ARNALDUR INDRIĐASON

KIHANTOLT BŰNŐK

Copyright © Arnaldur Indriđason, 2002

A mű eredeti címe: Grafarþögn
Published by agreement with Edda Publishing, Reykjavik, www.edda.is
Fordította: Tótfalusi István, 2006
 A brit krimiírók szövetségének díjnyertes regénye

1.FEJEZET
Rögtön tudta, hogy emberi csont, amikor elvette a kislány kezéből, aki a padlón ülve
rágcsálta.
A születésnapi buli épp ekkoriban járt fülsiketítően, lármás tetőpontján. A pizzasütöde
kihordó fiúja már sokadszor fordult, a kölykök tömték magukba a pizzát, nyakalták a
kólát, és egymást igyekeztek túlordítani. Aztán, mintegy vezényszóra, felugrottak az
asztaltól, és folytatták a körberohangálást a szobában, egyesek műanyag pisztollyal és
géppuskával, a kisebbek autókkal vagy dinoszauruszokkal hadonásztak, ő pedig képtelen
volt kivenni, mire megy ki a játék. Csak az őrjítő lármát érzékelte.
Az ünnepelt fiú anyja kukoricát pattogtatott a mikrosütőben. Mondta a férfinak, hogy
megpróbálja lecsendesíteni a fiúkat, bekapcsolja a tévét és berak egy kazettát a videóba.
És ha ez se segít, kizavarja őket. Éppen harmadik alkalommal ünnepelték fiának
nyolcadik születésnapját, és idegei közel álltak a megpattanáshoz. Három születésnap
egymás után! Az elsőn a szűk család volt együtt egy szemérmetlenül drága
hamburger-falatozóban, ahol végig dobhártyaszakasztó rockzene szólt. Aztán ő adott
partit a rokonok és a család barátai részére akkora felhajtással, mintha a fiú
konfirmációja volna. A mai alkalomra pedig a fiú hívta meg osztálytársait és a
környékbeli haverokat.
Az asszony kinyitotta a mikrosütőt, kivette a feldagadt kukoricás zacskót, másikat
rakott be a helyébe, és arra gondolt, hogy jövőre egyszerűsíteni fog a dolgon. Egy buli,
és kész. Ahogy az ő kislánykorában szokott lenni.
Nem sokat segített, hogy az a fiatalember olyan magába húzódva ült a pamlagon.
Megpróbált beszélgetni vele, aztán letett róla, de feszélyezte a közelsége. A társalgást
egyébként is lehetetlenné tette az iszonyú lárma és felfordulás, és ettől csak nőtt a
zavara. Nem ajánlkozott a fickó, hogy segít valamiben, csak bámult szó nélkül a
semmibe. Reménytelenül mulya alak, állapította meg magában.
Még sohasem látta. A meghívott fiúk valamelyikének bátyja volt, s huszonöt év
körülinek tippelte. Jókora korkülönbség testvérek közt, majdnem húsz év! Vékony volt,
mint a gereblye nyele, kézfogása puha - hosszú ujjak, nyirkos tenyér -, ő maga kevés
beszédű. Azért jött, hogy hazavigye az öcsköst, de annak esze ágában sem volt távozni,
amikor épp a legjobb a hangulat. Jöjjön be és üljön le, invitálta az asszony, nemsokára
vége lesz. Amaz elmondta, hogy a szülei, akik egy országút melletti házban laknak,
éppen látogatóba mentek valahova; ő maga a városban bérel egy kis lakást. Félszegen
téblábolt az előszobában; öccse pedig visszarohant a szobába, és belevetette magát a
csetepatéba.
Ott ült hát a pamlagon, és az ünnepelt fiú egyéves kishúgát figyelte, aki az egyik
gyerekszoba ajtaja előtt kúszott-mászott a padlón. Fodros ruhát viselt és masnit a
hajában, és nagyokat sikongatott. A férfi az öccsét szidta félhangon. Kínosan érezte
magát az idegen lakásban. Arra gondolt, hogy talán fel kéne ajánlania a segítségét. Az
asszony említette, hogy a férje csak késő este jön haza a munkából. Erre ő bólintott és
vigyorgott. A kínált pizzát és kólát elhárította.
Látta, hogy az apróság valami játékfélét szorongat a kezében, azt rágcsálja, ha leül, s
közben bőven csorog a nyála. Viszket az ínye, gondolta, biztosan a foga jön.
A gyerek most feléje kúszott a játékával, és ő kíváncsi lett rá, hogy mi az. A kislány
megállt, hátára hemperedett, aztán felült, és tátott szájjal felbámult rá. A nyál vékony
fonálon csordult le a mellére. A valamit a szájába dugta és ráharapott, majd közelebb
kúszott a férfihoz. Ahogy kezét előrenyújtotta, fintort vágott, felgöcögött, és kiejtette a
szájából a játékát. Némi nehézséggel rátalált, majd kezébe szorítva egyenest odamászott
hozzá, a pamlag karfájába kapaszkodva felhúzta magát, és kissé inogva, de
teljesítményével láthatólag elégedetten megállt mellette.
A fiatalember elvette a valamit a kislány kezéből, és vizsgálni kezdte. A kicsi zavartan
bámult rá, aztán torka szakadtából bőgni kezdett. Ő pillanatok alatt megállapította, hogy
emberi csontot tart a kezében - egy borda tíz centis darabját. Kifehéredett csont volt, és
a töréshelyeken már simára csiszolódott, nem voltak hegyes élek, a törésfelületek
közepén barna folt volt látható, valami szennyeződés.
Úgy találta, hogy egy borda elülső részéből való, és látta rajta, hogy elég régi lehet.
Amint az anya meghallotta a harsány bőgést, benézett a szobába, és látta, hogy a
kislánya ott áll az idegen férfi lábánál. Letette a pattogatott kukoricás tálat, odament,
felkapta a gyereket, és a fiatalemberre nézett, aki szemlátomást nem figyelt se rá, se a
visító gyerekre.
- Mi történt? - kérdezte aggodalmasan, miközben a kicsit igyekezett megvigasztalni.
A fiatalember felpillantott, lassan felállt, és átnyújtotta a csontot.
- Honnan vette ezt a kicsi? - kérdezte.
- Micsodát?
- Ezt a csontot. Honnan szerezte ezt a csontot?
- Csontot? - ámult az anya. Amint a kicsi meglátta játékszerét, azonnal lecsillapodott,
és érte nyúlt, kancsalítva a koncentrációtól, tátott szájából újra megindult a nyál.
Megragadta a csontot, és a kezében forgatva vizsgálgatta.
- Ez csont - mondta a fiatalember.
A kicsi a szájába vette, és egészen megnyugodott.
- Ez, amit a lánya rág. Szerintem emberi csont.
Az anya a kislányra pillantott, aki tovább rágcsálta a csontját.
- Sose láttam - felelte. - Azt mondja, hogy emberi csont?
- Egy emberi borda töredéke - mondta a fiatalember. - Orvostanhallgató vagyok - tette
hozzá magyarázatképpen -, ötödéves.
- A fenébe! Maga hozta ide?
- Én? Dehogyis. Nem tudja, honnan való?
Az anya erélyes mozdulattal kirántotta a csontot a gyerek szájából, és a padlóra dobta.
A kicsi újra visításban tört ki. A fiatalember felvette a csontot, hogy alaposabban
szemügyre vegye.
- Talán a fiam tudja…
Az anyára pillantott, az zavartan vissza rá, majd a kicsire. Aztán a csontra, aztán a
nappali ablakán át ki a félig épült házakra, majd újra a csontra és az idegenre, utoljára
pedig a fiára, aki épp berohant a gyerekszobák egyikéből.
- Tóti! - kiáltott rá. A fiú rohant tovább. Erre ő belevetette magát a zsivajgó kölykök
tömkelegébe, némi nehézségek árán előráncigálta a fiát, és odaállította az
orvostanhallgató elé.
- A tiéd ez? - kérdezte a férfi, és odanyújtotta a csontot neki.
- Találtam - felelte Tóti gyorsan. Nem akart semmiről se lemaradni a születésnapi
buliján.
- Hol? - kérdezte az anyja. Letette a kicsit, aki bizonytalanul bámult föl rá, nem tudva,
hogy újra rázendítsen-e.
- Kinn - felelte a fiú. - Fura kő. Jól megmostam. - Lihegett, egy verítékcsepp gördült le
az arcán.
- Hol kinn? - faggatta az anyja. - Mikor? És hogyan?
A fiú anyjára pillantott. Nem tudta, hogy valami rosszat csinált-e, de anyja
arckifejezése olyasmit sejtetett, s törte a fejét, hogy mi lehetett az.
- Tegnap, úgy emlékszem - felelte. - Az út végén, ahol alapokat ásnak. Miért?
Anyja és a fiatalember tekintete összetalálkozott.
- Meg tudod mutatni pontosan, hol találtad? - kérdezte az anya.
- Muszáj? Pont most, a születésnapi bulimon?
- Muszáj - felelte az anyja. - Gyerünk, mutasd meg!
Felkapta a kicsit, a fiát pedig kituszkolta a szobából a bejárati ajtó felé. A fiatalember
egy lépésnyire követte őket. A fiúk elnémultak, látva, hogy vendéglátójukat kivonják a
forgalomból, hogy anyja szigorú arccal tuszkolja ki a házból, karján a kicsivel.
Összenéztek, és megindultak utánuk.
Mindez az új telepen történt a Millennium Negyedben, a Reynisvatn tóhoz vezető
országút mentén. A telep a Grafarholt hegy lejtőjén épült, amely hegynek a tetején a
barnára festett hatalmas geotermikus víztartályok magasodtak fellegvárként a külváros
fölé. Mindkét oldalról utak kanyarogtak fel a tartályokig, és mellettük házak épültek. A
szóban forgó háznak már kertje is volt, friss gyeppel és fiatal fenyőfákkal.
A gyerekhad Tóti nyomába tódult a legfelső utcán, amely már közel volt a
tartályokhoz. Újonnan épült kőházak sora terjeszkedett a füves domboldalon, míg
távolabb, észak és kelet felé reykjavíkiak fából épült nyaralói uralták a terepet. Mint
minden új telepen, a gyerekek az épülőfélben lévő házakban játszottak, felkapaszkodtak
az állványzatokra, bújócskáztak a csupasz falak között, vagy a frissen ásott alapozó
árkokba csúszkáltak, és tocsogtak a bennük összegyűlt vízben.
Tóti az egyik ilyen árokhoz vezette anyját, az idegent és az egész csapatot, és
megmutatta, hol talált rá a különös, fehér kőre, amely annyira könnyű és sima volt, hogy
zsebre vágta, és úgy döntött, hogy megtartja. Pontosan emlékezett a csont helyzetére,
leugrott az árok aljára, és egyenesen odalépett, ahonnan a száraz földből kiemelte.
Anyja rászólt, hogy lépjen odébb, és a fiatalember segítségével ő is lemászott az árok
aljába. Tóti átvette tőle a csontot, és visszahelyezte a laza talajba.
- Így feküdt - mutatta, és még mindig érdekes kőnek képzelte a csontot.
Péntek délután volt, senki nem dolgozott már az alapozáson. A zsaludeszkák sok
helyen már az árkok oldalához voltak támasztva, és csak a beton beöntésére vártak, de
máshol még szabadon tárultak fel a talaj rétegei. A fiatalember vizsgálódni kezdett a
törmelékfalon, a fölött a hely fölött, ahol a fiú a csontra bukkant. Ujjaival félrekaparta a
törmeléket, és elborzadva nézte az előbukkanó fehér dolgot, ami egy eltemetett
felkarcsont kiálló végének látszott.
A fiú anyja követte a fiatalember vizsgálódó tekintetét, és az ő szeme is megakadt a
csonton. Ahogy közelebb lépett, egy állkapocscsontot és néhány fogat is látni vélt.
Riadtan hátralépett, a fiatalemberre nézett, aztán a kislányára, és ösztönös
mozdulattal elkezdte a száját törülgetni.
***
Az asszony nem is értette, mi történt, míg csak a fájdalom bele nem hasított a
halántékába. A férje oly váratlanul sújtott a fejére az öklével, hogy nem is látta a
mozdulatot. Vagy egyszerűen nem hitte el, hogy megütheti. Ez volt az első ütés, és a
jövendő évek során még gyakran eszébe fog jutni, hogy nem lett volna-e jobb, ha ott és
akkor faképnél hagyja a férjét. Ha persze a férje ezt engedte volna.
Megdöbbenve bámult rá, el sem tudta képzelni, miért kapta ezt a váratlan ütést. Soha
senki nem ütötte még meg. Ez a házasságuk harmadik hónapjában történt.
- Megütöttél? - kiáltott fel, és kezét a halántékára szorította.
- Azt hiszed, nem láttam, hogy néztél rá? - sziszegte a férje.
- Rá? Kire? Snorriról beszélsz? Hogy néztem Snorrira?
- Azt képzeled, hogy nem vettem észre? Hogy úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka?
Ilyennek még sohasem látta. Sose hallotta tőle ezt a kifejezést. Tüzelő szuka! Miről
beszél? Mindössze néhány szót váltott Snorrival az alagsori lakás ajtajában,
megköszönte, hogy elhozott neki valamit, ami ottmaradt a lakásban, ahol korábban
cselédként dolgozott; nem is invitálta be, mert férje egész nap ingerült volt, kijelentette,
hogy látni sem akarja Snorrit. Snorri valami tréfát sütött el a kereskedőről, akinél ő
cselédkedett, ezen nevettek, és már búcsúztak is.
- De hisz csak Snorri volt! Miért bántasz? Miért vagy olyan dühös reggel óta?
- Te visszapofázol? - hördült fel a férje, és újra odalépett elé. - Láttalak az ablakból!
Úgy táncoltál körülötte, mint egy lotyó!
- De hiszen…
Megint az arcába vágott az öklével, úgy, hogy nekiesett a konyhaszekrénynek. Annyira
hirtelen történt, hogy még a kezét sem emelhette védekezésül az arca elé.
- Ne merj hazudni nekem! - üvöltötte a férje. - Láttam, hogy bámulsz rá! Láttam, hogy
kokettáltál vele! A saját szememmel láttam! Te mocskos picsa!
Ezt is először hallotta a szájából.
- Jaj, Istenem! - nyögte. Felhasadt felső ajkából vér szivárgott a szájába. Íze
összekeveredett a sós könnyekével, amelyek az arcán patakzottak alá. - Miért bántasz?
Mi rosszat tettem?
Férje ott állt felette, újabb támadásra készen. Arca vöröslött a dühtől. Fogait
csikorgatta, aztán sarkon fordult, és nagy léptekkel kimasírozott a lakásból. Ő ott maradt
elképedve, és fel se tudta fogni, ami történt.
Később gyakran felmerült emlékeiben ez a pillanat és a kérdés, hogy a durva
támadásra válaszul nem lett volna-e jobb rögtön otthagyni őt egyszer s mindenkorra,
nem pedig önmagát hibáztatni. Hogy talán ő csinált valamit, ami ilyen durva reakciót
váltott ki. Valamit, habár szándéktalanul, amit a férje meglátott. Arra gondolt, hogy
majd ezt megbeszéli vele, ha visszajön, megígéri neki, hogy nem tesz többet ilyet, és
akkor minden visszatér a régi kerékvágásba.
Soha nem látta őt így viselkedni, se vele, se másokkal. Nyugodt és komoly embernek
ismerte. Egyenest töprengő fajtának. Éppen ezt találta benne vonzónak ismeretségük
elején. Kjósban járt napszámba annak a kereskedőnek a bátyjához, akinél ő cseléd volt,
és árut szállított egyiktől a másikhoz. Így találkoztak először vagy másfél esztendeje.
Nagyjából egyidősek voltak, és a férfi arról beszélt, hogy abbahagyja ezt a munkát, és
elmegy a tengerre. A halászat jó pénzt hoz. Őneki pedig saját ház kell. Hogy a maga ura
legyen. Napszámosnak lenni nyomasztó, divatjamúlt dolog, és rosszul fizetik.
Ő pedig elmondta neki, hogy unja a cselédkedést a kereskedőnél. Fösvény alak,
folyton tapogatja a három női alkalmazottat, a felesége meg vén szipirtyó és igazi
rabszolgahajcsár. Neki különben nincsenek tervei az életével. Sose gondolt a jövőjére.
Kora gyermekkorától nem ismert mást, mint a robotot. Egész életét az töltötte ki.
A férfi különféle ürügyekkel eljárt a kereskedő házába, és meglátogatta őt a konyhán.
Mindenféléről beszéltek, és ő előhozakodott a gyerekével. Igen, mondta a férfi, tudja,
hogy gyereke van neki. Másoktól érdeklődött felőle. Ekkor árulta el először, hogy
szeretné őt közelebbről megismerni. A kislány hamarosan hároméves lesz, vallotta be
neki, és be is hozta a kicsit az udvarról, ahol az a kereskedő gyerekeivel játszott.
Megkérdezte tőle, amikor a kislányát behozta, hogy hány férfi volt az életében, és
vigyorgott, mintha ez ártatlan tréfa volna. Később könyörtelenül felhasználta állítólagos
promiszkuitását, hogy összezúzza őt. A kislányt sose szólította a nevén, csak fattyúnak
meg kriplinek nevezte.
Őneki nem sok férfi volt az életében a férje előtt. Beszélt a férfinak a gyerek apjáról,
aki halász volt, és Kollafjördurnél fulladt a tengerbe. Huszonkét éves volt, amikor kis
hajójukról négy áldozatot szedett a nagy vihar. Ő akkoriban tudta meg, hogy állapotos.
Nem voltak megesküdve, úgyhogy özvegynek nem mondhatta magát. Tervezték, hogy
összeházasodnak, de az meghalt, ő meg ott maradt a gyerekkel, aki így törvénytelenül
született.
A férfi a konyhában ülve hallgatta, ő pedig felfigyelt rá, hogy a kislánya mintha
ódzkodna ettől az embertől. Pedig nem volt félénk gyerek, de anyja szoknyájába rejtette
az arcát, ha a férfi magához hívta. Hiába vett az elő egy csomag fánkot a zsebéből, a
kislány még mélyebben bújt az anyja szoknyájába, elbőgte magát, és vissza akart menni
a többi gyerekhez. Pedig imádta a fánkot.
Két hónap múlva a férfi megkérte a kezét. Nem volt ebben semmi romantikus hűhó,
amiről a regényekben olvasott. Esténként már többször találkoztak, sétáltak a városban,
vagy megnéztek egy Chaplin-filmet. Miközben ő harsányan kacagott a lézengő emberke
csetlés-botlásán, pillantása a férfira esett. Az még a száját sem húzta el. Amíg vártak a
szekérre, amelynek gazdájával megbeszélték, hogy visszaviszi őket Kjósba, megkérdezte
tőle, hogy hozzájön-e feleségül, és magához vonta őt.
Valójában csak annyit mondott:
- El akarlak venni feleségül!
Mindent összevetve őt nagyon meglepte a dolog, csak jóval később jutott eszébe,
amikor már túl voltak mindenen, hogy ez nem is volt leánykérés, szó sem esett róla,
hogy ő akarja-e a dolgot vagy sem.
- El akarlak venni feleségül!
Ő persze már számolt a lehetőséggel, hogy a férfi előbb-utóbb nyilatkozik a
szándékairól. A kapcsolatuk addigra már eljutott erre a fokra. Neki a kislánya miatt
szüksége volt otthonra, arra, hogy végre a sajátjában lakhasson. Gyereket is szeretett
volna még. Korábban nem sok férfi mutatott iránta érdeklődést. Talán a gyereke miatt.
Talán, mert ő maga sem volt különösen szemrevaló, alacsony és vaskos, szögletes arcú,
nyúlfogú és tömpe, bár igen ügyes ujjú. Ki tudja, kap-e még valaha ennél jobb ajánlatot.
- Nos, mit szólsz hozzá?
Ő bólintott. A férfi megcsókolta és átölelte. Hamarosan megesküdtek a mosfelli
templomban. Igen szerény szertartás volt, a vőlegényen és a menyasszonyon kívül az
előbbi néhány barátja volt jelen Kjósból, neki meg három barátnője Reykjavíkból. A pap
meghívta őket egy kávéra a ceremónia után. Ő már régebben is kérdezgette a férjét a
rokonai felől, de az nem sokat árult el. Egyetlen gyerek volt és egészen kicsi, amikor az
apja meghalt, az anyja meg nem tudta eltartani, nevelőszülőkhöz adta. Sok farmon
dolgozott, míg végül Kjósban lett napszámos. A férje viszont nem volt kíváncsi az ő
rokonaira. A múlt semmiképp sem érdekelte. Ő egyébként elmondta, hogy a maga
gyerekkora se volt különb, igazi szüleit egyáltalán nem ismerte. Fogadott gyerekként
nőtt fel, nevelőszülei helyzete és reykjavíki lakása állandóan változott, ő pedig végül
cseléd lett a kereskedőnél.
- Tiszta lappal kezdünk - mondta a férfi. - A múltat felejtsd el!
Apró alagsori lakást béreltek a Lindargatán, alig volt több, mint a konyha meg a
nappali, az árnyékszék az udvar végiben állt. Ő felmondott a kereskedőnél, a férje
kijelentette, hogy neki nem kell dolgoznia. Ő maga munkát vállalt a kikötőben, amíg fel
nem tud jutni egy hajóra. A tengerről ábrándozott.
Az asszony a konyhaasztalnál állt, kezét a gyomrára szorította. Bár férjének még nem
szólt róla, biztos volt benne, hogy állapotos. Várható is volt. Bár szóba került köztük,
hogy majd lesz gyerekük, nem volt benne biztos, hogy mit szólna hozzá most a férje,
olyan kiismerhetetlen szokott lenni. Ha fiú lesz… ő már választott is nevet neki. Fiút
szeretett volna. Símon lesz a neve.
Hallott már férjekről, akik verik az asszonyt. Hallott asszonyokról, akik kénytelenek
eltűrni az erőszakot a férjüktől. De nem volt képes elhinni, hogy ő is ilyen asszony. És a
férjéről sem képzelte, hogy képes ilyesmire. Ez csak elszigetelt eset volt, mondogatta
magának. Azt hitte, hogy kacérkodom Snorrival, gondolta. Majd vigyázni fogok, nehogy
még egyszer megtörténjen.
Letörölte az arcát, és szipogott. Micsoda durvaság! Ugyan a férfi most elrohant, de
előbb vagy utóbb hazajön, és akkor biztosan bocsánatot kér. Így nem bánhat vele. Nem
bizony. Az nem lehet. Egészen összezavarodva felállt, és bement a hálószobába, hogy
megnézze a lányát. A kislány neve Mikkelína volt. Reggel már lázasan ébredt, és most is
aludt, ahogy a nap jó részében tette. Anyja az ölébe kapta, és érezte, hogy csak úgy tüzel
a teste. Leült karjában a gyerekkel, és még mindig rémülten a durva támadástól egy
altatódalba kezdett:

Három leányka
 Szoknyája ráncba,
Fogódzva láncba
Mennek a táncba.

A kislány nehezen lélegzett. Kis melle süllyedt és emelkedett, fütyülő hang tört elő az
orrából. Arca lázban égett. Anyja megpróbálta felébreszteni, de a gyerek nem mozdult.
Az asszony felsikoltott.
Mikkelína nagyon beteg volt.

2. FEJEZET
Elínborg vette fel a bejelentést a Millenniumi Negyedben talált csontról. Egyedül volt
az irodában, és épp elmenőben volt, amikor a telefon megcsörrent. Habozva az órára
pillantott, majd vissza a telefonra. Vacsoravendégeket várt aznap estére, és egész nap a
fűszeres csirkecombok lebegtek lelki szemei előtt. Sóhajtott, és felemelte a kagylót.
Elínborg meghatározhatatlan korú nő volt, negyven-valamennyi, erőteljes testalkatú,
de nem kövér, és imádott enni. Első férjétől elvált, volt négy gyereke, egyikük fogadott
gyerek, aki már elköltözött hazulról. Ő újra férjhez ment egy autószerelőhöz, aki
szeretett főzőcskézni, és a három otthon maradt gyerekkel együtt egy kis házban éltek
Grafarvogurben. Valaha rég geológiából diplomázott, de sose vette hasznát. Előbb csak
nyári munkát vállalt a reykjavíki rendőrségen, végül belépett a testületbe, s egyike lett a
kevés nyomozónőnek.
Sigurdur Óli a vad szeretkezés kellős közepében járt barátnőjével, Bergthórával,
amikor a csipogója megszólalt. A nadrágszíjára volt erősítve, a nadrágja pedig a
konyhapadlón hevert, és csipogott megállíthatatlanul. Óli tudta, hogy addig el nem
hallgat, amíg ő ki nem száll az ágyból. Korán jött haza a munkából. Bergthóra már otthon
volt, és hosszú, szenvedélyes csókkal fogadta, s nem maradt el a természetes folytatás.
Ő már a konyhában lerúgta magáról a nadrágot, a telefondugót kihúzta, a mobilját
kikapcsolta, de a csipogóról elfeledkezett.
Sigurdur Óli mélyet sóhajtva nézett fel Bergthórára, aki fölötte guggolt éppen.
Kivörösödött arca csatakos volt a verítéktől. A lány arcáról leolvashatta, hogy a pillanat
nem alkalmas a távozására. Bergthóra szorosan behunyta szemét, és csípője lágy
ritmusban emelkedett és süllyedt, amíg lassan elapadt az orgazmusa, és teste minden
izma képes volt ellazulni.
Neki viszont máskorra, egy alkalmasabb pillanatra maradt a dolog. Az ő életében a
csipogóé volt az elsőbbség.
Kicsúszott Bergthóra alól, az meg úgy hevert fejjel a vánkoson, mint akit kiütöttek.
Erlendur a Skúlakaffiban ült és sózott húst evett. Reykjavíkban egyedül itt lehetett
igazi izlandi házi kosztot kapni oly módon elkészítve, ahogy ő maga készítené el, ha
törődne a főzéssel. A berendezés is kedvére való volt: piszkos barna furnér a falakon,
öreg konyhai székek, egyik-másikon a habszivacs már kikandikál a plasztik kárpit alól, a
padlón pedig kamionosok, taxisok, darukezelők, vigécek és kubikosok bakancsaitól
elnyűtt linóleum. Erlendur egymaga ült egy sarokasztalnál, a tányérja fölé hajolva,
amelyben hús, főtt krumpli, zöldborsó és répa volt, cukros barna szósszal leöntve.
A forgalmas ebédidőn már túl voltak, de sikerült a szakácsból egy adag sózott húst
kicsalni. Nagy szeletet vágott belőle, krumplit és répát halmozott rá, a késével krémes
szószt terített a fergeteges falatra, és eltüntette az egészet kitátott szájában.
Újabb lakomát készített elő a villáján, és már a száját is kitátotta, amikor
mobiltelefonja megszólalt az asztalon, a tányérja mellett, ahova lerakta. A villája megállt
a levegőben. Rápillantott a telefonra, aztán a megpúpozott villára, majd újra a telefonra,
végül némi sajnálkozással letette a villát.
- Hát sose lehet egy perc nyugta az embernek? - nyögte a telefonba, mielőtt Sigurdur
Óli egy szót szólhatott volna.
- Csontokat találtak a Millenniumi Negyednél - közölte Sigurdur Óli. - Megyek oda,
Elínborg is mindjárt ott lesz.
- Miféle csontokat?
- Gőzöm sincs. Elínborg telefonált, és én már úton vagyok. Az orvosszakiknak is
beszóltam.
- Éppen ebédelek.
Sigurdur Ólinak már a száján volt, hogy ő meg mit csinált éppen, amikor, de még
idejében visszanyelte.
- Ott találkozunk - mondta. - A Reynisvatn tó felé vezető úttól jobbra van, a nagy
forróvíztartályok alatt. Nem messze onnan, ahol az út elhagyja a várost.
- Mi az a Millenniumi Negyed? - tudakolta Erlendur.
- Tessék? - Sigurdur Óli még tele volt ingerültséggel a félbeszakadt pásztoróra miatt.
- Egy millenniumnak a negyede? Vagyis kétszázötven év? Van ennek értelme?
- Uram atyám! - Sigurdur Óli bosszúsan bontotta a vonalat.

Erlendur hamarosan befutott ütött-kopott öreg kocsijával, és megállt a grafarholti

utcán az alapozó árkok mellett. A rendőrség már körülzárta a területet sárga szalaggal,
Erlendur átbújt alatta. Elínborg és Sigurdur Óli lenn állt az árokban a talajrétegekbe
vágott fal mellett. Velük volt az orvostanhallgató, aki jelentést tett a talált csontokról. A
születésnapos fiú anyja már összeterelte a kölyköket, és visszaküldte őket a házba. A
reykjavíki körzeti tisztiorvos, egy ötven körüli köpcös ember éppen lemászott az árokba
a három létra egyikén, amelyek a már kizsaluzott részen támaszkodtak a falnak. Erlendur
követte.
A média érdeklődését is felkeltették a csontok. Riporterek gyülekeztek a helyszínen, a
kíváncsi szomszédok pedig kört alkottak mögöttük. Nemcsak a telken nyüzsögtek, a
falakon meg a tetőkön dolgozók kezében is megállt a malteros kanál meg a kalapács, és
csak bámészkodtak nem értve, mi ez a nagy hűhó. Április vége volt, szép, enyhe tavaszi
idő.
Már munkában volt a törvényszéki orvosszakértők csoportja, ketten talajmintákat
kapargattak le nagy vigyázva az árok földes falából. Apró spatulákkal fogták fel a lepergő
talajmorzsákat, és plasztik zacskókba ürítették. Itt-ott láthatóvá vált a csontváz felső
része: a jobb kar csontjai, a mellkas egy kis darabja és az alsó állcsont.
- Ez a Millenniumi Ember? - kérdezte Erlendur odalépve közéjük. Elínborg kérdő
pillantást vetett Sigurdur Óli felé, aki Erlendur mögött állt, és a mutatóujját a
homlokához illesztve fúró mozdulatokat tett.
- Telefonáltam a Nemzeti Múzeumba is - mondta, és hirtelen úgy tett, mintha a fejét
vakarná, amikor Erlendur hátranézett. - Egy régész már úton van. Ő talán jobban ért az
ilyesmihez.
- Ne kérjünk fel egy geológust is? - kérdezte Elínborg. - Hogy megvizsgálja a talajt. Meg
a csontok elhelyezkedését a talajban. És fontos a rétegek kora is.
- De hisz ehhez te is értesz - jegyezte meg Sigurdur Óli. - Ezt tanultad az egyetemen,
nem igaz?
- Abból már egy szóra sem emlékszem - felelte Elínborg. - Csak annyit tudok, hogy ezt
a barna port szennyeződésnek neveztük.
- Ez a test nincs egy nyolcvan mélyen - jegyezte meg Erlendur. - Egy méterre vagy nem
sokkal többre van ásva. Sietősen kaparták el. Nem lehet itt nagyon régóta. Biztosan nem
viking a pasi.
- Honnan tudja, hogy férfi volt? - kérdezte a tisztiorvos.
- Én?
- Pasinak mondta, de szerintem nő is lehetett. Nem gondolja?
- Felőlem lehetett spiné is - vont vállat Erlendur. - Mit tudom én? Maga mit sejt
ezekből a csontokból?
- Alig látni belőlük valamit. - felelte a tisztiorvos. - Fölösleges sokat fecsegni, amíg ki
nem ássák.
- Neme? Kora?
- Semmit se lehet tudni még.
Egy magas férfi lépett hozzájuk farmerben és hagyományos izlandi gyapjú pulóverben,
bozontos őszülő szakállal, agyarként kiálló nagy, sárga szemfogakkal, és mint a múzeum
régésze mutatkozott be. Felfigyelt a két orvosszakértő ténykedésére, és az ég
szerelmére kérte őket, hogy azonnal hagyják abba ezt az értelmetlen munkát. Azok
kezében megállt a spatula. Fehér kezeslábast viseltek, gumikesztyűt és védőszemüveget.
Habozva néztek Erlendurra, aki egy atomerőmű karbantartóinak is el tudta volna
képzelni őket, és láthatólag utasítást vártak tőle.
- Drága barátaim, hiszen ezt ki kell ásni innen! - kiáltott fel az agyaras, és széles
karmozdulattal intett a csontok felé. - Azokkal a kis spatulákkal akarják kikaparni? Ki itt
az irányító?
Erlendur jelentkezett.
- Ez itt nem régészeti lelet - jelentette ki az agyaras, és kezet szorított vele. - A nevem
Skarphédinn, üdvözlöm. Szóval nem régészeti lelet, mégis jobb, ha akként kezeljük. Érti?
- Nem én, egy kukkot se értek - felelte Erlendur.
- A csontok nincsenek túl régen a földben. Legfeljebb hatvan vagy hetven éve. Vagy
még annyi ideje sem. Még a ruha is rajtuk van.
- Ruha?
- Igen, itt - mutatta vaskos ujjával Skarphédinn. - És biztosan másutt is.
- Azt bőrnek képzeltem - ismerte be Erlendur restelkedve.
- Ebben a helyzetben csak egyetlen módja van, hogy a nyomokat érintetlenül
megőrizzük: ha az én csapatomra bízzák, hogy kiássuk a tetemet a magunk
módszereivel. Az orvosszakértői csoport a segítségünkre lehet. Kötelekkel el kell
rekeszteni a területet, és onnan felülről ásni le a tetemig, nem pedig az árokfal felől
kikapirgálni. Mi nagyon vigyázunk minden nyomra vezető apróságra. A csontok puszta
elhelyezkedéséből is rengeteg minden kiolvasható. Minden, amit a tetem körül találunk,
fontos tanúság lehet.
- Mit gondol, mi történhetett? - kérdezte Erlendur.
- Nem tudom - felelte Skarphédinn. - Nagyon korai még találgatásokba bocsátkozni. Ki
kell ásnunk, és akkor remélhetőleg sok mindent megtudunk.
- Lehet, hogy valaki megfagyott, és aztán a föld beborította?
- Magától nem süpped a test ilyen mélyen a talajba.
- Tehát sírral van dolgunk.
- Annak tetszik - felelte Skarphédinn fontos képpel. - Minden jel arra mutat. Akkor hát
megegyeztünk, hogy mi végezzük a kiásását?
Erlendur bólintott.
Skarphédinn nagy léptekkel a létrához ment, kimászott az árokból, Erlendur pedig
követte. Megálltak a csontváz fölött, és a régész elmagyarázta, hogyan fogja
megszervezni az ásatást. Erlendurnek imponált a szakember és minden, amit az
előadott. Skarphédinn elővette a mobiltelefonját, és máris mozgósítani kezdte
munkatársait.
Az elmúlt évtizedek minden fontos ásatását ő irányította, tudta jól, miről beszél.
Erlendur fenntartás nélkül hitt neki.
A törvényszéki orvosszakértők feje viszont korántsem volt meggyőzve. Helytelenítette,
hogy a kiemelést régészekre bízzák, akiknek lila gőzük sincs a bűnügyi nyomozásról. A
leggyorsabban úgy érhetnek célt, mondta, ha a csontvázat az árokfal felől szabadítják ki,
mert így vizsgálni lehet az elhelyezkedését is meg a nyomokat is - már ha vannak -,
amelyek esetleges erőszakos cselekményre utalnak. Erlendur hallgatta egy darabig,
aztán kijelentette, hogy Skarphédinn és csapata fogja a munkát elvégezni, még ha az
tovább tartana is a tervezettnél.
- A csontok fél évszázada fekszenek itt, néhány nap ide vagy oda egyáltalán nem
számít - mondta, és az ügy ezzel el volt intézve.
Erlendur körültekintett az épülő házakon, aztán fel a nagy barna víztárolókra, amelyek
mögött tudta, hogy a Reynisvatn tó fekszik, majd megfordult, és kelet felé kémlelt, ahol
az épülő negyed véget ért és a füves mező kezdődött.
Felfigyelt négy bokorra, amely a mező szélétől vagy harminc méterre állt, kiemelkedve
a magas fűből. Odasétált, és felismerni vélte, hogy ribiszkebokrokat lát. Egyenes
vonalban és egyenletes távolságban álltak, keletre az árkoktól, és miközben
végigsimított a még csupasz, apró csomós ágakon, felötlött benne, hogy ugyan ki ültette
ide őket, erre a senki földjére.

3. FEJEZET
A pehelykabátos és termál ruhás régészek ásókkal és lapátokkal felfegyverkezve
érkeztek. Kötelekkel jókora területet elkerítettek a csontváz fölött, és ebédidőre már
elkezdték vigyázva felásni a füves talajt. A nap magasan állt az égen, ilyenkor nem
nyugszik le este kilenc előtt. A munkacsapat négy férfiból és két nőből állt; nyugodtan és
módszeresen dolgoztak, átvizsgálva minden lapátnyi földet. Nem találták nyomát annak,
hogy a talajt megbolygatta volna a sírásó. Ha volt is ilyen, az eltelt idő és a házalap
árkának a kiásása eltüntette.
Elínborg kinyomozott egy geológust az egyetemen, aki lelkesen vállalta, hogy segít a
rendőrségnek, mindent félbehagyott, és fél órával azután, hogy beszéltek, már meg is
jelent az ásatásnál. A középkorú, fekete hajú, cingár és hihetetlenül mély hangú
emberke Párizsban doktorált. Elínborg elvezette az árokfalhoz. A rendőrség sátrat emelt
föléje, hogy elzárja a helyszínt az arra járók tekintete elől, és a geológusnak ez alá kellett
leereszkednie.
A sátrat erős higanylámpa világította be, de az árokfal, amely a csontvázat rejtette,
keveset kapott a fényből. A geológus nem kapkodott. A talajt vizsgálta, egy maroknyit
kikotort a falból, és öklét összezárva alaposan elmorzsolta. Összehasonlította a csontok
mellett, alatt és fölött fekvő rétegeket, s közben büszkén mesélte Elínborgnak, hogy
egyszer őt kérte fel a rendőrség a bűntett színhelyén talált földdarab elemzésére, és az ő
vizsgálati eredménye bizonyult perdöntőnek. Aztán áttért a tudományos művekre,
amelyek a kriminológia és a földtudományok kapcsolatával foglalkoznak, vagyis a
törvényszéki geológiának vetnek alapot, ha Elínborg jól értette őt.
El-elkalandozó figyelemmel hallgatta fejtegetéseit, végül elfogyott a türelme.
- Mióta lehet a földben? - kérdezte.
- Nehéz megmondani - felelte a geológus mély hangján, és nagyon tudományos képet
vágott. - Nem túl régen.
- Mennyi a nem túl rég egy geológus számára? - kérdezte Elínborg. - Ezer év? Tízezer?
A férfi rápillantott.
- Nehéz megmondani - ismételte.
- Mennyire pontos választ tudna adni? Években értve.
- Nehéz megmondani.
- Úgy érti, hogy nehéz bármit mondani?
A geológus ismét Elínborgra nézett, és elmosolyodott.
- Ne haragudjon, gondolkodtam. Tehát mit akar tudni?
- Hogy mióta.
- Mi mióta?
- Mióta fekszik itt a tetem?
- Számításom szerint ötven, legfeljebb hetven éve. Még néhány pontosabb vizsgálat
szükséges hozzá, de nagyot nem tévedhetek. A talaj sűrűségéből ítélve szó sem lehet
viking vagy pogány kori temetkezésről.
- Ennyit már tudunk - jegyezte meg Elínborg -, ruhafoszlányok is láthatók…
- Nézze azt a zöld vonalat - mondta a geológus egy rétegre mutatva az árokfalnak
egészen az alján. - Az jégkorszaki agyag. Ezek a vonalak itt szabályos közökkel - folytatta,
lassan feljebb húzva az ujját - vulkáni tufát jeleznek. A legfelső réteg a tizenötödik század
végéről való. Ez a legvastagabb tufaréteg Reykjavík körzetében, amióta a sziget
betelepült, tehát a kilencedik század óta. Ezek alatta ősibb rétegek a Hekla és Katla
vulkánok kitöréseiből. Ez pedig sok ezer évvel visz vissza a múltba. Innen már nincs
messze a sziklaalapzat, ahogy itt látja - mutatott az árok talajára. - Ez a reykjavíki dolerit,
amely a város körül mindenütt megtalálható.
Elínborgra pillantott.
- Ha a földtörténet óráján mérjük, ezt a sírt egy milliomod másodperccel ezelőtt ásták.
A régészek este fél tízkor fejezték be a munkát, és Skarphédinn közölte Erlendurrel,
hogy másnap korán reggel újra itt lesznek. Nem találtak semmi említésre méltót,
egyelőre még csak a növénytakarót távolítják el a talaj felszínéről. Erlendur érdeklődött,
hogy nem lehetne-e a munkát meggyorsítani kissé, de Skarphédinn megvető tekintettel
visszakérdezett, hogy kockáztatni akarja-e az értékes nyomokat. Megegyeztek, hogy
még nem olyan sürgős a csontvázig eljutni.
A higanylámpát leoltották a sátorban. A riporterek távoztak. A csontváz felfedezése az
esti híradó vezető híre volt. Több képen lehetett látni Erlendurt és társait az árokban, az
egyik adó pedig a riporterét mutatta, amint interjút kér Erlendurtől, az pedig tagadólag
int a lencsének, és távozik.
Csönd ereszkedett a telepre. Elhallgattak a döngő kalapácsok. A félkész házukon
dolgozók mind hazamentek. Akik pedig már itt laktak, lefekvéshez készülődtek.
Gyerekek kiáltozása sem hallatszott már. Két rendőr volt kijelölve, hogy járőrkocsijukban
őrizzék a helyszínt reggelig. Elínborg és Sigurdur Óli is hazament. Ugyancsak távozott az
orvosszakértők csapata, amely a régészeknek volt hivatva segíteni. Erlendur beszélt
Tótival és anyjával a talált csontról. Tótit fellelkesítette a rá irányuló közfigyelem.
- Micsoda felhajtás, csak mert a fiam ráakadt egy földön heverő csontra - sóhajtotta az
anyja.
- Soha még nem volt ilyen klassz szülinapom - mondta Tóti Erlendurnek. - Soha!
Az orvostanhallgató is hazament, magával vitte a kisöccsét. Erlendur és Sigurdur Óli
röviden kikérdezte. Ő elmesélte, hogyan figyelt fel a kislányra, aki egy csontot rágcsált.
Amint alaposabban szemügyre vette a csontot, rögtön látta, hogy emberé.
- Hogyan ismerte fel azonnal, hogy emberi borda? - kérdezte Erlendur. - Nem lehetett
volna egy birkáé például?
- Úgy van, nem hasonlított inkább egy birkáéra? - kérdezte Sigurdur Óli is, aki városi
fiúként mit sem tudott az izlandi gazdák háziállatairól.
- Nem lehet a kettőt összetéveszteni - felelte a hallgató. - Sokat boncoltam már, szóval
semmi kétségem se volt.
- Elmondaná, hogy megítélése szerint mióta lehetett a csont a föld alatt? - tudakolta
Erlendur. Tudta, hogy végül hozzá kerül majd a geológus jelentése, akit Elínborg hívott, a
régészé meg a törvényszéki patológusé is, de azért kíváncsi volt a hallgató véleményére.
- Megnéztem a talajt körülötte, és a rothadás fokát tekintve mintegy hetven évről
beszélhetünk. Vagy nem sokkal többről. De ehhez nem értek igazán.
- No persze - mondta Erlendur. - De a régész is ennyit mondott, és ő sem szakértő.
Sigurdur Ólihoz fordult.
- Elő kell vennünk az eltűntek jegyzékét abból az időből, tehát 1930 vagy 1940 tájáról.
Esetleg még korábbról. Kíváncsi vagyok, mit találunk.

Erlendur a lelőhely fölött állt az árok mellett az esti napban, Mosfellsbaer városa felé
nézett, a Kollafjördurig meg az Esja hegyéig, és még a házakat is látta a Kjalarnes öböl
túloldalán. És látta az autókat a nyugati autóúton, ahogy Reykjavík felé haladva
megkerülik az Ulfars hegy lábát. Aztán hallott egy autót közeledni a telepen. Tőlük nem
messze állt meg, egy vele azonos korú kövér férfi szállt ki belőle, kék széldzsekiben és
csúcsos sapkában. Becsapta a kocsija ajtaját, végignézett Erlenduron és a rendőrkocsin,
a felbolygatott földön az árok mellett meg a csontváz fölé emelt sátron.
- Az adóhivataltól vannak? - kérdezte nyersen.
- Az adóhivataltól?
- Egy rohadt pillanatig nincs nyugta az embernek maguktól! Van bírói végzésük vagy…
- Ez a maga telke? - kérdezte Erlendur.
- Maga kicsoda? Mi ez a sátor? És mi folyik itten?
Erlendur bemutatkozott az embernek, aki magát Jónnak mondta, és elmagyarázta
neki a történteket. Kiderült róla, hogy építési vállalkozó, és a telek az ő tulajdonában
van; a csőd szélén áll, és az adósságbehajtók üldözik. Már jó ideje nem folyik az
alapozási munka, de ő rendszeresen kijár ellenőrizni, nem rongálják-e meg a zsaluzatot a
rohadt kölykök, akik itt laknak a már elkészült házakban. Ő nem hallott róla, hogy valaki
csontvázat talált volna, és hitetlenkedve bámult le az árokba, míg Erlendur elmagyarázta
neki, min dolgoznak a rendőrök meg a régészek.
- Fogalmam se volt róla, és az ácsaim biztosan nem látták a csontokat. Talán valami
őskori sír? - kérdezte Jón.
- Még nem tudjuk - felelte Erlendur, nem lévén kedve bővebb információkat adni.
- Mondja, tud valamit arról a mezőről ott? - kérdezte, és a ribiszkebokrok felé mutatott.
- Csak annyit, hogy jól beépíthető terület - felelte Jón. - Nem hittem volna, hogy
Reykjavík még az én életemben ennyire kiterjeszkedik.
- A város alkalmasint túlnőtt ésszerű határain - bólintott Erlendur. - Nem tudja
véletlenül, hogy a ribiszke terem-e vadon Izlandon?
- A ribiszke? Dunsztom sincs. Sose hallottam róla.
Váltottak még néhány mondatot, aztán Jón elhajtott. Erlendur annyit vett ki a
szavaiból, hogy a hitelezői el akarják venni tőle ezt a telket, de még van egy
reménysugár, hogy valahol újabb kölcsönt tud felhajtani.
Erlendur is hazafelé készülődött. A lenyugvó nap sugaraitól gyönyörű vörösben izzott
a nyugati ég, a fény mintha a tenger felől áradt volna el a földeken. Érezhetően hűlt a
levegő.
A feltépett gyep sötét sebét vizsgálta. A göröngyökbe rúgott, körbe sétált, és maga
sem értette, miért tétovázik. Otthon nem vár semmi rá, gondolta a porban topogva.
Nem fogadja vidám család, nem meséli el asszony, hogyan telt a napja. Nem számolnak
be róla gyerekek, mit csináltak az iskolában. Csak a lerobbant televízió, egy karosszék,
egy kikopott szőnyeg, a konyhában a készen vett vacsorák csomagolása és több falnyi
könyv, amit mind kiolvasott magányában. Nem is egy szól Izlandon eltűnt személyekről,
a régi idők utazóinak viszontagságairól, a vadon és a veszélyes hegyi utak áldozatairól.
Hirtelen valami keményet érzett meg a cipője orrával. Mintha egy kavics állt volna ki a
morzsalékos földből. Kétszer-háromszor megpiszkálta, de szilárdan állt. Lehajolt, és
óvatosan félrekotorta róla a földet. Skarphédinn figyelmeztette, hogy semmit nem
szabad elmozdítani a helyéről, amíg a régészek távol vannak. Erlendur határozatlanul
húzott egyet-kettőt a valamin, de nem sikerült kiszabadítania.
Mélyebbre kotort, mire még egy kavics került elő, aztán egy harmadik meg egy
negyedik, végül egy ötödik. Erlendur most már letérdelt, és minden irányban
széjjelkotorta a földet. Az a valami egyre inkább láthatóvá vált, és ámuló szemei előtt
egy kéz látszott alakot ölteni. Öt csontos ujj meg a tenyér csontja állt ki a földből.
Erlendur lassan fölegyenesedett.
Az öt ujj széjjelállt, mintha az a valaki ott lenn felnyújtotta volna a kezét, hogy valamit
megragadjon, vagy hogy védekezzen, vagy hogy kegyelmet esdjen. Erlendur
villámsújtottan állt ott. A csontok feléje nyújtóztak a földből, mintegy irgalomért
könyörögve, és ő megborzongott az esti szélben.
Élve, gondolta Erlendur.
A ribiszkebokrok felé nézett.
Élve temettek el? - kérdezte tőle hangtalanul.
Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. Ahogy ott állt a csöndes estében,
gondolataiba burkolva, időbe telt, amíg a hang elhatolt a tudatáig. Kivette a készüléket a
kabátja zsebéből, és felvette. Eleinte csak recsegést hallott.
- Segíts! - szólalt meg végül egy hang. Azonnal felismerte. - Nagyon siess!
Azzal a hívás megszakadt.

4. FEJEZET
Nem tudta megállapítani, honnan jött a hívás. A mobilja kijelzőjén csak annyi állt:
„Ismeretlen”. A lánya hangja volt, Eva Lindé. Megrezzent, ahogy a telefonjára bámult,
mintha szálka lett volna, amely a tenyerébe ment, de a készülék néma maradt. Ő pedig
nem tudta visszahívni. Eva Lind ismerte az ő számát, legutoljára akkor hívta őt, jutott
most az eszébe, amikor közölte vele, hogy soha az életben nem akarja többé látni. Csak
állt, mint a szélütött, dermedten várta az új hívást, de hiába. Erre beugrott a kocsijába.
Két hónapja nem volt semmi kapcsolata Eva Linddel. Ez önmagában nem számított
szokatlannak. Lánya a maga életét élte, és ebbe nem sok beleszólást engedett neki.
Húszas éveiben járt. A kábítószer rabja volt. Legutóbbi találkozásuk bősz veszekedéssel
ért véget. Az ő lakásán történt, egy lakótelepi házban; végül Eva Lind elviharzott azt
üvöltve, hogy undorodik tőle.
Erlendurnek fia is volt, Sindri Snaer, aki még kevesebb kapcsolatot tartott az apjával. Ő
és Eva Lind kisgyerek volt még, amikor Erlendur kisétált az életükből, és az anyjukra
maradtak. A felesége sohase bocsátott meg neki, és amikor elváltak, nem engedte őt
többé a gyerekek közelébe. Erlendur idők múltán nagyon megbánta, hogy ezt a döntést
ráhagyta az asszonyra. Amikor a gyerekek már megnőttek, maguk kutatták fel őt.
Az enyhe tavaszi alkony már ráborult Reykjavíkra, amikor Erlendur kihajtott a
Millenniumi Negyedből a főútra, és onnan be a városba. Mobilját maga mellé tette az
első ülésre. Nem sokat tudott a lánya életéről és környezetéről, fogalma sem volt, hol
kezdjen a kereséséhez, mígnem eszébe jutott egy alagsori lakás a Vogar negyedben,
ahol a lány vagy egy évvel azelőtt lakott.
Először a saját lakásába ugrott fel, hátha Eva Lind oda ment, mert kulcsa volt a
lakásához, de hiába szólongatta, nem volt sehol. Felrohant a szomszédos lépcsőházakba
is, hátha eltévedt a lány, de semmi eredmény. Eszébe ötlött, hogy telefonálhatna az
anyjának, de nem bírta rászánni magát. Húsz éve gyakorlatilag nem beszéltek egymással.
Felemelte a kagylót, és a fiát hívta. Tudta, hogy a gyerekei tartják a kapcsolatot
egymással, még ha ritkán találkoznak is. A szolgáltatótól sikerült megtudnia Sindri
mobilszámát, de kiderült, hogy a fiú egy másik városban dolgozik, és jó ideje fogalma
sincs róla, mi van Eva Linddel.
Erlendur tétovázott.
- A francba! - nyögte.
Újra felemelte a telefont, és volt felesége számát tudakolta.
- Itt Erlendur - szólt bele, amikor a vonal túlsó vége jelentkezett. - Eva Lind alighanem
bajban van. Nem tudod, hol lehet?
Néma csend.
- Felhívott, segítségért könyörgött, de aztán megszakadt a hívás. Nem tudom, hol van,
de nagyon aggódom érte.
Semmi válasz.
- Halldóra?
- Csak úgy felhívsz húsz év után?
Ebből az egy mondatból is kiérezte a nő hideg gyűlöletét, és már tudta, hogy hibázott.
- Eva Lind bajban van, segíteni akarok neki.
- Segíteni?
- Biztosan történt vele valami…
- Én tehetek róla?
- Te? Dehogyis, csak…
- Mit gondolsz, nekem nem kellett volna a segítség? Egyedül a két gyerekkel? De te
sohasem segítettél.
- Halldóra…
- És most kisiklott a gyerekeid élete. Mind a kettőé! Kezded már megérteni, mit
csináltál? Hogy mit követtél el ellenünk? Ellenem és a gyerekeid ellen?
- Te tiltottad meg, hogy…
- Mit gondolsz, hány ezerszer kellett eligazítanom az életét? Hány ezerszer kellett
kiállnom érte, segíteni rajta? És te hol voltál olyankor?
- Halldóra, én igazán…
- Te szemétláda!
Halldóra lecsapta a telefont.
Kellett ez nekem? - gondolta Erlendur dühösen. Beszállt a kocsijába, a Vogar
negyedbe hajtott, és megállt egy roskatag, nagy épület előtt, amelynek az alagsori
lakásait szinte már elnyelte a föld. Az egyik lakásnál megnyomta a csengőt, amely egy
dróton csüngött le az ajtófélfa mellett, de nem hallotta bentről a csengő hangját, ezért
bezörgetett az ajtón. Türelmetlenül várta, hogy jöjjön vagy szóljon valaki odabent, de
semmi sem történt. Lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva, Erlendur óvatosan
benyitott. A zsúfolt előszobába lépve egy gyerek bágyadt sírását hallotta valahonnan a
lakásból. A vizelet és ürülék szaga egyre áthatóbb lett, ahogy közeledett a nappalihoz.
A nappali padlóján alig egyéves kislány ült, a sírástól kimerülve, nagy hüppögések
rázták; csak egy kis rékli volt rajta. A padlón üres sörös dobozok, vodkás üvegek,
készétel-tálcák, megpenészedett maradékok hevertek mindenfelé, savanyú bűzük
elkeveredett a baba szennyének szagával. Más nem is nagyon volt a nappaliban egy
ütött-kopott pamlagot kivéve, amelyen egy nő feküdt meztelenül, a falnak fordulva. A
gyerek rá se nézett, amikor ő a pamlaghoz lépett. Kezébe vette a nő csuklóját, hogy a
pulzusát kitapintsa. A karja tele volt tű-szúrások nyomaival.
A nappaliból nyílt a konyha, a mellette lévő kisebb szobában Erlendur talált egy
takarót, és azt a meztelen nőre terítette. A kisebb szobából lehetett bejutni az apró
fürdőszobába. Erlendur felkapta a kislányt a padlóról, a fürdőszobába vitte, alaposan
lemosta meleg vízzel, és törülközőbe bugyolálta. A kicsi abbahagyta a sírást. A combjai
között érdesre marta a bőrt a vizelet. Úgy sejtette, hogy a gyerek az éhhalál szélén áll,
de a lakásban semmiféle ehetőt nem talált, elővett hát egy kis tábla csokoládét a
zsebéből, és azt adta kockánként a gyerek szájába, közben pedig kedves, megnyugtató
hangon duruzsolt neki. Aztán észrevette a nyomokat a kicsi karján és a hátán, és az arca
eltorzult.
Talált egy gyerekágyat, kisöpörte a sörös dobozokat meg a papírszemetet belőle, és
gyengéden lefektette a kislányt. Aztán a haragtól fortyogva visszament a nappaliba.
Nem tudhatta, hogy az emberroncs a pamlagon a kislány anyja-e. De nem is érdekelte.
Felkapta, kicipelte a fürdőszobába, berakta a zuhanytálcába, és ráeresztette a hideg
vizet. A nő tekergett, lélegzet után kapkodott, és visítva próbált védekezni a vízsugár
ellen.
Erlendur jó ideig záporoztatta rá a hideg vizet, majd a csapot elzárva bedobta neki a
takarót, felsegítette és visszavezette a nappaliba, ott pedig leültette a pamlagra. A nő
már felébredt, de kába volt, és kifejezéstelen szemekkel meredt Erlendurra. Körülnézett,
mintha valamit keresne. Hirtelen rádöbbent, mi hiányzik.
- Hol van Perla? - kérdezte, dideregve a takaró alatt.
- Perla? - csattant fel Erlendur. - Ezt a nevet kutyakölyköknek adják!
- Hol a lányom? - ismételte a nő. Harmincas éveiben lehetett, haja rövidre volt nyírva,
a rúzsa és sminkje szétment a zuhany alatt, és egész arcán szétkenődött. Felső ajka fel
volt dagadva, homlokán nagy púp, a bal szeme véreres, körülötte fekete monoklival.
- Magának még kérdezni sincs joga felőle - felelte Erlendur.
- Nekem?
- Aki a kicsi bőrén nyomja el a cigarettáit!
- Mit beszél? Én, én nem… Kicsoda maga?
- Vagy az a brutális barom csinálja, aki magát is összeverte?
- Engem? Hogyhogy? Kicsoda maga?
- Perlát elvetetem magától. És elkapom azt a disznót is, aki magát így helybenhagyta.
Viszont két dolgot tudni akarok.
- Elveteti tőlem?
- Néhány hónapja vagy talán egy éve, itt lakott magával egy lány. Tud-e róla valamit?
A neve Eva Lind. Sovány, fekete a haja…
- Perla egy istencsapása. Csak bőg. Folyton bőg…
- Megszakad a szívem.
- A pasimat is egészen megőrjítette.
- Kezdjük Eva Linddel. Ismeri őt?
- Ne vegye el tőlem a kicsit, könyörgök…
 - Tudja, hol van Eva Lind?
- Hónapokkal ezelőtt kiköltözött innen.
- Tudja, hogy hová?
- Nem. Baddival járt.
- Baddival?
- Azzal. Kidobóember. Megírom az újságoknak, ha elveszik tőlem a gyereket! Érti?
Megírom, meg én.
- Hol dolgozik Baddi?
A nő megmondta. Erlendur azonnal telefonált a mentőknek, és sürgősségi elhelyezést
kért a Gyermekvédelmi Tanácstól, röviden ismertetve a körülményeket.
- Most pedig a második dolog - folytatta Erlendur, amíg a mentőkre várt. - Ki az a
rohadt disznó, aki ezt csinálta magával?
- Őt hagyja ki ebből!
- Hogy nyugodtan csinálja tovább? Ezt akarja?
- Nem.
- Tehát hol van?
- Csak azt szeretném…
- Mit? Ki vele! Mit szeretne?
- Hogy ha el akarja kapni…
- Akkor?
- Ha elkapja, ne hagyja életben. Mert ha életben marad, engem megöl - mondta a nő,
és keserűen mosolygott Erlendurra.

Baddi izmos testű és szokatlanul apró fejű fickó volt, és a Conte Rosso nevű
sztriptízbár kidobóembereként dolgozott. Nem volt az ajtóban, amikor Erlendur odaért,
de egy hasonló testalkatú kollégája megmondta neki, merre találhatja.
- Ma este a privátoknál van - mondta a fickó, és mert Erlendur láthatóan nem értett
semmit, hozzáfűzte:
- A privát szobáknál - és a szemét forgatta, mint aki reménytelen esetnek tekinti őt.
Erlendur besétált a klubba, amelyet tompa vörös fény világított meg. Csak egy bárpult
volt az apró teremben, meg néhány asztal és szék, és néhány férfi, akik egy fiatal lányra
meredtek, aki egy fém oszlopon tekergett a kis táncemelvény közepén egy popdal
monoton ütemére. Amint meglátta Erlendurt, táncolni kezdett neki, mint lehetséges
megrendelőnek, és kibújt apró melltartójából. Erlendur olyan mélységes szánalommal
pillantott rá, hogy a lány kiesett a ritmusból és megingott, majd visszanyerte
egyensúlyát, odébb vonaglott előle, és olyan hanyagul ejtette el a melltartót, mint aki
méltósága maradékát szeretné megmenteni.
Erlendur azt kereste a szemével, merre lehetnek a privát szobák, felfedezett egy
folyosót, amely a táncemelvénnyel szemben ágazott ki a teremből, és arrafelé indult. A
folyosó feketére volt festve és ezüst csillagokkal kirakva, a végén lépcsők vezettek le az
alagsorba. A homályban alig látott, vigyázva lépegetett lefelé, és ott újabb fekete
folyosón találta magát. Egyetlen vörös égő lógott le a mennyezetről, és a folyosó végén
egy tagbaszakadt kidobó állt, húsos karjait összefonva a mellén, és Erlendurra bámult. A
folyosón hat ajtó látszott, három-három mindegyik oldalról. Az egyik szobából mélabús
hegedűszó hallatszott ki.
Az izmos kidobó megindult Erlendur felé.
- Maga Baddi? - kérdezte Erlendur.
- Hol van a lány? - kérdezett vissza a fickó. A fej, mint valami nagy szemölcs ült izmos
nyakán.
- Én is épp ezt akartam kérdezni magától - felelte Erlendur meglepetten.
- Tőlem? Nem, a lányokról nem én gondoskodom. Menjen vissza, ott fenn állapodjon
meg eggyel, aztán jöjjön le vele.
- Értem - mondta Erlendur, látva már a félreértés okát. - De én Eva Lindet keresem.
- Eva? Ezer éve nem láttam. Vele volt itt?
- Ezer éve? Ezt hogy érti?
- Volt itt néhányszor. Maga honnan ismeri?
Kinyílt az egyik ajtó a folyosón, egy fiatalember lépett ki, a sliccét cipzározva. A nyitva
maradt ajtón át Erlendur egy meztelen lányt látott lehajolni a padlón heverő
alsóneműjéért. A fiatalember elnyomakodott mellettük, megveregette Baddi vállát, és
eltűnt a lépcsőn felfelé. A lány a szobában Erlendur arcába bámult, majd becsapta az
ajtót.
- Úgy érti, hogy itt lenn? - kérdezte Erlendur megdöbbenve. - Eva Lind itt lenn volt?
- Ó, már régen. De van itt egy, aki nagyon hasonlít rá, ebben a szobában - mutatta
Baddi az egyik ajtót az ügyes használtautó-kereskedő lelkesedésével. - Orvostanhallgató
Litvániából. Meg az a hegedűs lány is. Hallotta, hogy játszik? Valami híres zeneiskolába
jár Lengyelországban. Idejönnek egy kis pénzt keresni, aztán vissza, és tanulnak tovább.
- Tudja, hogy hol találhatom Eva Lindet?
- Mi sosem áruljuk el, hol laknak a lányok - felelte Baddi különösen kenetteljes
arckifejezéssel.
- Egyáltalán nem érdekel, hol laknak a lányok - mondta Erlendur elgyötörten. Nagy
nehezen visszafogta indulatait, tudta, hogy csak diplomatikusan van reménye
megszerezni az információt, pedig legszívesebben a fickó torkának ugrott volna. - Okom
van azt hinni, hogy Eva Lind komoly bajban van, és segítséget vár tőlem - mondta a tőle
telhető nyugalommal.
- Miért, kicsoda maga? Talán az apuskája?
Erlendur úgy nézett rá, mint aki fogást keres az apró, kopasz fejen. A vigyor lefagyott
Baddi képéről, amikor megértette, hogy telibe talált. Persze véletlenségből, mint máskor
is. Lassan hátralépett.
- Maga a zsaru?
Erlendur bólintott.
- Ez itt egy teljesen legális intézmény.
- Azzal nekem semmi dolgom. Tud valamit Eva Lindről?
- Eltűnt?
- Nem tudom - felelte Erlendur. - Előlem eltűnt. Telefonált, hogy segítsek, de nem
tudom, hol keressem. Úgy hallottam, hogy maga ismeri.
- Jártunk együtt egy darabig, nem mondta magának?
Erlendur a fejét rázta.
- Nem volt egy nagy ügy. Tisztára lökött a csaj.
 - Nem tudja, hol van?
- Nagyon rég láttam utoljára. Egyébként gyűlöli magát. Tud róla?
- Amikor együtt jártak, ki szerezte neki az anyagot?
- Vagyis, hogy ki a dílere?
- Igen, a dílere.
- Le akarja sittelni?
- Senkit sem akarok lesittelni. A lányomat kell megtalálnom. Segít vagy sem?
Baddi az esélyeit mérlegelte. Semmi oka segítenie ennek a palinak, vagy akár Eva
Lindnek. Felőle akár fel is fordulhat a csaj. De volt valami a detektív arcán, ami azt súgta
neki, hogy hasznosabb, ha megnyeri őt, mint ha magára haragítja.
- A lányáról semmit sem tudok - mondta végül. - Allinál érdeklődjék.
- Allinál?
- És ne árulja el neki, hogy én küldtem.

