Fordította

VRAUKÓ TAMÁS
David

Baldacci
A tiszta
igazat!
 David Baldacci: The Whole Truth
Vision, New York, 2008

Copyright © 2008 by Columbus Rose, Ltd.

Hungarian translation © Vraukó Tamás, 2013

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál megjelent:

AGYTRÖSZT
ÁLLAMÉRDEK
A BOSSZÚ
CSÚCSVEZÉRLÉS
EGYSZERŰ IGAZSÁG
AZ ELNÖK CSALÁDJA
A GYŰJTŐK
A HATODIK
ISTENI IGAZSÁG
NE HIGGY SENKINEK!
A NYERTES
ÓRAJÁTÉK
A POKOL TORNÁCA
A TEVE KLUB
TIZEDMÁSODPERC
A TÚLÉLŐ
Zoe-nak és Luke-nak
 Miért fecsérelnénk az időt, hogy kiderítsük az igazságot,
amikor olyan könnyen ki is találhatjuk?

A fent idézett személy névtelenséget kért, mert nem

rendelkezett felhatalmazással, hogy az igazságról
nyilatkozzék.
 ELŐHANG

– Dick, kellene egy háború.

– Nos, mint mindig, most is a megfelelő helyre jött, Mr.
Creel.
– Ne szokványos konfliktus legyen.
– Az ön kérései sosem szokványosak.
– De el kell adnia a világnak. Él kell érnie, hogy
higgyenek benne, Dick.
– Bármit el tudok hitetni.
 1. FEJEZET

GREENWICH-I IDŐ SZERINT pontosan nulla órakor, más

szóval éjfélkor, robbantak be a megkínzott férfi képei a világ
legnépszerűbb internetes oldalára.
Az első szavaira mindenki emlékezni fog, aki csak
hallotta.
– Meghaltam. Meggyilkoltak.
Oroszul beszélt, de a képernyő alján gyakorlatilag
bármely nyelven egyetlen gombnyomásra elérhető volt a
férfi szomorú története. Az Orosz Föderáció
titkosrendőrsége kiverte belőle és családjából a
hazaárulásáról szóló „vallomást”. Sikerült megszöknie és
felvennie ezt a hevenyészett videojelentést.
Bárki tartotta is neki a kamerát, vagy halálra rémült, vagy
részeg volt, esetleg mindkettő, mivel a szemcsés kép vibrált
és minden másodpercben megremegett.
A férfi azt mondta, hogy ha ez a felvétel nyilvánosságra
került, az azt jelenti, hogy őt a kormány verőlegényei újra
elfogták, és már nem él.
Mi volt a bűne? Csak annyi, hogy szabadságra vágyott.
– Tízezrével vannak ilyenek, mint én – közölte a
nézőkkel. – A csontjaik szanaszét hevernek a szibériai
tundrán meg a kazahsztáni Balkas-tó mélyén. Hamarosan
meglátják a bizonyítékokat. Lesznek, akik folytatják a
harcot, amikor én már nem élek.
Arra figyelmeztetett, hogy túl régóta összpontosít a világ
az Oszama bin Ladenekre, noha visszatért a régi ellenség, az
összes iszlám renegát egyesült erejénél milliószorta nagyobb
pusztító erő birtokában, és veszélyesebb, mint valaha.
– Ideje, hogy mindenki megtudja a teljes igazságot –
kiáltotta a kamerába, majd könnyekben tört ki.
– A nevem Konsztantyin. Illetve Konsztantyin volt –
javította ki. – Nekem és a családomnak már késő.
Mindannyian halottak vagyunk. A feleségem, a három
gyerekem, egyikőjük sincs már. De ne felejtsenek el engem,
és azt, hogy miért kellett meghalnom. Ne hagyják, hogy a
családom pusztulása hiábavaló legyen.
A férfi képe és hangja elenyészett a képernyőről, helyette
gombafelhő töltötte be a láthatárt, és alul a fenyegető felirat:
Először az orosz nép, aztán az egész világ. Megtehetjük-e,
hogy tétlenül várakozunk?
A produkció kezdetleges volt, a vizuális trükkök
amatőrök, de azzal senki sem törődött. Konsztantyin és
családja meghozta a legnagyobb áldozatot azért, hogy a
világnak esélye legyen a megmaradásra.
Az első ember, aki látta a videót, egy houstoni
programozó, megdöbbent. Elküldte a levelezőlistáján
szereplő húsz barátjának. Néhány másodperc múlva egy
álmatlanságban szenvedő francia látta a felvételt. Elsírta
magát, és ötven ismerősének küldte tovább. A harmadik
nézőt, egy dél-afrikait, annyira felzaklatták a látottak, hogy
nyomban telefonált a BBC-nek, majd szétküldte nyolcszáz
címzettnek, „legközelebbi” internetes barátainak. Egy
norvég tinédzser lány elszörnyedve nézte végig a videót, s
nyomban továbbította mindenkinek, akit csak ismert. A
következő ezer néző tizenkilenc országban élt, mindegyikük
harminc barátjának küldte el, akik átlagosan tizenkét
ismerősükkel osztották meg. Ami digitális esőcseppként
indult a Világháló óceánján, hamarosan kontinens méretű
szökőárrá dagadt.
A videó járványszerűen harapózott el. Blogról blogra,
csevegőszobáról csevegőszobára, elektronikus levélről
elektronikus levélre terjedt a történet. Minden alkalommal
növekedett a mérete, mígnem úgy tűnt, hogy a Földet
lerohanhatják a megkergült, vérszomjas oroszok. Három
nappal Konsztantyin szomorú bejelentése után a világ már a
nevétől volt zajos. Hamarosan a Föld lakosságának a fele,
olyanok is, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ki az
USA elnöke vagy a Pápa, mindent tudott a halott oroszról.
Az elektronikus levelekből, a csevegőszobákból,
internetes naplókból az újságok is átvették a történetet, ami
így eljutott a média főáramának széléig. Aztán a New York
Times, a Wall Street Journal és a világ legfontosabb
napilapjai mindannyian csatlakoztak az őrülethez, ha másért
nem is, hát azért, mert mindenki erről beszélt. A
napilapoktól továbbterjedt a globális tévéhálózatokig. A
német 1-es csatornától a BBC-n és az ABC-n keresztül az
állami kézben levő kínai tévécsatornáig minden adó a
küszöbönálló lehetséges világvégéről szónokolt. Mindettől
pedig olyan mélyen beivódott a világ kollektív tudatába és
lelkiismeretébe, hogy semmilyen más történet nem tudta
magára vonni az emberek figyelmét.
Az emberek ajkáról mind a hét kontinensen a „Ne feledd
Konsztantyint!” kampányjelszó visszhangzott.
Az orosz kormány szenvedélyes tiltakozásokat tett közzé.
Az elnök, Gorskov, nemzetközi tévéműsorokban is feltűnt,
és az egész történetet koholmánynak minősítette. Minden
kétséget kizáró bizonyítékokat kínált fel arról, hogy a
kérdéses személy soha nem létezett. De nem sokan hittek
neki. Gorskov korábban a KGB-nél dolgozott. Az egész
orosz kormányzat, a legfelső szintektől a legalsókig, teli volt
fasiszta démonokkal. Az újságírók világszerte ezt sulykolták
az emberekbe. Éppen csak mind ez ideig senki sem törődött
vele, mert... nos, mert egyszerűen nem érintette az életüket.
Most, hogy Konsztantyin meghalt, és gombafelhő terjedt az
Interneten, hirtelen úgy vélték, hogy mégiscsak nagyon
közelről érintheti őket.
Akadtak persze szép számmal kételkedők is, akiknek
komoly fenntartásai voltak Konsztantyin igazi
személyazonosságával és a videofelvétel valós
jelentőségével kapcsolatosan. A kétkedők szívesen indítottak
volna nyomozást a feltételezések szerint halott férfi és
története ügyében. A többség számára azonban elég volt,
amit látott és hallott a felvételen, hogy meghozza egyöntetű
ítéletét.
Oroszország és a világ többi része sohasem fogja
megtudni, hogy Konsztantyin valójában pályakezdő
lettországi színész volt, akinek „sebeit” és „forradásait” az
ügyes maszkmester és profi megvilágítás hozta létre. Miután
elkészítették a felvételt, a színész megmosakodott, gondosan
eltávolította az álcázása minden maradékát, majd finom
vacsorát fogyasztott, történetesen a New York-i 57. utcában
levő orosz teaházban, ahol elköltötte annak az ötvenezer
dollárnak egy részét, amit a felvételért kapott. Minthogy
jóképű, sötét hajú, kidolgozott testű fickó volt, és beszélt
spanyolul, azt remélte, hogy komolyabb szerephez juthat egy
hispán szappanoperában.
 De közben odakint a világ már soha nem lesz olyan, mint
korábban volt.
 2. FEJEZET

NICOLAS CREEL RÁÉRŐSEN kiitta Bombay Sapphire-tonik

koktélját, és felvette a zakóját. Sétálni készült. Sétálni
többnyire hétköznapi emberek szoktak. Milliárdos
vállalatcsoport-vezetők viszont magasan a csőcselék szintje
fölött járnak. Amint a rövid utazás közben, míg átrepült a
Hudson felett Jersey felé, kinézett a helikopter ablakán, és
látta a felhőkarcolókat alant, eszébe jutott, hogy milyen nagy
utat tett meg. Creel Nyugat-Texasban született, azon a
hatalmas, végtelennek tűnő pusztaságon. Akkora volt az a
lapos vidék, hogy akik otthonuknak tekintették, nem is
tudták, hogy máshol is lehetne lakni, vagy ha tudták is, arról
fogalmuk sem volt, miképpen lehetne eljutni oda.
Creel pontosan egy évet töltött a Magányos Csillag
Államában, majd a seregben őrmesterként szolgáló apjával a
Fülöp-szigetekre költözött. Ezután még hét országban
fordultak meg, míg végül az apját Koreába vezényelték, ahol
hamarosan hamuvá égett egy balesetben, amit a sereg
balszerencsés logisztikai tévedésként írt le. Creel ily módon
megözvegyült édesanyja hamarosan újra férjhez ment, aztán
a fiú pár év múlva főiskolás lett, és mérnöki diplomát
szerzett. Elég pénzt kapart össze ahhoz, hogy beiratkozzon
üzleti mesterképzésre, de alig hat hónap múlva otthagyta az
egyetemet, és inkább a való életben tette próbára a
képességeit.
A legfontosabb, amit katona apjától megtanult, az volt,
hogy a Pentagon több fegyvert vásárol, mint bárki a világon,
és minden egyes darabot alaposan túlfizet. Ami pedig még
ennél is jobb: ha az embernek több nyereségre van szüksége,
csak kérnie kell, és odaadják. Végül is, nem az ő pénzük.
Annál meg nincs könnyebb, mint a más pénzét osztogatni,
kiváltképp mivel Amerikának van a legnagyobb
malacperselye a világon. Piszok jó üzlet volt ez, mert ahogy
Creel megtanulta, az ember eladhatott a hadseregnek vécéket
tizenkétezer dollárért, kalapácsot kilencezerért, és az egészet
megúszhatta mindenféle jogi csűrcsavarással és a
Kongresszus előtt leadott süket dumával.
Creel tehát a következő évtizedeket azzal töltötte, hogy
felépítse a világ legnagyobb hadiipari konglomerátumát, az
Ares Részvénytársaságot. A Forbes magazin szerint ő lett a
világ 14. leggazdagabb embere, több mint húszmilliárd
dolláros vagyonnal.
Néhai édesanyja görög származású volt, és Creel tőle
örökölte sötét haját, jó megjelenését, valamint tüzes
természetét és vad ambícióit. Miután apja a logisztikai
baklövésben hamuvá lett Koreában, édesanyja olyan
emberhez ment férjhez, aki valamivel magasabban állt a
társadalmi ranglétrán, és az új apa hamarosan lepasszolta a
fiút bentlakásos iskolákba, de nem éppen a legjobbakba.
Amíg a többi tehetős család sarja mindent készen megkapott,
a kívülálló Creelnek el kellett viselnie a szeszélyeiket, és
meg kellett küzdenie minden centért. Azok az élmények
páncélt vontak a bőrére.
Az, hogy cégét a görög hadistenről nevezte el, tisztelgés
volt mindennél és mindenkinél jobban szeretett édesanyja
előtt. Creel büszke volt arra, amit a vállalata előállított.
Százhúsz méter hosszú yachtja a Shiloh nevet viselte, az
amerikai polgárháború egyik legvéresebb csatája után.
Noha amerikai földön látta meg a napvilágot, sohasem
tekintette magát egyszerűen csak amerikainak. Az Ares Rt.
is Amerikában volt bejegyezve, ám Creel világpolgár volt, és
már régen lemondott amerikai állampolgárságáról. Ez jól
megfelelt neki üzleti szempontból, hiszen a háború egyik
országnak sem lehetett a monopóliuma. Így is annyi időt
tölthetett Amerikában, amennyit csak akart, mert seregnyi
ügyvédet és könyvelőt foglalkoztatott, akik minden kis rést
és menedéket megleltek az amerikai adótörvény nevű
nehézkes szövegképződményben.
Creel hamar megtanulta, hogy ha meg akarja védelmezni
az üzletét, akkor terjeszkednie kell. Minden fontosabb Ares-
féle fegyverszállítási szerződés kiterjedt mind az ötven
államra. Csillogó, költséges reklámjai bizonyították ezt a
legékesebben.
„Ezernyi beszállító szerte Amerikában – ez garantálja az
Önök biztonságát” – a hollywoodi narrátor rezonáló alt
hangjától a hallgató bőre megborzongott, szíve megdobbant.
Hisz olyan hazafiasan hangzott. Pedig csak egyetlen célja
volt: ha valami bürokrata megkísérelne akár csak egy
dekányit is kihasítani a pecsenyéjéből, ötszázharmincöt
kongresszusi képviselő ugrik talpra és sújtja agyon az illetőt,
aki elég orcátlan és megpróbál az ő szavazóiktól
munkahelyeket elvenni. Creel sikeresen alkalmazta ugyanezt
a módszert tucatnyi más országban is. Akárcsak a háború, az
önérdekű politikus sem volt amerikai monopólium.
Az Ares által gyártott vadászgépek parádéztak minden
nagyobb sportesemény megnyitóján, a baseball világkupától
a labdarúgó világbajnokságig. Hogyne borzongana meg a
néző, amikor darabonként százötven millió dollárba kerülő
harci gépek dübörögnek el a feje fölött szoros alakzatban,
annyi tűzerővel, amelyből egyetlen csapás elég lenne a jelen
levő összes férfi, nő és gyerek kiirtásához? A dolog a maga
félelmetes fenségességében már szinte költői.
Az Ares globális marketing- és lobbyköltségvetése évi
hárommilliárd dollár. Ekkora összeg mellett nem volt olyan
ország, amelynek akadtak hadicélokra költhető garasai, és ne
hallotta volna az üzenetet újra meg újra: Erősek vagyunk.
Mellettetek állunk. Őrizzük a biztonságotokat. Megvédjük a
szabadságotokat. Csak mi állunk köztetek és őköztük. A
képsor ugyanolyan meggyőző: kerti partik és felvonulások,
lobogó zászlók, szalutáló gyerekek, gördülő harckocsik,
süvítő repülők, álcaszínekkel bemázolt, komor arcú katonák,
amint ellenséges területen osonnak.
Creel úgy találta, hogy nincs olyan ország a világon,
amely ellent tudna állni az ilyen szívdobogtató üzeneteknek.
Na jó, talán a németek, de rajtuk kívül senki.
A hirdetések egész szövegezése olyan volt, mintha az
Ares pusztán hazafias felbuzdulásból osztana fegyvert, nem
pedig örökösen túllépve minden költségvetést és szállítási
határidőt. Vagy éppen ne arról győzködné a honvédelmi
minisztériumokat, hogy vegyenek drága játékszereket,
amelyeket sosem fognak használni, elhanyagolva azokat a
kisebb költségvetésű darabokat, amilyen például a golyóálló
mellény vagy az éjjellátó készülék, amelyek a földön
szaladgáló katonák számára az életet és halált jelenthették.
De a módszer évtizedek óta pompásan működött.
 A dolgok azonban valahogy mégiscsak változni kezdtek.
Úgy tűnt, az embereknek egyre inkább elegük van a
háborúból. Az elmúlt öt évben folyamatosan csökkent
azoknak a hatalmas vásároknak a látogatottsága, amelyeket
az Ares évente rendezett. Mostanra a cég marketing-
költségvetése meghaladta a nettó árbevételét. Ez pedig csak
egy dolgot jelentett: az emberek már nem voltak vevők Creel
árujára.
A férfi most kényelmes szobában üldögélt a cége
tulajdonában álló épületben. A vele szemben ülő, nagy
termetű férfi farmernadrágot és katonai bakancsot viselt; úgy
festett, mint egy grizzlymedve, épp csak a bunda hiányzott
róla. Viharvert arcát a nap cserzette, és vagy golyó ütötte
seb, vagy minden idők legnagyobb himlőhelye tette
egyénivé. Széles válla, valamint nagy és fenyegető keze volt.
Creel nem nyújtott neki kezet.
– Elkezdődött – mondta.
– Láttam Konsztantyin elvtársat. – A férfi nem tudott
elnyomni egy kárörvendő vigyort. – Igazán adhatnának neki
egy Oscart az alakításért.
– A Hatvan perc csinál belőle egy sztorit ezen a hétvégén.
Meg az összes többi hírmagazin. Az a hülye Gorskov pedig
még meg is könnyíti a dolgunkat.
– Na és az incidens?
– Maga az incidens – mutatott rá Creel.
– Korábban úgy is ment, hogy nem kellett besároznunk a
cipőnket.
– Nem érdekelnek olyan incidensek, amelyek három
hónap után befulladnak, vagy diadalmas utcai
bandaháborúba mennek át. Azzal még a villanyszámlát sem
tudjuk kifizetni, Caesar.
– Csak adja ide a tervet, Mr. Creel, én pedig végrehajtom,
ahogy mindig.
– Akkor álljon készenlétben.
– Rendben. Az ön pénze – mondta Caesar.
– Az biztos.
A helikopterben, visszafelé menet az Ares-épülethez,
Creel újra a város beton-, üveg- és acélszentélyeit nézte
alant. Már nem vagy Nyugat-Texasban, Nick.
Ez az egész persze nem csak a pénzről szólt. És nem is a
vállalat megmentéséről. Creelnek volt már épp elég pénze,
függetlenül attól, hogy mit tesz vagy nem tesz még ezután.
Az Ares Rt. fennmarad. Nem, itt arról volt szó, hogy a világ
visszatérjen a normális kerékvágásba. Épp elég régen
kizökkent. Creelnek elege volt abból, hogy a gyávák és
barbárok diktálnak az erőseknek és civilizáltaknak. Arra
készült, hogy helyreállítsa a dolgok rendjét. Azt is lehetett
állítani, hogy Istent akar játszani. Nos, bizonyos értelemben
így is volt. De még egy jóságos istennek is erőszakhoz,
pusztításhoz kellett folyamodnia, hogy érvényesítse az
álláspontját. Creel éppen erre készült.
Eleinte fájdalommal jár.
Veszteséggel.
Veszteség mindig van. Hisz még a tulajdon apja is azért
halt meg, hogy a világ hatalmi rendszere szilárd lábakon
álljon, így Creel pontosan tudta, milyen áldozatokra van
szükség. De a végén megéri majd.
Hátradőlt az ülésében.
 Konsztantyin megteremtője keveset tudott. Caesar is
keveset tudott.
Csak ő, Creel tudott mindent.
Ahogyan az istenek.
 3. FEJEZET

– MIT JELENT AZ A betű? – kérdezte a férfi folyékony

angolsággal, amibe némi holland akcentus vegyült.
Shaw ránézett az úriemberre, aki szemben állt vele az
Amszterdamtól tizenöt kilométerre délnyugatra fekvő
Schiphol repülőtér útlevél-ellenőrzésénél. A világ egyik
legforgalmasabb repülőtere öt méterrel a tenger szintje alatt
fekszik, milliárd tonnányi örvénylő tengervízzel a közvetlen
közelben. Shaw mindig is túl merésznek tartotta az ilyesfajta
építkezést. De az egész ország nagyrészt a tenger szintje alatt
terült el, így nem sok választásuk maradt, ha valahol el
akarták helyezni a repülőiket.
– Tessék? – kérdezte, noha pontosan tudta, mire
vonatkozik a kérdés.
A fickó Shaw útlevelének fényképes oldalára bökött az
ujjával.
– Ez itt. A keresztneve helyén csak egy A betű van. Mit
jelent az?
Shaw az útlevélre bámult, miközben a hollandus őt nézte.
Amint a Föld átlagosan legmagasabb nemzetének tagjához
illett, az egyenruhás útlevél-ellenőr száznyolcvanöt centi
magas volt, két és fél centivel a holland átlag fölött, de még
így is majdnem nyolc centivel elmaradt Shaw imponáló
termetétől.
– Nem jelent semmit – felelte Shaw. – Anyám nem adott
nekem keresztnevet, így én neveztem el magam. A Shaw.
Shaw a vezetéknevem, legalábbis édesanyámé ez volt.
 – És az apja nem tiltakozott, amiért a fiának nem lett
neve?
– Nem kell ahhoz apa, hogy világra jöjjön egy gyerek.
Csak ahhoz, hogy megfoganjon.
– A kórház sem adott önnek nevet?
– Minden gyerek kórházban születik? – vágott vissza
Shaw mosolyogva.
A holland egy pillanatra megmerevedett, azután a stílusa
engedett egy kicsit a szigorúságából.
– Szóval Shaw. Ír, mint George Bernard?
A hollandusok roppant tájékozott népek, gondolta Shaw.
Műveltek és kíváncsiak, vitára mindig készek. Még soha
senki sem kérdezte George Bernard Shaw-ról.
– Lehetnék, de igazából skót vagyok. A Felföldről.
Legalábbis az őseim oda valók – tette hozzá gyorsan, mivel
amerikai útlevelet mutatott fel, egyikét a tucatnyinak,
amelyek a birtokában voltak. – Én Connecticutban
születtem. Járt már ott?
– Nem – felelte a holland sóváran –, de nagyon szeretnék
eljutni Amerikába.
Shaw látta már ezt a vágyakozó arckifejezést korábban is.
– Hát, az utcák nincsenek arannyal kikövezve, és a nők nem
mind olyanok, mint a filmsztárok, de azért van mit csinálni,
és hely is van hozzá elég.
– Talán majd egyszer – mondta a holland ábrándozva,
aztán eszébe jutott a feladata. – Üzleti vagy magánúton van?
– Mindkettő. Ha már az ember ilyen hosszú utat tesz meg,
miért kéne választania?
Az útlevél-ellenőr halkan elnevette magát. – Van valami
elvámolni valója?
 – Ik heb niets aan te geven.
– Beszél hollandul? – kérdezte meglepetten a másik.
– Miért, talán nem beszél mindenki?
A férfi elnevette magát, és régimódi gumibélyegzővel
pecsételte le Shaw útlevelét, nem olyasfajta csúcstechnikás
kütyüvel, amit egyes országok használnak manapság. Shaw
úgy hallotta, hogy az ilyenek valamiféle digitális
nyomkövetőt ültetnek a papírba, ezért sokkal jobban szerette
a gumibélyegzőt.
– Érezze jól magát – mondta Shaw újdonsült holland
barátja, miközben visszaadta neki az útlevelét.
– Azt szándékozom tenni – felelte Shaw, és elindult a
kijárat felé, hogy felszálljon a vonatra, ami körülbelül húsz
perc alatt beviszi az amszterdami Központi Pályaudvarra.
Onnantól lesz majd csak igazán izgalmas. De először még
egy szerepet kellett eljátszania.
Mert közönsége volt.
Valójában már most is figyelték.
 4. FEJEZET

A TAXI, AMIBE SHAW BESZÁLLT az állomáson, az Amstel

International Hotelnál tette ki. A szállóban hetvenkilenc
fényűző szoba volt, amelyek némelyikéből irigylésre méltó
kilátás nyílt az Amstel folyóra, bár Shaw nem azért jött,
hogy a kilátásban gyönyörködjék.
Szerepének megfelelően a következő három napban a
turistát játszotta a városban. Kevés erre alkalmasabb hely
létezik a világon, mint Amszterdam. A város háromnegyed
millió lakosának fele holland nemzetiségű. Shaw városnéző
hajóra szállt, és lelkesen fényképezte a várost, amelyben
több a csatorna, mint Velencében, és majdnem
tizenháromezer híd található egy alig kétszáz
négyzetkilométeres területen, amelynek negyede vízfelület.
Shaw-t különösen vonzották a lakóhajók, amelyekből
majdnem háromezer sorakozott a csatornák mentén. Azért
találta őket vonzónak, mert számára a gyökereket
jelképezték. Még ha vízen lebegtek is, nem mozdultak el a
helyükről. Egyik generációról a másikra hagyományozódtak,
vagy eladták őket. Arra gondolt, hogy vajon milyen lehet, ha
valakit ilyen kötelékek kötnek egy helyhez?
Később rövidnadrágot és edzőcipőt vett, és kocogott a
szállodához közeli Oosterpark széles térségein. Bizonyos
értelemben egész életében futott. Nos, ha most a dolgok a
tervek szerint alakulnak, akkor ennek hamarosan vége.
Örömmel vállalta a kockázatot, hisz tulajdonképpen már így
is halott volt.
 Miközben kávézott a Buldogban, Amszterdam
leghíresebb kávéházában, nézte az embereket, amint
dolgukra sietnek. Azt a férfit is szemmel tartotta, aki olyan
nyilvánvalóan őt figyelte. Igazán nevetséges volt, hogy
olyasvalakire bízták a megfigyelést, akinek fogalma sincs,
hogyan kell szakszerűen csinálni.
Másnap kedvenc éttermében ebédelt, amelyet egy idősebb
olasz üzemeltetett. Az illető felesége egész nap az egyik
asztalnál ült és újságot olvasott, míg a férje egyszerre volt
főpincér, borfiú, mosogató és pénztáros. A helyiségben csak
négy bárszék és öt asztal volt, nem számítva azt, amelyiknél
az asszony üldögélt, és a reménybeli vendégeknek az ajtónál
kellett várakozniuk, amíg a férj kellőn fel nem mérte őket.
Ha bólintott, akkor a vendég bebocsátást nyert. Ha elfordult,
akkor az illetőnek más helyet kellett keresnie az evéshez.
Shaw-t sohasem utasították vissza. Talán imponáló
testalkata volt az oka, vagy magnetikus kék szeme, amely
mindent egyetlen pillantásra felmért. De a legvalószínűbb az
lehetett, hogy ő és a vendéglős egyszer együtt dolgoztak, bár
az nem étellel vagy itókákkal állt kapcsolatban.
Shaw aznap este öltönyt vett fel, és megnézett egy operát
a Muziektheaterben. Előadás után gyalog is visszamehetett
volna a szállodájába, de ő az ellenkező irányba indult. Aznap
este került sorra az, amiért Hollandiába ment. Már nem
turista volt.
Miközben a vöröslámpás negyedhez közeledett, felfigyelt
rá, hogy valami történik egy sötét és különösen szűk
sikátorban. Egy kisfiú állt az árnyékban. Mellette durva
külsejű alak, lehúzott cipzárral, és egyik hatalmas keze a
kisfiú nadrágjában.
 Shaw egy pillanat alatt irányt változtatott. Belépett a
sikátorba, és elhelyezett egy ütést a férfi tarkóján.
Kiszámított mozdulat volt, nem akarta megölni, csak azt,
hogy elveszítse az eszméletét, bár sajgó vágyat érzett, hogy
kivégezze. A fickó összerogyott, Shaw pedig egy százeuróst
nyomott a kisfiú kezébe, majd egy hátpaskolással és egy
holland nyelvű, komor figyelmeztetéssel útjára bocsátotta.
Miközben a fiúcska szapora lépteinek hangja elhalt, Shaw
arra gondolt, hogy a srácnak aznap este legalább nem kell
éheznie.
Miközben ismét felvette az eredeti útirányát, most először
feltűnt neki, hogy a régi tőzsde épülete éppen átellenben van
a lányok munkahelyével, a piros lámpás negyeddel. Ezt
eleinte furcsállotta, de aztán belegondolt: pénz és prostitúció
mindig kéz a kézben járt. Arra gondolt, hogy vajon némelyik
hölgy elfogad-e euró helyett vállalati részvényeket fizetség
gyanánt.
Még ennél is ironikusabb volt, hogy az örömlányok, a
piros lámpás negyed teljes egészében körülvette az Oude
Kerket, azaz a régi templomot, ami a város legrégebbi és
legnagyobb imahelye volt. 1306-ban épült ott fából egy
egyszerű kápolna, amit aztán a következő kétszáz évben
folyamatosan bővítettek és javítgattak. Valami tréfamester
még egy pár, bronzból alkotott női mellet is beépített a
járdába a bejárattal szemben. Shaw már megfordult
néhányszor a templomban. Meglepetten látta, hogy az évek
során olyan képeket faragtak bele a padokba, amelyek
intenzív anyagcsere-tevékenységen áteső embereket
ábrázoltak. A misék régente tényleg nagyon hosszúak
lehettek.
 Szentek és bűnösök, Isten és ribancok, ilyesmiken
töprengett Shaw, miközben az erkölcstelen környékre ért. A
hollandok úgy hívták a helyet, hogy Walletjes, azaz „kis
falak”. Ami a falak mögött történt, vélhetőleg ott is maradt.
Shaw erre épített aznap este.
A piros lámpás negyed nem volt nagy, talán két csatorna
hossznyi, de sok minden elfért azon a pár háztömbnyi
területen. Éjszaka az itt szolgálatban levő prostik voltak a
leggyönyörűbbek. Sokan közülük elképesztően csinos kelet-
európai lányok voltak, akiket hamis ígéretekkel idecsaltak,
aztán „itt ragadtak az iparban”, ahogy eufemisztikusan
nevezték. Érdekes módon, az éjszakai lányokon többnyire
csak a szemüket legeltették az erre járók. Végül is, ki akar
bemenni egy vágygerjesztő kirakatba, miközben több ezren
is figyelhetik? Délelőtt meg délután a negyed csendesebb
volt, és ilyenkor érkeztek az igazi ügyfelek, a második és
harmadik nyolcórás műszak kevésbé vonzó, de ügyes
hölgyeihez. A szexiparosok szobáit nehéz volt eltéveszteni,
mert mindegyiket majdnem vakítóan erős, vörös neoncsövek
rajzolták körül. A szobákban is színes neoncsövek
világítottak, amelyektől a lányok minimalista ruházata
fényesen csillogott, mint a nyári nap.
Shaw elhaladt a kirakatok sora előtt, amelyek
mindegyikében állt egy nő, némelyik táncolt vagy erotikus
pózokba helyezkedett. A legtöbb férfi ilyenkor bámészkodni
jött, s nem bujálkodni, de az ágyak forgalma is évente
durván félmilliárd eurós bevételt hozott. Shaw lehajtott fejjel
haladt, a lába meghatározott irányba vitte. Már majdnem
odaért.
 5. FEJEZET

A LÁNY AZ ABLAKBAN fiatal és gyönyörű volt, hollófekete

haja hullámokban omlott csupasz vállára. Csak egy fehér
tangát, tűsarkú cipőt és olcsó nyakláncot viselt, amely dús
mellei közé ékelődött. Mellbimbóit napraforgó alakú sütik
takarták. Érdekes választás, gondolta Shaw.
Míg átfurakodott a tömegen, folyamatosan a lányt nézte,
aki eléje jött az ajtóhoz. Shaw jelezte neki, hogy tényleg ő
érdekli. A nő még a magas sarkú cipőjében is jó harminc
centivel alacsonyabb volt nála. A kirakatban magasabbnak
tűnt. De hát a kiállított dolgok gyakran nagyobbnak
látszanak. Meg jobbnak. Mire az ember hazaviszi, máris
nem olyan különleges.
A lány bezárta mögöttük az ajtót, és összehúzta a vörös
függönyt a kirakaton, ami jelezte, hogy a szoba és a hölgy
éppen foglalt.
A helyiség kicsinyke volt, benne mosdókagyló, vécé, és
persze ágy. A mosdókagyló mellé beépítve egy gomb. Ezt
nyomják meg a lányok veszély esetén. Erre a rendőrség a
helyszínen terem, és elhurcolja az olyan ügyfelet, aki vágyai
kergetésében túl messzire ment. Ez volt a városnak az a
része, amit a járőrök a leggyakrabban ellenőriztek. Fő az
adóbevétel zavartalansága. Shaw látott egy másik ajtót a
hátsó falban, de aztán elfordította a fejét. Onnan egy másik
boldog ügyfél hangjai szűrődtek át tisztán és hangosan. A
kéjnők szobáit olcsó és vékony gipszkarton lapok, néha csak
egyszerű függönyök választották el egymástól. Ehhez az
iparhoz nem kellett sok hely és flancos dekorációk.
– Jóképű vagy – szólalt meg a lány hollandul. – És nagy –
tette hozzá, ahogy végignézett a férfin. – Mindened ilyen
nagy? Mert én nem vagyok túl nagy odalent – mondta, és
lenézett a férfi ágyékára.
– Spreekt u Engels? – kérdezte Shaw.
– Tudok angolul – bólintott a lány. – Harminc euró húsz
percre. Egy óra hetvenöt. Kedvezményesen, csak neked –
tette még hozzá, tárgyilagos hangon, és odaadott egy holland
nyelvű listát, de a tételek az alján különböző nyelvekre
fordítva, angolul, franciául, japánul és arabul is szerepeltek.
A címe az volt: „Amit vállalok és amit nem.”
Shaw visszaadta neki a papírt. – Itt van a barátod? –
kérdezte. – Már régen várok rá, hogy találkozzak vele. – A
hátulsó ajtó felé pillantott.
A lány most más arckifejezéssel nézett rá. – Igen, itt van.
Megfordult, és az ajtóhoz vezette. Közben csupasz
farpofái, bár feszesek voltak, megremegtek egy kicsit, ahogy
eltúlzott modelljárással ment előtte. Shaw nem tudta, hogy
megszokásból teszi-e, vagy mert a tűsarkú cipő nem elég
stabil.
A nő kinyitotta az ajtót, és intett Shaw-nak, hogy lépjen
be. Aztán otthagyta, szemben az idős férfival, aki egy
asztalnál ült. Az asztalon egyszerű étel volt, egy cikkely sajt,
egy darab tőkehal, öklömnyi kenyér és egy üveg bor.
A férfi arcát elborították a ráncok. Bozontos szakálla volt,
kicsiny pocakja kerek és puha. Szemei kócos hajkorona alól
tekintettek előre. A frizurája ollóért kiáltott.
 A tekintetét Shaw szemére emelte. – Éhes? Szomjas? – és
az asztalra mutatott.
Volt még egy szék, de Shaw úgy döntött, hogy nem ül le.
Ha leül, az öreg esetleg lepuffantja, mert a bal kezében
stukkert szorongatott, amely egyenesen Shaw-ra irányult, az
előzetes utasítások pedig egyértelműek voltak. Nem leülni.
Nem enni és inni, ha élni akar.
Shaw tekintette végigsöpört a kicsiny szobán. Az egyetlen
bejárat az volt, amelyiken bejött. Úgy helyezkedett, hogy
egyik szemét rajta tarthassa az ajtón, a másikat a férfin. Meg
a pisztolyán.
Megrázta a fejét. – Köszönöm, de már ettem, a De Groene
Lanterne-ben. – Olcsó vendéglőnek számított, ahol
hagyományos holland ételeket szolgáltak fel. A helyiség
háromszáz éves volt, és úgy is nézett ki.
Miután a jelszavak elhangzottak, az öreg elővett egy
papírt a zsebéből, és odaadta Shaw-nak.
Shaw megnézte a lapon levő címet és egyéb
információkat, majd összetépte és a fal mellett álló vécén
lehúzta a fecniket. Mintha ez jel lett volna, az idős férfi
felvett egy kopott kalapot és egy pecsétes kabátot, majd
távozott.
Shaw-nak még egy kicsit maradnia kellett. Egy numera
még egy kezdő tizenévesnek is tovább tart, mint két perc. Az
ember sosem tudhatta, nem figyelik-e. Illetve ő tudta. Mert
többen is figyelték.
Átment a másik helyiségbe, ahol a lány macskaszerűen
elnyújtózott az ágyon. A függönyök össze voltak húzva,
mert még nem töltötte ki az idejét.
 – Akarsz most megdugni? – kérdezte egy kicsit unott
hangon, és elkezdte lehúzni a tangáját. – Ki van fizetve –
tette hozzá, mintha a férfinak ösztökélésre lenne szüksége. –
Egy egész órára. Még harminc euróért olyasmit is
bevállalok, ami nincs rajta a listán.
– Nee, dank u – felelte udvariasan, mert ha az ember szex
terén elutasít egy nőt, jobb, ha az anyanyelvén teszi.
– Miért? Mi a baj? – kérdezte a lány nyilvánvalóan
megbántva.
– Nős vagyok – felelte egyszerűen.
– Mint a legtöbb férfi, aki hozzám jön.
– Biztosan.
– Hol a jegygyűrűd? – kérdezte gyanakodva.
– Munka közben nem viselem.
– Biztos, hogy nem akarsz? – A hangszíne ugyanazt a
hitetlenkedést tükrözte, amit az arckifejezése.
A férfi kissé zavart volt, de titkolta. A lány igazán kezdő
lehet, mert a hiúsága nagyrészt érintetlen még. Tapasztaltabb
örömlányok örülnének egy egész órányi fizetségnek, ami
nem jár hancúrozással.
– Teljesen biztos.
– Kár – mondta a lány, és visszahúzta a tangáját.
– Tényleg kár – felelte Shaw. Igazából, ha minden a terv
szerint halad, mostantól két nap múlva Dublinban lesz azzal
a nővel, akit a világon egyedül szeret. Aki miatt most el
kellett jönnie.
De Shaw-nak be kellett látnia, hogy ez nagyon nagy ha.
Az ő munkájában a holnapi nap is csak újabb alkalom a
halálra.
 6. FEJEZET

VALAHOGY MINDIG VAN egy átkozott tunéziai, marokkói

vagy egyiptomi a játszmában. Mindig – mondta magában
Shaw. Egy melléfogás ezekkel az urakkal, és máris kivágják
az ember heréit, megetetik vele, és közben azt mondják,
hogy Allah kérte őket rá, már ha egyáltalán veszik a
fáradságot, és megindokolják. Viszlát a Paradicsomban,
hitetlen. Jól szolgálsz majd engem ott az idők végezetéig,
mocskos disznó. Shaw kívülről tudta már ezeket a
szövegeket.
Súlyos bőröndöt fogott a jobb kezében, a másikat
eltartotta a testétől, miközben a sovány, véreres szemű,
komor képű, össze szorított fogú tunéziai intett neki, hogy
üljön le.
Shaw-n kívül még hatan voltak egy átlagos lakás emeleti
kis szobában, az egyik kisebb csatorna partján. Fent a tető
alatt már szűk volt, mint egy odú, és lépcső helyett egy kötél
szolgált a feljutásra, amire csomókat kötöttek. Az ember már
attól is könnyen kifulladhatott, ha egy amszterdami lakás
első emeletéről felment a másodikra.
Ennek, mint Shaw megtudta, történelmi okai voltak.
Évszázadokkal ezelőtt ezek a házak mind kereskedők
otthonai voltak. Akkoriban, amikor ezeket építették, csak
egyféle ács létezett errefelé: hajóács. Ők pedig, érthető
módon, úgy gondolták, hogy ami megfelel egy hajón,
megfelel egy házban is. A lépcsőket majdnem függőlegesre
építették, akár a hajókon, ahol takarékoskodni kellett a
hellyel. Ugyanezért nyúlt ki egy acélgerenda, akárcsak a
hajók orrsudara, ezeknek a házaknak a tetőszerkezete alól.
Régente a kereskedők áruinak felhúzására szolgáltak,
manapság pedig a bútorok költöztetésére, hiszen a szűk
lépcsőházakban akár csak egy kisebb díványt sem lehetett
feljuttatni a lakásba.
Előző este Shaw eljött a piros lámpás negyedből,
visszatért a szállóba, és közölte a recepcióssal, hogy
kijelentkezik. A recepcióst nyilván lefizették, akik szemmel
követték a mozgását, és bizonyára leadja nekik a drótot.
Küldenek majd valakit, hogy kövesse, amint elhagyja az
Intercontinentalt.
Mivel Shaw nem különösebben vágyott a társaságukra,
hátrahagyta a csomagját és ruháit, és az alagsoron át távozott
a hotelből. Ezért is szeretett a nagy Intercontinentalban
megszállni, mert több kijárata volt, ő pedig észrevétlenül
akart olajra lépni. Az örömlány hátsó szobájában, az öregtől
kapott cédulán szereplő adatokat megjegyezte, és most ezek
segítségével indult útnak. Egy régi mezőgazdasági teherautó
platóján zötykölődve utazott ki a városból, ahol a mezők
tágasak és zöldek voltak, és legalább háromméternyire nem
látszott vízfelület. Lebonyolított pár telefonhívást, és
birtokába jutott a bőröndnek, amit a tunéziai most minden
erejével ki akart csavarni a kezéből.
A sokkal nagyobb termetű Shaw hirtelen elengedte a
koffert, amitől a kisebbik fickó arcra esett. Felállt, és
miközben vér csöpögött az orrából, az egyik izmos kezével
kést rántott.
 Shaw a bandavezérhez fordult, egy iránihoz, aki egy
széken ült, mint valami trónuson, és rezzenéstelenül bámult
rá.
– Akarják, hogy megmutassam az árut? – kérdezte tőle
Shaw. – Mert akkor hívja vissza a hiénáit.
A ropogósra vasalt nadrágot, és laza, hosszú ujjú fehér
inget viselő, karcsú perzsa intett a kezével, mire a tunéziai
kése eltűnt, bár vicsorgó arckifejezése megmaradt.
– Lerázta az embereimet tegnap este – mondta a perzsa
brit kiejtéssel Shaw-nak.
– Nem kedvelem a társaságot.
A bőröndöt az asztalra fektette, beütött két külön digitális
kódot, elhúzta a hüvelykujját a leolvasó előtt, és a
titániumból készült zárak felpattantak. Shaw erősen figyelte,
hogyan reagál a teheráni a bőröndben rejtező kis ajándékra.
Az iráni arckifejezése egyértelmű volt; eljött a Karácsony,
bár kissé korán, ennek a közel-keleti Allah-imádónak.
– Hivatalosan ez egy RDD – jelentette be Shaw. –
Radiológiai szennyezőeszköz, más szóval piszkos bomba. –
Mindezt fárszi nyelven mondta, amire az iráni felvonta a
szemöldökét.
A férfiak köréje gyűltek. Az iráni gyengéden megérintette
az eszközt, a huzalokat, a fémtestet, a csöveket és a számos
LED kijelzőt.
– Mennyire piszkos? – kérdezte.
– Gammasugárzás, jókora dinamitos gyújtóval.
– Hány embert lehet vele megölni? Egy egész várost?
– Ez nem tömegpusztító fegyver – rázta meg a fejét Shaw.
– Inkább tömegoszlató fegyvernek neveznénk. A robbanás
középpontjában megöl pár embert, aztán a sugárzás még
néhányat. Ahogy távolodunk az epicentrumtól, annál kisebb
a hatása.
Az iráni csalódottnak látszott. – Azt reméltem, hogy több
ezer embert képes megölni, és épületeket romba dönteni.
– Ez nem olyan bomba, ami gombafelhőt ereget. Ha olyat
akar, megtalálja a tervrajzokat az Interneten. Csak
nehézséget fog okozni a megfelelő hozzávalók beszerzése,
például a kellően dúsított urániumé. Ezzel az aprócska
jószággal viszont a frászt hozhatja egy egész országra.
Összeomlik a gazdaság, az emberek félnek kilépni az
otthonukból. Bizonyos szempontból éppen olyan hatásos,
mint a gombafelhő, csak a nagy felfordulás nélkül. Ráadásul
sokkal olcsóbb.
Ez már tetszett az iráninak. Még egyszer kedveskedőn
megpaskolta a bombát, aztán megkérdezte: – És az ára?
Shaw kihúzta magát, és mindannyiuknak fölébe
tornyosult. – Ugyanaz, amit az előzetes ajánlatban
megjelöltünk.
– Azt feltételeztem, hogy az csak az előzetes ajánlatuk.
Most tárgyalnunk kellene.
– Rosszul feltételezte. Az ár fix. Ha nem kell, lesz rá elég
vevő.
Az iráni előrébb lépett. Az emberei követték a példáját. –
Tárgyalni fog.
– Ez itt egy gammabomba, nem egy késkészlet vagy egy
csillogó csecsebecse a nagyságának. Nem tartok egyet-fizet-
kettőt-kap akciót.
– Miért ne vehetnénk el magától egyszerűen, semmiért...
 A tunéziai gondolatolvasó volt, mert a bökője máris a
kezében termett, a szeme pedig égett a vágytól, hogy Shaw
nyakába döfhesse.
– ...és ölhetnénk meg magát? – fejezte be a perzsa.
Shaw egy résre mutatott a bomba mellett, ami olyan volt,
mint egy DVD-lejátszó nyílása. – Itt kell behelyezni a
meghajtóprogramot, amely tartalmazza a robbantási
kódokat, és csak akkor durran a bomba és terjed a sugárzás.
Ha anélkül próbálkoznak, legfeljebb a saját seggüket sütik
meg.
– És hol van ez a lemez?
– Biztos helyen, arra mérget vehet.
Az iráni lecsapta a bőrönd fedelét. – Vagyis nem veszem
ennek itt semmi hasznát.
– Ahogy előzetesen világosan közöltük – kezdte Shaw
elgyötört hangon –, megkapja az eszközt ötven százalékos
előlegért, majd a szoftvert akkor, amikor a másik ötven
százalék beérkezik a megadott számlára.
– Én meg csak úgy simán bízzak meg magában? –
kérdezte alattomos hangon az iráni.
– Ahogy nekem is meg kell bíznom magában. Régóta
csináljuk már ezt az üzletet, és eddig egyetlen vevőnk sem
volt elégedetlen. Maga tudja ezt jól, különben nem lenne itt.
Az iráni habozott.
Rajta, te féreg. Hozz egy kis áldozatot, nem baj, ha egy
kicsit leégsz az embereid előtt, de megkapod az aranytojást.
Nagyon akarod ezt a cuccot. Gondolj arra, hány amerikait
intézhetsz el ezzel a szeméttel.
– Fel kell hívnom valakit.
 – Azt hittem, megvan a felhatalmazása üzletet kötni –
felelte Shaw bosszúsan.
Az iráni elegáns arcára zavar ült ki, ahogy körbepillantott
az emberein. – Csak egy hívás – mondta gyorsan, és
előhúzta a telefonját.
Shaw feltartotta a kezét. – Állj! Nem tartozik a vakációs
terveim közé, hogy az Interpol rajtunk üssön.
– Nem lesz elég hosszú ahhoz, hogy bárki bemérhesse.
– Túl sok Piszkos Harry-filmet néznek, az pedig nem jó
ehhez a fajta üzlethez.
– Miről beszél? – csattant fel az iráni.
– Tudom, hogy maguk, fiúk inkább a kilencedik századot
kedvelik, de ideje volna megbarátkozni a huszonegyedik
századdal, ha nem akarnak a siralomházban kilyukadni. Ma
már nem kell kerek tárcsákat csavargatni két napig, hogy
valakinek a telefonját bemérjék. Egy műholdnak pontosan
három másodperc kell, hogy leolvassa a digitális
ujjlenyomatot, elvégezze a háromszögelést, és azonosítsa
előbb az adótornyot, majd háromméteres pontossággal a
hívás helyét – Shaw főleg csak süketelt, de a szövege jól
hangzott. – Mit gondolnak, miért lakik bin Laden
barlangban, és irkálja a parancsait nyavalyás budipapírra?
Az iráni úgy nézett a telefonjára, mintha az megcsípte
volna, akár valami rovar. Shaw a zsebébe nyúlt, lassan, mert
tudta, hogy a vérszomjas tunéziai ott áll a háta mögött, és
előhúzta a saját mobilját.
– Ezen van a legmodernebb zavaró és szűrő, még
fotonimpulzus dekódoló is, úgyhogy nem tudná feltörni az
adatállományt még egy kvantumszámítógép sem, ha valaki
időközben feltalálta volna. Tárcsázzon erről, barátom. A
percdíjat én állom.
A férfi a fal felé fordulva intézte a hívást, hogy Shaw ne
hallja, mit mond, és a szájáról se tudjon olvasni.
Shaw most a tunéziai felé fordult. Olyan nyelven szólt
hozzá, amelyről sejtette, hogy se a tunéziai, se a többiek nem
értik. – Szereted a kisfiúkat molesztálni, ugye, barátom?
A tunéziai döbbenten nézett rá. Nem értette az aprócska
dél-kínai tartományában beszélt nyelvjárást. Shaw egy évet
töltött ott, kétszer is majdnem otthagyta a fogát, és csak egy
helyi gazda és ősrégi, pöfögő Fordjának a segítségével tudott
meglépni. Ha már ott volt, úgy gondolta, megtanulja a
nyelvet, mert az csak hasznos lehet, bár nem tudta
elképzelni, hogy valaha is visszatérjen oda. Legalábbis
önként nem.
Az iráni befejezte a hívást, és visszaadta a telefont Shaw-
nak, aki összecsukta, és zsebre vágta.
– Rendben van – mondta a perzsa.
– Ezt örömmel hallom – felelte Shaw, miközben az
öklével összezúzta a tunéziai orrát. A mozdulat
folytatásaként széles ívben meglendítette a súlyos bőröndöt,
két férfit egyből a halántékán találva el. Mindketten
összerogytak, holtan vagy majdnem holtan.
Egy szempillantással később kivágódott az ajtó, és fél
tucat golyóálló mellénybe öltözött, géppisztolyos ember
rontott be, ráüvöltve mindenkire, hogy tartsa fel a kezét, és
tegye le a fegyvert a földre, bár nem szükségképpen ebben a
sorrendben, ha nem akarnak egy harmadik szemet a
homlokukra.
 Az iráni ekkor váratlan dolgot tett. A kezeivel eltakarva
az arcát, kiugrott a csukott ablakon, és eltűnt. Shaw az
ablakhoz rohant, arra számítva, hogy lent a járdán az iráni
élete véres kupacban ért véget.
– A francba! – A férfi lendülete éppen elég volt ahhoz,
hogy túlrepítse a járdán, bele a csatornába.
Shaw a két fegyveresre nézett, akik elképedten bámultak
vissza rá. – Valaki kerítsen egy tetanuszoltást. Elég régen
kaptam utoljára.
Odalökte a telefonját az egyik kommandósnak, felkapta a
tunéziai kését, és magában átkozódott. Egy pillanatra az
ablakpárkányra telepedett, röviden végiggondolta, miféle
őrültségre készül, majd kivetette magát a kellemes
németalföldi levegőbe.
 7. FEJEZET

HA AZ EGYKORI Szovjetunión vagy talán Velence városán

kívül van olyan vízfelület, amibe az ember jószántából nem
akar beleugrani, akkor az éppen az amszterdami
csatornahálózat. Híres ugyan, de nem a tisztaságáról.
Shaw elegánsan, kétrét hajolva ért a vízbe, de a
négyemeletnyi zuhanás miatt olyan erővel csapódott be,
hogy a teste minden idegszála és csontja beleremegett.
Megfordult, felküzdötte magát a felszínre, és körülnézett az
embere után. Sehol senki!
Az iráni igen gyors úszott ahhoz képest, hogy sivatagi
országból származott. Shaw is jól úszott, és mikor végre
megpillantotta a prédáját, erőteljes csapásokkal eredt utána a
csatornában, és majdnem elkapta a lábát, amint amaz
kimászott a partra. Az iráni hátrarúgott, és éppen az állán
találta el Shaw-t, akinek a kedélyállapotán ez nem sokat
javított.
A két férfi a Magere Brug lábánál jutott ki partra. A híd
vidám fényei fura hátteret biztosítottak nekik, amint fortyogó
dühvel próbálták megölni egymást.
– Elárult! – üvöltötte az iráni.
– Majd túlteszi magát rajta.
A perzsa ravasz harci pózt vett fel. – Képzett mudzsahed
vagyok. Évekig harcoltam az ördögök ellen Irakban és
Afganisztánban. Alig várom, hogy puszta kézzel megöljelek.
Aztán jól szolgálj majd a túlvilágon, te szemét!
 Mielőtt támadhatott volna, Shaw előhúzta a dobókését, és
elhajította. A penge a férfi lábát találta el, áthatolt húson és
csonton, majd beleállt a híd falépcsőjébe.
Az iráni felüvöltött, trágárságokat vágott Shaw fejéhez, és
megpróbálta kiszabadítani a végtagját.
Shaw kihasználta, hogy egy pillanatra elterelődött
ellenfele figyelme, és leütötte úgy, hogy amaz elterült,
miközben a lába továbbra is oda volt tűzve a deszkához,
mint pillangó a gyűjtemény parafalapjára.
– Túl sokat pofázol – mondta Shaw ájult ellenfelének.
Egy órával később Shaw, széles vállain takaróval, egy
fehér furgonban ült, egy csésze forró holland kávéval a
kezében. Volt vele két egyenruhás, akiknek az uniformisáról
furcsa módon hiányzott mindenféle rangjelzés. Vele
szemben egy harmadik illető ült, aki konfekcióöltönyt viselt.
– Ablakokból ugrál ki? A csatornába? A maga korában? –
kérdezte az öltönyös, és megvakart egy kivörösödött foltot
kopasz, tojásdad alakú fején.
– Lenyomozták a hívást?
– Jó ötlet volt a saját telefonját odaadni neki. Kábé tíz
perce lekapcsoltuk Mazloonit és a bandáját Helsinkiben.
Aljas kis társaság. Bizony, nagyon aljas. – A férfi színleg
megremegett, aztán elnevette magát.
Shaw nem mosolygott. – A jó fiúk nem akarnak
atombombát robbantani az ártatlan emberek képébe. Arra
van nekünk a kormány.
– Maga ezt tényleg elhiszi?
– Ja. Maga is elhinné, Frank, ha lenne bátorsága
beismerni.
 Frank a két egyenruhásra nézett, és az ajtó felé biccentett.
Azok gyorsan felálltak, és kiszálltak. Frank közelebb hajolt
Shaw-hoz.
– Mi ez, amit hallok, hogy abba akarja hagyni?
– Mégis mit gondolt, meddig tudom csinálni?
– Nem olvasta az apró betűs részt? Mindhalálig. Ma este
is majdnem elpatkolt.
– Ma este? Ugyan már. Annyira sem volt veszélyes, mint
amikor egy apáca kormost ad az embernek a vonalzójával.
– Nos, ha egyszer tényleg közel kerül a halálhoz, ne az én
szolgálatom alatt legyen. Nem szeretem a felhajtást.
– Kösz, hogy törődik velem.
– Most hová?
– Dublinba.
– Minek? – kérdezte Frank kíváncsian.
– Vakáció. Bár a mai este után talán úgy gondolja, hogy
nem érdemlem meg.
– Ó, menjen csak nyugodtan, úgyis visszajön – mondta
magabiztosan Frank.
Shaw felállt, hagyta a plédet lecsúszni a válláról, és az
üres kávéscsészéjét Frank kezébe nyomta. Szörnyen
viszketett a teste, a haja pedig mintha mind ki akart volna
hullani.
– Csak ha küld nekem egy képet, amin a csatornában
úszik. Persze pucéran.
– Rendben. Még mindig nem bánja, hogy a mi oldalunkra
állt?
– Nem volt sok választásom, vagy igen?
– Érezze jól magát Dublinban, Shaw.
 – Értesülni fog róla, nem? Az emberei ott lógnak majd a
nyakamon.
Frank meggyújtott egy hollandus szivart, és a füstfelhőn
keresztül kajánul rávigyorgott Shaw-ra. – Azt hiszi, elég
fontos ahhoz, hogy mindenhová kövessük? Istenem, micsoda
egó...
– Sose öregedjen meg, Frank.
 8. FEJEZET

A „NE FELEDD Konsztantyint!” jelszó valóságos

tömeglázzá nőtte ki magát. Oroszellenes megmozdulások
voltak ötven országban, és az ENSZ hivatalosan felkérte a
felbőszült Gorskov elnököt, hogy szolgáljon részletesebb
magyarázattal. A nyugodtabb, vagy legalábbis szkeptikusabb
elmék pedig próbáltak gátat vetni az oroszellenes
érzelmeknek.
Jó néhány politikai vezető, újságíró, kommentátor,
agytröszt-féle gondolkodó a múlt tapasztalataira hivatkozva
óvatosságra intett a „Ne feledd Konsztantyint” felzúdulással
kapcsolatban. Egyre több kétely merült fel a férfi és a
felvétel hitelességével kapcsolatban, kiváltképp mivel az
orosz kormány a média számára korábban példátlan mértékű
hozzáférést engedélyezett titkos orosz archívumokhoz. Így
aztán, a Moszkvával folyó együttműködés hatására kopni
kezdett az a kép, hogy az oroszok a megtestesült gonosz. A
világ vezetői némileg fellélegeztek. De ez csak az átmeneti
szélcsend volt, mielőtt az igazi vihar kitört.
Két nappal később a világot újabb kollektív sokk érte,
amikor a földgolyó körüli szerverek sokaságán átfűzögetve
több ezer, állítólag a saját kormányuk által lemészároltatott
orosz képét és nevét közölték. Voltak köztük férfiak, nők és
gyerekek, fiatalok, öregek, terhesek és fogyatékosok.
Közzétették az arcukat, a nevüket, életüket és szörnyű,
tragikus haláluk részleteit. A leghajmeresztőbb az volt, hogy
mintha az egész anyag az orosz kormány legtitkosabb
irattáraiból került volna elő.
Az üzenet „Tárgy:” rovatában csak annyi szerepelt: „Ne
feledd a többieket sem!” Hamarosan az úgynevezett
szakértőktől kezdve az orosz emigránsokon át az egykori
keleti blokk országainak lakóiig mindenki a tévén, rádión és
a világhálón lógott, hogy az oroszokat támadja, amiért
szemmel láthatólag visszasüllyedtek arra a szintre, amelyen
mániákus világhatalmi képzelgéseik ismét az egész világot
veszélyeztetik.
Úgy tűnt, a szegény megkínzott Konsztantyin emléke,
felerősítve „újabb” halottak ezreinek kitörölhetetlen képével,
megadta az embereknek a bátorságot ahhoz, hogy végre
kinyissák a szájukat. Valami bizarr ötlet eredményeként
Konsztantyin kísértő arcának képmásával díszített bögrék és
pólóingek árasztották el a piacot, mintha ő lenne a kor Che
Guevarája. A hatvanas évek egyéb emlékei is visszatértek,
amikor gombafelhők jelentek meg az emberek rémálmaiban.
Magukat Konsztantyin rokonainak és barátainak kiadó
emberek tűntek fel a hírműsorokban a világ különböző
országaiban, újra és újra elmesélve a soha nem létezett
ember megpróbáltatásait. Olyan lelkesedéssel és
meggyőződéssel adták elő a mondókájukat, hogy a végén
már magukat is meggyőzték arról, hogy Konsztantyin igenis
létezett, és ők személyesen ismerték. Mártír volt, híres,
szeretett személy, így ők is azonosultak vele. Amikor
megjelentek a képernyőn, világszerte felkeltették a nézők
figyelmét, és rabul ejtették a szívüket.
A beszélgetőműsorok házigazdái és a hírmagazinok
riporterei gyakran tettek fel nekik olyan rávezető kérdéseket,
mint például: „Ez nagyon felkavaró, nem igaz?” vagy „Ha
szegény meggyilkolt Konsztantyin még élne, mit gondolnak,
mit üzenne nézőink millióinak?”
Egy hozzászóló az egyik BBC-műsorban nagy bölcsen
kifejtette a következőket: „A mai világban, ahol kevés az
energia, még kevesebb a víz, új ellenségek támadnak
mindenfelől, az oroszok nyilván nem elégszenek meg azzal,
hogy a másodhegedűs szerepét játsszák Kína, India vagy
akár az Egyesült Államok mögött.” A fickó azzal folytatta,
hogy az oroszok kipróbálták a demokráciát, és nem ízlett
nekik. Az orosz medve ismét a helyét követeli a világban, és
a világ igencsak jól teszi, ha odafigyel.
A világ pedig tényleg odafigyelt, mert ez a hozzászóló
nem volt más, mint Szergej Petrov, a KGB
utódszervezetének, a Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak a
korábbi második embere. Alig tudott kimenekülni korábbi
hazájából, nem hozva magával mást, mint a puszta életét.
Elmondása szerint bármelyik pillanatban számíthatott rá,
hogy a szókimondásáért leteríti egy golyó, bomba, vagy a
kávéjába kevert polónium-210. Ám jó fizetséget kapott a
megjegyzéseiért egy számára is teljesen ismeretlen forrásból.
Az emberek még mindig arra próbáltak rájönni, hogy igaz-e
ez az egész, vagy sem. De Petrovtól ebben nem számíthattak
segítségre, mert nem szerette a volt hazáját.
Mindenkit az a fő kérdés foglalkoztatta igazán, hogy
vajon ki áll az események mögött, és miért csinálja az
egészet. Noha ez az információ kora volt, a kérdésre a
választ mégsem találta meg senki azon egyszerű oknál
fogva, amit sokan nem vettek figyelembe: az információ
korában nemcsak milliónyi, hanem milliárdnyi helyen
lehetett elrejtőzni.
Az amerikai közvélemény különösen felháborodott.
Temérdek időt, pénzt és emberéletet vesztettek el a Közel-
Keleten, miközben az oroszok csendesen szövögették
terveiket a szabad világ elveszejtésére. Több ezer nukleáris
robbanófejük volt, amiket a Föld bármely pontjára el tudtak
juttatni. Mellettük bin Laden és az egész Al-Kaida kisstílű
bűnözőknek tűntek. Hogy nem vette ezt észre a sok okos
szakértő? Amikor pedig az amerikai közvélemény háborgott,
akkor gondoskodott róla, hogy ezt a hatalmon levők is
megérezzék. A hivatalban levő elnöknek, aki éppen
újraválasztásáért küzdött, azt kellett látnia, hogy a
népszerűségi listákon az első helyről az ötödikre csúszott
vissza, mert ellenfelei azt terjesztették róla, hogy túlságosan
kesztyűs kézzel bánik az oroszokkal. Minden fontosabb
magazin borítójáról Konsztantyin képe bámult az olvasóra, a
beszélgetőműsorokban, internetes naplókban és
csevegőszobákban egyébről sem folyt a szó, mint az oroszok
megerősödéséről, a hidegháború lehetséges kiújulásáról,
vagy akár egy új vasfüggöny leereszkedéséről, amit néhány
érzéketlen alak máris elnevezett „titánkoporsónak”.
A politikai beszélgetőműsorok szakértői visítoztak a
leghangosabban a millió wattal megvilágított színpadokról,
állítván, hogy ők ezt megmondták előre, miközben mindenki
tudta, hogy őket ugyanúgy lefoglalta a Közel-Kelet, mint
bárki mást. Mégis kollektíven ilyeneket ordítoztak: „Az
egyszerű emberek érdekében szólok: atomot az átkozott
vörösöknek, mielőtt ők dobnak atomot miránk!”
 A nagyobb tévétársaságok előszedték archívumaikból a
nukleáris robbantásokról készült szemcsés, fekete-fehér
filmeket. Legalább kétgenerációnyi amerikai most látta
először, amint a hatvanas években a tágra nyílt szemű
iskolások a pad alá bújnak, mintha egy forgácslap és egy
üvegtábla megvédené őket a termonukláris csapástól.
Levetítették aztán a kommunista időkben a Kreml előtt
rendezett katonai parádékról készült felvételeket is. Ettől
pedig tényleg rájött a frász mindenkire.
Egy szakértő találóan, bár tapintatlanul kijelentette: „Ha
egy atombomba eltalálja New Yorkot, akkor nem csak két
épület fog összeomlani. Az összes össze fog omlani.”
Az amerikai haderő, az egyetlen lehetséges ellensúly a
moszkvai fenyegetéssel szemben, leszámítva talán Kína
hárommilliós hadigépezetét, romokban hevert. Létszámát és
harci szellemét egyaránt megtépázta az iraki homok és a
hevenyészett út menti bombák. Az ugyan igaz volt, hogy az
amerikai légierő és haditengerészet még mindig több volt,
mint amit az oroszok össze tudtak kaparni ezen a téren, a
világ mégis visszafojtotta a lélegzetét. Senki sem tudta, mi
lesz az őrült ruszkik következő húzása. A bolygó egy
dologban mégis biztos volt.
A Gonosz Birodalma újjászületett.

NICOLAS CREEL letette az újságot és a kávét. E pillanatban

éppen tizenegy kilométeres magasságban repült, egy nagyon
fontos eseményre. Már tájékoztatták a legújabb
fejleményekről. Minden szépen alakult. A
percepciómenedzserek szerint a világ belépett a „befogadó”
állapotba, amikor az emberek többsége elhisz bármit, amit
mondanak neki. Ezt könnyebb volt elérni, mint sokan
gondolták, már akit érdekelt az ilyesmi egyáltalán. Nem volt
nehéz manipulálni az embereket. Ősidők óta voltak olyanok,
akik ezzel foglalkoztak, és a világot az összeomlás szélére
sodorták.
A képernyőkről e pillanatban világszerte több tízezer,
állítólag meggyilkolt orosz tekintete meredt vádlón az
emberiségre, ez pedig olyan taktikai manőver volt, amit
Creel fő percepciómenedzsere úgy nevezett, hogy „Vezúv”.
Ezzel arra a vulkánkitörésre utalt, amely elpusztította
Pompeji és Herculaneum városát. Az elsöprő
információtömeg puszta tömegével szemben mindenfajta
moszkvai tiltakozás egyszerűen abszurdnak tűnt, hiába volt
az a tiltakozás igaz. Ezt Creel embere „mennyiségi
manipuláló manővernek”, azaz Tripla M-nek nevezte el. Az
oroszok nemcsak hazugnak, hanem mindennek tetejébe még
ügyetlen hazudozóknak is tűntek.
Creel kinézett széles törzsű 767-esének ablakán. A gépet
eredetileg kétszázötven hétköznapi ember szállítására
tervezték, és lenyűgöző volt, ahogyan átformálták nem
hétköznapivá húsz kivételezett ember számára, fürdőszobás
lakosztályokkal, kondiszobával, főállású masszőrnővel,
tárgyalóval, sőt még vetítőhelyiséggel is. Creelnek csak
pattintania kellett az ujjával, és három, hosszú lábú, szűk
szoknyás légikísérő leste parancsait. A blúzuk hátára az Ares
feliratot hímezték, de azt Creel nem nagyon látta. Na jó,
talán néha.
Creel nős ember volt, eddig négyszer házasodott. A
legutóbbi valami Legdögösebb Világszépe-királynő vagy
ilyesmi volt, Creel nem emlékezett pontosan a címre. De
abszurd volt az egész, és nem is fog sokáig tartani. Viszont a
nő férjeként jól érezte magát, az asszony pedig majd kap
annyit, amennyiből kényelmesen eléldegélhet. Első két
felesége elegáns, divatos, határozott véleménnyel bíró
teremtés volt, akik az őrületbe kergették. Most már csak a
könnyű szórakozást kereste, betonbiztos házassági
szerződésekkel körülbástyázva, amelyek pontosan
meghatározták, mennyivel léphet le őnagysága.
Lenézett az ablakon. Odalent terült el Kína, ahol több
lehetőség és több probléma volt, mint bármely más államban
a világon. Bonyolult hely, annyi bizonyos. De micsoda
pompás helyszín egy újabb háború kirobbantására, gondolta
Creel. Ám háborút kezdeni azért itt sem olyan könnyű.
De Nicolas Creel soha nem is kereste a könnyű és
egyszerű dolgokat.
Ő mindig a látszólag lehetetlent választotta.
 9. FEJEZET

KATIE JAMES FELNYÖGÖTT, amint a napfény elárasztotta a

szobát. A három ébresztés nem tudta megzavarni a
nyugalmát, noha ő maga kérte, naivan azt gondolva, hogy
legalább az egyik áthatol majd az agyát borító ködön. Fáradt
volt az utazástól, az időeltolódástól, alváshiánytól, és
különben is, kinek van kedve a jó puha ágyból kimászni egy
temetés kedvéért? Kissé kótyagosan felült, a lepedőt a
nyakáig magára csavarta. Köhögött egyet, megdörzsölte a
torkát, és az órára nézett.
Ó, a fenébe! Tényleg elkésem. Ne tegyétek még a sírba,
máris jövök.
Kiszökkent az ágyból, meztelenül beszaladt a
fürdőszobába, tíz hajszolt perc leforgása alatt lezuhanyozott,
felöltözött, és vizes hajjal becsapva maga után a szállodai
szoba ajtaját, már kinn is volt. A világjáró újságíró életmódja
felkészítette a gyorsaságra, ha szükség volt rá. Most még egy
mojitóra lett volna szüksége. Helyesebben kezdetnek
mindjárt háromra. Ezt követné a bourbon, majd a martinik,
és utánuk a gin tonik. Nem volt kirekesztő; szerette
mindegyiket.
Úgy kezdődött, hogy túl sok időt töltött bárokban,
próbálva lépést tartani a fiúkkal, akik a következő nagy
sztorikon dolgoztak. Aztán, amikor megkapta a második
Pulitzer-díját, és majdnem belepusztult az erőfeszítésbe, az
ital teljesen elhatalmasodott rajta. Katie-nek megvolt a jó
oka, hogy igyon attól az élménytől, amikor olyan közel
került a halálhoz, de erről soha nem beszélt.
A munkájában az ital nem okozott gondot egészen addig,
amíg a szerkesztőjének fel nem tűnt az elmosódott beszéd, a
véreres szem már kora délután, az elfelejtett időpontok és
helyszínek, ahol meg kellett volna jelennie, és a szintén
elfeledett ülepek, amelyeket illett volna nyalnia. A
szerkesztő értesítette a főszerkesztőt, és a szomorú hír
szárnyalva terjedt fölfelé. Persze a főnökség is kellően
részeges volt, átmentették a folyékony ebéd szokását a XXI.
századba, de a megtorlás mégiscsak lesújtott Katie-re, és arra
osztották be, hogy temetésekről írjon. Hollywoodban, ha
valakit elvonókúrára vittek, csak a hírnevét öregbítette. A
sajtónál viszont romlott áru lett az illető.
Egy ideje már szóbeszéd tárgyát képezte a New York-i
újságírói berkekben, de néhány hét elteltével senki sem
törődött tovább a dologgal. Kivéve Katie-t.
Így hát most itt volt, hogy tudósítson egy szeretett skót
vezető állami temetéséről. Az illető száznégy vagy hány évet
élt meg. Az összeaszott arcú, skót nemzeti viseletbe
öltöztetett ember úgy festett a hatalmas koporsóban, mint
egy játék baba a szekrényben, és ettől inkább nevethetnékje
támadt, nem sírhatnékja.
Megpróbálta az elvonókúrát, hiszen ezt támasztotta a
szerkesztője állandó alkalmazásának a feltételéül. Úgy
látszik, elfelejtette a két Pulitzert, amit annak a nyavalyás
újságnak szerzett, a sérülést a bal karján, ami sosem
gyógyult meg teljesen. Vagy a sok izgalmas, tartalmas
sztorit, amit a világ különböző, gyakran igen veszélyes
sarkaiban írt. Ez hatalmas áldozatokat követelt tőle, nem volt
magánélete, csak a toll és a papír. Nyolcvannégy országban
járt, és egyetlen meglepetésrandija volt egész életében, egy
pakisztánival, aki azt mondta, hogy a kedvenc tehenére
emlékezteti. Áldja meg az Isten. Arra gondolt, hogy vajon a
fickó orra begyógyult-e azután, hogy ő az öklével
belevágott.
Aztán, amikor már alig három év választotta el a nagy,
kerek 40-estől, egyszer egy olyan szobában ébredt, amit nem
ismert, egy olyan férfi mellett, akit nem ismert, egy olyan
országban, amelyikről nem tudta, hogyan került oda, őt
magát pedig a saját hányadéka borította. Ettől aztán
visszatért az elvonókúrára, az anonim alkoholisták közé.
Felállt, és egy szobányi vadidegen embernek magyarázta,
hogy ő egy kiüresedett, elfuserált senki, aki reméli, hogy
valamivel jobban lesz. Utoljára fél évvel ezelőtt ivott. De
minden reggel, minden délután, minden este ott leselkedett a
rém, unszolva, hogy szegje meg a fogadalmát, csak egy kis
kortyocskát... Most meg itt volt Skóciában, ahol a legjobb a
whisky a világon, vagy legalábbis ahol a legnagyobb a
választék belőle. Az ajkai megremegtek, és a torka
összeszorult a gondolatra.
Csak amikor megérkezett a temetőbe, akkor vette észre,
hogy tetőtől talpig fehérbe öltözött, a sietségben megragadva
a keze ügyébe eső első ruhát. Úgy kirítt a komor feketébe
öltözött sokaságból, mint egy liliom. Katie magas volt,
karcsú, és szőke haja a válláig ért. A haja még mindig
nedves volt, noha a taxiban idefelé jövet kidugta a fejét az
ablakon. Nemegyszer összetévesztették Téa Leonival. Volt
idő, amikor Téa Leonit keverték volna össze ővele, kivált a
második Pulitzer után, amikor a világ tele volt a
fényképével, amikor centiméterek és másodpercek
választották el attól, hogy elpatkoljon a miatt az átkozott
sztori miatt.
Egy idősebb fazon azt mondta, hogy tisztára úgy néz ki,
mint Shirley Eaton a Goldfinger című Bond-filmben. Azt is
mondta, hogy nem bánná, ha láthatná Katie-t csupáncsak
arany festékbe és semmi másba öltözve, miközben a keze a
hátsó felére csúszott, és kissé megszorította. Katie az ő
fizimiskáján is felsértette az öklét.
Hollywood természetesen el akarta készíteni a
filmváltozatát annak a kalandos útnak, amelyen az újságírás
legirigyeltebb díját elnyerte, és Leonit javasolták a
főszerepre. De Katie minden ilyen ajánlatra nemet mondott.
Ebben nem a hiúság vagy a magánélete féltése motiválta.
Hanem a szégyen. A bűntudat.
Volt ugyanis valaki, aki tényleg életét vesztette a
kalandban, amelyben ő megszerezte rövid életű hírnevét.
Egy gyerek. Egy kisfiú, akinek a halála részben Katie lelkén
száradt. Nem, nem is részben, hanem nagyrészt. A
történetnek ezt a részét senki sem ismerte. Csak ő, Katie.
Ezért aztán csak az hozott számára megnyugvást, ha egy teli
pohárba bámulhatott, majd leengedte a torkán a tartalmát,
érezve, hogy a szesz a pokol tüzét szabadítja el a bensőjében,
és minden alkalommal sebeket szánt végig a lelkén, ahogy
folyik lefelé.
Az afgán kisfiút Behnamnak hívták. Katie megtudta, hogy
a név jelentése jóság és tisztesség. Úgy látta, hogy Behnam
birtokában is van ezeknek a jellemzőknek. Göndör fekete
haja volt, a mosolya a legkeményebb szíveket is
meglágyította, és buzgott benne az élet, amíg egy napon
erőszakkal el nem vették tőle.
Katie hibája volt. A kisfiú meghalt, ő pedig életben
maradt. De ő sem élte túl teljes egészében. Egy része
meghalt a fiúval. Amikor megkapta a második Pulitzer-díjat,
olyan érzések kerítették hatalmukba, hogy a nyelv
legnagyobb művésze, legyen mégoly tehetséges, sem tudta
volna szavakba önteni. Az ő estéje volt az: mindenki azt
mondta, milyen bátor, csodálatos, tehetséges. A sérült karját
vastagon borító fásli, a sín drámaian jelezték
megkérdőjelezhetetlen jogát a kitüntetésre, bár a lövedék
által okozott igazán súlyos, belső sérülés nem látszott
legyengült, lesoványodott testében. Igen, megérdemelten
nyert, semmi kétség. Mosolygott, sorra ölelgette az
embereket ép karjával, és egész lényéből olyasvalaki
magabiztossága sugárzott, aki békében él önmagával, és
elfoglalta a neki járó helyet az életben.
Aznap este egyedül ment haza New York-i lakásába, és
másnap alsóneműben, a nappali padlóján fekve, a hasán egy
whiskysüveggel, önmagát utálva ébredt. Attól eltekintve,
hogy meghasonlott a lelke, remekül volt.
 10. FEJEZET

KATIE ÜLT a temetésen, és rengeteg jegyzetet készített,

amelyekből aztán kikerekedik a történet, amit az emberek az
egyik pillanatban elolvasnak, a következőben meg
elfelejtenek. Amint jöttek el a sírtól, váltott pár udvarias szót
olyanokkal, akiket nem ismert. A hírneve már annyira
elenyészett, hogy senki sem ismerte fel, kivéve egy öreg
különcöt a Times-tól, aki küldött feléje egy leereszkedő
mosolyt. A férfi nyolcvannyolc éves volt, és Katie szerint a
halálozási rovatot kellett volna vezetnie, mert ott szerepeltek
a kortársai. Ám akkor is fájóan igaz volt, hogy azért jött el
ide, mert el akart. Katie meg azért, mert nem volt máshova
mennie.
Amikor visszaért a szállóba, megírta a cikkét. Az elhunyt
skót hivatalos életrajza, meg azoké, akik akár csak távolról is
kötődtek hozzá, már régen megvolt az archívumban. Katie
dolga csak annyi volt, hogy megfelelő hangulatot körítsen a
fényekhez, és hozzáadja a saját élményeit a temetésen
történtekről. Korlátozottak a lehetőségek, hogy valakinek a
végtisztességét leírjuk. Az emberek sírnak, szomorúak.
Aztán hazamennek, és élik tovább az életüket, míg az
elhunyt, szükségképpen, hátramarad.
Andrew MacDougal hosszú karriert futott be az európai
politikában, de már harminc éve „visszavonult”, így rég
kikopott a közfigyelemből. Az egész sztori nem lesz több
ötszáz szónál, és annyi is csak azért, mert Katie újságjának
az elnöke is skót származású volt. Ha kép is lesz a cikkhez,
az egészen bizonyosan fénykorában és skót szoknyásan
ábrázolja majd az eltávozottat.
Katie megcsóválta a fejét. Majdnem hét órát repült
Londonig, majd egy rozoga helyi géppel Glasgow-ig.
Ugyanez várt rá visszafelé is. Mindez olyasvalakiért, aki már
akkor abbahagyta a politikát, amikor ő még kislány volt.
Miközben az új évezred legnagyobb sztorija éppen a szeme
előtt pergett le.
Természetesen ő is figyelemmel követte az
Konsztantyinnal kapcsolatos eseményeket. Sőt, még
óvatosan fogalmazott elektronikus levelet is küldött a
főnökének, jelezve, hogy ha már amúgy is ideát van, talán
érdemes lenne átruccannia Moszkvába. Rossz jelnek
tekintette, hogy a főnöke arra sem vette a fáradságot, hogy
válaszoljon.
Halott emberekről írok, miközben a sztori, amely
helyreállíthatná a karrieremet, lepereg. Milyen szerencsés is
vagyok.
Miután elküldte a legújabb remekművét, a nap hátralevő
részére szabad volt. Sőt, talán egy kicsit meg is nyújthatja az
itt-tartózkodását. Nem volt miért visszasietnie, és
felfedezhetné Edinburgh óvárosát, ami nem messze keletre
feküdt. Glasgow Skócia második legnagyobb városa, és nem
különösebben kedvez lábadozó alkoholistáknak a tömérdek
hívogató kocsmájával és klubjával. Edinburgh sokkal
józanabb hely. Ki tudja, talán amíg ő ott van, egy újabb
százéves skót is holtan eshet össze, aki méltó lehet a lap
gyászrovatába. Két nemes skótot üthet egy csapásra. Kis
szerencsével még jutalmat is kap.
 Katie nagy ívben elkerülte a szálloda bárját, és kiment az
utcára.
Soha nem időzött hosszabban skót földön. Írországban
sokkal több minden történt, legalábbis amíg az IRA aktív
volt. Pályafutása elején még egy félnapos tűzharcba is
belekeveredett Belfastban. Telefonon közvetítette az
eseményeket a szerkesztőségbe, miközben egy rozsdás Fiat
mögött keresett menedéket a golyók elől. Amikor vége lett,
bement a bárba, aztán megfürdött a szállodában. Csak akkor
vette észre az összelapult lövedéket, ami a hajába ragadt.
Biztosan gellert kapott valamin, és ott kötött ki. Megőrizte
azt a lövedéket, az lett a kabalája. Igen, megőrizte, sőt a
nyakába akasztva viselte, noha világos volt, hogy kabalaként
már rég nem sokat ért.
Betért egy kávéházba, hogy egyen valamit. Amikor a
kökényes sütik és az Earl Grey tea megérkezett, alig nyúlt
hozzájuk. Fizetett és ment, mogorva arckifejezése emlékét
hátrahagyva, mintha a levertsége képes volna az élete pocsék
részeiből valamiféle szilárd tömeget felépíteni.
Nem szeretett depressziós lenni, mert egy vad ivási roham
ismét tönkretehette az életét, ezúttal talán végleg. Tudta,
hogy változtatnia kell, és ehhez többre volt szükség, mint
pusztán tartózkodni az ivástól. Az alkohol tönkretehette
ugyan, de Katie tudta, hogy az igazi démonai belül vannak,
és az ártatlan kisfiú halálából táplálkoztak. Pusztító hatású
titok volt ez.
Érezte, hogy a démonai minden egyes pillanatban le
akarják gyűrni. Ment Glasgow zsúfolt utcáin, és
magányosabb volt, mint valaha.
 11. FEJEZET

DUBLIN VOLT SHAW kedvenc városa. Hogy is ne lehetett

volna szeretni: gyakorlatilag minden utcasarkon talált egy
kocsmát és egy könyvesboltot. A lakosság fele harminc év
alatti volt, és a második leggyakoribb nyelv a mandarin
kínai, és a fiatal, művelt kocsmalátogatók a vitákat hol
szapora ír beszéddel, hol gyors ír ököllel, hol mindkettővel
rendezték.
Shaw két verekedésbe is belekeveredett a dublini
kocsmákban, mindkettőt kiütéssel nyerte. Talán
visszafoghatta volna magát, hogy szenvedjenek, de harc
közben csak egy szabályt ismert: ha alkalom kínálkozik,
lecsapni, aztán majd valaki megírhatja a dicshimnuszt.
A két kiütött ellenfél, miután magukhoz tértek,
megkérdezték a nevét.
– Shaw.
– Skót?
– Nem. – Igazság szerint Shaw maga sem volt teljesen
tisztában a származásával. Neki bármilyen múlt megfelelt,
ha épp szüksége volt rá.
– Hát, az megmagyarázza a dolgot – mondta az egyik
áldozata vaskos ír kiejtéssel beszélve az angolt, elharapott
magánhangzókkal és kőkemény mássalhangzókkal,
miközben összezúzott állkapcsát dörzsölgette. – Maga
istenverte ír!
Miután ledobta a táskáját a szállodai szobájában, és
átöltözött, körbekocogott a Phoenix Parkban, abban a
bujazöld paradicsomban, ami a New York-i Central Park
méretének több mint a kétszerese. Útja közben elhaladt az
amerikai nagykövet és az ír elnök rezidenciái előtt, és
mindkét esetben elmulasztott szalutálni, bár korábban
mindkettőnek dolgozott szabadúszóként. Fél óra alatt tett
meg nyolc kilométert. Nem döntötte meg egyéni rekordját,
de azért nem volt rossz. Meg tudta volna tenni a távot
gyorsabban, és tudta, hogy eljön majd az idő, amikor meg is
kell tennie.
Visszatért a szállóba, és kétszer egymás után
lezuhanyozott, testápolót kent magára, extra adag dezodort
mázolt szét a testén, de megesküdött volna, hogy minden
pórusából továbbra is az amszterdami csatorna bűze árad.
Mivel maradt még egy kis ideje, elsétált egészen a Liffey
folyóig, arra a pontra, ahová az angolok 1916-ban egy
ágyúnaszádot küldtek, és tüzérséggel lőtték Dublin városát a
„felkelés” leverésére. Nem csoda, gondolta Shaw, hogy az
írek még mindig egy kissé orrolnak keleti szomszédaikra.
Háború. Milyen könnyű kirobbantani, és milyen nehéz
véget vetni neki. Shaw ezt sajnos személyes tapasztalatból
tudta.
Ismét az órájára nézett. Lassan ideje elindulni Annához.
Anna Fischer. Stuttgartban született, egyetemeit
Angliában és Párizsban végezte, és jelenleg Londonban
lakott, kivéve mikor előadásokat tartott valahol, ez esetben
éppen Dublinban. Shaw is itt volt. Annával gyakorta
találkozott a világ különböző helyein, de ez most más volt.
Az acélidegzetű Shaw hirtelen azt érezte, hogy felgyorsul az
érverése, és a légzése szaporábbá válik. Tényleg eljött az
idő.
 12. FEJEZET

A TRINITY COLLEGE-HEZ vezető út alig tíz percbe telt a

várakozástól felcsigázott Shaw-nak. Anna órája a végéhez
közeledett, és Shaw az egyetem egyik oldalbejáratánál várta
szíve hölgyét, Maggie könyvesboltja mellett, ami
mindkettejük kedvenc helye volt. Pár percig csevegett a
könyvesboltos nővel, és az egyik polcon rábukkant egy
könyvre, amit Anna írt fasiszta kormányzatok kialakulásáról,
A rendőrállamok történeti elemzése címmel. Szívszerelme
szerette az élet derűs oldalát, érzelmes és romantikus volt, de
az IQ-ja meghaladta a zseni szintet, és szakmai témái
igencsak komolyak voltak. Létezett-e jobb kombináció, hogy
elnyerjük valakinek a szívét, mint a szépség és az ész?
Amikor Anna kijött, sokáig ölelték egymást. A nő hosszú
ujjait a férfi derekára nyomta, és felfelé haladva masszírozta
a gerincét. Anna mindig megérezte, ha a férfinak fájt valami,
pedig Shaw ugyancsak jól tudta leplezni.
– Bánt valami? – kérdezte. Német akcentusa szinte
észrevehetetlen volt. Anna Fischer legalább tizenöt nyelven
beszélt, és mindegyiket anyanyelvi szinten. Miután hat évet
töltött Oxfordban, briliáns szakcikkeket és könyveket írva,
beállt az ENSZ-hez szinkrontolmácsnak. Ezután a rövid
kitérő után elfogadta egy londoni agytröszt meghívását, és
ott nemzetközi politikával, kibogozhatatlan bonyolultságú
globális ügyekkel foglalkozott. Sokkal okosabb volt, mint
Shaw, de ezt sosem éreztette vele.
– Egy kicsit.
 – Nem volt kényelmes a repülés Hollandiából?
– Az remek volt. Csak egy régi rögbisérülés... – Igazából
a szabadesés a csatorna mocskába, az viselte meg kissé, de
erről Annának nem kellett tudnia.
– A fiúk meg a játékaik – mondta, játékosan gúnyolódó
hangon. – Ezt is a rögbimeccsen szerezted? – És arra a
zúzódásra mutatott, amit az immár örökre börtönbe csukott
iráninak köszönhetett.
– Gyorsabban esett ki a poggyász a felső tartóból, mint
vártam. Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.
Mikor végül elengedték egymást, Anna felnézett rá. De
mivel százhetvennyolc centi magas volt, és ötcentis talpú
cipőt viselt, nem kellett nagyon hátravetnie a fejét. Shaw
most mégis nagyon hálás volt a saját rendkívüli
testmagasságáért.
– Hogy sikerült az előadásod?
– Elég szép hallgatóság gyűlt össze. Ám a teljes igazság
kedvéért el kell ismernem, hogy a tekintélyes létszám
alighanem nagyrészt annak is köszönhető, hogy a város
legjobb indiai étterme szállította az ételt a svédasztalra. Kár,
hogy kihagytad. Legalább el tudtam volna képzelni,
mennyire vagy házias.
– Minek elképzelni, mikor láthatod élőben is?
Anna megcsókolta, és karcsú ujjait a férfi vaskos kezébe
fonta.
Shaw feltartotta a könyvet, amit vett.
– Te fizettél érte? Adtam volna neked egyet ingyen.
Elküldték nekem az összes eladatlan példányt. Annyi van,
hogy bútornak használom őket az irodámban.
 – Ezért legalább megkapod a teljes szerzői díjat.
Dedikálnád nekem?
A nő elővette a tollát, és írt valamit a könyvbe. Mikor
Shaw meg akarta nézni, nem hagyta. – Majd később olvasd
el. Dublin után.
– Köszönöm.
– Érdekelnek a rendőrállamok? – kérdezte Anna.
– Amennyit utazok mindenfelé, legalább havonta egyszer
megfordulok valamelyikben.
Shaw valósággal beleütközött Annába egy berlini
mellékutcában három évvel azelőtt. Két férfi rabolta ki
éppen, Shaw pedig nem sokkal azelőtt fejezett be egy
megbízatást, némileg hasonlót az amszterdamihoz, és nem
volt éppen virágos kedvében. Mikor a két csavargó meglátta,
óriási hibát követtek el, mert azt hitték, hogy most két
járókelőt rabolhatnak ki egy csapásra. A rendőrség pár
perccel azt követően bukkant fel, hogy Shaw kihívta őket,
miután ájultra verte mindkét rablót. Az egyiket olyan erővel
ütötte meg, hogy majd’ eltört a keze a fickó koponyáján.
Visszakísérte Annát a szállodájához, egy órán keresztül
jeges borogatást szorított a nő arcára, mert nem akart
kórházba menni. Aztán a szőnyegen aludt a szobájában, mert
Annát nagyon felzaklatta a támadás.
Shaw-nak sohasem volt komoly kapcsolata azelőtt. Talán
az anyjával való viszonya okozta ezt, helyesebben annak
hiánya.
A kitaszítottság ezt teszi az emberrel.
Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy megpillantotta
Annát a német fővárosnak abban a gyengén megvilágított
utcájában, ahogy ott állt sebzetten és véresen, Shaw tudta,
hogy a szíve már sosem lesz magányos.
Három év telt el, és Anna iránta táplált érzései egyre
mélyebbek lettek. Shaw tudta, hogy a nő szereti. De azt is
érzékelte, hogy Annát egyre inkább zavarja, hogy ő nem
kötelezi el magát. Nos, ennek hamarosan vége. Shaw még
nem volt teljesen független Franktól, de nem tudott tovább
várni. Valahogy megoldja. Így vagy úgy.
– Nagyon elgondolkodtál – mondta Anna ebéd közben.
Harmincnyolc éves volt, de még mindig hosszúra
növesztette a haját, amely csábítóan omlott a hátára.
– Nem, csak éhes vagyok. A férfiaknál ez ugyanazt az
arckifejezést váltja ki. Gondolom, itt nem szolgálnak fel
coddle-t. – A vastag szelet császárszalonnából, burgonyából
és kolbászból álló, paprikával vastagon megszórt ételre
gondolt, amit főleg munkások kedveltek.
– Nem, azt nem, de elmehetünk máshová.
– Jó lesz itt is. A konyhaművészet sokat fejlődött
Dublinban.
– Az igaz, de továbbra sem értem, hogy miért nem
tesznek sárgarépát az ír pörköltbe – pajkosan rámosolygott a
borospohara fölött. – Azt még az angolok is tesznek.
– Az írek éppen azért nem tesznek.
Később, miután végeztek az ebédjükkel, Anna folytatta. –
Mit csináltál most Amszterdamban?
– Olyan keveset, amilyen keveset csak lehetett.
– Akadozik a tanácsadói munka?
– Menjünk inkább; van egy hely, amit meg akarok
mutatni neked.
 Shaw érzékelte a feszültséget a hangjában, és tudta, hogy
Anna is megérezte.
– Minden rendben? – kérdezte a nő. – Nagyon titokzatos
vagy.
Shaw megnedvesítette a kiszáradt ajkát, és megpróbált
mosolyogni. – Azt hittem, éppen azt kedveled bennem. A
titokzatosságot.
A szavai önmagának sem hangzottak túl hihetően, és
biztos volt benne, hogy Annának sem.
Felállt. A lábai megremegtek kissé, ő meg némán
káromkodott magában.
Kiugrottam négy emelet magasságból egy csatornába, és
majdnem teljesen egyedül elintéztem egy egész bandányi
atomterrorista őrültet. Nem kéne úgy viselkednem, mint egy
szerelmes tininek.
Kicsivel később beléptek egy kocsmába a Liffey északi
partján, ami határozottan Dublin szegényebb és kevésbé
elegáns része volt. De Shaw és Anna kedvelte ezt a
környéket.
– Hogy nem lehetne szeretni ezt a várost, amely Swiftet,
Stokert, G. B. Shaw-t, Yeatset, Wilde-ot, Beckettet és
Heaneyt adta a világnak? Na és a mestert, Joyce-ot? –
kérdezte egyszer Anna.
– Én inkább Roddy Doyle-t kedvelem – mondta Shaw,
csak hogy lássa, hogy reagál rá a nő.
– Én meg Maeve Binchyt – vágott vissza Anna.
Shaw rendelt mindkettejüknek, ami szokatlan volt.
Mikor kihozták, Anna megkérdezte: – Mi ez?
– Barm. Helyi gyümölcstorta.
 – Gyümölcstorta?! Azt nem ajtó kitámasztására
használják, meg hogy megmérgezzék az embereket?
Shaw vágott neki egy szeletet. – Kóstold csak meg. Hisz
kalandvágyó lány vagy.
Anna belebökte a villáját a sütibe, és az fémesen csendült
valamin. Tágra nyílt szeme még tágabbra nyílt, amikor
kipiszkálta azt a valamit a tortából, és látta, hogy egy gyűrű.
– A legenda szerint – magyarázta neki Shaw –, ha
megtalálod a barm-ban a gyűrűt, akkor férjhez mész.
Tudta, hogy innen nincs visszaút. A következő néhány
perc meghatározza az egész életét, és érezte, hogy az
izzadság eláztatja az ingét. Lecsúszott a székéről, és egyik
térdét az évszázadok alatt számtalan részeg és legalább egy
leánykérő által csiszolt padlódeszkára téve, megfogta a nő
remegő kezét.
– Anna, leszel a feleségem?
 13. FEJEZET

