ARNE DAHL

ROSSZ VÉR

Scolar
 Amerika legrettegettebb sorozatgyilkosa tizenöt év után újra
felbukkan: miután különös kegyetlenséggel megöl egy svéd
irodalomkritikust a Newark repülőtéren, felszáll egy
Svédországba tartó gépre. A „kentuckyi gyilkos” áldozatait
speciális hangszálfogókkal kínozza meg, melyeket Vietnamban
használtak vallatásra. Az FBI egykori főgyanúsítottja, a háborús
veterán azonban régen meghalt autóbalesetben. Vagy csak
megrendezték a halálát? Elképzelhető, hogy a CIA áll a
gyilkosságok mögött? A stockholmi rendőrség különleges egysége
nyomozni kezd, miközben újabb és újabb megkínzott áldozatok
kerülnek elő…
A mű eredeti címe: Ont biod
Copyright © Arne Dahl 1998
Published by agreement with Salomonsson Agency

Fordította: HARRACH ÁGNES

Szerkesztette: GYÖRE BORI

Hungarian translation © HARRACH ÁGNES, 2014

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2014

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel és nem

sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A földrajzi és személyneveket a svéd kiejtést figyelembe véve láttuk el

toldalékokkal. A kötetben a gatan végű helyszínek a magyar utca szónak, a
torget végű helyszínek a magyar tér szónak felelnek meg.
 1

Néma fájdalom, gondolta. Most már tudom, mi az.

Az életnek tanulunk, jutott eszébe hirtelen aztán, és hangtalanul
nevetett saját akasztófahumorán. A halálnak tanulunk, helyesbített, és most
nevetés helyett néma halálsikoly következett.
Mikor a kín újabb hulláma söpört végig rajta, tudatosult benne, hogy
most nevetett életében utoljára.
A fájdalom nem nőtt tovább. Tudta, hogy amit a megelégedettség és
iszony keverékeként egyáltalán még érzett, az elérte csúcspontját, és ebből
az is érthetővé vált számára, hogy milyen folyamat indult el benne.
Innen az út már csak lefelé vezet.
A fájdalom görbéje már nem emelkedett, ellapult, és messze a
távolban látta maga előtt, ahogy meredeken megindul lefelé, és egy csúszda
ellenállhatatlanságával a semmiben ér véget. Vagy ‒ küzdött a gondolattal ‒
Istennél.
Pórusai kitágultak, és kis tátogó szájakként üvöltötték a világba: miért?
Ő maga képtelen lett volna kimondani.
És újra felbukkantak a képek. Biztos volt benne, hogy ez be fog
következni. Már akkor megjelentek, amikor olyan rettenetes fájdalmai
voltak, amilyeneket legvadabb álmaiban sem tudott volna elképzelni. Meg
is lepődött ezen a lehetőségen, ami ilyen sok évig titokban rejtőzött benne.
De ott volt.
Az emberben tehát ilyen szélsőségek bújnak meg.
Míg teste majd szétrobbant az egymást követő fájdalomhullámok
hatására, mégis úgy tűnt számára, hogy az ujjaiból, altestéből és nyakából
kiinduló fájdalom központja lassan a testén kívülre helyeződik. A fájdalom
valahogy általánossá vált, kilépett a testéből, és megszállta ‒ kénytelen volt
magában kimondani ezt a szót ‒ a lelkét. Igyekezett mindvégig higgadtan
gondolkodni. De hiába, mert a képek csak jöttek.
 Először minden erejével igyekezett megtartani a kapcsolatot a
külvilággal, mely ebben a helyzetben nem jelentett mást, mint a gigantikus
repülőgépeket, amik elhaladtak az aprócska ablak előtt ‒ és néha a néma
hóhér is elsuhant mellette halált hozó szerszámaival. Végül a dübörgő
repülők összekeveredtek az álomképeivel, és a gépek is a pokolból
szabadult rikácsoló szörnyekké váltak.
Nem tudott rendet tenni a képek között, össze-vissza kavarogtak a
fejében. Először a fia születésekor látott szülőszoba soha ki nem törölhető
látványa jelent meg előtte, ő nem volt ott, de látta magát, ahogy odakinn
öklendezik a mosdóban, miközben a fia világra jön. Aztán hirtelen ott
termett. És egyszerre minden olyan szép lett, szagtalan és hangtalan. Az
életadás tiszta, fennkölt pillanat. Jobbra-balra köszöngetett embereknek,
akikben híres írókat ismert fel. Díszes folyosókon suhant végig. Figyelte
magát, ahogy szeretkezik a feleségével, és a nő arca olyan átszellemült,
amilyennek még sosem látta. Majd egy szónoki széken látta magát, a
hallgatóság vadul tapsolt. Újabb folyosók, értekezletek, megbeszélések. A
tévében szerepelt, és számtalan csodálattal adózó tekintet meredt rá. Látta
magát, amint izzó szenvedéllyel ír, majd egyik könyvet és papírhalmazt a
másik után olvassa. Amikor némi szünet állt be a fájdalomban, és a
repülőgépek zúgása visszahozta a valóságba, akkor hirtelen rádöbbent,
hogy mindig csak magát látta, ahogy ír vagy olvas, de azt nem, hogy mit ír
vagy olvas. És a végtelen kínok közötti lélegzetvételnyi pihenőkben
meglepő módon azon kezdett gondolkozni, vajon mit jelenthet ez.
És megint jött a zuhanás, ahogy azt előre tudta. Az újabb szúrás már
nem okozott fájdalmat, nem tudott behatolni érzékei világába. Szinte
sikerült elmenekülnie kínzójától, érezte, hogy győzni fog. Arra is képes
volt, hogy leköpje, mire az csikorgó hanggal és a fájdalom növelésével
válaszolt. A sötétségből ordító sárkány tört elő, amely repülőgép alakját
öltötte magára, és hatalmas leplet terített egy futballpályára, ahol a fia
játszott éppen, nyugtalan pillantásokat vetve az oldalvonalra. Integetett a
fiának, de az nem látta őt, újra intett, kiáltott, majd még egyszer,
hangosabban, de a fia csak meresztgette a szemét, és egyre csüggedtebbnek
tűnt. Míg végül figyelmetlenségből vagy dacból öngólt lőtt. Aztán az a
fiatal lány a könyvespolcnál, az a hódolatteljes pillantás. Az utcán sétáltak,
boldogan mutogatva a korkülönbséggel mit sem törődő szerelmüket. Az út
túloldalán két mozdulatlan alak, a fia és a felesége. Meglátta őket, megállt,
és szenvedélyes csókot adott a lánynak. Aztán látta magát ahogy fut, edz.
Az a vékonyka tű újra és újra beleszúrt a fejbőrébe, de végül újra helyére
került dús haja, amire olyan büszke. A könyvvásári pódiumbeszélgetés alatt
megszólalt a mobiltelefonja, még egy fia született, pezsgősdugók
pukkantak. Mire hazaért, eltűntek. És megint olvasott. És az utolsó tiszta
pillanatában arra gondolt, hogy talán most, most meglátja mindazt, amit
olvasott és írt. De nem, megint csak magát látta, ahogy olvas és ír, és a
legeslegutolsó tiszta pillanatában, amikor hitt benne, hogy az igazság
birtokában halhat meg, rádöbbent, hogy mindaz, amit írt és olvasott élete
során, semmit, de semmit nem ért. Bármi mással is foglalkozhatott volna.
A fenyegető levelekre gondolt. „Senki sem fogja hallani a kiáltásodat.”
És arra, hogy nem vette komolyan ezeket a levelet, mert azt hitte… Egy
végső fájdalomroham félbeszakította gondolatmenetét.
És közelgett a vég. A fájdalom tompult. A képek felgyorsultak. Mintha
sietniük kellett volna.
Tüntetési menetben haladt. Egy rendőr ráemelte a gumibotját. Nyári
legelőn állt, feléje rohant egy ló. Apró sikló csusszant be a gumicsizmájába,
és a lábujjai között tekergett. Apja szórakozottan nézte az óriási kígyóról
készített rajzát. Nyitott sportkocsiban száguldott, szinte megelőzte a
felhőket. Mintha macska surrant volna ott fenn. Édes tej fröccsent az
arcába. Vastag, világoszöld sugár mutatta az utat, sötét húsfolyosókon
haladt.
Aztán már nem haladt többé sehová.
Még átcikázott az agyán egy gondolat: „Micsoda hitvány egy halál.”
 2

Paul Hjelm megrögzötten hitt abban, hogy léteznek mozdulatlan,

eseménytelen reggelek. És hogy ez a késő nyári reggel is pont ilyen, abban
is teljesen biztos volt. A belső udvar hervadozó virágain egyetlen levél sem
moccant. És benn az irodai szobában sem szálldogált egyetlen porszem
sem. Agysejtjei közül is kimondottan kevés működött ebben a pillanatban.
Mindent egybevetve tehát ez egy mozdulatlan reggel volt a stockholmi
rendőrség kungsholmeni központjában.
Ráadásul az egész év eseménytelenül telt. Paul Hjelm annál a
rendőrségi csoportnál dolgozott, amely az előző évben a Tisztogató néven
elhíresült sorozatgyilkos után nyomozott, aki nekiállt módszeresen kiirtani a
svéd üzleti élet krémjét. A veszélyes bűnöző kézre kerítését a sajtó a
kezdetektől figyelemmel kísérte. Mivel az esetet sikeresen megoldották, a
csoportot az Országos Bűnüldözés különleges csoportjaként állandósították,
a „nemzetközi vonatkozású erőszakos bűncselekmények”-re szakosodott
tartalékként, ahogy azt hivatalosan megfogalmazták. A gyakorlatban ez azt
jelentette, hogy lépést kellett tartaniuk a bűnözés új formáival, amelyek
még nem is igen érték el Svédország határait.
És épp ebben rejlett a probléma. Mert nem bukkant fel további
„nemzetközi vonatkozású erőszakos bűncselekmény” Svédországban, és
emiatt az A-csoport szükségességét egyre több belső kritika érte.
Tulajdonképp nem is A-csoport volt a hivatalos neve, ezt csak abban a
pánik közeli helyzetben találták ki, amikor másfél éve szélsebesen
létrehozták a csoportot. Formai és költségvetési okokból a csoport hivatalos
neve „az Országos Bűnüldözés különleges csoportja a nemzetközi
vonatkozású bűncselekmények felderítésére”. De mivel ez az elnevezés ki
sem mondható nevetés nélkül, továbbra is a nem hivatalos A-csoport nevet
használták, ami ugyan szintén komikusaán hangzott, de legalább érzelmi
értéket képviselt. Viszont a csoportot lassan a múlt emlékei közé
száműzték. Nem felelt meg a kor elvárásainak a közpénzen finanszírozott,
alig hasznosított munkaerő, és az egységet szép lassan elkezdték feloszlatni.
Mindenféle rangon aluli feladattal bízták meg őket, tagjait ez is, az is
kikölcsönözte. Bár hivatalos vezetőjük, Waldemar Mörner, az Országos
Rendőrfőkapitányság egyik osztályvezetője oroszlánként küzdött
érdekeikért, mégis érezhetően közelegtek az A-csoport végnapjai.
Csak egy brutális sorozatgyilkosság menthetné meg őket. Egy jó kis
nemzetközi vonatkozású sorozatgyilkosság.
Paul Hjelm maga is mozdulatlanul, bambán bámult erre a mozdulatlan
reggelre, és hirtelen észrevette, hogy egy levélke, egyetlen apró, sárga
levélke megrezdült, majd lehullott a belső udvar sivár betonjára. Mintha
egy orkán előszele lett volna ez az egyetlen, parányi moccanás, Hjelm
megrázkódott, és ez a rázkódás máris felrázta kábultságából. Odabotorkált a
sivár irodai szoba falára felszögelt vakfoltos borotválkozótükörhöz, és
tanulmányozni kezdte a foltot az arcán.
Akkor kezdett el növekedni ez a pirosasbarna folt, amikor a
Tisztogatóra vadásztak, és egy hozzá nagyon közel álló személy azt mondta
rá, hogy szép szív alakú. Ez már régen volt. Az a személy már nem áll
hozzá közel, aki viszont igen, az inkább undorítónak találja.
Elmélázva és szinte hitetlenkedve gondolt vissza a
gyilkosságsorozatra. Különös időszak volt, a szakmai sikerek és a
magánéleti katasztrófa furcsa elegye. És egyfajta megújulás, számtalan
szenvedéssel együtt járó megújulás, ahogy az már lenni szokott.
Felesége, Cilla elhagyta. Egyedül maradt a gyerekekkel Norsborg egy
sorházában, Svédország egyik legjelentősebb gyilkossági nyomozásának
kellős közepén. A gyerekek sorsukra hagyva kóboroltak, őt meg egyre
jobban beszippantotta az ügy, s végül egyfajta nehezen értelmezhető
erotikus vigaszra lelt egy kollégájánál. Hjelmnek még ma is nehezére esik
szétválasztani a valóban megtörtént eseményeket attól, amiről csak
álmodott.
De aztán, hogy az ügy megoldódott, az élet vonata is visszatért a régi
megszokott mederbe, vagyis ha már vonatról van szó, a megszokott
vágányra. Az elérzékenyülés pillanataiban mostanában néha azon kapta
magát, hogy ilyen líraian fogalmaz. Egyik kocsit a másik után vontatták
vissza a mellékvágányról, míg a jó öreg Hjelm-vonat újra a régi lett. Cilla
visszajött, a családi élet normalizálódott, az A-csoportot, és nem
utolsósorban őt magát hősnek kiáltották ki. Az egységet állandósították, őt
előléptették, újra rendes munkaidőben dolgozott, kollégái közül néhányan a
barátai lettek, kolléganője új társat talált magának. Visszatért a régi
nyugalom és béke.
De felmerül a kérdés, hogy nem túl sok-e már ez a béke és nyugalom?
Mert egy szép napon, úgy fél évvel azután, hogy felgombolyították a
Tisztogató esetének utolsó szálát is, és bíróság elé került az ügy, egy
hirtelen mozdulattal a hatalmas vasúthálózat picurka modellvasúttá
zsugorodott. És amiről eddig azt hitte, hogy végtelen égbolt és végtelen
távolság, az mindössze egy parányi hobbiszoba falainak, mennyezetének és
betonpadlójának bizonyult, a vonat sebes száguldása pedig csupán örökös
körben forgásnak.
Azzal párhuzamosan, hogy egyre gyakrabban megkérdőjelezték az A-
csoport létezésének szükségességét, felmerült egy sor más kérdés is.
Lassacskán úgy tűnt számára, hogy a visszatérés a régi kerékvágásba
mindössze szerepjáték. Mintha csak légvárat épített volna, talán nincs is
talaj a sínek alatt, és a legkisebb szellő is könnyedén elfújhatja az egész
szerelvényt.
Hjelm alaposan szemügyre vette magát a tükörben. Negyvenéves.
Sötétszőke átlagsvéd haj, kissé kopaszodó halánték, úgy általában feltűnést
aligha keltő kinézet. Kivéve a májfoltot, amiről épp most tépett le egy apró
bőrréteget, majd bekente arcát egy kis krémmel, mielőtt visszalépett az
ablakhoz. A reggel továbbra is mozdulatlan volt. A kis sárga levél teljesen
moccanatlanul feküdt pontosan ugyanott, ahová lepottyant. Hjelm távolléte
alatt nem söpört végig szélvihar a rendőrfőkapitányság belső udvarán.
Egy jó kis brutális sorozatgyilkosságra lenne szükség, egy jó kis
nemzetközi vonatkozású sorozatgyilkosságra, villant át Hjelm fején a
gondolat, s azzal visszasüllyedt mélységes önsajnálatába.
Mert hát visszatért Cilla. És visszatért ő maga is. De egyetlen
alkalommal sem beszéltek arról, hogy mit csináltak, vagy mit éreztek az idő
alatt, amíg külön voltak. Eleinte még azt gondolta, ez a kölcsönös bizalom
jele, de később egyre inkább gyanította, hogy akkora szakadék támadt
köztük, amelyet sosem tudnak már átlépni. Önerejükből bizonyára nem. És
mi történt a gyerekekkel? Danne már tizenhat éves, Tova nemsokára
tizennégy, és ha néha sikerül is elkapni a tekintetüket, rögtön az az érzése
támad, hogy a bizalom szikrányi jelét sem látja a szemükben. Ez a különös
nyár vajon olyan nyomott hagyott maga után, ami még a haláluk után is
hatással lesz az életükre? Szédítő gondolat.
Kerstin Holmhoz, a kolléganőjéhez fűződő kapcsolata is új szakaszba
lépett. Naponta többször is összefutnak, s ezek a találkozások kezdenek
egyre kellemetlenebbé válni. Pillantásaik mögött végtelen mélység rejlik,
amit nem mernek megbolygatni, pedig egyre követelődzőbbé válik. De már
főnökéhez, Jan-Olov Hultinhoz vagy kollégáihoz, Gunnar Nyberghez és
Jorge Chavezhez fűződő kapcsolata sem a régi. Most újra megjelent lelki
szemei előtt az a parányi modellvasút, mely csak zakatol körbe-körbe a
maga zárt kis világában.
Aztán végül hatalmába kerítette az a szörnyű gondolat, hogy
tulajdonképpen egyetlenegy dolog változott ‒ ő maga. Mert ő tényleg
megváltozott. Hiszen olyan zenét hallgat, amitől régen irtózott, és olyan
könyvekben képes elmélyülni, amelyeknek mind ez idáig még csak a
létezéséről sem tudott. Hirtelen rápillantott az íróasztalára, ahol egy
discman pihent békésen egy rongyosra olvasott zsebkönyv társaságában. És
a lejátszóban számára korábban elképzelhetetlen módon John Coltrane
Meditations című albuma, a szaxofonvirtuóz egyik utolsó lemeze, a könyv
pedig Kafka Amerikája, az író legkevésbé ismert, de talán legkülönösebb
regénye. Paul Hjelm sosem fogja elfelejteni azt a bonyolult
eseményfolyamot, ami azzal vette kezdetét, hogy az ifjú Karl épp partot
érve New Yorkban visszaindul a gőzösre, mert ott felejtette az esernyőjét.
Hjelm tökéletesen meg volt győződve róla, hogy az ilyen jelenetek azok,
melyek újra lejátszódnak az ember agyában a halál előtti pillanatokban.
Olykor-olykor ezt a zenét és az ilyen könyveket okolta azért, hogy a
modellvasút képe megjelent a fejében. Talán boldogabb lenne, ha még most
is határtalan mezőket és végtelen égboltot látna maga körül.
 Tekintete újra a belső udvarra esett. A sárga kis falevél még mindig
ugyanott hevert. Továbbra is minden mozdulatlan volt.
Aztán váratlanul, mindennemű előjel nélkül a levél felemelkedett,
mintha forgószél kapta volna fel, majd újabb levelek is leszakadtak, sárgák
és zöldek, és a rendőrség épületének oromfalai közt vad táncra perdültek.
Aztán az egész éppolyan váratlanul, mint ahogy kezdődött, félbe is szakadt,
a magányos forgószél tovaszállt, és mindössze a sivár betonon összehordott
magányos levélkupac emlékeztetett rá.
És ekkor valaki hirtelen felrántotta az ajtót. Jorge Chavez lépett be.
Harmincéves, hiperaktív szobatársának jelenlétében Hjelm eleinte hirtelen
mindig vagy tíz évvel idősebbnek érezte magát. De mostanra sikerült
megemésztenie a különbségeket, Chavez időközben a legjobb barátjává
vált. A sundsvalli rendőrségtől került az A-csoportba, a bemutatkozáskor
Norrland tartomány egyetlen „színes” zsarujának nevezte magát. Pedig
valójában stockholmi; chilei menekültek fia Rågsvedből. Hjelm nem értette,
hogyan felelt meg a rendőrségi felvételi feltételeinek, aligha ütötte meg a
százhetven centit. Másrészt viszont Svédország egyik legeszesebb rendőre
‒ és a legenergikusabb, akivel Hjelm valaha is találkozott. És nem
utolsósorban kiváló dzsesszbasszusgitáros.
A zömök kis alak hangtalanul odalépett a dupla íróasztalhoz, az ő
birodalmát képező oldalhoz, leakasztotta székéről a hónaljtokot, felcsatolta
magára, ellenőrizte a fegyverét, majd felvette könnyű, nyári lenvászon
zakóját.
– A folyosón már teljes a készültség ‒ szólt oda Hjelmnek.
Paul kissé kétkedve ugyan, de utánozta Chavez mozdulatsorát.
– Hogyhogy teljes a készültség?
– Ezt nehéz lenne megmondani. De abban biztos lehetsz, hogy fél
percen belül meghalljuk Hultin hangját. Na, fogadunk?
Paul Hjelm a fejét csóválta. Ránézett az asztalon lévő CD-re és
könyvre, kipillantott a belső udvaron heverő levélkupacra, kihúzta magát,
majd elfoglalta helyét a mozdonyban. Az idő új formát öltött.
A rendőrségi belső rádión egy ismerős, parancsoló hang szólalt meg.
Az A-csoport operatív vezetőjének, Jan-Olov Hultin bűnügyi felügyelőnek
a hangja.
– Gyülekező! Mindenki! Azonnal!
Hjelm összehúzta a bőrkabátját a pisztolytok felett, és készen állt,
minden porcikája készen állt. A páros együtt, futva indult el a folyosón a
korábban „Vezérkari Központ”-nak nevezett szoba felé, mely talán most
újra kiérdemli ezt a nevet, kezdett reménykedni Hjelm. Ahogy futottak a
folyosón, egyszer csak kicsapódott egy ajtó, és orrba vágta Chavezt. Viggo
Norlander lépett ki rajta, s figyelemre sem méltatta az esetet. Korábban ő
volt a csoport törvénytisztelő mintapéldánya, most viszont a rossz fiú
szerepében tündökölt. Elnyűtt hivatalnoköltönyét a Tisztogató esete óta
divatos pólókra és bőrdzsekire cserélte, és eltunyult, petyhüdt testéből
izomkolosszust varázsolt.
A csoport többi tagja már ott nyüzsgött, mikor Norlander és Hjelm
beviharzott. Chavez, orrára szorított zsebkendővel, közvetlenül utánuk
érkezett. Jan-Olov Hultin felügyelő a semmitmondó előadóterem
legtávolabbi pontján álló íróasztalától kétkedő pillantást vetett rá,
szemüvege mögül pislogva, mint egy nyugdíjintézet által ottfelejtett, unott
általános iskolai tanár. Kis, félhold alakú olvasószemüvege úgy ült markáns
orrnyergén, mint egy kinövés, ami a testéhez tartozik. Szemében nem
lobogott tűz, talán a szeme sarkában izzott egy kis parázs. Megköszörülte a
torkát.
Az akciócsoport minden tagja hiánytalanul megjelent. Reggelente
ugyanis mindannyian jó korán érkeztek, hogy a rugalmas munkaidő adta
lehetőséget kihasználva korán haza is mehessenek. Épp senkit sem
kölcsönöztek ki más csoporthoz, senkit sem rendeltek máshova valamilyen
rabszolgamunkára. Úgy tűnt, mintha pusztán a véletlen műve lenne, de
lehet, hogy nem is volt az. Gunnar Nyberg, Arto Söderstedt és Kerstin
Holm már ott ültek az első sorban. Nyberg és Söderstedt Norlander
generációjához tartozott, tehát néhány évvel idősebbek Hjelmnél, és jó
néhány évvel Chaveznél, míg Holm korát tekintve valahol középen
helyezkedett el. Ő volt a csoport egyetlen női tagja, alacsony, barna hajú,
göteborgi, csavaros észjárású. Hjelm, Chavez és ő együtt képezték az
akciócsoport agyát. És volt Holmban valami közös a csoport
izompacsirtájával, aki egyben szobatársa is volt, Gunnar Nyberggel is.
Mindketten kórusban énekeltek, és egyáltalán nem szégyenkeztek, ha a
többiek időnként rajtakapták őket, amint a cappella gyakorlatokat végeznek
a szobájukban. Nybergnek változatos volt a múltja, a valaha brutális,
szteroidfaló bodybuilderből mára higgadt középkorú férfi lett, varázslatos
hangú, de hanyag külsejű húshegy, aki szükség esetén azért elő tudta venni
régi énjét. És ezt meg is tette, amikor a Tisztogató után nyomoztak ‒
nyakában egy golyóval megállított és harcképtelenné tett egy éppen
gyorsuló autót. Söderstedt lógott ki legjobban a csoportból, egy finnországi
svéd, valaha sikeres védőügyvéd, akinek felébredt a lelkiismerete. Mindig
magányosan dolgozott, saját, különös megérzései irányították, és messze
vezették a kitaposott ösvényektől.
Norlander, Chavez és Hjelm bepattantak a trió mögötti széksorba.
Hultin a tőle már megszokott közömbös hangon szólalt meg:
– Az Amerikai Egyesült Államokban meggyilkoltak egy svéd
állampolgárt. De nem csak úgy akárkit, akárki és akárhol. Néhány órával
ezelőtt egy elég jól ismert svéd irodalomkritikus holttestére bukkantak New
York mellett, a Newark repülőtéren. Bestiálisan megkínozta egy több
évtizede körözött sorozatgyilkos, aki viszonylag sűrű időközönként
felbukkan. Eddig a dologhoz nem is lenne semmi közünk.
Azért jutott idő Hultin jól ismert hatásszüneteire is, mert most egy
ilyen következett. Aztán folytatta:
– Az aprócska probléma mindössze annyi, hogy ez a kegyetlen
sorozatgyilkos úton van Svédország felé.
Újabb hatásszünet, de ez már komolyabbnak tűnt.
– Az FBI-tól kapott információból arra lehet következtetni, hogy a
gyilkos átvette az irodalomkritikus helyét a gépen. Ebben a pillanatban
tehát az SK 904-es járat fedélzetén tartózkodik, és alig egy óra múlva, nyolc
óra tízkor leszáll az Arlanda reptéren. A gépen összesen százhatvanhárman
utaznak, és a New York-i rendőrség úgy döntött, hogy nem tájékoztatja a
légikísérő-személyzetet a helyzetről. Pillanatnyilag az égvilágon semmit
sem tudunk az elkövető kilétéről, ami önmagában véve nem túl meglepő,
hiszen húsz éve vezeti az orránál fogva az FBI-t. De minden bizonynyal
nagy reményeket fűznek ahhoz, hogy még a gép leszállása előtt kiderítik,
milyen néven utazik az illető. Közvetlen telefonvonalat kaptam egy Larner
nevű különleges ügynökhöz New Yorkban. Tehát két párhuzamos tervre
van szükségünk. Az egyik: időben megkapjuk a nevet, de ekkor fennáll a
kézitusa veszélye. A másik: nem kapjuk meg időben a nevet, akkor viszont
meg kell próbálnunk kiválasztani a százhatvanhárom utas közül a
rendőrségből csúfot űző sorozatgyilkost, akiről mindössze annyi
információval rendelkezünk, hogy fehér, férfi, és az életkora valószínűleg
több mint negyvenöt év.
Hultin felállt, és hónaljtokjába helyezett pisztolya felett összehúzta
kissé elnyűtt sportkabátjának cipzárját. Majd előrehajolt.
– Tulajdonképp az egész nagyon egyszerű – fűzte hozzá higgadtan. ‒
Ha kudarcot vallunk, akkor importáljuk Svédország első valódi amerikai
sorozatgyilkosát. Próbáljuk meg elkerülni ezt.
Azzal még egy utolsó velős bölcsességet elhintve megindult a
várakozó helikopter felé:
– A világ összezsugorodott, hölgyeim és uraim. A világ
összezsugorodott.
 3

Most is, ahogy mindig, mennyei, semmivel sem helyettesíthető, végtelen

béke áradt szét benne. Pontosan tudta, hogy sosem fogja abbahagyni.
Odakinn a semmi terült el, az úr, és benne a Föld, mint valami
elhanyagolható kivétel. Isteni légypiszok a tökéletesség hófehér lapján,
paca a jegyzőkönyvben, ami kis híján semmissé tette Isten korlátlan
istenségét.
Mindössze egy vékony plexilemez választotta el az úr végeláthatatlan,
vonzó mélységétől, melynek részesévé vált a miatt a béke miatt, amit érzett.
Mintha Isten ringatta volna, és így eggyé vált volna vele.
A nyugalom felhői eltakarták a képeket. Eltávolodott tőlük. Sőt már
képes volt gondolni is rájuk. És semmi sem akadályozta abban, hogy arcára
továbbra is békés mosoly üljön ki.
Még azt is fel tudta idézni, ahogy lesétált a pincébe. Ez már nem is kép
volt ‒ mert akkor varázsigével kellett volna elűzni, áldozati füsttel
kifüstölni ‒, hanem történet, logikusan összefüggő események sora. S még
ha tudatában is volt annak, hogy nemsokára mindez újra semmivé lesz, és
szüksége lesz az áldozati füstre, képesnek mutatkozott rá, hogy élvezze ezt
a hirtelen támadt, kristálytiszta tökéletességet.
Úton volt.
Úton volt, lefelé a lépcsőn, amiről nem is tudta, hogy létezik, le a
pincébe, amiről nem is tudta, hogy létezik. Titkos járat a gardróbszobából.
Az az emlékeiből kitörölhetetlen, édes-poros levegő. Azok a néma,
végtelennek tűnő beton lépcsőfokok. A korlát nedves hűvössége.
Mindezt a beavatási szertartás magától értetődő következményének
tekintette. Volt valami vitathatatlan logika abban, ahogy felemelte a
tekintetét, és egyik lépés követte a másikat, le a végtelen sötétségbe. Ő volt
a kiválasztott.
 A körnek be kellett zárulnia. És ennek akkor kellett megtörténnie. És
most kezdődhetnek majd az igazi események.
A lépcső egyre lejjebb és lejjebb vitte. Fentről az utolsó fénysugár is
eltűnt. Sötétben tapogatózott tovább, lépésről lépésre.
Most egy kis szünetet engedélyezett magának, amíg ez a nyugalom
még közelebb nem vitte a megszabadító álomhoz. Tekintetével követte a
tökéletlen repülőgépszárny tökéletlen ringását az örökkévalóság tökéletes
ringása felé.
Láthatóvá vált egy másik fény, az eddigiektől különböző, és ez
segítette utolsó lépéseit. Mint egy sötétséget körülölelő, minden fénynél
világosabb ikonkeret, úgy világított az ajtó mögül. Glória, mely utat mutat.
Aranyló keret a jövő nagy mesterműve körül.
Amit most sikerül majd befejezni.
Résnyire nyitotta az ezeréves birodalomba vezető ajtót.
Az ablakon túl a Nagy Medve csillagkép összefolyt a Kis Medvével
egy Még Nagyobb Medvévé.
– Tonight we can offer you the special SAS Swedish-American long
drink fór a long night’s flight, sir ‒ hallott egy bársonyos női hangot a
távolból.
De akkor már aludt.
 4

Az A-csoport helikoptere hét óra huszonháromkor szállt fel az Országos

Rendőrfőkapitányság udvaráról. A hét embert újfent egy tulajdonképpen
már feloszlatott egységbe vonták össze. Paul Hjelmnek átfutott az agyán,
hogy csak imitálják azt az egykori csoportot, de a kép hamar elszállt, és
máris minden idegszálával a feladatára összpontosított. Ahogy a többiek is.
Gunnar Nyberg remegő hústömege és Arto Söderstedt zörgő csontjai
között nyomorgott. Vele szemben Kerstin Holm törékeny teste szorongott
Viggo Norlander most már kimondottan edzett, középkorúhoz illő
izomkötegei és Jorge Chavez fiatalosan gondtalan, zömök alakja között. A
két sor közt guggolt Jan-Olov Hultin olyan kitekert pózban, ami kőkemény
hátvéd létére is becsületére vált, kezében egy lenyűgöző méretű
irathalommal, amiről el sem tudták képzelni, hogy tudta ilyen rövid idő alatt
összekotorni. Fél kézzel felügyeskedte szemüvegét markáns orrnyergére. A
helikopter zúgása tompított valamit hangjának közömbösségén.
– Hát ez nem lesz egyszerű, nem bizony ‒ kezdett bele. ‒ Az arlandai
és a közeli märstai rendőrség már a helyszínen van. Egy rövid ideig
géppisztolyos rendőrök hada grasszált a nemzetközi járatok érkezési
csarnokában. Remélem, sikerült eltüntetni őket onnan. Olyan emberrel
állunk szemben, aki semmitől sem riad vissza, ha jól értem, egy valódi
gyilkológép. Ha bármit is megsejt, akkor fennáll a vérfürdő és a túszejtés
veszélye, fel kell készülnünk a legrosszabbra is, A lehető legóvatosabban
kell eljárnunk.
Hultin lapozgatni kezdte a libegő papírlapokat.
– A gép fedélzetén több mint százötven ember tartózkodik, és nem
tűnik túl jó ötletnek, hogy mindannyiukat betereljük valami kiszolgált
hangárba, és egyenként ellenőrizzük őket. Ez nagy valószínűséggel többük
életét követelné. Tehát az egyetlen megoldás: gondos útlevélvizsgálat a
felügyeletünk alatt, természetesen különös tekintettel az egyedül utazó,
fehér, középkorú férfiakra. Bár feltehetően sok ilyen lesz egy jellemzően
business class gépen. Kaptunk a határőrségtől egy speciális számítógépes
kamerát, aminek segítségével az útlevélellenőrök feltűnésmentesen felvételt
tudnak készíteni valamennyi útlevélképről. De az útlevélellenőrök nem
egyedül lesznek a fülkében, mert ott lesztek velük ti a háttérben. Kívülről
nézve gyakorlatilag láthatatlanok lesztek. Utasításomra mindössze két
ellenőrző fülke lesz nyitva, ami természetesen fennakadást okoz majd az
áthaladásban. Viszont a dolog előnye, hogy áttekinthetővé válik a sor. Az
egyikben Kerstin, a másikban Viggo lesz. Legyetek nagyon alaposak,
figyelmesek, óvatosak. Csak nagyon egyértelmű helyzetben lépjetek,
egyébként rádiókapcsolatot tartunk egymással. A veszélyes részek: a
tranzitvárónak az érkezési kaputól az útlevélellenőrzésig tartó szakasza, egy
egyenes rész a bárok és a boltok között, de itt talán mégis kisebb a veszély,
mivel itt nincs kijárat. A tranzitváróban őrködő marstai rendőrséget Artóra
bízom. Tehát, Arto, te odamész az érkezési kapuhoz, ott várnak majd rád a
marstai rendőrök. Tegyél róla, hogy semmiképp se lehessen észrevenni
őket. A ti feladatotok, hogy figyelemmel kísérjétek, nehogy valaki letérjen
az útlevélellenőrzési ponthoz vezető egyenes útról. Legyenek embereitek a
vécékben, a boltokban, minden lehetséges helyiségben. Azért nincs olyan
sok hely, ami szóba jöhet. Mi, többiek, szétszóródunk az érkezési
csarnokban. Mert minden arra utal, hogy itt fog történni valami. Arto
egyetlen feladata, hogy odaterelje az egész társaságot az
útlevélellenőrzéshez. Mint valami birkanyájat.
– Más gép is érkezik ebben az időpontban? – tette fel a kérdést Arto
Söderstedt a maga csengő, szinte eltúlzott finnországi svéd kiejtésével, és
tétován pillantott le az E4-es autópálya végeláthatatlan kocsiáradatára,
melyet héliummal teli dunai uszályként követtek. ‒ Fekete bárányok – fűzte
még hozzá szinte hangtalanul. Hjelm meghallotta, és szúrós pillantást vetett
rá.
Hultin újra elmerült a szél korbácsolta papírtengerben.
– Nem, közvetlenül előtte-utána nem száll le más gép.
– És mi van a géppisztolyosokkal? ‒ kérdezte Nyberg.
– Azonnal a helyszínen teremnek. De csak ha szükség lesz rájuk.
 – És a nemzetbiztonságiak? ‒ tudakolta Söderstedt.
Arto Söderstedt szerette ezt a szót használni, nemzetbiztonságiak. A
csoport munkaterülete a nemzetbiztonságiakéval határos, aminek
következtében gyakoriak az átfedések, tabuáthágások és egyéb
konfliktusok. Mindannyian jól emlékeztek még a Tisztogató ügyével
kapcsolatos csörteváltásokra, amikor is a nemzetbiztonságiak egyszerűen
szabotálták a nyomozást.
– Biztos ők is ott lesznek ‒ bólintott Hultin egy jól hallható sóhaj
kíséretében. ‒ De mivel általában nem nagyon ismerjük a terveiket,
egyszerűen úgy teszünk, mintha nem lennének ott. Tehát, mint tudjátok, az
érkezési csarnoknak csak egy kijárata van, ami az útlevélellenőrzésnél T
alakban kettéválik, a főbejárat, ez esetben főkijárat előtt. Mindegyik oldalra
kell egy ember, közvetlenül a bejárati ajtók mellé, belülre. Gunnar és Jorge.
Paul és én mindent elkövetünk, hogy a legkevésbé se tűnjünk rendőröknek,
és valahol a csomagszállító szalag mellett leszünk, hogy belássuk az egész
érkezési csarnokot. Tehát négyszeres ellenőrzés lesz: először maga a kapu,
Arto és az emberei, aztán az útlevélellenőrzés, Kerstin és Viggo, majd az
érkezési csarnok, Paul és én, és végül a kijárat, Gunnar és Jorge. Minden
világos?
– A terv kristálytiszta ‒ szólalt meg Hjelm. – Csak az a kérdés, hogy
hogyan működik a százegynéhány jet lagtől másnapos utas esetében.
Hultin elengedte a füle mellett a megjegyzést, szeme sem rebbent.
Folytatta:
– Úgy van kitalálva, hogy szélsebesen át tudjunk kapcsolni az A-
tervről a B-tervre. Ha megkapjuk Amerikából, hogy milyen név alatt utazik
az emberünk, mielőtt még az utasok elérik az ellenőrző pontot, akkor
minden erőnkkel rá tudunk fókuszálni. Akkor a helyszínen kell elkapnunk.
Persze csak ha nem cserélt személyazonosságot a gépen. Érthető? Ebben az
esetben nagymértékben megnő Kerstin és Viggo felelőssége. Ez lenne tehát
a B-terv. De egyelőre az A-terv van hatályban: halványlila fogalmunk sincs,
hogy ki a fenét keresünk. Most… Hét óra harmincnégy van, és bármelyik
pillanatban… ‒ és ekkor megszólalt a mobiltelefon egy idétlen Mickey
egeres csengőhanggal, amit Hultin egy szélsebes mozdulattal elhallgattatott
‒ előkerülhet Larner különleges ügynök. Hát igen.
Beleszólt a telefonba, és elfordult. Az E4-es siklott alattuk a
kipufogógázzal trágyázott szántóföldek mellett, melyeket itt-ott egy
hősiesen küzdő traktor díszített. Tökéletesen tiszta, késő nyári nap volt, de
azért valahogy mégis érződött az ősz közeledte. Vége a nyárnak, gondolta
Hjelm belenyugodva a sorsba. Beköszöntött az ősz, folytatta a gondolatot
patetikusan.
Rém ronda épületcsoport bukkant fel a szántóföldek felett a távolban.
– Ez ugye Arlanda? ‒ kiáltotta Kerstin Holm.
– Nem lehet eltéveszteni ‒ vágta rá Arto Söderstedt.
– Na, akkor még van vagy öt percünk ‒ állapította meg Gunnar
Nyberg.
– But why? ‒ hallatszott egyszer csak Hultin ordítása. Majd hallgatta
tovább, mit mond a másik, s végül egyetlen gombnyomással véget vetett a
beszélgetésnek.
– Hát nem sikerült ‒ szólt megint hozzájuk ‒, nem sikerült
megtudniuk a nevet. Úgy tűnik, a gyilkos a svéd áldozata nevében törölte
annak jegyét, majd közvetlenül azután egy másik, természetesen hamis
néven rendelt jegyet a megüresedett helyre. És hát ez az a név, amire
szükségünk lenne. Egyszerűen nem értem, hogy nem lehet megtudni az
utolsó jegyvásárló nevét…? Tehát továbbra is az A-terv érvényes.
A helikopter elkanyarodott az autópályától, és befordult az arlandai
erdők fölé. A New York-i SK 904-es járat érkezése előtt huszonnégy
perccel szállt le Arlanda nemzetközi repülőterén. Öt perccel később az A-
csoport valamennyi tagja elfoglalta kijelölt helyét.
Chavez hamar ott termett a főbejáratnál, bent az épületben. Átsétált az
egyelőre nem túl ijesztő mennyiségű leendő és volt utas között, és
letelepedett az egyik Coca Cola-automata melletti padra, ahonnan
tökéletesen átlátta a rábízott területet, az útlevélellenőrző folyosótól
távolabb eső részt. Sasszemüzemmódba kapcsolt. Becsvágyszintje szokás
szerint a maximum fölé emelkedett.
 Vagy fél perccel később megérkezett Gunnar Nyberg is. Őt egy
hangyányit jobban megviselte a helikopterút. A kávézóban foglalt helyet az
egyik asztalnál, és egyszer tűzforró, másszor jéghideg arcát úgy fordította,
hogy jól lássa mind Chavezt, mind a kijáratot. Szemmel is jól látható
energiaigényét egy doboz, aktív testépítő korszakából ismert sportital
megrendelésével kívánta egyensúlyba hozni. Egy szuszra felhajtotta a fél
litert, és azonnal sikerült megállapítania, hogy abból a léből készülhetett,
amit az elmúlt hónapok során a világ összes edzőtermében ottfelejtett
ruhákból csavartak ki. Talán sikerült helyreállítania folyadékszintjét,
viszont azonnal émelyegni kezdett a gyomra.
Kettőjük között egy nehezen leírható ötös fogat haladt árral szemben,
befelé az útlevélellenőrző folyosón. Hultin megállt, és néhány szót váltott a
szemmel láthatóan nagyon ideges határőrökkel, majd csatlakozott a
többiekhez az érkezési csarnokban. Beállt a pénzváltó előtt kígyózó sor
legvégére, ahonnan pompásan belátta az egész területet. A csoport többi
tagja továbbhaladt az útlevélellenőrzés felé, míg csak Hjelm ki nem esett a
szerepéből, és azon nem kapta magát, hogy bambán bámul az egyik
mozdulatlan csomagszállító szalagra. Ritkán látszott egy nyomozó kevésbé
nyomozónak, mint ő ott, és minél jobban erőlködött, annál kevésbé tudott
úgy tenni, mintha nem lenne az. Majd végre leült egy padra, és egy
prospektust kezdett lapozgatni, melynek tartalma az idők végezetéig rejtve
marad előtte.
A maradék csapatot az ellenőrző pontnál várta egy magas rangú
határőrtiszt, aki betessékelte Norlandert és Holmot a számukra kijelölt
fülkébe, ahol egy felettébb kényelmetlen ülőkén kucoroghatnak majd az
útlevélellenőrző tiszt árnyékában. Kívülről csak igen nehezen lehetett
észrevenni őket, de ha valaki mégis meglátná őket, vigyázniuk kell, hogy a
helyzet ne tűnjön teljesen abnormálisnak. Vihar előtti csend telepedett
rájuk.
Már csak egy ember volt hátra. Arto Söderstedt átfurakodott az
útlevélellenőrzésen, és a lemaradozó utasokkal szemben haladva
elszlalomozott a mozgólépcsőn a tranzitváróig. Nem kellett rápillantania a
monitorra, máris tudta, melyik a kérdéses kapu: egy tucat könnyen
azonosítható úriember üldögélt minden feltűnést kerülve a 10és kapunál, és
le sem tagadhatták volna, hogy rendőrök. Söderstedt egybegyűjtötte a
märstai kollégákat, és a stratégiailag fontos pontokra küldte őket. Egyetlen
gyors pillantással felmérte, hogy csupán a mosdók a valóban elkülöníthető
helyiségek. Mindegyikbe állított tehát egy rendőrt, és gondoskodott róla,
hogy a személyzet számára fenntartott külön helyiségek és raktárak mind
gondosan zárva legyenek. Már csak a duty free boltok, bárok és kávézók
voltak hátra. Kiválasztott egy Adolfsson nevű rendőr őrmestert, akinek
sikerült úgy elhelyezkednie az egyik asztalnál a bárban, mintha teljesen
véletlenül került volna oda, ami már önmagában is komoly teljesítménynek
számított.
Egyelőre még alig volt ember a tranzitcsarnokban. Söderstedt leült a
10-es kapu mellett, és várt. Itt-ott a korábban érkezett gépek utasai
kóvályogtak kisebb csoportokban, lemaradva a többiektől.
Csekély változatosságot hozott az események folyásába, hogy Arto
Söderstedt igyekezett betuszkolni az elengedhetetlen kis fülhallgatót a
hallójáratába. Mindig az az érzése támadt, hogy mélyen belesüpped az
agytekervényeibe.
A kijelzőtáblán a „SK 904 New York” felirat mellett most kigyulladt a
„leszállt” felirat. Söderstedt jobbra fordítva a fejét kinézett a
panorámaablakon, és látta, ahogy elgurul előtte a gép. Megnyomott egy
gombot az öve alatt, megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott:
– A keselyű földet ért.

***

Felállt, megigazította a nyakkendőjét, vállára vette a táskáját, és behunyt

szemmel várt. Lábai között gyerekek cikáztak, a szülők szívszaggatóan
vagy csak szaggatóan kiáltoztak. A rutinos, öltönyös utasok jól begyakorolt
mosollyal tartották maguktól kellő távolságra a turistaosztály utasait.
Teljesen nyugodtan viselkedett. Szinte észre sem lehetett venni.
Senkinek sem nézett a szemébe. Bár ez azelőtt sem volt szokása.
 A sor elég hamar megindult. Az embertömeg oszladozni kezdett, s
lassan ő is elindult a repülő belsejében. Dübörögve áthaladt a méteres
fémlemezen, amikor kilépett a gépből, majd végigment a himbálódzó
folyosón.
És elérte a szilárd talajt. Megérkezett.
Most fog bezárulni a kör.
Most kezdődik, aminek kezdődnie kell.

***

Kimondottan érdekes volt megfigyelni, hány arcot képes egyáltalán felfogni

az agy, mielőtt még mind egybefolyna. Söderstedt úgy találta, hogy már
körülbelül ötvennél eléri ezt a határt. Végül a New York-i utasok névtelen
szürke tömeggé olvadtak össze előtte. Többségük kétséget kizáróan egyedül
utazó, középkorú, fehér férfi.
Semmi különlegeset vagy átlagostól eltérőt nem látott rajtuk. A nyájat
gond nélkül, egyenletesen lehetett terelgetni az érkezési csarnokon át.
Néhányan beugrottak a mosdóba, és hamarosan ki is jöttek, mások gyors
látogatást tettek valamelyik üzletben, megint mások szendvicset vettek a
büfében, de rögtön elment az étvágyuk, amikor meglátták, mennyibe kerül.
Néhányan leragadtak a bárban, és meglepetten próbáltak szóba elegyedni a
viaszbábunak látszó Adolfssonnal, aki úgy nézett ki, mintha bármelyik
pillanatban lefordulna a székről.
Mint valami turistalátványosság, állapította meg Söderstedt.
Az első New York-i utasok már közeledtek a lépcsőn az
útlevélellenőrzés felé.
– Jönnek ‒ mondta maga elé a levegőnek, és ezzel tulajdonképp ő volt
az egyetlen, aki valami miatt kitűnt a tömegből.
Kerstin Holm hallójáratában úgy süvöltött ez a szó, mintha a második
világháború békekötését jelentették volna be. Időközben csiszolgatta
magában búcsúszavait, melyeket a titokban szellentgető útlevélellenőr
diktált neki az egyre inkább gázkamrához hasonlító fülkében. Hát ő nem
ezért lett rendőr. De aztán bekukkantottak a homályos ablakon az első
amerikai apácák, és az összes zavaró szag elillant. Az útlevélellenőr minden
átnyújtott útlevelet elegáns mozdulattal helyezett be a számítógéphez
csatlakoztatott kameraszerkezetbe, és anélkül, hogy bárki is észrevehette
volna, lefényképezte. A számítógép azonnal regisztrálta a fényképet és a
nevet. Ha más nem is sikerül, legalább lesz egy fényképük a gyilkosról.
Egyik arc a másik után haladt el a fülke előtt. Minden mosolyba és
minden ásításba megpróbált beleképzelni egy lelketlen gyilkost. Hát,
nemigen sikerült. De mikor az egyik férfi csak vonakodva volt hajlandó
levenni a napszemüvegét, és a szeme sarka idegesen rángatózni kezdett,
majdnem szólt Hultinnak. Különben nagyon békésen kezdődött minden.
Viggo Norlander fülkében töltött percei kissé másképp teltek. Ő volt az
egyetlen az A-csoportban, akinek pompás éve volt. Azt követően, hogy
padlót fogott a Tisztogató utáni nyomozás során, mikor is észtországi
ámokfutásának záróakkordjaként szó szerint keresztre feszítette a maffia,
sótan agglegényélete új dimenziókat nyert. Edzeni kezdett, hajbeültetésnek
vetette alá magát, és újra feltámadt az érdeklődése a szebbik nem iránt.
Stigmatizált keze tulajdonképpen még némi előnyt is jelentett számára. És
mivel Holmmal ellentétben egy olyan fülkébe került, ahol egy fiatal női
útlevélellenőr dolgozott, azonnal tolakodóan csapni kezdte neki a szelet.
Ebben a fülkében tehát a másik volt az, aki szexuális zaklatás miatt már egy
szép kerek feljelentést fogalmazott meg magában, mire az első amerikai
odalépett hozzá.
Norlander a másodperc tört része alatt megfeledkezett a nőről.
Százszázalékosan összpontosított a feladatára. Megemelkedett
adrenalinszintje miatt minden utasban sorozatgyilkost vélt látni, és mikor a
harmadik gyanúsítottat jelezte Hultinnak, egy koromfekete bőrű tizennyolc
éves kábítószeres fiút, olyan kemény ledorongolást kapott, hogy azonnal
eszébe jutott a múltja, és ettől aztán ‒ saját megfogalmazása szerint ‒
figyelt rá, hogy ne ítéljen elhamarkodottan.
Meghunyászkodva, csendben üldögélt néhány percig, míg egy jól
öltözött, negyvenöt év körüli férfi magabiztos mosollyal átnyújtotta
útlevelét az ellenőrnek, aki rutinos mozdulattal lefényképezte a Robert E.
Norton nevet. Aztán a férfi az útlevélellenőr válla felett váratlanul
megpillantotta Norlandert. A mosoly az arcára fagyott, pislogni kezdett, s
folyton oldalra pillantgatott. Majd magához ragadta az útlevelét, és
nekilódult.
– Megvan! ‒ huhogta Norlander a láthatatlan mikrofonba. ‒ Lelécel! ‒
folytatta önmagának is ellentmondva. Feltépte az ajtót, és Robert E. Norton
után eredt, át az érkezési csarnokon. Norton megszállottként rohant, táskája
a vállát verte. Norlander a megszállottnál is megszállottabban futott. Útjába
akadó nőket döntött fel, kisgyermekek lábát taposta le, adómentes italok
üvegeit törte ripityára. Norton megtorpant, és kétségbeesetten körülnézett.
Hjelm felpattant a padról, olvasatlanul dobta félre a prospektust, és
elkezdett rohanni Norton felé. A két, nyilvánvalóan kétes múlttal
rendelkező, támadásba lendülő rendőr látványa már az amerikainak is túl
sok lett, meglóbálta feje fölött a táskáját, nagyot szökellt balra, majd
eliramodott az egyik álló csomagszállító szalag irányába. Tigrisugrással
áthatolt a műanyag szalagokból álló függönyön keresztül a csomagkiadó
helyiségbe. Norlander, megismételve a látott sportbravúrt, utánaugrott.
Hjelm nem ugrott, ő inkább óvatosan széthajtotta a műanyag csíkokat. A
csomagtárolóba benézve azt látta, hogy a szanaszét heverő csomagok között
Norlander üldözőbe vette Nortont. Bekúszott a helyiségbe. Norton hajigálni
kezdte a csomagokat a rendőrre, aki egy sárkánybömböléshez hasonló hang
kíséretében rávetette magát, de egy táska orron találta, és ettől hanyatt esett.
Míg Norlander igyekezett újra talpra állni, Norton egyre közelebb került
Hjelmhez, aki közben óvatosan bekúszott, és csak várt. Norton egyenesen
felé rohant, de újra elkezdte a feje felett lengetni a táskáját, amikor
észrevette, és telibe talált. Hjelm elvágódott, de valamilyen rejtélyes okból
kifolyólag meg is pördült a levegőben, s végül Nortonon landolt. Norlander
is rávetette magát a dulakodó duóra, teljesen lehetetlen pózba csavarva
Norton karját elhelyezkedett rajta lovaglóülésben, és a térdét a nyakszirtjére
nyomta. Hjelm egyik kezét vérző ajkához szorította, a másikkal kiborította
a földre a táska tartalmát. Kipottyant belőle egy kis zacskónyi hasis. Ebben
a pillanatban Norlander és Hjelm fülében felharsant Hultin hangja:
– Megérkezett a név az FBI-tól. Azonnali váltás az A-tervről a B-
tervre. Emberünk Edwin Reynolds néven utazik. Ismétlem: Edwin
Reynolds. Ha az illető, akit észrevétlenül végigkergettetek az érkezési
csarnokon, nem Reynolds, és szemmel láthatólag semmi köze az ügyhöz,
akkor azonnal engedjétek el, és menjetek vissza a kijelölt helyetekre. Talán
még rendbe hozhatjuk, amit elrontottunk.
Azonnal elengedték Robert E. Nortont. Megjelent a reptéri rendőrség,
és elvezette. Egy oldalajtón keresztül visszatértek az érkezési csarnokba,
Norlander fülkéjéhez. Hjelm átvette az irányítást. Ráordított a női
útlevélellenőrre:
– Villámgyorsan válaszoljon! Edwin Reynolds. Volt ilyen nevű utas?
Néhány gombnyomás után már érkezett is a válasz:
– Nem. Randolph. Robertson. A kettő között semmi.
Norlander lerogyott a székére, Hjelm pedig a földre. Behúzták az ajtót,
kifújták magukat, és a sebeiket nyalogatták. Talán még van remény. Eddig
még csak az utasok fele haladt át az ellenőrzésen. Ha nem volt azok között,
akiket Norlander letaposott, akkor még mindig itt van benn.
Így elmélkedett a fülke két hőse, és a tesztoszteronködtől, ami
körülvette őket, meg is feledkeztek a fülke harmadik tagjának
ösztrogénkisugárzásáról.
Ekkor valamennyiük fülében megszólalt Kerstin Holm hangja:
– Tizenegy perccel ezelőtt áthaladt a fülkénken egy Edwin Andrew
Reynolds. Az elsők között.
Néhány végtelennek tűnő másodpercig néma csend volt. Majd Hultin
hangja hallatszott:
– Oké. Az útlevélellenőrző kapukat lezárni. Senki sem mehet ki.
Igazoltassatok mindenkit az egész rohadt reptéren. Természetesen
diszkréten. A hivatalos verzió: kábítószercsempészeket keresünk.
Mindenkit erre mozgósítunk. Indulás. Az útlezárás ügyében intézkedem.
Kerstin, van róla fényképed? Hogy néz ki?
– Ez itt egy nagyon rossz kép. Talán szőke. Sajnálom. Pocsék felvétel.
– Se te, se az ellenőr nem emlékszik rá?
– Nem sajnos. De tizenegy perc alatt messzire juthatott.
– Köszönöm. Akkor gyerünk!
 Norlander azért mégis fellélegzett. Nem befolyásolta az akciót, hogy
hibázott. Hjelm arra gondolt, miközben feltápászkodott, hogy az ilyen
megkönnyebbült sóhajokat, mint Norlanderé, büntetni kéne.
Holmmal egyszerre léptek ki a fülkéből. Kerstin tekintete szinte
átdöfte őket.
És ott voltak mindenütt. A középkorú, fehér férfiak. És várniuk kellett.
A reptér minden zugából géppisztolyos rendőrök özönlöttek ki, akár férgek
hada egy hullából, és feltartóztattak mindenkit.
Hjelm átrohant a vámon. Szeme sarkából látta, hogy Gunnar Nyberg
szinte eltűnik egy kupac útlevél alatt, amit egy fehér, középkorú férfiakból
álló társaság nyújtott át neki. Elnyűtt dzsekije kigombolva.
Hjelm kilépett az épületből. Tekintete végigsiklott a túlzsúfolt járdán.
A sarkon befordult egy reptéri busz. Taxik álltak szorosan egymás mögött.
Képtelenség volt átlátni a helyzetet.
Végigrohant a járdán. Tízegynéhány lehetséges sorozatgyilkos kísérte
figyelemmel gyors kocogását. Az ellenkezés legcsekélyebb jele nélkül
igazolták magukat. Ahogy futólag rápillantott az útlevelükre, gyanúja
gondolattá formálódott. Kimondásra készen.
Egy pillanatra megállt. Hiú ábránd, hogy képes lehet átlátni a
helyzetet. Egyszer csak ott termett mellette Hultin. Mindegyik a saját
gondolatát olvasta ki a másik szeméből. Végül is Hjelm volt az, aki
megfogalmazta. Nem lehetett tovább halogatni.
– Már kijutott.
Hultin tekintetével egy másodperc erejéig fogva tartotta a tekintetét.
Szinte láthatatlan bólintásának ellentmondott a nyers hangnem:
– Bemegyünk, és folytatjuk. Ne állj itt, mint Bálám szamara.
Hultin máris eltűnt. Hjelm meg továbbra is csak állt, mint Bálám
szamara.
Zsibbadt ajkához nyúlt, és meglepetten vette észre, hogy véres lett a
keze. Arcát felfelé fordította a sötétedő égbolt irányába, és fogadta az első,
hideg esőcseppeket.
Svédországba beköszöntött az ősz.
 5

Már délután volt, mire értelme lett egybegyűlni a tárgyalóban, amit

korábban „Vezérkari Központ”nak neveztek. De az idézőjel a Tisztogató
utáni nyomozás előrehaladtával egyre kevésbé volt ironikus. A terem kissé
áporodott levegőjén titokban mintha most is átszállt volna néhány sóhaj,
hogy talán ez az ügy is hasonlóan ér majd véget. Egyébként fegyelmezett
pánikhangulat uralkodott a helyiségben. Mindannyian tisztában voltak a
helyzet komolyságával.
Jan-Olov Hultin kilépett magánmosdójából, kezében egy hatalmas
papírköteggel, ami leginkább úgy nézett ki, mintha ott használta volna, és
elfelejtette volna lehúzni.
Elhelyezkedett karfás forgószékébe, melyben az évek során annyit ült,
hogy már egészen kényelmes lett, és egy gyors belső összegzés után
belekezdett mondanivalójába, ami így tíz másodperces késleltetéssel
érkezett:
– Az arlandai csetepaté eredménye lesújtó. A konkrét eredmények:
három feljelentés érkezett a rendőrség ellen. Ebből kettő Viggót érinti.
Norlander arckifejezése sikeresen egyesítette a szégyent és a
büszkeségérzetet.
– Az első feljelentés az útlevélellenőr-nőtől érkezett ‒ folytatta Hultin
anélkül, hogy felnézett volna. ‒ Úgy gondolta, kissé hevesen udvaroltál, de
megelégszik azzal, ha kapsz egy figyelmeztetést. Ha nem lenne más
dolgunk, én nem elégednék meg ennyivel. Idióta. A másik feljelentés egy
kislánytól érkezett, akit letapostál a kábítószercsempész Robert E. Norton
üldözése során. Azt is mondhatnánk, hogy különösen figyelmes vagy a
szebbik nem képviselőivel. Igazi idióta. A harmadik feljelentés kissé
nehezen értelmezhető. Egy märstai rendőrt érint, akire, idézem, „erősen
módosult tudatállapotban” találtak rá a tranzitcsarnok bárjában.
Arto Söderstedt harsány röhögésben tört ki.
 – Elnézést ‒ nyögte ki végül. ‒ Az illető Adolfsson őrmester.
De mivel további magyarázattal nem szolgált, Hultin közömbös
hangon folytatta:
– Térjünk a lényegre. Edwin Andrew Reynolds nem létezik. Az útlevél
természetesen hamis. Hiába dolgoztak rajta keményen a számítógépes
szakembereink, az útlevélfénykép nem lett jobb minőségű.
Elfordította az íróasztalon álló monitort, és azon megjelent egy
felnagyított, tökéletesen sötét arc. Alig látható körvonalak, formája épphogy
kivehető. Haja talán szőke. Ezen kívül semmi sem látszott.
– Még azt sem tudjuk, hogy a saját fényképét használta-e. Hiszen egy
tízéves fényképet is elfogadnak. És különben sem túl bonyolult egy némileg
hasonló fotót beilleszteni. Mindenesetre a határőrség új fotóberendezése
nem hozott semmi eredményt. Szinte minden kép egyforma. Azzal
védekeznek, hogy még nagyon új a módszer, és nem volt idejük jól
felkészülni, stb. stb. Természetesen szétküldtük az információt az összes
szállodának, vasúti központnak, reptérnek, kompátkelőnek, trágyadombnak
és minden egyébnek, ami szóba jöhet, de egyértelmű, hogy mi is tovább
keresünk. Egy jó hírem azért mégis van: a média még semmiről sem tud.
Pedig nagyon hamar a helyszínen voltak, majd láthatjátok este a tévében.
Mélyen tisztelt Mörner főnökünk is felbukkant és nyilatkozott, ami már
önmagában garanciát jelent az esti műsor magas színvonalára vagy
legalábbis valamilyen színvonalára. Kérdés?
– És mi lett az útzár eredménye? ‒ tudakolta Gunnar Nyberg.
– Néhány órás tökéletes káosz az E4-es autópályán. A reptéri forgalom
egyszerűen mindkét irányban túl sűrű. És különben is pokoli sok időbe telt,
mire intézkedtek. Csak egy igazi kezdőt lehetett volna ezzel megállítani.
Természetesen megpróbáltuk megtalálni az összes taxist és buszsofőrt, aki
megfordult Arlandán a kérdéses időszakban. De mint azt tudjátok, az új
törvényi szabályozás tökéletesen kaotikussá tette a stockholmi
taxihelyzetet, úgyhogy be kell látnunk a vereségünket ezen a fronton. Még
valami?
– Tulajdonképp nem is kérdés ‒ kezdett bele Kerstin Holm. ‒ Inkább
információ. A számítógépes nyilvántartás szerint emberünk
tizennyolcadikként haladt át az útlevélellenőrzésen. Próbáltam koncentrálni,
hátha vissza tudok emlékezni, és beszéltem a határőrrel is, de semmi.
Egyikünknek sincs semmi emlékképe az illetőről. Talán később még
felbukkan valami.
Hultin bólintott, majd a tőle megszokott közömbös hangon folytatta:
– A biztonság kedvéért intézkedtem, hogy mostantól kezdve az ország
összes rendőrségre bejelentett halálesetet közvetlenül hozzánk irányítsák,
valamint mindegyik bűnügyet, aminél a leghalványabb gyanú is felmerül,
hogy köze lehet egy amerikai állampolgárhoz. Ha bármi gyanúsat találunk,
közösen kell tovább gondolkodnunk: összefügghet ez valahogyan a
sorozatgyilkosunkkal? Ez most a mi ügyünk, hivatalosan is, az egyetlen
ügyünk, és az egész csoport ügye. És nem utolsósorban szigorúan titkos, és
a környezetetekben senkinek, de senkinek még csak sejtenie sem szabad,
hogy egy különösen kegyetlen amerikai sorozatgyilkos szabadult rá
Svédországra. Bárhol jártok, bármit tesztek, gondolkodjatok. Késik a busz
‒ lehet, hogy ez is összefüggésben áll a sorozatgyilkossal? Összefüggésben
állhat ezzel a kerékpárbalesettel vagy azzal, hogy annak a férfinak
kifejezetten idegesen rángatózik az arca, vagy a házastársatok egyre
hangosabb horkolásával? Minden pillanatban erre fókuszáljatok.
Megértették. Egyértelmű és részletes magyarázatot kaptak. Hultin
folytatta:
– Folyamatos kapcsolatban állok az USA megfelelő szerveivel. Ray
Larner, az FBI különleges ügynöke részletesen tájékoztatott minket a
tegnap esti eseményekről, és készített egy előzetes pszichológiai profilt is.
A reptéren történtekre való tekintettel az elkövetkező napokban újabb
információáradatra számíthatunk. Nagyvonalakban tehát pillanatnyilag az
alábbiakat tudjuk: Lars-Erik Hassel svéd irodalomkritikust tegnap svéd idő
szerint közvetlenül éjfél előtt halálra kínozták a New York közelében fekvő
Newark repülőtér egyik takarítóeszköz-raktárában. Eltartott néhány óráig,
míg rábukkantak. Nem volt nála repülőjegy, de a naptárában találtak egy
aznap esti járatra vonatkozó bejegyzést. Feltételezték tehát, hogy a gyilkos
eltulajdonította a repülőjegyét, de mivel csak úgy lehet becsekkolni, ha a
repülőjegyen lévő név megegyezik az útlevélben szereplő névvel, rögtön
arra gondoltak, hogy le kéne ellenőrizni a Scandinavian Airlines-nál, hogy
nem mondták-e le Hassel foglalását. Különben minek kellett volna ellopni a
jegyét? A tárcája, a zsebnaptára, mindene megvolt. És a hatóságoknak
szerencséje volt. Rábukkantak egy jegyeladó nőre, aki emlékezett rá, hogy
valaki az utolsó pillanatban lemondta az utat, és szinte rögtön utána valaki
jegyet foglalt ugyanarra a gépre. De mindez New York-i idő szerint éjjel
történt, és ahhoz, hogy kiderítsék a nevet, kellett egy számítógépes
szakember, aki be tud lépni a rendszerbe, és ki tudja keresni a pontos
rendelési időpontokat. Végül sikerült kirángatniuk egy használható embert a
kedvese karjaiból, aki aztán előásta a nevet, amit végül megadtak nekünk.
Tizenegy perc késéssel.
Hultin kis szünetet tartott, és hagyta, hogy az A-csoport tagjainak
enyhén túlterhelt agya feldolgozza a hallottakat.
– Mindez bizonyos problémákat jelent számunkra. A legvalószínűbb,
hogy a gyilkos megölte Hasselt, a nevében telefonon lemondta a
repülőjegyet, majd újra telefonált, és álnéven megrendelte a lemondott
jegyet. Mi következik mindebből?
Mivel mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez csak retorikai
kérdés, senki sem erőltette meg magát, hogy válaszoljon. És hogy Hultin
még jobban megcsillogtassa szónoki képességeit, válaszként újabb kérdést
tett fel:
– A leglényegesebb kérdés természetesen az, hogy miért éppen
Svédország? Mi rosszat tettünk, hogy ekkora csapás ér minket? Induljunk ki
az alábbi helyzetből. A jól ismert sorozatgyilkos épp a reptéren tartózkodik.
Menekülni próbál az országból, ezért van nála hamis útlevél. Talán érzi,
hogy nyakán az FBI. De ebben a felfokozott lelkiállapotban ellenállhatatlan
vágyat érez a gyilkolásra. Megfelelőnek látszó helyen várakozik egy
megfelelő áldozatra. Elköveti a tettét, megtalálja a repülőjegyet, és rögtön
az ugrik be neki, hogy ez tökéletes hely az elrejtőzésre. Ráadásul a gép
nemsokára indul. De mikor jegyet akar rendelni, szembesül vele, hogy a
gépen nincs már üres hely. Ő természetesen tudja, hogy egy hely
mindenképp szabad. Ránéz a repülőjegyre, ott találja ezt a kimondhatatlan
Lars-Erik Hassel nevet, az azonosítószámot, felhívja őket, és lemondja a
korábban megrendelt jegyet. Így felszabadul egy hely. Milyen hibát találtok
abban, amit elmondtam?
– Keresd meg az öt hibát a képen ‒ kottyantotta közbe Hjelm. Senki
sem nevetett.
– Ha nagyon akarjuk, lehet találni benne öt hibát ‒ szólalt meg Chavez
nem szándékos és karrierjét tekintve kétségkívül előnytelen módon nagyot
döfve Hultinba. ‒ Jan-Olov, az általad felvázolt verzió legfontosabb eleme a
véletlen. Ha valóban az történt, hogy a gyilkos csak a gyilkosság után vette
a fejébe, hogy pont Svédországba akar jönni, akkor természetesen felmerül
a kérdés, ha egy véletlenszerűen kiválasztott országról van szó, megtesz-e
ennyi mindent azért, hogy eljuthasson pont oda. A newarki reptérről
egymás után szállnak fel a gépek. Akkor miért nem ment Düsseldorfba öt
perccel, vagy Cagliarira nyolc perccel később?
– Cagliari? ‒ vetette közbe Nyberg.
– Szardínián van ‒ segítette ki Hjelm.
– Ez csak példa akart lenni ‒ hadarta Chavez türelmetlenül. ‒ A
lényeg, hogy egyáltalán nem úgy tűnik, mintha Svédország véletlen
választás lenne. És ez különösen kellemetlenné teszi számunkra a helyzetet.
– És persze az is kérdéses ‒ fűzte tovább a gondolatot Kerstin Holm ‒,
hogy megkockáztathatta-e, hogy előbb odamegy a pulthoz, nem kap jegyet,
majd felhívja őket Hassel nevében, lemondja a járatot, és néhány perc
múlva újra odamegy személyesen, megkérdi, van-e jegy, és akkor már van.
Egy olyan ember, aki húsz éve vezeti orránál fogva az FBI-t, nemigen
vállalhat ekkora kockázatot ilyen feltűnő viselkedéssel, hogy aztán rögtön
kapcsolatba hozzák a hullával, amiről tudja, hogy nemsokára nyilvánvalóan
megtalálják.
Hultint kicsit megviselte, hogy két ennyire észszerű ellenvetés is
felmerült az elméletével szemben. Végignézett ellenlábasain, és visszadobta
a labdát.
– Másrészt viszont mindenképpen nagy kockázattal járt ez az egész.
Ha tizenegy perccel előbb sikerül előkeríteni a számítógépes szakértőt,
akkor elkaptuk volna. Egyáltalán nem volt ez egy halálbiztos megoldás.
 – Szerintem minden egyértelműen arra utal, hogy már a reptérre
érkezésekor Svédország az úti célja ‒ ragaszkodott elképzeléséhez Chavez.
– De mikor odaér, kiderül, hogy a gép tele van. Akkor születik meg
agyában a másik terv. Miért ne kösse össze a kellemeset a hasznossal?
Valahogy kiszúrja magának ezt a magányos, Svédországba tartó utast,
megöli a maga szokott, élvezkedő módján, elfoglalja a helyét a gépen, ami
bizonyos mértékig valóban kockázatos. De a lebukás veszélye a
sorozatgyilkosok élvezetének igen fontos összetevője.
– És mi indokolja ezt? ‒ tette fel a kérdést Hultin jó tanárhoz illően.
– Az, hogy olyan erős volt benne a Svédországba való eljutás vágya,
hogy nagyobb kockázatot vállalt, mint normális esetben. És ha ez így van,
akkor nagyon konkrét célja lehet.
– Hidegvérű tervezés impulzivitással és az élvezkedés vágyával
kombinálva. Hát ez már mégiscsak egy kapaszkodó…
– És a profiljában semmilyen svédországi kapcsolatnak nincs nyoma?
‒ rukkolt elő egy jól irányzott kérdéssel Arto Söderstedt.
– Az FBI szerint nincs ‒ válaszolta Hultin a papírkötegében
lapozgatva. ‒ Eleve sehogy sem illik a képbe, hogy el akarja hagyni az
Államokat. A történet ugyanis a következő. Húsz évvel ezelőtt kezdődött
Kentuckyban, ahol sorra kerültek elő áldozatok, akiket megkínoztak és
megöltek. Ez a hullám végigsöpört az egész Közép-Nyugaton. A média
persze felfújta, és végül „Kentucky Killer” néven futott az eset. Valódi
legendának számít most, amikor ilyen aggasztóan nagy kultusz övezi a
sorozatgyilkosokat, amolyan hősféle, és állítólag számos más gyilkost
megihletett. Négy év alatt tizennyolc áldozattal végzett, aztán váratlanul
megszakadt a sor. Egy éve viszont újrakezdődött az egész, ugyanazzal a
módszerrel. Csak most Amerika északkeleti részén. Hassel az új sorozat
hatodik áldozata, összességében a huszonnegyedik. Bár az a legjobb, ha
hozzáteszem, a huszonnegyedik áldozata, akiről tudunk.
– Egy majdnem… tizenöt évig tartó szünet – gondolkodott hangosan
Kerstin Holm. ‒ Biztos, hogy ugyanarról az emberről van szó, nem pedig
egy követőjéről?
Hultin a fejét rázta.
 – Az FBI kizárja ezt a lehetőséget. Az elkövetési módszernek vannak
olyan részletei, amiket soha nem hoztak nyilvánosságra, és amiket csak
néhány tagjuk ismer. Vagy sikerült gondosan elrejtenie áldozatait az elmúlt
tizenöt év során, vagy abbahagyta, pihent néhány évet, amíg újra el nem
uralkodott rajta a vér utáni vágy. Mindenesetre az FBI így látja. Ezért
szerepel a körözési leírásban egy fehér, középkorú férfi. Minden bizonnyal
nem lehetett huszonöt évesnél fiatalabb, amikor elkezdte az egészet, most
tehát nem lehet fiatalabb negyvenötnél.
– Akkor tehát a „fehér” megjelölés is csak feltételezés, ha jól sejtem ‒
szólalt meg a hófehér Söderstedt.
– A sorozatgyilkosok szinte kivétel nélkül fehér férfiak ‒ jegyezte meg
Kerstin Holm. ‒ Könyvtárakat tölt meg a jelenség kutatási anyaga. Talán
öröklődő kompenzáció a veszendőben lévő sok száz éves világuralomért.
– Vagy véletlenszerű fasizmus ‒ csusszant ki Hjelm száján.
Az A-csoport tagjai néhány másodpercig morfondíroztak ezen a
kifejezésen. Még Hultin is gondolkodóba esett.
Végül Chavez fogalmazta meg mindannyiuk kérdését:
– És kik voltak a korábbi áldozatai?
Hultin újabb lázas lapozgatásának hatására Hjelm elgondolkozott az
internet és a kódolt e-mailek előnyeiről, ami egyébként nem történt meg túl
gyakran. Ez inkább Jorge és Kerstin asztala. Így tehát ők tűntek a
legidegesebbnek, hogy késik az információ.
– Nos, lássuk csak ‒ szólalt meg végre-valahára Hultin.
Chavez nem tudta megállni, hogy ki ne engedjen egy mély sóhajt,
melyre aztán olyan pillantás érkezett válaszul, ami egyértelműen újabb
akadályt jelent majd, ha feljebb akar jutni a ranglétrán.
– Az áldozatok nagyon sokfélék ‒ hallatszott végül a nagyfőnök szava.
‒ Huszonnégy teljesen különböző háttérrel rendelkező személy. Közülük
csak öt külföldi, az egyikük Hassel. Elsősorban középkorú, fehér férfiak.
Hát igen, ebből egy éles eszű, feminista beállítottságú rendőr könnyen
levonhatja azt a következtetést, hogy ez nem más, mint tudatalatti
öngyűlölet.
 – Eltekintve attól a jelentéktelennek tűnő információtól, hogy még
messze nem volt középkorú, amikor elkezdett gyilkolni ‒ vágta rá
frappánsan Kerstin Holm.
Hultin ölni tudott volna a pillantásával.
– Jó néhány áldozatot nem is tudtak azonosítani ‒ magyarázta tovább.
‒ És bár Amerika eltűnt személyeinek jegyzéke egy Biblia vastagságú
kötet, mégiscsak aránytalanul nagy ez a szám, huszonnégyből tíz.
– Van azért valami, ami változott? ‒ folytatta a kérdezősködést
Söderstedt kitartóan.
Újabb Hultin-pillantás. És újabb lázas lapozgatás, s végül diadalmas
válasz:
– A második sorozat minden áldozatát sikerült azonosítani. Ez tehát
egyben azt is jelenti, hogy az első sorozat tizennyolc áldozatából kerül ki a
tíz azonosítatlan személy. Ők vannak többen. Ebből talán lehet levonni
valamilyen következtetést, de erre én most képtelen vagyok.
– Lehet, hogy a gyilkolás módja nehezítette meg az azonosítást? ‒
próbálkozott Hjelm.
Látszott, hogy mindenki maximumra kapcsolta az agyműködését.
Régóta vártak már erre a pillanatra. A cinizmust ebben a várakozásban
egyhangúan kiiktatták.
– Nem ‒ válaszolta Hultin. ‒ A kegyetlenkedés ezúttal nem kivert
fogakat és lemetszett ujjhegyeket jelent.
– Akkor mit? ‒ firtatta Nyberg.
– Várj egy kicsit ‒ vágott közbe Chavez, és belenézett sűrűn teleírt
jegyzetfüzetébe. ‒ Még nem zártuk le az előző kérdést. Mégis kik voltak az
azonosított áldozatok? Talán valamelyik konkrét társadalmi réteget célozta
meg?
Hultin újabb kísérletet tett, hogy éles eszével átvágja magát a
papírdzsungelen. Keresgélés közben csak annyit mondott:
– Az általatok felvetett kérdések zömét megválaszolja az FBI teljes
jelentése, amit Larner különleges ügynök még a délután folyamán átfaxol.
De elébe is mehetünk a dolgoknak…
És ekkor végre megtalálta, amit keresett.
 – Az első sorozat nyolc azonosított áldozata mind tanult ember. Úgy
látszik, előnyben részesítette a diplomásokat. A második sorozat hat
áldozata változatosabb képet mutat. Időközben talán demokratává vált.
– És mi van a nemek arányával? ‒ türelmetlenkedett Kerstin Holm.
Rövid csönd telepedett a férfihallgatóságra. Majd Hultin végre felfogta
a kérdést.
– Az első sorozatban egyetlen nő volt, a tizennyolcból. A másodikban
hatból kettő.
– Ez azért mégiscsak különbség ‒ szögezte le Holm.
– Igen ‒ próbálta folytatni Hultin. ‒ Talán nemek szempontjából is
demokratikusabbá vált.
Várjuk meg, mit mond Larner erről a kérdésről. Ő kezdetektől fogva
figyelemmel kísérte az esetet. A gyilkosság elkövetésének módja alapján a
hetvenes évek végére körvonalazódott valami, ha nem is egy gyanúsított, de
legalábbis egy lehetséges elkövető. Az alkalmazott módszer ugyanis
nagyon hasonlított ‒ tudom, nehéz elhinni ‒ a vietnami háborúban feltűnt
kínzásokhoz. Egy Vietnamban bevetett speciális, és kifejezetten nem
hivatalos amerikai egység alkalmazta ezt az egyedi módszert a vietkongok
szóra bírására. Ezt a dzsungelhez illő, csendes kínzási módszert. Mivel
hivatalosan cáfolták az egység létezését, és azzal utasították el a
megkeresést, hogy ez is csak egy a sok vietnami mítosz közül, Larnernek
hihetetlenül nehéz volt megszerezni a neveket. Célozgatott rá, hogy
nyomozás közben sok magas rangú személy tyúkszemére rátaposott, elásta
magát mindenki előtt, és persze szóba sem jöhetett többet az előléptetése.
De lassan és biztosan bekerítette az egységet, ami az idétlen Commando
Cool név alatt futott, és végül kiderítette a tagok kilétét is. A legfontosabb,
hogy kitűnt közülük egy, aki akár gyanúsított is lehetne, a csoport vezetője,
egy bizonyos Wayne Jennings Kentuckyból. Soha semmi bizonyíték nem
került elő, de Larner kullancsként csüngött Jenningsen, mindenhová
követte. És akkor megtörtént az, aminek nem lett volna szabad
megtörténnie. Jennings megunta a folytonos megfigyelést, kocsijával
megpróbált elmenekülni az FBI elől, és frontálisan ütközött egy másik
autóval. Larner maga is ott volt a helyszínen, és végignézte, ahogy Jennings
bennég a kocsijában.
– És ezt követően is folytatódtak a gyilkosságok? ‒ kérdezte Chavez.
– Sajnos igen. Még két gyilkosság következett nagyon rövid időn
belül, mielőtt véget ért a sorozat. Larnert azzal vádolták, hogy halálba
kergetett egy ártatlan embert. Bírósági per lett belőle. Megúszta ugyan, de a
karrierjének annyi volt, sőt. És semmivel se lett jobb a helyzet attól, hogy
tizenöt év szélmalomharc után azzal kellett szembesülnie, hogy a gyilkos
egyszer csak újrakezdte. Jó egy éve Ray Larner újra ugyanott tart a
kentuckyi gyilkos ügyében, ahol annak idején kezdte. Nem irigylem.
– Pedig irigyelhetnéd ‒ szúrta közbe Söderstedt.
– Mert mindez többé már nem az ő felelőssége, hanem a tied. Larner
most már szabad ember, te viszont nem. ‒ Söderstedt kis szünetet tartott,
majd folytatta. ‒ És kezdhetsz mindent elölről, pedig az FBI húsz éve
nyomoz az ügyben Svédország bruttó nemzeti jövedelmének megfelelő
költségvetéssel.
Hultin közömbös tekintettel nézett rá.
– És mégis mi volt olyan különös a Commando Cool módszerében? ‒
próbálkozott újfent Gunnar Nyberg. ‒ Hogy halt meg az az
irodalomkritikus?
Hultin olyan ábrázattal fordult felé, amit akár jól palástolt
megenyhülésként is lehetett volna értelmezni irányukban.
– Az egész ügynek az a lényege, hogy két teljesen külön dologról van
szó ‒ kezdett bele.
– A sorozatgyilkos tulajdonképp a Commando Cool módszerének, úgy
is fogalmazhatnánk, hogy egyfajta sajátos kigúnyolására épít. Maga a
módszer egyetlen különleges eszköz alkalmazását jelenti: egy speciálisan
megszerkesztett mikromechanikus fogóét, ami összecsukott állapotban
leginkább egy ijesztő méretű injekciós tűre emlékeztet. Például lovaknál
használt injekciós tűre. Oldalról szúrják be az áldozat nyakába. A légcsövet
elérve egészen kicsi állítható karokkal kinyithatok a minifogókarmok,
melyek megragadják a hangszálakat, és az áldozat egyetlen hangot sem
képes kiadni. Az illető tökéletesen megnémul. Akár a dzsungel mélyén, a
legszorultabb helyzetben, a bokrokban rejtőző vietkongok rengetegében is
alkalmazható ez az üdítő kínzási módszer. És ha már elnémították az
áldozatot, akkor jöhetnek a hagyományos módszerek. Legjobb a körmöket
és a nemi szerveket célba venni, ezeken a helyeken lehet ugyanis apró,
hangtalan mozdulatokkal a legnagyobb fájdalmat okozni. Aztán kicsit
lazítanak a hangszalagok szorításán, hogy egy kis sóhaj azért hallható
legyen. Így az áldozat halkan, nagyon halkan elsuttoghatja a titkait. Ehhez a
Commando Cool kifejlesztette a speciális fogó párját. Azonos elven
működik, mint a hangszálfogó, de ennek az a funkciója, hogy megragadja a
tarkón futó központi idegköteget, amit aztán belülről tudnak meghúzni és
rángatni, ez iszonyatos fájdalmat okoz, kisugárzik felfelé a fejbe és lefelé az
egész testbe. A kentuckyi gyilkos mind a huszonnégy áldozatán megtalálták
a két lyukat nyaktájon, továbbá kínzás nyomait az ujjakon és a nemi
szerveken. Larner kissé titkolódzik azt illetően, hogy valójában mi is a
különbség a sorozatgyilkos és a kommandósok módszere között, de nagy
valószínűséggel a két különleges fogó kialakításával állhat összefüggésben.
Mintha a fogók további ipari fejlesztési folyamatokon estek volna át, és
még alkalmasabbak lennének hátborzongató céljukra.
Hultin elhallgatott, és meredten nézte az íróasztal lapját.
– Itt álljunk meg egy pillanatra. Nem akarom, hogy a sebesség mámora
elragadjon benneteket ‒ mondta komolyan. ‒ Lars-Erik Hassel minden
bizonnyal a lehető legszörnyűbb halállal halt meg. Szeretném, ha
elgondolkoznátok azon, mi vár ránk. Mert semmihez sem hasonlítható,
amivel eddigi életünk során dolgunk akadt. Fikarcnyit sem hasonlít ez a
gyilkos a Tisztogatóra. Ez a jeges közöny más emberek szenvedésével
szemben, sőt mi több, beteges élvezkedés a szenvedésük láttán szinte
elképzelhetetlen számunkra. Mindenképp egy lelkileg súlyosan sérült
emberről van szó, olyasvalakiről, akit a tapasztalatok szerint
sorozatgyártásban termel ki az amerikai rendszer, és akit igazán
megtarthattak volna maguknak, nem kellett volna exportálniuk. És az
egyetlen, amit tehetünk, hogy várjuk, mikor lép újra akcióba. Lehet, hogy
sokára, lehet, hogy holnap. De meg fog történni, és nekünk készenlétben
kell állnunk.
 Hultin ezzel felállt, hogy kimenjen a mosdóba. Ahhoz képest, hogy
inkontinenciával küzd, meglepően sokáig sikerült tartania magát. Kifelé
menet még odaszólt a lassan szétszéledő csoportnak.
– Amint megkapom Ray Larner jelentését, készítek másolatokat, hogy
nektek is legyen. Az ügy kimenetelét nagymértékben befolyásolhatja, hogy
alaposan áttanulmányozzátok-e.
Elköszönésképpen biccentett, majd elsietett speciális magánajtaja felé.
Hirtelen megszólalt Jorge Chavez:
– Hány éves ez az Edwin Reynolds az útlevele szerint?
Hultin fancsali képet vágott, és vizelési ingerét visszaszorító görcsös
lábtartással állt neki előásni papírhalmazából az útlevélről készült fénykép
másolatát.
– Idén tölti be a harminckettőt.
Chavez bólintott.
– Igaz, hogy az útlevél hamis, de akkor is, miért dönt úgy valaki, hogy
tizenöt évvel fiatalabbnak adja ki magát, mint amennyi?
– Talán hogy izgalmasabb legyen ‒ válaszolta Hultin jobb híján, és
elrohant lobogó papírkötegével.
Chavez és Hjelm egymásra néztek. Hjelm vállat vont.
– Természetesen az is elképzelhető, hogy vásárolt vagy lopott magának
egy hamis útlevelet, amiben már volt fénykép.
– Lehetséges ‒ bólintott Chavez.
De egyiküket sem hagyta nyugodni a gondolat. Itt valami nem
stimmel. Egyáltalán nem.
Természetesen arra is volt esély, még ha mikroszkopikus méretű is,
hogy mindez csak véletlen egybeesés. Hogy a kentuckyi gyilkos nem is
azért ment a reptérre, mert menekülni akart, hanem csak azért, mert új
áldozatot keresett magának. Hogy a szegény Lars-Erik Hassel saját maga
mondta le a foglalását, eldobta a jegyét, és ebből adódott ez a last minute
lehetőség a hamis útlevéllel rendelkező férfi számára, akinek egyébként az
ügyhöz semmi köze. De mindezek kombinációja azért már teljesen
hihetetlennek tűnt. Valójában biztosra vehették, hogy a kentuckyi gyilkos
Svédországba érkezett. Már csak azt kellett kideríteni, hogy miért.
 Megérkezett Ray Larner FBI-ügynök részletesebb jelentése. A gép a
menetrendnek megfelelően, helyi idő szerint tizennyolc óra húszkor szállt
fel Newark repteréről. Tizennyolc óra három perckor egy magát Lars-Erik
Hasselnek nevező férfi telefonon lemondta a foglalását, tizennyolc óra
nyolc perckor egy bizonyos Edwin Reynoldsnak sikerült megkapnia ezt a
megmaradt jegyet. Tehát öt veszélyes percig várakozott, hogy ne keltsen
feltűnést. Éjfél körül egy takarító tette meg a rettenetes felfedezést az egyik
takarítószer-raktárban ‒ alig két órával a gép leszállása előtt. A reptéri
rendőrőrsről néhány perccel később megjelent egy Hayden nevű felügyelő,
aki felismerte az áldozat nyakán lévő két furcsa lyukat, és azonnal jelentette
az FBI manhattani központi irodájának. Ők rögtön kapcsolatba léptek Ray
Larnerrel, a kentuckyi sorozatgyilkosság avatatlan szakértőjével, aki
megerősítette, hogy igen, A Híres Kentuckyi Gyilkossal van dolguk. Hassel
földi maradványainak és holmijának vizsgálatát követően Hayden bölcsen
azt a következtetést vonta le, hogy a gyilkos minden bizonnyal az áldozat
helyén utazott a Stockholmi Arlanda reptérre tartó járaton. Röviddel ezután
a Scandinavian Airlines pultjának éjszakai személyzete szóban
megerősítette, hogy egy foglalást lemondtak, de olyan későn, hogy a jegy
átcserélésére már nem volt lehetőség. Sőt a kisasszonynak az is eszébe
jutott, hogy valaki az utolsó pillanatban érkezett, hogy jegyet vegyen. De
csak az utasok teljes jegyzékét tudta elővarázsolni a számítógépen, azt az
adatot nem látta, hogy ki mikor vásárolta meg a jegyét. Míg az FBI
kétségbeesetten vadászott egy számítógépes szakemberre, Hayden felvette a
kapcsolatot a svédországi Országos Bűnüldözéssel, és annak vezetője révén
jutott el Jan-Olov Hultin bűnügyi felügyelőhöz. Ekkor Svédországban már
hét óra kilenc perc volt. Hayden sebtében átfaxolt minden rendelkezésére
álló anyagot, ez tette ki a jó részét annak a hatalmas papírkötegnek, amit
Hultin a kezében szorongatott első gyors találkozásukkor, mielőtt
helikopterrel kivitték őket Arlandára.
Ray Larner FBI-ügynök frissen érkezett, gondosan összeállított
jelentésében nem volt az égvilágon semmi eltérés a korábban mondottaktól,
és nem tartalmazott semmiféle lehetséges kapcsolatot Svédországgal sem.
Tehát semmit sem tehetnek. Kivéve, hogy várnak az első áldozatra. És ez
egyszerűen kibírhatatlan.
Így aztán azzal töltötték az idejüket, hogy lelkiekben készültek a
közeledő intenzív időszakra. A délután hátralévő részét tehát olyan apró
feladatokkal töltötték ki, melyek nemcsak az értelmes elfoglaltság látszatát
akarták kelteni, azt az érzést, hogy egyáltalán csinálnak valamit, hanem
mindenkinek egyéni elfoglaltságot jelentettek. Mert egyértelműen úgy tűnt,
hogy mindenki egyedül akarja megemészteni a dolgok állásáról kapott
információt.
Hultin tovább folytatta az FBI-os anyagok gyűjtését és rendezgetését.
Holm visszament a reptérre, hátha a személyzet valamelyik tagjának
bevillant egy emlékkép, vagy fantasztikus gondolatuk támadt, vagy bármi.
Az SK 904 járat személyzete ugyanis a beosztása szerint szintén épp ott
lesz. Holm máris készült magában specialitására, az elbeszélgetésre,
interjúra, kihallgatásra. Nyberg szokás szerint leszállt a stockholmi
alvilágba, hogy körülszaglássza a terepet. Söderstedt bezárkózott a
szobájába, és minden lehetséges intézményt felhívott, ahol Reynolds, aki
bizonyára már nem is a Reynolds nevet használta, megszállhatott. Chavez
elmerült az internet világában. Hogy mégis mit remélt, mit talál ott, az a
beavatatlanok számára örök rejtély maradt. Norlander feladatul kapta,
Hultin szavait idézve, hogy elektromos fogkefével végigsikálhatja a
rendőrfőkapitányság valamennyi vécéjét, ami ugyebár jelentős technikai
előrelépésnek számít e klasszikus büntetési formában. Hjelm pedig ment a
saját feje után.
Bár ugyanolyan kicsi volt az esélye annak, hogy Lars-Erik Hassel
előéletének bármi köze is lehet az esethez, mint annak, hogy a kentuckyi
gyilkos mégiscsak az USA-ban maradt, Hjelm mégis elindult a
sajtópalotába, Hassel volt munkahelyére.
Engedélyezett magának egy sétát ‒ mostanában gyaloglással próbálta
kompenzálni, hogy az utóbbi évek olyan tétlenül teltek. A
Kungsholmtorgeten átvágva elindult a Norr Mälarstrand-öböl felé. Az
arlandai esőfelhő a jelek szerint Stockholm helyett más áldozatot keresett
magának. De azért nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy mégiscsak ott
leselkedik valahol a kulisszák mögött, érezte, hogy nemsokára eljön az
ideje, és akár akarja, akár nem, készen kell állnia arra, hogy lassan
beköszönt az ősz. De most még süt a nap, bár napról napra erőtlenebb. A
Riddarfjärd túloldalán hatalmas macska nyújtózkodott, és kéjesen
dorombolt a késő nyári napsütés vakító fényfürdőjében. Könnyű volt
elképzelni: a Mariaberget sziklái a feje, a Söderled autópálya mintha a
nyelve lenne, azzal iszik a Mälaren-tó vizéből, a karcsú Skinnarviks-öböl
tekergőző teste, mely az elegánsan nyújtózó lángholmen-szigeti hátsó
lábban folytatódik, ahol is a Vasterbro íves hídfarka mutatja az irányt
Marieberg és a sajtópalota felé.
Hjelm mindössze annyit tudott Hasselről, hogy irodalomkritikus volt.
Egyszer-kétszer látta a nevét a nagy napilapok kulturális rovatában, de ezen
túl élete és munkássága egyelőre üres lap volt számára.
Bandukolt a Norr Mälarstrandon, a parton, majd felkanyarodott a
Rälambhovs parknál, ahol a métázók ragaszkodtak hozzá, hogy meztelen
felsőtesttel játsszanak, holott húsz méterről is látszott, hogy már lilára
fagytak. Érdekes, ennyi futkosás után miért nem izzadnak, mint a ló?
A recepción egy rutinos mosoly kíséretében közölték vele, hogy a lift
sajnos nem működik, így aztán a labdajátékosok és a ló helyett izzadhatott
ő. A kulturális szerkesztőségben szomorú, ugyanakkor felfokozott hangulat
uralkodott. Hjelm egy felelősen nyilatkozni képes főnököt keresett, s míg
várakozott, a fel-alá rohangáló irodalmi szerkesztő a lapnak egy kötegnyi,
többé-kevésbé idejétmúlt irodalmi mellékletét tette elébe. Hjelm minden
korábbinál alaposabban tanulmányozta át a kultúrarovatot, és talált néhány
Hassel által jegyzett cikket. Vagy fél órát töltött a lapok tanulmányozásával,
míg végül a főszerkesztő behívta a szobájába, ahol ottléte alatt a
könyvkupacok láthatóan percről percre növekedtek.
A főszerkesztő többször végigsimította őszes szakállát, majd kezet
nyújtott, és szinte darálva mondta:
– Möller. Elnézést, hogy megvárakoztattam. Gondolom, el tudja
képzelni, milyen állapotok uralkodnak itt most.
– Hjelm ‒ mutatkozott be Hjelm, majd az egyik székről leemelt egy
papírköteget, és leült.
 – Hjelm ‒ ismételte meg Möller, majd lerogyott a zsúfolt íróasztal
másik oldalára. ‒ Vagy úgy.
Csak ennyit mondott, de Hjelm azonnal megértetette, hogy az idő
vasfoga nem rágja szét olyan könnyen a régi „hallundai hős” és a
„Tisztogató letartóztatója” neveket. Minden más korábbi hőshöz hasonlóan
éjjel-nappal szembesülnie kellett megfogyatkozott heroizmusával.
– Részvétem ‒ mondta kurtán.
Möller csak fásultan bólogatott.
– Nem tagadom, nehéz felfogni a történteket – szólt végül. ‒ És
tulajdonképp mi történt vele? Azt hiszem, nyugodtan fogalmazhatok úgy,
hogy nem halmoztak el minket információval. Mit írjunk a nekrológba?
Annyit azért megértettem az egészből, hogy nem nagyon illene ide a
szokásos „hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt” kifejezés…
– Meggyilkolták ‒ summázta Hjelm könyörtelenül. ‒ A repülőtéren.
Möller megint csak a fejét csóválta.
– A reptéren… Micsoda pech… Én meg már azt hittem, hogy New
York teljesen biztonságos hely. A New York-modell. „Zéró tolerancia”,
„community policing” és a többi. A fenébe is, hát pont ezért ment oda!
– Hogyhogy ezért?
– Az volt a feladata, hogy kulturális szempontból mutassa be az új,
békés New York-i atmoszférát. Hát ez aztán tényleg a sors fintora.
– És, írt már valamit?
– Nem. Egyelőre csak gyűjtötte a benyomásait. Egy hetet töltött ott, és
a következő héten írta volna meg a cikket.
– Tehát az újság fizette az utazását.
– Természetesen ‒ válaszolta Möller megütközve.
– Lars-Erik Hassel az újság alkalmazásában állt?
– Igen. Mintegy húsz éve tagja a szerkesztőségnek.
– Tehát a háborús nemzedékbe tartozik ‒ csúszott ki Hjelm száján.
Möller értetlenül bámult rá.
– Ezt a kifejezést nem szívesen használjuk itt. Már számtalan
visszaélésre adott okot.
 Hjelm egy darabig csak nézte a főszerkesztőt, majd érezte, nem tud
ellenállni vitatkozási ingerének. Mintha belebújt volna a kisördög, számolni
kezdett:
– Tehát az új, békés New York-i atmoszférát kulturális szempontból
bemutató cikk egy újságíró félhavi fizetésébe került volna, adókkal és
járulékokkal együtt úgy tizenötezer koronába, ehhez jönnek még az utazás
és az ott-tartózkodás költségei, mintegy húszezer korona. Ha jól számolom,
összesen úgy ötvenezer korona.
Möller arca elborult, majd vállat vont.
– Így nem lehet számolni. Az egyik cikk többe kerül, a másik
kevesebbe. Hova akar kilyukadni?
– Voltak kapcsolatai New Yorkban? Barátai? Ellenségei?
– Nem tudok róla, azt hiszem, nem.
– Ön vagy a szerkesztőség más tagja felvette vele a kapcsolatot az
elmúlt héten?
– Igen, egyszer beszéltem vele. Épp a Metropolitanben járt, és nagyon
elégedett volt.
– Az ötvenezer koronás cikk a Metropolitanben tett látogatást is
magában foglalja?
Hjelm most már érezte, hogy le kell állítania magát, ha nem akarja
végleg elveszíteni Möller bizalmát. Igyekezett hangnemet váltani.
– Természetesen beszélnünk kell majd a családjával is. Mit tud róluk?
Möller nagyot sóhajtott, és az órájára nézett. Egy fiatalabb, kopasz
férfi robbant be az irodába egy papírlapot lebegtetve.
– Elnézést a zavarásért ‒ lihegte. ‒ Fogy az időnk. Elkészült Lars-Erik
nekrológja. De mi legyen a halál okával? Egyszerűen hagyjam ki? Azt nem
lehet!
Möller tétova mozdulatot tett Hjelm felé, és megkérdezte:
– Akkor tehát mit írhatunk?
– Azt, hogy meggyilkolták ‒ válaszolta Hjelm szárazon.
A fiatalember döbbenten bámult rá.
– Csak ennyit? ‒ kérdezte végül.
– Miért, nem elég? ‒ kérdezett vissza Hjelm.
 A férfi elrobogott. Hjelm az irodahelyiség üvegfalán keresztül látta,
hogy visszatér a számítógépéhez, és egy profi hentes gyakorlott
kézmozdulataival verni kezdi a klaviatúrát.
– A fiatalok számára nehéz feladat a nekrológírás ‒ védte munkatársát
Möller fásultan. ‒ Ráadásul ha valaki váratlanul hal meg, nincs is mire
támaszkodni. Ehhez elég sok energiára van szükség.
– És ha valaki nem váratlanul hal meg? ‒ kíváncsiskodott Hjelm?
– Arra az esetre van egy sor kész nekrológunk.
Hjelm alig hitt a fülének.
– Jól hallottam? Ott sorakoznak a nekrológok élő emberekről?
Möller mélyet sóhajtott.
– Látszik, hogy nem mozog túl otthonosan a szerkesztőségi munkában.
Végzünk valaha? Hol is tartottunk?
– A családi viszonyoknál ‒ segítette ki Hjelm.
– Lars-Erik jó néhány éve egyedül élt. Két házasság van mögötte,
mindegyikből egy fia született. Máris kapja a címeket.
Möller lapozgatni kezdett egy nagy noteszben, egy papírra
odafirkantott néhány krikszkrakszot, majd átadta a lapot Hjelmnek.
– Köszönöm. És milyen volt újságírónak?
Möller némán elmerengett.
– Az ország egyik legkiemelkedőbb irodalomkritikusa volt. Írók sorsa
függött a véleményétől. Egy cikk alatt a neve minden esetben egyfajta…
nimbuszt jelentett. Nagyszerű, sokoldalú kritikus volt, aki nem habozott
megírni a véleményét, még ha sokan túl keménynek tartották is emiatt. És
mindemellett meg nem értett író is volt.
– Könyveket is írt?
– Az utóbbi időben már nem, de a hetvenes évekből van tőle néhány
gyöngyszem.
– Odakinn átfutottam néhány régebbi kulturális mellékletet, és
megtaláltam bennük néhány kritikáját. Ezekből úgy tűnt számomra, nem
nagyon szerette az irodalmat…
Möller végigsimította a szakállát, és kinézett az ablakon a ragyogó kék
égboltra.
 – A mai irodalom színvonala kritikán aluli – mondta végül. ‒ A fiatal
írók tökéletesen félreértelmezik a hivatásukat. Éppen ezért az utóbbi időben
szinte már nem is írunk irodalomról.
– Hát igen. Én is úgy vettem észre, hogy jóval szívesebben írnak
társadalmi eseményekről, filmfesztiválokról, hivatalos díjkiosztó-
ünnepségekről, hivatali szervezetekben felmerülő konfliktusokról, vagy
interjút készítenek rockegyüttesekkel.
Möller az asztala fölé magasodott, és tekintetével szinte felnyársalta
Hjelmet.
– Miért, maga micsoda? Talán irodalomkritikus?
– Nem, csak egy kicsit elcsodálkoztam. ‒ Azzal Hjelm belelapozott a
feljegyzéseibe. ‒ Találtam egy cikket, amelyikben az egyik kritikus azt írja,
hogy a kritikusok túl sokat olvasnak, jobban tennék, ha inkább kocognának.
– Az élet nem csak könyvekből áll.
– Ez egy örökérvényű bölcsesség. Ha viszont azt állítanám, hogy jobb
rendőr lehetnék, ha kevesebbet foglalkoznék a rendőri munkámmal, az
súlyos szakmai tévedés lenne. Aztán volt egy másik cikk, amelyben az áll,
hogy a mai írók túl sokat törik a fejüket az élet értelmén. Azt hittem, épp ez
az irodalom lényege.
– Ebből is látszik, milyen kevéssé ért a szakmánkhoz ‒ motyogta
Möller, és közben kibámult az ablakon.
– Ezt meg a maga írásában találtam a fiatalokról: céltalan, sápatag
köldöknézők gyülekezete. Aztán itt van néhány idézet Lars-Erik Hassel
írásaiból: „Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán ki lehet-e még hozni valamit
az irodalomból?” Vagy: „Minden jel arra mutat, hogy a képzőművészet és
az irodalom kora lejárt.” „A mindannyiunk által várva várt mélyreható
korábrázolás ezúttal is elmaradt, ez az irodalom tragédiája.” „A költészet
nem más, mint játék.” „Az irodalom már régóta korunk leginkább
túlértékelt művészeti formája.”
És mivel Möller részéről semmiféle visszajelzés nem érkezett, most
Hjelmen volt a sor, hogy az asztal fölé magasodjon.
– Nem gondolja, hogy mégis igazam van abban, hogy Svédország
egyik legkiemelkedőbb irodalomkritikusa nem is szereti az irodalmat?
 Möller tekintete a nem létező felhőkre tapadt. Mintha elszállt volna
belőle az élet. Leírhatatlan fáradtság kerítette hatalmába. Bőven elegendő a
következő életére is.
Mivel nemigen volt már mit hozzáfűznie, és mivel Hjelm
elképzelhetetlennek tartotta, hogy Möller az elkövetkező fél órában
akárcsak megmoccanjon, úgy döntött, elhagyja az emberi katasztrófák
helyszínét. Kilépett a közös szerkesztőségi helyiségbe, és rácsukta az ajtót a
kővé vált főszerkesztőre. Odament a nekrológgal bajlódó fiatal
munkatárshoz. Már abbahagyta a kalapálást, és épp átfutotta a szöveget a
képernyőn.
– Elkészült? ‒ szólította meg Hjelm.
A férfi úgy megrémült, mintha dumdum lövedék találta volna el, és
szakította volna ketté a testét.
– Jaj, ne haragudjon ‒ hebegte, amikor végre összeszedte magát. ‒
Teljesen belemerültem a szövegbe. Igen, elkészültem. Már amennyire jelen
körülmények között készre lehetett írni.
– Kaphatok belőle egy példányt?
– Benne lesz a holnapi lapban.
– De én most szeretném, ha lehetséges.
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Természetesen ‒ válaszolta végül, és megnyomott egy gombot. A
lézernyomtató már köpte is ki magából a papírlapot. ‒ Annak csak
örülhetünk, ha valaki el is akarja olvasni, amit írunk – fűzte még hozzá.
Hjelm átfutotta a szöveget, mely alatt az Erik Bertilsson név állt.
– Megfelel a műfaj minden követelményének – szólalt meg Bertilsson,
mire Hjelm felnézett a papírból, és rápillantott olvasószemüvege fölött,
azon a kis résen, ami így megmaradt a látóteréből:
– Inkább annak, mint a valóságnak?
Erik Bertilsson ábrázatára kiült a rutinos kihallgatótiszt számára oly
ismerős na-most-elszóltam-magam kifejezés, majd elhallgatott.
– Tulajdonképp milyen volt Hassel újságírónak? ‒ szegezte neki a
következő kérdést Hjelm. – Néhány elég fura szöveget találtam tőle.
 – Olvassa el a nekrológot ‒ visszakozott Bertilsson. ‒ Abban mindent
megtalál, amit az ügyről mondani tudok.
Hjelm körülnézett az irodában. A szerkesztőségben kisebb-nagyobb
csoportok száguldoztak fel-alá. Szemmel láthatólag a kutya sem törődött
velük.
– Ide figyeljen, Erik ‒ szólalt meg fenyegetően.
– Mindössze egy gyilkosság áldozatáról szeretnék az igazságnak
megfelelő képet kapni. Minden információnak nagy jelentősége lehet, talán
segít abban, hogy elkapjuk a gyilkost. Amit maga elmond, az természetesen
nyomozási titoknak számít. Egyáltalán nem arról van szó, hogy valakit
hivatalosan megrágalmaz.
– Kikísérem a lépcsőig ‒ sóhajtott fel Bertilsson, és nehézkesen
feltápászkodott.
Kiléptek a folyosóra. Egy lélek sem járt ott.
Bertilsson jól láthatóan a kínok kínját élte át, mintha a pokol
tisztítótüzében égett volna. Kis idő után meghozta a döntést, véget vetett
kínszenvedésének, ledobta magáról mázsás terhét, mértéktelen
frusztrációját.
– A nekrológ megírása munkaköri feladat volt, nem pedig szabad
választás ‒ kezdett bele, válla fölött Hjelmre pislogva. ‒ Soha életemben
nem éreztem még magam ekkora csalónak. Hassel Möller köreiben
mozgott. Hogy még világosabb legyek, ők hozzák meg a döntéseket.
Azonos generáció, azonos értékek, amikről azt hiszik, még ma is pontosan
ugyanazok, mint az aranykorban, a hatvanas években. Valójában pedig épp
az ellenkezője igaz. Iszonyatos erővel próbálják becserkészni az új idők
áramlatait, és boldogan kísérik figyelemmel a szélsőséges trendeket.
Ugyanakkor minimális jelét sem mutatják, hogy bárki kívülállót be
akarnának engedni ebbe a zárt körbe. Hassel arról a könyvről írhatott,
amelyikről csak akart, és mindig valami olyat választott, amit nem is értett
meg, csak hogy derékba törhesse az éppen aktuális író karrierjét. Esztétikai
meggyőződése a hatvanas évekből származott, és arra épült, hogy az
irodalom, úgy, ahogy van, egy nagy ámítás. Még a hetvenes években
publikált egy elméleti, maoista agitációs irományt meg néhány
dokumentumregényt. De azóta minden, amit csinált, csak arra irányult,
hogy kirázza a poloskákat a zászlóból. Se szeri, se száma azoknak az
ígéretesnek mutatkozó irodalmi életpályáknak, amiket személyesen ő
süllyesztett az óceán fenekére.
Hjelmet megdöbbentette ez a hirtelen, szinte terápiás jellegű szóáradat.
Megpróbálta más vágányra terelni a beszélgetést.
– És mi van a magánéletével?
– Előbb évekig csalta a feleségét, majd elhagyta egy fiatal lány miatt,
akinek imponált az úgynevezett műveltsége. Szinte azonnal teherbe ejtette;
és ahelyett, hogy ott lett volna a szülésnél, Göteborgba utazott, és jobbra-
balra kefélt. Mire visszajött, a lány eltűnt az újszülött fiával együtt. Utána
az ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy megdöbbentően fiatal
lányokat szedett fel, akik nem vették észre, hogy se a műveltsége, se a
hajszíne nem valódi. Legendák keringenek arról, hogy milyen kriminálisan
viselkedett a szerkesztőségi és kiadói bulikon. Egy kívülálló el sem tudja
képzelni, mit művelt.
Hjelm teljesen elképedt. Csak bámulta a nekrológot, és megpróbálta
összevetni a Lars-Erik Hassel tevékenységéről olvasottakat Bertilsson
szóbeli változatával. A kettő között a kénköves pokol mélysége tátongott.
– Talán mégsem kellett volna elvállalnia ezt – lebegtette meg a
papírlapot.
Erik Bertilsson vállat vont.
– Sokféle feladat létezik. Van, amire nem lehet nemet mondani, ha az
ember egy kicsit is karrierista. És én egy kicsit az vagyok.
– De csak vannak becsületes kritikusok is?
Bertilsson újfent vállrándítással válaszolt.
– Ők azok, akik alig keresnek. El sem tudja képzelni, milyen kemény
harc folyik itt. Az ember vagy ott van a húsosfazéknál, vagy nem. Köztes
megoldás nem létezik.
Hjelm még tudott volna mit mondani. De nem mondta. Inkább egy kis
ideig Bertilssonon pihentette a tekintetét. Az elmúlt évek mindent felforgató
könyvélményeire gondolt, és megpróbált legalább valami kicsi összefüggést
találni a könyvek és a kulturális élet ma megismert két képviselője között.
 De nem talált.
Köszönetet mondott Bertilssonnak, majd magára hagyta a néptelen
folyosón. Bertilsson csak állt ott mozdulatlanul.
 6