5. FEJEZET
Erlendur a város legrégibb részébe hajtott, a kikötő melletti negyedbe, közben Eva
Lind és Reykjavík járt az eszében. Máshol született és mindig kívülállónak tekintette itt
magát, noha élete legnagyobb részét itt élte le, a város a szeme láttára nőtt és
terjeszkedett öblökön és dombokon keresztül, a környékbeli falvak pedig lassan
elnéptelenedtek. Modern város lett, tele azokkal, akik nem akartak többé a földeken és
a kis halászfalvakban élni, vagy már nem tudtak ott élni, akik új életet teremtettek
maguknak a városban, de elvesztették gyökereiket, és itt maradtak múlt nélkül, egy
bizonytalan jövővel. Sohasem érezte magát otthon a városban. Idegen volt itt.
Alli húsz év körül járt, cingár volt, vörösesszőke és szeplős; elülső fogai hiányoztak,
arca nyúzott, sápadt volt, és csúnyán köhögött. Ott volt, ahol Baddi mondta, hogy
szokott lenni, a Kaffi Austurstaeti belső termében ült egyedül egy kis asztalnál, üres
söröskancsójára meredve. Aludni látszott, a feje mellén összefont két karja fölé lógott.
Piszkoszöld prémgalléros zubbonyt viselt. Baddi jó leírást adott róla. Erlendur leült az
asztalához.
- Maga Alli? - kérdezte, de nem kapott választ. Körülnézett a bárban. Sötét volt bent,
és csak néhányan ültek elszórtan az asztaloknál. Egy nyomorúságos countryénekes
búgott egy mélabús dalt a boldogtalan szerelemről a mennyezeti hangszórón át. A
középkorú csapos a pult mögött ült egy magas széken, és egy szamárfüles, papírkötésű
könyvet olvasott.
Erlendur megismételte a kérdést, és a vállát is megbökte a fiúnak. Alli felébredt, és
Erlendurra bámult.
- Még egy sört? - kérdezte Erlendur a legnyájasabb mosolyával, ami jelenleg inkább
fintorra emlékeztetett.
- Kicsoda maga? - kérdezte Alli üveges tekintettel. Titkolni sem igyekezett
arckifejezése bárgyúságát.
- Eva Lindet keresem. Az apja vagyok, és sürgősen meg kell találnom. Felhívott és
segítséget kért.
 - Maga a zsaru?
- Igen, én vagyok a zsaru.
Alli felült és lopva körülnézett.
- Miért tőlem kérdi?
- Tudom, hogy maga ismeri Eva Lindet.
- Honnan?
- Tudja, hogy hol van?
- Vesz nekem egy sört?
Erlendur ránézett, és egy pillanatra felötlött benne, hogy talán nem ez a helyes
módszer a közeledésre, de az idő sürgette. Felállt, és odasietett a pulthoz. A csapos kissé
bosszúsan pillantott fel a könyvéből, vonakodva letette, és felállt a székről. Erlendur egy
korsó sört rendelt. A pénztárcájáért nyúlt, amikor észrevette, hogy Alli széke üres.
Gyorsan körülnézett, és látta, hogy csukódik az ajtó. A korsót tartó csapost otthagyva
kirohant, és látta, hogy Alli a Gjótathorp öreg házai felé tart.
Alli nem futott valami gyorsan, és nem sokáig bírta. Amint hátranézett és látta, hogy
Erlendur követi, megpróbálta fokozni az iramot, de hamar kifulladt. Erlendur hamar
beérte, és egy lökésétől a fiú nagy nyögéssel elterült a földön. Két fiola gurult ki a
zsebéből tablettákkal tele, és Erlendur azonnal felkapta őket. Ecstasy, gondolta. Letépte
Alli kabátját, megrázta, és élénk csörgést hallott a zsebekből. Mire mindegyiket
kiürítette, annyi fiola gyűlt össze, hogy egy közepes gyógyszeres szekrényt megtöltött
volna.
- Engem megölnek… - lihegte Alli, miközben feltápászkodott. Kevesen jártak arra, egy
idősebb házaspár nézte az akciót a szemközti járdáról, de amikor Erlendur lehajolt
összeszedni a tablettás fiolákat, sietve elvonultak.
- Nem érdekel - felelte Erlendur.
- Ne vegye el őket. Nem tudja, mire képesek…
- Kicsodák?
Ali a falnak vetette a hátát, és sírva fakadt.
- Ez volt az utolsó lehetőségem… - nyögte; könny és takony folyt végig az arcán.
- Szarok a lehetőségeire. Mikor látta utoljára Eva Lindet?
Alli szipogott, aztán hirtelen Erlendurra bámult, mint aki megtalálta a menekülés útját.
- Oké - mondta.
- Mi oké?
- Ha beszélek Eváról, visszaadja a tablettáimat, helyes? Erlendur elgondolkodott.
- Ha mindent elmond Eváról, megkapja. De ha hazudik, visszajövök, és kitaposom a
belét.
- Oké, oké. Eva ma járt nálam. Ha látja majd, emlékeztesse rá, hogy egy marék pénzzel
tartozik nekem. Megmondtam neki, hogy többet nem kap tőlem. Terhes csajoknak nem
adok el.
- Ó, az elvek embere…
- Betolatott hozzám a hegyes hasával, nyüszített, és amikor nem adtam neki, dühösen
elrohant.
- Tudja, hogy hova ment?
- Gőzöm sincs. - Hol lakik?
 - Mit képzel, pénz nélkül? Nekem kell a pénz, különben megölnek, érti?
- Tudja, hol lakik?
- Lakik? Sehol se lakik. Meghúzza magát hol itt, hol ott. Potyázik. Mint nálam is. Azt
hiszi, neki jár pénz nélkül is. - Megvetően felhorkant. - Mert nekem ingyen van, ugye, én
lopom!
A hiányzó fogai miatt selypegős volt a beszéde, és a zubbonyában hirtelen úgy hatott,
mint egy nagy gyerek, aki vitéznek akar mutatkozni. Az orra újra megcsordult.
- És hova mehetett? - kérdezte Erlendur. Alli szipogva pillantott fel.
- Visszakaphatom?
- Hol van?
- Visszaadja, ha megmondom?
- Ha nem hazudik. Hol van a lányom?
- Vele volt egy csaj.
- Kicsoda? Hogy hívják?
- Tudom, hol lakik.
Erlendur közelebb lépett hozzá.
- Mind visszakapja. Ki volt az a lány?
- Ragga. Itt a sarok után lakik. A Tryggvagatán. Annak a nagy háznak a felső emeletén,
amelyik a dokkra néz. - Alli habozva nyújtotta a tenyerét. - Oké? Megígérte. Adja vissza.
Megígérte!
- Nem adhatom vissza, maga idióta - vetette oda Erlendur. - Ha lenne rá időm,
elvinném magát a kapitányságra, és belökném egy cellába. Örüljön, hogy elviheti az
irháját.
- Nem, ezt nem teheti velem! Megölnek! Adja vissza, könyörgök!
Erlendur nem törődött vele, hagyta, hogy a fickó a háznak dőlve bőgjön, átkozza
magát, és fejét a falba verje tehetetlen dühében. Még távolodóban is hallotta a
szitkozódását, de meglepetésére Alli nem őt, hanem saját magát gyalázta.
- Én ökör, én marha, én kibaszott hülye!
Hátranézett, és látta, hogy Alli két kézzel pofozza magát.

A négyéves forma, ragacsos hajú kisfiú, aki pizsama alsóban és mezítláb ajtót nyitott,
tétován nézett fel Erlendurra, ő pedig lehajolt hozzá. Meg akarta simogatni az arcát, de a
gyerek riadtan hátralépett. Erlendur megkérdezte, otthon van-e az anyja, de a fiú
továbbra is értetlenül bámult rá, és nem válaszolt.
- Nálatok van Eva Lind, fiacskám?
Erlendur érezte, hogy vészesen fogy az ideje. Már két órája, hogy Eva Lind telefonált.
Igyekezett szabadulni a gondolattól, hogy már el is késett. Próbálta elképzelni, mi
fenyegetheti a lányát, de aztán úgy döntött, hogy nem gyötri magát ezzel, inkább
minden erejével igyekszik megtalálni őt. Most már legalább tudta, hogy kivel volt,
amikor Allitól távozott aznap este. Érezte, hogy most már közel jár hozzá.
A gyerek egy szót se szólt, csak berohant a lakásba és eltűnt. Erlendur utána eredt, de
alig látta, merre megy, a lakásban már teljes volt a sötét. Több villanykapcsolót is
sikerült kitapogatnia a falon, de egyik sem működött, végül valahogy bebotorkált egy
belső szobába, ahol a mennyezetről lelógó csupasz égő végre felvillant. A padlón nem
volt semmi, csak a hideg beton. Mocskos matracok voltak szétszórva a padlón,
egyikükön egy lány feküdt, valamivel fiatalabb lehetett Eva Lindnél, rongyos farmert és
piros trikót viselt. Mellette nyitott fémdoboz hevert két injekciós tűvel, mellette a
műanyag fecskendő. Tőle jobbra és balra egy-egy férfi aludt, ugyancsak matracon.
Erlendur leguggolt a lány mellé és megrázta, de az nem is moccant. Felemelte a fejét,
felültette, megpaskolta az arcát. A lány motyogott valamit. Fölállt, a lányt is talpára
állította, igyekezett néhány lépésre rábírni a szobában. A lány lassan magához tért,
kinyitotta a szemét. Erlendur meglátott egy konyhaszéket a félhomályban,
odatámogatta és leültette a lányt; az felnézett rá, és a feje rögtön a mellére csuklott.
Erlendur újra az arcát paskolta, és sikerült is némileg magához térítenie.
- Hol van Eva Lind? - kérdezte.
- Eva… - motyogta a lány.
- Ma vele volt. Hová ment Eva?
- Eva…
A feje megint csak lecsuklott. Erlendur látta, hogy a kisfiú az előszobában áll. Egyik
kezében egy játékmackót szorongatott, a másikban pedig egy üres cumisüveget, és
feléje nyújtogatta. Aztán a szájába vette a cumit, és a levegőt szívta jól hallhatóan.
Erlendur a fogát csikorgatta, aztán elővette a telefonját, hogy segítséget hívjon.
- Kénytelen vagyok arra kérni, hogy adjon be a nőnek egy löketet - mondta Erlendur a
mentősökkel kiérkezett orvosnak.
- Egy löketet? - kapta fel a fejét az orvos.
- Azt hiszem, heroin van benne. Nincs a táskájában naloxén vagy narkantin?
- Van, de…
- Létfontosságú, hogy beszélni tudjak vele. Azonnal. A lányom veszélyben van, és csak
ez a lány tudja, hol találhatom meg.
A doktor a lányt nézte, aztán Erlendurt. Bólintott.
Erlendur visszafektette a lányt a matracára, de az injekció után is időbe került, amíg az
magához tért. A mentők fölötte álltak, készenlétben a hordággyal. A kisfiú elbújt valahol
a szobában. A két férfi továbbra is kiütve hevert.
Erlendur a lány mellett guggolt várva, hogy visszatérjen az öntudata. A lány felnézett
rá, aztán az orvosra és a mentőkre.
- Mi folyik itt? - kérdezte halkan, mintha csak magában beszélne.
- Tudja, hol van Eva Lind? - kérdezte Erlendur.
- Eva?
- Magával volt ma este. Alighanem bajban van. Hová ment?
- Eva bajban van? - kérdezte a lány, és körülnézett. - Hol van Kiddi?
- A kisfiú ott van a másik szobában - felelte Erlendur. - Magára vár. Mondja meg, hol
találhatom Eva Lindet!
- Maga kicsoda?
- Az apja vagyok.
- A zsaru?
- Az.
- Ki nem állhatja magát.
- Tudom. Hol van most?
 - Rájöttek a fájdalmak. Mondtam, hogy menjen kórházba. Oda indult.
- Egyedül?
- Elkísértem.
- A kórházba?
- Nem, a buszállomásra.
- Melyik busszal ment?
- Azt már nem tudom. A Nemzeti Kórházba akart menni. Nincs ott?
Erlendur felállt, az orvos megmondta neki a kórház ügyeleti számát. A kórházban
közölték vele, hogy az elmúlt néhány órában nem vettek föl senkit Eva Lind néven. Sőt
ilyen korú nőt sem. A szülőosztályt is kapcsolták neki, ő pedig legjobb tudása szerint
személyleírást adott a lányáról, de az ügyeletes szülésznő biztosította, hogy a lánya
nincsen náluk.
Erlendur kirohant a házból, az autójába ugrott, és a buszállomáshoz hajtott. Ott nem
volt egy lélek sem, éjfélkor bezárt az állomás. Kiszállt a kocsijából, és gyalog indult el a
Snorrabrauton. Végigfutott az emelkedőúton Nordurmyri házai mellett, vizslatva az út és
a házak közti parkos sávot. Eva Lind nevét kiáltozta, ahogy a kórház felé közeledett, de
senki sem felelt.
Végül rátalált. A gyepen feküdt a fák alatt, egy vértócsa közepén, kb. ötven méterre a
régi szülőotthontól. De látta, hogy elkésett. A lány farmernadrágja csupa vér volt, és a
gyep is alatta.
Erlendur mellé térdelt, felnézett a szülőotthonra, és látta magát meg Halldórát
belépni az ajtaján sok-sok évvel ezelőtt, amikor maga Eva Lind született. Lehet, hogy
szegény ugyanott fog meghalni?
Erlendur megsimogatta Eva homlokát, de nem merte megmozdítani.
A terhességét hét hónaposra becsülte.

Kétszer próbált elszökni a férjétől, de már régen letett róla.

Először, amikor még ott laktak az alagsori lakásban a Lindargatán, aztán körülbelül egy
év múlva, amikor a férje másodszor is elvesztette az önuralmát. A férfi legalábbis így
nevezte. Már ha egyáltalán beszélt az erőszakról, amit vele szemben alkalmazott. Ő
maga éppenséggel úgy találta, hogy a férje soha nem ura annyira magának, mint amikor
módszeresen félholtra veri, és közben válogatott szitkokkal és gyalázkodással halmozza
el. Dühöngése tetőpontján is hideg és összeszedett maradt, és tudatában volt annak,
hogy mit csinál. Kivétel nélkül.
Az idők során felismerte, hogy csak akkor maradhatna felül a férjével szemben, ha ő is
képes volna az összeszedettségre.
Az első szökési kísérlete eleve kudarcra volt ítélve. Nem készült fel rá, nem tudta,
milyen lehetőségek közül választhatna, fogalma se volt, hová fordulhatna, csak ott
találta magát a hideg, szeles utcán egy februári este, Símon kezét fogva és Mikkelínával
a hátán, a legteljesebb tanácstalanságban. Mindössze annyit tudott, hogy szabadulnia
kell az alagsori lakásból.
Már járt a papnál, aki közölte vele, hogy a jó feleség nem hagyhatja el a férjét. A
házasság szent az Úr szemében, és sok mindent el kell tűrni, hogy egyben maradjon.
- Gondoljon a gyerekeire - mondta a pap.
 - Éppen a gyerekeimre gondolok - felelte ő, de a pap csak kenetesen mosolygott.
A rendőrséggel nem mert próbálkozni. A szomszédok már kétszer is kihívták őket,
amikor a férje éppen bántalmazta. A járőr behatolt az alagsorba, hogy eligazítsa a
házastársi nézeteltérést, és már ment is. Látták őt felhasadt ajakkal és bedagadt
szemmel, de csak annyit mondtak, hogy viselkedjenek tisztességgel, és ne háborítsák a
szomszédokat. Másodszor, két évvel később, sírva panaszolta, hogy a férje összeverte és
azzal fenyegette, hogy megöli, és hogy ez már számtalanszor megtörtént. Erre
megkérdezték tőle, hogy nem ivott-e. Először nem is értette a kérdést. Hogy nem itta-e
le magát, ismételték. Nem, mondta, ő soha nem iszik. A rendőrök kivitték a férjét az
utcára, elbeszélgettek vele, aztán kezet nyújtottak és távoztak.
Amikor elmentek, a férje végigsimogatta az arcát a borotvájával.
A szóban forgó este, amikor a férje már mélyen aludt, Mikkelínát a hátára vetette, és
halkan kituszkolta Símont a lakás ajtaján, s fel az alagsori lépcsőkön. Mikkelínának
régebben csinált egy kis tolószéket annak a babakocsinak az alvázából, amelyet egy
hulladékkupacon talált, de azt a férje darabokra zúzta egy dührohamában, mintha
megsejtette volna az ő szökési tervét, és így akarta volna őt eltántorítani tőle.
A menekülése puszta rögtönzés volt. Végül az Üdvhadseregnél kaptak szállást egy
éjszakára. Rokona nem volt, sem Reykjavíkban, sem máshol. Másnap reggel a férje
rögtön fölfedezte az eltűnésüket, és azonnal kirohant ingujjban az utcára. Fel-alá
rohangált a hidegben, és végül épp akkor látta meg őket, amikor kivonultak az
Üdvhadsereg házából. Ő csak azt vette észre, hogy a kisfiút elragadja a kezéből, majd a
lányát is felkapja, és egy szó nélkül elindul velük hazafelé. A megriadt gyerekek nem is
gondoltak ellenkezésre, csak Mikkelína nyújtogatta feléje a karját, ő pedig néma
könnyekben tört ki.
Mire gondolhat szegény kislány?
Azzal utánuk sietett.
A második kísérlet után a férje megfenyegette, hogy megöli a gyerekeit, és attól fogva
nem is próbálkozott többé a szökéssel. Pedig másodjára sokkal jobban előkészített
mindent. Elképzelte, hogyan kezd új életet a gyerekeivel. Északra költözik velük egy
halászvároskába, szobát vagy apró lakást bérel, munkát vállal egy halüzemben, és
megkeresi a kenyérre valót. Nem siette el a dolgot, mindent alaposan eltervelt. Elsőként
is kitűzte a célpontot, Siglufjördurt. Ott bőségesen volt munkahely, amióta a válság
véget ért, mindenfelől áradtak oda a munkát keresők, és így neki is könnyebb lesz
észrevétlenül meghúznia magát a két gyerekkel. Amíg alkalmas szobát nem talál,
alhatnak a munkásszálláson.
A legfőbb gond az autóbuszjegy volt hármuk számára, mert a férje számon tartott
minden fillért, amit a kikötőben keresett. Hosszabb idő alatt mégis sikerült titokban
annyit félretennie, amennyi a viteldíjra kellett. A legszükségesebb holmikat belezsúfolta
egy kis bőröndbe, meg egy kézitáskába, Mikkelínát pedig a kis tolószékben vitte,
amelyet időközben helyreállított. Riadtan, jobbra-balra pillogva sietett le a
buszállomáshoz, mintha minden saroknál felbukkanhatott volna a férje.
A férfi ebédidőben ment haza, mint minden nap, és azonnal tudta, hogy a felesége
otthagyta. Nem volt ebéd, márpedig soha nem merte volna őt anélkül várni haza. A
szekrény tárva-nyitva, és a kis tolószék sem volt a helyén. A múltkori esetre emlékezve
először az Üdvhadsereghez ment, és óriási patáliát csapott, amikor közölték vele, hogy
nincs ott a felesége. Nem volt hajlandó elhinni nekik, berohangálta az egész épületet, és
amikor sehol sem találta őket, nekirontott az Üdvhadsereg századosának, aki a menhely
parancsnoka volt. Egy ütéssel a padlóra küldte, és üvöltött vele, hogy megöli, ha nem
adja elő a szökevényeket.
Amikor végül belátta, hogy az Üdvhadseregnél nem is jártak az üldözöttek, az egész
várost átkutatta utánuk. Berontott minden üzletbe és vendéglőbe, de semmire sem
jutott. A dühe és kétségbeesése csak nőtt, amikor már vége felé járt a nap, és végül
eszét vesztve a méregtől hazarohant. Felforgatta az alagsori lakást, valami nyomot
keresve, amiből kiderülne, hová mentek, aztán betört a két barátnő lakásába is, akikkel a
felesége együtt cselédkedett a kereskedőnél, az asszony meg a gyerekei nevét
üvöltözve, aztán egy szó magyarázat nélkül elviharzott.
Ő hajnali kettőkor érkezett Siglufjördurba a két gyerekkel, egész napos utazás után. A
busz háromszor tartott rövid pihenőt, hogy az utasok kinyújtóztathassák a lábukat,
egyenek az elemózsiájukból, vagy ennivalót vegyenek. Ő hozott az útra néhány
szendvicset meg egy palack tejet, de már újra megéheztek, amikor a busz befutott a
Fljót melletti Haganesbe, ahonnan a komp átszállította őket Siglufjördurba a hideg
éjszakában. Rátalált a munkásszállásra, a művezető egy kis szobába kalauzolta, ahol csak
egy ágy volt, de hozott egy matracot és két takarót a kicsiknek is. A gyerekek abban a
pillanatban elaludtak, hogy megérezték a matracot maguk alatt, de ő csak hevert az
ágyán a sötétségbe meredve. Képtelen volt úrrá lenni az egész testét rázó reszketésen,
és zokogott a kimerültségtől.
A férje pár nap múlva rátalált. Hamar rájött, hogy fölösleges a városban keresgélni,
valószínűbb, hogy már nincs itt, elutazott, feltehetőleg busszal. Lement a buszállomásra,
és addig kérdezősködött, amíg megtudta, hogy a felesége és a gyerekei az északra tartó
busszal utaztak el Siglufjördurba. A sofőr, akivel beszélt, jól emlékezett az asszonyra és a
két kis gyerekre, különösen a nyomorék kislányra. Felszállt az északi busz legközelebbi
járatára, és nem sokkal éjfél után Siglufjördurban volt. Egyik munkásszállást a másik után
kereste fel, míg végül a munkavezető, akit álmából vert föl, megmutatta neki a kis
szobát, ahol a felesége aludt. A munkavezetőnek azt mondta, hogy az asszony csak
előrejött a két gyerekkel, és most már nem sokáig maradnak itt a szálláson.
Beóvakodott a szobába. Halvány derengés szűrődött be az utcáról a kis ablakon.
Átlépett a matracon alvó gyerekek fölött, föléje hajolt, hogy az arcuk majdnem összeért,
és megrázta. Ő mélyen aludt, férje most már durván kezdte rázni, és széles vigyorral
nyugtázta a felnyíló szemében megjelenő rémületet. Segítségért akart kiáltani, de a férfi
a szájára szorította a tenyerét.
- Komolyan azt hitted, hogy megszökhetsz tőlem? - suttogta fenyegetően.
Ő rámeredt.
- Komolyan azt hitted, hogy az ilyen egyszerű?
Ő lassan megrázta a fejét.
- Tudod, mihez lenne most kedvem igazán? - sziszegte a férje összeszorított fogai
között. - Fölvinni azt a lányt a hegyoldalba és megölni, aztán elkaparni, ahol sohase
találnak rá, azt mondanám, hogy a nyomorult biztosan belemászott a tengerbe. És
tudod mit? Ezt mindjárt meg is teszem. Egy percet se várok. És ha a fiú csak megnyikkan,
akkor vele is végzek. Azt mondom, hogy ő is beugrott a tengerbe a lány után.
Ő a gyerekekre pillantott, és halkan felnyüszített, a férje meg vigyorgott, és elvette a
kezét a szájáról.
- Soha többé nem teszem - nyögte ő. - Soha, soha többé. Bocsáss meg, bocsáss meg!
Nem is tudom, hogy képzeltem. Elment az eszem. Tudom. Elment az eszem. Ne büntesd
a gyerekeket érte. Verj meg, engem verj! Ahogy csak tudsz. Megyünk veled, ha akarod.
Kétségbeesése felbosszantotta a férjét.
- Azt már nem - mondta. - Ezt te akartad. Legyen most már úgy. Úgy tett, mintha
Mikkelínáért nyúlna, aki Símon mellett aludt, de az anya a kétségbeeséstől félőrülten
megragadta a kezét.
- Idenézz! - kiáltotta, és vadul csépelte az arcát. - Idenézz! - A haját tépte két kézzel.
- Idenézz! - Felült és hátravetette magát, tarkóját beleverte az ágy öntöttvas keretébe,
és akár az volt célja, akár nem, élettelenül terült el az ágyon.
Másnap korán reggel indultak vissza. Az asszony csak pár napot dolgozott a
halüzemben, a sózó részlegnél, ahol szemmel tarthatta a gyerekeket, akik a közelben
játszottak, máskor meg ottmaradtak a szobájukban. A férje elment vele, hogy fölvegyék
a bérét. Magyarázkodott a munkavezetőnek, hogy vissza kell menniük Reykjavíkba, mert
olyan hírt kapott, hogy fel kell adniuk miatta az eredeti elgondolásukat, az asszonynak
viszont jár a bér, mert megdolgozott érte. A munkavezető egy pár sort írt egy cédulára,
és mutatta, merre van az iroda. Amikor átnyújtotta a papírt az asszonynak, úgy látta,
hogy az mondani akar valamit.
- Nincs semmi baja? - kérdezte.
- Nagyon jól van - felelte a férj helyette, és az iroda felé tuszkolta.
Amikor hazaértek Reykjavíkba az alagsori lakásba, ő ott állt a nappaliban a kopott
kabátjában, kezében a kis bőrönddel, elkészülve egy minden addiginál iszonyúbb
verésre, de semmi sem történt. Az ütés, amit nemrég a saját tarkójára mért, váratlanul
érte a férjét. Nem ment segítségért, hanem kíméletesen igyekezett magához téríteni őt,
ennyi gondoskodást még soha sem mutatott iránta, amióta megházasodtak. Amikor
viszont magához tért, közölte vele, hogy őt sohasem hagyhatja el, jobb, ha beletörődik
ebbe. Inkább megöli őt is meg a gyerekeit is. Az ő felesége, és az is marad örökre.
Örökre.
Soha többé nem próbálkozott a szökéssel.

Múltak az évek. A férje elképzelését, hogy tengeri halásznak áll, három tengeri út
semmivé tette. Kiderült, hogy súlyos tengeribetegségben szenved, és nincs is reménye
kigyógyulni belőle. Ráadásul rettegett is a tengertől, és ezen nem tudott úrrá lenni.
Rettegett, hogy a csónak felborul. Rettegett, hogy a tengerbe zuhan. Rettegett a
vihartól. Legutolsó útján rájuk tört a szél, és ő végigsírta az utat abban a
meggyőződésben, hogy a következő pillanatban felborulnak, és percei meg vannak
számlálva. Soha nem szállt tengerre többet.
A felesége iránt képtelen volt gyengédséget mutatni. A legjobb esetben teljes
közönnyel bánt vele. Házasságuk első évében még néha sajnálni látszott, hogy megverte
vagy gyalázta őt. Ám ahogy múlt az idő, egyre kevesebb jelét adta a bűntudatnak,
mintha amit tesz, már nem is volna természetellenes dolog vagy kapcsolatuk eltorzulása,
hanem szükségessé, sőt rendjén valóvá vált volna. Az asszonyban néha felötlött, amit
talán a férje is tudott valahol a lelke mélyén, hogy az a kegyetlenség, amivel őt gyötri, a
saját gyengeségének a megnyilvánulása. Hogy minél jobban üti őt, annál
szerencsétlenebbnek érzi saját magát. Ezt többször a szemére is vetette. - A te hibád,
hogy így bánok veled! Te hozod ki belőlem! - üvöltötte olyankor.
Mindig is kevés barátjuk volt, közös pedig egy sem, és amióta együtt éltek, az asszony
is egyre inkább elszigetelődött. Nagy ritkán találkozott régi munkatársnőivel, de
sohasem beszélt nekik a durvaságról, amelyet férjétől el kell tűrnie, egy idő után pedig
minden kapcsolatát elvesztette velük. Szégyellte magát. Szégyellte az ütlegeket, amelyek
a legváratlanabb pillanatokban zúdultak le rá. Szégyellte felhasadt ajkát, a szeme sötét
karikáit, az egész testét elborító zúzódásokat. Szégyellte, hogy olyan életet kell élnie,
amely mások számára felfoghatatlan, maga a botrány. Rejtegetni akarta mindezt. El
akart rejtőzni abban a börtönben, amelybe a férje zárta be. Ebbe akart bezárkózni és
eldobni a kulcsot, remélve, hogy senki sem talál rá. Kénytelen volt elfogadni az
elfogadhatatlant, hogy ez a végzete, s a sorsa örök és megmásíthatatlan.
A gyerekek jelentettek mindent a számára. Ők lettek a barátai és lelki társai, legfőképp
Mikkelína, de Símon is, ahogy nőtt, és öccse, a kis Tómas szintén. Ő egyedül választott
nevet a gyermekei számára, a férfi velük való törődése kimerült abban, hogy
panaszkodott rájuk. Hogy mennyit zabálnak. Hogy bőgnek éjszaka. A gyermekek sokat
szenvedtek az ütlegek miatt, amit anyjuknak el kellett szenvednie, és olyankor nagy
szeretettel vigasztalták.
Ami kevés önbecsülés volt benne, azt a férje rég kiverte belőle. Természettől hallgatag
és igénytelen teremtés volt, aki mohón igyekszik mindenkinek a kedvében járni, kedves,
készséges, sőt alázatos. Félszegen mosolygott, ha szóltak hozzá, és össze kellett szednie
magát, hogy ne lássék ügyefogyottnak. Ez a védtelensége csak felszította a férfi
energiáit, hogy addig gyalázza, amíg belső tartását porrá nem zúzza. Amíg a léte
mindenestől az övé körül nem forog. A szeszélyei körül. Az ő szolgálata körül. Az asszony
egy idő után már nem is törődött magával. Nem mosdott rendszeresen, nem fordított
gondot a megjelenésére. Karikák tűntek fel a szeme alatt, az arca petyhüdt lett és
elszürkült, háta meggörnyedt, a feje pedig lecsüggedt, mintha nem merne senkinek a
szemébe nézni. Hajdan sűrű, szép haja elvesztette fényét, csomósán tapadt a fejére. Ha
úgy találta, hogy túl hosszúra nőtt, maga nyiszálta le a végét a konyhai ollóval.
Vagy ha a férje találta úgy.

6. FEJEZET
A régészek másnap délután is folytatták az ásatást. A rendőrök, akik az éjszaka őrizték
a területet, megmutatták nekik, hol talált Erlendur a földből kiálló kézre, és Skarphédinn
dührohamot kapott látva, hogy Erlendur elkaparta az ujjak közt a földet. Hülye
amatőrök, morogta jól hallhatóan a szakállába. Dél már elmúlt. Skarphédinn számára az
ásatás szent rituálé volt, amelyben a talaj ujjnyi vastag rétegeit egyenként fejtik le, amíg
fel nem tárul a földbe zárt dolgok története, és minden titokra fény nem derül. Minden
kicsi részlet számít, minden maroknyi földben létfontosságú nyomok rejtőzhetnek, és a
sarlatánság lényegi adatokat semmisíthet meg.
Mindezt Elínborg és Sigurdur Óli számára fejtette ki ellentmondást nem tűrő hangon,
akik semmi rosszat nem tettek, közben pedig saját munkacsapatát látta el utasításokkal.
A munka nagyon lassan haladt ezekkel a pedáns régészeti módszerekkel. Kötelek voltak
kifeszítve keresztben és hosszában a munkaterület fölött, amelyek négyzetes szektorok
hálózatát jelölték ki. Fontos volt, hogy a kiásás során a csontváz elhelyezkedése ne
változzon; gondoskodtak róla, hogy a kiálló kéz se mozduljon el, amíg ecsetekkel el nem
távolítják róla a földet, a talaj minden szemcséjét szemügyre véve.
- Miért áll ki a kéz a földből? - kérdezte Elínborg a mellette elsiető Skarphédinntől.
- Lehetetlen megmondani - felelte Skarphédinn. - A legrosszabb esetben az alant fekvő
személy még élhetett, amikor rádobálták a földet, és megpróbált ellenállást kifejteni.
Talán megkísérelte kiásni magát a föld alól.
- Élve temették el? - kiáltott fel Elínborg. - És ki akarta ásni magát?
- Nem feltétlenül így történt. Azt se zárhatjuk ki, hogy a kéz éppen ebben a helyzetben
maradt, amikor a testet a földbe helyezték. Túl korai még bármit kijelenteni róla.
Sigurdur Óli és Elínborg nem tudta mire vélni, hogy Erlendur nem jött ki az ásatásra.
Különc és kiszámíthatatlan ember volt, de tudták róla, hogy szenvedélyesen izgatják az
eltűnt személyek, legyenek bár régiek vagy jelenkoriak, és hogy ez az eltemetett
csontváz kulcsot adhat egy régi rejtélyhez, amelyet ő örömmel bányászna ki az elsárgult
öreg dokumentumok közül. Mikor már dél is elmúlt, Elínborg megpróbálta őt felhívni
otthon is meg a mobilján is, de eredménytelenül.
Két óra körül megcsördült Elínborg telefonja.
- Fenn vagy? - kérdezte egy ismerős mély hang.
- Te hol vagy?
- Közbejött valami. Az ásatásnál vagy?
- Igen.
- Látod a bokrokat? Szerintem ribiszkebokrok. Vagy harminc méterre keletre az
ároktól, majdnem egyenes vonalban állnak, dél felé.
- Ribiszkebokrok? - Elínborg összehúzta a szemét, és körbenézett. - Megvannak
- mondta. - Látom már.
- Régen ültethették őket.
- Igen.
- Utána kéne járni, hogy kerültek oda. Hátha lakott arra valaki. Lehetett egy ház arra a
régi időkben. Menj le a Várostervezési Irodába, és keríts egy térképet a területről,
esetleg légi fotót is, ha van nekik. Lehet, hogy egy csomó dokumentumot kell
végignézned a század elejétől 1960-ig. Lehet, hogy még későbbig.
- Azt hiszed, hogy ház lehetett ott? - kérdezte Elínborg körülnézve. Meg se kísérelte
elrejteni hitetlenkedését.
- Mindenképp ellenőrizni kell. Mit csinál Sigurdur Óli?
- Kezdetnek átnézi a második világháború óta eltűnt személyek kartonjait. Meg akart
várni vele. Tudja, mennyire élvezed az ilyesmit.
- Épp most beszéltem Skarphédinnel, azt mondja, hogy emlékszik egy táborra a
háború idejéből a túloldalon, a Grafarholt déli lejtőjén. Ahol most a golfpálya van.
- Miféle táborra?
 - Angol vagy amerikai katonai táborra. Barakktáborra. Csak a nevére nem emlékszik.
Ennek is utána kellene nézned. Meg annak, hogy az angolok jelentettek-e eltűnést a
táborukból. Vagy az amerikaiak, akik később átvették tőlük a tábort.
- Angolok? Amerikaiak? A háborúban? Várj egy pillanatra, hol találom meg mindezt?
- kérdezte Elínborg meglepetten. - Mikor vették át az amerikaiak az angoloktól?
- 1941-ben. A hadtáp raktára lehetett. Legalábbis Skarphédinn így emlékszik. Aztán ott
vannak a faházak a dombon meg körülötte. Hogy azokból tűnt-e el valaki. Hogy voltak-e
akár ilyen pletykák vagy találgatások. Beszélnünk kell majd az ottani nyaralóházak
tulajdonosaival.
- Rengeteg munka ez egy magamfajta vén csontnak - mondta Elínborg nyűgösen, a
kavicsokat rugdalva az árkok felett. - És mit csinálsz te? - kérdezte csaknem vádló
hangon.
- Azzal ne törődj - felelte Erlendur, és letette.

Visszament az intenzív osztályra a vékony, zöld, krepp-papír köpenyben, gézmaszkkal

a szája előtt. Eva Lind egy egyágyas szobában feküdt, egy széles ágyon. Csövek kötötték
össze mindenféle berendezéssel, amilyeneket Erlendur még életében nem látott, arcára
oxigénmaszk borult. Az apa az ágy fejénél állva nézte lányát, aki kómában feküdt.
Amennyi az arcából látható volt, arról olyan béke sugárzott, amit Erlendur még sohasem
látott rajta. Számára ismeretlen derűs nyugalom. Ahogy így feküdt, vonásai erősebbek
lettek, szemöldöke élesebb, arcán megfeszült a bőr, a két szeme belesüppedt az
üregébe.
Amikor rátalált a régi szülőotthon közelében, és nem tudta magához téríteni, mentőt
hívott. Érezte, hogy gyenge a pulzusa, ráterítette a kabátját, de nem merte
megmozdítani. Aztán hamarosan megérkezett a mentő, ugyanaz a kocsi, amely a
Tryggvagatán járt, ugyanazzal az orvossal. Eva Lindet vigyázó kezek emelték hordágyra
és tolták be a kocsiba. A Baleseti Segélyközpontig hátralévő rövid utat gyorsan
megtették.
Azonnal a műtőbe vitték a lányt, ahonnan csak hajnalban került elő. Erlendur a műtő
melletti kis szobában járkált fel-alá, s azon töprengett, nem kellene-e Halldórát
értesítenie. Nem volt kedve telefonálni neki, úgyhogy más megoldást talált.
Felébresztette Sindri Snaert, elmondta neki, mi történt a nővérével, aztán megkérte,
értesítse az anyját, hogy meg tudja látogatni Evát a kórházban. Váltottak néhány
mondatot. Sindri közölte, hogy a közeljövőben nem szándékozik a városba jönni. Nem
látja értelmét, hogy Eva Lind miatt ekkora utazást tegyen. Társalgásuk hamar kialudt.
Erlendur egyik cigarettáról a másikra gyújtott a tábla alatt, amely közölte, hogy
szigorúan tilos dohányozni - míg csak egy gézmaszkos orvos el nem ment mellette, és
alaposan le nem hordta a tilalom megszegéséért. Alig ment el az orvos, megszólalt
Erlendur mobilja. Sindri közölte Halldóra üzenetét: „Jót fog tenni Erlendurnek, hogy ez
egyszer ő is vállal valamit a szülői felelősségből”.
A sebész, aki az operációt vezette, reggel felé beszélt Erlendurrel. A kilátások nem
voltak biztatóak. A gyermeket nem lehetett megmenteni, és az is bizonytalan, hogy
maga Eva Lind túléli-e.
- Nagyon leromlott állapotban van - mondta a sebész, egy magas, rokonszenves,
negyven év körüli férfi.
- Tudom - felelte Erlendur.
- Krónikus alultápláltság, kábítószerezés. Alig valószínű, hogy a gyerek egészségesen
született volna… persze nem szép dolog ilyet mondani…
- Értem én - felelte Erlendur.
- Nem gondolt a lánya abortuszra? Az ő helyzetében az lett volna…
- Meg akarta tartani a gyereket - felelte Erlendur. - Azt hitte, hogy az segíteni fog rajta,
és én is bátorítottam erre. Szeretett volna leállni. Van egy apró része Evának legbelül,
amely szeretne szabadulni ebből a pokolból. Egy picike része, amely néha előáll, és új
életet akar kezdeni. De általában egy egészen más Eva dirigál. Ez az Eva bősz és
könyörtelen. Ez az Eva fütyül rám. Ez az Eva a pusztulást akarja. Ezt a poklot.
Hirtelen ráébredt, hogy egy idegen emberrel beszél, és elhallgatott.
- El tudom képzelni, milyen nehéz a szülőknek ilyesmit elszenvedni.
- Mi történt vele?
- Placentae abruptio, méhlepényrepedés. Erős belső vérzés olyan mérgezési
tünetekkel kombinálva, amelyeknek a kihatását még csak ezután fogjuk megismerni. A
lánya sok vért vesztett, és nem tudtuk visszahozni az öntudatlan állapotból. Ez magában
nem végzetes. Szegény rettentően gyenge.
Némi szünet után a sebész hozzátette: - Tudta már értesíteni a családot? Bizonyára ők
is szeretnék…
- Nincs családom - felelte Erlendur. - Elváltunk, az anyja meg én. Az anyjával tudattam.
Meg Eva öccsével. Ő vidéken dolgozik. Nem tudom, hogy az anyja eljön-e. Úgy néz ki,
hogy elege volt már a lányából. Sokat kiállt vele, és nagyon régóta.
- Értem.
- Aligha érti - mondta Erlendur. - Én magam sem értem.
A kabátzsebéből plasztik zacskókat meg egy tablettás fiolát kotort elő, és megmutatta
az orvosnak.
- Valószínűleg ezeket szedte - mondta.
Az orvos átvette a drogokat és megvizsgálta őket.
- Ecstasy?
- Úgy nézem.
- Ez az egyik magyarázat. A vérében különféle vegyületeket azonosítottunk.
Erlendur habozott. Egy ideig szótlanul álltak egymás mellett.
- Tudja, hogy ki lehet az apa? - kérdezte végül a sebész.
- Nem.
- És vajon a lánya tudta?
Erlendur ránézett, és reménytelenül megvonta a vállát. Aztán megint hallgattak.
- Meg fog halni? - kérdezte Erlendur kisvártatva.
- Nem tudom - felelte a sebész. - Reméljük a legjobbat.
Erlendur még mindig habozott, hogy megkérdezze-e. Már egy ideje tipródott, olyan
hajmeresztő volt a kérdés, de nem jutott dűlőre. Azt sem tudta eldönteni, hogy annyira
fontos-e neki. Végül mégis elszánta magát.
- Láthatnám?
- Rövidesen a szobájában lesz.
 - Nem a lányomat… A magzatot.
A sebész arcán semmi meglepetés nem volt, amikor rápillantott, inkább megértés.
Bólintott, és intett Erlendurnek, hogy kövesse. Végigmentek a folyosón, be egy üres
szobába. Az orvos felkapcsolta a villanyt, kékes fény ömlött végig a szobán. A sebész egy
hideg acél asztalhoz ment, és felemelte a kis lepedőt.
Erlendur lenézett, és az ujjával végigsimította a kicsi arcot.
Lány volt.
- Mit gondol, kijön a lányom a kómából?
- Nem tudom - felelte az orvos. - Nem lehet megjósolni. Neki magának is akarnia kell.
Sok függ tőle.
- Szegény lány - mondta Erlendur halkan.
- Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít - mondta a sebész érezve, hogy
Erlendur tartása gyengül. - Ez érvényes a testre éppúgy, mint a lélekre.
- Az idő! - Erlendur legyintett. - Az idő nem gyógyít meg semmit.

7. FEJEZET
Este hatig ült a lánya ágya mellett. Halldóra nem bukkant fel. Sindri Snaer tartotta a
szavát, és nem jött be a városba. Senki se jött. Eva Lind állapota nem változott. Erlendur
az előző nap se nem evett, se nem aludt, nagyon kimerültnek érezte magát. A nap
folyamán tartotta a kapcsolatot Elínborggal telefonon, és arra készült, hogy este az
irodában találkozik vele és Sigurdur Ólival. Megsimogatta lánya arcát, és homlokon
csókolta.
Nem beszélt az éjszaka eseményeiről, amikor leült Elínborggal és Sigurdur Ólival az
esti megbeszélésre. Azok már hallották a kapitányságon, hogy mi történt a lányával, de
nem mertek kérdezősködni felőle.
- A régészek tovább kapirgálnak a csontváz felé - jelentette Elínborg. - Iszonyú lassan
haladnak. Szerintem mostanra már fogpiszkálóval kapirgálnak. A kéz, amelyikre
rátaláltál, most már csuklóig áll ki a földből. A tisztiorvos megvizsgálta, de csak annyit
állít határozottan, hogy emberi kéz, és elég kicsi. Ezzel nem sokra jutunk. A régészek sem
találtak a talajban semmit, amiből sejteni lehetne, hogy mi történt, vagy, hogy ki van ott
eltemetve. Úgy számítanak, hogy holnap délután vagy este érik el a felsőtestet, de ez
nem jelenti azt, hogy bármit is meg fogunk tudni a hulla kilétéről. Erre másutt kell
keresnünk a válaszokat.
- Én meg átnéztem a reykjavíki körzetben eltűnt személyekről szóló dokumentumokat
- vette át a szót Sigurdur Óli. - Több mint negyven máig megoldatlan esetet tartanak
nyilván a harmincas-negyvenes évek óta, és alighanem a miénk is ezek közé tartozik. A
kartotékokat nem és kor szerint rendeztem el, most már csak a patológus jelentése kell
a csontok vizsgálatáról.
- Olyanra gondolsz, aki a hegyről tűnt el? - kérdezte Erlendur.
- Olyan nem nagyon van a rendőrség feljegyzéseiben - felelte Sigurdur Óli -, bár
mindet még nem volt időm átnézni. Egyes helyneveket föl sem ismerek. Ha majd
meglesz a patológus jelentése a tetem pontos koráról, neméről és méretéről, bizonyára
jócskán szűkíthetjük a kört. Én arra gondolok, hogy Reykjavíkból való lehet. Nem ésszerű
feltételezés?
- És hol a patológus? - kérdezte Erlendur. - Az egyetlen patológusunk?
- Szabadságon van - felelte Elínborg. - Spanyolországban nyaral.
- Utánajártál, hogy volt-e valaha ház a bokrok közelében?
- Miféle ház? - nézett fel Sigurdur Óli.
- Nem, még nem jutottam hozzá - mondta Elínborg, és Sigurdur Ólihoz fordult.
- Erlendur feltételezi, hogy régebben voltak házak a hegy északi oldalán, a délin pedig
angol és amerikai katonai tábor. Azt akarja, hogy látogassunk el minden faházba a
Reynisvatntól lefelé, kérdezzük ki a tulajdonosaikat, de főleg a nagymamáikat, én pedig
rendezzek mielőbb találkozót Churchillel.
- És ez még csak a kezdet - jegyezte meg Erlendur. - Mi a ti elméletetek a csontvázról?
- Csakis gyilkossági ügy lehet, nem igaz? - szólalt meg elsőnek Sigurdur Óli. - Egy fél
évszázaddal ezelőtt vagy még régebben történt gyilkosság. Azóta fekszik a hulla a
földben, és senki nem tud róla semmit.
- A pasast, azaz a szóban forgó személyt - igazította ki magát Elínborg - azért temették
ide, hogy a bűntényt eltussolják. Ezt úgyszólván biztosra vehetjük.
- Azért az nem áll, hogy senki se tudott róla - szólalt meg Erlendur. - Mindig van valaki,
aki tud valamit.
- Azt tudjuk, hogy az egyik bordája eltörött - mondta Elínborg. - Ez erőszakra utal,
küzdelemre.
- Biztos ez? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Szerinted nem?
- Nem törhetett el a csont földben? A talajrétegek nyomása alatt? Vagy a
hőmérséklet-változások, a fagyás és olvadás váltakozása következtében? Beszéltem a
geológussal, akit te hívtál oda, és az ilyesmit emlegetett.
- Ha végül is eltemettek valakit, csak kellett valami erőszaknak lennie. Ez nyilvánvaló,
nemde? - Elínborg ránézett Erlendurra, és jól látta, hogy a gondolatai mérföldekre járnak
a tárgytól. - Erlendur, te nem így gondolod?
- Hogy gyilkosság volt-e? - kérdezte Erlendur, visszatérve a földre.
- Igen, hogy gyilkosság volt-e.
- Erről még semmit sem tudhatunk - felelte Erlendur. - Talán ez egy ősi családi
temetkezési hely. Talán nem volt pénzük tisztességes temetésre. Talán csak itt esett
össze valami ismeretlen vén csavargó, és itt ásták el mindenki tudtával. Talán már száz
éve hever a földben, talán csak ötven éve. Még mindig nincs semmink, amiből
kiindulhatunk. Ha majd lesz, akkor csócsálhatjuk, ahogy tetszik.
- Nem törvény írja elő, hogy mindenkit megszentelt földbe kell temetni? - vetette fel
Sigurdur Óli.
- Szerintem oda temetkezhetsz, ahova tetszik - felelte Erlendur -, feltéve, hogy találsz
valakit, aki hajlandó befogadni a kertjébe.
- Na és az a földből kiálló kéz? - firtatta Elínborg. - Az sem jele valami küzdelemnek?
- Annak látszik - bólintott Erlendur. - Én azt hiszem, hogy itt valami titok lappang sok
évtized óta. Valakit elkapartak abban bízva, hogy sohasem kerül elő. De Reykjavík érte
jött, és most a mi dolgunk kideríteni, hogy mi történt.
 - És ha a pasas… hívjuk az egyszerűség kedvéért Millenniumi Embernek… - kezdte
Sigurdur Óli -, szóval ha annyi évtizeddel ezelőtt meggyilkolták, nem vehetjük-e
bizonyosra, hogy a gyilkosa is régen meghalt már végelgyengülésben? És ha netán
életben van, fél lábbal akkor is a sírban áll, nevetséges dolog volna most kinyomozni és
bíróság elé állítani. Mindenki, aki valahogy kapcsolatban lehetett az üggyel, nagy
valószínűséggel ugyancsak meghalt már, és még ha kiderítjük is, mi történt, akkor sem
lesznek tanúk, akikkel bizonyítani tudnánk. Tehát…
- Mire akarsz kilyukadni?
- Nem kellene megfontolnunk elsőként, hogy folytassuk-e tovább ezt a vizsgálatot?
Úgy értem, hogy vajon megéri?
- Azt akarod mondani, hogy szépen felejtsük el? - kapta fel a fejét Erlendur. Sigurdur
Óli megvonta a vállát. - A gyilkosság az gyilkosság, akárhány éve követték el. És ha ez
gyilkosságnak bizonyul, kötelességünk kideríteni, mi történt, kit öltek meg és miért, és ki
volt a gyilkos. Én azt mondom, hogy ugyanúgy kell nyomoznunk, mint máskor.
Információkat gyűjteni. Emberekkel beszélni. És némi szerencsével rábukkanunk a
megoldásra.
Erlendur felállt.
- Valahol el kell kezdeni. Beszéljünk a faházak lakóival, főleg az öregekkel.
- Elínborghoz fordult. - Tudd meg, hogy volt-e ház a bokrok közelében. Most erre hajts
rá.
Szórakozottan búcsút intett nekik, és kiment a folyosóra. Elínborg és Sigurdur Óli
egymásra nézett, és Sigurdur az ajtó felé bólintott. Elínborg felállt, és Erlendur után
sietett.
- Erlendur - mondta Elínborg, és eléje állt.
- Tessék.
- Hogy van Eva Lind? - kérdezte a nő tétován. Erlendur ránézett, és nem szólt semmit.
- Hallottuk itt a kollégáktól, hogyan találtál rá. Szörnyű lehetett. Ha tehetünk valamit,
Sigurdur Óli vagy én, feltétlenül szóljál.
- Nincs mit tenni - felelte Erlendur elgyötörten. - Ott fekszik a kórházban öntudatlanul,
és senki nem tehet semmit. - Némi habozás után hozzátette: - Amíg kerestem, bejártam
a világát, amelyben él. Nem először, már korábban is megesett, hogy azokon a helyeken,
azokban az utcákban és házakban találtam rá, de mindig új meglepetés és megdöbbenés
nekem, hogyan képes így élni, így tönkretenni magát. Láttam eddig is, hogy kik között él,
kikhez fordul végső kétségbeesésében, milyen leírhatatlan dolgokra képes a kedvükért.
- Megcsóválta a fejét. - És nem ez a legrosszabb. Nem a nyomortanyák, a piti csalók és
dílerek. Az anyjának van igaza. A kolléganőjére emelte a szemét.
- Mindennek az oka én vagyok - mondta. - Mert én hagytam cserben őket.

Amint hazaért, Erlendur kimerülten rogyott a karosszékébe. Felhívta a kórházat és

tudakolta, hogy van Eva Lind. Állapota változatlan, hallotta, és ha bármi történik,
azonnal hívják. Megköszönte, letette. Aztán csak bámult a semmibe, gondolataiba
mélyedve. Eva Lindre gondolt, aki az intenzív osztályon fekszik, aztán exfeleségére és a
gyűlöletre, amely mindmáig áthatja életét, és a fiára, akivel csak akkor beszél, ha valami
baj van.
 Gondolatain áttört az érzés, hogy merő hallgatás az élete. Hogy magány veszi körül.
Hogy egyhangú, terhes napjai eltörhetetlen lánccá állnak össze, amely egyre
szorosabban fogja körül, és halálra fojtja.
Amikor már környékezte az álom, gondolatai visszaszálltak a gyermekkorába, amikor a
sötét tél után újra kifényesedtek a napok, és az élet ártatlan volt, nem felhőzték gondok
és aggodalmak. Bár ritkán, de olykor sikerült elmenekülnie a múlt békéjébe, és olyankor,
ha csak kurta órákra is, de jól érezte magát.
Ha el tudott feledkezni a bajról.
Arra riadt fel, hogy kitartóan csöng a telefonja. Először a mobilja szólalt meg a
zsebében, majd az elhallgatott és a vonalas készülék kezdett lármázni az öreg
íróasztalon, egyikén a kevés bútornak, amely a nappalijában megmaradt.
- Igazad lett - hallotta Elínborg hangját, amikor végre felvette a kagylót. - Szent Isten,
csak nem ébresztettelek fel? Ó igen, még csak tíz óra van - tette hozzá mentegetőzve.
- Miben lett igazam? - kérdezte Erlendur még mindig csak félig ébren.
- Valóban volt egy épület azon a helyen. A bokroknál.
- Bokroknál…?
- A ribiszkebokrok közelében. Grafarholtnál. A harmincas években épült, és 1980 táján
bontották le. Megkértem a Városrendezési Irodát, hogy értesítsenek, ha találnak
valamit. Pár perce telefonáltak, ezen dolgoztak késő estig.
- És miféle épület volt? - kérdezte Erlendur a szemét dörzsölve. - Ház, istálló, kutyaól,
sufni?
- Ház. Faház.
- Mikor épült?
- 1940 előtt.
- Ki volt a tulajdonos?
- Egy bizonyos Benjamín Knudsen. Kereskedő volt.
- Volt?
- Igen. Meghalt sok éve.

8. FEJEZET
A Grafarholt északi lejtőjén a legtöbb faház lakói tavaszi tennivalóikkal
foglalatoskodtak, míg Sigurdur Óli a hegy tövén körözött a kocsijával, egy felhajtásra
úgy-ahogy alkalmas utat keresve. Vele volt Elínborg is. Sokan a sövényt nyesték, mások a
házat lakkozták át, a kerítést javítgatták, vagy éppen nyergeltek egy kis sétalovaglásra
készülőben.
Délre járt, az idő nyugodt és kellemes volt. Már több ház tulajdonosával beszéltek, de
nem jutottak előbbre; lassan elindultak a hegyhez közelebb eső házak felé. A szép
időben nem nagyon siettek. Élvezték, hogy távol vannak a várostól, sétálnak a ragyogó
napsütésben, és csevegnek az üdülőházak lakóival. Egyesek már hallották a hírét, hogy
csontvázra bukkantak a hegyoldalban, mások semmit sem tudtak róla.
- Mit gondolsz, életben marad?… - kérdezte Sigurdur Óli, amikor már ki tudja
hányadszor visszaültek a kocsiba, hogy a következő házig hajtsanak. A városból idejövet
Eva Lindről beszéltek, és azóta is szabályos időközökben visszatértek a tárgyra.
- Nem tudom - felelte Elínborg. - És nem hiszem, hogy bárki tudná. Szegény lány
- tette hozzá mély sóhajjal - És szegény Erlendur.
- Ilyenek a narkósok - mondta Sigurdur Óli komolyan. - Teherbe esik, aztán mintha mi
se történt volna, drogozik tovább, végül megöli a gyerekét. Az ilyeneket nem tudom
sajnálni. Nem értem, és sohasem fogom megérteni őket.
- Senki se kér rá, hogy sajnáljad őket - jegyezte meg Elínborg.
- Hogy nem? Ha ezekről esik szó, folyton csak azt hallod meg olvasod, hogy milyen
szomorú a sorsuk. Hát tudod, én is láttam egy párat belőlük… Nem tudom sajnálni őket
- ismételte. - Örök vesztesek. Söpredék.
Elínborg sóhajtott.
- Jó olyan tökéletesnek lenni? Mindig tipp-topp öltözve, simára borotválva, illatosán,
amerikai diplomával, rágatlan körmökkel, csak azzal törődni, hogy holnap is meglegyen a
legdivatosabb ruhára való? Nem unalmas? Nem unsz rá soha magadra?
- Nem én - vigyorgott Sigurdur Óli.
- Nagy baj volna, ha egy csöpp megértést mutatnál a nyomorultak iránt?
- Alja népség, tudod jól te is. És csak azért, mert az öregnek a lánya, Eva Lind sem
különb a többinél. Olyan, mint a többi, aki belőve tántorog az utcán, menhelyeken meg
elvonó intézetekben alussza ki magát, hogy aztán másnap kezdje elölről. Mert ezeket
semmi más nem érdekli. Csak a lézengés meg a belövés.
- És hogy vagytok meg Bergthórával? - kérdezte Elínborg látva, hogy reménytelen
dolog kollégája véleményét megingatni.
- Remekül - felelte Sigurdur Óli csüggedten, és megállt a következő faház előtt.
Bergthóra egyszerűen nem hagyta élni. Kielégíthetetlen volt. Este, reggel, délután,
bármely pozitúrában, a lakás bármely pontján, a konyhában vagy a nappaliban, még a
mosógépen is, fekve vagy állva. Eleinte persze ő is élvezte, de már kezdte észrevenni
magán az unalom jeleit, és gyanakodni kezdett, miért csinálja ezt újabban a lány. Nem
mintha a nemi életük valaha is unalmas lett volna, épp ellenkezőleg, de Bergthóra
korábban sohase mutatkozott ilyen telhetetlennek. Jóllehet már elég régen voltak
együtt, sohase került szóba közöttük a gyerek. Tudta, hogy a lány szedi a tablettát, de
nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy szeretné őt lekötni maga mellé azáltal, hogy
gyerekeket szül neki. Pedig nem volt szükség erre, igazán szerette Bergthórát, és sose
jutott eszébe más nő után kívánkozni. Hanem a nők kiszámíthatatlanok. Sose lehet
tudni, mit vesznek a fejükbe.
- Különös, hogy az Országos Statisztikai Hivatalban nem található meg a neve azoknak,
akik abban a házban laktak, már ha lakott benne valaki. Annak az időszaknak a
lakónyilvántartása maga a káosz. A háború alatt és után csak úgy özönlöttek az emberek
Reykjavíkba, és a betelepülőket csak ötletszerűen jegyezték be. Az a gyanúm, hogy a
népmozgalmi feljegyzések jó része egyszerűen elveszett. Vagy elkavarodott valahova.
Akivel beszéltem, türelmet kért, mert képtelen volt rögtön előkeríteni az adatokat.
- Talán nem is lakott benne senki.
- Vagy nem laktak benne sokáig. Talán másutt voltak nyilvántartva, és nem
jegyeztették be az új címüket. Lehet, hogy csak egy-két évig vagy akár csak hónapokig
laktak itt a lakásmizéria időszakában, és a háború után valamelyik átalakított barakkba
költöztek. Mit szólsz ehhez az elmélethez?
- Klappol, mint a fapapucs.
A faház gazdája egy nagyon idős, mereven mozgó, gyér ősz hajú ember volt,
halványkék inget viselt jól látható spárgatrikója fölött, szürke kordnadrágot és új
edzőcipőt. Amikor Elínborg meglátta a házban a nagy összevisszaságot, kétsége támadt,
hogy az öreg az egész évet itt tölti-e. Meg is kérdezte.
- Úgy is lehet mondani - felelte az idős ember, amikor egy karosszékbe ereszkedett, és
intett nekik is, hogy foglaljanak helyet a szoba közepén álló székeken. - Negyven éve
kezdtem építkezni itt, de csak öt éve hordtam ki minden holmimat ide az öreg Ladámon.
Vagy hat éve volt? Már összezavarom. Nem bírtam tovább az életet Reykjavíkban.
Szörnyű hely az a város…
- Volt itt egy ház a hegyen akkoriban, egy faház, nyári lak, ilyesféle, mint az öné, de
nem feltétlenül nyaralásra való? - vágott a szavába Sigurdur Óli, nem lévén kíváncsi a
nagyvárosi élet borzalmairól szóló előadásra. - Tehát negyven éve, amikor ön elkezdte az
építkezést?
- Egy nyaraló, vagy nem nyaraló…?
- Egy magában álló épület a Grafarholtnak ezen az oldalán - vette át a szót Elínborg.
- Ami nem sokkal a háború előtt épült. - Kinézett a nappali ablakán. - Innen látni
lehetett.
- Emlékszem, hogy volt ott egy ház, festetlenül, nem egészen befejezve. Már régen
eltűnt. Jókora faépület volt, vagy lehetett, nagyobb, mint az enyém, de egészen
roskatag. Mint amit egy szél összedönt. Ajtaja nem volt, az ablakai mind betörve.
Elmentem mellette többször is, amikor még volt erőm horgászni menni a tóra. De most
már évek óta nem járok oda.
- Tehát nem lakott senki a házban? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Nem, a házban senki se volt. Nem volt az lakni való. Bármely pillanatban
összedőlhetett.
- És nem volt soha lakója, amennyire tudja? - kérdezte Elínborg.
- Nem találkozott senkivel, aki korábban benne lakott volna?
- Miért érdekli magukat egyáltalán az a ház?
- Találtunk egy emberi csontvázat a hegyoldalban - magyarázta Sigurdur Óli. - Nem
olvasott az újságban róla?
- A csontvázról? Nem. Ott lakott a házban?
- Nem tudjuk. Nem ismerjük a ház történetét, se a lakóit - mondta Elínborg. - Tudjuk,
ki volt a tulajdonosa, de az már régen meghalt, és nem találtunk bejelentve senkit, aki
ott lakott volna. Emlékszik a háborús barakkokra a hegy túloldalán? A déli oldalon?
Hadiraktárak voltak vagy ilyesmi.
- A hegyekben mindenfelé voltak barakkok - mondta az öreg.
- Angolok is meg amerikaiak is. De ilyesmit nem láttam itt a közelben, ezek az én időm
előtt voltak. Jóval azelőtt, hogy idejöttem. Róberttal kellene beszélniük.
- Róberttal?
- Ha él még. Ő volt az egyik legelső, aki errefelé faházat épített. Azt tudom, hogy
öregek otthonába került. Róbert Sigúrdsonnak hívták. Megtalálják, ha él még.
 Mivel a bejárati ajtón nem volt csengő, Erlendur a tenyerével döngette meg a vastag
tölgyajtót, remélve, hogy valaki meghallja odabent. A ház valaha Benjamín Knudsen
tulajdona volt, aki a hatvanas évek elején halt meg. Fivére és nővére örökölte, be is
költöztek ide, és itt élték le életük hátralévő részét. Mindkettő magányos volt,
amennyire Erlendur tudta, de a nőnek volt egy lánya. Ez a lány orvos lett, és most az
emeletet lakta, a földszinten és a második emeleten lévő lakásokat pedig kiadta bérbe.
Erlendur telefonon beszélt vele, és délre jelentkezett be.
Eva Lind állapota nem változott. Munkába menet benézett hozzá, és jó darabig
üldögélt az ágya mellett, figyelte a műszereken az életére utaló jeleket, a csöveket,
amelyek a szájából, orrából és az ereiből ágaztak ki. A légzését is gép tartotta fenn,
szortyogó hangokat hallatva süllyedt és emelkedett. A szívműködést jelző monitoron a
vonal szabályos volt. Az intenzív osztályról távozóban beszélt egy orvossal, aki közölte,
hogy nincs semmi változás lánya állapotában. Erlendur megkérdezte, hogy tehet-e
valamit, mire a doktor azt felelte, hogy noha a lánya kómában van, jó volna, ha minél
többet beszélne hozzá. Hogy a lánya hallja a hangját. Egyébként általában a
családtagoknak is jót tesz, ha ilyen körülmények közt beszélnek a beteghez. Segít nekik a
sokkot feldolgozni. Eva Lind bizonyára nem veszett el még a számára, ezért neki is így
kell kezelnie Őt.
A nehéz tölgy ajtó megnyílt végül, és egy hatvan körüli nő nyújtott kezet. Elsa néven
mutatkozott be. Karcsú volt, barátságos arcán finom smink, rövidre vágott haja sötétre
volt festve, és oldalt elválasztva; farmernadrágot és fehér blúzt viselt, de gyűrűt,
karperecet vagy nyakláncot nem. Határozottnak és magabiztosnak hatott.
- És mit gondolnak, miféle csontok lehetnek? - kérdezte, amikor Erlendur előadta
jövetele célját.
- Még nem tudjuk, de egyik elméletünk szerint valami közük lehet a faházhoz, amely
régebben a közelükben állt, és amely az ön nagybátyja, Benjamín tulajdonában volt. Sok
időt töltött a nagybátyja abban a házban?
- Alig hiszem, hogy valaha is járt ottan - mondta Elsa nyugodt hangon. - Tragédia
történt. Anyám mindig mesélte, milyen csinos és intelligens volt a bátyja, mekkora
vagyonra tett szert, de aztán elvesztette a menyasszonyát, aki egyik napról a másikra
eltűnt. Állapotos volt.
Erlendur gondolatai a saját lányára terelődtek.
- A nagybácsim apátiába esett, nem érdekelte többé sem az üzlete, sem a birtoka vagy
bármilyen tulajdona, és amennyire tudom, teljesen tönkre is ment, csak ez a ház maradt
meg a vagyonából. Élete virágjában távozott, hogy úgy mondjam.
- És hogyan tűnt el a menyasszonya?
- Az a hír járta, hogy a tengerbe ölte magát - mondta Elsa. - Én legalábbis ezt
hallottam.
- Depressziós természetű volt?
- Senki sem említett ilyesmit.
- És sohasem került elő?
- Soha. Pedig…
Elsa megtorpant a mondat elején. Hirtelen úgy tetszett, hogy vendége
gondolatmenetét próbálja követni, előbb hitetlenkedve, majd sértetten, megdöbbenve
és egyben haragosan. Elvörösödött.
- Az nem lehet igaz!
- Micsoda? - kérdezte Erlendur meglepődve a nő ellenséges hangján.
- Maga azt hiszi, hogy az övé az a csontváz.
- Én nem hiszek semmit! Életemben először hallok erről a nőről. A leghalványabb
sejtelmünk sincs még, ki fekszik odafenn a földben.
- Akkor meg miért érdeklődik úgy utána? Mit tud róla, amit én nem tudok?
- Én aztán semmit. Nem magának jutott eszébe a nő, amikor a csontvázat említettem?
A nagybátyjának a közelben volt egy faháza. A menyasszonya eltűnt. Mi megtalálunk egy
csontvázat. Nem nehéz a hármat összekötni.
- Megőrült? Arra akar célozni…
- Én semmire nem célzok!
- …hogy a nagybácsim megölte őt? Hogy Benjamín bácsi megölte a menyasszonyát, és
annyi éven át, amíg a bánat sírba nem vitte, erről soha senkinek nem beszélt?
Elsa felugrott, és fel-alá járkált a szobában.
- Térjen magához, asszonyom, én semmi ilyesmit nem mondtam!
Erlendur arra gondolt, hogy talán diplomatikusabb lehetett volna.
- Semmi, de semmi ilyesfélét.
- Azt hiszi, hogy az övé? A csontváz, amit találtak?
- Biztosan nem! - felelte Erlendur, amire persze éppúgy nem volt alapja, de
mindenáron szerette volna lecsillapítani a felzaklatott nőt. Igen, tapintatlan volt. Már
bánta, hogy olyasmit sejtetett, ha csak távolról is, amire semmiféle bizonyítéka nincs.
Mindez túl hirtelen érte a nőt.
- Tud bármit arról a faházról? - kérdezte, hogy más témára terelje a szót. - Élt ott
valaki ötven, hatvan évvel ezelőtt? A háború alatt vagy utána? Jelenleg nem találnak
semmi feljegyzést a hatóságoknál.
- Teremtő Isten, micsoda gondolat! - sopánkodott Elsa, akinek egészen máshol járt az
esze. - Ne haragudjon. Kérdezett valamit?
- A nagybátyja talán bérbe adta azt a faházat - mondta Erlendur gyorsan. - Nagy
lakásínség volt Reykjavíkban a háború alatt és utána is, a bérleti díjak magasra szöktek.
Arra gondoltam, hogy Benjamín bácsi talán kiadta az épületet. Vagy akár el is adhatta.
Hallott ilyesmiről?
- Igen, arról volt szó, hogy bérbe adja, de hogy kinek, azt nem tudom, márpedig magát
nyilván ez érdekli. Bocsássa meg a viselkedésemet, de ez a dolog… Mifélék azok a
csontok? Egy teljes csontváz? Férfi, nő, gyerek?
Nyugi. Vissza az eredeti vágányra. A nő visszaült, és fürkésző szemekkel méregette őt.
- Valószínűleg egy érintetlen csontváz, de még nincs egészen feltárva - mondta
Erlendur. - De hadd kérdezzem meg, voltak a nagybátyjának feljegyzései, dokumentumai
az üzleti ügyeiről és az ingatlanairól? Amit nem dobtak ki?
- A pince tele van az ő holmijával. Mindenféle papír és doboz, amit nem volt szívem
kidobni. Az íróasztala meg az iratszekrényei a földszinten vannak. Talán egyszer lesz
időm átböngészni őket.
Ezt nem túl lelkesen mondta Elsa, és Erlendur arra gondolt, hogy vajon miért nem
elégedett a sorsával, aki egy ekkora házban lakik, régmúlt idők örökségében. Aztán
körülnézett a szobában, és az az érzése támadt, hogy Elsa egész élete nem más, mint
egy örökség.
- És azt megengedné, hogy mi…
- Persze. Kutassanak, amennyit csak akarnak - mondta Elsa üres mosollyal.
- Még egyvalami jár az eszemben - mondta Erlendur és felállt. - Mit gondol, miért adta
volna bérbe Benjamín bácsi azt a házat? Pénzszűkében lett volna? Nem úgy fest, hogy
rászorult volna a pénzre. Itt volt ez a háza. Az üzlete. Ön mondta, hogy végül
tönkrement, de a háború alatt biztosan megkereste a tisztes megélhetését, sőt többet
is.
- Nem hiszem, hogy a pénzre lett volna szüksége.
- Akkor hát miért?
- Talán valaki megkérte rá. Amikor a háború alatt az emberek kezdtek vidékre költözni
a túlzsúfolt Reykjavíkból. Lehet, hogy megesett a szíve valakin.
- Akkor pedig lehet, hogy bért sem szedett tőlük?
- Erről semmit sem tudok. Nem tudom elhinni, hogy maga azt képzeli Benjamínról…
Félbehagyta a mondatot, mintha vonakodna a gondolatát megfogalmazni.
- Nem képzelek semmit - próbálkozott Erlendur egy mosollyal. - Még korai volna
mindenféle képzelődés.
- Én egyszerűen nem hiszem el.
- Még valamit mondjon meg!
- Kérem…
- Vannak még élő rokonai?
- Kinek?
- Benjamín bácsi menyasszonyának. Beszélhetnék valamelyik rokonával?
- Miért? Mit akar megtudni róla? A bácsikám soha egy ujjal nem bántotta volna.
- Nem kétlem. Mégis, itt vannak ezek a csontok, ezek valaki csontjai, és nem mennek
el. Minden irányban le kell folytatnom a vizsgálatot.
- Volt egy nővére, akiről tudom, hogy él még. Bára a neve.
- És mikor tűnt el a húga, a menyasszony?
- 1940-ben - felelte Elsa. - Úgy mondták nekem, hogy egy szép tavaszi napon történt.