AZ ESŐ DOBOLÁSA keltette fel. Ahogy megpróbált

visszaaludni, a feje melletti rezgés kelletlen nyögést váltott
ki belőle.
Shaw felvette a készüléket, és megnézte az üzenetet, amit
kapott.
Frank.
Mellette az ágyban ott feküdt Anna. Annak rendje és
módja szerint nyomban elhálták az eljegyzésüket, aztán
megittak egy üveg Dom Pérignon pezsgőt, a poharakat
óvatosan a lapos hasukon egyensúlyozva.
Anna mélyen aludt, miközben Shaw felkelt, és átment a
szomszéd szobába, beütötte a megfelelő számokat. Tudta,
hogy azonnal felveszik a telefont.
– A jó öreg Dublinban ejtőzik? – kérdezte Frank vidáman.
Shaw elképzelte, amint egy fotelben terpeszkedik valahol,
valószínűleg több időzónával távolabb, azzal a gúnyos,
tenyérbe mászó vigyorral a képén, amit a gazdák a
szolgáikkal való beszélgetésekre tartogatták.
– Mi az, a talpasai nem tájékoztatják rendszeresen? Nem
mintha szükség volna rá. – Shaw lenézett a régi sebhelyre a
jobb oldalán. – Itt egyébként hajnali három óra van. Ez meg
sem fordult abban a kemény fejében?
– Mi heti hét nap, napi huszonnégy órában működünk,
Shaw. Ismeri a szabályokat.
– A maga szabályait.
 Félrerántotta a függönyt, és kinézett a vigasztalanul
zuhogó esőre, ami a környéket áztatta.
– Szükségünk van magára, Shaw.
– Dehogy van. Viszont még a magamfajta embernek is
kell egy kis magánélet.
– Érzem a mogorva hangján, hogy nincs egyedül.
Frank persze pontosan tudta, hol tartózkodik és ki van
vele. A hangsúlyától Shaw mégis elfordult az ablaktól, és
visszasietett a hálószobához, hogy megnézze Annát. A nő
továbbra is békésen aludt, és szerencsére semmit sem tudott
arról, hogy Shaw éppen egy hivatásos pszichopatával
veszekszik.
Anna egyik hosszú, formás lába a takaró fölött volt, és
Shaw-nak ettől kedve támadt felébreszteni, és újra
szerelmeskedni vele. De aztán eszébe jutott Frank a
telefonban. Visszament a másik szobába, és kinézett az
ablakon. Alaposan végignézte a lenti utca minden zegét-
zugát, hátha kiszúrja Frank embereit. Odalent voltak valahol.
Mindig ott voltak.
– Shaw, itt van még?
– Elmondtam, hogy hová indultam. Minek kell utánam
koslatnia?
– Magának kereste a bajt. Azzal az ostoba dumával, hogy
kiszáll.
– Az nem ostoba duma volt. Végeztem, Frank. Az utolsó
tényleg az utolsó volt.
Shaw szinte látta maga előtt, hogyan csóválja Frank a
fejét, amin hátul volt egy mélyedés. Ott lőtték meg egy
egyedi markolatú, 9 mm-es SIG Sauerrel. Shaw onnan tudta
ezeket a részleteket, hogy ő volt az, aki meglőtte.
 – Sok a tennivalónk. A világ igen veszélyes hely.
– Na ja. Főleg a magához hasonló emberek miatt.
– Mi nemes küldetést teljesítünk Shaw. A mi munkánk
becsület dolga.
– Hagyja meg ezt a rizsát az újoncainak.
Shaw hallotta, ahogy megnyikordul a szék, amint Frank
kihúzta magát. Na jó, szóval most jön a java.
Frank hangja kemény és feszült volt, mint a beton.
– És hová a fenébe vonul vissza, maga pöcs?! Valami
szuperbiztos börtönbe?
– Öt évre szólt az egyezség, Frank. Én meg már majdnem
hat évet maradtam.
– Majdnem megölt!
– Mert fegyvert szegezett rám. A jelvényét meg nem
mutatta meg. Azt hittem, csak egy újabb simlis, aki hátba
akar lőni.
– Azt akarja mondani, hogy ha felvillantom a
jelvényemet, maga nem durrant bele a kobakomba?
– Elvittem a legközelebbi kórházba. Máskülönben
elvérzett volna.
– Kórházba? – horkant fel Frank. – Hagyta, hogy a fél
agyamat a saját kezemben vigyem ott annak a nyavalyás
felcsernek a parkolójában, ahol kirakott Isztambul kellős
közepén.
– Tényleg azt hiszi, hogy csak a felét...?
– Na, ide hallgasson...
De Shaw közbevágott. – Önvédelemből lőttem le, ám
amikor a maga emberei egy hónappal később felbukkantak
Görögországban, ők nyilvánvalóan másképp látták. De én
egyezséget kötöttem magával, és be is tartottam. Nincs
tovább miről beszélni. – Egyezséget kötöttek, Shaw tudta
jól. Azért, hogy ne kelljen élete hátralevő részét valami
szibériai pokolban töltenie, pedig Frank boldogan elintézte
volna neki, amint felépült a nagy kaliberű fegyvertől
elszenvedett fejsérüléséből. Így hát Shaw az elmúlt csaknem
hat évet azzal töltötte, hogy szaladgált körbe a világon, és az
életét kockáztatta azért, hogy mások békében és
biztonságban élhessenek, ahogyan Frank olyan találóan
megfogalmazta. Most Shaw szeretett volna egy kis békét és
biztonságot önmagának, és ezt lehetőleg éppen most akarta.
Anna társaságában.
Csakhogy a Frank-féle emberekkel kötött egyezségek
olyanok voltak, mint amikor az ember a kisujjánál fogva lóg
a Golden Gate hídról, és erős szelek fújnak az öböl felől.
Shaw nem fogadhatott fel egy ügyvédet csak úgy az utcáról,
és indíthatott pert a bíróságon, hogy az egyezségnek érvényt
szerezzen. Ezért volt hajlandó még egy évet azzal tölteni,
hogy kis híján lelöveti, leszúratja, megmérgezteti, sőt
felrobbantatja magát. Mikor azt mondta, hogy az iszlám
atomterroristákkal lezajlott kis afférja Amszterdamban
sétagalopp volt, azt komolyan is gondolta.
– Ha nem volnának a maga különleges képességei, nem
kapott volna mást, csak egy börtöncellát.
Ez új volt Shaw-nak. – Szóval maga volt az? Miért?
– Mert amikor visszagyömöszölték az agyamat a fejembe,
arra gondoltam, hogy olyasvalakire, aki még engem is el tud
intézni, nekünk is szükségünk van.
– Akkor meg kell értenie, hogy én már elvégeztem a
munkámat.
 – Hát, nem is tudom – mondta lassan Frank. – Beszélnem
kell néhány emberrel. Talán el tudom érni, hogy elengedjük,
de nem lesznek túl boldogok.
Shaw soha nem volt képes túljárni Frank eszén. A testes,
szókimondó alak szilárdan állta a sarat.
A szeme közé kellett volna lőnöm.
– Nem igazán érdekel, hogy boldogok-e, vagy sem. Csak
adja tovább nekik, amit mondtam.
– Addig is szükségem van magára Edinburghban, aztán
Heidelbergben, Németországban. Ha nem végzi el a melót,
nyugodtan elfelejtheti, hogy beszélek bárkivel az érdekében,
ha csak nem az új börtönőrével.
Shaw pár másodpercig csendben maradt, próbálva úrrá
lenni a dühén. – Ez lesz az utolsó, Frank. Az utolsó!
Mondhat a feletteseinek amit csak akar. Értve?
– Az instrukciókat a szokásos módon kapja meg. Két
napja van. Érezze jól magát Dublinban. A barátnőjével.
– Ebbe igazán ne üsse bele az orrát.
– Csak nyitva tartom a szemem – ezzel a vonal elnémult.
– Gyűlölöm minden porcikáját, Frank – suttogta Shaw az
üres szobának.
 14. FEJEZET

SHAW BESURRANT a fürdőszobába. A legtöbb európai

fürdőszoba kicsi volt; úgy látszik, errefelé az embereknek
sokkal kevesebb hely kell a felfrissüléshez és fürdéshez,
mint a világ más tájain. Egy kis vizet locsolt az arcára,
felnézett, és megbámulta a tükörképét.
A legtöbb ember „markáns”-nak írta volna le az arcát.
Még Anna is markánsan jóképűnek nevezte. A csontjai és
bőre megfelelő állapotban voltak, ám mindig is a szeme tűnt
a legjellegzetesebbnek. Annyira világoskék volt, amennyire
csak mesterséges beavatkozás nélkül lehetett, és nem illett a
többi színéhez. Sötét árnyalatú bőre inkább olasz vagy görög
származásra vallott, mintsem írre vagy skótra. Sötét,
makrancosan göndör haja mintha önálló akarattal bírt volna.
Vonzón torzonborz, mondta róla egyszer Anna. De Shaw,
amikor az arcképét nézte, csak egy űzött alakot látott, akinek
a sebei túl mélyek voltak, ezért nem talált megnyugvást.
Anna mintha csak érezte volna, hogy gondolnak rá, a
valóságban is felbukkant. Hosszú karjait a férfi csupasz,
izmos válla köré fonta.
A férfi pólóját viselte. Shaw erős testalkatára pontosan
illett, de Annán, aki pedig szintén magas volt, inkább úgy
állt, mint egy ruha.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte a nő.
– Az eső miatt. Nem szeretem, ha éjszaka esik.
– Mintha úgy hallottam volna, hogy beszéltél valakivel.
 Shaw figyelte Anna arcát a tükörben, a nő ujjai pedig egy
kis sebhelyet simogattak a férfi torka mellett. Ezt a kis
szuvenírt Ukrajnából hozta Shaw. Annának azt mesélte,
hogy felborult a biciklivel. Valójában egy ex-KGB-ügynök
dobott rá kést. Az illetőt csak azért választották ki erre a
munkára, mert mániákus gyilkos hírében állt. A kés
körülbelül két centivel elhibázta ugyan Shaw ütőerét, de ő
így is majdnem elvérzett egy olyan helyen, amelyhez képest
az a lepusztult török rendelőintézet, amelynek a
parkolójában Franket lerakta, olyan volt, mint a Johns
Hopkins Kórház.
Volt a teste jobb oldalán egy forradás, amelyről sosem
beszélt Annának. Ennek az volt az oka, hogy maga is
szerette volna elfelejteni, hogy ott van. Valahányszor eszébe
jutott, szégyen fogta el. Meg volt bélyegezve, mint valami
ló. Nem is, inkább, mint egy rabszolga. Igazából ezért is volt
most Dublinban, hogy tegyen valamit ennek a sebhelynek az
ügyében.
– Tényleg beszéltél valakivel? – kérdezte újra Anna.
Frank, a forradások, a KGB mészárosa mind egy csapásra
kiszállt a fejéből. Most azon töprengett, hogy vajon Anna
sejt-e valamit. Leánykérésére könnyes „igen” volt a válasz,
olyan halkan, hogy Shaw alig hallotta. Aztán
menyasszonyának a lelkesedése felszárnyalt, és kilenc
nyelven ismételte meg az igent, miközben a könnyei Shaw
bőrére hullottak, amitől a férfi maga is közel került a
síráshoz.
De a nő hangjából most olyasmit hallott ki, ami nem
boldogságról árulkodott. Talán tényleg eljött az ideje,
gondolta Shaw.
 Egy kis vizet locsolt az arcára, lenyalt pár cseppet a
kezéről, aztán Anna felé fordult.
– Valójában nem nemzetközi vállalati összeolvadásokra
és felvásárlásokra szakosodott üzleti tanácsadó vagyok –
mondta.
– Tudom.
– Micsoda? – kérdezte élesen.
– Ismerek pár üzleti tanácsadót. Nem az jellemző rájuk,
hogy ájultra vernek egyszerre két fegyverest. Nem jellemző
rájuk, hogy kés okozta forradások vannak a testükön.
Viszont majdnem mindig kérkednek a gazdagságukkal. Én
meg még azt sem tudom, hol laksz. Mindig az én londoni
lakásomon voltunk.
– Mindezt csak most mondod el?
– Most más a helyzet. Igent mondtam neked.
– És ha még mindig nem mondtam volna el neked, mivel
foglalkozom?
– Akkor megkérdeztem volna. Most meg is kérdezem.
– De már igent mondtál.
– Még meggondolhatom magam.
– Nem vagyok bűnöző.
– Azt is tudom. Azt felismerném. Akkor pedig nem
lennék itt. Most pedig mondd el az igazat.
Shaw nekidőlt a mosdókagylónak, és összeszedte a
gondolatait. – Egy nemzetközi bűnüldöző szervezetnek
dolgozom, amelyet a G8-as országcsoport egyes tagállamai
finanszíroznak. Olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyek túl
kényesek vagy túl nagyok egyetlen ország számára. Olyanok
vagyunk, mint egy kicsit felturbózott Interpol. De már nem
vagyok operatív ügynök. Íróasztali munkám van – hazudta.
 – Milyen bűnüldöző tevékenységet folytattok?
– Megkíséreljük megakadályozni, hogy a rossz fiúk rossz
dolgokat kövessenek el. Mindenféle eszközzel, amivel csak
tudjuk – tette hozzá.
– Amit most csinálsz, az már nem veszélyes? Annak
dacára, hogy éjszaka is felhívnak?
– Az élet is veszélyes. Befordulsz egy sarkon, és elüt egy
busz...
– Shaw, ne fölényeskedj.
– Nem, nem veszélyes. – Érezte, ahogy elvörösödik. Egy
iráni gazembernek könnyedén tudott hazudni, de Annának
nem.
– Ezután is úgy jössz és mész majd, mint eddig?
– Valójában azon gondolkodom, hogy visszavonulok.
Valami máshoz kezdenék.
A nő arca felragyogott. – Ez... ez igazán kellemes
meglepetés.
Remélem, elég ideig élek, hogy be is váltsam – gondolta
Shaw. – A házasság azt jelenti, hogy két ember együtt van,
nem pedig külön, nem igaz?
– Miattam teszed?
– Érted bármit megtennék.
A nő megcirógatta Shaw arcát.
– Miért? – kérdezte a férfi hirtelen.
– Mit miért?
– Megkaphatnád bármelyik férfit. Akkor miért éppen
engem választottál?
– Mert jó ember vagy. Szerény. És bátor. De hiába vagy
olyan ügyes, szükséged van rá, hogy gondoskodjanak rólad,
Shaw. Rám van szükséged. Nekem meg rád.
 Shaw megcsókolta, és megsimogatta az arcát.
– Két nap – mondta a férfi, és megcsóválta a fejét.
– Most hová mész?
– Skóciába.
Megfogta Anna karját, és hagyta, hogy a nő szőke haja
betemesse az arcát, és az illata összekeveredjen az övével,
csatornabűz ide vagy oda.
Ismét szeretkeztek. Aztán Anna elaludt, Shaw pedig egyik
karját a feje alá tette, a másikkal védelmezően átölelte a nő
vállát.
Hallgatta az eső hangját, és arra gondolt, hogy milyen
kajánul vigyoroghat Frank, hogy újra csőbe húzta.
Megérintette Anna arcát. Igen, ez most tényleg más volt.
Dublinban tovább szakadt az eső, és mintha minden egyes
esőcsepp egy acélköpenyes golyó lett volna, ami a férfi
agyába fúródott. Shaw megkérte a kezét. De a Frankkel
lefolyt beszélgetés után úgy érezte, hogy talán ez lehet élete
legnagyobb hibája.
 15. FEJEZET

– O. F. K.? – KÉRDEZTE ANNA, és felmutatta az újságot

Shaw-nak, aki éppen a kávét töltötte ki. Még mindig csak a
boxeralsóját viselte. A nő arrább tolta a szobaszerviz
zsúrkocsiját, és kihajtogatta a Herald Tribune mellékletét.
Shaw Anna válla fölött olvasta. A cikk terjengős volt,
megtűzdelve bizonytalan állításokkal, és újabb erőszakos
támadást intézett az Orosz Föderáció kormánya ellen. A cikk
címe akár az is lehetett volna, hogy „A Gonosz Birodalma –
II. felvonás”.
Shaw hangosan felolvasta. – „Az Orosz Független
Kongresszus, azaz O. F. K., felhívja a világ szabad országait,
hogy követeljék Romuald Gorskov elnöktől és kormányától
a terror és elnyomás megszűntetését, mielőtt késő.”
Anna egy másik bekezdésre pillantott. „A Gorskov-
kormányzat megtöltötte a titkos börtönöket politikai
ellenfeleivel, legyilkolta ellenlábasait, és az etnikai
tisztogatás rendszerét vezette be a hatalom felső szintjein,
miközben a fegyverkorlátozási egyezményekkel szöges
ellentétben, titokban tömegpusztító fegyvereket halmoz fel”
– felnézett Shaw-ra. – Először ez a Konsztantyin-ügy, most
meg ez... Hallottál már valaha erről a szervezetről, az O. F.
K.-ról?
Shaw a fejét rázta. – Van egy honlapcím ott a cikk alján.
Anna előhúzta a hordozható számítógépét, kinyitotta, és
kisvártatva rákapcsolódott a szálloda drótnélküli hálózatára.
Fürge ujjakkal zongorázott a billentyűkön, és egy színes
oldal bukkant fel a képernyőn.
– Nézd ezt a honlapot – mutatott rá Anna. – Ez tegnap
még nem volt fenn a világhálón. Különben hallottam volna
róla.
Csengett a telefonja, felvette, hallgatta egy darabig a
hívót, feltett pár kérdést, tovább hallgatta, majd letette.
Shaw-ra nézett. – Nos? – kérdezte a férfi.
– Az irodámból hívtak. Mindenki erről a cikkről beszél.
Azt mondják, Gorskov és a miniszterei fel vannak bőszülve.
Mindent tagadnak, és tudni akarják, hogy ki áll e mögött a
kampány mögött, amely szerintük nagyszabású
rágalomhadjárat.
– Van valakinek elképzelése arról, hogy ki szervezi?
– Nem tudok róla – csóválta a fejét Anna. – Nem
szükségképpen nagy csoport áll mögötte. Még csak sok pénz
sem kell hozzá. Bár ez az újságmelléklet nyilván sokba
került, de néhány ügyes számítógépes szakember
eláraszthatja a világot propagandával. Láttunk már ilyet.
– Egyszer beindul, aztán mindenki szépen csatlakozik a
menethez...
Anna visszafordult a számítógéphez, és lejjebb gördítette
az oldalt. – A gonosz oroszok így, az aljas oroszok úgy... Az
én hivatalom is írt egy szakvéleményt, hogy Oroszország
visszacsúszhat valamiféle autokratikus kormányzati
rendszerbe. Ez szakmai és emberi szempontból egyaránt
aggályos. E pillanatban nagyon nagy a feszültség Moszkva
és a világ többi része között. Ez a cikk pedig most nem sokat
javít a helyzeten.
 – Ha idejében tudunk valamiről, akkor fel is készülhetünk
rá – vélte Shaw.
Anna elgondolkodva nézett rá. – Épp ez a probléma. Ha
valaki felkészült, esetleg hamarabb húzza meg a ravaszt a
kelleténél.
– Mint a régi szép időkben. Felélednek a hidegháborús
reflexek.
Anna különös arckifejezést öltött. – Talán valaki éppen a
régi világrendet kívánja vissza.
Közben elállt az eső. Már csak két napja maradt Annával.
Talán örökre elválnak.
Szorosan átölelte a nőt. – A pokolba az oroszokkal.
De olyan erősen szorította, hogy Anna tiltakozott.
– Shaw, nem kapok levegőt!
A férfi elengedte, hátralépett, és lehorgasztotta a fejét.
Anna a tenyerébe fogta Shaw arcát. – Jegyesek vagyunk.
Boldognak kéne lenned.
– Boldogabb vagyok, mint valaha az életben.
– Mégse látszol valami boldognak.
– Mert el kell válnunk.
– De nem hosszú időre. Hamarosan ismét együtt leszünk.
Shaw újra átölelte, de most nem olyan szorosan.
De arra nincsen semmi garancia. Egyáltalán semmi.
 16. FEJEZET

KÉT NAPPAL KÉSŐBB Shaw búcsúcsókot adott a könnyező

Annának.
– Ki kell tűznünk az esküvő napját – mondta a férfi.
Anna furcsa arccal nézett vissza rá. – Hát persze.
Shaw elhajtott a bérelt kocsival, de nem a repülőtér felé
tartott. A Malahide-kastélyba indult.
Kelta nyelven a Malahide azt jelenti, hogy „közvetlenül a
tenger partján”. A Dublini-öböl északi oldalán, a Howth-
félszigeten található. Egy kis emelkedőre építették, így
minden irányban pompás kilátást nyújt a tengerre. Ez fontos
volt a régi időkben, hisz a fosztogatni és gyilkolni vágyó
ellenség gyakorta érkezett tengeri úton. Shaw széles
térségeken hajtott át a kastély felé, körülötte helyi csapatok
rögbit meg krikettet játszottak, és egyetlen árva, csatabárdot
forgató fosztogató nem sok, annyi sem volt a láthatáron.
Fizetett néhány eurót, és bebocsáttatott Írország
legrégebben lakott kastélyába. A hely olyan volt,
amilyennek az ember egy középkori erődítményt elképzel:
súlyos, fekete kőtömbökből épült, a két szárnyon kör
alaprajzú, lenyűgöző méretű tornyokkal, és a kemény
kőzeten felkapaszkodott a repkény. 1185-től egészen az
1970-es évekig a Talbot család tulajdonában állt.
Várt, amíg egy csoport befejezte a látogatását, majd
odament az alacsony, vékony asszonyhoz, aki az imént
beszélt a falkányi turistának a Malahide-kastélyról, a Talbot
család történetéről, a boyne-i csatáról, az eltűnő szűzről és az
épület négy kísértetéről, köztük Puckról.
– Szia, Leona.
A nő lassan, habozva mozdult, aztán megperdült, és
felnézett a férfira. Leona Bartaroma elmúlt hatvanéves, de
hosszú haja még mindig barna volt, arca ránctalan, és az
ajkát tompa vörös rúzzsal húzta ki, ami jól illett természetes
színeihez.
Nem szólt semmit, hanem kinyújtotta a karját, és gyorsan
egy kis helyiségbe vezette Shaw-t, majd bezárta maguk
mögött az ajtót.
– Mi a fenét keresel itt? – csattant fel.
– Úgy veszem észre, nem örülsz az ittlétemnek.
– Ha Frank megtudja...
– Hála neked, Frank mindig pontosan tudja, hol vagyok. –
Mutatóujját a jobb oldalába nyomta. – Ezért vagyok itt.
A nő leült egy kis asztalkához, aminek az oldalába duci
angyalkákat faragtak. – Nem értelek, Shaw. Soha nem is
értettelek.
– Azt akarom, hogy szedd ki belőlem.
– Visszavonultam. Túravezető vagyok. Nem foglalkozom
sebészkedéssel.
Shaw közelebb lépett az asztalhoz. – Még egy műtétet el
kell végezned.
– Az lehetetlen – mondta Leona, és papírokat kezdett
rendezgetni az asztalon.
– Semmi sem lehetetlen, ha eléggé akarjuk.
– Te megőrültél.
– Én is hamarosan visszavonulok, Leona, és nem akarom,
hogy ez bennem maradjon.
 – Akkor keress valaki mást – szórakozottan körbemutatott
a szobában, mintha ólálkodnának még a közelben sebészi
gyakorlattal rendelkező emberek.
– Te fogod kivenni, Leona. Te operáltad belém, és ha nem
megfelelően távolítják el...
A nő sötét arca észrevehetően elsápadt. – Fogalmam
sincs, miről beszélsz.
– Emlékszel Dirk Lundrellre, Leona? Ő is megpróbálta
kiszedetni magából. Sosem sikerült összeszedni az összes
cafatát.
– Lundrell is hozzám fordult, és neki is ugyanazt
mondtam, amit neked. Hogy nem.
– Mi van, ha Frank is engedélyezi? – Az asszonyra
meredt. – Akkor sem?
– Azt hiszed, hogy Frank valaha is engedélyezne
ilyesmit? – kérdezte a nő megvetően, – Hallottam, hogy nem
vagytok a legjobb viszonyban. – Most elmosolyodott. – Na
és kiszállni? Az ember nem száll ki abból a fajta munkából,
amit te végzel, Shaw.
– Megnősülök. Még két meló, és végeztem.
– Hogy te megnősülsz? – kérdezte Leona hitetlenkedve.
– Úgy ám. Vagy azt hiszed, hogy a magamfajták nem
nősülhetnek meg? Hat éven át folyton kis híján megölettem
magam. Belefáradtam, végeztem.
– Tudom, mit csináltál hat éven át, milyen kockázatokat
vállaltál – felelte az asszony nyugodtabb hangon. – Hogy
hívják a menyasszonyodat?
– Hogy micsoda?
– A menyasszonyodat. Hogy hívják?
– Anna.
 – Egyszer én is férjnél voltam – mondta Leona, és a
kezeit bámulta. – Nagyon szereted?
– Nem venném el, ha nem szeretném.
Leona egy hosszú pillanatig csendben maradt, közben
Shaw rezzenéstelenül bámulta.
– Ha Frank engedélyezi, kiveszem belőled.
– És életben leszek még, mikor végeztél?
– Egy műtét mindig kockázatos – kezdte a nő. – Életben
leszel – fejezte be aztán.
– Csak ennyit akartam – mondta Shaw, és felállt.
– Majd jelentkezem – tette még hozzá, és elindult.
– Hová való Anna?
– Németországba.
– A német nők jó feleségek, legalábbis így hallottam.
Shaw csendben bezárta maga mögött az ajtót. Most már
csak Franket kell meggyőznie. És túlélni a következő pár
napot.
Három órával később egy gyorsjáratú katamaránon ült,
amely Írországból indulva Anglia felé szelte a tengert.
Rendes körülmények között egyszerűen repülőre ült volna
Dublinban Edinburgh felé, de az utasításai egyértelműek
voltak. Először a komp. Aztán Holyheadből expressz
vonattal Walesen át Londonba. Onnan pedig hálókocsiban,
az éjszakai vonattal a skót fővárosba. Így a kora hajnali
órákban fog megérkezni, pedig a repülőút alig egy óráig
tartott volna.
A katamarán utascsarnokában a jobb oldali fal mentén
elhelyezett asztalok közül a harmadiknál foglalt helyet. Az
asztalon lámpa állt. Az utasításnak megfelelően kikapcsolta,
aztán be, majd újra ki.
 Miközben várakozott, kinyitotta a könyvet, hogy
elolvassa Anna dedikációját. Franciául írta, de Shaw azért
megértette. Rövid volt, egyszerű, és úgy érte, mint egy
pörölycsapás.
Bizalom nélkül semmi a szerelem.
Amint lassan bezárta a könyvet, ösztönösen felnézett.
A lámpával leadott jelére egy férfi közeledett hozzá, így
szokott lenni máskor is.
 17. FEJEZET

SHAW MEGÉRKEZETT Edinburghba, és a vasútállomástól

elgyalogolt a North Bridge végénél levő Balmoral szállóba.
Anna dedikációjának a szavai égtek az agyában. Bizalom
nélkül semmi a szerelem. Hajnali három óra felé elaludt, és
Annáról meg családról álmodott.
Talán ezért is kezdődött el újra. Már megint.

– MAMMI? Hol van mammi?

– Kussolj már, te kis hülye! Neked nincs anyád!
A kisfiú, aki felriadt a rémálmából, még hangosabban
kiabált. – Mammii!
Az egyik idősebb fiú gúnyosan utánozta a gyerek hangját:
– Mammi, hol van mammi? Mammi meghalt. Azért vagy
árvaházban, te kis idióta.
Egy másik idősebb fiú csuklott egyet, és megszólalt. –
Mammi meghalt. A mammi halott. Teljesen,
visszavonhatatlanul meghalt.
Ekkor mindannyian meghallották a lassú lépteket, és a
helyiség elcsendesedett, a kisfiú szipogását leszámítva. Az
ügyeletes, idős apáca odacsoszogott az ágyhoz. Ismerte jól
az irányt még sötétben is. Karjába vette a kisfiút, ringatta,
megpaskolta a fejét, és megpuszilta.
– Csak rosszat álmodtál, kicsim. Itt vagyok, gyermekem.
Semmi baj. Csak egy rossz álom volt.
A jelenléte mindig megnyugtatta a gyereket, aki végül
elcsendesült. Korához képest nagyra nőtt, de az apáca, idős
kora ellenére, jó erőnek örvendett. Nem viselték meg az
évek, bár itt éppen elég olyat látott, ami megviselhette.
Visszafektette a kisfiút a gyerekágyra. Huszonhat ágy
sorakozott a helyiségben, amit eredetileg feleannyira
terveztek. Olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a fiúk
az ágyakon lépdelve is eljuthattak a két közös
mosdóhelyiségig. De legalább volt ágyuk, tető a fejük fölött.
Az ilyen gyerekeknek most csak ez számított. Vagy talán
majd később is így lesz.
Miközben az apáca visszabandukolt a szolgálati
szobájába, ötvenként fül figyelte kimért lépteit. Amikor az
ajtó bezárult mögötte, az egyik idősebb fiú megszólalt. – Az
apád is halálra itta magát. Egyenesen a csatornába. Én
láttam.
– Mammi meghalt – kántálta megint a másik, most
halkabban ugyan, mert a jószívű apáca türelmének is volt
határa.
A kisfiú ezúttal nem sírt. A teste sem reszketett, ahogy
máskor, amikor gúnyolódtak rajta. Egy órán belül
elhallgatott a gúnyolódok és sértegetők kórusa. Mindenki
aludt.
Mindenki, egyvalakit kivéve.
Lemászott az ágyáról, elnyúlt a földön, és ahogyan a
katonáktól látta az apácák régi fekete-fehér tévéjén, a hasán
csúszott előre. Az apácák néha beengedték az épületnek
abba a részébe, ahol ők laktak, egy pohár friss narancslére,
vagy vajjal és lekvárral gazdagon megkent kenyérre.
Odaért a másik ágyhoz, felguggolt, összehúzta magát,
majd előrevetődött. Egyik kezével torkon ragadta a nála
jóval nagyobb fiút, a másikkal az arcába öklözött. Vér
fröccsent az ágyneműre, és érezte, hogy a karjára is.
Verejtékszagot érzett. A félelem szagát. Később még
számtalanszor érzi mások félelmét.
Öklével ismét puha húsba csapott. Aztán valami
fájdalmasan megütötte a jobb szemét. Fájt, és azonmód
dagadni kezdett. Aztán egy csontos térd ékelődött a hasába,
és kinyomta a tüdejéből a levegőt. De tartotta magát. Kézzel,
lábbal, sőt a fejével is ütötte ellenfelét, mélyen behúzott a
másik fiú mellkasa alá. Érezte a saját vérét is lefolyni, és
megnyalta, amikor elérte az ajkát. Sűrű volt és sós, amitől
rosszul lett. De ellenfelét továbbra sem engedte el.
– Mammi – hallotta a saját hangját. A keze és a lába
cséphadaróként dolgozott, a tüdeje annyira kimerült, hogy
úgy érezte, megkeményszik a testében.
– A mammi... nem.... – zihálta.
Kezek ragadták meg, ujjak, mint karmok vájtak bele a
hátába. Valaki a fülébe kiabált, de csak annyit érzékelt
belőle, mintha egy vízesés másik oldaláról szólítanák.
Lesújtott, húst, csontot, inat ért. A karmok hátrarántották.
A vér belefolyt a szájába. Olyan ízű volt, mint az óceán.
– A mammi... nem...
A térdével a másik fiú lágyékába rúgott. Ezt vele is
megtették már, nemegyszer. Az idősebb fiú vinnyogni
kezdett, és rögtön eleresztette.
Nagy nehezen levegőt szívott be, hogy kiálthasson.
– A mammi... nem... halt meg!
Aztán a kezek erősen hátrarántották, ő pedig hagyta
magát, és mint egy görbe, rozsdás szeg egy régi ágy
deszkájából, hátracsúszott, le a földre, zihálva, és vérezve.
De nem sírt.
Soha többé nem sírt. Egyetlenegyszer sem.
 18. FEJEZET

SHAW FELÜLT az ágyban. Érezte felnőtt teste izzadságának

szagát, az ízét, amint a szájába folyt. Felállt, kinyitotta a
szállodai szoba ablakát, és hagyta, hogy a hűs edinburghi
levegő kisöpörje onnan egy hatéves kisfiú rettegését.
A Balmoral szobájának ablaka a Princes Streetre, a
boltok, kocsmák, vendéglők e kavargó promenádjára nyílt.
Tőle jobbra a vár impozáns tömbje emelkedett, amely
mellett eltörpült volna Malahide, ha melléje teszik. A
Hollyrood-palota, a királyi család hivatalos skóciai
rezidenciája képezte a város másik végének pillérét.
Biztosan jó, ha valakinek hivatalos rezidenciája van,
gondolta magában Shaw.
– Mammi – mondta halkan. Már közel egy éve nem
szenvedett ettől a rémálomtól. Azt hitte, örökre
megszabadult tőle. De mint életében annyi más fontos
dologban, ebben is tévedett.
Másnap kihajították az árvaházból, az idős apáca
szenvedélyes tiltakozása ellenére. A másik kölyök, egy dagi
tizenkét éves fiú, súlyosan megsérült. Volt, aki még a
rendőrséget is ki akarta hívni. De hogyan lehetne
felelősségre vonni egy hatéves elkövetőt? Shaw emlékezett
pár ilyen kifejezésre, mint „aljas indokból” meg „előre
megfontolt szándékkal”. Akkor még nem tudta, mit
jelentenek. Azt viszont tudta, hogy meg akarta ölni a másik
fiút. Megölni, hogy annyira fájjon neki is, mint Shaw-nak.
 A végén aztán úgy döntöttek, hogy egy olyan kisfiút, aki
a „mama” szót sem tudja helyesen kiejteni, mert sohasem
volt neki olyan, nem lehet büntetőjogilag felelőssé tenni.
Mary Agnes Maria nővér... milyen gyönyörű név. Az
emberek csak MAM nővérnek hívták, és ezt alakította Shaw
„mammi”-ra. Az apáca volt számára az egyetlen anya, akit
ismert. Más nem jutott neki.
Nem véletlenül hívta magát A. Shaw-nak. Az árvaház
miatt. Az övével szemközti ágyon fekvő fiú feje felett a
falon egy nagy A betű volt. Nem véletlenül került oda, nem
is azért, mert az ágyak ABC-sorrendben álltak. Egykor az
AMEN szó állt ott, de a többi betű lekopott, és Mary Agnes
Maria nővérnek sosem volt ideje, vagy talán festéke, hogy
pótolja őket.
Shaw nem bánta. Elképzelte, hogy az A hosszú szárai
lágyan meghajolnak, és az édesanyja arcát formálják. A
keresztvonal lesz az anyja szája, és mosolyra húzódik az
arcon, amint megörül a fia láttán. Visszajött az ő kisfiáért, és
majd együtt elmennek onnan. Már indulnak is. De aztán
felkelt a nap, és eloszlatta ezeket a képeket. Attól kezdve
sokkal jobban élvezte az éjszakákat, mint a nappalokat. Ettől
kezdve éjszakai lény lett.
Az ezután következő évek gyorsan teltek különböző
árvaházakban, de egyikben sem akadt Mary Agnes Maria
nővér. Azután gyermekotthonok és más ifjúságvédelmi
létesítmények következtek, mind olyan gyerekek számára,
akik szorosan véve nem voltak ugyan bűnözők, de elég közel
álltak hozzá. Így aztán senki sem akarta a nyakába venni azt
a gondot, amit egy ottani srác örökbe fogadása jelent, így telt
az idő egészen addig, amíg a Shaw nevű fiú a tizennyolcadik
születésnapján át nem lépte a felnőttkor küszöbét.
Ekkor már tisztán ki tudta volna ejteni a „mami” szót,
csak éppen semmi oka nem volt rá.
Becsukta az ablakot, és leült az ágy szélére. A fickó ott a
dublini gyorsjáratú kompon csakugyan őt kereste. Kisétáltak
a nyitott tatra, ahol a szél és a hajtóművek zaja elnyomta a
beszélgetésük hangját, így a küldönc nyugodtan elmondhatta
az első részét annak, amit Shaw-nak tudnia kellett. Amikor
Shaw elindult, a másik utánabámult. Az arckifejezése
egyértelmű volt: Csoda lesz, ha ezt túléled.
A Walesből Londonba tartó expresszvonaton Shaw
kibámult az ablakon, és a tengerpartnak a Cambriai-
hegységgel váltakozó látképét nézte, közben kizárva az
agyából az utasok csapongó beszélgetését. Az ő világában
semmi normális nem akadt, így szinte képtelen volt rá, hogy
bármit is közel engedjen magához a külvilágból.
Kivéve Annát. Ő volt az első és egyetlen kapcsolata az
emberiséggel.
A Skóciába tartó éjszakai vonaton ismét kapcsolatba
léptek vele. Ezúttal egy nő kopogott be a fülkéjébe. Fiatal
volt, mégis öregnek látszott, a külseje vonzó ugyan, de
hiányzott belőle a szellem. Csak üres héj volt. A Frankhoz
hasonló emberek kitépték belőle a lelket, hogy aztán
megtöltsék mindazzal, amit szükségesnek láttak. Monoton
hangon elmondott Shaw-nak mindent, amit a második
fázisról tudnia kellett. Soha semmit nem írtak le, így Shaw-
nak meg kellett jegyeznie a részleteket. Ha csak egyvalamit
eltéveszt, meghal. Ilyen egyszerű volt.
 Felállt, felöltözött, és még egy pillantást vetett a könyvre,
amit Anna dedikált neki.
Bizalom nélkül semmi a szerelem.
Most biztosan alszik. De azért felhívta, és meglepetésére
Anna a második csengetésre felvette.
– Reméltem, hogy te vagy az – mondta teljesen éber
hangon. – Hogy utaztál?
– Elolvastam a dedikálást.
Anna nem felelt.
Shaw nyelt egy nagyot. – Bízni akarok benned. Bízom
benned. Elmondtam neked, mivel foglalkozom. Van
fogalmad, milyen nehéz volt?
– Igen, de nyilvánvalóan vannak olyan dolgok, amiket
nem árultál el.
– Vannak – ismerte el.
– Ha majd házasok leszünk, egy nap szó nélkül elmész, és
aztán egy másik nap szó nélkül hazajössz?
– Visszavonulok. Már mondtam. Íróasztalnál fogok
dolgozni.
– Ne sérts meg a repülő csomagtartójából kihulló
poggyászról szóló dajkamesékkel. Az íróasztalnál dolgozók
nem úgy mennek el egy kastélyba, ahogy körül se néznek.
Nem is komppal utaznak Írországból Skóciába. Találkoznod
kellett valakivel?
A szavai mélyen fájtak Shaw-nak. – Követtél?
– Hát persze. Azt tervezem, hogy feleségül megyek
hozzád. Utálom a gondolatát is, hogy követnem kelljen, hát
még azt, hogy tényleg követtelek. – Megremegett a hangja,
és sírni kezdett. Oda akart nyúlni a telefonvonalon át, hogy
magához szoríthassa, és elmondja, hogy minden rendbe jön.
De épp eleget hazudott már.
Aztán megtalálta a hangját. – Még kiszállhatsz, Anna.
Igent mondtál ugyan, de mondhatsz nemet is. Megérteném.
– Nem tetszik, hogy meg tudnád érteni. – Anna hangja
megkeményedett. – Nem lenne szabad megértened. Ha te
akarnál kisétálni az életemből, én nem érteném meg.
– Szeretlek. Működni fog. Ígérem. – Úgy vélte, ismét
sírást hall a vonalban, és a bűntudata fokozódott.
– És hogyan fog működni, nem tudnád elmondani? –
kérdezte Anna.
– Nem – ismerte el Shaw. – Nem tudom.
– Hová mész Skóciából?
– Heidelbergbe.
– A szüleim egyórányira laknak onnan. Egy Wisbach
nevű kis faluban, Wiesbaden közelében. Könyvesboltjuk
van, az egyetlen Wisbachban. Látogasd meg őket. Wolfgang
és Natascha. Rendes emberek. Már korábban is szerettem
volna, ha találkozol velük, de sosem értél rá.
– Azt szeretnéd, ha nélküled keresném fel őket?
– Igen. Kérd meg a kezem apámtól is. Ha igent mond,
összeházasodunk. Már ha még akkor is akarod.
A kérés megdöbbentette a férfit. – Anna, én...
A nő sietve folytatta. – Ha úgy érzed, érdemes, el fogsz
menni. Szólok nekik, hogy számítsanak rád. Ha nem mész
el, akkor megkaptam a válaszomat.
A vonal megsüketült, és Shaw lassan letette a telefont. Az
asztalon heverő itatóspapírra nézett, amira újra és újra ráírta
Anna Fischer nevét. A toll mélyen beleszántott a vékony
papírba. Összetépte a lapot, és kiment a Balmoralból, le a
Princes Streetre, a bezárt üzletek közé. Két órával később
még mindig az ősi skót fővárosban bolyongott, miközben a
nap lassan felkúszott az égre, megvilágította a régi
kőhidakat, és árnyakat vetett mögéjük, amitől Shaw-nak
eszébe jutott az összes rémálma. Neki több volt, mint bárki
másnak.
El fog menni Anna szüleihez, a wisbachi könyvesboltba.
Megkéri tőlük a lányuk kezét.
Igen. Ha még életben lesz akkor.
– Hol van mammi? – suttogta a ritkuló sötétségbe,
miközben elindult vissza a Balmoral felé, hogy felkészüljön
az elkövetkező órákra, amelyek talán az utolsók lesznek az
életében.
 19. FEJEZET

ÁLLT EGY MAGAS épület a csúcstechnológiával foglalkozó

cégeknek abban a negyedében, amely a Dulles repülőtérre
vezető utat szegélyezi. Az egész toronyházat egyetlen cég, a
Pender & Tsai birtokolta, miután nyolc számjegyű összeget
fizetett azért, hogy saját irodaháza legyen az ország egyik
legdrágább környékén. Noha a cég neve Pender & Tsai volt,
a vállalatot egyetlen ember, az alapító, Richard „Dick”
Pender irányította.
Az arca olyan markáns volt, a mosolya olyan csillogó, a
haja olyan szépen pomádézott, mint egy televíziós
prédikátoré. A modora sima, mint egy fénykorát élő
tárgyalótermi ügyvédé. A mosolya akkor sem lankadt,
amikor a kését többször is a másik gerincéig döfte.
A mottója egyszerű volt: Miért fecsérelnénk az időt, hogy
kiderítsük az igazságot, amikor olyan könnyen ki is
találhatjuk?
Pender munkáját percepciómenedzselésnek hívták. A PM
cégeket világszerte azért fizették, hogy megvizsgálják, mi
igaz és mi nem. Egyes hagyományos lobbicégek is PM
cégnek nevezik magukat, noha nem azok. Csak kevés
vállalkozás volt képes ténylegesen befolyásolni a
közvéleményt, és a Pender & Tsai volt ebben kétségtelenül
az egyik legjobb a világon.
Dick Pender képes volt bármilyen titkot olyan mélyre
eltemetni, hogy a sajtó a legnagyobb igyekezettel sem
áshatta ki. Olykor-olykor háborúkat is indított vagy eszkalált
bizonyos igazságok alapján. Amikor pedig valaki szimatolni
kezdett ezek után az igazságok után, zavarba ejtő tények,
féligazságok, állítások, adatok és hamisítások olyan vaskos
rétegei takarták el őket, hogy senki sem fért hozzájuk.
Többnyire azonban mégis arra szerződtették, hogy kiagyalja
az igazságot.
Roppant összegeket fizettek neki ezért, kormányzati és
magánforrásokból egyaránt, a világ minden tájáról. Az
ügyfelei számára az igazság kiagyalása lényeges volt, mert a
valódi igazság esetleg túl kiszámíthatatlan volt. A kitalált
igazságot könnyebb volt kézben tartani. Így a különbség a
valódi és a kitalált igazság között akkora volt, mint egy
hagyományos bomba és egy atombomba hatása között.
Pender aznap este különleges látogatót várt. A magánlift
felvitte az illetőt az épület legfelső szintjére. Kinyílt az ajtó,
és a fekete csuklyás kabátot viselő Nicolas Creelt bevezették
egy helyiségbe, amelynek az egyik fala hatalmas egyirányú
tükör volt, betekintést engedve a Pender & Tsai
csúcstechnikájú, digitalizált harcálláspontjába.
Pender leült Creel mellé. – Remélem, kellemesen telt a
repülőút, Mr. Creel.
– Fogalmam sincs. Aludtam egész idő alatt.
– Úgy hallottam, hogy felkerült a Forbes tizenötös
listájára.
– Igen – felelte Creel közönyös hangon.
– Tizennyolcmilliárd dollár... – becsülgette Pender.
– Valójában huszonegy.
– Elismerésem.
 – Ugyan miért? Amikor elértem az első milliárdot, mit
számított igazából? Még huszonegymilliárd sem változtatott
sokat az életvitelemen. Halljuk a jelentést.
Pender az üvegfalra mutatott, amelynek túloldalán
tucatnyi ember dolgozott szorgosan. – Az egész
harcálláspontunkat erre a műveletre állítottuk rá. Harminc
ember, több száz számítógép, óriási adatbázisok. Az
internetkapcsolatunk pedig akkora, hogy a Google-é sem
nagyobb.
– Abban teljesen biztos, hogy ide nem vezethet semmi
nyom?
– A létező legjobb biztonsági intézkedéseket léptettük
életbe, amihez hozzátartozik az is, hogy elloptuk több száz
internetes portál és honlap azonosítóját. Ha tehát valaki
megkísérli visszakeresni a nyomokat, akkor az Interneten át
eljuthat mondjuk a vatikáni honlaphoz vagy a
Vöröskereszthez. A saját honlapunkat is közéjük kevertük,
több versenytársunkéval együtt.
– Vagyis ha valaki eljut ide, akkor egyszerűen azt
mondják, hogy feltörték a rendszerüket?
– Minek elrejteni a tűt a szénakazalban, ha csinálhatunk
egy csomó tűt is? – vigyorgott önelégülten Pender.
– És az emberei?
– Rendkívül jól fizetettek, s elkötelezettek nekem.
Fogalmuk sincs az ön... ööö... érintettségéről ebben az
ügyben. Nem mintha érdekelné őket, ha már itt tartunk. A
lelkiismeret nem része a munkaköri leírásuknak. Az az
ügyfélre tartozik.
– Kellemes hozzáállás. A kezdeti eredmények pedig
éppen olyanok, amilyenekre számítottunk.
 – Valamivel kifinomultabb a módszer, mint sztorikat
közölni a brutális külföldi agresszoroktól, akik kitépik a
csecsemőket az inkubátorokból, és így uszítani háborúra... –
Pender halkan, de fölényes mosollyal beszélt. – De hiszen ön
jól is választott, Mr. Creel. Csak elindítottuk a lavinát, és
mindenki csatlakozott.
– Az oroszok könnyű célpont. Honnan kerítette a több
ezer halottat?
– Igazából csak Photoshop-trükk, néhány nagyságrenddel
a szokásos szint fölé javítva. Vannak köztük valódi
áldozatok is, akiket évekkel ezelőtt szereztünk meg régi
KGB-dossziékból. Ha van öt igazi áldozat, mindenki azt
hiszi, hogy a többi harminckétezer is valódi.
– Nagyon előrelátó.
– Ez a dolgunk. Látom a Gorskov elnök agyában lassan
terjedő bevérzést. No nézzük csak... először a „megragadás”
stratégiát alkalmaztuk, aztán a „Vezúv” következik. – Creel
felé intett. – Most jön a „kiszivárogtatás”, ugye?
– Igen. De juttasson el hozzám mindent, amit esetleg
érdekesnek talál, és én majd intézkedem.
– Nem mintha az indítékai rám tartoznának, de úgy
olvastam, hogy az Ares négyszer egymás után elmaradt a
negyedéves tervétől.
– Az csak a jéghegy csúcsa. Valósággal menekül tőlünk a
pénz. Azt hittük, Irak lesz a közel-keleti Armageddon
kezdete, és arra készültünk. De a kezdeti lelkesedés és
fellángolás után az egész pisilőversennyé silányult, és még
dugós játék puskákra sincs szükség. Nem azért építettem fel
egy százötvenmilliárdos céget, hogy krumplisalátát
fuvarozzak Anbarba a hadtápnak. Óriási léptékekben
készültünk a háborúra, és a felelősség az enyém. De ki
fogunk mászni belőle. Ezért fogadtam fel önt. Nagyon sok
emberről kell gondoskodnom.
– Természetesen – helyeselt Pender kissé kételkedőn. –
Némi bulvárérdeklődést is keltünk hamarosan. Nemsokára
piacra dobjuk a „Ne feledd Konsztantyint” feliratú
pólóingeket. Finanszírozzuk az esetről készült filmet, és
felemeljük a hangunkat a „szabad Oroszországért”. Talán
még Washingtonba is elmegyünk, és néhány kiválasztott
politikust ágyba küldünk szépleányokkal.
– Van valamilyen problematikus terület?
– Három is. – Pender a számítógépére pillantott.
– A következő hét során világszerte száznegyvennyolc
esetről számolunk be a vörös veszedelem kapcsán. Két
csatorna kivételével pontosan azt veszik át, amit felkínáltunk
nekik. Az egyik Spanyolországban van, a másik New
Yorkban. A spanyol szerkesztő különösen makacs. De már
két éve dolgozik egy olyan botrányon, ami a királyi családot
is érinti. Holnap olyan dokumentumokat kap kézhez,
amelyek felélesztik az érdeklődését az iránt a történet iránt.
– És a New York-i?
– A felesége egy ideje gyanítja, hogy a férje nem egészen
hűséges hozzá. Holnap ő is kézhez kap valami ajándékot,
amely bizonyítja, hogy az ösztönei nem csaltak. Az majd
teljesen elvonja a férjecskéjét a mi ügyünktől. Egy válás
olyan mocskos és időigényes tud lenni... sajnos
tapasztalatból beszélek.
– Ezek a dolgok csak úgy kéznél vannak magánál?
– Majdnem minden valamirevaló újságíróról dossziét
vezetünk. Összegyűjtjük a titkokat, féligazságokat
fabrikálunk, és nyilvánosságra hozzuk, amikor az ügyfeleink
számára a legmegfelelőbb.
– Három problematikus kérdésről beszélt.
– Van itt egy szenátor, aki szeret az orosz ügyek
szakértőjének szerepében tetszelegni. Az a hír járja, hogy
kongresszusi meghallgatást akar szervezni az üggyel
kapcsolatban, és ő maga igencsak szkeptikus.
– Ővele mit szándékozik tenni?
– Mikor legközelebb bemegy egy nyilvános férfi vécébe,
úgy jár majd, mint Larry Craig.
– Vagyis Craiget tényleg csőbe húzták?
– Ki tudja? Meg kit érdekel? De ettől a szenátortól
megszabadulunk.
– Ezt a taktikát minek nevezi?
– Ez a „jól kicsesztek velem” manőver – mondta
mosolyogva Pender.
– Találó elnevezés.
– Jobban szeretem a finomabb megközelítést, amikor a
célpont még csak nem is sejti, mi történik. Emlékszik, hogy
újságírók is mentek a csapatokkal Irakba?
– Hogy első kézből közvetítsék a háborút?
– Nem, hanem hogy a történet csak a Pentagon
szemszögét tükrözze. Ez az én ötletem volt, és minden
érintett tábornok és kormányzati tisztviselő elém járult és
kezet csókolt nekem hálából.
– Maga jól végzi a munkáját, Dick.
– A legjobbaktól tanultam.
– Hol?
– A Fehér Ház sajtóirodáján kezdtem.
 Creel a harcálláspont egyik nagy munkaasztalára nézett,
ahol ketten dolgoztak elmélyülten mindenféle
dokumentumokon.
– Ők mit csinálnak?
– Az ott a „Tragédiák tablója”. Nemrégiben felfedeztük,
hogy egyik vetélytársunkat felbérelték az első Öböl-háború
idején. A cél az volt, hogy győzzék meg a Nyugatot Kuvait
megvédésével kapcsolatban. Akkor remekül bevált, ezért
úgy gondoltuk, hogy itt is alkalmazzuk a koncepciót. De
nem sok ezer példányban nyomtatott, fényes borítójú
kiadványt fogunk előállítani, hanem házilagosan készített,
kezdetlegesebb árut. Ez valódibb benyomást kelt, és jól
kiegészíti azt a csúcstechnikát, amit eddig bevetettünk. Nem
csinálunk többet egy tucatnál, de a maximális hatás
érdekében a lehető legjobban megválasztott célpontokhoz
juttatjuk el.
– Aztán kilépünk a csatatérre – mondta Creel
elgondolkozva.
– Ez az ön dolga lesz – mutatott rá Pender. – Bárkivel el
tudom hitetni, hogy egy hazugság igaz, de semmi nem tudja
helyettesíteni az igazi kiontott vért.
– Azt már alaposan elterveztem. Nemsokára ön is
meggyőződhet róla.
– Mi van az egyenlet másik felével?
– Mire céloz? – kérdezte bosszúsan Creel.
– Csak arra, hogy megígérte: tájékoztatni fog az
időzítésről.
– Tájékoztattam már?
– Nem.
– Akkor még nyilván nincs itt az ideje.
 Nem sokkal később Creel távozott. Pender a hidegháború
idején segített neki vagyont keresni, és amikor az elapadt,
közösen eszeltek ki kisebb globális konfliktusokat, míg az
első Öböl-háború egyenesen az ölükbe nem hullott,
megfejelve az igen jövedelmező másodikkal. De amint
nemrégiben megjegyezte Pendernek: – Az amerikaiakat nem
lehet tovább fejni. Az ENSZ béke-üzemmódba állt, a pénzt
fegyverek helyett oktatásba, infrastruktúrába, egészségügybe
fektetik. A bolondok nem fogják fel, hogy nehéz lesz a
kölykeiknek iskolába járni, a nagyinak meg orvoshoz menni,
ha nem tudják megvédeni az országukat. Végül kénytelenek
lesznek ők is Allahnak esküdni hűséget. De ezt a háborút
ennek ellenére én fogom megnyerni.
Dick Pender pedig sohasem fogadott volna ellene.
 20. FEJEZET

SZERGEJ PETROV BANDUKOLT az utcán, a gallérját

felhajtotta a csípős szél miatt, ami New Yorkot hűtötte az
elmúlt két napban. Éppen túl volt egy tévéfelvételen,
amelynek során egy helyi állomás riporterének elmondta,
hogy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat második embereként
milyen szörnyűségeket tapasztalt a Putyin/Gorskov-rezsimek
alatt, mielőtt otthagyta a hazáját. A nyugatiak falták minden
szavát, és jól meg is fizették érte, sokkal jobban, mintha
magukat elnöknek álcázó diktátorok ölebeként szolgált
volna. Nem tudta, honnan indult a Vörös Veszedelem-
kampány, és nem is érdekelte. Gorskov gonosz ember volt,
és rossz irányba vitte a hazáját, Petrov azzal sem törődött,
hogy igaz-e a mostanság napvilágra került rengeteg
szörnyűség. Egy része bizonnyal igaz volt, az pedig éppen
elég.
Megtapogatta a pisztolyt a zsebében. Petrov óvatos ember
volt. Tudta, hogy célponttá vált. Ha van Gorskovnak listája
az elintézendőkről, akkor ő előkelő helyen szerepel azon a
listán. Mindig volt nála fegyver, ha elhagyta az otthonát,
mindig csak a népes helyeken közlekedett, és gyakorlott
szeme folyton a környezetét pásztázta. Sohasem evett vagy
ivott más jelenlétében. Nem szándékozott úgy meghalni,
mint Litvinyenkó. Őneki senki sem fog polónium-210-es
teát felszolgálni.
A sarokhoz ért, és leintett egy taxit. Az egyik megállt a
járdaszegély mellett; a vezetője kinézett az ablakon.
 – A Grand Central pályaudvarra – mondta Petrov. A sofőr
bólintott, ő pedig beszállt. Közben a szemközti ajtó is
kinyílt, és egy férfi ugrott be. Ugyanabban a pillanatban egy
másik testes úriember hátulról belökte Petrovot az ülésre, és
beszállt mellé. Petrovnak arra sem maradt ideje, hogy egy
pillantást vessen elrablóira. Mindkét oldalról szorosan
mellette ültek, a kezeit az oldalához szorították, így nem
tudta a pisztolyát kihúzni a zsebéből. Az egyik kés a torkát
vágta át, miközben érezte, hogy egy másik penge mélyen a
jobb oldalába döf. Aztán újra, és még egyszer.
Előrebukott, miközben az élete a sebeken keresztül
elszivárgott a testéből.
A taxi kiment a városon kívülre, Westchesterbe. Egy sötét
kis park mellett megállt, a három férfi kiszállt, és egy
várakozó terepjáróba ült át. A jármű elhajtott, otthagyva
Petrov mozdulatlan testét a taxi padlóján. A homlokára
fekete filccel egy orosz szót írtak. A szó angol fordítása így
hangzott:
Áruló.
A terepjáróban Caesar levette a kalapját és álarcát. Ez volt
hát Nicolas Creel tüzérségi előkészítése a csatatér-akcióhoz,
Caesarnak volt még egy feladata aznap estére. A terepjáró
sokáig haladt még, míg elérte úti célját. Megfelelően
megszerveztek és kifizettek mindent, így akadálytalanul
behajtottak a helyszínre. A kocsi egészen a létesítmény
hátuljáig ment, ott megállt egy nagy gödörnél. A férfiak
kiszálltak, és kihúztak a csomagtartóból egy hullazsákot.
Caesar elhúzta a cipzárat, és lenézett az arcra, amely
élettelenül bámult vissza rá.
 Szegény Konsztantyin; hispán szappanopera-álma el sem
kezdődhetett. Caesar visszahúzta a cipzárat, vállára dobta a
zsákot, és belehajította a gödörbe. Nyomban felbőgött egy
billenős teherautó motorja, a kocsi odafarolt a kráter
széléhez, és többtonnányi építkezési törmeléket zúdított
Konsztantyin „sírjába”. Ezután egy tolólapos traktor
következett, amely földet tolt rá. Holnapra itt már nem lesz
semmiféle gödör. Caesar lazán tisztelgett egyet.
Viszlát, Konsztantyin. Örökké emlékezünk rád.
Miközben elhajtottak a helyszínről, Casear felhívott egy
titkos számot, és jelentette, hogy a művelet sikeresen
lezajlott.
Több ezer mérfölddel arrább Nicolas Creel kihúzott egy
újabb tételt teendőinek a listájáról. Dick Pender ügyes fickó
volt, tudta jól, hogyan kell a sok balfácán fejét manipulálni,
de egy „igazi” holttest milliók érzelmeit képes megindítani.
Ezt a játékot viszont Nicolas Creelnél jobban senki sem
ismerte. Ha pedig egyetlen holttesttel olyan sokat lehet
elérni, gondoljuk csak meg, hogy mi mindent lehet elérni
rengeteg holttesttel.
 21. FEJEZET

KATIE JAMES MEGHOSSZABBÍTOTTA a tartózkodását, nem

volt kedve visszamenni New Yorkba, a soron következő
híresség temetésére. A First ScotRail társaság vonatával
átment Glasgow-ból Edinburghba. Az ötvenperces úton a hol
kopár, hol buja skót táj esőben ázott egészen odáig, amíg a
vonat elérte a Forth folyó torkolatát nem sokkal a főváros
fölött.
Bejelentkezett a Balmoralba, gyorsan harapott valamit
ebédre, majd a nyakába vette a várost. A szálló bejáratánál
beleütközött egy magas, széles vállú férfiba, aki befelé
igyekezett. A férfi udvariasan elnézést kért, és gyorsan
továbbsietett. Katie a vállát dörzsölgette. Mintha valami
nyavalyás betonfalnak ütközött volna. Biztos rögbijátékos a
fazon, vagy ilyesmi.
Elhaladt a portás mellett, aki szabályos skót nemzeti
viseletbe volt öltözve, szoknyát viselt és a zoknijába tűzte a
hagyományos tőrt is. Katie kellemes napot töltött a városban,
a számtalan, delejesen vonzó kocsmát gondosan elkerülte,
teázott a Hollyrood-palota közelében, és felzarándokolt a
hegyoldalon a város koronájához, az edinburghi várhoz.
A város napnyugati végén magasodó Várhegy sötét
tömege volt az egyetlen oka annak, hogy Edinburgh
egyáltalán létezett. A hajdanvolt vulkán sziklás maradványa
horgonyként állt közép-Skócia és Anglia között, mely
utóbbit sok skót még ma is úgy hívja, hogy „az ősi ellen”.
Katie besétált a bejáraton, amelyet két oldalról Robert the
Bruce és William Wallace szobrai őriznek. Mindketten úgy
lettek híresek, hogy borsot törtek az angolok orra alá. Katie
lemaradt ugyan a nyolcórai ágyúlövésről, amit egy második
világháborús, huszonöt fontos löveggel adnak le, de látta a
„Sors kövét”, amit a britek a tizenharmadik században
elvittek, és egészen a huszadik századig maguknál tartottak.
Az eltelt hétszázvalahány esztendő alatt a kő a Westminster-
apátságban, a koronázási trónus alatt volt. II. Edwardtól II.
Erzsébetig minden angol uralkodó rajta nyugtatta felséges
ülepét.
Később felsétált a Várhegy csúcsára, a Szt. Margit-
kápolnához. A kápolna Edinburgh legrégebbi fennmaradt
épülete. Itt, a kápolnában látta Katie ismét a magas férfit,
akivel összeütközött a szálloda ajtajában. A harmadik
imazsámolyon térdelt, mellette egy másik férfi, aki tipikus
turistának tűnt. Katie már majdnem megfordult és kiment,
ám ekkor felfigyelt valamire. Gyorsan letérdelt egy közeli
imazsámolyra, előhúzta a fényképezőgépét, beállította a
variolencsét, hogy bizonyságot szerezzen arról, amit az
imént megpillantott.
A férfi jobb alkarján levő tetoválásra nézett. Látott már
korábban ilyet, évekkel azelőtt, amikor egy távoli háborúról
tudósított. Katie érzékei kiélesedtek, és rájött, hogy a két
férfi nem imádkozik, vagy katekizmust mond fel. Hanem
egymással suttog.
Nem hallotta, mit beszélnek, így hát kijött a kápolnából,
de a közelben helyezkedett el. Tíz perc múltával jött ki a
tetovált férfi, és Katie azt latolgatta, hogy vajon a nyomába
eredjen-e, de hirtelen eltűnt egy falka arra haladó turista
között.
 A magas férfi ezután hagyta el a kápolnát, így hát Katie
inkább őrá összpontosított. De ha a férfi a Balmoralban
lakik, akkor biztosan oda fog visszamenni. Katie-nek semmi
oka sem volt, hogy kövesse, vagy belekeveredjék bármibe is,
de újságíró volt, és kapva kapott bármilyen lehetőség után,
amivel kikecmereghet a gyászjelentések rovatából. Fogalma
sem volt róla, hogy vezet-e a megfigyelése bárhová, de talán
igen. Meg amúgy sem akadt más teendője.
A férfi viszont nem a szállóba ment. Észak felé indult a
városközpontból, három és fél kilométert haladt Leith-ig,
ahol leperkálta a belépőjegy árát, hogy meglátogathassa a
Britannia nevű királyi yachtot. A szolgálatból kivont yacht
ott horgonyzott a leith-i kikötőben.
Katie lerúgta a cipőjét, és megdörzsölte sajgó lábait. A
prédája tapintatlanul gyors gyalogló. Ő is kifizette a
belépőjegyet, és felment a palánkhídon a fedélzetre. Mindent
megtett, hogy beleolvadjon a turisták tömegébe, mert mi
van, ha a férfi kiszúrja, hogy találkozott vele a szállóban és a
kápolnában? Elég erősnek tűnt ahhoz, hogy megfojtson akár
egy bikát is.
Katie fél füllel hallgatta az idegenvezetőt, aki a yachtra
vonatkozó tudnivalókat sorolta a tömegnek. Éppen a
mahagóni szélfogóra mutatott, amit azért építettek oda,
nehogy pajkos tengeri szellők megemeljenek királyi
szoknyákat, és királyi bugyikat tárjanak fel. Katie is erősen
fogta a saját szoknyáját, miközben figyelte, hogy a magas
férfi a korláthoz lép. Kihajolt a víz fölé. Egy másik férfi
csatlakozott hozzá. Katie olyan közel osont hozzájuk,
amennyire csak mert. Sikerült elkapnia pár szót, amelyekből
nagyjából mindent megtudott. Ma este, és Gilberton’s Cove.
 Nyomban kisétált a hajóról, és elkapott egy taxit, amivel
visszavitette magát a szállodához. Nem maradt sok ideje,
hogy elkészüljön. Ráadásul még egy kis kutatást is végeznie
kellett. Fogalma sem volt, mibe botlott bele. A tapasztalat
azonban megtanította, hogy a legnagyobb sztorik gyakran a
legváratlanabb eseményekből nőnek ki.
 22. FEJEZET

EZEK MELLETT AZ iráni és vérszomjas bandája úgy festene,

mint megannyi óvodás, gondolta Shaw. Autóban ült, egyik
oldalán egy tadzsik gránittömb, a másik oldalán egy kisebb
hegy ugyanabból az ázsiai országból. Csoda, hogy a nagy
Mercedes első kerekei egyáltalán az úton maradnak, mikor
fél tonna hús ül a hátsó ülésen. De ez talán az első ülések
miatt volt így, ahol két további tadzsik ült. Ketten együtt
legalább háromszáz kilót nyomtak, abból pedig, ahogyan
Shaw megállapította, igencsak kevés volt a háj. Még egy
ilyen, és bármelyik amerikaifoci-csapat elfogadná őket
csatársornak.
Shaw még sohasem találkozott olyan tadzsikkal, aki nem
tűnt dühösnek. Talán mert az országuk vad hegyvidék, amit
a szovjet időkben veszélyeshulladék-lerakónak használtak,
és a lakosság nyolcvan százaléka él a szegénységi küszöb
alatt. Mindez épp elég ok az állandó mogorvaságra.
Mondott nekik valamit oroszul, amire csak rövid
morgásszerű felelet érkezett. A tadzsikok nem oroszok; a
perzsákkal együtt az iráni népcsoporthoz tartoznak. Shaw
sosem vesződött azzal, hogy megtanuljon tadzsikul. Most azt
remélte, hogy nem lesz oka megbánni.
Hátradőlt az ülésen. A tadzsikok kábítószert árulnak,
elsősorban heroint, amit a szomszédos Afganisztánból
származó ópiumból állítanak elő. Ez Afganisztán
legjövedelmezőbb exportterméke. Az tette lehetővé, hogy a
koalíciós erők nagy része elhagyta Afganisztánt, hogy a
szomszédos Irakot a demokrácia bástyájává alakítsák. A
világ narkóbirodalmai minden áldott éjjel hálát adtak nekik,
hiszen ópium nélkül nem lehet heroint készíteni, márpedig
az minden idők legnépszerűbb utcai kábítószere. Hogy ez az
átkozott vegyipari időzített bomba micsoda nyomorúságot
zúdított a világra, egyszerűen felmérhetetlen.
Shaw azért volt itt, hogy egy tonnányit, azaz ezer
kilogrammnyit vásároljon a szerből, aminek a forgalmi
értéke tizenötmillió amerikai dollár volt. A szert Skóciából
szándékoztak kihajózni New York felé, több ezer focilabda
közé rejtve. A tadzsikok úgy találták, hogy egy Skóciából
indult áruszállítmány kevesebb figyelmet kap a
munkaerőgondokkal küzdő amerikai vámszervektől, mint
mondjuk egy Iránból vagy Észak-Koreából feladott
küldemény, aminek az oldalára nagy betűkkel a „Halál
Amerikára!” feliratot pingálták.
Persze ha simán mennek a dolgok, akkor a Shaw által
most megvásárolt szállítmányt a New York-i kikötőben
szépen el fogják kobozni. Az akciót pedig majd úgy
kommentálják a sajtóban, mint a nemzetközi kábítószer-
kereskedelemre mért nagy csapást, valamint a bűnüldözés
nemzetközi összefogásának diadalát. Mindez természetesen
csak akkor lehetséges, ha Shaw küldetése sikerül, és ő ép
bőrrel távozik a helyszínről. Shaw számára úgy tűnt, hogy
Frank szemében a sikerhez nem szükséges az ő életben
maradása.
Shaw mégsem azért jött ide, hogy az amerikai
vámtisztviselők elégedettek legyenek. Elsősorban azt kellett
megakadályoznia, hogy a kábítószerből származó bevétel
egy olyan nemzetközi bűnszervezethez kerüljön, amelynek
irányítását részben átvették az iszlám fundamentalisták, akik
mindenütt jelen voltak Tadzsikisztánban. Az aznapi
zsákmányból befolyó részesedésükből előállíthattak pár
piszkos bombát vagy tízezer pokolgépet, ami nem volt
különösebben jó hír a szabad világ számára.
Még nem jártak messze Edinburghtól, de a táj mégis
elnéptelenedett. Északra helyezkedett el a Forth torkolata.
Amikor az egyik tadzsik lehúzta az ablakot, hogy kiengedje
a cigarettafüstöt, Shaw orrát megcsapta a sós tengerillat. Fél
órával később lekanyarodtak egy sóderrel felszórt útra, és
elnyelte őket a két oldalon húzódó erdő.
Az út végén várakozó teherautó vezetője biccentéssel
köszöntette a szedánban ülő kollégáit, amint a kocsi lassított
mellette.
Shaw és a négy férfi kikászálódott a Mercedesből.
– Focilabdák? – kérdezte Shaw a teherautó rakományára
mutatva.
A bal oldalán álló fickó morgott valamit, amiről Shaw
úgy gondolta, hogy „igen” lehet tadzsik nyelven.
Shaw csak azért volt még életben, mert ezek az emberek
azt képzelték, hogy jó vevőjük lehet az óceán túlpartján. A
világ legnagyobb narkópiacát, az Egyesült Államokat dél-
amerikai kartellek uralták, de a tadzsikok már régen szemet
vetettek rá. Ha el kell repülniük Kolumbiába és elmetszeni
pár spanyolul beszélő fazon torkát, hát lelkesen készen
állnak.
Shaw-nak átnyújtott egy kést az egyik tadzsik, ő pedig
felvágta vele az egyik labdát. A labda belseje tele volt fehér
port tartalmazó kis zacskókkal. Egyik zacskót sem vágta fel,
hogy megkóstolja az árut, ahogy a filmekben szokták, mert
nem akarta, hogy az anyag a vérébe kerüljön. A heroinnál
csak egy rosszabb volt: a metamphetamin. Az ember szinte
mehetett is a kijózanítóba, ha akár száz méterről
megszagolta.
– Na jó... szóval nekem csak a maguk szava van arra,
hogy ez itt a zacskóban heroin, és az összes labda tele van
vele, egy tonna mennyiségben?
A másik négy visszabámult rá; egyiknek sem akaródzott
válaszolni. A teherautó utas oldali ajtaja felpattant, és egy
karcsú, alacsony férfi szállt ki. Szőke feje kopaszodott, drága
öltönyt viselt, és mosolya egy sor frissen beültetett fogat
villantott fel.
– Régen benne vagyunk már ebben az üzletben – szólalt
meg alig észrevehető akcentussal, és kezet nyújtott Shaw-
nak. – Minden új vevőnk ezt kérdezi. De sohasem csalódnak.
– A felhasított labdára mutatott: – Az ott a legjobb heroin a
világon. Garantáltan legalább hetvenszázalékos, még ha azt
a sok szemetet is hozzávesszük, amit Amerikában
beleraknak majd, mielőtt az utcára kerül. A legtöbb
heroinból legalább tízkilónyit kell venni, hogy legyen
kétkilónyi eladható árunk. Az pedig nagy pocsékolás. Ebből
az áruból garantáltan legalább a kétszeresét kihozhatják.
Shaw elképzelte, hogy valamiféle termékbemutatón
hallgatja az ügynököt.
A férfi folytatta. – Bedobok még tíz kilót, és nem
számolok fel érte semmit. Az utcán az egymillió-
kétszázezret ér. Ezt csak az új vevőink kedvéért teszem meg,
hogy bizonyítsam jó szándékunkat. Csak egyszeri gesztus –
tette hozzá kemény hangon, de még mindig mosolyogva. –
Ötmillió euróért adjuk, ön pedig tizenkét-tizenötmillió
dollárt kap érte New Yorkban, Los Angelesben vagy
Miamiban. Nem rossz árrés. Mi pedig képesek vagyunk
minden második héten szállítani. Könnyű pénz.
– Amerikában narkóval kereskedni nagy kockázat –
mutatott rá Shaw.
A férfi felnevetett. – Én nem így hallottam. Olyan, mint a
cukorka a gyerekeknek. Minden amerikai függő. Kövérek,
kapzsik és szexmániások. Most pedig, hogy látta az árunkat,
én szeretném látni az ön pénzét.
– Hogyan jutnak el a labdák a kikötőbe? – kérdezte Shaw,
próbálva húzni az időt. Ha Frank elszúrja, ezek a fickók
péppé vernek.
– Felrakjuk önnek a hajóra. Senki sem nyújt jobb
kiszolgálást. Most pedig lássuk a pénzt. – A férfi benézett a
Mercedesbe. – Nem látok itt aktatáskát, pedig ötmillió euró
még nagy címletekben is sok helyet foglal el. – Kutatón
nézett Shaw-ra. – Nem fogadunk el csekket vagy hitelkártyát
– tette hozzá felvillanó mosollyal, de aztán újra
elkomolyodott az arca. – Hol a fenében van a pénz?
– Az embereim hozzák – mondta hanyagul Shaw.
– Az emberei? Miféle emberei? – A kis termetű férfi
körülnézett az üres tájon.
– Magának is megvannak az emberei, meg nekem is.
– Ezt korábban nem említette.
– Ugyan már. Csak nem gondolja, hogy beszállok egy
autóba négy ilyen gorillával, akiket soha életemben nem
láttam, miközben ötmillió euró égeti a zsebemet? Ha ennyire
hülye lennék, egy hétig sem maradtam volna életben ebben a
szakmában.
 A kis fazon intett az embereinek, mire öt darab MP5-ös
géppisztoly került elő a Mercedes csomagtartójából. A
teherautó felől hallatszó fémes csattanás jelezte, hogy a
sofőrnél is van fegyver.
Hol a fenében vagy már, Frank?
 23. FEJEZET

KATIE JAMES ÁLLÍTOTT egy kicsit apró távcsövén, közben

a mellére szorította a kezét, mert a szíve túl erősen dobogott.
Balmoraltól követte a Mercedest. Mivel hallotta a találkozó
helyszínét a Britannia fedélzetén, azt is megtehette, hogy
olykor megelőzi az autót, és így ne váljon gyanússá. Mikor
lehajtottak a murvás útra, ő továbbment, aztán visszafordult,
és úgy számolt, hogy a társaság nem utazhatott túl messzire.
Leparkolt egy kanyar mögött, és gyalog vágott neki a
hátralevő útnak. Megmászott egy kerek dombocskát, átosont
néhány fa között, és egy turzás mögött figyelőállást foglalt
el.
Elég közel volt ahhoz is, hogy elkapja a beszélgetés egy-
egy foszlányát. A magas fickó a Balmoralból kábítószert
akart venni, ennyi világos volt. Ez meglepte Katie-t, mert
emlékezett rá, kivel találkozott a férfi a kápolnában. Olyan
tetoválást, mint amilyen azon a fazonon volt, csak a Delta-
kommandó emberei varratnak magukra. De persze, gondolta
a nő, még az ilyenek is térhetnek rossz útra. A többiek voltak
az eladók. A narkó pedig a focilabdákban volt. Az árról
tárgyaltak, amikor előkerültek a géppisztolyok.
Katie éppen azon volt, hogy a mobilján hívja a
rendőrséget, de a fegyverek láttán úgy döntött, hogy taktikát
vált, és menekülésre fogja. Hátrálni kezdett, mikor egy hang
hallatán megdermedt. Tőle messze jobbra úgy tűnt, mintha
egy fekete hullám mozogna az erdőben. A földre vetődött, és
megpróbálta beásni magát az avarba. Amikor a fegyverek
eldördültek, megkísérelt még mélyebbre jutni. De valami,
talán újságíróösztöne, rábírta, hogy tovább leskelődjön a
távcsövén át. Időben pillantott fel ahhoz, hogy lássa, amint
az eladók közül kettőt a géppisztolysorozatok szitává lőnek,
véres lyukakat nyitva a testükön. Hang nélkül zuhantak a
földre.
Miközben Katie tovább figyelt, a magas férfi, méreteit
meghazudtoló fürgeségről téve tanúbizonyságot, kicsavarta
az egyik óriás kezéből a fegyvert, és belerúgott a gyomrába,
amitől amaz eldőlt. Ekkor megfordult, és a magasba emelte a
fegyvert, mintha meg akarná adni magát, de ahogy körülötte
mindenfelé lövedékek csapkodtak, meggondolta magát.
A többi narkókereskedő a teherautó mögött keresett
menedéket, és lőtt mindenre, ami mozgott. A fekete hullám,
amely az erdőben érkezett, sorozatokban zúdította előre a
zárótüzet. A magas fickó pedig ennek az egésznek a
közepébe került.
– Vége van – suttogta rettegve Katie.

SHAW LEBUKOTT a Mercedes mögé, miután egy újabb

sorozat alig centiméterekkel hibázta el. A tadzsikok hátulról
lőttek rá, a saját emberei elölről. Talán Frank elfelejtette
megmondani a kommandósoknak, hogy legalább egy embert
életben kell hagyni? Mégpedig őt.
Megeresztett egy sorozatot a tadzsikok felé, majd
becsúszott a Benz első ülésére, bepöccintette a motort, és
vad mozdulattal sebességbe tette. A hátsó ablakot kitörte egy
lövedék.
Rátaposott a gázra, mire az S600-as előreszökkent, és a
hátsó kerék kavicszáport zúdított a teherautóra. Kidugta
MP5-ösét az ablakon, és kiürítette a tárat a járműre. Az
egyik tadzsikot arcon találta, véget vetve a nemzetközi
kábítószer-kereskedelemben folyó karrierjének.
Mindenfelől lövedékek verték a kocsiját, mint a jégeső.
Víz és olaj kezdett spriccelni a motorháztető alól.
Hátramenetbe kapcsolt, újabb gumisávot égetett a kavicsos
útra, megpördítette a kormányt, és farolva megfordult. Újra a
gázra taposott, a jármű előrelódult, és mire elérte a fákat,
már százzal ment. De mielőtt kiért volna a pagonyból, a
motor fekete füstöt kezdett okádni, és az autó kilehelte a
lelkét. Végigpillantott a Mercedes belsejében, és észrevett
egy kilenc milliméteres SIG-et, ami félig be volt dugva az
anyósülés előtti szőnyeg alá. Felkapta, aztán kirúgta az ajtót,
és futott.
Nem ő volt az egyetlen.
Irányt változtatott, levágva a kanyart. Hosszú lábai csak
úgy falták a távolságot, és ugyanakkor ért az autóhoz, egy
fekete Mini Cooperhez, amikor a nő.
– Eresszen! – sikította Katie, amikor Shaw megragadta a
karját.
– Ide a kulcsot! – förmedt rá válaszul a férfi.
Kitépte a kulcsokat Katie kezéből, majd bepréselte jókora
testét a szűk helyre.
– Beszállni! – rivallt rá újra a nőre, aki csak állt ott.
– Nem!
– Ha itt találják, megölik!
– Így meg maga öl meg, igaz?
– Ha meg akarnám ölni, már halott lenne. Nem
ajánlgatnám itt magának, hogy elviszem.
– Úgy érti, elvisz egy túszt.
– Ezeket a fiúkat nem érdeklik a túszok. Na, beszállás!
 Mindketten hallották, hogy valami közeledik feléjük.
– Ez az utolsó esélye! – mondta Shaw, és a hangján
érződött, hogy komolyan is gondolja.
A teherautó alig tizenöt méternyire robbant ki a fák közül.
Az egyik nagy termetű tadzsik vezette, és mellette ott ült a
kisebbik fickó, a gonosz vigyorú, aki nem fogad el
hitelkártyát és csekket. Meglátta, és baljósan elmosolyodva,
gondosan megcélozta őket a lehúzott ablakon át.
– Vigyázzon! – kiáltott Shaw, aki látta, míg Katie nem.
Kinyúlt az ablakon, berántotta a nőt a kocsiba, és gázt
adva mozgásba hozta a Minit, úgy tűnt, mindezt egyetlen
mozdulattal. Pár másodperccel később a helyet, ahol Katie
állt az imént, szétrobbantotta egy páncéltörő gránát.
Shaw lenyomta Katie-t a kocsi padlójára, és rátaposott a
gázra. Szaporán váltotta a sebességet, nagyobb
fordulatszámokra kényszerítve a motort, mint a gyári
ajánlásban szerepel, de úgy érezte, hogy talán még ez sem
lesz elég.
Gépfegyvertűz érkezett hátulról, mint megannyi darázs,
0.50-es kaliberű fullánkokkal. A nő megint ki akarta dugni a
fejét, de Shaw újra lenyomta. – Maradjon lent!
A férfi a tükörbe nézett. Először arra gondolt, hogy
lefordul az útról, és a zöld mezőn próbál szerencsét. Ám a
padka mellett mély árkok voltak, amiken a Cooper nem
tudott volna átvergődni. De még ha az sikerül is, a talaj a
mezőn egyenetlen, és csak négykerékhajtású járművek
boldogulnak rajta.
A Cooper ugyan mozgékonyabb volt, mint a teherautó, de
egyenes úton Shaw nem tudott volna kikerülni egy újabb
páncélököl-támadást. Minden másodpercben várta, hogy a
rakéta beléjük fúródik. Szinte látta maga előtt a kis tadzsik
gúnyos vigyorát, amint azt képzeli, hogy ő van nyeregben.
Nos, egyelőre talán ő volt, de ez hamarosan megváltozik.
– Kapaszkodjon! – szólt rá Shaw Katie-re, és vadul
körberántotta a kormányt, száznyolcvanfokos fordulóba
erőltetve az autót, majd padlóra nyomta a gázt. Így
egyenesen a teherautó felé száguldottak.
Katie felemelte a fejét, és látta, hogy mi történik.
– Mi a fenét művel? – kiáltotta.
A játszmából alig öt másodperc maradt, amint a kis kocsi
és a nagy teherautó egymás felé tartott. Katie behunyta a
szemét, és a műszerfalba kapaszkodott.
Amint a fényszórók közeledtek, a tadzsikok egymásra
pillantottak, mint akik nem hiszik el, amit látnak. Ha
összeütköznek, a teherautó talán megsérül, márpedig,
tekintve, hogy üldözték őket, nagy szükségük volt a
járművükre.
Pontosan ezért fordult velük szembe Shaw a kis autóval.
A nagy termetű tadzsik balra rántotta a kormányt. Ez volt
az utolsó kitérő manővere életében.
Shaw pisztolya eldördült, és három lyuk jelent meg a
teherautó szélvédőjének vezetői oldalán. A kisebbik fickó
mosolya úgy enyészett el, mint a barátja élete. Shaw jobbra
rántotta a Minit, amelynek a kereke több centiméternyi mély
sárba kapott a padkán, azután visszatért az útra, és a kocsi
továbbhaladt.
A sofőrjét veszített teherautó még haladt vagy százötven
métert, lecsúszott az útról, beleszaladt az árokba, földet és
füvet vert fel belőle, aztán oldalra billent. Katie James csak
ekkor merte kinyitni a szemét.
 24. FEJEZET

MIKOR MÁR TIZENÖT kilométernyire jártak attól a helytől,

ahol majdnem a halálukat lelték, Shaw lassított a tempón,
leengedte az ablakot, és vett egy mély lélegzetet. Ez még
neki is kemény volt egy kicsit.
Katie most először vette észre a vörös foltot a férfi vállán.
– Magát meglőtték!
Shaw közönyösen pillantott a sebre. A gondolatai a
közelmúlt eseményei körül forogtak. – Csak egy szilánk.
Golyó nem ért.
– Figyeljen ide, ha elenged, ígérem, hogy nem szólok
senkinek egy szót se.
– Maga túl sok filmet néz.
– Azt akarja mondani, hogy csak úgy futni hagy?
– Hát, az biztos, hogy nem sokáig akarok magával lógni.
– Kik voltak azok a fekete ruhások, akik lövöldöztek?
– Elhoztam magát, de tanúvallomást nem teszek.
A nő kíváncsian nézett rá. – Maga nem narkónepper,
ugye?
– Miért, olyan sokkal találkozott már?
– Ami azt illeti, igen.
– Mit keresett ott egyáltalán?
Shaw arca hirtelen megfeszült, amikor felismerte a nőt. –
Magába ütköztem a Balmoralban. Ott volt a yachton is!
Maga engem követ! – Megragadta a nő vállát. – Miért? Ki
állította rám?
– Ez fáj! Kérem... – Megfogta a férfi kezét.
 Shaw még egyszer megszorította, aztán elengedte.
– Véletlen volt.
– A hazudozás nagyon elszomorít.
– Na jó, gyanúsan viselkedett, én meg a nyomába
eredtem.
– Miért, mi maga? Zsaru?
– Nem. Én... újságíró vagyok.
– Újságíró? A skóciai kábítószer-kereskedelem után
nyomoz?
– Nem... én...
– Mondja el az igazat, különben meggondolom magam az
elengedését illetően.
– Azért vagyok Skóciában, hogy különleges temetési
tudósítást írjak Andrew McDougal búcsúztatásáról – mondta
sietve.
– Melyik újságnak?
– A New York Tribune-nak.
– Maga Katie James? – kérdezte Shaw rövid szünet után.
– Honnan tudja?
– Olvastam azt a cikket, és a maga neve volt alatta. De
McDougal Glasgow-ban halt meg. Mit keres maga
Edinburghban?
– Vakációzom. Arra még az újságíróknak is szüksége van
néha.
– Közben meg beleüti az orrát olyasmibe, amihez semmi
köze?
– Bárcsak ne tettem volna.
– Szerintem maga elszúrhatott valamit, és ott ragadt a
gyászjelentés-rovatban.
– Menjen a pokolba.
 – Voltam én már a pokolban. Éppolyan rossz, mint
amilyennek az emberek elképzelik.
Ezt olyan természetes hangon mondta, hogy még a
tapasztalt újságíró is csak bámult rá egy darabig, mielőtt
kinyögte: – Ezt hogy érti?
– Ha kérdeznie kell, a választ sem értené.
Katie úgy vélte, hogy pontosan tudja, mire gondol a
másik, de nem szólt semmit. Csendben autóztak tovább. Fél
óra elteltével a Cooper beállt a Balmoral mellé.
Shaw Katie felé fordult. – Most pedig tűnjön el a városból
olyan gyorsan, ahogyan csak tud.
– És maga? Magára lövöldöztek.
– Én tudok magamra vigyázni.
Katie odanyúlt, és megfogta a kezét. – Hogy hívják?
– Olvastam magától sok cikket, így tudom, hogy nem
ennyire ostoba.
– Azt legalább meg tudja mondani, hogy mi a történt?
A férfi habozott.
– Nem írom meg a sztorit. Nem is tudok eleget ahhoz,
hogy megírjam, ha erre gondol.
– Ha megírná, sok ember munkáját tenné tönkre, és a
rossz fiúknak segítene.
– Sose szerettem a rossz fiúknak segíteni.
Shaw figyelmesen tanulmányozta a nőt. – Kábítószeres
akció volt. Megpróbáljuk a terroristákat megfosztani a
pénzforrásaiktól. Így már mindent tud.
– A jó fiúk nem szoktak csak úgy tüzet nyitni.
– Tudom – ismerte el Shaw. – Fogalmam sincs, miért
kezdtek el lövöldözni.
 Úgy tűnt, az őszintesége eloszlatja Katie legtöbb aggályát.
De azért még óvatos hangon feltett egy kérdést: – A saját
emberei miért lőttek magára?
– Pontosan ennek szándékozom utánajárni. – A nő
szemébe nézett. – Maga meg tűnjön el Edinburghból. Ma
életben maradt. Kár lenne elpocsékolni az esélyt.
Ezzel elment.
Katie hátradőlt a Mini bőrülésén. Sok halált látott
pályafutása során, szívszorító eseményeket, amiken az
ember soha nem tudja túltenni magát. De ez a mai este...
ilyen emberrel meg, mint ez a férfi, még sohasem
találkozott.
Vajon hazudott-e neki valamiben? Mint veterán újságíró,
gyakran tapasztalta, hogy hazudnak neki. De akkor sem
tarthatta vissza. Ráadásul az életét is megmentette. Némi
bűntudata támadt, mikor eszébe jutott, hogy meg se köszönte
neki. Ha ő nem lett volna, akkor Katie testének a cafatai
szétszóródnak a skóciai országúton.
Hátranyúlt a hátsó ülésen levő táskájáért, és elővette a
jegyzettömbjét meg egy tollat. Mielőtt újságíró lett, rajz
szakra járt. Gyorsan felvázolta Shaw arcát. Írt mellé
feljegyzést is.
Rajzolás közben magában beszélt. – Sötét haj, körülbelül
százkilencven magas. Vállszélessége mint az Alpok.
Elképesztő kék szempár. – Letette a tollat. – Elképesztő kék
szempár ? Vajon honnan örökölte?
Nem számított. Annak az esélye, hogy újra találkozik
vele...
Átült a vezetőülésre, egy sikátorban hagyta a kocsit, és a
gazdasági bejáraton osont be a Balmoralba.
 25. FEJEZET

SHAW NEM BAJLÓDOTT azzal, hogy elhozza a ruháját a

Balmoralból. A fontosabb személyes holmiját egy
csomagmegőrzőben hagyta az állomáson. Mikor a
szállodától biztos távolságba ért, nyomban hívta Franket. A
fickó várt a negyedik csengetésig.
– Milyen szemét játékoz űz? – vakkantotta Shaw a
telefonba.
– Magának is ünnepelnie kellene egy újabb sikeres
bevetést. Megszereztük a kábítószert, a terroristák nem
kapnak egy árva buznyákot sem, elintéztük a rossz fiúkat.
Az az egy, amelyik élve maradt, úgy dalol, mint egy kis
pacsirta. Én éppen most bontottam pezsgőt.
– A maga emberei ok nélkül tüzet nyitottak.
– Hű! Tényleg?
– Aha, tényleg. Mi történt a joga van csendben maradni és
életben maradni elvekkel?
– Na jó, leszedtünk pár tadzsikot. Na és? Tudja maga,
mennyit esznek azok? Az én költségvetésem pedig már így
is elég feszes.
– A maga emberei rám is lőttek.
– Akkor tanácsos lesz vigyáznia.
– Vigyázni? Mire?
– Nem szeretjük a nyugdíjasokat, Shaw. Akkor szállhat
ki, ha mi azt mondjuk. Már ha valaha is azt mondjuk.
– Az egyezségünk...
 – Az egyezségünk nagy semmi. Mindig is az volt, de
maga nem képes szembenézni ezzel. A ma este
figyelmeztetés volt, barátom. Az utolsó. Legközelebb a fiúk
talán nem tévesztenek célt. Tekintse magát szerencsésnek.
Apropó: az utasításai Heidelbergre vonatkozóan a reptéren
várják. Bérelt gép, felszállás két óra múlva. Az emberünk a
repülőtér főbejáratánál várja. Addig is élvezze az időt, amit a
kies Skóciában tölt.
Frank letette, Shaw pedig csak állt ott a Princes Streeten,
Edinburgh ősi városában, körötte mindenfelé ezernyi ember.
Ő pedig még sosem érezte magát ennyire egyedül.