Egy hosszú nap lassan a végéhez közeledett. Hjelm egy banánhéjon

szánkázott be a metrókocsiba. Szó szerint. Egy kecses balettlépést követően
a bal bokájára érkezett, és kicsúszott a száján egy nyomdafestéket nem tűrő
szaftos felkiáltás, így aztán az út hátralévő részében végig magán érezte egy
idős hölgy szúrós tekintetét.
De már a Mariatorget megálló után sikerült úgy tennie, mintha észre
sem venné. John Coltrane hipnotikus szaxofonjátéka egy teljesen más
világba repítette ‒ vagy ahogy még inkább szerette megfogalmazni,
mélyebbre ebben a világban. Muzikális lelki élményeibe hirtelen verbális
zavar rondított bele: ez a Lars-Erik Hassel-féle jellem talán nem is
elhanyagolható tény. Még ha nem is lehet Bertilsson álláspontját könnyen
elfogadni, mégiscsak úgy értelmezhető, hogy Hassel szekrényében akár
csontvázak is lehetnek, amelyek most talán bosszúálló angyalként életre
keltek. Eritreaiak, jutott hirtelen eszébe egy korábbi eset. Természetesen
tökéletes képtelenség, hogy az a bűntény bármi módon kapcsolatba hozható
lenne a kentuckyi gyilkos esetével, de azért mégsem csukta be teljesen az
ajtót maga mögött, mert tapasztalatból tudta, hogy sok esetben a résen
keresztül lopakodik be a megoldás.
Hat körül szépen lezárták a napot egy megbeszéléssel. Csak Norlander
hiányzott, talán megunta a vécésikálást, és hazament. A többiek mind jelen
voltak. Senki semmi újról nem tudott beszámolni. Hultin bibliányi anyagot
gyűjtött össze a kentuckyi gyilkosról, amit haza készült vinni
áttanulmányozásra. Nyberg természetesen feleslegesen pocsékolta erejét az
alvilágban, senki sem tudott semmit. Chavez közölte, hogy holnap reggel
akarja tálalni az interneten talált újdonságokat, Söderstedt pedig potenciális
gyanúsítottak tömegét találta szállodákban és panziókban, a Finnországba
induló hajókon és belföldi járatokon. Svédország-szerte járőrök garmadáját
látta el feladattal, de sehol semmi kézzelfogható eredmény. Kerstin Holm
délutánja mutatkozott a legérdekesebbnek, talán épp azért, mert semmire
sem jutott.
A szépszámú repülőgép-személyzet egyetlen tagja még csak halványan
sem emlékezett az Edwin Reynolds nevű utasra, és később sem tudtak
semmiféle, az üggyel esetlegesen összefüggő eseményt felidézni. Ebből
talán arra a triviális következtetésre lehetett jutni, hogy semmivel sem hívta
fel magára a figyelmet. Átlagember, mint annyi más sorozatgyilkos.
Természetesen az ember hajlamos azt hinni, hogy az a valaki, aki alig egy
órával korábban különös kegyetlenséggel meggyilkolt valakit, valahogy
mégiscsak kitűnik a tömegből. Talán nem úgy, hogy kifordult szemmel
tekinget vadul maga köré, tiszta vér a ruhája, vagy vértől csöpögő baltát tart
a kezében, de valamiben mégiscsak különbözik. De senkinek sem volt ilyen
emlékképe. Mindenesetre ez is egyfajta információ.
Hjelm élményekben bővelkedő délutánját sikeresen belesűrítette
egyetlen mondatba, amivel ő maga nagyon elégedett volt:
– Megoszlanak a vélemények Lars-Erik Hassel irodalmi munkásságát
illetően.
A Skarholmen megállónál kibújt zenei ködfelhőjéből, kinyitotta a
szemét, és odapillantott a szomszéd ülésre. A hölgy szúrós tekintete
továbbra is őt próbálta felnyársalni, mintha a megtestesült Antikrisztus
volna. Úgy döntött, egyszerűen nem vesz róla tudomást. Elfordította a
tekintetét, és épp készült újra lehunyni a szemét, mikor a szemközti ülésen
meglátta Cillát.
– És ki vigyáz a gyerekekre? ‒ szaladt ki a száján. Szerette volna
leharapni a nyelvét, de úgy látszik, nemcsak szerette volna, mert erős
fájdalmat érzett, és felkiáltott.
Cilla fásultan nézett végig rajta.
– Neked is szia ‒ szólalt meg végül.
– Bocsánat ‒ visszakozott Hjelm, majd előrehajolt, és megcsókolta a
feleségét. ‒ Kicsit elméláztam.
Cilla grimaszolva a fülére mutatott:
– Ne ordíts.
Hjelm kirántotta a fülhallgatót.
 – Bocsánat ‒ ismételte meg, és úgy érezte magát, mint egy szociopata.
– A gyerekek már tizenhat, illetve tizennégy évesek, ha egyáltalán még
emlékszel rájuk. Vigyáznak magukra.
Hjelm megcsóválta a fejét, és sikerült kierőltetnie magából egy
nevetést.
– Elharaptam a nyelvem.
– Megérdemelted ‒ vetette oda Cilla, de szemében mosoly bujkált.
A jég megtört. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor
olvastak egymás gondolataiban, és megbocsátották egymás hibáit. Amikor
megtapasztalták, hogy a megszokásoknak van jó oldala is, és az egy
pillanatra győzedelmeskedik a rossz felett.
– Szia ‒ kezdte az egészet elölről Hjelm, és felesége kezére tette a
kezét.
– Szia ‒ érkezett a válasz.
– Hol jártál?
– Zuhanyzófüggönyt vettem az IKEA-ban. A régi már penészes volt.
Nem láttad rajta azokat a fekete foltokat?
– Azt hittem, bagót köpködtél rá.
Cilla elmosolyodott. Régebben nevetett férje fura viccein. Most már
csak mosolygott. Hjelm nemigen tudta mire vélni a dolgot. Vajon azért,
mert már nem volt olyan vicces, vagy azért, mert Cilla bebeszélte magának,
hogy a kávétól bebarnultak a fogai?
Vagy talán ezt nevezik érett viselkedésnek?
Mindenesetre még mindig szépnek találta. Szőke haja, kissé kusza
frufruja, az évek száma nem a derékméretén látszott, hanem megfelelően
elrendezve a szeme körül, és bizony még mindig szexisen öltözött. És az a
tekintet, amivel mindig átlátott rajta! Igaz, mostanában ritkán nézett rá úgy.
Hjelm szerette, ha átlátnak rajta. Ezt életének csak ebben a késői
szakaszában látta be, de egyszerűen így volt. Akin átlátnak, azt észreveszik,
második alkalommal is. És ez nem is olyan gyakori. Because first
impressions last, utálta, de ott visszhangzott benne ez a reklámszöveg.
– Valami történt a munkahelyeden ‒ szúrta ki Cilla.
– Majd otthon ‒ válaszolta Hjelm, és boldog volt.
 – És mi történt a száddal?
– Majd meglátod a tévében.
Norsborgig még beszélgettek erről-arról. Sikerült a beszélgetést Cilla
munkahelyére terelni. Nővérként dolgozott Huddingében egy rehabilitációs
osztályon, és mindig volt egy halom tragikomikus története. Most például
az egyik agysérült beteg belevizelt az egyik kolléga kézitáskájába, aki
viszont csak akkor vette ezt észre, amikor előhalászta a bérletét a
metróbejáratnál.
Ahogy egymást átölelve átsétáltak a számukra jól ismert panelgettón,
ami egykor ‒ most már úgy tűnt, réges-régen ‒ az ő munkahelye is volt, és
a nap kegyesen megosztotta velük estig ügyesen álcázott végtelen
színkavalkádját, és a levegőben továbbra is érződött a késő nyári meleg, és
a darazsak elhaló döngicsélése haláltusájukra utalt, Paul Hjelm
megállapította magában, hogy ilyen a szerelem, ha az ember a középkorúak
sorába lép. Sose legyen ennél rosszabb.
Hazaértek. Danne teljes hosszában elnyúlt a kanapén, tévét nézett.
Társadalomtudománytankönyve gyűrött lapjaival felfelé feküdt mellette az
asztalon.
– Hét óra is elmúlt már ‒ fogadta őket támadóan.
– Mondtam, hogy a hűtőben találjátok a vacsorát ‒ vetette oda neki
Cilla, és nekiállt kibontani a csomagolásból a sötétzöld háttéren arany
egyiptomi hieroglifákkal díszített zuhanyzófüggönyt.
– Már ettünk ‒ jelentette ki Danne, szemét nem véve le a képernyőről.
‒ Mi volt az a borzalmas kotyvalék?
– Mexikói ‒ válaszolta Cilla higgadtan, és magasra tartotta a függönyt.
Nyilván férje véleményét várta.
– És mi áll rajta? ‒ kérdezte Hjelm.
Cilla fintorgott, és elindult a zuhanyfüggönnyel a fürdőszoba felé. Paul
kibontott egy sört, és utána kiáltott.
– Talán egy egyiptomi pornóregény!
Danne kiguvadt szemmel bámult rá a kanapéról.
Kis idő múlva Cilla kezében a régi függönnyel visszatért a
fürdőszobából, és férje orra alá tartotta az undorító penészfoltokat, két
hatalmas fekete plecsnit az alsó sarokban.
– Mit árul el ez rólunk? ‒ kérdezte Cilla színpadiasan, és undorral
mutogatott a két foltra.
– Azt, hogy szoktunk zuhanyozni ‒ hangzott a válasz.
Cilla nagyot sóhajtott, majd megpróbálta begyömöszölni a függönyt a
már amúgy is teli szemetesvödörbe. Aztán előhalászta a hűtőből a maradék
mexikói kotyvalékot, dobozostul betette a mikroba, leült a tévé elé, és
csatornát váltott. Danne szó nélkül elvette a távirányítót, és visszaváltott az
MTV-re.
Hjelm a sör kortyolgatása közben úgy érezte, mintha már látta volna
ezt a jelenetet. Háromezernégyszáznyolcvanhatszor.
– Hány óra? ‒ kérdezte.
– Tizenkilenc, nulla hat, tizenhárom ‒ válaszolta Cilla, aki azzal
kontrázott, hogy bekapcsolta a teletextet, és így sötét betűfüggöny
ereszkedett a képernyőn látható jelenetre.
– Négy perc múlva megszólal a gong ‒ hallatszott a ház urának hangja.
‒ Én az ABC TV műsorát fogom nézni.
A néma párbaj tovább folytatódott a kanapén, egyelőre békésen. Csak
reménykedni lehetett benne, hogy így is marad.
A mikro pittyegett. Tova jött lefelé a lépcsőn, és nagyot sóhajtott,
ahogy meglátta a kanapén folyó harcot.
– Szia ‒ köszöntötte Hjelm tizennégy éves lányát.
– Szia ‒ lepte meg őket egy válasszal. ‒ Milyen későn jöttetek ma
haza.
– Már te is kezded?
Hjelm felhalmozta két tányérra a mexikói kotyvalékot, előhalászott két
kanalat, kitöltött két pohár sört, és sikeresen elegyensúlyozott vele a
nappaliban álló kanapéig.
– Nahát, csak nem egy tankönyv ez itt? ‒ szólt a fiához, aki épp anyja
zsebéből próbálta kirángatni a távirányítót.
– Hagyj békén, apa ‒ morgott a fia, akinek végre épp sikerült
előcibálnia a távirányítót és visszakapcsolnia az MTV-re. Ott viszont pont
reklám ment, úgyhogy megadta magát. Az apai kéz rögtön elragadta a
távirányítót, átkapcsolt a kettes csatornára, és felerősítette a hangot. Néhány
perc volt még a helyi hírekig. Így még éppen jutott idő egy kérdésre.
– És hogy megy az iskola?
Fia most kezdte a gimnáziumot, és Paul néhány kárba veszett órát
áldozott arra, hogy megértse, hogy zajlanak az iskolában a dolgok. Danne
mindenesetre a társadalomtudományi program névre hallgató valamire járt,
ahol a leckék lényegesen egyszerűbbnek tűntek, mint maga az oktatási
rendszer.
– Jól ‒ érkezett a tömör válasz.
Azzal felhangzott a helyi hírek szignálja, ugyanolyan kurtán, mint
Danne válasza.
– Na, mi jön most? ‒ tette fel a költői kérdést Paul Hjelm. Családja
bambán meredt rá.
És már jött is. A bemondónő izgatott hangon számolt be róla, hogy a
rendőrség az Arlanda repülőtéren nagy mennyiségű kábítószert foglalt le a
délelőtt folyamán. Mindezt egy magas rangú rendőrtiszt tragikus
kimenetelű megtámadása előzte meg, ami az ABC TV kamerái előtt zajlott.
Gyengébb idegzetű nézőknek nem ajánlott. Hjelm fokozódó izgalommal
figyelte az adást.
Feltűnt a képernyőn Waldemar Mörner, az Országos
Rendőrfőkapitányság osztályvezetője, papíron az A-csoport főnöke.
Jól fésült, szőke haja arra engedett következtetni, hogy most lépett ki
egy fodrászszalonból, mégis úgy lihegett, mintha egymaga kergette volna
végig az összes bűnözőt az egész reptéren. Nagy valószínűséggel inkább
most ugorhatott ki a helikopterből, és fogalma sem volt róla, mi folyik ott.
De az is lehet, hogy futógyakorlatokat végzett a helikopter belsejében. Sem
a lihegés, sem a tájékozatlanság nem akadályozta a tőle megszokott
magabiztosságban és energikusságban. És abban sem, hogy folyékonyan
hazudjon.
– Waldemar Mörner, az Országos Rendőrfőkapitányság
osztályvezetője ‒ mutatta be a riporter. ‒ Elmondaná, mi is történt
tulajdonképp Arlandán?
 – Az Országos Bűnüldözés értesítést kapott az Amerikai Egyesült
Államok Rendőrségétől, hogy a mai napon nagy mennyiségű
kábítószerszállítmány indult útnak Arlanda felé. Az akcióval kapcsolatos
további részleteket nem áll módomban közölni.
– Elfogtak valakit?
– Minimum egy amerikai állampolgárt előállítottunk kábítószer-
csempészés vádjával. Rövid időn belül további letartóztatásokra számítunk.
A kép szélén feltűnt egy férfi, akit bilincsben elvezettek. Hjelm
felismerte benne Robert E. Norton visszaeső kábítószercsempészt. És bár a
reptéri rendőrség négy géppisztolyos rendőre szorosan közrevette, mégis
sikerült seggbe rúgnia Mörnert, aki felordítva elhasalt. Esés közben a
mikrofonba kapaszkodott, így a riporter is vele repült. A mikrofon zsinórja
meg nyilván rátekeredett az operatőr lábára, mert ő is elterült, mint egy
béka.
Hosszú másodperceken át az Arlanda reptér tetőszerkezetét
csodálhatták a nézők az operatőr nyöszörgése, a riporter sóhajai és Mörner
verbális kinyilatkoztatása kíséretében.
– Hogyazazátkozottkénkövesmennydörgősistennyilacsapna-lerád!
És csak ekkor avatkozott közbe a szerkesztő. Nem volt nehéz
elképzelni az arcára kiülő szadista vigyort.
De a stúdióban várakozó bemondónő számára még ez is túl korainak
bizonyult. Mikor ráirányult a kamera, épp azt kérdezte kétségbeesve:
– Tényleg ezt olvassam fel?
Amikor észrevette, hogy már ég a piros lámpa, egy szemvillanás alatt
összeszedte magát. Lenyűgöző volt, ahogy harcolt önmagával, és minden
erejét bevetve próbálta megőrizni komolyságát.
– A kábítószercsempész elfogásakor szerencsére senki sem sérült meg
súlyosan. Riporterünk kisebb szájsérülést szenvedett, amikor az esés
közben a szájába nyomódott mikrofont eltávolították.
A norsborgi kanapén senkinek sem kellett megőriznie komolyságát.
Mikor elhaltak a nevetés hullámai, és Paul visszaadta Dannénak a
távirányítót, elkapta Cilla tekintetét. Törölgette a szemét, és próbálta rendbe
hozni az arcát, de tekintete végig komoly maradt. Hjelm látta rajta, hogy
megértette, valami készülőben van.
Korán lefeküdtek, mindkettőjüknek kemény napja volt. Danne ott
maradt, továbbra is az MTV-t bámulta. Ez nem az az este volt, amikor a
felelősségteljes szülők szerepében kívántak tündökölni. A gyakorlat azt
mutatta, hogy feltehetően tévénézés közben tanult. Igaz, egyikük sem
értette, hogyan lehetséges az úgynevezett szimultánkapacitás ilyen gyors
kifejlesztése.
– Mi folyik itt tulajdonképpen? ‒ szegezte Paul-nak a kérdést Cilla az
érdeklődés elalvás előtti utolsó szikrájával.
– Eddig még semmi sem történt ‒ válaszolt Paul, miközben kipakolt
néhány könyvet az éjjeliszekrényre. ‒ De egyre nagyobb a veszély.
– És a seb a szádon? ‒ hangzott szinte elhalóan.
– A tévésztár ‒ kuncogott. ‒ Aki Mörnert seggbe rúgta.
– Tényleg kábítószerről van szó?
– Nem ‒ sóhajtotta. ‒ Ez még gyorsabban öl.
Cilla már félig merült az álmok birodalmába.
– Fegyver? ‒ próbálkozott tovább.
– Nem egészen. De többet nem mondhatok. És persze lehet, hogy
túlóráznom kell majd. Még jó, hogy véget ért a nyár.
De ekkor Cilla már aludt.
Paul megsimogatta az arcát. Aztán az éjjeliszekrényen tornyosuló
könyvhalmaz felé fordult. Mariebergből hazafelé betért a könyvtárba a
Fridhemsplannál, és az új számítógépes keresőrendszerbe beütötte a Flassel,
Lars-Erik nevet. Sikerült megtalálnia az 1971-ben kiadott maoista
propagandairományt, és a kicsit később megjelent dokumentarista
regényfolyam két részét.
A propagandaszöveg olvashatatlan volt. Nem is annyira ideológiai
okokból, hanem azért, mert feltételezte a dialektikus materializmus
szókincsének tökéletes ismeretét. Tehát Paul egy szót sem értett belőle.
Szóval ezt írta az az ember, aki aztán később bőkezűen eresztette rá az
elitizmus vádját a svéd írókra.
 A dokumentumregényei ezzel szemben erősen didaktikusnak tűntek.
Az egyik egy Västmanland tartománybeli nagybirtokon játszódott a
századfordulón. Minden társadalmi osztályt alaposan megfigyelt, a piperkőc
nagyúri allűrök mögött megbúvó öröklött brutalitással rendelkező
nagybirtokostól kezdve a mindennapi betevőjéért hősies harcot folytató
elnyomott napszámosig. Hjelmnek volt egy olyan halvány sejtelme, hogy
ezt a felállást már ismeri. Ezzel a könyvvel meg az volt a probléma, hogy
mindent agyonideologizált. A szereplők megformálása tökéletesen háttérbe
szorult az elméleti üzenet mellett. Most aztán megkapta ez a műveletlen
csürhe a maga politikai képzését. Olyan volt az egész, mint valami
középkori példázatgyűjtemény, mely nyíltan az igaz tanítás kézikönyvének
szerepét kívánja betölteni. Az alváscenzúra kérlelhetetlenül működésbe
lépett.
És az a nap, amely egyben a Svédországot védő utolsó fal leomlásának
napja is volt, a rendőrség ellen elkövetett újabb erőszakos cselekedettel
zárult. Épp abban a pillanatban, amikor a nappali faliórája éjfélt ütött, Lars-
Erik Hassel posztumusz támadást indított Paul Hjelm ellen, aki arra ébredt,
hogy A társadalom parazitája jobb sarka úgy megnyomta a bal szemhéját,
hogy az felrepedt.
És ezzel megkezdődött a kentuckyi gyilkos svédországi
tartózkodásának második napja.
 7

Arto Söderstedt feleségével és öt gyerekével a belvárosban lakott, és

tökéletesen elégedett volt. És persze azt is biztosra vette, hogy a gyerekei a
háromévestől a tizenhárom évesig ugyanolyan elégedettek, mint ő.
Akárhányszor leadta őket az óvodában vagy az iskolában, mindig
önmarcangolók hada vette körül, akiknek meggyőződésük, hogy a gyerekek
leghőbb vágya, hogy saját kertjükben vaduljanak. Sokat morfondírozott
azon a pszichoszociális jelenségen, hogy a belvárosi szülők többségének
folyton rossz a lelkiismerete.
Egészen másképp volt ez az elővárosi szülőkkel, akikkel néha
összetalálkozott. Ők mindannyian a végsőkig azon fáradoztak, hogy
meggyőzzék környezetüket arról, hogy megtalálták a földi paradicsomot.
Egy alaposabb vizsgálat során aztán általában az derült ki, hogy ez a földi
paradicsom az alábbiakból áll: 1) a gyerekeket ki lehet hajtani a kertbe, így
nincsenek örökké az ember nyakán; 2) könnyebb parkolni; 3) lehet
grillezni.
A megsemmisítő lelkifurdalás és a túlzott önbecsülés súlyos
feszültségeket kiváltó harca gyakran újabb költözést eredményezett északra,
délre, keletre vagy nyugatra.
Söderstedt megtapasztalta már az érem mindkét oldalát. Mikor az A-
csoportot állandósították, családjával Västerås kertvárosából Stockholm
belvárosába, Södermalmba, a Bondegatanra költözött. Ő maga nem
hiányolta sem a versengő birtoklás szépségét, sem a kötelező barátkozást a
szomszédokkal, akikkel nem talált közös témát. Nem ragaszkodott az
autóhoz, a rettenetes távolságokhoz, a rémes tömegközlekedéshez, a
folytonos grillezésekhez, a csendes vegetáláshoz, a mesterséges természet
közelségéhez, az öntözőcsővel kapcsolatos örökös vitákhoz, a pázsithoz és
virágágyásokhoz, amik nemcsak iszonyatos mennyiségű vizet, de még több
időt nyeltek el, a fantáziátlan építészeti megoldásokhoz, az üres utcákhoz és
mindennemű kultúra hiányához. És ami a gyerekeket illeti, készített egy
rövid listát belvárosi szülők számára, akiket az agresszív elővárosi szülők
gyermekkínzással vádolva akarnak falhoz szorítani. A gyerekkor képei
egész életen át követik az embert. És ha ezek mindössze játszóterekből,
zúzott kővel felszórt udvarokból és néptelen utcákból állnak változatos
házormok, templomtornyok és emberek helyett, akkor ez már nyomós ok a
költözésre. A városban sokkal több a jó iskola, több alkalom nyílik
múzeum- és színházlátogatásra. Szabadidős programok végtelen lehetősége
áll rendelkezésre, és ami szintén nem elhanyagolható, a legkülönfélébb
emberekkel találkozhatnak. Nem is beszélve arról, hogy olyan mértékben
gyakorolhatja egy gyerek az odafigyelést és az éberséget, ahogy a városon
kívül sehol.
Ahogy bandukolt a nevezett város utcáin, hirtelen rádöbbent, hogy ezt
az egész gondolatmenetet talán a jól megszokott lelkiismeret-furdalása
diktálja.
Mégis mi az, amitől egyáltalán boldognak érezzük magunkat?
Mindenesetre nem attól az ötszobás lakástól a Bondegatanon, ami egy
hétfős háztartás számára valóban kissé szűkös. Persze a kérdés az, hogy
valóban olyan fontos-e mindez.
Mivel ma Anja átvállalta a gyerekek szortírozását és szállítását, volt
ideje elsétálni Kungsholmentől Söderig. Volt egy olyan sanda gyanúja,
hogy most hosszú ideig nem engedhet meg majd magának ekkora luxust.
Következtetésképpen tehát amint belépett ezen a csodálatos késő nyári
napon a rendőrfőkapitányság épületébe, máris megcélozta az irodát, ahol
szolgálati autót lehetett igényelni, és aláírásával szentesítette egy robusztus
Audi igénybevételét. Zsebre vágta a kulcsot, és belépett a liftbe.
Megpillantotta magát a felvonó tükrében. Újabb nyár telt el bőrrák
nélkül, villant át az agyán, és azonnal keresett valamit, amin lekopoghatja.
Olyan halovány bőröm van, amilyen csak a finneknek és az angoloknak
adatott meg, gondolta barátságos előítélettel. Olyan hófehér bőrréteg, ami
biztos, hogy leég, de egyébként nem fog rajta a nap. A naptár szeptember
negyedikét mutatott, és épp aznap hozta meg sorsdöntő elhatározását, hogy
áttér a babáknak való 15-ös fényvédő faktorról a 12-esre.
 Igazság szerint az ősz volt a kedvenc évszaka.
De talán nem az idei ősz.
Már a Tisztogató ügyének kapcsán belevetette magát a
sorozatgyilkosságok végtelen tengerébe, és szokásához híven tartott róla
néhány kiselőadást. De egy idő után igyekezett visszafogni magát. Most
viszont volt egy olyan előérzete, hogy lassan újra beszélhet. Mert hát
leomlott Svédország utolsó védőbástyája, meg aztán elérték az országot a
nemzetközi vonatkozású erőszakos bűncselekmények, hogy egy jól ismert
forrást idézzünk. Nyilván nem egyszeri, elszigetelt esetről van szó.
Tény, hogy ő már ismerte a kentuckyi gyilkost. Korábban olvasott róla,
és némi emléke is volt az olvasottakról. Ugyanis pont ez a gyilkos az egyik
legelső a sorozatgyilkosok hosszú sorában.
Ugyanakkor volt valami különös a gyilkosságok végrehajtásának
módjában. Valami, ami sehogy sem illett egy tipikus sorozatgyilkoshoz.
Azok a borzasztó fogók… Nem tudta megmondani, hogy mi, de valami
nem stimmelt. Mindenképp szeretett volna személyesen beszélni Ray
Larnerrel az FBI-tól, de nem tudta, hogy lehetne ezt nyélbe ütni Hultin
megkerülésével. Bár Hultinnál jobb főnöke még sosem volt, mégis
hiányzott belőle az a tudás, amivel ő rendelkezett a jogi gépezet szürke
világát illetően. Söderstedt ugyanis valaha védőügyvéd volt, Finnország
legjobb védőügyvédéinek egyike, és a legmagasabb körök legnagyobb
bűnözőinek legnagyobbjait képviselte. Aztán megszólalt a lelkiismerete, és
mindent otthagyott. Svédországba menekült, kissé túlkorosan elvégezte a
rendőrtiszti főiskolát, majd egy egyszerű rendőri állást megpályázva
békésen éldegélt vidéken, Vasteräsban. Most aztán úgy gondolta, hogy
korábbi védőügyvédi szerepe, mint a bűnöző helyettese, hasznosítható
lenne ebben az ügyben. Abban biztos volt, hogy teljesen bele kell élnie
magát a sorozatgyilkos helyébe ahhoz, hogy el tudja kapni.
Annyira belemerült a belvárosi szülőket és a sorozatgyilkosokat
elemző gondolatmenetébe, hogy észre sem vette, és elkésett. Ez pedig
egyáltalán nem állt szokásában. Így tehát nagyon meglepődött, amikor
kinyitotta a „Vezérkari Központ” ajtaját, és nemcsak az egész
nyomozócsoportot találta ott, hanem magát Waldemar Mörnert is teljes
életnagyságban, amint ujjaival dobolva ott ült Hultin íróasztalának
peremén.
Mivel Söderstedt nem számított erre a találkozásra, annyira
meglepődött, hogy elröhögte magát. Ez nem volt túl sikeres megoldás.
Mörner szokatlanul frissnek és üdének tűnt, az arlandai események nem
hagytak rajta nyomot, de Söderstedt idétlen röhögésének hatására egy kis
jelet tett láthatatlan személyi lapjára, amit nyilván sosem lehet már onnan
kitörölni. Ráncba borult homlokkal még egy röpke, gyilkos pillantást is
vetett az újonnan érkezettre. Aztán megint a régi önmaga volt.
– Remélem, nem válik megrögzött szokásává a késés, Söderstedt ‒
fűzte azért hozzá. ‒ Olyan kihívás előtt állunk, amilyenről a modern
időkben kis hazánkban még csak nem is álmodtunk. De tempus fugit, az
idők változnak, és velük változunk mi is. Ne hagyjuk, hogy a reptéri négy
feljelentés a legcsekélyebb mértékben is megzavarja a munkánkat, hanem
lépjünk egyet előre e gigantikusnak ígérkező nyomozásban.
– Négy? ‒ ámuldozott Norlander.
– Egyelőre ‒ fűzte hozzá Hultin jól ismert közömbös hangján.
Mörner mintha meg sem hallotta volna, szenvedélyesen beszélt
tovább:
– A felsőbb emeleteken folytatott kőkemény munka eredményeként
sikerült szerény személyemnek elérnie, hogy az ügyet az önök dolgos
kezébe helyezzük, remélem, megfelelnek majd a legfelsőbb vezetés önök
irányában tanúsított bizalmának. Mivel minden erő összpontosítására
szükség van, szélesítsék ki a látókörüket, terjesszék ki a látóhatárt.
Személyes erő- és tőkebefektetésük jelentős hozamra számíthat a vezetőség
jövőbeni terveiben, és a távolban fényesen tündöklő jövő ragyog. Az alagút
végén már látszik a fény. Kemény erőfeszítésük, megfeszített munkájuk
elnyeri majd méltó jutalmát. Ragadják meg a napot, ne hagyják veszni a
pillanatot, legjobb tudásuk szerint dolgozzanak! Csak keményen, uraim! És
hölgyem, természetesen, hölgyem. Az önök szorgalmas munkájának
függvénye tehát Svédország jövője.
Miután ezeket a végtelen bölcsességeket ledarálta, Mörner az órájára
pillantott, és elvágtatott.
 A teremben néma csend uralkodott. Mintha elakadt volna a szavuk.
Egy ilyen bevezetés után minden mondatnak súlya lett. Minden egyes szó a
svéd nyelv szívét megcélzó gyilkos lövedékké válhatott.
– Ilyen barátok mellett nincs is szükség ellenségekre ‒ szólalt meg
végül Hultin a lehető legközömbösebb hangon, a helyzethez illően egy
másik bölcsességet előkapva, hogy így billentse helyre a nyelvi egyensúlyt.
Aztán folytatta: ‒ Az éjszakát a kentuckyi gyilkossal töltöttem.
– Akkor igazán nem ütközhet nehézségbe a kézre kerítése ‒ szólalt
meg Söderstedt, aki még mindig nem tért magához a meglepetéstől. Hultin
egyszerűen figyelmen kívül hagyta elmés megjegyzését.
– Mindenkinek az íróasztalára tettük az összefoglaló jelentést.
Elképesztő mennyiségű anyagról van szó. És valahol biztosan benne van,
hogy hogyan kapcsolódik az ügy Svédországhoz. Én már átfutottam, de
semmi újat nem találtam. Ha időtök engedi, elmerülhettek a részletekben.
Félő, hogy újabb gyilkosságra van szükség ahhoz, hogy valami
értelmezhető nyomunk legyen.
– És mi van, ha csak azért jött Svédországba, hogy nyugdíjba
vonuljon? ‒ elmélkedett hangosan Nyberg, aki maga bizony már örökösen
ebben a vágyban élt. ‒ Akkor aztán ülhetünk itt és malmozhatunk, míg
tényleg nyugdíjba nem megyünk.
Gunnar Nyberg számára ez a gondolat nem is volt olyan rémisztő.
Nyakon lőtték, amikor a Tisztogató után nyomoztak. Egy hajszálon függött,
hogy a szorgalmas templomi kórista ajkáról soha többé ne röppenjen fel az
ének. De félévi lábadozás után végül mégis visszatérhetett a nackai
templom kórusába, és basszusa csak még mélyebb lett, még öblösebb. Most
aztán tényleg ujjongva énekelt, nem is annyira Isten dicsőségére, bár erről
sem feledkezhetett meg, hanem inkább annak örömére, hogy egyáltalán van
hangja. A kentuckyi gyilkos hangszálfogója Nyberg számára rosszabb volt
a sátán háromágú villájánál. Fennállt a veszélye, hogy újra úgy veti bele
magát a dolgokba, mint régen, pedig ezt a nyugdíjára várakozva igyekezett
gondosan elkerülni. Az egyetlen aprócska probléma csak abban állt, hogy
addig még van vagy húsz év.
 – Alig száradt meg a vér a kezén, amikor megérkezett ‒ válaszolt
Hultin a közbeszólásra. ‒ Nemigen hiszem, hogy valaki így vet véget a
pályafutásának. Hiszen teljesen észrevétlenül is besurranhatott volna az
országba, de nem tudott uralkodni a vágyán. Nem, nem! Kell hogy legyen
valami konkrét célja!
– Pont ezen gondolkodtam én is ‒ szólalt meg a másik kórusénekes,
Kerstin Holm. Feketében volt, mint mindig, egy olyan kis fekete
bőrszoknyában, amit Hjelm egyszerűen nem tudott nem észrevenni.
Hirtelen visszarepült egy évet az időben. A tegnapi otthoni béke mintha újra
résnyire nyitotta volna előtte a tiltott ajtókat, és hirtelen azon kapta magát,
az jár a fejében, vajon hogy érzi magát kolléganője, és ki lehet az az új férfi
az életében, és vajon mit gondol róla azok után, ami történt? Kapcsolatuk
szenvedélyesen indult, de nem volt jövője. Lehet, hogy gyűlöli ez a nő?
Néha az az érzése. És tényleg ő hagyta ott, vagy fordítva történt? Mindezt
továbbra is köd borítja. Misterioso, jutott eszébe.
Gondolatai egy csapásra visszatértek a jelenbe, ahogy Kerstin Holm
megszólalt:
– A sorozatgyilkosság tulajdonképp arról szól, hogy a gyilkos azt
akarja, vegyék észre ‒ osztotta meg a gondolatait. Ő mindig egy kicsit
másképp szólt hozzá a témához. Nőiesen, talán. ‒ Azt akarja, hogy az
áldozat lássa a gyilkosát, lehetőleg sokáig, és a társadalom vegye észre az
áldozatot, és azon keresztül a gyilkost. Olyan nem létezik, hogy valaki
sorozatgyilkosságot követ el, és elrejti az áldozatait. Akkor valami másról
van szó. Mint például Thomas Quick esetében. Erről tudunk valamit?
Emberünk elrejtette valaha is az áldozatait?
Hultin újra lapozgatni kezdett.
– Így kutyafuttában azt válaszolhatom, hogy nem. De ha szerinted ez
fontos, akkor járj utána alaposabban.
– Azt hiszem, mindenkinek az az érzése, hogy itt valami nem stimmel.
Nem nagyon, csak egy kicsit. Egy különösen kegyetlen, vérszomjas
emberrel állunk szemben, aki tizenöt évre visszavonul. Aztán kimegy a
reptérre, van nála egy hamis útlevél, de nincs repülőjegye. A legnagyobb
esti nyüzsgésben megöli Hasselt a világ egyik legnagyobb repülőterén,
anélkül hogy egyetlen nyomot is hagyna maga után, viszont nem rejti el a
hullát. Magán viseli egy klasszikus sorozatgyilkos valamennyi
ismertetőjelét, ugyanakkor egy hidegvérű bérgyilkos professzionalizmusát
is. Tényleg azt akarta, hogy észrevegyük? Vagy egyszerűen csak azt akarta
közölni velünk, hogy hova tart? Lehet, hogy van egy olyan üzenet is, hogy
miért tartott pont ide. Ezt már korábban is megvitattuk, de úgy tűnik, ez a
kombináció nemcsak veszélyes, hanem téves is, valamiképp.
Mindannyian leginkább a valamiképpel értettek egyet.
– Lehetséges lenne, hogy mindennek ellenére mégiscsak
összefüggésben áll az egész Hassel személyével? ‒ kockáztatta meg Hjelm.
‒ Tegnap este átfutottam a hetvenes évekből származó maoista írásait, hát
ezt nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni.
Megtapogatta leragasztott szemhéját, majd folytatta:
– Játsszunk el inkább azzal a gondolattal, hogy a kentuckyi gyilkos
maga a KGB, és hogy az amerikai sorozatgyilkosság egy szovjet import
következménye. Ezért ez a sok azonosítatlan áldozat. Nem lehet esetleg,
hogy Hassel rendelkezett valamilyen információval az áldott hetvenes
évekről, amit nem volt szabad elárulnia? Vagy egyike volt a veszélyes
elemeknek, árulóknak vagy kettős ügynököknek? Talán nem hivatalos úton
lehetne kicsit érdeklődni Larnernél, hogy felmerült-e korábban valami
hasonló gondolat.
– Ez viszont ‒ vette át lelkesen újra a szót Kerstin Holm ‒
megmagyarázná a hosszú szünetet is. A gyilkost vagy akár gyilkosok
seregét a nyolcvanas évek elején, röviddel Brezsnyev halála után
egyszerűen hazahívták. A KGB akkor beszüntette a tevékenységét, ez így
stimmelne is. Aztán tizenöt év múlva újra feltámad Oroszországban az
elégedetlenség, a kommunisták előretörnek, előszedik a jégre tett
ügynököket, barátunkat visszaküldik Amerikába, és kezdődik újra a játék.
– És amikor elkészül az amerikai listával, következik a svéd ‒ vette
vissza lelkesen a stafétabotot Hjelm. ‒ Egy profi precizitásával méri fel a
veszélyeket, és hogy hogyan tudná a legjobb módon értesíteni kiszemelt
áldozatát arról, hogy közeleg, anélkül persze, hogy közben elkapnák. Mert
nyilvánvaló, hogy azt akarta, vegyék észre, csak nem pont úgy, ahogy mi
gondoltuk. Nem azt akarta, hogy mi vegyük észre, hanem azok, akiket meg
akar büntetni. Keresztes hadjáratot folytat, az a célja, hogy halálra rémissze
az árulókat. Vegyék észre, hogy a szovjet állam nem halott, hogy soha nem
lehet elmenekülni előle, és köszöni, remekül megvan mint állam az
államban.
– Másrészt viszont ‒ fűzte tovább Holm a gondolatot ‒ természetesen
tökéletesen tudatában van annak, hogy üzenete elsősorban a rendőrséget éri
el. Ez tehát azt kell hogy jelentse, hogy vagy arra vár, hogy újra életre
kelnek a régi, jól bevált informátorok, és minden napvilágra kerül, vagy épp
ellenkezőleg, maga a rendőrség a célja, és ebben az esetben a rendőrök egy
nagyon kis csoportja: pont azok, akikről előre tudhatja, hogy megkapják az
ügyet.
– Amennyiben tehát úgy áll a helyzet, hogy valakinek itt az A-
csoportban vagy valahol feljebb Lars-Erik Hasselhez hasonló múltja van, az
jobb, ha vigyáz magára.
– És szépen jelentkezik ‒ fűzte hozzá Holm.
– Előlép rejtekéből ‒ toldotta meg Hjelm.
Elhallgattak. Hirtelen nemcsak átlépték a nemzetközi nagypolitika
mezsgyéjét, és visszakeveredtek a hidegháborúba, de még maga az A-
csoport is belekeveredett az ügybe. Lehet, hogy tényleg ilyen bonyolult ez
az egész?
Vajon közülük valaki a kentuckyi gyilkos valódi célpontja?
– Mit tudunk Mörner múltjáról? ‒ tette fel a kérdést Hjelm
gonoszkodva.
A bizalmatlanul ide-oda röppenő pillantások tüzében elkapta Kerstin
tekintetét. Hosszú idő óta először néztek elégedetten egymás szemébe.
Jelentőségteljesen, sokat sejtetőn. Holm visszafogott mosolya lenyűgözte
Pault.
Hultin arcán viszont nyoma sem volt semmi hasonlónak.
– Mörner nem igazán veszélyes másra, csak saját magára ‒ mondta
keserűen. ‒ Valaki más esetleg, aki fel akarja fedni magát?
Senki sem akarta.
Hultin bársonyos hangon folytatta:
 – Remek elméleteket gyártotok, minden elismerésem, de az
elhangzottak megérdemlik az év paranoiása díjat. Abból a banális tényből
kiindulva, hogy a hullát előbb fedezték fel a Newarkon, mint hogy a gép
leszállt volna Arlandán, azt az elegáns következtetést vonjátok le, hogy a
KGB üldözi az A-csoportot, hogy az amerikai sorozatgyilkosság teljes
egészében szovjet kezdeményezésen alapul, és hogy mind a huszonnégy
áldozat, akiknek kilétét nem vizsgáltátok meg alaposabban, szovjet áruló.
És hogy mindez elkerülte az FBI figyelmét, továbbá hogy egy közeli
kollégánk KGB-kapcsolatokkal rendelkezett. Nektek aztán van fantáziátok.
– De azért vicces volt, nem? ‒ fűzte hozzá Hjelm ugyanolyan
bársonyos hangon.
Hultin figyelmen kívül hagyva a hozzászólást emelt hangon folytatta:
– Ha ennek az egésznek bármi köze is van a nagypolitikai hatalmi
játszmákhoz, akkor mi csak marionettbábuk vagyunk. Sem én, sem Larner
nem hagyta figyelmen kívül ezt a lehetőséget. De ha így is lenne, akkor sem
úgy állnak a dolgok, ahogy ti leírtátok. Akkor ugyanis az egész ügynek
biztosan csak bizonyos részleteit látjuk.
– Az elmondottak lényege igazából az, hogy nagyon sok mindent
eltitkolnak előlünk ‒ szögezte le Kerstin Holm.
– Akkor lépjünk tovább ‒ mondta Hultin békülékenyen. ‒ Tehát te,
Kerstin, magadra vállalod az amerikai áldozatokat. Gondosan utánajársz,
kikről is van szó, mit mond róluk az FBI, van-e közöttük valamilyen
kapcsolat, vagy akár köztük és Svédország között. Nézd végig olyan
szemmel, hogy lehet-e valami, amiről megfeledkezett az FBI. Nagy falat,
de te akartad…
Hultin turkálni kezdett a papírjai között, és kis időre ugyanolyan
összevisszaság uralkodott a fejében, mint a hatalmas adathalmazban. Majd
hirtelen összekapta magát.
– Ezt az összejövetelt eredetileg Jorgénak akartuk szentelni, aki egész
éjjel az interneten szörfölt.
Chavez az egyik sarokban kuporgott, és valóban nagyon nyúzottnak
tűnt. Aki sok időt tölt a hálón virtuális keresztkapcsolások között, annak
csábító lehetett a paranoia, és minden jel arra utalt, hogy Chavez engedett a
csábításnak. Tehát fáradt volt, nagyon fáradt.
– Szóval… ‒ kezdte teljesen kimerülten. ‒ Persze nem tudom, hogy
egyáltalán képesek vagyunk-e befogadni még valamit a hallottak után.
Mindenesetre órákon át cseteltem egy olyan oldalon, ami jól el van dugva a
neten, elég nehéz rátalálni. Ez a FASK, a Fans of American Serial Killers,
egy rivaldafényt nemigen kedvelő szervezet. Leleményességre és ‒
töredelmesen be kell vallanom ‒ némi pénzügyi forrásra is szükség volt
ahhoz, hogy eljussak hozzájuk. A kentuckyi gyilkost prózai egyszerűséggel
K néven emlegetik, és a FASK teljesen őrült tagjai szemében nagy hősnek
számít. Tudomásuk van arról, hogy újra akcióba lépett, de a
hozzászólásokból arra következtettem, hogy azt még nem tudják, hogy
Svédországba távozott. Ami persze egyben azt is jelenti, hogy nincsenek
kapcsolataik a legfelsőbb körökben.
– Remélem, nem hagytad idevezető lábnyomok sorát magad után ‒
szúrta közbe Hultin, aki szinte semmit sem tudott a webes
játékszabályokról.
– Remekül álcáztam magam ‒ közölte vele Chavez szűkszavúan. ‒
Mindenesetre van egy sor elméletük K-val kapcsolatban, amiket nem árt, ha
mi is ismerünk. A legtöbb persze légből kapott marhaság, mint Kerstiné és
Paulé, de találtam mást is, olyat, aminek több értelme van. És ők is oda
lyukadtak ki, hogy K egy igazi profi. Vannak köztük, akik meg vannak
győződve róla, hogy magas rangú katonatiszt. A vietnami erők Commando
Coolja mögött minden bizonnyal egy titkos parancsnok álhatott, aki
közvetlenül az elnök alá volt rendelve. Senki sem ismeri a
személyazonosságát, ez az egyetlen adat, amit Larnernek sosem sikerült
kiderítenie. De az említett körökben Balls néven emlegetik; nyilván sosem
látták A Rózsaszín Párducot. A mendemonda szerint ez a Balls találta fel
azt a hírhedt hangszálfogót, és később komoly állást kapott a Pentagonban.
Larner gyanúsítottja viszont az a countryzenész nevű illető, aki aztán
autóbalesetet szenvedett…
– Wayne Jennings ‒ segítette ki Hultin.
 – Köszönöm. Ő az FASK szerint mindössze Balls segédje volt. Az
igazi nagystílű bevetéseket Vietnamban személyesen Balls irányította.
Idézet a FASK-tól. Sőt arról is meg vannak győződve, hogy Balls maga K.
Azóta már valószínűleg tábornok. A sorozatgyilkosfanek szerint akkor
hagyta abba a gyilkolászást, amikor áthelyezték Washingtonba, és nem
folydogált többé vietnami vér az ereiben. És akkor vágott bele újra, amikor
nyugdíjazták. Nos, szerintem ez az elmélet egészen helytállónak tűnik.
– De nemigen lehet ez a Balls az a személy, aki felbukkant
Svédországban, hiszen egy harminckét éves férfi útlevelével utazott.
Chavez annyira hevesen bólogatott, amennyire ilyen fáradtan csak
tudott.
– Pontosan. Így szélesebb perspektívából láthatjuk az FBI
gondolatmenetét. Az az elképzelés, hogy a kentuckyi gyilkos idejött volna
Svédországba, elég ingatag alapokon áll. Logikus következtetés volt az
akkori körülmények között, de mindössze egyetlen tényen alapszik, azon,
hogy Hasselnél nem találtak repülőjegyet. Aztán a hirtelen jött feltételezés
axiómává vált. Hiszen még azt sem tudjuk, mikor ölték meg Hasselt. Az is
lehet, hogy egyszer csak valami eszébe jutott, amit még elintézhet, és úgy
döntött, hogy marad még néhány napot. Nem kizárt, hogy tényleg ő maga
telefonált és mondta le a repülőjegyét. Aztán egyszerűen eldobta. Talán ott
maradt még, és felhajtott néhány sört. És amikor vécére kellett mennie,
megtámadták és megölték. És ugyanebben az időben egy fiatalabb bűnöző
megérkezett a repülőtérre, talán rámenős behajtók elől menekült, vagy ki
tudja, és távozott az útjába akadó első repülőgéppel, teljesen mindegy volt
neki, hova. Tizenkét perc múlva indult a stockholmi gép, tehát erre pattant
fel. Ebben az esetben tehát a kentuckyi gyilkos el sem hagyta az országot.
Ez mennyire hihető?
Hultin végignézett a társaságon. Mivel úgy tűnt, senki sem kíván
hozzászólni, vállalta ő a megtiszteltetést.
– Azon túl, hogy kicsit sok benne a véletlen egybeesés, szinte teljesen
bizarrnak tűnik, hogy Hassel csak azért ment volna ki a reptérre, hogy ott
változtasson utazási szándékán. A szabályok ellenére fütyült rá, hogy a gép
indulása előtt egy órával becsekkoljon, legalább fél órát késett, aztán
telefonált, és lemondta a jegyét, ahelyett hogy szépen odasétált volna a
pulthoz?
– Szerintem ez az egész egy megrögzött alkoholistára vall ‒ szólalt
meg Gunnar Nyberg. ‒ Talán késve érkezett a reptérre, összevissza
kavargott, észrevette, hogy lekéste a becsekkolást, azt hitte, hogy ezzel már
eljátszotta az utazás lehetőségét, és inkább felhívta a jegyirodát, hogy ne
kellje elviselnie a földi személyzet lesújtó pillantásait. Aztán tovább
bóklászott a reptéren, és pechjére rossz emberrel keveredett vitába. Így
Jorge feltevése már inkább helytálló.
– Csak az itt a bökkenő ‒ morfondírozott Hultin közömbös hangon
hogy a boncolás nem mutatott ki megnövekedett alkoholszintet. És
kábítószert sem. Ezt ti is tudhatnátok, ha szófogadóan elolvastátok volna
Larner összefoglalóját.
– És mi történt a csomagjával? ‒ tette fel a kérdést Nyberg, csak hogy
megerősítse, valóban hiányos az olvasottságuk.
– Ott volt mellette. Ez is hidegvérű gyilkosságra utal. Nemcsak hogy
sikerült hangtalanul betuszkolnia Hasselt egy kis lyukba a newarki
forgatagban, de még a csomagját is bepréselte mellé.
Hultin mély sóhaj kíséretében megpróbált levonni néhány
következtetést.
– Próbáljunk kőkemény logikával dolgozni. A jegyet az indulás előtt
tizenhét perccel mondták le. A személyzet természetesen azt gondolta, hogy
maga Hassel telefonál valahonnan máshonnan. De ha nem a reptérről
telefonált, akkor mi a francnak ment oda? Mert hát, mint tudjuk, odament:
egyrészt mert a helyszíni szemle szerint a gyilkosságot minden
valószínűséggel abban a sufniban követték el, másrészt meg elég nehezen
lett volna kivitelezhető keresztülszállítani egy hullát egy tömött reptéri
várócsarnokon. Ebben egyetértünk, ugyebár. Tehát két lehetőség marad: 1.
Hogy ő maga telefonált, de a reptérről, ami eleve kizárt. A) Mert akkor
elérte volna a gépet ‒ hiszen az öt perccel később felbukkanó Reynolds ezt
megtette vagy B) hirtelen valami eszébe jutott, és az utolsó pillanatban
meggondolta magát. De akkor mi a fenének telefonált, ha józan volt? Miért
nem fordult egyszerűen vissza, és ment taxival Manhattanbe? Vagy pedig:
2. Valaki más telefonált. És ha valaki más telefonált, annak bizonyára
nyomós oka volt rá. És a legnyomósabb ok csak az lehetett, hogy
mindenképp a stockholmi gépre akart feljutni. Hayden ösztönös
feltételezése tehát továbbra is mindannyiunk számára érvényes
munkahipotézis, ha nem is axióma.
– Oké ‒ kezdte Chavez, aki talán ammóniát szippantott a menetek
között. ‒ Nem ez volt a legfőbb kiindulópontom. Vagyis azt akarom
mondani, hogy az egész feltevés Balls személyére épül. Amennyiben
emberünk nyugalmazott tábornok, akkor bizonyára nem jelent számára túl
nehéz feladatot, hogy félrevezető nyomokat hagyjon maga után. Nyilván
rendelkezésére áll egy rakás nagyravágyó harminckét éves katonatiszt, aki
felléphet kevésbé lelkiismeretes helyettesítőként. Balls tehát valamilyen
okból úgy érezte, hogy jó volna megszabadulni az FBI-tól. Nyilván
megelégelte, hogy Larner örökösen a nyomában van. És mit tehet az ember,
ha a legbiztosabb módon akarja leszerelni az FBI-t? Távozik az országból.
Az FBI nem a CIA, az FBI működési területe tökéletesen behatárolt:
kizárólag az Amerikai Egyesült Államok határain belül léphet akcióba.
Tehát gondosan kiválaszt egy olyan országot, ahol a rendőrség gazdasági
lehetőségei szűkre szabottak, a prioritások átláthatatlanok, a főnököket ki
tudja, milyen rejtélyes módon jelölik ki, röviden tehát feltételezhető, hogy a
rendőrség elpuskázza a lehetőséget, és meggyilkol valakit, aki ennek az
országnak az állampolgára, eltulajdonítja a repülőjegyét, és gondoskodik
róla, hogy a helyettesítője azt a látszatot keltse, hogy megérkezett a
kérdéses országba. Az FBI ebből nemes egyszerűséggel azt a következtetést
vonja le, hogy hála istennek megúszták, hogy az üggyel tovább kelljen
foglalkozniuk. Tökéletesen egyetértek Kerstinnel és Paul-lal abban, hogy
valamiféle üzenet rejlik ebben az igencsak különös reptéri közjátékban, de
talán inkább az FBI-nak címezve, mintsem Svédországnak. És könnyen
meglehet, hogy ez az egész svéd kapcsolat csak hamis nyom. Komoly
kétségeim vannak afelől, hogy itt van. A helyettese talán átlépte a határt,
útlevelet cserélt, és már repült is vissza, el sem hagyta Arlandát. És otthon
várta egy nyugalmazott, de legkevésbé sem hatalomnélküli tábornok, aki
gondoskodott róla, hogy az illető néhány lépéssel feljebb jusson
karrierjének lépcsőfokain.
Az A-csoport valamennyi tagja bambán nézett maga elé. Nagy volt az
elhullás esélye. Az elmúlt egy órában csak úgy röpködtek a különféle
feltételezések és elméletek a levegőben, úgyhogy azonnali hatállyal
szellőztetniük kellett. Viggo Norlander, az egyetlen közülük, aki saját kis
reptéri közjátékát követően magát tökéletesen idiótának álcázva egész idő
alatt némán ült, összefoglalta a hallottakat:
– Egyszóval egy helyben topogunk.
– Pontosan ‒ nyugtázta Hultin kedélyesen.
 8

És elmúlt ez a nap is.

És a következő is.
És még egy pár nap.
És nem történt semmi. Még csak a sajtó sem fújta meg címlapsztori-
harsonáit. A csoport zavartalan nyugalomban színlelhette a munkát, ami a
maga módján még elviselhetetlenebbé tette a semmittevést. Mert
egyszerűen nem volt mit csinálniuk. Még csak arra sem volt szükség, hogy
kitessékeljék az őket örökösen zaklató újságírókat, ami azért máskor
mégiscsak egyfajta keserédes kielégülést jelentett számukra.
Persze azért csurrant-cseppent egy-két gyilkosság az ország
valamelyik zugából, no meg bűntények, amelyekben amerikaiak is
felbukkantak. Egyik jelentés sem tűnt használhatónak. Hacsak nem
alkalmazkodott a kentuckyi gyilkos villámsebesen a svéd körülményekhez,
és nem kezdett titokban szenilis öregek gyilkolásába, ez történt ugyanis
Sandvikenben, egy öregek otthonában. Vagy tizenkét éves fiúvá változott,
aki úgy megrúgott egy állapotos asszonyt, hogy annak eltört bordája
azonnali vetélést okozott a nyílt utcán, vagy kéjgyilkosságot követett el egy
hatvankét éves prostituálton egy költöztető autón szállított
gardróbszekrényben, esetleg begyömöszölt egy egyéves kölyköt a
mélyhűtőbe, öngyilkos lett egy orrsprayjel, házi pálinkának nézte a
kénsavat, vagy megtámadta a szomszédját egy nem éppen átlagosnak
mondható „fegyverrel”, egy frissen élezett gereblyével. Hivatalosan Nyberg
foglalkozott a különös halálesetekkel, nem hivatalosan fütyültek
valamennyire. Nyberg inkább leereszkedett az alvilágba, ahol háborítatlanul
terrorizálhatta jól ismert, kisstílű bűnözőit.
Ugyanígy álltak azokhoz az esetekhez, ha a Svédországba látogató
amerikaiak követtek el valamit. Ezen a téren Norlander igyekezett
összefogni a láthatatlan szálakat. Úgy érezte, meglepően sokáig tartott
kimászni a tökéletes idióta szerepéből. De végül sikerült. És egy férfi
például, aki elég bolond volt ahhoz, hogy a Reynold Edwins nevet válassza
magának, magára vonta Norlander figyelmét. Bár inkább a neve, mintsem
tevékenysége miatt, ami ugyanis abból állt, hogy bejárta Malmö általános
iskoláit, és kislányokat vadászott a pornófilmjeihez. Három amerikai
üzletember szexuális szolgáltatásokat vett igénybe egy illegális göteborgi
pornóklubban, és a leghatározottabban kitartottak álláspontjuk mellett, hogy
jogellenes, hogy ez jogellenes. Egy másik amerikai, akiről nem adtak
pontosabb leírást, a Gårdet egyik kulcsmásolójában olyan kulcstípusról
készíttetett másolatot, amelyet nem szabad sokszorosítani. A lakatos utólag
mégis maga jelentette az esetet, így az ügy azzal zárult, hogy őt tartóztatták
le. Egy másik azonosítatlan amerikait a Narvavagen fái alatt láttak hasist
kínálgatni, nyilván rossz volt a térképe. Egy harmadik pedig naivan
mutogatta magát a Tanto parkban, de egy női futballcsapat játékosai durván
elbántak vele. Egy negyedik egy ósdi másológépen sokszorosított
ezerkoronásokkal vásárolt vitorlás hajót, de a tulajdonos olyan részeg volt,
hogy csak másnap fedezte fel a dolgot. Addigra viszont az amerikai egy
teljesen egyedülálló mutatványt hajtott végre: a vitorlással Vaxholm
kikötővároska egyik kirakatában landolt.
És ez így ment nap nap után, csupa érdektelen eset.
Chavez egyre inkább csak a virtuális világban létezett, Söderstedt
személyesen indult útnak Audijával, és minden amerikait igazoltatott,
lakjon akár kastélyban, akár viskóban. Hultin pedig végeláthatatlan,
kaotikus krízismegbeszéléseken rostokolt Mörnerrel vagy az országos
rendőrfőkapitánnyal, vagy ki tudja, kivel. Közben azzal szórakoztatta
magát, hogy elméleteket gyártott, vajon Mörner fiatal kommunista korában
hogyan tett keresztbe a KGB-nek.
Kerstin Holm továbbra is keményen dolgozott az FBI-anyaggal, de a
hetvenes évek áldozatainak aktáit alig lehetett már olvasni, és jól érezhetően
hűlt a KGB-hipotézis is. Érdeklődéssel konstatálta, hogy Hjelm a
megszokottnál gyakrabban keresi fel a szobájában. Újabb és újabb ötleteket
vetettek fel, de sosem jutottak előrébb, mint abban az egyetlen termékeny
pillanatban, amikor közösen megszülték azt a bizonyos elméletet,
amelyikben tulajdonképpen egyikük sem hitt. A virtuális szobatárs miatt
kialakult hiányérzet következményeként Hjelm egyre inkább Kerstinhez
csapódott, és maga is csodálkozott azon a tényen, hogy pont amiatt
közeledik most újra Kerstinhez, hogy Cillával olyan jó most a kapcsolatuk,
mint már nagyon rég nem. Annyi mindent szeretett volna megkérdezni, de
csak közvetett utalásokig jutott, mint például amikor meghallgatta a Lars-
Erik Hassel két volt társával készült riportokat. Először az elsőt, a volt
feleséggel.
– Ugye abban az időszakban voltak együtt, amikor a politika
érdekelte?
– A politika…? Hát…
– Erős elkötelezettséget érzett a társadalom perifériájára került
emberek sorsa iránt…
– Hát… nem is tudom…
– Erős, valódi elkötelezettséget.
– Aha… hát… nem is tudom… Hova akar kilyukadni?
– Aztán az irodalom iránt kötelezte el magát nagyon komolyan.
– Most gúnyolódik?
Ez egyszerűen katasztrofális volt. És azonnal magán érezte Kerstin
szigorú pillantását. Majd előretekerte a szalagot, a másikhoz, a fiatal
lányhoz, akit Hassel még azelőtt elhagyott, hogy láthatta volna
másodszülött fiát.
– És azóta látta a fiát?
– Aha… hát… nem is tudom…
– Látta egyáltalán?
– Hát ezt nem mondanám. Nem is vagyok benne száz százalékig
biztos, hogy tudott róla.
Gyorstekerés, vissza az első felvételhez.
– Lehettek ellenségei?
– Hát, attól függ, kit nevezünk ellenségnek… Nemigen lehet valaki túl
sokáig kritikus anélkül, hogy magára ne haragítson valakit, ez azért
köztudott.
– Van tippje?
 – Voltak néhányan az évek során, úgy hárman. Ja, és az utóbbi időben
megállás nélkül kapta a hálón a fenyegető leveleket. Mindet egyetlenegy
dilinyóstól.
– Fenyegető e-maileket?
– Igen.
– Ezt meg honnan tudja? Szoktak találkozni?
– Laban mesélte. Ők havonta néhányszor találkoztak.
– A fia?
– Igen. Valami őrült küldözgette neki ezeket a leveleket. Csak ennyit
tudok.
Hjelm megint beletekert a kazettába, előre a még mindig fiatal
lányhoz.
– Hány éves a közös gyerekük?
– Hat. Connynak hívják.
– Miért hagyta ott Lars-Erik Hasselt? Nagyon gyorsan történt minden.
Még a fiát sem láthatta.
– Egyáltalán nem is akarta látni. Akkor ment el a magzatvizem, amikor
a Göteborgi Könyvvásárra indult, és épp csomagolt. Két taxit hívott, egyet
magának, ami kivitte a reptérre, egyet nekem a Karolinska kórházba. Igazán
gáláns, nem? És míg én megszültem a gyerekünket, ő valaki másnak az
ágyában hempergett. Talán egy újabb gyereket nemzett, még mielőtt az
előző kibújhatott volna. Hogy meg ne szakadjon a folytonosság.
– És ezt honnan tudja? Mármint azt, hogy… szexuálisan aktív volt
Göteborgban.
– Hát, felhívott az egyik munkatársa. Egy nő. A nevére már nem
emlékszem.
– Felhívta? A szülészeten? Hogy a férje más nőkkel hempereg? Nem
túl ízléses megoldás.
– Hát igen, vagyis nem, nem túl ízléses.
– Nem találta kicsit furcsának?
– Tulajdonképpen de. Csak egyrészt nagyon meggyőzően hangzott,
másrészt már Lars-Erik elutazásakor észrevettem, hogy mindennek vége.
Neki elég volt egy gyerek. Conny csak becsúszott, de nem akartam
elvetetni.
– Emlékszik rá esetleg, hogy hívták azt a bizonyos munkatársat?
– Abban szinte biztos vagyok, hogy Elisabeth volt a keresztneve. De a
vezetékneve? Bengtsson? Berntsson? Baklava? Barbamama?
Újabb tekerés. Kerstin felhúzott szemöldökkel figyelte az örökös
tekergetést.
– Tudja esetleg, hogy azok a fenyegető levelek ott vannak-e még Lars-
Erik számítógépén?
– Nem tudom. Csak azt tudom Labantól, hogy az apját ez nagyon
megviselte. Ezt ugyan nehezen tudom elképzelni, de így mondta.
– Hány éves Laban?
– Huszonhárom.
– Itt lakik?
– Fenn a Kungsklippan negyedben van egy lakása, amennyiben
ellenőrizni akarják, hogy igaz-e a tanúvallomásom, vagy mi a szösznek
hívják ezt. Laban Jeremiás Hassel.
– És mivel foglalkozik a srác?
– Ne nevessen. (Szünet.) Irodalom szakos.
Hjelm újra lenyomta a stop gombot, és megint tekerni akarta a
kazettát, de Kerstin lenyomta a saját stop gombját. Már épp ideje volt.
– Elég lesz ‒ mondta kurtán.
Hjelm bambán bámult rá, mintha nem is e világon járna. Kelletlenül
állította meg a mozdulatot, és megpróbált visszatérni a valóságba.
Lehuppant Kerstinnel szemben egy székre, és körülnézett a szobában. Ez
tehát Kerstin és Gunnar Nyberg közös irodája. A kórusénekesek szobája,
ahova békés, de hűvös őszi fény áramlik be az örökké résnyire nyitott
ablakon át. Tehát itt szoktak néha skálázni, és több szólamban énekelni.
Gunnar a maga jellegzetes basszusán, Kerstin fátyolos altján. Hjelm
gondolatban összevetette ezt a szobát a sajátjukkal, ahol Chavez teljes
munkaidejében az interneten lóg, és ahol az utóbbi időben szinte kizárólag a
futballról társalogtak. Hirtelen légszomja támadt. Szüksége volt egy kis
John Coltrane-re. És talán megkockáztathatná, hogy visszatér Kafkához.
Bár az elmúlt huszonnégy órában az irodalom erősen leértékelődött a
szemében.
De amire a legnagyobb szüksége volt ebben a pillanatban, az az volt,
hogy mondjon valamit Kerstinnek.
De vajon mit?
– Nem foglalnád inkább össze? ‒ kérdezte Kerstin.
Hjelm értetlenkedve meredt rá. Kerstin kitért a tekintete elől. Egyikük
sem értette, mit jelent a másik pillantása.
– Három dolog van itt ‒ kezdett végül bele Hjelm igazi profi módjára.
‒ 1. Felkeressük a huszonhárom éves Laban Hassel irodalom szakos
egyetemistát. 2. Megtudunk valamit az Elisabeth Barbamama nevű
kolléganőről, aki felhívta a lányt a szülészeten, és pletykálkodott. 3.
Utánajárunk, hogy azok a fenyegető levelek ott vannak-e még a
számítógépén, akár az otthonin, akár a munkahelyin.
– Jártál egyáltalán Hassel lakásán?
– Egy futó látogatás erejéig. Mindenesetre nem láttam vámpír módjára
fel-alá repkedő KGB-nyomokat. Nagy, ízléses lakás Kungsholmen szigetén,
de azért látszik rajta, hogy agglegény lakja. Meg aztán van benne egy
halom edzőgép. Kíváncsi vagy rá?
Fejcsóválás.
– Ellenőriznem kell valamit. Próbáld meg kicsalni kicsit Jorgét a
napsütésre.
Hjelm bólintott. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, gyors pillantást
vetett a magnóra. De ott hagyta.
Kerstin egy darabig csak nézte a magnót. Majd a csukott ajtót, aztán
megint a magnót.
Majd előretekerte egy bizonyos részhez, pont annak a szakasznak a
kellős közepére, ahol Hjelm tekergette lázasan ide-oda a szalagot. Egy idő
után hallotta, hogy Paul azt kérdi a volt feleségtől:
– És ki az új férje?
– Ennek meg mi köze van az egészhez?
– Csak azt szeretném megtudni, mit kapott Hassel helyett. Mi az, amit
keresett? A különbségeket. Ebből elég sokat meg lehet tudni valakiről.
 – Akivel most együtt élek, az idegenforgalomban dolgozik. Jól
megvagyunk. Nagyon keményen dolgozik, de a munkáját a munkahelyén
hagyja, és itthon velem foglalkozik. Normális kapcsolatban élünk. Ezt a
választ várta?
– Azt hiszem, igen ‒ válaszolta Paul Hjelm.
Kerstin csak bámulta a csukott ajtót.
Sokáig.

