Dean R. Koontz - Ne Félj!

A mő eredeti címe: Fear Nothing

Copyright ©1998 Dean R. Koontz
Hungarian translation ©Animus Kiadó, 1999
A fordítás a Bantam Book
1998-as kiadása alapján készült
Fordította: Süle Gábor
Borítóterv: Beleznai Kornél
ISBN 963 83 86 75 4
Kiadta az Animus Kiadó 1999-ben
Felelıs kiadó: az Animus Kiadó ügyvezetıje
Szerkesztette: Lehotka Gábor
Szedés és tipográfia: Scriptor Bt.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait ırzı
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8271.49.01

Robert Gottliebnek, akinek fantáziájáért, zsenialitásáért, elkötelezettségéért és

barátságáért nap, mint nap hálás vagyok.

Cipelnünk kell a terhet

S mennünk jó messzire.
Cipelnünk kell a terhet
És célunk nem tudja senki se.
Cipelnünk kell a terhet,
És letenni nem nem tudjuk sose.
Mert mi vagyunk ez a teher
Mit cipelünk innen oda, s onnan ide.
A Számbavett csapások könyvébıl

Első Rész

Alkonyidő

1.

Gyertyafényes dolgozószobám íróasztalán megszólalt a telefon, és én

tudtam, hogy valami szörnyő változás fog bekövetkezni.
Nem, nincsenek paraképességeim. Nem szoktam jeleket látni az égen.
Számomra egy pálma körvonalai nem árulnak el semmit a jövırıl, és hiányzik
belılem a cigányok érzékenysége is, hogy a sors vonalait lássam a nedves
teafőben.
 Azonban az apám napok óta haldoklik, és miután az elızı éjszakát az
ágya mellett töltöttem - törölgettem a verejtéket a homlokáról és hallgattam
szaggatott lélegzését -, tudtam, hogy már nem húzza sokáig. Rettegtem attól,
hogy elveszítem, és életem huszonnyolc éve során elıször egyedül maradok.
Egyedüli gyerek vagyok, az anyámat két éve temettük el. A halála
döbbenetként hatott, de legalább nem kellett kínlódnia egy elhúzódó
betegséggel.
Tegnap éjjel, nem sokkal hajnal elıtt, kimerülten értem haza, rögtön
lefeküdtem. De nem aludtam jól.
Most elıredıltem a széken, a telefonra meredtem és megpróbáltam
elhallgattatni. Ám csak csengett tovább.
A kutya is tudta, mit jelent ez a csöngés. Elıjött a sötétbıl a gyertyafénybe,
és szomorú szemekkel rám nézett.
Fajtatársaival ellentétben ı bárkinek képes volt állni a tekintetét, amíg a
dolog érdekelte. Az állatok rendszerint csak futó pillanatokra néznek a
szemünkbe - aztán gyorsan elkapják a fejüket, mintha nyugtalanná tenné
ıket valami, ami az emberi tekintetbıl sugárzik. Lehet, hogy Orson is ugyanazt
látja, mint a többi kutya, az sem kizárt, hogy ıt is zavarja a látvány, csak ıt
nem riasztja meg.
Furcsa egy állat. De az enyém, ı az én tántoríthatatlan barátom, és én
nagyon szeretem.
A hetedik csöngésre megadtam magam a sorsnak, és fölemeltem a
kagylót.
Egy nıvér volt a Mercy kórházból. Amíg beszéltünk, hátat fordítottam
Orsonnak.
Az apám állapota gyorsan romlott. A nıvér arra kért, késlekedés nélkül
menjek vissza hozzá.
Letettem a kagylót, Orson odajött a székemhez, és az ölembe fúrta busa
fejét. Csendesen nyöszörgött és orrával bökdöste a kezem. Most nem
csóválta a farkát.
Egy pillanatig zsibbadtan ültem, nem voltam képes sem gondolkodni, sem
cselekedni. A házban olyan nagy volt a csend, mint egy tengeri árokban,
bénítóan nehezedett rám. Aztán felhívtam Sasha Goodallt, megkértem,
vigyen vissza a kórházba. A lány többnyire déltıl este nyolcig aludt, éjféltıl
reggel hatig pedig zenét adott a KBAY adón, Moonlight Bay egyetlen
rádióadóján. Mivel csak néhány perccel múlhatott öt óra, valószínőleg aludt,
és sajnáltam, hogy fel kell vernem.
Ám, akárcsak a szomorú szemő Orson, Sasha is a barátom volt, akihez
mindig bizalommal fordulhattam. Ráadásul ı sokkal jobban vezetett, mint a
kutya!
A második kicsengésre fölvette a kagylót, álmosságnak nyoma sem volt a
hangjában. Mielıtt megmondhattam volna, mi történt, csak annyit mondott:
Jézusom, te szegény! Mintha várta volna ezt a hívást, és mintha ugyanazt a
vészjósló hangot hallotta volna ki saját készüléke csengésébıl, mint Orson és
én az enyémbıl.
 Az ajkamba haraptam, nem voltam hajlandó belegondolni, mi vár rám.
Amíg apa él, megvan a remény is, hogy az orvosok tévedtek. A rákos
burjánzás még a huszonnegyedik órában is visszahúzódhat.
Hiszek a csodákban.
Végül is állapotom ellenére több mint huszonnyolc éve élek, ami
önmagában csoda - bár egyesek szemében, akik kívülrıl nézik az életemet,
mindez átoknak tőnhet.
Hiszek a csodákban, de sokkal inkább abban, hogy szükségünk van rájuk.
- Ott vagyok öt percen belül - ígérte Sasha.
Ha éjszaka volna, egyedül is elmehetnék a kórházba, most azonban furcsa
látványt nyújtanék, és túlzott veszélynek tenném ki magam, ha gyalog
próbálnám megtenni az utat.
- Nem kell - feleltem. - Csak vezess óvatosan! Különben is legalább tíz percre
van szükségem,
hogy összekapjam magam.
- Szeretlek, Hóember.
- Én is szeretlek téged - feleltem.
Visszacsavartam a kupakot a tollra, amellyel írtam, mikor megszólalt a
telefon, és félretettem a sárga, nagymérető jegyzettömbbel együtt.
A hosszú nyelő, réz gyertyakoppantóval eloltottam a három kövér gyertyát.
A vékony füstcsíkok szellemalakként tekergıztek a félhomály-
Egy óra lehetett még hátra az alkony beálltáig, a nap alacsonyan járt.
Sugarai fenyegetıen izzottak a leengedett reluxa élein.
Szándékaimat megérezve, mint rendesen, Orson már ki is ment a szobából,
és átvágott az emeleti halion.
A kutya negyvenkilós Labrador keverék, és olyan fekete, mint egy
boszorkány macskája. Házunk többrétegő félhomályában szinte láthatatlanul
közlekedik, jelenlétét csak mancsai dobogása árulja el a szınyegen, vagy
körmei csattogása a keményfa padlón.
A hálóban, mely a hall túloldalán, a dolgozószobával szemben nyílik, nem
bajlódtam azzal, hogy felkapcsoljam a fényerıszabályzós
mennyezetvilágítást. A reluxa élei közt beszőrıdı alkonyi nap fénye elég volt
nekem.
A szemem jobban alkalmazkodott a félhomályhoz, mint a legtöbb emberé.
Bár, természetesen csak képletesen, a bagoly rokona vagyok, éjszaka én sem
látok, nincsenek romantikusan izgalmas paranormális képességeim.
Egyszerően arról van szó, hogy mivel sötétben kell élnem, a látásom
alkalmazkodott ehhez.
Orson felugrott a lábtartóra, majd a fotelbe gömbölyödött, és onnan
figyelte, ahogy becsomagolom magam a napfényes világ ellen.
A szomszédos fürdıszoba faliszekrényébıl kivettem a napvédı krémet -
ötvenes faktor -, és bıségesen bekentem vele az arcom, a fülem és a
nyakam.
A krémnek enyhe kókuszillata volt, amirıl mindig a napfényben úszó
pálmák, a trópusi ég, a déli verıfényben csillogó óceán jut az eszembe. És
még sok más dolog, amit a valóságban soha nem tapasztalhatok meg.
Számomra ez a vágy és a reménytelen sóvárgás illata, a csábító
elérhetetlené.
Néha azt álmodom, hogy a karibi tengerparton sétálok a napsütésben, és
a fehér homok a talpam alatt olyan, mint egy forrón sugárzó párna. A
bırömet csiklandozó nap melege erotikusabb, mint a szerelmes nı érintése.
Almomban nem csupán fürdık a napfényben, hanem az szabályosan
átszúrja a bırömet. Amikor felébredek, iszonyú őrt érzek magamban.
Most azonban a krém, bár a trópusi nap illatát árasztotta, hővösen simult a
bırömre. Alaposan bekentem vele a kezemet és a csuklómat is.
A fürdıszoba egyetlen ablakán most fel volt húzva a reluxa, de a
helyiségben így is gyér volt a fény a tejüveg miatt, és mert a napfényt
megszőrte a metrosidero cserje kecses lombja. A levelek sziluettje szinte
repdesett az üvegen.
A mosdó feletti tükörben csak árnyként tükrözıdött az arcom. De ha
felkapcsolom a villanyt, akkor sem látok sokkal többet, mert a magányos
körte a mennyezeten gyenge fényt ad, ráadásul sárgászöld árnyalatút.
Ritkán láttam az arcom rendes fényben.
Sasha azt mondja, hogy az ötvenes évek halványára, James Deanre
emlékeztetem, de inkább az Édentıl keletre Deanjére, és nem az Ok nélkül
lázadóéra.
Jómagam nem látom ezt a hasonlóságot. A hajam ugyanolyan, ez tény, és
halványkék a szemem is. De ı olyan sebzettnek tőnt; én nem érzem ilyennek
magam.
Én nem vagyok James Dean. Én csak én vagyok, Christopher Snow, és jól
elvagyok magammal.
Miután bekentem a bıröm, visszatértem a hálóba. Orson felkapta a fejét
és a kókuszillattal ismerkedett.
Eddig is vastag sport zokni, Nike cipı, farmer és fekete póló volt rajtam.
Gyorsan magamra vettem egy hosszú ujjú, fekete farmeringet, és a
nyakamnál is begomboltam.
Orson lekísért a földszinti hallba. Mivel a veranda mély volt, a teteje pedig
alacsony, s két masszív kaliforniai tölgy állt az udvaron, a napsugarak nem
jutottak el a bejárati ajtó két oldalán lévı keskeny, magas ablakokig. Emiatt
nem is volt szükség függönyre. Az ólomkazettás üveglapok zöld, vörös,
borostyán sárga mozaikja puha fénnyel ragyogott, mint a drágakövek.
Kivettem a cipzáras fekete bırdzsekit a szekrénybıl. Naplemente után,
még egy ilyen kellemes, enyhe márciusi nap végén is hővösre fordulhat az idı
a közép-kaliforniai partvidéken.
A szekrény polcáról leemeltem a tengerészkék baseballsapkát és mélyen a
homlokomba húztam. A széles sild fölé rubinvörös cérnával ezt hímezték:
Mystery Train - titokzatos vonat.
Még ısszel egy éjszaka a Fort Wyvernben találtam a sapkát, az elhagyott
katonai támaszponton, nem messze a várostól, bent a szárazföldön. Ez volt
ugyanis az egyetlen tárgy egy hővös, betonfalú szobában, három emelettel a
felszín alatt.
Bár nem sejtettem, mire utalnak a hímzett szavak, megtartottam a sapkát,
mert felbirizgálta a kíváncsiságomat.
 Amikor az ajtó felé indultam, Orson panaszosan vinnyogni kezdett.
Lehajoltam és megveregettem a fejét:
- Biztos, hogy az apám szívesen látna még egyszer utoljára, cimbora, de
sajnos nem jöhetsz velem a kórházba.
A kutya szénfekete szeme felizzott. Meg mertem volna esküdni rá, hogy
fájdalmat és együttérzést láttam benne felvillanni. Az is lehet, csak amiatt,
mert én a könnyeimen át néztem rá.
A barátom, Bobby Halloway szerint hajlamos vagyok antropomorfizálni az
állatokat, emberi tulajdonságokkal felruházni ıket, amilyenekkel valójában
nem is rendelkeznek.
Talán azért van ez, mert az emberekkel ellentétben az állatok mindig
elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Moonlight Bay négylábú polgárai a
jelek szerint jobban átlátják az élet bonyolultságát - és több kedvesség is van
bennük -, mint mondjuk a közvetlen szomszédjaim.
Bobby úgy véli, hogy az állatok antropomorfizálása az éretlenség jele, bár
saját tapasztalataim eltérnek ettıl. Erre azt mondtam Bobbynak: létesítsen
talán szexuális kapcsolatot - a saját ülepével!
Igyekeztem megnyugtatni Orsont, megsimogattam csillogó bundáját, és
megvakargattam a füle tövét. Közben kétszer is felkapta a fejét olyan
neszekre, melyeket én nem hallottam - mintha valami veszélyt érzett volna,
ami még az apám elvesztésénél is súlyosabb.
Akkor azonban nem láttam semmi gyanúsat apám közelgı halála körül. A
rák csupán végzet, nem gyilkosság - hacsak nem akar az ember vádat
emelni Isten ellen.
Azt, hogy a szüleimet két éven belül veszítem el, hogy az anyám csak
ötvenkét éves volt, amikor meghalt, az apám pedig ötvenhat évesen
haldoklik, nos, mindezt csupán a szerencsétlenségemnek tudtam be - hiszen
peches voltam, szó szerint a fogantatásomtól fogva.
Késıbb persze majd jogosan fogom felidézni Orson nyugtalanságát - mint
ahogy azon is el kell gondolkodnom, valóban megérezte-e a fölénk
tornyosuló felhıket.
Igen, Bobby Halloway ezen is biztos fanyalogna, azt mondaná, hogy nem is
egyszerően antropomorfizálom a kutyát, hanem egyenesen emberfeletti
képességeket tulajdonítok neki. És én kénytelen lennék egyetérteni vele, s
ismét csak azt mondanám neki, hogy menjen és közösüljön, de vadul, a saját
ülepével.
Simogattam, vakargattam és alapjában véve sikerült megnyugtatnom
Orsont, mire felharsant a duda odakint az utcán, majd egy pillanat múlva
ismét.
Sasha megérkezett.
Hiába kentem bıven a napvédı krémbıl a nyakamra, óvatosságból még
felhajtottam a dzsekim gallérját is.
A hall fala mellett, Maxfield Parrish Hajnal címő képének poszter másolata
alatt állt egy kis asztal. Errıl kaptam föl hajlított napszemüvegemet.
A kezem már a réz ajtógombon volt, amikor újból Orson felé fordultam:
- Nem lesz semmi baj.
 Pedig valójában halvány fogalmam sem volt róla, mi lesz velünk az apám
nélkül. İ volt a
kapcsolatunk a fény világával, a nappali emberekkel.
Sıt, ami ennél is több, úgy szeretett engem, ahogy más nem volt képes.
Ahogyan csak egy szülı tudja szeretni fogyatékos gyermekét. Megértett
engem, ahogy más talán soha többé nem lesz képes megérteni.
- Nem lesz semmi baj - ismételtem meg.
A kutya komolyan a szemembe nézett és vakkantott, szinte szánakozóan,
mint aki tudja, hogy hazudok.
Kiléptem az ajtón, feltettem a napszemüveget. Különleges lencséje
százszázalékosan kiszőrte az ultraibolya-sugárzást.
A szemem a legsebezhetıbb pontom. Vele kapcsolatban a legkisebb
kockázatot sem vállalhatom.
Sasha zöld Ford Explorere a kocsi feljárón állt, a motor járt, a lány benn ült a
volán mögött.
Becsuktam a ház ajtaját, majd kulcsra zártam. Orson meg sem próbált
kiszökni a résen.
Fuvallat támadt nyugat felıl: a partra áradó levegı magával hozta a
tenger illatát. A tölgy levelei susogni kezdtek, mintha valami titkot adnának át
ágról ágra.
A mellkasom annyira elszorult, hogy alig kaptam levegıt. Mindig ez
történik, ha ki kell merészkednem a nappali fénybe. Ez csak egy pszichés
tünet volt, ezzel együtt mindig megkínzott.
Miközben lementem a veranda lépcsıjén, majd ki a kocsi feljáró kövére,
úgy éreztem, iszonyatos súly nehezedik rám. Talán ilyet érezhet a mélytengeri
búvár is, amint a roppant víztömeg ránehezedik.

2.

Amikor beültem az Explorerbe, Sasha Goodall csupán ennyit mondott

csendesen:
- Szia, Hóember.
- Szia.
Mialatt Sasha hátramenetbe kapcsolt, bekötöttem a biztonsági övet.
A sapkám ellenzıje alól pislogtam a távolodó ház felé, és arra gondoltam,
vajon milyennek látom majd, ha visszajövök. Úgy éreztem, ha apám eltávozik
az árnyékvilágból, mindaz, ami hozzá kapcsolódik, lepusztultabbnak és
jelentéktelenebbnek látszik majd. Mert hiányozni fog belılük a lelke.
A házat homokkı alapra minimális malterkötéssel építették, a
cédrusfalakat ezüstös árnyalatúvá szívta a nap és az idı. Vonalvezetése
modern, de nincs benne semmi mesterkélt, minden ízében földhözragadt, s
talán kissé ijesztı is. A téli esık következtében a palatetı éles vonalait kissé
lekerekítette a kisarjadt zöld moharéteg.
Miközben kifaroltunk az útra, mintha egy árnyat láttam volna a nappali
ablakában a veranda mélyén: Orson az üveghez nyomta a pofáját, mancsait
a párkányra tette.
Amikor elkanyarodtunk a háztól, Sasha megszólalt:
- Mikor voltál utoljára így?
- Úgy érted, nappal idekint? Kicsivel több, mint kilenc éve.
- A sötétség szerelmese.
A lány dalokat is írt.
- A csudába, Goodall, hagyj békén a költıi poénjaiddal! - mondtam neki.
- És mi késztetett a kimozdulásra kilenc éve?
- A vakbélgyulladás.
- Aha, amikor majdnem meghaltál.
- Engem csak a halál csal ki nappal a házból.
- Viszont lett egy szexis kis sebhelyed - jegyezte meg Sasha mosolyogva.
- Gondolod?
- Szeretem csókolgatni, nem igaz?
- Mindig csodálkoztam is rajta.
- Pedig igazából engem riaszt az a heg - mondta a lány. - Hiszen meg is
halhattál volna.
- De nem haltam meg.
- Ha megcsókolom, az olyan, mint egy kis hálaima. Mert megmaradtál
nekem.
- Vagy inkább szexuálisan ingerel minden deformitás.
- Seggfej!
- Anyádtól nem tanultál ilyen csúnya szavakat.
- Az apácáktól viszont igen, az iskolában.
Rövid hallgatás után folytattam:
- Tudod, mit szeretek benned?
- Majdnem két éve együtt vagyunk. Igen, azt hiszem, tudom, mit szeretsz
bennem.
- Azt, hogy sose hervasztasz le.
- Miért is tenném? - kérdezte.
- Pontosan.
A vastag krém- és ruharétegek és a napszemüveg ellenére nyugtalanított a
sok fény körülöttem. Olyan törékenynek éreztem magam, mint egy tojás a
satuban.
Sasha érzékelte a nyugtalanságomat, de úgy tett, mintha nem venné
észre. Ezzel próbálta meg elterelni a figyelmemet mind a veszélyrıl, mind
pedig a napfényben úszó világ határtalan szépségérıl. Most is tökéletesen
csinálta - vagyis minden ízében Sasha volt.
- Hol leszel utána? - kérdezte. - Amikor vége
- Ha vége lesz. Lehet, hogy tévednek.
- Hol leszel, amikor adásban leszek?
- Éjfél után? Valószínőleg Bobbynál.
- Kapcsoljátok be a rádiót.
- A mai mősorban kéréseket teljesítesz? - érdeklıdtem.
- Nem kell betelefonálnod. Tudni fogom, mire lesz szükséged.
A következı sarkon jobbra kanyarodott, rá az Ocean Avenue-ra.
Elindultunk a dombon fölfelé, a hátunk mögött hagytuk a tengert.
 Az üzletek és éttermek sora elıtt, a széles gyalogjárda úttest felıli szélén
húsz méter magas fenyık terjesztették ki szárnyaikat az út fölé. A járdán
villódzott a fény-árny játék.
A tizenkétezer lakosú Moonlight Bay több dombra kúszott fel az öböl fölé.
Az útikönyvek
többsége úgy emlegeti városunkat, mint a közép-kaliforniai partvidék ékköve,
részben azért is, mert a helyi kereskedelmi kamara makacsul ragaszkodik
ehhez a sztereotípiához.
A város azonban több okból is kiérdemelte ezt a szlogent, többek között a
fái miatt, százados tölgyei, fenyıi, cédrusai, pálmái, sőrő eukaliptuszligetei
miatt. Az én kedvencem a Melaleuca luminaria, ahogy csipkés fürtjei
tavasszal virágba borulnak.
Kapcsolatunk kezdetekor Sasha fényvédı réteget tétetett az Explorer
ablakaira. Ennek ellenére a látvány döbbenetesen harsányabb volt, mint
amihez szoktam.
Letoltam a napszemüveget az orrom hegyére és a keret fölött
kukkantottam ki a tájra.
A fenyıtüskék bonyolult mintázatot hímeztek a csodálatosan bíbor-kék
késı délutáni égre. A rejtélyes minták visszatükrözıdtek a szélvédı üvegén.
Gyorsan visszatoltam a helyére a szemüveget, de nem csupán azért, hogy
a szememet védjem, hanem mert hirtelen elszégyelltem magam, nem átallok
a tájban gyönyörködni, amikor az apám haldoklik.
Sasha diszkréten a megengedettnél gyorsabban hajtott, a gyér forgalmú
keresztezıdésekben épp csak fékezett.
- Bemegyek veled - mondta.
- Felesleges.
A lány olyan hevesen irtózott az orvosoktól, a nıvérektıl és minden
gyógyítással kapcsolatos dologtól, hogy az már a fóbiával volt határos.
Meggyızıdött arról, hogy örökké fog élni, erısen hitt a vitaminok, a
nyomelemek, az antioxidánsok, a pozitív gondolkodás és a tudat gyógyító
hatásában. Egy kórházi látogatás azonban elég volt ahhoz, hogy
átmenetileg megrendüljön a meggyızıdése, miszerint elkerülheti „minden
testnek útját".
- Most komolyan - erısködött -, bemegyek veled. Én is nagyon szeretem az
apádat.
A lány külsı nyugalmát meghazudtolta hangjának remegése. Meghatott,
hogy a kedvemért oda is eljönne, ahol annyira győlöl mindent.
- Egyedül szeretnék lenni vele, legalább erre a kis idıre, ami még hátravan.
- Komolyan?
- Komolyan. Hanem figyelj csak, elfelejtettem kitenni a vacsorát Orsonnak.
Visszamennél, elintéznéd?
- Hogyne - felelte Sasha, és hallhatóan megkönnyebbült, hogy tehet valamit.
- Szegény Orson. Milyen jı haverok voltak az apáddal.
- Fogadok, hogy tudja.
- Biztos. Az állatok sok mindent tudnak.
- Különösen Orson.
 A lány közben az Ocean Avenue-ról balra fordult, a Pacific View-ra. A
Mercy kórház már csak kétsaroknyira volt.
- Nem lesz semmi baja - szólalt meg hirtelen.
- Nem mutatja ki, de a maga módján már gyászol.
- Majd megölelgetem és megsimogatom.
- Apa jelentette Orson számára a nappalt.
- Majd én átveszem ezt a szerepet - ígérte Sasha.
- Nem élhet a nyomorult állandóan sötétségben.
- Ott leszek neki én, úgysem megyek soha sehova.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Nem lesz semmi baja.
Igazából már nem is a kutyáról beszélgettünk.
A kórház egy háromszintes mediterrán épület, amely még akkor épült,
amikor ez a fogalom nem az ötlettelen és olcsó sorházakat juttatta az ember
eszébe. A mélyen ülı ablakoknak patinás bronzkerete volt. A földszinti
szobákhoz boltíves, mészkı oszlopos lodzsa is tartozott.
Az oszlopokat sőrőn befutották a bougainvillea indái, de elborították a
lodzsa tetejét is. Most is vörös virágok lógtak az ereszrıl, pedig még jó két hét
múlva kezdıdik csak a tavasz.
Néhány másodpercre ismét lehúztam az orrom hegyére a napszemüveget,
hogy megcsodáljam a napfényben úszó szín orgiát.
Sasha az oldalbejárat elıtt állt meg. Amikor kikapcsoltam a biztonsági övet,
a karomra tette a kezét és finoman megszorította.
- Majd hívj a mobilomon, ha azt akarod, hogy visszavigyelek.
- Bıven lemegy már a nap, mire eljövök. Majd megyek gyalog.
- Ha ezt akarod...
- Ezt.
Megint letoltam az orrom hegyére a szemüveget, ezúttal azért, hogy jól
megnézzem magamnak Sasha Goodallt, úgy, ahogyan még sosem láttam. A
gyertyafényben szürke szeme mélyen ült, de tiszta volt - mint ahogy nappali
fényben is. Sőrő mahagóni vörös haja a gyertyafényben úgy csillogott, mint a
vörösbor a kristálypohárban - de lényegesen jobban a nap, simogató kezei
alatt. Tejfehér, rózsaszirom selymességő bırén a halvány szeplık mintázatát
ugyanolyan jól ismertem, mint az égen a csillagképeket.
Sasha a mutatóujjával visszatolta a helyére a napszemüvegemet.
- Ne légy bolond!
- Ember vagyok, és az ember bolond.
Ha megvakulnék, arcának emléke segítene életben maradni az örök
sötétségben.
Odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
- Olyan a szagod, mint a kókuszdiónak - mondta.
- Igyekszem.
Újra megcsókoltam.
- Nem lenne szabad kint maradnod tovább - szólalt meg hirtelen határozott
hangon.
 A nap narancsszínő volt és heves, az örökös termonukleáris pokol
kilencvenhárommillió mérföldnyire tılünk. A Csendes-óceán helyenként olyan
volt, mint az olvadt réz.
- Na, menj már, kókuszfiú, húzzál szépen!
Bebugyolálva, mint az Elefántember kiszálltam az Explorerbıl és a kórház
oldalbejárata felé siettem, közben kezeimet mélyen a bırdzsekim zsebébe
süllyesztettem.
Az ajtóból még egyszer visszanéztem. Sasha is figyelt. Felém emelte
fölemelt hüvelykujját.

3.

Amikor beléptem a kórházba, Angela Ferryman már ott várt a folyosón. Ö

volt a harmadik emeleti délutános nıvér. Kizárólag miattam jött le a
földszintre.
Angela kellemes modorú, csinos, negyvenes évei végét taposó nı: kórosan
sovány és fakó szemő, mintha a gyógyítás iránti elkötelezettsége folytán
valami ördögi alkut kötött volna, és saját lényébıl kellene valamennyit mindig
átengednie ahhoz, hogy betegei meggyógyulhassanak. A csuklója
túlságosan vékonynak tőnt ehhez a nehéz munkához. Ugyanakkor
könnyedén és gyorsan mozgott, mintha csontjai olyan üregesek volnának,
mint a madaraké.
Leoltotta a vakító neonvilágítást, majd szorosan magához ölelt.
Amikor elkaptak a gyerekbetegségek - a mumpsz, a bárányhimlı, a
kanyaró -, nem lehetett házon kívül biztonságosan kezelni, Angela járt el
hozzánk mindennap, hogy ellenırizze az állapotomat. Ez az erıs, csontos
ölelés ugyanolyan elengedhetetlen velejárója volt a munkájának, mint a
nyelvlapoc, a hımérı vagy a fecskendı.
Most azonban ez az ölelés inkább megrémített, mint megnyugtatott.
- Apám? - kérdeztem.
- Semmi baj, Chris. Tartja magát. Nagyon vár téged.
A csak vészhelyzetben használt lépcsıházon keresztül mentem. Amikor a
lengıajtó becsapódott a hátam mögött, egy villanásnyira láttam, hogy
Angela újra felkapcsolja a világítást a folyosón.
A lépcsıházban nem volt veszélyes rám a fény. De még így is siettem, és
magamon hagytam a napszemüvegemet.
A lépcsı tetején, a harmadik emeleti folyosón már ott várt Seth Cleveland.
İ apám orvosa, de olykor engem is kezelt. Bár magas ember volt, válla pedig
olyan széles és erıs, hogy talán egy lodzsa oszlop helyére is be lehetett volna
állítani, sikerült úgy intéznie, hogy soha ne magasodjék az ember fölé. Olyan
kecsesen mozgott, mint egy nála jóval alacsonyabb ember, a hangja pedig
egy mesebeli mackóéhoz hasonlított.
- Gyógyszerrel enyhítjük a fájdalmait - kezdte, miután ı is leoltotta a
mennyezetvilágítást -, olykor el-elveszti az eszméletét, vagy csak elszenderül.
De ha magához tér, mindig téged keres.
Most már levettem a napszemüveget és az ingem zsebébe dugtam, majd
sietve elindultam a széles folyosón a kórtermek mellett, ahol különféle
betegségekben szenvedık feküdtek, betegségük ilyen vagy olyan
stádiumában. Némelyikük aludt, a többiek az ágyon ülve tálcájukról
vacsoráztak. Akik látták a folyosón kialudni a villanyt, tudták a magyarázatot,
és az evést abbahagyva megbámultak, ahogy elmentem nyitott ajtajuk elıtt.
Moonlight Bayben ismert személyiségnek számítok. A helyi lakosok, valamint
a város legmagasabb pontján fekvı telekre épült fıiskola, az Ashdon College
majd' háromezer hallgatója számára én vagyok talán az egyetlen, akinek
mindenki tudja a nevét. Éjszakai életmódom miatt azonban nem sokan láttak
még.
Ahogy végigmentem a folyosón, majd átvágtam a halion, a nıvérek
többsége megszólított, vagy igyekezett megérinteni.
Azt hiszem, nem azért éreztek magukhoz közel állónak, mert különösen
megnyerı személyiség lennék, és azért sem, mert kedvelték az apámat -
hiszen mindenki kedvelte, aki csak ismerte -, inkább azért, mert szakmájukat
szeretı gyógyítók voltak, én pedig egy különös beteg, akit szerettek volna
egy kicsit ápolgatni. Egész életem folyamán ápoltak, de nem állt módjukban -
mint ahogy a másokéban sem - meggyógyítani.
Az apámat egy kétágyas szobában helyezték el. Pillanatnyilag nem feküdt
senki a másik ágyon.
A küszöb elıtt megtorpantam. Aztán vettem egy mély lélegzetet - bár erıt
ez sem adott -, beléptem és becsuktam az ajtót magam mögött.
A reluxa lemezeit leengedték, de a fehér ablakkeret vérnarancs színben
úszott, ahogy a még talán fél óráig az égen lévı nap fénye áttetszett rá.
Az ajtóhoz közelebb esı ágyon apám inkább csak egy árnyalaknak tőnt.
Hallottam gyenge lélegzését. Amikor megszólítottam, nem felelt.
Most már csupán egy EKG-készülék követte nyomon az állapotát. Hogy ne
zavarják, a hangjelzést kikapcsolták. A szívverését csak a monitoron futó zöld
görbe mutatta.
A pulzusa szapora volt és gyenge. Amikor a monitora pillantottam, épp
aritmiás rohama volt, amitıl megrémültem, de aztán a szívverés ismét
stabilizálódott.
Az éjjeliszekrény alsó fiókjában hevert egy gázöngyújtó és két vastag
gyertya üvegpohárban. Az ápolószemélyzet szemet hunyt a dolog felett.
Kitettem a gyertyákat az éjjeliszekrényre.
Fogyatékosságaim okán a kórház eltekintett a szabályok betartatásától.
Különben kénytelen lettem volna teljes sötétségben üldögélni.
A tőzvédelmi elıírásokat tudatosan megsértve meggyújtottam az
öngyújtót, s a lángját odatartottam az egyik, majd a másik gyertya
kanócához.
De lehet, hogy azért voltak velem ilyen elnézıek, mert ismertek. Ne
becsüljük alá az ismertség hatalmát a modern Amerika történetében!
Ahogy megrebbent a fény, apám arca elıtőnt a sötétbıl. A szeme csukva
volt. Nyitott száján keresztül vette a levegıt.
Miután nyomatékosan kérte, nem tették semmiféle, így lélegeztetı gépre
sem.
Levettem a dzsekimet és a Mystery Train feliratú sapkámat, s leraktam a
látogatók számára fenntartott székre.
 Odaálltam az ágya mellé, a gyertyáktól a lehetı legtávolabb, és a
kezembe fogtam egyik kezét. A bıre hővös volt és vékony, mint a pergamen.
Csontos kezén a körmök sárgák, repedezettek, amilyennek még soha nem
láttam.
Steven Snow nagyszerő ember volt. Sosem nyert háborút, nem hozott híres
törvényt, nem szerzett szimfóniát, és nem írta meg azt a híres regényt sem,
amelyre fiatal korában készült. De nagyobb ember volt, mint bármelyik
hadvezér, politikus, zeneszerzı vagy regényíró, aki valaha csak élt.
Nagyszerősége kedvességében rejlett. Szerény volt, finom modorú, tele
nevetéssel. Harminc évig éltek együtt anyám két évvel ezelıtt bekövetkezett
haláláig, és a kísértésekkel teli hosszú idıszak alatt mindvégig hőséges maradt
hozzá. Olyan sugárzó szeretettel vette körül az anyámat, hogy a házunk -
mely szükségképpen a legtöbbször sötét volt - minden szempontból
ragyogott. Irodalmat tanított az Ashdon College-ban - anyám a
természettudományi karon oktatott -, és annyira szerették a diákjai, hogy
sokan még évtizedekkel a diplomaosztás után is tartották vele a kapcsolatot.
Bár betegségem szó szerint súlyosan körülhatárolta apám életét születésem
óta, egyszer sem éreztette velem, hogy a terhére lennék. Vagy, hogy más
lettem volna, mint örömének és büszkeségének kiapadhatatlan forrása.
Méltósággal, panaszkodás nélkül élt, és mindig megünnepelte, ha az igazság
gyızött valahol.
Egykor robusztus és jóképő ember lehetett. Teste mostanra
összezsugorodott, arca aszottá és szürkévé vált. A rák a májáról átterjedt a
nyirokrendszerre, majd onnan tovább más szervekre, mígnem teljesen
elhatalmasodott rajta. Az életben maradásért folytatott küzdelemben
elhullajtotta korábban dús ısz haját.
Az EKG képernyıjén a zöld vonal ismét összevissza ugrált. Rémülten
figyeltem.
Apám keze erıtlenül megszorította az enyémet.
Amikor lepillantottam rá, zafírkék szemét nyitva tartotta, és úgy tekintett
rám, mint máskor.
- Kérsz inni? - kérdeztem, mert az utóbbi idıben mindig ki volt száradva.
- Nem, jól vagyok - felelte, pedig a hangján érzıdött, hogy szomjas. Nem is
beszélt, inkább csak suttogott.
Semmi nem jutott eszembe, amit mondhattam volna.
Eddigi életemben a házunk mindig beszélgetéstıl volt hangos. Hármasban
mindent megbeszéltünk: a regényeket, a régi filmeket, a politikusok
ostobaságait, a költészetet. De szó esett a baglyokról, az egerekrıl, a
mosómedvékrıl, a denevérekrıl és minden olyan lényrıl, melyek osztoztak
éjszakai életemben. Volt szó zenérıl, történelemrıl, tudományról, vallásról,
mővészetrıl. A Snow családban a legkeményebb testgyakorlás sem számított
teljesnek, ha nem terjedt ki a nyelvizmok alapos megmozgatására is.
És most mégis, amikor olyan kétségbeesetten szerettem volna megnyitni a
szívem az apám elıtt, itt állok szótlanul.
Rám mosolygott, mintha megértette volna a kínomat, és értékelte a benne
rejlı iróniát is.
 Aztán a mosolya elhalványult. Beesett, szürke arca még nyúzottabbnak
tőnt. Annyira elnyőtt volt, hogy amikor egy légmozgás hirtelen
megremegtette a gyertya lángját, s az árnyék átfutott az arcán, az alig
látszott valóságosabbnak, mint egy futó tükörkép egy tó felületén.
Amikor a láng megnyugodott, úgy láttam, az apám szenved, de amint
megszólalt, a hangjából inkább bánat áradt, mint fájdalom:
- Sajnálom, Chris. Iszonyatosan sajnálom.
- Felesleges bármi miatt is szabadkoznod - nyugtattam meg, és közben arra
gondoltam, vajon elég tiszta-e a tudata a láz és a sok gyógyszer miatt.
- Az örökséged aggaszt, fiam.
- Elleszek. Tudok magamra vigyázni.
- Nem a pénzre gondoltam. Abból van elég - mondta, s még a suttogása is
egyre gyengült. A szavak szinte hangtalanul csusszantak ki sápadt ajkai közül,
mint a kocsonyás folyadék a feltört héjú tojásból. - A másik örökségre
gondoltam... amit anyáddal hagytunk rád. Az XP-re.
- Nem tudhattátok.
A szeme ismét becsukódott. A hangja vékony volt és átlátszó, mint a nyers
tojásfehérje:
- Ne haragudj.
- Az életet kaptam tıletek - feleltem.
A keze hirtelen elernyedt.
Egy pillanatra azt hittem, meghalt. Vasabroncs szorította össze a szívemet.
De az EKG ugráló, zöld vonala elárulta, hogy csupán ismét elveszítette az
eszméletét.
- Apa, az életet kaptam tıletek - ismételtem meg, és kétségbe ejtett, hogy
nem hallja.

***

Apám és anyám is egy recesszív gént hordozott magában, amely

kétszázezer ember közül csak egynek van a testében. Annak az esélye pedig,
hogy két ilyen ember találkozzék, egymásba szeressen, és gyerekük szülessen,
egy a több millióhoz. De még így is csak négy szülésbıl egynél várható, hogy
mindketten átadják a gént az utódnak, és meglegyen a baj.
Velem az ıseim megütötték a fınyereményt. Xeroderma pigmentosummal
- röviden XP-vel - születtem, ami egy ritka és gyakran végzetes genetikai
rendellenesség.
Egy XP-s bıre és szeme eredendıen hajlamos a rákosodásra. Számomra
katasztrofális következményekkel járhat, ha csak rövid ideig érnek is a
napsugarak. Egészen pontosan az ultraibolya-sugárzás, ideértve a
hagyományos és a fluoreszkáló fényforrásokét is.
A napfény okozta károsodást minden emberi lény DNS-e - örökítı anyaga -
elraktározza a sejtekben, és ebbıl keletkezhet melanoma vagy más
rosszindulatú elváltozás. Az egészséges emberek szervezetében van azonban
egy javító mechanizmus: bizonyos enzimek, amelyek kihasítják a károsodott
részeket a nukleonid láncból, és sértetlen DNS-sel pótolják.
 Az XP-sek szervezetében azonban nem mőködnek ezek enzimek; tehát
elmarad a javítás. Az ultraibolya-sugárzás által kiváltott rák könnyen és
gyorsan kialakulhat - és villámgyorsan áttétet képezhet.
A kétszázhetvenmilliós Egyesült Államokban több mint nyolcvanezer törpe
él. Kilencvenezer honfitársunk viszont két méternél is jóval magasabb. Az
ország négymillió milliomossal büszkélkedhet, mely boldog státust évente
további tízezer ember érheti el jó statisztikai eséllyel. Ugyanakkor azonban
évente körülbelül ezer embert villám sújt agyon.
Az XP-s amerikaiak száma még az ezret sem éri el, és száznál kevesebben
születnek vele évente.
A szám részben azért ilyen alacsony, mert a kórkép nagyon ritka. De az XP-s
populáció méretét az a tény is meghatározza, hogy sokan közülük nem élnek
sokáig.
A xeroderma pigmentosumot jól ismerı orvosok legtöbbje azt jósolta volna,
hogy még gyerekkoromban meghalok. Kevesebben szavaztak volna arra,
akik arra, hogy megélem a serdülıkort. Arra viszont egyikük, sem mert volna
nagyobb összegben fogadni, hogy huszonnyolc évesen még mindig élek.
Nem sokról tudok, aki nálam idısebb, és még kevesebben vannak, akik
jóval korosabbak. És közülük mind elırehaladott idegrendszeri problémákkal
küzd, amelyek a kórképre vezethetık vissza. Fej- vagy kézremegés.
Hallásromlás. Vontatott beszéd. Sıt, olykor elmekórtani panaszok is.
Leszámítva, hogy óvakodnom kell a fénytıl, ugyanolyan normális és ép
vagyok, mint bárki
más. Nem vagyok albínó. A szemem színes. A bırömben is van pigment. Bár
jóval fehérebb vagyok, mint egy átlagos kaliforniai „beach boy", azért nem
vagyok halottfehér. Paradox módon egy gyertyával megvilágított szobában
szinte kreol benyomását keltem.
Az én helyzetemben minden nap külön ajándék, és azt hiszem, a
lehetıségekhez képest hasznosan és teljes értékően élek. Élvezem az életet.
Örömömet lelem mindenben, amiben más normális ember is - de olyasmiben
is, amiben más nem is keresi.
Horatius Kr. e. 23-ban azt mondta: „Ragadd meg a napot, s ne bízz a
holnapban!"
Én viszont megragadom az éjszakát, és úgy lovagolom meg, mint egy nagy
fekete csıdört!
A legtöbb barátom állítja, nem találkoztak még nálam boldogabb
emberrel. Magamba szívhattam vagy elutasíthattam a boldogságot. És én az
elıbbit választottam.
Ha azonban nem azok a szüleim, akik, lehet, hogy nem adatik meg ez a
választás. Anyám és apám radikálisan átrendezte az életét, hogy agresszíven
óvni tudjon a roncsoló fénytıl. És amíg be nem nıtt a fejem lágya, és
tudomásul vettem a sorsomat, minden pillanatban résen kellett lenniük.
Önzetlen áldozatvállalásuk felbecsülhetetlenül sokat tett azért, hogy még
most is élek. Rengeteg szeretetet kaptam tılük - és életszeretetet -, ami
kizárta, hogy depresszióba, kétségbeesésbe süllyedjek, és magányba.
 Anyám hirtelen halt meg. Bár tisztában voltam azzal, hogy tudja, mit érzek
iránta, szerettem volna, ha ezt pontosan meg is fogalmazom neki életének
utolsó napján.
Néha, amikor kinn ülök éjszaka a tengerparton, és a tiszta égbolt, a
ragyogó csillagok tudatosítják bennem, hogy halandó vagyok, ugyanakkor
legyızhetetlen is. Nos, ilyenkor elmondom az anyámnak, mit is jelent ı nekem.
Csak nem tudom, vajon hallja-e.
Most viszont az apám - aki még itt van velem, ha már elmenıben is - nem
hallotta, amikor azt mondtam neki: „Az életet kaptam tıletek". És attól
szorongtam, úgy megy el, hogy nem mondom el neki mindazt, amit
anyámnak sem tudtam.
A keze hővös és ernyedt maradt. De én egyre csak szorongattam, mintha
ezzel akartam volna ebben az életben tartani, míg illendıen el nem tudok
búcsúzni tıle.

***

A reluxa alól a vérnarancs helyett immár mélyvörös fény szőrıdött az

ablakkeretre, ahogy a nap lassan belebukott a tengerbe.
Egyetlen helyzet van csak, amikor a valóságban is látni fogom a
naplementét. Ha elrákosodik a szemem. Akkor, mielıtt belehalnék vagy
megvakulnék, egyszer késı délután kisétálok az óceánhoz, megállok a távoli
ázsiai birodalmak felé fordulva, ahová már sosem jutok el. És mielıtt lemenne
a nap, leveszem a napszemüvegem, majd belenézek az izzó napkorongba.
Biztosan hunyorogni fogok, mert az éles fénytıl fáj a szemem. A hatás olyan
totális és gyors lesz, szinte érzem, ahogy felhólyagosodik a szemgolyóm.
Miközben a reluxa körül a vérvörös fény lassan bíborba hanyatlott, apám
keze hirtelen megszorította az enyémet.
Lepillantottam, láttam, hogy ébren van. Kinyitottam a szám, hogy
elmondjam neki mindazt, ami a szívemet nyomja.
- Tudom - suttogta.
Amikor pedig képtelen voltam fékezni magam, hogy mégis elmondjam,
amit el kellett mondanom, az apám olyan erıvel szorította meg a kezem:
önkéntelenül elhallgattam.
Szinte remegett bennem a csend, amikor megszólalt:
- Ne feledd...
Nem értettem, mit mond. Lehajoltam és a szájához tartottam a fülem.
Alig hallhatóan mondta ki utolsó, útmutató szavait, melyekbıl mégis
eltökéltség, sıt düh és dac sugárzott:
- Ne félj semmitıl, Chris! Ne félj semmitıl!
Ezzel meghalt. Az EKG zöld fénycsíkja megugrott, aztán megint, majd
kiegyenesedett.
Képtelen voltam azonnal elengedni elernyedt kezét. Megcsókoltam a
homlokát. Aztán borostás arcát is.
A reluxán immár nem szőrıdött át semmilyen fény. A világ belefordult a
sötétségbe, amely boldogan üdvözölt.
 Nyílt az ajtó. Ismét lekapcsolták a közelben lévı fénycsöveket; csupán
annyi fény szüremlett be a folyosóról, amennyi a szomszédos szobák nyitott
ajtaján kiáradt.
Dr. Cleveland lépett be az ajtón, majdnem kitöltve az ajtókeretet, s komor
arccal az ágy lábánál megállt. Angela Ferryman fürge léptekkel követte, s
csontos kis öklét a melléhez szorította. Válla elıregörnyedt, egész tartása
védekezı, mintha betegének halála fizikai értelemben is csapást mért volna
rá.
Az EKG-t az apám ágya mellett telemetrikus eszközzel is felszerelték, hogy
szívverését a nıvérszobában is figyelemmel tudják követni a folyosó másik
végében. İk is látták a pillanatot, amikor eltávozott.
Nem hoztak magukkal epinephrinummal teli fecskendıt, vagy hordozható
defibrillátort, hogy „kiüssék" a leállt szívet. Tartották magukat apa
végakaratához, hogy ne élesszék újra.
Dr. Cleveland arcvonásait nem az efféle komor alkalmakra tervezték.
Vidáman csillogó szemével, rózsás arcával úgy nézett ki, mint egy csupasz
képő Mikulás. Igyekezett komor lenni, de csak egy értetlen arcot sikerült
magára erıltetnie.
Érzéseit azonban elárulta lágy hangja:
- Jól vagy, Chris?
- Tartom magam - feleltem.

4.

A kórházi szobából felhívtam Sandy Kirköt a temetkezési vállalatánál, mert

apám már hetekkel korábban megegyezett vele. Az volt a kívánsága, hogy
halála után hamvasszák el.
Két fiatal, lenyalt hajú, serkenı bajszú betegszállító érkezett, hogy levigyék
a tetemet az alagsori hőtıszobába.
Megkérdezték, meg akarom-e várni odalent, míg a hullaszállító megérkezik.
Azt feleltem, hogy nem.
Ez már nem az apám volt, csak a teste. İ már máshol járt.
Úgy döntöttem, még a lepedıt sem emelem fel, hogy egy utolsó pillantást
vessek rá. Nem így akartam rá emlékezni.
A betegszállítók átemelték a holttestet a hordágyra. Esetlenül csinálták,
pedig ez volt a szakmájuk. Közben zavartan pislogtak felém, mintha
bőntudatuk lenne azért, amit tesznek.
De lehet, hogy aki hullaszállítással foglalkozik, soha nem barátkozik meg
egészen a munkájával. Milyen megnyugtató lenne elhinni, hogy ez a zavart
bőntudat azt jelenti: az emberek nem is olyan közömbösek mások sorsa iránt,
mint néha mutatják.
Bár sokkal valószínőbb, hogy csupán rám voltak kíváncsiak. Végül is én
vagyok Moonlight Bay egyetlen polgára, akirıl többoldalas cikket közöltek a
Time magazinban.
És én vagyok az, aki éjszaka él, s menekül a nap elıl. Egy vámpír!
Szörnyeteg! Mocskos perverz! Bújtassátok el a gyerekeiteket!
 Igazság szerint az emberek többsége megértı és kedves. A mérgezı
kisebbség azonban olyan pletykafészek, amelyik elhisz rólam mindent, amit
hall - majd ezeket úgy színezi át, mint a salemi boszorkányper öntelt és buta
nézıi.
Ha ez a két fickó az utóbbi kategóriába tartozott, nagyon csalódottak
lehettek, amikor látták, hogy egészen normálisan nézek ki. Nem hullasápadt
az arcom. Nincsenek vámpír agyaraim. És nem csemegézem ki a pókokat a
sarokból. Szóval unalmas alak vagyok.
A betegszállító kocsi kerekei nyikorogtak. Még az ajtó becsukódása után is
hallottam a távolodó hangot.
Amikor egyedül maradtam a gyertyafényben úszó szobában, kivettem
apa kisbıröndjét a szekrénybıl. Ebben voltak a ruhák, amelyekben bejött a
kórházba.
Az éjjeliszekrény felsı fiókjában hevert a karórája, a tárcája és négy
papírfedelő könyv. Ezeket is betettem a kofferbe.
A gázöngyújtót zsebre vágtam, de a gyertyákhoz nem nyúltam. Soha
többé nem akartam mirtuszillatot szagolni, mert örökké elviselhetetlen
asszociációkat kelt majd bennem.
Csodálatosan sikerült uralkodnom magamon, az érzést csak erısítette,
hogy ilyen gyorsan végeztem apa holmijának összepakolásával.
Valójában zsibbadt voltam az elvesztése miatt. Amikor ujjaimmal elcsíptem
a gyertya lángját, nem éreztem a meleget, a jellegzetes faggyúszagot.
Ahogy kiléptem a folyosóra a bırönddel, egy nıvér szolgálatkészen
leoltotta a villanyt. Egyenesen a lépcsıházhoz mentem.
A liftet azért nem használhatom, mert a világítását nem lehet lekapcsolni. A
napvédı krém megvédett volna ugyan a rövid utazás során, de nem
akartam kockáztatni, hátha ott rekedek két emelet között.
El is feledkeztem a napszemüvegrıl, olyan fürgén lépdeltem lefelé a
lépcsın - majd legnagyobb meglepetésemre nem álltam meg a földszinten.
Valami, amit akkor nem értettem, arra késztetett, hogy továbbmenjek az
alagsorig, ahová az apámat hozták. A bırönd neki-nekiverıdött a lábam
szárának.
A zsibbadtság jeges szorítássá vált a szívemben. Minden szívdobbanás apró
borzongások sorát sugározta szét a testemben.
Hirtelen erıt vett rajtam az érzés, úgy engedtem elvinni apám holttestét,
hogy megfeledkeztem valami súlyos kötelességrıl, holott sejtelmem sem volt,
mi lenne az.
A szívem olyan hangosan vert, hogy szabályosan hallottam - mint egy
halottas menetet kísérı dobszó, csak a kétszeresére gyorsítva. A torkom
elszorult, roppant nehézségek árán sikerült lenyelnem hirtelen nagyon
savanyúvá vált nyálamat. A lépcsısor alján vasajtó volt, felette a vörös
vészkijárat, jelzéssel. Zavartan megálltam, kezem a kilincsre téve egy pillanatig
haboztam.
Aztán egyszerre eszembe jutott, mit felejtettem el. Apám, az örök
romantikus, azt kívánta, hogy anyám kedvenc fényképével együtt
hamvasszák el. A lelkemre kötötte, hogy a fotót feltétlenül tegyék a holtteste
mellé.
 A fénykép a tárcájában lapult. A tárca pedig a bıröndben.
Kinyitottam az ajtót és kiléptem az alagsori folyosóra. A falakat csillogó
olajfestékkel mázolták fehérre, a mennyezeti fénycsövek verıfényt
árasztottak.
Vissza kellett volna ugranom a vasajtó mögé, vagy legalábbis
megkeresnem a villanykapcsolót. Ehelyett nekilódultam, a fejemet
lehajtottam, és reméltem, hogy a napkrém megvéd.
Bal kezemet a dzseki zsebébe győrtem. A jobbomat érte a fény, mely a
bırönd fülét markolta.
A verıfény, ami a harmincméteres távon ért a folyosón, önmagában kevés
volt ahhoz, hogy beinduljon tıle a rákos burjánzás. Azzal azonban tisztában
voltam, hogy a bırömet érı károsodás elraktározódik a bırsejtek DNS-ében,
mert a szervezetem nem tudja kijavítani. Ha két hónapon keresztül
mindennap csak egy percre kitenném magam ekkora fénynek, az
ugyanazzal a katasztrofális következménnyel járna, mintha öngyilkos módon
egy órára kifeküdnék a déli napra.
A szüleim már kiskorom óta belém sulykolták, hogy egy felelıtlen
cselekedetnek lehetnek jelentéktelen következményei, de ha a felelıtlenség
megszokássá válik, szörnyő eredménnyel járhat.
Hiába hajtottam le a fejem, így is hunyorognom kellett a fehér
betonfalakról visszaverıdı fénytıl. Föltehettem volna a napszemüveget, de
már csak néhány lépés volt a folyosó végéig.
A szürkés vörös márványmintás linóleum olyan hatást keltett, mint a romlott
hús. Enyhe
szédülés fogott el a mintázat látványától és a félelmetes ragyogástól.
Elhaladtam a raktárak és a gépterem mellett.
Az alagsor elhagyottnak tőnt.
A folyosó végén ajtó állt. Beléptem egy földalatti garázsba.
Nem ez volt a nyilvános parkoló, azt fenn, az épület mellett alakították ki. A
közelben csak egy zárt teherautó állt, oldalán a kórház nevével, mellette
pedig egy mentı. Távolabb tılük egy fekete Cadillac, a halottaskocsi Kirk
temetkezési vállalatától. Megnyugodtam, Sandy Kirk még nem vitte el a
holttestet. Van még idı apám összekulcsolt keze közé dugni anyám
fényképét.
A csillogó Cadillac mellett egy Ford furgon állt, hasonló a mentıautóhoz,
csak erre nem szereltek villogó lámpákat. Mindkét kocsi a felhúzott garázsajtó
mellett parkolt.
Egyébként a helyiség üres volt. A szállítókocsik ide álltak be az élelmiszerrel,
a frissen mosott ágynemővel vagy a gyógyszerrakománnyal. Most azonban
nem volt szállítás.
Itt nem festették be a betonfalakat, kevesebb volt a mennyezeti lámpa is.
Ezzel együtt még így sem éreztem magam biztonságban, ezért gyors
léptekkel indultam el a hullaszállító kocsi és a furgon irányába.
A sarokban, a garázsajtótól balra, a két parkoló jármővön túl található a
helyiség, amelyet már jól ismertem. A hőtıszoba, ahol a halottakat tárolták a
temetkezési vállalkozó megérkezéséig.
 Két éve egy szörnyő januári éjszakán itt várakoztunk apámmal több, mint
fél órán keresztül a gyertyafényben anyám holtteste mellett. Képtelenek
voltunk magára hagyni ebben a rettenetes helyiségben.
Apám el akarta kísérni anyámat a kórházból a halottasházba, ott pedig
még a kemencéhez is - ha képes lett volna magamra hagyni. Egy költı és
egy természettudós, mégis mennyire rokon lelkek voltak!
Anyámat mentıvel hozták be a baleset színhelyérıl, és azonnal a mőtıbe
vitték. Három perccel késıbb állt be a halál a mőtıasztalon anélkül, hogy
visszanyerte volna az eszméletét, és mielıtt még felmérhették volna
sérüléseinek kiterjedését.
Most a hőtıkamra szigetelt ajtaját nyitva találtam, és ahogy közelebb
értem, hallottam, két ember vitatkozik odabent. Dühösek voltak, de fojtott
hangon beszéltek; hangjukból a nézeteltérés mellett a titkolózást is kiéreztem.
Ez a titkolózó hangnem, s nem a düh volt az, ami megállásra késztetett,
mielıtt az ajtóhoz értem volna. A halálos dózisú fényáradat ellenére földbe
gyökerezett a lábam.
Az egyik ajtó mögül kihallatszó hangban Sandy Kirköt véltem felfedezni: -
Nos, ki ez a fickó, akit hamvasztani kell?
- Senki. Egy csavargó - felelte a másik.
- Hozzám kellett volna hozniuk, nem ide - aggodalmaskodott Sandy. - Mi lesz,
ha keresik?
Egy harmadik hang is megszólalt, benne az egyik beteghordót véltem
felfedezni, aki az apám holttestéért jött:
- Az istenért, nem vihetnénk már?
Hirtelen úgy éreztem, hogy veszélybe kerülhetek, ezért gyorsan letettem a
bıröndöt, hogy mindkét kezem szabad legyen.
Egy férfi jelent meg az ajtóban, de nem vett észre, mert hátrálva jött kifelé,
a hordágyat húzta.
A halottaskocsi három méterre lehetett tılem. Észrevétlenül odaosontam és
leguggoltam a hátsó ajtó mellé, amelyen át a tetemeket berakodják.
Amikor kipillantottam az autó mögül, még mindig ráláttam a hőtıkamra
nyitott ajtajára. A
kifelé hátráló férfi idegen volt: húszas éveinek végét taposta, masszív
testalkatú, nyaka vastag, a feje simára borotválva. Munkásbakancsot,
farmert és vörös flanelinget viselt - és egyik fülében igazgyöngy fülbevalót.
Amint áthúzta a betegszállítót a küszöbön, a halottaskocsi felé fordította,
hogy tolni lehessen.
A hordágyon a holttest egy becipzárazott hullazsákban feküdt, melyen
nem lehetett átlátni. Két éve anyámat is ugyanilyen zsákba tették, mielıtt a
temetkezési vállalkozóhoz szállították volna.
A kopasz férfi után Sandy Kirk lépett ki az ajtón. Fél kezével elkapta a kocsi
oldalát, lábát pedig a kerék elé tette, és ismét megkérdezte:
- És mi lesz, ha keresik?
A kopasz a homlokát ráncolta, aztán felemelte a fejét. Megcsillant a
fülbevalója.
- Mondtam már, hogy csak egy csavargó. Mindenét egy hátizsákban cipelte.
- És?
- Ha eltőnik, ki törıdik vele?
Sandy harminckét éves, igen jóképő férfi, akire morbid foglalkozása
ellenére ragadtak a nık. Bár kedves ember, és távolról sem olyan kimért, mint
e szakmát őzı kollégái, engem mégis taszított. Mintha álarc formáztak volna
szép vonásai, amely mögött azonban nem egy másik arc volt, hanem őr.
- És mi van a kórlapjával?
- Nem itt halt meg - felelte a kopasz. - Korábban vettem föl. Az úton stoppolt.
A szüleimnek, Bobby Hallowaynek, Sashának, senkinek sem árultam el
Sandy Kirkkel kapcsolatos érzéseimet. De még Orsonnak sem.
Meggondolatlan emberek annyi kegyetlenséget összehordtak rólam - a
kinézetemrıl, éjszakai életemrıl -, hogy nem akartam belépni ebbe a klubba
én is azzal, hogy durvaságokat terjesztek másokról minden ok nélkül.
Sandy apja, Frank kedves és népszerő ember volt, és Sandy sem tett semmi
olyat, ami másra utalt volna. Égészen mostanáig.
Így szólt a betegszállító kocsi túloldalán álló férfihoz:
- Nagy kockázatot vállalok.
- Magához nem nyúlhatnak.
- Erre kíváncsi lennék.
- Legyen csak, de ne lopja az idımet - felelte a kopasz és átgurította a kocsi
kerekét Sandy lábán.
Sandy szitkozódva kitért az útjából, a kopasz pedig egyenesen felém indult
- a kerék ugyanúgy nyikorgott, mint a betegszállítók kocsijáé.
Guggolva átosontam a hullaszállító és a fehér Ford közé, amelyre
semmilyen cégnevet nem festettek.
A nyikorgó kerekek egyre közeledtek felém.
Ösztönösen megéreztem, hogy veszélybe kerülhetek. A fültanújává váltam
valaminek, amit nem értettem ugyan, de világos volt, hogy törvénytelen. És
ha valaki elıl el akarták a dolgot titkolni, hát az én voltam.
Hasra vetettem magam és bemásztam a halottaskocsi alá, ahol nem ért a
fény sem. Búvóhelyem szők volt, ha feljebb emeltem a hátam, elértem a
Cadillac alvázát.
Épp ráláttam a furgonra. A betegszállító kocsi elgurult a hullaszállító mellett
a furgon felé.
Amikor megfordítottam a fejem, jól láttam a hőtıkamra ajtaját és Sandy
fényesre suvickolt fekete cipıjét, valamint sötétkék öltönynadrágjának
hajtókáját. Állt és a kopasz férfi után nézett.
Sandy háta mögött, a falnál maradt a bırönd. Nem tudtam sehová
eldugni, ha pedig magammal hozom, nem sikerül zajtalanul bekúszni az autó
alá.
A jelek szerint senkinek nem tőnt fel a koffer. Talán késıbb sem lesz gyanús.
A két beteghordó - akiket fehér cipıjük és nadrágjuk árult el - kigurította a
másik beteg
szállító kocsit a kamrából. Ennek a kerekei nem nyikorogtak. Az egyik
betegszállító odaszólt a másiknak:
- Jobb lesz, ha gyorsan fölmegyek, mielıtt firtatni kezdik, mi tartott ilyen sokáig
- ezzel elsietett.
 Az elsı kocsi közben odaért a fehér furgonhoz. Hallottam, hogy a kopasz
kinyitja a raktér ajtaját.
A betegszállító kocsi elsı lábai hangos zörgéssel a hordágy alá hajlottak,
ahogy a kopasz betolta a raktérbe.
Sandy közben kinyitotta a hullaszállító hátsó ajtaját, amíg a másik
beteghordó kitolta azt a kocsit, amelyen a mőanyag zsákban a névtelen
csavargó feküdt.
Hirtelen irreálisnak éreztem mindent - azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
Mintha váratlanul álomba merültem volna anélkül, hogy elıtte elaludtam
volna.
Csapódott a halottaskocsi rakterének ajtaja. Balra fordítottam a fejem és
láttam, hogy a kopasz férfi munkásbakancsa elindul a vezetıfülke felé.
A beteghordó a garázsajtó mellett állva várta, hogy a két jármő elhajtson.
Ha a halottaskocsi alatt maradok, leleplezıdöm, amikor Sandy elhajt.
Nem tudtam, melyik betegszállító maradt hátra, de ez nem is érdekelt.
Abban bíztam, hogy bármelyikükkel el tudok bánni, ha úgy adódik.
Ha Sandy Kirk a visszapillantó tükörbe néz, miközben kihajt, észrevesz. Akkor
már kettejük ellen kell felvennem a harcot.
A furgon motorja beindult.
Amíg Sandy és a beteghordó beemelte a hordágyat a halottaskocsiba,
kimásztam alóla. A sapkám leesett, gyorsan felkaptam, s anélkül, hogy
hátrapillantottam volna, elrohantam a hőtıkamra felé.
A kamrában beálltam az ajtó mögé, és a falhoz feszítettem a hátamat.
A garázsban nem harsant fel rémült kiáltás. A jelek szerint nem vettek észre.
Hirtelen rájöttem, hogy visszatartom a lélegzetemet. Sziszegve kiengedtem
a levegıt a fogaim között.
Az erıs fénytıl könnybe lábadt a szemem. Megtöröltem a kezem fejével.
Két falon sorakoztak a rozsdamentes hullatároló fiókok, olyan hideget
árasztva, hogy az ember didergett. Néhány kárpit nélküli szék állt a helyiség
egyik végében. Az aljzatot szorosan lerakott fehér padlócsempével borították,
hogy ne kelljen a fugákat is takarítani, ha kicsorog egy zsákból valami.
A mennyezetet fénycsövek hálózták be, sapkámat mélyen behúztam a
szemembe. Meglepı módon a napszemüveg nem törött össze az ingem
zsebében. Gyorsan föltettem.
Az erıs napvédı üvegen is áthatol valamennyi ibolyántúli fény. Az elmúlt
egy órában jóval több erıs fénynek tettem ki magam, mint az egész elızı
évben. Úgy dübörgött az agyamban a veszély tudata, mint valami rémületes
mén patájának csattogása.
Odakint felbıgött a furgon motorja, majd gyorsan elhalkult, elıbb
duruzsolássá, aztán távoli dohogássá szelídült.
A Cadillac is utána gurult az éjszakába. A hatalmas garázsajtó
leereszkedett, s nagy csattanással bezárult, s a zaj végighullámzott az egész
földalatti birodalmon.
Idegesen ökölbe szorítottam a kezem.
A beteghordó még biztosan a garázsban tartózkodott, de nem adott
életjelet. Elképzeltem, ahogy félrebillenti a fejét, és kíváncsian nézi apám
kofferét.
 Egy perce még úgy gondoltam, hogy elbánhatok ezzel az emberrel. Az
önbizalmam azonban most hirtelen elillant. Fizikailag talán fel is venném vele
a versenyt - de talán olyan kegyetlenség lappang benne, ami belılem
hiányzik.
Nem hallottam közeledni, pedig néhány centire lehetett tılem az ajtó
túloldalán. Csak azért tudatosult bennem az ottléte, mert cipıjének
gumitalpa halkan neszezett a csempén, amikor belépett.
Ha egészen bejön, az összecsapás elkerülhetetlen. Minden idegszálam
megfeszült, mint az órarugó.
Nyugtalanítóan hosszú habozás után azonban lekapcsolta a villanyt, majd
kihátrálva behúzta maga után az ajtót.
Hallottam, hogy a zárba illeszti a kulcsot. A zár nyelve hangos csattanással
a helyére ugrott, mint amikor egy nagy kaliberő pisztoly ütıszege üresen
kattan.
Gyanítottam, hogy nincsenek hullák a fiókokban. A Mercy kórház - a
csendes Moonlight Bayben - nem termeli olyan ırült tempóban a halottakat,
mint az erıszaktól tobzódó nagyvárosokban lévı intézménytársai.
De ha lettek volna is örök álmukat alvók a tepsikben, akkor sem
idegesítene, hogy velük vagyok. Egy nap majd én is csatlakozom a
temetılakók csendes közösségéhez - és biztosan hamarabb, mint kortársaim
többsége. A halottak csupán jövendı polgártársaim.
Valóban rettegek a fénytıl, így a rám boruló sötétség ebben a hideg,
ablaktalan helyiségben olyan volt számomra, mint szomjazónak a víz. Jó egy
percig csak azt élveztem, hogy a testem a sötétségben lubickol.
Nem akaródzott megmozdulni, ott maradtam az ajtó mellett, hátamat a
falnak vetettem. Talán arra számítottam, hogy a beteghordó visszajön?
Végül levettem a napszemüveget és visszadugtam az ingem zsebébe.
Bár sötétben voltam, agyamban szikrázva kergették egymást a
gondolatok.
Apám holtteste a fehér furgonban egy ismeretlen célpont felé utazott.
Olyan emberek hatalmába került, akiknek az indítékait homály fedi.
Képtelenség logikus magyarázatot adni erre a bizarr tetemcserére - hacsak
azt nem, hogy apám halálának oka nem egyszerően a rák. De ha haló porai
inkriminálnak is valakit, miért nem hagyta, hogy Sandy Kirk krematóriuma
tüntesse el a bizonyítékot?
Nyilvánvalóan kellett nekik a hulla.
De miért?
Hideg nedvesség borította el összeszorított öklömet, de nyirkos lett a tarkóm
is.
Minél jobban átgondoltam a jelenetet, melynek szemtanúja voltam a
garázsban, annál kellemetlenebbül éreztem magam ebben a sötét
helyiségben, a halottak átmeneti szállásán. Az események primitív félelmeket
ébresztettek a tudatom legmélyén, annyira mélyen, hogy nem is ismertem föl
az alakjukat, úgy úsztak és keringtek körülöttem a sötétben.
Egy meggyilkolt autóstopost fognak elhamvasztani az apám helyett! De
miért kellett megölni ezért egy senkinek sem ártó csavargót? Sandy akár
fahamuval is megtölthette volna a bronzurnát, én biztos nem veszem észre,
hogy nem emberi eredető. Különben is valószínőtlen volt, hogy kinyitom a
lepecsételt urnát. Az meg teljességgel kizárt, hogy laboratóriumi elemzést
kérnék, hogy kiderítsem, tényleg az van-e benne, ami.
Gondolataim kibogozhatatlan hálóként feszültek rám. Képtelen voltam
kiszabadítani magam belıle.
Remegı kézzel elıhúztam a gázöngyújtót a zsebembıl. Egy darabig
haboztam, füleltem,
nem hallok-e valami neszt az ajtó túloldalán, aztán meggyújtottam.
Azon se lepıdtem volna meg, ha egy alabástromfehér hulla kel ki az egyik
acél szarkofágból és elém áll faggyús halálmaszkjával, nyitott, bár vak
szemével, közben a szája mozog, de még suttogás sem tör elı a torkán. Hullát
nem láttam, csak a rebbenı láng fénykígyóit, ahogy vörösbe borították az
acélfalat, a mozgás illúzióját keltve a fiókok felületén. Mintha mindegyikük
egy-két centit kijjebb csúszott volna.
Az ajtó felé fordultam és észrevettem, a zárat belülrıl egy forgattyúval ki
lehet nyitni, nyilván azért, nehogy véletlenül bezárva felejtsenek itt valakit.
Elfordítottam a zárat, amilyen csendesen csak tudtam. A kilincs azonban
halkan nyikorgott.
A csendes garázs elhagyottnak tőnt, de nem lankadt az éberségem. Valaki
megbújhatott az egyik oszlop, a mentı vagy a zárt teherautó mögött.
Hunyorogva néztem körül, és döbbenten észleltem, hogy apám bıröndje
eltőnt. A beteghordó nyilván magával vitte.
Nem akartam visszamenni a lépcsıhöz. Túlságosan nagy volt a kockázat,
hogy belefutok egyik vagy mindkét betegszállítóba.
Míg ki nem nyitják a bıröndöt és át nem nézik a tartalmát, addig nem
tudják meg, kié. Ha megtalálják az apám tárcáját, benne az irataival,
rájönnek, hogy itt jártam. És ha valamitıl, ettıl biztosan idegesek lesznek,
hiszen nem tudják, mit láttam és hallottam.
Nem azért öltek meg egy autóstopost, mert tudott valamit a dolgaikról. És
azért sem, mert inkriminálná ıket. Egyszerően szükségük volt egy tetemre,
amit elhamvaszthatnak. De hogy mi okból, az nem fért a fejembe. Átvillant a
tudatomon, aki fenyegetést jelenthet rájuk, azzal nyilván hidegvérrel és
kegyetlenül leszámolnak.
Megnyomtam a garázsajtó nyitógombját. A motor zümmögni kezdett, a
lánc megfeszült,
majd az ajtó félelmetes dübörgéssel felemelkedett. Idegesen néztem körül,
azt vártam, hogy most ugranak elı a rejtekhelyükrıl, és rám támadnak.
Amikor az ajtó félig kinyílt, egy gombnyomással megállítottam, majd egy
másikkal elindítottam lefelé. Gyorsan kibújtam alatta az éjszakába.
A magas ostorlámpák sápadt, hideg sárga fénnyel árasztották el a
földalatti garázs rézsútos feljáróját. Amikor felértem, a parkolóban ugyanezt a
hideg fényt láttam. Ilyen lehet a pokol elıszobájában, ahol a büntetés inkább
az örök jég lehet, semmint a tőz.
Amennyire csak lehetett, igyekeztem a kámforfák és a fenyık árnyékában
haladni.
Átfutottam a szők utcán a spanyol stílusú bungalókból álló lakónegyedbe.
Egy olyan sikátorba, ahol nem volt világítás. Elhaladtam a házak között, égett
a lámpa a függönyök mögött. Az ablakokon túl idegen életek zajlottak. Tele
végtelen lehetıséggel és vidám hétköznapisággal, számomra elérhetetlenül,
de talán még felfoghatatlanul is.
Gyakran súlytalannak érzem magam az éjszakában, most is így volt. Olyan
nesztelenül futottam, ahogy a bagoly repül, szabályosan siklottam az
árnyékok között.
Ez a nap nélküli világ dédelgetett immár majd harminc éve, számomra
mindig a békét és a nyugalmat jelentette. Most azonban életemben elıször
úgy éreztem, valami gyilkos ragadozó üldöz a sötétben.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy hátranézzek, inkább megszaporáztam a
lépteimet és rohantam, száguldottam, repültem Moonlight Bay keskeny és
sötét sikátorain át.

Második Rész

Az Este

5.

A domb tetején az út visszakanyarodott önmagába, körülvette a kis füves

kört középen. A körön belül ott állt Michelangelo Pietájának öntött
betonváltozata.
A halott Krisztus testét anyja ölében valósággal fürdette a holdfény. A Szőz
is halványan ragyogott. Napsütésben ez a másolat kibírhatatlanul ocsmányul
nézhet ki.
Ám a gyásztól lesújtott emberek megnyugvást találnak az egyetemes
jelentést hordozó tárgyakban, még ha az olyan esetlen formában nyilvánul is
meg, mint ez a szobormásolat. Egy dolgot nagyon szeretek az emberekben: a
legparányibb reménytıl is képesek szárnyalni.
Megálltam a ravatalozó oszlopsora elıtt. Haboztam, mert nem tudtam
felmérni, mekkora veszélybe kerülhetek.
A masszív, kétszintes, György-stílusú ház - vörös téglás, fehér faszegéllyel,
ajtókkal, ablakokkal - a város legszebb épülete lehetett volna, ha épp nem
Moonlight Bayben található. Úgy hatott itt, mint egy másik naprendszerbıl
érkezett őrhajó. Ehhez a házhoz szilfák, nem borsfák illettek volna, s komorabb
ég, mint a kaliforniai kék. Ennek a háznak idınként hideg esıben kellett volna
fürödnie, nem pedig aszalódnia a perzselı napsütésben.
Az emelet, ahol Sandy lakott, sötétbe burkolózott.
A ravatalozó lenn volt a földszinten. A bejárati ajtót keretezı ólomkazettás
üvegsoron át gyér pislákolást vettem észre a ház végében.
Megnyomtam a csengıt.
Egy ember lépett be a hallba és odajött az ajtóhoz. Bár csak a körvonalait
láttam, azonnal felismertem a könnyed járásáról Sandy Kirköt. Kecses
mozgása kiemelte szép vonású arcát.
Amikor az ajtóhoz ért, felgyújtotta a lámpát odabent és az ajtó felett.
Meglepıdött, hogy én állok ott hunyorogva, és nézek fel rá széles
sapkaellenzım alól.
- Christopher?
- Jó estét, Mr. Kirk.
- Sajnálom, ami az apáddal történt. Csodálatos ember volt.
- Igen, az volt.
- Már elhoztuk a kórházból. Úgy bánunk vele, mint egy családtaggal,
Christopher, a legnagyobb tisztelettel - ebben biztos lehet. Az Ashdonban
magam is hallgattam a huszadik századi költészetrıl tartott elıadásait. Ezt
tudta?
- Igen, természetesen
- İ tanított meg szeretni Eliotot és Poundot. Audent és Platht. Beckettet és
Ashberyt. Robert Blyt. Yeatset. Mindegyiküket. Ki nem állhattam a költészetet,
amikor elkezdtük a félévet - a végére már nem tudtam meglenni nélküle.
- Wallace Stevens, Donald Justice és Louise Glück - ık voltak a legnagyobb
kedvencei.
Sandy mosolyogva bólogatott, majd megszólalt:
- Óh, bocsásson meg, elfelejtettem.
Állapotomra való tekintettel leoltotta a villanyt az ajtón belül és a
verandán. A sötétben állva folytatta:
- Szörnyő veszteség lehetett magának, de legalább már nem szenved többé.
Sandy zöld szeme a távoli kerti lámpák fényében olyan feketén csillogott,
mint egy bogár páncélja.
A szemébe néztem, amikor megkérdeztem:
- Láthatnám?
- Micsodát - az édesapját?
- Amikor kivitték a szobából, nem emeltem fel a szemfedıt. Nem volt hozzá
merszem, azt hittem, nem szükséges. De most... szeretnék vetni rá egy
búcsúpillantást.
Sandy szeme olyan volt, mint az éjszakai tenger. A jelentéktelen felszín alatt
félelmetes mélység tátongott.
A hangja azonban megmaradt udvariasan együtt érzınek, ahogy egy
gyászoló családtaggal illik beszélni.
- Oh, Christopher... Sajnálom, de a folyamat már elindult.
- Már betették a kemencébe?
Sandy, aki egy eufémizmusokkal teli üzleti világban nıtt fel, összerezzent,
milyen durván és célratörıen szegeztem neki a kérdést.
- Az elhunyt most van a krematóriumban, igen.
- Nem túl gyors ez egy kicsit?
- A munkánkban nincs helye a késlekedésnek. Bárcsak sejtettem volna, hogy
idejön...
Szerettem volna tudni, vajon bogárpáncél színő szeme akkor is olyan
bátran állta volna a tekintetemet, ha van elég fény...
A csendet megszakítva ezt mondta:
- Christopher, engem annyira elszomorít, ahogy látom a fájdalmát, és tudom,
segíthettem volna.
Furcsa életem során bizonyos dolgokról többet tapasztaltam, másokról
keveset. Bár idegen vagyok a napvilágban, az éjszakát úgy ismerem, mint a
tenyeremet. Többször is voltam tudatlan bolondok kegyetlenkedésének
céltáblája. Az emberi szív rejtelmeit, titkát azonban szüleimmel való
kapcsolatomból ismertem meg, és ezt azokkal a barátaimmal osztottam meg,
akik hozzám hasonlóan a naplemente és a hajnal között élik életüket. Vagyis
ritkán találkoztam csalárdsággal.
Zavarba hozott Sandy hazugsága, mintha ezzel nemcsak saját magát,
hanem engem is szégyenbe hozott volna. Nem bírtam tovább elviselni
tekintetének obszidián keménységét. Lehajtottam a fejem és a küszöb kövét
figyeltem.
Sandy a zavaromat a fájdalom némaságának hitte, kilépett mellém és a
vállamra tette a kezét.
Sikerült megállnom, hogy ne húzódjam el.
- Az én dolgom megvigasztalni az embereket, Christopher, és azt hiszem,
ebben jó is vagyok. De ıszintén bevallom, nincs szavam, ami értelmet,
magyarázatot adna a halálra, vagy ami könnyebbé tenné az elviselését.
Legszívesebben a seggébe rúgtam volna.
- Megleszek valahogy - feleltem, s éreztem, hogy azonnal mennem kell,
mielıtt valami meggondolatlan dolgot tennék.
- Azokból a lapos közhelyekbıl, melyekkel az emberek többségét
vigasztalom, hiányzik a költészet, amit kedves édesapja annyira szeretett,
tehát nem fogom elismételni ıket magának. Magának végképp nem.
A fejem továbbra is lehajtva maradt, úgy bólintottam, majd lassan
hátraléptem, és kihúztam a vállam a keze alól.
- Köszönöm, Mr. Kirk. És elnézést a zavarásért.
- Dehogy zavart. Hogy is zavarhatna? Bárcsak ideszólt volna elıtte!
Mindenképpen... késleltettem volna a dolgot.
- Nem a maga hibája. Semmi baj. De tényleg...
Kihátráltam az ajtótól a kocsi feljáróig, majd hátat fordítottam Sandynek.
A férfi visszalépett az ajtónyílásba, onnan szólt utánam:
- Gondolkodott már a szertartáson, hogy mikor kívánja rendezni és milyen
legyen?
- Nem, még nem. De holnap majd felhívom.
Már távolodtam, amikor ismét utánam szólt:
- Christopher, jól van?
Távolabbról már vissza tudtam fordulni felé, s tompa, színtelen hangon,
mely azonban csak félig volt kiszámított, így feleltem:
- Igen, jól. Majd jobban leszek. Köszönöm, Mr. Kirk.
- Bárcsak ideszólt volna elıtte!
Megvontam a vállam, kezem a dzseki zsebébe győrtem, ismét hátat
fordítottam a háznak, és elhaladtam a Piéta mellett.
Nagyobb kvarcszemcsék is voltak a keverékben, amibıl a másolatot
kiöntötték. Csillogtak a holdfényben. Olyan volt, mintha öntött beton
Miasszonyunk arcán könnycseppek ragyogtak volna.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy még egyszer visszaforduljak a temetkezési
vállalkozó felé. De megesküdtem volna rá, hogy még mindig néz.
Folytattam az utam az elhagyott, suttogó fák között. A levegı nem hőlt le
húsz fok alá. A parti szellı megtisztult több ezer mérföldes útja során az óceán
felett, épp csak enyhe sós illatát lehetett érezni.
 Jóval aztán pillantottam vissza, hogy a lejtı eltakart Sandy szeme elıl. Már
csak a meredek tetıszerkezetet és a kéményeket láttam, ahogy komoran a
csillagos ég felé meredtek.
Leléptem az aszfaltról a főre, és nekivágtam a dombnak, ezúttal a
lombkorona védı árnyékában. A borsfák hosszú ágaikkal karcolgatták a
holdat.

6.

A ravatalozó kör alakú kocsi feljárója ismét elıbukkant. A Pietával, az

oszlopsorral.
Sandy már visszament. Az ajtót bezárta.
A füvön maradtam, a fákat és bokrokat álcaként használtam, így kerültem
a ház mögé. A bejárat egy tágas, téglával burkolt pergolára nyílt, mellette
húszméteres úszómedence, körülötte rózsakert - mindezt nem lehetett látni a
ravatalozó felıl.
Egy akkora város, mint a miénk, évente körülbelül kétszáz újszülöttet
üdvözöl, s száz körüli lehet a távozók száma. A városban csak két temetkezési
vállalkozó mőködött, de a forgalom hetven százalékát Kirk bonyolította. A
halál jó üzlet volt Sandy számára.
Nappal bizonyosan lélegzetelállító lehetett a kilátás a pergoláról: kelet felé,
ameddig a szem ellát, lakatlan dombok sorakoztak tölgyesekkel. Most viszont
olyanok voltak, mint megannyi alvó óriás.
Mivel nem láttam senkit a világos hátsó ablakokban, gyorsan átvágtam a
pergolán, a medence tus fekete vizén lebegett a hold.
A házhoz egy tágas, L alakú garázst is építettek, ezt azonban csak elölrıl
lehetett megközelíteni. Itt álltak a halottaskocsik és Sandy magánjármővei, és
ennek a szárnyépületnek a végében - a lakórészektıl a legtávolabb - volt a
ravatalozó.
Óvatosan megkerültem a garázs sarkát, ahol a roppant eukaliptuszfák
eltakarták a hold fényét. A levegı megtelt a fák főszeres illatával, s a halott
levelek megroppantak a talpam alatt.
Moonlight Bay egyetlen zuga sem ismeretlen elıttem - különösen ez nem.
Az éjszakákat városunk felderítésével töltöm, és sok sötét felfedezést tettem
már.
Elıttem, bal kéz felıl hideg fény mutatta a hamvasztó ablakát. Abban a
meggyızıdésben indultam felé - s mint kiderült, helyesen gondoltam -, hogy
ezúttal sokkal furcsább és sokkal szörnyőbb dolgot fogok látni, mint azon az
októberi éjszakán Bobby Hallowayjel, amikor tizenhárom éves voltam...

***

Másfél évtizede ugyanolyan morbid érdeklıdéső voltam, mint minden

korombeli fiú. Bővkörébe vont a halál rejtélye, hátborzongató jellege. Bobby
Halloway és én már akkor barátok voltunk, mindketten úgy találtuk, bátor
dolog lenne a temetkezési vállalkozónál valami taszító és megdöbbentı
dolgot keresni.
 Arra már nem emlékszem, mit is vártunk. Koponyahegyet? Emberi
csontokból készült szélhárfát? Egy titkos laboratóriumot, ahol a
megtévesztıén normális kinézető Frank Kirk és megtévesztıén normális
kinézető fia, Sandy a villámokat megcsapolva feltámasztja halott
szomszédjainkat, hogy rabszolgaként dolgoztassa ıket a házban?
De lehet, hogy arra számítottunk, a rózsakert egyik eldugott zugában
rábukkanunk a gonoszság isteneinek, Cthulhunak és Yog-Sothothnak a
kegyhelyére. Bobbyval ugyanis rengeteg Lovecraft-könyvet olvastunk
akkoriban.
Bobby szerint kicsit lökött kölykök voltunk. Én is ezt mondom, de szerintem
semmivel sem lököttebbek, mint más fiúk.
Bobby úgy véli, lehet, de a többi fiú lassan kinıtte a lököttségét, mi viszont
egyre lököttebbé váltunk felnıttkorunkra.
Ebben nem értek egyet Bobbyval. Nem hiszem, hogy bármivel is lököttebb
lennék másoknál. Sıt, jóval kevésbé vagyok lökött, mint sok más fickó.
Ami Bobbyra is ugyanígy érvényes. De mivel ı büszke a saját lököttségére,
azt akarja, hogy én is büszke legyek az enyémre.
Bobby makacsul ragaszkodik saját lököttségéhez. Úgy gondolja, hogy ha
tudatában vagyunk saját lököttségünknek, és dédelgetjük is azt,
harmonikusabb kapcsolatba kerülhetünk a természettel. Merthogy a
természet lökött csak igazán.
Egy, októberi éjszakán, itt a garázs mögött rábukkantunk Bobbyval a
hamvasztó ablakára. Odavonzott minket a kékesen villogó fény.
Mivel az ablak magasan volt, nem tudtunk bekukucskálni. Olyan csendben,
mint a kommandósok, felderítettük az ellenséges terepet és elcsentünk egy
fapadot a pergoláról, hátravittük a garázs mögé és az ablak alá helyeztük.
Egymás mellett állva végre szemügyre vehettük a látványt. Az ablakot
reluxa védte, de valaki elfelejtette lefelé fordítani a lamellákat, így tisztán
láthattuk, miként is dolgozik Frank Kirk és segédje.
A világítás nem volt olyan erıs, hogy kárt okozhatott volna nekem, de fiú
lévén amúgy is vonzott minden kaland. Tehát akár a vakságot is
kockáztattam volna, csak hogy osztozzam a pillanat izgalmán Bobby
Hallowayjel.
Az ablakhoz közel egy rozsdamentes acél hordágyon egy idıs férfi teteme
feküdt lepedıbe bugyolálva, csak barázdált arcát lehetett látni. Sárgásfehér
haja kócos volt, úgy nézett ki, mintha szélviharban halt volna meg. Szürkés,
viaszos bıre, beesett arca és kicserepesedett ajka alapján ítélve azonban
inkább elhúzódó betegség végzett vele.
Bárki lehetett, nem ismerhettünk rá ebben az állapotban. De ha ismerjük, az
is eléggé hátborzongató lett volna, bár talán kevésbé láttuk volna benne
morbid kíváncsiságunk tárgyát.
Számunkra, mint serdülık és büszkék erre a fegyvertényre, a
legizgalmasabb és a legcsodálatosabb dolog ezen a hullán természetesen a
bizarrsága. A férfi egyik szeme csukva volt, ám a másik tágra nyílt és vörös a
bevérzéstıl.
És milyen hipnotikus hatást keltett ez a szem!
 Hiába volt halott ez a tekintet, akár egy babé, mégis a bensınkig belénk
fúródott.
Néha az izgalomtól némán, máskor meg izgatottan suttogva, mint két ırült
sportriporter, kommentáltuk a látottakat, miközben Frank és segédje
elıkészítette a hamvasztó kemencét a helyiség sarkában. Nyilván meleg
lehetett odabent, mert a férfiak meglazították nyakkendıjüket és feltőrték
ingujjukat. Láttuk az apró verejtékcseppek csillogását az arcukon.
Odakint kellemesen enyhe volt az októberi éjszaka. Bobbyt és engem
mégis a hideg rázott, még csodálkoztunk is, miért nem párás a leheletünk.
A két férfi levette a lepedıt a halottról, mi pedig döbbenten meredtünk:
milyen szörnyőségekre is képes az öregkor és a betegség. De közben
ugyanazt az édes izgalmat éreztük, amit akkor, amikor titokban megnéztük
videón Az élıhalott éjszakája címő filmet.
Miközben a hullát átemelték egy kartonládába és betolták a kemence kék
lángjai közé, megragadtam Bobby karját, ı pedig nyirkos ujjaival átfogta a
tarkómat. Úgy álltunk ott, mintha attól rettegtünk volna, hogy valami mágikus
erı beránthat minket a csukott ablakon, egyenesen a halott mellé.
Frank Kirk bezárta a kemence ajtaját.
A csukott ablakon át is tisztán lehetett hallani az ajtó döngését, melynek
hangja aztán a csontjainkban visszhangzott tovább.
Késıbb, amikor visszacsentük a helyére a padot és elosontunk a birtokról, a
futballpályán húztuk meg magunkat az iskola mögött. Mivel nem volt meccs,
a pálya sötétségbe borult, biztonságban voltam. Kólát iszogattunk és chipset
ettünk, amit Bobby útközben vett egy 7-Eleven boltban.
- Szuper volt, tutira szuper - jelentette ki izgatottan Bobby.
- Szuperebbet még soha nem láttam - bólogattam én is.
- Szuperebb volt, mint Ned paklija.
Ned a barátunk volt, aki még augusztusban San Franciscóba költözött a
szüleivel. Szerzett valahol egy kártyapaklit - hogy miként, azt sosem árulta el -,
a lapok meztelen nıket ábrázoltak. Ötvenkét gyönyörőséget.
- Az biztos, hogy szuperebb annál - ismertem el. - De még annál is, mint
amikor felborult az a tartálykocsi és felrobbant a sztrádán.
- Az tuti, fényévnyivel szuperebb. De annál is, mint amikor Zach Blenheimet
összeharapdálta
az a pitbull, és huszonnyolc öltéssel kellett összevarrni a karját.
- Nem is kérdés! Százmilliárdszor szuperebb! - rikkantottam lelkesen.
- A szeme! - merengett Bobby, mint aki maga elıtt látja a bevérzett szemet.
- Jézusom, az tényleg nem semmi!
- Pfúú, azt hittem, elhányom magam!
Vedeltük a kólát, és többet beszélgettünk, nevetgéltünk, mint korábban
bármikor.
Milyen csodálatos kis teremtések is voltunk tizenhárom évesen!
Én akkor ott a sportpályán már tudtam, hogy ez a hátborzongató kaland
olyan erıs csomót kötött a barátságunkra, amit soha senki nem lesz képes
meglazítani. Akkor már két éve ismertük egymást; de azon az éjszakán
erısebb lett a barátságunk, sokrétőbb, mint az este elején. Egy sorsformáló
élményt éltünk át - és megéreztük, hogy ez az esemény sokkal mélyebb
jelentıségő, mint aminek a felszínen tőnik, mélyebb, mint amit egy korunkbeli
fiú fel tud fogni. Sokat nıttünk egymás szemében, mert együtt hajtottuk végre
ezt a merész haditettet.
Késıbb tudatosult bennem, hogy ez csupán a nyitány volt. A valódi
kötıdés december második hetében született meg - amikor valami sokkal
felkavaróbbat láttunk, mint egy bevérzett szemő hulla.

***

Most, évekkel késıbb, azt hittem, kinıttem ezekbıl a kalandokból, és

lelkifurdalásom lesz, ha valakinek behatolok a birtokára. Hiszen erre csak egy
kamasz fiú képes könnyedén. Mégis itt voltam, osontam nesztelenül a száraz
eukaliptuszlevelek között, és ismét ahhoz a végzetes ablakhoz szorítottam az
arcomat.
A reluxa, bár már megsárgította az idı, ugyanannak tőnt, melyen át annak
idején Bobbyval bekukucskáltunk. A lamellák most kisebb szöget zártak be,
de elég nagy volt közöttük a rés ahhoz, hogy belássam az egész hamvasztó
helyiséget - ahová immár pad nélkül is benézhettem.
Sandy Kirk és segédje a Power Pak II Cremation System típusú kemence
mellett ténykedett. Sebészmaszk, gumikesztyő és eldobható mőanyag kötény
volt rajtuk.
Az ablak közelében álló kerekes hordágyon egy átláthatatlan hullazsák
hevert lehúzott cipzárral, benne a tetemmel. Minden bizonnyal a halott
stopos teteme az, akit az apám helyett hamvasztanak majd el.
Öt száznyolcvan centi magas lehetett, nyolcvan kiló. A verés miatt nem
tudtam megsaccolni a korát. Az arca groteszk módon feldagadt.
Elıször azt hittem, a szemét alvadt vér borítja. De aztán rájöttem, hogy
mindkettıt eltávolították. Az üres szemgödrökbe bámultam.
Eszembe jutott a bevérzett szemő öregember, milyen félelmetesnek tőnt
akkor nekünk. Az azonban semmi sem volt ehhez képest. Az csupán a
természet személytelen mőve volt, ez viszont az emberi alávalóságé.

***

Akkor régen október-november folyamán Bobby Hallowayjel vissza-

visszatértünk a krematórium ablakához. Osontunk a sötétben, igyekeztünk
nem elbotlani a földön futó borostyánban, tüdınk megtelt az eukaliptusz
illatával. Ez az illát azóta is a halált juttatja eszembe.
Az alatt a két hónap alatt Frank Kirk tizennégy temetést bonyolított le, de
csak három halottat hamvasztottak. A többit a hagyományos szertartáshoz
bebalzsamozták.
Bobbyval sokat keseregtünk azon, hogy a balzsamozó helyiségnek nem
volt ablaka. Az a szentély - ahol Bobby szerint a „véres munkát" végezték -
lenn volt az alagsorban, védve a hozzánk hasonló kíváncsiak tekintetétıl.
 Titokban azonban örültem, hogy kukucskálásunk csupán Frank Kirk „száraz"
munkájára korlátozódott. Azt hiszem, Bobby is így volt ezzel, bár nagyon
meggyızıen adta a csalódottat.
Határozottan elınyös volt az is, hogy Frank nappal végezte a balzsamozást,
miközben a hamvasztás mindig éjszakára maradt. Ez tette lehetıvé, hogy
magam is jelen legyek.
Bár a hatalmas kemence - amely durvább volt, mint a Power Pak II,
amelyet Sandy manapság használ - nagy hımérsékleten emésztette el az
emberi maradványokat, és volt füstszőrıje is, némi füst azért gomolygott a
kéménybıl. Frank a gyászoló család érzelmeit tiszteletben tartva végezte
éjszaka a hamvasztást, hiszen nappal megláthatták volna a halott szerettei a
gomolygó füstöt, mert a mélyebben fekvı város minden pontjáról látni
lehetett a dombtetın álló krematóriumot.
Kapóra jött számunkra, hogy Bobby apja, Anson volt a fıszerkesztıje a
Moonlight Bay Gazette-nek. Bobby, ismeretségét felhasználva, megszerzett
minden információt a városban történt balesetekrıl vagy természetes
elhalálozásokról.
Mindig tudtuk hát, mikor jutott Frank újabb munkához, azt azonban nem,
hogy a hullát balzsamozzák vagy hamvasztják. Napszállta után felpattantunk
a biciklinkre és elkerekeztünk a krematórium közelébe. Beosontunk a birtokra,
és az ablak alatt vártuk, míg elkezdıdik az akció, vagy míg be nem kellett
ismernünk, hogy ez most nem a mi napunk volt.
Mr. Garth, a First National Bank hatvanegy éves elnöke október végén
szívrohamban halt meg. Figyeltük, ahogy elnyelik a lángok.
Novemberben egy Henry Aimes nevő ács lezuhant a tetırıl és a nyakát
törte. Bár Aimest
hamvasztották, nem láttunk semmit a dologból, mert Frank Kirk és segédje
lezárta a reluxa lamelláit.
A reluxa azonban ismét nyitva volt december második hetében, mikor
eljöttünk Rebecca
Acquilain hamvasztására. Az asszony Tom Acquilain felesége volt, aki
matematikát tanított az iskolában, ahová Bobby is járt, és ahová én nem
járhattam. Mrs. Acquilain, a városi könyvtár vezetıje mindössze harmincéves
volt, egy ötéves kisfiú, Devlin édesanyja.
Ahogy ott feküdt a hordágyon, s csupán egy lepedı takarta, Mrs.
Acquilain olyan szép volt, hogy nemcsak a szemünkre, hanem a lelkünkre is
rátelepedett a látvány súlya. Egyszerően nem kaptunk levegıt.
Tudtuk, hogy szép nı, de sosem fantáziáltunk róla. Végül is komoly
könyvtáros volt és édesanya, és amikor az ember tizenhárom éves, nem
nagyon hat rá az olyan szépség, amely csendesen hullik alá, mint a
csillagfény, s tisztán, mint a tavaszi esı. Inkább a kártyákon látott dús idomú
nık voltak ránk nagy hatással. Egészen addig sokszor láttuk ugyan Mrs.
Acquilaint, de sosem vettük észre.
A halál nem torzította el, mert váratlanul érkezett. Egy gyenge pont az agyi
ütıerében, amely minden bizonnyal megvolt a születése pillanatától, hirtelen
megduzzadt, majd átszakadt. Néhány óra alatt meghalt.
 Ahogy ott feküdt a hordágyon behunyt szemmel, vonásai békések voltak.
Mintha csak aludna. Sıt, a szája sarka kissé felhajlott, mintha szépet álmodna.
Amikor a két férfi lehúzta róla a lepedıt, hogy a kartonládába helyezzék,
láttuk, milyen karcsú volt, milyen csodásan arányos testő, olyan gyönyörő,
hogy szavakkal talán le sem írható. Ez a szépség több volt a puszta erotikánál,
nem is morbid bujasággal szemléltük, hanem áhítattal.
Olyan fiatalnak látszott.
Halhatatlannak.
A két ember a kemencéhez vitte, de úgy tőnt, szokatlanul gyengéden,
szeretettel bánnak vele. Amikor rácsukódott az ajtó a halott asszonyra, Frank
Kirk lerángatta gumikesztyőjét és kézfejével megtörölte mindkét szemét. Nem
a verejtéket dörzsölte ki belıle.
Más hamvasztásokkor Frank és segédje majdnem mindig kedélyesen
beszélgetett, bár nem hallottuk, mirıl folyt a szó. Aznap este azonban alig
váltottak szót egymással.
Mi is hallgattunk Bobbyval.
Visszacsempésztük a padot a helyére. Elosontunk Frank birtokáról.
Miután elértünk a helyhez, ahol kerékpárjainkat hagytuk, visszakerekeztünk
Moonlight Baybe a legsötétebb utcákon át.
Lementünk a tengerpartra.
Ebben az órában, ebben az évszakban a széles homoksáv elhagyatott volt.
A hátunk mögött, mint egy csodálatos fınixmadár ragyogó tollain, a város
fényei átszőrıdtek a fák lombjain. Elıttünk pedig a roppant Csendes-óceán
tus fekete vize.
A víz épp csak fodrozódott. A lomha ritmusú hullámok lustán futottak ki a
fövényre. Tarajuk szinte foszforeszkált a holdfényben.
Miközben ültem a homokban és a hullámokat néztem, egyfolytában az járt
az eszemben, milyen közel is van már a karácsony. Mindössze két hét. Nem
akartam a karácsonyra gondolni, mégis folyton ott csilingelt a fejemben.
Nem tudom, Bobby mire gondolt. Nem kérdeztem tıle. Nem akartunk
beszélgetni.
Azon töprengtem, milyen lesz a karácsonya a kis Devlin Acquilainnek az
anyja nélkül. Lehet, hogy túl fiatal még ahhoz, hogy felfogja, mit is jelent a
halál.
Tom Acquilain, a férj bizonyosan tudta, mi az a halál. Ennek ellenére
vélhetıen felállítja a karácsonyfát a kisfiának.
Honnan veszi vajon az erıt, hogy feltegye a díszeket az ágakra?
Aztán Bobby elıször szólalt meg azóta, hogy levették a leplet az asszony
testérıl. Most is csak annyit mondott:
- Menjünk úszni.
Bár enyhe volt az idı, december volt, és az El Nino - ez a meleg áramlat,
amely a déli féltekérıl indul - sem került a part közelébe. A víz hımérséklete
hővös, a levegı, csípıs volt egy kicsit.
Közben Bobby levetkızött, szépen összehajtogatta a ruháit és lerakta a
hínár halomra, amelyet még délelıtt sodort partra a víz, és amely azóta már
megszáradt a napon. Én is oda halmoztam fel az enyéimet.
 Meztelenül gázoltunk bele a vízbe, aztán úsztunk a hullámokkal szemben.
Messze beúsztunk a tengerbe.
Észak felé fordultunk és a parttal párhuzamosan haladtunk. Könnyő
tempóban, minimális lábmunkával. Szakértı módon kihasználva a hullámok
sodrását. Veszélyesen messzire jutottunk.
Mindketten kiválóan úsztunk - most azonban túlságosan messzire
merészkedtünk.
Rendszerint egy úszó sokkal kevésbé tartja kellemetlennek a hideg vizet, ha
már egy ideje benne van. Ahogy a test hıfoka csökken, a bır és a víz
hımérsékletének különbsége egyre kevésbé észrevehetı. Továbbá az
igénybevétel is hıérzetet teremt. A melegség megnyugtató, de hamis érzete
életveszélyes.
Ez a víz azonban úgy hőlt le, ahogy a testünk hımérséklete. Nem vettünk
észre semmi nyugtalanítót.
Mivel túlságosan messzire úsztunk fel északra, vissza kellett volna fordulnunk
a part felé. Ha van egy cseppnyi eszünk, gyalog mentünk volna vissza a hínár
halomhoz, ahol a ruháinkat hagytuk.
Ehelyett csupán megálltunk, tapostuk a vizet, miközben mélyeket
lélegeztünk a hideg levegıbıl, így sikerült torkunkból is számőznünk az értékes
meleget. Aztán szó nélkül délnek fordultunk, és tempózni kezdtünk visszafelé,
igencsak távol a parttól.
A végtagjaim egyre nehezültek. Enyhe, de azért elég ijesztı görcsök
rándították össze a
gyomromat. Olyan hevesen vert a szívem, mintha még ez is le akart volna
nyomni a víz alá.
Bár a hullámok ugyanolyan lágyak maradtak, mint amikor bementünk a
vízbe, most gonoszabbnak tőntek. A fehér habok fogként haraptak belénk, és
jeges méregkristályaiktól lassan megdermedt a vérünk és a csontvelınk.
Egymás mellett úsztunk, vigyázva, hogy ne tévesszük a másikat szem elıl. A
téli ég nem kínált enyhülést, a város fényei ugyanolyan távolinak tőntek, mint
a csillagok. És a tenger egyre ellenségesebb lett. Mindössze a barátságunkra
támaszkodhattunk, de tudtuk azt is, hogy válságos pillanatban bármelyikünk
meghalhat, ha megpróbálja megmenteni a másikat.
Amikor visszaértünk a kiindulópontra, alig volt erınk kibotorkálni a hullámok
között. A kimerültségtıl émelyegve, a fövénynél fehérebben, vadul remegve
köpködtük a szánkba került sót.
Annyira fáztunk, hogy már elképzelni sem tudtuk a hamvasztó kemence
melegét. De még
miután felöltöztünk, akkor is fáztunk a csontunk velejéig, ami nagyon jó volt.
Kitoltuk a biciklinket a homokos partról, majd egy füves parkon át kiértünk
az utcára.
Amikor Bobby felült a kétkerekőre, csak annyit mondott:
- A kurva életbe!
- A kurva életbe! - feleltem.
Hazabicikliztünk.
Mindketten azonnal ágyba bújtunk, mintha betegség gyötörne. Aludtunk.
Álmodtunk. És az élet ment tovább.
 Soha többé nem mentünk el a hamvasztó ablakához leselkedni.
Soha nem beszéltünk Mrs. Acquilainrıl.
Annyi év elteltével Bobby és én még mindig az életünket adtuk volna, ha
ez megmenti a másikat, habozás nélkül.
Milyen furcsa is a világ! Azok a dolgok, melyek megérinthetık, valóságosak
az érzékeinknek - egy nıi test édes architektúrája, az ember saját húsa, vére,
a tenger hidege és a csillagok ragyogása -, valahogy mégis kevésbé tőnnek
valóságosnak, mint azok, amiket nem tudunk megérinteni, megszagolni, vagy
egyszerően csak látni. A biciklik és a rajtuk ülı fiúk kevésbé valóságosak, mint
amit a szívünkben és az agyunkban érzünk, kevésbé megfoghatók, mint a
barátság, a szeretet vagy a magány - ezek mind túlélik a világot.