9. FEJEZET
Róbert Sigurdsson életben volt, de már csak alig-alig, állapította meg Sigurdur Óli.
Elínborggal együtt az öreg szobájában ült, és ahogy Róbert fakó arcára nézett, arra
gondolt, hogy nem szeretne kilencven éves koráig élni. Megborzongott. Az öregember
fogatlan volt, ajka vértelen, arca beesett, a koponyáján mindössze néhány hajcsomó állt
szanaszéjjel kísértetiesen. Nagy oxigénpalack állt mögötte egy kis kocsin, amiből cső
vezetett az oxigénmaszkjához. Valahányszor Róbert mondani akart valamit, reszkető
kézzel elvette az arca elől a maszkot, és néhány szó után visszaillesztette.
A faházát már réges-rég eladta, és az még kétszer gazdát cserélt, amíg végül
lebontották, és egy újat építettek a közelébe. Ezt a töredékes történetet az új faház
gazdájától tudták meg kevéssel azután, hogy déltájban felkeresték.
 Róbert hollétét a kapitányság nyomozta ki nekik, mialatt a hegyről visszakocsiztak. A
Nemzeti Kórházban van, mondták, és nemrég múlt kilencvenéves.
Elínborg vezette a beszélgetést a kórházban, elmondta jövetelük célját Róbertnek, aki
egy tolószékben kuporgott, tiszta oxigént kortyolgatva, miután egész életében a
dohányfüstöt nyelte. Nyomorult testi állapota ellenére láthatólag teljes birtokában volt
szellemi képességeinek, sűrű bólogatással jelezte, hogy minden szót ért, és felfogta, mit
akarnak megtudni a nyomozók. Az ápolónő, aki a tolószéke mögött állt, közölte velük,
hogy nem szabad a beteget kifárasztani, fogják rövidre a beszélgetést.
- Emlékszem…- kezdte a beteg halk, rekedt hangon. Remegő kézzel tette vissza a
maszkot, új adag oxigént nyelt, és megint szabaddá tette a száját.
- …arra a házra, de…
Maszk fel.
Sigurdur Óli Elínborgra nézett, majd az órájára, és nem is próbálta rejteni
türelmetlenségét.
- Nem mennél… - kezdte Elínborg, de a maszk megint elvált a beteg arcától. - …de csak
egy… - nyögte ki Róbert lihegve.
Maszk fel.
- Nem mennél ki a büfébe enni valamit? - kérdezte Elínborg. Sigurdur Óli az órájára
nézett, a betegre, majd őrá, sóhajtva felállt és kiment a szobából.
Maszk le.
- …csak egy család lakott benne.
Maszk fel. Elínborg várt egy keveset a folytatásra, de Róbert hallgatott, ő pedig
igyekezett úgy formálni magában a következő kérdéseket, hogy a beteg igennel vagy
nemmel felelhessen rájuk, és így beszéd helyett csak a fejét kelljen mozdítania.
Elmondta Róbertnek, milyen módszert akar kipróbálni, és Róbert bólintott. Vág az esze,
mint a borotva.
- Önnek volt ott egy faháza a háború alatt?
Róbert bólintott.
- Az a család a másik faházban ott lakott a háború alatt?
Róbert bólintott.
- Emlékszik annak a családnak a nevére?
Róbert a fejét rázta.
- Nagy család volt?
Róbert újra a fejét rázta.
- Egy házaspár két, három vagy több gyerekkel?
Róbert bólintott, és feltartotta három vértelen ujját.
- Tehát egy házaspár három gyerekkel. Megismerkedett velük? Volt velük valami
kapcsolata? - Elínborg elfeledkezett a maga javasolta szabályról, Róbert pedig levette a
maszkot.
- Nem ismertem őket. - Maszk újra fel. A nővér egyre nyugtalanabb lett, a tolószék
mögött állva úgy meredt Elínborgra, mint aki minden pillanatban kész leállítani ezt a
hülye kérdezősködést. Róbert leemelte a maszkot.
- …meghalt.
- Kicsoda? Ki halt meg? - Elínborg mohón hajolt föléje, és várta, hogy újra levegye a
maszkot. Róbert remegő keze még egyszer felemelkedett, és levette a maszkot.
- Haszontalan…
Elínborg jól látta, mennyire nehezére esik a beszéd, és minden erejét megfeszítve
próbálta sugallni neki: tovább, tovább!
- …konyhakert…
Róbert kezéből kiesett a maszk, szeme lecsukódott, a feje a mellére hanyatlott.
- No tessék! - csattant fel a nővér - Sikerült kinyírniuk szegényt! - Felkapta a maszkot,
és szükségtelenül nagy erővel szorította Róbert orrára és szájára, aki úgy ült ott, szemét
lehunyva, mint aki csak elaludt. Vagy tényleg haldoklik? Elínborg ettől tartott. Felállt és a
nővért figyelte, aki a kocsit Róbert ágyához tolta, majd kikapta belőle az öreget, mint egy
pelyhet, és az ágyára fektette.
- Meg akarja ölni szegényt ezzel a hülyeséggel? - csattant fel a jól megtermett, ötvenes
ápolónő, aki fehér köpenyt, nadrágot és klumpát viselt, haját pedig kontyba fogta össze.
- Nem lett volna szabad ezt a beszélgetést engedélyeznem - meredt Elínborgra vad
tekintettel. - Aligha éri meg a holnapot - mondta, érezhető váddal a hangjában.
- Nagyon sajnálom - mondta Elínborg, bár nem igazán tudta, miért mentegetőzik. - Azt
hittük, hogy tud nekünk segíteni a régi csontok ügyében. Remélem, hogy nem történt
semmi végzetes.
Ahogy ágyba került, Róbert rögtön felnyitotta a szemét. Körülnézett, mint aki csak
lassan ébred tudatára, hogy hová került, és a nővér tiltakozása ellenére levette a
maszkot.
- Gyakran mente… - lihegte - később. Zöld… asszony… bokroknál…
- A bokroknál? - Elínborg elgondolkodott. - A ribiszkebokrokra gondol?
A nővér épp visszahelyezte a maszkot, de Elínborg egy igenlő bólintást vélt felfedezni.
- És ki volt az? Vagy maga ment? Járt azoknál a bokroknál?
Róbert lassan nemet intett.
- Ki innen! Hagyja őt magára! - rendelkezett a nővér, amikor Elínborg felállt, és Róbert
ágya fölé hajolt.
- Tud valamit arról a látogatóról? - kérdezte tovább. - Tudja, ki volt az?
Róbertnak lecsukódott a szeme.
- Kicsit később? - kérdezte Elínborg. - Folytassuk később? Róbert kinyitotta a szemét,
és két csontos kezét felemelve mutatta, hogy egy darab papírt és ceruzát szeretne. A
nővér a fejét rázta, pihenjen csak, mondta, épp eléggé meg van gyötörve. A beteg
összekulcsolta a kezeit, és könyörögve nézett rá.
- Szó se lehet róla - jelentette ki az ápolónő. - Maga meg legyen szíves távozni
- vetette oda Elínborgnak.
- Nem kéne mégis őrá bíznunk a döntést? Ha ma éjszaka meghal…
- Bíznunk? - fortyant fel a nővér. - Talán maga is harminc éve gondozza ezeket a
betegeket? Kotródjon innen, vagy hívom a biztonságiakat!
Elínborg még egy pillantást vetett a betegre, aki közben újra lehunyta a szemét, és
aludni látszott. Aztán a nővérre nézett, és vonakodva megindult az ajtó felé. A nővér
követte, és amint ő kilépett a folyosóra, erélyesen becsukta mögötte az ajtót. Először
arra gondolt, hogy odahívja Sigurdur Olit, hátha ő meg tudja győzni a nővért, menynyire
fontos, hogy Róbert el tudja mondani nekik, amit még közölni akart. De rögtön le is tett
róla. Kollégája nagy valószínűséggel még inkább felingerelné a hölgyet.
Végigment a folyosón, és a végén jobbra nézve észrevette a büfépultnál ülő Sigurdur
Ólit, aki épp egy banánt majszolt majomszerű arckifejezéssel. Már megindult feléje, de
megtorpant, mert észrevett egy tévészobának látszó benyílót a folyosó vége előtt.
Besurrant, és elrejtőzött egy dézsába ültetett nagy díszfa mögött, amely felnyúlt
egészen a mennyezetig. Itt várt, Róbert szobájának ajtaját lesve, mint a szavanna
füvében lapuló oroszlán.
Kisvártatva kijött a nővér, végiglibegett a folyosón, és a büfén túli kórtermek felé
tartott. Nem figyelt fel Sigurdur Ólira, és az sem őrá, úgy lekötötte a figyelmét a banánja.
Elínborg előbújt a rejtekhelyéről, és lábujjhegyen visszaosont Róbert szobájához. A
beteg aludt, ugyanúgy, mint amikor otthagyta. A függöny be volt húzva, csak egy kis
lámpa égett. Odalépett az ágyhoz, habozva körülnézett, míg végül rászánta magát, hogy
megrázza az öregembert.
Róbert nem mozdult. Újra megpróbálta, de az öreg továbbra is aludt, mint egy darab
fa. Nagyon mélyen alszik, gondolta Elínborg, ha ugyan meg nem halt már. Körmét rágva
töprengett, hogy próbálkozzék-e egy erőteljesebb rázassál, vagy tűnjön el inkább, és
felejtse el az egészet. Nem sokat tudott meg az öregtől. Csak annyit, hogy valaki a
bokrok közt járkált a hegyoldalon. Egy zöld ruhás nő.
Már épp indult volna kifelé, amikor Róbert felnyitotta a szemét. Elínborg nem volt
benne biztos, hogy felismerte őt, de a beteg bólintott feléje, és mintha elmosolyodott
volna a maszk mögött. Megint jelezte a kezével, hogy papírt és ceruzát kér, ő pedig a
jegyzettömbje és a tolla után kutatott a kabátzsebében. Odaadta őket a férfinak, az
pedig írni kezdett reszkető kezével, nagy ákombákom betűket rajzolva. Sokáig tartott a
művelet, ő pedig rémült szemekkel meredt az ajtóra, amelyen bármely pillanatban
benyithatott a nővér, hogy vad szitkokkal kikergesse őt, de nem merte sürgetni
Róbertet.
A beteg befejezte az írást, sápadt két keze a paplanra hanyatlott a tollal és a tömbbel
együtt, és a szeme lecsukódott. Elínborg felkapta a tömböt, és épp el akarta olvasni a
leírt szót, amikor felvijjogott mögötte a szívműködést jelző monitor. A hang oly
fültépően hasított a szoba csendjébe, hogy ijedtében hátraugrott. Egy tanácstalan
pillantást vetett Róbertre, és már ki is rontott a szobából, végigrohant a folyosón
egészen a büféig, ahol Sigurdur Óli ült, asztalkáján a banán héjával. Valahol megszólalt
egy riadócsengő.
- Kiszedtél valamit az öreg szivarból? - kérdezte tőle Sigurdur Óli, amikor levegőért
kapkodva leült melléje. - Hé, neked meg mi bajod? - tette hozzá látva, hogy fújtat és
liheg.
- Nincs semmi bajom - felelte Elínborg.
Orvosok és ápolónők csapata futott keresztül a büfén a Róbert szobájához vezető
folyosó irányában. Hamarosan egy fehérköpenyes ember sietett el ugyanarra, guruló
állványon valami készüléket tolva maga előtt, amelyben Elínborg a
szívmasszázs-berendezést sejtette. Sigurdur Óli meglepve bámult utánuk.
- Hát te meg mi az ördögöt csináltál? - kérdezte.
- Én? - motyogta Elínborg. - Semmit. Miért gondolod, hogy én…?
- Csak úgy ömlik a veríték rólad.
 - Nem is izzadok.
- Akkor mi történt? Miért rohangál mindenki?
- Gőzöm sincs.
- Kiszedtél valamit az öregből? És… csak nem ő haldoklik?
- Ugyan már, légy egy kissé kíméletesebb - szólt Elínborg körülpillantva.
- És mit tudtál meg tőle?
- Még nem néztem utána - felelte Elínborg. - Nem mehetnénk el innen?
Felálltak, kisétáltak a büféből, elhagyták a kórházat, és beültek Sigurdur Óli kocsijába.
Óli indított.
- Szóval mi az eredmény? - kérdezte türelmetlenül.
- Felírta nekem - sóhajtott Elínborg. - Szegény ember.
- Felírta neked?
Elínborg elővette a zsebéből a jegyzettömbjét, és Róbert bejegyzéséhez lapozott.
Egyetlen szó állt rajta a haldokló ember alig kivehető, reszketeg írásával. Hosszasan
silabizálta, amíg végre értelmessé vált számára, bár a jelentését így sem tudta felfogni.
Csak bámult az utolsó szóra, amelyet Róbert Sigurdsson papírra vetett földi életében:
GÖRBE.
***
Vacsorára krumplit ettek. A férje kijelentette, hogy nincs megfőve. Máskor meg túl
volt főve neki, péppé volt főve, nyers volt, rosszul volt hámozva, túlhámozva, túl nagyra
vágva, túl kicsire vágva, túlsütve, alig sütve, túl híg, túl sűrű…
Sose tudott eligazodni rajta.
Ez volt a férjének az egyik legerősebb fegyvere. Mindig váratlanul támadt, amikor Ő a
legkevésbé számított rá. Zseniálisan értett hozzá, hogy örök rettegésben tartsa őt, és
sohase érezhesse magát biztonságban. A jelenlétében állandó feszültségben volt,
kétségbeesetten igyekezett a kedvét keresni. Elkészíteni az ételét a kellő pillanatra.
Reggelre kikészíteni a ruháit. Vigyázni, hogy a fiúk ne háborgassák. Hogy Mikkelína a
szeme elé se kerüljön. A szolgálatára lenni minden pillanatban, és közben tudni, hogy
mindez semmit sem ér.
Már régen nem remélte, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Az otthona a börtöne
volt.
A vacsora végén a férje felállt, és biztos léptekkel a mosogatóhoz ment, belerakta a
tányérját. Aztán visszament az asztalhoz, mintha elhagyni készülne a konyhát, de
megállt az ő széke mögött. Ő nem mert felnézni, csak a fiúkat látta, akik mellette ülve
ettek tovább. Teste minden izma megfeszült. Lehet, hogy valóban kimegy, hozzá se
érve? A fiúk ránéztek, és szótlanul letették a villájukat.
Halálos csend telepedett a konyhára.
Akkor a férje elkapta a tarkójánál, és beleverte a fejét a tányérjába olyan erővel, hogy
a tányér darabokra tört, aztán a hajába markolva lelökte őt a székéről, hogy elterült a
padlón. Egy mozdulattal lesöpört mindent az asztalról, a székét pedig nekirúgta a falnak.
Ő megszédült az eséstől, az egész konyha forgott körülötte. Megpróbált feltápászkodni,
pedig a tapasztalat rég megtanította, hogy ilyenkor jobb mozdulatlanul hevernie.
- Nyughass, te ostoba tehén - üvöltött rá a férje, és amikor ő keservesen feltérdelt,
föléje hajolt: - Fel akarsz állni, mi?
 A hajánál fogva arccal nekivágta őt a falnak, aztán a combjait rugdosta, amíg a
lábszára el nem erőtlenedett, és sikoltva vissza nem hanyatlott a padlóra. Orrából
fröcskölt a vér, a füle úgy zúgott, hogy alig hallotta a további gyalázkodást:
- Most állj fel, ha tudsz, te mocskos picsa!
Most már hangtalanul hevert összekuporodva, két karjával védve a fejét az ilyenkor
záporozó rúgások ellen. A férfi teljes erejéből belerúgott az oldalába, ő meg alig kapott
levegőt a mellkasába hasító fájdalomtól. A férfi a hajánál fogva felemelte a fejét, és az
arcába köpött, majd újra a padlóhoz döngölte a fejét.
- Mocskos picsa! - sziszegte. Felállva szétnézett a feldúlt konyhában. - No tessék,
megint micsoda felfordulást csináltál, te kibaszott kurva! - ordított rá. - Tedd rendbe egy
pillanat alatt, vagy megöllek!
Hátrább lépett, és még egyszer le akarta köpni, de kiszáradt a szája.
- Te rongy, te szemét! - folytatta. - Semmire se vagy jó. Soha nem vagy képes valamit
rendesen megcsinálni, te semmire való szajha? Sohase térsz már észre? Hiába beszél
neked az ember?
A sebhelyek, zúzódások miatt nem fájt a feje. Tudta, hogy senki sincs, aki kérdőre
vonná miattuk. Ritkán akadt látogatójuk. Gyéren épültek a faházak lenn a síkságon, a
hegyoldalra pedig szinte senki se jött fel. S bár a közelükben húzódott a Grafarvogur és
Grafarholt közötti út, és nem volt senkinek oka rájuk nyitni az ajtót.
A nagy faházat, amelyben laktak, a férje egy reykjavíki kereskedőtől bérelte ki. Az
épület csak félig volt kész, és a tulajdonos, akit az egész nem nagyon érdekelt, hajlandó
volt fillérekért bérbe adni neki azzal a kikötéssel, hogy befejezi az építését. Ő lelkesen
látott neki a munkának, és már csaknem elkészült vele, amikor rájött, hogy a tulajdonos
már ezzel sem törődik. Erre abbahagyta a munkát, és később már a szükséges
karbantartással sem törődött. A gerendákból és palánkokból készült házban volt egy
nappali, mellette a széntűzhelyes konyha, két szoba szeneskályhákkal és egy közlekedő
helyiség. Reggelenként egy közeli kútról hoztak vizet, napi két vödörrel, ezek egy
asztalon álltak a konyhában.
Egy éve költöztek ki ide a városból. Izland angol megszállása után az emberek vidékről
Reykjavíkba özönlöttek munkáért. Nem volt elég állás, nem volt pénzük, így a családnak
fel kellett adnia az alagsori lakást, s nem volt könnyű másikat találni, főleg mert a bérleti
díjak nagyon megemelkedtek. Amikor beköltöztek a félkész faházba, a férfi munka után
nézett. Talált is állást egy fuvarosnál, aki szenet szállított a Reykjavík környéki tanyáknak.
Minden reggel legyalogolt a grafarholti kanyarhoz, ahol felvette a szeneskocsi, és este
ugyanott le is rakta. Néha az asszony arra gondolt, hogy csak azért költöztette ki a
családját a városból, hogy ne hallja senki az ő sikoltozását a kegyetlen verések
alkalmával.
Egyik első dolga volt, amikor kiköltöztek a hegyre, hogy elültesse a ribiszkebokrokat. A
ház déli oldala mentén telepítette őket, mert kopárnak találta a helyet, s így egyben a
határát is jelezte annak a kis kertnek, amelyet szeretett volna megművelni. Több bokrot
is ültetett volna, de ezt a férje haszontalanságnak nevezte, és megtiltotta neki.
Mozdulatlanul hevert a padlón, várva, hogy kínzója lecsillapodik, és elmegy a városba
a cimboráihoz. Néha, amikor lement Reykjavíkba, csak másnap reggel keveredett haza.
Arca égett a zúzódásoktól, és a mellkasában ugyanazt az égő fájdalmat érezte, mint két
éve, amikor eltört a bordája a rugdosástól. Tudta, hogy nem a krumpli miatt bűnhődött.
S nem is a folt miatt, amit a frissen vasalt ingén fedezett fel a férje. Nem a ruha miatt,
amit ő varrt magának, de a férje kurvásnak talált és darabokra tépett. Még csak nem is a
gyerekek miatt, akik néha sírtak éjszaka, amiért mindig őt vette elő: - Hát anya az ilyen?
Egy kukkot sem akarok hallani, különben megölöm őket! - És ő tudta, hogy képes volna
rá. Képes elmenni odáig is.
A fiúk kivágtattak a konyhából, amikor látták, hogy kezdődik az ütlegelése, de
Mikkelína ottmaradt a szokott helyén. Segítség nélkül ugyanis mozdulni sem tudott. Volt
egy dívány a konyhában, mindig azon aludt, és ott töltötte a napot is, mert anyja így
mindig rajta tudta tartani a szemét. Valahányszor a mostohaapja bejött, a kislány
mozdulatlanná dermedt, ha pedig anyját verni kezdte, ép kezével a fejére húzta a
takarót, mintha igyekezne eltüntetni magát.
Nem látta, mi történik. Nem akarta látni. A takaró alatt hallotta a férj üvöltését és
anyja fájdalmas sikoltozását, és összerázkódott, amikor a zajokból tudta, hogy anyja a
falnak vágódik, vagy a földre zuhan. Összekuporodva a kis gyerekdalt kezdte dúdolni
magában:

Három leányka
Szoknyája ráncba,
Fonódva láncba
Mennek a táncba.

Mire a végére ért, csend lett a konyhában. Sokáig nem merte félrevonni az arca elől a
takarót. Csak kikukucskált alóla nagy vigyázva, de nem látta a szörnyeteget. Azt látta,
hogy nyitva a bejárati ajtó, ezek szerint elment. Felült, és meglátta anyját a padlón
fekve. Félredobta a takarót, lemászott a hálóhelyéről, és az asztal alatt odakúszott
hozzá. Az asszony még mindig mozdulatlanul feküdt, összegörnyedve.
Mikkelína odakucorodott hozzá. A lány vékony volt, mint a cérna, és gyenge, nehezére
esett ennyit kúszni a padlón. Rendes körülmények között, ha helyet kellett változtatnia,
anyja vagy a fiúk cipelték. A mostohaapja soha. Mindig azzal fenyegetőzött, hogy
„megöli azt a korcsot”.
- Megfojtom a szörnyszülöttet a mocskos ágyában! A nyomorékot!
Anyja nem mozdult. Érezte, hogy Mikkelína a hátához simul, és a homlokát simogatja.
A fájdalom nem csitult a mellkasában, és az orrából is folyt még a vér. Nem tudta, hogy
elájult-e. És azt sem, hogy a férje ott van-e még, de aztán látva, hogy Mikkelína elhagyta
az ágyát, megnyugodott, hogy ettől nem kell tartania. Mikkelína jobban rettegett a
mostohaapjától, mint bármitől életében.
A nő óvatosan kinyújtózott, felnyögött a fájdalomtól, karját megrugdosott oldalához
szorította. Biztosan eltört néhány bordája. Átgördült a hátára, és Mikkelínára nézett,
akinek arcán a sírás és a szörnyű rémület nyomai látszottak. A kislány pedig,
megpillantva anyja összevérzett arcát, újra zokogásban tört ki.
- Most már jól van, Mikkelína - sóhajtotta. - Minden rendben lesz.
Lassan és gyötrelmesen talpra állt az asztalnak támaszkodva.
- Túléljük.
 Megtapogatta az oldalát, és a fájdalom kardként hasított belé.
- Hol vannak a fiúk? - kérdezte, lepillantva a földön fekvő kislányra. Mikkelína az ajtóra
mutatott, és olyan hangokat hallatott, amelyek az izgalmat és rémületet érzékeltették.
Anyja mindig normális gyermeknek tekintette, és úgy is bánt vele. A mostohaapja csak
korcsnak vagy annál rosszabbnak nevezte. A kislány hároméves korában kapta meg a
gyermekbénulást, és hamar lemondtak róla. Napokig volt a halál kapujában a Landakot
kórházban, amelyet apácák tartottak fenn. Nem engedték meg az anyjának, hogy a
gyereke mellett legyen, akárhogy sírt és könyörgött is a kórterem előtt. Mikkelína láza
elmúlt, de a jobb karja, két lába és arcizmai megbénultak. Arca torz lett, egyik szeme
félig csukva maradt, szája is elgörbült, s a sarkából csurgott a nyál.
A fiúk tudták, hogy képtelenek anyjukat megvédeni; a kisebbik hétéves volt, a
nagyobbik tizenkettő. Már jól ismerték apjuk hangulatait, tudták, mikor tör ki belőle a
vadállat. Olyankor vadul menekültek. Símon, az idősebb elsőként. Megragadta öccse
karját, és hurcolta magával, mint egy megriadt bárányt, és kővé dermesztette a rémület
arra a gondolatra, hogy apjuk ő ellene fordítja tébolyult haragját.
De egy nap majd elviszi Mikkelínát magukkal.
És egy nap képes lesz anyját is megvédeni.
A megrémült fiúk kifutottak a házból, és elbújtak a ribiszkebokrok mögött. Ősz volt, a
bokrok tele voltak harsogó zöld levelekkel és apró, nedvtől duzzadó vörös bogyókkal,
amelyek szétrepedtek az ujjaik között, ha anyjuk kérésére lábaskákba meg poharakba
szüretelték őket.
Most a földre vetették magukat a bokrok mögött, hallgatva apjuk szitkait és
káromlásait, a széttört tányérok zaját és anyjuk sikolyait. A kisebbik fiú befogta a fülét,
de Símon benézett a konyhaablakon, amelyből sárgás fény vetült ki az alkony sötétjébe,
és megkeményítette magát, hogy anyja üvöltését is képes legyen meghallgatni.
Nem fogta már be a fülét. Hallania kellett mindent, hogy egyszer majd megtegye, amit
tennie kell.

10. FEJEZET
Elsa nem túlzott, amikor Benjamín házának a pincéjéről beszélt. Dugig volt mindenféle
lommal, és Erlendur elég csüggesztőnek látta a feladatot. Majdnem kísértésbe esett,
hogy bekapcsolja a munkába Elínborgot és Sigurdur Ólit is, de aztán úgy döntött, hogy
ezt a végső esetre hagyja. A pince lehetett vagy kilencven négyzetméter, és különböző
méretű helyiségekre volt tagolva, mindegyikben tömérdek doboz megcímkézve, vagy
többnyire címke nélkül. Voltak kartondobozok, amelyek hajdan cigarettát vagy
borospalackokat tartalmaztak, voltak faládák, és voltak lécrekeszek minden elképzelhető
méretben, tele hulladékkal. Aztán voltak itt ósdi komódok, szekrények, ládák és
különféle más holmik, amelyek hosszú évtizedek során halmozódtak fel: poros biciklik,
ócska fűnyírók és kivénhedt faszéngrillek.
 - Itt kutakodhat kedvére - mondta Elsa, amikor lekísérte. - Ha pedig segítségre van
szüksége, csak szóljon nyugodtan. - Félig-meddig sajnálta ezt a barázdás homlokú,
semmibe meredő tekintetű detektívet a foltozott könyökű dzsekije alól kilátszó foszlott
kardigánjában. Megérzett benne és körülötte valami szomorúságot, amikor beszélt vele
és a szemébe nézett.
Erlendur bágyadt mosollyal köszönetet mondott, és munkához látott. Két óra múlva
bukkant az első dokumentumra, amely Benjamín Knudsennel, a kereskedővel volt
kapcsolatos. Iszonyú munka lesz feldolgozni a pincét. Minden a legtökéletesebb
összevisszaságban volt itt. A régi és a frissebb hulladék keverten halmozódott, és neki
módszeresen kellett utat vágnia benne. Ám minél messzebbre jutott, annál öregebb
szemétre talált.
Nagyon vágyott egy kávéra és egy cigarettára, de nem tudta, hogy Elsát zavarja-e vele,
vagy inkább menjen ki, és keressen a közelben egy kávézót.
Eva Lind egy pillanatra sem tűnt el a gondolataiból. A mobilját magánál tartotta, és
minden pillanatban a hívást várta a kórházból. Lelkifurdalást érzett, hogy nincs mellette.
Talán ki kéne vennie néhány nap szabadságot, és az ágya szélén ülve beszélni hozzá,
ahogy azt a doktor javasolta. Vele lenni, nem otthagyni az intenzív osztályon
öntudatlanul, egymagában, vigasztaló szó nélkül. De tudta, hogy képtelen lenne
naphosszat tétlenül ülni és várni az ágya mellet. A munka a megváltás egy neme.
Szüksége volt rá, hogy lekösse a gondolatait. Hogy ne gondolhasson a legrosszabbra. Az
elgondolhatatlanra.
Igyekezett teljes figyelemmel átvizsgálni a pincét. Egy öreg íróasztalon néhány számlát
talált nagykereskedőktől Knudsen boltjának címezve. Kézzel írt, nehezen kiböngészhető
papírok voltak. Hasonló számlákat talált a fiókos szekrényben is, és Erlendur első
benyomása az volt, hogy Knudsen fűszerüzletet vezetett. A leszállított áruk között kávé,
cukor és hasonlók szerepeltek legtöbbet.
Sehol semmi egy faház építéséről Reykjavíkon messze kívül, ahol most a Millennium
Negyed épül.
Végül a cigaretta utáni vágy erőt vett Erlenduron, és rátalált egy ajtóra a pincében,
amelyen át egy szépen gondozott kertbe ért fel. A virágok most bimbóztak a hosszú tél
után, bár Erlendur erre nem sok figyelmet fordított, amíg mohón nyelte a füstöt.
Egykettőre végzett két cigarettával. A zakója zsebében megszólalt a mobiltelefon,
amikor épp visszaindult a pincébe. Elínborg hívta.
- Hogy van Eva Lind? - kezdte.
- Még öntudatlan - felelte Erlendur kurtán. Nem volt kedve csevegni. - Fejlemények?
- kérdezte.
- Beszéltem az öreggel, Róberttel. Volt egy faháza a hegyoldalban. Nem egészen
értettem, mire akart kilyukadni, de emlékszik valakire, aki járkált a bokraid körül.
- A bokrok körül?
- Ott a csontok közelében.
- A ribiszkebokroknál? És kicsoda?
- Nem tudom, mert aztán alighanem meghalt.
Erlendur meghallotta Sigurdur Óli vihogását a háttérből.
- Az a valaki a bokroknál?
 - Dehogy, Róbert - felelte Elínborg. - Úgyhogy tőle nem fogunk többet megtudni.
- És ki volt az a bokrok körül?
- Homályos az egész. Valaki gyakran járt arra később. Ennyit lehetett csak kivenni
belőle. Aztán még mondani akart valamit, de csak annyi sikerült neki, hogy „zöld ruhás
nő”, és ezzel vége is volt.
- Zöld ruhás nő?
- Igen, zöld ruhás.
- Tehát gyakran, és később, és zöld ruhás - ismételte Erlendur. - Később, mint… mint
mi? Ezt hogy érthette?
- Mondtam, hogy nagyon összefüggéstelen volt az egész. Azt hiszem, hogy az a
valaki… az a nő alighanem - Elínborg habozott.
- Nos?
- Görbe volt.
- Görbe?
- Róbert ezt az egyetlen leírást adta a zöld ruhás nőről. Már beszélni sem volt képes,
és egy darab papírra ezt írta le: „görbe”. Aztán elaludt, és valami történhetett vele, mert
egy egész orvoscsapat özönlött be a szobájába…
Elínborg szava elakadt, Erlendur pedig a hallottakat emésztette.
- Van tehát egy nő, aki gyakran járt a ribiszkebokrokhoz valaminél később.
- Talán a háború után - jegyezte meg Elínborg.
- Emlékezett rá, hogy kik laktak a házban?
- Egy család, a szülők és három gyerek. Ennél többet nem tudtam kihúzni belőle.
- Tehát mégis laktak ott, a bokrok közelében.
- Úgy tetszik.
- És a nő görbe volt. Milyen az, aki görbe? Róbert mennyi idős?
- Nem tudom pontosan, kilencven, vagy több is lehet… illetve lehetett…
- A fene se tudja, mit értett ezen a szón - morfondírozott Erlendur. - Egy görbe nő
zöldben a ribiszkebokrok körül. Lakik valaki Róbert házában? Áll még egyáltalán az a
ház?
Elínborg elmondta neki, hogy előzőleg beszéltek a jelenlegi tulajdonossal is, de az nem
tett említést semmiféle nőről. Erlendur utasította őket, hogy menjenek vissza, és
kérdezzék meg kereken a jelenleg ott lakóktól, hogy láttak-e valakit, különösen egy nőt
zöld ruhában, a ribiszkebokrok körül. Derítsék ki továbbá, hogy él-e Róbertnek még
rokona, és ha találnak ilyet, tudják meg tőlük, beszélt-e nekik Róbert valaha a hegyen
lakó családról. Ő maga még elkutakodik egy ideig a pincében, mondta, aztán megy a
lányához a kórházba.
Visszatért a pincébe tovább turkálni Benjamín dolgai között. Ahogy körültekintett a
pincében, az az érzése támadt, hogy még jó néhány napba beletelhet, amíg
keresztülrágja magát az egészen. Elnyomakodott az íróasztalig, amely eddigi
tapasztalatai szerint csak a Benjamín üzletével kapcsolatos iratokat és számlákat
rejtette. Erlendur nem emlékezett rá, de a jelek szerint ez a bolt a Hverfisgatán lehetett.
 Két órával később, amikor már megivott egy csésze kávét Elsánál, és a hátsó kertben
elszívott két újabb cigarettát, eljutott a zöldre festett szekrényig. Zárva volt, de a zárban
benne volt a kulcs, amit némi erőfeszítéssel sikerült is elfordítania. További iratok és
gumiszalaggal összefogott borítékok kerültek elő belőle, de számlák már nem. A levelek
között fényképek is voltak, egyesek keretben, mások magukban. Erlendur végignézte
őket. Fogalma se volt, kiket ábrázoltak, de feltételezte, hogy maga Benjamín is látható
egyik-másikon. Az egyik kép csinos, magas, kissé pocakosodé férfit mutatott egy bolt
ajtajában. Nem volt nehéz kitalálni, milyen alkalomból. Éppen a cégtáblát szerelték fel az
ajtó fölé: Knudsen Boltja.
Minél több fényképet nézett át Erlendur, annál többször bukkant erre a férfialakra.
Egyik-másik képen egy fiatal nővel volt látható, együtt bámultak a lencsébe. Ezek a
képek a szabadban készültek és mindig napsütésben.
Ezután a borítékok átnézésébe fogott, és kiderült, hogy ezek Benjamín szerelmes
levelei voltak leendő hitveséhez, Sólveighez. Egyesekben csak rövidke üzenet és szerelmi
vallomás, másokban részletes beszámoló hétköznapi apróságokról is. Mindegyikből
sugárzott a kedvese iránti imádat. A levelek nyilvánvalóan időrendi sorba voltak
rendezve, és Erlendur némi habozás után elolvasta az egyiket. Úgy érezte, mintha egy
szentélybe törne be illetéktelenül, valósággal szégyenkezett. Mint aki lábujjhegyre áll,
hogy belessen egy ablakon.

Drágaságom!
Mennyire hiányzol nekem, te édes! Egész nap csak rád gondoltam, és számolom a
perceket a visszaérkezésedig. Nélküled olyan az élet, mint a hideg tél, oly szürke és üres.
És két hétig leszel távol! Őszintén mondom, el se tudom képzelni, hogyan bírom ki!
Ezerszer ölel
Benjamín K.

Erlendur visszacsúsztatta a levelet a borítékjába, és előhúzott egy másikat a halom

aljáról; ez részletes beszámoló volt a reményteli kereskedő terveiről, hogy üzletet nyit a
Hverfisgatán. Nagy terveket forgatott a fejében a jövőjét illetően. Olvasott róla, hogy
Amerika nagyvárosaiban hatalmas áruházak vannak, ahol mindenfélét árulnak, ruhát
éppúgy, mint élelmi cikkeket, ahol a vevők maguk emelik le a polcokról, amire szükségük
van, és guruló kocsikon tolják el a pénztárig.
Estefelé elment a kórházba, hogy elüldögéljen Eva Lind ágya mellett. Először telefonált
Skarphédinnek, aki közölte vele, hogy az ásatás jó ütemben halad, de nem volt hajlandó
semmiféle jóslásba bocsátkozni arra vonatkozólag, hogy mikor érnek el a csontokig. A
talajban eddig semmi olyasmire nem bukkantak, ami fényt vethetne a Millenniumi
Ember halálának okára.
Indulás előtt felhívta a kórházat is, és a doktortól megtudta, hogy Eva Lind állapotában
még nincs változás. Amikor beért az intenzív osztályra, egy nőt pillantott meg Eva Lind
ágya mellett, és már egészen közel volt hozzá, amikor rájött, hogy ki az. Megmeredt,
majd óvatos léptekkel hátrálni kezdett, a nyitott ajtón át kifarolt a folyosóra, és onnan
figyelte egykori feleségét.
 Háttal ült neki az asszony, de tudta, hogy ő az. Vele nagyjából egykorú nő, ültében
előrehajolva. Barna kabátja alatt viselt élénk bíbor melegítőjében kövérkésnek hatott;
zsebkendőjét orrához tartva halkan duruzsolt a lányának. Erlendur nem hallotta, hogy
miről beszél. Felfigyelt rá, hogy a haja festve van, bár rég járhatott fodrásznál, mert a
választéknál ősz csík volt látható. Utánaszámolt, mennyi idős lehet most az asszony.
Nála három évvel volt idősebb.
Kevés híján két évtized múlt el, amióta utoljára látta. Akkor, amikor Ő kisétált az
életükből, és otthagyta őt a két gyerekkel. Akárcsak ő, az asszony sem kötött új
házasságot, de több férfi is volt az életében, egyik jobb, mint a másik. Eva Lind
beszámolt róluk, amikor már felnőtt, és keresni kezdte az ő társaságát.
A lánya eleinte bizalmatlan volt vele szemben, de aztán kialakult köztük a megértés, és
ő igyekezett segíteni neki, amikor csak tudott. Akárcsak a fiának, de az nem volt
hajlandó közeledni hozzá. Erlendurnek gyakorlatilag semmiféle kapcsolata nem volt a
fiával.
A férfi exfelesége hátát figyelve tovább hátrált a folyosón. Érezte, hogy oda kellene
mennie hozzá, de nem tudta rászánni magát. Tudta, hogy abból csak baj lesz, és nem
akart jelenetet itt a kórházban. Ilyesféle jelenetet sehol sem akart. Sehol és soha az
életében, ha módja lesz elkerülni. Soha nem rendezték egymás közt félresikerült
kapcsolatukat, és Eva Lind elárulta neki, hogy anyja leginkább emiatt érzi sértve magát.
Amiatt, hogy csak úgy otthagyta őket.
Megfordult, és végigment a folyosón, közben eszébe jutottak a Benjamín Knudsen
pincéjében talált szerelmes levelek. Nem emlékezett minden szavukra, amikor pedig
hazaért és karosszékébe süppedt, a rá telepedő álom kimosta az agyából.
Vajon Halldóra a drágasága volt valaha is?

11. FEJEZET
A kapitányságon az a döntés született, hogy a Csontok Rejtélyét, ahogy a média
elnevezte, ők hárman viszik tovább: Erlendur, Sigurdur Óli és Elínborg. A Központi
Nyomozó Osztálynak nincs módja ennél több detektívet ráállítani egy nem kiemelt
fontosságú ügyre. Éppen kiterjedt nyomozás folyik a drogcsempészet körül, amely sok
időt és munkaerőt köt le, az osztály nem nélkülözhet senkit egy régészeti ásatás miatt,
ahogy a főnökük, Hrólfur nevezte. Különben sem lehet még tudni, hogy egyáltalán
bűnügy áll-e a háttérben.
Erlendur másnap korán reggel, munkába menet ugrott be a kórházba, és két órát ült a
lánya ágya mellett. A lány állapota nem változott. Anyjának nyoma se volt már. Hosszú
ideig szótlanul ült, lánya sovány, csontos arcát figyelte, és a gondolatai a múltban jártak.
Megpróbálta visszaidézni azt az időt, amikor Eva egészen kicsi volt, és ő még mellette
élt. Eva kétéves múlt, amikor szülei elváltak, és emlékezett még rá, hogy hányszor aludt
a kicsi az ő ágyukban. Nem volt hajlandó a gyerekágyban aludni, pedig az ott állt az ő
hálószobájukban; a lakás kicsi volt, több hálószoba nem is volt benne. Éjszaka kimászott
a kiságyából, felkúszott az övékre, és elfészkelte magát kettőjük között.
Aztán eszébe jutott, ahogy megállt az ő lakása ajtajában, már nagylányként, amikor
kinyomozta apja hollétét. Halldóra ugyanis sohasem volt hajlandó a gyerekek közelébe
engedni őt. Valahányszor kísérletet tett, hogy megbeszéljen egy látogatást, felesége vad
szitkokat üvöltözött a telefonba, és ő kénytelen volt belátni, hogy minden szava igaz. Így
lassan leszokott róla, hogy felhívja őket. Eva Lindet sem látta sokáig, amíg csak egy nap
meg nem jelent az ajtajában. Ismerősnek találta az arcát. Inkább az apai vonások
látszottak rajta.
- Be se hívsz? - kérdezte a lánya látva, hogy ő csak elképedve bámul rá. Fekete
bőrdzsekit és rojtos farmert viselt, az ajka feketére volt rúzsozva, a körme feketére
lakkozva. Cigaretta lógott a kezében, és az orrán át fújta ki a füstöt.
Őt annyira váratlanul érte a látogatás, hogy csak nehezen tudta kinyögni: - Gyere be.
- Anya dobott egy hátast, amikor közöltem vele, hogy téged foglak meglátogatni
- mondta a lány, amikor besétált mellette, füstcsíkot húzva maga után, és ledobta magát
az ő karosszékébe. - „Azt a nyomoroncot?”, mondta, mert mindig így beszél rólad.
Előttem meg Sindri előtt: „Apátok, az a szarházi nyomoronc!” Máskor meg: „Ti is
szarházi nyomoroncok vagytok, mint az apátok!”
Eva Lind jót nevetett. Hamutálcát keresett, amiben a cigarettáját elnyomja, ő elvette a
csikket és elnyomta helyette.
- És hogyhogy… - kérdezte, de nem tudta befejezni a mondatot.
- Csak úgy, kíváncsi lettem rád - felelte a lány. - Kíváncsi lettem, hogy nézel ki.
- És hogy nézek ki?
A lány szemügyre vette.
- Mint egy nyomoronc - mondta.
- Akkor van némi hasonlóság köztünk.
Eva Lind hosszasan nézett a szemébe, és ő halvány mosolyt vélt felfedezni az arcán.

Amint Erlendur az irodába ért, Elínborg és Sigurdur Óli leült vele. Elmondták, hogy a
megismételt látogatás sem hozott eredményt a Róbert-féle faház jelenlegi gazdáinál.
Kijelentették, hogy soha semmiféle „görbe” nőt nem láttak azon a környéken. Róbert
felesége tíz éve halt meg. Két gyerekük volt. A fiuk nagyjából ugyanakkor halt meg
hatvanéves korában, a lányuk viszont, aki most hetvenéves, várja Elínborg látogatását.
- És mi van Róberttel? - kérdezte Erlendur. - Tőle megtudhatunk még valamit?
- Róbert tegnap éjszaka elhunyt - felelte Elínborg némi bűntudattal a hangjában.
- Elege volt az életből. De komolyan. Azt hiszem, már véget szeretett volna vetni neki.
Szerencsétlen öreg. Isten ne adja, hogy így végezzem, egy kórházban.
- Néhány szót írt még egy jegyzettömbbe, mielőtt meghalt - szólt Sigurdur Óli. - „Ez a
nő ölt meg!”
- Atyaisten, micsoda humor! - nyögött fel Elínborg.
- Mára megszabadítlak tőle - fordult feléje Erlendur. - Elküldöm Benjamín pincéjébe,
hogy további nyomok után kutasson.
Sigurdur Óli képéről lehervadt a vigyor.
- Mire számítasz, mit találhatunk még ott? - kérdezte.
- Kell, hogy valami írott nyoma legyen, ha Benjamín Knudsen bérbe adta a házát. Ez
nem is vitás. Azoknak a neve kell, akik ott laktak. A Nemzeti Statisztikai Hivatalra ebben
nem számíthatunk. Ha megvannak a nevek, összevetjük az eltűnt személyek listájával, és
azt is kideríthetjük, hogy valaki életben van-e még közülük. Aztán persze jön majd a
vizsgálat a halott neméről és koráról, ha a csontváz végre kikerül a földből.
- Róbert három gyerekről beszélt - mondta Elínborg. - Legalább egyikük még biztosan
életben van.
- Igen, ebből kell kiindulnunk - bólintott Erlendur. - És ez nem valami sok: egy öttagú
család lakott a grafarholti faházban valamennyi ideig a háború előtt, alatt vagy után.
Csak róluk tudunk mint lakókról, de lakhatott más is ott előttük vagy utánuk. Nem
valószínű, hogy bárki is ezek közül bejelentkezett volna. Jelenleg csak feltételezhetjük,
hogy közülük valakit temettek a szóban forgó helyre, vagy olyan valakit, aki velük
kapcsolatba hozható. És valamelyikük, Róbert emlékezése szerint egy zöld ruhás hölgy,
visszajárt oda…
- Később, és gyakran, és görbe volt - fejezte be Elínborg a mondatát. - A „görbe” nem
jelentheti azt, hogy „sánta”?
- Akkor miért nem írta Róbert azt, hogy „sánta”? - kérdezte Sigurdur Óli.
- És mi lett azzal a házzal? - kérdezte Elínborg. - Nyoma sincs a hegyen.
- Erre is keress választ Benjamín pincéjében, vagy kérdezd meg Elsától - fordult
Erlendur Sigurdur Ólihoz. - El is felejtettem mondani az előbb.
- Tehát a faház lakóinak a nevét kell megtalálnunk, azt összevetni az abban az időben
eltűntek listájával, és felgöngyölítettük az ügyet. Ez tiszta sor, nem? - kérdezte Sigurdur
Óli.
- Nem feltétlenül - vélte Erlendur.
- És miért nem?
- Te csak azokról beszélsz, akiknek az eltűnését bejelentették.
- Milyen eltűntekről érdemes még beszélni?
- Az olyanokról, akiknek az eltűnését senki sem jelentette. Nem tekintheted
holtbiztosnak, hogy mindenki a rendőrségre rohan, ha valaki eltűnik az életükből. Valaki
vidékre költözik, és sose látják többé. Valaki külföldre költözik, és sose látják többé.
Valaki elmenekül az országból, és lassan elfelejtik. Aztán ott vannak az utazók, akik
halálra fagynak. Ha van listánk mindazokról, akiknek abban az időben az eltűnését és
halálát jelentették ebben a körzetben, azt is meg kell néznünk, de ez nem minden.
- Abban azért egyetérthetünk, hogy a mi esetünk nem ezek közé tartozik - jelentette
ki Sigurdur Óli abban a megfellebbezhetetlen tónusban, amely már kezdett Erlendur
idegeire menni. - Az szóba se jöhet, hogy a mi emberünk halálra fagyott. Ez szándékos
cselekmény volt. Valaki eltemette.
- Pontosan erről beszélek én is - felelte Erlendur, aki a vad vidékek tragédiáinak két
lábon járó lexikona volt. - Valaki útnak indul, mondjuk, az egyik tanyáról. Tél közepén
vagyunk, és rossz idő ígérkezik. Mindenki igyekszik őt lebeszélni. Ő fütyül a jó
tanácsokra, biztos benne, hogy neki sikerülni fog. Az eltűntekről szóló történetek furcsa
közös vonása, hogy az illetők fütyülnek a tanácsokra. Mintha a halál csábítaná őket.
Mintha halálra volnának ítélve. Mintha szánt szándékkal kihívnák a végzetet. Lesz, ami
lesz. Az ilyen azt hiszi, hogy neki minden sikerül. Amíg ki nem tör a vihar, amely sokkal
szörnyűbb, mint elképzelhette volna. Már nem tudja, merre van észak vagy dél. Eltéved,
végül betemeti a hófúvás, és halálra fagy. De addigra már mérföldekre került a járt
utaktól. Ezért nem kerül elő soha a teste. Bejelentik, hogy eltűnt.
 Elínborg és Sigurdur Óli összenézett, nem értették, mit akar Erlendur mondani.
- Ez az izlandi eltűnések tipikus forgatókönyve. Mindannyian ebben az országban
élünk, és tudjuk, milyen hirtelen képes rosszra fordulni az idő; a történet rendszeres
időközökben megismétlődik, és senki sem kételkedik benne, hogy így folyik le. Izland
már csak ilyen, mondják, és fejüket csóválják. Persze hétköznapibb eset volt az ilyesmi a
régi időkben, amikor még mindenki gyalog utazott. Könyvek sokaságát írták róluk; nem
én vagyok az egyetlen, akit érdekelnek ezek a históriák. Az utazás módja csak az utóbbi
hatvan-hetven évben változott meg igazán. Azelőtt az emberek el-eltűntek, és bár senki
sem tudott teljesen megbékülni az ilyen esetekkel, mindenki a sors szeszélyét látta
benne. Nagyon ritkán találtak okot, hogy az eltűnéseket rendőrségi ügynek, bűnügynek
tekintsék.
- Vagyis? - kérdezte Sigurdur Óli.
- Miről szólt ez az előadás? - kérdezte Elínborg is.
- Kezdjük azzal, hogy mi van, ha ezek az emberek soha nem is indultak útnak a
tanyáról?
- Mire célzól? - ámult Elínborg.
- Mi van, ha azt mondják, hogy ez-és-ez elindult a mocsárvidékre, vagy egy másik
tanyára, vagy hálókat kirakni a tóra, és soha többé nem került elő? Vizsgálat indul, de az
illetőt sose találják meg, és az eltűntek listájára kerül.
- Vagyis a háznép összeesküszik, és megölik a szóban forgó személyt? - kérdezte
Sigurdur Óli, mint akit nem győzött meg Erlendur feltevése.
- Miért ne?
- Vagyis leszúrják, lelövik vagy agyonverik, és elássák a kertben? - tette hozzá Elínborg.
- Amíg egy szép nap Reykjavík olyan nagyra nő, hogy többé nem nyugodhat békében
- fejezte be Erlendur.
Sigurdur Óli és Elínborg egymásra nézett, majd újra Erlendurra.
- Benjamín Knudsennek volt egy menyasszonya - mondta Erlendur -, akinek titokzatos
körülmények között nyoma veszett. Mégpedig abban az időben, amikor az a faház épült.
Azt beszélték, hogy a tengerbe ölte magát, és Benjamínt a csapás teljesen kicserélte.
Korábban azt tervezte, hogy forradalmasítja Reykjavík kereskedelmi életét, de a lány
eltűnése után széthullott, bimbózó ambíciói semmivé lettek.
- Vagyis a te elméleted szerint a hölgy egyáltalán nem is tűnt el? -kérdezte Sigurdur
Óli.
- Nagyon is eltűnt.
- De a vőlegénye ölte meg.
- Ezt aligha tudnám elképzelni róla - felelte Erlendur. - Olvastam néhány levelét,
amelyeket a jövendőbelijének írt, és azok alapján biztosra veszem, hogy a haja szálát
sem görbítette volna meg.
- Akkor hát féltékenységi ügy! - kiáltott fel Elínborg, a filléres regények mohó olvasója.
- Féltékenységből ölte meg szegényt. Ami annak a jele, hogy igazán szerette. Aztán
eltemette a hegyen, és többé sose járt arra. Ennyi.
- Én másképp gondolom - mondta Erlendur. - Kissé túlzott reakció egy fiatalember
részéről, nemde, hogy egyszeriben öregember lesz belőle, mert meghal a szerelmese?
Vagy akár mert megöli magát? Egy biztos csak, hogy Benjamínt a lány eltűnése
darabokra törte. Kell-e itt egyebet keresnünk?
- Nem lehet, hogy megőrzött egy hajfürtöt a kedvesétől? - kapta fel a fejét Elínborg, és
Erlendur arra gondolt, hogy még mindig az olcsó románcok járnak az eszében. - Például
egy képkeretben vagy egy fiókban? Ha egyszer annyira szerette.
- Egy hajfürtöt? - Sigurdur Ólinak a szája is tátva maradt.
- Egy kissé nehéz a felfogása a fiúnak - mondta Erlendur, aki már átlátta Elínborg
gondolatmenetét.
- Mire volna jó az a hajfürt? - makacskodott Sigurdur Óli.
- Arra, hogy ha más nem, ez kizárhatná a lányt a lehetséges személyek közül.
- A lányt? - Sigurdur Óli előbb az egyikre, aztán a másikra nézett. - Csak nem a DNS-re
gondoltok?
- Aztán ott van az a nő a hegyen - vetette fel Elínborg -, annak is utána kellene járni.
- A zöld hölgynek?
- Erlendur… - szólalt meg Sigurdur Óli.
- Tessék?
- Az a hölgy nyilván nem lehet zöld…
- Sigurdur Óli?
- Tessék?
- Azt hiszed, hogy én totál idióta vagyok?
A telefon megcsendült Erlendur íróasztalán. Skarphédinn volt, a régész.
- Már közel járunk - jelentette. - Két nap, és az egész csontváz fel lesz tárva.
- Két nap! - üvöltött fel Erlendur.
- De legfeljebb három. Semmit nem találtunk, ami fegyverre hasonlítana. Bizonyára
úgy gondolja, hogy kissé túl aprólékosan dolgozunk, de én úgy tartom, hogy a legjobb az
alapos munka. Nem akarja megtekinteni?
- De igen, már úton vagyok.
- Akkor volna szíves hozni néhány süteményt is? - Erlendur lelki szemei előtt megjelent
Skarphédinn két sárga agyara.
- Milyen süteményt?
- Lehetőleg dán vajas fánkot.
Erlendur lecsapta a telefont, megkérte Elínborgot, hogy jöjjön fel a hegyre utána,
Sigurdur Ólinak pedig elmagyarázta, hol kutasson tovább a pincében a faházra
vonatkozó iratok után.
Grafarholt felé menet Erlendurnek még mindig azok az emberek jártak az eszében,
akik hóviharban vesztették életüket, különösképpen pedig Jón Austmann esete.
Blöndugil környékén fagyott halálra 1780-ban. A lovát felvágott torokkal találták meg,
de Jónnak csak az egyik keze került elő.
Egy kék kötött kesztyűben.
***
Símon minden rémálmában az apja volt a szörnyeteg.
És ez így volt, amióta csak emlékezni tudott. Jobban rettegett ettől a szörnytől, mint
bármitől életében, és amikor a szörny nekitámadt anyjának, Símonnak egyetlen
gondolata volt: a védelmére sietni! Képzeletében mindig ott élt az elkerülhetetlen csata
egy kalandos történet képében, amelynek során a lovag leteríti a tűzokádó sárkányt, de
Símon sose győzött álmaiban.
A szörnyeteg Símon álmaiban a Grímur nevet viselte. Nem apa volt, nem papa, hanem
Grímur.
Símon ébren volt, amikor Grímur a nyomukra jutott és rajtuk ütött a halüzem éji
szállásán Siglufjördurben, és arról suttogott anyjának, hogy Mikkelínát felviszi a hegyre
és ott megöli. Látta anyja rémületét, és hogy önuralmát vesztve fejét az ágy végéhez
veri, és elveszti öntudatát. Ez meghökkentette Grímurt. Az arcát paskolva igyekezett
anyját magához téríteni. Ő arcát a matracba szorította, hogy ne érezze az apjából áradó
savanykás bűzt, s félelmében arra kérte Jézust, hogy ott helyben emelje őt magához a
mennybe.
Aztán nem hallotta, mit suttog még Grímur az anyja fülébe. Csak anyja nyöszörgését.
A visszafojtott nyüszítést, amely olyan volt, mint egy sebzett állaté, és összevegyült
Grímur szitkozódásával. Résnyire nyitott szemmel látta, milyen leírhatatlan rémülettel
mered Mikkelína a félhomályba.
Símon egy idő után már nem könyörgött Istenhez, és „testvéréhez, Jézushoz” sem
szólt többé, pedig anyja folyton intette, hogy ne veszítse el a hitét bennük. Aztán már
nem is beszélt ilyesmiről, mert noha megvolt a maga véleménye, látta anyja arcáról,
hogy nem jól esnek neki az ilyen szavak. Ő tudta, hogy senki nem védheti meg anyját
Grímurtól, Isten a legkevésbé. Mindig azt hallotta, hogy Isten az ég és föld mindentudó,
mindenható teremtője, Isten teremtette tehát Grímurt is, mint mindenki mást, Isten
tartja életben a szörnyet és uszítja anyja ellen, hogy a hajánál fogva vonszolja ide-oda a
konyha kövén, és az arcába köpjön. És néha Grímur rátámadt Mikkelínára, „a kibaszott
idiótára”, ahogy nevezte, verte és csúfolta, és néha Símonnak is nekiesett, megrugdosta
és pofozta, egyszer olyan erővel, hogy kiesett az egyik felső foga, és vért köpött.
„Én testvérem, édes Jézus, gyermekek barátja…”
Akármit mondott róla Grímur, Símon tudta, hogy Mikkelína nem idióta, sőt titkon úgy
érezte, hogy értelmesebb, mint ők, a többiek együttvéve. Csak nem beszél. Ő biztos volt
benne, hogy a lány tudna beszélni, ha akarna. De ő a hallgatást választotta, mert éppúgy
rettegett Grímurtól, mint a többiek, sőt még inkább, mert Grímur néha arról beszélt,
hogy ki kéne dobni őt a szemétdombra azzal az ócska tolószékével, mert úgyis teljesen
hasznavehetetlen, és neki már elege van belőle, hogy előle eszi el az ételt ez a
nyomorult, de semmit sem csinál a ház körül, csak az ő terhére él. És azt mondta, hogy
rá és az egész családra szégyen és nevetség, hogy egy ilyen idiótát tartanak.
Grímur mindig Mikkelína füle hallatára gyalázkodott így, és kinevette anyjukat, aki
félénken próbált gyereke védelmére kelni. Mikkelína nem bánta, ha Grímur szidalmazza
őt, de azt nem akarta, hogy anyja szenvedjen őmiatta. Símon ezt a lány arcából
kiolvasta. Mikkelína meg ő mindig nagyon közel álltak egymáshoz, a kis Tómas azonban
talányos, félrehúzódó gyerek volt.
Anyjuk tudta, hogy Mikkelína nem szellemi fogyatékos. Amikor Grímur nem látta,
különféle gyakorlatokat végzett vele. Masszírozta a lábszárát. Emelgette elfonnyadt
karját, amely mereven befelé fordult, és teste elmerevedett oldalát olyan kenőccsel
kente, amelyet a hegyen talált gyógynövényekből készített. Nem vesztette el a hitét,
hogy egy nap Mikkelína képes lesz járni. Átkarolta, és vele együtt bicegett néhány lépést
a szobában, unszolva és bátorítva őt.
 Mindig ugyanúgy beszélt a lányához, ahogy bármely egészséges gyerekhez, és Símont
és Tómast is erre biztatta. Belevonta a lányt minden közös ténykedésükbe, ha Grímur
nem volt otthon. Anya és lánya tökéletesen értette egymást. És az öccsei is értették
Mikkelínát. Minden mozdulatát, minden arckifejezését. Szavakra nem volt szükség, bár
Mikkelína értette a szavakat, csak nem használta őket. Anyja megtanította olvasni, és
annál, hogy kivitték őt a napra, csak egyet szeretett jobban: ha olvashatott vagy olvastak
neki.
Aztán egy nyári nap a szavak is kibukkantak belőle, egy évvel azután, hogy kitört a
háború, és az angolok katonai tábort építettek a hegyen. Símon bevitte őt a napról a
konyhába. Mikkelína egész nap nagyon élénk volt, a fülét hegyezte, a száját nyitogatta,
és kiöltögette a nyelvét. Símon épp vissza akarta ültetni a díványra, mert odakint már
leszállt az este és hűvösödött, amikor Mikkelína olyan hangot hallatott, hogy anyja
meglepetésében a mosogatódézsába ejtett egy tányért, és az el is törött. Elfeledkezve a
rémületről, amely máskor el szokta tölteni őt ilyen vétkes ügyetlenség miatt, sarkon
fordult, és a lányára bámult.
- EMAAEMAAA! - próbálkozott Mikkelína.
- Mikkelína!
- EMAAEMAA! - kiáltotta Mikkelína, és fejét forgatta erre-arra örömében.
Anyja lassan közelebb lépkedett, mintha még mindig nem akarna hinni a fülének,
aztán a meglepetéstől tátott szájjal bámult lányára, és Símon úgy látta, hogy könnyek
indulnak el a szeméből.
- Maammmaaa? - mondta Mikkelína, anyja pedig átvette őt Símon karjaiból, lassan és
vigyázva a díványra fektette, egyre simogatva a fejét. Símon még sohasem látta sírni az
anyját. Akármit csinált vele Grímur, sose sírt. Üvöltött a fájdalomtól, segítségért kiáltott,
könyörgött a kínzójának, máskor meg szótlanul tűrte az ütlegeit, de sírni senki se látta
őt. Símon érezte anyján a zaklatottságot, és átölelte a vállát, de az könnyein át
rámosolygott, és mondta, hogy nincs semmi baj. Sőt, ennél nagyszerűbb dolog nem is
történhetett volna. Símon megértette, hogy a könnyek nem Mikkelína állapotának
szólnak, hanem a lány teljesítményének, amely akkora boldogság anyjának, amilyet
addig még sosem érzett.
Ez két évvel előbb történt, és Mikkelína szókincse folyamatosan gyarapodott azóta,
néha már egész mondatokat is képes volt kiejteni, miközben arca céklavörös lett az
erőfeszítéstől, a nyelve kinyúlt, a feje pedig előre-hátra rángott az erőlködés vad
görcsében, azt lehetett volna hinni, hogy fonnyadt teste darabokra esik. Grímur nem
tudta, hogy a lány megtanult beszélni. Mikkelína egy szót ki nem ejtett a füle hallatára,
és anyja is titkolta előle a fejleményt, mert jobbnak látta, ha nem hívja fel a figyelmét a
lányra, még a sikereire sem. Az egész család úgy tett, mintha mi se történt volna, mintha
nem volna semmi változás. Símon hallotta néha, hogy anyja nagyon óvatosan szóba
hozza Grímur előtt, hogy valami segítségre lenne szüksége a lánynak. Meg hogy a korral
egyre mozgékonyabb és erősebb lesz, és máris képes tanulni. Hogy már tud olvasni, és
éppen írni tanul az ép kezével.
- Idióta - vetette oda Grímur -, és légy nyugodt, sose lesz más, mint idióta. Engem
pedig hagyj békén vele.
Békén hagyta hát, mert Grímur minden szavának engedelmeskednie kellett.
 Símon, amennyire csak tudta, igyekezett elkerülni az apját, de olykor kénytelen volt
elmenni vele valahová. Amikor már megnőtt, megerősödött, Grímur rájött, hogy jó
hasznát veheti, hát magával vitte őt Reykjavíkba, és hazafelé vele vitette fel a bevásárolt
holmit a hegyre. Az út le a városba két órás volt. Le Grafarvogurig, aztán át az Ellida-ár
hídján, majd elhaladni a Dund és Laugarnes negyedek mellett. Néha meg felfelé indultak
el a Háaleiti oldalában, és Sogamyri falun át értek le a városba. Símon öt-hat apró
lépésnyivel Grímur mögött haladt, aki soha rá nem nézett, és egy szót sem szólt hozzá
mindaddig, amíg rá nem adta a súlyos hátizsákot, ráparancsolva, hogy vigye fel a hegyre.
A visszaút eltartott három, sőt négy órát is attól függően, hogy mennyit kellett
felcipelnie. Néha Grímur ottmaradt a városban, és napokig nem ment vissza a hegyre.
Az ilyen napok voltak a legboldogabbak a házban.
A reykjavíki utakon fedezte fel Símon egy olyan oldalát Grímurnak, amelyet idővel
ugyan képes volt megszokni, de felfogni soha sem tudott. Otthon Grímur mogorva és
erőszakos volt, megszólítani sem lehetett. Mocskos szájú volt, ha beszélt, durván
leszólta a gyerekeit és a feleségét; minden szeszélyét kötelesek voltak szolgálni, és jaj
volt annak, aki egy kicsit is hibázott. Ám más emberek közt a szörny átvedlett majdnem
emberi lénnyé. Amikor először ment vele a városba, Símon el volt rá készülve, hogy
Grímur úgy fog viselkedni, ahogy otthon szokott, szitkokat szórva és ütlegeket
osztogatva. Félt ettől, de ilyesmi soha nem történt. Épp az ellenkezője történt. Grímur ki
volt cserélve, mindenkinek a kedvét kereste. Vidáman csevegett a boltosokkal, és
mélyen hajbókolt a boltba betérők előtt. Címük és rangjuk szerint szólította őket,
szélesen mosolygott, kezet rázott velük. Ha olykor ismerősökbe ütközött, nevetve
üdvözölte őket, s nem azzal a száraz és rekedt röhögéssel, amit otthon szokott hallatni.
Ha a barátai Símonra mutattak, Grímur a fiú fejére tette a kezét, ó igen, Ő az én
fiacskám, ugye, milyen szépen megnőtt. Eleinte ilyenkor a gyerek félrekapta a fejét,
mert pofonra számított, és Grímur kedélyesen eltréfálkozott ezen.
Hosszú időbe telt, amíg Símon valahogy el tudott igazodni Grímurnak ezen a
felfoghatatlan kettősségén. Apjának ezt az új ábrázatát képtelen volt a jól ismerttel
azonosítani. Nem értette, hogy lehet Grímur egy valamilyen személy otthon, és egy
tökéletesen különböző ember, amint kiteszi a lábát a házból. Nem fért a fejébe, hogy
lehet olyan mézesmázos, alázatosan hajlongó valaki, aki élet és halál rettegett ura
odahaza. Amikor ezt Símon szóba hozta anyja előtt, az csüggedten csóválta a fejét, és
mint mindig, csak arra kérte őt, hogy nagyon vigyázzon Grímurral. Óvakodjék
felbosszantani őt. Mert teljesen mindegy, hogy Símon, Tómas vagy Mikkelína dühíti fel,
vagy valami, ami a távolléte alatt történt vele, Grímur kivétel nélkül mindig rajta, az
anyjukon vesz elégtételt.
Néha hónapok is elteltek dührohamok nélkül, néha pedig nagyon is sűrűn tört ki a
vihar. A hevességük sem volt mindig egyforma. Néha csak egy váratlan pofon csattant el,
néha pedig annyira hatalmába kerítette a téboly a férfit, hogy a konyha kövére taszította
áldozatát, és addig rugdosta, amíg mozdulni tudott.
De nem csak a testi erőszak tartotta rettegésben a házat. A szavai is olyanok voltak,
mintha korbáccsal vágnak az arcába valakinek. Becsmérlő szitkok Mikkelínára, a
nyomorék idiótára. Maró gúnyolódás a kis Tómason, aki éjszaka mindig bepisilt.
Szidalmak Símonra, hogy lusta, ingyenélő fattyú. Mindenki igyekezett meg sem hallani
az ilyen szavakat.
Grímur nem törődött vele, hogy gyerekei látják, amikor anyjukat veri, és hogy hallják a
tőrnél kegyetlenebben sebző szavakat, amelyekkel gyalázza őt.
Rendes körülmények között egyszerűen csak nem törődött velük. Mintha a világon se
lennének. De nagy ritkán az is előfordult, hogy leült kártyázni a fiúkkal, sőt hagyta
Tómast nyerni. Egy-egy vasárnap lementek Reykjavíkba, és olyankor cukorkát vett a
fiúknak. Még ritkábban megbeszélte a szénszállító autó vezetőjével, hogy beviszi és
hazahozza őket a városból, és ilyenkor Mikkelína is velük tarthatott. Ezeken a rendkívüli
beruccanásokon Símon majdnem emberinek érezte az apját. Majdnem olyannak, mint
egy apát.
Ama ritka alkalmakkor, amikor Símon éppen nem zsarnoknak látta, az apja
titokzatosnak és kiismerhetetlennek hatott. Egyszer a konyhaasztalnál ült a kávéja
mellett, a padlón játszó Tómast figyelve, az asztalterítőt simogatta a tenyerével, és
odaszólt Símonnak, aki épp az udvarra akart kiosonni a konyhán keresztül, hogy töltsön
neki még egy csészével. Míg Símon kitöltötte a kávét, megszólalt:
- Ha rá gondolok, ölni tudnék.
Símon megtorpant, két kézzel tartotta a csészét, és szótlanul állt apja mellett.
- Ölni tudnék - ismételte apja, és még mindig az asztalterítőt simogatta.
Símon óvatosan hátrált, és a tűzhely platnijára tette a kancsót. A padlón játszó
Tómasra nézve Grímur folytatta.
- Ölni tudnék, ha arra gondolok, hogy én is ekkora lehettem, vagy alig nagyobb.
Símon sose tudta elképzelni, hogy apja valaha is fiatalabb volt, mint most, és hogy
más lett volna, mint amilyen. Most hirtelen gyerek lett, akkora, mint Tómas, és apja
egyéniségének egy új oldala tárult fel előtte.
- Te meg Tómas barátok vagytok, igaz?
Símon bólintott.
- Igaz?
- Igen - felelte Símon.
- Mi is barátok voltunk.
Aztán hosszú csend lett.
- Azaz asszony - szólt végül Grímur. - Hozzá küldtek. Akkora voltam, mint most Tómas.
Éveket töltöttem nála. Újra hallgatott.
- Meg a férjénél.
Abbahagyta a terítő simogatását, és a keze ökölbe szorult.
- Az a rohadék. Az a mocskos kibaszott rohadék.
Símon újra hátrált. De apja láthatólag lecsillapodott.
- Magam sem értem - mondta. - És nem tudok úrrá lenni rajta. Kiitta a kávéját, felállt,
bement a hálószobába, és becsukta maga után az ajtót. Odamenet felemelte Tómast a
földről, és magával vitte.