***

Hjelmnek sikerült kicsalogatnia Chavezt a fényre. Megragadta az alkalmat,

amikor Chavez arról panaszkodott, hogy beizzad a feneke a nadrágjában,
úgyhogy a Tisztogató kézre kerítésének exhősei átengedték a
rendőrfőkapitányság épületét olyan folytonos kitüntetésbegyűjtőknek, mint
például Waldemar Mörner.
Sosem tudták meg pontosan, mi történt az ABC TV riporterétől
érkezett feljelentéssel, aki ugyebár, idézet, „súlyos szájsérülést szenvedett”,
mikor Mörner esés közben a szájába nyomta a mikrofont. A feljelentést a
jelek szerint könnyebb volt megemészteni.
Az utcán továbbra is ragyogóan fényes késő nyári délután várta őket
ingyen szolgáltatásaival. Arlandára már beköszöntött az ősz, de tétovázott
még egy kicsit, hogy leereszkedjen-e Stockholmra is. Senki figyelmét nem
kerülhette el ez a kézenfekvő szimbolika.
Chavez még mindig elegendőnek tartotta a jó öreg vászonzakóját,
amiről azért szinte mindent álcázó szürke színe ellenére is igencsak lerítt,
hogy ráférne egy tisztítás. Kinyújtóztatta zömök latino testét, ahogy a
Kungsholmsgatanon haladva keresztezték a Scheelegatant.
– Internet ‒ szólalt meg álmodozva. ‒ Végtelen lehetőségek. És
végtelen sok szemét.
– Olyan, mint az életünk ‒ fűzte hozzá Hjelm filozofikusan.
A Pipersgatan sarkán elkanyarodtak, felkapaszkodtak az emelkedőn,
majd nekivágtak a Kungsklippan szikláira felvezető meredek lépcsősornak.
A fenti házak egymást próbálták túlszárnyalni a szép stockholmi kilátás
tekintetében. Némelyikük a Városházára nézett, a rendőrfőkapitányság
irányába ‒ nyilván nem ezek voltak a legkeresettebbek ‒, egy másik
sóvárgó pillantásokat vetett a Kungsholmen-templom mellett a Norr
Mälarstrand és a Riddarfjärd vízpartjainak irányába, megint mások
lekicsinylő pillantásokat vetettek a városközpont mocsarára, és mögötte
Östermalm városnegyed északi részére. Az ottani házak egyikében lakott
Lars-Erik Hassel első házasságából származó fia.
Becsengettek. Kis idő múlva megjelent az ajtóban egy szőke
fiatalember pelyhedző szakállal, ujjatlan trikóban és lógó nadrágban.
– A zsaruk ‒ szögezte le fásultan.
– Bingó ‒ mondták a zsaruk kórusban, rendőrigazolványukat
lobogtatva. ‒ Bejöhetünk?
– Ha megtagadnám, az majdnem olyan, mintha lábon lőném magam ‒
válaszolta az ifjabb Hassel, és beengedte maga mellett a két exhőst.
Egy kicsi, főzőfülkés, egyszobás lakásban találták magukat.
Tengerkék, szakadt roló tartotta távol a késő nyári napsugarakat, a
számítógép képernyője kékes fényt árasztott az íróasztal melletti falakra.
Ettől eltekintve a lakásban koromsötét volt.
Chavez megrántotta a zsinórt, és a felpattanó roló jajgatásra
emlékeztető hangot adott, mely nagyon hasonlított ahhoz, amit Mörner
hallatott, amikor Robert E. Norton seggbe rúgta.
– Nem szoktad túl gyakran felhúzni ‒ állapította meg Chavez. ‒ Pedig
egy ilyen fantasztikus kilátásra néha vethetnél azért egy pillantást.
Az ablak előtt a Kungsklippan sziklája meredeken szakadt le egy
keskeny földszorosra.
– Épp tanultál? Édesanyád említette, hogy irodalom szakos vagy az
egyetemen.
Laban Jeremiás Hassel, aki rég nem látta a napot, hunyorgott a hirtelen
támadt fény miatt, de mosolyogva válaszolt:
– A sors iróniája…
– Éspedig? ‒ kockáztatta meg a kérdést Hjelm, és szórakozottan
felemelt egy fejjel lefelé álló kávéscsészét a miniatűr mosogatópultról. Nem
kellett volna. A felszálló penészgőz ereje akár át is repíthette volna az egész
lakáson.
– Apám Svédország egyik legkiemelkedőbb irodalomkritikusa volt ‒
magyarázta Laban Jeremiás ügyet sem vetve Hjelm grimaszolására. ‒
Mindenki azt hiszi, hogy születésemtől fogva az ereimben csörgedezik az
irodalomtudomány. Pedig irodalmi érdeklődésem épp hogy lázadás apám
ellen ‒ fűzte hozzá halkan, és leült a hatvanas éveket idéző lila szőrös
kanapéra.
Az egész lakás bútorzata egyszerű és kopott volt. Látszott, hogy
lakóját tökéletes hidegen hagyja a külvilág.
– Azt hiszem, értem ‒ bólintott Hjelm, bár nemigen tudta
összeegyeztetni Laban korának megfelelő megjelenését azzal a belső
káosszal, ami szemmel láthatóan teljesen eluralkodott rajta. ‒ A te
irodalomszemléleted tökéletesen az ellentéte az apádénak.
– Soha nem értette meg annak a fontosságát, hogy az embernek
gyarapítania kell a tudását – motyogta maga elé Laban Hassel az előtte álló
bükkfa asztalt bámulva, amely teljesen korhadtnak tűnt. ‒ Számára az
irodalom kispolgári, dekadens jelenség volt, és az is maradt. Tehát nem
kellett megtanulni. Csak elfűrészelni. És ezt még akkor is folytatta, amikor
már ő volt a kispolgárok közt is a legkispolgárabb.
– Nem szerette az irodalmat ‒ erősítette meg Hjelm.
Laban egy pillanatra felemelte a tekintetét, és csodálkozva nézett rá.
Majd megint az asztalt bámulta.
– Én szeretem ‒ suttogta. ‒ Irodalom nélkül már elsorvadtam volna.
– Nem lehetett túl boldog a gyermekkorod – folytatta Hjelm
ugyanazon a nyugodt, biztos hangon, amire olyan nagyon ügyelt.
Atyáskodva, állapította meg magában.
Vagy mint egy önjelölt pszichológus.
– Olyan korán eltűnt az életemből ‒ folytatta Laban, és majdnem
biztosak voltak benne, hogy ez a helyzet nem teljesen új számára. Nagy
valószínűséggel számos terápiás óra volt már mögötte. Megismételte:
– Korán eltűnt az életemből. Elhagyott minket. És épp ezért vált
számomra hőssé, egy nagy, híres, elérhetetlen gondolkodó mítoszává. És
ahogy elkezdtem magam is olvasni, anélkül hogy erre neki bármi hatása lett
volna, egyre érdekesebbé vált számomra. Úgy döntöttem, várok a
könyveinek elolvasásával, amíg elég érettnek nem érzem magam. Akkor
aztán mindet elolvasom, és minden megvilágosodik számomra, gondoltam.
– És? Így lett?
– Igen. Bár pont ellenkezőleg, mint ahogy vártam. Tökéletesen
világossá vált számomra, hogy a kultúra- és irodalomszeretet csak máz.
– És mégis tartottad vele a kapcsolatot egészen a haláláig?
Laban vállat vont, és ködös tekintettel bámult a messzeségbe. Végül
csak kinyögte:
– Csak vártam és vártam, hogy felfed valami nagyon fontosat a
múltjából. De erre sosem került sor. Mindig sikerült egy nyers-de-
barátságos hangnemet használnia velem. Olyan volt, mintha az AIK
hokicsapat öltözőjébe csöppentem volna. Ugyanaz a visszataszító férfiasság
jellemezte. A mázon nem volt egyetlen repedés se. Hiába vártam. Talán a
halála pillanatában ott volt…
– Ha jól értem, a kapcsolatotok elég felületes volt.
– Az enyhe kifejezés.
– És mégis elárulta neked, hogy fenyegető e-maileket kapott…
Laban Hassel egy pillanatra megmerevedett, de nem emelte fel
tekintetét a korhadozó asztalról, mely mintha bármelyik pillanatban
összedőlhetett volna. Végül kurtán annyit válaszolt:
– Igen.
– Mondj el mindent, amit tudsz.
– Csak annyit tudok, amennyit ő elmondott nekem. Hogy valaki
zaklatta.
– És miért?
– Azt nem tudom. Csak ennyit mondott. Csak úgy mellékesen
említette.
– És mégis fontosnak találtad, hogy elmondd anyádnak.
Laban most először nézett rá teljesen komolyan. Ezzel a tekintettel
nem lehetett viccelni. Nem sok huszonhárom éves szemében van ilyen
feneketlen mélység. Ez a tekintet a tétlen, de harcra kész Hjelm nyomozót
munkára serkentette.
– Anyámmal nagyon jó a kapcsolatom ‒ Laban Hassel mindössze
ennyit mondott.
Hjelm ezúttal nem akart mélyebbre ásni. Új támadási szögre volt
szüksége, mielőtt visszatérhet ide. Mert vissza akart még térni.
Megköszönték az együttműködést, és elmentek. A lépcsőházban
Chavez dühösen vágta oda Hjelmnek:
– Mi a francnak kellett engem idecipelned?
– Kerstin úgy gondolta, hogy szükséged van egy kis napfényre ‒
válaszolta Hjelm jókedvűen.
– Hát nem volt túl sok napfény odabenn…
– Őszintén szólva egy két lábon járó palánkra volt szükségem,
valakire, akiről minden visszapattan, és akinek nincs határozott képe Lars-
Erik Hasselről. Nos?
Lefelé baktattak a lépcsőn a Pipersgatan irányában. Néhány makacs
felhő eltakarta a napot. Különös fényjelenség tűnt fel az égen, mintha kettős
expozíció lett volna.
– Jobbra vagy balra? ‒ kérdezte Chavez.
– Balra ‒ válaszolta Hjelm. ‒ Mariebergbe megyünk.
Némán haladtak végig a Pipersgatanon. A Hantverkargatan sarkán
jobbra kanyarodtak, majd jött a Kungsholmstorget, és a tér előtt megálltak a
buszmegállóban.
– Nos ‒ csak ekkor szólalt meg Chavez. ‒ Nagyon kíváncsi lennék
ennek a Laban gyereknek az irodalmi tanulmányaira.
– Hát akkor ellenőrizd le ‒ vágta rá Hjelm.
A busz már majdnem elérte Marieberget, mire Chaveznek sikerült
elérnie, hogy a Stockholmi Egyetem telefonközpontja kapcsolja az
irodalomtudományi tanszékekhez, amelyek természetesen a
legkülönbözőbb időpontokban fogadták a hívásokat. Hjelm kellő
távolságból figyelte a mutatványt, mint valami rendező, aki a bajsza alatt
somolyog a színészek erőfeszítése láttán. A túlzsúfolt busz különböző
részein nyomorogtak, Hjelm a hátsó felében, Chavez középen, egy
babakocsi fölé hajolva, mely mélyen az oldalába nyomódott. Valahányszor
beleordított a telefonjába, a kocsiban fekvő kisgyerek háromszoros
hangerővel próbálta túlkiabálni, amit hasonlóképp beszorult anyja egyre
erősödő, méltatlankodó megjegyzései kísértek. Amikor Chavez a
Västerbroplannál leszállt a buszról, már volt némi elképzelése arról, milyen
lehet a pokolban.
– Na? ‒ szólalt meg Hjelm megint.
– Gonosz vagy ‒ sziszegte Chavez.
– Ez egy kemény szakma ‒ vágott vissza Hjelm.
– Laban Hassel három évvel ezelőtt beiratkozott az
irodalomtudományi alapképzésre. Egyetlen vizsgára sem jelentkezett. És
egyetlen más kurzusra sem.
Ugyanoda lyukadtak ki két teljesen különböző irányból. Chavez
elégedett volt a szinkronicitással.
Ezúttal működött a sajtópalota liftje. Határozott léptekkel masíroztak
be a kulturális szerkesztőségbe. Ha minden a tervek szerint halad, akkor az
egész ügy még az esti megbeszélés előtt megoldódik.
Erik Bertilsson épp egy faxgép fölé hajolt, ami úgy tűnt,
megmakacsolta magát, és nem akart működni. Hjelm a vöröslő kopasz
fejbúbtól két centiméterre megköszörülte a torkát. Bertilsson
összerázkódott, és olyan ábrázatot öltött, mintha szellemet látott volna. Ami
tulajdonképp nem is áll olyan távol a valóságtól, szögezte le Hjelm
magában.
– Segítségre lenne szükségünk ‒ szólalt meg annyira közömbös
hangon, hogy Hultin is megirigyelhette volna. ‒ Segítene nekünk belépni
Hassel e-mail fiókjába? Ha még megvan.
Bertilsson dühösen bámulta a férfit, akire ráborította élete minden
csalódását, és reménykedett benne, hogy ezzel ki is lépett az életéből.
Moccanni sem tudott meglepetésében. Végül sikerült annyit kinyögnie:
– Nem tudom a jelszavát.
– És lehet itt valaki, aki tudja?
Bertilsson hallgatott. Zavaros agyán átsuhant egy homályos gondolat.
Otthagyta őket, és átvánszorgott a hatalmas szerkesztőségi irodán egy
körülbelül tízméternyire lévő számítógéphez. Néhány szót váltott az ott ülő
kissé gömbölyded, talán ötvenéves hölggyel: hosszú, kibontott,
koromfekete haj, tigriscsíkos, ovális szemüveg, szűk, virágos nyári ruha. A
hölgy hosszan tartó, jeges pillantást vetett a két egykori hősre, majd újra a
számítógépéhez fordult.
Bertilsson visszajött. Beütött egy jelszót. Chavez érdeklődve figyelte a
klaviatúrán rögtönzött koncertet.
Nem sikerült a belépés. Access denied. Bertilsson váratlanul
dührohamot kapott, és rávágott a klaviatúrára, majd lényegesen nagyobb
léptekkel tért vissza a hölgyhöz. Rövid pantomimjelenet következett. A
hölgy széttárta a karját, és lebiggyesztette a száját, egész kerekded mivolta
értetlenséget sugárzott. Majd hirtelen meglátta egy emlék fénysugarát,
mutatóujjával vadul belebökött a levegőbe, és kimondott egy szót.
Bertilsson visszatért. Némán bekopácsolta az adott szót, és máris megjelent
az elhunyt elektronikus hagyatéka.
– Most magunkra hagyhat ‒ mondta Hjelm a lehető legtermészetesebb
módon. ‒ De ne hagyja el a szerkesztőséget, később még beszélni
szeretnénk magával!
Chavez a számítógép képernyője előtt rögtön otthonosan érezte magát.
Arra azonban már nem kerülhetett sor, hogy tudását csillogtassa. Keresgélt
a bejövő és kimenő üzenetek mappájában, társalogni kezdett a „törölt
üzenetekkel”. De mindenütt úr tátongott.
– Hát itt már nincs semmi ‒ állapította meg.
– Rendben ‒ mondta Hjelm, és magához intette Bertilssont, aki
veréssel idomított kiskutya módjára érkezett is lihegve.
– Hová lettek Hassel üzenetei? ‒ szegezte neki a kérdést Hjelm.
Bertilsson szívesebben nyugtatta szemét a képernyőn, mint a
nyomozón. És csak a vállát vonogatta.
– Bizonyára kitörölte őket.
– Nem lehet, hogy valaki más törölte ki?
– Nincs róla tudomásom. Mert vagy az egész postacímnek és
levelesládának el kellett volna tűnnie, vagy mindennek itt kéne lennie.
Tehát ez az a minden. Talán az volt a szokása, hogy időnként mindent
kitörölt. Mit tudhatom én azt?
– Nincs valami más lehetőség? ‒ fordult Hjelm Chavezhez. ‒ Nem
deríthetjük ki valahogyan, ki törölhetett ki mindent?
– Innen nincs ‒ hangzott Chavez válasza. ‒ Nehéz hozzáférni a
hálózati lomtárhoz.
Mivel Hjelmnek ez kínaiul volt, igazhitű módjára megértés nélkül is
elfogadta a hallottakat. Aztán újra Bertilssonhoz fordult:
– Ki lehet az az Elisabeth B. nevű munkatárs? Itt dolgozik még?
– Mindenki itt dolgozik még ‒ válaszolta Bertilsson, amit hangsúlya
alapján úgy kellett értelmezi: „Mindenki itt dolgozik még, természetesen.”
Majd összeszedte magát, és a távolba nézett.
– Feltételezem, hogy Elisabeth Berntssonra gondol.
– Bizonyára ‒ hagyta rá Hjelm. ‒ Benn van?
– Ő az, akivel az előbb beszéltem.
Hjelm egy pillantást vetett a fekete hajú hölgyre, aki eszeveszetten
verte a billentyűzetet.
– Milyen lehetett a kapcsolata Hassellel?
Bertilsson nyugtalanul tekingetett körbe, amire persze minden épeszű
embernek fel kellett volna figyelnie. De senki sem reagált. Möller az
üvegajtó mögött ült, és kinézett az ablakon. Akár azt is lehetett volna hinni,
hogy Hjelm előző látogatása óta meg sem moccant.
– Ezt inkább kérdezzék meg tőle ‒ mondta végül Bertilsson
határozottan. ‒ Én már úgyis eleget mondtam.
A két nyomozó otthagyta őt, és odamentek a lelkesen kopácsoló
hölgyhöz, aki erre felnézett a számítógépéből.
– Elisabeth Berntsson? ‒ szólította meg Hjelm. ‒ Rendőrség.
A nő szemüvege fölött kitekintve végigmérte őket.
– Nevük? ‒ kezdte rutinosan egy láncdohányos hangján.
– Paul Hjelm nyomozó, ő pedig Jorge Chavez nyomozó. Az Országos
Bűnüldözéstől.
– Aha ‒ mondta, és azonnal felvillant a szeme előtt néhány nagybetűs
újságcím. ‒ Ez tehát azt jelenti, jóval több minden van Lars-Erik halála
mögött, mint amit velünk közöltek…
– Hol tudnánk nyugodtan beszélni?
Felhúzta az egyik szemöldökét, felállt, és elindult egy üvegajtó felé.
Követték az üres irodahelyiségbe. Möller irodájának pontos mása volt.
– Foglaljanak helyet ‒ mondta, miközben letelepedett az íróasztal
mögé.
Találtak maguknak két széket, ami kikandikált a végtelen
papírtengerből, és leültek. Hjelm azonnal támadásba lendült.
– Miért tartotta szükségesnek az 1992-es Göteborgi Könyvvásár ideje
alatt felhívni a danderydi kórház szülészetén Lars-Erik Hassel újszülött
fiának anyját, hogy közölje vele, férje Göteborgban szexuális kapcsolatai
bővítésének szenteli minden percét, miközben éppen fia születik?
Természetesen arra számítottak, hogy erre leesik Elisabeth Berntsson
álla. De az ugyanolyan stabil maradt, mint szúrós pillantása.
– In mediás res, ez igen ‒ vágta rá frappánsan. ‒ Nagyon hatásos
belépő.
– Annak szántam ‒ ismerte be Hjelm. ‒ De szemmel láthatóan már
várta ezt a kérdést.
– Mivel maguk azok, akik, tudtam, hogy ezt is kibogarászták.
Ha nem ezzel a hangsúllyal mondja, még hízelgésnek is vehették
volna.
– Mi volt ez? Bosszú? ‒ fogta rövidre Hjelm.
Elisabeth Berntsson levette a szemüvegét, összecsukta, és maga elé
helyezte az íróasztalra.
– Nem ‒ válaszolta. ‒ Alkohol.
– Talán egyfajta katalizátor, nem pedig ok.
– Talán igen, talán nem.
Hjelm témát váltott.
– Miért törölte ki Hassel e-mailjeit?
Chavez is beszállt.
– Nem volt túl nehéz lenyomozni.
Hjelm futólag rápillantott, remélte, hogy nincs az arcára írva, mennyire
hálás.
 De Elisabeth Berntsson minden bizonnyal mással volt elfoglalva.
Vastag sminkje alatt alig látszott, hogy koncentrál, de pókerarca komolyan
küzdött magával. Végül így szólt:
– Hogy az ön szavaival éljek, én voltam az új szexuális kapcsolat.
Larsnak többre volt szüksége, mint az a kis éretlen csitri. A kapcsolatuk
amúgy is gyakorlatilag a végét járta. Én mindössze annyit tettem, hogy
kicsit siettettem a folyamatot. Egyfajta katalizátorként ‒ fűzte hozzá kissé
szarkasztikusan.
– És aztán? Maguk ketten, mindörökké ámen?
Berntsson fújt, mint egy macska.
– Egyikünket sem érdekelte a mindörökké ámen. Mindketten ismertük
már az együttélés árnyoldalait. És túl sokszor belekóstoltunk már a
lehetséges alternatívákba. Tulajdonképpen nem megvetendők az
egyéjszakás kalandok. Én például elég aktív társasági életet élek, és
szeretem, ha azt csinálhatok, amit akarok. És Lars ízlésének meg inkább…
az újabb évjáratok feleltek meg. Szeretőként tökéletes volt, és egy
viszonylag fix pontot jelentett az életemben. Mint egy tévéműsor. Mindig
ugyanakkor, mindig ugyanazon a csatornán.
Hjelm csak nézte a nőt, majd hirtelen döntött.
– Megmutatta magának azokat a fenyegető leveleket?
– Beleuntam. Mindig ugyanaz kis változtatásokkal. Hihetetlenül
kitartóan csinálta. Egy igazi megszállott. Az a férfi végre talált egy
bűnbakot, akire ráönthette élete összes frusztrációját.
– Férfi?
– Minden arra utalt. Férfias stílusa volt, ha lehet így fogalmazni.
– Hány ilyen levél lehetett?
– Az első fél évben csak néhány futó zápor érkezett. Az utóbbi
hónapban viszont vízözönné terebélyesedett.
– Tehát több mint fél éve tart.
– Körülbelül.
– Hassel hogy reagált?
– Először nagyon felzaklatta. Aztán amikor rádöbbent, hogy egy
amolyan terápiás akcióról van szó, akkor elgondolkozott. Mintha a saját
múltján törte volna a fejét, hogy vajon mi miatt kell bűnhődnie. De aztán,
ahogy kezdtek szaporodni és durvulni a levelek, úgy döntött, egy időre
visszavonul. Így született a New York-i utazás ötlete.
Hjelmnek sikerült megállnia, hogy ne kommentálja a visszavonulás
költségeit. Mindössze annyit mondott:
– Tudna valamivel többet mondani a levelek tartalmáról?
– Larsa gonoszságának részletes elemzése, és még ennél is
részletesebb leírása annak, mi fog történni a testével. De arról egy szó sem
esett, hogy mi is a bűne, hogy mit követett el. És talán épp ez
nyugtalanította a legjobban: hogy nem adott magyarázatot.
– És maga szerint ki küldhette a leveleket?
A nő nem szólalt meg azonnal, csak egy darabig babrálta a
szemüvegét, ide-oda forgatta az asztalon.
– Az illető bizonyára író ‒ bökte ki végül.
– Miért?
– Maga is olvasta már, miket írt Larsa!
– Honnan tudja?
– Möller mondta. Tehát pontosan tudja, hogy nem válogatta meg a
szavait, ha valaki nem tetszett neki. Leginkább erről volt híres mint kritikus.
Erre építette országos hírnevét. És egy ilyen ember sebeket ejt. És van, aki
soha többé nem áll talpra, ha megsebzik. Rossz vér rossz vért szül.
Hjelm elgondolkozott ezen a végszón. Ez valami híres idézet lenne?
Vagy egy közmondás?
– A fenyegető tehát úgy írt, mint egy író?
– Igen. Mint egy bukott író.
Hjelm elgondolkozva birizgálta arcán a foltot, pedig máskor hozzá
sem nyúlt mások jelenlétében. Egy apró bőrdarabka rápottyant a
nadrágszárára. Elisabeth Berntsson szemrebbenés nélkül figyelte.
Hjelm Chavezre pillantott, majd folytatta:
– Akkor tehát visszajutottunk a kiindulóponthoz: miért törölte ki
Hassel leveleit?
– Én nem töröltem ki semmit.
 Hjelm nagyon sóhajtott, és odafordult Chavezhez. Jutott rá elég ideje,
hogy kiötöljön valami remek történetet. Csupán az volt a kérdés,
megértette-e a helyzetet. Mintha kicsit berozsdásodott volna az utóbbi
időben.
De Chavez megértette. Fahangon kezdett bele:
– 15.37-kor léptünk be a szerkesztőségbe. 15.40-kor Bertilsson
megkérdezte magától Hassel jelszavát. 15.41-kor beütötte a gépbe, nem
stimmelt. Visszatért magához, erre eszébe jutott a helyes jelszó, ekkor 15.43
volt. Nekünk 15.44-kor sikerült bejutnunk Hassel postaládájába. Addigra
már üres volt. Kiderítettem a törlés időpontját: 15.42. Két perccel azután,
hogy megtudta, miért vagyunk itt, és időhúzás céljából helytelen jelszót
adott meg nekünk.
Chavez megtanulta a leckét, és messze túlszárnyalta tanítómesterét. Ha
hazudsz, hazudj a lehető legrészletesebben.
Elisabeth Berntsson elnémult, és meredten bámulta az asztallapot.
Hjelm odahajolt hozzá.
– Ha nem maga írta azokat a leveleket, akkor miért kellett kitörölnie?
Hogy védje Larsát? Aligha. Hol volt a szeptember másodikáról
harmadikéra virradó éjjel?
– Mindenesetre nem New Yorkban ‒ mondta a nő alig hallhatóan.
– Évek óta gyűlöli már? Hogy jutott ennyi ideje a levélírásra?
Munkaidő alatt csinálta?
Elisabeth Berntsson lassan felemelte a szemüvegét, komótosan
kinyitotta a szárait, és csigalassúsággal felhelyezte az orrára. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, majd viszonozta Hjelm tekintetét. De most már egészen
másképp nézett rá.
– Azt hiszem, nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy szerettem őt. Azok
a fenyegető levelek kis híján összeroppantottak engem.
– Felbérelt tehát egy hivatásos gyilkost, hogy vessen véget a
szenvedésének?
– Természetesen nem.
– De azt csak elmesélte Hassel, hogy kire gyanakszik? És maga
mindent kitörölt, hogy védje a gyilkost. Egy kissé különös viselkedés az
elhunyt szerelmével szemben, nem gondolja?
A nő tekintete most már elszánt volt. Nem magabiztos, hanem
mindenre kész. Elhatározta, hogy többet nem szólal meg.
És ezzel tulajdonképp többet mondott, mint amit szavakkal ki tudott
volna fejezni.
– Ez magánügy ‒ mindössze ennyit tudott még kipréselni magából, és
összeomlott. A jelenlévők számára, beleértve őt magát is, tökéletesen
váratlanul, mindent elsöprő hullámokban öntötte el a mindeddig elnyomott
fájdalom.
Ahogy felálltak, Hjelm döbbenten állapította meg, hogy végül is
megkedvelte ezt a nőt. Szerette volna barátian átkarolni, de pontosan tudta,
hogy az a vigasz, amit nyújthatna, nem sokáig lenne elegendő. Sokkal
mélyebb gyászról van itt szó.
Magára hagyták a fájdalmával.
Már a lifttel mentek lefelé, amikor Chavez megszólalt:
– Pirruszi győzelem. Vagy nem így hívják ezt? Még egy ilyen, és
végleg elvesztem.
Hjelm nem válaszolt. Próbálta elhitetni magával, hogy már a
következő feladatra koncentrál, de valójában könnyezett.
Rossz vér rossz vért szül.
Taxival mentek, a sofőrnek csak annyit mondott: Pilgatan. Menet
közben egyetlen rövid párbeszéd hangzott el.
– Még szerencse, hogy nem kezdett el gondolkozni az időpontokon ‒
morfondírozott Chavez félhangosan. ‒ Legalább öt percet tévedtem.
– Nem hiszem, hogy beismerő vallomás nélkül akart minket elengedni
‒ mondta erre Hjelm, és még hozzáfűzte: ‒ Remek munkát végeztél.
Nem kellett elmagyaráznia Chaveznek, hová tartanak. Ahogy a
Fridhemsplan és a Kungholmstorget között pompázó épület lépcsőjén
felfelé baktattak, csak annyit mondott:
– Ugye emlékszel a jelszóra?
Chavez bólintott, és már fenn is voltak a legfelső emeleten. Hjelm
elővett egy kulcscsomót, és kinyitotta a Hassel feliratú ajtót. Egy
edzőteremben találták magukat. A hatalmas előszoba a megtévesztésig
hasonlított egy edzőteremre.
Lars-Erik Hassel életének egy korábbi szakaszában nyilván a fiatalság
titkát kutató alkimista lehetett.
A kémcsöveket és agyagedényeket helyettesítő modern kínzóeszközök
mellett elhaladva eljutottak a mai világ szívéhez, a nappali kellős közepén
álló, antik íróasztalon trónoló számítógéphez. Chavez bekapcsolta, és
otthonosan elhelyezkedett a munkaszékként funkcionáló hatalmas
karosszékben.
– Mit gondolsz, használt jelszót? ‒ kérdezte Hjelm, és az asztalnál ülő
hacker fölé hajolt.
– Reméljük, itthon nem. Mert különben bajban leszünk.
De használt. A számítógépen fenyegetően viliódzott az „enter
password” felszólítás.
– Megpróbáljuk ugyanazt ‒ kísérletezett Chavez, és szép komótosan
beütötte a L-A-B-A-N szót, csupa nagybetűvel.
A számítógép fenyegető villogása egy csapásra megszűnt. És már benn
is voltak.
– Különös, hogy apa és fia ilyen közel laknak egymáshoz ‒ szólalt
meg Chavez, amíg várták, hogy a gép döcögve beinduljon.
Hjelm kikukkantott az ablakon a patinás régi megyeháza irányába, és
az épület mintha megremegett volna a felhők árnyékában. Ha a lakás ablaka
csak egy kicsit is más szögben állna, akkor pont a Kungsklippan szikláit
láthatnák.
Mintha az elmúlt órában érkezett volna meg az ősz. Az égbolt egyre
lejjebb süllyedt, és hatalmas felhők tornyosultak egymásra. A szél
végigsüvített a megyeháza elegáns kertjén, és letépte a sárga, de még a zöld
leveleket is. Az ablaküvegen néhány esőcsepp koppant.
Míg Chavez lelkesen verte a billentyűzetet, Hjelm először nézett körül
alaposan Lars-Erik Hassel lakásában. Ez nemcsak egy századfordulós
polgári lakás volt, de mintha Hassel mindent meg is tett volna annak
érdekében, hogy visszaállítsa régi állapotát.
 A nappaliban minden egyfajta biedermeier stílust igyekezett utánozni.
Hjelmnek igencsak nehezére esett összeegyeztetni ezt a már-már ironikusan
túlzó polgári ízlést az irodalomgyilkoló kritikussal.
– Nicsak, nicsak ‒ szólalt meg Chavez némi kopácsolás után. ‒ Nincs
is szükségünk rá, hogy a kukában turkáljunk. Van egy „Fenyegetések” nevű
mappája.
– Szinte gondoltam ‒ válaszolta Hjelm, és odalépett ő is a géphez. ‒
És? Ott vannak a levelek?
Gigantikus lista gördült le a képernyőn. A bal alsó sarokban pedig ott
állt: összesen 126. És a 126 fájl szépen ott sorakozott beszámozva.
– Év, hónap, nap, óra ‒ ámuldozott Chavez. – Tökéletes nyilvántartás.
– Nézzük meg az elsőt.
Rövid, de velős üzenet volt. „Te gonosz sátánfajzat. Testedet
Svédország nyolc különböző pontján fogják meglelni, és soha nem fognak
rájönni, hogy az a fej, az a kar vagy az a farok ahhoz a testhez tartozott.
Igaz, nem is tartozott hozzá soha. Még találkozunk. Ne nézz hátra!”
– Január vége ‒ állapította meg Chavez. ‒ A legutolsó augusztus 25-én
érkezett.
– Tehát azon a napon, amikor Hassel Amerikába utazott ‒ bólintott
Hjelm.
– Attól kezdve már nem mentette le az üzeneteit. Ha még akkor is
érkezett levél, amikor Hassel Amerikában járt, és ezt nagyon fontos lenne
tudnunk, hogy az illető még akkor is folytatta-e a fenyegetőzést, miután
Hassel már elutazott, akkor az eltűnt, amikor Elisabeth kitörölte a leveleket
a postafiókjából. Ha a zaklató maga a gyilkos, vagy ő bérelte fel a gyilkost,
akkor tudnia kellett, hogy ez az utolsó fenyegetés.
– Hát akkor lássuk.
A fenyegető stílusa az eltelt hónapok során minden kétséget kizáróan
sokat fejlődött. A legutolsó fennmaradt levél így szólt: „Megint
megpróbáltál e-mail címet váltani. Semmi értelme. Látlak, mindig látlak, és
mindig is látni foglak. Tudom, hogy New Yorkba készülsz, te gonosz
sátánfajzat. Azt hiszed, ott biztonságban leszel? Azt hiszed, ott nem érlek
utol? A halál már a sarkadban van. Testedet valamennyi állam területén
szétszórva fogják fellelni, farkad ott fagy meg Alaszkában, végbeled ott
rohad majd Florida mocsaraiban. Kitépem a nyelved és kimetszem a
hangszálaid. Senki sem fogja hallani a kiáltásod. Vigyázom minden
lépésed. Élvezd a Metropolitan előadását! Én is ott leszek, mögötted fogok
ülni. Ne nézz hátra!”
Hjelm és Chavez egymásra néztek, és saját gondolataikat látták
tükröződni a másik tekintetében. New York, Metropolitan. A részletek
meglepő ismerete, bár ez mégiscsak olyan információ, amihez könnyű
hozzájutni. „Kimetszem a hangszálaid”, meg „Senki sem fogja hallani a
kiáltásod” ‒ egyre durvább kijelentések.
Honnan tudta a fenyegető egy héttel az események előtt, hogy pont
Lars-Erik Hassel hangszálait éri a támadás, és hogy senki sem hallhatja
majd a kiáltását?
– Nos, lehetséges, hogy valaki már korábban is említette, hogy talán
nem is a kentuckyi gyilkossal állunk szemben? ‒ mosolygott Chavez
önelégülten.
– Lapozz vissza egy kicsit ‒ Hjelm mindössze ennyit mondott. ‒
Alaposan beszűkült az illető látómezője.
Szemük előtt felvillantak a „Fenyegetések” mappa 126 levelének
véletlenszerűen kiválasztott mondatai:
„Te gonosz sátánfajzat. A legkispolgárabb kispolgár. Tested undorító
maradványai apró ezüstládikákban fognak megrohadni, amiket majd szép
sorban eljuttatunk megunt szeretőidhez, akiket maszturbálásra
kényszerítünk halott szerveiddel.”
„Megpróbáltál e-mail címet váltani. Ne tedd! Semmi értelme! Egy
szép napon úgyis napvilágra kerül az általad termelt sok undorító szar
forrása. Rohadó lelked tökéletlen emésztőrendszere mindenki számára
láthatóvá válik. Beleid a Sergelstorget üvegfallosza köré tekeredve
csüngenek majd. Minden napvilágra kerül. Azokban a belekben rejlik
lelked utolsó parányi maradéka. Soha ne nézz hátra!”
„Elmetszem a kisfiad nyakát. Connynak hívják, nemsokára hatéves.
Tudom, hol lakik. Tudom a kapukódot. Megdugom a kimetszett gégecsövét,
és majd odahívnak téged, hogy azonosítsd a fiad. De mivel sosem láttad,
nem fogod felismerni. Tagadni fogod a fejét és a testét is. Ezt már korábban
is megtetted. S ekkor végre mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a
kultúra- és az irodalomszeretet csak máz rajtad.”
„Omladozó falaidon rések támadtak. Halálod pillanatában ezeket
megérzed majd. Legyűrnek majd, amikor halálra kínozlak.”
Úgy érezték, elég levelet láttak. Újra egymásra bámultak.
– Vajon van itt valahol egy üres CD? ‒ kérdezte Hjelm.
Chavez bólintott, és lementette az egész „Fenyegetések” mappát.
– Szerinted? ‒ kockáztatta meg Hjelm.
– A szókincs ismerős ‒ érkezett a válasz, azzal Chavez zsebre vágta a
lemezt, majd így folytatta: ‒ De hogy csinálta? Annyira ismerte volna a
kentuckyi gyilkos szokásait, hogy tökéletesen le tudta utánozni? Honnan
szerezte az információt?
– Azok a Fans of American Serial Killers-es barátaid nem tudják
ezeket a dolgokat? Mert ő is számítógépes őrültnek tűnik.
– Tehát kiderítette, hogy pontosan mikor van a visszaút, és ott várt a
reptéren? A többit a véletlenre bízta?
– Vagy épp fordítva: mindent tökéletesen megtervezett. Ha jól
meggondoljuk, Edwin Reynolds simán lehetett Laban Jeremiás Hassel.
Chavez egy ideig nem szólt, próbált benyomásai között rendet tenni.
Hjelm szinte látta, ahogy beszűkül a látótere. Végül Chavez így foglalta
össze:
– Svédországból egy korábbi géppel érkezett, néhány órát várt a
reptéren, lecsapott áldozatára, majd hamis útlevéllel visszautazott. Ez
teljesen elképzelhető. De persze az is lehet, hogy felbérelt egy profi
bérgyilkost…
Néhány percre hallgatásba burkolóztak, ízlelgették ezt a változatot.
– Na, megyünk? ‒ szólalt meg végül Hjelm.
Chavez bólintott.
És elindultak. Hantverkargatan, Kungsholmstorget, majd fel a
Pipersgatanon. Mintha bezárult volna a kör. Vagy bekötötték volna egy zsák
száját. Oldalról csapkodta őket az eső. A lépcsőnél elkanyarodtak,
felkapaszkodtak a szikla irányába, és bementek a házba. A lakás ajtaja előtt
Chavez elővette a pisztolyát.
– Lehet, hogy a nő figyelmeztette.
Hjelm egy pillanatig gondolkozott. Majd ő is elővette a szolgálati
fegyverét, és becsengetett.
Laban Hassel azonnal ajtót nyitott. Fásult tekintettel meredt a
pisztolyok csövébe, és halkan csak annyit mondott:
– Ne nevettessék ki magukat.
Jól felépített tervük kártyavár módjára omlott össze. Laban Hassel
vagy különlegesen dörzsölt, vagy tökéletesen ártatlan.
Követték az elsötétített szobába, ahol csak a számítógép monitora
világított haloványan. Chavez másodszor húzta fel a rolót. Most már nem
sütött a nap, ami elvakíthatta volna, így Laban szeme épp csak megrebbent,
ahogy a szűrt fény érte. Mintha teljesen távol állnának tőle az efféle földi
reakciók.
Leült, és csak bámulta a korhadozó asztalt. Minden ismerős volt. És
minden megváltozott. Hjelm és Chavez meg csak álltak kezükben a
pisztollyal. A fiú ellenkezés nélkül tűrte, hogy vájkáljanak az életében.
– Felhívott Elisabeth Berntsson az újságtól – kezdte alig hallhatóan. ‒
Azt tanácsolta, hogy meneküljek.
– Ne nézz hátra ‒ idézte Hjelm, majd leült, és eltette a pisztolyát.
Laban Hassel keserűen mosolygott.
– Találó, nem?
– Te ölted meg? ‒ kérdezte Hjelm minden átmenet nélkül.
Laban a másodperc törtrészére felemelte a tekintetét, mélyen Hjelm
szemébe nézett, majd azt mondta:
– Ez egy rendkívül jó kérdés.
– És van rá egy rendkívül jó válasz is?
De erre Laban már nem felelt. Csak összeszorított szájjal bámulta
megint az asztalt.
Hjelm újabb labdát dobott fel.
– Mi történt januárban?
Néma csend. Újabb kísérlet.
 – Tudjuk, hogy három évvel ezelőtt beiratkoztál az egyetemre, de
azóta egyetlen kurzust sem végeztél el. Talán pár évig még sikerült vizsgák
nélkül kicsalnod a diákhitelt. De miből éltél azután?
– MNS ‒ hangzott a válasz. ‒ Munkanélküli segély. Aztán ennek is
vége lett.
– Idén januárban ‒ fűzte hozzá Hjelm.
Hassel rábámult.
– Meg tudja érteni a megaláztatásnak azt a fokát, amikor az ember
odáig süllyed, hogy szociális támogatást kell kérnie? Tudja, milyen az,
amikor az embert szemmel láthatóan megkérdőjelezik, majd a
legaprólékosabban átvizsgálják? Tudja, milyen az, mikor rájönnek, hogy az
illető apja túlságosan jó nevű és túlságosan jól szituált ahhoz, hogy az illető
egyáltalán jogosult legyen szociális segélyre? Nem elég, hogy egész
életemben rám nehezedett az árnyéka: most meg ő az oka, hogy a túléléshez
elegendő pénzhez sem juthatok.
– Ez csak tovább szította a gyűlöletet…
– Az első fenyegető levél spontán született. Csak ki akartam adni
magamból a gyűlöletem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy akár el is
kiildhetném neki. Aztán a rögeszmémmé vált.
– De miért vontad be a fenyegetőzésbe a féltestvéredet, Connyt is?
Laban Hassel arckifejezését csak önmegvetésként lehetett értelmezni.
– Ez az egyetlen, amit megbántam…
– „Elmetszem kisfiad nyakát.” „Megdugom a kimetszett gégecsövét.”
Ezt?
– Hagyja abba! Nem a kiskölyköt fenyegettem, csakis az apámat!
– Ismered Connyt?
– Néha találkozunk. Jó barátok vagyunk. Sőt az anyja, Ingela is kedvel
engem. Majdnem egyidősek vagyunk. Tudja, mikor láttam legelőször?
– Nem.
– Tizennégy-tizenöt éves lehettem. Anyával mentünk valahova a
Hamngatanon a belvárosban. És mintha nem lett volna elég, hogy ennyi
idősen anyámmal kell sétálnom az utcán, megláttuk az út túloldalán apámat.
Ingelával. Láttuk rajta, hogy észrevett minket, de ahelyett, hogy
megpróbálta volna elrejteni az oldalán illegő-billegő tizenhét éves lányt,
inkább nekiállt nyalni-falni ott a nyílt utcán. Exkluzív bemutatót tartott
nekünk, anyának és nekem.
– Ez még a válás előtt volt?
– Igen. Akkoriban ugyan már pokoli állapotok uralkodtak nálunk, de
mégiscsak egy család voltunk, kifelé. De ez a látvány véget vetett minden
illúziónak.
– Mit ért pokoli alatt?
– Általában azt hiszik az emberek, hogy sokkal rosszabb egy
gyereknek, ha a szülők nyíltan veszekednek, mint ha befogják a szájukat, és
színlelnek. De ez a tettetés legrondább formája, mert ezt a gyerekek mindig
észreveszik. A pokol nem forró, hanem jéghideg. Abszolút nulla fok.
Fagyási sérülésekkel vergődtem végig a gyermekkor sarkvidékét. Meg
aztán a távolléte, ami mindig, mindenütt jelen volt. Megígérte, hogy eljön a
focimeccsemre, de nem jött. Mindig ugyanaz. Ha meg hazajött, jéggé
fagyott az egész rohadt lakás.
– Nem tagadhatod az írói vénád ‒ szólalt meg Hjelm. ‒ Hallatszik a
beszédeden. Érdemes ezt a tehetséget az apádnak írt fenyegető levelekre
pocsékolni?
– Azt hiszem, ez egyfajta önkínzás ‒ válaszolta Laban elgondolkozva.
‒ Ki kellett űzni az ördögöt a véremből. A Fagyördögöt. Persze talán az is
megoldás lett volna, ha mindezt nem küldöm el neki.
– Lehetett volna belőle akár egy regény is…
Laban mélyen a szemébe nézett, riadtan pislogott. Mintha
kialakulóban lett volna köztük valamiféle kapcsolat.
– Talán ‒ végül csak ennyit mondott. ‒ De persze kíváncsi is voltam
rá, mit szól hozzá. Látni akartam, hogy észreveszek-e rajta valamit a
találkozásainkkor. És lehet, hogy a lelkem mélyén abban is reménykedtem,
hogy bizalommal fordul a saját fiához. Ha csak egyetlenegyszer is szóba
hozta volna, azonnal abbahagyom, az biztos. De semmi. Semmi jelét nem
mutatta egyáltalán. Csak folytatódott az a dögunalmas atyai duma minden
találkozásunkkor. Szerintem még csak eszébe sem jutott, hogy a levelekben
vádként felsorolt sok-sok gonoszság mind az apaszerepével áll
összefüggésben.
– Én ebben nem vagyok olyan biztos ‒ szólalt meg Chavez az ablak
mellől. ‒ Tudod, milyen jelszót használt a számítógépén?
Laban hátranézett, de egy szót sem szólt.
– Laban ‒ folytatta Chavez. ‒ L-A-B-A-N.
– Mit gondolsz, miért hívott fel téged Elisabeth Berntsson? ‒ szegezte
neki a kérdést Hjelm. ‒ Kész volt magára vállalni az egészet, csak hogy
téged távol tartson mindettől. Mit gondolsz, miért gyanakodott épp terád?
– Mit gondolsz, miért mentette el apád az összes levelet egy
„Fenyegetések” elnevezésű mappában? ‒ kérdezte Chavez. ‒ Az összes
levelet, amit mi is elolvastunk, legalább tízszer megnyitotta.
– Te arra vártál, hogy ő lépjen ‒ összegezte Hjelm ‒, ő meg arra, hogy
te.
Laban közel állt az összeomláshoz. De még nem veszíthették el. Hjelm
saskeselyűként csapott le rá.
– Mi történt egy hónappal ezelőtt? Miért kezelted el ontani magadból a
leveleket?
Laban végtelenül lassan emelte fel a fejét, mintha rettenetes
erőfeszítésébe kerülne. Hjelm szemébe fúródó tekintete meglepően tiszta
volt.
– Akkor kerültem közel Ingelához. Mesélt nekem Connyról, a
szülésről meg arról, hogy apám még csak nem is akarta látni az újszülött
fiát.
– Közel kerültél hozzá. Mennyire közel?
– Akkor döntöttem el, hogy megölöm az apám.
Hjelm és Chavez lemerevedtek. Hjelm eszeveszetten törte fejét a
megfelelő kérdésen. Végül ez lett belőle:
– Azért írtad a fenyegető leveleket, mert meg akartad ölni?
– Igen.
– És az utolsó levélben közölted vele, hogy tudsz New York-i terveiről,
és hogy olyan módszerrel fogod kioltani az életét, hogy ne tudja világgá
ordítani fájdalmát. Tudod, hogyan halt meg?
 – Megölték…
– De hogyan?
– Azt nem tudom.
– Halálra kínozták, miután elvágták a hangszálait, hogy senki ne hallja
a kiáltozását. Mikor utaztál New Yorkba?
– Én nem…
– Mikor? Már korábban ott voltál, és vártál rá, vagy csak a gép
felszállása előtt érkeztél?
– Én…
– Honnan szereztél pontos információkat a kentuckyi gyilkos
módszeréről?
– Hogy jutottál hozzá az Edwin Reynolds névre kiállított útlevélhez?
– Hogyan kerülted ki az útlezárásokat?
Laban Hassel csak fásultan nézett maga elé a kérdések kereszttüzében.
Hjelm előrehajolt, és minden egyes szó után szünetet tartva kérdezte:
– Hol voltál szeptember másodikáról harmadikára virradó éjjel?
– A pokolban ‒ válaszolta Laban Hassel alig hallhatóan.
– Akkor találkozhattál apáddal ‒ vágta rá Chavez. ‒ Élő ember soha
nem juthat annál közelebb a pokolhoz, mint ő akkor.
A kihallgatástechnika dramaturgiája szerint most Laban vagy
összeomlik, vagy többé meg sem szólal. De valami teljesen más történt. A
szája alig mozgott, fejét leszegve egyenesen az asztalnak beszélt különös,
monoton hangon.
– Ez egyszeriren felfoghatatlan. Már majdnem elhatároztam, hogy
megölöm, és akkor meghal. Valaki más öli meg. Ez a helyzet teljesen
abszurd. Vagy inkább teljesen logikus. Isteni igazságszolgáltatás. Van, hogy
olyan erősen akar az ember valamit, hogy a vágya materializálódik. Ez nem
lehet a véletlen műve, ez a sors keze. A sors, mely éppoly groteszk, mint
maga az élet. Üzenet odafentről. És csak most, most, hogy már minden
megmásíthatatlan, most értettem meg, hogy sosem tudtam volna megölni.
És hogy tulajdonképp nem is akartam. Épp ellenkezőleg. Csak meg akartam
büntetni. Beszélni akartam vele. Szerettem volna, ha legalább a megbánás
legcsekélyebb jelét mutatja.
 Egy darabig nem szólaltak meg. Majd Hjelm megismételte a kérdést:
– Hol voltál szeptember másodikáról harmadikéra virradó éjjel?
– Skarmarbrinkben ‒ érkezett az alig hallható válasz. ‒ Ingelénél és
Connynál.
Chavez is megismételte a kérdéseit:
– Mi történt egy hónappal ezelőtt? Mennyire kerültél közel Ingelához?
– Nagyon ‒ hangzott a halk válasz. ‒ Túlságosan. Nem elég, hogy
szeretkeztem öcsém anyjával, nem elég, hogy ő szeretkezett fiának gyűlölt
apjával, és hogy ennek tudata szinte lebénított minket, hanem még azzal is
szembesülnünk kellett, hogy mindketten megtettünk valamit, és ugyanabból
az okból. Végül ez volt az, ami megérlelte bennem a döntést. Emiatt
küldtem az újabb és újabb leveleket. Így minden közössé vált.
– És mit tettetek?
Laban Hassel annyira felemelte a fejét, hogy a plafont kezdte bámulni.
Apró kecskeszakálla ide-oda ugrált, ahogy kimondta:
– Mindketten sterilizáltattuk magunkat.
Hjelm Chavezre bámult.
Chavez Hjelmre bámult.
– Miért? ‒ kérdezték kórusban.
Laban felállt, odament az ablakhoz, és kinyitotta.
Közben besötétedett. A várost eső korbácsolta, és a pára az utcai
lámpák fényét lopva sejtelmesen világított. A fiú haját végigsimította az
első őszi szellő lehelete, majd elegánsan belibbent az áporodott levegőjű
szobába.
– Rossz vér rossz vért szül.
 9

Itt az idő.
Úton van.
Most fog kezdődni.
Nesztelenül tett-vett az üres nyaralóban. Vállán a táska. Halkan meg-
megcsörrent a sötétben.
Egy pillanatra megállt a bejárati ajtó melletti ablaknál. Halk, elnyújtott
fütyülés hallatszott, ahogy az őszi szél átsüvített a zár melletti kerek lyukon.
Felemelte tekintetét az ablaküvegen lévő lyukról, és odatartotta arcát
az éjjeli, őszi viharnak, mely ide-oda csapkodta a koromfekete tájat
ostorozó esőnyalábokat. Ahogy kilépett a verandára, és arcába vágott az
eső, érezte, hogy ez a szél már száraz, sivatagi. A Cumberland-fennsík felől
érkezett, és végigsöpört a jéghideg házon.
Az éjszaka feketeségében is látta a gardróbszekrényben az árnyat,
sötétséget a sötétségben. Követte.
Kiment az esőbe. De észre sem vette, számára nem létezett. Számára
csak egyetlen dolog létezett, a cél. Egy még sötétebb sötétség.
Beült a drapp Saabba, és elindult. Nem is út volt, amin haladt, inkább
ösvény. Gondosan kikerülte a folyóvá növekedett vízfolyásokat, és a
partjukon egyensúlyozott, míg a civilizáció első fényei színesre nem
festették az esősugarakat, és ő észrevette a lépcsőt a titkos ajtó mögött,
melynek kilincse egyszer beleakadt egy kabátujjba. Rálépett az első
lépcsőfokra, majd a másodikra. A fény eltűnt, és ahogy kikanyarodott a
főútra, megcsapta a kocsi édes-poros illata. Elsuhant mellette egy-egy autó
fénycsóvája. Lassan kivehetővé váltak a kivilágított házak körvonalai. A
sötétségnek árnyalatai lettek, és nemcsak érezte a jéghideg nedves korlátot,
de látta is, látta, hogy egy alig látható szalag kúszik le a végtelen mélységbe
a homokos lépcső örök, kígyószerű kísérőjeként, és a felhőkarcoló
különösen magányosan tör az égbe a város bejáratánál tőle jobbra. Ő csak
hajtott tovább a bokorsávval elválasztott úton. Az utca nevét nem tudta, de
azt igen, merre kell menni, tudta, hányat kell lépni, pontosan tudta, hányat
kell lépnie, míg leér a fénykeretes ajtóig, amit már majdnem látott is,
valami halvány fény lenn a mélyben. Pontosan tudta, merre kell fordítania a
kormányt, megkerülte az óratornyos stadiont, és most már nagyon közel
járt. Megint erdő következett, civilizáció és természet határán
egyensúlyozott: az út egyik oldalán háztömbök, a másikon erdő, éjszakai
őserdő, át kellett vágnia rajta, aztán feltűnt előtte az ajtó körvonala. A
mögüle kiszivárgó fény olyan, mint a sötétséget körülvevő, minden létező
fénynél fényesebb ikonkeret. Utat mutató glória.
Jobbra kanyarodott. A gyengén kivilágított hajók fényében halványan
felsejlettek az elhagyatott irodák és raktárak. Más semmi.
Beparkolt egy szabad helyre, és egyenletes, határozott léptekkel
elindult a tenger felé. Az esőcseppeket ide-oda dobálta a szél, de ő rá sem
hederített. Már látta, hogy egy ajtó van előtte, onnan jön a fény. Egy hang
sem hallatszott. Már csak néhány lépés. Hátul megcsörrent valami. A kulcs
megcsörrent a zárban. Elfordította, kinyitotta a nehéz ajtót, becsukta maga
mögött, kinyitotta a táskáját. Pontosan az ajtó előtt leterített egy törülközőt
a földre, lecsöpögtette magáról az esővizet. Majd cipőt váltott, eltette a
vizes törülközőt és a vizes cipőt a táskájába, elővett egy zseblámpát, és
mozgó fénycsóvaként elindult lefelé a lépcsőn. Megállt az ajtó előtt, melyet
körülölelt a fénylő glória. És csak állt. Lélegzetvisszafojtva.
Körüljártatta a zseblámpa fénycsóváját a pincehelyiségen. Semmi sem
változott. Az egyik sarokban limlom, a másikban gondosan feltornyozott
kartondobozok, és kicsit odébb az üres padlófelület, a mindig tisztára súrolt
betonpadló a lefolyóval és a súlyos öntöttvas székkel. Befurakodott a
legtávolabbi dobozoszlop mögé, és a hideg kőfalnak támaszkodva leült a
földre, lekapcsolta a lámpát, és várt.
Az ajtó előtt állt. Odabenn fény villogott. Ő csak állt. Várt.
Elvesztette az időérzékét. Teltek a percek ‒ vagy másodpercek, vagy
órák. Szeme hozzászokott a sötétséghez. Lassan láthatóvá vált a nedves
pincehelyiség. Mintegy tíz méterre tőle most már határozottan ki tudta
venni a lépcső tetején az ajtót. Le nem vette róla a szemét.
 Telt az idő. Minden csendes volt. Várt.
A zárban megcsörrent a kulcs. Két férfi lépett be, egy idősebb és egy
fiatalabb. Nem tudja kivenni az arcukat. Miközben jöttek lefelé a lépcsőn,
halkan, de hadarva beszéltek azon az idegen nyelven.
Majd hirtelen történt valami. Nagyon gyorsan. Az idősebb valamit
odanyomott a fiatalabb nyakához. Az azonnal elkábult. Az idősebb
odavonszolta az öntöttvas székhez, táskájából bőrszíjakat vett elő,
megkötözte kezét, lábát, az egész testét. Aztán megint lehajolt, és a
táskájába nyúlt.
És ekkor kinyitotta az ajtót, és minden feltárult előtte. Csak úgy ömlött
ki a fény. És ő belépett az örökkévalóságba.
Az idősebb férfi kiemelt a táskájából egy hatalmas lóinjekcióstűt, és
gyakorlott mozdulattal oldalról beledöfte az ájult ember nyakába. Állított
valamit a szerkezeten.
Megborzongott ott a kartondobozok mögött, kis híján feldöntötte őket.
Az idősebb férfi egy sor sebészeti eszközt helyezett a betonpadlóra,
gondosan egymás mellé, jobb oldalra, a sor szélére egy másik, szintén
injekciós tűhöz hasonló tárgy került.
Aztán elkezdte pofozgatni az ájult férfit, egyre erősebben és
erősebben, míg végre valamelyest magához tért. Rögzítette a fejét. A
lekötözött test kétségbeesetten rángatódzott, de a súlyos szék meg sem
moccant. Egyetlen hang sem hallatszott.
Az idősebb férfi mondott néhány hangtalan szót, majd lehajolt a másik
injekciós tűért. Mikor kicsit oldalra hajolt, hogy pontosan a megfelelő
helyre tudja beszúrni, ismeretlen helyről halvány fénysugár esett rá, és
megvilágította az arcát. Egy pillanatra minden vonását ki lehetett venni.
Ekkor újra megborzongott. És leesett egy doboz.
Az idősebb férfi megmerevedett. Letette a tűt a földre, és elindult.
Egyre gyorsabban közeledett.
Itt az idő, suhant át az agyán, és kilépett rejtekhelyéről.
 10

A minibusz denevér módjára siklott az esős éjszakában, hangtalanul.

Éjszakai üzemmód bekapcsolva, a térlátás tökéletes.
Persze lehet, hogy a denevérek nem is siklanak.
És szó lehetett itt egyáltalán éjszakai üzemmódról?
Bárcsak ne itta volna meg azt az utolsó whiskyt.
– Hol a fenében vagyunk?
– A rohadt életbe, Matte teljesen összeomlott ott elöl.
– A francba, ez nem a ferde torony? Spanyolországba vittél minket, te
idióta?
– Olaszország! Olaszország! Jaj, de vágyom Olaszországba, arra a
csodálatos tengerpartra…
– Pofa be!
– Ez a gáztartály. Az agyad ferde.
– Vagy a tied.
– Ferde minibusz a Szabadkikötőben. Hé, hogy kanyarodsz már!
– Hova a fenébe viszel minket, Matte?
Hátranézett.
Rémes disznóól volt a kocsiban. Holnap egész nap takaríthat. Üvegek
és teremhokiütők hevertek szanaszét, és a jobbra-balra elterült alakok
rendezetlen csoportja leginkább sötét, homoerotikus kígyófészekhez
hasonlított.
– Gärdet. Itt vagyunk. Itt laksz, Steffe. Ha esetleg még emlékszel rá.
– De hát teljesen megkerülted az egészet! Nem kellett volna hagynunk,
hogy te vezess.
– Pont te, akit hatszor is meghúztak a forgalmi vizsgán.
– Próbálj már meg odatalálni. Tudom, hogy nynáshamni vagy, de azért
csak jártál már Stockholmban…
– Vagy legalább hallottál róla.
 – Ott lakik a király. Így talán már tudod.
– A király tényleg a királyi palotában lakik? Vagy Drottningholmban?
Beugratós kérdés.
– Mi a franc? Csak nem akarsz neki rajongói levelet küldeni?
– „Kedves jó királyom! Tudnál küldeni egy Viktória koronahercegnő
szeméremszőrzetéből készült kötött sapkát egy säfflei munkásosztálybeli
gyökerekkel rendelkező, sóvárgó agglegénynek?”
– Itt jobbra. Jobbra, te barom!
– Te vagy a barom!
Megunta a vartyogásukat, és élesen bekanyarodott balra. A társaság
állati üvöltéssel fejezte ki nemtetszését.
– Te kretén!
– Te állat!
– Te idióta!
A busz tovasiklott a koromsötét úton, amely hirtelen négyfelé ágazott.
Véletlenszerűen kiválasztotta az egyiket, és biztos volt benne, hogy
bármelyik pillanatban megállíthatja egy váratlanul felbukkanó vaskerítés
vagy egy marcona, latinamerikai határőr, szája sarkában lógó szivarral.
De nem ez történt. Vagy ötven méterre előttük felbukkant egy sötét
színű, öreg Volvo kombi. Füstölgött a kipufogócsöve. A kocsi elállta az
utat.
Lefékezett, majdnem megállt. Már csak harminc méter volt a két jármű
között, amikor meglátta, hogy ott áll egy férfi. Nagyon ügyködött valamin.
Fején símaszk. Valamit épp begyömöszölt a kocsi csomagtartójába, majd
egy szökkenéssel bepattant, és csikorgó kerékkel kilőtt. Ahogy eloszlott a
füst, látta, hogy valami ott maradt a földön. Egy nagy, nyugtalanító
körvonalú csomag.
Három valamelyest józan srác előrehajolt a hátsó ülésről, és föléje
magasodott.
– Mi a fene folyik itt?
– Betörés?
– A rohadt életbe! Mibe akarsz belekeverni minket, Matte? Na,
húzzunk innen.
 Lassan odagurult a pokrócba tekert csomaghoz. A fényszóró életet
lehelt az esőbe, mely kíméletlenül csapkodta a földön fekvő valamit.
Megállította a kocsit, és kilépett a viharba. A többiek követték.
Lehajolt, és nekiállt széthajtogatni a pokrócot.
Egy arc bámult rá. Hófehér. Tekintete megtört volt, de vonásai
csodálkozást fejeztek ki. Az eső verte a szemgolyóját. Szemhéja már nem
próbált ellenállni.
Visszahőköltek, és némán bámulták a csuromvizes pokróccal
keretezett hófehér arcot, amely csak úgy világított a sötétségben.
– A rohadt életbe ‒ suttogta egyikük.
– Lépjünk le ‒ mondta a másik.
– Nem hagyhatjuk itt csak úgy ‒ válaszolta erre ő.
Egyikük megragadta a kabátja gallérját, és közel húzta magához az
arcát:
– De igen. Itt hagyhatjuk. Érted, amit mondok, Matte? Nekünk ehhez
semmi közünk.
– Ittál ‒ szólalt meg egy másik hirtelen kijózanodva. ‒ Gondolj a
következményekre.
Visszamentek a kisbuszhoz. Egy csapásra vége lett a jó hangulatnak.
Ő meg csak állt ott még, és csak nézte a holttestet, mely akaratlanul is
lenyűgözte. Életében először látott halottat.
Visszaült a kormányhoz. Az egész kocsi csuromvizes volt a ruháiktól,
a nedvesség szépen beeszi majd magát az üléshuzatba, és elkezd
penészedni. De ez eszébe sem jutott, amikor elfordította a kulcsot, és
beindította a motort.
 11

Gunnar Nyberg Nackában lakott egy háromszobás lakásban, mindössze

három háztömbnyire a templomtól, ahol sokkal jobban szeretett lenni,
amikor hangosan énekelt. Intő jelnek tartotta, hogy néhány nappal ezelőtt
összerogyott alatta az ágy éjszaka. Úgy ébredt, hogy két mikroszkopikus
fogót érzett a nyakában. Megragadták a hangszálait, soha többé nem fog
tudni énekelni. Sokáig tartott, míg megszabadult tőlük. Nem a nyakát,
hanem az agyát fogták. Ott feküdt az ágy romjai között a földön, és hagyta,
hogy lassan elhalványodjon a két fogó képe. Körülötte hegyes
deszkacsonkok meredeztek. Lassan ébredt csak rá, mekkora szerencséje
volt. Megkönnyebbülésében nevetni kezdett. Percekig nem tudta
abbahagyni.
Az eset két konkrét döntést eredményezett: egyrészt elkezdett
fogyókúrázni, amiről ugyan hamar belátta, hogy a városban ólálkodó
kentuckyi gyilkossal a háta mögött ez nem túl szerencsés lépés, de soha
korábban nem volt rá ekkora szüksége, és az éjjeli baleset aztán tényleg az
utolsó csepp volt a pohárban. Másrészt új ágyat vásárolt, túlsúlyosak
számára tervezett változatot. Kénytelen volt szembenézni a valósággal:
gatyába kell ráznia magát.
Ebben a kifejezetten túlsúlyosak számára tervezett ágyban szakította
félbe az agglegények rendkívül készséges fiatal hölgyekről szóló klasszikus
álmát a kegyetlen csengőszó. Régen hívták éjszaka, így sokáig tartott, míg
egyáltalán felfogta, miről van szó. Mikor végre rájött, hogy a telefon szól,
meglepő módon arra gondolt, hogy a volt felesége az. Talán Gunillával
történt valami? Mikor aztán felcsendült a telefonban az a szokványos
rendőrhang, csak akkor tudatosult benne a gondolat, hogy ha történt is
volna valami, ő lenne az utolsó, akit értesítenének.
– Halló, van ott valaki? ‒ kérdezte már másodszorra a rendőrhang.
 Nyberg végre életet lehelt a hangjába, bár leginkább úgy hangzott,
mintha egy cséplőgép szólalt volna meg:
– Nyberg.
– Stockholmi Rendőrkapitányság ‒ mondta a hang. ‒ Parancsot
kaptunk, hogy, idézem, „gyanús körülmények között bekövetkezett
haláleseteket” közvetlenül ezen a számon kell jelentenünk. Jól tudjuk?
– Hát, ha ez van odaírva, akkor igen.
– Történt egy gyilkosság a Szabadkikötőben, amire biztosan illik ez a
leírás.
Nyberg egy csapásra felébredt.
– Van két seb az áldozat nyakán?
– Maga még mindig alszik? ‒ kérdezett vissza gyanakodva a
rendőrhang. ‒ A vámpíroknak az álmokban a helye.
– A kérdésre válaszoljon.
– Nem tudok róla ‒ érkezett a rideg válasz.
Nybergnek sikerült kicsikarnia belőle egy valamivel részletesebb
útleírást, letette a telefont, összeszedte magát, felvette szokásos slampos
ruháit, sikerült magához vennie a lakás- és kocsikulcsát is, és leszáguldott ‒
legalábbis ő úgy érezte ‒ a lépcsőn, majd bepattant jó öreg Renaultjába.
Az esőáztatta utakon semmi sem akadályozta a haladásban így éjszaka.
Megpróbált a kentuckyi gyilkosra gondolni, arra a kis fogóra, mely egyetlen
gyors mozdulattal megfosztotta az embert a legkülönlegesebb
ismertetőjelétől, meg amerikai sorozatokra, amikben hasonló dolgok
történnek, de nemigen sikerült. Az ébredés újra előhozta azokat a képeket,
amiket a legjobban szeretett volna elnyomni magában.
A hetvenes évek elején egyszer Gunnar Nyberg lett Mr. Sweden, a
nemzetközileg is elismert testépítő, egyben rendőr a stockholmi
Norrmalmban, bizonyos kapcsolatokkal a később Baseball-ligának nevezett
csoporttal, a svéd rendőrség egész történetének legkeményebb zsaruival. De
addigra már Nackába költözött, és leállt a szteroidokkal.
Igazi vadállat volt akkoriban. Ha eszébe jutott, mindig le kellett
hunynia a szemét, és ezt igazán nyugodtan megtehette most a tökéletesen
üres utakon.
 És mi minden lepergett a szeme előtt, ha csak egy pillanatra is
becsukta… Az a rengeteg erőszak, azok a szörnyű, düh okozta
szteroidkitörések, meg hogy folyton elvesztette a türelmét, ami eleve nem is
nagyon volt neki.
Egy éve jár különböző iskolákba, és beszél a diákoknak. Ő maga is
fiatalon esett áldozatául az anabolikus szteroidok mellékhatásainak.
Azonnal kiszagolja, ha valaki szteroidhasználó. A lelkész kérdezte egyszer,
hogy elmenne-e egy iskolába, és nagyon izgult, amikor belépett az első
felső tagozatos osztályba. De a diákok figyeltek rá. Pedig izomtömegének
legnagyobb része már zsírpárnává változott, az ágya is ezért dőlt össze
alatta, de még így is vonzó jelenség maradt. Nem túlozta el a dolgot. Ijesztő
képeket mutogatott szinte ironikusan tárgyilagos hangnem kíséretében. És
talán akadt valahol valaki, aki az ő hatására tartotta távol magát ezektől a
szerektől.
De a vezeklés fátyla oly vékonyka, könnyen szakad. És lehunyt szeme
mögött megjelent az, amit már várt ‒ hiszen mindig újra feltűnt. Az utolsó
alkalom, amikor megütötte a feleségét. Gunilla nem is annyira felrepedt,
mint inkább felhasadt szemhéja, Tommy és Tanja félelmet sugárzó
tekintete, ezek a képek örökre bevésődtek az agyába. És azt is tudta, hogy
ezek a képek máshol is élnek még. Uddevallában, ahová családja költözött,
hogy a lehető legtávolabb legyenek tőle. Több mint tizenöt éve nem látta
őket. Ha az utcán összeakadna a gyerekeivel, meg sem ismerné őket.
Életében hatalmas űr tátong.
Kénytelen volt leállítani az autót.
Nektek énekelek!, kiáltotta némán, mintha fogó szorítaná el a
hangszálait. Nem értitek, hogy nektek énekelek?
De senki sem hallotta őt. A világon senki.
Lassan újra kihajtott a többsávos Värmdöledenre, hogy elkerülje a
várost. Végigkanyargott a Danvik-szikla fekete tömbje mellett, a kocsit
verte az eső, míg áthaladt a Danvik hídon.
Aztán egyszer csak ott volt. Nem tudta, hogyan. Az utolsó
kilométerekre egyáltalán nem emlékezett, mintha elfújta volna a szél, bele
abba a hatalmas űrbe.
 A Szabadkikötő területén, kicsit beljebb, az esőfelhőn keresztül is
meglátta az ismerős kék fény villogását. Követte a jelet, lassan haladt a
kikötő belső útjain, majd leállította kocsiját a kék-fehér kordonnál. A kék
fény tovább hasította a levegőt.
Három rendőrautó volt ott, meg egy mentő. Meg Jan-Olov Hultin.
Egy esernyő alatt állt a csuromvizes járőrök gyűrűjében, és még ebben
az időben és ebben a helyzetben is tudott a papírkötegében lapozgatni.
Nyberg befurakodott az esernyője alá. Teste háromnegyedének már nem
jutott hely.
– Mink van? ‒ kérdezte.
Hultin tökéletesen higgadtan mérte végig bagolyszemüvege felett.
– Nézd meg magad.
– Lyukak a nyakán?
Hultin nem válaszolt. Majd megrázta a fejét. Nyberg mélyet sóhajtott.
Odament a keskeny úton heverő pokróccsomaghoz. Fehér arc, halott
szemek meredtek a koromfekete éjbe. Az eső könyörtelenül zuhogott a
szemgolyókra.
Nyberg lehajolt, és megkönyörült rajta. Bár nem lett volna szabad
hozzányúlni, lefogta a szemét, majd guggolva tanulmányozta a holttestet.
Huszonöt év körüli férfi. Fiatal srác.
Akár Tommy is lehetne, gondolta.
Aztán egy váratlan gondolattól megborzongott. Lehet, hogy ő az?
Esélye sincs rá, hogy felismerje.
Nyberg megrázta magát, hogy szabaduljon ettől a szörnyű érzéstől;
mint egy hatalmas buldog a szakadó esőben.
Nézte a szabadon lévő nyakat. Nem volt rajta nyom. De a szívtájékon,
tökéletes szimmetriával négy golyó fúrta lyuk. Alig vérzett a seb. A halál
nyilván azonnal beállt.
Nyögve feltápászkodott, és visszatért Hultin-hoz, akinek papírjai
csontszárazak maradtak az esernyő alatt.
– Tényleg van valami közünk ehhez? ‒ kérdezte.
Hultin vállat vont.
 – Eddig ez a legígéretesebb nyom. Bizonyos részletek érdekesek
lehetnek.
Nyberg türelmesen várta a folytatást. Már semmi értelme nem volt
megpróbálni befurakodnia Hultin esernyője alá. Testén már egyetlen száraz
folt sem maradt.
– Három óra tizenkettőkor a LinkCoop cég éjjeliőre telefonált a
rendőrségre, és bejelentett egy betörést. De a rendőrség akkor már úton
volt. Nem sokkal azelőtt, három óra hétkor ugyanis egy ismeretlen férfi a
Stureplan egyik telefonfülkéjéből hívta a segélyhívó számot. Akarod
hallani?
Nyberg bólintott. Hultin behajolt az egyik üres járőrkocsiba, és
beügyeskedte a kazettát a lejátszóba.
Először csak zúgás hallatszott, majd izgatott férfihang:
– A rendőrséget kérem, köszönöm.
Majd újabb csend, aztán egy női hang:
– Rendőrség.
– A Szabadkikötőben egy hulla fekszik ‒ hadarta az izgatott hang.
– Hol, pontosabban hol?
– Nem tudom, hogy hívják azt az utcát. Keskeny, kicsit beljebb, közel
a vízhez. Az út közepén fekszik. Észre fogják venni.
– Magát hogy hívják, és honnan telefonál?
– Azzal ne törődjön. Egy símaszkos krapek épp egy másik ugyanolyan
csomagot gyömöszölt be az autójába. Pont akkor értünk oda. Iszonyatos
tempóval hajtott el.
– Kocsi típusa, rendszáma?
Megint zúgás hallatszott, aztán mintha megszakadt volna. Hultin
kihalászta a szalagot, és visszadugta a belső zsebébe.
– Ez minden? ‒ kérdezte Nyberg.
Hultin bólintott.
– Talán kettős gyilkosságról van szó. A símaszk profizmusra utalhat.
– De azért eléggé különbözik a mi emberünktől – válaszolta Nyberg,
és témát váltott. ‒ Itt van az éjjeliőr?
 Hultin bólintott, majd ujjúval az egyik irányba bökött. Átfurakodtak a
rendőrök gyűrűjén. A mentősök épp ekkor rakták fel a holttestet egy
hordágyra. Nyberg a szeme sarkából látta, hogy már teljesen merev.
Elhaladtak néhány épület mellett, majd elérkeztek a LinkCoop
raktársora előtt álló őrbódéhoz. Egy szinte bizarr, rikító, négyszínű logó
villogott a bejárat felett, a bódéból az esőbe kiszivárgó halovány fény éles
ellentéteként.
Beléptek. Egy egyenruhás biztonsági őr szürcsölgette kávéját nem
kevesebb mint három ugyancsak egyenruhás járőrrel.
– Ez aztán a jól őrzött őr! ‒ tört ki Nybergből.
– Ki az esőbe! ‒ hangzott Hultin summás parancsa.
A három rendőr behúzott farokkal osont ki. A biztonsági őr fürgén
felpattant, és igyekezett katonás külsőt ölteni. Szinte teljesen kopaszra nyírt
fiatalember, húsz-egynéhány éves lehet, alaposan felpumpált izmokkal,
állapította meg Nyberg. Kifinomult orrát azonnal megcsapta az erős
szteroidszag. Ahogy ott állt az őr haptákban, jól be tudta azonosítani ezt a
típust: haditengerész vagy hegyivadász múlt, esetleg többszöri elutasítás a
katonatiszti vagy rendőrtiszti főiskoláról, nem túlságosan toleráns
viselkedés a bevándorlókkal, homoszexuálisokkal, szociális segélyből
élőkkel, dohányosokkal, civilekkel, nőkkel, gyerekekkel és egyáltalán az
emberekkel szemben…
Gunnar Nybergnek össze kellett szednie magát, hogy ne a sztereotípiák
irányítsák a gondolatait.
Beléptek a mikroszkopikus méretű őrbódéba, és csorgott róluk az
esővíz. Az őr minden bizonnyal itt töltötte éjszakáit férfimagazinok nagy
választékával egyetemben, gondolta Nyberg, továbbsüllyedve az
általánosítás mocsarába. A sebesen betolt íróasztalfiókban úgy szeretett
volna felfedezni egy Schnittke Requiem CD-t vagy a Modern Art Forum
egy számát. De sajnos az Aktuell Rapport pletykaújság logója villant fel a
biztonsági őr gyakorlott kézmozdulatának árnyékában.
Hultin csontszáraz papírlapjait lapozgatta, majd végre valami horogra
akadt.
– Benny Lundberg?
 – Jelen! ‒ pattant fel Benny Lundberg katonásan.
– Üljön le!
Az őr követte a parancsot, és leült kopottas íróasztalához, melyen
nyolc tévéképernyő sorakozott, s ezek mindegyikén egy-egy koromfekete
raktárbelső látszott. Ők ketten maguk alá húztak egy-egy rendőrfenékkel
már előmelegített ülőkét. Az eső kíméletlenül verte a kis fülke tetejét.
– Mi történt? ‒ kérdezte Hultin mindjárt a közepébe vágva.
– Elindultam a szokásos háromórai körutamra, és észrevettem, hogy az
egyik raktárunk ajtaját feltörték. Bementem, és szokatlan rendetlenséget
találtam, ezért felhívtam a rendőrséget.
– End of story ‒ mondta Nyberg.
– Yes ‒ vágta rá Benny Lundberg halál komoly fejjel.
– Elvittek valamit? ‒ kérdezte Hultin.
– Erre nem tudok válaszolni. De a dobozokat szanaszét dobálták.
– Miféle dobozokat? ‒ kérdezte Nyberg unottan.
– Számítógépalkatrészek. A LinkCoop számítógépes export-import
vállalat ‒ Benny Lundberg úgy beszélt, mintha a leckéjét mondaná fel.
– Hát akkor nézzük meg azt a helyiséget – mondta Hultin a
Nybergéhez hasonló mértékű érdeklődéssel a hangjában.
A biztonsági őr a szakadó esőben elindult velük a LinkCoop-sor
irányába. Az abszurd fényekkel világító logóval ellátott bejáratnál balra
fordultak, és a számos egyforma ajtó közül az egyiknél megálltak. Az
ajtósor előtt magas rakodórámpa futott. Már itt is kifeszítették a kék-fehér
kordont.
Szemükkel lépcsőt kerestek. Nem volt a közelben, így kénytelenek
voltak felhúzódzkodni. Nehézkesen ment. A betört ajtó mögött ugyanaz a
három rendőrjárőr állt, akik az előbb még az őrbódéban kávézgattak. Talán
kiokoskodták, hogy a feletteseik idetartanak.
– Fiúk, úgy látom, maguk nem kedvelik az esőt! ‒ jegyezte meg
Nyberg, majd körüljártatta tekintetét. Teljesen átlagos raktárhelyiség volt,
különböző méretű dobozok álltak felhalmozva a gondosan megjelölt
polcokon. Persze most egy részük a padlón hevert. Kissé viharvert
számítógépes kütyük kandikáltak ki belőlük. Úgy tűnt, nem sok mindent
vittek el.
– Talán mással voltak elfoglalva ‒ szólalt meg Nyberg.
Hultin gyors, kifejezéstelen pillantást vetett rá, majd Benny
Lundberghez fordult.
– Minden pontosan ugyanígy nézett ki, amikor belépett?
Lundberg bólintott, és szemébe hulló, nem létező hajtincse alól a
három jómadárra tekintett, akik parancs hiányában kissé tétován álldogáltak
az ajtónál.
Hultin és Nyberg kötelességtudóan körülnéztek a helyiségben, majd
köszönetet mondtak Benny Lundbergnek, és kiléptek az éjszakai zivatarba.
– Két egymástól teljesen független eset lenne? – gondolkozott
hangosan Nyberg.
– Aligha ‒ válaszolt Hultin.
– Zsákmányosztás körül támadt vita?
– Aligha ‒ mondta Hultin, talán nem a változatosság kedvéért.
– Három óra után hét perccel telefonál névtelen adatközlőnk, hogy
talált egy hullát, öt perccel később telefonál ez a szteroid-mintapéldány
Benny a betörés miatt. Most négy óra nulla hat, pí-pí-pí. Mi az
összefüggés?
– Holnap keresd fel a LinkCoopot.
– Ma ‒ helyesbített Nyberg, és azon kezdett morfondírozni, hogy
egyáltalán érdemes-e hazamennie és két órát aludnia.
– Szemmel láthatóan szükséged van arra a két órára ‒ szólalt meg
Hultin, mintha olvasna a gondolataiban.
Neki viszont szemmel láthatóan nem volt rá szüksége, mert például a
szakadó esőben is képes volt száraz lábbal eljutni felturbózott Volvójához.
 12

Túlzás lett volna azt mondani, hogy akár csak egy lépést is tettek előre ‒
mégis megváltozott valami az éjszaka folyamán. Vagy ha nem is változott
meg, de legalább felfrissült valamelyest a hangulat a „Vezérkari
Központban”.
Arto Söderstedt kihasználta a szabadságát, és a szolgálati kocsival
szállította el öt gyermekét az óvodába és az iskolába, de sehol sem jelentek
meg elszámolásaiban ezek a pluszkilométerek. Paul Hjelm még mindig nem
kért szolgálati kocsit, a lehető legtovább csökönyösen ragaszkodott ahhoz,
hogy háborítatlanul élvezhesse a reggeli csúcsforgalmat, és zenét hallgatva
üldögélhessen a metrón Norsborgtól a munkahelyéig. Jorge Chavez viszont
minden reggel beragadt a végtelen kocsisorokba, míg bejutott parányi
rågsvedi agglegénylakásából, ahova visszatért, miután feladta belvárosi
albérletét. Minden reggel újra és újra gyermeki ártatlansággal lepődött meg
a kocsisorok végtelen hosszúságán. Mintha az autó egyre fontosabb
szerepet játszana az emberek életében, mintha az autó konkrét
fémhatáraival akarnák helyettesíteni saját határaikat, melyek egyre inkább
elmosódnak. Minden reggel megfogadta, hogy másnap aztán már tényleg
otthon hagyja a jó öreg BMW-jét. És másnap, amikor elindult, újra fittyet
hányt a fogadalomra, amit aztán a kocsiban ülve megint elismételt. Olyan
volt, mint egy hatástalan varázsige. Gunnar Nyberg hazament. Ruhástul
levetette magát a túlsúlyosok számára tervezett ágyára, és úgy elaludt, mint
egy fejbe kólintott fókabébi ‒ és két óra múlva úgy ébredt, mint egy péppé
zúzott fókabébi. Mintha egy feldühödött norvég halász eszét vesztette volna
fókavadászat közben, és egyetlen jól célzott ütés helyett csak összevissza
verte volna az állatot, hogy a végén egy három négyzetméteres fasírt legyen
belőle. Végül beleunt az álmodozásba, hogy veszélyeztetett, kis aranyos,
hófehér fókabébikkel hasonlítsa össze magát, és csatlakozott a savanyú
képűekhez a dugóban. Természetesen úgy vélte, mégiscsak neki van a
leginkább joga ahhoz, hogy savanyú képet vágjon. Viggo Norlander,
dacolva a hosszú munkaidővel, hajnali háromkor még lement a King
Creole-ba, hogy megragadja az utolsó lehetőséget egy gyors hódításra. Igaz,
sikerrel járt, de belátta, hogy az aktus előtt talán mégiscsak jobb lett volna
az illető hölgyet valamelyest megismerni. Az éjszaka királynője ugyanis
azzal a konkrét céllal vágott neki az éjszakának, hogy gyermeke foganjon.
Miután végeztek, azonnal felpattant, felkapta a ruháit, megtermékenyítve és
boldogan kirohant az ajtón, szemébe nevetett a klimaxnak, otthagyva a
tátott szájú nyomozót az ágyában. Aki még fél óra múlva is meredten
bámulta a csukott ajtót. Míg Östermalmból befelé zötyögött a reggeli
busszal, a legvadabb álmokat gyártotta sosem látott, sikeres fiáról, aki majd
felkeresi öreg agglegény apját az elfekvőben.
Kerstin Holm titokzatos utakon érkezett valahonnan Vasából, az új,
kétszobás lakásából. Talán annak szomorú következményeképpen, hogy
párkapcsolatai a kollégákkal rendre kudarcot vallottak, egyre inkább
szétválasztotta a munkahelyi és a magánéletét. De ez még mindig semmi
sem volt Jan-Olov Hultinhoz képest, akinek egyáltalán nem volt
magánélete. Kósza hírek szerint feleségével és még ki nem repült
gyermekeivel lakott valahol a város északi részén egy családi házban, meg
elképesztő brutalitással játszik erőfocit a stockholmi rendőrség
veteráncsapatában, de ennél többet nem sikerült róla megtudni. Ő és a
munka, az egy és ugyanaz. Mint valami isten – tökéletes jelenlét, tökéletes
hatás. Apafigura, egy örök ötéves szemével nézve.
És ahogy számítani lehetett rá, ő már bizony ott volt, amikor a többiek
különböző irányokból, különböző élettapasztalatokkal szép sorjában
megérkeztek a „Vezérkari Központba”, ösztönösen megérezve a felfokozott
hangulatot.
Kinn továbbra is az eső uralta a világot. S mivel ez mindig lehűtötte
valamelyest a bűnözési kedvet, legalább abban reménykedhettek, hogy
kevesebb hamis nyomra kell számítaniuk.
Először a Laban Hassel-féle hamis nyomot tárgyalták meg. Hjelm és
Chavez gyors összefoglalója kikristályosította számukra a végtelen
mélységeket rejtő tragédiát: az apjához túl erősen kötődő fiú megfenyegeti
elérhetetlen apját, hogy egy kis figyelmet kapjon, és eközben amolyan
vérfertőző kapcsolatba keveredik féltestvére anyjával, és mindketten úgy
érzik, nemzőképességüket az idősebb Hassel miatt kellett kiiktatniuk, aki
végül pont a levelekben leírt módszerrel elkövetett gyilkosság áldozatává
válik.
Tökéletesen úgy hangzott, mintha egy szappanopera tervezetét adták
volna elő valamelyik kereskedelmi tévécsatorna programigazgatójának. Aki
persze durva, elutasító hangon csak annyit mondott:
– És nem ő tette?
– Nem! ‒ vágták rá kórusban, majd Hjelm hozzáfűzte még: ‒ De azért
résnyire nyitva hagyhatjuk az ajtót.
– Rendben. Gunnar?
Nyberg savanyú képpel és lakonikus tömörséggel összegezte az
éjszaka eseményeit a Szabadkikötőben. Mikor végzett, Söderstedt még
jobban lelohasztotta.
– Ez majdnem olyan ígéretes, mint a mutogatós bácsi a Tantoni
nagyréten.
Mindenki bambán bámult rá, tehát megmagyarázta.
– Akit elnáspángoltak a női futballcsapat tagjai.
– De a biztonság kedvéért ezt az ajtót sem csukjuk be végleg ‒ tett
pontot Hultin a beszélgetés végére.
A kissé kaotikus beszámolók és csekély mértékű visszajelzések
ellenére a hangulat továbbra is határozottan jobb volt. Az elhangzottak
mélyén valahol azért mégiscsak ott rejlett a folytatás.
– Tudjuk már, kicsoda? ‒ szólalt meg Chavez. ‒ A hulla a
Szabadkikötőben.
– Azonosíthatatlan ‒ érkezett Hultin válasza. ‒ Ismeretlen ujjlenyomat.
Egy klasszikus John Doe, ahogy az amerikaiak nevezik a névtelen
holttesteket. Talán huszonöt éves, sötétszőke, semmi mást nem tudunk. A
boncolás sem hozott eredményt. Négy lövés a szívbe elég ok a halálra.
Egyébként makkegészséges volt.
– Makkegészségesen a boncasztalon ‒ szólalt meg Söderstedt, és
fogadni mert volna, hogy közbeszólását figyelemre sem méltatják. Így is
lett.
– Körülnézünk még a Szabadkikötőben, talán hagyott maga után,
mondjuk, egy autót ‒ folytatta Hultin. ‒ Gunnar ellátogat a LinkCoop nevű
céghez, hogy kikérdezze őket a betörésről. Elküldjük az ujjlenyomatokat
ellenőrzésre az Interpolnak, és az eltűnt személyek hozzátartozóit is
értesítjük, hogy vessenek egy pillantást a holttestre. Viggo megy a
patológushoz, és jegyzőkönyvezi a tanúk vallomását. Ezek után folytatjuk a
szokott módon.
A „folytatni a szokott módon” gyakorlatilag azt jelentette, hogy tovább
várnak. Az előzmények ellenére, eléggé meglepő módon mindenki új
reményekkel hagyta el a szobát. Ezt másképp nem lehetett magyarázni,
mint azzal, hogy szagot fogtak, és ez volt az egyetlen közös vonásuk. Épp
ez a képesség volt a döntő, amikor annak idején Hultin egyenként
kiválasztotta magának őket.
Még Viggo Norlander is fel volt dobva, holott a rárótt feladat megint
csak hülyegyerek-feladatnak volt tekinthető. És ezt az örömérzést nem csak
azzal a makacs meggyőződéssel lehetett magyarázni, hogy génjei épp az
ismételt megvalósulás rögös útján haladtak. Bár jól tudta, hogy a nap
hátralévő részét csupa többé-kevésbé kétségbeesett hozzátartozóval töltheti
majd, akik feltehetően sosem fogják megtalálni elvesztett kedvesüket,
ennek ellenére őt is felpezsdítette ez a meghatározhatatlan reménykedés.
Elviharzott az irodája felé, hogy felkapja divatos, de valahogy mégis
öreges bőrdzsekijét. Egészen addig, amíg az orosz maffia padlóhoz nem
szögezte Tallinnban, mindig viszonylag elegáns hivatalnoköltönyben járt, és
minden tekintetben tisztességes rendőr volt, aki bízott és hitt a rendszerben,
a parancsnokaiban és a társadalmi rendben. Más világban nőtt fel, mint
amiben most dolgozott, és ez épp a Tisztogató utáni nyomozás során lett
egyre nyilvánvalóbb számára. Ez a belátás eredményezte aztán szép lassan,
hogy ne érdekelje többé az a rend, amiben mindeddig bízott, és hogy
önállóan nekivágjon az észtországi útnak, és megoldja az ügyet. Ott szerzett
stigmáit soha többé nem tudja eltüntetni magáról. A durva kalapácsütések
nyomatékosan véget vetettek élete bizalommal teli korszakának. Soha többé
senkiben sem fog bízni, csak saját magában. És soha többé nem fog saját
magában sem bízni. Így aztán menekülni kényszerült, és a menekülés
egyetlen iránya a másik nem volt, ami korábban nem igazán izgatta.
Pocakja, kopasz feje a múlté, hivatalnoköltönye eltűnt. Lecserélte trikóra
meg arra a bőrkabátra, amiért épp útban volt a szobája felé.
Szobatársa, az egykori ellenség, Arto Söderstedt már ott ült a
számítógépnél, de tekintete valahol a viharos őszi külvilágban kalandozott.
Most már jó barátok voltak, elsősorban azért, mert semmi közös nem volt
bennük, és ezt kellő oknak tartották a barátságra. Így aztán elegendő volt
egyetlen megerősítő biccentés, ahogy Norlander felkapta a bőrdzsekijét,
majd elindult a garázs felé a rendőrség pincéjébe, ahol már várta a
szolgálati kocsija. Bepattant, és kihajtott a Bergsgatan felé, ami leginkább
az északsvéd Torne folyóra hasonlított a tavaszi rianás napjaiban. Őszi
vízzuhatag ömlött végig a Scheelegatan kövezetén. Viggo árral szemben
próbálta felküzdeni magát a Fridhemsplan irányába, hogy eljusson valahogy
a Karolinska kórházba.
A közeljövőben tölti be az ötvenet. Harminc évvel ezelőtt néhány
szörnyűséges évig házas volt. Azóta mindennemű kapcsolata a másik
nemmel a nullával volt egyenlő, hogy most, az ötvenévesek válságát élve
egyéjszakás kalandok formájában teljesen kivirágozzon. Egészen az elmúlt
éjszakáig azt hitte, csak az elfojtott szexuális vágy az oka mindennek. De
most kezdett számára világossá válni, hogy a biológiai óra ketyegését
hallja. Őseinek végeláthatatlan sora kígyózott lelki szemei előtt, vissza
egészen Ádámig, és mindannyian ott kopogtattak a vállán újabb utódot
követelve. És a kopogtatás lassan a biológiai óra idegtépő tiktakolásává
változott, tiktak-tiktak, és az ősök sorfala kórusban mennydörögte: „Ne
hagyd, hogy megszakadjon a sor! Ne szakítsd meg a vérségi köteléket! Ne
te légy az utolsó!” És bár élete során egyetlen olyan pillanat sem volt,
amikor akár csak egy pillanatra is megfordult volna a fejében az apaság
gondolata, most elhatalmasodott rajta az a mindent elsöprő érzés, hogy apa
lesz, apa akar lenni, apává kell lennie. Mindez ennek a különös, vele azonos
korú hölgynek volt köszönhető, aki tavaszi szellőként libbent be
agglegénylakásába, megtermékenyíttette magát, és eltűnt az őszi ködben.
Mindez alig egy negyedóra alatt zajlott le. És a nő most magában hordja az
új életet, amit ő teremtett. Erről tökéletesen meg volt győződve. Minél
többet gondolt rá, annál inkább hitt benne, hogy ez már ott, akkor látszott
rajta.
Egyébként a dolog a lehető legjobban alakult. Génjei továbbélnek,
őseinek vállkocogtatása elnémul ‒ mindez anélkül, hogy neki magának
részt kéne vállalni az apasággal járó összes küszködésben. Persze Nobel-
díjas fia majd felkeresi az elfekvőben, mert hirtelen rádöbben, honnan
származik kivételes tehetsége. Agykapacitásának és hatalmas vagyonának
nagy részét arra áldozza, hogy felkutassa apját, és térdre borulva köszönetet
mondjon neki mindenért, mielőtt még meghalna.
Egy vadul tülkölő kamion visszahozta a valóságba, jobban mondva az
út jobb oldalára, a lehető legjobb pillanatban, hogy még lekanyarodhasson a
Karolinska kórház patológiai osztálya felé, ahol az ismeretlen hulla
türelmetlenül várta dicsőséges érkezését.
Viggo Norlander végigbaktatott a rendőrségétől nem sokban
különböző végeláthatatlan folyosókon. Egy nem túl barátságos nővérke
fogadta, mintha csak parancsot teljesítve vagy büntetésből ülne itt, és
nemsokára ott állt a legendás Sigvard Qvarfordt patológus előtt, aki
elmúlhatott már hetvenöt éves is, és aki egyszerre volt végtelenül előkelő és
végtelenül slampos, a kettő olyan sajátos kombinációjában, amit csakis
kutatóorvosok és kórboncnokok engedhetnek meg maguknak az orvosi
karban. Mivel minimális az esélye, hogy a páciens panaszt tegyen.
Mindenki csak Kvargli néven emlegette, utalva korára és a munkáját kísérő
szagra. Híres volt fekete humoráról, bár egy-egy viccet unalomig ismételt.
Most is rögtön elsütött egyet.
– A világ összes létező embere közül épp te, Norlander. Hát
feltámadtál?
– Tudod jól, miért jöttem ‒ vetette oda Norlander hűvösen.
Kvargli megcsörrentette a kezében lévő kis zacskó tartalmát.
– A hagyaték ‒ mondta, s azzal Norlander kezébe nyomta. ‒
Fogalmazhatunk úgy is, könnyű kis kézipoggyász. És hozzáfűzni sem tudok
semmit. Egészséges fiatalember, utolsó vacsorája minden valószínűséggel
hamburger, a legzsírosabb fajtából. Meglepő módon mézes hamburger. A
halál éjfél és hajnali három között állhatott be, ennél pontosabban nem lehet
megállapítani. Négy lövés egyenesen a szív kellős közepébe, elöl be, hátul
ki. Azonnal meghalt. Viszont a karórája még mindig ketyeg ‒ fűzte hozzá,
és megemelte a műanyag zacskót.
Norlander a hűtőszoba előtt, egy padon kapott helyet, odaadták neki a
boncolási jegyzőkönyvet, és most várakozott a lehetséges hozzátartozókra,
akik szigorú időbeosztás szerint érkeztek.
Összesen hatszor kellett bekísérnie valakit vagy valakiket, mielőtt
végre-valahára összeszedelődzködhetett. Először egy idősebb házaspár jött,
Johnsson úr és felesége, akiknek a veje tűnt el néhány hete. Mivel
Norlander azt olvasta ki a papírjaiból, hogy a vő minden bizonnyal az idős
pár lányának nem csekély vagyonával tűnt el Bahreinbe, ahol egész háremet
szerzett magának, ami hosszú távon nyilván kicsit költségesnek bizonyul, a
halott megtekintése inkább csak formalitás volt.
A Johnsson házaspár reménykedő arca elkomorult, és csak tagadólag
rázták a fejüket. Semmi sem okozhatott volna nagyobb örömet számukra,
mint viszontlátni vejüket ebben a környezetben.
Norlander most látta először a halottat. Ott feküdt a hideg-rideg
teremben, a hűtőszekrényajtók sorfala előtt, és szinte fehéren világított a
kegyetlenül élettelen neonfényben. Leginkább a fiatalember elképesztő
jellegtelensége döbbentette meg. Nem volt egyetlen különleges vonása sem.
Ha le akarnák rajzolni a Homo sapiens hímnemű változatának egy
specifikus egyedét, hogy a Voyagerrel kiküldjék a világűrbe, akkor ez a
fiatalember tökéletesen megfelelne erre a célra, gondolta Norlander
döbbenten.
Aztán jött néhány rutinos látogató, akiknek fiai még a hetvenes
években, kisgyermekként tűntek el. Olyan emberek, akik sosem adják fel a
reményt, és sosem nyugszanak meg, nem fogadják el az elfogadhatatlant.
Norlander velük együtt gyászolt, mélyen megérintette a holtig tartó
tehetetlenség és az elhúzódó gyászmunka.
Aztán hosszú várakozás következett. Átfutotta a nehezen értelmezhető
boncolási jegyzőkönyvet, majd kiborította a zacskóban rejlő hagyatékot.
 Mindössze három darabból állt: egy Rolex óra, ami tényleg még
mindig mutatta a pontos időt, egy műanyag csőpersely tízkoronás érmékkel,
valamint egy fényes, szemmel láthatóan frissen készült kulcs. Más semmi.
Hát ez nem mondott túl sokat. És pont ezért tökéletesen illett a halotthoz.
Aztán gyors egymásutánban két nő érkezett, egyiknek a fia, másiknak
a férje tűnt el az elmúlt éjszaka. Ez a két látogatás teljesen más jellegű
élmény volt, mint az eddigiek. Azok a rettenetes másodpercek, amíg elő
nem húzták a halottat a hűtőrekeszből, visszatükröződtek e női szemek
kifürkészhetetlen mélységében. Először Emma Nilsson asszony, akinek fia
tegnap kellett volna hogy hazajöjjön a kábítószeres elvonókúráról, de nem
érkezett meg. Norlander pontosan tudta, hogy biztosan nem erről a fiúról
van szó, de némán odavezette a halotthoz az élet túlméretezett terheitől
máris hajlott hátú, középkorú hölgyet. Ahogy nemleges válaszképpen ide-
oda ingatta fejét, megkönnyebbülés, szinte boldogság áradt belőle: még van
remény.
Justine Lindberger esete teljesen más volt. Csinos, sötét hajú szépség a
Külügyminisztériumból, akinek hasonlóan fiatal férje és munkatársa, Eric
nem került haza előző este. Megmerevedve állt és várt, míg kinyitották a
hűtőtárolót. Minden porcikájából kétségbeesés sugárzott, tökéletesen meg
volt róla győződve, hogy meggyilkolt férjét fogja megpillantani ‒ és mert
nem ez volt a helyzet, teljesen összeomlott. Norlander sután próbálta
vigasztalni. Végül segítséget kellett hívni a pszichiátriáról, és Justine
Lindberger jó erős nyugtató injekciót kapott. Mikor Norlander visszaült a
padjára, már ő is egész testében remegett.
Egil Högberg érkezett utoljára, egy öreg dalslandi vadvízi evezős, aki
elvesztette mindkét lábát, és egy fiatal női ápoló tolta le tolókocsiban az
elfekvőből.
– A fiam ‒ szólalt meg reszkető hangon, nehezen artikulálva fogak
nélkül. ‒ Biztos a fiam.
Norlander minden erejét bevetette, hogy túltegye magát Högberg
mindent felülmúló szájszagán, majd odafordult a rágógumit rágó
ápolónőhöz, aki színpadiasan és ironikusan csak a szemét forgatta.
Beengedte maga előtt a furcsa párt a terembe, és kinyitotta a hűtőt.
 – Ő az ‒ állapította meg Högberg tompa hangon, és köszvényes ujjait a
halott jéghideg arcához érintette. ‒ Az egyetlen fiam.
Az ápoló óvatosan megkocogtatta Norlander vállát, és Högberget
magára hagyták az elhunyttal. Norlander behúzta maguk mögött az ajtót, és
az ápoló közömbös hangon közölte:
– Nincs is fia.
Norlander szkeptikusan nézett végig a lányon, majd benézett az öregre
az ablakon át, aki épp az elhunyt arcához szorította az arcát. A lány
folytatta:
– Tökéletesen kezelhetetlenné válik, ha nem jöhet le megnézni
időnként egy új halottat. Fogalmunk sincs, miért. De most már ráhagyjuk.
Norlander nem tudta levenni a szemét az öregről.
– Vagy a halálra készül… ‒ kezdte a lány.
– Vagy? ‒ kérdezte Norlander.
– Vagy pedig megrögzött hullagyalázó ‒ folytatta a nő, s azzal fújt egy
hatalmas rózsaszín rágógumigömböt.
Egy darabig néma csendben álltak. Majd valaki azt mondta:
– Vagy hiányzik neki, hogy nincs fia.
És Norlander hirtelen ráeszmélt, hogy ezt ő maga mondta.
Kinyitotta az ajtót. Egil Högberg elfordult a halottól, és kristálytiszta
tekintetével egyenesen a szemébe nézett.
– Megszakadt a vérvonal ‒ mondta az öreg csendesen.
Viggo Norlander sokáig nem tért magához a meglepetéstől.
 13

Gunnar Nyberg számára legelőször az tűnt fel, hogy milyen nagy az ellentét
a LinkCoop täbyi irodaháza, illetve a szabadkikötői raktárhelyiségek között.
Az egyetlen hasonlóság a szivárvány minden színében pompázó vulgáris
lógó, mintha Stockholm legdrágább bordélyházát hirdetné.
A nyolcvanas években tervezett kétemeletes épület alaposabb
szemügyre vétel után jól álcázott felhőkarcolónak bizonyult, amely előre
megjósolta az évtized végére bekövetkező gazdasági változásokat, s az
egyszerűség kedvéért szépen eldőlt. A vállalat kapuin áthaladva a
luxushangulat inkább golfklubra, mintsem ipari létesítményre engedett
következtetni. A LinkCoop semmit sem gyártott, a cég leginkább csak
közvetítőnek tűnt kelet és nyugat között, a legkülönbözőbb gyártóktól
származó bonyolult számítástechnikai berendezések és készülékek
áramlottak be keletről, és tovább nyugatra, illetve fordítva. Nyberg el nem
tudta képzelni, hogyan lehet ez a tevékenység annyira nyereséges,
amennyire azt az épület sejtetni engedte. De a gazdasági kérdésekhez
nemigen értett, és már előre ódzkodott a nemsokára rázúduló
szakzsargontól.
Egy autóbejárónak álcázott biztonsági kapun áthaladva továbbgurult
Renault-jával a főépület felé. Nyberg prózai egyszerűséggel keresztben
leparkolt két mozgássérülteknek fenntartott helyre, mert elképzelni sem
tudta, hogy a LinkCoopnál rokkantat alkalmaznának. Meg hát csakis ezek a
helyek voltak szabadok az egész hatalmas parkolóban, és látványosan
kívántak tanúskodni a cég politikai álkorrektségéről. A kitartó esőben
végigpillantva a parkolón hamar megállapította, hogy egyetlen kétszázezer
koronánál olcsóbb kocsi sincs az egész területen.
A portás és a recepciós kisasszony vagy tömegközlekedési eszközzel
érkezik, vagy van egy eldugott hátsó parkoló az alsóbb osztályok számára,
ahogy régebben az úri lakások megszokott tartozéka volt a cselédbejáró.
 Fogalmazhatunk úgy is, hogy Gunnar Nyberg alaposan felpaprikázva
futott át a parkolón a LinkCoop főbejáratához, zsírpárnái csak úgy rengtek.
Az automata ajtókon túljutva úgy rázta le magáról az esővizet, mint egy
bespeedezett rozmár. A recepciós ikerszépségeket minden bizonnyal
kellőképpen felkészítették az érkezésére, mert a felbukkanó hústömeg
látványára is mindössze egy olyan tandemmosoly volt a válasz, ami
balzsam a legzaklatottabb lélek számára is.
– Nilsson úr már várja önt, Nyberg úr ‒ fuvolázták kórusban.
Nyberg úr kidülledt szemmel bámult rájuk. Hova keveredett?
Harisnyás Pippi Villekulla villájába? Vajon Pippi fehér lova is ott leselkedik
a kulisszák mögött?
Összeszedte magát, viszonozta a mosolyt, és tökéletesen tudatában
volt annak, milyen álmokra számíthat az elkövetkező éjszakákon. Nyilván
ez volt az ikrek feladata: hogy pozitív imageet építsenek a belépő ügyfelek
tudatalattijában. Még az élet legintimebb pillanataiban is ott a LinkCoop.
De a csodás kettős szétvált, és az egyik recepciós kisasszony
végigvezette néhány ízlésesen berendezett helyiségen, de ezek látványát a
rövidnél is rövidebb szoknyácska tánca nem engedte érvényesülni. Néhány
másodperc leforgása alatt a radikális frontharcos Nybergből nyálát csorgató,
kéjsóvár disznó lett ‒ az alapos PR-munka eredményeként.
Ne engedj a nagytőke csábításának!, gondolta tehetetlenül.
Végül odaértek egy ajtóhoz, ami abban a pillanatban ki is nyílt.
Nyberg számára világossá vált, hogy a cég kamerás ellenőrző rendszere
kiváló. Rendkívül elegáns, középkorú hölgy jelent meg az ajtóban, kurtán
biccentett a recepciós kisasszonynak, megpróbálta elkapni Nyberg tétova
tekintetét, majd határozott mozdulattal kezet rázott vele, és csak ennyit
mondott:
– Betty Rogèr-Gullbrandsen. Nilsson úr titkárnője. Kérem, kövessen.
Ó, tehát maga Harisnyás Pippi, villant át Nyberg agyán a gyermeteg
gondolat, lefokozva Nilsson úr titkárnőjévé. Követte tehát Betty Rogèr-
Gullbrandsent egy gigantikus méretű dolgozószobába, melyben az egyetlen
bútordarab egy hatalmas, szinte teljesen üres íróasztal volt, rajta egy
formatervezett asztali számítógép és egy ugyancsak formatervezett
telefonkészülék, melyen megnyomott egy gombot, és belebúgta:
– Gunnar Nyberg nyomozó az Országos Bűnüldözéstől.
– Küldje be ‒ hallatszott egy határozott, tökéletesen tiszta, cseppet sem
eltorzult hang a gombok közül.
Betty Rogèr-Gullbrandsen egy tessékelő mozdulattal a szoba
legtávolabbi falán lévő ajtóra mutatott, majd a számítógépéhez telepedett, a
szükségesnél egyetlen pillantással sem áldozva többet a vendégre.
Nyberg belépett a vezérigazgató szobájába, ami talán kétszer akkora
lehetett, mint a titkári előszoba. Az egész terem, amit ugyebár szentségtörés
lenne irodának nevezni, kiegyensúlyozott, szerfelett hivalkodó
nemhivalkodóságot tükrözött, elegáns, tiszta, visszafogott stílust. Messze a
távolban kifogástalanul öltözött negyvenes férfi állt fel a fénylő tömör
tölgyfa íróasztaltól, és kezet nyújtott. Nyberg viszonozta. Kézfogása enyhén
szólva is határozott volt.
– Henrik Nilsson, gazdasági igazgató ‒ mondta jól érthetően.
– Nyberg ‒ mondta Nyberg.
Henrik Nilsson rámutatott az asztal előtt álló székre, és Nyberg leült.
– Nem hiszem, hogy használtam volna a „nyomozó” vagy az
„Országos Bűnüldözés” kifejezéseket, amikor bejelentkeztem ‒ kezdte
Nyberg.
Henrik Nilsson magabiztosan mosolygott.
– Betty feladata, hogy rendelkezzen a szükséges információkkal ‒
válaszolta röviden.
– És hogy fitogtassa ‒ vágta rá Nyberg, de megjegyzését figyelemre
sem méltatták. Már megszokta.
– Szóval Országos Bűnüldözés ‒ folytatta Nilsson. ‒ Ez tehát azt
jelenti, hogy azt gondolják, a raktárhelyiségünkben történt kisstílű betörés
és az utcán talált halott között van valami kapcsolat.
– Eléggé kézenfekvőnek látszik.
– Továbbá azt is jelenti, hogy a halott nem közönséges halott, hanem
országos jelentőségű halott. Továbbá hogy a LinkCoop valamilyen módon
belekeveredett egy országos jelentőségű gyilkossági ügybe, amiről szívesen
lemondanánk. Állok tehát rendelkezésére.
– Köszönöm ‒ válaszolta Nyberg kurtán ahelyett, amit sikerült
lenyelnie. ‒ Elloptak valamit?
– Kár az van, de semmit sem loptak el. Az ajtót ki kell cserélni. Ezt
leszámítva meglepően olcsón megúsztuk ez alkalommal.
– Ez alkalommal?
– Termékeinket olyan előszeretettel lopják, hogy már biztosítást is
nehéz kötni. Az utóbbi időben jó néhány betörés volt. A lopott holmit
keletre adják tovább.
Nyberg elgondolkozott, majd azt kérdezte:
– Tehát az éjjeliőrnek résen kellett volna lennie?
– Kétségkívül.
– Akkor mégis hogy lehet az, hogy nem látta a bűncselekményt a
monitorjain? Még a titkárnője, Betty is követni tudta formatervezett
laptopján minden egyes lépésemet a recepciótól egészen idáig.
Henrik Nilsson csak a fejét csóválta.
– Ezt kérdezze a biztonsági főnökünktől. Ez az ő felségterülete.
– Meg is fogom kérdezni. Öntől pedig a cégről szeretnék egy kis
információt kapni. Tehát számítógépes berendezéseket vesznek keleten és
nyugaton, és továbbadják nyugatra és keletre. Ez a tevékenységük lényege?
– Jelenleg a lehető legjobb ötlet ‒ válaszolta Henrik Nilsson minden
dicsekvés nélkül. ‒ Amíg a keletet a nyugattal összekötő kereskedelem előtt
még mindig ennyi akadály tornyosodik, addig a hozzánk hasonló
összekötők döntő szerepet játszanak.
– És ha az akadályok egyszer majd megszűnnek?
Nilsson előrehajolt, és belebámult Nyberg szemébe:
– Soha nem fognak megszűnni. Ez egy folytonos változásokkal járó
ágazat. Régi cégek összeomlanak, és folyamatosan újak születnek. És mi
az, ami állandó? Kizárólag mi.
– Milyen számítástechnikai eszközökről van szó?
– Mindenféléről.
– Katonairól is?
 – A törvény keretein belül: igen.
– És katonai berendezések voltak abban a raktárhelyiségben, ahová
betörtek?
– Nem, közönséges számítógépek. Tajvani WriteComok. Ebben a
dossziéban összeállítottam önnek egy anyagot az ügyről. Teljes leltári
kimutatás arról, hogy mit tároltunk az érintett raktárban. Továbbá
összefoglaló információk a cégről. A szakértőik majd elemzik az anyagot.
Nyberg elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést, és átvette az
elegáns, borvörös bőrmappát, melyen a vállalat logója ékeskedett, kissé
visszafogottabb verzióban, egyetlen színben – igaz, aranyban.
– Köszönöm ‒ fogta rövidre a választ. ‒ Akkor már nincs más hátra.
Csak annyi, hogy beszélni szeretnék a biztonsági főnökükkel.
– Robert Mayer ‒ világosította fel Henrik Nilsson, majd felállt, és újra
kezet nyújtott. ‒ Már várja önt. Betty majd mutatja az utat.
És Betty megint a megfelelő pillanatban bukkant fel, kiterelte
Nyberget a monumentális igazgatói szobából a folyosóra. Elhaladtak
néhány ajtó mellett, és a legtávolabbinál megálltak. Néhány másodpercnyi
kellemetlen várakozás után egy ötvenes éveiben járó, széles vállú férfi
kinyitotta. Első látásra a nagy kockázatú vállalatoknál alkalmazott, eléggé
jellegzetes biztonsági főnöknek tűnt: leszerelt rendőr vagy katona,
napbarnított bőr, cserzett arc, szinte kopaszra nyírt fej, éles tekintet,
vasmarok. Mivel Nybergnek kezdett elege lenni a kőkemény
kézfogásokból, ezért az egykori Mr. Sweden egy még kőkeményebbel
viszonozta. Egyszerűen nem tudott ellenállni.
– Robert Mayer ‒ mondta Robert Mayer enyhén felhúzott
szemöldökkel és enyhe akcentussal. De nem német lehetett, ahogy Nyberg
elsőre gondolta, inkább angolszász.
– Nyberg ‒ mondta Nyberg, majd hirtelen így folytatta: ‒ Angol?
Mayer szemöldöke még magasabbra szaladt.
– Új-Zélandról származom, ha ez számít.
Mayer egy kézmozdulattal jelezte, hogy lépjen beljebb. Tehát belépett
a helyiségbe, ami minden bizonnyal csak az első volt a biztonsági főnök
szobái közül: egy eléggé kicsi helyiség, a fal tele monitorokkal. Leültek az
íróasztalhoz.
Nyberg úgy határozott, hogy mellőzi a fölösleges köröket:
– Hogy lehet, hogy Benny Lundberg biztonsági őr nem látta a
monitorjain, hogy betörnek az egyik raktárba? ‒ vágott bele mindjárt a
közepébe.
Robert Mayer mozdulatlanul ült az íróasztal mögött. Legcsekélyebb
jelét sem mutatta figyelme lankadásának.
– A válasz egyszerű ‒ kezdte. ‒ Raktárbázisunk a Szabadkikötőben
összesen harmincnégy kisebb-nagyobb helyiségből áll. De mindössze
nyolcat figyelünk kamerával, a legfontosabbakat. Harmincnégy monitorhoz
még legalább két biztonsági őrre lenne szükség, ami huszonnégy órás
szolgálatban legalább hat főállású alkalmazottat jelentene, meg éjszakai és
mindenféle pótlékokat. Az anyag- és beszerelési költségekkel együtt a
többletköltség messze túllépné az esetleges nyereséget. Összefoglalva: a
betörésben érintett helyiségben nem volt kamerás megfigyelés.
Tiszta helyzet, állapította meg magában Nyberg. Témát váltott:
– Mennyire ismeri Benny Lundberget?
– Ismerni, ismerni! Mit jelent az, hogy ismerni? Azt tudom róla, hogy
kötelességtudóbb biztonsági őrt nemigen találhatnék.
– Nilsson úr említette, hogy mostanában több betörés is volt azokban a
raktárakban. Mit tud róluk mondani?
– Az elmúlt két évben nyolc betörés volt, ami talán még nem
katasztrófa, de nem is elfogadható. Hármat a biztonsági őreinknek sikerült
megakadályozniuk, az egyiket épp Lundbergnek, másik kettő más okok
miatt lett sikertelen, míg három viszont profi munka volt, ami komoly
intézkedéseket vont maga után. Épp a legutóbbi betörés miatt kezdtünk el
saját őröket alkalmazni, és nem bízunk már a hatalmas munkaterületre
felügyelő biztonsági cégekben. És azóta nem is volt több betörés.
– Lundberg tehát… egy éve áll önöknél alkalmazásban?
– Kicsit több mint egy éve. Amióta átszerveztük a tevékenységünket.
Ezért is gyanakodtunk a legutóbbi eseteknél, hogy belső információ
kiszivárogtatásáról lehetett szó. Nyilván maga is valami ilyesmire gondol.
Amióta saját őreink vannak, egyetlen betörés sem volt. A fiúk kiváló
munkát végeznek.
– És mit vittek el, amikor, az ön szavaival élve, sikeres volt a betörés?
– Összeállítottam magának egy dossziét ‒ válaszolta Mayer, és
Nyberget egy déjà vu élménnyel gazdagította, amikor átnyújtott neki egy
aranylogós, borvörös LinkCoop-irattartót. Mayer folytatta:
– Ebben megtalálhatja mind a nyolc betörésről a rendőrség, valamint a
biztosítóvállalat számára írt jelentések másolatait. Mindent egyben. A
szakértőik majd elemzik az anyagot.
Gunnar Nyberg alaposan végigmérte a férfit. Robert Mayer egyszerűen
maga a tökéletes biztonsági vezető, a vállalat nyugodtan rábízhatja magát.
Valódi profi, éles szemű, tapasztalt, kőkemény, jéghideg. Magán érezte
acélkék tekintetét, és tudta, hogy nem feledte el a bodybuildinges
kézfogását. Egy pillanatra arra gondolt, vajon mivel foglalkozhatott Mayer
Új-Zélandon?
Aztán leengedett. Mert nem volt mit hozzáfűzni.
Aztán az jutott eszébe, vajon mennyit keres egy vállalat biztonsági
vezetője.
Ne engedj a nagytőke csábításának!, gondolta, majd búcsút vett Robert
Mayertől.
 14