KATIE ELŐVETT egy üres noteszt a táskájából, beletett

valamit, és bement a Balmoral előcsarnokába. A recepción
magas fiatalember volt szolgálatban, Katie odaballagott
hozzá, és felmutatta a noteszt.
– Egy férfi ejtette el az előcsarnokban. Nincs rajta név, de
talán itt lakik a szállóban. Beszállt egy taxiba, mielőtt
elértem volna. – Részletesen leírta Shaw külsejét.
– Igen, az az úr itt lakik, kisasszony – válaszolta a fiatal
skót. – Bizonyos Mr. Shaw. Beteszem ide a rekeszébe.
Katie megfigyelte, hogy az 505-ös szoba rekeszébe teszi.
Mire a recepciós visszafordult, ő már elosont.
Isten áldja a skótokat, gondolta. Ha ezt a mutatványt New
Yorkban próbálta volna előadni, a képébe vágják a noteszt, a
földre teperik, és hívják a zsarukat.
Két óra hosszat várakozott az előcsarnokban, egy kólát
iszogatva, és addig rágva a körmét, míg már vérzett. De
megélénkült, mikor látta, hogy a recepciós fiatalembert
felváltja egy középkorú nő, akit Katie korábban még nem
látott. Amint a fiatalember eltűnt, Katie odament a pulthoz.
 – Az 505-ösben lakom a vőlegényemmel – kezdte.
– Odaadtam neki a kulcsomat, mikor valahol elvesztette
az övét, és úgy volt, hogy itt hagyja nekem a noteszemben,
hogy be tudjak menni a szobába.
A nő hátrapillantott a rekeszekre, majd benyúlt az 505-
ösbe, és kivette a noteszt.
– Ez az a notesz? – kérdezte.
Katie bólintott, és átvette. Átnézte, és gondot fordított rá,
hogy amit előzőleg belerakott, kiessen belőle a pultra. A
recepciós felvette neki. Katie amerikai jogosítványa volt az.
Ránézett fényképre, majd Katie-re, aki megszólalt: – Már
égen-földön kerestem. Biztosan megtalálta a szobában, és
ide tette, hogy megtaláljam.
– Hol van a vőlegénye? – kérdezte a nő kedves hangon,
de szigorúan.
– Glasgow-ban. – Katie a noteszben lapozgatott. – Holnap
jön vissza, de nem hagyta itt a kulcsot. Most hogyan jussak
be a szobába?
– Nem próbálta meg felhívni?
– Dehogynem, de nem veszi fel. Nem mindenütt van
térerő.
– Az biztos – helyeselt a nő szívélyesen.
Újra a jogosítványra pillantott.
– Nos, nem hagyhatjuk, hogy a vendégeink a járdán
aludjanak. – Ezzel előhúzott egy tartalék kulcsot a rekeszből,
és a jogosítványával együtt átnyújtotta Katie-nek.
Katie a nő névtáblájára nézett. – Sara, kimondhatatlanul
hálás vagyok. El se hiszem, hogy képes volt megfeledkezni
arról az átkozott kulcsról.
 – Én huszonhat éve mentem hozzá az én Dennisemhez, de
a szerencsétlen flótás még mindig elfelejti az évfordulókat,
születésnapokat, vagy éppen az öt gyerekünk
valamelyikének a nevét. Ha a maga embere csak a kulcsot
felejti el, én azért belemennék abba a házasságba, és
szerencsésnek tartanám magam, hölgyem.
Katie a liftek felé indult.
Egy perccel később már az 505-ös szoba ajtajánál volt.
Látta, hogy Shaw elment a szállodából, így nagyjából biztos
volt benne, hogy nincs az épületben. De a kutatásra így is
csak tíz percet adott magának.
Kilenc perc alatt átkutatta a szoba minden
négyzetcentiméterét, és az ott maradt kevés holmit, de a
világon semmit nem talált. Illetve ez mégsem egészen volt
igaz. A zakó zsebében talált egy blokkot egy Dublinban
vásárolt könyvről. De az sem sokat segített.
Körbejárta a szobát, megállt az íróasztal mellett, a
pillantásával az ott levő holmikat vizsgálgatta. Csupa
szállodai holmi. De ekkor észrevett valamit. A jegyzettömb.
Maga elé húzta, levett egy ceruzát a tartóról, és óvatosan
satírozni kezdte a lap felületét. Lassan felbukkant egy név a
fehér papíroson. Shaw nagy erővel nyomta az irónt a laphoz,
így annak a hegye belevéste a betűket az alatta levő lapba is.
Amatőr hiba. Katie persze nem tudta, hogy Shaw ezt akkor
követte el, amikor nagyon aggódott Annáért.
– Anna Fischer – olvasta fel hangosan Katie. A név elég
gyakori volt, de valami miatt ismerősnek tűnt Katie számára.
Azután valami megint az eszébe jutott. Ránézett a
blokkra, amit a zakó zsebében talált.
 – A rendőrállamok történelmi elemzése – olvasta a könyv
címét. Valami ismét kezdett alakot ölteni a fejében.
Kiment a szobából, és felhívta a könyvesboltot a blokkon
levő számon. Nem számított rá, hogy valaki ilyen későn bent
lesz, de egy női hang válaszolt. Katie megkérdezte, van-e
nekik ebből a könyvből. Van, felelte az asszony, de már csak
egy példány. – Ki a szerző? – kérdezte Katie. – Kiment a
fejemből.
– Anna Fischer – válaszolta a nő.
 26. FEJEZET

ANNA FISCHER LASSAN sétált a londoni Westminster

negyed utcáin. Sok turista nyüzsgött a városnak ebben a
részében, nyújtogatták a nyakukat, hátha megpillantják a
királynőt, esetleg más királyi személyt a Buckingham-
palotánál, vagy felkeresték rég holt királyok sírját a híres
apátságban. Errefelé voltak a színházak is, és Nelson
admirális is itt nézett a hatalmas kőoszlopa tetején
elgondolkozva, miközben madarak nyüzsögtek körülötte.
Belépett a St. James Parkba. Elhaladt külföldi nevelőnők
és brit anyukák mellett, akik babakocsikat toltak, és élvezték
az esti sétát a derült ég alatt. Az ilyen időjárás nem volt
gyakori a nagy vízen fekvő kis szigeten, ezért a londoniak
mindig gyorsan kihasználták a napsütést, amikor
lehetőségük nyílt rá.
Anna tovább bandukolt, elhaladt Károly király lépcsője
előtt, és a St James Park tavacskájának a közepén levő
szigetre bámult, amelyet a kacsák birtokoltak. Itt úgy
döntött, hogy leül, és szoknyáját hosszú lába köré tekerte.
Nem volt túl kemény Shaw-hoz? Egyszer azt gondolta,
másszor meg hangosan azt kiáltotta, hogy Nem! A házasság,
legalábbis Anna számára, életre szóló elkötelezettséget
jelentett. Ezt hamarabb is szóba hozhatta volna, de most,
hogy Shaw hivatalosan megkérte a kezét, tényleg sürgőssé
vált. Ezt meg kell értenie, ha pedig nem érti, akkor jobb, ha
nem maradnak együtt.
 Voltak az évek során más kérői is, művelt, fontos férfiak,
akik jelentős pozíciót töltöttek be a világban, vagy tetemes
gazdagságot halmoztak fel. De be kellett látnia, hogy
közülük egy sem érintette meg a benne azokat a rejtett
húrokat, amiket Shaw. De vajon elmegy-e Wisbachba a
szüleihez?
Felállt a fűről, és egy padra telepedett. Ott hevert mellette
egy elhagyott újság. Anna felvette. A Guardian lépést tartott
a „gonosz Oroszország”-sztorival; A főcím mindent
elmondott: „Visszatér a Vörös Veszedelem?”
A „Tragédiák tablója” nevű valami éppen most érte el a
fontosabb hírügynökségeket és a világ vezetőit. A
hevenyészett csomagolás, az állítólag meggyilkolt
oroszokról készült szemcsés fényképek, az egyszerű
nyelvezeten megfogalmazott tragikus történetek többet értek
el, mint a milliós példányszámban, fényes borítóval kiadott
propagandaanyagok. Anna összeráncolt homlokkal futotta át
a cikket. Az írás olyasmiket öklendezett vissza, amiknek
nagy része már amúgy is ismert volt, csak rátett még egy
lapáttal. Olyan volt, mint az a játék, amikor súgunk valamit
valakinek a fülébe, ő továbbadja, és a végén megnézzük,
mennyit változott a történet, mire elérte az utolsó játékost.
Mégis, Szergej Petrov meggyilkolása, az orosz Áruló! felirat
a homlokán elég meggyőzőn bizonyította Gorskov
bűnösségét, a nyugati világ szemében legalábbis.
Az orosz elnök teljes készültségbe helyezte haderejét,
miután országszerte tömegtüntetések zajlottak. Úgy tűnt, az
állam az összeomlás szélére került. Anna olyan
mendemondákat is hallott egykori ENSZ-beli kollégáitól,
hogy ha nem születik hamarosan Gorskovra nézve kedvező
magyarázat a Vörös Veszedelemre, veszélybe kerülhet
Oroszország állandó BT-tagsága. Bármi történt is
Konsztantyinnal és családjával, a fickó most bosszút állt,
annyi bizonyos.
De vajon vette-e bárki is a fáradságot, hogy utánanézzen
ezeknek az állításoknak? Eltérően a legtöbb embertől, akiben
esetleg felmerült ugyanez a kérdés, Annának megvolt a
lehetősége, hogy választ kapjon. Talán részben azért is, hogy
személyes gondjairól megfeledkezhessen; úgy döntött, hogy
nyomban tesz valamit.
Az irodájához ment, ami egy zsákutcában álló,
százhetvenöt éves, csendes sorházban volt a Buckingham-
kapu közelében. A szomszédos épületek üresek voltak
körülbelül fél év múlva esedékes felújításukig. Anna
értékelte a békét és csendet, mielőtt jönnek a légkalapácsok
és fűrészek. Friss festék szaga érződött; Annáék épületét
éppen nemrég renoválták, és újrafestették a nyílászárókat is.
Kinyitotta a vastag bejárati ajtót, amelyen aranyszínű
tábla hirdette a cég nevét: Főnix Csoport. Mikor Anna ide.
került, elmondták neki, hogy a vállalatot egy igen zárkózott
és tehetős úriember pénzeli, aki az Egyesült Államokban,
azon belül Arizonában született. Olyan zárkózott volt, hogy
a Főnix egyetlen alkalmazottja sem tudta a nevét. Meg sem
látogatta őket. Időről időre közleményeket kaptak tőle, a
fontos munkájukról szóló bátorító szavakkal. Időnként a
megbízottai is felkeresték őket Amerikából, és válaszoltak a
kérdéseikre. A tulajdonost úgy írták le Anna előtt, mint akit
intellektuálisan nagyon érdekelnek azok a roppant kérdések,
amelyek az egész emberiséget is foglalkoztatják. Ezért
fizette Annát és társait, hogy válaszokat keressenek ezekre a
kérdésekre. Bárki volt is, szabad kezet adott Annának és
társainak, hogy a passzióiknak éljenek. Kevés ilyen állás
akadt manapság. Anna számára ez volt az egyik
legizgalmasabb tevékenység, amit csak végezhetett. Most
már csak a magánéletét kellett ilyen kellemesen rendbe
hoznia.
Bezárta maga mögött az ajtót, és felment az emeletre.
Zsúfolt irodája a legfelső szint folyosójának végén volt.
Elhaladt a többi helyiség előtt, amelyek üresek voltak,
kivéve egyet a saját kuckója közelében. Odabent egy
munkatársa, Avery Chisholm, egy kérges öreg tudós
dolgozott. Fehér hajkoronája alig emelkedett az íróasztalán
tornyosuló könyvek fölé. Felemelte a kezét, hogy viszonozza
Anna köszönését, a lány pedig továbbsietett.
Letelepedett könyvekkel és papírkötegekkel telezsúfolt
íróasztala mögé. Az volt a dolga, hogy rájöjjön, hogyan
működik a világ. Kollégáival egyik cikket a másik után,
egyik könyvet a másik után adták ki, egyik előadást a másik
után tartották. Elemzéseik az Egyesült Államoktól Japánig
bármely kormányzat vagy üzleti birodalom számára
kincsesbányát kellett volna, hogy jelentsenek, Anna azonban
nagyon jól tudta, hogy a hatalmi tényezők közül alig-alig
akadt olyan, aki elolvasta őket.
Rákapcsolódott az Internetre, és benézett néhány
csevegőszobába. Valahányszor szóba hozta az oroszok
esetleges bűnösségét, vagy a Vörös Veszedelem igazi
eredetét, minden oldalról támadni kezdték, kétségbe vonva
vallásos hitét, hazafiságát, noha nem tudhatták, volt-e
egyáltalán vallásos hite, vagy hogy melyik országból
származik. Elnevezték Gorskov seggnyalójának, az
emberiség árulójának, hatalmas kurvának.
Visszavonult erről a terepről, és kiterjesztette a keresést,
míg végül egyetlen homályos hátterű internetes hozzászólóra
összpontosított, aki a kibernetikus világ egy távoli
galaxisában üldögélt. Nagyjából ugyanazokat a kételyeket és
kérdéseket fogalmazta meg, mint Anna. Küldött neki egy
részletes elektronikus levelet, és remélte, hogy hamarosan
választ kap tőle.
Hamarosan megkapta, de olyan formában, amelyről
álmodni sem mert volna.
 27. FEJEZET

ANNA FISCHER FIGYELEMRE MÉLTÓAN intelligens nő volt,

aki a világ vezető egyetemein szerzett fokozatokat. Ám
éppen most követett el egy súlyos hibát. Mentségére legyen
szólva: semmiképpen nem tudhatta, hogy amit csinál, hiba.
Éppen az ilyen hibák szoktak aztán visszahullani az ember
fejére.
Az a netes naplóíró, akinek a kételyeiről megfogalmazott
levelet küldte, nem az volt, akinek látszott. Még csak nem is
emberi lény volt. Csak digitális füstköd és álca.
Dick Pender és az emberei több ezer csevegőszoba
forgalmát kísérték figyelemmel világszerte. A szellemes
megjegyzések és riposztok, amelyek adatállományonként
áramlottak át a hatalmas képernyőkön, felülmúltak minden
olyan társadalmi vitát, amit a XIX. század végi angol
újságok hasonló jellegű rovatai ihlettek. Természetesen a
Vörös Veszedelem volt a vezető téma mindenfelé, és Pender
elvigyorodott. Arra gondolt, hogy mennyivel többen vannak
azok, akikkel sikeresen elhitette, hogy az oroszok állnak az
események mögött, mint azok, akiknek kételyei maradtak. A
mérleg csaknem 98%-kal billent az ő javára. Örömmel
töltötte el, hogy ha valaki az általa elfogadtatott „igazsággal”
ellentétes véleményt fogalmazott meg, akkor egész
hadseregnyi internetes csevegő szállt rá és torkolta le.
Pender ezernyi fórumon helyezett el előre megírt válaszokat,
amelyek csak úgy ontották a minden alapot nélkülöző
„tényeket”, és boldogan vigyorgott, amikor a csevegő-
fórumok hordái a bölcsesség hőseként ünnepelték.
Istenem, gondolta, Pender, mennyire könnyű egy
népszerű eszme támogatójául szegődni, még ha az az eszme
tökéletes tévedésen alapul is. Szikrányi bátorságra sincs
hozzá szükség.
Egy perccel később még derűsebben vigyorgott.
Ellenőrizte az – ahogyan ő nevezte a – medvecsapdáit. Az
egyik ilyen címnek küldte Anna a levelet. Pender emberei
készítették a csapdákat,, hogy kiszűrjék az Interneten azokat,
akik szerint az egész Vörös Veszedelem csalás. A terv
szempontjából kritikus volt tudni, nem indul-e el a
világhálón a kétely hulláma az oroszok rémtetteivel
kapcsolatban.
Ha Pender ilyesmit észlelt, számos eszköz közül
válogathatott a kételyek eloszlatására. Az egyik kedvenc
módszere az volt, hogy előidéz egy botrányos eseményt,
amely mindenki figyelmét elvonja az érzékeny területről.
Ilyesmivel már megbízták Washington, London, Párizs,
Peking és Tokio kormányzati köreiből, mindig rövid
határidőre. Általában választások, botrányok, háborúk vagy
költségvetési viták idején volt szükség ilyetén szolgálataira.
Nem sokan küldtek levelet a preparált honlapokra. Úgy
látszott, a világ nagy része kész tényként fogadja el, hogy
minden igaz, amit az oroszokra mondanak. Az emberek nagy
része tökéletesen beérte azzal, hogy birkaként éli az egész
életét, ez pedig nagyon is megfelelt Pender céljainak.
Akadtak persze olyanok, akik többet akartak tudni, és
mélyebbre ásni, ezért Pender információmorzsákkal etette
őket, hogy fokozza az étvágyukat Nem is volt olyan nehéz
mindig előttük járni egy lépéssel. A sajtónak sok történetre
volt szüksége, sok frontot kellett tartania, míg Pender
egyszerre csak egy üggyel foglalkozott: Nicolas Creelével.
Ezt a technikát úgy nevezte, hogy „időzített csap”; a
legalkalmasabb időkben kellett kinyitni és elzárni az
információ csapokat. A médiát a lehető legmegfelelőbb, azaz
kizárólag reaktív állapotban tartotta.
Azt a kevés embert, akik felkeresték a csali-honlapokat,
Pender emberei ellenőrizték, és jelentéktelennek találták. A
legtöbb honlaptól eltérően a medvecsapdákat nem volt olyan
könnyű megtalálni. Ehhez valamivel nagyobb eltökéltségre
volt szükség, mint amit az alkalmi csevegőknél tapasztalt az
ember. Pendernek fogalma sem volt, ki lehet Anna Fischer,
de a címe gondolkodóba ejtette.
– A Főnix Csoport – mondta csak úgy magában, amint a
harcállásponton üldögélt a székében. Az üzenet földrajzi
kiindulópontját már visszanyomozta: a Főnix Csoport
Londonban székelt. Pender asztalán egy hevenyében
összeállított dosszié hevert. A Főnix Csoport a Buckingham-
palota közelében, Westminsterben levő agytröszt volt;
pontos tulajdonosi köre ismeretlen.
Pendernek sok minden megfordult a fejében. A Wall
Street Journal hamarosan cikket szándékozott közölni,
amelyben némi kételyt fogalmaz meg a több tízezer orosz
halottal kapcsolatban. Pender ismerte az újságírót, aki a
cikket fogalmazta. Jó riporter volt, de kicsit lusta, és úgy
ismerték, hogy nem mindig jár a dolgok végére, ha az
események keményre fordulnak vagy a téma népszerűtlenné
válik. Pender utasította az embereit, hogy helyezzenek el
négy történetet a sajtóban, amelyek szerint erős kétségek
merültek felt az orosz halottak némelyikének a múltját
illetően. Ez azonban a trehány kormányzati adatkezelés
következménye, és semmiképpen nem csökkenti az orosz
lakosság ellen vitathatatlanul elkövetett holokauszt
fontosságát. A puszta gyanú is beszennyezi az áldozatok
emlékét. Pender szerzett még néhány „szakértőt” is, aki majd
az országos tévéállomásokon ráerősít az eddigi érvelés
legfontosabb pontjaira.
Pender biztosra vette, hogy a Journal riportere a sztorinak
többé a közelébe sem fog menni, mivel nem akarja, hogy
diktátoroknak falazó cinikus disznónak bélyegezzék. Híre
jött egy BBC-tudósításnak is, de a szerkesztő még nem
tudta, milyen álláspontot foglaljon el. Pender a szövegíróival
csináltatott egy névtelen feljegyzést és három „publikált”
cikket, majd elküldte a zaklatott szerkesztőnek, akit így
sikerült a Creel és Pender céljainak megfelelő irányba
terelni. Pender már alig várta, hogy lássa a műsort.
Pender azonban ösztönösen tudta, hogy ez a Főnix
Csoport éppen az a veszély, amellyel szemben Creel különös
óvatosságra intette. Így hát elküldte az egész anyagot
elektronikus postával az ügyfelének.
Aztán visszament, és folytatta azt a munkát, amihez a
legjobban értett: eladta az igazságot a hiszékeny világnak.
Ennél boldogítóbb tevékenységet még nem találtak fel.
 28. FEJEZET

NICOLAS CREEL FÉNYŰZŐEN berendezett vetítőtermében ült

a francia Riviérán levő birtokán. A Ryan közlegény
megmentése a vége felé járt. Kedvelte a filmet, de nem az
elsőrangú színészi alakításokért, a jó rendezésért, vagy
éppen az erkölcsi üzenetért, amit ez a klasszikus háborús mű
hordozott. Nem, ő azért szerette nézni a háborúban álló
világot, mert olyan nemesen ábrázolta a halált.
Creel olyan eszközök kereskedelmével szerezte vagyonát,
amelyek ezreket, sőt milliókat képesek elpusztítani, ő maga
mégis békés ember volt. Sosem ütött meg senkit mérgében,
még csak lőfegyvert sem sütött el soha. Megvetette az
erőszakot. Vagyonát olyan időkben halmozta fel, amikor a
világban béke volt – nagyon különleges fajta béke. Igazából
csak a béke illúziója volt, megfűszerezve azzal a félelemmel,
hogy a háború bármikor kitörhet. Creel számára a lopakodó
rettegésen alapuló béke a lehető legjobb volt.
Még egy okból kedvelte a Ryan közlegény megmentésé-t.
A második világháború a jó és a rossz összecsapásának
klasszikus esete volt, amely megadta a lehetőséget az arra
méltó amerikaiknak, hogy beteljesítsék a sorsukat, és a
„legnagyobb” nemzedékké válhassanak. Akár tisztában volt
vele a világ, akár nem, most is hasonló konfliktus
készülődött. Creel olyan helyzetbe kívánta manőverezi a
gyanútlan globális szereplőket, hogy felnőhessenek a
feladathoz, összezúzhassák a gonoszt, és a végén
biztonságosabbá tehessék a világot, mint amilyen már
évtizedek óta nem volt. Az eleje persze kicsit döcögős lesz,
de mindig vannak áldozatok. Hosszú távon viszont megéri
majd.
Felállt, átment a hálószobába, megpaskolta Tüzeske
kisasszony arcát, aki kimerülten aludt a szokásos szolgálat
után, amit Creelnek nyújtott. Amint lenézett a nőre, Creel
tudta, hogy ennek a viszonynak hamarosan vége. Tüzeske
kedvelte új gazdagságát, a társadalmi státust, és túlságosan
szeretett inni. Rendszeresen üvöltözött a személyzettel,
olyan dolgokba avatkozott, amikhez semmi köze nem volt,
és sikerült terrorizálnia Creel előző házasságaiból származó,
immár felnőtt gyerekeit, valahányszor felkeresték őket. Ez
utóbbi nem volt annyira vészes, hiszen Creel maga sem volt
odáig egyik gyerekéért sem. De azért ezek a dührohamok
elég kínos helyzetekhez vezettek.
Kedves felesége valóban a labilis gyerek szobra lehetett
volna. Alig sikerült elvégeznie a középiskolát, de egy
szupermodell alkatával rendelkezett. Amint látta, hogy
végiglibeg azon a kifutón New Yorkban, nyomban tudta,
hogy meg kell kapnia a nőt, már csak azért is, mert mindenki
más annyira sóvárgott utána. Creel pedig szeretett első lenni.
Amint szokásává vált éjszakánként, bement a
dolgozószobájába tevékenykedni egy kicsit. A helyiség nem
volt akkora, amekkorát várt volna az ember ilyen kaliberű
férfiútól, de a célnak megfelelt. Leült az íróasztalához,
bekapcsolta számítógépet, és látta, hogy levelet kapott
Pendertől, amihez a férfi mellékleteket csatolt.
Alaposan végigolvasta őket, és feltámadt az érdeklődése.
Főnix Csoport? Egyáltalán nem tűnt ismerősnek.
 Lebonyolított egy telefonhívást, amelynek során egyetlen
dolgot kért. – Derítse ki pontosan, hogy ki áll a londoni
székhelyű, Főnix Csoport nevű agytröszt mögött, és olyan
gyorsan tegye, ahogyan csak lehetséges.
Creel ösztönei azt súgták, hogy ez lehet a kirakósnak az a
darabja, amely teljessé teszi nagyszabású tervét. Lehet, hogy
kell hozzá majd egy kis szerencse, de néha még milliárdos
halálkufároknak is lehet szerencséjük.
Több órával később teljesült a vágya. Az emberei tényleg
jók voltak. Több pajzsot törtek át, amelyek mind a Főnix
Csoport tulajdonosi körét védték. Ha pedig valakik ilyen
gondosan elrejtőznek, annak rendszerint jó oka van. Creel
alig hitte el, mekkora szerencséje van.
A Főnix Csoportnak semmi köze nem volt Arizonához. A
főnixről általában azt gondolták, hogy egyiptomi eredetű, de
a világ más tájain is előfordult. Azon az ősi földön pedig az
égi eredetű hatalom képviselőjeként tartották számon. A
főnix a hűség és becsületesség jelképe is egyben. Nem is
lehetne tökéletesebb.
Ismét felvette a telefont. – Tartsák a Főnix épületét
huszonnégy órás megfigyelés alatt. Teljes körű dossziét
akarok minden ott dolgozó személyről. Tervrajz kell az
épület minden zegéről-zugáról. Semmilyen részlet nem lehet
túl kicsi.
Creel ezután Caesart hívta. Ideje volt, hogy a csapatok
színre lépjenek.
 29. FEJEZET

SHAW A HEIDELBERGI kastélyban állt a világ legnagyobb fa

boroshordója előtt. Előző este Edinburghból Frankfurtba
repült, majd reggel autóval jött Heidelbergbe. A megbízatása
ezúttal viszonylag egyszerű volt; papírokat kellett átadnia
egy másik illetőnek, aki aztán továbbviszi a
dokumentumokat.
Amikor ezzel végzett, elindulhatott Wisbach kis városába,
hogy felkeresse Anna szüleit a könyvesboltjukban. De vajon
tényleg elmenjen-e? Frank világossá tette, hogy Shaw
rabszolgasága nem ér véget egyhamar. Lehet, hogy csak
akkor, amikor az élete. Így hát mi oka lenne Wisbachba
mennie? Nem veheti feleségül Annát úgy, hogy közben
tovább dolgozik Franknek. Nem is lett volna szabad
megkérnie a kezét. Most, hogy mégis megtette, ki kell lépnie
a nő életéből, hogy valaki más megadhassa neki azt, amit ő
nem tud.
Ez volna a nemes, önzetlen dolog, ám Shaw sem
nemesnek, sem önzetlennek nem érezte magát. Nem akarta
elveszíteni Annát. Nem veszíthette el. Elmegy Wisbachba,
és talán útközben valami csoda folytán eszébe jut egy mentő
ötlet, amely megszabadítja ebből a rémálomból.
A dokumentumok átadása fél órával később megtörtént.
Shaw közben alig egy futó pillantást vetett a fiatalemberre,
aki úgy nézett ki, mint egy amerikai főiskolás, Red Sox
sapkájától kezdve kopott farmerén át Nike teniszcipőjéig.
Shaw tovább játszotta turistaszerepét, buzgón fényképezte a
kastélyt, az udvart, tanulta Németország egyik leghíresebb
várának, hét méter vastag falainak a történetét. Mikor már
biztonságosnak ítélte a távozást, szinte futva ment vissza a
bérelt autójához, és nekivágott a Wisbachba vezető útnak.

ODAFELÉ MENET áthaladt Karlsruhe szélén. Amint Anna

mondta neki, a könyvesboltot nem volt nehéz megtalálni,
lévén a kies kis falu főutcáján.
Natascha Fischer az ajtóban várta. Anna sokat örökölt
édesanyja magasságából és szépségéből. Ám míg Anna
beszédes és nyílt volt, édesanyja zárkózottnak tűnt, és
bemutatkozás közben nem nézett a férfi szemébe.
A bolt nem volt nagy, de a polcok masszív fenyőből és
sötét diófából készültek. A régi kötetekkel zsúfolt falak
egyikének egy létra támaszkodott. A másik falnál jókora
íróasztal állt, rajta mindenféle papírok. Itt ült egy még Shaw-
nál is magasabb férfi. Wolfgang felemelkedett a székéről, és
kezet nyújtott. Anna szólt nekik, hogy Shaw felkeresi őket.
Natascha kitette az ajtóra a „Zárva” táblát, és kulcsra zárta a
bejáratot. Aztán követte a férjét és Shaw-t a boltból nyíló
lakásba, ahol a család lakott.
A könyvesbolthoz hasonlóan ezt is takarosan, ízlésesen
rendezték be, és Anna sok képével díszítették. Gyerekkori
képeitől kezdve a meglett nőt ábrázolókig mindenféle akadt.
Miközben Natascha vizet tett fel kávénak, Wolfgang elővett
egy kis üveg konyakot a szekrényből.
– Ilyen alkalomhoz valami erősebb illik, mint a kávé, nem
igaz? – mondta angolul, de olyan vaskos német akcentussal,
hogy Shaw alig értette. Wolfgang kitöltötte az italt, majd
leült, és várakozóan nézett Shaw-ra, aki viszont idegesen
támaszkodott egy rusztikusan faragott fa kandallópárkányra.
 – Anna sokat beszélt önről – próbált segíteni Wolfgang.
Natascha, aki megérkezett a kávéval és némi
aprósüteménnyel, rosszalló pillantást vetett a férje kezében
levő konyakosüvegre.
– Még négy óra sincs – szólt rá Wolfgangra megrovó
hangon.
– Shaw éppen mondani akart valamit – felelte a férje
vigyorogva.
Natascha is letelepedett, kitöltötte a kávét, és izgatottan
nézett a vendégre.
Shaw érezte, hogy az izzadság elönti a hónalját, pedig
pusztán idegességtől nem szokott verejtékezni, még
olyankor sem, amikor lőttek rá. Úgy érezte magát, mint
iskolás srác az első randiján. A szája kiszáradt, és a lába nem
bírta el a súlyát.
– Azért jöttem, hogy kérjek önöktől valamit – mondta
végül, és leült velük szemben.
Akár el is mondhatom. Egyenesen az apára nézett.
– Volna-e kifogásuk az ellen, hogy feleségül vegyem a
leányukat?
Wolfgang a feleségére nézett, és mosolyra húzta a száját.
Natascha a kávéhoz hozott szalvétával törölgette a szemét.
Wolfgang felpattant, talpra rántotta Shaw-t, s medveszerű
ölelésbe zárta, amibe Shaw-nak belesajdultak a bordái.
Ragyogó arccal nevetett fel. – Megválaszolja ezt a kérdését?
Natascha fürgén lábra állt, erősen megszorította Shaw
kezét, arcon csókolta, és halkan megszólalt.
– Olyan boldoggá tette Annát. Soha sem beszélt még
senkiről úgy, ahogyan önről. Soha. Ugye, Wolfie?
A férje egyetértett. – Ő is boldoggá teszi önt, ugye?
 – Boldogabbá, mint amilyen valaha voltam.
– Mikor lesz az esküvő? – kérdezte Natascha. – Nyilván
itt akarják megtartani, ahol: Anna családja él.
Wolfgang szemrehányó pillantást vetett rá. – És Shaw
családja? Lehet, hogy nincs kedvük eljönni egy ilyen kis
faluba, mint ez. – Shaw karjára paskolt, sajnos éppen oda,
ahol a golyó súrolta Skóciában. Shaw alig tudta megállni,
hogy ne kiáltson fel.
– Itt nagyon is megfelel – szólalt meg végül. – Nekem...
nekem nincs családom. – A házaspár kíváncsian nézett, rá. –
Árvaként nőttem fel.
– Sajnálom – mondta Natascha, és megremegett az alsó
ajka. – Anna erről nem beszélt nekünk.
– De most már van családja – mondta Wolfgang.
– Jókora családja. Csak itt Wisbachban tíz Bischer él. Ha
hozzávesszük azokat, akik Karlsruhéban és Stuttgartban
laknak, akkor még sokkal többen vagyunk, nem igaz,
Tascha?
– De nem mind jönnek el a menyegzőre – mondta
gyorsan Natascha.
– Unokák – mondta Wolfgang, széles vigyorral bámulva
Shaw-t. – Végre lesznek unokáim. Annával nagy családjuk
lesz, ugyebár.
– Wolfgang – szólt rá szigorúan Natascha – ez nem
tartozik ránk. Anna már nem olyan fiatal, és ott van a
karrierje is, a nagyon fontos karrierje. Meg aztán minden
Isten kezében van. Mi is sok gyereket akartunk, de csak
Anna lett nekünk.
– Jó, akkor nem olyan nagy család – engedett Wolfgang.
– Négy vagy öt gyerek legfeljebb.
 – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – mondta kissé
feszengve Shaw.
– Anna azt mondta, hogy ön tanácsadó – folytatta
Wolfgang. – Milyen területen dolgozik?
Shaw azon gondolkodott, hogy vajon Anna tanácsoltam
Wolfgangéknak, hogy errefelé tapogatózzanak, hátha
bevallja a szüleinek is, amit neki már elárult.
– Nemzetközi kapcsolatok – felelte.
– Sok munka van a nemzetközi kapcsolatokkal? –
kérdezte Wolfgang.
– Több, mint képzelné. Legalábbis egy kicsivel több –
tette hozzá. Miközben mindketten várakozóan néztek rá,
nekidőlt a falnak. A kemény falburkolat megkeményítette az
elhatározását. – Egy olyan ügynökségnél dolgozom,
amelynek a célja, hogy a világ jobb legyen.
– Olyan, mint egy rendőr? Amolyan világrendőr?
– Valami olyasmi. De azt tervezem, hogy visszavonulok,
miután egybekeltünk Annával.
Szerencsére már csak pár kérdést tettek fel, mintha
éreznék, hogy bizalmas információk felé haladnak.
Ha tudnák...
Shaw még egy órát maradt Fischeréknél. Miután eltűnt
szem elől, egy férfi lépett az ajtajukhoz, és bekopogott.
Mikor Natascha ajtót nyitott, az illető megszólalt: – Mrs.
Fischer, beszélnem kell önökkel arról a férfiról, aki az imént
távozott.
Választ sem várva elment a nő mellett, és amikor
Wolfgang is felbukkant, a fazon ezt mondta: – Azt hiszem
jobb, ha mindketten leülnek.
 30. FEJEZET

OROSZORSZÁG MEGINT VALAMI teljesen kiszámíthatót tett,

Nicolas Creel nagy örömére. Miután elszigetelődött és
sarokba szorították, erőt kívánt mutatni, és egy Tu–160-asról
ledobott egy óriási bombát. A szerkezet robbanóereje
ötvenöt kilótonna TNT-nek felelt meg, azaz több mint
ötszöröse volt a legerősebb bombának, amit az Egyesült
Államok valaha is ledobott. Háromszáz méter átmérőjű
krátert hagyott maga után, és az égre félelmetes, de
szerencsére nem radioaktív gombafelhőt festett. Az akciót
Gorskov elnök rutin kiképzési műveletnek minősítette, de
nyomban ezután a legmagasabb készültségi fokozatba
helyezte az orosz haderőt. A lehető leghatározottabb hangon
jelentette ki, hogy ha Oroszország rájön, ki áll a
rágalomkampány mögött, akkor azt hadüzenetnek fogja
tekinteni.
– Sajnálom azt a szervezetet vagy országot, amely
emögött áll, bármilyen erős és hatalmas legyen is – mondta
fenyegetően Gorskov, szóban beintve az Egyesült
Államoknak, amely következetesen tagadta, hogy bármi
köze lenne az oroszellenes kampányhoz. Ám diplomáciai
körökben ezt majdhogynem beismerésnek vették, mivel úgy
okoskodtak, hogy senkinek sincs annyi pénze és indítéka egy
ilyen akcióhoz, mint az amerikaiaknak.

NICOLAS CREEL felnevetett, miközben a legfrissebb

tudósításokat olvasta. Több mint tizenegyezer méter
magasságban repült az Atlanti-óceán felett, és a Boeingje
tanácskozóhelyiségében ült. Vele szemben Caesar foglalt
helyet. Creel feléje fordította az újságot, hogy Caesar is
láthassa a híreket az orosz bombáról és Gorskov
fenyegetőzéséről.
– Hadüzenet? – kérdezte megvetően Creel. – Háborúhoz
hadseregre van szükség, az meg nincs az oroszoknak.
Hatalmas olajkincseken ülnek, de elnöki rendelet tiltja, hogy
nemzeti össztermékük három és fél százalékánál többet
költsenek honvédelemre. Ez az ostobaság már a hihetőség
határát súrolja. A nemzeti össztermékük huszonkétmilliárd
amerikai dollár évente, vagyis alig nyolcmilliárdot
költhetnek fegyverekre. Az ilyesfajta aprópénzből nem lehet
komoly fegyverrendszereket kiépíteni. Nézzük csak meg az
amerikaiakat... a különböző járulékos forrásokkal együtt
több mint hétszázmilliárdot fordítanak honvédelemre évente,
ami a szövetségi költségvetésnek bő húsz százaléka. A
jenkik többet költenek hadicélokra, mint összes többi ország
együttvéve. Ennek így is kell lennie. A szuperhatalmi státust
nem adják ingyen, de annyi szent, hogy megéri. Mert ha
valakit fenéken akarunk billenteni, akkor meg is tehetjük,
barátom.
Creel egy statisztikai táblázatra bökött, amely az orosz
hadsereg erejét részletezte.
– Az oroszoknak talán ha öt hadra fogható hadosztályuk
van, öt, egy kis szerencsével. Valaha ők építették a világ
hadihajóinak egyharmadát. Most még egy repülőgép-
hordozót sem tudnak építeni, mert az idiótáknak nincs
egyetlen akkora dokkjuk sem, ahol elvégezhetnék ezt a
munkát. Ez ám az előrelátás, elvtársak. Mivel pedig a
kormányuk nem költ fegyverre, a fegyvergyáraiknak
exportálniuk kell az ócskavasukat Indiába, Kínába, meg más
balfácánoknak, akik olcsón akarnak vásárolni, és a műszaki
adatok nem nagyon izgatják őket. Az amcsik, a britek, a
németek és a franciák egy lyukas garast sem adnának az
orosz ócskavasért. A reformkommunisták pedig tizenöt éve
egyetlen új repülőgép-típust nem állítottak hadrendbe. Van
vagy háromezer gépük, de egyik sem a nyugati színvonal
közelében, és a támaszpontjaik felén üzemanyag sincs a
gépekhez. A legújabb generációs vadászgépükhöz nem
kaptak anyagi támogatást. Atomfegyvereik még vannak, de
nem használhatják őket. Ha csak egyet is bevetnek, az
amcsik tízet küldenek nekik viszonzásul.
– A sokat dicsért flottájuk húsz rozoga hajóból áll, köztük
egy ősöreg repülőgép-hordozóból, de nem számítva a
tengeralattjáróikat, amelyek rendszeresen leküzdik magukat
az óceán fenekére, és ott is maradnak. Az amerikaiaknak
háromszáz hadihajójuk van, köztük tíz atommeghajtású,
Nimitz-osztályú hordozó. Ezek közé még nem is számítottam
a körülbelül tucatnyi Ohio-osztályú, ballisztikus rakétákkal
felszerelt tengeralattjárót. Azok közül bármelyik el tud
törölni egy egész országot a föld színéről. Én már csak
tudom, az én egyik cégem építette őket. A fenébe is,
Amerika egyetlen hét leforgása alatt elintézhetné az egész
Vörös Veszedelmet, és még csak meg se izzadna belé. –
Creel megint elkuncogta magát. – De akkor is boldog
vagyok.
– Miért? – kérdezte Caesar, miután végigolvasta a cikket.
– Az oroszok aligha vásárolják meg azt, amit ön árul.
 Creel komótosan szivarra gyújtott. – Tavaly Gorskov
elnök egy ritka normális pillanatában jóváhagyott egy új,
nyolcéves haderőfejlesztési programot, majd’ ötezermilliárd
rubel értékben. Ez száznyolcvanhatmilliárd amerikai
dollárnak felel meg. Mindez a jelenlegi katonai
költségvetésen felül értendő.
– Rendben, értem, mi az érdeke önnek ebben.
– Én is azt gondoltam, amikor az ottani embereimet
rávettem, hogy támogassák a tervet. De ez sajna nem hoz
izgalomba. Mert ez csak a kezdet volt.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Mr. Creel, de most
nem tudom követni.
A milliárdos elmosolyodott. – Csatlakozzék a civilizált
világhoz. Hadd magyarázzam meg. Azoknak a dollároknak a
nagy része orosz cégekhez kerül. De ha az ruszkik úgy
döntenek, hogy katonai kiadások terén felveszik a versenyt
Amerikával, akkor évente további hetvenmilliárdot kell
költeniük a mostani kereten felül, és erre jön rá az új
fejlesztési program. A saját hadiiparuk képtelen lesz
megbirkózni ekkora feladattal. A teljes építkezéshez pedig
legalább tíz évre van szükségük. Ez pedig azt jelenti, hogy a
Nyugathoz kell fordulniuk, illetve hozzám. Az inflációval
korrigálva ez majdnem ezermilliárd amerikai dollárt jelent.
Tegyük fel, hogy az Ares megkaparintja ennek az üzletnek a
hetven százalékát. Az hétszázmilliárd dollárt jelente. No, az
már megemeli kissé a vérnyomásomat.
– De miért akarnának versenyezni Amerikával?
– Megteszik, ha szükségét érzik.
– Konsztantyin? A médiakampány, amit ön szervezett?
Gondolja, hogy ez majd rábírja őket, hogy térjenek vissza a
régi Szovjetunió módszereihez, ön pedig megtöltheti a
pénzesládikáját?
– Nem ilyen egyszerű. A Vörös Veszedelem-kampány
elszigetelte őket a világ többi részétől, ez világos. Most még
azt is állíthatnánk, hogy Gorskov elnök csecsemőket eszik
reggelire, és a fél világ elhinné. De ahhoz, hogy elérjem,
amit akarok, emelnem kell a tétet. Az oroszok nem
bolondok. Ha a legjobb árut akarják megvenni, akkor ahhoz
nagyon jó indok kell.
– És hogyan kívánja emelni a tétet?
– Itt lép be a képbe maga. Kell egy tucatnyi orosz, vagy
legalább orosz kinézetű ember.
– Nem probléma. Olyan magas ott a munkanélküliség,
hogy könnyen találni oroszokat. Készek gyilkolni
lőfegyverrel, késsel vagy akár puszta kézzel, mit sem számít
nekik.
– Nem is hittem, hogy számít. De olyan is legyen köztük,
aki jól ért a számítógépekhez.
– Ez sem probléma. Az oroszok a legjobb hackerek között
vannak.
Creel előrehajolt, és kihúzott egy lapot a dossziéből.
– Akkor rendben. Itt van az első csataterv.
 31. FEJEZET

ANNA FISCHER ÉPPEN ki akarta nyitni londoni lakásának

ajtaját, amikor egy férfi lépett mögé. A berlini rablótámadás
óta mindig éber volt, és most, megérezve, hogy valaki áll
mögötte, gyorsan megpördült, és megmarkolta a
kulcskarikáján levő paprikasprayt.
A férfi felmutatta a jelvényét.
– Ms. Fischer? A nevem Frank Wells. Beszélnem kell
önnel Shaw-ról.
Anna a jelvényre nézett, majd a férfira.
– Nem ismerem ezt az ügynökséget.
– A legtöbben nem ismerik. Nem mehetnénk be?
– Nem szoktam idegen férfiakat fogadni a lakásomon. Ön
azt mondja, hogy ismeri Shaw-t, de hazudhat is.
– Gondolhattam volna. Egy olyan hölgy, akinek ennyi
diplomája van, nem lehet ostoba.
– A diplomáim? Honnan tud rólam ilyesmiket?
– Öt centi vastag dossziém van Anastasia Brigitte Sabena
Fischerről. A szülei, Wolfgang és Natascha, a németországi
Wisbachban laknak, s könyvesboltot tartanak fenn. Ön
egyedüli gyermekük. Úszóbajnok. Egyebek között
Cambridge-ben szerzett akadémiai fokozatot. Rövid kitérő
után, amit az ENSZ-nél töltött, itt, a londoni Főnix
Csoportnál dolgozik. – Anna gyűrűjére pillantott. –
Pillanatnyilag Shaw eljegyzett menyasszonya. – Elfordította
a pillantását a nő elképedt arcáról, és ismét az ajtóra nézett. –
Felmehetnénk végre a lakásába? Fontos ügyről van szó.
 Letelepedtek egy kis szobában, ami az utcára nézett.
Frank körülpillantott.
– Kellemes hely.
– Miért jött ide?
– Amint mondtam, Shaw-ról szeretnék beszélni önnel.
Ahogyan a szüleivel is beszéltek az embereim.
– A szüleimmel?! Nem, ön téved. A szüleim felhívtak
volna...
– Mi mondtuk nekik, hogy ne tegyék, mert először
találkozni akartam önnel. – Erősen figyelte Annát.
– Dublinban kérte meg a kezét, ugye?
– Nem látom, mi köze van hozzá.
Frank figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Azt is
mondta önnek; hogy felhagy a jelenlegi munkájával.
Anna azon kapta magát, hogy jobb meggyőződése
ellenére biccent.
– Hadd mondjam el önnek az igazat. Akarja hallani?
Könnyek gyűltek Anna szeme sarkába. A kezével
letörölte, és összeszedte magát.
– Ha mondani akar valamit, ki vele. Aztán majd
eldöntöm, hogy igaz-e, vagy sem.
Frank felnevetett, és bólintott. – Rendben, így
tisztességes. – Előrehajolt, és lehajtotta a fejét, hogy a nő
láthasson egy kis mélyedést a fejbőrén. – Látja azt a kis
horpadást? Shaw-nak köszönhetem, aki belelőtt az agyamba,
amikor megpróbáltam letartóztatni.
Anna hidegen nézett rá. – Letartóztatni? Miért?
– Az bizalmas információ. De nem azért, mert nem fizette
be a parkolási bírságot, annyit mondhatok. Miután
felépültem, ismét kapcsolatba kerültünk vele. Azóta nekünk
dolgozik.
– Maguknak dolgozik? Azután, hogy majdnem megölte
magát? Azt mondta, hogy le akarta tartóztatni. Ha bűnöző, és
mint mondja, meglőtte magát, akkor miért nem ül
börtönben?
Frank egy szivart tartott fel. – Nem bánja, ha rágyújtok?
– De.
A férfi eltette a szivart. – Az én világomban a jó és a
rossz, a helyes és a helytelen nem mindig különül el élesen
egymástól. Shaw valóban a börtönben csücsülne, de mégis
akad egy oka annak, hogy miért nem így van.
– Mi ez az ok? – kérdezte ellenséges hangon Anna.
– Az ön vőlegényének van néhány igen kivételes
képessége. Senki sem fogható hozzá, akivel valaha
dolgoztam. Besétál egy felbőszült terroristákkal teli szobába,
letépi a turbánt a fejükről, leüti őket, és élve távozik.
Ilyenből nem sok van. Ezért pedig hajlandók vagyunk
kivételt tenni. – Megpaskolta a sebhelyet a fején. – Még ha
ez a kivétel majdhogynem az életembe került is.
– Tehát magának dolgozik. Elmondta, hogy valamilyen
bűnüldöző szervnél van.
– Csakugyan? Azt is mondta, hogy mindenfelé mászkál a
világban, és sosem tudja, hogy vajon élve hazakerül-e? –
érdeklődve figyelte Annát.
A nő idegesen csavargatta az ujjait. – Elmondta... azt
mondta, hogy most már irodai munkát végez.
– Irodait? – Frank vágott egy grimaszt. – Na meg azt is
mondta, hogy visszavonul. – Olyan közel hajolt Annához,
hogy az érezte a dohányszagú leheletét. – Akkor hadd
mondjak valamit. Az olyan emberek, mint Shaw, nem
vonulnak vissza. Addig csinálják, amíg meg nem halnak,
vagy amíg már nincs rájuk szükségünk. Ha megpróbál előbb
kiszállni, én gondoskodom róla, hogy nyomban a
legmocskosabb börtönben kössön ki. – Hátradőlt.
– Miért jött ide, miért mondja ezt el nekem?
– Mert úgy gondoltam, tudnia kell a teljes igazságot.
– Akit leírt nekem, nem ugyanaz az ember, akit én
ismerek. Megmentette az életemet Németországban. A
legkedvesebb, legcsodálatosabb ember, akit csak ismerek.
– Embereket öl, Ms. Fischer. Igaz, hogy rossz embereket;
de akkor is gyilkol. Ahogy én is. Legalábbis a múltban
gyilkoltam. Látja, én tényleg irodai munkát kaptam. A
vőlegénye bátor ember, azt el kell ismernem. Olyan idegei
vannak, amilyeneket sosem láttam azelőtt. De azt is láttam
már, amint kibelezett egy embert, így. – A mutatóujját a
hasától a nyakáig húzta. – Az az ember megérdemelte, de
Shaw akkor sem egy cukorfalat. Amikor vadászni megy, ő a
legfontosabb. A legfontosabb! Érti, mire gondolok?
Elhallgatott, és ismét a nő arcát tanulmányozta.
– Tudja, el kell ismernem, hogy lenyűgözött. Úgy
számítottam, hogy már öt perccel ezelőtt sírva fakad.
– Szeretett maga már valakit, Mr. Wells?
Frank szeme elkeskenyedett, és gunyoros modora
lefoszlott róla. – Tessék?
– Maga, úgy látszik, azt hiszi, hogy ez az egész valami
módon vicces. Ennyire élvezi mások szenvedését? Ezt keresi
az ügynöksége alkalmazottaiban? Semmi lélek? Semmi
együttérzés?
 – Nézze, én azért jöttem ide, hogy elmondjam magának
az igazat.
Anna az ajtóhoz ment, és kinyitotta.
Frank felállt, nem mozdult egy pillanatig, majd vállat
vont. – Hát jó. De ne mondja, hogy nem figyelmeztettem.
Miközben Frank az ajtóhoz ment, Anna megkérdezte: –
Miért gyűlöli ennyire?
– Fejbe lőtt, hölgyem!
– Nem hiszem, hogy ez lenne az igazi oka.
– Minek képzeli magát? Agyturkásznak?
– Magának sosem volt senkije, ugye? Akivel igazán
törődött volna? Vagy aki törődött volna magával?
– Itt nem rólam van szó!
– Azt hiszem, erre igazából tényleg csak maga tudna
válaszolni. Jó éjt, Mr. Wells.
Amint az ajtó bezárult a férfi mögött, Anna a kezébe
temette az arcát, hogy elfojtsa a feltörő zokogását.
Megcsörrent a telefonja. Alig tudta rákényszeríteni magát,
hogy felvegye.
– Anna Fischerrel szeretnék beszélni – szólt bele egy
hang.
– Én vagyok – mondta kissé habozva. – Kivel beszélek?
– Ismer egy Shaw nevű illetőt?
– Miért kérdezi? – kérdezte Anna, és megmerevedett.
– Magas, sötét hajú, kék szemű férfi?
Gombóc formálódott Anna torkában. Kérlek, istenem, ne
hagyd... ez túl sok nekem egyszerre. – Igen, ismerem –
mondta, mikor sikerült szóhoz jutnia.
– Azt hiszem, találkoznunk kellene.
– Ő jól van? – mondta halkan Anna.
 – Jól volt, amikor elváltunk, de az nem azt jelenti, hogy
így is marad:
– Mire gondol? És kicsoda ön?
– A nevem Katie James. Azt hiszem, Shaw komoly
bajban van.
 32. FEJEZET

A KÉT NŐ egymással szemben ült egy Victoria Street-i

kávéházban. Hideg, nyirkos délután volt, újra és újra eleredt
az eső. Olyan délután, amelyet a londoniak olyan jól
ismernek.
Katie James kavargatta a kávéját, Anna Fischer pedig az
ablakon bámult ki az utcára, ahol esernyős járókelők
haladtak. Magányos könnycsepp folyt le az arcán. Katie úgy
tett, mintha nem venné észre.
– Azt már elmondta, hogy mi történt Shaw-val
Edinbughban, de nem magyarázta el, engem hogyan talált
megszólalt meg Anna.
– Néhány évvel ezelőtt előadást tartott Hágában arról,
hogyan lehet megőrizni a polgári szabadságjogokat a
terrorizmus elleni harc közben. Tudósítottam az újságomat
erről az előadásról. Töltöttem egy rövid időt a Közel-
Keleten, így a téma igencsak releváns volt a világ azon része
számára. Aztán Shaw szobájában találtam egy blokkot az ön
könyvéért fizetett összegről. Megvette az ön könyvét.
Ugyanarról a témáról szól, mint az előadása. Emlékszem
arra az előadásra. Briliáns okfejtés volt.
– Nos igen; kár, hogy a kutyát sem érdekli.
– Biztos vagyok benne, hogy sokakat igenis érdekel, Ms.
Fischer.
Anna felnézett az ebédjéről, amihez alig nyúlt hozzá. –
Kérem, szólítson Annának. Igazán tegeződhetünk azok után,
amit éppen most mesélt el nekem arról a férfiról, aki
eljegyzett – mondta kicsit rezignált hangon.
– Neked minderről nem volt tudomásod?
– Valamit azért sejtettem. Meg gyanakodtam is.
– De sohasem erőltetted, hogy mondjon magáról többet?
– De igen. Miután megkérte a kezem. – Anna hangja
elcsuklott. Szipogni kezdett, mire a vendégek némelyike
feléje nézett.
– Nincs kedved inkább valahová máshová menni, ahol
magunk vagyunk? – javasolta Katie halkan.
Anna megtörölte a szemét. – Az irodám itt van a
közelben.
Hamarosan Anna könyvekkel zsúfolt irodájában voltak, a
Főnix Csoportnál. Egy titkárnő forró teát hozott nekik, majd
kiment. Katie érdeklődve nézett körül a helyiségben.
– Mit csinálsz itt tulajdonképpen? – kérdezte, nyilván,
hogy egy kicsit oldja a feszültséget.
– Itt gondolkozunk – felelte Anna. – Fontos, globális
kérdésekről töprengünk, amelyekre a legtöbb embernek
nincs ideje, szakértelme vagy kedve. Aztán megírjuk a
szakcikkeinket, kiadjuk a könyveinket száz példányban, és
elmondjuk a beszédeinket félig telt előadótermekben,
közben a világ nagy része vidáman elmegy mellettünk, és
egyáltalán nem vesz rólunk tudomást.
– Tényleg ilyen rossz a helyzet?
– Igen. – Anna kortyintott egyet a teájából. – Azt
mondtad, hogy Shaw megsebesült? – Az arca megrándult,
bár próbált könnyedén beszélni.
 – Úgy tűnt, rá se ránt. A golyó nem maradt benne. Ezt
mondta, vagy valami hasonlót. De lőttek rá. A saját emberei.
A jó fiúk.
– Vagy legalábbis neked azt mondta, hogy azok voltak a
jó fiúk – mondta epésen Anna.
Katie egy pillanatra meghökkent. – Hát, tényleg csak az ő
szava van rá. Nem igazán volt alkalmam mindenkitől
hivatalos igazolványt kérni.
Anna felállt, és róni kezdte a szobát, szabályos
kilencvenfokos fordulatokat téve. – Könnyen lehet, hogy
Shaw nem is az, akinek gondoltam.
– Megmentette az életemet, Anna. Aztán elengedett.
Mintha minden ereje elhagyta volna, Anna lerogyott a
székére, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
Katie felállt, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. –
Van még valami?
Anna mély lélegzetet vett, és megtörölte az arcát egy
papír zsebkendővel. – Shaw elment a szüleimhez
Németországba. Én kértem rá. Hogy kérje meg a kezemet a
szüleimtől is. – felpillantott Katie-re. – Tudom, hogy
butaság. De azt akartam.
– Tudni akartad, hogy megteszi-e? – Anna erre bólintott.
– Na és mi történt?
– Apám boldogan a beleegyezését adta.
– Akkor mi a gond?
– Miután Shaw elment, jött valaki. Beszélt a szüleimnek
Shaw-ról. Nagyon nyugtalanító dolgokat mondott nekik.
Aztán aznap este, mielőtt telefonon hívtál, felkeresett egy
férfi. Valami nemzetközi szervezetnél dolgozik, amelyről
sosem hallottam. Azt állította, hogy Shaw nekik dolgozik.
 – Vagyis mégiscsak a jó oldalon áll! – kiáltott fel Katie.
De Anna a fejét rázta. – A fickó szerint Shaw-t
kényszerítették, hogy nekik dolgozzon.
– Kényszerítették? De hogyan?
– Azzal, hogy másképp börtönbe küldik komoly
bűncselekményekért. Ez az ember azt állította, hogy Shaw
fejbe lőtte. Majdnem belehalt.
– De ha így volt, akkor miért nem zárták börtönbe? Miért
kötöttek vele ilyen alkut?
– Ugyanezt kérdeztem én is. Ez az ember – azt mondta, a
neve Frank Wells –, szóval ez a férfi azt mondta, hogy Shaw
nagyon jó abban, amit csinál. Bátor, és jók az idegei.
Besétálhat veszélyes helyzetekbe, és ki is jön épségben,
ahogy senki más.
– Az alapján, amit láttam, ezt el is tudom hinni. Tehát
mégiscsak a jó fiúk oldalán áll.
– Wells szerint gyilkol.
– Amikor őt is meg akarják ölni.
– Miért véded annyira? – kérdezte Anna hirtelen támadt
dühvel. – Nem ismered. Csak egyszer találkoztál vele.
– Az igaz, de az nem volt éppen hétköznapi. Olyan
helyzetben elég sokat megtudhatunk a másikról. Nem
nagyon van idő a színlelésre. Megmentette az életemet, és
elengedett, Anna. Így hát az adósának érzem magam. De az
nem is számít, hogy én mit hiszek. A lényeg az, hogy te mit
gondolsz.
– Azt hittem, hogy ismerem – kis szünet után folytatta. –
Apám visszavonta a beleegyezését.
– Nagylány vagy már, nincs szükséged apád engedélyére,
ha férjhez akarsz menni.
 – Te hozzámennél egy férfihoz ilyen körülmények
között?
– Mindenesetre beszélnék vele, mielőtt bármilyen döntést
hoznék.
– Én... én félek – ismerte be Anna.
– Anna, ha bántani akart volna, már megtette volna.
– Nem attól félek, hogy fizikailag bántalmazna. De mi
van, ha tényleg elkövette azokat a dolgokat, amikről az az
ember beszélt? Mi van, ha Shaw is beismeri? Azzal nem
tudnék együtt élni. Nem akarom tudni.
– De akkor nem lesz alkalma elmondania neked az ő
verzióját. Ez így nem tisztességes.
– Nekem azt állította, hogy íróasztal mellett dolgozik.
Amit te elmondtál, annak alapján hazudott. Azt is mondta,
hogy kiszáll. A Frank Wells nevű ember szerint az nem
lehetséges. Ha ki akar szállni, mehet a börtönbe.
– Anna, én nem ismerem az összes választ, de van egy
javaslatom: igenis beszélj Shaw-val. Szüksége van most rád.
A sajátjai próbáltak végezni vele. Talán mindent megpróbál,
hogy kiszálljon, amazok pedig elég erőszakosan próbáltak
ráijeszteni. De beszélned kell vele.
Anna megkísérelte összeszedni magát. – Meg kell
köszönnöm, hogy eljöttél, és elmondtad nekem mindezt.
– Szívesen – válaszolta Katie egy kicsit sértetten. – De te
nem akarsz beszélni vele, ugye?
– Bocsáss meg, de az nem a te gondod.
Nyílt az ajtó, és belépett egy férfi. – Anna, Bill szeretne
beszélni veled egy pillanatra.
Anna Katie-hez fordult. – Mindjárt visszajövök.
 Kisietett, Katie pedig felvette az esőkabátját. A pillantása
az Anna íróasztalán heverő papírokra kalandozott. Mindig is
kíváncsi teremtés lévén közelebb húzódott.
– A Vörös Veszedelem – olvasta a kinyomtatott lap
tetején. Anna egész íróasztalát a világot jelenleg
foglalkoztató történettel kapcsolatos iratok és a kézírásos
jegyzetei borították. Katie végignézett a dokumentumokon,
és megpróbált annyit megjegyezni magának, amennyit csak
tudott. Neveket, időpontokat, helyszíneket. Internet-címeket.
Kiváló rövid távú memóriája volt. Amikor majd kimegy,
mindent, amit megjegyzett, felír. Ő maga sem tudta, miért.
Illetve tudta: ő már csak ilyen volt.
De aztán észrevett valami mást. Felvette a fényképet az
íróasztalról. Shaw és Anna volt rajta, és nagyon
szerelmesnek látszottak, amit egymást átkarolva álltak. A
háttérben a párizsi Diadalív magasodott föléjük.
– Hát ha Párizsban sem szerettetek egymásba, akkor nem
is vagytok egymáshoz valók – mondta magában csendesen.
Felpillantott, mert Anna sietett vissza hozzá.
– Elemzed a Vörös Veszedelmet? – kérdezte Katie a
papírokra mutatva.
– Csak kíváncsi vagyok, mint mindenki más.
Azután Anna észrevette, mit van Katie kezében.
– Kérlek, tedd le.
Katie kifelé indult, és közben Anna kezébe nyomta a
képet. – Ne hidd azt, hogy ilyesfajta szerelem felbukkan az
életedben még egyszer. A legtöbb embernek egész életében
egyetlenegyszer sem adatik meg. Ezt tapasztalatból
mondom. – Átadta Annának a névjegyét is. A hátoldalára
felírt egy címet. – Itt lakom, amikor Londonba jövök. Ha
lesz majd kedved beszélgetni még.
Katie elindult lefelé a lépcsőn, és otthagyta Annát, aki a
képet a kezében szorongatva nézett utána.
 33. FEJEZET

SHAW A BRITISH AIRWAYS várótermében várakozott a

frankfurti repülőtéren. Ő is, akárcsak a többi utas, a
teremben elhelyezett tévéken futó híreket figyelte. Az egyik
képernyőn dühös amerikai szenátorok látszottak. A szenátus
magasztos épületében felváltva ítélték el az oroszokat, akik
egyre mélyebbre süllyedtek egy olyan autokratikus
államberendezkedés felé, amely a jó öreg Sztálinét is
megszégyeníti.
Egy másik képernyőn a BBC a brit parlament üléséről
tudósított, ahol ugyanolyan hangnemben beszéltek a korábbi
Szovjetunióról. A harmadik képernyőn a német kancellár
volt látható, és ő is letette a maga garasát. Miközben
nyugalomra intett mindenkit, és óvott az elhamarkodott
véleményalkotástól, világossá tette, hogy az oroszoknak
szerinte is nagyon kellene szégyellniük magukat. A francia
elnök is hasonló véleményen volt, bár valamivel kevesebbet
adott az óvatosságra, mint a kollégái.
Shaw-t mégsem kötötte le a napi világpolitika.
Elhatározásra jutott: elmegy Londonba, és mindent elmond
Annának. Ha a nő még mindig hajlandó lesz hozzámenni,
amiben kételkedett, akkor meg fogja találni a módját, hogy
sikerüljön. Kicsit meglepte, hogy Anna nem kereste, miután
ő beszélt a szüleivel. Felhívta Annát, és üzenetet hagyott
neki arról, hogy Londonba érkezik. A nő nem hívta vissza,
ami szokatlan volt. Ezen töprengett éppen, amikor férfiak
léptek hozzá. Elő sem kellett venniük a jelvényüket; Shaw
felismerte őket.
Frank gorillái.
Néhány perc elteltével, valahol mélyen a reptér
gyomrában, Shaw belépett egy kis szobába, ahol Frank leült
egy asztal egyik végére, és egy férfi, akit Shaw nem ismert, a
másikra. Még négyen voltak a helyiségben, mind erőteljes,
és mint Shaw feltételezte, megfelelően felfegyverzett férfiak.
– Elvégeztem a munkát Heidelbergben.
– Tudom – bólintott Frank. – Szép munka volt. Akárcsak
Skóciában. Egyébként milyen volt a kis kirándulása
Wisbachba? Jól alakultak a dolgok?
Shaw nem lepődött meg. Tudta, hogy Frank figyelteti
minden lépését. – Ha már itt tartunk, igen.
Frank a fal mellett álló embereire pillantott, akik előrébb
húzódtak, izomból és fegyverekből álló falat vonva Shaw és
Frank közé.
– Fischerék kedves népek, nem igaz? – folytatta Frank. –
Az emberem igazán élvezte a kis csevejét velük. Én is.
örültem, hogy megismerhettem Annát, amikor felkerestem
Londonban. Az meglepett ugyan, hogy, mennyire fogalma
sem volt róla, hogy maga mivel foglalkozik. De most, csak
hogy maga is tudjon róla, teljes körű tájékoztatást kapott.
Egy percnyi néma csend következett, mialatt Shaw
Frankre bámult, amaz pedig visszamosolygott rá.
Shaw gyorsan felmérte a helyzetet. Végeznének vele
jóval azelőtt, hogy elérhetné Franket. De amit az elmúlt hat
év során legjobban megtanult, az éppen a türelem volt.
 Az asztalnál ülő, hozzá nagyjából hasonló korú, alacsony,
rövid nyakú, göndör hajú férfi felé fordult. – Ki ez, Frank? A
főnöke, vagy csak egy újabb pribékje?
– Egyik sem – szólalt meg a férfi. – A nevem Edward
Royce, és az MI5-től jöttem – átnyújtotta Shaw-nak a
névjegyét.
– Mi olyan fontos, hogy megfosszanak egy kényelmes
üléstől és egy pohár Guinesstől, Mr. MI5?
Royce Frankre pillantott, és egy kicsit felvonta a
szemöldökét. – Sajnálom, hogy kényelmetlenséget okoztunk.
– Egy frászt sajnálja, és jó lenne, ha sietne egy kicsit. A
gépem nemsokára indul. – Shaw egyenesen Frankre meredt,
miközben ezt mondta.
A megjegyzésre Royce még feljebb vonta a szemöldökét.
– Nos, ha rajtam múlna, akkor itt sem lennék, Mr. Shaw. Az
MI5 együtt dolgozik az Interpollal a Vörös Veszedelem
néven ismert jelenség hátterének kivizsgálásában. Bár úgy
vélem, hogy teljes egészében képesek vagyunk a helyzet
kezelésére, itt nem az én szavam dönt. A feletteseim úgy
látták jónak, hogy bevonjuk Mr. Wells szervezetét is, ő
pedig azt javasolta, hogy találkozzam önnel.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Shaw kertelés nélkül.
– Úgy tájékoztattak, hogy önnek kiváló kapcsolatai
vannak Moszkvában, folyékonyan beszél oroszul, és jól
kezeli a veszélyes helyzeteket. Ez meglehetősen értékessé
teszi.
– Azt az időt, amit Oroszországban töltöttem, nem önként
töltöttem ott. Így hát kereshetne más értékes személyt.
– Nem akarja megtudni, ki áll a Vörös Veszedelem
mögött?
 – Miért? – kérdezte élesen Shaw. – Talán nem igaz, amit
Oroszországról mondanak?
– Ki a fene tudja? – csattant fel Royce. – Nos, egy része
kétségkívül igaz. De az igazság ez esetben eléggé mellékes.
Tulajdonképpen az a legutolsó, amire szükségünk van. Mint
ön is tudja, az MI5 védi az Egyesült Királyságot a
terroristák, kémek, szélsőségesek meg hasonlók ellen. Ez a
Vörös Veszedelem-ügy pedig kinyitotta Pandora szelencéjét.
A világ most kényes helyzetbe került. Több olyan ország is
van, amelyik felrobbanni készülő puskaporos hordóra
hasonlít.
– Tényleg? Úgy látszik, lemaradtam a vészjelzésekről –
felelte Shaw.
Ez a válasz horkantásszerű nevetést váltott ki Frankből.
– Bármi is a helyzet – folytatta Royce sietve –, ez az eset
olyan irányba tereli Oroszországot, ami sem nekünk, sem az
EU többi országának nem jó. Egy mogorva, üldözött orosz
medve mindenkire veszélyes lehet, Mr. Shaw. Tennünk kell
valamit. De tudnunk kell, hogy valójában ki áll mögötte.
– Miért nem állnak össze az amerikaiakkal? Ők le tudják
nyesni az orosz medve karmait, ha arra kerül a sor.
– Az amerikaiak, mint rendszerint, most is a saját
módszereikkel kezelik a kérdést. De Mr. Wells beleegyezett,
hogy ön velünk dolgozzon. Szerinte ön még azt Szergej
Petrovot is ismerte, akit nemrég meggyilkoltak.
Shaw ismét Frankre pillantott, aki rezzenéstelenül bámult
vissza rá.
– Igen nagylelkű dolog volt tőle, hogy felajánlotta a
szolgálataimat. De tisztelettel vissza kell utasítanom.
 Royce dühös lett. – Hát ez remek. Minek is törődni az
egésszel, nem igaz?
Frank felállt. – Nézze, Shaw, ha ezt elvállalja, akkor talán
beszélhetünk a többi dologról is.
– Csakugyan? – kérdezte Shaw, és küzdött magával, hogy
ne szökkenjen át az asztalon és tépje szét Frank torkát.
Frank feljebb húzta magán a nadrágját. – Úgy van.
Nyíltan megmondom magának, ahogy mindig, Shaw.
– Erre majd később térünk vissza, Frank.
– Micsoda? – kiáltott fel Frank.
– Most fontosabb dolgom van.
– Fontosabb, mint hogy az egész istenverte világot
megeszi a fene? – vetette közbe Royce.
– Aha.
– Mi lehet az? – Royce nem tágított.
– Fel kell keresnem egy hölgyet – felelte Shaw, és
Frankre nézett, mielőtt kiment a helyiségből.
Royce mérgesen fordult Frank felé. – Nem pontosan erre
számítottam – förmedt rá.
Frank szomorúan nézett Shaw után. – Engem is
meglepett, de egészen más okból.
– Miért? Maga mi a fenére számított?
– Arra, hogy Shaw megpróbál megölni.
– Te jó isten! És ez az ember magának dolgozik? Maguk
mindketten komplett őrültek.
– Az az ember nem igazán dolgozik senkinek, Royce.
– De mintha maga azt mondta volna...
– Ja, de Shaw különleges eset.
– Tud valaki mást, aki alkalmas a feladatra?
– Még csak hasonlót sem.
 34. FEJEZET

ANNA MAJDNEM FELKIÁLTOTT, mikor felébredt, és meglátta

az ágya fölé hajló férfit a londoni lakásában. Felült, és maga
elé húzta a takarót.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte haragosan.
– Azt hiszem, tudod – mondta Shaw csendesen, és leült az
ágy szélére.
– Hogy jutottál be?
– Te adtad nekem – tartotta fel a kulcsot Shaw. – Nem
emlékszel?
– De, emlékszem – mondta Anna összetörten.
– Elmentem a szüleidhez, de biztos vagyok benne, hogy
ezt már tudod.
– Arról is tudsz, hogy valaki más is elment hozzájuk?
Meg hogy engem is megkeresett valaki?
– Mit mondott neked az az ember?
– Nem akarod kitalálni? Nem nehéz. Én csak arra vagyok
kíváncsi, hogy igaz-e?
– Anna, sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen.
– Meg kéne tanulnod, hogy a hazugság mindig fáj.
– Tudom, hogy zaklatott vagy. Azt is, hogy most biztos
utálsz engem. Meg is van rá minden okod. De most azért
jöttem, hogy elmondjam neked az igazságot.
– Nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy elhiggyem azt,
amit most igazságnak nevezel?
Shaw körülnézett a hálószobában. Mennyi boldog órát
töltött itt... ismerte Anna lakásának minden zegét-zugát,
jobban, mint bármelyik olyan helyet, amit eddig otthonnak
nevezhetett – Csak azt kérem, hogy próbáld meg.
– Hadd öltözzek fel. Várj meg a másik szobában.
– Mintha nem láttalak volna meztelenül már vagy
ezerszer.
– Ma este nem fogsz meztelenül látni. Eredj.
Shaw kiment, és Anna kisvártatva leült mellé egy hosszú
háziköntösben, de a lábára nem vett fel semmit. Annál a kis
asztalnál ültek, amely az utcára néző ablak előtt volt, és ahol
Frank is ült nem sokkal korábban.
– Akkor kezdd el – szólalt meg Anna kurtán.
– Frank Wells a főnököm annál a szervezetnél, amelyről
beszéltem neked.
– Igen. Annál a szervezetnél, amelynél íróasztal mögött
dolgozol. Hogy megy a munka egyébként? Akadt valami
érdekes feladat a kellemes, biztonságos irodádban?
Shaw a padlóra bámult. – A munkám szerfölött veszélyes.
Alig akad olyan küldetésem, amelynél biztosra vehetem,
hogy élve megúszom. Ez az igazság.
Anna hangos nyögést hallatott, de aztán visszafogta
magát. – Na és mindezt puszta szívjóságból vállalod?
– Hét évvel ezelőtt fejbe lőttem Frank Wellst
Isztambulban. Pisztolyt fogott rám. Azt hittem, meg akar
ölni. Mikor rájöttem, hogy kicsoda, kórházba vittem.
Különben már nem élne. Gondolom, a történetnek ezt a
részét elfelejtette megemlíteni.
– Azt mondta, hogy bűncselekmény miatt le akart
tartóztatni.
– Attól, hogy ő mondja, még nem lesz igaz.
 – És mi a te verziód? – kérdezte Anna, és szorosabbra
fogta magán a köntöst. – Mit csináltál éppen, amikor
meglőtted?
– Azt nem mondhatom el. Csak annyit, hogy nem az volt,
amire Frank gondolt. Viszont bizonyítani sem tudom.
A nő hitetlenkedve meredt rá. – Vagyis egyszerűen csak
higgyem el neked? Eddig a megbízhatóságod nem éppen
rózsás.
Shaw ezen töprengett egy kis ideig. – Rendben van, de ez
így akkor sem mehet tovább, Anna. Komolyan. Nem mehet
tovább. – A nő arca megfeszült, és gyorsan biccentett. –
Aznap Isztambulban annak próbáltam utánajárni, hogy ki
akart bemártani. Azzal próbáltak csőbe húzni, hogy egy
különösen veszélyes tadzsik kábítószer-maffia tagja vagyok.
Akkoriban szabadúszó voltam, dolgoztam az amerikaiaknak,
a franciáknak, az izraelieknek, de egyiküknek sem
bűnözőként.
– De ki akart volna bemószerolni? – kérdezte Anna,
ezúttal már békülékenyebb hangon.
– Jelöltekben nem volt hiány. Azzal, amit csináltam, sok
rossz fiúnak léptem a tyúkszemére. Frank szervezete pedig
úgy gondolhatta, hogy átálltam, és el akartak kapni. Frankról
azt hittem, talán ő lehet az, aki csőbe akar húzni. Úgy
véltem, hogy Törökországban csapdát állítottak, és Frank
azért volt ott, hogy elintézzen. Így hát lelőttem, mielőtt ő
lőhetett volna le engem.
– De később miért voltál hajlandó neki dolgozni, ha nem
voltál bűnöző?
– Azért, mert ha bíróság elé kerül az ügy, valószínűleg
sosem látom többé a napfényt. Nem volt bizonyítékom, a
csapda pedig, amibe becsaltak, elég meggyőző volt.
Franknek dolgozni nem éppen könnyű, de még mindig jobb,
mint a másik lehetőség. Ráadásul most már azt hiszem, hogy
Frank és az emberei rájöttek, hogy engem kelepcébe csaltak,
de ahelyett hogy egy kicsit tovább nyomoztak volna,
ahelyett hogy kiderítették volna az ártatlanságomat, inkább
rákényszerítettek, hogy nekik dolgozzak, amilyen aranyos
emberek.
– A sajátjaid miért lőttek rád Skóciában?
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte feszült hangon a férfi.
– Talán éppen Frank.
– Ne hazudj, Anna.
– Na hát, ez igazán szép, éppen tőled.
– Én sohasem hazudtam neked. Csak nem mondtam el
mindent.
– Az ilyen különbségtétel több mint nevetséges – vágott
vissza a nő.
Shaw dühösen bámult egy darabig, de aztán kisimult az
arca. – Igazad van. Abba mentem bele, hogy öt évig nekik
dolgozom, és ha túlélem, akkor szabad ember vagyok. Most
az a helyzet, hogy már majdnem hat éve dolgozom nekik,
csak hogy biztos legyen a helyzetem.
– De miért dolgozol ezeknek a szörnyű alakoknak még
egy évig? Ennek nincs értelme.
– Azért, mert biztosnak kell lennem abban, hogy
elengednek. Ennek nagyon fontos oka van. Már három éve
voltam náluk, amikor erre az elhatározásra jutottam.
– Pontosan mikor jutottál arra az elhatározásra, hogy még
egy évig nekik dolgozol?
– Három évvel ezelőtt. Éjfélkor, Berlinben.
 Egymás szemébe néztek, és Anna lélegzete egy pillanatra
elakadt. Akkor mentette meg Frank az utcai rablóktól.
Mindketten tudták, mert egy toronyóra éppen elütötte az
éjfélt.
– De Frank azt mondta, hogy te nem vagy szabad. Hogy
még mindig nekik dolgozol. Meg hogy az ilyen munkából
nem lehet csak úgy visszavonulni. Sohasem.
– Erre magam is most kezdek rájönni.
Olyan elkeseredett volt a hangja, hogy Anna önkéntelenül
is megszorította a kezét.
– Nem hagyhatnád csak úgy abba? Elsétálsz, és kész –
könnyek gyűltek Anna szemébe.
– Megtehetném, de huszonnégy órán belül halott lennék,
vagy börtönben csücsülnék.
– De hát ezek az emberek képviselik a törvényt! Akkor
hogy tehetnek ilyet?
– Igen, a törvényt, de a saját törvényüket. Ölnek is, ha
szerintük a cél ezt szentesíti. Veszélyes világban élünk, és a
játékszabályok megváltoztak.
– Ez igazán megnyugtató.
– Nem akarsz biztonságban élni?
– Bármi áron? Nem!
– Akkor te a kisebbséghez tartozol.
– De végül is hogy állunk most mi ketten?
– Megkértem a kezed, és te igent mondtál. Azt mondtad,
kérjem ki édesapád engedélyét is. Megtettem. De nem
voltam hozzád őszinte, és nem szállhatok ki a Franknek
végzett munkámból. Ilyen körülmények között pedig nem
várhatom el, hogy hozzám gyere. Nem lenne tisztességes.
Nem volna helyes sem. Ahhoz túlságosan szeretlek, hogy ezt
tegyem veled. Most pedig egész életem legnehezebb
feladatára készülök.
– Mi lesz az? – kérdezte Anna, és a hangja csak tompa
suttogás volt.
– Kisétálok az életedből.
Kezdett felemelkedni a székéről, de Anna felkiáltott. –
Várj!
Shaw visszaült a helyére.
Anna a köntöse ujjával törölgette a szemeit. – Még
mindig el akarsz venni?
– Anna, ez már nem kérdés többé. Ha elmegyek innen,
soha nem tudhatod, hogy élve hazatérek-e.
– Mit gondolsz, a katonák és rendőrök feleségei mit élnek
át mindennap?
– Anna, könnyű ezt mondani, de...
A nő az ölébe ült, ő pedig nagy, izmos kezét Anna
jegygyűrűjére tette.
– Csak egy kérdést kell feltenned magadnak, Shaw. Csak
egyet. Mégpedig azt, hogy szeretsz-e még engem? Ha a
válaszod nem, a problémád már meg is oldódott.
– Akkor elég nagy problémám van – felelte Shaw, és a
fejét gyengéden az Annáéhoz támasztotta.
 35. FEJEZET

NICOLAS CREEL SOSEM volt különösebben vallásos, de

ahhoz, hogy annyi mindenben szerencsés legyen, bizonyára
kapott egy kis isteni segítséget. Ügyesen kereskedett halálos
árucikkekkel, ami igencsak kifizetődött. Most újabb remek
alkalom kínálkozott számára.
Megnézte a Főnix Csoport épületéről készített
felvételeket, és megdöbbenve látta, hogy az Anna Fischer
néven azonosított nő szinte kart karba öltve lép be a Katie
James nevű legendás újságíróval!
Így megalkothatta játszmája tervének utolsó, még hiányzó
darabkáját is. Creel aktát vezettetett vagy tucatnyi ígéretes
jelöltről, de Katie James nem szerepelt köztük, mert egy
ideje eltűnt a láthatárról. De egy órával azután, hogy Creel
megpillantotta a videón, máris tekintélyes mennyiségű
adatot gyűjtetett össze róla. Tetszett neki, amit az új
dossziéban olvasott.
James gyorsan lezuhant a csúcsról. Alkoholizmusról szóló
pletykák, elfuserált vagy meg sem írt történetek szerepeltek
az anyagban. Még negyvenéves sem volt, és máris a
gyászrovatnál kötött ki. Ettől a sorstól még két Pulitzer-díja
sem mentette meg. A filmfelvételen éhesnek tűnt.
Nos, Creel megvalósítja az álmát. Megadja neki azt a
sztorit, amely azonmód visszarepíti a csúcsra.
Felhívta Caesart, és utasította, hogy két napon belül álljon
útra készen. A hívás végeztével hátradőlt a székében, mikor
nyílt az ajtó. Tüzeske kisasszony lejtett be, a kezében egy
üveg pezsgővel, de egyébként csak azt viselte, amivel az
édesanyja a világra szülte.
– Szeretem az irodádat – mondta. – Olyan, mint te magad
vagy. Néha csak úgy bejövök, és magamba szívom. – Ezzel
leült a férfi ölébe, és meghúzta a pezsgőt.
– Kellemes meglepetés – mondta Creel, miközben a nő
csupasz combját simogatta. – De nem volt betervezve,
kicsim.
– Köszönet azért a dögös gyűrűért, amit vettél nekem,
drágám – felelte Tüzeske. Be volt csípve, és a pupillája
méretéből ítélve be is lőtte magát. Creel azonban úgy találta,
hogy a felesége akkor a legjobb szerető, ha előtte kiüti az
agyát.
– Hát nem fantasztikus, mit kaphat az ember manapság
húsz karátért cserébe? – sóhajtotta Creel, miközben Tüzeske
feljebb csúszott az íróasztalra.