***

Ezen a márciusi estén, távol a kamaszkortól, a krematórium ablakától és a

mögötte feltáruló látványtól, az idı múlása valóságosabbnak hatott, mint
szerettem volna. Valaki brutálisan halálra verte ezt a stopost - aztán kivágta a
szemét is.
Ha el is fogadjuk, hogy a gyilkosság és a tetemek kicserélése logikus
cselekedet volt, miért
kellett kivájni a szemét? Van valami értelmes magyarázat arra, hogy ezt a
szerencsétlent szem nélkül küldik a hamvasztó mindent elemésztı tüzébe?
Vagy valaki csupán a dolog mély és mocskos izgalma okán csonkította
meg ezt a stopost?
Eszembe jutott a tagbaszakadt, kopaszra borotvált fejő férfi az igazgyöngy
fülbevalóval. Durva arca. Vadásztekintete, fekete, fürkészı szeme. Vas hideg,
rekedten rozsdás hangja.
El lehet képzelni, egy ilyen ember örömét leli abban, ha fájdalmat okoz
valakinek, hogy ugyanolyan könnyedén felszabdal valakit, mint ahogy az
ember elpattint egy száraz gallyat.
Igen, ebben a furcsa új világban, amely azóta tárult fel, amióta lent voltam
a kórház alagsorában, már azt is könnyő elképzelni, hogy Sandy Kirk
csonkította meg a tetemet. Az a Sandy, aki olyan jóképő és karcsú, mint egy
fotómodell; az a Sandy, akinek az apja megkönnyezte az elhamvasztott
Rebecca Acquilaint. Talán a szemek szolgáltak áldozatként a rózsakert
sarkában álló kultikus helyen, melyet soha sem találtunk meg Bobbyval.
A hamvasztóban Sandy és segédje épp odagördítette a hordágyat a
kemencéhez, amikor megszólalt a telefon.
Bőntudatosan ugrottam el az ablaktól, mintha én kapcsoltam volna be a
riasztót.
Amikor újból az üveghez közelítettem a fejem, láttam, hogy Sandy leveszi a
sebészmaszkot és felemeli a kagylót. A hangszíne zavarról árulkodott,
rémületrıl, aztán dührıl, de a kétrétegő ablakon keresztül nem értettem, mit
mond.
Sandy olyan erıvel csapta le a kagylót, hogy leverte a készüléket a falról.
Bárki is volt a vonal másik végén, rendesen csenghetett a füle.
 Miközben letépte a kezérıl a gumikesztyőt, Sandy sietve magyarázott
valamit a segédjének.
Egyszer mintha a nevemet hallottam volna - de minden pozitív felhang
nélkül.
A segéd Jesse Pinn, egy beesett arcú, vörös hajú férfi, a szeme
rozsdabarna, keskeny ajka megfeszült, mint aki már a szájában érzi a
puskacsı elé terelt nyúl ízét. Pinn felhúzta a cipzárt a hullazsákon.
Sandy zakója az ajtó mellett jobbra, egy fali fogason lógott. Döbbenten
láttam, hogy alatta egy vállra akasztható pisztolytáska lógott, benne egy
jókora fegyverrel.
Amikor Sandy meglátta, hogy Pinn a hullazsákkal bajlódik, éles hangon
rászólt - és az ablakra mutatott.
Pinn elindult felém - én gyorsan elugrattam az ablaktól -, s lezárta a reluxát.
Kétlem, hogy megláttak volna.
Másfelıl viszont nem felejthettem el, hogy szinte a szubatomikus
mélységekig optimista vagyok, pedig most az lenne a bölcsebb, ha utat
engednék borúlátó ösztöneimnek, és eltőnnék innen. Sietve átvágtam a
halálszagú eukaliptuszok között az udvar felé.
A száraz levelek úgy ropogtak a talpam alatt, mint az üres csigaházak,
Szerencsére a hangot elnyelte a szélben hajladozó ágak susogása.
Igaz, elnyelte bárki más lépteinek a zaját is, aki esetleg rám leselkedett.
Biztos voltam benne, hogy az egyik beteghordó telefonált a kórházból.
Nyilván átvizsgálták a bıröndöt, megtalálták benne az apám papírjait, és
rájöttek, hogy lent jártam a garázsban és szemtanúja voltam a cserének.
Ebbıl Sandy tudta, hogy megjelenésem nála távolról sem olyan ártatlan
dolog, mint amilyennek látszott. Nyilván kijönnek Jesse Pinn-nel és ellenırzik,
nem ólálkodom-e a közelben valahol.
Kiértem a hátsó udvarra, mely szélesebb és nyitottabb volt, mint
emlékeztem rá.
A telihold ugyanúgy világított, viszont minden felület, amely nemrég mintha
elnyelte volna a fényét, most élesen visszaverte és felerısítette azt -
megfosztott minden fedezéktıl.
Nem mertem átvágni a tágas pergolán. Úgy döntöttem, távol tartom
magam a háztól és a kocsi feljárótól. Túlságosan kockázatos lett volna
ugyanazon az úton távoznom, melyen idejöttem.
A gyepen át a rózsakert, a birtok vége felé rohantam. Számtalan
alagútszerő lugas közt, valódi útvesztıben haladtam.
A tavasz mindig a naptárban megjelölt idıben kezdıdik enyhe klímájú
partjainknál, s a rózsák már kinyíltak. A fıleg vörös és sötét árnyalatú szirmok
feketének hatottak a sötétben, mintha egy vészjósló oltárt díszítenének, de
voltak fehér virágok is, mint megannyi csecsemıfej, melyek bólogatnak az
altatódalt fütyülı szél ütemére.
Férfihangokat hallottam. A szél azonban szanaszét forgácsolta a beszéd
értelmét.
Leguggoltam egy magas rózsatı mögé, és a pergola felé fordulva
figyeltem. A szúrós ágakat óvatosan félrehúztam.
 A garázs közelében két zseblámpa fénye ugrándozott a bokrokon, amitıl
szellemalakok támadtak a fák törzsén és ágain, megcsillantak az ablakok
üvegén.
Sandy Kirk kezében volt az egyik zseblámpa, és nem lehettek kétségeim
afelıl, hogy ott van nála a puska is, amelyet a fogason láttam. De Jesse Pinn
kezében is lehet! Valaha a temetkezési vállalkozók és segédeik nem maguk
gyártották a hullákat. Egészen eddig az estéig azt hittem, hogy még mindig
ebben a békés korszakban élek.
Hirtelen döbbenten láttam, hogy egy harmadik fénypászma is megjelenik a
ház távoli sarkánál. Aztán egy negyedik. És egy ötödik is.
Egy hatodik.
Fogalmam sem volt, kik lehetnek a többiek, és honnan kerültek elı ilyen
gyorsan. Vonalba fejlıdtek és céltudatosan indultak el a pergolán át, az
úszómedencét megkerülve a rózsakert felé, ide-oda cikázva
zseblámpájukkal. Fél tucat arctalan démon, mintha csak egy álom szereplıi
lennének.

7.

Az arctalan üldözık és a rémisztı labirintus, álmaink megkeserítıje, most

maga volt a valóság.
A kert öt széles teraszt képezett a domboldalon. A függıleges platók
ellenére túlságosan felgyorsultam, attól féltem, hogy elbotlom és eltörhetem
a lábam.
A fák és a rózsabokrok kezdtek egyre inkább valami romra emlékeztetni.
Lejjebb már nagyon elburjánzottak az ágak, és úgy lengtek a szélben, mint
valami állat csápjai.
Az éjszaka rémálommá változott.
A szívem olyan hevesen vert, mint még soha.
Úgy éreztem, az égbolt is megindult felém, mint valami fekete lavina.
A kert végébe érve inkább megéreztem, semmint láttam a két méter
magas kovácsoltvas kerítést. A földbe vájtam a sarkam és fékeztem, de nem
elég erısen, mert sikerült nekiesnem.
Szerencsére nem ütöttem zajt. A kerítés tetején masszív lándzsasor
meredezett. Amikor nekizuhantam, tompán megdöndült.
Ernyedten rogytam össze mellette.
A szám teljesen kiszáradt. Annyira nem volt nyálam, hogy köpni sem bírtam
volna.
Szúró fájdalmat éreztem a halántékomon. Felemeltem a kezem. Három
tövis fúródott a
bırömbe. Kihúztam ıket.
Nyilván nekimentem egy bokornak, akkor szerezhettem, de nem tudtam
felidézni, pontosan mikor.
Talán azért, mert szaporán vettem a levegıt. Egyszerre túlságosan édesnek
éreztem a rózsaillatot. Az illatba a rothadás szaga keveredett. Éreztem a
napvédı krém szagát is, mint amikor felkentem magamra - ezúttal azonban
savanykás illat vegyült belé -, a verejtékem nyilvánvalóan újra aktivizálta az
illatmolekulákat.
Elhatalmasodott rajtam az abszurd, de megingathatatlan meggyızıdés,
hogy a hat üldözı a szagom alapján is rám talál, mint a vadászkutyák.
Csupán azért éreztem magam átmenetileg biztonságban, mert felılük fújt a
szél.
Felhúzódzkodtam a kerítésbe kapaszkodva, és felnéztem a dombra.
Üldözıim most értek le a második teraszra.
Hat fénypászma vagdalta sarlóként a rózsákat. A sorba ültetett rózsabokrok
szerkezete egy lemészárolt sárkány csontvázát juttatta eszembe, ahogy meg-
megvillant rajtuk a lámpafény.
A kert jóval több búvóhelyet kínált, ahol üldözıimnek keresniük kellett
volna, mint a nyitott gyep. Ennek ellenére egyre gyorsabban közeledtek.
Felmásztam a kerítésre és átvetettem magam, közben rettegtem, föl ne
nyársaljam a kezem vagy a lábam a hegyes lándzsahegyeken. A kerítés
mögött nyílt térség húzódott: árnyékba borult völgyek, meredek dombok,
ritkásan szétszórt, alig észrevehetı fekete tölgyek. A téli esıktıl kivirult vad fő
térdig ért, amikor a kerítés túloldalára huppantam. Ereztem zöld illatukat,
ahogy megroppantak a talpam alatt és nedvük kifolyt.
Mivel biztos voltam benne, hogy Sandy és társai átvizsgálják a birtok
környékét, sietve lefelé indultam a dombról. Szerettem volna minél távolabb
kerülni zseblámpájuk hatósugarától, mielıtt a kerítéshez érkeznek.
Egyre távolabb jutottam a várostól, ami nem volt szerencsés. A vadonban
nem kaphatok senkitıl segítségek. Minden újabb lépés keletre az
elszigeteltség felé vezetett. És egyedül én is ugyanolyan sebezhetı voltam,
mint bárki más, sıt másoknál sebezhetıbb.
Az évszak azonban nekem kedvezett. Ha forró nyár van, a magas fő
aranylana, mint egy búzatábla, és száraz lenne, mint a papír. Menekülésem
irányát elárulták volna a letaposott csomók.
Abban reménykedtem, hogy a zöldellı fő gyorsan magához tér és
felegyenesedik mögöttem. Ezzel együtt egy jó szemő nyomolvasó biztosan a
rám bukkanna.
Hatvan-nyolcvan méterrel a kerítéstıl, a lejtı tövében a füvet sőrő bokrok
tarkították. A derékig érı préri főbe valami olyan növény vegyült, amit
kecskeszakállnak is neveznek.
Amikor átvágtam ezen a szakaszon is, egy három méter széles vízmosáshoz
értem. Mivel jó két hete nem esett az esı, most száraz volt.
Megálltam, hogy lélegzethez jussak. Megfordultam, kutatva, meddig
jutottak a rózsakertben üldözıim.
Négyük már a kerítést mászta. Zseblámpájuk fénye hol az eget, hol a földet
súrolta, amikor átjutottak a kerítés tetején és elkezdtek mászni lefelé.
Nyugtalanított, milyen fürgék!
Vajon mindegyiküknél van lıfegyver, vagy csak Sandy Kirknél?
Állati ösztöneik, gyorsaságuk és kitartásuk alapján talán nincs is szükségük
puskára. Ha elkapnak, esetleg puszta kézzel is szét tudnak tépni.
Vajon nekem is kivájják a szememet?
 A vízmosás lassan elkeskenyült, ahogy a meder elindult a következı
dombon fölfelé északkelet, illetve lefelé délnyugat irányába. Mivel máris a
város határán túl jártam, nem jelentett volna semmilyen segítséget, ha
továbbmegyek felfelé.
Délnyugatnak fordultam a bokroktól övezett mederben, azzal a
szándékkal, hogy minél hamarabb visszaérjek a sőrőbben lakott területre.
A kövekkel bélelt vízmosás partján meredezı ezüstös préri füvön vágtam
keresztül.
Igyekeztem elfojtani a félelmemet, hogy esetleg elesem a kövek között
vagy kificamítom a bokámat, inkább rábíztam magam az éjszakára,
sodortattam magam, ahogy a szél a vitorlás hajót. Úgy futottam lefelé, hogy
nem is éreztem, mikor éri lábam a talajt, mintha fagyott kövön korcsolyáztam
volna.
Kétszáz méter után egy olyan helyre értem, ahol a dombok egymásba
győrıdtek, amitıl a
vízmosás ismét szétágazott. Jóformán nem is lassítottam, a jobb kéz felılit
választottam, remélve, hogy az talán egyenesen visszavisz Moonlight Baybe.
Alig tettem meg egy kis távot a leágazás után, amikor közelgı fényekre
lettem figyelmes. Jó száz méterrel lejjebb a vízmosás balra fordult, és eltőnt a
szemem elıl. A fénypászmák forrása a kanyaron túlról eredt, de láttam, csak
zseblámpák lehetnek.
Üldözıim nem kerülhettek elém ilyen gyorsan. Ezek mások lehettek.
Nyilván harapófogóba akartak szorítani. Úgy éreztem magam, mintha egy
egész hadsereg elıl menekülnék, melynek egységei rejtélyes módon a föld
alól bukkannak elı.
Megálltam.
Arra gondoltam, ne térjek-e le a köves útról és keressek fedezéket a magas
préri főben és a sőrő bokrok között. Nem nagyon zavartam meg a vegetációt,
abban azonban biztos voltam, hogy ott több nyomot hagynék magam után.
Nekik csak a nyomot kellene követniük, aztán vélhetıen lelınének, ahogy
meglátnak a domboldalbon.
A kanyarban közben egyre világosabb lett. A préri fő úgy ragyogott a
közelében, mint valami csodás ezüsttál.
Visszafutottam az Y alakú elágazáshoz, és a balra fordulva indultam
tovább. Harminc méterrel késıbb újabb elágazás következett, de hiába
szerettem volna jobbra menni tovább - a város felé -, féltem, hogy ık is
pontosan erre gondolnak. Ezért aztán balra tartottam, pedig így kijjebb
jutottam a lakatlan dombok közé.
Valahol fent, talán nyugat felıl, motorzúgást hallottam, távoli volt, de
egyszer csak a közelbıl hangzott. Olyan erıs volt a motorzaj, hogy azt hittem,
egy alacsonyan szálló repülıgéptıl származik. Az biztos, hogy nem helikopter
volt, inkább egy repülı robaja?
Aztán vakító fény borította el a domboldalt, elıször a jobbomon, majd a
baloldalon is. Egyenesen a vízmosás fölött haladt, húsz-harminc méterrel a
fejem fölött. Olyan erıs volt, mintha súlya, állaga lett volna.
Ez egy nagy teljesítményő reflektor! Hirtelen elfordult és a keleti, északkeleti
dombokat pásztázta.
 Honnan szereztek ilyen kifinomult technikát ilyen rövid idı alatt?
Vajon Sandy Kirk egy kormányellenes milícia nagysárkánya, akinek a
fıhadiszállása, telehordva fegyverekkel és lıszerrel, a ravatalozók alatt van?
Ez valahogy hihetetlennek tőnt. Ilyen dolgok csak a valóságban fordulnak elı
manapság, mikor a társadalom valami félelmetes zuhanásba kezd - ez viszont
szürreális volt. Erre a területre az esti tévéhíradók még nem vetıdtek el.
Tudnom kellett, mi történik odafent. Ha nem húzódok fedezékbe,
ugyanolyan ostobán viselkedem, mint a kísérleti patkányok a labirintusban.
Begázoltam a jobb oldali bozótosba, majd elindultam felfelé a
domboldalon, mert úgy tőnt, a reflektorfény abból az irányból érkezett.
Miközben másztam, a fény újból beleperzselt a tájba - a forrása
északnyugaton volt, ahogy gondoltam. Majd az ellenkezı irányba pásztázott,
vakítóan fénybe borította a gerincet, ahová épp tartottam.
Az utolsó métereket négykézláb, majd kúszva tettem meg. A gerincen
behasaltam egy mélyedésbe a sziklák közé, majd óvatosan felemeltem a
fejemet.
Egy fekete Hummer - de lehet, hogy egy Humvee, a páncélozott
személyszállító harci jármő eredeti katonai változata - állt a szomszédos
dombtetın egy óriási tölgy alatt. Még így is jól felismerhetık voltak a
körvonalai: jókora, szögletes, négykerék-meghajtású felépítmény gigantikus
kerekeken, mely gyakorlatilag bármilyen tereppel megbirkózik.
Most már láttam, hogy két reflektor is van. Mindkettı kézi reflektor: az
egyiket a sofır, a másikat a társa kezelte az utas ülésrıl. Akkora lencséjük volt,
mint egy salátástál. Teljesítményük alapján csak a kocsi generátoráról
mőködhettek.
A sofır kikapcsolta a sajátját, majd sebességbe tette a Hummert. A
megtermett jármő kilıtt a tölgy alól, és úgy vágott át a füves fennsíkon,
mintha csak egy autóúton haladna. A farát mutatta felém. Eltőnt a fennsík
túloldalán, aztán hamarosan felbukkant egy lenti vízmosásban, majd
tempósan megindult fölfelé a következı domboldalon. És mindezt az
erılködés legkisebb jele nélkül.
A gyalogszerrel közlekedı, lámpákkal - és vélhetıen puskákkal - felszerelt
emberek a
dombok tövében kerestek. A Hummer pedig a dombtetıkön járırözött, hogy
visszakényszerítsen a síkságra, üldözıim karjaiba.
- Kik vagytok ti, emberek? - suttogtam magamban.
A Hummer reflektora a távoli dombokat vizslatta, miközben belesöpört az
enyhe szélben ide-oda hullámzó főtengerbe. A hullámok megtörtek a
szigetként csoportosuló tölgyek törzsén.
A megtermett jármő ismét mozgásban volt, bukdácsolt az egyenetlen
terepen. Fényszórói
ide-oda ugráltak, miközben az egyik kézi reflektor vadul kilengett, elıbb
végigsepert a gerincen, aztán a síkságon vándorolt. A páncélozott jármő
elıbb keleti, majd déli irányba haladt tovább, az újabb megfigyelıpont felé.
Vajon mit látni ebbıl Moonlight Baybıl, az óceán közelébıl? Minden
bizonnyal voltak néhányan az utcán, akiknek a dombok közti nyüzsgést látva
feltámad a kíváncsisága.
 Biztos úgy ítélik meg, hogy kamaszok vagy fıiskolások járnak a hegyek
között egy hagyományos terepjáróval, és reflektoraikkal szarvasokra
vadásznak: ami ugyan törvénytelen, de vértelen sport, ezért az emberek
elnézıen kezelik.
A Hummer hamarosan felém fordul majd. A kutatás módszerébıl ítélve az
én dombomra két újabb kanyar után kerül majd sor.
Visszahúzódtam a domboldalra, majd le a síkságra: pontosan oda, ahová
le akartak kényszeríteni. De nem volt más választásom.
Eddig reménykedtem benne, hogy sikerül elmenekülnöm. Most azonban
megcsappant az önbizalmam.

8.

Átverekedtem magam a préri füvön, vissza a vízmosásba, és abba az

irányba folytattam az utam, amerre tartottam, mielıtt a reflektorfény fölcsalt
volna a dombtetıre. Alig tettem meg néhány lépést, megtorpantam,
megrémített valami zöld szemő jelenés, amely a vízmosásban várakozott. Egy
prérifarkas.
Farkasszerő, de annál kisebb, orra is keskenyebb a farkasénál, ennek
ellenére veszélyes lehet. Mivel a civilizáció megfosztotta ıket életterüktıl,
rákényszerültek, hogy házi kedvenceket raboljanak a dombok
szomszédságában lévı házak udvaráról. Sıt, idırıl idıre arról is lehetett
hallani, hogy kisgyerekeket ragadtak el, ha a zsákmány elég fiatal és kicsi
volt. Bár emberre ritkán támadnak, nem bíztam abban, hogy elriasztja ıt a
méretem - különösen, ha egy egész falkáról vagy egy párról van szó, melyek
saját területüket védik.
A látásom még mindig nem volt tökéletes a vakító reflektorok után, s egy
hosszú pillanatba telt, míg rájöttem, hogy a zölden izzó szemek túlságosan
közel ülnek egymáshoz, hogy egy prérifarkaséi legyenek. Másrészt viszont,
hacsak az állat nem lapult teljesen a földhöz, ahogy támadás elıtt teszi,
túlságosan mélyrıl mered rám ahhoz, hogy prérifarkas lehessen.
Amikor végre rendbe jött a látásom, fellélegeztem, csupán egy macska az,
amely fenyegetıen villogtatja rám a szemét. Nem puma, ami sokkal
veszélyesebb a prérifarkasnál, és valóban rémületre adna okot, hanem egy
házimacska: halványszürke vagy sárgás szırő, ezt képtelenség lett volna
megállapítani ebben a sötétben.
A macskák többsége nem ostoba. Még ha ösztönszerően hajtja is a vágy a
mezei egerek és a gyíkok után, akkor sem merészkedik ki a coyote-ok
vadászterületére.
Közelebbrıl szemügyre vettem, úgy tőnt, ez a példány a szokásosnál is
riadtabb. Fölegyenesedve ült, fejét kíváncsian oldalra biccentette, hegyezte
a fülét, és intenzíven tanulmányozott.
Amikor tettem egy lépést feléje, a macska fölállt. Az újabb lépés után
megpördült, elrohant, elnyelte a sötétség.
Valahol távolabb az éjszakában, a Hummer ismét mozgásba lendült. A
motor fejhangú hörgése egyre erısödött.
Gyorsan nekiindultam megint.
 Úgy száz métert tehettem meg, amikor arra lettem figyelmes, hogy a
Hummer motorja nem bıg, hanem alapjáratban pöfög valahol a közelben. A
fejem fölött a reflektorok ragadozó csóvája zsákmány után fürkészte az
éjszakát.
Amint elértem a vízmosás következı elágazásához, a macska bevárt. Az
utak metszéspontjánál ült, még nem döntötte el, merre menjen.
A baloldali ösvényen folytattam az utam, a macska sietve elindult jobbra.
Néhány lépés után megállt, és felém fordította áthatóan zöld szemét.
Az állat pontosan érzékelte az üldözık jelenlétét, nemcsak a Hummerét,
hanem a gyalog-
szerrel közeledıkét is. Kitőnı érzékszerveivel észlelte az agressziót árasztó
feromont, a levegıben lógó erıszak illatát. Nyilván ugyanúgy el akarta kerülni
ıket, mint én. Tekintettel az esélyekre, jobban járok, ha az állat ösztöneit
követve választok magamnak menekülési útvonalat, s nem a saját
megérzéseim szerint.
A Hummer motorja hirtelen felbıgött. A robaj ide-oda verıdött a vízmosás
kövei között, úgy tőnt, mintha a jármő egyszerre közeledett és távolodott
volna. A hangzavarban engem is elragadt a bizonytalanság, s egy pillanatra
lebénultam.
A macska után kell mennem!
Mihelyst lefordultam az ösvényrıl, a Hummer felbukkant a vízmosás keleti
oldalán, amerre az elıbb menni szándékoztam. Egy futó pillanatra megállt,
lámpáinak fénye, pedig mint két párhuzamos kötél, amelyen a kötéltáncos
elindul a semmi felé. Egyik kézi reflektora egyenesen belefúródott az égbe. A
Hummer orra elırebillent, elsı kerekei belemartak a domboldalba, a hátsók
átgurultak a domb gerincén, s okádták maguk körül a földet, ahogy
száguldott a jármő lefelé.
Az egyik ember felrikoltott, a másik nevetett. Élvezték a vadászatot.
Miközben a jármő nem egészen ötven méterrel az orrom elıtt
keresztülvágott a vízmosáson, a kézi reflektor végigpásztázta a terepet.
Hasra vágtam magam, és fedezéket kerestem. A kemény föld
meggyötörte a csontjaimat, és éreztem, hogy a napszemüveg lencséje
elpattan a zsebemben.
Talpra álltam, a reflektor, mint valami tölgyhasító villám, végigsöpört a
terepen, ahol az elıbb álltam. Felszisszentem az erısségétıl, hunyorogva
láttam, hogy a fénypászma egy pillanatra megmerevedik, majd folytatta
útját dél felé. A Hummer nem jött utánam a vízmosásba.
Maradhattam volna az útkeresztezıdésben, míg a Hummer el nem
távolodik, semmint hogy kockáztassam: a következı leágazásban beléjük
futok. De amikor megláttam a vízmosás végében négy zseblámpa sugarát,
tudtam, a habozás luxus. A lámpafény nem ért el hozzám, de a hajtók futva
közeledtek, s ha maradok, pillanatokon belül fölfedeznek.
Amikor megkerültem a dombot, és beértem a nyugati mederbe, a macska
még ott ült, mintha csak rám várt volna. Aztán felcsapta a farkát és lassú
kocogással elindult, hívogatva, hogy ne veszítsem szem elıl.
Hálás voltam a köves terepért, amelyen nem maradt utánam nyom - aztán
eszembe ötlött, hogy csak néhány töredék maradt a zsebemben a
napszemüvegbıl. Futás közben megtapogattam az ingem zsebét, de csak az
egyik elhajlott szárat találtam, és az egyik lencse néhány apró darabját. A
szemüveg többi része nyilván szétszóródott a földön, ahol hasra vetettem
magam a vízmosásnál.
Négy üldözım, gondolom, észrevette a törött keretet. Nyilván szétválnak,
és ketten-ketten indulnak el a vízmosás ágaiban. És gyorsabban fognak
mozogni, mert erıt ad nekik a tudat, hogy a közelben van a zsákmány. A
domb túloldalán, távol a völgytıl, ahol hajszál híján kerültem csak el a
reflektorfényt, a Hummer ismét felfelé indult egy domboldalon. A motor
felpörgött, sivítása felerısödött.
Ha a sofır megáll a gerincen, hogy újból végigkémlelje az éjszakát,
észrevétlen el tudok futni alattuk. De ha átvág a dombtetın, és egyenesen
leszáguld a vízmosásba, akkor vagy a kocsi fényszórója, vagy a
keresıreflektor fénypászmája kap el.
A macska futni kezdett, én is a nyomában.
Ahogy lejjebb értem a lejtın, a vízmosás jobban kiszélesedett, s a köves
meder is. Az út menti préri fő is mintha sokkal sőrőbb lett volna, mint máshol,
nyilván több vizet kapott. Azonban a vegetáció annyira távol esett tılem,
hogy semmi árnyékot nem vetett rám. Meztelennek éreztem magam. Nem is
beszélve arról, hogy ez a városi utca szélességő vájat nem rejt el senki szeme
elıl, aki esetleg felbukkan a hátam mögött.
Odafent a Hummer mintha ismét megállt volna. A motor bıgését elsodorta
a szél. Az egyetlen hangot én hallattam a közelben: szaporán kapkodtam a
levegıt, és a szívem úgy vert, mint egy megbolondult dugattyú.
A macska simábban tudott haladni, mint én, hiszen neki négy lába volt -
másodpercek alatt felszívódhatott volna. Néhány percig azonban tartotta a
tempómat, nagyjából öt méterrel elıttem ügetett, szürkén vagy homok
sárgán, afféle macskaszellemként a holdfényben, s néha-néha hátrapillantott
rám izzó szemeivel.
Épp kezdtem azt hinni, hogy az állat céltudatosan mutatja a menekülés
útvonalát, amikor már kezdtem átadni magam az antropomorf
gondolatmenetnek - amitıl Bobby Halloway
mindig dührohamot kapott -, a macska hirtelen megiramodott. Ha a vízmosás
hirtelen megtelik rohanó vízzel, talán az sem lett volna képes megelızni a
macskát, aki két másodperc alatt eltőnt a sötétben.
Egy perccel késıbb a macskát ott találtam a vájat végében. Leértünk a
domb aljába, ahol az út háromfelé ágazott, s mindhárom ág meredeken
megindult fel a dombokra. Túlságosan meredek volt mindegyik, nem tudtam
volna elég gyorsan megmászni, és eltőnni üldözıim szeme elıl. Csapdába
kerültem.
Uszadék fa, gyom és főcsomó győlt össze a vízmosás végében. Félig-
meddig azt vártam, hogy a macska gúnyosan rám vigyorog, s kivillantja
hegyes fogait. Ehelyett felugrott az egyik halomra, bevette magát a sok
nyiladék egyikébe, és újra eltőnt.
Ez egy vízmosás, morfondíroztam, tehát a víznek valahol el kell folynia.
Gyorsan felmásztam a jó háromméteres hordalék halomra, amely ingott,
rogyadozott
alattam. A hordalék egy vasrácson akadt fenn, amely a domboldalban lévı
csatorna bejáratát védte.
A rács mögött egy közel két méter átmérıjő betoncsı kezdıdött, melynek
két oldalán betonoszlop támasztotta. Úgy tőnt, annak a csapadékvíz-
elvezetı rendszernek a része ez, amely a Csendes-óceán partján futó
sztrádát védte az átfolyásoktól. A csapadékvizet elıször Moonlight Bay
csatornarendszerébe, majd onnan az óceánba vitte.
Telente kétszer karbantartók érkeztek, hogy eltakarítsák az uszadékot a
rostélyról, hogy a víz szabadon elfolyjon. A jelek szerint a közelmúltban nem
jártak erre. A csıben nyávogott a macska. A visszhangtól felerısített hang
mintha kriptából jött volna.
A rácsok közti tíz centis távolság, ami elég volt az állatnak, nekem nem. A
rács két betonoszlop között állt, de nem ért fel egészen a tetejéig.
Így fentrıl hanyatt ereszkedtem le a rács és a csı közé. Szerencsére volt a
rács tetején is egy lezáró keresztrúd, különben csúnyán összekaszabolhattak
volna a felfelé meredı rúdvégek, ha fel nem is nyársalnak.
Hátam mögött hagytam a rácsot és a holdat, s meresztettem a szemem a
tökéletes sötétség felé. Épp csak egy kicsit, de össze kellett görnyednem,
hogy ne verjem be a fejem a csatornacsıbe.
A vizes beton és a rothadó fő egyáltalán nem kellemetlen szaga terjengett
a levegıben.
A lábamat csúsztatva elindultam elıre. A csı sima alja egy kicsit lejtett.
Néhány lépés után megálltam, mert attól tartottam, hogy a csı hirtelen
meredeken esik, és nem akartam összetörni a kezem-lábam, vagy rosszabb
esetben a gerincem.
Elıhúztam a gázöngyújtót a farmerom zsebébıl, és meggyújtottam. A láng
fénye a csı falán táncolt.
A macska újból nyávogott, de a szemén kívül semmit nem láttam belıle. A
köztünk lévı távolság és szinteltérés alapján ítélve arra következtettem, hogy
a csatorna - bár nem drasztikusan, de - tovább lejt.
Óvatosan elindultam a zölden izzó szemek után. Amikor az állat közelébe
értem, megfordult, én pedig megtorpantam, mert elvesztettem a viszonyítási
pontot.
Másodpercekkel késıbb a macskanyávogás újból megismétlıdött. A zöld
szemek pedig rezzenéstelenül rám meredtek.
Ismét araszolni kezdtem elıre, miközben a furcsa élményen törtem a fejem.
Amit csak naplemente óta tapasztaltam - apám testének ellopását, az
összevert, szem nélküli tetemet a krematóriumban, üldözésemet a
ravatalozótól -, mind hihetetlen volt, ám furcsaságban semmi sem hasonlított
e kis tigrisszármazék viselkedéséhez.
Talán sokkal többet tulajdonítok a pillanatnak, mint amennyit érdemel.
Olyan tudatos reakciót - szorult helyzetem felismerését - látok ebben az
egyszerő házimacskában, amivel nem is rendelkezik.
Lehet.
Vakon egy másik uszadék halomhoz értem, amely kisebb az elsınél. A
korábbival ellentétben ez nyirkos volt. A törmelék tocsogott a cipım talpa
alatt, és éles bőz csapott fel belıle.
 Elırebotladoztam, óvatosan markolászva magam elıtt a sötétséget, s
felfedeztem, hogy az uszadék egy másik rács elıtt torlódott fel. Ami átjutott
az elsı rács felett, az itt győlt össze.
Miután megmásztam ezt a halmot is és biztonságban átjutottam a
túloldalra, ismét megkockáztattam, hogy felkattintom az öngyújtót.
Tenyeremmel körülfogtam a lángot, hogy felfogjam és irányítsam a fényét.
A macska szeme felragyogott, most aranyos csillogás vegyült a zöldbe. Egy
hosszú pillanatig bámultuk egymást, majd vezetım - feltéve, ha az volt -
megfordult és megiramodott, eltőnt a csatornacsıben.
A gyújtó segítségével haladtam tovább, a legkisebb fokozatra állítottam,
hogy takarékoskodjam a gázzal. Átkeltem a parti dombok alatt, elhagytam a
kisebb csatornacsövek bejáratát, melyek a fı áramba ömlöttek. Egy széles
betonlépcsıhöz érkeztem, melyen tócsákban állt a víz, tetején pedig vékony
gombaréteg tenyészett. A nyálkás lépcsıfokok nyaktörıen síkosak voltak, de
a karbantartók biztonsága érdekében acélkorlátot is rögzítettek a
betonfalhoz, melyet teljesen elborított a legutóbbi felhıszakadástól idesodort
növényfüggöny. Amikor leértem a lépcsı aljába, hallgatóztam, de csupán
saját neszeimet halottam. Vagy üldözıim nem gondolták, hogy a csatornán
keresztül menekülök, vagy olyan sokáig haboztak, hogy jókora elınyhöz
jutottam.
A két legalsó lépcsıfokon majdnem sikerült rálépnem valamire, amirıl
elıször azt gondoltam, hogy gomba kerek, fehér kalapja lehet. Így ránézésre
kétségtelenül csak mérges gomba lehetett.
Kapaszkodtam a korlátba, úgy oldalaztam el a síkos betonból kibimbózó
alakzatok mellett, melyeket még a cipımmel sem akartam megérinteni.
Ahogy megálltam az újabb lejtıs csatornaszakasz elıtt, megfordultam, hogy
megvizsgáljam ezt a különös leletet.
Amikor felkattintottam a gyújtó lángját, rájöttem, hogy nem gombafejek,
amiket látok, hanem koponyák. Törékeny madár- és hosszúkás gyíkkoponyák.
De nagyobbak is, melyek így ránézésre lehettek macskák, kutyák,
mosómedvék, sündisznók, nyulak és mókusok koponyái...
Nem tapadt már hús ezekhez a halálfejekhez, mintha kifızték volna ıket:
fehéren és sárgásfehéren villogtak a gázöngyújtó fényében. Több tucat volt
belılük, talán száz is. De lábszárcsontok, bordák sehol, csak koponyák. Három
sorban egymás mellé helyezték ıket - kettıt a legalsó lépcsıre, egyet az
utolsó elıttire -, egymással szembe, mintha üres szemüregeikkel is tanúi
lennének... valaminek.
Nem tudtam mire vélni a dolgot. Nem láttam sátánista jeleket a csatorna
falán, sem véres ceremóniák nyomát. De az elhelyezésnek tagadhatatlanul
szimbolikus célja lehetett. A győjtemény nagysága megszállottságra utalt, a
benne rejlı kegyetlenség, a lefejezés ténye hátborzongató volt.
Eszembe jutott, mennyire lenyőgözött minket Bobby Hallowayjel a halál
fiatal korunkban, és arra gondoltam, esetleg nem gyerekek - nálunk sokkal
lököttebb beállítottságúak - mőve az egész. A kriminológusok szerint a
jövendı sorozatgyilkosa három-négy éves korban már kínozza és gyilkolja a
rovarokat, aztán a gyerekkor és a kamaszkor során következnek a kisebb
állatok - végül eljut az emberig. Lehet, hogy ebben a katakombában egy
különösen vérszomjas fiatal gyilkos készült élete nagy tettére.
A harmadik s egyben a legmagasabban lévı sorban egy csillogó koponya
állt, amely látványosan különbözött az összes többitıl. Mintha emberi lett
volna. Kicsi, de emberi. Mint egy csecsemı koponyája.
- Jóságos Isten!
A hangom visszhangzott a betonfalakról.
Most - jobban, mint valaha - úgy éreztem, álomvilágban járok, ahol az
olyan dolgok, mint a beton vagy egy koponya, semmivel sem szilárdabbak,
mint a füst. Ennek ellenére nem indult el a kezem az apró emberi koponya
felé - és a többi felé sem. Tőnjön bármennyire is lehetetlennek, pontosan
tudtam, ha megérintem, szilárdnak, hidegnek és síkosnak fogom érezni.
Mivel el akartam kerülni a találkozást a győjtıvel, bárki legyen is az,
folytattam az utam lefelé a csatornában.
Vártam, hogy a macska visszatér titokzatos szemével, nesztelenül puha
mancsával, de vagy ott maradt valahol elöl, vagy letért valamelyik oldalág
felé.
A csıszakaszok lépcsıs részekkel váltakoztak, és amikor már éppen
aggódni kezdtem, hogy kifogy a gáz a gyújtóból, szürke fénykör jelent meg
valahol nem sokkal elıttem, az lett az iránytőm. Sietve haladtam arrafelé, és
megkönnyebbülten láttam, hogy nincs rostély a csatorna alsó végénél, amely
egy sziklás folyómederre nyílt.
Végre ismerıs terepen jártam, a város északi szélén. Kétsaroknyira az
óceántól, félre a középiskolától.
A sötét csatorna után nem csupán frissnek, egyenesen édesnek éreztem a
levegıt. A ragyogó ég legmagasabb pontjai szinte gyémánt fehérbe
öltöztek.

9.

A Wells Fargo Bank digitális hirdetıtáblája szerint még csak este 7:56 volt,
vagyis az apám nem egészen három órája halt meg. Pedig mintha már
napok teltek volna el eltávozása óta. Ugyanez a tábla 21 fokot mutatott, de
én hővösebbnek éreztem.
A bankon túl a tömb végénél volt egy mosószalon, a Tidy Time, mely
neonfényben úszott. Jelenleg éppen senki sem ült a gépek elıtti széksoron.
A kezemben szorongattam az egydolláros bankjegyet, a szememet
összehúzva beléptem a mosószer és fehérítı illatát árasztó helyiségbe, a
fejem lehajtottam, hogy sapkaellenzım is védje az arcomat. Egyenesen a
pénzváltó automatához rohantam, majd a negyeddollárosokat gyorsan
felkapva a krómtálcáról, kimenekültem.
Két sarokkal odébb, a posta elıtt megálltam egy nyilvános telefonnál,
melyet csak hangfogó szárnyak vettek körül. A telefon felett, az épület falára
szerelve biztonsági lámpa világított a vasrács mögül.
Ráakasztottam a sapkám a rácsra, s így sötét lett.
Úgy gondoltam, Manuel Ramirezt még mindig otthon találom. Amikor
kicsengett, az édes-
anyja, Rosalina közölte velem, hogy már órákkal ezelıtt elment. Ma két
mőszakot kellett vállalnia, mert egy másik rendır beteget jelentett. Este a
telefonügyeletet viszi, éjféltıl pedig járırözik.
Benyomogattam a Moonlight Bay-i rendırség számát, és megkértem a
központost, hogy kapcsolja Ramirez rendırt.
Szerintem Manuel a legjobb zsaru a városban, huszonöt centivel
magasabb nálam, tizenöt kilóval nehezebb, tizenkét évvel öregebb, és
ráadásul mexikói amerikai. İ a baseballra esküszik, engem viszont nem
érdekel a sport a tévében, mert úgy érzem, értékes idıt vesztegetek el passzív
tevékenységre. Manuel a countryzenét kedveli, én a rockot. İ nyakas
republikánus, engem hidegen hagy a politika. A filmek közül ı már-már a
bőntudatig Abbott és Costello rajongója, az én kedvencem ellenben a
halhatatlan Jackie Chan. Egyszóval barátok vagyunk.
- Chris, most hallom, mi történt az apáddal - szólalt meg Manuel, ahogy
felismerte a kagylóban a hangomat. - Nem is tudom, mit mondjak.
- İszintén szólva én sem.
- Erre nincs mit mondani, nem igaz?
- És amúgy is mindegy volna.
- Azért jól vagy?
Legnagyobb meglepetésemre képtelen voltam megszólalni. Szörnyő
veszteség ért, s mintha egy sebésztővel összevarrták volna a torkomat, a
nyelvemet pedig a szájpadlásomra.
Furcsa módon, közvetlenül apám halála után, még habozás nélkül
válaszolni tudtam, amikor dr. Seth Cleveland ugyanezt kérdezte.
Manuelt közelebb éreztem magamhoz, mint az orvost. A barátság oldja a
szükségtelen keménységet, s az ember nyugodtan átadhatja magát a
fájdalomnak.
- Gyere majd át egy este, amikor nem vagyok szolgálatban - szólalt meg
ismét Manuel. - Iszunk egy-két sört, tamalest eszünk és megnézünk vagy két
Jackie Chan-filmet.
A baseball és a countryzene ellenére sok közös van bennünk. İ is éjszaka
dolgozik, éjféltıl reggel nyolcig. Néha bevállalja a következı mőszakot, mint
ma is, ha valaki kiesik a szolgálatból. Ugyanúgy szereti az éjszakát, mint én.
Mivel az éjszakai mőszak nem olyan vonzó, a fizetés is több. De még ennél is
fontosabb, hogy így a délutánt és az estét a fiával, Tobyval töltheti, akit
halálra kényeztet. Tizenhat éve Manuel felesége, Carmelita meghalt
percekkel az után, hogy világra hozta a fiút. Toby kedves, elbővölı srác - és
Down-kóros. Manuel édesanyja mindjárt Carmelita halála után hozzájuk
költözött, és még ma is segít a fiú gondozásában. Manuel Ramirez pontosan
tudja, mik is azok a korlátok. Mindennap érzi saját életén a sors kezét - és
mindezt egy olyan korban, amikor az emberek többsége nem hisz a
célokban, az eleve elrendelésben. Egyszóval, sok közös van bennünk.
- A sör és Jackie Chan vonz - feleltem nagy nehezen. - De ki készíti a tamalest,
te vagy a mamád?
- Óh, nem a madre, ezt megígérem.
 Manuel kiváló szakács, az édesanyja azonban csak hiszi, hogy ı is az.
Kettejük szakácsteljesítményének összehasonlítása félelmetesen rávilágít,
micsoda különbség lehet a jó cselekedet és a jó szándék között.
Egy kocsi húzott el mögöttem az úton, és amikor lepillantottam, láttam,
ahogy az árnyék körbejárja lábaimat. Mintha nem akarna leszakadni róla. De
aztán mégis lepattant, amikor az autó elszáguldott.
- Manuel, volna valami, amit megtehetnél nekem, de ez egy kicsit több mint
a tamales.
- Mondjad, Chris...
Hosszú habozás után szólaltam csak meg.
- Az apámról van szó... pontosabban a holttestérıl.
Most már Manuel is elkomorodott. A hallgatása ugyanolyan volt, mint
amikor a macska érdeklıdve hegyezni kezdi a fülét.
Többet hallott ki a szavaimból, mint amennyit azok hordozni látszottak.
Mikor megszólalt, a hangszíne megváltozott, még mindig a baráté volt ugyan,
de kicsengett belıle a rendır keménysége.
- Mi történt, Chris?
- Elég furcsa dolog.
- Furcsa? - kérdezte, és ízlelgette a szót.
- Nem szívesen beszélnék róla telefonon. Ha elmegyek a kapitányságra, ki
tudsz jönni a parkolóba?
Azt nem várhattam el, hogy a rendırök leoltanak minden villanyt, és
gyertyafényben veszik fel a vallomásomat.
- Valami bőnügyrıl van szó? - kérdezte Manuel.
- Keményen. És tisztára lökött a helyzet.
- Stevenson rendırfınök még benn van, de már nem sokáig. Szerinted szóljak
neki, hogy
várjon egy kicsit?
A lelki szemeim elıtt megjelent a halott stopos.
- Na, igen - feleltem. - Szerintem Stevensonnak is hallania kellene.
- Ideérsz tíz perc alatt?
- Viszlát, akkor...
Visszatettem a kagylót a helyére, levettem a sapkám a lámparácsról, az
úttest felé fordultam és a szemem elé kaptam a kezem, mert két kocsi húzott
el éppen. Az egyik egy régi Saturn, a másik pedig egy Chevy kisteher.
Nem egy fehér, zárt teherautó volt. Nem halottaskocsi, és nem is fekete
Hummer.
Valójában nem féltem attól, hogy még mindig kutatnak utánam. Mostanra
a stopos nyilván a kemencében van. És mivel a bizonyíték hamuvá lett,
semmi kézzelfoghatóval nem tudom alátámasztani bizarr kis sztorimat. Sandy
Kirk, a beteghordók és az összes többi névtelen biztonságban érezheti magát.
Tehát ha megpróbálnak megölni vagy elrabolni, azt kockáztatják, hogy
annak a bőnténynek esetleg lehetnek tanúi. Akiket szintén el kell tenni láb
alól, így növelve az esélyét annak, hogy újabb és újabb tanúkat gyártanak.
Ezeknek a rejtélyes összeesküvıknek most jobb szolgálatot tesz a diszkréció,
mint az agresszió. Különösen, mivel egyetlen vádlójuk a város extrém
jelensége, aki csak sötétedés és pirkadat közt jár ki az utcára. Aki retteg a
naptól, s csak a vastag ruhák, védıkrémek és napellenzık kegyébıl él. És aki
még éjjel sem bújik elı vackáról e holmik a védelme nélkül.
Mivel vádjaim igencsak abszurdnak tőntek, nyilván kevesen adtak volna
hitelt nekik. De abban biztos voltam, Manuel érzi, hogy igazat mondok. És
bíztam abban, hogy a rendırfınök is hisz majd nekem.
Elindultam a rendırség felé, amely csak kétutcányira volt a postától.
Ahogy siettem az éjszakában, elpróbáltam, mit fogok mondani Manuelnek
és a fınökének, Lewis Stevensonnak. Elég ijesztı figura, ezért kellett jól
felkészülnöm. A magas, széles vállú, kisportolt Stevensonnak olyan nemes
metszéső arca volt, hogy nyugodtan ráverhették volna a régi római érmékre.
Néha úgy tőnt, mintha csak játszaná a rendırfınök szerepét, de ha így volt is,
az alakítása minimum Oscart érdemelt. Ötvenkét évesen minden erılködés
nélkül elhitette, hogy koránál bölcsebb. Azonnal kivívta az emberek tiszteletét
és bizalmát. Volt benne valami egy lélekbúvárból, egy papból - amire persze
mindenkinek szüksége lenne, de csak kevesen rendelkeznek ilyen
adottsággal. Az a ritka személyiség, aki élvezte a hatalmát, de nem élt vissza
vele. Együttérzéssel és biztos ítélıképességgel érvényesítette akaratát. Úgy
maradt rendırfınök tizennégy éven át, hogy soha még csak fel sem merült a
botrány, a tehetetlenség vagy az alkalmatlanság vádja személye és
intézménye ellen.
Így mentem hát a kivilágítatlan sikátorokon keresztül. Közben azokat a
szavakat mormoltam magamban, melyek reményeim szerint elég
meggyızıek lesznek. Két perc alatt a parkolóba értem a Manuel által
javasolt tíz helyett - és épp konspiráción kaptam Stevenson rendırfınököt,
ami egy szempillantás alatt megfosztotta minden rá ruházott nemes
tulajdonságtól. Függetlenül nemes metszéső arcától, ez az ember nem
érdemelte meg, hogy érmére kerüljenek a vonásai. Vagy, hogy kiakasszák a
középületekre a fényképét a következı polgármester-, kormányzó- vagy
elnökválasztáskor.
Stevenson a közigazgatási épület végében állt, a rendırség hátsó
bejáratának közelében, az ajtó feletti kékes biztonsági lámpa fénykörének
határán. A férfi, akivel beszélt, néhány lépésnyire tıle. İt félig elnyelte a
sötétség.
Átvágtam a parkolón, egyenesen feléjük. Nem vették észre közeledtem,
mert elmélyedtek a diskurzusban. Nem is láthattak, mert a parkolót
betöltötték a köztisztasági hivatal teherautói, rendırségi járır kocsik,
magánjármővek, én pedig messzirıl kikerültem a három ostorlámpa
fénykörét.
Mielıtt kiléptem volna a nyitott térségbe, Stevensonhoz közelebb hajolt
látogatója. Nekem földbe gyökerezett a lábam a döbbenettıl. Felismertem
simára borotvált fejét, durva arcát. A vastag vörös gyapjúinget, a farmert és a
munkásbakancsot.
A távolság miatt viszont nem láthattam az igazgyöngy fülbevalót.
Két nagyobb jármő között álltam, gyorsan visszahátráltam az árnyékukba.
Az egyiknek még meleg volt a motorja.
 Bár a két férfi társalgását hallottam, szavaikat nem tudtam kivenni. A
tengeri szél még mindig üzekedett a fákkal és az emberi építményekkel,
szüntelen susogása elnyelte a beszélgetés foszlányait.
Belém hasított: a jobbomon a jármő, aminek még meleg a motorja, a fehér
Ford volt, mellyel a kopasz férfi hajtott el a Mercy kórház garázsából. Az apám
földi maradványaival.
Meg kell néznem, vajon benne hagyta-e a kulcsot. A vezetıülés ablakához
nyomtam az arcomat, de nem sokat láttam.
Ha elrabolhatnám a kocsit, döntı bizonyíték kerül a kezembe, amely
alátámasztja történetemet. Ha nincs benne az apám holtteste, a törvényszéki
szakértık biztosan valami nyomra akadnak - ha másra nem, a stopos néhány
csepp vérére.
De ehhez kulcs nélkül kellene elkötni egy kocsit.
A csudába, hiszen vezetni sem tudtam!
Tegyük fel, ugyanolyan virtuóz tehetségem van a motorokhoz, mint
mondjuk Mozartnak a
zeneszerzéshez, akkor sem tudok dél felé húsz, észak felé harminc mérföldre
eljutni a parti úton, hogy átérhessek egy másik rendıri kerületbe. A szemközt
jövı autók reflektorától biztosan nem. És napszemüveg nélkül sem, amely ott
hevert törötten valahol a dombok között.
Különben is, ha kinyitom az ajtót, a fülkében kigyullad a villany és
meglátnak.
Elkapnak.
És megölnek.
Ekkor nyílt a kapitányság hátsó bejárata. Manuel Ramirez lépett ki rajta.
Lewis Stevenson és összeesküvı társa azonnal abbahagyta a beszélgetést.
Ilyen messzirıl nem lehetett kivenni, vajon Manuel ismeri-e a kopaszt, de úgy
tőnt, csak a fınökéhez beszélt.
Nem tudtam elhinni, hogy Manuel - Rosalina fia, Carmelita gyászoló
hitvese, Toby szeretı
édesapja - gyilkosságnak és hullarablásnak lenne a részese. Sok embert soha
nem ismerünk
meg teljesen, hiába hisszük mélyen azt, amit látni akarunk bennük. Lelkük egy
sáros viző tó, tele lebegı részecskék végtelen számú rétegével, melyet
ismeretlen áramlatok kavarnak folytonosan. De az életemre megesküdnék,
Manuel tiszta szíve nem képes az árulásra!
Az ı életét azonban nem mertem kockáztatni. Ha odakiáltok neki, hogy
foglalják le és szakértıkkel kutattassák át a fehér teherautót, talán a halálos
ítéletét írom alá. És persze a magamét. Nem is talán - egészen bizonyosan.
Stevenson és a kopasz hirtelen megfordult és szemügyre vette a parkolót.
Ebbıl tudtam, hogy Manuel most szólt a telefonhívásról.
Leguggoltam és behúzódtam a két kocsi közé.
Szerettem volna leolvasni a rendszámtáblát. Bár általában a túl sok fény
kínoz meg, most a hiánya jelentett akadályt.
Remegı kézzel tapogattam végig a rendszámtáblát, de nem sikerült a
Braille-módszert alkalmazni. Legalábbis olyan gyorsan nem, hogy közben föl
ne fedezzenek.
 Hatodik érzékem azt súgta, a kopasz, de lehet, hogy Stevenson is, odajön a
furgonhoz. A kopasz már el is indult. Egy mészáros, hullarabló és szem tolvaj.
Tovább hátráltam a parkoló jármővek közé, s összegörnyedve futásnak
eredtem, míg el nem értem a sarokig. Amikor már nem láthattak meg,
fölegyenesedtem, és nesztelenül, mint egy macska, rohanni kezdtem. Már
csak az érdekelt, sikerül-e biztos menedéket találnom hajnal elıtt. Vagy talán
még napkeltekor is talpon leszek? Ez esetben összegömbölyödöm és
megfeketedem a perzselı sugaraktól...

10.

Arra gondoltam, hogy még biztonságban hazamehetek. Túl sokáig otthon

maradni azonban ostobaságnak tőnt. Még vagy kis ideig nem fognak
hiányolni a rendırségen. Legalább tíz percet biztosan várnak a megbeszélt
idı után is, mire Stevenson rendırfınök megbizonyosodik róla, hogy
láthattam ıt azzal a fülbevalóssal, aki elrabolta apám tetemét.
Még akkor sem biztos, hogy otthon keresnek. Egyelıre nem jelenthetek
számukra komoly veszélyt. Végül is semmilyen bizonyítékkal nem
támaszthatom alá vádjaimat.
Ennek ellenére úgy tőnt, a legvégsıkig hajlandóak elmenni, hogy
megakadályozzák érthetetlen összeesküvésük felfedését. Nyilván a legkisebb
elvarratlan szálat sem akarják meghagyni - ami viszont hurkot jelentett a
nyakamba.
Azt reméltem, hogy Orsont az elıtérben találom, de nem várt rám. Hiába
szólongattam, nem jött elı. Ha a sötétbıl közeledik, akkor is meghallom nagy
tappancsainak dobogását a padlón.
Megint elkaphatta a búskomorság. Legtöbbször jókedvő, játékos és
társaságkedvelı, telve annyi energiával, hogy tisztára seperje a farkával
Moonlight Bay összes utcáját. Idırıl idıre azonban a vállára nehezedett a
világ súlya. Ilyenkor bénultan hevert, mint egy lábtörlı, szomorú szemét
kutyaéletének valami nem e világi emlékfoszlányára függesztve, s csak
néhány mély sóhaj hagyta el a száját.
Ennél is ritkábban ugyan, de elıfordult, hogy Orsonra a legsötétebb
depresszió telepedett. Ez az állapot nyilván még egy kutyának is nehezen
elviselhetı, bár neki nem állt rosszul.
Egyszer leült a tükrös szekrényajtó elé, és jó fél órán keresztül bámulta a
tükörképét - ami
egy örökkévalóság lehet egy kutyának, mely általában kétperces csodákra,
háromperces lelkesedésekre van beállítva. Nem tudom, mi bővölte el annyira
a tükörképében, bár a kutyahiúságot és az egyszerő meglepetést eleve
kizártam. Mintha tele lett volna szomorúsággal, lógatta a fülét, válla
elırerogyott, a farka mozdulatlan maradt. Néha még könnyek is csillogtak a
szemében, mint aki alig képes visszatartani ıket.
- Orson? - szólítottam félhangosan.
A lépcsıházi kapcsoló, pot méteres fokozatállítóval mőködött. Annyi fényre
volt csak szükségem, hogy fel tudjak menni a lépcsın.
 Orsont nem találtam a lépcsıfordulóban, és nem várt az emeleti hallban
sem.
A szobámban is körülnéztem, de Orson oda sem bújt.
Egyenesen a közelebbi éjjeliszekrényhez léptem. A legfelsı fiókból kivettem
a borítékot, amelyben a költıpénzt tartom. Bár csak száznyolcvan dollár volt
benne - de több mint a semmi. Hátha szükségem lesz rá, az egész summát
farmerem zsebébe győrtem.
Amikor visszatoltam a fiókot, egy sötét tárgy ötlött a szemembe az
ágytakarón. A kezembe vettem, s nagyon meglepett, az volt, aminek a
körvonalai alapján gondoltam: egy pisztoly.
Nekem soha nem volt fegyverem.
Az apámnak sem.
Ösztönömtıl vezérelve azonnal visszatettem és eligazgattam a takarót.
Gyanítottam, valaki csapdát állított, rám akar kenni olyasmit, amit nem én
követtem el.
Bár a tévé bocsát ki ultraibolya-sugarakat, az évek folyamán mégis
rengeteg filmet láttam,
mert ha kellıképpen távol ülök a képernyıtıl, biztonságban vagyok.
Ismertem az összes nagy, filmet olyan ártatlan emberekrıl - Cary Granttıl
James Stewarton át egészen Harrison
Ford alakításáig -, akiket kegyetlenül meghurcolnak olyan bőnökért, amit el
sem követtek, és hamis bizonyítékok alapján börtönbe zárnak.
Gyorsan beléptem a szomszédos fürdıszobába, de nem hevert halott
szıkeség a kádban.
És Orson sem volt ott.
A hálóba visszatérve megálltam és füleltem. Ha másokat is rejt a ház, akkor
azok csak szellemek lehettek, akik a csendben lebegtek.
Visszamentem az ágyhoz, újból a kezembe vettem a pisztolyt, és addig
próbálgattam, míg ki nem ugrott a tára. Tele lövedékekkel. Visszacsaptam a
helyére. Mivel semmi tapasztalatom nem volt a kézifegyverekkel,
nehezebbnek éreztem, mint vártam: majdnem egy kilót nyomott.
Ahol a pisztolyt találtam, hevert egy fehér boríték is a krémszínő
ágytakarón. Eddig fel sem tőnt.
Kivettem a ceruzazseblámpát az éjjeliszekrény fiókjából, és a keskeny
sugarat a borítékra irányítottam. Nem volt rajta semmi, leszámítva a bal
sarokba nyomtatott feladót: Thor fegyverüzlet, Moonlight Bay. A lezáratlan
borítékon se címzés, se bélyeg nem volt, viszont enyhén meggyőrıdött, és
furcsa bemélyedések mutatkoztak rajta.
A boríték néhol nedves volt. A benne összehajtogatott papírok viszont
szárazak.
Megvizsgáltam az iratokat. Megismertem apám nyomtatott betőit a
szabványos őrlapon.
Nyilatkozik a helyi rendırségnek, hogy nem volt büntetve, és nem elmebeteg,
ami miatt nem lett volna joga tőzfegyvert tartani. A boríték még az eredeti
számla indigós másolatát is tartalmazta. A marokfegyver egy 9 milliméteres
Glock 17-es, melyért apám csekkel fizetett.
 A számla dátumának láttán végigfutott a hátamon a hideg: január 1.8. -
két évvel ezelıtt. Az apám három nappal azután vásárolta a Glockot, hogy
anyám halálos balesetet szenvedett az 1-es úton. Mintha arra gondolt volna,
hogy védelemre van szüksége.

***

A hall túloldalán, a dolgozóban feltöltıdött a mobiltelefonom. Kihúztam, és

a csípım fölé, a nadrágszíjra pattintottam.
Orson a dolgozószobában sem volt.
Korábban Sasha beugrott megetetni. Lehet, hogy elvitte magával, amikor
elment? Ha Orson olyan komor hangulatban került, mint mielıtt a kórházba
indultam - és különösen, ha közben még sötétebb depresszióba süppedt -,
akkor Sasha képtelen lett volna magára hagyni, mivel a vérével azonos
mennyiségő együttérzés csörgedezik az ereiben.
De ha Orson el is ment Sashával, akkor ki hozta át az ágyamra a 9
milliméteres Glockot az
apám szobájából? Sasha biztosan nem, ı nem az a fajta, aki kutakodni kezd
az apám holmijai között.
Az íróasztalon lévı telefonhoz üzenetrögzítı is tartozott. Az üzenetet jelzı
villogó fény mellett a számláló két hívást mutatott.
A hívás idıpontját közlı géphang szerint az elsı csupán fél órája érkezett.
Majd két percig tartott, és a hívó egy szót sem szólt a kagylóba.
Eleinte lassan mély lélegzetet vett, és ugyanilyen lassan engedte ki a
levegıt. Mintha valami mágikus erıvel bírt volna, hogy a telefonon keresztül is
képes beszívni a szobám illatát, és ezáltal megállapítani: otthon vagyok-e.
Aztán kis idı elteltével dúdolni kezdett, mintha elfelejtette volna, hogy ezt is
rögzítik - úgy dünnyögött, mint mikor az ember a gondolataiba mélyed.
Improvizált, összefüggı dallam nélkül, mély volt és monoton, enyhén
hátborzongató. Mint amit egy ırült hallhat, ha azt hiszi, hogy a pusztítás
angyalainak kórusa énekel neki.
Biztos voltam benne, hogy idegen. Felismertem volna egy barát hangját,
még ha csak dünnyög is. Abban is biztos voltam, hogy nem tárcsázott mellé;
ez az ember valahogy részese azoknak az eseményeknek, melyek apám
halálát követték.
Mire az elsı hívás végére értem, ökölbe szorult a kezem, s visszatartottam a
lélegzetem. A
levegıt pedig magamban tartom, és nem fújom ki. Gyorsan kifújtam a forró
levegıt, de a kezem képtelen voltam ellazítani.
A második hívás, mely percekkel azelıtt érkezett, hogy hazaértem, Angela
Ferrymantıl jött, a nıvértıl, aki apámat ápolta. Nem mutatkozott be, de
megismertem dallamos hangját, mely beszéd közben egyre gyorsabb lett,
mint egy nyugtalan madár, amelyik ide-oda ugrál a kerítés tetején.
- Chris, szeretnék beszélni veled. Muszáj! Amint csak lehet. Ma este. Ha meg
tudod oldani, még ma. A kocsimban vagyok, úton hazafelé. Tudod, hol
lakom. Gyere el! És ne telefonálj! Nem bízom a telefonban. Már azzal is
hibáztam, hogy most felhívtalak. De találkoznunk kell. A hátsó ajtóhoz gyere.
Akármilyen késın is kapod meg ezt az üzenetet, gyere! Nem fogok aludni.
Úgysem tudnék...
Új kazettát tettem a rögzítıbe. Az eredetit bedugtam egy győrött lap alá a
papírkosárba, amely az íróasztal mellett állt.
Ez a két üzenet nem gyızne meg sem egy rendırt, sem egy bírót semmirıl.
De töredék jellegük ellenére mégis azt bizonyították, hogy valami rendkívüli
dolog történik velem - rendkívülibb, mint az a tény, hogy ebbe a nap nélküli
kasztba születtem. És annál is, hogy minden jóslat ellenére még mindig élek.

***

Nem egészen tíz percet töltöttem otthon. Mégis túl sokat idıztem.
Miközben Orsont kerestem, már-már arra számítottam, hogy betörik az ajtót
odalent, aztán elindulnak a léptek fölfelé. A házra ugyan csend borult, de
remegı csend, mint a felületi feszültség a tó vízén.
A kutya nem hevert sem az apám hálószobájában, sem a fürdıben. De a
beépített szekrényben sem.
Egyre jobban aggódtam érte. Aki odatette a pisztolyt az ágyamra, ezzel az
erıvel elvihette Orsont, vagy bánthatta is.
Visszamentem a szobámba, és kivettem az íróasztal fiókjából egy másik
napszemüveget. Tépızáras tokjával együtt az ingzsebembe dugtam.
Az órámra pillantottam, melyen az idıt fénylı diódák mutatták.
Gyorsan visszatettem a számlát és a rendırségi őrlapot a borítékba. Nem
tudtam, bizonyítékok-e, vagy csupán szemét. Ezzel együtt bedugtam a
borítékot a matrac alá.
A vásárlás dátuma fontosnak tőnt. Hirtelen minden azzá vált!
Magamnál tartottam a pisztolyt. Ha csapda lenne, mint a filmekben, akkor
is nagyobb biztonságban érzem magam felfegyverkezve. Bárcsak tudnám
használni!
A bırdzsekim zsebe elég mély volt, elfért benne. Ahogy a súlya lehúzta a
jobb zsebemet, nem holt tehernek tőnt, hanem nagyon is élınek. Olyan volt,
mint egy kába, de már éber kígyó. Amikor megmozdultam, mintha lassan ı is
tekergızött volna: kövéren és lustán, akár egy síkos kábeltekercs.
Már épp folytattam volna Orson keresését, de hirtelen eszembe jutott az a
júliusi éjszaka, amikor a szobám ablakából észrevettem az udvaron ülı kutyát.
A fejét felvetette, mintha a levegıt szagolgatná, de inkább olyan volt, mint
akit az égbıl hipnotizáltak. Ritkán láttam ilyen furcsa hangulatban. Nem
tutult, azon az éjszakán nem látszott a hold. A hang, amit kiadott, nem
nyüszítés vagy nyöszörgés volt, hanem valami felkavaró, furcsán vinnyogó.
Félrehúztam a sötétítı függönyt, és megláttam a kutyát odalent a kertben.
Elmélyülten ásott a holdfénytıl ezüstös gyepen. Furcsának találtam a dolgot,
mert Orson jól nevelt kutya, nem az az ásós fajta.
Épp amikor lenéztem, Orson otthagyta a földdarabot, amelyen vadul
dolgozott, és kicsit
odébb ment. Újabb gödör ásásába kezdett. A viselkedésébıl lázas igyekezet
áradt.
- Mi történt, fiú? - kérdeztem félhangosan, és odalent a kutya egyre csak
ásott, ásott.
A lépcsın lefelé tartva, miközben a Glock neki-nekiütıdött a csípımnek,
eszembe jutott az a júliusi éjszaka, amikor lementem a kertbe és leültem a
vinnyogó kutya mellé...

***

Orson sírása fokozatosan elhalkult, szinte csak valami fütyülı sziszegés

hallatszott. Mint az üvegfúvóé, aki az üvegvázát formálja a láng felett. Olyan
csendesen szőkölt, hogy a legközelebbi szomszéd sem hallhatta meg. Mégis
annyi kétségbeesés szorult ebbe a hangba, hogy engem mélyen megrázott.
Sötétebb nyomorúságot formázott, mint a legfeketébb üveg, és a formája is
furcsább volt, mint amit egy üvegfúvó képes létrehozni.
Sértetlen volt, és betegnek sem nézett ki. Amennyire meg tudtam ítélni, a
csillagok látványa töltötte el ezzel a kétségbeeséssel. De ha a kutyák látása
annyira gyenge, mint mondják, akkor nem is láthatta jól ıket, sıt talán nem is
látta. És különben is, miért rémítenék el ennyire Orsont a csillagok, vagy
esetleg maga az éjszaka, mely semmivel sem sötétebb, mint máskor. Ennek
ellenére egyre csak nézte az eget, szőkölt, és egyáltalán nem reagált a
nyugtatgatásaimra.
Amikor a fejére tettem a kezem és megsimogattam a hátát, éreztem,
hirtelen borzongás fut rajta végig. Felpattant és elügetett, aztán tisztes
távolságból megfordult és rám meredt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy
akkor egy másodpercig győlölt. Pedig most is szeretett, mint mindig. Az én
kutyám volt, nem tehette, hogy ne szeressen. Ugyanakkor mégis hevesen
győlölt. A meleg júliusi éjszakában szinte éreztem, ahogy árad belıle a jeges
győlölet. Járkálni kezdett a kertben, idınként hol rám nézett - csak annyi
idıre, ameddig egy kutya állni képes az ember tekintetét -, hol meg az égre,
de látszott rajta, hogy remeg a dühtıl. Egyre jobban elhatalmasodott rajta
ismét a kétségbeesés.
Bobby Halloway szerint a kutyák nem képesek győlölni az embert, de olyan
összetett érzelmeik sincsenek, mint a kétségbeesés. Az érzelmi életük
ugyanolyan egyszerő, mint az értelmi. Amikor nem hagytam annyiban, Bobby
rám nézett.
- Ide hallgass, Hóember, ha ennyire odavagy ezért a New Age baromságért,
miért nem veszel
egy vadászpuskát, és lövöd szét az agyamat? Kegyesebb cselekedet lenne,
mint lassacskán a halálba kínozni az unalmas kis történeteiddel és az
agyament filozófiáddal. Az ember tőrıképessége véges - Szent Ferencé is az
volt, nemhogy az enyém.
Én azonban tudom, amit tudok: Orson győlölt engem azon a júliusi éjszakán
- szeretett és győlölt egyszerre. És tudom, hogy az égben volt valami, ami
gyötörte, ami kétségbeeséssel töltötte el: a csillagok, a sötétség, vagy talán
valami, amit odaképzelt.
Képes egy kutya képzelıdni? Miért is ne?
 Az biztos, hogy álmodnak. Figyeltem ıket álmukban, ahogy rugdalnak a
lábukkal, mintha nyulat üldöznének, hallottam ıket sóhajtani vagy
nyöszörögni, s ahogy álombeli ellenfeleikre morognak.
Orson akkori győlölete nem ijesztett meg, inkább ıt féltettem. Tudtam,
hogy nem kedélybeteg, és nincs olyan betegsége, mely veszélyessé tenné
rám nézve. Valamiféle lelki eredető kór gyötörte.
Bobby mindig dühös tirádákban tör ki, ha az állatok lelkérıl beszélek.
Annyira behergeli magát, hogy az már-már szórakoztató. Belépıdíjat
szedhetnék, mert érdemes lenne mutogatni. Én azonban inkább kinyitok egy
sört, hátradılök a fotelban, és egyedül élvezem az elıadást.
Egyébként akkor egész éjjel kint maradtam a kertben Orsonnal, akár
kívánta a társaságomat, akár nem. Rám meredt, majd felnézett az égre,
pengeéles nyüszítést hallatott, megrázkódott, majd körözni kezdett a kertben.
Egészen hajnalig körözött. Mikor végül odajött hozzám, halálosan kimerülve, s
az ölembe rakta a fejét, már egy cseppet sem utált.
Pontosan napkelte elıtt felmentem a szobámba, hogy a szokottnál
korábban bújjak ágyba. Orson is velem jött. Ha nagy ritkán úgy dönt, hogy az
én napirendemhez alkalmazkodik, akkor rendszerint a lábamnál gömbölyödik
össze. Akkor azonban az oldalára heveredett, háttal nekem. Busa fejét
simogattam és moncsolgattam fekete bundáját, míg el nem aludt.
Aznap egyáltalán nem aludtam. Feküdtem, és az elfüggönyözött ablak
mögött tomboló forró nyári napon járt az eszem. Az égen, mint valami
kifordított kék porcelántálon, melyen madarak repkednek. A nappal
madarain, melyeket csak képeken láttam. És méheken és pillangókon.
Tiszta, éles körvonalú árnyékokon, ahogyan sosem látni az éjszakában.
Azért nem jött szememre az álom, mert a lelkem csordultig telt keserő
vágyakozással.

***

Most, majd' három évvel késıbb, ahogy a konyha külsı ajtaján át kiléptem
a kertbe, abban reménykedtem, Orson nincs levert hangulatban. Ma éjjel
nincs idınk terápiára, se az ı, se az én számomra.
A kerékpár kinn volt a verandán, levittem a lépcsın, majd a lázas
munkába merült kutyához toltam.
A kert délnyugati sarkában fél tucat különbözı átmérıjő és mélységő
gödröt ásott. Vigyáznom kellett, nehogy kiugorjon a bokám valamelyikben.
Az egész gyep tele volt a gyökerestıl kitépett fő maradványaival és a kihányt
földdel.
- Orson?
Nem reagált. Még csak nem is hagyta abba a lázas ásást.
Széles ívben megkerültem, nehogy rám szórja a földet, odamentem a lyuk
elé, amelyen éppen dolgozott.
- Szia, haver - mondtam.
A kutya nem emelte föl a fejét, orrát a földbe dugta, hevesen szaglászta,
amit kiásott. A szél elült.
Néztem, ahogy Orson dolgozik, majd megkérdeztem tıle:
- Találtál valami izgalmasat?
Abbahagyta az ásást, de még mindig nem vett rólam tudomást. Izgatottan
szaglászta a földet, melynek hozzám is felcsapott az illata.
- Ki engedett ki? - kérdeztem.
Sasha valószínőleg kihozta, hogy elvégezhesse a dolgát, de biztos lehettem
benne, hogy utána vissza is viszi a házba.
- Sasha? - kérdeztem ennek ellenére.
Ha Sasha volt az, aki rászabadította a kertre, akkor Orson semmi áron nem
fogja beárulni.
Nem nézett a szemembe, nehogy kiolvassam az övébıl az igazat.
Otthagyta a gödröt és visszatért az elızıhöz, megszaglászta, majd
munkához látott, mintha csak egyesülni készülne Kína kutyáival.
Talán megérezte, hogy apa meghalt. Az állatok tudnak dolgokat, ezt már
Sasha is megállapította. Lehet, hogy ásással vezeti le a fájdalomtól támadt
energiáit.
Lefektettem a biciklit a főbe, leguggoltam ásó barátom elé. Megfogtam a
nyakörvet, és finoman felemeltem a fejét, hogy figyeljen rám.
- Mi bajod?
A szeme mély volt és kifürkészhetetlen.
- Nekem most mindenfelé kell mennem, cimbora - mondtam neki. -
Szeretném, ha velem jönnél.
Orson vinnyogott, a fejét csavargatta, hogy szemügyre vegye a kertben
véghezvitt pusztítást. Mintha azt akarta volna mondani, hogy még rengeteg
dolga van.
- Ha közben kihajnalodik, Sashánál töltöm a napot, és nem szeretnélek
egyedül hagyni.
Orson a fülét hegyezte, bár nem Sasha nevének említésére, vagy bármi
másra, amit mondtam neki. Erıs testével kis híján elrántott, amikor a ház felé
fordult.
Elengedtem a nyakörvet, átszáguldott a kerten, majd a kerti veranda elıtt
hirtelen megtorpant. Csak állt mozdulatlanul, fejét felemelte, és figyelt.
- Mi az, haver? - suttogtam oda neki.
Öt-hat méterre voltam csak tıle, s közben a szél is elállt, mégis alig
hallottam, ahogy morogni kezd.
A házból kifelé jövet lecsavartam minden kapcsolót, az összes helyiséget
sötétben hagytam. A sötétség megtöltötte a házat, és nem láttam
szellemalakszerő arcot az ablak üvegéhez nyomódni.
Orson azonban érzékelte valakinek a jelenlétét, mert elkezdett hátrálni.
Hirtelen, olyan fürgén, mint egy macska, megpördült és felém rohant.
Felemeltem a földrıl a kerékpárt.
Orson a farkát leszorítva, lelapult fülekkel elrohant mellettem a hátsó kapu
felé.
Rábíztam magam a kutya ösztöneire, habozás nélkül követtem. A kertet
ezüstcédrus kerítés veszi körül, ami olyan magas, mint én. A kapu is
cédrusfából készült. A retesz hidegen simult az ujjaimhoz. Résnyire nyitottam a
kaput, s csendesen átkoztam, hogy nyikorog.
 A földút egyik oldalán házak sorakoztak, a másikon egy kis eukaliptuszliget
sötétlett. Amint kiléptünk a kapun, felkészültem rá, hogy valaki vár minket, de
az út elhagyatott volt.
Dél felıl, a ligeten túl, húzódik egy golfpálya, mellette a Moonlight Bay Inn
és a Country Club.
Péntek este lévén a vastag fatörzsek közül nézve a golfpálya sötét és
hullámos volt, mint a tenger. A szálloda aranylóan csillogó ablakai pedig akár
egy luxusgızös kabinablakai, ahogy örökös útján Tahiti felé tart.
Bal kéz felıl az út felfelé haladt, a város szívébe, majd a katolikus Szent
Bernadett-templom melletti temetınél ért véget. A jobb kéz felıli lefelé
vezetett a kikötıhöz, az óceánhoz.
Sebességet váltottam, s elkezdtem felfelé, a temetı felé kerekezni. Az
eukaliptusz illatáról a hamvasztó ablakából kiáradó fény és a gyönyörő
fiatalasszony jutott az eszembe, amint ott hever a kerekes hordágyon. De ott
ügetett mellettem a jó öreg Orson. És ahogy kiszőrıdött a zene a szállodából,
majd hirtelen felsírt egy csecsemı az egyik közeli házban - miközben a Glock
súlya lehúzta a zsebemet -, arra gondoltam: élık és holtak mind össze vannak
zárva a föld és az ég csapdájában.

11.

Azért igyekeztem Angela Ferrymanhez, mert a rögzítın hagyott üzenete

valami fontos felismerést ígért. És pontosan ilyen megvilágosodásra voltam
kiéhezve.
Elıször azonban Sashát kellett felhívnom, hiszen várta a híreket apámról.
Megálltam a temetınél, az egyik kedvenc helyemen. Kellemesen sötét zug
a város egyik legjobban kivilágított kerületében. A hat óriástölgy törzse
oszlopként támasztotta alá az egymásba gabalyodó lombkoronák alkotta
mennyezetet. Az alatta lévı csendes tér leginkább egy könyvtárra
emlékeztetett. A temetı fejfái, mint a könyvsorok, rajtuk azok nevével, akiket
kikapartak az élet lapjairól, és akiket lehet, hogy máshol már el is feledtek; itt
azonban még emlékeztek rájuk.
Orson kicsit elkalandozott, bár nem ment messzire tılem. A mókusok
nyomát szaglászta, akik nappal makkot győjtöttek a sírokon. Nem zsákmány
után szimatoló vadászként viselkedett, inkább úgy, mint egy tudós, aki kielégíti
tudásszomját.
Levettem az övemrıl a mobiltelefont, és beütöttem Sasha Goodall számát.
A második kicsengésre felvette.
- Apa meghalt.
Sasha már korábban biztosított együttérzésérıl, hiszen sejtettük, hogy meg
fog halni. Most épp csak megfeszült a hangja, de ezt más talán észre sem
vette volna.
- És... könnyő halála volt?
- Fájdalmai nem voltak.
- Magánál volt?
- Igen. El tudtunk búcsúzni egymástól. Ne félj semmitıl!
- Szar az élet - jegyezte meg Sasha.
- Ez a szabály - mondtam. - Ahhoz, hogy beszállhassunk a játékba, el kell
fogadnunk, hogy egy nap lehívnak a pályáról.
- Akkor is szar. A kórházban vagy?
- Nem. Mászkálok. Le kell vezetnem a feszültséget. És te hol vagy?
- Az Explorerben ülök. Megyek a Pinkie-be, bekapok valami reggelit, aztán a
mősorhoz írok jegyzeteket.
Három és fél óra múlva lesz adásban.
- De vehetek valami csomagoltat, és megehetjük együtt valahol.
- Nem igazán vagyok éhes - feleltem ıszintén. - De azért találkozhatunk.
- Mikor?
- Mire hazaérsz, ott leszek. Úgy értem, ha nem bánod.
- Maga a tökély. Szeretlek, Hóember.
- Én is - feleltem.
- A mi kis örökös mantránk...
- De ez az igazság.
Lenyomtam a vége gombot, kikapcsoltam a telefont és visszaakasztottam
a nadrágszíjamra.
Amikor kikerekeztem a temetıbıl, négylábú társam eleinte kissé habozva
követett. A fejében mindenféle mókusrejtély kavargott.

***

Jókora kerülıvel mentem Angela Ferryman házához, olyan mellékutakon,

ahol nem számíthattam forgalomra, és olyan nagyobb utcákon, ahol viszont
nem fogadott díszkivilágítás. Ha ostorlámpa fénykörébe értem, így is
erısebben tapostam a pedált.
Orson hőségesen követett. Valamit javult a hangulata, most, hogy
mellettem ügetett, feketébben, mint az árnyékom.
Összesen négy szembejövı jármővel találkoztunk. Ilyenkor hunyorogtam és
elfordítottam a fejem, hogy ne érje a fényszóró.
Angela egy szélesebb utcában lakott egy spanyol stílusú bungalóban,
melyet elrejtettek a még nem rügyezı magnóliák.
A nyitott kapun egy lugasba jutottam. Falait és íves tetejét befutotta a
csillagjázmin. Nyáron majd úgy ellepi a növényfalat az apró, ötszirmú, fehér
virág, mintha csipkét terítettek volna a lugasra. De már most is ott sorjáztak a
sőrő levelek között a tőszerő bimbók.
Mialatt mélyen beszívtam a jázminillatot, Orson kétszer is tüsszentett.
Kitoltam a kerékpárom a lugasból, és a pergola egyik vörösfenyı
oszlopának támasztottam a ház háta mögött.
- Légy résen! - mondtam Orsonnak. - Légy erıs és kemény!
Orson vakkantott, mintha megértette volna a parancsot. Lehet, hogy
tényleg meg is értette, mondjon csak bármit Bobby Halloway és az
Értelemrendırség!
A konyhaablak áttetszı függönye mögött gyertyaláng lengedezett
unottan. Megzörgettem az egyik kisebb üvegtáblát az ajtón.
Angela Ferryman félrehúzta a függönyt. A szeme idegesen rám villant,
majd a pergolára, hogy valóban egyedül érkeztem-e.
 Úgy kísért be, mint valami összeesküvı, majd kulcsra zárta mögöttünk az
ajtót. Addig igazgatta a függönyt, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy
nem maradt sehol egy rés, ahol beláthatnak.
Bár a konyhában kellemesen meleg volt, Angela a melegítıjére még egy
vastag, tengerészkék gyapjúkardigánt is húzott, mely talán még néhai férjéé
lehetett. A térdéig ért, vállvarrása a felkarja közepéig lógott. Az ujját olyan
sokszor kellett fölgyőrni, hogy kinyúlt.
Angela azonban ebben a vastag ruhában is kicsinek és törékenynek nézett
ki. Még így is fázhatott, mert falfehér volt, és idınként meg-megremegett.
Szorosan magához ölelt. Mint mindig, most is heves, kemény csontú és erıs
volt ez az ölelés, bár valami, rá soha nem jellemzı kimerülést éreztem benne.
Lehuppant a polírozott fenyıasztalhoz, és intett, hogy üljek le vele
szemben.
Ledobtam a sapkámat, és átvillant rajtam, hogy leveszem a dzsekimet is.
Túlságosan meleg volt a konyhában. A pisztoly viszont ott lapult a zsebemben,
és féltem, hogy kieshet a padlóra, vagy nekicsapom a szék támlájának,
amikor kibújok belıle. Nem szerettem volna halálra rémíteni Angelát.
Az asztal közepén három gyertya állt, kicsi, rubinvörös üveg
gyertyatartóban. A fény vörös artériái kígyóként tekergıztek a fenyılapon.
De Angela tett az asztalra egy palack barackpálinkát is. Nem sajnálta
tılem, mert félig töltötte a poharat.
Az ı pohara ellenben csordultig tele volt. Az is biztos, hogy nem most töltött
magának elıször.
Két kezébe fogta, mintha melegedni akarna tıle, és amikor így kétkezesen
a szájához emelte, talán a korábbinál is törékenyebb benyomást keltett.
Nyúzottsága ellenére nem nézett ki harmincötnél többnek, vagyis jó tizenöt
évvel fiatalabbnak, mint valójában. Sıt, most kifejezetten volt benne valami
gyerekszerő.
- Egész kicsi lánykorom óta mindig ápolónınek készültem.
- És te vagy a legjobb - feleltem ıszintén.
Lenyalta az ajkáról a pálinka maradékát és a poharára meredt.
- Az anyámnak arthritis rheumaticája volt, ami a szokásosnál gyorsabban
romlott. Nagyon gyorsan. Mire hatéves lettem, már járógéppel és mankóval
járt. Nem sokkal a tizenkettedik születésnapom után ágyba került. Tizenhat
éves koromban meghalt.
Nem tudtam semmi értelmeset válaszolni erre. Más sem lett volna képes.
Bármit mondok, akármilyen komolyan is, hamisan csengett volna.
Angela valami fontosat akart közölni, de idı kellett ahhoz, hogy elrendezze
magában a mondandóját, mielıtt felsorakoztatja a szavakat. Mert bármit is
készült mondani - rémisztı lehetett. A félelme ott feszült a csontjaiban, s
csillogott viaszos bırén.
Lassan közelített a témához.
- Szívesen vittem az anyámnak ezt-azt, amikor már nehezére esett a mozgás.
Egy csésze jeges teát. Egy szendvicset. A gyógyszereit. Egy párnát, ha kiült a
fotelbe. Bármit. Késıbb pedig jött az ágytál. És a legvégén a friss ágynemő,
ekkor már nem tudott parancsolni a hólyagjának és a beleinek. De ezt sem
bántam. Ha odavittem neki valamit, mindig mosolygott, megsimogatta a
hajamat szegény a duzzadt kezével. Nem gyógyíthattam meg, azt sem
tudtam elérni, hogy újból járni tudjon vagy táncolni, nem enyhíthettem a
fájdalmát, sem a félelmét. Ellenben el tudtam látni, hogy kellemesebb legyen
az élete. Figyeltem az állapotát - és ez nagyon fontos volt nekem...
Fontosabb, mint bármi.
Az ital pálinkának túl édes volt, de nem annyira, mint vártam. Viszont
kellıen erıs. Ám bármennyit ihattam volna belıle, nem feledtette el velem a
szüleimet, mint ahogy Angelával sem az édesanyját.
- Világéletemben ápolónı akartam lenni - ismételte meg az asszony. - És
hosszú ideig ki is elégített. Szomorú és félelmetes munka, ha elveszti az ember
egy betegét, de mégis megvan a jutalma.
Amikor felemelte a szemét a pálinkáspohárról, az élénken csillogott az
emlékektıl.
- Istenem, mennyire megrémültem, amikor vakbélgyulladással feküdtél. Azt
hittem, elveszítem az én kicsi Chrisemet.
- Tizenkilenc voltam már akkor. Nem voltam olyan kicsi.
- Édesem, én voltam a védını, amikor a mamádnál megállapították, hogy
várandós, én jártam hozzátok, amikor totyogni kezdtél. Nekem te mindig kisfiú
maradsz.
- Én is szeretlek, Angela - mosolyogtam rá.
Néha elfelejtem, mennyire szokatlan, hogy ilyen nyíltan fejezem ki az
érzelmeimet, hogy ez megrémítheti az embereket, és - mint most is - sokkal
mélyebben meghatja ıket, mint várnám.
Angela szeme könnybe lábadt. Küzdött ellene, beharapta az ajkát, de
aztán a pálinkához menekült.
Annak idején az a fajta vakbélgyulladás döntött le, amelynél a tünetek
nem jelentkeznek, csak amikor már akut a helyzet. Reggeli után kicsit
émelyegtem. Ebéd elıtt már hánytam, dılt rólam a víz. Annyira fájt a hasam,
hogy összegörnyedtem, mint garnélarák a forró olajban.
Az életem azért volt veszélyben, mert a mőtétre késve került sor, hiszen
különleges betegségem miatt különleges elıkészületekre volt szükség. A
sebész természetesen nem volt hajlandó sötétben felvágni a hasam - de még
homályos helyiségben sem. Viszont ha sokáig kiteszik a bırömet az erıs
fénynek, a melanomát kockáztatják, és egyúttal a mőtéti heg gyógyulását is
gátolják. Letakarni mindent a vágás alatt nem volt nehéz: csupán három
réteg vászontakaró kellett hozzá - összevarrva, nehogy szétcsússzon. A fejem
és a felsıtestem fölé szabályos sátor került, mely alá persze az
aneszteziológusnak idınként be kellett csusszannia, hogy ceruzalámpával
figyelje az állapotomat: megmérje a lázam, a vérnyomásom, ellenırizze, jól
illeszkedik-e a maszk az arcomhoz. A mőtéti terület rendszerint egy ablak a
vászontakarón, az esetemben ezt is a lehetı legkisebbre kellett csökkenteni.
A hasüreg már elviselte a fényt, viszont mire a feltárásig eljutottak, a
vakbelem perforált. Az alapos tisztogatás ellenére hashártyagyulladást
kaptam, amit gyorsan követett a szepszis, a sokkos állapot, ami egy újabb
mőtétet tett szükségessé két nappal késıbb.
Miután kihoztak a szepszisbıl s a közvetlen életveszélybıl, hónapokig kínzó
aggodalom gyötört, vajon nem lesz-e idegi szövıdménye a dolognak. Ez az
állapot a leégés után következik be, de néha súlyos trauma vagy sokkos
állapot is kiválthatja: fej- és kézremegéssel jár. Halláskárosodással. A
beszédkészség megromlásával. De még szellemi leépüléssel is. Sokáig vártam
ezekre a tünetekre - de nem jöttek.
William Dean Howells, a nagy költı, azt írta, hogy a halál ott van minden
ember csészéjének a fenekén. Az enyémben ezek szerint még lehet néhány
korty édes tea.
És barackpálinka.
Miután ivott egy újabb kortyot a poharából, Angela így szólt:
- Egész életemben ápolónınek készültem, és nézd meg, mi lett belılem!
Látszott rajta, hogy kérdést vár tılem, ezért feltettem neki:
- Hogy érted ezt?
Az asszony a gyertyatartó rubinvörös fényét bámulta, amikor válaszolt:
- Az ápolás az életért van, én pedig a halált szolgálom.
Nem tudtam, mit akar ezzel mondani, tehát vártam.
- Szörnyő dolgokat követtem el - folytatta.
- Biztos vagyok benne, hogy nem.
- Láttam, hogy mások szörnyő dolgokat mővelnek, de meg sem próbáltam
megakadályozni. Ez ugyanaz.
- És meg tudtad volna akadályozni, ha megpróbálod?
Gondolkozott egy darabig.
- Nem - mondta végül, de ez semmit sem oldott a zavarán.
- Senki sem cipelheti a vállán az egész világ terhét.
- Néhányan legalább megkísérlik - felelte.
Hagytam idıt neki. A pálinka pedig ízlett.
- Ha valamikor, akkor most kell neked elmondanom. Már nincs sok idım.
Kezdek átalakulni.
- Hogyhogy átalakulni?
- Érzem. Fogalmam sincs, ki leszek egy hónap vagy fél év múlva. Valaki, aki
nem szeretnék lenni. Aki elrémisztene.
- Ezt nem értem.
- Tudom.
- Hogy tudnék segíteni? - kérdeztem.
- Segíteni senki sem tud. Se te, se én, de még Isten sem.
Tekintete átsuhant a lángokról az aranyló italra. Csendesen beszélt, de
lázasan törtek elı belıle a szavak:
- Ezt most nagyon elszúrtuk, Chris, mint mindig, csak most sokkal jobban, mint
valaha. Mert büszkék, arrogánsak és irigyek vagyunk. Minden elveszett, édes
Istenem, minden! És nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni, ami megtörtént.
Bár Angela hangja nem volt kásás, gyanítottam, hogy nem egy pohárral
fogyott el korábban.
Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy az ital miatt túloz. Hogy amit most
közelgı katasztrófának vél, az csupán egy mellékes ügy, melyet az enyhe
ittasság felnagyít.
Ennek ellenére sikerült elfeledtetnie velem a konyha és a pálinka melegét.
Most már eszembe sem jutott, hogy levegyem a dzsekimet.
- Nem tudom megfékezni ıket - sóhajtott. - Viszont megtehetem, hogy ne
tartsam tovább a szám. Annyi jár neked, hogy tudd, mi történt a mamáddal
és a papáddal, Chris - még ha fájdalmas is ez a tudás. Kemény az életed,
enélkül is elég kemény.
Az igazság az, én nem éreztem az életemet különösebben nehéznek. Ha
ırjöngve tiltakozom az állapotom ellen, ha azzal töltöm az éjszakáimat, hogy
az úgynevezett normális élet után sóvárgok, akkor valóban gránitkemény lett
volna az életem, és fel is morzsolódom benne. Azzal viszont, hogy elfogadtam
a másságomat, s igyekeztem kiélvezni, amennyire lehet, semmivel nem volt
nehezebb az életem, mint másoké. Sıt némelyekénél talán könnyebb is.
Errıl azonban egy szót sem szóltam Angelának. Ha a szánalom vezette,
hogy felfedje elıttem, amit tud, akkor inkább szenvedı arcot vágok, és
magam leszek a vegytiszta tragikus alak. Macbeth. Vagy a borult elméjő Lear.
Vagy Schwarzenegger a Terminator II-ben, akinek az olvadás a végzete.
- Sok jó barátod van... de ugyanannyi ellenséged, akikrıl nem is sejted -
folytatta Angela. - Veszélyes szemetek. És némelyük olyan furcsa... mintha
átalakulnának.
Újból ez a szó. Átalakulás.
Amikor megdörzsöltem a tarkóm, rájöttem, hogy a pókokat csak én
képzeltem oda.
- Ha kapsz egy kis esélyt... ha van esélyed egyáltalán... akkor tudnod kell az
igazat. Azon töröm a fejem, vajon hol kezdjem, hogyan mondjam meg
neked. Szerintem a majommal kéne kezdenem.
- A majommal? - kérdeztem visszhangként, mert nem tudtam, jól hallok-e.
- A majommal - ismételte meg újra.
Ebben a környezetben a szónak volt valami menthetetlenül komikus
tartalma, és újból felmerült bennem, Angela józan-e.
Amikor végre felnézett a poharából, a szeme, mint a kétségbeesés tava,
melyben ott úszkáltak holtan Angela Ferryman azon darabjai, melyeket
gyerekkorom óta ismertem. Amikor összeakadt a tekintetünk, matt szürke
szemétıl végigfutott a hideg a tarkómon, és egyszerre semmi komikust nem
éreztem abban a szóban, hogy majom.