Mikor Jan-Olov Hultin visszatért a mosdóból a kitaposott ösvényen, egy

negyven év körüli férfi topogott idegesen az ajtaja előtt. Első gondolata az
volt, hogy ez lehet a kentuckyi gyilkos, aki szép csendben besétált a
rendőrség épületébe, hogy nyakába mélyessze fogóit. De a férfi meglepően
élénkzöld szeme végül is megnyugtatta. Mert hát leginkább úgy nézett ki ez
az ember, mint egy megszégyenült gimnazista az igazgatói iroda előtt.
– Segíthetek valamiben? ‒ kérdezte végül Hultin, amikor aggodalma
elszállt.
A zöld szemű megborzongott. Ujjai egyfolytában nyakkendője
csomóján matattak, mintha külön életet élnének.
– Azt keresem, aki a Szabadkikötőben történt gyilkosságokkal
foglalkozik. Nem tudom, jó helyen járok-e.
– Igen, jó helyen jár ‒ mondta Hultin, és betessékelte a férfit az
irodájába.
Miután a zöld szemű letelepedett a gyakorlatilag még sosem használt
vendégszékre, Hultin egyszerűen úgy döntött, hogy kivárja, mit akar.
– Mats Oskarsson vagyok ‒ szólalt meg a jövevény nagy sokára. ‒
Nynáshamnból. Én telefonáltam a gyilkosság éjszakáján.
– Hajnali három óra hét perckor egy telefonfülkéből a Stureplanról ‒
egészítette ki Hultin közömbös hangon.
Mats Oskarsson rábámult, majd pislogott néhányat. Szeme olyan volt,
mint egy hajólámpás, amiből kifogyóban van az elem.
– Nem tudom, pontosan mikor volt, de a Stureplanról…
– Térjen a lényegre ‒ vágott közbe Hultin. ‒ Már így is eléggé
megnehezítette a nyomozást.
Oskarsson eddigre már egy általános iskolás kisdiák szintjére süllyedt.
– A többiek azt mondták, hogy egyáltalán ne telefonáljak…
– Miféle többiek?
 – A teremhokicsapat. Stockholmi Jogászok SC. Késői meccsünk volt
fenn Knivstában, onnan tartottunk haza.
– Lássuk csak, jól értem-e ‒ kezdte Hultin szelíd hangon, és Mats
Oskarsson aligha sejthette, mennyire vészjósló ez a szelídség. ‒ A törvény
őreinek egy csoportja éjjel háromkor hazafelé tart egy teremhokimeccsről,
valahogy odakeverednek a Szabadkikötő területére, szemtanúi lesznek egy
gyilkosságnak, és úgy döntenek, hogy nem osztják meg ezt az információt a
törvény meghosszabbított kezével. Jól értem?
Oskarsson az asztalt bámulta.
– Nagyon késő volt ‒ csak ennyit mondott.
– Megkésve a földön{1} ‒ jegyezte meg Hultin még szelídebben.
– Tessék? ‒ kérdezte döbbenten Oskarsson.
– Maga jogász?
– Igen, adóüggyel foglalkozom a Hagman, Grafström & Krantz
cégnél.
– És maga vezetett?
– Igen. Egy Volkswagen kisbuszt.
– Akarja, hogy rekonstruáljam az eseményeket? ‒ tette fel Hultin a
költői kérdést. ‒ Lejátszották a meccset, beültek valahova inni, tök részegek
voltak, a világ összes létező helye közül pont a Szabadkikötőbe tévedtek,
megláttak egy gyilkost, aki ott hagyott egy hullát, eszükbe jutott, hogy
teljesen eláztak, és úgy döntöttek, hogy szarnak az egészre. Aztán magát
gyötörni kezdte a lelkiismeret-furdalás, talán miután hazaszállította az
utolsó haverját is, és mégiscsak felhívta a rendőrséget egy telefonfülkéből.
Pedig nyilván ott lapult egy mobiltelefon a zsebében, de hát nem akart
nyomot hagyni maga után. Ittasan vezetett?
– Nem ‒ válaszolta Oskarsson, és tekintete zöld lyukat fúrt az asztal
lapjába.
– De igen ‒ szögezte le Hultin, még mindig szelíden. ‒ És mégis
telefonált, most meg itt van. Alapjában véve maga azért mégiscsak egy
lelkiismeretes ember, ellentétben többi jogász kollégájával a csapatban. És
az egyetlen ok, amiért névtelenül kellett telefonálnia, az az, hogy mégiscsak
részegen vezetett. De hát ezt most már nem lehet bizonyítani.
 – Nem ‒ mondta Oskarsson öntudatlanul is többértelműen.
Itt volt az ideje a hangnemváltásnak. Hultin az egyértelműnél is
egyértelműbben kezdett ordítani:
– Ki vele, mondjon el minden apró részletet, aztán majd meglátjuk,
hogy meg tudom-e akadályozni, hogy vádat emeljenek maga ellen!
Mats Oskarsson nagyot sóhajtott, majd jogászpontossággal sorolta:
– Néhány perccel múlhatott fél három. A férfi az átlagosnál kicsit
magasabb volt, széles váll, fekete ruha, a fején símaszk. Egy tíz-tizenkét
éves sötétkék Volvo kombival volt, a rendszáma B-vel kezdődött. Épp
sikerült begyömöszölnie egy pokrócba csavart csomagot a kocsi
csomagtartójába, és a másik következett volna, amikor megzavartuk.
– Tehát több mint fél óra telt el, míg végre felhívta a rendőrséget?
– Igen. Sajnos. Sajnálom.
– Én is. Ha ezt az információt azonnal megkaptuk volna, akkor most
valószínűleg nem kószálna szabadon egy őrült sorozatgyilkos Stockholm
utcáin. Remélem, hogy a csapattagok lányai lesznek a következő áldozatok.
Hultin legfelajzottabb állapotában sem szokta soha elszólni magát, de
a jogállam őreivel szembeni alapvető bizalmatlansága azt eredményezte,
hogy túlment egy határon. Egy őrült sorozatgyilkos. Ezt valahogy el kell
simítania.
– Nem emlékszik másra a rendszámból, csak a B-re?
– Nem ‒ hebegte Oskarsson.
Hát nem sok mondanivalójuk maradt. Hultin persze tarthatott volna
egy alapos kiselőadást a svéd jogászok adásvételi világának fertőjéről, a
nyugati jogállamok demokráciájának fokozatos kiárusításáról, a
törvényekről, melyeknek eredeti célja, hogy védjék az állampolgárokat, de
ehelyett a csillagászati összegekért dolgozó védőügyvédek és frissen
végzett, alulfizetett ügyészek között zajló vásári bohózat vagy tét nélküli
meccsek szintjére süllyedt összecsapások tárgyává váltak. Meg persze arról,
hogy hogyan lehetséges az egyáltalán, hogy egy egész busznyi jogász egy
pillanatig sem mérlegelte, hogy félretegye saját érdekeit cserébe azért, hogy
esetleg elcsípjen egy kettős gyilkost. De Mats Oskarsson végül mégis
mindennek ellenére a civil kurázsi jelét mutatta, ha csak egy pillanatra is.
De különben az el nem hangzott kiselőadás súlya is porba sújtotta.
Botorkálva indult el az ajtó felé. Épp lenyomta a kilincset, amikor
meghallotta Hultin hangját, melyben már nyoma sem volt az előbbi
idegességnek.
– Köszönöm.
Hultin tekintete egy pillanatra találkozott azzal a tiszta zöld tekintettel.
Ez többet mondott, mint ezer szó.
Jan-Olov Hultin újra egyedül volt. Kinyújtóztatta lábát az íróasztal
alatt, elvégezte agya szükséges kiürítését, és végre egyszer körüljártatta
tekintetét az iroda falain. Hosszú idő után először szembesült saját
anonimitásával. Itt ő aztán nem hagyott sok nyomot. Ez egy tökéletesen
steril iroda. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy kitegyen egy képet
a feleségéről. A munkahelyén száz százalékig rendőr volt, vagy talán még
inkább. A többit megtartotta magának. Még a Tisztogató elkapása után sem
engedett senkit közel magához. Maga sem tudta megmondani, miért. És
most már az erőfoci sem volt többé titok. Egyik este Hjelm és Chavez
bukkantak fel a stadshageni műfüves pályán, és látták őt játék közben. És
pechére pont a Stockholmi Rendőrkapitányság Rågsvedallians nevű
veteráncsapatával küzdöttek meg, melynek oszlopos tagja egy Carlos nevű
csatár. Hultin a játék hevében egy jól irányzott biccentéssel felrepesztette
Carlos szemhéját, hogy csak úgy ömlött a vére. És mint kiderült, Carlos a
Chavez vezetéknévre hallgat. Hultin sosem tudta meg, hogy Jorge vajon
közölte-e az apjával, hogy pont a főnöke koponyája okozta azt a sérülést,
ami miatt végül is be kellett őt szállítani a Szent Göran Kórház sürgősségi
osztályára.
Rövid, halvány mosolyát telefoncsengés szakította félbe.
– Igen ‒ szólt bele a telefonba. ‒ Igen. Igen. Értem. Igen.
Majd gondolkodott néhány másodpercig, és közben ujjai a belső
telefon gombjai felett zongoráztak a levegőben. Végül beütötte Kerstin
Holm számát.
– Kerstin, ott vagy?
– Igen ‒ hallatszott a telefonban Kerstin Holm csodálatos altja
eltorzítva.
 – Nagyon elfoglalt vagy?
– Hát, annyira azért nem. Próbálok elmélyülni az FBI-anyagban a
legapróbb részletekig. Szép kis kötet.
– Le tudnád futtatni a következőket? Keresünk egy sötétkék Volvo
kombit, mondjuk 1980 és ‘90 közötti modellt. A rendszáma B-vel kezdődik.
Van egy jobb tanúvallomásunk a Szabadkikötőből.
– Hát ez remek. Igen.
Kerstin letette, mielőtt még Hultinnak ideje lett volna rá. Aztán megint
ott zongoráztak az ujjai a levegőben. Söderstedt? Hát… Norlander is itt
lehet már. Nem. Nyberg vajon visszajött a LinkCooptól? Mégse. Chavez?
Egyedül nem.
Kénytelen volt bevallani magának, hogy tétovázásának inkább
demokratikus, mintsem valódi okai vannak.
– Paul?
– Igen.
– Gyere át hozzám. Hozd Jorgét is.
Fél percbe sem telt.
– A Laban Hassel-történet lezárult? ‒ kérdezte tőlük, ahogy ott álltak,
mint két kisiskolás. Vajon miért van az, hogy mindenki mindig
kisiskolásként áll előtte?
– Igen ‒ válaszolta Chavez. ‒ Megpróbáltunk elegendő bizonyítékot
találni a vádemeléshez, de lehet, hogy nem is akartuk igazán.
Reménykedjünk benne, hogy rendbe jön az élete Ingela mellett. A
sterilizálás ellenére.
– Akkor jó. Épp érkezett egy bejelentés, új nyomot találtak a
Szabadkikötőben. Néhány háztömbnyire a LinkCoop raktáraitól felfedeztek
egy autót, ami sehova sem tartozik. Egy drapp színű Saab 900. Két dolog
teszi érdekessé. Az egyik, hogy teljesen tiszta, tehát egyetlen ujjlenyomat
sincs benne sem kívül, sem belül. A másik, hogy a kocsi tulajdonosa
Andreas Gallano néven szerepel a nyilvántartásban. Mond ez nektek
valamit?
– Gallano ‒ kezdett bele Hjelm. ‒ Visszaeső bűnöző Albyben. Igazam
van?
 – Igen.
– Igen, igen, a jó öreg Gallano. Mikor még Huddingében dolgoztam,
több nézeteltérésem is volt vele. Erőszakos bűncselekmények, ha jól
emlékszem. Néhány lépcsőfokkal feljebb jutott ugyan a kábítószeres
elosztók hierarchiájában, de igazából csak egy tipikus kisstílű bűnöző.
Egyszer testi sértésért, egy másik alkalommal kábítószerárusításért sikerült
leültetni.
– Hát persze! ‒ kiáltott fel Chavez. ‒ Ő az, aki megszökött Hallból.
– Így igaz ‒ nyugtázta Hultin. ‒ Megint testi sértésért ült, de egy
hónappal ezelőtt két, szintén erőszakos bűncselekmények miatt elítélt
társával a konyhán keresztül megszöktek a börtönből. Jól kidolgozott terv
volt.
Hjelm és Chavez bólintottak. Nagy port kavart az a szökés.
Hultin végignézett rajtuk. Megpróbálta tesztelni ösztönös megérzéseit.
– Ugye szerintetek is összefügg az ügyünkkel? ‒ De ez már nem is
kérdés volt, hanem állítás.
Bólintottak.
– Gallano kocsija a helyszín közelében ujjlenyomatok nélkül, betörés,
két hulla ‒ foglalta össze Hjelm, majd levonta a végkövetkeztetést. ‒ Hát
igen.
– De hát nem ő a hulla! ‒ akadékoskodott Chavez.
– Akkor fülsüketítően szirénázott volna az ujjlenyomatfelismerő
program ‒ szúrta közbe Hjelm. ‒ De mégiscsak kell hogy valami köze
legyen a drámához.
– Csak azt nem tudjuk, mi köze lehet a kentuckyi gyilkoshoz ‒
motyogta Hultin.
– Csak sejtjük ‒ tette hozzá Hjelm. ‒ Mi a legutolsó ismert lakcíme?
– Tíz éve ugyanaz.
– Akkor odamegyünk.
És már úton is voltak. Chavez BMW-jét átminősítették szolgálati
kocsivá, és a páros szótlanul úszott az árral az eső áztatta városban. Kiértek
a központot elkerülő Essingeledenre. A Riddarfjärd özönvízhez hasonló
méreteket kezdett ölteni. Bármelyik pillanatban eláraszthatja a várost, de
vajon ki kapott ezekben a napokban előzetes figyelmeztetést, hogy építsen
magának bárkát?
Senki, gondolta Hjelm gyűlölve az embereket, ahogy ott ült Chavez
mellett, aki tövig nyomta a gázt. Közülünk senki, de senki sem kap előzetes
figyelmeztetést Istentől. Mindannyian itt fulladunk meg ugyanebben a
ragacsos sárban, és elnyel minket a háborgó föld. És a világűrből nézve a
földgolyó pontosan ugyanolyan marad, mint amilyen előtte volt. Az örök
egyensúly aprócska megbillenése, semmi több.
Kiemelte tekintetét a mocsárból, és hiú támadást indított a gonosz
ellen. Mintha szélmalomharcot vívtak volna.
Az E4-es autópályán haladók ugyan meg nem tudták különböztetni
Albyt Fittjától vagy Norsborgot Hallundától. Az őrült építkezési mánia
kíméletlenül egyforma és magas házai terjeszkedtek a domboldalon, és úgy
váltak a bűnözés melegágyává, mint valami önmagát beteljesítő jóslat.
Ugyanannak a társadalomépítő szellemiségnek voltak a termékei, melynek
hosszú távú tervei között az is szerepelt, hogy a földdel egyenlővé teszi a
történelmi óvárost, hogy Le Corbusier egy sor üveg- és betonpalotát
építhessen oda.
De Paul Hjelmnél jobban senki sem tudta, hogy létezik itt egy
alternatív, zárt kultúra is, a hétköznapi heroizmus egy formája, végtelen
találékonyság és folytonos küzdelem a tornyosuló akadályokkal szemben.
Tudja, hiszen itt dolgozott egész életében, addig az egy évvel ezelőtti
különös bukfencig, amikor ahelyett, hogy kirúgták volna a rendőrség
állományából, hirtelen áttették belvárosi hangnembe, pontosabban A-dúrba,
A, mint A-csoport, dúr, mint vidámság, siker.
Ez jórészt Erik Bruunnek köszönhető, volt főnökének, a Huddingei
Bűnügyi Osztály jó öreg rendőrkapitányának, akinek kapcsolata Jan-Olov
Hultinnal, korábbi kollégájával döntő volt az ügyben. És most az ő irodája
előtt álltak. Hjelmnek sikerült a nagy mutatvány, hogy észrevétlenül
elosonjon régi kollégái előtt Bruun ajtajáig, majd bekopogott. Az ajtó
melletti beléptetőrendszer lámpája sárgán világított, tehát várakozásra intett,
és ettől Hjelmnek rossz előérzete támadt. Bruun lámpája sosem jelezte,
hogy várakozz.
 Feje felett ott lebegett a veszély, hogy felfedezik. Így telt el három
kínkeserves perc, míg végül Hjelm megelégelte, és egyszerűen benyitott.
A falak, melyeket az Erik Bruun egészségre végtelenül káros fekete
szivarjaiból származó lerakódások színeztek barnára, most rikítósárgán
világítottak. A tapétaragasztó még talán meg sem száradt.
– Hol van Bruun? ‒ kérdezte Hjelm minden bevezetés nélkül.
Az íróasztalnál ülő férfi ugyan eltekintett attól, hogy előrántsa
pisztolyát, de azért kezét készenlétben tartotta.
– „Várjon”, ez áll a kinti táblán, feltéve ha tud olvasni ‒ szólalt meg.
– Valóban, az áll rajta, hogy „várjon”. Meg az, hogy Bruun, azazhogy
barna. És ez meg itt sárga. Hol van Bruun?
– És maga kicsoda?
– Hjelm. Régebben itt dolgoztam. Bruun volt a főnököm. Hol van?
– Hjelm. Szóval maga az, akit felfelé rúgtak.
– Pontosan. Hol van Bruun?
– Hjelm, hát igen… Épp a napokban lapoztam át az aktáját. Remélem,
nem azért jött, hogy visszaszerezze a régi állását most, hogy az A-csoport
csomagolhat. Itt nincs hely a magafajták számára.
– Hol van Bruun?
– Itt semmi helye hősöknek meg mindenféle különcködőknek. Épp
ideje, hogy rendet teremtsünk. Hogy kiigazítsuk a sort.
– Hol van Bruun?
– Tehát, hozza rendbe az egyenruháját. És készüljön jó sok
járőrszolgálatra.
Hjelmnek elege lett. Sarkon fordult, és majdnem fellökte Chavezt, aki
az ajtóban őrködött. Azt azért még hallotta a háta mögül:
– Bruun egy hete szívrohamot kapott. Ha arra gondolok, hogy nézett ki
a szobája, meg is értem, miért.
Hjelm erre újra sarkon fordult.
– Meghalt?
Az asztalnál ülő férfi megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs.
 Hjelm azonnal elhagyta a helyiséget, nehogy a járőrködés utópiából
valósággá váljon. Lement a lépcsőn az étkezőbe.
Ott viszont úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Mintha minden
egyes kávéscsésze, minden egyes kockacukor pontosan ugyanott lenne,
ahol másfél évvel ezelőtt. És minden egyes zsaru is. Ott ültek mindannyian.
Anders Lindblad és Kenneth Eriksson, Anna Vass és Johan Bringman. No
meg Svante Ernstsson, aki a társa volt több mint egy évtizedig. Akkor a
legjobb barátja volt, de most már vagy másfél hónapja nem beszéltek
egymással.
– Nicsak, nicsak ‒ szólalt meg Ernstsson meglepetten. ‒ Rég láttalak!
Keményen, szinte nevetségesen férfiasan fogtak kezet.
– Egy kérdés ‒ kezdte Hjelm. ‒ Bruun meghalt?
Svante Ernstsson komolyan ránézett, majd elmosolyodott.
– Csak egy karcolás, hogy az ő szavaival éljek.
– És ki ez a bohóc?
– A frissen kinevezett rendőrkapitány, Sten Lagnmyr. Nem hiába kő a
neve, hatalmas kőtömbként nehezedik ránk. Egy seggnyaló, akinek ráadásul
a sárga a kedvenc színe.
– Ez itt meg Jorge Chavez, bocs. Az új kollégám.
Chavez és Ernstsson kezet ráztak. Hjelm szeme előtt meglepő kép
villant fel, úgy érzékelte, mintha Cilla és Kerstin fognának kezet.
Összeszedte magát.
– Nem azért jöttük, hogy bájologjunk. A segítségedet szeretném kérni.
Komolyan nyomozást folytattok régi jó barátunk, Andreas Gallano után?
Ernstsson vállat vont, és kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Semmivel sem komolyabban, mint bármelyik másik szökött rab
esetében.
– De tudtok valamit arról, hogy merre lehet?
– Miért kérdezed?
– A Szabadkikötőben történt gyilkosság miatt.
Ernstsson bólintott, és nem csökönyösködött tovább.
– Semmi jel nem utal arra, hogy visszatért volna ide. Hát elég nagy
hülyeség is lenne a szökés után. A lakás üres és érintetlen. A
hűtőszekrényben féléves tej rohad. Most is, mint mindig, rengeteg munkánk
van, és ő nem igazán áll a rangsor élén. Jövő héten akartunk foglalkozni az
üggyel.
– Majd szólok Hultinnak, hogy vegye kezelésbe Lagnmyrt, hogy kicsit
hivatalosabban is tudjatok segíteni. Még mindig az a hogyishívják, Stavros
a legjobb út Gallanóhoz?
– Stavropoulis. Nem, ő már meghalt. Túladagolás. Gallano kénytelen
volt új kapcsolatokat szerezni, és sikerült beverekednie magát egy másik,
nagyobb tételben játszó csapatba. Szintetikus kábítószerek. Egy
kábítószerüzéren keresztül kaptuk el, Yilmaz a neve. Őt még most is
remekül meg tudjuk figyelni, reméljük, ti se veszitek olyan komolyan a
személyiségvédelmet.
– Rendben. És mit tudhatunk meg Yilmazon keresztül?
– Gurra nála szerzi be az anyagot. Emlékszel még Gurrára?
– Hogy a francba ne emlékeznék! ‒ kiáltott fel Hjelm. ‒ Girnyó Gurra!
Gyerekkori barátok voltak!
– Ha valaki tudja, hol van Andreas, akkor az csakis Gurra. Régi szép
idők ‒ fűzte hozzá Ernstsson enyhén kétértelműen.
– Akkor hogy csináljuk?
– Yilmaz egy megfigyelés szempontjából igen kedvező helyen üzletel,
úgyhogy hagytuk, hadd csinálja. Egy bezárt élelmiszerbolt régi raktárában.
Az ICA felső emeletén hasalunk, és egyszerűen lenézünk a helyiségbe.
Ideális.
– Máshogy nem tudjuk elkapni Gurrát?
– Bujkál. Ez a lehető legjobb megoldás.
– Most azonnal?
Ernstsson vállat vont.
– Akár most azonnal… ‒ válaszolta kurtán.

***

Jorge Chavez igyekezett kialakítani magában egy képet Hjelm és Ernstsson

együttműködéséről. Vajon ugyanolyan lehetett, mint az övék most? Vagy
közelebb álltak egymáshoz? Jól tudtak együtt dolgozni? Elnézte őket,
ahogy ott várakoztak a régi ICA mocskos felső emeletén. Nem volt valami
tartózkodás, sőt talán kimondottan bűntudat abban, ahogy Hjelm régi
kollégájával viselkedett? Nem volt valami erőltetettség a testbeszédében?
És vajon mennyire elfogulatlan az ő tekintete?
A megfigyelés helye valóban kissé szokatlan volt. Igaz, hogy a padló
egy résén keresztül tényleg pont le lehetett látni az alsó helyiségbe, és
követni lehetett Yilmaz enyhén szólva törvényellenes üzelmeit, de ez a
testhelyzet megkövetelte, hogy órákon át patkányürüléken és használt
injekciós tűkön pihentesse az illető az arcát. Egyszerűbbnek tűnt egy apró
kamerát rögzíteni a lyukhoz, és egy monitoron keresztül figyelni a
látványosságot, most tehát mindhárman ott guggoltak egy képernyő előtt.
Vásárlók áradata érkezett folyamatosan Yilmaz kevéssé álcázott
boltjába. Szemük elé tárult a társadalom tökéletes keresztmetszete, a
hatvanas évek fura őskövületeitől kezdve, akiknek érthetetlen módon
sikerült megpattanniuk a túladagolás végzete elől, egészen a jóvágású
középosztálybeli fiatal srácokig, akik épp kimondhatatlan nevű, kétes
partikra tartottak, előrehaladott stádiumban lévő AIDS-es prostituáltaktól
kezdve egészen a nagyfőnökök titkos megbízásával érkező titkárnőkig. Ha
Hjelm valamikor sóvárgott akár csak egy kicsit is a régi munkahelye iránt,
akkor az most egy csapásra elszállt.
Yilmaz úgy ült ott egy kiszolgált hűtőláda tetején, mint valami török
pasa, és a mellette levő hűtőből tett eleget a rendeléseknek. Ő volt maga az
isten. Menny és pokol ura. Kimondottan élvezte, hogy néhány másodpercig
csak lebegtette a kliens orra előtt az aranykapu kulcsát.
Hjelm egyre fokozódó gyűlölettel követte a seftelést. Nemcsak azért,
mert a megalázottak hosszú sora végtelennek tűnt, hanem azért is, mert
Gurra távollétével tüntetett. Lassan vége felé közeledett Yilmaz
fogadóórája, és akkor kárba veszett az egész napjuk. Három órája
kuporogtak már itt. A rohadó helyiségbe egyre jobban beette magát a
nedvesség. Lassan azért kezdett ritkulni a vevők áradata.
Aztán megint egy középosztálybeli fiatal srác lépett oda, hogy életet
leheljen magába néhány színes, mosolygós fejjel díszített apró bogyóval.
Tizenhat, tizenhét éves lehetetett, és a legnagyobb határozottsággal lépett
oda a hűtőládán trónoló pasához. Barátja a háttérben várakozott zsebre tett
kézzel és felhúzott vállal. Háttal állt a kamerának, és idegesen toporgott,
amíg haverja odanyújtotta a kezét Yilmaznak. Majd gyors, hihetetlenül
ideges pillantással hátranézett.
Ez bőven elég volt Hjelmnek. Teste azonnal görcsbe rándult. Oldalra
fordult, és elhányta magát. Mindez olyan hirtelen történt, hogy maga is
elámult a reakcióján, elöntötte a szégyenérzet és a bűntudat. Olyan lehetett
ez, mint amikor a történetek szerint a haldokló szeme előtt lepereg egész
élete. Gyors egymásutánban megjelent előtte apaságának minden állomása,
minden egyes hibás lépése, minden egyes seb, amit fián ejtett az évek során.
És mikor vagy egy fél perc múlva, megrökönyödött kollégáit észre
sem véve újra felegyenesedett, Danne még mindig a kamerának háttal állt.
A haverja vásárlása ideiglenesen félbeszakadt. Egy alaposan lehasznált alak
érkezett, és alkudozni kezdett Yilmazzal.
– Ez Gurra ‒ sikerült Svante Ernstssonnak végre kinyögnie.
Hjelm fütyült rá. Olyan hirtelen pattant fel, hogy fellökte a székét, és
úgy indult el, mintha puskából lőtték volna ki. A raktárhelyiségben minden
tekintet a kamerára szegeződött. Még mielőtt eltüntethették volna az árut,
Ernstsson és Chavez már látta is a kamerán keresztül, hogy Hjelm
fegyverrel a kezében vadállatként beront a helyiségbe. Csak akkor fogták
fel, hogy követniük kéne.
Hjelm a pisztolyával mindenkit sakkban tartott. A jól megtermett
testőr, aki eddig Yilmaz háta mögött pózolt, a padlón lapult. Hjelm szabad
kezével egy méretes westernrevolvert halászott elő az övéből, és laza
mozdulattal Yilmaz homlokára szorította. Chavez átvette tőle a fegyvert,
meg Yilmaz és a testőr felügyeletét. Gurra megpróbált észrevétlenül
kisurranni, de Ernstsson lerántotta a földre. Hjelm odalépett a fiatal fiúhoz,
aki épp a korhadó fapadlóba igyekezett taposni a színes kis bogyókat.
Megragadta a srác gallérját, hullafehér arcát magához húzta, hogy csak
néhány izzó centiméter választotta el őket egymástól.
– A pofád örökre belevésődött az emlékezetembe, te rohadék.
 Érezte, hogy a fiú ijedtében bevizel. Elengedte. A fiú szipogva
összerogyott.
Hjelm a fiához fordult. Az még mindig döbbenten bámulta az
ajtónyílást. Mozgott a szája, de nem jött ki rajta hang.
– Menj haza ‒ szólt oda neki Hjelm közömbös hangon. ‒ És el ne
mozdulj onnan.
Danne kiosont és eltűnt. A haverja dühösen bámult utána.
– Kopj le ‒ sziszegte Hjelm.
Nem kellett neki kétszer mondani. Most Hjelm Gurrához fordult, aki
hanyatt feküdt a mocskos padlón, Ernstsson meg lovaglóülésben rajta. A jól
begyakorolt gúnyos mosoly mögött azért látszott, hogy elsápadt.
– Andreas Gallano ‒ kezdte Hjelm minden szótagot hangsúlyozva.
– Mi a fenéről beszél?
Hjelm lehajolt. Arcvonásai elárulták, hogy nincs nagy kedve
cseverészni. Gurra ezt észre is vette.
– Na, próbáld csak meg ‒ mondta Hjelm szelíden.
– Nem láttam, mióta lesittelték…
– De?
– De aztán… igen…
– A helyzet egyszerű. Beszélsz, és élve maradsz. Vagy hallgatsz, és
meghalsz.
– Jól van, jól van. Megváltozott. Olyan rohadtul sznob lett. Van valami
titkos kis háza valahol északra. Rialában, azt hiszem, így hívják. Megvan a
címe is. A noteszemben.
– Nocsak, micsoda meglepetés ‒ mondta Hjelm, miközben kihalászott
Gurra belső zsebéből egy kupac összehajtott papírlapot. ‒ Még noteszed is
van? És ráadásul benne van egy szökött rab címe.
– Persze kódolva ‒ mondta Gurra hamiskásan. ‒ Eva Svensson név
alatt.
Hjelm megtalálta a címet. Nemes egyszerűséggel kitépte az oldalt,
melyen Eva Svensson neve állt, és a füzetkét visszagyömöszölte Gurra
zsebébe.
 – A többit elintézed, ugye, Svante? ‒ kérdezte Hjelm, és már indult
volna.
– Vigyázz rájuk ‒ szólt oda Ernstsson Chavez-nek, és félrevonta
Hjelmet.
– Elárultad a legjobb megfigyelőállásunkat, Pålle ‒ mondta némi
csalódottsággal a hangjában.
Hjelm lehunyta a szemét. Erre egy pillanatig sem gondolt.
– Sajnálom ‒ bökte ki végül csendesen . ‒ A körülmények kissé
speciálisak voltak.
Svante Ernstsson hátralépett egyet, és jól végignézett rajta.
– Sikerült azoknak ott fenn megváltoztatniuk téged ‒ mondta, majd
félig elfordulva hozzátette: ‒ Remélem, Danne ügye rendeződik.
Hjelm kábán bólintott.
– Na, menjetek ‒ folytatta Ernstsson. ‒ Ezt meg csak bízd rám.
Lagnmyr imádni fogja.

***

Hjelmnek ugyan már a kocsiban eszébe jutott, hogy felhívja Hultint, aki
aztán anélkül, hogy részletesebb tájékoztatást kapott volna az események
lefolyásáról, megígérte, hogy felveszi a kapcsolatot Lagnmyrrel, és
megpróbálja menteni a menthetőt. Egyébként Hjelm teljesen padlón volt.
Chavez még mindig az események hatása alatt állt. Hihetetlenül
gyorsan történt minden. És Paul Hjelm olyan oldalát mutatta, amit eddig
nem ismert. És nem mondhatnánk, hogy kellemetlenül érintette. Chavez
úgy döntött, nem hozza szóba a fiát ‒ különben is már Skarholmenben
jártak, amikor egyáltalán leesett neki, hogy az a srác Hjelm fia volt.
– Aha ‒ csak ennyit mondott.
Hjelm kifejezéstelen arccal fordult feléje, majd újra gondolataiba
merült.
Kikerülték a várost. Mert ha manapság a déli városrészekből az
északiakba igyekszik valaki, tökéletesen elkerülheti a központot. De nagy
árat kellett fizetni ezért.
 Norrtull körül sikerült Chaveznek rendeznie a gondolatait. Anélkül,
hogy egy szót szóltak volna egymáshoz, a legnagyobb természetességgel
Riala felé tartottak, mely valahol Åkersberga és Norrtälje között található
Roslagen járásban. A címből úgy vélték, magányos erdei kunyhóról lehet
szó. Vajon mi vár ott rájuk?
– Csak mi ketten megyünk oda? ‒ kockáztatta meg a kérdést Chavez.
Semmi válasz. Hjelm csak bámult ki az ablakon. ‒ Késznek érzed magad
erre? ‒ kérdezte most már kicsit határozottabban.
Hjelm felé fordult. Arca továbbra is tökéletesen kifejezéstelen volt.
Vagy inkább határozottság látszott rajta?
– Késznek ‒ mondta végül. ‒ És egyedül csináljuk meg.
– Ha józanul gondolkozunk, a Szabadkikötőben történt gyilkosságok
drogos leszámolásra is utalhatnak. És ha ez így van, akkor elképzelhető,
hogy nagy meglepetések várnak ránk Rialában. Mondjuk, Gallano vityillója
az új kábszeres bandájának a búvóhelye.
– Akkor miért kellett tökéletesen kitisztítva otthagyniuk a kocsit a
Szabadkikötőben?
– Talán ő a másik hulla, amelyiket a gyilkosnak sikerült betenni a
kocsijába. Az ott hagyott hulla meg egy külföldi üzlettárs. Lehet, hogy már
feleslegessé váltak, és eltették őket láb alól. Az is lehet, hogy a házat
szigorúan őrzik.
– Lehet ‒ válaszolta Hjelm ‒, ha ésszerűen gondolkodunk. De legyünk
most ésszerűtlenek.
Tessék, itt van egy papírlap és egy toll, meg én is veszek egy lapot meg
egy tollat, és mindketten ráírjuk, mit gondolunk, mi vár ránk az erdőben.
Aztán összehajtjuk a lapot, és zsebre vágjuk. Majd később összehasonlítjuk.
Chavez felnevetett, és írni kezdett. Ez már megint a régi Hjelm volt.
Zsebre vágták a papírlapokat.
Aztán Hjelm újra magába roskadt. Tekintete beleveszett a folytonosan
szakadó esőbe.
Apaság. Milyen hihetetlenül könnyű soha nem gyógyuló sebeket
ejteni. Egy elejtett szó, pillanatnyi közöny, rosszul időzített bölcsesség, a
felkar túl erős megmarkolása, keménység és engedékenység. Megromlott
kapcsolat. Mi a jobb? A hallgatás, a veszekedés vagy a válás? A jégpokol,
amibe Laban Hassel már örökre belefagyott? Vagy a veszekedések forró,
szikrázó, tébolyult pokla? A tavalyi nyár, a Tisztogató gyilkosságai, a
szétköltözés ‒ hogy hatott az érzékeny korban lévő gyerekeikre a
távollétük? És mi ennek az öröksége? A biológiai szemlélet zászlaja
tüntetően lengedezett az egész korszak felett. Mintha már teljesen mindegy
lenne, milyen benyomások érnek minket, hisz minden előre be van
programozva a génjeinkben. Ez megvigasztalhatta volna Paul Hjelmet:
talán mégsem az ő hibája, hogy a fia dílereket keres fel, talán volt benne
egy kábítószerfüggőségért felelős gén, ami félresöpör az útjából minden
nevelési kísérletet. Nem tudott hinni ebben. Valamiképp mégiscsak az ő
hibája. De mit rontott el? Vajon mit? Hogy nem tudott hányinger nélkül
pelenkát cserélni? Hogy macsó dumát nyomott? Hogy rendőr? Vagy mi a
franc lehet az oka?
Biztos volt benne, hogy nem csak egy válasz létezik. A munkájának
viszont ez az előnye. Ott egy válasz van, egy bűnös. Beszűkül a látómező.
Minden, ami sokértelmű és bonyolult, az kiiktatható.
Az eső meg csak szakadt és szakadt.
Két vadász úton volt észak felé.
Zsebükben két égető papírlap.

***

Rialának volt központja, igaz, egészen kicsi, egyébként a helységhez

tartozó házak hatalmas területen, elszórtan álltak egy sűrű fenyőerdőben, és
a térképet követve Hjelm és Chavez egyre messzebb került ettől a kis
központtól. Végül már nem is úton, hanem csak egy alig látható
marhacsapáson haladtak az őserdőben.
– Itt állj meg ‒ mondta végül Hjelm gondosan tanulmányozva a
rendőrség részletes térképét.
Chavez leállította az autót.
– Talán még kétszáz méter. A dombon fel, aztán balra. Teljesen
magányosan áll ez a ház.
 Chavez bólintott, elővette szolgálati fegyverét, ellenőrizte, majd
visszatette a hónaljtokba.
– Nyitva merjük hagyni a kocsit? ‒ kérdezte vigyorogva.
Hjelm eleresztett egy halvány mosolyt, és nekivágott a szakadó
esőnek.
Már elmúlt öt óra. Az esti szürkülettől az esőfelhők még komorabbak
lettek. Az erdőre sűrű sötétség nehezedett.
Lopakodva futottak az őszi homályban. Fejük felett táncot jártak az
ágak, számtalan tűlevelet ráztak le magukról, amit aztán az esővíz gondosan
belemosott a hajukba. Egy hirtelen lecsapó villám mindent átható
fényességgel árasztotta el az erdőt. Egy pillanatra láthatóvá váltak az egyes
fatörzsek is. De amikor szinte közvetlenül utána felcsattant a dörgés, már
újra minden egységes sötétséggé olvadt össze.
A kis ház a domb tetején állt, fák közé ékelve. Ha nem tudták volna,
hogy itt van, talán el is mennek mellette. Kicsi, vörösesbarna, elsötétített
kunyhó. Életnek semmi jele nem mutatkozott.
Odaosontak az ajtóhoz. Fegyvereiket feltartva, teljes készültségben.
Az ajtó mellett üvegablak. Az üvegen kerek kivágás. Hjelm némán
lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. A lyukon keresztül benyúlt az
ablakon, és belülről elfordította a reteszt. Aztán egy hirtelen mozdulattal
berúgta az ajtót, és berontottak.
Még mielőtt Chavez megtalálta a villanykapcsolót, és elvakította őket
a fény, megcsapta orrukat a bűz. Gyors pillantást váltottak. Rögtön tudták
mindketten, mi ez.
Végigkutatták a házat. Gyorsan végeztek. Nappali kis főzőfülkével, és
egy parányi hálószoba. Minden üres, használatnak semmi jele. De az
ablakon vágott lyuk és a bűz azt súgta nekik, ne tegyék el a fegyvert. Sötét
színű betonlépcső vezetett a pincébe. Villanykapcsoló nem volt. Felemelt
pisztollyal, szorosan egymás mellett haladtak lefelé, fokról fokra.
Semmit sem láttak maguk előtt. Végre leértek. A bűz egyre
fokozódott.
Végigtapogatták a jéghideg kőfalat. Chavez végre talált egy
villanykapcsolót.
 Felgyulladt egy csupasz, gyenge fényű villanykörte.
És egy széken ott ült Andreas Gallano.
Rájuk bámult. A szótlan fájdalom még mindig ott volt a tekintetében.
Csupasz nyakán két apró lyuk.

***

Újra fent voltak a házban. Hjelm a földön ült. Remegő kézzel ütötte be
Hultin számát. Chavez a mosogató fölé hajolva vízzel locsolgatta az arcát.
Még mindig kezükben szorongatták a fegyverüket.
Chavez egy ideig kibámult a néma sötétségbe. Villámlás világította
meg az erdőt egy pillanatra, nem törődve azzal, ami a házban történt.
Aztán Chavez letelepedett Hjelm mellé. Megérkezett a dörgés. Kicsit
közelebb húzódott. Hjelm meg sem moccant. Válluk összeért. Most
szükségük volt erre.
És szinte egyszerre kezdték előhalászni cédulájukat a zsebükből, és
sikerült kissé nehézkesen kiteregetniük.
Chavez papírlapján ez állt: „Hulla két lyukkal a nyakán.”
Hjelm papírlapján pedig ez: „Átlyuggatott nyakú halott.”
Halványan egymásra mosolyogtak.
Tökéletes összhang uralkodott közöttük.
 15

Nyugdíjas. Ízlelgette a szót, ahogy ment a csónakház felé. Még nem szokta
meg teljesen.
Tevékeny élet. Mindig a sűrűjében. Tárgyalótermek. Értekezletek.
Találkozások. Utazások. És az a visszatartott örömujjongás, amikor egy-egy
szerződést aláírtak.
Mindez nagyon hiányzott neki. Ez tény, nem is lehetne tagadni.
Most már csak a hajó maradt. Felesége sok éve halott, alig emlékszik
rá. Mindössze a múlt tájképének peremén lebegő halovány árny.
Most minden a hajóról szól. Ez a büszkesége. Egy szép, kétárbocos
favitorlás, egy klasszikus, de sajnálatos módon elfeledett Hummelbo 1947-
ből, tökéletes állapotban.
De csakis azért, mert gondosan karbantartja.
Naponta kétszer lemegy a kikötőbe. Szép lassan a hajóklub önkéntes
őrévé vált.
A legszörnyűbb őszi vihar sem akadályozza meg ebben. De szokott
ilyen időjárás lenni szeptember közepén? Talán az a sokat emlegetett
üvegházhatás mutatja meg az igazi arcát? Elvetette a gondolatot ‒ nem hitt
benne. A környezetvédők gyermekded gondolatmenetének tartotta. Mindig
mást hibáztatnak. Hát nem értik, hogy mit adott az iparosodás és a
gépjárműforgalom a nyugati világnak? Hogy mi lenne velük ipar és autók
nélkül? És vajon mennyi szennyeződést engednek ki a levegőbe a
Greenpeace ócska bárkái?
Az őszi viharral harcolni kell. Leküzdötte magát a Lidingö-sziget
partjára, egy hatalmas kulcscsomó segítségével belépett a csónakház
területére. Aztán még néhány kulcs, és már ki is jutott a mólóra.
Az orráig sem látott. Már majdnem nekiment a hajójának, amikor
egyáltalán ki tudta venni a körvonalait. És minden egyes alkalommal
átsuhant rajta egyfajta boldogság- és büszkeségérzet. Ebben a hajóban
benne van az egész élete.
Ellenőrizte a lakatokat. A lánc rendben, a rókacsapdához hasonló
szerkezet a helyén. Letérdelt, előrehajolt, és megsimogatta a hajó gondosan
lakkozott orrát. Micsoda élvezet!
Még jobban előrehajolt, és boldogan végigsimította az orrtőkét, míg el
nem érte a vízvonalat. Hirtelen valami a kezébe akadt. A kitartóan csapkodó
eső miatt egyszerűen nem tudta kivenni, mi az. Valami ragadós. Talán
tengeri moszat.
Moszat? Hiszen legutóbb ma reggel tisztította meg az orrtőkét a
moszattól!
Erősen belemarkolt a moszatkötegbe, és elkezdte kihúzni.
Nyitott szempár bámult rá.
Azonnal elengedte a testet, és felordított.
Ahogy a test egyet loccsanva visszaesett a vízbe, döbbenten észlelte,
hogy szeme elől nem tűnik el a hófehér nyakon látott két apró, vörös lyuk.
Vámpírok Lidingőn?
 16

Viggo Norlander már megint hülyegyerek-melót kapott, de csak most jött

rá, hogy ennek semmi köze a hülyegyerekekhez. Sőt épp ellenkezőleg, ez
egy fontos feladat, és pont azért adták neki, mert olyan rátermett.
Előbb ért oda a halotthoz, mint a patológus, amire nagyon büszke volt.
De sajnos a kórboncnok nem volt egyedül.
Nem tudta, hogy történhetett, de a kínos délelőtt több látogatója már a
helyszínre érkezett, és komoly feladatot jelentett számára lecsillapítani a
kedélyeket.
Ott volt a Johnsson házaspár, akik nem tudták abbahagyni az
álmodozást, hogy a bahreini hárem helyett végre a Karolinska kórház
boncasztalán tudhatják vejüket. Most egy másik ápoló tolta le az öreg Egil
Högberget, aki folyamatosan azt motyogta: „a fiam, a fiam”. És ott volt
Justine Lindberger, a fiatal külügyminisztériumi tisztviselő, aki annyira
hiányolta a férjét.
Mire Sigvard Qvarfordt bagolyszemével kikukkantott a hűtőszoba
visszataszító odvából, és biccentett Norlandernek, addigra ő már
elhatározta, hogy Justine Lindbergert engedi oda elsőként. Szemmel
láthatólag összeszedte magát a reggeli sokk óta, de Norlander azért
gondoskodott róla, hogy legyen kéznél szaksegítség.
Óvatosan bevezette a hűtőterembe. A Szabadkikötőben talált
azonosítatlan halottal ellentétben ezt a tetemet még nem volt idő külön
hűtőrekeszbe helyezni, hanem hordágyon feküdt a szoba közepén egy
hatalmas kórházi lepedővel letakarva. Qvarfordt is ott volt, és árgus
szemmel figyelte, hogy semmi bántódása ne essék jogos tulajdonának, és ő
hajtotta fel a lepedőt, mikor Justine Lindberger odalépett.
A frissen érkezett halott majdnem ugyanolyan fiatal volt, mint az
azonosítatlan reggeli. Sötét haja rémisztő kontrasztot képezett kékesfehér
arcával, ami enyhén felpuffadt annak hatására, hogy sokáig a víz alatt volt.
És a nyakán két apró lyuk.
Justine Lindberger vinnyogó hangot hallatott, bólintott, majd kirohant
a folyosóra. A kinn várakozó ápolószemélyzet készenlétben állt, és estében
elkapta. És mielőtt még a belédöfött injekció hathatott volna, Norlander
feltette a tökéletesen felesleges kérdést:
– Felismerte az elhunytat?
– A férjem ‒ hallatszott Justine Lindberger elhaló hangja. ‒ Eric
Lindberger.
És a hullámokban érkező köd kegyesen véget vetett Justine Lindberger
hosszú, rettenetes napjának.
 17

A Vezérkari Központot többé már nem tették idézőjelbe. Ennek legfőbb oka
a Hultin pulpitusa mögé felkerülő fehér fali tábla volt. Mert eljött a
rendszerezés ideje. A színes filctollak türelmetlenül várakoztak.
Most beütött a sportújságírók elcsépelt frázisa, a ketchuposflakon-
effektus. Először semmi, aztán semmi, aztán minden egyszerre. Persze még
mindig fennállt a veszélye, hogy csak a flakon beszáradt felső rétege
díszítette a mindennapi svéd kenyeret a kedvenc amerikai ételízesítőjükkel.
De azt is éppúgy el tudták képzelni, hogy nemsokára ragacsos vörös
masszában úszik az egész szendvics.
Akár így, akár úgy, a kentuckyi gyilkos újra színre lépett. Mindössze
néhány óra leforgása alatt további két biztos áldozat sorakozott fel a
valószínűsíthető áldozat mellé. A dolgok mozgásba lendültek, és aztán
mintha fel is gyorsultak volna.
Este kilencre járt. Mindenki itt volt. Senkinek meg sem fordult a
fejében, hogy esetleg megemlítse, rég lejárt a munkaidejük.
Jan-Olov Hultin vadul lapozta papírjait. Végre áttekintést nyert
felettük, felállt, felkapott egy tollat, és nekiveselkedett.
– Tehát ‒ kezdte szokott közömbös hangján, miközben négyszögeket
és nyilakat rajzolt a táblára. ‒ Szeptember harmadikán reggel nyolc óra tíz
perckor a kentuckyi gyilkos Edwin Reynolds néven megérkezik
Stockholmba, miután a New York melletti Newark repülőtéren előző éjjel
meggyilkolta Lars-Erik Hassel irodalomkritikust. Megérkezése után
feltehetően azonnal a Roslagen járásban található Rialába ment. Andreas
Gallano kábítószerdíler holttestének állapotából arra következtethetünk,
hogy több mint egy hete ölték meg, ami pont egybeesik a kentuckyi gyilkos
érkezésével. Andreas Gallano bujkált, a halli börtönből szökött meg.
Különböző strómanok segítségével, nyilvánvalóan rejtőzködési szándékkal
ment abba a kis kunyhóba, ami az adóelkerülő Robert Arkaius tulajdonát
képezi. Nevezett úr korábban Gallano anyjának szeretője volt. Hogy mi
történt a házban, azt nem tudjuk, mindössze annyi biztos, hogy a kentuckyi
gyilkos a tőle megszokott módszerrel kiiktatta Gallanót az élők sorából. Van
okunk feltételezni, hogy utána még egy hétig ott lakott, a pincében tárolt
egyre szagosabb hullával együtt. Hogy megérkezését követően azonnal
ilyen tökéletes rejtekhelyet talált, az arra enged következtetni, hogy már
korábban is kapcsolatban állt Gallanóval vagy annak kábítószeres
bandájával. Ennek alaposan utána kell járnunk. És mi történt ezután? Na, itt
kezdenek el bonyolódni a dolgok. Gallano drapp színű Saabját a kettős
gyilkosság helyszínéhez közel találták meg. Természetesen az is lehet, hogy
teljesen más okból már régóta ott állt, de jelenleg minden jel arra utal, hogy
a kentuckyi gyilkos a tegnapra virradó éjszaka, szeptember tizenkettedikén
Gallano autójával ment a Szabadkikötőbe, és ott megölt további két embert.
Részben négy szívlövéssel egy eddig azonosítatlan férfit, akit amerikai
mintára John Doe-nak nevezünk, részben megszokott fogóival a
harminchárom éves Eric Lindberger külügyminisztériumi tisztviselőt.
Szinte egy időben azzal, hogy Hjelm és Chavez rábukkantak Gallano
holttestére, az egyik lidingői hajóklubban Johannes Hertzwall nyugdíjazott
igazgató megtalálta Lindberger holttestét. Eric Lindberger nyakán
ugyanolyan vámpírharapás nyomai láthatók, mint Gallano és Hassel
nyakán. Qvarfordt előzetes gyorsvizsgálata azt mutatta, hogy körülbelül
ugyanabban az időpontban halt meg, mint John Doe-nk, tehát alig egy
napja. És a vitorlásklub elfogadható távolságra van a Szabadkikötőtől.
Nagyvalószínűséggel állapíthatjuk meg tehát, hogy Eric Lindberger volt az
a holttest, amit éjjel fél háromkor láttak, amint egy símaszkos férfi éppen
begyömöszöli egy tízéves, sötétkék, B-vel kezdődő rendszámú Volvo kombi
csomagtartójába.
Hultin szünetet tartott, és körülhordozta tekintetét. A kisdiákok fülüket
hegyezve ültek, és meredten bámulták az irtózatos sebességgel bonyolódó
ábrát a fehér táblán. Hultin folytatta:
– Javasolhatok egy forgatókönyvet? A kentuckyi gyilkos elindul a
Szabadkikötőbe, hogy végrehajtson néhány, minden jel szerint előre jól
megtervezett gyilkosságot. Gallano kocsijával megy oda, de ott vár rá egy
másik autó. Hirtelen teremhoki-ütőkkel és vodkásüvegekkel felszerelt,
csapatnyi eltévedt jogász lepi meg, emiatt csak az egyik holttestet van ideje
begyömöszölni a kocsijába, vagyis Lindbergert. A másik, az eddig
azonosítatlan, huszonöt éves John Doe ott marad. Mivel meg van győződve
róla, hogy a kocsit bejelentették a rendőrségen, azt hiszi, hogy a lehető
leggyorsabban el kell tűnnie, tehát elszáguld Lidingőbe, kissé hanyagul
behajítja a holttestet a vízbe, és eltűnik.
– Ezzel tehát azt feltételezed ‒ szólalt meg Gunnar Nyberg ‒, hogy a
LinkCoopnál történt betörésnek mindehhez semmi köze.
– Sehogy sem tudom ebbe a forgatókönyvbe beilleszteni a sikertelen
betörést. Van valakinek valami ötlete? Nincs? Hát, én inkább azt hiszem, ez
az esemény nem tartozik ide. Egy lehetséges megoldás, hogy a rablás azért
hiúsult meg, mert a betörők egy sokkal durvább bűntény szemtanúi lettek,
és inkább elmenekültek.
– Vagy pedig ‒ kezdte Kerstin Holm a maga töprengő stílusában ‒
nagy valószínűséggel igazad van abban, hogy előre kitervelte az egészet, de
csak ami Lindbergert illeti. Az a szegény fickó szintén a speciális nyaki
fogók áldozata. De ha a szívlövések mögött is a kentuckyi gyilkos áll, akkor
ez az első alkalom, hogy eltér a megszokott sablontól. Tehát azt is
feltételezhetjük, hogy a mi John Doe-nk maga a betörő, és véletlenül
meglátja, ahogy a gyilkos próbálja eltüntetni az áldozatát, észreveszik, és
lelövik. Én azt gondolom, hogy Lindberger meggyilkolását megtervezték,
de John Doe meggyilkolását nem.
Hultin némán bólogatott. Aztán témát váltott.
– Hm, akkor térjünk vissza a kiindulóponthoz. Miért jött a kentuckyi
gyilkos Svédországba?
Teljesen nyilvánvaló, hogy valahonnan ismerte Gallanót. De tényleg
Gallano miatt vándorolt ki? Lehet, hogy azonnal elvégezte azt, amiért jött –
mármint hogy elteszi Gallanót láb alól ‒, a többi csak a gyilkolási vágyának
köszönhető? Kilenc napig bezárva az egyre erősödő hullaszagban biztos
rátört a klausztrofóbia és a vágy: újra ölni kell. Vagy Gallano inkább eszköz
volt, mintsem cél? Eric Lindberger lett volna az igazi cél? A gyilkosság
különös helyszíne erre utal. Nem valószínű, hogy valaki az éjszaka kellős
közepén lemegy az elnéptelenedett Szabadkikötőbe, hogy áldozatra
vadásszon. Nem, tudnia kellett, hogy ott találja Lindbergert. Tehát Eric
Lindberger múltjának is alaposan utána kell járni.
– De hát nem is biztos, hogy Lindberger ott volt – folytatta Kerstin
Holm. ‒ Lehet, hogy a gyilkos vitte oda. Vagy a városban kószálva
véletlenül pont őt választotta ki, elkábította, és elszállította egy olyan
néptelen helyre, ahol megfelelő helyiséget tudott találni, vagy az is lehet,
hogy ki tudja, milyen okból találkozót beszéltek meg, és Lindberger saját
akaratából ment vele. Az áldozat is, és a helyszín is lehet véletlenszerű.
Hultin bólogatott. Kezdett hozzászokni, hogy jól összeállított
forgatókönyvét darabokra szedik. Képtelen lenne már követni az
eseményeket? Eljött az ideje, hogy átadja a botkormányt a másodpilótának?
Mert hát Kerstin Holm ‒ aki néhány évvel később valóban a helyére lép
majd ‒ egyre inkább a másodpilóta szerepét tölti be.
– Meg kéne találnunk a gyilkosság helyszínét – mindössze ennyit
válaszolt. ‒ Csak abban a kis körzetben, ahol rábukkantunk John Doe-ra,
több száz raktárhelyiség van.
– A LinkCoop a legkézenfekvőbb ‒ szólalt meg Nyberg. Nemigen
tudta kiverni fejéből a täbyi látogatást.
Hultin próbálta összeszedni magát.
– Akkor is túl keveset tudunk a kentuckyi gyilkosról ‒ fogott bele szép
lassan. ‒ Kerstin, te mélyültél el legjobban a kérdésben. Ugye nagyon sok
minden hiányzik még?
– Ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen megtalálni, mi a kapocs
Svédország és Amerika között, szerintem mindenképpen ott kell lennünk,
hogy folyamatosan kapcsolatban állhassunk az FBI-jal és Ray Larnerrel.
Mert hát egyáltalán nem biztos, hogy az amerikaiak felismerik a svéd
kapcsolódási pontot, még akkor sem, ha eléjük ugrik, és megharapja őket.
Azt sem tudják, hol van Svédország. Svájci óra meg jegesmedvék az
utcán…
Holm kis szünetet tartott, majd irányt váltott:
– Ezúttal kicsúszott a kezünkből, hála az eltévedt jogászaidnak.
Szenvedhetünk itt Gallano, a kábítószeres bandája, Lindberger, a
Külügyminisztérium, a LinkCoop ellenőrizgetésével, de meg vagyok
győződve róla, hogy az egyetlen ésszerű lépés, ha Amerikába utazunk.
Tudnunk kell, kiről van szó, és mit akar itt. És ha ez megvan, akkor el is
tudjuk kapni. Másképp aligha.
– Most legalább megerősítést nyert, hogy egyáltalán itt van ‒ vette
vissza a szót Hultin. ‒ Nem pazarolhattuk volna az adófizetők pénzét
amerikai látogatásra mindaddig, amíg nem voltunk ebben biztosak. De most
már azok vagyunk. És most már van is mire alapoznunk ‒ vagy akár úgy is
fogalmazhatunk, van mit letennünk az FBI asztalára. Holnap felkeresem
Mörnert, és megpróbálok engedélyt szerezni, hogy néhányatokat átküldjem
az USA-ba. Egyrészt azt, aki leginkább ismeri az egész anyagot, tehát
téged, Kerstin, másrészt egy, hmm ‒ morgott valamit az orra alatt szúrósan
Hjelmre sandítva ‒, egy tetterős embert.
Hjelm összerázkódott. Akarata ellenére nagyon szétszórt volt, pont
most, amikor végre beindultak az események. Röviddel ezelőtt szembesült
egy durván megkínzott, oszladozó tetemmel egy vadonban rejtőző ház
pincéjében, és készült haza, hogy megtudja, vajon kábítószerezik-e a fia. És
erre közlik vele, hogy irány az USA, ráadásul Kerstinnel. Miért pont vele?
Ez így már egy kicsit sok.
– Lagnmyr meg akar kaparintani ‒ fűzte hozzá Hultin kifejezéstelen
arccal. ‒ Remek lehetőség, hogy eltűnj egy időre.
– Én, én menjek Amerikába? ‒ kérdezte Hjelm zavarodottan. ‒ És mi
a fenét akar tőlem az a Lagnmyr?
– Svante Ernstsson ugyan mindenért tartotta a hátát ‒ folytatta Hultin
észre sem véve, hogy félbeszakították ‒, de Lagnmyr simán átlátott a szitán.
Szerintem még csak fogalma sem volt arról a most már ismert kábítószeres
megfigyelőhelyről. De annyi biztos, hogy cseppet sem kedvel téged.
Úgyhogy menj csak szépen Amerikába. Meséld el Larnernek a KGB-
ötletedet. Biztos sikered lesz vele.
– De hát nem utazhatok Amerikába ‒ tiltakozott Hjelm továbbra is
zavarodottan. ‒ Hiszen itt történik minden!
– Majd meglátjuk ‒ mondta Hultin megnyugtatásképpen. ‒ De azért
csak csomagolj be. Tehát ebben a késő esti órában az ideiglenes
munkamegosztás a következőképpen néz ki: Paul és Kerstin Amerikába
utazik, Jorge átvállalja Gallanót, Gunnar a LinkCoopot, Viggónak jut John
Doe, Artónak pedig Lindberger és a Külügyminisztérium.
Senkinek sem volt hozzáfűznivalója. Tényleg későre járt.
– Még valami ‒ tette hozzá Hultin tompa hangon. ‒ Most már nem
titkolhatjuk tovább a média elől. Az ügy csak most kezdődik igazán.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy megváltozik a közhangulat. Az érzelmek
felkorbácsolódnak, a média hajtóvadászatba kezd. Svédország-szerte több
százezer további zárat szerelnek majd fel, több ezer fegyver talál új gazdára,
legálisan vagy illegálisan, és a biztonsági szolgálatok újabb pompás hasznot
söpörhetnek be. Mind ez ideig az amerikai sorozatgyilkosok csak egzotikus
és mindenképpen távoli veszélyt jelentettek. Most viszont egy csapásra
lényegesen közelebb kerülünk az amerikai közhangulathoz. A viszonylagos
ártatlanság utolsó fuvallata is eltűnik majd az általános gyanakvás
orkánjában. Senki sem mer majd hátranézni.
Hultin az íróasztala fölé emelkedett.
– Hölgyeim és uraim, az ördög már itt van. És ha el is kapjuk, nincs az
az ördögűzés, amivel elüldözhetjük mindazt, amit magával hozott.
 18

Paul Hjelm egy rendőrségi kölcsönesernyő védelmében baktatott a

norsborgi éjszakában. Az esőnek szemmel láthatóan esze ágában sem volt
megpihenni. Az egyetlen, amit a koromfekete felhők nyújthattak számára,
az bizony az özönvíz előérzete volt, ami egyre gyakrabban jött felszínre a
tudatában.
Mi történik tulajdonképpen Svédországgal? Ezzel a kis erdős-köves
országgal messze fenn a sarkkörnél, melynek népmozgalmai nemzették
valaha az első demokráciát ‒ ami valóban elért a nép gyökereihez ‒, de
soha nem tudták megszülni. Mi folyik ebben az országban, amelynek ugyan
sikerült megúsznia a II. világháború borzalmait, de nem tudott
megszabadulni a szekrényben lévő csontvázaktól. Mesés piaci előnyökhöz
jutott minden európai országgal szemben, és így anyagi alapja is volt rá,
hogy a világ önjelölt lelkiismereteként lépjen fel. Egészen addig, míg azok
az országok, amelyeket nem bénított meg a velük született tunyaság, végre
beérték. Ezzel aztán egy csapásra vége lett annak, hogy Svédországban a
legmagasabb az életszínvonal, és annak is, hogy Svédország a világ
lelkiismerete. És ez a sajátos, naiv, mindent meghatározó meggyőződés,
hogy mindig minden megoldódik és a lehető legjobban végződik, azt
eredményezte, hogy Svédország a nyolcvanas években minden más
országnál jobban kiszolgáltatta magát a nemzetközi tőkének, és hagyta,
hogy szabadabban pusztítson, mint bármely más országban. Az
elkerülhetetlen összeomlás csak folytatása annak, ami a nyolcvanas
években elkezdődött, a politikai irányítás totális és céltudatosan létrehozott
káosza a számítógépes tőke szeszélyes szélrohamainak következtében.
Mindenkinek meg kell fizetnie ennek az árát – kivéve a nagyvállalatokat.
Amikor az ország egyre közelebb került a teljes csődhöz, nagyvállalatai
soha nem látott nyereségekhez jutottak. A fizetési terheket a háztartásokra,
az egészségügyre, az oktatásra, a kultúrára terhelték ‒ minden olyan
területre, ahol hosszú távra lehet tervezni. Ha viszont valaki a legapróbb
utalást is tette arra, hogy esetleg a cégek is magukra vállalhatnának akár
csak egy icike-picike részt is annak az adósságnak a visszafizetéséből, ami
miattuk keletkezett, akkor egyöntetűen azzal fenyegetőztek, hogy azonnal
kivonulnak az országból. A lakosságot arra kényszerítették, hogy egyetlen
dologra tudjanak csak gondolni, a pénzre. A svéd nép lelkét pukkadásig
töltötte a pénzzel kapcsolatos gondolatok tömege, és már csak parányi rések
maradtak – és ezekbe a résekbe természetesen nem fértek távlati tervek,
csupán lottó, fogadás és a tévéből ömlő szemét. A szerelem helyét egyrészt
idealizált szappanoperák, másrészt kábeltévépornó vette át, a spiritualitás
iránti vágyat könnyen fogyasztható ezotériával helyettesítették, minden
zenét, ami eljuthatott a közösséghez, eladhatóvá szabtak, a média
kisajátította a nyelvet, és magát emelte normává, a reklámok elrabolták a
svédek érzéseit, és csupa felesleges dologra irányították a figyelmüket, a
kábítószerfogyasztás ugrásszerűen megnövekedett. A kilencvenes évek volt
az az évtized, amikor a tőke az általa megszabott jövővel kísérletezett,
amikor munkanélküliek tömegét kellett sakkban tartani, nehogy forradalmat
robbantsanak ki. Kábító szórakoztatás, egészségügyi kezelést nem igénylő
drogok, etnikai konfliktusok, hogy a dühüket máshol vezessék le,
génmanipuláció, hogy minimalizálni lehessen a jövőbeni egészségügyi
ellátás igényét, és folyamatos koncentráció a családi magángazdaság havi
mérlegének egyensúlyban tartására ‒ vajon mi kellett még ahhoz, hogy
tökéletesen tönkretegyék az évezredek alatt kiformálódott emberi lelket?
Vajon maradt még bárhol is olyan veszélyes terület, ahol a szabad, kreatív
és kritikai gondolkodást meg kéne fékezni és át kéne alakítani, mielőtt még
virágba borulna?
A Tisztogató gyilkossági sorozata reakció volt minderre, de célirányos
reakció. Svédországban eddig még nem volt példa a vakon lecsapó,
végletekig feszített és jéghideg, minden emberi érzelemtől mentes,
mindenre és mindenkire kiterjedő reakcióra. De most ennek is elérkezett az
ideje. És ettől kezdve minden megváltozik ‒ és ez tökéletesen logikus. Nem
lehet szelektíven importálni valamit a világmindenség uralkodójától. Ha az
egész kultúrát át akarja venni valaki, akkor előbb vagy utóbb vele együtt
érkeznek annak árnyoldalai is.
A szinte átláthatatlan vízfüggöny mögött Paul Hjelm nagy nehezen
kivette egy kivilágított város körvonalait, melynek tervezésekor a fő cél az
lehetett, hogy az emberi méltóság utolsó nyomait is kiirtsák. Megállt,
összecsukta a karhatalom hamis illúziókat keltő bélyegével tarkított
esernyőjét, és hagyta, hogy őt is elárassza az özönvíz. Miért pont ő vesse az
első követ?
Lehunyta a szemét. Vajon valóban már csak a romjai találhatók meg
annak az egyszerű emberi erénynek, ami láthatatlanul is működött, ami jót
akar, anélkül hogy világgá kéne kiabálnia, hogy jót akar? Amit akartok,
hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük!
Eredetileg úgy tervezte, azzal zárja a napját, hogy szerez magának egy
szolgálati autót, de most hirtelen a jelen kor kultúrájának forrásához tart,
így tehát nincs rá szüksége. Ezért aztán szokásához híven hazagyalogolt a
metrótól. És egyszer csak lábai mozgásba lendültek. Futni kezdett. Futott,
futott a vízáradaton keresztül, hóna alatt az összecsukott esernyővel.
Szüksége volt erre a futásra, míg csak a fáradtság ki nem töltötte lelke
minden zugát, és minden mást ki nem szorított onnan. Mire elérte a sorház
ajtaját, elérte a célját is. Holtfáradtan esett be az előszobába, és lihegésében
furcsa, nyugtalanító mellékzörej hallatszott, amit eddig még sosem hallott.
A lakás sötét volt, már tizenegy óra is elmúlt. Mindössze a nappaliból
szüremlett ki valami halvány fény, végre-valahára nem a tévéképernyő
fénye, inkább egy gyertyaláng lehetett. Ott maradt állva az előszobában,
míg eltűnt az a furcsa mellékzörej, és megint normálisan lélegzett. Akkor
aztán levette a bőrkabátját, és felakasztotta az agyonzsúfolt fogasra.
Belépett, és befordult a fény irányába.
Danne ült ott, és várt. Semmi MTV, semmi képregény, semmi
videojáték. Csak Danne és egy kis gyertyaláng.
Paul sokáig dörzsölte csuromvizes kezével a szemét, mielőtt erőt
tudott venni magán, hogy fia szemébe nézzen. De mégsem sikerült. Danne
tekintete lesütve, mereven bámulta az üveggömbben ragyogó lángocskát az
asztalon.
 Hjelm szó nélkül odament, és leült fia mellé a kanapéra.
Néhány perc tökéletes csend következett. Egyikük sem tudta, hogyan
kezdjen bele, tehát nem kezdtek bele.
Végül Danne törte meg a csendet. Hallani lehetett a hangján, hogy sírt.
– Csak úgy vitt magával. Fogalmam se volt, hova megyünk.
– Biztos? ‒ Paul Hjelm csak ennyit kérdezett.
Danne bólintott. Megint csend következett. Aztán az apának végre
sikerült összeszednie magát, és karját fia vállára helyezte. Danne nem húzta
ki magát az ölelésből.
A felnőtté válás egyik mércéje, hogy az ember jobban el tudja rejteni a
bizonytalanságát.
– Talán túl sokat láttam már ‒ szólalt meg Paul halkan. ‒ Néhány
alkalom elég, és az egész életedet tönkretetted. Ennek nem szabad
megtörténnie.
– Nem fog megtörténni.
Először láthatóvá vált az ég, a nap, a hold, az erdő és a tenger. Az első
emberi tekintet mindezt látta. Aztán jött a tűz, ami halálra rémisztette, de
szép lassan sikerült megszelídítenie, és az ember társává vált. Az aprócska
láng előttük tábortűzzé változott. A törzs egybegyűlt körülötte. A
vérvonalnak folytatódnia kell. Csak ültek ott az ősi látvány előtt, és rajta
keresztül szemük elé varázsolódtak a vér emlékei is.
Rossz vér rossz vért szül.
Felálltak. Tekintetük találkozott.
– Köszönöm ‒ mondta Paul, és fogalma sem volt, mit akart ezzel
mondani.
Elfújták a gyertyát, és együtt mentek fel a lépcsőn. Mikor Paul
kinyitotta a hálószoba ajtaját, Danne megszólalt:
– Iszonyú… menő voltál, apa.
– Halálra voltam rémülve.
Paradox módon büszkeség töltötte el, ahogy a hálószoba sötétjében
tapogatódzott. Kihagyta az esti mosakodást és fogmosást, azonnal
bemászott Cilla mellé az ágyba. Szüksége volt a teste melegére.
– Mi baja Dannénak? ‒ motyogta felesége félálomban.
 – Semmi ‒ válaszolta Paul. És tényleg így is gondolta.
– Jéghideg vagy ‒ folytatta Cilla, de nem húzódott arrébb.
– Melegíts meg.
Cilla mozdulatlanul feküdt, és melegítette. Paul az előtte álló amerikai
útra gondolt, és a lehetséges bonyodalmakra. Nem kívánt ő semmi mást,
csak azt, hogy minden ilyen egyszerű legyen. Mint ez, itt és most.
Gyerekek, akiknek örül, és egy nő, aki felmelegíti.
– Holnap Amerikába repülök ‒ szólalt meg, hogy ellenőrizze felesége
reakcióját.
– Aha ‒ mondta Cilla félálomban.
Paul elmosolyodott. Az esernyő összecsukva, és ő mégis száraz.
Egyelőre.
 19

Arto Söderstedtnek sosem hiányzott igazán a napsütés. Szerette megfigyelni

a nüánsznyi különbségeket, és arra jött rá, hogy akik frissen költöztek
Stockholmba, másképp viszonyulnak a városhoz, mint a turisták és az
őslakosok: ez a szeretet a felületes rajongás és az unalommal vegyes
megszokás közötti szürke zónába esik. A napsütés ezt a kétfajta hozzáállást
csak megerősíti. Az új lakók mélyebbre ható élvezetéhez viszont bizonyos
mértékű felhőzöttségre van szükség, kellő felhőmennyiségre, hogy
érvényesülni tudjanak a színek, és ne váljanak tökéletesen egyformává a túl
erős napsugarak hatására. Soha még csak eszébe sem jutott, hogy ez az
elmélete összefüggésben állhat a fényérzékenységével.
De most már neki is elege volt a borús időből. Egyik kedvenc pontján
állt a városban, és alig látott el az orráig. Egyszerűen nem látta a tér egyik
oldalán álló Operát és a másikon a főhercegi palotát, a Külügyminisztérium
épületét. Ez utóbbiba tartott nevetséges micimackós esernyője alatt, amit
tévedésből kapott fel reggel az utolsó pillanatban. Lelki szemei előtt
megjelent középső lánya meglepett arca, amint kinyitja az esernyőjét, és
rendőrségi logókból álló égboltra pillant fel.
Ahogy a tiszteletet parancsoló lépcsőkön felfelé lépegetett, be kellett
vallania magának, hogy még neki is hiányzik a napsütés.
Nem az az irigykedő típus, de azért bosszantotta, hogy személye szóba
sem jött az amerikai út kapcsán. Hiszen ő a sorozatgyilkos-szakértő!
Ehelyett a terepmunka magányos ösvényén baktathat a Külügyminisztérium
recepciója felé.
A recepciós hölgy kimérten közölte vele, hogy Justine Lindberger
betegszabadságon van, Eric Lindberger elhunyt, és a Külügyminisztérium
gyásznapot hirdetett erre napra. Söderstedt nem tartotta érdemesnek
megemlíteni, hogy mindez az információ felesleges, nemcsak azért, mert ő
dolgozik az ügyön, hanem azért is, mert nyitva tartja a szemét. Hiszen
minden reggeli újság és rádióadás erről szólt. A félálomban reggelizők
figyelmét sem kerülhette el, hogy a szörnyűséges kentuckyi gyilkos
Svédországban van, továbbá az sem, hogy bár a rendőrség már két hete
tudja, egyetlen szóval sem említette, és ezzel megfosztotta a lakosságot a
védekezés lehetőségétől. Söderstedt nyolcig jutott reggel a számolásban,
ennyi közéleti elemző követelte a felelős rendőrök fejének porba hullását.
– A Lindberger házaspár ugyanazon az osztályon dolgozott?
A recepciós, egy gyanakvó ötvenéves hölgy, az üvegablak mögött,
keretbe foglalva úgy nézett ki, mint valami modern Velázquez, egy
kihalófélben lévő faj tökéletesen valósághű, de egyben rendkívül csúf
ábrázolása. Söderstedt arra a következtetésre jutott, hogy ennek ellenére
jobban szereti az egyre fogyatkozó, ostromfalszerű recepciósokat korunk
áramvonalas variánsaival szemben. A hölgy tüntető kelletlenséggel
lapozgatott egy jegyzékben. Szinte kínkeservesnek tűnő szenvedés után
ennyit válaszolt:
– Igen.
Roppant választékos, állapította meg Söderstedt, és folytatta a
kérdezősködést.
– És ki a közvetlen főnökük?
Újabb sóhajok, nyögés és erőlködés. Aztán:
– Anders Wahlberg.
– Itt van?
– Most?
Nem, a Krisztus tavalyelőtti mennybemenetelét követő kedden,
gondolta Söderstedt, és egy megnyerő mosoly kíséretében csupán annyit
válaszolt:
– Igen.
Újfent következett tehát a rettenetes erőlködés már-már megszokottá
vált procedúrája, ami ez esetben abból állt, hogy le kellett nyomni két
gombot a számítógép billentyűzetén. Ez után a szinte emberfeletti
energiakifejtés után a hölgy erejéből mindössze annyira futotta, hogy a
végkimerülés határán kipréselje magából:
– Igen.
 – És mit gondol, beszélhetnék vele?
A recepciós pillantása valószínűleg kísértetiesen hasonlított ahhoz,
ahogy valaha a korbácsos ültetvénytulajdonosokra nézhettek. A fekete
rabszolganőt újra rákényszerítették, hogy megalázkodjon. Nem kevesebb
mint három gombot kellett lenyomnia a belső telefonon, és utolsó
leheletével annyit sikerült kinyögnie:
– Rendőrség.
– Aha ‒ recsegett az értetlenkedő férfihang válasza.
– Lehet?
– Most?
– Igen.
– Igen.
Az inspiráló beszélgetés eredményeként Söderstedt végigbaktatott az
egyik kristálycsílláros folyosó után a másik kristálycsílláros folyosón, és
sikerült tizenkétszer eltévednie. Végül megtalálta azt a tiszteletet parancsoló
ajtót, amely mögött Anders Wahlberg miniszteri tanácsos tartózkodott.
Söderstedt bekopogott.
– Lépjen be! ‒ hallatszott egy mennydörgő hang a helyiség mélyéről.
Arto Söderstedt belépett egy elegáns előtérbe, ahol egy néma titkárnő
ült, majd továbbment egy még elegánsabb irodába, ahonnan a Strömmen
vizére nyílt pazar kilátás. Anders Wahlberg jó ötvenes úriembernek
bizonyult, és ugyanolyan büszkén hordta hatalmas testét, mint mentazöld
nyakkendőjét. Amely mellesleg úgy nézett ki, mint Söderstedt legkisebb
lányának előkéje egy-egy ételcsata végeztével.
– Arto Söderstedt ‒ mondta Arto Söderstedt. ‒ Országos Bűnüldözés.
– Wahlberg ‒ mondta Wahlberg. ‒ Nyilván Lindberger ügyében jött.
Micsoda eset! El sem tudom képzelni, hogy Ericnek akár egyetlen ellensége
is lett volna.
Söderstedt kínálás nélkül is helyet foglalt egy széken Wahlberg karos
gyertyatartókkal díszített mahagóni íróasztalával szemben.
– Milyen területen dolgozott Lindberger?
– A házaspár mindkét tagja az arab világgal foglalkozott. Főleg a
Szaúd-Arábiával folytatott kereskedelem tartozott hozzájuk, és dolgoztak az
ottani követségen is. Fiatalok, nagy jövő áll előttük. Leendő
csúcsdiplomaták, mindketten. Legalábbis ezt lehetett hinni. Valóban egy
amerikai sorozatgyilkos ölte meg?
– Úgy tűnik ‒ válaszolta Söderstedt kurtán. ‒ Hány évesek? Hány
évesek voltak?
– Justine huszonnyolc, Eric harminchárom. Harminchárom éves
korban meghalni…
– A középkorban ez volt az átlagéletkor.
– Az lehet ‒ bólintott Wahlberg csodálkozva.
– Mindig együtt dolgoztak?
– Szinte mindig. Kissé más területen kötöttek üzleti kapcsolatokat, de
alapvetően ugyanazon munkálkodtak: hogy megkönnyítsék Svédország
gazdasági együttműködését elsősorban Szaúd-Arábiával. Összefogva
mindkét ország gazdasági életének képviselőivel.
– Milyen más területek?
– Ericnek elsősorban a nagy svéd exportcégek jutottak, Justinének a
kisebbek. Ha le akarom egyszerűsíteni a kérdést.
– Mindig együtt utaztak?
– Nem, nem mindig. Nagyon sokat kellett utazniuk, és nem lehetett
mindig összehangolni.
– És sehol semmi ellenség?
– Semmi. Egyáltalán semmi. Semmi hiba a jegyzőkönyvekben.
Kifogástalan, alapos munka, mindig. Olyanok voltak, mint a málhás
szamarak, mondhatnám, ha nem hangzana túl póriasan. Justinének épp a
napokban kellett volna elutaznia, de feltételezem, hogy most nem lesz rá
képes. A tervek szerint Eric még néhány hónapig itthon maradt volna. Most
már itthon marad örökre, ámen.
– Tudja, hogy Justine „napokban” esedékes utazásának mi lett volna a
célja?
– Részleteiben nem. Valami probléma merült fel a kiskereskedelmi
forgalommal kapcsolatos törvényhozásban. Szaúd-arábiai
kormányképviselőkkel találkozott volna.
 – És a legnagyobb jóakarattal sem lát mást Eric halálában, mint a
véletlent vagy a sors játékát?
Anders Wahlberg csak rázta a fejét, és mereven bámulta az íróasztalát.
Úgy tűnt, azonnal sírva fakad.
– Jó barátok voltunk ‒ kezdte. ‒ Olyan volt nekem, mintha a fiam
lenne. Golfozni készültünk a hétvégén. Felfoghatatlan, rettenetes. És…
megkínozták?
– Valószínűleg igen ‒ válaszolta Söderstedt, és ő maga is hamisnak
hallotta részvétteljesnek szánt hangját. Tehát hangnemet váltott, nyersebben
folytatta:
– Ugye nem kell mondanom, mennyire fontos, hogy elkapjuk a
gyilkost? Van esetleg valami, ami eszébe jut, akár a munkahellyel, akár a
magánéletével kapcsolatban, aminek jelentősége lehet? A
legjelentéktelenebb információ is fontos lehet.
Wahlbergnek sikerült egy igazi diplomata álarca mögé rejtenie gyászát.
Szemmel láthatóan gondolkodott.
– Nem, semmi sem jut eszembe. Ők voltak az egyetlen boldog pár,
akivel valaha is találkoztam. Érződött, hogy összetartoznak. Nekem
nincsenek gyerekeim. Úgy fog nekem hiányozni, mintha a fiam lett volna.
Hiányozni fog a nevetése, a sérthetetlensége, az alázatos nyugalma.
Istenem, istenem!
– Tud rá valami magyarázatot, hogy miért tartózkodhatott Eric hajnali
három órakor a Szabadkikötőben?
– Nem. Tökéletesen érthetetlen számomra. Hiszen még pénteken se
jött le soha sörözni munka után. Mindig sietett haza Justinéhez.
– Körül szeretnék nézni az irodájában. És külön hálás lennék, ha
lemásoltatná az összes fájlt Lindberger úr számítógépéről, és átküldené
nekünk a rendőrségre.
Anders Wahlberg némán bólintott, és felállt. Kilépett a folyosóra, és
nehézkes léptekkel elindult a lépcső irányába. Elhaladt néhány ajtó mellett,
majd rábökött az egyikre, és visszacsoszogott a szobájába. Söderstedt
követte tekintetével a súlyos terhet cipelő alakot, amíg csak el nem tűnt
gyászodújában. Majd néhány lépést tett oldalra. Eric Lindberger ajtaja után
jobbra Justine irodája következett. A házaspár tehát a szó legszorosabb
értelmében egymás mellett élt és dolgozott. Belépett Eric irodájába.
Kisebb volt, mint Wahlbergé, nem volt benne titkárnői előszoba, és
nem is a vízre nézett, hanem a forgalmas Fredsgatanra. Ajtó vezetett a
felesége szobájába. Odalépett, lenyomta a kilincset. Nem zárták kulcsra.
Gyors pillantást vetett az íróasztalra. Munkára utaló kisebb
rendetlenség, semmi több nem látszott. Egy esküvői kép a nagyon fiatal,
sötét hajú Justinéről, és a kicsit idősebb, de ugyanolyan sötét hajú Ericről.
Mindkettőjük arcán széles mosoly ami egyáltalán nem tűnt profi módon
begyakorolt, mégis természetesnek látszó álmosolynak. A boldog
fiatalokból csak úgy sugárzott annak biztos tudata, hogy születésüktől fogva
a felső tízezer tagjai közé tartoznak, és minden szükséges illemszabály
tökéletes ismerői. Nem úgy tűnt, mintha bármelyiküknek is keményen
kellett volna küzdenie a feljebb jutásért, sőt mindketten született
diplomatáknak látszottak.
Persze lehet, hogy messzemenő következtetéseket vont le egy átlagos
esküvői képből.
A fotón kívül különböző feljegyzések voltak az asztalon, részben
hivatalos minisztériumi levélpapíron, részben sárga Post-iteken. És egy
vastagabb előjegyzési naptárt is talált. Elgondolkozott rajta, hogy is hívják
ezt az újabb változatot, valami fax, ja persze, filofax. Mindenesetre
összeszedte, amit az asztalon talált, és belesüllyesztette az aktatáskájába,
aztán odalépett a két helyiséget elválasztó ajtóhoz, és besurrant Justine
szobájába. Szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a férjéé.
A feleség íróasztalát is gondosan áttanulmányozta. Ugyanaz az
esküvői fénykép díszítette, vagy jobban mondva egy másik kép ugyanabból
a sorozatból. Ezen kicsit halványabb volt mindkettőjük mosolya, kicsit
kevesebb önbizalom sugárzott belőlük. Söderstedt, akinek különleges
érzéke volt a finomságokhoz, azonnal nagy jelentőséget tulajdonított ennek
a parányi különbségnek.
Ezen az íróasztalon is számos feljegyzés sorakozott, papírlapok az
asztalon, a fiókokban, amiket sebtében szintén átkutatott, bár nemigen
lehetett ezt legálisnak tekintetni. Lemásolt néhány rejtélyesnek tűnő
bejegyzést, és az egyik íróasztalfiókból előhalászott egy filofaxot, ami
tökéletesen ugyanolyan volt, mint amit a másik irodában talált. Hátranézett,
majd körbejártatta tekintetét a szobában. Az egyik sarokban végül
megtalálta, amit keresett. Egy kis fénymásoló gépet. Kissé idegesen
lemásolta az előjegyzési naptárt, az előző és a következő hónapot. Ez már
biztos elég. Saját feljegyzéseit és a másolatokat behelyezte az aktatáskájába
a már lefoglalt iratok mellé, és Justine Lindberger filofaxát visszatette oda,
ahol találta. Visszatért Eric szobájába, onnan kilépett a folyosóra, és lesétált
a lépcsőn. Mosolyogva intett a recepciós hölgynek, aki leginkább úgy
nézett ki, mintha kutyaürüléket evett volna, kinyitotta micimackós
esernyőjét, és határozottan kilépett a szakadó esőbe.
Csak a Gustav Adolf tér túloldalán tudott megállni szolgálati
Audijával, így aktatáskáját testéhez szorítva kellett rohannia a téren át, hogy
megmentse az iratokat a tökéletes elázástól. A nevetségesen kicsi
micimackós esernyő mindössze a fejének nyújtott némi védelmet.
Még volt néhány száraz folt rajta, mikor bevágta magát az Audiba, és
azonnal kinyitotta a táskáját. Sebesen átfutotta a Justine Lindberger
naptáráról készült halovány másolatokat, hogy legyen néhány remek aduja,
amikor majd a friss özveggyel találkozik. Azért titkon reménykedett benne,
hogy nem lesz rá szüksége.
Majd beindította a motort, lekanyarodott a tengeröböl felé, el az
Opera-pince mellett, átvágott Blasieholmen földnyelvén, végig a Nybro
rakparton, fel a Sibyllegatanon, majd a Hadtörténeti Múzeumnál
rákanyarodott a Riddargatanra. A nevetséges hőlégballon, amit egész
nyáron át folyamatosan eregettek fel a turistákkal, még mindig a helyén
volt, de a szakadó esőben elhagyatottan árválkodott.
A domb közepén megállt, tökéletesen szabálytalanul leparkolt egy bolt
raktárának bejárata előtt, és berohant a kapualjba, ahol az esőtől némileg
védve megnyomta azt a kapucsengőt, amelyre Eric és Justine Lindberger
nevét írták. Négy csengetés után egy elhaló „Igen?” hallatszott.
– Justine Lindberger?
– Remélem, nem megint valami újságíró!
– Rendőrség. Arto Söderstedt nyomozó.
 – Jöjjön.
Felbúgott a mágneses zár, és Söderstedt belépett. Felmászott hat, lift
nélküli emeletet, Justine Lindberger a lakás ajtajában várt rá. Viggo
Norlander cseppet sem túlzott, amikor bunkó paraszt módjára ecsetelte
törékeny szépségét. Söderstedt számára karcsú arab hercegkisasszonyként
jelent meg, aki fehér paripán vágtat a sivatagban. Kissé elszégyellte magát e
miatt a közhelyes asszociáció miatt.
– Söderstedt ‒ lihegte, és meglebegtette rendőrigazolványát. ‒
Remélem, nem zavarok nagyon.
– Jöjjön be ‒ csak ennyi volt a válasz. Justine Lindberger hangja
elgyengült a sok sírástól.
A lakás körülbelül úgy nézett ki, mint amilyennek várta. Minden
részletében elegáns, kitűnő minőségű, de nem hivalkodó, inkább
tartózkodó, ízléses. Tétován próbálta megtalálni a legmegfelelőbb jelzőt.
Justine Lindberger hellyel kínálta, a bőrkanapé teljesen újnak tűnt. És
természetesen olyan kényelmes volt, hogy fennállt a veszélye, hogy azonnal
álomba zuhan. Justine egy formatervezett étkezőszék ülésének peremén
foglalt helyet az alacsony, citrom alakú üvegasztalka túloldalán. A
nappaliból üvegajtó vezetett az erkélyre, ahonnan káprázatos kilátás nyílt a
Nybro-öbölre és a Skeppsholmen-szigetre.
– Részvétem ‒ kezdte Söderstedt csendesen. ‒ Nagyon tolakodók az
újságírók?
– Nagyon.
Döntenie kellett, hogy milyen megszólítást válasszon. Végül a
keresztnév mellett döntött.
– Justine, van bármi ötlete, miért ölhették meg a férjét?
A válasz mindössze egy fejcsóválás volt. Justine Lindberger eddig is
gondosan ügyelt rá, hogy elkerülje a pillantását, és most is.
– Nincs ‒ válaszolta. ‒ Ha valóban sorozatgyilkosról van szó, akkor az
egész csak a véletlen műve. Nem lehetne ennél kegyetlenebb a sors.
– Semmi más nem jut eszébe? Esetleg az arab kapcsolatokkal
összefüggésben?
– A kapcsolataink teljesen békés jellegűek.
 – Pénteken Szaúd-Arábiába készült. Mi lett volna az utazás célja?
Justine erre végre felnézett. Sötétbarna szeméből sugárzott a gyász, de
Söderstedt számára egy pillanatra úgy tűnt, hogy tekintete mélyén egy még
mélyebb gyász rejlik, egyfajta bűntudat, amiért ő életben maradt, és ez a
fájdalom az átlagosnál sokkal erősebbnek látszott. Az a rengeteg
megválaszolatlan kérdés, ami már örökre megválaszolatlan marad, mindaz,
amiről beszélni kellett volna, de sosem került rá sor. De amit ebben a
szempárban lát, az jóval több az átlagosnál, ebben Söderstedt tökéletesen
biztos volt, de a nő máris elkapta a tekintetét, mielőtt még mélyebben a
szemébe nézhetett volna.
– Az újonnan bevezetett szaúd-arábiai importtörvényekkel kapcsolatos
részleteket kéne megbeszélnünk, hogy milyen következményekkel lehetnek
a svéd kisvállalatokra nézve. Mi köze lenne ennek Eric ügyéhez?
– Nyilván semmi. De tisztán kell látnom a helyzetet. Lehet például
valaki, akinek előnye származhat abból, ha ez a találkozó elmarad? Mert
ugye elmarad.
A nő hosszan, nehézkesen bólogatott.
Aztán Justine újra felemelte a tekintetét, és Söderstedtre nézett. Talán
ezúttal egy kis szikra gyúlt a szemében.
– Azt akarja mondani, hogy nem is a… hogy is hívják, kentuckyi
gyilkos tette?
Szinte kiköpte magából a szavakat.
– Én csak szeretnék más lehetőségeket is figyelembe venni, hátha
mégsem a véletlen műve volt – ismételte magát Söderstedt lágy hangon.
– Az én dolgom, hogy megkönnyítsem a svéd vállalatok üzleti
tevékenységét Szaúd-Arábiában, a helyi cégek és más országok vállalatai
ellenében. Jelenleg én vagyok az egyetlen, aki a tárgyalások minden
részletét ismeri. Távollétem természetesen bizonyos előnyt jelent a többi
ország vállalatai számára.
– És milyen ágazatokat érintenek ezek az új szaúdi törvények?
– Elsősorban a gépipart. De túlságosan kicsi változtatásokról van szó
ahhoz, hogy ez okot adna bármilyen bűncselekményre. Gyilkosságra meg
főleg nem.
 Söderstedt bólintott, majd témát váltott:
– Hogy jellemezné a kapcsolatukat? Erickel.
– Nagyon jó volt ‒ vágta rá Justine azonnal. ‒ Nagyon-nagyon jó.
Minden téren.
– Nem nehéz egy helyen, együtt dolgozni a házastársával?
– Ellenkezőleg! Azonos az érdeklődésünk. Azonos volt. Múlt idő! ‒
kiáltott fel hirtelen, felugrott, és kirohant a mosdóba. Jól hallatszott, ahogy
vadul folyatja a csapot, mint a japán felső tízezer mosdóiban szokás.
Söderstedt felállt, és tétován járkálni kezdett a lakásban. Hirtelen
rádöbbent, hogy lényegesen nagyobb, mint első látásra hitte. Csak ment és
ment, és még mindig nem ért véget, és egyszer csak újra ott volt, ahonnan
elindult. Három bejárati ajtó nyílt a folyosóra, tehát Lindbergerék lakása az
egész emeletet elfoglalta, ami eredetileg három lakásból állt. Legalább tíz
szobát számolt meg. Három fürdőszobát. Két konyhát. Minek két konyha?
Természetesen tudatában volt annak, hogy a külügyminisztériumi
dolgozók magas alapbért kapnak, és a különböző járulékok ezt akár meg is
duplázhatják, de egy ilyen lakás több tízmillió svéd koronába kerülhetett.
Feltételezhetően mindkét család jelentős tőkehozzájárulással segíthette
őket.
Mire Justine visszajött, már ő is ott ült korábbi helyén, mintha el se
mozdult volna onnan. A nő arca kissé piros volt, és látszott rajta, hogy most
törölte meg. Egyébként semmi változás.
– Elnézést kérek ‒ mondta kurtán, és újra letelepedett a fehér szék
legeslegszélére.
– Semmi baj ‒ legyintett Söderstedt nagyvonalúan. ‒ Van gyerekük?
Justine Lindberger némán megrázta a fejét.
– Még csak huszonnyolc éves vagyok. Bőven volt még időnk.
– Elég nagy ez a lakás két embernek…
Erre Justine már felnézett, és azonnal védekező állásba vonult.
– Maradhatnánk a tárgynál? ‒ kérdezte harapósán.
– Sajnálom, de tisztában kell lennünk az öröklési helyzettel. Ön örököl
mindent?
 – Igen, én öröklök mindent. Csak nem képzeli, hogy én kínoztam meg
a férjemet? Hogy hagytam egy kerek óráig szenvedni, meg mindenféle
undorító fogókat szurkáltam a nyakába?
Nicsak, gondolta Söderstedt meglepetten. Olaj a tűzre.
– Elnézést ‒ mondta hangosan. ‒ Sajnálom.
De ez nem bizonyult elegendőnek. Justine felállt. Szinte ordított.
Hangján egyre jobban érződött a növekvő pánik.
– Az ilyen kis férgeknek, mint maga, halvány fogalma sem lehet róla,
mennyire szerettem őt. És most halott. Nincs többé, nem jön vissza. Valami
őrült halálra kínozta a kedvesemet, és behajította a tengerbe. Van fogalma
róla, mi minden cikázhatott végig Eric agyán abban a szörnyűséges órában?
Tudom, hogy én voltam az utolsó gondolata. Csak az vigasztal, hogy ez
talán vigaszt jelenthetett neki. Ez minden reményem. Az én hibám, hogy
meghalt! Nekem kellett volna meghalnom, nem neki! Helyettem halt meg!
A szóáradat kellős közepén Söderstedt már rohant is a telefonhoz. Épp
a mentőket akarta tárcsázni, amikor Justine Lindberger váratlanul
elhallgatott és leült.
Ugyan folyamatosan, görcsös mozdulatokkal dörzsölte a térdét, de
hirtelen mégis annyira megnyugodott, hogy képes volt közölni vele:
– Az előbb bevettem a fürdőszobában néhány nyugtatót. Már kezd
hatni. Folytassa csak.
– Biztos benne?
– Igen. Folytassa.
Söderstedt kissé tétovázva tért vissza a kanapéhoz, és leült. Most ő is
csak a legeslegszélére. Igyekezett gyorsan a lényegre térni:
– Mit akart azzal mondani, hogy magának kellett volna meghalnia?
– Ő boldogabb ember volt, mint én.
– Csak ezért?
– Nem csak ezért. A világ sokat nyert volna összesített
boldogságmennyiségben, ha én haltam volna meg.
Söderstedt a házaspár két tagjának íróasztalán lévő esküvői képek
közti parányi különbségre gondolt, és titokban büszke volt rá, hogy igaza
van.
 – Kifejtené ezt egy kicsit részletesebben?
– Ericnek minden olyan könnyen ment, gondtalanul haladt előre az
életben. Én nem. Egyáltalán nem. Ennél többet nem akarok mondani.
Söderstedt nem erősködött tovább. Így is eléggé aggódott a nő
lelkiállapota miatt. Inkább azt kérdezte:
– Tud rá valami magyarázatot, hogy a férje vajon miért tartózkodott
hajnali háromkor a Szabadkikötőben?
– Nem. Szerintem nem magától ment oda. Odavitték.
Söderstedt megint témát váltott. Részben tudatosan, részben
zavarában:
– És mi a helyzet Szaúd-Arábiában?
A nő meglepetten nézett rá.
– Ezt meg hogy érti?
– Hát például a fundamentalizmussal?
A nő gyanakvó pillantással ugyan, de úgy válaszolt, mint egy igazi
profi:
– Hát az van. De jelenleg semmiféle akadályt nem jelent a
kereskedelemben. A kormány sakkban tartja, olykor nagyon kemény
módszerekkel.
– És mi van a nőkkel? Nem több most a csador?
– Ne felejtse el, hogy a fundamentalizmus egy népmozgalom, és ami
nyugati szemmel kényszernek tűnik, talán nem is az. Kicsit könnyen
hisszük azt, hogy a mi normánk üdvözítő egyedül. De még mindig sokkal
többen vannak a földön, akik bal kézzel törlik ki a feneküket, mint akik
jobb kézzel fognak kezet.
– Igen, igen ‒ vágta rá Arto Söderstedt, és kezdett belemelegedni. ‒
De nem gondolja, hogy az öbölháború teljesen más eredményt hozott, mint
amit terveztek? Az amerikaiak Szaddám Huszeinre összpontosítottak, aki
tulajdonképp egy szekularizált diktátor volt, gátlástalanul gyilkolták a civil
lakosságot, nőket és gyerekeket. Megmentették Szaddám hatalmát,
egybeforrasztották a muszlimokat, és az olaj miatt annyi pénzt tömtek
Szaúd-Arábiába, hogy a pénz egy jó része a szaúdi fundamentalistáknak
jutott. Szaúd-Arábia fundamentalizmusa a leggazdagabb és
legszervezettebb mozgalom az egész arab világban, a pók a világot átfogó
pókhálóban, és nagyrészt amerikai forrásból táplálkozik. Ez nem a sors
iróniája?
Justine Lindberger döbbenten nézte ezt a különös, hófehér bőrű,
vékonydongájú, finnországi svéd rendőrt, akit minden látszat szerint semmi
sem gátolt abban, hogy szabadon hangoztassa politikai nézeteit. Végül
visszafogottan csak annyit mondott:
– Magának politikusnak kéne mennie.
– Inkább nem, köszönöm ‒ válaszolta Arto Söderstedt.
 20