A BERREGŐ HANG felébresztette Shaw-t. Ösztönösen felült,

és körülnézett a szobában, hogy rájöjjön, hol is van. Mellette
Anna még mindig aludt. A férfi megdörzsölte az arcát, és a
telefonra nézett. Frank hívta. Felkapta a telefont, és átment a
másik szobába. Kinézett a holdtalan londoni éjszakába. Az
eső elállt, de még mindig hideg ködök úsztak az utcákon,
elhomályosítva a kilátást.
– Mit akar? – szólt bele a telefonba.
– Kellemesen telik az éjszaka? Az a hölgy igazán magába
szerethetett.
– Csak menjen közel hozzá, Frank, és kinyírom magát.
– Ne ígérjen olyasmit, amit nem tud betartani, barátom.
– Mi a fenét akar? – csattant fel Shaw.
 – Mivel nem mutatott nagy hajlandóságot, hogy az MI5-
nek dolgozzon, rám maradt, hogy munkára fogjam. A
szabadság gondolatát meg, remélem, kiverte már a fejéből.
Különben a kis hölgye a legrohadtabb börtönbe mehet majd
magához látogatóba.
Annával való kibékülése olyan eufóriával töltötte el
Shaw-t, hogy válasz nélkül hagyta Frank kötekedését. – Hol?
– kérdezte röviden.
– Párizsban. A délutáni vonattal megy a Csalagúton át. A
kezdeti utasítások a St. Paneras pályaudvaron. A többit
Párizsban megtudja.
– Csak egy jó tanács, Frank: mindig nézzen a háta mögé.
De a vonal már süket volt.
Shaw elmosolyodott, és kikapcsolta a telefonját. Itt volt
neki Anna, és csak ez számított. Olyan hatalmas tehertől
szabadult meg, hogy szinte úgy érezte, repülni tudna.
A menyasszonyával reggelizett, búcsúzóul megpuszilta,
és éppen indulni készült, miközben Anna zuhanyozott,
amikor eszébe jutott, hogy a felöltőjét az ebédlőből nyíló,
zsúfolt dolgozószobában hagyta. Amikor bement érte,
megpillantott egy névjegyet az íróasztalon, és felvette.
– Katie James, New York Tribune – olvasta halkan, és
lassan dühbe gurult.
Megfordította a névjegyet, és látta a ceruzával ráírt
londoni címet. Szóval így értesült Anna a skóciai
eseményekről. Az órájára nézett. Még volt egy kis ideje.
Zsebre vágta a névjegyet.
 36. FEJEZET

SHAW SZINTE ÉREZTE, ahogy a tekintet valósággal

belefúródik a kukucskálólyukon keresztül. Hajlandó lett
volna lefogadni, hogy a nő nem ereszti be. De vesztett volna.
Katie nyomban a tárgyra tért. – Nézze, látom, hogy
feldúlt, de, ugye, beszélt Annával? – A hangja izgatott volt,
az arca aggódó.
Leült egy kis díványra, és maga alá húzta a lábát. A
szállodai köpenyt viselte és papucsot, a haja pedig nedves és
fésületlen volt. Shaw még érezte a fürdőszoba felől áradó
gőzt. A samponja illata az orrlyukaiba lopózott. De alig
érezte; olyan dühös volt, hogy majdnem remegett belé.
– Én is kérdezhetek valamit?
– Csak rajta.
– Mi a fészkes fenét képzel maga, hogy csak így
beleavatkozik az életembe? – tört ki belőle.
– Én csak segíteni akartam.
– Nincs szükségem a segítségére, hölgyem.
Katie hátradőlt, és keresztbe fonta a karját. – Csakugyan?
Ennyire nem jut el a tudatáig, hogy ez a fantasztikus nő fülig
szerelmes magába, de képtelen eldönteni, hogy maga a lovag
fehér lovon, vagy csak egy pszichopata? – A hangja sokkal
agresszívabb volt.
– Magának semmi joga, hogy beleüsse az orrát.
– Mondtam Annának, hogy beszéljen magával, mielőtt
dönt. Azt mondtam neki, hogy szerintem maga remek fickó.
Nos, így van, vagy nem így van?
 – Pillanatnyilag nekem is elég nehéz eldöntenem.
– Miért?
– Mert a legszívesebben megfojtanám magát.
– Rendben, azt megértem. De nem inna inkább egy kávét?
Shaw-nak csak most tűnt fel, hogy ott áll a szobaszerviz
zsúrkocsija, rajta a reggelivel.
– Nem.
– De remélem, nem bánja, ha én azért eszem.
Katie kávét töltött egy csészébe, és beleharapott egy
zsemlébe. – Nos?
– Nos mi? – kérdezett vissza Shaw.
– Beszélt Annával?
– Igen.
– És?
– És semmi köze hozzá, a fenébe is.
– Vagyis csak ezért jött ide? Hogy kiverje a balhét? Shaw
olyan gyorsan mozdult, hogy a nő nem tudta szemmel
követni. A zsúrkocsi hangos csörömpöléssel vágódott a
falnak.
Katie zavartalanul kiitta a kávét, és lerakta a csészéjét. –
Befejezte a hisztériázást?
– Maradjon ki az életemből.
Shaw megfordult, hogy elinduljon.
– Még van egy kérdésem magához. Ez nem érinti Annát –
szólalt meg Katie.
A férfi megállt az ajtóban, és dühösen pillantott hátra.
– Hogy értette azt, hogy megjárta a poklot, és olyan rossz,
mint amilyennek elképzelik?
– Ahogy már mondtam, aligha értené meg a választ.
 Feleletül Katie lejjebb engedte a köntöst a vállán, és egy
vörös, hólyagos sebhelyet mutatott a jobb felkarján.
– Azért csak próbálja meg.
Shaw a régi sebhelyet nézte a nő bőrén. – Puskalövés?
– Gondoltam, hogy maga felismeri. Egy bekattant szíriai
lőtt rám. Szerencse, hogy pocsék céllövő volt. Később azt
mondta, hogy a fejemre célzott.
Felvett egy kávéscsészét, ami nem tört össze, és a
kávéskannát is, ami csodálatos módon egyben maradt.
Töltött a férfinak, és miközben átnyújtotta neki, folytatta: –
Valahányszor Clint Eastwoodot karon lövik egy filmben,
mindig ráöntenek egy kis whiskyt, bekötik, ő pedig felugrik
hűséges paripájára, és ellovagol. Nem vesződnek azzal, hogy
bemutassák, mi történik, amikor a golyó útközben feltép egy
artériát itt, egy izmot vagy inat amott, vagy súrolja a bal
pitvart, miközben biliárdgolyó módjára ide-oda csapódik a
szerveim között. Három hónapig voltam az utógondozó
osztályon, mire végül elengedtek. A hátamba pedig szép
kerek is lyukat kellett vágniuk, hogy kiszedjék a lövedéket.
Lapos volt, mint a palacsinta.
Shaw leült. A sebhely látványára elpárolgott a mérge. –
Lágymagvas. Arra tervezték, becsapódva deformálódjon, és
szétroncsoljon mindent az útjában. Legtöbbször benn is
marad, ami azt jelenti, hogy az orvosnak máshol is fel kell
vágnia az embert, aki közben esetleg már haldoklik, ha ki
akarja szedni belőle.
Katie a kávéscsészéje pereme fölött vizsgálgatta a férfit. –
Magának hány golyó ütötte sebe van? Nekem
megmutathatja, nem árulom el.
 – Egy jó plasztikai sebész el tudná tűntetni azt a
sebhelyet.
– Tudom. Meg is akarták csinálni, amikor visszatértem az
Államokba.
– Akkor miért nem csinálták meg?
– Nem akartam.
– Miért nem?
– Mert meg akartam tartani a forradást Ez elég
magyarázat?
Az arca ellágyult egy kicsit, és szelídebb hangon folytatta.
– Nézze, minden oka megvan, hogy kirúgjon rám. Ha maga
avatkozna az én életembe... nem mintha most éppen lenne
életem egyáltalán, de ha volna, én se lennék boldog tőle. Ám
ha ez jelent valamit, tényleg csak segíteni akartam.
Nagyszerű társat választott, és képtelenség nem látni, hogy ő
mennyire szereti magát.
Shaw ivott a kávéjából, de nem szólt semmit..
– A jövőben nem avatkozom be – szólt megint Katie. –
Esküszöm. Remélem, mindkettejük számára jól alakulnak a
dolgok.
A férfi kiitta a kávét, és felállt. Nagyon feszengve szólalt
meg: – Anna és köztem minden rendben. Elmondtam neki...
elmondtam azt, amit már régen el kellett volna mondanom. –
Elindult, de az ajtó előtt visszanézett. – Örülök, hogy
épségben kijutott Edinburghból.
– Szörnyen elkéstem vele, de azért szeretném
megköszönni, hogy megmentette az életemet Tényleg
köszönöm.
– Hogyan találta meg Annát?
 – Díjnyertes oknyomozó riporter vagyok. A szállodai
szobájában a nevét valósággal belevéste a jegyzettömbbe. A
zakója zsebében találtam egy könyvesbolti blokkot.
Hallottam már Anna Fischert előadni pár évvel ezelőtt, és
teljesen lenyűgözött. Úgy okoskodtam, hogy pár
telefonhívást megér, hogy ugyanaz a személy-e. Amennyire
megismertem magát, kivételes nő kell ahhoz, hogy a
figyelmét felkeltse.
Shaw a dicsérettől kicsit meglepődött, de nem szólt
semmit.
Az íróasztalra pillantott, ami a bejárati ajtó mellett állt, és
tele volt papírokkal. A számítógép nyitott képernyőjén az
Oroszországgal kapcsolatos legfrissebb újság-főcím látszott.
– A következő Pulitzer-díja?
– Egy lánynak mindig próbálkoznia kell. Ráadásul sokkal
jobban, mint a fiúknak, ha boldogulni akar.
– Úgy beszél, mint Anna.
Shaw habozott egy kicsit, aztán előhúzott valamit a
zsebéből, és odaadta a nőnek. Egy névjegykártya volt, amin
név nem szerepelt, csak egy telefonszám.
– Nem osztogatom csak úgy.
– Azt elhiszem.
– De ha maga elment Annához, akkor lehet, hogy az,
akinek dolgozom, szimatolni kezd maga körül. Nem biztos,
de lehet.
– Maga lesz az első, akit felhívok.
– Vigyázzon magára. Kétlem, hogy még egyszer
találkozunk.
– Én is ezt gondoltam legutóbb, és nézze, mi lett belőle.
Együtt kávézgatunk.
Shaw távozott.
 37. FEJEZET

NEMSOKKAL AZUTÁN, HOGY Shaw elindult Párizsba, az

oroszok bejelentették: ha Oroszország tényleg olyan szörnyű
hely, amilyennek lefestik, akkor a világnak nyilván nincs
szüksége az ő mocskos olajukra sem. Ezzel a felére
csökkentették az olajexportjukat. Minthogy Szaud-Arábia
után ők voltak a világon a második legnagyobb olajexportőr,
és bizonyítottan a világ legnagyobb földgázkészletének
birtokosai, ez a döntés nem volt üres gesztus. Oroszország
több olajat exportált, mint a sorban utána következő három
állam – Norvégia, Irán és az Egyesült Arab Emirátusok –
együttvéve. A világ olajkereskedelme akkor is alig tudott
lépést tartani a kereslettel, amikor teljes gőzzel folyt az
export. Miután az oroszok fekete aranya kiesett,
semmiképpen sem lehetett pótolni a hiányt.
A világpiac nem volt elragadtatva. A bejelentést követően
a nyersolaj hordónkénti ára órákon belül 130 dollárra kúszott
fel. A világ tőzsdéi, még a kereskedés ilyenkor szokásos,
automatikusan életbe léptetett felfüggesztése ellenére is,
óriási és váratlan veszteségeket szenvedtek. Az üzemanyag
ára a benzinkutaktól a repülőterekig mindenütt az egekbe
szökött. Mivel pedig rengeteg mindennapi használati tárgy
előállításához van szükség olajszármazékokra, a
gyermekjátékoktól a teherautóig sokféle termék ára szintén
megugrott.
Az OPEC, amely olyan sokáig vezette a globális
olajexportot, megkísérelt valamiféle mentőprogramot
összehozni, és pótolni a kiesett mennyiséget, de képtelenek
voltak rá. Ahelyett pedig, hogy ez a helyzet újabb mesés
gazdagsághoz juttatta volna az arab országokat, milliárdos
veszteséget okozott nekik, mert Oroszországtól eltérően a
sivatagi államok szinte minden közhasználati cikket
importból szereznek be. Miközben a nyersolaj ára negyven
százalékkal ment feljebb, a származékaival előállított
termékeké megduplázódott. Tekintve, hogy Oroszország
micsoda készpénztartalékokat halmozott fel, milyen külföldi
befektetései voltak, és hogy viszonylag alacsony szinten
tartották az egy főre jutó belső fogyasztást az országban,
szakértők szerint Moszkva hosszú ideig is képes lehetett
ennek a helyzetnek a fenntartására.
Ha ez nem lett volna elég a világnak erre a hétre, az
oroszok előhúztak még egy lapot a kabátujjukból. A
külügyminiszterük kijelentette, hogy bizonyítékaik szerint
Afganisztánnak a tálibok által megszállva tartott része arra
használja Üzbegisztánt és Kazahsztánt, hogy kábítószert
csempésszen Oroszországba, ezzel a bűnözést terjesztve, és
mérgezve az orosz ifjúságot. Mindenki tudta természetesen,
hogy ez igaz, de korábban az oroszok nem sokat tettek az
ügyben. A miniszter azt is kijelentette, hogy ezzel a komoly
problémával Oroszország nem a szokásos diplomáciai
csatornákat felhasználva kíván foglalkozni. Afganisztán
évek óta eltűri ezt a tevékenységet, Oroszország pedig
belefáradt.
Ha pedig az oroszok döntésre jutnak, akkor cselekszenek
is.
Egy nap elteltével egy orosz tengeralattjáró öt hatalmas
cirkálórakétát lőtt ki egy tálib kiképzőközpontra, amely az
orosz miniszter szerint elsődleges szerepet játszott a
kábítószer-csempészetben. Másodpercek alatt ezer tálib
harcos vált semmivé, a felszerelésükkel és készleteikkel
együtt. Az oroszok minden arab államot figyelmeztettek a
Közel-Keleten, hogy ha megpróbálnak megtorlással élni
orosz érdekeltségek ellen, akkor ugyanezen bánásmódra
számíthatnak, százzal felszorozva.
Az afgán elnök közleményt tett közzé, amelyben elítélte
„a szuverén állam területén elkövetett, provokálatlan
támadást”. Szakértők szerint ez puszta formaság volt, hiszen
a tálibok mindent megtettek a hivatalos afgán kormány
megbuktatására, és már kétszer kíséreltek meg merényletet
az elnök ellen. Az afgán elnök tehát, miközben hivatalosan
elítélte Moszkvát, titokban bizonyára pezsgőt bontott az
elnöki palotában.
Irán megdöbbenésének adott hangot az oroszok, ahogyan
ők fogalmaztak, barbár viselkedése miatt, és sietve az
ENSZ-hez fordultak segítségért.
Az Egyesült Államok is azonnali tiltakozást nyújtott be az
ENSZ-hez, és elkezdte iraki és afganisztáni csapatainak
kivonását. A Pentagon szerint ennek semmi köze nem volt a
tálibok elleni támadáshoz, hanem csak a korábban elfogadott
menetrendhez igazodtak. A bennfentesek azonban, akárcsak
a többi amerikai, tudni vélték, hogy ezek a csapatmozgások
az orosz fenyegetéssel szembeni felkészülést szolgálták. A
Közel-Kelet már nem is volt olyan fontos. A tábornokok az
összes NATO-tagállamban leporolták a szovjet támadás
esetére annak idején készített régi támadási és védekezési
terveket.
 Az egyik vezető napilap tízcentis betűkkel közölte a
címlapján: „A HIDEGHÁBORÚ VISSZATÉRT!”
Maguk között az amerikai katonai és politikai szakértők
boldogok voltak, amiért az oroszok egyetlen csapással olyan
számottevően csökkentették a tálibok jelentette fenyegetést.
Egy vezérezredes így panaszkodott a szárnysegédjének: –
Bárcsak mi csinálhatnánk ekkora disznóságot úgy, hogy még
meg is ússzuk!
Ahogy a csapatkivonások megkezdődtek Irakban, a siíta
és szunnita milíciák máris kóstolgatni kezdték egymást a
fellángoló polgárháború előjeleként, amitől sokan régóta
tartottak. Ez azonban már a legtöbb újság belső oldalaira
került csak, és nem volt vezető tudósítás a fontosabb
televíziós csatornákon sem. Irak mint híranyag ekkorra
igencsak hátracsúszott a fontossági listán. A legutóbbi
közvéleménykutatások szerint az iszlám eredetű terrorizmus
már csak a tizenegyedik legfontosabb fenyegetés volt. Még a
tévében látható túl sok erőszak és szex is megelőzte.
Nyilvánvaló okból Oroszország lett az aggodalom fő
forrása. A terroristáknak kis bombáik voltak, az oroszoknak
atombombáik, és szemmel láthatóan elvesztették a kollektív
józan eszüket.
A Konsztantyin és a többiek utáni kutatás most egyszerre
sokkal sürgősebbé vált. A világ talán azt hitte, hogy ha
felkínálnak az oroszoknak egy célpontot, akkor a többieket
talán békén hagyja.
Sokan viszont rettegve tették fel maguknak a kérdést,
hogy mi van, ha az egész Vörös Veszedelem mögött tényleg
az Egyesült Államok állt? Az oroszok szerint ez
hadüzenettel ért fel. Ez már tényleg a vég kezdete?
Követhetnek el az amerikaiak ekkora hibát? Az emberek
minden országban erőt gyűjtöttek az új, nagy válságra várva.
Nem kellett sokáig várniuk.
 38. FEJEZET

A FRANCIAORSZÁGI KÜLDETÉS első része rendkívül

hosszúra nyúlt. Rendes körülmények között Shaw egy vagy
két nappal a nagy esemény előtt érkezett a városba, átvette
az utasításait, majd lecsapott a célpontokra. Az volt az
egyetlen kérdés, hogy életben marad-e, vagy sem. De ezúttal
másképpen történt.
Maga Frank is odarepült egy egész csapattal, hogy
aprólékosan átvegyék az egész tervet. Az akció napja előtti
utolsó eligazításon újra és újra Shaw fejébe verte az alapvető
tudnivalókat, miközben egy kis tanyaházban ültek,
harminchárom kilométerre Párizstól.
– Ezek a fickók jók, nagyon jók, Shaw – figyelmeztette
Frank az emberét. – Nem bíznak senkiben, és akiben nem
bíznak, azt megölik.
– Kösz a biztatást, Frank, nagyon hálás vagyok érte
– felelte Shaw, aki a másikkal szemközt ült, és a kezeit
dörzsölgette lassan, de nem nézett a másik szemébe.
Franknek ez feltűnt, és az öklével hirtelen az asztalra
csapott. – Ideges, vagy mi a fene?!
Shaw felnézett rá. – Mi a frászt képzel?
– Azt képzelem, hogy nekem a régi Shaw-ra van
szükségem, aki sosem izzad meg. Ha ezek a fickók csak
megneszelik, hogy maga fél, golyót küldenek a fejébe,
mielőtt egy szót is szólhatna. – És közben a homlokára
bökött. – Aztán feldarabolják a testét, miközben az
időjárásról és a nőkről cseverésznek.
 – Nem lesz semmi baj, Frank.
– A hölgyről van szó, ugye? Meg akar nősülni, és most
már van vesztenivalója. – Frank hátradőlt, és leereszkedő
kifejezés terült szét az arcán. – Hát akkor tartsa ezt észben:
ha valamit elszúr holnap, maga kis amorózó, akkor nuku
menyegző, csak négy temetés. Minden testrészének külön
egy, miután azok a szemétládák feldarabolták.
– Hányszor csináltam már ilyet? És mindig megúsztam ép
bőrrel.
– Mindig van első és utolsó alkalom. Csak az utolsó ne
most legyen, ha kérhetem. Még nem végeztem magával.
Shaw átnyúlt az asztalon, és megragadta Frank karját. –
Mondja meg, hogy igazából miért ment el Annához.
– Mondtam már. Csak igyekeztem tisztességes lenni.
Magának kellett volna elmondania neki, hogy, mivel
foglalkozik. Joga van megtudni, hogy kihez megy hozzá.
– Már nem kislány, Frank.
– Elmondta neki, hogy nem száll ki? Hogy a seggét
bármelyik pillanatban szétlőhetik?
– Mi a fenét törődik maga azzal?
Frank feszengett egy kicsit, aztán vállat vont. – Kedves
hölgynek tűnik. Gondolt már arra, hogy mi lesz vele, ha
magát kinyírják? Vagy ha valamelyik agyament azok közül,
akikkel mindennap dolgunk van, tudomást szerez róla?
– Nem hagyom, hogy bármi történjen Annával.
– De az ellen nem tehet semmit, igaz? Maga nem
könyvelő vagy ilyesmi, Shaw. A mi munkánkban ha valaki
hibát vét, igen gyorsan meghal. Sőt lehet, hogy a barátnője
is. – Elhallgatott egy pillanatra. – Szóval így sem gondolja,
hogy joga lett volna tudni?
 Shaw nem szólt semmit, mert egyre inkább úgy érezte,
hogy Franknek, a gyűlölt Franknek igaza van.
Frank felállt, felkapta a kabátját, és az ajtó felé indult. –
Sok szerencsét, Shaw. Ha pedig nem látom többet, nos,
akkor keresnem kell valakit a helyére.
– Sosem talál olyat, aki annyira jó, mint én.
Frank ezt fontolóra vette, miközben a fejére tette kopottas
kalapját. – Ebben alighanem igaza van. De beérem
olyasvalakivel is, aki majdnem olyan jó. Ha pedig úgy
alakul, hogy kinyírják magát, még mielőtt a golyó a fejébe
csapódik, tegye fel magának a kérdést: tényleg ér ennyit az a
hölgy?
Frank becsapta az ajtót maga mögött, és egyedül hagyta
Shaw-t a gondolataival.
– Igen – mondta Shaw az üres szobának. – Nagyon is ér.
 39. FEJEZET

SHAW MOZGÁSBAN VOLT. A raktár Párizs egyik olyan

környékén volt, amelyre nem merészkednek azok, akik
kerülik az erőszakot. Ezen a kis darab francia földön a
rendőrségnek nem volt hatalma; másfajta emberek nevezték
ezt a helyet otthonuknak. Ők pedig nem hívtak ide
látogatókat.
Négy bőrfejű lépett elő a sötétségből. Elindultak Shaw
felé, aki a raktár egyik végében állt. Csak a feje feletti
gyenge izzók szolgáltattak egy kis fényt. A fiatalok
körülfogták; meg sem próbálták elrejteni a fegyvereiket.
Valószínűleg reggeli, ebéd és vacsora közben is közel
tartották őket magukhoz. Közelebb, mint bármelyik nőt, akit
valaha lefektettek.
Közülük hárman a csípős hideg ellenére csak mellényt
viseltek. Mindannyian fehérek voltak, bár ezt nem volt
könnyű megmondani, mert a felsőtestüket elborították a
tetoválások. A tetoválások mindannyiukon eltértek, kivéve
egy azonos mintát: a jobb tricepszén mindegyikük
horogkeresztet viselt. Egy húszévesforma fiú felsőtestét egy
hatalmas sárkány ölelte körül, amely fekete, zöld és lazac
színekben pompázott, az agyarai egészen a fiú arcának alsó
részéig értek fel. A kezében egy tizenkettes kaliberű sörétes
ismétlőpuskát tartott. Az arcán amolyan leszarom-a-világot
kifejezés ült, barna szeme a gyűlölet és a megvetés
meggyőző keverékével meredt Shaw-ra. Gyűjtött egy kis
nyálat a szájában, majd közvetlenül Shaw lába mellé köpte.
 Édesanyád biztosan büszke lenne rád.
Shaw egy másik figura felé fordult, aki egészen közel jött
hozzá. Felöltőt viselt, a koponyarepesztő vasalt bakancs
helyett lapos sarkú bőrcipőt, és a szokásos katonai
álcanadrág helyett vasalt farmert. Azzal a megvető
testtartással közeledett, amitől az embernek kedve volna a
pisztolya után nyúlni, vagy ökölbe szorított kézzel behúzni
neki egyet az emberiség üdvére.
Nem lehetett több harmincévesnél, de az arcán levő
forradások több tapasztalatról árulkodtak; mint amennyit
normális körülmények között az ember egész élete során
megszerezhet.
Kezet rázott Shaw-val, és az egyik sarokban álló kis
asztalhoz vezette. Csak amikor leült, akkor telepedett le
mellé Shaw is. A bőrfejűek most az asztalt vették körbe.
Ezek falkában vadásznak, gondolta Shaw. Mindig várják az
ölésre felhívó parancsot.
– Je suis Adolph; monsieur.1 És önt hogy hívhatom?
Sehogy – felelte Shaw. – Nálam van minden, amire
szüksége van.
– Az árról még nem beszéltünk – mondta Adolph. – Nem
különös ez?
Shaw kissé előredőlt. – Vannak fontosabb dolgok is, mint
a pénz.
– A legtöbb dolog, fontosabb, mint a pénz, mégis pénzre
van szükségünk, hogy a fontos dolgokat elérjük: – A férfi
elmosolyodott, és rágyújtott egy cigarettára. – Ha Sartre még

1
Adolph vagyok, uram. (francia)
élne, biztosan előállna egy pontos lélektani elemzéssel. Vagy
egyszerűen annyi mondana: C’est la vie.2
– Maguk meg akarják ölni Benisti elnököt – kezdte Shaw.
– Ezzel az anarchia szélére taszítják Franciaországot.
– Ön túlbecsüli a franciák rajongását a politika iránt –
mondta Adolph, és a fejét rázta. – Azt mondja, meg akarom
ölni Benisti elnököt? Ez csak az ön véleménye. De még ha
így volna is, csak egy halott elnök lenne. Egyszerűen
választanának egy másik idiótát.
– Ez itt a politikai forradalmak országa – vitatkozott vele
Shaw.
– Au contraire?3 Csak volt a politikai forradalmak
országa – felelte Adolph. – Mostanra teljesen
amerikanizálódtunk. A polgárok már csak azzal törődnek,
hogy meglegyen a legújabb IPhone-juk. De mi igazi
forradalmárok vagyunk, mon ami4.
– És mi célból robbantják ki a forradalmukat?
– Maga mit gondol? – horkant fel hirtelen durván, és
megragadta az egyik embere karját, odamutatva a
horogkeresztet Shaw szeme elé. – Hitler pojácáival
ellentétben, akik ezt csak az egyenruhájukon viselték, mi
beleégettük a bőrünkbe. Ezek vagyunk mi valójában. Én
magam fel is vettem a főnök nevét.
– Vagyis a zsidók minden bajnak az okozói?
– Zsidók, muszlimok, keresztények egyaránt okolhatók:
Benisti anyja zsidó volt, bár ő titkolni próbálja. Maga azt

2
Ilyen az élet. (francia)
3
Ellenkezőleg, (francia)
4
Barátom, (francia)
állítja, hogy megvannak az információi és okiratai, amikkel
oda tud juttatni minket a szállodához, amikor ő is ott van?
– Igen. De nincs minden itt nálam. Hoztam viszont
mintákat, hogy megmutassam: komolyan gondolom.
– Lassan benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy hivatalosnak
látszó sajtóskitűzőt, meg egy jegyet az elnök közelgő
előadására, amire egy párizsi szállodában kerül majd sor.
Adolph-ot lenyűgözték a dokumentumok, – C’est bon.
Bien fait.5
– Van még belőlük öt darab. Ön pedig rajta lesz a
hivatalos VIP-listán.
– Fegyverek? – kérdezte Adolph.
– A franciák nem olyan paranoiások, mint az amerikaiak.
A VIP-listán levőknek nem kell átmenniük a
fegyverellenőrző kapun. – Shaw a vicsorgó bőrfejűekre
nézett. – De úgy kell viselkednie, mint egy nagyon fontos
személynek.
Adolph elnevette magát. – Ők itt a személyes testőreim.
Együtt nőttünk fel Párizs utcáin. Bármelyikük örömmel
áldozná fel az életét azért, hogy én élhessek. Én vagyok a
kiválasztott. Ezt mindannyian megértik.
Shaw a sárkányos bőrfejűre nézett. Igen, ez elég
bolondnak látszik ahhoz, hogy meghaljon ezért a
megalomániás vadbaromért.
– Vagyis másokkal akarja végrehajtani az akciót. A
kinézetük megfelelő?
Adolph bólintott. – Mikor kaphatjuk meg a többi
dokumentumot?
– Mihelyst megállapodunk az árban.

5
Ez jó. Nagyon jó. (francia)
 – Aha, szóval arra is rátérünk végre. – Adolph hátradőlt,
hosszú lábait keresztbe vetette, és kifújt egy füstkarikát a
harmincméternyire a fejük felett levő plafon felé. – Azt előre
kell bocsátanom, monsieur, hogy nincs sok pénzünk.
– Azt hittem, elég világosan megmondtam, hogy nem a
pénz érdekel.
– Mindenki ezt mondja, aztán mégiscsak kéri a pénzt. Mi
nem vagyunk kábítószer-kereskedők vagy a sivatagi olajon
kövérre hízott terroristák. Nincsenek eurómilliárdjaim svájci
számlákon. Szegény ember vagyok, gazdag ötletekkel.
– Az apám egy francia börtönben halt meg tavaly.
Adolph felegyenesedett ültében, és némi érdeklődéssel
nézett Shaw-ra. – Melyikben?
– A Santéban.
A férfi bólintott, és a cipője sarkával eloltotta a
cigarettáját a rideg betonpadlón. – Az az egyik legrosszabb.
A francia börtönök egyébként is ocsmányak. Több emberünk
is ül most a Santéban. Az egyetlen bűnük, hogy
megpróbálták megtisztítani a mocskos utcákat. Ezért kellett
bezárni őket, mint valami vadállatokat? Az egész világ
megbolondult.
Shaw háta mögött a sárkányos bőrfejű nyögött egyet.
Shaw hátrafordult, és ránézett a fickóra, aki újabb köpetet
küldött a lába mellé.
– Victor testvére is köztük volt – mondta Adolph.
– Tavaly követett el öngyilkosságot a Santéban. Nagyon
közel álltál a testvéredhez, nem igaz, Victor?
Victor megint nyögött egyet, és lerakta a puskáját.
– Biztos vagyok benne, hogy közel álltak egymáshoz –
jegyezte meg Shaw szárazon.
 – Az apja tehát a börtönben halt meg. Milyen bűnért?
– Az apám amerikai volt, aki azért jött Franciaországba,
hogy üzleti vállalkozásba fogjon. A vetélytársa lett Benisti
barátainak. Nagyon fontos vetélytársa. Így hát amikor
Benisti még államügyészként szolgált, csőbe húzta apámat
egy sor olyan cselekményért, amit nem követett el, csak
hogy tönkretegye. Apám húsz évet töltött abban a pokolban,
és amikor végre szabadlábra helyezték volna, meghalt
szívrohamban. A szíve felmondta a szolgálatot. Olyan volt,
mintha Benisti személyesen szúrta volna szíven.
– Ha utánajárunk a történetének... beigazolódik?
– Igazat beszélek – mondta nagy átéléssel Shaw, és
egyenesen a másik szemébe nézett. – Máskülönben nem
sétáltam volna be ide.
– Vagyis bosszút akar állni. Ennyi az egész?
– Nem elég? Én adom az infót, maga kinyírja Benistit. –
Szünetet tartott, majd hozzátette: – És még valakit.
– Kit? – kérdezte gyanakodva Adolph.
– Benisti apját. Ő elvette tőlem az apámat, és most én
veszem el tőle az övét:
Adolph hátradőlt, és elgondolkodott. – Úgy tudom, az
apját is őrzik.
– Én már mindent elterveztem. Éveket töltöttem
tervezéssel. – Körbenézett a bőrfejűeken. – Ők meg tudják
tenni. Csak egy kis bátorság és biztos kéz kell hozzá.
– Hogyan jutott a szükséges információk birtokába? Ez
roppantul érdekel engem.
– Miért?
– Mert azt rebesgetik, hogy Benisti maga is szeret
csapdákat állítani hébe-hóba. Hát ezért.
 Adolph intett az embereinek, akik talpra rángatták Shaw-
t, és lehúzták róla a felöltőjét. Victor előhúzta a kését, és
felhasította Shaw ingét, hogy lássa, nincs-e bedrótozva.
Aztán ugyanezért még a nadrágját is levették róla. Végül egy
olyan vizsgálat után, amitől egy urológus is elpirult volna,
megengedték neki, hogy újra felöltözzön.
– Meglep, hogy csak most kutatott át – mondta Shaw, a
ruháját gombolva.
– Mit számítana, ha maga csak színlel, és be van
drótozva? Mindenképpen meghalt volna. Én meg már rég
leléptem, mire azok az idióták ideérnek.
– Körülvehetnék ezt a raktárat – mutatott rá Shaw
Adolph lekicsinylően mosolygott. – Nem, monsieur, tíz
sarokra sem közelíthetnének meg anélkül, hogy megtudnám.
A gendarmes6 csak azokat a részeit tudják ellenőrizni
Párizsnak, ahol a turisták járnak, de ide nem jönnek. Azt
hiszem, monsieur, ide nem jönnek.
Shaw újra leült. – Én közel állok Benistihez. Megbízik
bennem.
– Micsoda? Azok után, amit a maga apjával tett?
– Nem tudja, hogy az az ember az apám volt – mondta
Shaw egyszerűen. – Eltűntem Franciaországból, nevet
változtattam, új személyazonosságot vettem fel, azután
visszatértem. A piszkos munkát a színfalak mögött végzem.
Ó, megbízik ő bennem, akárcsak a saját fiában. Mindennap
ennek az iróniájára gondolok.
– Az ön gyűlölete inspiráló.
– Akkor hát megegyeztünk?

6
Csendőrök, (francia)
 – Vive la revolution, monsieur.7

7
Éljen a forradalom, uram. (francia)
 40. FEJEZET

ANNA FISCHER az irodájában, a Főnix Csoport épületében

folytatta az íróasztalát elborító papírok feldolgozását. Úgy
találta, hogy mostanra több a kérdés, mint a válasz a Vörös
Veszedelemmel kapcsolatban. Mindennap, sőt minden
órában újabb felismerés rázta meg, mint a cunami
utóhatásaként fellépő rengések, amelyekbe belerázkódik a
föld.
A leginkább az zavarta, hogy az Orosz Független
Kongresszus sajtóközleményei mögött soha nem állt konkrét
személy. Minden kizárólagosan az Interneten történt. Senki
sem állt elő, senki sem mondta, hogy én vagyok az Orosz
Független Kongresszus. Petrov meggyilkolása és az
Afganisztán elleni támadás után Anna úgy vélte, talán tudja
is, mi ennek az oka. Gorskov világosan megmondta, hogy
bárki álljon az események mögött, szigorú büntetésre
számíthat, márpedig kevés, olyan nemzet volt a földön,
amelyik olyan jó a büntetések terén, mint az oroszok.
Valahogy visszaütött ez az egész azokra, akik kiagyalták?
Megrémültek, és most nem biztosak abban, hogyan tovább?
Anna nem tudta megválaszolni ezeket a kérdéseket. Csak
annyit látott, hogy az egész műveletet rendkívül alaposan
megtervezték. De vajon jóságos vagy gonosz célok
érdekében? A jó célokat még csak meg tudta volna érteni; az
oroszoknak nem valami jó a hírük a világban, az emberi
jogok terén sem álltak valami fényesen, és volt éppen elég
olyan szervezet, amely szerette volna őket megleckéztetni.
Hogy mik lehetnek a hadjárat gonosz céljai, azt már sokkal
nehezebben tudta elképzelni. Mi haszna lehet annak, hogy
Oroszországot még elszigeteltebb és paranoiásabb országgá
teszik? Az olyan lenne, mintha Észak-Koreának adnának pár
ajándék atombombát, és biztatnák őket, hogy szórják csak
szét nyugodtan.
Megdörzsölte a halántékát. Nem töprenghet állandóan
ezeken a kérdéseken. De biztos volt benne; hogy világszerte
sokan teszik most ugyanazt, amit ő. Valahol, valaki biztosan
rálel az igazságra.
Az órájára nézett. Mindjárt három. Összdolgozói
értekezletet terveztek aznapra, és mindenki részvételét
elvárták. Nem nagyon örült, hogy egy várhatóan unalmas
beszélgetést kell majd végigülnie. De legalább maradt egy
fél órája, hogy lényeges dolgokkal foglalkozzon. Ma, este
pedig még fontosabb dolga lesz.
Elmegy kiválasztani és megvenni a menyasszonyi ruháját.
Ő, menyasszonyi ruhában? Anna elmosolyodott a
gondolatra, és a bőrén bizsergés futott végig. Annál már csak
az lesz jobb, ha Shaw frakkot vesz fel. Nem kételkedett
benne; hogy remekül áll majd a frakk.
Nem tűnt valami szép dolognak, hogy miközben a világ
ilyen válságon megy keresztül, az ő esze holmi esküvői
ruhákon jár. Másrészt viszont, ha a világ úgy dönt, hogy
előbb-utóbb felrobbantja magát, ő aztán igazán nem fog
várni azzal, hogy a szeretett férfival egybekeljen.
Néhány perccel később annyira belemerült a munkájába,
hogy meg sem hallotta, mi folyik a földszinten.
Kivágódott az épület első és hátsó bejárata, és tizenkét
férfi rontott be rajtuk. Hosszú köpenyt viseltek, amelyek alól
hangtompítós fegyvereket húztak elő, céloztak, és tüzelni
kezdtek.
Amikor behatoltak, a recepciós éppen telefonálni készült.
De a vonal süket volt. A következő pillanatban a nőt
homlokon találta egy lövés. Az asztala mellé rogyott; a
fejsebéből kiömlő vér megfestette a ruhája elejét. Egy
középkorú elemző, szerencsétlenségére, ezt a pillanatot
választotta, hogy kilépjen az előcsarnokba. Nyomban holtan
esett össze a recepciós mellett. A fegyveresek közül páran az
alagsor felé indultak, néhányan felmentek az első emeletre,
berugdosták az ajtókat, és lelőttek mindenkit az irodákban.
További támadók a felsőbb emeletekre vették az irányt.
Összesen huszonnyolcan tartózkodtak az épületben ezen a
napon. Közülük egyetlenegy sem fog hazatérni este.
Mikor Anna felfigyelt a sikolyokra, arra gondolt, hogy
valaki megsebesült. Felugrott, és az ajtóhoz sietett.. Hallott
egy tompa hangot, de nem ismerte fel. Mikor újra hallotta,
rádöbbent az igazságra. Hiszen ez lövés! Aztán további
tompa lövések dördültek. Becsapta az ajtót, és kulcsra zárta.
Visszarohant az íróasztalához, és felvette a telefont. Süket.
Kikereste a retiküljéből a mobilját. A lépések közeledtek.
Újabb tompa dörrenéseket, sikolyokat és testek lezuhanó
hangját hallotta. Próbált nyugodt maradni, de a keze annyira
reszketett, hogy alig tudta tartani a nyavalyás kis telefont.
Megnyomta a segélyhívó gombot, de a készülék nem
működött. Hitetlenkedve nézte, amint, megpróbál
kapcsolódni, de nem volt térerő. Számtalan mobilhívást
bonyolított már ebben az épületben. Mi folyik itt? Nézte az
aprócska kijelzőt. Nem jelzett térerőt. Újra és újra
megpróbálta, de nem sikerült. Végül ledobta a telefont, és az
ablakhoz futott. Közben közeledő lépteket hallott a lépcsőn.
Az ő irodája volt a folyosón az utolsó. De még így sem
maradhatott egy percnél több ideje.
Minden erejével próbálta feltolni az ablaktáblát. Az épület
belsejét nemrég festették, és azok a barmok, jött rá Anna,
nyilván zárt állapotban festették át az ablakkeretet. A
körmével próbálta kivágni a festéket a két fadarab közül,
aztán összeszedte minden erejét, de az ablak nem moccant.
A hangok közeledtek a folyosón. Berúgták az egyik ajtót,
aztán sikoly hallatszott. Végül valami olyan hang, mint
amikor egy könyvet leejtenek. Holttest zuhant a padlóra.
A rettegése közepette támadt egy ötlete: felragadott egy
könyvet, s kitörte vele az ablakot. Majd a könyvvel
kitörögette a keretben maradt nagyobb szilánkokat is.
Kihajolt az ablakon, és kiáltozni kezdett:
– Segítség! Kérem, segítsenek!
Sajnos, csendes utcára nézett az ablaka, és a szomszédos
épületek üresen álltak. Senki sem hallotta. A járda mellett
zárt teherautó parkolt. Már éppen hozzá akart vágni valamit,
hogy felhívja magára a figyelmet, amikor észrevette, hogy a
jármű tetejéről egy kis tányér antenna mered az épületre.
Pánikba esett agya még mindig villámgyorsán működött,
és rájött az igazságra. Hát ezért nem volt térerő a
mobiloknak! Bármi jött is a teherautóból, zavarta az adást.
Végigpillantott a zsákutcán, és látta, hogy a szabad végén
átmeneti kordonokat állítottak fel, hogy megakadályozzák a
járművek behajtását.
Lerúgta a lábáról a papucsát, kimászott az
ablakpárkányra, majd lenézett. Az első emelet ablakai fölött
volt egy széles perem. Ha azt elérhetné, onnan legurulhatna
az utcára.
Fogalma sem volt, hogy maradt-e valaki a teherautóban.
Csak annyit tudott, hogy ha itt marad, meghal. Megacélozta
magát az ugráshoz. Könnyek folytak az arcán, és hallotta,
hogy az övé mellett levő iroda ajtaját is betörik. Sikoly,
tompa lövés, majd puffanás a padlón. Ez szegény Avery
volt. Neki vége.
Istenem, bárcsak itt lenne Shaw.
Elmondott egy imát, becélozta a peremet, és megfeszítette
a lábát az ugráshoz. Ha egyszer biztonságban kijut innen,
úgy fog futni, ahogy még soha, hogy segítséget szerezzen.
Bár kételkedett benne, hogy bárki életben maradt az
épületben. Kivéve őt.
Az ajtón át leadott két lövés háton találta Annát, és a
lövedékek a mellén távoztak a londoni délután friss
levegőjébe. Ott guggolt az ablakpárkányon, fel sem fogta,
hogy meglőtték, miközben ömlött a vére az ablakra és a
padlóra. Végig a testén. Ahogy a látása gyengült, a kék ég
barnára fakult, a lombok zöldje az utca másik oldalán
sárgára váltott. Nem hallotta a madarak csicsergését, és a
forgalom zaját egy sarokról. Teljes erőből, az
ablakpárkányba kapaszkodott, de az ereje elhagyta, ahogy a
vére gyors ütemben folyt el a testéből.
Amikor Anna Fischer elzuhant, nem előreesett, ki az
ablakon, hanem hanyatt, vissza az irodába. Ott hevert
elterülve, és a helyiség plafonjára bámult.
Az iroda ajtaját berúgták, és két férfi állt meg Anna fölött.
– Micsoda szerencsés találat – mondta az egyik.
– Csak a zárat akartam szétlőni.
 A másik lehúzta a maszkját, és lenézett a nőre. – Mi a
fene? – kezdte Caesar. – Két tiszta mellkaslövés, és még
mindig lélegzik?
– Adjunk neki egy percet, és elpatkol – javasolta a másik.
– Nincs egy percünk. Nézd meg az ablakot. Le akart
lépni.
A másik követte a pillantását a szétvert ablaküvegre.
Caesar gondosan célzott, pedig Anna légzése már kezdett
görcsösen egyenetlenné válni, ahogy az élet kiszállt belőle.
A lövés pontosan a homlokán találta el.
Utolsó sóhaja, ami elhagyta a száját, valahogy úgy
hangzott, hogy „Shaw”.
Caesar a bakancsát durván a nő mellére tette, de világos
volt, hogy Anna már nem tanúskodhat arról, ami ma itt
történt.
A másik fickó az adóvevőjébe beszélt. Egy pillanatig
hallgatott, aztán bólintott.
– Mindenkit elintéztünk – jelentette Caesarnak.
– Mindenkit elintéztünk – ismételte meg Caesar. – A
hackerosztag?
– Mindjárt kész vannak.
– Mondja meg nekik, hogy két percet kapnak. Küldjön le
egy embert az utcára, hogy látta-e valaki a bigét az ablakban.
Ha igen, tudjátok, mi a teendő. A gép minket vár. Ha valaki
nem lesz rajta, nem lesz rajta, és kész. Na, indulás.
Társával kinyitották a hátizsákjukat, és jegyzettömböket,
térképeket, táblázatokat, iratkötegeket szedtek elő. Aztán
Anna ujját elkezdték rányomkodni a sok dokumentumra.
Miközben a papírokat elrendezték a nő íróasztalán,
Caesar megszólalt: – A fenébe!
 Azokra a papírokra nézett, amelyek már ott hevertek
Anna íróasztalán.
Mi van? – kérdezte a másik.
Caesar az egyik lapra mutatott, amely jelezte Anna
érdeklődését a Vörös Veszedelem iránt.
– Már kezdett kíváncsi lenni – jegyezte meg. – De most
elrendeztük.
Elővett egy fényképezőgépet, és körbefotózta az irodát.
Visszaszóltak nekik, hogy senki sem látta Annát az
ablakban, bár a vére egy része a bejárattól balra levő kis
előkertbe folyt le. A narancsszínű liliomok egy kicsit
sötétebb színt kaptak.
Hamarosan belépett egy harmadik fickó. Leült Anna
számítógépe elé, és egy CD-t csúsztatott a tálcára. Olyan
gyorsan gépelt kesztyűbe bújtatott ujjaival, hogy a többiek
csak egy elmosódott foltot láttak a billentyűzet fölött, és
olyanféle zajt csapott a gépeléssel, mint amikor egy vonat
rossz síneken csattog.
Hatvan másodperccel később kivette a lemezt. – A
letöltés kész – jelentette, és kiviharzott a szobából.
Fél perccel később nem maradt élő ember a Főnix
Csoport székházában.
 41. FEJEZET

MIKOR A BESZÉDE végeztével Benisti elnök elhagyta a

párizsi Ritz Szállót, hat embert tartóztattak le a francia
vezető elleni merényletkísérlet vádjával. Az újságok
bravúros rendőri munkáról beszéltek, mivel a merénylőket,
akik hamisított papírokkal jutottak be az épületbe, már
azelőtt elkapták, hogy az elnök közelébe kerülhettek volna.
Ezzel függött össze az is, hogy Benisti idős édesapját szintén
megkísérelték megölni, de a támadókat itt is elkapták, még
mielőtt bejuthattak volna az idős Benisti lakásába. Közülük
kettőt a rendvédelmi szervek lelőttek.
A merénylők az egyik ismert újnáci csoport tagjai voltak.
A csoport Párizs külső negyedeiben tevékenykedett. A
tudósítások szerint további letartóztatásokra lehetett
számítani. A hatóságok azt mondták, hogy az eset
végzetesen meggyengíti a szélsőségesen erőszakos
szervezetet.
Shaw a beszámolókat a szállodai szobája tévéjén nézte,
miközben a holmiját pakolta össze. A telefonja rezegni
kezdett, felvette.
– Gratulálok – mondta Frank. – A maga bűzét nem is
lehetett érezni az ügy kapcsán.
– Maga mindig tudott hízelegni.
– Készen áll egy kis munkára?
– Nem. Indulni készülök.
– Hadd találjam ki: Londonba megy?
– Hiába is próbálnék bármit eltitkolni.
 – Két napot kap. Aztán szükségem van magára.
– Három nap. És tekintse magát szerencsésnek.
Kikapcsolta a telefont, felvette a bőröndjét, és az ajtóhoz
ment. Az azonban kinyílt, mielőtt Shaw a kilincshez nyúlt
volna.
Pisztolycső meredt Shaw mellére, ő pedig hátrább lépett,
még mindig a bőröndjét markolva.
Victor összegyűjtött egy kis nyálat a szájában, és Shaw
arcába köpte.
Victor mögött egy másik férfi lépett be, akinél kis
hátizsák volt.
Shaw zsebében ismét rezegni kezdett a telefon. Biztosan
Frank, megpróbálja figyelmeztetni. Kár; hogy egy kicsit
elkésett.
– Nem, nem, mon ami, még nem hagyhatja itt Párizst. A
műsornak még nincs vége.
Shaw tovább hátrált, amíg beleütközött a falba. A
tekintete a pisztolyról Adolph-ra vándorolt, miközben Victor
nyála csörgött le az arcán.
Adolph egy kis fűrészt és egy szekercét vett elő a
hátizsákjából, miközben Victor hangtompítót csavart a
pisztolya csövére.
– Úgy látszik, csak maguk ketten maradtak – jegyezte
meg Shaw.
– Mindig tudok újakat toborozni – válaszolta Adolph. –
Minden elesett ember helyére ötöt állítok.
– Igen, a franciáknak tényleg kezdeniük kell valamit azzal
a magas munkanélküliséggel.
– Maga zsidó? – kérdezte Adolph, és felemelte a
szekercét.
 Shaw a szerszámra nézett. – Miért, kóser módon akar
felaprítani?
– Tudni akarom, miért vert át. Ezt meg kell tudnom,
mielőtt meghal. Megtisztul a lelke, ha meggyónja. Gyónja
meg Adolph atyának.
– Megmondom, mi legyen. Adok egy esélyt, hogy
eltakarodjanak innen. Csak egyet. Ha nem élnek vele, akkor
minden ígéret visszavonva.
Adolph Victorra nézett, és felnevetett. – Nekünk
fegyvereink vannak, magának semmije sincs. Úgyhogy csak
blöfföl. – Meglengette a szekercét, és gonoszul
elvigyorodott. – Ha pedig blöfföl, arra hamarosan rájövök.
Shaw megnyomott egy gombot a bőröndje fogantyúja
mellett. Fülsiketítő szirénahang harsant fel a közvetlen
közelükben.
Adolph és Victor döbbenten nézett egymásra, bizonyára
azt hitték, hogy a rendőrség érkezett meg.
A következő pillanatban Shaw nekik rontott, a bőröndjét
pajzsként maga előtt tartva. Victor célzott és a bőröndre lőtt,
azt gondolva, hogy a lövedék könnyedén áthatol a puha
anyagon. Rosszul gondolta.
A golyók eltalálták: a bőröndöt, de lepattantak a
szuperkemény kompozitbélésről, és a plafonba fúródtak. Az
ütések kissé megtántorították Shaw-t, de sikerült tartania a
lendületét. Olyan erővel ütközött Victornak, hogy nemcsak a
pisztolyt ütötte ki a kezéből; hanem a ravaszkengyel a
mutatóujját is leszakította.
Victor fájdalmában felüvöltött, és a véres csonkhoz
kapott. Az üvöltést abbahagyta, amikor Shaw a bőröndjével
olyan erővel vágta fejbe, hogy átesett egy kisebb díványon.
 Mielőtt Adolph ellen fordulhatott volna, az mélyen
belevágott Shaw bal karjába a fűrésszel. Mikor Shaw
hátratántorodott, Adolph felemelte a szekercét, de Shaw-nak
sikerült kirúgnia alóla a lábát. Nagyot nyekkent, a szekerce
kicsúszott a kezéből. Gyorsan érte kúszott, és Shaw felé
hajította. Szerencsére inkább a nyele, mint a pengéje találta
el Shaw combját, de így is cudarul fájdalmas volt.
A telefon újra vibrált a zsebében, de most nem érezte,
mert Adolph a fűrésszel támadt rá, Victor pedig, akinek a fél
arca véres masszává változott, tántorogva lábra állt, és a
pisztolyát kereste.
Shaw Adolph-nak rontott, a vállát nekivágta a másik férfi
gyomrának. Mindketten átzuhantak az ágyon, és keményen a
padlóra estek a túloldalon. Shaw került felülre. Adolph
megragadta az arcát, ki akarta nyomni a szemét. Shaw-nak
félig vakon, rettenesen sajgó combbal és karral sikerült
megragadnia a másik torkát. De mikor megkísérelte
összezúzni, a szokásos ereje cserbenhagyta. A karjára nézett,
amiből erősen dőlt a vér. A fenébe! Úgy látszik, a fűrész
artériát ért. Érezte, hogy az ujjai elzsibbadnak. Ellökte magát
Adolph-tól, és felállt, bár lassan fogyott az erő a lábából.
Megfordult, hogy kiutat keressen, de megdermedt.
Victor a pisztollyal egyenesen az ő fejére célzott, a
középső ujja a ravaszra görbült.
A bőrfejű gonosz vigyora lesz az utolsó tudatos emléke
erről a világról. Micsoda pocsék módja a halálnak.
Ekkor recsegve kivágódott az ajtó, majd Frank és hat
embere rontott be rajta. Frank gyorsan felmérte a helyzetet,
és két lövést adott le. Mindkettő a fején találta el Victort, aki
a padlóra rogyott.
 Adolph üvöltve Shaw-ra vetette magát, és a torkára
kulcsolta a kezét.
– A fenébe is, kapják már el! – csattant fel Frank, mire
négy embere lecibálta Adolph-ot a súlyosan sebesült férfiról.
– Vigyék ezt a mocskot a szemem elől – parancsolta
Frank, és Adolph-ot kituszkolták a szobából.
Mikor Frank visszafordult Shaw-hoz, a magas férfi arca
mészfehér volt, és lassan összecsuklott.
– Shaw! – Frank keresztülrohant a szobán, és mellé
térdelt.
– Küldjék ide a mentőket! – bömbölte Frank.
A kezébe vette Shaw fejét. – Shaw? Hall engem? Shaw!
Shaw feje ide-oda ingott Frank kezében. Frank pillantása
a Shaw karján levő mély sebre esett. Letépte a nyakkendőjét,
és erősen elkötötte vele a férfi felkarját.
– Tartson ki, Shaw, mindjárt itt az orvos., Máris itt van.
Aztán az embereire üvöltött. – Hogy találták meg azok a
rohadékok? Fedezni kellett volna!
– Frank! – szólalt meg egy elhaló hang.
Frank lenézett Shaw-ra, aki most őt nézte.
– Minden rendben. A mentők már a lépcsőn járnak.
– Hívja fel Annát – kérte Shaw, de már alig lélegzett. –
Hívja fel helyettem.
A mentősök berontottak a szobába, és körülvették Franket
meg Shaw-t. Amint Frank megpróbált hátrább húzódni, a,
másik férfi, maradék erejével, belekapaszkodott.
– Hívja fel Annát. Kérem.
– Rendben. Persze. Máris hívom – felelte gyorsan Frank.
Shaw eszméletlenségbe süllyedt, a karja bénán hullott a
teste mellé.
 Nem sokkal később sietve kivitték egy hordágyon. Victor,
a sárkány-tetoválásos bőrfejű hullazsákban távozott.
Frank az ablakból figyelte, amint a mentőautó elszáguld.
A szobát alaposan kitakarítják, a helyi rendőrséggel
beszélnek, így az eset sohasem jut el a francia sajtóig. Frank
magában végigvette a szükséges lépéseket.
– Ki az az Anna? – kérdezte egyik embere, és közelebb
lépett a főnökéhez.
Frank előhúzta BlackBerryjét a zsebéből, és negyedjére is
elolvasta a kijelzőn levő üzenetet: „Vészriadó: támadás érte
a Főnix Csoport londoni irodaházát. Túlélők nincsenek.”
Ezért hívta Shaw-t a szállóban, és amikor nem vette fel a
telefont, elindult, hogy személyesen adja át az üzenetet.
Mélyet sóhajtott, és végignézett a rommá lett szobán. – Csak
egy nő, de igazán közel álltak egymáshoz.
 42. FEJEZET

KATIE JAMES a New York-i Upper West Side-on levő kis

lakásában üldögélt, és a konyhapultra helyezett ginesüveget
nézte. Mellette egy üres pohár állt. Beletett öt jégkockát,
majd kétujjnyi tonikot öntött rájuk. Hátradőlt, és megnézte,
mit végzett eddig. Egy kanállal megkavargatta a tonikot. A
jégkockák étvágygerjesztően csilingeltek. A ginesüvegre
pillantott. Csak egyetlen ital, ennyi az egész. Talán nem
érdemelné meg?
Kezdjük azzal, hogy majdnem otthagyta a fogát. Aztán
arra jött haza, hogy a megszorítások miatt kirakták a
halálozási rovatból is. Egy nyolcvanhoz közeledő
szabadúszóval helyettesítették.
Kedélyesen sok szerencsét kívántak neki, miközben a
biztonságiak kikísérték az épületből. Kedve lett volna
visszaszaladni, és a két Pulitzer-díját lenyomni a torkukon.
Ehelyett hazajött, és a ginre bámul. Meg tudna állni
egynél. Tudta, hogy sikerülne. Csak tapasztalnia kell, hogy
megvan az ereje megállni. Lecsavarta az üveg kupakját, és
megszagolta az aromás italt. Egy szeletke citromot ejtett a
pohárba, kevergette, miközben felkészült a végső lépésre, a
Bombay Sapphire kitöltésére. Ez lesz az áldomás az új
karrierjére. Hogy mi lesz az, még nem tudta.
De azért nem ez volt a teljes igazság. Hanem hogy amikor
józan volt, Behnam arcát látta álmában. A kis afgán fiúét,
aki meghalt, hogy ő elnyerje a második Pulitzer-díját.
Álmában a kisfiú mindig eljött hozzá. Nagyon is élt, göndör
hajtincseit emelgette a fojtogató sivatagi szél. Mosolya
megolvasztotta a legkeményebb szíveket is, fénybe borította
a legsötétebb éjszakát. De az álom mindig azzal végződött,
hogy a fiú holtan hever az ő karjában. Behnam mindig
meghalt.
Csak amikor berúgott, akkor nem látta. Csak amikor
részeg volt, akkor kerülte el a kisfiú. Ez pedig azt jelentette,
hogy az elmúlt félévben elég sokat látta Behnamot. Százszor
is meghalt, miután álmaiban mindig újra feltámadt.
Belefáradt. Inni akart. Nem is; részeg akart lenni. Nem
akarta Behnamot látni, először elevenen, aztán holtan.
Amint egyetlen öltözékében, egy ócska pólóban
lehuppant a csupasz fenekére, kinézett az ablakon. A Central
Parkban valami tüntetés folyt éppen. Az orosz kormány
politikája ellen tiltakoztak, több ezer ember menetelt ott, „Ne
feledd Konsztantyint!” feliratú zászlókat lengetve. Katie
nem tudhatta, hogy a zászlókat a tüntetés szervezőihez egy
fedőcégnek dolgozó vállalat jutatta el, amelyet
kibogozhatatlan kapcsolatok fűztek a Pender és Tsai céghez.
Húszmillió darab ilyen zászlót gyártottak és osztottak szét a
világban az ehhez hasonló tüntetések számára: Katie úgy
döntött, nem megy tüntetni. Más járt a fejében.
Elfordult az ablaktól, és a tekintete a kékes színű
ginesüvegen keresztül a mögötte levő tévé képernyőjére
kalandozott.
Rendkívüli hírek. Helyes. Mindig vannak rendkívüli
hírek. A soron következő nagy sztori. A régi szép időkben
már a gépen ülne, és kilencszáz kilométeres sebességgel
száguldana az események epicentruma felé. Közben élvezné.
Élvezné minden másodpercét, amíg a következő nagy sztori
el nem jönne. Azután a következő, ebben a pszichotikus,
adrenalinégető versenyben, amiben nincs célvonal.
London, már megint. Hát igen, London kivette a részét a
rendkívüli eseményekből, bár akkor éppen, amíg Katie ott
tartózkodott, nem történt semmi rossz. Ilyen az ő
szerencséje. Sóhajtott egyet, és mozdulatlanul nézte az
épületet, amit rendőrségi szalag vett körül. Ismerősnek tűnt.
Felegyenesedett, és megfeledkezett a ginről.
Mit mondott ez a nő? Westminster? Miféle csoport? Katie
talpra ugrott, átment a nappaliba, és felcsavarta a hangerőt.
A tudósító az esőben állt, mögötte rendőrök és fehér
egyenruhás alakok tünedeztek fel. A kíváncsi, nyakukat
nyújtogató bámészkodókat rögtönzött kordonokkal tartották
távol. Az utca egész hosszában televíziós forgatócsoportok
járművei parkoltak, műholdakra meredő árbocaik gyorsan
áramló képpontok és adatállományok formájában eljuttatták
a történetet az egész világnak.
– A Főnix Csoport volna az utolsó hely a világon, ahol
ilyesfajta támadásra számíthatnánk – magyarázta a riporter.
– Egy csendes londoni utcában elhelyezkedő agytrösztről
van szó, amely globális politikai kérdésekkel és számtalan
szociális és tudományos problémával foglalkozik. Itt csupa
bölcsész és tudós tevékenykedett, közülük nem egy egyetemi
karriert hagyott ott ezért az állásért; így nehéz őket
elképzelni tomboló gyilkosok célpontjaiként. Az
áldozatokról még nem tettek közzé hivatalos listát, mert
először a családokat értesítik. Noha egyelőre kevés részlet
ismeretes, úgy tűnik, hogy a mészárlás...
 Mészárlás? Mészárlást mondott ez a nő? Katie lecsúszott
a szőnyegre, mellére hajtotta a fejét, a szíve pedig hevesen
vert. A végtagjai elzsibbadtak.
A tudósító folytatta. – Jelenleg a hatóságok csak annyit
közölnek, hogy majdnem harminc áldozat van az épületben.
Túlélőkről nincs jelentés.
Túlélőkről nincs jelentés? Katie gyorsan az órájára
pillantott, és fejben számolni kezdte az időzónákat, amint
újságírói énje felülkerekedett erősödő rettegésén. Londonban
este volt. Eltelhetett néhány óra a holttestek felfedezéséig, a
rendőrség kihívásáig, és amíg az újságírók a helyszínre
értek. Az eset tehát délután három vagy négy óra körül
történhetett. Aztán Katie-t ismét hatalmába kerítette a pánik.
Nincsenek túlélők.
Felállt, a telefonhoz rohant, előkapta Anna
névjegykártyáját, és tárcsázott. Azonnal a hangposta
jelentkezett. Katie visszafojtotta feltörő zokogását; ahogy
meghallotta Anna pedáns hangját, amint kéri, hogy hagyjon
üzenetet. Katie letette, nem hagyott üzenetet.
A következő gondolat villámként hasított bele.
– Shaw! – kiáltott fel.
Felhívta a férfitól kapott számot. Négyszer kicsengett, és
már azt hitte, hogy ez is hangpostára kapcsol, amikor valaki
felvette.
– Allo? – kérdezte egy női hang franciául.
Katie egy pillanatra összezavarodott. – Ööö...
beszélhetnék, kérem, Shaw-val?
A vonal túlsó végén a nő ismét franciául kezdett beszélni.
Katie gyorsan gondolkodott, megpróbálva felidézni azt a
keveset, amit a főiskolán tanult franciául, meg amit külföldi
útjai során magára szedett. Megkérdezte a nőt, beszél-e
angolul, mire azt a választ kapta, hogy egy kicsit igen: Katie
megkérdezte tőle, hogy hol van Shaw.
A nő nem ismerte ezt a nevet.
– De hisz önnél van a telefonja.
Most a másik nő jött zavarba, és megkérdezte, hogy Katie
családtag-e.
Ez nem hangzik valami jól, gondolta Katie. Egy szürreális
pillanatig arra gondolt; hogy Shaw esetleg Annával volt a
Főnix Csoport épületében, és őt is megölték. De miért lenne
a telefonja egy francia nőnél, ha egyszer a vérfürdő
Londonban történt? – Igen – felelte a nőnek. – A húga
vagyok; Ön kicsoda?
A nő azt felelte, hogy ő ápolónő, és a neve Marguerite.
– Ápolónő? Nem értem.
– Ez a férfi... Shaw. Kórházban van.
– Mi baja van?
– Megsebesült. A sebészeten van.
– Hol?
– Itt, Párizsban.
– Melyik kórházban?
Az ápolónő megmondta neki.
– Fel fog épülni?
Marguerite azt mondta, hogy erre nem tudja a választ.
Katie rohant csomagolni. Rengeteg törzsutas-
kedvezményét felhasználva jegyet foglalt a Kennedy
repülőtérről aznap este Párizsba induló járatra. Megpróbált a
gépen aludni, de nem tudott. Mint körülötte a többi utas, ő is
a híreket adó képernyőre meredt. Valamivel több hírt tudtak
már közölni az esetről, amit a média „a Főnix Csoport-i
mészárlás” névre keresztelt, de jelentős áttörést nem értek el.
Katie ismét hívta Annát, mielőtt felszállt a gépre, de ismét
csak a hangposta jelentkezett.
Miközben a lökős az óceán felett hasította az eget, Katie
megkérdezte magától, hogy vajon miért csinálja ezt
egyáltalán? Hisz alig ismerte Annát és Shaw-t. Ahogy pedig
Shaw nagyon világosan, egyben nagyon helyesen,
megmondta, semmi joga ahhoz, hogy beleüsse az orrát a
dolgaiba.
Akkor miért csinálod, Katie? Miért?
A válasz talán egyszerű volt: mert nincs semmi más
dolga. Bár az igaz, hogy csak felületesen ismerte Annát és
Shaw-t, azok a drámai körülmények, amelyek közepette
találkozott velük, az a két ember több volt, mint puszta
ismerős. Katie számára fontosak voltak. Most pedig úgy
érezte, mintha közeli barátja halt volna meg.
Helyi idő szerint reggel hétkor szállt le, átment a
vámvizsgálaton, és taxit fogadott, hogy a kórházba menjen,
ami a belváros közelében volt.
Kifizette a sofőrt, majd berohant a kórházba. Tört
franciaságával hamar kerített valakit, aki tudott angolul.
Kérdezősködött, hogy melyik kórteremben fekszik Shaw. A
kórházban nincs ilyen nevű beteg, hangzott a válasz.
A fenébe! Gondolatban lekevert magának egy pofont,
amiért nem kérdezte meg a nővért, milyen néven vették fel
Shaw-t.
– Súlyosan megsebesült. Tegnap a sebészeten volt. Magas
férfi, százkilencven centi körül, a haja sötét, a szeme kék.
A nő üres tekintettel bámult vissza rá. – Ez nagy kórház,
madame.
 – Tegnap beszéltem róla egy nővérrel. Marguerite-nak
hívják.
– Á, Marguerite, bon. Ez már sokat segít – mondta a
nővér. Felvette a telefont, röviden beszélt valakivel, majd
bólintott Katie felé. – Monsieur Ramsey a 805-ös
kórteremben van.
Miközben Katie a liftek sora felé iramodott, kis guruló
bőröndjét maga után húzva, a nővér ismét telefonálni
kezdett, aggódó tekintetével követve Katie-t.
 43. FEJEZET

EGY ÓRÁVAL Anna Fischer meggyilkolása után Nicolas

Creel BlackBerryje jelzett. Creel megfordult az ágyban, és
felvette. Megnyomott pár gombot, mire a következő üzenet
jelent meg a kijelzőn: Minden jó, ha vége jó. Caesar küldte.
Ki gondolta volna erről az alakról, hogy Shakespeare-
rajongó? Creel az órájára nézett. Londonban most délután
van, azaz minden menetrend szerint halad. Visszafordult, és
aludt tovább.
Később aznap este, Creel lesimította a frakkját,
megigazította francia mandzsettagombjait, és nagy taps
közepette felemelkedett a székéből. Miközben a szónoki
emelvény felé tartott, parolázott a polgármesterrel, aki
bemutatta a jelenlévőknek. Az aznap esti közönség tagjai
fejenként ötezret fizettek a kiváltságért, hogy személyesen
láthassák Nicolas Creelt. Creelt jelölték „Az év embere”
címre, emberbaráti, jótékony tevékenységéért, amelynek
legújabb példájaként nyolcvanmillió dollárt adományozott
egy nagy kórháznak, új, modern gyermekrák-részleg
építésére. Az új szárnyat azonban nem Creelről nevezték el.
Volt már épp elég olyan épület, ami az ő nevét viselte.
Inkább néhai édesanyja tiszteletére nevezte el.
Kalifornia kormányzója nem fukarkodott az elragadtatott
jelzőkkel, amikor lefestette Creelt a hallgatóságnak. A
milliárdos fegyvergyárost a kor emberének nevezte,
kivételes látnoki képességekkel és a mások iránti
egyedülálló felelősségtudattal. Ha Creel édesanyja élne,
bizonyára könnyezné ettől a bemutatástól. Creel szeme még
csak el sem párásodott. Az ilyesmi egyszerűen nem volt rá
jellemző. Mint minden más cselekedetét az életben, ezt a
mait is többféle motiváció vezérelte. Ez jól elköltött pénz
volt. Nem volt kifogása az ellen, hogy segítsen a
kiskölyköknek, ha betegek. A legidősebb fia majdnem
belehalt a leukémiába, és ekkor ébredt fel az érdeklődése a
rákkutatás és a kezelések iránt. Lehet, hogy kapzsibb és
ambíciózusabb volt, mint az átlag, de sikeresebb is.
Creel igazából nagylelkű ember volt. Ami pedig még
jobb, tömérdek pénz állt a rendelkezésére. Az évek során
Creel milliárdokat adott jótékony célokra, sokkal többet,
mint a hozzá hasonló szupergazdagok. Az adakozás pedig jó
érzéseket keltett benne és másokban is, és jót cselekedett
vele. Így tisztelgett az édesanyja előtt, megadva neki a
halhatatlanságot, amit megérdemelt. A jótékonykodás
barátokat is szerzett magas helyeken, és néha szükség volt
ilyen barátokra. Úgy vélte, hogy Kalifornia kormányzója, sőt
az egész állam a barátja lesz élete végéig. Így mindenki jól
járt, ezt igazán könnyű volt belátni. Nyolcvanmillió dolcsi
pedig mindezért alkalmi ár.
Előhúzta beszéde szövegét a zsebéből, és végignézett a
rajongókon. Közben hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon
nincs-e a nézők között egy új Tüzeske kisasszony a számára.
Jó oka volt rá, hogy otthon hagyja a feleségét. Ezen a téren
igazán megérett a helyzet a változtatásra. A felesége
unatkozott mellette, ami pedig őt illette, az az egyetlen
vonzerő, amivel a neje bírt számára, sokat vesztett a
varázsából. Úgy okoskodott, hogy ezúttal egy kicsit jobban
odafigyel a jelölt észbeli képességeire is, ha egyébként a
külcsín tökéletes. Szerette gyönyörű dolgokkal körülvenni
magát.
Beszéde elején arra az eseményre utalt, amit az érzéketlen
sajtó újabban a „Londoni mészárlás” néven emlegetett.
Ezután egy perc csendet kért az elhunytak emlékére. Úgy
gondolta, ez igazán szép gesztus tőle. Lehajtotta a fejét, és
tényleg az áldozatokra és családjukra gondolt. Erre viszont
bepárásodott a szeme. Szörnyű. Csakugyan sajnálta, amit
meg kellett tennie. Bárcsak lett volna valami más mód.
Micsoda tragédia. Olyan átkozottul bonyolulttá vált a világ,
a jó és a rossz közötti választóvonal majdnem
kibogozhatatlanul összekuszálódott.
Felnézett, és látta a sok rá meredő, csillogó szemet. Ez a
pillanat csakugyan varázslatosra sikeredett. Ebben a mágikus
pillanatban ő és a hallgatósága eggyé vált. A világ kissé
jobban összetartott ennek a megpróbáltatásnak a hatására,
ahogyan a nagy katasztrófák idején lenni szokott. Nem
véletlen, hogy a legnagyobb amerikai elnökök mindig
háború idején szolgáltak. A fegyveres konfliktus kihozza a
nagyságot az emberből. Vagy inkább meghozza. Az ember
vagy szárnyalt, vagy lezuhant. Ez volt az egész történelem
legpontosabb eredményjelző táblája. Creel hitt benne, hogy
valóra válthatjuk a bennünk rejlő lehetőségeket.
Mikor tíz perccel később befejezte a beszédét, és
visszament a helyére, szerényen elhárítva a hosszas álló
ovációt, egy pillanatra visszagondolt Caesar üzenetére.
Ez tényleg emlékezetes este volt, még az ő számára is.
Caesar és Pender bizonyára azt hiszik, hogy ez az egész
csak a pénz miatt van, azért, hogy az Arest visszahozzák a
halálból. Ez kétségkívül az egyik ok volt, de még csak nem
is a legfontosabb. Egyedül ő, Nicolas Creel tudta; miért
csinálja. Ha az emberek ismernék a valódi indítékait, tudta
jól, sokan megtapsolnák. A cél néha tényleg szentesíti az
eszközt. Ennek a régi klisének a mélyén, amit olyan sokszor
kifacsartak és félremagyaráztak az idők során, mégiscsak ott
rejlett a bölcsesség drágaköve, és Creel szerint ezt egyre
többen ismerték fel.
A cél tényleg szentesíti az eszközt, ám csak akkor, ha az a
cél valóban elég kritikus. De ilyen cél elég kevés van.
Minden emberi vállalkozásról, amibe valaha belefogtak,
értékelés készült. Legyen az a kérdés, hogy adjunk-e drága
orvosi kezelést egy kilencvenévesnek, akinek már amúgy
sincs sok hátra, vagy hogy leállítsunk-e egy olajmezőt, csak
hogy egy bizonyos fajta bagoly ne pusztuljon ki, vagy
költsünk-e dollármilliárdokat és áldozzuk fel emberéletek
százezreit a demokrácia hídfőinek létesítésére muszlim
területeken abban a reményben, hogy a szabadság majd
továbbterjed. Az emberiség mindennap ilyen döntéseket hoz.
Mindegy, milyen döntés születik a végén, gyakran úgyis
sokan meghalnak, sokaknak az élete megy tönkre, de a
döntést akkor is meg kell hozni. Creel pedig pontosan ezt
tette. Sőt, valójában sokkal alaposabb tervezéssel és
körültekintéssel hajtotta végre a döntéseit, mint a legtöbb
kormány. Ami a legfontosabb, Creelnek voltak tervei a
végkifejletre is, akár beválik a terv, akár nem.
A díj átadási ceremóniát követő fogadáson számos olyan
nővel találkozott, akik elmennének jövőbeni partnernek.
Nem feleségnek; ebben a kérdésben már döntött. Ezek a nők
mindig megjelentek az efféle rendezvényeken, még azok is,
akiknek volt eszük, vagy akár diplomáik mindenféle flancos
egyetemekről. Creel egyszerűen túlságosan gazdag és
társadalmilag jól pozícionált partinak számított ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyják.
Később, mikor azzal a magas és elegáns nővel, akit
kiszemelt; hogy meghívja egy italra, beszállt a limuzinba,
Creelt fogta el az érzés, hogy most már semmi sem romolhat
el az életében. Roppantul bizsergető és ritka pillanat volt ez,
még egy olyan férfi számára is, mint ő.
Szerette, volna olyan sokáig ízlelgetni, amíg csak lehet.
Mert tudta ő jól, hogy holnap minden megváltozhat.
Az okos ember tisztában van vele, hogy a győzelem nem
garantált. A még okosabb azzal is, hogy a vereség sohasem
teljes, ha megfelelően kezeli és a maga javára tudja fordítani
a következményeket.
A legokosabb emberek pedig, még amikor vereséget
szenvednek is, tulajdonképpen győznek.
Nicolas Creel mindig is ilyen embernek tartotta magát.
 44. FEJEZET

AMIKOR KATIE KILÉPETT a felvonóból a nyolcadik

emeleten, egy kéz nehezedett a vállára. Első reakciója az
volt, hogy lesöpri magáról, de amikor, a széles vállú, komor
tekintetű férfi szemébe nézett, meggondolta magát.
– Jöjjön velem – szólalt meg az illető iskolázott brit
kiejtéssel.
– Miért?
A férfi szorítása erősödött a vállán. Ekkor egy másik férfi
csatlakozott hozzájuk, még nagyobb és erősebb, mint az
első. Megvillantott egy jelvényt, de olyan gyorsan, hogy
Katie nem tudta elolvasni.
– Van pár kérdésünk magához mondta a második ember.
– Az jó, mert nekem is van pár kérdésem magukhoz.
A páros szorosan közrefogta, amint a folyosón
bandukoltak. Egy kis ajtó nyílt ki, és Katie-t beterelték, majd
felszólították, hogy üljön le. Ő állva maradt, és a karjait
dacos arckifejezéssel fonta össze maga előtt. Az egyik férfi
felsóhajtott.
– Rögtön visszajövünk.
Egy perc elteltével visszatértek, és jött velük egy
harmadik férfi is, idősebb, kopaszodó, gyűrött öltönyben,
amire ráfért volna egy alapos tisztítás. Leült, és intett Katie-
nek, hogy üljön le ő is. – Kér valamit inni?
– Nem – mondta Katie, és leült a férfival szemben. –
Shaw-t akarom látni.
 Frank hátradőlt, és egy darabig a nőt tanulmányozta. –
Nem bánja, ha megkérdezem, honnan ismeri?
– De, nagyon is bánom.
Frank intett az egyik emberének, aki kitépte Katie kezéből
a retikült. Katie belekapaszkodott, de a másik fickó lefogta.
Kivették a tárcáját meg az útlevelét, és átadták Franknek. Ő
egy darabig vizsgálgatta ezeket: – Katie James. Ez a név
ismerős. Újságíró, igaz? Valamiféle sztorit akar írni Shaw-
ról?
– Nem. Barátok vagyunk.
– Ez furcsa, mert véletlenül ismerem az összes barátját, és
maga nincs köztük.
– Én nem régóta vagyok a barátja. Láthatnám az
igazolványát? Szeretnék mindent pontosan tudni, amikor
majd sajtótájékoztatót tartok, ha egyszer kienged erről
nyavalyás helyről!
– Mennyire nem régóta? – kérdezte Frank nyugodtan.
– Edinburgh óta – felelte Katie rövid habozás után.
– Nekem nem említette – Frank jobban megnézte az
útlevelet. Szóval maga csak azért repült ide New Yorkból,
hogy meglátogassa az új barátját? Miért?
– Ki a fene maga?
– Miért jött ide? – kérdezte Frank újra.
– Él még, vagy meghalt?
– Él, de éppen csak. Most pedig feleljen a kérdésemre.
– Tegnap felhívtam. Egy női hang válaszolt, és azt
mondta hogy kórházban van. Meg hogy operálják, így hát
eljöttem.
– Értem. És miért hívta fel?
– Én nem kapok választ egyetlen kérdésemre sem?
 – Miért hívta fel?
Katie idegesen pillantott körbe a helyiségben. A másik két
férfi közönyösen bámult vissza rá.
– Mert hallottam a Főnix Csoportról.
Frank ettől egyáltalán nem volt elragadtatva. – Mi van
velük?
– Ó, az ég szerelmére! – tört ki Katie. – Nem hinném,
hogy ne hallott volna a londoni mészárlásról.
– Mi köze ennek Shaw-hoz?
– Anna Fischer. Látom a képén, hogy ismeri az egész
történetet, úgyhogy ne nyomja itt nekem a süket dumát.
– Honnan ismeri Ms. Fischert?
– Meghalt?
– Honnan ismeri, Ms. James?
Katie vívódott, hogy elmondja-e az egész történetet, vagy
sem. Végül úgy döntött, hogy kitalált történetet tálal fel, ami
azért elég hihetőnek hangzik.
– A Főnix Csoportról írtam cikket, és közben találkoztam
Annával. Rajta keresztül megismertem Shaw-t.
Összebarátkoztunk.
– Azt mondta, hogy Edinburghban találkozott Shaw-val.
Honnan tudta, hogy ott lesz?
– Anna mondta el nekem.
– Nem igaz. Én is felismerem a süket dumát olyan jól,
mint maga. Vagy elmondja nekem az igazat, vagy egy
francia fogdában hűtheti le magát előzetes letartóztatásban.
A francia bíróságok pedig hírhedten lassúak. Benn
csücsülhet pár évig, amire egyáltalán eszébe jut valakinek,
hogy bíróság élé állítsa. A franciák a sittjeik tisztaságáról
sem híresek.
 – Tudom. Pár éve írtam egy tudósítást azokról a
szemétdombokról, amiket a franciák börtönnek hívnak.
Nyertem is vele egy komoly újságírói díjat. Egyébként mi
lenne a vád ellenem? Arra még a franciáknak is szükségük
van, mielőtt valakit börtönbe vetnek.
– Mit szólna a hülyeséghez és az együttműködési készség
hiányához?
– Mit szólna, ha elmennénk az amerikai követségre?
Fejből tudom a címet.
– Úgy látszik, patthelyzetbe kerültünk. – Frank az ujjaival
az asztalon dobolt. – Elmondja nekem az igazat, ha
beengedem Shaw-hoz?
Most Katie dőlt hátra, és már nem látszott olyan
dacosnak. Ezúttal úgy döntött, igazat mond. – Na, jó.
Edinburghban voltam, szabadságon. Láttam Shaw-t és egy
másik férfit egy kápolnában. Valami gyanús lett nekem. –
Elmagyarázta, mi történt Gilmerton’s Cove-ban, aztán hogy
Shaw megmentette az életét, és hogy követte a nyomot, amit
Shaw szállodai szobájában talált. Aztán az Annával való
találkozását.
– Meglep, hogy Shaw nekem ebből semmit sem mondott
el.
– Alig élte túl azt az estét. Arról meg, hogy én
kinyomoztam Annát, nem tudott egészen a közelmúltig.
Nem is volt tőle igazán boldog. Sőt, eléggé dühös lett.
– Abban biztos vagyok.
– Most már mindent tud. – Katie habozott, mert még
mindig reménykedett, minden tény ellenére. – Annát
megölték?
– Igen. Ahogy mindenki mást is az épületben.
 Katie lesütötte a szemét, és a kezeit nézte. – De miért? Ők
csak valami tudásközpont voltak. Anna azt mondta, nem is
nagyon figyel senki a munkájukra.
– Úgy látszik, valaki mégiscsak felfigyelt.
– Shaw tud Annáról? – kérdezte Katie, és felpillantott a
férfira.
– Nem – felelte Frank, és nem nézett a nő szemébe.
– Fel fog épülni?
– Sok vért veszített, de a dokik azt mondják, hogy jól
viselte a műtétet, és túl van a veszélyen. Kemény fickó.
Katie kiengedte a visszafogott levegőt. – Hála istennek.
– De amikor megtudja, hogy Anna...
– Valakinek el kell majd mondania neki.
– De ez nem a közeljövőben fog megtörténni – mondta
kertelés nélkül Frank.
– De megtudhatja a tévéből, a rádióból, az újságokból
vagy telefonon.
Frank a fejét rázta. – Arról gondoskodtunk.
– Nem lesz kíváncsi rá, miért nincs itt vele Anna?
– Azt fogom mondani neki, hogy én nem engedem ide.
– De legalább telefonon beszélni akar majd vele. –
Elhallgatott. – Azt hiszem, nem hallottam jól a nevét.
– Frank.
– Az vezetéknév vagy keresztnév?
– Csak Frank.
– Rendben, Csak Frank, de ők eljegyezték egymást, és
össze akarnak házasodni. Egy percig se fogja beszedni, hogy
nem láthatja, és nem beszélhet vele.
– Nem mondtam, hogy a terv tökéletes, oké? – tört ki
Frank hirtelen. – Amikor azt hitte, hogy a halálán van,
megkért, hogy hívjam fel Annát. Én megígértem, pedig
akkor már tudtam, hogy meghalt. – Felugrott, és elkezdett
körbejárni a kis helyiségben, a cipője orrát bámulva.
– Bemehetek hozzá? Azt ígérte, hogy ha elmondom az
igazat, megengedi.
Frank megállt. Nem nézett Katie-re, csak kurtán
biccentett az embereinek. Miközben kikísérték Katie-t,
Frank utánaszólt: – Mondja meg neki.
Katie visszafordult. – Mit?
– Igaza van. Mondja el neki, mi történt Annával.
A nő megdöbbent. – Micsoda...? Hogy én...? Én... nem
tudom...
– Azt mondta, hogy Shaw megmentette a maga életét.
Meg hogy barátok. Hát akkor viselkedjen úgy.
A megrémült Katie mondani akart valamit, de Frank
becsapta az ajtót az orra előtt. Aztán már indulhatott is Shaw
kórterme felé.
Úgy érezte magát, mint aki az utolsó, fárasztó kilométert
teszi meg a tulajdon kivégzésére.
 45. FEJEZET

AZ ÉJSZAKA FOLYAMÁN magánóriásgépén Nicolas Creel

Los Angelesből Olaszországba repült. Kapitányt játszott
jókora hajóján, a Shiloh-n. A gigayacht hosszabb volt, mint
egy focipálya, a gerince majdnem huszonnégy méter, és
kilenc szinten kínált kényeztetést. Creel saját lakosztálya
önmagában több mint 460 négyzetméter volt, azaz nagyobb,
mint egy átlagos ház. Harminc vendégnek tudott
különlegesen fényűző szállást biztosítani, mivel volt a hajón
fedett medence, mozi, diszkó, konditerem, borpince,
kosárlabdapálya, két helikopter-leszállóhely, számos jakuzzi,
minden elképzelhető vízi játékszer, sőt tengeralattjáró is. A
negyvenszemélyes jármű a Shiloh törzse alatt tudott kijönni,
így Creel észrevétlenül jöhetett-mehetett a hajójáról. A
személyzetet válogatott profik alkották, akiknek egyetlen
feladatuk volt, hogy örömmel szolgálják a gazdájukat.
A Shiloh-t elsőrangú biztonsági rendszerrel is felszerelték,
ideértve a mozgásérzékelőket és egy rakétaészlelő rendszert.
Amíg pedig olasz vizeken tartózkodott, az itteni kormány,
amely nagyon is tisztában volt Creel hírnevével,
humanitárius tevékenységével és politikai kapcsolataival,
készenlétben tartott pár rendőrségi motorcsónakot a
közelben.
Hatalmas méretei ellenére, amelyekkel a Shiloh nagyobb
volt, mint jó néhány hadihajó, képes volt huszonöt csomós
sebességre, amivel elmenekülhetett bármilyen vihar elől.
 Minden egybevetve, Creel jutányosnak érezte a
háromszáz millió dolláros árat, amit fizetett érte. Az összes
otthona közül a Shiloh-t szerette a legjobban. Gyerekkorában
titokban vonzódott a tengerhez, és arra vágyott, hogy
kereskedelmi tengerészként hajózva ismerje meg a világot.
Ez a vágya nem valósult meg.
A tengeri környezethez alkalmazkodva aznap kétsoros,
sötétkék felöltőt, krémszínű nadrágot és fehér tányérsapkát
Vett fel. Figyelte, amint a helikopter alig százcsomós
sebességgel a hajó felé tart a csendes víz felett. A gép
lassított, lebegett egy kicsit, majd ledöccent a leszállóhelyre.
A rotorlapátok leálltak. Dick Pender lépett a fedélzetre,
széles karimájú kalapban, napszemüvegben és hosszú
bőrkabátban. Lapos diplomatatáska volt a kezében, amelyet
a rotor szele a combjához nyomott.
Creel eléje ment a tatfedélzetre, és lekísérte a fényezett
tíkfa lépcsőn a fedélközbe egy nagy, diófa borítású
helyiségbe. A kajütablakokon keresztül, a Földközi-tenger,
sötét síkja felett az olasz partvonal látszott.
– A hölgy önnel van? – kérdezte Pender, amint levette a
kalapját, kabátját, és egy székre dobta őket.
– Nincs. A személyzet túl sokat látta már pucéron
napozni. Svájcban maradt valami fiatalító kúrán egy
gyógyfürdőben. Hogy minek, azt sosem értettem igazán.
Pender a szoba végében elhelyezett lapos tévére pillantott,
amelyen a londoni vérfürdő jeleneteit játszották újra.
– Micsoda felfordulás – jegyezte meg Pender. – Ön igen
szorgos ember.
Creel épp eleget tudott Penderről ahhoz, hogy akár
többszörösen kicsinálja, és ezt Pender is tudta. Így nem
okozott gondot, hogy őt is beavassa bizonyos dolgokba. Azt
meg senki sem tudta, hogy Pender most éppen itt van.
Titokban érkezett, és úgy is fog távozni. Creel így szeretett
dolgozni. Ha az embernek szinte már saját légitársasága van,
akkor nem is olyan nehéz megoldani.
– Lássunk munkához.
Pender kiteregette a diplomatatáskája tartalmát.
– Feltételezem, hogy a Főnix Csoportnál hátrahagyták a
megfelelő anyagot?
– Úgy van.
– Van valami jele annak, hogy a rendőrség rábukkant?
– Még korai, de nem nehéz megtalálni. Csak idő kérdése.
– Van belső embere?
Creel csak bólintott erre a kérdésre.
– Tudja, amikor felhívott, és elmondta, mire jött rá a
Főnix Csoporttal kapcsolatban, azt gondoltam, ez már túl
szép.
– Én is úgy hittem – ismerte el Creel. – De mikor
utánajártunk, minden stimmelt. Különben bele sem vágtunk
volna. Most pedig mesélje el, hogy miként osztjuk meg a
közvéleménnyel az „igazság” darabkáit.
Pender felemelt egy papírlapot. – A maximális
hatékonyság és eredményesség érdekében azt javasoljuk,
hogy megint használjuk az Internetet, ahonnan aztán a többi
hírközlő átveheti és tovább színezheti a történetet. A vezető
hírügynökségek nem szeretik beismerni, de folyton a
világhálót, a blogvilágot bújják, hátha találnak valami
szenzációs hírt. Így sokkal hitelesebbnek és
természetesebbnek tűnik majd. Hitelességet kölcsönöz, és
eloszlatja a gyanút.
 Creel egyetértően bólintott. – Így magától a Főnix eredeti
tulajdonosi körétől indul ki a dolog, és szépen belesimul
abba, ami a Londonban talált bizonyítékokról elkerülhetetlen
kiszivárog.
– Igen, pontosan így szeretném lejátszani. Először
leleplezzük a tulajdonosokat, majd következnek az eget
rengető hírek arról, hogy milyen tevékenység folyt a londoni
irodaházban. Persze cáfolni fogják – tette hozzá.
– Természetesen, de ezzel csak a hitelessége erősödik.
Aki cáfol, az veszít.
– Az első nyílt színi akciója úgy ment, mint a
karikacsapás.
– Nos, még nincs is teljesen befejezve – mondta
titokzatoskodón Creel.
– Mikorra tervezi a kiszivárogtatást?
– A hölgy készen áll. Indítom, amikor elérkezik az ideje.
– Megbízható?
– Ez nem megbízhatóság kérdése.
– És miután elvégezte a dolgát?
– Arról majd akkor beszélünk, kedves Dick.
– Tapasztalataim szerint... – kezdte Pender, de Creel
elhallgattatta azzal, hogy szivarra gyújtott, elfordult tőle, és
felvett egy borospalackot.
– Egy pohár portóit? A portóit különösen alkalmasnak
találom a komoly tervezőmunkához.
– Biztos vagyok benne, hogy az ön portóija jobb, mint
bárki másé – mondta Pender mosolyogva.
Hajókürt hangja hallatszott.
 Pender kinézett a kormányfélen levő ablakon, és látta,
hogy egy hat méter hosszú bárka úszik arra, a fedélzetén
tucatnyi izgatott, rongyos ruhát viselő gyerekkel.
Derűs arccal nézett Creelre. – Ön túrákat szervez a
Shiloh-ra, Mr. Creel? Összeszed egy kis mellékest a szurtos
képű mediterrán csóróktól?
Creel nem viszonozta a mosolyát. Felállt, lesimította a
tengerészkabátját, és fejébe nyomta a tányérsapkát. Ezért
vett ma egyenruhát; a gyerekek kedvéért.
– Egy közeli olasz árvaházból jönnek. Nem nagyon van
tennivalójuk. Így hát, amikor itt horgonyzunk, mindig
meghívom őket. Kapnak egy jó ebédet, új ruhákat, játékokat,
és jól érzik itt magukat. Gyerekek; megérdemlik, hogy néha
jól érezzék magukat, Dick.
– Nagyon nagylelkű öntől.
– Ezért is nem hoztam magammal a feleségemet. Az a nő
képtelen magán tartani a ruhát ezen a hajón, még ha
kissrácok rohangálnak is a fedélzeten. Úgy értem, a felnőttek
egy dolog, és ha a legénység rajta legelteti a szemét, hát
rendben, na de gyerekek?! Igazán visszataszító jellemvonása
ez a személyiségének. Csak tudtam volna, mielőtt
összeházasodtunk... Hát, ez a helyzet.
– Egy kis repedés a mindenhatóságának burkolatán –
mondta Pender, meg sem próbálva leplezni vigyorát.
– Dick, úgy találom, hogy néha olyasmiket enged meg
magának velem szemben, amikre semmi joga.
Pender megdöbbent. – Sajnálom, Mr. Creel. Nem állt
szándékomban.
Creel egy pohár portóit tett le mellé. – Ez tényleg a
legjobb fajta.
 A sápadt Pender idegesen emelte a poharat az ajkához.
– Egy jobb világra! – mondta Creel.
– Egy jobb világra! – dünnyögte utána a felindult Pender.
– Ne legyen már olyan savanyú, Dick. Nem gondoltam
egészen komolyan.
Ettől azonban Pender, cseppet sem érezte magát jobban.
– Mindjárt visszajövök, mihelyst a srácok leültek enni.
Aztán elviszem őket egy tengeralattjáró-túrára.
– Önnek tengeralattjárója is van?
– Megvan mindenem, Dick. Azt hittem, ezt már tudja.
– Igen, de olasz árvák, egy tengeralattjárón...?
– Ha pedig valakinek megvan mindene, akkor másoknak
is juttatnia kell belőle – fejezte be kemény hangon Creel.
Creel felment a fedélzetre, Pender pedig visszatért a
munkához. Ám agyának egy része; továbbra is az emberiség
furcsaságán, konkrétan egy bizonyos, roppantul gazdag
ember furcsaságán járt. Megjegyezte magának, hogy soha,
de soha ne próbáljon egyenrangúnak mutatkozni a
milliárdossal. Az, tudta jól, halálos lehet. Nagyon igaz, hogy
kevés ember képes arra, amit Dick Pender meg tudott
csinálni.
De az is igaz, hogy csak egy Nicolas Creel van a világon.
 46. FEJEZET

SHAW LASSAN KINYITOTTA a szemét. Először a szemközti

falat látta, ami előtt kis zárt szekrény állt. Amikor kissé
jobbra fordította a fejét, két formás, hosszú lábat pillantott
meg az ajtónál.
Elmosolyodott, bár a fájdalomcsillapítók hatása kezdett
már elmúlni, és olyan érzése volt, mintha a bal karját tőből
levágták volna.
– Anna? – kérdezte, megpróbálva ép karját kinyújtani a
nő felé.
A lábak közelebb jöttek, a látótere közepe felé haladva.
– Katie vagyok, Katie James. Emlékszik rám? – kérdezte
sután Katie, és a hangja megremegett.
Te jó isten, összetévesztett Annával!
Katie megállt az ágy mellett. Shaw lassan felemelte a
fejét, hogy lássa.
Shaw a gyógyszerektől eltompult hangon szólalt meg. –
Mit keres itt?
Katie ettől megdermedt. Nem készült fel a kérdésre. Mit
keres itt tulajdonképpen? Csak Anna miatt jött. Az agya
hirtelen akcióba lendült.
– Hívtam a mobilját, de egy nővér vette fel. Azt mondta,
hogy maga megsebesült, így hát idejöttem. Hogy lássam, jól
van-e.
– Eljött Párizsba?
– Hát, éppen itt voltam Londonban – hazudta Katie. –
Nem nagy út onnan idáig.
 Katie odahúzott egy széket, letette a retiküljét az ágy
melletti éjjeliszekrényre, és leült a férfi mellé. A kezét
végigcsúsztatta az ágy krómozott korlátján, majd a férfi
hatalmas kezére tette. Látta a vaskos kötést Shaw bal karján,
a vércsíkot, ami kifolyt alóla, a zúzódásokat és vágásokat az
arcán és nyakán.
– Barátocskám, maga aztán úgy néz ki, mint akin átment
a gyorsvonat, de azt mondják, hogy fel fog épülni.
– Hol van Anna? – kérdezte megcsukló hangon.
El akarta mondani, de nem tudta. Ő nem. Ebbe a hírbe
akár bele is halhat. – Nem tudom. Szóltak már neki?
Shaw szórakozottan bólintott. – Megkértem Franket. Ő
majd gondoskodik róla – felelte bizonytalanul.
Hirtelen eltorzult az arca, és a sérült karjához nyúlt.
Biztosan belenyilallt a fájdalom.
Katie gyorsan körülnézett, meglátta a nővérhívót, és
megnyomta. Egy hang jelentkezett. Katie beszélt pár szót a
nővérrel, aki hamarosan meg is érkezett. Adagolt valami
gyógyszert az infúzióba, és Shaw lassan álomba merült.
Katie továbbra is fogta a férfi kezét. Lerúgta a cipőjét, és
az ágy korlátjára hajolva nézte, amint Shaw mellkasa
emelkedik és süllyed.
Csak ült ott, és nem figyelt az idő múlására. Kimerült volt
az utazástól, a kialvatlanságtól, így a szeme végül
lecsukódott. Mindkettőjüknek nehéz álmuk volt. Telt az idő.
Végül a lány felébredt, és látta, hogy Shaw őt nézi. Lassan
elengedte a kezét, és hátradőlt.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Katie.
 – Minek jött ide? – Durva volt a hangja, valósággal
belehasított a Katie-be. A gyógyszerek kiváltotta köd
szemmel láthatóan szétoszlott.
– Mondtam már. Hallottam, hogy megsebesült. Meg
aztán, tudja, megmentette az életemet. Jó tett helyébe jót várj
– tette hozzá ügyefogyottan, és nyomban azt kívánta, hogy
ne mondta volna ki a buta szavakat. Shaw pillantása
belefúródott, egyenesen a lelkéig hatolt, olyan mélyre,
amilyenre maga Katie sem merészkedett soha. Ez teljesen
kibillentette az egyensúlyából.
– Nem éhes, vagy szomjas? – kérdezte gyorsan, remélve,
hogy a banális kérdésekkel elmenekülhet a fürkész pillantás
elől.
– Hol van Frank? Csak Franken keresztül juthatott be.
– Itt van valahol.
Shaw megpróbált feltápászkodni, de Katie gyengéden
visszanyomta.
– Tele van mindenféle csövekkel – figyelmeztette a férfit.
– Csak feküdjön nyugodtan, különben valami bajt csinál.
– Frankkel akarok beszélni – mondta eltökélten. – Tudni
akarom, hol van Anna.
– Megyek, és megpróbálom megkeresni.
– Akkor menjen!
Katie érezte, hogy a szája kiszárad, ahogy a férfi vádlón
mered rá, mintha ő tett volna vele valami rosszat. De tényleg
rosszat tett vele. Hazudott neki, és Shaw megérezte.
Majdnem futva ment ki a kórteremből.
– SZÓVAL NEM mondta meg neki? – kérdezte Frank
ugyanazzal a vádló hangsúllyal, amit az imént Shaw-tól
hallott. Ismét a kis szobában voltak.
 – Megsebesült, érzékeny, és éppen eléggé levert – csattant
fel Katie. – Nem okos dolog most közölni vele.
Frank nem tűnt ugyan meggyőzöttnek, de nem is
vitatkozott.
– Magával akar beszélni.
– Azt elhiszem, de én sem mondhatom el neki, amit tudni
akar.
– Akkor most mihez kezdünk?
– Begyógyszerezve tartjuk, amíg egy kicsit jobban nem
lesz.
– Hogyan sebesült meg?
– Micsoda? Azt akarja, hogy avassam be az ügybe? –
kérdezte hitetlenkedve Frank.
– Ha továbbra is magának dolgozik, a végén belehal, ezt
maga is tudja, vagy nem?
– Veszélyes szakma ez. Megpróbálunk olyan
elővigyázatosak lenni, amennyire csak tudunk.
– Ebbe az is beletartozik, hogy a saját embereire lövet?
Mert ez még a maguk szakmájához képest is sok egy kicsit.
Frank megpördült, hogy szembenézzen a nővel. Már
válaszolni akart, amikor valami felfordulás zaja ütötte meg a
fülüket. Katie és Frank egyszerre rohantak ki, és indultak
Shaw kórterme felé. Üvöltés hallatszott, aztán
üvegcsörömpölés és robaj, mintha egy asztal borult volna
fel. Ajtó vágódott ki. Lábdobogás mindenfelől.
Újabb sikoly nyomott el minden más hangot.
– Ez Shaw! – kiáltott fel Frank. – Mi a fene folyik itt?
Katie hirtelen a kezeire pillantott. – Ó, te jó isten!
– Mi az? – kérdezte gyorsan Frank.
 – A retikülöm! Otthagytam Shaw mellett, benne a
mobilommal, amin lehet internetezni.
– A rohadt életbe! – üvöltött fel Frank, miközben a
folyosón futott.
Befordultak a sarkon, aztán megtorpantak.
Shaw ott állt a folyosó másik végén, a kórházi köntöse
majdnem teljesen leszakadt róla, vér folyt a karján, és
csövek lógtak ki a testéből. Katie látta, hogy az egyik véres
kezében az ő telefonját szorongatja.
Aztán az arcára pillantott, és úgy érezte, nem tudja
elszakítani róla a szemét. A férfi arcát olyan düh és kín
torzította el, amilyet Katie még soha életében nem látott.
– Shaw! – kiáltotta, és odafutott hozzá.
Mire odaért, a férfi már térdre rogyott. Katie átölelte, és
magához szorította, miközben könnyek patakzottak az arcán.
– Anna! – kiáltott fel Shaw. – Anna! – Úgy tűnt, nincs is
tudatában annak, hogy Katie ott van mellette.
– Sajnálom! Sajnálom! – suttogta Katie Shaw fülébe. – Ó,
istenem, mennyire sajnálom!
Kezek kapaszkodtak bele, és próbálták elhúzni, hangok
kiáltottak rá franciául, de nem eresztette. Nem tudta
otthagyni a férfit.
Aztán egy hang angolul förmedt rá. – Eressze el, hiszen
elvérzik! Vagy meg akarja ölni, hölgyem?!
Katie nyomban elengedte és hátrább húzódott, de
továbbra is Shaw-t nézte, miközben a kórházi személyzet
hordágyra tette, és elsietett vele.
Frank Katie-re nézett, aztán felemelte a földről a
telefonját, és odalökte neki.
 – Kösz a segítséget, James. Ha legközelebb is segíteni
akar, egyszerűbb, ha hoz egy stukkert, és golyót röpít a
fejébe. Úgy gyorsabb. – Ezzel otthagyta.
Katie egy darabig utána bámult, majd félve a telefon
kijelzőjére nézett. Ott virított rajta a főcím: „Mészárlás
Londonban”. Elhajította a Nokiát, majd leroskadt a padlóra,
és újra sírni kezdett.
 47. FEJEZET