Símon az évek múltával, ahogy nőtt, érett, változást vett észre anyján. Ez a változás
nem volt olyan hirtelen, mint az, amely Grímurban majdnem emberi vonásokat mutatott
meg. Épp ellenkezőleg, fokozatos és alig észrevehető volt, hosszú évek során
bontakozott ki, és a fiú a maga átlagon felüli érzékenységével az irányát is felismerte.
Egyre nőtt benne a sejtelem, hogy ez a változás veszélyt jelent, talán nem kisebb
veszélyt, mint Grímur maga, és hogy valami megmagyarázhatatlan módon az ő
felelőssége közbelépni, amíg nem késő. Mikkelína gyenge, és Tómas kicsi, egyedül ő
lehet anyja segítségére.
Símon csak nehezen értette meg e változás jelentőségét, de minden korábbinál
jobban a tudatára ébredt épp akkoriban, amikor Mikkelína az első szavát világgá
kiáltotta. Mikkelína haladása mérhetetlenül boldoggá tette az anyját. Egy ideig úgy
tetszett, hogy szétoszlott a rátelepedett sötétség, csupa mosoly volt, ölelgette a kislányt
és a két fiút. Ezután hónapokig tanítgatta beszélni Mikkelínát, és a legkisebb haladása is
boldoggá tette.
Ám nem sok idő múltán anyjuk visszasüppedt a reménytelenségbe, mintha a sötétség,
amely már szétoszlani látszott, még nagyobb súllyal telepedett volna újra rá. Néha csak
ült az ágy szélén, amikor már minden porszemet eltakarított a kis házból, és órákon át
meredt a semmibe. Félig hunyt szemmel, arcán végtelen szomorúsággal, magányosan,
szótlan nyomorúságban. Egyszer, amikor Grímur épp összepofozta és elviharzott, Símon
azon kapta, hogy bal tenyerét felfelé fordítva áll a konyhában, és a nagykést a csuklójára
illesztve lassú, metélő mozdulatot tesz. Amint észrevette őt, száraz mosollyal visszatette
a kést a fiókba.
- Mit csinálsz azzal a késsel? - kérdezte ijedten.
- Csak próbáltam, hogy elég éles-e. Tudod, apád megköveteli, hogy a kések ki legyenek
élesítve.
- A városban egészen másképp viselkedik - jegyezte meg Símon. - Ott nem utálatos.
- Tudom.
- Boldog, és mindenkire mosolyog.
- Igen.
- Miért nem olyan itthon? Velünk?
- Nem tudom. Itt nem érzi jól magát.
- Bárcsak más volna! Bárcsak meghalna! Anyja komolyan nézett rá.
- Hallgass! Ne beszélj úgy, mint ő! Ilyesmi eszedbe se jusson. Te nem vagy olyan, mint
ő, és nem is leszel soha. Sem te, sem Tómas. Soha. Érted? Megtiltom, hogy ilyesmikre
gondolj! Nem szabad.
Símon az anyjára nézett.
- Mesélj nekem Mikkelína apjáról - kérte. Néha kihallgatta, hogy anyja mesél arról az
emberről Mikkelínának, és elgondolta, mennyire más volna anyja élete, ha az a férfi nem
hal meg, és nem hagyja magára. És magát is elképzelte, hogy annak az embernek a
családjában nő fel, hogy az apja nem szörnyeteg, hanem társ és barát, apa, aki szereti a
gyerekeit.
- Meghalt - felelte anyja valami nehezteléssel a hangjában. - Meghalt és kész.
- De, ugye, ő más volt? És neked is más volna az életed.
- Ha nem hal meg? Ha Mikkelína nem betegszik meg? Ha nem találkozom az apáddal?
Minek ilyesmiken töprengeni?
- De miért ilyen szörnyű az én apám?
Többször is megkérdezte már ezt, és anyja néha felelt valamit, néha csak hallgatott,
mint aki már maga is sok-sok éve keresi a választ erre a kérdésre, de nem jutott
közelebb a válaszhoz. Elnézett a fia mellett, és nagy magányában, szomorúan és szinte
érdektelenül mondta, inkább magának, mint aki a szavaknak már értelmét se találja:
- Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem mi vagyunk az okai. Nem a mi hibánk. Eleinte
magamat hibáztattam. Kerestem, hogy mi rosszat tehettem, amivel feldühítettem, hogy
legközelebb jobban vigyázhassak. De sosem jöttem rá, hogy mi volt az, és akármit
csináltam, semmi sem segített. Már régóta nem vádolom magamat, és neked vagy
Tómasnak vagy Mikkelínának sem szabad arra gondolnia, hogy a ti hibátok, ha úgy
viselkedik, ahogy viselkedik. Akkor sem, ha benneteket szid. Nem a ti hibátok.
Símonra pillantott.
- Azt a kicsi hatalmat, amely ezen a világon jutott neki, rajtunk éli ki, és ehhez
ragaszkodik. Soha nem fog engedni belőle.
Símon a fiókra nézett, amelyben a kések lapultak.
- És ezen nem lehet segíteni?
- Nem.
- Mit csináltál azzal a késsel?
- Mondtam már, hogy az élét vizsgáltam. Apád szereti, ha élesek a kések.
Símon elnézte a hazugságot az anyjának, mert tudta, hogy csak őt akarja védelmezni.
Amikor Grímur aznap este hazaért, szurokfeketén az egész napos szénlapátolástól,
szokatlanul felajzott hangulatban volt, és mesélni kezdett anyjuknak valamiről, amit
Reykjavíkban hallott. Leült az egyik konyhaszékre, kávét kért, és azt mondta az
asszonynak, hogy a neve szóba került munka közben. Ő nem tudja, miért, de a
szénhordók róla beszéltek, és azt állították, hogy ő is közülük való. Az ítéletnapi
gyerekek közül, akik a Gázműveknél fogantak.
Az asszony makacsul hátat fordított a férjének, és egy szót sem felelt. Tómas és
Mikkelína az udvaron volt.
- A Gázműveknél?
Grímur erre rondán, harsogva felröhögött, fekete turhát köhögve fel a szénportól.
- Ott bizony, az ítéletnapi orgián a nagy gáztartályban! - üvöltötte.
- Nem igaz - felelte az asszony halkan, és Símon elcsodálkozott, mert ritkán hallott
olyat, hogy anyja cáfolni meri, amit Grímur mond. Anyjára nézett, és reszketés futott
végig a gerincén.
- Egész éjjel piáltak és kamatyoltak, mert azt hitték, hogy közel a világ vége. Téged is
ott csináltak, te szajha!
- Hazugság! - jelentette ki az asszony most már határozottabban, de továbbra sem
nézett fel a mosogatásból. Továbbra is háttal állt a férjének, fejét a mellére hajtva és két
vézna vállát felhúzva, mintha el akarna bújni közöttük.
Grímurban bennszakadt a nevetés.
- Tehát én hazudok?
- Nem. De nem igaz. Félreértés.
Grímur talpra ugrott.
- Félreértés! - ismételte csúfolódva.
- Tudom, mikor épült a Gázművek. Én előbb születtem annál.
- Én nem ezt hallottam. Azt hallottam, hogy az anyád kurva volt, és az apád csavargó,
és amikor megszülettél, a szemétládába dobtak.
 A fiók nyitva volt, és ő belebámult, Símon jól látta, hogy a nagy konyhakésre mered.
Símonra nézett, aztán megint a késre, ő pedig most először érezte, hogy anyja képes
volna használni is.

12. FEJEZET
Amikor Erlendur a tavaszi napról bement az ásatás fölé emelt sátor félhomályába,
elképedve látta, milyen kevés előrehaladás történt. Az árok mellett kijelöltek egy tíz
négyzetméteres területet, a csontváz ennek a szélén helyezkedett el. A kar még mindig
felfelé állt, mint a kezdetén, két férfi térdelt mellette ecsetekkel és kanalakkal, és a port
apró tálcácskákra söpörték.
- Nem túl aprólékos munka ez? - kérdezte Erlendur, amikor Skarphédinn az
üdvözlésére sietett. - Ha így haladnak, sose jutnak a végére.
- Ásatásnál sose lehet túl elővigyázatos az ember - felelte Skarphédinn éppolyan
fontoskodva, mint eddig, és büszkén, hogy a módszerei milyen eredményekre vezetnek.
- És ha valaki, akkor ezt maga tudhatná a legjobban.
- Nem lehet, hogy maga ezt használja fel terepgyakorlatnak?
- Terepgyakorlatnak?
- Mármint a régészhallgatóinak. Nem ezt a csoportot tanítja az egyetemen?
- Hallgasson ide, Erlendur. Mi módszeresen dolgozunk. Másképp nem lehet, vagy ha
lehet, nem érdemes. Ezt elhiheti nekem.
- Jó, lehet, hogy nem túlságosan sürgős - mondta Erlendur.
- Végül meglesz az eredmény - mondta Skarphédinn, és végignyalt az agyarain.
- Úgy hallom, hogy a patológusunk Spanyolországban van - folytatta Erlendur. - Azt
mondják, hogy csak néhány nap múlva jön haza. Szóval van még időnk.
- Ki lehet az a valaki ott lenn? - kérdezte Elínborg.
- Nem dönthetjük el, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idős - felelte Skarphédinn. - És
lehet, hogy ez nem is a mi dolgunk. De szerintem a legcsekélyebb kétség sem lehet,
hogy gyilkosság áldozata.
- Lehetett egy fiatal állapotos nő? - tudakolta Erlendur.
- Erre hamarosan fény derül.
- Hamarosan? Ebben a tempóban aligha.
- Türelem rózsát terem - felelte Skarphédinn.
Erlendur már mondta volna, hogy hová dugja a rózsáját, de Elínborg megszólalt.
- A gyilkosság nem feltétlenül kötődik ehhez a helyhez - jelentette ki váratlanul. Sok
mindenben egyetértett Sigurdur Ólival, aki tegnap hevesen vitatta Erlendur
elgondolását. Szerinte Erlendur alaptalanul ragaszkodik első ötletéhez, amely a csontok
láttán támadt benne, hogy tudniillik az oda temetett személy a hegyen élt, méghozzá
egy közeli faházban. Sigurdur Óli véleménye szerint ostobaság leragadni egy háznál,
amely vagy ott volt valaha a hegyen, vagy sem, valamint az embereknél, akik vagy benne
laktak, vagy sem. Erlendur már elment a kórházba, amikor Sigurdur Óli kifejtette ilyetén
nézeteit, és Elínborg úgy döntött, hogy most magát Erlendurt is szembesíti velük.
- Meggyilkolhatták akár a város túlfelén is, és aztán hozhatták ide - mondta. - Nem
vehetjük biztosra, hogy a gyilkosság itt történt a hegyen. Tegnap ezt vitattuk meg
Sigurdur Ólival.
Erlendur a zsebe mélyéről előkotorta az öngyújtóját és a cigarettáját. Skarphédinn
megvetően mérte végig.
- Csak nem akar a sátorban dohányozni?
- Menjünk ki - szólt Erlendur Elínborghoz -, mert még elfonnyadnak a türelem rózsái.
Kiléptek a sátorból, és Erlendur rágyújtott.
- Természetesen igazad van - mondta. - Egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkosság, már
ha gyilkosság volt egyáltalán, itt történt. Ahogy én látom - folytatta, nagy füstgomolyt
pöffentve ki -, három egyaránt plauzibilis teóriánk van. Az első, hogy Benjamín Knudsen
menyasz-szonyáról van szó, aki teherbe esett, majd eltűnt, és mindenki úgy hiszi róla,
hogy a tengerbe vetette magát. Valamilyen okból, szerinted féltékenységből, a
kereskedőnk megölte, és itt temette el a faháza közelében, és soha többé nem lett az,
aki volt. A második lehetőség, hogy valakit megöltek Reykjavíkban, vagy Keflavíkban,
vagy tőlem akár Akranesben, tehát valahol a város környékén, aztán ide hozták, elásták
és elfelejtették. Harmadszor pedig elképzelhető, hogy emberek laktak itt a hegyen,
megöltek valakit, és elásták a kertjük sarkában, mert nem volt hová menniük, illetve
nem volt okuk messzebbre menni. Az áldozat lehetett egy utazó, egy látogató, vagy
valaki az angolok közül, akik a háború alatt tábort építettek itt fenn a hegyen, vagy az
amerikaiak közül, akik később átvették tőlük a tábort, s végül lehetett az itt élő családok
valamelyik tagja is.
Erlendur a lába mellé ejtette a cigarettavéget, és eltaposta.
- Személy szerint, és nem tudnám megokolni, hogy miért, én a harmadik verziót
támogatom. Persze a legegyszerűbb volna az első, a Benjamín Knudsen
menyasszonyának az esete, ha a DNS-vizsgálat azonosítaná őt a csontvázzal. A második
lenne a legkeményebb dió, mert akkor olyasvalakit kellene keresnünk, aki egy nagy és
népes régióban tűnt el, a fene se tudja, hány éve, és feltenni, hogy az eltűnését
bejelentették. Tű a szénakazalban.
- Hogyha a csontvázzal egy embrió maradványára is rábukkanunk, akkor
többé-kevésbé megnyugtató választ kaptunk?
- Az elegáns megoldáshoz segítene - bólintott Erlendur. - A terhesség dokumentálva
volt?
- Arra célzól, hogy Benjamín esetleg hazudott? Hogy a menyasszonya nem is volt
terhes?
- Mit tudom én? Lehet, hogy terhes volt, de nem szükségszerűen tőle.
- Vagyis hogy a lány megcsalta?
- Még sok elméletet kiagyalhatunk, amíg ezek a régészek meg nem lepnek valamivel.
- Ha tudhatnám, mi történt szegénnyel - sóhajtott fel Elínborg a földben fekvő
csontokra gondolva.
- Az is lehet, hogy megérdemelte - vágta rá Erlendur.
- Kicsoda?
- Aki a földben fekszik. Legalábbis reméljük. Reméljük, hogy nem ártatlan áldozat volt.
Gondolatai Eva Lind felé fordultak. Ő vajon megérdemelte, hogy az intenzív osztályon
fekszik, inkább holtan, mint élve? És ebben ő, Erlendur volna a hibás? Mindenki más
hibás, csak Eva Lind nem? Nem ő maga tehetett róla, hogy ilyen állapotba került? Nem a
magánügye volt, hogy drogfüggő lett? Vagy azért neki, az apjának is van része ebben? A
lánya meg volt győződve róla, hogy van, és ezt meg is mondta neki, valahányszor úgy
érezte, hogy nem kap elég segítséget tőle.
- Sohasem lett volna szabad otthagynod minket! - kiáltotta egyszer a képébe. - Oké,
lenézel engem. De te sem vagy ám jobb. Te is csak nyomoronc vagy, mint én!
- Én nem nézlek le - mondta neki, de a lánya meg sem hallotta.
- Úgy nézel rám, mint egy darab szarra - üvöltötte tovább. - Mintha többet érnél
nálam. Mintha te okosabb és jobb lennél. Mintha jobb lennél, mint én, anya vagy Sindri!
Kisétálsz az életünkből, mint valami nagyágyú, aztán le se köpsz minket. Mintha te
lennél a Mindenható Isten!
- Én megpróbáltam…
- Szart próbáltál! Mit próbáltál? Semmit! Csak elhúztad a csíkot, amilyen görény vagy.
- Sose néztelek le - mondta ő. - Ebben nincs igazad. Nem tudom, miért beszélsz ilyet.
- Dehogyisnem. Azért léptél le. Mert mi olyan közönségesek vagyunk. Olyan rohadt
közönségesek, hogy kiütést kaptál tőlünk. Kérdezd csak meg anyát. Ő tudja. Ő
megmondja, hogy minden a te sarad. Az egész szar. Te tehetsz róla. Az én állapotomról
is. Mit szólsz hozzá, Mr. Mindenható Isten?
- Nem minden szó igaz, amit az anyátok mond. Persze dühös és keserű…
- Dühös és keserű! Ha te tudnád, milyen dühös és keserű igazában, hogy gyűlöl, és
hogy gyűlöli a kölykeit is, mert nem az ő hibája ám, hogy otthagytál minket, mert ő a
Szűzmária. Mi vagyunk a hibásak, Sindri meg én. Nem fogod fel, vén szarházi? Nem
fogod fel, vén szarházi???
- Erlendur…
- Mi az?
- Valami baj van?
- Ő nem, jól vagyok.
- Megyek, beugrom Róbert lányához. - Elínborg legyező mozdulatokat tett Erlendur
arca előtt, mintha transzból akarná visszahozni. - Elmész az angol követségre?
- Hogyan? - Erlendur megrázta magát, és magához tért. - Ő igen, az lesz a legjobb
- felelte még mindig kissé szórakozottan. - A legjobb, ha elmegyek. És még valamit,
Elínborg.
- Mi az?
- Hozd el a körzeti tisztiorvost ide, amint a csontok szabadra kerülnek. Skarphédinn
nem képes a hulla farát a könyökétől megkülönböztetni. Egyre inkább úgy hat rám, mint
valami szörny egy Grimm-meséből.

13. FEJEZET
Mielőtt Erlendur az angol követségre ment volna, a Vogar negyedbe hajtott, és
leparkolt közel az alagsori lakáshoz, ahol régebben Eva Lind élt, és ahol pár napja kutatni
kezdett utána. Visszagondolt az apró gyerekre, akit a lakásban talált, s akinek égő
cigaretták nyomai voltak a bőrén. Időközben megtudta, hogy a kislányt elvették az
anyjától, és gondját viselik, valamint azt is, hogy az a férfi az apja, akivel az anyja él.
Gyors utánanézésre kiderült, hogy a nőt kétszer vitték be a baleseti mentők az elmúlt
egy évben, egyszer törött karral, egyszer pedig többrendbeli sérüléssel, amelyeket saját
állítása szerint autóbalesetben szerzett.
Újabb gyors ellenőrzés kimutatta, hogy a nő partnerének többször volt már gondja a
rendőrséggel, de egyszer sem erőszakos cselekmény miatt. Jelenleg eljárás folyik ellene
betörés és kábítószer-kereskedés címén. Egyszer már börtönben is ült kisebb vétségek
halmazata miatt, ezek egyike sikertelen üzletfeltörés volt.
Erlendur ült egy darabig a kocsijában a lakás bejáratát figyelve. Nem gyújtott rá, és
már készült továbbhajtani, amikor kinyílt a lakás ajtaja, és egy férfi lépett ki füstfelhőbe
burkolózva, a csikket az előkertbe pöccintette. Átlagos magasságú, izmos testalkatú,
fekete hajú alak volt, tetőtől talpig feketébe öltözve. A megjelenése megfelelt a rendőri
jelentésekben leírtaknak. Mire befordult a sarkon, Erlendur is továbbhajtott.

Róbert lánya az ajtóban fogadta Elínborgot, aki telefonon jelezte érkezését. Az

asszony, aki mint Harpa mutatkozott be, kerekes székben ült, két lába láthatólag
elsorvadt, de teste és karjai erősnek hatottak. Elínborgot kissé meghökkentette a
látvány, de sikerült ezt titkolnia.
Harpa mosolyogva beinvitálta. Nyitva hagyta az ajtót, Elínborg pedig belépett és
becsukta maga mögött. A lakás kicsi volt és otthonos, lakója szükségletei szerint
berendezve.
- Fogadja részvétemet az édesapja miatt - kezdte Elínborg, követve őt a nappaliba.
- Köszönöm - mondta a nő a kerekes székben. - Igen nagy kort ért meg. Remélem,
hogy én nem élek olyan sokáig. Semmitől nem borzadok úgy, mint kórházban végezni a
halálra várva. Elenyészni.
- Olyanok után érdeklődünk - kezdte Elínborg -, akik egy faházban élhettek
Grafarholtban, az északi lejtőn. Nem messze az önök házától. A háború idején, vagy
olyan tájban. Az édesapjával is beszéltünk erről nem sokkal a halála előtt, és emlékezett
egy családra, amely ott lakott, de sajnos nem tudott sokkal többet mondani.
Elínborgnak eszébe jutott az oxigénmaszk Róbert arcán. A légszomja és a vértelen
keze.
- Említett a telefonban csontokat, amelyeket ott találtak - mondta Harpa, és eligazított
egy homlokába hullt hajfürtöt. - Ezekről írtak a lapokban, igaz?
- Igen, egy csontvázra bukkantunk, és most azt keressük, kié lehetett. Emlékszik a
családra, amelyről az apja beszélt?
- Hétéves voltam, amikor a háború elérte Izlandot - felelte Harpa. - Emlékszem a
katonákra Reykjavíkban. A város közepén laktunk, és én nem igen értettem, mi történik
körülöttünk. A hegyen is voltak katonák, a déli lejtőn. Barakkokat építettek meg egy
bunkert. Volt rajta egy rés, ágyúcső meredt ki belőle. Nagyon izgalmas volt. A szüleink
figyelmeztettek minket, a bátyámat meg engem, hogy ne menjünk a közelébe. A
kerítésre is emlékszem, szögesdrót vette körül az egészet. Nem is nagyon jártunk arra.
Sok időt töltöttünk a faházban, amelyet apánk épített, főleg nyáron, és persze
megismerkedtünk egyik-másik szomszédunkkal.
- Az apja azt mondta, hogy három gyerek volt az egyik házban. Talán olyan korúak
lehettek, mint ön. - Elínborg a kerekes székre pillantott. - Vagy talán ön nem annyira
tudott…
- Ő, ez később történt - mondta Harpa, és a kerekes szék karfájára koppantott.
- Autóbalesetben, akkor már harminc elmúltam. De nem emlékszem gyerekekre a
hegyről. Más faházakból igen, de onnan, a hegyről nem.
- Egy sor ribiszkebokor áll közel a volt ház helyéhez, ahol a csontokra bukkantunk. Az
apja beszélt egy nőről, aki arra járt, később, ha jól értettem. Gyakran járt oda… ő
legalábbis mintha így mondta volna… talán zöld ruhában, és görbe volt.
- Görbe?
- Az apja így mondta, helyesebben szólva így írta.
Elínborg elővette a kis noteszlapot Róbert kusza betűivel, és átnyújtotta.
- Ez nyilván arra az időre vonatkozik, amikor még megvolt a házuk - folytatta Elínborg.
- Ahogy tudom, a hetvenes évek elején eladták.
- 1972-ben - bólintott Harpa.
- És ön látta valaha a nőt, akire a leírás illik?
- Nem, sőt arra sem emlékszem, hogy apa valaha említette volna. Sajnálom, de nem
tudok segíteni. Nem láttam ezt a nőt, nem is hallottam róla, pedig ismertem az
embereket, akik a mondott helyen laktak.
- El tudja képzelni, mit érthetett apja azon, hogy „görbe”?
- Hát azt, amit jelent. Ő mindig azt mondta, amit gondolt, egy szóval se többet.
Nagyon precíz ember volt. És nagyon jó ember. Jó volt hozzám. A balesetem után. És
akkor is, amikor emiatt otthagyott a férjem…
Elínborg egy mosolyt vélt látni, de nem volt mosoly Harpa arcán.

Az angol követség tisztviselője olyan szertartásos udvariassággal üdvözölte Erlendurt,

hogy az kedvet érzett mély meghajlással viszonozni a fogadtatást. A férfi titkárként
mutatkozott be, pazar öltönyt és nyikorgó fekete cipőt viselt, szokatlanul magas és
sovány volt, és kifogástalanul beszélte az izlandi nyelvet, nagy megkönnyebbülésére
Erlendurnek, aki rosszul beszélt angolul, és érteni még rosszabbul értette. Elégedett
sóhajjal nyugtázta, hogy ha társalgásukban valamelyik fél stílusa kissé keresettnek fog
hatni, akkor az a titkár lesz.
Az iroda éppoly kifogástalan volt, mint a titkár maga, és Erlendurnek a saját
munkahelye jutott eszébe, amely mindig úgy festett, mintha épp egy bomba csapott
volna bele. A titkár hellyel kínálta.
- Régóta él már nálunk? - kérdezte Erlendur, maga sem értve igazán, miért cseveg úgy,
mint valami öreg hölgy egy teadélutánon.
- Ő igen, már csaknem húsz esztendeje - felelte a titkár. - Köszönöm kedves kérdését.
És történetesen a második világháború rendkívüli módon érdekel. Pontosabban Izland
története a második világháború éveiben. Erről írtam a diplomamunkámat a londoni
gazdasági főiskolán. Amikor azokat a katonai barakkokat említette a telefonban, rögtön
tudtam, hogy valószínűleg használható információkat tudok nyújtani.
- Ön remekül beszéli a nyelvünket.
- Köszönöm. A feleségem izlandi.
- Akkor hát mit tudhatunk azokról a barakkokról? - kérdezte Erlendur a tárgyra térve.
 - Nos, nem volt túl sok időm keresgélni, de néhány feljegyzést azért találtam a
követség irattárában a katonai táborokról, amelyeket a háború idején építettünk.
További információkért Londonhoz kell fordulnunk, ha szükség lesz rá. Ezt majd ön fogja
megítélni. Néhány barakk azon a helyen állt, ahol most a grafarholti golfpályák terülnek
el.
A titkár néhány papírt emelt fel az asztalról, és közéjük lapozott.
- Volt továbbá egy erődítésféle ott. Vagy bunker? Egy lövegtorony nagy ágyúval. Ezt a
12. Tyneside Skót Zászlóalj egy szakasza szolgálta ki, de annak még nem jutottam a
nyomára, hogy kik voltak elszállásolva a barakkokban. Az a gyanúm, hogy
hadtápraktárként szolgáltak. Hogy miért a hegyre építették, azt még nem sikerült
kiderítenem, de barakk és bunker többfelé is volt a környéken, például a
Mosfellsdalurbe vezető út mentén, Kollafjördurben és Hvalfjördurben.
- Minket az érdekelne, ahogy telefonon is jeleztem, hogy nem tűnt-e el valaki a
táborból. Tud-e olyan katonáról, akinek az eltűnését jelezték volna abban az időben?
- Arra gondol, hogy a meglelt csontváz egy brit katonáé lehet?
- Nem túl valószínű, de a test a feltételezések szerint a háború alatt került a földbe, és
mivel brit katonák voltak a körzetben, megkönnyítené a dolgunkat, ha ki lehetne zárni
legalább ezt a vonalat.
- Utána fogok járni, bár nem tudom, mennyi ideig őrzik meg az ilyen adatokat.
Tudtommal 1941-ben, amikor mi kivonultunk, az amerikaiak vették át a tábort és a többi
katonai létesítményt. A legtöbb csapatunkat más országokba irányították, de nem
mindet.
- Akkortól tehát az amerikaiak kezén volt a tábor?
- Ezt is kiderítem. Felhívhatom az amerikai követséget, hogy kikérdezzem őket erről.
Önnek legalább ezzel nem lesz gondja.
- Nyilván katonai rendőrségük is volt itt.
- Természetesen, a legjobb lesz tőlük elindulni. Ám ez beletelhet néhány napba. Akár
hetekbe is.
- Időnk bőven van - mondta Erlendur, és Skarphédinn jutott az eszébe.

Sigurdur Óli torkig volt a Benjamín holmija közötti kutakodással. Reggel Elsa fogadta a
főbejáratnál, egyenest levezette a pincébe, és otthagyta. Már négy órája rámolta kifelé a
lomot a szekrényekből, fiókokból és a megszámlálhatatlan dobozból, azt se tudva, mit is
kell keresnie igazában. Gondolatait Bergthóra kötötte le. Az járt az eszében, hogy vajon
ma is olyan nimfomániás rohamot intéz-e ellene, amikor majd hazaér, mint az elmúlt
néhány hét mindegyik napján. Eltökélte magát, hogy kerek perec megkérdi tőle, van-e
valami különös oka ennek a hirtelen támadt szenvedélyének, és ha igen, akkor az-e az
ok, hogy gyereket akar tőle. Ám tudta jól, hogy ez a kérdés óhatatlanul magával húz egy
másik témát, amely ugyancsak gyakran volt köztük hosszú viták tárgya, és amelyben
soha nem jutottak dűlőre: nincs-e itt az ideje, hogy végre annak rendje és módja szerint
összeházasodjanak, az összes ceremóniát és cécót beleértve?
Ez a kérdés égett barátnője ajkain a perzselő csókok között. Sigurdur Óli tudta, hogy el
kéne határoznia magát e fontos kérdésben, de inkább mindig kitért a válasz elől. A
gondolatmenete a következő volt: együttélésük sima és gondtalan, szerelmük virágjában
van, minek mindent tönkretenni az esküvővel? Az a hűhó! A legénybúcsú. A
méltóságteljes vonulás a templom közepén. A tömérdek vendég. A haverok, ahogy
felfújt kondomokat dobálnak. Az a mérhetetlen ízléstelenség! Bergthóra viszont nem
elégszik meg az egyszerű polgári szertartással. Azt mondogatta, hogy neki tűzijáték kell
és minden, amitől még öregkorában is átmelegedik a szíve. Sigurdur Óli viszont azt
szokta motyogni erre, hogy korai még az öregkorral törődni. Így megoldatlan maradt a
kérdés, és tudta, hogy neki kell a döntő szót kimondania, ám sajnos fogalma se volt róla,
hogy ő maga mit akar azon túl, hogy templomi esküvő ne legyen, de Bergthóra se
bántódjék meg.
Amikor Benjamín leveleit olvasta, Erlendurhoz hasonlóan ő is megérezte, milyen
őszintén és gyengéden szerette ez a férfi a lányt, aki egy nap eltűnt Reykjavík utcáiról, és
a szóbeszéd szerint a tengerbe ölte magát. Szerelmem. Drágaságom. Mennyire hiányzol!
Micsoda szerelem, gondolta Sigurdur Óli.
Hogy férne ez össze a gyilkossággal?
A papírok többsége Knudsen üzletvezetésével volt kapcsolatos, és Sigurdur Óli már
letett róla, hogy bármit talál, ami a legtávolabbról is az ő ügyükhöz vezetne, amikor egy
öreg szekrényből ez az irat került a kezébe:

Höskuldur Thórarinsson
A grafarholti házbér előlege
8 korona
Benjamín Knudsen

Erlendur épp kilépett a követségről, amikor megszólalt a mobilja.

- Találtam egy bérlőt - jelentette Sigurdur Óli. - Úgy néz ki.
- Mit bérelt?
- A faházat. Most jövök fel Benjamín pincéjéből. Életemben ilyen förtelmes kupit nem
láttam. Találtam egy cetlit, amely szerint egy bizonyos Höskuldur Thórarinsson bért
fizetett a grafarholti házért.
- Höskuldur?
- Igen. Thórarinsson.
- Mikori?
- Nincs rajta dátum. Még év sem. Valójában egy számla Knudsen boltjából. Az
elismervény a házbérről a hátlapjára van firkantva. Aztán vannak számlák, mind a
bolthoz címezve, házépítéshez való különféle anyagokról, ezeknek a dátuma 1938.
Lehet, hogy Knudsen akkor fogott a faház építtetéséhez, vagy akkor folytak a
munkálatok.
- Mikor is tűnt el a menyasszonya?
- Valahová ezt lejegyeztem, tartsd a vonalat. - Erlendur várt, amíg Sigurdur Óli
megkeresi az adatot. Óli minden megbeszélésükről jegyzeteket készített; ő maga sose
volt képes ezt a módszert a szokásává tenni. Hallotta, hogy Sigurdur Óli lapozgat a
jegyzetei közt, majd visszatér a telefonhoz.
- 1940-ben tűnt el a nő. Tavasszal.
- Benjamín tehát addig építette a faházát, aztán félbehagyta és inkább kiadta
bérlőknek.
- És Höskuldur az egyik a bérlők közül.
- Találtál valami mást is Höskuldur barátunkról?
- Még nem. Kezdjük hát vele a dolgot? - kérdezte Sigurdur Óli abban a reményben,
hogy megmenekül a pincétől.
- Majd én utánanézek a fickónak - felelte Erlendur, majd Sigurdur Óli bánatára
hozzátette: - Próbálj meg kibányászni még valamit vele vagy más bérlővel kapcsolatban
abból a szeméthalomból. Ahol egy számla van, ott több is lehet.

14. FEJEZET
A követségről jövet Erlendur betért a kórházba, és jó ideig elüldögélt Eva Lind ágya
mellett, és azon törte a fejét, hogy miről beszélhetne a lányának. Egyszerűen semmi sem
jutott az eszébe. Már többször is próbálkozott, de eredménytelenül. Amióta csak az
orvos említette neki, hogy jót tehetne a lányának, ha beszélne hozzá, ismételten
végiggondolta a lehetséges témákat, de nem jutott dűlőre.
Elkezdte az időjárást ecsetelni, de ezt hamar abbahagyta. Aztán Sigurdur Ólit hozta
szóba, elmondta róla, milyen elgyötört mostanában. De más érdekeset nem tudott
kihozni belőle. Aztán Elínborggal is kísérletet tett, de ez a téma sem bizonyult
érdekfeszítőnek. Majd Benjamín Knudsen menyasszonyára tért át, aki állítólag a
tengerbe ölte magát, és a szerelmes levelekre, amelyeket a kereskedő pincéjében talált.
Aztán elárulta Eva Lindnek, hogy látta az anyját az ágya szélén ülni. És elhallgatott.
- Mi van veled meg anyával? - kérdezte tőle egyszer Eva Lind, amikor meglátogatta őt.
- Miért nem beszéltek egymással soha?
Sindri Snaer is vele jött akkor, de nem maradt sokáig, amint sötétedni kezdett,
otthagyta őket kettesben. December volt, a rádióban karácsonyi énekek szóltak, ő
elzárta, de a lány újra bekapcsolta a rádiót mondván, hogy szívesen hallgatja a dalokat.
Már több hónapja terhes volt, és nem narkózott egy ideje, és szokás szerint mihelyt
leült, a családról kezdett beszélni, amely kimaradt az életéből. Sindri Snaer erről sose
beszélt, se az anyjáról, se a nővéréről, se arról, ami nem jutott ki neki. Hallgatott és
magába húzódott, amikor Erlendur beszélt hozzá. Nem érdekelte az apja. Ez volt a
különbség a nővér és a fivér között. Eva Lind meg akarta ismerni az apját, és nem
habozott felelősségre vonni őt.
- Anyáddal? - kérdezte vissza. - Nem kapcsolhatnánk ki ezt az ájtatos tinglitanglit?
Szeretett volna időt nyerni. Ha Eva a múltat firtatta, mindig sarokba szorítva érezte
magát. Nem tudott épkézláb választ adni arra, hogy miért volt oly rövid életű a
házasságuk, miért vállaltak egyáltalán gyereket, és hogy ő miért hagyta ott őket.
Képtelen volt felelni ezekre a kérdésekre, és ez feldühítette a lányát. Ha a családjáról
volt szó, hamar elborult az agya.
- Nem, én hallgatni akarom őket - felelte Eva Lind, így Bing Crosby tovább álmodozott
a fehér karácsonyról. - Soha nem hallottam, hogy anya akár egy jó szót is mondott volna
rólad, pedig valamit csak látnia kellett benned. Az elején, amikor megismerkedtetek. Mi
volt az?
 - Tőle nem kérdezted?
- De igen.
- És mit felelt?
- Semmit. Biztosan azért, mert kénytelen lett volna valami jót is mondani rólad, pedig
inkább leharapná a nyelvét. A gondolatát sem képes elfogadni, hogy valami jó lehetett
benned. Mi volt az? Mi hozott össze benneteket?
- Nem tudom - felelte Erlendur, és tényleg nem tudta. Igyekezett őszintén beszélni.
- Egy bálon jöttünk össze. Nem tudom. Nem volt kitervelve. Csak úgy megtörtént.
- Mi ment végbe a te fejedben?
Erlendur nem felelt. A gyerekekre gondolt, akik sose ismerik meg a szüleiket, sose
tudják meg, hogy kicsodák valójában. Csak akkor lépnek be az életükbe, amikor az már
túl van a delén, és nem találnak kulcsot hozzá. Nem ismerik őket másnak, mint apának
vagy anyának, tekintélynek vagy oltalomnak. Sose fedezik fel közös és külön titkaikat,
ennek eredményeként a szülők éppoly idegenek számukra, mint bárki, akivel életük
során találkoznak. Eltöprengett rajta, hogyan képesek a szülők olyan távolságot tartani
gyermekeiktől, hogy végül csak az udvariaskodás és a mesterkélt őszinteség marad meg
köztük.
- Mi ment végbe a te fejedben? - Eva Lind kérdései sebeket szakítottak fel benne, és a
lány állandóan ezekben vájkált.
- Nem tudom - felelte Erlendur, igyekezve távol tartani őt magától, ahogy mindig
tette. És a lány érezte ezt. Talán azért viselkedett így, mert ezt a reakciót akarta
kiváltani. Újabb megerősítést kapni arról, milyen messze van ő, az apa a lányától, és
hogy milyen messze van tőle ő, a lánya, hogy megértse az apját.
- Azért valamit csak kellett, hogy lássál anyában.
Hogy érthetné meg őt a lánya, amikor néha ő sem érti magát?
- Egy bálban jöttünk össze - ismételte. - De nem hiszem, hogy jövője lett volna a
dolognak.
- Aztán csak úgy leléptél.
- Nem léptem le csak úgy - felelte Erlendur. - Ez nem úgy ment. De végül tényleg
leléptem, és azzal vége volt. Nem így képzeltük el… mit tudom én. Lehet, hogy nincs
helyes út. Vagy ha van, mi nem találtunk rá.
- De nem volt vége - mondta Eva Lind.
- Nem - ismerte be Erlendur. Bing Crosbyt hallgatta a rádióban. Az ablakon át kilátott a
kavargó nagy hópihékre. Aztán a lányára nézett. A szemöldökébe fúrt gyűrűkre. Az orrát
átdöfő pecekre. A dohányzóasztalra felrakott szöges csizmáira. A körme alatt a piszokra.
A meztelen hasára, amely már domborodott a rövid, fekete póló alatt.
- Soha sincs vége - mondta.

Höskuldur Thórarinsson a lánya elegáns házának alagsori lakásában élt Árbaerben, és

szemmel láthatólag meg volt elégedve a sorsával. Apró, mozgékony emberke volt
ezüstfehér hajjal és kis szakállal, kockás munkásinget viselt és bézs kordnadrágot.
Elínborg jutott a nyomára. Nem sokan voltak a nemzeti nyilvántartásban az ő nevével és
nyugdíjas korban. Elínborg mindet végigtelefonálta, akit Izlandon talált közülük, és ez az
árbaeri mondta, hogy de még mennyire, ő bérelt faházat Benjamín Knudsentől, attól a
szegény jó embertől. Jól emlékszik mindenre, bár nem töltött el hosszú időt a házban.
Ott ültek a nappalijában, Erlendur és Elínborg, a házigazda kávét készített, aztán
csevegtek erről-arról. Elmondta nekik, hogy Reykjavíkban született és ott nőtt fel, aztán
szidni kezdte a konzervatív kormányt, hogy azok a disznók megfojtanák a nyugdíjasokat
egy kanál vízben, naplopóknak nézik őket, akik képtelenek magukról gondoskodni.
Erlendur úgy döntött, hogy elvágja a szenilis locsogás útját.
- És miért költözött ki a hegyre? Nem volt az élet nagyon vidékies ott egy fővárosi
számára?
- De még mennyire - mondta Höskuldur, és kávét töltött a csészéjükbe. - De nem volt
mit tenni. Nem volt más választásom. Reykjavíkban nem lehetett lakást találni
akkoriban. Egy-egy szobában fél tucat ember is összezsúfolódott a háború idején.
Minden bugris a városba özönlött, ahol készpénzt kapott a munkájáért, nem egy kupa
írót vagy egy üveg sört. Akiknek másképp nem ment, sátrakban laktak. A lakbérek az
égbe szöktek, szóval én inkább kiköltöztem a hegyre. És miféle csontokat találtak arra?
- Mikor költözött fel a hegyre? - kérdezte Elínborg.
- Valamikor 1943 táján, de lehetett 1944 is. Azt hiszem, ősz volt éppen. Javában folyt a
háború.
- És mennyi ideig lakott odafent?
- Csak egy évig. A következő őszig.
- Egyedül lakott?
- A feleségemmel, szegény jó Ellyvel. Isten nyugosztalja.
- Ő mikor halt meg?
- Három éve. Csak nem gondolja, hogy oda temettem őt? Olyanfélének néz engem,
kedveském?
- Nem találtunk senkit a nyilvántartásban, aki ott élt volna - mondta Elínborg, nem
törődve a megjegyzésével. - A maga nevét sem, és másét sem. Nem jelentkezett be mint
lakó, ugye?
- Erre nem emlékszem pontosan, de ilyesmivel nem nagyon törődtünk. Otthon nélkül
voltunk, minden lakást elhappoltak előlünk, mert nem tudtunk sokat kínálni. Hallottunk
Knudsen faházáról, beszéltem vele. Kiderült, hogy az előző bérlői éppen felmondtak, ő
meg megsajnált, és kiadta nekem.
- Nem emlékszik, kik voltak azok a bérlők? Akik maguk előtt laktak ott?
- Nem, csak arra emlékszem, hogy a ház tökéletes rendben volt, amikor beköltöztünk.
- Höskuldur kiitta a kávéját, és még egy csészével töltött magának. - Tipp-topp volt.
- Hogy érti, hogy tipp-topp?
- Emlékszem, hogy a feleségem nagyon meg volt vele elégedve. Minden tisztára
súrolva, sehol egy porszem. Olyan volt, mintha egy hotelba költöztünk volna be. Ne
higgye, hogy mi valami rendetlen népség voltunk, de az a ház kivételesen jól volt tartva.
A háziasszony értette a dolgát, mondta a feleségem.
- Szóval nem látták semmi nyomát erőszaknak vagy ilyesminek? -kérdezte Erlendur,
aki eddig hallgatott. - Vérfoltokat a falon, példának okáért.
Elínborg rábámult. Csak nem ugratja az öregembert?
- Vér a falon? Ő nem, nem volt semmiféle vér.
- Minden a legnagyobb rendben?
 - Minden tökéletes rendben.
- Voltak bokrok a ház mellett, amikor odaköltöztek?
- Néhány ribiszkebokor állt ott, igen. Jól emlékszem, mert ősz volt, a bokrok meg
roskadásig gyümölccsel. Be is főztük lekvárnak.
- Maguk nem ültettek? Maga vagy a felesége?
- Nem, már ott voltak, amikor beköltöztünk.
- Nincs elképzelése róla, kinek a csontjai lehetnek, amiket ott találtunk a házhoz közel?
- Hát ezért jöttek? Megkérdezni, hogy nem öltem-e meg valakit?
- Csak annyit tudunk, hogy valakit eltemettek oda a háború alatt, vagy az idő tájt
- mondta Erlendur. - Magát senki sem gyanúsítja gyilkossággal. A legkevésbé sem. De
mondja, beszélt Benjamínnal azokról, akik maguk előtt bérelték a házat?
- Éppenséggel beszéltem - felelte Höskuldur. - Egyszer, amikor a bért fizettem ki neki,
említettem, hogy milyen ragyogó állapotban adták át a házat az elődeink. De nem
látszott rajta, hogy érdekelné. Titokzatos ember volt. Elvesztette a feleségét. Az asszony
a tengerbe ölte magát, ahogy beszélték.
- A menyasszonya volt. Még nem házasodtak össze. Emlékszik rá, hogy angol csapatok
táboroztak a hegyen? Vagy inkább amerikaiak, a háború vége felé?
- Az 1940-és megszállás után csak úgy nyüzsögtek itt az angolok. Tábort építettek a
hegy túloldalán, és volt egy nagy ágyújuk, hogy Reykjavíkot védjék valamiféle támadás
ellen. Én ezt mulatságosnak találtam, de Elly azt mondta, hogy nem tréfadolog. Aztán az
angolok helyére amerikaiak jöttek. Amikor a házba beköltöztünk, már ők voltak a
táborban. Az angolok az előző évben vonultak el.
- Megismerkedett velük?
- Nemigen. Nem érintkeztek azok senkivel. De nem voltak olyan büdösek, mint az
angolok, ahogy a feleségem mondogatta. Tisztábbak voltak, csinosabbak, egyenesen
elegánsak. Sokkal elegánsabbak, mint az angolok. Akárcsak a filmekben. Mint Clark
Gable. Vagy Cary Grant.
Cary Grant angol volt, gondolta Erlendur, de nem vesződött vele, hogy kiigazítsa az
öreg mindentudót. Ahogy megfigyelte, Elínborg is túltette magát a tévedésen.
- És sokkal jobb barakkokat építettek - folytatta Höskuldur rendíthetetlenül. - Sokkal
jobb barakkokat, mint az angolok. Az amerikaiak lebetonozták a padlót, nem korhadt
deszkákat használtak, mint az angolok. Minden jobb és csinosabb volt náluk.
- Nem tudja, kik költöztek a faházba maguk után? - kérdezte Erlendur.
- De igen, mi mutogattunk meg nekik mindent a házban és a ház körül. A férfi egy
tanyán dolgozott Gufunesben, felesége és két kölyke volt, meg egy kutyája. Kedves
népek voltak, de ha agyonütnének, akkor sem tudnám megmondani a nevüket.
- És tud-e valamit azokról, akik maguk előtt laktak ott, és olyan remek állapotban
hagyták ott a házat?
- Csak amit Benjamín mondott, amikor arról kezdtem beszélni, hogy milyen rendben
tartották a házat az elődeink, és hogy Elly meg én ugyanolyan magasra tesszük a mércét.
Erlendur felkapta a fejét, és Elínborg is felült a karosszékében. Höskuldur hallgatott.
- Éspedig?
- Hogy mit mondott? Az asszonyról beszélt. - Höskuldur megint elhallgatott, és a
kávéjába kortyolt. Erlendur türelmetlenül várta, hogy folytassa a történetet. Mohósága
nem kerülte el Höskuldur figyelmét, tudta, hogy ezek a detektívek most lesik minden
szavát.
- Nagyon érdekes volt, nekem elhihetik - folytatta. Komótosan hörpölt még egyet a
kávéjából. Höskuldur nem olyan ember, hogy üres kézzel engedje el a rendőrséget…
Uram Atyám, gondolta Elínborg, meddig kertel még ez az unalmas öreg? Neki csak
ilyen vénségek jutnak ki mostanság? Az egyik meghal az orra előtt, a másik meg az eszét
játssza?
- Szerinte a férj gyepálta az asszonyt.
- Gyepálta? - ismételte Erlendur.
- Hogy hívják ezt mostanság? Családon belüli erőszak.
- Verte a feleségét?
- Benjamín szerint igen. Az a fajta volt, aki veri a feleségét meg a gyerekeit. Én soha
kezet nem emeltem az én Ellymre.
- A nevüket nem említette?
- Nem, vagy ha mégis, akkor már rég elfelejtettem. De mondott még valamit, ami
többször eszembe jutott azóta is. Azt, hogy az asszony a régi Gázművekben fogant, a
Raudarárstíguron, lenn Hlemmur mellett. Legalábbis ezt beszélték róla. Ahogy azt is
beszélték, hogy Benjamín megölte a feleségét. Illetve a menyasszonyát.
- Benjamín? És a Gázművek? Miről beszél? - Erlendur tökéletesen elvesztette a
fonalat. - Az emberek azt beszélték, hogy Benjamín megölte a menyasszonyát?
- Egyesek úgy tudták. Akkoriban. Maga Benjamín is mondta.
- Hogy megölte a menyasszonyát?
- Dehogyis azt. Ilyesmit sose mondott. Hanem, hogy az emberek olyasmit beszélnek,
hogy ő rosszul bánt a menyasszonyával. Én egyáltalán nem ismertem őt közelebbről. De
abban biztos volt, hogy az emberek gyanúsítják őt, és emlékszem, hogy egyesek
féltékenységről suttogtak.
- Pletyka volt?
- Persze hogy pletyka, semmi egyéb. Azt mindenki imádja nálunk. Másokra rosszat
mondani.
- Hanem egy pillanatra még, mi az a história a Gázművekkel?
- No, az aztán a legzaftosabb pletyka. Nem hallottak róla? Az emberek azt hitték, hogy
közel a végítélet napja, és nagy éjszakai orgiát rendeztek a Gázművek telepén, aztán
kilenc hónap múlva sok gyerek született, ezeket hívták ítéletnapi gyerekeknek. Benjamín
szerint az az asszony is ítéletnapi gyerek volt.
Erlendur Elínborgra nézett, aztán vissza Höskuldurra.
- Maga ugrat engem?
Höskuldur a fejét rázta.
- Az üstökös miatt volt. Az emberek azt képzelték, hogy össze fog ütközni a Földdel.
- Melyik üstökös?
- Melyik? Hát a Halley-féle üstökös - kiáltotta a vén mindentudó, megbotránkozva
Erlendur tudatlanságán. - Azt beszélték, hogy a Föld összeütközik vele, és pokoli tűzben
fog elhamvadni!
 15. FEJEZET
Még aznap délelőtt Elínborg kiderítette, hol él Benjamín menyasszonyának a húga, és
amikor Erlendurrel együtt távoztak Höskuldurtól, bejelentette, hogy fel fogja keresni a
hölgyet. Erlendur helyeselte, és közölte, hogy a maga részéről bemegy a Nemzeti
Könyvtárba, és egykorú újságcikkeket keres a Halley-üstökösről. Kiderült egyébként,
hogy a nagyokos Höskuldur se nagyon tudta, mi történt valójában, csak önmagát
ismételgette, míg Erlendur rá nem unt, és gyors búcsút nem vettek tőle.
- Mit gondolsz arról, amit Höskuldur elmondott? - kérdezte kolléganőjét, amikor
visszaültek az autóba.
- Az a história a Gázművekről kész nevetség - felelte Elínborg. - Kíváncsi vagyok, mit
fogsz találni róla. Persze, amit a pletykáról mondott, abban tökéletesen igaza van. Mi,
izlandiak imádjuk megszólni embertársainkat. De nem a szóbeszéd dönti el, hogy
Benjamín gyilkos volt-e vagy sem, és ezt te is jól tudod.
- Úgy van, de hogy is tartja a szólás? Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél?
- A közmondások! - legyintett Elínborg. - Egyébként meg fogom kérdezni Elsától. De
most másról beszélj. Hogy van Eva Lind?
- Fekszik az ágyon. Úgy fest, mint aki békésen alszik. Az orvos azt mondta, hogy
beszéljek hozzá.
- Beszélj hozzá?
- Szerinte a kómában is hall hangokat, és az jót tesz neki.
- És miről beszélsz neki?
- Igazában nem sok mindenről - felelte Erlendur. - Fogalmam sincs, mit mondhatnék
neki.
Benjamín menyasszonyának a húga is hallott a hajdani híresztelésekről, de kereken
elutasította a gondolatát is, hogy bármi közük lehetett volna az igazsághoz. Bára volt a
neve, és jóval fiatalabb volt az eltűntnél. Egy nagy villában lakott Grafarvogurban,
vagyonos nagykereskedő férje révén fényűző jómódban, amit a hivalkodó bútorokon és
az általa viselt drága ékszereken kívül jelzett az a leereszkedő modor is, amelyet a
nappalijában ülő nyomozónő iránt tanúsított. Elínborg, aki telefonbeszélgetésükben
körvonalazta, hogy miről kíván beszélni vele, most arra gondolt, hogy ennek a nőnek a
pénz soha életében nem okozott gondot, mindent, amit megkívánt, megkaphatott, és a
maga fajtáján kívül sosem kellett másokkal érintkeznie. Valószínűleg már régóta nem is
törődött senki mással. Arra gondolt, hogy Bára nővére is ilyen életre számíthatott
eltűnése idején.
- A nővérem imádta Benjamínt, amit én nem értettem igazán. Én roppant unalmasnak
találtam. Persze kifogástalan úriember volt. A Knudsenek a legrégibb család
Reykjavíkban. De nem volt benne semmi figyelemre méltó.
Elínborg mosolygott. Nem pontosan értette, mire céloz Bára, és az észre is vette ezt.
- Álmodozó volt, tudja. Olyan, aki sose áll két lábbal a földön. Nagy tervei voltak a
kereskedelmi élet fellendítésére, amelyek napjainkra mind valósággá váltak, de ő ezt
már nem érte meg. Nagyon közvetlen volt az egyszerű emberekkel. A cselédeitől nem
várta el, hogy nagyságos úrnak szólítsák. Ami persze már rég eltűnt, nincs többé jó
modor. Se cselédek.
Bára letörölte a képzeletbeli port az asztalról. Elínborg két nagy festményt fedezett fel
a szoba egyik falán, a ház asszonyának és férjének a portréját. A férj arca mogorvának és
megviseltnek hatott, a gondolatai mintha igen messze jártak volna. Bára szigorú arcán
maliciózus mosoly bujkált, és Elínborg önkéntelenül arra gondolt, hogy ebben a
házasságban az asszony a diadalmas fél. Megsajnálta a portrén látható férjet.
- De ha azt hiszi, hogy a nővéremet a vőlegénye ölte meg, akkor rossz nyomon
szimatol - folytatta Bára. - Az a légynek se lett volna képes ártani. Puhány volt.
Álmodozó, ahogy mondtam. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a nővérem eltűnt.
Darabjaira esett szét az az ember. Nem törődött többé az üzletével. Nem járt emberek
közé. Letett mindenről. Soha többé nem állt talpra. Anyám visszaadta neki a szerelmes
leveleket, amelyeket a nővéremnek írt. Beléjük olvasott, és azt mondta, hogy nagyon
szép levelek voltak.
- Önök a nővérével szoros kapcsolatban voltak?
- Nem mondhatnám. Ő sokkal idősebb volt nálam. Felnőtt nő a legkorábbi
emlékeimben is. Anyánk mindig azt mondta, hogy apánkra hasonlított. Szeszélyes és
ingerlékeny volt, depresszióra hajló. És ugyanúgy végezte.
- Ugyanúgy? - kérdezte Elínborg.
- Igen - felelte Bára durcásan. - Ugyanúgy. Öngyilkos lett. - A lehető
legközömbösebben ejtette ki e szavakat. - De apánk nem tűnt el. Ő nem, ő felakasztotta
magát az ebédlőben, a csillártartó kampóra, látványosságul mindenkinek. Ennyit
törődött a családjával.
- Nehéz lehetett önnek - mondta Elínborg, csak hogy mondjon valamit. Bára vádló
tekintetet vetett a nyomozónőre, mintha őt hibáztatná, hogy ezt az emléket fel kellett
idéznie.
- A legnehezebb a nővéremnek volt. Ők nagyon közel álltak egymáshoz. Az ilyesmi
valahogy nyomot hagy az emberen. A drága lány…
Egy pillanatra a részvét halvány nyoma érződött a hangján.
- És ez a szomorú eset…?
- Pár évvel a nővérem eltűnése előtt történt - fejezte be Bára, és Elínborg esküdni
mert volna, hogy elhallgat valamit. Hogy az egész történetet mintha betanulta volna.
Semmi érzelem nem rezdült benne. De hát lehet, hogy ez a nő egyszerűen ilyen.
Fensőbbséges, jégszívű és érzéketlen.
- Benjamín javára legyen mondva, hogy nagyon jól bánt a nővéremmel - folytatta
Bára. - Szerelmes leveleket írogatott neki, és hasonlók. Hosszú sétákat tettek, mint
akkoriban a legtöbb reykjavíki jegyespár. Ez az udvarlás bevett formája volt. A Borg
szállóban találkoztak, ez volt akkortájt a jobb emberek találkozóhelye, vagy
meglátogatták egymás családját, és gyakran indultak sétálni, vagy kirándulni, szóval így
alakultak a dolgok, amint az lenni szokott a fiatalok között. Aztán Benjamín megkérte a
kezét, és csak két hét hiányzott az esküvőig, ha jól emlékszem, amikor a nővérem eltűnt.
- Amint hallom, az a szóbeszéd járta, hogy a tengerbe ölte magát.
- Igen, ezt a történetet csócsálta mindenki. Keresték mindenfelé Reykjavíkban. Több
tucat ember vett részt a kutatásban, de egy hajszál nem sok, annyit se találtak. Én
anyámtól hallottam meg a szörnyű hírt. A nővérem délelőtt ment el otthonról.
Bevásárolni ment, és járt egyik-másik boltban, akkor még nem volt annyi, mint
manapság, de sehol nem vásárolt semmit. Aztán felkereste Benjamínt az üzletében,
később eljött tőle, és többé senki sem látta. A vőlegénye bevallotta a rendőrségen, és
elmondta nekünk is, hogy veszekedtek. Ezért hibáztatta magát a történtek miatt, ezért
nem tudta túltenni magát rajta.
- És hogy került az egészbe a tenger?
- Egyesek állítólag látni véltek egy nőt végigmenni a Tryggvagatán a part felé. Olyan
kabátot viselt, mint a nővérem, és termetre is hasonló volt. Ennyi az egész.
- És mi miatt veszekedtek?
- Valami apróság miatt az esküvői előkészületek körül. Legalábbis Benjamín ezt
állította.
- És nem gyanítja, hogy másról lehetett szó?
- Nincs okom másra gondolni.
- És nem tartja lehetségesnek, hogy az ő csontjaira bukkantunk a hegyoldalban?
- Abszolút képtelenség. Ezt az állítást persze nincs mire alapoznom, és bizonyítani sem
tudnám, de elfogadhatatlannak találom.
- Tud bármit is Benjamín grafarholti házának a bérlőiről? Főleg olyanokról, akik a
háború alatt éltek ott? Nevezetesen egy háromgyerekes családról?
- Csak annyit tudok, hogy a háború alatt a ház végig bérbe volt adva a lakásínség
miatt.
- Van valami emléke a nővérétől, például egy hajfürt? Például medalionba zárva?
- Nekem nincs, de Benjamín kapott egy fürtöt a hajából. Magam láttam, amikor a
nővérem levágta neki. Mert valami emléket kért tőle a vőlegénye, amikor ő elment
északra, Fljótba rokonokat látogatni.
Amint Elínborg visszaült a kocsiba, felhívta Sigurdur Óli. A kollégája épp indult felfelé a
pincéből egy hosszú, fárasztó nap végén, ő pedig arra buzdította, hogy jól tartsa nyitva a
szemét, hátha talál egy kis hajfürtöt, esetleg medalionba zárva. Benjamín
menyasszonyától. Hallotta, hogy Sigurdur Óli felnyög.
- Nagyon fontos - buzdította. - Ha csak pár hajszálunk van, már bizonyítható, hogy a
csontváz az övé vagy sem.
Letette a telefont, és már indulni készült, amikor hirtelen ötlete támadt, és leállította
a motort. Néhány pillanatig töprengett az alsó ajkát harapdálva, aztán elszánta magát.
Amikor Bára a csengetésre megjelent az ajtóban, meglepetten nézett rá.
- Itt felejtett valamit? - kérdezte.
- Nem, csak még egy kérdésem volna - felelte Elínborg kissé feszengve. - És már
megyek is.
- Nos, mi az? - kérdezte Bára, nem is leplezve türelmetlenségét.
- Említette, hogy a nővére kabátot viselt az eltűnése napján. - És?
- Milyen kabát volt az?
- Milyen? Közönséges kabát, anyámtól kapta.
- De milyen színű? Emlékszik rá?
- Miért kérdi?
- Érdekel - felelte Elínborg, nem lévén kedve a részletekbe bonyolódni.
- Nem emlékszem.
 - Nem, hát persze - felelte. - Érthető. Köszönöm, és elnézést kérek a zavarásért.
- De anyám azt mesélte, hogy zöld volt.
***
Azokban a különös években annyi minden megváltozott.
Tómas kigyógyult az ágybavizelésből. Ezzel tehát nem ingerelte már az apját, és valami
okból, amire Símon fel se figyelt, Grímur elkezdett némi érdeklődést mutatni kisebbik fia
iránt. Talán Grímur változott meg, amióta bejöttek az idegen katonák. Vagy Tómas volt
változóban.
Símon anyja sose beszélt a Gázművekről, amely miatt Grímur annyiszor csúfolódott
vele, így végül ő maga is elunta. Zabikölyök, mondogatta sokáig, Gázfejnek nevezte őt,
és ízesen ecsetelte a nagy gáztartályt meg az ott rendezett orgiát azon az éjszakán,
amikor az emberek azt hitték, hogy vége a világnak, a föld összeütközik egy üstökössel
és darabokra hullik. Símon nem sokat értett az egészből, de látta, hogy anyjának nagyon
rosszul esik.
Egyszer, amikor bementek a városba apjával, a Gázművek mellett mentek el, és
Grímur rámutatott a nagy tartályra, és röhögve mondta, hogy az anyja onnan származik.
Aztán még jobban röhögött. A Gázművek volt az egyik legnagyobb építmény
Reykjavíkban, és Símont zavarba ejtette a dolog. Elhatározta, hogy megkérdezi anyját az
épület és a nagy tartály felől.
- Oda se hallgass a hülyeségeire - mondta neki az anyja. - Tudod, mi mindent zagyvál
össze, hogy bántson és kínozzon. Egyetlen szavát se hidd el.
- Mi történt ott a Gázműveknél?
- Amennyire én tudom, semmi se történt. Ő fújja fel az egészet. Nem tudom, honnan
szedte a történetet.
- De hol van a te mamád és papád?
A nő a fiára nézett és hallgatott. Egész életében ez a kérdés kínozta, és most a fia teszi
fel neki ugyanezt a maga ártatlanságában, és ő nem tud mit felelni neki. Sose ismerte a
szüleit. Fiatalabb éveiben sokat tudakozódott utánuk, de semmit se tudott kideríteni.
Legkorábbi emlékeiben egy sokgyerekes reykjavíki család él, akik körében felnőtt, de
amikor nagyobb lett, megmondták neki, hogy senki-lánya, senki-testvére, s a tanács fizet
a tartásáért. Sokat rágódott ezeken a szavakon, de csak sokára fogta fel az értelmüket.
Aztán elvették őt a családtól, és egy idős házaspárnál helyezték el cselédnek, amikor
pedig nagykorú lett, beállt a kereskedőhöz. Ennyi volt az élete, mielőtt Grímurral
megismerkedett. Fájt neki, hogy nem voltak szülei, nem volt soha, amit otthonának
mondhatott volna, családja testvérekkel, nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és
unokatestvérekkel. Lánykora és asszonykora között hosszú ideig emésztődött azon, hogy
kicsoda ő valójában, és kik a szülei. És nem tudta, hol találhat választ ezekre a
kérdésekre.
Elképzelte, hogy a szülei valami balesetben haltak meg. Ez nagy vigasza volt, mert
annak a gondolatát nem lett volna képes elviselni, hogy elhagyták őt, a gyereküket. Arról
fantáziált, hogy megmentették az életét, de ez a hőstett az ő életükbe került. Érte
áldozták fel az életüket. Mindig ilyen fényben látta őket. Hősöknek, akik az életükért és
az ő életéért küzdenek. Eszébe se jutott, hogy élhetnek még a szülei. Ez
elgondolhatatlan volt a számára.
 Amikor találkozott a halásszal, Mikkelína apjával, tőle kért segítséget, hogy a
kérdéseire választ találjon, és több hivatalba is elmentek, de semmit sem tudtak meg
azon kívül, hogy ő árva. A szülők neve hiányzott az övé mellől az országos
nyilvántartásban. Árva volt, semmi több. Együtt elmentek a sokgyerekes családhoz,
akikhez legkorábbi emlékei kötötték őt, és beszéltek a nevelőanyjával, de az sem tudott
felvilágosítást adni. - Fizettek érted - mondta -, és nekünk kellett a pénz. - Soha nem
kutatták a gyerek származását.
Már régóta nem is gondolt a szüleire, amikor Grímur egy nap beállított azzal, hogy
tudja már, kik voltak a szülei, és hogy jött ő a világra, és látta arcán a morbid gyönyört,
amikor a gáztartályban rendezett orgiáról beszélt.
Ennyi minden suhant át a gondolatain, amikor Símonra emelte a szemét, és egy
pillanatra már azon volt, hogy fontos dolgokba avatja be őt, de aztán csak annyit
mondott, hogy hagyja már békén az örökös kérdezősködésével.
Háború dúlt a világ nagy részén, és felért a hegy túlsó oldalára is, ahol a brit megszálló
csapatok cipó alakú épületeket kezdtek felállítani, és barakkoknak nevezték őket. Símon
nem értette a szót. A barakkokban pedig valami olyasmi lesz, mondták, amit
hasonlóképp nem értett: depó.
Néha átrohantak Tomásszal a hegytetőn, hogy figyeljék az építkezést. A katonák
deszkát és tetőgerendákat szállítottak fel, hullámlemezt, tüskésdrót tekercseket
kerítésnek, cementes zsákokat, egy betonkeverőt meg buldózert, hogy a talajt
elegyengesse a barakkoknak. Megépítették a nagy bunkert a Grafarvogur felé néző
oldalra, és egy nap látták a testvérek, hogy az angol katonák egy hatalmas ágyút
vontatnak fel a hegyre. Beépítették a bunkerbe, gigantikus csöve több méterre
emelkedett ki egy keskeny nyíláson, hogy széjjellője az ellenséget. A németektől
védelmezték Izlandot, akik a háborút elindították, és megöltek mindenkit, akit kézre
kerítettek, még a kisfiúkat is, amilyen Símon és Tómas.
Amikor a nyolc barakk elkészült, úgyszólván napok alatt, az egész területet
szögesdróttal kerítették körül, kaput alakítottak ki rajta, és táblákat szögeztek ki körben
izlandi nyelven, hogy engedély nélkül belépni szigorúan tilos. A kapu mellett fegyveres
őr állt egy kis bódéban. A katonák nem törődtek a két fiúval, azok pedig mindig
távolságot tartottak tőlük. Ha szép volt az idő, Símon és Tómas átcipelte Mikkelínát is a
hegyen; letették őt a mohára, hogy lássa az építkező katonákat meg az ágyúcsövet,
amely a bunkerből meredt ki. Nővérük mindent alaposan szemügyre vett, de szótlan volt
és töprengőnek látszott, és Símonnak az volt az érzése, hogy fél attól, amit lát. A
katonáktól és a hatalmas ágyútól.
A katonák khaki egyenruhát viseltek derékszíjjal, lábközépig fűzött nehéz bakancsot,
egyesek sisakot is, vállukon puskát vagy tokban pisztolyt. Meleg időben ledobták a
zubbonyt és az inget, és derékig meztelenül sütkéreztek a napon. Sűrűn voltak
hadgyakorlatok is a hegyen, a katonák elrejtőztek, kúsztak, kiugrottak rejtekhelyükről,
futottak, majd a földre vetették magukat, és tüzeltek. Éjszaka a táborból lárma és
zeneszó áradt. Gyakran volt gépzene, recsegő muzsikát és bádoghangú éneket lehetett
hallani. Máskor a katonák daloltak késő éjszakáig, hazájuk dalait énekelték, amelyről
Símon tudta, hogy Nagy-Britanniának hívják, és Grímur birodalomnak mondta.
A gyerekek mindenről beszámoltak anyjuknak, ami a hegy túloldalán történt, de őt
nem nagyon érdekelte a dolog. Egyszer mégis sikerült őt elcsalniuk magukkal, és a hegy
tetejéről hosszasan szemlélte az angol tábort, aztán hazafelé menet arról beszélt a
fiúknak, hogy mennyiféle veszély fenyeget egy ilyen helyen, és megtiltotta nekik, hogy a
katonák körül őgyelegjenek, mert sose tudhatják, mi történik ott, ahol a katonák
pisztollyal mászkálnak.
Múlt az idő, s egy nap az angolok java része távozott, és amerikaiak vették át a
helyüket. Grímur azt mondta, hogy az angolokat a frontokra küldték, ahol el fognak esni,
az amerikaiak meg majd itt élik a világukat Izlandon, és nem lesz gondjuk semmire se.
Grímur otthagyta a szénlapátolást, és az amerikai táborban kapott munkát, azt
mondta, hogy ott kell a dolgos kéz, és jól megfizetik. Egy nap csak úgy átsétált a hegyen,
jelentkezett, és rögtön beosztották a depóba a raktár és az étkezde vezetőjének a keze
alá. Ettől fogva sokat javult az étrend a házban. Grímur lerakott az asztalra egy vörös
konzervdobozt, kis kulccsal az oldalán. A kulcsot forgatva felnyitotta a fedelét, a dobozt
fejjel lefelé tartotta, és kocsonyával borított hengeres, rózsaszín hús cuppant az alája
tett tányérba; remegett, és pompás íze volt.
- Sonka - mondta Grímur. - Egyenest Amerikából.
Símon még sose ízlelt olyan jót életében.
Eleinte nem sokat törődött vele, hogyan kerül a sok új ennivaló az asztalukra, de
észrevette az aggodalmat anyja arcán, amikor Grímur egy nagy kartondoboznyi
konzervet hozott haza, és elrejtette a házban. Néha meg lement Reykjavíkba egy
hátizsákra való konzervvel és más, az ő számára ismeretlen élelmiszerrel. Amikor
visszatért, pénzt számlált le az asztalra, és Símon olyasfajta örömöt látott az arcán, mint
soha azelőtt. Grímur nem volt már olyan goromba az anyjukkal, nem emlegette a
Gázműveket, és néha Tómas fejét is megsimogatta.
Nem sok idő múltán a házat már szinte elárasztotta a mindenféle áru. Amerikai
cigaretta, különleges konzervek, gyümölcsök meg sok nylonharisnya is, amiről anyjuk azt
mondta, hogy a reykjavíki nők bolondulnak érte.
De egyik holmi sem időzött sokáig a házban. Egyszer Grímur egy apró csomagot hozott
haza, olyan illata volt, amilyet Símon soha még nem érzett. Grímur felnyitotta, és
mindenkinek adott belőle egy szeletkét, hogy kóstolják meg. Rágni kell, mondta, az
amerikaiak folyton ezt rágják, mint a kérődző tehenek. Nem szabad lenyelni, hanem egy
idő után ki kell köpni, és egy új szeletkére áttérni. Símon, Tómas, sőt még Mikkelína is
rágcsálta derekasan - a lány a legszebb rózsaszín szeletkét kapta -, aztán kiköpték, és
folytatták a következővel.
- Ez a rágógumi - mondta apjuk.
Grímur nem sok idő múlva már elég jól elboldogult angolul, és összebarátkozott a
katonákkal. Ha szolgálaton kívül voltak, néha meghívott egy párat a házukba, olyankor
Mikkelínát bezárták a kis éléskamrába, a fiúk megfésülködtek, anyjuk pedig a kimenő
ruháját vette fel. A katonák udvariasan viselkedtek, kézfogással üdvözölték a családot,
bemutatkoztak, a gyerekeknek édességet nyújtottak át, majd az asztal köré ültek inni.
Aztán, mikor dzsipjükön távoztak Reykjavík felé, újra csend telepedett a faházra,
amelynek rajtuk kívül sose volt látogatója.
Leginkább azonban egyenest Reykjavíkba hajtottak a katonák, és éjjel jöttek vissza
hangos danolással. Az egész hegyoldal zengett a kurjongatásuktól, néha olyan ropogást
is lehetett hallani, mintha a puskájukkal lövöldöztek volna, de sose a nagy ágyú szólt,
mert az azt jelentette volna Grímur szerint, „hogy a rohadt nácik Reykjavíkban vannak,
és percek alatt kinyírnak mindenkit.” Gyakran ő is bement a katonákkal a városba, és
amikor visszajöttek, velük énekelte az amerikai dalokat. Símon ezen a nyáron hallotta
először énekelni az apját.
Aztán egyszer valami furcsa dolognak volt a tanúja.
Egy amerikai katona átjött a hegy túloldaláról egy horgászbottal. Megállt a Reynisvatn
tó partján, és bedobta a horgát pisztrángért. Aztán meggondolhatta magát, mert kivette
a botot, és továbbindult lefelé a hegyen, fütyörészve a Hafravatn tóig, és ott töltötte a
nap nagy részét. Szép nyári nap volt, körülsétálta a tavat, és ha kedve úgy hozta,
bedobta a horgát. De nem a halfogás lehetett az igazi célja, inkább csak élvezte a jó időt
a tóparton. Leült, cigarettázott, és sütkérezett a napon.
Három óra tájban láthatólag elunta, felvette a horgászbotját meg egy kis iszákot a
három kifogott pisztránggal, és amilyen ráérősen lejött, éppúgy indult el a tótól vissza a
hegyre. De nem ment el a ház mellett, hanem megállt, és mondott valami érthetetlent
Símonnak, aki hosszú ideje kísérte figyelemmel minden lépését, és házuk ajtajában állt.
- Itthon vannak a szüleid? - kérdezte a katona mosolyogva, és benézett a válla fölött a
házba. Az ajtó mindig nyitva állt jó időben. Tómas átsegítette Mikkelínát a ház mögötti
napos foltra, és most ott hevert mellette. Anyjuk benn a házban végezte munkáját.
Símon nem értette a katonát.
- Nem érted, ugye? - kérdezte a katona. - Én Dave vagyok. Amerikai.
Símon megértette, hogy Dave a neve, és bólintott. A katona felmutatta a kis iszákot,
letette a földre, kivette belőle a három halat, és melléje helyezte.
- Ezt nektek adom. Érted? A tiéd. Nagyon finom lesz.
Símon értetlenül bámult Dave-re. Dave rámosolygott ragyogó, fehér fogaival.
Alacsony volt és sovány, csontos arcú, sötét haja féloldalra fésülve.
- Anyád itthon van? - kérdezte. - Apád? - Símon üres tekintettel nézte. Dave
kigombolta az inge zsebét, előhúzott egy könyvecskét, és lapozgatott benne. Odalépett
Símonhoz, és egy mondatra mutatott.
- Tudsz olvasni?
Símon elolvasta a mondatot, amelyet Dave mutatott a könyvecskében. Értette, mert
izlandi nyelven volt, de mellette valami idegen nyelvű szöveg állt, és az már
fölfoghatatlan volt neki. Dave hangosan és nagyon tagolva felolvasta az izlandi
mondatot.
- Ég heiti Dave - mondta. - A nevem Dave - tette hozzá angolul. Még egyszer
rámutatott, és átadta a könyvecskét Símonnak.
- A nevem… Símon - mondta, és elmosolyodott. Dave még nála is szélesebben
mosolygott. Aztán kikeresett egy másik mondatot, és odamutatta Símonnak.
- Hogy van, Miss? - olvasta Símon.
- Persze nem Miss, hanem te - nevetett Dave, de Símon ezt nem értette. Dave újabb
szót keresett, és megint odamutatta. „Anya” - olvasta Símon hangosan, Dave pedig
feléje bólintott.
- Hol van? - kérdezte izlandiul, és Símon rögtön értette, hogy a katona anyja felől
érdeklődik. Intett Dave-nek, hogy jöjjön utána, és beléptek a konyhába, ahol anyja az
asztalnál ülve zoknit stoppolt. Rámosolygott a fiára, de amint a mögötte belépő férfit
meglátta, elejtette a zoknit és talpra ugrott, feldöntve maga mögött a széket. Dave
hasonlóképpen meghökkent, és a karját lengetve közelebb lépett.
- Elnézést - mondta. - Nagyon sajnálom. Nem akartam megijeszteni. Ne haragudjon.
Símon anyja a mosogatóhoz ugrott, és abba bámult, mint aki nem mer feltekinteni.
- Vidd ki, Símon, vidd ki!
- Kérem, már megyek is - mondta. - Jól van, bocsánat! Már itt se vagyok…
- Vidd ki, Símon! - ismételte meg az anyja.
Anyja riadalmától megdöbbenve Símon egyikről a másikra nézett, aztán látta, hogy
Dave kihátrál a konyhából az udvarra.
- Miért csinálsz velem ilyet? - nézett rá az anyja riadtan. - Egy férfit hozni a házba!
Hogy jut az eszedbe ilyen?
- Ne haragudj - felelte Símon - , nem tudtam, hogy ez baj. Dave-nek hívják.
- Mit akart?
- Nekünk akarta adni a halat - felelte Símon. - Amit a tóban fogott. Nem tudtam, hogy
baj. Halat akart adni.
- Istenem, hogy megijedtem! Uram Isten, micsoda ijedtség! Soha többé ne csinálj
ilyet! Soha! Hol van Tómas és Mikkelína?
- A ház mögött.
- Nincs semmi bajuk?
- Mi bajuk volna? Mikkelína napozni akart.
- Soha többé ne csinálj ilyet! - ismételte az anyja, és kilépett a házból, hogy
utánanézzen Mikkelínának. - Soha többé!
A sarkon befordult a ház mögé, és látta, hogy a katona ott áll a két gyerek fölött, és
zavartan bámul a lányra. Mikkelína fintorgott, és a nyakát nyújtotta, hogy lássa, ki áll
fölöttük. Nem látta a katona arcát, mert a nap éppen mögüle sütött. A katona az anyjára
nézett, majd újra a fűben tekergő Mikkelínára.
- Nem… nem tudtam - mondta Dave dadogva. - Sajnálom. Igazán. Nem akartam
bántani. Bocsánat.
Sarkon fordult és elsietett, ők pedig sokáig néztek utána, amíg eltűnt a hegy tetején.
- Nincs semmi baj? - kérdezte anyjuk letérdelve Tómas és Mikkelína mellé. Most, hogy
a katona eltűnt, és láthatólag senkinek sem akart ártani, megszűnt a nyugtalansága.
Felkapta Mikkelínát, bevitte a házba és letette a konyhai pamlagra. Símon és Tómas
berohant utána.
- Dave nem rossz ember - mondta Símon. - Egyáltalán.
- Dave-nek hívják? - kérdezte anyja üres tekintettel. - Dave - ismételte. - Nem ugyanaz,
mint David a mi nyelvünkön? - kérdezte talán inkább magától, mint valaki mástól. És
ekkor történt az, amin elbámult Símon.