Előbb az eső, ez a véget érni nem akaró vízözön, az örökösen kopogó

sötétség, mely a fény utolsó szikráját is vízbe fojtotta, ez a rettenetes
nedvesség, ami mindenhová beette magát, penészessé tett vagy elrohasztott
minden rést, odút és lyukat. Szélsebesen behatolt a magba, az ősforrásba, a
dübörgő, háborgó pokolba, a vízözön szülőhelyére, a rothadás eredetéhez.
Egy még sötétebb sötétségbe, a tökéletesen érthetetlenbe. Aztán a másik
oldalon ki a fényre, a békébe, a világosságra, ami a korábbi sötétséget olyan
kicsinek, távolinak és kézzelfoghatónak láttatja.
Paul Hjelm szerette volna, ha a világ is olyan lenne, mint az őszi
viharban felszálló repülőgép.
Vagy ha legalább ez az eset olyan lenne.
A nap elvakította őket, mint a sötétség a hóvakságban szenvedőket.
Felülről világította meg a koromfekete felhőtömeget, és egyfajta
reneszánszbronz fényt kölcsönzött neki. Mintha egy Rembrandt-kép háttere
volna.
Nem tudta levenni a szemét a fény káprázatos játékáról. Olyan régóta
hiányolta már. A valós időt tekintve még csak néhány napja tartott a
nedves-hideg ősz, de a valós időnek ehhez semmi köze nem volt ‒ az eső
egy csapásra elmosta a nyár minden emlékét. Emlékezete csupán a
kentuckyi gyilkos Svédországba érkezésének napjáig nyúlt vissza. Mindent,
ami azelőtt történt, homály fedett.
Reménykedett benne, hogy ha a repülőút ideje alatt folyamatosan
láthatja a napot, az a tisztánlátás időtlenségét jelenti majd. Hiszen
körülbelül akkor szállnak le, amikor elindultak. Ha nem zuhannak le.
Nem félt a repüléstől ‒ de azért a felszállás előtti gyorsulást követő
másodpercekben, mikor a kerekek enyhe rázkódással elhagyják a földet,
mindig eszébe jutott, hogy fenntartások nélkül ismeretlen emberek kezébe
helyezi az életét.
 A természet negyedórányi önfeledt csodálása után jutott csak eszébe,
hogy egyáltalán Kerstin Holm felé forduljon. És mikor ezt megtette, jól
látta, hogy Kerstin gondolatai is kinn járnak még a fénycsodában. Az
látszott az arcán, amit saját arcán természetesen sosem látott, de így utólag
könnyű volt elképzelni, hogy ugyanilyen lehetett. Csak amikor odaért
hozzájuk az italos kocsi, akkor tudtak először normálisan egymásra nézni.
De a szavak még nagyon messze voltak tőlük.
Itt ült a sorozatgyilkos is, talán pont ezen a helyen, csak hát nem a
vakító napba, hanem az ugyanannyira vakító sötétségbe bámult. Vajon mire
gondolt? Mit érzett, mit élt át? Nem sokkal előtte megölt egy embert ‒
milyen érzések kavaroghattak sötét lelkében?
És miért jött Svédországba? Nagy valószínűséggel pont ez lesz ennek
a felfoghatatlan esetnek a nyitja. Hjelm megpróbálta röviden összefoglalni
magában. A hetvenes évek végén egy férfi gyilkolni kezd az amerikai
Közép-Nyugaton. Olyan különleges módszerrel teszi ezt, ami kísértetiesen
hasonlít a vietnami háborúban bevetett, Commando Cool fedőnevű speciális
osztag kínzási módszereihez. Négy év alatt összesen tizennyolc áldozat,
elsősorban Kentucky államban, többségüket nem tudták azonosítani. Akiket
sikerült, azok jórészt diplomások, külföldiek vagy amerikaiak. Az FBI a
vietnami különleges egység vezetőjére, Wayne Jenningsre gyanakszik.
Később sikertelenül próbálják megtalálni a Commando Cool ismeretlen,
Balls nevű parancsnokát. Tizenhat gyilkosság után Jennings meghal
autóbalesetben. De ezt követi még kettő, aztán egy több mint tízéves szünet.
Majd újrakezdődik az egész. Minden jel arra utal, hogy a tettes ugyanaz.
Most az USA északkeleti részében tevékenykedik, elsősorban New
Yorkban. És ez alkalommal az összes áldozatot tudják azonosítani, és a
legkülönbözőbb szociális háttérrel rendelkeznek. Most az egész
véletlenszerűbbnek tűnik. A második sorozatban a hatodik, összesen a
huszonnegyedik gyilkosság után, melynek áldozata a svéd Lars-Erik
Hassel, a gyilkos váratlanul elhagyja Amerikát, és hamis útlevéllel
Svédországba érkezik. Ott beveszi magát Andreas Gallano
kábítószerkereskedő félreeső házikójába Stockholmtól néhány tíz
kilométerre északra. A házban a legfrissebb információk szerint egyetlen
ujjlenyomat, egyetlen ruhafoszlány sem található, alaposan kitakarították.
Egy hét után elhajt onnan Gallano kocsijával, hátrahagyva Gallano
holttestét, akivel a sorozatgyilkostól megszokott módszerrel végzett.
Feltehetően éjjel hagyja el a házat, és a Szabadkikötőbe hajt, hogy további
két embert öljön meg, Eric Lindberger külügyminisztériumi tisztviselőt, és
minden bizonnyal egy eddig azonosítatlan huszonöt éves fiatalembert is.
Lindbergert a már ismert módon halálra kínozza, míg az ismeretlent, a
nyomozásban John Doe-nak nevezett fiatalembert agyonlövi. Ez az első
eset, hogy a gyilkos eltér a jól bevált módszerétől, és lőfegyvert alkalmaz.
Ezek után minden bizonnyal új hazájához hűen Saabját Volvóra cseréli, egy
tízéves sötétkék Volvo kombira, melynek rendszáma B-vel kezdődik. Azóta
nem hallatott magáról.
Hogy a francba áll össze ez az egész?
– Hogy a francba áll össze ez az egész? ‒ fordult felé Kerstin. Ez volt
az első mondat, ami elhangzott köztük, mióta New York úti céllal
felszálltak Arlandáról. Tehát egy hullámhosszon vannak.
– Nem tudom ‒ válaszolta Paul Hjelm.
Aztán megint nem szóltak egy szót sem.
A nap továbbra is vakítóan, évszakoktól függetlenül fénylett a gép
remegő plexiablakán túl. Lehetett volna nyári nap vagy téli nap ‒ de a
valóságban őszi napsugár volt. Ők pedig vákuumban érezték magukat.
Mintha időutazáson vettek volna részt, az egyetlen lehetséges utazáson. Az
idő múlt, és mégsem múlt. Remek alkalom az elmélyülésre.
Szeretett volna egy pohár grogot iszogatni, és közben zenét hallgatni,
valami könyvet olvasni. De mindez még várhat.
Esetleg dolgozzon ki hipotéziseket? Ezek is várhatnak még. Most
inkább az a feladat, hogy kialakítsanak magukban egyfajta nyitottságot,
szelektív befogadóképességet mindazzal a rettenetes mennyiségű
információval és benyomással szemben, ami minden bizonnyal rájuk ömlik
az új világban. A lényeg, hogy életben tartsák a kérdéseket, ne válaszolják
meg őket elhamarkodottan. Mert kérdés, az van bőven.
Miért gyilkol? Ugyanaz az ok a szünet előtt és után? Miért tartott
majdnem tizenöt éves pihenőt? Tényleg ugyanarról a gyilkosról van szó?
Miért érzi mindenki úgy, hogy mégsem klasszikus sorozatgyilkos? Miért
kellett Lars-Erik Hasselt megölni a repülőtéren? Miért repült a gyilkos
Svédországba? Miért utazott egy harminckét éves férfi útlevelével, ha közel
ötvenéves? Hogy talált rá Gallano házára Rialában? Miért cserélt autót a
Szabadkikötőben? Talán azt akarta, hogy felfedezzék Gallano tetemét a
kocsija alapján? Hiszen Lindberger holttestét is könnyű volt megtalálni.
Lehet, hogy a többi sorozatgyilkoshoz hasonlóan ő is mutogatni akarja
művészetét a nagyközönségnek? Miért gyilkolta meg Lindbergert, a
külügyminisztériumi köztisztviselőt? Mit keresett Lindberger az éjszaka
közepén a Szabadkikötőben? Miért kellett őt meggyilkolni? Köze van az
ügyhöz a sikertelen betörésnek a LinkCoop raktárába? Miért lőtte le John
Doe-t, ahelyett hogy a szokott módon megkínozta volna? Ki a fene ez a
John Doe, aki semmiféle nemzetközi nyilvántartásban nem található?
Egyáltalán jó kérdéseket teszünk fel?
Ez az utóbbi kérdés volt talán a legfontosabb. Létezik egyáltalán
valamilyen kapcsolódási pont ezek között a kérdések között? Valami, ami
annyira természetes, hogy csak akkor lehet észrevenni, ha kellő magasságba
ér az ember, és a vakító világosságból letekint a sötétségbe?
Ebben a pillanatban nem úgy tűnt.
De legalább úton voltak.
 21

Berepült egy darázs a szobába, hogy meghaljon. Talány, hogyan élte túl az
elmúlt napok viharait. Talán sikerült félholtan elrejtőznie a rettenet elől
valami kis vacak résben, de ott sem sikerült meghalnia. Előbújt tehát
kieresztett fullánkkal, készen arra, hogy élete utolsó pillanatában is
sebezzen, készen arra, hogy halála után is öljön. Egy túlélő, aki eljegyezte
magát a halállal, és minden érzékét elvesztette már, kivéve gyilkolási
ösztönét.
A darázs néhány kört repült a fénycső körül, nem zavarta sem a fény,
sem a hőség. Kitartóan döngicsélt, de nem úgy, ahogy a darazsak általában,
sokkal tompábban, kínzóbban. Aztán nyílegyenesen, magasra emelt
fullánkkal megindult lefelé utolsó kamikazetámadására. Egyre közeledett.
Chavez egyetlen fonákütéssel kegyelemből megölte. A megsárgult
Expressen újság berepítette a tetemet a sarokba a jó öreg, zakatoló
mátrixnyomtató alá. Az összegörnyedt testből égnek meredt a fullánk.
Nyilván ott porosodik majd hónapokig, amikor is egy könnyű tavaszi szellő
felkapja, és ebből kiderül, hogy csak a megszokás tartotta össze azt a
törékeny burkot.
Chavez mereven bámulta a tetemet, és egy pillanatra mintha felvillant
volna előtte egy némafelismerés. Egy röpke másodpercre az volt az érzése,
hogy kristálytisztán látja maga előtt az ügy lényegét.
Aztán jött a valóság, és a másolóból előkígyózó végeláthatatlan
adathalmaz beborította a tisztánlátást is, meg a darazsat is ‒ a hétköznapi
rutinmunka halotti leple eltakarta a nyomozó zseniális gondolatát.
A nyomtató végre leállt. Chavez felállt, letépte a kinyomtatott listát,
megtépte a haját, és máris maga előtt látta jövőjét, nem kellett hozzá
kristálygömb. A papírcsíkon a B-vel kezdődő rendszámú sötétkék Volvo
kombik jegyzéke állt, hosszú volt, meglepően hosszú. Már most unta az
egészet, mielőtt egyáltalán belefogott volna.
 A listán Svédország valamennyi regisztrált, sötétkék Volvo kombija
szerepelt, melyeknek rendszáma B-vel kezdődik. Először is úgy rövidítette
a listát, hogy kivette belőle a tizenöt évnél idősebb vagy öt évnél fiatalabb
kocsikat. További rövidítés úgy volt lehetséges, hogy csak a Stockholm
környéki kocsikra koncentrált. Na, ezzel eljutott egy már kezelhető
mennyiséghez ‒ hatvannyolc autóhoz.
Jorge Chavez levágta az asztalra az egész listát, és felvette a saját
listáját. Arra feljegyezte harmadik pontnak: „Rohadt Volvo”. Egyes
pontként a „Rohadt ház” szerepelt, hogy fényes nappal menjen vissza a
rémálomházba Rialába, és valamiképp segítse a fáradhatatlan helyszínelők
munkáját, akik bőbeszédűen adnak hangot csodálkozásuknak, hogy
egyetlen hajszálat sem találnak a gyilkosság helyszínén, és ezért
tébolyodottan keresnek tovább. A második pont a „Rohadt Hall”, tehát el
kell menni a halli börtönbe, hogy beszéljen Andreas Gallano rabtársaival, és
átnézze hátrahagyott személyes holmiját, ami a szökése óta még mindig ott
van.
Tehát Chaveznek jutott Gallano, és ha ez még nem lett volna elég, azt
az átkozott Volvót is ráosztották. Ez Kerstin hagyatéka. Chavez nem tudott
irigység és némi harag nélkül rágondolni. Hiszen a fenébe is, ő maga meg
Hjelm sokkal hasznosabb munkát végezhettek volna az FBI-nál! Hiszen ők
ketten haladtak a legjobban a nyomozással, először ott volt Laban Hassel,
aztán meg Andreas Gallano.
Magában zsörtölődve azon törte a fejét, vajon mit tett, hogy
ráosztották ezt a hülyegyerek-munkát. Hiszen ő nem taposott le
kisgyerekeket Arlandán, nem fogdosta az útlevélellenőrző csajokat. Ő nem
utazott el Tallinnba tisztogató akcióra, mint valami Charles Bronson, és
nem végezte a padlóhoz szögelve, mint az egyszülött fiú vízszintes
változatban. És mégis itt ül ezzel az unalmasnál is unalmasabb feladattal,
míg az a mitugrász Norlander nem létező agysejtjeit rendezgetve épp
kudarcot vall a legizgalmasabb feladattal: rájönni, ki az a John Doe. Ahhoz
tényleg egy igazi férfira lenne szükség ‒ és Norlander tuti, hogy nem az.
Chavez cserére vonatkozó végtelenül visszafogott kérése két dolgot
eredményezett: Hultin dermesztően közömbös pillantását és egy kétszáz
sötétkék Volvót tartalmazó listát.
Lábujjhegyen egyensúlyozva bekapcsolta a sarokban álló kávéfőzőt, és
lelkesen bámulta a csövet egészen addig, míg meg nem jelent benne az első
csepp forró víz, és rá nem cseppent frissen őrölt kolumbiai kávébabjaira.
Ekkor tekintetét az asztal túloldalára irányította, ahol Hjelm tüntetett
távollétével.
Az aranysisakos férfi, gondolta Chavez rosszmájban. A hamis
Rembrandt. A mester talán legtöbb csodálatot kiváltott képe, amiről végül
kiderült, hogy egy névtelen tanítványa készítette.
Máris hiányzott neki Hjelm.
Aztán nagyot sóhajtott, megkísérelte a mutatványt, hogy a még
fortyogó kávét kitöltse a csészéjébe, majd elmerült a Volvo-pokolban.
Ez nem az ő napja.
 22

Véget ért az időtlenség. A nem létező órák már nem léteztek. Délelőtti tűző
napsütésben szálltak le Newark repterén, mely tárt karokkal ölelte keblére a
fel- és leszállópályák kusza rendszerét. Az égből nézve úgy csillogtak a
napfényben, mint egy kezdő horgász összekuszálódott horgászzsinórja.
Paul és Kerstin nem sokat beszélt a repülőút alatt, és ez nem csak azon
múlt, hogy az ügyön elmélkedtek. A kapcsolatuk mintha csak tovább
bonyolódott volna ‒ bár igazából egyikük sem gondolkodott ezen túl sokat.
Átestek az útlevélellenőrzésen, és kiléptek az elképesztő méretű
érkezési csarnokba. Emberek hada állt ott magasra tartott papírlapokkal,
rajta számukra ismeretlen vendégeik nevével. Miután gondosan
végigtanulmányozták a lehetséges változatokat, arra a következtetésre
jutottak, hogy az a nagydarab öltönyös férfi, a Lewis Carroll-ihletésű „Jalm
& Halm” táblával a kezében, ő lehet az, akit értük küldtek. A világhírű Jalm
& Halm komikuspár udvariasan köszöntötte a gigászi alakot, akinek nevét
Jerry Schonbauerként értelmezték, és aki vitte őket tovább a tömegben a
csomagszállító szalag felé. Ott egy ugyanolyan jól öltözött, de kevésbé
merev és kevésbé FBI-os kinézetű, ötvenes, fekete férfi várt rájuk. Miután
az óriásokkal vetekedő méretű Schonbauer elfoglalta mögötte a
hierarchiának megfelelő helyét, a fekete férfi végtelenül barátságos
mosollyal nyújtott nekik kezet, és üdvözölte őket:
– Ray Larner, FBI. You must be officers Jalm and Halm from
Stockholm.
– Paul Hjelm ‒ mondta Jalm.
– Kerstin Holm ‒ mondta Halm.
– So he’s started now? ‒ kezdte Larner egy sajnálkozó mosollyal. ‒ A
pair of fresh eyes is probably what this case needs.
– It’s basically a matter of adding our information to your vast archive
of knowledge ‒ válaszolta Kerstin kissé hízelgő alázatossággal.
 Larner komolyan bólogatott.
– Mint tudják, életem legnagyobb részét ennek az embernek
szenteltem. És még mindig meg tud lepni. Ő a legtitokzatosabb valamennyi
sorozatgyilkosunk közül. A legtöbbnél ugyanis elég hamar rájövünk, hogy
körülbelül mi motiválja, vagy mi lehet a pszichológiai háttér. De K szinte
minden megszokott normától elüt. De biztos olvasták a jelentésemet.
Bólintottak. Larner is K-nak nevezte a kentuckyi gyilkost, mint a
FASK sötét figurái, Chavez internetes ismerősei a sorozatgyilkosok
fanklubjában. Fans of American Serial Killers. Megborzongtak, szinte egy
testként.
Nyikorogva megindult a futószalag. És lassú, de folyamatos áradatban
haladt el előttük száznál több utas útipoggyásza. Háromnegyed órába telt,
míg két kicsi bőröndjük, amit feltehetően kézipoggyászként is nyugodtan
magukkal hozhattak volna, közvetlenül egymás mellett felbukkant a
szalagon. Eközben Ray Larner tökéletesen nyugodtan álldogált és
beszélgetett a vendégekkel erről-arról, egyetlen árva pillanatra sem mutatta
a türelmetlenség legkisebb jelét sem. Vagy ezt jegyezte elő a mai
munkatervébe, vagy pedig egyszerűen alapvető tulajdonsága lehet ez a
nyugalom. Talán épp ez a tulajdonsága biztosította a pszichés alapot
számára, hogy képes volt az egész életét egyetlen esetre áldozni, a végtelen
türelem, ami mögött nyilván makacs céltudatosság rejlik.
Szóba került a New York-i nyári hőség, a város új, sikeres
bűnmegelőzési modellje, a „community policing”, a svéd rendőrség
felépítése és különös prioritásai, a végeláthatatlan stockholmi őszi esőzések,
és épp csak futólag az FBI és a kentuckyi gyilkos. És amint a társalgás a
legcsekélyebb mértékben megközelített egy olyan témát, amelyet nem
ildomos nyilvános helyen érinteni, Larner elkerülve a veszélyes víz alatti
szirteket, máris egy elegáns fordulattal új vizekre terelte a beszélgetést,
mint a legkiválóbb szigetvilági révész.
Hjelm a beszélgetés alatt végig Larnert figyelte. Testbeszéde
folyamatosan mást mondott, mint hivatalos, sötét FBI-öltönye. Valahogy
olyan volt, mintha jól kordában tartott, vidám lazaságával és hajlékony,
pontos mozdulataival bocsánatot kérne az egyenruháért. Hjelm remekül
elszórakoztatta magát azzal, hogy szokásához híven összehasonlította az
újonnan megismert ember várt és valódi kinézetét. Először is soha meg sem
fordult a fejében, hogy Larner fekete. Természetesen már ez egy halom
előítéletet rejt magában. És persze azt sem várta, hogy Larner ennyire friss
és jókedvű a jó öreg K miatt elszenvedett kudarcok és kellemetlenségek
után: az a húsz évvel ezelőtti eredménytelen hajtóvadászat, a Commando
Cool minden bizonnyal ártatlan vezetője, Wayne Jennings üldözése, mely
végül is a halálával végződött, az azt követő per, majd a lefokozás, aztán az
újrakezdés. De mintha Larnernek sikerülne kilépni önmagából, és egy
elnéző mosollyal valahogy kívülről szemlélné az egész színjátékot.
Szemmel láthatólag rendelkezett azzal az istenadta tulajdonsággal, hogy el
tudja választani egymástól a munkáját és a magánéletét. Valahogy sugárzott
belőle, hogy a magánélete rendben van.
Megérkeztek a táskák. Egyáltalán nem váratlan módon Jerry
Schonbauer felkapta mindkettőt. Hatalmas kezében női kézitáskáknak
tűntek.
– Mit szólnának a következő programhoz? ‒ tette fel Larner a költői
kérdést. ‒ Előbb útba ejtjük a szállodát, hogy kicsit felfrissíthessék magukat
az utazás után. Aztán megebédelünk a kedvenc éttermemben, majd délután
nekiállunk a munkának. De először ‒ mondta, és fejével a távolodó
Schonbauer felé bökött, aki bőröndjeikkel a távolban felsejlő kijárat felé
törtetett a tömegen át ‒ rövid városnézés a Newark International Airport
területén.
Otthagyták tehát a csomagszállító szalagot, és kiléptek a
tulajdonképpeni reptéri csarnokba. Hjelm döbbenten állt meg egy pillanatra
a monumentális boltívek alatt. Milyen magas!, csodálkozott rá, és csak
nézte tágra nyílt szemmel ‒ ezt a jelenetet már ismerte. Majd futva utolérte
Holm-ot és az őt gálánsan kalauzoló Larnert. Mentek legalább egy
kilométert vagy még többet ebben a zárt térben, ami végig szinte
tökéletesen egyforma volt, mintha még az utasok állandó folyama is
mozdulatlan lett volna.
Végül a néptenger kellős közepén megálltak egy kis ajtónál. Larner
előkotort a zsebéből egy kulcscsomót, az egyik kulcsot beillesztette a zárba,
majd belökte az ajtót. Egy nagyobbacska takarítószertárba jutottak.
Alacsony plafon, neoncső, tiszta, fehérre meszelt falak, pedáns rendben
sorakozó tisztítószerek, rongyok, kefék, vödrök, törülközők. Megkerülték a
polcokat, és egy kicsit tágasabb térbe értek. Egy szék meg egy íróasztal állt
ott néhány ottfelejtett szendviccsel, más semmi. A falon kis ablak, amely
előtt a fel- és leszálló repülők óriástestei suhantak el.
Ebben a helyiségben töltötte tehát Lars-Erik Hassel élete utolsó óráját.
És micsoda órát.
Hjelm és Holm körbenéztek. Nem sok látnivaló akadt. Kellőképpen
steril helyiség a klinikai halálhoz.
Larner a székre mutatott.
– Az eredeti természetesen nálunk van ‒ fűzte hozzá. ‒ Mr. Hassel
testnedvein kívül az égvilágon semmi nyom nem található rajta. Merthogy
soha semmi nyomot nem találunk.
– Soha semmit? ‒ kétkedett Kerstin Holm.
– Amikor a gyilkosságok elkezdődtek, még nem volt lehetőség DNS-
vizsgálatok elvégzésére ‒ tette hozzá Larner, és vállat vont. ‒ De az új
sorozat hat gyilkosságából ítélve sem kerülte el feltehetően semmi a
figyelmünket. Tehát semmit sem találtunk. Mintha valami nem emberi
lenne ez a K.
Ez utóbbi mindössze egy betű, egy hang, de a különös hangsúly
csillagászati magasságokba emelte.
– Kilenc ‒ helyesbített Kerstin Holm.
Larner szomorúan ránézett, majd bólintott.
Hjelm lemaradt mögöttük. Szeretett volna néhány másodpercig
egyedül lenni. Leült a székre, és körülnézett. Milyen steril itt minden,
milyen amerikai módra steril-hatékony itt minden. Lehunyta a szemét, és
megpróbálta valahogy beleélni magát abba a szörnyű, néma fájdalomba,
amit ezek a falak magukba zártak. Megpróbált telepatikus kapcsolatba
kerülni azzal, ami még itt ragadhatott Lars-Erik Hassel szenvedéséből.
Nem sikerült.
Ott volt ugyan, de a szavak nem érhették el.
 ***

Minden olyan gyorsan történt. Schonbauer FBI-ügynök higgadt

kormánymozdulatokkal cikázott a hihetetlen méretű közlekedési káoszban.
Larner nyugodtan bóbiskolt mellette. Ők ketten hátul ültek, és kicsinek,
szinte törpének érezték magukat. Áthaladtak a hatalmas Holland-alagúton a
Hudson folyó alatt, majd kiértek a Canal Streetre, és bekanyarodtak balra a
Sohóba. Ráhajtottak a 8. sugárútra, majd nemsokára odaértek a Chelsea
Park közelében található, Skipper’s Inn névre hallgató kis szállodához.
Mivel egy szabad parkolóhely swifti utópiának tűnt, a járdára felhajtva
rakták ki őket, mondván, hogy Larner másfél óra múlva értük jön.
Felbaktattak a meglepően keskeny és magas épület lépcsőjén, ami
századfordulós maradványként szorongott két lényegesen csillogóbb
manhattani üvegkomplexum között.
Két egymás melletti, a Nyugati 25. utcára néző szobát kaptak, és ezzel
birtokba vették a hatodik emelet egynegyedét. A szálloda valóban magán
hordozta az angol fogadók hangulatát ‒ mintha több épületet tornyoztak
volna egymásra. A szobák nem voltak túl nagyok, inkább kicsik, de
otthonosak, volt bennük valami vidékies, persze ha az embernek sikerült
eltekintenie a négyrétegű, nem nyitható ablak alatti eszméletlen
hangzavartól. Friss levegő helyett az oxigént légkondicionáló biztosította,
ami ugyan maximális erővel üzemelt, és zakatolása versenyre kelt az utcai
zajjal, mégsem sikerült testhőmérséklet alá csökkentenie a szoba
hőmérsékletét.
Hjelm ledobta magát az ágyra, mely nyugtalanítóan megingott alatta.
Soha nem volt még Amerikában, de két dolgot egyértelműen ehhez az
országhoz kötött: légkondicionálás és jégkocka. Tehát, hol a jégkocka?
Felállt, és elvánszorgott a minibárig. A jól álcázott hűtőszekrény felső fele
mélyhűtő volt, és valóban, tele jégkockával. Kivett néhányat, visszatért az
ágyhoz, és a jégkockákat szarvként egyensúlyozta a homlokán, egészen
addig, míg azok lecsúsztak, és felolvadva füldugasszá nem változtak.
Hogy sóvárgott a stockholmi végtelen esőben a nap után! Most pedig a
stockholmi eső után.
 A szomszéd fűje mindig zöldebb, jutott eszébe ez az elcsépelt, örök
igazság. Agya teljesen eltompult.
Az amerikai filmekben New York csak két változatban jelenik meg:
vagy csillogó, hisztérikusan boldog hóesésben, vagy pokoli hőségben,
mintha a nap belsejében járnánk. Most értette meg, miért. Szeptember
közepe volt, és hihetetlenül messze volt még a boldog karácsonyi havazás.
Sikerült elvergődnie a kissé lepusztult, de barátságosan lepusztult
fürdőszobáig. Kopott fürdőkád zuhannyal. Mindjárt használatba is vette,
nem fárasztotta magát azzal, hogy elővegye a neszesszerét, vagy tiszta ruhát
készítsen ki. Csak egyenesen be a vízsugár alá. Mikor elkészült, nem is
törülközött meg, csak odalépett a mosdókagylóhoz, és inni kezdett. Öt korty
után jutott eszébe, hogy talán nem kéne a csapból innia, és eszeveszetten
elkezdett köpködni. Nem hiányzott más, csak egy jó kis szaftos
turistahasmenés.
Nézegetni kezdte magát a tükörben. A szobához illően ez is repedezett
volt. Darabokra tört, enyhén kubista képmása nézett rá vissza. Az arcán a
folt semmit sem változott. Hálát adott a magasságosnak, hogy nem
növekedett tovább. Egy ideig nagyon nyugtalanította, hogy talán az egész
arcát beborítja majd.
Miért van az, hogy Kerstin közelségében mindig eszébe jut ez a folt?
Meztelenül indult vissza a szobába. Mire megtette az ágyáig azt a négy
métert, már meg is száradt, mire lefeküdt, már újra izzadt. Feküdt, és a
farkát nézegette. Egy röpke pillanatig komolyan fontolgatta, hogy
maszturbál ‒ ez mindig olyan otthonossá tett számára egy új helyet. De
most nem voltak túl jók a feltételek. Ehelyett inkább egy különleges légzési
technika begyakorlásával kísérletezett, ami segít a lehető legjobban
megőrizni az energiáját. És míg ezt próbálgatta, egy szemvillanás alatt el is
aludt.
És egyszer csak ott volt Kerstin. Paul most egy másik hotelszobában
feküdt. Álmában aludt és álmodott. Vagy talán inkább álmában az álom és
valóság közötti átmeneti állapotban tartózkodott. És akkor bukkant fel
Kerstin. A semmiből lépett elő a karcsú, sötét alak, és végigsétált a szobán.
Korábban már beszéltek a szexről, kissé kapatosan ugyan, de nyitott, érett,
modern emberek módjára. Ebből még nem következett semmi.
Véletlenül, ha azt egyáltalán véletlennek lehet nevezni, megemlítette,
miről szeret leginkább fantáziálni, és most Kerstin hirtelen ott feküdt
mellette, és simogatta magát, mindössze tíz-húsz centire tőle. Paul
tudatalattija ugyanis gondosan elraktározott minden egyes apró mozdulatot,
és az elmúlt egy évben éjszakánként rendszeresen felelevenítette, minden
egyes kis moccanást, minden egyes simogatást, és az ezekkel együtt járó
álmokat és vágyakat, és kopogtak, és Kerstin ujjaival beletúrt fekete
háromszögébe, felülről lefelé, és kopogtak, és lassan szétnyitotta a
combjait, lassan, nagyon lassan, és kopogtak, és akkor odanyúlt…
Kopogtak.
Paul hirtelen felpattant, és rábámult égnek meredő farkára.
– Paul ‒ kiabálta suttogva egy női hang az ajtón át. ‒ Kész vagy?
– Igen, gyere csak be! ‒ kiáltott vissza, és próbált felébredni. ‒ Vagyis
nem, még nem vagyok! – kiáltotta valamivel hangosabban, és szívből
remélte, hogy kulcsra zárta az ajtót, mielőtt zuhanyozni ment. ‒ Miért, már
indulunk is?
– Még nem ‒ válaszolta Kerstin. ‒ Beengednél?
– Várj egy kicsit! ‒ mondta, és végre tényleg felébredt. Reménykedett
benne, hogy erekciója abbamarad, de nem, keményen tartotta magát. Egy
kegyes hazugságot húzott elő a tarsolyából. ‒ Várj egy kicsit, épp
zuhanyozom!
Miért nem képes együttműködni ezzel a nővel anélkül, hogy
szexobjektumnak látná? Nem érett férfi-e már? Eddig azt hitte, normális
nézeteket vall az egyenjogúságról, a nők emancipációjáról meg minden
ilyesmiről. De a nemi vágy örökéletű zsarnok. Mindig is azt hitte, hogy
inkább szexszubjektumként próbál ránézni, de a fenébe is, hol a határ?
Hát itt. Az erekciója nem akart múlni, hát nem nevetséges? Még az is
sikerült neki, hogy kívülről tekintsen magára, és saját magán gúnyolódjon.
Micsoda balek! És ez a balek most választás előtt áll: vagy leszereli a nőt,
és akkor fennáll a veszélye, hogy elveszti bizalmának utolsó morzsáját is,
vagy őszinte lesz, és akkor fennáll a veszélye, hogy elveszti bizalmának
utolsó morzsáját is.
Néhány másodpercig egyensúlyozott a szakadék peremén, aztán:
– Erekcióm van!
– Mit mondasz? Engedj már be!
Paul felkapott a fürdőszobában egy törülközőt, és maga köré tekerte.
Fennkölt látványt nyújtott, olyannyira fennkölt látványt, hogy már nem is
volt az, mire elérte az ajtót, és elfordította a kulcsot. Kerstin belépett,
elegáns, testhez simuló kis fekete ruhában.
– Mit mondtál? ‒ kérdezte, és végignézett rajta, ahogy Paul olyan
ember látszatát próbálta kelteni, aki épp az előbb lépett ki a zuhany alól.
– Épp zuhanyoztam ‒ magyarázta megszokottnak látszó
kézmozdulatokkal kísérve. ‒ Nem gondoltam, hogy már ennyi az idő.
– Teljesen száraz vagy ‒ mondta Kerstin kissé kétkedve.
– A hőség miatt. Minden olyan gyorsan megszárad ‒ erősködött Paul.
– Még nem ennyi az idő ‒ jelentette ki Kerstin másfajta, sokkal
határozottabb hangon, majd letelepedett az ágy szélére. ‒ Csak arra
gondoltam, átbeszélhetnénk a haditervünket, még mielőtt nem késő.
– A haditervünket? ‒ kérdezte Paul csodálkoz va, megkerülte az ágyat,
és lehajolt a bőröndjéhez a másik oldalon. A törülköző nem volt túl
szorosan rögzítve, így aztán egyik kezével tartotta, míg a másikkal a bőrönd
zárját próbálta kinyitni. Egyszóval szerencsétlenkedett.
Úgy érezte magát, mint valami cirkuszi bohóc.
– Ez így nem lesz könnyű ‒ jegyezte meg Kerstin anyai megértéssel,
és elfordult. ‒ Engedd el nyugodtan a törülközőt. Ígérem, hogy nem nézek
oda.
Paul elengedte a törülközőt, és sikerült tiszta ruhát elővennie. Míg
megkönnyebbülten belebújt, megkérdezte:
– Miért van szükségünk haditervre?
– Mert az FBI-jal találkozunk. Úgy fognak ránk nézni, mint valami
vidéki rokonra, aki bemerészkedett a nagyvárosba. Legfontosabb
feladatuknak fogják tartani, hogy vigyázzanak ránk, nehogy elgázoljon
minket egy autó, vagy rablógyilkosság áldozatává vagy
kábítószerfogyasztóvá váljunk. Pontosan tudnunk kell, mit akarunk
csinálni, és azt tegyük is meg. Mi akarunk információt kapni tőlük, nem
pedig fordítva. Tulajdonképp miért vagyunk itt?
Paul épp ekkor vett elő egy keskeny, lila nyakkendőt, és nekiállt
megkötni.
– Nyomokat keresünk, hátha valamit nem vettek észre.
– Igen. De ezt így nem mondhatjuk ki. Ezt akarod felvenni?
Paul Hjelm végignézett magán.
– Miért?
– Ne nézzünk már úgy ki, mintha tényleg valami világvégi faluból
szalajtottak volna minket. Mert végül is egy nagyvárosból jövünk, ha kicsi
is az a nagyváros.
– Mi a baj a ruhámmal? ‒ kérdezte Paul értetlenkedve.
– Milyen színű az inged? ‒ kérdezte Kerstin, mint valami pedáns
tanító néni.
– Kék ‒ érkezett a válasz.
– Pontosabban azúrkék. És a nyakkendő?
– Talán lila?
– És, illik egymáshoz a kettő?
Paul csak vállat vont.
– Miért, nem?
– Gyere ide. ‒ És Paul engedelmeskedett. Kerstin kibontotta a
nyakkendőt, majd elkezdte kigombolni az inget is. Uralkodj magadon,
parancsolta Paul kezelhetetlen alsó testtájának. De csak annyit kérdezett:
– Mit csinálsz?
– Mivel feltételezem, hogy csak egy nyakkendőt hoztál magaddal, az
inget kell lecserélnünk. Mi van még nálad?
Paul beletúrt a bőröndjébe, és kihalászott belőle egy fehér inget.
– Ha más nincs, jó lesz ez. Nem, nem ‒ váltott hirtelen témát Kerstin
‒, nem állíthatjuk be úgy a dolgokat, mintha azért lennénk itt, hogy
kijavítsuk a hibáikat. Ez kényes téma, ha Larnernek talán nem is, de a
feletteseinek biztosan.
 – Tehát a svéd vonalra kell koncentrálnunk? – kérdezett Paul vissza,
miközben gombolgatta az ingét.
– Igen, azt hiszem. De először is nagylelkűen megosztjuk velük a mi
információinkat. Még az is lehet, hogy ez segít majd, de inkább csak
jóindulatunkat akarjuk vele bizonyítani. Nyílt lapokkal játszunk. Akkor
talán ők is letesznek néhány lapot az asztalra.
– A haditerv tehát a következő: 1. Feltétel nélkül mindent kiokádunk
magunkból. 2. Majd jelezzük, hogy át akarjuk nézni az anyagot, hátha
találunk valami svéd kapcsolódási pontot.
– És meggyőzzük őket arról, hogy kizárólag azért vagyunk itt, hogy a
svéd vonalon dolgozzunk. Nem akarunk senkinek sem a tyúkszemére lépni.
Diplomatikusak leszünk. Menni fog?
Tulajdonképp most meg kellett volna sértődnie, de valahogy úgy
érezte, hogy ez volt az első valamennyire személyes mondat, ami Kerstin
szájából elhangzott.
– Igen ‒ csak ennyit válaszolt.
– Mint tudod, átrágtam magam a kapott anyagon. Elég alaposan.
Persze azt nem lehet tudni, hogy ez mennyire a teljes anyag, de azért
mindenképp úgy tűnik, hogy Larner túlságosan hamar lecövekelt Wayne
Jenningsnél. Amikor aztán ő eltűnt a történetből, elszállt Larner összes
ötlete is. A gyilkosságok második szakaszában egyetlen árva elméletet sem
dolgoztak ki. Lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, de úgy tűnik, mintha
Larner a Jennings-féle kudarc után egyszerűen feladta volna. Most már csak
tényeket gyűjt. Pedig van egy olyan érzésem, hogy sokkal több mindent
lehetne tenni, főleg az ügy későbbi részével.
Paul bólintott. Ő ugyan jóval kevésbé ismerte a részleteket, de számára
is úgy tűnt, hogy az amerikaiak tökéletesen értetlenül állnak a kentuckyi
gyilkos felbukkanása előtt.
– Szóval akkor ne említsük a KGB-vonalat? – fűzte hozzá halálosan
komolyan.
– Szerintem várjunk még vele ‒ hangzott a halálosan komoly válasz.

***
A Ray Larner-féle ebéd kápráztatóan valódi pasta carbonarának bizonyult a
Divina Commedia nevű félreeső minivendéglőben a 11. utcában. Kicsit
meglepődtek, hogy az ételt svéd Loka ásványvízzel szolgálták fel, de mint
az köztudott, a világ egyre zsugorodik. Larner a legjobb formáját hozta, és
kizárólag az olasz konyha rejtelmeiről volt hajlandó beszélgetni, minden
mást félresöpört mint oda nem illőt. Hosszú, küzdelmes presztízsvita alakult
ki abban az életbevágóan fontos kérdésben, hogy a spanyol vagy az olasz
olívaolaj a világelső, és a meccs végül vereséggel végződött, mivel
Kerstinnek eszébe jutott a diplomáciai stratégiája, és hagyta, hogy
Olaszország győzedelmeskedjen. Hjelm szerény közbevetése, hogy
Görögország is szóba jöhet, süket fülekre talált. De az egyik szomszéd
asztaltól Ausztrália is kapott néhány nem várt pontot.
– Ha nyugdíjba megyek, Olaszországba fogok költözni ‒ közölte velük
Larner határozottan. ‒ Egy nyugdíjas özvegy kiváltságai határtalanok. Úgy
fogok meghalni, hogy a szám tele lesz tésztával, olívaolajjal, fokhagymával
és vörösborral. Mást el sem tudok képzelni.
Nem túlzás kijelenteni, hogy Larner kissé azért eltért az FBI-
ügynökökről kialakult általános képtől.
– Tehát özvegy? ‒ kérdezett vissza Kerstin sajnálkozva.
– A feleségem néhány éve halt meg ‒ válaszolta Larner jóízűen
falatozva. ‒ De a gyászt meglepő módon szinte a megkönnyebbüléshez
hasonló szabadságérzés követi. Már ha az ember nem lesz öngyilkos vagy
alkoholista. Mert ez a leggyakoribb.
– Gyereke van? ‒ érdeklődött Hjelm.
– Nincs ‒ válaszolta Larner. ‒ Körülbelül addig volt erről szó köztünk,
amíg rám nem osztották K esetét. Ő aztán elvette tőlem az emberiségbe
vetett bizalmam utolsó maradékát is. Nem lenne szabad gyereket szülni egy
olyan világra, amelyben olyan emberek is élnek, mint ez a K. De ezt az
érvelést nyilván már sokszor hallották.
– Igen. De nekem van ‒ folytatta Hjelm. ‒ Mármint gyerekem.
– De akkor még nem volt K Svédországban. Majd meglátja, lesz-e
unokája.
 – Hitler után is születtek gyerekek ‒ szólt hozzá Kerstin a
beszélgetéshez.
Ray Larner elhallgatott. Majd odahajolt hozzá:
– Van gyereke, Halm?
A válasz fejcsóválás volt.
– Amit ma délután mutatni fogok ‒ mondta Larner, és újra hátradőlt a
székén ‒, az örökre elveszi a kedvét a szüléstől.

***

A „zero tolerance” megnevezésnek rendkívül fontos szerep jutott az új New

York-i gondolkozásban. Ez tulajdonképp virágnyelven az intoleranciát
jelentette, és tökéletesen működött. A rendőrség egyszerűen parancsba
kapta, hogy semmit, de semmit ne tűrjön el, ami törvénybe ütközik. A
legkisebb vétség esetében is bekasztniztak bárkit. A vertikális dominóhatás
rejlett a módszer hátterében: ha elbuknak a piti bűnözők, akkor előbb-utóbb
elbuknak a nagyok is. A rendszer kiinduló gondolata az volt, hogy akik
súlyos bűntetteket követnek el, olykor elkövetnek kisebbeket is, és ilyenkor
lehet őket elkapni.
Ray Larner szövetségi rendőrként mint kívülálló vett részt a New York
Állami Rendőrség munkájában. És bár mindennapi teendőit a város
szívében végezte, mégis bizonyos távolságból szemlélte az eseményeket.
Nyíltszívűsége és szókimondása, amit máris többször megtapasztalhattak,
soha egyetlen centiméterre sem merészkedett vitás területre. Mégis volt
valami visszás a hanglejtésében, ahogy az FBI autójában Jerry Schonbauer
oldalán beszámolt a New York-i tervek eredményeiről. Talán a fel-
felbukkanó sötét jövőkép okozta akaratlanul is azt a kis elváltozást a
hangjában?
Természetesen szükség volt rá, hogy az USA legnagyobb városában
lépéseket tegyenek a rend helyreállítására. Minden a feje tetejére állt.
Mindennaposak voltak a gyilkosságok. A rendőrség és a törvénykezés
egyszerűen tehetetlenné vált. Két lehetséges út mutatkozott: egy hosszú
távú és egy rövid távú, egy megelőző és egy büntető. De sajnos a helyzet
annyira elfajult, hogy nem maradt választásuk. Megoldhatatlannak tűnt,
hogy az embereknek legalább annyi önbecsülést tanítsanak, amennyi
bármiféle alternatívát jelenthetett volna a drogokkal és a gyors pénzkeresési
módszerekkel szemben. Ez nemcsak túl hosszú időbe telt volna, de egyben
szakítást is jelentett volna egy több száz éves hagyománnyal. A legjobb
megoldásnak a két módszer egybeolvasztása látszott, hogy egyesítsék a
rövid távú terveket a hosszú távúakkal, tehát a büntetés általi megelőzés.
Minden várakozást felülmúló sikert értek el. Hirtelen minden
utcasarokra került egy rendőr, beindult a „community policing”, és New
York „az egy főre eső gyilkosságok számát” tekintve a világranglista első
helyéről közel az utolsóra zuhant vissza. A tisztességes állampolgárok, azaz
a viszonylagos jólétben élők, természetesen diadalüvöltésben törtek ki. Újra
lehetett kocogni a Central Parkban, anélkül hogy egy késszúrással kéne
számolni a hatodik és hetedik borda között, lehetett metrózni, és senki sem
nyúlt el keresztben tíz ülésen. Újra szabadon lehetett járni-kelni a városban.
De mekkora árat kellett mindezért fizetni? Először is a status quo
abszolút és végleges elfogadására volt szükség. Maga a gondolat is hiú
ábránd lett, hogy egy bűnöző bármi módon is megjavulhat. Már nem arról
volt szó, hogy azon fáradoztak, hogy valakiből ne legyen bűnöző, csupán
arra törekedtek, hogy eltávolítsák őket, ha már azzá váltak. Tehát a
költségvetésnek azt a vékonyka szeletét, amiből eddig legalább sikerült
lecsippenteni egy-két morzsát a megelőző tevékenységre, most áthelyezték
a büntetési kosárba. Egyetlen épeszű ember sem beszélt már a régi amerikai
alaptételről, az egyenlő esélyekről, és az olvasztótégely gondolata
tökéletesen misztikussá vált. A világon sehol nem különítették el úgy
egymástól a népcsoportokat, mint az Amerikai Egyesült Államokban. A
rendőrség új stratégiája az lett, hogy bárhol, bármikor feltűnhetett. Ez a
haditerv kétségkívül súlyos történelmi terheket cipelt. A jövőre vonatkozó
fő kérdés az lett, hogy az egyenlőtlenség vajon elérte-e már azt a fokot,
hogy a rendőrállam az egyetlen lehetséges megoldás a rend és a törvény
fenntartására.
Történt továbbá egy kellemetlen változás az emberi jogok
megítélésének területén is. A halálbüntetést illetően. Az államok közül
harminckettőben még létezett halálbüntetés, és hihetetlen mértékben söpört
végig az országon a halálbüntetések kiszabása és végrehajtása. A legutóbbi
zseniális lépés az volt, hogy azokban az államokban, amelyekben lehetséges
halálbüntetés kiszabása, a per során nem lehet az esküdtszéknek olyan
tagja, aki eleve ellenzi ezt a büntetési formát. Ezt úgy nevezik, hogy
„halálbüntetésre kvalifikált esküdtszék”, ami egyben egyszerűen kizárja a
bírósági per folyamatából a liberális esküdteket, és ezzel előkészíti a terepet
az elhamarkodott, átgondolatlan bírósági ítéletek számára. A végeredmény
pedig az, hogy semmivel sem kisebb a bűnözés azokban az államokban,
ahol létezik halálbüntetés, mint azokban, ahol már megszüntették. Ez tehát
azt jelenti, hogy a halálbüntetést szorgalmazók legfontosabb érve ‒ az
elrettentés ‒ érvényét veszítette. Már csak tisztán a megtorlás maradt. A
bosszú.
A helyzet ismertetése során Larner hangja pontosan ugyanolyan
közömbös volt, amit Hultintól már megszokhattak. A kérdés csak az volt,
hogy ugyanannyi keserűséget rejt-e? Vagy Larner, Kerstin megfogalmazása
szerint, már csak tények és adatok gyűjtésével és tálalásával foglalkozik?
Hjelm épp arra készült, hogy próbára tegye azzal a kérdéssel, ami
szerinte két fő csoportra osztja az emberiséget: hogyan vélekedik a
halálbüntetésről? De az autó ebben a pillanatban érte el a Brooklyn híd
legmagasabb pontját. Larner a mondat közepén egyszerűen félbeszakította a
mondókáját, és csak annyit mondott:
– Nézzenek hátra.
Hátranéztek, és eléjük tárult a napfényben fürdőző Manhattan mesés
látványa.
– A strange kind of beauty, isn’t it? Valahányszor itt járok, a szépség
örökkévalóságán töröm a fejem. Vajon az őseink is gyönyörűnek találták
volna ezt? Vagy visszataszítónak? Létezik egyáltalán örök szépség?
A látvány lenyűgöző volt. Hjelmnek nem is sikerült visszaterelnie
gondolatait a halálbüntetés kérdéséhez. Manhattan látványa különös módon
megnyitotta előttük a város kapuját, és ettől kezdve Hjelm lelkesen követte
az utat az FBI irodájáig, a New York Field Office-ba. Miután Schonbauer
lehajtott a Brooklyn hídról, tett egy kört, aztán visszakanyarodott a hídra.
Nyilvánvalóan csakis a kilátás miatt jöttek erre. Tehát újra végighajtottak a
hídon, egészen a hatalmas City Hallig, aztán rá Manhattan kevés átlós
utcáinak egyikére, a Park Row-ra, amely a City Hall parkot szeli át, majd
magára a Broadway-re jutottak ki, itt jobbra kanyarodtak, újra elhaladtak a
City Hall előtt, majd néhány keresztutca után elérték a Federal Plazát, ahol
kinyílt egy garázsajtó, és ők átsiklottak rajta.
Megérkeztek az FBI főhadiszállására Manhattanbe, a Federal Plaza 26-
hoz. Ezen kívül további részlegeik vannak Brooklynban és Queensben,
Long Islanden és a JFK reptéren.
Folyosó folyosó után következett, de nemigen hasonlítottak a
Kungsholmeni Rendőrfőkapitányság épületéhez. Minden sokkal nagyobb és
tisztább volt, mintha egy klinikán jártak volna. Hjelm azon törte a fejét,
hogy képes lenne-e egyáltalán itt dolgozni. Ez a hely mintha teljesen
immúnis lenne mindennemű vad és az átlagostól eltérő gondolkodásra, ami
viszont pont az ő specialitásának számított.
Elég hamar abbahagyta a számolást, mármint hogy hány biztonsági
ajtón haladtak át különböző kártyák és kódok segítségével. Schonbauer volt
a kapunyitogató fiú, Larner pedig továbbra is csak beszélt és beszélt.
Számok és információk cikáztak a levegőben: alkalmazottak és osztályok
száma, kiképzés, szakmai csoportok, minden, amit bármely
tájékoztatóanyagban megtalálhat. Csak a lényeg nem hangzott el.
Végül minden jel szerint azért közeledtek a kincseskamrához.
Gigantikus méretű pántjain feltárult az utolsó biztonsági ajtó is. Az előttük
elterülő folyosórendszer tehát az FBI New York-i részlegének
sorozatgyilkossági osztálya. Larner és Schonbauer neve a végtelen folyosó
két egymás melletti, jelentéktelennek tűnő ajtaján szerénykedett.
Schonbauer szó nélkül belépett a sajátján, a többiek pedig Larner irodájába
mentek.
– Jerry előkészít önöknek egy kis multimédia show-t ‒
magyarázkodott Larner, és leült az íróasztalához.
Az iroda ugyan kicsi, de igazán otthonos, szögezte le magában Hjelm
elégedetten. Itt legalább nyoma van a személyes jelenlétnek. Bár a falakon
tapéta helyett végig falitáblák kaptak helyet, telistele különböző
papírlapokkal. Larner háta mögött pedig a jól ismert fehér tábla, és rajta a
nyilakból, négyzetekből és vonalakból álló bonyolult ábra kísértetiesen
hasonlított Hultin labirintusához.
– Hát igen, itt látható minden összegezve ‒ mondta Larner Hjelm
pillantását követve. ‒ Huszonnégy négyzet megkínzott tetemekkel.
Negyvennyolc lyuk huszonnégy nyakban. Józanul leegyszerűsítve a
leegyszerűsíthetetlen. A szörnyűséges rémtettek kék vonalakra redukálva.
De mi mást tudunk tenni? A többit magunkban hordozzuk.
Hjelm végigmérte Larnert. Az FBI-ügynök kétségkívül sok mindent
hordozott magában.
– Hadd kezdjem egy kérdéssel ‒ szólalt meg Larner halkan. ‒ Valóban
úgy vélik, hogy az egyik áldozatát lelőtte?
– Minden jel erre utal ‒ érkezett Hjelm válasza.
– Ez egy csapásra megváltoztatja azt a soványra sikeredett
pszichológiai profilt, amit kipréseltünk magunkból.
– Viszont ‒ vette át a szót Kerstin Holm ‒ az eredeti elképzelésük
mégiscsak az volt, hogy a tettes vietnami veterán lehet. Tőlük nem áll távol
a lőfegyver használata.
Larner grimaszolni kezdett.
– Tudja jól, mi lett a sorsa annak az elméletünknek…
– Igen, tudom ‒ vágta rá Kerstin, és Hjelm látni vélte, hogy elpirul.
Diplomáciai melléfogás az első megszólalásnál.
– De azért röviden elmagyarázná nekünk, hogy miért nem nyomoztak
a Commando Cool többi tagja után? Ez nem szerepelt a nekünk megküldött
anyagban.
Larner kinyújtózott, és agyának végeláthatatlan irattárából előhalászta
a szükséges információt.
– Ismereteink szerint a csoport nyolc tagból állt, valamennyien
különleges kiképzésben vettek részt. Kissé brutálisan leegyszerűsítve,
feladatkörük a terepen történő kínzás volt. A hivatalos megjelölés, bár mi
sokáig nem jutottunk el odáig, hogy a hivatalosabb megnevezést merjük
használni, „információszerzés terepen”. Nem is tudom, miért támadt az az
érzésem, hogy ezt a terminus technikust kizárólag az én kedvemért találták
ki. Soha nem állt szándékukban, hogy akár a legkisebb információmorzsa is
kikerüljön a legbelsőbb körökből.
– És kik tartoznak ezekbe a belső körökbe? Egyáltalán a katonaságról
beszélünk? ‒ tette fel a kérdést Kerstin.
Larner alaposan végigmérte.
– A katonai titkosszolgálatról ‒ válaszolta, és látszott rajta, hogy más
is nyomja a szívét. Kerstin is észrevette.
– Csak? ‒ folytatta a kérdezősködést.
– A Commando Cool; már maga ez az elnevezés jelzi, hogy nem
számoltak azzal, hogy valaha is nyilvánosságra kerül… Szóval: a
Commando Cool valamiképp közvetlenül Nixon alá tartozott, mert mindez
az ő idejében történt, a háború végén. Az embernek az az érzése támadhat,
hogy végső kétségbeesésükben hozták létre. A hivatalos fedősztori katonai
felderítő szolgálat volt, de a kulisszák mögött egészen más erők működtek.
– A CIA? ‒ makacskodott Kerstin, aki szemmel láthatólag tökéletesen
megfeledkezett a hotelszobában végiggondolt haditervéről.
Ray Larner nagyot nyelt. Olyan pillantással mérte végig Kerstint, ami
mindannyiuk számára teljesen egyértelművé tette, hogy a köztük levő
kapcsolat ettől a pillanattól kezdve megváltozott – és egyáltalán nem rossz
irányba.
– Számtalan titokpecsét súlya alatt mondva, igen, talán. Meg kell
érteniük, mennyire feszült a kapcsolat a CIA és az FBI között, és ha
valahogy kitudódik, hogy én ezt elmondtam, akkor búcsút inthetek a
nyugdíjamnak. Lehallgatják a telefonom, és csak reménykedhetek benne,
hogy nincs itt a szobában is egy poloska. Mindig egy lépéssel előttünk
járnak. De remélem, megértik, hogy már így is túl sokat mondtam. Kérem,
felejtsék is el.
– Már meg is történt ‒ vágta rá Kerstin fürgén.
– Kizárólag azért vagyunk itt, hogy megpróbáljunk az ügyben valami
svéd vonatkozást felfedezni. Semmi más nem kerül bele a jelentésünkbe.
Larner alaposan végignézett rajtuk, külön-külön, majd bólintott.
– Nyolc tagja volt ‒ folytatta tehát.
– És Balls? ‒ szakította félbe Kerstin bátran.
 Larner a legnagyobb meglepetésükre hangosan felnevetett.
– Megtalálták a FASK-ot az interneten? Fans of American Serial
Killers?
Paul és Kerstin tétován néztek egymásra.
– Na, akkor jöjjenek velem ‒ pattant fel Larner váratlanul, és kirohant
a folyosóra. Mentek néhány métert, majd bekopogtak a Bernhard Andrews
feliratú ajtón. Belépve egy körülbelül húszéves, kerek szemüvegkeretes
srácot pillantottak meg farmerben és pólóban, aki látszólag tökéletesen
rossz helyre keveredett, és mosolyogva nézett fel rájuk egy hatalmas
monitor mögül.
– Ray ‒ köszöntötte őket jókedvűen, és átnyújtott egy papírköteget. ‒
A tegnapi kapás. Egy gyapotkereskedő Nyugat-Virginiából, egy golfklub
Arkansasban és még néhány más csemege.
– Barry ‒ kezdte Larner, majd átvette és villámgyorsan átfutotta a
listát. ‒ Ők itt Jalm és Halm nyomozók from Sweden. K miatt jöttek.
– Aha ‒ nyugtázta Bernhard Andrews barátságosan. ‒ Jorge Chavez
kollégái?
Leesett az álluk.
– Született Svédországban 1968-ban ‒ folytatta Andrews. ‒
Raggswede-ben, nem? Baloldali beállítottságú chilei szülők gyermeke.
– It’s called Rågsved ‒ Hjelm zavarában mindössze ennyit tudott
kinyögni.
– Egy héttel ezelőtt kereste fel ezt az oldalt – adott Andrews
önelégülten némi magyarázatot.
– Ügyes, bár kissé átlátszó. Százharminc dollárt áldozott az adófizetők
pénzéből arra, hogy bejusson az oldalra. Egy kis segély a svéd állami
k.asszából az amerikai állami kasszába.
Továbbra is bambán bámultak rá. Leesett álluk a térdükbe ütközött.
– Barry hacker ‒ világosította fel őket Larner.
– Az ország egyik legkiválóbb hackere. Mindenhova bejut. Nagy
szerencsénk van, hogy rátaláltunk. És azonkívül FASK-tag.
– Fans of American Serial Killers ‒ magyarázta Andrews. ‒ Nice
meeting you.
 – Ez is egy módja annak, hogy magunkhoz csalogassuk a lehetséges
sorozatgyilkosokat ‒ folytatta Larner, és meglebegtette előttük az imént
kapott listát. ‒ Bárhogy is próbálják álcázni magukat, Barry megtalálja
őket. Már hármat kaptunk el a FASK segítségével. Nyugodtan állíthatom,
hogy Barry nemzetünk legkevésbé ismert hőse.
Bernhard Andrews széles mosollyal nyugtázta az elhangzottakat.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy ez a Balls nem is létezik? ‒ tette fel
a kérdést megerősítésképpen Kerstin, aki mindig jóval előbb kapcsolt, mint
Hjelm.
– A Rózsaszín Párducból kölcsönöztem ‒ magyarázta Andrews. ‒ A
maszkmester, akit Clouseau felügyelő fogad fel, és aki minden robbantási
kísérletet túlél. A sorozatgyilkosok egyetlen biztos közös jellemzője, hogy
nincs humorérzékük. Úgy tűnik, így védekeznek a világ ellen.
– Azért találtuk ki, hogy így talán majd valaki tiltakozni fog, aki
nálunk többet tud. De eddig még senki sem akadt horogra.
Búcsút vettek tehát a Fans of American Killers-től. Barry továbbra is
mosolygott, és integetett nekik. Larner visszakormányozta őket az
irodájába. A folyosón még hozzáfűzte:
– A mai világban szinte semmi sem az, aminek látszik.
Visszaült a székébe.
– Nem gondoltam volna, hogy etnikai kisebbségeket is alkalmaznak a
svéd rendőrség berkeiben ‒ kezdte mondanivalóját, és ezzel rátapintott a
svédek legérzékenyebb pontjára. Aztán folytatta. ‒ De még magának
Chaveznek sem árulhatják el, amit most a FASK-ról megtudtak. Barry a
legfontosabb titkos fegyverünk a sorozatgyilkossági hullámban.
Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle két papírlapot. Letette az asztalra,
és mindegyikre tett egy-egy FBI-os golyóstollat.
– Nem mintha nem bíznék magukban, de a feletteseim ezeket a
papírokat készítették elő. Titoktartási kötelezettség, ami az amerikai
törvények szerinti büntetőjogi felelősségre vonással jár. Kérem, olvassák át
és írják alá.
Elolvasták. Az apró betűs részt nehezen tudták értelmezni. Mindketten
ösztönös ellenérzéssel viseltettek az iránt, hogy aláírásukkal szentesítsenek
egy homályos tartalmú iratot, de a diplomácia újabb győzelmet
könyvelhetett el magának. Aláírták.
– Kitűnő ‒ zárta le a témát Larner. ‒ Hol is tartottunk? Commando
Cool. Nyolc tag, Balls nem létezik. A csoport vezetőjének a rendkívül fiatal
Wayne Jenningset nevezték ki, aki már akkor veteránnak számított.
Huszonöt éves, hat éve a háborúban, isten tudja, hány halottal a háta
mögött. Az élet legfontosabb éveiben, a felnőtté válás legfontosabb éveiben
a halál szolgálatában áll. Huszonkilenc, amikor véget ér a háború, harminc,
amikor K megkezdi a tevékenységét. Vietnam után visszatért Kelet-
Kentuckyba, a Cumberland-fennsík lábához, ha ez mond önöknek valamit.
Az apja akkoriban halt meg, és ráhagyta a farmját. Nem gazdálkodott, a
veteránnyugdíjából élt. Kétségkívül ‒ és a tanúk szerint is ‒ hihetetlenül
ügyesen bánt azokkal a fogókkal. A harmadik halottra a farmjától
mindössze tizenhárom mérföldre bukkantak rá. Ja, és a Commando Cool
tagjai közül hárman meghaltak a háború utolsó szakaszában. Jenningsen
kívül tehát csak négyen maradtak. A neveket megtalálják a teljes anyagban,
amihez hozzáférést biztosítunk. Egyikük Kentuckyban élt, Greg
Androwski, Jennings gyerekkori barátja, de ő lezüllött, kábítószerezni
kezdett, és 1986-ban bele is halt ebbe. Közép-nyugati négy éve alatt tehát
élt még, de akkor már olyan pocsék állapotban volt, hogy nemigen jöhetett
számításba gyilkosként. Őt teljesen tönkretette Vietnam. Tehát már csak
hárman maradtak. Ketten északra költöztek, egyikük, Steve Harrigan New
Yorkba került, tőzsdeügynök lett, és a nyolcvanas években a Wall Street-i
cápák egyike volt. A másik, Tony Robin Garreth Maine-be költözött, és
azzal keresi a kenyerét, hogy turistákat visz különleges
horgászkirándulásokra. Mindkettőjükről hamar elterelődött a gyanú. A
csapat utolsó tagja, Chris Andersen Kansas Citybe költözött, és
használtautó-kereskedést nyitott.
– Svéd származású? ‒ szakította félbe kérdésével Kerstin.
Larner arcán halvány mosoly szaladt át.
– Négy generációra visszamenően. Ükapja egy Kalmar nevű városból
származik, ha ez mond valamit. És valóban, Anderson volt a második
számú gyanúsítottunk. Ő hasonlított a legjobban Jenningsre, ugyanolyan
jéghideg, ugyanannyira megnyomorította a háború. De az ő alibije minden
esetben valamivel jobb volt, mint Jenningsé. És Jennings egész lénye
szörnyűbb, ez volt tulajdonképpen a legfőbb érvem. Tehát egyszerűen
érzelmi alapon közelítettem meg a dolgot. És ebből kiindulva egész sokáig
el tudtam vinni az ügyet.
– És mennyire volt biztos Jennings bűnösségében?
Larner hátradőlt, mindkét kezét a tarkójára tette. Egy pillanatig
gondolkozott.
– Tökéletesen ‒ válaszolta végül. ‒ Száz százalékig.
A fehér falitábla mellett álló régimódi regiszteres szekrényből
előhalászott egy vastag mappát. Ekkor kukkantott be az ajtón Jerry
Schonbauer.
– Kész van ‒ mondta kurtán.
– Még öt perc ‒ válaszolta Larner, és Kerstin elé rakta a mappát. Ő
nekiállt kihajtogatni. Néhány fénykép került elő. Az első kép egy portré.
Jennings harmincéves korában. Fiatal, jóképű férfi, rozsszőke haj, széles
mosoly, de szemében acélkék, jeges fagy, mely magát a képet is
határozottan kettészeli. Kerstin kezét először az arc felső részére helyezte,
és így egy boldogan mosolygó fiatalembert látott maga előtt, majd lejjebb
húzta a kezét, és eltakarta az arc alsó részét, és így egy kőkemény férfi
nézett vele farkasszemet.
– Pontosan ez jár az én fejemben is ‒ lelkendezett Larner. ‒ Pontosan
ez. Eleinte, mikor felkerestük, egészen szívélyes volt, szinte kedves. Tehát a
kép alsó fele. Aztán amikor nem szálltunk le róla, egyre többet és többet
villantott fel az arca felső feléből.
Átnézték a többi képet is. A serdülő Jennings egyenruhában, majd
kicsit idősebben más terepruhásokkal együtt. Jennings egy nagy tonhallal,
Jennings egy hatalmas golyószóróval, ahogy megjátszott támadó
mozdulattal egyenesen a kamerába céloz. Jennings egy gyönyörű, kettős
keresztnévre hallgató déli nővel táncol, Jennings kisgyerekkel az ölében,
Jennings egy vietnami prostituálttal enyeleg. És végül Jennings, amint
hahotázik, és pisztolyát egy földbe vájt lyuk előtt meztelenül térdelő,
zokogó vietnami homlokának szegezi, aki rémületében bevizelt. Kerstin
felmutatta a képet Larnernek.
– Ja, az ‒ bólintott. ‒ A többit tökéletesen elfelejti az ember emellett.
Rettenetesen kegyetlen kép. Sokat kaszálhatnék, ha eladnám a Time
Magazinénak. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért tartotta meg. Akkor
találtuk ezeket a képeket, amikor a halála után átkutattuk a házát.
– Elmondaná, hogyan halt meg? ‒ kérdezte Kerstin. ‒ Minden
részletre kíváncsiak vagyunk.
– A végén már huszonnégy órás megfigyelés alatt állt ‒ kezdett bele
Larner, de Kerstin máris félbeszakította.
– Mióta?
– Egy hónappal azelőtt kezdtük el, hogy a baleset érte.
– Történt gyilkosság ez idő alatt?
– A halottakat általában a bomlás olyan stádiumában találtuk meg,
hogy rendkívül nehéz volt a „halál időpontjának megállapítása. De igaza
van, a halála előtt bekövetkezett tizenhat gyilkosság valamennyi áldozatát
még a megfigyelés megkezdése előtt megtaláltuk. Ez volt az egyik oka
annak, hogy makacsul kitartottam amellett, hogy ő a bűnös, pedig minden
és mindenki ellenem volt. Minél több ideje tartott a megfigyelés, ami alatt
egyetlen gyilkosság sem történt, annál biztosabbnak tűnt számomra, hogy ő
a gyilkos. Folytathatom?
– Természetesen ‒ szégyellte el magát Kerstin. ‒ Elnézést.
– Hacsak lehetett, én magam is ott voltam az autóban. Azon a napon
is. 1982. július harmadikán. Tikkasztó hőség volt, szinte elviselhetetlen.
Jennings kirontott a házból, és ordítozni kezdett velünk, ezt már előtte is
többször megtette. Úgy tűnt, teljesen kikészült. Majd odarohant az
autójához, és elviharzott. Eszméletlen sebességgel. Körülbelül tíz
mérföldnyit követtük az országúton észak felé. Egyszer csak rettenetes
füstfelhő szállt fel előttünk az úton, egy éles kanyar mögött, és amikor
odaértünk, láttuk, hogy Jennings frontálisan ütközött egy teherautóval. Mire
odaértünk, mindkét kocsi hatalmas lángokkal égett. Amennyire csak
lehetett, közel mentem az autójához, és láttam, hogy Jennings még mozog,
de addigra már teljesen összeégett.
 – Tehát magát az ütközést nem látta ‒ szögezte le Kerstin.
Larner újfent elmosolyodott, elnézően, és jelezve a kölcsönös
megértést, ami most már egyértelműen jellemezte a kapcsolatukat. Hjelm
kezdte kicsit kívülállónak érezni magát.
– Értem, hogy miért kérdez ilyen kitartóan, Halm ‒ mosolygott Larner.
‒ Nem, nem láttam. Néhány száz yarddal mögöttük voltunk, és a kanyar
miatt nem láttuk, hogy mi történt. Az arcát sem láttam, amikor bennégett a
kocsiban. De egyrészt ott egyszerűen nem volt hova eltűnni, köröskörül
pusztaság, a közelben sehol egy másik jármű, másrészt ‒ és ez a
legfontosabb ‒ a kocsiban lévő személy fogazata megegyezett Jennings
fogképével. Én magam is hosszú időt szenteltem annak, hogy meggyőzzem
magam arról, hogy valóban ő halt meg ott a kocsiban. De ő volt az. Higgye
el nekem. És ne kövessék el ugyanazt a hibát, mint én, hogy leragadnak
Jenningsnél. Ez meghiúsította az ügy lezárását. Azóta képtelen vagyok akár
egyetlen hipotézist is felállítani. K továbbra is egy rejtély. Nyilván remekül
szórakozik valahol a rejtekhelyén, hogy én egy öreg, munkanélküli, háborús
veteránt szekáltam, sőt halálba kergettem. És aztán, csak hogy bebizonyítsa
nekem, hogy tévedtem, fél éven belül további két áldozatot szedett. Jóval
Jennings halála után. Aztán egyszerűen köddé vált.
Larner elhallgatott, és csak ült lehunyt szemmel.
– Azt hittem, örökre megszabadultam tőle – folytatta kis idő múlva
tétován. ‒ De tovább küzdöttem az üggyel, és a tizennyolcadik, utolsó
gyilkosság után még évekig minden egyes apró részleten újra és újra
átrágtam magam. Majd eltelt több mint tíz év. Más munkát kaptam,
rasszistákat üldöztem Délen, elvállaltam a Las Vegas-i kábítószer-
kereskedelmet, de ez az ember nem ment ki a fejemből. Aztán egyszer csak
újrakezdi. Átköltözik New Yorkba. Gúnyt űz belőlem.
– És teljesen biztos benne, hogy ugyanarról az emberről van szó?
Larner az orrát vakargatta, és nagyon fáradtnak látszott.
– Biztonsági okokból nagyon vigyázunk, hogy csak igen kevés ügynök
ismerjen minden részletét. Ennél az ügynél csak én és egy Camerun nevű
ügynök tudott mindent. Don Camerun 1986-ban elhunyt rákban. Van
valami, amit még Jerry Schonbauer sem tud, az egész irodában tehát én
vagyok az egyetlen. A fogók. Ugyanazokról a fogókról van szó, amiket
ugyanazzal a rendkívül bonyolult módszerrel vezettek be a nyakba. Mivel
ez most a maguk ügye, betekintést nyerhetnek a leírásba. De határozottan
utasítom önöket, hogy senki másnak nem adhatják át ezeket az
információkat.
– És mi lett azzal a Commando Cool-taggal, aki New Yorkba
költözött? ‒ makacskodott Kerstin. ‒ A tőzsdeügynökkel?
Larner hangosan felnevetett.
– Úgy látszik, a gondolataim szabadon keringenek a levegőben, maga
meg szépen lepkehálóval befogja őket, Halm.
– Kerstin ‒ mondta Kerstin.
– Ok, Charstin. Tökéletesen igaza van, Steve Harrigan nem szerepel
abban a jelentésben, amit átküldtem Stockholmba. De leellenőriztem. A
teljes anyagban, amihez most hozzáférést biztosítunk, mindez benne van.
Harrigan milliárdos, folyton utazik. Mindig épp valahol külföldön volt,
amikor a gyilkosságok történtek. És ami végképp biztos, most nincs
Svédországban. Akkor tehát csatlakozzunk Jerryhez, és mozizzunk, mert
jócskán elmúlt az öt perc.
Több folyosón áthaladva elvezette őket egy terembe, ami valóban
olyan volt, mint egy igazi mozi. A legtávolabbi végében, a vetítővászon
alatt álló asztalon ülve lógázta lábát óriás termetű barátjuk. A nadrág szára
kissé felcsúszott, és az előírásos fekete zokni felett kikandikált irtózatosan
szőrös lábszára. Mikor meglátta őket, lepattant az asztalról, és hellyel
kínálta őket az első sorban.
– Jerryt a Kennedy-részlegről irányították át, amikor megkezdődött a
második sorozat ‒ magyarázta Larner, és kényelmesen elhelyezkedett az
egyik alvásra csábító fotelben. ‒ Kiváló ügynök, egyedül elkapta Roger
Pennyt, ha esetleg ismerik az esetet. Kezdhetjük, Jerry. Én szundítok egy
kicsit. Az elején szörnyű lesz, de majd meglátják, meg lehet szokni.
A terem fokozatosan elsötétült, tényleg olyan volt, mintha moziban
lennének.
No meg a speciális effektek. Melyek sajnos nem Hollywood jegyeit
hordozták magukon.
 – Michael Spender ‒ hangzott fel Schonbauer basszusán élőben a
narráció. A képen a férfi egyetlen felismerhető testrésze a feje volt, melyen
szinte világított a két apró vörös pont. Feje hátrafelé kitekerve, fehér és
felpuffadt. A test meztelen. Tekintete ugyanabban a rettenetes fájdalomban
merevedett meg, mint Andreas Gallanóé. Kéz- és lábujjairól a körmök
letépve, hímvesszője teljesen fel hasítva, kétoldalt véres húscsomóként
fityegett.
Mindkettőjüket azonnal elfogta a hányinger. Majdnem kirohantak.
Schonbauer kifejezéstelen hangon folytatta:
– Spender volt az első áldozat, számítógépes mérnök Louisville-ben a
Macintoshnál. Áfonyaszedők találtak rá Kentucky állam északnyugati
erdeiben, körülbelül két héttel a halála után. Utoljára 1978. szeptember
negyedikén látták ebéd előtt a munkahelyén. Tizenkilencedikén délután
találtak rá, a munkahelyétől hatvan mérföldre. Az első nagy Apple-
számítógép fejlesztésén dolgozott.
A következő áldozatot nem sikerült azonosítani. Erős felépítésű férfi,
szláv vonásokkal. Ez a kép kicsit jobban kímélte gyomrukat. Volt rajta ruha,
de körmeit és nemi szervét elcsúfították.
– Orosznak néz ki ‒ kezdte Hjelm, és a teljesen abszurd KGB-
hipotézis jutott eszébe.
– Kétségkívül ‒ bólogatott Schonbauer. ‒ Amint lehetett, elküldtük az
ujjlenyomatát az orosz rendőrségnek, de semmi. Az égvilágon semmi
információnk, mindössze annyi, hogy Kentucky állam déli részében találtak
rá körülbelül két hónappal Spender után. Egy elhagyatott farm budijában.
Akkor már legalább egy hete halott volt.
Újabb kép következett. Még egy azonosítatlan holttest. Sovány, edzett,
fehér férfi a hatvanas éveiben. Meztelen, Spenderhez hasonlóan elcsúfítva.
Iszonyú látványt nyújtott. A kép alkonyatkor készült, a fák felett is sötétség,
csak a holttest világított. Az erdő közepén ült egy kövön. Megmerevedve.
Karjai egyenesen előrenyúltak, mintha valami belső, ellenállhatatlan erő
hatására emelné fel őket, lábai szinte a kezéből nőttek ki, mintha kívülről
bevert szögek lennének. Szeme vádlón meredt rájuk.
 Hjelm egyáltalán nem érezte úgy, hogy ezt meg lehetne szokni. Sőt
újra és újra elfogta a hányinger.
És folyt tovább a vetítés. A szenvedés maradványainak rémes
kavalkádja. Hamar átlépte az emberi felfogóképesség határait. Már
önmagában a mennyiség elviselhetetlenné tette. Szép lassan nyilvánvalóvá
vált számukra az ügy jelentősége, hogy milyen iszonyatos mértékű emberi
szenvedés előtt állnak. Kerstin kétszer is elsírta magát, hangtalanul. Hjelm
érezte teste rázkódását, mert válluk kissé összeért. Ő maga csak egyszer
sírt, de annál hangosabban.
– Szakítsuk félbe? ‒ kérdezte tőlük Schonbauer megértőén. ‒ Én csak
harmadszorra voltam képes végignézni. Pedig eléggé hozzászoktam már az
ilyesmihez.
Larner békésen horkolt mellettük.
– Ne, folytassuk csak ‒ válaszolta Hjelm, és próbálta maga is elhinni,
hogy sikerült újra összeszednie magát.
– Mert nálunk rengeteg van, mármint sorozatgyilkos ‒ fűzte hozzá
Schonbauer halkabban. ‒ És tulajdonképpen egyiküket sem érti senki.
Legkevésbé ők saját magukat.
Odáig azért nem jutottak el, hogy horkolni kezdtek volna, de végül
csak működésbe léptek a védekező mechanizmusaik, és lecsillapodtak az
érzelmeik. És mint egy mondat végi felkiáltójel, úgy riasztotta fel őket
Lars-Erik Hassel képe. Ott ült egy széken, összevissza meredező,
összezúzott ujjakkal, nemi szerve helyén mocsaras terület félig folyékony
maradványokkal. A háttérben egy kis ablakon keresztül óriási repülőgép
szárnya látszódott.
Feje hátrafelé kitekerve, fejjel lefelé bámult rájuk, fájdalmába undor
vegyült, de kínja paradox módon egyfajta megkönnyebbüléssel párosult.
Lehetséges, hogy mégiscsak örült, hogy nem Laban tette, suhant át
Hjelm agyán.
A teremben fokozatosan felerősödött a fény. Schonbauer visszatért az
asztalhoz, és úgy kalimpált a lábaival, mint egy tinilány. Larner egy nagy
horkanás kellős közepén ébredt fel hirtelen, és jól hallhatóan megszívta az
orrát. Hjelm zsibbadt vállát tornáztatta. Holm mozdulatlanul, némán ült.
Egy jó ideig egyikük sem mert a másik szemébe nézni.
Larner felállt, ásított, majd nyújtózott egy nagyot, ropogtak a csontjai.
– És most talán egy kis desszerttel tudnak szolgálni a lakomához ‒
mindössze ennyit fűzött hozzá a látottakhoz.
Kerstin némán átnyújtotta a svéd mappákat. Larner kinyitotta, gyorsan
átlapozta a képeket, majd átnyújtotta Schonbauernek, aki majd behelyezi
ezeket is a többi közé.
Larner szó nélkül elindult. Ők azért köszönetet mondtak
Schonbauernek, aki néma bólintással felelt, majd követték Larnert. Tovább
baktattak a végtelen folyosókon, míg egy névtábla nélküli ajtóhoz nem
értek. Beléptek egy üres szobába.
– Ez lesz az irodájuk ‒ mondta Larner, és körbemutatott. ‒ Remélem,
nem okoz gondot, hogy egy szobában kell dolgozniuk.
Az irodahelyiség pontosan olyan volt, mint Larneré, csak éppen
életnek nem volt benne nyoma. Felmerült bennük a kérdés, hogy nekik
mennyire sikerül majd változtatni ezen. A hatalmas asztal a szoba közepén
állt, két oldalról egy-egy szék fogta közre. Középen két számítógép
támasztotta egymást, mellettük egy kis cédula. Larner felvette, és
magyarázni kezdte:
– Az én számom, Jerry száma, a személyhívóm száma és Jerry
személyhívójáé, mindig elérhetőek leszünk. Továbbá az aktuális fájlok
neve, leírása, egyéni jelszavak, vendégkódok az ajtókhoz, hogy bejussanak
ide, de csakis ide. A zárt ajtó egészen egyszerűen azt jelenti, hogy oda nincs
bejárásuk. Sem lehetőségük, sem okuk nincs rá, hogy elhagyják ezt a
folyosót. Mosdókat néhány ajtónyira találnak. Vannak itt étkezdék is, a La
Traviatát jelölöm ki két emelettel lejjebb. Kérdés van?
Nem volt. Vagy végtelenül sok ‒ attól függ, honnan nézi az ember.
Mindenesetre egyet sem tettek fel. Larner folytatta:
– Közben fél négy lett. Ha akarnak, dolgozzanak nyugodtan néhány
órácskát. Én általában hatig maradok. Ma este sajnos elfoglalt vagyok,
különben együtt vacsorázhattunk volna. De Jerry felajánlotta, hogy elviszi
magukat vacsorázni, és kicsit megmutatja a várost is, ha van hozzá kedvük.
Csak szóljanak neki. Akkor már csak az van hátra, hogy jó munkát
kívánjak. Nem kell aggódniuk, hogy rossz helyre tévednek a számítógépen,
tökéletesen önökre van szabva, a titkos anyagok máshol találhatók.
Hívjanak bátran akár engem, akár Jerryt, ha bármi probléma vagy kérdés
adódna. Viszlát.
És azzal el is tűnt. Egyedül maradtak. Kerstin a szemét dörzsölgette.
– Nem is tudom, bírom-e még ‒ kezdte. ‒ Svéd idő szerint már fél tíz
van. Nos, milyen idő szerint folytassuk a napot?
– Talán nem kéne azonnal lelépnünk ‒ kezdte Hjelm óvatosan. ‒
Továbbra is diplomatikusnak kellene lennünk.
Kerstin nyilván enyhe iróniát érzett a szavaiban, és elmosolyodott.
– Jó, jó, be kell vallanom, hogy a kíváncsiságom győzött. Ennyit a
haditervről…
– CIA…
– Jól van már, úgy ítéltem meg, hogy nem fogja zokon venni.
– Nem is vette. Inkább megkönnyebbült. Vagy szerinted?
– Nem is tudom. De könnyű megérteni, hogy leragadt Jenningsnél.
– De abban nincs igaza, hogy végleg el kellene vetnünk ezt a
lehetőséget.
– Biztos vagy benne?
Egymásra néztek. Az időeltolódás okozta fáradtság összeadódott az
információtúladagolással. Idétlenül vihorásztak. A kimerültség kezdte
legyőzni őket. Hjelm mindig is kedvelte azt az állapotot, amikor a
kitartásuk átcsapott komolytalankodásba, ami láthatóan kezdett eluralkodni
rajtuk. Ilyenkor ugyanis a jól megszokott védekező mechanizmusok
kiiktatódtak.
– Ugye nemigen vonz minket Schonbauer városnéző sétája? ‒ kezdte.
– Közölnéd vele ezt diplomatikusan?
– De hiszen te vagy a diplomata!
– Elméletben igen. De most a gyakorlatról van szó. Te sokkal jobb
voltál ezen a téren.
– Hozzá sem tudtam szólni ‒ summázta keserűen Hjelm, és már
tárcsázta is Schonbauer számát. ‒ Jerry, this is Paul. Jalm, yes, Jalm.
Megpróbálunk dolgozni, amíg csak bírjuk, és hagyjuk, hogy a fáradtság
átvegye az irányítást. Áttehetnénk a manhattani körsétát holnapra? Remek.
OK. Bye.
Letette a kagylót, és nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, ő is megkönnyebbült.
– Remek ‒ válaszolta Kerstin. ‒ Talán kezdjük azzal, hogy gondosan
átnézzük, mi minden van itt még, és hagyjuk későbbre a részleteket. Mára
valahogy elegem volt már a részletekből.
A számítógépen valóban minden szükséges információ ott sorakozott.
Valamennyi áldozat részletes leírása. Egy mappa az összes helyszíni
szemléről. Egy mappa minden egyes nyomozásról. Egy külön fájl a
szakértői csoport folyamatosan alakuló közös állásfoglalásáról. Az elkövető
pszichológiai profilja, melyet egy szakértői csoport készített. Egy mappa az
összes boncolási jegyzőkönyvvel. Egy mappa az összegyűjtött
újságkivágásokkal. Egy fájl a fegyver részletes leírásával, FYEO.
– Ez meg mit jelent? ‒ értetlenkedett Eljelm.
– For your eyes only. Nyilván itt vannak azok a szupertitkos adatok,
amik alapján biztosan összeköthető az első sorozat a másodikkal.
Lassan átfutották egyik fájlt a másik után, irtózatos mennyiségű
adathalmaz suhant el a szemük előtt. Hogy a francba tudnának akár csak
egy szalmaszállal is hozzájárulni ehhez az irdatlan nyomozáshoz? Annyira
reménytelennek tűnt, hogy már ez elegendő lett volna ahhoz, hogy
bojkottálják a munkát. Gyermeki boldogságot éreztek, amikor egy
óvodáskorukból ismert kiszámolót skandálva egyszerre kapcsolták ki a
számítógépeket.
– Szerinted meg tudunk szökni az FBI elől? – kérdezte Kerstin Holm.