SHAW LASSAN MAGÁRA húzta a laza inget, ügyelve a sérült

karján lévő kötésre. A seb széles és mély volt, így a
sebésznek először kapcsokat kellett beletennie, hogy a
széleit összehúzza. Plasztikai sebészt is hívtak, aki megtett
minden tőle telhetőt. Maradnak hegek, mondta Shaw-nak,
aki éppen holmi hegekkel törődött a legkevésbé.
– Meg tudjuk műteni majd újra, ha a kapcsok már nem
lesznek benne, és akkor szebb lesz – magyarázta Shaw-nak a
sebész.
– Nem – válaszolta Shaw habozás nélkül. Egy fegyvert
így is el tudott sütni, és most csak ez számított.
A fűrészlap szerencsére nem ért inat, és fontosabb ideget
sem. Az orvos ezt mondta neki: – Ha a penge csak egy
centivel jobbra vagy balra találja el, akkor talán most nem
beszélgetnénk.
Beletelik egy kis időbe, míg teljesen visszanyeri a régi
erejét, de az orvosok biztosították afelől, hogy
maradéktalanul felgyógyul.
– Londonba akarok menni, méghozzá ma – jelentette be
Shaw Franknek, amint összepakolta a holmiját a
kórteremben.
Frank rosszkedvűen ült a székén. – Hadd találjam ki,
miért.
– Hogy jutok oda a leggyorsabban?
 – Ma már a Csalagúton át vonattal gyorsabb, mint
repülővel. Ugyanannyi idő alatt ér Londonba, mint innen
kivergődni a De Gaulle-ra.
– Magángép?
– Sajnos jelenleg nincs szabad gépünk.
– Akkor foglaljon helyet a vonatra. Ma, a kora délutáni
járatra.
– Biztos, hogy ezt akarja?
– Csak foglaljon nekem helyet arra a vonatra, Frank.
– Jó, és aztán?
– Hol van Katie James?
– Miért? – kérdezte meglepetten Frank.
– Köszönetet akarok mondani neki.
– Elment az a kevés esze? Azok után, amit tett?
– Azt tette, hogy átrepült a fél világon, hogy lássa, jól
vagyok-e. Hol van?
– A fenébe is, honnan tudjam? Nem vagyok az őrzője.
Elég munkát adott nekem az, hogy magára vigyázzak.
– Mondja meg, hol van.
– Mi lett az eredeti felállással, hogy én adom a
parancsokat, és maga engedelmeskedik? – kérdezte Frank
gúnyosan.
– Akkor változott meg, amikor Anna meghalt, mert azóta
nem érdekel semmi. Hol Van Katie?
– Mondtam már, hogy...
Shaw közbevágott. – Maga nem hagy senkit csak úgy
lelépni. Szóval hol van?! – Ezt már üvöltötte.
Frank kibámult az ablakon. – Egy barátjánál dekkol a Rue
de Rivoli környékén, nem messze az Hôtel de Ville-től, amíg
ez a barátja külföldön van.
 – Kell a pontos cím. Ad egy autót?
– Tud egyáltalán vezetni a szétfűrészelt karjával?
– Automata váltósat igen.
Frank segített Shaw-nak begombolni a zakóját. Shaw az
ép kezével felvette a bőröndjét.
Frank megszólalt. – Nézze, sajnálom, ami Annával
történt, Shaw. Tényleg sajnálom. Hiszi vagy sem, tényleg el
akartam engedni magát, ha megnősült. Most annyi
szabadságot vehet ki, amennyit csak akar.
Shaw arca elborult. – Mi a fenéért mondja ezt most
nekem? És csak hogy tudjam: miért enged most laza
pórázra?
Frank az ablakhoz lépett, aztán megfordult. – Csak
megnéztem, nincsenek-e ott bőrfejűek.
– Miért, Frank? Maga utál engem. Én utálom magát. Nem
valami nagyszerű munkaviszony, de legalább világosak
voltak az alapszabályok.
Frank újra lezökkent a székére, és a falat bámulta.
– Mit gondol, én hogy kerültem ebbe a szervezetbe?
– Árulja el.
Frank most Shaw-ra nézett. – Ugyanabban a helyzetben
voltam, mint maga. És még mindig itt gürcölök.
Shaw elképedve nézett rá. – Magát is csőbe húzták? Most
meg nekem törleszt érte?
– Aha. És akkor mi van? Tényleg csak hogy tudja:
továbbra is utálom magát.
– Kösz, Frank. Én meg azt hittem, hogy soha nem lehet
már jobb az életem.
Frank lebámult vaskos kezeire. – Anna tényleg nagyon
szerethette magát. Nekem sosem volt senki ilyen.
 – Hát most már nekem sincs. – Shaw az ajtónál megállt
egy pillanatra. – Anna teste még mindig a londoni
halottasházban van?
Frank lassan bólintott. – Még egyik holttestet sem adták
ki. A folyamatban levő nyomozásra hivatkozva – tette hozzá
szükségtelenül.
– Ő azt szerette volna, ha otthon, Németországban
temetik el. A szülei biztosan intézkednek. – Shaw nemigen
értette, hogyan beszélhet ilyen szenvtelenül és racionálisan
Anna közelgő temetéséről. Hirtelen arra gondolt, hogy ha
nem jut ki nyomban a szabad levegőre, meggyullad a bőre.
Frank követte ki a folyosóra. – Most elmegy Jameshez?
– Igen.
– Akarja, hogy fedezzük?
– Nem. – Shaw megállt, és feltartotta a sebesült karját,
ami bizonyára fájt neki.
Frank odanyújtotta a karját, hogy Shaw rá tudjon
támaszkodni.
– Sajnálom a kavarodást azokkal a náci barmokkal. Nem
tudta a bal kéz... érti. Nem fordul elő még egyszer.
– Aha.
Miközben lefelé mentek, Frank felhívta a Shaw-ra
várakozó autót a kórház előtt. Lefirkált valamit egy cédulára,
és odaadta Shaw-nak. – James címe.
– Kösz.
Shaw becsusszant a vezetőülésre, aztán kidugta a fejét az
ablakon. – Majd hívjon fel a vonatra vonatkozó infóval.
Frank boldogtalanul biccentett. – Ugye, csak Anna
holttestét akarja látni? Ugye, nem megy a közelébe se annak
a helynek, ahol történt?
 – Viszlát később.
– A fenébe is, Shaw, a Főnix Csoportnak még csak a
közelébe sem mehet, világos?
– Kössünk üzletet, Frank. Olyan üzletet ajánlok, amit nem
tud visszautasítani. Akarja hallani?
Frank gyanakodva nézett rá. – Nem is tudom...
– Maga hagyja, hogy a Főnix Csoport körül szimatoljak...
– Shaw – kezdte Frank, de Shaw folytatta.
– Ha azt hagyja, akkor hajlandó vagyok ezzel a Royce
nevű, MI5-ös fickóval dolgozni az orosz melón.
– Nem hiszem, hogy ez...
Shaw megint közbevágott. – Hogy egy kis habot is tegyek
a tortára, ha ebbe belemegy, addig dolgozok magának, amíg
élek.
Frank egy hosszú pillanatig hallgatott, majd megszólalt. –
Mi lesz a visszavonulással?
Shaw olyan pillantást vetett rá, ami egyszerre fejezett ki
tehetetlenséget és fenyegetést. – Ugyan hová tudnék
visszavonulni, Frank? Nos, megegyeztünk?
– Ja, megegyeztünk – válaszolta Frank rövid habozás
után.
Frank még hozzá akart tenni valamit, de Shaw csikorgó
gumikkal elhúzott.
Erre megfordult, és elindult, hogy keressen egy bárt, ahol
ihat valamit.
 48. FEJEZET

EGY JÁTÉKOS NAPSUGÁRNAK sikerült áthatolnia a

zsalugáter résein, végigkúszott a padlón, és egy pillanatra
megpihent a csupasz lábszáron, ami a takaró alól nyúlt ki.
Nyílegyenesen haladt tovább az ágyon, majd elérkezett a
padlóra, ahol megcsillant az ott heverő üres ginesüvegen, és
kavargó, csillogó fényeket vetített a plafonra.
Katie Jamest végül utolérték a démonai. Az elmúlt
néhány nap kiesett az életéből. Olyan mennyiségű alkoholt
ivott, hogy később egyetlen emléke a mély szégyenérzet
maradt. Továbbá a legrosszabb másnaposság, amit valaha is
átélt.
Valami rémálom közepette lerúgta magáról a takarót, és
ott hevert egy hosszú ujjú ingben, miközben a testének
minden pórusán ömlő izzadság átitatta a szövetet. Aztán, a
lélegzése ismét normálisra lassult, a teste megnyugodott, így
csak mellkasa emelkedése és a rózsaszínű bőre árulkodott
arról, hogy egyáltalán él.
A csengőt meg sem hallotta, a kopogtatást, aztán a
dörömbölést sem. Az se jutott el a tudatáig, hogy a nevén
szólították. Nem érzékelte, hogy nyílik a bejárati ajtó, és
léptek közelednek feléje a kicsiny nappaliban. Nem észlelte
a másik személy jelenlétét maga mellett, és ahogy az illető
felveszi a földről a takarót, és ráteríti.
A rugók nyikordulása, ahogy a látogató leült mellé az
ágyra, nem ébresztette fel. Az sem, hogy a vendége a nevén
szólongatja. Válla gyöngéd rázogatása sem.
 És az a pohár víz, ami hirtelen az arcába csapódott? Nos,
az már felkeltette a hölgy figyelmét.
Köpködve, a szemét dörgölve ült fel az ágyon.
– Mi a fene... – kezdte dühösen, de aztán meglátta Shaw-t,
amint mellette ül egy üres pohárral a kezében, és őt bámulja.
Köhögött még egyet, miután a rálocsolt víz egy része a
légcsövébe jutott. – Hogy jutott be?
– Csengettem, kopogtattam, dörömböltem az ajtón, a
nevét kiabáltam. A nevén szólítottam azután is, hogy már
bent voltam, de maga meg se nyikkant. Nem gondoltam,
hogy egyáltalán van itt valaki, amíg meg nem láttam az
ágyon.
– Mélyen... mélyen szoktam aludni – felelte Katie, a
halántékát dörzsölve.
– Valamiben kétségtelenül mélyen benne van – mondta
Shaw, és felvette az üres ginesüveget. Aztán talált még egy
üveget, majd egy harmadikat és egy negyediket.
– Maga keveri a gint, bourbont és a skót whiskyt?
– Ha már az ember Skóciában van...
– Most Franciaországban vagyunk – mondta bosszúsan
Shaw.
A nő végigsimított szőke fürtjein. – Ó, csakugyan, ez
Párizs – mondta szórakozottan. Aztán valami hirtelen áttört
az alkohol ködén. – Te jó ég, tényleg. – Gyorsan
felegyenesedett.
– Shaw, annyira sajnálom. Mindent sajnálok. A hülye
mobiltelefont, hogy hazudtam magának. – Elhallgatott. –
Annát sajnálom elsősorban.
 Shaw komótosan sorba állította az üvegeket a szekreter
szélén, – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megköszönjem,
amiért meglátogatott.
Katie meglepődött. – Nem szükséges megköszönnie.
Különösen azok után, amik tegnap történtek a kórházban.
Tegnap volt, ugye?
– Nem. Öt nappal ezelőtt.
A nő megdöbbent. – Öt napja? Maga viccel!
Shaw az üvegek sorára pillantott. – A feje is azt mondja,
hogy viccelek?
Katie rámeredt, aztán az üvegekre, végül visszaült az
ágyra. – Pedig hat hónapja egy kortyot sem ittam. Elhiszi?
– Nem. Nem tudom elhinni – felelte Shaw, és ismét a
palackokra nézett.
Katie mély hangon nyögött egyet. – Hát, mégis igaz. Én...
én most el se hiszem, hogy ennyire visszaestem.
Shaw továbbra is a felsorakoztatott flaskákat nézte.
– Pedig hatalmasat esett. Egészen a szakadék aljáig. Majd
várok a másik szobában. Zuhanyozzon le, és öltözzön fel. Én
meg kerítek valami reggelit. – Azzal az ajtó felé indult.
– Várjon egy kicsit! Miért jött el a kórházból?
– Elegem van a kórházakból.
– Tényleg? – Katie kételkedve nézte Shaw bal karját,
amelyen kidudorodott az ing a vastag kötés fölött.
– Ma délután Londonba indulok az alagúton át. De
először magával akartam beszélni Annáról.
– Mit akar tudni?
– Hogy miért akarhatták megölni.
Katie tanácstalanul nézett rá: – De én arról nem tudok
semmit.
 – Lehet, hogy úgy gondolja, nem tud. De az is lehet, hogy
látott vagy hallott valamit, amikor találkoztak, és az most
segíthet.
– Shaw, tényleg úgy gondolja, hogy elég jól van ehhez?
A férfi megfordult, és a tekintetét Katie-ébe fúrta. A
szeme olyan kék és átható volt, hogy a nő visszafojtotta a
lélegzetét, és körmeit a tenyerébe vájta, mint valami iskolás,
aki rossz fát tett a tűzre.
– Az én életemnek vége, Katie – szólalt meg csendesen
Shaw. – De bárki tette is ezt Annával, az életével fizet.
Méghozzá hamarosan.
Katie tarkóján felmeredtek a pihés szőrszálak, és évek óta
először libabőrös lett. A feje lüktetett, és a hasa hangosan
megkordult.
– Most pedig öltözzön fel. Kérem.
Amint a férfi kilépett a szobából, Katie a fürdőszobába
szaladt, és kiokádta magából öt nap minden folyékony
nyomorúságát.
 49. FEJEZET

EGY KÖZELI KIS SÖRÖZŐBEN ettek, amelynek egyik

sarkából kilátás nyílt a Quai de Gesvres-en túl a Szajnára.
Ha Katie kinyújtotta egy kicsit a nyakát, láthatta a Notre-
Dame-székesegyház tornyát a folyó közepén. A Louvre alig
pár száz méternyire nyugat felé helyezkedett el, a Bastille
valamivel távolabb, keletnek.
Erős kávét kaptak, forró kenyeret, és olyan ízletes tojást,
ahogyan talán csak a franciák tudják elkészíteni.
– Maga Londonban találkozott vele – kezdte Shaw. –
Hol? Az irodájában? Vagy a lakásán?
– Először egy kávéházban, aztán bementünk a hivatalába.
– Nem észlelt valami furcsát vagy rendkívülit, amikor
odaértek?
Katie vállat vont, miközben ügyesen egy darab tojást
szedett a villájára. A gyomra továbbra is remegett egy kicsit.
– Egyszerre volt normális és rendkívüli. Egy gyönyörű régi
sorház egy csöndes utcában London szívében, benne egy
csomó bölcsész, akik olyasmiket írtak, amiket senki se olvas
el. Legalábbis valami ilyesmit mondott Anna, amikor
bemutatta a munkahelyét. – A férfira nézett. – Maga járt ott?
Shaw bólintott. – Csak a móka kedvéért úgy egy éve
utánanéztem az ingatlan-nyilvántartásban az épületnek.
Kíváncsi voltam, mennyit érhet. Na, mit gondol? – Katie
csak a fejet rázta, és leharapott egy darabka pirítóst,
miközben várakozóan bámult Shaw-ra.
– Tizenhatmillió fontot – közölte a férfi.
 A pirítós majd’ kiesett Katie szájából. – De hát az több
mint harmincmillió dollár!
– Úgy van. Az pedig csak a vételár volt, amit akkor
kifizettek érte. Most nyilván jóval többet ér.
– Mióta dolgozott ott Anna?
– Öt éve. Vezető elemző volt. Az egyik legjobb.
– Az biztos. Elmondta nekem nagy vonalakban, mit
csinált. De kié a Főnix Csoport?
– Egyszer beszélt róla. Egy visszavonultan élő gazdag
amerikaié, aki Arizonában lakik. Innen a név.8 Bár azt is
mondta, hogy először azt hitte, a mitológiai főnixmadárról
kapták a nevüket.
– Az az a madár, amelyik sosem pusztul el – mondta
Katie, de aztán elvörösödött, amikor észrevette, hogy Shaw
ránéz.
– Nem lett valami találó név, igaz?
– De csak van még valami a Főnix Csoporttal
kapcsolatban, amit nem tudunk – folytatta gyorsan Katie. –
Utána kell járnunk.
– Nem, nekem kell utánajárnom.
– Azt hittem, együtt dolgozunk.
– Akkor tévedett.
– Meg akarom tudni, mi történt Annával.
Shaw erre csak a fejét rázta. – Mit tud még elmondani
nekem?
– Miért mondanék bármit is?
– Mert udvariasan erre kértem.
Szemét megint a nőre szegezte, és Katie újra úgy érezte,
hogy belereszket a pillantásába.

8
Arizona állam fővárosa Phoenix. (A fordító megjegyzése.)
 – Nos, amikor már éppen indulni készültem, láttam, hogy
az összes munkája ki van teregetve az íróasztalán.
– Mindig így volt. Így dolgozott.
– Nem; úgy értem, hogy mindegyik ugyanarra a témára
vonatkozott. Az úgynevezett Vörös Veszedelemre.
Shaw előredőlt. – Kérdezte róla Annát? A Főnix Csoport
számára végzett hivatalos kutatásról volt szó?
Katie tagadólag rázta a fejét. – Nem. Anna azt mondta,
hogy csak kíváncsi volt. Úgy gondolom, ezzel csak a
szabadidejében foglalkozott.
– Amikor Dublinban voltunk, nagyon érdekelte ez az
Orosz Független Kongresszus. Az Interneten próbált valamit
kiásni róla, de nem sokat talált.
– Úgy látszik, nagyon kíváncsi volt. – Katie
elgondolkozott egy kicsit. – Ugye, nem gondolja, hogy a
munkaadóinak van valami közük az ügyhöz? Mármint
ahhoz, hogy utána akartak járni, hogy ki áll a Vörös
Veszedelem mögött. Lehet, hogy kiderítették, és ezért lőtték
le őket?
Shaw előhúzott egy névjegyet a zsebéből. Edward Royce,
MI5. Akivel Frank kívánságára együtt kellett volna
dolgoznia a Vörös Veszedelemmel kapcsolatos
nyomozásban. A férfi hivatala Londonban volt. Shaw egy
percig sem hitte, hogy a Főnix Csoport hivatalosan kutatott a
Vörös Veszedelem után, és ez váltotta volna ki a vérfürdőt.
De a férfinak bizonyára megvoltak a kapcsolatai, hogy
Shaw-t bejuttassa a Főnix Csoport épületébe, ha Shaw
beleegyezik, hogy segít neki a nyomozásban.
– Anna elmondta volna, ha hivatalosan vizsgálódik az
ügyben.
 – Ne sértődjön meg, ha kérdezek valamit. – Katie
idegesen nyalta meg a szája szélét:
– Tessék? – Shaw felpillantott a névjegyről.
– Nem lehetséges, hogy Anna titokban tartott maga előtt
valamit? Azzal kapcsolatban, hogy igazából milyen munkát
végzett? – Gyorsan folytatta; mikor látta, mennyire
elkomorul Shaw arca. – Nézze, csak egy megérzés. Maga
sem volt őszinte hozzá.
– Ez tényleg egy megérzés. Majd észben tartom.
– Mikor indul?
– Hamarosan.
Shaw BlackBerryje rezegni kezdett. Némi nehézsége
támadt, amikor ki akarta szedni a zakója zsebéből, így Katie
a segítségére sietett. – Nem akarja, hogy kikeressem az
üzeneteit? – kérdezte, mert látta, hogy mennyire nehezen
boldogul. Csak az egyik kezét tudta használni.
– Megoldom – felelte Shaw, talán gyanítva, hogy ez csak
csel, és Katie el akarja olvasni az üzeneteit. A kijelzőre
pillantott. Első osztályú jegy várta, a Gare du Nord-ról
induló Eurostarra, amely a londoni St. Paneras pályaudvarra
fut majd be. Szállása a nemrég újra megnyitott Savoyban
lesz, Frank legalább nem garasoskodott. Kis ellentételezés
egy olyan munkáért, amelyben az ember, bármelyik percben
erőszakos halált halhat.
– Legalább felhív majd, és elmondja, mire jutott?
A férfi felállt, és pár eurót dobott az asztalra a reggeliért.
– Sajnos, nem tehetem.
– Miért?
– Mert nem akarom. Ez elég magyarázat?
 Katie-nek kellett néhány másodperc, míg rájött, hogy a
férfi az ő szavait olvassa a fejére. Akkor mondta ezt, amikor
Shaw megkérdezte, miért nem végeztetett plasztikai műtétet
a golyó ütötte hegen.
– Nem, de gondolom, nincs választásom.
– Köszönöm a segítséget. Menjen haza, és folytassa az
életét.
– Ó, igen, nagyszerű lesz – mondta megjátszott örömmel.
– Úgy hallom, a New York Times új főszerkesztőt keres.
Vagy átveszem Christiane Amanpour műsorsávját a CNN-
nél. Mindig is szerettem volna átmenni a tévéhez. Milliókat
kaszálnék. Nem is értem, miért nem tettem meg már évekkel
ezelőtt.
– Vigyázzon magára, Katie. Az italt meg hagyja békén.
Otthagyta Katie-t az asztalnál. Katie-nek lüktetett a feje,
és öt perc múlva még mindig ugyanúgy ült ott,
mozdulatlanul, a semmibe bámulva. Úgy tűnt, ez maradt
számára, a nagy semmi. A telefonja csörgésére ocsúdott fel.
A hívás olyan államból jött, amelynek a körzetszámát nem
ismerte fel.
– Halló?
– Katie James?
– Igen.
– Kevin Gallagher, a Scribe egyik rovatvezetője vagyok.
Ez egy viszonylag új amerikai napilap.
– Olvastam már egyet-mást önöktől. Van néhány
tehetséges riporterük.
– Ez igazán hízelgő egy kétszeres Pulitzer-díjas
tudósítótól. Nézze, tudom, mennyire elfoglalt, de egy
haverom a Trib-nél megadta a telefonszámát. Úgy hallottam,
hogy már nem dolgozik ott.
– Úgy van – felelte Katie, aztán gyorsan folytatta. –
Összebékíthetetlen ellentétek, meg ilyesmi. Miért keresett
meg?
– Nem kell atomtudósnak lenni ahhoz, hogy az ember
rájöjjön: ilyen kaliberű riporter nem akad mindig. Szeretném
szerződtetni, hogy megírja a nagy sztorit a lapunknak.
– A nagy sztorit?
Gallagher kuncogott. – Amiről manapság mindenki
beszél.
– A Vörös Veszedelemről van szó?
– Nem – mondta. – Arra már van egy kis csapatunk. Én a
Londoni mészárlásra gondoltam.
Katie szívverése felgyorsult.
– Katie, ott van még?
– Igen, persze. Hogyan kezdünk neki?
– Nem tudunk annyit fizetni, amennyit a Trib-nél
megszokott, de tudósításonként fizetünk, és megpróbálunk
annyit adni, amennyit egy önhöz hasonló státusú tudósító
kapni szokott, ezenfelül méltányos költségtérítést. Ha valami
nagy dologgal szolgál, akkor ki tudok alkudni valamivel
többet. Szabad kezet kap, hogy hogyan kezd bele a
történetbe. Mit szól hozzá?
– Pontosan erre van most szükségem. Jelenleg éppen
Európában tartózkodom.
– Ez ám a pompás véletlen!
Szerintem nem véletlen.
– El tudom önnek küldeni a szerződést és egyebeket
elektronikus levélben.
 Még beszélgettek néhány percig, aztán Katie letette. El
sem akarta hinni, hogy az események ilyen fantasztikus
fordulatot vettek. Az órájára nézett. Még éppen eléri az egy
órakor Londonba induló Eurostart.
 50. FEJEZET

A KÉK-SÁRGA Eurostar pontosan indult, és miután maga

mögött hagyta Párizs elővárosait, hamar az óránkénti kétszáz
kilométeres sebesség fölé gyorsult. A síneket nagy sebességű
vonatokhoz tervezték, így a szerelvény simán haladt, éppen
csak gyengéden ringatózott, ami segített az utasoknak egy
kis szunyókálásban.
Shaw az első osztályon ült, egy széles, puha ülés
kényelmét élvezve, valamint a háromfogásos ebédet,
amelyhez bor is járt, és amelyet egy elegáns egyenruhát
viselő, angolul és franciául egyaránt beszélő utaskísérő
szolgált fel igen szakszerűen. Shaw azonban nem evett, nem
ivott. Csak bámult ki az ablakon rosszkedvűen.
Ritkán gondolt a múltra. De ahogy most a vonat
tovarobogott, Shaw a múlton kezdett töprengeni, talán mert
már nem volt jövője, amin rágódhatott volna. Az élet
bezárult körülötte. Az édesanyja, akire nem is emlékezett,
egy árvaházban hagyta, aztán nevelőcsaládok sora
következett, amelyek kevés jót adtak és sok kárt okoztak
neki. Így felnőtt életére magányos lett. Mielőtt – nem
önszántából – beállt Frank csapatába, egyik országból a
másikba utazott, és mások fizetett ügynökeként
tevékenykedett. Sem a személyes kockázatot, sem a
tevékenysége erkölcsi következményeit nem mérlegelte.
Bántott másokat, és mások is bántották őt. Egyes tetteitől a
világ biztonságosabb lett, más esetekben további veszélyt
hozott a Földön élő hatmilliárd emberre. Ám a
tevékenységét mindig kormányok vagy kormányok
különféle ügynökségei engedélyezték. Ennyi volt hát az ő
egész létének az összegzése.
Amíg Anna fel nem bukkant az életében.
Azt megelőzően mindig úgy gondolta, hogy az élete véget
ér majd, amikor Frank valamelyik akciója komolyan
félresiklik. Ezzel nem is volt semmi baja. Az ember él és
meghal. Amíg Anna nem volt része az életének, a közvetlen
önvédelmi ösztönön kívül semmi más nem késztette, hogy
óvja a bőrét. De ha az ember egyedül van, még az ösztönök
is megkopnak, eltompulnak idővel. Amikor Anna megjelent,
hirtelen volt jó oka rá, hogy túlélje a bevetéseket. Egyre
alaposabban készült fel minden küldetésre, mert vissza akart
térni. Annához.
Aztán azt is megtervezte, hogyan szabaduljon ki Frank
fogságából. Megtervezte jövendő életét Annával. Még ha
Frank olyan is, amilyen, lehetséges lett volna, csak életben
kellett maradnia hozzá.
Éppen ez a szívtelen irónia kínozta most.
Soha meg sem fordult a fejében, még csak véletlenül sem
jutott eszébe, hogy nem ő, hanem Anna lesz az, aki
erőszakos halált hal. Soha.
Kibámult az ablakon a lélegzetelállítóan szép, dimbes-
dombos tájra. De az semmit sem jelentett számára, és nem is
fog. Minden szépség, ami valaha is fontos volt számára,
most egy hűtőszekrényben feküdt a londoni hullaházban. A
szépsége már csak Shaw elméjében, emlékeiben létezett. Ez
megnyugvást kellett volna, hogy jelentsen, de mégsem
jelentett. Nyitott vagy csukott szemmel mindig azt az
egyetlen személyt látta maga előtt, akit szeretett. Az ő képe
örökké vele lesz, büntetésül azért, mert azt hitte, hogy ő is
megérdemelheti a normális életet. Vagy a boldogságot.
Mostanra egyetlen célja maradt: Ölni. Aztán pedig úgy
végzi majd, ahogy eddig élt. Magányosan.

KATIE EGY KOCSIVAL a Shaw-é mögött ült, noha nem

tudta, hogy a férfi is ezen a vonaton utazik. Miközben a
festői francia táj elsuhant az ablakon előtt, Katie gondolatait
nem az új megbízatása foglalta le, hanem egyre inkább Shaw
gyásza és keserűsége, meg az, hogy mi vár rá Londonban.
Shaw természetesen el fog menni a Főnix Csoport
székházához, és a kapcsolatai segítségével bizonyára bejut
majd. Felkeresi Anna lakását is. Oda mindenképpen el kell
mennie, gondolta Katie. Nincs mód, hogy azt elkerülje.
Katie olyan mélyen merült a gondolataiba, hogy észre
sem vette, amint a vonat átszáguld Calais-n, be az alagútba,
lefelé tartva a La Manche sziklamedre alá. Kipillantott a jól
kivilágított alagútba, mit sem törődve a milliárdnyi tonna
vízzel a feje fölött, nem félt szivárgástól, vagy attól, hogy a
víztömeg rázúdulva laposra préseli a vonatot.
Huszonöt perccel később a vonat ismét ragyogó
napsütésben haladt. Angliában voltak. Az egész utazás
száznegyven kellemes percet vett igénybe, miközben volt
áram a hordozható számítógépnek, térerő a mobiltelefonnak,
bár Katie-t ez alatt az idő alatt éppen nem hívta senki. A
kórházi eset óta nem is volt kedve használni a mobilját.
Eszébe jutottak Shaw szavai: Az én életemnek vége. De
bárki tette is ezt Annával, az életével fizet. Kétsége sem volt
afelől; hogy a férfi komolyan gondolta, és még így
sebesülten is megpróbál végezni a gyilkossal vagy
gyilkosokkal, akár puszta kézzel.
 De azután? Azután mihez kezd majd? Vagy mi lesz, ha ő
is meghal, miközben a gyilkost üldözi? Azt, aki megszervezi
majd’ harminc ember lemészárlását, biztosan nem könnyű
megölni.
Meg aztán, ott vannak most Katie-nek a történetei, amiket
meg kell írnia. Mit szól majd Shaw, ha azt látja, hogy Katie
a londoni mészárlásról ír, Anna halálával keresve a
betevőjét? De hiszen ez volt a munkája. Újságíró volt.
Mégis, el tudta képzelni, hogy Shaw dühös lesz: Nagyon
dühös.
Miközben ezeken jártak a gondolatai, észrevett egy kis
üveg vörösbort; amit az ebédhez szolgáltak fel. Mikor az
utaskísérő elvitte az ebédestálcát, Katie magánál tartotta az
üveget. Az üveget bámulta, miközben a vonat zakatolt
tovább. Húsz perccel később, mikor a szerelvény elérte
London peremét, a lakónegyedeket a sok furcsa kéménnyel,
Katie még mindig a bort bámulta. Lecsavarta a kupakot,
megszagolta, és gyorsan kortyolt egyet. Azonnal elöntötte az
ismert, nagyszerű érzés, egyben a kínzó lelkifurdalás is.
Mégis ivott még egy nyeletet. A bűntudata meg
ezerszereződött. Visszacsavarta a kupakot, az üveget
visszaejtette a lehajtható tálcára, és azt dünnyögte: – A
francba...
A mellette ülő fazon meghallotta, és előbb ránézett, majd
a borra. – Rossz évjárat?
Katie izzó pillantást vetett rá. – Rossz az egész élet! A
fickó gyorsan visszatemetkezett az újságjába. Katie tudta,
hogy így nem fog menni a munka. Részegen nem boldogul.
Nem folytathatja az önsajnálatot, bármennyire csábítónak
tűnik is. Mikor arra jött egy utaskísérő, Katie megállította, és
megkérte, hogy vigye el a flaskát.
Pár perccel később befutottak a St. Paneras pályaudvarra.
Katie leszállt, és sietve a droszt felé indult, hogy szerezzen
egy taxit.
Ő is, akárcsak Shaw, a Stranden fog lakni, a város nyugati
felében, persze nem olyan kellemes helyen, mint a Savoy.
London semmilyen évszakban nem olcsó, de bármikor ki
lehet fogni akciós árat, és Katie eleget utazott ahhoz, hogy
tudja, hol keresse. Ha hosszú ideig tartózkodik majd a
városban, meg fog próbálkozni azzal, amivel Párizsban, azaz
igénybe veszi egy olyan tudósító kollégája lakását; aki
többet van távol, mint idehaza.
Egyelőre bejelentkezett egy diszkont szállodába, ledobta a
bőröndjét a szobájában, majd taxiba ült, és a Főnix Csoport
épületéhez vitette magát. Biztos eljön majd a pillanat,
amikor belebotlik Shaw-ba. Erre az esetre megfelelő
akciótervet dolgozott ki.
Futni fogok, mint a nyúl.
 51. FEJEZET

ANNA EGYKORI munkahelye felé menet Shaw elővette a

névjegykártyát, amit az Edward Royce nevű MI5-ügynök
adott neki. A fickó a második csengetésre felvette. Shaw
elmagyarázta neki, hogy Londonban van, és átgondolta a
dolgot: hajlandó segíteni a Vörös Veszedelemmel
kapcsolatos nyomozásban.
Mikor Royce rákérdezett, mitől gondolta meg magát,
Shaw így felelt: – Elég hosszú történet, nincs értelme
belemenni. De szeretnék kérni egy szívességet. Frankkel már
tisztáztuk.
– Tudom, felhívott.
– Tényleg? Mit mondott?
– Hogy segítsünk önnek, amiben csak tudunk. Elmondta,
hogy ön... hogy ön személyesen érintett a gyilkosságokban.
– El tudja intézni, hogy bejussak az épületbe?
– Nos, talán egy csapásra két legyet is üthetünk. Hogy
tetszik ez önnek?
– Miről beszél? – kérdezte kíváncsian Shaw.
– Majd megérti, ha ideér.
– Ide? Hová?
– A Főnix Csoport épületéhez.
Shaw elképedt. – Mit csinál ön ott?
– Majd beszélünk, ha ideért – válaszolta Royce
szűkszavúan.
Shaw eltette a telefonját, kiegyenesedett, és a sebesült
karját kezdte dörzsölgetni.
 Mi a fene folyik itt?
Miután megkaparintotta Katie mobilját, és értesült Anna
haláláról, a kórházban eltöltött két nap rosszabb volt, mint
élete bármelyik bevetése, rosszabb, mint bármely rémálom,
amivel a tudattalanja valaha meggyötörte. Emlékezett rá,
hogy újra és újra szedálták, miután felforgatta a kórtermet,
és valakit a falhoz csapott. Bánatának és dühének ez a
kitörése sem segített. Gyűlt benne a harag, amíg már nem
bírta tovább elviselni, és összeomlott. Azt hitte, hogy meg is
halt. A szíve mélyén azt kívánta, hogy bárcsak tényleg így
lenne.
Huszonnégy órán keresztül nem mozdult és nem szólt
semmit. Csak bámulta a kórház fehér falát, nagyjából úgy,
ahogy kiskorában az árvaházban, próbálva kitalálni valami
másfajta valóságot, ami nem olyan volt, mint szörnyen
összeomlott élete. Ám amikor végül felkelt az ágyából, Anna
még mindig halott volt. Mindig halott lesz.
Már csak az a gondolat mozgatta, hogy megtalálja és
megölje azokat, akik felelősek a történtekért Ez a cél tartotta
vissza attól, hogy teljesen széthulljon.
Nem esett melodramatikus túlzásokba, amikor azt mondta
Katie-nek, hogy az életének vége. Tényleg véget ért.
Most már csak az maradt hátra, hogy megfelelő módon
fejezze be, és megbosszulja Annát.
Leintett egy taxit, és arra a helyre vitette magát, ahol
Anna élete véget ért. Pedig a legszívesebben elfutott volna
az ellenkező irányba.
 52. FEJEZET

ROYCE SHAW ELÉ, ment a bejárathoz, amelyet még mindig

rendőrségi szalag zárt le. Bent az épületben lázas
tevékenység folyt, rendőrségi és igazságügyi szakértők
vizsgáltak át minden négyzetcentimétert. Miközben Shaw
óvatosan kerülgette őket, látta a megalvadt vér tócsáit és a
fehér ragasztószalagokat, amelyek a földre rogyott áldozatok
helyét jelezték.
Royce a sebesült karját nézte. – Mi a jó fene történt
magával?
– Megharapott a kutyám. Hogy értette, hogy egy csapásra
két legyet üthetünk? Mit keres maga egyáltalán egy
gyilkossági nyomozásban?
– Szeretném, ha először megnézne valamit.
Bevezette Shaw-t egy kisebb irodába az első emeleten,
amit nyomozati központnak rendeztek be. Az asztalon
számítógép állt. Royce leült elé, és gépelni kezdett.
– Videofelvételünk van egy biztonsági kamerától, amelyet
a dugódíj ellenőrzésére, rendszámok leolvasására szereltek
fel az utcában. Lássuk, mit rögzített a gyilkosság napján.
Shaw a másik férfi válla fölött figyelte a képernyőt. A
magas póznára szerelt kamera remekül rálátott az épület
teljes külső oldalára. A kép tetején megjelent egy fehér
furgon, műholdantennával a tetején, és megállt az épület
előtt.
– A londoni útjavítók egyenruháját viselik – magyarázta
Royce.
 A furgonból kiszálló férfiak egy csomó terelőbóját vettek
elő a raktérből, és kirakták ki az utca végére, valamint a
járdára mindkét irányban. Ekkor Shaw észrevette, hogy a
műholdantenna mozogni kezd.
– Zavarják a mobilforgalmat – állapította meg.
Royce bólintott. – A vezetékes telefon drótját már
korábban elvágták.
Shaw megmerevedett, amint látta, hogy tucatnyi férfi
szökken ki a furgonból, és beront az épületbe. Olyan gyorsan
történt, hogy szinte lehetetlen volt tisztán kivenni a
mozdulataikat. Még ha valaki kinéz is az egyik ablakon,
vagy végigmegy az utcán; nem észlelhetett volna semmi
szokatlant.
– Lassítsuk le – kérte Shaw.
A felvétel az eredeti sebesség felével játszódott le újra, és
Royce meg is nagyította a képet. A férfiak mind magasak és
izmosak voltak. Élethű maszkokkal takarták el az arcukat, és
ha volt náluk fegyver, nem látszott, mert mindegyik hosszú
kabátot viselt, és bizonyára az alatt rejtegették. Shaw
tanulmányozta az alakokat, próbálva valami egyéni
azonosítót, valami kibukkanó bőrfelületet vagy bármit
olyasmit megpillantani, ami nyomra vezethette. De csalódnia
kellett.
Royce, aki közben őt nézte; együtt érzőn bólintott.
– Tudom. Mi már vagy tízszer végignéztük, de mi sem
vettünk észre semmit. Ezek nyilvánvalóan profik. Tudták,
hogy ott van a kamera, és annak megfelelően jártak el.
– Gondolom, hogy a kamera képét nem figyelik
folyamatosan.
 – Sajnos nem, különben a londoni rendőrség erőteljesen
reagált volna, afelől biztosíthatom. A fickók nyilván azt is
tudták, hogy a kamera jelét nem figyelik állandóan.
– Talán kérdeznem sem kellett volna.
– A rendszám és a jármű is zsákutca. A kocsit egy hete
lopták egy bontóból Surreyben, a rendszámot egy roncsról
egy javítóműhelyben, itt Londonban. Az épület hátsó ajtaját
szintén berúgták, így biztosan volt egy másik rohamosztag
is, amely arról támadott.
– Azt hiszem, fején találta a szeget. Rohamosztag, amely
minden szintet alaposan végigvizsgált. Biztosan volt listájuk
az itt dolgozókról, és ismerték az épület alaprajzát is. – Shaw
ezt inkább csak úgy magának mondta, nem Royce-nak. –
Rendben, nézzük tovább a felvételt.
Shaw ismét megmerevedett, amikor a törött ablaküveg
kiszóródott az utcára. Látta, hogy megjelenik egy fej, és az
illető kiáltozni kezd. Hangot persze nem hallottak, mert a
felvétel néma volt. De nem is kellett hallania.
– Ő Anna!
– Gondoltam, hogy ő lehet az – mondta Royce.
Shaw komoran nézett rá. – Mennyit mondott önnek Frank
Annáról és rólam?
– Nem sokat, de eleget. Jártam Ms. Fischer irodájában.
Láttam a fényképet, amin önnel van. Fogadja részvétemet.
Régóta voltak együtt?
– Nem elég régóta.
– Nagyon sajnálom. El tudom képzelni, mit érez.
– Meg se próbálja elképzelni – mondta Shaw.
 Royce megköszörülte a torkát. – Az ablakkereteket
véletlenül zárt állapotban festették le, így ki kellett törnie az
üveget.
– Véletlenül? Biztos ebben?
– Ellenőriztük a festővállalatnál. Teljesen törvényesek,
évtizedek óta dolgoznak a környéken. Minden munkásukkal
el tudnak számolni, az ilyen festés meg nem olyan ritkaság.
Az én lakásomat három éve festették, és némelyik nyavalyás
ablakot még mindig nem tudom kinyitni.
Shaw nem figyelt rá. Annát nézte, amint kihajol az
ablakon, és segítségért kiált. Segítségért, ami nem jött. Aztán
kimászott az ablakpárkányra.
– Ki akart ugrani? – kérdezte Shaw éber hangon.
– Úgy tűnik, arra a peremre, ami ott van alatta, legalábbis
így gondoljuk.
– De nem sikerült neki – mondta Shaw tompán.
– Miért?
– Figyelmeztetnem kell, hogy a következő rész... szóval a
következő jelenetet nem könnyű végignézni. – Royce feléje
fordult. – Biztos, hogy látni akarja?
– Látnom kell.
A következő jelenet gyorsan lepergett. Anna kint állt az
ablakpárkányon, cipő nélkül, harisnyában, és mindkét
kezével a keretbe kapaszkodott.
Shaw magában önkéntelenül is biztatta, hogy rajta,
ugorjon már, mielőtt késő. Gyötrelmes pillanat volt ez
számára, és el sem tudta képzelni, mit élhetett át Anna. Ami
ezután jött, az viszont egészen újabb szintre fokozta Shaw
gyötrelmeit.
 Az első lövedék áthatolt Anna testén, vért és
szövetfoszlányokat spriccelve ki a melléből. Egy töredék
másodperccel később Anna újabb darabja repült ki a friss
londoni levegőbe. Amikor visszazuhant az irodába, Shaw
elfordította a fejét.
– Befejezhetjük később is – ajánlotta fel Royce.
– Csak folytassuk, jól vagyok.
Néhány perc elteltével a támadók kijöttek az épületből a
bejárati ajtón, és a furgon hamarosan eltűnt a képből.
– Senki sem hallott vagy látott semmit? Hiszen egy nő
segítségért kiabált, a vére kifolyt az utcára, lövöldöztek.
– Ennek az irodatömbnek mindkét oldalán olyan épületek
vannak, amelyeket hamarosan felújítanak, így most üresen
állnak. A szemközti épület nem üres ugyan, de a lakók
értesítést kaptak, hogy veszélyes munkák kezdődnek a
gázhálózaton a nap folyamán, és délig súlyos bírság terhe
mellett ne tartózkodjanak a helyszínen.
– Senki sem járt utána? Legalább egy telefonhívás
erejéig?
– Volt egy telefonszám megadva, és több bérlő is felhívta,
de megerősítették nekik a gázömlés veszélyét.
– Csak éppen az a szám volt kamu.
– Úgy van. A terelőbójákkal pedig kiiktatták a
gépjárműforgalmat. Ez meg amúgy is zsákutca. Itt sosem jár
túl sok autó.
– Így a Főnix Csoportot sikerült teljesen elszigetelni; Jól
kitervelték – ismerte el kelletlenül Shaw. – Szeretnék
bemenni Anna irodájába.
– Nos, előbb szeretném bemutatni a Főnix Csoport egyik
tulajdonosának.
 – Itt vannak? – kiáltott fel Shaw.
– Egyikőjük nyomban iderepült, amikor értesítették őket.
– Honnan?
– Mit tud a főnix szimbólumról?
– Olyan madár, ami sosem pusztul el. Újjáéled a
hamvaiból. Egyiptomi eredetű.
– A leírása pontos, de a főnixnek mint jelképnek több
eredete is van. Egyiptomi, ahogy említette. Arab, japán, és
legalább még egy ezeken kívül.
– Vagyis? – kérdezte Shaw türelmetlenül.
Kis termetű ember tűnt fel az ajtóban. Fekete öltönyt
viselt, és az arckifejezése illett ruhájának sötét tónusához.
Royce felállt, hogy üdvözölje a jövevényt.
– Shaw, hadd mutassam be Mr. Feng Hainak, aki Kínából
érkezett.
 53. FEJEZET

MÍG SHAW BENT tartózkodott az épületben, Katie odakint

ügyködött. Még a férfi előtt érkezett, és elbújt a sarok
mögött, amíg Shaw kifizette a taxit, és bement az
irodaházba. Megmutatta az egyébként lejárt
sajtóigazolványát a bejárat előtt őrködő rendőrnek, és feltett
egy sor kérdést, de az egyenruhás egyikre sem válaszolt.
– Menjen tovább – tanácsolta neki a rendőr, húsos arcán
félreérthetetlen bosszúsággal.
– Nem kedveli a szabad és független sajtót, ugye, biztos
úr? – kérdezte Katie.
– Azt nem kedvelem, ha nem végezhetjük nyugodtan a
munkánkat, mert a magafajta mindenbe beleüti az orrát.
– A nevét nem közöljük. Ön névtelen forrás maradhat.
– Abban biztos lehet, hogy az én nevemet nem közlik!
Most pedig hordja el magát!
Katie egy kicsit arrább ment az utcán. Közben felbámult
az ablakokra. Shaw odabent volt, és megismerhette az egész
történetet, míg ő idekint nem jutott semmire.
Bárcsak... újra a csúcson... Még egy Pulitzer...
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy majdnem ugrott
egyet ijedtében, amikor valaki a karjához ért. Megfordult, és
egy férfit látott. Puha filcsapkáját a kezében tartotta, tágra
nyílt, ideges szeme pedig Katie-re szegeződött.
– Segíthetek? – kérdezte a nő gyanakodva.
– Ön újságíró, ugye? – Vékony hangja volt, nem éppen
tele önbizalommal. Katie azt is érezte, hogy az angol nem az
anyanyelve. Alacsony volt, és szinte betegesen sovány.
Töredezett fogai megsárgultak. Az öltözéke majdhogynem
egy hajléktalanhoz illett.
– Ki kérdezi? – közben a válla felett hátrapillantott,
mintha arra számított volna, hogy még valaki felbukkan.
A férfi a Főnix Csoport irodáira pillantott. – Mindennap
visszajövök, hogy lássam. Ezt a helyet. – Önkéntelenül
összerándult.
– Csakugyan nyugtalanító – felelte Katie, kissé még
mindig tartva a férfitól.
Amaz megérezte, hogy a nőt feszélyezi a jelenléte.
– Aron Lesnik vagyok. Krakkóból. Lengyelországban van
– tette hozzá.
– Tudom, hol van Krakkó – felelte Katie. – Jártam is ott.
Mit akar tőlem?
– Láttam, hogy a rendőrrel beszélget. Hallottam, azt
mondta neki, hogy újságíró. Ez igaz? Tényleg újságíró?
– Igen. És?
Lesnik újra az épületre nézett. Mikor aztán Katie felé
fordult, a szeme tele volt könnyel. – Annyira sajnálom őket.
Jó emberek voltak, és most halottak. – Megtörölte a szemét a
kabátja ujjával, és nyomorúságosán nézett Katie-re.
– Valóban tragikus. És most, ha megbocsát... – Katie azon
gondolkozott, hogy vajon miért vonzza annyira a
félnótásokat. De a férfi következő mondata gyorsan elterelte
a gondolatait.
– Ott voltam bent. Aznap – mondta érdes hangon.
– Micsoda? – Katie azt hitte, nem jól hall. – Hol odabent?
Lesnik a Főnix Csoport irodáira mutatott. – Ott bent –
felelte szenvedő hangon.
 – Ahol a gyilkosságok történtek?
Lesnik bólintott, a feje úgy járt fel-le, mint egy gyereké,
aki éppen bevall valamit.
– Mit keresett az épületben?
– Állást. Munkát. Nem tudok olyan jól angolul, de a
számítógépekhez értek. Odamentem, mert hallottam, hogy
keresnek valakit, aki jó a számítógépekkel. Azon a napon.
Azon... a rossz napon.
– Tisztázzuk ezt – mondta Katie, sikertelenül próbálva
leplezni izgatottságát. – Bent volt állásinterjún, amikor
azokat az embereket megölték? Mialatt megölték őket?
Lesnik bólintott. – Igen – felelte, és à szemét ismét
elfutotta a könny.
– Akkor maga hogy lehet még életben? – kérdezte
gyanakodva.
– Hallottam a puskákat. Tudom, milyen a hangjuk. Fiatal
fiú voltam Krakkóban, amikor a szovjetek jöttek puskákkal.
Elbújtam.
Katie gyanakvása alábbhagyott. Neki is kellett
fegyveresek elől bujkálnia, amikor különböző országokból
tudósított. – Hová bújt? Mondja el pontosan.
– A második emeleten van egy kis szoba, benne a gép,
amivel papírokat másolnak. Hátul van egy ajtó. Kis hely,
holmikat tartanak ott. Bebújtam. Bent maradtam, amíg
lövöldöztek. Aztán kijöttem. Azt hittem, engem is lelőnek,
ha megtalálnak. De nem találtak meg. Szerencsés vagyok.
Katie izgalmában majdnem leesett a járdáról.
– Nézze, talán nem túl jó ötlet erről éppen itt beszélni.
Menjünk máshová.
 Lesnik hátrahőkölt. – Nem, eleget mondtam. Idejövök
mindennap. Jövök, mert muszáj jönni. Azok az emberek
mind meghaltak. Mind, csak én nem. Nekem is meg kellett
volna halnom.
– Ne mondjon ilyet. Tényleg szerencséje volt. Talán jobb
lenne, ha nem nyomná tovább a lelkiismeretét.
– Nem! Nem! Én csak azért jöttem, mert hallom, ön
újságíró. Nálunk Lengyelországban vannak újságírók, akik
hősök. Hősök, Szembeszálltak a szovjetekkel. Apám is. A
szovjetek megölték, de ő akkor is hős – tette hozzá büszkén.
– Biztosan. De erről nem beszélhet csak úgy akárkinek. El
kell mondania a rendőrségnek.
Lesnik még egy lépést hátralépett. – Nem, nem kell
rendőrség. Nem szeretem a rendőrséget.
Katie megint gyanakodva nézett rá. – Bajban van?
Lesnik nem felelt, csak félrenézett. – Nem kell rendőrség.
Elmegyek.
A nő megragadta a karját. – Várjon egy percet.
Megígérem, hogy nem fedem fel a forrásomat, de legalább
elmondaná, amit látott? Megígérem, ha kell, meg is
esküszöm egy egész halom bibliára, hogy nem árulom el,
hogy magától hallottam. Végül is maga jött hozzám, maga
akarja, hogy segítsek valamiképp.
Lesnik bizonytalankodott. – Nem is tudom, miért jöttem.
– Elhallgatott. – Meg tudja tenni? Hogy nem mondja el, kitől
hallotta?
– Teljes mértékben. – Katie a férfi izgatott arcára, fiúsan
kis termetére, rongyos ruházatára nézett; Nagyon is jól el
tudta képzelni, amint rémülten meghúzza magát egy
fénymásoló sufniban, miközben fegyverek dörögnek
körülötte. – Meghívnám, együnk valamit, és közben
beszélhetne. Csak beszélgetnénk. Aztán ha mégis
kényelmetlenül érzi magát, elmegy.
– Kinyújtotta a kezét. – Megegyeztünk?
Lesnik nem fogta meg a kezét.
– Biztos vagyok benne, hogy az apja is azt akarná, hogy
kiderüljön az igazság. A bűnösök pedig bűnhődjenek.
A férfi lassan megfogta Katie kezét.
– Rendben. Megyek magával.
Útközben Katie feltette a kérdést, amit képtelen volt
visszatartani.
– Látta, hogy ki tette? – A lélegzetét is visszafojtotta, úgy
várta a választ.
Lesnik bólintott. – Meg hallottam is. Jól hallottam
mindent. Nagyon jól tudom a nyelvet, amit beszéltek.
– A nyelvet? Szóval külföldiek voltak?
Lesnik megállt, és a nőre bámult. – Oroszok voltak.
– Biztos benne? Teljesen bizonyos?
A férfi arca most először vett fel magabiztos kifejezést. –
Lengyel vagyok. Krakkói. Felismerem az oroszt, ha
meghallom.
 54. FEJEZET

– A CÉGET A KÍNAI FŐNIX, a Feng Huang után neveztük el –

magyarázta Feng Hai, miután leültek a fő lépcsőházból nyíló
irodában. – A kínai mitológiában a főnix az erény, a hatalom
és a haladás jelképe. Azt is mondták annak idején, hogy azt
az erőt jelképezi, amit a császárnő leküld az alattvalóinak.
Talán tudniuk kell, hogy a Feng hímnemű főnix.
– Valamint az ön vezetékneve – kommentálta Shaw. A
nyugati szokástól eltérően a kínaiak a vezetéknevüket írják
előre. A Hai a férfi keresztneve volt.
– Igen, részben ezért is választottam ezt a nevet a cég
számára – bólintott a kínai.
– Milyen kapcsolatban áll a Főnix Csoport Kínával? –
kérdezte Royce.
– Ez is csak egy egyszerű kínai vállalkozás, amely
Angliában működik, mint sok másik.
– Az alkalmazottai azt hitték, hogy egy tehetős amerikai
finanszírozta a céget, aki Arizonában lakik – jegyezte meg
Shaw.
– Ez csak valami pletyka lehet – felelte a kínai, és
megvonta a vállát.
– Azt hiszem, többről van szó, mint pletykáról – mondta
Shaw. – Inkább szándékos fedősztorinak tűnik.
Miközben Feng Shaw-ra meredt, Royce előredőlt ültében.
– Vagyis ez valami agytröszt volt, amely globális ügyeket
tanulmányozott, és ön, valamint az üzlettársai
finanszírozták? Ez volt az üzleti modell?
 Feng bólintott.
– Milyen céllal hozták létre? – kérdezte Royce.
– Hogy válaszokat találjunk bonyolult kérdésekre –
válaszolta. – A kínaiak is érdeklődnek az ilyen problémák és
lehetséges megoldásaik iránt. Nem csak érzéketlen
környezetszennyezők és a gyermekjátékokba ólmot beépítő
gazemberek vagyunk, uraim. – És megkísérelt egy halvány
mosolyt.
– Hajtott önöknek hasznot a Főnix Csoport? – Ezt Shaw
kérdezte.
– Nem a pénzért csináltuk.
Shaw körülpillantott a választékosan díszített irodában. –
Ez az épület biztos megér, mondjuk harmincmillió fontot?
– Jó befektetés volt. De, mint mondottam is, nem a pénz
volt a fő szempont. A barátaim és én jó üzletemberek
vagyunk, elég pénzt keresünk más vállalkozásokkal. A
Főnix Csoport volt az első olyan dolog, amivel valami jót
cselekedtünk. Visszaadtunk valamennyit a társadalomnak,
hogy úgy mondjam.
– Arról pedig fogalma sincs, hogy miért támadná meg
bárki, legyilkolva az összes alkalmazottat? – kérdezte
Royce, leplezetlen hitetlenkedéssel a hangjában.
– Egyáltalán semmi. Rendkívül nyugtalanított a hír,
amikor meghallottam. Rendkívül. El sem... el sem akartam
hinni, hogy ilyesmi megtörténhetett. Az itt dolgozó emberek
bölcsészek, tudósok voltak. Olyasmiken dolgoztak, mint
vízhasználati jogok, a világgazdaság globalizációja, a légkör
felmelegedése a szénalapú energiahordozók használata
miatt, energiafogyasztás, nemzetközi pénzügyi
segélyprogramok a harmadik világnak, politikai dinamika.
Ezek jó szándékú intellektuális vizsgálódások, uraim.
– Anna Fischer írt egy könyvet a rendőrállamokról –
mutatott rá Shaw. – Az aligha nevezhető jó szándékú
intellektuális témának.
– Ms. Fischer igen kiváló volt a munkájában.
– Ismerte?
– Sokat tudtam róla.
– Találkozott az itt dolgozók közül valaki önnel
személyesen? – kérdezte gyorsan Shaw.
– A partnereim és én nem szeretjük a reflektorfényt. De
rendszeresen kaptunk jelentéseket.
Azt meghiszem, mondta magában Shaw.
– Találtak valamilyen bizonyítékot, amely elvezethet a
tettesekhez? – kérdezte Feng kíváncsian.
– Semmi ujjlenyomat, egyetlen töltényhüvely sem, semmi
nyom, sajnos. – Royce a fejét rázta. A videofelvételről nem
tett említést.
– Ez roppant kiábrándító.
– De azért találtunk valami érdekeset, Mr. Feng –
folytatta Royce. – Akarja látni? Nagyon érdekes.
 55. FEJEZET

ARON LESNIK BEFALTA a szendvicsét, és nagy kortyokban

utánaküldte a kávét. Katie egyszerre viszolygott tőle és
érzett együtt vele. Biztosan halálra van rémülve, gondolta.
Halálra rémült, le van égve, és éhes.
Lesnik megtörölte a száját, és eleresztett egy kis sóhajt.
Látta, hogy a nő nézi, és zavarba jött. – Köszönöm a
vendéglátást.
– Nagyon szívesen. Nem bánja, ha ezt bekapcsolom? –
Katie elővett egy kis diktafont.
– De. Önnek elmondom, de nem akarom, hogy más is
hallja. – Idegesen körülnézett. – Félek.
Katie eltette a diktafont. – Rendben, akkor csak
jegyzetelek.
Lesnik kissé felengedett, és hátradőlt a székén.
– Akkor most mondjon el mindent, amit tud – biztatta a
nő.
Aron sztorija csak pár percig tartott. Egy idősebb férfival
folytatta az állásinterjút. Bill Harrisnek hívták, és a második
emeleten volt az irodája.
– Akkor magát miért nem ölték meg? – kérdezte élesen
Katie.
– Én az irodából a mosdóba mentem, ami a folyosón van,
ahol az iroda – magyarázta Lesnik. Amikor visszafelé jött,
hallotta a lövéseket és a sikolyokat. Beugrott egy üres
irodába, látta a fénymásolót, és elbújt. További sikolyokat és
lövöldözést hallott. Azt is hallotta, hogy emberek járkálnak a
közelben. Többször is félbeszakította a mesélést, hogy igyon
egy korty vizet, és megnyugodjon. Katie ceruzája csak úgy
szárnyalt a papíron, hogy mindent le tudjon írni, amit
elmond.
– Mi történt aztán?
– Gondoltam... reméltem, hogy mind elmentek. Úgy
értem, a férfiak a puskákkal. De aztán hallottam valamit.
– Mit hallott?
– Azt, hogy van listájuk, és a listán mindenki halott.
– Vagyis tudták, kik dolgoznak az épületben?
– Igen, azt hiszem.
– Van még valami?
– Azt is mondták, hogy valaki más is jött az épületbe, de
nem tudják a nevét. És az még nem halt meg.
Katie nyomban felfogta. – Magáról beszéltek!
Lesnik bólintott. – Én is azt gondoltam. Azt hittem,
átkutatják az épület, és megtalálnak engemet. Csapdába
kerültem. Tudtam, meghalok. – Könnyek folytak le az arcán.
Katie öntött még neki egy kis kávét. – Miért nem találták
meg?
– Egyik férfi szólt a másiknak, hogy most menni kell. Egy
irodában kitört az ablak, egy nő kiabált segítségért. Menni
kellett, mert jöhetett a rendőrség.
– Vagyis ekkor távoztak?
– Igen, közben meg beszéltek. Az egyik ember azt
mondta, hogy Gorskov örülni fog, hogy a küldetés ilyen jól
ment.
Katie majdnem elszakította a papírt meglepetésében. –
Gorskov? Az orosz elnök?
 – Hallottam a nevet, és nagyon megijedtem – felelte
Lesnik, miután bólintott. – Mindenki tudja, hogy Gorskov,
akárcsak Putyin, ex-KGB. Köp a demokráciára. Mindenki
tudja Lengyelországban.
– Miért támadna meg Gorskov egy ilyen tudásközpontot
Londonban? – kérdezte tanácstalanul Katie.
– Azt nem tudom.
– Hogy menekült meg végül?
– Megvártam, hogy elmenjenek. Hallottam az ajtót
csukódni, és még vártam, hogy biztos legyek. Aztán
kimentem a hátsó ajtón. Bejönni is ott jöttem be.
– Miért ott?
– Mert akihez jöttem, Mr. Harris, mondta nekem, hogy
így könnyebb, és majd szóljak, hogy a hátsó ajtón jöttem, és
ő tudni fogja. – Az arca elfelhősödött.
– És azért nem az első ajtón mentem ki, mert... mert ott
volt két holttest. Egy öreg ember meg egy fiatal nő, arcba
lőve. – A jobb szemére mutatott. – Itt lőtték meg. Nem
akartam arra menni. Inkább vissza a hátsó ajtón. Aztán
futottam. Futottam egészen vissza oda, ahol lakok.
– Nem beszélt erről senkinek?
Lesnik megrázta a fejét. – Ha beszélek, visszajönnek, és
megölnek. Én csak a munka miatt mentem. Nem akarok
meghalni.
– Értem, értem – felelte Katie, és megnyugtatóan a férfi
keskeny vállára tette a kezét. – Ez most nagy lépés volt.
– Most megírja? De a nevem nem? – kérdezte izgatottan.
– Megígértem, hogy nem fogom. De hol érhetem el, ha
akadna még kérdésem?
 – Lakok a diákszállón, a folyó mellett. – Felírta a címet
egy szalvétára. – Csak arra van pénz.
Katie ismét végigpillantott a férfi kopottas ruházatán,
alultáplált testén. Benyúlt a zsebébe, és átadott Lesniknek
pár fontot. – Nem sok, de próbálok még szerezni.
– Dziekuje. Ez lengyelül azt jelent, hogy „köszönöm”.
– Szívesen.
Lesnik felállt az asztal mellől.
– Van telefonja, amelyen elérhetem?
A férfi fáradtan elmosolyodott. – Nincs telefonom. A
szállóban leszek. Powodzenia!
– Ez lengyelül azt jelenti, hogy „sok szerencsét”, ugye?
Lesnik arca felderült egy pillanatra. – Honnan tudja?
– Csak kitaláltam.
A férfi elment, Katie pedig ernyedten hátradőlt a széken.
– Most mi a fenét csináljak? – El sem akarta hinni, hogy ez
az egész igaz lehet. Egy lengyel fickó, aki valamennyire
beszél angolul, odajön hozzá az utcán. Őhozzá! Aztán
elmondja neki azt a történetet, amit az egész világ sóvárogva
vár! Éppen azt a történetet, aminek a megírásával
megbízták! Ennyire szerencsés senki sem lehet. Különösen ő
nem.
De vegyük csak sorra a tényeket! Lesnik története hihető.
Részletekkel szolgált az épület belsejéről, bár ezeket még
ellenőrizni kell. Érthetően ijedtnek látszott, és ha az igazat
mondta, akkor biztosan meg is van ijedve. Márpedig miért
ne mondana igazat? Mert valami félnótás, aki negyedóra
hírnévre vágyik? De még csak azt sem akarja, hogy megírják
a nevét. Nem hírnévre vágyik. Mi van, ha tényleg igazat
beszélt?
 Katie felugrott, és visszasietett a Főnix Csoport
épületéhez. Egyetlen ember van, aki igazolhatja Lesnik
sztoriját, mégpedig Shaw. Nem vágyott most erre a
találkozásra, de újságíróösztöne feléledt, és hajtotta a
legillékonyabb préda: az igazság nyomába.
 56. FEJEZET

AZ IRATOKAT SZÉPEN elrendezték az asztalon. Mellettük

volt egy számítógép. Royce éppen mutatott valamit Shaw-
nak és Fengnek a képernyőn. Feng döbbent arckifejezéssel
ült a székén, Shaw pedig a dokumentumot tanulmányozta.
– Vagyis azt állítja, hogy ezekről fogalma sem volt? – A
Royce hangjában levő hitetlenkedés úgy visszhangzott a
helyiségben, mint a gellert kapott golyó pattogása.
Feng határozottan megrázta a fejét. – Úgy van – állította.
– Fogalmam sem volt.
– Mr. Feng, hadd tisztázzam önnek. Az épületben
mindenfelé megtalálható feljegyzések világosan bizonyítják,
hogy a Főnix Csoport része az Oroszország ellen rendezett
propagandakampánynak. Ráadásul rajtuk vannak az önök
alkalmazottainak ujjlenyomatai. A számítógépeken is több
ezer dokumentum van, amelyek időrendben tartalmazzák az
eseményeket a „Tragédiák tablójának” kialakításától kezdve
a Konsztantyin nevű egyén dolgain keresztül a világszerte
közzétett hirdetésekig. Több mint harmincezer orosz
személy neve van itt a számítógépekben, olyan nevek,
amelyeket az Interneten hoztak nyilvánosságra azzal, hogy
az orosz Vörös Veszedelem áldozatai.
– Fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda bármelyik is.
Fogalmam sincs! – válaszolta Feng elcsukló hangon.
– Önök nem felügyelik az itt folyó munkát, uram?
– Hagyjuk, hogy az embereink azt kutassák, amihez
kedvük van – mondta megbántottan a kínai. – A mi
részvételünk minimális. Én még soha nem is jártam ebben az
épületben.
– Nos, úgy tűnik, az alkalmazottaik kutatása egy kicsit
félresiklott. Tisztában van ön ennek az egész helyzetnek a
súlyosságával?
Feng kérdően nézett Royce-ra. – Nem értem egészen
pontosan, mire gondol.
– Van önöknek valamilyen kapcsolatuk a kínai
kormánnyal?
– Nem látom be, mi köze ennek a...
Shaw közbevágott. – Gorskov megesküdött, hogy bárki
álljon is e mögött a rágalomhadjárat mögött, az országa ellen
indított háborús cselekményként fogja értékelni. Ha önöknek
van közük a kínai kormányhoz, akkor máris úgy veheti,
hogy háborút robbantott ki a Kínai Népköztársaság és az
Orosz Föderáció között.
– Hiszen ez abszurd! – Feng talpra ugrott.
– A világ többi része számára nem lesz olyan abszurd,
uram.
Shaw csendesebb hangon folytatta. – Van az önök
cégének bármi közük a kínai kormányhoz?
Feng elbizonytalanodott, és visszaroskadt a székére. – Ezt
biztos megrendezték, valakik biztosan...
Shaw előrehajolt, hogy belenézhessen a kínai zavart
arcába. – Biztos vagyok benne, hogy belátja: az egyetlen
lehetősége, hogy igazat mond nekünk.
Feng megnedvesítette a szája szélét, és az ujján levő
gyűrűvel játszadozott. – A költségvetésünk egy részét a
kormánytól kapjuk. – Egyre gyorsabban beszélt. – A
partnereimmel sokat tettünk a Kommunista Párttal
együttműködésben a gazdaság fejlesztéséért Kínában és más
országokban. A Főnix Csoportot azzal a kizárólagos céllal
alapítottuk, hogy jobban megértsünk olyan globális
folyamatokat, amelyek segíthetik Kínát a jobb
alkalmazkodásban és befolyásának kiterjesztésében. Semmi
kétség, hogy a mi gazdaságunk lesz hamarosan a legnagyobb
a világon. Ezzel azonban felelősség jár, és mi ezt a
felelősséget nagyon komolyan vesszük. Ezért kerestük a
módját, hogy műveljük magunkat a világszerte tapasztalható
kritikus folyamatok terén. Ésszerű tervnek tűnt egy ilyen
tudásközpont megalapítása, amelynek munkájában a világ
legkiválóbb elméi közül többen is részt vesznek.
Shaw erre felcsattant. – De azért a kínai kormányhoz
fűződő kapcsolataikat jól eldugták az arizonai milliárdos
álcája mögé!
– Minket sokfelé félreértenek a világban. – Feng gyors
pillantást vetett Royce-ra. – Többek között az ön országában
is, Mr. Royce. Nem akartunk semmilyen félreértést vagy
gyanút, amely megzavarhatja a Főnix Csoportban zajló
fontos munkát.
– Az itt dolgozók közül tudott-e valaki a kínai
kormányhoz vezető szálakról? – kérdezte Royce.
Shaw előre tudta a választ; ha valaki tudott volna a
dologról, akkor Anna elmondta volna neki.
– Nem – mondta Feng. – Nem gondoltuk, hogy ez fontos
vagy releváns a munkájukhoz. Mit számít, kinek dolgoztak,
ha egyszer jó célért tették?
– Ön tagja a kommunista pártnak? – faggatta Royce.
– Nem értem, mi köze...
– Tagja?! – mennydörögte Royce.
 – Igen. Tagja vagyok, akárcsak a honfitársaim közül
nagyon sokan – válaszolta Feng védekezően.
Az MI5-ügynök az ég felé emelte a karjait. – Hát, ezt
aztán alaposan elszúrták.
Feng elsápadt. – Nem, uraim, ez képtelenség. A Főnix
Csoportnak semmi köze nem volt ehhez a Vörös
Veszedelem-dologhoz. Még a felvetés is abszurd.
– Minthogy elmondása szerint korábban sohasem járt
ebben az épületben, aligha van olyan helyzetben, hogy ezt
megítélhesse, vagy igen? – vetette ellen Royce.
– De miért tettek volna ilyesmit? – kérdezte Feng a sírás
határán.
– Hány partnere van a vállalkozásában?
– Négy.
– Azt hiszem, valakinek beszélnie kellene velük –
vélekedett Royce. Shaw-ra nézett. – Egyelőre köztünk marad
a dolog. Ha mégis kiszivárogna valami, az a lehető
legsúlyosabb fenyegetést jelentené az ön hazájára nézve, Mr.
Feng.
– Nem hiheti komolyan, hogy Oroszország megtámadna
minket!
– Gorskov a hírnevét tette fel rá, hogy megteszi. Csak
menjen, és kérdezze meg az afgánokat, ha nem hisz nekem.
– Ki tud még minderről?
– A helyszínelők közül csak néhányan. Nem számítottunk
rá, hogy ezt találjuk, mikor nyomozni kezdtük. Amikor
észlelték, hogy mivel állunk szemben, megszűntettek
mindenféle kifelé menő kommunikációt, és értesítettek
engem.
 – Meglep, hogy engem beengedett – mondta Shaw
őszintén.
– Wells azt mondta, hogy ön magasan a legjobb, akije
csak van. Így hát azt hiszem, a diszkréciójában megbízhatok,
a segítségére pedig kétségbeesetten szükségünk van.
– Mindkettőre számíthat.
Royce Fenghez fordult. – Kérem az útlevelét.
Feng arca elsötétült. – Ezt nem gondolhatja komolyan.
– Ide vele – mondta Royce, és kinyújtotta a kezét.
– Nem követtem el bűncselekményt.
– Az majd kiderül, nemdebár?
– Képes nemzetközi bonyodalmat okozni?
– Mit számít még egy? – vágott vissza Royce.
– A kínai követségre akarok menni. Most azonnal.
– Először adja ide az útlevelét, aztán meglátom, tudok-e
keríteni valakit, aki elviszi. – Royce megpróbált kedves
lenni, még egy mosolyfélével is kísérletezett.
Feng nagyon lassú mozdulattal átadta az útlevelét.
– Ez felháborító.
– Teljes egészében – értett egyet vele Royce. – Eddig
minden, amit itt felfedeztünk, felháborító.
Miközben Feng és Royce kifelé indultak az irodából,
Shaw utánuk szólt: – Felmegyek Anna irodájába.
– Shaw, még csak most vittük el a holttestet. Minden más
változatlanul maradt. Nem hiszem, hogy...
– Tudom, hogy nem.
 57. FEJEZET

SHAW KETTESÉVEL vette a lépcsőket, és végigment a

szőnyeggel borított folyosón az utolsó irodáig. A bal oldali
ajtó nyitva állt. Lecsukta a szemét, és kényszerítette magát,
hogy az előtte álló feladatra összpontosítson: találjon
valamit, ami segíthet megtalálni Anna gyilkosait.
Bement az irodába, és hirtelen úgy érezte, fázik.
Pillantása végigjárta az irodát, a könyveket, a régi íróasztalt,
a széket, amin akkor ült, amikor meglátogatta itt Annát.
Látta a kis szőnyeget a helyiség közepén, a cserepes
virágokat, Anna pulóverét, ami még mindig hevert a szék
támláján. Hozzáért a szövethez, és professzionalizmusa
repedezni kezdett, amikor felismerte Anna illatát, amely még
mindig érezhető volt a vér, a puskapor és a helyszínelők
vegyszereinek szagán keresztül.
A hideg profi összeszedettsége tovább gyengült, amikor
tekintete a könyvespolcra vándorolt, amelyen több kép is
volt róla és Annáról. Az önfeledt mosolyok ránehezedtek,
beborították, mint a gabonaszemek a siló alját, és azzal
fenyegették, hogy összeroppantják.
Amikor a padlóra nézett, ahol a vér beleszivárgott a
deszkákba, le kellett ülnie. A sötét foltokban a saját múltját,
jelenét és még sötét, tompa, magányos jövőjét is látta
egyetlen keserű vízióban. Ha az ember odaadja a szívét
valakinek, akkor többé sosem lesz szabad. Közben fel kell
készülni az ilyesmire is. Csak éppen az lehetetlen.
 A kitört ablakot ragasztószalaggal lezárták, de azért
felállt, és odament megnézni, miközben azzal tartotta
magában a lelket, hogy ha most összeroppan, akkor nem
segíthet megbosszulni Annát. Látta a karcolásokat, amiket
kétségbeesésében a körmével vájt a keretbe. Csak
másodpercei lehettek az ugrásra. Shaw visszanézett az
ajtóra, és látta a golyó ütötte lyukakat. Gyakorlott szemével
felmérte a lövedékek röppályáját. Igen, a két golyó éppen
mellmagasságban érhette Annát, ahogyan a videófelvételen
is látta. De ha az ajtó zárva volt, akkor a tettes nem tudhatta,
hogy éppen ugrani akart.
Szerencsés lövések voltak, gondolta fájdalmasan.
Anna visszafelé zuhant, be az irodába. Shaw letérdelt, és
megvizsgálta a vérnyomokat, meg a test szalaggal kijelölt
körvonalait. Odakintről egy nagyváros megszokott zajai
szűrődtek be. Idebent csak csend volt és halál. De néha a
holtak beszélnek a leghangosabban.
Beszélj hozzám, Anna. Mondd el, mi történt.
Közelebb hajolt, és mintha egy cipő halvány lenyomatát
látta volna a vérfoltban. Nem volt elég teljes ahhoz, hogy
segítsen a nyomozásban, Royce biztosan ezért nem említette.
Visszament Anna íróasztalához, és leült a székére. A
számítógépét Royce emberei elvitték a nyomozás miatt, de
az asztalt továbbra is olyan dolgok borították, amelyeken
Anna dolgozott. Csak annyi volt a különbség, hogy
mindegyiket bizonyítékos zacskóba zárták.
Shaw felvett egy papírcsomót. A nejlonborítón keresztül
látta Anna precíz kézírását a nyomtatott lapok szélein.
Egyszer tréfálkozott is vele, amiért olyan buzgó kommentáló
és jegyzetelő; nem is volt olyan szöveg, amihez ne tudott
volna megjegyzéseket fűzni. Egy másik csomag papír annak
volt állítólagos bizonyítéka, hogy Anna tevőlegesen részt
vett a Vörös Veszedelem-propaganda előállításában. Hiába
voltak a papírok telis-tele Anna ujjlenyomataival, Shaw
tudta, hogy az ötlet nevetséges. Még ha lett volna is bármi
kétsége afelől, hogy a menyasszonyának semmi köze a
propagandakampányhoz, az végképp meggyőzte volna, hogy
ezeken a papírokon egyetlen tollvonásnyi kézírásos jegyzet
sem szerepelt. Aki jól ismerte Annát, észrevette volna a
megjegyzések kiáltó hiányát. Ám Shaw azt is tudta, hogy ez
aligha lenne meggyőző bizonyíték a világnak.
Biztosan mindenki ujjait rányomkodták a papírokra,
miután meghaltak. Annát pedig még fejbe is lőtték, pedig
tudták, hogy a sérülései amúgy is végzetesek. Én meg nagy
élvezettel fogom kinyírni az összes szívtelen rohadékot.
Azt is gyanította, hogy minden számítógépre rátöltötték
az inkrimináló adatokat. Alapos vizsgálat esetleg
kimutathatja, hogy az adatállományok a gyilkosságok napján
kerültek a gépekre, de ha valaki nagyon értette a dolgát,
akkor ez talán sohasem deríthető ki.
Nem szándékozott Royce-nak beszámolni a
bizonyítékokkal kapcsolatos kétségeiről, mert még nem
tudta, hogyan alakulnak a dolgok. Noha gondosan úgy
viselkedett, mint aki együttműködik Royce-szal, tudta jól,
hogy egy ponton az ő és az MI5-ügynök érdekei eltérnek
majd. Royce csak le akarta tartóztatni azokat, akik ezt tették.
Shaw csak meg akarta ölni őket.
Feng elismerte, hogy a kínai kormány részes a Főnix
Csoportban. Azt akarná valaki elhitetni, hogy a kínaiak
állnak a Vörös Veszedelem mögött? De ki tenne ilyet, és
miért? Oroszország Kína ellen? Miféle eszelős akarhat
lejátszani egy ilyen forgatókönyvet?
Anna pedig belekeveredett. Vajon miért választották a
támadók éppen a Főnix Csoportot annyi lehetséges célpont
közül? Véletlen egybeesés lenne, hogy a szervezetnek köze
van a kínai kormányzathoz? Nem, az nem lehet véletlen.
A gyilkosok nyilván felfedezték a kapcsolatot. Ez nem
kevés utánajárást igényelt. De világszerte tízezrével
akadhatnak olyan érdekeltségek, amelyek a kínai
kormányhoz kötődnek. Akkor miért éppen itt? Miért Annát
ölték meg?
A polchoz ment, és felvett egy képet. Aznap este készült,
amikor megkérte a kezét. Anna egy pincért kért meg, hogy
kapja le kettejüket úgy, hogy jól látsszék a jegygyűrű az
ujján. A ragyogó mosolya, amellyel az előttük álló fényes
jövőre gondolt, elfeledtette Shaw-val a karjában lüktető
fájdalmat, mert a szívfájdalma minden mást elnyomott.
Hirtelen úgy érezte, hogy egy percig sem maradhat ott
tovább. Ledobogott a lépcsőkön, és kivágta a bejárati ajtót.
Úgy érezte, nem bír levegőt venni, a tüdeje kemény, mint a
kő. Teljesen eluralkodott az agyán Anna képe, amint
hátrabukik a szobába, fölötte ott áll a gyilkosa, ő, Shaw
pedig messze, és nem tud segíteni.
Elfutott a szolgálatos őrszem mellett, kivágódott az
utcára, ahol egy fél másodperccel később így rohant neki
valakinek, hogy az illető egész hosszában elterült járdán.
Shaw lenyúlt hogy felsegítse, és már éppen mentegetőzni
kezdett volna, de nem tette. Csak bámult elképedve.
Katie lassan feltápászkodott. – Beszélnünk kell.
Méghozzá most rögtön.
 58. FEJEZET

NICOLAS CREELNEK még szokásos munkatempójához

képest is mozgalmas napja volt. Magángépén visszarepült
Olaszországból New Yorkba, onnan Houstonba, ahol
felvette az értékesítési igazgatóit. A repülés alatt
összeállították és pontosították a kínálatot a nagyszabásúnak
szánt pekingi kereskedelmi bemutatójukra.
Creel most a saját lakosztályában ült, és egy férfi
fényképét nézte. A képet most küldték el neki, megfelelő
háttér-információkkal együtt. A férfit Shaw-nak hívták, és a
Főnix Csoportnál elkövetett vérengzés ügyén dolgozott. Egy
erősen titkos nemzetközi bűnüldöző szervezet
alkalmazásában állt, bár Creelt úgy tájékoztatták, hogy a
szervezet gyakran maga is átlépte a törvényesség határait.
Az infó szerint Shaw a szervezet legjobb ügynöke volt, akit
ráadásul személyes motiváció ösztönzött az ügy
megoldására. Ez még zavaró tényező lehetett. Ami még
nyugtalanítóbb volt, az a Caesartól kapott elektronikus
levélben szerepelt. Caesar emberei figyelték a Főnix Csoport
épületét, és a jelentésük szerint Shaw és Katie együtt
távoztak onnan. Creel utasította Caesart, hogy ne tévessze
őket szem elől. Nem akarta, hogy ez a Shaw nevű fazon
meghiúsítsa a Jamesszel kapcsolatos terveit.
Visszatért a repülőgép tanácskozótermébe, ahol az
emberei a végső pontosításokat végezték azon az üzleti
ajánlaton, amely reményeik szerint Kína történetének
legnagyobb külföldi védelmi beszerzéséhez vezet majd. Ez
persze csak a nyitány lesz, de ezt egyelőre csak Creel tudta,
senki más. Amint a londoni eseményeket bővebben
elmagyarázzák a világnak, a kínaiak gyorsan felismerik
majd, milyen kényes helyzetbe kerültek. Az ázsiai sárkány
az orosz medve célpontjává válik. A kommunisták pedig
megháromszorozzák a fegyverrendeléseket, ha másért nem,
hát azért, hogy elijesszék a megvadult Gorskovot. Egy kis
szerencsével puszipajtások lesznek az Ares Rt.-vel a
következő húsz évben.
Sok más üzletembernek ez bőven elég lenne. De nem
Nicolas Creelnek; az ő számára Peking csak az egyenlet
egyik fele. A pekingi kirándulás után továbbrepül nyugat
felé, és felkeresi Moszkvát. Felkészült rá, hogy a volt
szovjetek részéről erős ellenállásba ütközik, mert nem látják
égető szükségét a legújabb haditechnikának. Ők is, akárcsak
a világ többi része, átengedték a terepet a jenkiknek, akik
többet költenek ilyesmire, mint bárki más. Ám Creel egyike
volt a keveseknek, sőt talán ő volt az egyetlen látnok, aki
tudta, hogy ez nem maradhat így mindörökké.
Világhatalmak jöttek és mentek. Az amerikaiak már jó ideje
a csúcson voltak, legalábbis a közelmúlt történelmi
mértékével mérve. Valaki előbb-utóbb átveszi a helyüket.
Hogy az oroszok-e, vagy a kínaiak, esetleg ketten együtt, az
Creelnek édes mindegy volt. Számára az volt a lényeg, hogy
ő fegyverezze fel a jövő szuperhatalmát.
A védelmi minisztereknek nem fogja hosszasan taglalni a
témát, sőt még csak felemlíteni sem az Oroszország–Kína
viszonyt, vagy a két állam közötti feszültséget. Ehelyett
pozitívabb alapállást foglal majd el. Ez az önök ideje,
mondja majd mindkét országban. Ez az önök évszázada.
Vagy önök ragadják meg a lehetőséget, vagy valaki más. A
képzeletükre hagyja, hogy ki lehet az a más.
A beosztottjai majd kiizzadják a pontos számokat és más
adatokat. Ő csak azért tartott a küldöttséggel, hogy
megfelelő súlyt adjon a vállalkozásnak, világossá tegye, mi
forog kockán mindkét ország számára. Az Ares számára
pedig sok ezermilliárd dollár a tét, mert ha ez a két
nagyhatalom fegyverkezni kezd, a példájukat mások is
követik, akiknek van ilyen célra fordítható pénzük. Köztük
lesznek minden bizonnyal a jenkik is, akik ezzel a
világhatalmi státusukat látják majd veszélyben. Hisz mit
számít még pár ezer milliárd dollárnyi államadósság, nem
igaz? Az. amerikaiak amúgy se tudják visszafizetni azt sem,
amit eddig felvettek.
Creel gyorsan végigpörgette a fejében a számokat. Az
államadósság körülbelül tízezermilliárd dollár volt, nem
számítva a társadalombiztosítási elszámolás körüli
trükköket. Csak a kamatok háromszázmilliárd dollárt
jelentettek évente az amerikai költségvetésnek. Ehhez járult
még a hétszázmilliárdos védelmi költségvetés, ami így
kereken ezermilliárdot tett ki, vagyis a teljes költségvetés
harmadát. A társadalombiztosítás, a Medicare és a Medicaid
költségei együtt összesen ezermilliárd dollárra rúgtak. A
szociális kiadások, a munkanélküli segélyek felemésztettek
újabb négyszázmilliárdot, és nyavalyás pár milliárd maradt
minden egyébre. Az összképben az szinte csak aprópénz
volt. A jenkik minden áldott nap Kínában, Japánban, Szaud-
Arábiában kalapoztak pénzért, hogy tovább
finanszírozhassák a jólétüket. Creel már régen kiszámolta,
mi lesz ennek a vége. Ki kellett számolnia, hiszen ezt
diktálta az üzleti érdeke. Hiába voltak az amerikaiak méltán
híresek a leleményességükről és szívósságukról, a veterán
üzletember tudta, hogy a dollárok sosem hazudnak.
Hacsak nem hajt végre teljes fordulatot az ország,
harminc éven belül a jenkiknek annyi. Ezért is veszek annyi
eurót, yent és rúpiát, ezért próbálom kiterjeszteni az
üzletemet messze a szabadság hazájától is. Ekkora
adóssággal senki nem lehet szabad, a hazát már fülig
eladósítottuk. De persze amíg a pénzből tart, addig jól érzik
magukat, a hitelkártyájukkal bevásárolják magukat a
következő egykét évtizedbe. Aztán az eljövendő nemzedékek
fizethetik az egésznek az árát, mert a pokol elszabadul,
mihelyst a törlesztés esedékes lesz.
Az világos volt, hogy más nagy hadiipari cégek is
hasítanak a globális tortából, de Creel cége előnyös helyzetet
élvezett, és megkaparintja a zömét. Ez lesz életművének a
megkoronázása. A cége megmenekül, öröksége biztosítva
lesz. Ami pedig a legfontosabb, a világ természetes
egyensúlya helyreáll.
Ez volt minden, amit életében el akart érni. Már majdnem
el is érte.
Nem tudott szabadulni a fényképtől, amit Caesar küldött
neki. Nézte a magas férfit. Nem tetszett neki a szeme. Creel
több vagyont halmozott fel azzal, hogy jól olvasott az
ellenfelei tekintetében, pókerarcában. És ennek az embernek
az arca egyáltalán nem tetszett neki. Rettentő ismerősnek
tűnt a szeme. Ahogy belenézett a szemközti falon függő
tükörbe, váratlanul érte a felismerés.
Ez az ember önmagamra emlékeztet.
 Creel hátradőlt, és hallgatta értékesítési szakemberei
beszélgetését, miközben óránként kilencszáz kilométeres
sebességgel utaztak, hogy aztán tankokkal békét és
biztonságot hozzanak egy újabb elégedett ügyfélnek.
Gondolatai minduntalan visszakalandoztak ahhoz a
férfihoz. A szeméhez. Igaz, ez csak egy ember. De néha egy
ember is elég, hogy mindent romba döntsön.
Ezt nem engedhette meg. Nem sok minden aggasztotta,
de a bizonytalanság igen. Ezért is fogadta fel Pendert, aki
elhitette a világgal, amit Creel el akart hitetni vele. Fel
kellett őrölni az ellenfél erejét. Kitalálunk valamit, aztán az
igazságot olyan mélyre temetjük, hogy az emberek
egyszerűen belefáradnak az ásásba, inkább elfogadják azt,
amit felkínálunk nekik. Ez a könnyebbik megoldás, és az
emberek már csak olyanok, hogy mindig ezt választják. Hisz
számlákat kell fizetni, kölköket nevelni, sportmeccset nézni,
kinek van másra ideje? Igen, jól elfedjük az igazságot, de
olykor valaki mégis becsúszik a takaró alá, és felhajtja.
De nem most.
Semmiképpen sem most.
 59. FEJEZET

– VIGYEN EL EHHEZ a fickóhoz – mondta Shaw Katie-nek,

amikor Shaw szobájában ültek a Savoyban. Katie éppen
befejezte a beszámolóját a lengyellel való találkozásáról.
– Azt nem tehetem – válaszolta Katie. – Megígértem neki.
– Nem érdekel, mit ígért. Fontos tanú egy gyilkossági
nyomozásban.
Katie kinézett az ablakon, ahonnan a Big Ben, a
Parlament és a torta alakú óriáskerék, a London Eye bámult
vissza rá a Temze keskeny csíkja fölött. – Azt hiszi, én nem
tudom?
– Rendben, akkor mondja a nevét.
– Na jó. Mi lenne, ha megmutatnám a képét, és
megadnám a postacímét?
– Ez nem vicc. Emberek haltak meg.
Katie visszafordult az ablaktól. – Ne vágja a képembe ezt
az ócska dumát. Én az élőknek írok cikkeket, világos?
Hallotta már valaha azt a mondatot, hogy „megvédem a
forrásomat”? Újságíróktól naponta hallhatja. Van, aki még
börtönbe is megy ezért, ami velem is megesett a múltban.
Úgyhogy próbáljon bűntudatot ébreszteni valaki másban.
Shaw leszegte a fejét, és Katie rájött, hogy túl messzire
ment. Csendesen megszólalt: – Nézze, tudom, hogy senki a
világon nem akarja jobban elkapni Anna gyilkosát, mint
maga. Én is azt akarom. De munkám van, amit el kell
végeznem. Azt a megbízást kaptam, hogy írjak erről az
esetről, és profi módon kell kezelnem.
 – Elmondja nekem, hogy mit mondott az a fickó, és azt
várja, hogy itt megálljak? Minek mondta el egyáltalán, ha
nem hajlandó összehozni vele?
Katie hátradőlt, és a kezeit gyúrogatta. – Bárcsak lenne
valami jó válaszom, de nincs. Csak azt akartam, hogy tudjon
róla. Azt hiszem, azt vártam, hogy megerősítse: az illető
igazat mondott.
– Maga hisz neki?
– Beszélt a második emeleti fénymásolószobáról, a
holttestekről a bejárati ajtónál és Bill Harrisről. Meg tudja
erősíteni, hogy ezek a részletek pontosak?
– A fénymásoló a másodikon és a holttestek a bejáratnál,
igen, ezek, pontosak. Még ellenőrzöm, hogy a raktár a
fénymásoló mögött elég nagy-e ahhoz, hogy ott elbújjon
valaki. Az áldozatokról nem kaptam még teljes listát, de az
nem lesz nehéz, így könnyen ellenőrizhető Bill Harris
személyazonossága. Azt mondja, hogy a hátsó ajtón jött és
ment? – Katie bólintott.
– Akkor azért nincs rajta a videón. Az csak a főbejáratot
vette fel.
– Vagyis hiteles az illető? – kérdezte Katie reménykedve.
– Ezeket az adatokat úgy is megtudhatta, ha a
gyilkosokkal járt bent.
– Én is gondoltam erre, de nem tűnik olyan típusnak.
Vézna lengyel kölyök, aki halálra van rémülve.
– És aki csak úgy odasétált magához a gyilkosság
helyszíne előtt? Micsoda véletlen...
– Hallotta, hogy beszélek az őrrel, és rájött, hogy újságíró
vagyok. Nem olyan szokatlan, hogy a túlélők visszatérnek a
helyszínre. Bűntudat, meg ilyesmi...
 – Úgy hallom, nagyon meg akarja győzni önmagát.
– Higgye el, minden lehetséges módon utánajárok ennek a
fiúnak.
– Akkor tőlem mit akar? – kérdezte Shaw.
Katie kiengedett egy mély sóhajt. – Maga nagyjából
megerősítette nekem, hogy a fickó bent járt. Nos, azt hiszem,
tovább dolgozom a sztorin.
Shaw felállt, és a nőre bámult. – Mi a fenéről beszél?
Milyen sztorin?
Katie ugyanolyan hitetlenkedve nézett vissza rá.
– Szemtanú van a „londoni mészárlásra”! Nem gondolja,
hogy ez hírértékű?
– Katie, ez a lengyel azt mondta, hogy a gyilkosok
oroszul beszéltek!
– Igen, és?
Shaw nagyon tanácstalan lett, és gyanakodva nézett a
nőre.
– Van még valami, amit nem mondott el nekem? –
kérdezte Katie.
– Csak akkor folytathatom, ha megígéri, hogy nem írja
meg.
– Ilyet nem ígérhetek, Shaw. Egyszerűen nem. Ez hír.
– Még ha világháborút robbant is ki vele?
– Milyen világháborút? – kiáltott fel Katie.
– Ha elmondom, senkinek sem mondhatja el, sem szóban,
sem írásban. Ezek a feltételeim. Vagy elfogadja, vagy nem.
Katie egy pillanatig habozott, de aztán bólintott.
– Rendben.
 – Bizonyítékokat találtak az épületben, amelyek azt a
látszatot igyekeznek kelteni, hogy a Főnix Csoport állt a
Vörös Veszedelem hadjárat mögött.
A nő felugrott. – Micsoda? Biztos benne?
– Abban, hogy a bizonyítékok ott vannak? Abban igen.
De hogy mit jelentenek valójában, abban még nem.
– A szemtanúm azt is hallotta, hogy a gyilkosok Gorskov
parancsára cselekedtek.
– A fenébe is, ezt miért nem mondta eddig?
– Miért, ki beszél itt információk visszatartásáról?
Akárcsak maga, én is próbálom a dolgokat megtartani
magamnak. De ha a Főnix Csoport agyalta ki a Vörös
Veszedelem-kampányt, az megmagyarázza, hogy miért
támadták meg Gorskov parancsára az oroszok.
– De ez nem igaz. A Vörös Veszedelemről szóló anyagot
szándékosan tették oda.
– Hogy lehet ebben olyan biztos? Én magam is láttam
ilyen anyagokat Anna íróasztalán. Mi van, ha nem
tanulmányozta, hanem gyártotta őket?
– Aztán meg ott hagyta az asztalon szanaszét heverni,
hogy maga is láthassa, miközben az egész világ azon
rágódik, hogy ki áll mögötte?
Most Katie látszott bizonytalannak. – Ennek tényleg nincs
sok értelme, de mit akart ezzel a világháború-dologgal? Nem
tudom követni.
– Gorskov megesküdött, hogy bárki áll a dolog mögött,
támadás célpontja lesz.
– A Főnix Csoportot támadták meg, nem egy országot.
Shaw vett egy mély lélegzetet, és utána folytatta.
 – A Főnix Csoportot a kínaiak üzemeltetik, vagy
legalábbis szoros szálakkal kötődnek egymáshoz.
– A kínaiak? – kiáltott fel Katie. – Biztos?
– Igen. Találkoztam az egyik tulajdonossal, aki
megerősítette.
– Tényleg azt hiszi, hogy az oroszok megtámadják Kínát?
– Ki tudja? De nem kellene megvárnunk, amíg esetleg
kiderül, hogy a válasz erre a kérdésre igen.
– Ha viszont az orosz kormány küldte a gyilkosokat
megtorlásul a Főnix Csoport ellen, és tisztában vannak a
kínai kapcsolattal, akkor ez már háborús cselekmény.
Meglep, hogy Gorskov nem állt még ki a világ elé, és nem
dicsekedett el vele.
– Nem teheti. A legtöbb áldozat brit állampolgár.
Felrobbantani egy csapat tálibot az afgán hegyekben egy
dolog, de más beszambázni London közepébe, és kinyírni
majd’ harminc helybélit, aztán eldicsekedni vele. A briteket
nem hatja meg, hogy oroszok tették; nekik is vannak
atomfegyvereik, és a legnagyobb szövetségesük Amerika.
Ekkora ellenfelet pedig még Gorskov sem akar magának.
Azt sem tudjuk biztosan, hogy az oroszok tudnak-e a kínai
kapcsolatról.
– Amit eddig elmondott, az semmiképpen nem indok arra,
hogy ne írjak az esetről. Egy szemtanú azt állítja, hogy
Gorskov zsoldjában álló oroszok követték el a támadást.
Nem írok meg semmit a Vörös Veszedelemről, vagy a kínai
kapcsolatról, mert megígértem. De az, hogy oroszok
támadtak az épületben, a forrásomtól származik, és így a
világnak tudnia kell róla.
 – Ugyan már; ki nem tud olvasni a sorok között? Mi van,
ha a kínaiak megtudják, hogy az oroszok csaptak le az egyik
irodaépületükre? Akkor ők is megtorolják az oroszokon.
– De éppen maga mondta, hogy a Vörös Veszedelemre
vonatkozó bizonyítékokat hamisították. Odatették. Nem a
kínaiak állnak a dolog mögött.
Shaw kétségbeesetten csóválta meg a fejét. – Pontosan,
Katie. Hát nem érti? Az oroszok nem tehették oda,
különösen, ha tudtak a kínai kapcsolatról. Ugyan mi értelme
lenne? Az oroszoknak nincs szükségük ilyesmire, nem
keresik az összecsapást Kínával. A két ország katonai ereje
nagyon is hasonló. Ha ilyen húzáshoz akarnak folyamodni,
könnyebb célpontot is választhattak volna. Kezdjük az A
betűnél; ott van például Albánia. Az a háború véget érne egy
nap alatt. De éppen Kína? Mindegyik oroszra jut három
kínai katona. Meg nekik is van atomfegyverük.
Katie ismét zavarba jött. – Akkor mire akar kilyukadni?
– Arra, hogy nem Oroszország tette. Nem a Főnix Csoport
áll a Vörös Veszedelem mögött, és nem is Kína.
– Rendben, akkor ki a felelős? – kérdezte kétkedve a nő.
– Van egy harmadik fél is. Aki olyan játékot játszik, amit
még nem értek. De úgy látszik, arra megy ki a játék, hogy
Oroszországot és Kínát egymásnak ugrassza.
– Azt állítja, hogy a forrásom hazudik az oroszok
részvételével kapcsolatban?
– Ha azt mondja, hogy a támadók oroszul beszéltek, és
Gorskovnak dolgoznak, akkor igen, azt hiszem, hazudik,
mert szerintem a támadók nem Oroszországnak dolgoznak.
A másik lehetőség pedig már egy kicsit erőltetett; eszerint a
támadók tudták, hogy ott van elbújva, és azért hagyták
életben, hogy elmondhassa, amit hallott. Amiről ők akarták,
hogy meghallja.
A nő pattintott az ujjaival. – Tényleg mondta, hogy az
oroszok, vagy maga szerint az áloroszok, beszéltek arról,
hogy van még valaki az épületben. De nem maradt idejük
megkeresni, mert egy ablak kitört, és egy nő sikoltozott,
ezért féltek, hogy a rendőrség felbukkan.
Shaw arckifejezése elborult. – Tényleg így történt? –
kérdezte Katie.
A férfi lassan bólintott. – Az a nő Anna volt. Kitörte az
irodája ablakát, és megpróbált arra menekülni, de lelőtték.
– Ezt honnan tudja?
– Az utcai kamera rögzítette.
– Te jó isten, maga látta, mi történt? – A férfiéra tette a
kezét. – Shaw, én nem is tudom, mit mondjak.
– Mondja azt, hogy nem írja meg a sztorit.
– Azt nem tehetem, A világ megérdemli, hogy tudjon
róla.
– Tényleg? Még ha hazugság, akkor is? Vagy talán Katie
James érdemli meg, hogy visszajusson a csúcsra, mindegy,
miképpen? Még ha a világ a mostani formájában véget ér is?
Katie elvörösödött, és elhúzódott a férfitól. – Nem azért
csinálom!
– Akkor miért csinálja?
– Újságíró vagyok, és van egy sztorim. Az évtized
sztorija! Nem ülhetek rajta, csak mert magának van pár
kiforratlan teóriája, vagy mert azt mondja, hogy a világnak
vége lehet.
– És ha igazam van? Felkészült arra a lehetőségre?
 – Igen – mondta Katie, de a hangja megremegett egy
kicsit.
– Akkor nincs miről beszélnünk. – Felállt, és kinyitotta a
nő előtt az ajtót.
– Shaw, kérem, ne csinálja ezt.
– Nekünk nincs miről beszélnünk – mondta Shaw még
eltökéltebb hangon.
Katie lassan elment mellette, ő pedig bevágta mögötte az
ajtót.
 60. FEJEZET

NICOLAS CREEL kínai és oroszországi útja sikeres volt.