Anyja elmosolyodott.
Tómas mindig is titokzatos és hallgatag gyerek volt, magának való, ideges és félénk
típus. Az előző télen Grímur mintha felfedezett volna benne valamit, s azóta nagyobb
érdeklődést mutatott iránta, mint Símon iránt. Gyakran magával vitte az egyik szobába.
Amikor Símon tudakolta, hogy miről beszéltek, Tómas hallgatott, de Símon nem hagyta
annyiban, végül annyit sikerült kiszedni belőle, hogy Mikkelínáról beszéltek.
- És apa mit beszélt Mikkelínáról? - kérdezte Símon.
- Semmit - felelte Tómas.
- Valamit csak mondott. Mit mondott?
- Semmit - felelte ismét Tómas, de zavart tekintete elárulta, hogy valamit titkolni
igyekszik.
- Mondd el!
- Semmi kedvem hozzá. És ahhoz se, hogy apa beszéljen velem.
- Vagyis hogy nincs kedved hallani, amit Mikkelínáról mondott?
- Semmihez sincs kedvem, érted? Ahhoz se, hogy te faggass engem!
Ahogy múlt az idő, Grímur egyre jobban kimutatta érdeklődését kisebbik fia iránt. Bár
Símon sohasem vett részt beszélgetéseikben, a nyár vége felé egy este mégiscsak rájött,
miben sántikálnak. Grímur különféle árukat készült Reykjavíkba szállítani a házi
raktárból. Egy Mike nevű katonára várt, aki segíteni fog neki az akciónál. Mike-nak volt
egy saját rendelkezésű dzsipje, ezt akarták megrakni mindenfélével, amit aztán majd a
városban eladnak. A gyerekek anyja a vacsorát készítette, ugyancsak a raktárból.
Mikkelína az ágyában feküdt.
Símon arra figyelt fel, hogy Grímur Mikkelína felé lökdösi Tómast, közben a fülébe
suttog, és az arcán a jól ismert gonosz mosolya terül szét. Anyja semmit se vett észre, és
Símon sem sejtette, mi készül, mígnem apja noszogatására Tómas odaállt Mikkelína elé,
és rákiáltott:
- Szajha!
Símon a mosogató felé pillantott, ahol anyja épp krumplit hámozott. Bár kénytelen
volt meghallani, ami elhangzott, nem mozdult, eleinte nem reagált, mintha igyekeznék
nem venni róla tudomást. Símon azonban látta, hogy milyen dühösen markolja meg a
kés nyelét, az ujja ízületei is kifehéredtek. Aztán lassan megfordult, és a kést
szorongatva Grímurra meredt.
- Ezt még egyszer ne merjed! - szólalt meg reszketeg hangon. Grímur képéről lefagyott
a vigyor.
- Még hogy én? Hogyhogy ne merjem? Nem is csináltam semmit. A legényke csinálta.
Az én Tómas fiacskám.
Anyjuk még egy lépéssel közeledett Grímurhoz, a kést lóbálva.
- Tómasnak pedig hagyj békét.
Grímur felállt.
- Mit akarsz azzal a késsel?
- Ne uszítsd őt - szólt, és Símon érezte, hogy anyja már visszavonulót fúj. Meghallotta,
hogy egy dzsip fékez le a ház előtt.
- Itt van! - kiáltotta. - Megjött Mike!
Grímur kinézett a konyhaablakon, aztán vissza a feleségére, és a feszültség egy
pillanatra engedni látszott. Az asszony letette a kést. Mike feltűnt az ajtóban. Grímur
mosolygott.
Amikor késő este hazaért, félholtra verte az anyjukat. Reggel a nő mindkét szeme
körül monokli feketéllett, ő maga bicegett. Az éjjel, mikor hallották, ahogy veri őt
Grímur, Tómas bebújt Símon ágyába, riadtan meredt rá a sötétben, és megállás nélkül
motyogta, mintha azzal semmissé tehette volna, ami történt:
- … jaj, ha tudtam volna, bocsáss meg, nem tudtam, bocsáss meg…

16. FEJEZET
Elsa nyitott ajtót Sigurdur Ólinak, és invitálta egy csésze teára. Amíg a konyhában
tett-vett, Sigurdur Óli gondolatai ismét Bergthórára terelődtek. Aznap reggel is
összeszólalkoztak munkába indulás előtt. Ő elutasította a szerelmi kínálkozását, majd
elég ügyetlenül az aggályairól kezdett beszélni, amivel hamar felhúzta a lányt.
- Megálljunk csak! - kiáltott fel Bergthóra. - Tehát sohase fogunk összeházasodni? Így
tervezed? Hogy csak úgy élünk majd a világba, bármiféle papír nélkül, és a gyerekeink
fattyúk lesznek? Ez az utolsó szavad?
- Fattyúk lesznek?
- Úgy bizony!
- Tehát megint a nagy esküvőn jár az eszed?
- Elnézést, ha ez zavar téged.
- Tényleg végig akarsz illegni a templom közepén? Esküvői ruhában, bukétával és…
- Erről csak ilyen megvetéssel lehet beszélni?
- És hogy jönnek ide a gyerekek? - Sigurdur Óli rögtön meg is bánta ezt a megjegyzést,
mert Bergthóra arca még jobban elborult.
- Te soha nem is akarsz gyerekeket?
- De… nem… igen, de… ezt előbb még meg kell beszélnünk - hebegte Sigurdur Óli.
- Igen, ezt alaposan meg kell beszélnünk. Elvégre nem döntheted el egyedül, hogy
legyenek-e gyerekeink. Ez nem volna tisztességes. Mert én most nem akarok. Majd,
idővel…
- Az az idő is eljön, remélem - mondta Bergthóra. - Mindketten harmincöt évesek
vagyunk. Nincs messze az idő, amikor már késő lesz. Valahányszor ezt szóba hozom, te
témát változtatsz. Nem akarod megbeszélni. Nem akarsz se gyereket, se házasságot,
semmit. Aztán majd te is eljutsz oda, ahová az a vén trotty Erlendur.
- Micsoda? - kapta fel a fejét Sigurdur Óli. - Mit beszélsz?
De Bergthóra közben már kiviharzott az ajtón, és otthagyta őt a jövője rémületes
látomásával.
Elsa észrevette, hogy vendége gondolatai másutt járnak, miközben tekintete a
teáscsészére mered.
- Tölthetek még? - kérdezte halkan.
- Ő nem, köszönöm - felelte Sigurdur Óli. - Kolléganőm, Elínborg, aki ugyanezen az
ügyön dolgozik, azt kérdezteti általam, hogy Benjamín nem őrzött-e meg egy hajfürtöt a
menyasszonyától, mondjuk, egy medalionban. Tud ilyesmiről?
Elsa elgondolkodott.
- Nem tudok róla - felelte. - Nem emlékszem hajfürtre. De hát annyi minden lehet még
odalenn a pincében.
- Elínborg szerint kell lennie valahol. A volt menyasszony húga elmondta neki tegnap,
hogy ő maga látta, amikor a húga levágott egy fürtöt a hajából, hogy Benjamínnak adja,
amikor elutazni készült valahová.
- Én nem hallottam a hajfürtjéről, egyébként máséról sem. A családunk nem túl
romantikus hajlandóságú, és sohasem volt az.
- Van ennek a volt menyasszonynak valamiféle tulajdona a pincében?
- És miért kell maguknak az a hajfürt? - kérdezte Elsa, válasz nélkül hagyva a kérdést.
Volt valami fürkésző a pillantásában, amitől Sigurdur Óli elbizonytalanodott. Nem tudta,
Erlendur mennyit mondott el neki. De az asszony megtakarította neki a választ.
- Mert azzal be tudnák bizonyítani, hogy ő van eltemetve oda a hegyoldalba, igaz?
- kérdezte. - Egy DNS vizsgálattal kiderítik, hogy az ő csontjai vannak-e a sírban, és ha
igen, akkor kész a következtetés, hogy a nagybátyám ölte meg és temette oda. Ugye,
erről van szó?
- Egyelőre meg kell vizsgálnunk minden lehetőséget - felelte Sigurdur Óli, aki minden
áron el akarta kerülni, hogy olyan dührohamra provokálja Elsát, amilyet Bergthórával élt
át alig egy órával korábban. Ez a nap igazán nem kezdődött fényesen.
- A másik nyomozó már járt nálam, az a búsképű, és lényegében arra célzott, hogy
Benjamín volt a felelős a menyasszonya haláláért. És maguk mind ezt szeretnék
bebizonyítani, ha sikerül egy hajtincset találniuk tőle. Egyszerűen nem értem. Hogy
hihetik, hogy Benjamín képes volt megölni azt a lányt. Miért ölte volna meg? Mi oka lett
volna rá? Semmi. Semmi az ég adta világon.
- Nem, persze hogy nem - vágta rá Sigurdur Óli, hogy mielőbb lecsillapítsa. - De ki kell
derítenünk, kié a csontváz, és jelenleg nem sok kiinduló pontunk van azon kívül, hogy a
mellette lévő ház Benjamín tulajdona volt, és hogy az ő menyasszonya nyomtalanul
eltűnt. Bizonyára ön is kíváncsi rá, tudni szeretné, kinek a csontjai bukkantak fel.
- Ebben korántsem vagyok biztos - felelte Elsa kissé lehiggadva.
- De azért kutathatok tovább a pincében, ugye?
- Természetesen. Úgysem tudnám önöket megakadályozni benne. Sigurdur Óli kiitta a
teáját, és levonult a pincébe, de még mindig Bergthóra járt az eszében. Neki nincs
birtokában Bergthóra egyetlen hajszála sem, és nem is érez igényt semmire, ami rá
emlékeztesse. A fényképét sem hordja magával, mint sok férfi szokta a gyerekei képeivel
együtt. Nem érezte jól magát. Szerette volna megbeszélni a dolgokat Bergthórával.
Mindent tisztázni. Nem akart úgy megöregedni, mint Erlendur.

Sigurdur Óli egészen délig bogarászott Benjamín Knudsen limlomjai között, aztán
elballagott egy közeli McDonaldsba, és rendelt egy hamburgert, de alig evett belőle.
Kávéja mellett végigolvasta az újságokat, aztán kettő felé visszament a pincébe, és
magában Erlendurt szidta a makacssága miatt. A legcsekélyebb nyomra sem bukkant
arra nézve, miért tűnt el Benjamín menyasszonya, sem arra, hogy kik voltak még a
háború alatt a faház bérlői Höskulduron kívül. Nem találta meg a hajfürtöt sem,
amelynek létezése felől oly biztos volt Elínborg, a szerelmi regények rajongója. A
második napot töltötte már a pincében, és fogytán volt a türelme.
Elsa már az ajtóban várta, amikor visszatért, és beinvitálta a lakásába. Szerette volna
valami ürüggyel elhárítani a meghívást, de hirtelen nem talált olyanra, ami ne hatott
volna udvariatlannak, így követte a nőt a nappaliba.
- Talált valamit odalenn? - érdeklődött Elsa, és Sigurdur Óli jól tudta, hogy a segítő
szándékúnak ható kérdéssel valójában információkat próbál kicsalni belőle. Az fel sem
ötlött benne, hogy az öreg hölgy egyedül érzi magát, holott Erlendurnek már néhány
perc múlva ez a benyomása támadt, amikor a homályos házba belépett.
- Azt a hajfürtöt semmiképpen - felelte Sigurdur Óli, a kezében dajkálva teás csészéjét.
Azt azért látta, hogy Elsa várt rá. Fúrta az oldalát, hogy miért.
- Nem? - Elsa bólintott. - És mondja, maga nős? Ne haragudjon, persze tudom, hogy
semmi közöm hozzá.
- Ó nem…, igen, nem, de a barátnőmmel élek.
- Gyerek?
- Gyerek nincs - felelte Sigurdur Óli. - Egyelőre.
- Miért nincs?
- Tessék?
- Miért nem született gyerekük?
Mi folyik itten? - gondolta Sigurdur Óli, és lassan kortyolt a teájából, hogy időt
nyerjen.
- Alighanem a stressz miatt. Mindig annyi a munka. Mindkettőnknek felelősségteljes
állásunk van, egyszerűen nem jut rá idő.
- Nincs idejük gyerekre? Van valamijük, amire érdemesebb időt fordítani? A
barátnőjének milyen munkája van?
- Egy számítógépes cégnek dolgozik - Sigurdur Óli legszívesebben felállt volna, hogy
megköszönje a teát, és sürgős teendőire hivatkozva távozzék. Nem volt kedve hozzá,
hogy a magánéletéről faggassa egy tehetős vénlány, aki a jelek szerint begolyózott az
egyedülléttől, és ahogy a magafajta nőkkel gyakran megesik, végül már csak a mások
bizalmas ügyeiben szeret kutakodni.
- Derék nő? - kérdezte Elsa.
- Bergthórának hívják - felelte Sigurdur Óli, és érezte, hogy hamarosan cserben hagyja
a jó modora. - Szörnyen derék nő. De miért…?
- Nekem sohasem volt családom - mondta Elsa. - Sohasem volt gyerekem. És persze
férjem sem. Ma már nem is bánom, de gyerekeket nagyon szerettem volna. Ma már a
harmincas éveikben volnának. Néha gondolok erre. Felnőttek, és nekik is volnának saját
gyerekeik. Nem is igazán tudom, hogy történt. Hirtelen középkorú lettem. Orvos vagyok.
Nem sok nő tanult orvosnak, amikor én belevágtam. Én is úgy voltam, mint maguk, nem
volt időm rá. Nem volt időm a saját életemre. Amit most csinálok, az már nem a magam
élete. Az csak munka.
- Igen, valóban, de most már úgy gondolom, hogy…
- Benjamínnak sem volt családja - folytatta Elsa -, pedig arra vágyott a leginkább.
Családra, azzal a lánnyal.
Elsa felállt. Sigurdur Óli ugyancsak. Arra számított, hogy a hölgy kezet nyújt és búcsút
mond, de Elsa az üvegablakos, faragott fiókos, nagy, tölgyfa szekrényhez lépett, kihúzta
az egyik fiókot, és egy kis kínai szelencét vett elő belőle. Felemelte a fedelét, és egy
vékony láncon függő ezüst medaliont emelt ki a dobozkából.
- Benjamín valóban őrzött egy hajfürtöt tőle - mondta. - Ez az arckép itt őt ábrázolja.
Sólveig volt a neve. - Halványan elmosolyodott. - Benjamín jobban szerette, mint a
szeme fényét. Nem hiszem, hogy ő volna eltemetve ott a hegyen. Elviselhetetlen még a
gondolata is. Ez azt jelentené, hogy Benjamín ártott neki. Márpedig egy ujjal sem
bántotta. Képtelen lett volna rá. Meg vagyok győződve róla. Ez a hajfürt lesz a bizonyság.
Átnyújtotta a medaliont Sigurdur Ólinak, aki újra leült, óvatosan kinyitotta, és egy
apró, fekete hajfürtöt talált a lány fényképe fölé illesztve. Vigyázva, hogy ne érintse
őket, a hajszálakat a fedélbe ügyeskedte át, hogy szemügyre vehesse a fényképet. Egy
húszéves, sötét hajú lány finom arca vált láthatóvá, szépen ívelt szemöldöke alól nagy,
sötét szemek néztek talányosan a lencsébe. Ajkai határozottságot sugalltak, a karcsú,
csinos arcot kicsiny áll zárta le. Benjamín menyasszonya. Sólveig.
- Bocsássa meg, hogy eddig visszatartottam - mondta Elsa. - Sokat töprengtem a
dolgon, és nem tudtam rászánni magam, hogy ezt a kis hajfürtöt tönkretegyem. Akármi
lesz is a vizsgálat eredménye.
- Értem.
- Egészen kihozott a sodromból az a kollégája, Erlendur, ugye? Kijelentette, hogy
csakis Sólveig lehet abban a sírban, de amikor aztán jobban meggondoltam… lemondóan
vállat vont.
- Még ha a DNS-vizsgálat pozitívnak bizonyulna is - felelte Sigurdur Óli -, az sem jelenti
szükségszerűen, hogy Benjamín volt a gyilkosa. Erre nézve semmit sem bizonyít a
vegyelemzés. Ha az ő menyasszonya fekszik a hegyoldalban, akkor is lehetett
Benjamínon kívül más…
Elsa a szavába vágott.
- Sólveig, ahogy ma mondják, dobta őt. Régen ez úgy hangzott, hogy „felbontotta az
eljegyzésüket”. Akkoriban, amikor az emberek még eljegyzést kötöttek. Épp aznap
bontotta fel, amelyiken aztán nyoma veszett. Benjamín ezt csak sokkal később árulta el.
A halálos ágyán bízta ezt a titkot anyámra. Én már tőle tudom, s magammal vittem volna
a sírba, ha maguk nem bukkannak azokra a csontokra. Tudják különben, hogy férfi vagy
nő csontja?
- Nem, még nem - ismerte be Sigurdur Óli. - És arról nem beszélt, hogy miért bontotta
fel Sólveig az eljegyzésüket? Miért hagyta ott őt?
Érezte, hogy Elsa habozik. Egymás szemébe néztek. Sigurdur Óli érezte, hogy Elsa már
túl sokat árult el ahhoz, hogy most visszalépjen. Érezte, hogy el akarja mondani neki,
amit tud. Mint aki nehéz keresztet hurcolt addig, és elérkezettnek látja az időt, hogy
végre letegye.
- A gyerek nem a nagybátyámtól volt.
- Nem Benjamíntól?
- Nem.
- Nem tőle volt terhes?
- Nem.
- Akkor hát kitől?
- Tudnia kell, hogy azok más idők voltak - mondta Elsa. - Ma a nők úgy mennek
abortuszra, ahogy a fogászatra. A házasság nem sokat számít akkor sem, ha akarnak
gyereket. Együtt élnek. Aztán szakítanak. Élnek valaki mással. Újabb gyerekek. Aztán
megint elválnak az útjaik. Ez nem így volt régen. Akkoriban nem. Gyereket szülni
házasságon kívül szóba se jöhetett egy nő számára. Szégyent jelentett, kitaszítottságot.
Az emberek kegyetlenek voltak, szajhának hívták az ilyeneket.
 - Igen, hallottam róla - felelte Sigurdur Óli. Eszébe jutott Bergthóra, és lassan az is
világos lett számára, miért faggatta őt Elsa a magánéletéről.
- Benjamín hajlandó lett volna így is feleségül venni őt - folytatta Elsa. - Legalábbis ezt
mondta anyámnak a halála előtt. De Sólveig nem akarta. Fel akarta bontani az
eljegyzésüket, és ezt meg is mondta neki kertelés nélkül. Csak úgy, egyik pillanatról a
másikra.
- Akkor hát ki volt az apa?
- Amikor Sólveig otthagyta őt, a bocsánatát kérte. De Benjamín nem volt képes
megbocsátani. Ahhoz idő kellett neki.
- És a nő ekkor tűnt el?
- Többé nem látta senki. Amikor aznap estig nem tért haza, rögtön keresni kezdték, és
Benjamín is belevetette magát a kutatásába. De soha nem került elő.
- No és a gyerek apja? - kérdezte Sigurdur Óli újra. - Ki volt az?
- Sólveig nem árulta el Benjamínnak. Úgy hagyta ott, hogy erről nem beszélt.
Legalábbis anyám így tudta a fivérétől. Ha Benjamín tudta is, neki sohasem szólt róla.
- Ki lehetett az illető?
- Ki lehetett? - ismételte meg Elsa. - Nem az a lényeg, hogy ki lehetett, hanem hogy ki
volt
- És annak az apának lehetett része Sólveig eltűnésében?
- Ezt hogy érti? - kérdezte Elsa.
- Ön és az édesanyja sose gyanakodtak valakire?
- Nem, senkire. És amennyire tudom, Benjamín sem.
- Nem lehet, hogy ő költötte ezt az egész históriát?
- Nem tudok róla, hogy a nagybátyám egyszer is hazudott volna az életében.
- Például azért, hogy a gyanút elterelje magáról?
- Nincs tudomásom róla, hogy valaha is gyanú érte volna, és minderről csak jó sok idő
múltán számolt be anyámnak. A halála előtt.
- És sosem szűnt meg a menyasszonyára gondolni.
- Anyámtól így tudom.
Sigurdur Óli elgondolkodott.
- Nem lehet, hogy a lány a szégyen miatt ölte meg magát?
- Nagyon is lehet. Nem csupán megcsalta a vőlegényét, még állapotos is volt, és nem
volt hajlandó elárulni, kitől van a gyerek.
- Elínborg, a munkatársnőm beszélt Sólveig húgával, és azt hallotta tőle, hogy az apjuk
öngyilkos lett, felakasztotta magát. És hogy ez nagy csapás volt Sólveig számára, mert
nagyon ragaszkodott az apjához.
- Csapás Sólveig számára?
- Igen.
- Az furcsa volna.
- Miért?
- Valóban felakasztotta magát az apja, de ez Sólveigre nem hathatott.
- Hogy érti?
- Az az ember bánatában vetett véget az életének.
- Bánatában?
 - Nagyon is úgy festett.
- Milyen bánat érte?
- Hát az, hogy eltűnt a lánya - felelte Elsa. - Sólveig eltűnése után akasztotta fel magát.

17. FEJEZET
Nagy sokára Erlendur talált valamit, amiről beszélhetett alvó lányának. Hosszasan
kutatott a Nemzeti Könyvtárban, információkat gyűjtve a Reykjavíkban 1910-ben
megjelent lapokból és folyóiratokból. Ebben az évben közelítette meg a földet a
Halley-üstökös, amelynek csóvája a feltételezések szerint tele van cianiddal. Különleges
engedélyt kapott, hogy magukat az egykorú sajtótermékeket lapozgathassa a
mikrofilmezett másolataik helyett. Imádott régi újságokban böngészni, hallani a lapok
zizegését és belehelni az elsárgult papír illatát, átélni a régi idők hangulatát, amelyek ma
is ott élnek a törékeny lapokon.
Már beköszöntött az este, amikor leült Eva Lind ágya mellé, és mesélni kezdte a
csontváz felfedezését Grafarholtnál. Elmondta, hogyan osztották fel a régészek a
csontok feletti talajt négyzethálós egységekre, meg hogy Skarphédinn a kiálló nagy
szemfogai miatt nem képes rendesen becsukni a száját. Említette a ribiszkebokrokat,
meg Róbert furcsa jellemzését a „görbe” zöld ruhás hölgyről. Beszélt Benjamín
Knudsenről és az eltűnt menyasszonyáról, és hogy ez az eltűnés hogyan hatott az akkor
még fiatal ember életére, meg Höskuldurről, aki a faházat bérelte a háború végén, meg
a nőről, aki Benjamín szerint a hegyen lakott, és a gáztartályban fogant azon az éjszakán,
amikor mindenki biztosra vette, hogy vége a világnak.
- Abban az évben halt meg Mark Twain - mondta.
A Halley-üstökös elképzelhetetlen sebességgel közelgett a Föld felé a mérgező
gázokból álló csóvájával. Még ha a Föld megmenekül is az összeütközéstől, amely
darabokra szaggatta volna, az elképzelések szerint akkor is áthaladt volna a csóváján, és
ez minden földi életet elpusztított volna. A legpesszimistábbak a tűzhaláltól és a
mérgező savas gázoktól rettegtek. Nemcsak Izlandon tört ki a pánik, hanem az egész
világon. Ausztriában, Triesztben és Dalmáciában az emberek mindenüket
elkótyavetyélték, hogy a rövid időt, ami még hátravan, fékevesztett dorbézolásban
töltsék. Svájcban kiürültek a drága bentlakásos lányiskolák, mert mindenki családja
körében akarta eltölteni a végső órákat. A papok utasítást kaptak, hogy laikus szinten
magyarázzák el híveiknek a csillagászat alapismereteit, és ezzel enyhítsék félelmeiket.
Reykjavíkban a nők állítólag fel sem keltek az ágyukból a világvégétől való rettegés
miatt, és sokan komolyan hitték, hogy - az újság megfogalmazása szerint - „annak az
évnek a szokatlanul hideg tavaszát az üstökös okozta”. Az öregemberek még életük
végén is emlegették a szörnyű időjárást, amelyet hitük szerint az üstökös közelgése
idézett elő.
Az idő tájt a gáz a jövő nagy ígérete volt Reykjavíkban. A gázlámpák nagyon
népszerűek lettek. Annyira azért nem, hogy tisztességes utcai világításra is jutott volna,
de az otthonokban gázzal világítottak. Tervbe vették egy modern gázgyár létesítését,
amely a lakosság igényeinek ellátását évtizedekre biztosította volna. A város
polgármestere megállapodást kötött egy német céggel, és egy brémai mérnök, Carl
Franké egész gárdájával áttelepült Reykjavíkba, és hozzáláttak a gázművek tervezéséhez.
1910 őszére készült el a létesítmény.
Maga a gáztartály egy 1500 köbméteres „harang” volt, amely alsó, szabad nyílásával
vízbe merült, és aszerint emelkedett vagy süllyedt, hogy épp mennyi gázt tartalmazott.
Mikor a gáztartály még befejezés előtt állt, sok ember gyűlt össze benne május 18-a
éjszakájára. Általános vélemény volt, hogy ez az egyetlen hely Izlandon, amely védelmet
nyújthat a mérgező gázok ellen. Aztán rebesgetni kezdték, hogy az oda menekültek
mulatságot rendeztek, és rengetegen tódultak oda, hogy fékevesztett dáridóban töltsék
utolsó éjjelüket a végpusztulás előtt.
A tartályban történtekről futótűzként terjedt el a szóbeszéd a következő néhány nap
alatt. Általános vélekedés szerint a részeg mulatózok reggelig ülték orgiájukat, amikorra
már bizonyossá vált, hogy a Föld nem pusztul el, sem a Halley-üstökössel való
összeütközés, sem uszályának pokoltüze folytán.
Azt is sokan vélték tudni, hogy azon az éjszakán sok gyermek fogant meg, és Erlendur
kénytelen volt számolni a lehetőséggel, hogy talán ezek egyike végezte életét jóval
utóbb Grafarholt mellett, a rejtélyes sírban.
- A Gázműveknek még ma is áll az igazgatósági épülete - mondta Eva Lindnek, nem
tudva, hogy a lány hallja-e vagy sem. - Ezen kívül azonban semmi sem jelzi egykori
helyét. A jövő energiaforrásának végül nem a gáz, hanem a villamosság bizonyult. A gyár
a Rauda-rárstiguron állt, ott, ahol ma a Hlemmur buszpályaudvar van, és még sokáig
hasznos feladatot látott el akkor is, amikor már a termelést beszüntette. Ítéletidőben
vagy kemény fagyok idején sok szegény hajléktalan húzódott be oda, főleg éjszakára,
hogy az égőknél melegedjék, és a tél legsötétebb szakaszában a tartályház többnyire
zsúfolva volt.
Eva Lind nem mozdult, amíg Erlendur elmondta a történetet. És Erlendur ezt nem is
várta el tőle; nem számított csodákra.
- A Gázművek egy Elsumyrarblettur nevű telken épült - folytatta, és a gondviselés
iróniája mosolyra késztette. - Amikor a gyárat már lebontották és a tartályt is
elszállították, Elsumyrarblettur még jó ideig beépítetlen maradt. Aztán egy nagy
irodaépületet emeltek rá, szemben a buszpályaudvarral. Ma ebben működik a fővárosi
rendőrkapitányság. Ott van az én irodám is. Pontosan ott, ahol valaha a gáztartály állt.
Erlendur hallgatott egy darabig.
- Mindnyájan a világ végére várunk - szólalt meg aztán. - Akár üstökös hozza, akár
valami más. Mindnyájunknak megvan a külön ítéletnapunk. Egyesek magukra idézik,
mások igyekeznek elkerülni. Legtöbben félünk tőle, tiszteletet mutatunk iránta. Te nem.
Te sohase mutattál tiszteletet semmi iránt. És te a magad kis ítéletnapjától sem rettegsz.
Erlendur szótlanul ült a lányát figyelve, és azon tanakodott magában, hogy valóban
ért-e valamit ez az egyoldalú beszélgetés, amikor a lánya nyilvánvalóan nem hallotta
meg egyetlen szavát sem. Eszébe jutott, amit a doktor mondott neki, és valami
megkönnyebbülésfélét érzett, hogy így beszélhetett a lányához. Aligha volt valaha is
módja ilyen nyugodtan és könnyedén beszélnie hozzá. Egész viszonyukat átszínezte a
köztük lévő feszültség, ritkán volt lehetőségük leülni egy nyugodt társalgásra.
De hisz nem is társalogtak, gondolta Erlendur fanyar mosollyal. Ő beszélt, és Eva Lind
nem hallgatta.
Ebben a tekintetben semmi sem változott közöttük.
De az is lehet, hogy a lánya nem ezt akarta hallani tőle. A csontváz felfedezését, a
Gázműveket, az üstököst meg az orgiát. Talán arra várt, hogy valami egészen másról
beszéljen neki. Magáról. Magukról.
Lehajolt, homlokon csókolta a lányát, és kiment a szobából. Gondolataiba mélyedve
nem vette észre, hogy ellenkező irányba indult, nem jobbra, a hosszú folyosó végén
nyíló kijárat felé, hanem balra, az intenzív kezelőbe, ahol halványan világított termekben
más betegek feküdtek élet és halál között, a legmodernebb masinákra csatlakoztatva.
Csak a folyosó végén rezzent fel bódulatából, és épp mikor vissza akart fordulni, egy
apró termetű nő lépett ki sietve a legbelső szobából, és egyenest beleütközött.
- Elnézést - mondta kissé csikorgó hangon.
- Én kérek elnézést - suttogta ő, és körülnézett. - Nem is erre akartam jönni. Kifelé
igyekeztem.
- Engem meg idehívtak - mondta az apró nő. Nagyon gyér hajú, dundi és barátságos
képű volt, a melle alig fért el lila blúzában; az orra alját halvány bajusz árnyékolta be. A
nyitva maradt ajtón át be lehetett látni a szobába, ahonnan kilépett, az ágyon korosabb,
sápadt, beesett arcú férfi feküdt. Az ágy melletti széken fényűző bundába burkolt nő ült,
kesztyűs kezével zsebkendőt szorított az orrához.
- Vannak még, akik hisznek a médiumokban - mondta az apró nő halkan, mintegy
magának.
- Elnézést, nekem szólt? Nem értettem…
- Idehívtak - ismételte a nő, gyengéden félrevonva Erlendurt a nyitott ajtótól. - A férfi
haldoklik. Nem tudnak segíteni rajta. A felesége ott ül mellette. Ő hívott ide, hogy
próbáljak érintkezésbe lépni a férjével. Kómában fekszik, menthetetlen, de nem
hajlandó meghalni. Mintha még nem akarna elindulni. A felesége hívott segíteni, de nem
találom a férje nyomát.
- A nyomát? - hebegte Erlendur.
- Igen, a túlvilágon.
- Maga talán… médium?
- Nem tudja felfogni, hogy a férje haldoklik. A férfi kocsival indult el otthonról néhány
napja, őt pedig még aznap értesítette a rendőrség, hogy a férjét baleset érte a nyugati
autópályán, Borgarfjördur előtt. Egy teherautó vágódott át az ő sávjába. Az orvosok nem
tudnak segíteni rajta. Agyhalál.
Felnézett Erlendurra, aki üres tekintettel bámult vissza.
- A felesége a barátnőm.
Erlendur nem értette, miről beszél a nő, és miért meséli el neki mindezt a homályos
folyosón, bizalmaskodó suttogással. Kurtán elköszönt a nőtől, akit életében nem látott,
és indulni akart, de a nő elkapta a karját.
- Várjon - mondta.
- Tessék?
- Várjon.
- Már elnézést, de nekem ehhez semmi…
- Egy kisfiú van odakint - mondta az apró nő. Erlendur nem értette pontosan a szavait.
 - Miről beszél?
- Egy kisfiú van odakint a hóviharban - folytatta a nő.
Erlendur elképedve bámult rá, és kitépte a kezéből a karját, mint akit késszúrás ért.
- Nem tudja, ki lehet az? - kérdezte a nő.
- A leghalványabb sejtelmem sincs, hogy miről beszél - mordult rá Erlendur, sarkon
fordult, és nagy léptekkel elindult a folyosón a „Kijárat” felirat felé.
- Ne féljen tőle - kiáltott utána a nő. - A fiú elfogadta, belenyugodott a történtekbe.
Senki sem hibás.
Erlendur megtorpant, lassan hátrafordult, úgy bámult a nőre, aki a folyosó túlsó végén
állt. Felfoghatatlan volt számára a makacssága.
- Ki az a fiú? - kérdezte a nő. - Miért jár magával?
- Nincs semmiféle fiú - fortyant fel Erlendur. - Nem tudom, mit akar. Magát sose
láttam, és fogalmam sincs, miféle fiúról beszél. Hagyjon békén!
Megperdült, és kivágtatott a kórházból.
- Hagyjanak engem békén - sziszegte a fogai közül.

18. FEJEZET
Edward Hunter az Izlandra vezényelt amerikai haderő tisztje volt a második
világháborúban, egyike a kevés katonának, aki a békekötés után nem tért vissza a
polgári életbe. Jim, az angol követség attaséja különösebb nehézség nélkül a nyomára
jutott az amerikai követség segítségével. Nyomozott már mind az angol, mind az
amerikai megszálló erők tagjai után, de a londoni belügyminisztérium közölte, hogy az
angol kontingensből kevesen élték túl a háborút, a legtöbben elestek Észak-Afrikában és
Itáliában vagy a nyugati fronton, az 1944-és normandiai partraszállás után. Az Izlandon
állomásozott amerikaiak közül viszont csak kevesen kerültek utóbb a frontra, a
legtöbbet itt érte a háború vége. Számosan itt is maradtak, izlandi nőt vettek feleségül,
és végül izlandi állampolgárok lettek. Ezek egyike volt Edward Hunter.
Erlendurt kora reggel hívta fel Jim.
- Beszéltem az amerikai követséggel, és egy bizonyos Hunterhez irányítottak. Magam
beszéltem vele, hogy önnek ezzel se legyen gondja. Rendben lesz a dolog.
- Nagyon köszönöm - mondta Erlendur.
- Kópavogurban lakik.
- A háború óta?
- Azt sajnos nem tudom.
- De szóval még itt él, és ez a lényeg - felelte Erlendur, és közben kidörzsölte az álmot
a szeméből.
Nem aludt jól az éjszaka, többször felébredt, és rossz álmai voltak. Annak az apró, gyér
hajú nőnek a szavai jártak az agyában, akivel előző este a kórházban találkozott. Nem
hitt a médiumokban mint túlvilági üzenetek közvetítőiben, és tagadta, hogy tudhatnak
bármi olyasmiről, ami mindenki más előtt rejtve marad. Egyszerűen szélhámosoknak
tekintette őket, egytől egyig, akik ravaszul információkat csalnak ki az élőkből, vagy a
testbeszédüket értelmezik, és ezek alapján könnyen lépnek elő a szóban forgó elhunyt
tolmácsává; amit mondanak, az esetek felében passzol, a másik felében nem - színtiszta
szerencsejáték az egész. Erlendur akkor is ócska szemfényvesztésnek nevezte a
spiritizmust, Elínborg mély sajnálatára, amikor egyszer az irodában került elő a téma.
Kolléganője lelkesen hitt a médiumokban és a túlvilágban, és valami okból bizonyosra
vette, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. Talán amiatt, hogy vidéken született. Ám
súlyosan csalódnia kellett. Erlendur egyáltalán nem volt vevő a természetfölötti
dolgokra. És mégis, volt valami abban a furcsa nőben és a szavaiban, ami makacsul
visszatért a gondolataiba, és végül megzavarta az álmát.
- Igen, még mindig itt él - mondta Jim, és egyre a bocsánatát kérte, hogy ilyen korán
zavarta fel, azt hitte, hogy minden izlandi korán kelő. Ő maga mindenképpen az, főleg a
könyörtelenül hosszú tavaszi napokban.
- Maradjon még - szólt Erlendur -, az emberünk tehát itteni nőt vett feleségül?
- Beszéltem vele - ismételte Jim, visszaesve angol akcentusába, mintha a kérdést nem
is hallotta volna. - Hunter ezredes egy ideig a reykjavíki katonai rendőrségen szolgált, és
emlékszik egy incidensre, amely a hegyi tábor raktárában történt, és alig várja, hogy
elmondja önnek.
- Miféle incidensre?
- Ezt majd meghallja tőle. Én pedig tovább kutatok olyan katonák után, akik itt haltak
meg vagy tűntek el. Hunter ezredest egyébként erről is megkérdezheti.
Elbúcsúztak, és Erlendur kitántorgott a konyhába kávét főzni. Még mindig az előbbi
gondolatok töltötték be a fejét. Tényleg meg tudná mondani egy médium, hogy éppen
hol van valaki, aki élet és halál között lebeg? Bár ezt határozottan elvetette, arra
gondolt, hogy ha ilyesmi vigaszt nyújt azoknak, akik elvesztették szeretteiket, akkor neki
sincs kifogása ellene. Végül is a vigasz számít, nem pedig az, hogy honnan jön.
A forró kávé égette a nyelve hegyét, amikor belehörpintett, s ahogy kezdett magához
térni, nagy nehezen sikerült sarokba szorítania kavargó gondolatait is.
Annyira, amennyire.