***

Természetesen óriási élmény lett volna egy New York by night körút, de
mégsem sajnálták túlságosan, hogy nem éltek Jerry Schonbauer ajánlatával.
Végül aztán el sem hagyták a szállodát, néhány órás nyugtalan alvás után
békésen megvacsoráztak a szálloda éttermében. Kicsit ugyan nehezükre
esett hajnali kettőkor feltápászkodni, mert hát svéd idő szerint ennyi volt,
amikor találkoztak a hallban. Helyi idő szerint nyolc órakor kezdték keresni
az éttermet az étteremben. Merthogy annyira kicsi volt, hogy észre sem
vették.
A Skipper’s Inn ezen a téren sem tagadta meg vidéki vendéglői
mivoltát. Az étteremből teljes mértékben hiányzott a várt amerikai
sokszínűség és fellengzősség, de ezt pótolta a minőség. A választható két
fogás közül a marhasült mellett döntöttek, és kaptak mellé egy ismeretlen
márkájú bordóit, Château Germaine-t. Az ablaknál ültek, így közvetve
mégiscsak láttak valamit Manhattan éjszakai életéből. A kis étterem,
melyben ők voltak az első vendégek, azért szép lassan megtelt. Mind a
tizenkét asztal benépesült.
Paul Hjelmet megint déjà vu érzés kerítette hatalmába. Mikor legutóbb
kettesben ültek, és egy kellemes estét töltöttek egy másik idegen város
éttermében egymás társaságában, annak komoly következményei lettek.
Nyugtalanul fészkelődve ült tehát a székén, Cillára gondolt, meg a
gyerekekre, és a nehezen visszaszerzett családi békére. Meg arra, hogy még
mindig milyen hihetetlen vágyat ébreszt benne az asztal túloldalán ülő nő,
hogy újra és újra felbukkan az álmaiban, mint valami lidérc. Kerstin
szolidan, de észrevehetően kifestette magát, és vékony keresztpántos, kis
fekete ruhát vett fel, mely szabadon hagyta vállát és hátát. Karcsú volt, és
törékeny, és keskeny arca még keskenyebbnek tűnt a fekete, kissé kócos,
rendezetlen frufru alatt. Vagy direkt ilyen a frizurája? Hjelm nem tudta
megállni, hogy meg ne kérdezze:
– Emlékszel, mikor ültünk így utoljára?
Kerstin bólintott és mosolygott. Hihetetlenül elragadóan.
– Malmőben ‒ válaszolta.
Ó, az a fátyolos, göteborgi alt. Hjelm fülében csengett, amikor Gunnar
Nyberggel közösen énekeltek. Schubert-dalok. Goethe-versek. Nehezen
tudta eldönteni, hogy menekülni próbál, vagy közeledni. Amikor újra szóra
nyitotta a száját, még fogalma sem volt, hogyan fogja folytatni. Hagyta,
hadd menjen minden a maga útján.
– Másfél éve ‒ fűzte hozzá.
 – Csak majdnem másfél éve ‒ helyesbített Kerstin.
– Ilyen jól emlékszel?
– Miért ne emlékeznék?
– Hááát… ‒ Hjelm csak ennyit mert válaszolni.
Összetört lelke háborogni kezdett. Megpróbálta elcsitítani. Majd
megkérdezte:
– És mi történt tulajdonképpen?
Értse, ahogy érteni akarja. De Kerstin egy jó ideig csak hallgatott.
– Más utat kellett választanom ‒ mondta végül.
– Milyen utat?
– Minél távolabbra kerülni ettől a munkától. Kis híján otthagytam a
rendőrséget.
– Nem is tudtam.
– Rajtam kívül senki sem tudta.
Még ő sem?, akarta volna Hjelm épp kérdezni, de áldotta az eszét,
hogy nem tette.
– Még ő sem ‒ folytatta Kerstin.
Hjelm nem válaszolt. Nem akart kérdezősködni. Hadd járja Kerstin
végig az utat úgy, ahogy ő szeretné. Ahogy szüksége van rá.
– Azok után, meg hogy te nem tudtál döntésre jutni, úgy határoztam,
hogy férfi nélkül fogok élni ‒ kezdte halkan. ‒ Gondolkodási időre volt
szükségem. Aztán találkoztam vele, egy furcsa véletlennek köszönhetően.
És folyton felhívott a munkahelyemen is, úgyhogy hamar tudta mindenki,
hogy megjelent valaki az életemben. De azt viszont senki sem tudta róla,
hogy hatvanéves és lutheránus lelkész.
Hjelm egy szót sem tudott kinyögni. Kerstin rövid hallgatás után
folytatta, és mereven bámulva a villáját, zavartan piszkálgatta félbehagyott
marhaszeletét.
– Az emberek még csak elképzelni sem tudják, hogy szenvedélyes
kapcsolatot lehet folytatni egy hatvanéves férfival, a svéd egyház
lelkészével is. Pedig lehet. Úgy látszik, mostanában csak ilyen
kapcsolatokat vagyok képes elviselni.
 Felemelte a tekintetét, és kinézett a Nyugati 25. utca nyüzsgésére.
Majd ugyanazon a tompa, színtelen hangon folytatta:
– Húsz éve megözvegyült. Lelkész abban a templomban, amelyiknek a
kórusában énekelek. Sírva fakadt az énekemtől, odajött hozzám, és
megcsókolta a kezem. Úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, akit végre
egyszer megdicsérnek. Egyszerre voltam a lánya és az anyja. És ebből szép
lassan újjászületett a nő.
Még mindig kerülte Paul tekintetét.
– Annyi minden hiányzott ennek az embernek az életéből. És ennek
egy részét velem pótolta be. Rengeteg életbölcsességet hordott magában.
Nem tudom, el lehet-e magyarázni, csodálatos képesség birtokában volt,
hogy élvezni tudja az élet apró örömeit is. Ha semmi másra nem tanított
volna meg, csak erre, már akkor is megérte volna.
– És aztán?
Kerstin végre ránézett, de csak egy pillanatra. Kissé fátyolos, mégis
élénk tekintettel.
– Meghalt ‒ válaszolt kurtán, és elfordult.
Paul kezébe vette a kezét. Kerstin nem mozdult.
Nem pillantottak egymásra, mindketten az utcát nézték. Megállt
számukra az idő.
– Már akkor haldoklott, amikor találkoztunk ‒ folytatta Kerstin még
halkabban. ‒ De ezt csak utólag értettem meg. Tudatában volt, hogy
rengeteg életet hordoz magában, és szerette volna továbbadni.
Búcsúajándékot adni az élőknek. Remélem, én is tudtam nyújtani neki
valamit, amit magával vihetett. Ha mást nem is, legalább egy kis
szenvedélyt.
Pault most már egyáltalán nem érdekelte, hogyan kéne viselkednie.
Csak hallgatta Kerstint, és ez jóleső érzéssel töltötte el.
– Minden olyan gyorsan történt. Tulajdonképpen akkor kellett volna
megkezdenie a harmadik kemoterápiát. De nem ment el. Az utolsó csata
helyett azt választotta, hogy még egyszer utoljára kivirágzik. Egy héten át
virrasztottam mellette, minden este, munka után. Ez tavasszal volt. Mintha
összezsugorodott volna. De mosolygott, végig mosolygott. Nagyon különös
volt. Nem tudom, hogy mi szerzett neki nagyobb örömöt, az, hogy adott,
vagy az, hogy kapott. Talán maga az érzelmek csereberéje. Mintha végső
betekintést kapott volna az élet misztériumába, és így félelem nélkül várta a
még nagyobb misztériumot.
Most Kerstin egy pillanatra felé fordult, mintha csak azt akarná
ellenőrizni, hogy érti-e. Igen, érti. Ezután újra félrenézett.
– Nem is tudom. Ezek a mai képek… Az ember azt hiszi, hogy fel
lehet erre készülni, de nem lehet. Azt hisszük, hogy meg lehet ezt szokni, de
nem lehet. Mintha különböző halálok léteznének. O is szenvedett,
rettenetesen szenvedett, de mosolygott. Ezeken a képeken nincs mosoly,
csak a szenvedés szörnyűséges grimasza. Mint a Krisztus szenvedéseit
ábrázoló rémisztő, középkori képsorok. Amiket pont azért készítettek, hogy
megijesszék az embereket. Hogy elrettentsék őket. Mintha ez a gyilkos a
középkori főpapokhoz hasonlóan el akarna rémiszteni minket az élettől. És
majdnem sikerül is neki.
– Nem is tudom ‒ próbálkozott Paul. ‒ Nemigen látok üzenetet a
cselekedeteiben. Én inkább úgy érzem, hogy a selejt, a maradék, az ipari
véghulladék, amit látunk, ha érted, mire gondolok.
Mint Auschwitz embertelen halálgyárában. Ha egyáltalán létezik ilyen
érzés…
Erre Kerstin végre felnézett, egyenesen Paul szemébe. Kimondta végre
azt, amit ki akart mondani. Paul mély, kétségbeesett, üres szemeket látott,
amelyekben újra megcsillant a fény. Éppen akkor, éppen ott. A tekintet
mesés kifogyhatatlansága.
De vajon mit látott maga előtt Kerstin? Egy fel-alá rohangáló bohócot,
aki próbálta elrejteni az erekcióját? Paul csak reménykedett benne, hogy
ennél azért egy kicsit többet.
– De talán nem is összeegyeztethetetlen – mondta Kerstin
elgondolkozva, és újjászületett energiája nem kerekedett felül töprengő
hanglejtésén. ‒ Az élet megvetése és sebészi pontosság ugyanabban a
cselekedetben. Hiszen ez egy és ugyanaz a cselekedet.
Mindketten elgondolkodtak ezen. A szakmai és magánéleti gondolatok
zavartalanul összefolytak. Ilyenkor semmi sem különült el élesen semmitől.
 Paul érezte, hogy megint rajta a sor. Újra megfogta Kerstin kezét. És ő
nem ellenkezett.
– Lehet, hogy csak szex volt közöttünk? ‒ kérdezte, és nem remegett a
hangja. ‒ Létezik egyáltalán olyan, hogy csak szex?
Kerstin keserűen elmosolyodott, de nem húzta el a kezét.
– Valószínűleg nem. De ami velünk történt, az biztos, hogy nem az
volt. Az… valami nagyon felkavaró volt. Túlságosan is felkavaró. Épp
akkor menekültem el egy szörnyű kapcsolatból, az a férfi többször
megerőszakolt anélkül, hogy a tudatában lett volna. Rendőr volt, ezt úgyis
tudod, aztán egy másik rendőrnél kötöttem ki, aki tökéletesen az ellentéte.
Kemény és cselekvőképes zsaru, magánemberként meg gyengéd és félszeg.
Keveredtek a képek. Lépnem kellett. Te visszamenekültél a családi
fészekbe, nekem nem volt ilyen hátterem, úgyhogy a másik irányba
menekültem.
– Bizonyos tekintetben ma sokkal könnyebb élni, mint ezelőtt
bármikor a történelem során – bölcselkedett Paul. ‒ Másrészt viszont jóval
nehezebb.
Kerstin mélyen a szemébe nézett.
– Ezt hogy érted?
– Nem is tudom. Valahogy az az érzésem, hogy összezárulnak
körülöttünk a falak. Résnyire nyitottuk az ajtót, de most újra becsukódik. A
falak meg egyre közelednek.
Kereste a szavakat. Nehezen találta őket. Olyan gondolatokat akart
megfogalmazni, amiket még soha.
– Nem tudom, érthető-e ‒ szabadkozott.
– Azt hiszem, igen ‒ érkezett a válasz. ‒ Megváltoztál ‒ fűzte még
hozzá.
– Talán, egy kicsit ‒ mondta Paul, majd elhallgatott. Rövid szünet után
folytatta: ‒ Kicsit, a felszínen, de hát valahol el kell kezdeni. A szokások
átörökített mintája megbénít minket, még mielőtt egyáltalán esélyt kapnánk
rá, hogy elkezdjünk élni. Semmi különösebben megrendítő nem történt
velem, nem úgy, mint veled, sőt inkább azt mondanám, hogy ez egy
eseménytelen év volt. Másrészt viszont új lehetőségek nyíltak előttem…
 Kerstin némán bólintott. A beszélgetés lecsengett. Illetve bent a
fejükben talán tovább folytatódott. Félrefordították a tekintetüket, és
mindketten a semmibe bámultak. Végül Kerstin szólalt meg:
– Kezdem megérteni, miért annyira fontos, hogy elkapjuk.
Paul bólintott. Tudta, mit ért ez alatt.
Felálltak az asztaltól, és kéz a kézben kimentek az étteremből, fel a
lépcsőn. Paul szobája előtt álltak meg.
– Holnap hánykor találkozunk? ‒ kérdezte Kerstin. ‒ A héthez mit
szólsz?
Paul megkönnyebbülten sóhajtott, majd elmosolyodott.
– Oké, akkor reggel hétkor.
– Majd bekopogok. Próbálj ne a zuhany alatt állni.
Paul elnevette magát. Kerstin adott neki egy puszit, majd továbbment a
saját szobájába. Paul néhány percig még ott állt a folyosón.
 23

Jöttek, láttak, győztek. Igaz, mindössze az időeltolódásból adódó

nehézségek tekintetében. Látómezejük elképesztő módon összeszűkült, és
New York teljesen kiszorult belőle. Egy íróasztalra és két számítógépre
korlátozódott.
Az anyag valóban gigantikus méretű volt. Több ezer oldal meglepő
alapossággal, a legapróbb lényegtelen részletig. Tízoldalas jegyzőkönyv a
holttestek megtalálóinak és a szomszédok szomszédainak kihallgatásáról,
az ügy akkurátus összehasonlítása korábbi és az eseményekkel azonos
időben tevékenykedő sorozatgyilkosok eseteivel, hihetetlenül aprólékos
térképek a halottak fellelésének helyszíneiről, egyetemi professzorok
belpolitikai és szociálpolitikai elemzései, boncolási jegyzőkönyvek,
melyekben még az áldozatok kezdődő fogínyproblémái is helyet kaptak.
Különösen alapos beszámolók a helyszíni szemlékről, valamint Ray Larner
nagy gonddal összeállított leírása a Commando Cool tevékenységéről
Délkelet-Ázsia dzsungeleiben.
Tulajdonképp nem is ott kellett volna kezdeni, de Hjelm leragadt ez
utóbbinál. Amennyiben Larnernek valóban sikerült kibogoznia az
igazságot, ami persze egyáltalán nem biztos, akkor a Commando Coolt
közvetlenül Nixon elnök parancsára hozták létre, miután tudomására jutott
a harcokban elfogott vietkongok rendíthetetlensége. Ugyanis szokásukban
állt előbb meghalni, mint beszélni. Tehát szükség volt egy harcedzett,
terepen kiválóan mozgó, kicsi, mobilis és szigorúan titkos kínvallató
csoportra. De ezt a kifejezést természetesen soha senki még csak meg sem
említette. A csapat összeállításával a katonai hírszerzést bízták meg ‒ és ide
egy sor kérdőjelet tett Larner ‒, ahol összegyűjtöttek nyolc, a feladatra
tökéletesen alkalmas embert, egyik fiatalabb volt, mint a másik, és
megkezdték működésüket, amit aztán egészen a háború végéig folytattak.
Bizonytalan, hogy honnan származnak ezek a fogók, és Hjelm a CIA-t vélte
kiolvasni Larner sorai közül. Továbblapozott a fogókról szóló szupertitkos
aktához.
És ott voltak, feketén-fehéren: baloldalt egy fénykép a Commando
Cool hangszálfogójáról, jobboldalt K fogójának rajzos rekonstrukciója.
Működési elvük megegyezett, de mégis voltak köztük látványos
különbségek. K fogója egy továbbfejlesztett, tökéletesített változat,
szemmel láthatóan ipari fejlesztési folyamaton esett keresztül.
Természetesen részletes leírás következett a fogó működéséről. Hogy a
miniatűr tekerőkarok segítségével hogyan mozgathatók a mikrokarok a
csőben, hogyan szúrják át a gégét, és kapaszkodnak meg karmaikkal a
hangszálakban, hogy kiiktassák azokat. Aztán lehetővé vált az egyik
tekerőkar finom elmozdítása, hogy suttogni azért tudjanak. És ha elhangzott
a suttogás, akkor csak egy újabb csavarintás, és ezzel a munka véget is ért,
teljesen hangtalanul. A jobb oldali változatot, K szerszámát úgy alakították
ki, hogy még könnyebb legyen vele pontosan megcélozni a hangszalagokat.
De ezt a Commando Cool sosem használta a háborúban, ott végig a régi
szerkezettel „dolgoztak”. Ebből két következtetést lehetett levonni: egyrészt
azt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy K a Commando Cool tagjainak
valamelyike ‒ hiszen egy másik fogóról van szó. Másrészt azt, hogy a
vietnami háború szülte rettenetes találmányt továbbfejlesztették. De miért?
És ki? Larner jelentése nem tartalmazott erre vonatkozó hipotézist.
Aztán ott volt még a másik fogó, egy rettenetes kínzóeszköz, amely
megragadta és megcsavarta a nyaki idegköteget. Ez is változtatásokon esett
át. Időközben újabb fájdalompontokat fedeztek fel, melyekkel tovább
lehetett növelni a kínok mértékét, tehát a fogó még hatékonyabbá vált. Itt is
következett egy rendkívül részletes leírás a fájdalom típusáról, arról,
hogyan sugárzik ki egy robbanásszerű, iszonyatos fájdalom a vállba, hátba,
aztán magába az agyba.
A hosszas elemzés annak bizonyítására futott ki, hogy az első és
második sorozatban ugyanazokat a fogókat alkalmazták. Tehát nem
ugyanolyanokat, hanem pontosan ugyanazokat a fogókat használták, ezt a
sebek formájából és egyedi jellegzetességeiből lehetett megállapítani. Ezzel
indokolható, hogy a tettes egy és ugyanaz a személy. K.
 Amennyiben ipari fejlesztésről van szó, akkor abban sok ember vett
részt, akár a katonai hírszerzésnek, akár a CIA-nak vagy bármi másnak van
köze a dologhoz. És pont itt, ahol sokkal több gyanúsítottat lehetett volna
találni, Larner áthatolhatatlan falba ütközött, a hallgatás falába. Vajon azért
találta ki a hacker Andrewszal együtt Balls személyét, mert azt gyanította,
hogy valóban létezik egy Balls, egy titkos parancsnok, aki szép lassan
haladt felfelé, bekerült a Pentagonba, és nagyon hatékonyan megfojt
minden potenciális informátort? De hogyan sikerült Larnernek rábukkannia
a Commando Coolra vonatkozó információkra, ha sehogyan sem tudott
továbblépni?
Hjelm egyszerűen felhívta Larnert, és rákérdezett.
– Nem a szokványos módon intéztem ‒ érkezett a válasz. ‒ Sok
kenőpénzre és burkolt fenyegetésre volt szükség. Miután mindenhol falakba
ütköztem, végül nagy nehézségek árán sikerült eljutnom egy neve
elhallgatását kérő tisztviselőhöz, aki néhány ezer dollárért lemásolta a
szigorúan titkos fájlt a Commando Coolról. Minden információnak ott
kellett volna lennie, de csak a csoport tagjainak névsorát tartalmazta. A
többi adat egyáltalán nem található meg a katonasági aktákban.
– És akkor kezdett el gyanakodni a CIA-ra.
Larner kacarászni kezdett a vonal túlsó végén.
– Kezdettől fogva gyanakodtam ‒ mondta, és letette a telefont.
Kerstin máshol fogott bele. Rábukkant az áldozatok teljes jegyzékére,
és kinyomtatta. Szörnyűséges felsorolás következett, a lehető leghiányosabb
információhalmaz. Név, rassz, kor, foglalkozás, lakhely, a holttest
megtalálásának helyszíne, a halál beálltának körülbelüli időpontja:
1. Michael Spender, fehér, 46 éves, mérnök a Macintoshnál, lakhely:
Louisville, megtalálás helyszíne: Északnyugat-Kentucky, halál
időpontja: kb. 1978. szeptember 5.
2. Azonosítatlan fehér férfi, 45-50 éves, megtalálás helyszíne: Dél-
Kentucky, halál időpontja: 1978. november eleje.
3. Azonosítatlan fehér férfi, kb. 60 éves, megtalálás helyszíne: Kelet-
Kentucky, halál időpontja: kb. 1979. március 14.
4. Yin Li-Tang, tajvani állampolgár, 28 éves, lakhely: Lexington, a
Kentucky Egyetem (Lexington) biológusa, az egyetem területén találtak
rá, halál időpontja: 1979. május 9.
5. Robert Marsch-Eliot, fehér, 44 éves, lakhely: Washington, a Washington
Post külföldi tudósítója, megtalálás helyszíne: Cincinnati, Ohio, halál
időpontja: 1979. június-július.
6. Azonosítatlan fehér nő, kb. 35 éves, megtalálás helyszíne: Dél-Kentucky,
halál időpontja: kb. 1979. szeptember 3.
7. Azonosítatlan fehér férfi, kb. 55 éves, megtalálás helyszíne: Dél-Illinois,
halál időpontja: 1980. január-március.
8. Azonosítatlan indiai férfi, kb. 30 éves, megtalálás helyszíne: Délnyugat-
Tennessee, halál időpontja: 1980. március 13-15.
9. Andrew Schultz, fehér, 36 éves, New York-i lakos, a Lufthansa pilótája,
megtalálás helyszíne: Kelet-Kentucky, halál időpontja: 1980. október.
10. Azonosítatlan fehér férfi, kb. 65 éves, megtalálás helyszíne: Kansas
City, halál időpontja: 1980. december.
11. Atle Gundersen, fehér, norvég állampolgár, 48 éves, Los Angeles-i
lakos, az UCLA atomfizikusa, megtalálás helyszíne: Nyugat-Virginia
délnyugati része, halál időpontja: 1981. május 28.
12. Azonosítatlan fehér férfi, 50-55 éves, megtalálás helyszíne: Frankfort,
Kentucky, halál időpontja: 1981. augusztus.
13. Tony Barrett, fehér, 27 éves, lakhely: Chicago, vegyészmérnök a
Brabham Chemicalsnál (Chicago), megtalálás helyszíne: Délkelet-
Kentucky, halál időpontja: 1981. augusztus 24-27.
14. Azonosítatlan fehér férfi, 30-35 éves, megtalálás helyszíne: Észak-
Kentucky, halál időpontja: 1981. október-november.
15. Azonosítatlan fehér férfi, 55-60 éves, megtalálás helyszíne: Dél-
Indiana, halál időpontja: 1982. január.
16. Lawrence B. R. Carp, fehér, 64 éves, lakhely: Atlanta, a RampTech
Computer Parts vezérigazgató-helyettese, megtalálás helyszíne: az
otthona Atlantában, Georgia állam, halál időpontja: 1982. március 14.
[Az első számú gyanúsított Wayne Jennings meghal: 1982. július
3.]
17. Azonosítatlan fekete férfi, 44 éves, megtalálás helyszíne: Délkelet-
Kentucky, halál időpontja: 1982. október.
18. Richard G. de Clarke, fehér, dél-afrikai állampolgár, 51 éves, lakhely:
Las Vegas, pornóklub-tulajdonos ugyanott, megtalálás helyszíne: Kelet-
Missouri, halál időpontja: 1982. november 2-5.

(Tizenöt év szünet.)

19. Sally Browne, fehér, 24 éves, lakhely: New York, prostituált, megtalálás
helyszíne: East Village, Manhattan, halál időpontja: 1997. július 27.
20. Nick Phelps, fehér, 47 éves, lakhely: New York, munkanélküli asztalos,
megtalálás helyszíne: SoHo, Manhattan, halál időpontja: 1997.
november.
21. Daniel „Dan the Man” Jones, fekete, 21 éves, lakhely: New York,
rapper, megtalálás helyszíne: Brooklyn, halál időpontja 1998. március-
április.
22. Alice Coley, fehér, 65 éves, lakhely: Atlantic City, New Jersey,
rokkantnyugdíjas, megtalálás helyszíne: a lakása, halál időpontja: 1998.
május 12-14.
23. Pierre Fontaine, fehér, francia állampolgár, 23 éves, lakhely: Párizs,
turista, egyetemi hallgató, megtalálás helyszíne: Greenwich Village,
Manhattan, halál időpontja: 1998. július 23-24.
24. Lars-Erik Hassel, fehér, svéd állampolgár, 58 éves, lakhely: Stockholm,
irodalomkritikus, megtalálás helyszíne: Newark repülőtér, halál
időpontja: 1998. szeptember 2.
25. Andreas Gallano, fehér, svéd állampolgár, 42 éves, lakhely: Alby,
kábítószerkereskedő, megtalálás helyszíne: Riala, Svédország, halál
időpontja: 1998. szeptember 3-6.
26. Eric Lindberger, fehér, svéd állampolgár, 33 éves, lakhely: Stockholm,
külügyminisztériumi tisztviselő, megtalálás helyszíne: Lidingö,
Svédország, halál időpontja: 1998. szeptember 12.
27. Azonosítatlan fehér férfi, 25-30 éves, megtalálás helyszíne: Stockholm,
halál időpontja: 1998. szeptember 12.
Kerstin Holm elgondolkodott. Valóban nem lehet más következtetéseket
levonni, csak amit már Larner is megtett? Hirtelen az a vad ötlete támadt,
hogy Larner talán kettős játszmát játszik.
Odalapozott a pszichológiai profilhoz. Egy szakértői csoport
megpróbált magyarázatot találni a tizenöt éves szünetre. Szemmel láthatóan
nem volt könnyű, a megfogalmazások mögött komoly
véleménykülönbségek rejtőztek, melyeket megpróbáltak összeegyeztetni, és
lenyűgöző eredmény született. Most meg azon gondolkodott el, vajon miért
nem küldték át Larner anyagával együtt ezt a szakértői véleményt
Svédországba.
A szakértői csoport véleménye szerint a gyilkosság első sorozata egy
viszonylag fiatal személy hatalommal szembeni gyűlöletét tükrözi, amit
idősebb, magasan képzett férfiakban lát megtestesülni. Kisebbségi
komplexusa nagyzási mániává fajul, ahogy el tudja némítani azokat a
hangokat, melyek őt elnyomták, esetleg megakadályozták, hogy bejusson az
egyetemre. Az elérhetetlen elérhetővé válik, elhallgattatja őket, és ugyanazt
a fájdalmat kell érezniük, amit ő is érzett, és ő maga tudja befolyásolni,
hogy ebből a fájdalomból menynyinek enged szabad utat. Csak meg kell
csavarnia egy kart. Hiszen nem ugyanezt tették vele is? Megvonták tőle a
szólás lehetőségét, egyetlen mozdulattal elhallgattatták, meggátolták abban,
hogy felsőfokú tanulmányokat végezzen, ami lehetővé tette volna számára,
hogy megértse és kifejezésre juttassa szenvedését. Tette a szemet szemért
elv torz változata. A megtorlás egy másik szinten utánozza le mindazt, amin
saját megítélése szerint ő is keresztülment. Így visszaszerzi a hatalmat. A
meggyilkoltak nagy száma nem azt akarja jelenteni elsősorban, hogy egyre
vérszomjasabb lesz ‒ hiszen valójában nincs növekedő tendencia ‒, hanem
inkább az elnyomottság érzésének fokát tükrözi. Tizennyolc áldozatra van
szükség ahhoz, hogy újra kiderüljön, a gyilkosságoknak valós terápiás
hatása van. És egyszer csak eléri azt a pontot, ahol úgy érzi, sikerült
kiegyenlítenie a különbséget önmaga és a hatalmat birtoklók között. Mert
tulajdonképp erre törekedett ez alatt a tizenöt év alatt. És ekkor már ő az,
aki feljebb áll. Talán sikerült egyetemi végzettséget és vezetői állást
szereznie, de természetesen nem tud szabadulni múltjától. Most ő lesz az
elnyomó, hiszen pont ez az, amire kiképezte magát. És most a
gyengébbekre sújt le. A hatalommal szembeni gyűlöletéről hirtelen kiderül,
hogy irigység. Irigyelte a hatalmat. Most tehát ő üt elsőnek, ő szúrja ki
elsőként valakinek a szemét, nem csak megbosszul valamit. Ennél
magasabbra nem juthat. Tettei nemcsak tükrözik egy erősebb ember
cselekedeteit, hanem valóban ő az erősebb. És most már nincs határ, ezt a
végtelenségig folytathatja.
A kentuckyi gyilkos tehát feltehetőleg fehér, vezető pozícióban lévő
férfi, aki sok küzdelem árán jutott el idáig. Ez volt a szakértői csoport
véleménye röviden.
Kerstin újfent megfeledkezett mindennemű diplomáciáról, és felhívta
Larnert.
– Ray, Kerstin vagyok. Halm, igen, igen, Halm, a rohadt életbe. (Ez
utóbbit persze svédül fűzte hozzá.) Szeretném megkérdezni, vajon miért
nem kaptuk meg korábban a pszichológiai profilt, amit a szakértői csoport
készített?
– Because it’s bullshit ‒ harsogta Larner a telefonkagylóba.
– Ezzel meg mit akar mondani? Van itt egy sor gondolat, ami nekünk
eszünkbe sem jutott.
– Én is tagja voltam a szakértői csoportnak. Egyetértek azzal, hogy ez
egy koherens történet. Működik. De a csoport rendőr tagjainak azokat a
megjegyzéseit, amik bezavarhatnak, egyszerűen elnyeli az egész. Az
egységre való törekvés félresöpörte a legalapvetőbb elvárást.
– Mármint?
– A szakértelmet.
– Hogyhogy?
– Nem akar ez az ember semmiféle pozíciót kiegyenlíteni, nem
módszeresen dolgozik, hanem hidegvérrel gyilkol. Nem forró nyomokat
hagy maga után, hanem megfagyott roncsokat. Romokat, és nem épületeket.
Kerstin elhallgatott. Nagyon ismerős volt ez a gondolatsor.
Megköszönte, és letette a kagylót.
– Egyetért veled ‒ fordult Kerstin a szobatársához.
 Paul Hjelm, aki épp belemerült a fogók közti apró különbségek
tanulmányozásába, összerezzent.
– Mi? ‒ kérdezte ingerülten.
– Semmi ‒ válaszolta Kerstin, és próbált visszatérni a munkához.
Nemigen ment. Újra felhívta Larnert, aki továbbra is változatlanul türelmes
maradt.
– Maga szerint szakértelemről tanúskodik a második sorozat? ‒ kezdte
Kerstin mindjárt a közepén.
– Bizonyára észrevették már, hogy a második sorozatról nem nagyon
tudok mit mondani. Egyszerűen nem értem. Ugyanaz a szakértelem,
pontosan ugyanaz a módszer. Csak az áldozatok cserélődtek le.
– De vajon miért? ‒ kérdezte Kerstin szinte kiabálva. ‒ Miért tért át a
mérnökökről és a kutatókról prostituáltakra és nyugdíjasokra?
– Hát, ha erre rájön, megoldotta az egész ügyet ‒ válaszolta Larner
halál nyugodtan. ‒ De tényleg olyan egyértelmű a dolog? Hiszen a svédek
között volt irodalomkritikus, diplomata és kábítószerkereskedő is. Mindkét
fajta, bocsánat a fogalmazásért.
– I’m sorry ‒ visszakozott Kerstin. ‒ Csak hát annyira frusztráló ez az
egész.
– Majd ha már húsz évet dolgozott vele, akkor megtudja, mi az a
frusztráció…
Kertin újra letette a kagylót, és kelletlenül folytatta a munkát. A
legnagyobb nehézséget az okozta, hogy ne akarjon hipotéziseket felállítani,
ne hagyja, hogy az érzelmei befolyásolják, csak próbálja meg befogadni a
sok információt. Hogy kiszélesítse látómezejét, ne pedig beszűkítse. Hogy
megvárja a kedvező pillanatot.
Az egész napja ráment, mire világos átfogó képet kapott az ügyről.
Meg az estéje is. A városnézés Manhattanben továbbra sem tűnt fontosnak.
Másnap aztán nekiálltak beszűkíteni a látómezejüket, és a több ezer
oldalt gondosan átnyálazva megpróbáltak lehetséges svéd kapcsolódási
pontokat találni. Miért jött Svédországba? Ez lesz a megoldás kulcsa.
Hjelm átnézte a tizenegyedik áldozat, Atle Gundersen norvég
atomfizikus háttéranyagát, hátha ráakad valamire. Kapcsolatba lépett az
UCLA-vel, és megpróbált svéd kollégákat felkutatni a nyolcvanas évek
elejéről, beszélt a családjával is. Ráment egy fél napja, semmi eredmény.
Holmnak jutott a Commando Cool svéd ősökkel rendelkező tagja,
Chris Anderson. Fel is hívta. De a férfi fásultnak tűnt, és végtelenül unta az
egészet. Már annyiszor nyaggatták, hogy egyszerűen elege volt belőle. Hol
van már Vietnam, nem temethetné el végre azt az időszakot, melynek
emlékei még ma is megjelennek rémálmaiban? Rettenetes dolgokat
műveltek, de háború volt, és különben is szinte közvetlenül az elnök
parancsára cselekedtek. Mi mást tehettek volna? Nem, fogalma sincs, hogy
kik voltak a feletteseik, ki kinek adott parancsot, nyilván több helyen is
benne van a nyomozati anyagban. Igen, Wayne Jennings a jó barátja volt,
de a háború után eltávolodtak egymástól. És nem, semmi kapcsolata nincs
ősei hazájával, hiszen még a szüleivel sem beszél.
És csak kerestek, kutattak tovább, egyre intenzívebben. Amint
felbukkant egy kis égető kérdés, Larner a lángokra dobta mindent elfojtó
pokrócát. Egyre inkább úgy tűnt, mindenre gondolt. Kezdték átértékelni a
munkáját. És lassan rádöbbentek, hogy a hipotézisek és ötletek hiánya
egyszerűen arra vezethető vissza, hogy nem is lehetett előállni velük.
Larnernek sikerült megőriznie a hidegvérét, és normális hipotézisek
hiányában nem dolgozott ki mindenféle vad elméletet.
Ebben a szakmában az a legnehezebb helyzet, amikor nincs nyom,
amin folytatni lehetne.
És mégis mindketten úgy érezték ‒ és erről sokat beszéltek, és amúgy
is sokat beszéltek, szeretők helyett egyre inkább barátokká váltak ‒, hogy
csak valami apró, fontos darabkára van szükség, hogy összeálljon a kép.
Bosszantóan közel érezték magukat a megoldáshoz, holott erre semmi, de
semmi okuk nem volt.
– Valami egyszerűen elkerüli a figyelmünket – fogalmazta meg egyik
este Paul az étteremben. Addigra már teljesen feladták, hogy bármi egyéb
tervük is legyen, napjaik az FBI-központ, a taxik és a szálloda
háromszögében teltek. Lassan olyan volt az egész, mint egy újra és újra
visszatérő dallam. Hjelm egész sokat érintkezett a feleségével és a
családjával odahaza. Eleinte, amíg még nem tudta, hogyan alakul
kapcsolata Kerstinnel, nemigen akaródzott hazatelefonálnia, valami
visszatartotta, de miután fokozatosan egyre inkább két szorgos rendőrré
váltak, már nem volt benne semmiféle ellenérzés, és beszélgetései Cillával
teljesen normálissá váltak. Sőt néha egyszerűen hiányzott neki ‒ ha jutott
egyáltalán ideje ilyesmire.
– Ezt meg hogy érted? ‒ kérdezett vissza Kerstin, szájában egy
falatnyi sült tőkehallal. ‒ Hiszen folyton elkerüli valami a figyelmünket.
Minél több nyomunk van, annál több a lehetősége, hogy valamit nem
veszünk észre. ‒ És kortyolt egyet a borából.
Paul meg közben arra gondolt, hogy talán annyira közel került hozzá,
hogy már nem is tartja vonzónak? Nézte a gégéje játékát, ahogy itta a bort.
Nem, mégsem. De lehet, hogy a nemi vágya egy eddig ismeretlen ösvényt
talált magának élete térképén. Szűz területen járt ‒ és a pokolba kívánta a
szókép ellentmondásosságát.
– Valahogy folyton az az érzésem, hogy nekünk már nem is kell
tudnunk semmi többet.
– Hát akkor mire várunk még?
– Egy lökésre. Arra a kis szikrára, amitől minden lendületbe jön, és
szépen elrendeződik.
– Te örök álmodozó ‒ válaszolta Kerstin, és elmosolyodott. Lehet,
hogy Paul olyan sokszor látta ezt a mosolyt, hogy már nem is hat rá
csábítóan? Maga a gondolat is nevetséges volt.
Már nem számolták a napokat. Úgy érezték magukat az irodájukban,
mintha halak lennének egy akváriumban. Egyik nap kora reggel Larner tűnt
fel az ajtóban. Látszott rajta, hogy izgatott, szolgálati fegyvere az előírásnak
megfelelően az oldalán.
– Hullafáradtak? ‒ kiáltott be vigyorogva.
Értetlenül bámultak rá.
– Mit szólnának egy igazi rendőrnek való feladathoz, mint külföldi
megfigyelők? Lecsapunk egy drogtanyára.
Kerstin és Paul egymásra néztek. Talán épp ez az, amire vártak?
– Tehát… ‒ kezdett bele Larner, ahogy futottak a folyosón Jerry
Schonbauer nyomában. Csak úgy rengett a padló, mintha lépte nyomán a
nyugati part földrengéses övezete áthelyeződött volna a keleti partra. ‒
Kikölcsönöztek minket az ATF-nek,{2} fogalmuk sincs, mit kezdjenek
velünk most, hogy átadtuk K-t Svédországnak. Az állam többi
sorozatgyilkosa meg a hűvösön pihen. Egy harlemi crackház, itt a nagy
lehetőség, hogy szemtől szemben találkozzanak az amerikai valósággal.
És már kinn is voltak az utcán. Hatalmas, fekete amerikai kocsik álltak
elő. Bevágódtak Larner és Schonbauer mellé. Akkora volt az autó, hogy
mind a négyen elfértek a hátsó ülésen. A két ügynök menet közben bújt
bele a kabátjába, hátukon világító sárga betűk: ATF, Bureau of Alcohol,
Tobacco and Firearms. A fekete karaván úgy tolakodott végig New York
utcáin, mint egy temetési menet, amely azon aggódik, hogy elfoglalják
előlük a sírhelyet. Közeledtek Manhattan északi részéhez, a reménytelen,
feláldozott, eltemetett negyedekhez. A házfalak egyre jobban omladoztak,
végül leginkább lebombázott városra emlékeztetett a környék. Mintha a
háborús Drezdában járnának. A járókelők egyre sötétebbek voltak, végül
már csak feketéket láttak. Rettenetes, ugyanakkor tökéletesen logikus
átalakuláson ment keresztül a város, a fehér belvárosból fokozatosan fekete
Harlem lett. Ezt nem lehetett kimagyarázni. Ez tény.
Az autók jól begyakorlott rend szerint egymás után sorakozva
parkoltak le. Ugyanilyen jól begyakorolt mozdulatsorokkal, csőre töltött
pisztollyal özönlöttek ki az ATF-esek, át a romos, szétégett kerten, és még
azt a kevés zöldet, ami lett volna ott, azt is letarolták.
– Maradjanak hátul ‒ vetette oda nekik Larner, és csatlakozott a
kerttiprókhoz. Többé-kevésbé látható sorba rendeződtek a következő
háztömb előtti járdán. Az összes tekintet egy és ugyanazon házra
szegeződött, egy összedőlni készülő épületre, a kettő közül az egyikre,
amely egyáltalán megmaradt a negyedből. Mire odaértek, jól szervezett
géppisztolyos ATF-esek már körbekerítették a házat. Jórészt a mocskos
falakhoz tapadtak, melyeken a sivatagi napsütés mintha akarattal hozott
volna létre repedezett mintázatot. Az aszfalt remegett. Néma csend, minden
elhagyatott. Sehol egy fekete arc, csak sárga feliratos fekete kabátok.
Felröppent néhány galamb, és különös körökben keringett a ház körül egyre
feljebb, mintha a napot célozta volna meg. Az égbolt egyetlen felhője
szemük láttára foszlott szét. Mindenki a helyén. Olyan volt az egész, mint
egy fénykép, egy csendélet. Aztán, mintegy varázsütésre, mindenki
egyszerre lendült mozgásba. Beözönlöttek a romházba, egy túlerőben lévő
hangyahadsereg, készen arra, hogy elfoglalja a hangyabolyt. Végül csak ők
ketten maradtak az utcán, külföldi megfigyelők kis duója, irtózatos
veszélyhelyzetben, hiszen bármelyik pillanatban berángathatták volna őket
egy kapualjba, hogy megtapasztalják az amerikai valóságot. Bentről néha
lövések hangzottak, tompa dördülések, mintha Hollywoodtól kölcsönöztek
volna hangeffektusokat. Néhány géppisztolysorozat, majd megint
pisztolylövések. Kisebb robbanás. Az egész mindössze néhány percig
tartott, majd síri csend következett. Az ajtóban feltűnt egy alak, fekete férfi
fekete kabátban. Integetett feléjük. Eltartott egy darabig, míg rájöttek, hogy
nekik integet, és még egy darabig, míg arra is rájöttek, hogy Larner az.
Odarohantak hozzá.
– Jöjjenek ‒ mondta a pisztolyával hadonászva. ‒ Ez itt az amerikai
valóság.
Bent kristályos por szállt a levegőben, elvakította őket a törött ablakon
besütő nap fénye. Kaparni kezdett a torkuk. Akkor értették meg végre, hogy
ez crack, drogfelhő, amit magukba szippantanak. Az első emeleten nem
voltak laborok, csak emberek, testes fekete férfiak, mind a földön lapultak
tarkóra tett kézzel. A testőrök, lefegyverezve. Kettőnek nem volt tarkón a
keze, és nem is hasaltak a földön, hanem félig ülő helyzetben a falnak
dőltek, lábuk és gerincük furcsa szögben kifordulva. Egy nyílt sebből lassan
csepegett a vér, egyre sűrűbb lett, és végül az utolsó csepp szinte megállt a
levegőben, majd a test magába szívta, nem engedte el. Felértek a második
emeletre. Egyik szobából a másikba mentek, és mintha kémiai laborokat
jártak volna sorra. Összetört lombikok és kémcsövek, feldőlt üvegcsék,
lobogó Bunsen-égők ‒ és egyre sűrűbb porfelhő. Az üvegcserepek között az
egyik asztalon egy hulla, szitává lőve, ízekre szedve, félig behintve a fehér
porral, mely lassan rózsaszínné, végül pirossá vált, és a test felett kéreggé
állt össze. Itt is emberek a földön, kezükkel a tarkójukon. Néma csend.
Vihar utáni csend. A viharjelzés nyugalma. Következő emelet, a harmadik.
Újabb kémiai labor, másfajta készülékekkel. Nejlonzacskókötegek fehér
porral, félig nyitva, a por meg csak szállt, mint ködfelhő a hajnali tó felett.
Kezek a tarkón. Egy halott férfi félig kilógott az ablakon. Testét hatalmas
üvegszilánk döfte át, leginkább cápauszonyhoz hasonlított. Az ablak már
nyitva volt. A porfelhő kiszállt a város fölé. Elkábult galambok búgtak
hangosan. Fehér szellő szállt át a házon, és elérte a legbelső szoba jól
elcsomagolt dollárkötegeit. Az egyik köteg körüli papírcsík elszakadt, és a
szél felkapta a zöld bankjegyeket. Röpködni kezdtek a szobában, a
rendőrök meg igyekeztek összeszedni. Az egész szoba forgott. Az egyik
farmerhátsón lassan növekedésnek indult egy barna folt. Már bejutottak a
legbelső szobába. Larner mosolygott. Mosolya szinte kettészelte a fejét.
Úgy tűnt, hogy talán fél métert is felemelkedett a feje teteje, kibújt a
bőréből, látszott a koponyája, majd minden szépen visszarendeződött.
Hjelm elbotorkált az ablakig, mohón lélegezte be a piszkos, de
drogpormentes levegőt.
– Néhány percig kábultak lesznek, de hamar elmúlik ‒ nyugtatgatta
Larner.
Kerstin leült az ablak alatt a földre. Karjaival átölelte saját magát.
Hjelm kihajolt az ablakon, megpróbált egyetlen pontra koncentrálni. Forgott
körülötte az egész világ. Mögöttük is vége lett a csendéletnek. Meghalt a
csend. Elkezdték kiterelni az embereket, kiáltozás, veszekedés hallatszott.
De látni nem látták.
Az égből váratlanul alászállt egy gerlepár, és leereszkedett a szomszéd
ház tetejére. Hjelm mereven bámulta a galambokat. Mozdulatlanul ültek a
háztető gerincén. Biztos pont voltak ebben a forgó világban.
– Ilyenkor egy darabig nem szabad levegőt venni – hallotta maga
mögött Larner hangját. ‒ De hát a hibáiból tanul az ember. ‒ Tehát
megbüntette őket. Most esett le Hjelmnek, hogy Larner meg akarta büntetni
őket. Továbbra is a gerléket bámulta. Most felrepültek, kicsit odébb
szálltak, csipegetni kezdtek, majd újra felszálltak, de látóhatáron belül
maradtak. Figyelte a röptüket. Mint a műrepülők, pontosan követték a
másik mozdulatát. Amikor elérték a crackház bűzös kráterét, függőlegesen
ereszkedni kezdtek a szennyezett levegőben, és a szomszéd ház legfelső
emeletének egyik ablakpárkányán landoltak. Az ablaküveg aranyfényben
úszott, ahogy megcsillant rajta a nap. Aztán pillantása a szobába tévedt. A
piszkos, ugyanakkor aranyfényben fürdő ablaküveg mögött lassan kitisztult
a kép. Egy férfit és egy fiút látott. Egy váratlan, szinte felgyorsított
mozdulatot, ahogy az apa felemelte a kezét, és megütötte a fiát. Egy
klasszikus, generációról generációra öröklődő mozdulat, pofon, egymás
után többször, mindig pontosan ugyanaz a mozdulat, mintha az idő egy
szelete ismétlődne a szeme előtte újra és újra, mintha csak miatta történne,
hogy végre odafigyeljen, hogy észrevegye, és már nem is ismétlődik,
hanem a képek valamilyen rejtélyes módon egymásra vetítődnek. És annak
a fiúnak a tekintete, ahogy az apjára néz, gondolata kifürkészhetetlen. És a
képet elnyomja egy másik kép, Laban Hassel, most ő néz fel az apjára,
majd Danne, ő is az apjára néz, majd Gunnar Nyberg gyerekei, egyenesen
az apjukra néznek. Végül K. A képhalmaz legtetején K pillant fel K-ra.
Rossz vér rossz vért szül.
– A rohadt életbe ‒ ordított fel Hjelm szinte magánkívül.
Kerstin nehézkesen feltápászkodott, és rábámult. Látta, hogy Paul lát
valamit.
– Megvan! ‒ ordított újra egyet Hjelm, mint valami őrült.
Az ATF-gárda embereinek összesített tekintetét érezte a tarkóján, de
fütyült rá.
– Mi van meg? ‒ kiáltott Kerstin furcsa, tompa hangon.
– A mindent felgyújtó szikra ‒ válaszolta Hjelm hirtelen tökéletesen
nyugodtan és érthetően.
Sarkon fordult, és odament Larnerhez, aki csak bambán állt, és nézte
őt, erős kétkedéssel a tekintetében.
– I’ve got him ‒ Hjelm csak ennyit mondott, és egyenesen belebámult
Larner szemébe.
Azzal rohanni kezdett le a lépcsőn. Larner kérdőn Kerstinre nézett, aki
bólintott, és már mentek is utána. Hjelm addigra már az utcán állt,
megtalálta Schonbauert, aki épp egy hozzá hasonló óriás termetű
kábítószergyártót tuszkolt be az egyik fekete kocsiba. Aztán Schonbauer
bepattant az egyik kocsi kormányához, Hjelm is bevágódott a kocsiba,
Kerstin és Larner utána. Már száguldottak is. Hjelm egy szót sem szólt. De
a tekintete tiszta és határozott volt.
– És most mit csinálunk? ‒ szólalt meg Larner úgy negyedóra múlva.
– Megnézünk egy fényképet ‒ válaszolta Hjelm. Mindössze ennyi
hangzott el, míg elértek az FBI épületéig.
Végigmentek a folyosókon. Hjelm becsörtetett Larner szobájába.
Lekapta a polcról Wayne Jennings vaskos dossziéját, és átlapozta a
fényképeket. Kezébe akadt az a rémes kép, amin Jennings és a vietnami
van, de félretette. Egy másik képet emelt a magasba, azt, amin Jennings
ölében egy kisgyerek ül.
– Ez ki? ‒ kérdezte.
– Jennings fia ‒ válaszolta Larner meglepetten. ‒ Lamar.
Hjelm letette az asztalra a képet, és rámutatott. Jennings olyan volt
rajta, mint egy cowboy cowboykalap nélkül. Farmernadrág, piros-kék-fehér
kockás ing, barna, homokos kígyóbőr csizma. Kezét fia fején nyugtatja, de
nem mosolyog, ahogy azt elvárná az ember, arca tökéletesen
érzelemmentes, és jéghideg tekintete áthatol a fényképezőgépen. Szinte az
az ember érzése, hogy lenyomja a fia fejét, hogy nyugton maradjon. A fiú
tekintete teljesen más. Talán tízéves lehet, ugyanolyan szőke és kék szemű,
de a szeme olyan, mintha nem is látna. Ha az ember alaposabban megnézi a
képet, a fiú szemében csak ürességet lát, mintha az egész gyerek csak üres
héj lenne.
– Ez itt K ‒ mondta végül Hjelm. ‒ Mindkettő.
Végre véget vetett a mániás állapotnak, kibújt a drámai jelmezből, és
újra rendőr volt. Krákogott, és megkérdezte:
– Mi lett Jennings családjával a halála után?
– Néhány évig még ott laktak a tanyán. Aztán a felesége öngyilkos lett.
A fiú először otthonba került, majd nevelőszülőkhöz.
– Hány éves volt akkor?
– Ha jól emlékszem, tizenegy éves volt, amikor Jennings meghalt.
Hjelm néhányszor beletúrt a hajába, majd összeszedte magát.
– Látnia kellett. Biztos látta, mit csinál az apja.
Mély lélegzetet vett, majd folytatta:
 – Ez megmagyarázza az első és a második sorozat közti különbséget,
és magyarázatot ad arra, hogy miért ment Svédországba. Az első sorozat
Wayne Jennings műve, ahogy azt végig jól gondolta, Ray. Azok valódi
kivégzések, profi munka, hogy miért, arra még visszatérünk. De a második
sorozat egy lelkileg súlyosan sérült ember műve. A fiúé. Kilenc-tíz éves
korában rajtakaphatta az apját, ahogy éppen kínzott valakit. És ez teljesen
tönkretette. Mi mást is várhatnánk? Feltételezhetjük, hogy ez volt a
csúcspontja egy bántalmazott és ridegen tartott gyerek pokoli életének.
Mikor az apja meghal, eltulajdonítja a fogókat, már látta, milyen rettenetes
dolgokat művelt vele, és minden apró mozzanat bevésődött az agyába. Ezek
a tárgyak számára különös kincsek, de fogalma sincs, mit csináljon velük, ő
nem gyilkos, őt is meggyilkolták. Aztán néhány évvel ezelőtt történt
valami. Szerintem a legvalószínűbb, hogy valahogy megtudta, hogy ‒ az
apja él. Meg vagyok győződve róla, hogy Wayne Jennings él, az az
autóbaleset csak színjáték volt, ami komoly munkát igényelt, de biztos,
hogy komoly gárda is áll mögötte. Eltűnik, és még elkövet néhány
gyilkosságot, elsősorban azért, és ebben szinte biztos vagyok, hogy magát
megbüntesse, Ray. A csökönyösségéért, és hogy mintegy posztumusz
bebizonyítsa ártatlanságát. A tizenhetedik és tizennyolcadik gyilkosság
eredményeként maga bíróság elé kerül. Akkor Jennings elhagyja az
országot. A gyilkossági hullám véget ér. Jennings úgynevezett özvegye
végső elkeseredésében öngyilkosságot követ el. Mikor az immár felnőtt fiú
váratlanul megtudja, hogy az apja él, rádöbben, hogy tulajdonképpen az
anyja halála is az apja műve, és ráadásul minden szenvedését egy konkrét
bűnösre foghatja. Addigra már teljesen megtört, minden reménye elszállt,
így aztán ő is gyilkossá válik. Az ő tette már egy őrült tette, hogy a
felgyülemlett kétségbeesését adja ki magából, vagy élvezetből öl, azt nem
tudjuk, de az biztos, hogy gyakorlatnak is szánja ezeket a gyilkosságokat.
Felkészül az igazi gyilkosságra, az egyetlenre, apja megölésére. Valahogy
megtudja, hogy az apja külföldön van, történetesen épp Svédországban, és
úgy dönt, hogy üldözni kezdi. Szerez egy remek helyet, egy eldugott kis
házat Stockholmtól néhány tíz kilométerre északra. Hamis útlevéllel utazik,
és odamegy, hogy felkészüljön. Hogy aztán mi történik, az még nem
teljesen tiszta ‒ de egy biztos, most nem egy, hanem két kentuckyi
gyilkosunk is van Svédországban.
Larner lerogyott a székére, lehunyta a szemét, gondolkodott.
– Jól emlékszem arra a fiúra ‒ szólalt meg végül vontatottan. ‒
Nagyon zavarodottnak tűnt, ebben igaza van. Mindig az anyja ölében ült,
egy kukkot se szólt, azt lehetett hinni, hogy autista. És ez elég sok mindent
megmagyarázna. Mit szólsz hozzá, Jerry?
Schonbauer az íróasztalon ült, és lógázta a lábát. Biztosan így tudott a
legjobban gondolkodni.
Csak ült, és lóbálta a lábát, az asztal pedig nyugtalanítóan nyikorgott.
– Nem valószínű ‒ mondta végül. ‒ De lehet, hogy egy próbát megér.
– És az is lehet, hogy végtelenül egyszerű ‒ szólalt meg Kerstin. ‒ Van
itt egy telefonkönyv?
Larner nevetgélve dobott elé egy vaskos telefonkönyvet. Kerstin
eszeveszett lapozásba kezdett. Aztán kérdezés nélkül kitépett egy oldalt.
– Egyetlen Lamar Jennings van New Yorkban – fűzte hozzá. ‒
Queensben.
– Menjünk ‒ mondta Larner kurtán.
Csak egyszer álltak meg az autóig. Larner bevezette őket egy
négyszeres biztonsági zárral és háromszoros kártyakóddal védett szobába.
Egy hatalmas fémszekrényből két pisztolyt vett elő a hozzájuk tartozó
hónaljtokokkal, és átadta nekik.
– A különleges helyzetre való tekintettel ‒ közölte még velük, majd
kiment a szobából. Magukra erősítették a pisztolytartót, hogy megkezdjék
útjukat a sötétség szívébe, aztán követték Larnert.

***

Egy semmitmondó bérház a számtalan, tökéletesen egyforma épület közül,

Queens egy erődhöz hasonló negyedében a hatalmas Északi sugárút egyik
mellékutcájában. Lepukkant, de nem romos. Szegénynegyed, de nem gettó.
A lépcsőház stílusosan sötét és kopott. Mindenütt szemét, rég nem takarított
itt senki.
 Emeletről emeletre haladtak fölfelé. Egyre sötétebb lett, és egyre
melegebb. A lépcsőházban áporodott, poros hőség. Csak úgy ömlött róluk
az izzadság.
Ajtók hosszú sora előtt haladtak el, végül az egyik előtt megálltak.
Rajta egy szerény névtábla Jennings felirattal.
Elővették a fegyverüket, mind a négyen. Lélegzetüket visszafojtva,
feszülten figyeltek. Inkább lelkűket, mintsem testi épségüket féltették. Az
oroszlán barlangjába készültek. Vajon az emberi létezés miféle torz formája
vár rájuk odabenn?
Schonbauer becsöngetett. Semmi válasz, semmi mozgás. Óvatosan
lenyomta a kilincset. Zárva. Larnerre pillantott, aki szinte észrevétlenül
bólintott. Erre Schonbauer egyetlen rúgással ripityára törte az ajtót, majd
berontott. Mindannyian követték, mintha gigászi pajzs lett volna.
Odabenn senkit sem találtak. A szétroncsolt ajtón át beáramló
fénysugár volt hosszú ideje az egyetlen fény ebben a szobában. Ennek
segítségével lassan meglepő üresség tárult fel előttük. A kopár és sivár
szoba üresen tátongott. A levegő áporodott volt, és forró. A felkavart
porszemek kecses piruettet lejtettek. A falakon nem voltak emberbőrök
kifeszítve, nem voltak dárdára tűzött rothadó emberfejek, semmiféle ördögi
jel, mindössze egy tökéletesen sivár, egyszobás lakás egyetlen íróasztallal
és ággyal. Egy üres főzőfülke, egy üres mosdó. Az egyetlen ablak előtt
leengedett, fekete roló.
Larner azonnal felhúzta. A vakító napsugár szinte obszcén fénye
leleplezett néhány életjelet, Lamar Jennings amerikai örökségét.
Hjelm odalépett az íróasztalhoz, és tanulmányozni kezdte a csupasz
lapján található egyetlen tanulmányozható valamit: félig égett papírfecnik
hamukupacát, mely az asztal lapján is nyomot hagyott. Látszott, hogy
befejező aktusnak szánta. Talán azt hitte, sikerül lángra lobbantania az
egész lakást. Búcsútűz. Hjelm a papírmaradványok felé nyújtotta a kezét.
– Ne nyúljon semmihez! ‒ szólt rá Larner, és elővett a zsebéből egy
pár gumikesztyűt. Felvette. ‒ Maguk továbbra is csak megfigyelők. Jerry,
ellenőriznéd a szomszédokat?
Schonbauer távozott. Larner a hamukupacot nézegette.
 – Lakástüzet akart volna csinálni? ‒ tette fel Hjelm a kérdést.
– Nem hinném, hogy az lett volna a terve ‒ vetette oda Larner, és
óvatosan megérintette a papírmaradványokat. ‒ No, végre valami a
helyszínelőknek. Egy mikromilliméternyit sem szabad elmozdítani.
Zakózsebéből előhalászott egy mobiltelefont, és beütött egy számot.
– Helyszínelők, sürgősségi csoport ‒ mondta kurtán. ‒ 147 Harper
Street, Queens, nyolcadik emelet. A lehető leggyorsabban.
Befejezte a beszélgetést, visszatette zsebébe a telefont, és folytatta:
– Menjen át az íróasztal túloldalára. Óvatosan. A legkisebb légmozgás
is egy szó elvesztését jelentheti.
Hjelm lassú léptekkel visszahúzódott. Larner kihúzta a legfelső fiókot.
Egyetlenegy tárgyat rejtett. Ez is elegendőnek bizonyult. Larner kissé
meghökkent, és csóválni kezdte a fejét. Szinte nevetségesen egyértelmű volt
most, hogy Wayne Jennings fényképe került elő, egy fiatalkori kép, amin
mosolyog. Torkába szúrt gombostűvel rögzítve a fiók aljához. Mint egy
feltűzött lepke.
– Ez nekem szól ‒ sóhajtotta Larner csendesen. ‒ Húsz év. Hogy a
fenébe csináltad? De hát láttalak bennégni a kocsiban! Láttam a fogaidat!
Kihúzta a következő fiókot. Néhány széttépett papírlap hevert benne,
egycentis darabkákban. Az egyiken egy dátumot lehetett sejteni.
– Napló lehet? ‒ kérdezte Hjelm.
– Épp elegendő nyomot hagyott számunkra – válaszolta Larner. ‒
Eleget ahhoz, hogy megmutassa nekünk azt a poklot, amit megjárt. De egy
hajszállal sem többet.
Más nem volt a lakásban. Az égvilágon semmi.
Jerry Schonbauer jött vissza egy apró, szinte átlátszó öreg nénikével,
aki talán ha a derekáig ért. Megálltak az előszobában.
– Igen? ‒ fordult oda Larner.
– Ez itt az egyetlen szomszéd, aki egyáltalán tudta, hogy lakott valaki
ebben a lakásban ‒ jelentette Schonbauer. ‒ Mrs. Wilma Stewart.
– Mrs. Stewart, mit tud nekünk elmondani? – kérdezte Larner, azzal
odalépett a hölgyhöz, és kezet fogott vele. A néni körülnézett a szobában.
 – Pontosan ilyen volt ő is ‒ kezdte. ‒ Semmilyen, jellegtelen.
Leginkább azt szerette volna, hogy észre se vegyük. Alig köszönt. Egyszer
behívtam magamhoz teára. De visszautasította. Nem túl udvariasan, de nem
is udvariatlanul, csak annyit mondott, köszönöm nem, és ment tovább.
Larner keserűen elmosolyodott.
– Mit követett el? ‒ kérdezte Mrs. Stewart.
– Tudna nekünk segíteni abban, hogy megrajzoljuk az arcképét? ‒
kérdezte Larner válasz helyett. ‒ Nagyon hálásak lennénk a segítségéért.
– Megölhetett volna ‒ mondta a néni csendesen, mély belátással.
Larner megkockáztatott egy búcsúmosolyt, és Schonbauer elindult a
hölggyel az autóhoz. A páratlan páros a folyosón egy hadseregnyi
helyszínelővel találkozott össze. Egyikük odalépett az ajtóban álló
Larnerhez.
– Innen kezdjük ‒ közölte kurtán.
Larner bólintott, és magához intette a svédeket.
– Most várnunk kell, mást nem tehetünk – mondta, miközben haladtak
lefelé a nyolcadik emeletről. ‒ Mintha nem vártunk volna már épp eleget.
Néhány emelet után odafordult hozzájuk:
– Az ördög tanyája sosem olyan, mint amilyennek képzeljük.
 24

Ha ketten, akik ugyan nem a világ legokosabbjai, összedugják a fejüket,

valami új születhet belőle. Ki-ki haladt a maga útján, Viggo Norlander John
Doe nyomában, Gunnar Nyberg a LinkCooppal küszködött. Egy adott
pillanatban kínkeservvel megszült gondolataik összetalálkoztak, és a világ
egy csapásra megváltozott.
Norlander eleinte semmire sem jutott az azonosítatlan hullájával.
Egyszerűen nem volt miből kiindulni. Csak ült az irodájában, újra és újra
átolvasta a boncolási jegyzőkönyvet. Vele szemben ült a lényegesen
fürgébben dolgozó Arto Söderstedt, aki felszereltetett a szobájába egy saját
fehér falitáblát, és Kis-Hultint játszott.
– Mi a francot firkálsz ott? ‒ kérdezte Norlander dühösen.
– A Lindberger házaspár életét ‒ válaszolta Söderstedt szórakozottan,
és tovább rajzolt.
– És ehhez neked egy egész falitábla kell?
– Kell, kell… A férj hátrahagyott egy halom feljegyzést,
rendszereznem kell. És a feleségnél is sok mindent találtam…
– A feleségnél? Csak nem csórtad el a feljegyzéseit?
Arto Söderstedt megvető mosollyal nézett rá.
– Nem csórtam el, Viggo. Egy rendőr sosem lop. Mint ahogy egy
rendőr sosem zaklat női útlevélellenőröket, és nem tapos le kislányokat
sem.
– Idióta.
– Egy rendőr tehát nem lop, hanem lemásol.
Megpróbálta folytatni az ábra kiegészítését.
– Na, mintha az jobb lenne ‒ kekeckedett Norlander.
Söderstedt újra félbehagyta a munkáját, és ismét felnézett.
– Sokkal jobb. Nem utolsósorban azért, mert így megláthatom, hogy
mi az, amit ő is meg akar mutatni nekem. A különbségben rejlik a lényeg.
Amint ezzel elkészülök, megkérem, hogy hadd nézzek bele a naptárába. És
akkor kiderül, hogy kitörölt-e belőle valamit. Comprende?
– Egy gyászoló asszonyról van szó! Hagyd már békén!
Söderstedt letette a tollat, és komolyan folytatta.
– Valami nem stimmel velük, érzem. Harmincévesek, és egy
elképesztő méretű lakásban laknak Stockholm legelőkelőbb negyedében,
Östermalmban. Tizenegy szoba, két konyha. Mindketten a
Külügyminisztériumban dolgoznak, egy évből legalább hat hónapot távol
töltenek. Szaúd-Arábiában. Ha valami zűrös dologba keveredtek az arab
világban, és ennek köze van Eric halálához, akkor minden észérv arra utal,
hogy a feleség egy lehetséges következő áldozat. Nem zaklatni akarom,
Viggo, megpróbálom megvédeni.
Norlander unott képet vágott.
– Hát akkor vetesd védőőrizetbe.
– Még kevés a bizonyítékom. És rendszereznem kell. Ha hagynál
dolgozni.
Norlander széttárta a karját.
– Bocsánatodért esedezem ‒ mondta színpadiasan, és megpróbált újra
elmerülni a boncolási jegyzőkönyvben. Nemigen sikerült. Nem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy fia fogant. Egyszerűen nem. Kibámult az
ablakon.
Késő délutánra járt az idő, nemsokára mehetnek haza. Kinn már sötét
volt, az eső továbbra is áztatta Stockholmot. A néhány évvel ezelőtti
lengyel áradásokra gondolt, melyek beszennyezték a Keleti-tengert. Vajon
mennyi esőtől áradna ki a Mälaren-tó?
Az ajtót váratlanul feltépte valaki, és a nyílásban Chavez feje jelent
meg.
– Hé, fehér középkorú férfiak ‒ szólt oda vidáman. ‒ Hogy haladtok?
– Hé, latino srác ‒ válaszolta Söderstedt. ‒ És te hogy haladsz?
– Piszok rosszul. Épp most jövök a halli börtönből, ahol Andreas
Gallano koszos gatyáit szagolgattam. És ti mit csináltok?
– Megpróbálok eligazodni ezen a John Doe-n – mondta Norlander
keserűen. ‒ Ha végre lesz egy kis nyugalmam.
 – Jól van, na, már megyek is ‒ vágta be Chavez az ajtót kissé
sértődötten. Folytatta útját a folyosón, és odaért Hultin ajtajához.
Bekopogott, valami értelmezhetetlen morgás hallatszott válaszként, mire
belépett. Hultin feltolta homlokára az olvasószemüvegét, és hűvösen
végigmérte.
– Jött valami hír Amerikából? ‒ kérdezte Chavez.
– Még nem ‒ érkezett a válasz. ‒ Hagyjuk őket, hadd dolgozzanak. Mi
újság?
– Most jöttem vissza a börtönből. A rabtársak közül senki semmi
értelmeset nem tudott mondani, soha nem hallottak róla, hogy Gallanónak
bármiféle amerikai kapcsolata lett volna. És az az új kábítószeres banda,
aminek állítólag tagja volt, mintha nem is létezne, senki semmit sem tud
róla. Itt a szökéskor hátrahagyott tárgyak jegyzéke: alsógatyák, felszólító
levelek különböző hatóságoktól, elektromos borotva és a többi. Egyszóval
semmi. És kinn voltam Rialában a kunyhóban is, beszéltem a
helyszínelőkkel. Az az érzésem, hogy már kezdik feladni. Iszonyúan
idegesíti őket, hogy semmilyen nyomot nem találnak. Már azon kívül, ami a
hűtőben maradt. Arról is van egy listám: vaj, néhány csomag extrudált
kenyér, hamburger, kenhető sajt, méz, petrezselyem, ásványvíz, banán.
Hultin sóhajtott egyet, és levette a szemüvegét.
– És mi van az autókkal?
– Hát az még időbe telik. Mikor nekiálltunk, hatvannyolc Stockholm
környéki autó volt a listánkon. Járőreinknek köszönhetően a lista
negyvenkettőre csökkent, ennek nagy részét már ellenőriztük. Én magam is
megnéztem nyolc tízéves sötétkék Volvo kombit B-vel kezdődő
rendszámmal, de mindegyik zöld volt. Ez ugye kissé ellentmondásos. Azok
közül, amiket még nem ellenőriztünk, talán kettő lehet érdekes. Az egyik
egy nem létező cég nem létező címén van regisztrálva, a másik egy Stefan
Helge Larsson nevű visszaeső bűnöző tulajdona. A többi huszonnéggyel
még nem volt időm foglalkozni, mivel el kellett mennem Norrköpingbe.
Hultin szemmel látható közönnyel figyelte Chavez őrületét, és csak
ennyit mondott.
– Akkor állj neki.
 – Már repülök is ‒ vágta rá Chavez, és már kint is volt a folyosón. A
fehér középkorú férfiak szobája előtt nem tudott ellenállni a kísértésnek,
feltépte az ajtót, és beordított:
– Hú!
Söderstedt ijedtében áthúzta a nagy gonddal elkészített táblázatát,
Norlander vagy fél métert ugrott fel a székéről. Az ajtó persze már rég
csukva volt, mire hozzávágta a boncolási jegyzőkönyvet.
– Idióta ‒ dühöngött Norlander, ahogy lehajolt a papírokért. Söderstedt
halkan kuncogott, miközben végtelenül óvatosan igyekezett kitörölni a
vonalat irományából.
Norlander tehát megint megpróbálta összeszedni az erejét a boncolási
jegyzőkönyv végigolvasásához. Négy szívlövés, mindegyik önmagában is
azonnal halálos. A testben nem maradt egyetlen, feltehetően kilenc
milliméteres golyó sem. Az elhunyt egyébként jó egészségi állapotnak
örvendett. Néhány régi heg, valószínűleg pengevágások nyomai a
csuklóján, legalább tízévesek, és elszórva a testén még régebbi, kör alakú
hegek. Izzó cigaretta nyoma?, jegyezte fel Kvargli régies, szálkás betűivel.
Hé, az öreg észre sem vette, hogy a világ ráállt a számítógépek
használatára? Melyik bolygón él?
Ruházat. Kék, minta nélküli trikó. Drapp dzseki. Farmer. Tornacipő.
Fehér, piszkos zokni. Bokszeralsó. Tökéletesen semmitmondó az összes.
Áttért a hagyatékra. Ki tudja, hányadszorra borította ki a nejlonzacskó
tartalmát az asztalára. Elégszer, legalábbis szemmel láthatóan elégszer
ahhoz, hogy Söderstedt arcán megjelenjen egy gúnyos grimasz.
Egy hamis Rolex óra, egy tízkoronásokat tartalmazó műanyag henger,
egy kulcs, ami teljesen újnak tűnt. Megforgatta, alaposan
végigtanulmányozta jobbról is, balról is. Elég masszív kulcs, tehát
valószínűleg nem közönséges ajtózárhoz való, hanem valami stabilabbhoz,
valamilyen biztonsági zárhoz. Ennél többet nem lehetett megállapítani.
CEA, ez állt rajta. Meg az, hogy „Made in Italy”. Ilyet bármelyik
kulcsmásolóban tudnak készíteni. De tényleg, szabad egyáltalán a
kulcsmásolóknak ilyen biztonsági kulcsot lemásolniuk?
 Hirtelen beindultak az agysejtjei. Az ügy kapcsán, valahol, valamikor,
épp csak érintőlegesen nem bukkant fel valami ilyesmi? A sok unalmas
rutinellenőrzés során? Dehogynem, a francba, még az ügy legelején
megkapta, hogy ellenőrizze az összes bejelentést, az „amerikaiak által
Svédországban elkövetett bűntetteket”. Ott volt az az amerikai, a
mutogatós, akit elpáholt a női futballcsapat, aztán az a másik, aki egy ósdi
xeroxgéppel másolt ezreseket ‒ meg egy amerikai, aki egy kulcsmásolóban
olyan kulcsot másoltatott, amit tulajdonképp tilos. Lehet, hogy ennek köze
van az ügyhöz?
Olyan vadul állt neki keresgélni a számítógépen, hogy Söderstedt
csodálkozva nézett fel. Beleásta magát az archívumába, szinte hackernek
érezte magát. Megtalálta az esetet, a stockholmi csalási osztály ügye volt.
Miért a csalási osztályé? Iszonyatosan sok idő után ‒ ami elégnek bizonyult
ahhoz, hogy ha álmodozott volna akár csak egy kicsit is hackeri karrierről,
felhagyjon vele ‒ sikerült előbányásznia egy vékony aktát, egy rendőrségi
jegyzőkönyvet. Végre. Egy kis kulcsmásoló a Gardet környékén a
Rindögatanon. Kriszto Kavafisz tulajdonos modellezőgyurmába nyomott
kulcsminta alapján készített másolatot egy olyan típusú kulcsról, amiről
valójában tilos másolatot készíteni. Majd lelkiismeret-furdalása támadt, és
elég buta volt ahhoz, hogy bejelentést tegyen a rendőrségen. Letartóztatták,
de az ügyet végül is ejtették, mert más esetek élveztek prioritást.
Norlander számára ugyan nem állt össze teljesen a kép, de eljött a
cselekvés ideje. Felkapta a bőrkabátját, és kivágtatott a folyosóra. Ahogy
elrobogott Gunnar Nyberg ajtaja előtt, agysejtjei beindultak. Megtorpant.
Az a számítógépes cég. Hogy is hívták? És a kulcs? Nem lehet, hogy a
kettő között van valami kapcsolat? Az ajtóhoz lépett, mire az abban a
pillanatban teljes erővel kivágódott.
Nyberg lépett ki rajta, és csodálkozva bámult a földön kuporgó,
káromkodó Norlanderre.
– A legjobbkor jöttél ‒ nyögte ki Nyberg, fel sem fogva
mondanivalójának kétértelműségét. ‒ Te, nem találtak egy kulcsot John
Doe-nál? Nem kéne megnézni, nem illik-e valamelyik LinkCoop raktár
zárjába? Az a betörés, valami egyszerűen nem stimmel vele.
 Norlander abban a pillanatban megfeledkezett minden fájdalmáról.
Nyberg orra elé tartotta a kulcsot, mintha hipnotizálni akarná.
– Én vezetek ‒ jelentette ki Norlander.
Nyberg készségesen követte. A két erős férfi futólépésben haladt a
folyosón, a legközelebbi szeizmográf bizonyára komoly kilengést jelzett a
Richter-skálán.
Leértek a parkolóba, és bepattantak Norlander Volvójába, amit négy
éve nem volt hajlandó visszaszolgáltatni, és száguldottak a Szabadkikötő
felé.
De a nagy lendület hamar alábbhagyott. Már a Scheelegatan sarkán
elakadtak a dugóban. Csúcsforgalomban indultak el, és úgy tűnt, a helyzet
napról napra csak rosszabbodik. A fokozódó munkanélküliségnek nem azt
kéne eredményeznie, hogy kevesebben tartanak munkából hazafelé úgy fél
hat tájban? Mert már ennyi volt az idő, mikor végül is feladták.
– Megállunk, és eszünk valamit ‒ döntött Nyberg.
– Azt hittem, fogyókúrázol ‒ említette meg óvatosan Norlander.
– Csak fogyókúráztam ‒ vágta rá Nyberg.
Norlander a legelemibb parkolási szabályokat figyelmen kívül hagyva
állt meg. A szakadó esőben berohantak a legközelebbi gyorsbüfébe. Az
Andalúziái kutya névre hallgató hely olyan kellemesnek bizonyult, hogy kis
híján megfeledkeztek sürgős feladatukról. Norlander valami mexikói
kotyvalékot falatozott, Nyberg négy hatalmas egyben sült krumplit
fogyasztott el skageni halas-rákos salátával.
– Azért ehettél volna kicsit változatosabban is – jegyezte meg
Norlander.
– Ez fogyókúrás étel ‒ közölte vele Nyberg a negyedik adaggal a
szájában.
Fél hétre jóllaktak, a forgalom is csökkent valamelyest.
– A francba, már biztos rég bezárt ‒ ordított fel hirtelen Norlander, és
felpattant.
– Ki? Mi? ‒ kérdezte Nyberg.
– A kulcsmásoló. A Rindögatanon.
– Azért elmehetünk arra, hátha szerencsénk lesz. Úgyis útba esik.
 Arra mentek, hátha szerencséjük lesz. A Kungsgatan, Stureplan,
Sturegatan, Valhallavágen, Erik Dahlbergsgatan útvonalon haladtak a
Rindögatanig.
– Jobb lett volna a gyorsforgalmi utat választani – jegyezte meg
Nyberg.
– Ne dumálj bele ‒ vágott vissza Norlander dühösen. ‒ Az lett volna
jobb, ha hozunk esernyőt.
Koromsötét volt, mintha éjfél lett volna. Pedig alig múlt háromnegyed
hét. A kulcsmásoló a Rindögatan emelkedőjének majdnem a tetején
helyezkedett el. Bentről a műhelyből még mindig halvány fény szűrődött ki.
Kirohantak a szakadó esőbe, és dörömbölni kezdtek a kirakat ablakán, mely
mögött minden bizonnyal a hatvanas évek óta porosodtak a régi kulcsok és
cipősarkak. Aprócska, hatvan körüli görög férfi kukucskált ki óvatosan az
üveg mögül. Halálra rémülve szemlélte a két csuromvizes északi óriást. Egy
küklopsz, mintha ezt gondolta volna. Sőt mindjárt kettő.
– Rendőrség ‒ artikulált Norlander, és felmutatta az igazolványát. ‒
Be szeretnénk menni.
A görög kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjenek be. A két
rendőrküklopsz becsörtetett. A sok évet megért munkaasztalon egy nyitott
könyv feküdt a pislákoló suszterlámpa alatt. A férfi odalépett hozzá, és
feltartotta. Egy görög könyv volt.
– Ismerik Konsztantinosz Kavafisz műveit? – kérdezte tőlük.
Bambán bámultak rá.
– Soha senki nem tudta ilyen szépen csengőn megszólaltatni a görög
nyelvet ‒ mondta mosolyogva, és végigsimította a könyv borítóját. ‒ Újra
felemelt minket a régi görögök színvonalára. Zárás után mindennap itt
maradok még egy kicsit, és olvasok tőle valamit. Napi egy vers távol tartja
a szenilitást. Nagyapám nagybátyja volt.
– Tehát maga Kriszto Kavafisz ‒ állapította meg Norlander kurtán.
– Így igaz ‒ érkezett a válasz. ‒ Minek köszönhetem a
megtiszteltetést?
– Néhány héttel ezelőtt modellezőgyurmába nyomott kulcsminta
alapján készített egy kulcsmásolatot, ugye?
 Kavafisz elsápadt.
– Azt hittem, felmentettek ‒ hebegte, és máris érezni vélte hátán a
rendőri erőszak nyomait. Legszívesebben elbújt volna.
– Igen, igen, felmentették, ne aggódjon. Mondja el, mi történt.
– Már elmondtam.
– Mondja el újra.
– Bejött egy fiatal férfi, aki amerikai angolt beszélt, és kérte, hogy
készítsek neki kulcsmásolatot egy lenyomat alapján. Természetesen tudtam,
hogy ez törvénybe ütköző, de egyben igazi kihívás is. Nem sok kihívás ér
ma már a munkámban, egyszerűen nem tudtam ellenállni. Aztán persze
megbántam, amit tettem, és jelentettem a rendőrségen, mire kijöttek, és
letartóztattak. Az éjszakát a fogdában töltöttem. A polgárháború óta nem
féltem ennyire. Minden régi emlékem visszatért,
– És hogy nézett ki? Az amerikai.
Kavafisz csak megrázta a fejét.
– Olyan régen volt. Teljesen átlagos volt. Hétköznapi. Fiatal. Szőkés.
– És a ruhája?
– Nem emlékszem. Azt hiszem, szürke kabát volt rajta. Tornacipő.
Nem tudom.
Norlander elővette a kulcsot, és Kavafisz orra elé tartotta. Nem sikerült
hipnotizálnia.
– Ez az a kulcs?
Kavafisz átvette, jobbról-balról alaposan szemügyre vette.
– Lehet, hogy ez az. Legalábbis ilyen volt.
– Be tudna jönni hozzánk holnap, hogy megpróbáljunk készíteni egy
fantomképet a férfiról? Nagyon fontos lenne.
Kavafisz bólintott. Norlander előbányászta a tárcáját, kihalászott
belőle egy gyűrött névjegyet, és átadta a görögnek. Ezzel el is búcsúztak.
Kavafisz elgondolkozva szólt utánuk.
– Azt hiszem, eszembe jutott még valami. Tízkoronásokkal fizetett.
Egy hosszú hengerből.
Nyberg és Norlander egymásra pillantottak. Jó helyen járnak. John
Doe tehát amerikai. Lenyomatot készített egy biztonsági zárhoz tartozó
kulcsról. Eljött ebbe a kulcsmásolóba, és készíttetett egy kulcsot. Aztán
szíven lőtték. Miért? Hol? Most még nem állt össze teljesen a kép, de azt
biztosan tudták, hogy a Szabadkikötőbe kell menniük.
Már fél nyolcra járt, mire odaértek a LinkCoop raktáraihoz tartozó
őrbódéhoz. Koromsötét volt, az ég csatornáiból továbbra is ömlött a víz,
esernyőjük nem volt, és legalább harmincnégy ajtó várt ellenőrzésre.
Mégsem haboztak.
A bódéban nem Benny Lundberg üldögélt, hanem egy másik őr.
Nyberg rendőrigazolványát lobogtatva lépett oda hozzá.
– Körül kell néznünk a raktárakban, a betörés miatt ‒ szólt be a
résnyire nyitott ablakon. ‒ Benny ma nem dolgozik?
– Szabadságon van ‒ válaszolta az őr.
– Mióta?
– Néhány napja. A betörés óta.
– Furcsa, hogy ilyenkor megy szabadságra – válaszolta Nyberg, és
valami különös sejtelme támadt.
– Szerintem is ‒ vágta rá a biztonsági őr. Megtévesztésig hasonlított
Benny Lundbergre. A szteroid bűze dacolt a zivatar állandó ózondús
levegőjével.
Majd folytatta:
– Augusztusban volt szabadságon, úgyhogy tényleg fura. Elutazott.
Külföldre, azt hiszem. Talán a Kanári-szigetekre?
Nyberg bólintott. Norlander futólépésben érkezett, miután leparkolta a
kocsit. Átmentek a portán, és egyenesen ahhoz a raktárhelyiséghez
tartottak, ahol a betörés történt. Ideiglenesen vastag lécekkel rögzítették az
ajtót. Nyberg felhúzódzkodott a rámpára, és benyomta a kulcsot a zárba.
Belement, de nem lehetett elfordítani.
– Mindenesetre ugyanaz a típus ‒ állapította meg. ‒ Balról kezdjük.
Mentek a rakodórámpa mentén, ajtók sora előtt, a hatalmas
raktárépület távolabbi végéig. A bejárattól jobbra és balra körülbelül
ugyanannyi ajtó volt. És nyilván még a túloldalon is. Mayer biztonsági
főnök harmincnégy raktárhelyiségről beszélt. Tíz ajtó ellenőrzése után úgy
érezték, sokkal több van. Már csuromvizesek voltak. A szakadó esőt
szélrohamok tették még elviselhetetlenebbé. A levegőben két tüdőgyulladás
lebegett, megfelelő áldozatot keresve magának.
A kulcs minden zárba belement, de egyiket sem nyitotta. Visszatértek
a kijárathoz, és nekiálltak ellenőrizni az ajtókat a másik oldalon is. A
helyzet egyre vigasztalanabbá vált. Hülye egy feladat. És ráadásul önként
vállalták. Túlóra, és még csak nem is valószínű, hogy elszámolhatják.
Hiszen nyugodtan várhattak volna vele holnapig!
Közeledtek a sor végéhez. Mire az utolsó ajtóhoz értek, szinte minden
reményüket elvesztették.
– Na, mit gondolsz? ‒ tette fel Nyberg a retorikus kérdést, és a kulcsot
a zártól néhány centiméterre tartotta a levegőben.
– Nem lehet, hogy a túloldalon is vannak még ajtók?
– Majd meglátjuk ‒ válaszolta, és bedugta a kulcsot. Megpróbálta
elfordítani. A kulcs elfordult. Illett a zárba. ‒ Hahaha ‒ idétlenkedett
Nyberg, és résnyire nyitotta az ajtót.
Ugyanabban a pillanatban az ajtó az arcába vágódott. Rettenetes erővel
rúgták ki a túloldalról. Nyberg hanyatt vágódott. Egy fekete ruhás,
símaszkos alak ugrott át rajta, majd végigrohant a rámpán. Norlander
előrántotta a pisztolyát, és utánarohant a zuhogó esőben. Nyberg arcát
tapogatva kászálódott fel. Ordított. Érezte, hogy ujjai között ömlik a vér.
Épp utánuk akart iramodni, mikor fél szemével egy pillantást vetett a
raktárhelyiségre.
A lépcső aljában Benny Lundberg biztonsági őr ült. Meztelenül, egy
székhez szíjazva. Szétroncsolt ujjhegyeiből ömlött a vér. Hímvesszője tűvel
átszúrva. Nyakából két hatalmas injekciós tű állt ki.
Gunnar Nyberg ereiben megfagyott a vér. Saját fájdalma egy csapásra
semmivé vált. Elvette kezét az arcáról, és már nem zavarta, hogy ömlik a
vére. Lement a lépcsőn. Az egy szál vezetéken lógó villanykörte halovány
sugara kísérteties fényt kölcsönzött az emberi aggyal szinte felfoghatatlan
jelenségnek.
Benny Lundberg még élt. Szeme kifordult, csak a fehérje látszott.
Arcán időnként görcsös rángás futott végig. Egész felpuffadt teste egyetlen
görcsbe rándult. Szájából fehér hab szivárgott. Egy árva hang sem
hallatszott.
Gunnar Nyberg látta, hogy ez a szótlan fájdalom.
Hatalmas teste csak úgy reszketett. Mit tehetne? Nem mert
hozzányúlni az őrből kiálló iszonyatos fogókhoz. Minden apró mozdulatnak
végzetes következménye lehet. A kötözőszíjakat sem merte meglazítani
kezén és lábán. Hiszen milyen következményei lehetnek egy hirtelen
zuhanásnak?
Az egyetlen, amit tehet, hogy kihúzza azt a hosszú tűt a
hímvesszőjéből. Meg is tette.
Végre sikerült előkotornia zsebéből a mobiltelefonját, erősen
koncentrált, és be tudta ütni a számot. Nem ismerte fel saját hangját sem,
amikor mentőt hívott.
– Egy orvos is jöjjön. Egy gégész.
Aztán lehajolt Lundberghez. Remegő arcára tette a kezét. Megpróbált
megnyugtató dolgokat mondani neki. Átölelte. Igyekezett annyira mellette
lenni, amennyire csak tudott.
– Jól van, jól van, Benny, minden rendben lesz. Már úton van a
segítség. Túl leszel rajta. Tarts ki, Benny. Jól van, jól van. Minden rendben
van. Csak szép nyugodtan.
A remegés és a görcsös rángások szép lassan abbamaradtak. Benny
Lundberg kezdett kissé megnyugodni ‒ vagy talán haldoklott itt a
karjaiban? Gunnar Nyberg érezte, hogy sírva fakad.

***

Norlander a fekete ruhás alak után eredt. Az utóbbi időben megint sokat
edzett, ezért sikerült is megközelítenie. De a férfi gyors és ruganyos volt.
Könnyedén leugrott a rámpáról, és rohant tovább, el az őrbódé előtt. A
biztonsági őr épp akkor kukkantott ki, amikor Norlander elfutott előtte.
– Hívja a rendőrséget! ‒ kiáltotta oda neki futás közben.
A fekete ruhás befordult egy keresztutcába, és egy pillanatra eltűnt a
szeme elől. Norlander odaért a kereszteződéshez. Még épp látta a férfit
eltűnni tíz méterrel arrébb, egy ház mögött. Gondolkodás nélkül futott
utána. Kezében lóbálta a fegyverét. A símaszkos kilesett a ház mögül, és
lőtt.
Norlander hasra vágta magát, épp bele egy pocsolyába. Megpróbálta
felfogni, hogy eltalálták-e, és már pattant is fel. A pisztolya tiszta sár lett.
Futás közben igyekezett letörölgetni. Elrohant a sarokig, és óvatosan
kinézett. Senki sem volt ott, csak egy üres sikátor. Görnyedve elszaladt a
következő sarokig, és kinézett. Megint csak egy üres utca. Aztán a
következő sarokig. És óvatosan kinézett.
Mindössze egy lépést hallott, egy halk loccsanást. Majd jött az
irtózatos fájdalom a nyakában. Beledőlt a pocsolyába, mint egy kitömött
zsák. Szinte elájult a fájdalomtól. Megpróbált felnézni az esőfüggönyön
keresztül. De a világ elhomályosult előtte. A símaszkból a fekete ruhás
bámult rá. Nem tudta kivenni a szemét. Egyetlen dolgot látott jól, a
pontosan az arcára irányított hangtompítós pisztoly csövét.
– Tűnj el ‒ sziszegte a férfi. ‒ Kopj le.
És már ott sem volt. Norlander még hallotta, hogy felbúg egy autó
motorja. Feltápászkodott, és kinézett a ház sarka mögül. Rettenetesen
szédült. Forgott vele a világ. Az örvény közepén nagyon-nagyon
elmosódottan látta az autó körvonalait. Talán barna, talán egy dzsip.
Aztán újra összerogyott, és ott maradt a sárban fekve.
 25

New Yorkban a napsütés ugyanolyan tébolyodott és elviselhetetlen volt,

mint Stockholmban az eső. Az időjárás kizökkent a rendes kerékvágásból.
Már csak az hiányzott, hogy kétfejű lovak szülessenek, vagy a tojásból
olyan csókák bújjanak ki, melyeknek a fenekükből áll ki a csőrük.
Rettenetes forróság volt. Még az FBI hipermodern légkondicionáló
berendezése sem tudott megbirkózni vele. És Hjelm kénytelen volt
megállapítani, hogy a „huss, huss” varázsige sem segít. Unta az egészet,
úgy érezte, lépés közben tartóztatták fel, és egyik lábával a levegőben
dermedt mozdulatlanná.
Vártak. A várakozás semmivel sem tette könnyebbé az idegesítő
dolgokkal szembeni toleranciát. Mindenkit minden idegesített. Még Jerry
Schonbauer is átesett egy rohamon, és akkora hévvel tépte le magáról
izzadságtól csuromvizes ingét, hogy csak úgy röpködtek a gombjai. De
miután egyik gombja kiverte Kerstin bal szeméből a kontaktlencsét,
visszatért régi, higgadt önmagához, és nem győzött bocsánatot kérni.
– Nem is tudtam, hogy kontaktlencsét hordasz – szólalt meg egy idő
után Hjelm.
– Csak hordtam ‒ állapította meg Kerstin, és a kettérepedt lencsét
tanulmányozta hüvelyk-, illetve mutatóujja hegyén. ‒ Ezentúl szemüvegben
kell elviselned.
Kivette a jobb oldali kontaktlencsét is, és eldobta. Majd a táskájából
előkotort egy klasszikus formájú, kerek szemüveget, és felhelyezte
csodaszép orrára. Hjelm erősen összpontosított, hogy dühöngeni tudjon a
hőségen, nehogy bizalomrontó nevetésre fakadjon.
De nem sikerült. Végül is kitört belőle a röhögés.
– Nézd csak, milyen vicces madár ‒ mutatott ki az ablakon nem túl
meggyőzően.
 – Örülök, hogy örömet szerezhetek neked – mondta Kerstin keserűen,
majd feltolta a szemüvegét a homlokára.
Felkeresték Bernhard Andrews számítógépes zsenit is. Verni kezdte a
billentyűzetet, és a világháló összes csomópontját meghackelte, hogy
találjon valamit Lamar Jenningsről. Talán azt remélte, hogy előbukkan egy
fénykép. De ahogy várni lehetett, semmi sem került elő. A világ egyetlen
kis nyilvántartásában sem szerepelt a neve vagy bármi információ róla.
Huszonöt éven át a társadalom ellenőrző rendszerén kívül tudta tartani
magát. Az egyetlen, amit találtak, a születési anyakönyvi kivonata volt. Úgy
tűnt, megszületett, és többé nem is létezett.
Mrs. Wilma Stewart tökéletes kudarcot vallott, ami a portrét illette. A
kép a számítógép képernyőjén készült ‒ volna. Mindannyian a törékeny,
öreg hölgy fölé hajolva bámulták. De ő újra és újra csak rázta a fejét.
„Vastagabb száj. Vékonyabb száj, fiatalember. Hé, nem olyan vékony, azt
mondtam, vastagabb.”
És a hőség újabb áldozatot szedett. Mrs. Stewart egyszerűen elájult a
képernyő előtt. De utána megígérte, hogy később visszajön, és újra
megpróbálja.
Végül a technikusok előrukkoltak a Lamar Jennings lakásán talált
anyag majdnem végleges változatával. A megégett napló rekonstrukciós
kísérletével. Mind a négyen azonnal kézbe kaptak egy-egy kiváló minőségű
másolatot. Schonbauer Larner íróasztalán ült, és lábaival kalimpált egy
csúf, barna golyóálló mellényben, ami azután bukkant elő, hogy az ingét
leszakította. Larner asztalra tett lábbal ült a székén. Jalm & Halm egy-egy
vendégeknek fenntartott széken ült egymástól illendő távolságban.
A papíron összefüggéstelen töredékek, mintha egy élet vázlata lett
volna a kezükben. Larnernek tehát igaza lehet abban, hogy Lamar csak
annyit hagyott hátra, amennyiből megérthetik fájdalmának mélységét.
Minden egyes töredék hozzáadott egy kis információt a képhez:
„nem tudom, miért írok, átkok? talán megpróbálom leállítani magam,
amíg még lehet”
„egy sír a nagy értelmetlenség tökéletességében”
 „a szomszéd öregasszony teára hívott, nem mentem be, még szerencse,
biztos lehánytam volna, vagy”
„annyira kicsik, és nem értik, mennyire” „erősebbek, egyre erősebbek.
Miért lesznek egyre erő”
„az éjszaka közepén, egy árnyék a gardróbszekrényben, becsípődött,
láthatatlan zsanér”
„semmivé zsugorodva, a nullánál is kevesebb, a nulla alatt is van élet”
„csak úgy, izzó cigaretta, hallom a sistergését, már érzem a bűzét, de a
fájdalmat sosem tudom előre megjósolni, csak”
„április 19. mekkora erő lakozik bennük, nem bírok tovább ellenállni”
„nagymama meghalt. Hát igen. Egy csomagot kaptam. Csupa szemét,
kivéve egy levelet. Nemsokára elolvasom. Nyugtalanít a kézírása.”
„a földgolyó egy sír, az emberek a nyüvek, de hol a hulla? A halott
istent rágjuk?”
„a semmiből a semmibe vezető lépcső, mint valami álom. Villámok
formájában látom, mintha énbennem haladna, mintha egy cél felé vezetne”
„csak oda kéne menni, mondani, hogy beteg vagyok, segítséget kérni”
„mikor a képek történetté állnak össze”
„július 27. Mit áltatom magam? Csak egy megoldás létezik. Az
aztékok azért öltek, hogy éljenek. Emberáldozat. Én”
„követem az árnyékot, beakadt egy kabátujj, egy ajtó, egy lépcső”
„alevélottfekszikmégvároknemtudomnemmegy” „Nagymama meghalt.
Megpróbálom újra. Nagymama meghalt. Hát igen.”
„Az ajtó mögötti fény, mint egy ikon kerete, egy sötétebb sötét, ki kell
mennem, esküt kell tennem” „lefelé tartó lépcső, nem tudom követni, azok
a villámok”
„a pince a pince a pince”
„idióta krapek a kocsmában, Arkaius, micsoda hülye név, csak felvág
és dicsekszik, a világon mindenütt van háza, leszopom, teljesen kész van,
kell a cím, jutalom”
„felbontom a levelet, elolvasom, tudtam, tudtam, hogy lehetetlen, hogy
ő”
 „kinyitom az ajtót, belépek a fénybe. Káosz, ki akarok menni, ki
innen”
„izzó cigaretta, a mi kis titkunk, a mi kis poklunk”
„mit keresünk mi itt ebben a tökéletességben, a legapróbb bolha is
jobban alkalmazkodott a földi élethez, nem bírok tovább szenvedni”
Csak olvasták némán ezeket a sorokat, és titkon egymásra
pillantgattak. Mikor mindannyian a végére értek, Larner szólalt meg:
– Hát ezért nem állt össze a kép. Ez egy klasszikus sorozatgyilkos az
intelligensebb fajtából. Rettenetesen sérült, nagyon okos. Nem lehet
összeegyeztetni a korábbi brutalitással. Rá kellett volna jönnöm. Július 27.
az egyik keltezés. 1997. július 27-én ölték meg Sally Browne-t
Manhattanben. Ez volt Lamar Jennings első gyilkossága. Ezzel kezdődik:
„Az aztékok öltek, hogy élhessenek.” Valakinek eszébe jutott még valami?
– Arkaius ‒ magyarázta Kerstin. ‒ Robert Arkaius egy svéd
adószökevény. Övé az a kis ház, ahol Lamar elkövette az első svédországi
gyilkosságát. Ezek szerint a címet szexuális szolgáltatásért cserébe kapta.
Arkaius úgysem térhet vissza Svédországba. Azt persze nem tudhatta, hogy
korábbi szeretőjének fia, Andreas Gallano ott bújt el, miután megszökött a
börtönből.
Larner némán bólogatott. Schonbauer meg hozzáfűzte:
– Ez nyilván azután történt, hogy kibontotta a levelet, amiből
megtudta, hogy az apja Svédországban él. De akkor már túl volt az első
gyilkosságon. Elkezdte járni a kétes kocsmákat svédek után kutatva, hogy
megfelelő tartózkodási helyet találjon Stockholmban. Sehol máshol nem
jött elő a szexualitás. A trauma valószínűleg a serdülőkor előtt érte.
– Amit ezek alapján rekonstruálni tudunk, az nagyon hasonlít arra a
következtetésre, amire maga is jutott, Jalm ‒ foglalta össze Larner. ‒
Gyerekkorában bántalmazta az apja, ezek lehetnek az általunk is felfedezett
cigarettanyomok, és az tehette fel az i-re a pontot, amikor lement a lépcsőn,
kinyitotta azt az ajtót, és meglátta munka közben az apját, a hivatásos
gyilkost. Ezután már nem ugyanaz az ember. És egyik szerencsétlenség jött
a másik után. Az apja meghal, néhány év múlva az anyja öngyilkos lesz,
lehetséges, hogy pont a levél miatt, ami ismeretlen módon jutott el hozzá, és
ami később egy felbontatlan dobozban a nagymamához kerül. Amikor a
nagymama is meghal, a levél az immár huszonnégy éves New Yorkban élő
fiúhoz kerül, aki ott ‒ a lakás állapota alapján ‒ félig a társadalom
kitaszítottjaként él. A levél megerősíti, amit végig gyanított: az apja él.
Kínzója még életben van, fölé tornyosul, uralkodik rajta. A múlt képei,
melyeket elnyomott magában, újra felszínre bukkannak, és egyetlen irányba
mozognak: „mintha énbennem haladna, mintha egy cél felé vezetne”. Végül
a képek addig hajtják, míg újra odaér ahhoz az ajtóhoz. Kinyitja, és feltárul
előtte a legszörnyűbb kép, amit valaha látott, és amit próbált elfelejteni, az
apja, amint egy habzó szájú, görcsbe merevedett áldozat fölé hajol, akinek a
nyakából kiállnak a speciális fogók. A képnek el kell tűnnie, és erre csak
homeopátiás gyógyír létezik: kutyaharapás szőrével. Nála vannak a fogók,
és most már használni is tudja őket. Az emlékképei tökéletesek, pontosan
tudja, mit kell tennie. Amint megjelennek szeme előtt a képek, gyilkolnia
kell. Ez megnyugtatja: „mikor a képek történetté állnak össze”. A
gyilkosságok a villámhoz hasonló, keményen lecsapó képeket könnyebben
kezelhető történetté alakítják. De mint mondtam, Jalm, arról is szó van,
hogy készül a nagy, a döntő gyilkosságra. Az apjának meg kell halnia, a
saját módszereivel, és ez a kép, ez jelenik meg újra és újra a fiú szeme előtt.
Végre sikerül biztonságos búvóhelyet találnia Stockholm közelében, eljött
az idő. A levélből valószínűleg azt tudta meg, hogy az apja Stockholmban
van, és ami még fontosabb, megtudta a nevét is ‒ mert különben az egész
terv teljesen reménytelen lenne. A technikusok nemsokára elkészülnek az
egész elégetett levél elemzésével. Ha szerencsénk van, megtalálják ezt a
nevet. Szóval, szerez magának egy hamis útlevelet Edwin Reynolds néven,
és kimegy a newarki reptérre. Pechére a következő stockholmi járaton nincs
szabad hely. Ez önmagában még nem katasztrófa, de valahogy összeakad
Lars-Erik Hassellel. A reptéren talán újra kínozni kezdik a régi képek, és
erről esetleg az jut eszébe, hogy akár két legyet is üthet egy csapásra,
szerezhet egy jegyet, megszabadulhat a rémképektől, és békés repülőútja
lehet.
Elég kicsi az esélye, hogy elkapják, viszont megúszhat egy hatórás
poklot a levegőben. Hasselről valahogy kiderül, hogy Stockholmba utazik,
de még nem csekkolt be. Tehát elfoglalhatja a helyét. Hasselt a csomagjával
együtt valahogy becsalja a takarítófülkébe, majd elköveti szörnyű tettét.
Talán megint szexuális szolgáltatással állít csapdát. Megszerzi Hassel
jegyét, telefonon lemondja, majd újra telefonál, jegyet foglal Reynolds
néven, és szép kényelmesen elrepül Stockholmba. Nyilvánvalóan fogalma
sincs róla, hogy mennyire közel került ahhoz, hogy elkapja a svéd
rendőrség Arlandán. Csak kézipoggyásza van, egyszerűen átsétál az
útlevélellenőrzésen, taxiba ül, útközben valahol megáll, vásárol egy kis
élelmet, és azonnal a házhoz megy. De az a kábítószerkereskedő éppen ott
tartózkodik. Lamar Jennings viszont már rutinos gyilkos. Egy-egy pillantás
a pincében tárolt hullára elegendő a rémképek távoltartására, amíg
felkutatja az apját, és kiterveli, mi lenne a legjobb módja a
meggyilkolásának. Ami ezután következik, az már a maguk ügye.
Senkinek sem volt ellenvetése. Mindez így történhetett. Hjelm
gondolatai azért tovább cikáztak.
– Találtak pincét Wayne Jennings farmján?
Larner végignézett rajta. Szeretett volna pihenni egy kicsit hosszú
monológja után. De nem adatott meg neki.
– Igen, volt egy kisebb pince ‒ válaszolta. ‒ Egy átalakított pince, egy
idilli szoba kandallóval. Többször is ellenőriztük, nem ez volt a
gyilkosságok helyszíne.
– Ki lakik most ott?
– Ha jól emlékszem, eladhatatlanná vált, mert annyira felkapta a
média. A feleség halála után pusztulni hagyták. Tehát lakatlan.
– Van ott valami gardróbszekrény, gardróbhelyiség, amiről Lamar
mondani akar nekünk valamit? Egy árnyék az éjszakában, egy kabátujj, ami
miatt nem tud becsukódni egy ajtó, aztán a lépcső. Nem lehet, hogy van ott
még egy pince, egy titkos pince? A kentuckyi gyilkosságok történetének
ősforrása?
Larner elgondolkozott. Majd felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott:
– Bill, meddig tart még, míg elkészültök a levéllel? Oké. Elugrom
Kentuckyba. Addig Jerry tartja a frontot.
Letette a kagylót, és kérdőn nézett rájuk:
 – Nos, velem tartanak?
Louisville-be repültek, egy szemvillanás alatt ott voltak. A reptéren
várt rájuk egy FBI-helikopter, ami továbbvitte őket kelet felé. A távolban
hatalmas hegytömb tornyosult.
– A Cumberland-fennsík ‒ bökött arrafelé Larner.
A helikopter egy dohányföld szélén szállt le, Larnerrel és három FBI-
os izompacsirtával futottak keresztül rajta, ki az országútra. Számukra
ismeretlen, magas, lombos fákból álló liget árnyékában bújt meg az
elhagyatott tanya, körülötte a föld, akár egy sivatag. Több kilométeres
távolságban nem látszódott szomszéd.
Közelebb érve a farm valódi szellemkastélynak tűnt. Az elmúlt tizenöt
év megtette hatását. Egy háznak nyilvánvalóan jót tesz, ha laknak benne,
különben teljesen lepusztul. Wayne Jennings farmjával is ez történt. Igaz,
nem úgy tűnt, mintha valaha is jó passzban lett volna, de most a teljes
szétesettség állapotába jutott. A bejárati ajtó jócskán megvetemedett, az FBI
egyesített izomerejére volt szükség, hogy felfeszítsék, ami egyben azt is
eredményezte, hogy szilánkokra tört.
Beléptek az előszobába. A ház szigetelése már rég feladta. Mindent
vékony homokréteg borított. Minden egyes lépésüket kisebb homokvihar
követte. Átmentek a konyhán, a homokréteg alatt mosogatni való edények,
mintha az élet egy teljesen átlagos hétköznapon ért volna véget. Elhaladtak
a pincébe vezető lépcső előtt. Hjelm lenézett. Egy kis asztalon három
sörösdoboz. Mint három katona a homoksivatagban. Egy szobába jutottak,
ahol nem volt más, csak egy ágy. A falon elrongyolódott plakátok, Batman,
egy baseballcsapat. Az íróasztalon nyitott könyv. Mary Poppins. A párnán a
homokréteg alatt egy maci. Kerstin felemelte, egyik lába a párnán maradt.
Lefújta róla a port, és alaposan megnézte. Kerstin arca elárulta, hogy majd
megszakad a szíve.
Lamar szobájából a szülők szobájába mentek át. A Cumberland-
fennsík felé elnyúló hosszúkás ház legtávolabbi sarkában volt. Larner a
franciaágyra mutatott. Az egyik párna helyén hatalmas lyuk tátongott,
mozgásukra most is szállingózott néhány toll a homokkal kevert levegőben.
 – Itt talált rá Lamar az anyjára egy forró nyári napon ‒ mondta halkan.
‒ Sörétes puska. A feje teljesen szétroncsolódott.
Visszamentek a folyosóra, aztán be a következő szobába, egy
vendégszobába, melynek saját bejárata volt a terasz felől.
– Itt kell lennie ‒ jegyezte meg Larner.
Odalépett a gardrób ajtajához, és kinyitotta. Az összes FBI-os
egyszerre esett neki mindenféle mérőműszerekkel és szerszámokkal. A falat
mikrofonnal pásztázták végig.
– Itt ‒ szólalt meg végül az egyik. ‒ Üreg a fal mögött.
– Hát akkor keressék meg a nyitószerkezetet – válaszolta Larner, és
hátrébb húzódott. Keresni kezdtek, Larner pedig leült az ágyra a svédek
mellé.
– Talán letehetné már ezt végre ‒ szólalt meg hirtelen.
Kerstin az ölében pihenő macira bámult. Aztán letette az ágyra. A
leszakadt lába helyén támadt lyukból homok szivárgott, és végül csak az
aszott bőr maradt meg belőle. Kerstin felemelte.
– Ezt tesszük a gyermekeinkkel ‒ szögezte le.
– Én figyelmeztettem ‒ mondta Larner.
Sokáig tartott, majdnem egy negyedóráig, az intenzív, szakszerű
kutatás ellenére is. Végül találtak egy bonyolult szerkezetet egy csavarokkal
rögzített fémdarab mögött. Wayne Jennings nyilvánvalóan nem akarta, hogy
az úgynevezett halála után bárki is lemenjen oda. De a fia nyilvánvalóan
megtette ezt, és felhozta a speciális fogókat.
Vaskos fémajtó tárult eléjük bent a gardróbban. Hjelm lelki szemeivel
még azt a kabátujjat is látta, amely egy éjjel megakadt benne, és
akadályozta szabályos becsukódását. Eltávolodott, és a vendégszoba
ajtajába állt. Leguggolt, hogy egy tízéves gyerek szemszögét imitálja. Itt
állhatott Lamar, innen látta, hogy eltűnik egy árnyék a gardróbban, és
utánament. A vaskos fémajtó nem csukódott be rendesen.
Larner belépett a helyiségbe, és kinyitotta az ajtót. A szerkezet kissé
berozsdásodott, nyikorgott. Húsz évvel ezelőtt bizonyára nem tette.
Felkapcsolta nagyméretű elemlámpáját, és eltűnt. A többiek utána.
 Keskeny kőlépcső vezetett le fémkorláttal. Lábuk alatt csikorgott a
homok, ahogy haladtak lefelé.
A lépcső hosszú volt, meglepően hosszú. De végre csak lejutottak egy
masszív, rozsdás ajtóhoz. Larner ezt is kinyitotta, és körbevilágított a
zseblámpájával.
Rémisztő pincehelyiség volt, szűk, szinte megmagyarázhatatlanul
kicsi. Cementkocka a sivatag mélyében. Közepén súlyos fémszék, padlóba
erősített fémlemezekhez hegesztve. Karfájáról és lábairól bőrszíjak lógtak.
Még egy stabil asztalkát, talán gyalupadot láttak. Ez volt minden. Larner
kihúzott néhány fiókot. Mind üresen tátongott. Leült a vasszékre, a szoba
pedig megtelt emberekkel. Az utolsó FBI-os már be sem fért, megállt kinn a
lépcsőn.
– Ha ezek a falak mesélni tudnának ‒ kezdte Larner.
Hjelmnek egy pillanatig úgy tűnt, összekapcsolódik mindazzal a
szenvedéssel, amit a falak őriznek, egyszerre forró és jéghideg fuvallat
csapta meg. Szavakkal képtelen lett volna kifejezni az érzést.
Larner felállt, és összecsapta a kezét.
– Akkor tehát most mindenre kiterjedő bűnügyi helyszínelés
következik, persze semmi kétség afelől, hogy a kentuckyi gyilkos legtöbb
áldozatát itt érte a sokszor már áhított halál.
Egymás után visszamentek a pincéből a házba, egyre nehezebben
viselték a bezártságot.
Mi történhetett, amikor a tízéves Lamar belépett a kínzókamrába?
Hogyan reagált Wayne? Félholtra verte? Megfenyegette? Vagy megpróbálta
vigasztalni? Erre csak egyetlen ember adhatja meg a választ, maga Wayne
Jennings, és Paul Hjelm megfogadta, hogy megkérdezi tőle.
Mert egyre biztosabb volt benne, hogy ha apa és fia összetalálkoztak
Svédországban, abból az apa került ki győztesen. Másodszorra is megölte a
fiát.
Helikopterrel visszarepültek Louisville-be, és épp elértek egy New
York-i gépet. Az egész kiruccanás mindössze néhány órát vett igénybe.
Délután volt, hosszú, forró délután. Taxival mentek vissza az FBI
főhadiszállására. Jerry Schonbauer szokása szerint az íróasztalon ült,
kalimpált a lábával, és az előtte tornyosuló papírhalmazt bámulta. Mintha
mi sem történt volna.
Pedig történt.
– Pompás időzítés ‒ kezdte Schonbauer. ‒ Épp most kaptam meg a
bűntény helyszíni szemléjének előzetes anyagát. Többek között az elégetett
levél rekonstrukcióját. Ez az egyetlen, ami érdekes lehet, egyébként semmit
sem találtak. A lakás tökéletesen üres és tiszta. Tessék, mindenki kap egy
másolatot a levélből.
A dátumot is sikerült megállapítani. 1983. április 6. Majdnem egy
évvel Wayne Jennings megrendezett halála után. Egy levél, amit nem kellett
volna megírnia, valószínűleg nem is lett volna szabad megírnia. Hogy
mégis megtette, arra utalt, hogy rendelkezik emberi vonásokkal, amit Hjelm
igazából nem is szeretett volna észrevenni.
– Mikor lett öngyilkos a felesége? ‒ kérdezte inkább.
– Nyolcvanhárom nyarán ‒ érkezett a válasz. ‒ Ezek szerint eltartott
néhány hónapig, míg teljes mélységében megértette a helyzetet.
A boríték is ott volt az elégetett papírhalmazban. Egyértelműen
kiolvasható a stockholmi postai pecsét. A címzésben a farm címe szerepelt,
tehát elég biztos volt abban, hogy egy évvel a halála után már nem figyelik
az özvegy postáját.
Amit sikerült összerakni a maradványokból, az ekképp hangzott
(zárójelben a technikusok megjegyzései):
„Drága Mary Beth! Mint látod, nem haltam meg. Remélem, egyszer
meg tudom magyarázni [hiányzik, elégett] találkozunk egy másik életben.
Talán néhány év múlva l [hiányzik, elégett] miért kellett [hiányzik, elégett]
ni. Kénytelenek voltunk ezt a maszk [hiányzik, elégett] mélem tovább tudsz
élni, hogy már tudod és [hiányzik, elégett] uckyi Gyilkos én vagyok és
mégsem [hiányzik, elégett] most [hiányzik, kivágva] néven élek. Talán
Lamarnak is jobb nélkülem, nem mindig voltam [hiányzik, elégett] tétlenül
égesd el ezt a levelet, miután [hiányzik, elégett] A téged örökké szerető W”
– Lamar nem akarta, hogy megtudjuk az apja nevét ‒ jegyezte meg
Larner, mikor végigolvasta a levelet. ‒ A többiről meg talán pont azt akarta,
hogy tudjuk meg. Attól függ, mennyire vesszük komolyan ezt a rosszul
sikerült égetést. De a nevet semmiképp sem akarta kiadni. Kivágta, mielőtt
meggyújtotta a levelet.
– A szerető férj ‒ csúszott ki Kerstin száján a véleménye.
– És ez itt? Vajon hogy kell értelmezni, hogy a „kentuckyi gyilkos én
vagyok és mégsem”? Meg ez: „Kénytelenek voltunk ezt a maszkot
kitalálni.” Miért használ többes számot?
– Bérgyilkos volt valakinek a szolgálatában – válaszolta Larner. ‒ A
hetvenes évek végén hirtelen valamiért nagyon fontos lett, hogy sok embert
szóra bírjanak. Mérnököket, kutatókat, újságírókat. Meg egy sor más,
azonosítatlan személyt, feltehetően külföldieket. És előbányászták jól bevált
szakértőjüket, aki talán a vietnami háború óta pihent. És valamilyen
rejtélyes okból az egészet egy őrült ámokfutásának állították be. Így
született meg a sorozatgyilkos. És sorra születtek a követői.
A lehetséges válasz ott lebegett a levegőben. De senki sem merte
kimondani. Végül Hjelm csak megköszörülte a torkát:
– A CIA?
– Az ügynek ez a része ránk hárul ‒ sóhajtott egy nagyot Larner. ‒
Nem lesz könnyű.
Kerstin és Paul egymásra néztek. A jó öreg KGB-nyom nem is volt
olyan messze a megoldástól. Tehát nagypolitikáról van szó. Csakhogy az
áldozatok a KGB-ügynökök. Talán.
– A maguk helyében átnézném az 1983. évi bevándorlók listáját. Az
utolsó áldozat 1982 novemberében halt meg. A levelet 1983 áprilisában
írták Stockholmból. Talán megtalálják a kérelmezők sorában.
Az ajtón bekukkantott egy FBI-ügynök.
– Ray ‒ szólt be. ‒ Mrs. Stewartnak sikerült összehoznia egy
fantomképet.
Egy emberként pattantak fel, és követték. Most végre megláthatják,
hogy néz ki Lamar Jennings.

***

Jan-Olov Hultin felügyelő hitetlenkedve kérdezett vissza:

 – Kopj le? Tűnj el?
– Igen, ezt mondta ‒ bizonygatta Viggo Norlander.
A Karolinska kórházban feküdt. A sebet a nyakán hatalmas
szorítókötés fedte, és a komikus kórházi pizsamában fura látványt nyújtott.
Még mindig kábának érezte magát.
– Tehát svédül beszélt? ‒ próbált Hultin megerősítő kérdéseket
feltenni, és az újfent legyőzött hős fölé hajolt.
– Igen ‒ válaszolta Norlander álmos hangon.
– Másra nem emlékszel?
– Teljesen feketében volt. És símaszkban. Fikarcnyit sem remegett a
keze, ahogy rám fogta a pisztolyát. Csak akarattal lőhetett mellé. Aztán
elhajtott egy elég nagy autóval, lehet, hogy dzsip volt, talán barna.
– Ez egy őrült sorozatgyilkos, számtalan gyilkosság szárad a lelkén. És
már máskor is lőtt. Miért nem ölt meg téged?
– Köszönöm támogatásodat e nehéz órákban – sóhajtotta Norlander,
aztán engedett az altató hatásának.
Hultin felállt, majd átment a másik ágyhoz. Ott egy másik megvert hős
pihent. Két legizmosabb segítőtársát ugyanaz az ember ütötte ki. Nem volt
túl felemelő érzés.
Gunnar Nybergre sokkal több kötés jutott. Orrcsontja három helyen
eltört. Hihetetlennek tűnt számára, hogy egy ilyen kicsi csont egyáltalán
képes eltörni ennyi helyen. De leginkább a lelke sajgott. Mert tudta jól,
hogy bárhogy is próbálkozik, soha, de soha nem fogja tudni kiirtani leikéből
Benny Lundberg rémisztő látványát. Valószínűleg meghalni is úgy fog,
hogy ez tükröződik a retináján.
– És vele mi van? ‒ nyögte ki a kérdést.
Hultin sóhajtozva ült a vendégeknek fenntartott széken.
– Viggóval? Rendbe fog jönni.
– Nem Viggóval. Benny Lundberggel.
– Ja. Hát, a legfrissebb hírek szerint nincs valami jól. Él, és túl fogja
élni az egészet. De a hangszálai súlyosan megsérültek, és a nyaki
idegkötege egyetlen óriási gubanc. Lélegeztetőgépre kapcsolták. De a
legrosszabb, hogy rettenetesen sokkos állapotban van. A tettes szó szerint
elvette az eszét. Az emberi tűrőképesség határán túlra kergette, és kérdés,
hogy van-e visszaút.
Hultin hatalmas szőlőfürtöt helyezett Nyberg asztalkájára, és még
hozzáfűzte:
– Jó, ha tudod, hogy az mentette meg az életét, hogy ilyen tisztán
tudtál gondolkodni ebben a nehéz helyzetben. Ha elkezded ráncigálni a
fogókat, ott helyben meghal. Több mint egy órán át küzdött az a gégész,
akit te hívattál oda. A helyszínen kellett megműtenie. Jó, hogy te mentél be,
és nem Viggo. Most, hogy elkábult, megmondhatom neked.
Hultin elhallgatott. Belenézett Nyberg szemébe. Valami nagyon
megváltozott benne.
– Úgy egyébként minden rendben van veled? – kérdezte aggódva.
– Nem, semmi sincs rendben. Rettenetesen dühös vagyok. Elkapom
azt a rohadékot, ha beledöglök is.
Hultinban kavarogtak az érzelmek. Egyrészt remek, hogy Nyberg
végre kimászott az utóbbi időszak tespedtségéből és az örökös nyugdíj utáni
sóvárgásból, másrészt viszont egy dühöngő Nyberg nagy veszélyeket
hordoz magában. Végül csak annyit mondott:
– Gyere vissza, amilyen gyorsan csak tudsz. Szükség van rád.
– Már ma mennék, ha tudnék, de itt van ez a rohadt agyrázkódás.
– Igen, úgy tűnik, ragályos ‒ válaszolta Hultin közömbös hangon.
Rosszul látták, jutott eszébe Nybergnek is. Nem két tüdőgyulladás
keringett a levegőben gazdát keresve, hanem két agyrázkódás.
– Ha nem álltunk volna meg enni, akkor megmenthettük volna ‒
mondta ki keserűen.
Hultin csak nézte egy darabig, majd búcsút vett, és kilépett a végtelen
kórházi folyosóra. Mielőtt kiszaladt volna az esős éjszakába, kinyitotta
rendőrségi logóval ellátott esernyőjét, ami valamelyest megvédte a
vízözöntől a kórház kapujától a felturbózott Volvójáig tartó rövidke úton.
Ez a kocsi volt az egyetlen szolgálati luxus, amit engedélyezett magának.
A koromsötét éjszakában autózott, vezetésre tökéletesen alkalmatlan
állapotban, jöttek egymás után az utcák: Sankt Eriksgatan, Fleminggatan,
Polhemsgatan. Közben kétségbeesetten próbálta összekapcsolni a tényeket
a megérzéseivel. Summázva: komoly veszélyt jelentett a többi autóra nézve.
Szerencsére alig volt forgalom így az éjszaka közepén. Miért pont Benny
Lundberg? Vajon mit látott vagy hallott ez a biztonsági őr azon a bizonyos
éjszakán? Hiszen Hultin maga járt ott a helyszínelőkkel, beszélt vele,
minden teljesen normálisnak tűnt. De ezek szerint valami mégsem stimmel
azzal a betöréssel. Közvetlenül utána Lundberg szabadságot vett ki, most
meg félholtan találják a kentuckyi gyilkos áldozataként. És a gyilkos tud
svédül. Kiütött két testes, profi rendőrt, nem ölte meg Norlandert, pedig
több alkalommal is megtehette volna. Ha nem lett volna az a rengeteg
háttérinformáció, egyből levonná a következtetést: belsősről,
rendőrbűnözőről van szó.
Belépett a rendőrség sötét épületébe. Mindenütt csend honolt. A
megállás nélkül szakadó eső kopogása teljesen beleolvadt a
biztonságérzetet adó háttérzajba. Ha egyszer végre mégis eláll majd az eső,
mindenkinek óriási hiányérzete lesz, mintha zavar keletkezne az élet
normális menetében.
Felért az A-csoport folyosójára. Az egyik ajtó mögül mintha
világosság szűrődött volna ki. Rögtön megértette, kinek az ajtaja. Az ajtó
máris kivágódott, és Chavez ugrott ki a folyosóra. Rohanni kezdett a főnöke
felé.
– Most ugrik a majom a vízbe! ‒ ordította, mint egy izgatott hétéves
kölyök.
Jan-Olov Hultin most gondolkozni szeretett volna. Nem pedig
majmokat nézegetni. Látott ma már eleget. Mogorva öregúrnak érezte
magát. De hát az is vagyok, egy mogorva öregúr, villant át az agyán, így
aztán ellenkezés nélkül követte Chavezt.
Az íróasztal túloldalán, Hjelm székén egy másik öregúr üldögélt, egy
töpörödött bácsika, aki ránézésre a Földközi-tenger partjáról származott.
Arcát megvilágította az asztalon álló számítógépmonitor.
– Ez itt Kriszto Kavafisz ‒ mutatta be Chavez. ‒ A kulcsmásoló
lakatos. Volt egy megérzésem, és idehozattam. Ez meg itt Jan-Olov Hultin,
a főnököm.
– Örvendek ‒ emelkedett fel kissé székéről Kriszto Kavafisz.
 Hultin biccentett, majd csodálkozva nézett Chavezre, aki odaszökkent
a görög mellé.
– Váratlan ötletem támadt, amikor meghallottam, hogy John Doe
kulcsa nyitotta a gyilkosság helyszínéhez vezető ajtót ‒ kezdett bele
lelkesen mondandójába. ‒ Minden jel arra utal, hogy az az amerikai, aki
Edwin Reynolds néven érkezett Svédországba, így néz ki.
Chavez egy negyedfordulattal elfordította a képernyőt. Hultin
egyenesen a kentuckyi gyilkos szemébe bámult.
És ki volt az? John Doe, az azonosítatlan hulla.
Egy darabig egy szót sem szólt. Az ügy mozaikdarabkái kezdték
megtalálni a helyüket.
– Tehát két kentuckyi gyilkos van ‒ vonta le a következtetést.
– Már csak egy ‒ helyesbített Chavez.
Hultin elővette a telefonját, és bepötyögte az Amerikában tartózkodó
Hjelm számát. Foglaltat jelzett. Rendkívül furcsa. Ezt a számot ugyanis
kizárólag erre az esetre tartották fenn.

***

Lassan odaléptek, és Wilma Stewart reszketeg feje felett rápillantottak a

képernyőre.
– Igen, így nézett ki ‒ mondta az öreg hölgy elégedetten. ‒ Pontosan
így. Lamar Jennings.
Kerstin és Paul a kentuckyi gyilkos szemébe bámultak.
John Doe volt az, az azonosítatlan hulla.
Hjelm elővette a telefonját, és bepötyögte Hultin számát. Foglaltat
jelzett. Rendkívül furcsa. Ezt a számot ugyanis kizárólag erre az esetre
tartották fenn.

***

Hultin nem adta fel. Újrahívta Hjelmet. Most kicsengett.

– Hjelm ‒ szólt bele Hjelm az Atlanti-óceán túloldalán.
– John Doe a kentuckyi gyilkos ‒ közölte vele Hultin kurtán.
 – Az egyik ‒ válaszolta Hjelm ugyanolyan kurtán.
– Előttem van a fantomképe.
– Előttem is.
Hultin meghökkent, de folytatta:
– Az előbb már próbáltalak hívni.
– Én is.
Nehéz volt felfogni a helyzetet. Hultin tehát további részletekkel
szolgált.
– Norlander és Nyberg közel volt hozzá, hogy elkapja. A másikat. És
tud svédül.
– 1983 óta Svédországban él. Mennyire közel?
– Elég közel ahhoz, hogy elintézze őket, mindkettőjüket. A LinkCoop
raktárában. Viggóra ráfogta a fegyverét, de nem ölte meg. Rendőr?
– Hát, bizonyos értelemben. Igen. Erről majd később. Tehát még
szabadlábon van?
– Igen, de tényleg közel álltunk hozzá, hogy elkapjuk. Megvannak a
fogók. Meg egy félholt biztonsági őr.
– Benny Lundberg?
– Igen. Sohasem fog felépülni. Tudsz minderre magyarázatot?
– Két Jennings van, apa és fia. Az egyik elment Svédországba, hogy
megölje a másikat. De felcserélődtek a szerepek.
– Tehát valóban Wayne Jennings az… Ezek szerint él?
– Tizenöt éve él Svédországban. És a halottunk Lamar, a fia, most már
tudjuk. Ez megmagyarázza, hogy John Doe-t miért lőtte le, miért nem
kínozta halálra. Valószínűleg leselkedett az apjára, és meglátta, amikor Eric
Lindbergert kínozta. Ez egy rettenetes déjà vu érzést váltott ki belőle.
Wayne Jennings észrevette, és lelőtte. Valószínűleg nem is tudja, hogy a
saját fiát ölte meg.
– Tehát őt érte váratlanul a jogászok teremhoki-csapatának
felbukkanása.
– Igen. Összegezve: két külön tettessel állunk szemben a svéd
áldozatok esetében. Hassel és Gallano meggyilkolása Lamar műve, az
egyiket a repülőjegy, a másikat a ház miatt tette el láb alól. A gyilkosuk
tehát John Doe, azaz Lamar Jennings. Őt magát viszont Wayne ölte meg,
szintén a körülmények véletlen összjátéka miatt. De akkor még ott van
Lindberger. Az ő halála viszont már nem a véletlen műve. Wayne nem arról
híres, hogy véletlenszerűen öl. Ő egy vérbeli profi.
– Profi gyilkos és „bizonyos értelemben” rendőr. Utalásaidból
leginkább…
– Ki ne mondd, de igazad van.
– Rendben. Akkor most mindent be kell vetnünk. Egyébként úgy
hangzik, hogy ti talán már készen is vagytok ott. Haza tudtok jönni?
– Most?
– Ha lehet. Add át üdvözletemet Larnernek, és köszönd meg a
segítségét.
– Természetesen. Szia.
– Szia.
Hjelm letette. És csak bámulta a telefont. Majdnem elkapták. És pont
Norlander és Nyberg.
– Hallottál mindent? ‒ kérdezte Kerstintől, aki a készülék fölé hajolva
követte a beszélgetést.
– Igen. Tehát elutazott Svédországba, hogy megbosszulja a nullánál is
kevesebbet érő életét, ahogy azt írta is. Rendkívül alaposan előkészített
mindent, megtalálta az apját, követte, várta a megfelelő alkalmat, hogy
lecsaphasson rá. Akkor valami hiba csúszott a számításaiba, és
természetesen azonnal megölték. Másodszor is. És pont az apja. Aki még
csak nem is tudja, hogy a fiát gyilkolta meg. Ez aztán tényleg a sors
iróniája.
– Ne csak erre gondolj. Megyünk haza. Most. És elkapjuk.
Kerstin némán bólintott.
Átmentek Larnerhez, és elmagyarázták a helyzetet.
– Tehát megfenyegette? ‒ kérdezett vissza tompán. ‒ Rászegezte a
pisztolyát a kollégájukra, de nem lőtt? Minden ízében profi, ezt el kell
ismerni.
– Hát igen ‒ mondta Hjelm is. ‒ De elkapjuk.
 – Azt hiszem, kezdem elhinni. Belibbentek ide, mint valami vidéki
rokon, és néhány nap alatt megoldották az ügyet. Nagyon-nagyon öregnek
érzem magam, azt hiszem, berozsdásodtam. Ugyanakkor hatalmas terhet
vettek le a vállamról.
– Egy véletlenen múlt ‒ szabadkozott Hjelm. ‒ És valójában maga
oldotta meg az ügyet. A maga csökönyössége hajtotta el az országból. Hogy
Jennings megfeledkezett egy örök igazságról, az már egy másik dolog.
– És mi az az örök igazság?
– Rossz vér rossz vért szül.
 26

A következő nap reggelén meglepő módon mindenki jelen volt.

Tulajdonképpen Hultinon kívül mindössze két embernek kellett volna
megjelennie. Chaveznek és Söderstedtnek. De a jó öreg, rutinos
komikuspár, Jalm & Halm vörös szemmel közvetlenül a reptérről jött, és a
hátsó sorban egy másik frissen érkezett páros foglalt helyet: a mindenki
számára jól ismert, bekötött fejű N & N. Ennél sokkal több kellett volna
ahhoz, hogy Norlandert és Nyberget kihagyják a játékból.
Szemmel láthatólag Hultin sem alvással töltötte az éjszakát, de
szemüvege a helyén volt, és éles tekintete is.
– Sok minden történt. Már nem is a nyomát, hanem a büdös lábát
szagoljuk. Sikerült mindenkinek átfutnia az éjjel az Atlanti-óceán fölötti
légtérben folytatott telefonos konzultáció után összeállított anyagomat?
– Már több repülőúton sikerült megpiszkálnom a karfába beépített
telefonkészüléket, de ez volt az első alkalom, hogy használtam is ‒ közölte
Hjelm álmos hangon.
– Szóval, átfutottátok? ‒ ismételte meg kérdését Hultin.
Mindenki valami bólogatásszerű fejmozdulatot tett, bár némelyiküknél
nehéz volt felismerni.
– Akkor tudjátok, mik a fő feladataink. A nyitott kérdések tehát: 1.
Miért pont a LinkCoop raktárait használta? Mert bizonyára rendszeresen
ment oda, különben nem másolta volna le a fia a kulcsot. 2. Miért kínozta
meg Benny Lundberg biztonsági őrt? 3. Mi lehet az összefüggés a
LinkCoopnál történt sikertelen betörés, illetve az azonos időben onnan
tízajtónyira elkövetett kettős gyilkosság, Eric Lindberger és Lamar Jennings
megölése között? 4. Miért ölte meg Eric Lindbergert? 5. Köze lehet ennek a
férfi arab kapcsolataihoz? 6. Vajon Justine Lindberger is veszélyben van? A
biztonság kedvéért védőőrizet alá helyezzük. 7. Megtalálható Wayne
Jennings az 1983. évi bevándorlók jegyzékében? 8. És végül a nehéz és
kínos kérdés: vajon a CIA embere Wayne Jennings?
– Miért nem választjuk a hivatalos utat ‒ szólt közbe Arto Söderstedt
‒, és kérdezzük meg egyenesen a CIA-t?
– Akkor biztosak is lehetnénk benne, hogy rejtélyes módon azonnal
eltűnne ‒ vágta rá Chavez Hultin összefoglalójával hadonászva. ‒ Mert hát
az is lehet, hogy a katonai hírszerzéshez tartozik, vagy akármilyen más
szervezet fogadta fel, esetleg az ellenséges oldal, vagy a maffia, vagy
valamelyik kábítószeres szervezet, vagy valamilyen kétes felszabadító
mozgalom.
– Egyetértek ‒ vágta rá teljesen váratlanul Hultin. ‒ Túlságosan korai
lenne még a CIA-t tartani a fő nyomozási vonalnak. Valami más, ami
általános érdeklődésre tarthat számot? Semmi? Akkor következzék a
leosztás. Arto folytatja a Lindberger-nyomot, Jorge a Volvót, Viggo és
Gunnar ma benn maradnak, tietek a bevándorlási vonal, Paul elmegy
szaglászni a Szabadkikötőbe, Kerstinnek jut Benny Lundberg. Mi újság
Lindbergerrel, Arto?
– Eric Lindberger egy halom feljegyzést hagyott maga után, ezt mind
átnéztem. Semmi különöset nem találtam. De a naptárában volt egy nagyon
furcsa bejegyzés: egy előjegyzett találkozó a halála estéjére. Az időpont a
gyilkosság előttre esett. Amit biztosan tudunk, hogy a holttestét hajnali fél
háromkor igyekezett Wayne Jennings betuszkolni egy Volvóba a
Szabadkikötő területén. Előző este tíz órára volt bejegyezve egy találkozó:
„Riche bárja”. Sajnos csak ennyit írt. Tegnap délután lenn voltam a bárban
egy táncra. Nincs állandó személyzet, nehezen találtam valakit, aki aznap
este tízkor ott volt. Végül sikerült ráakadnom egy bárpultosra, Luigi
Engbrandtra. Erejét megfeszítve igyekezett visszaemlékezni arra az estére,
de ez egy elég felkapott bár. Talán sikerült felidéznie Lindbergert, és ha
tényleg ő volt, akkor jó ideig ott ücsörgött, és várt valakire. Viszont nem
tudott visszaemlékezni arra, hogy egyáltalán jött-e hozzá valaki.
Ellenőriztem Eric bankszámláját is. Komoly, de azért nem kivételesen nagy
összeg, amit maga után hagyott. Összesen hatszázezer svéd korona. Ma
elmegyek Justinéhez.
 – Miért pont hozzá? ‒ kérdezte Norlander. ‒ Hagyd már békén.
– Megérzés ‒ válaszolta Söderstedt. ‒ Az a nagy lakás, hogy együtt
dolgoztak, furcsaságok, amiket az első találkozásunkkor mondott. Meg
aztán az ő naptárában is találtam különleges bejegyzéseket, amikről
szeretném megkérdezni a véleményét.
– Oké ‒ hagyta rá Hultin. ‒ Jorge, jutottál valamire az autókkal?
– Az autók ‒ grimaszolt Chavez. ‒ Egy egész hadsereget
mozgósítottam. Lassan a végére is érünk. Úgy látszik, főleg tökéletesen
átlagos átlagsvédek a Volvo-tulajdonosok. Ráadásul az eddig ellenőrzött
kocsik közül egyetlenegyet sem adtak kölcsön vagy loptak el a gyilkosság
éjszakáján. Stefan Helge Larsson kisstílű bűnöző, akinek a kocsija eltűnt,
meg ő maga is, aztán egy hónap elteltével előkerült, csak kiruccant
Amszterdamba. A dalshammari rendőrség ‒ a jó ég tudja, hol van ‒
kapcsolta le az E4-esen, idézem, „különösen erős kábítószeres
befolyásoltság állapotában”. Vagyis szembement a forgalommal az
autópályán. Most egy olyan kocsira koncentrálok, ami egy nem létező cég
nevén van regisztrálva. Ezt akarom ma ellenőrizni.
– A többi ugyebár már ellenőrizve ‒ zárta le a témát Hultin. ‒ Akkor
tehát kezdjük. El kell kapnunk. Leginkább tegnap, ahogy a stresszes
üzletemberek szokták mondani.
– És mi lesz a médiával? ‒ kérdezte az amerikai svéd Kerstin Holm.
– Folytatódik a boszorkányüldözés ‒ vágta rá Hultin. ‒ Jelentősen
megnövekedett a lakat- és fegyvervásárlás, valamint az őrzőkutyák iránti
igény. És persze tálcán követelik a felelősök fejét. Elsősorban az enyémet.
Meg Mörnerét. Ő most főállásban pánikol. Akarjátok, hogy lehívjam, hogy
egy kis szíverősítő beszédet tartson nektek?
Bűzbombával sem érhettem volna el nagyobb hatást, állapította meg,
mikor egy másodperc múlva már egy tökéletesen üres főhadiszálláson
pillantott végig.

***
Arto Söderstedt első dolga volt, hogy felhívja Justine Lindbergert. Az
özvegy otthon volt. Hangja meglepően friss és üde.
– Justine ‒ vette fel a telefont.
– Söderstedt vagyok, a rendőrségtől.
– Aha.
– Megengedné, hogy rápillantsak az előjegyzési naptárára?
– A mimre?
– A naptárára.
– Ja, a filofaxra? Az benn van a külügyben. De nem értem, mi köze
van ennek bármihez.
– Szívesen elmegyek érte, ha ez önnek nehézséget okoz.
– Nem, köszönöm, nem, nem akarom, hogy a rendőrség turkáljon az
íróasztalomon. Majd ideküldetem. Aztán idejöhet maga is, és vethet rá egy
pillantást.
– Most azonnal?
– Még csak tíz perccel múlt kilenc, most keltem. Mondjuk, tizenegy
óra megfelel?
– Remek, akkor jövök.
Hogy legyen ideje kisebb változtatásokra, gondolta álnok módon
Söderstedt.
Következő lépés. A bank. Ugyanaz a bank, mint a férjéé. Ugyanaz a
banki ügyintéző. Már hívta is.
– Szép jó napot, Söderstedt vagyok ‒ énekelte a kagylóba.
– Kicsoda?
– Rendőrség. Tegnap készséggel megengedte, hogy ránézzek az
elhunyt Eric Lindberger számlájára. Ma a felesége, Justine számlájára kéne
rápillantanom.
– Ez már nem ugyanaz. Sajnálom, de nem lehetséges.
– Dehogynem ‒ folytatta Söderstedt kenetteljes hangon. ‒
Választhatnám a hivatalos utat is, de nincs rá időm. És ha kiderül, hogy
akadályt gördített a modern kori Svédország legfontosabb gyilkossági
nyomozása elé, akkor nem hiszem, hogy nagyon boldog lesz majd a főnöke.
A vonal túloldalán egy ideig csend volt.
 – Átfaxolom önnek ‒ mondta végül a banki ügyintéző.
– Ugyanarra a számra, mint tegnap ‒ fuvolázta Söderstedt. ‒ Hálás
köszönetem.
Letette a kagylót, és dobolni kezdett a faxgép tetején. Abból szép
lassan kígyózott kifelé a számokkal teli papírtekercs. Időközben felhívta a
lakásszövetkezetet, és megtudakolta a tulajdonviszonyokat. Felhívta a
központi autónyilvántartást, az adóhivatalt, a hajónyilvántartó hivatalt, a
Külügyminisztériumot, az ingatlannyilvántartást. Végül kirendelt Justine
Lindberger védőőrizetére két rendőrt.
– Tizenegykor velem tartanak ‒ közölte velük. ‒ És attól a pillanattól
fogva egy percre sem tévesztik szem elől.
Tánclépésekkel kilibbent az ajtón, végig a folyosón.
Percre pontosan tizenegy órakor becsöngetett a Riddargatan
kaputelefonján. Egy perccel később Justine Lindberger nappalijának
kanapéján ült.
– Nagyon szép lakás ‒ kezdte.
– Itt a filofaxom ‒ engedte el füle mellett Justine a megjegyzést, és
átnyújtotta a naptárát. Söderstedt rezzenéstelen arccal futotta át, de agya
eszeveszetten dolgozott. A nő korábban a Külügy-ben lemásolt naptárában
hét, részben ismétlődő nagybetűs bejegyzés volt. Minden második hétfőn
10 órakor G, vasárnap négy órakor SZ, változó napon és időpontban
esténként egy S bukkant fel, minden kedden, de különböző időpontokban
Bro, szeptember hetedikén 13.30-kor PPP, augusztus tizennegyedikén egész
nap ÚJ, valamint szeptember huszonnyolcadikán 19.30-kor OT. Fejében
szépen ott sorakoztak az információk, és igyekezett bugyuta kifejezést
ölteni, míg végigküzdötte magát az előjegyzési naptár „hivatalos”
változatán.
– Mit jelent a G? És az SZ?
Justine szemmel láthatólag nem örült a kérdéseknek.
– A G manikűrt jelent, a manikűrösöm neve Gunilla. Az SZ a
szüleimet jelenti, minden vasárnap négy órakor családi ebéd. Nagy a
családom – fűzte még hozzá.
– És a PPP? Meg az ÚJ? Hogy tudja megjegyezni ezt a sok rövidítést?
 – A PPP, az hetedikén volt, egy ebéd a barátnőimmel, Paula, Petronella
és Priscilla, hogy pontos legyek. Az ÚJ egy továbbképzés a külügyben,
külügyi újságírói felkészítés. De abbahagyná végre?
– És az OT? ‒ folytatta Söderstedt csökönyösen a kérdezősködést.
– Osztálytalálkozó ‒ érkezett a válasz. ‒ A gimnáziumi
osztálytársaimmal találkozom.
– És az S és a Bro? ‒ folytatta Söderstedt a kérdezősködést pontosan
ugyanabban a hangnemben.
Justinét mintha villámcsapás érte volna.
– Nincs is itt ilyen ‒ válaszolta, és igyekezett nyugodt maradni.
Söderstedt egy elegáns mozdulattal odanyújtotta neki a naptárat.
– S váltakozó időpontokban, Bro minden kedden, de más-más
időpontban ‒ fűzte hozzá egy sejtelmes mosollyal.
– Maga félrebeszél ‒ próbálkozott a nő.
– Golyóstollal volt bejegyezve, tehát el kellett mennie új lapokat venni
a filofaxtömbjébe, vagy akár egy egész naptárat, hogy kicserélhesse az S-t
és Brót tartalmazó oldalakat. Tehát mit jelent az S és a Bro?
– Nem volt joga hozzá, hogy az irataim között turkáljon ‒ mondta a nő
sírásra görbülő szájjal. – Épp most vesztettem el a férjemet.
– Sajnálom, de mindenhez jogom van. Ez a valaha volt legjelentősebb
gyilkossági ügy. Na, válaszoljon szépen a kérdéseimre.
Justine lehunyta a szemét. És hallgatott.
Erre Söderstedt halk hangon nekikezdett:
– Ez a lakás a maga nevén van. Két éve vette, a kilencmillió-
kétszázezer koronás vételárat készpénzben fizette ki. Van egy kétmilliót érő
lakása Párizsban is, egy nyaralója Dalarö szigetén hatmillió-kétszázezerért,
két autója összesen hétszázezerért, bankbetéteinek összesített
készpénzértéke tizennyolcmillió-háromszázezer korona. Maga még csak
huszonnyolc éves és a külügyminisztériumi fizetése havi harmincegyezer
korona. Természetesen ehhez jön még jelentős kiküldetési díj is, ha éppen
külföldön tartózkodik. De ez meg sem közelíti a felsorolt összegeket. Tud
erre valami magyarázatot adni? És hogyan magyarázta ezt meg Ericnek?
Justine felnézett, vörös szemmel, de nem sírt, még nem.
 – Eric egyszerűen elfogadta. Nem kérdezett semmit. Azt mondtam
neki, hogy gazdag a családom, ezzel meg is elégedett. Magának is meg
kéne elégednie ezzel. Ő mindennel elégedett volt, ami egy kis örömet adott
neki az életben. Jól befektetett pénzek. Kamatozó pénzek. Ha valakinek van
egy kis vagyona, az már magától is gyarapodik. Ebben az országban a pénz
hozza a pénzt. Ezt még a magafajtának is el kell fogadnia.
– Én nem fogadom el ‒ mondta Söderstedt, hangnemén mit sem
változtatva.
– Pedig jobban tenné, ha elfogadná! ‒ ordított Justine.
– Mit jelent az S és a Bro? ‒ kérdezte újra.
– A Bro egyszerűen Bro. Minden kedden találkozom egy Herman nevű
férfival a Bróban. Szeretkezünk. Most elégedett?
– Ezzel Ericnek is örömet okozott?
– Hagyja már abba! ‒ kiáltotta Justine magánkívül. ‒ Nem gondolja,
hogy maga nélkül is rossz a lelkiismeretem? Tudta, hogy mit csinálok, és
elfogadta.
– És az S?
A nő vad tekintettel bámult rá. Szinte védekezőén összekuporodott.
Söderstedt kissé megrémült, hogy talán túl keményen bánik vele.
– Olyankor futok egyet ‒ mondta ki végül megkönnyebbülten. ‒ Ez a
heti tervem. Olyan sokat dolgozom, hogy ezt is be kell terveznem, tehát
bejegyzem a naptáramba.
– S, mint futás?
– S, mint stretching. Hosszabb ideig tart a nyújtás, mint maga a futás.
Söderstedt mosolyogva pillantott rá.
– Szóval azt akarja elhitetni velem, hogy a naptárában kell számon
tartania, mikor fut egy kört?
– Igen.
– És az a sok pénz?
– Eredményes tőzsdézés. Hála istennek újra lehet pénzt keresni
Svédországban.
– És semmi, de semmi köze valamiféle zűrös arab ügyhöz?
– Semmi.
 – Remek. Negyedórája az Országos Bűnüldözés huszonnégy órás
védőőrizete alatt áll. Megítélésünk szerint veszélyben forog az élete.
Justine gyilkos pillantásokat vetett a ravasz finnországi svédre.
– Védőőrizet vagy őrizet? ‒ kérdezett vissza hidegvérrel.
– Döntse el maga ‒ válaszolta Arto Söderstedt, és elbúcsúzott.
Kicsit jobban is mehetett volna, de azért mégis elégedett volt magával.

***

Jorge Chavez nem törődött a több száz autóval, és most már csak
egyetleneggyel foglalkozott. Persze a megérzésein kívül semmi sem
indokolta, hogy így tegyen. A nem létező cég a Zabpehely Cukrászda névre
hallgatott, és mivel nagyon ártalmatlannak hangzott, remek harci terepnek
tünt. Az iratok szerint Sundbybergben, a Fredsgatanon kellett lennie, de ott
semmiféle zabpehely nem leledzett, mindössze egy teljesen átlagos,
unalmas Konsum élelmiszerbolt.
Átrágta magát a Cégnyilvántartási Hivatal jegyzékén, és végül sikerült
rábukkannia egy Sten-Erik Bylund nevű személyre, aki 1955-ben
jegyeztette be ezt a céget Solna, Råsundavägen címen. Az Országos
Társadalombiztosítási Intézet adatai szerint a cég már rég nem létezett, és
Chavez kénytelen volt egy teljesen kézi nyilvántartást igénybe venni, azaz
csődiratok tömegében lapozgatni. Végül csak megtalálta, amit keresett, a
Zabpehely Cukrászda 1986-ban ment csődbe. A Volvót viszont, aminek B-
vel kezdődik a rendszáma, 1989-ben regisztrálták a cég nevén, tehát három
évvel azután, hogy a cég kilehelte a lelkét. És mind a mai napig a
gyakorlatilag nem létező cég szerepel az autó tulajdonosaként. A
gépjárműadót és a kötelező biztosítást rendszeresen fizetik, de a pénz nem a
Zabpehely Cukrászdától érkezik.
Talált egy Sten-Erik Bylund nevű egyént, aki jelenleg Rissnében lakik.
Elment hozzá, anélkül hogy túl sokáig gondolkodott volna, és azonnal
szembesíteni akarta a tényekkel, de sajnos nem vált be a terve, mert a cím
egy elfekvő volt, és Bylund súlyosan szenilis, kilencvenhárom éves
öregúrnak bizonyult. De Chavez nem adta fel. Letelepedett a tízóraiját
fogyasztó aggal szemben, és türelmesen végignézte, ahogy szája helyett a
hónaljába dugja a banánt, és az áfonyalevest végigfolyatja a homlokán. De
azért egyre inkább megerősödött benne a gyanú, hogy ez mégsem igazán
lehet egy CIA-nyom.
– Miért regisztráltatta a Volvo kombiját a Zabpehely Cukrászda nevén
három évvel azután, hogy a cég csődbe ment? Ki rendezi a számlákat? És
hol az autó?
Sten-Erik Bylund sejtelmesen előrehajolt, mintha egy államtitkot
akarna megosztani vele.
– Ádám nővérkének falába van ‒ suttogta. ‒ És az én apám egy
nagyon szigorú nő volt, s nemigen bánta, ha futtában meghágták.
– Futtában? ‒ kérdezett vissza Chavez lelkesen. ‒ Ez valami kód?
– Bizony, bizony. Minden jöttmentnek odatartotta a farát. Lina
nővérnek csodálatos keblei vannak.
Bár Chavez nehezen mondott le róla, hogy remek terve szerint
haladjon, egy idő után csak kezdett számára gyanússá válni a helyzet, főleg
amikor Bylund hirtelen felpattant, és egy öreg hölgynek mutogatni kezdte a
farkát, az meg csak unottan ásított egyet.
– Bezzeg az én Alfonsom ‒ fordult inkább az asztalszomszédjához. ‒
Azon aztán volt mit nézni, volt bizony. Szinte egy marhasült himbálódzott a
lába között. De sajnos leginkább csak himbálódzott.
– Hát kedvesem ‒ vette át a szót az asztalszomszéd. ‒ Mikor egyszer
az én drága Olivéremmel a sötétben hancúroztunk, és odanyújtotta nekem,
azt találtam mondani: köszönöm, most nincs kedvem rágyújtani. De azért
órákon át tudott gyömöszölni, hogy a végén egész elzsibbadtam, ugye érted,
kedveském? Pedig nekem is elég nagy volt, ha érted, mire gondolok.
Chavez ásított egy nagyot, és kénytelen volt visszavonulót fújni.
Távoztában még hallotta, hogy összesúgnak mögötte a hölgyek:
– Nem ez volt az új orvos, kedveském? Biztos Libanonból jött. Ott a
trópusokon azt tartják, hogy minél kisebb valaki, annál nagyobb a farka.
– Szerintem ez Olivér volt. Néha meglátogat. Ahhoz képest, hogy
halott, egész jó feszes még a feneke.
 ***

Paul Hjelm vacogott. Az elmúlt huszonnégy órában számtalan határvonalat

átlépett, de mindezek közül az időjárásváltozás volt a legszörnyűbb. A
rendőrség logójával ellátott esernyő alatt cidrizve nézte a végeláthatatlan
esőfüggönyben elmosódó LinkCoop-raktárakat a távolban. Most értette
meg, miért beszélt Nyberg elfektetett felhőkarcolókról. Egy belvárosi
felhőkarcoló Tabyben és a Szabadkikötő lepukkant felhőkarcolója. És
mindkettő orra bukott.
Rendőrigazolványát magasra tartva elhaladt az őrház előtt, és jobbra
indult a rámpával ellátott épület előtt. A pokolnak számtalan
megnyilvánulási formája létezik. Járt már crackházban Harlemben, Lamar
Jennings sivár lakásában, kínzókamrában Kentuckyban: mind más és mégis
egyforma. Most meg ez itt. Semmitmondó, szürke raktárépület a
Szabadkikötőben, hosszú évek óta egyetlen változtatást eszközöltek rajta,
felszerelték a cég loógóját, ami a szivárvány minden színében pompázott.
Itt járta meg Eric Lindberger, Benny Lundberg és Lamar Jennings külön-
külön a maga poklát.
Bekukkantott a kék-fehér szalagok mögé, melyekkel a hosszú
raktárépület jobb oldali utolsó ajtaját elkerítették. De az esőfüggöny mögött
csak annyit látott, hogy bűnügyi helyszínelők járkálnak fel-alá különböző
eszközökkel a kezükben. Még egy lépést tett előre, és egy lépcsőlejáratnál
találta magát. Lepillantva döbbenten látta, hogy a helyiség kísértetiesen
hasonlít Wayne Jennings kentuckyi kínzókamrájához. A betonpadlóhoz
rögzített vasszék a helyiség közepén szinte egy az egyben ugyanaz, nem is
szólva a betonfalakról és az egy szál dróton csüngő izzóról.
– Hogy halad a munka? ‒ kiáltott le a helyszínelőknek.
– Egész jól ‒ kiabált vissza egyikük. ‒ Itt sok a szerves anyag.
Feltételezhetően az áldozaté. De mivel a gyilkosnak nem volt rá alkalma,
hogy eltakarítson maga után, lehet, hogy szerencsével járunk.
Ahogy a beeső fény megvilágította a helyiséget, egészen
ártalmatlannak tűnt. Mintha lefegyverezték volna. Tehát itt került sor a
végső találkozóra. Ide hatolt be Lamar Jennings a lenyomat alapján készült
kulccsal. Elbújt a dobozok mögött, és várta az apját. Ez tűnik a
legvalószínűbbnek. Wayne Jennings megérkezett Eric Lindbergerrel, lehet,
hogy beszélgettek, de lehet, hogy a férfi már akkor eszméletlen volt.
Ráültette a székre, lekötözte, majd elővette a fogókat, és nekilátott a
munkának. Hogy szemtől szemben állt az ördögi apával, akiről Lamar
tizenöt éven át azt hitte, hogy halott, és hogy szembesült azzal a tettel, ami
belső képei közül leginkább gyötörte, ez már túl sok volt, nem tudott
higgadt maradni, és valahogy elárulta magát. Wayne meghallotta, előkapta a
pisztolyát, és azonnal végzett vele.
Tehát tulajdonképp nem is igen lehet arról beszélni, hogy
megmérkőztek. Wayne villámgyorsan kiiktatta, nem volt ideje gondolkodni.
Mint amikor fűnyírás közben az ember agyoncsap egy szúnyogot, ami a
karjára szállt, meg sem áll közben. Stílusos vég.
Hjelm belépett a fogadótérbe a hatalmas, groteszk LinkCoop logó
alatt. Az információs pultnál cserzett bőrű, negyvenöt év körüli asszony ült
kék kezeslábasban, mert nyilvánvalóan ő volt egyben a raktáros is.
– Miféle raktár az az utolsó helyiség? ‒ kérdezte Hjelm.
– Tartalék raktár ‒ válaszolta a nő fel sem nézve. Ma már nyilván
sokadszor válaszolt ugyanerre a kérdésre. ‒ Ami azt jelenti, hogy üresen áll.
Ha nagyobb szállítmány érkezik, akkor annak is van helyünk. Több ilyen
helyiségünk is van.
– Szokott valaki ott tartózkodni?
– Egy raktárhelyiségben nem szokás tartózkodni ‒ oktatta ki az
asszony. ‒ Ott árut szokás tartani.
Hjelm feltett néhány kérdést egyik-másik rakodómunkásnak. Senki
sem tudott semmit, senki sem értett semmit. Betörés, igen, volt már néhány,
de gyilkosság, ez teljes őrület.
Hjelm megunta a kérdezősködést, és hazament.
Haza a rendőrségre.

***
Kerstin Holm ebben a pillanatban nemigen érezte magát alkalmasnak arra,
hogy komoly, sok energiát felemésztő beszélgetést folytasson, például
Benny Lundberg szüleivel. Még mindig nem heverte ki a jet laget, ráadásul
igen stresszes munkahéten volt túl. Legszívesebben aludni szeretett volna.
Ehelyett egy sokkos állapotban lévő házaspár kis lakásában ült
Bagarmossen városrészben, a szülők gyászoltak, és személyesen őt okolták
a történtekért.
– Már a rendőrségben sem bízhat az ember ‒ hajtogatta az apa, aki
ugyan megpróbálta tartani magát, de minden egyes szava mély
szomorúságról tanúskodott. ‒ Jobb volna, ha a bűnüldözéssel
foglalkoznának, nem pedig pozitív diszkriminációval és más szarságokkal.
Akkor most nem feküdne ott a fiunk, mint valami rohadt csomag. Az lenne
a legjobb, ha valaki kegyelemből véget vetne a szenvedéseinek. És minden
második rohadt zsaru nő. Én csak egy elhízott, öreg iskolai portás vagyok,
de könnyűszerrel leráznék magamról tíz rendőrmacát, és simán
elmenekülnék, higgye el nekem.
– Elhiszem ‒ válaszolta a rendőrmaca, és megpróbált továbblépni.
– Hagyjuk a férfiakra, ami a férfiaké, és a nőkre, ami a nőké, a kurva
életbe.
– De a maga fiát egy férfi bántalmazta, nem egy nő.
– Ez is az ördög műve ‒ ordította az apa elveszítve a fonalat. ‒ Egy
férfi otthona egyben a vára is. Már semmi sem a régi.
– Abbahagyná végre? ‒ Kerstin kénytelen volt ráförmedni. ‒ Üljön le!
A termetes férfi ijedten bámult rá, a mondat közepén elnémult, és leült,
mint egy rosszcsont kisdiák, akit épp most utasítottak rendre. Kerstin
folytatta:
– Szívből és mélységesen együtt érzek magukkal a gyászukban, de
amire a fiuknak most a legnagyobb szüksége van, az a maguk segítsége,
nem pedig egy kegyelemdöfés.
– Lasse sosem tenne ilyet ‒ szipogott a töpörödött anya. ‒ Csak
olyan…
– Tudom ‒ szakította félbe Kerstin. ‒ Semmi baj, csak őrizzék meg a
nyugalmukat, és próbáljanak válaszolni a kérdéseimre. Benny ugye itthon
lakott. Augusztusban volt szabadságon. Meg tudják mondani, miért vett ki
szinte rögtön utána újra szabadságot?
Az apa mozdulatlanul ült. Az anya remegett, de válaszolt:
– Augusztusban néhány régi katonatársával Krétára utazott. Nem
tervezett újabb szabadságot. De mostanában elég keveset beszélt velünk.
– Nem mondott arról semmit, hogy miért nem ment be dolgozni?
– Azt mondta, hogy extra szabadnapokat kapott. Csak ennyit mondott.
Jutalomként.
– Jutalomként? Miért?
– Azt nem mondta.
– Milyen volt az utóbbi napokban?
– Boldog. Jókedvű. Olyan jókedvű, mint már nagyon rég nem. Olyan
várakozó. Mintha nyert volna a lottón.
– Mondott erről valamit?
– Nem. Semmit. Nem is kérdeztük. Kicsit nyugtalankodtam, hogy
valami zűrös dolog van a háttérben, éppen most, amikor végre lett rendes
munkája.
– Korábban csinált valami zűröset?
– Nem.
– Azért vagyok itt, hogy elkapjam a ‒ majdnem azt mondta, a
gyilkosát ‒ kínzóját, nem azért, hogy őt ültessem le. Mondja csak el.
– Bőrfejű volt. Régen. Aztán a haditengerészetnél szolgált, és ott szinte
újjászületett. Szeretett volna hivatásos katona lenni, és a rendőrtiszti
főiskolára is jelentkezett, de gyenge volt a bizonyítványa. Aztán kapta ezt
az állást mint biztonsági őr. Úgy örültünk neki.
– Büntetett előéletű? ‒ tette fel a következő kérdést Kerstin, és szidta a
hanyagságát, hiszen ezt a kérdést nem lenne szabad feltennie, előre kellett
volna tudnia. Nem csinálhatta volna ezt valaki más, aki jobban otthon van
az ügyben, mondjuk Cunnar Nyberg, aki amúgy is annyira vágyott rá, hogy
terepen dolgozzon? Hiszen épphogy csak megérkezett Amerikából.
Átkozott vénember, gondolta, természetesen Hultinnak címezve.
– Bántalmazásért néhányszor elítélték, még tinédzser korában ‒
vallotta be az anya zavartan. ‒ De csak niggereket bántott ‒ fűzte hozzá
gyorsan.
Magasságos ég, gondolta Kerstin. Hangosan csak ennyit mondott:
– Azóta semmi?
– Semmi.
– Rendben. És mit tud mondani a tegnapi napról?
– Nagyon feszült volt. Bezárkózott a szobájába, és nagyon sokáig
telefonált.
– Nem hallotta véletlenül, hogy miről beszél?
– Mit gondol, hogy kihallgatom a saját fiamat?
Igen, gondolta Kerstin. De azért azt válaszolta:
– Nem, természetesen nem. De azért előfordulhat, hogy véletlenül hall
valamit az ember.
– Nem, nem fordulhat elő.
Nehogy most ő is elkezdje, gondolta Kerstin, és felsóhajtott.
Reménykedett benne, hogy képes csak gondolatban sóhajtani.
– Hát akkor elnézést ‒ válaszolta csüggedten. ‒ És aztán mi történt?
– Öt óra körül elment itthonról. Nem mondta, hová megy. De
egyszerre tűnt idegesnek és boldognak. Mintha egy óriási nyereményt ment
volna átvenni.
– És semmi olyasmit nem mondott, amiből következtetni lehet arra,
hogy hová készült, mit akart csinálni?
– Csak annyit mondott: mutter, nemsokára elköltözhettek innen.
– Elmozdított azóta valamit a szobájában?
– Egész éjjel az ágya mellett ültünk a kórházban. Nem, semmit sem
mozdítottam el.
– Benézhetek?
Az anya odavezette egy szobához, ami első látásra egy kisfiú
lakhelyének tűnt. A szoba ajtaját például szakadozó, ősrégi
rágógumismatricák borították.
De belülről egészen másképp nézett ki. Megköszönte az anyának, hogy
odavezette, majd becsukta az ajtót az orra előtt. A szoba két falát hatalmas
svéd zászló takarta, az ágy mögötti sarokban félbehajtva. Részben a zászló
mögé rejtve különböző táblák. Nem látszottak jól, de Kerstin számára
nagyon ismerősnek tűnt mindegyik körül a fekete-arany-piros csíkos keret,
minden valószínűség szerint miniatűr náci zászlók lehettek. Átlapozta a
CD-lemezeket. A legtöbb heavy metál volt, de skinhead zenekarok albumai
is felbukkantak. Benny Lundberg nem szakított teljesen a múltjával, az
biztos.
Odament az éjjeliszekrényen álló telefonhoz, és keresgélni kezdett,
hátha van ott valahol egy telefonnotesz. Végül a padlón találta meg.
Teljesen üres volt, de a fedőlapján bemélyedéseket észlelt. Legalább van
valami a helyszínelők számára, gondolta, de hirtelen nagyon ismerősnek
tűnt ez a mondat. Vajon ki mondhatta? Felemelte a kagylót, és megnyomta
az újratárcsázás gombot. A pontos idő jelentkezett, és egy nő tompa hangon
sorolta a számokat. Kerstin csalódott képet vágott. Az egyetlen eredmény
az volt, hogy levonhatta a következtetést, Benny időre ment valahova, és
semmiképp sem akart késni.
Kerstin tárcsázott.
– Telefonközpont? Itt Kerstin Holm az Országos Bűnüldözéstől.
Megjelenik magánál a hívó fél telefonszáma? Remek. Kérem, ellenőrizze
le, kik hívták ezt a számot az elmúlt huszonnégy órában, és milyen
hívásokat indítottak erről a számról. A listát küldje át e-mailben Jan-Olov
Hultinnak az Országos Bűnüldözéstől. Sürgős. Mindennel szemben
elsőbbséget élvez. Köszönöm.
Gyorsan átkutatta a telepakolt íróasztalt. Szabadon hevertek ott a
képregények és pornóújságok. Mit szólna ehhez az anyja? Reklámtollak,
katonai folyóiratok, szemét. A legfelső fiókban két figyelemre méltó tárgy:
egyrészt egy kis zacskónyi pirula, kétségkívül a jól bevált oroszötös,
anabolikus szteroid. Aztán egy kis dobozban különböző kulcsok, minden
bizonnyal tartalék kulcsok: lakáskulcsok, autókulcsok, biciklikulcsok,
biciklizárkulcsok, bőröndkulcsok, és végül egy kulcs, ami valahogy
ismerősnek tűnt. Csak nem egy széf kulcsa? Vajon mit tart Benny Lundberg
egy széfben? A fegyverét? Talán egy egész arzenálnyi bújik meg a szoba
padlólécei alatt, de kicsi a valószínűsége, hogy széfben tartja. Nem, ez
sehogy sem illik a róla alkotott képbe. Újra a telefon után nyúlt.
 – Jó napot, a Sparbanken ügyfélszolgálata? Kerstin Holm, Országos
Bűnüldözés. Van központi nyilvántartásuk a széftulajdonosokról? Vagy…
rendben van, várok. Jó napot, rendőrség, Kerstin Holm, Országos
Bűnüldözés. Van központi nyilvántartásuk a széftulajdonosokról? Vagy fel
kell vennem a kapcsolatot minden egyes fiókjukkal? Értem, remek.
Lundbergről van szó. Benny Lundberg. Ahogy mondom. Szóval nincs, oké.
Köszönöm a segítséget.
A tudakozó segítségével további bankokat hívott fel. Végül csak
sikerrel járt. A Kereskedelmi Banknál. A Götagatanon, a Slussennél. Na
végre. Fogta a telefonnoteszt, a széf kulcsát, másra nem volt szüksége.
Semmi meglepőt nem talált abban, hogy Benny anyja épp az ajtónál állt,
mikor váratlanul kilépett rajta. A mama épp egy makacs foltot igyekezett
levakarni az ajtófélfáról.
– Van egy viszonylag új fényképe Bennyről? – kérdezte Kerstin
minden átmenet nélkül.
Az anya rövid keresgélés után átnyújtott egy képet, amin az egész
család látható volt. Benny állt középen, és átölelte a szüleit, akik nagyon
kicsinek tűntek mellette. A fiú száján széles, bár kissé mesterkélt mosoly.
Na, jó, ha más nincs, ez is megfelel.
Amikor otthagyta a szülőket torz fájdalmukkal ‒ és melyik fájdalom
nem torz? ‒, az apa még mindig ugyanabban a megkövült testtartásban ült a
kanapén.
Metróval ment a Slussen megállóig. Gyorsan odaért. A szakadó esőben
felküzdötte magát a Peter Myndesgatan emelkedőjén, majd bekanyarodott a
Götgatanra. Csak pár métert kellett mennie, elhaladt néhány bankautomata
előtt, és már surranhatott is be a Kereskedelmi Bank épületébe. A
legnagyobb természetességgel sétált oda az egyik pulthoz sorszám nélkül,
ami az ebédidőben banki ügyleteiket intézők körében heves nemtetszést
váltott ki. Felmutatta a rendőrigazolványát.
– Egy széfről szeretnék érdeklődni ‒ szólt oda a pénztárosnak.
– Ott hátul ‒ intett a pénztárosnő egy nyakkendős férfi felé, aki
csúcsidőben is a körmeit piszkálta. Automatikusan felpattant, amikor
meglátta a rendőrigazolványt.
 – Széf. Benny Lundberg ‒ Kerstin Holm csak ennyit mondott.
– Már megint? ‒ kérdezte a férfi.
Kerstin meghökkent.
– Hogyhogy megint?
– Már nyitáskor itt volt az apja, és kinyitotta a széfet. Aláírt
meghatalmazással érkezett, és nála volt nemcsak a saját
személyigazolványa, de a fiáé is.
– A rohadt életbe… ‒ csúszott ki Kerstin száján. ‒ És hogy nézett ki?
Ez az ember járt itt?
Azzal odatartotta a Lundberg család fényképét a banki tisztviselő orra
elé. A férfi elvette, de azonnal vissza is adta.
– Biztos, hogy nem ‒ mondta. ‒ Ez egy munkás… egy teljesen más
típusú ember, mint aki ma reggel itt volt.
– Ez a férfi a képen Benny Lundberg apja ‒ folytatta Kerstin Holm. A
banki alkalmazott elkenődött arcot vágott. Kerstin erre megkérdezte: ‒ És
mégis hogy nézett ki az az ember?
– Idősebb, jól szituált, szakállas úr.
– Nicsak, nicsak. Szakállas meg minden. Na, akkor máris jön velem a
rendőrségre, segítenie kell egy fantomkép elkészítésében.
– De hát dolgozom!
– Már nem. Először még egy pillantást vetünk arra a széfre. Bár
bizonyára üres már. A száma?
– 254 ‒ érkezett a válasz, és a férfi már mutatta is, merre keresse.
Benny Lundberg széfje természetesen üres volt. Teljesen üres.
Kerstin magával vitte a banktisztviselőt, és taxival mentek a
központba. Hogy újabb fantomkép készüljön. Már kezdte unni a
fantomokat.

***

Viggo Norlandernek fájt a feje. Gunnar Nyberg-nek fájt a feje. Norlander

összecsomagolt, és pikkpakk beköltözött Nyberghez, elfoglalta Kerstin
Holm helyét. Ott ültek, és versenyt nyögtek.
 Közöttük egy vaskos jegyzék. Az 1983-ban svédországi letelepedési
engedélyért folyamodók teljes listája, melybe mintha egy óriási gettót
sűrítettek volna bele. Chavez, mert természetesen ő szerezte a gigantikus
jegyzéket, gondoskodott róla, hogy az amerikai bevándorlók neve mellett
kis csillag díszelegjen. Ettől eltekintve a nevek időrendi sorrendben
követték egymást.
Több ezer név szerepelt benne, de ebből csak néhány száz volt
amerikai. Mégis időbe telt végignézni. Hiszen sok olyan információt kellett
figyelembe venni, mint a nem és a kor és más ilyesmi.
Norlander émelygett. Túl korán kelt ki a kórházi ágyból. A
mikroszkopikus méretű sorok táncot jártak a szeme előtt. Az a rohadék
Chavez biztos akarattal választott olyan betűtípust, ami kimondottan
fejfájást és hányingert okoz. Kirohant, és hányt egyet. Nyberg jól hallotta
öklendezését a nyitott ajtón keresztül. Fantasztikus teljesítmény volt,
zengett a rendőrfőkapitányság egész épülete.
– Na, ez megtette a hatását ‒ mondta, mikor visszajött.
– Menj haza, és feküdj le ‒ tanácsolta Nyberg, és a kötést piszkálgatta
az orrán.
– Csak ha te is hazamész.
– Oké, akkor folytatjuk a munkát. Nincs több szünet.
Norlander gyilkos pillantást vetett rá, és nekiállt a maradéknak.
Végül az érintettek számát huszonnyolc személyre csökkentették,
olyan amerikai férfiakra, akik azt állították magukról, hogy 1950 körül
születtek. Ezek közül tizenhatan tartózkodtak Stockholm környékén 1983-
ban. Most már csak össze kellett vetni a lakossági nyilvántartással, hogy kik
élnek ma közülük a fővárosban és vonzáskörzetében. Csak tizennégyen
maradtak.
– A diplomaták is szerepelnek a listán? ‒ kérdezte Nyberg.
– Nem tudom. Nem hiszem. Ők nem bevándorlók.
– Nem lehet, hogy az amerikai nagykövetségre helyezték?
– A kentuckyi gyilkos az amerikai nagykövetségen? Hát ez kicsit
meredek lenne.
– Jól van, na, csak egy ötlet volt.
 – Felejtsd el.
– És mi van a vendégkutatókkal? Ez a lista nem teljes.
– Ki kell mennem ‒ szakította félbe Norlander, aki, mint egy
kaméleon, kezdte újra felvenni a kötése színét. ‒ Enyém a lista eleje,
mondjuk Harold Malloryig Vasastanból. Szóval A-tól M-ig. A többi a tied.
Norlander eltűnt, mielőtt Nyberg még azt tanácsolhatta volna neki,
hogy semmiképp se üljön autóba. Egyáltalán nem volt kedve hozzá, hogy
Dalshammarból hozza vissza, idézet, „különösen erős kábítószeres
befolyásoltság állapotában”.
Nyberg ülve maradt. Kiguvadó szemekkel bámulta Norlander
macskakaparását, ahogy lemásolta a hét amerikai bevándorló nevét, akik
1983-ban kérvényezték a letelepedést, és akiknek ellenőrzését most ő kapta
feladatul. Morcher, Orton-Brown, Rochinsky, Stevens, Trast, Wilkinson,
Williams. Létezik ilyen név, hogy Trast?
Gunnar Nyberg nem érezte magát túl lelkesnek, pedig igazán az
lehetett volna. Az egész olyan kilátástalannak tűnt, unalmas
papírturkászásnak. Ő inkább akcióra vágyott, jól behúzni a gyilkosnak.
Mikor végre sikerült túltennie magát a Benny Lundberg okozta sokkon,
nem tudta megemészteni, hogy Wayne Jennings csak úgy földre teperte.
Senki sem teperheti le Gunnar Nyberget büntetlenül. Ez az első számú
szabály.
A kelleténél kicsit tovább maradt. Odament a falitükörhöz, és
tanulmányozni kezdte az arcát. Kötése most már mindössze egy orrvédőre
korlátozódott, amit a heroikus futballjátékosok viselnek, miután az
orvosnak sikerült elállítani az orrvérzésüket. Bizarr gumiszalag rögzítette a
fejéhez. A kék folt a kötés körül egyre nőtt. Örömmel lemondott róla, hogy
megtekintse, mi van a kötés alatt. A rohadt életbe, mindig, mikor
közelednek egy ügy megoldásához, ő úgy néz ki, mintha közvetlenül a
csatatérről érkezett volna.
Mert ugye közelednek a megoldáshoz?
Visszatért az íróasztalhoz, és lerogyott a székére, ami nyugtalanítóan
recsegett. Több rémtörténetet hallott már életre kelt irodai székekről,
melyek váratlanul kínzóeszközzé alakultak át, kipattant belőlük egy rugó, és
felnyársalta használóját a végbelén át. Eszébe jutott, hogy az ágya
összerogyott, és óvatosan hintázni kezdett a széken. A bútordarab most
mintha gyilkos hangokat adott volna. Az irodai székek bosszúja 4. Telt házas
hollywoodi sikerfilm. A szétült moziszékek hangos éljenzésben törtek ki, és
kipattant rugóikkal átdöfték a filmvásznat. Egyetlen képernyő sem maradt
száraz. A függönyök magukba törölték az orrukat. Egyik iroda a másik után
lázadt fel az Amerikai Egyesült Államokban. Elkalandozó gondolatai
jelzésértékkel bírtak. Hogy miért? Mert az ilyesmi nála mindig konkrét okra
vezethető vissza. Érezte, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik. Még
nem tudta, hogy miért, de nem volt százszázalékosan elégedett a listával.
Elkezdte rendszerezni a neveket, kereste, hogyan tudná sorba állítani
őket. Hárman a városközpontban laktak, ketten északon, egyvalaki délen.
De most nyilván mindannyian dolgoznak. Akkor jöjjenek a munkahelyek.
Egy Huddingében, kettő Kistában, kettő a Műszaki Főiskolán, egy
Nynäshamnban és egy Danderydben. Hát akkor legyen a sorrend:
Danderyd, főiskola, Kista, Huddinge, Nynäshamn. Vagy inkább Kista,
Danderyd, főiskola, Huddinge és Nynäshamn. Talán így jobb lesz.
Letette a jegyzéket, és a falat bámulta. Próbálgatta a hangját,
végigkínlódott egy skálát. Micsoda rettenetes orrhang! Újabb sérülés, ami
veszélybe sodorta az énekhangját. Volt ebben valami ijesztő. Talán büntetés
lenne? Vagy emlékeztetés? Inkább emlékeztetés. Emlékezés.
És megint megjelentek előtte. Gunilla. Felhasadt szemöldökkel.
Tommy és Tanja tágra nyílt szemmel. Muszáj pont most felbukkanniuk?
Egyetlen megbocsájtható vonás volt a múltjában: soha nem bántotta a
gyerekeket. Egyetlen alkalommal sem ütötte meg Tommyt vagy Tanját.
Talán ezért éri minden támadás a hangját? Hogy el ne felejtse, miért
énekel? Mivel ez a pillanat teljesen alkalmatlannak tűnt az éneklésre, hát
kihasználta.
Uddevallában két Tommy Nyberget talált. Felhívta az egyiket.
Hetvenhárom éves volt, és teljesen süket. Felhívta a másikat. Egy nő vette
fel a telefont. A háttérben egy kisgyerek sírt. Az unokám, villant át az
agyán.
– Tommy Nyberget keresem ‒ mondta meglepően nyugodt hangon.
 – Nincs itthon ‒ hangzott a válasz.
Milyen szép hangja van, mezzoszoprán, állapította meg.
– Elnézést, hadd kérdezzem meg, hány éves Tommy?
– Huszonhat. Ki keresi?
– Az apja ‒ mondta ki nyíltan.
– Az apja halott. Ne is próbálkozzon.
– Biztos benne?
– Tökéletesen. Én találtam rá. Úgyhogy hagyjon békén minket, vén
szarházi.
Azzal a nő lecsapta a kagylót. Persze egyáltalán nem is biztos, hogy
még mindig Uddevallában él. És Tommy különben is huszonnégy éves,
számolt utána gyorsan. Vén szarházi, idézte fel a búcsúszavakat, és
felnevetett. Még van egy lehetősége.
Talált egy Tanja Nyberg-Nilssont. Házas. Más semmi.
Felhívta. Egy női hang szólt bele. Kedves. Lágy.
– Tanja.
Ki ő, hogy megzavarja mások nyugalmát? Tedd le, tedd le, tedd le
gyorsan, súgta egy belső hang. Már felégett mögötted a híd. Már késő.
– Halló ‒ szólt bele a telefonba, és nagyot nyelt.
– Halló, ki az?
Hát igen, ki ő? Az ismeretlen nő kérdésére gondolkodás nélkül
rávágta, hogy „apa”. De vajon tényleg kiérdemelte ezt az elnevezést?
– Gunnar ‒ mondta, jobb nem jutott eszébe.
– Milyen Gunnar? ‒ kérdezett vissza a nő röviden. Nyugati parti
tájszólásban beszélt. Kicsit hasonlít a göteborgira, de nem az. ‒ Gunnar
Trolle? – kérdezte egy idő után kissé gyanakodva. ‒ Miért hívsz? Te is
tudod jól, hogy régen vége.
– Nem, nem Gunnar Trolle ‒ mondta bátortalanul. ‒ Gunnar Nyberg.
A vonal másik végén néma csend. Csak nem tette le?
– Apa? ‒ kérdezte végül alig hallhatóan.
Azok a kikerekedett szemek. Merje folytatni?
– Jól vagy? ‒ kérdezte Nyberg.
– Beteg vagy? ‒ kérdezett vissza a lánya.
 Igen, rettenetesen.
– Nem, nem… Nem is tudom. Csak tudni akartam… hogy nem
tettelek-e tönkre titeket teljesen. Ez minden.
– Anya azt mondta, megígérted, hogy soha nem fogsz keresni minket.
– Tudom. Meg is tartottam. De most már felnőttek vagytok.
– Már majdnem. Soha nem beszéltünk rólad. Mintha nem is léteztél
volna. Bengt lett az apánk. Az igazi apánk.
– Igen, Bengt az apátok ‒ erősítette meg ő is. Ki a fene az a Bengt?
Majd folytatta: ‒ Megváltoztam. Szeretnék találkozni veled.
– Én csak veszekedésre és erőszakra emlékszem. Nem tudom, mire
lenne jó, ha látnánk egymást.
– Én sem. Megtiltod, hogy odamenjek?
Csend következett.
– Nem ‒ mondta végül a lánya. ‒ Nem tiltom meg.
– Férjhez mentél ‒ váltott témát, csak hogy elrejtse kitörő örömét.
– Igen ‒ erősítette meg Tanja. ‒ De még nincs gyerekünk ‒ fűzte
hozzá. ‒ Nincs unokád.
– Nem ezért telefonáltam.
– De igen.
– Mi van Tommy-val?
– Jól van. Itt lakik Stockholmban. Östhammar-ban. Van egy fia. Szóval
tőle van egy unokád.
Tárt karokkal fogadta az apró ütéseket. Az orra kellős közepére,
mosolyogva.
– És Gunilla? ‒ kérdezte óvatosan.
– Még mindig ott laknak a házban apával. Gondolkodnak rajta, hogy
elcserélik egy lakásra, és vesznek mellé egy nyaralót.
– Remek ötlet ‒ nyögte ki nagy nehezen. ‒ Hát akkor, nemsokára
találkozunk. Majd hívlak.
– Szia. Vigyázz magadra.
Az biztos, hogy vigyázni fog. Jobban, mint valaha. Az a lágy
uddevallai tájszólás. Pedig milyen erős stockholmi dialektusban beszélt
régen. Jól emlékezett, hogy minden „a” helyett „e”-t ejtett. Meg lehet
változni. Tájszólást cserélni és más emberré válni.
És akkor hirtelen rájött. Ott és akkor.
Ott, abban a pillanatban Gunnar Nyberg megoldotta a kentuckyi
gyilkos rejtélyét.
Nem kell hogy amerikai legyen. Sőt! Sokkal előnyösebb, ha másnak
adja ki magát, mint ami. Talán nem norvégnak vagy kenyainak, hanem
valami hihetőbbet választ.
Eszeveszett lapozásba kezdett. Egyenként rágta át magát a
végeláthatatlan számítógépes listán, és figyelmen kívül hagyta a csillagokat
a nevek mellett.
Belépett Hjelm. Meglepetten bámulta a névsor tanulmányozásában
elmerült óriást. Szinte látni lehetett a belőle áradó energiát ‒ mintha
hatalmas viharfelhő lebegett volna a feje fölött.
– Neked is szia ‒ kezdte végül.
– Kuss ‒ válaszolt Nyberg barátságosan.
Hjelm letelepedett, és kussolt. Nyberg lázasan lapozta tovább a listáját.
Eltelt negyedóra, húsz perc.
Április. Május. Május 3. Steiner, Wilhelm, Ausztria, született 1942.
Hün, Gaz Mongólia, született 1964. Bernsten, Kaj, Dánia, született 1956.
Mayer, Robert, Új-Zéland, született 1947. Harkiselassie, Winston, Etiópia,
született 1960. Stankovskij, B…
Gunnar Nyberg megtorpant.
– Bingó! Bingó! ‒ ordított fel hirtelen. ‒ A Híres Kentuckyi Gyilkos.
Rohanj, és hozz egy fényképet Wayne Jenningsről. Szedd a lábad!
Hjelm rábámult, majd szó nélkül elrohant. Megérezte, hogy most az
alárendelt szerepét osztották rá. Nyberg felpattant, és fel-alá járkált a
szobában. Dehogy járkált, rohangált, mint egy túletetett kísérleti patkány
egy túlságosan kicsi mókuskerékben.
Hjelm visszaért, és az íróasztalra vágta Wayne Jennings fiatalkori
fényképét.
– Nem láttad még elégszer? ‒ kérdezte kissé gúnyosan.
 Nyberg szóra sem méltatta, csak bámulta a képet. A széles mosolyú
fiatalember azzal az acélkék szemmel. Kezével letakarta a kép egy részét,
és csak a szemét nézte. Már látta ezt a tekintetet. Képzeletben ősszé
varázsolta a haját, és kissé magasabbá a homlokát, mintha kopaszodna. És
odaképzelt néhány ráncot is.
– Íme, Robert Mayer ‒ bökte ki végre. ‒ A LinkCoop biztonsági
főnöke.
Hjelm enyhe kétkedéssel nézett Jenningsre, majd Nybergre.
– Biztos vagy benne? ‒ kérdezte végül.
– Valahogy nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, honnan.
Áteshetett egy plasztikai műtéten, de a szemet és a tekintetet nemigen lehet
megváltoztatni. Biztos vagyok benne, hogy ő az.
– Rendben ‒ nyugtázta Hjelm, és próbált higgadt maradni. ‒ De
bizonyítékot kell szereznünk. Benny Lundberg esete után teljesen
kézenfekvő, hogy újra felkeresd.
– Én? ‒ hápogott Nyberg. ‒ Miszlikbe aprítom, ha meglátom.
– Ha valaki más megy oda, gyanút fog. Csak te lehetsz az. És tisztára
úgy kell kinéznie, mintha rutinlátogatás lenne. Tettesd magad idiótának, az
csak menni fog. Vigyél magaddal egy semmitmondó, oda nem illő
fényképet.
Körbenézett a szobában, hátha talál egy fényképet vagy akármi mást.
Majd eszeveszetten turkálni kezdett az egyik fiókban, és a kezébe akadt egy
útlevélkép, amiről egy hatvan év körüli férfi barátságosan mosolygó arca
tekintett rá.
– Na, ez jó lesz ‒ mondta elégedetten. ‒ Ki ez? Nyberg futó pillantást
vetett képre.
– Kerstin lelkésze.
Hjelm szinte kővé dermedt. Majd alaposabban megnézte a férfit. Csak
most jutott eszébe, hogy nem is a saját íróasztalánál ül, hanem Kerstinénél.
– Te tudtál róla? ‒ sikerült végre kinyögnie.
– Igen. Elmesélte.
Hjelm úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe, de megőrizte
hidegvérét, és higgadtan dugta Nyberg orra alá a fényképet.
 – Hát akkor ez megfelel. Szépen letöröljük, és a te feladatod, hogy
megszerezd rá Mayer ujjlenyomatát.
– Nem hozhatnánk be egyszerűen? Mert ha megvan az ujjlenyomata,
akkor az ügy máris lezárult.
– Talán nem is jutunk el odáig. Komoly erők állnak mögötte. Egy
ügyvéd előbb kijuttatja, mintsem levehetnénk tőle az ujjlenyomatát. És azt
meg mégsem tehetjük meg, hogy egyszerűen csak megkérjük rá, hogy
fáradjon be. Akkor azonnal elpárolog. Szólok Hultinnak.
Felhívta telefonon. Hultin abban a minutumban belépett a szobába,
mintha az ajtó előtt hallgatózott volna. Szélsebesen összefoglalták neki az
új helyzetet. Hjelmre nézett, és bólintott.
– Rendben, legyen így. Azt, hogy Gunnar és Viggo felbukkantak a
Szabadkikötőben, ő is csak a véletlen művének tarthatja, és az is volt, hogy
végre rávettétek magatokat, hogy ellenőrizzétek a többi raktárhelyiséget is.
Fogalma sincs, meddig jutottunk a nyomozásban. Hacsak nem szivárgott ki
az FBI-tól. Kerstin épp most jelentkezett, útban van ide. Benny
Lundbergnek volt egy titkos széfje az egyik bankban, valaki ma reggel
kiürítette, valószínűleg épp ez a Robert Mayer egy nevetséges álszakállal.
Mindjárt lesz róla fantomképünk.
– És mi lesz az ujjlenyomat ellenőrzésével? – kérdezte Hjelm. ‒
Léteznek már ilyen miniszerkezetek.
– És, tudod őket kezelni?
– Én nem. De Jorge igen.
– Menj el érte. Mindannyian odamegyünk. Hátha el akar szökni,
amikor meglátja Gunnart.
Hjelm átszaladt az irodájába. Chavez a helyén ült. Még mindig azon
elmélkedett, hogy Ádám nővérkének falába van, és Lina testvér keblei
szépek. Valami gyermekrigmus lenne?
– Keríts egy hordozható ujjlenyomat-ellenőrzőt ‒ szólt oda neki
Hjelm. ‒ Begyűjtjük K-t.
Chavez ejtette a rigmusokat, és mintha puskából lőtték volna ki.
Utolsóként ért Hultin kocsijához, és bevágódott Hjelm mellé a hátsó ülésre,
ölében szorongatta az ujjlenyomat-ellenőrző gépet. Az autó kék
vadállatként száguldott végig Stockholm utcáin Taby felé. Az anyósülésen
Gunnar Nyberg ült. Addigra már összeszedte magát, felhívta a LinkCoopot,
és kellően közönyösen viselkedett. Robert Mayer benn volt, és még néhány
óráig maradt. Nyberg jelezte, hogy az éjszakai eseményekről szeretne
beszélni vele. Meg akar mutatni egy fényképet.
Rendben, jöhet.
Lekanyarodtak a norrtäljei főútról, elhajtottak Täby centruma előtt,
amit alig lehetett látni az esőfüggöny mögött, majd mellékutakra tértek.
– Ez így nem lesz jó ‒ szólalt meg hirtelen Nyberg. ‒ Tökéletesen
kiépített biztonsági rendszerük van. A kapuknál őrbódé. Monitorrendszer.
Mindent látni fog.
Hultin félreállt egy buszmegállóba, leállította a motort. Végiggondolta
a helyzetet, majd megfordult, és visszavitte a társaságot oda, ahonnan
elindultak. Iszonyúan frusztráló egy helyzet. A rendőrfőkapitányság
garázsában Nyberg kiszállt, és beugrott saját jó öreg Renaultjába. Újra
elindultak Täby felé, most már két autóval.
Néhány száz méterrel a LinkCoop kapuja előtt Hultin megállt egy
gyárépület parkolójában. Ott várták a vihar kitörését.
Amikor Nyberg elhajtott az őrbódé előtt, minden pontosan ugyanolyan
volt, mint az előző látogatásnál. Látszólag.
A két gyönyörű recepciós kisasszony is. Bár Nyberg erősködött, hogy
egyedül is odatalál, egyikük mutatta neki az utat a letisztult stílusú
épületben. Egyre biztosabb volt benne, hogy ez is a jól átgondolt
marketingstratégia része.
De most minimálisra csökkent a rövidnél is rövidebb szoknya, illetve
az az alatt rejlő formák iránti érdeklődése. Rettenetesen feszült állapotban
lépett be Robert Mayer biztonsági főnök irodájába, ahol a falakat villogó
monitorok borították.
Mayer szinte átszúrta jégkék tekintetével. Wayne Jennings
tekintetével. Nybergnek nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ne
tűnjön idegesnek. Robert Mayer tökéletesen nyugodtnak látszott. De szemét
egy pillanatra sem vette le vendégéről, sőt mintha átdöfte volna
pillantásával. Előző este Robert Mayer megkínozta Benny Lundberget,
leütötte Viggo Norlandert, és Nyberg orrát három helyen is eltörte. Ő maga
friss volt, és üde, mint egy feslő rózsabimbó.
– Hajaj, hogy magával mik történnek! ‒ fogadta, és óvatosan
megkopogtatta Nyberg orrvédőjét.
– Ez is a munkánk része ‒ válaszolta Nyberg, és megrázta Mayer
odanyújtott kezét. Ezúttal mellőzte a Mr. Sweden-kézfogást.
– Utánanéztem kicsit, mire használtuk a közelmúltban azt a
raktárhelyiséget ‒ kezdte Mayer, majd leült, és tarkóján összekulcsolta a
kezét. ‒ Valóban üresen áll, mindössze néhány üres kartondoboz volt benne.
Tehát bárki hozzáférhetett. És ezek szerint bármilyen célra fel lehetett
használni.
Nyberg kénytelen volt elismerni Mayer profizmusát.
– Szörnyű eset ‒ mindössze ennyit fűzött hozzá.
– Valóban ‒ vágta rá Mayer egyetértőén. Nybergnek felkavarodott a
gyomra. ‒ Ez természetesen új megvilágításba helyezi a betörést. ‒
Elgondolkozva bólogatott. ‒ Benny, hát igen ‒ mondta végül.
– Bejelent egy betörést az egyik helyiségben, mialatt egy másik
raktárban épp a kentuckyi gyilkos ügyködik, aki ezek után kis híján őt is
megöli. Milyen következtetést lehet ebből elvonni?
– Semmit, egyelőre ‒ préselte ki magából Nyberg a közönyös választ.
‒ Persze jó volna tudni, miben sántikált Benny Lundberg.
– Valóban, ez az egész valahogy nagyon fura – folytatta Mayer. ‒
Ismertük a múltját, de akartunk neki adni még egy esélyt. Hogy új életet
kezdhessen. Most viszont szinte minden arra utal, hogy mégiscsak köze volt
a betöréshez…
– Nem egészen értem ‒ játszotta Nyberg a bugyuta rendőrt.
– Nem akarok beleavatkozni a munkájukba – zárta le Mayer a témát. ‒
Nyilván nincs is rá szükségük. Hiszen majdnem elkapták.
– Jó volna, ha ezt mondhatnám, de az igazat megvallva csak azért
mentünk oda, hogy rutinellenőrzést végezzünk a többi raktárhelyiségben is.
Nyberg előhalászta Kerstin Holm elhunyt lelkészének a fényképét, és
átnyújtotta Mayernek. Fejjel lefelé. Mayer kénytelen volt megfordítani.
 Alaposan megnézte, és megrázta a fejét. Nyberg visszakapta a
fényképet, és eltette a tárcájába.
– Sajnálom ‒ mondta Mayer. ‒ Ismernem kéne?
– A Szabadkikötőben fogtuk el, épp nagy sebességgel próbált onnan
elhajtani. Az egyik raktári munkás ismerősnek találta. Úgy rémlett neki,
talán korábban a LinkCoopnál dolgozott.
– Nem, nem ismerem fel.
Nyberg tétován bólintott, majd felállt. Kezet nyújtott Mayernek.
Civilizált emberek módjára búcsúztak el.
Erőt kellett vennie magán, hogy nyugodtan végig tudjon menni a
folyosón. Rámosolygott a recepciós kisasszonyokra, és ez volt aznap a
második sikerélménye. Higgadtan kihajtott kocsijával a kapun, és szép
nyugodtan bekanyarodott a sarkon.
Az utolsó húsz méteren viszont tövig nyomta a gázt. Úgy érezte,
megérdemli. Majd hirtelen lefékezett Hultin Volvója mellett, beült a másik
kocsiba, és mindent jól összevizezett.
– Sikerült? ‒ faggatta Hultin.
– Azt hiszem, igen ‒ válaszolta, és hátranyújtotta a fotót Chaveznek. A
kép épp csak elsuhant Hjelm orra előtt. Volt ebben valami kísérteties, a
kentuckyi gyilkos ujjlenyomata a szelíd, súlyos beteg lelkész arcán. Chavez
gumikesztyűvel nyúlt a kép után, majd behelyezte a laptophoz csatolt kicsi
szkennerbe. Mindent tökéletesen előkészített. Nyberg ujjlenyomatát már
előre betáplálta, ahogy Wayne Jenningsét is. Nyugtalanítóan hosszú idő telt
el, mire csipogott egyet a gép. „Egyezés” ‒ villogott a képernyőn.
– Van a képen egy ujjlenyomat, ami megegyezik Gunnar Nyberg
ujjlenyomatával ‒ tolmácsolta Chavez.
Senki sem válaszolt. Csak vártak. Az idő szinte megállt. Minden
másodperc egy lépést jelentett a reménytelenség felé.
Majd újabb csipogás, újabb „Egyezés”.
– Csak nem megint Nyberg? ‒ csúszott ki Hjelm száján.
– Nem, egyezés Robert Mayer ujjlenyomatával – közölte Chavez
elfojtott hangon. ‒ Wayne Jennings és Robert Mayer egy és ugyanaz a
személy.
 A Täby ipari negyedének parkolójában álló ezüstszürke Volvo
megremegett a megkönnyebbülés sóhajától.
– De mégsem ronthatunk be hozzá csak úgy – kezdte Hultin. ‒
Legalább két perccel előbb meglát minket. És szerintem tíz másodperc alatt
kámforrá tud válni.
Egy darabig néma csend uralkodott. Brainstormingnak szánták, de
inkább olyan volt, mintha viharos szél söpört volna keresztül az üres
koponyákon.
– Nekem kell elkapnom ‒ döntött váratlanul Nyberg. ‒ Azt hiszem,
elég hülyének tűntem ahhoz, hogy semmi feltűnő ne legyen abban, hogy
elfelejtettem valamit.
– De hiszen agyrázkódásod van ‒ próbálkozott Hultin.
– Valóban ‒ szögezte le Nyberg, és már be is pattant a saját kocsijába.
Letekerte az ablakot. ‒ Álljatok készenlétben. Szólok, amint történik
valami.
– Legyél nagyon óvatos ‒ szólt utána Hultin. ‒ A világ egyik
legrutinosabb profi gyilkosával állsz szemben.
– Tudom, tudom ‒ legyintett Nyberg bosszankodva, és elhajtott.
Az őrbódénál csak annyit mondott, hogy valamit elfelejtett
megkérdezni. Beengedték. Ekkor Mayer-Jennings már öt másodperce
észrevette őt. Lehet, hogy már el is tűnt. Nyberg most teljes szívéből
remélte, hogy elég rossz benyomást tett rá.
Hogy kellően bugyutának tűnt. Az iker recepciós lányok
rámosolyogtak, és bejelentették. És ezúttal nem kísérte el a táncoló
miniszoknya. Így legalább a lány életben marad. Fejében összevissza
kavarogtak az ötletek és tervek. Hogy csinálja? Mayer bizonyára a
másodperc törtrésze alatt elővarázsol egy fegyvert. Ha fenyegetésnek
akárcsak jelét is érzi, Gunnar Nyberg nyilván az életével fizet, esélye sincs.
De ő látni akarja az unokáját. Végül döntésre jutott.
Mayer irodájának ajtaja előtt várta a folyosón. Egy csöppet
gyanakvónak tűnt, ami nyilván azt jelentette, hogy valójában majd
szétvetette a gyanakvás. Nyberg arcán mosoly jelent meg, ahogy meglátta
Mayert, és elindult felé.
 – Sajnálom ‒ mondta kissé lihegve, fejét félrehajtva. ‒ Eszembe jutott,
hogy lenne itt még valami.
Mayer felhúzta az egyik szemöldökét, és mindenre készen állt.
Kezével óvatos mozdulatot tett zakója hajtókája felé, majd a mozdulat
félbemaradt.
Gunnar Nyberg egyszerűen leütötte. Egy iszonyatos jobbhoroggal
felrepítette a levegőbe. Mayer feje a falba vágódott. Aztán fekve maradt.
Ennyivel elintézte.
 27

– Briliáns terv ‒ dohogott Jan-Olov Hultin keserűen.

– De bevált ‒ védekezett Nyberg, és fancsali képet vágott. Jobb
kezének három ujja eltört. A gipsz még alig száradt meg rajta.
Nyberg a jobbhorog után ugyanis beráncigálta Mayert az irodájába, és
felhívta Hultint. Úgy döntöttek, hogy megpróbálják távol tartani a médiát,
hogy elég mozgásterük maradjon. Sikerült kidolgozniuk egy stratégiát.
Hjelm arra hivatkozva jutott be a LinkCoop épületébe, hogy beszélnie kell a
kollégájával. Majd követte a riszáló fél ikret a folyosókon. A furcsa
párosnak közös erővel sikerült találni egy hátsó ajtót, ahol Hjelm őrizete
alatt kijuttatták Mayert. Ezt követően Nyberg teljesen hagyományos módon
elhagyta az épületet, bár az ikerlányokra villantott mosolya egy kissé
kényszeredettnek tűnt. Az épület mögé hajtott, hogy berakják Mayert a
csomagtartóba. Ezután Hjelm is a recepción keresztül távozott a LinkCoop
épületéből. Ő is megállapította, hogy az iker recepciós kisasszonyok
tagadhatatlanul ragyogó szépségek.
Egy darabig aggódtak, hogy Nyberg talán egyszerűen agyoncsapta
Mayert, amit nehéz lett volna teljesen jogosnak minősíteni. De Mayer ebből
a szempontból is profinak bizonyult. Fél óra múlva magához tért a cellában,
és szinte senki sem tudott róla, hogy ott van. Hultin végül is úgy
rendelkezett, hogy házon belül se igen tudjanak róla. A rendőrségi orvos
agyrázkódást állapított meg, és két repedést, az állán, illetve az arccsontján.
De nem tört el az állkapcsa ‒ tehát tudott beszélni. De nem tette.
Először Hultin próbálkozott. Hjelm mögötte, oldalt ült egy széken a
kicsi, üres és félig-meddig titkos cellában a rendőrfőkapitányság
pincéjében. Az ajtónál Viggo Norlander és Jorge Chavez állt. Az egyik fal
mellett Arto Söderstedt és Kerstin Holm. Mindenki itt volt. Ebből senki sem
akart kimaradni. Kivéve Gunnar Nyberget. Ő önként lemondott róla.
 – Jan-Olov Hultin bűnügyi felügyelő vagyok – mutatkozott be Hultin
udvariasan. ‒ Talán találkozott a nevemmel az újságokban. Tálcán
követelik a fejemet.
Robert Mayer egy padlóhoz rögzített asztalnál ült bilincsbe verve,
arckifejezése semmilyen érzelmet nem árult el. Vetélytárs, gondolta Hultin.
– Wayne Jennings ‒ folytatta. ‒ Vagy szólítsam inkább kentuckyi
gyilkosnak? Esetleg egyszerűen K-nak?
Ugyanaz a jeges tekintet. És ugyanaz a hallgatás.
– Úgy tűnik, egyelőre senki sem hiányolja a LinkCoopnál, és úgy
intéztük, hogy a sajtó sem kapott még szagot. Gondolom, érti, hogy amint
nyilvánosságra jut a neve, kissé megváltoznak a dolgok. Megbízói sem
tudják, hogy itt van. Tehát mondja el, hogy mi folyik itt.
Wayne Jennings jeges tekintete valóban elviselhetetlen volt. Szinte
megdermesztette az embert. Akire ránézett, úgy érezhette, mintha egy
távcsöves puska célkeresztjében állna.
– Na, ne kéresse már magát! Mi a célja ezzel? Kinek dolgozik?
– Jogom van telefonálni ‒ szólalt meg Jennings.
– Svédországban létezik egy sor ellentmondásos terroristatörvény,
amiket személy szerint ugyan nem kedvelek, de pont az ilyen helyzetekben
nagyon jól alkalmazhatók. Tehát nincs joga telefonálni.
Jennings nem szólt többet.
– Benny Lundberg ‒ mondta Hultin. ‒ Mit tartott a széfjében?
Mivel nem érkezett válasz, feltartotta a Jenningsről készült szakállas
fantomképet.
– Miért kellett a szakáll?
Semmi reakció, egyetlen arcrándulás sem.
– Elmondhatom, mit gondolok ‒ szólalt meg Hjelm a sarokban. ‒
Egyébként Paul Hjelm a nevem. Van egy közös ismerősünk. Ray Larner.
Mayer feje néhány milliméternyit oldalra fordult, és Paul Hjelm
először találkozott Wayne Jennings tekintetével. Azonnal megértette, mit
érezhették a vietkongok a dzsungelben. És mit érezhetett Eric Lindberger.
És Benny Lundberg. És egy tucatnyi más ember, akik számára haláluk előtt
az utolsó emberi kapcsolatot ez a tekintet jelentette.
 – A szeptember tizenkettedikére virradó éjszakája nagyon rosszul
alakult ‒ kezdte Hjelm. ‒ Több váratlan dolog is történt. Magával vitte Eric
Lindberger külügyminisztériumi tisztviselőt a Szabadkikötőben lévő
magánkínzókamrájába. Ami egyébként rettenetesen hasonlít a farmja alatti
helyiségre Kentuckyban. Hozta a saját építészét?
Jennings szeme mintha egy parányit összeszűkült volna. Lehetett a
fokozódó figyelem jele is.
– Térjünk vissza Lindbergerre, hiszen ez a leglényegesebb az eset
folytatásában. Valahogy elkábítja, és a székhez kötözi. Talán el is kezdi a
szokásos kínzást. Sebészi pontossággal bevezeti a fogókat a nyakába.
Akkor hirtelen leborul egy kartondoboz, és a dobozok mögött egy
fiatalember rejtőzik. Azonnal végez fele. Bumm, bumm, bumm, bumm,
négy lövés pontosan a szívébe. De ki ő? Nyomában lenne a rendőrség?
Máris? Az hogy lehetséges? Nincs nála semmiféle igazolvány, sőt
egyáltalán semmi. Átkutatja a táskáját is. És mit talál? Egy hangszálfogót és
egy idegfogót. Lehet, hogy fel is ismeri a saját szerszámait. Mi a fenét
művel? Talán akkor mégiscsak rájött, hogy ki a fiatalember? Vagy azt hitte,
hogy egy versenytársa? Egy csodálója? Egy utánzója? Erre még
visszatérünk. Befejezi Lindberger kínzását, és kénytelen a tervezett egy
helyett két hullával távozni. Ráadásul egy busznyi részeg jogász meglepi,
így aztán az ismeretlen hullát hátrahagyja. Természetesen biztos benne,
hogy a kisbusz utasai értesítik a rendőrséget, és bemondják a kocsi
rendszámát, ezért gyorsan cselekszik. Kihajt Lindingö szigetére, és bedobja
a nádasba Lindbergert. És persze tudja, hogy nemsokára kiszáll a rendőrség,
és a terep átkutatáskor megtalálja a kínzókamráját. Tehát a rendőrség
figyelmét el kell terelni. Egy dolgot lehet tenni. És itt jön be a képbe Benny
Lundberg. Felhívja mint a biztonsági főnöke, és utasítja, hogy egy másik
raktárhelyiségben gyorsan rendezzen meg egy álbetörést. Pénzt és
pluszszabadságot ígér neki. És valóban, a rendőrség abba a raktárba megy
először, amit Benny mutat nekik, és ezzel meg is elégszenek. A hullát
természetesen a betöréssel kötik össze. És ettől szinte minden el is
rendeződik. De Benny Lundbergnek más terve van. Megpróbálja
megzsarolni magát. Ismeretlen helyen letétbe helyez egy levelet, mintegy
életbiztosításként, amiben pontosan leírja az éjszaka eseményeit. Sajnos
nincs róla tudomása, hogy magának pont ez a specialitása, hogy bármit ki
tud szedni az emberekből. És sikerül is, mielőtt a helyszínre érkezik két
nyomozó. Mindkettőjüket megsebesíti, de nem öli meg. Az egyik ezt kissé
zokon veszi, és később leüti magát. És most itt van.
Jennings az elemzés alatt végig szúrós tekintettel figyelte Hjelmet.
Jéghideg szemében gondolatok hada cikázott. Arca kezdett feldagadni, és
különböző színeket ölteni. De ez látszólag egyáltalán nem zavarta.
– Van itt két lényeges kérdés ‒ folytatta Hjelm. ‒ 1. Mit akart kiszedni
Eric Lindbergerből? 2. Tudja-e, hogy kit lőtt agyon?
Szünet. Semmi reakció. Egyáltalán semmi.
– A második a kulcskérdés ‒ folytatta újfent Hjelm. ‒ Ő volt ugyanis a
kentuckyi gyilkos.
A jégszemek elkeskenyedtek. Legalábbis Hjelmnek úgy tűnt. Talán
csak érzéki csalódás volt.
– Hiszen tudja jól, hogy egy éve egy utánzója tartja rettegésben New
Yorkot. Valaki megszerezte a régi fogóit, és nekivágott velük a városnak. És
azt is olvashatta a svéd sajtóban, hogy idejött Svédországba. Nincs ember,
aki ne hallott volna erről. Most már talán tudja, ki az. Huszonöt éves volt,
és épp magát kereste. Maga meg hidegvérrel lelőtte. Tudja, ki volt?
Jennings továbbra is farkasszemet nézett vele. Vajon akár csak egy
fikarcnyit is kíváncsi volt? Tényleg nem tudta kitalálni?
– Nem fog tetszeni a válasz ‒ szakította meg a csendet Hjelm. ‒ A
neve Lamar Jennings.
Wayne Jennings tíz centit hátradőlt. Az adott körülmények között ez
mérhetetlen nagy mozdulatnak számított. Alig tudta irányítani jeges
tekintetét. Hirtelen a plafonra meredt. Aztán összeszedte magát. Újra
sziklaszilárdan ült a székben.
– Nem lehet ‒ szólalt meg. ‒ Hazudik.
– Gondolkodjon egy kicsit. Mi történt a fogóival, miután átverte
Larnert, és eltűnt? Ott maradtak. Különös helyzet. Ha folytatni akarta a
gyilkolást, hogy bajba keverje Larnert, akkor még szüksége volt rájuk.
Hiszen ugyanazokkal a szerszámokkal kellett dolgoznia, ugyanolyan
nyomokat kellett hagynia, hogy bizonyíthassa, K még életben van. Tehát
gondoskodnia kellett róla, hogy a két újragyártott fogó pontosan
ugyanolyan nyomokat hagyjon, ugyanolyan különleges jellemzőkkel bírjon.
Ez bizonyára igen nagy kihívást jelentett.
Jennings a falat bámulta.
– Egy éjszaka a fia meglepte a kínzókamrában Kentuckyban. Ez volt a
többéves gyermekbántalmazás csúcspontja. Hogy a fenébe bántalmazhatta a
saját fiát? Egy gyereket? Érti egyáltalán, mit tett? Egy szörnyet teremtett!
Egy szörnyet, aki utánozza magát. Azért jött ide, hogy megtegye magával
ugyanazt, amit maga szokott másokkal csinálni. Erre lelövi, mint egy
kutyát. Rossz vér rossz vért szül.
– A bosszú bosszút szül. Így mondják ‒ szólalt meg Jennings.
– Mostantól így van: rossz vér rossz vért szül. Maga miatt.
– Tényleg Lamar volt az?
– Igen. Olvastam a naplóját. Rettenetes olvasmány. Rettenetes. Kétszer
is megölte. Mit csinált vele, amikor meglepte magát a pincében? Egy
tízévessel, a rohadt életbe, mit csinált vele?
– Természetesen megvertem ‒ mondta Wayne Jennings szenvtelenül.
Majd lecsukta a szemét. Szinte látni lehetett, ahogy cikáznak a
gondolatai lehunyt szemhéja mögött. Mikor végre újra kinyitotta, teljesen
más volt a tekintete. Egyszerre lett céltudatosabb és fásultabb.
– Belefáradtam a háborúba ‒ folytatta. ‒ Maguk ezt úgysem értik.
Kétszáz éve nem kellett háborúzniuk itt Svédországban. Ő arra
emlékeztetett engem, ami azelőtt voltam. Egy átlagos, gyenge emberre. Az
idegeimre ment. Csak néha kicsit megégettem cigarettával. Rajta le tudtam
vezetni a feszültséget. Mint az apám.
– Folytassa ‒ mondta neki Hjelm.
Jennings előrehajolt. Látszott rajta, hogy döntött.
– Jól tették, hogy nem értesítették erről a médiát. Végzetes
következményei lettek volna. I’m the good guy. Nem fogják elhinni, de én
tényleg a jó oldalon állok. A jó oldal rosszabbik oldalán. Az ocsmány, de
szükséges oldalon. Arról van szó, hogy beszédre kell bírni az ellenséget.
– És Eric Lindberger mennyiben volt ellenség?
 Jennings belebámult Hjelm szemébe. Teljesen megváltozott a
tekintete.
– Várjon egy kicsit. Végig kell gondolnom a következményeket.
– Oké. De hogy kezdődött ez az egész?
Jennings vett egy nagy levegőt, előrehajolt és belekezdett:
– Nem tudom, meg tudják-e érteni, mi a hazafiság. Azért jelentkeztem
a hadseregbe, mert menekülni akartam az apám elől. Tizenhét éves voltam.
Szegény déli kölyök, egy gyerek, aki más gyerekeket ölt. Hamar rájöttem,
hogy tehetségem van az öléshez. Mások is észrevették. Gyorsan haladtam
felfelé a ranglétrán. És hirtelen Washingtonba vezényeltek, és szemtől
szemben álltam az elnökkel, alig húszévesen. Egy különleges, titkos
kommandócsoport vezetőjének neveztek ki Vietnamba, ami gyakorlatilag
közvetlenül az elnök alá volt rendelve. Civilek képeztek ki egy új, titkos
fegyver használatára. Én lettem a fegyver szakértője. Én képeztem ki a
csoport többi tagját. Egyedül én tartottam a kapcsolatot a civilekkel. Csak
én, végig. Azt sem tudtam, kik ők. A háború után csak annyit mondtak:
„Legyen mindig elérhető!”, és kifizették a bérem. Nagyon furcsa volt az
egész. De akkorra már teljesen tönkrementem. Nem tudtam még csak
ránézni sem a feleségemre. Megöltem az érzelmeimet. Zaklattam a fiam.
Aztán hirtelen megint kapcsolatba léptek velem. És felfedték magukat.
– A CIA? ‒ vágott közbe Hultin. Hjelm csodálkozva nézett rá.
Jennings komótosan megcsóválta a fejét.
– Ezzel várjunk még ‒ válaszolta végül. ‒ Mindenesetre egyszer csak
megértettem, mit akarnak tőlem. Akkoriban, a hetvenes évek végén a
hidegháború új szakaszba lépett, erre nem akarok bővebben kitérni, de ez
már igazi háborút jelentett. Közvetlen fenyegetésnek voltunk kitéve,
információt kellett szereznünk, rengeteg információt. És pontosan ugyanez
történt a másik oldalon is. Gondosan előkészültem, és begyűjtöttem azokat
az ügynököket, akiket megfigyeltek. Hivatásos kémeket és árulókat.
Értelmiségieket, akik államtitkokat adtak el. Szovjet ügynököket. KGB-
tagokat. Hihetetlenül sok fontos információhoz jutottam. És valakinek,
fogalmam sincs kinek, az agyából kipattant az ötlet, hogy álcázzuk az
egészet egy őrült tetteinek, így született a sorozatgyilkos szerepe, és ezt
kellett játszanom, akkor is, ha elkapnak. Aztán rám szabadult Larner.
Fogalmuk sincs, milyen kemény munka áll amögött, hogy eljutott egészen a
Commando Coolig. De így már ő jelentett veszélyt a nemzet biztonságára.
Ami a politikát illeti, jobb lett a helyzet, meghalt Brezsnyev, a Szovjetunió
napjai meg voltak számlálva, de új ellenségek léptek színre. Nagyobb
hasznomat vették egy a Keletet és Nyugatot összekötő határországban. Egy
olyan helyen, ahol a jövő nagy kereskedelmi központja volt kialakulóban.
És ennek a tervnek a része volt az is, hogy amikor menekülök, magammal
rántsam Larnert is, és tegyem köznevetség tárgyává.
– Tehát eljött a menekülés ideje. És ekkor rendezték meg a halálát.
– Többhetes előkészületekre volt szükség. Sok éjszakai munkára kinn
a sivatagban. Startra kész munkatársakra. Naprakész felszerelésre.
Tökéletes fogazatra. Egy fogak nélküli, álcázott szovjet ügynökre. Az
országút mellett egy rejtett üregre, ahová bebújhatok egy stábnyi
munkatárssal, és néhány napig meghúzhatom magam. Minden lehetséges, a
lehetetlenre is csak kicsit kell várni, hogy lehetséges legyen.
Hjelm úgy érezte, mintha kiszívták volna minden erejét. Nem tudta
megállni, hogy fel ne tegye a kérdést:
– Mi hajtja? Milyen élet az, amivel képes megindokolni ezt a rengeteg
erőszakot?
– Mint a magáé ‒ vágta rá Wayne Jennings gondolkodás nélkül. ‒
Nem olyan, mint az enyém, hanem mint a magáé. Nekem nincs életem. Én
meghaltam Vietnamban. Azt hiszi, nincs ára annak, hogy szabadon és
kivételezett helyzetben él? Tényleg azt hiszi, hogy Svédország semleges
ország, és kívül áll a katonai szövetségeken?
Rövid szünetet tartott, és a falat bámulta. Majd Norlanderre nézett, és
találkozott gyűlölködő pillantásával. Nyilván nem először. De őt ez
tökéletesen hidegen hagyta.
– Hol van Gunnar Nyberg? ‒ kérdezte váratlanul.
– Törött kezét ápolja. Miért?
– Eddig még soha senki nem kapott el. És soha senki nem ejtett így át.
Azt hittem, egy idióta.
 – Teljesen azonosult Benny Lundberggel. Ott ült mellette, amikor a
szegény fiú kínok kínja között szenvedett. Életét csakis Gunnar meleg
emberszeretete mentette meg. Megérti ezt maga egyáltalán?
– A meleg többet használ, mint a hideg. De sajnos a hidegre is szükség
van. Különben örök fagy borul a földre.
– Erről szól a Lindberger-sztori? Örök fagyról? Atombombáról? Vegyi
vagy biológiai fegyverekről? Vagy ez mind maga a LinkCoop? Chipek?
Nukleáris robbanófejek vezérlőegységei? Szaúd-Arábia?
Jennings alig láthatóan elmosolyodott. Talán még imponált is neki a
svéd rendőrség. És Paul Hjelm.
– Még mindig gondolkodom. Megkérhetném magukat, hogy lépjenek
kapcsolatba egy bizonyos hatósággal, de nem is tudom. Ennek is megvan a
veszélye.
– Felfogta egyáltalán, hogy húsz gyilkossággal és egy gyilkossági
kísérlettel vádoljuk? Hogy maga egy közönséges bűnöző? Az emberiség
ellensége? Évezredeken át építgettük az emberi méltóságot, amit maga most
egyszerűen lerombol. Vagy talán azt hiszi, hogy innen csak úgy távozhat?
Hogy egy adott pillanatban majd egyszerűen feláll a székéből, kiszabadul a
bilincsből, és letépi a fejemet?
Jennings újból elmosolyodott. Azzal a furcsa mosollyal, ami sosem ért
el a szeméig.
Hjelm Hultinra pillantott. Hirtelen mindketten fenyegetve érezték
magukat. Végül is csak egy vacak kézi bilincs választja el őket ettől a
gyilkológéptől.
– Maga nem öl rendőröket ‒ szögezte le Hultin magabiztosan.
– Minden helyzetben mérlegelem az előnyöket és a hátrányokat. Az az
alternatíva győz, amelyik több előnnyel jár. Ha megöltem volna ezt a zsarut
‒ és fejével Norlander felé bökött akkor most nem bánnának velem ilyen
kesztyűs kézzel. És akkor nagy bajban lennék.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy hagyta, hogy elfogjuk? Viccel?
– A tizenötödik helyen állt a lehetőségek listáján. Nyberg felbukkanása
után a tizenhetedikre csúszott vissza. Emiatt veszítettem valamit
éberségemből. El kell ismernem, az akciójuk tökéletesre sikerült.
 Jennings lehunyta a szemét, mérlegelte az előnyöket és a hátrányokat.
Aztán egy felfoghatatlanul gyors mozdulattal kiszabadította a kezeit.
Chavez rántotta elő elsőként a pisztolyát. Holm volt a második.
Norlander a harmadik. Hultin és Hjelm meg sem moccant.
– Kitűnő reakcióidő ott a sarokban ‒ nyugtázta Jennings, és Chavez
felé bökött. ‒ Hogy hívják?
Chavez és Norlander feltartott pisztollyal előreléptek. A biztonság
kedvéért Hjelm is elővette a fegyverét. Hárman tartották sakkban, míg
Holm és Söderstedt újra megbilincselték, most már jóval szorosabban.
– Egy hónapos kőkemény kiképzésen vettem részt, hogy ki tudjak
szabadulni, ha hátrabilincselik a kezem. A kőkeményt szó szerint kell
érteni. Szeretném, ha értenénk egymást.
– Oké ‒ szólalt meg Hjelm. ‒ Meggyőzött. Mi lett az 1983. április 6-i
mérlegelés eredménye?
Jennings szélsebesen lefuttatott egy keresési programot az agyában.
Majd elmosolyodott, de csak egy futó pillanatra.
– Értem ‒ csak ennyit mondott.
– Mit ért?
– Hogy maga nem rossz rendőr, Paul Hjelm. Egyáltalán nem.
– Miért írta azt a levelet a feleségének?
– Emberi gyengeség ‒ válaszolta Jennings közömbösen. ‒ Egy nagy
mínusz jár érte. Életemben az utolsó.
– És a Nyberg-epizód?
– Majd kiderül ‒ válaszolta rejtélyesen.
– A levelet szinte porig égve találtuk meg Lamar lakásában.
– Szóval ott találták meg a nevemet.
– Sajnos nem. Akkor Benny Lundberg most nem feküdne félholtan a
Karolinska kórtermében. Miért árulta el a nevét? Mary Bethnek tökéletesen
mindegy volt, hogy mi az új neve. Elég gyerekes dolog volt magától.
Lamart ez hajtotta, amikor idejött, és ez ölte meg.
– Így búcsúztam el attól a kevés dologtól, ami még megmaradt a
magánéletemből. A levelet azonnal el kellett volna égetnie. Azzal állt
bosszút, hogy nem égette el.
 – Vagy meg akart tartani egy emléket attól az embertől, akit valaha
szeretett, még akkor is, ha ez óriási hiba volt. Ezt hívják emberi
érzelemnek. Maga talán úgy gondolja, hogy másoknak csak azért vannak
érzései, hogy legyen mit kihasználnia.
– Ez volt a végső búcsú ‒ zárta rövidre a kérdést Jennings.
– Ez a végső búcsú az egész családja életébe került. Emiatt lett
öngyilkos a felesége, emiatt vágott neki Lamar a nagyvilágnak, és végül
maga lepuffantotta. Bájos kis búcsú.
Egyáltalán meg lehet sérteni ezt az embert? Hjelmre emelte tekintetét.
Szeme mintha újra elkeskenyedett volna. Talán ezúttal fájó pontra tapintott?
– Öngyilkos lett? Nem is tudtam.
– A cselekedetei sosem egymagukban állnak. Nem lehet meggyilkolni
valakit úgy, hogy annak ne lennének beláthatatlan következményei. Maga
terjeszti az erőszakos halált, tényleg nem vette észre? Van fanklubja is az
interneten. Micsoda történet! Léteznek K-trikók, K alakú kis kekszek „The
Famous Kentucky Killer” felirattal, kitűzők „Keep on doing it, K” felirattal,
még a fogsorát is árulják gumicukorból. Hihetetlen mértékben hozzájárult
ahhoz, hogy abban az országban, amit állítólag védelmez, sorozatgyilkosok
hada szabadult el. Maga egy őrült, akit le kell állítani. Hagyja abba, amit
csinál, a kurva életbe!
– Nem vagyok egyedül ‒ mondta erre Mayer-Jennings, és a tetőt
bámulta. ‒ Nekem ez a munkám. Parancsot teljesítek, és minden hónapban
megkapom a fizetésem. Ha én eltűnök, lesz egy szabad állás, amire
rengetegen fognak jelentkezni.
– Sikerült döntenie?
– Igen ‒ vágta rá hirtelen. ‒ Összefoglalom röviden és velősen. A
LinkCoop nem tiszta cég. Katonai számítógépes berendezések illegális
importjával és exportjával foglalkozik. A többi csak álca. Vezérigazgatója,
Henrik Nilsson egy szélhámos. A LinkCoop szert tett nukleáris fegyverek
vezérlőegységeire, pontosan úgy, ahogy az előbb mondta, Hjelm. Eric
Lindberger volt az összekötő a LinkCoop és a szaúdi iszlamista mozgalom
között. Azt hittem, sikerült felszámolnom ezt az együttműködést azzal,
hogy kiemeltem Lindbergert. Ő volt az egyetlen, aki semmit sem árult el a
kínzások hatására. Tiszteletre méltó. De épp ma hatalmas összeget utaltak át
a LinkCoop titkos számlájára. Ez tehát azt jelenti, hogy a berendezés már
ott van a svéd közvetítőnél, ismeretlen helyen, és nemsokára úton lesz egy
svéd kikötőbe, nem tudni, melyikbe, hogy továbbszállítsák a
fundamentalista mozgalom számára.
– Lehet, hogy egyszerűen az az oka, hogy Eric Lindberger a kínzások
hatására sem árult el semmit, hogy nem is tudott semmit? Hogy ártatlan
volt? És nem is ő a svéd összekötő?
– Megbízható információkat kaptam… a forrásaimtól. Még soha nem
tévedtek.
– És hogy hangzottak azok az információk? – szólalt meg váratlanul
Arto Söderstedt a fal mellett.
Jennings elfordította a fejét, de csupán a szükséges milliméternyit,
semmivel sem többet. Most Söderstedten volt a sor, hogy állja a tekintetét.
És állta.
– Egy kódolt üzenet volt ‒ folytatta Jennings. ‒ „E. Lindberger KM”.
Teljesen egyértelmű a jelentése.
– Elisabeth Justine Lindberger, Külügyminisztérium ‒ fejtette meg
Söderstedt fagyosan.
Az újra elkeskenyedő szemek sarkában alig észrevehetően
megmozdult valami.
– Ó ‒ mondta Jennings. Aztán elhallgatott.
– Nem Ó, hanem E ‒ vágta rá Söderstedt. ‒ Egy betű, ami miatt egy
tökéletesen ártatlan embernek pokoli utat kellett megtennie a haláláig.
– Védőőrizet alá helyezték a nőt? ‒ kérdezte még Jennings.
Arto Söderstedtnek sikerült mindent, amit mondani akart, egy „igen”-
be sűríteni.
– Azonnal kettőzzék meg ‒ mondta Jennings.
– Várjunk csak, jól értem? ‒ szólalt meg Hultin. ‒ Maga parancsokat
osztogat nekünk? A világtörténelem egyik legveszélyesebb sorozatgyilkosa
végre lakat alatt, és parancsokat osztogat a rendőröknek?
– Nem én! Én nem osztogatok senkinek sem parancsokat. Én Senki
vagyok. De két kérdésben összefoglalhatom a maguk előtt álló választás
lehetőségeit. 1. Akarnak-e atomháborút, vagy sem? 2. Milyen világuralmat
részesítenek előnyben: az amerikai kapitalizmust vagy az iszlám
fundamentalizmust? Ma már globalizált világban élünk, és ez a folyamat
visszafordíthatatlan: ennyire még sosem volt nyilvánvaló, hogy csak
egyetlen világuralom létezik. És most a maguk kezében van a döntés,
maguk heten döntenek.
– Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne ez az egész? ‒ vetette közbe
Hjelm.
– Ebben a pillanatban igen. Az elkövetkező néhány órában
mindenképpen. Aztán azt csinálnak velem, amit akarnak.
– Kikkel akart korábban kapcsolatba lépni? – kérdezett vissza Hultin.
– Már nem lehet. Túl sokáig tartana. Egyetlen lehetőség van még: ha
maguk gondoskodnak róla, hogy a hajó ne hagyhassa el a svéd kikötőt.
– Henrik Nilsson, a LinkCoop vezérigazgatója tud erről az egészről?
– Nem. Amint megkapta a pénzt, semmiről sincs már tudomása. A
közvetítő átjuttatja a szállítmányt egy semleges helyszínre. Onnan viszik a
kikötőbe. Sem a semleges helyszín, sem a kikötő neve nem ismert. A hajó
valamikor ma vagy holnap fut ki.
– A hajó célállomása?
– Hamis. Akármi állhat az iratokban.
– Értem ‒ vágta rá Hultin. ‒ Gyülekezés odakinn.
Egyenként felálltak, és kimentek a cellából.
Hjelm maradt utolsónak. Komótosan tápászkodott fel, és végignézett
Wayne Jenningsen.
– Ez az egész ‒ kezdte ‒, hogy mindent bevallott, szinte meggyónta a
bűneit nekünk, ugye mindez csak arra kellett, hogy időt nyerjen, és
mérlegelje a helyzetet? Hogy a saját oldalára állítson minket? Igaz bármi is
ebből az egészből?
– Csak az eredmény számít ‒ válaszolta Jennings közömbös hangon.
– És Nyberg? ‒ folytatta Hjelm. ‒ Róla mit gondolt, amikor jött ott a
folyosón? Már akkor látta maga előtt ezt a változatot? Semmi meglepő nem
volt abban a jobbhorogban?
 Jennings egyenesen belebámult a szemébe. Hjelm úgy érezte,
évezredek sötét mélységébe tekint. Egy vérengző cápa szemébe.
– Ezt sosem fogja megtudni ‒ válaszolta Jennings.
Hjelm egy lépést tett előre, és felé hajolt. Direkt úgy állt oda, hogy
Jennings a másodperc törtrésze alatt végezhetett volna vele. Fogalma sem
volt, miért dugta fejét az oroszlán szájába. A túlvilág csábította hirtelen? A
szirének hangja? Vagy szeretett volna kárörvendően a halál arcába röhögni?
– Életemben először tudok némileg egyetérteni a halálbüntetéssel ‒
fűzte még hozzá.
Jennings arcán újra megjelent az az illékony mosoly. Semmi köze nem
volt a boldogsághoz.
– Magánemberként természetesen megérdemlem a halálbüntetést ‒
ismerte el. ‒ De én nem magánember vagyok. Én… intézmény vagyok.
Hjelm otthagyta. A többiek már összegyűltek a folyosón. Arto
Söderstedt mobilon beszélt valakivel.
– Vajon igazat mond? ‒ kezdte Kerstin Holm. – Tényleg nukleáris
fegyverek vezérlőberendezéseiről van szó? Vagy elküld minket a világ
végére, csak hogy megszabaduljon tőlünk.
– Az ördög ügyvédje ‒ morogta keserűen Hjelm. ‒ Az útjai
kifürkészhetetlenek. De mi a francra kellünk mi neki? Csak játszik velünk,
de mi a játék lényege?
– Nem tévedtünk a nemzetbiztonságiak területére? ‒ tette fel a kérdést
Chavez.
– Nem kéne kapcsolatba lépnünk a kormánnyal? ‒ toldotta meg
Hjelm.
Hultin mozdulatlanul állt. Vajon gondolkodott, vagy csak egyszerűen
cselekvőképtelenné vált?
– Egyszerűen öljük meg ‒ ajánlotta Norlander tettre készen.
Söderstedt befejezte a beszélgetését, és egy nagy sóhaj kíséretében
közölte:
– Justine megszökött a védőőrizet alól.
Hultin arca grimaszba rándult. Végre valami életjel.
 – Ez a mi ügyünk ‒ szólalt meg ismerős, közömbös hangján. ‒
Akármiben is sántikál Justine, biztos, hogy illegális. Kerítsétek elő. És
ellenőrizzétek le az összes hajót, ami ezekben az órákban fut ki Svédország
kikötőiből.
– És Jennings? Vele mi lesz? ‒ kérdezte Hjelm.
– Megerősítjük az őrizetét. Intézkedem. Arto, megvannak még Justine
feljegyzései?
– Igen, az irodámban.
Mindannyian odamentek. A szobában Gunnar Nyberg várta őket
újragipszelt jobb kezét méregetve. Majd hitetlenkedve nézett végig rajtuk.
– Az ördöggel szövetkeztek ‒ szögezte le. ‒ Az istenit, vigyázzatok
magatokra! Én ebben nem akarok részt venni.
– Te is a csapat tagja vagy, Gunnar ‒ szólt hozzá Hultin. ‒ Meg kell
találnunk Justine Lindbergert. Ez már nagypolitika.
– Szarok rá.
Hultin közömbösen nézett rá.
– Hát nem értitek? Átejt titeket! ‒ folytatta Nyberg ordítva. ‒ Nem
látjátok, hogy hülyére vesz benneteket? Mint ahogy engem is. Egyszerűen
hagyta, hogy leüssem. Láttam a szemén. Ez az egész csak színjáték. Most
jöttem csak rá.
– Lehet ‒ fogadta el Hultin. ‒ De az tény, hogy Justine Lindberger
megszökött a rendőri védőőrizet alól. Szükségünk van rád.
Nyberg a fejét rázta.
– Soha.
– Akkor viszont ettől a pillanattól kezdve betegállományban vagy.
Menj haza.
Nyberg vad tekintettel nézett rá, majd kivonult a szobából. Megállt a
folyosón, és majd szétvetette a düh. Azonnal elindult le, a pincében levő
fogda felé. Az ajtó előtt épp akkor foglalt helyet két jól megtermett rendőr
civilben. Egy-egy széken ültek a sötét folyosón, köztük egy asztal.
Komótosan elővettek egy pakli kártyát. Kissé bizonytalanul néztek
Nybergre, aki lehuppant a fal mellett álló harmadik székre.
– Csak játsszanak nyugodtan ‒ mondta nekik. ‒ Mintha itt se lennék.
 Pedig ott volt. És nem is állt szándékában elmenni onnan. Hirtelen
minden megjelent a szeme előtt. A LinkCoop folyosója. Ahogy végighaladt
rajta. Robert Mayer tekintete. A hajtókája felé tett apró mozdulat. És ahogy
visszahúzta a kezét. Amilyen jéghidegen fogadta az ütését.
Tehát el sem fog moccanni innen.
Ez idő alatt Arto Söderstedt odalépett a fehér falitáblához, ami telis-
tele volt szöveggel.
– Az L. házaspár összes naptárbejegyzése. Justinéé balra, Ericé jobbra.
– Lehet ezek között valami, ami egy hajó nevét jelöli, vagy egy mai,
esetleg holnapi dátumot, vagy egy kikötő nevét? ‒ kérdezte Hultin. ‒ Vagy
valami, ami nagyon furcsának tűnik?
Söderstedt az orrát vakargatta.
– Lehet, hogy időnként találkozott egy S-szel kezdődő nevű
közvetítővel. Mert ez is azok közé a bejegyzések közé tartozott, amiket
kihagyott a nekem szánt naptárból. Azt állítja, hogy ezzel a futásterveit
jelezte, S mint stretching. Sajnos más információm nincs róla. A másik
információ, amit eltüntetett, a szeretője, Herman, akivel Bróban találkozott.
Róla sincs semmi más. Van három barátnője, akikkel, úgy tűnik, jó a
kapcsolata, Paula,
Petronella és Priscilla. Megvan a teljes nevük és a lakcímük. Továbbá
elég kiterjedt rokonsággal rendelkezik, és nagyon összetartanak. Ezeket
ellenőrizhetjük. Aztán van itt még néhány dolog a táblán, ami talán adhat
valami támpontot. Találtam egy kis cédulát „Kék Viking” feljegyzéssel. Ez
lehet egy kód, lehet egy hely, mondjuk egy kocsma, igaz, nem találtam
ilyesmit. Vagy talán ez lehet egy kiindulópont is a nyomozáshoz, nem
tudom megfejteni. Csak ennyi áll itt: „orphlinse”. Ez egy kis sárga Post-iten
volt. Ja, és még azt akartam mondani, hogy Justine az östermalmi
vásárcsarnokban tűnt el dicséretre méltó őrzői elől.
– Nos, akkor osszuk szét a feladatokat ‒ vette át a szót Hultin. ‒ Paul
megpróbálja megtalálni ezt a Hermant Bróban. Jorge megpróbál utánajárni
ennek a Kék Vikingnek meg annak a másik cédulának. Arto, te meg én
nekiállunk a kikötők ellenőrzésének. Van egynéhány Svédországban. Na,
vágjunk bele.
 Hjelm kutatásai eredményeként megtudta, hogy Bro egy hatezer fős,
Stockholm környéki alvóváros Kungsángen és Bálsta között. Különböző
adatbankok segítségével nyolc darab Hermant talált. Ebből kettő nyugdíjas
volt, a többiek a lehetséges kategóriába tartoztak, huszonkettő és
ötvennyolc év között. Mindegyiket felhívta. Hárman nem voltak otthon, a
másik három közül egyik sem tartott igényt az ismeretségre Justine
Lindbergerrel, pedig Hjelm külön hangsúlyozta, mennyire fontos a dolog,
és hogy garantáltan titokban tartják az esetet. Ettől az egyikük, a
negyvennégy éves Herman Andersson különösen bedühödött. Kisebb
nehézségek árán sikerült a másik három férfi munkahelyét felkutatni, és
Hjelm ott hívta fel őket. Egyikük sem ismerte Justinét, mindegyikük
valóban meglepettnek tűnt. És egyszer csak semmi teendője nem maradt.
Ez már röpke tíz perccel később szinte az őrületbe kergette. Úgy döntött
tehát, hogy kiautózik Bróba. Lelkét rossz sejtelmek garmadája szállta meg,
így indult upplandi kiruccanására. Ekkor már három óra volt, és az eső még
mindig szakadt.
Kerstin Holmnak sikerült kapcsolatba lépnie PPP-vel. Paula Berglund
sírva fakadt, amikor meghallotta, hogy a barátnőjét egy őrült kergeti, és
erről eszébe jutott, hogy többször is váratlanul el kellett utaznia Västeråsba
vagy Karlskronába, meg talán máshova is. Petronella af Wirsen először jót
kacagott azon, hogy Justine megszökött a rendőrség elől, aztán azt
javasolta, keressék a párizsi lakásában vagy dalarői nyaralójában. Priscilla
Bäfwer pedig különböző megmagyarázhatatlan utazásokra emlékezett
vissza hirtelen, Gotland, Södertälje, Halmstad és Trelleborg célállomással.
A rokonok sokkal elutasítóbbak voltak, és egy emberként követelték a teljes
svéd rendőrállomány fejét egy hatalmas ezüsttálcán. „Ó, szegény kis
eltévelyedett Justine”, mondta az egyetlen közülük, aki egyáltalán mondott
valami használhatót, egy bizonyos Gretha néni, akire véletlenül bukkantak.
„Szegényke, mindig is kilógott a családból, nem érdekelte a pénz, a
hatalom, mindig is csak a társadalom szélére sodródott elárvult
báránykákkal törődött.” Gretha néni hitetlenkedve hallgatta a Justine
vagyoni helyzetéről szóló információkat. „Nem, nem, itt valami nem
stimmel, ez egyszerűen képtelenség.”
 Jorge Chavez is megvívta a maga küzdelmét a cédulákkal. Minden
tudását és matematikai kombinációs képességét latba kellett vetnie, hogy
valamire jusson Justine Lindberger feljegyzéseivel. „Kék Viking” és
„orphlinse”. Miután végtelen mennyiségű kódmegoldási variáción átrágta
magát, végül is sikerült találnia néhány Kék Viking nevű vendéglátóipari
egységet Svédország-szerte: Kék Viking Kávézó Harnösandban, Kék
Viking Étterem & Bár Halmstadban, Kék Viking Kávézó Visbyben, és Kék
Viking Büfé Teckomatorpban és Karlshamnban. Härnösand, Halmstad,
Visby és Karlshamn kikötővárosok. Ami a másik cédulát illeti, falba tudta
volna verni a fejét, amiért volt olyan idióta, hogy nem vette észre azonnal.
Mindössze egy pontot kellett odabiggyesztenie a „orphlinse” kriptogramba,
és máris értelmessé vált: „orphlin.se”. Tehát egy svéd honlap címe. Az
Orpheus Life Line svédországi részlegének weboldala. Ez egy nemzetközi
emberi jogi szervezet, mely elsősorban Irakra összpontosít. Orpheus olyan
megindítóan énekelt, írták az egyesület tájékoztatójában, hogy vissza tudta
hozni vele az elhunytakat a halottak birodalmából. Ez volt a fő
célkitűzésük. És pont most, az öbölháború után az iraki helyzetre
összpontosítottak, meg a blokádra és a fegyverellenőrzés problémáira,
azokra a helyekre, ahol a helyzet kísértetiesen hasonlít a halottak
birodalmára. Aztán jött egy felsorolás, hogy mely országokban veszik
semmibe az emberi jogokat. Egyértelműen látszott, hogy a szervezet fontos
jellemzője, hogy a tagok titkosak. Ez biztosítja, hogy valamennyire
zavartalanul tudjanak dolgozni Szaddám birodalmában. Chavezt rögtön az
kezdte foglalkoztatni, hogy miért lehetett az Orpheus Life Line honlapjának
címe Justine íróasztalán. Vajon csak az iszlám világ iránti általános
érdeklődése miatt, vagy valami kézzelfoghatóbb magyarázata van?
Viggo Norlander két, mögötte szégyenkezve kullogó társával érkezett
az östermalmi vásárcsarnokba. Egyikük, Werner segédnyomozó a téren
parkoló autóban maradt, és onnan tartotta szemmel a Humlegårdsgatant,
míg másikuk, Larsson segédnyomozó, idézet, „árnyékként tapadt” Justine
Lindbergerre. Norlander körültekintő vizsgálódása során kiderítette, hogy
ez a sajátos megfogalmazás tizenöt méteres távolságot jelentett. Ami
természetesen túlságosan nagy egy zsúfolt vásárcsarnokban. Larsson
közvetlenül a bejárati ajtónál állt meg bent, és befelé mutogatott, ahol a
legelképesztőbb állatrészek lebegtek, mintha meghibásodott helikopterek
lennének, és az illatok remekül kiegészítették ezt a szürrealista képet.
Justine valahol a bal hátsó traktusban tűnt el. Ennek alapján tehát három
árus jöhetett szóba: egy hagyományos svéd fűszeres, egy mini thai étterem,
valamint egy kávézó, ahol mikroszkopikus méretű csészékben szolgálták fel
a kávét. Egy sor rutinellenőrzést követően Norlander arra a következtetésre
jutott, hogy egyetlen szökési lehetőség adódhatott: a kávéházon keresztül.
Természetesen megbújhatott ideiglenesen a fűszeresnél vagy a thai
étteremben is, de csak a kávézónak volt közvetlen kapcsolata a külvilággal
egy hosszú folyosón keresztül. Norlander úgy ment végig rajta, hogy
közben egy pillanatra sem vette le a szemét a szégyenkező Larssonról. A
Humlegårdsgatan alsó szakaszára kiérve viharos szélroham fogadta őket.
Norlander egyenesen odament az autóban ücsörgő Wernerhez, és
ugyanolyan ferde szemmel nézett rá, mint korábban Larssonra. Aztán
visszament a vásárcsarnokba, és minden különösebb magyarázat nélkül
magával ráncigálta a kávéház vadul tiltakozó tulajdonosát a rendőrségre.
A Bagdadból származó Fawzi Ulaywi tehát ott izzadt most az egyik
kihallgatóhelyiség üvegablaka mögött. Jól látták őt a folyosóról. Norlander
próbálta elmagyarázni a helyzetet:
– Az az egyetlen lehetőség, hogy ő nyitotta ki neki a kulcsra zárt ajtót.
Nyilván hátra kísérte, és kiengedte. Egyedül dolgozik a kávézóban, és a
belső udvarra nyíló ajtó, ahonnan a Humlegårdsgatanra jut az ember, zárva
volt, mikor ott jártunk.
– Honnan jött ez az ember? ‒ kérdezte Chavez, kezében az Orpheus
Life Line honlapjának kinyomtatott oldalaival. ‒ Irakból? Már nem Szaúd-
Arábiáról van szó?
– És a kikötőkkel mi a helyzet? Melyik bukkant fel többször is? ‒
érdeklődött Hultin.
– Többször, többször ‒ morfondírozott Söderstedt. ‒ A Kék Viking-
nyom és a tanúvallomások Halmstad, Gotland és talán
Karlskrona/Karlshamn kikötőkre utalnak, ha úgy vesszük, hogy ez a két
utóbbi Blekinge tartományhoz tartozik. Halmstadból az elkövetkező
huszonnégy órában hat hajó fut ki, a Gotland szigeti Visbyből három,
Blekingéből tizenhat.
– És gondolom, nincs semmi, ami valamelyik kikötőt gyanúsabbá
tenné a többinél ‒ összegezte Holm lemondóan. ‒ Felosztjuk őket?
– Mikor fut ki a legelső hajó? ‒ tudakolta Hultin. ‒ És hol a francban
van Hjelm?
– Bróban ‒ érkezett a felvilágosítás Holmtól.
– Fél öt ‒ kezdett bele az összefoglalásba Söderstedt. ‒ A mai napon is
kifut még néhány hajó. Legközelebb pontban hatkor indul a Vega
Karlshamnból Venezuelába, ezt követi 19.45-kor a Bay of Pearls
Halmstadból Ausztráliába, aztán 20.30-kor a Lagavulin Visbyből Skóciába.
Ez a következő három járat.
– Ennél többre van szükségünk. Kell valami információ, ami elirányít
minket. Jorge és Arto, csatlakozzatok Kerstinhez. Szorongassátok meg a
rokonokat. Viggo, mi ketten kezelésbe vesszük a kávézó tulajdonosát.
Hultin és Norlander beléptek a kihallgatóhelyiségbe, Fawzi Ulaywiról
csak úgy dőlt a verejték. Makacs tekintetében jól uralt félelem bújt meg.
Mintha már lett volna ilyen helyzetben, és igyekezett volna nem gondolni
arra, mi történt ott és akkor.
– A kávézóm ‒ kezdte sopánkodva. ‒ A kávézóm üresen áll. Bárki
bármit elvihet onnan, a pénzemet is.
– A nap hátralévő részére a legkiválóbb védelemről gondoskodtunk ‒
közölte vele Norlander szarkasztikusan. ‒ Odarendeltük Larsson és Werner
segédnyomozót.
Továbbra is az ajtóban állt, és igyekezett minél nagyobbnak és
brutálisabbnak látszani. Hultin leült Fawzi Ulay wival szemben, és nyugodt
hangon szólt hozzá:
– Miért segített Justine Lindbergernek megszökni ma délben?
– Én semmit sem csináltam ‒ jelentette ki Ulaywi határozottan. ‒ Nem
értem, mit akar tőlem.
– Ismeri az Orpheus Life Line szervezetet, ami Irakban
tevékenykedik?
 Fawzi Ulaywi elhallgatott. Arckifejezése kissé megváltozott. A
nyugtalanság szele söpört végig rajta, és mély barázdákat hagyott maga
után. Teljesen egyértelmű volt, hogy gondolkodik, sőt alaposan
végiggondol valamit.
– Tíz éve jöttem el Irakból ‒ kezdte végül. ‒ Semmit sem tudok arról,
ami most történik ott.
– Ez az Orpheus is benne van az atomfegyverkereskedelemben?
Ulaywi vad tekintettel meredt rá, próbálta helyére illeszteni az újabb
mozaikdarabkát. De nem szólt semmit. Hultin folytatta:
– Mondja el, amit tud. Túlságosan fontos ügyről van szó ahhoz, hogy
cseverészéssel töltsük az időt.
– Kínozzanak csak meg nyugodtan. Már máskor is kibírtam.
Hultin Norlanderre nézett. Norlander bizonytalanul hunyorított egyet.
Esze ágában sem volt megkínozni senkit. Vajon ezt akarta Hultin kérdezni a
tekintetével? Hultin higgadtan folytatta:
– Most felsorolok néhány svéd kikötőt, látni szeretném, hogy reagál.
Halmstad. Karlskrona. Visby. Karlshamn.
Verejtékezés, alig palástolt félelem, tíz év rémálmai, melyek valósággá
válhatnak. Ulaywi minden erejét megfeszítve törte a fejét. Majdnem
belerokkant.
– Halmstad ‒ bökte ki végül. ‒ Bejött hozzám egy nő a kávézóba, és
azt mondta, hogy egy férfi meg akarja erőszakolni. Segítettem neki
megszökni. Mintha mondott volna valamit, hogy hova készül. Azt hiszem,
Halmstadot említette.
Norlander és Hultin egymásra néztek. Hultin bólintott, és mindketten
kimentek a folyosóra. Figyelték Ulaywit, miközben beszéltek. Még mindig
erősen izzadt. És talán egy kicsit elégedettnek tűnt.
– Ő is benne van ‒ szögezte le Hultin. ‒ Valószínűleg csempész. Nem
fog többet mondani. Halmstadot tehát törölhetjük.
– Törölhetjük? ‒ fakadt ki Norlander. ‒ De…
– Így akar félrevezetni. Nézd meg ezt az embert! Nem az a típus, aki
csak úgy elárul valamit.
 Hultin odament azokhoz, akik telefonáltak. Három külön szobában
ültek, tehát háromszor kellett megismételnie:
– Blekinge vagy Visby. Halmstad törölve.
Aztán elővette a mobilját, és beütött egy számot.
– Paul? Merre jársz?
– A Norrtull csomópontnál ‒ szólt Hjelm a készülék belsejéből. ‒
Felkavartam néhány család békéjét Bróban. Egy feldühödött feleség még be
is húzott nekem egyet.
– És semmi eredmény?
– Semmi. Ezeknek a Hermanoknak semmi köze az előkelő östermalmi
Justine Lindbergerhez. Fölöslegesen mentem oda.
– Akkor gyere vissza gyorsan. A mostani állás szerint Visby,
Karlskrona vagy Karlshamn jöhet szóba. Talán.
– Oké.
Holm lelkesen hadonászva lépett ki a szobájából. Nagy igyekezetében
alig tudta kinyögni:
– Gretha néni talált egy olyan telefonszámot, ami sehol máshol nem
bukkant még fel!
Azzal átnyújtotta Hultinnak a cetlire firkantott számot. Hultin azonnal
kinyomta a Hjelmmei folytatott beszélgetést, és beütötte.
– Igen? ‒ hallatszott a túloldalon egy óvatos hang. Egy női hang.
– Justine? ‒ kérdezte Hultin mellébeszélés nélkül.
– Ki az?
– Orpheus ‒ próbálkozott Hultin. ‒ Hol vagy?
A vonal túloldalán csönd. Néma csönd. Majd megszólalt Justine
Lindberger:
– Jelszó?
Hultin Holmra és Norlanderre pillantott. Csak rázták a fejüket.
– Kék viking ‒ próbálkozott Hultin.
– A francba ‒ mondta Justine, és letette.
– A rohadt életbe ‒ dühöngött Hultin.
– Háttérzaj? ‒ rukkolt elő egy ötlettel Kerstin Holm.
Hultin csak a fejét rázta. Újratárcsázta a számot. Semmi válasz.
 Bement a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Háromnegyed
öt. Jó egy óra múlva a Vega teherhajó elhagyja Karlshamn kikötőjét. Ezt
lekéshetik. Túl kevés a Karlshamnra utaló jel: Justine egyik barátnőjének
megjegyzése, hogy Justine járt a Karlskronával szomszédos városban,
illetve, hogy van ott egy Kék Viking nevű büfé, amit talán azonnal
megfigyelés alá kéne venni. Akkor viszont be kell vonnia a blekingei
rendőrséget, és mit mond nekik? Hiszen ő maga sem érti a helyzetet.
Hagyják, hogy kifusson a Vega, vagy szabadítsák rá a vidéki rendőrséget?
Csak ült a szobájában, és úgy érezte, válla egyre lejjebb süllyed, hatalmas
teher nehezedik rá.
Kerstin Holm és Viggo Norlander ott maradt a folyosón. Minden olyan
bizonytalan volt. Vajon mi járt Hultin fejében?
Hirtelen felbukkant Hjelm. Szeme alatt monoklival.
– Ne kérdezzetek semmit ‒ ment elébe mindenféle kérdezősködésnek.
‒ Ezek a nők… ‒ fűzte még hozzá rendkívül rejtélyesen.
– Bro ‒ váltott témát Kerstin, és rámutatott Paulra. ‒ Valamit mondani
akartam ezzel kapcsolatban.
– Bro bro breja{3} ‒ szólalt meg Norlander. Talán agyára ment már az
egész ügy. Keserűen rápillantott Fawzi Ulaywira, és folytatta: ‒ Ott ül
békésen, és vállán cipeli a világmindenség sorsát. És nem fog megszólalni.
– Ki ez? ‒ kérdezte Hjelm.
– Ez a Bro elég gyakori svéd helységnév, nem gondoljátok? ‒ jutott
eszébe Holmnak, hogy mit is akart mondani.
– Ez az ember segített Justinének a szökésben – válaszolt Norlander. ‒
Egy iraki. Egyike azoknak, akik az álcázott Orpheus Life Line emberjogi
szervezet mögött rejtőznek. Valószínűleg fundamentalista kémek. Ő az
egyetlen, aki elvezethet a nukleáris vezérlőfejekhez.
– Vezérlőegységek ‒ helyesbített Hjelm. ‒ Meg robbanófejek.
– Hallotta valaki, amit mondtam? ‒ dühöngött Holm.
– Fel kéne nyársalni őket azokra a robbanófejekre ‒ folytatta
Norlander. ‒ Nem lenne morálisan jogosnak tekinthető, ha bemennénk, és
enyhe nyomást gyakorolnánk rá? Vagy erős nyomást?
 – Ahogy Wayne Jennings szokta tenni hasonló helyzetben? ‒ kérdezte
Kerstin Holm. ‒ Máris utánozzuk őt? Ilyen gyorsan?
– Mit is mondtál? ‒ kérdezett vissza váratlanul Paul Hjelm.
– Hogy a kentuckyi gyilkos úgy irányít minket, ahogy neki tetszik.
– Még előtte. Bróról.
– Hogy ez a Bro elég gyakori svéd helységnév. Erre gondolsz?
– Azt akarod mondani, hogy nem a megfelelő Bro nevű településen
jártam? És hol van a többi?
– Azt nem tudom, csak egy hirtelen ötlet volt.
– Ha ez a Herman tényleg Justine szeretője, és minden kedden
találkoznak, akkor azért nem lehet az a Bro olyan messze.
– De mi van, ha ez a Herman egyáltalán nem a szeretője. Arto nyomást
gyakorolt rá, aztán rajtakapta, amikor a naplója megváltoztatott másolatával
próbálkozott, ezért gyorsan ki kellett találnia valamit, nem volt ideje
gondolkozni. Talán a Herman név az igazi megoldás. Talán ezért kellett
szeretőként feltüntetnie.
Futottak Kerstin szobájába. Előkaptak egy autós atlaszt. Bro Uppland
tartományban, Bro Varmlandban, Bro Bohuslanben ‒ és Bro Gotland
szigetén.
– Mindössze néhány kilométerre Visbytől ‒ állapította meg Kerstin. ‒
Egy kis falu, szinte egy templom az egész.
Norlander bekapcsolta a számítógépet, és belépett az országos
telefonszám-nyilvántartásba. Két Herman volt a Visbytől északkeletre
található kis Bro faluban.
Hjelm vadul nyomkodni kezdte a telefon gombjait. Kerstin átvette tőle,
és beütötte az első számot.
– Bengtsson ‒ szólalt meg valaki csengő gotlandi tájszólással.
– Herman ‒ szólt bele Kerstin. ‒ Itt Justine.
A túloldalon csend lett. És minél tovább tartott ez a csend, annál
jobban reménykedtek.
– Miért telefonálsz megint? ‒ szólalt meg végre Herman Bengtsson. ‒
Történt valami?
– Csak egy utolsó ellenőrzés ‒ nyögte ki Kerstin nagy nehezen.
 – Már úton vagyok.
Kerstin kinyomta a beszélgetést. Egy pillanatra boldogan ökölbe
szorította a kezét. Aztán már vágtattak is Hultin szobájához.
A helikopter öt perc múlva szállt fel a rendőrfőkapitányság tetején lévő
felszállóhelyről. Egész jók vagyunk, állapította meg magában Hultin, ahogy
ott ült szorosan Norlander mellett, és lapozgatott a papírjaiban.
– A Lagavulin nevű teherhajó 20.30-kor hagyja el Visby kikötőjét.
Most negyed hat van. Még időben odaérünk.
– A Lagavulin nem egy malátawhisky? ‒ kérdezte Hjelm.
– A létező legjobb ‒ szólalt meg Chavez, megcsillantva szakértelmét.
‒ Különösen erősen kátrány- és füstízű.
Lassan elérték a stockholmi szigetvilág utolsó szigeteit, már amennyi
látszódott belőlük az esőfüggönyön át. Hjelm felismerni vélte Utö szigetét.
Aztán már a nyílt tenger következett, a tarajos hullámoktól inkább fehér
volt, mint fekete. A helikoptert ide-oda dobálta a szűnni nem akaró őszi
vihar. Hjelm egy pillantást vetett a pilótára. Nem tetszett neki az arcszíne.
Norlander arcszíne sem volt túlságosan megnyugtató ‒ egyszer csak
magához ragadta a helikopter falán lógó egyik bukósisakot, és belehányt.
Hjelm örült, hogy legalább nem ő kezdte.
Másokat is elkapott a rosszullét. A pilóta előkotort néhány
nejlonzacskót, hogy megmentse a maradék bukósisakkészletet. Arto
Söderstedt amúgy is hófehér bőre szinte mentazölddé változott, és végül
Hjelm sem tudta tartani magát. Felöklendezett gyomortartalma ugyanebben
a színben pompázott. Csak Hultin és Holm tudta bent tartani az ebédjét.
Egy nem túlságosan fitt rendőrcsapat tántorgott ki a gépből a Visbytől
keletre elterülő, kissé félreeső helikopterleszállóhelyen, ahol két nagyon is
civil bérautó várakozott rájuk. Néhány percig csak álltak a betonon, és
hagyták, hogy áztassa őket az eső. Most különösen élvezték tisztító hatását.
Lassan láthatóvá vált eredeti arcszínük. Visszatért beléjük az élet. Már csak
az volt a kérdés, milyen meglepetéssel várja őket Justine Lindberger lenn a
kikötőben.
Megkerülték Visbyt, és elindultak lefelé a kikötőbe vezető úton.
Elhaladtak a hatalmas gotlandi komphajók mellett, és megközelítették a
Lagavulint. A hajó az északi hullámtörő melletti mólónál, kissé kijjebb
horgonyzott, az erős hullámzás újra és újra nekicsapta a védőfalként
szolgáló gumiabroncsoknak.
A Lagavulin nem tűnt valódi teherhajónak. Nagyon kicsi volt, mint
egy nagyobb halászhajó. Teljesen magányosan állt kinn a móló végénél,
Életnek semmi jele nem mutatkozott rajta. Egy tucatnyi viharsirály
keringett felette, mint a dögkeselyűk egy sivatagban elhullott állat felett.
Kinn a Keleti-tengeren hatalmas olajszállító tankhajó haladt el, lámpásai
halványan pislákoltak a viharos esőfüggönyön keresztül. Lassan
himbálózva úszott tovább, mint egy hideg, hatalmas tengeri szörny a
távolban. Az égbolt szokatlanul alacsonyan terült el, mintha a vastag
felhőtakaró a földet súrolta volna, és az özönvíz örvényébe kerültek volna.
Vajon a túloldalán ott van még a hatalmas, tiszta, napsütötte világosság?
Vagy ez már csak utópia? Van még egyáltalán tiszta hely ezen a világon?
A főiskola takarásában parkoló autók mellett gyülekeztek. A sötétben
szinte észrevétlenül indultak a móló felé, majd igyekeztek ugyanolyan
észrevétlenül kiosonni rá. A viharos eső enyhe ózonillatát elnyomta a tenger
illata.
Már egész közel voltak. Semmi jel nem utalt arra, hogy őriznék a
helyet. A hajóhídnál bevárták egymást, addigra már mindannyian
csuromvizesek lettek.
Chavez és Norlander lépett először a fedélzetre, magasra tartott
pisztollyal. Aztán Hjelm és Holm. Végül Söderstedt és Hultin.
Természetesen kibiztosított fegyverrel.
Elosontak az elsötétített kormányfülke mellett a hajó tatja felé. Sehol
semmi fény. A hajó teljesen elhagyatottnak tűnt. De hirtelen
hangfoszlányokat hozott feléjük a szélvihar. Elindultak a hang irányába, és
egy ajtóhoz értek, mellette egy sor ablak behúzott függönnyel. A függönyök
mögött halvány fény pislákolt.
Norlander felmérte, mennyire masszív az ajtó. Mindannyian köréje
gyűltek. Ő háttal a korlátnak támaszkodva készenlétbe helyezkedett. Hjelm
hangtalanul lenyomta a kilincset. Mivel nem nyílt ki, a következő
másodpercben Norlander berúgta az ajtót. A zár egy darabig még
himbálódzott a levegőben, aztán a fedélzetre zuhant.
Az étkezőnek látszó helyiségben öt ember ült egy petróleumlámpa
gyenge fényénél. Egy fiatal, szőke férfi Helly Hansen dzsekiben, három
erős testalkatú, fekete bajszos középkorú férfi vastag tollkabátban ‒ és
Justine Lindberger esőkabátban. A nő halálra váltan meredt rájuk. Mikor
leghátul felfedezte Söderstedtet, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Hands on your heads! ‒ ordította Norlander.
– It’s just the Swedish police! ‒ kiáltotta Justine megnyugtatólag a
három férfinak. Ő és a három férfi azonnal tarkóra tette a kezét. A Helly
Hansen dzsekis férfi felállt, és ékes gotlandi tájszólásban azt kérdezte:
– Mi a franc ez? Mit keresnek maguk itt?
– Feltételezem, hogy Herman Bengtssonhoz van szerencsém ‒ kezdte
Hultin, és a fiatal férfi felé bökött a pisztolyával. ‒ Kezeket a tarkóra, és
azonnal üljön le!
Bengtsson vonakodva fogadott szót.
– Motozzátok meg őket ‒ adta ki az utasítást Hultin.
Norlander és Chavez azonnal sebesen megmotoztak mindenkit. A
jelenlevők közül senkinél sem volt fegyver. Gyűltek a nyugtalanító jelek.
– Szóval maguk hívtak fel engem ‒ bólogatott Justine Lindberger
elgondolkozva. Látszott rajta, hogy csak úgy cikáznak a fejében a
gondolatok.
– Hol van a szállítmány? ‒ kérdezte Hultin.
– Miféle szállítmány? ‒ kérdezett vissza Herman Bengtsson. ‒ Mi a
fenéről beszél?
– Hányan vannak még a hajón?
– Sehányan ‒ sóhajtott egyet Justine. ‒ A legénység csak egy óra
múlva érkezik.
– És az őrség? Nem hiszem, hogy az atomfegyverek vezérlőegységeit
csak úgy, őrzés nélkül szállítják.
Justine Lindberger lemerevedett. Gondolkodott. Erősen. És hirtelen
úgy tűnt, eszébe jutott valami. Néhány másodpercre lehunyta a szemét.
Mire újra kinyitotta, tekintete megváltozott, rezignált lett, szinte mintha
gyászolna. Mintha kivégzőosztag előtt állna.
– Mi nem atomfegyvert csempészünk ‒ mondta. ‒ Épp ellenkezőleg.
– Jorge, Viggo, Arto! Menjetek, és nézzetek körül. Legyetek óvatosak!
A három férfi kiment. Benn maradt Jan-Olov Hultin, Paul Hjelm,
Kerstin Holm, Justine Lindberger, Herman Bengtsson és a három sötét hajú,
rémült tekintetű férfi. Justine darálni kezdte, mintha az élete függne attól,
amit mond:
– Herman és én az Orpheus Life Line tagjai vagyunk, ez egy titkos
emberi jogi szervezet, ami Irakban tevékenykedik. Eric is tagja volt. Úgy
halt meg, hogy semmit sem árult el a tevékenységünkről. Sokkal erősebb
volt, mint amilyennek gondoltam.
Rámutatott a kanapén kuporgó három férfira.
– Ők hárman az iraki hadsereg magas rangú tisztjei.
Katonaszökevények. Különösen fontos információ birtokában vannak az
Öböl-háborúról, amit sem Szaddám, sem Amerika nem akar nyilvánosságra
hozni. Az Amerikai Egyesült Államokba tartanak, hogy egy ismert
médiaszervezet a védelme alá vegye őket. Onnan ki tudják juttatni az
információt, azt már nem lehet megakadályozni. Az amerikai média az
egyetlen, ami elég erős ahhoz, hogy ellen tudjon állni a világ nyomásának.
Hultin Hjelmre nézett, Hjelm Holmra, Holm Hultinra.
– Kérem, higgyenek nekem, és hagyjanak minket békén ‒ könyörgött
Justine Lindberger. ‒ Valaki becsapta magukat, és felhasználta magukat a
saját céljaira.
Hjelm lelki szemei előtt megjelent Wayne Jennings. Mit is mondott?
„Sosem fogja megtudni.” Úgy érezte, hánynia kell, de már nem is lett volna
mit kihánynia.
– Akkor viszont a nyomukban vannak ‒ fogta fel Kerstin Holm a
hallottakat. ‒ Ki kell innen juttatni magukat.
– A hajót semmiképp sem hagyhatjuk kifutni ‒ közölte Hultin. ‒
Alaposan át kell vizsgálnunk. Úgyhogy magukat elvisszük most azonnal.
– Most már kötelességük megvédeni minket – szipogta Justine
Lindberger, és nagyon-nagyon fáradtnak látszott. ‒ Maguk vezették ide
őket. Most már akár az életük kockáztatásával is meg kell védeniük minket.
Hultin sajnálkozó tekintettel nézett rá, és lassan kezdett kihátrálni a
szétroncsolt ajtón keresztül. Majd oldalra húzódott. Kijött Holm is. Aztán
Herman Bengtsson, a három férfi, Justine és végül Hjelm. Kinn álltak a
fedélzeten. Süvített a szél. Ömlött az eső.
Elindultak a hajóhíd felé.
És ekkor történt, mintha valaki parancsot adott volna. Mintha ők
maguk adták volna ki a parancsot.
Herman Bengtsson feje leröpült. A sugárban kilövellő vér földre
döntötte. A három férfit falhoz lapította a véget nem érő golyózápor.
Pehelykabátjuk vörössé vált, mindenütt toll kavargott. Összeestek, mint a
rongybabák. Kerstin Justinére vetette magát. Nem volt ideje gondolkodni,
testével akarta védeni. Érezte, hogy egy golyó súrolja a vállát. És látta,
hogy tőle mindössze tíz-húsz centire belefúródik Justine Lindberger jobb
szemébe, aki erre vért köpött Kerstin arcába. Utolsó leheletként.
Hultin megkövülten állt. Felnézett Visby városára, ami kivilágított,
távoli, utolsó ítéletet hirdető erődítménynek tűnt.
Hjelm magasra tartotta a pisztolyát. Körbe-körbe forgott, de semmi
sem volt, amire célozhatott volna, egyáltalán semmi. Visszatette tokjába a
pisztolyát, és hirtelen megértette, milyen lehet az, ha valakit
megerőszakolnak. Átkarolta Kerstint, aki hangtalanul szipogott.
A véres, csuromvizes pehelyréteg lassan a feledés fátylát borította a
rémálom helyszínére.
Minden elcsendesedett. Visby kikötője némán terült el a sötétben.
Mintha semmi sem történt volna.
 28

Gunnar Nyberget egyre jobban szorította a szükség. Több órája ült már
mozdulatlanul a rendőrfőkapitányság pincéjében egy széken. Egy pillanatra
sem lankadt a figyelme. A két kirendelt őr néhány óráig huszonegyezett,
majd leváltották őket, és most két másik őr ült ugyanott, és ők is
huszonegyeztek. Minden végtelenül egyhangú volt, és a folyosó sivársága
csak fokozta ezt az érzést. A falak sárgásfehérre meszelve, a porréteggel
borított fénycsövek kellemetlen, éles fényt árasztottak, s erre most meg itt
van ez a szorongató érzés, no, ez aztán nem növelte Nyberg harciasságát.
Ételt hoztak Wayne Jenningsnek. Újabb ok a nyugtalanságra. Az
elképesztő méretű levesestál addig várakozott az őrök asztalán, amíg már
rég nem gőzölgött. Épp egy véget nem érő parti kellős közepén hozták.
Mindig azt hittem, a huszonegy kimondottan gyors játék, gondolta Nyberg
szörnyű vizelési ingertől gyötörve. Csak el kell érni a huszonegyet azokkal
a nyamvadt kártyákkal. Mi tart ezen ennyi ideig?
Az őrök szúrós pillantásokat vetettek rá. Majd fogták a tálcát a
levesestállal, kenyérrel, tejesbögrével, és felkészültek a belépésre.
Aztán beléptek. Magukra zárták az ajtót. Nyberg ülve maradt a
folyosón. Elővette a szolgálati pisztolyát, kibiztosította, és ép bal kezével a
vastag ajtóra célzott. Irtózattal gondolt arra, mi mászhat ki onnan. Öt
méterre ült az ajtótól, és tudta jól, hogy most akár ölni is képes lenne.
Az idő szinte vánszorgott. Az őrök nem mutatkoztak. Minden újabb
másodperc csak megerősítette gyanúját. Vizelési ingere hirtelen mintha
megszűnt volna.
Az ajtó lassan kinyílt.
Wayne Jennings arcán őszinte meglepetés tükröződött, ahogy
észrevette Nyberget, aki pontosan a szíve közepére célzott.
– Gunnar Nyberg ‒ szólította meg mégis hidegvérrel. ‒ Micsoda
kellemes meglepetés.
 Nyberg felpattant. Széke hatalmas robajjal eldőlt, zengett az egész
folyosó, a csattanás visszhangja ide-oda csapódott a falakon a vadállat
barlangjában.
Még mindig Jennings szívére célzott. A férfi egy lépéssel közelebb
ment hozzá.
Gunnar Nyberg meghúzta a ravaszt. Két lövés egyenesen a szívébe.
Wayne Jennings nekivágódott a folyosó falának, és összeesett.
Mozdulatlanul feküdt.
Nyberg néhány lépést tett felé. Pisztolyával még mindig a testre
célzott.
És akkor Wayne Jennings felállt.
Mosolygott. De jeges tekintete komoly maradt.
Nyberg reszketni kezdett. Két méter volt köztük. A maradék golyókat
mind a kentuckyi gyilkos testébe röpítette. Jennings megint repült egyet,
majd fekve maradt.
Gunnar Nyberg most már ott állt közvetlenül mellette.
Wayne Jennings újra felállt. A golyó ütötte nyomok feketén
világítottak fehér ingén. Ő meg csak mosolygott.
Nyberg újra meghúzta a ravaszt. Halk kattanás hallatszott. Félredobta a
pisztolyát. Felkészült, hogy egy balhorgot adjon neki. Most már nem fog
Jennings felállni.
A levegőbe ütött. Ugyanis senki sem állt előtte. Hirtelen rettenetes
fájdalmat érzett. Soha nem gondolta volna, hogy hatalmas teste így tud
remegni. Fogalma sem volt, mitől, de a hátán feküdt a padlón, Jennings egy
bizonyos pontot szorított a nyakán. Nyberg Jennings tekintetét kereste.
Merev arccal nézett le rá.
– Felejts el engem! ‒ sziszegte a fogai között. ‒ Egyszerűen törölj ki
az emlékezetedből! Különben soha nem lesz nyugtod!
Azzal elengedte. Nyberg megpróbált feltápászkodni, de a remegés nem
akart múlni.
Az utolsó, amit még hallott, mielőtt elsötétült volna előtte minden:
– Senki vagyok.
 29

Az eső meg csak esett. Stockholm egyes utcáit le kellett zárni. Néhány
műemlék házban kár keletkezett, és ki kellett üríteni. A külvárosban még
ennél is rosszabb volt a helyzet. Egész lakónegyedek kerültek víz alá.
Svédország több részében megszűnt az áramellátás és a telefonkapcsolat.
Közelgett a katasztrófahelyzet.
A rendőrfőkapitányság épülete még nem sérült meg. Bár a „Vezérkari
Központ” visszakapta az idézőjeleket, melyek vérszívókként röpködtek
körülöttük a szobában, mintha gúnyolódtak volna rajtuk.
– A fejére kellett volna céloznom ‒ dühöngött Gunnar Nyberg. ‒
Legalább egyetlen lövést oda kellett volna leadnom. Hogy lehettem ilyen
hülye?
– Nem tudhattad, hogy az őrökön golyóálló mellény volt ‒ vigasztalta
Hultin. ‒ És azt sem, hogy ő meg felvette.
– Meg kellett volna akadályoznom, hogy bemenjenek.
– Sok mindent kellett volna tennünk ‒ vágta rá Hultin keserűen. ‒ És
főleg sok mindent nem kellett volna tennünk.
Íróasztalánál ülve végigmérte Nyberget. Rettenetesen nézett ki. Az
orrán kötés, a kezén gipsz, és most még egy hatalmas kötés a nyakán is.
Gunnar Nybergnek semmi keresnivalója nem volt itt. Betegállományban
volt, otthon kellett volna lennie, hogy kipihenje kétszeres agyrázkódását.
De úgy látszik, semmi sem tudta távozásra bírni.
Hultin bagolyszemüvege ott pihent az orrnyergén, de egyébként rá sem
lehetett ismerni. Megszokott közömbös viselkedésének nyoma sem volt.
Mintha hirtelen megöregedett volna. Valahogy sokkal kisebbnek is látszott,
mint máskor. Nem játszotta már a honatya szerepét. Talán nyugdíjazás előtt
azért még összeszedi magát.
Mikor végre megszólalt, lassan, vontatottan beszélt, szinte mint egy
öregember:
 – Végül is Gunnar és az őrök is megúszták maradandó károsodás
nélkül a történteket. Gunnar rendőrigazolványára, amit Jennings felhasznált
az épület elhagyására, néhány óra múlva rábukkantak egy papírkosárban az
arlandai repülőtéren. Ezt nyilván nekünk hagyta ott. Feltételezem, hogy
köszönetképpen a segítségért.
Rövid szünetet tartott, majd lapozni kezdett a papírjai között. Nehezen
ment. Végül csak folytatta:
– Legalább három, teljesen egyforma, különösen nagy hatású lőszerrel
működő, precíziós automata fegyverrel dolgoztak. Valószínűleg egyszerűen
követtek minket helikopterrel Visbybe, aztán a kikötőbe, és elhelyezkedtek
a városban a megfelelő pontokon. Talán gyümölcsöző együttműködés volt
Szaddám és a CIA között, ezt sosem fogjuk megtudni. És azt sem, hogy a
három szökött katonatiszt milyen információt akart leleplezni az
öbölháborúról. De a legfontosabb mégis az, hogy mindezt elfelejtsük. A
halottakról már gondoskodtak. Mint tudjátok, be kellett vonnunk a
nemzetbiztonságiakat. Innentől ez már az ő ügyük. Eddig semmi sem
szivárgott ki, és most aztán kezdhetünk gondolkodni, mit nyilatkozunk.
Mert még ha akarnánk is mondani valamit, mit mondhatnánk? Ez a bűnügy
kívülről megoldatlannak látszik, az emberek továbbra is fognak fegyvereket
vásárolni és biztonsági őröket alkalmazni. És talán jól is teszik. Tudjátok,
mit mondott nekünk Fawzi Ulaywi, amikor szabadon engedtük? Soha nem
fogom elfelejteni. „Maguk a sátán szolgái, gyilkosok!” És igaza van.
Ráadásul felfedtük az ő kilétét is, talán még sikerül eltűnnie valahová, és
megússza, hogy meggyilkolják, talán nem. Herman Bengtsson, a
Lindberger házaspár és ő voltak az Orpheus Life Line svéd leágazása. Ami
már nem létezik.
Elhallgatott. Öregnek és fáradtnak látszott. Megoldották az esetet,
tökéletesen megoldották, mégis keresztre fogják feszíteni, mint azokat a
nyomozókat, akiknek nem sikerült elkapni Olof Palme gyilkosát. Talán nem
lehet majd ellenállni azoknak, akik a leváltását követelik. És jogosan is
teszik ‒ csak hát teljesen más okokból.
– Van még valami? ‒ kérdezte fásultan.
 – Justine Lindberger bankszámlájáról néhány óra múlva eltűnt a pénz.
Csak reménykedhetünk benne, hogy az Orpheus Life Line-nak sikerült
megmentenie maradék tőkéjét. Vagy ez lett Wayne Jennings fizetsége.
Lindbergerék hatalmas lakását a már amúgy is gazdag család örökli, az
Orpheus elvesztette svéd székhelyét és központját. És négy legodaadóbb
munkatársát. Meg minden mást.
Söderstedt a plafont bámulta. Ő is nagyon fáradtnak tűnt.
– Úgy bántam vele, mint egy utolsó bűnözővel – mondta alig
hallhatóan. ‒ Pedig egy hős.
– A Lagavulin teljesen üres volt ‒ jelentette Chavez kifejezéstelen
arccal, és egyszerre nagyon kicsinek látszott. ‒ Természetesen nem volt
rajta semmiféle atomtöltethez való vezérlőegység. És a LinkCoop egy
átlagos számítástechnikai importexport cég, teljesen legális a működése.
Henrik Nilsson vezérigazgató mély sajnálatát fejezte ki, hogy Robert Mayer
kiváló biztonsági főnökük eltűnt. Természetesen rendőrségi bejelentést tett.
– Benny Lundberg ma reggel meghalt ‒ tájékoztatta őket Kerstin
Holm. ‒ Az apja bement a kórházba, és egyszerűen kikapcsolta a
lélegeztetőgépet. Letartóztatták, itt ül egy emelettel alattunk.
Gunnar Nyberg egyszer csak felpattant és kiment. Egy emberként
bámultak utána. Csak reménykedhettek benne, hogy nem szalad le a
lépcsőn és csapja agyon azt a szerencsétlen Lasse Lundberget.
Hjelm csendben ült. Nem volt mit mondani. A „néma fájdalom”
kifejezésen gondolkodott.
Hultin folytatta:
– Azt tudjuk, hogy Lamar Jennings legalább egy hétig követte az apja
minden lépését. Nem lehetett túl nehéz megtalálni Robert Mayert, benne
van a telefonkönyvben. Lamar már Svédországba érkezésének másnapján
lemásoltatta a raktár kulcsát. Nyilván már akkor követte oda Wayne
Jenningst. Wayne talán már akkor is meggyilkolt valakit. Lehet, hogy
emberek hadát kínozta halálra, de sosem fogjuk őket megtalálni. Lamar
valami miatt fontosnak találta, hogy lemásolja a kulcsot ‒ és valahonnan
tudta, hogy az apja azon a végzetes napon feltűnik majd ott Eric
Lindbergerrel. Azt nem tudjuk, hogyan ‒ és miért ‒ követte Lindberger
Jenningst a Szabadkikötőbe, miután találkoztak a Riche bárban, és azt sem,
hogy miért találkoztak. Talán azt hitte Lindberger, hogy az Orpheusról lesz
szó. A szervezeti tagság ugyanis titkos. És egyébként is, nagyon sok
mindent nem tudunk.
Hultin tartott egy kis szünetet, majd kicsit mélyebb hangon folytatta:
– A hidegháború véget ért. De ami helyette jött, az talán még annál is
rosszabb, mert nem értjük. A világ zsugorodik, és vele együtt zsugorodunk
mi is, ha nem gyorsabban. Remek munkát végeztünk, ez lehet a vigaszunk
ebben a szomorú helyzetben, de ez nem elég. Egy sor téves politikai és
pszichológiai következtetésre jutottunk, ami arra utal, hogy nem tartunk
lépést a világgal. A nemzetközi bűnözők kicsúsznak a markunkból. A vak
erőszak a céltudatosság tükre. Lamar Jennings apjának nevetséges
tükörképévé vált. Rossz vér rossz vért szül, ahogy a mondás is tartja.
Paul Hjelm hirtelen hangosan felnevetett. Saját magán nevetett. Még a
közmondás sem stimmel! És Wayne Jennings még ezt is tudta!
– A bosszú bosszút szül, így van az eredeti mondás ‒ mondta, és a
könnyeit törülgette. Csak látszólag voltak ezek örömkönnyek.
A többiek csak nézték. Pontosan tudták, mit érez, és közben rájöttek,
mindannyian egyszerre, hogy micsoda képtelenség akárcsak a
legcsekélyebb mértékben is megérteni egy másik embert.
– Van még valami hozzáfűznivalótok? ‒ kérdezte Hultin.
– Mindenesetre eggyel kevesebb sorozatgyilkos van Amerikában ‒
szögezte le Kerstin Holm, és keserűen elmosolyodott. ‒ Egy másik
sorozatgyilkos megsorozatgyilkolta. És megint Wayne Jennings a jó fiú.
– Csak a végeredmény számít ‒ fűzte hozzá Hjelm. Már nem voltak
saját szavai. Semmi sem volt a sajátja. Úgy érezte, minden csak utánzat. Ő
csak egy kis modellvasút, ami zárt terepen száguld körbe-körbe.
– Hát akkor ‒ mondta ki a végszót Jan-Olov Hultin, és felállt. ‒ Most
mennem kell, vécére. Csak reménykedhetünk benne, hogy Isten nemsokára
véget vet ennek.
Nemigen akartak szétszéledni. Mintha szükségük lett volna egymás
közelségére. De végül kimentek a világba, ugyanolyan egyedül, ahogy
megérkeztek ide, és ahogy majd elhagyják egyszer.
 Hjelm és Holm maradtak utolsónak. Paul megállította Kerstint, még
mielőtt kiléphetett volna az ajtón.
– Van nálam valami, ami a tiéd ‒ mondta neki, és kotorászni kezdett a
tárcájában. Előhalászta az idős lelkész fényképét, és átnyújtotta neki.
Kerstin ránézett. Nem lehetett kiolvasni a szeméből, hogy mit gondol. Volt
benne gyász is, fájdalom is ‒ és valami olyan erő, ami még a sötétségen is
áthatol.
– Köszönöm ‒ mindössze ennyit mondott.
– Töröld majd le ‒ tanácsolta Paul. ‒ Rajta van Wayne Jennings
ujjlenyomata.
– Jalm & Halm ‒ mosolyodott el Kerstin. ‒ Egy másik világban remek
komikuspár lettünk volna.
Paul előrehajolt, és homlokon csókolta.
– Ebben a világban is azok vagyunk.
 30

Gunnar Nyberg valóban egyenesen a fogdába ment. Csak úgy forrt a dühtől,
ahogy kilépett a „Vezérkari Központból” ‒ fogalma sem volt, hogyan kéne
lehiggadnia. Egy gyilkos, aki a saját fiát is megölte, háromszor sebesítette
meg. És most itt van az épületben egy másik apa, aki megölte a fiát.
Jennings eltűnt, de helyette felbukkant Lasse Lundberg. Nyberg első
gondolata az volt, hogy Benny apján bosszulja meg, amit Lamar apja
elkövetett ellene. Egyszerűen félrelökte a tiltakozó őröket, és besétált a
fogda folyosójára. Már elérte Lundberg celláját, amikor végre uralkodni
tudott magán. Benézett a rácsos kis ablakon. Lundberg lehajtott fejjel ült,
arcát kezébe temetve. Egész teste remegett a zokogástól. Nyberg néhány
percig csak bámulta. Aztán hirtelen sarkon fordult ‒ eszébe jutott egy
bizonyos másik apa számtalan bűne.
Elindult Östhammarba. Sokáig tartott az út, volt ideje gondolkodni, de
gondolatait egy kétszeres agyrázkódás utófájdalmai tompították. Nem azt
mondták, hogy ez egy egyszerű ügy, jól kitölti az időt a nyugdíjig? Hogy
nem is lesz szükség személyes beavatkozásra, kockázatvállalásra,
túlórázásra? Csak a fogyókúra és a békés vegetálás. És ez lett belőle.
A norrtäljei főút víz alatt állt. Mintha folyékony lett volna maga az
aszfalt is. Ha emelkedőn ment, akkor az áradó vízzel küzdött, a lejtőkön
pedig csúszott lefelé. Idétlen egy helyzet.
Elhagyta Norrtäljét. Majd Hallstaviket, és a távolban látta
Grisslehamnt. És már ott is volt Östhammarban. Békés helynek tűnt. A
stockholmiak már visszatértek a nyaralásból a fővárosba, Östhammar most
újra annak látszott, ami valójában volt: kis falunak.
A rendkívül részletes rendőrségi térkép segítségével egyre néptelenebb
vidékre ért. Néhol szinte járhatatlan utakra tévedt. A kocsi kereke mélyen
belesüppedt a sártengerbe. Az eső meg csak szakadt. Egyszer kénytelen volt
kiszállni a kocsiból. A Renault bal hátsó kereke végleg elakadt egy mély
gödörben. Olyan dühös lett, hogy ereje megkétszereződött, és egyszerűen
kiemelte a kátyúból a kocsit.
Nem sokkal ezután egy házhoz ért, ami váratlanul bukkant fel egy kis
emelkedő tetején. Aggódott, hogy nem tud majd felhajtani. Tövig nyomta a
gázt. Ha nehezen is, de feljutott.
A fészer előtt egy traktor állt, gigantikus méretű hátsó kereke félig
belesüllyedt a sárba. Óriási, sárgászöld baseballsapkában, sáros overallban
és legalább 54-es zöld gumicsizmában termetes férfi guggolt mellette.
Háttal volt Nybergnek, aki épp kikászálódott a kocsijából, és megállt a
zuhogó esőben. A férfi erős öklével rávert a traktorra, mire az még jobban
belesüppedt a sártengerbe. Ettől dühbe jött, és ráordított: ‒ Rohadt traktor!
És egyszerűen kiemelte a traktort a sárból.
Gunnar Nyberg most már biztos volt benne, hogy jó helyen jár.
Még néhány lépéssel közelebb ment. Végül a nagyra nőtt parasztgazda
meghallotta a lépteit. Hátrafordult. Egy hatalmas múmia közeledett felé az
esőben. Mindenki halálra rémült volna ettől a látványtól. De ez az ember
nem. Közelebb lépett hozzá. Nyberg most már az arcát is látta. Huszonöt
éves lehetett. És pontosan úgy nézett ki, mint ő maga huszonöt éves
korában. Csakhogy a fiatalember nem Mr. Sweden volt, hanem egy
parasztgazda. És első látásra könnyen meg lehetett állapítani, hogy sokkal
jobban érzi magát a bőrében, mint ő annak idején.
Gunnar Nybergtől néhány méterre hirtelen megtorpant. Vajon az apját
vagy saját magát ismerte fel Tommy Nyberg?
– Apa? ‒ kérdezte mennydörgő hangján.
Gunnar Nyberget elöntötte a forróság. A következő lépés mindent el
fog dönteni.
Tommy Nyberg egyetlen lépéssel ott termett mellette, és alaposan
végigmérte. Aztán lehúzta munkáskesztyűjét, és kezet nyújtott.
– Nem hiszek a szememnek! Tényleg te vagy az, apa? És még mindig
zsaru vagy, jól látom?
Nyberg ép bal kezével megtapogatta orrán a kötést. Majd kezet
nyújtott, és kinyögött valami üdvözlésfélét. Képtelen volt rendesen
megszólalni.
 – Hogy kerülsz ide? Gyere be. Egy kicsit vizes idekinn.
Egymás mellett mentek az ázott talajon, el az istálló előtt, a traktor
mellett. A házhoz közel egy vízzel teli mélyedésben hintaállvány állt. Az
alatta összegyűlt rengeteg víz megemelte az autógumit, a láncok lazán
lógtak.
– Gyere csak ‒ mosolyodott el Tommy. ‒ Mindjárt találkozhatsz vele.
Elérték a házat. Nem volt túl nagy, és nem is volt túl szép. Itt-ott az
ideiglenesen rendbe hozott falrészekből egyenetlen deszkák álltak ki, a
vörös festék már erősen málladozott. Néhány helyen egy-egy penészfolt
tűnt fel. Patinás, gondolta Gunnar Nyberg. Tökéletesen illett hozzá ez a
hely.
Felléptek a teraszra. A lépcső nyugtalanítóan recsegett alattuk. Először
Tommy, majd Gunnar alatt. Aztán beléptek a házba, és rögtön az étkezőbe
jutottak. A méretes konyhaasztal mellett húsz év körüli, vékonyka, szőke nő
ült, és egy szintén szőke, dundi kisgyereket etetett.
Szeméből kisimított egy rakoncátlan fürtöt, és meglepetten bámulta az
óriásduót. A kisfiú azonnal sírva fakadt, ahogy meglátta összevissza
kötözött nagyapját.
– Tina és Benny ‒ mutatta be őket Tommy Nyberg a lehető
legtermészetesebb módon, miközben igyekezett lerángatni magáról 54-es
gumicsizmáját. ‒ Ez meg itt az apám. Egyszer csak előbukkant a viharból.
– Bennynek hívják? ‒ kérdezett vissza Gunnar Nyberg. És állva
maradt az ajtóban.
– Gunnar? ‒ kérdezte Tina bizonytalanul. ‒ Az igazi apád?
– Hát ha egyszer az ‒ dörmögte Tommy, és egy cuppanós puszit adott
Bennynek, aki erre azonnal elhallgatott. Majd leült, csak úgy recsegett
alatta a szék. ‒ Végül is az, vagy nem? ‒ fűzte hozzá széles mosollyal.
– Lépjen beljebb ‒ szólt oda neki Tina, és felállt. ‒ Ne álldogáljon ott
az ajtóban.
Gunnar Nyberg kilépett a cipőjéből, és óvatosan beljebb ment. A
gyerektől tisztes távolságra ült le. Kicsit elbátortalanodott.
– Isten hozta ‒ mondta Tina, és kezet nyújtott neki az asztal fölött.
Nyberg újfent csak makogni tudott valamit, bár mintha most kicsit jobban
ment volna.
Aztán nem szólaltak meg egy ideig. De a csend nem vált nyomasztóvá.
Mindhárman rámeredtek Nybergre, kíváncsian, nem gyűlölködve.
– Ez itt a nagyapád ‒ közölte végül Tommy egyéves Benny fiával, aki
kis híján megint sírva fakadt erre a hírre. De anyja egy kanál tejbedarával
elterelte a figyelmét.
– És ‒ tudakolta Tommy ‒ hol voltál eddig?
– Nem tudtam, hogy itt laktok ‒ sikerült kinyögnie Nybergnek. ‒ Elég
régen láttuk egymást utoljára.
– Hát igen, de most legalább itt vagy. Kérsz egy kis kávét?
Nyberg bólintott. A fia kiment a konyhába. Nézte, ahogy távolodik.
– Amióta csak ideköltöztünk, arról beszélt, hogy megkeresi magát ‒
kezdte Tina, és újabb kanál tejbedarát tömött a gyerek szájába.
– Mást is mondott?
A lány ránézett, végigmérte, információ után kutatott az emlékei
között.
– Csak annyit, hogy jó régen elköltöztek a nyugati partra, és hogy
maga megígérte, hogy nem lép velük kapcsolatba. De hogy miért, azt nem
mondta el.
Gunnar Nyberg összeráncolta a homlokát. Csak most kezdte érezni,
hogy sajog az orra és a keze. És a fájdalom hirtelen az egész testében
szétáradt. Mintha az ideget ért ütés emléke lett volna. Vagy inkább mintha
egy hosszan tartó fájdalomcsillapító hatása ért volna véget.
– Mert hihetetlenül rossz apa voltam ‒ foglalta össze röviden.
A lány bólintott, és kíváncsian tekintett rá.
– Igaz, hogy volt Mr. Sweden?
Nyberg hosszan és hangosan nevetett. Mintha végtelen hosszú
száműzetés után visszatért volna a hangja.
– Nehéz elképzelni rólam, ugye? ‒ kérdezte nevetve, majd kissé
lenyugodva még hozzáfűzte: ‒ Higgye el, szívesen lemondtam volna róla.
Elnézte Bennyt, a kis vasgyúrót. A gyerek kikapta az anyja kezéből a
kanalat, és a nagyapja felé hajította. Gunnar Nyberg elkapta a levegőben. A
tejbedara szépen beterítette a ruháját. Nem érdekelte.
 – Meg akarja fogni? ‒ kérdezte Tina.
És a kezébe adta az unokáját. A kisfiú nehéz volt. Minden
valószínűség szerint óriás lesz belőle.
Rossz vér rossz vért szül.
Nem igaz. Meg lehet törni az átkot.
Az sem igaz, hogy a bosszú bosszút szül.
Létezik valami, amit megbocsátásnak hívnak. Csak most értette meg.
Tommy, kezében a kávéskannával, visszajött a konyhából. Megtorpant
a küszöbön, és levette vizes sapkáját.
– Apa, te sírsz?
 31

Paul Hjelm kilépett a rendőrfőkapitányság épületéből. Megállt az ajtó előtt,

érezte, hogy valami nem stimmel. Visszament az esernyőjéért.
Aztán megint ki az utcára. Azzal a biztos tudattal, hogy vagy egy
hónapig bolyongott a hajó belsejében. De most végre kijutott. Igazi zord
őszi este volt. Kinyitotta az ernyőjét, a kis rendőrségi logók tehetetlenül
néztek le rá ‒ az eső vízszintesen esett, minden oldalról egyszerre. Alig
néhány métert haladt a vízben úszó Bergsgatanon, amikor a szél darabokra
szaggatta az esernyőjét. A metró bejáratánál egy elegáns mozdulattal
behajította az első szemeteskosárba.
Felhívta Ray Larnert, és minden titkolódzás nélkül, részletesen
elmesélte neki az egész ügyet. Nem törődött a következményekkel. Larner
némán hallgatta. Végül csak annyit mondott:
– Bármit is tesz, Jalm, ne kutakodjon tovább. Csak beleőrül.
Nem is akart tovább kutakodni, de gondolkodni igen. Ebben úgysem
tudná meggátolni magát, és nem is akarta. A K-eset örökre ott lesz valahol
a tudatában, vagy inkább a tudatalattijában. Rettenetes tudással párosult,
ami egyelőre még csak halvány sejtés formájában létezett. De a tudás végül
mindig jót jelent. Mint meggyőződéses felvilágosult racionalista
ragaszkodott ehhez az állásponthoz. A kérdés csak az, hogy ennek milyen
hatása van az illető lelkére. Jelen esetben fennáll a veszélye annak, hogy
beleőrül. Ebben szinte biztos volt.
Wayne Jennings egy látszólag teljesen reménytelen helyzetet
egyértelmű győzelemmé változtatott, és ha nehezére is esett ezt Hjelmnek
elfogadni, mégiscsak némi tiszteletet ébresztett benne.
És ki tudja egyáltalán megmondani, hogy ez siker vagy vereség volt?
Ki tudja, milyen következményekkel járt volna, ha a három iraki katonatiszt
leleplezése megjelenik a sajtóban? A mai világban tényleg a sajtó az
egyetlen ellenerő a katonai és a gazdasági hatalmakkal szemben? Vagy
maguk a médiaorgánumok jelentik az igazi veszélyt? És valóban a
fundamentalizmus az egyetlen reális alternatíva az abszolút korlátlan
szabadpiaccal szemben? Egyik sem tűnik túlságosan vonzónak.
És mi jelenti az igazi értéket egy ember életében? Milyen életet
szeretnénk mi, és milyen életet kívánunk másnak? Milyen árat fizetünk
azért, hogy ilyen jól élhetünk? Hajlandók vagyunk megfizetni ezt az árat?
És mi van akkor, ha nem vagyunk hajlandók?
Egyszerű, alapvető kérdések kavarogtak a fejében.
– Fél éve nem vettem kézbe a basszusgitárom – mondta Jorge még az
irodában, és játszani kezdett láthatatlan gitárján. ‒ Most hazamegyek, és
addig nyúzom, amíg ki nem jön a rendőrség.
Emberek haltak meg a karjaikban, szemük láttára szakították le a
fejüket, mások vére fröccsent rájuk, és zárt kis körükön kívül soha senki, de
senki nem fog erről tudomást szerezni. Mit tehetnek? Játszhatnak. Szívvel-
lélekkel. Megfeketedett lelkükkel. Mert azzal is kezdeni kellett valamit.
Vásárolt egy esti lapot, és felszállt a metróra egy megálló erejéig,
Rådhusgatantól a T-Centralenig. Elolvasta a nagybetűs címeket. „Még
mindig semmi nyoma a kentuckyi gyilkosnak. A rendőrség pénzhiányra
fogja passzivitását.”
Mörner nyilatkozott a sajtónak. Hjelm hangosan felnevetett, ahogy
olvasta ezt a metrókocsiban. Az emberek rosszalló pillantásokat vetettek rá.
Nem törődött vele.
Az a játék sem érdekelte, ami a kulisszák mögött zajlott. Csupán
egyetlen dolog volt most fontos számára: bedugni a fülhallgatót, és
kényelmesen elterpeszkedni az ülésen.
John Coltrane: Meditations. És azzal elmerült az álom és ébrenlét
közötti különös állapotban, a béke saját kis szigetén.
Valami most érte el Svédországot. Legalábbis ők ezt hitték. Az igazság
az, hogy már itt volt, réges-régen. Csak újra kellett éleszteni.
Döntött. Vesz magának egy zongorát. Akkor határozta el magát,
amikor az esőáztatta kertvárosban kutyagolt. A párhuzamosan sorakozó
házak mereven néztek le rá az esőfüggönyön keresztül. Lassan ment,
hagyta, hogy bőrig ázzon. Szüksége volt erre a megtisztulásra. Újra és újra.
 A holdat eltakarták a felhők. Régen látta utoljára. Amerikában arra
sem volt idejük, hogy felnézzenek az égre. Sosem gondolta, hogy egészen
másképp is közel kerülhet Kerstinhez. Lelke mélyén nagyon vágyott rá, de
gyerekes fantáziái egy kis félrelépésből valami teljesen mássá alakultak.
Csak nem öregszik? Vagy épp most kezd felnőni?
Elérte a házukat. Szürke és unalmas épület, akárcsak a toronyházak, de
amiben ő lakik, mégiscsak az életszínvonal növekedését akarja
szimbolizálni. Minden csak illúzió. Semmi sem az, aminek látszik.
Pedig egyáltalán nem szürke és unalmas. Legalábbis bent nem. Belül
nem hasonlítanak egymásra. Ez azért mégiscsak valami. Talán egy kicsit
belenyugodott mindabba, amin keresztülment.
Ugyanis épp ő kapta el azt a ‒ Larner szavaival élve ‒ „Fucking
Kentucky Baby”-t. Hát igen. Legalábbis az ötlet az övé volt. És nem is
egyet kapott el, hanem kettőt. Hogy a második megszökött, az nem az ő
hibája, inkább természeti törvény. Legalábbis egy ideig sikerült elhitetnie
magával.
Cilla a kanapén ült. Előtte gyertya égett. Olvasott.
– Ne olvass ilyen sötétben ‒ szólt oda Paul. – Tönkreteszed a szemed.
– Tévedsz ‒ válaszolta Cilla, és letette a könyvet. ‒ Ez egy általánosan
elterjedt tévhit. Az ember nem teszi tönkre a szemét azzal, hogy gyenge
fényben olvas. Ugyanis nincs olyan, hogy kevés a fény.
Paul elmosolyodott, és odament hozzá.
– Várj egy kicsit, ne ülj le ‒ ugrott fel Cilla, és eltűnt. Néhány
törülközővel jött vissza, és ráterítette a kanapéra. Paul most már leülhetett.
– Én is elmehettem volna érte ‒ jegyezte még meg.
– De én akartam elmenni érte ‒ mondta Cilla. – Remélem, nem baj.
Egy darabig csend volt. Néma csend.
– Mit olvasol? ‒ kérdezte végül Paul.
– A te könyved ‒ válaszolta, és feltartotta Kafka Amerikáját. ‒ Neked
sosincs időd olvasni.
– És, hogy tetszik?
– Furcsa ‒ húzta fel a szemöldökét. ‒ De egy idő után le sem lehet
tenni. Az ember azt hiszi, hogy érti, aztán hirtelen megérti, hogy nem is érti.
 – Én értem ‒ mondta Paul kurtán.
– Te érted? ‒ csodálkozott Cilla.
Felnevettek. Cilla babrálni kezdte Paul ruháját.
– Te tényleg csuromvizes vagy. Segítek levenni.
– Nem, nem szükséges…
– De igen. Nekem van rá szükségem.
Lassan elkezdte lehúzni róla a ruhát. Paul élvezettel hagyta.
– Most majd lesz időm olvasni ‒ mondta, míg Cilla a vizes nadrágjától
próbálta megszabadítani.
– És több időnk lesz egymásra.
– De hát még nem is kaptátok el a Montanai Gyilkost!
– A kentuckyi gyilkost.
– És tényleg, mikor fogjátok végre elkapni?
– Soha ‒ válaszolta Paul a legnagyobb nyugalommal.
Cilla lehúzta róla vizes alsónadrágját is, és a földön tornyosuló
csuromvizes ruhakupac tetejére dobta. Majd végignézett Paulon.
– Nem is nézel ki olyan rosszul, Paul Hjelm – mondta végül. ‒ Ahhoz
képest, hogy egy középkorú, átlagos köztisztviselő vagy.
– Te sem nézel ki rosszul ‒ érkezett a válasz.
– Amint látod.
Cilla elmosolyodott, és elkezdett vetkőzni. Paul a gyertya felé nyúlt.
Megpróbálta eloltani, de megégette magát.
– Au! ‒ szisszent fel.
– De ügyetlen vagy ‒ nevetett fel Cilla, és hozzásimult.
Paul a gyertya kanócát figyelte, a fény egyre zsugorodott, végül
teljesen sötét lett a szobában.
– Nincs olyan, hogy kevés a fény ‒ motyogta Paul Hjelm, és átölelte
Cillát.
Kinn még mindig ömlött az eső.
 Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta. Iratkozzon fel
hírlevelünkre a www.scolar.hu honlapon, vagy keressen minket a
facebook.com/scolarkIub oldalon.

Scolar Kiadó, 2014

1016 Budapest, Naphegy tér 8.
Telefon/fax: (+36 1) 466-7648
scolar@scolar.hu
www.scolar.hu
Felelős kiadó: Érsek Nándor
Felelős szerkesztő: Győré Bori
Borító, könyvterv: MÁTHÉ HANGA
Tördelés: BÁRÁNY GIZELLA
Korrektor: Kiss Béla

ISBN 978-963-244-533-5
ISSN 2060-8640

Nyomdai munkák: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
{1}
Gunnar Ekelöf svéd költő verseskötetének a címe. (A ford.)
{2}
{2}Tulajdonképpen BATF: Bureau of Alcohol, Tobacco and Firearms, magyarul az Alkohol‒ és
Dohánytermékek, illetve Lőfegyverek Forgalmával Foglalkozó Iroda.
{3}
{3}A magyar „Bújj, bújj zöld ág”-nak megfelelő svéd gyermekmondóka. (A ford.)
Table of Contents

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31