Átütő üzletről ugyan nem számolhatott be, de elvetette a
magjait, és így majdnem biztos lehetett benne, hogy az is
hamarosan eljön. Ha a Főnix Csoporttal kapcsolatos
„igazság” napvilágra kerül, márpedig Creel arra számított,
hogy Katie James bármelyik pillanatban megírhatja a sztorit,
a kínai–orosz viszony egy csapásra megváltozik, és
regionális versenytársakból kérlelhetetlen ellenséggé válnak.
A dollárok pedig ezermilliárd-számra kezdenek áramlani
Creel pénzesládájába.
Ám még ha ilyen győzelmet arat is, marad egy
problémája.
Ismét a Shiloh felső fedélzetén ült, a világ egyik
legdrágább szuperyachtján, butácska felesége pedig
anyaszült meztelen hevert egy napozóágyon az
előfedélzeten. Creel végül megunta, és rászólt, hogy vegyen
magára valamit. A felesége visszautasította, mert szerinte
még egy tanga is zavarná a barnulását.
– A testem tökéletes – mondta incselkedő hangon. – Nem
kellenek rá fehér vonalak. Semmi vonal, Nicky! Nem tudsz
rávenni!
Mit felelhet az ember az ilyen kérlelhetetlen logikára,
ilyen őszinte narcisztikus kinyilatkoztatásra? Creel majdnem
elnevette magát, mintha egy gyerek csinált volna valami
butaságot. Nem, a házassága már tényleg nem tarthat soká.
Csengett a hajótelefon. A kapitány volt az. Mrs. Creel végre
elaludt.
– Akkor tegyenek rá egy nyavalyás plédet, a nyakától a
lábáig – parancsolta Creel, és letette a telefont.
Az a nő, akivel Los Angelesben találkozott, amikor
átvette a humanitárius kitüntetést, a New York-i
Metropolitan Múzeum kurátora volt, a Yale-en szerzett
különféle fokozatokat, elképesztően intelligens, világlátott,
jó alakú, és Creel erősen kételkedett benne, hogy
érdekelnék-e a fehér vonalak a barna testén. Csodálatos estét
töltött a nővel, amiben nem volt semmi testi érintkezés.
Amikor hazaér, megkéri az ügyvédeit, hogy szövegezzék
meg a válási dokumentumokat.
De Creelt nem a küszöbönálló családi változások
zavarták.
Ismét a fényképre nézett, amelyen az a férfi volt látható
Katie Jamesszel. Creelnek jelentették, hogy James könnyek
között hagyta el Shaw szállodai szobáját. Vajon ez a Shaw
elronthat mindent? Bosszút akart állni. Nagyon jó kiképzést
kapott. Igen, problémát jelentett. Shaw napjai tehát meg
voltak számlálva. De mit számít még egy áldozat?
Creel kinézett a Földközi-tenger nyugodt felszínére,
amely lustán csillogott a perzselő napsütésben. Bár ő
árusította a világon a legjobb hadfelszerelést, alapvetően
mégis békés ember volt. Soha nem ütött meg senkit.
Elrendelte ugyan mások megölését, de sohasem
rosszindulatból.
Ám az első fütyköstől, ami lesújtott egy másik emberi
lényre, a másodpercek alatt hat számjegyű áldozat életét
kioltó atombombáig, az erőszak elválaszthatatlanul
hozzátartozott az emberiség életéhez. Creel tisztában volt
ezzel, ahogy azzal is, hogy a háborúnak számos pozitív
hozadéka van. A legfontosabb az, hogy az emberek ilyenkor
elfeledkeznek a hívságos dolgokról; és összefognak a közös
cél érdekében.
Nem csekély bűntudatot érzett azért, amit tett. Már létre is
hozott egy tízmillió dolláros alapítványt a „Londoni
mészárlás” áldozatai családjainak. Ez volt a legkevesebb,
amit megtehetett. Miközben az óceán túlpartján, Angliában,
az emberek megpróbáltak értelmet keresni az
értelmetlenben, ő letérdelt százhetvenötmillió dolláros
repülőgépének a padlójára, és kérte az Istent, aki ekkor
éppen nem is lehetett sokkal magasabban, mint ő, hogy
bocsásson meg neki. Amikor aztán felemelkedett a
szőnyeggel borított padlóról, bebújt fényűző ágyába, és
lekapcsolta az iparművész által tízezer dollárért készített
lámpát, megnyugodva bízott abban, hogy Isten megbocsát
neki.
Miközben Pender azon buzgólkodott, hogy kiagyaljon
valamit, és eladja mint igazságot, Creel pontosan tudta, mi a
„valódi” igazság.
A világ sokkal biztonságosabb hely, ha a hatalmasok
élnek a hatalmukkal, és sokkal kevésbé az, ha nem élnek
vele.
Az Egyesült Államok napok alatt meg tudná oldani a
Közel-Keleti válságot. Közben persze ártatlanok is
meghalnának, de ugyan mi a különbség, ha tíz perc alatt
halnak meg milliók, és ha tíz év alatt? Mindenképpen
meghalnak, és a világ megtakarítana egy évtizednyi
nyomorúságot és bizonytalanságot. Creel boldogan szállítja
a fegyvereket a vademberek kiirtásához. Itt a mi vagy ők
kérdése forog fenn. Csak az erős maradhat életben.
A gyönge pedig elpusztul, mondta magában, miközben a
lenyugvó nap nemes burgundiszínűre festette a vizet és az
olasz partokat. A gyengék mindig elpusztulnak. Ez a
természet rendje.
Ha minden úgy történne, ahogy ő akarja, akkor az erős
fiúk kerülnének vissza a hatalomba. A kölcsönös elrettentés
hidegháborús koncepcióját sokszor félremagyarázták. Az
nem a félelem forrása volt, hanem a legerősebb stabilizáló
tényező, noha sok ember, aki nem ismeri fel, hogyan
működik a világ valójában, bizonyára megdöbbenne egy
ilyen kijelentésen. A kölcsönös elrettentés bizonyosságot,
kiszámíthatóságot nyújtott, miközben az emberi faj bizonyos
egyedei esetleg elpusztultak a nagyobb jó érdekében.
Odament a felső fedélzet korlátjához, és lenézett alvó
feleségére. A nő is idióta volt, mint a legtöbb ember.
Önmagukon kívül minden másra vakon éltek. Semmi
perspektíva. Együgyűek, gyengék, lusták. Megint Shaw
képére nézett. Ő nem látszott együgyűnek, gyengének vagy
lustának. Mert nem is volt az.
Kár lenne megöletni. De Creel megteszi, ha kell.
Felemelte a hajótelefont. A kapitány, aki harmincévnyi
tapasztalatot szerzett gazdag emberek szolgálatában,
katonás, pozitív hangon jelentkezett.
– Holnap hozzák ide az összes gyereket – mondta Creel. –
Vigyék a hatméteres bárkát, és hozzák a tisztelendő anyát is.
Adni akarok neki egy csekket.
– Nagyszerű, Mr. Creel. Használni fogják a
tengeralattjárót is? A gyerekek legutóbb nagyon élvezték.
 – Jó ötlet. Készítsék elő a tengeralattjárót is. A helikopter
legyen felszállásra készen, hogy Mrs. Creelt elvigye a kis
géphez, amivel Dél-Franciaországba utazik reggel. Mondja
meg a szobalánynak, hogy készítsen ki neki valami
tisztességes ruhát. Minél többet, annál jobb.
– Úgy lesz, uram.
Creel letette a telefont. A derék kapitány talán nem lenne
olyan szívélyes, ha tudná, mit tett Creel. A kapitány ugyanis
angol volt, Londonban született és nevelkedett.
De holnap eljönnek a gyerekek. Creel egyensúlyozással
töltötte az életét az utóbbi időben. Minden rossz tettet
ellensúlyoznia kellett egy jó tettnek. Igen, alig várta, hogy
megérkezzenek a gyerekek.
Építtet nekik egy vadonatúj árvaházat is.
 61. FEJEZET

AZ ACÉLTÁLCA OLYAN csikorgással gurult ki, hogy Shaw a

lábujja hegyéig beleremegett. A helyiség vegyszerektől,
vizelettől és egy csomó olyasmitől bűzlött, amikre Shaw
gondolni sem akart.
Frank mellette állt.
– Nézze, Shaw, erre semmi szükség. Komolyan. Miért így
akar emlékezni rá? Ezen a helyen? – És körbemutatott a
fertőtlenítőszagú helyiségben.
– Igaza van – mondta Shaw. – Mégis meg kell tennem.
Frank sóhajtott, és biccentett a segédnek.
A segéd megfogta a lepedő szélét, Shaw pedig a
legszívesebben elfutott volna. Ki a napsütésre, mielőtt késő.
Ehelyett csak áll ott, amíg a lepedő hátrahajlott, és Shaw
lenézett Annára. Illetve arra, ami maradt belőle.
Próbált nem nézni a homlokán levő sebre, vagy az Y
alakú vágásra, amit a halottkém ejtett, kutatva a halál okát,
vagy a két nyílásra, amelyeken át a golyók kirobbantak a
mellkasából. De éppen ezekre bámult. Ezekre a sebekre,
amelyek elpusztították a leggyönyörűbb nőt, akit valaha
látott. Még zöld szemének gyöngédségét sem láthatta, mert
örökre lezárult.
Intett a segédnek, és elfordult. Az acéltálca a helyére
csusszant, és az ajtó csattanva rázáródott. Shaw Frank
segítségével, remegő lábbal hagyta el a halottasházat.
– Menjünk, rúgjunk be – indítványozta Frank.
Shaw a fejét rázta. – El kell mennem Anna lakására.
 – Mi van, maga mazochista, vagy mi? Most látta itt holtan
a tálcán, és még tovább akarja hasogatni a saját szívét? Mi
értelme ennek, Shaw? Ő már nem jön vissza!
– Nem kérem, hogy jöjjön velem. De nekem mennem
kell.
Frank leintett egy taxit. – Jó, de én is megyek.
Beültek a taxiba, és Shaw megadta a vezetőnek a címet.
Azután kidugta a fejét az ablakon, hogy leküzdje a
hullámokban rátörő émelygést.
Nem kellett volna elmennie a hullaházba. Nem kellett
volna így látnia. Az ő Annáját.
Nem kellett volna, és mégis kellett.
Pár perccel később kinyitotta a lakás ajtaját, belépett,
majd leült a padlóra, miközben Frank mellette állt, és csak
nézte. Ahogy Shaw körbepillantott az ismerős környezeten,
lassan megnyugodott. Az élő, lélegző Annát látta itt, nem azt
a lemészárolt teremtést, akit épp az imént hagyott ott a
boncterem acéltálcáján. Anna itt nem volt halott, nem
gyilkolták meg.
Felállt, és felemelt egy képet a kandallópárkányról. Annát
és őt ábrázolta, előző évben készült Svájcban. Anna remekül
síelt, Shaw valamivel gyengébben, de milyen nagyszerűen
érezték magukat együtt. Egy másik fotó Ausztráliában
készült róluk. A harmadik egy elefánt hátán, amit Anna
Balzacnak nevezett el, mert az a jószág annyira szerette a
kávét. Ormányával egyenesen a csészéből szürcsölte fel.
Mindenfelé Anna holmija, amiket szeretett, amikért
rajongott.
Itt volt.
 Shaw megint leült. Másodpercek alatt átviharzott az
agyán minden olyan gondolat, amelyet az ilyen veszteséget
elszenvedett emberek tapasztalni szoktak. Az Adolph
fűrészpengéje által okozott fájdalom semmi volt ahhoz
képest, amit most érzett. Effajta fájdalomra nem létezett
gyógyszer.
Frank megérezhetett valamit a benne dúló változásokból,
mert megszólalt. – Gyerünk, Shaw, menjünk már végre inni.
Végül Shaw is rájött, hogy nem maradhat ott tovább. Az
élő Annát maga elé képzelni valahogy még katasztrofálisabb
volt számára, mint a halottat látni a fémtálcán. Ez annyira
valóságosan jelenítette meg számára, hogy mit veszített.
Hogy mit veszítettek mindketten.
Talpra küzdötte magát, de mielőtt Frank elérte volna a
kilincsgombot, az elfordult, és az ajtó kinyílt.
A következő pillanatban szemtől szemben álltak Anna
szüleivel.
Wolfgang arca elvörösödött, és előrenyúlt, hogy elkapja
Shaw-t, de ő hátralépett, így nem érte el.
– Ne, Wolfgang, ne! – kiáltott a felesége.
– Ez a szörnyeteg, ez a szemét. – Wolfgang olyan
felindult volt, hogy valósággal köpködte a szavakat,
fulladozott a dühtől, a szeme perzselőn szegeződött Shaw-ra,
aki visszahúzódott, nem tudva, hogy mit tegyen.
– Csak nyugalom – szólalt meg Frank. – Neki is fáj.
– Mit keresnek maguk itt? – kérdezte Natascha,
megpróbálva visszahúzni a férjét.
– Ne szólj ehhez a mocsokhoz! – kiabált Wolfgang.
– Ő ölte meg a lányunkat. Ő ölte meg Annát!
 Shaw erre egy lépést előrelépett, a szeme mint hideg kék
jég villant meg. – Mi a fenéről beszél? Semmi közöm Anna
halálához!
– Shaw, bízza ezt rám! – mondta Frank.
Wolfgang kövér ujjával Shaw arca felé bökött.
– Anna még mindig élne, ha nincs maga! Maga ölte meg!
– Na várjunk csak! Ez ostobaság! – kiabálta Frank.
Shaw el akart menni mellette, de Wolfgang előrevetette
magát, és torkon ragadta. A nehéz test lendületétől
mindketten a falnak vágódtak. Natascha felsikoltott, és
megpróbálta visszahúzni a férjét. – Ne, Wolfgang, ne!
Frank is megpróbálta leráncigálni Shaw-ról, de a férfi túl
nehéz volt.
Wolfgang vaskos válla Shaw sebesült karjának csapódott,
mire ő felnyögött fájdalmában. A térdével az ágyékába
rúgva sikerült ellöknie magától a súlyos németet. Amikor
Wolfgang ismét nekirontott, Shaw-nak fürgén ellépett a
sokkal lassúbb férfi elől. Wolfgang úgy zihált és az arca
olyan vörös volt, hogy Shaw attól tartott, infarktust kapott.
Wolfgang nekiesett a falnak, és mielőtt megfordulhatott
volna, Shaw megszorított egy ideget vaskos nyakán.
Wolfgang egy fájdalomkiáltással összerogyott.
A következő pillanatban Natascha súlyos retikülje Shaw
arcának vágódott, és felsértette a bőrét. Érezte, hogy vér
csorog a sebből. Frank kitépte Natascha kezéből a retikült, és
keresztülhajította a szobán. Natascha letérdelt: a férje mellé,
és védelmezően átölelte.
Shaw lihegve, vérző arccal nézett le rájuk. – Jól van a
férje?
 – Menjenek innen. Maga menjen innen. Éppen elég bajt
okozott. Eleget!
– Én semmit... – Shaw abbahagyta. Ugyan mi értelme?
Frank az ajtó felé terelte. – Húzzunk el innen, mielőtt
valaki komolyabban megsérül.
Shaw letörölte magáról a vért, megfordult és kiment,
becsukva maga mögött az ajtót.
Miközben mentek lefelé a lépcsőn, Frank megszólalt. –
Mi nem azt mondtuk nekik, hogy maga szörnyeteg, Shaw,
vagy ilyesmi. Mi csak...
Shaw váratlanul leült a lépcsőre, és olyan hangosan
kezdett el zokogni, hogy a hangja mint ágyúlövés
visszhangzott a lépcsőházban. A maradék vért bőven
patakzó könnyei mosták le az arcáról. Tíz percen keresztül
sírt megállíthatatlanul, a teste ide-oda dőlt közben.
Frank csak állt ott, a keze ökölbe szorítva, és az ő szeme
is elpárásodott.
Shaw azután abbahagyta a sírást, ugyanolyan hirtelen,
mint ahogy elkezdte. Felállt, és szárazra törölte az arcát.
– Shaw? – Frank gyanakodva szemlélte. – Minden
rendben?
– Tökéletesen – felelte gépies hangon, majd lerohant a
lépcsőn, otthagyva Franket, aki szájtátva bámult utána.
Mikor leért az utcára, kocogásra váltott. De nem
céltalanul kocogott. Végzett a gyásszal. Mi értelme lenne
végigmenni a szokásos szomorkodáson? Anna halálán
sohasem lenne képes túltenni magát. Most tehát valami
olyasmivel kellett foglalkoznia, ami igazán számít: a
bosszúval. Ezt most már soha többé nem vesztheti szem elől.
Nem is állhat le addig, amíg véghez nem vitte.
Azt is pontosan tudta, hol kezdje.
Katie Jamesnél.
És ezúttal nem fogad el nemleges válaszokat.
 62. FEJEZET

– UTÁNAJÁRTAM ANNAK, amit Krakkóról és az apjáról

mondott – kezdte Katie. Aron Lesnikkel ültek egy kis
helyiségben a Temzéhez közeli motelben, sokkal kevésbé
divatos környéken, mint ahol a Főnix Csoport központja
volt. Katie hozott Aronnak kávét és ennivalót, amit a férfi
bekebelezett, miközben Katie-t hallgatta.
– Ellenőriz? – kérdezte kétfalásnyi sonkás szendvics és
sült krumpli között.
– Hát persze hogy ellenőrzöm. Az újságírók abból
indulnak ki, hogy mindenki hazudik nekik.
– Én nem hazudok! – kiáltott fel Lesnik, és kortyolt egyet
a kávéból.
Katie a jegyzeteire nézett – Az apja Elisaz Lesnik volt,
egy krakkói napilap szerkesztője.
Ezerkilencszáznyolcvankilencben meggyilkolták.
– A szovjetek ölték meg. Lengyelország akkor a
szabadságáért harcolt. Ott volt Lech Walesa, aki küzdött
értünk. De apám megírta az igazat, és nem tetszett a
szovjeteknek. Jöttek éjszaka, amikor én még kissrác voltam,
és aztán apám már nem élt.
– Ezt sohasem bizonyították – mutatott rá Katie.
– Nekem nem kell bizonyítás! – Aron öklével a falra
csapott.
– Vagyis maga utálja az oroszokat?
Aron megdöbbenve nézett a nőre. – Nem hisz nekem?
Azt hiszi, azért mondom, mert utálom az oroszokat? Láttam
a halottakat, láttam a vért mindenfelé. Maga kérdezett, én az
igazat mondtam. – Dacosan nézett a nőre, és vadul
beleharapott a szendvicsbe.
– Akkor miért nem akar elmenni a rendőrségre?
– Ha elmegyek a rendőrségre, azt fogják hinni, hogy
közöm van hozzá. Nekik a lengyel olyan, mint az orosz.
Aztán elmondják más embereknek, és a gyilkosok jönnek
utánam. Emlékszem, mit csináltak apámmal. Én nem akarok
úgy meghalni.
– Azt mondja, ért a számítógépekhez. Nem bánja, ha
kérdezek valamit?
– Kérdezzen.
Katie gyorsan feltett pár erősen technikai jellegű kérdést,
amiket ő maga sem értett, de egy szakértő barátja diktálta le
neki a válaszokkal együtt. Lesnik mindegyikre helyesen
válaszolt.
– Akarja, hogy megjavítsam a számítógépét, ha még
mindig nincs meggyőzve? – kérdezett vissza Lesnik.
– Egy lánynak bizonyság kell – mondta Katie negédesen.
– Most beszéljünk erről a Harrisről. Mondjon róla valamit. –
Katie beszerezte a személyleírását, és össze akarta vetni
azzal, amit Lesniktől hall.
– Jó ember volt. Öreg. Fehér a haja. Szivarszagú.
Beszéltünk a munkáról. Kedvelt engem, azt hiszem. Azt
mondta, jó ott dolgozni, a Főnix Csoportnál. Ittam egy kis
vizet, aztán kimentem a mosdóba a folyosón. Amikor jöttem
vissza, lövéseket hallok a földszintről. Elbújtam. Ezt már
mondtam.
Katie mindent lejegyzett. – Rendben, most meséljen a...
 Nem tudta befejezni, mert az ajtót berúgták, és ott állt
Shaw.
– Shaw! Honnan tudta...? – A férfira bámult. – Követett!
A férfi nem bajlódott azzal, hogy válaszoljon neki. Csak
Lesnikre meredt, aki egészen a sarokba húzódott,
megfeledkezve a félig megevett szendvicsről. A kávé a
padlóra löttyent.
Shaw döngő léptekkel odament a kis termetű emberhez,
aki egészen a falhoz szorult, és már nem volt hová hátrálnia.
Felkiáltott: – Ne hagyja, hogy bántson! Ne hagyja! Kérem!
– Shaw, a frászt hozza rá!
Shaw az ép kezével megragadta Lesnik ingét. – Jobb is,
ha meg van rémülve.
– Azt ígérte, hogy nem mondja el másnak! – sikította
Lesnik, és szánandón nézett Katie-re.
– Shaw, eressze el!
– Most pedig elmond nekem mindent, amit látott és
hallott aznap. De jó lesz, ha még egy istenverte vesszőt sem
hagy ki! Azt a részt már hallottam, hogy kiment a klotyóra,
aztán elbújt. Folytassa onnan.
Úgy látszott, Lesnik nyomban elájul. A lába megcsuklott
alatta.
– Shaw!
Katie megragadta az ép karját, és megpróbálta elhúzni,
ami olyan volt, mintha egy bögöly próbálná elmozdítani az
elefántot.
– Ne álljon az utamba, Katie – mondta fenyegetően Shaw,
és a nőre pillantott.
 Lesnik azonban kihasználta, hogy egy pillanatra
elterelődött a figyelme. Összeszedte a bátorságát, és az
öklével Shaw sebesült karjára ütött.
– A fenébe! Shaw összegörnyedt fájdalmában.
A lengyel elszökkent mellette, fellökte Katie-t, és
kiszáguldott az ajtón. Shaw összeszedte magát, és a fájós
karját markolva utána rohant. Úgy rohant le a lépcsőn, ahogy
csak a fájós végtagja engedte, de a kisebb termetű Lesnik
mintha szárnyakat növesztett volna. Kivágta az ajtót, s már
az utcán járt, amikor Shaw és Katie még egy
lépcsőfordulóval feljebb voltak.
Shaw is kivágta az ajtót, és megállt, hogy szétnézzen az
utcán. Katie nekiütközött hátulról, és megfogta a zakóját.
– Elvesztette a nyavalyás eszét? – kiáltott rá a férfira.
Shaw hirtelen meglátta Lesniket az utca túloldalán, a
Temze mellett. Átrohant az úttesten, miközben autódudák
harsantak körülötte, és taxik fékeztek csikorogva. Katie a
nyomában maradt, és kiabált utána, hogy álljon meg, mielőtt
halálra gázolják.
Shaw Lesnik után kiáltott, aki a járdán rohant. A lengyel
hátrafordult, az arca merő félelem.
A lövés pontosan a két szeme között érte. Állt még egy
pillanatig, mintha nem értené, hogy az élete éppen véget ér.
Aztán hátraesett, átbukva a korláton. A teste kinyújtva esett
a Temze sima vízére. Néhány pillanattal azután; hogy
Lesniket elnyelte a folyó sötét vize, a felszín rövid időre
tompa vörösre színeződött.
A lövés hangjára Shaw azonnal lekushadt. Katie el akart
rohanni mellette, Lesnik után kiáltozva, ezért Shaw
utánanyúlt, elkapta a lábát, lerántotta a földre, és maga mellé
húzta egy autó fedezékébe.
– Maradjon nyugton! – förmedt rá. – Messzehordó
puskával lőttek! – Óvatosan kikukucskált az autó sárhányója
felett, közülnézve, nem látja-e valahol egy lézeres irányzék
fényét, de nem látott semmit.
Visszafordult Katie felé, és a pillantása megenyhült. A nő
reszketett.
– Minden rendben – mondta, és átölelte a vállát.
– Nem, semmi sincs rendben – csattant fel a nő, és ellökte
magáról Shaw karját – Magának egyszerűen muszáj volt
idejönnie, és beavatkoznia. Most pedig meghalt egy ártatlan
ember! Maga miatt!
– Egyikünk sem tudja, mennyire volt ártatlan – mondta
nyugodtan Shaw. – De most le kell lépnünk innen. A
rendőrség...
– Maga csak fusson. Én beszélni akarok a rendőrséggel.
Remek adalék lesz a sztorimhoz.
– Még mindig meg akarja írni? – kérdezte hitetlenkedve.
– De még mennyire, hogy meg akarom. Akar valami
vicceset hallani? Mielőtt bika módjára berontott abba a
szobába, úgy gondoltam, hogy jegelem a tervet, legalábbis
egy időre. De most? – Oda nézett, ahol Lesnik meghalt. –
Most meggondoltam magam.
– Katie, hallgasson rám...
A nő megint félbeszakította. – Nem, maga hallgasson
rám, Shaw. Tudom, hogy a nőt, akit szeretett, megölték.
Tudom, hogy szenved. Azt is tudom, hogy az élete még az
enyémnél is nyomorúságosabb e pillanatban, de maga átlépte
a vonalat, ahonnan nincs visszatérés. Mit átlépte, kiradírozta
azt a vonalat. Én soha többé nem bízom meg magában.
Sziréna hangja közeledett. Shaw arrafelé pillantott, aztán
vissza a nőre.
– Jobb, ha indul. A rendőrség nem lenne túlságosan
barátságos magával.
– Katie, nem hiszem, hogy tudja, mibe keveredik bele.
– Amibe belekeveredem, maga megkeseredett kurafi, az
az igazság. Most pedig tűnjön innen a fenébe!
A férfi szeme keményen rávillant, de úgy tűnt, már nincs
hatása a nőre.
– Hordja el magát! – rivallt rá Katie.
Miközben Shaw felállt, még utánaszólt. – Ne féljen, nem
említem meg magát a cikkemben. Tekintse
búcsúajándéknak!
 63. FEJEZET

KATIE FELHÍVTA Kevin Gallaghert, és beszámolt neki a

történtekről. Mikor Kevin ismét normálisan tudott lélegezni,
csak egyet kérdezett: – Mikor tudja szállítani a sztorit?
– Már meg van írva. El tudom küldeni elektronikusan
most rögtön. Átnézi, kiszedi belőle a fölösleges rizsát, és
mehet a nyomdába.
– A forrása meghalt?
– Igen. A rendőrség nyomoz.
– Beszéltek magával?
– Csak a legszükségesebb tényeket mondtam el nekik, és
arról nem szóltam, amit nekem elmondott. Ez címlapra
kerül, ugye, Kevin?
– Címlapra? Mi az, hogy! Tízcentis főcímbetűkkel!
Mintha csak háború lenne. Küldje a sztorit nyomban, és
visszahívom, mihelyst elolvastam.
Katie lerakta a telefont, habozott egy pillanatig, majd
rákattintott a „Küldés” ikonra, és a történet átrepült a
címzetthez. Mintha csak háború lenne. Shaw is erről beszélt.
Mi lesz, ha tényleg világháború tör ki? Érezte, hogy végigfut
a hideg a gerincén.
Gallagher húsz perccel később jelentkezett. Katie az
óceánon túlról is érezte a férfi sóvár izgatottságát.
– A reggeli kiadásban benne lesz – közölte. – Még van
elég időnk. – Aztán aggódva folytatta. – Ugye, senki sem
kavarhat be?
 – Lesnik már nem beszél senkivel, ha erre gondolt. De
nézze, Kevin, nem tudom százszázalékosan bizonyítani,
hogy a forrásom bent járt az épületben aznap. Minden
bizonyíték közvetett. Általában nem így dolgozom.
– Nem ismerhette volna azokat a részleteket, ha nem jár
odabenn, Katie. A londoni rendőrség nem közölt semmit,
pedig elhiheti, hogy próbálkoztunk náluk. Na és az, hogy
lelőtték? Ez tényleg elég bizonyíték. Kevesebből is hoztunk
már ki jó sztorikat, akárcsak más újságok. Csak nézze meg a
Duke lacrosse-csapatának esetét vagy a Richard Jewell-
fiaskót.9
– A fiaskón van a hangsúly, Kevin – mondta Katie, és
már nem volt olyan biztos magában.
– Ne nagyon aggódjon, Katie. Meglesz a harmadik
Pulitzere. Menjen, igyon egyet az egészségemre.
Katie megremegett. – Azzal van egy kis baj. Azt
gondoltam, hallott róla.
– Igen, hallottam, és? Menjen, kényeztesse magát egy
kicsit. Egy ilyen sztori után megérdemli.
Vagy nagyon érzéketlennek hatott ez a megjegyzés, vagy
valami megmozdult mélyen Katie lelkében, de a fejében
megszólalt a vészcsengő.
– Várjon egy kicsit, Kevin!
– Tessék!
– Nem adhatja le a sztorit, még nem.
– Viccel velem?

9
Mindkét eset arra példa, milyen károkat okozhat, ha a média
elhamarkodottan vagy félinformációk alapján ítélkezik. (A fordító
megjegyzése.)
 – Várjon, amíg hívom, és zöld utat adok. Először
ellenőriznem kell valamit.
– Katie! Az ösztöneim azt súgják...
– Fogja be a száját, és figyeljen ide! – sikította a
telefonba. – Magának nincsenek ösztönei! Én rohangáltam
összevissza a világban, énrám lőttek, miközben a magafajták
a kényelmes íróasztalnál ültek, világos? Maga nem törődik
semmivel, csak azzal, hogy eladja a nyavalyás újságját!
Tartsa vissza azt a sztorit, amíg nem szólok, hogy oké, mert
különben személyesen keresem fel, és verem szét a pofáját.
Most pedig leteszem, és elmegyek meginni valamit, amint
olyan nagylelkűen ajánlotta, maga szemét!
Utálkozva dobta le a telefont, és megpróbált úrrá lenni a
reszketésén. Kevéssel később a szálloda bárjában volt, és
egy szódás whisky felett töprengett azon, mi legyen a
következő lépése. Aztán ivott még egyet. A harmadik
következett volna, de látta, hogy mellette egy fazon az
ájulásba itta magát, így nagy nehezen elszakadt a bárpulttól.
Kiment a szabadba, elsétált a Charles Dickens-ház előtt.
Egyike volt ez a nagyszámú épületeknek, amelyekben a
nagy író lakott londoni évei alatt, de csak ezt az egyet
alakították múzeummá. Katie arra gondolt, hogy vajon
Dickens szárnyaló fantáziája képes lett volna-e akkora
rémálmot teremteni, mint amilyet ő élt át most. Talán inkább
Kafka tollára lenne méltó.
Elért egy kis parkba, leült egy padra, elővette a telefonját,
és felhívta a férfit.
A második csengetésre felvette. – Tessék.
– Beszélhetnénk?
– Elég világosan fejezte ki magát ezzel kapcsolatban.
 – Szeretnék találkozni magával.
– Miért?
– Kérem, Shaw. Fontos.
A kávéház a King’s Cross pályaudvar közelében volt.
Katie kint ült le a férfira várva, és közben nézte a
„hajlósbuszokat” – így nevezték a londoniak az emeletes
buszokat felváltó csuklós járműveket. Nem kedvelték
különösebben ezeket a hosszú alkalmatosságokat, mert
fordulás közben gyakran fennakadtak valamelyik keskeny
utca sarkán.
Ilyen az én életem is. Minden lehetséges irányt, amerre
indulhatnék, elzár egy beragadt csuklós busz.
Ő hamarabb látta meg Shaw-t, mint a férfi őt. Sérült karja
ellenére is könnyedén mozgott, mintha csak siklana a járda
fölött, akár egy kócsag a víz felett, várva, hogy lecsapjon.
Felállt, és intett neki.
Katie ételt rendelt, Shaw csak egy kávét és kekszet.
– Beszélt a rendőrséggel? – kérdezte a férfi.
– Röviden. Csak azt mondtam el nekik, amit láttam. Arról
nem beszéltem, hogy interjút csináltam Lesnikkel. Nem
akartam darázsfészekbe nyúlni. A rendőrség úgy tudja, csak
járókelő vagyok.
– Tudni fogják, hogy hazudott nekik, amikor a cikk
megjelenik. Ami egyébként mikor lesz? Tudom, hogy már
megírta.
– Igen. Ezért is akartam beszélni magával.
A férfi várakozón hátradőlt. – Hát akkor beszéljen.
– Nem akarom kirobbantani a harmadik világháborút.
Shaw kortyolt a kávéjából, miközben Katie a salátáját
bökdöste a villával. Egy ideig egyikük sem szólt semmit.
 – Mit akar hallani tőlem? – kérdezte Shaw. – Hogy ne
jelentesse meg a cikket? Azt már mondtam.
– Tényleg azt hiszi, hogy több kár származik abból, ha
megjelenik, mint ha nem?
– Aha, azt hiszem. De menjünk vissza egy lépéssel. Azt
sem tudjuk, hogy a maga sztorijából mennyi igaz.
Ettől Katie arca bosszús lett. – Honnan tudja? Hisz nem is
olvasta.
– Mert nem hagyta – vágott vissza Shaw, aztán
megenyhült egy kicsit. – Nézze, Katie, sajnálom, ami
Lesnikkel történt Nem tudom, vajon a rossz fiúkkal tartott-e,
vagy sem.
– Mivel valaki a nyílt utcán lelőtte, mondhatjuk, hogy
nem tartozott a rossz fiúk közé. Tudta az igazságot, ezért
utána eredtek, és megölték.
– Ebben az elméletben van pár gyenge pont. Hogyan
bukkantak a nyomára? Miért ölték meg? Mert beszélt az
oroszokról? Nagyon úgy tűnik, éppen ők akarták, hogy
beszéljen róluk.
– Megint ott tartunk, ahol legutóbb.
– Tényleg. – Shaw hátradőlt, és mindenfelé nézett, csak a
nőre nem.
– Miért robbant be abba a motelszobába?
– Mondjuk úgy, hogy rossz napom volt.
Katie kíváncsian nézett rá.
Shaw elkapta a pillantását. – Elmentem a hullaházba,
megnézni Anna holttestét.
– Miért? – kérdezte a nő hitetlenkedve.
 – Magam sem tudom. Úgy éreztem, látnom kell. Aztán
elmentem a lakására, de attól sem éreztem magam sokkal
jobban.
– Az a sok emlék...
– Meg a szülei. Az apja nekem támadt.
– Te jó ég!
– Nem is az volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt,
hogy engem hibáztatnak Anna halála miatt.
Katie hátradőlt, és megdöbbenve nézett Shaw-ra.
– De miért?
– Ha az ő szemszögükből nézzük, akkor van értelme.
Megtudja rólam, hogy mindenfelé járok a világban, és
olyanokkal akasztok tengelyt, akiknek fegyverük van.
Mindennek a tetejébe azt is elmondják nekik, hogy
gyakorlatilag bűnöző vagyok. Azután Annát lelövik. Az én
hibám.
Néhány másodperc csendben telt el. – Nézze,
visszatartom, a sztorit. Egyelőre. Amíg többet meg nem
tudok.
– Azt hiszem, ez igen bölcs döntés, Katie. – Kis szünet
után folytatta. - Nagyra értékelem.
– Mit fog most csinálni?
– A terv nem változott. El akarom kapni Anna gyilkosát.
 64. FEJEZET

NICOLAS CREEL egyre türelmetlenebb lett. Azt hitte, hogy

a Scribe mostanra lehozza a történetet. Lesnik meghalt,
James megtudott tőle mindent. Az övé volt az évszázad
sztorija. Minden megvolt, ami ahhoz kellett, hogy
visszajusson a csúcsra. Akkor mi a probléma?
Az emberei tapintatos hívást intéztek különböző
forrásokhoz, így a Scribe-hoz is. Creel csendestárs volt az
újságban, és ő volt az, aki a kulisszák mögött diszkréten,
elintézte, hogy James kapja a megbízást. Ez, mint megtudta,
némi feszültséget okozott. James leadta ugyan a sztorit, de
valamilyen oknál fogva visszatartották. Nos, ezen
változtatnia kellett.
Felhívta Pendert, és elmagyarázta a helyzetet
„igazságmérnökének”, ahogy Creel nevezte.
– Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy
befolyásolom az újságot, úgyhogy önnek kell kiszedni
belőlük a sztorit, Dick, ahogyan jónak látja.
– Egyet se féljen, Mr. Creel, megvan a megfelelő
módszerem.
Pender letette a telefont. Egyetlen biztos módon lehet egy
újságot rávenni, hogy kiadja a sztorit, amelyet visszatart: ha
kilátásba helyezzük, hogy valaki megelőzi őket a hírrel. Az
Internet világában ennél mi sem könnyebb.
Pender időközben elintézte, hogy jó néhány népszerű
honlapon utaljanak rá, hogy a „Londoni mészárlással”
kapcsolatban gyökeres fordulat várható.
 „Megdöbbentő új információk” – jelentette az egyik
hamisított blog. – „Egy bennfentes beszámolója.”
Egy másik szerint „globális következményeket válthat ki
az angliai vérfürdő, az, ami ott történt, és amiért”. Meg hogy
„az események kapcsolódnak egy közelmúltbeli másik
gyilkossághoz is, ugyanabban a városban”. Aztán „a történet
a maga teljességében bármelyik pillanatban a napvilágra
kerülhet, és az igazság megdöbbentő lesz”.
Pender ezeket olyan hírportálokon helyezte el, amelyekről
tudta, hogy az újságok, köztük a Scribe is, óránként
böngészik őket hírekért kutatva.
Ezután hátradőlt, és várta az áttörést.
Nem kellett sokáig; várnia.

KEVIN GALLAGHER alig egy órával a megjelenésük után

szerzett tudomást az internetes állításokról. Mint más
újságok,, a Scribe is külön munkatársat tartott arra, hogy
érdeklődésre számot tartó hírmorzsákat szedjen fel a
Világhálóról. Nos, amit az emberei az íróasztalára tettek,
nem egyszerűen érdeklődésre tarthatott számot; hanem
gyomorfekélyt okozott Gallaghernek. Amikor a felettesei
tudomást szereztek arról, hogy náluk van a sztori, de
megelőzhetik, őket, akkor világosan közölték vele, hogy ha a
Scribe, elveszíti az elsőbbséget, akkor az lesz Gallagher
utolsó napja a vállalat alkalmazásában. Jobb lesz, ha
megszerzi James beleegyezését a kiadáshoz; vagy ha az nem
megy, talál valami más módot.
A karrierjére gondolva, és arra, hogy oda lesz az újság
Pulitzer-díja, Gallagher úgy döntött, hogy megteszi, amit
tennie kell. Aztán felhívta Katie-t.
 – Le kell hoznunk a sztorit, Katie – mondta neki. – Meg
fognak előzni minket.
– Az lehetetlen. Senki más nem tud róla.
– Négy különböző honlapon találtam utalást rá.
– Kevin, nem adhatjuk le.
– Miért nem?
– Mert nem helyes. – És mert a szavamat adtam Shaw-
nak.
– Sajnálom, Katie.
– Mi az, hogy sajnálja? – kérdezte dühösen, és a szíve
szaporábban dobogott.
– Nem azért hívtam, hogy az engedélyét kérjem.
– Kevin!
– A reggeli kiadásban benne lesz.
– Ezért megölöm! – kiáltotta Katie a telefonba.
– Megfenyegettek, hogy kirúgnak. Akkor inkább a halál.
Újra csak sajnálom, Katie, de biztos vagyok benne, hogy
minden jól sül majd el.
Gallagher letette, Katie pedig csak bámulta a londoni
lakás falát. Istenem, gondolta, mennyire jólesne egy kis pia.
Aztán kiverte a fejéből az ivást. Shaw!
Felhívta, titokban remélve; hogy a férfi nem veszi fel, de
felvette.
– Rossz hírem van – kezdte Katie sután.
Mikor befejezte, a férfi nem válaszolt. – Shaw? Ott van
még? – kérdezte Katie.
A vonal süket volt. Katie nem vette jó jelnek.

MÁSNAP A VILÁG megtudta, hogy – egy belső forrás

szerint – a „Londoni mészárlás” elkövetői oroszok voltak,
akiket állítólag maga az elnök, Gorskov küldött oda. Az
indíték egyelőre ismeretlen. Ha annyit mondunk, hogy úgy
érte a világot a hír, mint egy olvadt lávából álló szökőár,
akkor még nem is mondtunk olyan sokat.
Az áldozatok családtagjai azonnal kártérítési perek
tucatjait indították az orosz kormány ellen, noha a brit
bíróságoknak nem volt ezen a téren joghatóságuk. A londoni
orosz követség előtt kisebb pokolgép robbant. A követség
körül fokozták a biztonsági intézkedéseket, miközben a
szomorú nagykövet az épületben rejtőzött, le sem szállva a
Gorskov elnökhöz vezető telefonvonalakról. A brit főváros
utcáin felvonulók ezrei lengettek „Gorskov gyilkos!” feliratú
transzparenseket. Ezeket Pender emberei biztosították
diszkréten.
Az áldozatok családtagjai feltűntek a BBC-n, minden
jelentősebb amerikai hírcsatornán, és számos más ország
tévéműsoraiban. Mindannyian elítélték az orosz atrocitást,
könnyes arcuk és megtört szívük olyan dühöt váltott ki a
világban, amilyet a történelem során keveset láttak.
A pokoli indulatokat tovább fokozta, hogy a: szemtanút,
Aron Lesniket fényes nappal, a nyílt utcán lelőtték
Londonban. Mi több, éppen Katie James szeme láttára ölték
meg. Katie James pedig visszaröpült az újságírás csúcsaira
bomba-hatású exkluzív riportjával.
Az oroszok ismét kemény hangon utasították vissza a
vádakat. De ezek a cáfolatok jottányit sem változtattak a
világ véleményén. Úgy hírlett, Gorskov annyira fel van
bőszülve, hogy töltött pisztollyal mászkál fel-alá a
Kremlben, és bármelyik pillanatban kiloccsanthatja a saját
vagy valaki más agyát.
 Mindenki Katie Jamest kereste. Többek között a londoni
rendőrség is, miután rájöttek, hogy a vakmerő újságíró
hülyére vette őket. Pletykák keltek szárnyra arról, hogy
Gorskov az ő likvidálását is elrendelte.
Katie James talán már nem is él? – találgatta több
milliárd ember.
Miután Shaw lecsapta a telefont, Katie összepakolt, és
menekült. Talált egy szobát egy ócska vendégházban, ahol
elfogadtak készpénzt, és nem tettek fel kérdéseket.
Beköltözött. Nem is; inkább elbújt, ez jobb kifejezés.
Megesküdött, hogy ha túléli ezt az egészet, akkor az első
dolga az lesz, hogy visszarepül az Államokba, és egy
baseballütővel szétveri Kevin Gallagher térdkalácsait.
 65. FEJEZET

A NICOLAS CREEL egyik lőszergyárának volt egy

ezerholdas birtoka Albemarle megyében, nem messze
Thomas Jefferson szeretett Virginai Egyetemétől. Működő
gazdaság terült el rajta, istállókkal, amelyekben verseny- és
tenyészméneket tartottak. Volt továbbá néhány
szarvasmarha, növénytermesztés is folyt, és a gazdaság
részét képezte egy akkora majorság, amelyben több
Monticello is kényelmesen elfért volna. Creel aznap érkezett
légi úton, és a helikoptere elhozta Dick Pendert, akivel itt
szándékoztak megtárgyalni a terv következő fejezetének
végrehajtását.
Az urak leültek az asztalhoz egy kis tanácsteremben,
amely hangszigetelt és lehallgatásbiztos volt.
– A felesége is önnel tartott? – kérdezte Pender.
– Nem. Annak a viszonynak vége.
Tüzeske kisasszony még mindig Dél-Franciországban
tartózkodott, és Creel számításai szerint akkortájt kaphatta
kézhez a válási papírokat. Megvolt az esélye, hogy akkor is
pucér lesz, amikor kézbesítik neki a dokumentumokat. Creel
arra gondolt, vajon hogyan jön majd ki az évi ötmilliós
„asszony tartásból”, amit annak idején a házassági
szerződésben biztosított számára a következő évtizedre. Nos,
a meztelenkedési hajlama révén legalább a ruházaton
megspórol valamennyit. Ezzel Tüzeske kisasszonyt
mindörökre száműzte a gondolataiból.
 – Értem – felelte Pender, majd meglátta az építészeti
terveket az asztalon. – Újabb palotát épít valahol?
– Nem, egy árvaházat Olaszországban.
– Az ön érdeklődésének sokrétűsége mindig meglep, Mr.
Creel.
– Örömmel hallom – felelte hidegen a milliárdos.
– James egyetlen sztorival többet ért el, mint eddigi
összes eredményünk – folytatta Pender. – Sosem láttam még
ilyen médiatevékenységet. Soha.
– Csak várjon, amíg befejezzük számára a történetet.
– No, lássuk. Arról van szó, hogy a kínaiaké a Főnix
Csoport – mondta Pender, és a jegyzeteire pillantott.
– Ott vannak aztán a dossziék, amelyeket az épületben
találtak, és amelyek bizonyítják, hogy a Vörös Veszedelem-
kampányt az épületben szervezték. Ezeket a rendőrség
egyelőre nem hozza nyilvánosságra, hogy ne okozzanak
nemzetközi válságot. – Pender úgy olvasta fel, mint valami
bevásárlólistát. Aztán felnézett, s elmosolyodott. – Ez lesz,
hogy úgy mondjam, az ön legnagyobb dobása. Sosem
emelkedett még ilyen magasságokba. Ez még annak
fényében sem túlzás, amiket eddig véghezvitt.
– Ebben a helyzetben éppen erre van szükség, Dick –
mutatott rá Creel. – Mikor folytatja?
– Amint kiadja az utasítást. Tele lesz vele az Internet. Öt
percen belül minden fontosabb hírügynökség mohón
belevájja a karmait.
– Nem fél, hogy visszatartják? Hogy esetleg
megpróbálnak utánajárni?
– Utánajárni? – Pender kacagott. – A mai világban? Kit
érdekel bármiféle bizonyíték? Aki elsőnek odaér, az
határozza meg, mi az igazság. Ezt ön is éppen olyan jól
tudja, mint bárki más.
– Akkor kezdjen hozzá. Most.
Pender egyetlen szót billentyűzött be BlackBerryjén:
Kilövés. Közben hangosan is kimondta a szót.
– Úgy gondoltam, ez a kifejezés illik olyasvalakihez, aki a
hadiiparban dolgozik – magyarázta.
– Ötletes – felelte Creel unottan.
A két férfi még dolgozott néhány órán keresztül, aztán
Pender összepakolta a holmiját.
– Mi lesz a következő lépés? – kérdezte a milliárdostól.
– Újabb nyílt színi akció – válaszolta Creel. – Jó utat
vissza Washingtonba. Még egy dolog, Dick: amikor aláírjuk
a fegyverszállítási szerződéseket Kínával és Oroszországgal,
számíthat megfelelő jutalékra.
– Csak a dolgomat végzem – mondta Pender, de nem
tudta leplezni az örömét.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy nem tart igényt a
jutalékra?
Mindketten felnevettek, Pender egy kicsit idegesen.
– Köszönöm, Mr. Creel.
Miután Pender távozott, kinyílt a tárgyalóterem másik
ajtaja. Caesar leült a gazdája asztalához.
– Természetesen most is tudják, hol van James. – Ez nem
kérdés volt.
A másik férfi bólintott. – Londonban bujkál, de szoros
megfigyelés alatt tartjuk, amióta elintéztük Lesniket.
– Aron Lesnik... sosem szerettem azokat, akik
emberbaráti szándékból tesznek valamit. Sosem lehet tudni,
mikor akarnak megint jót cselekedni, és elszúrni az egészet.
 – Utálta a szovjeteket azért, amit az öregével tettek, annyi
bizonyos. Akarja, hogy elintézzük ezt a Shaw-t?
– Nem. Legalábbis egyelőre nem. De ha fogadni akarnék,
amit néha meg is teszek, akkor azt mondanám, hogy eljön az
idő, amikor erre a kérdésre igen lesz a válasz.
– Mi legyen Jamesszel?
– Ő már eljátszotta a szerepét, így nem látok rá okot, hogy
újabb szerződést ajánljunk neki. Felfedte az oroszok
érintettségét a sztorijával, így azt hiszem, a válasz
nyilvánvaló.
– De ne legyen polónium-210! – tiltakozott Caesar. – Azt
a mocskot nehéz kezelni, és időbe telik, amíg beszerzem.
– Ostobaság lenne ennyire nyilvánvaló módszert
választani. – Creel előredőlt, és Caesar szemébe nézett. – De
volt egyszer, hol nem volt, egy bolgár disszidens, akit
Georgij Markovnak hívtak. Ironikus, de éppen Londonban
végeztek vele, egy esernyővel. Gondolom, ismeri a
történetet.
Caesar gonoszul elvigyorodott. – Igen.
– Akkor lásson munkához.
Creel intett a kezével, és Caesar éppoly gyorsan szívódott
fel, ahogy előbukkant.
 66. FEJEZET

SHAW CSENDESEN FIGYELTE, amint Royce emberei tovább

kutattak nyomok után a vérfürdő helyszínén, de nem sokra
jutottak. Az MI5-ügynök kiment, hogy találkozzon
valakivel. Shaw, magára maradva, azon töprengett, hogy
vajon jöhet-e még rosszabb, mint az eddigiek. Royce
rettentően dühös lett, amiért Katie James megírta a sztorit,
de nem okolhatta Shaw-t, mivel nem tudott arról, hogy Shaw
és James ismerik egymást, és hogy Shaw találkozott a néhai
Aron Lesnikkel.
Amikor Lesniket kihúzták a Temzéből, a koponyája hátsó
részében megtalálták a golyót, amely kioltotta az életét. Ő
már nem tudott kérdésekre válaszolni.
Frank jelent meg a folyosón, és csatlakozott Shaw-hoz. –
Nem említette még, hová rohant úgy, amikor eljöttünk Anna
lakásáról.
– Úgy van. Nem említettem.
– Van ennek valami köze Katie Jameshez és az ő exkluzív
riportjához?
– Nem töltöm az időmet azzal a nővel, Frank.
– Világos. Akkor hogyan ismerkedett meg azzal a lengyel
hapsival? És ki puffantotta le?
– Fogalmam sincs – felelte Shaw unottan, és Frank
ingerülten nézett rá.
Elment mellettük egy bűnügyi technikus, akit Shaw még
nem látott. Ugyanekkor hallották, hogy a földszinten
kivágódik a bejárati ajtó. – Arrébb mennének egy kicsit? –
kérdezte a technikus. – Használni szeretném a helyiséget.
Shaw hátranézett a válla fölött, és látta, hogy épp a mosdó
előtt állnak. Arrébb állt, a technikus pedig indult, hogy
benyisson. De nem sikerült neki. Léptek dübörögtek a
lépcsőn, és Shaw hallotta, hogy Royce üvölt valamit.
Egyértelműnek tűnt, hogy dühös, és amennyire Shaw ki
tudta venni, éppen őmiatta.
A technikus a kilincsgombot forgatta, amikor arra jött az
egyenruhás őrmester, aki a nyomozás első napjától itt
posztolt. – Maga biztosan új ember – szólalt meg. – Az
alagsori vécét kell használnia, fiatalember. Ez nem működik.
Shaw tisztán hallotta Royce hangját. – Shaw! A fenébe is,
Shaw!
A lépcső tetején feltűnt a kifulladt és kivörösödött MI5-
ügynök. Egy papírlapot lobogtatott Shaw felé.
– Magának van ehhez valami köze? – kérdezte ingerülten.
Shaw elolvasta a papírt. Egy internetes hírügynökség
jelentése volt, rövid, de lényegre törő. A Főnix Csoport
tulajdonosa a kínai kormány, vagy legalábbis szoros
szálakkal kötődik hozzá. A jelentés arra is kitért, hogy az
épületben bizonyítékokat találtak, amelyek értelmében a
Főnix Csoport áll a Vörös Veszedelem-kampány mögött. Ez
természetesen azt jelentette, hogy valójában a kínaiak a
felelősek. A hírügynökség névtelen tudósítója szerint ezért
támadták meg az intézetet Gorskov elnök emberei. Egyszerű
kirakós darabjai kerültek a helyükre.
– Az egész Világháló tele van vele – kiabálta Royce, és
Shaw-ra bökött az ujjával. – Olvasta az egész rohadt világ!
 Frank, aki Shaw válla felett elolvasta a történetet,
megkérdezte: – Neki mi köze hozzá?
– Nem én vagyok a forrás – szólalt meg Shaw nyugodtan.
– Senkinek nem szóltam arról, amit itt találtunk.
Royce arcáról le lehetett olvasni, hogy nem hisz neki. –
Még a barátjának, Jamesnek se?
– Nem értem, miről beszél – mondta Shaw, immár
kevésbé nyugodtan.
– Tagadja, hogy ismeri a hölgyet?
Shaw habozott.
– Tudom a választ, úgyhogy ne hazudjon nekem, a fenébe
is!
– Honnan tudja? – kérdezte Shaw szenvtelenül, és közben
kíváncsian az egyenruhás őrmestert nézte.
– Mert hírszerző vagyok! Ez az istenverte munkám!
– Nem találkoztam Jamesszel mostanában. Fogalmam
sincs, hogy hol... – Shaw megdermedt, amint a technikus
elment mellettük, és elindult le a lépcsőn.
Frank Royce-ra nézett. – Ha valami problémája van a
kiszivárogtatással, nézzen körül a saját emberei között –
javasolta. – Mert arra mérget vehet, hogy nem Shaw a forrás.
– Nem hiszem, hogy a saját embereim közül
bármelyiknek köze lehetne hozzá – mondta felháborodottan
Royce.
Miközben ők vitatkoztak, Shaw megragadta az őrmester
zubbonyának ujját. – Mióta van lezárva ez a mosdó? –
kérdezte tőle halkan.
Az őrmester fáradtan elmosolyodott. – Mióta kivonultunk
ide, uram. Elég kényelmetlen. Zárva volt. Csőtörésnek vagy
hasonlónak láttam, amikor végre sikerült kinyitni az ajtót.
Régi épület ez. Azoknak a szegény ördögöknek pedig már
nem volt idejük megjavíttatni. Így hát újra lezártam. Most az
uraknak le kell fáradniuk az alagsorba, ha pisilni akarnak,
mert az első emeleti vécé a hölgyeké. Bár némelyik srác oda
jár. Nem hiszem, hogy most sokat számítana, nem igaz?
– Hol van az első emeleti női vécé?
– A folyosó végén, a lépcsőtől a legtávolabb, az épület
vége felé.
Shaw végigment a folyosón, és látta a névtáblát az ajtó
fafelületén: William Harris. Ránézett a fénymásoló-helyiség
ajtajára. Félúton volt a lezárt mosdó és Harris irodája között.
Royce közeledett döngő léptekkel a folyosón, Frankkel a
nyomában. – Shaw! – kiabálta Royce. – Tudni akarom az
istenverte igazságot!
Shaw lenézett a lépcsőn, és képek kergették egymást a
fejében. Még ha Lesnik pontatlanul mesélte is el, és az
alagsori mosdót használta, vagy ha a női vécébe ment be az
első emeleten, az események akkor sem történhettek úgy,
ahogyan előadta. Katie szerint Lesnik azután hallotta a
lövéseket, hogy kilépett a mosdóból. Csakhogy a
rohamosztag akkor már az első emeleten járt, és a folyosó
mindkét végét megszállta. Ha Lesnik az alagsorból, vagy
különösen ha az első emeletről jött volna, egyenesen beléjük
fut, és meghal. Nem rejtőzött a fénymásoló mögötti
sufniban. Valószínűleg sosem járt az épületben.
Tehát Katie-t lépre csalták.
Lerohant a lépcsőn, otthagyva az üvöltöző Royce-t, de
nem is hallotta a fejére szórt átkokat. Hívta a számot, amit
Katie hagyott meg neki.
 – Gyerünk már, gyerünk már, vedd fel azt a rohadt
telefont! – Kicsengett háromszor, négyszer, ötször, és Shaw
már biztos volt benne, hogy hangpostára kapcsol. A fenébe!
– Halló?
A megkönnyebbülés hulláma árasztotta el Shaw-t, amikor
meghallotta Katie hangját.
– Lesnik hazudott! – mondta neki.
– Micsoda?
– A gyilkosságok napján a második emeleti mosdó le volt
zárva. Vagy az alagsori, vagy az első emeleti vécét kellett
használnia, a hátsó bejárat mellett. Így egyenesen a
gyilkosokba szaladt volna bele, és megölték volna. Átverték,
Katie.
Csak csend hallatszott a vonal másik végén. Shaw azt
hitte, hogy a nő lerakta a telefont.
– Biztos benne? – kérdezte végül Katie reszkető hangon.
– Egyébként jól felkészítették. De a klotyóval kapcsolatos
kis hibán elcsúsztak: Nyilván elfelejtették ellenőrizni, de
feltételezték, hogy működik. Ha nincs egy kis szerencsém,
sosem jövök rá.
– Az én nagy sztorim... az egész hazugság volt? –
kérdezte hitetlenkedve.
– Hol van most?
– Nem tudom elhinni. Nem tudom. Mondtam annak az
idióta Gallaghernek, hogy nincs perdöntő bizonyítékom.
– Katie, hol van most?
– Miért?
– Mert most, hogy megírta a sztoriját, fölöslegessé vált.
– Biztonságban vagyok.
 – Dehogy van biztonságban! Pontosan tudják, hol van.
Úgyhogy mondja meg nekem.
A nő megmondta a címet.
– Senkinek ne nyisson ajtót! Készüljön fel, hogy a
futnunk kell.
Kirohant az utcára, megállított egy taxit az úttest közepén,
kicibálta a meglepett utast, beugrott a helyére, és közölte a
döbbent sofőrrel, hová menjen. Az alacsony vezető vetett
egy pillantást Shaw hatalmas termetére, gyilkos
arckifejezésére, és a taxi motorja felbőgött.
 67. FEJEZET

ALIG HÚSZ PERCCEL Shaw hívása után csengettek Katie

ajtaján. A nő odaszaladt az ajtóhoz, és beleszólt a
mikrofonba.
– Shaw?
– Aha.
Megnyomta a nyitógombot, aztán megdermedt. Tényleg
Shaw hangját hallotta? Izgalmában talán csak úgy tűnt.
Lentről kimért léptek hallatszott. Nem is biztos, hogy
Shaw léptei.
Lezárta az ajtót a keresztpánttal, felkapta sietve
összepakolt táskáját, és zaklatottan körbepillantott, egérutat
keresve. Csak egy volt: a kis hátsó utcára nyíló ablak.
Kinyitotta, és körbenézett. A második szinten volt. A
filmekben ilyenkor mindig van kéznél kényelmes tűzlétra,
vagy puha szemétkupac, de a való életben persze soha. Arra
sem volt ideje, hogy az ágyneműből kötelet csomózzon.
Mindössze egy fickó volt kéznél, rögbipulóvert és farmert
viselő, nagydarab alak, aki az alkonyi fénynél újságot
olvasott egy kopott nyugágyon.
– Száz font, ha elkap! – kiáltott le Katie.
– Tessék...? – nézett fel a férfi elámulva.
A nő a hátára vetette a táskáját, és kimászott az
ablakpárkányra. – Kiugrom, maga meg elkap. Érti?
A fickó ledobta az újságot, felállt, és körülnézett, azt
gondolva, hogy valami beugratós műsor felvétele zajlik.
– Azt mondja, le akar ugrani?
 – Nehogy elejtsen!
– Te jó ég. – A férfi csak ennyit tudott kinyögni.
Valaki már közvetlenül Katie ajtajánál állt. Hallotta, hogy
valami a deszkának feszül. Egy gyötrelmesen hosszúnak
tűnő pillanatig Anna Fischer járt az eszében, aki ugyanilyen
helyzetben volt, és a golyók becsapódtak a testébe. Bárcsak
egy szempillantásnyival hamarabb ugrott volna!
– Jövök! – kiáltott le a férfinak, aki ide-oda szökdécselt,
kezeit széttárva, hogy a lehető legjobban felmérje Katie
röppályáját. – Nehogy elejtsen! – tette még hozzá a nő
keményen.
Levetette magát. A következő pillanatban ő meg a férfi
összegabalyodott karok és lábak zűrzavarában gurult. Katie
talpra állt, és megállapította, hogy minden testrésze sértetlen,
leszámítva egy horzsolást a karján és egy vágást a lábszárán.
Öt darab húszfontost nyomott a férfi kezébe, megcsókolta,
majd futásnak eredt.
Befordult a sarkon, nem nézett hátra, hanem igyekezett
eltávolodni az épülettől. Így nem látta azt a járókelőt sem,
aki irányt változtatott, és feléje indult. Azt sem látta, amint
szobájának az ajtaja kivágódik, aztán aki betörte, lejön az
utcára, és szintén üldözőbe veszi. De érezte, hogy a
nyomában vannak, ezért fürgén szedte a lábát. Kiabáljon
segítségért? De mi lesz, ha fegyverük van? Szegény Lesniket
milliónyi ember között terítették le. Kétségbeesetten nézett
körül rendőr után, de nem látott egyet sem.
A harmadik férfira sem figyelt fel, mert az szembejött
vele. Ő volt a biztonsági tartalék arra az esetre, ha az első
kettő elhibázná, és most úgy tűnt, hogy ő lesz a befejező
ember. Előcsúsztatta a fecskendőt a zakója ujjából, leszedte
a védőkupakot a tűről, készenlétben tartotta, és
megszaporázta a lépteit.
 68. FEJEZET

AMINT A TAXI BEFORDULT az utcába, Shaw felmérte a

terepet. Megpillantotta Katie-t. A nő arcán világosan látszott
a rettegés, miközben futott a járdán. Shaw látta mögötte az
üldözőit is. De biztos többen vannak, mint az a kettő.
Aztán kiszúrta a harmadikat is. Valamin megcsillant a
napfény az illető kezében. Shaw kiugrott a taxiból, és
rohanni kezdett.

KATIE ÉS A FÉRFI már csak centiméterekre voltak

egymástól. A fickó hátrahúzta a kezét, hogy Katie hasába
döfjön.
A nő megdöbbent, amikor az előtte lévő férfit elsodorta
egy sokkal magasabb termetű alak. Érezte, hogy valami
súrolja a karját. Lenézett, és meglátta az injekciós tűt, amint
alig két centivel hibázza el a hasát. Aztán azt látta, hogy
Shaw megtekeri a támadó karját, a mellkasa felé fordítja, és
tövig belenyomja a tűt, majd a dugattyúval kiüríti a
fecskendőt. A fazon iszonyodva nézett a melléből kimeredő
tárgyra, majd ellökte magától Shaw-t, és futásnak eredt. Az
ajka máris zsibbadt, amint a méreg elkezdte halálos köreit a
vérében. Caesar nem a ricint választotta, amit az esernyő
hegyével a bolgár Georgij Markov szervezetébe juttattak.
Ennek a férfinak a testébe jókora adag tetrodotoxin került,
ami a ciánnál ezerszer erősebb méreg, és nincs rá
ellenanyag.
Az illető húsz percen belül meghal.
 Shaw karon ragadta Katie-t, és rohanni kezdett vele a
Euston pályaudvar felé, ahol beszálltak a metróba, elmentek
a King’s Cross megállóig, ott ismét ki a napvilágra, és taxit
fogtak. A sofőrnek Shaw csak annyit mondott, hogy hajtson,
aztán Katie-re nézett.
A nő eddig egyetlen szót sem szólt, sem futás közben,
sem a metrón. Szörnyű gondolat cikázott át a férfi agyán. –
Az a fecskendő, csak nem...?
Katie reszkető kezét a férfi karjára tette. – Nem, dehogy.
Honnan tudta?
– Inkább szerencse, mint bármi más. – Azzal hátradőlt az
ülésen.
– Ők voltak a harmadik fél, ugye?
– Igen – bólintott Shaw. – Ők voltak a harmadik fél.
A nő kinézett az ablakon, miközben a taxi a londoni
forgalomban araszolt A délután erősen estébe hajlott már. –
Hová megyünk?
A férfi nem felelt.
– Shaw?
– Hallottam. Csak még nem tudom a választ.
– Sajnálom, hogy nem hallgattam magára Lesnikkel
kapcsolatban.
– Én is – mondta Shaw őszintén.
– Nem kellett volna megírnom azt a cikket.
– Tényleg nem kellett volna.
– Benne vagyunk a pácban ugye?
– Nagyon úgy tűnik. De mondtam magának, hogy
maradjon, ahol van.
– Már bent voltak az épületben. Muszáj volt
menekülnöm.
 – Hogy jutott ki?
– A... – Elhallgatott. Nem akarta elmondani, hogy
kiugrott az ablakon, és túlélte. Nem úgy, mint Anna.
– Hátul. Van valamilyen terve?
– Célom van. A túlélés. A terv csak ezután jön.
– Most már világos, hogy Lesnik a harmadik félnek
dolgozott. Megölték, és megpróbáltak engem is eltenni láb
alól. Valahogy rávették a Scribe-ot, hogy fogadjanak fel,
aztán feltálalták ezt a Lesniket. Tudtam, hogy túl szép ahhoz,
hogy igaz legyen. A fenébe is! – Katie az ülésre csapott.
– Nem mondott Lesnik valamit, ami esetleg a megbízói
nyomára vezethet?
A nő a fejét rázta. – Semmit. Ellenőriztem a hátterét.
Valódi. Őszinte fickónak látszott. Az apjával valóban a
szovjetek végeztek, amiért nyilván gyűlölte őket, ezek az
alakok meg felhasználták.
– Csak éppen ezzel nem jutunk közelebb az igazsághoz.
– El kell tűnnünk szem elől, ha rá akarunk jönni, hogy mi
folyik itt – Katie a férfira nézett. – Tud valakit, aki segíthet
ebben?
Shaw a telefonjáért nyúlt. – Talán.
 69. FEJEZET

EZ LEHETETT VOLNA Nicolas Creel pályafutásának

legboldogabb napja. Többévnyi megfeszített munka és egy
nemrég előidézett nemzetközi válság hatására Oroszország
és Kína kormányai szerződéseket kívántak aláírni az Ares
Rt.-vel és annak leányvállalataival mintegy ötszázmilliárd
dolláros értékben, és ezt a megbízást több hasonló követi
majd. A honvédelmi szállítók centralizáltságának ékes
bizonyítéka volt, hogy az egymást elpusztítani kívánó felek
szükségképpen ugyanattól a vállalattól vásárolták a
hadianyagot. Az Aresnak sem voltak kedvenc vagy
kivételezett ügyfelei. Egyenlő esélyekkel kínálta
mindenkinek az eszközöket a tömegpusztításhoz, és ezen a
jövőben sem kívánt változtatni.
A sikeres üzlet végső katalizátora az volt, amikor
Gorskov elnök kemény hangú jegyzékben követelt Pekingtől
nyilvános bocsánatkérést. Ráadásul milliárdos nagyságrendű
kártérítést az Oroszország nemzetközi hírnevében okozott
rombolásért. Peking, nem meglepő módon, nem értett egyet
ezzel az állásponttal. Hasonlóan kemény hangú jegyzéket
küldtek Moszkvába, amelyben azt állították, hogy Kínának
semmi köze a Vörös Veszedelem-kampányhoz, így nem
tartoznak az oroszoknak semmivel. Amint várható volt, a két
óriás közötti viszony rendkívüli gyorsasággal romlott.
Más országok a békéltető szerepében léptek fel.
Természetesen az Egyesült Államok járt az élen. Minthogy
azonban Kína finanszírozta az amerikaiak adósságát,
Washingtonnak nem sok választása maradt, amikor Peking
felszólította, hogy maradjon távol az ügytől. Ugyanezen
okból az oroszok azzal vádolták az amerikaiakat, hogy
Peking zsebében vannak. Így hát amikor a moszkvai
amerikai nagykövet arra intette az oroszokat, hogy ne
tegyenek semmi drasztikusat, azt vágták a képébe, hogy
fogja be a száját, vagy csomagoljon és húzzon el.
Ezután a franciák próbálkoztak, de Gorskov még csak
vissza sem hívta a francia elnököt. A németek hallgattak.
Berlinnek nyilvánvalóan nem fűlött a foga sem egy új
vasfüggönyhöz, sem egy titániumkoporsóhoz. A britek
különösen kényes helyzetbe kerültek. Nemigen tudták sem
azt, hogy milyen szerepet vállaljanak, sem pedig, hogy
miképpen reagáljanak, ha valóban az oroszok állnak a
vérfürdő mögött, és valóban Kína irányította Londonból a
Vörös Veszedelemkampányt. Bár próbáltak diplomáciai
csatornákat nyitni Peking felé, a kommunisták éppolyan
keményen tagadták az érintettségüket, mint az oroszoknak,
és azt tanácsolták a Downing Streetnek, hogy maradjon ki a
vitából.
Az egész világ a harmadik világháborúra fegyverkezett.
Ez a fegyverüzlet lesz a legnagyobb a történelemben,
közölte az Ares Rt. alelnöke Creellel egy elektronikus
levélben. Optimizmusa az üzenet minden sorát átitatta. –
Milyen szerencsések vagyunk ezzel a Vörös Veszedelem-
üggyel – zárta levelét.
Creel elolvasta a levelet, majd törölte. Milyen
szerencsések, csakugyan. Magában megjegyezte, hogy új
alelnököt kell keresnie ennek az idiótának a helyére.
 A hidegháború visszatért, és jobb volt, mint valaha. Egy
sor ügyes húzással és figyelemre méltó tervezéssel átrajzolta
a bolygó hatalmi viszonyait olyanná, amilyennek lenniük
kellett. A közel-keleti kispályások azonnal megpróbálták a
világ figyelmét visszaterelni magukra, olyasféle „Hé, még én
is itt vagyok”-féle hírekkel, mint egy bagdadi mecset
lerombolása, egy anbari piac felrobbantása, megölve
nyolcvan civilt és két alacsony rangú amerikai katonát. A
világ válasza egyértelmű volt: „Hagyjatok minket békiben,
nekünk most igazi problémáink vannak – milliók halhatnak
meg!”
Ironikus módon Creel biztonságosabbá tette a világot
azzal, hogy „igazi” háborús helyzetet idézett elő. Végül is ez
volt a terve.
Egyetlen puskalövés nélkül.
A pénz pedig ömlött.
A lelkiismeretlen vademberek megkapják a magukét.
A régi jó trükk megint bevált. Köszönöm szépen.
Ám mégis volt egy kis probléma.
A festői olasz parton állt, a Földközi-tenger gyönyörű
partvidéke terült el előtte. Mellette a tisztelendő anya állt,
kedves fehér öltözékében. Ragyogott az örömtől, miközben
az új gyermekotthon előzetes terveit nézte. Az új árvaház
annak a réginek a helyére épül majd, amelyet közvetlenül a
második világháború után emeltek, amikor sok gyermek
maradt árván.
A tisztelendő anya olaszul a következőket mondta: – Ez
gyönyörű. Ön pedig nagyszerű ember, hogy ilyesmit visz
véghez.
 – Ugyan, tisztelendő anyám. Ez a legkevesebb, amit
tehetek. Biztosíthatom, hogy lelkileg éppen annyit nyerek
rajta, mint amennyit a gyerekek nyernek az új otthonukkal. –
Mindezt folyékony olaszsággal válaszolta neki Creel.
Creel több nyelven beszélt; azért sajátította el őket, hogy
előnyre tegyen szert az üzleti világban. A legnagyobb üzletei
közül nem egyet azért nyert meg, mert ki tudta mondani az
ügyfél nyelvén, hogy „Kérem” meg „Köszönöm”.
Igen, nagy diadalt kellett volna éreznie most, miközben
bejárta a leendő árvaház területét. Mégsem érzett semmi
ilyesmit. Ennek pedig egyetlen oka volt.
Caesar megérkezett Londonból, és motorcsónakon kijött a
Shiloh-hoz. Katie James kicsúszott a markából. Helyette
Caesar egyik embere kapta azt az átkozott tűt. Shaw pedig,
akinek olyan a szeme, mint Creelnek, nyakig benne volt az
ügyben. Ő meg James most együtt bujkáltak valahol. És
hogy mit csináltak, csak ők tudták.
Creel forrásai szerint Shaw, húsz perccel azelőtt, hogy
megérkezett James lakásához, úgy rontott ki a Főnix Csoport
épületéből, mint akit űznek. Ami a legrosszabb, Creel nem
tudta, miben sántikálhat Shaw.
Hosszú ideje először fordult elő, hogy a világ 14.
leggazdagabb embere némi igazi félelmet érzett. Nicolas
Creel nem az az ember volt, aki fölöslegesen kockáztatott,
vagy legyőzhetetlennek képzelte magát. Elég okos volt
ahhoz hogy tudja: nem mindentudó. Képes volt menet
közben is módosítani a tervein, a lehető legjobban
kihasználni az új értesüléseket, és felismerte, hogy a kőbe
vésett elképzelések kudarcra vannak ítélve.
 Miközben ezek jártak a fejében, a tisztelendő anya
átölelte, angyali könnyei Creel zakójára hullottak.
– Áldja meg az Isten mindazért, amit tesz – suttogta az
apáca a fülébe.
Creel mindenekelőtt szerette a lehető legkisebbre
csökkenteni a kockázatot.
– Tisztelendő anyám, kérhetek egy szívességet?
– Csak szólnia kell, és teljesül, fiam – válaszolta a nő.
– Imádkozna értem?
 70. FEJEZET

SHAW ÉS KATIE egy kis sorházban húzták meg magukat

London peremén, Richmond közelében. Shaw korábban
megszervezte, hogy ez a ház biztonságos búvóhely legyen
szükség esetén. Másnap este látogatójuk érkezett, egy olasz
férfi, aki holland akcentussal beszélt. Ugyanaz a férfi, aki
Shaw kedvenc amszterdami vendéglőjét igazgatta.
Barátságosan köszöntötte Katie-t, és biccentett Shaw-nak,
aki erősen figyelte.
– Mivel jött? – kérdezte a látogatót Shaw.
– Vonattal – felelte amaz. – Egy kicsit biztonságosabb.
Shaw egyetértőleg bólintott, Katie pedig kíváncsian
figyelt.
– Elhozta?
A férfi előhúzott egy kis csomagot a zsebéből, és
átnyújtotta Shaw-nak.
Shaw adni akart a illetőnek egy tekercs eurót, de az nem
fogadta el.
– Legalább a költségeire – unszolta Shaw.
– Inkább jöjjön el hozzám Amszterdamba, ha ennek az
egésznek vége. Költse ott a pénzét jó kajára és rossz borra.
A férfiak kezet ráztak, aztán a hollandus akcentussal
beszélő olasz távozott.
Shaw a kabátzsebébe tette a csomagot, miközben Katie
várakozón nézett rá.
– Nincs kedve beszélni róla?
– Nincs.
 Ezután Shaw felhívta Franket, s tájékoztatta. Hosszas
beszámolójának végén Frank hozzáfűznivalója rövid és
lényegre törő volt.
– A rohadt életbe!
– Ennél kicsit hasznosabbat vártam.
– Mi a fenét akar tőlem? Mit csináljak? Nincs meggyőző
bizonyítéka, és még mindig nem tudjuk, ki a harmadik fél.
– Akkor juttasson el Dublinba, és ott folytatom.
– Miért éppen Dublinban?
– Beszélnem kell néhány emberrel.
– Például kivel? Leona Bartaromával a Malahide-
kastélyban? Tudom, hogy járt nála.
– Csak hogy tudja: magammal viszem Katie Jamest is.
– Maga nagyon, nagyon szerencsés.
– Vagyis eljuttat Dublinba?
– Nézze, elég sok fáradságomba került meggyőzni a
nagyfőnököket, hogy a maga önkéntes együttműködése az
MI5-tel hasznos időtöltés volt. De ha rájönnek, hogy már
nem velük dolgozik, minden megállapodást visszavonnak.
– Csak juttasson el Dublinba.
– Megtehetem, de meg kell esküdnie, hogy nem beszél
Leonával arról.
– Rendben.
Másnap Shaw és Katie egy régi buszon Londonból Wales
felé tartott. Aztán egy rozoga vontatóhajó dohos gyomrában
lapultak, míg a jármű átkelt az Ír-tenger magas hullámain.
Katie egy órát töltött egy vödör felé hajolva. Shaw
rendszeres időközönként nedves törlőkendőket nyújtott át
neki.
 Katie végül felült; mert már semmi sem maradt a
gyomrában, amit kiadhatott volna.
– Maga imponálóan bírja a tengert – szólalt meg.
– Én inkább szárazföldi patkány vagyok.
– A légpárnás komp most nem jöhetett szóba, mert az
egész világ magát keresi.
– Mindenki híres akar lenni, míg rá nem jönnek, mekkora
kitolás.
– Nemsokára partot érünk.
– Az jó lesz – felelte Katie, egyik kezét még mindig
háborgó gyomrára szorította. – Odaérünk, és aztán mit
csinálunk?
– Aztán találkozunk valakivel, aki segít nekünk
elrejtőznünk. Álca, hamis igazolvány, ilyesmi.
– Utána pedig?
– Utána pedig megtervezzük a következő lépést.
Valamivel később Shaw a kajütablakhoz lépett, és kinézett.
A hajó lassított, az imbolygás csillapodott. Túljutottak a
törőhullámokon, és beértek a kikötőbe.
– Gyerünk.
Katie óvatosan felállt, próbálgatva a lábát. Vállára
csúsztatta a táskája pántját. – Shaw, ugye, meghalunk?
– Valószínűleg. Miért?
– Csak megerősítést akartam.
 71. FEJEZET

A KIKÖTŐBEN TAXIBA ültek, és kis falvakon hajtottak

keresztül, mígnem beértek Dublin városába. Hideg eső hullt,
és jobbára a kocsmák is üresek voltak, amelyek előtt
elhaladtak. Katie az ablakon keresztül belátott egy
kocsmába, ahol vidáman pattogott a tűz, és egy férfi éppen
felhajtott egy nagy pohár sört. Katie-nek mégsem volt kedve
csatlakozni hozzá. Úgy tűnt, az alkoholizmusából végleg
kigyógyult. Csak annyi kellett hozzá, hogy vége legyen a
világnak.
Mielőtt elindultak Angliából, felhívta Kevin Gallaghert,
és elmagyarázta neki, hogy a forrása valószínűleg hazudott.
– Van rá kétséget kizáró bizonyítéka? – kérdezte
Gallagher.
– Nem, nincsen.
– Akkor kitartunk mellette.
– Még ha én nem is?
– Ez életem legnagyobb sztorija, Katie, ezért úgy teszek,
mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna, és magának
is ezt tanácsolom. – Ezzel Gallagher letette.
– Rohadék! – visította Katie. – Gyűlölöm a szerkesztőket.
A taxi kirakta őket, és gyalog mentek tovább az esőben.
Katie körülnézett. – Az ott nem az egyetem?
Shaw bólintott. – Gyerünk. – Befordultak egy
mellékutcába.
A férfi bekopogott egy ajtón, ami felett tábla függött.
– Maggie könyvesboltja? – olvasta Katie a feliratot.
 Az ajtó kinyílt, és egy magas, erős felépítésű nő intett,
hogy lépjenek be.
Miközben az asszony bezárta mögöttük az ajtót, Katie
felmérte a könyveket, amelyek mind a négy falat
beborították. A bőrüket mentve menekültek, ő végigokádta
az Ír-tengert, és ezek után lehet, hogy Shaw a nyomasztó,
szürke Dublinban éppen egy könyvesboltba hozza?
A vendéglátójuk nem mutatkozott be, és Katie sem
közölte a nevét. Úgy gondolta, a nő lehet Maggie.
– Részvétem Anna miatt – mondta Shaw-nak az asszony.
Egy emeleti helyiségbe vezette őket, amely fodrász-és
kozmetikai szalonnak volt berendezve.
– Üljön ide, kérem. – És egy hosszú tükör előtt álló
forgószékre mutatott.
A nő elővett egy cakkos ollót, és felemelte Katie egyik
haj tincsét.
Katie erre kiugrott a székből. – Mi a fenét csinál?
– Nem tudja?
– Mit nem tudok? – Katie Shaw-ra meredt.
– Hajvágás – felelte Shaw, és biccentett a magas nő felé.
– Vágja rövidre, és változtassa meg a színét. Aztán engem is
megskalpolhat.
Egy órával később Katie-nek barna, tüskés frizurája, zöld
helyett barna szeme, sötétebb bőre, kerekebb szeme és
keskenyebb ajka lett. Vastag ruházatot viselt, amelytől tíz
kilóval kövérebbnek tűnt.
Shaw nem tudta magát alacsonyabbá zsugorítani, de húsz
perc alatt a haja nagy része eltűnt, bajusza és kecskeszakálla
nőtt, az orra vastagabb lett, és a kontaktlencse az átható kék
szempárt tompa barnává alakította. Még Katie sem ismerte
volna fel.
Ezután Maggie a szomszédos szobába vitte át őket, amely
fényképész-műteremként szolgált. Elkészültek a fotók, és két
órával később Shaw-nak és Katie-nek vadonatúj útlevele,
jogosítványa és más hivatalos papírjai lettek, amelyek egy
londoni elővárosban lakó házaspár nevére szóltak.
Shaw megköszönte az asszonynak, kifizette, az asszony
pedig sok szerencsét kívánt nekik.
– Sok szerencsénél jóval többre lesz szükségünk,
aranyom. Inkább csodáért imádkozzon – mondta Katie
epésen, miközben bevágta maguk mögött az ajtót.
Amikor elindultak az utcán, Shaw-hoz fordult.
– Most merre?
– Próbáljunk aludni egy kicsit, aztán nekem orvoshoz kell
mennem.
– Orvoshoz? – kérdezte szkeptikusan a nő.
– Hadd szögezzek le valamit. Nem fogok mindent az
orrára kötni.
– Remek, csak legyen maga is tisztában azzal, hogy ez
kétirányú.
– Akkor megegyeztünk. – Shaw gyorsított a tempón, így
Katie-nek igyekeznie kellett, ha lépést akart tartani vele.
 72. FEJEZET

HÁZASPÁRKÉNT JELENTKEZTEK BE egy szállodába, így csak

egy szobát kaptak. Shaw azt mondta Katie-nek, hogy egy
pillanatra sem akarja magára hagyni.
– Egyszer már majdnem elkapták, és biztos megpróbálják
újra.
Rendeltek ennivalót, de Katie gyomra még mindig csak
egy kis teát és kenyeret tudott befogadni. Egymással
szemben ültek az apró asztalnál, hogy megbeszéljék a
dolgaikat.
– Amit még mindig nem értek, az az, hogy miért a Főnix
Csoportot vették célba.
– Mert a kínaiaké – mondta Katie, kinézve az ablakon az
odakint sűrűn ömlő esőbe.
– Sok olyan intézmény van Londonban, ami a kínaiaké.
És miért éppen London?
– Mert ott van a kínai tulajdonú agytröszt.
– Akkor miért egy agy trösztöt?
– Maga szerint azokat a bizonyítékokat a Vörös
Veszedelemről odatették. Egy csomó szuper okos ember
dolgozik egy titkos tudásközpontban a globális befeketítési
kampányon: ez hihetőnek hangzik. Nem lenne ennyire
meggyőző, ha egy gyorséttermet támadnak meg,
lemészárolnak egy csomó tizenévest, és ott helyezik el a
bizonyítékokat.
 – Akkor tehát véletlenül bukkantak a Főnix Csoportra?
Csak úgy véletlenül jutott a tudomásukra, hogy a szervezet
kínai tulajdonban áll, így aztán kiküldtek egy halálbrigádot?
– Biztosan volt valami katalizátor – vélekedett Katie. –
Találkoztak valakivel. Dolgoztak valamilyen munkán.
Nyilvánvalóan megfigyelés alatt tartották a helyet. Amikor
ott jártam, rengeteg ember jött és ment, így talán
ellenőrizhetnénk....
Elhallgatott, amint hirtelen eszébe jutott a szörnyű,
rettenetes lehetőség. Shaw-ra nézett, akinek az
arckifejezésén látszott, hogy ugyanarra a következtetésre
jutott.
– Magát is látták – mondta Shaw érezhető éllel a
hangjában.
– Igen, láthattak – felelte Katie tompán. – Mivel pedig
engem már manipuláltak, talán a Főnix Csoportra is azért
figyeltek fel, mert érintkezésbe léptem Annával. Aztán
felfedezték a kínai szálat.
– De ez csak egy a lehetőségek közül – szögezte le a férfi,
noha érezhető volt a hangján a hitetlenkedés.
– Igen, ez lehetséges – mondta elgyengülve Katie. – Azt
hiszem, igen.
Lerakta a csészéjét, és az ágyra pillantott. – Nagyon
kimerültem, Shaw. Alhat az ágyban, én majd a padlón
fogok.
– Nem. Én alszom a padlón.
– Shaw!
– Csak feküdjön az ágyba, Katie. Hosszú napunk volt, és
mindketten kifáradtunk.
 Katie átöltözött a fürdőszobában, kijött, és bebújt a takaró
alá. Shaw már a padlón feküdt egy pléd alatt. Katie eloltotta
a lámpát.
Néhány perc múlva, miközben odakint monotonon
zuhogott az eső, Katie halk, remegő hangon megszólalt.
– Sajnálom, Shaw.
De nem kapott választ.
 73. FEJEZET