Edward Hunter, az Egyesült Államok hadseregének egykori ezredese inkább izlandi,

mint amerikai jelenség volt gyapjú kardigánjában és gyér szakállával, amikor Erlendurt és
Elínborgot fogadta kópavoguri házában. Haja kissé borzas volt, ő maga azonban
barátságos és udvarias, és rögtön felajánlotta, hogy szólítsák egyszerűen Ednek. E
tekintetben Jimre emlékeztette Erlendurt. Elmondta, hogy a felesége éppen az
Államokban van, látogatóban a nővérénél, de ő maga már egyre ritkábban ruccan át.
Útközben, amíg Edhez autóztak, Elínborg beszámolt Erlendurnek, hogy Bára szerint
Benjamín menyasszonya zöld kabátot viselt eltűnése napján. Ő ezt figyelemre méltónak
találta, de Erlendur nem volt hajlandó ezt megvitatni, elég nyersen kijelentette, hogy
nem hisz a kísértetekben. Elínborg tudomásul vette, hogy a téma le van zárva.
Ed bevezette őket tágas nappalijába, és ahogy Erlendur körülnézett, nem sok
tanúságát fedezte fel az egykori katonás életnek. Szemben két nagy, borongós izlandi
tájkép, izlandi kerámia szobrok és bekeretezett családi fényképek. Semmi sem
emlékeztetett a katonai szolgálatra vagy a második világháborúra.
A látogatókra számítva Ed kávét, teát és süteményeket készített elő, és némi udvarias
csevegés után, amelyre mindhárman hamar ráuntak, a veterán katona akcióba lépett, és
megkérdezte, miben is lehet segítségükre. Csaknem hibátlanul beszélt izlandiul, tömör
mondatokban, mint akit a katonai fegyelem rászoktatott, hogy a puszta lényegre
szorítkozzék.
- Jim az angol követségről elmondta, hogy ön itt szolgált a háború alatt, egy ideig a
katonai rendőrség kötelékében, és hogy kapcsolatba került egy incidenssel, ami a
katonai táborban történt, ott, ahol most a grafarholti golfpálya van.
- Ő igen, én is rendszeresen ott golfozom - felelte Ed. - És hallottam a csontokról is,
amelyeket a hegyen találtak. Jim szerint önök arra gondolnak, hogy akár valamelyik
emberünknek a csontjai is lehetnek.
- Történt valami incidens a katonai raktárban? - kérdezte Erlendur.
- Igen, lopások - felelte Ed. - A legtöbb raktárban előfordul ilyesmi. Szemérmesen
raktárhiánynak szokták nevezni. A katonák egy csoportja élelmiszereket lopott, és eladta
a helyi lakóknak. Szerény méretekben kezdték, de aztán egyre vakmerőbbek lettek, és
végül egész üzletág lett belőle. A szállásmester volt az irányító. Mindet elítélték,
szabadulásuk után pedig elhagyták az országot. Jól emlékszem rá. Annak idején naplót is
vezettem, ezt átfutottam most, amikor Jim telefonált. Minden részlet fölelevenedett
bennem. Még Phil barátomat is felhívtam, aki a felettesem volt. Végigmentünk az
egészen.
- És hogy derült fény a lopásokra? - kérdezte Elínborg.
- Mohóságukban elszemtelenedtek. A fosztogatást olyan méretekben, ahogy ők
csinálták, nehéz titokban tartani, egyre többen tudtak róla.
- És kik voltak benne?
- Főleg civilek. A szállásmester állt a csúcson, a jobbkeze egy izlandi volt, aki a hegy
táborral átellenes oldalán lakott.
- Emlékszik a nevére?
- Sajnos nem. Egy festetlen faházban lakott a családjával. Rengeteg árut találtunk a
házában a raktárból. A naplómban szerepel, hogy három gyereke volt, két fiú meg egy
nyomorék lány. Az anyjuk…
Ed elhallgatott.
- Mi volt az anyjukkal? - kérdezte Elínborg. - Valamit akart róla mondani.
- Annak szegénynek keserves élete lehetett.
Ed újra elszótlanodott, gondolatai messze jártak, abban a régi korban, amikor a
fosztogatás ügyében nyomozott, és egy izlandi házba belépve megpillantotta az
asszonyt, akiről rögtön tudta, hogy erőszak áldozata. Mégpedig nem egyetlen
közelmúltbeli akcióé; nyilvánvaló volt, hogy állandó és módszeres bántalmazást szenved,
mind testi, mind lelki értelemben.
Amikor négy katonai rendőrrel a házba lépett, az első pillanatokban alig figyelt rá.
Elsőnek a nyomorék lányt pillantotta meg a hevenyészett konyhai ágyon. Látta a két fiút
is az ágya mellett, akik a rémülettől megdermedve álltak a berontó katonák láttán. És
látta a férfit is, aki felugrott a konyhaasztaltól. Láthatólag nem várta őket, hisz
bejelentés nélkül jöttek. Egyetlen pillantásra föl tudtak mérni bárkit, hogy milyen
ellenállásra számíthatnak tőle. Erről az emberről látszott, hogy nem lesz sok gondjuk
vele.
Akkor pillantotta meg a nőt. Borús kora tavaszi nap volt, időbe telt, amíg a szeme
hozzászokott a benti sötéthez. A nő mintegy rejtőzködve állt a többi szobához vezető
sötét folyosófélén. Ő azt hitte, hogy a tolvajok egyike, aki megpróbál elillanni. Közelebb
lépett, előkapta pisztolyát a tokjából, bekiáltott a folyosóra, és a pisztoly csövét a
sötétbe irányította. A nyomorék lány rávisított. A két fiú egy szempillantás alatt
rávetette magát, és kiabált valamit, amit ő nem értett. Ekkor lépett elő a sötétségből a
nő, akit soha el nem fog felejteni, amíg csak él.
Azonnal rájött, hogy miért rejtőzött el. Arca tele volt zúzódással, felső ajka fel volt
puffadva, és egyik szeme úgy bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni. Rettegve pillantott rá
az ép szemével, és ösztönösen lehajtotta a fejét. Mint aki az ütéseket várja.
Agyonfoltozott ruhát viselt, harisnya nem volt rajta, csak egy zokni és egy széttaposott
ócska cipő. Mocskos haja csomókban terült el a vállán. Néhány lépéséből is látszott,
hogy húzza a lábát. Soha olyan nyomorult teremtést nem látott életében.
Nézte őt, miközben igyekezett a fiúkat megnyugtatni, és közben megértette, hogy a
nő nem siralmas külsejét próbálta rejteni előle. A szégyenét rejtegette.
A gyerekek elcsöndesedtek. A nagyobbik fiú az anyjához szaladt és hozzásimult. Ed a
férfire pillantott, hozzálépett, és visszhangos pofont kent le neki.
- Hát így történt - fejezte be Ed az emlékezést. - Nem voltam ura az indulataimnak.
Nem is tudom, hogy történt, mi jött rám. Tudják, a kiképzés során megtanultuk, hogy
minden helyzettel szembenézzünk. Hogy bármi történik, őrizzük meg a nyugalmunkat.
Elképzelhetik, milyen fontos megőrizni az önuralmat minden helyzetben, amikor háború
folyik. De amikor azt az asszonyt megláttam… amikor láttam, mi mindent kellett
eltűrnie, és nyilván nem csak akkor, egyszer, és elképzeltem az életét annak a baromnak
a kezei között, akkor valami megpattant bennem. Nem tudtam fékezni a haragomat.
Ed a fejét ingatta.
- Két évig rendőr voltam Baltimore-ban a háború kitörése előtt. Az ilyesmit akkor még
nem nevezték családon belüli erőszaknak, de attól éppoly gyalázatos volt. Ott is
találkoztam hasonló esetekkel, és mindig visszataszítónak találtam. Ezért tudtam itt is
azonnal, hogy miről van szó, ráadásul a pasas lopott is tőlünk… no de azért már a maguk
bírósága ítélte el - folytatta Ed, és úgy tetszett, hogy szabadulni szeretne annak az
asszonynak az emlékétől. - Nem hiszem, hogy hosszú időre leültették. Biztosan otthon
volt újra néhány hónap múlva, hogy tovább püfölje a szerencsétlen feleségét.
- Vagyis súlyos családi erőszaknak volt tanúja - jegyezte meg Erlendur.
- Az elképzelhető legsúlyosabbnak. Megdöbbentő volt látni azt az asszonyt.
Egyszerűen megdöbbentő. Ahogy mondtam, rögtön láttam, mi a helyzet. Próbáltam
beszélni az asszonnyal, de egy szót sem értett angolul. Később az izlandi rendőrségen is
beszámoltam az esetről, de azt mondták, hogy ilyesmibe nincs lehetőségük beavatkozni.
Amennyire tudom, ez a helyzet azóta se sokat változott.
- A nevükre nem emlékszik? - kérdezte Elínborg. - Nem szerepelnek a naplójában?
- Nem, de a maguk hatóságainál kell, hogy legyen valami nyoma. A lopási bűnügye
miatt. Meg hogy a raktárnál dolgozott. Szerintem nyilvántartották a katonai táborban
dolgozó helyi polgári személyeket. Kérdéses persze, hogy őrzik-e még ennyi idő után.
- És a katonák? - tudakolta Erlendur. - Akiket a maguk bírósága ítélt el?
- Katonai börtönbe kerültek. A készletek fosztogatása súlyos bűntett. Aztán mehettek
a frontra. Ami nem sokkal jobb a halálos ítéletnél.
 - És mindenkit sikerült elkapniuk?
- Az nem biztos. De a fosztogatás megszűnt. A leltárak rendbe jöttek. Az ügy
megoldódott.
- Úgy gondolja, hogy ennek az ügynek lehet köze a csontokhoz?
- Nem hinném.
- Emlékszik-e valakire, aki az önök alakulataiból eltűnt volna, vagy az angolokéból?
- Dezertőrökre gondol?
- Nem, hanem földerítetlen eltűnésre. A csontváz miatt. Nem lehet egy amerikai
katonáé a raktárból?
- Ilyesmiről nem tudok.
Még jó ideig elbeszélgettek Eddel. Úgy érezték, hogy vendéglátójuk élvezi a csevegést.
Örömmel idézte fel a messzi múltat, értékes naplójának segítségével, s hamarosan már a
háborús évek izlandi történelménél és a megszállás hatásánál tartottak, míg csak
Erlendur észre nem tért. Nem vesztegethetik el ennyi idejüket! Felállt, majd Elínborg is,
és meleg köszönetet mondtak Ednek.
Ed kikísérte őket.
- És hogy jutottak a fosztogatás nyomára? - kérdezte Erlendur már az ajtóban.
- A nyomára? - ismételte Ed.
- Miből indultak ki?
- Már értem. Egy telefonból. Valaki bejelentette telefonon a rendőrségen, hogy
komoly lopások folynak a katonai raktárban.
- És ki fújta be az ügyet?
- Az nem derült ki. Sose sikerült megtudni.
Símon az anyja mellett állt, és onnan figyelte dermedten a katonát, aki megpördült,
arcán a döbbenet és düh keverékével apja elé lépett, és úgy vágott öklével az arcába,
hogy Grímur elterült a padlón.
A három kísérő katona mozdulatlanul állt az ajtóban, Grímur támadója pedig a férfi
fölé hajolt, és számára érthetetlen szavakat üvöltött rá. Símon nem hitt a szemének.
Tómasra pillantott, aki ugyancsak kővé meredve állt, majd Mikkelínára, aki a földön
heverő Grímurra meredt, végül anyjára, akinek könnyeket látott a szemében.
Grímur nem volt felkészülve erre. Amikor hallani lehetett, hogy két dzsip áll meg a ház
előtt, az anya a folyosó felé indult, hogy senki se lássa. Ne lássa fekete szemét és
feldagadt ajkait. Grímur még fel sem állt, mint aki biztos benne, hogy kapcsolata a
katonai raktár fosztogatóival sose kerül napvilágra. Katonacimboráira számított, hogy a
beígért újabb adag zsákmányt hozzák, elrejtik a házban, és egy részét este a városba
viszik az orgazdáiknak. Grímurnak már sok pénze volt, egy ideje arról beszélt, hogy
elköltöznek a hegyről, és lakást vesznek a városban, és amikor különösen jó hangulatban
volt, azt is megemlítette, hogy hamarosan autót vásárol.
A katonák kivezették Grímurt a házból, az egyik dzsipbe lökték, és elhajtottak.
Vezetőjük, aki látható erőfeszítés nélkül a padlóra küldte apjukat - csak úgy eléje lépett
és ütött, mint aki nem tudja, milyen erős Grímur -, mondott valamit anyjuknak a maga
nyelvén, aztán elköszönt, nem tisztelgéssel, hanem kézfogással, és beszállt a másik
kocsiba.
 Újra némaság borult a házra. Anyjuk még mindig a konyha sarkában állt, láthatólag
semmit sem értett a történtekből. Óvatosan megdörzsölte az ép szemét, és valami
olyasmire bámult, amit csak ő látott. Sose látták még Grímurt a földön heverni. Nem
látták, hogy valaki megütötte volna. Nem hallották, hogy valaki ráüvöltött volna. Sose
látták ilyen tehetetlennek. Fel nem tudták fogni, mi történhetett. Hogyan történhetett.
Hogy Grímur nem ugrott neki a katonáknak, nem verte péppé őket. A gyerekek
összenéztek. Fojtogató volt a csend a házban. Aztán anyjukra pillantottak, és hirtelen
furcsa neszre lettek figyelmesek. Mikkelína felől jött. A lány ott kuporgott az ágyán, és
előbb kuncogni kezdett, a kuncogásból vihogás lett, amit megpróbált visszafojtani, de
végül nevetésben tört ki. Símon elmosolyodott, aztán már ő is nevetett, Tómas pedig
követte a példáját; nemsokára pedig valóságos görcsként rázta őket az ellenállhatatlan
hahota, amely visszhangot vert a ház körül, és messze szállt a hegyoldalon a szép tavaszi
időben.
Két órával később egy katonai teherautó érkezett, és mindent elszállított a házból,
amit Grímur és cinkosai odabent felhalmoztak. A fiúk nézték, ahogy elhajt, majd rögtön
felszaladtak a hegytetőre, és onnan figyelték, ahogy behajt a táborba, és a raktár elé áll,
ahol a katonák mindent behordanak belőle.
Símon nem tudta pontosan, mi történt, és gyanította, hogy az anyja is így van vele, de
annyi kiderült, hogy Grímurt börtönre ítélték, és hónapokig nem fog visszajönni. Az élet
visszatért a szokott medrébe. Mintha nem igazán fogták volna fel, hogy Grímur nincs
körülöttük többé, legalábbis egy ideig. Anyjuk végezte megszokott napi munkáját, és
nem furdalta a lelkiismeret, hogy Grímur ebül szerzett pénzéből tartja fenn magát és
gyerekeit. Később aztán munkát is talált a Gufunes tanyán, a tehenészetben, alig félóra
járásnyira.
Amint az idő engedte, a fiúk kivitték Mikkelínát a napra. Néha magukkal vitték, ha
horgászni mentek a Reynisvatn tóra. Ha elég pisztrángot fogtak, anyjuk pompás vacsorát
sütött a zsákmányból. Fokozatosan szabadultak fel a nyomás alól, amellyel Grímur még
távollétében is rájuk nehezedett. Könnyebb volt fölébredni reggelente, a nap
gondtalanul telt el, és esténként szokatlan nyugalom vette körül őket, örömükben
sokáig fennmaradtak, beszélgettek és játszottak, amíg csak le nem ragadt a szemük.
Grímur távolléte persze az anyjukra volt a legnagyobb hatással. Egy nap, amikor
végleg tudatára ébredt, hogy férje nem bukkan fel a közeljövőben, a nagy dupla ágy
minden centiméterét lesúrolta. Kiszellőztette az udvaron a matracokat, és alaposan
kiporolta őket, hasonlóképpen a paplanokat is, áthúzta az ágyneműt, a konyha kövére
állított dézsában egyenként lecsutakolta a gyerekeit forró vízzel és zöld szappannal,
végül a maga haját, arcát és egész testét is nagy gonddal megmosta. Tétován nyúlt a
tükörért, és megnézte magát. Arcán még ott voltak az utolsó verés nyomai, de szeme és
szája már visszanyerte formáját. Soványabb lett az arca és keményebb, foga kissé előre
állt, szeme beesett, és az orra, amelyet Grímur ökle bezúzott egyszer, alig észrevehetően
ferde lett.
Éjfélkor mindhárom gyerekét a nagy ágyba vitte, és együtt aludt velük. Ettől fogva
minden éjszaka így aludtak boldogan. Mikkelína a bal oldalán, a két fiú meg a jobb
oldalán.
Egyszer sem látogatta meg Grímurt a börtönben. A nevét sem említették, amíg távol
volt.
Egyik délelőtt, nem sokkal azután, hogy Grímurt elvitték, Dave, a katona leballagott a
hegyről a horgászbotjával, a házuk előtt elmenve odaintett Símonnak, aki az ajtóban állt,
és folytatta útját a Hafravatn tóig. Símon óvatosan követte messziről, és biztonságos
távolságban lefeküdt, hogy kikémlelje őt. Dave a tónál töltötte a napot, pihent, mint
máskor is, és láthatólag kevéssé érdekelte, hogy fog-e halat vagy sem. Három pisztráng
volt a zsákmánya.
Amikor leszállt az este, visszaindult a hegy teteje felé, és megállt a házuk előtt a
három hallal, amelyeket egy zsineggel a farkuknál fogva összekötözött. Dave bizonytalan
volt, legalábbis Símon, aki már visszafutott a tótól, és a konyhaablak mögül leste őt,
annak látta. A katona végül elszánta magát, elindult a ház felé, és bekopogott az ajtón.
Símon még délelőtt mondta anyjának, hogy újra erre járt a katona, aki a múltkor nekik
akarta adni a halat. Anyja ki is ment a ház elé, és nézett utána, majd bent a házban a
tükör elé állt, s rendbe tette a haját. Biztosra vette, hogy a táborba visszamenet a katona
be fog kopogni a házba. Már akkor felkészült rá, hogy üdvözölni fogja.
Ajtót nyitott, Dave mosolygott, mondott valamit, amit ő nem értett, és átnyújtotta a
halakat. Ő átvette, és egy mozdulattal beljebb invitálta a katonát. Dave belépett, és
félszegen megállt a konyhában. Bólintott a fiúknak, majd Mikkelínának, aki
nyújtózkodott, hogy jobban láthassa a katonát, aki ilyen messze eljött, hogy a
konyhájukban álldogálhasson az egyenruhájában meg a mókás sapkájában, amely úgy
festett, mint egy felfordított csónak. Dave a lány tekintetét követve jött rá, hogy a
belépéskor elfelejtette levenni a sapkáját, és most zavartan kapta le a fejéről.
Középmagas és karcsú termetű volt, bizonyára idősebb harminc évesnél, jól formált
kezei most úgy gyűrögették a felfordított csónakot, ahogy a kimosott ruhát szokás
facsarni.
Az asszony intett neki, hogy foglaljon helyet az asztalnál, és Dave le is ült, oldalán a két
fiúval, ő pedig kávét készített, valódi kávét a katonai raktár készletéből, amit Grímur
lopott, és amit a katonák nem fedeztek fel. Dave már ismerte Símon nevét, öccséről
megtudta, hogy Tómasnak hívják, és ezt elég jól ki tudta ejteni. Mikkelína neve tetszett
neki, és újra meg újra kimondta, de olyan mulatságos módon, hogy mindnyájan
nevettek rajta. Mondta, hogy az ő neve David Welch, és egy Brooklyn nevű városba való
Amerikában. És hogy közlegény. Nem értették, miről beszél.
- Közlegény - ismételte, de csak bámultak rá.
Itta a kávéját, és szemlátomást ízlett neki. Az anya vele szemben ült az asztal másik
végén.
- Hallom, hogy a férje börtönben van - mondta Dave. - Lopásért.
Nem kapott választ.
A gyerekekre pillantva a férfi előhúzott egy összehajtogatott cédulát a zubbonya
zsebéből, és egy ideig bizonytalanul az ujjai közt forgatta, majd az asztal fölött
átnyújtotta az asszonynak. Az átvette, széthajtogatta és elolvasta. Meglepve nézett a
férfira, aztán a papírra, összehajtogatta és a kötényzsebébe tette.
Tómasnak sikerült valahogy Dave értésére adnia, hogy szeretné, ha újra
megpróbálkozna Mikkelína nevével; a kísérlet újabb nevetésre adott alkalmat, és a lány
arcát élénk ráncokba vonta az öröm.
 Dave Welch rendszeresen látogatta a házukat egész nyáron át, barátságot kötött a
gyerekekkel és az anyjukkal. Mind a két tóban horgászott, és a fogást nekik adta, a
raktárból pedig apró, de kedves és hasznos dolgokat hozott ajándékba. Játszott a
gyerekekkel, akik nagyon élvezték a jelenlétét, és mindig magával hordta a kis
nyelvkönyvét, hogy megérthessék egymást. Gurultak a nevetéstől, ha egy egész
mondatot elropogtatott izlandi nyelven; komoly, igyekvő arckifejezése mókás
ellentétben állt azzal, amit kimondott, és ami úgy hangzott, mintha egy hároméves
gyerek beszélne.
Ám Dave gyorsan tanult, és hamarosan már elég jól megértették, hogy mit mond, és ő
is sokat értett abból, amit hozzá beszéltek. A fiúk megmutatták neki a legjobb horgászó
helyeket, büszkén sétáltak vele át a hegyen meg a tavak körül, angol szavakat tanultak
tőle, meg az amerikai dalokat, amelyeket gyakran hallottak a táborból.
A katona egészen különös viszonyt alakított ki Mikkelínával. Hamarosan megnyerte őt,
gyakran kivitte a napsütötte hegyoldalba, és vizsgálta, mennyi telik a képességéből.
Ugyanúgy bánt vele, mint az anyja, mozgatta a karjait és a lábait, támogatta a járásban,
és sokféle gyakorlatot végeztetett vele. Egyszer áthozta a katonaorvost a táborból, hogy
vizsgálja meg a lányt. Az orvos egy zseblámpával belevilágított Mikkelína szemébe meg a
torkába, aztán a fejét mozgatta, közben a nyak- és a gerincizmait tapogatta. Hozott
magával különféle alakú fahasábokat egy táblával, s a lánynak ezeket a tábla megfelelő
lyukába kellett illesztenie. Pillanatok alatt sikerült neki. Anyja elmondta róla a
doktornak, hogy hároméves korában lett beteg, érti, amit mondanak neki, de beszélni
alig tud. Tud viszont olvasni, és már írni is tanítja. Az orvos figyelmesen hallgatta, és
bólogatott, mint aki érti. Aztán hosszasan beszélt Dave-vel, amikor vége volt a
vizsgálatnak, majd elment, a katona pedig elmagyarázta nekik, hogy Mikkelína
szellemileg teljesen egészséges. Ezt persze ők is tudták. Ám az orvos arról is beszélt,
hogy idővel, sok gyakorlás és erőfeszítés árán, Mikkelína képes lesz segítség nélkül járni.
- Járni! - Anyja egy székbe roskadt.
- És rendesen beszélni is! - tette hozzá Dave. - Reméljük. Sose vitték őt orvoshoz?
- Nekem nem volt soha pénzem - felelte anyja szomorúan.
- Rendben lesz a lány, csak időt kell neki adni.
Az asszony már egy ideje nem is figyelt rá.
- Szörnyeteg az az ember - mondta váratlanul, és a gyerekei felkapták a fejüket, mert
még sose hallották anyjukat így beszélni Grímurról. - Szörnyeteg. Egy nyomorult, aki
nem érdemli meg, hogy éljen. Nem tudom, miért él az ilyen. Nem értem. Miért tehet
meg mindent, ami neki tetszik? Mitől lesz ilyen valaki? Mi csinál szörnyeteget belőle?
Miért viselkedik úgy, mint egy vadállat, miért veri és alázza meg a gyerekeit évek óta,
miért ver engem, amíg mozdulni tudok, s amíg már jobban szeretnék meghalni? Csak azt
nem tudom, hogyan lehetne…
Mély sóhajjal átült Mikkelína ágyára.
- Mennyire szégyellem, hogy egy ilyen ember áldozata vagyok, szeretnék eltűnni,
egyedül lenni, bezárkózni, hogy senki se léphessen a világomba, még a gyerekeim se, ők
aztán igazán ne! Folyton csak a következő támadásra készülök, amely úgy csap le, mint
derült égből a villám, a gyűlölet rohamára, nem tudni, miért, az egész életben mindig
csak rettegni, mikor tör rám, mennyire szörnyű lesz, hogy tudnám elkerülni. Minél
inkább igyekszem a kedvére tenni, annál jobban utál. Minél több alázatot és félelmet
mutatok, annál jobban gyűlöl. És ha védekezni próbálok, az csak olaj a tűzre, akkor addig
ver, amíg az élet jelét látja rajtam. Nem tudok jól tenni semmit. Végül már csak arra
tudok gondolni, hogyan lehetne véget vetni az egésznek. Akárhogyan is. Egyszer s
mindenkorra.
Halálos csend lett. Mikkelína mozdulatlanul feküdt az ágyán, a fiúk egyre közelebb
húzódtak az anyjukhoz. Kábultan hallgatták minden egyes szavát. Sohasem nyitott még
ablakot a gyötrelmek világára, amelyekkel oly régóta viaskodik, hogy már minden mást
elfelejtett.
- Minden rendben lesz - mondta Dave.
- Segíteni fogok neked - mondta Símon komolyan. Anyja rápillantott.
- Tudom, Símon - mondta. - Mindig is tudtam, szegény fiam.

Múltak a napok, Dave minden szabad óráját a hegyen lakó családra áldozta, és egyre
több időt töltött a gyerekek anyjával, akár a házban vagy hosszú sétákon a Reynisvatn
meg a Hafravatn tó körül. A fiúk szerettek volna több időt tölteni vele, de Dave már
ritkán ment velük horgászni, és Mikkelínával is kevesebbet foglalkozott. De ők nem
bánták. Észrevették a változást anyjukon, tudták, hogy ez Dave-nek köszönhető, és
boldogok voltak.
Egy szép őszi napon, csaknem fél évvel azután, hogy a katonai rendőrök elvitték
Grímurt, Símon messziről meglátta anyját és Dave-et közeledni a ház felé. Egymáshoz
simulva lépkedtek, és amennyire ki tudta venni, kézen fogva. Amint közelebb értek,
elengedték egymás kezét, és távolságot tartottak, ebből Símon megértette, hogy
rejtőzködnek előttük.
- Mit fogtok csinálni, te meg Dave? - kérdezte anyját egyik őszi este, amikor a sötétség
már leszállt a hegyre. A konyhában ültek. Mikkelína és Tómas kártyázott. Dave az egész
napot velük töltötte, de már visszament a táborba. A kérdés egész nyáron benne volt a
levegőben. A gyerekek folyton erről beszéltek egymás közt, különféle helyzeteket
képzeltek el, és mind oda vezetett, hogy Dave lesz az apjuk, és Grímurt örökre elűzi az
életükből.
- Mikor mit csinálunk? - kérdezte vissza anyja.
- Hát ha ő visszajön - mondta Símon, és látta, hogy Mikkelína és Tómas abbahagyja a
kártyajátékot, és mindkettő rá figyel.
- Arról még bőven van időnk gondolkodni - felelte anyjuk - Még sokáig nem jön haza.
- De akkor mit csináltok? - Mikkelína és Tómas most rájuk függesztette a szemét.
Anyja Símonra nézett, majd a másik kettőre.
- Ő majd segít - felelte.
- Kicsoda?
- Dave. Ő majd segít rajtunk.
- És hogyan? - Símon az anyja arcát fürkészte. Anyja egyenesen a szemébe nézett.
- Dave ismeri az ilyesféléket. Tudja, hogyan kell megszabadulni tőlük.
- Hogyan? - kérdezte újra Símon.
- Bízd csak rá - felelte anyja.
- Megszabadít minket tőle?
 - Igen.
- Hogyan?
- Nem tudom. Azt mondja, hogy a legjobb, ha erről nem is tudunk, és nektek ne is
beszéljek róla. Talán a lelkére beszél. Ráijeszt, hogy hagyjon békén minket. Azt mondja,
vannak barátai a hadseregben, azok segítenek, ha kell.
- És ha Dave elmegy?
- Hogyhogy elmegy?
- Hát Izlandról - felelte Símon. - Nem marad örökre itt. Katona, a katonákat folyton
ide-oda küldik. Másokat hoznak a táborba. És mihez kezdünk, ha neki mennie kell?
Anyja a szemébe nézett.
- Majd lesz valahogy - felelte anyja halkan. - Majd kitalálunk valamit.

19. FEJEZET
Sigurdur Óli felhívta Erlendurt, és beszámolt róla, hogy beszélgetett Elsával, aki szerint
még egy férfi van a képben, az, aki teherbe ejtette Benjamín menyasszonyát, és akiről
egyelőre semmit nem lehet tudni. Erlendur viszont elmondta, mit mesélt nekik az
egykori amerikai ezredes, Ed Hunter a fosztogatásról, amely a katonai raktárban történt,
és a férfiról, aki a hegyen lakott, és letartóztatták bűnrészesség miatt. Ed szerint a férfi
rendszeresen bántalmazta a feleségét, és ez megerősíti azt, amit Höskuldur mondott
nekik, aki viszont Benjamíntól hallotta.
- Ezek a népek mind rég meghaltak, a föld alatt vannak - jegyezte meg Sigurdur Óli
kedvetlenül. - Nem tudom, miért hajszoljuk őket. Kész kísértetvadászat. Sohase fogunk
találkozni és beszélni egyikükkel sem. Mind egy kísértethistória szereplői.
- Arra a zöld ruhás nőre gondolsz a hegyről? - kérdezte Erlendur.
- Elínborg szerint Róbert a menyasszony szellemét látta abban a zöld kabátban, szóval
mondom, valódi kísértethistóriába csöppentünk.
- Téged nem érdekel, ki van ott a sírban, aki úgy nyújtogatta fel a fél kezét, mintha
elevenen temették volna el?
- Az után a két nap után, amit abban a poros, mocskos pincében töltöttem el, tőlem
akárki lehet - felelte Sigurdur Óli. - A legkevésbé sem érdekel az ilyen özönvíz előtti
sztori - morgott, és lenyomta telefonján a piros gombot.
Mint mindig, Erlendur gondolatai már Eva Lind körül jártak, aki még mindig az intenzív
osztályon fekszik, és kevés remény van rá, hogy életben marad. Mély nyomot hagyott
emlékezetében legutolsó veszekedésük, amely a ő lakásán folyt le két hónappal azelőtt.
Még tél volt, nagy hó, sötét és hideg. Neki nem állt szándékában veszekedni a lányával,
nem akarta elveszteni az önuralmát. De Eva egy jottányit sem engedett. Akárcsak más
esetekben.
- Ilyet nem tehetsz a gyerekeddel - mondta neki már sokadik alkalommal. Az ötödik
hónapban volt ekkor. Amikor a lánya megtudta, hogy állapotos, összeszedte magát, és
két nekifutás után úgy látszott, hogy képes lesz felhagyni a droggal. Ő minden segítséget
megadott neki, amit csak tudott, de mindketten tudták, hogy ez nem sokat nyom a
latban, és hogy, tekintve az ő kapcsolatuk természetét, lehet, hogy az teszi a legjobb
szolgálatot, ha minél kevésbé avatkozik be Eva dolgaiba. Eva Lind viszonya apjához
ambivalens volt. Kereste a társaságát, de ha együtt voltak, folyton belekötött, mindenért
őt hibáztatta.
- Mit tudsz te az egészről? - mordult rá. - Mit tudsz a gyerekekről? Meg fogom szülni
az enyémet, és magam fogom felnevelni.
Erlendur nem tudta, hogy a lányát a drog vagy a szesz ütötte ki, vagy a kettő
kombinációja, de alig volt magánál, amikor ajtót nyitott neki és beengedte a lakásába.
Nem leült a pamlagra, hanem szabályosan rárogyott. Hasa már jócskán domborodott a
vékony trikó alatt, amely fölött csak egy bőrdzsekit viselt nyitott cipzárral, holott
legalább mínusz tíz fok volt odakinn.
- Azt hittem, megbeszéltük…
- Nekem nincs semmi megbeszélnivalóm veled!
- Azt hittem, eldöntötted, hogy vigyázni fogsz a gyerekedre, hogy ne legyen semmi
baja, ne ártson neki a drog. Azt hittem, abbahagyod, de úgy látszik, hogy képtelen vagy
rá. Úgy látszik, képtelen vagy rá, hogy gondját viseljed majd a gyerekednek.
- Fogd be a szád!
- Miért jöttél ide?
- Fogalmam sincs.
- A lelkiismeret hozott ide, igaz? Furdal a lelkiismeret, és az együttérzésemre
számítasz, azért jöttél ide. Egy kis részvétért, amitől jobban érezheted magad.
- Azt eltaláltad, Szent Seggfej. Épp hozzád jön, aki a lelkiismeretből akar leckét venni.
- Már a nevét is eldöntötted, emlékszel? Ha lány lesz…
- Te döntötted el. Nem én, hanem te. Mint mindig. Mindent te döntesz el. Ha le akarsz
lépni, lelépsz, szarsz énrám, a családodra, mindenkire.
- Hogy majd Audurnek nevezed. Te akartad.
- Azt hiszed, hogy nem tudom, mire játszol? Azt hiszed, hogy nem látok át rajtad? Be
vagy szarva, állatian… Tudom, mi van a hasamban. Tudom, hogy emberi lény. Nem kell,
hogy te figyelmeztess rá. Tudom jól magam is.
- Tudod - mondta Erlendur. - Csak épp elfelejtkezel róla. Elfelejted, hogy mostantól
már nem csak magadra kell gondolnod. Nem csak magadnak döföd be a löketet. Amikor
bedöföd, a magzatba is beledöfsz, és ő sokkal jobban károsodik tőle, mint te.
Elhallgatott.
- Talán az volt a hiba - tette hozzá -, hogy nem vetetted el idejében.
A lány ránézett.
- Lófaszt?
- De Eva…
- Anyától tudom, hogy mit akartál.
- Micsodát?
- Azt fogod mondani, hogy hazudik, de én neki hiszek.
- Miről beszélsz?
- Azt is mondta, hogy biztosan letagadod.
- Mit tagadok?
- Hogy nem akartál engem.
- Micsoda?
 - Hogy nem akartál engem, amikor teherbe ejtetted őt.
- Ezt mondta anyád?
- Hogy hallani sem akartál rólam.
- Hazudik.
- El akartad küldeni abortuszra…
- Nem igaz!
- … és még te ítélsz el engem! Csak bíráskodsz fölöttem.
- Nem igaz. Erről szó se volt köztünk. Nem tudom, miért mondta ezt anyád, de nem
igaz. Szóba se került. Még csak említés se volt róla.
- Tudta, hogy ezt fogod mondani. Előre megmondta.
- Igen? Mikor beszélt neked erről?
- Amikor megtudta, hogy terhes vagyok. Azt mondta, hogy te abortuszra akartad
küldeni, és hogy ezt le fogod tagadni. Megmondta, és tessék, tényleg letagadod.
Eva Lind felállt, és az ajtó felé indult.
- Eva, anyád hazudik. Higgy nekem. Nem tudom, miért mondta ezt neked. Tudom,
hogy gyűlöl, de ennyire mégsem gyűlölhet. Ellenem akar fordítani, ezen mesterkedik, ezt
neked is látnod kell. Ilyesmit mondani rólam… ez undorító. Mondd meg neki.
- Mondd meg te! - kiáltott rá Eva Lind. - Ha mered.
- Undorító dolog ilyesmiket mondani. Hazudni, hogy megmérgezze a viszonyunkat.
- Márpedig én hiszek neki.
- Eva…
- Fogd be a szád!
- Megmondom, miért nem lehet igaz. Hogy miért lettem volna képtelen…
- Nem hiszek neked.
- Eva, én…
- Pofa be! Egy szavadat sem hiszem.
- Akkor fel is út, le is út.
- Nagyon jó! Csak hajíts ki!
- Ki innen!
- Undorodom tőled! - kiáltotta Eva Lind, és elviharzott.
- Eva! - kiáltott utána Erlendur, de már későn.
Ettől fogva nem látta a lányát, és nem is hallott felőle, amíg a telefonja meg nem
csörrent, amikor épp a csontok fölött állt a hegyoldalon, két hónappal később.
Erlendur a kocsijában ülve fújta a füstöt, és arra gondolt, hogy másképp kellett volna
reagálnia, lenyelnie a büszkeségét, és amikor a haragja lecsillapodott, fel kellett volna
kutatnia Evát. Elmondani neki még egyszer nyugodtan, hogy anyja nem mond igazat,
hogy ő sose javasolta volna az abortuszt. Nem lett volna képes ilyesmire. Nem pedig
megvárni, amíg szegény segítségért könyörög végső szükségében. Egyszerűen éretlen
volt hozzá, hogy mindezt normálisan végigcsinálja, nem mérte fel, milyen helyzetbe
került, és nem volt tudatában a felelősségének.
Rettegett a gondolatra, hogy majd el kell mondania neki a történteket, ha öntudatra
tér. Ha öntudatra tér… Hogy valamit csináljon, felvette a telefont, és Skarphédinnt hívta.
- Legyen már egy kis türelemmel - recsegte a régész -, ne zavarja a munkát az örökös
hívásaival! Értesíteni fogjuk, ha eljutottunk a csontokig.
 Skarphédinn úgy viselkedett, mint aki máris átvette a nyomozás vezetését, napról
napra arrogánsabb lett.
- És az mikor lesz?
- Azt még nehéz megmondani - felelte Skarphédinn, és Erlendur látta lelki szemeivel a
sárga fogakat a szakálla résében. - Hagyja, hogy nyugodtan végezzük a dolgunkat.
- Azért valamit csak képes már mondani. Férfi volt vagy nő?
- Minden talány kulcsa a türelem…
Erlendur bontotta a beszélgetést. Épp újabb cigarettára gyújtott, amikor csöngött a
telefonja. Jim hívta az angol követségről. Ed és az amerikai követség felfedezett egy
listát a katonai táboruk izlandi alkalmazottairól, és ő, Jim, épp most kapta meg faxon. Ő
maga nem talált ilyesféle listát abból az időből, amikor a tábor még angol kézen volt. Az
amerikai listán kilenc név volt, és Jim beolvasta őket a telefonba. Erlendur egyiket sem
találta ismerősnek, és közölte Jimmel az irodája faxának a számát, kérve, hogy küldje az
anyagot oda.
A Vogar negyedbe hajtott, és megállt nem messze az alagsori lakástól, ahová
berontott azon az éjszakán, amikor Eva Lindet kereste. Várt, és közben azon
morfondírozott, miért képesek férfiak úgy viselkedni, ahogy az az alak is, aki a feleségét
és a gyerekét brutalizálta, de csak arra a következtetésre jutott, amire korábban is
mindig: mert primitív állatok. Maga sem tudta pontosan, mit akar csinálni vele. Talán
nem többet, csak kilesni a kocsijából? Nem tudta emlékezetéből kitörölni a képet: a
kislányt a hátán elnyomott cigaretták okozta égési sebekkel. A férfi tagadta, hogy egy
ujjal is a gyerekhez nyúlt volna, az anya pedig mellette tanúskodott, így a hatóságok nem
tehettek mást azon túl, hogy a gyereket elvették tőlük. A férfi aktája az ügyészségre
került, vagy vádat emelnek ellene, vagy nem.
Erlendur a saját lehetőségeit latolgatta. Nem volt sok, és egyik sem szerencsés. Ha az a
férfi hazamegy azon az éjszakán, amikor ő Eva Lindet kereste, és a kislány ott ült a
padlón a cigaretta égette sebekkel, hát azonnal nekiesik a szadista baromnak. De azóta
sok nap eltelt, most már nem támadhat rá olyasmiért, amit azelőtt követett el. Nem
mehetett be a lakásba, hogy jól elkalapálja, bár ahhoz érzett a leginkább kedvet. Mert
azt tudta, hogy a lelkére beszélni vagy megfenyegetni értelmetlen dolog. Az ilyesfélék
fütyülnek a fenyegetésre. A disznó csak a képébe röhögne.
Erlendur két órát töltött a kocsiban, egyik cigarettát a másik után szívva, de senkit se
látott bemenni a lakásba vagy kijönni belőle.

20. FEJEZET
Sigurdur Óli felhívta Elínborgot, amikor az beért az irodára, és elmondta neki, hogy
valószínűleg nem Benjamín volt az apja a gyermeknek, akivel a menyasszonya viselős
volt, és alighanem ez vezetett a szakításhoz. Továbbá, Sólveig apja a lánya eltűnése után
vetett véget az életének, nem pedig előtte, ahogy a menyasszony húga, Bára állította.
Elínborg bement a Nemzeti Statisztikai Hivatalba, és átlapozta a holttá nyilvánításokat,
mielőtt másodszor elindult Grafarvogurba. Nem szerette, ha a szemébe hazudik valaki,
főleg ha leereszkedő modorú gazdag nő az illető.
 Bára meghallgatta, amit Elínborg elmondott Sólveig magzatának azonosítatlan
nemzőjéről, és egy arcvonása sem rezzent.
- Sose hallott erről? - kérdezte Elínborg.
- Hogy a nővérem kurva volt? Nem, sohasem hallottam róla, és nem értem, hogy
miért tálalja ezt föl nekem. Ennyi év után. Nem értem. Hogy miért nem hagyják a
nővéremet békében nyugodni. Nem érdemli meg, hogy pletykákat terjesszenek róla.
Honnan szedte az a nő… az az Elsa ezt a történetet?
- Az anyjától hallotta.
- És az Benjamíntól?
- Igen. Benjamín soha senkinek nem beszélt róla, csak neki a halálos ágyán.
- És találtak hajtincset a házában?
- Ha hiszi, ha nem, találtunk.
- És elküldik DNS-vizsgálatra?
- Alighanem.
- Tehát azt képzelik, hogy a vőlegénye ölte meg. Hogy Benjamín, az a puhány alak
megölte a menyasszonyát! Kész nevetség. Fel nem foghatom, hogy képesek elhinni
ilyesmit.
Bára abbahagyta a fecsegést, és elmélázott.
- Benne lesz az újságokban? - kérdezte.
- Fogalmam sincs - felelte Elínborg. - A csontok már eddig is nagy nyilvánosságot
kaptak.
- Mármint az, hogy a nővéremet megölte valaki.
- Csakis akkor, ha erről megbizonyosodunk. És ön nem tudja, hogy ki lehetett a magzat
apja?
- Ki más, mint Benjamín?
- Soha nem került szóba senki más? Nem beszélt önnek a nővére soha más férfiról?
Bára a fejét rázta.
- A nővérem nem volt szajha.
Elínborg megköszörülte a torkát.
- Ön azt mondta, hogy az apjuk a nővére eltűnése előtt követett el öngyilkosságot.
A tekintetük egy pillanatra találkozott.
- Most már legyen szíves távozni - mondta Bára, és felállt.
- Nem én kezdtem beszélni az apjáról. Utánanéztem a halálozási adatainak a Nemzeti
Statisztikai Hivatalban. Ellentétben egyesekkel, a statisztikai hivatal ritkán hazudik.
- Nincs több mondanivalóm - felelt Bára, de már nem olyan arrogánsan.
- Nem hiszem, hogy szóba hozta volna az apját, ha nem akart volna beszélni róla.
Valahol a lelke mélyén.
- Marhaság! - szisszent fel Bára. - Most meg a pszichológust játssza nekem!
- Az apja hat hónappal az után halt meg, hogy a nővére eltűnt. A halotti bizonyítvány
nem említi, hogy önkezével vetett volna véget az életének. Talán nem lett volna illő egy
jómódú emberhez. Váratlanul, otthonában érte a halál, ez áll benne.
Bára hátat fordított Elínborgnak.
- Remélhetem, hogy előbb-utóbb elmondja az igazat? - kérdezte Elínborg, és most ő
állt fel. - Mi köze volt mindehhez az apjának? Miért hozta szóba őt? Ki ejtette Sólveiget
teherbe? Talán ő?
Nem kapott választ. Szinte tapintani lehetett a csöndet kettejük között. Elínborg
körülnézett a tágas nappaliban, nézte a szép műtárgyakat, a festményeket a nőről meg a
férjéről, a drága bútort, a fekete zongorát, a feltűnő helyen függő fényképet, amelyen
Bára volt látható a Haladó Párt vezérével. Micsoda üres élet, gondolta.
- Nincsenek meg minden családnak a maga titkai? - szólalt meg végül Bára, még
mindig háttal Elínborgnak.
- Bizonyára - felelte Elínborg.
- Nem apám tette - kezdte Bára még mindig vonakodva. - Nem tudom, miért
hazudtam a halála idejéről. Csak úgy kibukott belőlem. Valószínűleg igaz, hogy a lelkem
mélyén mindent el akartam mondani magának. Mindent, amiről oly régen hallgatok.
Amikor Sólveigról kezdett beszélni, átszakadt a gát. Nem is tudom.
- Akkor hát ki volt a csábító?
- Az unokabátyja, apánk bátyjának a fia Fljótban. A nővérem egyik nyári látogatásakor
történt.
- Hogy jutott a család tudomására?
- Teljesen ki volt cserélve, amikor onnan hazajött. Mamus… anyánk azonnal
észrevette, de persze sokáig semmiképp sem lehetett volna titkolni.
- Elmondta a nővére az anyjuknak, hogy mi történt?
- Igen. Apánk rögtön felutazott Fljótba, de többet erről nem tudok. Mire visszajött, a
fiút már elküldték valahova külföldre, legalábbis a helybeliek ezt beszélték. A
nagyapánknak tekintélyes birtoka volt ott. Két fia közül az egyik, apánk lejött ide délre,
üzletember lett, és meggazdagodott.
- És mi lett az unokabáttyal?
- Semmi különös. Sólveig elmondta, hogy egyszerűen megerőszakolta. A család nem
tudta, mitévő legyen, bíróságra nem akarták vinni a dolgot, féltek a jogi hercehurcától
meg a pletykától, ami az ilyesmivel jár. Az unokabátyánk sok évvel később visszajött,
Reykjavíkban telepedett le, megnősült, családja lett. Lehet húsz éve, hogy meghalt.
- És Sólveig…?
- A család el akarta vetetni a gyereket, de Sólveig erre nem volt hajlandó.
Ragaszkodott a gyerekéhez. Aztán egy nap eltűnt.
Bára most megfordult, szembe Elínborggal.
- Elgondolhatja, hogy az a nyári utazás Fljótba hogy hatott a család életére. Tönkretett
mindnyájunkat. Az én életemet mindenestől ez formálta. Az örök titkolózás. A család jó
hírneve miatt. A téma tabu volt, soha nem vettük a szánkra. Anyám gondoskodott róla.
Tudom, hogy később beszélt Benjamínnal, elmagyarázott neki mindent. Ettől fogva
Sólveig halálához senkinek semmi köze nem volt, csak neki magának. Az ő ügye, az ő
titka, az ő döntése. Mivelünk nem volt semmi hiba, mi tiszták voltunk és tiszteletre
méltóak. Ő bolondult meg, ő vetette magát a tengerbe.
Elínborg Bárára pillantott, és hirtelen megsajnálta a hazugság miatt, amelyben egész
életét le kellett élnie.
- Ő csinálta egyedül - folytatta Bára. - Nekünk semmi közünk hozzá. Az ő dolga volt.
Elínborg bólintott.
- Nem a hegyi sírban fekszik - mondta végül Bára. - Hanem a tenger fenekén, már több
mint hatvan szörnyű éve.

Erlendur leült Eva Lind ágya mellé, miután beszélt az orvosával, aki azt mondta, amit
minden alkalommal: a lánya állapota nem változik, a kimenetelt az idő dönti el. Ült az
ágy mellett, azon törve a fejét, hogy miről beszéljen ez alkalommal, de nem jutott
dűlőre.
Múlt az idő. Az intenzív osztály csendes volt. Csak olykor ment végig egy orvos a
folyosón, vagy egy nővér puha fehér papucsában, amely sikkanó hangokat adott a
linóleumon.
Az a sikkanás.
Aztán beszélni kezdett egy fiúról, aki szüleivel Reykjavíkba költözött, de szüntelenül
fájt a szíve vidéki otthonukért. Kicsi volt még, hogy megértse, miért kellett a
nagyvárosba költözniük, amely akkoriban még nem is volt nagyváros, inkább egy
nagyobbacska kikötőváros. Később aztán megtudta, hogy a döntés mögött több tényező
együttese állt.
Új otthonát a kezdetektől idegennek érezte. Egyszerű, elszigetelt falusi környezetben
nőtt fel - meleg nyarak, kemény telek, és családi történetek a rokonokról, akik a tágabb
vidéken éltek elszórva, a többségük kicsi birtokon, sok évszázados szegénységben. Ezek
voltak a hősei. Róluk szóltak az évtizedeken át mesélt mindennapi történetek kockázatos
utazásokról, katasztrófákról, meg azok a vidám anekdoták, amelyeket a mesélő gyakran
a nevetéstől fuldokolva és hétrét görnyedve tudott csak előadni. Mindezek a történetek
olyan emberekről szóltak, akikkel együtt élt és jól ismert: ángyok, nagybácsik,
unokatestvérek, komák, sógorok, nagyszülők és dédszülők. Ismerte mind e mesék
hőseit, még azokat is, akik már réges-régen a templom melletti kis cinteremben
porladoztak: bábákat, akik jeges gleccservízen gázoltak át, hogy segítséget vigyenek a
vajúdó nőknek; gazdákat, akik hősiesen mentették a jószágot a bősz hóviharban;
béreseket, akik halálra fagytak a juhkarám felé menet; részeges papokat, kísérteteket és
szörnyeket; a sok életet, amely mind az ő életének része volt.
Amikor szüleivel a városba költözött, ezt a sok mesét mind elhozta magával. Egy kis
háborús fürdőházat vettek a városszélen, amelyet angol katonák építettek, ebben
alakítottak ki egy apró lakást, mert többre nem futotta. Apja, gyenge szíve miatt,
nemigen bírta a városi életet, s nem sokkal a beköltözésük után meg is halt. Anyja eladta
a fürdőházat, vett egy zsúfolt alagsori lakást a kikötő közelében, és egy halfeldolgozó
üzemben talált munkát. A fia nem tudott mit kezdeni magával, amikor kijárta a kötelező
iskolai osztályokat. Volt segédmunkás építkezéseken, halászhajón, végül egy hirdetés
nyomán rendőrnek jelentkezett.
Soha többé nem hallott meséket, s a régieket is jórészt elfelejtette. Akikhez annak
idején köze volt, eltűntek a kihaló vidékről, meghaltak, elfelejtették őket. Ő pedig
ide-oda sodródott az eleven városban, ahol nem volt keresnivalója. Tudta, hogy nem
igazi városi fajta, de hogy milyen fajta, azt nem tudta volna megmondani. De sose szűnt
meg benne a sóvárgás egy más élet után, gyökértelen és nyughatatlan volt, és érezte,
hogy minden kötelék, ami még a múlthoz fűzte, elszakadt anyja halálával.
Tánctermekbe járt. Az egyikben, Glaumbaerban megismerkedett egy nővel. Ismert
több nőt is, de azokkal csak hébe-hóba jött össze. Ez más volt, mint a többi, erély volt
benne és eltökéltség, ő pedig érezte, hogy a nő máris kezébe vette az élete irányítását.
Olyan gyorsan történt minden, hogy szinte fel se tudta fogni. Amit csak kívánt tőle a nő,
azt ő megtette minden belső késztetés nélkül, és mielőtt észbe kapott volna, már férj
volt és egy kislány apja. Apró lakást béreltek, de az asszonynak nagy tervei voltak a
jövőjükre nézve. Lesz még több gyerekük, nagy lakást vesznek; mindezt gyorsan és
magabiztosan nyilatkoztatta ki, mint aki már síneken lévőnek látja az életüket, amelyet
semmi sem árnyékolhat be. Ő ránézett, és felderengett benne, hogy alig ismeri ezt a
nőt.
Aztán megszületett a második gyerek, és az asszony fokozatosan a tudatára ébredt,
milyen messze van tőle a férje. Amikor a kisfiú a világra jött, kevés nyoma volt rajta az
apai boldogságnak, és hamarosan rákezdte, hogy ennek véget kell vetni, és ő nem
marad tovább. Az asz-szony érezte ezt, és kérdezte, hogy van-e valakije, de ő csak
bámult rá, mint aki nem is érti a kérdést. Erre sose gondolt. - Biztosan egy másik nő az
oka - mondta a felesége. - Nem erről van szó - mondta ő, és magyarázni kezdte neki az
érzéseit és a gondolatait, de az asszony meg sem hallotta. Elvégre két gyereket szült
neki, nem gondolhatja komolyan, hogy csak úgy otthagyja őt. Őket. A saját gyerekeit.
A saját gyerekei. Eva Lind és Sindri Snaer. A nevüket az anyjuk választotta. Ő nem úgy
tekintett rájuk, mint akik részei az ő lényének. Hiányzott belőle az apai érzés, de nem a
felelősségé, amit értük kell viselnie. A kötelességtudat megvolt, de annak semmi köze
nem volt az anyjukhoz, illetve az anyjuk meg az ő kapcsolatához. Azt mondta, hogy
gondoskodni akar a gyerekeiről, és hogy váljanak el barátságban. Az asszony felkapta és
magához szorította kislányt, és kijelentette, hogy semmi barátságos sincsen abban,
amire ő készül. Felismerte, hogy a felesége túsznak használja a gyerekeit, hogy őt
lekösse maga mellé, és ez csak erősítette benne az elszántságot, hogy nem él tovább
ezzel a nővel. Egyetlen hatalmas tévedés volt a kapcsolatuk a kezdetétől fogva, és neki
már rég cselekednie kellett volna. Maga sem értette, mire várt eddig, de most már véget
kell vetnie az egésznek.
Egyezséget ajánlott, hogy a hónap vagy a hét egy részében magához veszi a
gyerekeket, de az asszony ezt kereken elutasította. Kijelentette, hogy ha elhagyja őt,
soha nem láthatja őket többé. Erről ő gondoskodni fog.
Ezek után a férfi eltűnt. Eltűnt a kétéves kislány életéből, aki pelenkában üldögélt, és
egy gumimackót szorongatva figyelte, ahogy ő kivonul az ajtón. A kis fehér gumimackót,
amely sikkanó hangokat adott, ha a kicsi beleharapott.
- Rossz irányból közelítünk feléje - mondta Erlendur. Az a sikkanás.
- Nem tudom, mi lett abból a férfiból - folytatta Erlendur alig hallhatóan, és a lánya
arcára pillantott, amely most békésebb volt, mint amilyennek valaha látta. Tisztábbak a
vonásai. A felszerelésre nézett, amely életben tartotta Eva Lindet. Aztán lenézett a
padlóra.
Hosszú percek múltak el így, míg végül felállt, Eva Lind fölé hajolt, és homlokon
csókolta.
- Eltűnt az a férfi, sokáig nem került meg, sőt még mindig nem tudni, hol van, és nem
vagyok benne biztos, hogy valaha is megkerül-e. Nem a te hibád. Mindez előbb történt,
mint, hogy te a világra jöttél. Azt hiszem, önmagát is keresi az illető, de mivel nem tudja,
hogy pontosan miért és mit keres, és ezért aligha fogja megtalálni.
 Erlendur Eva Lindre nézett.
- Hacsak te nem segítesz neki.
A lánya arca hideg maszk volt az éjjeliszekrényen álló lámpa fényében.
- Tudom, hogy te is keresed őt, és tudom, hogy ha valaki megtalálhatja, az te vagy.
Elfordult tőle, és elindult a nyitott ajtó felé, amikor meglátta, hogy exfelesége áll ott.
Nem tudta, milyen rég állt ott, és mennyit hallhatott abból, amit ő Eva Lindnek
elmesélt. Ugyanazt a barna kabátot viselte a melegítő fölött, mint legutóbb, de hozzá
tűsarkú cipőt hordott, ami igen nevetségessé tette. Erlendur gyakorlatilag több mint két
évtizede nem látta őt, és észrevette, hogy jócskán megöregedett ezalatt, vonásai
megereszkedtek, arca felpuffadt és toka formálódott az álla alatt.
- Undorító hazugság volt, amit Eva Lindnek mondtál az abortuszról - sziszegte neki
Erlendur dühösen.
- Hagyj békén - felelte Halldóra. A hangja is megöregedett. Rekedt lett. Sokat
dohányzik. És régóta.
- Mi mindent hazudoztál még a kölyköknek?
- Kotródj! - Halldóra félreállt az ajtóból, hogy ő kiférjen mellette.
- Halldóra…
- Tűnj el - ismételte az asszony. - Tűnj el és hagyj engem békén!
- Mind a ketten akartuk a gyerekeket.
- És te nem bántad meg?
Erlendur értetlenül bámult rá.
- Gondolod, hogy a gyerekeidnek érdemes volt a világra jönniük?
- Furcsán beszélsz… Mitől lettél ilyen?
- Most már lépj le. Abban úgyis nagy vagy. Takarodj, és hagyj egyedül a lányommal.
Erlendur rámeredt.
- Halldóra…
- Takarodj, hallod? - Felemelte a hangját. - Tűnj el, de azonnal! És ne lássalak soha
többé!
Erlendur kioldalgott mellette a szobából, az asszony pedig becsukta utána az ajtót.

21. FEJEZET

Sigurdur Óli úgy végzett este a pince átvizsgálásával, hogy semmi új adatot nem
sikerült fellelnie Benjamín faházának lakóiról. De ez nem izgatta. Megkönnyebbülést
érzett, amikor végre kiszabadult a pincéből. Mire hazaért, Bergthóra már várt rá;
hazaútban vett egy üveg vörösbort, és most azt kortyolgatta a konyhában. Amikor
barátja hazaért, elővett még egy poharat, és töltött neki.
- Én nem vagyok olyan, mint Erlendur - jegyezte meg Sigurdur Óli. - Ne mondj nekem
ilyen komisz dolgokat.
- De olyan akarsz lenni, mint ő - felelte Bergthóra. Makarónit főzött vacsorára, az
étkezőben már megterített és gyertyákat gyújtott az asztalon. Gyönyörű díszlet a
kivégzési jelenethez, gondolta Sigurdur Óli.
 - Minden férfi hozzá akar hasonlítani - folytatta Bergthóra.
- Ezt hogy érted?
- Úgy élni, úgy tenni, ahogy neki kényelmes.
- Nincs igazad. Nem is tudod, milyen szánalmas életet él Erlendur.
- Én legalább a mi kapcsolatunkat szeretném eltervezni - mondta Bergthóra, és bort
töltött Sigurdur Óli poharába.
- Helyes, tervezzük el a kapcsolatunkat. - Sigurdur Ólinak még sose volt dolga ilyen
praktikus nővel. Ez a társalgás bizonyosan nem a szerelmük körül fog bonyolódni.
- Már három, sőt majdnem négy éve élünk együtt, és semmi sem történik. Az ég
világon semmi. Te rögtön képeket vágsz, ha olyasmiről próbálok beszélni, aminek a
legcsekélyebb köze van az elkötelezettséghez. Még mindig teljesen külön kezeljük a
pénzünket. A templomi esküvő szóba se jöhet, de másfajtáról sem esik szó. Még az
együttélésünk sincs regisztrálva. Hogy gyerekünk lehetne, ez olyan messze van, mint egy
másik galaxis. Kérdem hát: akkor mi marad?
Nyoma sem volt haragnak Bergthóra szavaiban. Csupán kísérletet tett viszonyuk
meghatározására, és e viszony jövőjének körvonalazására. Sigurdur Óli úgy döntött,
hogy erre épít, mielőtt a vita kicsúszik a kezéből. Volt épp elég ideje ezeken a
kérdéseken töprengeni, amíg Benjamín pincéjében kutakodott.
- Mi maradunk - felelte. - Mi ketten.
Kikeresett egy CD lemezt, betette a lejátszóba, és arra a dalra állította be, amely egyre
a fülében zsongott, amióta Bergthóra pedzegetni kezdte az elkötelezettséget. Marianne
Faithfull énekelt Lucy Jordanról, a háziasszonyról, aki harminchét évesen arról
ábrándozik, hogy nyitott sportkocsiban hajt végig Párizson, és hűs szél lobogtatja a haját.
- Elég régóta beszélgetünk róla - jegyezte meg.
- Miről?
- Hogy elutazunk.
- Franciaországba?
- Igen.
- Sigurdur…
- Utazzunk Párizsba, és béreljünk egy sportkocsit - mosolygott Sigurdur Óli.

Erlendur a kavargó, vakító hóvihar csapdájában vergődött. A hó végigvert rajta, az

arcát csapkodta, körülfogta a hideg és a sötét. Szembeszállt a viharral, de nem jutott
előbbre, ezért hátát fordította a szél felé, és összekuporodott, a hó pedig feltornyosult
mögötte. Tudta, hogy meghal, és semmit sem tehet ellene.
A telefon megszólalt, makacsul csengett, áthatolt a hóviharon, míg csak az ég ki nem
derült, el nem csendesedett a süvöltő vihar, és ő fel nem ébredt otthonában, a
karosszékében. Asztalán makacsul, növekvő erővel csengett a telefon, nem ismert
irgalmat.
Merev mozdulatokkal talpra állt, és a telefon felé indult, de a csengés abbamaradt.
Álldogált egy darabig a készülék felett arra számítva, hogy újra megszólal, de nem
történt semmi. Régebbi típus volt, hívóazonosító nélkül, így azt sem tudta, hogy ki
kereste. Úgy képzelte, valami ügynök lehetett, aki porszívót akart rásózni, és egy
kenyérpirítót is kínált volna ráadásul. Magában hálát adott a telefonos vigécnek, hogy
behúzta őt a hóviharból.
Kiment a konyhába. Este hét volt. Igyekezett kizárni a függönyökkel a ragyogó tavaszi
estét, de az betört itt-ott a szobába, s porszemektől villogó fénydárdákkal döfte át a
szoba homályát. A tavasz és a nyár nem Erlendur évszaka volt. Túl fényes, túl frivol. A
súlyos, sötét teleket szerette. Nem találván semmi ehetőt a konyhában, leült az
asztalhoz, és az öklére támasztotta az állát.
Még mindig kába volt az álomtól. Hat óra felé ért haza a kórházból, ahol Eva Lindet
látogatta meg, leült a karosszékébe, és elaludt. Most eszébe jutott álma, a hóvihar, és
ahogy ő hátat fordított neki, megadva magát a halálnak. Gyakran látta ezt az álmot, de
különféle változatokban. De mindig a hóvihar volt a lényeg, a jeges, könyörtelen hóvihar,
amely a csontjáig hatolt. Tudta jól, hogy végződött volna az álom, ha a telefon ki nem
ragadja belőle.
A telefon újra megcsendült, és Erlendur kísértést érzett, hogy ne törődjön vele. Aztán
mégis feltápászkodott a székből, átment a nappaliba, és felemelte a kagylót.
- Halló, Erlendur?
- Igen - felelte Erlendur, és megköszörülte a torkát. A hangot azonnal megismerte.
- Jim vagyok az angol követségről. Ne haragudjon, hogy otthon zavarom.
- Maga próbált hívni pár perce?
- Én? Nem, csak most hívom. Épp az imént beszéltem Eddel, és úgy gondoltam, hogy
jobb, ha minél hamarabb tájékoztatom.
- Valami új dologra bukkant Ed barátunk?
- Tovább dolgozik az ügyön a maguk kedvéért, és szeretném önt képben tartani. Ed
telefonált Amerikába, többekkel beszélt, a naplóját is alaposabban átkutatta, úgy hiszi,
hogy ráakadt az informátorra, aki befújta a raktárlopások ügyét.
- És ki az?
- Azt nem mondta. Csak arra kért, hogy szóljak önnek, és hogy várja a telefonhívását.
- Most este?
- Igen, illetve nem, jobb lesz holnap reggel. Ed talán már ágyban van, korán fekvő
típus.
- Egy izlandi volt, aki befújta a tolvajokat?
- Ezt majd ő mondja el. Jó éjszakát, és még egyszer elnézést a zavarásért.
Erlendur még a telefonnál állt elgondolkodva, amikor az újra csengett. Skarphédinn
jelentkezett a hegyről.
- Holnap feltárjuk a csontokat - mondta minden bevezetés nélkül.
- Épp ideje - felelte Erlendur. - Maga hívott az előbb?
- Igen. Most ért haza éppen?
- Igen - füllentette Erlendur. - Találtak valami használhatót?
- Semmit, csak el akartam mondani… jó estét, hmm… hadd segítsek, így, erre… bocs,
hol tartottunk?
- Mondta, hogy holnap jutnak el a csontokig.
- Igen, úgy számítom, hogy valamikor estefelé. Semmi nyomot nem találtunk arra
nézve, hogyan került a sírba a holttest. Lehet, hogy a csontok alatt felfedezünk még
valamit.
- Akkor hát viszontlátásra holnap.
 - Viszontlátásra.
Erlendur letette a telefont. Még nem ébredt fel igazán. Eva Lindre gondolt és arra,
hogy vajon eljutott-e valami az agyához mindabból, amit mondott neki. Aztán
Halldórára, aki annyi év után is így tudja gyűlölni őt. És mint már sok milliószor, most is
eltöprengett rajta, hogy milyen lett volna az ő élete, illetve az ő életük, ha nem hagyja
cserben őket. És mint már annyiszor, most sem jutott eredményre.
Csak bámult a semmibe. A függönyökre meredt. Vastag kordszövetből készültek, aljuk
leért a padlóig. Vastag, zöld függönyök, védelmül a tavaszi nap késői fénye ellen.
Jó estét.
Hadd segítsek, így, erre.
Erlendur a zöld függönyökre meredt.
Görbe.
Zöld.
- De vajon Skarphédinn kivel…? - motyogta maga elé, talpra ugrott, és felkapta a
telefont. Nem tudván Skarphédinn mobiljának a számát, a mobiltársaságok tudakozóit
hívta sorra, majd mikor megtudta a számot, felhívta a régészt.
- Skarphédinn? - üvöltötte a kagylóba.
- Maga az, Erlendur?
- Kinek köszönt jó estét az előbb? Kinek segített?
- Micsoda?
- Kivel beszélt?
- Mi izgatta fel ennyire?
- Ki van ott magánál?
- Úgy érti, hogy kitől búcsúztam el?
- Nézze, ez nem videofon. Én nem láthatom magát ott a hegyen. Ki van ott magával?
- Nincs velem senki. Csak volt, egy nő, várjon csak… igen, ott van még a bokroknál.
- A bokroknál? A ribiszkebokrokról beszél? Ott van a ribiszkebokroknál?
- Igen.
- Hogy néz ki?
- Talán ismeri őt? Miért ez a pánik?
- Hogy néz ki? - ismételte a kérdést Erlendur, és igyekezett nyugalmat erőltetni
magára.
- Csillapodjon már le!
- Hány éves lehet?
- Olyan hetvenes… nem, inkább nyolcvanasnak mondanám.
- Mi van rajta?
- Hosszú zöld kabát. Bokáig ér. Olyan magas lehet a nő, mint én. És sánta.
- Hogyan sánta?
- Húzza a lábát. Vagy még annál is rosszabb. Valahogy… azt mondhatnám, hogy…
- Mit? Mit mondhatna?
- Nem is tudom, hogy jellemezzem… Mintha… mintha görbe volna.
Erlendur lecsapta a telefont, és kirohant a fényes tavaszi estébe, elfelejtve megkérni
Skarphédinnt, hogy tartsa ott a nöt minden lehető' módon.
***
 Amikor Grímur hazaért, Dave már jó néhány napja nem járt náluk.
Az ősz metsző északi széllel érkezett meg, és vékony hóleplet terített a földre. A hegy
elég magasan állt a tengerszint felett, az ősz és tél itt mindig korábban köszöntött be,
mint a sík vidéken, ahol Reykjavík terült el a maga városiasodó formájával. Símon és
Tómas a reggeli iskolabusszal ment le a városba, és este értek vissza. Anyjuk minden nap
átsétált Gufunesbe, ahol a teheneket fejte és gondozta, meg egyéb tanyasi munkákat
végzett. Korábban indult el reggelenként, mint a fiúk, de mire azok visszaértek az
iskolából, ő már mindig otthon volt. Mikkelína otthon töltötte a napot, és gyötrelmesen
unatkozott. Majd megbolondult az örömtől, amikor hazaért az anyja, és még boldogabb
volt, amikor a fiúk is berontottak, és a sarokba hajították az iskolatáskájukat.
Dave rendszeresen látogatta őket. Anyjuk és Dave mind könnyebben megértették
egymást, és hosszan üldögéltek a konyhaasztalnál, ilyenkor nem bánták, ha a gyerekek
békén hagyják őket. Néhanapján, amikor teljesen magukra akartak maradni, bementek a
belső szobába, és magukra zárták az ajtót.
Símon néha megfigyelte, hogy Dave megsimogatja anyja arcát, vagy félresimítja a
hajfürtöt, amely az arcába hullt. Vagy megcirógatta a kezét. Hosszú sétákra mentek a
Reynisvatn tó körül és fel a környező hegyekbe, néha egészen Mosfellsdalurig meg
Helgufossig elsétáltak, és ilyenkor elemózsiát is vittek magukkal, mert az ilyen kirándulás
a teljes napot kitöltötte. Olykor a gyerekeket is magukkal vitték, és Dave a hátán vitte
Mikkelínát látható erőfeszítés nélkül. A fiúknak nagyon tetszett, hogy az ilyen
kiruccanásokat pikniknek nevezte, és nevetve kotkodácsolták egymásnak: pik-nik!
pik-nik!
Néha anyjuk meg Dave hosszan és komolyan beszélgetett, a piknikeken vagy otthon a
konyhaasztalnál, egyszer meg a szobában, amikor Símon rájuk nyitotta az ajtót. Az ágy
szélén ültek, Dave anyjuk kezét fogta, és amikor meglátták a belépő fiút, rámosolyogtak.
Neki fogalma sem volt, hogy miről beszélgetnek, de tudta, hogy nem örömteli dolgokról,
mert felismerte anyja arcán az aggodalom kifejezését.
Aztán egy hideg őszi napon mindennek vége lett.
Grímur korán reggel jött haza, amikor anyjuk már elment a gazdaságba, Símon és
Tómas pedig úton volt az iskolabusz megállóhelye felé. Metsző hideg volt a hegyen, és
meglátták apjukat felfelé kaptatni az ösvényen, rongyos zakóját összefogva a mellén az
északi szél ellen. Rájuk ügyet se vetett. Arcát nem látták tisztán a hajnali derengésben,
de Símon hideg és kemény kifejezést vélt látni rajta, ahogy a házuk felé tartott. Már
néhány nap óta számítottak az érkezésére. Anyjuktól tudták, hogy kitöltötte a
büntetését, rövidesen elengedik, s így minden nap várható, hogy hazaér.
A két fiú látta, hogy már közel jár a házukhoz, és összenézett. Ugyanarra gondoltak
mind a ketten. Mikkelína egyedül van otthon. Minden reggel felébredt, amikor anyja
munkába, ők pedig iskolába indultak, de aztán aludt tovább, majdnem egész délelőtt.
Egyedül van otthon Grímur fogadására. Símon könnyen elképzelte, hogy reagál majd
apjuk, amikor rájön, hogy sem anyjuk, sem ők nincsenek otthon, csak Mikkelína, akit
mindig is gyűlölt.
Az iskolabusz megállt a szokott helyen, és kettőt dudált. A vezető látta a két fiút fenn a
hegyoldalon, de nem várhatott rájuk, elhajtott, és a busz hamar eltűnt a kanyarokban.
Mozdulatlanul álltak, egy szót se szóltak, aztán lassan megfordultak, és araszolva
megindultak hazafelé.
Nem akarták otthagyni Mikkelínát egyedül a házban.
Símon először arra gondolt, hogy anyjáért megy, vagy Tómast küldi érte, de aztán arra
jutott, hogy fölösleges ezt a találkozást siettetnie; legyen anyjuknak még egy utolsó
békés napja. A fiúk látták, hogy apjuk belép a házba, és becsukja az ajtót maga után, és
rohanni kezdtek. Nem tudták, mi vár rájuk odabent. Csak azt tudták, hogy Mikkelína a
nagy dupla ágyban alszik, és apjuknak semmiképp sem szabad ott találnia őt.
Vigyázva benyitottak, és besurrantak az ajtón, Símon elöl, Tómas pedig a sarkában, a
kezét fogva. Grímur a mosogató előtt állt, nekik háttal, szimatolt, majd beleköpött. A
konyhaasztal felett függő petróleumlámpát addigra már meggyújtotta, és ők ennek
fénykörén át csak apjuk körvonalát látták.
- Hol van anyátok? - kérdezte apjuk, továbbra is háttal nekik. Símon arra gondolt, hogy
biztosan meglátta őket, amikor felfelé jött a hegyre, és hallotta, amikor a házba
beléptek.
- Dolgozik - felelte Símon.
- Dolgozik? Hol dolgozik?
- A gufunesi tejgazdaságban - felelte Símon.
- Nem tudta, hogy ma jövök haza? - Grímur most feléjük fordult, és a lámpa
fénykörébe lépett. A fiúk rámeredtek, ahogy kibontakozott a sötétből, és a szemük
tenyérnyire nyílt, amikor meglátták arcát a bágyadt világításban. Történt valami
Grímurral. Arca egyik felén égési sebhely húzódott fel egészen a szeméig, a szeme pedig
csak félig volt nyitva, mert a szemhéja majdnem összenőtt a bőrével.
Grímur elvigyorodott.
- Apuci nagyon csinos, igaz?
A fiúk szótlanul meredtek eltorzult arcára.
- Először kávét főznek az embernek, aztán az arcába csapják.
Közelebb lépett hozzájuk.
- Nem azért ám, hogy valljak nekik. Már tudtak mindent, mert valaki beköpte. Nem
azért öntötték a képembe a forró kávét. Nem azért tették tönkre az arcomat.
A fiúk értetlenül hallgatták.
- Hozd haza az anyádat - rendelkezett Grímur Tómasra nézve, aki elbújt a bátyja háta
mögött. - Menj abba a kibaszott tehenészetbe, és hozd vissza a tehenet.
Símon a szeme sarkából látta, hogy mozog valami a hálószobában, de a világért oda
nem nézett volna. Mikkelína felkelt az ágyról. A lány már meg tudott állni az egyik lábán,
és képes volt erre-arra járni, ha valamiben megtámaszkodhatott, de most nem merte
megkockáztatni, hogy kijöjjön a konyhába.
- Kifelé! - kiáltott Grímur. - Lódulj!
Tómas összerezzent. Símon nem volt biztos benne, hogy öccse odatalál a
tejgazdasághoz. Anyja magával vitte egy-két alkalommal a nyáron, de most sötét és
hideg van odakinn, gondolta, Tómas pedig még elég kis gyerek.
- Majd én megyek - mondta.
- Mész a mindjárt mondom, hová! - mordult rá az apja. - Tűnés! - üvöltött rá Tómasra,
aki végül kihátrált bátyja mögül, kinyitotta az ajtót, kiment a hidegre, majd vigyázva
behúzta maga után.
 - Gyere csak, Símon fiacskám, gyere és ülj le ide mellém - mondta Grímur, mintha
hirtelen elpárolgott volna a haragja.
Símon a konyhába botorkált, és leült az asztalhoz. Újra mozgást látott a hálószobából.
Remélte, hogy Mikkelína nem jön ki. Egy kis éléskamra nyílt az átjáróból, gondolta, hogy
lesz annyi esze a lánynak, hogy besurran oda, mielőtt Grímur felfigyelne rá.
- Mondd csak, nem hiányzott az apukátok? - kérdezte Grímur, és vele szemben ült le.
Símon képtelen volt levenni a szemét a sebhelyről. Bólintott.
- És mit csináltatok az egész hosszú nyáron? - firtatta tovább Grímur, és Símon csak
bámult rá, és egy szót sem tudott kinyögni. Nem tudta, hol kezdje, hogy ne bonyolódjék
hazugságba. Nem beszélhetett apjának Dave-ről, a látogatásairól meg a titokzatos
együttléteiről az anyjukkal, a sétákról és a piknikekről. Nem mondhatta el, hogy
mindnyájan és mindig együtt aludtak a nagy ágyban. Nem mondhatta el, mennyire
kicserélődött anyjuk, amióta Grímur eltűnt a házból, és hogy ezt Dave-nek köszönhette.
Dave hozta vissza az életkedvét.
Nem beszélhetett róla, hogyan szépítkezett anyjuk minden reggel. Hogy mennyire
megváltozott az egész megjelenése. Hogy mennyire megszépítette minden nap, amit
Dave-vel töltött.
- Semmit se? Semmi se történt az egész nyáron?
- Az idő… az idő nagyszerű volt - nyögte ki Símon, és a tekintete odatapadt a
sebhelyhez.
- Nagyszerű idő. Az idő nagyszerű volt. És játszottatok, itt meg a tábornál, igaz?
Ismersz valakit a táborból?
- Nem - felelte Símon. - Senkit se.
Grímur elmosolyodott.
- Megtanultál hazudni a nyáron. Bámulatos, hogy milyen könnyen tanul hazudni az
ember. Ezen a nyáron tanultál meg hazudni, Símon?
Símon alsó ajka remegni kezdett. Akárhogy igyekezett, nem tudott úrrá lenni a
remegésen.
- Csak egyet - mondta. - De nem nagyon ismerem.
- Tehát ismersz egyet. Helyes, helyes. Sose hazudjál, fiacskám. Akik hazudnak, bajba
jutnak, és másokat is bajba sodornak.
- Igenis - felelte Símon remélve, hogy ezzel véget is ér a vallatás. Most már
reménykedett benne, hogy Mikkelína kijön és megzavarja őket. Még az is megfordult a
fejében, hogy szól Grímurnak, elárulja neki, hogy Mikkelína az átjáróban van, és hogy az
ágyában aludt.
- És kit ismersz a táborból? - kérdezte Grímur, és Símon érezte, hogy egyre mélyebbre
merül a mocsárban.
- Csak egyet - felelte.
- Csak egyet - ismételte Grímur, megsimogatta az állát, és megkaparta az égési sebet a
mutatóujjával. - És ki az az egy? Igazán örülök, hogy nem többen voltak.
- Nem tudom. Néha horgászni megy a tóra. És néha nekünk adja a pisztrángot, amit
fog.
- És kedves hozzátok, gyerekekhez?
- Nem tudom - felelte Símon, miközben jól tudta, hogy Dave a legnagyszerűbb férfi,
akivel valaha megismerkedett. Grímurhoz hasonlítva Dave angyal volt, akit az ég küldött
anyjuk szabadítójául. Hol lehet most Dave? Ő, ha Dave most itt lenne! Aztán Tómasra
gondolt Símon, aki a hidegben keresi az utat Gufunesbe, és anyjára, aki nem is tudja,
hogy Grímur már visszajött a hegyre. És Mikkelína is eszébe jutott, aki ott lapul az
átjáróban.
- Gyakran járt itt?
- Nem, csak hébe-hóba.
- Volt itt azelőtt is, hogy engem sittre raktak? Ha sittre raknak, Símon, az azt jelenti,
hogy a sitten vagy. Ha börtönbe csuknak, az nem feltétlenül jelenti azt is, hogy bűnös
vagy, csak annyit jelent, hogy valaki lecsukatott. És hamar megtaláltak. Sokat beszéltek
róla, hogy példát kell statuálni. Az izlandiaknak nem szabad lopniuk a táborból. Az
szörnyű dolog. Ezért kellett elítélniük, gyorsan és jó hosszú időre. Hogy senki se kapjon
tőlem kedvet lopkodni. Érted ezt? Mindenkinek az én hibámból kell okulnia. És lám
mindenki lop. Mindenki lop, és jó pénzt szerez vele. Járt ide, mielőtt engem a sittre
raktak?
- Kicsoda?
- Az a katona. Járt ide, mielőtt engem lecsuktak? Az az egy.
- Régebben is horgászott a tóban, még mielőtt elmentél.
- És anyádnak adta a pisztrángot, amit fogott?
- Igen.
- Sok pisztrángot fogott?
- Általában keveset. Nem volt nagy horgász. Csak ült a tóparton, és cigarettázott. Te
sokkal ügyesebb horgász vagy. Sőt neked hálód is van. Te rengeteget fogsz a hálóiddal.
- És amikor átadta a halat anyádnak, benézett? Beült egy kávéra? Ehhez az asztalhoz?
- Nem - felelte Símon, de közben attól félt, hogy ez túl átlátszó hazugság. Rettegett és
össze volt zavarodva. A mutatóujját az ajkára szorította, hogy elállítsa a remegését, és
megpróbált úgy válaszolni, ahogy érzése szerint Grímur elvárta tőle, de úgy, hogy
anyjának se ártson, elárulva valamit, amit Grímurnak nem szabad megtudnia. Símon
előtt apja egészen új oldaláról mutatkozott. Soha még ennyit nem beszélt vele, és ez
megzavarta éberségét. Tétova lett, nem tudta már pontosan, miről tudhat apja és miről
nem, de tőle telhetőleg igyekezett anyját megvédeni.
- Soha be nem jött ide? - kérdezte Grímur, és a hangja a halkról és ravaszról a
szigorúra és keményre váltott.
- Egyszer vagy kétszer, így valahogy.
- És akkor mit csinált?
- Csak úgy bejött.
- Értem. Csak úgy bejött. Újra hazudozni kezdesz? Hazudni akarsz nekem? Hazajövök
hónapok után, ami alatt úgy bántak velem, mint a ganéval, és mit kapok? Csupa
hazugságot. Tehát megint hazudozol?
A kérdések korbácsként csaptak Símon arcába.
- Mit csináltál a börtönben? - kérdezte Símon habozva, abban a halvány reményben,
hogy így módja lesz másról beszélni, mint Dave-ről és anyjáról. Miért nem jön Dave?
Nem tudták, hogy Grímur ma szabadul a börtönből? Nem erről beszéltek titkos
találkozóikon, amíg Dave anyja kezét simogatta és a haját rendezgette?
 - A börtönben? - Grímur hangja újra sima és ravasz lett. - A börtönben történeteket
hallgattam. Mindenféle históriát. Az ember ott sokat hall, és még többet szeretne
hallani, mert nem látogatja senki, nem hall hírt otthonról, csak azokból a történetekből,
amiket ott mesélnek, mert mindig új emberek kerülnek a börtönbe, és velük új hírek.
Meg a börtönőröktől is lehet hallani ezt meg azt. És az embernek rengeteg ideje van, de
még milyen rengeteg, hogy elgondolkodjék arról, amiket ott hall.
Az átjáróban megreccsent egy deszka, és Grímur megállt, aztán folytatta, mintha
semmi se történt volna.
- Te persze nagyon fiatal vagy… várjunk csak, hány éves is vagy, Símon?
- Tizennégy. Nem sokára tizenöt leszek.
- Már majdnem felnőtt, ezért talán megérted, hogy miről beszélek. Mindenütt hallani,
hogyan dobják szét a lábukat az izlandi lányok az idegen katonák előtt. Egyáltalán nem
bírnak magukkal, ha egyenruhát látnak, aztán mesélik, hogy milyen úriemberek ezek az
idegen katonák, kinyitják előttük az ajtót, udvariasak, elviszik táncolni őket, sose isszák
le magukat, mindig van náluk cigaretta és kávé és minden, és olyan helyekről jönnek,
ahová minden lány kívánkozik. Mi pedig, Símon, büdösek vagyunk, tahók vagyunk,
bunkók vagyunk, akikre a lányok rá sem akarnak nézni. Ezért szeretnék többet tudni
arról a katonáról, aki horgászni járt a tóra, Símon, mert csalódást okoztál nekem.
Símon Grímurra pillantott, és úgy érezte, hogy minden erő elhagyja a testét.
- Nem különös, hogy én annyit hallottam arról a katonáról ott a börtönben, és te, aki
itt voltál, nem tudsz róla semmit? No persze az is lehet, hogy hazudsz, és szerintem ez
egyáltalán nem szép dolog, hazudni a papádnak, amikor egy katona jár ide minden nap,
és sétákra megy a papád feleségével egész nyáron. Semmit sem tudsz róla?
Símon hallgatott.
- Semmit sem tudsz róla? - ismételte meg Grímur.
- Néha sétálni mentek - mondta végül, és könnyek indultak meg a szeméből.
- No lám - mondta Grímur -, tudtam én, hogy barátok vagyunk. Te is velük mentél
talán?
Nem, ennek sose lesz vége. Grímur rámeredt az égett arcával és az ép fél szemével.
Símon érezte, hogy nem bírja már soká.
- Néha mi is elmentünk velük a tóhoz, és pikniket rendeztünk. Ahogy néha te is
elhoztad azokat a konzerveket, amiket kulccsal lehetett kinyitni.
- És megcsókolta az anyátokat? Ott a tónál?
- Nem - felelte Símon némi megkönnyebbüléssel, hogy ezúttal nem kellett hazudnia.
Sose látta, hogy Dave meg az anyja csókolóznának.
- Akkor hát mit csináltak? Fogták egymás kezét? Hogy engedhetted, hogy az az ember
sétálni vigye anyádat a tóhoz? Sose jutott eszedbe, hogy ez ellen kifogásom lehetne?
Sose jutott eszedbe?
- Nem - felelte Símon.
- Senkinek sem jutottam eszébe azokon a piknikeken, igaz?
- Igaz.
Grímur előrehajolt a lámpa alatt, és a vörös sebhely még élesebben kiugrott az
arcából.
- És hogy hívják azt a katonát, aki ellopja más emberek családját, és azt képzeli, hogy
ez így van rendjén, és senki se tesz semmit ellene?
Símon nem felelt.
- Aki a kávét az arcomba vágta, Símon, aki ezt csinálta az arcomból, azt a katonát nem
tudod, hogy hívják?
- Nem - felelte Símon alig hallhatóan.
- Rám támadt és megégetett, de őt nem tették sittre ezért. Mi következik ebből? Az,
hogy az idegen katonák szentek, sérthetetlenek. Szerinted is szentek?
- Nem - felelte Símon.
- Nem hízott meg anyád a nyáron? - kérdezte Grímur, mintha váratlanul valami más
jutott volna eszébe. - Nem azért, mert ő is tehén a tehenészetben, Símon, hanem mert a
táborból való katonákkal sétálgatott. Szerinted meghízott a nyáron?
- Nem - felelte Símon.
- Pedig biztosan meghízott. De ezt majd kiderítjük. Azt a katonát, aki leforrázott a
kávéval, hogy hívják? Nem tudod?
- Nem - felelte Símon.
- Azt vette a fejébe az a katona, a fene tudja, honnan szedte, hogy én nem bánok
rendesen az anyátokkal. Hogy bántom őt. Te is jól tudod, hogy néha kénytelen voltam
tisztességre tanítani őt. Erről hallhatott a katona, de nem értette, miért teszem. Nem
értette, hogy a szajháknak, amilyen az anyád is, tudniuk kell, ki az úr a háznál, és hogy
nekik hogyan illik viselkedniük. Nem értette, hogy néha egy kissé meg kell regulázni
őket. Nagyon dühös volt, amikor velem beszélt. Értek valamit angolul, mert voltak
barátaim odafenn a táborban. Nagyjából értettem, amit mondott, és anyátok miatt
dühöngött velem.
Símon szemei az égési sebhelyre meredtek.
- Ezt a katonát, Símon, úgy hívták, hogy Dave. És most ne hazudj nekem: a katonának,
aki egész tavasszal és nyáron olyan kedves volt anyáddal, nem Dave volt a neve?
Símon még mindig a sebhelyet bámulta, míg agyában egymást űzték a gondolatok.
- Neki is el fogják látni a baját.
- A baját? - Símon nem értette, miről beszél az apja, de aligha jelenthetett jót.
- A patkány az átjáróban van? - kérdezte Grímur.
- Micsoda? - Símon nem kapcsolt, hogy apja kiről beszélhet.
- Az idióta, az a korcs. Szerinted hallgatózik?
- Nem tudom, hol van Mikkelína - felelte Símon, lényegében az igazsághoz híven.
- Dave volt a neve, Símon?
- Lehet… - felelte Símon óvatosan.
- Lehet? Nem tudod biztosan? És ő hogy nevez téged, Símon? Amikor beszél hozzád,
vagy ölelget és simogat, hogy nevez olyankor?
- Sose simogatott…
- Tehát mi a neve?
- Dave.
- Dave? Köszönöm, Símon.
Grímur hátradőlt, és kívül került a lámpa fénykörén. Lehalkította a hangját.
- Mert tudod, azt hallottam, hogy ez a Dave bassza az anyucikádat.
Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és a gyerekek anyja lépett be, nyomában
Tomásszal, és a velük együtt behatoló hideg szélrohamtól hideg borzongás futott végig
Símon átizzadt hátán.