12.

- Négy éve történt, szenteste - kezdett bele Angela a történetbe. -

Naplemente után talán egy órával. Kint voltam a konyhában, mindkét
sütıben sütöttem. Az egyikben kakaós szelet készült, a másikban diótorta. A
rádió persze szólt.
Valaki, talán épp Johnny Mathis, a „Silver Bells"- t énekelte.
Becsuktam a szemem, próbáltam elképzelni a konyhát azon a
karácsonyon, ez persze ürügy is volt, hogy ne kelljen látnom Angela őzött
tekintetét.
İ pedig folytatta:
- Rod bármelyik pillanatban hazaérhetett, és egyikünknek sem kellett
dolgoznia az ünnepek alatt.
 Rod Ferryman Angela férje volt.
Három és fél éve Rod fıbe lıtte magát a garázsban a vadászpuskájával. A
barátok és a
szomszédok döbbenten álltak a dolog elıtt. Angela teljesen kiborult. Rod nyílt,
jó humorú, remek kedélyő ember volt, depressziós hajlam nélkül. Senki nem
tudott magyarázatot adni, miért vetett véget életének.
- A karácsonyfát már napközben feldíszítettem - emlékezett Angela. - Úgy
terveztük, hogy gyertyafénynél vacsorázunk, megbontunk egy palack jóféle
bort, aztán megnézzük Az élet
szépet. Mindketten szerettük ezt a kedves James Stewart-filmet. Sok apró
ajándékot vettünk egymásnak. A karácsony volt mindig az év fénypontja. Az
ajándékoknak úgy tudtunk örülni, mint a gyerekek...
Angela elhallgatott.
Amikor felmertem végre nézni, láttam, hogy most ı csukta be a szemét.
Eltorzult vonásai
alapján gyanítottam, hogy emlékei átsiklottak a karácsonyestérıl arra a
júniusira, amikor megtalálta a férje holttestét a garázsban.
Végül kinyitotta a szemét, a tekintete egy darabig még a távolba révedt.
Belekortyolt a pálinkába.
- Boldog voltam - mondta. - Szállt a süteményillat. A karácsonyi dalok. És
nemrég érkezett egy hatalmas csokor a virágüzletbıl: a húgom, Bonnié
ajándékaként. Vázába tettem, a
konyhai pult végére. Utoljára éreztem ilyen csodálatosan magam - és ez már
örökre így is marad. Egyszóval... épp az újabb tepsit töltöttem meg a kelt
tésztával, amikor furcsa zajt hallottam a hátam mögött. Valami halk
vihorászást, aztán egy sóhajt. És amikor megfordultam, egy majmot láttam
ülni ezen az asztalon.
- Jóságos ég!
- Egy rhesus majom volt, ijesztıen sárga szemekkel. Olyan furcsán nézett.
- Rhesus volt? Megismerted a fajtát?
- A nıvériskolai tanulmányaimat abból fizettem, hogy a Los Angeles-i
egyetemen dolgoztam kutatóasszisztensként egy laborban. A rhesus majom
pedig az egyik leggyakoribb kísérleti állat. Rengeteget láttam belılük.
- És egy most hirtelen itt ült?
- Volt az asztalon egy tál gyümölcs: alma, mandarin. A nagy majom épp egy
mandarint hámozott. És képzeld csak el, szép halomba maga elé rakta a
héjat.
- Hogyhogy nagy? - vetettem közbe.
- Nyilván valami selyemmajomra gondolsz, ezekre a kedves kis jószágokra. A
rhesus nem ilyen.
- Mekkora?
- Úgy hatvan centi lehet. Megvan tizenöt kiló.
Egy ekkora majom hatalmasnak tőnhet, ha így találkozik össze vele az
ember: váratlanul a saját konyhájának asztalán.
- Gondolom, jócskán meglepıdtél - jegyeztem meg.
- Az nem kifejezés. Inkább kicsit megijedtem.
 Jól tudtam, milyen erıs egy ilyen dög a mérete ellenére. Általában
békések, de némelyik pokollá teszi az ember életét.
- Szóval nem az a fajta, akit az ember házi kedvencnek tart.
- Jézusom, dehogy! Normális ember semmiképpen. Bár elismerem, egy rhesus
nagyon jópofa is tud lenni, a sápadt arcával, a dús szırével. De ez nem volt
jópofa.
Látszott, hogy Angela most is maga elıtt látja az állatot.
- Ez egyáltalán nem volt az.
- És hogy került ide?
Angela nem felelt, hirtelen megdermedt ültében, és a fejét felvetve
hallgatózott.
Én semmi szokatlant nem hallottam.
A jelek szerint ı sem. Mégis, amikor újból beszélni kezdett, nem tőnt
nyugodtnak. Keskeny keze karomként szorongatta a poharat.
- Fogalmam sincs, hogyan juthatott be a házba. A december nem volt
valami meleg abban az évben. Az ablakokat becsuktam.
- Nem is hallottad bejönni?
- Nem. Nyilván zörögtem a tepsikkel vagy a tálakkal. Szólt a rádió. És ez az
átkozott már jó
egy-két perce ott ülhetett az asztalon, mert mire felfedeztem, hogy ott van,
már majdnem megette az összes mandarint.
Angela tekintete végigpásztázta a konyhát, mintha a szeme sarkából
mozgást látott volna valahol a sötétben.
Miután ismét megerısítette idegeit egy kis pálinkával, folytatta:
- Gusztustalan dolog volt - egy majom, ráadásul pont a konyhaasztalon.
Ideges grimaszba rándult az arca, ahogy végigsimította remegı kezével az
asztal lapját, mintha négy évvel az incidens után még mindig majomszır
lenne rajta.
- Mit tettél? - firtattam.
- Elhátráltam a hátsó bejáratig, kinyitottam az ajtót, mert azt reméltem, a
majom kimenekül.
- De az csak zabálta tovább a mandarint, és kiválóan érezte magát -
találgattam.
- Úgy van. Elıbb a nyitott ajtóra nézett, aztán rám - és mintha elnevette volna
magát. Kivillogtatta az ínyét és nevetett.
- Esküszöm, én is láttam néha kutyát nevetni. Gondolom, a majmok is tudnak.
Angela megrázta a fejét.
- Emlékszem, a laborban egyet sem láttam nevetni. Igaz, amilyen életük ott
volt... Nem sok okuk lehetett a jókedvre.
Idegesen a mennyezetre pillantott, ahol három egymásba érı fénykör
táncolt, a három rubinvörös gyertyatartó felvetített képe.
Hogy folytatásra sarkalljam, megkérdeztem:
- Szóval nem ment ki?
Angela azonban nem felelt, ehelyett felállt, a hátsó ajtóhoz lépett és
ellenırizte a reteszt, hogy bezárta-e.
- Angela?
 A szájához emelte mutatóujját, majd félrehúzta a függönyt, és kikukucskált
a pergolára és a kertre. De mindezt olyan óvatosan tette, mintha azt várná,
hogy valami visszataszító arcot talál az ajtó üvegéhez tapadva.
A poharam kiürült. Fölemeltem az üveget, haboztam egy pillanatig, aztán
visszatettem anélkül, hogy töltöttem volna.
Angela elfordult az ajtótól, majd idézte tovább az eseményeket:
- Az nem egyszerő nevetés volt, Chris. Hanem valami félelmetes hang, amit
nem tudnék neked pontosan leírni. Sátáni kis kacaj volt, benne valami gonosz
él. Óh, tudom, mit gondolsz, ez csak egy állat, egy majom, tehát nem lehetett
se jó, se gonosz. Rosszindulatú talán igen, de gonosz semmiképp. Mert egy
állatnak lehet rossz hangulata, de nem képes a tudatos gonoszságra. Nyilván
most ezt gondolod. Hát, hadd áruíjam el neked, hogy ebbıl az állatból nem
egyszerően rosszindulat sugárzott. Nevetése olyan hideg volt, amilyet én még
soha nem hallottam - és taszítóan gonosz.
- Elhiszem - bólintottam.
Angela nem a székéhez lépett, hanem elıbb a mosogatóhoz. Az ablakot
tökéletesen eltakarta a függöny, mégis módszeresen leellenırizte, nincs-e egy
apró rés, ahol be lehet látni.
Amikor megfordult, úgy meredt az asztalra, mintha most is ott ülne rajta a
majom.
- Fogtam a seprőt, azt gondoltam, majd azzal kihajtom a konyhából. Nem
ütöttem meg vagy ilyesmi, csak felé suhintottam, tudod?
- Értem.
- De nem ijedt meg - folytatta Angela. - Hanem kirobbant belıle a düh.
Földhöz vágta a félig megevett mandarint, elkapta a seprő nyelét, és
megpróbálta kirántani a kezembıl. Mivel nem engedtem el, elkezdett mászni
a nyélen felém.
- Jézusom!
- Fürge volt, mint a villám. Kimutatta az ínyét, visított, köpködött. Gyorsan
eldobtam a seprőt, mire a földre esett, én pedig addig hátráltam, míg neki
nem mentem a hőtınek.
Angela most is nekiment a hőtınek. Hallatszott odabentrıl az üvegek
tompa csörömpölése.
- Ott volt a padlón, szemben velem. Félrehajította a seprőt. Chris, ez az állat
ırjöngött. Ez a düh nem volt arányban azzal, ami történt. Hiszen én nem
bántottam, hozzá se értem a seprővel, de ez az állat tombolt...
- Pedig az elıbb azt mondtad, hogy a rhesusok békések.
- Hát, ez nem volt az. Visítva felém rohant, aztán vissza, megint felém, megint
vissza, és közben fel-felugrott, hadonászott, győlölködve meredt rám, és az
öklével csapkodta a padlót.
Angela lehúzta feltőrt kardigánjának ujját, keze eltőnt benne. A majom
emléke olyan élénken élt benne, mintha most is itt lenne, és le akarná harapni
az ujjait.
- Olyan volt, mint egy gonosz manó - mondta -, egy mesebeli gonosz kobold.
És azok a sárga szemek!
Szinte már magam elıtt láttam.
- Aztán hirtelen felugrott mellém a mosogató pultjára. Pontosan ide - mutatta
Angela -, a hőtı mellé. Egy magasságba került a szemünk. Rám sziszegett
gonosz, mandarinillatú sziszegéssel. Ennyire közel volt hozzám - mutatta a
kezével. - És tudtam...
Hirtelen abbahagyta, ismét hallgatózott. A fejét balra fordította, a sötét
étkezı nyitott ajtaja felé.
Paranoiája átragadt rám is. Tekintve a napnyugta óta velem történteket,
ez érthetı is volt.
Megfeszültem a székemben, felszegtem a fejem, hogy felfelé fordított
fülkagylóm kiszőrje a veszélyt hozó hangokat.
A három vörös fénykör némán remegett a mennyezeten. A függönyök
mozdulatlanul
csüngtek az ablakok elıtt.
Angela kisvártatva újra nekikezdett:
- A leheletének mandarinillata volt. Csak sziszegett és sziszegett. Tudtam, hogy
megölhet, ha
akar, még ha csak egy majom is, és a súlya harmada-negyede az enyémnek.
Amíg a padlón ült, talán még belerúghattam volna, de most már az arcom
közelében tombolt.
Könnyen elképzeltem, Angela mennyire megrémült. Hiszen egy fészkét
védı sirály is elég ijesztı tud lenni, ahogy lecsap az éjszakai égbıl hangos
rikácsolással, és csırével fejbe koppint.
Annak ellenére, hogy súlya csak töredéke a majoménak, amelyrıl Angela
beszélt.
- Megfordult a fejemben, hogy kimenekülök a nyitott ajtón - magyarázott
tovább az asszony -, de féltem, hogy ez csak fokozza a dühét.
Megdermedtem. A hátam a hőtınek vetettem. Szemtıl szemben ezzel a
győlöletes lénnyel. Kis idı múlva, amikor már látta, hogy kellıképpen
megijedtem, leugrott a pultról, keresztülfutott a konyhán és belökte az ajtót.
Majd újból felugrott az asztalra, és eszegette tovább a félbehagyott
mandarint.
Újabb pohár barackpálinkát töltöttem magamnak.
- Lassan kinyújtottam a kezem a hőtı melletti pult fiókja felé - folytatta
Angela. - Ott tartom a késkészletet.
A szemét egy pillanatra sem vette le az asztalról, mint akkor karácsonykor.
Felhúzta a kardigán ujját, és keze lassan elindult a fiók felé. Egy lépést kellett
volna csak oldalra tennie, ehelyett inkább odahajolt.
- Nem akartam rátámadni, csupán kellett valami, amivel védekezhetem. De
mielıtt kihúzhattam volna a fiókot, a majom felpattant, és újból rikácsolni
kezdett.
Angela keze a fogantyút kereste.
- Fölkapott egy almát a tálból és hozzám vágta, de teljes erıbıl. Pont a
számat találta el. Az ajkam felrepedt.
Az asszony az arca elé kapta a karját, mintha most is támadás érné.
- Próbáltam védekezni, de a majom egyre csak dobálta az almát, és olyan
hangon visított,
hogy a kristály megrepedt volna, ha épp van a konyhában.
- Azt akarod mondani, hogy tudta, mi akarsz kivenni a fiókból?
Angela leengedte a karját, csak azután felelt:
- Az ösztöne megsúghatta neki, mi van ott. Igen.
- És ezután nem is próbáltál meg újra kést szerezni?
Angela megrázta a fejét.
- A majom olyan gyorsan mozgott, mint a villám. Úgy éreztem, rám ugrik,
mielıtt kinyithatnám a fiókot, és beleharap a kezembe, mielıtt ki tudok venni
egy kést. Nem akartam, hogy megharapjon.
- Hát igen, ha nem is habzott a szája, attól még lehetett veszett - bólintottam.
- Rosszabb - felelte titokzatosan, majd újból feltőrte a kardigánja ujját.
- A veszettségnél is rosszabb?
- Szóval, állok halálra rémülve a hőtı elıtt, vérzik az ajkam, és töröm a fejem,
mit tegyek, amikor Rod hazaérkezik. A hátsó ajtón jött be fütyörészve, így
lépett a bizarr jelenet kellıs közepébe. De nem úgy reagált, ahogy az ember
várta. Meglepıdött ugyan, de mégsem volt meglepve. Meglepte, hogy a
majmot itt találja, de maga a majom nem érte váratlanul. Az zavarta csak,
hogy itt látja. Érted ugye, mire gondolok?
- Azt hiszem, igen.
- Rod, ez a nyomorult, ismerte a majmot. Nem azt mondta: Ni, csak, egy
majom! És azt sem: Honnan a francból került ez a majom ide? Ehelyett azt
mondta: Jézusom! Csak ennyit: Jézusom! Hővös este volt, esıre állt. Rodon
esıkabát lógott. Hirtelen elıhúzott a zsebébıl egy pisztolyt, mintha számított
volna a dologra. Munkából jött haza, egyenruhában, de nem viselt
oldalfegyvert az irodában. Békeidıben voltunk, nem a fronton, az istenért! Itt
állomásozott Moonlight Bay mellett, irodában dolgozott, papírokat tologatott,
amit állítólag unt. Egyre csak hízott, és alig várta már, hogy nyugdíjba
mehessen. Erre hirtelen elıkapta azt a pisztolyt, amirıl nem is volt tudomásom.
Roderick Ferryman ezredes, az Egyesült Államok hadseregének tisztje Fort
Wyvernben állomásozott, mely sokáig a megye gazdaságának motorja volt.
Ám a támaszpontot másfél éve bezárták, és most itt áll elhagyottan, mint a
többi feleslegesnek ítélt katonai létesítmény, melyet a hidegháború után
szereltek le.
Bár jól ismertem Angelát - a férjét valamivel kevésbé -, soha nem tudtam
pontosan, mit csinál Ferryman ezredes a hadseregben.
Lehet, hogy Angela sem tudta. Egészen addig, míg a férfi haza nem jött
akkor szenteste.
- Rod kinyújtott jobb karjában a pisztolyt mereven a majomra szögezte, és
rémültebbnek látszott nálam is. Komor volt az arca, az ajka megfeszült.
Minden szín eltőnt az arcából, csont fehérré vált. Rám nézett, a vérzı számra,
ami már kezdett feldagadni, de nem kérdezett semmit, gyorsan a majom felé
fordult megint, mintha félt volna levenni róla a szemét. A majom kezében
tartott egy mandarint, de nem evett. Farkasszemet nézett a pisztolycsıvel.
Aztán Rod odaszólt nekem: Angié, menj a telefonhoz, mondom, milyen
számot hívj!
- Emlékszel még a számra? - érdeklıdtem.
- Nem érdekes. Már nem él. Megismertem a központ számát, mert ugyanazzal
a három számjeggyel kezdıdött Rod munkahelyi száma is.
- Tehát Fort Wyvernbe telefonáltatott veled.
- Igen. De a fickó, aki fölvette a kagylót, nem mutatkozott be, azt sem
mondta, milyen iroda vagy ilyesmi, csak annyit, hogy „halló". Fojtott hangon
közöltem vele, adom a hívót, Ferryman ezredest. Rod átvette bal kezével a
kagylót, mert a pisztoly még mindig ott volt a jobbjában. Azt mondta:
Megtaláltam a majmot, itt van a házamban. Aztán figyelte a fickó válaszát a
vonal másik végén, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a
majomról, majd így folytatta: Vesszek meg, ha tudom, de itt van, és segítségre
van szükségem, hogy elkaphassam.
- És a majom az egészet csak nézte?
- Amikor letette a kagylót, a majom levette a szemét a pisztolyról, és dühös,
szinte kihívó tekintettel Rodra meredt. Ugyanazt a hátborzongató,
nevetésszerő hangot produkálta, mint nekem. Aztán, mint aki jól végezte
dolgát, bekapta a mandarin utolsó gerezdjeit, és nekiállt egy újabbat
meghámozni.
Fölemeltem a pálinkáspoharam, melyet csak kitöltöttem, de még hozzá
sem nyúltam. Angela odalépett az asztalhoz, ı is a kezébe vette félig teli
poharát, és azzal lepett meg, hogy az enyémhez koccintotta.
- Mire iszunk? - érdeklıdtem.
- A világvégére.
- És tőz vagy jég hozza a végpusztulást?
- Nem lesz ilyen könnyő - felelte.
A hangja halálosan komolyan csengett.
A szeme ugyanolyan szürke volt, mint a rozsdamentes acélfiókok eleje a
Mercy kórház hullakamrájában, a nézése túlságosan direkt, de szerencsére
hamar levette rólam a tekintetét, és a kezében lévı pohárra koncentrált.
- Rod letette a kagylót, s megkért, mondjak el mindent. így is tettem. Vagy
száz kérdéssel árasztott el, folyton az érdekelte, hozzám ért-e a majom, nem
harapott-e meg, mintha nem hitte volna el az almadolgot. İ viszont egyetlen
kérdésemre sem felelt. Folyton csak azt ismételgette: Angié, ezt te nem
akarhatod tudni! Pedig nagyon is tudni szerettem volna, de megértettem azt
is, amit mondott.
- Nevezetesen: ez bizalmas információ, hadititok.
- A férjem számos kényes dologban vett részt korábban is, nemzetbiztonsági
ügyekben, de azt hittem, ez a korszak már lezárult. Azt mondta, nem
beszélhet a dologról. Se nekem, se senkinek a kollégáin kívül. Egyetlen szót
sem.
Angela egyre csak a poharába bámult, én azonban belekortyoltam az
enyémbe. Nem volt
olyan kellemes, mint elızıleg. Sıt, most mintha valami kesernyés utóíze is
lenne, amirıl eszembe jutott, hogy a barackmag tele van ciánnal.
A világvégére koccintani azzal jár, hogy az ember agya mindenben a
sötétséget keresi, még egy ártatlan gyümölcsben is.
Igyekeztem elıszedni javíthatatlan optimizmusomat, az újabb korty után az
elızıleg kellemesnek talált ízre koncentráltam.
Angela közben beszélt tovább:
- Nem tel el negyedóra, három fickó jelent meg Rod hívására. Valami
mentıautóval jöhettek Wyvernbıl az álcázás okán, bár szirénát nem
használtak. És egyik sem volt egyenruhában. Ketten hátulról jöttek be,
kopogás nélkül, egyszerően csak beléptek az ajtón. A harmadik nyilván
megpiszkálta a zárat a fıbejáraton, és onnan érkezett, mert úgy lépett az
étkezıbe, mint egy szellem. Rod még mindig a majomra fogta a fegyverét - a
karja már remegett a fáradtságtól -, mindhárom fickó kezében puska
altatólövedékkel.
A ház elıtti csendes, villany világította utcára gondoltam. Az épület derős
architektúrájára, a szimmetrikusan elültetett magnólia fákra, a csillagjázminnal
befuttatott lugasra.
- A majom mintha várta volna ıket - magyarázta Angela. - Nem félt, meg
sem próbált menekülni. Az egyik férfi belelıtt egy altatólövedéket. Az állat
csak felhúzta az ínyét és rásziszegett, de nem húzta ki magából a tőt. Elejtette
a mandarin maradékát, nagy nehezen lenyelte a szájában lévı falatot, majd
összegömbölyödött az asztalon és elaludt. Amikor elvitték, Rod is elment
velük. A majmot soha nem láttam viszont, és Rod is csak hajnali három után
került elı. Csak másnap délelıtt adtuk át egymásnak az ajándékot, de ez
már nem volt az igazi. Addigra már pokollá vált körülöttünk a világ, és soha
nem is lett olyan, mint korábban. Nincs kiút, ezt már akkor tudtam.
Egy hajtásra kiitta az ital maradékát, és olyan erıvel tette az asztalra a
poharat, hogy akkorát csattant, mint egy lövés.
Eddig a pillanatig csupán a félelem és a mélabú látszott rajta, most
azonban megjelent a düh is, de ugyanolyan mélyrıl, mint az elıbbiek.
- Hagynom kellett, hogy vért vegyenek tılem már karácsony után.
- Kiknek?
- Hát a wyverni kutatóprojekt embereinek.
- Miféle kutatóprojekt?
- Attól kezdve havonta egyszer vért vettek. Mintha nem is az enyém lett volna
a testem. Mintha ezzel a vérrel kellene megváltanom, hogy hagynak élni.
- Wyvernt másfél éve bezárták.
- Nem az egészet. Vannak dolgok, melyek nem állnak le. Mert nem állhatnak
le. Hiába is kívánja az ember az ellenkezıjét.
Bár Angela szinte csont és bır volt, mégis csinos nınek számított. A bıre,
mint a porcelán.
Szépen ívelt szemöldöke, kiugró pofacsontja, formás orra, telt ajka volt,
melyek kiegyensúlyozták arcának függıleges vonalait, és gyönyörővé
varázsolták a mosolyát. Mindezek, önzetlen szívével párosulva, olyan
együttest alkottak, ami széppé tette már-már beteges soványsága ellenére.
Most azonban vonásai megkeményedtek, csúnyán és hidegen villogtak a
szemei, ahogy maguk alá győrték a düh fogaskerekei.
- Ha megtagadnám a havi vérmintát, szerintem meg is ölnének. Biztos vagyok
benne. Vagy bezárnának valami titkos kórházba, hogy szemmel tudjanak
tartani.
- Miért kell nekik a véred? Mitıl félnek?
Majdnem kibukott belıle a válasz, de gyorsan összeszorította az ajkait.
- Angela?
 Magam is adtam havonta vért dr. Clevelandnek, és gyakran maga Angela
vette le. Az
esetemben ez egy megelızési procedúra, hogy kellıen korán ki lehessen
mutatni a vérbıl a bır, vagy a szemrák jelentkezését. Bár az érdekemben
történt, a dolog fájdalmas volt, nehezteltem miatta. Így aztán el tudom
képzelni, mennyire felháborított volna, ha nem önkéntes alapon megy,
hanem kötelezı.
Angela ismét megszólalt:
- Lehet, hogy nem volna szabad elmondanom neked. Még akkor sem, ha
tudnod kell a dologról ahhoz... hogy védekezhess. Ha most elmondom neked,
annak olyan lesz a hatása, mint ha meggyújtanék egy gyújtózsinórt. Elıbb
vagy utóbb felrobban tıle az egész életed.
- Miért, a majom beteg volt?
- Bárcsak az lett volna! Nem lett volna egyszerőbb? Esetleg kikúrálnak belıle.
Vagy belepusztulok. Néha azt gondolom, jobb lenne meghalni, mint elviselni
azt, ami ránk vár.
Fölkapta az üres poharát, és olyan erıvel szorította meg, hogy egy
pillanatig azt hittem: hozzávágja valamihez.
- A majom nem harapott meg - magyarázta -, és nem is karmolt meg. Sıt,
egy ujjal sem ért hozzám, az isten szerelmére! De nem hajlandók hinni nekem.
Még abban sem vagyok biztos,
hogy Rod hitt-e nekem. Kényszerítettek... Pontosabban Rod kényszerített,
hogy vessem alá magam sterilizációs mőtétnek.
Könnyek győltek a szemébe. Nem gördültek le az arcán, ott izzott bennük a
gyertyák vörös fénye.
- Negyvenöt éves voltam - folytatta -, gyerekünk sosem volt, mert már akkor
meddı voltam. Pedig nagyon akartunk gyereket - mindent, de mindent
kipróbáltunk, orvost, kuruzslót, hormoninjekciókat -, de semmi nem hatott.
A szó szoros értelmében a székhez szögezett az Angela hangjából kiáradó
szenvedés. Tehetetlenül bámultam ezt a törékeny nıt. A legszívesebben
felálltam volna, hogy a vállára tegyem a kezét. Hogy ezúttal én legyek az, aki
ápol.
Az asszonynak dühösen remegett a hangja:
- Ennek ellenére ezek az állatok megmőtötték, véglegesen sterilizáltak,
nemcsak elkötötték a petevezetékemet, hanem eltávolították a petefészket,
kivágtak belılem minden reményt.
A hangja megbicsaklott, de nem adta át magát a könnyeknek.
- Negyvenöt éves elmúltam, már feladtam minden reményt, vagy inkább úgy
tettem, mintha föladtam volna. De hogy kivágták belılem...
Ezt a megaláztatást... Elfogadni a reménytelenséget. És még csak meg sem
mondták, miért. Rod karácsony után egy nappal elvitt a támaszpontra azzal
az ürüggyel, hogy ki akarnak hallgatni a majom viselkedésérıl. Nem
részletezte a dolgot, titokzatoskodott. Elvitt egy helyre, amirıl szerintem sokan
még a támaszponton lévık közül sem tudtak. Akaratom ellenére elkábítottak,
és az engedélyem nélkül megmőtötték. És amikor végeztek, ezek a szemét
állatok még csak meg sem mondták, miért!
 Hátralöktem a széket és felálltam. Minden porcikám sajgott, a lábam
remegett. Nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz terhet raknak a vállamra.
Bár nagyon szerettem volna megvigasztalni, nem mertem Angela közelébe
menni. A pohár még most is ott volt a kezében. A düh éleket vágott nemrég
még oly kedves arcára. Nem gondoltam, hogy különösebben kívánná az
érintésemet.
Ehelyett másodpercekig ott álltam esetlenül az asztal mellett. Végül
odaballagtam a hátsó bejárathoz, és ellenıriztem a reteszt.
- Tudtam, hogy Rod szeret - folytatta közben Angela, pedig a hangjában
bujkáló düh nem csillapult. - Összetörte a szívét a dolog, hogy hagyta, ezt
mőveljék velem. Hogy együttmőködött, és ı maga csalt oda. Ettıl kezdve
más ember lett.
Megfordultam és láttam, az ökle a levegıben van. Arcéle villogott a
gyertyafényben.
- És ha a felettesei tudták, milyen közel voltunk mindig is egymáshoz, akkor
tudniuk kellett volna azt is, nem fog elıttem titkolózni. Különösen, hogy ekkora
szenvedést kellett elviselnem miattuk.
- Ezek szerint végül elmondott mindent - találgattam.
- Igen, és meg is bocsátottam neki. Valóban megbocsátottam neki, amit
velem mővelt. De ez sem csökkentette a kétségbeesését. Semmivel sem
sikerült megvigasztalnom. Mélyen megrendült... és rettegett.
Angela dühe utat engedett szánalmának és fájdalmának.
- Annyira, hogy semmiben nem lelte utána örömét. Végül végzett magával...
és amikor meghalt, már semmim sem maradt. Mindenemet kivágták belılem.
Leengedte az öklét. Kinyitotta a kezét. Rámeredt a pohárra - majd nagyon
óvatosan az asztalra rakta.
- Mi baja volt a majomnak, Angela? - kérdeztem.
Nem felelt.
A gyertyafény táncolt a szemében. Komor arca úgy hatott, mint egy kıbe
faragott istennıé. Megismételtem a kérdésemet:
- Mi baja volt a majomnak?
Amikor Angela végül megszólalt, csak suttogott:
- Nem majom volt...
Tudtam, hogy jól hallottam, de a szavainak, ennek ellenére nem volt semmi
értelme.
- Hogyhogy nem majom volt? De azt mondtad...
- Majomnak nézett ki...
- Hogyhogy annak nézett ki?
- És persze majom is volt.
Nem tudtam követni, gondolkoztam.
- Az volt, és mégsem volt az - suttogta. - Ez volt a baja.
Nem tőnt egészen racionálisnak. Azon törtem a fejem, vajon ez a
fantasztikus történet nem inkább a képzelet szüleménye-e, semmint az
igazság. Ha Angela egyáltalán érzékelte a kettı közti különbséget.
Az asszony elkapta a tekintetét a gyertyáról, és mélyen a szemembe
nézett. Most már nem volt csúnya, igaz, szép sem. Az arca hamuszürke volt.
- Talán mégsem kellett volna felhívni. Nagyon feldúlt, hogy meghalt az apád.
Nem bírtam józanul gondolkozni.
- Azt mondtad, azért kell tudnom, hogy... megvédhessem magam.
Bólintott.
- Így van. Vékony szálon csüng az életed. Tudnod kell, ki győlöl.
Kinyújtottam felé a kezem, de nem fogta meg.
- Angela - kérleltem -, tudni akarom, mi történt valójában a szüleimmel.
- Meghaltak. Szerettem ıket, Chris, a barátaim voltak, de elmentek.
- Akkor is tudnom kell.
- Ha azt gondolod, hogy valakinek meg kell fizetnie a halálukért, akkor értsd
meg, ez lehetetlen. Sem az életedben, sem késıbb nem történik meg. Hiába
tudod meg az igazat, senki nem fog meglakolni értük. Tehetsz bármit...
Észre sem vettem, hogy visszahúztam a kezem, s most ott hever elıttem az
asztalon, ökölbe szorítva. Rövid hallgatás után megjegyeztem:
- Majd meglátjuk.
- Ma este felmondtam a Mercyben.
Mintha összezsugorodott volna a szomorú hír közlésétıl. Úgy nézett ki, mint
egy felnıttruhába bújt gyermek. Megint az a kislány volt, aki jeges teát,
orvosságot és párnát vitt a mozgásképtelen anyjának.
- Már nem vagyok ápolónı.
- Mit fogsz csinálni?
Nem felelt.
- Világéletedben ez akartál lenni - emlékeztettem.
- Ennek ma már semmi jelentısége. A sebek bekötözése létfontosságú dolog
a háborúban. De a világvége kellıs közepén értelmetlen. És különben is,
átalakulok. Nem látod?
Nem láttam.
- Átalakulok. Egy másik énné. Egy másik Angelává. Olyasvalakivé, aki nem
akarok lenni. Amire még csak gondolni sem merek.
Még mindig nem tudtam, mire véljem ezt a világvége szöveget. Vajon
racionális reakció-e Wyvern titkaira, vagy a kétségbeesés következménye,
melyet a férje elvesztése miatt érez?
Angela azonban folytatta:
- Ha mindenáron tudni akarod, utána már nincs mit tenned. Iszod a kedvenc
italodat, és figyeled, ahogy minden lassan véget ér.
- Tudni akarom.
- Akkor, azt hiszem, itt a vallomás ideje - sóhajtott fel Angela szomorúan. - De
figyelmeztetlek, Chris, össze fog törni a szíved.
Megnyúlt az arca.
- De azt hiszem, tényleg tudnod kell... Még ha össze is töri a szíved.
Amikor megfordult és elindult a konyhán keresztül, önkéntelenül indultam
utána.
Megállított:
- Fel kell gyújtanom a villanyt, hogy megkeressek valamit. Várj meg itt,
mindent idehozok.
Láttam, ahogy átnavigálja magát a sötét étkezın. A nappaliban egyetlen
lámpát gyújtott fel, majd eltőnt a szemem elıl.
 Nyugtalanul tébláboltam a konyhában, miközben az agyam pörgött. A
majom majom volt, és mégsem. A probléma pedig ebben az egyidejő lét-
nemlétben rejlett. Ennek csak Lewis Carroll mesevilágában lett volna értelme,
amikor Alice lent találta magát az elvarázsolt nyúlüreg fenekén.
Újból ellenıriztem a hátsó bejáratot. Zárva volt.
Elhúztam a függönyt, és kinéztem az éjszakába. Orsont nem láttam sehol.
A fák lombja hajladozott. Újból feltámadt a szél, a jelek szerint idıváltozást
hoz az óceán felıl.
Valahonnan a házból rövid kiáltás hallatszott. Ugyanolyan vékony és
elveszett, mint maga Angela...

13.

A kiáltás olyan rövid volt, és annyira elhaló, hogy semmivel sem tőnt
valóságosabbnak, mint a holdfény mozgása a kertben. Puszta szellemhang,
amely tudatom bugyraiban visszhangzott. Akárcsak a majom, ez is valami
furcsa, megfoghatatlan minıséget tartalmazott.
Amikor kiengedtem a függönyt az ujjaim közül, tompa puffanás hallatszott
valahonnan a házból, melybe beleremegtek a falak is.
A második kiáltás az elsınél is elhalóbb és rövidebb volt - de most már
tévedhetetlenül kihallatszott belıle a fájdalom és a rémület.
Talán Angela csak leesett a hokedlirıl és kificamította a bokáját. Vagy csak
a szelet és az eresz alatt rikoltozó madarakat hallottam.
Angela nevét kiáltottam.
Nem felelt.
A ház nem olyan nagy, hogy ne hallaná meg. A csend vészjósló volt.
Szitkozódva elıhúztam a Glockot a zsebembıl. A gyertya lángjához
tartottam, és kétségbeesetten kerestem rajta a kibiztosító pöcköt.
Egyetlen ilyet találtam, talán az lehetett, amit kerestem. Amikor
lenyomtam, erıs fénynyaláb lövellt ki a csı alatti kisebb lyukból, és egy vörös
pontot rajzolt a hőtı ajtajára.
Az apám olyan fegyvert akart, amely még egy irodalomprofesszor számára
is felhasználóbarát, ezért némi extra pénzért lézerirányzót is vásárolt hozzá. Jól
tette.
Bár túl sokat nem tudtam a kézifegyverekrıl, arról azonban hallottam, hogy
néhány modell „biztonságos mőködési rendszerrel" rendelkezik, vagyis a
ravasz elhúzásával kibiztosít, majd a lövés után automatikusan visszakapcsol.
Reméltem, hogy ez is egy ilyen pisztoly. Ha mégsem, akkor vagy nem tudok
majd lıni, ha hirtelen támadóval találom szemben magam - vagy pedig
amíg rémülten a fegyverrel vacakolok, a lábamba eresztek egy golyót.
Nem tetszett, hogy ennyire remeg a kezem, de most nem állhatok le
mélyeket lélegezni, vagy pánikoldó meditációs gyakorlatba kezdeni.
Bár nincs ilyen képzettségem, helyettem senki nem vállalhatta a feladatot.
Átfutott az agyamon, hogy meglépek, felpattanok a biciklimre, és valami
biztonságos helyrıl névtelenül felhívom a rendıröket. Ezután azonban soha
többet nem leszek képes tükörbe nézni - de még Orson szemébe sem.
 Amikor átvágtam a konyhán, hogy kinyissam az étkezı ajtaját, megfordult
a fejemben, hogy visszateszem a zsebembe a pisztolyt, és inkább egy kést
veszek magamhoz a fiókból. Hiszen Angela a majommal átélt kaland
mesélésekor megmutatta, melyik az.
De gyızött az értelem. Semmivel nem bántam gyakorlottabban a késsel,
mint a lıfegyverekkel.
Nem beszélve arról, hogy egy másik embert összeszabdalni nagyobb
kegyetlenséget követel, mint elhúzni a ravaszt. Úgy hittem, képes leszek
bármit megtenni, ha az életem - vagy Angeláé - forog veszélyben. Ezért
vonzóbbnak találtam azt a lehetıséget, hogy a viszonylag tiszta lövés mellett
maradjak, és ne a rengeteg vérrel járó kést válasszam. Hiszen egy ügyetlen
mozdulat végzetes lehet rám.
Tizenhárom évesen benéztem a hamvasztó ablakán. De nem hinném,
hogy az azóta eltelt évek felkészítettek volna arra, hogy végignézzek egy
sokkal hátborzongatóbb balzsamozást.
Az étkezı ajtajából újból Angela nevét kiáltottam. İ ismét nem reagált.
Harmadszor nem akartam szólítani. Ha valóban van valaki a házban, azzal
csak elárulom neki, merre vagyok.
A nappaliban nem álltam meg lekapcsolni a villanyt, de eltakartam az
arcomat.
Az elıszobai fénytıl hunyorogva bepillantottam a dolgozó ajtaján. Nem
láttam senkit.
A toalett ajtó, résre volt nyitva. Ide is benéztem. Nem kellett villanyt
gyújtanom, hogy lássam, itt sincs senki.
Meztelennek éreztem magam a sapkám nélkül, melyet otthagytam a
konyhaasztalon, ezért gyorsan leoltottam a villanyt az elıszobában. Áldott
félhomály ereszkedett rám.
Felkukkantottam a lépcsıfordulóba. Amennyire meg tudtam ítélni, nem
égett villany odafent - ennek örültem. Sötétséghez szokott szememben
bíztam, ez volt a legnagyobb elınyöm.
A mobiltelefon a nadrágszíjamon fityegett. Miközben felfelé osontam a
lépcsın, átvillant az agyamon, hogy kihívom a rendıröket.
Azonban a kora esti randevú kudarcából arra következtettem, hogy Lewis
Stevenson esetleg már kerestet. Ha így van, talán maga a rendırfınök veszi
fel a kagylót. És nem kizárt, hogy a rendırök helyett a fülbevalós kopasz fickó
jelenik meg.
Manuel Ramirez nem segíthetett, mert ı volt az ügyeletes, nem hagyhatta
el a kapitányságot. Más rendırben meg valahogy nem bíztam. Lehet, hogy
nem csupán Stevenson rendırfınök az egyetlen korrupt zsaru Moonlight
Bayben, hanem talán mindegyik, persze Manuel kivételével, benne van
ebben az összeesküvésben. Az a helyzet azonban, hogy barátságunk ellenére
Manuelben sem bíztam igazán, míg többet nem tudok a
helyzetrıl.
A lépcsın felfelé menet két kézzel szorongattam a Glockot, készen arra,
hogy megnyomjam a lézerirányzó gombját, ha mozgást észlelek. Eközben
folyton azt mondogattam magamnak, hogy nem szabad hısködni, mert
esetleg Angelát lövöm le véletlenül.
 Amikor felértem a lépcsıfordulóba, láttam, hogy a felsı szakasz sötétebb,
mint a lenti. Gyorsan és némán osontam.
A szívem csak egy kicsit vert gyorsabban, meg is lepett, hogy nem dübörög
rémülten. Tegnap még elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen jól
alkalmazkodom az erıszak közelségéhez. Sıt, kicsit zavart is, hogy szinte lázba
hoz a veszély.
Az emeleti hallból négy ajtó nyílt. Hármat zárva találtam. A negyedik - a
lépcsıtıl legtávolabb esı - résnyire nyitva, és puha fény szőrıdött ki mögüle.
Nem tetszett a gondolat, anélkül menjek el a csukott ajtók mellett, hogy
meggyızıdnék arról, valóban nincs mögöttük senki. Könnyen
kiszolgáltathatom a magam.
Betegségem és különösen amiatt, hogy ennyire gyorsan könnyezni kezd a
szemem az erıs
fénytıl, a dolgot csak úgy hajthatnám végre, ha jobb kezembe fogom a
pisztolyt, a balba pedig a ceruzalámpát. Ez pedig esetlen, idırabló és
veszélyes lenne. Akármilyen gyorsan és óvatosan ugrok is be a szobába,
támadóm már a lámpa fényébıl tudja, hol vagyok, mielıtt a fénysugár
rávetülne.
A legtöbb reményem a sötétségben rejlett, vagyis hogy bele tudok olvadni
a környezetbe. Oldalazva haladtam a hallban, figyeltem mindkét irányba.
Nem csaptam zajt, mint ahogy senki más sem a házban.
A második ajtón is találtam egy hajszálnyi rést, de a lámpa nem sokat
mutatott meg abból, mi van mögötte. A pisztoly csövével egy kicsit beljebb
toltam az ajtót.
A hálószobában találtam magam. Kényelmes volt. Az ágyat szépen
bevetették. A fotel egyik karfáján egy vidám színő gyapjúkendı hevert, a
lábzsámolyon összehajtogatott újság. A toalettasztalon antik parfümös
üvegek sorakoztak.
Az egyik éjjeli lámpa égett. A körte kis teljesítményő, a selyem lámpaernyı
elnyelte a fény nagy részét.
Angelát nem láttam sehol.
A szekrényajtó nyitva állt. Lehet, hogy Angela ide jött fel valamiért. Nem
láttam azonban semmit, csak a ruhákat és néhány cipıs dobozt.
A szomszédos fürdıszoba ajtaja is résnyire tárult, odabent sötét volt. Ha
valaki onnan figyel, akkor könnyedén célba vehet.
Nesztelenül osontam az ajtó felé, miközben a pisztolyt a résre szegeztem.
Betoltam az ajtót, ellenállás nélkül kinyílt.
A bőztıl azonban megtorpantam.
Mivel az éjjeli lámpa fénye ide már nem ért el, elıhalásztam a
ceruzalámpát. A fénynyaláb egy vörös tócsán csillant meg a fehér csempén.
A falat piros vér borította.
Angela Ferryman a földre rogyva hevert, a feje hátranyaklott a
vécédeszkára. A szeme tágra meredt és fénytelen, tompa volt, mint azé a
halott sirályé, amelyet annak idején, a tengerparton találtam.
Elsı pillantásra úgy láttam, a torkát többször is átvágták. De nem volt
gyomrom hozzá, hogy túl közelrıl és túl sokáig nézzem.
 A bőz azonban nem csupán a vértıl származott. A haldokló Angela már
nem volt ura a beleinek. A huzat az orromba csapta a gyomorfordító szagot.
A fürdıszoba lehajtható ablaka tárva-nyitva állt. Jellegzetesen kis ablak ez,
de ahhoz bıven elég, hogy a gyilkos kimenekülhessen rajta. Tetıtıl talpig
véres lehet.
Talán Angela felejtette nyitva az ablakot. Ha ez alatt van a verandatetı,
akkor könnyen lehet, hogy a gyilkos itt jött be.
Orson nem ugatott - igaz, ez az ablak a ház homlokzata felé nézett, ı
pedig hátul volt a kertben.
Angela karjai a teste mellett hevertek. Szinte elvesztek a kardigán ujjában.
Olyan ártatlannak nézett ki! Mint egy tizenkét éves kislány.
Egész életét másoknak áldozta. Most pedig valaki, akit nem hatott meg
önzetlen odaadása, kegyetlenül elvette azt a keveset is, ami még
megmaradt neki.
Remegtem a fájdalomtól, amikor kibotorkáltam a fürdıszobából.
Nem én kerestem meg Angelát a kérdéseimmel. Nem engem terhel ez a
szörnyő vég. İ hívott fel, és hiába beszélt a mobiljáról, valaki tudta, hogy
gyorsan és véglegesen el kell hallgattatni. Lehet, hogy az arctalan
összeesküvık úgy vélték, kétségbeesése veszélybe sodorhatja ıket. Az
asszony felmondott. Úgy érezte, nincs miért élnie. Vesztenivalója nem volt,
ellenırizhetetlenné vált. Talán akkor is megölték volna, ha nem hív föl engem.
Ennek ellenére csordultig tele voltam bőntudattal, fuldokoltam hideg
hullámaiban, s csak kapkodni tudtam a levegıt.
A hullámokkal megérkezett a hányinger is, a gyomrom kavargott, mintha
egy kövér angolna vergıdött volna a hasamban, felúszott volna a torkomig
és majdnem a számba is. De visszanyeltem.
El kellett volna tőnnöm, de még csak moccanni sem bírtam. Majdnem
összeroskadtam a rémület és a bőntudat súlya alatt.
A jobb karom tehetetlenül csüngött a törzsem mellett, a pisztoly ólomsúllyal
húzta lefelé. A bal kezemben szorongatott ceruzalámpa szaggatott mintákat
rajzolt a falra.
Képtelen voltam tisztán gondolkodni. Az agyam olyan lomhán mozgott,
mint egy összegabalyodott hínárcsomó.
A közelebbi éjjeliszekrényen hirtelen megszólalt a telefon.
Nem mozdultam. Az a furcsa érzés mocorgott bennem, hogy a hívó
ugyanaz a mélyeket lélegzı valaki lesz, akinek a szuszogását az
üzenetrögzítın találtam, és majd megpróbálja kiszippantani a lelkemet a
telefonon keresztül. Nem akartam hallani ezt a hátborzongatóan mély,
dallamtalan dúdolást.
A telefon végre elhallgatott, a fejembıl valamelyest kitisztult az éles,
csengı hang. Lekapcsoltam a lámpát, visszatettem a zsebembe. Magam elé
emeltem a pisztolyt - és amikor megfordultam, észrevettem, hogy valaki
villanyt gyújtott az emeleti hallban.
A nyitott ablak és a véres ablakkeret azt sugallta, hogy egyedül vagyok a
házban Angela tetemével. Tévedtem. Valaki még itt van - és vár rám
valahol...
 A gyilkos nem távozhatott a fürdıszobából a hálón át, hiszen vérnyomokat
hagyott volna a krémszínő szınyegen. De akkor miért menekült ki az emeleti
ablakon? Azért, hogy azonnal vissza is lopózzon az egyik földszinti ablakon
vagy ajtón?
Ha a menekülése után hirtelen meggondolta magát, mert nem akart
potenciális szemtanút hagyni maga után, akkor nem gyújtotta volna föl a
villanyt, felfedve jelenlétét. Okosabb lett volna, ha meglep...
Óvatosan, hunyorogva léptem ki a hallba. Üres volt.
A három ajtó, melyet korábban zárva találtam, most szélesre tárva állt. A
szobákból ijesztıen erıs fény áradt.

14.

Mint vér a sebbıl, úgy bugyogott fel a csend a ház aljából az emeletre.
Majd hangot hallottam, de odakintrıl: a szél süvített az eresz alatt.
Egy furcsa játék zajlott. A szabályokat nem ismertem. Nem tudtam, ki az
ellenfelem. Csapdában voltam.
Lekapcsoltam a villanyt, mire megnyugtató félhomály borult a halira, ami
azonban még jobban kiemelte a szobákból kiszüremlı fényt.
A legszívesebben lerohantam volna a lépcsın, s ki a házból. De nem
mertem felderítetlen helyiségeket a hátamban tudni. Esetleg úgy
végezhetem, mint Angela: valaki hátulról átvágja a torkomat.
Az életben maradásra az adott legtöbb esélyt, ha megırzöm a
nyugalmam. Gondolkozz! Minden ajtóhoz óvatosan közelíts! Szép lassan
araszolj ki a házból! Vigyázz, hogy a hátad mindvégig védve legyen!
Már nem hunyorogtam annyira. Feszülten füleltem, de eredmény nélkül. így
értem a hálóval szemközti ajtóhoz. Nem léptem át a küszöböt, maradtam a
sötétben, és a kezemet szemem elé emelve védekeztem a vakító világosság
ellen.
Nyilván ezt szánták gyerekszobának, de Angela, minden igyekezete
ellenére, képtelen
volt szülni. így azonban egy szerszámos szekrény állt benne, egy bárszék és
két, L alakba állított magas munkaasztal. Itt hódolt az asszony a hobbijának:
babákat varrt.
Egy gyors pillantás a hall felé. Még mindig egyedül voltam.
Mozogj! Ne légy könnyő célpont!
Teljesen kinyitottam az ajtót. Nem rejtızött senki mögötte.
Beléptem az egyik lábammal a szobába, de úgy, hogy a hallt is szemmel
tudjam tartani.
Angela ügyes babakészítı volt. Ezt bizonyította az a harmincnál több
baba, mely ott sorakozott a szoba sarkában álló üveges szekrény polcain.
Fantáziadús babái színes, élethő ruhákat viseltek, melyeket szintén maga
Angela varrt: cowboy, cowgirl, babák matrózruhában, alsószoknyás
estélyiben... De az igazi csodát a babák arca jelentette. Az asszony
mindegyik fejet türelemmel és nagy tehetséggel mintázta meg agyagból,
majd kiégette a garázsban lévı kemencében. Némelyik fej matt volt, a többi
mázas. Olyan aprólékosan festette ki mindegyiket, hogy teljesen életszerőnek
hatottak.
Az évek során Angela eladott néhány babát, de a legtöbbet
elajándékozta. Ezek itt a kedvencei, melyektıl nem akart megválni. Bár
megfigyeltem, mennyire más minden arc, közben arra is vigyáztam, nehogy a
hátam mögé osonjon a gyilkos. Mintha Angela a saját gyermeke arcát
szerette volna megformázni, akit sosem sikerült megszülnie.
Leoltottam a mennyezetvilágítást, csak a munkaasztal lámpáját hagytam
égve. A hirtelen megnövekvı árnyak között a babák mintha megmozdultak
volna a polcon, mintha le akartak volna ugrani a padlóra. Festett szemük
figyelmesen csillogott.
Futkározott a hátamon a hideg.
Ezek csupán babák. Nem jelentenek rám veszélyt.
Visszaléptem a hallba, elıbb balra, majd jobbra pásztáztam a Glock
csövével. Sehol senki.
A hallból nyíló következı ajtó a fürdıszobáé. Még erısen hunyorogva is
beláttam minden zugba, bár zavart a neon, a makulátlan csempe és a
krómozott szerelvények fényhatása. Sehol egy lélek se volt.
Miközben kitapogattam a falon a kapcsolót, hirtelen zaj ütötte meg a
fülem a hálószobából. Gyors dobogás, mintha kopogtattak volna az ajtón. A
szemem sarkából mozgást érzékeltem.
A hang irányába perdültem, mialatt újból két kézzel kapaszkodtam a Glock
markolatába, mint aki tudja, mit tesz. Valójában Willist, Stallonét,
Schwarzeneggert, Eastwoodot vagy Cage-et utánoztam, mintha ık tudták
volna, mit csinálnak. Egy megtermett alakra, ırülten csillogó szemekre,
magasba emelt késre számítottam, de csalatkoztam.
A mozgás, amire felfigyeltem, a háló felıl jött, az ajtót odabentrıl
bevágták. Csak a gyilkos tehette - és akkor a fürdıszoba ablakán kellett
visszajönnie.
De ha most a hálószobában rejtızik, akkor nem kerülhetett mögém néhány
pillanattal ezelıtt, hogy kivilágítson az emeleten. Ezek szerint ketten vannak.
Én pedig közöttük.
Elıre menjek, vagy hátra? Ronda választási lehetıség. Nagy szarban
vagyok, bármerre is induljak.
Arra számítanak, hogy a lépcsı felé menekülök. Biztonságosabb, ha valami
váratlant teszek, ezért habozás nélkül a hálóba rohantam. Nem bajlódtam az
ajtógombbal, beszakítottam a zárat és villámgyorsan körülpásztáztam a
Glock csövével, készen arra, hogy négy vagy öt lövést is leadjak bármire, ami
mozog.
Senki.
Az éjjeli lámpa még mindig égett.
Nem láttam véres lábnyomokat a szınyegen, tehát nem jött be senki a
vérben úszó fürdıszobán keresztül, és ellenkezı irányba sem ment itt ki senki.
Azért ellenıriztem a fürdıszobát. A zsebemben hagytam a lámpát, nem
akartam a részleteket újra látni. Az ablak ugyanúgy nyitva volt, mint ezelıtt. S
ugyanolyan kibírhatatlan a bőz is. A vécécsészének dılı Angela is
ugyanabban a pozícióban. Hiába borította jótékony homály, láttam tátott
száját és tágra meredt szemét.
Elfordultam és idegesen a halira nyíló ajtó felé pillantottam. Nem jött
utánam senki.
Értetlenül húzódtam vissza a hálószobába.
A huzat a fürdıszobaablak felıl nem volt olyan erıs, hogy bevágja a háló
ajtaját. A huzatnak egyébként sincs olyan furcsa árnyéka, amilyet az elıbb
láttam.
Bár az ágy alatt egy ember szőkösen elfért, senki sem menekült oda, amikor
betörtem az ajtót.
Beláttam a gardróbba is, ott sem bújhatott el senki. Azért közelebbrıl is
szemügyre vettem. A zseblámpám fénykévéje a padlásfeljárón állapodott
meg. Mivel az összehajtható létra az ajtó másik oldalán volt, nem gondoltam,
hogy valaki két másodperc alatt felmenekül, és fel is húzza a létrát maga
után - annyi idı alatt, amíg betörtem a helyiségbe.
Két elfüggönyözött ablak állt az ágy két oldalán. Mint kiderült, mindkettı
zárva volt.
A gyilkos nem erre ment ki, de talán én megtehetném. Nem akartam
visszamenni a hallba.
Úgy próbáltam kinyitni az ablakot, hogy közben szemmel tartottam a szoba
ajtaját. Nem lehetett kinyitni. Ráadásul kovácsoltvas védte kívülrıl, tehát az
üveget is hiába törtem volna ki.
Háttal álltam a fürdıszobának. Hirtelen úgy éreztem, mintha pókok
mászkáltak volna a gerinccsatornámban. Magam elıtt láttam Angelát, aki
már nem hevert a vécécsésze mellett, hanem felállt, csöpögött belıle a vér,
a szeme csillogott, de lapos volt, mint egy ezüst pénzérme. Vártam, hogy
megpróbál megszólalni, de csak bugyborékolás tört elı a torkából.
A rémülettıl halálra váltan fordultam meg. Nem állt a hátam mögött.
Viszont a belılem forrón elıtörı megkönnyebbült sóhaj azt bizonyította,
komolyan számítottam erre a fantasztikus jelenetre.
Szinte hallottam, ahogy talpra vergıdik a fürdıszobában. De a halála
miatt érzett fájdalom már átadta a helyét a félelemnek, hogy meghalhatok.
Angela már nem volt ember a számomra, hanem maga a halál, egy
szörnyeteg. Ökölcsapásként tudatosította bennem, hogy mindannyian
meghalunk, elrohadunk és porrá leszünk. Szégyellem kimondani, de egy kicsit
még győlöltem is azért, mert ilyen kalamajkába keveredtem miatta.
Győlöltem magam, hogy győlölöm az én kedves ápolónımet, és győlöltem
ıt, hogy miatta győlölöm magamat. Ezt az érzelmi spirált igazából nem is a
győlölet, hanem a pánik gerjeszti. Bár szerepet játszott benne a győlölet is.
Néha nincs sötétebb hely, mint az ember saját gondolatai: a tudat
holdtalan éjszakája.
A kezem izzadt. A pisztoly agya síkos volt a hideg verejtéktıl.
Abbahagytam a kísértetvadászatot, és némi habozás után kiindultam az
emeleti hallba. Egy baba várt rám.
Ez volt az egyik legnagyobb, amelyet Angela varrószobájában a polcon
láttam: majdnem egyméteres. Ült a padlón szétvetett lábakkal, és abból a
szobából vetült rá a fény, amelyikben még nem is jártam, ami az emeleti
fürdıszobával szemben nyílt. Karjait kitárta, s az egyiken lógott valami.
Valami nem stimmel.
Halálos biztonsággal megérzem, ha valami nem jó. Ez pedig totálisan és
radikálisan rossz volt.
A filmekben egy ilyen fejleményt, mint a baba váratlan felbukkanása,
jobbára egy nagyon termetes és nagyon rossz fiú felbukkanása követi.
Akkoráé, mint egy konyhaszekrény, és divatos hokismaszkot visel. Vagy
kámzsát. Fegyvere egy csinos láncfőrész, vagy egy szögbelövı pisztoly, vagy
egy akkora fejsze, amivel egy T. Rexet is le lehetne nyakazni.
Bekukkantottam a varrószobába, amelyet még mindig a munkaasztal
lámpája világított meg. Betolakodónak nyoma sincs.
Mozogj! Elıször a fürdıszobához. Most is üres. Muszáj volt idejönnöm,
használnom kel-
lett. Nem épp a legmegfelelıbb pillanatban. Mozogni!
Most a babához, mely fekete edzıcipıt, farmert és pólót viselt. Az a valami
pedig, amit a kezében tartott, egy tengerészkék sapka volt, melyre rubinvörös
szállal két szót hímeztek az ellenzı fölé: Mystery Train.
Egy futó pillanatra azt hittem, olyan, mint az enyém. De aztán
megértettem, valóban az enyém a sapka, lenn hagytam a konyhaasztalon.
Ide-oda vándorolt a tekintetem a lépcsı és a nyitott szobaajtó között,
melyen túl még nem jártam. E két irányból számítottam támadásra. Gyorsan
lekaptam a sapkát a baba kezérıl, és a fejembe húztam.
Megfelelı megvilágításban és körülmények között bármelyik baba képes
fenyegetınek tőnni. Ez a baba azonban más volt, egyetlen arcvonását sem
lehetett gonosznak értelmezni. Mégis, valami miatt futkározott a tarkómon a
hideg.
Nem az idegensége miatt borzongtam, inkább a meglepı hasonlóság
miatt: rám hasonlított. Angela rólam mintázta.
Egyszerre meghatott és kiborított. Angela annyira szeretett, hogy
megformázta az arcomat, hogy ott legyek vele, egyik teremtményében
megörökítve. De ha az ember váratlanul szembetalálkozik saját magával, az
ısi félelmeket ébreszt fel. Mondjuk, ha megérintem, azonnal foglyul ejti a
lelkemet valami rossz szellem, mely eddig a babában lakozott. Megváltása
feletti gonosz örömében rászabadul az éjszakára, hogy szétzúzza a
nevemben a szüzek koponyáját és megegye a csecsemık szívét.
Normális helyzetben - mintha volna ilyen! - szórakoztat, ha beindul a
fantáziám. Bobby
Halloway némi malíciával meg szokta jegyezni, hogy „az agyad egy
háromszáz színpados cirkusz". A dolgot kétségkívül a szüleimtıl örököltem, akik
voltak olyan intelligensek, hogy belássák: a világról csak keveset lehet
megtudni. Ezért maguk is folyton tanultak, ugyanakkor azt is elfogadták, hogy
minden dologban és eseményben végtelen számú lehetıség van.
Kisgyerekkoromban Milne és Beatrix Potter mőveit olvasták fel nekem, de -
mivel tudták: kivételes tehetség vagyok - Donald Justice és Wallace Stevens
verseit is. Emiatt aztán gyakran belódult a fantáziám, gondolataimban a vers
képei és sorai kavarogtak. Abnormális helyzetben - mint ez az ellopott
holttestek éjszakája - viszont ellenem dolgozott a túlságosan élénk
képzeletem, a háromszáz színpados cirkusz. Az idomárra fogát fenı tigrissel és
a buggyos ruhája redıiben konyhakést rejtegetı bohóccal együtt. Mozogj!
Még egy szoba hátravan. Meg kell nézni, közben védeni a hátam, aztán
irány lefelé.
Babonásan kerültem - széles ívben a fal mellett haladva - az érintkezést a
hasonmás babával, majd beléptem a fürdıvel szembeni szobába. A
vendégszoba berendezése egyszerő volt.
Lehajtottam sapkás fejem, és hunyorogtam a mennyezetrıl rám zuhogó
fényben. Betolakodót nem láttam. A rézágy takaróját a matrac alá győrték,
alá láthattam.
Itt nem volt szekrény, csak egy diófa komód és egy masszív antik almárium.
Oldalajtói mögött egy testes ember is megbújhatott, láncfőrészestıl, vagy
anélkül.
Újabb baba várt rám. Ez az ágy közepén ült, kitárt karjai ugyanolyan
pózban, mint a
Christopher Snow-féle bábu a hallban, de a verıfény miatt nem tudtam
megállapítani, mi van a rózsaszín kezében.
Leoltottam a felsı világítást. Az egyik éjjeliszekrény lámpáját hagytam
égve.
Hátrálva mentem be a vendégszobába, készen arra, hogy tüzeljek, ha
valaki elıbukkanna a hallban.
Az almárium is látóköröm perifériájára került. Ha megmozdulna valamelyik
ajtaja, lézerirányzó nélkül is néhány lyukat tudok ütni rajta 9 milliméteres
lövedékeimmel.
Beleütköztem az ágyba. Elkaptam a tekintetem a halira nyíló ajtóról és az
almáriumról, hogy szemügyre vegyem a babát. Felfelé fordított tenyereiben
egy-egy szem volt. Nem kézzel festett babaszem. Emberi szem.
Az almárium ajtaja mozdulatlan.
A hallban nem mozdult semmi, csak az idı.
Olyan némán álltam, mint hamu az urnában, de az élet azért kavargott
bennem: a szívem olyan vadul vert, mint még soha. Nem is vert, hanem
inkább pörgött a mellkasom mókusketrecében.
Újból megnéztem az apró porcelánkezekben heverı szemeket - véreres
barna színőek, opálosak, ijedtek és ijesztıek a maguk pıreségében. Utoljára
talán azt láthatták, hogy megáll az út szélén egy fehér teherautó, reagálva a
felfelé fordított mutatóujjra, majd feltőnt a szaruhártyán a kopaszra borotvált
férfi igazgyöngy fülbevalóval.
Ennek ellenére meg mertem volna esküdni, hogy Angela házában nem a
kopasz férfival van dolgom. Ez az incselkedı bújócska, ez a játszadozás nem
az ı stílusa. A gyors, vad, véres elintézés inkább az ínyére lehetett.
Ehelyett úgy éreztem, mintha pszichopata fiatalok gyógyintézetébe
kerültem volna, ahol az ápoltak felülkerekedtek az ápolókon, s most vadul
élvezik a szabadságot, és játszanak. Szinte hallottam fojtott nevetésüket az
ajtók mögött: a hideglelıs kuncogást kis, aszott kezük mögé fojtva.
Nem nyitni az almáriumot.
 Azért jöttem fel, hogy segítsek Angelának, de már nem volt szüksége rá, és
soha nem is lesz. Most már csak le akartam jutni, felpattanni a biciklimre és
eltőnni. El innen!
Amikor az ajtó felé indultam, hirtelen kialudt a villany. Valaki mintha
lecsapta volna a biztosítékot.
Olyan feneketlen sötétség borult a házra, hogy az még nekem is sok volt.
Az ablakok elıtt vastag függöny csüngött, a hold nem talált rést, hogy
beáradjon tejfehér fénye. Mindenütt csak a sötétség.
Vakon rontottam az ajtó felé, aztán oldalt pördültem, mert hirtelen az a
meggyızıdés vett rajtam erıt, hogy valaki van a hallban, és a küszöbön
átlépve egy éles kés pengéjébe futok.
A hálószoba falának vetettem a hátamat, füleltem. Visszatartottam a
lélegzetemet, de a szívemen nem tudtam úrrá lenni. Úgy csattogott, mint a
lovak patája a macskaköveken, pontosabban elszabadult parádéslovaké.
Úgy éreztem, a saját testem hagyott cserben.
Szívem hangos zakatolása ellenére hallottam, hogy megcsikordul egy
zsanér. Az almárium ajtaja lassan nyílni kezdett.
Jézusom!
Fohásznak szántam, nem szitoknak. Vagy inkább mindkettınek.
Ismét két marokra fogtam a Glockot, és arra fordítottam a csövét, amerre
az almáriumot véltem. Aztán meggondoltam magam, és egy kicsit balra
pásztáztam vele. Majd ugyanoda vissza.
Elvesztettem a tájékozódási képességemet az abszolút sötétségben.
Abban biztos voltam, hogy eltalálom a szekrényt, abban már nem, hogy az
ajtót átütöm. Pedig az elsı lövésnek célba kell jutnia, mert a torkolattőz
elárulja a helyzetemet.
Nem kockáztathattam, hogy találomra kezdek lövöldözni. Bár a
golyózáporban ez a mocsok is ott marad, akárki legyen is. Fennállt annak a
lehetısége is, hogy csak megsebzem - és a kisebb, de attól még nagyon is
reális veszély, hogy jobban felingerlem vele.
És ha a tár kiürül, akkor mi lesz?
Akkor mi lesz?
Kioldalaztam a hallba, akár a konfrontációt is kockáztatva, de nem
következett be. átléptem a küszöböt, s behúztam magam mögött a
vendégszoba ajtaját, hogy legyen valami akadály köztem és közte, aki
esetleg kilép az almáriumajtó mögül. Feltéve, hogy nem csak képzelıdtem,
amikor hallottam azt a nyikorgást.
A földszinti villanyokat külön áramkör táplálta, mert az éjsötét hall végében
a lépcsı felıl fényt láttam.
Nem vártam meg, amíg valaki elıugrik a vendégszobából.
Hallottam, hogy nyílik egy ajtó a hátam mögött.
Kapkodtam a levegıt, ahogy rohantam lefelé a lépcsın, kettesével véve
a fokokat. Már majdnem leértem a lépcsıfordulóba, amikor a saját miniatőr
fejem úszott el mellettem, majd szétrobbant a falon.
Rémültem kaptam a szemem elé a karomat. Elárasztotta az arcomat és
mellkasomat a porcelántörmelék.
 A sarkam az egyik lépcsıfok szélén megcsúszott. Nem estem hanyatt,
sikerült megtámaszkodnom a falban, visszanyertem az egyensúlyomat.
A lépcsıfordulóban, miközben megcsikordult a talpam alatt babaarcom
törmeléke, megfordultam, hogy szembeszálljak a támadóval.
Most a feketébe öltözött, lefejezett baba teste szállt felém. Lerántottam a
fejem, elrepült felettem, és jókorát puffant a falon.
Felnéztem, és pisztolyom csövével végigpásztáztam a lépcsı tetejét, de
már nem volt kire lınöm. Mintha a baba maga tépte volna le a saját fejét,
hogy hozzám vágja, majd a törzse rám vesse magát.
Odalent is kialudt a villany.
A fenyegetı sötétségben megcsapta az orromat az ismerıs szag: valami
égett.

15.

Addig tapogatóztam az áthatolhatatlan sötétségben, míg kezem

rábukkant a lépcsıkorlátra. Izzadó tenyerem markolta a sima fát, így indultam
le a földszinti hall felé.
Ennek a sötétségnek furcsa inassága volt, mintha tekergızött volna
körülöttem, ahogy haladtam. Aztán rájöttem, hogy ezt a levegı teszi, és nem
a sötétség: a forró, felszálló légáramlatok kavarogtak felfelé a lépcsın.
Egy pillanattal késıbb vékony csápokban, majd lüktetı, bőzös tömegben
füst áradt fel a
földszintrıl. Körülölelt, akár egy óriási, kocsonyás medúza egy búvárt.
Köhögve, fulladozva kapkodtam levegı után, visszafordultam, mert azt
reméltem, hogy az egyik emeleti ablakon át kimenekülhetek.
Feljutottam a lépcsıfordulóig, aztán a harmadik vagy negyedik fokon
megtorpantam. Könnybe lábadt szemem és a füstfal ellenére most már
lüktetı fényt láttam fent is.
Tőzvirágokat.
Két helyen is felgyújtották a házat, odalent és idefent is. Ezek a láthatatlan
pszichopaták igencsak belefeledkeztek a játékba, és úgy tőnt, nagyon sokan
vannak. Eszembe jutott, hogy szabályos kutatószakasz termett elı a föld alól a
ravatalozónál, mintha Sandy Kirknek hatalmában állt volna elıszólítani a
halottakat a sírból.
Újból lefelé mentem, igen gyorsan, oda, ahol még oxigént reméltem. Ha
valahol, akkor a ház legmélyebb pontján megtalálom, a füst és a hı felfelé
száll, és a tőz fészke maga alá szippantja a hővösebb levegıt, hogy abból
táplálkozzon.
Minden lélegzetvétel görcsös köhögési rohamba torkollott, fokozta bennem
a fulladásérzést, táplálta rémületemet. Ezért aztán magamban tartottam a
levegıt, míg le nem értem az elıtérbe. Négykézlábra ereszkedtem, majd
lehasaltam a padlóra - és ismét kaptam levegıt. Forró volt és savanykás
szagú, de minden relatív, úgyhogy olyan élvezettel szívtam be, mintha friss
lenne, egy vitorlás fedélzetén kinn a Csendes-óceánon.
De nem hevertem így sokáig, nem adtam át magam a lélegzés
gyönyörének. Épp csak kicsit idıztem, míg néhány mély lélegzetet vettem,
hogy némileg kitisztuljon a tüdım, és termelıdjék annyi nyál a számban, hogy
ki tudjam köpni a kormot.
Aztán felemeltem a fejem, a levegıt kóstolgattam, hogy megtudjam,
milyen vastag ez az értékes, beszívható réteg. Nem volt túl vastag, legfeljebb
egyarasznyi. Ennek ellenére úgy tőnt, addig elég lesz, míg megtalálom a
kiutat a házból.
Ahol azonban a szınyeg is lángolt, természetesen megszőnt a biztonsági
zóna.
A villany még mindig nem égett, a füst pedig vakítóan sőrőn kavargott,
hason kúsztam, lázas igyekezettel haladtam arrafelé, ahol a bejárati ajtót
gyanítottam. Az elsı dolog, aminek nekiütköztem, egy kanapé volt -
legalábbis a tapintása alapján. Ez azt jelentette, hogy átkúsztam a boltív alatt
a nappaliba, azaz legalább kilencven fokkal tértem el az elképzelt iránytól.
Most fényes, narancsszínő lüktetés harapózott el a padlóhoz közeli, tisztább
levegırétegben is, alulról megvilágítva a gomolygó füstöt. A padlószintrıl
nézve a bézs padlószınyeg nejlonrostjai száraz főhöz hasonlítottak, melyet
valami elektronvihar világít meg. Az a keskeny, életmentı sáv a füst alatt úgy
hatott, mint egy másik világ, átlépve az ajtón egyik dimenzióból a másikba.
Az ominózus lüktetés a szobában a távolabb lángoló tőz visszfénye volt, de
annyira azért nem világította be a helyiséget, hogy segített volna
tájékozódnom. A stroboszkóp szerő villódzás csak fokozta zavaromat, és
halálra rémített.
Amíg nem láttam magukat a lángokat, el tudtam hitetni magammal, hogy
a tőz a ház távolabbi sarkában pusztít. Most azonban már nem áltathattam
magam tovább. Felesleges lett volna a tőz felé pillantgatni, hiszen úgysem
tudtam megállapítani, hány centire vagy méterre vannak tılem a lángok,
hogy felém közelednek-e, vagy inkább távolodnak. Egyszóval a lángok csak
fokozták szorongásomat, de nem segítettek a tájékozódásban.
Vagy súlyosabb hatással volt rám a füst belégzése, mint gondoltam, s
többek között elragadta az idıérzékemet, vagy a tőz terjedt szokatlanul
gyorsan. A gyújtogatok valószínőleg benzint is használtak.
Mindenáron ki akartam jutni az elıtérbe a bejárati ajtóhoz,
kétségbeesetten kapkodtam az egyre fojtogatóbb levegıt, így kúsztam az
ajtó felé. Idınként neki-nekimentem egy-egy bútordarabnak, míg végül
masszívan bele nem vertem a fejem a kandalló szélébe. Messzebb voltam a
bejárattól, mint valaha, de valahogy mégsem tudtam magam Mikulásnak
elképzelni, hogy a kéményen át másszak ki a házból.
Szédültem. A fejemet átlósan hasogatta a fájás. A bal szemem felett indult,
és a tarkóm jobb oldaláig terjedt. A szememet marta a füst és a sós verejték,
amely a homlokomról belecsorgott.
Most már nemcsak a füst fojtogatott, hanem a kibírhatatlan bőztıl is
öklendeztem, és lassan kezdtem azt hinni, hogy ezt nem élem túl.
Vadul röpködtek a gondolataim, vajon milyen irányban is van a kandalló
az elıtér boltívéhez viszonyítva. Körbekúsztam a kandallót, majd
visszaaraszoltam a szobába.
Abszurd, hogy nem találom a kijáratot. Hiszen ez nem egy tágas udvarház
volt, hanem egy szerény, mindössze hétszobás építmény. Nincs az országban
az a rafinált ingatlanügynök, aki képes lett volna a házat úgy leírni, mint
amiben kényelmesen elfér a walesi herceg és egész kísérete.
A tévéhíradóban gyakran beszámolnak arról, hogy emberek bennégtek a
házukban, és a nézı nem is tudja elképzelni, hogyan lehet, hogy nem jutottak
el az ajtóhoz vagy valamelyik ablakig, hiszen legfeljebb csak egy tucatnyi
lépést kellett volna megtenniük. Hacsak nem voltak részegek. Esetleg drogtól
elszállva. Vagy visszarohantak a lángok közé, hogy kimentsék a kismacskát?
Na, ez hálátlanság volt a részemrıl, mert nemrég épp egy cicus mentette
meg az életem. Most viszont már megértettem, miért is égnek benn az
emberek a házukban. A füst és a hullámzó tőzcsóvák miatt képtelenség
tájékozódni. Részegen vagy belıve sokkal könnyebb ennél. Minél több
szennyes levegı jut az ember tüdejébe, annál inkább lelassul az agya, s a
végén már a pánik sem készteti gondolkodásra.
Amikor elıször feljöttem megnézni, mi történt Angelával, magam is
meglepıdtem, milyen
nyugodt és összeszedett vagyok a fenyegetı veszély ellenére. Sıt, nem kevés
férfiúi hiúsággal, még fel is lelkesített ez a perspektíva.
Mekkorát változunk tíz perc alatt! Most, hogy brutálisan szembesülnöm
kellett a ténnyel, miszerint ebbıl a helyzetbıl Batmanként is képtelen lennék
szabadulni, a veszély romantikája máris elillant.
Hirtelen a semmibıl elıbukkanva valami nekem dörzsölıdött, nedvesség
érintette a nyakamat, az államat: valami élılény! Agyam háromszáz
porondos cirkuszában elképzeltem, hogy Angela Ferryman lovagol a
hasamon, mint valami gonosz zombi, aki odatekergızött hozzám a padlón, s
most hideg ajkával, véres csókokkal áraszt el. Az oxigénhiány olyannyira
kínzott, hogy ennek a borzalmas képnek a hatása sem tisztította ki a tudatom,
arra telt csupán, hogy ösztönösen megeresztettem egy lövést.
Hála istennek, rossz irányba, mert még el sem ült a lövés visszhangja,
rádöbbentem, hogy ez a nyirkos hideg valami a nyakamon, az én kutyám,
egyetlen hőséges társam, az én Orsonom orra.
- Szia, cimbora - mondtam neki, de csak érthetetlen vartyogás szakadt fel a
torkomból.
Megnyalta az arcomat. Húsevıkre jellemzı, büdös lehelete volt, de errıl
nem tehetett.
Vadul pislogtam, míg kitisztult a látásom, a vörös lángnyelvek minden
eddiginél hevesebben, lüktettek a szobában. De így is csak egy elmosódó
foltot láttam Orson szırös pofája helyett, ahogy az arcom elıtt a földre lapult.
Ha be tudott jönni a házba, hogy megkeressen, akkor biztos ki is tud
vezetni. Azelıtt, hogy
égett farmervászon és kutyaszır bőzének kíséretében elenyészünk idebent.
Igyekeztem erıt győjteni magamban, hogy talpra álljak. A hányinger
makacs angolnája ismét felúszott a torkomba, de sikerült visszanyelnem.
Összeszorítottam a szemem, s megkíséreltem nem gondolni a heves
hıhullámra, amely hirtelen rám tört, lenyúltam és megragadtam Orson
nyakörvet, amit nem volt nehéz megtalálni, mert az eb odafeszült a
lábamhoz.
 Orson a padlóhoz szorította az orrát, ahol levegıt tudott venni, nekem
azonban vissza kellett tartanom a lélegzetemet, s hagyni, hogy átvigyen a
házon. Nekivezetett néhány bútordarabnak, és semmi kétségem nem volt,
hogy remekül szórakozik e rémületes helyzet közepette is. Fejjel nekimentem
az ajtófélfának, de szerencsére egyetlen fogam sem bánta. Ennek ellenére a
rövid út során többször is hálát adtam Istennek, hogy XP-vel vert meg, és nem
vaksággal.
Épp, mire azt fontolgattam, hasra vetem magam, hogy levegıhöz jussak, s
ne ájuljak ek hirtelen hővös légvonat csapta meg az arcom. És amikor
kinyitottam a szememet, már láttam. Kiértünk a konyhába, ahová még nem
jutott el a tőz. Füst sem gomolygott, mert a nyitott hátsó bejáraton beáramló
levegı visszaőzte az étkezıbe.
Az asztalon most is ott állt a három gyertya a rubinvörös tartóban, a két
töményes pohár s a nyitott pálinkásüveg. Pislogva néztem az idilli látványt,
miközben csak arra tudtam gondolni, hogy az utolsó néhány perc történései
egy szörnyőséges álom képei voltak csupán, s Angela, férje kardigánjában
elveszve, most is ott ül az asztalnál, újratölti a poharát, és befejezi a furcsa
történetet.
A szám annyira kiszáradt, és olyan pocsék íze volt, hogy majdnem
magamhoz vettem a pálinkásüveget. Bobby Halloway persze sört inna ilyen
helyzetben, s az jobban is esne, ez kétségtelen.
Az ajtón a reteszt eltolták. Orson nagyon dörzsölt és okos kutya, de nem
hiszem, hogy kulcs nélkül ki tudta volna nyitni. A gyilkosok menekültek ezen az
útvonalon.
Odakint kifújtam a tüdımbıl a füst maradékát, és a Glockot a zsebembe
tettem. Idegesen
fürkésztem a kertet, támadókat keresve, mialatt nyirkos tenyeremet a
farmerom combrészébe töröltem.
Semmi nem moccant a szélfútta növényzeten kívül.
Felkaptam a kerékpárt, s míg a pergolán át a lugas felé toltam, döbbenten
néztem fel a házra, nem értettem, miért nem borították el a lángok. Ehelyett
bentrıl csak apró jelek utaltak arra, hogy a tőz szobáról szobára terjed: a
lángok épp felkúsztak a két emeleti ablak függönyén, fehér füst szivárgott a
padlásról az eresz alatti szellızınyílásokból.
A szél morgását leszámítva, az éjszakát természetellenes csend vette körül.
Moonlight Bay kisváros, de megvannak a maga jellegzetes hangjai: a gyér
autóforgalomé, a közeli koktélbárban lüktetı zenéé, vagy, ahogy egy
kamasz a gitárját pengeti a hátsó verandán. Ugat egy-egy kutya, surrognak
az utcaseprı gépek hatalmas korongjai. És a sétálók beszélgetésének a
hangja, vagy a Millennium játékterem elıtt álldogáló középiskolások
nevetgélése. Idınként pedig a közeli vasúti pályán elhaladó vonatok
zakatolása. Most azonban semmi nem hallatszott az éjszakában. Mintha egy
kísértetváros lenne a Mojave sivatagban.
A jelek szerint az egyetlen lövés, melyet a nappaliban megeresztettem,
nem volt elég hangos, hogy valaki felfigyeljen rá.
Az illatos jázmin lugason áthaladva toltam a kerékpáromat, és a szívem
dobogása semmit
sem csillapult. Sietve követtem Orsont a kapu felé. A kutya felállt a kapura, és
mancsával eltolta a reteszt. Ezt a trükköt már többször is láttam tıle. Együtt
folytattuk utunkat az utcán: gyorsan mentünk, de nem futottunk.
Még szerencse: nem láttunk szemtanúkat. Forgalom nem volt egyik irányból
sem. Gyalogossal sem találkoztunk.
Ha látott volna egy szomszéd kilépni a házból, amint épp felcsapnak a
lángok, Stevenson rendırfınök felhasználhatná ürügyként ahhoz, hogy
elkapjon. Hogy lelıjön, mondván: ellenálltam. Akár ellenállok, akár nem.
Felültem a biciklire, egyik lábamat a járdára támasztottam, s visszanéztem
a házra. A szél rezgette a hatalmas magnólia fák leveleit. Az ágak között
láttam, hogy már több emeleti és földszinti ablak mögött is táncolnak a
lángok.
Telve fájdalommal és izgalommal, kíváncsisággal és rémülettel,
szomorúsággal és fekete gondolatokkal, szaporán kerekezni kezdtem egy
gyérebben megvilágított utca felé. Orson hangosan lihegve száguldott
mellettem.
Már majdnem egy saroknyit megtettünk, mire meghallottam, hogy egymás
után robbannak ki a Ferryman-ház ablakai, nem tudtak tovább dacolni a
hıséggel.

16.

Ágak között bujkáló holdfény, pislákoló csillagok, óriási tölgyek, jótékony,

mindent elnyelı
sötétség, a sírkövek békéje és a láthatatlan mókusok ingerlı szaga: ismét a
temetıben voltunk a Szent Bernadett katolikus templom elıtt.
A biciklit egy glóriás gránitangyal szobrához támasztottam. Én pedig - glória
nélkül - hátamat egy másik sírkınek vetve ültem egy kıkereszt alatt.
Háztömbökkel odébb szirénák hasítottak a hirtelen támadt csendbe, a
tőzoltók megérkeztek a Ferryman-házhoz.
Nem tudtam egész úton pedálozni Bobby Halloway házáig, mert elkapott
egy makacs köhögési roham. Orson járása is bizonytalanabb lett, ı is vad
tüsszögéssel igyekezett szabadulni az égésszagtól.
Itt, az elnézı halottak társaságában köhögtem föl a kormos váladékot, s a
tölgyfa tövébe köptem. Reménykedtem, hogy a százados fa - mely túlélt
földrengést, tüzet, rovarok és betegségek kártételét, valamint Amerika új
divatját: bevásárlóközpontok építését minden sarokra - talán nem pusztul
bele. A szám íze akkor sem lehetett volna sokkal rosszabb, ha faszenet eszem
benzinbe áztatva.
Mivel jóval kevesebb idıt töltött a lángoló házban, mint felelıtlen gazdája,
Orson sokkal
hamarabb magához tért. Míg én még csak a felénél jártam a harákolásnak,
ı már fel-alá járkált a sírkövek között és a dús farkú rágcsálók nyomait kutatta.
A köhögések és köpködések közti szünetekben Orsont szólítgattam, s a
kutya néha fel is emelte a fejét, mintha rám figyelne, olykor csak a farkát
csóválta, de az esetek többségében túlságosan lekötötték a szagok.
- Mi a fene történt abban a házban? - kérdeztem. - Ki ölte meg Angelát, s
miért játszadozott velem, mit akart üzenni a babákkal? Miért nem vágta át az
én torkomat is, és hagyta, hogy az asszonnyal együtt én is bennégjek a
házban?
Orson a fejét rázta, én pedig úgy tettem, mintha válaszként fognám fel.
Értetlenségében rázta a fejét. Gıze sem volt, miért nem vágta át a torkomat
a gyilkos.
- Nem hiszem, hogy a Glock miatt. Úgy értem, legalább ketten voltak,
könnyedén legyőrhettek volna, ha akarnak. És bár késsel ölték meg Angelát,
pisztoly biztosan volt náluk. Ezek profi, hidegvérő gyilkosok. Merı szórakozásból
kivágják az áldozat szemét. Ha nem ódzkodnak fegyvert hordani maguknál,
nem ijednek meg egy Glocktól sem.
Orson félrebillentette a fejét, belegondolt a dologba. Talán mégis a Glock
miatt. Talán nem. De hátha mégis? Ki tudja? Különben is, mi az a Glock? És mi
ez a szag? Ez a fantasztikus szag. Ez a pazarul áradó illat? Mókus pisi? Már
bocsáss meg, Snow gazda. Dolgom van. Sürgısen elintézendı dolgom.
- Azt sem hiszem, hogy a házat azért gyújtották föl, hogy engem megöljenek.
Nem foglalkoztatta ıket, hogy ott pusztulok-e, vagy sem. Ha érdekelte volna
ıket, határozottabb lépéseket tesznek, hogy elkapjanak. Azért kellett a tőz,
hogy eltüntesse a gyilkosság nyomait. Csak ez lehetett az oka, semmi más.
Orson csak szimatolt, szimatolt: most, hogy kiment az orrából az égı ház
szaga, ismét átadta magát a mókusillatok élvezetének.
- Istenem, milyen jó, adakozó lélek is volt Angela! - sóhajtottam föl keserően. -
Nem ilyen halált érdemelt, nem is kellett volna meghalnia!
Orson abbahagyta a szimatolást, de csak alig egy percre. Emberi
szenvedés, milyen szörnyő! Nyomorúság, halál, kétségbeesés. De mit lehet
tenni? Semmit. Már csak ilyen a világ, ilyen az emberi lét. Szörnyő. Gyere,
inkább szimatold te is a mókusnyomokat, gazdikám! Mindjárt jobban érzed
majd magad!
Hirtelen csomó támadt a torkomban, nem a fájdalomtól, sokkal prózaibb
oka volt, ezért vadul harákolni kezdtem, s a következı pillanatban már ott
csillogott a fekete osztriga a tölgy törzsén.
- Ha Sasha itt lenne - morfondíroztam -, vajon most is azt gondolná, hogy
olyan vagyok, mint James Dean?
Zsírosnak és érzékenynek éreztem az arcomat. Megtöröltem a kezemmel,
melyet szintén zsírosnak találtam.
A sírok füvén és a gránit fejfákon temetıi tündérekéhez hasonló táncot
lejtettek a szélfútta levelek a holdsugárban.
Még ebben a különös fényben is láttam, hogy a tenyerem, mellyel az
elıbb megsimítottam az arcom, kormos.
- Büdös lehetek, mint egy disznó.
Orson azonnal elvesztette az érdeklıdését a mókusnyomok iránt, izgatottan
odaügetett hozzám. Lázasan megszimatolgatta a cipımet, a lábamat, a
mellkasomat, végül befúrta az orrát a hónom alá.
Néha az a gyanúm, hogy Orson nemcsak többet ért, mint egy átlagos
kutya, hanem van humorérzéke is. Kifejezetten kedveli a szarkazmust.
Kirángattam a fejét a hónom alól, és a két kezem közé fogtam.
- Te sem vagy egy rózsakert, haver - mondtam neki. - Egyébként is, miféle
házırzı vagy te? Lehet, hogy a gyilkosok már ott voltak a házban, amikor
megérkeztünk, csak Angela nem tudta. És hogyhogy nem martál a
fenekükbe, mikor meglógtak? Ha a konyhaajtón át távoztak, akkor melletted
kellett elrohanniuk. Miért nem találtam fájdalmasan jajgató fickókat a
kertben?
Orson állta a tekintetemet. Láthatóan megdöbbentette a kérdés, a benne
rejlı vád. Sokkolta a dolog. İ békés kutya. A béke kutyája. Gumilabdák
üldözıje, arcok nyalogatója, filozófus és jókedvő társ. Egyébként, gazdikám,
nekem azt adtad feladatul, hogy megakadályozzam a bejutást a házba, és
nem azt, hogy ne engedjek ki senkit onnan. Jó, hogy megléptek a gazfickók.
Ki akar ilyeneket a közelében? Gazfickók és bolhák. Muszáj tılük
megszabadulni.
Miközben szemeztünk Orsonnal, valami furcsa érzés fogott el - talán futó
ırület -, és egy pillanatig azt képzeltem, hogy képes vagyok olvasni a
gondolataiban. Így a párbeszéd hirtelen teljesen más lett, mint amit eddig
kitaláltam kettınk között. Más és nyugtalanító.
Elengedtem a kutya fejét, de nem fordult el, nem sütötte le a szemét.
Én is mereven néztem ıt.
Ezt sikerrel elmagyarázni Bobby Hallowaynek ugyanolyan hiábavaló lenne,
mintha homloklebeny irtást javasolnék neki. Ennek ellenére tisztán éreztem,
hogy a kutya aggódik értem. Sajnál, hogy ennyire erılködöm, nehogy be
kelljen ismernem, milyen mély is bennem a fájdalom. Szán, mert képtelen
vagyok magam elıtt is elismerni, mennyire rettegek az egyedülléttıl. De
ezeknél is jobban féltett valami közelgı gigantikus erıtıl. Ami egyre közeledik
felém, én pedig nem vagyok ennek tudatában. Mint valami hegy nagyságú
tüzes kerék, amely porrá éget és izzó hamuként hagy maga után.
- Mi az, mikor és hol? - kérdeztem fennhangon magamtól.
Orson tekintete különös volt. Anubis, az egyiptomi sírok istene, a holtak
szívének lemérıje se nézhetett volna áthatóbban. Az én kutyám pedig nem
egy Lassie, nem is egy gondtalan Disney-figura szemrevaló mozgással és
kifogyhatatlan, csintalan jókedvvel.
- Néha megijesztesz.
Orson pislogott, megrázta a fejét, elhátrált, majd folytatta a körözést a sírok
között. Szaglászta a füvet, a lehullott tölgyleveleket, és úgy tett, mintha
megint csak kutya lenne.
Lehet, hogy nem is Orson ijesztett meg, hanem én saját magamat. Talán az
ı átható szeme tükrözte vissza a tekintetem. És ebben a visszfényben olyan
igazságokat tudtam meg a magamról, melyeket nem akartam.
- Ez volna Halloway magyarázata - mondtam.
Orson hirtelen izgatottan fúrta az orrát a délutáni öntözés óta nyirkos
avarba, mint aki szarvasgombára bukkant, aztán vakkantott egyet és
kalapálni kezdte a földet a farkával.
Mókusok. Itt mókusok párosodtak. Pontosan itt. Mókusok! Érzem a tüzelı
mókus illatát, Snow gazda, gyere te is gyorsan és szagold meg, érezd te is a
mókus szex szagát!
- Nem sok választási lehetıséget hagytál - feleltem neki.
 Olyan volt a szám íze még mindig, mintha egy hamutartót nyaltam volna ki,
de már nem köhögtem föl sátáni váladékot. Most már képes leszek tovább
kerekezni Bobby házához.
Mielıtt felpattantam volna a kerékpárra, a fejfa felé fordultam, melynek
eddig a hátamat vetettem.
- Mi újság, Noah? Még mindig békében nyugszol?
Nem volt szükség a ceruzalámpára, hogy elolvassam a feliratot. Ezerszer
megtettem már korábban, órákig néztem a nevet, és törtem a fejem az
alatta lévı évszámokon.
NOAH JOSEPH JAMES
1888. június 5. - 1984. július 2.
Noah Joseph James, egy ember három keresztnévvel. Mégsem a neve
bővölt el, hanem a hosszú élete.
Kilencvenhat év.
Kilencvenhat tavasz, nyár, ısz, tél.
Én eddig minden törvényszerőség dacára huszonnyolc évet éltem. Ha
Fortuna istenasszony teli kézzel jön el hozzám, talán megélek harmincnyolcat.
Ha az orvosok rossz jósnak bizonyulnak, s a valószínőség szabályait szögre
akasztják, ha a végzet szabadságra megy, talán még negyvennyolcat is.
Ebben az esetben is csak feleannyi idıt, mint amennyi Noah Joseph
Jamesnek adatott meg.
Nem tudom, ki volt, mit végzett a földön majd egy évszázadig, hogy egy
asszonya volt-e, akivel együtt élte le napjait, vagy hármat is túlélt. Hogy a
gyerekei, akiket nemzett, papok lettek-e, vagy sorozatgyilkosok. És igazából
nem is akarom tudni. Azt képzelem róla, hogy sokat utazott.
Hogy bejárta Borneót és Brazíliát, hogy járt a Mardi Gras-n New
Orleansban. Látta a napfényben úszó görög szigeteket és Sangri-la titkos
földjét odafent Tibetben. Úgy képzelem, hogy szeretett, és ıt is szerették.
Hogy harcos volt és poéta, kalandor és tudós, zenész vagy festı, a hét
tengert bejáró tengerész, aki ügyet sem vet a korlátokra. Amíg ı számomra
csak egy név marad, és minden más rejtély, addig az lehet, akit csak akarok.
Csendesen csak ennyit mondtam:
- Ugye, Noah, amikor meghaltál 1984-ben, a temetkezési vállalkozók még
nem hordtak fegyvert maguknál?
Felálltam és odaléptem a szomszédos sírkıhöz, melyhez a biciklit
támasztottam - a gránit- angyal alá.
Orsonból hosszú morgás tört elı. Hirtelen feszült lett. A fejét a magasba
emelte, hegyezte a fülét, a farkát pedig behúzta a lábai közé.
Követtem a tekintetét, amikor megláttam, hogy egy magas, görnyedt vállú
férfi lopakodik a sírok között. Még a körvonalakat elmosó sötétben is kivettem,
hogy csupa él és szöglet, mint egy csontváz fekete öltönyben. Vagy mintha
Noah egyik szomszédja kelt volna ki a koporsóból, hogy vizitre induljon.
Abban a sorban állt meg, amelyben Orson és én kifújtuk magunkat, s
valamit megnézett a kezében. Akkora volt, mint egy mobiltelefon, kivilágított
képernyıvel.
Nyomogatta a billentyőket. A hátborzongató pityegés épp csak eljutott
hozzám. Azt azonban hallottam, hogy ez más, mint a jól ismert telefonhang.
 Az idegen épp akkor emelte a zöldesen izzó készüléket az arcához, amikor
a hold elıl a szél tovafújta a felhıfoszlányt. Így jobban megnézhettem a
vonásait. A gyenge fények ellenére is azonnal sikerült azonosítanom. Vörös
haját, rozsdabarna szemét ugyan nem láttam, de hosszú arca és pengeszerő
szája ijesztıen ismerıs volt: Jesse Pinn az, a temetkezési vállalkozó segédje.
Nem sejtette, hogy nincs egyedül, pedig legfeljebb tíz-tizenkét méterre
lehettünk tıle.
Azt játszottuk, hogy mi is szobrok vagyunk. Orson már nem morgott, pedig a
tölgyek susogása könnyedén elnyelte volna a hangját.
Pinn elfordította a tekintetét a kézi mőszerrıl, elıbb jobbra, a templom felé
nézett, majd újból vissza a képernyıre. Végül elindult a templom felé.
Továbbra sem vett észre minket. Orsonra pillantottam, ı pedig rám. A
mókusokról megfeledkezve elindultunk Pinn után.

17.

A temetkezési segéd a templom végéhez sietett, s egyszer sem pillantott

hátrafelé. Lerohant a széles lépcsın, mely az alagsori bejárathoz vezetett.
Szorosan a nyomában haladtam, hogy szemmel tarthassam. Csak a lépcsı
tetején torpantam meg, s egy kissé félrehúzódva figyeltem.
Ha megfordul és felnéz, észrevehetett volna, mielıtt el tudok bújni, de nem
aggasztott a dolog túlságosan. Láthatóan elmélyedt a dolgában, még az égi
harsonák hangjára sem figyelt volna föl, mely a holtakat szólítja elı sírjukból.
Nézte egy darabig a misztikus szerkezetet, aztán kikapcsolta és a belsı
zsebébe dugta. A zakójából elıvett egy másikat, ám a sötétben nem látszott,
mi az; ellentétben ugyanis az elsı szerkezettel, ezen nem volt fénylı rész.
A szél zúgásán és a tölgylevelek hangos zizegésén túl is hallottam egy sor,
kattanást és reccsenést. Ezeket egy hangos csattanás követte, majd egy
másik, végül egy harmadik.
A negyediknél rájöttem, mi ez a jellegzetes hang. Egy Lockaid zárnyitó
pisztoly. Az eszköznek van egy vékony szára, melyet a kulcs helyére kell dugni,
a zár tüskéi alá. Amikor az ember elhúzza a ravaszt, elıreugrik egy lapos acél,
és elmetszi az egyik tüskét.
Néhány éve Manuel Ramirez tartott nekem egy bemutatót. A Lockaidet
nem árulták kereskedelmi forgalomban, a birtoklása törvénybe ütközött.
Bár Jesse Pinn ugyanolyan szenteskedı pofával járt, mint a fınöke,
mégiscsak segédkezett egy gyilkosság nyomainak eltüntetésében. Vélhetıen
nem zavarta egy olyan apró törvénytelenség sem, hogy egy rendırségi
zárnyitó szerkezetet használ. Talán valahol mégis meghúzza a határt.
Mondjuk, egy apácát ı sem taszítana a mélybe egy szikla tetejérıl minden ok
nélkül. De ahogy felidéztem magamban kemény arcát, szemének késszerő
élét, mikor odalépett a hamvasztó helyiség ablakához, egy centet sem
tettem volna az apáca életére.
Ötször is meg kellett húznia a pisztoly ravaszát, hogy eltakarítsa az útból a
zár tüskéit. Miután óvatosan résre nyitotta az ajtót, visszatette a Lockaidet a
zsebébe.
 Beljebb tolta az ajtót, s kiderült, hogy Odalent ég a villany. Fél percig is állt
a küszöbön, csontos válla balra, feje jobbra billent, kócos haja az égnek
meredt. Váratlanul pózt váltott, mintha egy madárijesztı kelt volna életre.
Belépett, de az ajtót csak félig húzta be maga után.
- Maradj! - súgtam oda Orsonnak.
Lementem a lépcsın, engedelmes kutyám pedig természetesen követett.
Fülemet az ajtó nyílására tapasztottam, de nem hallottam semmi zajt az
alagsorból kiszüremleni.
Orson bedugta az orrát a jó félméteres résbe, és szimatolni kezdett. Hiába
koppintottam a fejére, nem húzódott vissza.
A kutya fölött én is bedugtam az orrom. Igaz, én nem szimatolni, hanem
hogy lássam, mi van beljebb. Hunyorognom kellett a neoncsövek miatt, de
egy nagyjából hatszor tizenkét méteres helyiséget láttam betonfalaktól
övezve, tele csupa olyan dologgal, mely a templomot és a szomszédos
vasárnapi iskolát szolgálja. Öt nagy gázkazán volt bent, egy nagy bojler,
elektromos biztosítékpanelek és olyan tárgyak, melyeket nem tudtam
azonosítani.
Jesse Pinn az elsı helyiség háromnegyedénél járhatott, egy zárt ajtó felé
tartott, háttal nekem.
Elléptem az ajtótól, kivettem a szemüvegtokot az ingzsebembıl. A tépızár
hangjáról egy szellentı kígyó jutott eszembe, pedig életemben nem
hallottam még ilyet. Lángoló képzeletem eszelıs méreteket kezdett ölteni.
Mire feltettem a napszemüveget, és újra benéztem az ajtón, Pinn már
eltőnt a második ajtó mögött. Azt is résnyire nyitva hagyta.
- Beton - suttogtam. - Az én edzıcipım nem csap zajt, neked viszont csattog
rajta a körmöd. Kérlek szépen, maradj!
Betoltam az ajtót, majd besurrantam az alagsorba.
Orson a lépcsı aljában maradt. Ezúttal talán azért engedelmeskedett,
mert logikus érvvel szolgáltam.
Vagy esetleg azért, mert kiszagolt valamit, amibıl tudta, hogy nem
tanácsos továbbmennie. A kutyák szaglása ezerszer jobb a miénknél, és
ennek megfelelıen több információt közvetítenek, mint az összes emberi
érzék együttvéve.
Napszemüvegem immár védett a fénytıl, mégis többet láttam, mint
amennyi a helyiségben a tájékozódáshoz kellett. Nem a nyitott középsı
részen haladtam, hogy szükség esetén be tudjak ugrani valamelyik kazán
mögé, ha esetleg Jesse Pinn visszatérne.
Az eltelt idı és a verejték mostanra jelentısen csökkentette a napkrém
hatását az arcomon és a kezemen. Viszont bízhattam abban, hogy megvéd
a helyette felkerült koromréteg. A kezemen mintha fekete selyemkesztyőt
viselnék, és feltételeztem, hogy az arcom is ugyanígy be van borítva.
Amikor a belsı ajtóhoz értem, két távoli férfihangot hallottam, az egyik
Pinné. Fojtottan beszélgettek, nem értettem, mirıl folyik a szó.
A külsı ajtó felé pillantottam, ahonnan Orson figyelt. Egyik fülét vigyázzba
állította, a másik pihenj pózban állt.
 A belsı ajtó mögött hosszú, keskeny, nagyrészt üres helyiség húzódott.
Csupán néhány lámpa égett a mennyezeten, ezek láncon lógtak a víz- és
főtéscsövek között. Ennek ellenére nem vettem le a napszemüveget.
A terem a végén L alakban elfordult. Jobbra nyíló vége hosszabb és
szélesebb volt, mint az elsı, de kevésbé megvilágítva. Ezt a helyiséget
raktárnak használták. A hangokra fülelve osontam a karácsonyi díszekkel és
egyéb dekorációval megtöltött rekeszek között, a templom iratait tartalmazó
szekrények mellett. Az árnyékok mindenütt úgy néztek ki, mint a lehajtott fejő,
csuhás szerzetesek. Itt már le kellett vennem a napszemüvegem.
A hangok egyre erısödtek, ahogy közeledtem feléjük, de az akusztika
szörnyő volt. Még mindig nem értettem meg egyetlen szót sem. Bár Pinn nem
kiabált, a hangjából kiérzett, hogy dühös, mert fojtott hangon beszélt. A másik
pedig mintha nyugtatgatni akarta volna.
A terem felét egy életnagyságú jászol foglalta el: nem csupán József, Szőz
Mária és a kis Jézus kapott helyet, hanem a háromkirályok, továbbá tevék,
szamarak, bárányok és a hírhozó angyalok is. Az istállót gerendákból ácsolták,
igazi szalmabálák hevertek a sarokban; az emberek és az állatok
papírmaséból készültek. Vonásaikat, ruházatukat gyakorlott kezek festették,
végül egy védı lakkréteg került rájuk, mely természetfeletti ragyogást
kölcsönzött nekik még a gyér világításban is. A jászol melletti szerszámokból és
festékesdobozokból ítélve, nemrég javítgatták. Ezután az egészet letakarják
majd vászonnal, így várja a következı karácsonyt.
Már kezdtem kivenni az ismeretlen férfi szavait, ahogy az alakok között
osontam. A jászol megtévesztı volt, mert a figurákat nem rendezték el, s így
nem a megszokott módon álltak. Az egyik napkeleti bölcs arccal az egyik
angyal harsonájának csövébe nézett. József pedig mintha az egyik tevével
bonyolódott volna mélyenszántó beszélgetésbe. A kis Jézusra senki sem
vigyázott a jászolban, melyet körbedobáltak a szalmabálákkal. Mária
üdvözült mosollyal ült, ám imádatának tárgya nem szent gyermeke volt,
hanem egy galvanizált vödör. Egy másik keleti bölcs pedig mintha egy teve
hátsó felébıl kukucskált volna ki.
Keresztülosontam a kaotikus jeleneten, majd egy hárfázó angyal szobra
mögött húztam meg magam. Takart az árnyék, de az angyal szárnyának íve
mögül kipillantva láttam Jesse Pinnt, aki tılem öt-hat méterre lehetett, és épp
leckéztette a másik férfit annak a lépcsınek a közelében, mely felvezetett a
templomba.
- Számtalanszor figyelmeztettük már! - mondta emelt hangon, hogy szinte
vicsorgásnak hatott. - Na, halljam, hányszor figyelmeztettük már?!
Elıször nem láttam a másikat, mert Pinn takarta. Csendesen, egyenletes
hangon beszélt, és nem hallottam, mit mond.
A temetkezési segéd undorral reagált, majd feldúltan járkálni kezdett,
miközben többször is beletúrt a hajába.
Ekkor láttam meg, hogy a másik Tom Eliot atya, a plébános.
- Maga bolond, maga egy ostoba seggfej! - mondta dühösen Pinn. - Egy
istenverte szájtépı barom!
Tom atya százhetven centis lehetett, testes, olyan kifejezı gumiarccal, mint
egy született komédiás. Bár nem voltam egyházközsége tagja - másé sem -,
többször beszélgettem már vele. Kifejezetten jóindulatú embernek tőnt, remek
humorral. Már-már gyerekes lelkesedéssel szerette az életet. Könnyő volt
megérteni, miért mentek tőzbe érte a hívei.
Pinn azonban nem lelkesedett érte. Felemelte csontos kezét, és ujját a
papra szegezte:
- Forog a gyomrom magától, maga szenteskedı állat!
Tom atya minden jel szerint úgy döntött, hogy nem reagál a sértésekre.
Pinn járkálás közben hadonászott a levegıben, mintha nehezére esne
olyan szavakba önteni a mondókáját, amiket a pap is megért.
- Nem vesszük be a halandzsáját többé, és nem tőrjük, hogy beleavatkozzon
a dolgainkba.
Nem akarom azzal fenyegetni, hogy személyesen rugdalom ki a fogait, bár
szent igaz, nagyon élvezném. Sosem szerettem táncolni, de a maga pofáján
szívesen lejtenék egyet. Nem fenyegetjük többet, egyetlen szóval sem, mert
azt hiszem, ezt maga kifejezetten kedveli. Eliot atya, a mártír, aki Istenért
szenved. Ugye, nagyon szeretne mártír lenni? Szó nélkül szenvedni, míg csak el
nem rohad?
Tom atya csak állt lehajtott fejjel, a szemét lesütötte, a karjait maga mellett
lógatta, mint aki türelmesen várja, hogy elvonuljon a vihar.
A pap passzivitása csak bıszítette Pinnt. Ökölbe szorította csontos jobb
kezét, s a bal tenyerébe csapott, mint akinek hallania kell, ahogy hús csattan
húson. A hangjából már sütött a düh.
- Egy éjjel majd arra ébred, hogy magának esik az egész bagázs, de az is
lehet, hogy a harangtoronyban lepik meg. Vagy mondjuk a sekrestyében,
ima közben. Akkor aztán átadhatja magát a szenvedésnek, míg fel nem jut a
mennyországába. Maga ostoba barom! Reménytelen idióta! Maga még
imádkozik is értük. Kiteszi értük a szívét, míg darabokra nem tépik. Nem igaz,
plébánoskám?
A kövér pap azonban nem válaszolt, csak lesütötte a szemét, és némán
tőrt.
Nekem már az is nehezemre esett, hogy csendben maradjak. Kérdéseim
lettek volna Jesse Pinnhez. Rengeteg kérdésem.
Itt azonban nem lángolt tőz a kemencében, ahová a talpát dughattam
volna, hogy válaszokat csikarjak ki belıle.
Pinn ekkor Tom atya fölé tornyosult.
- Nincs több fenyegetés, pap. Nincs értelme. Hiszen csak élvezkedik azon,
hogy az Istenéért szenved. Megmondom, mi történik, ha nem marad veszteg
- kinyírjuk a húgát, a szép Laurát.
Tom atya most felemelte a fejét, Pinn szemébe nézett, de még mindig nem
szólt semmit.
- Magam ölöm meg - ígérte Pinn. - Ezzel a pisztollyal.
Elıhúzta a fegyvert a zakója alól. Minden bizonnyal a hóna alatti tokból.
Még ilyen távolról és ilyen rossz megvilágításban is láttam, hogy szokatlanul
hosszú csöve van.
Ösztönösen a dzsekim zsebébe vándorolt a kezem, a Glock markolatára.
- İt hagyják békén! - riadt meg a pap.
- Soha. Annál ı... érdekesebb. Az a helyzet - folytatta tovább Pinn -, hogy
mielıtt megölöm, meg fogom erıszakolni Laurát. Még mindig szemrevaló nı,
bár kezd furcsa lenni.
Laura Eliot, aki együtt járt fıiskolára anyámmal, valóban kedves nı volt.
Igaz, egy éve nem
láttam már, mégis azonnal beugrott az arca. Állítólag San Diegóban kapott
munkát, amikor Ashdon felszámolta az állását. Apámmal kaptunk tıle egy
levelet, és nagyon rossz néven vettük, hogy nem jött át személyesen
elbúcsúzni. A levél ezek szerint csak fal szöveget tartalmazott, és még itt van a
környéken - valahol fogva tartják.
Tom atya végül csak meg tudott szólalni.
- Isten bocsássa meg magának!
- Nincs szükségem megbocsátásra, és a maga segítségére sem - felelte Pinn. -
Amikor a húgocskája szájába dugom a pisztoly csövét, mielıtt meghúznám a
ravaszt, közlöm vele, hogy hamarosan viszontlátja a bátyuskáját, lehetıleg a
pokolban. Aztán szétlövöm az agyát.
- Istenem, segíts!
- Mit mondott, pap? „Istenem, segíts!" - gúnyolta a pap hanghordozását. -
Nem hinném, hogy segíteni tudna. Végül is maga már nem az ı báránykája,
nem igaz?
Ez a különös megjegyzés furcsa reakciót váltott ki a papból. Háttal a falnak
dılt, arcát a kezébe temette. Lehet, hogy sírt, ezt nem tudhattam biztosan.
- Képzelje csak el a húga csinos pofikáját - folytatta Pinn. - Képzelje maga elé
a koponyája csontozatát, amikor a tarkóján hirtelen távozik az agya.
Váratlanul a mennyezetbe lıtt. A pisztoly csöve azért volt olyan hosszú,
mert hangtompítót szereltek rá, ezért a hangos dörrenés helyett csak egy
olyan tompa puffanást lehetett hallani, mint amikor ököllel egy párnára
sújtanak.
A következı tizedmásodpercben a golyó éles csattanással nekicsapódott
a segéd feje fölötti lámpa armatúrájának. A fénycsı nem tört szét, ám a
lámpa vadul megrándult a láncon.
A ritmikusan rángatózó lámpa fényében, bár maga Pinn nem mozdult,
árnyéka mintha rávetette volna magát a falon táncoló többi árnyékra. Pinn
visszadugta a pisztolyát zakója szárnya alá.
A fémes csendülés még visszhangzott egy darabig, olyan félelmetesen,
mintha kígyószemő ministránsfiúk rázták volna dallamtalan csengettyőiket egy
feketemisén.
Ez láthatóan felizgatta Jesse Pinnt is. Állati hang tört elı a torkából. İsi és
ırült hang. Olyan, amire az ember néha éjszaka felriad, és eltöpreng a
teremtés csodáin. Miközben ez a fröcsögés elhagyta a száját, öklével kétszer
keményen a pap hasába vágott.
Villámgyorsan elıléptem a hárfázó angyal mögül, és megpróbáltam
elırántani a Glockot, de az beleakadt a dzseki bélésébe.
Mialatt Tom atya kétrét görnyedt az ütéstıl, Pinn összekulcsolta két kezét, és
lesújtott a pap tarkójára. Tom atya azonnal elterült a padlón. Csak ekkorra
sikerült kiszabadítanom a pisztolyt a zsebembıl.
Pinn belerúgott a pap bordáiba.
 Felemeltem a pisztolyomat, és bekapcsoltam a lézerirányzót. Amikor a
halálos vörös folt megjelent a hátán, már-már kimondtam, hogy elég, de Pinn
épp ellépett a pap mellıl.
Tartottam a szám, Pinn azonban folytatta a leckéztetést:
- Ha maga nem a megoldás része, akkor a problémáé. És ha nem akar részt
venni a jövıben, akkor takarodjon a pokolba!
Ez teljesen úgy hangzott, mint egy végszó. Kikapcsoltam az irányzót, és
visszaléptem az angyal mögé. Épp idıben visszahúzódtam, mert a hullamosó
hátat fordított Tom atyának.
Még mindig lengett a lánc, amikor távozott. A hátborzongató hang mintha
nem is a feje felül, jött volna, hanem belıle. Mintha sáskák zsizsegtek volna a
vérében. Az árnyéka többször is a mennyezetbe döfött, míg ki nem ért a
lámpa fénykörébıl és el nem nyelte a sötétség.
Visszadugtam a Glockot a helyére.
A jászol sarkából Tom Eliot atyát figyeltem. A lépcsı aljában hevert magzati
pózban a fájdalomtól.
Mérlegeltem, odamenjek-e megnézni, megsérült-e súlyosabban, s hogy
megtudjam, mi rejlik az akció mögött. De vonakodtam felfedni magam.
Maradtam hát, ahol voltam.
Jesse Pinn ellensége a barátom - de nem lehettem biztos Tom atya
jóindulatában. Bár ellenfelek, a pap és a hullamosó ugyanannak a rejtélyes
alvilágnak a szereplıi, amelyrıl én egészen a mai éjszakáig semmit sem
sejtettem. Tehát több közük van egymáshoz, mint hozzám. Könnyen el tudtam
képzelni, hogy Tom atya segítségért kiált Pinn után, ha meglát. A segéd pedig
futva érkezik vissza, miközben ajkai közül valami embertelen sikoly tör fel.
Nem beszélve arról, hogy Pinn és emberei a jelek szerint fogva tartják a pap
húgát valahol. Ezzel pedig zsarolják és irányítják Tom atyát. Én viszont
semmivel se kényszeríthettem.
A lánccsörgés lassan elhalt, s a fénysarló is egyre kisebb körben mozgott.
A pap minden tiltakozás vagy önkéntelen nyögés nélkül feltápászkodott.
Nem tudta kihúzni magát. Összegörnyedve, mint egy majom, ám komikus
arca nélkül, nehézkesen felvonszolta magát a nyikorgó lépcsın.
Ha felér a tetejére, leoltja a villanyt, és itt maradok a sötétben, amit még
Lourdes szentje,
Szent Bernadett sem viselt volna el örömmel. Ideje mennem.
Mielıtt elindultam volna visszafelé a jászol életnagyságú alakjai között,
most elıször mértem alaposabban végig a hárfázó angyalt. A szeme mintha
ugyanolyan kék lenne, mint az
enyém. Szemügyre vettem az arcvonásait, s bár gyenge volt a fény, meg
mertem volna esküdni, hogy hasonlít rám.
Ez a hasonlóság megzavart, hiába próbáltam megfejteni, mit keres itt
Christopher Snow angyal. Ritkán láttam világosban az arcom, de jól ismerem,
milyen félhomályban - és itt most
ugyanolyan félhomály honolt. Kétségtelen: hasonlított rám. Idealizált és
átszellemült formában, de én voltam.
 A kórház garázsában tapasztaltak óta minden történésnek és tárgynak
különös jelentısége volt. Már nem ringathattam magam abban az illúzióban,
hogy véletlen. Bárhova is néztem, mindenütt furcsaság áradt a világból.
Így van kikövezve az ırüléshez vezetı út: az egész életben kifinomult
összeesküvést látni, melyet az elit tagjai irányítanak, akik mindent tudnak és
látnak. A józan elme megérti, hogy az emberi lények nem képesek ilyen
mérvő összeesküvést kifundálni. Hiszen a fajunkra jellemzı, hogy képtelenek
vagyunk odafigyelni minden részre, hajlamosak vagyunk pánikba esni, és
nem tudjuk tartani a szánkat. Kozmikus értelemben arra is alig vagyunk
alkalmasak, hogy bekössük a cipınket. Ha létezik a világegyetemnek
valamiféle titkos rendje, akkor azt nem nekünk szánták. Mi ugyanis képtelenek
vagyunk felfogni.
A pap a lépcsı harmadánál járt.
Karácsony táján sokszor kerekeztem a Szent Bernadett környékén. A jászol a
templom elıtt állt. Minden alak a helyén volt. Egyik napkeleti bölcs sem
kutakodott a tevék végbelében. És ez az angyal sem volt kinn. Legalábbis
nem vettem észre. Az lehet a logikus magyarázat, hogy a jelenetet túl erısen
világították meg, ezért nem csodálhattam meg alaposabban. Ha a
Christopher Snow angyal, már akkor is a csoporthoz tartozott, nyilván mindig
elfordítottam róla a tekintetemet, vagy túlzottan hunyorogtam.
A pap már felért a lépcsı feléig.
Ekkor eszembe jutott, hogy Angela Ferryman is a templomba járt misére.
Biztosan felajánlotta babakészítésben szerzett gyakorlatát a betlehemi jelenet
elkészítésében.
Megoldódott a rejtély.
Ezzel együtt nem értettem, miért kölcsönözte az arcomat az angyalnak.
Helyesebb lett volna, ha egy szamarat mintáz rólam. Angelának nyilván jobb
volt a véleménye rólam, mint megérdemeltem.
Akaratlanul is felmerült lelki szemeim elıtt a kép: ahogy Angelát utoljára
láttam a fürdıszoba padlóján, tekintete a távoli Andromédára vetül, feje
hátravetve a vécékagylóra, a torkán a rettenetes vágás.
Hirtelen megértettem, nem számoltam egy fontos részlettel, amikor
rátaláltam a szerencsétlen tetemére. Taszított a vér, gyötört a fájdalom,
sokkos, rémült állapotba kerültem. Tehát nem néztem meg alaposabban -
mint ahogy évekig nem figyeltem meg alaposabban a templom elıtt a
jászolt. Létfontosságú részlet a szemem elıtt, én mégsem láttam. Most a
tudatalattimban mintha felmerült volna valami.
Amikor Tom atya felért a lépcsı tetejére, zokogásban tört ki. Leült a legfelsı
fokra, és rázta a sírás.
Nem idızhettem sokáig Angela arcának felidézésével. Késıbb még
morfondírozhatok a részleteken.
Az angyaltól a tevéig, onnan a három királyokig, Józsefig, a szamárig, a
Szent Szőzig, a kisdedig, így haladtam az alakok között a jászolban. Majd
jöttek az iratszekrények, a rekeszek, végül kiértem a keskeny folyosóra, onnan
pedig a gépterembe.
A pap sírása hosszan elkísért, míg végül csak kísértethangnak hallottam,
mintha átszőrıdött volna az egyik világból a másikba.
 Szomorú emlékként merült fel bennem apám rettenetes fájdalma, ahogy a
Mercy kórház halottas kamrájában várakoztunk anyám halálának éjszakáján.
Nem egészen értem, miért, de általában magamban tartom a
fájdalmamat. Ha fel akar törni belılem a vad kiáltás, összeszorítom a szám, és
addig nyelek, míg odalent nem marad.
Álmomban a fogam csikorgatom, míg fel nem riadok rá. Lehet, hogy félek
hangot adni álmaimban azoknak az érzéseknek, melyeket éberen sem merek
kifejezni.
A templom alagsorából kifelé számítottam rá, hogy a hullamosó -
viaszsápadtan és véreres szemmel - lecsap rám felülrıl, vagy elıbukkan az
egyik kazánból. De nem várt rám senki útközben.
Odakint Orson a sírkövek közül loholt elı az üdvözlésemre, ahová Pinn elıl
bújt. A kutya viselkedésébıl arra következtettem, hogy a hullamosó
eltávozott.
A kutya kíváncsian nézett rám - de lehet, hogy csak azt képzeltem -, ezért
ezt dünnyögtem neki:
- Föl nem foghatom, mi történt odabent. Pontosabban nem tudom, miért
történt.
Orson mintha kételkedett volna. Ehhez nagyon ért: az arca merev volt, a
szeme nem rebbent.
- Komolyan - állítottam.
Orson mellettem lépdelt, miközben megkerestem a kétkerekőt. A
gránitangyal, amely vigyázott rá, hál' istennek nem hasonlított rám.
A szél ismét enyhe fuvallattá szelídült, a tölgyek elhallgattak.
A vékony felhıfoszlányok ezüstösen csillogtak a hold elıtt.
Hatalmas rajban szálltak alá a madarak a templom tetejérıl. Mintha a
temetı csak most vált volna újra biztonságos - és szent - hellyé, azután, hogy
Pinn már messze járt.
Fogtam a biciklikormányt, s a sírokat néztem. A sötétség egyre sőrősödött
körülöttük, majd végül földdé változott - idéztem Louise Glücktıl, a költınıtıl.
Orson vakkantott, egyetértése jeléül.
- Nem tudom, mi történik itt, de szerintem még sokan meghalnak, mielıtt
lezárul az ügy, néhányan olyanok is, akiket szeretünk. Talán még én is. Vagy
esetleg te.
Orson tekintete komor maradt.
Kinéztem a temetıbıl szülıvárosom fái felé, melyek most sokkal
ijesztıbbnek látszottak, mint egy katakomba, tele csontokkal.
- Igyunk egy sört - indítványoztam.
Felültem a járgányra, Orson pedig kutyatáncot lejtett a temetı gyepén. Kis
idıre a hátunk mögött hagytuk a halottakat.

Harmadik Rész

Éjféli Órán

18.
 A nyaraló ideális telephely egy olyan fickó számára, mint Bobby. Az öböl
déli szarvának csúcsán áll, s háromnegyed mérföldes körzetben az egyetlen
építmény. A parton hullámtörı gátakat kellett emelni.
A városból nézve Bobby Halloway házának fényei olyan messze vannak az
öböl ívétıl, hogy a turisták azt hiszik, egy hajó horgonyoz csatornával védett
vizeinken kívül. A helyi lakosoknak a nyaraló tájékozódási pontot jelent.
Negyvenöt éve építették, amikor még nem korlátozták mindenféle
indokkal a helyi építkezéseket. Szomszédjai pedig azért nem voltak, mert
akkoriban olcsón lehetett szélvédett, közmővesített parti telekhez jutni. Mire a
parti telkek - majd a mögötte húzódó dombok - beépültek, a Kaliforniai Parti
Bizottság megtiltotta az építkezést az öbölcsúcsokon.
Jóval azelıtt, hogy a ház Bobby birtokába jutott, már egy záradék
rendelkezett a ház fenntartásáról. Bobby sokszor kijelentette, hogy ezen a
helyen akar meghalni, a hullámok robaja közepette - de csak jóval az új
évezred közepe után.
Az öböl szarván nem vezetett burkolt vagy murvával leszórt út, csak egy
széles sziklaösvény a dőnéknél a magas és ritkán növı parti fő között.
Az öblöt körülölelı szarvak természetes alakzatok, amolyan íves félszigetek:
egy kialudt vulkán peremének maradványai. Maga az öböl pedig egykor a
vulkán krátere volt, melyet az évezredek során az óceán homokkal töltött fel.
A szarv a beljebb esı részeken száz-százhúsz, de a csúcsnál alig harminc
méter széles.
Amikor a Bobby házához vezetı út kétharmadát magam mögött tudtam,
le kellett szállnom a kerékpárról, mert innen már csak tolni lehetett. A
sziklaösvényt puha homokátfolyások keresztezték. Ezek nem okoztak gondot
Bobby négykerék-meghajtású Jeepjének, de a pedálozási kegyetlenül
megnehezítették.
Ez a séta általában békésen telt, az embert meditációra ösztönözte. Ma
éjjel azonban a szarv komornak és olyan idegennek tőnt, mint egy sziklás
hegygerinc a Holdon. Én pedig egyfolytában a hátam mögé pillantgattam,
nem követ-e valaki.
Az egyszintes ház tíkfából épült, a tetıt cédruslapok borították. A csillogó,
ezüst szürkére érett fa úgy fogadja a holdfény cirógatását, mint a nı teste
szerelmesének simogatását. A házat három oldalról tágas veranda keretezi,
melyen hintaszékek sorakoznak.
Fák nincsenek. A tájelemek kimerülnek a homokban és a vad parti főben.
Egyébként a szem nem éri be a közeli látvánnyal, és inkább az eget, az
óceánt és Moonlight Boy remegı fényeit részesíti elınyben. Utóbbiak
távolibbnak tőnnek, mint a valóságos háromnegyed mérföld.
Idegeimre ráfért egy kis nyugtatás, ezért a kétkerekőt a veranda
korlátjának támasztottam, és kimentem a szarv csúcsára. Csak álltam ott
Orsonnal a tízméteres, meredek lejtı tetején.
Olyan békésen ringott a víz, hogy keményen erıltetnem kellett a szememet
ahhoz, hogy hullámot lássak. A dagály nagyon enyhe volt, bár a negyedik
holdfázisban jártunk. A tenger felıl enyhe szellı lengedezett, ami épp csak
fodrozta a víz felszínét, de ebbıl a városban semmit nem lehetett érzékelni.
 A part felıl fújó szél a legjobb, mert elsimítja az óceánt, és kioltja a part felé
tajtékzó hullámokat.
Bobbyval tizenegy éves korunk óta szörfözünk: ı nappalis, éjjel pedig
közösen. Sok, szörfös jár ki, ha telihold van, fogyó holdkor jóval kevesebb. Mi
viszont mindig azt élveztük a legjobban Bobbyval, ha csillagok sem voltak az
égen.
Totális szörfırültként kezdtük, és még tizennégy éves korunk elıtt sikerült
szörf nácikká válnunk. Érett deszkafejőekké alakultunk, mire Bobby
leérettségizett, én pedig letettem osztályozó vizsgáimat. Bobby ma már nem
is deszkafejő; igazi szörfember. Ma már a világ minden részérıl megkeresik és
kikérik a tanácsát, hol és mikor várhatók a legnagyobb hullámok.
Istenem, hogy én mennyire szeretem a tengert éjjel! A sötétség szinte
folyadékká desztillálódik, és sehol a világon nem érzem jobban otthon
magam, mint ezek között a fekete hullámok között. Az óceán mélyébıl csak
a planktonok fénykibocsátó sugárzása látszik, ami akkor fokozódik, ha
megzavarják ıket. Bár egy egész hullámot képesek halványzöldben izzó
képzıdménnyé varázsolni, fényük nem bántja a szemet. Az éjszakai
tengerben nincs semmi, ami elıl el kéne bújnom, vagy akár csak
elfordítanom a szemem.
Mire visszaértem a házhoz, Bobby már az ajtóban állt. Barátságunk miatt az
egész házban szabályzóval mőködik a világítás. Most minden fényforrást
olyan szintre állított, mintha gyertyák égtek volna.
Honnan tudta meg, hogy megérkeztünk?! Se én, se Orson nem csaptunk
zajt. Bobby egyszerően mindig mindent tud.
Mezítláb járt már márciusban is, de most farmert viselt megszokott
úszónadrágja vagy sortja helyett. Hawaii ingben feszített; másféle nem is volt
neki. Annyi engedményt azért tett az idıjárásnak, hogy hosszú ujjú pulóvert,
rövid ujjú inge alá pedig fehér pólót húzott.
Miközben felmentem a lépcsın a verandára, Bobby elıadta a shakát, a
szörfösök kézjelét, melyet könnyebb bemutatni, mint ahogy a Star Trekben
csinálják. Pedig vélhetıen az is a shakán alapul. Hajtsd be a kezed három
középsı ujját, nyújtsd ki a hüvelyk- és kisujjad, és lustán rázogasd. Rengeteg
mindent jelent - szia, mizújs, remek menet volt -, csupa barátságos dolgot,
amin soha senki nem sértıdik meg, ha maga is szörfös. De ha mondjuk, egy
Los Angeles-i banda tagjának mutatja az ember, könnyen golyót kaphat érte
a fejébe.
Alig vártam, hogy elmondjak mindent, ami naplemente óta történt, de
Bobby kényelmesebb tempóban közelít az élethez. Ha ennél is komótosabb
lenne, az már azt jelentené, hogy nem is él. A hullámlovagláson kívül a
nyugalmat értékeli a legtöbbre. Kincsként óvja is. Ha az ember Bobby
Hallowayjel akar barátkozni, meg kell tanulnia elfogadni az életszemléletét:
ami fél mérföldnél távolabb történik a házától, az sosem lehet olyan fontos,
hogy az ember aggódjon miatta. Ha pedig eseményrıl van szó: annyit nem
érhet, hogy az ember nyakkendıt kössön érte. Jobban kedveli a lassan
csordogáló beszélgetést, mint az izgatott csevegést, akárcsak az áttételes
megközelítési módokat a célratörıen egyenes kijelentéseknél.
- Megdobsz egy sörrel? - kezdtem.
- Corona, Heineken vagy Lövenbrau? - kérdezte Bobby.
- Corona.
Miközben mutatta az utat a nappaliba, Bobby ismét megszólalt:
- És a szırös mit inna ma este?
- Szerintem egy Heinie-t.
- Világost vagy barnát?
- Barnát - feleltem.
- Kutya kemény napja lehetett.
- Totálisan vicsorgós.
A házban egy tágas nappali van, egy iroda, ahonnan Bobby nyomon
követi a meglovagolni való hullámokat az egész világon, egy háló, egy
konyha és egyetlen fürdıszoba. A falak olajjal sötétre impregnált tíkfából
készültek, az ablakok szélesek, a talajt palakıvel borították, a bútorok
kényelmesek.
A dekoráció - a természetes környezeten túl - nyolc döbbenetes
vízfestményre korlátozódik Pia Klicktıl, akit Bobby még mindig szeret, pedig a
nı egy idıre átköltözött a Waimea-öbölbe, Oahu északi partjára. Bobby is
vele szeretett volna menni, de a nı kijelentette, neki most arra van szüksége,
hogy egyedül legyen Waimeában, melyet lelki otthonának tekint. A hely
harmonikus szépsége talán segít megteremteni a békéjét, hogy el tudja
dönteni: vállalja-e a sorsát, vagy sem. Én nem tudom, hogy ez mit jelent.
Bobby sem. Pia azt mondta, hogy egy vagy két hónapig lesz távol. Ennek már
a harmadik éve. Waimeában iszonyatosan mély víz felıl támadnak a
hullámok, magasak és falszerőek. Pia szerint olyan zöldek, mint a jade. Néha
azt álmodom, hogy azon a parton vagyok, és hallom a hullámok moraját.
Bobby havonta egyszer beszél telefonon Piával. Néha csak pár percet,
máskor órákig. A nı nem él együtt senkivel, még mindig Bobbyt szereti. Pia az
egyik legkedvesebb, legintelligensebb nı, akivel valaha találkoztam. Nem
értem, miért teszi ezt. Bobby sem. A napok telnek-múlnak. Bobby pedig vár.
A konyhában Bobby kivett egy üveg Coronát a hőtıbıl és a kezembe
nyomta.
Lecsavartam a kupakot, és nagyot kortyoltam. Se só, se citromkarika,
semmi cifrázás.
Bobby közben kinyitott egy Heinekent Orsonnak.
- A felét vagy mindet?
- Radikális éjszakánk van - feleltem.
Sötét élményeim ellenére már átvettem Bobby világának ritmusát.
Bobby belezúdította a palackot egy mély, zománcos fémtálba, melyet
kifejezetten Orsonnak tart fenn, és letette a padlóra. A tál oldalán ez állt:
RÓZSABIMBÓ, utalásként Orson Welles Aranypolgárára.
Nem áll szándékomban szırös társamat az alkoholizmus felé terelni. Nem
kap tılem sört mindennap, és többnyire ketten osztozunk egy üvegen. Ennek
ellenére ı is ragaszkodik az élet apró örömeihez, és nem is kívánom ezektıl
megfosztani. Tekintve jókora súlyát, egy sörtıl nem lesz részeg. De adjanak
csak neki két üveggel, átírja a „partizó állat" fogalmát!
Miközben Orson hangosan lefetyelte a Heinekent, Bobby magának is
kinyitott egy Coronát, és kényelmesen nekidılt a hőtınek.
 Én a mosogató mellett támasztottam a pultot. Volt ugyan a konyhában
asztal, székekkel, de Bobbyval mi amolyan támasztós fajták vagyunk.
Sokban hasonlítunk egymásra. Egyforma magasak vagyunk, gyakorlatilag
megegyezik a súlyunk, és az alakunk is hasonló. Bár neki barnább a haja, a
szeme pedig annyira hollófekete, már-már kékes, sokszor testvérnek hisznek
minket.
Mindkettınk számos bumedlit szedett össze a szörfözés során, és miközben
Bobby ott támasztotta a hőtıt, szórakozottan megvakargatta a lábujjával az
egyiket. Ezek tulajdonképpen csontkinövések, melyek azért fejlıdnek ki, mert
az ember folyton a szörfdeszkához tapad. A lábujjakon és az alsó lábszáron
alakulnak ki, amikor a szörfös a deszkán térdelve lapátol a kezével, kedvezı
pozíciót keresve. Nekünk a térdünkön is van ilyen. Sıt, Bobbynak még a
lengıbordáján is.
Bobby persze, velem ellentétben, csokoládébarna. Ez már nem is lesülés. İ
a tökéletesen lebarnult napisten, ezt hozza egész évben. Nyáron pedig úgy
néz ki, mint az alaposan megvajazott pirítós. Veszélyes mambóba kezdett a
melanomával, és lehet, hogy egyszer ugyanaz a nap végez velünk, amelyet
ı imád, és amely elıl én menekülök.
- Volt néhány hihetetlen löket a mai nap folyamán - mondta. - Kétméteres,
tökéletes formájú hullámok.
- Mostanra nagyon lecsendesedett a víz.
- Igen. Amikor lement a nap.
Belekortyoltunk a sörbe. Orson már elégedetten nyalogatta a szája szélét.
- Szóval - szólalt meg aztán Bobby - meghalt az apád.
Bólintottam. Sasha ezek szerint már beszélt vele telefonon.
- Jó - mondta.
- Az.
Bobby nem kegyetlen vagy érzéketlen alak. Azt akarta ezzel mondani: jó,
hogy véget ért a szenvedés az apám számára.
Ha magunk közt vagyunk, sok mindent elmondunk egymásnak néhány
szóval. Az emberek nemcsak azért hisznek minket testvéreknek, mert
egyforma magasak, súlyosak és azonos alkatúak vagyunk.
- Ezek szerint idıben értél be a kórházba. Nagyon jó.
- Az.
Nem kérdezte, hogy viselem. Tudta.
- Tehát a kórház után - folytatta - eldaloltál egy-két siratóéneket.
Megérintettem kormos kezemmel a kormos arcomat.
- Valaki megölte Angela Ferrymant és felgyújtotta a házát, hogy eltüntesse a
nyomokat. Én is majdnem kikaptam egy onaula-loát az égbe.
- Ki volt ez a valaki?
- Ha tudnám. Ugyanazok a fickók, akik ellopták az apám holttestét.
Bobby ivott egy kortyot, de nem szólt semmit.
- Megöltek egy csavargót, az ı holttestére cserélték ki. De lehet, hogy te
inkább nem is akarsz tudni errıl.
Bobby egy darabig mérlegelte a tudatlanság áldásait a kíváncsiság
vonzásával szemben.
- Még mindig elfelejthetem, ha az látszik okosabbnak.
 Orson böfögött. A sörtıl mindig elgazosodik.
Amikor a kutya farkcsóválva felnézett rá, Bobby csak ennyit mondott: - Te
már nem kapsz többet, szırpofa.
- Én viszont éhes vagyok - jegyeztem meg.
- És mocskos is. Zuhanyozz le, ruhát találsz a szekrényben. Én addig összeütök,
mondjuk egy tacót.
- Arra gondoltam, úsznék inkább egyet.
- Hideg van odakint.
- Nekem legalább huszonöt foknak tőnt.
- Én a vízrıl beszélek. Hidd el nekem, hogy veszélyes. A zuhany bölcsebb
lenne.
- Orsonnak is le kéne fürödnie.
- Vidd magaddal a fürdıszobába. Törölközı van elég.
- Rendes tıled, jó tesó vagy - mondtam.
- Igen, nagyon keresztényi. Ettıl kezdve nem is lovagolok a hullámokon,
hanem sétálok rajtuk.
Néhány perce értem még csak Bobbylandbe, de már ellazultam, és már az
sem érdekelt, igaza volt-e Angelának, hogy valóban közeleg a világvége.
Bobby több mint barát. És hatásosabb, mint egy nyugtató.
Hirtelen ellökte magát a hőtıtıl és a fejét félrebillentve figyelt.
- Hallasz valamit?
- Valakit.
Én nem hallottam mást, csak a szél egyre gyengülı susogását. Az ablakok
csukva voltak, így még a hullámverés hangjai sem jutottak el hozzám, viszont
láttam, hogy Orson is fülel.
Bobby elindult kifelé, hogy megnézze, ki a látogató. Utána szóltam:
- Testvér! - azzal odanyújtottam neki a Glockot.
Értetlenül nézett elıször a pisztolyra, majd rám.
- Csak lazán!
- Annak a csavargónak... kivágták a szemét.
- Miért?
Megrántottam a vállam:
- Mert megtehették.
Bobby egy darabig mérlegelte az elmondottakat, majd elıhúzott egy
kulcsot a zsebébıl és kinyitotta a seprős szekrényt, melyen emlékezetem
szerint sosem volt zár. Élıvett egy pisztolymarkolatú, egyetlen rántással
újratölthetı sörétes puskát.
- Ez új - jegyeztem meg.
- Hatásos riasztó.
Az élet Bobbylandben sem ugyanaz már. Nem tudtam ellenállni, hogy ki ne
mondjam:
- Csak lazán!
Orsonnal követtük Bobbyt a nappalin át a verandára. Az óceán felıl fújó
szél enyhe hínárillatot árasztott.
A ház észak felé nézett. Az öbölben nem horgonyzott hajó - olyan
mindenesetre nem, mely égette volna jelzıfényeit. Kelet felé a parton és a
dombok oldalán a város fényei pislogtak.
 A ház körül a szarv csúcsán csupán dőnék húzódtak, s rajtuk gyér parti fő.
Sehol senki a láthatáron.
Orson kiment a lépcsı széléig, mereven, fejét felvetve állt, s a levegıt
szimatolta. Mintha a hínárénál érdekesebb szagot fogott volna.
Talán a hatodik érzéke súgott Bobbynak, ugyanis anélkül, hogy a kutyára
nézett volna, megalapozottnak látta gyanúját.
- Maradj itt! Ha kifüstölnék valakit, tartóztasd föl, és mondd meg neki, hogy
addig nem mehet el, míg nem ellenıriztük a parkoló céduláját.
Mezítláb lement a lépcsın, átvágott a dőnéken, hogy megnézze a
meredek lejtıt a parton. Esetleg ott hasalhatott valaki, mert onnan
tökéletesen ráláthatott a házra.
Bobby a part vonalával párhuzamosan haladt a félsziget csúcsa felé,
szemügyre vette a partoldalt, miközben néhány lépésenként megállt, hogy
átvizsgálja a terepet közte és a ház között. Puskája lövésre készen simult
kezébe, és az egészet valahogy katonás módszerességgel végezte.
Látszott, hogy már nem elıször tesz ilyet. Nekem sosem említette, hogy
bárki zaklatná, vagy, hogy ólálkodnak a háza körül. Normális körülmények
között, ha súlyos problémája akad, megosztja velem.
Érdekelt volna, vajon milyen titkot rejteget...

19.

Orson hátat fordított a lépcsınek, és orrát a verandakorlát rúdjai közé

dugva nem Bobby irányába nézett, hanem kelet felé, ahol a város terült el.
Mély morgás tört fél a torkán.
Követtem a tekintetét. A telihold ellenére, melyet most nem takartak el
felhıfoszlányok, nem vettem észre senkit.
Mint egy szépen beállított motor, a kutya egyre csak morgott tovább.
Nyugaton Bobby közben elért a szarv csúcsához, s folytatta útját
párhuzamosan a part vonalával. Bár láttam, alig volt egyéb, mint egy szürke
pacni a tenger és az ég szénfekete háttere elıtt.
Miközben az ellenkezı irányba néztem, valaki akár végezhetett is Bobbyval
anélkül, hogy tudnék róla. Ahogy elindult a ház felé a félsziget másik partja
mentén, a szürke alak lehetett bárki.
- Halálra rémítesz - szóltam oda a kutyának.
Bár erısen meresztgettem a szemem, még mindig nem láttam semmi
fenyegetıt kelet felıl, amerre Orson tekintete tapadt. Az egyetlen mozgást a
ritkás, magas fő finom rezgése jelentette. Az egyre enyhülı szélnek már annyi
ereje sem volt, hogy megmozgassa a homokot a dőnék tetején.
Orson abbahagyta a morgást és lerontott a veranda lépcsıjén, mintha
vad nyomába vetné magát. Ehelyett néhány lépés után megtorpant,
felemelte a hátsó lábát és kiürítette hólyagját.
Amikor visszajött, remegések futottak át rajta. Kelet felé nézett ugyan ismét,
de már nem morgott; idegesen szőkölni kezdett.
Ez a változás jobban zavart, mintha vadul ugatna.
 Átmentem a veranda nyugati oldalára, hogy szemügyre vegyem a ház
elıkertjét, és szerettem volna szemmel tartani Bobbyt is - feltéve, ha ı volt az.
İ azonban hamarosan eltőnt a ház mögött, folytatta útját a part mentén.
Orson abbahagyta a szőkölést, megfordultam s láttam, hogy hőlt helye.
Elıször azt hittem, hogy üldözıbe vett valamit, bár az mindenképpen
figyelemre méltó, hogy ennyire zajtalanul iramodott meg. Visszamentem oda,
ahonnét elindultam, de a kutyát nem találtam a holdfényben úszó dőnék
között.
Aztán megláttam a ház ajtajában, ahonnét rémülten kukucskált kifelé.
Behátrált a nappaliba, és csak az orrát dugta át a küszöbön. Fülei a
koponyájához lapultak, a fejét lesunyta. A szıre az égnek meredt, mintha
elektrosokk érte volna. Most nem morgott, de nem is szőkölt már, viszont a
remegések egyre csak végigfutottak az oldalán.
Orsonról sok mindent tartani - legfıképp azt, hogy furcsa -, csak azt nem,
hogy ostoba vagy gyáva. Bármi elıl is húzódott vissza a házba, annak oka
volt.
- Mi baj, cimbora?
A kutya azonban egy pillantásra sem méltatott, megszállottan meredt a
kopár tájra a verandán túl. Bár felhúzta száját, nem acsarkodott. Láthatóan
eltőnt belıle az agresszív indulat; inkább azért vicsorgott, hogy így fejezze ki
végtelen undorát.
Megfordultam, hogy felmérjem a terepet, s mozgásra lettem figyelmes a
szemem sarkából: mintha egy férfit láttam volna összegörnyedve elfutni kelet-
nyugati irányba a ház mellett, hosszú, ruganyos léptekkel, valamivel több,
mint tíz méterre tılem.
Megpördültem, a Glock már ott volt a kezemben. A futó férfi azonban
vagy hasra vetette magát, vagy a föld nyelte el.
Átvillant az agyamon, vajon Pinn volt-e. Nem lehetett. Orson nem félt volna
Jesse Pinntıl, vagy más hozzá hasonló embertıl.
Átvágtam a verandán, lementem a három lépcsın. Megálltam a
homokban és figyeltem a dőnéket. A magas fő foltjai épp csak ringtak a
szellıben. Néhány fénypont derengett az öböl túlsó partján. Más mozgást
nem láttam.
Mint ahogy egy fáraó múmiájáról letekerik a szakadozott gyolcspólyát, úgy
húzott el egy hosszú és keskeny felhısáv a hold arca elıtt.
Lehet, hogy a futó alak csupán egy felhı árnyéka? Talán. De magam sem
hittem igazán.
A ház felé pillantottam. Orson hátrébb húzódott a küszöbtıl. Most elıször
nem érezte magát otthon az éjszakában.
Magam sem.
Csillagok. Hold. Homok. Fő. És az érzés, hogy figyelik az embert.
A meredek lejtırıl, a dőnék közül, vagy a fő mögül, de valaki figyelt. Egy
pillantásnak súlya van, ez a nézés olyan, mintha hullámokban jutna el
hozzám. De nem valami lassúban, hanem az ember fején átcsapó, vad
hullámokban.
Most már nemcsak a kutya borzongott.
 Épp elkezdtem aggódni amiatt, hogy Bobby halálosan sokáig távol
maradt, hirtelen felbukkant a ház keleti oldalán a dőnék mögül. Ahogy
közeledett, a homokot felverte mezítelen lábával, de egy biccentésre sem
méltatott, tekintete a dőnéket pásztázta.
- Orson beijedt - szólaltam meg végül.
- Nem hiszem el - felelte Bobby.
- Totálisan beijedt. Ilyet még sohasem csinált. Ez a kutya maga volt a
megtestesült bátorság.
- Ha így van - jegyezte meg Bobby -, akkor megértem. Én is majdnem sokkot
kaptam.
- Valaki van odakint.
- Nem is egy.
- Kicsoda?
Nem felelt. Szorosabban megmarkolta a sörétes puskát, melyet még most is
lövésre készen tartott, így tanulmányozta a sötétséget.
- Már máskor is jártak erre? - találgattam.
- Ja.
- Miért? Mit akarnak?
- Gızöm sincs.
- Kik ezek? - kérdeztem.
Mint az elıbb, most sem válaszolt.
- Bobby? - erıltettem tovább.
Egy hatalmas, sápadt massza, megvolt vagy száz méter magas,
fokozatosan elıbukkant a sötétségbıl és az óceán fölé terült: egy
ködpaplan. Kirajzolódott a holdfényben, ahogy északról dél felé haladt. Még
nem döntötte el, hogy kijön-e a szárazföldre, vagy megmarad egész éjjel a víz
fölött. Hangtalan szárnyakon egy pelikánraj húzott el a félsziget fölött, majd
eltőntek a fekete víz felé. Ahogy a maradék szél is elült, a hosszú főszálak
lehajlottak és úgy maradtak. Én szívesebben hallgattam volna a partra kifutó
hullámokat, bár ez nem annyira csendes moraj lás volt, mint inkább elálmosító
altatódal.
A félsziget csúcsán kiáltás hasított az elmélyülı csendbe hátborzongatóan,
akár egy ırülté. A válasz ugyanolyan élesen rivallt fel a dőnék közül a ház
közelében.
A régi westernfilmek jutottak eszembe, amikor az indiánok madár vagy a
prérifarkas hangját utánozva jeleztek egymásnak az éjszakában, mielıtt
lecsaptak volna a telepesek szekértáborára.
Bobby a legközelebbi homokdomb felé lıtt, amitıl annyira megrémültem,
hogy majdnem megrepedt az aortám.
Amikor a dörgés visszhangja végighullámzott az öblön, majd elült, mert
elnyelte a hatalmas ködpaplan, megkérdeztem:
- Miért csináltad?
Bobby azonban nem felelt, egy rántással újabb töltényt juttatott a csıbe,
és fülelt.
Eszembe jutott, hogy Pinn is a mennyezetbe lıtt a templom alagsorában,
hogy nyomatékot adjon Tom Eliot atyának szóló fenyegetésének.
 Végül, amikor már nem hallatszott újabb eszelıs kiáltás, Bobby megszólalt,
de mintha csak magában beszélt volna:
- Valószínőleg felesleges volt, de idınként nem árt emlékeztetni ıket a sörét
létezésére.
- Kiket? Kiket akarsz figyelmeztetni?
Bobby mindig hajlott a titokzatoskodásra, de soha nem viselkedett ennyire
rejtélyesen.
A dőnék továbbra is lekötötték a figyelmét, s újra eltelt egy jó perc, mire
hirtelen rám nézett, mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok.
- Menjünk be! Te ledörzsölöd a rosszul sikerült Denzel Washington-álcádat, én
meg közben
összeütök néhány tacót.
Felesleges lett volna erıltetnem a témát, ennél már jobban ismertem. Vagy
azért titokzatoskodott, hogy felkeltse a kíváncsiságomat, és elmélyítse a róla
kialakult képet, vagy pedig jó oka volt, hogy még elılem is titkolja a dolgot.
Akárhogy is, nem lehetett kiszedni belıle, mintha kristálygömbbe zárta volna
a lelke mélyén.
Miközben követtem Bobbyt a házba, mindvégig éreztem magamon, hogy
minden mozdulatomat követik. Az ismeretlen leselkedı figyelme miatt
bizsergett a tarkóm, mintha megannyi remeterák mászkálna rajta. Mielıtt
becsuktam volna az ajtót, ismét végighordoztam a tekintetemet az éjszakán,
de látogatóink továbbra is rejtve maradtak.

***

A fürdıszoba tágas volt és pazar: abszolút fekete gránitburkolat,

ugyanilyen pultfelületek, csinos tikfa bútorzat és hatalmas felülető, metszett
tükrök. A tágas zuhanyfülkében négyen is elférnének, így ideális helynek
bizonyult a kutyasikálásra.
Corky Collins - aki jóval Bobby megszületése elıtt a szép házat építette -
nem volt hivalkodó fickó. De a kényelmet nem sajnálta magától. Erre utalt a
négyszemélyes márványkád is átlósan szemben a zuhanyzóval. Talán Corky -
akit egyébként Tosiro Tagavának hívtak, mielıtt nevet változtatott volna -
titkon orgiákról álmodozott. De nem kizárt, hogy csak szerette, ha totálisan
tisztára csutakolhatja magát.
Fiatal, ember volt - kitüntetéssel végezte el a jogot 1941-ben, huszonegy
évesen! -, amikor Manzanarba internálták egy táborba, ahol a lojális japán
származású amerikaiakat tartották bezárva a második világháború idején. A
háború után, a megaláztatásoktól feldühödve aktivista lett, minden
energiáját az elnyomottak védelmére fordította. Öt évvel késıbb kiábrándult
a jogegyenlıség elvébıl, mert felismerte, hogy az elnyomottak, ha olyan
helyzetbe kerülnek, maguk is lelkesen átvedlenek elnyomóvá.
Ekkor váltott át a kártérítési jogra. Mivel pedig hatalmas tudású volt, mint a
tájfun által felkorbácsolt hullámok, nagyon gyorsan a San Franciscó-i terület
legsikeresebb kártérítési ügyvéde lett.
Négy év alatt tekintélyes készpénzt halmozott föl, és abbahagyta a
praktizálást. Harminchat éves korában, 1956-ban építette föl ezt a házat
Moonlight Bay déli szarvának csúcsán, ahová jelentıs költségek árán a föld
alatt hozta be a villanyt, a vizet és a telefont. Száraz humora megóvta attól,
hogy cinizmusa keserőségbe csapjon, ezért a házba költözésének napján
törvényesen Corky Collinsra változtatta a nevét, s ettıl kezdve hátralévı
életének minden napját a partnak és az óceánnak szentelte.
Szörfös csontkinövések borították el a lábujjait, a lábszárát a térdkalácsa
alatt, de még alsó bordáit is. Mivel szerette hallgatni a hullámok robaját, ritkán
viselt füldugót szörfözés közben, ezért elég gyorsan csontdaganata lett:
hallójáratát olyan sokszor töltötte meg a hideg víz, hogy egy jóindulatú
csontburjánzás szőkítette le a fülcsatornáját. Mire Corky ötvenéves lett, a bal
fülére teljesen megsüketült. Minden szörfös jól ismeri azt az érzést, amikor a
hullámlovaglás közben vízzel megtelt orrát robbanásszerő erıvel fújja ki.
Húszévnyi módszeres tülkölés után Corkynak csontkinövése alakult ki az
orrüregében is, melyet meg kellett operálni, mert folyton fejfájás kínozta az
elégtelen légzés miatt. Mőtétének minden évfordulóján partival ünnepelte
meg a „megfelelı légzés napját". A perzselı nap és a sós víz miatt Corkynak
szörfös lett a szeme is - szárnyszerően megvastagodott a kötıhártyája a szeme
fehérje fölött, s ez lassan a szaruhártya felé terjedt. Így romlott meg a látása.
Egy évtizeddel ezelıtt csak az kímélte meg a szemmőtéttıl, hogy megölték
- nem melanoma vagy cápa végzett vele, hanem a Nagy Mama
személyesen, az óceán. Bár Corky már hatvankilenc is elmúlt, kiment a viharos
tengerre, hogy meglovagolja a hatméteres hullámbehemótokat, amit a nála
sokkal fiatalabb szörfösök sem mertek volna megpróbálni, állította egy
szemtanú. Egyedül siklott a vízen, hatalmasakat rikoltott, ahogy szinte repült a
hullámok felett. Végül egy iszonyatosan nagy hullám lesodorta a deszkáról, és
a víz alatt tartotta. Egy ilyen szörnyeteg több ezer tonnát nyom, ami rengeteg
víz, lehetetlen megküzdeni vele. Még egy jó úszót is fél percig a víz alá nyom,
vagy akár hosszabb idıre is. Szerencsétlenségére Corky a lehetı legrosszabb
pillanatban bukott fel, amikor megérkezett a következı nagy hullám, s ezt
már nem bírta, megfulladt.
Az összes kaliforniai szörfös osztozott azon a véleményen, hogy Corky Collins
teljes életet élt, mint ahogy a halála is tökéletesen illett hozzá. Nem zavarták a
csontkinövések, sem az orrában, sem a fülében. Nem érdekelte
kötıhártyájának megvastagodása. Mert mindezek sokkal elviselhetıbbek,
mint a szívbetegség unalma, vagy a zsíros nyugdíjcsekk, melyet akkor kapott
volna, ha egész életét egy íróasztal mögött tölti. Számára a szörf volt az élet,
ez lett a halála is. A természet hatalma erıs és mindent átfogó. Az ember
szíve beleremegett abba, hogy milyen irigylésre méltón távozott Corky ebbıl
a világból, mely annyi szenvedés forrása sok más embernek.
A házat Bobby örökölte.
A fejlemény megdöbbentette. Mindketten gyerekkorunk óta ismertük
Corky Collinst, amikor elıször merészkedtünk ki a félsziget csúcsára
kerékpárunkra erısített szörfdeszkánkkal. İ volt a mentora minden kezdı
szörfösnek, aki vágyott az élményre. Nem volt nagyképő, mégis mindenki úgy
tisztelte, mintha az övé lett volna a tengerpart Santa Barbarától egészen
Santa Cruzig. Megvetette az önzı szörfösöket, akik minden hullámot
maguknak akarnak, és ezzel tönkreteszik a többiek szórakozását. Viszont
mindenkit a barátságába fogadott, aki szerette a tengert és felvette a
ritmusát. Corkynak rengeteg barátja és csodálója volt, sokukat harminc éve
ismerte. Ezért is lepett meg minket annyira, hogy minden földi tulajdonát
Bobbyra hagyta, akit csupán nyolc éve ismert.
Magyarázat a végrendelet végrehajtójától érkezett, aki átadta Bobbynak
Corky levelét, ami a tömörség remekmőve volt:
Bobby!
Amit a legtöbb ember fontosnak tart, téged nem érdekel. Ez a bölcsesség.
Amit viszont fontosnak tartasz, azért odaadod a szíved, lelked, minden
gondolatod. Ez nagy kegyelem.
Nekünk csak a tenger van, a szeretet és az idı. Isten adta neked a tengert.
Tetteid révén mindig megtalálhatod a szeretetet. Én tehát idıt adok neked.
Corky olyannak látta Bobbyt, akiben kisfiú kora óta megvolt azoknak az
igazságoknak az ösztönös megértése, melyeket Corky csak élete derekán
sajátított el. Tiszteletet és bátorítást akart adni ennek a megértésnek. Isten
áldja meg az érte!
Bobby elsıéves volt az Ashdon College-on, amikor a házat és a szerény
összeget örökölte, s azonnal ki is maradt a fıiskoláról. Ezzel feldühítette a
szüleit. De túltette magát ezen a dühön, mert ott volt számára a homokpart, a
tenger és a jövı.
Egyébként is, a szülei folyton dühöngtek valamin, és Bobby megedzıdött
már. A szülei írták és adták ki a város napilapját, és fáradhatatlan keresztes
háborút vívtak a felvilágosult politika érdekében. Ez azt jelenti, hogy számukra
a polgárok többsége vagy túlságosan önzı ahhoz, hogy helyesen
cselekedjen, vagy pedig túlságosan ostoba ahhoz, hogy tudja, mi a legjobb
a számára. Elvárták Bobbytól, hogy osztozzon a „korszakos jelentıségő
kérdések" iránti lelkesedésükben. Ám Bobby menekülni akart a család hangos
idealizmusa elıl - és minden rosszul palástolt irigység és önzés elıl, ami ehhez
tartozott. Békére vágyott. Szülei is ezt akarták, de ık az egész bolygó számára,
miközben ezt otthonuk falai között sem biztosították.
A házzal és a pénzmaggal, melybıl beindíthatta üzleti vállalkozását, amibıl
eltarthatta magát, Bobby megtalálta a békét.
Minden óramutató végeredményben egy olló, mely apró szeleteket vág le
rólunk. Az idı olyan értékes, hogy nem lehet megvásárolni. Corky igazából
nem is idıt adott Bobbynak, hanem esélyt arra, hogy óra nélkül éljen, hogy
ne kelljen még gondolnia sem az órára, s így az idı sokkal lassabban múlik, s
nem sistergı dühvel.
A szüleim megpróbálták ugyanezt nyújtani nekem. Betegségem azonban
idınként eszembe juttatja a ketyegést. Lehet, hogy Bobby is hallja néha.
Talán nem is lehet teljesen elmenekülni az idı múlásának tudata elıl.
Az is elképzelhetı, hogy Orson éjszakai kétségbeesését, amikor olyan
vágyakozva nézi a
csillagokat, és semmivel sem lehet megnyugtatni, szintén az a tudat okozza,
hogy hallja saját órájának ketyegését. Azt mondják, hogy az állatok egyszerő
agya nem képes felfogni saját halandóságukat. Ennek ellenére mindegyik
állatban megvan az életösztön, és felismeri a veszélyt. És ha küzd az életéért,
akkor felfogja a halált, mondjanak bármit a tudósok és a filozófusok.
 Ez nem holmi New Age érzelgısködés, hanem egyszerően a józanész.
Most, hogy lesikáltam Bobby zuhanyzójában Orsonról a kormot, folytatta a
reszketést. Pedig meleg vízzel csutakoltam. Ennek a remegésnek semmi köze
nem volt a fürdéshez.
Mire megtörölgettem és megszárítottam a hajszárítóval, melyet Pia Klick
felejtett itt, elmúlt a kutya remegése. Míg magamra húztam Bobby egyik
farmerét és hosszú ujjú vastag pólóját, Orson többször is a bepárásodott
ablakra pillantott, mintha félne valakitıl, aki odakint lopakodik az éjszakában.
De önbizalma lassan kezdett visszatérni.
Papírtörölközıvel ledörgöltem a bırdzsekimet és a sapkát, de még mindig
erıs füstszagot árasztottak. A sapkám erısebben, mint a dzseki.
A félhomályban alig lehetett kibetőzni az ellenzı fölé hímzett szavakat:
Mystery Train. Hüvelykujjam begyével megdörzsöltem a betőket, s eszembe
jutott az ablaktalan betonhelyiség, ahol annak idején találtam - az elhagyott
Fort Wyvernben.
Angela Ferryman szavai visszhangzottak a fülemben a támaszpontról, amit
másfél éve bezárták: Vannak dolgok, melyek nem állnak le. Mert nem
állhatnak le. Hiába is kívánja az ember az ellenkezıjét.
Lelki szemeim elıtt felvillant a fürdıszoba Angela házában: halálában is
rémült szeme, és ahogy a szája némán ó-t formázott. Ismét feltámadt
bennem a sejtés, hogy valami fontos részlet elkerülte a figyelmemet a tetem
állapotán, s mint korábban, megpróbáltam felidézni magamban vérrel
befröcskölt arcát. De a kép nem lett tisztább, inkább egyre homályosabb. Ezt
most nagyon elszúrtuk, Chris, mint mindig, csak most sokkal jobban, mint
valaha. Mert büszkék, arrogánsak és irigyek vagyunk. Minden elveszett, édes
Istenem, minden! És nincs visszaút, nem lehet visszacsinálni, ami megtörtént.

***

A csirkehús csíkokkal, salátalevéllel, sajttal és szósszal megtöltött taco igen

finom volt. A konyhaasztalnál ülve falatoztunk, és nem a pultnak
támaszkodva, majd sörrel öblítettük le.
Bár Sasha már megetette Orsont, azért most is elkunyerált néhány falatot.
Arra azonban nem tudott rávenni, hogy egy újabb Heinekent adjak neki.
Bobby bekapcsolta a rádiót, és az állomáskeresıt Sasha mősorára tekerte,
mely nemrég kezdıdött el. Eljött az éjfél. Sasha nem említette a nevemet, és
a zenét sem konferálta föl, egyszerően csak lejátszotta a „Heart Shaped
World" címő számot Chris Isaaktıl, mert ez volt a kedvencem.
Összetömörítve az eseményeket, elbeszéltem Bobbynak, mi történt a
kórház garázsában, beszámoltam a Kirk hamvasztójában látottakról, és végül
az arctalan emberekrıl is, akik üldözıbe vettek.
Eközben Bobby csak egyszer szólalt meg:
- Kérsz Tabascót?
- Tessék?
- Hogy csípısebb legyen a szósz.
- Nem - feleltem. - így jó.
 Bobby kivette a hőtıbıl a szószt, és bıségesen meglocsolta vele a félig
már elfogyasztott tacóját.
Sasha éppen a „Two Hearts" címő számot játszotta Chris Isaaktıl.
Egy darabig folyton az asztal melletti ablak felé pillantgattam, figyel-e
minket valaki. Kezdetben nem gondoltam, hogy Bobby osztozik az
aggodalmamban. De aztán feltőnt, hogy néha ı is az ablak felé tekinget, bár
úgy tett, mintha merıben véletlen lenne az egész.
- Lehúzzam a rolót? - kérdeztem.
- Még azt hiszik, hogy megijedtünk.
Úgy tettünk tehát, mintha nem aggódnánk.
- Kik ezek?
Ismét néma maradt, de kivártam, míg végre megszólal:
- Nem tudom biztosan.
Nem volt ıszinte válasz, de nem firtattam tovább.
Amikor folytattam a történetet, nem akartam kockáztatni Bobby
megvetését, ezért kihagytam a macskát, aki a hegy alatti
csapadékcsatornához vezetett. Viszont beszámoltam a koponyakollekcióról,
melyet az utolsó két lépcsın elrendezve találtam. Meséltem neki Stevenson
rendırfınökrıl és a kopasz, fülbevalós fickóról, meg hogy az ágyamon egy
pisztolyt találtam.
- Jó kis stukker - csodálta meg Bobby a Glockot.
- Az apám lézerirányzót is tétetett rá.
- Pompás.
Bobby néha olyan hallgatag, mint egy kıszikla, olyan nyugodt, hogy az
ember nem is tudja megállapítani, figyel-e rá, vagy sem. Gyerekként csak
ritkán viselkedett így, ahogy viszont felnıtt, egyre gyakrabban kerekedett felül
rajta ez az állapot. Hiába számoltam be neki bizarr kalandjaimról, mégis úgy
reagált, mintha kosárlabda eredményeket hallgatott volna.
Kinéztem az ablak mögötti sötétségre, és arra gondoltam, célba vett-e
valaki a fegyverével, mondjuk az éjszakai célzó fonálkeresztjébe. De aztán
úgy okoskodtam, ha le akartak volna minket lıni, akkor erre jobb esélyük lett
volna, amikor a dőnék között jártunk.
Mindent elmeséltem Bobbynak, ami Angela Ferryman házában történt.
Elhúzta az orrát.
- Barackpálinka.
- Nem ittam sokat belıle.
- Elég belıle két pohár, és dumálni kezdesz a fókákkal.
A szörfös zsargonban ez jelentette a rókázást.
Mire odáig jutottam, hogy Jesse Pinn terrorizálta Tom atyát a templom
alagsorában, már befaltunk fejenként három-három tacót. Bobby gyorsan
készített még kettıt, és odahozta asztalhoz.
Sasha már a „Graduation Day"- t játszotta.
- Kezd az egésznek Chris Isaak-fesztivál szaga lenni.
- Nekem játssza ıket.
- Nem is képzeltem, hogy Chris Isaak Sashával van a stúdióban, és pisztolyt
szorít a halántékához.
 Egyikünk sem szólt egy szót sem, míg el nem fogyasztottuk az utolsó kör
tacót.
Amikor végül Bobby eljutott a kérdésig, kizárólag az érdekelte, amit Angela
mondott.
- Tehát úgy fogalmazott, hogy majom is volt, meg nem is.
- Egészen pontosan azt mondta... hogy majomnak tőnt. De nem az volt. Az
volt, de mégsem. És pont ez volt vele a baj.
- És nem tőnt a nı teljesen katyvaszosnak?
- Kiborult, nagyon megrémült, de nem volt kiütve. Ráadásul valaki megölte,
hogy elhallgattassa, tehát csak lehetett valami abban, amit mondott.
Bobby bólintott, majd belekortyolt a sörébe. Olyan sokáig hallgatott, hogy
a végén én szólaltam meg:
- Akkor most mi legyen?
- Tılem kérded?
- Nem is a kutyától.
- Hagyd a francba!
- Mit?
- Felejtsd el az egészet, és éld az életedet!
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani - ismertem be.
- Akkor miért kérdezted?
- Bobby. Lehet, hogy az anyám halála nem baleset volt.
- Úgy hangzik, mintha több lenne, mint puszta lehetıség.
- És lehet, hogy az apám halálában is több van, mint pusztán rák.
- Tehát bosszúhadjáratba kezdesz?
- Nem úszhatják meg büntetlenül a gyilkosságokat.
- Miért ne? Folyton megússzák.
- Ezeknek nem szabad.
- Én nem azt mondtam, hogy szabad, csak azt, hogy megússzák.
- Tudod, Bobby, lehet, hogy az élet mégis több mint a szörf, a szex, a kaja és a
sör.
- Nem azt mondtam, hogy az. Csak azt, hogy jó lenne, ha az lenne.
- Nos - méláztam, miközben a sötétséget figyeltem az ablakon túl -, én nem
borulok ki.
Bobby felsóhajtott és hátradılt a széken.
- Ha nagy hullámokra számítasz, arra nagyon jó a lehetıség, hatalmas
hullámok nyomulnak a part felé, vannak köztük tízméteresek is. Te tisztában
vagy a saját erıddel, tudod, hogy a kezedben tartod a dolgokat, s csak ülsz,
mint egy bója. Aztán kiakadsz. Hirtelen húszméteres hullámok érkeznek, és szó
szerint az életedre törnek, lesöpörnek a deszkáról, és akkor zabálhatod a
hínárt és imádkozhatsz Jézushoz. Ha dönthetsz, hogy megadod-e magad,
vagy félreülsz, és bója leszel, nem gyávaság az utóbbi mellett dönteni. Érett
döntésre van szükséged. Ehhez még egy elszállt szörfösnek is megvan az esze.
Mert az a fickó, aki akkor is kimegy a hullámra, ha tudja, hogy az lesöpri és
összezúzza - minimum egy seggfej.
Teljesen meghatott a hosszú szónoklat, mert ez azt jelentette, hogy
mélységesen aggódik értem.
- Ezek szerint egy seggfej vagyok.
- Még nem. Attól függ, mit teszel.
- Akkor seggfej aspiráns vagyok.
- Mondjuk inkább úgy, hogy a seggfej potenciálod több a nullánál.
Megráztam a fejem.
- Hát, innen, ahol ülök, ez nem néz ki húszméteresnek.
- Lehet, hogy annál is nagyobb.
- Szerintem maximum hat.
Égnek emelte a fejét, mintha azt akarta volna közölni velem, hogy csak a
saját koponyájában lát némi józan észt.
- Amit Angela mondott, egy Fort Wyvern-i kutatóprojektre vezethetı vissza.
- A nı felment az emeletre, mert mutatni akart nekem valamit - valamiféle
bizonyítékot, azt hiszem, amit a férje ellopott. Bármit is, megsemmisült a
tőzben.
- Fort Wyvern. Hadsereg. Katonák.
- És?
- Az államról beszélünk - jegyezte meg Bobby. - És testvér, az állam nem
húszméteres, hanem legalább ötven. Minimum egy szökıár.
- De ez itt Amerika.
- Csak volt.
- Nekem itt kötelességem van.
- Micsoda?
- Morális kötelezettségem.
Bobby a homlokát ráncolta és elhúzta az orrát. Aztán megdörzsölte az
orrnyergét, mintha az ostobaságomtól megfájdult volna a feje.
- Azt hiszem, ha bekapcsolod a tévét, és az esti híradóban azt hallod, hogy
egy üstökös készül megsemmisíteni a földet, te képes leszel magadra rántani
a csinos kis harisnyád meg a malaclopódat, és már repülsz is, mint Superman,
hogy elkapd még a galaxis határán!
- Hacsak nincs a malaclopóm a tisztítóban.
- Seggfej!
- Seggfej, aki mondja!
20.

- Nézd csak - szólalt meg Bobby. - Épp most érkeznek az adatok a brit
kormány idıjárási mőholdjáról. Ha feldolgozod ıket, akkor kiszámíthatod
bármelyik hullám magasságát bárhol a világon néhány centis pontossággal.
Nem kapcsolta fel a villanyt az irodájában. A jókora monitorok a különbözı
számítógépek mellett elég fényt biztosítottak neki, nekem pedig több mint
eleget. Színes oszlopdiagramok, számítógéppel feljavított mőholdfelvételek és
különbözı áramlási képek villództak mindenféle idıjárási helyzetrıl a
képernyıkön.
Még nem fogadtam el egészen a számítógépes korszakot, és nem is fogom
soha. UV-szőrı szemüveggel nem túl könnyő leolvasni a képernyırıl a
szöveget vagy az adatokat. Nem kockáztathatom, hogy órákat töltök a
képernyı elıtt, bármilyen szőrıvel látták is el, mert bıségesen árad belıle az
ultraibolya-sugárzás. Egy átlagembernek alacsony ugyan, de mivel
felhalmozódik, néhány órás üldögélés a számítógép elıtt számomra
elektronviharral ér fel. Ha írok, ahhoz hagyományos géppapír mérető tömböt
használok: néha egy-egy cikk születik, vagy az a bestseller, amely miatt a
hosszú Time-cikk íródott rólam és az XP-rıl.
Ez a számítógépekkel telirakott helyiség a Surfcast, Bobby szörfösök
számára létrehozott
elırejelzı szolgálata, központja, mely mindennap idıjárási és hullám-
elırejelzéssel látja el az elıfizetıket a világ minden részén, faxon. De van
weboldala és 900-as információs telefonszáma is. Négy alkalmazottja van a
városban, akik otthonról dolgoznak, gépük hálózatot alkot. Bobby azonban
még ma is maga elemzi az adatokat és készíti el az adott prognózist.
A világóceán partjai mentén hozzávetıleg hatmillió szörfös lovagolja a
hullámokat, közülük öt és fél millió bıven beéri a két-három méteresekkel. Az
óceáni áramlatok elrejtik erejüket a felszín alá, akár háromszáz méteres
mélységbe is. Ezeket nem szokás hullámnak nevezni, míg ki nem érnek a
partközeibe. Egészen a '80-as évekig nem lehetett megbízhatóan elıre
jelezni, de még azt se nagyon, mikor és hol lesznek kétméteres hullámok. A
szörfırültek sokszor napokat töltöttek a parton, várták a megfelelı
hullámokat, amelyek esetleg csak száz-kétszáz kilométerrel feljebb vagy
lejjebb érkeztek meg. Az öt és fél millió szörfös jelentıs százaléka inkább kifizet
Bobbynak néhány dollárt azért, hogy megtudja, lesz-e valami vízmozgás,
semmint hogy teljesen ki legyen szolgáltatva Kahuna jóindulatának, aki
minden hullámok ura.
Néhány dollárt. A 900-as fizetıszám, melyen évente nyolcszázezer hívás
érkezik - kétdolláros átlagáron. Ironikus módon a laza és lázadó Bobby ma
valószínőleg Moonlight Bay legvagyonosabb polgára - bár ez senkiben sem
tudatosult, s Bobby egyébként is a pénz nagy részét szétosztogatja.
- Tessék - huppant bele székébe az egyik számítógép elıtt. - Mielıtt
nekivágnál a világot
megmenteni, hogy végül szétloccsantsák a fejedet, nézd meg ezt!
Orson félrebillentett fejjel nézte a képernyıt, miközben Bobby a
billentyőkön pötyögtetett, hogy új adatokat hívjon le.
A fennmaradó félmillió szörfös mondjuk, csak az ötméteresnél
nagyobbakat tekinti hullámnak. Tízezernél kevesebben lehetnek azok, akik a
hétmétereseket is meg tudják lovagolni. Ezek a hihetetlen képességő fickók
egyre nagyobb számban sorolnak be Bobby vevıi közé. Hiszen ık élnek-
halnak a hatalmas hullámokért, és ha lemaradnak ezekrıl a mondai
szörnyekrıl - különösen valahol a közelükben -, számukra az shakespeare-i
sorstragédiával ér fel.
- Vasárnap - szólalt meg Bobby, miközben a billentyőket verte.
- Most vasárnap?
- Két nap múlva éjjel. Jobb, ha itt leszel. Úgy értem, addig ne patkolj el!
- Nagy hullámok lesznek?
- Kolosszálisak.
Talán három-négyszáz szörfös lehet a bolygón, akinek megvan a
tapasztalata, tehetsége, valamint elég vér a pucájában ahhoz, hogy a
hétméteresnél magasabb hullámokra is kimerészkedjen. Ezek közül is csak
maroknyi fizet Bobbynak azért, hogy jelentse nekik: olyan gigászok érkeznek,
melyek akár végezhetnek is velük. Néhány ilyen mániás van annyira gazdag,
hogy bárhová odarepüljön, ahol tíz-tizenkét méteres behemótok várhatók,
melyek közé jetskivel kell bemenniük, mert hagyományos módon képtelenség
felpattanni rájuk. Az egész világon talán csak évi harminc nap van, amikor
ilyen méretes, jó formájú hullámok bukkannak fel, s persze a legtöbbször
egzotikus helyeken. Térképek, mőholdfelvételek és számos helyrıl származó
idıjárási adatok segítségével Bobby két-három nappal elıre tudja jelezni
ezeket. És prognózisai olyan pontosak, hogy még ez a legválogatósabb
társaság sem reklamált soha.
- Tessék!
Bobby a számítógépen egy hullámprofilra mutatott. Orson érdeklıdéssel
figyelte Bobby magyarázatát.
- Moonlight Bay, bukóhullámok. Klasszikus vasárnap délután lesz, esetleg este,
és eltart egészen hétfı hajnalig.
Pislogva néztem a képernyıt.
- Jól látom, hogy négyméteresek lesznek?
- Három-négy méteresek fıleg, de lesznek jóval nagyobbak is. Hamarosan
megérkeznek Hawaiira, onnan pedig jönnek felénk...
- Fantasztikus.
- Szuper. Egy nagy, lassan mozgó viharfelhı közeledik Tahiti felıl. A szél a
szárazföld irányából fúj majd, amitıl ezeknek a szörnyetegeknek csak még
elképesztıbb völgyei lesznek, mint amilyet álmodban láttál.
- Szuper.
Bobby megpördült a székkel, és felém fordult.
- Nos, min akarsz lovagolni? Vasárnap este a Tahitibıl érkezı hullámokon,
vagy a Wyvern felıl jövı halálos szökıáron?
- Mindkettın.
- Kamikaze! - jegyezte meg Bobby megvetıen.
- Kacsa! - riposztoztam mosolyogva
Ami ugyanaz, mintha azt mondtam volna: „bója", vagyis olyasvalaki, aki
csak ül, de nem merészkedik be a hullámokhoz.
Orson eközben ide-oda forgatta közöttünk a fejét, mintha teniszmérkızést
nézne.
- Bunkó!
- Csali! - vágtam vissza a „kacsa" újabb változatával.
- Seggfej! - tromfolt le Bobby. A szó a szörfösök közt is ugyanazt jelenti, mint a
hétköznapi nyelvben.
- Úgy veszem észre, hogy nem osztod a véleményem.
Bobby felállt a székbıl, s így szólt:
- Nem mehetsz a zsarukhoz, de az FBI-hoz sem. İket az ellentétes oldal fizeti.
De miben reménykedsz, mit deríthetsz ki a Wyvernben folytatott kutatásokról?
- Egy kicsi már kiderült.
- Na, igen, a következı valami pedig az lesz, ami végez veled. Ide hallgass,
Chris, nem vagy te Sherlock Holmes vagy James Bond. Abban
reménykedhetsz maximum, hogy Nancy Drew lehetsz.
- Nancy Drew-nak irreálisan jó eredményei voltak - emlékeztettem. - Elkapta a
seggfejek száz százalékát, akiket meg kellett csípnie. Számomra
megtiszteltetés, hogy Mrs. Nancy Drew-val hozol egy sorba.
- Kamikaze!
- Kacsa!
- Bunkó!
- Csali!
Bobby csendesen nevetett, miközben a fejét rázta s a borostáját
vakargatta.
- Felfordul tıled a gyomrom.
- Tıled meg nekem.
Megszólalt a telefon, Bobby felkapta a kagylót.
- Szia, szépségem, totál beindultam az új formádtól - egy egész Chris Isaak-
show! Nekem a „Dancin"- t játszd le, oké?
Kezembe nyomta a hallgatót.
- Téged keresnek, Nancy.
Kedvelem Sasha rádióhangját. Kicsit más, mint a valóságban, valamivel
mélyebb, puhább, lágyabb, de a hatása zsigeri. Amikor a DJ Sashát
hallgatom, a legszívesebben ágyba bújnék vele. Máskor is, a lehetı
legtöbbször ágyba bújnék vele, de ha a rádióhangját hallom, akkor ez az
érzés sürgetı. Ezt a hangot már akkor felveszi, amint belép a stúdióba, és
egészen addig vele van, míg le nem kapcsolja a mikrofont, amíg nem végez.
- Ez a nóta egy percen belül véget ér, kell egy kicsit nyomnom a szöveget -
közölte Sasha -, szóval rövid leszek. Valaki itt járt a stúdióban nem sokkal
ezelıtt, téged próbált elérni. Azt mondja, élet-halál kérdésérıl van szó.
- Ki volt az?
- Nem mondhatom meg a nevét telefonon. Megígértem neki, hogy nem
teszem. Amikor közöltem vele, hogy vélhetıen Bobbynál vagy, nem akart ott
felhívni, vagy kimenni.
- De miért?
- Gızöm sincs. De ez az ember... nagyon ideges. Chris! „Én nagyon jól
ismerem az éjszakát." Sejted, ki lehet az?
Én nagyon jól ismerem az éjszakát. Ez egy verssor volt Robert Frosttól. Az
apám belém nevelte a költészet szeretetét. Sikerült megfertıznöm vele Sashát
is.
- Igen, azt hiszem, tudom, kirıl van szó.
- A lehetı legsürgısebben látni akar. Azt mondja, élet-halál kérdése. Mi folyik
itt, Chris?
- Vasárnap délutánra nagy hullámok jönnek - feleltem.
- Nem erre értettem.
- Tudom. A többit majd késıbb elmondom.
- Milyen nagy hullámok? Én megbirkózom velük?
- Négyméteresek.
- Akkor azt hiszem, maradok inkább a parton.
- Imádom a hangod.
- Selymes, mint az öböl vize.
Letette a kagylót, mire én is.
 Bár Bobby csak a beszélgetésünk felét hallotta, csalhatatlanul megérezte,
miért keresett
Sasha.
- Mire készülsz?
- Csak egy kis Nancynek való dologra - feleltem. - Téged úgysem érdekel.

***

Amikor Bobbyval kitereltük a még mindig viszolygó Orsont a verandára, a

konyhai rádióban felcsendült a „Dancin" Chris Isaaktıl.
- Sasha félelmetes nı - jegyezte meg Bobby.
- Nem e világi.
- De nem maradhatsz vele, ha meghalsz. Annyira nem túlvilági.
- Vettem az adást.
- Nálad a napszemüveged?
Megpaskoltam az ingzsebemet.
- Igen.
- Bekented magad a napvédı krémmel?
- Igenis, anya.
- Bunkó!
- Azon gondolkoztam... - szólaltam meg.
- Ideje volt már, hogy elkezdd!
- Az új könyvemen dolgozom.
- Na, végre! Elég volt a lustálkodásból.
- A barátságról szól majd.
- Én is benne leszek?
- Lehet, hogy meglep, de igen.
- De nem az igazi nevemen szerepelek, ugye?
- Igornak nevezlek majd. Az a helyzet, egy kicsit félek, hogy az olvasóknak
nem fog leesni, mit is akarok mondani. Mert te vagy én - és mindegyik
barátunk - annyira másfajta életet élünk.
Bobby megállt a lépcsınél és végigmért szokványos megvetı tekintetével.
- Azt hittem, hogy a könyvíráshoz elég, ha van az embernek egy kis agya.
- Nem írja elı törvény.
- Az biztos. De minden valamirevaló irodalomértı ember annyival tisztában
van, hogy minden ember élete más.
- Igen? Még Maria Cortez is?
Maria Manuel Ramirez húga, annyi idıs, mint Bobby vagy én.
Kozmetikusként dolgozik, a férje pedig autószerelı. Két gyerekük, egy
macskájuk és egy kis házuk volt, utóbbi roppant nagy jelzáloggal
megterhelve.
- İ sem a szépségszalonban éli az életét, miközben valakinek az arcát
pampucolja - vagy otthon, amikor a házat porszívózza. Az életét a fejében éli.
Egy világ van a koponyájában, és könnyen lehet, hogy sokkal furcsább és
izgalmasabb, mint azt te vagy én a szők agyunkkal el tudjuk képzelni.
Hatmilliárdan vagyunk a földön, hatmilliárd kis világ a nagyobbon belül. A
cipıkereskedı vagy a hamburgerpogácsákat sütı szakács élete kívülrıl
unalmasnak tőnik - de sokuk bizarrabb életet él, mint te. Hatmilliárd külön
történet, egy-egy dráma, tele tragédiákkal és gyızelmekkel, jósággal és
gonoszsággal, kétségbeeséssel és reménnyel. Szóval te meg én - nem
vagyunk olyan különlegesek, testvér.
Egy darabig hallgattam. Papagájos, pálmafás ingének mandzsettájával
babráltam, majd megszólaltam:
- Nem is tudtam, hogy egy filozófus veszett el benned.
Bobby megrántotta a vállát.
- Erre a kis elméncségi gyöngyszemre gondolsz? Az a helyzet, hogy egy kínai
jóssüteményben találtam.
- Jókora süti lehetett.
- Valóban, egy hatalmas sziklaképzıdmény volt, cimbora - felelte, miközben
ravasz mosolyt villantott rám.
A ködfal nem messze lebegett a parttól a víz felett, nem jött közelebb és
nem távolodott el onnan, ahol korábban volt. Az éjszakai levegı ugyanolyan
mozdulatlan, mint a Mercy kórház hullakamrájában.
Mialatt lementünk a lépcsın, senki nem lıtt ránk. Nem hangzott fel eszelıs
kiáltás sem.
Ennek ellenére még mindig itt voltak a dőnék között, vagy a meredek
parton, amely a vízhez vezetett. Ereztem a figyelmüket, amelybıl annyi
veszélyes energia áradt, mint a mozdulatlan, lecsapni készülı csörgıkígyóból.
Bár Bobby a házban hagyta a sörétes puskát, éberen figyelt. Miközben az
éjszakát kémlelve a kerékpárhoz kísért, érdeklıdni kezdett a történetem iránt:
- Ez a majom, amirıl Angela beszélt...
- Mi van vele?
- Milyen volt?
- Majomszerő.
- Mint egy csimpánz vagy orangután, vagy mi?
A kezem már a kormányon volt, aztán megfordítottam a biciklit, hogy
elinduljunk a puha homokban.
- Nem mondtam volna? Egy rhesus.
- Mekkora?
- Angela szerint olyan hatvan-hetven centi, talán tizenkét-tizenhárom kiló.
Bobby elnézett a homokdőnék felé, és így szólt:
- Magam is láttam vagy két ilyet.
Meglepetésemben ismét visszatámasztottam a bringát a
verandakorlátnak.
- Rhesus majmot? Errefelé?
- Valami majmokat, és ekkorákat.
Természetesen nem él ıshonos majom Kaliforniában. A hegyekben és a
mezıkön az egyetlen fıemlıs az ember.
- Az egyik egy éjjel bebámult a ház ablakán. De mire kimentem, eltőnt.
- Mikor volt ez?
- Talán három hónapja.
Orson kettınk közé furakodott, mintha biztonságot keresne.
- Azóta láttad ıket? - firtattam.
- Hatszor vagy hétszer. És mindig csak éjjel. Rejtızködnek, de nemrég megnıtt
a bátorságuk. Csapatokban kószálnak.
- Csapatokban?
- A farkasok falkában élnek. A lovak csoportját ménesnek hívják. A majmokét
csapatnak.
- Alaposan utánanéztél a dolognak. És hogy-hogy nem szóltál nekem errıl?
Bobby nem felelt, a dőnéket figyelte. Magam is ezt tettem.
- Most is ık vannak itt?
- Talán.
- Ebben a csapatban hányan vannak?
- Nem tudom. Talán hatan vagy nyolcan. De ez csak becslés.
- Fegyvert vettél magadnak. Úgy véled, veszélyesek?
- Lehet.
- Nem szóltál senkinek? Mondjuk a sintéreknek?
- Nem.
- És miért nem?
Nem nekem válaszolt, amikor végül megszólalt:
- Pia az ırületbe kerget.
Pia Klick. Aki egy vagy két hónapra elutazott Waimeára, ezelıtt három
évvel.
Nem értettem, mi a kapcsolat Pia és aközött, hogy Bobby nem szólt
senkinek a majmokról, de éreztem, hogy most megvilágítja nekem a dolgot.
- Azt mondja, rájött, hogy ı tulajdonképpen Kaha Huna reinkarnációja -
mondta Bobby.
Kaha Huna a hullámlovaglás hawaii istennıje, aki valójában soha nem
testesült meg, ennél fogva nem lehet reinkarnációja sem, nem születhetett
újjá.
Tekintve, hogy Pia nem volt kamaaina, vagyis bennszülött hawaii, hanem
haole, aki a kansasi Oskaloosában született és ott is nevelkedett tizenhét éves
koráig, nem tőnik valószínőnek, hogy jelöltként jöhessen szóba, hogy uber
wahine lehessen.
- Nincsenek meg hozzá a feltételei - jegyeztem meg.
- İ viszont halálosan komolyan gondolja.
- Kétségtelen, a csinossága predesztinálja, hogy Kaha Huna lehessen. Vagy
bármelyik más istennı, ha már errıl van szó.
Bobby mellett álltam, nem láttam jól a szemét, de az arckifejezése üres volt.
Ilyen üresnek még soha nem tapasztaltam. Megjegyzem, nem is sejtettem,
hogy bármikor üres lehet az arckifejezése.
- Most épp azon töri a fejét, hogy a kahahunasághoz nem kell-e hajadonnak
maradnia.
- Hoppá!
- Úgy gondolja, hogy talán soha nem szabad együtt élnie egy hétköznapi
pasassal, úgy értem, egy halandóval. Mert így istenkáromló módon utasítaná
el magától azt, amire a sors rendelte.
- Brutális - jegyeztem meg együtt érzıen.
- Az ellen viszont semmi kifogása nem volna, hogy összebútorozzon Kahuna
jelenlegi reinkarnációjával.
 Kahuna a hullámlovasok istene, de igazából a modern szörfösök
kreálmánya, akik egy ısi hawaii sámán legendás életébıl emelték fel
istenséggé.
- És te nem vagy Kahuna reinkarnációja - jegyeztem meg.
- Nem vagyok hajlandó az lenni.
Bobby válaszából arra következtettem, hogy Pia éppen errıl akarta
meggyızni.
Hangjából kicsendült a kétségbeesett zavarodottság:
- Pedig olyan okos, olyan tehetséges ez a lány! Pia summa cum laude
diplomázott az UCLA-n.
Azzal finanszírozta a tanulmányait, hogy portrékat festett. Ma már
lenyőgözı összegeket fizetnek hiper realista vásznaiért, alig gyızi készíteni
ıket.
- Hogy lehet az, hogy egy ilyen okos és tehetséges lány - morfondírozott
Bobby - egyik napról a másikra... ilyen lesz?
- Lehet, hogy tényleg te vagy Kahuna - jegyeztem meg.
- Ez nem vicc - felelte, ami igencsak meglepı kijelentés volt, mert Bobby
bizonyos fokig mindent viccesnek talált.
A holdfényben lekonyult a dőnefő, még egy szál sem rebbent, annyira nem
mozdult a levegı. A hullámok lágy ritmusa olyan volt, mintha a távolban
összeverıdött tömeg valami nyugodt imát kántálna.
Ez a Pia-dolog izgalmas volt, de érthetı módon engem jobban izgattak a
majmok.
- Az utóbbi években - folytatta Bobby - Pia teljesen belebonyolódott a New
Age teóriába... Nos, ez néha nem baj, néha viszont egész éjjel ilyen
radikálisan zavaros dolgokat nyomott, mint amikor a pofádba vág egy sáros
hullám.
Ez valóban kellemetlen élmény egy szörfös számára.
- Olykor - folytatta Bobby -, ha leteszem a kagylót egy-egy ilyen beszélgetés
után, borzalmasan vegyes érzéseim vannak, hiányzik, szeretném, ha velem
lenne... Már-már hajlandó is vagyok elfogadni, hogy ı Kaha Huna. Olyan
komolyan mondja, és nem az ırület beszél belıle. Éppen ez a halálos
nyugalom, ami a legjobban felkavar benne.
- Nem is tudtam, hogy téged föl lehet kavarni.
- Eddig én sem.
Bobby felsóhajtott, lábujjával a homokot piszkálgatta, miközben végre
rátért Pia és a majmok kapcsolatára:
- Amikor elıször láttam azt a majmot az ablakban, érdekes volt,
megnevettetett a dolog. Azt hittem, hogy valakinek a házi kedvence lógott
meg. De másodszor már nem csak egyet láttam. És ez ugyanolyan bizarr volt,
mint ez a Kaha Huna-szarság, ugyanis egyáltalán nem viselkedtek
majomként.
- Hogy érted?
- A majmok játékosak, imádnak hülyülni. Ezek pedig... egyáltalán nem
játszadoztak. Céltudatos, komoly, hátborzongató kis seggfejek voltak.
Figyeltek, a házat tanulmányozták, de nem kíváncsiságból, hanem valami
terv alapján.
- Miféle terv?
Bobby megvonta a vállát.
- Olyan furcsa volt...
A jelek szerint nem találta a megfelelı szót, ezért H. P. Lovecrafttól
kölcsönöztem egyet, akinek a történeteit serdülıkorunkban élvezettel faltuk:
- Vérfagyasztó.
- Ja, minden ízükben vérfagyasztók voltak. Tudtam, hogy senki nem hinne
nekem. Szinte úgy éreztem magam, mintha hallucinálnék. Felkaptam a
fényképezıgépem, de nem tudtam ıket lefényképezni. És tudod, miért?
- Rajta hagytad a lencsevédıt?
- Nem akarták, hogy lekapjam ıket. Amint meglátták a masinát, fedezékbe
menekültek, és iszonyú gyorsak voltak.
Az arcomat figyelte, a reakcióm érdekelte. Majd ismét a dőnéket kezdte
fürkészni.
- Tudták, hogy mire való a fényképezıgép. Nem tudtam ellenállni a
kísértésnek.
- Hé, ugye nem antropomorfizálsz?
Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, s folytatta:
- Azóta az éjszaka óta nem raktam vissza a szekrénybe a fotómasinát. Kinn
tartottam a konyhapulton, hogy kéznél legyen. Úgy képzeltem, ha újra
felbukkannak, gyorsan lekapom ıket, mielıtt magukhoz térnének. Egy éjjel
háromméteres hullámokon lovagoltam. Hideg volt ugyan, de teljesen
belefeledkeztem a dologba. A fényképezımet nem is vittem le magammal a
partra.
- Miért nem?
- Mert egy hete nem láttam már az átkozott majmait. Úgy gondoltam, nem is
látom ıket viszont többé. Lényeg az, amikor visszajöttem a házba, és
ledobáltam magamról a szörfgöncöt, kimentem a konyhába egy sörért.
Elfordulok a hőtıtıl, hát ott van az ablakban két majom. A kereten
csimpaszkodtak, és engem figyeltek. Nyúltam a kamera után - de eltőnt.
- Elraktad valahova.
- Nem, végleg eltőnt. Az ajtót nyitva hagytam, amikor lementem a vízre. Ma
már mindig bezárom.
- Azt akarod mondani, hogy a majmok vitték el?
Bobby folytatta:
- Másnap vettem egy egyszer használatos gépet. Kitettem a pultra. Égve
hagytam a villanyt, bezártam az ajtót, és levittem a deszkát a partra.
- Jók voltak a hullámok?
- Nem, de esélyt akartam nekik adni. És el is vitték. Míg távol voltam, betörték
az egyik ablakot, és ellopták az eldobható gépet is. Mást nem, csak azt.
Most már tudtam, miért tart sörétes puskát a bezárt seprős szekrényben.
Ez a ház a félsziget csúcsán, szomszédok nélkül, mindig vonzott, mint egy
ideális körzet, ahová visszahúzódhat az ember. Éjjel, amikor a szörfösök
elmentek, az ég és az óceán szabályos gömböt formált a ház köré. Olyan
volt, mint az a bugyuta emléktárgy, a vízzel feltöltött üveggömb, melyben, ha
megrázza az ember, hullni kezd a hó. Itt azonban hóvihar helyett valami
mélységes béke és kellemes magány uralkodott. Most viszont ez a magány
idegölı elszigeteltséggé változott. Sőrő, várakozással teli az éjszaka.
- És hagytak figyelmeztetést is - szólalt meg ismét Bobby.
Elképzeltem a bizonytalan, csupa nagybetővel írott cédulát - VIGYÁZZ
MAGADRA! Aláírás: A MAJMOK.
Annál azért dörzsöltebbek voltak, hogy ennyire direkt nyomot hagyjanak
maguk után. Bobby folytatta:
- Az egyikük az ágyamra szart.
- Aranyos.
- Mondtam már, hogy rejtızködı életet élnek. Eldöntöttem, hogy még le sem
fotózom ıket. Azt hiszem, ha sikerült volna lepukkantanom ıket egy éjszaka...
igencsak bosszúsak lettek volna.
- Te félsz tılük. Nem tudtam, hogy zavarba lehet hozni, és azt sem, hogy
valaha is féltél volna. Ma éjjel sok dologra fény derül.
Bobby nem ismerte el, hogy félt volna.
- Puskát vettél magadnak - erıltettem tovább a dolgot.
- Mert azt hiszem, célszerő idınként megmutatni a kis mocskoknak, hogy
védem a területemet. És ez az én területem. De félni nem félek tılük. Hiszen
csak majmok.
- Illetve: azok is meg nem is.
Bobby folytatta:
- Olykor azt hiszem, megfertızött valami New Age-vírus a telefonon keresztül,
miközben Piával beszéltem, aki most belebolondult Kaha Hunába, én meg
belebolondultam az új évezred majmaiba. Gyanítom, így emlegetnék ıket a
bulvársajtóban, nem igaz?
- Millenniumi majmok. Jól cseng.
- Na, ezért nem tettem bejelentést. Nem teszem ki magam a sajtó vagy
mások céltáblájává. Nem hagyom, hogy azokkal a lököttekkel egy napon
emlegessenek, akik látták a jetit, vagy találkoztak földönkívüliekkel. Teljesen
szétzúznák a normális életemet, nem igaz?
- Ugyanolyan kuriózum lennél, mint én.
- Pontosan.
Egyre hevesebb lett bennem az érzés, hogy néznek. Kis híján kölcsönvettem
Orson trükkjét, mert szabályosan le kellett nyelnem a torkomból feltörı
morgást.
A kutya még mindig ott állt Bobby és köztem; éberen figyelt, de csendben
volt, a fejét felemelte, s hegyezte a fülét. Már nem remegett, de láthatóan
megadta a kötelezı tiszteletet azoknak, akik, vagy amik figyeltek minket a
sötétbıl.
- Most, hogy beszámoltam neked Angeláról, már te is tudod, hogy a
majmoknak valami köze van a Fort Wyvernben folyt dolgokhoz - mondtam. -
Szóval ez már nem bulvárszenzáció. Nagyon is valóságos, totálisan élı, amivel
már lehet kezdeni valamit.
- Most is folyik - jegyezte meg Bobby.
- Micsoda?
- Angela is azt mondta, hogy a támaszpontot nem zárták be teljesen.
- De másfél éve kiürítették. Ha lennének ott emberek, arról tudnánk. Ha a
támaszponton élnének, attól még bejárnának a városba vásárolni, esetleg
moziba.
- Azt mondtad, hogy Angela Armageddont emlegette. Hogy itt a világvége,
nem igaz?
- Igen, és?
- Hát, ha valaki keményen dolgozik a világvége megvalósításán, nem ér rá
bemenni a városba mozizni. Lényeg az, Chris, megmondtam: ez már szökıár.
Az állam van a háttérben. Ezen a vízen nem lehet egyszerre szörfözni, és
életben maradni.
Megfogtam a biciklikormányt, és újból felállítottam.
- Függetlenül a majmoktól, te csak ülsz a fenekeden?
- Ha nem ugrálok, talán elmennek. És egyébként sincsenek itt minden éjjel.
Csak hetente egyszer. Ha kibekkelem... esetleg megint ugyanolyan lehet az
életem, mint volt.
- Jó, de Angela sem csak belıtte magát valamivel. Lehet, hogy végleg elmúlt
az esély arra, hogy minden visszaáll a normális kerékvágásba.
- Akkor miért rántod magadra a Superman-öltözéket egy vesztett ügyért?
- Az XP Man - feleltem tettetett komolysággal - nem ismer elveszett ügyet.
- Kamikaze!
- Kacsa!
- Bunkó!
- Seggfej! - feleltem szeretetteljes hangon, majd a bringát tolva elindultam a
puha homokban.
Orson halk nyöszörgéssel tiltakozott, ahogy a hátunk mögött hagytuk a ház
viszonylagos biztonságát, de nem próbált visszatartani. Szorosan mellettem
jött, s miközben a szárazföld felé haladtunk, a levegıt szaglászta.
Tíz métert tehettünk meg, amikor Bobby utánunk futott, és elállta az
utamat.
- Tudod, mi veled a gond?
- Az, hogy rosszul választom meg a barátaimat? - kérdeztem.
- Az veled a gond, hogy nyomot akarsz hagyni a világon. Valamit hátra akarsz
hagyni, ami azt kiabálja: Itt jártam!
- Engem ez nem érdekel.
- Lószart!
- Vigyázz a szavaidra. Egy kutya is van a társaságban.
- Ezért írod a cikkeidet, a könyveket - mondta Bobby. - Hogy nyomot hagyj.
- Azért írok, mert szeretek írni.
- Folyton errıl dumálsz.
- Azért, mert ennél nehezebb dolgot még nem csináltam. Viszont megvan a
maga jutalma.
- És tudod, miért olyan nehéz? Mert természetellenes.
- Lehet. De csak azoknak, akik nem tudnak írni-olvasni.
- Nem az a dolgunk, testvér, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Az
emlékmővek, örökségek, nyomok - ez a legnagyobb tévedésünk. Azért
vagyunk a világon, hogy élvezzük, hogy megmártózzunk a nagyságában, és
élvezzük a hullámlovaglást.
- Látod, Orson, már megint itt van Bobby, a filozófus.
- A világ úgy a legszebb, ahogy van, látóhatártól látóhatárig. És minden
nyom, amit magunk után akarunk hagyni - csupán irkafirka. Nem lehet
javítani a világon. Minden ilyen nyom csak
vandálság.
- És Mozart zenéje? - kérdeztem.
- Vandálság.
- Michelangelo mővei?
- Irkafirka.
- Renoir?
- Irkafirka.
- Bach vagy a Beatles?
- Hallható irkafirka - felelte Bobby vadul.
Miközben a párbeszédünket figyelte, Orson egyre idegesebben
csapkodott a farkával.
- Matisse, Beethoven, Wallace Stevens, Shakespeare?
- Vandál huligánok.
- Dick Dale? - dobtam be a szörfös gitárkirály nevét, aki minden szörfös zene
atyja.
Bobby nagyot pislogott, de aztán kimondta:
- İ is.
- Te beteg vagy.
- Nálam egészségesebb embert nem hordoz a hátán a föld. Hagyj fel ezzel az
ırülten hasztalan keresztes hadjárattal, Chris!
- Nagyon lusta emberekkel vagyok körülvéve, ha egy kis kíváncsiság keresztes
hadjáratnak számít.
- Éld az életet! Merülj el benne! Élvezd! Ezért vagy ezen a földön.
- Én a magam módján szórakozom - biztosítottam. - Felesleges aggódnod, én
is ugyanolyan nagy bunkó vagyok, mint te.
- Ahogy akarod.
Amikor azonban el akartam indulni, újból elém lépett.
- Oké - sóhajtott fel lemondóan. - Rendben. De csak fél kézzel told a bringát,
a másikban legyen ott a Glock, míg ki nem érsz a mőútra. Aztán tekerj
veszettül!
Megtapogattam a dzsekim zsebét, melyet erısen lehúzott a fegyver.
Angelánál egy golyót lıttem ki véletlenül. Még kilenc van a tárban.
- De hisz ezek csak majmok - visszhangoztam Bobby kijelentését.
- És nem azok.
Bobby fekete szemét fürkésztem, amikor megkérdeztem:
- Van még valami, amit tudnom kell?
Bobby beharapta az alsó ajkát, aztán végül kinyögte:
- Lehet, hogy én vagyok Kahuna.
- Nem ezt akartad mondani.
- Nem, de ez nem akkora baromság, mint amit mondani készültem.
Tekintete ismét elkalandozott a dőnék felé.
- A csapat vezére... Csak távolról láttam, a sötétben, ahol olyan volt, mint egy
árny. İ nagyobb, mint a többiek.
- Milyen nagy?
A tekintete az enyémbe fúródott.
- Azt hiszem, akkora lehet, mint én.
Eszembe jutott, míg Bobbyra vártam a verandán, mintha árnyat láttam
volna a szemem sarkából: egy elmosódó emberalakot, ahogy ruganyos,
hosszú léptekkel oson a dőnék között. De amikor arra fordultam a pisztollyal,
már nem volt ott senki.
- Egy ember? - kérdeztem. - Aki együtt mászkál a majmokkal? İ lenne a
csoport vezére? A mi kis Moonlight Bay-i Tarzanunk?
- Nos, remélem, hogy ember.
- És mit akarsz ezzel mondani?
Bobby elkapta a szemét, megrántotta a vállát.
- Csak azt, hogy nem csupán majmokat láttam. Van velük valaki vagy valami,
ami nagyobb.
Elnéztem Moonlight Bay fényei felé.
- Úgy érzem, mintha ketyegne valahol egy óra, egy idızített bomba
szerkezete, és az egész város ezen az idızített bombán csücsülne.
- Erre akartam kilyukadni, testvér. Hogy tartsd magad távol a hatósugarától.
Már fél kézzel fogtam csak a kormányt, a másikkal elıhúztam a Glockot.
- Miközben ostoba és veszélyes kalandodba fogsz, XP Man - mondta Bobby -,
ezt tartsd mindig az eszedben!
- Újabb szörfös bölcsesség következik?
- Bármi is zajlott Wyvernben - és talán folyik most is -, nyilván nagy tudóscsapat
vesz részt a dologban. Baromira tanult pofák, akkora homlokkal, mint az
arcunk. Kormányemberek és katonák, méghozzá jó sokan. A rendszer elitje. A
mozgatók. És tudod, miért vettek részt benne, mielıtt csıdbe ment volna a
dolog?
- Mert fizetni kell a számlát, el kell tartani a családot?
- Mert mindegyikük nyomot akart hagyni maga után.
- Itt most nem ambícióról van szó - mondtam. - Egyszerően meg akarom tudni,
miért kellett az anyámnak és az apámnak meghalnia.
- Olyan kemény a fejed, mint az osztriga kagylója.
- Igen, de van benne igazgyöngy is.
- Nem gyöngy az - biztosított -, hanem megkövült sirályszar.
- Te aztán frappánsan fogalmazol! Neked is írnod kéne.
Épp csak felvillant az arcán egy futó mosoly.
- Elıbb bújnék ágyba egy kaktusszal.
- Nagyjából olyan érzés írni. De megvan a jutalma.
- Ez a hullám elıbb csak átmos, aztán lesodor a csatornalefolyóba.
- Lehet, de totál izgalmas lovaglás lesz. Nem te mondtad az elıbb, hogy
élvezzük a hullámlovaglást?
Legyızötten félreállt az utamból. Felemelte a jobb kezét és a shaka jelet
mutatta.
Átvettem a Glockot a másik kezembe, és a Star Trek-féle változattal
feleltem.
Válaszul felemelte a középsı ujját.
 Orsonnal az oldalamon elindultam a homokban kelet felé, a félsziget
sziklásabb részei felé. Már elég messzire jutottam, amikor hallottam, hogy
Bobby még utánam szól, de a szavait már nem értettem.
Megálltam és megfordultam, a ház felé tartott.
- Mit mondtál?
- Jön a köd - ismételte meg.
Arra pillantottam, és valóban, kavargó, fehér massza közeledett nyugat
felıl, mint egy gızölgı lavina, mely csillogott a holdfényben. Mint a végítélet
fala egy rémálomban.
A város fényei hirtelen kontinensnyi távolságba kerültek.

Negyedik Rész

Az Éjszaka Mélyén

21.

Mire Orsonnal kiértünk a dőnék közül, és elértünk a félsziget homokköves

részére, sőrő ködpaplan vett körül minket. Több száz méter vastag lehetett, s
bár a holdsugarak áttörtek rajta, a szürke közegben vakon botorkáltunk, mint
egy csillagok és hold nélküli éjszakán.
A város a köd homályába veszett.
A pára a hangokkal is sajátos játékot őzött. Még mindig hallottam a
hullámok mormolását, de úgy tőnt, mintha mind a négy irányból érkezne a
hang. Mint egy szigeten, és nem félszigeten.
Annyi önbizalmam nem volt, hogy felüljek a biciklire. A látótávolság a zérus
és a két méter között ingadozott. Bár se fa, se akadály nem akadt az utunkba
a félsziget sarlóján, könnyen lekerekezhettem volna az útról a vízbe. Esetleg
még ennél is rosszabb: ha a puha, süppedıs homokba ér az elsı kerék, fejre
állok, és úgy repülök le a tengerpartra, hogy eltöröm a kezem vagy a lábam,
vagy akár a nyakam, szegem.
Különben is, ahhoz, hogy kellı sebességet érjek el, és rendesen
egyensúlyozni tudjak, mindkét kézzel fognom kéne a kormányt, vagyis zsebre
kell tennem a pisztolyt. Bobbyval folytatott beszélgetésem után valahogy
nem akartam elrakni a Glockot. A ködben észrevétlenül a közelembe
osonhatnak, mielıtt észlelném ıket, így nem lenne elég idım, hogy
elırántsam a pisztolyt, és tüzelni tudjak.
Viszonylag gyors léptekkel haladtam, bal kezemmel toltam a kerékpárt, és
igyekeztem eljátszani, hogy gondtalan és nyugodt vagyok. Orson néhány
lépéssel elıttem ügetett. A kutya megijedt, nem tudta elıadni a fütyörészés a
temetıben címő produkciót - egyfolytában ide-oda forgatta a fejét.
A kerékagy halk kattogása elárulta a helyzetünket. Másképp nem lehetett
volna elnémítani a biciklit, csak ha a vállamra kapom. Ez ment is volna, de
csak rövidtávon.
A zaj különben sem számított. A majmoknak kifinomultak az érzékszerveik, a
legapróbb ingert is érzékelik; azt hiszem, a szagom alapján is követni tudtak.
 Orson is megérezhette az ı szagukat. Ebben az áthatolhatatlan ködben
egy elmosódó fekete folt loholt mellettem, azt sem láthattam, hogy
meredezik-e a szıre - ami elárulta volna, hogy a majmok itt vannak a
közelben.
Amíg így haladtunk, azon törtem a fejem, vajon ezek a lények mitıl másak,
mint a normális rhesusok.
Külsıre, legalábbis az a majom, amelyik Angela a konyhájában megjelent,
fajtájának tipikus képviselıje volt, még ha mérete a nagyobbak közé sorolta
is. Az asszony azt is mondta, hogy „szörnyő, sötét sárga szeme volt", de
amennyire tudom, ez nem meglepı a majmoknál. Bobby sem említett semmi
furcsát az ıt zargató csapatról, csak különös viselkedésüket és a vezér
szokatlan nagyságát. Nem volt szokatlan a koponyaformájuk, harmadik
szemük a homlokuk közepén, nem viseltek irdatlan öltésnyomokat a
nyakukon, ami arra utalna, hogy darabokból rakták össze ıket dr. Victor
Frankenstein ükunokájának, Heather Frankensteinnek a titkos
laboratóriumában.
A kísérlet vezetıit Fort Wyvernben az aggasztotta, hogy a majom
megkarmolta vagy megharapta Angelát. Tehát logikus a feltételezés, hogy
az állat valami fertızı betegséget hordozott, amely a vér, a nyál vagy más
testnedvek útján terjed. Erre utalt az a vizsgálatsorozat is, melyet elvégeztek
az asszonyon. Négy éven át vért vettek tıle, tehát a kórnak hosszú lehet a
lappangási ideje.
Biológiai háború. A föld minden országának vezetıje hevesen tiltakozik,
hogy ilyen győlöletes hadviselésre készülne. Istent, a történelem ítélıszékét
emlegetve komoly arccal aláírnak vaskos szerzıdéseket, hogy soha nem
fejlesztenek ki ilyen fegyvereket. Eközben lázas izgalommal fızik anthrax
koktéljaikat, bubópestis-aeroszoljaikat, így nem csoda: egyetlen ırült tudós
sincs a munkanélküliekkel foglalkozó hivatalok nyilvántartásában.
Mindez azonban nem magyarázza, miért sterilizálták erıszakkal Angelát.
Tény, hogy bizonyos betegségek megnövelik a születési rendellenességek
esélyét. Azok alapján azonban, amit Angela elmondott, nem hiszem, hogy a
wyvernieket az Angela vagy esetleges születendı gyermeke iránti
aggodalom vezérelte. Tettüket nem az együttérzés vezérelte, hanem valami
páni félelem.
Rá is kérdeztem Angelánál, hogy a majom nem hordozott-e valami
betegséget. Ezt ı kategorikusan tagadta: Bárcsak az lett volna! Nem lett
volna egyszerőbb? Esetleg kikúrálnak belıle. Vagy belepusztulok. Néha azt
gondolom, jobb lenne meghalni, mint elviselni azt, ami ránk vár.
De ha nem betegség, akkor mi?
Újból felharsant ugyanaz az ırült kiáltás, amelyet korábban is hallottunk
már, és amint belehasított az éjszakába, ki is zökkentett töprengésembıl.
Orson azonnal megtorpant. Én is megálltam, mire a kerékagy kattogása
megszőnt.
A kiáltás mintha nyugatról és délrıl harsant volna fel, s néhány pillanattal
késıbb megjött rá a válasz is, amennyire meg tudtam ítélni, északról és
keletrıl. Tehát követtek minket.
 Mivel a hang terjedése megtévesztı a ködben, nem tudtam megítélni,
milyen távol lehetnek tılem. De a fél tüdımet tettem volna rá, hogy közel.
A hullámok ritmikus, szívverésszerő lüktetése felerısödött az éjszakában.
Hirtelen az villant át az agyamon, vajon most melyik Chris Isaak-dalt forgatja
le Sasha.
Orson nekilódult, én is ezt tettem, de a korábbinál gyorsabban. Semmit
nem nyertünk volna a habozással. Addig nem vagyunk biztonságban, míg
vissza nem érünk a félszigetrıl a városba. De talán még akkor sem.
Alig tíz métert tettünk meg, amikor ismét felharsant a hátborzongató kiáltás.
Néhány pillanat múlva a válasz is.
Most nem álltunk meg.
A szívem vadul vert, és akkor sem csillapult, amikor nyugtattam magam:
ezek csak majmok. Nem ragadozók, gyümölcsön, bogyókon és magvakon
élnek. Egy békés birodalom polgárai.
Perverz módon Angela halott arca villant elém. Megvan, mit értelmeztem
félre döbbent rémületemben, amikor elıször láttam a tetemét. Úgy tőnt,
mintha többször is átvágták volna a torkát egy éles késsel, mert egyenetlen
volt a seb. Pedig valójában nem átvágták: átharapták, feltépték, kirágták.
Most már tisztábban láttam magam elıtt a sebet, mint akkor, a fürdıszoba
közepén.
De eszembe jutottak másfajta sebek is, melyeket akkor nem volt gyomrom
megvizsgálni. Durva harapásnyomok a kezén. Sıt, volt egy ilyen az arcán is.
Majmok. De nem hétköznapi majmok.
A gyilkosok tettei - a játék a babákkal, a bújócska -, mintha ırült gyerekek
mőve lett volna. Több majom is lehetett tehát a házban: elég kicsik ahhoz,
hogy ott is elbújhassanak, ahová az ember nem képes, és olyan gyorsak,
mintha szellemek lennének.
Újabb rikoltás harsant a ködbıl, melyre most két helyrıl is válasz érkezett.
Orsonnal fürgén lépdeltünk tovább, pedig nekem roppant erıfeszítésbe
került, hogy ne eredjek futásnak. De ha futok, azt - joggal - félelemnek
értékelik. Egy ragadozó számára a félelem a gyengeség jele. És ha félelmet
éreznek, azonnal támadnak.
A kezemben szorongattam a Glockot, olyan erıvel, mintha hozzáolvadt
volna. Azt azonban nem tudtam, hány tagú a csapat: talán csak három-
négy, de lehet, hogy tíz, vagy még annál is több. Mivel még sohasem lıttem -
leszámítva azt a véletlen lövést a házban -, nem lennék képes végezni az
összes állattal, mielıtt rám rohannának.
Habár nem akartam ilyen sötét alapanyagot adni a fantáziámnak,
önkéntelenül is azon morfondíroztam, vajon milyenek a rhesus majmok fogai?
Tompák? Kizárt. Még a növényevıknek is - feltéve, hogy a rhesus egyáltalán
az - le kell tépniük egy növény héját, fel kell törniük a magházat. Tépıfogaik
biztosan vannak, lehet, hogy hegyes szemfogaik is, mint az embernek. Bár
ezek az állatok lesbıl csaptak le Angelára, a rhesus nem ragadozó. Agyarai
tehát nincsenek. Igaz, léteznek olyan majmok is, amelyeknek van agyaruk is.
A babuinnak és a páviánnak például. De a rhesusoknak is roppant erıs lehet
a harapásuk, fogberendezésüktıl függetlenül, ha ilyen kegyetlenül gyorsan
végeztek Angelával.
 Elıször inkább érzékeltem a mozgást a ködben, tılem néhány méterre,
jobbra. Aztán láttam is a sötét, meghatározhatatlan formájú valamit, amely
gyorsan és nesztelenül közeledett felém.
Az árny felé pördültem. A lény súrolta a lábam, majd el is tőnt a ködben,
mielıtt tisztán felismerhettem volna.
Orson csendesen morgott, mintha figyelmeztetni akarna valamire, anélkül,
hogy kihívóan harcra hívja. A ködfalat szemlélte a kerékpárom túloldalán, és
gyanítottam, ha van kellı fény, nemcsak a nyakszırét látom felborzolva,
hanem minden egyes szırszálat a hátán.
Lefelé figyeltem, részben arra számítva, hogy azokat a sötét sárga
szemeket látom felvillanni, amelyekrıl Angela beszélt. Ám az alak, amely
hirtelen elıbukkant a ködbıl, legalább akkora volt, mint én. Talán nagyobb is.
Amorf alakzat, mint a halál angyala, aki lebeg egy álomban - éppen attól
rémületes, hogy nem látható tisztán. Nincsenek sárga szemei, tiszta vonásai.
Nincsenek pontos körvonalai. Ember vagy majom, esetleg egyik sem; a
csapat vezére. Felbukkan és eltőnik.
Orsonnal ismét megtorpantunk.
Lassan körbefordultam, a gızölgı párát figyeltem körülöttünk. Valami
eligazító hangot
kerestem. De a csapat olyan némán mozgott, mint maga a köd.
Úgy éreztem magam, mint egy búvár a tenger fenekén, aki a planktonok
és az algák fogságába kerülve nem lát semmit, csak a fel-felvillanó cápát,
mely csak arra vár, hogy kettéharaphassa.
Valami ismét a lábszáram hátuljához ért, mintha belecsípett volna a farmer
szárába. Orson nem lehetett, mert ez a lény valami félelmetes sziszegést is
hallatott. Felé rúgtam, de nem találtam el, és már el is tőnt a ködben.
Orson meglepetten felugatott, mintha ıt is hasonló kaland érte volna.
- Hozzám - mondtam neki gyorsan, mire azonnal mellettem termett.
Elengedtem a kerékpárt, amely csörömpölve a homokba dılt. Két kézzel
markoltam a pisztoly agyát, s lassan körbefordultam, célpontot keresve,
amibe belelıhetek.
Dühös, éles csicsergés harsant. Ezek már felismerhetıen majomhangok
voltak. És legalább fél tucat volt belılük.
Ha egyet megölök, a többiek azonnal rémülten elmenekülnek. Vagy úgy
reagálnak, ahogy a mandarinzabáló majom is tette, amikor Angela a
seprővel kezdte riogatni: dühös agresszivitással.
Akárhogy is, a látótávolság gyakorlatilag nulla, nem láttam sem a szemüket
villogni, sem a körvonalaikat, tehát nem mertem a lıszert pazarolni s
vaktában a ködbe lövöldözni. Ha kiürül a tár, könnyő prédává válok.
A csicsergés varázsütésre elhallgatott.
A sőrőn kavargó köd most már a hullámok moraját is elnyelte. Csak Orson
zihálását és saját fürge légzésemet hallottam, mást nem.
A vezéralak ismét kibontakozott a szürke ködbıl. Szinte repült, bár a repülés
képzete természetesen illúzió volt.
Orson acsargott, én hátraléptem, és bekapcsoltam a lézerirányzékot. A
vörös fénypont belehasított a ködbe. A csapatvezér, mint egy suhanó árny
egy zúzmarás ablak mögött, ismét eltőnt a ködben, mielıtt elérhette volna a
lézer.
Eszembe jutott az a koponyagyőjtemény a csatorna lépcsıjén. Lehet, hogy
nem is egy szociopata kamasz készült vele pályafutására. Elképzelhetı, hogy
a trófeákat a majmok rendeztél el így - ami roppant zavaró és különös
gondolat.
De egy ennél is felkavaróbb kényszerképzetem támadt: ha így van, akkor
könnyen lehet,
hogy az én koponyám és Orsoné is odakerül a kiállítottak közé, kifızve, üres
szemüreggel.
Orson felvonyított, amikor egy visító majom robbant elı a ködfal mögül, és
felugrott a hátára. A kutya hátrakapta a fejét, összecsattintotta a fogait,
megpróbálta megharapni a támadót és egyszerre le is rázni a hátáról.
Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy a köd ellenére jól láttam az állat
sárgás szemét. Hidegen és vadul csillogott. Rám meredt. Nem lıhettem, mert
Orsont is megsebeztem volna.
A majom épp csak landolt az eb hátán, s már el is rugaszkodott róla.
Keményen nekem csapódott a tizenöt kilós, csupa izom tömeg.
Hátratántorodtam, ı pedig a dzsekimbe kapaszkodva felmászott rám. Most
sem lıhettem, mert féltem, magamat sebzem meg.
Egy pillanatig szemtıl szembe kerültünk egymással. A lény az ínyét felhúzva
vadul sziszegett, lehelete bőzös volt. Majom is, de mégsem az, kihívó
tekintetének mélységesen idegen volta megrémített.
Lekapta a sapkát a fejemrıl, én pedig felé ütöttem a Glock csövével. A
majom leugrottá földre. Felé rúgtam, és ezúttal el is találtam, a sapkám
kirepült a kezébıl. Aztán az állat visítva elrohant a ködben.
Orson ugatva iramodott utána, minden félelme elszállt. Amikor utána
kiáltottam, nem engedelmeskedett.
Ekkor a vezér alakja tőnt fel ismét, most sokkal gyorsabban érkezett, s egy
szempillantással késıbb már el is illant. Annyi idıre maradt csak, míg Orson
meggondolta, bölcs dolog-e üldözıbe venni a rhesust, amely megpróbálta
elcsenni a sapkámat.
- Jézusom! - szakadt ki belılem, miközben a kutya vinnyogva visszahátrált
mellém.
Remegve próbáltam nyugtatgatni magam, hogy semmi bajom, nem
harapott meg. Ha meg is karmolt, nem éreztem. Sem a kezemen, sem az
arcomon. De nem, nem karmolt meg. Hála istennek! Ha a majom fertız is,
nem kaptam el.
Ugyanakkor viszont beszívtam bőzös leheletét, amikor szembenéztünk. Ha a
kór a levegın
keresztül terjed, akkor megváltottam a jegyemet a hőtıkamrába.
Hirtelen halk csörömpölést hallottam a hátam mögött, villámgyorsan
megfordultam, a biciklimet valaki igyekezett behúzni a ködfal mögé. Már
csak a hátsó kereke látszott, s már az is majdnem eltőnt, amikor lehajoltam és
elkaptam.
A láthatatlan bicikli tolvajjal rövid huzakodásba kezdtünk. Könnyedén
nyertem, ami azt mutatta, hogy egy kisebb rhesus volt az ellenfél, és nem a
csapat vezére. Felállítottam a járgányt, a testemnek támasztottam, és ismét
felemeltem a Glock csövét.
Orson ott állt mellettem.
Idegesen ürített, megszabadult a sör maradékától is. Átvillant rajtam:
csoda, hogy nem vizeltem a nadrágomba.
Egy darabig hangosan kapkodtam a levegıt, és olyan iszonyatosan
remegtem, hogy a két kézzel markolt pisztoly is vadul ide-oda lengett a
kezemben. Fokozatosan nyugodtam meg. A szívem sem akart már kiugrani a
helyérıl.
Mint megannyi szellemhajó, úgy úsztak el mellettem a szürke
ködgomolyagok, végtelen
flottillaként hajóztak el a természetellenes csend felé. Sehol semmi csicsergés.
Sehol egy visítás. Egy ırült kiáltás. Nem sóhajtozik a szél, s elmaradt a hullámok
ütemes zaja is. Úgy éreztem, mintha megöltek volna az elıbbi
összecsapásban, és most ott állnék az öröklét hideg elıszobájában, várva,
mikor jön a végítélet.
Ahogy békésen telt az idı, egyre irreálisabbnak kellett volna tőnnie a
majmokkal való találkozásnak. Ehelyett azonban egyre élénkebben élt a
tudatomban, úgy éreztem, hogy azok az izzó sárga szemek nemcsak a
memóriámba vésıdtek, hanem egyenesen a lelkembe.
Végül úgy tőnt, a játéknak egy idıre vége. A Glockot már csak fél kézzel
tartottam, s ismét elindultam a félsziget vége felé. Orson ott lépdelt az
oldalamon.
Valami azt súgta, hogy a csapat most is figyel, bár távolabbról, mint az
elıbb. Nem láttam suhanó árnyakat a ködben, de ott voltak.
Majmok. És mégsem azok. Minden bizonnyal Wyvern laboratóriumából
szöktek meg.
Világvége, mondta Angela.
Nem tőz által.
Nem jég által.
Valami sokkal rosszabb.
Majmok. Majmok által elıidézett világvége.
Majom apokalipszis.
Armageddon. A vég, az ómega, a végítélet, az ajtó becsukódik, és örökre
kialszik a fény.
Ez totális ırültség. Valahányszor csak megpróbáltam logikusan számba
venni a tényeket, és valami világos rendbe sorolni ıket, elsodort az
ismeretlenek roppant hulláma.
Bobby döntése, konok elhatározása, hogy távol tartja magától a modern
világ bajait, és tökélyre viszi a henyélést, nekem mindig tetszett. Most azonban
már logikus és bölcs döntésnek is éreztem.
Mivel a szüleim nem számíthattak arra, hogy megérem a felnıttkort, arra
neveltek, hogy játsszam, élvezzem az életet, aggodalom és félelem nélkül
vessem magam az élvezetek karjaiba, éljek a pillanatnak, ne törıdjek a
jövıvel. Azaz bízzak Istenben, és higgyem el, hogy mint mindenkivel, velem is
valamilyen célja van. Legyek hálás a tehetségemért és a korlátjaimért, mert
mindkettı valami felfoghatatlan terv része. Tudták, hogy meg kell tanulnom
az önfegyelmet és természetesen mások tiszteletét is. De ezek maguktól
megjelennek, mihelyt az ember elhiszi, hogy életének vannak spirituális
dimenziói, és megvan a pontos helye a lét misztikus mozaikjában. Bár nagyon
kis esélyem volt arra, hogy túlélem a szüleimet, mikor apám és anyám
megismerte a diagnózist, azonnal egy nagy összegő életbiztosítást kötöttek a
javamra, mely kellemes megélhetést biztosított volna számomra, ha egy
centet sem keresek a könyveimmel és a cikkeimmel. Mivel játékra,
szórakozásra, munka és felelısség nélküli életre predesztinált a sors,
feladhattam volna az írást. Élhettem volna a szörfözésnek, mint Bobby
Halloway, és nem kellett volna kényszeres munka alkoholistaként élnem,
akiben annyi érzék van a szórakozás iránt, mint egy káposztában. Lelkifurdalás
és kétely nélkül átadhattam volna magam a henyélésnek, mert
arra neveltek, hogy úgy élvezzem az életet, mint az emberiség tehette volna,
ha nem őzetik ki a paradicsomból. Mint mindenki, én is ki voltam szolgáltatva
a sors kényének-kedvének, ám én az XP-m miatt pontosabban ismertem a
sors machinációit, mint az emberek többsége, és ez felszabadító érzés volt.
Most azonban, miközben toltam a biciklit a város felé, mégis makacsul az
értelmét kutattam mindannak, ami naplemente óta történt.
Mielıtt a majomcsapat ránk támadt volna, azt igyekeztem körülhatárolni
magamban, hogy pontosan mi más ezekben a majmokban; most ismét
visszatértem ehhez a talányhoz. A normális rhesusokkal ellentétben ezek
bátrabbak, viszont komorabbak és nem játékosak. A legnyilvánvalóbb
különbség azonban az, hogy ezek a majmok lobbanékonyak. Mégsem
csupán az erıszakosság különböztette meg ıket a többi rhesustól, mert ez
csak a következménye egy másik, sokkal mélyebb különbségnek, amelyet
felismertem ugyan, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva
vonakodtam végiggondolni. A kavargó köd ugyanolyan sőrő volt, mint
korábban, de fokozatosan kezdett egyre világosabbá válni. Elmosódott
fények törték át a párafalat: a part menti épületeké és az utcai lámpáké.
Orson örömmel - vagy csupán megkönnyebbüléssel - fogadta a civilizáció
jeleit, pedig a városban sem voltunk nagyobb biztonságban, mint a városon
kívül.
Amikor a hátunk mögött hagytuk a félszigetet, és elértünk az Embarcadero
Wayre, megálltam, elıhúztam a sapkámat a zsebembıl, ahová
gyömöszöltem. Feltettem és lehúztam az ellenzıjét. Az Elefántember belebújik
a köpenyébe.
Orson felnézett rám, fejét oldalra vetette, majd vakkantott, mint aki
elégedett a látottakkal. Végül is az Elefántember kutyája, és mint ilyen, a saját
énképe is függött attól, miként viselem magam.
A lámpák miatt talán harminc méterre is megnıtt a látótávolság. Mint egy
rég halott tenger szellemhullámai, úgy kavargott az öböl felıl az utcákra a
köd.
Ha a csapat ide is utánunk jött, akkor messzebbrıl kell minket követniük,
nehogy meglássuk ıket. Mint Poe Morgue utcai kettıs gyilkosság címő
novellájának szereplıi, ık is csak a parkokban, a sötét sikátorokban,
erkélyeken, házak mellvédjén leshettek áldozatok után.
 Ebben a késıi órában nincsenek járókelık vagy autósok az utcán. Kiürült a
város.
Elhatalmasodott rajtam a zavaró érzés, hogy ezek a néma és üres utcák
annak a valóságos és ijesztı pusztaságnak az elıképei, mellyé Moonlight Bay
hamarosan válik. Próbálja a kísértetváros szerepét.
Felültem a biciklire, és elindultam észak felé az Embarcadero Wayen. Az
ember, aki Sashán keresztül, üzent, a parti sétány mellett várt egy hajóban.
Miközben a kihalt sugárúton tekertem, agyam ismét a millenniumi
majmokkal foglalkozott. Biztos voltam abban, hogy felfedeztem a
legalapvetıbb különbséget, de haboztam elfogadni saját
következtetésemet, bármennyire egyértelmő is: Ezek a majmok sokkal
okosabbak, mint az átlagosak.
Lényegesen okosabbak.
Megértették, mi a célja Bobby fényképezıgépének, ezért ellopták.
Ugyanezt tették az újabb kamerával is.
Kiválasztották az arcomat a negyven baba közül Angela varrószobájában,
és ezzel provokáltak. Késıbb felgyújtották a házat, hogy eltüntessék Angela
megölésének nyomait.
A Fort Wyvern-i fejesek folytathatták a titkos biológiai kísérleteket, de ez
nem magyarázza meg, miért voltak ezek a laboratóriumi majmok jóval
okosabbak, mint a földet eddig benépesítı társaik.
És különben is, milyen okos a „jóval okosabb"? Annyira talán nem, hogy
elvigyék a fınyereményt egy tévés vetélkedıben. Talán annyira sem, hogy
poétikát tanítsanak egyetemi szinten, vagy vezessenek egy rádióállomást,
vagy kövessék a világtengereken a nagy hullámok vonulását. És talán annyira
sem, hogy olyan sikerkönyvet írjanak, amely felkerül a New York Times
bestseller listájára. De annyira mindenképpen okosak, hogy az emberre
leselkedı legveszélyesebb és legellenırizhetetlenebb erıt jelentsék. Képzeljük
el, mekkora pusztítást tudnának véghezvinni a patkányok, ha szaporaságuk
mellett csak feleannyi eszük lenne, mint az embernek, és megtanulnák
kikerülni a csapdákat és a kitett mérgeket.
Vajon ezek a majmok valójában a laboratóriumból szöktek el, szabadultak
rá a világra, és elkerülik, hogy ismét fogságba ejtsék ıket? Ha így van, mitıl
lettek ilyen intelligensek? Mit akarnak? Mi a céljuk? Miért nem indítottak akciót
a fogságba ejtésükre?
Vagy csupán eszközként használja ıket valaki Fort Wyvernben? Ahogy a
rendırök is használnak kutyákat. Vagy a haditengerészet is a delfineket az
ellenséges tengeralattjárók felkutatására, sıt a pletykák szerint még hajók
felrobbantására is.
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Egyik ırültebb, mint a másik.
A válaszoktól függıen ennek a felfokozott majomintelligenciának
világrengetı következményei lehetnek. Az emberi civilizációra különösen
riasztóak, ha ezeknek az állatoknak a vérszomjasságát is hozzávesszük.
Angela jóslata, a világvége talán nem volt túlzás. Lehet, hogy sokkal
kevésbé volt pesszimista, mint az én helyzetértékelésem lett volna, ha sikerül
megismernem a tényeket. Egy biztos, Angela számára bekövetkezett a
végítélet.
 Azt is megéreztem, hogy nem a majmok jelentik a teljes történetet. İk csak
egyetlen fejezet az eposzban. Más megdöbbentı felismerések is felfedezésre
várnak.
A wyverni kísérletekhez képest Pandora szelencéje, melybıl minden rossz
rászabadult az emberiségre - a háborúk, a járványok, az éhínség, az árvizek -,
csak apró kellemetlenség? Annyira siettem a kikötı felé, hogy Orson nem
tudott velem lépést tartani. Teljes sebességgel vágtatott, lebegtek a fülei,
vadul zihált, mégis egyre jobban lemaradt.
Valójában nem azért siettem ennyire, hogy minél elıbb a megbeszélt
helyre érjek, hanem hogy elmeneküljek a felénk száguldó iszonyat árja elıl.
De nem volt menekvés, akármilyen vadul tapostam is a pedált, csupán a
kutyámat hagytam le.
Eszembe jutottak apám utolsó szavai, lefékeztem, és bevártam Orsont.
Soha ne hagyd el a barátodat! Barátok nélkül nem jutunk semmire az
életben - ık azok, akiket talán viszontláthatunk a következı életünkben.
Különben is csak úgy lehet kikerülni a tengernyi bajt, ha sikerül elkapnunk a
hullám keletkezésének pillanatát, s akkor siklunk fel a hátára. Majd bele a
görgeteg kellıs közepébe, s keresztülsiklunk a hosszú folyosón a félelem
legkisebb jele nélkül. Ez a klasszikus megoldás.

22.

Lágyan, kellemesen, mint amikor test ér testhez a nászágyon, csapódtak a

hullámok a mólóhoz. A nyirkos levegıben só, friss hínár és rozsdásodó vas
szaga keveredett, s olyan illatok is, melyeket nem tudtam azonosítani.
Az öböl északkeleti csücskében megbúvó jachtkikötıben háromszáz
csónak vagy vitorlás fér el, de csak hatban élnek állandóan a tulajdonosok.
Bár Moonlight Bay társasági élete nem a vitorlázás körül forgott, mégis sorban
álltak minden üresedéskor.
A fımóló nyugati vége felé tartottam, amely párhuzamosan futott a
partvonallal. A hajótestek oldalát védı autógumikat paskolta a víz. A
kikötıben horgonyzó hajók közül csak egybıl áradt fény. A dokklámpák
mutatták az utat a ködön keresztül.
Mivel a halászflotta kijjebb horgonyzott az öbölben, a kikötıi sétány mellett
csak a hobbihajók sorakoztak. A lehetı legváltozatosabb méretőek és
típusúak, a szerény külsejőtıl a luxuskivitelőig - az elıbbibıl volt jóval több. A
legnagyobb vitorlás jacht - és egyben a legnagyobb hajó - pillanatnyilag a
Sunset Dancer volt, a tizennyolc méteres Windship egyárbocos. A motoros
jachtok közül a Nostromo volt a legnagyobb, egy tizenhét méter hosszú
Bluewater parti cirkáló. Ez utóbbi felé igyekeztem.
A móló nyugati végében lefordultam a derékszögben futó szárnymólóra,
melynek két oldalán szintén kikötıhelyek sorakoztak. A Nostromo a jobb oldali
utolsóban állt.
Jó ismerıje vagyok az éjszakának.
 Ezzel a kóddal azonosította nekem Sasha azt az embert, aki a stúdióban
keresett, és aki nem akarta, hogy elhangozzék a neve a telefonban, aki
vonakodott kijönni Bobby házához, hogy beszéljen velem. A sor Robert Frost
egyik versébıl származik, amit egy telefonlehallgató valószínőleg nem ismer
fel, én viszont gyorsan kikövetkeztethettem belıle, hogy Roosevelt Frostra
utalt, aki a Nostromo tulajdonosa.
Amikor a móló korlátjának támasztottam a kerékpárt Roosevelt hajójának
feljárója mellett, a hullámok kicsit megmozgatták a hajót, mely felnyögött,
mint egy ízületes öregember álmában.
Soha nem láncoltam le a biciklimet, ha felügyelet nélkül hagytam, mert
egészen a mostani éjszakáig Moonlight Bay egy olyan menedéknek tetszett,
amelyet elkerült a modern világot sújtó bőnözés. De mire véget ér ez a
hétvége, lehet, hogy színpompás kis városunk az országos listák élére kerül az
egy fıre esı hullarablásban, csonkításos gyilkosságban, papverésben. De
talán attól nem kell tartanom, hogy drámai módon megugrik a biciklilopások
száma.
A palánk a gyenge dagály miatt meredek volt. Életveszélyesen csúszott.
Orson ugyanolyan óvatosan lépdelt fel, mint én.
Már megtettük a tat felé vezetı út nagyját, amikor egy mély hang szólalt
meg a ködfüggöny mögül alig hangosabban, mint valami rekedt suttogás:
- Ki jár ott?
Ijedtemben majdnem elestem, de idıben sikerült elkapnom a korlátot, és
megkapaszkodtam.
A Bluewater 563-as karcsú, fehér, alacsony, kétszintes cirkáló felsı
kormányállással is kiegészítve, melyet kemény tetı és vászon oldalfalak
határolnak. Az egyetlen fény a hajó közepérıl, a lefüggönyözött
szalonablakok mögül áradt az alsó fedélzetre. Odafent azonban a
kormányállás ködbe burkolózott, s nem láthattam, ki szólított.
- Kijár ott? - hallatszott ismét a suttogás, nem volt hangosabb, de kicsit mintha
megkeményedett volna.
Megismertem Roosevelt Frost hangját. Ösztönösen utánoztam, amikor
suttogva válaszoltam:
- Chris Snow vagyok.
- Takard el a szemed, fiam!
Feltartottam a kezem, hunyorogtam, amikor felvillant az erıs
zseblámpafény. Aztán nagyon gyorsan ki is aludt, és Roosevelt, még mindig
suttogva, megszólalt:
- Ez a kutyád ott melletted?
- Igen, uram.
- Más nincs?
- Nem értem, uram.
- Más nincs veled? Másvalaki?
- Nincs, uram.
- Akkor gyere!
Most már láttam, mert közelebb lépett a nyitott felsı fedélzet korlátjához.
Azonosítani azonban még ilyen közelrıl sem tudtam, mert körülfolyta a sőrő
köd, elnyelte az éjszaka, és elfedte saját feketesége.
 Intettem Orsonnak, hogy menjen elıttem, majd gyorsan felmentünk a
lépcsın a felsı fedélzetre.
Amikor felértünk, észrevettem, hogy Roosevelt Frost egy sörétes puskát
szorongat a kezében. Hamarosan átteheti székhelyét Moonlight Baybe a
Nemzeti Lövész Szövetség. Nem rám célzott ugyan, de biztos voltam benne,
hogy egészen addig azt tette, míg a felvillanó fénnyel meg nem állapította, ki
vagyok.
Frost elég ijesztı figura puska nélkül is. Százkilencven centi magas, a nyaka,
mint egy tuskó, a válla, mint egy keresztárboc rúdja. Izmos, boltozatos mellkas.
Egyszóval pontosan az a fickó, akitıl Ahab kapitány nyugodtan elvárhatta,
hogy fél kézzel is végez Moby Dickkel. A hatvanas és hetvenes évek
fordulóján futballsztár volt, akit a sportújságírók nemes egyszerőséggel csak
„Pöröly"- ként emlegettek. Bár már hatvanhárom éves, és meglehetısen
sikeres üzletember - volt egy férfiruhaüzlete, egy mini bevásárlóközpontja,
ötvenszázalékos részesedése a Moonlight Bay Innben és a szomszédos
Country Clubban -, még most is úgy nézett ki, mint aki simán porrá zúz egy
genetikailag machinált, szteroidokkal felpumpált behemótot, akikkel
manapság tele vannak a futballcsapatok.
- Szia, kutya - morogta.
Orson vakkantott egyet.
- Fogd csak meg! - súgta Frost, és odanyújtotta nekem a puskát.
Különös kinézető, csúcstechnológiás távcsı lógott a nyakában. A
szeméhez emelte, s végigvizsgálta a szomszédos hajókat és a mólót, amelyen
a Nostromóhoz jöttem.
- És lát is valamit? - érdeklıdtem.
- Ez éjjellátó távcsı. Tizennyolcezerszeresen felerısíti a létezı fényt.
- De a köd...
Megnyomott egy gombot a távcsövön, és amikor halkan duruzsolni kezdett
benne valami szerkezet, így szólt:
- Van infravörös üzemmódja is, amikor csak hıforrásokat mutat.
- Elég sok hıforrás lehet a környéken.
- Nemigen, ha a hajók motorja áll. De engem különben is csak a mozgásban
lévı hıforrások érdekelnek.
- Az emberek.
- Talán.
- Akkor kicsodák?
- Akik esetleg követtek. De most hallgass egy kicsit, fiam!
Hallgattam. Miközben Roosevelt türelmesen szemügyre vette a kikötıt, a
bı percet én töprengéssel töltöttem. Errıl az egykori futballsztárról
gondolkoztam, a helyi üzletemberrıl, aki egyáltalán nem volt olyan nyugodt,
mint látszott.
A dolog nem lepett meg. Naplemente óta az emberek, akikkel
találkoztam, olyan dimenziókat fedtek fel életükbıl elıttem, melyekkel
korábban nem voltam tisztában. Még Bobbynak is voltak titkai: a bezárt
seprős szekrényben rejtegetett sörétes puska és a majomcsapat. Amikor
belegondoltam, hogy mindehhez még Pia Klick is azt hiszi magáról, hogy ı
Kaha Huna új megtestesülése, amit persze Bobby szintén titokban tartott,
jobban megértettem barátom keserő és vitázó reakcióját minden New Age-
íző dologgal szemben. Ideértve az én ártatlan megjegyzéseimet is furcsa
kutyámról. De ha más nem is, legalább Orson ugyanolyan maradt még ezen
az éjszakán is - bár, tekintettel a történtekre, az sem lepett volna meg, ha
hirtelen kiderül róla, hogy lehengerlıén tehetséges sztepptáncos.
- Nem követett senki - közölte Roosevelt, miután leeresztette távcsövét, és
visszavette tılem a puskáját. - Erre, fiam.
Követtem a napozófedélzeten a hajó jobb oldalán lévı egyik fedélzeti
lejáróhoz.
Roosevelt megállt, és visszanézett a fejem fölött a bal oldali korlát felé, ahol
Orson még mindig állt.
- Gyere ide szépen, kutya!
A kutya nem azért maradt le, mintha érzett volna valamit. Mint rendesen, a
kíváncsiság vezette, ugyanakkor, rá nem jellemzı módon, mintha tartott
volna Roosevelttıl.
Vendéglátóm hobbija az „állati kommunikáció" volt - az igazi New Age
elképzelés, melyrıl rengeteg tévémősor szólt az unatkozó háziasszonyoknak.
Roosevelt nem verte nagydobra
képességeit, s csak szomszédjai és barátai kérésére tartott bemutatókat. Az
állati kommunikáció puszta említésére Bobbynak diszkréten habzani kezdett a
szája, már jóval azelıtt, hogy Pia Klick szörfös istennıként el nem kezdte
keresni az ı Kahunáját. Roosevelt azt állította, hogy képes megfejteni a hozzá
elhozott zavart házi kedvencek szorongását és vágyait. Nem kért pénzt, de ez
sem gyızte meg Bobbyt. A francba, Snow, én nem azt mondom, hogy a
pofa sarlatán, aki így akar pénzt kicsikarni az emberekbıl. Nem, ıt valóban a
jó szándék vezeti. Csak az a baj, hogy annak idején egy kicsit túl sokszor
rongyolt bele fejjel a kapufélfába.
Roosevelt szerint csupán egyetlen állat van, akivel soha nem sikerült
kapcsolatot teremtenie, s ez az én kutyám. Orsont ı kihívásnak érezte, és
soha nem hagyta ki a lehetıséget, hogy megpróbáljon csevegni vele.
- Gyere ide, vén tacskó.
Orson látható ódzkodással ugyan, de végül beadta a derekát. A körmei
csattogtak a fedélzeten.
Kezében a puskával elıször Roosevelt ereszkedett le az üvegszálas
mőgyanta lépcsın, melyet csupán egy gyenge lámpa világított meg valahol
lent. Behúzta a fejét, elıregörnyesztette a vállát, karját az oldalához szorította,
de így is olybá tőnt, könnyedén beszorulhatna a szők fedélzeti lejáróba.
Orson habozott, farkát a hátsó lábai közé kapta, de aztán csak elindult
Roosevelt után. Végül én zártam a sort. A lépcsı a verandaszerően
berendezett szalonhoz vezetett, melyet a napozófedélzet fedett.
Orson nem nagyon akart bemenni a szalonba, amely kényelmesnek és
hívogatónak mutatkozott, ahogy egyetlen éjjeli lámpa világította meg szórt
fényével. De miután mi Roosevelttel beléptünk, vadul kirázta bundájából a
lecsapódott ködöt, s beterítette az egész fedélzetet, majd követett. Hajlottam
arra, hogy elhiggyem, csupán azért maradt hátra, nehogy lefröcsköljön
minket is.
 Amikor már a kutya is benn volt, Roosevelt kulcsra zárta az ajtót. Megnézte,
valóban zárva van-e. Majd még egyszer.
A szalon mögött található a fıkabin, melybıl az étkezıt is leválasztották.
Mahagóni berendezése volt, valamint mő mahagóni padlója. Rám való
tekintettel az egészet egyetlen lámpa világította meg a futballtrófeákkal teli
fal elıtt, valamint két csészealjra állított vastag gyertya az étkezı asztalán.
A levegıben frissen fıtt kávé illata terjengett, és amikor Roosevelt
megkínált egy csészével, örömmel elfogadtam.
- Sajnálattal hallom, mi történt az apáddal - mondta.
- Hát, legalább vége lett.
Roosevelt felhúzta a szemöldökét.
- Tényleg?
- Úgy értem, a számára.
- De számodra nem. Azok után végképp nem, amiket láttál.
Nem értettem.
- Honnan tudja, miket láttam?
- Mondják - titokzatoskodott.
- Mit?
Felemelte sütılapát nagyságú kezét.
- Mindjárt megbeszéljük. Ezért is hívtalak ide. De még át kell gondolnom, mit is
akarok neked elmondani. Hagyd, fiam, hogy a magam módján tegyem.
Miután felszolgálta a kávét, a nagydarab ember kibújt nejlon
széldzsekijébıl, egy szék hátára dobta, majd ı is az asztalhoz telepedett.
Intett, hogy üljek mellé, s a lábával kitolt nekem is egy széket.
- Te meg ülj ide, kutya - kínálta székkel Orsont is.
Bár ez állandó rituálénk volt, amikor meglátogattuk Rooseveltet, Orson
most úgy tett, mintha nem értené. İ inkább a hőtı elé feküdt.
- Ez helytelen - pallérozta a kutyát csendesen Roosevelt.
Orson ásított egyet.
Roosevelt finoman megzörgette a lábával a széket, amelyet Orsonnak
szánt.
- Légy jó kutya!
Orson még látványosabban ásított, mint az elıbb. Kicsit túljátszottá a
közönyét.
- Ha kényszerítesz, kutya, odamegyek, felkaplak, és saját kezőleg ültetlek a
székre, ami nagyon zavarba hozza majd a gazdádat, mert ı szeretne
udvarias lenni.
A férfi jóindulatúan mosolygott, a hangjában nem volt semmi fenyegetés.
Széles arca olyan volt, mint egy fekete Buddháé, szeme pedig kedvesen
csillogott.
- Légy jó kutya! - ismételte meg.
Orson a padlót kalapálta a farkával, de mintha csak akkor vette volna
észre, mit is tesz, hirtelen abbahagyta. Félénken rám emelte a szemét, és
félrebiccentette a fejét.
Én csak megrántottam a vállam.
Roosevelt újból megzörgette a széket a lábával.
Orson felállt ugyan, de nem indult el azonnal az asztal felé.
 Roosevelt egy csont alakú kutyakekszet húzott elı széldzsekije zsebébıl.
Feltartotta a gyertyafénybe, hogy Orson alaposan szemügyre vehesse. Ahogy
hüvelyk- és mutatóujja között tartotta, a keksz olyan aprónak tőnt, mint egy
filigrán karperec, holott valójában jókora falat volt. Ünnepélyes mozdulattal
letette az asztalra, a szék elé, melyet a kutyának szánt.
Orson vágyakozó szemekkel figyelte a kekszet. Elindult az asztalhoz, de
aztán elıtte megállt. A szokásosnál tovább kérette magát.
Roosevelt a dzsekibıl elıvett egy másik kekszet. Odatartotta a gyertyához,
s megforgatta a láng elıtt, mint valami ékkövet, aztán letette az elsı mellé az
asztalra.
Bár most már vinnyogott a vágyakozástól, Orson nem jött oda a székhez.
Félénken lehajtotta a fejét, úgy nézett fel vendéglátónkra. Ez volt az egyetlen
ember, akinek Orson nem szívesen nézett a szemébe.
Roosevelt elıvett egy harmadik kekszet is. Odatartotta széles, gyakorta
eltört orrához, mélyet lélegzett, mintha ki akarta volna élvezni a semmivel sem
összehasonlítható aromát.
Orson felemelte a fejét, ı is szimatolt.
Roosevelt ravasz mosollyal a kutyára kacsintott - aztán eltüntette a
szájában a kekszet. Átszellemült élvezettel elropogtatta, majd leöblítette egy
korty kávéval, végül felsóhajtott.
Lenyőgözött a produkció. Sosem láttam ilyesmit.
- Milyen íze volt?
- Nem rossz. Mint a puffasztott búzának. Kérsz egyet?
- Nem, köszönöm - feleltem, én beértem a kávéval.
Orson hegyezte a fülét; Roosevelt immár teljesen lekötötte a figyelmét. Ha
ez a nagydarab, kedves hangú, óriási fekete ember is szereti a kekszet,
esetleg kevesebb juthat belıle a kutyának, ha túlságosan kéreti magát.
A széldzseki zsebébıl elıkerült az újabb keksz. Ezt is az orra elé tartotta, és
olyan mély lélegzetet vett, hogy már-már attól féltem, oxigénhiány áll be -
nálam. A szemét élvezettel behunyta. Megborzongott a kéjtıl. Teljesen úgy
nézett ki, mint akit elkapott a kutyakeksz dızsölési láz.
Orson izgalma most már tapintható volt. Felpattant a velem szemközti
székre, ahová Roosevelt csalogatta, a hátsó lábára ült, majd annyira
elırehajtotta a nyakát, hogy orra talán csak öt centire lehetett Rooseveltétıl.
Együtt szimatolták a veszélybe került kekszet.
De ez most nem tőnt el Roosevelt szájában, hanem szépen odakerült a két
másik mellé Orson széke elé.
- Jó öreg tacsi.
Nem tudom, igazából elhittem-e, hogy Roosevelt Frost valóban tud az
állatokkal kommunikálni, de véleményem szerint elsı osztályú
kutyapszichológus volt.
Orson megszimatolta a kekszeket az asztalon.
- A-a... - ingatta a fejét Roosevelt.
A kutya a vendéglátójára nézett.
- Nem eheted meg, csak ha azt mondom, hogy igen - közölte vele Roosevelt.
A kutya megnyalta a szája szélét.
- Isten engem úgy segéljen, ha mégis megeszed - magyarázta Roosevelt -,
soha, de soha nem kapsz tılem több kekszet.
Orson alig hallhatóan vinnyogott.
- Komolyan beszélek, kutya - mondta a fekete csendesen, de határozottan. -
Ha nem akarsz, nem beszélsz velem. De annyit elvárhatok, hogy minimális jó
modort tanúsítasz a hajómon. Hogy adja az ki magát, hogy csak idejössz, és
se szó, se beszéd, felzabálsz mindent, mint egy vadállat?
Orson merın nézte Roosevelt szemét, vajon komolyan beszél-e.
Roosevelt állta a tekintetét.
A kutya lehajtotta a fejét, mintha meggyızték volna, hogy a tiltás nem üres
fenyegetés. Olyan kétségbeesett vágyódással nézte a kekszeket, hogy
önkéntelenül eszembe jutott, nekem is ki kellett volna próbálnom az efféle
idomítási módszereket.
- Jó kutya - szólalt meg Roosevelt.
Felemelte a távirányítót az asztalról, és megnyomott rajta egy gombot, bár
akkora volt az
ujja, hogy azt hittem, minimum hármat nyom meg egyszerre. Orson háta
mögött felemelkedett egy harmonikaajtó, s elıbukkant mögüle két polc, tele
mindenféle elektronikus eszközzel, melyeken diódák világítottak.
Orson épp csak egy pillanatra fordult hátra, aztán folytatta a néma
áhítatot a kekszek elıtt.
A polcon bekapcsolt egy hatalmas videó monitor. A négy részre osztott
képernyın a ködbe burkolózó kikötı képei látszottak, ahogyan a Nostromo
négy oldaláról látszik.
- Mi ez? - kérdeztem csodálkozva.
- Biztonság - felelte Roosevelt, s letette a távirányítót. - Mozgásérzékelık és
infravörös szenzorok, melyek figyelmeztetnek, ha közeledne valaki a hajóhoz.
A teleobjektív automatikusan rááll a behatolóra, mielıtt még ideérne, tehát
tudni fogjuk, hogy mivel van dolgunk.
- És mivel van dolgunk?
Az emberhegy két komótos kortyot ivott a kávéból, csak azután felelt:
- Talán már túl sokat is tudsz róluk.
- Ezt hogy érti? Kicsoda maga?
- Nem vagyok más, mint aki vagyok - mondta. - A jó öreg Rosie Frost. Ha azt
képzeled, hogy
én is azok közé az emberek közé tartozom, akik e mögött állnak, akkor
tévedsz.
- Miféle emberek? És mi mögött?
Roosevelt a négy kamera által közvetített képeket figyelte a megosztott
monitoron, majd így folytatta:
- Egy kis szerencsével lehet, hogy még azt sem tudják, hogy tudok róluk.
- Kik? Az emberek Wyvernben?
Ismét felém fordult.
- Már nem csak a wyverniekrıl van szó. Már városiak is vannak benne. Nem
tudom, hányan. Lehet, hogy kétszázan, de lehet, hogy ötszázan. Ennél talán
nem többen, legalábbis egyelıre. Viszont fokozatosan egyre többen
lesznek... És már túljutott a dolog Moonlight Bayen is.
 Csalódottan néztem rá.
- Megpróbál kifürkészhetetlennek látszani?
- Amennyire csak lehet, igen.
Felállt, odahozta a kávéskannát, és kérdés nélkül töltött. Minden jel szerint
az volt a szándéka, hogy ugyanúgy kiváratja velem, míg csepegtetni kezdi az
információmorzsákat, ahogy szegény Orsonnal is tette a keksszel.
A kutya már az asztal lapját nyalogatta a kekszek körül, de a nyelve
véletlenül sem ért hozzájuk.
Amikor Roosevelt visszaült a helyére, megkérdeztem:
- Ha nem tartozik közéjük, honnan tud ilyen sokat ezekrıl az emberekrıl?
- Nem tudok én olyan sokat róluk.
- A jelek szerint nálam azért többet.
- Csak annyit tudok, amennyit az állatok elmondtak.
- Miféle állatok?
- Az biztos, hogy nem a kutyád.
Orson felpillantott.
- Ez egy szfinx - mondta Roosevelt.
Bár elkerülte a figyelmemet, úgy látszik, sikerült átballagnom egy elvarázsolt
tükrön valamikor a délután folyamán.
Igyekeztem tartani magam ennek az ırült birodalomnak a törvényeihez.
- Szóval, az én flegmatikus kutyámat leszámítva, mit mondtak magának ezek
az állatok?
- Nem kéne tudnod mindent. Elég csak annyi, hogy okosabb lenne
elfelejtened, amit a kórház garázsában és odafent a ravatalozónál láttál.
Hirtelen felegyenesedtem, mintha a hajamnál fogva rántottak volna fel.
- Maga közéjük való!
- Nem. Nyugi, fiam. Velem biztonságban vagy. Mennyi ideje vagyunk
barátok? Több mint két éve jöttél hozzám elıször a kutyáddal. És azt hiszem,
tudod, hogy bennem megbízhatsz.
Igazából nagyjából meg voltam róla gyızıdve, hogy megbízhatom
Roosevelt Frostban, bár már nem tudtam, van-e olyan jó az emberismeretem,
mint valaha.
- De ha nem felejted el, amit láttál - folytatta Roosevelt -, és megpróbálsz
kapcsolatba kerülni a városon kívüli hatóságokkal, életeket sodorsz veszélybe.
A mellkasom hirtelen szők lett a szívemnek.
- Egy perce sincs, hogy azt mondta, megbízhatok magában, most meg
fenyeget?
Sértetten nézett rám.
- A barátod vagyok, fiam. Miért fenyegetnélek? Én csak azt mondom neked...
- Amit az állatok mondtak magának?
- A wyverni emberek akarják fedı alatt tartani a dolgot bármi áron, nem én.
Egyébként személy szerint te nem vagy veszélyben, még akkor sem, ha külsı
hatóságokhoz fordulnál, eleinte biztosan nem. Hozzád nem nyúlnak. Téged
tisztelnek.
Ennél meglepıbb dolgot eddig még nem hallottam. Zavartan pislogtam
rá. - Tisztelnek?
- Igen. Áhítattal néznek fel rád.
 Éreztem, hogy Orson átható tekintettel méreget, átmenetileg el is
feledkezett a három beígért kekszrıl.
Roosevelt kijelentése nem csupán meglepı volt: egyszerre hátborzongató
is.
- Miért nézne fel rám áhítattal bárki is?
- Azért, aki vagy.
Az agyam úgy pörgött, bukdácsolt és vergıdött, mint egy széllel küzdı
sirály.
- Miért, ki vagyok?
Roosevelt a homlokát ráncolta, miközben elgondolkodva simogatta az
arcát, majd megszólalt:
- Vesszek meg, ha tudom. Én csak azt ismétlem meg, amit mondtak.
Amit az állatok mondtak neked, te fekete dr. Doolittle!
Hirtelen felbukkant bennem valami Bobby gúnyos szkepszisébıl.
- Az a lényeg - folytatta Roosevelt - hogy a wyverniek nem ölnek meg, hacsak
nem állítod ıket más választás elé, ha semmi más mód nincs
arra, hogy elhallgattassanak.
- Amikor felhívta Sashát az este, azt mondta, hogy élet-halál kérdésérıl van
szó.
Roosevelt komoran bólintott.
- Arról bizony. Számára és más emberek számára. Abból, amit hallottam, ezek
a mocskok azzal akarnak az ellenırzésük alá vonni, hogy addig gyilkolják
körülötted a szeretteidet, míg bele nem egyezel, hogy visszakozol, hogy
elfelejted, amit láttál, és éled az életedet.
- Akiket szeretek?
- Sashát, Bobbyt. De még Orsont is.
- Azért gyilkolják a barátaimat, hogy elhallgattassanak?
- Amíg el nem hallgatsz. Addig ölik egyesével a szeretteidet, míg el nem
hallgatsz, hogy megkíméld a még élık életét.
Hajlandó lettem volna kockára tenni az életemet, hogy megtudjam, mi
történt a szüleimmel, és miért, de nem sodorhatom veszélybe a barátaimat.
- Ez szörnyő. Ártatlan embereket megölni...
- Hát, ilyen emberekkel van dolgod.
Azt hittem, menten megreped a koponyám, annyira feszítette a frusztráció.
- Kikkel van dolgom? Annál valamivel konkrétabb dologra lenne szükségem,
mint „az emberek Wyvernbıl".
Roosevelt belekortyolt a kávéjába, de nem felelt.
Lehet, hogy a barátom, és lehet, hogy a figyelmeztetése - ha elfogadom -
megmenti Sasha és Bobby életét. De meg akartam ütni. Lehet, hogy meg is
ütöm, nem is egyszer, ha nem félek attól, hogy eltörik a kezem a koponyáján.
Orson az egyik mancsát feltette az asztalra, nem azzal a szándékkal, hogy
a padlóra söpörje a kekszeket, hanem hogy megtámassza magát, mert
elırehajolt és elnézett mellettem. Volt valami a hátam mögött, ami felkeltette
a figyelmét.
Amikor megfordultam és követtem Orson tekintetét, láttam, hogy egy
macska ül a kanapé karfáján, s hátulról kapja a fényt, a trófeákkal teli fal
felıl. Halványszürkének tőnt. Az árnyék miatt nem láttam az arcát, de szemei
zölden izzottak, s aranyló kis foltok vegyültek bele.
Lehet, hogy az a macska, amelyikkel a dombok között találkoztam még az
este folyamán.

23.

Mint egy egyiptomi szobor a piramisokban, olyan mozdulatlanul ült a

macska a kanapé karfáján, és úgy tőnt, mintha egy örökkévalóságig ott is
szeretne maradni.
Bár csak egy macska volt, kellemetlenül éreztem magam, hogy a hátam
mögött van. Elfordítottam a székem, hogy belássam azt a sarkot is.
- Honnan szerezte ezt a macskát?
- Nem az enyém - felelte Roosevelt. - Csak látogatóba jött.
- Azt hiszem, mintha láttam volna ezt a macskát ma este.
- Igen, láttad.
- Csak nem ı maga mondta? - kérdeztem némi bobbys gúnnyal.
- Mungojerrie-vel beszélgettünk egy kicsit, igen - erısítette meg Roosevelt.
- Kivel?
Roosevelt a kanapé karfáján ülı macska felé mutatott.
- İ Mungojerrie - közölte.
A név egzotikus volt, mégis furcsán ismerıs. De nem lettem volna az apám
fia, ha nem jövök rá egy pillanattal késıbb a dolog forrására.
- Így hívják az egyik macskát T. S. Eliot macskaciklusában.
- Ezeknek a macskáknak a többsége kedveli Eliot elnevezéseit.
- Hogyhogy ezek?
- Ezek az új macskák, mint Mungojerrie is.
- Új macskák? - kérdeztem teljesen értetlenül.
Roosevelt nem bocsátkozott magyarázatba, ehelyett így szólt:
- Elıszeretettel választják ezeket a neveket. Nem tudom, miért - és hogy
miként bukkantak a könyvre. De ismerek egyet, akit Rum Tum Tuggernek
hívnak. Egy másikat Rumpelteazernek. De van Coricopat és Growltiger is.
- Hogyhogy választják? Maguknak adnak nevet?
- Majdnem mindig - felelte Roosevelt.
Megráztam a fejem.
- Ez bizarr.
- Hiába kommunikálok már évek óta az állatokkal - mondta Roosevelt -, néha
magam is bizarrnak érzem.
- Bobby Halloway szerint túlságosan sokszor beverhette a fejét.
Roosevelt elmosolyodott.
- Nincs egyedül a véleményével. De futballista voltam, és nem bokszoló. Te
hogy látod, Chris? Szerinted is elszivacsosodott már a fél agyam?
- Nem, uram. Ugyanolyan éles elméjő, mint bárki, akivel csak találkoztam -
ismertem el.
- Másfelıl viszont az intelligencia és a hóbortosság nem zárja ki egymást, nem
igaz?
 A nappaliból Mungojerrie egyre csak minket figyelt, ıt pedig Orson - de
nem a szokásos kutyaellenérzéssel, hanem figyelemre méltó érdeklıdéssel.
- Meséltem már, hogyan kezdıdött nálam ez az állati kommunikációs dolog?
- kérdezte Roosevelt.
- Nem, uram. Soha nem kérdeztem.
Tény, hogy ugyanolyan udvariatlanságnak tartottam volna a dolgot,
mintha az ember egy testi torzulást hozna szóba, ezért mindig úgy tettem,
mintha Rooseveltnek ez a képessége a világ legnormálisabb dolga lenne.
- Nos - kezdte Roosevelt -, körülbelül kilenc éve volt egy nagyszerő kutyám,
Sloppy, talán feleakkora, mint Orson. Keverék volt, mégis különleges.
Orson is Roosevelt felé fordította a tekintetét.
- Sloppy fantasztikusan jó természető, játékos, nyugodt állat volt, sosem volt
rossz napja. Aztán hirtelen megváltozott a hangulata. Magába zárkózott,
ideges lett, egyenesen depressziós. Ezért orvoshoz vittem, és felkészültem a
legrosszabbra. De az állatorvos nem talált nála semmit. Volt ugyan egy kis
ízületi problémája - ezt egy korosodó ex hátvéd, futballtérddel megverve,
nagyon is meg tudja érteni -, de nem gátolta a mozgásban. És ez volt az
egyetlen panasza. Mégis hétszámra nem volt hajlandó kimozdulni a vackáról.
Mungojerrie megmoccant. A karfáról felmászott a kanapé háttámlájára, és
óvatosan elindult felénk.
- Egy nap - folytatta Roosevelt - olvastam egy érdekes cikket az újságban egy
Los Angeles-i nırıl, aki állatkommunikátornak nevezte magát. Gloria
Channek hívták. Sokszor szerepelt a tévében, a filmsztárok hozzá vitték a
kedvenceiket, és írt egy könyvet is. Az újságíró tipikus hollywoodi
csudabogárnak próbálta beállítani a nıt. Pedig amennyire tudom, még
ágyba is dugta. Emlékszel talán, hogy amikor véget ért a sportpályafutásom,
csináltam néhány filmet. Sok sztárral találkoztam, de producerekkel és
rendezıkkel is. Némelyikük kedves ember volt, köztük kifejezetten okosak is.
Azonban többségük és a körülöttük lebzselık nagy része olyan elszállt ırült
volt, hogy az ember szinte csak valami hatásos fegyverrel merészkedhetett
közéjük.
Miután a macska átjött a háttámla másik szélére, leereszkedett a karfára.
Lekuporodott, izmai megfeszültek, a fejét lesunyta, nyaka elıremeredt, a fülei
a koponyájához lapultak, mintha át akarta volna ugrani a kanapé és az
asztal közötti kétméteres távolságot.
Orson ismét Mungojerrie-re figyelt, teljesen elfeledkezett Rooseveltrıl és a
kekszekrıl.
- Volt valami dolgom LA-ben - folytatta Roosevelt -, magammal vittem
Sloppyt is. Hajóval mentünk, végigcirkáltunk a part mentén. Még nem volt
meg a Nostromo. Akkoriban egy nagyon kecses, tizennyolc méteres Chris
Craft Roamerrel hajóztam. Marina Del Reyben kötöttem ki, kocsit béreltem, és
két napig maradtam. Gloria számát megkaptam valami filmes barátomtól, a
nı fogadott. A Palisadesen lakott. Másnap késı délelıtt odahajtottam
Sloppyval.
A kanapé karfáján a macska még mindig ugrásra készen ült. Az izmai
egyre jobban megfeszültek. Olyan volt, mint egy kis szürke párduc.
 Orson mereven és ugyanolyan mozdulatlanul ült, mint a macska. Hirtelen
magas hang tört elı a torkából, de aztán elhallgatott.
Roosevelt újból megszólalt:
- Gloria negyedik generációs kínai-amerikai volt, törékeny, babaszerő
tünemény. Csodaszép. Finom vonások, hatalmas szemek. Mintha egy kínai
Michelangelo faragta volna ki csillogó borostyánjade-ból. Az ember arra
számított, hogy egy ilyen kis nınek kislányos a hangja, de amikor megszólalt,
olyan volt, mint Lauren Bacall: mély, igazi dohányoshoz illı hang tört fel a
törékeny torokból. Sloppy azonnal megkedvelte. Mire magamhoz tértem, már
ott ült a nı ölében, aki két keze közé fogta a pofáját, és beszélt hozzá,
becézgette, tılem pedig megkérdezte, mitıl olyan szomorú ez a kutya.
Ekkor Mungojerrie hirtelen nekirugaszkodott, de nem az asztalra ugrott,
hanem a padlóra, onnan meg föl arra a székre, amelyen az elıbb ültem, míg
át nem mentem a szomszédosra, hogy ıt is szemmel tarthassam. Amikor a
macska a székben landolt, Orsonnal együtt összerezzentünk.
A macska a hátsó lábaival a széken, a mellsıkkel az asztalon állt, és
kíváncsian a kutyámra meredt.
Orson ismét izgatott vinnyogást hallatott - és egy pillanatra sem vette le a
szemét a macskáról.
Roosevelt ügyet sem vetett Mungojerrie-re, folytatta a történetet:
- Gloria közölte velem, hogy Sloppy azért ilyen levert, mert mostanában
semmi idım nincs
rá. „Folyton Helennél van", mondta. „És Sloppy tudja, hogy Helen nem szereti
ıt. Úgy érzi, hogy hamarosan dönteni kényszerül közte és Helen között, és
tudja, hogy maga Helent fogja választani". Nos, fiam, én ezt döbbenten
hallgattam, mert valóban jártam egy Helen nevő nıvel itt Moonlight Bayben,
de kizárt, hogy errıl Gloria Chan tudhat. Belezúgtam a nıbe, folyton nála
voltam, és valóban nem állhatta a kutyákat. Ezért Sloppyt mindig otthon
kellett hagynom. Abban reménykedtem, hogy a nı késıbb majd megkedveli
az ebet, hisz még Hitler szívében is volt hely egy német juhászkutya számára.
De, mint utóbb kiderült, már rám is megorrolt Helen, nemcsak a Sloppyra, ezt
viszont akkor még nem tudtam.
Mungojerrie egyre csak nézte Orsont, majd kivillantotta a fogait.
Orson kisé hátrébb húzódott, mintha attól tartana, hogy a macska ráugrik.
- Aztán Gloria elmondott még néhány apróságot, ami zavarta Sloppyt. Az
egyik gondja az új Ford furgonnal volt, amelyet akkoriban vettem. Enyhének
számított ugyan az ízületi nyavalyája, de a szegény kutya nem tudott olyan
könnyen beszállni, mint egy normál kocsiba, és attól félt, hogy eltöri valamijét.
A macska még mindig a fogát villogtatta, aztán fújt.
Orson összerezzent, ideges sípolás tört ki belıle, mint egy forrásban lévı
teafızıbıl.
Roosevelt mintha észre sem vette volna a közben zajló drámát, folytatta:
- Gloriával együtt ebédeltünk, de vele maradtam egész délután is, és a
munkájáról beszélgettünk. Elmondta, hogy nincs neki semmi különleges
tehetsége vagy bármi paranormális marhasága, csupán érzékeny a többi
lényre, ami mindenkiben megvan, csak elfojtjuk. Állította, hogy bárki képes
erre, még én is, ha megtanulja a technikáját, és eleget gyakorolja, amit akkor
a világ legnagyobb baromságának tartottam.
Mungojerrie ismét fújt, de most valahogy vadabbul, mire Orson újra
összerezzent. De aztán meg mertem volna esküdni, hogy a macska
elmosolyodott.
Ami ennél is furcsább volt, hogy Orson arcára is széles vigyor ült ki - ehhez
nem kell különösebb fantázia, hiszen mindegyik kutya képes vigyorogni.
Boldogan zihált, s csak vigyorgott a mosolygó macskára, mintha párbajuk
remekül elszórakoztatná ıket.
- Kérdem én tıled, fiam, ki nem szeretne ilyesmit megtanulni?
- Nem tudom - feleltem bénultan.
- Végül Gloria megtanított rá. Igaz, dühítıen hosszú ideig tartott, hosszú
hónapokig, de végül
ugyanolyan jó lettem, mint ı. Az elsı nagy akadályt az jelenti, hogy el kell
hinned, hogy meg tudod tenni. Félre kell tennünk a kételyeinket, a
cinizmusunkat, minden elıítéletünket, hogy mi lehetséges, és mi nem. De a
legnehezebb, hogy ne aggódjunk, ha hülyének néznek, mert a
megaláztatástól való félelem gátol a legjobban. Sok ember képtelen ezen
túltenni magát, és bizonyos szempontból engem is meglepett, hogy nekem
sikerült.
Orson elırehajolt a székében, és Mungojerrie-re villantotta a fogait.
A macska szeme elkerekedett a rémülettıl.
Orson némán, de fenyegetıen, egyre csak villogtatta a fogait.
Szomorúság fojtotta el Roosevelt mély hangját:
- Sloppy három évvel késıbb meghalt. Istenem, mennyit gyászoltam! De
fantasztikus három évünk volt, remek összhang alakult ki köztünk.
Még mindig villogtatva a fogait Orson hirtelen halkan megmorogta
Mungojerrie-t, mire a macska nyöszörögni kezdett. Orson újból morgott, a
macskából pedig feltört a rémült nyávogás - aztán megint elvigyorodtak.
- Mi az isten folyik itt? - dıltem hátra.
Orsont és Mungojerrie-t láthatóan meglepte a hangomból kihallható
ideges remegés.
- Csak szórakoznak-jegyezte meg Roosevelt.
Értetlenül pislogtam rá.
A gyertyafényben úgy csillant meg az arca, mint a polírozott ébenfa.
- Gúnyt őznek a róluk szóló sztereotípiákból - magyarázta.
Azt hittem, rosszul hallok. Tekintve, hogy ilyen vadul félreértettem a szavait,
úgy véltem, legalább egy nagy nyomású tőzoltó slagra lesz szükség, ha ki
akarom mosatni a fülemet.
- Gúnyt őznek a sztereotípiákból?
- Pontosan - biccentette meg a fejét.
- İk nem így fogalmaznának, de a dolog lényege ez. A kutyák és a macskák
között kibékíthetetlen ellentétnek kell lennie. Ez a két figura most ezt pécézte
ki magának.
Roosevelt ugyanolyan ostobán vigyorgott rám, mint a kutya és a macska
tette. Az ajkai olyan vörösek voltak, hogy feketének hatottak, fogai pedig
akkorák, mint a kockacukor.
- Uram - mondtam neki -, ezennel visszavonom, amit az elıbb mondtam.
Alapos megfontolás után úgy gondolom, maga mégis totálisan elszállt ırült.
Roosevelt ismét biccentett, de továbbra is vigyorgott. Aztán hirtelen mintha
kigyúlt volna az ırület az arcán.
- Nem kételkednél bennem, ha fehér volnék.
Amikor kimondta a „fehér" szót, öklével, olyan erıvel csapott az asztalra,
hogy megcsörrentek és odébb szánkáztak rajta a kávéscsészék.
Ha hátrébb bírtam volna húzódni a székemben, megtettem volna, annyira
megdöbbentett ez a vád. Soha nem hallottam, hogy a szüleim fajgyőlölı
kijelentésre ragadtatták volna magukat. Elıítéletek nélkül nevelıdtem fel.
Hiszen ha volt kitaszított ezen a világon, az én voltam. A saját szememben is
kisebbség voltam, egyszemélyes kisebbség. „Éjszakai Bagoly", sok barom így
nevezett már kiskölyök korom óta, még mielıtt Bobbyval találkoztam, aki
aztán mellém állt. Bár nem voltam albínó, az emberek ugyanolyan szemmel
néztek rám. Sok ember úgy érezte, hogy genetikus érzékenységem az
ultraibolya fényre cseppfertızés útján is terjed, jobban rettegtek tılem,
mintha én lettem volna a háromszemő varangyember.
Roosevelt Frost közben felemelkedett a székébıl, és meglengette elıttem
ökölbe szorított kezét, amely akkora volt, mint egy jókora tök. Annyi győlölet
fröcsögött a hangjából, hogy meglepetésemen túl háborogni kezdett a
gyomrom is.
- Rasszista! Te mocsadék kis rasszista szemét!
Alig bírtam megszólalni.
- Mmmikor érdekelt engem a bırszín? De hogyan is érdekelhetett volna?
Roosevelt olyan pózban ült, mintha áthajolva bármikor kiránthatna a
székbıl, és addig fojtogatna, míg a nyelvem a cipımet nem nyaldossa.
Vicsorgott, mint egy kutya - és közben morgott.
- Mi a franc folyik itt? - kérdeztem újból, de azon kaptam magam, hogy most
a kutyához és a macskához intézem a szavaimat.
Roosevelt megint felmordult, és amikor én csak ostobán néztem rá,
folytatta:
- Rajta, fiacskám, ha már nem mersz sértegetni, legalább morogj meg! Csak
egy kicsit. Morogj, fiam, képes vagy rá!
Orson és Mungojerrie várakozással nézett rám.
Roosevelt újra felmordult, de mintha kérdezne. Én meg visszamorogtam rá.
Mire ı még hangosabban morgott. Én pedig nála is erıteljesebben
morogtam vissza.
Széles mosoly ült ki Roosevelt arcára.
- Ellenségeskedés. Kutya-macska barátság. Fekete és fehér. De azért mi is jól
elszórakoztunk, gúnyt őztünk a sztereotípiákból.
Roosevelt ismét visszaült a székébe, riadalmam pedig átadta helyét a
csodálkozásnak. Éreztem, hogy valami olyan megvilágosodásnak leszek
alanya, amely örökre megrengeti az életemet, olyan dimenziók tárulnak fel
elıttem, melyeket eddig el sem tudtam képzelni. Hiába próbáltam azonban
megragadni, ez a megértés kínzó módon elmaradt.
Orsonra pillantottam. Azok az átható, fekete szemek! Mungojerrie-re
néztem. A macska felhúzta az ínyét. Orson is ezt tette.
 Alig érezhetı hidegség áradt szét az ereimben, de nem azért, mintha azt
hittem volna, hogy a kutya vagy a macska megkaphat, hanem amiatt, amit
ez a vicsorgás jelentett. Nem pusztán félelmet éreztem, inkább valami szédítı
izgalmat.
Bár a dolog nem volt jellemzı Roosevelt Frostra, mégis átvillant az
agyamon, hogy „feljavította" a kávét valamivel. És nem pálinkával, hanem
valami hallucinogén anyaggal. Zavartnak éreztem magam, miközben
tisztább volt a tudatom, mint valaha. Mintha valami magasabb tudati szintre
kerültem volna.
A macska rám fújt, én pedig vissza.
Orsonnal is megmorogtuk egymást.
Életemnek ebben a döbbenetes pillanatában, ahogy az étkezıasztalnál
ültünk és vicsorogtunk egymásra, azok a kicsit giccses festmények jutottak az
eszembe, melyek néhány éve olyan népszerőek voltak: például a kártyázó
kutyák. Itt ugyan csak egy kutya volt, nem is kártyáztunk, tehát a festmény,
melyet felidéztem, nem is illett a helyzetünkhöz. De minél tovább pörgött az
agyam, annál közelebb kerültem a kinyilatkoztatáshoz, a megvilágosodáshoz,
annak megértéséhez, ami néhány pillanattal korábban történt az asztalnál.
Aztán a biztonsági rendszer halk pityegése billentett ki a
gondolatmenetbıl.
Miközben Roosevelttel a monitor felé fordultunk, az eddig négy részre
osztott kép átalakult eggyé. Az automatikus rendszer már ráközelített a
behatolóra, akinek képét feljavította az infravörös lencse.
A látogató ott állt a hajó tatjánál a mólón. Úgy nézett ki, mintha egyenesen
a jurakorból lépett volna ki: talán egy méter magas lehetett, félúton a hüllı és
a madár között, hosszú és gonosz csırrel.
A fejem annyira megtelt a kutya és a macska dolgaival kapcsolatos lázas
spekulációkkal - és persze az éjszaka rettenetes történéseivel -, hogy a
hétköznapiban is rendkívülit láttam. A szívem vadul vert. A szám kiszáradt. Ha
nem merevít le a döbbenet, akkor felpattanok a székbıl. Ha további öt
másodperc telik el, sikerült volna hülyét csinálni magamból. Roosevelt
azonban megmentett ettıl a gyalázattól. Lehet, hogy természeténél fogva
józanabb gondolkodású volt, mint én, vagy nagyobb tapasztalata miatt
gyorsabban tudott különbséget tenni a valódi és a nem létezı veszély között.
- Ez egy gém - jegyezte meg Roosevelt. - Idejött egy kis éjszakai halászatra.
Ugyanolyan jól ismertem a gémeket, mint a városban lakó bármelyik
madarat. Azzal, hogy Roosevelt megnevezte a látogatót, magam is
felismertem.
Bocs, Mr. Spielberg, ezúttal elmarad a forgatás!
Csak azt tudom védelmemre felhozni, hogy ennek a madárnak minden
kecsessége ellenére volt valami vad, ragadozó aurája, hideg hüllı tekintete
pedig a dinoszauruszokra emlékeztetett.
A madár a móló tövében állt, és a vizet figyelte. Hirtelen elırehajolt, csıre
belecsapott a vízbe. Amikor kiemelte, egy kis hal rángatózott benne, majd
hátravetette a fejét, és lenyelte a fogást. Valakinek muszáj meghalnia, hogy
a többiek élhessenek.
 Eszembe jutott, hogy ha ilyen sietve természetfeletti tulajdonságokat
tulajdonítok egy gémnek, vajon nem látok-e bele többet a kutya és a
macska játékába, mint ami valójában benne van. A bizonyság helyére
hirtelen befurakodott a kétely. A rám törı megvilágosodási hullám hirtelen
elmúlt, s ismét az iszapos zavarodottság vett körül.
Roosevelt a videó monitorra mutatott és így szólt:
- Mióta Gloria Chan megtanított a fajok közötti kommunikációra, ami végsı
soron nem egyéb, mint az, hogy az ember kozmikusán jól tud hallgatni,
hihetetlenül gazdag lett az életem.
- Kozmikusán jól tud hallgatni - ismételtem meg automatikusan, miközben
eszembe jutott, hogy vajon Bobby micsoda szarkazmust eresztene meg erre.
De lehet, hogy a majmokkal kapcsolatos tapasztalatai egyszer s mindenkorra
megfosztották a szkepticizmus lehetıségétıl. Remélem, nem így van. Hiába
rendezıelv a világegyetemben a változás, némely dolog idıtlen, többek
között Bobby ragaszkodása ahhoz az élethez, mely olyan alapvetı dolgokból
áll, mint a homok, a hullámok és a nap.
- Nagyon élveztem minden állattal a találkozást, akik az évek folyamán
meglátogattak -
mondta Roosevelt olyan szárazon, mint egy pályájára visszaemlékezı
állatorvos.
Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Mungojerrie fejét. A macska
engedelmesen odatartotta a nyakát, és dorombolt.
- De ezek az új macskák, akikkel az elmúlt két évben találkoztam... ezek a
kommunikáció teljesen új dimenzióit villantják föl.
Orsonhoz fordult:
- És abban is biztos vagyok, hogy veled is ugyanolyan érdekes lenne a
beszélgetés, mint a macskákkal.
Orson a nyelvét lógatva zihált, miközben tökéletesen üres tekintettel nézett
Rooseveltre.
- Ide hallgass, te kutya, sose sikerült lóvá tenned - mondta neki Roosevelt. - És
azok után, amit az elıbb a macskával mőveltél, akár abba is hagyhatnád ezt
a játékot.
Orson ügyet sem vetett a macskára, merın bámulta a három kekszet az
asztalon.
- Elıadhatod, hogy csak a zabálás érdekel, hogy nincs számodra fontosabb,
mint egy jó kis trakta, de én tudom, amit tudok.
Orson csak bámulta a kekszeket, és csendesen vinnyogni kezdett.
Roosevelt folytatta:
- Te voltál az, aki elıször idehoztad Christ, öreg tacskó, és miért tetted, ha
nem azért, hogy dumálj egy nagyot?
Két éve szenteste, nem egészen egy hónappal anyám halála elıtt,
szokásunkhoz híven az éjszakát jártuk Orsonnal. Kölyökként játékos volt ugyan,
de sosem olyan túlmozgásos, mint a többi kutya. Ennek ellenére nem mindig
sikerült kordában tartania a kíváncsiságát, és olyan jól nevelten viselkednie,
mint késıbb. A kosárlabdapályán, a középiskola mögött a kosárra dobást
gyakoroltam. Éppen azt magyaráztam Orsonnak, hogy iszonyatosan nagy
mázlija van Michael Jordannek, hogy XP-vel születtem, és nem játszhatom
ellene, amikor a kutya hirtelen megiramodott. Hiába szólongattam, csak állt
és nézett, majd továbbindult. Mire felfogtam, hogy nem jön vissza, már arra
sem volt idım, hogy magamhoz vegyem a labdát, melyet a biciklikormányon
lévı hálóban hoztam. Tekernem kellett a meglógott szırgombóc után, ı
pedig csak rohant a sikátorokon át, végül átvágott a Quester parkon ki a
kikötıbe, és meg sem állt a Nostromo fedélzetéig. Orson ritkán ugatott, akkor
este mintha megveszett volna. Mire odaértem, Roosevelt már kijött a
cirkálóból, hogy lecsillapítsa a kutyát.
- Szeretnél beszélni - gyızködte most Roosevelt Orsont. - Eredetileg is azért
jöttél hozzám, de valami miatt mégsem bízol bennem.
Orson lesunyta a fejét, és csak a kekszeket nézte.
- Két év telt el az óta, de te még mindig azt hiszed, hogy valami közöm van a
wyverniekhez. És eljátszod nekem a legkutyább kutyaszerepet, míg teljesen
meg nem bizonyosodsz rólam.
- Orson ismét nyalogatni kezdte az asztalt a kekszek körül, mintha nem is
venné észre, hogy valaki beszél hozzá.
Roosevelt hozzám fordult, úgy folytatta:
- Ezek az új macskák Wyvernbıl jöttek. Némelyik elsı generációs szökevény,
mások már a szabadságban születtek.
- Kísérleti állatok? - kérdeztem.
- Az elsı generációs társaság igen. İk és a sarjaik mások, mint a többi
macska, rengeteg
szempontból.
- Okosabbak - jegyeztem meg, és eszembe jutott a majmok viselkedése.
- Többet tudsz, mint gondoltam.
- Zsúfolt programom volt az este. Egyébként mennyire okosak?
- Nem tudom, hogy lehetne ezt felmérni - mondta, de láttam rajta, hogy
mellébeszél. - De te is okosabb és más vagy sok szempontból.
- Miért? Mit csináltak velük a támaszponton?
- Nem tudom - felelte.
- Miért nem próbálták meg begyőjteni ıket?
- Nem tudom.
- Nem sértésnek szánom, uram, de pocsékul hazudik.
- Mindig is pocsék hazudozó voltam - felelte Roosevelt mosolyogva. - Viszont
valóban nem tudok mindent, fiam. Csak azt, amit az állatok elmondtak. De
neked kár volna még annyit is tudnod. Minél többet tudsz, annál kíváncsibb
leszel - és ott a kutyád és a barátaid, rájuk is gondolnod kell.
- Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés - mondtam minden él nélkül.
Amikor Roosevelt megvonta a vállát, szinte éreztem, hogy felkavarodik a
levegı.
- Ha azt hiszed, hogy a wyverniek közé tartozom, akkor fenyegetés. Ha úgy
véled, hogy a barátod vagyok, akkor jó tanács.
Hiába szerettem volna megbízni Rooseveltben, osztottam Orson gyanúját.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy ez az ember képes lenne gonoszságra. De
a varázstükörnek ezen a bizarr oldalán abból kellett kiindulnom, hogy minden
arc hamis.
 Kicsit ugyan feszült voltam már a koffeintıl, de mégis többre vágytam,
ezért fogtam a csészét és ismét megtöltöttem.
- Annyit elmondhatok azonban - kezdte megint Roosevelt -, hogy Fort
Wyvernben kutyák is voltak, nemcsak macskák.
- Orson nem onnan jött.
- Akkor honnan?
Hátamat a hőtınek támasztottam, úgy kortyolgattam a forró kávét.
- Anyám egyik kollégájától kaptuk. A kutyájuknak kölykei születtek, és el kellett
helyezniük ıket.
- Az anyád egyik egyetemi kollégája?
- Aha, ı is az Ashdonon tanít.
Roosevelt Frost nézett rám, de nem szólt, miközben áthullámzott az arcán a
szánalom, mintha hallani vélte volna az apokaliptikus vihart, melynek villámai
engem készültek agyoncsapni.
- Mi a baj? - kérdeztem, de nem tetszett, ahogy megbicsaklott a hangom.
Roosevelt kinyitotta a száját, de aztán meg-
gondolta magát. Hirtelen mintha kerülni szeret-
te volna a tekintetemet. Orsonnal együtt ı is
azokat az átkozott kutyakekszeket bámulta.
A macskát ellenben nem érdekelte a keksz, ı engem bámult.
Az sem tőnt volna misztikusabbnak, ha egy színarany, gyémántszemő
macskaszobor hirtelen életre kel, olyan átható volt a tekintete.
Ismét Roosevelthez fordultam:
- Szóval Orson nem onnan jött? Esetleg ı is Wyvernbıl való? Miért hazudott az
anyám munkatársa?
Roosevelt csak megcsóválta a fejét. Pedig tudta.
Tökéletesen frusztrált, ahogy ez az ember hullámzott: felfedett valamit, mást
viszont továbbra is titokban tartott. Nem értettem, mire megy ki ez a játék.
Miért árul el bizonyos dolgokat, a többit pedig homályban tartja.
A szürke macska tekintetétıl kísérve szólaltam meg.
- Már csak a kristálygömb hiányzik, az ezüst fülbevaló, a cigányos homlokpánt
és a roma akcentus.
Ezzel sem sikerült kizökkentenem a hallgatásából.
Visszaültem a székre, és megpróbáltam eljátszani, hogy többet tudok, mint
amennyit valójában - hátha azt hiszi, az, amit titkol, valójában nem is titok.
- Nemcsak kutyák és macskák voltak Wyvernben, hanem majmok is.
Roosevelt nem reagált, és továbbra is egy pontra meredt.
- Tud valamit a majmokról?
- Nem - felelte, de nem rám nézett, hanem a videó monitorra.
- Gyanítom, hogy a majmok miatt költözött ki három hónapja a hajóra.
Roosevelt megérezte, hogy elárulta magát, amikor a majmok említésére
felpillantott a monitorra, mert ismét merın nézte a kekszeket.
Egy ideig ugyanis kinn horgonyzott a nyílt vízen.
Eddig nem kérdeztem rá, mert úgy éreztem, semmi közöm hozzá. Most
viszont így szóltam:
- Minden este kihajózik a nyílt vízre, és ott alszik - leszámítva a mai napot,
amikor engem várt. Az embereknek fel is tőnt, de hóbortnak vélték.
 Roosevelt hallgatott.
İt is, Orsont is annyira lekötötte a kutyakeksz, hogy azt hittem, a következı
pillanatban valamelyikük nem bírja türtıztetni magát, és lakmározni kezd.
- A mai este után, azt hiszem, tudom, miért hajózik ki aludni. Mert nagyobb
biztonságban érzi magát. Mert a majmok nem jó úszók - vagy csak nem
élvezik a vizet.
Rooseveltet mintha nem is érdekelné, mit fejtegetek, megszólalt:
- Oké, kutya, ha nem is akarsz szóba állni velem, attól még ehetsz.
Orson megkockáztatta, hogy kínzójának a szemébe nézzen, mintha
megerısítésre várna.
- Rajta - bólintott Roosevelt.
Orson engem is letesztelt, mintha tılem akarná megtudni, hogy Roosevelt
becsapja-e.
- Ha ı megengedi - mondtam.
A kutya felkapta az egyik kekszet, és átszellemült pofával ropogtatta.
Roosevelt végül felém fordította a tekintetét, melyben még mindig az a
borzasztó szánalom bujkált:
- Azoknak az embereknek Wyvernben lehet, hogy jó volt a szándékuk.
Legalábbis némelyiknek. És talán jó is származhatott volna a munkájukból.
Megint megsimogatta a macska fejét, aki élvezte ugyan a dolgot, de egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét.
- De volt a dolognak egy sötét oldala. Nagyon sötét. Ahogy hallom, ennek
kizárólag a majmok az egyetlen bizonyítékai.
- Hogyhogy az egyetlen?
Roosevelt sokáig farkasszemet nézett velem, közben Orson befalta a
második kekszet is. Majd amikor ismét megszólalt, nagyon lágy volt a hangja:
- Nemcsak kutyák, macskák és majmok voltak abban a laborban.
Nem tudtam, mit akar ezzel mondani, de így szóltam:
- Gyanítom, nem fehér egerekrıl és tengeri malacokról beszél.
Roosevelt elfordította rólam a tekintetét, és valami távoli pontra szegezte.
- Sok változás történik majd.
- Azt mondják, jó a változás.
- Némelyik az.
Miközben Orson elropogtatta a harmadik kekszet, Roosevelt felállt.
Felemelte a macskát, a melléhez szorította, és olyan arccal simogatta meg,
mintha azt fontolgatná, kell-e többet is tudnom.
Amikor újból megszólalt, ismét visszacsúszott a titokzatoskodó
hanghordozásába.
- Fáradt vagyok, fiam. Aludnom kellene.
Megkértek, hogy figyelmeztesselek, a barátaid
élete veszélybe kerül, ha tovább feszegeted a
dolgot.
- A macska kérte meg rá.
- Így van.
Amikor felálltam, hirtelen tudatosult bennem, hogy ring a hajó. Hirtelen
megszédültem, meg kellett kapaszkodnom a szék támlájában.
 A fizikai rosszullét szellemi zavarral társult. Hirtelen elvesztettem a
realitásérzékemet. Úgy éreztem, egy örvény ragad el, s egyre gyorsabban és
gyorsabban szív le, míg az aljára nem érek. Az én verzióm Dorothy
tornádójára. De nem Óz, birodalmában találom magam, hanem Hawaiin, a
Waimea-öbölben, ahol komoly arccal tárgyaljuk a reinkarnáció kérdésének
finomságait Pia Klickkel.
Éreztem, hogy ostoba a kérdésem, mégis feltettem:
- És a macska, Mungojerrie... İ nincs a wyverniekkel?
- Megszökött tılük.
Orson a száját nyalogatta, hogy egyetlen morzsa se maradjon az orra körül,
lekászálódott a székrıl, és odajött mellém. Én pedig így szóltam Roosevelthez:
- Ma este valaki az apokalipszishez hasonlította a wyverni dolgokat... Azt
mondta, hogy ez a világvége.
- Az általunk ismert világé.
- Maga ezt el is hiszi?
- Könnyen lehet. De mire az egész lejátszódik, elképzelhetı, hogy több jó
származik belıle, mint rossz. Az általunk ismert világ vége nem szükségszerően
azonos a világvégével.
- Magyarázza ezt el a dinoszauruszoknak az üstökös becsapódása után!
- Azért nekem is vannak rémült pillanataim - ismerte el Roosevelt.
- De ha annyira fél, hogy kimegy esténként a nyílt vízre aludni, és ha olyan
veszélyesnek látja a wyverni kísérleteket, miért marad mégis Moonlight
Bayben?
- Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Az üzleteim idekötnek. Itt zajlik
az életem. Különben sem tudnék elszökni a sorsom elıl. Legfeljebb csak egy
kis idıhöz jutnék. Hisz végül is sehol sem vagyunk biztonságban.
- Elég komor megállapítás.
- Lehet.
- Mégsem látszik levertnek.
A macskával a kezében Roosevelt elindult a szalon külsı részébe.
- Én mindig kezelni tudtam, amit a világ odavetett nekem, fiam, a
hullámhegyeket és a völgyeket is, feltéve, ha elég érdekes volt a dolog.
Megadatott, hogy teljes és kellıen változatos legyen az életem, és csak az
unalomtól rettegek.
Most már körülöttünk is ott kavargott a köd.
- Hajlamosak hajmeresztıén rossz irányt venni a dolgok itt a partvidéken, de
akárhogy is alakuljon, unalmasak nem lesznek.
Rooseveltben több volt a hasonlóság Bobby Hallowayjel, mint gondoltam
volna.
- Nos, uram, köszönöm a tanácsát. Legalábbis, ha az volt - köszöntem el,
majd leugrottam a mólóra. Orson követett.
A gém már korábban elment. Körülölelt a köd, a fekete víz alig hallhatóan
csapódott a hajótestek oldalának. Minden más halottszerően néma és
mozdulatlan volt.
Két lépést tettem csak a mólón, amikor Roosevelt utánam szólt:
- Fiam?
Visszafordultam.
- A barátaid biztonságáról van szó. De a boldogságod is kockán forog. Hidd
el nekem, nem kell többet tudnod errıl a dologról. Van elég gondod... a saját
életeddel is.
- Nincsenek gondjaim - nyugtattam meg. - Csak mások a pluszok és a
mínuszok, mint a többi embernél.
Olyan fekete volt a bıre, mintha valami jelenés lenne a ködben, egy
árnykép. A macska, amelyet a kezében tartott, láthatatlan volt, csak a szeme
villogott, mintha valami testetlen, zöldben izzó gömbpár lebegett volna a
levegıben.
- Szóval a pluszok és a mínuszok... És ezt így is gondolod?
- Igen, uram - feleltem, holott nem tudtam, hogy azért hiszem-e így, mert ez az
igazság, vagy csak sikerült bemagyaráznom magamnak. Az esetek
többségében az lesz a valóság, amit annak hiszünk.
- Mondok neked még valamit - tette hozzá. - Hátha ezzel sikerül meggyızni,
hagyd a fenébe a kutakodást, és éld az életed.
Vártam.
Végül, valami mélységes szomorúsággal a hangjában így szólt:
- Azért nem akarnak bántani, azért csak a barátaid halálával akarnak
sakkban tartani, és azért tisztelnek annyira, mert az anyád az volt, aki.
A jeges félelem hirtelen felkúszott a hátamra, és olyan erıvel szorította
bilincsbe a tüdımet, hogy nem kaptam levegıt. Fel nem foghattam, miért
kellett Roosevelt titokzatoskodó kijelentésének ilyen villámgyors és mély hatást
kiváltania. Lehet, hogy többet tudtam, mint amennyit hittem. Lehet, hogy az
igazság már ott várt a felismerésre tudatalattim hasadékaiban - vagy
szívemnek mélyén.
Amikor újra kaptam levegıt, megkérdeztem:
- Ezt hogy érti?
- Ha gondolkozol rajta egy kicsit - felelte - de úgy rendesen, talán belátod,
hogy nem nyersz semmit, ha tovább firtatod a dolgot - viszont annál többet
veszíthetsz. A tudás ritkán hozza meg a lélek békéjét, fiam. Száz éve nem
tudtunk semmit az atomszerkezetrıl, a DNS-rıl vagy a fekete lyukakról - de
vajon boldogabbak és elégedettebbek vagyunk-e, mint az akkori emberek?
Miután befejezte az eszmefuttatást, a köd lassan kitöltötte azt a helyet,
ahol az elıbb állt. A kabin ajtaja halkan bezárult, majd hangos kattanással a
helyére ugrott a retesz.

24.

Lassan hömpölygött a köd a nyikorgó Nostromo körül. Rémalakok

bukkantak elı, majd tőntek el benne ismét.
Roosevelt Frost utolsó közlésétıl indíttatva sokkal félelmetesebb szörnyek
öltöttek alakot tudatom ködében, de haboztam még jobban rájuk
koncentrálni, nehogy még kézzelfoghatóbbá váljanak. Lehet, hogy
Rooseveltnek igaza van. Ha mindent megtudok, amit akarok, kiderülhet, hogy
áldásosabb lett volna a tudatlanság.
 Bobby szerint az igazság édes, de veszélyes dolog. Meg van gyızıdve róla,
hogy az emberek nem viselnék el az életet, ha minden igazsággal
szembesülniük kellene saját magukról.
Erre megnyugtattam, hogy ı legalább nem lesz öngyilkos emiatt.
Miközben Orson leereszkedett elıttem a palánkon a mólóra, átgondoltam
a lehetıségeimet, próbáltam eldönteni, mi legyen a következı lépés. Mintha
egy szirén énekelne, én pedig nem hallanék mást, csak ezt a veszélyes dalt.
Mintha attól féltem volna, hogy az igazság zátonyára futok, ha ezt az andalító
dallamot hallgatom.
Amikor leértem a mólóra, így szóltam a kutyához:
- Ha bármi mondanivalód van, örömmel hallgatlak.
Ha Orson tudott is volna válaszolni, most nem volt beszélgethetnékje.
A kerékpárom még mindig ott állt a korlátnak támasztva. A kormány
gumimarkolata a lecsapódott párától hideg és nyirkos volt.
A hátunk mögött közben beindult a Nostromo motorja. Az árboclámpája
égett, és glóriaként ölelte körül a ködbe veszı árboccsúcsot.
Rooseveltet nem láttam az emeleti kormányállásban, pedig tudtam, hogy
ott van. Bár már csak néhány órányi a sötétség, mégis kihajózik a nyílt vízre,
ebben a ködben is.
Néhányszor még visszanéztem, Mungojerrie-t kerestem valahol a közelben.
Ha követett is, diszkréten tette. De gyanítottam, hogy a macska még mindig
a Nostromo fedélzetén tartózkodik.
...azért tisztelnek annyira, mert az anyád az volt, aki.
Amikor ráfordultunk a fımólóra, hirtelen valami bőz csapta meg az
orromat. A dagály kisodorhatott egy döglött tintahalat vagy valami mást a
móló oszlopai közé. A bomló tetem vélhetıen fennakadt betonépítmény
valamelyik kiugróján. Olyan áthatóan „érett" volt ez a bőz, hogy teljesen
átjárta a nyirkos levegıt. Be kellett fognom az orrom és a szám a ködben
terjengı gyomorfordító szag miatt.
A Nostromo motorjának zakatolása lassan elhalt, ahogy a hajó kijjebb jutott
az öbölben. A tompa dohogás már nem is motorzúgásnak tőnt, hanem
valami vízi szörny szívverésének, amely itt leselkedett ránk az öböl hideg
vizében, arra várva, hogy mikor ránthat le minket magával.
Amikor a móló közepére értünk, visszanéztem, de sem a macska, sem más
nem követett.
Ennek ellenére megjegyeztem Orsonnak:
- Vesszek meg, ha nem kezdem úgy érezni, hogy itt a világvége.
A kutya egyetértıen vakkantott, amikor magunk mögött hagytuk a bőzt, s
egyre közelebbrıl látszottak a rakpart lámpaoszlopainak fényei.
A gomolygó ködbıl, a kikötı rendırırsének épülete mellıl hirtelen Lewis
Stevenson rendırfınök egyenruhás alakja bukkant elı. így szólt:
- Különös hangulatban vagyok.
Egy pillanatig dugóhúzóként hatolt a gerincembe a jeges félelem. Bármit
láttam is - egy szempillantás alatt elmúlt -, olyan mélységesen megzavart,
mintha valami nem földi eredető és rosszindulatú jelenés suhant volna át a
közelben, anélkül, hogy sikerült volna azonosítanom a pontos okát.
 Stevenson rendırfınök valami ijesztıen nagy pisztolyt tartott a jobb
kezében. Bár nem állt lövésre készen, mégis látszott, hogy nem lazán fogja a
fegyvert. A csöve Orsonra meredt, aki két lépéssel elıttem járt, épp a lámpa
fénykörének határán, miközben én az árnyékban maradtam.
- Akarod tudni, milyen ez a hangulat? - kérdezte Stevenson, és alig tíz méterre
tılünk megállt.
- Nem lehet jó - kockáztattam meg.
- Olyan hangulatban vagyok, hogy most nem célszerő velem szarakodni.
Nem ismertem rá a rendırfınökre. A hangja ismerıs ugyan, akcentusa sem
változott, de volt benne valami keménység, míg korábban a nyugodt erı
csendült ki belıle. A beszéde általában patakként csörgedezett, az ember
szinte lubickolt benne, kellemes volt, nyugodt és biztató. Most azonban gyors,
sodró, hideg és csípıs ez az áradat.
- Nem érzem jól magam - mondta. - Egyáltalán nem. Sıt, kifejezetten szarul. És
mivel totálisan türelmetlen vagyok, még pocsékabbul érzem magam. Értesz
engem?
Bár nem tudtam, hova akar kilyukadni, bólintottam.
- Igen, uram, értem.
Orsont mintha vasból öntötték volna ki, a szeme egy pillanatra sem hagyta
el a rendırfınök pisztolyát.
Hirtelen ijesztıen tudatosult bennem, hogy mennyire kihalt a kikötı ezen a
kései órán. Sem az ırsön, sem a benzinkútnál nem volt senki este hat után.
Csak az a hat tulajdonos, köztük Roosevelt Frost, aki a hajóján élt. A kikötı
pontosan olyan kihalt, mint a Szent Bernadett-temetı.
A köd mindent elnyelt. Nem valószínő, hogy bárki is hallotta volna a
beszélgetésünket.
A rendırfınök Orsont figyelte ugyan, de a szavait nekem szegezte.
- Nem tudom megszerezni azt, amit akarok, mert gızöm sincs, hogy mire van
szükségem. Nem idegesítı?
Éreztem, hogy ez az ember kiszámíthatatlan, alig bírja tartani magát. Eltőnt
belıle a nemes tartás. Mintha jóképő arcának vonásai valami új
konfigurációba rándultak volna, melyet a düh és a hasonlóan erıs szorongás
határoz meg.
- Éreztél már ilyen ürességet, Snow? Olyan őrt, hogy úgy érezted, ha nem
tudod kitölteni, belepusztulsz? Ugyanakkor elképzelni sem tudod, mi ez, és
mivel kellene kitölteni.
Most már végképp nem értettem, viszont tudatosult bennem, hogy nincs
magyarázós hangulatban, ezért komolyan bólintottam.
- Igen, uram. Ismerıs az érzés.
Az arca csillogott, de nem a nyirkos levegıtıl, hanem a zsíros verejtéktıl.
Olyan természetellenesen sápadt volt, mintha a köd belıle áradt volna.
- Te is szarul érzed magad éjszakánként, mi? - kérdezte.
- Igen, uram.
- Bármikor rád tör, de a leg szarabb éjszakánként - folytatta, s közben arcára
kiült az undor. - Egyébként miféle kutya ez?
A karja megmerevedett, az ujja ráfeszült a ravaszra.
 Orson kivillantotta az ínyét, de nem mozdult, és hangot sem adott.
Gyorsan közbevágtam:
- Ez? Egy Labrador keverék. Jó kutya, még a macskákat sem zargatja.
A rendırfınök minden látható ok nélkül felfortyant.
- Szóval csak egy Labrador keverék, mi? Francokat! Semmi sem csak az, ami.
Legalábbis nem itt. Nem most. És mostantól kezdve sohasem.
Megfordult a fejemben, hogy a Glock után nyúlok. A kerékpárt a bal
kezemben fogtam. A jobb szabad volt, és a pisztoly ott lapult a dzseki jobb
zsebében.
De bármennyire is kiborult Stevenson, attól még rendır maradt, és hidegen,
gyilkos szakértelemmel reagált volna minden fenyegetı mozdulatomra. Most
nem bíztam abban, hogy - Roosevelt szerint - engem tisztelnek. Ha elıbb
hagyom eldılni a biciklit, azzal sem tudom megtéveszteni Stevensont: még
azelıtt lelıne, hogy kikerülne a Glock a zsebembıl.
Ráadásul nem szívesen emelnék fegyvert a rendırfınökünkre, hacsak nem
lenne más választásom. Ha megölném, vége az életemnek, nekem
befellegzett.
Stevenson hirtelen felkapta a fejét, levette a szemét Orsonról. Elıbb egy
mély lélegzetet vett, majd olyan aprókat, mint egy vadászkutya, amikor
szimatot fog.
- Hát ez meg mi?
Jobb szaglóérzéke lehetett, mert én csak most figyeltem föl a szinte
észrevétlenül beterítı bőzre, amely a móló alatt bomló tetembıl áradt.
Bár Stevenson eddig is úgy viselkedett, hogy a koponyámon a bır
bizseregni kezdett, most látványosan még furcsább lett. Megfeszült, vállát
elıre rogyasztotta, nyaka megnyúlt, fejét felvetette, úgy szimatolta az átható
bőzt. A szemei vadul villogtak, s nem a rendırök kimért hanghordozásával
beszélt, hanem azzal az ideges kíváncsisággal, ami teljesen perverznek tőnt:
- Mi ez? Érzed ezt? Valami dög, nem igaz?
- Valami a móló alatt - erısítettem meg. -
Gondolom, egy hal.
- Döglött. Döglött, és rohad... De van benne valami más is, nem igaz? -
kóstolgatta a különös szagot, s úgy tőnt, mindjárt megnyalja a száját. - Aha,
van valami érdekes stichje.
A fınök vagy megérezte, hogy furcsán remeg a hangja, vagy látta
riadalmamat különös viselkedése miatt, mert idegesen rám pillantott, majd
megpróbálta összeszedni magát. Kemény harc volt ez. Iszonyatosan
háborogtak benne az indulatok.
De aztán végül megtalálta a normális hangját - vagy legalábbis olyat, ami
hasonlított arra.
- Muszáj veled beszélnem, hogy megegyezzünk. Még ma. Most az éjjel.
Eljönnél velem, Snow?
- Hova?
- Itt van, a kocsim elöl.
- De a bringa...
- Ne aggódj, nem tartóztatlak le. Csak egy gyors kis beszélgetés lesz. Biztos
sikerül megegyeznünk egymással...
 Eszem ágában sem volt beülni a járır kocsiba Stevensonnal. De ha
tiltakozom, formálissá teszi az invitálást, és ırizetbe vesz.
És ha megpróbálok elmenekülni, s a biciklimre pattanva eltekerek - hová
mehetek? Néhány óra múlva itt a hajnal, nem érek át a szomszédos városba
ennyi idı alatt. Ha volna is idım, az XP kijelöli a korlátaimat, itt kell maradnom
Moonlight Bayben, s még napkelte elıtt egy megértı barátot találnom.
- Hülye egy hangulatban vagyok - jegyezte meg Stevenson ismét,
összeszorított foggal, s a kemény él visszatért a hangjába. - Tökéletesen hülye
hangulatban. Velem jössz?
- Igen, uram. Semmi akadálya.
Intett a pisztolyával, hogy induljunk el elıtte Orsonnal.
Toltam a kerékpárt a móló vége felé, és nagyon rossz érzések kavarogtak
bennem, hogy a rendırfınök a hátam mögött jön a pisztollyal. Nem kellett
állati kommunikátornak lenni, hogy tudjam: Orson is ideges.
A móló egy betonjárdához ért ki, melyet virágágyások szegélyeztek. A
tompított fényben csigák csusszantak csillogó szarvaikkal az úttesten,
otthagyták nyálkás nyomaikat a betonfelületen, mintha ezek az alázatos
gerinctelenek is osztoztak volna az emberek nyugtalanságában és
létfeltételeik miatti elégedetlenségükben.
Óvatosan szlalomoztam a csigák között, s bár Orson meg-megszimatolta
ıket elhaladtában, ı is ellépdelt felettük.
A hátunk mögül viszont állandó recsegés hallatszott, mert Stevenson
módszeresen eltett láb alól minden útjába kerülı puhatestőt. Néhányukat
egyszerően eltaposta, de a többségüket erıvel tapodta meg - cipıjének
talpa úgy csapott le rájuk, mint egy pöröly.
Nem fordultam hátra.
Attól tartottam, hogy ugyanazt a gúnyos vigyort látom, melyet oly sokszor a
kölykök arcán, akik élvezettel kínoztak gyerekkoromban, mielıtt elég nagy
lettem ahhoz, hogy ellenálljak. Bár a szadista gyermeki tekintet is zavaró -
hiszen a hüllıszerő szemek üressége, a győlölettıl kipirult arc, a vértelen,
habzó száj önmagában is ijesztı -, egy felnıttön még rémületesebb, hát, még
ha pisztolyt tart a kezében, s rendırjelvénye van.
Stevenson fekete-fehér járır kocsija tíz méterre a móló bejáratától, a járda
mellett parkolt, egy babérfa hatalmas ágának árnyékában.
A biciklit a fa törzsének támasztottam. Ekkor kissé ijedten a rendırfınök felé
fordultam, aki épp kinyitotta az utas ülés oldalán az ajtót.
Még ebben a félhomályban is jól felismerhetı volt az arckifejezése: kiült rá
a győlöletnek és a dühnek valami olyan mélységesen irracionális vegyüléke,
amely minden vadállatnál veszélyesebbé tette az embert.
Stevenson eddig soha nem árulta el, hogy ilyen gonosz indulatok is
bujkálnak benne. Máskor mintha udvariatlanságra sem lett volna képes,
nemhogy értelmetlen győlöletre. Ha hirtelen bevallotta volna, hogy ı
tulajdonképpen nem is az igazi Lewis Stevenson, hanem egy idegen lény,
amely kölcsönvette a rendırfınök alakját, elhittem volna neki.
Intett a pisztoly csövével és Orsonra mordult:
- Szállj be a kocsiba, kutya!
- Jól ellesz ı idekint - mondtam.
- Beszállni! - förmedt a kutyára.
Orson gyanakvó pillantást vetett a kocsi nyitott ajtajára, és bizalmatlanul
vinnyogni kezdett.
- Megvár ı engem - próbáltam menteni az ebet. - Nem szokott elkóborolni.
- Azt akarom, hogy a kocsiban legyen, Snow - emelte fel jeges hangját
Stevenson. - A városban, érvényben van egy póráztörvény. Veled szemben
sosem érvényesítettük. Szemet hunytunk a dolog felett, úgy tettünk, mintha mi
sem történt volna... Azokkal a kutyákkal kivételt teszünk, amelyek egy
fogyatékos emberhez tartoznak.
Nem akartam Stevensonnal szembeszállni, ezért nem tiltakoztam a
fogyatékos megnevezés ellen. Sokkal kevésbé érdekelt ez a szó, mint az a
megjegyzés, amelyet majdnem kimondott: tekintettel arra, hogy ki volt az
anyád.
- Most azonban nem tőröm - sziszegte dühösen a rendırfınök -, hogy ez a
rohadt kutya itt mászkáljon póráz nélkül, és összeszarja a járdát, nem is
beszélve arról, hogy mindent összerohangál.
Megint csak nem láttam értelmét, hogy vitába szálljak vele. Hallgattam.
Nem nyerhettem volna meg a szópárbajt, amilyen cudarul ellenséges
hangulatban volt.
- Ha nem hajlandó nekem engedelmeskedni ez a dög - jegyezte meg
Stevenson -, neked kell rávenned.
Haboztam, próbáltam valami kibúvót találni. Minden másodperccel
veszélyesebb lett a helyzet. Még a félszigetet beborító ködben is nagyobb
biztonságban éreztem magam, a csapattal a sarkunkban.
- Rakd már be azt az átkozott kutyát abba a kurva kocsiba! - förmedt rám
Stevenson, és olyan méreg áradt belıle, hogy csupán a szavaival képes lett
volna megölni azokat a szerencsétlen csigákat.
Mivel a pisztolyt továbbra is a kezében tartotta, hátrányos helyzetben
voltam. Az némi megnyugvást jelentett, hogy nem tudta, nálam is van
fegyver. Egyelıre kénytelen voltam együttmőködni vele.
- A kocsiba, cimbora! - mondtam Orsonnak, miközben igyekeztem uralkodni a
hangomon, nehogy kiérezze belıle vad szívdobogásomat.
A kutya vonakodva engedelmeskedett.
Lewis Stevenson rácsapta a hátsó ajtót, majd engem is beinvitált.
- Te is ülj be, Snow!
Beültem, közben ı megkerülte a kocsit, és elhelyezkedett a volán mögött.
Bevágta az ajtót és felszólított, hogy én is csukjam be az enyémet. Nem
bántam volna, ha nem kell megtennem.
Általában nem jellemzı rám a klausztrofóbia, nem zavarnak a szők terek,
de most egy koporsó sem tőnhetett volna fojtogatóbbnak, mint a járır kocsi.
Az ablaknak feszülı köd csak fokozta ezt az érzést. Olyan volt ez az élmény,
mintha azt álmodtam volna, hogy élve temettek el.
Megreccsent a rádió, a diszpécser hangja úgy hatott, mint a
békabrekegés. Stevenson dühösen kikapcsolta.
Orson a hátsó ülés elıtt állt, mancsát feltette a fémrácsra, mely elválasztott
minket egymástól, s aggodalmasan pislogott mögüle. Amikor a rendırfınök
pisztolya csövével megnyomta a hátsó ajtók biztonsági zárját, a hang olyan
erıvel csattant, mintha egy guillotine csapott volna le.
Reméltem, hogy elrakja a pisztolyát, amikor beül, de egyre csak
szorongatta. Letette a combjára, a csöve a mőszerfal felé fordult. A mőszerfal
zöldes fényében láttam, hogy mutatóujja most a ravasz védıkosarára feszült,
de ez sem növelte az esélyeimet vele szemben.
Egy pillanatra lehajtotta a fejét és behunyta a szemét, mintha imádkozna,
vagy mint aki összeszedi a gondolatait.
A köd összesőrősödött a babérfa körül, apró cseppekben lehullt a levelek
végérıl, s minden ritmus nélkül kopogott a kocsi tetején.
Nyugodtan, az izgalom minden látható jele nélkül a dzseki zsebébe
dugtam mind a két kezem. Jobbom rátapadt a Glock markolatára.
Azzal vigasztaltam magam, hogy nyilván csak élénk fantáziám túlozza el a
veszélyt. Stevenson valóban pocsék hangulatban volt, ez tény, de amit
láttam a rendırség épülete mögött, abból tudtam, nem az igazság és a
törvény oldalán áll, ahogy ezt sokáig sikerült elhitetnie. Ez azonban még nem
jelenti azt, hogy gonoszak a szándékai. Meglehet, valóban csak beszélgetni
akar, s ha végzett a mondandójával, sértetlenül utamra enged.
A rendırfınök végül felemelte a fejét, a szeme zavarosan csillogott. Ahogy
tekintete felém fordult, ismét beleborzongtam, mennyi rosszindulat árad
belıle! Most azonban már pontosan tudtam, hogy miért pendült meg a
félelem vadul megfeszült idegeimen. Egy bizonyos szögbıl ugyanis olyan
sárga fény csillant meg benne, mint egyes állatokéban éjszaka. Ilyen hideg és
rejtélyes belsı fényt még soha nem láttam férfi vagy nı szemében.

25.

Ez az elektromos izzás olyan gyorsan kihunyt Stevenson szemében, hogy

más alkalommal a mőszerfal fényének tükrözıdésének tudtam volna be a
dolgot. Ám naplemente óta láttam a majmokat, amelyek nem csupán
majmok, találkoztam egy macskával, aki több mint egy szimpla macska, s
annyi rejtély vett körül, hogy meg tanultam jelentıséget tulajdonítani
látszólag jelentéktelen dolgoknak is.
A férfi szeme ismét fekete volt, nem izzott. A düh visszaszorult a hangjában,
a felszínen most szürke kétségbeesés és szomorúság váltakozott.
- Minden megváltozott már, és nincs visszaút.
- Mi változott meg?
- Nem az vagyok, aki valaha voltam. Már alig emlékszem, milyen ember
voltam. Ez már elveszett.
Éreztem, mindezt nemcsak nekem, hanem magának is mondja, hangosan
kesereg egykori énjének elvesztésén.
- Nincs vesztenivalóm. Mindent elragadtak tılem, ami fontos volt. Járkáló
hulla lettem, Snow. Az bizony. El tudod képzelni, milyen érzés ez?
- Nem.
- Még neked is, a tyúkszaros életeddel, ahogy bujkálsz a fény elıl, és csak éjjel
mászol elı, mint egy meztelen csiga a kövek alól - még a te életednek is van
értelme.
 Bár a rendırfınök nálunk választott tisztség, láthatóan nem aspirált a
szavazatomra.
A legszívesebben elküldtem volna az anyjába. De van egy kis különbség
aközött, ha az ember nem mutat félelmet, és aközött, hogy kiprovokál egy
golyót a fejébe.
Amikor elfordult tılem, és kibámult a szélvédın túlra, ismét felvillant a hideg
izzás a szemében, igaz, csak rövidebb idıre, mégis zavaróbb volt, mert nem
lehetett már képzelgésnek minısíteni.
Lehalkította a hangját, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgatja:
- Szörnyő rémálmaim vannak, iszonyatosak, tele vérrel és szexszel.
Nem tudtam, milyen mederbe terelıdik a beszélgetés; de valahogy a
legkevésbé sem érdekeltek a személyes nyavalyái.
- Több mint egy éve kezdıdtek - folytatta. - Elıször csak hetente egyszer
támadtak, de aztán egyre gyakrabban. Eleinte a nık, akiket rémálmaimban
láttam, ismeretlen alakok voltak, csupán fantáziaképek. Olyanok, mint a
kamaszkori álmok szereplıi, érett lányok, akik boldogan odaadják magukat
az embernek. Ezekben az álmokban azonban nem csak szexuális
kapcsolatom volt velük...
A gondolatai láthatóan sötétebb területekre kalandoztak.
A profilját láttam, verejték csillogott az arcán, de olyan vadságot árasztott,
csak remélhettem: nem tüntet ki azzal, hogy szembefordul velem.
Még jobban visszafogta a hangját.
- Ezekben az álmokban verem ıket, ütöm, addig püfölöm az arcukat, míg
semmi sem marad belılük, addig fojtogatom ıket, amíg nyelvük dagadtan ki
nem buggyan a szájukból...
Amikor elkezdte a monológját, rémület bujkált a hangjában. De aztán a
félelem mellett felismerhetıen megjelent a perverz izgalom is. Nemcsak
rekedt hangjában, hanem valahogy megfeszült a teste is.
- Azt élvezem a legjobban, ha már sírnak a fájdalomtól, megjelenik az agónia
az arcukon, ahogy véreznek. Nagyon izgalmas az egész! Amikor felébredek,
remegek a gyönyörtıl, megfeszülök a vágytól. És néha az is elıfordul - pedig
ötvenkét éves vagyok, az isten szerelmére -, hogy álmomban elélvezek, vagy
akkor, amikor kinyitom a szemem.
Orson hátrébb húzódott a biztonsági rácstól, vissza a hátsó üléshez.
Arra gondoltam, bárcsak magam is távolabb kerülhetnék Lewis
Stevensontól. A zsúfolt járır kocsi úgy ránk feszült, mintha a roncstelepi
zúzógépben lennénk.
- Aztán Louisa, a feleségem is megjelent ezekben az álmokban... Végül a két
lányom, Janine és Kyra is. İk mindig rettegtek tılem ebben a helyzetben. És
teljes joggal tették, mert a rettegésük csak fokozta az izgalmamat. Undorít,
ugyanakkor lázba is hoz, amit velük mővelek...
A düh, a kétségbeesés és a perverz izgalom még most is ott bujkált a
hangjában, lassú, mély légzésében, elıregörnyedı vállában - egész
lényében. És ebben a konfliktusban, melyet vágyai és tudata vívtak, ott
pislákolt a remény, hogy nem zuhan az ırület és a barbárság szakadékába.
Ez a reménykedés csendült ki a hangjából, ez remegett ott a viselkedésében
ugyanúgy, mint a düh, vagy az ırült vágy.
- Olyan szörnyővé váltak ezek az álmok, a dolgok, amiket velük mőveltem,
olyan betegek és mocskosak, hogy a végén már rettegtem az elalvástól is. A
végkimerülésig fennmaradtam, ameddig már csak a kávé keringett az
ereimben, és a végén már a tarkómhoz szorított jégkockák sem akadályozták
meg, hogy égı szemem lecsukódjon. Elaludtam, s az álom intenzívebb volt,
mint valaha, kimerültségem csak mélyebb álomba, mélyebb sötétségbe
repített. Ahol a legrettenetesebb szörnyek élnek. Az elsı álmok ráadásul
roppant élénk színekkel érkeztek, és pontosan hallottam könyörgésüket, az én
kegyetlen válaszaimat, a sikolyaikat, ahogy a torkukba mélyesztettem a
fogaimat.
Stevenson most is maga elıtt látta a szörnyő képeket, ott, ahol én csak a
lustán kavargó ködöt láttam. Mintha számára a szélvédı egy képernyı lenne,
amelyre ırült fantáziájának képei kivetülnek.
- Aztán kis idı múlva már nem harcoltam az alvás ellen. Elviseltem. Nem
sokkal késıbb - már nem emlékszem pontosan, melyik éjszaka volt - az álmok
nem rémisztettek többé, hanem tisztán élvezetessé váltak, már nem
gerjesztettek bennem bőntudatot. Eleinte nem akartam még magamnak sem
bevallani, de vártam a lefekvést. Ezek a nık jelentettek számomra mindent,
ha ébren voltam, de amikor elaludtam... lázba hozott a lehetıség,
megalázhatom ıket, hogy mindenféle kínzást eszelhetek ki számukra. Már
nem féltem az elalvástól, és nem is riadtam föl... Valami földöntúli gyönyört
éreztem. Feküdtem a sötétségben, azon törtem a fejem, mennyivel jobb
lenne ezeket a szörnyőségeket igaziból is elkövetni, nemcsak álmodni róluk.
Már a gondolat is, hogy a valóságban megtehetném ezeket a dolgokat,
valami hihetetlen erıt adott nekem - olyan szabadnak éreztem magam, mint
még soha azelıtt. Sıt úgy éreztem, hogy addig valami börtönben éltem. Úgy
tőnt, ezek a vágyak nem bőnös dolgok. Nincs is morális vetületük. Nem jók
vagy rosszak. Csupán félelmetesen felszabadító hatásúak.
Vagy a járır kocsiban lett egyre áporodottabb a levegı, vagy beteggé
tett a gondolat, hogy ugyanazt a levegıt szívom be, amelyet a rendırfınök
kifújt. A számat fémes íz töltötte ki, mintha egy pénzérmét szopogattam volna.
A gyomrom összerándult. A szívem jéghideg volt.
Balsejtelem gyötört, hogy Stevenson ezt csak kezdetnek szánta, s még
győlöletesebb beismerések következnek, amit nem szeretnék hallani.
Szerettem volna belefojtani a szót, mielıtt ezt a végsı titkot is a nyakamba
zúdítja, de láttam, valami arra kényszeríti, hogy nekem mondja el elıször
rettenetes fantáziaképeit. Nem tudtam el- hallgattatni, hacsak meg nem
ölöm.
- Nemrég - folytatta olyan buja hangsúllyal, hogy életem egész hátralévı
részében kísérteni fog - ezeknek az álmoknak az unokám, Brandy lett a
fıszereplıje. Csinoska, tízéves lány. Nagyon csinos. Olyan kis vékony! És miket
mővelek vele álmomban! Te el sem tudod képzelni ezt a kegyetlen brutalitást.
Valami olyan találékonyság van bennem, hogy az nem igaz. Amikor
felébredek, nem bírok magammal. Transzba révülök. Csak fekszem az ágyban
a feleségem mellett, akinek fogalma sincs, mi száll meg ilyenkor. Hogy milyen
abszolút szabadság nyílik meg elıttem, amit bármikor megragadhatok. Akár
holnap, akár a jövı héten. De akár most is!
 A fejünk fölött mintha megszólalt volna a babérfa, ahogy nyelvszerő levelei
megremegtek a kicsapódott köd súlya alatt. Összerezzentem, hirtelen lezúdult
a kocsira a sok vízcsepp, s meglepett, hogy nem vért látok lecsordulni az
ablakokon.
Még jobban rátapadt a tenyerem a Glock markolatára. Azok után, amiket
Stevenson elmondott, nem tudtam elképzelni, hogy élve elenged innen. Több
kisebb mozdulattal, nehogy felkeltsem a gyanúját, olyan pózba fordultam,
hogy a dzsekim zsebén át lelıhessem, ha úgy adódik.
- A múlt héten - folytatta lázasan suttogva a rendırfınök - Kyra lányom
áthozta vacsorázni a kis Brandyt, és szinte megkövülten figyeltem. A lelki
szemeimmel meztelennek láttam, mint álmomban is. Olyan törékeny volt,
karcsú, sebezhetı! Annyira begerjedtem, hogy alig bírtam palástolni
állapotomat a nık elıtt. Azt akartam, muszáj volt, kellett...
Hirtelen felzokogott: többször is áthullámzott rajta a fájdalom, a
kétségbeesés, de most erısebben, mint az elején, amikor beszélni kezdett. A
perverz, mocskos vágy most elmerült a nyomorúság és az öngyőlölet árjában.
- Az egyik énem végezni akar a másikkal - folytatta Stevenson -, de a
gyengébbik ez, s egyre kisebb és egyre gyengébb. Egy morzsa, amely még
megmaradt a régi önmagamból. Ez a vadállat, akivé lettem, sosem végezne
magával. Soha. Túlságosan is élı ez a lény bennem.
Ökölbe szorított bal kezét begyömöszölte a szájába, s olyan erıvel
harapott rá, hogy csodálkoztam, miért nem vérzik. Így próbálta meg elfojtani
a hullámokban rátörı zokogást.
Ebben az új személyiségben, akivé Lewis Stevenson vált, nyoma sincs
annak a nyugodt, szilárd tartású embernek, aki oly hiteles alakja volt az
igazságnak, a tekintélynek. Legalábbis ezen az éjszakán, amint elkapta ez a
komor hangulat. Most vad érzelmek hullámoztak benne, örvénylett és
áramlott minden körülötte, a nyugalom legkisebb jele nélkül.
Félelmem alábbhagyott, s kezdte átadni helyét a szánalomnak. Már-már
megszorítottam a vállát, hogy megnyugtassam, de uralkodtam magamon,
mert a szörnyet, aki az elıbb megmutatta az erejét, még nem gyızték le,
még nincs láncra verve.
Stevenson leengedte az öklét, felém fordult, s valami olyan fájdalom
tükrözıdött az arcán, hogy lesütöttem a szemem.
İ is elfordult, ismét merın bámult ki a ködbe a szélvédın át, s lassan meg
tudott szólalni:
- Egy hete mindenféle ürüggyel felkeresem Kyrát, hogy Brandy közelében
lehessek.
Elıször még remegett a hangja, de ez gyorsan elmúlt, s valami lélektelen
szörnyeteg buja bugyogásává vált.
- Néha késı éjjel, amikor elkap ez az átkozott hangulat, olyan jeges őrt érzek
magamban, hogy a legszívesebben ordítanék, s érzem, csak úgy tudnék
véget vetni neki... ha azt tenném, ami álmomban örömet okoz. És elıbb vagy
utóbb meg is teszem. Elıbb vagy utóbb... Igen.
Az elıbbi bőntudat- és fájdalomáradat most már valami nyugodt, de
démoni erıvé alakult.
- Mert megteszem. Kerestem olyan fiatal lányokat, mint Brandy, akik
ugyanolyan karcsúak, mint ı, csinosak és legfeljebb tízévesek.
Biztonságosabb lesz olyasvalakivel kezdeni, akinek nincs köze hozzám.
Biztonságosabb, de ugyanolyan jó. Tudom, hogy jó lesz. Akkora örömöt ad ez
az erı, a pusztítás. Ledobni magadról minden béklyót, lerombolni minden
falat, és végre teljesen felszabadulni! Meg fogom harapni azt a lányt, ha
kettesben maradunk. És csak harapom és harapom! Álmomban nyalogatom
a bırét, érzem a sós verejtékét, ahogy sikoltozik, szinte a fogaimban érzem a
sikolyai vibrálását.
Még a félhomályban is jól láttam, ahogy mániásan lüktet a halántéka. Az
állkapcsa megfeszült, a szája széle rángatózott az izgalomtól. Inkább állatnak
tőnt, mint embernek - vagy valaminek, amiben mindkettı jelen van.
Olyan erıvel szorongattam a Glockot, hogy belefájdult a vállam. Azon
vettem észre magam, hogy ujjam ráfeszül a ravaszra, s véletlenül el találom
sütni a fegyvert, pedig még nem is sikerült teljesen célba vennem a
rendırfınököt. Ujjam alig engedelmeskedett agyam parancsának, végül
elengedte a ravaszt.
- És miért vált ilyenné? - kérdeztem.
Felém fordult, s megint felvillant a zöldes izzás a szemében. Aztán már csak
sötét és gyilkos indulat csillogott benne.
- Egy kis küldöncfiú miatt - felelte rejtélyesen. - Egy kis küldöncfiú, aki az
istennek nem akar meghalni.
- És miért beszél nekem az álmairól, s hogy mire készül egy szerencsétlen
kislánnyal?
- Azért, te nyomorult féreg, mert ultimátumot akarok neked átadni, mert azt
akarom, megértsd, milyen súlyos a helyzet, hogy milyen veszélyes vagyok.
Milyen kevés a vesztenivalóm, és mennyire élvezni fogom, ha ki kell, majd
belezzelek. Mert vannak mások, akik nem nyúlnak hozzád...
- Azért, mert az anyám az volt, aki.
- Szóval ezt már tudod?
- Csak azt nem tudom, hogy mit jelent. Ki volt az én anyám ebben az
egészben?
Stevenson nem a kérdésemre válaszolt:
- Vannak, akik nem nyúlnak hozzád, és azt sem akarják, hogy én tegyem. De
ha muszáj, ha sokat szaglászol, én szétzúzom a koponyádat, kikaparom belıle
az agyadat, és megetetem a halakkal. Szerinted nem teszem meg?
- De igen - feleltem komolyan.
- Mivel megírtad azt a sikerkönyvet, talán néhány médiás fickó meg is
hallgatna. De ha megtudom, hogy felhívsz egyetlen ilyet is, kicsinálom azt a
rádiós szukát. Isten az atyám, hogy kibelezem.
Feldühített, hogy szóba hozta Sashát, de meg is rémített, ezért csendben
maradtam.
Most már világos volt, hogy Roosevelt Frost figyelmeztetése valóban csak
tanács volt. Ez volt a fenyegetés, melyrıl Roosevelt a macskától hallott.
Stevenson arcába visszatért a szín - mintha abban a pillanatban, hogy
elfogadta ırülten buja vágyait, tőz lepte volna el benne a jeges őrt.
A mőszerfalhoz nyúlt, és kikapcsolta a főtést.
 Halálbiztos, hogy holnap naplementéig elrabolja azt a kislányt.
Csak azért mertem faggatni, mert már a pisztolyom csöve felé meredt.
- Hol az apám holtteste?
- Fort Wyvernben. Fel kell boncolni.
- Miért?
- Nem kell tudnod. De azért, hogy abbahagyd az ostoba kis keresztes
háborúd, annyit elárulok, valóban a rák végzett vele. Egy bizonyos rák. Nincs
kin, számon kérned a halálát. És nem is tudod megbeszélni senkivel a dolgot,
mint ahogyan, Angela Ferrymannel tetted.
- Miért higgyek magának?
- Mert ugyanolyan könnyedén kinyírhatlak, ahogyan válaszolok - miért
hazudnék?
- Mi folyik Moonlight Bayben?
A rendırfınök arcán olyan eszelıs vigyor suhant át, amelyet eddig
legfeljebb csak egy elmegyógyintézet falain belül lehetett látni. Mintha a
közelgı katasztrófa örömmel töltötte volna el.
- Az egész város hullámvasúton rohan a pokol felé, s ez egy hihetetlen utazás
lesz.
- Ez nem válasz.
- Be kell érned ennyivel.
- Ki ölte meg az anyámat?
- Baleset volt.
- Ma estig én is azt hittem.
A gonosz vigyor kicsit szélesebb lett az arcán.
- Rendben. Ha annyira ragaszkodsz hozzá. Valóban megölték az anyádat,
ahogy gyanítod.
A szívem hirtelen úgy elnehezedett, mintha kıbıl lett volna.
- És ki ölte meg?
- İ maga. Végzett saját magával. Öngyilkos lett. Taposta a gázt, és
százhatvannal belerohant a híd pillérjébe. Mőszaki hibát nem találtunk, a gáz
nem ragadt be. Ez csak az álca volt, amit kiötlöttünk.
- Maga hazug állat!
Stevenson nagyon lassan megnyalta az ajkát, mintha édes lenne a
mosolya.
- Ez nem hazugság, Snow. És tudod mit? Ha két éve tudom, hogy mi történik
velem, mennyire megváltozik minden, boldogan nyírtam volna ki az anyádat
magam is. Azért, amilyen szerepet ebben az egészben játszott. Elvittem volna
valahova, kivágom a szívét, sóval tömöm be a helyét a mellkasában, és
máglyán égetem el - ahogy azt egy boszorkánnyal tenni illik. Mert mi a
különbség az ı tette és egy boszorkány átka között? Tudomány vagy mágia?
Mi a különbség, ha az eredmény ugyanaz? De akkor még nem tudtam, mi
lesz, hogy mit tett, és saját kezőleg oldotta meg a dilemmát.
Valami nehéz émelygés kerített hatalmába, mert kihallottam a hangjából
az igazat. Persze csak egy töredéket értettem az elmondottakból, de még így
is túl sokat.
- Nincs mit megbosszulnod, te kis féreg. Senki nem ölte meg a szüléidet. Sıt,
ha úgy nézed, az anyád végzett mindkettıjükkel.
 Behunytam a szemem. Nem bírtam elviselni a látványát, és nemcsak azért,
mert örömét lelte az anyám halálában, hanem mert láthatóan úgy hitte -
talán joggal? -, megérdemelte.
- Most pedig mássz szépen vissza az odúdba, és maradj is ott életed végéig.
Nem engedhetjük, hogy telikürtöld a világot ezzel. Mert ha a világ megtudja,
hogy mi történt itt, ha a hír túlterjed a wyvernieken és rajtunk, akkor
karanténba zárják az egész környéket. Elzárnak minket, kiirtanak mindenkit,
minden házat porrá égetnek, megölnek minden madarat, prérifarkast és
házimacskát. Még az is lehet, hogy atombombát dobnak a helyre, a
biztonság kedvéért. Persze nem mennének vele semmire, mert a dolog már
eljutott a földrész túlsó határáig, sıt tovább. Ugyan mi vagyunk a forrás, így a
hatás jobban látható, de ez már nélkülünk is továbbterjed. És nem akar senki
sem megdögleni azért, hogy valami seggfej politikus kijelenthesse, a helyzet
ura volt.
Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy rám emeli a pisztolyát. A csöve alig
fél méterre volt
az arcomtól. Most már csak abból kovácsolhattam elınyt, hogy még mindig
nem tudott a fegyveremrıl. De ez csak akkor számít, ha én húzom meg elıbb
a ravaszt.
Bár tudtam, hogy értelmetlen, megpróbáltam vitába szállni vele - talán
azért, mert így akartam még több igazságot megtudni az anyámról.
- Ide hallgasson, az isten szerelmére, néhány perce még azon kesergett, hogy
nincs miért élnie. Akármi történt itt, talán van segítség...
- Hangulatom támadt - vágott közbe élesen. - Nem figyelsz, seggfej? Az
elıbb azt mondtam, hogy különös hangulatom van. Nagyon szar
hangulatom. Most egy kissé megváltozott. Sokkal jobb. Olyan hangulatom
van, hogy elé megyek annak, amivé válok, nem próbálok meg harcolni
ellene. Változom, kis haver. Errıl van szó. Változás, dicsıséges metamorfózis
zajlik, minden változik, egyszer s mindenkorra megváltozik. Új világ jön - és ez
szédítı lesz!
- De nem tudjuk...
- Ha kideríted, mi történt, és telekürtölöd vele a világot, a saját halálos ítéleted
írod alá. Megölöd vele a kis szexi rádiós puncikát és az összes barátodat. Most
pedig szállj ki a kocsiból, ülj fel a biciklidre, és húzd el azt a csontos seggedet
hazafelé. Temesd el a hamvakat, amit majd Sandy Kirktıl kapsz. És ha
mégsem bírod elviselni, hogy nem tudsz eleget - mert hátha egy
macskaharapás hatására elhatalmasodik rajtad a kíváncsiság -, akkor menj le
szépen a vízpartra, feküdj ki a napra, és szedj fel magadra valami kurva jó kis
színt.
Nem hittem, hogy elenged.
Aztán hozzátette:
- A kutya velem marad.
- Nem!
Csak intett a pisztolyával, hogy kifelé.
- İ az én kutyám.
- Senkié sem. És nem nyitok vitát.
- Mit akar vele?
- Megleckéztetem.
- Tessék?
- Elviszem a városházi garázsba. Van ott egy faaprító gép, azzal darálják be a
hulladék ágakat.
- Kizárt dolog.
- Beleeresztek egy golyót a kutya fejébe...
- Nem.
- ... aztán belehajítom a daraboló gépbe.
- Engedje el ıt is!
- ... beleteszem egy nejlonzsákba a pépet, és bedobom hozzád
emlékeztetınek.
Csak bámultam a rendırfınökre, és tudtam, hogy nem csupán
megváltozott. Már nem is ugyanaz az ember volt, hanem valami új. Mintha
valaki újjászületett volna Lewis Stevensonból, mint egy pillangó a gubóból,
csak itt taszítóan megfordult a folyamat: a pillangó visszament a gubóba, s a
hernyó elıbújt. Ez a rémületes metamorfózis bizonyos ideje tartott már, de a
szemem elıtt tetızött be. A korábbi rendırfınök utolsó maradványai is
eltőntek, és azt a valakit, akivel most farkasszemet néztem, csupán a vágyai
vezérelték, melyet nem gátolt lelkiismeret, s már nem tudott zokogni, mint az
elıbb tette. Ugyanolyan gyilkos lénnyé alakult, mint bármelyik ragadozó a
föld kerekén.
Ha a laborból származó fertızés tette ezt vele, vajon most én is
megkaptam?
A szívem harcolt, keményen küzdött minden egyes dobbanással.
Bár sosem tartottam képesnek magam arra, hogy embert öljek, most meg
kell tennem, mert nemcsak Orsont mentem meg vele, hanem azokat a
lányokat és asszonyokat, akiket rémálmainak aktív szereplıjévé akart tenni.
Több acélosság csendült a hangomban, mint vártam, amikor
megszólaltam: - Engedje ki a kutyát a kocsiból, de azonnali
Hitetlenkedve nézett rám, majd arcára kiült a csörgıkígyóhoz illı mosoly,
majd megszólalt:
- Elfelejtetted, hogy ki itt a zsaru? Mi, seggfej? Elfelejtetted, kinél van a
pisztoly?
Ha elsütöm a Glockot, talán nem sikerül azonnal megölnöm a rohadékot,
még ilyen közelrıl sem. De ha véletlenül át is üti a golyó a szívét, reflexbıl
akkor is elhúzhatja a ravaszt, s mivel alig fél méterre ült tılem, nem véthetett
el.
Végül ı törte meg a hirtelen támadt csendet:
- Rendben van, akarod látni, hogyan csinálom?
Hihetetlen gyorsan megfordult az ülésen, a pisztoly csövét bedugta a rács
közé, és a kutyára lıtt.
A dörrenésbe beleremegett a kocsi, Orson felvisított.
- Nem! - kiáltottam fel.
Amikor Stevenson kiemelte a pisztoly csövét a résbıl, rálıttem. A golyó
feltépte a bırdzsekim oldalát, s lyukat ütött a mellkasába. Vadul az autó
mennyezetébe lıtt. Erre újból tüzeltem, ezúttal a torkába, s az ablak
robbanva tört darabjaira, amint a lövedék távozott a tarkójából.
 26.

Csak ültem döbbenten, mintha varázsló átka vert volna béklyóba,

moccanni, de még pislogni sem tudtam. A szívem hatalmas vasgolyóként
csüngött a mellkasomban. Elzsibbadtam. Még a pisztolyt sem éreztem a
kezemben. Nem láttam semmit, a halottat sem, akirıl csak sejtettem, hogy ott
kell hevernie az ülésen. Kis idıre megsüketített a dörrenés, vagy talán inkább
a vágy, hogy ne halljam saját lelkiismeretem robaját.
Kizárólag a szaglásom nem hagyott cserben. A lıpor, csípıs foszforszaga, a
vér fémes aromája, a vizeletbőz, mert végvonaglásában Stevenson a
nadrágjába csinált. És mintha anyám samponjának rózsaillata is ott keringene
a szők utastérben. Mindegyik valóságos volt, a rózsáét kivéve, mely csak
emlékezetem mélyébıl tört elı. A szélsıséges rémület visszahozza
gyerekkorunk gesztusait, mondja Chazal. Ez a samponillat volt az én
reakcióm, így nyújtottam ki a kezem elveszett anyám felé, hogy védjen meg.
Aztán egyszerre rohantak le az érzékek, a hangok, a látvány, és akkorát
rándultam, mint Lewis Stevenson, amikor a két 9 mm-es lövedék belehatolt.
Felkiáltottam, és levegı után kapkodtam, mintha légszomj kínozna.
Remegve nyomtam meg a gombot a mőszerfalon, a központi zár, hangos
kattanással nyílt ki.
Kikecmeregtem a kocsiból, feltéptem a hátsó ajtót, és rémülten Orson
nevét kiáltottam. Hogy fogom állatorvoshoz vinni, ha megsebesült? Már elıre
rettegtem a gondolattól, hogy esetleg elpusztult. De nem halhatott meg:
nem volt hétköznapi kutya: ı az én barátom és társam, aki már három éve
velem van, s ugyanolyan lényeges részévé vált sötétségben zajló életemnek,
mint a többi barátom.
Nem halt meg. Olyan megkönnyebbülten robbant ki a kocsiból, hogy
majdnem fölborított. A lövést követı vonyítás nem a fájdalmát fejezte ki,
hanem a riadalmat.
Térdre rogytam a járdán, a Glock kicsúszott a kezembıl, és karjaimba
zártam a kutyát. Vadul öleltem magamhoz, simogattam a fejét, fekete
bundáját, élveztem a zihálását, hevesen verı szívének lüktetését, de még
leheletének áporodott szagát is.
Nem tudtam megszólalni. Az elmúlt percek eseményei a torkomra
forrasztották a szót. Ha sikerült volna kiszabadítanom, az egész gát átszakad,
és feltör belılem a veszteségek miatti fájdalom, elıjönnek az eddig
visszatartott könnyek apámért, Angela Ferrymanért.
Ugyanakkor, ha használni tudom is a hangom, a szavaknak nem lett volna
jelentıségük. Bár Orson kétségtelenül különleges kutya, izgatott párbeszédbe
nem tudtunk volna bonyolódni. Addig semmiképp, míg nem számőzöm
magamból az észérveket, s Roosevelt Frost meg nem tanít kommunikálni az
állatokkal.
Végre elengedtem Orsont, fölvettem a pisztolyt, felálltam, és szemügyre
vettem a kikötı parkolóját. A köd eltakarta a kocsik többségét. Senki sem volt
a közelben, az éjszaka csendes volt, leszámítva a járır kocsi alapjáraton
dohogó motorját.
 A dörejt a jelek szerint elnyelte a karosszéria és a köd. A legközelebbi házak
csak két háztömbnyire kezdıdtek. Ha pedig valakit mégis felvertek volna a
hajóján a tompa lövések, nyilván arra gondol, hogy valami kipufogó. Vagy
egy ajtót vágtak be az ébrenlét és az álom határán.
Nem fenyegetett közvetlenül az a veszély, hogy elkapnak, de elkerekezni
sem akartam, elkerülendı a büntetést. Végül is a rendırfınököt öltem meg.
Bár nem volt ugyanaz az ember, akit Moonlight Bay lakói egykor annyira
csodáltak - az emberek szolgálójából valami olyan lénnyé alakult át, akibıl
hiányzott az elemi emberiesség -, semmiképpen sem tudtam volna
bebizonyítani, hogy ez az egykori hıs pontosan azzá a szörnyeteggé
változott, aki ellen felesküdött.
A bőnügyi technikusok által összegyőjthetı bizonyítékok ellenem szólnak. Az
áldozat kiléte miatt a legjobb embereket küldenék a megyétıl, az államtól,
akiknek a járır kocsi alapos átnézése közben semmi sem kerülné el a
figyelmét.
A börtönt egy gyertyafényes cellában sem tudnám elviselni. Bár életemet
korlátok közé szorítja a fény, falakat azért mégse kell állítanom a hajnal és a
naplemente közé. És nem is fogok ilyen falakat felhúzni soha. A zárt terek
sötétsége lényegesen eltér az éjszakáétól. Az éjszakának nincsenek határai.
Rejtélyek, felfedezések, csodák és örömök végtelen sorát kínálja. Az éjszaka
az a szabadságzászló, mely alatt élünk, s mely alatt élni fogok halálomig.
Beteggé tett a tudat, hogy vissza kell mennem a járır kocsiba, ahol a hulla
hever, hogy letöröljek mindent, amin ujjlenyomatot hagyhattam. De ez úgyis
felesleges erılködés lenne, hiszen biztosan elfeledkeznék valami fontosról.
Különben is, nemcsak ujjlenyomatokat találnának, hanem mást is.
Szırszálat. Elemi rostokat a farmeromból. A sapkámból. Orson szırét a hátsó
ülésen, körmének nyomát a kárpiton. És egészen biztosan mást is, ami
ugyanilyen inkrimináló.
Átkozott szerencsém volt. A lövéseket senki sem hallotta. De természeténél
fogva mind a szerencse, mind pedig az idı elfogy - és bár órámban mikrocsip
dolgozott, és nem rugó, hallottam a ketyegést!
Orson is ideges volt, vadul szaglászta a levegıt a majmok és más veszély
után kutatva.
A járır kocsihoz siettem, és felnyitottam a csomagtartót. Zárva volt. Ettıl
tartottam.
Tik-tak, tik-tak.
Nekiduráltam magam, s visszatértem, hogy kinyissam az elsı ajtót. Vettem
egy mély lélegzetet, és behajoltam.
Stevenson kitekeredetten hevert az ülésen, feje az ajtóoszlopnak vetve. A
szája néma kiáltásra nyílt, a foga véres, mintha beteljesült volna az álma,
hogy fiatal lányokba mélyesztheti.
A kitört ablak miatti enyhe huzattól gyér köd áradt a kocsiba, mintha még
mindig meleg vér gızölgött volna a halott egyenruhájáról.
Stevenson olajos, fekete szeme nyitva volt. Se élet, se földöntúli izzás nem
csillogott benne, mégis arra számítottam, hogy hirtelen pislant egyet, a
tekintete fókuszál, majd rám mered.
 Mielıtt a rendırfınök véres keze utánam nyúlhatott volna, kikaptam a
kulcsot a gyújtásból, ismét a kocsi hátuljához mentem, s kifújtam magamból a
visszatartott levegıt.
A csomagtartóban megtaláltam az elsısegélydobozt, de csak az ollót és
egy tekercs gézt vettem ki belıle.
Miközben Orson a környéket vigyázta, szorgalmasan szimatolva a levegıt,
letekertem a gézt, másfél méteres darabokat vagdaltam le belıle, majd
összecsomóztam ıket, végül megszületett a háromméteres gyújtózsinór.
Tik-tak, tik-tak.
Lefektettem a gézcsíkot a járdára, levettem a kocsi benzinsapkáját.
Megütötte az orromat a szag.
Visszaraktam a dobozba a géz maradékát és az ollót, majd lezártam a
csomagtartót. Körbekémleltem.
A parkoló továbbra is elhagyatott volt. Csak a kocsi tetején doboló
páracseppek szabálytalan ritmusa s a kutya körmeinek csattogása hallatszott.
Még egyszer be kell térnem Lewis Stevenson hullájához, hogy visszategyem
a helyére a slusszkulcsot. Láttam jó néhány krimisorozatot, könnyen le tudja
buktatni a legzseniálisabb bőnözıt is egy okos nyomozó. Vagy a hobbiként
gyilkossági rejtélyek megfejtésével foglalkozó krimi írónı. Vagy a
nyugalmazott tanítókisasszony. Mindez a film fıcímének felbukkanásától a
lezáráskor megjelenı deo reklámig tart. Én pedig azt szeretném, hogy ezek a
profik és amatırök most nagyon kevés nyomon indulhassanak el.
A halott hirtelen hangosan böfögött, a gázok feltörtek a nyelıcsövébıl.
- Talán próbálkozz az Alkaselzerrel, barátom! - ezzel a fekete humorral
próbáltam felvidítani magam.
Nem leltem egyik üres töltényhüvelyt sem az elsı ülésen. Ezek alapján
azonosítani lehet a gyilkos fegyvert, de ahhoz nem volt elég lelkierım, hogy
átkutassam a kocsi padlóját - különösen nem a hulla lábainál.
Különben is, ha megtalálom a töltényhüvelyeket, egy lövedék a mellébe
fúródott. És ha nem torzult el túlzottan ez az ólomdarab, megtalálják rajta a
jellegzetes huzagolás nyomait, melyek alapján azonosítható lesz a pisztolyom.
De a börtön perspektívája sem riasztott annyira, mint az, hogy zsebkésemmel
a halott vérzı mellkasában kotorásszak a golyó után.
Ha más ember vagyok, s ha a gyomrom is bírja a rögtönzött boncolást,
akkor sem kockáztatom meg a dolgot. Stevenson drasztikus
személyiségváltozása - hirtelen támadt vérszomja - feltehetıen nem egyetlen
szimptómája volt annak a kórnak, ami megfertızte. Nem akartam a vérével
és a szöveteivel közvetlen kapcsolatba kerülni.
Amikor a rendırfınök nemi erıszakkal és csonkítással teli álmairól beszélt,
beteggé tett a gondolat, hogy egy levegıt szívok vele. Kétlem azonban,
hogy a kórokozó a levegıben is terjedne. Ha valóban annyira fertızı, akkor
Moonlight Bay nem hullámvasúton száguld a pokol felé, hanem már réges-
rég megérkezett volna a kénköves bőzt árasztó sátáni birodalomba.
Tik-tak, tik-tak.
A mőszerfal üzemanyag-kijelzıje szerint a tank majdnem tele volt. Tökéletes.
Az este folyamán, Angela házában a majomcsapat megtanított arra, miként
kell tönkretenni a bizonyítékokat, eltüntetni egy gyilkosság nyomait.
 A tőznek olyan hevesnek kell lennie, hogy a rézhüvelyek, a kocsi hengerelt
lemezei, de még egyes öntvényei is megolvadjanak. A néhai Lewis
Stevensonból pedig ne maradjon más,
csak néhány elszenesedett csont, a puha ólomgolyó pedig elenyészik. Az
viszont biztos, hogy ujjlenyomat, szırszál vagy elemi rost egyáltalán nem
marad épen.
A másik golyó áthaladt a rendırfınök nyakán, és mozaikká zúzta az
oldalsó ablakot. Egy kis szerencsével ott hever valahol a parkolót körülvevı
sövény rejtekében, s képtelenség lesz megtalálni.
A dzsekimen persze ott maradtak az inkrimináló lıpornyomok. Ezt is meg
kellett volna semmisítenem, de nem vitt rá a lélek. Szerettem a dzsekimet. A
golyó ütötte lyuk a zsebe felett csak még dögösebbé tette.
- Azért ennyi esélyt adhatok a nyugdíjas tanítónınek - morogtam, miközben
bevágtam a kocsi ajtaját.
Olyan tompán és humortalanul szakadt ki belılem a nevetés, hogy
majdnem ugyanúgy megrémített, mint a börtön lehetısége.
Kipattintottam a Glock tárát, kivettem egy golyót, tehát már csak hat
maradt, majd visszaugrasztottam a tárat a helyére.
Orson türelmetlenül vinnyogott, és szájába kapta az egyik gézdarab végét.
- Úgy, úgy - mondtam neki, és megmoncsoltam a fülét.
A kutya azért vette föl a géz végét, mert érdekelte, mint ahogy minden
érdekli ıket.
Furcsa ez a fehér csík. Olyan, mint egy kígyó, de mégsem az. Érdekes. Snow
gazdinak meg rajta van a szaga. Lehet, hogy ehetı? Most bármi ehetı jól
jönne...
Hogy Orson felemelte a gyújtózsinór végét, nem jelenti szükségszerően azt,
hogy tisztában van az általam kisütött terv természetével. Érdeklıdése - bár
valóban sajátos idızítéssel - lehetett tisztán véletlen is.
Persze. Mint ahogy az is merı véletlen, hogy minden július 4-én tőzijátékot
rendeznek.
Vadul kalapáló szívvel, a leleplezéstıl rettegve, kivettem Orson szájából a
gézt.
A kutya kíváncsian figyelt.
- Elégedett vagy a csomóval - kérdeztem tıle -, vagy inkább magad kötsz rá
egyet?
A tanknyílásba engedtem a golyóra kötött gézt, mely azonnal magába
szívta az üzemanyagot.
Orson idegesen rohangálni kezdett a kocsi körül: Siess, siess! Gyorsan,
gyorsan! Siess már, Snow gazda!
Majdnem másfél méternyi gyújtózsinórt kívül hagytam a tankon. Ott lógott
a kocsi oldalán, leért a járdára.
Felkaptam a kerékpárt a babérfa alól, majd lehajoltam és gázöngyújtóval
meggyújtottam a gyújtózsinór végét. Bár a géznek ezt a részét nem itatta át a
benzin, gyorsan égett. Túlságosan is gyorsan.
Felpattantam a biciklire, és olyan erıvel kezdtem taposni a pedált, mintha
a pokol minden
ügyvédje és az összes földi démon ott nyomulna a sarkamban - ahogy
valószínőleg tették is. Orson mellettem rohant, ahogy átszáguldottam a
parkolón a kijárat felé, ki az Embarcadero Wayre, amely elhagyatott volt.
Délre fordultam a ráccsal lezárt üzletek és éttermek mellett.
A robbanás hamar bekövetkezett, ám a felhussanás fele olyan hangos sem
volt, mint vártam. Körülöttem, de még elıttem is kivirult a narancsszínő fény. A
lobbanást nagy távolságra elvitték a ködrészecskék.
Fékeztem, száznyolcvan fokos fordulatot tettem, majd egyik lábammal a
bitumenre dılve hátranéztem.
Keveset lehetett csak látni, részleteket egyáltalán nem: a sárgásfehér
tőzfészket lágyabb vörös lángok ölelték körül, melyeknek körvonalait elmosta
a köd.
A legszörnyőbb látványt nem az éjszaka valóságában láttam, hanem a
bensımben: ahogy Lewis Stevenson feje füstölve elırebukik, és sisteregve sül
ki belıle a zsír, mint a serpenyıben lévı szalonnaszeletbıl.
- Úristen! - bukott ki belılem olyan rekedt, remegı hangon, hogy elıször rá
sem ismertem.
Mégsem volt más választásom, mint meggyújtani a gézt. Bár a rendırök
valószínőleg tudni fogják, hogy Stevensont megölték, de hogy ez miként
történt - és ki tette -, a tőz miatt soha nem fog kiderülni.
A bicikliláncom énekelt, olyan sebesen tekertem, így hagytuk el a kikötı
területét bőntársammal, a kutyával, s az utcák és sikátorok útvesztıjén
keresztül Moonlight Bay szívét vettük célba. A nehéz Glock ellenére a dzsekim
úszott mögöttem, mint egy köpeny. Úgy menekültem, mint a mesebeli fantom
az operaház alatti labirintusból, hogy mostantól kezdve a felszíni világot tartsa
rémületben.
Nem sok jót árult el rólam, hogy ilyen romantikus képzeteim támadtak
közvetlenül a gyilkosság után. Csak azzal védekezhetek, visszapörgetve az
eseményeket, hogy életveszélyben voltam, s igyekeztem szabadulni
rettegésemtıl. De még ennél is kétségbeesettebben akartam szabadulni a
lövések emlékétıl. El kellett nyomnom magamban az égı tetem elképzelt
látványát is, mely úgy tört rám, mint dılı csontvázak az elvarázsolt
kastélyban.
De ez az erıfeszítés csupán addig tartott, míg el nem értem a színház
mögötti sikátorba. A hátsó kijárat feletti biztonsági lámpa barnás fénye
mocskossá festette a ködöt. Hirtelen leugrottam a bringáról, és eldobtam. A
csatornarács fölé hajolva kiadtam magamból azt a keveset, amit még nem
emésztettem meg a Bobby Hallowaynél elfogyasztott vacsorából.
Végül is megöltem egy embert.
Az nem kérdés, hogy megérdemelte a halált. Lewis Stevenson elıbb vagy
utóbb mindenképpen végzett volna velem, hiába kegyelmeztek meg nekem
az összeesküvık. Vitathatatlanul önvédelembıl gyilkoltam. És Orson életét is
meg kellett védenem.
Ezzel együtt egy emberi lényt pusztítottam el; a körülmények sem
változtattak a tett erkölcsi megítélésén. Az áldozat élettelen szeme kísértett.
De a kiáltásra nyitott szája, a véres fogai is. Ezek mind belevésıdtek a
memóriámba. A hangokra, az ízekre és a tapintásra nehezebb
visszaemlékezni; az pedig szinte lehetetlen, hogy az ember felidézzen egy
illatot az emlékezetében. Mégis éreztem anyám rózsasamponjáét, s most
Stevenson vérének fémes szagú emléke fordította fel a gyomromat.
Igazából nem csupán a gyilkolás ténye rendített meg, hanem az is, hogy
meg kellett semmisítenem a tetemet. És mindezt ilyen hatékonyan és szinte
halálos nyugalommal. Tehetségem van a bőnözéshez. Úgy éreztem, mintha a
sötétség, melyben élni voltam kénytelen, másképp is átjárt volna, s lerakódna
szívem eddig ismeretlen bugyraiban.
Megkönnyebbültem ugyan, de semmivel sem éreztem jobban magam,
mikor újra felültem a kétkerekőre, s Orsont a San Rafael Avenue és a Palm
Street sarkához vezettem. A benzinkút zárva volt. Fényt csupán a pult feletti
óra neonja adott odabent. Az épületen kívül pedig az ital automaták.
Vettem egy doboz Pepsit, hogy kiöblítsem a számból a savanykás ízt. A kút
mellett megnyitottam a vízcsapot, és megitattam Orsont is.
- Milyen ırületesen szerencsés kutya vagy, hogy ilyen elırelátó a gazdád -
mondtam. -
Megitat, ha szomjazol, megetet, és kikeféli a bundádat is. És kész megölni
azt, aki csak a kisujját is emeli rád.
A kutya kutató tekintete a sötétség ellenére is zavart. Aztán megnyalta a
kezemet.
- Hála elfogadva - jegyeztem meg neki.
Orson újból ivott a csapból, majd amikor végzett, lerázta orráról a vizet.
Elzártam a csapot és megkérdeztem:
- Honnan szedett az anyám?
A kutya megint a szemembe nézett.
- Milyen titkokat rejtegetett?
Orson átható tekintettel csak bámult. Tudta a választ a kérdéseimre. Csak
nem akart beszélni.

27.

Azt hiszem, Isten szívesen sétálgat a Szent Bernadett-templom körül, játszik

légi gitárján az angyalok zenekarának kíséretében, vagy gondolatban
sakkozik. Egy általunk nem látható dimenzióban jár, miközben felvázolja egy
újabb világegyetem terveit, melyben már nem lesznek olyan gondok, mint
győlölet és tudatlanság, rák és lábgomba. Ezeket már a kezdeti stádiumban ki
akarja iktatni. Ott repked a padok felett, mint egy illatos égi
úszómedencében, melyet víz helyett imádsággal töltöttek meg. Nyilván ott
meditál álmatagon, s várja, hogy a hívek hozzá forduljanak kéréseikkel, és ı
teljesíthesse ıket.
Ezen az éjszakán azonban biztosan éreztem, hogy Isten nincs a templom
szomszédságában álló paplak közelében, mert végigfutott a hátamon a
hideg, ahogy elmentem mellette. A kétszintes kıház - akárcsak maga a
templom - normann stílusban épült, de átigazították a kellemesebb kaliforniai
klímához. Meredek, fekete palatetı, mely úgy fénylett a rajta kicsapódott
ködtıl, mint egy sárkány pikkelyes bıre. Az élettelen ablakszemek mögött
mintha egy lélektelen birodalom honolt volna. A paplakot sosem tartottam
félelmetesnek, és pontosan tudtam, most azért érzek némi szorongást
magamban, mert korábban tanúja voltam az alagsorban történteknek Jesse
Pinn és Tom atya között.
Elpedáloztam a paplak és a templom mellett, be a temetıbe a tölgyek és
a sírok közé. Noah Joseph James, aki kilencvenhat évet élt, ugyanúgy némán
fogadta a köszönésemet, mint eddig, mikor leállítottam fejfája mellett a
kerékpárt.
Leakasztottam a mobiltelefont az övemrıl, és beütögettem a KBAY
rádióadó titkos telefonszámát. Négyszer csengett ki, mire Sasha fölvette,
holott a stúdióban biztosan nem hallatszott a telefon csengése. A szemközti
falon lévı kék lámpa villogása figyelmeztethette a bejövı hívásra. İ elıbb a
híváskésleltetı gombot nyomta le, mert a telefonon keresztül hallottam, mit
beszél a rádió mikrofonjába.
Orson ismét a mókusok nyomát kezdte szaglászni.
A ködfoszlányok szellemalakokként repdestek a sírok felett.
Hallottam, hogy Sasha elindít két rövid reklámblokkot, majd felkonferálta
Elton John
„Japanese Hands" címő számát. Ezek szerint véget ért a Chris Isaak-szeánsz.
Amikor felvette a kagylót, így szólt:
- Folytatnom kell azonnal, bébi, ezért csak öt percet bírok szakítani rád.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
- Csak kevesen ismerik ezt a számot, és a legtöbbjük ilyenkor aludni szokott.
Egyébként veled kapcsolatban kiválóan mőködnek a megérzéseim. Amint
megláttam a villogó fényt, elkezdett bizseregni az altestem.
- Az altested?
- Az. Alig várom már, hogy lássalak, Hóember!
- Kezdetnek mindenképpen jó lenne. Ide hallgass, ki van veled ma éjszaka?
- Doogie Sassman.
Sasha vezetı hangmérnöke, ı ücsörög a vezérlıpultnál.
- Csak ketten vagytok? - kérdeztem aggodalmaskodó hangon.
- Hirtelen féltékeny lettél? Milyen kedves! De kár aggódnod. Én nem ütöm
meg Doogie mércéjét.
Amikor Doogie nem ült épp a stúdió vezérlıpultja mögött, oszlopszerő
lábait egy Harley-
Davidson krómkonzolján pihentette. Százhetvenöt centi magas, és legalább
másfél mázsa. Dús, szıke haja és göndör szakálla olyan selymes volt, hogy az
ember legszívesebben beletúrt volna. Karjait és felsıtestét szabályosan
tetovált freskó borította. Ennek ellenére Sasha nem tréfált, amikor azt mondta,
hogy nem üti meg
Doogie mércéjét. A fickó mackós bája vonzotta az ellentétes nemet. Hat
év óta, amikor elıször találkoztam vele, mindegyik nıje olyan
megdöbbentıen vonzó volt, hogy nyugodtan megjelenhettek volna
farmerben, flanelingben és smink nélkül az Oscar-gálán, mégis lemosták volna
az ott tolongó sztárok többségét.
Bobby szerint Doogie Sassman eladta a lelkét az ördögnek, valójában ı a
világegyetem titkos ura, mert vagy nemi szervének mérete miatt ragadnak rá
a nık, vagy pedig valami olyan szexuális illathormont termel, ami a
gravitációnál is erısebb.
 Örültem, hogy Doogie van Sashával beosztva, mert sokkal keményebb
fickó volt, mint a KBAY bármelyik másik hangmérnöke.
- Úgy gondoltam, van még más is ott, nem csak ketten vagytok - mondtam.
Sasha tudta, hogy nem vagyok féltékeny Doogie-ra, azonnal kihallotta az
aggodalmat a hangomból.
- Tudod, hogy mekkora bajban vagyunk, mióta bezárták Fort Wyvernt. Ebben
a napszakban gyakorlatilag nem keresünk semmi pénzt, hiszen nincs katonai
hallgatóságunk. Ilyenkor csak minimális stáb van a stúdióban. Mi a baj, Chris?
- Az adó ajtaját zárva tartjátok, nem igaz?
- Igen. Az éjszakai lemezlovasoknak kötelezı nézni a horror sorozatokat.
- És ha már világos is lesz, mire hazaindulsz, ígérd meg, hogy szólsz Doogie-nak
vagy valakinek, hogy kísérjen ki a kocsidhoz.
- Ki szabadult rá a világra, Drakula?
- Ígérd meg!
- Chris, mi az isten...
- Majd késıbb elmondom. Most csak ígérd meg szépen, jó? - makacskodtam.
Sasha felsóhajtott.
- Rendben. De nem kerültél bajba? Vagy...
- Semmi bajom, Sasha. Ne aggódj! Csak ígérd meg, jó?
- Megígértem.
- De nem mondtad ki a szót.
- Jézusom! Rendben. Megígérem. Cserkész becsszóra! De most aztán
ugyanolyan izgalmas sztorit akarok tıled hallani, mint amilyeneket a
cserkésztáborban a tábortőznél meséltek. Megvársz otthon?
- Te meg fölveszed a cserkészegyenruhád?
- Ebbıl maximum a térdzoknival tudok szolgálni.
- Az pont elég.
- Máris felizgultál?
- Vibrálok.
- Perverz fickó vagy te, Christopher Snow.
- Ja, gyilkos vagyok.
- Akkor, viszlát, hamarosan, gyilkoskám!
Visszaakasztottam a telefont az övemre.
Egy darabig csak hallgattam a néma temetıt. Nem énekelt fülemüle, de
még a kéménylakók is nyugovóra tértek. A férgek biztos fent voltak, ık
azonban mindig illıen nesztelenül végezték munkájukat.
Odaszóltam Orsonnak:
- Szükségem van egy kis lelki útravalóra. Látogassuk meg Tom atyát.
Miközben gyalogosan átvágtam a temetın, elıhúztam a Glockot a
dzsekim zsebébıl. Egy olyan városban, ahol a rendırfınök kislányok
megerıszakolásáról és megkínzásáról álmodik, és ahol a temetkezési
vállalkozó segédje hangtompítós pisztollyal közlekedik, nem indulhattam ki
abból, hogy a pap csak Isten szavaival van fölvértezve.

***
 A paplak sötétnek látszott az utca felıl, de hátul két emeleti ablakból is
fény szőrıdött ki.
Azok után, ami a templom alagsorában történt, nem lepett meg, hogy a
plébános nem tud aludni. Bár majdnem három óra volt, s bı négy óra telt el
Jesse Pinn látogatása óta, Tom atya még mindig nem merte eloltani a
villanyt.
- Tegyünk úgy, mint a macska - suttogtam Orsonnak.
Nesztelenül felosontunk a lépcsın, majd keresztül a veranda
deszkapadlóján.
Lenyomtam a kilincset. Nem nyílt. Abban reménykedtem pedig, hogy Isten
pásztora jobban bízik teremtıjében, mint egy szimpla zárban.
Nem akartam kopogtatni, vagy a házat megkerülve elölrıl becsengetni.
Gyilkossággal a hátam mögött ostobaságnak tőnt olyan apróság miatt
aggódni, mint a törvénytelen behatolás. De betörni sem akartam, mert a fa
reccsenése vagy az üveg csörömpölése megriasztotta volna a papot.
Négy ablak nyílt a verandára. Végig próbálgattam ıket, és a harmadik
engedett. Vissza kellett dugnom a pisztolyt a dzsekim zsebébe, mert a nyirkos
köd miatt megduzzadt az ablakkeret és nehezen mozgott a sínben. Mindkét
kezemre szükség volt, hogy fel tudjam tolni. A keret elég zajosan, csikorogva
kúszott fel, s azonnal olyan légkört teremtett, mint egy Wes Craven-filmben.
Orson halkan vakkantott egyet, mintha elégedetlen lenne az
ügyességemmel. Hogy mennyire szeret mindenkit kritizálni!
Vártam, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy a zajt nem hallották meg
odafent, majd átmásztam az ablakon.
- Gyere, cimbora! - suttogtam, mert nem akartam kinn hagyni a kutyát.
Orson beugrott, én pedig visszahúztam az ablakszárnyat, s beakasztottam
a zárját. Bár nem hittem, hogy figyelnek a csoport tagjai vagy mások, nem
akartam senkinek vagy semminek megkönnyíteni, hogy kövessen minket a
paplakba.
Gyorsan körülhordoztam a ceruzalámpa fénykévéjét az ebédlın. Két ajtó -
az egyik jobbra, a másik az ablakokkal szemközt - vezetett ki a szobából.
Eloltottam a lámpát, újra elıhúztam a Glockot, s megpróbálkoztam a jobb
oldalival. A konyhába jutottam. A sütık világító órája elegendı fénnyel
szolgált, így nem mentem neki semminek, amikor átvágtam a helyiségen a
hall felé.
A hallban elhaladtunk a sötét szobák mellett a kis elıszoba felé, melyet egy
gyertya világított meg. Egy háromlábú, félhold alakú kis asztalon, a fal mellett
Mária-oltár állt. A rubinvörös üvegtartóba helyezett gyertyából már csak egy
centis csonk meredezett.
A láng villódzásában Mária porcelánarcán nem annyira átszellemültség,
mint inkább szomorúság tükrözıdött. Mintha tudta volna, hogy a paplak
lakója manapság inkább saját félelmének béklyójában vergıdik, s nem a hit
bátor védelmezıje.
Orsonnal az oldalamon felosontam az emeletre a széles tölgylépcsın. A
bőnözı furcsaság és négylábú familiárisa.
A felsı hall L alakú, pontosan a két vonal találkozásához érkezett a lépcsı.
A bal felé esı rész sötétbe borult. A hall végében, velem szemben, egy
lépcsı vezetett a mennyezetbe épített ajtóhoz. A padlás sarkában fényt
vettem észre, de csak halvány derengésként világította meg a lépcsıfokokat.
Ennél erısebb fény áradt a jobb oldali ajtó mögül. Átsurrantam a halion a
küszöbig, bekukucskáltam, és ott találtam Tom atya spártai egyszerőséggel
berendezett hálószobáját, ahol egy jókora feszület lógott az egyszerő fenyıfa
ágy felett. A pap máshol lehetett, minden jel szerint a padláson. Az
ágytakarót már levették, szépen hátrahajtották, de a lepedın látszott, hogy
még érintetlen.
Mindkét éjjeliszekrényen égett a lámpa, ami számomra túl harsánnyá tette
a helyet, de jobban érdekelt a helyiség másik vége, ahol egy íróasztal állt a
fal mellett. A zöld üvegernyıs, bronz bankárlámpa alatt egy nyitott könyv és
egy toll hevert. A könyv talán egy napló lehetett.
A hátam mögött Orson halkan felmordult.
A létra alatt állt, és gyanakvóan nézett a gyéren megvilágított padlás felé.
Amikor felém fordult, a számra tettem a mutatóujjam, majd intettem neki,
hogy jöjjön oda hozzám.
Orson nem mászott cirkuszi kutyaként a létrára, hanem odajött hozzám. Új
játékunkat élvezte átmenetileg: engedelmeskedett a kéréseimnek.
Bíztam benne, hogy Tom atya elég zajt csap, ha elindul vissza a padlásról,
amivel elıre figyelmeztet minket. Ennek ellenére Orsont a háló ajtajába
állítottam, ahonnan szemmel tarthatta a létrát.
Arcomat az ágy mellıl sugárzó fénytıl elfordítva odamentem az
íróasztalhoz, miközben bepillantottam a szomszédos fürdıszobába. Nem
találtam senkit.
A naplón kívül az íróasztalon egy üvegkancsó állt, benne, a színe alapján,
skót whisky. A kancsó mellett egy pohár, háromnegyedig töltve az aranyló
folyadékkal. A pap nyilvánvalóan tisztán szürcsölgette, jég nélkül. De talán
nem is csak szürcsölgette.
Kezembe vettem a naplót. Tom atya kézírása feszes és precíz volt, mint egy
számítógéppel létrehozott kézírásutánzat. Beléptem a szoba legsötétebb
sarkába, mert sötétséghez szokott szememnek kevesebb fény is elég volt az
olvasáshoz. Átfutottam az utolsó bekezdést a lapon, amely a pap húgáról
szólt. Tom atya az írást az utolsó mondat közepén félbehagyta.
Amikor elérkezik a vég, lehet, hogy nem leszek képes megvédeni magam.
Tudom, hogy Laurát biztosan nem tudom megvédeni. Mert ı már alapvetıen
nem az, aki volt. İ már eltávozott. Alig több mint külsı váz. De talán már az is
megváltozott. Vagy az történt, hogy Isten valahogy a kebelére vonta a lelkét,
miközben itt hagyta a testét, melybe az a lény költözött, amellyé a húgom
átváltozott. Vagy Isten elhagyta ıt. Következésképpen mindınket el fog
hagyni. Hiszek Krisztus kegyességében. Hiszek, mert nincs másért élnem. És ha
hiszek, akkor a hit által kell élnem, és megmentenem mindenkit, akit csak
tudok. Ha nem tudom megmenteni magam, vagy Laurát, akkor legalább
azokat a szánalmas kis lényeket mentsem meg, akik hozzám menekülnek a
kínok elıl. Jesse Pinn, vagy azok, akik neki parancsolnak, megölhetik Laurát,
de ı már úgysem Laura többé. Laura rég elveszett, én pedig nem
hagyhatom, hogy a fenyegetésük meg- akadályozza a munkámat.
Megölhetnek engem is, de míg megteszik...
 Orson éberen állt az ajtóban, szemmel tartotta a hallt.
Én közben a napló elsı oldalára lapoztam, és láttam, hogy az elsı
bejegyzés dátuma ez év január elseje.
Laurát most már több mint kilenc hónapja fogva tartják, s én már minden
reményt feladtam, hogy viszontláthatom. De ha meg is engednék, hogy
találkozzak vele, talán elutasítanám, Isten bocsássa meg nekem, de félnék
szembenézni azzal, amivé változott. Minden éjjel könyörgök a Szent Szőzhöz,
járjon közbe a fiánál: vessen véget Laura e világi szenvedéseinek.
Ahhoz, hogy megértsem a húga helyzetét, meg kellett volna találnom a
napló elızı kötetét vagy köteteit, de nem volt idım kutatni.
Valami huppant a padláson. Megdermedtem, s fülemet tágra nyitva a
plafont figyeltem. Az ajtóban Orson is a fél fülét hegyezte.
Amikor eltelt egy perc újabb hangok nélkül, ismét a naplóra fordítottam a
figyelmemet. Éreztem, hogy sürget az idı, sietve lapozgattam, s találomra
olvastam bele.
A szöveg nagy része a pap teológiai kételyeirıl és vívódásairól szólt.
Mindennapos küzdelmet vívott, hogy meggyızze magát, esdekelve kérje
saját énjét: ne feledkezzék el arról, a hite tartotta eddig életben. És hogy
teljesen elveszti a talajt a lába alól, ha nem kapaszkodik a hitébe épp e
válságos helyzetben. Komor passzusok voltak ezek, és izgalmas is lett volna
belemélyedni, ha egy kínlódó lélek portréjára vagyok kíváncsi. De nem
árultak el semmit a wyverni titokról, amely megfertızte Moonlight Bay városát.
így hát átlapoztam ıket.
Aztán találtam egy oldalt - majd még néhányat -, ahol Tom atya nett
kézírása kusza macskakaparássá változott. Összefüggéstelen, csapongó írás
volt, egy kissé paranoiás szerzıtıl. Úgy képzeltem, ezek akkor születtek, amikor
az atya már annyi scotchot legurított a torkán, hogy akadozott a nyelve s az
írása.
Ennél zavaróbb a február ötödikéi keltezéső bejegyzés - három egymást
követı oldalon az
elegáns kézírás megszállottan pontos volt:
Hiszek Krisztus kegyességében. Hiszek Krisztus kegyességében. Hiszek Krisztus
kegyességében. Hiszek Krisztus kegyességében...
Ez a három szó ismétlıdött sorról sorra, legalább kétszázszor. Egyiket sem
írták sietısen; mindegyiket olyan módszeresen cizellálták a papírra, hogy
gyereknyomdával sem lehetett volna egységesebb hatást kelteni. Miközben
a bejegyzést néztem, magam is átéreztem azt a rémületet, amit a pap
érezhetett, miközben írta. Mintha ezek a kavargó érzelmek átitatták volna a
papírt, és azóta is sugároznának onnan.
Hiszek Krisztus kegyességében.
Kíváncsi lettem volna, vajon milyen esemény sodorta február ötödikén Tom
atyát érzelmileg és szellemileg a szakadék szélére. Mit láthatott? Azon
gondolkoztam, vajon ez a szenvedélyes kántálás nem azután született-e,
hogy ugyanolyan felkavaró, erıszakos és csonkításokkal teli rémálmot látott,
mint amilyen megzavarta - és végül a gyönyörbe repítette - Lewis Stevensont.
Tovább lapoztam, s találtam egy érdekes megfigyelést február
tizenegyedikén. Egy önmarcangoló passzusba ágyazva, melyben a pap Isten
létérıl és természetérıl vitázott önmagával, egyszerre eljátszva a szkeptikus és
a hívı szerepét. Talán át is lapozom, ha nem üti meg a szemem a szó: csapat.
Ez az új csapat, melynek szabadsága mellett elköteleztem magam,
pontosan azért tölt el reménnyel, mert épp az antitézise az eredeti csapatnak.
Ezekben a legújabb lényekben nyoma sincs erıszaknak, dühnek...
Egy, a padlás felıl érkezı fojtott kiáltás terelte el a figyelmemet a naplóról.
Olyan rémült és fájdalmas volt, olyan hátborzongató és patetikus, hogy
megremegtette bennem a rémület húrjait, s velük egyidejőleg az
együttérzését is. Mintha egy gyerektıl származott volna, legfeljebb három
vagy négyéves, s valami végletesen rémisztı helyzetbe került.
Orsonra szintén nagy hatást gyakorolt a hang, mert kibaktatott a
hálószobából a hallba.
A pap naplója túl nagymérető volt ahhoz, hogy a dzsekim zsebébe
dugjam, ezért a nadrágszíjam mögé helyeztem, a derekamhoz.
Kimentem a kutya után, a létra alól felfelé nézett a padlásról leszőrıdı gyér
fény felé. Kifejezı tekintetét felém fordította: tennünk kell valamit!
Ez a különös kutya nemcsak mindenféle rejtélyek forrása, nem is csak
okosabb, mint egy átlagos házırzı, hanem mintha jól körülhatárolható
erkölcsi felelısségtudattal is rendelkezne. Mielıtt bekövetkeztek az
események, néha félig meddig komolyan eltöprengtem azon, vajon nem
több-e puszta babonánál a reinkarnáció. Mert el tudom képzelni, hogy Orson
lelkiismeretes tanár, rendır vagy ápolónı lehetett elızı életében. Mielıtt ezt
a bundás testet magára öltötte volna.
Természetesen az efféle töprengések miatt már régóta járt volna nekem a
Pia Klick-díj,
mely a légbıl kapott spekulációk területén mutatott kiemelkedı
teljesítményért jár. Ironikus módon Orson valódi természete, ahogy
közeledtem a megfejtéséhez, nem volt ugyan természetfeletti, de lehetett
akár döbbenetesebb, mint bármi, amit Piával lázasan összedolgozva ki
tudtunk volna ötleni.
Másodszor is felhangzott a kiáltás, erre Orson csendesen felvinnyogott. A
kiáltás kifejezetten úgy hangzott, mintha gyerektıl származna.
Egy másik hang követte. Ahhoz túlságosan mély, hogy érteni lehessen a
szavait. Sejtettem ugyan, hogy Tom atyától származik, de még a hangszín sem
árulta el, hogy vajon vigasztaló-e, vagy fenyegetı.

28.

Ha bíztam volna az ösztöneimben, azonnal elmenekülök a paplakból, és

egyenesen hazamegyek. Fızök magamnak egy nagy kanna teát, megkenek
citromlekvárral néhány szelet kenyeret, benyomok egy Jackie Chan-filmet a
videóba, s a következı két órát a kanapén kuporogva töltöm, szögre
akasztva a kíváncsiságomat.
Ehelyett - mivel büszkeségem nem engedte beismernem: kisebb erkölcsi
felelısséget érzek, mint a kutyám - intettem Orsonnak, hogy várjon.
Felmentem a létrán. Jobb kezemben ott meredezett a Glock, a hátamat
pedig kellemetlenül nyomta Tom atya naplója.
 Mint egy szárnyával vadul csapkodó holló, úgy repdestek Lewis Stevenson
sötét rémképei a gondolataimban. A rendırfınök saját unokájáról fantáziált,
de a kiáltás, melyet én hallottam, egy tízévesnél jóval kisebb gyerektıl
származott. Ha a Szent Bernadett plébánosát ugyanaz a leépülés ejtette
rabságba, ami Stevensont, semmi okom nincs azt feltételezni, hogy tízévesnél
idısebb gyerekekre korlátozza vágyait.
A létra teteje felé, fél kézzel egy lépcsıfokba kapaszkodva hátrafordultam,
Orson a hall padlójáról figyelt. Tartva magát az utasításhoz, meg sem próbált
utánam mászni.
Annak ellenére, hogy féltem a fejbe rúgástól, feljebb másztam, fel a
padlásra. Sikerült nesztelenül feljutnom, mert nem hívtam fel magamra Tom
atya figyelmét - nem állt ott a résben, hogy vastag cipıjével homlokon
rúgjon.
A padlásfeljáró egy kis helyiségbe vezetett, amelyet, amennyire meg
tudtam ítélni, különféle mérető hullámpapír dobozok, régi bútordarabok és
mindenféle olyan tárgy labirintusa töltött be, melyet nem ismertem föl a
félhomályban. A kupacokat úgy kétméteres magasságban halmozták fel. A
feljáró feletti csupasz villanykörte nem égett, a fény bal felıl érkezett, a ház
elülsı sarkából.
Felmásztam a padlásra, de guggoló helyzetben maradtam, bár
nyugodtan fel is állhattam volna. A meredek normann tetı elég helyet
biztosított. Az ugyan nem érdekelt, hogy belegyalogolok fejjel egy
gerendába, de attól igenis tartottam, hogy az elborult agyú pap leüt, szétlövi
a fejem, vagy szíven szúr. Igyekeztem hát minél kisebbre összehúzni magam. A
legszívesebben hason kúsztam volna, mint egy kígyó.
A nyirkos levegıt mintha maga az idı párolta és palackozta volna: por-,
hullámpapír-, nyersfa-, némi penész- és valami enyhe bomlásszag, talán egy
döglött egéré vagy madáré, terjengett.
A padlásfeljárótól balra két nyílásra lettem figyelmes az útvesztıben. Az
egyik körülbelül másfél méter széles lehetett, a másik még egyméteres sem.
Abból indultam ki, hogy a szélesebb lehet az, amelyet a pap rendszeresen
használ, ha foglyához jön - feltéve, ha volt egyáltalán foglya -, ezért
nesztelenül a keskenyebbiken csusszantam át. Inkább szerettem volna
meglepni Tom atyát, semmint belefutni a labirintus egyik kanyarjában.
Mindkét oldalon hullámpapír dobozok sorakoztak, spárgával vagy
ragasztószalaggal átkötve. Lassan haladtam, egyik kezemmel az utat
tapogattam, mert nem akartam véletlenül sem zajt csapni.
Elértem egy fordulóhoz, de nem léptem be azonnal. Álltam a szélén
lélegzet visszafojtva, de nem hallottam semmit.
Óvatosan kihajoltam, és elnéztem jobbra, majd balra a dobozok közötti
folyosón. Balra a távoli fényt kissé erısebbnek láttam. A jobb kéz felé húzódó
járat tökéletes sötétségbe veszett, ahová még az én szemem sem látott be.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha tılem karnyújtásnyira a sötétség
gonosz lakója lesne az alkalomra, hogy lecsapjon rám.
Azzal nyugtattam magam, hogy koboldok csupán a hidak alatt élnek. Más
törpék a barlangokat kedvelik. Megint mások mindenféle gépezetekben
lakoznak. És mivel többségük démoni lény, csak nem választanak egy
paplakot lakóhelyül, így hát némi vonakodás után hátat fordítottam a sötét
szakasznak, és elindultam a bal oldali folyosón.
Hirtelen olyan velıtrázó sikoly rázta meg a levegıt, hogy önkéntelenül is
hátrahıköltem, mert arra számítottam, a manók mégiscsak lecsapnak rám a
sötétség felıl. Szerencsére nem húztam meg a ravaszt, mert az ırület
múlónak bizonyult. A sikoly ugyanonnan jött, ahonnan korábban: a padlás
világos része felıl.
Ez a harmadik kiáltás ugyanabból a forrásból származott, mint az elızı
kettı, de mégis másként hatott fenn a padláson, mint odalenn. Nem úgy
hangzott, mintha egy szenvedı gyerek torkából tört volna elı. Ennél zavarba
ejtıbb volt: mintha atonális zenei akkordok lettek volna - csak emberi
torokból.
Mérlegeltem, hogy visszafordulok, de ahhoz már túl messze jutottam. És
még mindig fennállt az a lehetıség, hogy egy veszélyben lévı gyermeken
kell segítenem.
Nem beszélve arról, ha visszamegyek, a kutyám elıtt beismerem, hogy
begyulladtam. Orson három legjobb barátom egyike egy olyan világban,
ahol csak a család és a barátok számítanak. És mivel már nem volt családom,
nagyon fontos a számomra, hogy jó véleménnyel legyen rólam.
A bal oldalamon a dobozokat fonott bútorok halma váltotta fel. Köztük egy
toalettasztal, melyen a tükröt olyan mocsok lepte be, hogy semmi nem
verıdött vissza a felületérıl.
Befordultam a sarkon, és most már hallottam Tom atya hangját is. Halkan,
megnyugtatóan beszélt, de a szavait nem értettem.
Belegyalogolva egy pókhálóba, ijedten visszatántorodtam. A bal
kezemmel lesöpörtem az arcomra és a sapkám ellenzıjére tapadt szálakat,
melyeknek enyhén dohos íze volt. Megpróbáltam úgy köpni, hogy ne
lehessen hallani.
Mivel ismét megvilágosodásra vártam, olyan ellenállhatatlanul vonzott a
pap hangja, mint
patkányokat a hamelini sípos muzsikája. Egész idı alatt kínzó tüsszögési inger
vett rajtam erıt, amit a levegıben terjengı por okozott, mely mintha az elızı
évszázadból maradt volna itt.
Az utolsó forduló után már csak rövid folyosószakasz maradt hátra. Alig két
métert tettem meg, azután egy meredek tetırész következett - a ház
homlokzata. A gerendákat, tetıléceket és cserepeket gyenge sárga fény
világította meg, melynek forrása valahol jobbra volt, a látókörömön kívül.
Miközben a folyosó végéhez osontam, borzasztó hangosnak éreztem a
padlódeszkák finom reccsenését. Nem volt semmivel sem hangosabb vagy
feltőnıbb, mint egy ilyen régi ház normális zajai, de azzal a veszéllyel járt,
hogy elárul.
Tom atya beszédét egyre tisztábban hallottam, bár csak minden ötödik
vagy hatodik szavát értettem meg.
Egy másik hang is felharsant, éles volt, és remegett. Egy nagyon fiatal
gyerekére emlékeztetett - de nem volt benne semmi hétköznapi. Hiányzott
belıle a gyerekbeszéd zeneisége. Egyáltalán nem volt olyan ártatlan. Azt
végképp nem tudtam kivenni, mit mondott, ha mondott egyáltalán valamit.
Minél tovább hallgattam, annál rémisztıbb lett. Végül megtorpantam - bár
túl hosszú idıre megállni sem mertem.
A folyosón egy átjáróhoz érkeztem a padlás keleti szárnyában. Óvatosan
kikukkantottam a hosszú, egyenes járatba.
Balra sötétség, jobbról azonban a ház délkeleti sarka feküdt, ahol a
fényforrást, a papot és sikítozó foglyát reméltem. Ehelyett a fény továbbra is
rejtve maradt egy újabb kanyar mögött, talán a déli oldalon.
Áthaladtam a padlásátjárón, most valóban össze kellett görnyednem, mert
a tetı itt nagyon alacsony volt. Jobboldalt egy másik átjáró nyílt, újabb
dobozokkal és régi bútorokkal. Két lépéssel a sarok elıtt megtorpantam,
amikor a lámpa és a köztem magasodó utolsó dobozfalhoz értem.
Hirtelen egy árny iramodott meg elıttem a tetıcserepeken: vadul kaszált
hosszú végtagjaival, s olyan félelmetesnek tőnt, hogy kis híján felkiáltottam
ijedtemben. Azon kaptam magam, hogy két kézzel szorongatom a Glock
markolatát.
Fellélegeztem, a jelenést egy pók árnyéka okozta, amely a fonalán
csüngött alá a tetırıl. Nyilván a fényforrás közelében lehetett, ezért vetült
olyan hatalmasra az árnyéka elıttem.
A hidegvérő gyilkoshoz képest, aki voltam, túlságosan riadtan viselkedtem.
A koffeintartalmú Pepsi lehetett az oka, mellyel átöblítettem a hányás után a
számat. Legközelebb, ha megölök valakit és rókázom, kénytelen leszek
koffeinmentes üdítıt inni, és talán fel is kell oldanom benne egy Valiumot,
nehogy tönkrezúzzam az érzelemmentes, hatásos gyilkoló gép imázsát.
Mire lenyugodtam, tisztán kivettem a pap hangját, és értettem minden
szavát:
- ... igen, fáj, ez természetes, hogy nagyon fáj. De most, hogy kivágtam
belıled a transzpondert, és széttörtem, már nem követhetnek többé.
Az emlékezetembe villant, ahogy korábban az este folyamán Jesse Pinnt a
temetıben azzal a zölden világító szerkezettel láttam lopakodni. Nyilván
annak az adónak a jeleit fogta, amelyet ebbe a lénybe ültettek. Majom
lehet? Vagy mégsem csak az?
- A vágás nem volt mély - folytatta tovább a pap, s felsóhajtott. - A
transzpondert a bır alatti irharétegbe építették. Már sterilizáltam a sebet, és
be is varrtam. Bárcsak tudhatnám, mennyit értesz abból, amit mondok! Ha
érted egyáltalán...
Tom atya a naplójában új csapattól ír, amely nem olyan ellenséges és
erıszakos, mint az elsı. És arról, hogy mindent elkövet a felszabadításukért.
Vajon miért van egyáltalán új csapat, a régivel szemben, és miért kell ezeknek
adót építeni a bırük alá, és egyáltalán, hogyan jöttek a világra ezek a
lények? Mindez felfoghatatlan volt számomra. A pap modern aktivistaként
felvette a harcot az elnyomottak jogainak a védelmében, és ez a paplak volt
az egyik fontos megálló a szabadság felé vezetı úton.
Amikor Pinn összetőzött a templom alagsorában Tom atyával, nyilván azt
hitte, hogy ez a menekülı már túl van a mőtéten, tovább is ment, és a
szerkezete által érzékelt jelek már nem tıle származnak. Tévedett. A menekülı
itt lábadozott a padláson.
 A pap rejtélyes látogatója halkan nyöszörgött, mintha fájdalmak
gyötörnék, a pap pedig olyan gügyörészve vigasztalta, mintha csecsemıhöz
beszélne.
Erıt merítettem abból az emlékbıl, hogy a pap milyen riadtan
válaszolgatott a temetkezési vállalkozó segédjének. Megtettem az utolsó
dobozsorig tartó néhány lépést is. Háttal álltam az átjárónak, a térdem kissé
berogyasztottam, hogy elférjek a tetı alatt. Innen már csak ki kellett dugnom
a fejem és kissé jobbra fordítanom, hogy végre meglessem a papot és a lényt
a padlás déli szárnyában, ahonnan a hangokat hallottam.
Csupán azért haboztam felfedni ottlétem tényét, mert eszembe jutottak a
napló egyéb részletei: a paranoiás, összefüggéstelen, kántálás szerő
bekezdések, a kétszázszor elismételt meggyızıdés, Hiszek Krisztus
kegyességében. Talán mégsem volt mindig olyan riadt, mint Jesse Pinn-nel.
Az enyhe penészszagon túl most már orvosi szerekét is éreztem a
levegıben: alkoholét, jódét és fertıtlenítıszerét.
Valahol a lámpa közelében a pók lassan visszamászott a fonalán, amelyen
csüngött, és eltávolodott a fényforrástól. Árnyképe a falon gyorsan
zsugorodott, egészen apró ponttá vált, aztán az is elenyészett.
Tom atya közben megnyugtató hangon beszélt pácienséhez:
- Van sebhintıporom, mindenféle penicillinszármazék kapszulám, de
fájdalomcsillapítóm nincs. Bárcsak lenne! De ez a világ a szenvedés világa,
nem igaz? Siralomvölgy. Rendbe jössz, ne félj! ígérem. Isten általam
gondoskodik rólad.
Nem tudtam megítélni, hogy a plébános szent volt-e, vagy gonosztevı,
egyik utolsó tagja a racionális emberek csoportjának Moonlight Bayben, vagy
dühöngı ırült. Ehhez még kevés az információ, nem értettem a tények
összefüggéseit.
Az viszont kétségtelen: ha racionális ember is Tom atya, és helyesen
cselekszik, a feje elég kótyagos ahhoz, hogy ne legyen bölcs dolog a kezébe
adni egy csecsemıt keresztelés közben.
- Tisztában vagyok az egészségügyi ellátás alapelemeivel - magyarázott
tovább Tom atya -, ugyanis a papi szeminárium után három évig egy
misszióban dolgoztam Ugandában.
Ekkor a beteget is hallottam: valami motyogás szerőséget, pontosabban:
mintha galamb burukkolása vegyült volna egy macska torokhangú
virnyogásába.
- Tudom, hogy rendbe jössz - folytatta az atya. - De itt kell maradnod még
néhány napig, hogy megkapd az antibiotikumot, és figyelemmel kísérjem,
miként gyógyul a sebed. Érted? - hangjába kétségbeesés és csalódottság
vegyült. - Értesz engem egyáltalán?
Már majdnem kihajoltam a dobozfal mögül, amikor a Másik válaszolt a
papnak. A Másik: csak így tudtam a szökevényre gondolni, hiszen közelrıl
hallottam a hangját, nem emlékeztetett sem gyermekére, sem majoméra. De
másra sem a teremtés nagykönyvébıl.
Megmerevedtem. Ujjam megfeszült a ravaszon.
Részben tényleg egy gyerek hangjára emlékeztetett, de volt benne valami
egy majoméból is. Sıt, igen sok mindenre emlékeztetett. Igazából olyan volt,
mintha egy nagyon kreatív hollywoodi hang technikus mixelte volna az
emberi és állati hangokat a keverıpultján, hogy ezáltal hozzon létre egy
hamisítatlanul földönkívüli hangot.
A legjellegzetesebb a Másik beszédébıl mégsem a zenei hatás, nem a
hanglejtés, s nem is az érzelmek hitelessége, amely meghúzódott mögötte.
Engem az döbbentett meg a legjobban, hogy értelemmel rendelkezett. Nem
állati gagyarászást hallottam. Természetesen nem angolul beszélt; és bár nem
beszélek nyelveket, arra megesküdnék, nem is valamelyik idegen nyelven.
Ahhoz nem hangzott elég bonyolultnak, hogy igazi nyelvként lehessen
értékelni. Ugyanakkor szóhoz hasonló egzotikus hangsort formázott, valami
kezdetleges nyelvi kezdeményt, kicsi, de több szótagú szavakból álló
szókészlettel és pattogó ritmussal.
A Másik fájdalmasan erılködött, hogy kommunikálni tudjon. Miközben
hallgattam, meglepett, milyen mélyen hat rám a hangjából sugárzó
vágyakozás, a magány és a szorongás. Ezeket a minıségeket nem én
képzeltem bele. Ugyanolyan valóságosak voltak, mint a deszkák a lábam
alatt, vagy a dobozok a hátam mögött, vagy dübörgı szívem.
Amikor a Másik és Tom atya elhallgatott, nem leshettem ki a sarok mögül.
Gyanítottam, hogy bárhogy nézzen is ki a pap látogatója, biztosan nem
olyan, mint egy igazi majom. Mint annak az eredeti csapatnak a tagjai, akik
Bobbyt és Orsont kínozták. Akikkel az öböl déli szarván találkoztunk. Ha ez
egyáltalán rhesusra emlékeztet, akkor nyilván más különbséget is felfedezek
rajta, mint azok a bizonyos sötét sárga szemek.
Ha féltem is a látványtól, ennek a félelemnek semmi köze nem volt ahhoz,
hogy csúnya lehet ez a laborban született Másik. A mellkasom összeszorult,
mély lélegzetet nem tudtam venni, és a torkomban akkora gombóc támadt,
hogy csak nagy erıfeszítések árán sikerült nyelnem. Igazából attól féltem,
hogy ennek a lénynek a szemében saját magányomat ismerem fel. Saját
vágyakozásomat a normális élet után. Eddigi létezésem során azt hazudtam
magamnak: boldog vagyok így. De az én boldogságom, mint másoké is,
törékeny. Kihallottam a lény hangjából a szörnyő vágyakozást, és ez nagyon is
hasonlított ahhoz, ami köré én már sok éve a közöny gyöngyburkát
hazudtam, és a csendes beletörıdését. Attól féltem, ha belenézek a Másik
szemébe, valamiféle rezgés támad, ami szétzúzza ezt a gyöngyburkot, és én
ismét sebezhetıvé válok.
Remegtem.
Tulajdonképpen ezért nem tudom, merem vagy akarom kifejezni a
fájdalmamat, mikor az élet megsebez, vagy elvesz tılem valakit, akit szeretek.
A szomorúság könnyen átcsap kétségbeesésbe. S a kétségbeesés termékeny
talaján gyorsan kicsírázik az önsajnálat. Nem kezdhetek dagonyázni az
önsajnálatban, mert ha saját korlátjaim felsorolásába bonyolódom, olyan
mély gödörbe ásom magam, amelybıl kimászni nem lehet. Ezért muszáj a
hidegszívő szemétládát játszanom, ha életben akarok maradni. Vastag burkot
növeszteni a szívem köré, ha a halottaimat kell gyászolnom. Képes vagyok
kimutatni a szeretetemet az élık iránt. Feltétel nélkül magamhoz ölelem a
barátaimat, feltárom nekik a szívemet anélkül, hogy tartanék attól, visszaélnek
vele. De amikor az apám meghal, kénytelen vagyok viccelıdni a halálról, a
hamvasztásról, az életrıl, minden átkozott dologról. Mert nem
kockáztathatom - nem akarom kockáztatni -, hogy a fájdalmam letargiába,
önsajnálatba, végül elkerülhetetlenül a dühbe, magányba és öngyőlöletbe
torkolljék. Nem szerethetem túlságosan a halottakat. Bármennyire is szeretnék
rájuk emlékezni, el kell engednem ıket - ráadásul gyorsan. Ki kell löknöm ıket
a szívembıl, amikor még csak hőlnek a halálos ágyukon. Hasonlóképpen
muszáj ostoba vicceket gyártanom arról, hogy gyilkos vagyok. Mert ha
túlságosan mélyen belelovallom magam, mit is jelent megölni egy embert,
még egy olyan szörnyeteget is, mint Lewis Stevenson, akkor perverz és bizarr
figurának látszom majd, akit a kis seggfejek csúfoltak gyerekkoromban. Akit
Éjszakai Csúszómászónak, Vámpírfiúnak és más efféléknek neveztek.
Egyáltalán nem szabad törıdnöm a halottakkal. Sem azokkal, akiket
szerettem, sem azokkal, akiket megvetettem. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy túlságosan foglalkoztasson a magány. Egyáltalán, semmi
olyasmi, amin nem tudok változtatni. Mindannyian gyötrıdésre kényszerülünk
születésünktıl fogva halálunkig. Nem vagyunk képesek nagy változásokat
létrehozni, csak kicsiket. De remélem, jó változásokat. És azokat is csak
szeretteink életében. Azaz nem azzal kell törıdnöm, ki vagyok, hanem, hogy
ki lehetek, tehát nem a múlttal, hanem a jövıvel. S nem is annyira
magammal, mint inkább a barátaimmal, akik azt a fényt biztosítják,
amelyben kivirágozhatok.
Remegtem, mielıtt rászántam magam, hogy a Másik szemébe nézzek. Úgy
szorongattam a Glockot, mint valami talizmánt, vagy mintha egy feszület
lenne, amely megóv a pusztító erıktıl. De még így is kényszerítenem kellett
magam arra, hogy kidugjam, majd jobbra fordítsam a fejem. És nem láttam
senkit.
A déli fronton haladó padlásszakasz szélesebb volt, mint a keleti oldalon.
Megvolt vagy három méter is. A furnérpadlón egy keskeny matracot láttam,
és egy győrött takarót. A fényt egy íróasztal lámpája szolgáltatta, melyet egy
ereszgerendára állítottak fel. A matrac mellett termosz, egy tányéron
gyümölcsszeletek, mosdótál, gyógyszeres üvegek, sebalkohol, kötszerek, egy
összehajtogatott törölközı s egy vérfoltos törlıkendı hevert.
A pap és vendége mintha csak varázsütésre eltőnt volna.
Bár érzelmileg valóban lebénított a Másik hangjából kivehetı vágyakozás,
nem állhattam ott többet egy percnél azóta, hogy a lény elhallgatott. De az
is lehet, hogy csak fél perc volt az egész. Azonban sem Tom atyát, sem a
vendégét nem láttam sehol a padlástérben.
Tökéletes csend. Egyetlen lépést sem hallottam. Nem reccsent vagy
pattant a deszka, ami más lett volna, mint a házban megszokott neszezés.
Még a tetılécekre is felnéztem, mert hirtelen az a különös ötletem támadt,
hogy ezek ketten eltanulták a pók trükkjét, felhúzták magukat a saját
fonalukon, s most fekete gombócként gubbasztanak valahol a fejem felett.
Amíg a dobozfal mellett álltam, fel tudtam egyenesedni. A meredek
tetıszerkezet tizenöt-húsz centire volt a fejem fölött. Ennek ellenére
ösztönösen berogyasztottam a térdem, mintha kuporognom kellene.
A lámpa fénye nem volt veszélyes, ráadásul nem is felém irányult, ezért
közelebb mentem a matrachoz, hogy szemügyre vegyem a mellette
sorakozó dolgokat. A cipım orrával felemeltem a takarót. Nem tudom, mire
számítottam, mindenesetre nem találtam semmit.
Az sem érdekelt különösebben, hogy Tom atya találkozhat-e Orsonnal.
Elıször is, nem hittem, hogy végzett a padláson. Másrészt, bőnözésben rutinos
kutyámnak volt annyi esze, hogy elbújjon, és kivárja, mikor érkezik el a
menekülés pillanata.
Hirtelen azonban belém hasított, ha a pap lement, akkor feltehetıen
felhajtotta a létrát is, amikor becsukta a padlásajtót. Fentrıl ugyan
kifeszíthettem volna, s le is tudtam volna ereszteni magamnak a létrát. Ehhez
azonban vélhetıen akkora zajt kellett volna csapnom, mint a sátánnak és
társaságának, mikor kiőzték ıket a mennyországból.
Nem indultam arrafelé, amerre szerintem menniük kellett, nem akartam
belefutni a karjaikba. Visszafordultam, s megpróbáltam óvatosan lépkedni. A
jó minıségő furnérpadlón nemigen voltak rések, s inkább csavarozták, mint
szögezték a padló pallóihoz. Ezért szinte semmiféle zajt nem ütöttem visszafelé
menet.
Amikor befordultam a dobozsor sarkán, a testes Tom atya ott tornyosult az
árnyékban, ahol én is meghúztam magam egy-két perccel ezelıtt. Nem volt
se miseruhában, se pizsamában. Szürke melegítı volt rajta, tele
izzadságfoltokkal, mintha most hagyta volna félbe a bemelegítést.
- Te! - mondta keserően, amikor felismert, mintha nem csupán Christopher
Snow lettem volna, hanem az ördögi Baál, aki most lép elı a varázsló ötágú
csillagjából, s engedély nélkül elindul a vécé felé.
A kedves és joviális padre, akit eddig ismertem, nyilván Palm Springsben
vakációzott, s átadta kulcsait sátáni ikertestvérének. A pap mellbe bökött egy
baseballütıvel, de olyan erıvel, hogy fájt.
Mivel az XP Manre is érvényesek a fizika törvényei, hátratántorodtam, s
bevágtam a fejem egy tetıgerendába. Csillagokat ugyan nem láttam,
bevallom, még epizódszereplıket sem, de ha nincs a James Deanhez illı
hajpárnám, akkor ájultan terülök el.
Tom atya pedig ismét megbökött a baseball- ütıvel.
- Te! Te!
Tényleg én voltam, soha nem is állítottam az ellenkezıjét, ezért képtelen
voltam felfogni, miért tüzelte fel magát ennyire.
- Te! - mondta immár dühösen.
Most viszont a gyomromba vágta azt a rohadt ütıt, amitıl elállt ugyan a
lélegzetem, de nem annyira, hogy ne lássam, mire készül. Mielıtt az ütés a
hasamon landolt, megfeszítettem a hasizmaimat. És mivel már korábban
kiadtam magamból Bobby tacóinak maradékát, csak egy égı
fájdalomhullámot éreztem átsuhanni az ágyékom és a szegycsontom között.
Amin nevettem volna, ha rajtam van a Superman-egyenruhám - de nem volt.
Ráirányítottam a Glock csövét, és fenyegetıen fújtam egyet, de Isten
embere vagy nem félte a halált - vagy teljesen begolyózott. Két marokra
fogta az ütıt, hogy nagyobb erıt összpontosítson, s ismét vadul a gyomrom
felé suhintott. Én azonban hirtelen oldalt fordultam, és kitértem a döfés elıl.
Viszont istentelenül bevágtam megint a fejem a tetıgerendába.
 Nem szoktam ahhoz, hogy egy pappal verekedjek. Az egész helyzet inkább
abszurd volt, mint ijesztı - bár a szívem hevesen kalapált. Sıt attól is tartottam,
hogy vizeletfoltosan kell visszaadnom a farmert Bobbynak.
- Te! Te! - szajkózta még dühösebben, de mintha meglepetést is láttam volna
az arckifejezésén. Megjelenésem a poros padláson annyira felháborította,
hogy az agya igazából ettıl durrant el.
Újból felém sújtott. Most akkor is elvétette volna, ha nem ugrom félre. Végül
is egy pap, és nem egy bérgyilkos nindzsa. Nem beszélve arról, hogy
középkorú volt, és túlsúlyos.
A baseballütı olyan erıvel találta el az egyik hullámpapír dobozt, hogy
menten beszakadt, majd le is zuhant a halom mögé. Bár a plébános
szánalmasan járatlan volt a harcmővészetekben, s nem volt meg hozzá a
harcos fizikuma se, azt semmiképpen nem lehetett felróni neki, hogy hiányzik
belıle a lelkesedés.
Még elképzelni sem tudtam, hogy lepuffantom, viszont azt sem, hogy
hagyom magam agyonveretni. Hátráltam elıle a lámpa és a matrac felé,
ahol a padlás szélesebb, déli szárnya kezdıdött, s abban bíztam, hogy
megjön az esze.
Ehelyett ı csak jött utánam, s elıbb balról jobbra lendítette az ütıt, amely
hangos hússal hasította ketté a levegıt, majd azonnal jobbról balra suhintott,
miközben mindkét lendítésre kirobbant belıle:
- Te!
A haja csapzottan lógott a homlokába. Az arca eltorzult. A rémülettıl és a
dühtıl orrlika kitágult, és minden lélegzetvételnél megremegett, miközben
nyálcseppek röpködtek a szájából minden alkalommal, amikor csak
kirobbant belıle a szó, ami most vélhetıen az egész szókincsét képezte.
Rögtön eltávozom az élık sorából, ha kivárom, hogy Tom atya visszanyerje
a józan eszét. Ha volt is neki, most semmiképpen nem hordta magánál. Talán
elzárta valahova, a szentségtartóval együtt az oltárszekrénybe, Szent
Bernadett térdkalácsa mellé.
Amikor újra lendített, kerestem a szemében az állatias villanást, melyet
Lewis Stevensonnál láttam. Ez az izzás arra ösztönzött volna, hogy erıszakra
erıszakkal válaszoljak. Ez azt jelentette volna, hogy nem egy pappal vagy
egy normális emberrel verekszem, hanem egy olyan lénnyel, aki fél lábbal
már az alkonyzónában áll. Lehet, hogy az atyát megfertızte ugyan a kór,
mely átjárta a rendırfınököt, de még nem került olyan elırehaladott
állapotba, mint a törvény szigorú ıre.
Miközben az ütıt figyeltem, lassan hátráltam, és sikerült elbotlanom a
lámpa vezetékében. A hátamra zuhantam, tarkómat bevágtam a
furnérpadlóba. Sikerült teljesen kiszolgáltatnom magam a korosodó, kövér
papnak.
A lámpa is felbukott, de szerencsére nem aludt ki, és fénye sem vágott
egyenesen a szemembe.
Kiszabadítottam a lábamat a zsinórból, és a fenekemen csúszva hátráltam,
közben Tom atya a padlóra csapott.
Néhány centivel vétette csak el a lábamat, s a már többször ismételt
névmással tüntetett ki:
- Te!
- Maga! - vágtam vissza kissé hisztérikusan, s tovább hátráltam a fenekemen.
Kíváncsi lettem volna, vajon hol az a rengeteg ember, aki tisztel engem.
Nem bántam volna, ha csak egy kicsit is tisztelnek végre, de a jelek szerint
Stevenson és Tom Eliot atya nem volt tag a Christopher Snow-t Tisztelık
Társaságában.
Bár a papról dılt a víz, és erısen zihált, igyekezett bebizonyítani, hogy van
benne erı. Elıregörnyedve mozgott, mint egy manó, aki a híd alatti életbe
rokkant bele. A görnyedt tartás miatt viszont magasan a feje fölé emelhette
az ütıt, nem kellett attól tartania, hogy a tetıgerendákba ütközik. Láthatóan
arra készült, hogy kiloccsantsa az agyvelımet.
Akár volt izzás a szemében, akár nem, végeznem kell a kis dagival! Nem
tudtam elég gyorsan hátrálni elıle, és bár egy kissé hisztérikus voltam - jó,
nagyon hisztérikus -, tisztán láttam az esélyeimet. A legpénzéhesebb
bukméker sem fogadott volna az életben maradásomra. Rémületemben
veszélyesen elkapott valami abszurd szédület, s arra gondoltam, a
leghumánusabb lenne az ágyékába lıni, hiszen amúgy is nıtlenségi
fogadalmat tett.
Szerencsére nem adódott lehetıség, hogy magam elıtt is bebizonyítsam,
milyen jó céllövı vagyok. Csak úgy általában céloztam az ágyéka felé, s
ujjam megfeszült a ravaszon. A lézerirányzót nem volt idım használni. Mielıtt
elsüthettem volna a pisztolyt, szörnyő morgás hangzott fel a pap mögött az
átjáróban, s a vadállat vicsorogva vetette magát az atya hátára. A pap
rémülten felordított, s miközben elzuhant a padlón, elejtette a baseballütıt.
Egy pillanatra megdöbbentett, hogy a Másik ennyire nem hasonlít egy
rhesushoz, de az is,
hogy rátámad Tom atyára, aki a gondját viselte, ahelyett, hogy az én
torkomnak esne. De természetesen ez a vicsorgó fenevad nem a Másik volt,
hanem Orson.
Csak feküdt a pap hátán, és marcangolta annak verejtékben úszó
gallérját. Hasadt az anyag. Olyan vadul morgott, hogy attól féltem, valóban
széttépi Tom atyát.
Felálltam, s leparancsoltam Orsont a papról. A kutya azonnal
engedelmeskedett, s nyoma sem volt rajta a vérszomjasságnak, amit olyan
hitelesen eljátszott.
A pap meg sem próbált feltápászkodni. Csak hevert félrefordított fejjel, fél
arcát eltakarta kócos haja. Hangosan zihált és zokogott, s a harmadik vagy
negyedik hangos zihálás után kiszakadt belıle:
- Te!
Valószínőleg eleget tudott a Fort Wyvernben és a Moonlight Bayben
történtekrıl, hogy felelni tudjon legégetıbb kérdéseimre. Mégsem akartam
beszélni vele. Képtelen voltam.
A Másik egészen biztosan nem hagyta el a paplakot, valahol még itt kell
lennie a padláson. Bár nem hittem, hogy komolyabb veszélyt jelentett volna
rám és Orsonra nézve, különösen mivel a kezemben volt a Glock, nem láttam
ıt, és ezért potenciális veszélyforrásként kellett kezelnem. Nem akartam
becserkészni - vagy azt, hogy ı cserkésszen be - ezen a helyen, ami a
klausztrofóbia melegágya.
Természetesen a Másik csak ürügy volt ahhoz, hogy elmeneküljek.
Azoktól a válaszoktól féltem igazán, melyeket Tom atya adott volna a
kérdéseimre. Azt hittem, szeretném hallani ıket, de még nem készültem fel
bizonyos igazságokra.
- Te!
A pap olyan sistergı dühvel mondta ki ezt a szót, ami nemcsak Isten
pásztorához nem illett, hanem megszokott kedves énjéhez sem. Az egyszerő
névmás vádként, átokként hangzott a szájából.
- Te!
De nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna ezt az ellenséges
hozzáállást. Nem én adtam életet azoknak a lényeknek, melyeknek a
szabadságát ı igyekezett visszaadni. Nem vettem részt a wyverni
kísérletekben, melyek hatottak a húgára és talán rá is. Nem személy szerint
engem győlölt, hanem ami én vagyok.
De mi vagyok én?
Ki vagyok én, ha nem az anyám fia?
Roosevelt Frost szerint - sıt, még Stevenson rendırfınök szerint is - vannak,
akik azért tisztelnek, mert az anyám az volt, aki, bár még nem találkoztam
velük. Mások viszont ugyanezért győlöltek.
Christopher Nicholas Snow, Wisteria Jane (Milbury) Snow egyetlen fia a
diszkó évtized kezdetén jött erre a túl fényes világra. Akkor született, amikor
meglehetısen vad divat járta, s az emberek frivol kedvteléseknek hódoltak.
Amikor az ország igyekezett kikecmeregni egy háborúból, s az emberek
legjobban a nukleáris pusztulástól féltek.
Vajon mit tehetett az én okos és szeretı anyám, amiért egyesek tisztelnek,
mások meg győlölnek?
A padlón elterült, érzelmei kusza hálójában vergıdı Tom Eliot atya tudta a
választ erre a rejtélyre, és szinte bizonyos, hogy felel is a kérdéseimre, ha
összeszedi magát.
Azonban ahelyett, hogy feltettem volna a szívemet nyomó kérdéseket,
dadogva kértem a zokogó pap bocsánatát.
- Ne haragudjon! Nem lett volna szabad idejönnöm. Istenem! Hallgasson
meg! Annyira sajnálom. Bocsásson meg, nagyon kérem!
Mit tett az anyám?
Ne kérdezd meg! Ne kérdezd meg!
Ha a pap válaszol ki nem mondott kérdéseimre, talán még a fülemre is
tapasztom a kezem.
Odaintettem magamhoz Orsont, és elindultunk az útvesztıben, amilyen
gyorsan csak tudtunk. A szők és kanyargós átjáró mintha nem is padlás lett
volna, hanem katakomba. Voltak vaksötét helyek, de - a sötétség gyermeke
lévén - engem ez nem zavart. Gyorsan odaértünk a padlásfeljáróhoz.
Bár a kutya minden gond nélkül feljött, most szorongva nézte a létrát,
miként jusson le. Egy meredek létrán lemenni összehasonlíthatatlanul
nehezebb, mint felmenni, még egy olyan négylábú akrobatának is, mint
Orson. A padláson nagy dobozok hevertek, és a bútorok egy része is igen
terjedelmes. Még lennie kell egy másik lejárónak is. Ami bizonyosan nagyobb,
mint ez, és talán egy emelırendszer is tartozik hozzá. Nem sok kedvem volt
ugyan keresgélni, de azt sem tudtam elképzelni, miként mászok le a létrán
egy negyvenkilós kutyával a hátamon.
A tágas padlás legtávolabbi végébıl a pap utánam szólt:
- Christopher - a hangja tele volt lelkifurdalással. - Christopher, megtévedtem.
Nem eltévedt. Nem volt ilyen egyszerő, s nem is volt ennyire reményteli.
- Christopher, megtévedtem. Bocsáss meg, nagyon megtévedtem!
Valahonnét megszólalt a nem e világi gyerek-majom hang. A Másiké. Most
is küzdött, hogy megértsék. Tele volt vágyakozással, magánnyal s valami sivár
reménytelenséggel, ami megdermesztett, mint egy sarki jégmezı.
Olyan elviselhetetlen volt ez az esdeklı hang, hogy Orsont azonnal
elindította lefelé a létrán. Amikor a közepére ért, leugrott az emeleti padlóra.
A napló majdnem becsúszott a nadrágomba. Miközben másztam lefelé a
létrán, fájdalmasan nyomta a gerincemet. Amikor leértem az aljára, kitéptem
az övem mögül, és a bal kezembe fogtam. A Glockot továbbra is vadul
szorongattam a jobb kezemben.
Orsonnal keresztülsiettünk a paplakon, elhaladtunk a Szőz Mária-oltár elıtt,
ahol a fulladozó gyertya lángját kioltotta az általunk kavart légmozgás.
Ugyanígy végigrohantunk az alsó szinten, a konyhán, ahol a három digitális
óra világított. Kimentünk a hátsó ajtón a verandára, a ködös éjszakába,
mintha a Poe által megénekelt Usher-házból menekültünk volna, mielıtt
elnyelte a föld.
Elhaladtunk a templom mögött. Félelmetes tömege, mint egy kıvihar, úgy
tőnt, agyon akar nyomni.
Kétszer is visszapillantottam. A pap nem jött utánunk. És más sem.
Bár tartottam tıle, hogy a kerékpár eltőnt, vagy legalábbis megrongálták,
sértetlenül állt a fejfának támasztva, ahol hagytam. Nem nyúltak hozzá.
Nem tehettem meg, hogy ne váltsak néhány szót Noah Joseph Jamesszel.
Egy ilyen kuszált világban, mint a miénk, már nem tőnt olyan vonzónak
kilencvenhat évig élni - mint még egy nappal ezelıtt is.
Miután zsebre vágtam a pisztolyt, és bedugtam az ingem alá a naplót,
szinte rohanva toltam a biciklit a sírok között. Kinn az utcán felpattantam rá,
rádıltem a kormányra, és vadul tekerni kezdtem.
Orsont most nem érdekelték a mókusnyomok. İ is minél távolabb akarta
maga mögött tudni a templomot.
Több sarokkal késıbb tudatosult csak bennem, hogy a menekvés
lehetetlen. A hajnal mindenképpen arra kényszerít, hogy Moonlight Bayben
maradjak, és a paplakban tapasztalt ırület ott leselkedik rám minden sarok
mögül.
Egy olyan fenyegetés elıl akartam elmenekülni, mely elıl még akkor sem
lehet, ha a világ legtávolabbi szigetére vagy hegycsúcsára repülnék. Bárhová
is mennék, mindenhová magammal viszem azt, amitıl a legjobban félek: a
tudásvágyat. Nemcsak attól rettegtem, hogy milyen válaszokat kapok az
anyámról feltett kérdésekre. Alapvetıen inkább maguktól a kérdésektıl
rettegtem, mert természetüknél fogva - akár kapok választ rájuk, akár nem -
örökre megváltoztathatják az életemet.
 29.

Egy padon ültem a Palm Street és a Grace Drive sarkán lévı parkban.
Orson társaságában tanulmányoztam a szobrot: egy acélhandzsárt ábrázolt,
ami két fehér márvány dobókockán egyensúlyozva nyugodott egy kék
márvány földgömbön. Az egész egy jókora bronzhalmon állt, ami viszont
leginkább egy gigantikus kutyaürülékre emlékeztetett.
Az alkotás a park közepén, a szökıkútban állt már vagy három éve. Sok
éjjel elnéztük, és a jelentésén törtük a fejünk - de soha nem lettünk
okosabbak.
Kezdetben úgy véltük, világos a mondanivalója. A kard a háborút vagy a
halált jelképezi. A dobókockák a sorsot. A kék márványgömb a Föld, vagyis
az életünk színtere. Együtt pedig az egész az emberi állapotot szimbolizálja: a
sors szeszélye szabja meg, hogy élünk-e, vagy halunk. Az életet a véletlen
uralja ezen a világon. A bronz kutyagumi legalul pedig a minimalista
megismétlése ugyanennek a témának: szar az élet.
Sok okos elemzés követte még az elsıt. A kard például lehet, mondjuk,
félhold is. A kockák pedig kockacukrok. A kék gömb pedig egyáltalán nem
az életünket jelképezi - csupán egy kugligolyó. A különbözı formák
szimbolikáját gyakorlatilag végtelen számban értelmezhetjük, bár a
bronzalapot csak kutyaguminak lehet felfogni.
Ha holdként, kockacukorként és kugligolyóként nézzük, akkor a remekmő
figyelmeztetést hordoz: leghıbb vágyunk (eljutni a Holdra) nem érhetı el, ha
büntetjük a testünket. Ha azzal próbáljuk meg serkenteni az
agymőködésünket, hogy túl sok édességet fogyasztunk. És ha mindenáron le
akarjuk ütni az összes kuglibábut, megránthatjuk a derekunkat. A bronz
kutyaürülék egyszerre a következménye a rossz táplálkozásnak és a túlzásba
vitt kuglizásnak: szar az élet.
Négy pad áll a szökıkutat körülvevı sétányon. A mőalkotást már
megnéztük mindegyikrıl.
A park lámpáit takarékossági megfontolásból éjfélkor leoltják. A szökıkút is
leáll, pedig a csendesen csobogó víz serkenti a meditációt.
Ezért szeretnénk, ha egész éjjel mőködne. Viszont ha nem lennék XP-s, akkor
is ragaszkodnék a sötétséghez. A környezı lámpák fénye nem csupán
elegendı, hanem egyenesen ideális a szobor tanulmányozásához. A sőrő köd
pedig hihetetlenül felerısíti a mővész víziójának befogadását.
A szökıkút közepén azelıtt egy Junipero Serrát ábrázoló mellszobor állt
több mint száz évig. A jeles spanyol misszionárius két és fél évszázada a
kaliforniai indiánokat térítette meg. Kolostorokat alapított, amelyek ma
mőemlékek, és mágnesként vonzzák a turistákat.
Bobby szülei és a hozzájuk hasonló gondolkodású polgárok bizottságot
hoztak létre, és követelték a Serra-szobor eltávolítását. Ne legyen emlékmőve
egy egyházi embernek egy közpénzekbıl fenntartott parkban! Az Egyesült
Államok alkotmánya világosan fogalmaz a kérdésben, állították.
Wisteria Jane (Milbury) Snow - a barátainak csak Wissy, nekem mami -
racionális tudós mivolta ellenére egy ellenbizottságot hozott létre, a szobor
védelmére. Ha egy társadalom bármilyen okból törli is el a múltját, érvelt, nem
lesz jövıje.
Anyám vesztett.
Aznap éjjel, amikor megszületett a döntés, hosszú barátságunk Bobbyval
komoly válaszút
elé került. El kellett döntenünk, hogy a család becsülete és a vér szentsége
által megkövetelt ellenségeskedést választjuk-e. De miután kellı mennyiségő
sörrel kitisztítottuk tudatunkat, arra a következtetésre jutottunk, képtelenség
lenne ellenségeskedni, és közben idıt szakítani a közös hullámlovaglásra. Arról
nem is beszélve, hogy miként lehet összeegyeztetni egymás gyilkolását a
bikinis lányok megbámulásával.
Bepötyögtettem Bobby számát a mobilomba.
Egy kicsit feljebb állítottam a hangerıt, hogy Orson is hallja a beszélgetést.
Tudat alatt tényként fogadtam el a wyverni kísérletek legfantasztikusabb
verzióját - még ha úgy teszek is, mintha kételyeim lennének.
Bobby a második kicsengésre fölvette.
- Hagyj békén!
- Alszol?
- Már nem.
- Itt ülök a Szar az élet parkban.
- És ez engem miért érdekeljen?
- Néhány felettébb kemény dolog történt, mióta elváltunk.
- Nyilván a szósz okozta, amit a csirkés tacóra öntöttél - felelte.
- Nem beszélhetek a dologról telefonon.
- Akkor jó.
- Aggódom érted - mondtam.
- Ez kedves.
- Valóban veszélyben vagy, Bobby.
- Esküszöm, hogy nem csináltam semmit, mami.
Orson jókedvően vakkantott.
- Most már fenn vagy?
- Nem.
- Szerintem nem is aludtál.
Bobby egy darabig hallgatott. Aztán megjegyezte:
- Hát, folyik itt egy kis tudományos-fantasztikus film, mióta elmentél.
- A majmok bolygója? - kérdeztem.
- A háromszázhatvan fokos, totálképernyıs változat.
- És mit csinálnak?
- Csak a szokásos majomkodást.
- Fenyegetıbbet nem mővelnek?
- Azt hiszik, jópofák. Az egyik most is itt ül az ablakban, és engem utánoz.
- És te?
- Az az érzésem, fel akarnak bosszantani, hogy megint kimenjek a házból.
- Ki ne menj! - vágtam közbe rémülten.
- Nem vagyok hülye - felelte Bobby kimérten.
- Bocs.
- Én egy seggfej vagyok.
- Pontosan.
- Hatalmas a különbség a hülye és a seggfej között.
- Ez világos.
- Tényleg?
- Veled van a puskád?
- Jézusom, Snow, nem az elıbb mondtam, hogy nem vagyok hülye?
- Ha hajnalig kihúzzuk, akkor holnap naplementéig biztonságban vagyunk.
- Már fent vannak a tetın.
- És mit csinálnak?
- Nem tudom - Bobby elhallgatott, fülelt. - Minimum ketten. Ide-oda
rohangálnak. Talán bejáratot keresnek.
Orson leugrott a padról, teste megfeszült, egyik fülét izgatottan a telefon
felé hegyezte. Úgy tőnt, szívesen megszabadult volna néhány kutyás
manírjától, ha nem tartott volna attól, hogy ez engem zavar.
- És van valamilyen bejárat a tetı felıl? - kérdeztem Bobbytól.
- A fürdıszobai és a konyhai szellızıcsövek nem elég szélesek ezeknek a
mocskoknak.
Meglepı módon az egyébként kiválóan fölszerelt házban nem volt
kandalló. Corky Collins - alias Tosiro Tagava - talán azért szavazott ellene, mert
a tágas fürdıszoba és benne a medenceszerő kád ideális helynek bizonyult
ahhoz, hogy eljátszadozzék egy-két szörfös leányzóval. A romantikus
kandallóra, elıtte a szırmével, nem volt szükség. Ennek a puritánságnak hála,
nem volt kémény, ahol a majmok bejuthattak volna.
- Van még egy kis Nancy-féle melóm hajnalig - jegyeztem meg.
- Hogy alakul? - kérdezte Bobby.
- Baromi nagy vagyok. Reggel elhúzok Sashához, aztán holnap este
mindketten átmegyünk hozzád.
- Vagyis megint én etesselek?
- Viszünk pizzát. Ide hallgass, szerintem ki akarnak minket csinálni. Egyikünket
biztos. Ezt csak úgy védhetjük ki, ha együtt vagyunk. Azt ajánlom, inkább
nappal aludj, mert szerintem a holnap éjszaka különösen meredek lesz a
félsziget csúcsán.
- Tehát már van valami fogódzód? - kérdezte Bobby.
- Az végképp nincs.
- Nem tőnsz olyan jókedvőnek, mint Nancy Drew.
Nem akartam hazudni neki, legalábbis nem jobban, mint Orsonnak vagy
Sashának hazudtam.
- Itt nincs megoldás. Erre nem lehet ráhúzni a zárat, és kész. Bármi folyik is itt,
ezzel már együtt kell élnünk életünk hátralévı részében. Esetleg sikerül
megtalálnunk a módját, hogyan lehet meglovagolni a hullámot, még ha ez a
hullám kurva nagy és alattomos is.
Rövid hallgatás után Bobby megjegyezte:
- Mi a baj, testvér?
- Nem most mondtam?
- Mindent nem.
- Némely részlet nem telefontéma.
- Én nem a részletekre vagyok kíváncsi, hanem rád.
 Orson az ölembe hajtotta a fejét, mintha megnyugtatna, ha simogatom és
vakargatom a fülét. Ez mindig beválik. Egy kutya tökéletes gyógyszer
búskomorság ellen, és jobban oldja a stresszt, mint a Valium.
- Hővös fejjel csinálod - folytatta Bobby -, de te magad nem vagy az.
- Bobby Freud, Sigmund bácsi fattyú kis unokája.
- Dılj el szépen a díványomon!
Beletúrtam Orson bundájába, mintha saját összegubancolódott idegeimet
simítanám ki, aztán felsóhajtottam:
- Szóval, minden jel arra utal, hogy az anyám tönkrevágta a világot.
- Súlyos.
- Ugye?
- A tudományával?
- Ja, a genetikával.
- Emlékszel, amikor figyelmeztettelek, hogy ne hagyj nyomot a világon?
- Ez annál rosszabb. Azt hiszem, kezdetben nekem próbált meg segíteni.
- Ez a világvége, mi?
- Az általunk ismert világ vége - feleltem, mert hirtelen eszembe jutott
Roosevelt Frost meghatározása.
- Más anyák meg csak tortát sütnek.
Elnevettem magam.
- Mi lenne velem nélküled, testvér?
- Egy fontos dolgot valóban tılem kaptál.
- Úgymint?
- Megtanítottalak perspektivikusan látni.
Bólintottam.
- Hogy mi fontos, és mi nem.
- A dolgok többsége nem az - emlékeztetett.
- Még ez se?
- Szeretkezz egy óriásit Sashával, és aludj egy nagyot! Holnap este zabálunk
egy jót. Szétrúgjuk néhány majom valagát. Lovagiunk a dögös hullámokon.
Egy hét se kell, és a szívedben az anyád újból csak az anyád lesz - ha magad
is úgy akarod.
- Lehet - mormoltam kétkedve.
- Tartás, testvér. Az minden.
- Majd dolgozom rajta.
- Egy dolog azért meglep.
- Micsoda?
- Az anyád nagyon dühös lehetett, hogy elbukta a harcot a szobor
védelmében.
Ezzel letette a kagylót. Kikapcsoltam a mobilomat.
Valóban ez lenne a bölcs életstratégia? Azt állítani, hogy a dolgok
többségét nem kell komolyan venni? Makacsul valami kozmikus tréfának
tekinteni a dolgot? Négy vezérelvhez tartani magunkat? Egy: a lehetı
legkisebb kárt okozd másoknak! Kettı: mindig állj a barátaid rendelkezésére!
Három: felelj magadért, és ne kérj semmit másoktól! Négy: ragadj meg annyi
élvezetet, amennyit csak lehet! Ne érdekeljen más véleménye, csak a hozzád
legközelebb állóké! Eszedbe se jusson nyomot hagyni a világon! Felejtsd el a
kor nagy kérdéseit, mindjárt jobb lesz az emésztésed. Ne merengj a múlton!
Ne aggasszon a jövı! A pillanatnak élj! Bízz létezésed céljában, s hagyd, hogy
a lényeg jöjjön el hozzád, ne erılködj fölfedezni azt! Ha az élet megüt, vezesd
le az erejét, és gurulj vele - gurulj, és közben nevess! És kapd el a hullámot,
haver!
Bobby eszerint él, s nála boldogabb és kiegyensúlyozottabb emberrel még
nem találkoztam.
Én hiába próbálok meg úgy élni, mint Bobby Halloway, nekem nem sikerül
olyan jól, mint
neki. Olykor kapálózom, amikor lebegnem kéne. Túl sok idıt töltök a jövı
méricskélésével, mintha nem engedném, hogy az élet meglephessen. Lehet,
hogy nem elég keményen utánzóm Bobby módszerét. Vagy talán túlságosan
is erılködöm.
Orson a szökıkúthoz kocogott. Hangosan lefetyelni kezdte a tiszta vizet,
láthatóan élvezte az ízét és a hővösséget.
Egyszerre eszembe ötlött az a júliusi éjszaka, amikor csak bámulta a
csillagokat, és a legsötétebb melankóliába zuhant. Nincs pontos módszer
eldönteni, mennyivel okosabb, mint egy hétköznapi kutya. Mivel az
intelligenciáját Wyvernben megnövelték valamivel, sokkal többet megértett,
mint amennyit a természet egy eb számára felfoghatónak ítélt. Azon a júliusi
éjszakán talán maga is elıször ismerte fel a benne rejlı forradalmi potenciált,
és egyben tisztába jött saját természetének korlátjaival. És ettıl olyan
búskomorságba esett, hogy majdnem elborult az elméje. Intelligensnek lenni
teljesen kifejlett gégefı, a beszéd képessége nélkül, ráadásul még az írásra és
eszközkészítésre alkalmas kezek sem állnak rendelkezésre; vagyis intelligensnek
lenni az intelligencia kifejezésének lehetıségei nélkül olyan lehet, mint ha az
ember süketnémának születik, ráadásul a végtagjai sincsenek meg.
Most elképedve figyeltem Orsont. Nagyra becsültem a bátorságáért.
Annyira ellágyultam tıle, ahogyan másvalakitıl még sohasem.
Visszafordult a szökıkúttól, nyalogatta a száját, miközben átszellemülten
vigyorgott. Amikor észrevette, hogy ıt nézem, csóválni kezdte a farkát, örült,
ha figyelek rá. De az is lehet, annak örült, hogy vele vagyok ezen a furcsa
éjszakán.
Minden korlátja ellenére - amitıl joggal lehetne egész életére frusztrált - a
kutyám jobban
utánozta Bobby Hallowayt, mint én magam.
Bobbynak vajon valóban bölcs az életstratégiája? És Orsonnak? Remélem,
egy nap sikerül annyira éretté válnom, hogy elsajátítsam a filozófiájukat.
Felálltam a padról, és a szobor felé mutattam.
- Ez nem is kard. És nem is egy félhold. Inkább a láthatatlan cheshire-i macska
vigyora az Alice Csodaországban mesébıl.
Orson megfordult, és szemügyre vette a szobrot.
- És nem dobókockák vagy kockacukrok - folytattam. - Ezek inkább azok a
kicsinyítı- és növesztı tabletták, melyeket Alice vett be a történetben.
Orson érdeklıdéssel figyelte a szobrot. Videón már látta a klasszikus mese
Disney-féle feldolgozását.
- És a gömb sem a bolygó jelképe. És nem is egy kugligolyó, hanem egy nagy
kék szem. Rakd ıket össze, szerinted mit jelentenek így együtt?
Orson azonban tılem várta a választ.
- A macskamosollyal a szobrász kineveti azokat a hiszékeny embereket, akik
ilyen bıkezően megfizették. A két tabletta jelképezi a drogot, amelytıl
elszállt, amikor ezt a szemetet csinálta. A kék szem az övé, és azért nem látni a
másikat, mert épp kacsint. A bronzkupac az egész alatt természetesen
kutyaszar, ami éles kritikát mond a mőrıl - hiszen mindenki tudja, milyen
érzékeny és kritikus szemő állatok a kutyák.
Ha a farkcsóválás hevessége megbízható jel, akkor Orsonnak nagyon
tetszhetett az értelmezésem.
Körbejárta a szökıkutat, s minden oldalról megfigyelte a szobrot.
Lehet, hogy nem is azért születtem, hogy az életben felkutatható
egyetemes értelemrıl írjak, mely révén aztán az emberek felfedezhetik saját
életcéljukat - ahogy egocentrikus pillanataimban olykor missziómat érezni
véltem. Ehelyett - minimális nyomot hagyva a világon - esetleg meg kellene
fontolnom azt, hogy éltem egyetlen célja Orson szórakoztatása. Hogy ne a
gazdája legyek, hanem a barátja, hogy megkönnyítsem furcsa és nehéz
életét. Ez pontosan ugyanolyan értelmes és nemes cél, mint bármi más.
Legalább annyira örültem Orson farkcsóválásának, mint amennyire ı az én
szoborértelmezésemnek. Az órámra pillantottam. Már két óra sincs hátra
pirkadatig.
Két helyre akartam eljutni, mielıtt a nap a búvóhelyemre üldöz. Az elsı Fort
Wyvern.

***

A parktól alig tízpercnyi az út a támaszpontra abban a nyugodt tempóban,

melyben kutyabarátom se fárad el. Ismerek azonban egy rövidebbet egy
átereszen keresztül, amely az l-es út alatt fut. Az áteresz után egy három
méter széles kibetonozott csatorna mélyen behatol a támaszpont területére.
Határát természetesen szögesdrót jelzi, a csatorna közepén drótkerítés.
A támaszpontot körülfogó kerítésen körös-körül jókora táblák figyelmeztetik
az arra járót, hogy a belépést a szövetségi törvények szigorúan tiltják, és ezek
megsértıi minimum tízezer dolláros pénzbüntetéssel, valamint egyévi
elzárással számolhatnak. Engem mindig hidegen hagyott ez a fenyegetés,
elsısorban azért, mert tudtam, hogy állapotom miatt nincs az a bíró, aki
börtönbe csukatna ilyen apróságért. Tízezer dollárt pedig megengedhetek
magamnak, ha úgy adódik.
Másfél éve egy éjjel, nem sokkal azután, hogy hivatalosan bezárták Fort
Wyvernt, egy drótvágóval átvagdaltam a kerítést a csatornában. Túlságosan
csábító volt a lehetıség, hogy felfedezzek egy ekkora birodalmat.
Akik furcsállják izgalmamat - hiszen nem kalandkeresı kisfiú voltam már,
hanem felnıtt férfi -, azok nyilván akkor utaznak Londonba, amikor csak
akarnak, vagy vitorláznak el Puerto Vallartába, amikor kedvük szottyan rá. És
biztosan van jogosítványuk és kocsijuk is. Vélhetıen nem töltötték egész
életüket egy tizenkétezres kisvárosban, ott is csak éjszaka közlekedve, s
lehetıleg kerülı utakon. Ezért aztán feltehetıen nem is jönnek lázba a
felfedezhetı új helyektıl.
Fort Wyvern, amely Harrison Blair Wyvern tábornokról, az elsı világháború
többszörösen
kitüntetett hısérıl kapta a nevét, 1939-ben jött létre kiképzési és utánpótlási
feladattal. 134 456 holdon terül el, így ha nem is a legnagyobb, de messze
nem is a legkisebb katonai támaszpont Kalifornia területén.
A második világháború alatt Fort Wyvernben iskolát nyitottak a harckocsis
hadviselés oktatására. Mindenfajta lánctalpas jármő vezetésére,
karbantartására és a velük végrehajtható akciókra, robbantási technikára és
tőzszerészeire, szabotázsakciók kivitelezésére, hagyományos tüzérségi
területre, egészségügyi és katonai rendıri szolgálatra és kriptográfiára
képezték ki a katonákat, nem beszélve a több tíz ezer gyalogos
alapkiképzésérıl. A támaszpont határain belül volt egy tüzérségi lıtér, egy
bunkerhálózat, mely lıszerraktárként funkcionált, egy repülıtér, és persze
több épület, mint amennyit Moonlight Bay városának határain belül valaha
lehet majd találni.
A hidegháború csúcsán Fort Wyvernben - hivatalosan - 36 400 aktív fı
állomásozott. Hozzájuk tartozott a 12 904 családtag, valamint a négyezer
polgári alkalmazott. Csak fizetésre évi hétszázmillió dollárt adtak ki, s az évi
szerzıdéses kiadások meghaladták a százötvenmilliót.
Amikor Wyvernt bezárták a támaszpont-bezárási és átszervezési bizottság
javaslatára, a megye gazdaságából kiszivattyúzott pénz hangorkánt csapott,
mert a helyi kereskedık nem tudtak aludni, gyerekeik pedig felsírtak
éjszakánként, féltek, nem lesz pénz az iskoláztatásukra. A KBAY elvesztette
nappali hallgatóságának egyharmadát, az éjszakainak pedig a felét, ezért
kénytelen volt karcsúsítani a személyzetét. És ezért volt Sasha egy személyben
ügyvezetı igazgató és éjszakai lemezlovas, és Doogie Sassman is ezért húzott
le heti nyolc túlórát normál fizetésért anélkül, hogy tiltakozásul egyszer is
megmozgatta volna kitetovált bicepszét.
Fort Wyvern területén, ha nem is állandó, mindenesetre gyakori építési
munka folyt, ahol a munkásoknak titoktartási nyilatkozatot kellett aláírniuk,
melyben tudomásul vették, ha eljár a szájuk, árulásért elítélik ıket. A pletykák
szerint, éppen büszke oktatóbázisa miatt, Wyvernt a vegyifegyver-kutatások
egyik központjává tették, melyhez egy hatalmas földalatti létesítményt
építettek.
Az elmúlt fél nap tükrében joggal feltételezhettem, hogy szemernyi igazság
lehet ezekben a pletykákban, bár bizonyítékot sosem találtam arra, hogy
efféle központ létezne.
Az elhagyott támaszpont azonban olyan látnivalókat kínál, amelyek
bámulatba ejtik, megborzongatják a földi halandót, és elgondolkoztatják az
emberi ostobaság végtelenségérıl. Szerintem Fort Wyvern a jelenlegi
állapotában egy félelmetes Anti-Disneyland. A különbség csupán annyi, hogy
itt az egyetlen látogató én vagyok, és hőséges kutyám, s akkor megyek be,
amikor csak akarok.
Az egyik kedvencem a Halott Város.
 A nevet persze én adtam neki, nem így hívták, amikor Fort Wyvern
virágzott. Több mint háromezer családi vagy ikerházból áll, melyekben a
házas katonák laktak, ha úgy döntöttek, hogy a bázison kívánnak élni.
Építészetileg igencsak szerények ezek az épületek. Gyakorlatilag egyformák
voltak, és csak minimális kényelmet kínáltak a jórészt fiatal házaspároknak,
akik rendszerint legfeljebb két évet töltöttek bennük. De minden
egyformaságuk ellenére kellemes kis házak voltak, és amikor átsétál az ember
az üres helyiségeken, érezni lehet, hogy jól éltek itt, szeretetben, sok
nevetéssel, barátoktól körülvéve.
Manapság a Halott Város utcáin por és száraz ördögszekér várja a szelet.
Az esıs évszak után gyorsan kiég a fő, s barna is marad az év nagy részében.
A bokrok mind kornyadoznak, sok fa elpusztult, csupasz ágaik feketébbek az
égnél, melyet mintha karmolni akarnának. A házakba egerek költöztek, a
verandákon madarak fészkelnek, ürülékük vastagon beborítja a
deszkapadlót.
Az ember azt várná, hogy karban tartják ezeket az épületeket, hátha
szükség lesz még rájuk a jövıben. Vagy a földdel teszik egyenlıvé. De egyik
megoldásra sincs pénz. A házakba beépített anyagnak kisebb az értéke, mint
amennyibe a bontás kerülne. Most ugyanúgy ki vannak téve az elemeknek,
mint az aranyláz után kiürült szellemvárosok.
Ha az ember a Halott Város utcáin sétál, úgy érzi, mintha mindenki
elpusztult volna a földön, mindenkivel valami járvány végzett volna, s most
egyedül ı van a föld kerekén. Vagy mintha megırült volna, s most egy komor
fantáziavilágba zárva élne. Vagy meghalt, és a pokolra jutott, ahol örök
magányosságra ítéltetett. A házak között felbukkanó horpadt oldalú
prérifarkasok hosszú fogaikkal, lázas tekintetükkel démonoknak tőnnek, ami
csak erısíti a pokolképet. Ám ha az ember apja poétikaprofesszor volt, és
ráadásul az agya háromszáz porondos cirkuszként mőködik, akkor számtalan
forgatókönyvet el lehet még képzelni.
Ezen a márciusi éjszakán csak egy-két utcán vágtam keresztül, s nem
készültem a házakba látogatni. A köd idáig nem jutott el, a levegı is
melegebb volt, mint a part mentén a nyirkos kavargás. Bár a hold már
lement, a csillagok világítottak, és az éjszaka ideális terepet nyújtott a
városnézéshez. Am Wyvernt felfedezni, s annak is csak ezt a kisebb területét,
legalább egyhetes feladat.
Nem érzékeltem, hogy megfigyelnek. Amit az elızı néhány órában
megtudtam, annak alapján sejtettem, hogy korábbi látogatásaim alkalmával
ez olykor megtörtént.
A Halott Városon kívül számos laktanya- és egyéb épület sorakozott. A
parancsnoki mellett borbélyüzlet, száraztisztító, virágüzlet, pékség és bank is
állt: cégtábláik megkoptak, por lepte be ıket. Volt napközi otthon is. A
középiskolás katonakölykök Moonlight Bayben jártak iskolába. Itt csak óvoda
volt és elemi iskola. A támaszpont könyvtárából elvitték a könyveket, csak a
Zabhegyezı egy példányát felejtették itt. Orvosi rendelı is volt, mint ahogy
mozi is, melynek üres portálján most egyetlen rejtélyes szó éktelenkedett: KI.
Volt kugli terem is. Ötvenméteres úszómedence, mely most üresen tátongott,
megrepedezett, és a szél telehordta szeméttel. Konditerem. Az istállóban,
ahol már rég nincsenek lovak, az ajtókat csapkodta a szél. A softballpálya
fulladozott a gyomtól. A ketrecében elpusztult pumának ma már csak a
csontváza éktelenkedik.
De engem nem ezek a célpontok érdekeltek. Elkerekeztem mellettük a
hangárszerő épület felé, melyet a föld alá süllyesztett helyiségek fölé húztak,
és ahol a Mystery Train feliratú sapkát találtam annak idején.
A bicikli csomagtartójára egy rendırségi zseblámpát erısítettem, melyet
három fényerısség fokozatra lehetett állítani. Amikor leszálltam a géprıl a
hangár elıtt, leakasztottam a csomagtartóról.
Orson felváltva találja Fort Wyvernt ijesztınek és izgalmasnak, de
függetlenül épp esedékes hangulatától, panasz nélkül mellettem marad.
Most viszolygás látszott rajta, de nem habozott, és nem is nyöszörgött.
A hangár széles kapujába vágtak egy kisebb ajtót, amely nyitva állt.
Felkapcsoltam a zseblámpát, és Orsonnal a sarkamban beléptem.
Ez a hangár nem a repülıtér mellett van, és az is valószínőtlen, hogy valaha
is gépeket tároltak vagy javítottak benne. Felül egy sín fut, ahonnan már
eltüntették a darut. A bonyolult sínhálózatot tartó oszlopok alapján ítélve a
daru nagy súlyokat mozgathatott. A betonpadlóba ágyazott roppant
csavarok is arra utalnak, hogy itt egykor hatalmas gépek álltak. Máshol a
furcsa mélyedés a padlóban ismeretlen célú csırendszerrıl árulkodik.
A zseblámpa ide-oda mozgó csóvájában a darusínek árnyéka különös
mintákat vetett. Mintha valami ismeretlen nyelv képírása lenne, melyet a
falakra és a mennyezetre véstek.
Nyugtalanító módon a helyiség mégsem keltette elhagyott szerelıcsarnok
benyomását, hanem inkább egy elhagyott templomét. A padlóba ivódott
olaj és a vegyszerek tömjénszerő illatot árasztottak. A hideg nemcsak fizikai
érzés volt, hanem átjárta a lelket, mintha egy meggyalázott szent helyen
járna az ember.
A hangár egyik sarkában csigalépcsı vett körbe egy tágas liftaknát,
ahonnét kiszerelték a liftet. A lépcsıházba azonban máshonnét nyílhatott
bejárat. Egyébként is úgy elrejtették a sarokban, hogy gyanítottam, az itt
dolgozók többsége nem is tudhatott a létezésérıl, nemhogy használta volna.
A lépcsıház elıtt egy ijesztı acélkeret állt, az ajtót leakasztották. A
zseblámpa fényével előztem a pókokat a lépcsırıl, s elindultam Orsonnal
lefelé. A porban nem volt más lábnyom, csak a miénk, korábbi látogatásaink
emlékeként.
A lépcsı három földalatti szinthez vezetett, mindegyikük lényegesen
nagyobb, mint a hangár alapterülete. A folyosók és az ablaktalan helyiségek
pókhálószerő rendszerét módszeresen megfosztották mindentıl, ami az itt
folyó munka természetére emlékeztethetett. Mindent lecsupaszítottak a
meztelen betonig. Még a legkisebb csıdarabokat és a légkondicionáló
elemeit is eltávolították a falakból.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez a módszeres takarítás csak részben
mutatja azt a szándékot, hogy ne tudjon senki következtetni a hely
funkciójára. Bár kizárólag a megérzés mondatta velem, szerintem azt, hogy
minden nyomot eltakarítottak, nagyrészt a szégyen vezérelte.
 Nem hittem azonban, hogy ez a vegyi-biológiai hadi létesítmény. Mivel egy
biológiai labor nagyobb izolációt követel, annak a másik földalatti
létesítménykomplexumnak Fort Wyvern egyik távolabbi sarkában kell lennie.
Mindenképpen nagyobb lehet, mint ez a három szint együtt, és sokkal
mélyebben feküdhet.
Nem beszélve arról, hogy az a komplexum minden jel szerint még ma is
mőködik.
Ennek ellenére tény, hogy rendkívül veszélyes tevékenység folyhatott itt is, a
hangár alatt. A sok apró helyiség, még így a csupasz betonig visszabontva is,
egyszerre meghökkentı és - pusztán furcsasága folytán - mélységesen
nyugtalanító.
Az egyik legmeglepıbb helyiség a legalsó szinten helyezkedett el, melyet
még a por sem lepett be, pontosan a szint közepén, melyet folyosók és kisebb
szobák vesznek körül. Az ovális terem félelmetesen nagy, legalább negyven
méter hosszú, valamint húsz méter széles középen, aztán egyre szőkül. A falak,
a mennyezet és a padló olyan ívő, hogy ha az ember megáll a terem
közepén, egy óriási tojásban érzi magát.
Belépni egy apró helyiségen keresztül lehet, amely annak idején légzsilip
lehetett. Nem ajtaja volt az ovális teremnek, hanem másfél méter átmérıjő
körzsilipje.
Átléptünk a megemelt, íves küszöbön, miközben a falakon jártattam a
lámpa fényét: másfél méter vastag, öntött vasbeton falak.
A gigantikus tojás belsı falát, mennyezetét és padlóját valami tejszerő, kissé
aranyos izzású üveg borította, amely akár öt-nyolc centiméter vastag is.
Mégsem igazi üveg azonban, mert törhetetlen volt, és amikor megütögettem,
döngött, mint egy harang. Másrészt sehol sem látszott az illesztés nyoma.
Az egzotikus anyag olyan fényes, mint a vizes porcelán. A zseblámpa fénye
behatolt a burkolatba, felizzottak benne az aranyló hullámok. De ahogy
haladtunk rajta a helyiség közepe felé, az anyag egyáltalán nem volt síkos.
Gumitalpú cipımben szinte teljesen nesztelenül haladtam. Orson körme
azonban finoman meg-megremegtette a talajt: ting-ping.
Apám halálának éjszakáján, az éjszakák éjszakáján, mindenképpen vissza
akartam térni ide, ahol a sapkámat találtam tavaly ısszel. Ott hevert a tojás
alakú terem közepén, egyetlen tárgyként, amit a hangár alatti három szinten
feledtek.
Elıször azt hittem, hogy a sapkát csupán egy munkás vagy az utolsóként
távozó munkavezetı felejtette itt. Most azonban gyanítottam, hogy azon a
bizonyos októberi éjszakán általam ismeretlen valakik követtek végig,
miközben én a létesítményt felderítettem. Végül megelıztek, és odahelyezték
a sapkát, ahol majd biztosan megtalálom.
Ha ez igaz, akkor ez nem valami rosszindulatú, heccelıdı tett volt, hanem
inkább üdvözlés, de lehet, hogy a kedvesség megnyilvánulása. Ösztönöm azt
súgta, hogy a Mystery Train szavaknak valahogy köze lehet anyám
munkájához.
És huszonegy hónappal a halála után valaki azért adta nekem a sapkát,
hogy kapcsolatot teremtsen. És aki megajándékozott vele, olyasvalaki
lehetett, aki csodálta az anyámat, engem pedig azért tisztelt, mert az anyám
fia vagyok.
Egészen pontosan ezt akartam hinni: vannak olyan részvevık ebben a
látszólag áthatolhatatlan összeesküvésben, akik nem tartják gonosztevınek
az anyámat. Akik barátnak tekintenek, még ha csodálni nem is csodálnak,
ahogy Roosevelt állította. Szerettem volna hinni, hogy jó emberek is élnek,
nemcsak rosszak. Mert amikor megtudom, hogy anyám mit tett az általunk
ismert világ elpusztítása érdekében, akkor olyan emberektıl szeretnék pontos
információt kapni, akik elismerik, legalább a szándékai jók voltak.
Nem voltam kíváncsi az igazságra olyan emberektıl, akik rám néznek, az
anyámat látják bennem, majd keserő vád és átok gyanánt köpik felém:
- Te!
- Van itt valaki? - kérdeztem.
Kérdésem mindkét irányban végiggördült a tojás alakú szoba falai mentén,
s két külön visszhangként érkezett vissza hozzám.
Orson kérdı hangsúllyal vakkantott. Majd ez a hang is végigsuhant az ívelt
falak mentén, mint szél a víz felett.
Egyikünk sem kapott választ.
- Nem akarok bosszút állni - közöltem ismét. - Túl vagyok rajta.
Semmi.
- Már a kinti hatóságokhoz sem akarok el- menni. Túl késı, már nem lehet
visszacsinálni, ami történt. Elfogadom a dolgot.
Visszaverıdı hangom lassan elhalkult. A tojásdad szoba fokozatosan
megtelt valami furcsa csönddel, melyet olyan sőrőnek éreztem, mintha víz lett
volna.
Vártam egy percet, s csak azután törtem meg ismét a csendet:
- Nem akarom, hogy Moonlight Bayt értelmetlenül letöröljék a föld színérıl - és
vele együtt engem s a barátaimat is. Most már csak megérteni szeretném a
dolgokat.
De senki sem akart felvilágosítani.
Nos, kár volt idejönnöm.
De nem voltam csalódott. Ritkán engedem meg magamnak a csalódás
luxusát. Az én életem a türelem körül forog.
Ezek fölött az ember által gyártott üregek fölött gyorsan közelgett a hajnal,
és én nem áldozhattam több idıt Fort Wyvernre. Vár még rám egy fontos
állomás, mielıtt visszamegyek Sasha házába, hogy ott vészeljem át a gyilkos
nap uralmát.
Orsonnal átvágtunk a szédítı padlón, melyen a zseblámpa fénye olyan
aranyló örvényeket keltett, mintha a galaxison járnánk.
A bejárati nyílás mögött, az egykori légzsilipen túl, megtaláltuk apám
bıröndjét. Azt, amelyet a halottszállító kocsi mellett rejtettem el a kórház
garázsában, és ami eltőnt, mire kikerültem a hőtıhelyiségbıl.
Öt perce még nem volt e helyütt, amikor bejöttünk.
Körbejártam a bıröndöt, majd aprólékosan végigpásztáztam a zseblámpa
fényével a falakat. Senki.
Orson kötelességszerően ırizte a bıröndöt, míg vissza nem tértem hozzá.
 Olyan könnyő volt a bırönd, hogy azt hittem, üres. Aztán hallottam, hogy
koppan benne valami.
Miközben a zárral bajlódtam, hirtelen elszorult a szívem, hogy újabb
szempárt találok benne. Hogy előzzem a rettenetes képet, Sasha kedves
arcát idéztem lelki szemeim elé, amitıl ismét elindult a szívverésem.
Amikor fölemeltem a bırönd fedelét, úgy tőnt, mintha csupán levegı
lenne benne. Apám ruhái, piperecikkei, papírfedelő könyvei és minden más
eltőnt.
Ekkor vettem észre a fényképet. Az anyámról készült pillanatfelvétel, melyet
megígértem, hogy az apám tetemével együtt hamvasztatok el.
Odatartottam a képet a zseblámpa fényéhez. Szép volt. És valami vad
intelligencia sugárzott a szemébıl.
Az arcán felismertem néhány saját vonásomat is, és megértettem,
valójában miért is tetszem Sashának. Az anyám mosolygott ezen a képen, és
a mosolya nagyon hasonlított az enyémhez.
Mintha Orson is látni szerette volna a képet, ezért megmutattam neki. A
tekintetét hosszú másodpercekig a képre szegezte. Amikor végül elfordította
a fejét, halk nyüszítése a szomorúság lényegét hordozta.
Mi testvérek vagyunk Orsonnal. Én Wisteria szívének és méhének a
gyümölcse, Orson pedig az agyáé. Nem egy a vérünk, de amiben közösek
vagyunk, az fontosabb a vérnél.
Orson ismét nyüszített, ezért keményen rá- szóltam:
- Meghalt, és passz.
Sikerült belesőrítenem azt a kegyetlen jövıre koncentrálást, amely átsegít a
napjaimon.
Vetettem még egy pillantást a fotóra, majd az ingzsebembe dugtam.
Csak semmi fájdalom. Semmi kétségbeesés. És semmi önsajnálat.
Különben is, az anyám nem halt meg teljesen. Ott él bennem, Orsonban, és
talán másokban is, akik hozzá hasonlóak.
Függetlenül attól, hogy mások szerint milyen emberiség elleni bőnöket
követett el, ott él bennünk. Az Elefántemberben és különös kutyájában. És
álszerénység lenne, ha eltitkolnám, hogy szerintem jobb a világ így, hogy mi
ketten is benne vagyunk: Orson és én. Nem vagyunk rossz fiúk.
Amikor kifelé jöttünk, hangosan megköszöntem a képet annak a valakinek,
aki otthagyta nekünk, pedig nem tudtam, hall-e engem, mint ahogy azt sem,
hogy jó szándékból tette-e.
Odafent, a hangár elıtt a bringát úgy találtam, ahogy odatámasztottam.
A csillagok is ugyanott álltak, ahol hagytam ıket.
Visszakerekeztem a Halott Város peremén Moonlight Bay felé, ahol a köd -
és még más is - várt rám.

Ötödik Rész

Hajnal Előtt

30.
 A Nantucket-stílusú ház sötét fagerendáival, fehér verandáival mintha
háromezer mérföldet tévedett volna a földrészen, s megfáradva itt pihenne a
Csendes-óceánra nézı kaliforniai dombok között. Mégis jobban
beleilleszkedett a tájba, mint a logika súgná, mert, ahogy elfoglalta az
egyholdas telek elülsı részét a fenyık árnyékában, áradt belıle a báj és a
melegség, ami a falak között élı családot jellemezte.
Minden ablak sötét volt, de hamarosan fény gyullad némelyik mögött.
Rosalina Ramirez korán kel, hogy bıséges reggelit készítsen fiának,
Manuelnek, aki nemsokára hazatér a dupla mőszakból. Feltéve, ha nem
késlelteti a rengeteg papírmunka, mely a rendırfınök égési esetébıl adódik.
Mivel a férfi jobb szakács, mint az anyja, jobban szerette a reggelit magának
elkészíteni, de engedelmesen megette, amit az anyja elé tett, és még
dicsérte is. Rosalina azonban még mindig aludt; ı alszik a nagy
hálószobában, mely egykor a fiáé volt. Manuel azóta nem használta, mióta a
felesége belehalt Toby szülésébe.
Az udvar mélyén a házhoz hasonló stílusban épült fészer áll, ugyanolyan
zsalugáterekkel az ablakokon, de bádogtetıvel. Mivel a birtok a város leg
délibb végén terül el, innen indulnak a lovas ösvények a dombok közé. A
birtok elızı tulajdonosa a fészert istállónak használta. Most azonban mőhely,
ahol Toby Ramirez üvegbıl építi fel az életét.
Ahogy közeledtem a ködben, láttam, hogy az épület ablakai izzanak. Toby
gyakran jóval hajnal elıtt felkel, és kijön a mőhelybe.
Nekitámasztottam a bringát az épület falának, és a legközelebbi ablakhoz
mentem. Orson föltette mellsı mancsát a párkányra, s ı is benézett.
Amikor ellátogatok Tobyhoz, rendszerint nem megyek a mőhelybe. A
mennyezeti fénycsövek túl erısek nekem. Ráadásul a bórszilikát üveget jóval
ezer fok felett lehet csak megmunkálni, ami olyan intenzív fénykibocsátással
jár, ami bárkinek roncsolja a szemét, nemhogy az enyémet. Ha Toby végez
egy munkafázissal, leoltja a villanyt, aztán elmegyünk járni egyet.
Védıszemüvegében Toby az üvegfúvó asztalnál ült, elıtte a többlángú
Fisher-égı. Épp befejezte egy kecses, körte formájú, hosszú nyakú váza
formázását, amely még mindig forrón, aranyló vörösben izzott. Toby a
hőtésével foglalatoskodott.
Ha az üveget hirtelen kiveszik a lángból, akkor túl gyorsan lehől, feszültség
keletkezik a felszínén - és elpattan. Ezért több fázisban, nagyon óvatosan kell
lehőteni.
Az égı lángját földgáz és oxigén keveréke adja, utóbbi egy palackban áll,
melyet hozzákötöttek a gázégıhöz. A hőtési folyamat során Toby fokozatosan
mérsékli az oxigén mennyiségét, ezzel csökken a hımérséklet is, így az
üvegmolekulák lassan stabilabb helyzetet vesznek föl.
Mivel az üvegfúvás veszélyes dolog, sok Moonlight Bay-i polgár
felelıtlennek tartja Manuelt, hogy engedi Down-kóros fiát, e nagy ügyességet
és szakértelmet követelı mesterséget gyakorolni. Katasztrófát jósoltak - sıt
egyesek vártak - türelmetlenül.
Eleinte senki nem ellenezte jobban Toby álmát, mint maga Manuel. Tizenöt
éven át a pajtában Carmelita bátyja, Salvador dolgozott, aki jeles
üvegmővész hírében állt. Toby kisgyerekként számtalan órát töltött Salvador
bácsival, ı is védıszemüveget tett, sıt olykor felhúzhatta a kesztyőt, s maga is
átvihetett egy-egy vázát vagy tálat az asztalról a hőtıkemencébe. Miközben
látszólag buta arccal, üres mosollyal bámult órákon át, valójában elsajátította
az üvegfúvást anélkül, hogy tanították volna. Amikor Salvador két éve
meghalt, Toby - tizennégy évesen - megkérdezte apjától, folytathatná-e
nagybátyja munkáját. Manuel nem vette komolyan a kérést, és megpróbálta
finoman lebeszélni a fiát a képtelen ötletrıl.
Egyszer aztán hajnal elıtt Tobyt kinn találta a mőhelyben. A munkaasztal
tőzálló kerámiával borított végén ott sorakozott egy egyszerő formájú, fúvott
hattyúcsalád. A hattyúk mellett egy frissen fúvott és lehőtött váza, melybe
mintaként kiszámított mennyiségő szennyezıdést kevert, ami ezüstös
csillogásával csak kiemelte a mélykék üveg mágikus örvénylését. Manuel
azonnal tudta, hogy ez a darab Salvador legszebb vázáihoz fogható. És Toby
épp egy hasonlóan megdöbbentı mőremek hőtésével foglalatoskodott.
A fiú a nagybátyjától szívta magába az üvegmővesség technikáját, és
enyhe értelmi fogyatékossága ellenére nyilván tudta, miként kell elkerülni a
baleseteket. Érvényesült tehát a genetika csodája, mert Toby olyan
döbbenetes tehetséggel bírt, melyet meg nem tanulhatott. Nem egyszerően
üvegmőves volt, hanem mővész. Ráadásul nem egyszerő mővész, hanem egy
„idiot savant", egy bölcs bolond, aki olyan könnyedén kap ihletet, mint
amilyen könnyedén kifutnak a fövényre az óceán hullámai.
Moonlight Bay, Cambria, de még a távoli Carmel ajándéküzletei is,
mindent eladtak, amit csak Toby készített. Néhány év múlva a fiú talán el is
tudja ebbıl tartani önmagát.
Olykor a természet odavet egy csontot annak, akit megcsonkít. Ilyen lehet
az én képességem is, hogy meglehetıs ügyességgel főzöm a szavakat.
A mőhelyben most a jókora hőtıláng narancssárga fénye világított. Toby
óvatosan forgatta a körte alakú vázát, hogy egyformán érje a láng.
Vastag nyakával, kerek vállával, arányosan rövid karjával és tömzsi lábával
úgy nézett ki, mint a mesebeli gnóm, aki a föld mélyén a tőzre vigyáz.
Alacsony homlok, erıs szemöldök, széles és lapos orrnyereg. Fülei alacsonyan
illeszkedtek, ráadásul kicsit kisebbek is a testéhez képest.
Lágy vonásai, szemének mongolredıje örökösen álmodozó jelleget
kölcsönzött a tekintetének.
Mégis, ahogy a magas széken ült, forgatta a vázát a lángban, s az
oxigénadagolót csavargatta, miközben izzott az arca a visszavert fénytıl, és
szemét elrejtette a szemüveg, Toby átlagos fiúnak tőnt, legalábbis az én
szememben. Alkotás közben látni kifejezetten felemelı érzés volt.
Orson riadtan felhorkant. Leejtette mellsı mancsát a párkányról, hátat
fordított a háznak, és megmerevedett.
Magam is megfordultam, egy árny vágott át a kerten, és felénk közeledett.
A sötétség és a köd ellenére azonnal felismertem ruganyos járásáról Manuel
Ramirezt: Toby apja, a Moonlight Bay-i rendırség második embere. De most,
legalábbis átmenetileg, a csúcsposztra emelve fınökének tőzhalála okán.
Mindkét kezem a dzseki zsebébe dugtam. Megmarkoltam a Glock agyát.
 Manuelt a barátomnak hittem. Kellemetlen lenne, ha rá kell fognom a
pisztolyt, lelıni pedig képtelen lettem volna. Hacsak már nem Manuel többé.
Ha csak, Stevensonhoz hasonlóan, nem változott mássá.
Két és fél, három méterre tılem állt meg. Az edzıláng izzásában, amely az
ablakból áradt, jól láttam, hogy Manuel a khaki egyenruháját viseli. Szolgálati
fegyvere ott lógott az oldalán. Bár hüvelykujját az övébe akasztotta,
ugyanolyan gyorsan elı rántotta volna a revolverét, mint én a Glockot.
- Már letelt a szolgálatod? - kérdeztem, holott tudtam, hogy nem.
Ahelyett, hogy a kérdésre felelt volna, így szólt:
- Remélem, nem vársz sört, tamalest és Jackie Chan-filmet ezen a képtelen
órán!
- Csak beugrottam, hogy üdvözöljem Tobyt, hátha ráér két meló közt.
Manuel arcának, mely kissé nyúzottabb volt, mint negyven éve indokolta
volna, természettıl fogva van egy barátságos vetülete. Még ebben a
rejtélyes megvilágításban is megnyugtató a mosolya. Amennyire meg tudtam
ítélni, csak az ablakban villódzó fény csillogott a tekintetében. Természetesen
lehet, hogy éppen ez fedte el azokat az állatias felizzást, amit a rendırfınök
szemében láttam.
Orson valamelyest feloldódott, már nem kuporgott ugrásra készen. De
éberen figyelt.
Manuel nem mutatott semmit Stevenson izzó dühébıl és feszültségébıl.
Mint rendesen, a hangja most is lágyan, szinte dallamosan csengett.
- Nem jöttél be a kapitányságra a telefon után.
Megfontoltam a választ, aztán elhatároztam, elıállók az igazsággal.
- De igen.
- Tehát amikor felhívtál, már a közelben tartózkodtál - jegyezte meg.
- Ott álltam a sarkon. Ki az a fülbevalós fickó?
Manuel is várt a válasszal, majd ı is az igazság mellett voksolt.
- Carl Scorsónak hívják.
- És ki ez?
- Egy szemétláda. Meddig akarsz ezzel elmenni?
- Semeddig.
Nem felelt, láthatóan nem hitt nekem.
- Valóban keresztes háborúként indítottam - ismertem be. - De tudom, mikor
szenvedtem vereséget.
- Akkor ez egy új Chris Snow.
- Ha kapcsolatba tudnék is lépni a külsı hatóságokkal vagy a sajtóval, nem
vagyok annyira tisztában a helyzettel, hogy meg tudjam gyızni ıket.
- És bizonyítékod sincs.
- Semmi perdöntı. Egyébként sem hiszem, hogy hagynák, ha ilyen
kapcsolatfelvételre készülnék. Ha rá is tudnék venni valakit, hogy jöjjön ide
vizsgálódni, nem hinném, hogy én vagy a barátaim élve üdvözölnék ıt.
Manuel nem felelt, de nekem a hallgatása tökéletesen eleget mondott.
Lehet, hogy még most is baseballırült. S imádja a countryzenét, Abbott és
Costello filmjeit. Lehet, hogy ugyanúgy tisztában van a korlátjaival, mint én,
ugyanúgy érzi a sors kezét. Az is elıfordulhat, hogy még kedvel engem - de
már nem a barátom. Ha ı maga talán nem is húzná meg a ravaszt, végig
tudná nézni, amikor ezt más teszi.
Szétáradt a szomorúság a szívemben, valami ragacsos levertség, amilyet
még sosem éreztem, és amely kísértetiesen a hányingerre emlékeztetett.
- Az egész rendırség átállt, mi?
A mosolya leolvadt. Fáradtnak látszott.
A düh helyett kimerültséget láttam rajta, s azonnal tudtam, többet fog
elmondani, mint amennyit szabad lenne. A bőntudata miatt képtelen lesz
megırizni minden titkot.
Azt is sejtettem, hogy mindjárt megtudok valamit tıle az anyámról. Már
elıre annyira győlöltem hallani, hogy kis híján elmentem. De csak majdnem.
- Igen - felelte. - Az egész rendırség.
- Még te is.
- Oh, mi amigo, én aztán különösen.
- Téged is megfertızött az az akármi, ami Wyvernbıl jött?
- Nem a „fertızés" a legjobb szó rá.
- Nagyjából.
- Már mindenki megkapta a kapitányságon. Én nem. Tudtommal nem. Még
nem.
- Nekik ezek szerint nem volt más választásuk. Neked igen.
- Azért döntöttem az együttmőködés mellett, mert lehet, hogy sokkal több jó
származik belıle, mint rossz.
- A világvégébıl?
- Dolgoznak rajta, hogy visszafordítsák.
- Odakint Wyvernben, valahol a föld alatt?
- Ott is és másutt is, igen. És ha megtalálják a megoldást... akkor csodálatos
dolgok származhatnak belıle.
Miközben beszélt, a tekintete a mőhely ablaka felé kalandozott.
- Toby - folytattam a gondolatot.
Manuel tekintete visszatért rám. Tovább faggattam:
- Azért reméled, hogy sikerül úrrá lenni ezen az izén, ezen a kóron, ezen a
valamin, mert talán segíthet Tobyn?
- Neked is önzı érdeked főzıdik ehhez, Chris.
A mőhely tetején, mintha mindenkit gyanúsnak találna Moonlight Bayben,
egy bagoly huhogta el ötször, gyors egymásutánban:
- Állj! Ki vagy?
Vettem egy mély lélegzetet.
- Ez lehetett az egyetlen ok, hogy anyám részt vegyen egy katonai célú
biológiai kutatásban. Kizárólag ez. Mert jó esély kínálkozott, hogy olyasmi jön
ki a dologból, ami meggyógyítja az XP-met.
- Valami még mindig származhat belıle.
- Ez valami hadi kutatás, nem?
- Ne vádold az anyád, Chris! Csak egy katonai kutatóprojekt gazdálkodhat
több tíz milliárd dollárból. Soha nem kutathatott volna, ha tisztességes célja
van. Mert ahhoz túl drága lenne.
 Ez minden kétséget kizáróan igaz is lehetett. Csak egy katonai projekthez
adnak annyi pénzt, amelybıl fedezni lehetett azt a komplex kutatást, melyet
az anyám gondolt ki.
Wisteria Jane (Milbury) Snow elméleti genetikusként törte a fejét, míg a
többi tudós keményen robotolt. Nem sok idıt töltött a laborban, de még
virtuális laborjában, a komputer elıtt sem. İ a laborját az agyában rendezte
be, extravagáns módon felszerelve. Elméleteket alkotott, melyeket az ı
irányításával mások próbáltak bebizonyítani.
Briliáns agya volt, rendkívül briliáns. Bármelyik egyetemre elmehetett volna
tanítani. Mind a kegyeit keresték.
Az apám szerette az Ashdont, de anyámmal megy, ha ı úgy kívánja.
Hiszen apám is élvezte az akadémiai légkört.
De az anyám az Ashdonon maradt, miattam. Az igazán jelentıs
egyetemek a nagy- vagy a közepes városokban találhatók. Ezek
bármelyikében ugyan nem szorítottak volna korlátok közé, mint itt Moonlight
Bayben, de semmi reményem sem lehetett a gazdag éjszakai életre. A
nagyvárosok fényárban úsznak még éjjel is. A sötétebb negyedekben viszont
nem ajánlatos egy kerékpározva kalandokat keresni.
Az anyám elvett az életébıl, hogy én többet kaphassak. Bezárta magát
egy kisvárosba, beletörıdött, hogy kihasználatlanul marad a tehetsége azért,
hogy esélyt adhasson nekem a saját képességeim kibontakoztatására.
Amikor megszülettem, még gyerekcipıben járt a genetikai sérülések
felderítése magzati
korban. Ha lett volna megfelelı eszköz, amellyel ki tudják mutatni az XP-t a
fogantatásom után, talán úgy dönt, hogy nem hoz világra.
Pedig mennyire szeretem ezt a világot minden szépségéért és
furcsaságáért!
És éppen miattam a világ még furcsább lesz a jövıben - és talán kevésbé
szép.
Ha én nem szülétek meg, az anyám megtagadta volna még a gondolatát
is, hogy részt vegyen a wyverni kísérletben, és soha nem vezette volna a
kísérlet vezetıit ezek felé az új utak felé. És akkor nem jutottunk volna a
szakadék szélére, ahol most táncolunk.
Miközben Orson átadta neki a helyét, Manuel az ablakhoz lépett. Bebámult
a fiára, és az arcát megvilágító fényben nem láttam semmi vad villanást a
szemében, csupán mindent átható szeretetet.
- Ha fokozzák az állati intelligenciát - szólaltam meg -, azt hogy lehet a
hadviselésben felhasználni?
- Elıször is, van-e jobb kém egy kutyánál, amelyik okos, mint egy ember, és
elküldik az ellenséges vonalak mögé? Bombabiztos az álcázása. És a
kutyáktól nem kérnek papírokat. Van ennél jobb felderítı?
Lehet, hogy az ember létrehoz egy különösen erıs ebet, amely okos ugyan,
de kegyetlenül vérengzı is, ha kell. És máris megszületett az új típusú katona:
a biológiailag megtervezett gyilkoló gép, mely képes a stratégiai tervezésre.
- Én úgy tudtam, hogy az intelligencia az agyméret függvénye.
Manuel megvonta a vállát.
- Én csak egy zsaru vagyok.
- Vagy legfeljebb az agyfelszínt beborító redık számától függ.
- A jelek szerint más megoldás is elképzelhetı. Lényeg az - folytatta Manuel -,
hogy már korábban is sikert értek el. Ez volt a Francis-terv, sok évvel ezelıtt.
Egy elképesztıen okos vizsláról volt szó. A wyverni kutatásokat azért indították,
hogy hasznosítsák az eredményeket. De Wyvernben nemcsak az állati
intelligenciát kutatták, hanem az emberi intelligencia fokozásával is
próbálkoztak, sokféle szempontból...
A mőhelyben eközben kesztyős kezével Toby a forró vázát egy vödörbe
helyezte. Ez a hőtési folyamat második szakasza.
Csak álltam Manuel mellett, és megkérdeztem:
- Sokféle szempontból? Hogyhogy?
- Akartak javítani az ember mozgékonyságán, gyorsaságán,
meghosszabbítani az életét - olyan megoldásokat kerestek, hogy az örökítı
anyagot ne csak emberrıl emberre lehessen átvinni, hanem egyik fajról a
másikra.
Egyik fajról a másikra... Hirtelen azon kaptam magam, hogy felkiáltok:
- Jóságos Isten!
Toby vermikulit granulátummal borította be a vázát. Ez az anyag kiváló
szigetelı, melytıl nagyon lassan hől le az üveg, és nagyon egyenletesen.
Eszembe jutott, amit Roosevelt Frosttól hallottam: hogy nemcsak
macskákkal, kutyákkal és majmokkal folytak kísérletek Wyvernben, hanem volt
ott sokkal rosszabb is.
- Emberekkel - jegyeztem meg bénultan. - Embereken is kísérleteztek?
- Hadbíróság által életfogytiglani büntetésre ítélt gyilkos katonákkal. Akik vagy
ott rohadnak ott katonai börtönben, vagy részt vesznek a kísérletben, és
esetleg visszakapják a szabadságukat.
- De embereken kísérletezni...
- Kétlem, hogy az anyád tudott volna errıl. Nem mindenrıl számoltak be neki,
mire használták az elképzeléseit.
Toby meghallhatta a hangunkat, mert levette a kesztyőjét, felhúzta a
védıszemüvegét, és ránk pislogott. Odaintett nekünk.
- Aztán minden a feje tetejére állt - folytatta Manuel. - Ne kérdezd, hogyan,
nem vagyok tudós. De nemcsak egyféleképpen. A pofájukba robbant a szar.
Egyszerre olyan dolgok történtek, amire nem számítottak. Olyan változások
álltak be, melyekkel nem számoltak. A kísérleti állatoknak és a raboknak nem
a kívánt módon változott meg a génállománya, és kicsúszott a kezükbıl az
irányítás...
Vártam egy pillanatig, de úgy tőnt, Manuel nem akar többet elmondani.
Nem hagytam annyiban:
- Megszökött egy majom. Egy rhesus. Angela Ferryman konyhájában találtak
rá.
Manuel olyan tekintettel nézett rám, úgy éreztem, a szívembe lát, tudja, mit
tartogatok a tarsolyomban, s még a Glock tárában lévı maradék golyókat is
megszámolta.
- Azt a rhesust elfogták - felelte -, de tévesen azt hitték, hogy emberi mulasztás
miatt tudott megszökni. Nem jöttek rá, hogy hagyták elmenni, szabadon
bocsátották. Nem vették észre, hogy a támaszponton néhány tudós is...
átalakult.
- Átalakult? Mivé?
- Csak úgy... átalakult. Valami újjá. Megváltozott.
Toby lekapcsolta a gázégıt. A Fisher elnyelte saját lángjait.
- Hogyan változtak meg?
- Kidolgoztak valami rendszert, amivel átvitték az új genetikai anyagot az
állatból a rabba. És ez a rendszer egyszer csak önálló életre kelt.
Toby egy híján az összes fénycsövet leoltotta, hogy bemehessek. Manuel
folytatta:
- A más fajoktól származó örökítı anyag a tudtuk nélkül a tudósokba került.
Végül sokuk nagyon hasonló lett az állatokhoz.
- Jézusom!
- Talán túlságosan is hasonlítottak egymásra. Aztán történt valami... Egy
epizód. A részleteket nem ismerem. Végtelenül vad dolog lehetett. Több
ember is meghalt. És az összes állat megszökött, vagy valaki kiengedte ıket.
- A csapat.
- Igen, körülbelül egy tucat okos és vérszomjas majom. De a kutyák, a
macskák... és kilenc rab is.
- Még mindig szabadlábon vannak?
- Három rabot megöltek, amikor megpróbálták elkapni ıket. A katonai
rendırség a segítségünket kérte. Ekkor történt, hogy a rendıreink többsége
megfertızıdött. De a másik hat fickót és az összes állatot... soha nem találták
meg.
A mőhely ajtaja kinyílt, Toby megállt a küszöbön.
- Apa?
Csoszogva odament az apjához és megölelte. Aztán rám nevetett.
- Szia, Christopher.
- Szevasz, Toby.
- Szia, Orson - mondta aztán a fiú, elengedte az apját, letérdelt, úgy
köszöntötte a kutyát.
Orson kedvelte Tobyt. Hagyta magát megmoncsolni.
- Gyertek be - hívott be Toby.
Manuelnek intézve szavaimat folytattam:
- Most már van egy teljesen új csapat is. Tagjai nem olyan vadak, mint az
elızıek. Vagy legalábbis... egyelıre nem azok. Mindegyikbe adót építettek,
és láthatóan célzatosan engedték ıket szabadon. De vajon miért?
- Hogy megtalálják az elsı csapatot. Ugyanis annyira rejtızködı életet élnek,
hogy minden kísérlet kudarcot vallott, hogy izolálják ıket. Kétségbeesett terv,
de tenni kellett valamit, mielıtt az elsı csapat túlságosan elszaporodik. De ez
a dolog is kudarcba fulladt. És csak újabb problémát szült.
- De nemcsak Eliot atya miatt.
Manuel hosszan rám nézett.
- Te aztán nem vesztegetted az idıd!
- Mégsem tudok eleget, és egyszerre túl sokat.
- Igazad van - nem Tom atya okozta a problémát. Néhányan hozzá mentek.
Másokból a társai rágták ki az adót. Ez az új csapat... Ezek nem vadak ugyan,
de nagyon okosak, és nem engedelmeskednek. A szabadságukat akarják.
Bármi áron.
Toby Orson nyakát ölelve megismételte az invitálást:
- Gyere be, Christopher!
Mielıtt felelhettem volna, Manuel megszólalt:
- Mindjárt hajnal van, Toby. Chrisnek haza kell mennie.
A keleti látóhatár felé néztem, de ha szürkült is már, a köd miatt nem
láthattam a változást.
- Hosszú évekig barátok voltunk, Chris - jegyezte meg Manuel. - Úgy látszik,
tartoztam neked ezzel a magyarázattal. De most már eleget tudsz.
Megtettem, amit meg kellett tenni egy régi barátért. Talán túl sokat is. Most
menj haza!
Azt hitte, nem látom, ösztönösen a pisztolyához nyúlt, és megpaskolta.
- Mi már nem nézünk együtt több Jackie Chan-filmet.
Azt közölte ezzel, hogy ne jöjjek vissza többet. Lehet, hogy nem tarthatjuk a
barátságunkat, azonban esetleg néha meglátogathatom Tobyt. De nem
most.
Odaintettem Orsont magam mellé. Toby némi habozás után elengedte.
- Még valamit - szólalt meg Manuel, amikor már fogtam a biciklikormányt. - A
jóindulatú állatok - a macskák, a kutyák és az új majmok - tudják, honnan
származnak. Az anyád amolyan legenda közöttük, ı a teremtıjük... Afféle
isten a számukra. Tudják, ki vagy, ezért tisztelnek. Ezek soha nem fognak
bántani. De az eredeti csapat és a megváltoztatott emberek többsége - még
ha bizonyos szempontból örülnek is annak, amivé váltak - győlöl azért, amit
elvesztett.
Elıbb vagy utóbb lépnek. Ellened. Azok ellen, akik közel állnak hozzád.
Bólintottam. Már számoltam ezzel.
- És nem védhetsz meg?
Nem felelt. A karjával magához szorította a fiát. Ebben az új Moonlight
Bayben talán a család még számított egy kicsit, de a közösségi szellemnek
bealkonyult.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz megvédeni? - kérdeztem, de nem vártam ki
újra a hallgatását.
Folytattam:
- Nem mondtad meg, ki ez a Carl Scorso - kérdeztem rá ismét a kopasz
fülbevalósra, aki elvitte az apámat valami titkos helyre, amely még mőködött
a támaszponton.
- İ volt az egyik rab, aki jelentkezett a kísérletre. Nála sikerült kiiktatni azt a
génhibát, amely a szociopata viselkedést okozta. Már nem veszélyes, ı az
egyik a sikeresek közül.
Csak bámultam Manuelre, próbáltam a gondolataiban olvasni.
- De megölt egy csavargót, és kitépte a szemeit.
- Nem, azt a csavargót a csapat ölte meg. Scorso csak az út mentén találta a
hullát, és elvitte Sandy Kirkhöz, hogy tüntesse el. Idırıl idıre elıfordul az
ilyesmi. Csavargók, autóstoposok... A kaliforniai partok mentén mindig bıven
volt belılük. Manapság némelyikük nem jut tovább Moonlight Baynél.
- És te ezt elfogadod.
- Azt teszem, amit mondanak - felelte hidegen.
Toby az apja karjára tette a kezét, mintha meg akarná védeni, miközben
rosszallóan nézett rám, hogy miért beszélek így az apjával.
Manuel folytatta:
- Tesszük, amit mondanak. így megy ez itt manapság, Chris. A döntéseket
magas helyen hozzák, hogy titokban maradjon ez a dolog. Nagyon magas
helyen. Képzeld el, hogy az Államok elnöke maga is tudós ember, és úgy
látja, történelmet csinálhat, ha egy géntechnikai programot pénzel. Mint
ahogyan Roosevelt és Truman finanszírozta a Manhattan-tervet, vagy
Kennedy a Hold-programot. És képzeld el azt, az elnök és a körülötte lévı
emberek most elhatározták, hogy fedı alatt tartják a dolgot.
- Ez történt?
- A csúcson lévık nem kockáztatják a népharagot. Lehet, nem is csak az
elcsapatástól félnek, hanem hogy bíróság elé állítják ıket emberiség elleni
bőncselekményekért. Attól tartanak, hogy széttépi ıket a feldühödött
csıcselék. Úgy értem... a Wyvernben szolgáló katonák és a családtagjaik,
akik szintén megfertızıdhettek - hisz ezek szétszóródtak mindenhol az
országban. Hányan változhattak meg? Kitör az országban a pánik.
Nemzetközi karantén alá veszik az Egyesült Államokat. Feleslegesen. Mert a
csúcson lévık úgy vélik, hogy ez az egész elér ugyan egy csúcspontot, de
aztán elalszik.
- És van erre lehetıség?
- Talán.
- Én nem hiszek az ilyen véletlenekben.
Manuel csak rántott egyet a vállán, aztán beletúrt Toby hajába, amelyet
összekócolt a védıszemüveg gumiszalagja.
- Nem minden embernél jelentkeznek olyan szimptómák, mint Lewis
Stevensonnál. Végtelenül változatos, ami történik velük. És azoknak, akik
átesnek egy rossz szakaszon... hirtelen javulni kezd az állapota. Ez nem egy
olyan esemény, mint egy földrengés vagy egy tornádó. Ez egy folyamat. Ha
szükség lett volna rá, saját kezőleg végzek Lewisszal.
Nem ismertem be semmit, csak annyit mondtam:
- Talán szükségesebb is volt, mint gondolod.
- Nem hagyhatjuk az emberekre az ítélkezést. Rendnek kell lennie.
- De nincs.
- Itt vagyok én - mondta.
- Lehetséges, hogy megfertızıdtél, csak nem tudsz róla?
- Nem, nem lehetséges.
- És nem lehet, hogy változol, csak nem veszed észre?
- Nem.
- Hogy átalakulsz?
- Nem.
- Halálra rémítesz, Manuel.
A bagoly ismét felhuhogott.
Enyhe, de annál kellemesebb szellı kavart bele a levesszerő ködbe.
- Menj haza! - mondta Manuel. - Mindjárt hajnalodik.
- Ki rendelte el Angela Ferryman megölését?
- Menj haza!
- Kicsoda?
- Senki.
- Szerintem azért gyilkolták meg, mert megpróbált a nyilvánosság elé állni.
Nekem azt mondta, hogy nincs semmi vesztenivalója. Attól félt, hogy... ı is
átváltozik.
- A csapat végzett vele.
- És ki irányítja ıket?
- Senki. Mi azt sem tudjuk, hol vannak ezek a seggfejek.
Nekem volt egy tippem, ahol lehetnek, a csapadékáteresztıben a
dombok alatt, ahol a koponyagyőjteményre bukkantam. De nem akartam
rábízni az információt Manuelre, mert egyelıre nem lehettem biztos benne, ki
a veszélyesebb ellenségem: a csapat, vagy Manuel és a többi rendır.
- De ha senki nem küldte ıket, akkor miért tették?
- Megvan a saját tervük. Ami néha talán egybe is esik a miénkkel. İk sem
akarják, hogy a világ megtudja a dolgot. Az ı jövıjük nem abban áll, hogy
visszafordítják ezt a dolgot. Hanem a jövendı új világban. Ezért, ha valahogy
tudomást szereztek Angela szándékáról, elintézték. Nem áll egy központi agy
e mögött, Chris. Ezek mind frakciók - a békés állatok, a gonoszak, a
wyverni tudósok, a gonosszá vált és a jobbá vált emberek. Sok-sok egymással
versengı frakció. Ez káosz. És a káosz elıször mindig nagyobb, mielıtt
kezdene letisztulni. Most menj szépen haza! Felejtsd ezt el! Felejtsd el, mielıtt
valaki téged is célba venne, ahogyan Angelát.
- Ezt vegyem fenyegetésnek?
Nem felelt. Amikor elindultam, Toby utánam szólt:
- Christopher Snow. Snow mint hó. Hó, mint karácsony. Karácsony és a Télapó.
Télapó és a szán. A szán a havon. Hó és karácsony. Christopher Snow.
Nagyot nevetett az ártatlan tréfán, szórakoztatta a bugyuta szójáték,
láthatóan tetszett neki, mennyire meglepıdöm.
Az a Toby Ramirez, akit én ismertem, nem lett volna képes egy feleennyire
bonyolult asszociációs játékra sem.
Manuelhez fordultam:
- Elkezdtek fizetni az együttmőködésedért?
Óriási büszkeséggel töltötte el Toby új verbális képessége, olyan megható
volt ez, és annyira mélységesen szomorú, hogy nem bírtam a szemébe nézni.
- Annak ellenére, ami nem adatott meg neki, ı mindig is boldog volt -
mondtam neki Tobyról. - Talált magának célt, teljességet. És akkor mi lesz, ha
olyan messzire jutnak vele, hogy hirtelen elégedetlen lesz magával... És ık
nem tudják teljesen normálissá tenni?
- De tudják - mondta Manuel valami eszelıs meggyızıdéssel. - De tudják.
- Ugyanazok, akik ezt a rémálmot rászabadították a világra?
- Nem csupán sötét oldala van a dolognak.
Eszembe jutott a paplak padlásán a látogató fájdalmas sírása, a hangjából
áradó szomorúság, a kétségbeesett vágyakozás. Aztán felrémlett Orson azon
a nyári éjszakán, amikor a csillagokat bámulta.
- Isten segítsen, Toby! - búcsúztam tıle, mert ı is a barátom volt. - Isten áldjon!
- Isten eljátszotta az esélyt - felelte Manuel. - Mostantól kezdve mi vesszük
kezünkbe a sorsunkat.
El kellett innen menekülnöm, de nem csupán azért, mert közelgett a hajnal.
Észre sem vettem, hogy rohanni kezdtem, amint túlmentem a házon, és
kiértem az utcára.
Amikor hátrapillantottam a házra, másnak láttam, mint eddig mindig.
Kisebbnek tőnt. Mintha kuporgott volna. Vészjósló volt.
Keleten ezüstszürke világosság támadt - vagy a nap, vagy a végítélet
közeledett.
Tizenkét óra leforgása alatt elvesztettem az apámat, a barátságunkat
Manuellel és Tobyval, számos illúziót, és rengeteg ártatlanságot. Szétáradt
bennem a szörnyő érzés, hogy újabb - és talán borzasztóbb - veszteségek
érnek.
Orsonnal együtt menekültünk Sasha háza felé.

31.

Sasha háza a KBAY tulajdonában volt, és az adó ügyvezetı igazgatójának

mindenkori szolgálati lakásaként szolgált. Kicsi, kétszintes, viktoriánus stílusú
épület, gerendázata kiemelte a homlokzatot, az ereszt, az ablakok és ajtók
környezetét, de ugyanez a minta a veranda korlátját is díszítette.
A ház valódi kis ékszerdoboz lett volna, ha nem a rádióadó színeit viseli. A
falakat kanárisárgára festették. A zsalugátereket és a verandakorlátot pedig
korall rózsaszínre. Az összhatás olyan, mintha egy koktéloktól beszívott
társaság egy hétvégi bulin pingálta volna.
Sashát nem érdekelte a riasztó külsı. Mindig azt mondta, hogy ı a házban
él, és nem azon kívül, ahonnét láthatta volna.
A tágas hátsó verandát üvegfallal vették körül, és a hővösebb
hónapokban egy villanyradiátor segítségével Sasha az egészet melegházzá
alakította át. Az asztalokon, padokon és a masszív fémpolcokon több száz
cserépben mindenféle főszernövény nıtt: a kakukkfőtıl az angyalgyökéren,
kardamonon, korianderen és cikórián át a mentáig, ginszengig, majorannáig,
rozmaringig, kaporig. Fızéshez használja ıket, és fantasztikus illatosítókat készít
belılük, valamint olyan teákat, melyek nem is annyira hánytatóak, mint az
ember gondolná.
Nem akartam kulcsot hordani magamnál. A pótkulcs mindig ott volt egy
békaformájú cserépben a sárgálló kaporbokor alatt. Miközben a gyilkos
hajnal egyre erısebb fényt árasztott, a nap pedig felkészült a pusztító
rémálmokra, behatoltam Sasha házába.
A konyhában azonnal bekapcsoltam a rádiót. Sasha éppen felvezette az
utolsó félórát, majd beolvasta az idıjárás-jelentést. Még benne voltunk az
esıs évszakban, és vihar közeledett északnyugat felıl. A következı éjjel esıt
kapunk.
Ha azt jósolta volna, hogy szökıár jön és vulkánkitörés lávafolyókkal, azt is
örömmel hallgattam volna. Amikor csak meghallom lágy torokhangját, egy
széles és annál ostobább mosoly ül ki az arcomra, s még most is, a világvége
küszöbén, egyszerre elringatott és felgerjesztett.
 Miközben az ablakon túl hajnalodott, Orson egyenesen a két mőanyag
tálkához ment, amelyek a sarokban, egy gumi lábtörlın álltak. Mindkettın ott
virított a neve: bárhova is ment, Bobbyhoz vagy Sashához, családtagnak
számított.
Kölyökkutyaként sok nevet kapott, de egyikre sem reagált rendszeresen.
Miután feltőnt, milyen átszellemülten nézi a régi Orson Welles-filmeket - és
milyen izgatottan fogadja, amikor maga Orson Welles jelent meg a
képernyın -, viccbıl elkezdtük a színész-rendezı nevén szólítani. Azóta hallgat
rá.
Amikor mindkét tálat üresen találta, Orson a szájába vette az egyiket, és
odahozta hozzám. Megtöltöttem vízzel, és visszavittem a lábtörlıre, amely azt
volt hivatott megakadályozni, hogy ide-oda csúszkáljon a csempén.
A kutya felkapta a másik tálat, és esdeklıen nézett rám. Mint minden
ebnek, Orsonnak is olyan volt az arcberendezése, olyan kifejezıen tudott
kérni, mint a legragyogóbb színész.
A Nostromo fedélzetén, miközben Roosevelttel, Orsonnal és Mungojerrie-vel
ültünk a szalonasztalnál, hirtelen eszembe jutott a tréfás festmény a kártyázó
kutyákról. És most átvillant az agyamon, hogy talán a tudatalattim valami
fontosat akart velem közölni, amiért feltámasztotta bennem ezt a képet. Most
pontosan tudtam, miért. A képen mindegyik kutya egy ismerıs embertípust
jelképezett, s mindegyikük ugyanolyan értelmes volt, mint egy emberi lény. A
hajón, amikor Orson és a macska „gúnyt őzött a sztereotípiákból", már
rájöttem, hogy némelyik wyverni állat sokkal okosabb lehet, mint elızıleg
gondoltam - annyira okos, hogy éppen emiatt nem voltam hajlandó
szembenézni a rettentı igazsággal. Ha kártyázni és beszélgetni tudnak, akkor
meg is nyerik a leosztást; akkor ık visznek el engem az állatorvoshoz.
- Kicsit korán van még - válaszoltam, s elvettem a tálat Orsontól -, de tényleg
elég sőrő éjszakád volt.
Miután megtöltöttem száraz kutyaeledellel a tálat, körbejártam a konyhát,
és lehúztam a redınyöket, mivel egyre inkább megvirradt. Épp az utolsóval
végeztem, amikor mintha halk ajtócsukódást hallottam volna valahol a
házban.
Megdermedtem, riadtan fülelni kezdtem.
- Hallasz valamit? - suttogtam.
Orson felnézett a táljából, a levegıbe szimatolt, a fejét félrebillentette,
vakkantott, majd ismét az étel felé fordította a figyelmét.
Agyam háromszáz porondos cirkusza.
A mosogatónál kezet mostam, és hideg vízzel felfrissítettem az arcomat.
Sasha makulátlanul tiszta háztartást vezet, minden csillog-villog, ellenben
zsúfolt Kiváló szakács, a rengeteg egzotikus edény és eszköz alig fért el a
pulton. Annyi tál, sütı, fazék és lábas lógott a pult felett, hogy az ember úgy
érezte, mintha egy cseppkıbarlangban lenne.
Körbejártam a házat, lehúzogattam a rolókat, miközben ott éreztem
magam körül vibrálni Sasha kisugárzását. A lány olyan intenzíven él, hogy
aurája még sokáig ott marad azután is, hogy elment.
A ház berendezése nem készült következetes belsıépítészeti elvek szerint,
nincs harmónia a bútorok és a mőalkotások között. Ehelyett inkább minden
helyiség a szenvedélyesség lenyomata. És Sasha olyan nı, akinek sokféle
szenvedélye van.
Minden étkezés a jókora konyhaasztalnál zajlik, mert az étkezı egyben
zeneszoba is. Az egyik fal mellett egy bonyolult szintetizátor állt, amelyen akár
zenekari mővet is komponálhatott volna, ha akar. Ennek szomszédságában
egy asztal, roskadásig tele üres kottalapokkal, mellette egy kottaállvány. A
szoba közepén dobfelszerelés. A sarokban egy cselló. Egy másikban egy
újabb kottatartó, s rézállványon egy szaxofon. De volt a szobában egy
elektromos és egy akusztikus gitár is.
A nappali sem a berendezésrıl szólt, hanem a könyvekrıl - ami Sasha
másik nagy szenvedélye. A falakat polcok borították, tele kemény és puha
fedelő könyvekkel. A bútor nem divatos, különleges stílusa sincs: semleges
hangulatú székek és heverık, melyeket kényelmességük miatt választott.
Azért, mert tökéletes ülés esik bennük, jót lehet bennük beszélgetni, vagy
hosszú órákat tölteni olvasással.
Az emeleten, a lépcsıvel szemközi elsı szobában van egy kondi bicikli, egy
evezıgép, súlyzók egy kilótól tízig, valamint egy tornaszınyeg. Sasha itt tartja
homeopátiás szereit, vitaminjait és ásványait, és itt szokott jógázni is. Ha felül a
biciklire, addig nem száll le róla, míg nem folyik róla a verejték, és nem tett
bele legalább ötven kilométert. Ha evez, gondolatban átkel a Tahoe-tavon,
a ritmust pedig Sarah McLachlan, Juliana Hatfield, Meredith Brooks vagy
Sasha Goodall számait énekelve tartja, és amikor hasizomgyakorlatokat
végez, még a feléig sem jut, már szinte füstölög alatta a tornaszınyeg. A
gyakorlatok elvégzése után mindig több benne az energia, mint amikor
elkezdte. Ha befejezi a jógagyakorlatokat és meditációját, ellazulásának
intenzitása szinte szétveti a falakat.
Istenem, mennyire szeretem ezt a lányt!
Amikor kiléptem az edzıszobából a folyosóra, ismét megsuhint a veszteség
elıérzete. Olyan vadul kezdtem el remegni, hogy neki kellett támaszkodnom
a falnak, míg el nem múlt.
Nappal nem történhet Sashával semmi, mint ahogy a tízperces autóút alatt
sem a Signal Hill-i stúdiótól a város szívéig. A csapat éjszaka tombol. Nappal
megbújnak valahol, talán a város alatti csatornában, vagy a dombok közti a
csapadékelvezetı csatornában, ahol a koponyagyőjteményt is találtam. És
az emberek, akikben már nem lehet megbízni, akik éppúgy átváltoztak, mint
Lewis Stevenson, jobban fékezik magukat napközben, mint sötétben.
Akárcsak az állat-emberekbıl a Dr. Moreau szigetében, belılük is éjjel tör elı
a vadság. Ha alkonyodik, lassan elvesztik az önuralmukat, s olyan dolgokra
vetemednek, amiket nappal nem mernének elkövetni. Sashával egészen
biztosan nem történhet semmi most, hogy hajnalodni kezdett; életemben
talán elıször fogadtam megnyugvással a napkeltét.
Végül beléptem Sasha hálószobájába. Itt egyetlen könyvet, hangszert sem
tart, nem nınek cserépben gyógynövények, nincsenek vitaminnal teli üvegek
vagy kondi gépek. Az ágy egyszerő, sima fejtámlával, vékony, fehér
takaróval. Semmi különleges nincs a pipereasztalon, az éjjeliszekrényben vagy
a lámpákban. A falak halvány sárgák, mint a reggeli nap. Képek sem bontják
meg a sima felületeket. A szoba talán spártainak tőnhet némelyeknek, de
Sasha jelenlététıl olyan rafinálttá válik a berendezés, mint egy barokk
nappali egy francia kastélyban. Vagy ugyanolyan megnyugtató, mint a
meditáció egy japánkertben. Sosem alszik nyugtalanul, mindig mélyen és
mozdulatlanul, mint a kı a tenger fenekén. Az embernek idınként meg kell
érintenie, meleg-e a bıre, lüktet-e a pulzusa. Mint mindent, az alvást is tiszta
szívbıl mőveli. A szenvedély a szenvedélye, és amikor szeretkezik velem, a
szoba megszőnik létezni, az ember idıtlen idıbe zuhan, ahol csak Sasha van,
csak az ı fénye és melege, olyan fény, mely ragyog ugyan, de nem éget.
Miközben elhaladtam az ágy vége mellett a három ablak egyike felé, hogy
lehúzzam a rolót, figyelmes lettem valamire az ágytakarón. Apró,
szabálytalan formájú, csillogó ez a tárgy: egy kézi festéső porcelántöredék.
Egy fél arc, egy fél mosollyal s fél szemmel. Egy darab a Christopher Snow-
babából, amely a falon tört szét, mielıtt kialudt a villany Angela Ferryman
házában, és gomolyogni kezdett a füst a lépcsıházból.
Tehát az éjjel legalább egy majom itt járt a csapatból.
Ismét remegni kezdtem, de most inkább dühömben, mint félelmemben.
Kirántottam a pisztolyt a zsebembıl, és nekiálltam átkutatni a házat.
Módszeresen átvizsgáltam a padlást, minden helyiséget, szekrényt, minden
olyan apró zugot, ahol ezek a győlöletes lények meghúzhatták magukat.
Nem ügyeltem a csendre, nem óvatoskodtam. Szitkozódtam, fenyegetıztem,
az ajtókat feltéptem, kirángattam a fiókokat, seprőnyéllel kutattam a bútorok
alatt. Akkora patáliát csaptam, hogy Orson rohanva érkezett, úgy sejtve, az
életemért küzdök valakivel vagy valamivel. Azután pedig tisztes távolságból
követett, attól tartott, hogy izgágaságomban a lábamba vagy az ı
mancsába lövök.
Nem találtam csapattagot a házban.
Amikor végeztem a kutatással, hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem,
hogy ammóniás vízzel áttöröljek minden felületet, melyet a behatoló - vagy
behatolók - megérinthetett: falat, padlót, lépcsıt, lépcsıkorlátot és bútort.
Nem azért, mert attól féltem, hogy valami mikroorganizmust hagytak maguk
után, ami megfertızhet. Inkább amiatt, mert valami hihetetlen módon
tisztátalannak éreztem ıket, persze lelki értelemben, mintha nem is a wyverni
laboratóriumból jöttek volna, hanem a föld alól, ahol az elkárhozott lelkek
jajkiáltásait is hallani.
De nem ammóniáért mentem, hanem a konyhába, és felhívtam a stúdió
közvetlen vonalát. Mielıtt beütöttem volna az utolsó számjegyet, eszembe
jutott, hogy Sasha már nincs adásban, s nyilván úton van hazafelé. Bontottam
a vonalat, és a mobilszámát tárcsáztam.
- Szia, Hóember - mondta.
- Hol vagy?
- Öt percre tıled.
- Be van zárva az ajtód?
- Tessék?
- Az istenért, be van zárva az ajtód?
Rövid csend, majd így felelt:
- Most már igen.
- Ne állj meg senkinek! Se barátnak, se rendırnek. Rendırnek különösen ne!
- És mi van, ha elütök egy öregasszonyt?
- Nem öregasszony lesz. Csak úgy fog kinézni.
- Meg vagy buggyanva, Hóember!
- Nem én, hanem a világ. Figyelj, szeretném, ha addig a vonalban maradnál,
míg meg nem állsz a ház elıtt.
- Explorer a vezérlıtoronynak: lassan oszladozik a köd, nem kell aggódnod.
- De aggódom. Beszélj! Ki vagyok akadva.
- Észrevettem.
- Muszáj hallanom a hangod! Beszélj, míg haza nem érsz!
- Simogassalak a hangommal? - kérdezte, hogy megpróbáljon felvidítani.
Egyfolytában beszéltettem, míg a ház elé nem ért, és le nem állította a
motort.
Hiába sütött a nap, nem érdekelt, szerettem volna kimenni elé, amikor
kiszáll a kocsiból. Ott akartam lenni mellette, hogy a pisztolyommal a
kezemben kísérjem a hátsó bejáratig, melyen mindig közlekedett.
Úgy éreztem, mintha egy óra is eltelt volna, mire meghallottam a lépteit a
verandán, ahogy elhaladt a növénycserepek között.
Amikor feltépte az ajtót, ott álltam az asztal mellett a beáradó fényben.
Bevágtam az ajtót, gyorsan a karomba zártam, s olyan erıvel szorítottam
magamhoz egy hosszú pillanat erejéig, hogy egyikünk sem kapott levegıt.
Aztán megcsókoltam, ı meleg volt, valóságos, csodálatos és élı.
De hiába öleltem szorosan magamhoz, hiába éreztem édesnek a csókját,
még mindig kísértett a gondolat, hogy valami szörnyő veszteség fog érni.

Hatodik Rész

A Nappal És Az Éjszaka

32.

Annak tükrében, ami elızı éjjel történt, s hogy mi várhat ránk a következı
éjszaka, nem képzeltem, hogy szeretkezni fogunk. Sasha viszont nem tudta
elképzelni, hogy ne szeretkezzünk. Bár nem ismerte rémületem okát, feldúlt
állapotom, totális félelmem attól, hogy elveszíthetem, serkentıszerként hatott
rá, s úgy fölgerjedt, lehetetlen ilyenkor neki ellentmondani.
Orson, a született úriember, lenn maradt a földszinten a konyhában.
Felmentünk az emeletre, a hálószobába, onnan pedig átzuhantunk az idıtlen
idıbe, a tér nélküli dimenzióba, ahol csak Sasha az egyetlen energia, az
egyetlen anyagforma, az egyetlen erı az univerzumban. Ragyogás.
Utána, immár olyan hangulatban, amely még a legapokaliptikusabb hírt is
elviselhetıvé tette, elmeséltem neki, mi történt alkonytól hajnalig,
beszámoltam neki a millenniumi majmokról, Stevensonról s arról, hogy
Moonlight Bay Pandora szelencéjévé vált, melyben ott kavarog a gonoszság
miriádja.
Ha Sasha azt hitte, hogy megırültem, jól palástolta. Amikor elmeséltem
neki a csapat támadását, miután eljöttünk Bobby házától Orsonnal,
libabırössé vált, s föl kellett vennie egy köpenyt. Ahogy fokozatosan
tudatosult benne, milyen helyzetbe kerültünk, senkihez nem fordulhatunk, és
sehová sem menekülhetünk - még akkor sem, ha hagynak minket elmenni a
városból -, s hogy talán már minket is megfertızött a wyverni ragály, melynek
beláthatatlan következményei lehetnek, fázósan összehúzta magán a
fürdıköpenyt.
Ha taszította is, amit Stevensonnal tettem, sikerült elfojtania magában az
érzelmeit. Befejeztem a beszámolót, s elmondtam neki, hogy megtaláltam az
ágyán a babaarc darabját, ekkor kibújt a köpenybıl, s bár még mindig
lúdbırözött, ismét beragyogott a fényével.
Ezúttal nyugodtabban szeretkeztünk, lassú mozdulatokkal és lágyabban,
mint az elsı alkalommal. Szeretettel és vágyakozva öleltük egymást, de
kétségbeesve is, mert égetett minket az elszigeteltség érzése. Furcsa módon,
hiába éreztük magunkat úgy, mint két halálraítélt, egyesülésünk édesebb volt,
mint az elıbb.
De lehet, hogy egyáltalán nincs is ebben semmi furcsa. Talán a veszély
megszabadítja az embert a színleléstıl, az ambícióktól, a zavartól, s
intenzívebben figyeltünk egymásra, mint máskor. Eszünkbe jutott mindaz, amit
az ember olyan sokszor elfelejt: hogy természetünk és célunk mindenekelıtt
az, hogy szeressünk és szerettessünk, hogy örüljünk a világ szépségének, s
átéljük a tudatot: a jövı nem olyan valóságos dolog, mint a jelen és a múlt.
Ha az általunk ismert világ ebben a pillanatban megszőnik, akkor
érdektelen, amit én írok, vagy amilyen zenét Sasha szerez. Humphrey Bogartot
idézve: ebben az ırült jövıben, amely
lavinaként zúdul felénk, két ember ambíciója fabatkát sem ér. Csak a
barátság, a szeretet és a szörfözés számít. A wyverni varázslók annyira a
lényegre szorították vissza létünket, mint amilyen Bobby Halloway élete.
Barátság, szeretet és szörfözés. Addig vegyünk belılük, amíg még lehet.
Amíg még kellıen emberiek vagyunk, hogy felfogjuk, mennyire értékesek.
Egy darabig csendben feküdtünk, összeölelkezve, s vártuk, hogy ismét
meginduljon az idı. De lehet, hogy abban reménykedtünk, hogy nem indul
el.
Aztán Sasha megszólalt:
- Üssünk össze valamit!
- Szerintem épp azt tettük.
- Én omlettre gondoltam.
- Hm, az a sok finom tojásfehérje! - céloztam gúnyosan túlzásba vitt
egészségmániájára.
- Most az egész tojást felhasználom.
- Akkor tényleg itt a világvége.
- Vajban csinálom.
- Sajttal?
- Ne dolgozzanak hiába a szerencsétlen tehenek.
- Vaj, sajt, tojássárgája. A jelek szerint öngyilkosságra készülsz.
Viccelıdtünk, mint mindig. De nem volt igazán jó kedvünk.
Ezt mindketten tudtuk.
Azért palástoltuk, hogy ne kelljen beismernünk, mennyire megrémültünk.
 ***

Az omlett kiválóan sikerült. Mint ahogy a sült krumpli és a vastagon

megvajazott briós is.
Miközben Sashával gyertya mellett eszegettünk, Orson az asztal körül
körözött, halkan nyüszített, és éhezı gettógyerekszemeket meresztett ránk.
- Az elıbb fölzabáltál mindent, amit a táladba tettem - mondtam neki.
Rám vakkantott, mint akit elképeszt ez a hazug állítás, majd folytatta
tovább a vinnyogást, de most már csak Sashának, mintha arról próbálta
volna meggyızni, hogy hazudok. Nem is adtam neki semmit. Fölemelte a
mellsı lábát, és a levegıbe kalimpált, úgy próbált kunyerálni egy falatot.
Aztán a hátsó lábára állt, és körbeforgott. A szégyentelen!
A lábammal kihúztam egy széket az asztal alól, majd így szóltam:
- Na, jó, ülj ide!
Orson azonnal a széken termett, és izgatottan nézett rám.
- Miss. Goodall egy elképesztıen ırült históriát fogadott el tılem, amit néhány
naplóbejegyzésen kívül semmivel sem tudtam bizonyítani, s az is csak egy
láthatóan zavarodott paptól származik. Biztosan azért tette, mert szex ırült,
férfira van szüksége, és csak én vagyok az, aki ki tudja ıt elégíteni.
Sasha hozzám vágott egy vajaspirítós-darabot. Ott landolt Orson elıtt az
asztalon.
A kutya azonnal rávetette magát.
- Nem úgy van az, testvér! - szóltam rá.
Orson két centivel a kenyérdarab elıtt lefékezte nyitott száját. Élvezettel
szaglászott.
- Ha segítesz nekem bebizonyítani a hölgynek, hogy amit a wyverni dolgokról
mondtam neki, igazak, megfelezem veled az omlettemet és a krumplimat.
- De, Chris, nem tesz jót a szívének - vetette ellen aggodalmaskodva Sasha,
akiben ismét felülkerekedett az egészségvédı.
- Nincs is szíve - feleltem. - Egy merı gyomor ez az eb.
Orson szemrehányóan nézett rám, mintha azt akarta volna mondani, hogy
nem tisztességes dolog leszólni ıt, különösen, ha nem tud visszavágni.
A kutyának folytattam:
- Amikor valaki bólint, azt mondja: igen. Ha a fejét rázza, azt mondja: nem.
Ugye érted?
Orson zihálva rám meredt, és nagyon ostobán vigyorgott.
- Lehet, hogy nem bízol Roosevelt Frostban - mondtam -, de ebben a
hölgyben bíznod kell. Nincs más választásod, mert mostantól kezdve együtt
élünk vele, egy fedél alatt az életünk hátralévı részében.
Orson Sashára pillantott.
- Nem igaz? - kérdeztem Sashától. - Az életünk hátralévı részében...
Sasha elmosolyodott.
- Szeretlek, Hóember.
- Én is szeretlek, Miss. Goodall.
A lány Orsonra nézett, és ezt mondta:
- Mostantól fogva, blökikém, nem kettesben éltek, hanem hármasban leszünk.
 Orson rám pislogott, aztán Sashára, majd meredt szemmel és vágyakozva
nézte a falatot az asztalon.
- Na - mondtam - ugye érted a bólintás és a fejrázás közti különbséget?
Rövid habozás után Orson bólintott. Sashának elakadt a lélegzete.
- Szerinted kedves a lány? - firtattam tovább.
Orson bólintott.
- Te is szereted?
Újabb bólintás.
Szédült öröm hullámzott át rajtam. Sasha arca is ugyanígy ragyogott.
Az anyám, aki elpusztította a világot, csodákkal is megajándékozta azt.
Nem csupán azért volt szükségem Orson segítségére, hogy megerısítse a
történetemet, hanem hogy reményt is adjon: talán mégis lehetséges az élet
Wyvern után. Ha az emberiségre új ellenség leselkedik is - mint az elsı csapat
tagjai, amelyek megszöktek a laboratóriumból -, még ha meg is tizedel
minket a rejtélyes kód a fajok közti géncsere miatt, és ha csak kevesen is éljük
túl alapvetı értelmi, érzelmi és fizikai változások nélkül. Talán mégis van esély
arra, hogy egyesek kimaradnak a versenybıl, s lehet, hogy ık jobban
gondját viselik majd a világnak, mint mi.
A hideg megnyugvás is jobb, mint a semmilyen.
- Szerinted Sasha csinos? - kérdeztem a kutyától.
Orson hosszú másodpercekig tanulmányozta a lányt, aztán felém fordult, és
bólintott.
- Azért egy kicsit gyorsabban is válaszolhattál volna - panaszolta Sasha.
- Mivel megfontolta a választ, és ráadásul alaposan szemügyre is vett, biztos
lehetsz benne, hogy komolyan is gondolta - nyugtattam meg.
- Szerintem te is csinos vagy - mondta Sasha a kutyának.
Orson csapkodni kezdte a széktámlát a farkával.
- Mázlista vagyok, nem igaz, testvér? - kérdeztem tıle.
Orson lelkesen bólintott.
- Én is, nem? - kérdezte Sasha.
Orson felé fordult, majd megrázta a fejét: nem.
- Hé! - szóltam rá.
A kutya szabályosan rám kacsintott, elvigyorodott, s halk vinnyogás tört elı
a torkából. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nevet.
- Nem tud beszélni - vigyorogtam -, de humora, az van.
Most már belül is megnyugodtunk.
Ha az ember valóban nyugodt, ha hideg a feje, bármit legyız. Ez az egyik
fontos alapelve Bobby Halloway filozófiájának. És Wyvern után azt kell
mondanom, hogy Filozopter Bob hatásosabb utat kínál a boldogság felé,
mint nagynevő elıdei Arisztotelésztıl Kierkegaardig, Morus Tamástól
Schellingig. Vagy Jacopo Zabarelláig, aki a logika, a rend és a módszer
mindenek felettiségét hirdette. Logika, rend és módszer. Mindegyik fontos, ez
tény. De vajon az egész élet elemezhetı és megérthetı kizárólag ezekkel az
eszközökkel? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én találkoztam a jetivel,
vagy társalkodom a holtak lelkével, vagy, hogy én lennék Kahuna
reinkarnációja. De ha azt kell látnom, hogy túlságosan nagy figyelmet fordítva
a logikára, a rendre és a módszerre, ez a genetikai pokol szabadult ránk...
Nos, akkor azt hiszem, sokkal nagyobb boldogságot okoz egy kapitális hullám.

***

Sasha számára a világvége nem okozott álmatlanságot. Mint rendesen,

most is mély álomba zuhant.
Bár nagyon kimerültem, nyugtalanul aludtam. A hálószoba ajtaját kulcsra
zártuk, de még egy széket is a kilincs alá feszítettünk. Orson a padlón feküdt,
ám ı kiválóan jelzi, ha valaki esetleg behatol a házba. A Glock ott hevert az
éjjeliszekrényen mellettem, Sasha 38-as Smith & Wesson Chiefs Specialje pedig
ott volt az övén. Ennek ellenére mégis többször felriadtam, mert azt hittem,
valaki betört a szobába.
Az álmaim is nyugtalanítóak voltak. Az egyikben csavargóként teliholdnál
baktattam a sivatagi országúton, és hasztalan próbáltam lestoppolni egy
kocsit. A jobb kezemben egy pontosan ugyanolyan bıröndöt tartottam, mint
az apámé. Akkor sem lehetett volna nehezebb, ha kövekkel van tele. Végül
letettem, kinyitottam, és rémülten hıköltem hátra, mert Lewis Stevenson
emelkedett ki belıle, mint kobra a kosarából. Aranyló fény izzott a szemében,
s én tudtam, ha egy halott rendırfınök lehet a bıröndben, akkor bennem
még furcsább dolog lakozhat, és már éreztem is, hogy a fejem teteje
kettényílik - ekkor fölébredtem.

***

Egy órával alkonyat elıtt felhívtam Bobbyt Sasha konyhájából.

- Milyen az idı a majomszigeten? - kérdeztem.
- Jön a vihar. Hatalmas felhık gyülekeznek az óceán fölött.
- Sikerült valamennyit aludnod?
- Miután elmentek a tréfacsinálók.
- Mikor történt?
- Amikor fordítottam a kockán, és elkezdtem én utánozni ıket.
- Megijedtek - mondtam.
- Abszolúte. Nekem van nagyobb seggem, és ez bennük is tudatosult.
- Van bıven lıszered a puskához?
- Néhány dobozzal.
- Viszünk még.
- Sasha ma nincs adásban?
- Szombatonként sosem - feleltem. - De lehet, hogy mostantól kezdve
hétköznap sem.
- Ez valami hír?
- Egy pár vagyunk. Ide hallgass, van neked tőzoltó készüléked odakint?
- Te ugratsz, testvér. Ennyire fölizzottatok?
- Viszünk magunkkal vagy kettıt. Ezek a fickók odavannak a tüzért.
- Szerinted ennyire kemény a dolog?
- Totálisan.
 ***

Közvetlenül naplemente után, közben én az Explorerben vártam, Sasha

bement Thor fegyverüzletébe lıszert vételezni a sörétes puskába, a Glockba
és a Chiefs Specialbe. Olyan hatalmas mennyiséget vett, hogy Thor Heissen
maga hozta ki a kocsihoz, és rakta a csomagtartóba.
Odajött a kocsi ablakához, hogy köszönjön. Magas, kövér ember, az arca
ragyás, a bal szeme üvegbıl van. Mi tagadás, nem a legszebb férfi az egykori
Los Angeles-i rendır. Elvbıl hagyta ott a testületet, és nem valami botrány
miatt. Egyházának alapítója és presbitere volt, s egyben legbıkezőbb
támogatója az árvaháznak.
- Hallom, mi történt az apjával, Chris.
- Legalább véget ért a szenvedése - feleltem, és arra gondoltam, hogy vajon
mi lehetett olyan különleges a rákjában, ami miatt a wyverniek fel akarták
boncolni.
- Néha valóban áldás - jegyezte meg Thor. - Szépen elmenni, ha kitelik az
ember ideje. De sokunknak hiányozni fog. Remek ember volt.
- Köszönöm, Mr. Heissen.
- Mire készülnek, gyerekek? Háborúra?
- Pontosan - feleltem, miközben Sasha elfordította a slusszkulcsot.
- Sasha szerint kagylót akarnak lıni.
- Nem valami környezetbarát módszer, igaz?
Hangosan hahotázva nézett utánunk.
***

A házam kertjében Sasha körbehordozta a zseblámpa fénykévéjét a

krátereken, melyeket Orson vájt az elızı éjjel, mielıtt elindultunk volna
Angela Ferrymanhez.
- Mit temetett ide? - kérdezte. - Egy egész T. rex csontvázát?
- Tegnap este azt hittem, hogy az ásás érzelmi reakció apám halálára, így
dolgozta le a negatív energiákat.
- Érzelmi reakció? - hıkölt hátra Sasha a homlokát ráncolva.
Látta, milyen okos a kutya, mégsem fogta fel a maga teljességében, hogy
Orsonnak ugyanolyan összetett belsı élete van, mint nekünk. Akármilyen
technikát is alkalmaztak ezeknél az állatoknál az intelligencia feljavítására,
minden bizonnyal emberi génanyagot is bejuttattak a DNS-ükbe. Ha Sasha
ezt végül megérti, le kell majd ülnie egy darabig. Talán egy hétre is.
- Azóta viszont - folytattam - eszembe jutott, hogy talán keresett valamit,
amire szerinte szükségem lehet.
Letérdeltem a főbe Orson mellé.
- Ide hallgass, testvér, tudom, hogy tegnap nagyon kiborultál az apám halála
miatt. Zavart voltál, nem tudtad, hol is áss. Most már egy napja halott az öreg,
egy kicsit könnyebb elfogadni a dolgot, nem igaz?
Orson csendesen szőkölt.
- Próbáld meg még egyszer! - mondtam.
 Orson nem habozott, nem is vívódott, hol kezdje, hanem egyenesen
odament az egyik lyukhoz, és nekiállt tágítani. Nem telt bele öt perc, és a
körme megcsendült valamin.
Sasha a földdel borított befıttesüvegre irányította a fényt, én pedig
kiemeltem a gödörbıl.
Az üvegben sárga, átgumizott írólapok voltak.
Kigöngyöltem a köteget, s az elsı lapját a fény felé tartottam. Azonnal
felismertem az apám keze írását. Csak az elsı bekezdést olvastam el: Mire ezt
olvasod, Chris, én már halott leszek, és Orson kiásta neked az üveget a
földbıl, ugyanis csak ı tud a létezésérıl. És ezzel kell kezdenünk. Hadd
meséljek neked a kutyádról...
- Bingó! - kiáltottam föl.
Összegöngyöltem a papírokat, és visszadugtam az üvegbe. Felpillantottam
az égre. Se hold, se csillagok. A gyülekezı felhık alacsonyan tornyosultak, s
feketén. Idınként már el-elnyelték Moonlight Bay sárga fényeit.
- Majd késıbb elolvassuk - mondtam. - Most menjünk. Bobby egyedül van.

33.

Sirályok köröztek vijjogva a fejünk fölött, miközben Sasha kinyitotta az

Explorer csomagtartóját.
Húztak be a szárazföld fölé, megrémítette ıket a szél, mely a vizet fodrozta
a félsziget csúcsán.
Karomban a fegyverüzletbıl származó dobozokkal, néztem a fehér
szárnyakat a fekete égen örvényleni.
A köd már rég eloszlott. A mélyen gomolygó felhık alatt kristálytiszta volt az
éjszaka.
Körülöttünk ringott a ritkás parti fő. Ördögszekér hullámzott a dőnéken, mint
sírok felett lebegı kísértetek.
Eszembe jutott, hátha nem csak a szél riasztotta fel a sirályokat
rejtekhelyükrıl.
- Még nincsenek itt - nyugtatott meg Bobby, s kivette az Explorer
csomagtartójából a két, pizzás dobozt. - Még korán van nekik.
- A majmok rendszerint ilyenkor esznek - mondtam. - Aztán egy kicsit
táncolnak.
- Lehet, hogy ma este nem is jönnek - reménykedett Sasha.
- De jönnek - feleltem.
- Jönnek bizony - bólintott Bobby.
Bobby bement a házba a vacsoránkkal. Orson szorosan mellette maradt,
de nem azért, mert félt a gyilkos csapat támadásától, hanem afféle
ételrendırként, nehogy igazságtalanul osszák el a pizzát.
Sasha kivett két mőanyag bevásárlószatyrot a csomagtartóból. Ezekben
voltak a tőzoltó készülékek, melyeket a vaskereskedésben vásárolt.
Bezárta a csomagtartót, majd a kulcscsomóján lévı távirányítóval lezárta
az ajtókat. Mivel Bobby Jeepje állt a garázsban, az Explorert a ház elıtt
hagytuk.
 Amikor Sasha felém fordult, a szél belekapott csillogó, mahagóni vörös
hajába, bıre felragyogott, mintha egy holdsugárnak sikerült volna áttörnie a
felhıtakarón. Életnagyságúnál nagyobbnak tőnt, mint egy szélistennı, aki
épp feléleszti a vihart.
- Mi van? - kérdezte, nem értette, miért bámulom.
- Gyönyörő vagy. Mint egy szélistennı...
- Te meg egy seggfej - felelte, de azért mosolygott.
- Az egyik legvonzóbb tulajdonságom.
Az ördögszekér dervistáncot lejtett körülöttünk, homok szállt a szemünkbe.
Gyorsan bemenekültünk a házba.
Bobby odabent várt ránk, már elıbb lecsavarta a fényerıt. Kulcsra zárta
az ajtót.
Sasha végighordozta a tekintetét a széles ablakokon, majd megszólalt:
- Bárcsak beszögezhetnénk furnérral ezeket!
- Ez az én házam - felelte Bobby. - Nem fogom beszögezni az ablakaimat,
nem vagyok hajlandó úgy élni, csak mert van itt néhány majom.
Odaszóltam Sashának:
- Mióta ismerem, ez az elképesztı fickó sosem félt a majmoktól.
- De nem ám - bólintott Bobby. - És most sem fogom elkezdeni.
- Legalább a redınyöket húzzuk le! - javasolta Sasha.
Megráztam a fejem.
- Rossz ötlet. Attól csak gyanút fognak. Ha láthatnak minket, és úgy érzik, hogy
nem lesünk rájuk, óvatlanok lesznek.
Sasha kivette a két tőzoltó készüléket a dobozból, és lepattintotta a
mőanyag védıket a billentyőjükrıl. Ötkilós, jachtokra való modellek voltak,
könnyen kezelhetık. Az egyiket a konyha sarkába tette, itt nem lehetett
észrevenni az ablakból. A másikat pedig a nappaliba az egyik kanapé mellé.
Miközben Sasha a készülékekkel foglalatoskodott, mi Bobbyval a
konyhában ültünk gyertyafénynél, ölünkben lıszeres dobozzal, s az asztal
lapja alatt serénykedtünk, nehogy véletlenül a majommaffia meglássa, mire
készülünk. Sasha három extra tárat vásárolt a Glockhoz, saját revolveréhez
pedig három gyorstöltıt, ezeket taráztuk be.
- Azután, hogy eljöttem innen tegnap - mondtam -, elmentem meglátogatni
Roosevelt Frostot.
Bobby felpillantott.
- Jót csevegtek Orsonnal?
- Roosevelt próbálkozott, de Orson nem mutatott hajlandóságot. Viszont volt
ott egy Mungojerrie nevő macska.
- Hát persze - felelte Bobby szárazon.
- Ez a macska azt mondta, hogy a wyverniek azt akarják, hagyjak fel a
dologgal.
- Személyesen beszéltél ezzel a macskával?
- Nem. Roosevelt közvetített.
- Világos.
- A macska szerint figyelmeztetést kapok, ha nem hagyom abba a
szaglászást, egyesével végeznek a barátaimmal.
- Engem puffantanak le, hogy téged elijesszenek?
- İk találták ki, nem én.
- Nem tudnának téged megölni? Nem kell nekik Superman bolygójának titkos
ásványa?
- Roosevelt azt mondja, tisztelnek.
- Miért, ki nem?
A majmokkal való kalandjai ellenére Bobby továbbra is kételyeket táplált
az állati viselkedés antropomorfizálásával kapcsolatban. Az viszont tény, hogy
jelentısen visszafogta a szarkazmusát.
- Alig jöttem el a Nostromóról - folytattam -, megtörtént a figyelmeztetés,
ahogy a macska jósolta.
Beszámoltam Bobbynak a Lewis Stevensonnal való találkozásról.
- Meg akarta ölni Orsont? - kérdezte Bobby.
İrposztjáról, a pizzás dobozok mellıl Orson halkan vakkantott, mintha csak
meg akarná erısíteni az állításomat.
- Tehát - jegyezte meg Bobby - lepuffantottad a seriffet.
- A rendırfınököt.
- A seriffet - makacsolta meg magát Bobby.
Valaha Bobby elszánt Eric Clapton-ırült volt, tehát nem kellett sokat
törnöm a fejem, miért ragaszkodik ehhez a verzióhoz.
- Rendben. Lelıttem a seriffet, de életben hagytam a helyettesét.
- Rajtad kell tartanom a szemem.
Végzett a gyorstöltıkkel, s berakta ıket a viaszosvászon zacskókba,
melyeket szintén Sasha vett.
- Dögös inged van - mondtam.
Bobby egy hosszú ujjú, ritka hawaii inget viselt, amit látványos trópusi képek
díszítettek: narancssárga, vörös, zöld mintával.
- A Kamehameha Ruhagyárban készült 1950-ben - felelte.
Miután elhelyezte a tőzoltó készülékeket, Sasha bejött a konyhába, és
bekapcsolta az egyik sütıt, hogy megmelegítse a pizzát.
Én pedig folytattam:
- Aztán felgyújtottam a járır kocsit, hogy eltüntessem a nyomokat.
- Mi van a pizzán? - kérdezte Bobby Sashától.
- Az egyiken pepperoni, a másikon kolbász és hagyma.
- Bobbyn használt ing van - közöltem a lánnyal.
- Antik - pontosított Bobby.
- A kocsi felgyújtása után elmentem a Szent Bernadettbe, és beengedtem
magam.
- Betörtél?
- Találtam egy ablakot, ami nyitva volt.
- Ez akkor is bőncselekmény - felelte Bobby.
Végeztem a Glock póttárainak betöltésével, s megjegyeztem:
- Használt vagy antik - nekem ez ugyanaz.
- Az egyik olcsó - mondta Sasha -, a másik nem.
- És az egyik mővészi termék - tette hozzá Bobby. Odanyújtotta a zacskót
Sashának. - Tessék, a szeretetcsomagod.
- Tom atya húga az anyám munkatársa volt - folytattam.
- İ is világrobbantó, ırült tudósfajta? - kérdezte Bobby.
- Robbanóanyagról szó sincs, viszont megfertızıdött.
- Megfertızıdött - Bobby vágott egy grimaszt. - Muszáj ebbe belemennünk?
- Igen. De kissé túl bonyolult. Genetikáról szól.
- Agyas téma. Dögunalom.
- Most, sajnos, nem az.
Odakinn, az óceán fölött villámok cikáztak át az égen, majd tompa
morajlás hallatszott.
Sasha töltényövet is vásárolt, melyet kacsavadászok és agyaggalamblövık
használnak. Bobby beledugdosta a töltényeket a bırhüvelybe.
- Tom atya is megkapta a fertızést - mondtam, amikor az egyik tárat az
ingem zsebébe dugtam.
- És te? - kérdezte Bobby.
- Lehet. Anyám biztos megkapta. Az apám is.
- Hogy terjed?
- Testnedvek által - feleltem, s beállítottam a két másik tárat a vastag gyertya
mögé az asztalon, ahol nem látszottak az ablakból. - És talán máshogy is.
Bobby Sashára pillantott, aki épp a sütılapra rakta a pizzákat. A lány
megrántotta a vállát, és így szólt:
- Ha Chris megkapta, akkor én is.
- Több mint egy éve szorongatjuk egymás kezét - magyaráztam Bobbynak.
- Nem akarod megmelegíteni magadnak a pizza részed? - kérdezte Bobbytól
Sasha.
- Nem. Minek bajlódnék? Fertızz csak meg nyugodtan.
Becsuktam a lıszeres dobozt, és letettem a padlóra. A pisztolyom még
mindig a dzseki zsebében volt, amely ott lógott a szék támláján.
Sasha az elıkészületeket, én az élménybeszámolót folytattam:
- Orson viszont lehet, hogy nem kapta meg. Úgy értem, ı inkább csak
amolyan bacilusgazda, vagy mi.
Bobby úgy forgatott az ujjai között egy lıszert, mint egy bővész.
- És mikor kezdıdik a gennyezés és a hányás?
- Ez nem betegség a szó szoros értelmében.
Inkább folyamat.
Ismét villámlott. Szép volt. És ahhoz túlságosan gyors, hogy nekem
árthasson.
- Szóval folyamat - jegyezte meg Bobby elgondolkodva.
- Az ember igazából nem megbetegszik... inkább átalakul.
Sasha bedugta a sütılapot a sütıbe, majd megszólalt:
- És kié volt elızıleg az inged?
- Az ötvenes években? - kérdezett vissza Bobby. - Ki tudja?
- Éltek akkor még dinoszauruszok? - érdeklıdtem.
- Nem lehettek már sokan - felelte Bobby.
- Remek állapotban van - dicsérte Sasha.
- Az ember nem nyúzza az ilyen inget - mondta komolyan Bobby. - Vigyáz rá,
mint egy kincsre.
A hőtıbıl mindenkinek egy-egy üveg Coronát vettem ki. Orson nem
kapott. Viszonylag nagy súlya miatt egy üvegtıl nem lenne spicces, de ma
este azt akartam, hogy tiszta legyen a feje. Nekünk nagy szükségünk volt rá.
Ha megnyugtatja az idegeinket, fokozza a hatékonyságunkat.
Miközben a mosogatónál nyitogattam a söröket, villám hasított a felhıkbe,
de megint nem sikerült elindítania az esıt. A felvillanásban láttam, hogy
három görnyedt alak közeledik a dőnék között.
- Itt vannak - állapítottam meg, s letettem a söröket az asztalra.
- Kell egy kis idı, míg összeszedik a bátorságukat - jegyezte meg Bobby.
- Remélem, hagyják, hogy megvacsorázzunk.
- Én nagyon éhes vagyok - közölte Sasha.
- Oké, és mi ennek a nem betegségnek, hanem folyamatnak a tünetei? -
kérdezte Bobby. - Úgy végezzük, hogy gomba nı a fejünkön?
- Némelyek lelkileg degenerálódnak, mint Stevenson is - feleltem. - Mások
apró változásokat tapasztalnak a testükön. De lehet, hogy nagyokat, nem
tudom. Úgy tőnik, minden eset más és más. Van, akin semmi hatás nem
látszik, illetve nem lehet észlelni, míg mások átalakulnak.
Sasha ujjai közé vette Bobby ingének anyagát, Bobby közben
magyarázott:
- A minta Eugene Savage falfestménye, a Szigetünnep.
- Nagyon pofásak a gombjai - jegyezte meg Sasha, aki közben ráérzett a
hangulatra.
- Formatervezettek - ismerte el Bobby, s hüvelykujjával megsimogatta az egyik
sárgásbarna fémgombot, miközben a szenvedélyes győjtı büszkeségével
mosolygott. - Polírozott kókuszhéj.
Sasha kivett a fiókból néhány papírszalvétát, és odahozta az asztalhoz.
A levegı párás és sőrő volt. Érezni lehetett, hogyan vibrál benne a közelgı
vihar.
Belekortyoltam a jéghideg Coronába, majd így szóltam Bobbyhoz:
- Oké, testvér, mielıtt elmondanám a többit, Orson tart neked egy kis
bemutatót.
- Nem kedvelem a cirkuszt.
Odaintettem magamhoz Orsont.
- Találsz néhány díszpárnát a nappaliban a kanapén. Az egyiket én vettem
Bobbynak. Behoznád neki, ha szépen kérem? Orson kiballagott a szobából.
- Mi folyik itt? - kérdezte Bobby.
Sasha mosolyogva ült le a söre mellé, és így szólt:
- Csak várd ki!
A 38-as Chiefs Special ott hevert elıtte az asztalon. Széthajtogatta a
papírszalvétát, és a revolverre terítette.
- Csak várd ki!
Bobbyval minden karácsonykor megajándékoztuk egymást. Mivel
mindkettınknek mindene megvolt, ezért az érték és a hasznosság nem
számított. A cél az volt, hogy minél lököttebb ajándékot vegyünk egymásnak.
Ezt a szent hagyományt őztük tizenkét éves korunk óta. Bobby
hálószobájában ırzi néhány polcon a giccseket, amiket tılem kapott.
Egyetlen tárgy volt csupán, amit nem tartott elég ízléstelennek, ezért
használta is. A párnát.
 Orson visszatért a konyhába, a szájában ezzel a párnával. Bobby elvette,
de megpróbált közönyt színlelni.
A párna közepén egy hímzett idézet virított. Egy népszerő tévés igehirdetı
készítette és árulta jótékony céllal. A szöveg a következı: JÉZUS MEGESZI A
BŐNÖSÖKET, ÉS KIKÖPI A MEGMENTETT LELKEKET.
- Ezt te nem találtad ízléstelennek? - nézett Bobbyra hitetlenkedve Sasha.
- Ízléstelennek ízléstelen - felelte Bobby, közben anélkül, hogy felállt volna, a
derekára kötötte a töltényszíjat. - De nem eléggé.
- Nálunk szörnyen magas a színvonal - mondtam.
A párnaajándékozás utáni évben Bobby egy Elvis Presley-szobrot kapott
tılem. Elvis Vegasban viselt híres fehér kezeslábasában azon a vécécsészén
ült, amelyen meghalt. A kezét imára kulcsolta, a szemét az ég felé fordította,
a feje körül glória ragyogott.
Ebben a karácsonyi versengésben Bobby hátrányban van, mert ı
ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen átböngéssze az ajándékboltokat, hogy
megtalálja a tökéletes giccset. Én az XP-m miatt kénytelen vagyok postai
rendelésre szorítkozni, és annyi katalógus forog giccsesebbnél giccsesebb
holmikkal, hogy megtölthetné a kongresszusi könyvtár polcait.
Bobby megforgatta a kezében a párnát, miközben a homlokát ráncolva
Orsont nézte.
- Jó kis trükk - mondta végül.
- Nem trükk - feleltem. - A jelek szerint többféle kísérlet is folyt Wyvernben. Az
egyik azzal foglalkozott, hogy felerısítse az állati és az emberi intelligenciát.
- Baromság.
- Ez az igazság.
- İrület.
- Teljesen.
Megkértem Orsont, hogy vigye vissza a párnát oda, ahol találta, majd
menjen be a hálószobába, és hozza ki Bobby fekete cipıjét, amit akkor vett,
amikor meghökkenten tapasztalta, hogy csak szandáljai és tornacipıi
vannak, és ezekben nem mehet el az anyja temetésére.
A konyhában ínycsiklandó pizza illat áradt, Orson pedig vágyakozva nézett
a sütıre.
- Kapsz te is - nyugtattam meg. - Most menj!
Amikor Orson elindult kifelé, Bobby utána szólt:
- Várj!
Orson várakozással fordult felé.
- Ne csak úgy általában a cipı legyen. Hanem a bal lábamra való.
Orson vakkantott, mintha csak azt mondaná, hogy ez jelentéktelen
nehezítés, majd indult tovább.
Odakint villámlétrát engedtek le a víz és az ég között, mintha az angyalok
készülnének a földre jönni. A dörgés megremegtette az ablakokat és a
házfalakat.
Partjaink mentén a viharokat ritkán kíséri ekkora pirotechnikai bemutató. A
jelek szerint nagy viharra készülhettünk fel.
Kiraktam az erıs paprikás tálat az asztalra, majd a papírtányérokat és a
fémrácsot, hogy Sasha az asztalra tehesse a sütılapot.
- Mungojerrie - szólalt meg Bobby.
- Ez egy név egy macskákról szóló verseskötetbıl.
- Kicsit dagályos.
- Szerintem jópofa - mondott ellent Sasha.
- Cirmi - jegyezte meg Bobby -, ez egy macskának való név.
Feltámadt a szél, belekapott a tetın lévı szellıztetıcsövekbe, és fütyült az
ereszek alatt. Nem voltam benne biztos, de mintha a távolban a csapat
eszelıs kiáltozását hallottam volna.
Bobby lenyúlt a sörétes puskáért, amely ott hevert a padlón a szék mellett.
- Cirmi vagy Cicó - mondta. - Ezek a rendes macskanevek.
Sasha késsel és villával apró darabokra vagdalt egy pepperonis pizza
szeletet, majd félretette hőlni Orsonnak.
A kutya visszatért a konyhába, szájában Bobby bal cipıjével. Odaadta
Bobbynak, aki felállt, odavitte a szemeteshez, és kidobta.
- Nem a nyálad vagy a fogaid miatt dobom ki - magyarázta Orsonnak. - Nem
hiszem, hogy még egyszer valaha estélyi cipıt húzok.
Eszembe jutott a boríték Thor fegyverüzletébıl, melyet a Glock mellett
találtam az elızı éjszaka. Nyirkos volt, és furcsa nyomokkal teli. Nyál- és
fognyomok. Tehát Orson volt az, aki
odatette apám pisztolyát, hogy biztosan megtaláljam!
Bobby visszatért az asztalhoz, leült, és bámulta a kutyát.
- Nos? - kérdeztem.
- Mi van?
- Tudod te azt.
- Muszáj mondanom?
- Aha.
Bobby felsóhajtott.
- Úgy érzem magam, mintha a földgolyó zúgna át a fejemen, és
kiszippantaná az agyamat.
- Nyertél - közöltem Orsonnal.
Sasha a kezével legyezte a kutya adagját, hogy kicsit hőljön a sajt, nehogy
a kutya szájpadlásához ragadjon.
Orson az asztal és a szék lábát csapkodta a farkával, mintha éppen azt
bizonyítaná be, hogy a fejlett intelligencia nem jár szükségszerően együtt az
illemtudó asztali viselkedéssel.
- Mici - szólalt meg Bobby. - Egyszerő név. Ilyen kell egy macskának.
Miközben ettük a pizzát és ittuk a sört, a három gyertya elég fényt adott
ahhoz, hogy kibe-
tőzzem apám sárga lapokra írt részletes beszámolóját a wyverni munkákról.
Hogy miként torkollottak a váratlan fejlemények katasztrófába, és mi volt az
egészben az anyám szerepe. Bár apám nem volt természettudós, és csak azt
tudta elmondani - nagyrészt laikus nyelvezettel -, amit az anyámtól hallott, így
is értékes információk tárházát hagyta rám.
- „Egy kis küldönc" - szólaltam meg. - Ezt felelte Lewis Stevenson, amikor
megkérdeztem tıle, mi változtatta meg. „Egy kis küldöncfiú, aki nem akar
meghalni". Egy retrovírusról beszélt. A jelek szerint az anyám egy újfajta
retrovírust kísérletezett ki... Ez volt az átvivı.
 Amikor felpillantottam apám írásából, Sasha és Bobby üres tekintettel
meredt rám.
- Orson talán érti, hogy mirıl beszélsz, testvér, de én kimaradtam a fıiskoláról -
jegyezte meg Bobby.
- Én meg lemezlovas vagyok - bólintott Sasha.
- Annak viszont kiváló - tette hozzá Bobby.
- Kösz.
- Bár egy kicsit sok Chris Isaaket nyomatsz - tette hozzá Bobby.
A villám ezúttal nem átcikázott az égen, hanem egyenesen lecsapott, mint
egy elszabadult, robbanóanyaggal megpakolt lift. Az egész félsziget mintha
megugrott volna, a ház beleremegett, az esı pedig lezúdult a tetıre.
Sasha az ablakokra pillantott.
- Talán nem kedvelik az esıt - mondta. - Lehet, hogy elmennek.
Benyúltam a szék támláján lógó dzseki zsebébe, és kihúztam a Glockot.
Kitettem az asztalra, ahol gyorsabban elérhettem, s én is Sasha szalvéta
trükkjéhez folyamodtam.
- A klinikai kísérletekben a tudósok sok betegséget - AIDS-et, rákot, öröklött
betegségeket - kezeltek különbözı génterápiákkal. Az elképzelés az volt,
hogy ha a betegnek hibás génjei vannak, illetve bizonyos génjei hiányoznak,
akkor kicserélik ıket egy mőködıvel, vagy bejuttatják a hiányzó gént, hogy a
sejtek eredményesebben vívhassák meg harcukat a betegséggel szemben.
Voltak bátorító eredmények. Bizonyos sikerek. És persze kudarcok is,
kellemetlen meglepetések.
- Mindig felbukkan Godzilla - jegyezte meg Bobby. - Tokió az egyik pillanatban
boldog és
elégedett, aztán egy óriási hüllıláb mindent agyontapos.
- A gond az, hogy miként juttatják az egészséges géneket a betegbe.
Legtöbbször lebénított vírusokat használnak ehhez, melyek közül a
leggyakoribbak a retrovírusok.
- Hogyhogy lebénított? - kérdezte Bobby.
- Azt jelenti, hogy nem tudnak szaporodni. Így ugyanis nem jelentenek
veszélyt a szervezetre. Amint az emberi gén bejut a sejtbe, szépen beillesztik a
kromoszómájába.
- Küldöncfiúkkal - jegyezte meg Bobby.
- És ha elvégezték a munkát - kérdezte Sasha -, akkor elpusztulnak?
- Néha nem megy ilyen könnyen - feleltem. - Gyulladást okoznak, súlyos
immunreakciót, amely elpusztítja a vírusokat és azokat a sejteket is,
amelyekbe bejuttatták a géneket. Ezért néhány kutató kísérletileg
módosította a retrovírusokat, retrotranszpozonokká alakította ıket, ezek a test
saját DNS-ének kisebb darabjai, melyek már lemásolták magukat, és ott
vannak a kromoszómában.
- Most jön a Godzilla - vetette oda Bobby Sashának.
- Hóember, honnan tudsz te ezekrıl a baromságokról? - döbbent meg Sasha.
- Hiszen legfeljebb ha két percig olvastad azokat a lapokat.
- A legszárazabb tudományos cikket is érdekesnek találod, ha tudod, hogy
megmentheti az életed - feleltem. - Ha valaki megoldaná, hogy mőködıre
cserélje a hibás génjeimet, akkor a szervezetem képes lenne olyan enzimeket
termelni, amelyek kijavítják az ibolyántúli sugárzás okozta hibákat a DNS-
emben.
- És akkor nem kell Éjszakai Bagolynak lenned - jegyezte meg Bobby.
- Viszlát, furcsaság! - bólintottam.
Az esı kopogásának hangán túl mintha lábdobogás hallatszott volna a
hátsó veranda felıl.
Éppen akkor ugrott fel egy megtermett rhesus az ablakpárkányra a
mosogató fölött, amikor a hang felé fordultunk. A bundája vizes volt, és
összetapadt. Ügyesen megkapaszkodott, s fél kézzel lógott a felsı peremrıl.
Bebámult ránk. Tekintete akár egy kifejezetten jóindulatú, hétköznapi
majomérdeklıdés is lehetett volna, ha nincs az a sárgásán izzó, győlölettıl
sugárzó szeme.
- Lehet, hogy gyorsabban feldühödnek, ha nem veszünk róluk tudomást -
jegyezte meg Bobby.
- Minél dühösebbek, annál óvatlanabbak lesznek - tette hozzá Sasha.
Beleharaptam a kolbászos-hagymás pizzába, s ujjammal megkocogtattam
az elıttem heverı sárga lapokat.
- Most találtam meg azt a bekezdést, amelyben az apám megpróbálja
elmagyarázni az anyám teóriáját. A wyverni kísérletekhez kidolgozott egy
forradalmian új eljárást a retrovírusok elıállítására, hogy még
biztonságosabban lehessen bejuttatni a géneket a beteg sejtjeibe.
- Én már határozottan hallom a hatalmas hüllılábak dobogását - jegyezte
meg Bobby. - Bumm-bumm, bumm-bumm.
Az ablakban a majom ránk visított.
Az asztalhoz közelebb lévı ablakra pillantottam, de onnan nem nézett be
senki.
Orson a hátsó lábára állt, mellsı mancsát az asztal szélére tette, s
színpadias érdeklıdést tanúsított további pizza falatok után, minden báját
bevetve, hogy meggyızze Sashát.
- Tudod jól, hogy a gyerekek is megpróbálják kijátszani egymás ellen a
szülıket - figyelmeztettem Sashát.
- Én inkább a nagynénje vagyok - felelte a lány. - Egyébként is, lehet, hogy ez
lesz az utolsó vacsorája. És a miénk is.
Felsóhajtottam.
- Rendben. De ha nem ölnek meg minket, akkor igen ronda precedenst
teremtünk.
Egy másik majom is felugrott a párkányra. Mindketten visítoztak, és a
fogukat vicsorgatták ránk.
Sasha kiválasztotta a legkeskenyebbet a maradék pizza szeletek közül,
darabokra vágta, és a kutya tányérjába rakta a padlóra.
Orson aggodalmas pillantást vetett az ablak felé, de még a végítélet
majmai sem tudták elrontani az étvágyát. A figyelmét újból az ennivaló
kötötte le.
Az egyik majom elkezdte ütemesen csapkodni az üvegtáblát, s
hangosabban visítozott, mint eddig.
A fogai nagyobbnak és élesebbnek tőntek, mint egy átlagos rhesusé,
akkorák voltak, mint egy ragadozóé. Lehet, hogy ezt a tulajdonságot a
játékos kedvő wyverni fiúktól kapta. Angela feltépett torka jelent meg
elıttem.
- Valószínőleg a figyelmünket akarják elterelni - jegyezte meg Sasha.
- Nem jutnak be a házba, csak ha betörnek egy ablakot. Azt pedig
meghalljuk - felelte Bobby.
- Ebben a hangzavarban és a zuhogó esıben? - kérdezte Sasha.
- Meghalljuk.
- Nem hinném, hogy szét kéne szóródnunk a házban, hacsak abszolút nem
muszáj - mondtam. - Annyi eszük biztos van, hogy elszigeteljenek egymástól,
és úgy gyızzenek le minket.
Ismét az ablakra pillantottam, amely az asztalhoz a legközelebb esett, de a
verandának ezen a részén nem ugrabugráltak majmok. A korláton túl az esı
csak szakadt.
A mosogató felett az egyik majomnak sikerült hátat fordítania, és mégis
meg tudott kapaszkodni az ablakban. Úgy visított, mintha nevetne, és az
üveghez szorította gusztustalan, csupasz ülepét.
- És mi történt azután - kérdezte Bobby -, hogy bejutottál a paplakba?
Éreztem, hogy kevés az idınk, ezért csak vázlatosan foglaltam össze a
padláson, majd a Wyvernben és a Ramirez-háznál történteket.
- Manuelt is megvették - jegyezte meg Bobby, és szomorúan megcsóválta a
fejét.
- Húú! - így Sasha, de nem kommentálta Manuel dolgát.
Az ablakban a felénk forduló majom bı sugárban az ablakra vizelt.
- Na, ez új - állapította meg Bobby.
A mosogató fölötti ablakban egyre több majom kezdett el ugrálni.
Ricsajoztak, visítoztak, mintha többtucatnyian lennének, pedig ugyanaz a fél
tucat ugrált csupán.
Kiittam a sör maradékát.
Nehezemre esett közönyt színlelni. Talán több energiára és összpontosításra
van szükség ehhez, mint amennyi nekem volt.
- Orson - szólaltam meg -, nem lenne butaság, ha körbejárnád a házat.
Megértette, és azonnal elindult körútjára. Mielıtt kilépett volna a
konyhából, utána szóltam:
- Csak semmi hısködés! Ha valami gyanúsat látsz, ugass, mint az ırült, és
rohanj azonnal vissza.
Orson kiment.
Rögtön meg is bántam, hogy elküldtem, pedig tudtam, hogy helyesen
döntöttem.
Az elsı majom kiürítette a hólyagját, s most a második fordult vissza az
ablakhoz, és engedte szabadjára vizeletét. A többiek a verandakorláton
rohangáltak, és a veranda tetıgerendáin randalíroztak.
Bobby pontosan szemben ült az asztalhoz legközelebbi ablakkal. Ugyanazt
a viszonylag nyugodt helyet figyelte erıs gyanakvással, amit korábban én.
A villámlás abbamaradt, de a dörgés még meg-megrázta a levegıt az
óceán fölött. A hangok felizgatták a csapatot.
- Azt hallottam, hogy az új Brad Pitt-film nagyon jó - jegyezte meg Bobby.
- Még nem láttam - felelte Sasha.
- Én meg mindig megvárom, míg kiadják videón - emlékeztettem Bobbyt.
Mintha már a verandaajtót feszegették volna. A kilincs zörgött, de a zár
kitartott.
A két majom a mosogató fölött leugrott. Két másik mászott a helyükre, és
azonnal vizelni kezdett.
- Én ezt föl nem takarítom - háborgott Bobby.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy majd én lesikálom - jelentette ki Sasha.
- Lehet, hogy így vezetik le az agressziójukat, aztán elmennek - mondtam.
Bobby és Sasha mintha ugyanabban az iskolában tanulta volna a gunyoros
arckifejezést.
- Vagy nem - tettem hozzá gyorsan.
Valahonnan az éjszakából egy meggymag nagyságú kı csapódott az
ablaknak, és a kíváncsiskodó majmok leugrottak, hogy kikerüljenek a
tőzvonalból. Újabb kövek követték az elsıt, kopogtak, mint a jégesı.
Bobby fölemelte a sörétes puskát a padlóról, és az ölébe helyezte.
Amikor a lövésáradat a tetıpontra ért, hirtelen abbamaradt.
A majmok most már nagyon dühösen rikácsoltak. Hangjuk dobhártya-
hasogató volt, hátborzongató, s mintha természetfeletti hatása lett volna.
Olyan démoni erıt sugárzott az éjszakában, hogy az esı minden eddiginél
vadabbul verte a tetıt. Hatalmas dörgések remegtették meg a levegıt, s
újra hasogatni kezdték az égboltot a villámok.
Egy minden eddiginél nagyobb kı csapódott neki a mosogató feletti
ablaktáblának. Azonnal követte egy másik is, ezt azonban nagyobb erıvel
dobták el.
Szerencsére a lényeknek túlságosan kicsi volt a kezük ahhoz, hogy
marokfegyvert használhassanak, s viszonylag kis testsúlyuk miatt hanyatt is
estek volna, ahogy a fegyver visszarúg. Annyi eszük egészen biztosan volt,
hogy felfogják, mire való és hogyan mőködik a lıfegyver, de a wyverni zsenik
szerencsére nem gorillákkal kísérleteztek. Bár, ha a gondolat megfordul a
fejükben, biztosan pénzt is fel tudtak volna rá hajtani. Igaz, talán a gorillák
nemcsak fegyveres kiképzést kaptak volna, hanem mindjárt megtanítják ıket
mini atombombák gyártására is.
Újabb két kı csattant az ablaktáblán.
Megérintettem a mobiltelefonomat az övemen. Valaki csak van, akitıl
segítséget lehetne kérni! Persze nem a rendırség vagy az FBI. A szolgálatkész
Moonlight Bay-i rendırök talán még fegyveres támogatást is nyújtottak volna
a majmoknak. És ha még el is érjük a legközelebbi FBI-irodát, és sikerül
meggyızıbben beszélnünk, mint az ufó inváziót bejelentı habókosok, akkor
is az ellenséggel vennénk fel a kapcsolatot. Manuel Ramirez azt mondta, a
döntés, hogy hagyni kell ezt a rémálmot magától lefutni, „nagyon magas
szinten" született. És én el is hittem neki.
A korábbi nemzedékek számára ismeretlen felelısséget adtunk át a
szakembereknek, akikre rábíztuk az életünket és a jövınket, s akik hálából
elhitették velünk: túl keveset tudunk ahhoz, hogy a társadalom számára
fontos kérdésekben dönthessünk. Íme, hiszékenységünk és tunyaságunk
eredménye: az emberszabásúak általi világvége.
 Most egy még nagyobb kı csapódott az ablaknak. Az üveg megrepedt,
de tartotta magát.
Felkaptam a két póttárat az asztalról, és farmerem zsebébe győrtem.
Sasha keze a papírszalvéta alá csúszott, ahová a Chiefs Specialt rejtette.
Követtem a példáját, kezem rátapadt a Glock markolatára.
Egymásra néztünk. Láttam a tekintetén áthullámzó félelmet, és éreztem,
hogy ı is valami hasonlót tapasztalhat az enyémben.
Megpróbáltam megnyugtató mosolyt küldeni felé, de olyan merev volt az
arcom, mintha gipszbıl öntötték volna ki.
- Nem lesz semmi baj. Egy lemezlovas, egy szörfırült és az Elefántember -
tökéletes trió, hogy megmentse a világot.
- Ha lehet - szólalt meg Bobby -, ne lıjétek le az elsı egy-két dögöt. Hadd
jöjjenek be minél többen. Hadd érezzék nyeregben magukat. Szívassuk meg
a kis szemeteket! Hadd kezdjem én a lövöldözést, majd móresre tanítom ıket.
A sörétes puskával még csak céloznom sem kell.
- Igenis, tábornok úr - feleltem.
Kettı, három, négy újabb kı csapódott az ablaknak - ezek már
ıszibarackmag nagyságúak voltak. Megrepedt egy másik ablaktábla is, a
repedés úgy behálózta az üveget, mint egy pókháló.
Olyan fiziológiai átrendezıdésen mentem keresztül, ami zavarba ejthetett
volna még egy orvost is. A gyomrom összeszorult, és felnyomódott a
mellkasomban egészen a torkomig. A szívem ugyanakkor leereszkedett a
gyomrom helyére, és ott dübörgött.
Fél tucat újabb kı csapódott a megrepedt ablaktáblának, amelyek
darabjai a következı pillanatban a mosogatóba omlottak, s mellé a
kıpadlóra. Néhány üvegszilánk az asztalt is elérte. Ijedtemben behunytam a
szemem, amikor az üvegcserép beborította a pizza maradékát.
A következı pillanatban újból felnéztem, s már két majom rikácsolt az
ablakban, akkorák lehettek, mint az, amelyik Angelát is meglátogatta. Az
üvegtörmelékre vigyázva a gránittal
borított pultra ugrottak. A szél kavargott körülöttük, felborzolta bundájukat.
Egyikük a seprős szekrény felé pillantott, ahol Bobby a puskát tartotta. Egész
este nem láttak minket odamenni, azt pedig vélhetıen nem vették észre,
hogy Bobby az ölében tartja a fegyvert az asztal alatt.
Bobby épp csak rájuk pillantott, jobban érdekelte az az ablak, amellyel
pontosan szemben ült.
A két alak görnyedten, de fürgén elindult a pulton, az egyik jobbra, a másik
balra. A félhomályban úgy villogott gonosz, sárga szemük, mint a gyertya
lángja.
A bal oldali behatoló közben elérte a kenyérpirítót, és dühösen a padlóra
söpörte. Szikrák csaptak ki a konnektorból, ahogy kiszakadt belıle a dugó.
Eszembe jutott Angela beszámolója, hogy a rhesus almával dobálta meg,
és az egyik gyümölcs feltépte az ajkát. Bobby konyhájában nem volt
zsúfoltság, de ha ezek a dögök kinyitogatják a szekrényajtókat, és elkezdenek
poharakat és tányérokat hozzánk hajigálni, súlyos sérülésekkel számolhatunk,
még ha tőzfegyvereink miatt elınyt élvezünk is. Ha az embert orrnyergen
találja egy tányér, az legalább olyan hatásos, mint egy pisztolygolyó.
 Két újabb sárga szemő lény ugrott fel az ablakba. Ránk vicsorogtak, és
sziszegtek.
Sasha keze felett a papírszalvéta láthatóan megremegett - de nem a huzat
miatt.
A behatolók rikácsolása, a szél süvítése, az ablakcsörömpölés, a dörgés és
az esı dobolása ellenére úgy hallottam, mintha Bobby csendesen énekelt
volna. Még mindig nem a konyhában tomboló majmokat figyelte, hanem a
sértetlen ablakot vele szemben - s közben az ajka mozgott.
Vélhetıen reakciónk elmaradása bátorította fel a két újabb dögöt, mert az
ı útjuk is kettévált a pulton, s csatlakoztak az elsı kettıshöz.
Vagy Bobby énekelt egyre hangosabban, vagy pedig a rémület erısítette
fel a hallásomat, mert hirtelen felismertem a „Daydream Believer"- t. A
hatvanas évekbeli örökzöldet elıször a Monkees vette lemezre.
Sasha is meghallhatta, mert megjegyezte:
- Feltárul a múlt.
Megint két lény bukkant fel az ablakban, megkapaszkodtak az
ablakkeretben, és ránk borították összes győlöletüket.
A négy másik már bent a konyhában egyre hangosabban visítozott,
ugráltak a pulton, rázták az öklüket, vicsorgatták a fogukat, és fröcsögtek
ránk.
Okosak voltak, de mégsem eléggé okosak. Dühük gyorsan
elhomályosította az ítélıképességüket.
- Leszámolás - szólalt meg Bobby.
Itt az idı.
Nem hátra lökte a székét, hanem oldalra lendülve, olajozott mozdulattal
állt fel, s olyan kecsesen emelte föl a puskát, mintha egyszerre kapott volna
katonai kiképzést és vett volna balett órákat. Láng csapott elı a csı
torkolatából, s a fülsiketítı lövés az ablakban ülı legfrissebb jövevényeket
kapta telibe. Olyan erıvel robbantotta vissza ıket a verandára, mintha
kitömött játékállatok lennének. A második lövés pedig a mosogatótól balra
lévı párost érte.
Úgy csengett a fülem, mintha egy székesegyház harangjában lettem
volna, a zárt helyen eldördülı puska hangja volt ilyen hangos. Magam is
felálltam, mielıtt a puska második lövése eldörrent volna. Akárcsak Sasha, aki
az asztaltól elfordulva leadott egy lövést a másik párosra, míg Bobby elbánt a
harmadikkal és a negyedikkel.
Miközben a konyha beleremegett a dörrenésekbe, berobbant a harmadik
ablak is. Az üvegcserepekkel együtt egy ordító rhesus repült be a helyiségbe,
s amikor az asztal közepén landolt, felborított két gyertyát is a három közül.
Mire ráemeltem volna a pisztolyomat, a lény már Sasha hátára vetette
magát. Ha rálövök, a golyó valószínőleg végez Sashával is.
Mire félrerúgtam a széket, és az asztal másik oldalán termettem, Sasha már
visított, a majom a hajába markolt, mintha egyszerre akarta volna kitépni az
összesét. A lány ösztönösen elhajította a revolverét, és vakon hadonászott. A
majom a keze felé kapott, fogai hatalmasat csattantak a levegıben. Sasha
teste hátrafeszült, támadója azonban még jobban hátra akarta húzni a fejét,
hogy szabaddá váljon a torka.
 Hirtelen szétáradt bennem a tudat, melyet eddig csak elıérzetként
tapasztaltam: Sasha lesz az, akit elveszítek. Az asztalra dobtam a Glockot, és
hátulról elkaptam a lényt, jobb karommal átkulcsoltam a nyakát. Bal
kezemmel a bundájába markoltam a lapockája alatt, és kitéptem egy csomó
szırt. Az állat felordított fájdalmában, de nem eresztette el Sashát, és
miközben le akartam hámozni róla, ismét megpróbálta tövestıl kitépni a lány
haját.
Bobby újabb lövedéket ugrasztott a csıbe, és harmadszor is lıtt. A ház falai
úgy remegtek, mintha rengett volna alattunk a föld. Azt hittem, hogy ez a
lövés végzett az utolsó párossal, de aztán meghallottam, hogy Bobby
káromkodik, s azonnal tudtam: újabb baj elé nézünk.
Villogó sárga szemmel két újabb majom termett az ablakban, két valódi
Kamikaze.
És Bobby épp töltött.
Valahol a házban Orson hangosan ugatni kezdett. Nem tudtam, már fut is
felénk, vagy azért ugat, hogy segítséget kérjen.
Hirtelen azon kaptam magam, hogy vadul szitkozódom, és állatiasan
vicsorgók, miközben mindkét kezem a rhesus nyakára feszült. Addig
fojtogattam, míg kénytelen volt elengedni Sashát.
A majom súlya csupán tizenkét-tizenhárom kiló lehetett, a hatoda az
enyémnek, viszont merı csont volt, izom és sistergı győlölet. A lény elhaló
hangon vinnyogott, de azért megpróbált a kezembe kapni. Rángatózott,
rúgkapált, egy angolnát talán könnyebb kézben tartani! De fortyogott
bennem a düh, hogy a kis mocsok mit akart Sashával tenni, és ez emberfeletti
erıt kölcsönzött, míg azt nem éreztem, hogy a nyaka elpattan. Amikor
elernyedt, egyszerően a földre hajítottam.
Öklendeztem, kapkodtam a levegıt, miközben ismét magamhoz vettem a
Glockot, Sasha pedig fölvette a padlóról Chiefs Specialjét, majd odalépett a
kitört ablakhoz, és vakon lövöldözni kezdett az éjszakába.
Tárazás közben Bobby odament a villanykapcsolóhoz, és feljebb csavarta
a fényerıszabályzót. A hirtelen támadt ragyogástól hunyorognom kellett.
Az egyik kis mocsok ott állt a pulton a fızılap mellett. Éppen leemelte a
legkisebb kést a falra szerelt késtartóról, s mielıtt bármelyikünk reagálhatott
volna, Bobby felé hajította.
Nem tudom, a majmok kaptak-e katonai alapkiképzést. A kés átsuhant a
levegın, s belefúródott Bobby jobb vállába.
Azonnal elejtette a puskát.
Két lövést adtam le a késdobálóra, az pedig élettelenül zuhant hanyatt a
fızılapon.
A benn maradt utolsó majom nyilván ismerte a mondást a futás
szégyenteljes, de annál hasznosabb voltáról, mert megiramodott, és kiugrott
az ablakon. Utána küldtem ugyan két lövést, de egyik sem talált.
A harmadik ablaknál Sasha meglepıen nyugodtan és fürge ujjakkal épp
egy gyorstöltıt vett elı a vászonzacskóból, majd egyetlen mozdulattal a 38-
asba pattintotta. A kiürült tárat felfelé fordította, a hüvelyeket a padlóra
szórta, majd a pisztolyt újra felemelte.
 Kíváncsi lennék, vajon milyen iskolában tanítják a jövendı lemezlovasokat
kecses fegyverhasználatra. Eddig azt hittem, Sasha az egyetlen ember
Moonlight Bayben, aki az, aminek látszik. Most viszont gyanítani kezdtem,
hogy neki is lehetnek még meglepı titkai.
A lány ismét tüzet nyitott az ablakban. Nem tudom, látott-e valamilyen
célpontot, vagy csak azért lövöldözött, hogy elriassza a csapat többi tagját.
Kiejtettem a félig kiürült tárat a Glockból, bepattintottam egy frisset, és épp
akkor léptem oda Bobbyhoz, amikor kihúzta a vállából a kést. A penge csak
két-három centi mélyen hatolt a bıre alá, de máris jókora vérfolt
éktelenkedett az ingén.
- Nagyon fáj? - kérdeztem.
- A kurva életbe!
- Bírod azért?
- Ez volt a legjobb ingem!
Talán gyorsan rendbe jön.
A ház homlokzati része felıl tovább hallatszott Orson ugatása - most
azonban már rémült vonyításokkal megtőzdelve.
A Glockot az övembe dugtam a derekamhoz, felkaptam Bobby puskáját,
és futva indultam az ugatás felé.
A nappaliban égett a villany, de le volt csavarva. Feljebb állítottam egy
kicsit.
Az egyik nagyobb ablak betört. A szél a fedett veranda ellenére besodorta
az esıt a nappaliba is.
Négy rikoltozó majom ült a székek támláján és a kanapé karfáján. Amikor
felerısödött a fény, felém fordultak, és rám sziszegtek.
Bobby becslése szerint a csapat nyolc-tíz egyedbıl állhatott, de ennél
sokkal nagyobbnak tőnt. Én már legalább tizenkettıt-tizennégyet láttam, és
bár eszüket vette a düh, annyira nem gondoltam ıket felelıtlennek, hogy
feláldozzák a közösség nagyobbik részét egy ilyen szimpla támadáshoz.
Két vagy három éve lehettek szabadon. Ez bıségesen elég a
szaporodáshoz.
Orson a padlón állt a négy majom győrőjében, s ezek most ismét visítozni
kezdtek rá. A kutya idegesen körözött, megpróbálta egyszerre szemmel
tartani valamennyit.
Az egyik majom olyan szögben ült, hogy nem kellett amiatt aggódnom,
egy kósza sörét eltalálja Orsont. Habozás nélkül szétlıttem a lényt, bár a
repkedı sörét és a majomdarabok legalább ötezer dolláros pluszköltségbe
verték Bobbyt.
A csapat maradéka visítozva ugrált egyik bútordarabról a másikra, ahogy
menekülni kezdett az ablak felé. Leszedtem egy másikat is közülük, de a
harmadik lövésem csak kilyuggatta a fal tikfa borítását, s további öt- vagy
tízezer dollárral terhelte meg Bobby büdzséjét.
Félrelöktem a puskát, a derekamról elırántottam a Glockot, és a két
menekülı majom után vetettem magam, melyek már kijutottak a verandára
- amikor a következı pillanatban szinte a levegıbe emelkedtem, mert valaki
elkapott hátulról. Egy vaskos kar fogta át a torkomat, azonnal elzárva elılem
a levegıt, majd egy kéz kiragadta a Glockot a markomból.
 Aztán valóban felemelkedtem a levegıbe, majd a kávézóasztalkán
landoltam, amely összetört alattam.
A hátamon hevertem a romokon, s amikor felnéztem, Carl Scorso tornyosult
fölém, aki ebbıl a szögbıl még nagyobbnak tőnt, mint valójában volt. A
kopasz fej. A fülbevaló. Hiába csavartam feljebb a fényt, a szobában így is
félhomály uralkodott, ezért pontosan láttam az állatias izzást a szemében.
İ a csapat vezetıje. E felıl semmi kétségem. Tornacipıben, farmerben és
flanelingben volt, a karján óra. És ha egy rendırségi azonosításkor négy
gorillával állítják a szemtanúk elé, minden nehézség nélkül meg lehetett volna
állapítani róla, hogy ember. De ruházata, emberi külseje ellenére valami vad
aura áradt belıle, s nemcsak szemének izzása miatt, hanem mert arca is
olyan vonásokba rándult, mely nem emberi érzelmeket tükrözött. Bár ruhába
öltözött, akár meztelen is lehetett volna, s hiába borotváltatta kopaszra
magát a nyakától a feje búbjáig, ezzel az erıvel szırös is lehetett volna. Mint
egy majom. Ha kettıs életet élt is, egyértelmően az éjszakai volt az eleme, a
csapattal, és nem az, amelyet nappal élt azok között, akik nem változtak át.
Kartávolságban tartotta a pisztolyt, hóhérmódra, s az arcomba célzott
vele.
Orson dühösen vetette rá magát, de Scorso gyorsabbnak bizonyult. Jókora
rúgást helyezett el a fején, s a kutya egyetlen vakkantás, izomrángás nélkül a
padlóra rogyott, és ott is maradt.
A szívem kıként zuhant alá a mellkasomban.
Scorso ismét felém lendítette a Glockot, és az arcomba lıtt. Illetve így tőnt
egy szempillantás erejéig. Mert egy ütemmel azelıtt, hogy meghúzhatta
volna a ravaszt, Sasha a szoba végébıl hátba lıtte, s az, amit hallottam, az ı
Chiefs Specialjének a robaja volt.
Scorso összerándult, s félrerántotta a pisztolyt. A lövedék a fejem mellett
fúródott a padlóba.
Hiába sebesült meg, szinte föl sem vette, hogy golyó repült a hátába,
Scorso megperdült, és több lövést is leadott Sasha felé.
Sasha a földre bukott, és kigurult a helyiségbıl, Scorso tehát csak arra a
helyre lıtt, ahol elızıleg a lány állt. De még akkor is kattogtatta a ravaszt,
amikor a tár már kiürült.
Jól láttam, ahogy a vér szétáradt flanelingének hátrészén.
Scorso végül eldobta a pisztolyt, felém fordult, s úgy tőnt, azt mérlegeli,
hogy az arcomba taposson, vagy tépje ki a szemeimet. De aztán csak
elhúzta a száját, megfordult, és elindult a kitört ablak felé, amelyen át a két
majom elmenekült.
Épp kimászott az ablakon a verandára, amikor Sasha ismét megjelent, és
üldözıbe vette.
Rákiáltottam, álljon meg, de olyan vad volt a tekintete, hogy az sem lepett
volna meg, ha az ı szeme is sárgásán izzik. Már ki is vetette magát az
ablakon, mire feltápászkodtam a kávézóasztal maradványairól.
Odakint felugatott a Chiefs Special; aztán megint, majd újra és újra.
Bár az elıbbiek fényében joggal feltételezhettem, hogy Sasha tud magára
vigyázni, mégis utána szerettem volna rohanni, hogy visszarángassam a
házba. Ha végzett is Scorsóval, az éjszakában bujkálhattak még majmok,
melyekkel még egy elsı osztályú lemezlovas sem tudott volna elbánni - és
ráadásul az éjszaka a majmok birodalma, nem Sasháé.
Újabb lövés dörrent. Majd megint egy.
Haboztam, mert Orson ijesztıen mozdulatlanul hevert mellettem, s nem
láttam, hogy emelkedne a mellkasa. Vagy meghalt, vagy eszméletlen. Ha
eszméletlen, akkor gyors segítségre lehet szüksége. A fejére kapott rúgást. Ha
életben marad is, fennáll a veszélye, hogy megsérült az agya.
Azt vettem észre magamon, hogy sírok. Gyorsan nyeltem a fájdalmamat,
és kipislogtam a könnyeimet. Mint ahogy mindig teszem.
Bobby átvágott a szobán, felém lépdelt, miközben a vállát szorongatta.
- Orsonnak segíts! - mondtam neki.
Nem akartam elfogadni, hogy nem lehet a kutyán segíteni, talán azért,
mert ha az ember elhisz egy ilyen szörnyőséget, az be is következik.
Pia Klick ezt biztosan megértené.
És most már talán Bobby is.
A bútorokat és a döglött majmokat kerülgetve az ablakhoz futottam. A
hideg esı a keretben meredezı üvegcserepeket verte. Átvágtam a
verandán, leugrottam a lépcsın, és Sasha felé rohantam, aki ott állt tíz
méterre tılem a dőnék között.
Carl Scorso arccal a homokban fekve hevert.
Sasha ott állt mellette, ázottan és remegve, miközben harmadik
gyorstöltıjét illesztette a revolverébe. Gyanítottam, hogy a legtöbb, ha nem is
mindegyik lövése, eltalálta Scorsót, de látszott a lányon, hogy úgy érzi: még
nem volt elég.
És valóban, Scorso megremegett, s két kiterjesztett karjával mintha
belefúrná magát a homokba.
Sasha rémülten összerezzent, majd lehajolt, és közvetlen közelrıl a
tarkójába lıtt.
Megfordult, és láttam, hogy sír. Még csak meg sem kísérli elrejteni a
könnyeit.
Nekem már száraz volt a szemem. Azt mondtam magamnak, hogy
egyikünknek csak tartania kell magát.
- Hé! - mormoltam neki csendesen.
Odajött, és a karomba bújt.
- Hé! - suttogta a nyakamba.
Szorosan öleltem.
Annyira ömlött az esı, hogy még a város fényeit sem láttam. Pedig alig
egy kilométerre terült el. Mintha Moonlight Bay feloldódott volna az égi
áradatban, mint egy homokvár.
De a város a helyén volt. Várta, hogy elvonuljon a vihar, hogy aztán újabb
és újabb viharok jöjjenek az idık végezetéig. Nincs menekvés Moonlight
Baybıl. Számunkra nincs. Immár soha. A város, most már szó szerint, ott van a
vérünkben.
- Mi lesz velünk? - kérdezte a lány, aki még mindig erısen kapaszkodott
belém.
- Vár az élet.
- De olyan zavaros.
- Mindig is az volt.
- Még maradt belılük.
- Talán békén hagynak - legalábbis egy idıre.
- Hova megyünk innen, Hóember?
- Vissza a házba. Iszunk egy sört.
Sasha még mindig reszketett, de nem az esıtıl.
- És utána? Nem ihatunk sört örökké.
- Holnap hatalmas hullámok érkeznek.
- Ilyen egyszerő?
- Addig kapjuk el a hullámokat, amíg lehet!
Visszaballagtunk a házba, ahol Orsont és
Bobbyt a veranda lépcsıjén ülve találtuk. Volt még annyi hely, hogy mi is
odaüljünk melléjük.
Egyik testvérem sem volt kiváló hangulatban.
Bobby úgy érezte, hogy elég csak alaposan beszórni sebhintıporral a
sebet, aztán bekötözni.
- Vékony, nem mély a seb, alig másfél centi.
- Részvétem az inged miatt - jegyezte meg Sasha.
- Kösz.
Orson nyöszörögve feltápászkodott, imbolyogva lement az esıbe, és a
homokba hányt. Ez a rókázás éjszakája volt.
Képtelen voltam levenni róla a szemem. Remegtem a rémülettıl.
- Talán el kéne vinnünk az állatorvoshoz - mondta Sasha.
Megráztam a fejem. Állatorvos? Kizárt.
Nem akartam, nem fogok sírni. Mennyire válik keserővé valaki, ha túl sokszor
lenyeli a könnyeit?
Végre meg tudtam szólalni:
- Nem bíznám egyik városi állatorvosra sem. Lehet, hogy már ık is benne
vannak. Ha rájönnek, hogy Orson is Wyvernbıl való, elveszik tılem, és
visszaviszik a laborba.
Orson feltartotta a fejét az esıbe, mintha frissítınek találná.
- Visszajönnek - jegyezte meg Bobby. A majmokra értette.
- De nem ma - feleltem. - És lehet, hogy sokáig nem.
- De elıbb-utóbb visszajönnek.
- Ja.
- És ki jön még? - kérdezte Sasha. - Vagy mi?
- Teljes a káosz - böktem ki, mert eszembe jutott, mint mondott Manuel. - Ez
már egy teljesen új világ. Ki tudja, mi van benne, vagy, hogy mi születik belıle
éppen most?
Annak ellenére, amit láttunk, amit tudtunk a wyverni dolgokról, talán csak
most, a verandalépcsın ülve hittük el, hogy a civilizáció végét éljük. Hogy
Armageddon határára jutottunk. Mint a végítélet dobjai, úgy vert végig az
esı a világon. Ez az éjszaka egyik korábbira sem hasonlított. Akkor sem
lehetett volna idegenebb, ha a felhık szétnyílnak, s három holdat pillantunk
meg az égen, és vadidegen csillagokat.
Orson fellefetyelt egy kis vizet a legalsó lépcsırıl, majd feljött mellém, s már
nem volt olyan bizonytalan állapotban, mint lefelé menet.
 Habozva, a bólintás-fejrázás módszerével ellenıriztem, nem találok-e nála
agyrázkódásra utaló jeleket. Tünetmentes volt.
- Hála istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Bobby. Soha nem hallottam
még, hogy ennyire megrázta volna valami.
Bementem, és kihoztam négy sört, Orsonnak pedig a tálat.
- Pia két képe is kapott néhány sörétet - közöltem.
- Majd Orsonra kenjük-jegyezte meg Bobby.
- Nincs is veszélyesebb, mint egy kutya vadászpuskával - foglalta össze Sasha.
Némán ültünk egy darabig, hallgattuk az esıt, és mélyen beszívtuk a friss
levegıt.
Láttam Scorso tetemét a homokban. Most már Sasha is ugyanúgy gyilkos,
mint én.
Bobby törte meg a csendet:
- Hát, ez baromi kemény volt.
- Totál az - feleltem.
- Kurva kemény.
- İrülten - tette hozzá Sasha.
Orson pedig vakkantott.

34.

Még az éjjel lepedıbe csavartuk a döglött majmokat és Scorso holttestét.

Én egyfolytában azt vártam, hogy felül, és felém nyújtja a kezét. Mint a
múmia a régi filmeken, amelyek még egy olyan korszakban készültek, amikor
az embereket a természetfeletti dolgok borzongatták, és nem a való világ
eseményei, mint manapság. Aztán bepakoltuk ıket az Explorer hátuljába.
Bobby garázsában találtunk néhány ív mőanyag fóliát, melyet eredetileg
arra szánt, hogy letakarja a berendezést, ha megjelennek a festık, és
végigkenik olajjal a faborítást. Ezeket feszítettük ki a betört ablakokra.
Hajnali kettıkor Sasha mind a négyünket felfurikázott a város északkeleti
végébe, a dombra a borsfák között, melyek úgy álltak az út mentén, mint az
ázott gyászolók. Megálltunk az oszlopcsarnoknál a masszív, György-stílusú ház
elıtt.
Villany nem égett a házban. Nem tudom, Sandy Kirk aludt-e, vagy csak
nem volt otthon.
Kivettük a lepedıbe csavart tetemeket, és gúlába raktuk ıket a bejárat
elıtt.
Amikor elhajtottunk, Bobby így szólt:
- Emlékszel, kölyökként feljártunk ide meglesni Sandy apját munka közben?
- Aha.
- Képzeld csak el, mi lett volna, ha egy este ilyesmit találunk a küszöbén.
- Brutális.
Többnapos takarításra és renoválásra lett volna szükség Bobby házában,
de egyikünket sem vonzotta a feladat. Elmentünk inkább Sasha házába, s az
éjszaka további részét a konyhájában töltöttük. További sörökkel öblítettük
tisztára az agyunkat, s alaposan átolvastuk apám beszámolóját az új világ, a
mi új világunk születésérıl.
 Az anyám álmodta meg ezt a forradalmian új technikát, mely
retrovírusokkal juttatja be a géneket a beteg - vagy a kísérleti állatok -
sejtjeibe. A wyverni titkos létesítményben pedig a világ legjobb tudósai valóra
váltották a vízióját. Senki sem remélte, hogy ezek az új mikroba-küldöncfiúk
olyan látványosan sikeresek lesznek.
Aztán megjelent Godzilla, ahogy Bobby mondaná.
Ezek az új retrovírusok, bár meg voltak bénítva, annyira okosnak
bizonyultak, hogy nem csupán kikézbesítették az örökítı anyagot, hanem
leválasztottak egy csomagot a beteg - vagy a kísérleti állat - DNS-ébıl, s a
küldeményt erre cserélték, így kétirányú küldöncnek bizonyultak, ki-be vitték a
genetikai anyagot a testekbıl.
De foglyul ejtettek más vírusokat is, amelyek a természettıl fogva jelen
voltak a kísérleti alany szervezetében, s lemásolták ıket magukba.
Radikálisabban és gyorsabban mutálódtak, mint bármely korábbi mikroba
tette. Órákon belül egész mássá tudtak alakulni. És hiába bénították le ıket,
képessé váltak újból szaporodni.
Mire a wyverniek felismerték, hogy mi történik, az anyám új vírusai már
ugyanannyi genetikai anyagot hoztak ki a kísérleti állatok - és személyek -
szervezetébıl, mint amennyit bevittek. Viszont nemcsak a különbözı állatok
között mőködtek, hanem a tudósok és a labor egyéb dolgozói között is. A
fertızés pedig nemcsak a testnedvek útján terjedt, hanem a bırön keresztül
is, ha volt rajta egy erre felhasználható apró sérülés.
Az elıttünk lévı évek során így vagy úgy mindenki megfertızıdik, kap egy
ilyen vagy olyan DNS-szállítmányt. És minden esetben egyedi a hatás.
Némelyikünkön semmi látható változás nem következik be, mert olyan sok
forrásból kap génanyagot, hogy nem tud kialakulni a kumulatív hatás. Ahogy
pedig a sejtjeink pusztulnak, a beépített anyag vagy megjelenik az új
sejtekben, vagy nem. De valakibıl lelki vagy fizikai szörny is alakulhat.
James Joyce után szabadon: sötétded, tinta-hintakék lesz egész
élvhajdondász világunk. Csak a sötétded kissé ijesztıbb verziójában.
Nem tudjuk, hogy a változás felgyorsul-e, hogy hatása láthatóbb lesz-e -
vagy a folyamat akár évtizedekig vagy évszázadokig lappang. Ki kell várni.
Majd meglátjuk.
Apám arra nem tudott választ adni, hogy a hiba már az elméletben
megbújt-e. Úgy vélte,
hogy inkább a wyverniek - akik kitenyésztették az anyám által megálmodott
organizmust - a hibásak, mint az anyám, mert apróságoknak tőnı
módosításokat vittek az ı eredeti elképzelésébe, melyek aztán a
katasztrófához vezettek.
De akárhogy is vesszük, bár az anyám pusztította el az általunk ismert
világot, ezzel együtt az anyám. Egy bizonyos szinten szeretetbıl tette, mert azt
remélte, hogy engem is meggyógyíthat. Mindenesetre a szeretetem
változatlan iránta - és csodálom, hogy képes volt elrejteni elılem rémületét és
kétségbeesését utolsó éveiben, pedig ı akkor már tudta, hogy milyen világ
van születıben.
Az apámnak az volt a meggyızıdése, hogy anyám végzett magával. De
nem zárta ki azt sem, hogy megölték. Mert bár a fertızés egyre terjedt, és már
nem lehetett úrrá lenni rajta, ı mégis a nyilvánosság elé akart állni a
történettel. Lehet, hogy elhallgattatták. Öngyilkos lett-e, vagy megölték, ez
már nem számít - mert nincs többé.
Most, hogy jobban megértem anyámat, tudom, honnan származik
bennem az erı - a megszállott akarat -, hogy elfojtsam az érzelmeimet, ha
nem tudok velük megbirkózni. Ezen pedig változtatni szeretnék. Nem értem,
miért is ne tehetném. Végül is errıl szól ez az új világ: a változásról. A folytonos
változásról.

***

Bár sokan győlölnek az anyám miatt, hagynak élni. Még apám sem értette,
miért részesítenek ebben a kegyben, különösen, ha megfontoljuk, milyen vad
némelyik ellenségem. Annyit azonban gyanított, hogy az én genetikai
anyagomat használta fel ennek a világvégevírusnak a megalkotásához, s
talán a dolog visszafordításának a kulcsa is ott van a génjeimben. Amikor
havonta vért vettek tılem, annak semmi köze nem volt az XP-mhez, hanem a
wyverni kísérletekhez. Lehet, hogy én egy két lábon járó labor vagyok:
bennem rejlik a kór gyógyításának potenciálja - vagy a kulcs, amellyel el
lehet pusztítani ezt a rémületet. És ha megırzöm Moonlight Bay titkát, és
betartom a megfertızöttekre érvényes szabályokat, végül életben maradok.
Viszont ha megpróbálom elmondani a világnak a dolgot, akkor bekerülök a
támaszpont alatt egy földalatti cellába örökre.
Apám attól félt, hogy elıbb-utóbb értem jönnek, és börtönbe csuknak,
hogy biztosítva legyen folyamatosan a vér a kísérletekhez. És azt akarta, hogy
ne érjen felkészületlenül ez a veszély.

***

Vasárnap délelıtt és kora délután, miközben áthaladt a vihar Moonlight

Bay felett, aludtunk. Csak Sasha volt az egyetlen négyünk közül, aki nem riadt
fel a rémálmaira.
Négy óra alvás után lementem a konyhába, és ott üldögéltem a lehúzott
roló mellett. Egy darabig a két szót - Mystery Train - tanulmányoztam a
sapkámon, s azon törtem a fejem, vajon mi közük lehet az anyám
munkájához. Bár nem tudtam megfejteni a dolgot, sejtettem, hogy Moonlight
Bay nem egy hullámvasúton száguld a pokol felé, ahogy Stevenson állította.
Inkább utazunk egy rejtélyes cél felé, melyet nem láthatunk elıre: lehet, hogy
csodálatos lesz - de az is lehet, hogy sokkal szörnyőbb, mint a pokolbéli kínok.
Késıbb gyertyafény mellett írni kezdtem. Fel akarom jegyezni mindazt, ami
hátralévı napjaimban történik velem.
Nem remélem, hogy írásomat valaha közzéteszik. Azok, akik titokban
akarják tartani az igazságot, soha nem engednék meg, hogy a nyilvánosság
elé álljak. Egyébként Stevensonnak igaza volt: túl késı már megmenteni a
világot. Valójában Bobby is ugyanezt hajtogatta nekem hosszú barátságunk
során.
 De ha soha egy szót sem nyomtatnak ki tılem többé, akkor is fontos
megörökíteni ezt a katasztrófát. Az általunk ismert világ nem múlhat el úgy,
hogy magyarázat nélkül marad pusztulásának története a jövı számára.
Arrogáns faj vagyunk, tele szörnyő potenciállal. De képesek vagyunk szeretni,
barátságot ápolni, nagylelkőek, kedvesek, lenni, hitet, reményt éltetni, és
tudunk örülni. Lehet, hogy fontosabb tudni, miként vesztünk el önkezünk által,
mint azt, hogyan jöttünk létre - mely rejtély most már örökre megfejtetlen
marad.
Hiába dolgozom szorgalmasan, s jegyzem fel, mi történt Moonlight Bayben,
vagy az egész világon, ahol csak elterjed a kór, ha feleslegesen teszem.
Hiszen egy nap talán nem lesz ember, aki elolvassa, vagy ha lesz is, már nem
tud olvasni. De vállalom ezt a kockázatot. Ha szeretnék fogadni, akkor
lefogadnám, hogy kiemelkedik majd egy faj ebbıl a káoszból, és a
helyünkbe lép, s az lesz majd a föld új ura. Nos, ha szeretnék fogadni, akkor a
kutyákra fogadnék.
***

Vasárnap éjjel az ég mély volt, mint amilyen Isten arca, s a csillagok tiszták,
mint a könnyek. Négyesben lementünk a partra. Ötméteres, döbbenetesen
gyönyörő, üvegesen áttetszı monolitok érkeztek folyamatosan Tahiti felıl.
Regénybe illı volt. És végtelenül élı.

A Szerző Megjegyzése

A Moonlight Bay-i rádióállomás, a KBAY, teljességgel a fantázia szülötte. Az

igazi KBAY rádió a kaliforniai San Jóséban mőködik, s a Moonlight Bay-i adó
egyetlen alkalmazottja sem dolgozott soha San Jóséban. A betőszót kizárólag
egy okból kölcsönöztem: mert megtetszett.
A tizenhetedik fejezetben Christopher Snow egy sort idéz Louise Glück
versébıl. A vers címe „Lullaby" (Altatódal), s Mrs. Glück megható és
csodálatos Ararát kötetébıl való.
Christopher Snow, Bobby Halloway, Sasha Goodall és Orson valóságos
lények. Több hónapot töltöttem a körükben. Élveztem a társaságukat, s az a
szándékom, hogy a jövıben még több idızöm velük.
D. K.