HAJNALHASADÁSKOR SHAW FELÜLT, az ágynak

támaszkodott, és látta, hogy Katie tágra nyílt szemmel néz
rá. Duzzadt, kivörösödött arcából nyilvánvaló volt, hogy
szemhunyásnyit sem aludt.
– Valamit el kell mondanom – kezdte, miközben magára
tekerte a lepedőt.
– Katie, nincs szükség...
A nő a vállára tette a kezét. – Kérem, hadd mondjam el,
mielőtt kiéget.
Shaw várakozóan nézett rá.
– Tényleg a sztori kedvéért csináltam. Még akkor is,
amikor átrepültem Párizsba, hogy a kórházban
meglátogassam, a szívem mélyén a karrieremet akartam
rendbe hozni. Aztán megkaptam ezt az új megbízatást, és
Londonba mentem. Úgy éreztem, megint úton vagyok a
siker felé. – Lesütötte a szemét, és gombóccá gyűrte az
ágyneműt, a szája reszketett.
– Most már embernek sem érzem magam. Már nem.
Valamikor az voltam, de nem tudom, hol tévesztettem utat.
Már egy ideje érzem... sajnálom.
– Katie, maga újságíró. Az ilyesmi a vérében van.
– Attól még nem lesz rendes dolog, amit tettem. Nagy
rakás szemét vagyok, ne felejtse el.
– Hát jó, egy nagy rakás szemét. De ha együtt akarunk
dolgozni, akkor bíznunk kell egymásban.
 – Én bízom magában. A probléma az, hogy maga biztosan
nem bízik bennem.
– Nincs sok gyakorlatom abban, hogy megbízzam
bárkiben is. – Elhallgatott – De dolgoznom kell ezen az
ügyön. Szükségem is van a segítségére. Maga néha olyan
dolgokat is észrevesz, amiket én nem. Nem sok olyan
emberrel találkoztam, aki képes erre. – Halványan
rámosolygott a nőre.
Katie visszamosolygott; ez a kis enyhülés a viszonyukban
nyomban felélénkítette a kedélyét. – Elmegyek tusolni.
Addig feküdjön az ágyra, biztos megmerevedett a
padlódeszkáktól.
Shaw feltápászkodott, és lassan leheveredett az ágyra,
amely még meleg volt Katie testétől. Hallotta a víz hangját,
aztán lecsukódott a szeme. Sült szalonna, tojás és kávé
illatára ébredt.
Felült, és körülnézett. Katie felöltözve ült az asztalnál,
előtte a szobaszerviz tálcája. Kitöltött egy csésze kávét, és
átnyújtott Shaw-nak.
– Hány óra? – kérdezte Shaw.
– Fél kilenc.
A férfi belekortyolt a kávéba.
– Éhes?
Shaw bólintott, felállt, és odaült a nővel szemben.
– Miért nem keltett fel, amikor végzett a fürdőszobában?
– kérdezte mogorván.
– Így sokkal kényelmesebb volt. Míg maga az igazak
álmát aludta, én itt tudtam öltözni, nem abban a szűk
fürdőszobában. Tudja, ez a házaspár-dolog néha
kényelmetlen – mondta, és a férfit nézte a csésze pereme
fölött.
Shaw nagy óvatosan kinyújtóztatta a karját.
– Ezért akar orvoshoz menni?
– Igen, de nem egészen azért, amire maga gondol.
– Micsoda meglepetés.
Taxit fogtak, és elmentek Leona Bartaroma kicsiny, kőből
emelt házához, amely egy murvával felszórt út mellett állt.
Bő három kilométernyire állt a Malahide-kastélytól, ahol
Leona idegenvezetőként dolgozott.
– Különös hely ez egy orvosnak – állapította meg Katie.
– Nyugdíjas.
– Így persze tökéletesen érthető.
Leona behívta őket, üdvözölte Katie-t, és leültette őket a
hátsó kertre néző, tágas konyhában. Nem szólt semmit Shaw
megváltozott külsejéről, inkább Katie-t fürkészte. –
Beszélhetünk előtte?
– Máskülönben el sem hoztam volna.
– Frank már telefonált.
– Gondoltam.
– Azt mondta, megígérted, hogy nem jössz ide.
– Nem, azt ígértem, hogy ezzel kapcsolatban nem jövök
ide. – És megpaskolta az oldalát.
– Az emberei itt vannak – mondta Leona.
– Tudom.
– Honnan?
– Kiszagoltam őket.
– Akkor tudod, hogy nem tehetem meg, amit akarsz.
– Honnan tudod, mit akarok? Még el sem mondtam.
 Leona erre kíváncsi lett, Katie pillantása pedig ide-oda
cikázott kettejük között.
– Akkor ki vele.
Shaw felgyűrte a ruhaujját, megmutatva a kapcsokkal
összefogott sebét.
– Te jó ég, ez hogy történt?
– Frank nyilván elfeledte elmondani.
Leona közelebb hajolt, és megvizsgálta a sebet.
– Szépen gyógyul. A sebész jó munkát végzett.
– Köszi a szakvéleményedet, de nem azért jöttem.
– Hanem miért?
Shaw előhúzott egy kis fémhengert a zsebéből.
– Azt akarom, hogy ezt operáld be oda. – És a karján
levő, hasadt sebre mutatott.
– Te viccelsz.
– Shaw! – kiáltott fel Katie.
– Komolyan beszélek.
– Mi van benne? – kérdezte Leona lassan.
– Azt nem kell tudnod – mondta Shaw. – A henger
rozsdamentes acélból van, ha ez segít.
– Nem segít. Mindenképpen fennáll az elfertőződés
veszélye.
– Akkor tedd steril pólyába. De itt van rá szükségem.
Meg tudod csinálni?
– Persze hogy meg tudom. A kérdés az, hogy mi a fészkes
fenéért csináljam?
– Mert megkérlek rá. Udvariasan.
– Milyen mélyre? – kérdezte Leona idegesen.
– Ne túl mélyre, mert előfordulhat, hogy gyorsan kell
előszednem.
 – Ez nevetséges! – csattant fel Katie.
– Szóval ne túl mélyre, Leona – mondta újra Shaw. –
Amúgy is tartozol nekem.
– Én nem úgy látom.
– De én igen. – Shaw felgyűrte az ingét az oldalán, és a
bőrén levő forradásra mutatott. – Én igen.
Katie is a sebhelyre nézett, aztán vissza Leonára, és
összeráncolta a szemöldökét. – Ezt maga tette vele?
Leona megnedvesítette az ajkait. – Itt nem tudok operálni.
Nincsenek eszközeim.
– Dublin nagy város. Biztos vagyok benne, hogy meg
tudod szerezni, ami kell.
– Beletelik egy kis időbe.
– Ma délutánig – csattant fel a férfi, és fenyegetés
érződött ki a hangjából.
– Nem megy. Be kell mennem a Malahide-ba.
– Ma délutánig.
– Hát jó. Majd felhívlak.
Shaw felállt, és indulni készült. Katie is felpattant.
– Nem lesz felszerelésem a teljes narkózishoz. Csak helyi
érzéstelenítést tudok alkalmazni. Fájni fog.
– Mindig fáj, Leona – mondta Shaw, miközben
visszaigazította a ruhaujját.
Odakint Katie kifakadt. – Ki a fene volt ez? Dr.
Frankenstein felesége? És mi folyik itt egyáltalán?
– Jobb, ha nem tudja, Katie. Bízzon bennem.
– Bízzak magában? És mi van azzal, hogy maga megbízik
bennem?
– Azt mondtam, dolgozom rajta. Azt nem mondtam, hogy
már készen is állok rá.
 74. FEJEZET

AZ ESŐ ELÁLLT, és kellemes nap derült Dublinra. Játékos

madarak röpködtek fáról fára, színes virágokat ingatott az
enyhe szellő a gondozott ágyásokban, az emberek sétáltak és
kávéztak az utcai kávéházakban, autók haladtak a széles
utcákon.
Egy kis steril helyiségben Shaw a fogait csikorgatta, és a
szék karfáját gyűrte a markában. A sebészmaszkot, -ruhát és
-kesztyűt viselő Leona kiszedett többet is a seb széleit
összetartó kapcsok közül, miközben Katie, akinek a kezén
szintén kesztyű volt, Shaw másik karját fogta.
– Ez volt a könnyebbik része – mondta derűsen Leona, és
a három kioperált kapocs közül az utolsót is egy kis
fémtálkába dobta. Még négy maradt Shaw karjában.
– Örömmel hallom – dünnyögte Shaw.
– Még mindig akarod, hogy megcsináljam? Vissza fogja
vetni a gyógyulási folyamatot.
– Csináld, Leona!
A nő előszedett egy keskeny kis eszközt, ami úgy nézett
ki, mint egy miniatűr feszítővas, és széthúzta a vágást. Vér
kezdett szivárogni a sebből, és verejtékcseppek jelentek meg
Shaw szemöldöke felett. Katie szorosabban fogta a karját.
Leona érzéstelenítette ugyan a seb környékét, de
figyelmeztette Shaw-t, hogy ennek ellenére fájni fog. Nem
tévedett.
Leona antiszeptikus gézbe csomagolta a kis fémhengert. –
Nem tarthatod benn sokáig – magyarázta.
 – Sterilizáltam ugyan, de végül mégis elfertőződik majd.
Ez elkerülhetetlen.
– Fura, hogy legutóbb ezt nem mondtad.
– Legutóbb más volt.
– Nem, nekem egyáltalán nem volt más – megérintette az
oldalát. – Sosem mondtad, hogy ez itt bennem hosszú távon
gondot jelent.
– Az egészen más – csattant fel Leona. – Azt az eszközt
testen belüli hosszú távú használatra tervezték, mint egy
szívritmus-szabályzót. De ez, amit most beültettem, nem
ilyen. Így most orvosi figyelmeztetésben részesítelek: el fog
fertőződni.
– Tudomásul vettem – nyögött fel Shaw. – Most tedd be
végre.
A nő óvatosan beillesztette a kis eszközt, fürge, kesztyűs
ujjaival talált egy rést, amibe befért.
A fájdalomtól Shaw egész teste megrázkódott.
– Itt a kezem, Shaw, szorítsa meg – ajánlotta Katie.
– Nem – nyögte Shaw.
– Miért?
– Mert minden nyavalyás kis csontot összetörnék benne.
Egy másodperccel később a karfa kiszakadt a helyéről, a
csavarok egyszerűen elnyíródtak.
Leona hátrább húzódott a sebtől, és elégedetten szemlélte
a művét.
– Tehetek bele újabb kapcsokat, vagy kauterizálhatom is a
sebet, ha akarod.
– Nem.
– Miért nem?
 – Mert akkor nem férek hozzá ahhoz a nyavalyás
hengerhez, amikor szükségem lesz rá, Leona. Pedig éppen az
a lényeg – magyarázta Shaw. – A régimódi cérna remekül
megfelel.
A nő vállat vont, megtisztította a sebet, amennyire tudta,
összeöltötte, bekötözte, aztán hátradőlt.
– Kész vagyok.
Katie elengedte a férfi kezét, és elégedetten felsóhajtott.
Shaw lassan feltápászkodott a székből, és óvatosan
megmozgatta a sérült karját.
– Kösz – mondta mogorván Shaw.
– Neked, Shaw, bármikor – felelte Leona gunyorosan. –
Világosan kifejtetted, hogy tartozom neked.
– Aha, de most már kvittek vagyunk.
– Legalább kvittek – javította ki a nő. – A mérleg nyelve
most már inkább felém billen.
– Nem hinném. Amikor azt mondtam, hogy kvittek
vagyunk, egy kicsit nagylelkű voltam. – Felvette az ingét.
Miközben gombolta, az oldalára nézett.
– Egyébként hogy működik ez a szerkentyű?
– Kérdezd meg Franket. Biztos örömmel elmagyarázza
neked. – Shaw odanyúlt, és elvette a kis műszert, amellyel
Leona beültette a hengert a bőre alá.
– A régi szép idők emlékére – mondta, mikor a nő
tiltakozni akart.
Miközben kifelé tartottak, Leona visszatartotta Shaw-t
egy pillanatra.
– Az van abban a hengerben, amire gondolok?
– Sosem lehet tudni, Leona. Sosem lehet tudni.
 75. FEJEZET

– SHAW, ELMONDANÁ NEKEM, miről van szó? Mi az a

holmi a karjában? Honnan ismeri ezt a Leonát? És hol
szerezte azt a heget az oldalán? – Katie vacsora közben
zúdította Shaw-ra a kérdéseit. A Shelbourne Hotel
éttermében ültek asztalhoz, a Dublin központjában levő St.
Stephen’s Green bevásárlóközponttal átellenben. Elég későre
járt már, csendes asztalt kaptak az étterem hátulsó részében.
Ám Shaw nem volt éppen társalgás kedvében, mert a nő
órák óta ugyanezeket a kérdéseket tette fel, de választ
egyszer kapott.
A férfi sztoikus nyugalommal befejezte az evést.
Mostanra megutálta Dublint. Itt kérte meg Anna kezét, egy
kis vendéglátóhelyen a Liffey északi partján. Térden állva,
kezében azzal az átkozott gyűrűvel. Anna pedig kilenc
nyelven mondott neki igent. Most pedig halott volt. Nem
lesz esküvő, nem lesz négy vagy öt gyerek. Nem fognak
együtt megöregedni. Nem lesz semmi. Bármerre nézett,
mindenütt olyan helyet, zugot, apróságot látott, észlelt
valami szagot, hangot, felhőt az égen, esőcseppet, egy ír
autót dudálását, ami Annára emlékeztette. Ez teljesen
összezavarta. Utálta ezt az érzést, és ez még nem is volt
minden.
Anna testét Németországba szállították, hogy ott temessék
el. A szülei őt okolták. Őt okolták annak a nőnek a haláláért,
akiért bármikor szívesen feláldozta volna az életét. Anna
hideg fémtálcán, lyukkal a homloka közepén, Londonban.
Anna úton a hideg, magányos sír felé Wisbachba, ahol ott
marad mindörökre, ahelyett hogy ő védelmező karjában
tartaná. Együtt lennének, biztonságban.
Katie szakította félbe ezeket a gondolatokat. – Rá kell
jönnünk, ki áll a Vörös Veszedelem mögött.
– Az egész világ keresi, de még senki sem talált semmit.
– Nem hiszem, hogy a világ annyira igyekezett volna.
Egyszerűen készpénznek vették, hogy igaz, elhamarkodottan
hittek benne. Vagy ha próbáltak is utánajárni, nem gebedtek
meg az erőlködéstől. Azután meg felgyorsultak az
események, a világ pedig kullog utánuk. A dolog már nem
arról szól, hogy ki áll mögötte, hanem hogy mi a csudát
kezdjünk ezekkel a gonosz ruszkikkal? Azt hiszem, az egész
világot alaposan rászedték.
Shaw hirtelen támadt tisztelettel nézett rá. – Anna is
valami ilyesmire gondolt.
– Ezt nagy dicséretnek veszem.
– Van ötlete is?
Katie közelebb húzta a székét, a hangját lehalkította. –
Gondolkoztam már a kérdésen. – A retiküljébe nyúlt, és
előhúzott egy viseltes jegyzetfüzetet. – Mikor Anna
irodájában voltam, valaki kihívta egy pillanatra, én pedig,
mondjuk úgy, körbepillantottam.
– Úgy érti, kémkedett – felelte dühösen Shaw, ösztönösen
védelmezve Anna jogát a magánéletre.
– Akarja tudni, mit találtam, vagy nem?
– Elnézést Folytassa.
– Megnéztem a Vörös Veszedelemmel kapcsolatos
anyagokat az íróasztalán, meg az ő saját jegyzetei közül is
némelyiket. Az egyik egy internetes címjegyzék volt. Lehet,
hogy Anna kapcsolatba lépett velük. Az egyiket valamiért
leírtam magamnak.
– Miért figyelt fel éppen arra a címre?
– Mert Kavicsi Béni a neve. Tudja, a Flintstone család
című rajzfilmből. Az volt a kedvenc rajzfilmem
gyerekkoromban. Szóval ez egy internetes napló. Akkor nem
mentem fel rá, de miközben zuhanyozott a szállóban azután,
hogy Mrs. Frankenstein dolgozott a karján, felmentem arra a
honlapra.
– Mit talált?
– Ennek a naplóírónak, akinek Kavicsi Béni a neve,
szintén vannak kételyei a Vörös Veszedelem eredetével
kapcsolatban. A kommentárjaiból az derül ki, hogy
mesterségesen gerjesztett hisztériának tartja a kampányt
– Ezzel nem jutunk ötről a hatra.
– Nos, nagyon őszintén, én erről a honlapról hiszem azt,
hogy kamu.
– Mire gondol?
– Azt hiszem, ez a Béni nem valós személy. Sok barátom
van, aki internetes naplót ír. Az emberek idővel függővé
válnak, és folyton írnak. Sokszor egyáltalán nem rendezett
dolgokat. Szabad képzettársításokat, a pillanat benyomása
alatt született szösszeneteket. Általában van olyan felület is,
amelyen az emberek megvitathatnak dolgokat. Hiszen ez a
fő oka, hogy az ember kimegy a naplójával a Világhálóra,
nem igaz?
– De igaz.
– Hát ennek a naplónak nem volt ilyenje. Megnéztem az
egyes kommentárok időpontjait is. Minden másnap,
ugyanabban az időben jelennek meg. Nem úgy tűnik, hogy
ez egy előre programozott rendszer, amelyet másnaponkénti
közzétételre állítottak be.
– De mi értelme egy ilyen rendszernek? – töprengett
fennhangon Shaw.
– Ha nem igazi napló, akkor arra szolgál, hogy figyelje a
reakciókat.
– A reakciókat?
– Igen. A szórakoztatóiparban ez bevett szokás. Írtam is
róla egy cikket pár éve. Az ember piacra dob valamit, és
látni akarja, mit szólnak hozzá az emberek. Létrehoznak
csoportokat érdeklődési körök szerint, lehetőséget adnak,
hogy az ember betelefonáljon, és elmondja a véleményét,
vagy éppen vitában vegyen részt a Világhálón. De vannak
olyan vállalatok is, amelyek egy lépéssel tovább mennek.
Nem a valódi nevükön kínálnak felületet ahhoz, hogy az
emberek tényleg az őszinte véleményüket írják le. Lehet az
egy honlap kitalált cégnéven, telefonszám, vagy kérdőív,
szintén más vállalat nevére.
Shaw-ban feltámadt az érdeklődés. – Vagyis az a
véleménye, hogy Béni csak amolyan spanyolfal, és arra
használják, hogy kifürkésszék, hogyan reagálnak az emberek
a Vörös Veszedelem-kampányra?
– Mivel pedig Béni internetes naplója erősen kritikus a
kampánnyal kapcsolatban...
– Csaliként alkalmazzák, hogy megszólalásra késztessék
mindazokat, akik hasonlóan éreznek. De azt mondja, hogy
nincs fórum a honlapon, ahol kifejthetnék a véleményüket.
– Ha viszont valaki levelet ír, és Anna talán írt...
Shaw fejezte be. – Akkor megismerték az elektronikus
postacímét. Anna címe pedig
AFischer@ThePhoenixGroup.com. – Szúrós pillantást vetett
Katie-re. – Lehet, hogy így jutottak a Főnix Csoport
nyomára. Nem magán keresztül.
– Ezt valószínűleg sohasem tudjuk meg.
Egy perc telt el némaságban, míg mindketten az ételük
maradékával piszmogtak.
– Katie, én...
– Hagyja, Shaw. Ez a dolog nagyon bonyolult.
Mindketten követtünk el hibákat útközben, és valószínűleg
hibázunk is még párszor.
– Reméljük, nem kerül az életünkbe.
– Le tudjuk nyomozni ezt a honlapot valahogy? Nem
sokat értek a technikai dolgokhoz. – Shaw bólintott. Felhívta
Franket, aztán eltette a készüléket, és kiitta a maradék borát.
– Meglátjuk, mivel tud kirukkolni.
– Most Dublinban maradunk?
Shaw megrázta a fejét. – Holnap elrepülünk.
– Hová?
– Németországba. Egy Wisbach nevű kisvárosba.
 76. FEJEZET

TEMETÉSRE NINCS jó idő. Még ha ragyog is a nap, és

meleg van, nincs semmi pozitív abban, amikor egy kihűlt
testet a hideg földbe helyezünk. Különösen, ha az illetőt
három golyó ütötte lyuk ékteleníti, amelyek legalább négy
évtizeddel rövidítették meg az életét. Wisbachban pedig
aznap még csak a nap sem sütött, és nem volt meleg. Úgy
szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Shaw és Katie egy
autóban ült, a kis templom mellett levő temetőnél.
Aznap délelőtt érkeztek Frankfurtba. Amikor a dublini
reptéren Shaw átment a biztonsági kapun, a fémérzékelő
sípolni kezdett.
– Gyűrje fel a ruhája ujját, uram – parancsolta keményen
az őr.
Amikor meglátta a sebet összetartó kapcsokat, megrándult
az arca.
– A teremtésit... nagyon fáj?
– Csak amikor felgyűröm a zakóm ujját – felelte Shaw.
A temetőben a majd’ két méter mély sír mellé kiásott friss
földet az eső sárkupaccá változtatta. Anna koporsója és a
gyászolók a közelben felállított nagy sátor alatt próbáltak
valamennyire szárazak maradni.
Shaw úgy döntött, nem csatlakozik hozzájuk. Kiszúrta
Wolfgang Fischer szálfatermetét, és mellette Nataschát. Ma
egyikük sem látszott nagyon magasnak. Görnyedt, megviselt
volt mindkettő. Így hát Shaw az autóban maradt. Nézte,
amint a koporsót lebocsátják a sírba. Wolfgang majdnem
összerogyott a fájdalom súlya alatt. Többen támogatták
vissza az autójához.
Katie érezte, hogy könnyek peregnek az arcán, mialatt a
gyászolókat figyelte. Shaw-ra pillantott. A férfi száraz szeme
és arca nem tükrözött semmilyen érzelmet.
– Ez olyan szomorú – szólalt meg a nő.
Shaw nem felelt, csak tovább nézett előre.
Fél óra múlva az utolsó gyászoló is távozott, és a sírásók,
az esővel mit sem törődve, hozzáfogtak, hogy örökre
Wisbach földjébe temessék Annát.
Shaw kiszállt az autóból. – Tudja, mi a teendő?
A nő bólintott. – Csak legyen óvatos.
– Maga is.
Becsapta a kocsi ajtaját, és a földbe ásott lyukhoz ment,
próbálva nem törődni a szívében tátongó még nagyobb
lyukkal.
Előhúzott pár eurót a zsebéből, és németül megkérte a
sírásókat, hogy rövid időre hagyják magára. Amazok
láthatóan örültek, hogy átmenetileg megszabadulnak az
esőtől, így elfogadták a pénzt, és eltűntek.
Shaw odaállt a sír mellé, és lenézett a koporsóra. Próbálta
nem elképzelni Annát abban a fadobozban. Nem illett oda:
Halk hangon beszélt hozzá, elmondott olyan dolgokat,
amelyeket akkor el kellett volna mondania, amikor a
menyasszonya még élt. Sok megbánnivalója volt élete során.
Ezek közül az fájt neki a legjobban, hogy nem állt Anna
mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
– Sajnálom, Anna. Sajnálom. Nálam sokkal jobbat
érdemeltél volna.
 Felkapott egy lapátot, és a következő fél órát a sír
betemetésével töltötte. Úgy érezte, ez az ő feladata, senki
másé. Mire befejezte, bőrig ázott, de úgy látszott, észre sem
veszi.
A sírkőre nézett. Rá volt vésve a teljes neve: Anastasia
Brigitte Sabena Fischer. Születése és halála éve. Legalul
pedig egy sor németül: „Gyönyörű leányunk nyugodjék
békében.”
– Nyugodj békében – mondta Shaw. – Nyugodj békében
mindkettőnk kedvéért, Anna. Mert én nem hiszem, hogy
béke várna rám a hátralevő időben.
Letérdelt a sárba, és lehorgasztotta a fejét.
Eközben két férfi vált ki a fák közül, kivont pisztolyokkal.
Az autó dudája fülsértően harsant, aztán Katie nyomban
lecsúszott az ülésről:
A két fickó egy pillanatra meghökkent, majd rárontott
Shaw-ra.
Egy töredék másodperccel később lövedék zúzta szét a
kocsi hátsó ablakát.
 77. FEJEZET

SHAW SZEMMEL KÖVETHETETLEN gyorsasággal vágódott

előre, mint egy csatár, és: földre vitte mindkét támadóját. A
következő pillanatban a pisztolyát egészen az egyik fickó
torkáig nyomta le, miközben a másik eszméletlenül hevert
mellette.
Kisvártatva előrajzottak a fekete ruhás kommandósok.
Katie ismét felült az autóban, üvegszilánkokat rázogatva a
hajából. Izgatottan kereste Shaw-t a pillantásával, és amikor
látta, hogy a férfi feláll a földről, az egyik fegyverest tolva
maga előtt, megkönnyebbülten felsóhajtott, és kiszállt.
Hat méterrel az autó mögött Frank álldogált annak a
támadónak a holtteste mellett, aki az előbb Katie-t akarta
megölni. A nő odament hozzá.
– Bocsánat, kissé szoros lett – mentegetőzött Frank.
– Ez a szemét lőtt, mielőtt elkaphattuk volna.
Később egy üres pajtában ültek Wisbach közelében. A két
pórul járt bérgyilkost egymásnak háttal összebilincselték a
szalmával felszórt földön.
Frank, Katie és Shaw egymás mellett állva nézte őket.
– Köszönöm, hogy hajlandó volt fedezni – mondta Shaw
Franknek.
– Hát, mivel épp nem akadt más dolgom, mint
megmenteni a világot, ráértem.
A foglyok ujjlenyomatait már lefuttatták a szokásos
adatbázisokban, de nem jutottak semmire. A kihallgatásuk
eleddig semmi mást nem eredményezett, mint egy csomó
válogatott mocskolódást annak a fazonnak a részéről, akivel
Shaw megetette a stukkere csövét. Vele ellentétben a társa,
zömök felépítésű, sztoikus arckifejezésű alak, egy árva
kukkot sem szólt. Mintha nem is tudna, angolul. Kipróbáltak
egy sor más nyelvet, de így sem tudták szóra bírni.
Dokumentumok nem voltak náluk, csak egy-egy pisztolyt és
tőrkést hoztak magukkal.
– Még mobiljuk sincs – jegyezte meg Shaw.
– Ami azt jelenti, hogy találkozni akartak valakivel,
miután végeztek velünk – mondta Katie. – Méghozzá
valahol itt a közelben.
Frank Shaw-hoz fordult. – Hogyan tovább?
– Foglalkozzanak a fiúkkal, amíg meg nem ered a
nyelvük. Majd jelentkezünk.
Frank Shaw vállára tette a kezét. – Ide hallgasson, Shaw,
jobb, ha óvatos: Itt valami nagyon bűzlik, annyi bizonyos.
– Mire gondol? – kérdezte Katie.
– Arra, hogy ezek az alakok mindig egy lépéssel előttünk
járnak.
Miközben elindultak az autóval, Shaw lemondóan
megszólalt. – Biztosra vettem, hogy figyelni fogják Anna
temetését, hátha felbukkanunk. Ezért kértem Franket, hogy
fedezze a hátsónkat. De ezzel sem jutottunk sokra.
– Lehet, hogy az a két fickó beszélni fog végül.
– Kétlem; hogy sokkal többet tudnának annál, mint hogy
felbérelték őket a mi megölésünkre; Ezek az emberek elég
ügyesen el tudják tüntetni a nyomaikat.
– De majd hibázni fognak. Mindig így van – mondta
magabiztosan Katie.
– Gondolja?
 – Tudom.
A férfi megállította az autót. – Egyszeriben mitől lett
benne olyan biztos?
Katie alig tudott uralkodni az izgatottságán. – Mert éppen
most támadt briliáns ötletem, hogyan füstölhetjük ki őket.
 78. FEJEZET

MOSTANRA AZ EGÉSZ VILÁG meg volt győződve róla, hogy

valamilyen, egyelőre ismeretlen ok miatt, Kína gerjesztette a
Vörös Veszedelem-hisztériát, és hogy az oroszok végeztek a
Főnix Csoporttal. Akárhány tiltakozást és cáfolatot tett is
közzé Moszkva és Peking, ez a közhiedelem nagyjából
érintetlen maradt.
Mindenfelé részletes teóriák, kaptak szárnyra a digitális
és nyomtatott sajtóban, hogy vajon miféle érdeke fűződik
Kínának az ügyhöz. A feltevések egy része szerint
megkísérlik szembefordítani a világot azzal az országgal,
amely Ázsiában egyedüliként lehet Kína vetélytársa
gazdasági és katonai téren, és megakadályozhatja, hogy a
pekingi vezetés a globális tápláléklánc csúcsára
emelkedhessen. Más elméletek szerint a kínaiak attól
tartanak, hogy Oroszország visszacsúszik valamiféle
autokratikus berendezkedésbe, amivel veszélyezteti a térség
biztonságát. Azzal azonban, hogy Oroszországot még
dühösebbé és veszélyesebbé tették, mint amilyen volt, a két
nagyhatalom közötti konfrontáció elkerülhetetlennek
látszott. Ám ha az emberek nagyon hinni akarnak valamiben,
akkor a tények és a logika többnyire nem állhatnak az
útjukba.
Bármi volt is az ok, a két országban elrendelték a
mozgósítást. Mongóliától keletre a két állam nagyon hosszú
szakaszon határos egymással, és egy sokkal rövidebb
vonalon is Mongólia és Kazahsztán között. Páncélosokkal és
légierővel támogatott orosz egységek vonultak fel mindkét
határszakaszra. Gorskov még azt is fontolóra vette, hogy
Mongólián keresztül tör rá Kínára, ami kétségkívül a
legrövidebb út Peking felé, bár felvet némi politikai és
földrajzi problémát. A kínaiak; akik tisztában vannak
ezekkel a tényekkel, emberekből és fegyverekből álló vastag
falakkal zárták el ezekét a helyszíneket. Mégis, a háború
azonnal kitörésére aligha lehetett számítani. Mindkét ország
tudta; hogy egy ilyen összecsapással mindketten veszítenek,
annyira közel állnak egymáshoz katonai erő terén. Noha
hivatalos bejelentés nem történt, arról is keringtek hírek,
hogy Kína és Oroszország egyaránt szerződéseket írt alá egy
közelebbről meg nem nevezett katonai beszállítóval, így ha
évekkel később mégis hadba lépnek egymás ellen, akkor
imponáló fölénnyel tudják majd megsemmisíteni a másik
felet.
Ezekre a fejleményekre válaszul a nyugati hatalmak közül
számos, így például az Egyesült Államok, ugyanazt tette:
fegyverkezett. A Pentagon, amely sosem habozott szándékait
nyilvánosságra hozni, bejelentette, hogy az Ares Rt.
vezetésével egy sor nagy hadiipari beszállító pályázat nélkül
nyert el több olyan szerződést, amelyek már régen tárgyalási
szakaszban voltak. A szerződések az amerikai haderő
páncélos és tüzérségi hadosztályainak újrafegyverzését,
elektronikus hírszerzési eszközeinek korszerűsítését,
rakétavédelmi rendszereinek modernizálását célozták. A
megállapodások kiterjedtek továbbá több repülőgép-hordozó
anyahajó, ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjáró
felszerelésére, több ezer darab erősen páncélozott szállító
harcjármű és páncélozatlan csapatszállító jármű hadrendbe
állítására. A szinte vadonatúj, ám úgy látszik, mégis elavult
Raptor harci gépeket szintén modernizálták. A Pentagon
közleménye szerint kizárólag az amerikai székhelyű Ares
Rt., a most modernizálandó fegyverzet nagy részének eredeti
gyártója lehetett képes az amerikai haderő megkövetelte
roppant feladat megoldására, amelynek során szerteágazó
tapasztalatra és globális vezetési képességeire
támaszkodhatott.
– Így biztosíthatjuk, hogy az amerikai haderő a következő
évtizedekre is megőrizze a világ első számú katonai
ütőerejének a pozícióját – fogalmazott a Pentagon szóvivője.
A Kongresszus sebtében elfogadta a szükséges kiadásokra
vonatkozó törvényt, amit az elnök ugyanolyan gyorsan alá is
írt.
Egy magát megfelelő felhatalmazás hiányában
megnevezni nem kívánó forrás szerint az Ares Rt.-vel aláírt
szerződés nyolc évre szólt, és összesen több ezer milliárd
dollárnyi adófizetői pénzt érintett. Ily módon az amerikai
katonai kiadásokat évi 800 milliárd dollár fölé emeli, ami
mellett eltörpülnek a társadalombiztosítási kiadások is, és
ezzel ez a szerződés messze a legnagyobb tétellé válik az
amerikai költségvetésben. Szerencsére azonban ez a kiadás
technikai értelemben nem fokozza a nyomasztó költségvetési
hiányt, mert néhány ügyes bürokrata, akik mögött hasonlóan
ügyes kongresszusi tagok álltak, sikeresen olyan kiadási
címszó alá sorolta, amely technikai értelemben nem része a
hivatalos költségvetésnek. Washingtonban pedig úgyis csak
az érdekes, ami technikai értelemben számít.
– A valóság miatt pedig aggódjanak nyugodtan az
eljövendő nemzedékek – nyilatkozta egy névtelenséget kérő
politikai bennfentes. Az, hogy névtelenséget kért, jelezte,
hogy szeretne továbbra is bennfentes maradni.
A fegyvervásárlási szerződést nagyszabású ünnepség
keretében írták alá a Fehér Házban. Ezt követően a zaklatott
elnök, akinek újraválasztási esélyei megsínylették az
oroszokkal szembeni állítólagos erélytelenségét,
sajtótájékoztatót tartott. Itt félreérthetetlenül fogalmazott: –
Mostantól bárki, aki az Amerikai Egyesült Államok érdekei
ellen tör, felkészülten talál minket. Készek és képesek
vagyunk arra, hogy a lehető legmesszebb menőkig
megvédelmezzük magunkat. Isten áldja Amerikát a jövőben
is! – Ettől a népszerűségi indexe a következő felméréskor
máris tizenegy ponttal magasabbra kúszott. Nincs kedvesebb
hang a választók fülének, mint a kard csörgése.
Az Ares Rt. új reklámkampányt indított, amelyet már
hónapok óta csiszolgattak. Nem emlegették fel a szerződést,
a dollármilliárdokat. Az nagyfokú ostobaság lett volna a
munkával megbízott hírneves New York-i reklámügynökség
szerint. Mindezek helyett a narrátor csak ennyit mondott: –
Az Amerikai Egyesült Államok és az Ares
Részvénytársaság. Ketten együtt legyőzhetetlenek. – Súlyos
kijelentés volt ez, és a mögöttes üzenet eltéveszthetetlen: az
Ares Rt. a világ egyetlen megmaradt szuperhatalmával
azonos szintre helyezte magát. Az egyszerű mondatokat az
égen szálló repülőkről, a terepen gördülő harckocsikról, a
tengert hasító hajókról, az úton masírozó, katonákról készült
vágóképek követték. Mindez egy népszerű zeneszámmal
aláfestve.
Úgy hírlett, hogy a reklám hatásának vizsgálatára
előzetesen kiválasztott célközönség tagjai sírva fakadtak a
képernyők előtt. Reklámkörökben pedig azt rebesgették,
hogy az erre a hirdetésre kiadott ötvenmillió dollár volt
Nicolas Creel leghasznosabban elköltött pénze.
Minden hajszálpontosan úgy zajlott, ahogy Creel és
Pender eltervezte.
Minden, kivéve egy aprócska döccenőt az úton, amely
azonban még jobb irányba térítette az eseményeket.
Mongóliai helyi idő szerint egy orosz harctéri parancsnok
kapott valami zavaros parancsot, amelyet ő felhatalmazásnak
tekintett egy próbatámadásra Kína ellen, kipuhatolandó az
ellenség erejét. Lelkes katona lévén, aki még sohasem
szagolt puskaport éles helyzetben, és gyűlölt mindent és
mindenkit, ami és aki kínai, nyomban elindította a fent
említett támadást, nem is vesződve azzal, hogy a feletteseitől
megerősítést kérjen. A tüzérség feldübörgött, támadva a
korábban kijelölt célpontokat, és MiG-ek süvítettek be
fenyegetően a kínai légtérbe. Aztán szembetalálták magukat
a kínai gépekkel, amelyek, ironikus módon, a MiG-ek orosz
engedéllyel lemásolt és Kínában gyártott változatai voltak. A
pilóták tehát mindkét oldalon ugyanolyan gépekkel repültek.
Fenntartva ezen egyenlőséget, a kibontakozó légiharc
döntetlennel végződött, a felek két-két gépet veszítettek.
A kínaiak, akik enyhén szólva megnehezteltek azért,
amiért az oroszok ilyen nyíltan orrba vágták őket,
ellentámadást indítottak. A következő hat órán keresztül a
két hadsereg minden rendelkezésükre álló fegyverrel lőtte
egymást.
Amikor az összecsapásnak vége lett, a „próbatámadás”
mérlege egy földig rombolt kínai kisváros és kétezer polgári
halott volt. A két-két elveszített repülőgépen kívül elpusztult
még tíz harckocsi, húsz páncélozott szállító harcjármű,
negyven löveg. Kilencszáz kínai közkatona esett el a rájuk
zúduló, körülbelül egymillió darab, mindenféle kaliberű
orosz lövedéktől, bár ezek közül jóval több tévesztett célt,
mint ahány nem.
Orosz oldalon az ellentámadásban hatszáz civil halt meg,
akik sajnálatos módon a két hadsereg között laktak; sokan
még az ágyukban feküdtek, mikor a lövedékek becsapódtak.
Ezen a „járulékos” mészárláson túl odaveszett még nyolc
páncélos, a kínaiak hat helikoptert szedtek le, tizenkét
páncélozott szállító járművet lőttek ki. Négyszáztizenkét
katona hevert holtan a csatamezőn, és egy egész üteg
megsemmisült, amikor egy rakéta telibe talált egy közeli
üzemanyagdepót. Érdekes mellékeseménye volt a csatának,
hogy odaveszett az az orosz tábornok is, aki az egész
összecsapást kirobbantotta annak a parancsnak az alapján,
amiről később kiderült, hogy arra utasította: csak akkor
támadjon, ha a csapatait támadás éri.
Mindez benne volt az eligazításban; mint kiderült. A
kifulladt és harctéri sokktól szenvedő csapatok visszatértek a
saját vonalaik mögé, hogy átcsoportosítsanak és elemezzék,
mi a jó fene történt.
Ha ez volt a harmadik világháború kezdete, akkor nem
volt éppen ígéretes kezdet.
 79. FEJEZET

NICOLAS CREEL A tisztelendő anya társaságában

ünnepélyesen felemelte az első lapát földet az új árvaház
alapkőletételén, mire a sajtó és a jelenlevők éljenzésben
törtek ki. Miután ezzel megvolt, megpaskolta hálás kis árvák
fejét, különleges ajándékokat nyújtott át nekik, rövid
sajtónyilatkozatot tett, megrázta a polgármester és más
méltóságok kezét, Creel visszatért a Shiloh-ra, hogy
ízlelgesse, milyen remekül mennek a dolgok.
Az oroszok megtámadták Kínát, Kína ellentámadást
indított. Miközben Creel az Interneten böngészte a híreket,
elégedetten látta, hogy csak úgy özönlenek a tudósítások az
esetről. Már több ezer volt a Világhálón, és percről percre
újabbak érkeztek. Ez csak bebetonozza a megállapodását
ezekkel az országokkal, és újabb államokat ébreszt rá, hogy
mennyire fontos megfelelően felfegyverkezni. Ő pedig
örömmel áll rendelkezésükre.
Bár az amerikaiak, britek és franciák minden
diplomáciailag lehetségest megtettek, hogy tűzszünetet és
békét hozzanak tető alá az ázsiai hatalmak között, Creel
tudta, hogy az erőfeszítések megkéstek. Erre a hétre
csúcstalálkozót hívtak össze Londonba; de a háborúzó felek
még csak annyit sem ígértek, hogy eljönnek. De még ha
megígérnék is, ami a legutóbbi incidens után elég
valószínűtlennek tűnt, az sem számítana.
Csakhogy a most befutó; telefonhívás letörölte Creel
arcáról az elégedett vigyort. Caesar volt a vonalban. Nem
sikerült Wisbachban a temetői rajtaütés. Mi több, annyira
visszafelé sült el, amennyire csak lehetséges volt.
– Egy ember meghalt, és kettőt letartóztattak? –
visszhangozta Creel Caesar jelentését. – Remélem, hogy,
akiket felbérelt, nem tudnak semmit, ami elvezethet
hozzánk?
– Semmit – biztosította Caesar. – Tudom, hogy. ez
kudarc, Mr. Creel, de elkapjuk őket. Már közel vagyunk.
Nagyon közel.
– Ezt hallottam a múltkor is, Caesar. Most pedig nézze
meg, hogy állunk.
Lerakta a telefont, vett egy mély lélegzetet, és kinézett a
kajütablakon arrafelé, ahol az új árvaház emelkedik majd.
Felhívta Pendert.
– Kapcsoljon rá, Dick – parancsolta. – Legyen tele a
média vitriolos munícióval ehhez a háborúhoz.
– Anélkül, hogy valódi háború zajlana – mondta
elővigyázatosan Pender.
– Hidegháború van, –, felelte türelmetlenül Creel.
– Akkor keresem a legtöbb pénzt, amikor egy lövés sem
dördül el.
– De a lövések már eldördültek.
– A forrásaim, szerint csak ostoba próbatámadás volt,
amitől mindkét fél halálra rémült. Most viszont
hozzáfoghatunk egy szép új, hosszú távú fegyverkezési
programhoz.
– És mi;van, ha tényleg kitör a háború?
– Dick, maga csak végezze a dolgát, a következmények
miatt hadd aggódjak én. De ha mégis háború tör ki, hát az se
lesz a világ vége. Fegyverekre lesz szükségük, pótolniuk kell
mindazt, amit elhasználnak. Ha meg a végén hülyére verik
egymást; kit érdekel?
– De mi van az atommal...? Atomfegyvereik is vannak!
– Kölcsönösen meg tudják egymást semmisíteni. De sem
Moszkva, sem Peking nem akar eltűnni a föld színéről. Ezért
nem csináltam volna ugyanezt a muszlimokkal. Őket nem
zavarja, ha megsemmisülnek, ha ugyanakkor mindenki más
is így jár. Látja, még a háborúhoz is szükség van egy kis
civilizált hozzáállásra, ha azt akarjuk, hogy tényleg
működjön: Most lásson munkához!
Creel letette, Pender pedig nyomban utasította az
embereit, hogy mindent bele. Ez a megbízás igazi kihívást
jelentett Pender számára; de Creel mindig is kihívás volt.
Elővette a játékkönyvét, és a lovak közé csapott. Most
megmutatja Creelnek, milyen az, amikor ő amúgy
istenigazából rákapcsol: Nem lesz olyan hírügynökség a
világon; ami elkerüli a figyelmét. A világ több hazugságtól
visszhangzik majd, mint korábban bármikor. Ez lesz
pályafutása legnagyszerűbb pillanata.
Most, hogy a tervük vége felé közeledtek, Pender azon
gondolkodott, mekkora jutalomra számíthat. Creel nem
szokott filléreskedni. Ötvenmillió? Esetleg száz? Pender két
dologra mindennél jobban vágyott: saját yachtra és saját
magángépre. Persze nem ugyanabban a kategóriában, mint
Creel. Az számára elérhetetlen marad. De egy Gulfstream V-
ös üzleti lökős, és egy takaros, olasz építésű, negyven méter
hosszú bárka tökéletes lenne. Ez a kettő elengedhetetlen
ahhoz, hogy valaki elmondhassa: befutott ember lett. Pender
ezt nagyon szerette volna elmondani magáról.
 Egy darabig álmodozott még ezekről a dolgokról, amíg az
álmai hirtelen rémálmokká nem váltak.
A számítógépe képernyőjén megjelent egy üzenet a
segédjétől: „Frissült a Kavicsi Béni napló.” A segédje szerint
azonnal látnia kellett az oldalra befutott üzenetet.
Pender megnyitotta, és olvasni kezdte, de szokása szerint;
több dologgal is foglalkozott egyszerre. De amint elolvasta
az első mondatot, megfeledkezett minden másról.
„Tudom, ki maga, és mit csinált. Személyes találkozót
akarok; vagy visszavonom a sztorit, és megírom a valóságot.
K. J. Ui.: Jó próbálkozás volt az a trükk Lesnikkel, de ha
legközelebb kamu honlapot hoz létre, bízza olyanra, aki ért
is hozzá.”
Egyszeriben kisebb gondja is nagyobb lett, mint a
magángép és yacht. A játékkönyve nem tartalmazott
forgatókönyvet ellentámadás esetére.
A percepciómenedzserek királyának valóra vált
legszörnyűbb rémálma.
Az igazság nézett vele farkasszemet.
 80. FEJEZET

SHAW; ÜLT és várt. A számítógép képernyőjét bámulta

Katie válla fölött. A nő tíz perccel azelőtt küldte el az
üzenetet. Arra számítottak, hogy mostanra már választ
kapnak.
– Elküldjem még egyszer? – kérdezte Katie.
– Ne – mondta Shaw, de egy kicsit idegesnek; látszott.
Szerencsére nem kellett sokáig várniuk.
Az üzenet rövid volt. „Mit akar?”
Shaw és Katie egymásra pillantott. – Válaszoljon. neki –
biztatta a férfi.
Személyes találkozót, gépelte be Katie.
– Lehetetlen – jött a válasz.
Akkor megírom a sztorimat.
– Senki sem hinne magának – írták.
Nagyon meggyőző tudok lenni. Van pár adatom is, ami
alátámasztja az én sztorimat, és kihúzza a szőnyeget a
magáé alól.
– Milyen adatok?
Személyesen elmondom.
– Abba nem megyek bele. Csapda is lehet.
Katie és Shaw ismét egymásra nézett. Hát persze hogy
csapda.
Akkor beszéljünk telefonon.
A válasz most késett egy kicsit. – Miről akar beszélni?
Pénzről!!! – gépelte be Katie, és nem kevesebb, mint
három felkiáltójelet tett utána. Pénzt kérek a hallgatásomért.
 – Ezt elintézhetjük elektronikusan is.
Hallani akarom, ahogy izzad – Katie mosolygott a
szándékos képzavaron.
Eltelt egy hosszú perc, mialatt mindketten izgatottan
meredtek a képernyőre. – Mikor?
Katie összecsapta a tenyerét. Ma éjjel. Éjfélkor, amerikai
keleti-parti idő szerint. Begépelt még egy mobilszámot is,
ami lenyomozhatatlan volt. Shaw-tól kapta.
– Gyanítani fogja, hogy megpróbáljuk bemérni a
telefonját beszélgetés közben – vélte Katie.
– Steril mobilt fog használni, és úgy véli, hogy még ha
lenyomozzuk,is a jelet, az adótornyok között elég nagy
terület lesz, amit át kéne kutatnunk – mondta erre Shaw.
– És nem úgy lesz?
– A világ közel sem olyan nagy, amilyennek az emberek
elképzelik. Sőt elég kicsi. Ha sikerül a jelet bemérnünk,
akkor körülbelül néhány nagy épületnyi területet kell
átkutatnunk. Mihelyst ott vagyunk, Frank elég gyorsan be
tudja küldeni az embereit. Az ő összeköttetéseivel bárhol
kap bevethető embereket.
– Még akkor is nagy terepet kell átfésülni, Shaw.
– Az igaz, de akkor is jobb, mint a semmi. Ideje volna,
hogy legyen végre egy kis szerencsénk.

PENDER HÁTRADŐLT irodai székében, miután befejezte a

digitális beszélgetést Katie Jamesszel. Mert csak ő lehetett
az, a nyavalyás firkász.
A monogram a levél végén: K. J. Fenyegetőzik, hogy
visszavonja a sztoriját.
Azonnal fel kellett volna hívnia Nicolas Creelt, de
képtelen volt rá. Nyilván súlyos baklövés volt létrehozni azt
a honlapot, ha egyszer a nő ilyen könnyen átlátott rajta. Ez
nem juthat Creel tudomására. Pender ugyan személyesen
sosem látta, mit művel Creel a hibázó alárendeltjeivel, de
hallott épp elég pletykát. Ezt neki kell elintéznie. Hisz csak
egy telefonhívásról van szó, ő pedig megtesz minden
szükséges óvintézkedést. Semmiképpen sem akadhatnak a
nyomára.
Ha a nő csak pénzt akar, az megoldható. James bizonyára
nem veti el a sulykot a követelésével. Ha csak pár millióról
van szó, azt Pender lecsípi a bonuszából. Végtére is nem kell
megvenni egyszerre a yachtot és a repülőgépet De mi van,
ha a nő újra és újra visszajön pénzért?
Pender vett egy mély lélegzetet, miközben érezte, hogy
elhatalmasodik rajta az idegesség. Ilyesmi sosem történt vele
korábban. Megszokta, hogy a színfalak mögött marad, és
nem jelenik meg a lövészárokban. De ezt most neki magának
kell megoldania. Ő volt a játszma mestere. A végén nyerni
fog.
Ami a legjobb az egészben, Nicolas Creelnek nem is kell
tudnia róla.
Imádkozott Istenhez, hogy soha ne is, szerezzen tudomást
az ügyről.
 81. FEJEZET

AZ ASZTAL MELLETT, amelynél Katie ül majd a

telefonhíváskor, Shaw felállított egy nagy digitális órát,
aminek a kijelzője a másodperceket is mutatta. Katie-re és az
órára videokamerát szegezett, és a fejére húzott egy
mikrofonos fejhallgatót.
– Beszéltesse, ameddig csak tudja. Ha sikerül a toronyra
leszűkíteni a helyszínt, talán tudják tovább pontosítani, és
beküldeni egy csapatot.
Pontban éjfélkor megcsörrent a telefon. Shaw filmezni
kezdte az órát, Katie pedig felvette a telefont.
– Pontos – szólt bele.
– Mennyit akar? – kérdezte egy férfihang gorombán.
Shaw intett Katie-nek, és hangtalanul a „Beszéltesse!”
szót formálta a szájával, miközben a fülesén a hívó hangját
hallgatta.
– Nem érdekli, hogy jöttem rá? – kérdezte Katie. – Úgy
értem, jól jöhet, legközelebb, ha megint ilyesmit akar
csinálni.
– Rendben. Hogy csinálta?
Katie ráérősen magyarázott neki Lesnikről, az üzemen
kívüli vécéről, arról, hogy miért nem történhettek a dolgok
úgy, ahogyan a lengyel elmesélte. – Be kellett volna vinni
abba az épületbe; és nem utólag elmagyarázni neki, hogy mi
hol van.
– Akkor minek írta meg a történetet, ha tudta, hogy nem
igaz? – kérdezte Pender.
 – Csak később jöttem rá.
Shaw felkapta a fejét, amikor Frank hangja is megszólalt
a fülesében. Intett Katie-nek. – Az ipse mozgó kocsiban ül.
Szóljon rá, hogy álljon meg. Most rögtön!
Katie azonmód ráförmedt: – Parkoljon le.
Pender ettől a parancstól annyira megdöbbent, hogy
majdnem lesodródott nagy Mercedesével a padkára, de aztán
visszarántotta a kormányt. – Honnan a fenéből tudja, hogy
kocsiban ülök? – sziszegte gyanakodva.
Katie gyorsan gondolkodott. – Kezdett akadozni a jel.
Mivel én nem mozgok, biztosan maga mozog. Meg hallom
is a forgalom zaját a háttérből. Úgyhogy álljon meg, mert
nem hallom tisztán. Nem akarunk félreértéseket, ugyebár?
– Adjon egy percet. – Pender hangjából továbbra is
gyanakvás hallatszott. A legközelebbi parkolóhelyen
megállt, és folytatta. – Szóval mennyit akar?
– Húszmillió dollárt, és tekintse alkalmi vételnek.
– Nem éppen alkalmi vétel. Húszmillió dollár piszokul
sok pénz.
– Az is piszokul nagy dolog, amibe maga belekeveredett.
De ha nem akar fizetni, úgy is jó. Visszavonom a sztorit, és
megírom az igazat.
– Amely szerint?
– Majd elolvashatja, amikor mindenki más. De a világ
megtudja; hogy nem az oroszok hajtották végre a „Londoni
mészárlást”, és nem a kínaiak állnak a Vörös Veszedelem
mögött. Nyomban vége lesz az egész háborús hisztériának.
Pedig arról van szó, nem igaz? Háborúról?
Pender kezdett igazán izzadni. Húszmillió dollár.
– Időbe telik összeszedni a pénzt.
 – Dehogyis telik időbe. Huszonnégy órán belül akarom.
Minő meglepetés, de van egy offshore számlám, írja le a
számlaszámot az utaláshoz. Tudom, hogy
lenyomozhatatlanul fogja utalni, de nem számít. Nekem csak
a pénz kell.
– Ilyen gyorsan nem tudom elintézni. Időre van
szükségem.
– Mennyi időre?
– Egy hétre.
– Hetvenkét órát kap. És tekintse magát szerencsésnek.
Nagyon szeretnék már elmenni nyaralni.
– Belefáradt az újságírásba? – vicsorgott Pender.
– Jobban szeretnék gazdag lenni.
– Öt nap kell!
– A tárgyalásnak vége! Három napot kap, vagy a terve
befuccsol.
– Kétlem, hogy egyetlen cikk megfordítaná az egész világ
közvéleményét!
– Príma, akkor ne fizessen, és meglátjuk, mi történik.
– Várjon!
– Hallgatom.
– Rendben. Három nap. De hadd adjak egy tanácsot, Ms.
James. Ha elkövetné azt a roppant ostobaságot, hogy esetleg
átver...
– Tudom, tudom. Az nem lenne elegáns. De ne aggódjon.
Már van Pulitzer-díjam. Most már csak szeretném egy kicsit
élvezni az életet.
Katie megadta neki a banki adatokat, és Shaw-ra
pillantott, aki biccentett neki, hogy befejezheti.
 – Öröm magával üzletet kötni – mondta a nő, mielőtt
letette. Aztán Shaw-hoz fordult. – Nos?
– Washington nyugati külvárosában, a Dulles fizetős
autópályán van.
– Ilyen hamar lenyomozták?
– Két adótorony is van ott, könnyű volt követni a jelet.
Nagyobb biztonságban lett volna egy zsúfolt szállodában,
ahol rengeteg a mobiltelefon-jel, így nehéz lenne egy
emberre leszűkíteni.
– Rendben; a telefonszámot is sikerült megszerezni?
– Sikerült. Megpróbálta ugyan blokkolni, ezért is nem írta
ki a maga telefonja, de elfogtuk a jelet. Áttörtük a blokkot,
és hatvan másodpercen belül megvolt a szám.
– Kié?
– Frank szerint egy nyolcvanhat éves bostoni papé, aki
aligha próbál háborút kirobbantani, és valószínűleg fogalma
sincs, hogy valaki ellopta a telefonszámát.
– Akkor hogyan segít rajtunk, hogy tudjuk, merre autózik
ez az alak? Ki tudjuk szúrni a kocsiját?
Shaw a fejét rázta. – A technika még nem tart ott. Olyan,
mintha egy embert akarnánk kiszúrni a tömegből.
– Hogyan találjuk meg az illetőt, Shaw? – kérdezte
kétségbeesetten Katie.
– Ennek segítségével – válaszolta Shaw, és megpaskolta a
videokamerát.
– Ezzel? De hiszen engem és azt, az órát filmezte vele!
– Úgy van.
– Vagyis?
– Most elrepülünk Washingtonba.
 82. FEJEZET

EGY MAGÁNGÉPEN ÜLTEK, amit Frank kerített valahonnan.

A gép hatótávolsága lehetővé tette, hogy leszállás nélkül
megtegyék a távot, így berendezkedtek a Londontól
Washingtonig tartó több mint hétórás utazásra.
Velük tartott Ed Royce az MI5-től. Shaw és Katie
bekötött biztonsági övvel a gép hátuljában üldögéltek, míg
elől Frank és Royce megbeszélte az ügy részleteit.
Katie kényelmesen magára tekert egy plédet. Komótosan
iszogatott egy üdítőt, és Shaw-t figyelte, miközben az
Atlanti-óceán fölött repültek.
– Azért ez valamivel kellemesebb módja az utazásnak,
mint amikor az Ír-tengeren keltünk át, nem igaz? – kérdezte.
Shaw bólintott, de továbbra is csak az előtte levő ülést
bámulta üres tekintettel.
– Gondolja, hogy tényleg rájövünk, ki áll a dolgok
mögött?
Shaw most rápillantott. – Ha szerencsénk van, talán igen.
De tudni, hogy ki az, és tenni ellene két különböző dolog.
– Arra gondol, hogy olyan bizonyíték kell, ami megáll a
bíróságon?
Shaw nem árulta el, hogy mire gondol. Elfordult Katie-
től.
– Minden rendben? – kérdezte a nő, és megérintette Shaw
karját. Mivel ez a sebesült karja volt, nagyon gyöngéden
csinálta.
– Aha, minden – felelte a férfi nem túl meggyőző hangon.
 – Amikor mindennek a végére jártunk, és elintéztük a
rossz fiúkat, azt hiszem, meglátogatom a szüleimet.
– Hol laknak?
– Vermontban. Legalábbis amikor utoljára hallottam
felőlük. Szeretnek költözni. Biztos innen van bennem is a
kalandvágy.
– Mivel foglalkoznak?
– Apám az angol nyelv professzora. Kreatív írást tanít.
Azért Wharton a középső nevem, mert Edith Wharton a
kedvenc írója. Katherine Chopin után neveztek el, de
mindenki csak Katie-nek hív. Apám Washingtonban nőtt fel,
de a Stanfordra ment tanulni. Ott találkozott anyámmal.
Miután megszerezte a doktori fokozatát, a Harvardon
tanított. Anya is ott tanított, míg jönni nem kezdtek a
porontyok.
– Hány?
– Velem együtt négy. Én vagyok a legfiatalabb. A
Harvard Square-en születtem. De szó szerint. Három kölök
után anyám úgy gondolta, várhat az: utolsó pillanatig,
mielőtt elindul a kórházba. Apámmal aztán futottak az
autóhoz, amikor elfolyt a magzatvize. A végén egy éppen
üres tanterembe mentek be, ott születtem meg. Na és maga?
– Mi van velem?
– Épp most osztottam meg magával néhány részletet eget
rengető múltamból. Most maga jön.
– Inkább nem.
– Ugyan már, Shaw. Azt hiszi, kiszaladok, és máris írok
magáról egy cikket? Meséljen valamit a családjáról.
– Hát jó. Anyámról inkább csak képzelt emlékeim
vannak, mert lepasszolt, amikor kétéves voltam. Legalábbis
így mesélték később. Apámat nem ismertem. Árvaházban
laktam hatéves koromig, akkor kirúgtak. A következő
tizenkét évet olyan embereknél töltöttem, akikre nincs okom
emlékezni. Nincsenek testvéreim, legalábbis nem tudok
róluk. Tessék; most már mindent tud.
Katie döbbenten ült a helyén. – Sajnálom.
– Semmi oka rá.
– De biztosan nagyon nehéz lehetett.
– Valószínűleg ez volt a legjobb dolog, ami történhetett
velem.
– Hogy mondhat ilyet?
– Mindjárt a kezdetektől megtanított arra, hogy csak
önmagamra támaszkodjak – jelentette ki a férfi keményen.
Katie szorosabbra tekerte magán a plédet, Shaw pedig
ismét az előtte levő ülés támlájára összpontosította a
figyelmét.
– Mihez akar kezdeni, ha ennek az ügynek vége?
– Attól függ, hogyan érti azt, hogy vége.
– Úgy, hogy mindketten élve elsétálunk a helyszínről.
– Ennyire előre még nem terveztem.
A nő előrepillantott, ahol Royce és Frank egy kis
asztalnál papírokat tanulmányozott.
– De nem akar Frankkel maradni, ugye? Meg kell tőle
szabadulnia, mielőtt késő.
– Mit nem ért? Nekem már most is késő, Katie.
– De Shaw...
A férfi elfordult tőle, hátradöntötte az ülését, és lehunyta a
szemét.
Katie egy darabig még figyelte, majd az ablak felé
fordult, és kinézett az éjszakába. Az ég fekete volt, az óceán,
tíz kilométerrel alattuk, láthatatlan. Számtalanszor repült már
az eltelt évek alatt, és valami oknál fogva minden egyes
alkalommal fázott.
De még sosem járta át az a dermesztő, jeges érzés, ami
most.
 83. FEJEZET

FRANK, ROYCE, SHAW ÉS KATIE egy szobában ültek, és a

nagy képernyőn futó videofelvételt nézték. Most már Katie
is értette, mire gondolt Shaw.
– Videokamerák vannak végig az oszlopokon az
autópálya mentén – magyarázta Shaw. – Balesetek meg
forgalmi dugók felvételére szolgálnak, de lehet, hogy csak a
Nagy Testvér figyel minket. Akárhogy is, most nagyon
kapóra jönnek nekünk.
Egy másik képernyőn az a felvétel ment, amit Shaw
Katie-ről és a digitális óráról készített, mialatt Penderrel
beszéltek telefonon.
– Rendben – mondta Shaw. – Kezdjük az országúti videót
attól az időponttól, amikor Katie-t és az órát kezdtem venni.
A felvételek elindultak, és peregtek a másodpercek: Bár a
Dulles autópályán még éjfélkor is élénk forgalom látszott,
nem volt összefüggő a kocsisor.
– Itt kezdtük fogni a cellajelet – mutatta meg Frank a
képernyőn.
– Úgy nézem, az autók legalább százzal mennek –
becsülte meg Shaw. – Vagyis kábé negyvenöt másodperc
alatt tesznek meg egy kilométert. – A Katie-t és az órát
mutató képernyőre nézett, aztán Royce-hoz fordult. – Amint
Frank szólt, hogy az emberünk autóban ül, Katie-vel
ráparancsoltattam, hogy húzódjon le az útról. Ez a
beszélgetés kezdetétől számított három perc és három
másodperc múlva történt.
 – Tehát öt kilométernyit haladhatott – bólintott Royce.
– Azt hiszem, hallottam a gumik csikorgását, mikor
rászóltam – mondta Katie. – Meg egy dudát is.
– Most közeledünk ahhoz az időponthoz – jegyezte meg
Shaw, majd egy pillanatra elhallgatott. – Öt, négy, három,
kettő...
Abbahagyta, és mindannyian a képernyőre meredtek.
– Ott van! – kiáltott fel hirtelen Royce. A bal oldali külső
sávra mutatott, ahol egy fekete Mercedes egy pillanatra
becsúszott a középső sávba, és majdnem összeütközött egy
kisteherautóval.
Frank beleszólt a gégemikrofonjába. – Közelítsen arra a
fekete Mercedesre, amelyik majdnem nekiment a
kisteherautónak, és merevítse ki!
A Mercedes képe hamarosan annyira megnőtt, hogy
majdnem betöltötte az egész képernyőt. Sajnos a kamera
nem jó szögből vette; bár azt világosan látták, hogy a vezető
férfi – amit amúgy is tudtak –, részleteket nem tudtak
kivenni.
– Fehér fickó – állapította meg Shaw. – Vékony, enyhén
őszül, de az ajtóoszlop eltakarja az arcát. Úgy tűnik,
telefonál.
– Mint az ezen az úton autózók kilencven százaléka –
hűtötte le Katie.
Frank utasításokat osztogatott a technikusnak, és
megpróbálták más szögekből is befogni az autót, de kevés
sikerrel.
– Hadd peregjen tovább a film – javasolta Shaw. – Miután
Katie rászólt, kiállt a forgalomból. Hátha meglátjuk az arcát
vagy a rendszámát.
 Sajnos nem így alakult. A Mercedes tényleg kiállt a
legközelebbi pihenőbe, de a forgalom teljesen takarta a
kamerák elől. Nem látták sem az illetőt, sem a rendszámát.
– Fekete Mercedes S500-as – állapította meg Frank.
– Ez valamennyire szűkíti a kört. Azt feltételezzük, hogy
Washingtonba, Marylandbe vagy a környékre való.
Átnézzük a gépjármű-nyilvántartást.
– Ez elég tehetős vidék – mondta Katie. – Azt hiszem,
több errefelé az S500-as, mint bárhol másutt. Ráadásul az is
csak feltevés, hogy a környékre való. Pedig jöhetett
bármelyik államból, hiszen nem láttuk a rendszámát. Lehet,
hogy több százezer ember közül kell kiválasztanunk.
– Igaza van – helyeselt Royce.
– De lehet, hogy van könnyebb megoldás is – szólt Shaw.
– Ez fizetős autópálya.
Frank pattintott az ujjaival. – Lesznek kamerák ott is, ahol
a nem fizetőket akarják kiszűrni. Ha azokon a felvételeken
sem látszik, egy dollárt teszek egy lyukas garas ellenében,
hogy elektronikus díjfizető berendezése van. Onnan
megtudhatjuk a nevét.
– Hogy lehet annyira biztos benne, hogy elektronikus
díjfizetője van? – kérdezte Royce.
– Egy S500-as több mint száz rugót kóstál. Aki ennyi
pénzt kiad egy kocsira, nem fog a zsebeiben kotorászni
negyeddollárosok után.
– De nem lehetséges, hogy az a kocsi azért farolt meg,
mert el akart kerülni egy balesetet, és semmi köze az
ügyhöz? – makacskodott Royce.
– Aztán meg éppen akkor áll ki a parkolóba, amikor Katie
erre utasítja a telefonon? Nem, ez a mi emberünk – mondta
Shaw. – Hallotta a gumik csikorgását, a dudaszót, pontosan
szinkronban az általam készített felvétellel.
– Ellenőrizzük a díjfizetős ürgékkel, és szerezzük meg a
felvételeket az.... – Frank az órájára pillantott – éjfél után
négy perces időpontra. – Ismét a filmre nézett. – Az ott a
Wiehle-sugárúti lehajtó.
– Elkapjuk azt a fazont, és vége – mondta Royce.
– Kiadatjuk Londonnak, aztán őt és a bandáját is
lecsukjuk úgy, hogy rájuk rozsdásodik a lakat.
– Helyes – fűzte hozzá Frank egyetértőleg.
Katie idegesen Shaw-ra pillantott, aki másfelé nézett, és
kőkemény kifejezés ült az arcán.
Én nem így látom a dolgot, gondolta a férfi.
 84. FEJEZET

SZÜKSÉG VOLT részvények és kötvények eladására,

nyugdíjalapból történő pénzkivonásra, vállalati számlák
megcsapolására, biztonsági széfek kinyitására, de Pender
előteremtette a húszmilliót. Korán kelt a Katie Jamesszel
való beszélgetést követő második napon. Előkészületeket
kellett tennie a távirati úton végrehajtandó átutalásra.
Kétségbeesetten remélte; hogy a bónusz, ami Creeltől leesik
neki, közel lesz a nyolc számjegyhez, és kárpótolja ezért a
váratlan érvágásért. Imádkozott, hogy azután pedig maga
mögött hagyhassa végre ezt az egész mocskos ügyet.
Pender elvált, két gyereke járt már egyetemre, egy
harmadik a középiskola vége felé tartott egy washingtoni elit
magángimnáziumban. Ő maga egy udvarházban lakott a
virginiai McLeanben, ahol a főváros politikai hírességei –
vagy hírhedtségei, nézőpont kérdése – közül sokan. Szerette
a függetlenséget, magánéleti kalandjai véletlenszerűek
voltak, olykor azokkal a vállalati alkalmazottakkal, akik nem
csak a kiváló munkájuk révén akartak előbbre jutni.
Pendernek ez az életmód ínyére volt; csak semmi
elkötelezettség. Sosem értette meg, hogy egy olyan okos
ember, mint Nicolas Creel, miért vesz el újra és újra olyan
nőket, akiknek nagyobb a mellük, mint az eszük.
Szóval összejött a húszmillió, és át is fogja utalni, de mi
lesz, ha ez a James mégis megírja a sztoriját? Vagy újra
pénzt követel? Vagy, ami még rosszabb, Creelnek a fülébe
jut a dolog?
 De sikerülni fog. Sikerülnie kell.
Lezuhanyozott, felöltözött, kortyolt egy pohár
narancsléből, felkapta az aktatáskáját, és elindult kifelé.
Mikor a garázsba ért, Dick Pender előtt elsötétedett a
világ.
Több órával később ébredt, egy ágyon egy kis szobában.
Az egyetlen fényforrás egy erős asztali lámpa volt. Ahogy
lassan feltápászkodott az ágyon, és a kezével védte, a szemét
a lámpa erős fényétől, érezte, hogy valaki van még rajta,
kívül a helyiségben.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte olyan bátran, ahogyan
csak tudta, de igazából nem volt bátor. A hangja
megremegett, az ajka reszketett, és szaporán szedte a
levegőt.
Nagy termetű, dühös külsejű férfi lépett elő a lámpa
fénye, mögül, és Pender nyomban hátrahőkölt egészen a
falig.
Hang hallatszott valahonnan, Pender nem tudta
meghatározni az irányát.
– Csak azért hoztuk ide, hogy biztonságban legyen.
Nyílt az ajtó, a mennyezeti fények felgyulladtak, és
Pender szaporán pislogni kezdett tőlük. Az arca
megereszkedett, mikor meglátta, ki lép be a szobába.
– Maga?! – kérdezte.
– Én – felelte Nicolas Creel, és mögötte szótlanul ott állt
Caesar.
 85. FEJEZET

NOHA A KORMÁNYZAT, úgy látszik, nyugodtan kémkedhet

az állampolgárai után bírósági felhatalmazás nélkül, azt
sokkal nehezebb kideríteni, hogy egy bizonyos autó áthaladt-
e egy bizonyos díjfizető kapun egy bizonyos időpontban.
Shaw és társai azt tapasztalták, hogy a behajtókapunál levő
kamera nem működik. Valószínűleg olyan sok autós húz el a
fülke mellett fizetés nélkül, kap bírságot, amit aztán nem
fizet be, hogy az autópálya-fenntartók ráuntak. A kamera
most már csak elrettentésnek van ott, magyarázták az
illetékesek. De mindenki tudta, hogy nem működik, mert a
helyi újság már közölt róla egy cikket, úgyhogy ennyit az
elrettentésről.
Frank ezután az elektronikus díjbeszedő társaságnál
próbálkozott, akik azonban vonakodtak adatokat kiadni,
hiába mutatta fel a felhatalmazásait. A virginiai rendőrségtől
kért segítséget. Ily módon megerősítve, újabb kísérletet tett.
Ekkor azt mondták neki, hogy lehetett valamiféle
szerverhiba; elektronikus meghibásodás vagy véletlen
adattörlődés. Dolgoznak rajta, és majd visszahívják.
– Visszahívnak? – üvöltött Frank a telefonba. –
Visszahívnak?! Az egész rohadt világ felrobban, maguk meg
visszahívnak?
A vonal végén a nő azt mondta, hogy nem tetszik neki
Frank stílusa, és ők mindent megtesznek, de a számítógépeik
nem tökéletesek.
 – Hát, aranyom – mondta neki Frank –, mire ennek az
egésznek vége, és a világ megsemmisül, kit érdekelnek majd
a tökéletlen számítógépek?
A nő nyilvánvalóan nem figyelt rá, hanem csak a neki
előre megírt sablonszöveget olvasta fel. Kellemes napot
kívánt Franknek, és azt mondta, hogy ha van még
valamilyen kérdése vagy aggálya, ő boldogan segít, mert az
ügyfélszolgálat cégük első számú prioritása.
Frank lecsapta a kagylót, és kitépte volna a haját, ha lett
volna még.
A többiekre nézett. – Na és most? Várjuk meg, míg
felrobban az első atombomba?
– Mi mást tehetünk? – vonta meg a vállát Royce.
Shaw felállt. – Egy kicsit kutakodhatunk a saját
szakállunkra.
– Kutakodhatunk? Hol? – kérdezte Frank.
– A mocsokban – felelte Shaw, és becsukta maga mögött
az ajtót.
Katie a másik két férfira nézett.
– Mi ütött belé? – tudakolta Royce.
– Sok mindenen ment keresztül – próbálta Katie
megvédeni Shaw-t.
– Mindannyian sok mindenen mentünk keresztül –
horkant fel Frank.
De Katie ezt már nem hallotta, mert sietve elindult Shaw
után. A folyosón látta meg, amint gyorsan távolodott.
– Shaw!
A férfi megállt, hogy a Katie beérhesse.
– Mit akar csinálni?
 – Ahogy mondtam, kutakodni – felelte Shaw, és újra
elindult.
Katie-nek majdnem futnia kellett, hogy tarthassa az
ütemet a férfi hosszú lépteivel.
– Hol, és hogyan? Nem tudja csak úgy előhúzni azt a
fickót a cilinderből!
– Sosem tudhatja...
– Muszáj ilyen rohadtul titkolóznia? Mert meg kell
mondanom magának, nagyon fárasztó. – A férfi karjára tette
a kezét. – Megállna egy másodpercre? Egy ideje kihagytam
a maratonedzéseket.
A férfi szembefordult vele. – Nem kértem, hogy segítsen!
– Tudom – felelte a nő nyugodtabb hangon. – De segíteni
akarok. Azt hittem, hogy a tervemmel kifüstölhetjük ezt az
alakot.
Shaw arcáról eloszlott a dühös kifejezés. – A maga terve
nagyszerű volt, Katie. Majdnem el is csíptük az ipsét.
– Akkor segíthetek? Pillanatnyilag amúgy sincs más
dolgom. Meg ez „az egész világ forog kockán”-dolog...
tudja... – Megkísérelt egy mosolyt.
– Rendben. Van valami ötlete?
– Csak ez a videónk van az autóról. Azt hiszem, érdemes
még egyszer megnézni. Talán átsiklottunk valami fölött.
Shaw vállat vont. – Kerítek egy másolatot, és újra
végigböngésszük.
– Másolatot? Miért nem megyünk vissza, és nézzük meg
Frankkel és Royce-szal?
Shaw nem válaszolt. Máris elindult visszafelé a folyosón.
 86. FEJEZET

CREEL FELEMELTE A DIKTAFONT. Bekapcsolta, és Pender

újra végighallgatta a saját beszélgetését Katie Jamesszel.
Elszürkült arccal, gyenge hangon szólalt meg. – Ön tudta?
– Persze hogy tudtam, Dick. Én mindenről tudok. Azt
hittem, ennyit már megtanult.
Pender hebegni kezdett. – Én csak megpróbáltam
elintézni az ügyet anélkül, hogy önt zavartam volna vele,
Mr. Creel. Együtt van a pénz. Utalásra készen.
– Nagyra értékelem az erőfeszítéseit. Tényleg. De a
honlappal kapcsolatos hiba súlyos. Miután annyi pénzt
fizetek magának, reméltem, hogy ez nem fordulhat elő. De
hát ilyen az élet. Néha megtörténik olyasmi is, amire nem
számítunk. Én is tudom ugyanúgy, mint bárki más.
– De ha egyszer kifizetjük a nőt...
Creel leállította. – Sajnos ez nem olyan egyszerű.
Komolyan kételkedem abban, hogy egy Katie Jamest
egyszer csak a pénz kezd mindennél jobban érdekelni.
Alaposan tanulmányoztam a hölgyet, mielőtt úgy döntöttem,
hogy felhasználom szerény tervemhez. Évekkel ezelőtt
vagyont kereshetett volna, ha elszegődik bármelyik országos
tévécsatornához, de nem volt rá hajlandó. Sokkal jobban
érdekli a sztori, mint a pénz. Így hát nem hiszem, hogy ezen
húszmillió dollár változtatna.
– De akkor miért keresett meg?
 – Hogy maga felhívja telefonon. Amikor Ms. James azt
mondta, hogy álljon ki a forgalomból, a barátom szerint
maga majdnem a padkára szaladt.
Pender Caesarra nézett. – Maga követett?
– Feleljen a kérdésre, Dick.
– Igen, így volt. Egy pillanatra megrettentem. Olyan volt,
mintha az a nő figyelt volna engem.
– Valaki tényleg figyelte, Dick. És nem csak én.
– Miről beszél? Ugyan ki figyelt volna?
– Kamerák vannak végig a fizetős autópályán.
Azért adta azt az utasítást, hogy maga reagáljon. Maga
pedig megtette. Most a felvételt nézik, összevetik a
beszélgetés időpontjával, és látják, hogy maga kis híján
karambolozott, mikor meghallotta a parancsot. Ily módon
képesek azonosítani az autót.
Caesar is megszólalt. – Amikor pedig megismételte, hogy
hajtson le az autópályáról, maga szót fogadott. Egy
fizetőkapun keresztül.
– Úristen! Lehet, hogy már a házamnál vannak. Két napja
történt! Én...
– Nyugodjon meg, Dick. Ha az út menti kamerák jó képet
rögzítettek volna magáról, akkor már letartóztatták volna.
Nyilván nem elég jó a felvétel.
– De az útdíj... elektronikusan fizetem az autópályadíjat!
Arról lesz feljegyzés.
– Szerencsére idejében tudomást szereztünk róla. A
legjobb hekkereim támadták meg a díjbeszedő céget. Nem
sokkal azután, hogy maga keresztülhajtott a fizetőkapun, a
teljes nyilvántartásuk összeomlott.
Pender megkönnyebbülten kiengedte a levegőt.
 – Ön most is mindenre gondolt.
– Most viszont magának kell megtennie valamit.
– Bármit.
– Le kell zárnunk az egész műveletet. Most azonnal.
Mondja meg a harcállásponton levő embereinek, hogy
menjenek haza. El kell tüntetnünk a Vörös Veszedelem
minden nyomát.
– Az embereim megcsinálják, Mr. Creel. Akár most is
felhívhatom őket.
– Tekintve a történteket, jobban szeretném, ha az én
embereim végeznék a nagytakarítást.
– Rendben, ha így látja jónak.
– Ami a legjobb az egészben, nem is kell kifizetnie a
húszmilliót.
– Igen, azt hiszem, az igaz. Csakhogy akkor a nő megírja
a sztoriját.
– Csak hadd írja. Azt hiszem, az események elérték azt a
fázist, ahonnan nincs visszatérés. A szerződéseket aláírták,
Kína és Oroszország pedig, a mostani diplomáciai
erőfeszítések ellenére, még mindig a háború küszöbén
egyensúlyoz. James csak annyit tehet, hogy visszavonja az
eredeti sztoriját. „Átvertek” – fogja mondani. De mivel nem
lesz mivel alátámasztania, a kutya sem fog hinni neki.
Egyszerűen pancsernek tűnik majd.
– Akkor hát győztünk.
Creel átkarolta Pender vállát. – Igen, Dick, győztünk.
Most pedig hívja fel az embereit, és vessünk véget az
ügynek.
 87. FEJEZET

KATIE SZÁLLODAI SZOBÁJÁBAN ültek, és századszor nézték

meg a felvételt. A szobaszolgálat gurulós asztala tele volt
tányérokkal és csészékkel, mert még enni sem mentek ki. A
függönyöket összehúzták, így a helyiségben sötét volt, hogy
jobban lássák a képernyőt. Minden szögből kinagyították a
képet, szétszedték apró darabokra, és úgy nézték meg a
hordozható számítógépen.
A végén pedig az égadta világon semmire nem jutottak.
Shaw a padlón feküdt, és a plafont bámulta. A kimerült,
kivörösödött szemű Katie ugyanezt tette az ágyon. Lerúgta a
lábáról a mamuszt, és feltette párnának a zsúrkocsi szélére,
azon nyugtatta harisnyás lábát. Töltött magának egy csésze
kávét.
– Kér? – kérdezte Shaw-t.
A férfi a fejét rázta, és továbbra is a plafont nézte.
– Frank ellenőrizte a külföldi bankszámlát, amit a
húszmillió dollár fogadására szánt. Nyoma sincs a pénznek.
– Nagyszerű – mondta Katie. – Most már nemcsak az
ötletekből fogytam ki, hanem a pénzből is.
Átült a nyugágyra, kortyolt a kávéból, és a képernyőre
meredt.
– Van hír a diplomáciai folyamatokról? – kérdezte Shaw.
Katie felment az Internetre, és a híreket olvasta.
– Még mindig üléseznek Londonban. Kína és
Oroszország nem küldött delegációt. De mindenki
reménykedik a békés megoldásban.
 Kilépett a Világhálóról, és ismét a Mercedesről készült
felvételt nézte, ezúttal lassítva.
Shaw a nőre nézett, aki szoknyát, harisnyát, blúzt viselt,
és az összpontosítástól összeráncolta a homlokát.
– Katie, már majd’ belegebedtünk, annyiszor néztük
végig, és nem találtunk semmit. Azok a nyavalyás
fizetőkapusok sem mondanak semmit. Közben minden perc,
ami eltelik... – Be sem fejezte a mondatát.
Katie nem figyelt rá. Hirtelen felélénkült.
– Shaw! Nézze!
– Ott! – mutatott egy kinagyított négyszögre a képernyő
alján.
– Ez a Mercedes hátsó lökhárítója. Na és?
– Ez fekete Mercedes.
– Tényleg? Már azt hittem, fehér – mondta Shaw kissé
bosszúsan. – Mit akar mutatni?
– Hé, hagyja a kötekedős kedvét egy kicsit későbbre. – A
körmével megbökte a képernyőt. – Az autó fekete ugyan, de
ez a pont itt kék. Meg aranyszínű.
– Aztán másik elmosódott színfoltra mutatott. – Meg
piros.
– Már korábban is észrevettem. Mindannyian láttuk.
Lökhárító-matrica. De csak ennyit tudunk. Írás nem látszik
rajta. Lehet bármi. A technikusok már kinagyították, és nem
jutottak vele semmire.
– Tudom. De várjon csak egy cseppet. – Katie a
billentyűkön zongorázott, és előbukkant egy piros sáv fölül,
egy rövid aranyszínű csík, és az égszínkék háttér.
Kinagyította.
 – Katie, ezt már láttuk – mondta Shaw, és a nő feszült
arckifejezését figyelte. – Mi benne az újdonság?
– Mikor először láttam, valahogy ismerősnek tűnt, de nem
ugrott be, így azt hittem, tévedek. De most, hogy újra
ránéztem, tudom, hogy láttam már valahol. Egészen biztos
vagyok benne. Itt motoszkál a fejemben, de nem tudok
rájönni, hogy hol. – Közben Shaw fogason lógó felöltőjére
kalandozott a tekintete. A mellényzsebhez nyúlt. – A fenébe
is, ez az! Ez az!
Az ujjai csak úgy röpködtek a billentyűzeten. Visszament
a Világhálóra, és elindított egy Google-keresést.
Mikor felbukkant a keresett oldal, és Shaw meglátta, hogy
mi van lap tetején, leesett az álla.
Egy címer ékeskedett ott, kék pajzsban felül piros csíkkal,
aranyszínű X-szel, és középütt koronával. A matricán levő
ábra hirtelen kiteljesedett.
Shaw leolvasta az oldal fejlécén szereplő nevet.
– St. Albans Iskola?
Katie bólintott. – Meséltem már, hogy apám
Washingtonban nevelkedett? Éppen a St. Albansba járt, ami
exkluzív fiúiskola. – Felemelte Shaw zakójának egyik ujját.
– Még mindig van neki olyan felöltője, amelyre az iskola
címerét varrták. Ezért emlékszem rá én is. Lefogadom, hogy
az emberünknek van egy fia, aki ebbe a suliba jár.
Egy másodperccel később Katie-t a levegőbe emelték.
Shaw annyira erős volt, hogy a mutatványhoz csak az ép
kezét használta.
– Nagyszerű munka, Katie – súgta a fülébe.
Letette, és a képernyő felé fordult, miközben Katie egy
kicsit zavarodottnak látszott.
 – Akkor szóljunk Royce-nak és Franknek – javasolta. –
Ők átnézhetik a St. Albans adatbázisait, szerezhetnek egy
névsort, amit összevetünk az autók regisztrációs listájával,
így megtaláljuk a fekete Mercedest és az emberünket.
– Nem gondolja, hogy Frank nélkül is megtalálhatjuk,
hogy beavatnánk? – Shaw nem nézett a nőre.
– Nem tudom – felelte Katie habozva. – Nem kell az
ilyesmihez valami házkutatási parancs vagy ilyesmi?
– De azt mondta, hogy az apja oda járt. Ez kapóra jöhet
nekünk.
– Lehet, de én nem férek hozzá a gépjármű-
nyilvántartáshoz. Miért nem akarja beavatni Franket? –
feszengve nézett Shaw-ra.
A férfi megfordult, és teljes magasságában föléje
tornyosult. A nő önkéntelenül hátrább lépett.
– Maga mit gondol? – szegezte neki egyenesen a kérdést
Shaw.
– Nem tudom, mit gondoljak.
– Dehogyisnem. Maga okos nő. – A képernyő felé
biccentett. – Elég okos ahhoz, hogy észrevegye azt, amikor
egyikünk sem vett észre.
– Nem segíthetek abban, amit tenni készül, Shaw.
– Halk hangjából kiérződött a kétségbeesés.
– Nagy hirtelen megorrolt rám? Elkezdett aggódni a
mások jogai miatt? Ártatlan, amíg az ügyvédek úgy össze
nem kuszálják a dolgokat, hogy a bűnös szépen elsétál?
– Nem érdekelnek azok, akik ezt tették. Felőlem
elrohadhatnak a pokolban.
– Akkor mi a problémája?
 – Maga a probléma. Ha a kezébe veszi a törvényt,
börtönbe csukják. Vagy még rosszabb történik. Annak én
nem akarok részese lenni. Képtelen vagyok rá.
A férfi ült az íróasztalnál, és a szőnyeget bámulta maga
előtt.
– Shaw, nem dobhatja el az életet magától!
Úgy tűnt, Shaw nem is figyel rá. De aztán megszólalt: –
Azt hittem, tudom, milyen az igazi fájdalom, Katie. Milyen
az, amikor annyira fáj, ahogy még soha azelőtt. De amikor
Anna meghalt, akkor tudtam csak meg igazán.
Katie előrébb húzódott, és a férfi vállára tette a kezét. –
Túl kell lennie rajta, Shaw. Mielőtt belepusztul.
Shaw olyan gyorsan pattant fel, hogy Katie hátrahőkölt
ijedtében.
– Felhívom Franket, hogy intézkedjen.
– Csak ilyen egyszerűen?
– Csak ilyen egyszerűen. Meg gyorsabb is lesz így. –
Tette hozzá baljós hangon.
Miközben Frankkel beszélt, és beszámolt neki a
felfedezésükről, Katie egy darabig a St. Albans címerét nézte
a képernyőn.
Mikor a férfi befejezte, Katie felé fordult. – Kerítse elő a
cipőjét. Eleget poshadtunk ebben a szobában. Elviszem
vacsorázni, míg a fiúk az adatbázisokban matatnak.
Katie előszedte a magas sarkú cipőjét, leült az ágy
szélére, és belebújtatta a lábát.
Shaw karon fogta, és kivezette a szobából. Miközben a
folyosón haladtak, Katie-nek hevesen vert a szíve. Nem hitt
Shaw-nak. Egyetlen szavát sem.
Félt is közben. De nem magát féltette.
A férfi miatt aggódott.
 88. FEJEZET

A ST. ALBANS adatbázisában nyolc olyan családot találtak,

amelynek a gépjármű-nyilvántartás szerint volt fekete
Mercedes S500-asa. Shaw, Royce, Frank és Katie az FBI
észak-virginiai irodájának egyik helyiségében ültek.
– Ketten McLeanben laknak, egyikőjük Great Fallsban,
hárman Potomacben. A többi washingtoni. Jelenleg
négyőjüknek a gyereke jár a St. Albansba – sorolta egy FBI-
ügynök.
Katie elszakította a pillantását a képernyőről, és Shaw-ra
nézett. Látta, hogy a férfi minden idegszálával a listára
figyel, és a szája hangtalanul mozog.
Bemagolja a neveket és címeket.
– A listát még tovább tudjuk szűkíteni – folytatta az
ügynök. – A Great Fallsban regisztrált Mercedes egy
hatvannyolc éves asszonyé. A washingtoniak férfiak,
Stephen Marshall és Sohan Gupta, egyikük afro-amerikai, a
másik indiai. Azt mondják, a maguk embere fehér. Később
ellenőrizhetjük ezeket a fickókat is, hátha más használta a
kocsijukat, de logikus lenne először a többieket megnézni.
– Öt maradt – vette át a szót Frank. – Kettő a virginiai
McLeanben, három a marylandi Potomacben.
– Házkutatási parancsot kell szereznünk – mondta az FBI-
ügynök. – Beletelik egy kis időbe, tekintve a kissé szokatlan
körülményeket – És Frankre pillantott.
– Mennyi idő kell hozzá? – kérdezte Royce.
 Az ügynök az órájára nézett. – Mindent megteszünk, de
legkorábban holnap reggelre sikerülhet.
– Akkor lássanak hozzá.
– Ne küldjünk megfigyelőket ezekhez a házakhoz?
– Esetleg kiszúrhatják őket – mutatott rá Shaw. – Amíg
nincs házkutatási parancsunk...
– Megsemmisíthetik a bizonyítékokat, mi pedig nem
tehetünk semmit – fejezte be helyette Royce.
Frank sóhajtott egyet, és az ügynökhöz fordult. –
Csinálják, amilyen gyorsan csak tudják.
Katie Shaw-ra pillantott, és látta, hogy a férfi arcán komor
mosoly tűnik fel. Csak egy másodpercig tartott. – Magukkal
akarok menni, amikor rajtaütnek azokon a házakon – szólalt
meg.
Frank bólintott. – De az FBI vezeti az akciót.
– Természetes.
Royce is egyetértőn bólintott. – Nekem sincs itt semmi
hatásköröm.
Az ülésnek vége volt, és Shaw kiment. Katie gyorsan
elindult utána. Mikor odaért a parkolóban az autójához,
Katie a kocsi ajtajára tette a kezét.
– Ne csinálja.
A férfi eltolja a kezét az ajtóról. – Mit ne csináljak?
– Tudja maga azt nagyon jól.
– Elviszem a szállodába. Ráfér magára egy kis alvás. Elég
nyúzottnak látszik.
A nő megragadta Shaw kabátját. – Shaw, láttam, mit
csinált odabent. Bemagolta a neveket és a címeket. Maga
nem vár a rajtaütésre. El akar menni azokra a helyekre
egyedül, és...
 – És mi? Öldökölni kezdek? Azt gondolja?
– Nem tudom, hogy mit gondoljak.
– Remek, akkor üdv a klubban. – Elhúzta a karját Katie
kezéből. – Akarja, hogy. elvigyem?
– Nem.
– Ahogy kívánja.
Elhajtott, közben Royce és Frank kijött az épületből, és
elindult feléje. Frank Shaw kocsija után nézett.
– No, faképnél hagyta a barátja?
– Nem, csak...
– Elvigyük?
Miután beültek az autóba, Frank a nő felé fordult.
– Minden rendben?
– Minden a legnagyobb rendben.
Royce átható pillantást vetett rá, aztán Frankhez fordult,
és megvonta a vállát.
Miután Katie visszaért a szállodába, levetkőzött, vett egy
forró zuhanyt, és közben majdnem véresre sikálta a bőrét. A
fejét a csempének támasztotta, és hagyta, hogy folyjon rá a
víz.
Most mit csináljak? Szóljak Franknek és Royce-nak?
Állítsák le, mielőtt megöl valakit? Vagy mielőtt őt ölik meg?
Ezt kellene tennie, Katie tudta jól. De nem volt olyan
egyszerű. Mi van, ha téved? Mi van, ha Shaw rájön, hogy
elárulta? De Katie nem ígérte meg neki, hogy nem szól. Még
csak meg sem kérdezte tőle, mire gyanakszik.
Kijött a zuhany alól, felöltözött, és sötét színű holmit vett
fel. Nem köpheti be Shaw-t. Ugyanakkor nem is ülhet ölbe
tett kézzel, míg a férfi a vesztébe rohan.
 Felhívta a férfi szobáját, és amikor felvette a kagylót, ő
letette. Vagyis Shaw még a szállodában van. Két perccel
később az előcsarnokban volt, és egy magas támlájú széken
ülve várta, hogy a férfi felbukkanjon.
Egy óra múlva jelent meg. Shaw kilépett épületből. Utána
Katie is.
 89. FEJEZET