22. FEJEZET
Negyedórával az után, hogy Skarphédinnel beszélt, Erlendur már ott volt a
hegyoldalon.
A mobilját nem hozta magával. Másképp felhívta volna Skarphédinnt, hogy tartsa
vissza a nőt, amíg ő odaér. Biztosra vette, hogy ez az a nő, akit Róbert látott a
ribiszkebokroknál, a zöld ruhás hölgy.
A Miklabrauton gyér volt a forgalom. Az ártúnsbrekkai emelkedőn olyan sebességgel
hajtott fel, amilyenre csak a kocsija képes volt, majd a Reykjavíkból kivezető főútról
jobbra lekanyarodott Grafarholt felé. Skarphédinn épp hazaindult az ásatás helyéről, de
őt meglátva lefékezett. Erlendur kiszállt a kocsijából, a régész pedig leengedte az
ablakot.
- Maga már itt is van? Miért csapta le a telefont? Valami baj van? Miért bámul így
rám?
- Itt van még a nő? - kérdezte Erlendur.
- Miféle nő?
Erlendur a ribiszkebokrok felé nézett, és mozgást vélt látni.
- Ő az? - kérdezte hunyorogva. Ilyen messziről nem látta pontosan. - A zöld kabátos
nő. Ott van még?
- Igen, ott van - bólintott Skarphédinn. - Mi folyik itt?
- Majd holnap elmondom - felelte Erlendur, és futólépésben távozott.
Most már kirajzolódtak a bokrok, ahogy közeledett hozzájuk, és a zöld figura is alakot
öltött. Mintha félne, hogy a nő bármely pillanatban köddé válhat, Erlendur
meggyorsította a lépteit. A nő a még csupasz bokrok között állt, egy ágba kapaszkodva,
és az Esja hegy felé nézett, láthatólag elmerülve gondolataiban.
- Jó estét - szólt hangosan Erlendur, amikor hallótávolságba ért. A nő megfordult.
- Jó estét - felelte.
- Szép időnk van ma este - mondta Erlendur, hogy mondjon valamit.
- Mindig a tavasz volt a legszebb itt fenn a hegyen - bólintott a hölgy.
Erőfeszítésébe került a beszéd. A feje ingott, és érezhetően koncentrálnia kellett
minden kimondott szóra. Nem könnyen buktak elő a szájából. Egyik karját elrejtette a
kabátujj. Hosszú zöld kabátja alól dongaláb sejlett elő, vállig érő haja sűrű és ősz volt;
arca barátságos, de szomorú. Erlendur megfigyelte, hogy a feje finoman
meg-megrándul, mintha szabályos időközökben enyhe görcs állna bele. Sosem volt
teljesen mozdulatlan.
- Erről a vidékről való? - kérdezte Erlendur.
- És most már a város egészen eddig terjeszkedett - mondta a nő, nem a kérdésére
felelve. - Az ember sohase képzelte volna.
- Igen, a város mindenfelé elkúszik.
- Maga nyomoz a csontok ügyében? - kérdezte a nő váratlanul.
 - Igen.
- Láttam a képét az újságban. Néha feljövök ide, különösen tavasszal. Mint most is,
amikor olyan csendes az este, és szép ez a késői fény.
- Szép itt fent - bólintott Erlendur. - Idevalósi, vagy valahonnan a környékről?
- Igazában már azon voltam, hogy meglátogatom magát - mondta a hölgy, még mindig
kerülve a választ. - Holnap készültem felhívni. De jó így is, hogy maga talált rám. A
legfőbb ideje.
- Minek?
- Annak, hogy a történet napvilágra kerüljön.
- Milyen történet?
- Itt laktunk, a bokrokhoz közel. A faház már régen nincs sehol. Nem tudom, mi lett
vele. Valószínűleg egyszerűen darabokra hullt. A bokrokat az anyám ültette. Ősszel
lekvárt főzött a gyümölcsükből.
De nem a lekvár miatt volt szüksége rájuk. Afféle védősövényt akart, amely mögött
konyhakerti növényeket meg virágokat nevelhet; ez a déli oldalon volt, és a ház kifogta
volna az északi szeleket. De a férje nem engedte neki. Ahogy semmi mást sem.
Erlendurra nézett, a feje enyhén rángatózott beszéd közben.
- Amikor a nap sütött, az öcséim kihoztak ide. Nem ismertem nagyobb boldogságot,
mint kint a napon üldögélni, és visítottam a gyönyörűségtől, ha leraktak itt a kertben.
Sokat játszottunk. Mindig új és új játékokat találtak ki, amiket velem is tudtak játszani,
mert én alig mozogtam. A nyomorékságom sokkal súlyosabb volt abban az időben.
Igyekeztek mindenbe bevonni engem, akármit csináltak. Ezt az anyjuktól örökölték.
- Mit örököltek?
- A kedvességet.
- Egy nagyon idős ember mesélt nekünk egy zöld hölgyről, aki időnként eljött a
bokrokat gondozni. Ez a leírás magára illik. Gondoltuk, hogy olyasvalaki, aki egy valaha
itt állt házban lakott.
- Tehát tudnak a faházról.
- Igen, és a volt bérlőiről is, de nem mindent. Felmerült, hogy egy öttagú család lakott
itt a háború éveiben, és valószínűleg az apa terrorizálta őket. Maga említette az anyját
és a két öccsét, és ha maga volt a harmadik gyerek a családban, akkor összeáll a kép.
- Tehát az öreg ember zöld ruhás nőről beszélt?
- Igen, zöld hölgyként emlegette.
- A zöld a legkedvesebb színem, amióta csak az eszemet tudom.
- Hallottam valahol, hogy akik a zöld színt szeretik, azok gyakorlatias emberek.
- Lehet benne valami - mosolygott a nő. - Szörnyen gyakorlatias vagyok.
- Tehát ismeri ezt a családot.
- Mi laktunk a házban, amely valaha itt állt.
- S igaz a családon belüli erőszak…?
A nő Erlendurra nézet.
- Igen.
- És hogy lehetett…
- Mi a neve? - szakította félbe a nő.
- Erlendur.
 - Van családja?
- Igen… illetve nem… hogy is mondjam…
- Tehát nem biztos benne. Jól bánik a családjával?
- Azt hiszem… - Erlendur tétovázott. Nem készült ilyesféle vallatásra, és nem tudta,
mit feleljen. Jól bánt a családjával? Aligha, vallotta be magának.
- Bizonyára elvált - mondta a nő, végignézve kopottas öltözetén.
- Valóban elváltam - felelte Erlendur. - Egyébként a családon belüli erőszakról akartam
kérdezni.
- Milyen kényelmes terminus a lélekgyilkosságra! Milyen ártatlan szakkifejezés azok
számára, akik nem tudják, mit takar! Tudja, hogy mi az, állandó rettegésben tölteni az
egész életet?
Erlendur hallgatott.
- Minden napot gyűlölet közepette tölteni, amely nem enyhül, tegyen az ember
bármit. Nem lehet változtatni rajta, végül az ember elveszti független akaratát, és
egyetlen reménye marad, hogy a következő verés nem lesz olyan szörnyű, mint az előző.
Erlendur még mindig nem tudta, mit mondhatna.
- A verések fokozatosan szadizmusba csapnak át, mert az erőszakos férfinak nincs
semmi más hatalma a világon, csak amivel a nő felett, a felesége felett bír, és ez abszolút
hatalom, mert a férfi tudja, hogy a nő semmit sem tehet ellene. A nő totálisan ki van
szolgáltatva neki, és totálisan függ tőle, mert a férje nemcsak őt fenyegeti gyűlöletével
és dühével, hanem gyűlöli a gyerekeit is, és nem hagy kétséget afelől, hogy rajtuk torolja
meg, ha a nő megpróbál kitörni, szabadulni a hatalmától. Mind a fizikai erőszak, a
fájdalom, a tört csontok, a sebek, foltok és zúzódások, a bedagadt szemek és a felrepedt
ajkak - mindez semmi a szellemi gyötrelmekhez hasonlítva. A soha nem enyhülő
rettegés. Az első években a nő, amikor még életjelek láthatók rajta, segítség után néz,
majd megpróbál elmenekülni, de a férfi elkapja, és a fülébe sziszegi, hogy megöli a
lányát és elássa a hegyoldalon. A nő pedig tudja, hogy ez nem üres fenyegetés, és
feladja. Feladja, és életét a zsarnoka kezére bízza.
A nő nyugatra nézett, az Esja messzi csúcsa felé, ahol a Snaefells-nesjökull gleccser
körvonalai sejlettek.
- Az élete a férje életének az árnyéka lesz csupán - folytatta. - Ellenállása elapad, vele
az életkedve is, nem is él már, csak holttest, a sötétség teremtménye, amely körbejár,
örökké a menekülés útját keresve. A kiutat a verésekből és a gyötrelemből és a férje
életéből, mert ő már régen nem a maga életét éli, csak mint a férje gyűlöletének a
tárgya létezik.
- Végül a férfi szétzúzza a nőt, élő halottá teszi őt.
A nő elhallgatott, és végigsimított a bokor kopár ágain.
- Addig a tavaszig, a háború alatt.
Erlendur hallgatott.
- Elítéltek-e már valakit lélekgyilkosságért? - folytatta. - Hallott már róla? Hol lehet
vádat emelni egy férfi ellen lélekgyilkosságért, bíróság elé állítani és elítéltetni?
- Nem tudom - felelte Erlendur, mint aki nem követte egészen a hallottakat.
- Eljutottak a csontokig? - kérdezte a nő, mintha az ő gondolatai is másfele indulnának.
- Holnap eljutunk - felelte Erlendur. - Tudja, hogy ki van ott eltemetve?
 - Kiderült anyámról, hogy ő is olyan volt, mint ezek a bokrok - mondta a nő halkan.
- Hogyan?
- Mint a ribiszkebokrok. Nem kívánnak törődést. Rendkívül szívósak. Kiállnak
mindenféle időjárást, dacolnak a legkeményebb téllel is, nyárra pedig újra kizöldülnek,
megszépülnek, és a gyümölcsük ugyanúgy piros és nedvdús, mintha soha semmi se
történt volna, mintha tél nem is lett volna.
- Bocsásson meg, mi a neve? - kérdezte Erlendur.
- A katona hozta őt vissza az életbe.
A nő elhallgatott, és úgy bámulta a bokrokat, mintha valami elragadta volna máshová,
más időkbe.
- Kicsoda ön? - kérdezte újra Erlendur.
- Anyám is szerette a zöldet. Azt mondta, hogy a zöld a remény színe.
Kiragadta magát önkívületéből.
- Mikkelína a nevem - mondta. Majd tétován hozzátette. - Szörnyeteg volt.
Fékezhetetlen gyűlölet és harag tombolt benne.

23. FEJEZET
Tíz óra felé járt az idő, a levegő hűlni kezdett a hegyoldalon, és Erlendur felajánlotta
Mikkelínának, hogy üljenek be az ő kocsijába, és ott folytassák a beszélgetést. Vagy ha
szerinte túl késő van, halaszthatják holnapra is…
- Üljünk be a kocsiba - felelte a nő, és megindult. Lassan járt, és dongalábának minden
lépésére oldalt billent. Erlendur előtte haladt, az autójához kísérte, kinyitotta neki az
ajtót, és besegítette. Aztán megkerülte a kocsi elejét, és beült a volán mögé. Azon törte
a fejét, hogyan került Mikkelína a hegyre.
- Taxival jött ide? - kérdezte, miután helyet foglalt. Beindította a motort, amely még
meleg volt, és bekapcsolta a fűtést.
- Símon hozott el a kocsiján - felelte Mikkelína. - Nemsokára értem jön.
- Próbáltunk információkat gyűjteni azokról, akik a hegyen laktak, ezek szerint a maga
családjáról, és az öregek olykor furcsa dolgokat emlegettek. Például a hlemmuri
Gázművek történetét.
- A szörnyeteg az anyámat szokta gyötörni ezzel - felelte Mikkelína -, hogy az ott
rendezett ítéletnapi orgián fogant, de én sose hittem ebben. Ez épp annyira igaz lehetett
volna őrá magára is. Lehet, hogy őt csúfolták vagy sértegették vele még legénykorában,
vagy akár később, ő pedig az egészet anyámra vitte át.
- Szóval úgy hiszi, hogy az apja egyike volt az ítéletnapi gyerekeknek?
- Ő nem volt az apám. Az én apám halász volt, és anyám nagyon szerette. Ez volt az
egyetlen vigaszom gyermekkoromban, hogy nem ő az apám. Engem különösképpen
gyűlölt. A nyomorékot. Hároméves koromban kaptam a betegséget, béna lettem, és
beszélni sem tudtam. Ő gyengeelméjűnek tekintett, pedig az eszemmel nem volt semmi
baj. Sohasem kaptam kezelést, ami manapság mindennapinak számít. És nem
beszélhettem senkinek róla, mert örök rettegésben éltem őmiatta. Nem ritka dolog,
hogy egy gyerek hallgatag lesz vagy megnémul, mert valami trauma éri. Úgy vélem, hogy
velem ez történt. Csak jóval később tanultam megjárni, beszélni, csak akkor járhattam
iskolába. Diplomát is szereztem, pszichológiából. Elhallgatott.
- Kiderítettem, kik voltak a mostohaapám szülei - folytatta aztán. - Kutattam utánuk.
Csak hogy tudjam, hogyan és miért történt, ami történt. Megpróbáltam előásni valamit
a gyerekkoráról. Béresként dolgozott különféle tanyákon, legutoljára Kjósban, akkortájt,
amikor anyámmal megismerkedett. Leginkább az az időszak érdekelt, amikor
nevelőszülőknél élt Myrarsysla mellett, egy Melur nevű majorságban. Ez ma már nem is
létezik. Az ott lakó házaspárnak volt három saját gyereke, és pénzért lelencgyerekeket is
vállaltak gondozásra. Falun nagy volt a nyomorúság akkoriban. A házaspár híres volt
róla, hogy milyen rosszul bánnak a rájuk bízott szegény gyerekekkel. Mindenki erről
beszélt a környékbeli tanyákon. A nevelőszülei bíróság elé is kerültek, mert az egyik
gondozottjuk meghalt „alultápláltság és elhanyagoltság” következtében. Egy nyolcéves
fiú volt az áldozat. A tanyán rendezték meg a boncolást, még a kor színvonalát tekintve
is roppant primitív körülmények között. Egy sarkairól leakasztott ajtón végezték el, a
belső részeket pedig a tanyán átfolyó patakba hányták. Megállapították, hogy a gyerek
„szükségtelenül kemény bánásmódnak” volt kitéve, de nem tekintették bizonyítottnak,
hogy ez volt a halála oka. Lehet, hogy mostohaapám is végignézte mindezt, talán barátja
volt a fiú. Mindenképp azokban az években történt az eset, amikor ő Melurban volt az
illetők gondjára bízva. Az ügyiratokban őt is említik ezzel a megjegyzéssel: „alultáplált, a
lábán és a hátán külsérelmi nyomok.”
Elhallgatott.
- Nem akarom igazolni vagy mentegetni őt azért, ahogy mivelünk bánt - tette még
hozzá. - Arra nincs igazolás, nincs mentség. De tudni akartam róla, hogy kicsoda.
Újra elnémult.
- És az anyja? - kérdezte Erlendur, bár érzékelte, hogy Mikkelína szeretne mindent
elmondani neki, amit fontosnak tart, és a maga módján haladva.
- Anyám boldogtalan volt - vágta rá Mikkelína, mint az egyetlen értelmes
következtetést, amely az eseményekből levonható. - Az volt a szerencsétlensége, hogy
annál a férfinál kötött ki. Ennyi az egész. Nem volt családja, de tisztességes neveltetést
kapott Reykjavíkban, és egy jó nevű kereskedőházban cselédeskedett, amikor találkozott
vele. Azt sose sikerült kinyomoznom, hogy kik voltak a szülei. Ha volt is valaha írásos
nyoma, a papír végleg elveszett.
Mikkelína Erlendurra pillantott.
- De az igaz szerelmet is megismerte, mielőtt még késő lett volna. Szerintem az a férfi
a kellő pillanatban lépett az életébe.
- Kicsoda? Milyen férfi?
- Aztán ott volt szegény Símon, az öcsém. Nem is tudtuk igazán, mi zajlik benne.
Micsoda teher súlyosodott rá annyi évig! Én is megszenvedtem, amit a mostohaapám az
anyámmal művelt, de én keményebb voltam, mint Símon. Szegény, szegény Símon.
Aztán ott volt Tómas. Benne sok volt az apjából. A gyűlöletéből.
- Ne haragudjon, de nem tudtam követni. Ki lépett az anyja életébe?
- Egy amerikai katona New Yorkból. Brooklynból.
Erlendur bólintott.
- Mamának nagyon hiányzott a szeretet, a szerelem, a bámulat, annak elismerése,
hogy a világon van, hogy ő is emberi lény. Dave helyreállította benne az önbecsülést,
embert formált belőle. Nem igazán értettük, miért tölt Dave annyi időt a mamával. Hogy
mit lát benne, akire senki más rá se néz, mint a férje, és az is csak azért, hogy összeverje.
És Dave elmondta mamának, hogy miért akar segíteni rajta. Már a legelső alkalommal,
amikor a Reynisvatn tavon horgászott, és a kifogott pisztrángokat elhozta a házunkhoz,
meglátta rajta az erőszak minden nyomát. Látta a szemében, az arcán, minden
mozdulatában. Egy szempillantás, és ismerte az egész történetét.
Mikkelína egy pillantást vetett a bokrok felé.
- Dave ismerte ezt jól. Ugyanabban nőtt fel, mint Símon és Tómas meg én. Apját
sohase vádolták meg és ítélték el azért, hogy anyjukat a halála napjáig ütlegelte. Szörnyű
szegénységben éltek, anyjuk tüdőbajt kapott és elsorvadt, de a vadállat szinte az utolsó
leheletéig verte. Dave kamasz volt, de gyenge, hogy apjával szembeszálljon. Ám még
aznap, hogy az anyja meghalt, otthagyta a házat, és többé vissza se ment. Évek múlva,
még a háború kitörése előtt katonának állt. A háború alatt Reykjavíkba helyezték, ide a
hegyre, ahol egy faházba belépve viszontlátta az édesanyja arcát.
Szótlanul ültek egy darabig.
- Ekkor, már felnőttként, képes volt rá, hogy cselekedjék - mondta Mikkelína.
Egy kocsi hajtott el mellettük, és megállt a ház alapozásánál. A vezetője kiszállt, és a
bokrok irányában fürkészett.
- Itt van Símon értem - mondta Mikkelína. - Későre jár. Van kedve folytatni holnap?
Látogasson meg otthon.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a férfinak, aki erre feléje fordult.
- Tudja, ki van ott eltemetve? - kérdezte Erlendur.
- Holnap - felelte Mikkelína. - Holnap megbeszéljük. Nem sietős. Semmi sem sietős.
A férfi közben átjött a kocsijukhoz, hogy Mikkelínát kisegítse.
- Köszönöm, Símon - mondta a nő, és kilépett a kocsiból. Erlendur az ülése fölött
áthajolva szemügyre vette a férfit, aztán kinyitotta az ajtót, és kiszállt maga is.
- Ez nem lehet Símon - szólt Mikkelínához, és közben a férfira nézett, aki támogatta őt.
A férfi legfeljebb harmincöt éves volt.
- Tessék? - nézett vissza Mikkelína.
- Nem azt mondta, hogy Símon az öccse?
- De igen - felelte Mikkelína, aztán láthatólag felismerte Erlendur zavarának okát. - Ó,
ez nem az a Símon - mondta mosolyogva. - Ez a fiam, akit róla neveztem el.

24. FEJEZET
Másnap délelőtt Erlendur megbeszélést tartott Elínborggal és Sigurdur Ólival az
irodájában, beszámolt nekik a Mikkelínával folytatott beszélgetéséről, és arról, hogy
még aznap újra találkozik vele. Biztosra vette, hogy megtudja tőle, ki van a hegyen
eltemetve, ki temette oda és miért. A csontokat pedig estig ki fogják emelni.
- Miért nem szedted ki belőle a titkot még tegnap este? - kérdezte Sigurdur Óli, aki
felüdülve ébredt a Bergthórával töltött békés este után. Megbeszélték a jövőt, beleértve
a gyerekeket, mindent a lehető legjobban elrendeztek, és megállapodtak a párizsi útban
és a sportkocsiban is, amit majd ott bérbe vesznek.
- Akkor ennek az egész hülye szarakodásnak is véget vethetünk - tette hozzá. - Torkig
vagyok ezekkel a csontokkal. Meg Benjamín pincéjével. És veletek is.
- Én szívesen elkísérlek ehhez a nőhöz - mondta Elínborg. - Gondolod, hogy ő az a
nyomorék lány, akit Ed látott, amikor azt az embert letartóztatta?
- Minden bizonnyal. Két féltestvére volt, Símon és Tómas. Ed is két fiúról beszélt. És
egy amerikai katona is van a képben, egy bizonyos Dave, aki valamiképpen segítette
őket. Erről még beszélni kell Eddel, tőle biztosan megtudjuk a vezetéknevét is. Az volt az
érzésem, hogy ezt a nőt tapintattal kell kezelni, és akkor mindent megtudunk tőle, amire
szükségünk van. De nincs értelme siettetni a dolgot.
Sigurdur Ólira nézett.
- Készen vagy Benjamín pincéjével?
- Igen, tegnap este elkészültem. Nem találtam semmit.
- Ejthetjük, hogy a csontváz a menyasszonyáé?
- Szerintem ejthetjük. A hölgy a tengerbe ölte magát.
- Van valami bizonyíték rá, hogy erőszakot követtek el rajta?
- A bizonyíték a tenger fenekén hever.
- Hol is történt? Amikor Sólveig nyári látogatásra ment Fljótba?
- Igazi vidéki románc - vigyorgott Sigurdur Óli.
- Seggfej - mordult rá Erlendur.

Ed az ajtóban üdvözölte Erlendurt és Elínborgot, és bevezette őket a nappalijába. Az

asztal be volt borítva a katonai táborra vonatkozó dokumentumokkal. A szőnyegen
faxok és fénymásolatok hevertek, több helyen nyitott naplók és könyvek voltak láthatók.
Erlendur úgy érezte, mintha egy nagyszabású nyomozás szálai futnának össze a kezében.
Ed beletúrt az asztalon heverő papírhalomba.
- Itt van valahol egy névsor az izlandi személyekről, akik a katonai táborban dolgoztak.
A követség bányászta elő.
- Mi pedig fölleltük az egyik hajdani lakót abból a faházból, ahol ön is járt - mondta
Erlendur. - Alighanem azonos a nyomorék kislánnyal, akire emlékezett.
- Remek - bólintott Ed, közben matatott tovább a papírok között.
- Tessék, itt van.
Átnyújtott egy kézzel írt névsort Erlendurnek a kilenc izlandi személyről, akik a tábor
alkalmazásában álltak. Erlendur ráismert a nevekre, amelyeket Jim az előző este
felolvasott neki a telefonba, ígérve, hogy másolatot küld a listáról. Most már sajnálta,
hogy nem kérdezte meg Mikkelínától a mostohaapja nevét.
- Azt is megtudtam, hogy ki fújta be a tolvajokat - folytatta Ed.
- Hajdani kollégám a reykjavíki politikai rendőrségről most Minneapolisban él. A
kapcsolatunk máig sem szakadt meg egészen, szóval felhívtam. Emlékezett az ügyre, ő is
telefonált ennek-annak, és sikerült megszereznie az informátor nevét.
- És ki volt az? - kérdezte Erlendur.
- Egy bizonyos Dave Welch Brooklynból. Közlegény.
Mikkelína is a Dave nevet említette, állapította meg magában Erlendur.
- Él még? - kérdezte.
 - Erről nem tudunk semmit. A barátom a Pentagonnál nyomoz utána. Innen biztosan a
frontra került.

Elínborg a listát Sigurdur Óli kezébe nyomta, és megbízta, hogy derítsen ki mindent az
azon szereplőkről, hollétükről és a leszármazottaikról. Erlendur megbeszélte vele, hol és
mikor találkoznak, mielőtt elindulnak Mikkelínához. Ő maga a kórházba indult
meglátogatni Eva Lindet.
Végigment az intenzív osztály folyosóján, és óvatosan bekukkantott a lánya szobájába,
aki mozdulatlanul és csukott szemmel hevert, mint mindig. Nagy könnyebbségére
Halldórát nem látta sehol. Odapillantott a folyosó túlsó végére, ahová véletlenül
vetődött el nemrég, és ahol az a bizarr beszélgetése zajlott az apró termetű nővel a
hóviharba került fiúról. Óvatosan végiglépkedett a folyosón a legutolsó szobáig, de az
üres volt. Nem volt ott a bundás nő, sem az a férfi az ágyon, aki e világ és a túlvilág
között lebegett. És persze nem volt ott az állítólagos médium sem, és Erlendur már nem
is volt egészen biztos benne, hogy mindezt átélte, vagy álmodta csupán. Állt néhány
pillanatig az ajtóban, majd megfordult, bement a lánya szobájába, és halkan becsukta az
ajtót maga mögött. Szerette volna be is zárni, de nem volt benne a kulcs. Leült Eva Lind
ágya mellé. Szótlanul üldögélt, s közben a hóviharba került fiú járt az eszében.
Jó idő eltelt, mire Erlendur összeszedte a bátorságát, és mélyet sóhajtott.
- Nyolcéves volt a fiú - fordult Eva Lindhez. - Két évvel kisebb nálam.
Eszébe jutott a médium, aki közölte vele, hogy a fiú belenyugodott, és azt üzente,
hogy senki nem hibás a dologban. Ilyen egyszerű szavak a semmiből nem mondtak neki
semmit. Egész életében azzal a hóviharral küszködött, és az évek múlásával a küzdelem
nemhogy csitult volna, csak még ádázabb lett.
- A keze kicsúszott a kezemből - fordult Eva Lindhez. Hallotta a sikolyt a viharban.
- Nem is láttuk egymást. A kezét fogtam, egymás mellett álltunk, mégsem láttam őt a
hóförgetegben. Aztán a fogásom meggyengült, eleresztettem a kezét.
Elhallgatott.
- Ezért nem szabad feladni - folytatta. - Ezért kell életben maradni, visszajönni,
meggyógyulni. Tudom, hogy nem volt könnyű az életed, de te úgy bántál vele, mintha
semmit sem érne. Mintha te is értéktelen volnál. De ez nem igaz. Nincs jogod így
gondolni rá. Nem szabad így gondolni rá.
Erlendur a lányára pillantott az éjjeliszekrényen álló lámpa tompa fényében.
- Nyolcéves volt. Vagy ezt már mondtam? Olyan fiú, mint a többi, de nagyon jó volt
vele lenni, mindig mosolygott, és jó barátok voltunk. És ez nem olyan magától értetődő
dolog. Gyakori a vetélkedés, féltékenykedés, verekedés, civakodás. Köztünk sose volt
ilyen. Talán mert annyira mások voltunk. Ő mindenkit megnyert, akaratlanul is. Egyesek
ilyenek. Én nem voltam ilyen. Az ilyenekben van valami, ami minden korlátot ledönt
körülöttük, mert bármit csinálnak, az tökéletesen azonos velük, nem kell semmit
rejteniük, nem kell soha bujkálniuk, egyenesek, közvetlenek. Az ilyen gyerekeknek…
Erlendur elhallgatott.
- Te néha rá emlékeztetsz - folytatta. - Erre csak későn jöttem rá. Amikor annyi idő
után kinyomoztál és rám találtál. Van benned valami, amiről ő jut eszembe. Valami, amit
folyamatosan rombolsz le, és ezért bánt engem, hogy így bánsz az életeddel, és hogy én
nem tudok segíteni ezen. Olyan tehetetlen vagyok veled, mint voltam ott, abban a
hóviharban, amikor éreztem, hogy a kezem képtelen szorítani tovább. Hiába fogtuk
egymás kezét, az enyémből elfogyott az erő, éreztem, hogy így van, és hogy ez a vég.
Hogy mind a ketten meghalunk. Megfagyott a kezünk, nem maradt erő benne. Nem
éreztem a kezét, csak arra a töredék pillanatra, amikor kicsúszott az enyémből.
Erlendur a padlót bámulta egy darabig.
- Nem tudom, hogy ez volt-e mindennek az oka. Tízéves voltam akkor, és máig
magamat hibáztatom. Képtelen voltam szabadulni a bűntudattól. Nem is akarok
szabadulni tőle. A fájdalom olyan, mint a bánat köré épült erőd, és én nem akarom azt a
bánatot kiszabadítani. Pedig talán régen meg kellett volna tennem, megbékülnöm az
élettel, amelyet visszakaptam, és igyekeznem értelmet, célt keresni neki. De sose voltam
képes rá, és most már aligha leszek képes. Mindannyiunknak megvan a maga terhe.
Lehet, hogy nem szenvedek jobban, mint bárki, aki elvesztett egy szeretett lényt, mégse
tudok megnyugodni benne.
- Valami akkor elpattant bennem. Sose találtam meg őt, és mindig vele álmodom.
Álmomban tudom, hogy ott van valahol, körben tántorog a hóviharban egyedül,
átfagyva, mígnem elesik valahol, ahol soha többé nem lehet megtalálni. A vihar a hátára
zúdul és pillanatok alatt betemeti hóval, hiába kutatok és kiáltozom utána, nem találom,
ő pedig nem hallhat engem. Örökre elveszett számomra.
Erlendur rápillantott Eva Lindre.
- Mintha egyenest Isten színe elé lépett volna. Engem megtaláltak. Életben maradtam,
őt pedig elvesztettem. Nem tudtam megmondani, hol voltunk, amikor elengedtem a
kezét. A szememet sem voltam képes kinyitni abban a nyomorult hózivatarban. Tízéves
voltam, magam is félig meg voltam fagyva, nem tudtam semmi támpontot adni. Rögtön
kutatócsoportok alakultak, lámpával járták a lápvidéket hajnaltól estig napokon át,
kiáltoztak utána, botokkal szurkálták a havat, szétszéledtek, kutyákat vittek magukkal,
napokig hallottuk a kiáltozást és ugatást, de semmi sem történt.
- Sohasem bukkantak rá.
- Itt az osztályon múltkor találkoztam egy nővel, aki azt mondta, hogy üzenete van
számomra egy fiútól a hóviharból. Azt mondta, nem az én hibám volt, és semmit se
féljek. Mit jelent ez? Én nem hiszek az ilyesmiben, de akkor meg mire gondoljak? Egész
életemben a magam hibájának éreztem, holott teljességgel és már nagyon régen tudom,
hogy senki sem tehetett volna akkor mást a helyemben. De a bűntudat olyan, mint a
rák, addig gyötör, amíg meg nem öl.
- Mert nem akármilyen fiú volt az, akinek elengedtem a kezét.
- Mert az a fiú a hóviharban… az öcsém volt.
***
Anyjuk rácsapta az ajtót a kinti hideg szélre, és a konyhalámpa halvány fényében
megpillantotta Grímurt az asztalnál, Símonnal szemben. Grímur arcát nem látta tisztán.
Most látta először, mióta elvezették, de amint megérezte jelenlétét, és meglátta őt újra
a félhomályban, körülfogta a félelem. Egész ősszel számított rá, de nem tudta pontosan,
mikor engedik ki. Amikor meglátta a farmon a közeledő Tómast, azonnal tudta, mi
történt.
Símon moccanni sem mert a széken, merev háttal ült, de a szemét a bejárati ajtó felé
fordította, és látta anyját belépni és rájuk meredni. Tómas, aki a háta mögött óvakodott
be, rögtön az átjáróhoz osont, ahol Mikkelína támaszkodott a falhoz, és látta a
rémületet felvillanni Símon szemében.
Grímur ült tovább a konyhaszéken, és meg se moccant. Percekig nem hallatszott más
nesz, csak a szél üvöltése kintről, és anyjuk lihegése, aki futva jött fel a hegyre. Grímurtól
való rettegése, amely tavasz óta alábbhagyott, most újra teljes erőből tört rá, és egy
pillanat alatt oda vetette vissza őt, ahol jó fél éve volt. Mintha semmi se történt volna
azalatt, amíg Grímur odavolt. Lábából kiszállt az erő, a gyomrát éles fájdalom hasogatta,
arcáról eltűnt a nemrég fellelt méltóság, összehúzta magát, amilyen kicsire csak tudta,
és úgy állt ott alázatosan, engedelmesen. És elkészülve a legrosszabbra.
A gyerekek látták, hogy változik el ott az ajtóban állva.
- Elbeszélgettünk, Símon meg én - szólalt meg Grímur hátravetve fejét, hogy sebe
jobban lássék. Anyjuk összerezzent, amint meglátta az égővörös sebhelyet. A szája
megnyílt, mintha mondani akart volna valamit, vagy sikítani, de nem jött ki hang belőle,
csak döbbenten bámulta Grímurt.
- Csinos, ugye?
Volt valami furcsa Grímurban, amit Símon nem volt képes meghatározni. Mintha
magabiztosabb lett volna, önelégültebb. Mindig zsarnok volt, ezt az egész családja
megtapasztalta, de most valami más is volt benne, valami nagyon veszélyes.
Odaállt a felesége elé.
- Símon beszélt egy katonáról, akit Dave-nek hívnak, és aki halakat hord a házhoz.
A gyerekek anyja egy szót se szólt.
- Dave-nek hívták azt a katonát is, aki ezt csinálta velem - folytatta a sebhelyére
mutatva. - Még most sem tudom rendesen kinyitni a szememet, mert ő úgy látta jónak,
hogy kávét loccsantson a pofámba. Először felforralta egy edényben, olyan forró volt,
hogy csak egy ronggyal tudta megfogni, és miközben azt hittem, hogy csészébe tölti
kettőnknek, az egészet az arcomba öntötte.
Anyjuk elfordította szemét Grímurtól a padlóra, de nem mozdult.
- Nekem a hátam mögé volt bilincselve a kezem, amikor beengedték. Szerintem
tudták jól, hogy mire készül.
Néhány fenyegető lépést tett az átjáró felé, ahol Mikkelína és Tómas lapult. Símon úgy
ült a széken, mintha oda volna szögezve. Grímur újra az anyjuk elé állt.
- Mintha csak meg akarták volna jutalmazni - mondta. - És tudod, miért?
- Nem - felelte az anyjuk halkan.
- Neem - majmolta őt Grímur. - Hogy olyan marha ügyes volt. Elvigyorodott.
- Nem volnék meglepve, ha a tóban lebegve találnának rá. Mint aki beesett a vízbe
pisztránghalászat közben.
Grímur egészen közel állt az anyjukhoz, és durván belemarkolt a gyomrába.
- Mit gondolsz, hagyott hátra valami emléket? - kérdezte fojtott, fenyegető hangon.
- Valami emléket a tóparti piknikekről? Mit gondolsz? Maradt valami utána? Vedd
tudomásul, hogy ha maradt tőle valami, azt meg fogom ölni. Esetleg elégetem, ahogy ő
elégette a pofámat.
- Ne beszélj így - szólt az anyjuk.
- Honnan tudta meg a nyomorult, hogy csórunk? Mit gondolsz, ki árulta el neki, hogy
mi folyik nálunk? Nincs valami ötleted? Talán nem vigyáztunk eléggé? Vagy meglátott
minket? Vagy talán körülnézett itt benn, amikor behozta a pisztrángokat, meglátta a
szajrét, és megkérdezte a szajhától, aki itt lakik, hogy tud-e erről valamit? Grímur még
szorosabban markolta a felesége gyomrát.
- Ha egyenruhát látsz, rögtön szétdobod a lábad, mi? Símon csendben felállt az apja
háta mögött.
- Mit szólnál egy csésze kávéhoz? - vigyorgott Grímur a gyerekek anyjára. - Egy csésze
sisteregve forró, üdítő kávéhoz reggelire? Ha Dave-nek nincs kifogása. Mit gondolsz, van
kifogása?
Grímur felröhögött.
- Talán ő is megiszik velünk egy pár kortyot. Vársz rá? Nem gondolod, hogy eljön
megmenteni téged?
- Ezt ne! - szólalt meg Símon a háta mögött. Grímur elengedte a feleségét, és Símon
felé fordult.
- Ezt ne csináld vele! - ismételte Símon.
- Símon! - kiáltott rá az anyja. - Hallgass!
- Hagyd békén anyát - mondta Símon reszketeg hangon. Grímur hátat fordított
anyjuknak. Mikkelína és Tómas az átjáróban remegett. Grímur az anyjuk fülébe súgta:
- Egy szép nap eltűnhetsz te is, mint a Benjamín menyasszonya. Anyjuk Grímurt
figyelte, felkészülve a verésre, amelyről tudta, hogy nem lehet elkerülni.
- Honnan tudsz te arról?
- Tűnnek el emberek, mindenféle emberek. Még gazdagok is. Hát még az ilyen szemét
senki, mint te? A kutya se ugatna utánad. Talán anyádnak hiányoznál a Gázművektől.
Mit gondolsz?
- Hagyd békén - ismételte Símon még mindig a konyhaasztalnál állva.
- Símon! - kapta fel a fejét Grímur. - Azt hittem, barátok vagyunk. Te meg én meg
Tómas.
- Hagyd őt békén! Ne bántsd soha többé! Ne bántsd, és menj el innen! Menj el, és ne
gyere vissza soha többé!
Grímur a gyerek elé lépett, és úgy meredt rá, mint egy vadidegenre.
- Távol voltam, fél évig nem voltam itthon, és amikor hazajövök, ilyen a fogadtatás. Az
asszonyság katonákkal kamatyol, a kis Símon pedig szeretné kihajítani az apukáját. Elég
nagy vagy már, hogy apukádat dirigáld, Símon? Azt hiszed? Azt hiszed, leszel valaha is
olyan nagy, hogy csak úgy kihajíts engem?
- Símon! - szólalt meg anyjuk. - Vidd le Mikkelínát és Tómast Gufunesbe, és ott
várjatok rám. Hallottad, Símon? Tedd, amit mondtam!
Grímur belevigyorgott Símon arcába.
- És mi van a kis nyomorékkal? Az idióta is feleselni fog? Da-da-da-da! Már évekkel
előbb meg kellett volna fojtanom! Ez hát a hála? Ennyi jár nekem? - üvöltötte be az
átjáróba.
Mikkelína visszabicegett a konyhából a rejtekbe. Tómas ottmaradt, és az apjára
bámult, aki rámosolygott.
- De mi barátok vagyunk, igaz, Tómas? Tómas sosem árulja el az apukáját, igaz? Gyere
ide, fiacskám. Gyere apucihoz.
 Tómas odament hozzá.
- Mama telefonált - mondta halkan.
- Tómas! - kiáltott fel anyja.

25. FEJEZET
- Nem hiszem, hogy Tómas segíteni akart az apjának. Inkább a mamának akart talán
segíteni. Talán rá akart ijeszteni az apjára, ki tudja? Persze a legvalószínűbb, hogy
egyszerűen nem tudta, mit csinál. Olyan kicsi volt még szegényke.
Mikkelína Erlendurra pillantott, aki Elínborggal együtt ott ült a nappalijában, és
hallgatta elbeszélését az anyjáról meg Grímurról, hogyan ismerkedtek meg, mikor kapta
anyja az első ütlegeket, hogyan súlyosbodtak a verések, hogyan próbált kétszer is
elmenekülni, hogyan fenyegette meg a férje, hogy legközelebb megöli a gyerekeit.
Mesélt nekik a hegyi házról, a katonákról, a táborról, a lopásokról meg a Dave nevű
katonáról, aki horgászni járt a tóra, a nyárról, amikor apjuk börtönben ült, és anyjuk meg
Dave megszerette egymást, arról, hogyan hordta ki őt a két öccse a napra, hogyan vitte
Dave piknikezni mindnyájukat, és a hideg őszi reggelre, amikor a mostohaapja hazatért.
Mikkelína komótosan adta elő a történteket, igyekezett semmit sem kihagyni a családi
históriából, amit fontosnak érzett. Erlendur és Elínborg csak ült és hallgatta, miközben a
kávét szürcsölték, amit Mikkelína főzött nekik, és a süteményt rágcsálták, amit ez
alkalomra sütött, mert mint mondta, biztos volt benne, hogy Erlendur ma meglátogatja.
Elínborgot őszinte szívélyességgel köszöntötte, és megkérdezte tőle, hogy sok női
nyomozó van-e.
- Alig valaki rajtam kívül - felelte Elínborg mosolyogva.
- Nagyon helytelen - felelte Mikkelína, és hellyel kínálta. - A nőknek mindenütt az első
vonalban a helyük.
Elínborg Erlendurre pillantott, aki egy félmosollyal válaszolt. Az irodába ment a
főnökéért délután, mert tudta, hogy a kórházban járt előzőleg, és szokatlanul nyomott
kedvében találta őt. Érdeklődött Eva Lind hogylétéről, gondolva, hogy talán
rosszabbodott az állapota, de Erlendur azt felelte, hogy az állapota nem jobb, de nem is
rosszabb, mint eddig. További érdeklődésére, hogy ő hogy érzi magát, és hogy nincs-e
szüksége valamire, Erlendur a fejét rázta, és azt mondta, hogy nincs mit tenni, várni kell.
Elínborg úgy találta, hogy a főnökét ez a várakozás viseli meg igazán, de jobbnak látta
nem bolygatni a témát. A hosszú tapasztalat megtanította, hogy Erlendurnek nincs
igénye magáról beszélni.
Mikkelína a földszinten lakott egy többszintes társasházban Breidholtban. Lakása kicsi,
de kényelmes volt, és amíg ő a konyhában a kávét főzte, Erlendur körüljárt a nappaliban,
és végignézte a fényképeket, amelyek nyilván a család tagjait ábrázolták. Nem sok volt,
és egy sem volt, ami a hegyen készülhetett.
Mikkelína elsőként a maga életéről számolt be röviden, amíg a konyhában
foglalatoskodott, és ők a nappaliban ülve hallgatták. Későn, kevéssel húsz éves kora
előtt kezdte az iskoláit, nagyjából azzal egy időben, hogy alapos gyógykezelésnek
vetették alá. Igen gyorsan haladt a tanulmányaival. Erlendurnek olyan érzése volt, hogy
túl gyorsan siklik át a saját élete eseményein, de nem szólt közbe. Mikkelína magánúton
végezte el alsó- és középfokú tanulmányait, majd beiratkozott az egyetemre, és
pszichológiából diplomázott; ekkor már közel járt a negyvenhez. Jelenleg nyugdíjas volt.
Még az egyetem előtt fogadta örökbe a kisfiút, akinek a Símon nevet adta. Saját
családot alapítania nehéz lett volna, ennek okait, mondta fanyar mosollyal, aligha kell
részleteznie.
Tavasszal és nyáron minden évben felment a hegyre megnézni a ribiszkebokrokat,
ősszel pedig a termésből lekvárt főzött. Még maradt valamennyi a tavalyi főzetből egy
üveg alján, ezt megkóstoltatta velük. Elínborg, a mesterszakácsnő megdicsérte,
Mikkelína pedig megkérte, hogy tartsa meg a maradékot, és mentegetőzött, hogy olyan
kevés van benne.
Aztán arról beszélt, hogy az évek és évtizedek során milyen messze kiterjedt a város,
előbb Breidholtig, majd Grafarvogurig, aztán már végig a Mosfellsbaerbe vezető
országút mentén villámgyorsasággal egészen Grafarholtig, ahol gyermekkora
legkeservesebb éveit élte valaha.
- Igazán csak rossz emlékeim vannak arról a helyről - mondta -, attól a rövid nyártól
eltekintve.
- Ezzel a fogyatékossággal született? - kérdezte Elínborg. Igyekezett a kérdést a
legudvariasabb formában feltenni, de érezte, hogy ez nem igazán lehetséges.
- Nem - felelte Mikkelína -, hároméves voltam, amikor megbetegedtem, és kórházba
vittek. Mama mesélte, hogy az anyáknak nem lehetett a gyermekük mellett maradniuk a
kórtermekben. Képtelen volt megérteni egy ilyen szívtelen és visszataszító rendelkezést,
amely nem engedte az anyát a gyermekéhez, aki súlyos, esetleg halálos beteg volt.
Hosszú évek múltán tudatosodott benne, hogy alkalmas gyógykezeléssel
visszanyerhetném, amit elvesztettem, de mostohaapám nem engedte, hogy törődjön
velem, orvoshoz vigyen, vagy valami kúrát keressen. Van egy emlékem abból az időből,
mielőtt megbetegedtem, nem is tudom, hogy álmodtam-e vagy tényleg átéltem - süt a
nap, egy ház kertjében vagyok, talán annál a háznál, ahol anyám cseléd volt, és
lélekszakadva rohanok és visítok, mama meg mintha kergetne. Semmi másra nem
emlékszem. Csak arra, hogy kedvemre futkározom.
Mikkelína elmosolyodott.
- Gyakran volt és van ilyesféle álmom. Egészséges vagyok, járok, ahogy nekem tetszik,
a fejem nem ingatom, ha beszélek, és ura vagyok az arcizmaimnak, nem ráncigálják
összevissza a vonásaimat.
Erlendur letette a csészéjét.
- Tegnap említette, hogy a fiát a féltestvéréről, Símonról nevezte el.
- Símon csodálatos fiú volt. Semmi sem vallott benne az apjára. Én legalábbis sose
láttam ilyesmit. Olyan volt, mint mama. Kedves, megértő és segítő. Végtelen volt benne
a részvét, már kicsi gyermekkorában is. De az apját gyűlölte, és ez a gyűlölet ártott meg
neki. Sose lett volna szabad rákényszerülnie, hogy gyűlöljön valakit. És mint a többieket,
őt is megfertőzte az örök félelem. Az iszonyat, amikor apjára rátört a téboly. Nézte,
ahogy félholtra veri az anyját. Én olyankor a fejemre húztam a paplant, de néha
megfigyeltem, hogy Símon csak áll és néz, mint aki az erejét acélozza, hogy egyszer majd
leszámoljon mindezért, amikor már lesz ereje, hogy szembeszálljon az apjával. Amikor
majd elég nagy lesz, hogy megfizessen.
- Néha megpróbált közbelépni. Odaállt anyám elé, dacosan szembenézve az apjával.
De anyánk ettől még jobban félt, mint az ütlegektől. Nem tudta elviselni a gondolatát
sem, hogy a gyermekeit bármi baj érje. Ilyen fantasztikusan kedves fiú volt ez a Símon.
- Úgy beszél róla, mintha még mindig gyermek volna - jegyezte meg Elínborg.
- Meghalt?
Mikkelína mosolygott, de nem szólt semmit.
- És Tómas? - kérdezte Erlendur. - Mert hárman voltak csak, ugye?
- Ő, Tómas… Ő nem olyan volt, mint Símon. Ezt az apjuk is tudta jól.
- És kinek telefonált az anyjuk? - kérdezte Erlendur. - Mielőtt visszament a hegyre?
Válasz helyett Mikkelína felállt, és átment a hálószobájába. Erlendur és Elínborg
összenézett. Kisvártatva már jött is vissza Mikkelína, kezében egy kis papírszelettel.
Kihajtogatta, elolvasta, és átnyújtotta Erlendurnek.
- Ezt a mamától kaptam - mondta. - Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor az
asztalnál ültek, és Dave ezt a papírt csúsztatta anyám elé, de sose tudhattuk meg, mi állt
rajta. Mama nekem is csak később, évekkel később mutatta meg.
Erlendur elolvasta az üzenetet.
- Dave megkért egy izlandit vagy egy katonatársát, aki már tudott a nyelvünkön, hogy
írja le neki ezt a szöveget. Mama persze mindvégig őrizte. És én is magammal viszem a
sírba.
Erlendur megnézte a papírszeletet. Kissé esetlen nagybetűkkel íródott a szöveg, de
pontos volt és érthető.

TUDOM, MIT CSINÁL VELED A FÉRJED

- Mama meg Dave megállapodott, hogy amint a mostohaapám kiszabadul a

börtönből, anyám telefonál neki, és ő eljön megsegíteni őt. A pontos részletekről nincs
tudomásom.
- Nem kaphatott volna segítséget ott Gufunesben? - kérdezte Elínborg. - Biztosan
sokan dolgoztak a tejgazdaságban.
Mikkelína rápillantott.
- Anyám tizenöt éve szenvedett már a férje brutalitásától. Ez elsősorban testi erőszak
volt, verte őt, néha olyan kegyetlenül, hogy szegény napokig nem volt képes felkelni az
ágyból. És lelki erőszak is volt, ami még borzasztóbb, mert ahogy Erlendurnek tegnap
mondtam, ez anyámat úgyszólván megsemmisítette. Kezdte éppúgy megvetni magát,
ahogy a férje megvetette őt. Sokszor gondolt az öngyilkosságra, de főleg miattunk, a
gyerekei miatt nem jutott el soha odáig. Dave a fél év alatt, amit vele töltött, ezekből a
lelki sebekből jórészt kikúrálta, és ő volt az egyetlen, akitől segítséget kérhetett. Soha
nem is említette senki másnak, hogy min ment keresztül, és szerintem arra is fel volt
készülve, hogy ha szükséges, újra tűrni fogja az ütlegeket. Végül is nem fog történni más,
mint hogy visszazökkennek a régi kerékvágásba.
Mikkelína Erlendurra pillantott.
- Dave nem jött el soha többé.
- És semmi sem zökkent vissza a régi kerékvágásba.
 ***
- Tehát anyád telefonált.
Grímur átkarolta Tómas nyakát.
- Kinek telefonált, Tómas? Ne titkolózzunk egymással. Anyád hiheti, hogy titkolózhat
előttem, de az nagy-nagy tévedés. A titkolózás nagyon veszélyes lehet.
- Ne használd fel a gyereket ellenem! - szólalt meg az anyjuk.
- Most már parancsokat kezd osztogatni nekem, hallod? - Grímur megdörzsölte Tómas
vállát. - Micsoda változások! És mi várható még!
Símon az anyja mellé cövekelte le magát. Mikkelína is feléjük óvakodott. Tómas elsírta
magát. Nagy nedves fold terjedt szét a nadrágja elején.
- És jelentkezett az, akinek telefonált? - kérdezte Grímur. A szarkasztikus vigyor eltűnt
az arcáról, hangja megkeményedett. Nem tudták levenni szemüket a sebhelyéről.
- Nem jelentkezett - mondta az anyjuk.
- Dave sem, a szabadító?
- Dave sem.
- Csak tudnám, ki köpött be engem. Ma reggel indult egy hajó a kikötőből. Dugig
katonákkal. Úgy látszik, hogy Európában szükség van rájuk. Nem üdülhetnek örökké itt
Izlandon, ahol más dolguk sincs, mint meghágni az asszonyainkat. Persze az is lehet,
hogy elkapták a barátotokat. Hogy sokkal nagyobb ügy volt ez, mint én képzeltem. Fejek
hulltak. Jóval nagyobb fejek is, mint az enyém. Tiszti fejek. És ez nekik nem tetszett.
Félrelökte Tómast.
- Nagyon nem tetszett nekik.
Símon még szorosabban simult anyjához.
- Ebben az egész ügyben csak egyvalamit nem értek - folytatta Grímur. Egész közel
hajolt anyjukhoz, mind érezték a lehelete savanyú bűzét. - Egyszerűen nem értem. Nem
fér a fejembe. Azt értem, hogy letoltad a bugyogódat az első jöttment előtt, aki rád
nézett, amint kihúztam a lábamat. Elvégre kurva vagy. No de az a Dave?
Egészen közel hajolt hozzá.
- Ő vajon mit látott meg benned?
Két kézzel megragadta az asszony fejét.
- Te ronda kibaszott lotyó!
***
Azt hittük, hogy most nekiront és megöli. Fel voltunk készülve rá. Reszkettem a
félelemtől, és Símon se különben. Arra gondoltam, hogy be kéne hoznom a kést a
konyhából. De nem történt semmi.
Farkasszemet néztek egymással, majd a mostohaapám nem hogy nekiesett volna,
meghátrált előle. Mikkelína elhallgatott.
- Életemben nem rettegtem annyira - folytatta aztán. - Símon pedig sohasem lett
többé az, aki volt. Attól fogva egyre távolabb került tőlünk. Szegény Símon.
Tekintete a padlóra vetült.
- Dave éppoly hirtelen tűnt el az életünkből, mint ahogy felbukkant benne - mondta.
- Mama soha többé nem hallott felőle.
- A vezetékneve Welch volt - szólalt meg Erlendur. - És nyomoztatunk utána, hogy
megtudjuk, mi történt vele. És hogy hívták a mostohaapját?
 - Thorgrimurnak - felelte Mikkelína. - De mindenki csak Grímurnak nevezte.
- Thorgrimur - ismételte Erlendur. Emlékezett erre a névre az izlandiak listájáról, akik a
katonai táborban dolgoztak.
A mobilja megszólalt a kabátja zsebében. Sigurdur Óli jelentkezett, aki a hegyen
tartózkodott, az ásatás helyszínén.
- Azonnal ide kéne jönnöd - mondta.
- Ide? Te hol vagy?
- Hol lennék? Hát a hegyen. Elértek a csontokig, és most már sejthetjük, hogy kit
temettek el ide.
- És kit?
- Benjamín menyasszonyát.
- Miért? Mitől olyan biztos? - Erlendur felállt és kiment a konyhába, hogy a
bizalmasabb közléseket ott fogadja.
- Gyere és meglátod - felelte Sigurdur Óli. - Senki más nem lehet. Meg fogod látni
magad is.
Ezzel ért véget a hívás.

26. FEJEZET
Negyedóra múlva Erlendur és Elínborg már Grafarholton volt. Sietősen elbúcsúztak
Mikkelínától, aki elképedve bámulta viharos kivonulásukat. Erlendur nem közölte vele,
amit Sigurdur Ólitól hallott a telefonban Benjamín menyasszonyával kapcsolatban, csak
annyit mondott, hogy sürgősen a helyszínre kell sietniük, mert a csontvázat feltárták,
elnézését kérte, hogy nem tudják a történetét végighallgatni, de nemsokára
visszajönnek hozzá.
- Ne menjek el én is? - kérdezte, mikor már kiléptek a házból. - Én ugyanis…
- Most inkább ne - vágott a szavába Erlendur. - Majd mindent megbeszélünk
nemsokára. Új fejlemények vannak…
Sigurdur Óli várt rájuk a hegyen, és Skarphédinnhez vezette őket, aki a sír mellett állt.
- Erlendur! - fogadta a régész. - Hát megtörtént. Kicsit hamarabb is, mint számítottam.
- És mit találtak? - kérdezte Erlendur.
- Egy nőt! - jelentette ki Sigurdur Óli fontoskodva. - Kétség sem férhet hozzá.
- Nocsak! - szólalt meg Elínborg. - Hirtelen orvossá léptél elő?
- Nem kell ehhez orvos. A vak is láthatja.
- Két csontváz van a sírban. - magyarázta Skarphédinn. - Az egyik felnőtt, vélhetőleg
nő, a másik csecsemő, vagy meg sem született magzat. Ott fekszik, benne a felnőtt
csontvázban.
Erlendur döbbenten meredt rá.
- Két csontváz?
Sigurdur Ólira pillantott, majd előrelépett, és lenézett a sírgödörbe. Rögtön látta,
miről beszél Skarphédinn. A nagyobbik csontváz teljesen fel volt tárva, jól látszott a
feltartott karja, az álla nyitva és tele földdel, a bordái több helyen eltörve. Az üres
szemgödrök is földdel voltak kitöltve, a homlokon hajcsomók voltak láthatók, és az
arcbőr még nem foszlott szét egészen.
Rajta egy apró csontváz hevert, embrionális helyzetben. A régészek aggályos gonddal
tisztították meg a talaj morzsáitól. Kar- és combcsontjai ceruza méretűek voltak, az apró
koponya nem nagyobb a teniszlabdánál. A nagy csontváz bordái alatt feküdt, fejjel lefelé
elhelyezkedve.
- Ki lehetne más? - kérdezte Sigurdur Óli. - Ki más, mint a menyasszony. Tudjuk róla,
hogy terhes volt. Hogy is hívták?
- Sólveignek - felelte Elínborg. - De hogy ennyire előrehaladott lett volna a
terhessége… - motyogta inkább magának a két csontvázat bámulva.
- Mi a neve ilyen korban, embrió vagy magzat? - kérdezte Erlendur.
- Sejtelmem sincs - vallotta be Sigurdur Óli.
- Nekem sem - folytatta Erlendur. - Ide szakértő kell. Nem lehetne beszállítani a két
csontvázat a hullaházba a Barónstigurre így, ahogy vannak? - kérdezte Skarphédinntől.
- Hogy érti ezt, hogy így, ahogy vannak?
- Ebben a helyzetben, ahogy a kicsi benne fekszik a nagyobban.
- Először még ki kell ásnunk a nagyobbat. Ha azt is gondosan megtisztítjuk a földtől, és
óvatosan alájuk nyúlunk, akkor kiemelhetjük őket együtt. Igen, azt hiszem, hogy ez
menni fog. Nem akarja inkább megvárni a patológust, hogy itt a helyszínen nézze meg
őket?
- Nem, legyenek csak a boncteremben. Mindent a lehető legkedvezőbb körülmények
között kell megvizsgáltatnunk.
Ebédidőre a csontvázakat sértetlenül kiemelték a földből. Erlendur, Elínborg és
Sigurdur Óli érdeklődéssel figyelte a műveletet. A régészek nagy szakértelemmel
végezték a feladatot, Erlendurnek nem volt oka megbánni, hogy őket kérte fel a
munkára. Skarphédinn ugyanazzal a hatékonysággal vezényelt, amelyet mindvégig
tanúsított a munkálatok során. Elmondta Erlendurnek, hogy az elmúlt napokban
valósággal megkedvelték a csontvázat, a szomszédos Millenniumi Negyedről „Millenáris
Muki” névre keresztelték, és hogy hiányozni fog nekik. Benne magában is feltámadt az
érdeklődés a kriminológia iránt a munkájuk alatt, és az a szándéka, hogy csapatával még
alaposan átkutatja a helyszínt, hátha találnak valami nyomot, amely megvilágíthatná, mi
zajlott le a helyszínen annyi évvel ezelőtt. Az ásatás minden mozzanatát megörökítette
fényképen és videofelvételeken, és mint mondta, mindebből izgalmas előadást fog
tartani az egyetemen, ha Erlenduréknak sikerül kideríteni, hogyan kerültek a csontok
ebbe a sírba, tette hozzá széles mosollyal, amely kivillantotta agyarait.
A csontvázakat átszállították a hullaházba a Barónstigurre. A családostól spanyol
földön üdülő patológus csak a következő héten szándékozott visszatérni, ugyanis, ahogy
azt aznap délután telefonon közölte Erlendurrel, éppen a hasát sütteti a napon a flekken
mellett. Persze jól beszeszelve, tette hozzá a nyomozó magában. Mikorra a csontvázakat
kiemelték, megjelent a tisztiorvos is, az ő felügyelete alatt helyezték el őket egy
rendőrségi teherautóban, és ő ügyelt rá, hogy a halottasház legalkalmasabb helyiségébe
kerüljenek.
Erlendur a maga részéről ragaszkodott ahhoz, hogy a két csontvázat ne
különválasztva, hanem együttesen szállítsák. Hogy egymáshoz viszonyított helyzetük a
lehető legváltozatlanabbul megmaradjon, a régészek nem tisztogatták el a földet a kettő
közül. Így aztán jókora halom tornyosodott a boncasztalon Erlendur és a körzeti
tisztiorvos előtt, ahogy ott álltak a boncterem higanylámpáinak fényében. A csontvázak
fehér lepellel voltak letakarva, ezt a tisztiorvos félrehúzta, és a két férfi a csontok
szemlélésébe mélyedt.
- Nekünk a legfontosabb volna a két holttest nemét megállapítani - jegyezte meg
Erlendur, és várakozóan nézett a tisztiorvosra.
- Értem - felelte a tisztiorvos elgondolkodva. - Tudja, igen csekély különbség van a férfi
és a nő csontjai között a medence méretétől eltekintve, a medencét pedig a kis csontváz
és a köztük megmaradt földréteg miatt itt nem tudjuk szemügyre venni. A nagy
csontvázon mind a 206 csont valószínűleg a helyén van, bár néhány bordáról, mint
tudjuk, darabok törtek le. Meg kell mondanom, hogy igen derék termetű volt nő létére.
Ez csak az első benyomásom, de őszintén szólva örülnék, ha nem nekem kéne ezzel
foglalkoznom. Sietős a dolog? Nem érnek rá várni vele egy hetet? Nem szakmám a
boncolás és a tetemek azonosítása. Egy csomó fontos részleten könnyen átsiklom,
amiket a képesített patológus bizonyára első pillantásra észrevesz és mérlegel. Ha
megbízható munkát akar, várjon inkább. Vagy olyan sürgős az ügy?
Erlendur megfigyelte, hogy veríték gyöngyözik a tisztiorvos homlokán, és eszébe
jutott, amit valakitől hallott róla, hogy nem szívesen vállal komolyabb felelősséget.
- Éppenséggel ráér - felelte. - Nem sürget semmi. Legalábbis nem hiszem. Ha csak a
további ásatás nem tár fel valamit, amiről még nem tudunk, valamiféle tragédiát.
- Arra gondol, hogy valaki, aki figyelemmel követte az ásatásokat, tudja, miről van szó,
és új fordulatot ad az ügynek?
- Majd meglátjuk - felelte Erlendur. - Mindenképp várunk a patológusra. Nem élet és
halál kérdése. De azért valamit maga is segíthetne. Szép nyugodtan, sietség nélkül.
Mondjuk, elmozdíthatná a kis csontvázat úgy, hogy lényegesen ne változzék a helyzete.
A tisztiorvos úgy bólintott, mint aki nem igazán tudja, mihez kezdjen.
- Majd meglátom, mit tehetek - felelte.

Erlendur úgy döntött, hogy nem várja ki a másnapot, hanem rögtön beszél Benjamín
Knudsen unokahúgával, ezért estefelé meglátogatta Sigurdur Óli társaságában. Elsa ajtót
nyitott, és bevezette őket a nappaliba. Mindhárman leültek. Elsa fáradtan nézett
Erlendurre, aki viszont tartott tőle, hogy nagyon felzaklatja a nőt a kettős csontváz
felfedezésének híre. Elképzelte, milyen gyötrelmes lehet számára, hogy ez a régi ügy
napvilágra került, és hogy nagybátyjában egy gyilkosság gyanúsítottját kell látnia.
Elmondta neki, mit leltek a régészek a sír mélyén, és hogy a halott valószínűleg
Benjamín menyasszonya. Elsa közben felváltva nézett hol az egyik, hol a másik
nyomozóra, és képtelen volt elfojtani hitetlenkedését.
- Csak nem képzelik? - kiáltott fel. - Azt akarják mondani, hogy Benjamín meggyilkolta
a menyasszonyát?
- Nem, csak hogy megvan a lehetősége…
- És aztán elásta ott, a faházuk tövében? Egyszerűen nem hiszem. Nem is értem,
honnan szednek ilyesmit. Kell, hogy legyen valami más magyarázat is. Feltétlenül.
Benjamín nem volt gyilkos, ezt elhihetik nekem. Önök szabadon járhattak ebben a
házban, kedvükre feltúrhatták a pincét, de ez már túl messze megy. Gondolják, hogy
engedem ezt a kutakodást, ha a családnak valami titkolni valója volna? Nem, ez már túl
messze megy. Távozzanak, kérem! - Felállt. - De azonnal.
- Önt nem gyanúsítjuk, hogy része volna benne - mondta Sigurdur Óli, aki nem
mozdult, és Erlendur is ülve maradt. - Nem gyanúsítjuk azzal, hogy eltitkolt valamit.
Hacsak…
- Mit akarnak rám kenni? - kiáltott fel Elsa. - Hogy én tudtam valamit? Bűnrészességgel
vádolnak? Talán le is akarnak tartóztatni? Még börtönbe is csuknak? Micsoda elbánás
ez? - Szikrázó szemekkel nézett Erlendurra.
- Csillapodjék le - mondta nyugodtan Erlendur. - Kiderült, hogy Benjamín
menyasszonya terhes volt. Természetes következtetés, hogy ő van a sírban. Nem
gondolja? Nem akarunk semmit önre kenni. Igyekszünk megoldani az esetet. Ön
rendkívül segítőkész volt, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Nem akárki tette volna meg
azt, amit ön tett. Ettől azonban a tény, tény marad, vagyis hogy ebben az ügyben
jelenleg az ön Benjamín nagybátyja a legfőbb gyanúsított.
Elsa olyan szemekkel meredt Erlendurra, mint egy kellemetlen betolakodóra. Aztán
mintha kissé megenyhült volna. Sigurdur Ólira pillantott, majd vissza Erlendurre, és
visszaült közéjük.
- Ez csak félreértés lehet. Erre maguk is rájönnének, ha úgy ismerték volna Benjamínt,
ahogy én ismertem. A légynek sem volt képes ártani. Soha.
- Tudomására jutott, hogy a menyasszonya állapotos - mondta Sigurdur Óli.
- Házasságra készültek. Benjamín minden jel szerint őrülten szerelmes volt a lányba.
Egész jövője e szerelem körül forgott: a családja, amelyet vele készült megalapozni, az
üzlete, a társadalmi helyzete. Összeomlott, talán elborult az agya. A menyasszonya teste
sohasem került elő. A feltételezések szerint a tengerbe ölte magát. Eltűnt. Meglehet,
hogy mi találtunk rá.
- Azt mondta nemrég Sigurdur Ólinak, hogy Benjamín nem tudta, ki ejtette teherbe a
menyasszonyát - szólalt meg Erlendur. Olyan érzése támadt, hogy elsiették a dolgot, és a
spanyol plázson heverő patológust szidta magában. Ezt a látogatást későbbre
halaszthatták volna. Várta a megerősítést.
- Úgy is van - felelte Elsa. - Nem tudta.
- Mi viszont úgy tudjuk, hogy Sólveig anyja utóbb meglátogatta Benjamínt, és
elmondta neki a históriát. Sólveig eltűnése után, amikor a vihar már elcsitult.
Elsa arcára kiült a meglepetés.
- Erről nem tudtam - mondta. - Mikor történt ez?
- Pontosabban nem tudom - felelte Erlendur. - Sólveig titkolta a gyermeke apját.
Valami okból erről hallgatott. Nem árulta el Benjamínnak, hogy pontosan mi történt.
Felbontotta az eljegyzésüket, és nem beszélt a csábítóról. Talán hogy kímélje a családját.
Az apja jó hírnevét.
- Hogy jön ide az apja hírneve?
- Az apja unokaöccse erőszakolta meg, amikor látogatóban volt náluk Fjólban.
Elsa hátrahanyatlott a székében, és a megdöbbenéstől ösztönösen a szája elé kapta a
kezét.

Ugyanakkor, de a város túlsó szélén Elínborg számolt be róla Bárának, hogy mit
találtak a sírban, és ezért az a legvalószínűbb feltételezés, hogy a test Sólveigé, Benjamín
menyasszonyáé. Hogy feltehetőleg Benjamín temette oda. Elínborg hangsúlyozta, hogy
a rendőrség csak két tényre alapozza ezt a vélekedést: hogy Benjamín látta őt legutoljára
életben, és hogy egy magzat vagy csecsemő testét is megtalálták a sírban. A csontok
alapos vizsgálata még hátravan.
Bára szemrebbenés nélkül hallgatta végig Elínborg beszámolóját. Mint korábban, most
is egyedül volt a nagy házban, gazdagságától körülvéve, és nem mutatott semmi
reakciót.
- Apánk azt akarta, hogy a nővérem vetesse el a gyereket - mondta végül. - Anyám
terve az volt, hogy elviszi őt vidékre, ott megszüli a gyerekét, akit aztán odaadnak
valakinek, ő pedig visszajön, mintha mi sem történt volna, és feleségül megy
Benjamínhoz. A szüleim ezen vitáztak napokon át, végül behívták Sólveiget.
Bára felállt.
- Ezt anyámtól hallottam jóval utóbb.
Odalépett egy impozáns tölgyfa tálalóhoz, kihúzta egyik fiókját, elővett egy apró fehér
zsebkendőt, és az orrához nyomkodta.
- Eléje tárták a két lehetőséget. A harmadik szóba se került, vagyis az, hogy megszüli a
gyerekét, aki a család tagja lesz. Sólveig erre próbálta rávenni a szüleit, de ők hallani sem
akartak róla. Tudni se akartak róla. Vagy megölni a gyereket, vagy megszabadulni tőle.
Harmadik út nincs.
- És Sólveig?
- Nem tudom - felelte Bára. - Szegény lány. Nem tudom. Akarta a gyereket, másra
gondolni sem volt hajlandó. Ő maga is gyerek volt. Alig több mint egy gyerek.

Erlendur Elsára pillantott.

- Elképzelhető, hogy ezt Benjamín árulásnak tekintette? - kérdezte. - Mármint hogy a
menyasszonya nem volt hajlandó megnevezni a gyerek apját?
- Senki sem tudja, mi zajlott közöttük azon az utolsó találkozáson - felelte Elsa.
- Benjamín a főbb pontokat elmondta anyámnak, de fogalmam sincs, hogy
megemlített-e minden lényeges dolgot. Tényleg megerőszakolta valaki a szegény lányt?
Szentséges Isten!
Elsa felváltva vizsgálta Erlendur és Sigurdur Óli arcát.
- Igen, elképzelhető, hogy ezt árulásnak tekintette - mondta halkan.
- Elnézést, hogy mondta? - kapta fel a fejét Erlendur.
- Benjamín tekinthette úgy, hogy Sólveig megcsalta őt - ismételte Elsa. - De ez nem
jelenti azt, hogy megölte őt és eltemette a hegyoldalon.
- Mármint azért, hogy nem beszélt.
- Úgy van, azért semmiképp, hogy nem fedte fel a gyerek apját. Benjamín nem tudott
róla, hogy a menyasszonyát valaki megerőszakolta. Efelől teljesen bizonyos vagyok.
- Lehetett esetleg bűntársa? - kérdezte Erlendur. - Akire rábízta az egész titkot?
- Ebből egy szót sem értek.
- A faházat egy asszonyverő tolvajnak adta bérbe. Ez önmagában nem jelent semmit,
de tagadhatatlan tény.
- Fogalmam sincs, miről beszél. Hogyhogy asszonyverő?
 - Elnézést, ez valóban nem tartozik ide. Elhamarkodott következtetés lehet, kedves
Elsa. A legjobb lesz, ha megvárjuk a patológus jelentését. Kérem, bocsássa meg, ha
netán…
- Szó sincs róla, köszönöm, hogy tájékoztatnak az ügy állásáról. Hálás vagyok érte.
- Tudatni fogjuk a további fejleményeket is - ígérte Sigurdur Óli.
- Aztán ott van maguknál a hajfürt is az azonosításhoz - mondta Elsa.

Elínborg felállt. Hosszú napja volt, és szeretett volna már otthon lenni. Köszönetet
mondott Bárának, hogy meghallgatta, és elnézést kért a késői zavarásért. Bára
biztosította, hogy nincs oka mentegetőzni. Kikísérte vendégét, és becsukta mögötte az
ajtót. Egy pillanattal utóbb megszólalt a csengő, és Bára újra ajtót nyitott.
- Magas volt? - kérdezte Elínborg.
- Kicsoda?
- Hát a nővére. Szokatlanul magas volt vagy átlagos termetű, esetleg alacsony? Milyen
alkata volt?
- Magas aztán nem volt - felelte Bára halvány mosollyal. - Épp ellenkezőleg. Feltűnően
alacsony volt. Kifejezetten apró. Pöttömke, ahogy anyám szokta mondani. Szinte
mulatságos volt látni, ha kézen fogva sétáltak Benjamínnal, aki valósággal föléje
tornyosult.

A körzeti tisztiorvos felhívta Erlendurt, aki a lánya ágya mellett ült a kórházban. Már
éjfélre járt az idő.
- A hullaházban vagyok - mondta a tisztiorvos -, és szétválasztottam a csontvázakat.
Remélem, hogy semmit nem rontottam el. Nem vagyok patológus. Minden csupa föld,
leírhatatlan a kosz.
- És? - kérdezte Erlendur.
- Persze, igen. Megvan a magzat csontváza, legalább hét hónapos lehetett. Nincs rajta
semmi említésre méltó, ha csak az nem…
- Folytassa.
- … hogy alighanem már a világra jött, mielőtt meghalt. Vagy halva született. Ezt bajos
megállapítani. Viszont az biztos, hogy nem az anyja fekszik alatta.
- Várjon csak… ezt honnan tudja?
- Nem lehet az anyja, aki fölé, vagy ha úgy tetszik, akivel együtt eltemették.
- Nem az anyja? Akkor kicsoda?
- Kétségtelenül csak annyi mondható, hogy nem az anyja - felelte a tisztiorvos. - A
medencéje miatt.
- A medencéje miatt?
- A felnőtt csontváz egy férfié. A csecsemő alá egy férfi volt eltemetve.

27.FEJEZET
Hosszú és kemény volt a tél a hegyen.
A gyerekek anyja tovább dolgozott a gufunesi tejgazdaságban, a gyerekek pedig
minden reggel az iskolabusszal utaztak le a városba. Grímur visszatért a szénszállításhoz.
Amióta a lopásra fény derült, az amerikai hadsereg nem volt hajlandó tovább
alkalmazni. A katonai tábor egyébként is bezárt, a barakkokat és a felszerelést
mindenestől átszállították Hálogalandba. Csak a drótkerítés maradt meg és a
lebetonozott terület a hajdani barakképületek előtt. Az ágyút is elvitték a bunkerből.
Mindenütt azt beszélték, hogy a végefelé jár a háború. A németek visszavonulnak
Oroszországból, és nagy ellentámadás várható a nyugati fronton.
Grímur többnyire békén hagyta a gyerekek anyját ezen a télen. Csak ritkán szólt hozzá,
olyankor, amikor szitkokat zúdított rá. Többé nem aludtak közös ágyban. Az anya Símon
szobájában aludt, Grímur meg Tómast költöztette a magáéba. Tómas kivételével
mindenki észrevette, hogy duzzadt fel fokról fokra az anya hasa a tél folyamán, mígnem
előre dudorodott, mint a nyári események keserédes emléke, és mint baljós
emlékeztető, hogy mi történik, ha Grímur beváltja fenyegetését.
Az állapotát mindenki elől titkolni igyekezett. Grímur szabályos időközönként
megismételte fenyegetését. Hogy a gyereket nem tűri meg a házánál, hogy megöli,
amint megszületik. Hogy úgyis torzszülött lesz, mint Mikkelína, a legjobb lenne rögtön
végezni vele. Anyjukat gyakran nevezte jenki kurvának, de fizikailag nem bántalmazta
azon a télen. Visszafogta magát, és csak ólálkodott körülötte hangtalanul, mint a
ragadozó, aki készül rávetni magát az áldozatára.
Az asszony többször szóba hozta a válást, de Grímur csak kiröhögte. A tejgazdaságban
senkivel sem beszélt gondjairól, és azt is titkolta, hogy állapotos. Talán mindvégig arra
gondolt, hogy ha eljön a kritikus pillanat, Grímur meghátrál, és nem váltja be a
fenyegetést.
Végül kénytelen volt kétségbeesett eszközhöz folyamodni. Nem azért, hogy bosszút
álljon Grímurön, amire pedig bőven lett volna oka, hanem hogy megvédje magát és
születendő gyermekét.
Mikkelína növekvő feszültséget érzékelt anyja és Grímur között azon a szigorú télen,
Símonban pedig valami nem kevésbé aggasztó változást. A fiú mindig ragaszkodott
anyjához, de most el se mozdult mellőle attól a pillanattól, hogy ő az iskolából, az pedig
a tejgazdaságból hazaérkezett. Egyre idegesebb lett, mióta Grímur hazajött azon a hideg
Őszi reggelen. Apját tőle telhetőleg elkerülte, anyjáért pedig minden múló nappal
jobban aggódott. Mikkelína néha hallotta, hogy magában vagy valamiféle képzelt
személyhez beszél. Máskor arról beszélt hangosan, hogy meg fogja védeni a kicsit, akit
anyja fog szülni a barátjától, Dave-től. Hogy egyedül ő óvhatja meg Grímur dühétől.
Hogy a kicsi élete egyedül tőle függ, hiszen senki más nincs kéznél. Barátja, Dave soha
sem tér vissza.
Símon nagyon komolyan vette Grímur fenyegetőzését. Biztosra vette, hogy nem fogja
a kicsit életben hagyni. Magával viszi, és sohase látják többé. Kiviszi a hegyekbe, és
nélküle jön vissza.
Tómas szótlan volt, mint mindig, de Mikkelína benne is megérzett valami változást a
tél előrehaladtával. Grímur a maga szobájába költöztette őt, amióta feleségét kitiltotta a
kettős ágyból, és arra kényszerítette, hogy Tómas ágyában aludjon, amely nagyon szűk
és kényelmetlen volt neki. Mikkelína nem tudta, mit mondott Tómasnak az apja, de a fiú
egy idő után egészen másképp kezdett viselkedni vele szemben, mint odáig, és Símontól
is feltűnően eltávolodott. Anyjuk elővette Tómast, és megpróbált a lelkére beszélni, de
az dühösen és szótlanul, némi zavarral hátat fordított neki.
Mikkelína egyszer meghallotta, hogy Grímur így beszél Tómashoz:
- Símon egyre dilisebb lesz. Bedilizik, mint az anyád. Óvakodj tőle, és vigyázz, nehogy
te is dilis legyél, mint ő.
Egyszer pedig kihallgatott egy beszélgetést anyja és Grímur között; meglepte, hogy
mostohaapja egyáltalán hajlandó volt anyjával beszélgetni, mert korábbról ilyesmire
nem is emlékezett. Anyja hasa már eléggé kidomborodott, és Grímur megtiltotta, hogy
folytassa a munkát a tejgazdaságban.
- Felmondasz és kész. Azt mondod, hogy a családodnak szüksége van rád.
- De mondhatnád azt is, hogy a gyerek tőled van.
Grímur az arcába röhögött.
- Pedig mondhatnád.
- Pofa be.
Mikkelína megfigyelte, hogy Símon is hallgatózik.
- Egyszerűen azt mondhatnád, hogy a tiéd.
- Ezzel ne is próbálkozz.
- Senkinek se kell tudnia. És nem is gyanakodna senki.
- Most már késő rendbe tenni a dolgokat. Akkor gondoltál volna erre, amikor azzal a
rohadt jenkivel csavarogtál a tóparton.
- Vagy keresnék valakit, aki örökbe fogadja - próbálkozott az anyja. - Nem én lennék az
első, aki ezt teszi.
- De nem ám. A fél város kamatyolt velük. De ne képzeld, hogy ez mentség neked.
- Még látnod se kell majd. Amint megszületik, odaadom valakinek, még a szemed elé
se fog kerülni.
- Mindenki tudja, hogy a feleségem a jenkikkel kefélt. Tudják, hogy csak úgy
cserélgetted őket.
- Nem igaz! Senki se tud rólam meg Dave-ről.
- És mit gondolsz, én hogy tudtam meg a sitten, te cafat? Talán tőled hallottam? Azt
hiszed, nem jut el az ilyesmi mindenkinek a fülébe?
- Lehet, de azt nem tudják, hogy ez a gyerek tőle van. Senki sem tudja.
- Most már elég! Fogd be a pofád, mert meg…
Mindnyájan rettegve várták, mit hoz végül az a hosszú tél, tudva, hogy valami rettentő
módon elkerülhetetlen, ami jön. És akkor Grímurön lassan erőt vett a betegség.
Mikkelína Erlendurre nézett.
- Azon a télen kezdte anyám mérgezni őt.
- Mérgezni? - kapta fel a fejét Erlendur.
- Nem is tudta, mit csinál.
- És miféle mérget használt?
- Emlékszik a dúkskoti esetre Reykjavíkban?
- Amikor egy fiatal nő patkányméreggel tette el láb alól a bátyját? Igen, valamikor a
múlt század elején történt.
- Anyám nem akarta megölni a férjét. Csak meg akarta betegíteni. Hogy megszülhesse
a gyerekét, és biztonságba helyezhesse, mielőtt a férje rájön, hogy a gyerek nincs sehol.
Az a dúkskoti nő patkányméreggel etette meg a bátyját. Nagy adagot tett a túrójába, az
meg még látta is, csak nem tudta, hogy mi az a barna por. Nem halt meg rögtön, csak
néhány nap múlva, úgyhogy még el tudta mondani valakinek, mit vett észre. A húga
pálinkát adott neki a túró mellé, hogy ne vegye észre a méreg ízét. A boncolásnál
foszfort találtak a férfi vérében, amely lassan felszívódó méreg, és később jön meg a
hatása. Anyám ismerte ezt a históriát, híres gyilkosság volt, annak idején mindenki erről
beszélt Reykjavíkban. A gufunesi tejgazdaságban talált patkánymérget. Csak kis
adagokat lopott belőle, és azt tette a férje ételébe. Egyszerre csak egész keveset
használt, hogy ne legyen érezhető az íze, és valóban nem is keltett gyanút. Nem tartott
belőle otthon, amit nem használt fel, inkább visszavitte magával minden alkalommal.
Amikor fel kellett mondania, akkor nagyobb adagot hozott haza, és elrejtette a házban.
Fogalma sem volt róla, miféle tüneteket fog okozni a méreg, vagy, hogy ilyen kis
adagokban netán hatástalan is marad, de egy idő után megjelentek a tünetek. Grímur
legyengült, fáradt volt, hányt. Nem tudott munkába járni. Otthon nyomta az ágyat.
- És sohasem fogott gyanút?
- Nem, csak amikor már késő volt - felelte Mikkelína. - Az orvosokban sose bízott, no
és persze anyám nem biztatta, hogy menjen el kivizsgálásra.
- No és amikor arról beszélt, hogy majd elintézik Dave-et? Abból lett valami?
- Soha - felelte Mikkelína. - Csak blöffölt, rá akart ijeszteni anyámra. Tudta róla, hogy
szerette Dave-et.
Erlendur és Elínborg Mikkelína nappalijában ülve hallgatták a történetet. Elmondták
neki, hogy a grafarholti sírban egy férfi meg egy újszülött csontvázára bukkantak.
Mikkelína csak a fejét csóválta; ezt ő is megmondhatta volna nekik a múltkor, ha nem
rohannak el, ráadásul azt se közölve, hogy hová.
Kérdezte őket a baba csontjairól, de amikor Erlendur megkérdezte, hogy nem
akarná-e megtekinteni, határozottan nemet intett.
- De majd értesítsenek, ha nincs rá szükségük többé - tette hozzá. - Itt az ideje, hogy a
kishúgom szentelt földbe kerüljön.
- Lány volt? - kérdezte Elínborg.
- Igen, kislány - bólintott Mikkelína.

Sigurdur Óli tudatta Elsával a tisztiorvos fölfedezését: a sírban talált test nem lehetett
Benjamín menyasszonyáé. Elínborg felhívta Sólveig húgát, Barát, hogy ugyanezt
elújságolja neki.
Amikor Erlendur épp útnak indult Elínborggal Mikkelína meglátogatására, Ed hívta a
mobilján, és közölte, hogy még mindig nem sikerült kiderítenie, mi történt David Welch
közlegénnyel. Sem azt, hogy Izlandon kívülre helyezték-e, sem azt, hogy ez mikor
történt, ha megtörtént. Mindenesetre folytatja a kutatást.
Még aznap korán reggel Erlendur bement az intenzív osztályra a lányát meglátogatni,
akinek még mindig változatlan volt az állapota. Jó darabig elüldögélt az ágya mellett, és
visszatért a történetre, amit a múltkor mesélt neki öccséről, aki halálra fagyott az
Eskifjördur fölötti fenyéren, amikor ő tízéves volt. Apjukkal együtt a nyájat terelték
össze, amikor hirtelen rájuk tört a hóvihar. Apjukat szinte azonnal szem elől vesztették,
később pedig egymást is. Apjuk kimerülten ért vissza a tanyára, ahol rögtön kutató
csapatok szerveződtek.
- Engem is véletlenül találtak meg - mondta Erlendur. - Magam sem tudom, hogyan.
Volt annyi lélekjelenlétem, hogy menedéket ástam magamnak egy hókupacban. Már alig
éltem, amikor rám találtak, egy bot, amivel a havat szurkálták, a vállamat találta el.
Aztán elköltöztünk onnan. Nem voltunk képesek tovább ott lakni, ahol az öcsém fenn, a
fenyéren feküdt valahol. Megpróbáltunk új életet kezdeni Reykjavíkban… de hiába.
Egy orvos nézett be a szobába. Üdvözölte Erlendurt, Eva Lind állapotáról elmondta,
hogy még mindig változatlan; egyelőre semmi sem vall rá, hogy felgyógyulna, vagy akár
csak magához térne. Hallgattak, aztán elbúcsúztak, az orvos még az ajtóból visszafordult.
- Ne számítson csodára - mondta, és hideg mosolyt látott Erlendur arcán.

Erlendur végül ott ült Mikkelínával szemben, de gondolatai még mindig a kórházban
fekvő lánya és a hóban fekvő öccse körül jártak. Mikkelína szavai csak lassan szűrődtek
be a tudatába.
- Anyám nem volt gyilkos.
Erlendur felpillantott.
- Nem akart ölni - ismételte meg Mikkelína. - A gyerekét akarta megmenteni. A
gyerekét féltette.
Elínborgra pillantott.
- Végre is nem ölte meg - mondta. - A mostohaapám nem a méregtől halt meg.
- De azt mondta, hogy nem is fogott gyanút, csak amikor már késő volt.
- Úgy van - bólintott Mikkelína. - Addigra késő volt már.
***
Aznap este Grímur nagyon kimerültnek hatott, egész nap kínok közt fetrengett az
ágyban.
Az anya fájdalmakat érzett a hasában, és estére vajúdni kezdett, egyre sűrűbben
törtek rá a görcsök. Tudta, hogy nincs még itt az ideje, a gyerek koraszülött lesz. A
fiúkkal elhozatta a matracokat az ágyukról és Mikkelína díványáról, és leterítette a
konyha kövére, és ebéd táján lefeküdt rájuk. Símont és Mikkelínát megkérte, hogy
hozzanak tiszta lepedőket, melegítsenek vizet, és tartsanak mindent készenlétben, ami
szükséges, hogy majd megfürdethessék az újszülöttet. Három gyereket szült már,
ismerte a dolgok menetét.
Még mindig sötét téli idő volt, de hirtelen melegre fordult, már nem hó, hanem eső
esett, érezni lehetett a tavasz közeledtét. A gyerekek anyja a délelőttöt a
ribiszkebokroknál töltötte, kitisztogatta az ágyást körülöttük, lemetszette az elhalt
gallyakat. Mondta, hogy ez a munka szükséges, ha őszre jó termést akarnak. Símon egy
pillanatra sem tágított mellőle, kiment vele a bokrokhoz is. Anyja igyekezett
megnyugtatni őt, hogy minden rendbe fog jönni.
- Semmi sem fog rendbe jönni - felelte Símon, és megismételte: - Semmi sem fog
rendbe jönni. Nem tarthatod meg a gyereket. Te is tudod. Apa ezt mondja, és tényleg
meg fogja ölni. Folyton ezt mondja. Mikor fog megszületni a baba?
- Ne aggódj - csitította az anyja. - Ha a gyerek megszületik, leviszem a városba, és ő
sohasem fogja látni. Beteg és magatehetetlen. Egész nap fekszik, nem fog tudni semmit
se csinálni.
 - De mikorra várható a baba?
- Akármikorra - felelte anyja. - Lehet, hogy nagyon hamar, és akkor túlesünk a dolgon.
Ne félj semmit, Símon. Légy erős. Erősnek kell lenned, az én kedvemért.
- Miért nem mész kórházba? Ott biztonságban lennél.
- Nem engedné. Értem jönne, és rám parancsolna, hogy itthon szüljem meg. Nem
akarja, hogy bárki is tudjon róla, hogy szülni készülök. Majd azt mondjuk, hogy találtuk a
gyereket, és jó embereket keresünk, akiknek a gondjaira bízhatjuk. Ő is így akarja. És
akkor rendbejön minden.
- De folyton azt mondja, hogy megöli.
- Mondja, de nem teszi meg.
- Annyira félek - nyöszörgött Símon. - Miért kell ennek így lennie? Nem tudom, mit
csináljak. Nem tudom, mit csináljak - ismételgette, és anyja látta, mennyire gyötri őt az
aggodalom.
Most a fiú ott állt anyja fölött, aki a konyhapadlóra rakott matracokon feküdt. A
duplaágyas szobán kívül ez volt az egyetlen kellő méretű helyiség a házban, és ő teljes
csendben kezdett vajúdni. Tómas benn volt Grímur szobájában. Símon odaosont, és
rájuk csukta az ajtót.
Mikkelína anyja mellé feküdt, aki továbbra is összeszorította a száját, és egyetlen
hangot sem adott ki. Kinyílt a kétágyas szoba ajtaja, Tómas kilépett az átjáróba, és a
konyha felé közeledett. Grímur nagyokat nyögött az ágya szélén kuporogva. Ő küldte ki
Tómast, hogy hozzon neki egy tállal a zabkásából, amihez reggel hozzá se nyúlt. Mondta
neki, hogy ő is ehet belőle.
Amikor Tómas elhaladt anyja és testvérei mellett, felfigyelt rá, hogy a baba feje már
megjelent anyja lábai között. Anyja teljes erejéből nyomta, és már feltűntek a kicsi vállai
is.
Tómas fogta a kásás tálat meg egy kanalat, és anyja a szeme sarkából észrevette, hogy
egy kanálnyit a szájához emel belőle.
- Tómas! - kiáltott rá kétségbeesetten. - Az isten szerelmére, ne egyél belőle!
Halálos csend ereszkedett a házra, a gyerekek anyjukra meredtek, aki már felült a
matracokon, karjában tartva újszülött gyerekét, majd Tómasra, aki ijedtében elejtette a
kásás tálat, és az darabokra tört a padlón.
Az ágy megnyikordult odabenn.
Grímur kilépett az átjáróba, és a konyhába tántorgott. Lenézett a feleségére, aki
karjában szorongatta az újszülöttet, és az undor kifejezése jelent meg az arcán. Aztán
Tómasra pillantott, végül az összetört kásás tálra a lábainál.
- Hát így állunk? - szólalt meg Grímur mély, megdöbbent hangon, mint aki hirtelen
megtalálta a választ a rejtélyre, amely régóta nyugtalanítja. - Mérget etetsz velem?
- üvöltötte el magát.
Az anya felnézett Grímurre. Mikkelína és Símon nem merte felemelni a szemét. Tómas
mozdulatlanul állt a kása fölött, amely szétfolyt a konyhakövön.
- Ezt azért nem gyanítottam! Ez az erőtlenség, a fájdalmak, az örökös émelygés…
Grímur körülnézett a konyhában. Aztán a konyhaszekrényhez ugrott, és sorra rángatta
ki a fiókokat. Teljesen megvadult. Mindent kiborított, lesöpört a konyhakőre. Felkapott
egy öreg rozslisztes zsákot, és a falhoz csapta. Az felszakadt, és egy üvegedény pottyant
ki belőle.
- Ez az? - kiáltotta. - Mióta csinálod ezt? - sziszegte.
A gyerekek anyja a szeme közé nézett. Egy gyertya égett mellette a padlón. Amíg a
férje a méreg után kutatott, ő felkapta maga mellől az odakészített ollót, felhevítette a
gyertya lángjában, elvágta vele a köldökzsinórt, és csomót kötött rá reszkető kezével.
- Felelj! - üvöltötte Grímur.
Az asszonynak nem volt szükséges felelnie. Férje kiolvashatta a választ a szeméből. Az
arcából. A kemény makacsságából. Mert a lelke legmélyéről mindig is dacolt vele,
megtörhetetlenül, akárhányszor elverte, látta benne a néma ellenszegülést, ahogy a
katona vérmaszatos fattyát szorongatta a karjaiban.
A parányi csecsemőben, akit anyja a keblén szorongatott.
- Hagyd békén a mamát! - szólalt meg Símon fojtott hangon.
- Add ide! - süvöltött Grímur. - Ide vele, te mocskos kígyó!
- Hagyd őt békén! - mondta Símon már hangosabban.
- Ide vele, vagy megöllek téged is! Mindenkit megölök! Mindenkit!
Dühében habzott a szája.
- Te kibaszott kurva! Te akartál engem megmérgezni? Azt hitted, hogy az ilyen
egyszerű?
- Elég! - üvöltött most már Símon is.
A gyerekek anyja a babát szorította magához egyik karjával, a másikkal pedig az olló
után tapogatózott, de nem találta. Grímurre sem figyelt most, az ollót kereste
tébolyultan, de nem volt sehol.
***
Erlendur Mikkelínára nézett.
- Ki vette el az ollót? - kérdezte.
Mikkelína az ablaknál állt. Erlendur és Elínborg összenézett. Egyre gondoltak
mindketten.
- Már csak maga van, aki erre felelhet? - kérdezte Erlendur.
- Igen - felelte Mikkelína. - Nincs senki más.
- Ki vette el az ollót? - kérdezte Elínborg is.

28.FEJEZET
- Nem akarnak megismerkedni Símonnal? - kérdezte Mikkelína könnypárás szemekkel.
- Símonnal? - kapta fel a fejét Erlendur. Aztán eszébe jutott a fiatalember, aki érte jött
autójával a hegyre. - A fiára gondol?
- Nem a fiamra, hanem az öcsémre - felelte Mikkelína. - Símon öcsémre.
- Él?
- Igen, él.
- Akkor beszélnünk kell vele - mondta Erlendur.
- Nem sokat fognak megtudni tőle - mosolygott Mikkelína. - De menjünk,
ismerkedjenek meg vele. Örül a látogatóknak.
- Nem akarja előbb befejezni a történetet? - kérdezte Elínborg.
 - Micsoda vadállat volt az az ember! Hogy viselkedhet így valaki? Erlendur rápillantott.
- Majd az úton elmesélem - mondta Mikkelína. - Menjünk, látogassuk meg Símont.
***
- Símon! - kiáltott rá anyja.
- Mamát hagyd békén! - visított Símon reszketeg hangon, és mielőtt bárki
mozdulhatott volna, beledöfte az ollót apja mellébe.
Símon visszahúzta a kezét, és látta, hogy az olló a markolatáig hatolt be a sebbe. Apja
hitetlenkedve bámult a fiára, mint aki nem is egészen érti, hogy mi történt vele. Az
ollóra nézett, de képtelen volt mozdulni. Újra Símonra esett a pillantása.
- Meg akarsz ölni? - nyögött fel Grímur, és térdre esett; az olló ütötte sebből vér
fecskendezett a konyhakőre. Lassan hátrahanyatlott, és nekivágódott a falnak.
Anyjuk hangtalan rémülettel szorította magához az újszülöttet. Mikkelína
mozdulatlanul feküdt mellette. Tómas még mindig ott állt, ahol a kását elejtette. Símon
az anyja mellett állt, és reszketés fogta el. Grímur nem mozdult.
Minden elnémult.
Aztán anyjuk fület tépő, iszonyodott üvöltést hallatott.
***
Mikkelína elhallgatott.
- Nem tudom, hogy halva született a kicsi, vagy anyám szorította olyan
kétségbeesetten magához, hogy megfulladt a karjaiban. Nagyon ideje előtt született.
Anyám tavaszra várta, és a tél vége előtt már a világra jött. Egyetlen hangot sem
hallottunk tőle. Anyám elmulasztotta kitisztítani a torkát, és arcát a ruháiba rejtve
szorította őt magához, annyira félt, hogy a férje elveszi tőle.
Mikkelína útmutatása szerint Erlendur bekanyarodott egy igénytelen, kisebb épület
elé.
- A nevelőapja meghalt volna azon a tavaszon? - kérdezte Erlendur. - Így kalkulálta az
anyja?
- Nem hiszem - felelte Mikkelína. - Három hónapja adta neki a mérget. Ennyi nem ölte
volna meg.
Erlendur megállt a felhajtón, és leállította a motort.
- Hallottak már a hebefréniáról? - kérdezte Mikkelína, amikor kinyitotta a kocsi ajtaját.
***
Anyjuk a halott csecsemőre meredt, hisztérikusan rázta, ringatta erre-arra, zokogott
és jajgatott.
Símon tudomást se látszott venni minderről, apja testére meredt, amely alatt vértócsa
képződött; úgy állt, mint aki nem hisz a saját szemének, és reszketett, mint szélben a
falevél.
Mikkelína vigasztalni igyekezett anyját, de sikertelenül. Tómas rájuk se nézve,
kifejezéstelen arccal bement a hálószobába, és egy szót se szólva becsukta az ajtaját.
Jó idő telt el így.
Végül Mikkelínának sikerült lecsillapítania anyját. Amint magához tért és abbahagyta a
zokogást, alaposan körülnézett. Látta, hogy Grímur a saját vérében hever, hogy Símon
mellette áll és reszket, és látta a kétségbeesést Mikkelína arcán. Akkor alaposan
megmosta az újszülöttet a meleg vízben, amit Símon készített oda neki, és lassú, gondos
mozdulatokkal megtörölgette. Láthatólag tudta a dolgát, a részletekre nem is kellett
figyelnie. Aztán letette a babát, felállt, és Símont ölelte magához; a fiú, aki eddig úgy állt,
mint aki a padlóhoz van szögezve, most elhagyta a reszketést, és nehéz zokogásban tört
ki. Anyja odavezette az egyik székhez, és leültette úgy, hogy ne lássa a holttestet. Aztán
Grímurhoz lépett, kihúzta az ollót a sebéből, és a mosogatóba dobta.
Aztán maga is leült, mert kimerítette a szülés.
Elmagyarázta Símonnak, mi a teendőjük, és Mikkelínának is adott néhány utasítást.
Grímurt egy lepedőre hengerítették, és elvonszolták a bejárati ajtóig. Aztán Símonnal
elment messzebbre a háztól, és ott gödröt kezdtek ásni. Az eső, amely nap közben elállt,
most újra rákezdett, sűrű és hideg téli eső volt. A talaj már részben fölengedett a
fagytól. Símon csákánnyal lazította meg az egymás utáni rétegeket, a földet kihányta, és
két órai ásás után elég mélyre jutott. A testet kivonszolták a gödörhöz, a lepedőt
áthúzták felette, a test lezuhant, a lepedő kiálló végeit ráhajtogatták. A holttest úgy
csúszott a mélybe, hogy egyik karja magasra felmeredt, de sem Símon, sem anyja nem
volt képes rászánni magát, hogy elmozdítsa ebből a helyzetből.
Anyja visszavánszorgott a házba, kihozta a kicsi testet, a hideg esőben a gödörhöz
vitte, és lefektette Grímur teste mellé.
Már épp a kereszt jelét akarta a sír fölé rajzolni, amikor megállt a keze a levegőben.
- Nem, ez az ember nem létezik - mondta.
És elkezdte visszalapátolni a földet. Símon a sír mellett állva figyelte a lehulló nedves,
fekete földcsomókat, amelyek lassan beborították a testeket odalent. Mikkelína odabent
hozzálátott, hogy rendet tegyen a konyhában. Tómas nem jött elő.
Már vastag sárréteg volt a sírban, amikor Símonnak hirtelen az a rémképzete támadt,
hogy Grímur megvonaglik. Összerázkódva anyjára pillantott, de az láthatólag semmit
sem vett észre, majd megint a mélybe nézett, és elborzadva látta, hogy a félig sárral
takart arc megmozdul.
Felnyíltak a szemei.
Símon megdermedt.
Grímur rámeredt a sír mélyéről.
Símon iszonyatosat sikoltott, és anyja abbahagyta a lapátolást. Símonra nézett, majd a
tekintetét követve le a sírba, és látta, hogy Grímur még él. Ott állt a sír szélén. A zuhogó
esőlemosta a sarat Grímur arcáról. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Grímur ajkai
egy szót formáltak.
- Kérlek!
A szemek újra lezárultak.
Az asszony megint Símonra pillantott. Aztán le a sírba. Vissza Símonra. Aztán fogta a
lapátot, és hányta a földet tovább, mintha mi se történt volna. Grímur hamarosan eltűnt
a szemük elől.
- Mama! - jajdult fel Símon.
- Menj be a házba, Símon. Mindjárt végzek. Menj be, és segíts Mikkelínának. Légy jó
fiú, Símon. Menj be a házba.
Símon az anyjára nézett, aki az esőtől csatakosan, a lapátra görnyedve az utolsó halom
földet töltötte vissza a gödörbe. Szótlanul megfordult, és elindult a ház felé.
***
 - Tómas talán azt hitte, hogy ő volt az oka mindennek - mondta Mikkelína. - Ezt ugyan
sose mondta, és egyáltalán nem volt hajlandó többé szólni hozzánk. Behúzódott a
csigaházába. Amikor mama rákiabált és ő elejtette a kásás tálat, ez az események olyan
sorozatát indította el, amely megváltoztatta az életünket, és az ő apja halálához
vezetett.
Egy csinos nappaliban ültek Símonra várva. Sétára indult a szomszédságba, mondták a
gondozói, de akármelyik pillanatban itt lehet.
- Igazán aranyos emberek vannak itt - mondta Mikkelína. - Senki nem bánhatna vele
jobban.
- És senki nem kereste Grímurt? - kérdezte Elínborg
- Mama a ház minden zugát alaposan kitakarította, majd négy nap múlva bejelentette,
hogy a férje gyalog elindult a Hellisheidi lápon át Selfossba, és azóta senki sem hallott
róla. Senki sem tudta, hogy terhes volt, legalábbis soha nem kérdezték erről. Kutattak
Grímur után a lápon egy darabig, de persze a teste sohasem került elő.
- És mi dolga lehetett volna Selfossban?
- Mamát efelől sose kérdezték, úgyhogy nem kellett részletekkel szolgálnia a férje
útjairól. Büntetett előéletű volt, tolvaj, ugyan kit érdekelt volna, hogy mit keresett
Selfossban? Senki sem törődött vele, senkinek se hiányzott. Volt sok fontosabb
esemény. Aznap, amikor mama bejelentette az eltűnését, amerikai katonák egy izlandit
lőttek agyon.
Mikkelína elmosolyodott.
- Múltak a napok, aztán a hetek. Az eltűnt nem került elő. Leírták, íme a maguk tipikus
izlandi sztorija az eltűnésről.
Felsóhajtott.
- Mama Símon miatt sírt a legtöbbet.
***
Amikor túl voltak rajta, kísérteties csend telepedett a házra.
Anyjuk a konyhaasztalnál ült, csuromvizesen a szakadó esőtől, sáros kezeit az asztalon
nyugtatva a semmibe bámult, még a gyerekeire se figyelt. Mikkelína mellette ült, és a
kezét simogatta. Tómas nem jött elő a hálószobából. Símon a konyhában állt, kibámult
az esőbe, és könnyek csorogtak az arcán. Anyjára és a nővérére nézett, aztán megint
kibámult az ablakon oda, ahol a ribiszkebokrok sejlettek. Aztán kiment.
Ázva, fázva és dideregve ballagott a bokrokhoz, megállt mellettük, és kopár ágaikat
simogatta. Arcát az esőnek fordítva az égre nézett. Az ég fekete volt, a messzeségből
mennydörgés robaja gördült feléje.
- Tudom - mondta Símon -, mást nem volt mit tenni. - Most lehajtotta a fejét, az eső a
tarkóján dobolt. - Nehéz volt vele, szörnyű nehéz, szörnyen sokáig. Nem tudom, miért
volt ilyen. Nem tudom, miért kellett megölnöm őt.
- Kivel beszélsz, Símon? - kérdezte anyja, aki utána jött, és átkarolta a vállát.
- Gyilkos vagyok - felelte Símon. - Megöltem őt.
- Az én szememben nem az vagy, Símon. Én nem látlak gyilkosnak, nem jobban, mint
saját magamat. Talán őmaga hozta magára ezt a végzetet. Isten ments, hogy azért
szenvedj, mert ő ilyen volt, és most, amikor már nincs többé.
- Megöltem őt, mama.
 - Mert mást nem tehettél. Ezt kell megértened, fiam.
- De olyan szörnyű érzés!
- Tudom, fiam, tudom.
- Rosszul érzem magam, mama. Anyja a bokrokra nézett.
- Őszre bogyók érnek a bokrokon, és minden rendben lesz megint. Hallod, Símon?
Minden rendben lesz megint.

29. FEJEZET
Az otthon bejárati ajtaja felé néztek, amin egy férfi jött be, hetvenéves forma, hajlott
háttal, ritkás fehér hajjal és barátságos, mosolygó arccal. Takaros, vastag pulóver volt
rajta és szürke nadrág. A kísérőjével közölték a portán, hogy a lakónak látogatói vannak.
Símont bevezették a nappaliba.
Erlendur és Elínborg felállt. Mikkelína odalépett öccséhez és megölelte, az pedig
rámosolygott, arcán egy kisfiú sugárzó boldogságával.
- Szervusz, Mikkelína - mondta az idős férfi meglepően fiatal hangon.
- Szervusz, Símon. Látogatókat hoztam, akik szeretnének megismerkedni veled. A
hölgy Elínborg, az úr Erlendur.
- A nevem Símon - felelte a férfi, és kezet fogott velük. - Mikkelína a nővérem.
Erlendur és Elínborg bólintott.
- Símon nagyon boldog. Mi, többiek sose voltunk azok, de Símon boldog, és csakis ez
számít.
Símon leült velük, egyik kezével megfogta Mikkelína kezét, a másikkal az arcát
simogatta meg, aztán Erlendurra és Elínborgra mosolygott.
- Kik ezek az emberek?
- A barátaim - felelte a nővére.
- Hogy érzi itt magát? - érdeklődött Erlendur.
- Mi is a neve? - kérdezte vissza Símon.
- Erlendur a nevem.
Símon mosolygott.
- Mikkelína a nővérem.
Mikkelína megsimogatta a karját.
- Ők nyomozók, Símon.
Símon előbb Erlendurra, majd Elínborgra pillantott.
- Tudják, hogy mi történt.
- Mama meghalt - mondta Símon.
- Igen, mama meghalt - bólintott Mikkelína.
- Te beszélj velük - nézett rá Símon esdeklően. - Intézd el te. - A nővérére nézett, és
most elkerülte Erlendur és Elínborg tekintetét.
- Rendben van, Símon - nyugtatta Mikkelína. - Utána majd bemegyek hozzád.
Símon mosolyogva felállt, kiment a hallba, és elcsoszogott egy folyosó felé.
- Hebefrénia - mondta Mikkelína.
- Hebefrénia? - kérdezte Erlendur.
 - Nem tudtuk, mi történik vele. Valahogy csak megállt a növésben és érésben.
Megmaradt a jólelkű, kedves fiúnak, de az érzelmei és értelme nem nőttek fel a testével
együtt. A hebefrénia a skizofrénia egyik változata. Símon olyan, mint Pán Péter. Ez
többnyire pubertáskori zavar. Lehet, hogy már régóta ért benne a betegség. Mindig
nagyon érzékeny volt, és amikor azok a szörnyű események bekövetkeztek, elvesztette a
fogódzót. Korábban is folyton rettegésben élt, közben a felelősség terhét is viselte. Úgy
tartotta, hogy neki kell megvédenie anyját, mert egyszerűen nincs senki más, aki ezt
megtehetné. A legnagyobb és legerősebb volt köztünk, és végül ő lett a legkisebb és a
leggyengébb.
- És gyerekkora óta intézetben van?
- Ó nem, amíg anyám élt, velünk kettőnkkel lakott ő is. Tehát úgy huszonhat évvel
ezelőttig. Az ilyen betegek, mint Símon, nagyon kezelhetők, kedvesek és igyekvők, de
állandó gondozásra szorulnak, és ezt, amíg csak élt, anyám nyújtotta neki. Dolgozott is,
amíg bírta, községi alkalmazásban, hegyes bottal szedte fel az elszórt szemetet.
Keresztül-kasul járta Reykjavíkot, és számolta, hány darab hulladékot rakott a zsákjába.
Egy darabig szótlanul ültek.
- David Welch sohasem került elő? - kérdezte Elínborg. Mikkelína ránézett.
- Anyám a halála napjáig várta - mondta. - De sohasem tért vissza.
Elhallgatott.
- Aznap reggel, amikor a mostohaapám hazajött - folytatta kisvártatva -, anyám
felhívta a tejgazdaságból. És beszélt vele.
- No de - kapta fel a fejét Erlendur -, miért nem jött le Dave a táborból?
Mikkelína mosolygott.
- Elbúcsúzkodtak - mondta. - Dave aznap reggel hajózott be a kontinensre. Anyám
nem azért hívta, hogy az őt fenyegető veszélyről tudassa, hanem hogy elbúcsúzzék tőle,
és megnyugtassa, hogy minden a legnagyobb rendben van. Dave azzal búcsúzott, hogy
amint lehet, visszajön. Bizonyára elesett a harctéren. Anyám sose hallott hírt felőle, és
amikor a háború után sem jelentkezett…
- De anyja akkor miért nem…
- Attól tartott, hogy Grímur megöli Dave-et. Ezért ment haza egyedül. Nem akart
segítséget kérni Dave-től. Ezt az ügyet ő akarta elintézni.
- Dave-nek tudnia kellett, hogy a mostohaapja mikor szabadul, és hogy Dave meg az
ön anyja kapcsolatának már híre terjedt - jegyezte meg Erlendur. - A mostohaapja
például tudott róla, nyilván hallotta valakitől.
- Rejtély, hogy kitől hallhatta. Nagyon titkos románc volt. Sose tudtuk meg, hogy jutott
a hír Grímur fülébe.
- És a gyermek?
- Anyám terhességéről nem tudott a szóbeszéd.
Erlendur és Elínborg szótlanul ült egy ideig, Mikkelína szavait emésztve.
- És Tómas? - kérdezte végül Erlendur. - Belőle mi lett?
- Tómas már nem él. Meghalt ötvenkét évesen. Kétszer is elvált. Három fia volt. Velük
nincs semmi kapcsolatom.
- Miért nincs? - kérdezte Elínborg.
- Tómas olyan volt, mint az apja.
 - Mennyiben?
- Nagyon nyomorúságos élete volt.
- És?
- És ettől lett olyanná, mint az apja.
- Úgy érti, hogy… - Elínborg kutató pillantást vetett Mikkelína arcára.
- Erőszakos volt. Verte a feleségét. Verte a gyerekeit. És ivott.
- Ezt az apjával való viszonya magyarázza?
- Nem tudhatjuk - felelte Mikkelína. - Én nem hiszem. Remélem, hogy nem. Igyekszem
nem gondolni erre.
- Mit akarhatott mondani a mostohaapja a sír mélyéről? Azzal, hogy „kérlek”!
Segítséget kért? Vagy irgalmat?
- Erről utóbb sokat beszéltünk mamával, és ő végül olyan magyarázatot talált, amelyet
én is hihetőnek érzek.
- Éspedig?
- Hogy Grímur tudta, kicsoda.
- Ezt így nem értem - vallotta be Elínborg.
- Grímur tudta, hogy miféle ember ő, és lénye legmélyén azt is tudta, miért olyan,
amilyen, bár erről nem beszélt soha. Mi is tudtuk, milyen keserű gyerekkora volt.
Valamiképp kapcsolatban maradhatott azzal a hajdani kisfiúval, aki ő volt egyszer, és aki
része volt a lelkének, aki néha rákiáltott. Még olyankor is, amikor őrjöngött, amikor a
dühe nem ismert határt, az a kisfiú akkor is fékezni próbálta őt.
- Hihetetlenül erős asszony volt az édesanyja - mondta Elínborg.
- Beszélhetnék vele? - kérdezte Erlendur némi hallgatás után.
- Símonra gondol? - kérdezte Mikkelína.
- Mit gondol, bemehetnék hozzá? Csak én, egyedül.
- Símon sohase beszélt azokról az eseményekről. Soha ennyi év alatt. Anya jobbnak
látta, ha úgy teszünk, mintha meg sem történtek volna. Amikor ő meghalt,
megpróbáltam rávenni Símont, hogy nézzen szembe a múlttal, de hamar rájöttem, hogy
reménytelen a dolog. Mintha kizárólag a későbbi időkről maradtak volna emlékei. Az
összes többi kitörlődött belőle. Ha nagyon erőszakolom, néhány apróságról hajlandó
beszélni, de különben teljességgel bezárkózik. Ő egy más, békésebb világban van otthon,
amelyet ő teremtett magának.
- De nincs kifogása?
- Részemről rendben van - felelte Mikkelína.
Erlendur felállt, s a halion átvágva elindult a hosszú folyosón, ahol a szobákra nyíló
ajtók többsége nyitva állt. Símon az ágya szélén ülve bámult kifelé az ablakon. Erlendur
kopogott az ajtón, és Símon rápillantott.
- Bemehetek? - kérdezte, és megvárta a bebocsátást.
Símon bólintott, aztán újra az ablak felé fordult, és tovább bámult kifelé.
Bár volt egy szék az asztala mellett, Erlendur az ágyra ült le Símon mellé. Az asztalon
néhány fénykép állt. Mikkelínáét megismerte, egy idős asszonyéról pedig megsejtette,
hogy csakis az anyjáé lehet. Érte nyúlt és fölemelte. Az asszony egy konyhaasztalnál ült,
mintás, színes, műszálas pongyolaféle volt rajta, amilyet a korabeli nők viseltek
akkortájt, és feszes, rejtelmes mosollyal pillantott a lencsébe. Mellette Símon volt
látható széles mosollyal az arcán. Erlendur úgy tippelt, hogy a felvétel Mikkelína
konyhájában készülhetett.
- Az édesanyja? - kérdezte Erlendur.
Símon a fényképre pillantott.
- Igen, mama. Már meghalt.
- Tudom.
Símon megint kinézett az ablakon, Erlendur pedig visszatette a fényképet az asztalra.
Szótlanul ültek egy darabig.
- Mit néz? - kérdezte Erlendur egy idő után.
- Mama azt mondta, hogy minden rendben van - mondta Símon továbbra is kibámulva
az ablakon.
- Minden rendben van, valóban - felelte Erlendur.
- Most majd elvisznek?
- Nem visszük sehová. Csak szerettem volna megismerni.
- Talán barátok is lehetnénk.
- Abban biztos vagyok.
Szótlanul ültek egy darabig, és most mindketten az ablakra meredtek.
- Jó apja volt? - kérdezte Símon váratlanul.
- Igen - felelte Erlendur. - Nagyon jó ember volt az apám.
Hallgattak.
- Mesélne róla?
- Igen, fogok még mesélni róla - felelte Erlendur. - Tudja, az apám…
- Az apja?
- … elvesztette a fiát.
Tovább bámulták az ablakot.
- Csak egyvalamit szeretnék kérdezni - szólalt meg végül Erlendur.
- Mi az?
- Hogy hívták az anyját?
- Az anyámat?
- Igen, az anyját.
- Miért akarja tudni?
- Mikkelína sokat mesélt róla, de a nevét egyszer sem említette.
- Margrét volt a neve.
- Margrét?
Ekkor Mikkelína jelent meg az ajtóban. Símon rögtön felállt és odament hozzá.
- Ribiszkét nem hoztál? - kérdezte.
- Majd hozok ősszel - felelte Mikkelína. - Most még nem érik. Ősszel hozok sok
ribiszkét.

30. FEJEZET
Ebben a pillanatban egy apró könnycsepp öltött alakot Eva Lind egyik szeme sarkában,
ahogy ott feküdt mozdulatlanul az intenzív osztály homályán. Nagy cseppé gyűlt, és
lassan legördült az arcán, az oxigénmaszk mellett, át az ajkain.
Néhány perc múlva Eva Lind felnyitotta a szemét.
VÉGE

AZ IZLANDI TULAJDONNEVEK KIEJTÉSE

Az alábbi listán nem szereplő neveket a betűk magyar hangértéke szerint lehet kiejteni

Alli - adli
Árbaer - aurbair
Audur - öüdür
Bára - baura
Barónstigur - barounsztígür
Benjamín Knudsen - benjamin knűtszen
Bergthóra - bergtoura
Dund - dünn
Elsa - elsza
Elsumyrarblettur - ebzümírarblettür
Erlendur - erlendur
Esja - eszja
Eva Lind - éva lind
Glaumbaer - glöümbair
Grafarholt - grávarholt
Grafarvogur - grávarvogür
Grímur - grímur
Gufunes - güvünesz
Háaleiti - haualejti
Haganes - háganesz
Halldóra - hadldoura
Hlemmur - lemmür
Höskuldur Thórarinsson - hőszküldür thourarínszon
Hrólfur - rólvür
Hverfisgata - verfiszgáta
Jón - joun
Kjalarnes - csálamesz
Kjós - csousz
Knudsen - knűtszen
Kollafjördur - kotlafjördür
Kópavogur - koupavogür
Margrét - margriet
Mikkelína - mikjelina
Mosfell - mószfedl
Mosfellsbaer - mószfedlbair
Nordurmyri - nordürmíri
Raudarárstigur - röüdaraursztígür
Reynisvatn - rejniszvatn
Róbert Sigurdsson - roubert szigürtszon
Siglufjördur - sziglüfjördür
Sigurdur Óli - szigürdür ouli
Símon - szímon
Sindri Snaer - szindri sznair
Skarphédinn - szkarpjedidn
Skúlakaffi - szkúlakaffi
Snaefellsnesjökull - sznajfetíszneszjökütl
Snorri - sznorri
Sólveig - szoulvejg
Tómas - toumasz
Tóti - touíi
Tryggvagata - trigvagáta
Úlfars - ulfarsz