AZ ELSŐ KÉT CÍM, amelyre Shaw elment, nem hozott

eredményt. Katie biztos távolságból figyelte, amint a férfi
bemegy, majd pár perc elteltével ki is jön. A harmadik
helyen azonban, egy kőből épült udvarháznál McLeanben,
nem jött ki kis idő elteltével. Sőt: egyáltalán nem jött ki.
Katie az órájára nézett. Már tíz perc telt el. Biztosan ez
lesz az! Kicsusszant a kocsija üléséről, és ugyanazon az úton
lopakodott be az udvarházba, amelyen Shaw, azaz a hátsó
bejáraton. Úgy vert a szíve, hogy a fülében érezte a
lüktetését, miközben lopakodott előre a folyosón. Megbotlott
valamiben, és majdnem átesett rajta. Alig tudta megállni,
hogy fel ne sikoltson.
Holttest?
Csak nem Shaw holtteste?
Tapogatózás közben, rájött, hogy egy felborult szék az.
Katie szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, és meglátott
egyéb dolgokat, amelyek szintén nem voltak rendben. Egy
betört üvegű fénykép hevert a padlón. Felvette, és rásandított
a képre. Egy férfit és egy fiút ábrázolt. Lerakta, aztán
óvakodott tovább a folyosón. Egy doboz is hevert a földön.
Lehajolt érte. Üres volt, de úgy látszott, hogy korábban
tartottak benne valamit. Ezt Shaw tette? Keresett valamit,
amiről Katie nem tudott? Vagy tartózkodik még valaki a
házban, és a rombolás valami küzdelem nyoma? Most már
menekülnie kellene innen, de mi van, ha Shaw megsebesült?
 Egy ajtót látott. Megfogta a kilincsgombot, vett egy mély
lélegzetet, és lassan elfordította. Hálószobába jutott.
Nagyméretű hálószobába.
Elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a testet az ágyon.
Párnákkal feltámasztva egy férfi ült ott. Úgy tűnt, még
mindig ordít. Pedig soha többé nem fog ordítani. Katie látott
már holttestet, és tudta, hogy ez a férfi sem él.
Megfordult, hogy elfusson.
Aztán nekiütközött egy emberi falnak.
Shaw a nő szájára szorította a kezét.
Katie felnézett rá, a rettegéstől minden idegszála görcsbe
rándult.
Shaw elvette a kezét a szájáról, és az ágy felé intett.
– Meghalt.
Katie, a rémülettől még mindig tágra nyílt szemmel,
lassan bólintott.
Shaw csak most értette meg, mire gondol, és mérges lett.
– Nézze meg a holttestet, már hideg.
– Nem, elhiszem.
De Shaw az ágy felé tolta.
– Hiszek magának – mondta Katie, és megpróbált
megfordulni.
– Nem, nem hisz, úgyhogy győződjön csak meg róla.
Katie óvatosan előrébb ment, Shaw-val a sarkában.
– Beállt a hullamerevség – mondta a férfi. – Az pedig a
halál után tizenkét-huszonnégy órával szokott bekövetkezni.
Én meg csak negyedórája érkeztem.
Katie kíváncsisága legyőzte az ijedségét, és megérintette
a halott férfi karját. Olyan volt, mint a kő. A bőre jéghideg.
– Mitől halt meg?
 Shaw a párnákon levő foltokra mutatott.
– Lőtt seb van a tarkóján.
Katie hátrább lépett az ágytól, és körbenézett a szobán. Itt
is felborultak a bútorok, és a fiókokat valaki kirángatta. A
tartalmuk szétszóródott a padlón.
– Dulakodtak? – találgatta Katie. – Átkutatták az egész
házat?
Shaw a gardrób felé mutatott. – Nézze meg ezt.
Beléptek a helyiségbe. Hátul egy zsanérjain kifordult
arckép függött a falon, mögötte üreg látszott a téglák között.
– Szerintem ott egy páncélszekrény volt. Bárki tört is be
ide, magával vitte.
– Vagyis csak egy félresikerült betörésről van szó?
Emberünk teljesen fel van öltözve. Lehet, hogy hazajött, itt
találta a betörőket, és azok megölték.
– Komolyan gondolja? – kérdezte Shaw, és a nőre bámult.
– Nem.
– Jó, mert ezt az egészet megrendezték. Ugyanúgy, mint
minden mást ebben az átkozott ügyben.
– De ez az a ház, ugye?
Shaw bólintott. – Megnéztem a kocsit a garázsban. Rajta
van a matrica. Meg az a kis horzsolás a hátsó részén, amit
már a videón is láttam. Ez az az autó.
– Ki a halott ember?
Shaw felvett egy fényképet egy polcról, és rávilágított a
lámpájával. A képen levő férfi hasonlított arra, akit a videón
láttak.
– A ház tulajdonosa, Richard Pender.
– Jobb, ha most elmegyünk.
– Nem, előbb át akarom kutatni ezt a helyet.
 – Shaw, mi lesz, ha elkapnak minket?
– Maga nyugodtan elmehet.
– A fenébe is, miért kell mindent olyan bonyolulttá
tennie?
– Nem kértem, hogy kövessen.
– Honnan tudta, hogy követem?
– Talán abból a tényből, hogy itt áll velem ebben a
szobában.
– Lehet, hogy magamtól jöttem. Én is be tudok magolni
címeket.
– Ha magától jött volna, akkor tudná, hogy ez Pender
háza. Ráadásul láttam vagy tízszer a kocsiját az enyém
mögött.
– Na várjunk csak... ha tudta, hogy követem, miért nem
állított meg? Miért nem próbált lerázni?
Shaw mondani akart valamit, de aztán el se kezdte.
Oldalra nézett, és úgy motyogta: – Nem vagyok gyilkos.
– Örülök, hogy rájött.
Eltelt egy röpke pillanat, aztán Shaw megkérdezte:
– Akar nekem segíteni keresgélni, vagy sem?
– Segítek. Csak járjunk gyorsan a végére.
Fél óra elmúltával sem bukkantak semmi hasznosra.
Richard Pender tulajdonában volt egy Pender és Tsai. nevű
vállalat. Shaw még nem hallott róla. A címét megtalálták
egy fejléces borítékon, amely az íróasztal fiókjában hevert.
Katie a papírra meredt. – Valahonnan ismerős ez a név. –
Gondolkodott egy darabig, azután megrázta a fejét. – Nem
ugrik be.
A hátsó bejáraton át távoztak. Vagyis ott akartak.
De nem sikerült.
 90. FEJEZET

SHAW TÉRT MAGÁHOZ elsőnek. A fejéből intenzív

fájdalomüzenetek érkeztek a teste többi részébe, ahol volt
már éppen elég ilyen üzenet. Megpróbált felülni, hogy
leküzdje a rátörő hányingert. Arra számított, hogy meg lesz
kötözve, de a karja és lába szabad volt.
Nyögést hallott, mire hátranézett, és Katie-t látta a hátsó
ülés előtt az autó padlóján.
– Katie? Jól van?
Egy újabb nyögés halk nyöszörgésben folytatódott, aztán
neszezés hallatszott, amint a nő lassan felült.
Megdörzsölte a fejét. – Jól, de akkora púp van a fejemen,
mint egy...
Ekkor csikorgást hallottak, mint amikor fém súrlódik
valami hasonlóan keményhez.
– Mi volt ez? – kérdezte a nő. – Hol vagyunk egyáltalán?
Körülnézett. Autóban ültek. Az ő autójában. Abban,
amelyikkel Shaw-t követte.
– Ne mozduljon – suttogta Shaw.
– Mi van?
Újabb csikorgás, és Katie-nek az a nyugtalanító érzése
támadt, hogy a jármű megcsúszott alatta.
– Mi történik?
Shaw az ablakhoz hajolt. Katie is kinézett, de nem látott
semmit, csak sötétséget. Illetve látott néhány fát, nagy fákat
meg sűrű bokrokat.
– Az erdőben hagytak minket?
 – Igen, csak nem éppen egyenes talajon.
– Miről beszél?
– Nézzen ki a szélvédőn, de ne mozogjon.
Katie lassan elfordította a fejét, hogy előretekinthessen, és
megfagyott az ereiben a vér. Egyenesen lefelé nézett, vagy
legalábbis úgy tűnt. Olyan volt, mint a hullámvasútról
lenézni éppen akkor, amikor a kocsi átbukik a csúcson, vagy
egy repülőgépről, amikor halálos dugóhúzóba kerül a gép, a
pilóta pedig elborzadva figyeli, hogyan közeledik feléje
rohamos gyorsasággal a föld.
– Hol vagyunk? – kérdezte suttogva.
– Autóban egy igen meredek domb tetején, ahonnan
egyenes vonalban hatvanméternyi lejtő vezet lefelé. Aztán
fák sora következik, és ha azon valahogy átjutnánk, akkor ott
a folyó.
– Folyó?
– A Potomac. – Shaw lassan felemelte a kezét, és
előremutatott a szélvédőn. – Az ott Georgetown, nem?
Katie a vízen túl hunyorgó fények felé nézett. – Akkor a
George Washington autópálya mellett vagyunk valahol?
Shaw bólintott.
– Ki tudja nyitni az ajtót?
– Zárva vannak, de ha kinyitnám is, nem jutnánk
messzire.
– Hogy kerültünk ide? Csak arra emlékszem, hogy
kijöttünk Pender házából.
– Biztosan ott vártak ránk. Idióta vagyok! Hiszen vártak
ránk a temetőben Németországban, akkor miért ne várnának
Pendernél, nem igaz? Biztos rájöttek, mire jutottunk a
telefonhívással, ők értek először Penderhez, aztán kivárták,
hogy odaérjünk, és szaglászni kezdjünk.
Katie megrázkódott. – Pender halálát betörésnek álcázták,
mi pedig közlekedési balesetben végezzük.
Shaw vágott egy grimaszt, ahogy a fájdalom ismét
belehasított a fejébe. – Lesodródunk az útról a domboldalra,
és a benzintank felrobban, amint odalent bevágódunk a fák
közé. Biztos vagyok benne, hogy a csúszásnyomokat az út
mentén profi módon csinálták meg.
– Miért nem zuhant még le az autó?
– Mert úgy tűnik, fennakadtunk egy terméskövön.
– Tényleg olyan közel vagyunk a lezuhanáshoz, vagy ok
nélkül esek pánikba?
– Egyik kerék sem éri a földet. Olyan, mintha egy
libikókán egyensúlyoznánk, és ez a szikla a tengely. Ha
sokat ficánkolunk itt, akkor lecsúszunk.
– Ha meg nem mozgunk, a végén akkor is lezuhanunk.
Nem tud felhívni valakit? Franket? Royce-t? Az elnököt?
Shaw óvatosan a zsebébe nyúlt. – Elszedték a mobilomat.
A magáét is?
– A retikülömben volt, és azt az autóban hagytam. Nem
látja valahol ott elöl?
Shaw lenézett az ülés elé. – De igen, csak ha érte nyúlok,
akkor lebucskázhatunk innen.
– Nem tudna átcsúszni ide a hátsó ülésre? A maga súlya
lehorgonyozná az autót.
Shaw megpróbált óvatosan hátrafelé mozdulni, de egy
újabb hosszú csikorgó hang és pár centinyi csúszás
megállította.
– Na jó, akkor ezt hagyjuk.
 – De nem ülhetünk itt, várva a halált! – kiáltott fel Katie.
Shaw egy kissé balra helyezte át a testsúlyát. Erre
nyomban felhangzott a csikorgás, és az autó újabb két centit
csúszott előre.
– Támadt egy ötletem.
– Micsoda?
– Ne mozogjon. – Shaw a kocsi belsejét szemlélte. A
slusszkulcs ott volt a helyén. Nem is lehetett másként,
gondolta, ha egyszer baleset látszatát akarják kelteni, és a
rendőrségnek kell majd megtalálnia a kiégett roncsot. Lassan
előrenyúlt, megfogta a kulcsot, és egy vonásnyit jobbra
fordította. Ettől nem indult be a motor, de lehetővé vált
valami. Lassan balra nyúlt, és megnyomta az ablakleengedő
gombot. Az üvegtábla lecsúszott, bár közben az autó ismét
előrearaszolt egy-két centimétert.
– Az ablak lent van, de mire megyünk vele? Nem
ugorhatunk ki rajta.
Shaw lecsatolta magáról a derékszíját. – Könyörgöm,
mondja azt, hogy magán is van öv.
– Van.
– Vegye le, és adja ide. De csak lassan.
Katie engedelmeskedett, de a kezei lassú mozgása is
tovább rontott az autó kényes egyensúlyán. A végén sikerült
leszednie magáról az övét, és odaadta Shaw-nak.
Shaw nagyon lassú és óvatos mozdulatokkal hurkot
formált Katie övéből, majd a hurkot rákötötte a saját öve
végére. Ily módon körülbelül másfél méter hosszú szíjat
kapott, a végén hurokkal.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte a nő.
– Lasszó.
 – Mit akar meglasszózni?
– Azt a faágat ott az ablak mellett – bökött a rövid, de
erős fadarab felé. – Ha ki tudom préselni magam az ablakon,
akkor a súlyom lekerül az első ülésről, és lehet, hogy az autó
hátraül. Valamit tehetek a kerék alá is, és kitámaszthatom a
kocsit.
– Lehet?! Lehet, hogy a kocsi hátraül? Mi van, ha nem?
Mi van, ha maga kiszáll, és az autó lezuhan oda a fák közé?
Majd integet, miközben én zuhanok?
Shaw ezen elgondolkozott. – Rendben. Csak egy
dobásunk van. Ha kijutunk innen, akkor együtt jutunk ki. Ha
pedig lezuhanunk, hát...
– Higgye el, értem. Mi a terve?
– Egy az ezerhez az esélyünk.
– Ennyi elég, máris tetszik – mondta gunyorosan a nő.
– Amint ráhurkoltam a lasszót arra az ágra, maga belém
kapaszkodik úgy, ahogyan még sosem kapaszkodott
semmibe ebben az életben. Vette?
Katie lélegzete felgyorsult, ahogy az autó még jobban
előredőlt. – Most lezuhanunk?
– Katie, hallja, amit mondok?
– Igen, persze. Kapaszkodom inam szakadtából. Vettem.
– De várjon, amíg a hurok rákerül az ágra.
– Mindezt az alatt a milliszekundum alatt, amíg
átbillenünk a halálunkba? Megment minket egy olyan övvel,
amit a Gapben vettem tíz dolcsiért?
– Katie, ne kezdjen most itt hisztériázni nekem. Tudom,
hogy volt már nehéz helyzetekben korábban. Ez is csak
olyan.
A nő rettegve nézett le a szélvédőn át. – Rendben.
 Shaw egy kicsit oldalra húzódott, és a faágat fixírozta,
próbálva meggyőzni magát, hogy nem lesz szüksége
csodára, ha el akarja találni. De rájött, hogy egy kisebb
csoda nem is lesz elégséges. Isteni beavatkozás kell, sok
szerencse, és kozmikus szintű ügyesség.
– Mehet?
Katie olyan zihálva lélegzett, mintha egy tonna vasat
emelne fel, miközben felkészült, hogy kiugorjon egy
egytonnás autóból, amely lezuhan alóla. A nyitott ablakra
nézett. Olyannak látszott, mint egy szűk kis lyuk. Azon soha
nem jutnak ki. Meg tudom csinálni, hajtogatta magában.
Meg tudom csinálni. Istenem, add, hogy sikerüljön.
Shaw eldobta a hurkot, de elhibázta.
Katie felkiáltott. – Talán én megpróbálhatnám innen
hátulról. – Azzal megnyomta az ablakleengedő gombot, mire
az üvegtábla leereszkedett.
Az autó hirtelen előrecsúszott.
– A fenébe! – kiáltott fel Katie.
– Vigyázzon!
– Csúszunk, Shaw! Lebukunk a szakadékba. Ó, istenem!
A kocsi tényleg megindult, az orra átbukott a szikla
szélén, a fara felágaskodott, mint a Titanicé, mielőtt
hullámsírjába merült.
Shaw elkáromkodta magát, hátravetődött az üléstámla
fölött, közben félfordulatot hajtott végre, és kivetette az
övekből fabrikált lasszót az ablakon.
A hurok valahogy ráesett az ágra, és Shaw megfeszítette.
Csodák, úgy látszik, néha történnek.
A kocsi mozgása következtében az félig kihúzta Shaw-t
az ablakon.
 – Katie, kapja el a lábamat! Most!
Érezte, hogy a nő a lábába kapaszkodik. A kocsi zuhant
tovább, már nem volt megállás.
Shaw szépen kisiklott az ablakon át, de érezte, hogy
valami nincs rendjén.
– Katie!
A nő nem volt ott. Shaw a földre zuhant, egy kisebb
szikla egyenesen a gyomrába állt. Az öv kicsúszott a
kezéből, ő pedig legurult a meredek lejtőn. Lenézett, és látta,
hogy az autó egyre gyorsulva száguld lefelé. Ő is átfordult a
lejtőn, és keményen a hátára nyekkent. Mikor sikerült
feltápászkodnia, látta, hogy az autó a fák közé vágódik. A
következő pillanatban felrobbant az üzemanyagtartály
Shaw mindenbe belekapaszkodott, amibe csak tudott,
bokrokba, faágakba, sziklákba, amik visszatarthatták a
zuhanástól. Még húsz méter, és ő is ott lelte volna a halálát
abban a tűzgolyóban. Végül egy vastag fatönknek ütközött a
lejtő alján.
– Katie! – üvöltötte. – Katie!
De a nő nem válaszolt.
 91. FEJEZET

A TELEFONHÍVÁS mély álomból ébresztette Franket.

Az FBI-összekötőjük hívta. Frank felült, és máris a ruhája
után tapogatózott, amelyeket lefekvés előtt leszórt a padlóra.
– Mi a helyzet?
A St. Albans-listán szereplő egyik személyt, Richard
Pendert, éppen most találták holtan az otthonában.
Frank lába már a padlón volt. A vállával szorította a
telefont a füléhez, miközben magára rángatta a nadrágját. –
A rohadékok.
– Ez még nem minden.
– Micsoda? – kérdezte gyanakodva Frank.
– Pender egyik szomszédja telefonált a rendőrségre, így
találták meg a holttestet.
– Miért telefonáltak? Láttak valamit? Pender gyilkosát?
– Azt látta, hogy két embert visznek ki a házból, és
berakják őket egy autóba.
– Két embert? Tudta őket azonosítani?
– Sötét volt. Nem lehetett biztos a dolgában, de úgy tűnt,
hogy az egyik igen nagydarab. Hárman cipelték. A másik
pedig alighanem nő volt.
– Láttak még valamit?
– A szomszéd felírta a rendszámát a kocsinak, amibe
betették őket.
– És? – Frank magára vette az ingét, begyűrte a
nadrágjába, aztán húzni kezdte a zokniját. – A francba, ne is
mondja.
 – Lenyomoztuk a rendszámot. James bérelt kocsijáé.
Frank belebújt a cipőjébe, közben felüvöltött. – Mi a fenét
kerestek ott? Még nem volt meg a házkutatási parancsunk!
– Úgy látszik, egy kis magánszimatolást végeztek.
– A rendőrség megtalálta már az autót?
– Nem. Kiadták rá a körözést, de egyelőre semmi.
– Próbálták felhívni Shaw-t vagy Jamest?
– Igen. Nem lehet elérni őket. Elmentünk a szobájukba,
de nincsenek ott.
– Mikor telefonált a szomszéd?
– Kábé két órája.
– Krisztusom! Lehet, hogy azóta már meghaltak. Sőt
valószínűleg halottak. Mi van Penderrel? Mikor nyírták ki?
– Az előzetes vizsgálat alapján húsz órával ezelőtt, vagy
még régebben.
– A pokolba is, az a nyom már kihűlt. De ha olyan régen
hazavágták, mit csináltak még mindig házánál?
– Biztos arra vártak, hogy valaki felbukkanjon.
– Úgy érti, várták Shaw-t és Katie-t. Akárcsak a wisbachi
temetőben. Mi üthetett beléjük, hogy odamentek?
– A Pender házában ténykedő nyomozók azt mondják,
hogy a helyszín úgy néz ki, mint egy félrecsúszott rablás.
– Rablás a fenéket. Ki volt ez a Pender?
– Van egy vállalata, a Pender és Tsai, észak-Virginiában.
A kép még nem teljes, de valami reklámcég-féle.
Frank felhívta Royce-t, tájékoztatta a fejleményekről, és
találkozót beszélt meg az MI5-ügynökével az előcsarnokban,
öt perccel későbbre. Felkapta a pisztolyát, kivágta az ajtót, és
miközben végigrohant a folyosón, beütött egy számot a
mobiljába.
 – Shaw és James komoly pácban vannak. Derítsék ki,
merre lehetnek. Most azonnal!
Frank és Royce az előcsarnokban találkozott, és együtt
futottak a kocsijukhoz.
Indulás közben Frank az FBI-ügynököt hívta.
– Egy különítmény üssön rajta a Pender és Tsai cégen,
most rögtön.
– Még nincs házkutatási parancsunk.
Frank már kiabált. – Maga szerint mi az esélye annak,
hogy kinyuvasztanak egy ürgét a mi listánkról, Shaw-t és
James-t elrabolják a házából, és az ipsének nincs köze ehhez
az egész rohadt összeesküvéshez?!
– Millió az egyhez – ismerte el az ügynök.
– Akkor csessze meg a házkutatási parancsát. Szálljak
meg a Pender és Tsait. Most!
Ám az ösztönei azt súgták Franknek, hogy már elkéstek.
Késő volt a Pender és Tsai számára is.
És késő Shaw és Katie számára is.
 92. FEJEZET

SHAW LASSAN FELKECMERGETT a sárból, és nekidőlt a

sekély gyökérzetű, ferdén nőtt fenyőnek. Az autó roncsait
bámulta; a lángok egy kicsit már alábbhagytak, ahogy az
összes üzemanyag elégett. Már nem kiabált Katie-nek, mert
teljesen berekedt. Lassan elindult le a dombról, közben
megkapaszkodott mindenben, amiben tudott. Mikor
megközelítette az égő roncsot, gondolni sem akart arra, mit
találhat benne. Katie James elszenesedett maradványait.
A halk nyögés olyan váratlanul érte, hogy majdnem
elesett, bele a lángokba. Megpördült, és a sötétségbe bámult
a bal oldalán.
– Katie? – Szinte félt kimondani a nevet, mert attól tartott,
hogy nem kap választ.
Határozottan mozgás neszét hallotta. Nyúlnak vagy
mókusnak túl nagy volt. Előrelódult, megbotlott, elesett,
feltápászkodott, és odarohant a nőhöz.
Katie arccal lefelé feküdt egy tölgy mellett, de próbált
felállni. Shaw melléje térdelt.
– A fenébe, azt hittem, meghalt.
Az arca véres volt, és az egyik karja furcsa szögben állt.
Felnézett a férfira, halványan elmosolyodott, de aztán
eltorzult az arca a fájdalomtól.
– Vagyis nem haltam meg?
Shaw megrázta a fejét. – Nem, hacsak nem haltam meg
én is. Ahhoz viszont túlságosan fáj mindenem. Tud járni?
 Egy kis segítséggel Katie talpra állt, a jobb alkarját
szorítva. – Azt hiszem, eltört.
Shaw ránézett Katie karjára. A csont vége átdöfte a bőrét.
– Hogy az a...! – kiáltott fel. – Gyorsan kórházba kell
kerülnie. – Levette a felöltőjét, és hevenyészett kötést
készített belőle, hogy annyira mozdulatlanul tartsa a sérült
csontot, amennyire lehetséges.
– Képes lesz járni?
A nő bólintott. – Ha segít.
Shaw óriási kezét a nő hóna alá fűzte, a másikkal
átkarolta a derekát, és lassan elindultak felfelé.
– Mi történt? Maga belém kapaszkodott, aztán egyszer
csak eltűnt.
– Leszakadtam magáról, mert beleakadtam a kilincsbe.
– Akkor hogy jutott ki a kocsiból?
– Szerencsém volt. Zuhanás közben az autó nekiütközött
valaminek, talán egy másik sziklának, az ajtó kinyílt, én meg
kipottyantam. – Visszanézett az elfeketedett fémtömegre.
– Ez egy kicsit meredek volt – jegyezte meg.
– Egy kicsit.
– Shaw, azt hiszem, rosszul leszek.
– Semmi baj. Tartom.
Tartotta Katie-t, amíg a nőnek teljesen ki nem ürült a
gyomra.
– Bocsánat – mondta zavarban, mikor végzett.
– A nyílt törésektől nekem is mindig hányingerem van –
felelte Shaw, és megpróbált mosolyogni.
Mikor a lejtő tetejére értek, autók fékcsikorgását
hallották, aztán feléjük rohanó lábak dobogását.
– Bukjunk le, Katie!
 – Shaw! Shaw, lent van?
Frank volt az.
– Mindketten itt vagyunk – kiáltott vissza Shaw.
– Segítségre van szükségünk. Katie-nek eltört a karja.

ÖT PERCCEL KÉSŐBB egy terepjáróban utaztak. Frank és

Royce is ott ült velük.
– Pender halott, de ezt amúgy is tudják, mert ma éjjel nála
jártak – kezdte Frank vádló hangon.
– Nem várhatna legalább holnapig, hogy leharapja a
fejemet, Frank? – kérdezte Shaw.
– Miért? Holnap sem lesz jobb, csak rosszabb.
– Tudják, ki rabolta el magukat? – kérdezte Royce.
– Nem láttuk őket. Bárki vágott is kupán, gyorsan és
erősen csinálta. – Katie-re nézett. – Kórházba kell vinnünk.
– Oda tartunk – mondta Frank. – Már felhívtam őket.
– Honnan tudta, hol kell keresnünk Shaw-t és Katie-t? –
kérdezte Royce.
Frank Shaw-ra pillantott, mielőtt válaszolt. – Szerencsénk
volt.
Mielőtt Royce reagálhatott volna, csöngeni kezdett Frank
telefonja. Öt percig hallgatta a hívót, és közben csak
szitokszavakat morgott. A végén a kocsi padlójára hajította a
mobilt.
– Gondolom, nem túl jó híreket kapott – jegyezte meg
Royce.
– Kivonultak a Pender és Tsaihoz.
– És? – kérdezte Shaw.
– És árnyékra vetődtek. A helyet kitakarították.
– De azért csak lehetnek ott alkalmazottak, akik esetleg
beszélnek.
 – Na persze. De azok után, ami Penderrel történt, nem
lesznek valami beszédes kedvükben.
– Akkor is ki kell hallgatni őket – mondta Royce.
– Ki hát. Csak ne fűzzünk hozzá túlzott reményeket.
– Alig hiszem, hogy Penderen kívül más is tudná a
megrendelő nevét – szúrta közbe Shaw.
– Miből gondolja? – kérdezte Royce.
– Mert meghalt – mondta egyszerűen Shaw. – Mit
derítettek ki a Pender és Tsairól?
– Az FBI keményen rájuk szállt. Amolyan szakosodott
reklámcég.
– Nem, ennél többről van szó. Ők PM cég – kiáltott fel
hirtelen Katie. – Innen volt ismerős a nevük.
Mindenki ránézett.
– Mi a fene az a PM? – kérdezte szintén kiabálva Frank.
– A PM percepciómenedzselést jelent – magyarázta
Katie. – Azzal foglalkoznak, hogy kiagyalják az igazságot,
méghozzá nagyon nagy léptékekben. A Védelmi
Minisztérium elég pontosan meghatározza a fogalmat
valamelyik kézikönyvében. A hadseregnek ugyanis nagy
szüksége volt a közvélemény manipulálására a vietnami
háború után. Van a világban néhány cég, amelyik erre
szakosodott. Pár éve írtam is róluk egy cikket. Vagy
legalábbis megpróbáltam. Vannak, akik szerint ezek a
vállalkozások álltak az első és második Öböl-háború
kirobbantása mögött. Tudják, a tömegpusztító fegyverekről
szóló mesék, a riporterek, akik készségesen átvették a
kormány álláspontját, ilyesmik. Rengeteg eszközük és
módszerük van. A legjobb reklámcégek valóságos
művészetté fejlesztették a dolgot.
 – De ha ezek a nyavalyások ennyire jók, akkor miért nem
gyanította senki, hogy éppen ők állnak a Vörös Veszedelem
mögött? – csattant fel Frank.
– A legtöbb embernek, ideértve a kormánytisztviselőket
is, fogalma sincsen arról, hogy egyáltalán léteznek. Ahogy
mondtam is, próbáltam róluk cikket írni, de nem jutottam
semmire. Nincs róluk sok elérhető infó. Nem tolakodnak az
előtérbe, és nem beszélnek a nyilvánosság előtt arról, hogy
mit csinálnak. Az a kevés cég, köztük a Pender és Tsai,
amelynek a nyomára jutottam, nem állt szóba velem.
Mindent titokban csinálnak.
– Ráadásul az oroszokat könnyű a rossz fiúk szerepébe
helyezni – jegyezte meg Shaw. – Olyanok, mint az észak-
koreaiak. Az emberek bármi rosszat elhisznek róluk, s
többnyire nem alaptalanul.
– Nem is vitás, hogy ezért választották éppen őket – tette
hozzá Royce.
– Talán a Pender és Tsainak volt a dolga elhitetni azt is,
hogy a kínaiak állnak a Vörös Veszedelem hátterében –
mondta Katie elgondolkodva.
– Úgy érti, megöltek huszonnyolc embert Londonban, és
rákenték az oroszokra – szólt vadul Shaw.
– De hát ez őrültség. Mi értelme lenne? – kérdezte Frank.
– Kína és Oroszország éppen háborúzni készül. A világ
többi része meg fegyverkezik – mondta Katie.
– A világon sok ország hirtelen milliárdokat költ
fegyverekre. Az a pénz pedig megy valahová – mutatott rá
Shaw.
Frank hitetlenkedve nézett rá. – Micsoda? Azt akarja
mondani, hogy hadiipari cégek csinálták az egészet? Igazán
nem hiszem, hogy a Northrop Grummannek, az Aresnek
vagy a Lockheednek köze lehet ehhez a disznósághoz.
Hiszen ott vannak az igazgatótanácsok, részvényesek, meg
mindenki. Képtelenség volna titokban tartani egy ilyen
ügyet. Így is temérdek pénzt keresnek.
– Tényleg, Shaw, a British Aerospace is elég szépen
boldogul, és nem akarja előidézni a világvégét – fűzte hozzá
Royce.
– Talán nem is a pénz miatt csinálják – mondta Shaw.
– Ugyan mi más érdekli a nagyvállalatokat? – vitatkozott
vele Frank.
Shaw hátradőlt, és nem szólt semmit.
– Shaw? Shaw, a fenébe is, jobban teszi, ha válaszol, ha
van véleménye.
De Shaw Frank dühödt szóáradata dacára sem nem törte
meg a hallgatását.

A KÓRHÁZBAN Katie-t a sebészetre vitték. A törött csontot

a helyére igazították, az alkarját gipszbe tették. Aznap
éjszakára a kórházban maradt, Shaw az ágya mellett aludt.
Mikor visszamentek a szállodába, Katie is Shaw-val tartott a
férfi szobájába. A nő az ágyra telepedett, és egy párnával
támasztotta fel a begipszelt karját. Shaw ezalatt reggelit
rögtönzött a szobai hűtőszekrényben található készletből.
Katie a gipszét dörzsölgette. Kapott ugyan
fájdalomcsillapítót, de a karja erősen lüktetett, és az egész
teste sajgott.
Bio-burgonyaszirmot evett, és diétás üdítőt ivott hozzá. –
Most nincs itt Frank – kezdte. – Tudja, miért akarta Pender
egymásnak ugrasztani Oroszországot és Kínát, ha nem azért,
hogy valami hadiiparos zsíros szerződésekhez jusson?
 Shaw leült egy székre, és mogyorót rágcsált. – Gondoljon
arra, hogy mi is történt valójában.
Katie dühösen bámult rá. – Halál, pusztulás, háború?
Esetleg pestis? Kihagytam valamit?
– Anna mondott nekem valamit, amikor először
érdeklődni kezdett a Vörös Veszedelem iránt.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy emlékezteti valamire. Hogy olyasmi,
mintha valaki új világrendet akarna teremteni, vagy
legalábbis visszahozni a régit. Az oroszok egy csapással
elintézik a tálibok nagy részét, és azt mondják a többi arab
országnak, hogy maradjanak nyugton, mert ugyanígy járnak.
Most az egész Közel-Keletet nyugodtan megeheti a fene, a
kutya sem törődik velük, mert mindenki arra figyel, hogy
Oroszország és Kína egymásnak feszül. A fontosabb
országok pedig újrafegyverkeznek, és minden arra mutat,
hogy hosszú távú patthelyzetre rendezkednek be. – Felnézett
a nőre. – Déjà vu.
– Szóval azt mondja, hogy aki ezt az egészet
megrendezte, a hidegháborút akarja visszahozni?
– Akárhogy nézzük is, az oroszok és a kínaiak ráhozták
egymásra a frászt. Nem fognak újra támadni. Hanem a többi
nagyhatalommal együtt szépen belekezdenek egy hosszú
fegyverkezési programba, és kölcsönösen elrettentik
egymást. Most pedig, hogy az oroszok robotrepülővel
támadtak a tálibokra, és nem voltak következményei az
esetnek, gondolja, hogy mások nem próbálkoznak meg
valami hasonlóval renitens államok ellen, legyenek azok
muszlimok vagy nem muszlimok?
 – Arra céloz, hogy az erős fiúk ismét megfeszítik az
izmaikat? Ahogyan korábban az oroszok és amerikaiak?
– Valami ilyesmire. Talán valaki belefáradt, hogy a
terroristák határozzák meg a közbeszédet, és visszasírja a
régi szép időket.
– Na ja, azokat a régi szép időket, amikor állandóan a
fejünk fölött lebegett a nukleáris megsemmisülés veszélye.
– Igen, de a hidegháború idején zajlott a történelem
legnagyobb fegyverkezési versenye. Az izraeli–palesztin-
konfliktust leszámítva, az egész Közel-Kelet nem érdekelt
senkit. Legfeljebb az olaj. A helyzet egyszerű volt: a Jó
harcolt a Gonosszal. Az embereknek nem kellett
gondolkodniuk, a szituációt készen kapták. Lehet, hogy
valakinek ez volt ínyére, még az atomfenyegetéssel együtt is.
Sőt, alighanem sok embernek volt ez ínyére.
Katie elrágcsálta az utolsó burgonyaszirmot is.
– Tudja, az a nyavalyás Pender nem fizette ki a
húszmilliómat.
– Vagyis?
– Azt mondtam neki, hogy ha nem fizet, elmondom a
világnak az igazat.
Shaw arcán látszott, hogy megértette, mire gondol a nő. –
Katie, tudja, hogy ettől célponttá válik?
– Így is célpont vagyok.
– De még inkább.
Katie nehézkesen az ágy szélére küzdötte magát, és a
padlóra tette a lábát. – Shaw, egész felnőtt életemben az
igazságot kutattam, és nem fogom most abbahagyni. Talán
csak akkor tudjuk meg az igazságot, ha a nyomomba
erednek. – Megérintette a férfi karját.
 – Különben is, itt van maga, és megvéd.
Shaw megragadta a kezét. – Rendben, de ha belevágunk,
úgy kell csinálnunk, ahogy én mondom. Sok kockázatot
vállalunk, de meg kell bíznia bennem.
– Megbízom. Valójában mindig is megbíztam.
 93. FEJEZET

GREENWICH-I IDŐ SZERINT pontban éjfélkor jelent meg

Katie James az Internet ugyanazon honlapján, amelyiken
korábban Konsztantyin. Ez nem volt véletlen.
A felvételt Shaw készítette a szállodai szobájában.
Katie-nek ismét szőke volt a haja, bár még elég rövid.
Tisztán és eltökélten beszélt, fejből, jegyzetek nélkül. – A
nevem Katie James, és minden, amit a korábbi cikkemben
írtam, tévedés volt. Kértem az újságomat, hogy ne közöljék,
mégis közölték, és engem még csak nem is értesítettek. De
most már elmondhatom önöknek az igazságot Nem a kínaiak
állnak a Vörös Veszedelem hátterében. Nem az oroszok
követték el a „Londoni mészárlást”. A forrásom, Aron
Lesnik hazudott. – Feltartotta a sérült karját. – Majdnem
meggyilkoltak azok az emberek, akik az eseményekért
felelősek. – Szünetet tartott. – Hogy kik azok? Bizonyos
Richard Pender az egyik felelőse a történteknek. Ő vezette a
virginiai illetőségű, Pender és Tsai nevű vállalatot.
Percepciómenedzser, illetve az volt. Mert most már halott.
Azok ölték meg, akik felbérelték, hogy hazugságokból
valamiféle igazságot fabrikáljon, és elhitesse a világgal.
Konsztantyin története hazugság. Az orosz kormány által
állítólag legyilkoltatott több tízezer ember sztorija is
hazugság. A „Tragédiák tablója” is hazugság.
Ez az egész egyetlen célból történt: hogy Oroszországot
és Kínát a háború szélére sodorja. Miért? Hogy a világ ismét
fegyverkezzen. Ki akarhat ilyesmit? Ki nyerhet rajta? Nos,
több mint tucatnyi ország, köztük Oroszország, Kína, az
Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és Japán kötött
fegyverszállítási szerződést egy sor hadiipari céggel, több
ezer milliárd dollár értékben. A vásárlási lázat a Vörös
Veszedelem indította el. Valaki újra hidegháborút szeretne
kirobbantani, amelyben mindannyian a megsemmisülés
veszélyétől rettegünk. De ez nem történhet meg, mert nem
hagyjuk. Bárki áll az ügy mögött, van számára egy
üzenetem. – Katie szünetet tartott. – A valódi igazság
hamarosan kiderül. És higgye el nekem, magának nem fog
tetszeni.
Katie közleményének megjelenésével párhuzamosan
minden jelentős hírügynökség kapott némi tájékoztatást
Pender érintettségéről és a meggyilkolásáról, olyan
részletekkel, amelyektől minden újságíró úgy érezte, hogy
oknyomozásba kell kezdenie. A fegyverkezési lázból
hasznot húzó hadiipari cégek listája is felkerült a
világhálóra. Kéttucatnyi nagy internetes naplóoldalon
megjelentek annak részletei, hogy hogyan lepleződött le
Lesnik hazugsága, és hogyan ölték meg. Az, hogy ezek egy
kaliforniai bozóttűz sebességével terjedtek, nem kifejezés.
A világ gyorsan reagált. Égő „Ne feledd Konsztantyint!”
feliratú pólók füstje szállt az égre. A Scribe szeretett volna jó
színben feltűnni Katie James sztorija kapcsán, de rájöttek,
hogy nem fog menni, így a szerkesztőt, Kevin Gallaghert
kirúgták. Az FBI hatalmas erőkkel nyomozott Pender
halálának ügyében, akár csak a londoni rendőrség Lesnik
halálával kapcsolatban.
Minden nagy hadiipari vállalat közleményt adott ki,
amelyben cáfolta a saját érintettségét a Vörös
Veszedelemben, de akárcsak korábban az oroszok esetében,
most is kevesen hittek nekik.
A nagyobb országok polgári kormányai utasították a
védelmi minisztériumokat, hogy függesszék fel az új
fegyverek beszerzését. Ezenközben az orosz és a kínai
kormányok befagyasztották a kirobbani készülő háborújukat,
Gorskov elnök és kínai kollégája pedig megegyezett abban,
hogy semleges területen találkoznak, megvitatni országaik
jövőbeni viszonyát.
De a világ nem érte be ennyivel. Sokkal többet akart.
Tudni akarták, ki hazudott nekik. A felelősöket akarták.
Méghozzá lehetőleg tegnapra.
 94. FEJEZET

NICOLAS CREEL EGYEDÜL ült fényűző tárgyalótermében a

Shiloh fedélzetén. Híreket kapott az Ares vezérkarától.
Kivétel nélkül rossz híreket. Minden szerződését
felfüggesztették, az utolsó darabig. Sok ezer milliárd dollár
vált füstté. Az az idióta nő elérte, hogy a világ továbbra is a
posványban dagonyázzon, ahol a gyengék és mániákusok
uralják az erőseket és civilizáltakat. Ráadásul megváltóként
ünnepli a világ! Egyedül ő, Nicolas Creel képes meglátni az
igazat? Az ő látomása biztonságosabbá tenné a világot, de ez
a látomás most romokban hevert. A nő miatt a nagy
manipulátorát is fel kellett áldoznia. Pender pótolható ugyan,
de Creel tudta, hogy nem talál még egy ugyanilyen jó
szakembert.
Katie James miatt nyomozók légiói vetik rá magukat a
Vörös Veszedelem minden apró részletére. Dacára Creel
óriási erőfeszítéseinek, hogy a háttérben maradjon, valaki
elég szerencsés lehet, hogy az ő küszöbéig kövesse a
nyomot. Persze sosem fog börtönbe kerülni. A gazdagok és
hatalmasok szinte mindig megússzák, mindegy, miféle bűnt
követnek el. Az ügyvédei túlságosan tehetségesek, a
pénzestarsolya túlságosan mély, a hírneve túlságosan jó.
Részletes biztonsági tervet készített balsiker esetére. Az
emberei a legapróbb nyomot is eltüntették Pender
irodájában. Semmilyen bizonyíték nem mutatott az ő
irányába. Az ujjlenyomatai nem maradtak hátra sehol.
Pender meghalt, és senki más nem tudott az ő szerepéről,
legfeljebb néhányan, akinek legalább annyi vesztenivalójuk
volt, mint neki.
Nem, nem a felelősségre vonás nyomasztotta most.
Hanem a roppant igazságtalanság. Ahelyett hogy diadalt
aratott volna és a világ visszatért volna a normális
egyensúlyi állapotába, most mindenki egyetlen nevet
emlegetett: Katie Jamesét. James megmentette a világot,
mondogatták az emberek. James kiigazította azt, ami
félrement. Az a nő igazi hős.
Pedig az a nő csak egyetlen dolgot csinált: kicseszett vele,
gondolta Creel, és kiherélte mindazt, ami ezen a világon
valóban számított. Márpedig ezért meg kell fizetnie. Ő,
Creel, nem az az ember volt, aki sokáig duzzogott a sérelmei
miatt. Ahhoz ő túlságosan türelmetlen volt. Azzal, aki
megsértette, rövid úton el kellett bánni. A bosszú nem
olyasmi, ami hidegen a legjobb. Azt forrón kell feltálalni,
amikor még sistereg benne a gyűlölet.
Felvette a telefont. Nem szándékozott a szívének olyan
kedves hidegháborút lefújni. Csak éppen több áldozat lesz.
Kezdve konkrétan egyvalakivel. Azt mondta a készülékbe: –
Nem érdekel, ha egy egész rohadt várost kell elintéznie egy
piszkos bombával, de ha nem hozza ide a hölgyet
negyvennyolc órán belül, akkor a szerződésének
visszavonhatatlanul vége. És magának is.
Nicolas Creel otthagyta szeretett Shiloh-ját, és egy
motorcsónakkal a partra ment. A következő órákat azzal
töltötte, hogy olasz tisztségviselőket keresett fel, és
megbeszélte velük az új árvaház építésének részleteit.
Ezután a tisztelendő anya társaságában imádkozott a
kápolnában. Este egy helyi étteremben vacsorázott,
megosztva egy üveg Chiantit a polgármesterrel és annak a
feleségével, próbálva legalább néhány órára megfeledkezni a
világról alkotott víziójának teljes széteséséről.
Mielőtt visszatért a yachtra, még felkereste az építkezés
színhelyét. Lenézett a gödörbe, amelyet alig néhány nappal
azelőtt ástak ki. Nemsokára beöntik az alapot. Több ezer
köbméternyi beton ömlik ide, megfelelő alapul szolgálva egy
olyan árvaháznak, amely akár egy évszázadig megfelelő
otthont nyújt sok árva gyereknek.
De a beton öntését nem kezdik meg addig, amíg Creel ki
nem adja rá az utasítást. Azt pedig most még nem akarta
kiadni. Valami különlegessel akarta ezt a helyet
megszentelni. Olyan ajándékkal, amely itt hever majd az
idők végezetéig.
Beszállt a motorcsónakba, és visszatért a Shiloh-ra.
Közben számolta a perceket Katie James haláláig.
Attól természetesen nem fog minden egy csapásra jóra
fordulni.
De egyelőre be kellett érnie ennyivel.
 95. FEJEZET

FRANK ÉS ROYCE berontott a helyiségbe, amelyikben két

FBI-ügynök őrizte éberen Katie-t.: – Megint kaptunk egy
hitelesnek hangzó bombafenyegetést. – mondta Frank. –
Biztosan rájöttek, hol tartózkodik. Odakint, elöl vár egy
terepjáró.
Lezúdultak a lépcsőn, Royce betuszkolta Katie-t a
terepjáróba, azután visszafordult Frankhez: – Ez már a
harmadik, hogy az ördög vinné el. Rohadtul jól tennénk, ha
inkább ki vinnénk Katie-t az országból, Frank.
– Dolgozom rajta.
– Mit akar, hová vigyük?
– A négyes számú helyszínre. Húsz perc múlva ott
találkozunk.
Royce bólintott, aztán elcsigázottan megcsóválta a fejét,
és beszállt a Katie melletti ülésre.
– Hát megint itt tartunk – mondta kedvesen. – Bocs,
Katie.
A sofőr rákapcsolt, a mellette ülő férfi pedig, nagydarab,
erős alak, Katie felé fordult egy hatalmas stukkerrel a
kezében.
– Örülök, hogy végre velünk tart, Ms. James – mosolygott
Caesar.
Katie megdöbbent, aztán csípést érzett a karján. Lenézett
a karjából kiálló fecskendőre, és azt látta, hogy Royce
végigtolja benne a dugattyút. Amikor a vegyszer elérte a
véráramát, ernyedten összecsuklott az ülésen.
 Royce kihúzta a fecskendőt, és Caesarra nézett.
– Poloska? – kérdezte Caesar.
Royce szakszerűen végigkutatta a nőt, és tagadólag rázta
a fejét.
Caesar átadott Royce-nak egy elemes fűrészt, amivel
levágta Katie karjáról a gipszet. Alaposan átvizsgálta, és
ismét megrázta a fejét.
A terepjáró lassított, majd megállt, Royce pedig kiszállt,
és a szétvágott gipsz darabjait felhajította egy arra haladó
szemétszállító teherautóra. – Ha volt nyomkövető abban a
gipszben, akkor vidám utazásra indulhatnak utána. Taposson
bele!
A sofőrük beletaposott, mire a Suburban előrelendült,
csinált egy balkanyart, majd eltűnt szem elől.
Nyolc óra múlva a magángép puhán landolt egy félreeső
olasz repülőtéren. Teherautó farolt melléje, amibe a gép
fedélzetéről átraktak egy ládát. Többen beszálltak a
teherautóba, és elindultak. Egy óra múlva, amikor a partra
értek, a Földközi-tenger ragyogott a lenyugvó nap
sugaraiban. Egy rocsó szállította a ládát, Caesart, Royce-t és
több más férfit a Shiloh-ra.
A legénység aznap estére kimenőt kapott. Csak a kapitány
maradt a fedélzeten, de ő csöndben elvolt magának odafent a
hídon. Azt mondták neki, hogy különleges látogatókat
várnak kényes természetű ügyben. Ő pedig nem várt bővebb
magyarázatot.
Nicolas Creel a könyvtárszobában üldögélt első kiadású
könyvek között, amelyeket – sok más gyűjtőtől eltérően – el
is olvasott. Amikor nyílt az ajtó, és a dobozt behozták, még
csak el sem mosolyodott. Úgy érezte, talán soha többé nem
fog mosolyogni.
Biccentett Royce felé. – Szép munka. Sosem kételkedtem
benne, hogy az együttműködésünk gyümölcsöző lesz.
– Örömömre szolgál, Mr. Creel. Az MI5 sosem ismerte
fel a képességeimet, és az biztos, hogy nem érdemeim
szerint fizetett.
Creel most Caesarra nézett. – Ne kérjük meg a nagyszerű
Ms. Jamest, hogy csatlakozzék hozzánk?
A nagydarab férfi kinyitotta a ládát, és kiemelte Katie-t,
aki éppen csak kezdett magához térni. Caesar az asztalra
fektette. A férfiak álltak körülötte, amíg felült és körülnézett.
– Isten hozta, Katie – szólalt meg Creel. – Hívhatom
Katie-nek? Úgy érzem, régi ismerősök vagyunk, noha
személyesen nem találkoztunk még.
Katie lecsusszant az asztalról, és egy székre ült.
Megdörzsölte a fejét, aztán a karjára nézett. – Hol a fenében
van a gipszem?
Royce felelt neki: – Jobbnak láttuk eltávolítani. GPS-adót
lehet elrejteni az ilyenekben.
– Csak egy sima gipsz volt, maga idióta. – Katie
feltartotta a karját, ahol világosan látszott a sérülés nyoma.
– Mondja maga.
Katie most Creelhez fordult. – Magát ismerem. Nicolas
Creel. Minden valamirevaló újságíró ismeri.
– Ez hízelgő. De ön valahogy mégsem látszik
meglepettnek.
– Miután átgondoltam néhány dolgot, a szóba jöhető
jelöltek listája erősen szűkült. – Royce-ra nézett.
– De arra nem gondoltam, hogy ő is benne van.
 Creel most mégis elmosolyodott. – Hát persze hogy nem.
De mindig kell biztonsági tartalék. Belső ember. Mr. Royce
pedig osztja a nézeteimet arról, hogy hogyan kellene
működnie a világnak. Amit ön olyan ügyesen aláaknázott.
Fel sem lehet mérni, mennyit ártott az emberiségnek.
– Hogy én mennyit ártottam?! Mert megakadályoztam
Kína és Oroszország háborúját?
– Nem lett volna háború, maga bolond! – mennydörögte
Creel. – A hidegháború volt az emberiség történelmének
legbiztonságosabb időszaka. Az én tervem felszabadította
volna a világot. Így igaz. Én felszabadító vagyok – csattant
fel újra, amikor Katie hitetlenkedve nézett rá. – Maga pedig
elérte, hogy vademberek uralkodjanak rajtunk az idők
végezetéig, akiknek mit sem számít az emberélet. Felrúgtak
minden egyensúlyt, lerombolták a diplomácia lehetőségeit.
Közelebb vagyunk a globális megsemmisüléshez, mint
korábban bármikor, hála magának, Katie James. – Úgy
ejtette ki a nő nevét, mint a nyelv legutálatosabb szavait.
– Aha, elhiszem, hogy ez egy kicsit kiakasztotta magát.
De azt hiszem, hogy magának igazándiból az a sok dollár
fáj, amit így elveszít.
– Van elég pénzem, afelől nyugodt lehet. De azt hiszem,
hogy Theodore Rooseveltnek volt igaza; szerinte beszéljünk
udvariasan, de legyen nálunk jó nagy bot. Amerika
legnagyobb elnökei pontosan tudták, hogy a katonai erő a
kulcsa mindennek. Mindennek!
– Igen, a háború nagyszerű dolog, nem igaz?
– Maga abból él, hogy háborúkról tudósít, úgyhogy aligha
van joga panaszkodni. A dicsőség mindig a győztesé.
 – Nem azért tudósítottam háborúkról, mert akartam. Az
én tudósításaim a háború borzalmait mutatták meg az
embereknek. Nem találtam benne semmi dicsőt.
– Akkor nem kereste elég buzgón. A politikatörténet tele
van fegyveres összeütközésekkel.
– Nem valami híres tábornok mondta azt, hogy
szerencsére, hogy a háború annyira borzalmas, különben
túlságosan megszeretnénk?
– Ezt Robert E. Lee, a Déliek tábornoka mondta a
polgárháborúban, a fredericksburgi csatában. Amint a
történetéből tudjuk, ő vesztes volt. Én viszont csak
győztesekkel foglalkozom.
– Volt maga katona, Mr. Creel? Lőtték már meg? Vagy
legalább lőttek már magára? – Creel nem válaszolt. – Nos,
engem már lőttek meg. Hadd mondjak magának annyit, hogy
akik háborúban harcolnak, nem győztesek vagy vesztesek.
Egyszerűen túlélők.
– Nos, rendben. Nem azért hozattam ide, hogy
leckéztessen. Azért hozattam ide, hogy meghaljon. De azt
akarom, hogy tudja az okát. Hogy mielőtt meghal, tudja:
nem hibáztathat senkit önmagán kívül.
– Mondhatok én is valamit? – kérdezte Katie, és egy
kicsit közelebb ment Creelhez.
– Minden halálraítéltnek lehet utolsó kívánsága.
– Akkor baszódjon meg!
– Briliáns, Ms. James. Minő művésze a szavaknak!
Nyílt az ajtó, és bejött az egyik embere. – Látogatója van,
Mr. Creel. – Lehalkította a hangját. Miután Creel hallgatta
egy darabig, felmordult: – Tüntesse el a fedélzetről! Most
rögtön.
 – Uram, említett valamit az ön irodai számítógépén levő
adatokról – mondta a fickó.
Creel szeme egy kicsit nagyobbra nyílt. – Értem. Jövök.
Odakint a folyosón Creel felesége állt, magas sarkú
cipőben és rövid szoknyában. Két oldalán Creel két embere.
– Kedvesem, micsoda kellemes meglepetés – köszöntötte
Creel.
Válaszul a nő pofon vágta. Creel emberei megragadták, és
hátrahúzták.
A nő felvisított. – Tényleg azt hiszed, hogy csak így
otthagyhatsz, mint egy rakás szemetet az út mentén?
Mindazok után, amit megtettem érted? Amit megtettem
neked?! Te szemét! Mrs. Nicolas Creel vagyok, és az is
maradok!
– Látom, hogy zaklatott vagy. De minden jó dolognak
vége szakad egyszer, és az asszonytartás, amit fizetek, több
mint nagylelkű.
– Te nem fogsz elválni tőlem! Tudok bizonyos dolgokat –
mondta diadalmas hangon. Miközben Creel hideg tekintettel
bámult rá, a nő sietve folytatta. – Tudom, azt hiszed, hogy
csak egy hülye liba vagyok, de emlékszel, azt mondtam,
szeretek az irodádban lenni? Hát nem csak azért, amiért te
gondoltad. Mindig úgy véltem, nem árt egy kis biztosíték
vész esetére, így hát átnéztem a számítógépedet. Tudod,
Nick, miután elválsz az előző feleségedtől, nem kéne
továbbra is az ő nevét használnod a nyavalyás jelszavadként.
Abból, amit találtam, úgy látom, nagyon rossz kisfiú voltál.
– Nos – kezdte Creel kedvesen –, mindez teljesen más
megvilágításba helyezi a dolgot. Gyere velem, és
megbeszéljük. – Az embereihez fordult. – Küldjék vissza a
rocsóját, nem lesz rá szüksége. Itt marad velem.
Tüzeske kisasszony elvált őrzőitől, és ráérősen a férje
után indult. Mikor beértek a könyvtárba, Creel becsukta
mögöttük az ajtót. Tüzeske kisasszony lassan körülnézett a
bent levőkön, és a pillantása megállapodott Katie-n. –
Ismerem magát; maga Katie James.
Creel megjátszott szomorúsággal nézett a feleségére. –
Attól félek, az időzítésed nem is lehetett volna rosszabb,
kedvesem. Azzal pedig, hogy idejöttél egyedül, és a
képembe vágtad, hogy miket tudsz rólam, bebizonyítottad,
hogy igazam volt, amikor hülye libának tartottalak. – Royce-
ra nézett, és bólintott. Royce elővette a pisztolyát, és golyót
röpített Tüzeske kisasszony agyába. A halott nő előrebukott
az asztalra, aztán lecsúszott róla, és a padlóra zuhant.
A telefon felbúgott. A kapitány volt az, jelentette, hogy
bárka közeledik a yachthoz.
– Ki az?
– Úgy látom, az olasz rendőrség. Az egyik bárkájuk,
amelyik járőrözni szokott a Shiloh körül.
Creel Caesarra nézett. – Drogozza be Jamest. Van a
gépházban egy hullazsák. Tegye bele, aztán vigye le őt is
meg ezt az izét – a halott feleségére mutatott – a
tengeralattjáróba. Gyorsan.
Royce lefogta a vergődő Katie-t, míg Caesar beledöfte a
tűt. A nő ismét hamar elernyedt.
Miközben az emberei lerohantak a fedélközbe Katie-vel
és a meggyilkolt asszonnyal, Creel megigazította a felöltőjét,
és nyugodtan kilépett a fedélzetre, hogy köszöntse a
látogatóit.
 96. FEJEZET

SHAW FELBUKKANT a vízből, lelökte a kis búvármotort,

amivel idáig jött, meg a maszkot a beépített kis
oxigéntartállyal. Balról közelített a hajóhoz, majd a magával
hozott mágneses kapaszkodókkal mászni kezdett a Shiloh
oldalán. Még a kapaszkodókkal is nehezen boldogult a
sebesült keze miatt. Beadatott magának oda egy
kortizoninjekciót, mert tudta, hogy a dolgok elfajulhatnak, a
karja pedig még mindig gyengébb volt a kelleténél. A
csuklóján levő adóra pillantott; Katie ott volt a fedélzeten,
vagy valahol a jókora, ötszintes hajó gyomrában.
Miután Katie-t elrabolták, Shaw terve beindult. Műholdon
figyelték a nő útját, követték a magángépet, és látták a
hajóhoz kifutó rocsót. Frank mindenre felkészült, odahozta
az összes elképzelhető felszerelést, bármivel kelljen is majd
Shaw-nak szembenéznie. Abban maradtak, hogy Shaw hatol
be elsőként, és a megfelelő pillanatban hívja a többieket.
A Shiloh-t kétségkívül elsőrangú elektronikus felderítő
rendszerrel szerelték fel, ezért Shaw a derekán
zavaróberendezést vitt magával; ezzel gyakorlatilag
láthatatlanná vált a hajó eszközei számára.
A legeslegfontosabb Katie életének megóvása volt.
Megölhették persze elvileg bármikor, de abból indultak ki,
hogy bárki hozatta ide, először beszélni akar vele, és amúgy
is csak így tudnak majd bármit is rábizonyítani. Rendkívül
kockázatos művelet volt, Katie mégsem ingott meg egy
pillanatra sem. Shaw nagyra becsülte a bátorságát. Most már
csak annyi dolga maradt, hogy ép bőrrel hozza ki innen
mindkettejüket.
Előhúzta a fegyverét egy vízhatlan tokból, látott egy ajtót
maga előtt, és besurrant.

EGY PERCCEL KÉSŐBB a rendőrmotoros a yacht oldalához

simult.
Nicolas Creel barátságosan üdvözölte a fedélzetre lépő
egyenruhás rendőrt, és olaszul beszélt vele. A rendőr
zavarban volt, elnézést kért, amiért háborgatja a nagy embert
azzal, hogy kijön ide a yachtra. Creel egy pohár borral
kínálta, és megkérdezte, miben segíthet. – Jelentést kaptunk,
hogy egy rendkívül dühös nő készül kijönni a yachtra. Aztán
láttunk egy rocsót elhaladni, de úgy tűnt, Mrs. Creel utazik
rajta, így nem állítottuk meg. Később hallottuk, hogy az a
nagyon dühös hölgy Mrs. Creel. – A rendőr továbbra is
zavarban volt, és feszengve folytatta. – Azért jöttünk, hogy
meggyőződjünk róla... szóval, hogy minden rendben van-e.
Creel nevetett, és köszönetet mondott, amiért ennyire
törődnek vele. – A feleségem egy kicsit házsártos, de
távolról sem veszélyes. Tulajdonképpen nyugodt szívvel
kijelenthetem, hogy senkinek sem árthat.
– Biztos benne?
– Teljesen. Sajnálom, hogy fölöslegesen kellett ide
jönniük.
– Semmi probléma, Mr. Creel.
Mikor a férfi visszatért a motorosra, Creel szalutált utána.

SHAW LEMENT a fedélközbe, és csodálkozott, hogy

senkivel sem találkozik útközben. A legénység hiánya nem
nyugtatta meg; ellenkezőleg. Jobban aggódott, azt gondolva,
hogy kelepcébe sétált bele. Az óvatosság kifizetődött, mert
mikor habozott egy pillanatig egy forduló előtt, fegyveres
férfi haladt el előtte. Aztán betört koponyával nyúlt el a
padlón.
Shaw továbbhaladt, és időnként a nyomkövető műszerre
pillantott, amely szerint egyre közelebb jutott Katie-hez. De
a jeladó azt nem tudta közölni vele, hogy életben van-e még.
A bűntudat acélpántként szorította a mellkasát. Nem lett
volna szabad rávennie, még ha Katie beleegyezett is. Olyan
sok hiba csúszhat egy ilyen műveletbe.
Elért egy kettős ajtóhoz, kinyitotta az egyik szárnyat.
Fényűző mozitermet látott. Miközben haladt tovább a
folyosón, klórszagot érzett. Kinyitott egy ajtót, és a szag
erősebb lett.
Ebben az úszó palotában még fedett uszoda is volt.
Megérezte a másik férfi jelenlétét, még mielőtt látta.
Egymásnak ugrottak, és mindketten belezuhantak a
medencébe. A fickó egyik karját Shaw nyaka köré fonta, ő
erre megragadta a támadója kezét, de a kés, amit az ipse
markolt, belevágott az ujjába. Visszafelé nyomta a kezet,
eltörve az őr csuklóját. Shaw elkapta a kést, és mélyen
belevágta az ismeretlen oldalába. Még egyszer beledöfött,
ezúttal a mellkasába, aztán elrúgta magától a holttestet.
Kimászott a medencéből, és látta, hogy az őr teste lassan
a fenékre süllyed, vörösre festve a vizet maga körül.
Szerencsére a pisztolyát elejtette, mikor Shaw-val együtt
a medencébe pottyantak. Shaw gyorsan felkapta, feltépte az
ajtót, és kirohant.
Aztán kővé dermedt.
 Royce pisztolyt szegezett a mellének. – Ez túlságosan
könnyű volt. Nem vagyok különösebben lenyűgözve, Shaw.
Na, dobja le szépen a stukkert.
Shaw engedelmeskedett, miközben csurgott róla a víz,
Dünnyögve megszólalt:
– Milyen érzés korrupt zsarunak lenni, Royce?
– Gondolom, mikor eltűntem Katie-vel, rájött, mi az ábra.
– Nem, már korábban kiokoskodtuk.
Nyugtalanság futott át Royce arcán, és felszegte a fejét. –
Hogyan?
– Magának már mindegy.
– Ugyan miért?
– Mert meghal.
Royce intett a pisztolyával, és visszanyerte az önbizalmát.
– Maga tényleg átkozott bolond. Nos, bizonyára szeretné
látni a kis Katie-t, úgyhogy induljunk. Majd mindkettejüket
egyszerre intézzük el. A nő a tengeralattjárón van – tette
hozzá vígan. – Hogy tetszik? Ennek az alaknak még saját
tengeralattjárója is van. Ilyen az igazi gazdagság.
Shaw egy pillanatra az oldalához szorította a kezét,
amivel megnyomott egy kis gombot. Ezzel leadta a
vészjelzést Franknek.
– Egy dolgot azért elárulok, Royce.
– Tényleg? És mi az? – kérdezte megvetően Royce.
– Megnézte mostanában az óráját közelebbről? Mert abba
tettük a poloskát.
Royce a csuklójára pillantott.
A következő másodpercben a melléhez kapott, amiből
Shaw tőrének markolata állt ki. Széthasított szívéből a vér
kezdte elönteni a mellkasát. Shaw-ra emelte a szemét.
 – Most már le van nyűgözve? – kérdezte Shaw.
Mialatt Royce a padlóra rogyott, Shaw máris átlépett
rajta, és a tengeralattjáróhoz sietett. Katie-hez.
A Shiloh rakterében hangárok sora helyezkedett el, és a
harmincöt tonnás búvárnaszád az egyik közepén levő
szárazdokkban pihent. Shaw figyelte a mellette álló őröket.
Hárman voltak; az egyik még Shaw-nál is nagyobb termetű,
hosszú, hullámos hajú fazon. A nagy fickó kezében
felzümmögött az adóvevő. Az őr egy darabig hallgatta, aztán
mondott valamit a másik kettőnek, amit Shaw nem hallott.
Aztán mindhárman kisiettek a helyiségből.
Shaw felkapaszkodott a tengeralattjáró fedélzetére,
felemelte a búvónyílás fedelét, majd a jármű belsejébe
huppant. Olyan gyorsan kutatta át a belső teret, ahogyan
csak tudta. Mikor meglátta, hogy egy női kar és egy láb lóg
ki egy pad alól a tat közelében, a szíve kihagyott egy ütemet.
Kihúzta a nő testét, és látva a szőke hajat, teljesen
megdermedt. Aztán rájött, hogy mégsem Katie az, és ismét
normálisan tudott lélegezni. Ekkor meglátott egy
hullazsákot, és újra elfogta a dermesztő rémület. Reszkető
ujjakkal húzta el a cipzárt.
Zajt hallott. Visszatértek az őrök.
 97. FEJEZET

– VIGYÉK KI INNEN. Temessék el az árvaház alapjának

ásott gödörben – utasította Creel a két őrt, akik együttes
erővel felemelték a zsákot. – Rakják bele egy dobozba. Az
építkezés helyszínén elintézek minden szükségeset. Majd azt
mondom nekik, hogy időkapszula. Hol van Royce? – fordult
Caesarhoz.
– Itt kell lennie valahol.
– Nem akarja, hogy végezzünk vele, Mr. Creel? –
kérdezte az egyik őr.
– Nem. Azt akarom, hogy amikor magához tér, lássa,
hogy élve eltemették. Azt mondják, nincs az ember számára
annál nagyobb rémület. Élje át azt a rettegést.
A holtestet kivitték, rátették a rocsóra, és elhúztak vele a
part felé.
Caesar Creelhez fordult. – Most mi legyen?
– Maga most eltűnik. Amíg ismét szükség nem lesz
magára.
– Alig hiszem.
Lassan körbefordultak. Shaw állt ott, és pisztolyt
szegezett rájuk.
Creel összerezzent, amikor meglátta, ki az, de gyorsan
összeszedte magát. – Shaw... ugye, így hívják? – Shaw nem
felelt. – Tudom, mi köze van ehhez az ügyhöz, így nem
hinném, hogy pénzzel jóvá tehetnénk a dolgot. – Shaw még
mindig nem szólt semmit. – Vagyis patthelyzetbe kerültünk
– vonta le a következtetést Creel.
 – Én nem így látom – mondta Shaw, és Creel fejét vette
célba.
– Mr. Creel?
A kapitány nézett rájuk rémülten a fedélközből felvezető
lépcső tetejéről.
Shaw csak egy pillanatra fordította el a fejét a két férfiról,
de ez is soknak bizonyult.
Caesar lövése véres csíkot húzott a feje oldalára.
Shaw erre balra vetette magát, és négy gyors lövéssel
viszonozta a tüzet.
Caesar magasabb pozíciót keresett, ahonnan jobban tud
célozni, Shaw azonban eltalálta a lábát. Caesar kiürítette rá
az egész tárat, csakhogy Shaw meglapult egy pult mögött. A
gyilkos lövésre készült, amikor beragadt a pisztolya.
Caesar felvonszolta magát a lépcsőn, Shaw-val a
sarkában. A két óriás a felső fedélzeten nézett szembe
egymással. Miután kölcsönösen elhelyeztek egymáson pár
ütést, hogy kipuhatolják az ellenfél erejét, Caesar Shaw
sebesült, de érzéstelenített karját támadta. Cserébe kapott
egy nagyot a gyomrába. Ezután szemtől szemben
rohamozott, és nagy súlyával elsodorta Shaw-t. Mindketten a
hajóhidat tartó konzolnak csapódtak. Caesar megragadta és
majdnem letépte Shaw ingét, aki erre megkísérelte kiütni
alóla a lábát. De Caesar, hatalmas termetéhez és
sebesüléséhez képest, rendkívül fürgének bizonyult, és
idejében elrántotta a lábát, aztán újra támadott.
Shaw nyakát fogta meg, és szorítani kezdte. Shaw a
kezével feltámasztotta Caesar állát, és megpróbálta
hátranyomni a fejét. Caesar azonban lebukott, fürgén kibújt
Shaw karja alatt, mögéje került és fojtófogásba kapta.
 Shaw megkísérelte lefeszíteni Caesar kezeit, de hamar
rájött, hogy még ha mindkét karja teljes erejére számíthatna,
az is kevés lenne Caesarral szemben. A szeme dülledni
kezdett, a térde megroggyant.
Caesar, aki nyilvánvalóan úgy hitte, hogy a győzelme
küszöbön áll, megszólalt. – Először a hölgyikéd, most meg
te. Szép kis párocska. Ő is hang nélkül halt meg, amikor
beleeresztettem egy golyót a fejébe. – Tovább szorított a
fogásán. – Most meg, úgy látom, neked is ilyen csendes
halál jut osztályrészedül.
Ennek a hallatán Shaw agya teljesen elborult, és egy
üvöltéssel kitépte magát Caesar szorításából. Olyan vad
erővel és annyira hátrafeszítette a másik karját, hogy az
vállból kifordult.
– Te... – mondta Shaw.
Caesar térdre esett, és hányt a fájdalomtól. Shaw
meglendítette a lábát, és negyvennyolcas cipőjével arcon
rúgta ellenfelét, aki hanyatt vágódott.
– ...már...
Kés csillant Caesar ép kezében, de nem sokáig, mert
Shaw kitépte belőle a dühe minden erejével.
Egyenesen Caesar gyomrába vágta a pengét, aztán lassan
felfelé húzta, elvágva húst és csontot, egészen a torkáig.
Caesar már a halálán volt, amikor Shaw előhúzta a
pisztolyát, kilökte belőle az elakadt töltényt, újat húzott a
helyére, és ellenfele homlokába lőtt.
– ...halott vagy – fejezte be.
 98. FEJEZET

HATALMAS HELIKOPTER KÖRÖZÖTT a Shiloh fölött. Egy

megafonból férfihang hallatszott: – Itt az FBI. Leszállunk a
fedélzetre. Itt az FBI, leszállunk a fedélzetre.
Száz méterről az olasz rendőrség motorosa siklott feléjük.
Amikor a helikopter leereszkedett a leszállóhelyre, a
rendőrmotoros pedig kikötött a hajó oldalánál, Nicolas Creel
rendíthetetlenül áll a felfordulás közepén.
Az FBI és Frank a helyszínen le akarta tartóztatni Creelt.
Az olasz rendőrség állította, hogy ez nem lehetséges. Húsz
percen keresztül vitatkoztak eredménytelenül, mert mindkét
fél kötötte az ebet a karóhoz.
– Mr. Creel olasz felségvizeken tartózkodik.
– Különben is, mit akar tőlem az FBI? – adta Creel az
ártatlant. – Adócsalás nem lehet, hisz nem vagyok amerikai
állampolgár.
– Adócsalás! – horkant fel Frank. – Mit szólna inkább
világválság okozásához? Ez hogy tetszik, maga szemétláda?
Creel az olasz rendőrszázadoshoz fordult. – Fogalmam
sincs, mit zagyvál össze ez az ember. Behatoltak a
yachtomra, és lövöldözés tört ki. Az embereim közül néhány
megsérült, sőt, azt hiszem, volt, aki meg is halt. Itt csak
nekem van jogom vádaskodni. Ön éppen itt volt a közelben,
százados úr. Látott valami rendkívülit?
A rendőr mérgesen nézett Frankre. – Semmit a világon,
Mr. Creel. Most pedig a partra kísérem ezeket az embereket.
– Én pedig feljelentést teszek ellenük.
 – Nem megyünk mi innen sehová – szólalt meg az FBI-
ügynök. – Az Egyesült Államok hatalma áll mögöttünk.
– Csakhogy sajnos nincsenek az Egyesült Államokban –
vágott vissza a rendőr. – Itt maguknak semmi hatáskörük.
– De igen, van.
Mindnyájan megfordultak. Shaw jött lefelé a híd
lépcsőjén.
Creel rábámult. – Hallgatom.
– Amerikai állampolgár elrablásáról van szó.
– Kiről? – vakkantott az olasz rendőr.
– Katie Jamesről – morogta Frank. – Gondolom, hallott
már Katie Jamesről.
– Azt állítja, hogy itt van? – kiáltott fel a rendőr.
– Nincs itt – mondta kurtán Creel.
– Csakugyan?
Mindannyian ismét egyszerre fordultak meg, amint Katie
kilépett a fedélzetre. Most Creel sápadt el, és zavartan nézett
ki a vízre.
– Az emberei a halott nőt vitték ki a partra. Gondolom, a
meggyilkolt felesége volt abban a hullazsákban, miután
Shaw kicserélt minket – magyarázta Katie. – Nem bajlódtak
azzal, hogy ellenőrizzék, kit visznek a zsákban. Nagyjából
egyforma magasak és súlyúak vagyunk.
Az olasz rendőr Creelre nézett. – Meghalt a felesége?
– Dehogyis halt meg. Nincs itt. A partra vitettem. Biztos
látta a rocsót elhaladni.
– Akkor Katie hogy került ide? – kérdezte Frank.
– Biztos ugyanúgy, ahogyan ő – mutatott Creel
Shaw-ra. – Illetéktelen behatolók.
 Katie feltartotta a sebesült karját. – A jeladó nem a
gipszben volt. Felvágták a karomat a nyílt törésnél, és a
karomba operálták be az adót. – Shaw-ra pillantott. – Ezt a
módszert nemrég lestem el.
– Így tudtuk követni idáig – mondta az FBI-ügynök.
– Aztán vészjelzést kaptunk Shaw-tól, és rohamoztunk.
– Most jól összezavartak – mondta az olasz. – Mi ez az
egész?
– Ez az ember... – kezdte Katie, de Creel félbeszakította.
– Ez a nő felháborító vádakat tett közzé az Interneten.
Most, gondolom, azt akarja állítani, hogy valami
bűnözővezér vagyok, százados úr. Ami persze abszurd.
– Elraboltak – mondta Katie.
– Én meg azt mondom, hogy nem. Csak a maga szava áll
szemben az enyémmel. Aligha elég a sikeres vádemeléshez.
– Mr. Creel árvaházat épít a városunkban – mondta az
olasz.
– Az se érdekel, ha arannyal burkolja az utcáikat! –
kiáltotta Frank. – Akkor is el visszük a nyavalyást.
– Nem hiszem.
– Itt maradok a yachtomon, százados úr – mondta Creel. –
Felhívom az ügyvédemet, és ezt az egész ügyet törvényes
keretek között rendezzük.
– Van egy tengeralattjárója a fedélzeten – vetette közbe
Shaw.
Creel a szemeit forgatta. – Na, persze, majd meglépek egy
tengeralattjárón, mint valami James Bond. – Alaposan
megnézte magának Shaw-t. – De azt hiszem, hogy tényleg
van egy veszélyes bűnöző a körünkben. Ez az ember
meggyilkolta a személyes testőrömet. Nézzék csak, csupa
vér a keze meg az inge.
Shaw-t valóban Caesar vére borította.
– Csak menjenek fel a parancsnoki hídra, és nézzék meg
saját szemükkel – tódította Creel.
Az egyik rendőr felszaladt a lépcsőn, aztán gyorsan vissza
is jött, és elzöldült arccal vetett keresztet.
– Uramisten, ezt az ember szétvagdalták.
A parancsnok Shaw-ra nézett. – Maga ölte meg azt az
embert?
– Igen.
– Na végre, egy vallomás – mondta Creel diadalmasan.
– Önvédelemből tettem. Vagy azt hiszi, véletlenül
kerültem ilyen állapotba? – A zúzódásokkal teli arcára meg a
szakadt ingére mutatott.
– Azt majd az olasz bíróság eldönti. Kérem, százados úr,
azonnal vigye ezt a gyilkost a hajómról.
A parancsnok előhúzta a pisztolyát. Az emberei követték
a példáját, akárcsak Frank meg az FBI-ügynök.
– Hagyják – mondta nekik Shaw. – Velük megyek.
Creelre nézett. – Még nincs vége.
– Hát persze hogy nincs. Csak próbálkozzon a nevetséges
vádjaival, és mire az ügyvédeim végeznek, én még mindig
szabad és népszerű ember leszek, maga meg a börtönben
rohad. Ezt hívom én igazságszolgáltatásnak.
Shaw Creelre vetette magát, mielőtt megakadályozhatták
volna. Aztán visszarángatták, de senki sem vette észre, hogy
Shaw valamit Creel zsebébe csúsztatott.
Creel ijedtében zihálva szólalt meg. – Most még a
garázdaságot is a vádakhoz csatoljuk.
 – Csak nyugi, Shaw – mondta Frank. – Megoldjuk a
dolgot szépen, rendesen. Maga meg – bökött Creelre – csak
próbáljon meglépni erről a hajóról csónakkal, helikopterrel,
tengeralattjáróval vagy akár egy istenverte űrhajóval,
magának annyi.
– Viszontlátásra, uraim. Alig várom, hogy a bíróságon
találkozzunk, és megkapják méltó büntetésüket – mondta
hidegen Creel. Aztán Shaw-ra nézett, és jókedvűen
elvigyorodott. – Mindig magára gondolok majd,
valahányszor a yachtomon vagyok.

MIUTÁN a helikopter és a motoros bárka elhúzott, Nicolas

Creel visszavonult fogadószobájába. Számos telefonhívást
kellett lebonyolítania, hogy úrrá legyen ezen a zűrzavaron.
Az első hívás azoknak szól majd, akik éppen örök
nyugovóra helyezik a négyes számú feleségét. De meg fogja
oldani. Mindig is megoldotta. Csak egy kis időbe telik, egy
kis pénzbe kerül, egy kis zsenialitás kell hozzá és erős
idegek. Mindig így zajlott.
Kihúzott egy szivart a humidorból, és a zsebébe nyúlt az
öngyújtójáért. A keze valamilyen fémtárgyat érintett, de az
nem az öngyújtója volt. Kivette. Keskeny és lapos tárgyat
tartott a kezében. Hogy kerülhetett ez a zsebébe? Megnézte
közelről. Ez az elmosódott folt vér lehet itt rajta? Valamilyen
szagot is érzett, ami távolról ismerősnek tűnt számára.
Creel nem tudhatta, hogy Shaw éppen egy távirányítót
markol. A keze rákulcsolódott a tárgyra, miközben a
rendőrmotoroson utazott. Katie-re nézett, aki mellette állt.
Katie pedig őt nézte, helyesebben a szakadt inge mögött
látható sebhelyet. A kapcsok, amelyeket Leona Bartoloma, a
visszavonult sebész és idegenvezető tett a karjába
Dublinban, most hiányoztak. Aztán a kis távirányítóra
pillantott, majd a férfi arcára.
Amint a tekintetük egymásba kapcsolódott, Shaw
mondani akart valamit, de Katie megrázta a fejét.
– Minden rendben, Shaw. Tegye meg, amit meg kell
tennie.
Megszorította a férfi kezét, és félrenézett.
Miközben az FBI helikoptere felettük szállt, Shaw
visszanézett oda, ahol a Shiloh állt horgonyon, mint valami
kövér, felfordult bálna. De nem a halál kufárjai által vásárolt
gazdag játékszerekre gondolt. Nem is a köztudat
manipulátoraira, mint a megboldogult Pender. Nem
érdekelte az olasz börtön sem, ahová Caesar
meggyilkolásáért akarták bezárni. Most még az igazság sem
érdekelte annyira.
A sötét égbolt hátterében mintha Anna arcát látta volna,
amint őt nézi, talán biccentett is feléje, nem volt benne
biztos. Ők pusztán szeretni próbálták egymást abban
világban, ami nem mindig engedi az ilyesmit. Olyan
rémálom telepedett rájuk, amelyet nem ők idéztek elő. Shaw
annyira felbőszült ezen, annyira megbénította a veszteség,
hogy talán sohasem lesz képes teljes egészében felfogni és
túljutni rajta. Nem tehetett mást, megnyomta az apró gombot
a távirányítón. Anna elképzelt arca az égen megadta hozzá
az erőt. Amikor megvolt, az eszközt a korlát mellett a vízbe
ejtette, ahol az alig egy buborékot vetve eltűnt. A hatása
viszont erőteljesebb lesz.

A FOGADÓSZOBÁBAN Creel úgy érezte, hogy a kezében

tartott fémtárgy átmelegszik. Ez volt az utolsó dolog, amit
életében érzett.
 Amikor a sikolyokat meghallotta és a füstöt megérezte, a
kapitány lerohant a hídról, be a fogadószobába. Ám mire
odaért, ahol korábban Creel üldögélt, nem látott mást, csak
egy kupac hamut és elszenesedett csontot elszóródva a
padlón. Később a vizsgálat megerősítette, hogy emberi
maradványokról van szó, bár már egyáltalán nem
hasonlítottak eredeti mivoltukra. A kapitány tanúsította,
hogy Creel teljesen egyedül tartózkodott odabent, amikor
meghalt. Így senki sem tudta megmagyarázni, hogy mi
történt. Vagy hogy Nicolas Creel miért követett el
öngyilkosságot egy halálosan veszélyes, magas égéshőjű
foszforos gyújtóberendezéssel.
 99. FEJEZET

A RENDŐRSÉG INFÓT kapott, így hamar megtalálták Mrs.

Creel tetemét egy frissen ásott gödörben az árvaház
alapjának kiásott terület alján. Pár perccel ezután Shaw-t
kiengedte az őrizetből az olasz rendőrség. Szabad emberként
távozott, tiszta ingben, és a sebét takarosan összevarrta egy
olasz orvos, akit még a börtönben hívtak hozzá.
Hosszú időbe telik még elemezni, összerakni és tisztázni
mindazt, amit Vörös Veszedelemnek hívtak az emberek, és
hogy milyen szerepet játszott benne Nicolas Creel meg a
Pender és Tsai. De bármi lesz a vizsgálat eredménye, nem
hozzák nyilvánosságra, így határoztak a nagyhatalmak, az
Egyesült Államok, Oroszország és Kína. A Nicolas Creel
nagyszabású összeesküvéséről napvilágra került minden
információmorzsát azonnal titkosítottak, és örök időre
eltemettek. Hihetetlennek tűnhet, hogy ez lehetséges, de
ilyesfajta információtemetések nap mint nap zajlanak
mindenfelé a világban.
Katie, Shaw és Frank, a titok más ismerőivel együtt,
megesküdtek, hogy egész életükben hallgatnak az ügyről.
Katie nem fogadta valami jól a kötelezettséget.
– Miért kell titokban tartani? Hogy aztán újra
elkövethessük ugyanezt a hibát?
Azt mondták neki, hogy ha kiderült, milyen közel került a
világ a megsemmisüléshez, és milyen könnyen átverték a
világ kormányait, az emberek elveszítik hitüket a
vezetőikben.
 – Nos, talán igazuk is lenne – vágott vissza Katie.
De amikor az Egyesült Államok elnöke személyesen
kérte, és a hazafiságára apellált, végül beadta a derekát.
Mindazonáltal tett egy megjegyzést.
– Legközelebb, ha ilyesmi adódik, mi lenne, ha előbb
gondolkodnának egy kicsit, mielőtt levonják a
következtetéseiket? Nem lenne ez jó stratégia?
A világ idővel túltette magát az ügyön, és továbblépett,
ahogy már annyiszor. Lehet, hogy az élet nem volt olyan
biztonságos, mint a hidegháború idején, de ez a kisebb
biztonság legalább nem hazugságra, hamis látszatra épült.
Shaw, Katie és Frank Londonba utazott, ahol a „Londoni
vérengzés” áldozatai számára rendeztek búcsúszertartást.
Anna szülei is részt vettek rajta, Shaw azonban kerülte őket.
Wolfgang Fischer rátámadt egy londoni templomban, és nem
így akart a szeretett nőre emlékezni.
Még egyszer elutazott Wisbachba, Anna sírjához.
Másnap, Shaw tudta nélkül, Katie és Frank is megérkezett a
városkába, és bekopogtatott Fischerék ajtaján.
Wolfgang, aki nagyon megöregedett és megfáradt, ajtót
nyitott.
– A nevem Katie James. Ő pedig Frank Wells.
Wolfgang gyanakodva nézett rájuk. – Mit akarnak?
Frank idegesen szólalt meg. – Szeretnénk kiegyenlíteni a
számlát Shaw-val kapcsolatban, hogy úgy mondjam.
– Nem akarok semmilyen számlát kiegyenlíteni azzal az
emberrel kapcsolatban – mondta Wolfgang, és az arca
elvörösödött.
– Pedig jó lenne – mondta Katie, és nem tágított.
– Ugyan miért?
 – Mert megérdemli. Megérdemli az igazságot, de Anna
kedvéért is meg kell hallgatnia.
– Anna kedvéért? Miért mondja ezt?
– Mert az önök lánya briliáns, gyönyörű és tehetséges
teremtés volt, ezenfelül fülig szerelmes Shaw-ba. És meg
kell érteniük, hogy miért.
– Engedd be őket, Wolfgang.
Mindannyian Natascha felé fordultak, aki a férje mögött
állt. – Engedd be őket, és hallgassuk meg, mit mondanak. A
hölgynek igaza van. Tartozunk ezzel Annának.
Frank és Katie befurakodott Wolfgang mellett, és a
következő néhány órát azzal töltötték, hogy négyesben
megbeszélték a történteket.
– Istenem! – kiáltott fel Wolfgang, amikor végeztek.
– Szeretnék beszélni Shaw-val... – Tehetetlenül nézett a
feleségére.
– El kell mondanunk neki, hogy mit érzünk. Hogy
mennyire másként látjuk már – fejezte be helyette Natascha.
– Igen – mondta Wolfgang. – Teljesen másként.
– Akkor vegyünk kabátot – javasolta Katie.
 100. FEJEZET

SHAW ANNA SÍRJA mellett ült a földön. A levelek

rozsdásodni kezdtek, a szél hidege már csípett. Jó volt itt
lenni, mintha Anna még mindig élne. Olyan valóságosnak
tűnt a jelenléte. Shaw úgy érezte, örökre itt tudna maradni.
Hallotta, hogy jönnek, jóval azelőtt, hogy látott volna
bárkit. Felállt, és rájuk meredt, ahogy a csoport,
Wolfganggal az élen, közelebb jött hozzá. Shaw lopva
hátrább lépett Anna sírjától, aztán észrevette Katie-t és
Franket, és megtorpant, nem tudva, mit tegyen.
Wolfgang egyenesen odament hozzá. – Ezek az emberek
– kezdte, Katie és Frank felé intve – elmondták nekünk az
igazat arról, ami történt.
– Elmondták nekünk az igazat, Shaw – mondta Natascha,
és a kezébe vette a férfi kezét. – Annyira sajnáljuk, hogy úgy
bántunk magával.
– Igen, nagyon sajnáljuk – tette hozzá Wolfgang, és
bűntudatos pillantást vetett Shaw-ra.
Shaw kutatóan nézett Katie-re és Frankre. Frank nem
nézett a szemébe, hanem a földet bámulta. Katie ellenben
bátorítóan mosolygott rá.
Wolfgang átölelte Shaw-t, Natascha pedig mindkét férfit
átkarolta. Hamarosan könnyek peregtek a Fischer házaspár
arcán, és még Shaw szeme is benedvesedett, ajka pedig meg-
megremegett, ahogy ott álltak Anna örök nyughelye mellett,
egymást átkarolva és halkan beszélgetve.
 Katie sűrű könnyeit törölgette, ahogy Frank mellett állt,
és nézte a csoportot.
Végül Frank megszólalt. – Nem bírom ezt tovább. Rossz
társaság vagyok az ilyen érzelmes jelenetekhez. Nyomjon le
a torkomon egy 9 mm-es Glockot, könnyebb elviselnem,
mint ezt. – Megfordult, és elindult, de Katie még hallotta,
hogy valami zokogásszerű hang hagyja el a torkát.
Közel egy óra telt el, mire Wolfgang és Natascha úgy
döntött, hogy hazamennek.
Katie lassan a sír mellett álló Shaw-hoz ment.
– Köszönöm, amit tett – mondta a férfi, továbbra is a
földkupacot nézve maga előtt.
– Hogy bírja?
– A lelkem mélyén tudom, hogy Anna halott. De a
szívem... képtelen elfogadni.
– Furcsa dolog a gyász. Azt mondják, az ember
különböző fázisokon megy át. De mindenkinél máshogy
zajlik. Az ember olyan magányos lesz... nem is tudom, lehet-
e ezt másképp, nevezni, mint valamiféle személyre szabott
pokolnak.
Shaw feléje fordult. – Veszített már el valakit?
A nő vállat vont. – Mindenki veszített már el valakit.
– Úgy értem, valaki igazán különlegeset.
Katie szóra nyitotta a száját, de ugyanolyan gyorsan be is
csukta.
– Ezért iszik? – kérdezte Shaw lassan, és szemét felemelte
a színesedő lombokra.
Katie a kabátzsebébe süllyesztette a kezeit, és cipője
orrával a földet bökdöste. – Behnamnek hívták. Kisfiú volt,
aki remek férfivá serdülhetett volna, de nem maradt rá ideje.
Az én hibámból. Én megkaptam a második Pulitzeremet, ő
pedig egy gödörben végezte Kandahar peremén. – Vett egy
mély lélegzetet. – És igen, miatta iszom.
– Soha nem fogja elfelejteni, ugye?
– Soha. Képtelen lennék rá – rázta a fejét Katie, és
próbálta megállni sírás nélkül.
– Tudom jól, mit érez – mondta férfi, és a vállára tette a
kezét. – Isten áldja, Katie. Vigyázzon magára.
Megfordult, és elballagott. Pár másodperc múlva eltűnt a
nő szeme elől.
Ott állt egymaga a holtak között. Lepillantott Anna
sírjára, és a virágokat, amiket Shaw hozott, közelebb
igazította a sírkőhöz. A gránitba vésett néhány szóban ott
látta egy figyelemre méltó nő emlékét, és egy férfi kísértő
képét, aki szerette őt életében és holtában.
Felemelkedett a megszentelt földről, és lassan elindult
kifelé, az élők világa felé.
Aztán futásnak eredt.

A FUTÓ LÉPTEK hangjára Shaw megfordult, és arcára kiült

a meglepetés.
– Mi történt? Minden rendben? – kérdezte.
– Csak most jöttem rá, hogy nem találom a kiutat.
– Elvihetem valameddig. – Az órájára nézett. – Kábé
másfél óra alatt Frankfurtba érhetünk. Ott felülhet egy New
York-i gépre. Talán hazaér egy kései vacsorára a kedvenc
vendéglőjében.
– Nem akarok New Yorkba menni.
– De hát ott lakik, nem?
– Egész felnőtt életemben bőröndöt cipelve utaztam ide-
oda. Munkám pedig nincs.
 – Akár Amanpour állását is megkaphatná a CNN-nél.
– Nem kell.
– Akkor mi kell?
– Az, hogy magával vigyen.
– Jó, de hová?
– Majd útközben megbeszéljük.
Egy darabig nézték egymást, azután Shaw lassan
elfordította a fejét. Habozva megszólalt: – Katie, én nem
tehet...
A nő a szájára tette a kezét. – Tudom, hogy nem. Ha
bármi mást mondana, már itt se lennék. Nem azt akarom.
– Akkor mit akar?
A nő belenézett a wisbachi éjszaka sötétéjébe. Amikor
megszólalt, hangja elcsuklott a szavai súlyától.
– Alkoholista vagyok és munkanélküli. Nincs sok
barátom. Valójában, azt hiszem, egyetlen barátom sincs.
Halálra vagyok rémülve, Shaw. Attól, hogy ez vár rám. Ha
maga azt mondja nekem, hogy menjek a pokolba, akkor azt
felelhetem, hogy már mindketten jártunk ott, és éppolyan
borzalmas, mint amilyennek képzeli.
A szél megzörgette a leveleket a fákon, és köröttük
Wisbach derék polgárai a pihentető éjszakai alváshoz
készülődtek. Shaw és Katie ismét egymást bámulta egy
darabig, mintha egyiküknek sem lenne bátorsága vagy szíve
megszólalni.
– Induljunk – dünnyögte végül Shaw.
Mindketten megfordultak, és elindultak a csendes utcán.
Annyi bizonyos, hogy egyikük sem tudta pontosan, merre
tartanak.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI

A „PERCEPCIÓMENEDZSELÉS”, azaz a közvélemény

alakítása ma már bevett kifejezés. A Védelmi Minisztérium
egyik kézikönyve pontos meghatározást ad róla, a katonai
vezetés tehát nyilvánvalóan igen komolyan veszi.
Napjainkban számos reklámcég kínál percepciómenedzselést
azaz PM-et. Ám úgy tűnik, nem mindegyikük csinálja jól.
Ha az ember létre akarja hozni a Nagy Hazugságot, akkor
erre kell szakosodnia.
A percepciómenedzserek nem spin doktorok, mert ők
nem a tényekkel dolgoznak. Ők kitalálják a tényeket, aztán
eladják a nagyközönségnek mint igazságot Az pedig akkora
különbség, mint ami villám és a villámhárító között van,
ahogyan a tiszteletre méltó Mark Twain (aki élvezettel írna a
PM-ekről) megfogalmazta.
A PM-cégek napi szinten alkalmazzák a történetben
bemutatott módszerek egy részét, noha én más léptékre
emeltem őket. A segítségükkel hatalmas hazugságokat lehet
igen rövid idő alatt és igen meggyőzően elhitetni a világgal,
és senki sem lenne képes rést ütni a közmeggyőződés
falában.
Pontosan ettől olyan veszélyes.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

MICHELLE-NEK; első megjegyzéseid különösen hasznosak

voltak. Nélkülük talán már az első fejezetbem rám unt volna
az Olvasó.
Mitch Hoffmannak, a nagyszerű szerkesztői munkáért.
Tanácsaid és gyengéd ösztökélésed segített, hogy a könyv
valóra váltsa a hozzá fűzött reményeket.
Aaron Priestnek, Lucy Childsnak, Lisa Erbach Vance-nek
és Nicole Kenealynek, amiért lehetővé tették, hogy a
könyvekre összpontosítsak.
David Youngnak, Jamie Raabnak, Emi Battagliának, Tom
Maciagnak, Jennifer Romanellónak, Martha Otisnak és a
Grand Central Publishing minden munkatársának, amiért
felturbózták a karrieremet.
David Northnak, Maria Rejtnek és Katie Jamesnek a Pan
Macmillannél. David, igazi látnok vagy, és ami ennél is
fontosabb, nagyszerű ivócimbora egy pofa sörhöz. Maria, a
megjegyzéseid hajszálpontosak voltak, mint mindig. Katie,
remélem, jól sáfárkodtam a neveddel. Barátaim, remek
érzés, hogy újabb történet ért el az óceán túlpartjára.
Steven Maatnak a Brunánál; köszönet a nagyszerű túráért
és a holland vonatkozások tökéletesítéséért.
Stefan Lubbénak, Helmut Peschnek és Barbara
Fischernek a Lubbénál. Stefan, köszönöm, hogy szereted a
könyveket, és olyan kiadó vagy, aki egyaránt érti az írót és
az üzletet. Helmut, köszönöm a segítséget a német
vonatkozású részeknél és az alapos kritikákat. Barbara,
régen esedékes köszönet neked mindazért, amit az elmúlt
években tettél, és mert odaadhattam a családnevedet egy
pompás szereplőnek.
Luigi Bernadónak amiért segítettél az olasz részeknél.
A Richter családnak, amiért használhattam a neveteket.
Eliane Benistinek, amiért használhattam a nevedet.
Franciaország elnöke lettél! Remélem, örülsz az állásnak.
Leona Jenningsnek, amiért végre – végre – sikerült. Alig
tizenöt könyvbe telt, de remélem, megérte a várakozást.
Bob Castillónak és Roland Ottewellnek az alapos kézirat-
előkészítésért.
Grace McQuade-nek és Lynn Goldbergnek, mert híressé
tettétek a nevemet.
Deborah-nak és Lynette-nek, mert a helyes csapáson
tartottatok.
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató
Tördelte az SZBÉ Stúdió

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2013-ban
Felelős szerkesztő Szabó Olimpia

Művészeti vezető Gerhes Gábor

Borítótervező Gerhes Gábor
Készült 26,97 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 07 9653 8
www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado