Ha

megütnek, üss vissza még

keményebben.
Shaw, akinek csak vezetékneve van,
keresztneve nincs, egy atomterroristát
üldöz, Reggie, a szépséges bérgyilkosnő
egy tömeggyilkost készül likvidálni. Csak
úgy élhetik túl a jó és a rossz harcát, ha
bíznak egymásban.
Evan Waller egy szörnyeteg. Vagyont
gyűjtött azzal, hogy készségesen elad-
megvesz bármit... és bárkit. További
lehetőségek után kutatva most új üzleti
vállalkozásba fog, amely világszerte
milliók halálához vezethet. Ebben
igyekszik megakadályozni Shaw, A tiszta
igazat titokzatos embere. Egyetlen esélye
kínálkozik, hogy elbánjon Wallerrel,
méghozzá a lehető legvalószínűtlenebb
helyen: egy idillien békés, derűs
provence-i faluban. Waller azonban még
romlottabb és könyörtelenebb, mint Shaw
hinné. És Provence-ban még valaki
Waller nyomába ered, egy nő - Reggie
Campion, egy ódon angol kastélyban
székelő, önjelölt igazságosztó titkos
csoport megbízottja, akinek megvannak a
maga indítékai is. Shaw és Reggie
egymás küldetéséről mit sem tudva
üldözik ugyanazt a férfit, eközben idegek
és elmék gyilkos párbajába keverednek.

David Baldacci ma a világ legnépszerűbb

thrillerszerzői közé tartozik. Első nagy
sikerét Államérdek című regényével
aratta, amelyből mozifilm készült Clint
Eastwood rendezésében és
főszereplésével. Huszonhét regényének
mindegyike bestseller lett, és negyvenöt
nyelven, több mint nyolcvan országban
csaknem száztízmillió példányban
jelentek meg. A feleségével közösen
létrehozott Wish You Well Alapítvány az
írás-olvasás tanítását támogatja az
Egyesült Államokban. A hitchcocki
krimik körmönfont feszültségkeltésével
megírt, lélegzetelállító fordulatokban
bővelkedő, hamisítatlanul David
Baldacci-s jellemábrázolást felmutató
Szabadíts meg a gonosztól a 2013-as év
egyik legkíméletlenebb krimije volt.





David Baldacci: Deliver Us From Evil

Vision, New York, 2010
Copyright © 2010 Columbus Rose, Ltd.
Hungarian translation © Komáromy
Rudolf, 2014

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál

megjelent: AGYTRÖSZT
ÁLLAMÉRDEK
A BOSSZÚ
CSÚCSVEZÉRLÉS
 EGYSZERŰ IGAZSÁG
AZ ELNÖK CSALÁDJA
A GYŰJTŐK
A HATODIK
ISTENI IGAZSÁG
NE HIGGY SENKINEK!
A NYERTES ÓRAJÁTÉK
A POKOL TORNÁCA
A TEVE KLUB
A TISZTA IGAZAT
TIZEDMÁSODPERC
A TÚLÉLŐ



Allinek és Anshunak,
Catherine-nek és Davidnek,
Marilynnek és Bobnak,
Amynek és Craignek,
akik mind jó barátaim
 1. FEJEZET

A KILENCVENHAT ÉVES FÉRFI kényelmes

foteljába befészkelődve adta át magát a
Sztálin-könyv élvezetének. Komoly
kiadó bottal sem nyúlt volna a
téveszmékkel telezsúfolt kézirathoz,
minthogy a szerző következetesen
hízelgően nyilatkozott a szadista szovjet
vezetőről. Az öregembernek azonban
nagyon is tetszett a magánkiadású könyv
pozitív Sztálin-képe. Közvetlenül az
írótól vásárolta, nem sokkal azelőtt, hogy
azt elmegyógyintézetbe utalták.
Csillagtalan ég borult a jókora birtokra,
mert a közeli óceánról épp vihar vonult át
fölötte a szárazföld belsejébe. Bár az idős
férfi vagyonához illő luxuskörülmények
közt élt, személyes igényei viszonylag
szerények voltak. Több tíz éves
kardigánja rég kifakult, az olcsó nadrág
lötyögött vézna, haszontalan lábán.
Inggallérja begombolva simult húsos
nyakára, amelyet még vastagabbá tett a
lebenyesen petyhüdt bőr. Az eső már
álmosítóan dobolt a háztetőn, és a férfi
hátrébb csúszott a fotelban, elégedetten
merült el annak az őrültnek az elméjében
és pályafutásában, aki a
szerencsétlenségükre uralma alá került
tízmilliók életét oltotta ki.
Az öreg időnként nevetett valamin,
amit olvasott, legalábbis a különösen
vérfagyasztó részleteken, és egyetértőleg
bólogatott azoknál a passzusoknál, ahol
Sztálin tanítványai érzékletesen
fejtegették, miként tiport el minden
polgári szabadságjogot. A szovjet
diktátorban az öreg világosan látta az
ahhoz szükséges vezetői adottságokat,
hogy valaki naggyá tegyen egy országot,
miközben rettegésben tartja a világot.
Lebillentette vastag szemüvegét, s az
órájára pillantott. Majdnem tizenegy. A
riasztórendszer pontosan kilenckor lépett
működésbe, minden ajtó és ablak
szakszerű megfigyelés alatt állt. Az öreg
erődjét nem fenyegethette veszély.
Mennydörgés hallatszott, és a világítás
mintha attól hunyorított volna egyet,
majd még kettőt, azután kialudt Az
alagsori kapcsolóhelyiségben már
korábban eltávolították a biztonsági
rendszer tartalék akkumulátorát, így
áramkimaradás esetén a rendszer
működésképtelenné vált. Ez azonnal
hatástalanította az összes ajtó és ablak
védelmét. Tíz másodperc múlva beindult
a jókora tartalék aggregátor, ismét teljes
erővel működött az áramellátás,
visszaélesedett a riasztórendszer. Abban a
tíz másodperces időközben azonban
kinyílt egy ablak, kilendült rajta egy kéz,
s elkapta a földszintről földobott digitális
fényképezőgépet. Az ablak egy
másodperccel a védelmi rendszer
helyreállása előtt csukódott és zárult be.
Az öregember mit sem sejtve
dörzsölgette kopasz fejét, a hegektől és
napégéstől foltos bőrt. Arca réges-rég
megereszkedett bőrhalmazzá vált, amely
a szemét, orrát, száját állandóan morcosra
torzította. Egész teste, illetve ami maradt
belőle, hasonló leépülési folyamatot
mutatott. Immár a legegyszerűbb
feladatok elvégzéséhez is másokra
szorult. De legalább élt, míg sok, vagy
talán már az összes bajtársa meghalt, nem
egy közülük erőszakos véget ért. Ez
dühítette. A történelem azt mutatta, hogy
az alsóbbrendűek mindig irigyek a náluk
különbekre.
Végül letette a könyvet. Ebben a
korban a szervezete már csak három-négy
órai alvást igényelt, de azt most
igényelte. Állandóan viselt, keskeny
nyakpántján megnyomta a kék gombot: a
gondozóját hívta. Az eszköz három
gombjából egy a gondozónak, egy az
orvosának, egy a biztonsági őrnek jelzett.
Voltak ellenségei és nyavalyái, de a
gondozóját főként örömszerzés céljából
tartotta.
A szőke Barbara csípőre tapadó fehér
miniszoknyában és vállpántos felsőben
lépett be, az utóbbi pazar rálátást engedett
dús bájaira, amint lehajolt, hogy a
kerekes székbe segítse az öreget.
Alkalmazója munkaköri kötelességként
írta elő, hogy lengén öltözzön. Gazdag,
perverz vénemberek bármit
megengedhetnek maguknak. Ráncos
képét most a nő puha dekoltázsába dugta,
és ott is hagyta. Miközben az erős karok a
széles ülésre emelték, keze a lány
szoknyája alá csúszott. Ujjai fölsiklottak
Barbara hosszú, feszes combja hátulján,
míg a fenekéhez nem értek. Egymás után
jól megszorította a farpofákat.
Elismerően mordult fel. A lány nem
reagált, mert rendesen megfizették azért,
hogy eltűrje a markolászást.
A lifthez tolta a férfit, fölmentek a
hálószobába. Segített neki levetkőzni,
közben elfordította a tekintetét rozoga
testéről. A busás javadalmazás sem tudta
rákényszeríteni, hogy elviselje
meztelensége látványát. Évtizedekkel
ezelőtt persze elviselte volna, sőt sokkal
többet is megtett volna neki. Különben
megnézhette volna magát. Most csak
ráadta a pizsamáját, akár egy kisbabára.
Reggelenként megmosdatta és megetette,
megint csak úgy, mint egy csecsemőt,
nem pedig mint egy férfit. Bezárult a kör.
Babusgatástól babusgatásig, majd a sírig.
– Ülj le, Barbara! – utasította az öreg. –
Hadd nézzelek.
Mindezt németül mondta. Ez volt a
másik oka, hogy a lányt vette föl. Rajta
kívül már nemigen maradt a
környezetében más, akivel az
anyanyelvén társaloghatott volna.
A lány leült, keresztbe tette barnára sült
lábát, az ölében tartotta a kezét, és
időnként a férfira mosolygott, mert azért
fizették. Az öreg úgy vélte, Barbara
hálával tartozik neki, mert ha nem ebben
a pompás házban dolgozna, ahol könnyű
a munkája, és az is ritkán adódik, akkor
aprópénzért strichelhetne a közeli Buenos
Airesben.
Végül intett neki, mire a nő azonnal
fölállt, és már is csukta be az ajtót maga
mögött. Az öreg hátradőlt a párnákra. A
lány most valószínűleg a szobájába megy,
ledobja a ruháját, beugrik a zuhany alá, és
lesikálja magáról az ő érintésének
szennyét. Halkan kuncogott az
elképzeléstől. Még aszott vénségként is
tudott némi hatást gyakorolni az
emberekre.
Élénken emlékezett a dicsőséges
napokra, amikor belépett egy helyiségbe,
lovaglócsizmájának sarka kopogott a
betonpadlón. Az a hang önmagában
rettegést ébresztett az egész lágerben. Az
tényleg hatalom volt. Mindennap abban a
kiváltságban részesült, hogy érezhette ezt
a legyőzhetetlenséget. Az emberei
habozás nélkül teljesítették a parancsait.
Hosszú oszlopokban sorakoztatták föl a
büdös férgeket, akik lehajtott fejjel álltak
előtte a mocskos göncükben, de azért a
szemük sarkából látták a tükörfényes
csizmáját, a tiszti egyenruháját. A
hatalmát. Istent játszott, eldöntötte, kik
haljanak meg, kik maradjanak életben.
Nem mintha az utóbbiak sokkal jobban
jártak volna, hiszen a földi poklot kapták
jutalmul, annyi fájdalmat, szenvedést és
megalázást, amennyit csak adni bírt
nekik.
A matrac bal felére húzódott, és
megnyomta az ágy melletti falburkolat
egy négyszögletes darabját. A falap
ajtóként kicsapódott, és az öreg reszkető
kézzel ütögette be a mögötte föltáruló
páncélszekrény kódját. Benyúlt, előhúzta
a fotót, azután visszadőlt a párnájára, és
megnézte. Kiszámította, hogy napra
pontosan hatvannyolc esztendeje készült.
Az elméje még működött, ha a teste
cserbenhagyta is.
A fényképen csak húszas évei végén
járt, de agyának és könyörtelenségének
köszönhetően már komoly felelősséget
bíztak rá. A daliás, vékony fiatalember
világosszőke haja meghökkentő
kontrasztot képezett napbarnított,
szögletes arcával. Igen szemrevalóan
festett díszegyenruhájában a sok
medáliával, bár el kellett ismernie, hogy
aligha a vitézségével érdemelte ki őket.
Ütközetet nem is látott, mert nem sok
kurázsi szorult belé. Puskával tüzelni,
lövészárokban meghalni az oktalan
tömegek is tudtak, ő az ügyessége révén
biztonságosabb terepet kereshetett
magának. Egykori önmaga láttán
könnyek szöktek a szemébe, és persze
mellette ott állt a képen az igazi férfi.
Termetre alacsony, de minden más
szempontból óriás. Bajsza immár örökre
ott feketéllett kifejező ajka fölött.
Megcsókolta ifjonti mását a fotón,
majd csókot lehelt imádott Führere arcára
is. Az esti szertartás befejeztével
visszatette a képet a rejtekhelyére, és
végiggondolta az azóta eltelt éveket,
hogy hónapokkal a szövetségesek
bevonulása, Berlin eleste előtt külföldre
szökött. Előre megszervezte
idetelepedését, mert látta a háború
elkerülhetetlen végkimenetelét, talán
előbb, mint a feljebbvalói. Évtizedek óta
bujkált, de ismét fölhasználta
„tehetségét” , hogy új hazája
ásványkincseinek és rönkfájának
exportjával pénzbirodalmat építsen föl,
kíméletlenül eltaposva mindennemű
konkurenciát. Mégis visszasírta a régi
szép időket, amikor mások élete és halála
kizárólag az ő kezében volt.
Tudta, hogy ma éjjel is tiszta
lelkiismerettel, nyugodtan alszik majd,
ahogy minden éjszaka. Érezte, hogy
elnehezedik a szemhéja, amikor
meglepetésére ismét ajtónyitás zaját
hallotta. A szoba félhomályába
meresztette a szemét. A lány állt ott,
körvonalai kirajzolódtak a sötétben.
– Barbara?
 2. FEJEZET

A LÁNY BEZÁRTA maga mögött az ajtót,

majd előrelépett. Ahogy közelebb ért az
ágyhoz, az öreg látta, hogy csak a
combját alig takaró, lazán megkötött
pamutköntöst vett föl. Mindenféle
szögből barnára sült bőr látszott, csak a
köntös oldalhasítékánál kandikált ki
hófehéren a csípője. Kibontott haja a
vállát verdeste. Mezítláb volt.
A férfi mellé feküdt az ágyon.
– Barbara? – kérdezte az öreg, és máris
gyorsulni kezdett az érverése. – Mit
keresel itt?
– Tudom, hogy kíván – felelte a lány
németül. – Látom a szemén.
Az öreg fölszisszent, ahogy a lány
megfogta a kezét, és a köntösébe, a
keblére vonta. – Öregember vagyok, nem
tudlak kielégíteni. Nem... nem megy.
– Majd segítek. Szép lassan csináljuk.
– És az őr? Az ajtó előtt strázsál. Nem
hiányzik, hogy...
Barbara gyöngéden megsimogatta az
öreg fejét.
– Azt mondtam neki, hogy magának
ma van a születésnapja, és én vagyok az
ajándék – mosolyodott el. – Megkértem,
hogy legalább két órát adjon nekünk.
– De hát csak egy hónap múlva lesz a
születésnapom.
– Nem bírtam kivárni.
– Hiába, Barbara. Tényleg kívánlak, de
öreg vagyok. Istentelenül öreg. – A lány
közelebb húzódott, oda nyúlt a férfinak,
ahová már évtizedek óta nem nyúltak. Az
öreg felnyögött. – Ne csináld ezt! Hidd
el, fölöslegesen fárasztod magad.
– Türelmes vagyok.
– De miért érdekellek egyáltalán?
– Egy ilyen gazdag és nagy hatalmú
ember nagyon érdekes. És látom, hogy
valaha csudára jóképű is volt.
– Az igaz – bólogatott az öreg. –
Tényleg. Van is egy képem.
– Mutassa! – kérte a lány. – Mutassa
meg – búgta az öreg fülébe, miközben
föl-alá mozgatta a kezét a köntöse alatt.
Az öreg megnyomta a falburkolatot,
elővette a fotót, és átnyújtotta
Barbarának.
A lány tekintete elidőzött a fiatalember
és Adolf Hitler képén. – Úgy néz ki, mint
egy hős. Hős volt?
– Végeztem a dolgomat – felelte
kötelességtudóan az öreg. – Tettem, amit
mondtak.
– Fogadok, hogy nagyon jól.
– Ezt a képet még senkinek sem
mutattam. Senkinek a világon.
– Ez hízelgő. Na, feküdjön vissza!
Az öreg szót fogadott, a lány lovagló
ülésben rátelepedett, kioldotta a köntöse
övét, hogy az öreg jobban láthassa a
testét. Egyúttal lecsatolta az öreg
nyakáról a személyhívót.
A férfi tiltakozott.
– Nem hiányzik, hogy véletlenül
megnyomódjanak a gombok –
magyarázta a lány, és elvette tőle az
eszközt. Előrehajolt, hogy a keble
majdnem az öreg arcát súrolta. – Nem
hiányzik, hogy megzavarjanak.
– Persze, igazad van. Nehogy
megzavarjanak.
A lány a zsebébe nyúlt, és egy tablettát
mutatott föl.
– Ezt magának hoztam. Segíteni fog
ezen – intett az öreg ágyékára.
– Nem tudom, be szabad-e vennem. A
többi gyógyszerem...
– Ettől egész álló éjszaka bírni fogja az
iramot – fogta még halkabbra a hangját a
lány. – Addig csinálja, amíg nem sikítok.
– Úristen, bárcsak úgy lenne!
– Csupán ezt kell bevennie – emelte föl
a kis tablettát. – Azután a magáévá tesz.
– Ez tényleg hat? – kérdezte az öreg, és
izgalmában egy nyálcsepp fröccsent az
ajkára.
– Nekem még sosem okozott csalódást.
Na, vedd be szépen!
Barbara a férfi kezébe nyomta a
gyógyszert, az éjjeliszekrényen álló
kancsóból egy pohár vizet töltött, majd
figyelte, ahogy az öreg lenyeli a tablettát,
és mohón kortyolja a vizet.
– Duzzad már? – kérdezte a férfi
türelmetlenül.
– Csigavér. Közben hadd mutassak én
is valamit.
A lány a köntöse zsebéből lapos
fényképezőgépet húzott elő. Azt a gépet,
amit földobtak neki az ablakhoz, miután
az áramszünet hatástalanította a
riasztórendszert.
– Barbara, furán érzem magam.
– Aggodalomra semmi ok.
– Hívd az orvost! Azonnal nyomd meg
a hívógombot!
– Semmi baj. Ez csak a tabletta hatása.
– De nem érzem a testemet. A nyelvem
pedig...
– Megnőtt? Te jó ég! Úgy látszik, a
tabletta a nyelvére hat, nem ott, ahol
kéne. Kénytelen leszek panaszt tenni a
gyártónál.
Az öregember hangosan hörgött A
szájára akart mutatni, de nem
engedelmeskedtek a tagjai. – Nyomd meg
a go...
A lány még távolabb rakta a
személyhívót, és összehúzta magán a
köntöst, szorosan megkötötte az övét. –
Nézze csak, ezeket szeretném
megmutatni.
Bekapcsolta a fényképezőgépet A kis
kijelzőn régi, fekete-fehér arcképfotó
jelent meg.
– Ezt a kisfiút David Rosenbergnek
hívták – magyarázta a lány, és a
lesoványodott, beesett gyermekarcra
mutatott. Az üveges tekintet jelezte, hogy
a gazdájának már nincs sok hátra. – Nem
érte meg a barmicvóját. Tudta ezt, mielőtt
elrendelte a halálát, Herr
Standartenführer Huber? A fiú már
betöltötte a tizenhármat, de persze a
lágerben nem tartottak tiszteletben holmi
zsidó felnőtté avatási szokásokat.
Az öregember halkan tovább hörgött,
rémült tekintete a fényképre szegeződött.
Barbara megnyomott egy gombot, és
fiatal női arc tűnt fel a fényképezőgép
kijelzőjén, – Ez itt Helen Koch. Maga
lőtte hasba karabéllyal, majd rágyújtott a
reggeli első cigarettájára. Az
egybehangzó beszámolók szerint az
asszony mindössze három órát
szenvedett, mielőtt kilehelte a lelkét, a
maga emberei pedig közben
megakadályozták, hogy a többi zsidó
segítséget nyújtson neki. Maga valójában
két embert ölt meg aznap reggel, mivel
Frau Koch gyermeket várt.
Az öregember begörbített ujjai a
takarót kezdték kaparászni, miközben a
többi testrésze mozdulatlan maradt. A
személyhívóra meredt, de nem érhette el,
bár alig több mint fél méter választotta el
tőle. A lány elkapta az állát, és fölemelte,
hogy a kis képernyőre kelljen néznie.
– Összpontosítson, ezredes úr! Ugye
emlékszik Frau Kochra? Nem? Hát David
Rosenbergre? Őrá sem?!
Az öreg végre pislogással igent jelzett.
– Megmutatnám a többiek képét is,
akiknek elvette az életét, de mivel
százezernél többen vannak, nincs rá
időnk. – Barbara egy papírképet húzott
elő a köntöse zsebéből. – Ezt a gyönyörű
könyvtárszobájában a zongora tetején
lévő keretből emeltem ki – tartotta az
öreg orra alá a képet. – Megtaláltuk a fiát,
a lányát, az unokáit és a dédunokáit. Azt
a sok ártatlant. Látja az arcukat? Éppen
olyanok, mint David Rosenberg meg
Helen Koch meg az összes többiek. Ha
ráérnék, töviről hegyire elmesélném
magának, hogyan fognak ma éjszaka
egytől egyig meghalni. Illetve hetet
közülük már le is mészároltunk, pusztán
azért, mert közük volt magához. Tudja,
Herr Standartenführer, biztosra akartunk
menni, hogy írmagja se maradjon a
szörnyetegeknek.
A férfi sírva fakadt, szájából erőtlen,
vinnyogó hang tört elő.
 – Helyes, nagyon helyes, Herr
Standartenführer, ezek nyilván
örömkönnyek. Talán azt hiszik, annyira
élvezi a szexet, hogy elsírta magát. Most
már ideje alukálni, de azért tartsa a
szemét a képen. Ne nézzen máshová,
elvégre ez a családja.
Amikor az öreg behunyta a szemét, a
lány arcul ütötte, kényszerítette, hogy
kinyissa. Lehajolt, és más nyelven súgott
valamit a fülébe.
A férfi szeme elkerekedett.
– Megértette, Herr Huber? Jiddisül
van. A lágerben biztosan sokszor hallotta.
De ha esetleg fordításban még nem
ismerné, így szól: „Rohadj meg a
pokolban!”
A lány párnát helyezett az öreg orrára
és szájára, de a szemét szabadon hagyta,
hadd távozzon halálra ítélt famíliája
képével. Jó erősen a párnára nehezedett.
– Ez sokkal könnyebb halál, mint
amilyet érdemel – mondta, miközben a
férfi tüdeje egyre vadabbul vergődött,
hasztalanul kereste az éltető oxigént.
Miután a vergődés abbamaradt, a lány
levette a párnát, és Huber egyenruhás
fotóját a kis fényképezőgéppel együtt a
köntöse zsebébe rakta. Nem ölték meg a
férfi családját, és nem is tervezték. Nem
szoktak ártatlanokat gyilkolni. Csak el
akarták hitetni az öreggel, hogy maga
okozta szerettei pusztulását. Tudták, hogy
halála nem mérhető a parancsaira
végrehajtott öldöklés borzalmához, de
ennél többet nem tehettek az ügy
érdekében.
A lány keresztet vetett. – Isten bocsássa
meg nekem! – suttogta.
Később, a szobája felé menet elhaladt
az őr, egy hetyke argentin mellett. Az
leplezetlen kéjvággyal legeltette rajta a
szemét. Barbara visszamosolygott rá, és
játékos riszálással villantott ki egy kis
halvány bőrfelületet a vékony köntös
alól.
– Majd szóljon, ha magának lesz
születésnapja! – ingerkedett a fiúval.
– Holnap – vágta rá az argentin, és
utánakapott, de a lány elillant előle.
Az nagyon jó, mert addigra lelépek.
Egyenesen a könyvtárszobába ment, és
visszatette a fényképet a keretbe. Egy óra
múlva ismét hunyorított egyet a világítás,
azután kialudt. A korábbihoz hasonló, az
áramfejlesztő bekapcsolását megelőző tíz
másodperces időközben Barbara ablaka
kinyílt, majd becsukódott. A lány talpig
feketében, haján kötött sapkában
ereszkedett le az esőcsatornán, a körkörös
védővonal mentén a birtok hátsó
kerítésfalához sietett, átmászott rajta, és
beszállt a túloldalon várakozó
személygépkocsiba. Nem volt nehéz
feladat, hiszen az ingatlan biztonsági
rendszerét behatolás, nem pedig kitörés
megakadályozására tervezték. Dominic, a
volánnál ülő, vékony testalkatú, sötét,
göndör hajú és nagy, bánatos szemű
fiatalember föllélegzett.
– Remek munka, Dom – mondta a lány
brit kiejtéssel. – Az áramszünet időzítése
hajszálpontos volt.
– Legalább a meteorológusok nem
tévedtek a vihar előrejelzésével. Ez jól
álcázta a villanyszerelő bűvésztrükkömet.
Na és mit mondott?
– A szemével beszélt. Tudta.
– Gratulálok az utolsóhoz, Reggie.
Regina Campion – bizalmas körben
Reggie – hátradőlt az ülésen, és lehúzta a
sapkáját, kiszabadítva festett szőke haját.
– Tévedsz. Ez nem az utolsó.
– Hogyhogy? Már nincs életben több
hozzá hasonló náci. Huber volt az utolsó
szemétláda.
A lány kivette a zsebéből Huber meg
Adolf Hitler fényképét, és rámeredt,
miközben a kocsi a Buenos Aires
környéki sötét utakon robogott.
– De szörnyetegek mindig lesznek.
Nekünk pedig egytől egyig le kell
vadásznunk őket.
 3. FEJEZET

SHAW REMÉLTE, hogy a pasas

megpróbálja kinyírni, és nem is csalódott.
Hiába, némelyek hajlamosak
begorombulni, ha látják, hogy a
szabadságuknak annyi, ráadásul
határozottan fölmerül egy jövőbeni
kivégzés lehetősége is. A fickó néhány
másodperc múlva eszméletlenül,
összetört képén Shaw kézfejének
nyomával hevert a földön. Az erősítés
pillanatokon belül befutott, hogy őrizetbe
vegye az illetőt. Shaw gondolatban
kipipálta tennivalóinak listáján a lelketlen
fanatikust, aki mit sem sejtő gyermekeket
használt olyanok fölrobbantására, akik
más istenben hittek, mint ő.
 Tíz perccel később Shaw már a bécsi
repülőtérre tartott. A kocsiban borostás
ábrázatú főnöke, Frank Wells ült mellette.
Frank ránézésre az elképzelhető
legaljasabb stricinek látszott, lényegében
azért, mert az is volt. Behemót
termetéhez brummogó hang társult,
tokája bikanyakát verdeste. Mindig olcsó
öltönyt hordott, amely abban a
pillanatban végérvényesen ronggyá
gyűrődött, ahogy először fölvette, és
benyomott koronájú puhakalapot, amely
évtizedekkel röpítette a múltba a
szemlélőt. Shaw úgy vélte, Frank rossz
korban jött világra. Jól elboldogult volna
az 1920-as vagy ‘30-as években,
házkutatási parancs vagy jogismertető
kártya helyett dobtáras gépkarabéllyal
hajkurászva olyan gonosztevőket, mint
Al Capone és John Dillinger. Ötvenes
volt, de többnek tűnt, lelkében
nyolcvanesztendei epe és düh gyülemlett
föl. Ő meg Shaw szeretve gyűlölő
viszonyban álltak egymással, amely –
legalábbis a férfi pillanatnyi
arckifejezéséből ítélve – épp most csapott
át gyűlölködésbe.
Shaw tulajdonképpen meg tudta érteni.
Frank többek között nem egyszerűen
azért hagyta magán kocsiban és minden
más zárt helyen is a kalapját, hogy
befödje tojás formájú, kopasz fejét,
hanem hogy eltakarja a bemélyedést, azt
a pontot, ahol annak idején a Shaw által
kilőtt pisztolygolyó a koponyájába hatolt.
Az ilyesmi nem ideális bevezető egy
egészséges baráti kapcsolathoz. Mégis
egyedül az a csaknem végzetes
összecsapás indokolta, hogy jelenleg
együttműködtek.
– Kicsit lassan szúrtad ki Benny
lépéseit – jegyezte meg Frank a
meggyújtatlan szivarját rágcsálva.
– Minthogy „Benny” bin Alamené a
harmadik hely a legkeresettebb
terroristák listáján, mégis
vállveregetésben részesítem magamat.
– Én csak szóltam, Shaw. Soha nem
tudhatod, talán legközelebb jól jön.
Shaw nem válaszolt, főleg azért nem,
mert elfáradt. Kinézett az ablakon,
gyönyörködött Bécs főútvonalaiban.
Sokszor járt már az osztrák fővárosban,
amely a zenetörténet egyik-másik
kimagasló tehetségének adott otthont.
Sajnos Shaw-t mindig a munka hozta ide,
és legélénkebb emlékét nem valami
megindító versenymű jelentette, hanem
az, hogy kis híján meghalt egy nagy
kaliberű lövedéktől, amely kényelmetlen
közelségbe került a koponyájához.
Megvakargatta a fejét. Végre
visszanőtt a haja. Nemrégiben egy
küldetés miatt kellett kopaszra
borotválnia magát. A kőkemény
fizikumú, csaknem kétméteres férfi még
csak negyven körül járt, de az eset után
észrevette, hogy a halántékánál már
őszül, és a homlokán középen lenőtt
csücsöknél is keletkezett egy világosabb
folt. A legutóbbi fél év bizony még őt is
eléggé megviselte.
Frank mintha olvasott volna a
gondolataiban. – Na és mi történt
köztetek Katie Jamesszel? – kérdezte.
– Ő visszatért az újságíráshoz, én meg
ahhoz, amit most is csinálok.
Letekerte az ablakot, rágyújtott a
szivarjára, és kifelé eregette a füstöt.
– Szóval ennyi?
– Miért lenne bármi több?
– Kemény dolgokon mentetek át
együtt. Az ilyesmitől össze szoktak
rázódni az emberek.
– Hát nálunk ez nem jött be.
– Tudod, fölhívott.
– Mikor?
– Már jó ideje. Azt mondta, köszönés
nélkül mentél el. Egyszerűen odébbálltál.
– Nem tudtam, hogy ezt törvény tiltja.
És miért nem engem hívott?
– Azt mondta, próbált, de
megváltoztattad a számodat.
– Ja, lehet, hogy megváltoztattam.
– Miért?
 – Mert kedvem szottyant rá. Egyéb
privát jellegű kérdés?
– Lefeküdtetek egymással?
Shaw ettől láthatólag megmerevedett.
Frank talán érezte, hogy túlfeszítette a
húrt, lenézett az ölében fekvő dossziéra,
és gyorsan így folytatta: – Na jó, fél óra
múlva a levegőben leszünk. A következő
melót megbeszélhetjük odafönt.
– Remek – felelte színtelen hangon
Shaw.
Letekerte az ablakot, és beszívta a
reggeli levegőt. A munkája zömét késő
éjjel szokta végezni, és a legtöbb „meló”
a hajnali órákban végződött.
Hivatalosan nem létező úgynevezett
„cég” megbízásából világszerte hajtok
végre mindenféle feladatot, amelyről
soha senki nem fogja tudni, hogy az én
művem.
A „cég” irányelvei megengedték
munkatársainak, hogy elmenjenek a
törvényesség határáig, gyakran át is
lépjék, olykor eltöröljék. A Shaw cégét
anyagilag és logisztikailag támogató
országok a régi G8-ak élcsapatához
tartoztak, ennélfogva elvileg a világ
leginkább „civilizált” társadalmait
alkották. Saját hivatalos csatornáikon
keresztül semmiképpen sem
alkalmazhattak brutális és néha gyilkos
megoldásokat. Úgy kerülték meg tehát a
problémát, hogy titokban létrehoztak és
tápláltak egy hibrid jószágot, amelyet
kizárólag eredményei, bármilyen
eszközzel elért eredményei alapján
értékeltek. Jellemzően se személyiségi
jogok, se jogászok nem szerepeltek az
egyenletben.
Frank egy pillanatig az arcát fürkészte.
– Küldtem virágot Anna sírjára.
– Miért? – fordult felé meglepetten
Shaw.
– Rendes nő volt. És teljesen beléd
bolondult, bár fogalmam sincs, mit evett
egy ilyen szerencsétlen flótáson. Ez az
egyetlen kivetnivaló, amit fölfedeztem
őnagyságában: a gyönge ítélőképessége a
férfiak terén.
Shaw ismét kinézett az ablakon. – Még
egy ilyet soha többé nem találsz.
– Ezért nem is keresek, Frank.
– Én már voltam nős.
Shaw becsukta az ablakot, és hátradőlt.
– Mi történt?
– A feleségem már nem él. Bizonyos
szempontból hasonlított Annára. Jóval a
súlycsoportom fölött nősültem. Ilyesmi
csak egyszer adódik az életben.
– Te legalább eljutottál az
anyakönyvvezetőig. Nekem nem nyílt rá
módom.
Úgy tűnt, mintha Frank még valamit
mondani akarna, de hallgatásba merült. A
repülőtérig hátralévő utat szótlanul tették
meg.
 4. FEJEZET

A GULFSTREAM GÉP könnyű szélben

emelkedett a levegőbe. Mihelyt
vízszintesbe álltak, Frank elővette a
szokásos aktát: fényképeket,
háttérjelentéseket, elemzéseket és
végrehajtási javaslatokat.
– Evan Waller – kezdte. – Kanadai,
hatvanhárom éves.
Shaw egyik kezével fölemelt egy
csésze feketekávét, a másikkal egy fotót.
Kopaszra borotvált férfira meredt. Az
illető erősnek és jó formában lévőnek
látszott, arcvonásai élesek, szögletesek
voltak, akár egy nagy felbontású,
megahertzes frekvenciájú LCD monitor
képe. A szemében mintha még a fotón is
olyan elektromosság lappangott volna,
amely képes Shawra lövellni, és halálos
sebet ejteni rajta. Hosszú orra szinte a
homloka közepéről indult, s
nyílegyenesen futott le a szája felső
széléig. Ha létezik kegyetlen száj, ez az –
gondolta Shaw. És nem fért hozzá kétség,
hogy ez a férfi kegyetlen, gonosz és
veszedelmes. Máskülönben Shaw most
nem nézegette volna a fotóját. Elvégre
nem szentekre szokott vadászni, csakis
erőszakos gazemberekre.
– A korához képest jól néz ki – mondta
Shaw, és a kisasztalra ejtette a fotót.
– Legalább két évtizede csupa
olyasmibe fog, ami rengeteg pénzt hoz. A
felszínen minden a legnagyobb rendben.
Legálisak a bizniszei, nem feltűnősködik,
adakozik, harmadik világbeli országok
infrastrukturális fejlesztéseit támogatja.
– De?
– De kiderítettük, hogy a vagyona
alapja az embercsempészet, főleg
tizenéves ázsiaiak és afrikaiak, akiket
Waller emberei tömegesen rabolnak el,
majd a nyugati féltekén prostituáltként
értékesítenek. Ezért foglalkozik harmadik
világbeli fejlesztésekkel. Azok révén
férkőzik a portékához, amit igényel. A
kóser bizniszei pedig pénzmosodák ehhez
a tevékenységhez.
– Világos, ezek szerint bőven
rászolgált, hogy meglátogassam.
Frank fölállt, a gép oldalfalánál
elhelyezett kis bárpultnál kevert magának
egy Bloody Maryt, és beletett egy
zellerszárat. Visszaült a helyére, hosszú
kanállal csörgette a jeget.
 – Waller jól elrejtette a részleteket.
Időbe tellett, hogy kiderítsük a
simlisségét, bíróság előtt azonban nem
biztos, hogy megállna a vád. Nem
kétséges, hogy ez egy gazfickó, de a
bizonyítás már más tészta.
– Akkor meg minek vesződünk az
üldözésével, ha úgysem tudjuk kivonni a
forgalomból? Így csak fölhívjuk a
figyelmét, hogy óvatosabban járjon el.
Frank a fejét csóválta. – Ez nem a
lefülelésről, hanem a fülesszerzésről szól.
Elkapjuk, és meggyőzzük, hogy a saját
jól fölfogott érdekében daloljon nekünk
arról az új üzletágáról, amelyről csak
most szereztünk tudomást.
– Vagyis?
– Hasadóanyag-üzérkedésről
világszerte körözött iszlám
fundamentalistákkal. Ha köp róluk, alkut
köthet velünk.
– Milyen alkut?
– Lényegében futni hagyjuk.
– Folytathatja a leánykereskedelmet?
– Itt a nukleáris világkatasztrófa
elkerülése a tét, Shaw. A fejesek hajlanak
erre a kompromisszumra. Legalább egy
időre abbahagyatjuk vele az üzelmeit. De
megtarthatja a szabadságát meg a sok
pénzt, amit szerte a világon biztosan
elrejtett.
– Szóval újra seftelhet. Tudod, néha
nem látom tisztán, tulajdonképpen melyik
ördöggel akarunk elbánni.
– Mindegyikkel, csak más-más módon.
– Rendben, akkor mi a terv?
– Megtudtuk, hogy Dél-
Franciaországba indul, üdül egy kicsit két
nukleáris világkatasztrófa tervezgetése
között. Villát bérelt Gordes-ban. Jártál
már arrafelé? – Shaw a fejét rázta. – Úgy
hallom, gyönyörű hely.
– Bécs is az, legalábbis úgy hallom. Én
rendszerint nem látok mást, csak
pöcegödröket, ambulanciákat meg a
hullaházat.
– A pasas erős kísérettel utazik.
– Ahogy ezek szoktak. Hogyan
képzeled a kivonást?
– Na vajon hogyan? Gyorsan és tisztán.
De a franciák most nincsenek beavatva,
úgyhogy tőlük nem várhatunk segítséget.
Ha lebuksz, sütheted.
– Nem vagyok meglepve.
– Az időzítés szoros lesz.
– Az időzítés mindig szoros.
– Az igaz – hagyta rá Frank.
 – Szóval elraboljuk a tagot,
megdolgozzuk, és reménykedünk, hogy
megtörik?
– A mi dolgunk csak az, hogy
begyűjtsük. Megtörni mások fogják.
– Persze, azután futni hagyják –
mondta undorodva Shaw.
– Az öltönyösök diktálnak.
– Te is öltönyt hordasz.
– Pontosítok. A drága öltönyösök
diktálnak.
– Jó, de hadd emlékeztesselek, hogy
amikor legutóbb Franciaországban
dolgoztam, az nem valami jól sült el.
Frank vállat vont. – Akkor térjünk rá a
részletekre.
Shaw felhörpintette maradék kávéját. –
Minden a részleteken múlik, Frank. Meg
kurva sok szerencsén.
 5. FEJEZET

REGGIE CAMPION londoni lakásáról jövet

tízéves ütött-kopott Smart Car City-
Coupéjával elhajtott Leavesden mellett,
és még néhány kilométert haladt észak
felé. Keskeny vidéki utakon
kacskaringózott, majd lekanyarodott egy
egyetlen kocsi szélességű földútra, végül
átgurult a zuzmóval borított kőoszlopok
között, amelyeken a „Harrowsfield” név
állt, azé az ingatlané, amelyen most
tartózkodott. Tekintete szokás szerint
fölsiklott a kőzúzalékkal beterített,
girbegurba kocsibehajtón, amely az
omladozó, ódon kastélyhoz vezetett.
Egyesek azt állították, valaha Rudyard
Kipling vette haszonbérbe a birtokot.
Reggie nem tartotta valószínűnek, bár a
hely tényleg tetszhetett az írónak, aki
olyan csodálatos, bonyodalmakkal teli
kalandtörténeteket alkotott. A hatalmas,
itt-ott hevenyészve megjavított épületben
akadt minden: rejtekajtók és titkos
átjárók, kőcsipkés tornyok jéghideg
szobákkal, óriási könyvtár, tömör falban
végződő folyosók, fele-fele arányban
muzeális értékű műtárgyakkal meg
limlommal teli padlás, hétrét görnyedten
járható pince jobbára ihatatlan bort
tartalmazó, penészes palackokkal, beázó
tetejű, őslelet konyha, falból kilógó,
szikrázó vezetékek, és a több mint
százhektáros, gondozatlan telken több
zászlóaljnyi katona elszállásolására
elegendő melléképület. Reggie imádta ezt
a múltidéző, omladozó, dohos, javarészt
lakhatatlan építményt, és meg is vásárolta
volna, ha lett volna miből. De tudta, hogy
soha nem lesz annyi pénze.
Sokszor itt is éjszakázott. Makacs
álmatlanságában órákig kóválygott a
sötét kastélyban. Olyankor szinte érezte
mások jelenlétét, akik szintén
otthonuknak nevezték Harrowsfieldet,
bár már nem voltak az élők sorában.
Legszívesebben állandóan itt maradt
volna. A város egyik rossz hírű
negyedében talált szűk, szegényes lakást,
de még azt sem engedhette volna meg
magának. Visszavett az olyan
fényűzésekből, mint az élelem meg a
ruházkodás, hogy kijöjjön valahogy. Az
biztos, hogy nem a jövedelemszerzési
lehetőség miatt választotta ezt a pályát.
A garázsokká meg műhellyé átalakított
hajdani kocsiszín előtt állt meg, és látta,
hogy többen is megelőzték. Ahogy a
kulcsával kinyitotta az oldalbejáratot,
csengettyűcsilingelést hallott. A
következő pillanatban az egyik belső
helyiségből öles termetű, széles vállú,
izmos, harmincas férfi lépett ki az
előszobába. Egyik kezében egy csésze
teát tartott, a másikkal egyedi
kivitelezésű, kilenc milliméteres pisztolyt
szegezett Reggie mellkasának. Feszes
kordnadrágot, legombolós gallérú, feltűrt
ujjú fehér inget és fekete papucscipőt
viselt, annak ellenére zokni nélkül, hogy
Harrowsfieldben még a nyári hőségben is
normálisnak számított a nyirkos hideg.
Bozontos, fekete szemöldöke középen
majdnem összenőtt, torzonborz barna
haja mélyen a homlokába hullott.
 A lány láttán becsúsztatta a fegyvert a
hónaljtokba, elvigyorodott, és kortyintott
a teájából.
– Jaj, Reg, rám csöröghettél volna,
amikor behajtottál a kapun. Még jó, hogy
nem puffantottalak le. Egy hétig
tremolózott volna kezem-lábam – mondta
Whit Beckham. Erős ír akcentusa az
utóbbi években annyit szelídült, hogy
Regina már majdnem minden szavát
tolmács igénybevétele nélkül értette.
Regina kibújt a dzsekijéből, és a fali
fafogasra akasztotta. Kopott farmerjához
bordó garbót és fekete bokacsizmát vett
föl, a garbó nyakát nem hajtotta le. A
hajának már visszaadta eredeti gazdag,
barna árnyalatát, és teknőchéj csattal
tűzte hátra. Nem sminkelte ki magát, és
ahogy az ablakon át beeső fénybe lépett,
széles, mély tekintetű szeme alatt
huszonnyolc éves kora dacára már finom
vonalhálózat első jelei látszottak.
– Itt sosem akar működni a mobilom.
– Akkor ideje mobilszolgáltatót
váltanod – tanácsolta Whit. – Teát?
– Kávét, minél erősebben. Hosszú volt
a repülőút, és nem sokat aludtam.
– Mindjárt kész.
– Kösz, remek. Dom megjött? Nem
láttam a motorját.
– Azt hiszem, betette az egyik
garázsba. Különben sem szimplán motor.
– Hát akkor micsoda?
– Utcai versenygép. Tudod, a
teljesítménye miatt, meg minden.
– Elvan a gyerek, ha játszik.
– Mi bajod? – nézett a lányra szúrós
tekintettel.
 – Á, semmi – felelte erőltetett
mosollyal Reggie.
– Istenien érzem magam. Csak az első
nehéz, utána alkalomról alkalomra
könnyebb.
Whit a homlokát ráncolta. – Kamu a
köbön. Tudom, hogy tudod, hogy tudom.
– Most jól megnyugtattál.
– Ne feledd, hogy Huber több százezer
embert gyilkolt meg, és több mint hatvan
évig szabadon járt.
– Ugyanazt a tájékoztató anyagot
olvastam, amit te, Whit.
A fiú elkomolyodott. – Talán nem
ártana, ha szabira mennél. Feltöltődnél.
– Már feltöltődtem. Csak a hosszú
repülés meg néhány pohár ital kellett
hozzá. Huber ezredes kitörlődött a
memóriámból.
 Whit vigyorgott. – Biztos, hogy nem
fogsz átmenni nekem dilóba?
– Köszönöm az érdeklődést, nem.
Szóval kik vannak itt?
– A szokásos delikvensek.
Reggie az órájára pillantott. – Korán
kezdünk?
– Az új melótól egy kicsit mindenki
begőzöl.
– Engem is beleértve.
– Tényleg nem lesz gond veled?
– Ne add a hülyét. Csak hozd azt a
rohadt kávét!
 6. FEJEZET

REGGIE penészszagú folyosókon jutott

el a könyvtárhoz, amelynek kétszárnyú
tömörfa ajtaját pirogravírozásra
emlékeztetően egészen aprólékos
kidolgozású, könyveket ábrázoló faragás
díszítette. Benyitott. A helyiség három
falát könyvespolcok borították, a
polcokhoz tartozó csúszólétrák
homályosra oxidálódott sárgaréz
vezetősínre támaszkodtak. A negyedik
falon rég elhunyt férfiak és nők fotói és
portréi sorakoztak. A belépő tekintetét a
kőből épült grandiózus kandalló vonta
magára, a ház néhány működőképes
tűzhelyének egyike, de még ez is
rendszeresen füstöt okádott a helyiség
légterébe. Reggie egy kicsit melegedett a
lángok előtt, majd a helyiség közepén
álló, esztergált lábú spanyol stílusú asztal
körül ülők felé fordult.
Mindegyiküknek biccentett.
Valamennyien idősebbek voltak nála,
csak Dominic nem, aki láthatólag
kényelembe helyezte magát az asztal
túlsó végén. A lány tekintete ezután az
asztalfőn elnöklő idős férfin nyugodott
meg. Miles Mallory könyökfoltos
tweedöltönyét kajla csokornyakkendő,
egyik csücskével égnek álló gallérú,
gyűrött ing, valamint kényelmes, tompa
orrú cipő egészítette ki. A zokni fölött
kivillant vaskos, szőrtelen lábszára.
Széles fején az őszbe vegyülő hajkoszorú
hónapok óta nem látott borbélyollót.
Annál gondosabban nyírott szakálla
árnyalatban megegyezett a hajával, csak
az állánál világított ki belőle egy
hüvelykujjnyi krémszínű sáv. Fürkésző
zöld szemét vastag, fekete keretes
szemüveg takarta, erőteljes állkapcsához
képest kicsi ajka türelmetlenül
csücsörített, így most éppen eltakarta
nikotinfoltos, szabályos fogsorát. Jobb
kezében rövid, hajlított szárú pipát tartott,
szorgosan tömködte a legártalmasabb
dohánykeverékkel, hogy fojtogató
füstjével hamarosan elárassza a szobát, és
vészesen elhasználja az oxigénkészletet.
– Izgatottnak látszik, professzor úr! –
szólította meg barátságosan Reggie.
– Az ifjú Dominicnak már elsőként
gratuláltam a kitűnő argentínai
munkához, remélem, most magánál is
első lehetek.
 – Lehetett volna, prof, de megelőztem
– közölte Whit, ahogy a helyiségbe
lépett, és olyan forró kávéval teli csészét
nyomott Reggie kezébe, hogy a gőz
láthatóan gomolygott belőle, pedig a
konyhát körülbelül egy kilométer
választotta el a könyvtártól.
– Hát persze – mondta nyájasan
Mallory. – Hát akkor második.
Reggie kortyolt a kávéjából. Sosem
tudott fesztelenül csevegni arról, amit
művelt, még azokkal sem, akik
segédkeztek benne. Tömeggyilkosok
megölése persze nem az egyébként
szokásos érzéseket váltja ki az emberből.
Reggie és az asztal körül ülők szemében
célpontjaik minden jogukat elveszítették
a gaztetteik révén. Ezzel az erővel akár
egy veszett kutya kiirtásáról is
beszélgethettek volna. Bár Reggie úgy
gondolta, ez talán sértő összehasonlítás.
A kutyára nézve.
– Köszönöm. De sajnos Herr Huber
nyilván így is békében nyugszik.
– Erősen kétlem, hogy az ezredes e
pillanatban békésen pihen – mondta
mereven Mallory. – Meggyőződésem,
hogy a lobogó lángok nagyon is fájnak.
– Ha maga mondja. A teológia sosem
volt erősségem. – A lány egy székre
telepedett. – De Huber már a múlté,
úgyhogy továbblépünk.
– Úgy van – helyeselt Mallory. –
Pontosan úgy van. Most továbblépünk.
Whit kényszeredetten mosolygott.
– Akkor lássuk, meg tudjuk-e ismét
lovagolni a szörnyeteget anélkül, hogy
összetaposná a habtestünket.
 – Liza – biccentett Mallory a tőle
közvetlenül jobbra ülő, karcsú, szőke
hajú nőnek –, legyen olyan kedves!
A nő iratoktól dagadó, sárga dossziékat
osztott ki, amelyeket vérpiros
gumigyűrűk tartottak össze.
– Tudja, prof, ez mind rámehetne egy
kulcsmemóriára, onnan pedig a
laptopjainkra – mondta Whit. – Az sokkal
kényelmesebb, mint ezt a paksamétát
hurcolásznom a kocsimban.
– A laptop elveszhet vagy elromolhat.
Még el is lophatják. „Meghackelhetik” ,
azt hiszem, az a pontos kifejezés – felelte
Mallory árnyalatnyi sértődöttséggel,
ugyanakkor azok bizonytalanságával,
akiknek a számítógép kész rejtély.
– Hát a nyavalyás papírt is
megfújhatják – emelte föl a dossziét Whit
–, főleg ha tízkilónyi a cucc.
– Térjünk a tárgyra! – eresztette el a
füle mellett a megjegyzést Mallory. Egy
hatvanas, hosszú orrú, borotvált fejű férfi
fotóját mutatta föl. A férfi arckifejezése
egyetlen reakciót válthatott ki: félelmet.
– Evan Waller – mondta Mallory. –
Állítólag hatvanhárom évvel ezelőtt
Kanadában született, de ez nem felel meg
a valóságnak. Hivatalosan jó hírű,
törvénytisztelő üzletember, de...
– De nem hivatalosan micsoda? –
kottyantotta közbe Whit. Kivette a
pisztolyt a tokjából, és az asztalra tette.
Ha Malloryt bosszantotta is, hogy Whit
félbeszakította, vagy hogy közszemlére
tette a fegyverét, nem mutatta.
– Evan Waller valójában Fegyir Kucsin
– jelentette ki felcsillanó szemmel.
 Miután körülnézett a helyiségben, és
semmilyen reagálást sem érzékelt a
csoporton, lelohadt a lelkesedése.
– Ukrán születésű, szolgált a
hadseregben, azután a titkosrendőrségnél,
amely közvetlenül a KGB fennhatósága
alá tartozott. – Mivel ezzel a hírrel sem
sikerült megjegyzést kiprovokálnia, éles
hangon megkérdezte: – Egyikük sem
hallott a holodomorról? – Az asztal túlsó
végére nézett. – Dominic, maga az
egyetemen biztosan hallott róla –
unszolta a fiatalembert.
Dominic a fejét rázta, látszott rajta,
hogy kínosan érzi magát, amiért nem tud
segíteni.
– A holodomor ukránul ’éhhalál’ –
szólalt meg Reggie. – Sztálin az 1930-as
évek elején közel tízmillió ukrán életét
oltotta ki tömeges éheztetéssel. Minden
harmadik ukrán gyermek is az éhínség
áldozatául esett.
– Ezt mivel érte el Sztálin? – kérdezte
undorodva Whit.
– Katonaságot meg titkosrendőröket
vezényelt a helyszínre, begyűjtetett
minden haszonállatot, baromfit, élelmet,
vetőmagot és szerszámot, különös
tekintettel a Dnyeper folyó térségére,
amelyet régóta Európa kenyérkosaraként
ismertek – felelte Mallory.
– Azután lezáratta a határokat, hogy
megakadályozza az elmenekülést és a
rekvirált javak pótlását, valamint a hírek
kijuttatását a nagyvilágba. Internet akkor
persze még nem létezett. Egész falvak
vesztek éhen, kevesebb mint két év alatt
Ukrajna vidéki lakosságának közel
egynegyede pusztult el.
– Sztálin embertelenségben vetekedett
Hitlerrel – mondta nyomatékosan Liza
Kent.
Az ötven felé járó nő hosszú
szoknyája, bumfordi cipője, fodros
galléros fehér blúza rendkívül régimódi
benyomást keltett. Ezüst tincsekkel
tarkázott, selymes szálú, világosszőke
haja vállig ért volna, de szoros kontyba
kötötte. Megjegyezhetetlen arcvonásaival
könnyedén beleolvadt gyakorlatilag
bármilyen tömegbe. Átható tekintetű,
borostyánszínű szeme többnyire eltűnt az
igen konzervatív keretbe foglalt
szemüveg vastag lencséje mögött.
Valójában Liza tízegynéhány évig
szolgált a brit hírszerzésnél, három
földrészen vezetett magas szintű
elhárítási műveleteket, és egy román
gyártmányú puskagolyó veszedelmesen
közel jutott a gerincéhez. Sebesülése
miatt idő előtti, szerény állami nyugdíjba
kényszerült. Gyorsan ráunt a kiskertjében
való pepecselésre, és csatlakozott a
professzorhoz.
– Miért tette? – kérdezte Dominic.
– Úgy érti, miért gyilkolt Sztálin? –
reccsent rá Mallory. – Miért mar a kígyó?
Miért falja be szinte felfoghatatlan
vérszomjjal a prédáját a nagy fehér cápa?
Ő is ugyanezt művelte, nagyobb
méretekben, mint előtte vagy utána bárki.
Őrültségből.
– De Sztálin őrültségét indíték
vezérelte – vetette közbe Reggie, és
körülnézett az asztalnál. – El akarta
törölni az ukrán nacionalizmust.
Ezenkívül meg akarta törni a
parasztoknak a mezőgazdaság
kollektivizálásával szembeni ellenállását.
Azt mondják, nincs ma olyan ukrán, aki
nem vesztette el családtagját a
holodomorban.
– Maga alaposan tanulmányozta a
történelmet, Reggie – mosolygott
elismerően Mallory.
– Nem a történelmet, professzor úr. A
borzalmakat – válaszolta hűvös
tekintettel a lány.
– Kimaradtam valamiből? – pislogott
zavartan Whit. – Hiszen azt mondta,
mindez az 1930-as években történt. Ha ez
a Waller vagy Fegyir Kucsin nevű fazon
csak hatvanhárom éves, még nem is élt
akkoriban.
Mallory egymáshoz támasztotta két
keze ujjhegyeit.
– Úgy gondolja, Beckham, hogy
Sztálin halála miatt egyszerűen
abbamaradt a népirtás? A kommunista
rezsim még évtizedekig létezett, miután a
szörnyeteg kilehelte a lelkét.
– És itt kerül a képbe Fegyir Kucsin? –
kérdezte halkan Reggie.
Mallory bólogatva hátradőlt. – Fiatalon
belépett a hadseregbe, és viszonylag
gyorsan kapaszkodott föl a ranglétrán.
Kivételes esze és jéghideg kegyetlensége
hamar titkosszolgálati területre juttatta, a
titkosrendőrségnél kötött ki, ahol
despotikus hatalomra emelkedett. A
Vörös Hadsereg nagyjából ez idő tájt
méltó ellenfelére talált Afganisztánban,
és ez lett a veszte. Közben Lengyelország
meg más szovjet csatlós államok
keményen síkra szálltak a
felszabadulásért, és a kommunisták
bukásáig nem is nyugodtak. Kucsin
közvetlenül a Kremlből kapta a
parancsokat, hogy minden erővel zúzzon
szét bármiféle ellenzéket. Míg a
történelmi babérokat a fölöttesei aratták
le, a terepen lényegében őrá hárult a
feladat, hogy Moszkva mellett tartsa
Kijevet. És ez hajszál híján sikerült is
neki.
– Hogyan? – kérdezte Whit.
Mallory válaszul kinyitotta az
iratgyűjtőjét, és intett, hogy a többiek is
kövessék a példáját.
– Olvassák el az első jelentést, azután
nézzék meg a hozzá mellékelt
fotósorozatot. Attól tartok, ha ez nem ad
választ a kérdésre, akkor semmi.
 Hosszú percekre elnémult a helyiség,
csak a döbbenet szisszenése hallatszott,
amikor valaki épp eljutott a fényképekig.
Reggie végül becsukta a dossziét.
Reszketett a keze. Rengeteg két lábon
járó szörnyeteggel került már szembe, de
mélységes gonoszságuk időnként most is
megdöbbentette, sőt lesújtotta. Úgy
gondolta, ha egyszer eljön a nap, amikor
már nem tudja megrendíteni az ilyesmi,
az azt fogja jelenteni, hogy minden
emberség kiveszett belőle. Néha
megijedt, hogy ez már be is következett.
– A holodomor saját verziója –
kommentálta a dolgot Whit fojtott
hangon. – Csak ő levegőből szórt le
mérgeket, vízkészletekbe juttatott
kórokozókat, és ezrével lökte az
embereket gödrökbe, ahol elevenen
elégették őket. Aljas!
– És ez a Kucsin lányok ezreit
sterilizáltatta – tette hozzá szinte suttogva
Reggie, és a szeme körül elmélyültek a
finom vonalak. – Hogy ne szülhessenek
fiakat, akik talán a szovjetek ellen
harcolnának.
– Száz más kegyetlenség mellett –
ütögette meg a dossziét Mallory. –
Miként a hozzá hasonlóan agyafúrtak oly
gyakran, Kucsin jóval a fölöttesei előtt
látta a közeledő bukást. Megrendezte a
saját halálát, és Ázsiába, onnan
Ausztráliába, végül Kanadába szökött,
ahol hamis személyi okmányokkal és
szadista lényét palástolni képes
karizmával új életet kezdett. A világ
számára törvényes és igen sikeres
üzletember, nem pedig az a tömeggyilkos
és háborús bűnös, aki valójában. Három
teljes év kellett az aktája összeállításához.
– És hol van most? – kérdezte Reggie,
tekintetét a dossziéból kicsúszott
fényképre szegezve. A fotón kihantolt
tömegsír látszott, csupa kicsi csontvázzal,
mert mind gyermekek voltak.
Mallory életre pöfékelte a pipáját, és
orrfacsaró füstfelhő gomolygott a feje
körül. – Idén Provence-ba utazik nyaralni
– konkrétabban Gordes faluba.
– Akkor kíváncsi vagyok, milyen érzés
– mondta Reggie maga elé meredve.
– Mi milyen érzés, Reg? –
kíváncsiskodott Whit.
A lány újra a kicsi csontok képére
nézett. – Hát olyan gyönyörű helyen
meghalni, mint Provence.
 7. FEJEZET

A HOSSZÚ ÉRTEKEZLET véget ért, a

délelőttöt alkonyat váltotta föl, de Reggie
még nem végzett a munkájával. Kiosont a
lepusztult kastélyépületből, és a
fogyatkozó fényben kicsit nézegette a
környékét. Amióta Miles Mallory
szervezete itt rendezte be a központját,
Reggie mindent összeolvasott a hely
történetéről. Eredetileg középkori vár állt
a mai kastély helyén. A környező földek
egy gazdag nagyúr hűbérbirtokához
tartoztak, aki páncélingbe öltözötten
uralkodott a népen, készen arra, hogy
szükség esetén csatabárdjával
széthasítson egy-két koponyát.
Később a vár összedőlt, és fölépítették
a kastélyt. A hűbéri rendszer megszűnt, a
földesurak páncél és buzogány helyett
adósok börtönével fenyegették
földbérlőiket, ha nem fizettek rendesen. A
birtok sok emberöltőn át ugyanazé a
családé maradt, végül az eredeti
tulajdonosok távoli rokonainak kezébe
került, akiknek a jövedelme már meg sem
közelítette a birtok fenntartásához
szükséges szintet. A két világháború alatt
Harrowsfieldben – a név eredetére nézve
Reggie egyáltalán nem talált határozott
utalást – tábori kórház működött, azután
évtizedekig elhagyatottan állt, amíg az
állam kötelességének nem érezte, hogy
gondjaiba vegye, és legalább a minimális
javításokat elvégezze. Mallory fölfedezte
a helyet, és némi trükközéssel
kieszközölte, hogy használhassa. A
külvilág szemében csupán különc
tudósok nem hivatalos találkozóhelye
volt, akik éppolyan rejtélyes munkával
foglalkoztak, amilyen ártalmatlannal.
Reggie elvadult bukszusok mellett
lépkedett, húgyszag csapta meg az orrát.
Bár már nyár közeledett, hideg szél
borzongatta meg a hátát, ahogy
továbbhaladt. Fölhúzta a bátyjától
örökölt, elnyűtt bőrdzsekije cipzárját. Bár
a fiú mindössze tizenkét évesen hunyt el,
már száznyolcvan centi magas volt, és a
dzseki még a gyász közepette is
bebugyolálta Reggie-t. Mindmáig
érzelmileg veszélyeztetettnek érezte
magát, mint egy repedezett üvegtábla,
amely a következő ütéstől rögtön össze
fog tömi.
Négy-ötszáz métert gyalogolt, majd
belökte a birtok hajdani melegházának
ajtaját. A tőzeg, talajtakaró forgács és
korhadó növényi anyag illata még most is
csiklandozta az orrát, pedig már
évtizedek óta nem dolgozott itt kertész,
senki sem kertészkedett. Reggie a tetőről
lehullott, kilazult deszkák és üvegcserép
mellett haladt el. Megnyúltak az
árnyékok, ahogy a nap egyre lejjebb
ereszkedett az angol táj fölött. A
didergető szél még hidegebbre vált,
befújt az ablakok és a fal résein,
meglibegtette a pókhálókat,
megzizegtette egy hajdani kertbarát
paradicsomának szétzilálódó
maradványait.
Reggie az építmény sarkában
ferdeszögben elhelyezett, kétszárnyú
ajtóhoz ért. Beillesztette a kulcsát a nehéz
lakatba, fölrántotta az ajtót, és az elébe
táruló térben meghúzta a csupasz
villanykörte kapcsolóláncát. A következő
pillanatban halvány fény gyúlt a felszín
alatti járatban, ahová lelépett, nedves talaj
erős illata csapott az orrába, kissé
émelygett tőle. A földes aljzatú,
húszfokos lejtőn újabb tizenöt lépést tett,
majd az alagút vízszintesbe fordult.
Reggie nem is sejtette, ki és miért vájta a
földbe, de most jól jött.
A járat végére ért, ahol jó néhány
matracot állítottak lapjával egymás mellé.
A földes oldalfalnál kisasztal állt, az
asztalon egy köteg papír meg egy elemes
ventilátor. Reggie fölvette a legfelső
lapot, és csipesszel az alagút két oldalfala
között kifeszített zsinegre erősítette. A
papírköteg mellett egy halom fülvédő és
lövészszemüveg hevert. Reggie a
nyakába akasztott egy fülvédőt, és
fölvette a védőszemüveget.
A papírlapon egy fekete emberalak
látszott, körülötte fekete koncentrikus
körök. Reggie lelépett tíz métert, elővette
az övtokból a pisztolyát, ellenőrizte a
töltést, fölvette a fülvédőt, megfelelő
lövésztartásba helyezkedett, célzott, és
kilőtte az egész tárat. Nagyon csekély
volt idelent a légmozgás, és a lőszer
szúrós, égett szaga azonnal az orrába
csapott. A fegyver elsütésétől
megmozdult talajszemcsék leperegtek az
alagút mennyezetét képező régi deszkák
résein. A lány köhögött, kezével
hadonászva hessegette el a füstöt és a
port, előreindult, hogy megnézze
céllövészete eredményét, csak egy
pillanatra állt meg, amíg bekapcsolta a
ventilátort. Az lustán térült jobbra-balra,
és lassan oszlatta szét a füstöt. Ennyit az
első osztályú lövészlétesítményről.
Tizenegy lövedékből hét talált oda,
ahová Reggie szánta, a törzsbe. Ha a
célpont valóságos, mindegyik
létfontosságú szervet ért volna. Kettő a
fejbe, ahová Reggie célzott is. Egy golyó
egy milliméterrel a rendes ölési zónán
kívülre talált. Az utolsó lövés pedig
elfogadhatatlan mértékben vétette el a
célt.
Reggie új lőlapot tett föl, újratöltött, és
megint lőtt. Tizenegyből tíz talált. Újra
végigcsinálta. Tizenegyből tizenegy.
Újra. Tizenegyből kilenc. Bármennyire
erőlködött a ventilátor, most már sűrű
füst töltötte be az alagutat, szorongatta a
lány tüdejét.
– A büdös francba! – káromkodta el
magát, miközben kezével hadonászva
próbálta szétoszlatni a füstöt.
Úgy gondolta, az utolsó néhány
tévesztését annak tulajdoníthatja, hogy
szinte nem bírt levegőt venni, még azt a
tetves lőlapot sem látta rendesen.
Visszaballagott az alagútban,
mérgelődött, hogy nincs egy tisztességes
lőterük, de tudta, az alagút az egyetlen
hely, ahonnét a lövések zaja nem jut
olyan fülekbe, amelyek gazdái
érintkezésbe léphetnének a helyi
rendvédelmi szervekkel. Totyakos
tudósok mire föl játszadoznának
lőfegyverekkel? Meglepetten látta, hogy
Whit a melegházba visszavezető ajtónál
áll.
 – Sejtettem, hogy idelent talállak.
Hogy megy a célzás? – kérdezte a
fiatalember.
– Baromi szarul.
A lány becsukta és lelakatolta a
kétszárnyú ajtót.
Whit az üvegtetejű tárolónak
támaszkodott, amelyben valaha
palántákat neveltek. Az egyre hidegebb
levegőben lehelete kis párafelhőt
képezett.
– Nem kell elkámpicsorodni. Úgysem
sűrűn használsz pisztolyt. Neked inkább a
kés meg a kispárna jön be. Én vagyok a
kilenc milliméteres fazon.
Reggie a homlokát ráncolta a srác
szókimondásán.
– Néha tényleg átmész hülyébe, Whit.
– Nem akarom elbagatellizálni, de
nálad görcsösebb csajszival még nem
találkoztam.
– Akkor többet kéne eljárnod
otthonról. Nagyon is laza vagyok.
– Na és mit gondolsz erről a figuráról,
Fegyir Kucsinról?
– Azt, hogy Provence-ban nemsokára
látni fogjuk.
– Kicsit húzós a tervezési szakasz.
Jobb szeretem a hosszabb határidőket.
A lány vállat vont. – Ahogy a
professzor mondani szokta, a vipera nem
nagyon gyakran bújik elő a fészkéből.
Talán ez a mostani az egyetlen esélyünk.
– Űberpríma fedősztori kell. Ennek a
pasinak megvannak az eszközei, hogy
mindennek utánanézessen.
– A mieink eddig még mindig célba
értek.
 Reggie várt, érezte, hogy a fiúnak még
van mondanivalója.
– Ennél a mostaninál szeretnék a
helyszínen lenni – bökte ki Whit, majd
elhallgatott, alighanem kíváncsi volt, mit
szól ehhez a lány. – Esetleg
odasündöröghetnél a profhoz, és
beszélhetnél vele.
Reggie az övtokba csúsztatta a
pisztolyát, és egy munkapadról elvett
rongyba törölgette a kezét.
– A terv egyelőre csak előzetes. Van
még időnk.
– Tudod, hogy gondolkodik Mallory.
Hacsak lehet, téged vet be
lándzsahegynek.
– Te is szoktál kapni akcióvezetői
feladatot – mutatott rá Reggie.
– Szoktam volt, amíg te meg nem
jelentél a színen. Ne érts félre, nem
veszem zokon. Remekül csinálod, szuper
vagy ebben a műfajban. És mivel
legtöbbször vén szivarokat veszünk
célba, elaltatja az éberségüket, ha egy nő
a frontemberünk. De én is jó vagyok, és
őszintén szólva, nem azért szegődtem
erre a melóra, hogy folyton a poggyászt
cipeljem. Én is szeretnék ringbe szállni.
Reggie elgondolkozott. – Beszélek a
professzorral. Kucsin nem kilencvenes
náci, aki hanyatt esik egy bájos pofitól
meg kivillanó combtól, nem igaz?
Whit elvigyorodott, közelebb lépett,
végigfuttatta tekintetét a lányon. – Ne
becsüld alá magadat, Reg. Ez a téma a
legtöbb pasasnál bejön. Fiataloknál és
öregeknél egyaránt.
Reggie mosolyogva megpaskolta a fiú
arcát. – Kösz az ajánlatot, de le lehet
szállni rólam.
Mielőtt Whit még közelebb léphetett
volna, a lány kitért előle, és visszaindult a
kastélyhoz. Egyvalamit még útba ejtett: a
birtok temetőjét. A sírkert a főépülettől
tisztes távolságban helyezkedett el, egy
nyírfacsoporton túl, erős tiszafasövénnyel
majdnem teljesen körülkerítve. A
sírköveket megszürkítette az idő, és úgy
tűnt, még hidegebb is van itt, mintha a
tetemek küldték volna dermesztő
leheletüket lentről a felszínre.
Reggie megállt az egyik sír előtt, és,
ahogy máskor is, elolvasta a réges-régi
feliratot: „Laura R. Campion, született:
1779, meghalt: 1804” . Fogalma sem
volt, rokona-e ez a Laura R. Campion, és
vajon Regina volt-e a középső neve.
Mindössze huszonöt évesen hunyt el, ami
annak idején nem számított szokatlannak.
Talán gyermekágyban halt meg, mint
akkoriban oly sok asszony. Miután
Reggie egy reggel a birtokon sétálgatva
fölfedezte ezt a sírkövet, buzgón
nekilátott, hogy kiderítse, nincs-e több
Campion is eltemetve itt. Egyet sem lelt,
bár más családnevek ismétlődtek a
sírhelyeken. Az interneten is rákeresett
Laura R. Campionra, de semmit sem
talált. Thomas Campion, a költő a
tizenhatodik században élt, és egyik
legismertebb művét egy Laura nevű
hölgynek ajánlotta, de Reggie nem látott
semmilyen összefüggést.
Ahogy visszaballagott a házhoz, a
családjára gondolt, azaz a volt családjára.
Tudomása szerint rajta kívül senki sem
maradt. Kicsit bonyodalmasra sikerült a
családfája. Emiatt a lelkében valami sötét
verem, jóvátehetetlenül élettelen sáv
keletkezett, amin semmi sem hatolhatott
át. Hiába próbált újra és újra megbirkózni
azzal, ami arra késztette, hogy a gonoszt
üldözve járja a világot, az a sáv
eltaszította, nem hagyta, hogy túltegye
magát rajta, és végre föllélegezhessen.
Kihozta a holmiját a házból, és
visszaindult Londonba. Tudta, hogy
újabb értekezletek következnek
Harrowsfieldben. A hírszerzési és
háttéranyagokat a legapróbb részletekig
földolgozzák. Végül formába öntik a
tervet, finomítgatják, igyekeznek
kicsiszolni belőle minden lehetséges
hibát. Majd amikor befejeződnek az
előkészületek, ő elutazik Provence-ba,
hogy egy újabb szörnyeteg megölésére
tegyen kísérletet. Regina Campionnak
ebben a szimpla egyenletben kellett
megtalálnia mindazt a vigaszt, amiben
valaha is reménykedhetett.
 8. FEJEZET

SHAW ÉPP EGY intenzív felkészülős nap

végére ért Párizsban. Átöltözött,
bermudában meg bő, fehér pólóban ment
futni a Szajna-partra. Elhaladt a Tuileriák
kertje, az Orangerie Múzeum és a Grand
Palais mellett. Az avenue de New Yorkon
trappolt, majd ráfordult egy hídra, átkelt a
Párizst kettészelő híres folyón, és
nemsokára már az Eiffel-torony
szétterpesztett lába alatt ügetett. Lassított,
keresztülkocogott a gyepen, majd ismét
rákapcsolt. Végül a bal parti Saint-
Germain negyedben kötött ki, ahol egy
kis hotelban szállt meg. Ha a városban
tartózkodott, általában jobb szerette a
szomszédos Latin negyedet, de Frank
most másként intézkedett.
Lezuhanyozott, ruhát váltott, és
találkozott Frankkel, akivel az Orsay
Múzeum közelében vacsoráztak. A
járdától magas, kovácsoltvas állványra
helyezett, négyszögletes virágtartók
választották el a vendéglő teraszát,
amelynek hátsó sarkában ültek. Távozás
előtt Frank egy papírszeletet nyomott a
kezébe.
– Ez mi?
– Telefonszám.
– Kié?
– Hívd csak föl!
Frank a szemébe húzta a kalapját, és
elballagott. Shaw látta, hogy a kijáratnál
megáll, rágyújt kedvenc kis szivarjára,
majd gyorsan eltűnik a zsúfolt utcán
hullámzó tömegben.
 Shaw visszagyalogolt a szállodájába, a
világ egyik legelbűvölőbb városának
varázsával próbálta jobb kedvre deríteni
magát, de éppen ellenkező hatást ért el.
Egy párizsi kórházban értesült ugyanis
Anna haláláról. Épp az életéért küzdött,
miután kis híján lecsapta a fél karját egy
neonáci. Nem sokkal azelőtt kérte meg a
kezét, és a lány igent mondott, méghozzá
tehetséges nyelvészhez illően több
nyelven is. Shaw még a németországi
kisvárosba, Anna szüleinek lakhelyére is
elutazott, hogy annak rendje és módja
szerint a lány apjának áldását kérje a
házasságukra.
Aztán Anna meghalt.
Shaw a folyóparton lépkedett. Átkelt a
szigetre, amelyen a csodás Notre-Dame
állt. A székesegyházat a közelmúltban
tisztították, nagy nyomású vízsugárral
évszázadok szennyét mosták le róla.
Shaw-nak koszosan valahogy jobban
tetszett. Az órájára nézett. Kilenc felé
járt, és a templomot hétköznap
háromnegyed hétkor zárták, de még
turisták mászkáltak a környékén,
fényképezgették a híres homlokzatot és
önmagukat az épület előtt. Shaw nem
különösebben vallásos lévén, nem is
tudta, minek jött ide egyáltalán.
Imádkozni? Hát az pech. Isten a jelek
szerint mára bezárta a boltot.
Visszagyalogolt a szállodájába,
bezárkózott a szobájába, az íróasztalhoz
ült, előhúzta a Franktól kapott cetlit.
Kezébe vette a mobiltelefonját, és
beütögette a számot.
– Halló?
 Hónapok óta nem hallotta ezt a hangot.
Most készületlenül érte. Bontotta a
vonalat... Cseszd meg, Frank! Azt hitte, a
telefonszámnak a mostani megbízáshoz
van valami köze. Tévedett.
A hang Katie Jamesé volt.
Hanyatt dőlt az ágyon, és a halványkék
mennyezetet bámulta.
Utolsó közös napjuk nem egészen úgy
sikerült, ahogyan Shaw szerette volna.
Illetve talán igen, mert virradatkor
távozott a zürichi szállodából, ahol
éjszakáztak, kivitette magát a reptérre, és
az első géppel elutazott, az sem érdekelte,
hová. A lány fölébredt, lement reggelizni,
hogy megbeszélés szerint találkozzon
vele, és valószínűleg kiakadt, amikor
színét sem látta. Próbálta hívogatni, de
Shaw nem vette föl a telefont, és nem
hívta vissza. Megváltoztatta a számát.
Nem tudta volna megmondani, miért tette
mindezt. Még soha senki más elől nem
szaladt el. De Svájcban, azon a hideg
hajnalon fölébredt, és egyszerűen tudta,
hogy most egyedül kell lennie.
Hát elrohantam.
Ismét a papírszeletre meredt. Úgy
gondolta, legalább lehetőséget kellene
adnia a lánynak, hogy jól lehordja azért,
amit művelt. Egy órán át mégsem
mozdult.
Azután felült, és beütötte a számot.
– Szevasz, Shaw! – üdvözölte a lány.
– Honnét tudtad, hogy én vagyok?
– Te hívtál egy órája, azután letetted.
– Azt nem tudhattad. Most letiltottam a
hívószámkijelzést.
– Akkor is tudtam.
 – Hogyhogy? Mások nem hívnak?
– Ezen a számon nem. Egyedül
Franknek adtam meg, hogy továbbíthassa
neked.
– Értem – mondta lassan Shaw. – És
miért nem hívtál vissza? Egyetlen
gombot kellett volna megnyomnod.
– Úgy gondoltam, hagyom, hogy
döntésre juss. Mi van veled mostanában?
– Nem akarsz ordítozni?
– Miért, sokra mennék vele?
Rá sem ismert a szenvedélyes Katie
Jamesre, akinek ami a szívén, az a száján,
na meg a tudósításaiban. Shaw egyszerre
idegenkedett a lobbanékonyságától, és
csodálta is érte, mert ebben a
tulajdonságban egészen különbözött tőle.
Illetve ő azt hitte, hogy különbözik. Mint
kiderült, Katie közelében ő is igencsak
spontánul tudott viselkedni.
Fölállt, és a szálloda macskaköves
udvarára néző ablakhoz lépett. Már
teljesen besötétedett.
– Én jól vagyok. És te?
– Megint fölcsaptam szabadúszónak.
Kaptam néhány fix ajánlatot, de egyik
sem igazán érdekelt.
– Pletykalapok?
– New York Times, Der Spiegel, még a
Rolling Stone is, szóval tényleg a legalja.
– Azt hittem, vissza akarsz térni a
mókához.
– Rosszul mértem föl a helyzetet.
Frank hogy van?
– Egyformán.
– Szóval te visszatértél a saját
mókádhoz.
– Úgy tűnik – mormolta Shaw.
 – Honnan beszélsz?
– Munkából.
– Én San Franciscóban vagyok. Mit
gondolsz, mikor szabadulhatsz el egy
kicsit?
– Nem tudom biztosan.
– Nem tudod biztosan, hogy túléled-e a
következő melót, vagy valami más?
Nem válaszolt.
– Hát jó, ha beszélni akarsz velem,
most már megvan a számom.
– Katie?
– Tessék?
Hallotta, hogy a lány egy kicsit
szaporábban veszi a levegőt.
– Jó volt hallani a hangodat.
– Vigyázz magadra. És ne feledd, hogy
nem muszáj mindent megcsinálnod, amit
Frank mond.
 A lány kilépett a vonalból, és Shaw az
ágyra dobta a telefont.
 9. FEJEZET

DOMINIC LETETTE a söröspoharát, és

megpaskolta Reggie karját.
– Bocs, Dom, mit is mondtál? –
kérdezte röstelkedve a lány.
A londoni lakásától néhány saroknyira,
egy étteremben ültek, és Reggie
gondolatai elkalandoztak, miközben a fiú
beszélt hozzá.
– Azt, hogy tudtam, hogy Whit beszélt
veled az új feladatról.
– A lőtérnél kapott el. Neked szólt róla
előtte?
– Tulajdonképpen én javasoltam neki,
hogy forduljon hozzád.
– Miért hozzám? Mehetett volna
egyenesen a professzorhoz.
 – Nem mindig értenek szót egymással.
Reggie a homlokát ráncolta. – Nem is
könnyű. Ilyen a munkánk.
Ivott egy kis teát, és a tányérján lévő
aprósüteményt piszkálta. Odakint
csúnyán beborult, szemerkélt az eső, és
metsző szél csapkodta az ablakot, mintha
nagyon be akarna jutni. Velük szemben
rosszul megrakott tűz sercegett a kormos
kandallóban. Reggie tudta, hogy ha egész
nyáron ilyen marad az időjárás, fél
London megöli magát, és a másik fele is
az öngyilkosság gondolatával
foglalkozik. Rendes körülmények között
istenáldás lenne egy kiruccanás a meleg,
napos Provence-ba. Rendes körülmények
között.
– Tudod, hogy Hubernél első vonalbeli
posztot szeretett volna, de a professzor
ellenezte?
Reggie előre hajolt, és halkabbra fogta
a hangját.
– Az Huber volt. Whit nem sokra jutott
volna, ha pisztolyt durrogtatva beront. A
vén nácinak cici meg popó kellett, nem
egy önérzeteskedő, kitetovált, Glockkal
fölszerelt ír.
– Whitnek van tetkója? – vonta föl fél
szemöldökét Dominic.
Reggie bosszúsan sóhajtott. –
Haladjunk, Dom. Fáradt vagyok.
– De Kucsinnál talán Whit is
beszállhatna?
– Megmondtam neki, hogy beszélek
Malloryval, és fogok is. Veled mi a
helyzet? – sandított a csészéje fölött a
fiúra. – Te milyen szerepet akarsz
játszani?
 Dominic vállat vont. – Az első
értekezlet óta mindent összeolvastam a
holodomorról. Tényleg szeretném elkapni
ezt a rohadékot.
– Csak ne engedd, hogy az indulataid
elragadjanak. Akkor az ember nem tud a
lényegre koncentrálni, és olyankor
hibázik.
– Te hogy bírod anélkül? Hogyhogy
semmit sem érzel?
A lány közelebb hajolt, kedves szeme
tágra nyílt, mosolya csábítóvá változott. –
Megmondom, hogy csináltam.
Valahányszor Huber a hátsómra tette a
mancsát, azt képzeltem, hogy te vagy az,
Dom, hogy te tapizol. Ez segített át rajta.
Benyalintott a szájába egy darabka
teasüteményt.
Dominic zavartan pislogott,
elvörösödött.
– Csak hülyéskedtem – nevetett
Reggie. – Megfogadtam Whit tanácsát,
hogy vegyem lazábbra a figurát.
Komolyra fordítva a szót, amikor Huber
fogdosott, nem hozzám nyúlt, hanem
Barbarához, a német macájához. Szerepet
kellett játszanom, hogy elbánhassak vele.
Lépésről lépésre. Az csak szerep volt. Így
bírtam ki. Ha úrrá lesznek rajtam az
érzelmeim, ha kijövök a sodromból,
megúszta volna. Ez a legjobb motiváció,
hogy soha ne veszítsem el a fejemet.
Mert akkor ezek győznek.
Dominic fölhajtotta a maradék sörét. –
Milyen volt?
Reggie értetlenül meredt rá. – Micsoda,
amikor a mocskos kezével a szoknyám
alá nyúlt?
 – Nem, hanem amikor te... tudod!
– Az igazat megvallva, akkor nem is
gondolkoztam rajta. Csak csináltam.
– Nekem még sosem kellett. Csak
kíváncsi voltam.
– Ha eljön az ideje, megbirkózol vele,
Dom. Mindenki másképp csinálja, de te
el fogod végezni a feladatot. Efelől
semmi kétségem.
A fiú egy pillanatig hallgatott, azután
halkan megszólalt: – A többi nácivadász
átadta az ilyeneket a rendőrségnek, hogy
bíróság elé állítsák őket. Mi miért nem?
Reggie előrehajolt, és majdnem
suttogott. – Azok csak az újságban
olvasható esetek. És tényleg azt hiszed,
hogy nincs olyan csoport, amelyik
közvetlenül az izraelieknek adja át a
németeket? És azt hiszed, hogy a zsidók a
bíróságon vacakolnak velük? Meg aztán
az emberek elveszítik az érdeklődésüket.
Az amerikaiak létrehoztak az ottani
igazságügyi minisztériumban egy
főosztályt, amelyik a nácikkal
foglalkozott. Aztán drasztikusan
lefaragták a költségvetést meg a
létszámot, mert mindenki azt hiszi, hogy
a régi Hitler-imádók mára jórészt
kihaltak. Mintha a rohadt Harmadik
Birodalom monopóliumot kapott volna a
gonoszságra. Láttam én már Afrikában,
Ázsiában, Kelet-Európában olyan
népirtást, hogy belepistul a képzelet. A
gonoszság nem ismer földrajzi határokat.
Csak az ütődöttek hiszik másként.
– Szóval hogy képzeled a tervet? –
váltott rövid hallgatás után témát
Dominic.
 A lány szigorúan nézett rá. – Azt nem
óhajtom nyilvános helyen kiteregetni.
– Bocs. Ma este kimegyek
Harrowsfieldbe.
Reggie megenyhült. – Én is. A
professzor korán akar kezdeni. És a
fölöttem lakó pár minden órában
szétdöngeti az agyát. Mást se hallok, csak
hogy „Úristen, ez az, ez az, ne hagyd
abba!” Bömböltetem a rádiót, de így is
megőrjít. Menjünk egy kocsival?
– Ne, én inkább motorral megyek.
– Mármint az utcai versenygépeddel? –
kérdezte epésen.
– Mimmel? Á, szóval nem csak a
bevetésről beszélgettél Whittel.
– Nem fogsz bőrig ázni a kétkerekűn?
– Van esőálló szerelésem. Jobban
szeretem Harrowsfieldet, mint a saját
richmondi lakásomat – tette hozzá
vágyakozva a fiú.
– Én meg azt szeretem, hogy végre jól
kialhatom magamat.
– Akkor ott találkozunk. Még el kell
ugranom tankolni. Na csá!
Ahogy fölszedelődzködtek, Reggie
megfogta a vállát. – Figyelj, Dom, ha
eljön a pillanat, elég arra összpontosítani,
hogy végre igazságot szolgáltassunk.
Ennyi az egész. És jól fogod csinálni,
hidd el.
 10. FEJEZET

MÁSNAP REGGEL Reggie korán ébredt

Harrowsfieldben, a második emeleti
hálószobában. Dideregve ült fel az ágyon.
A háznak ezt a részét egyáltalán nem
fűtötték. Kinézett az ablakon. Az eső
elállt, és mintha a nap kikukucskált volna
a felhőtakaró mögül. Reggie a vízcsapnál
megmosta az arcát, melegítőbe és
edzőcipőbe bújt, a hátsó kijáraton lépett
ki a kastélyból, és lefutotta a tíz
kilométerét. Kiizzadva, kellemesen
fölpezsdült tüdővel tért vissza a házba. A
konyhából friss kávé és szalonnás tojás
illata szállt. Reggie gyorsan
lezuhanyozott, az utolsó percet hideg víz
alatt bírta ki, mivel az ódon csőhálózat
sípolva-zörögve tiltakozott az
igénybevétel ellen. Farmert, lapos sarkú
cipőt, fehér pólót, V kivágású fekete
pulóvert vett föl, és lement a földszintre.
Bár néha akár húszan is összegyűltek
Harrowsfieldben, a mai létszám közelebb
járt a tízhez. Néhány történész a
könyvtárban vagy a földszinten és az első
emeleten kialakított kutatószobákban
kizárólag azon dolgozott, hogy
megkeresse a következő szörnyeteget,
akinek a csoport a nyomába eredhet.
Nyelvészek merültek el azon országok
nyelveiben, ahol a gazemberek
ólálkodtak. Ismét más kutatók régi
sürgönyök, elsinkófált diplomáciai
feljegyzések, kegyetlenkedésekről szóló,
harmadik világbeli országokból
kicsempészett beszámolók fölé
görnyedtek. Reggie tudta, hogy most
nehezedett a feladat. A nácik precíz
nyilvántartást vezettek. Az utánuk
következő, sok különféle helyen
tevékenykedő szadisták közel sem olyan
készségesen hagytak írásos nyomokat
szerteágazó rémtetteikről.
Mallory különös gondot fordított a
munkatársak átvilágítására. Hivatalos
toborzás természetesen nem volt.
Utóvégre nem rakhatott be apróhirdetést
az újságba, hogy hasonszőrű
igazságosztókat keres olyan pasasok
gyilkolászására, akik bőségesen
rászolgáltak.
Reggie-t például az egyetemen
szemelte ki magának. Mallory
vendégprofesszorként oktatott az
intézményben, és több hónapos
udvarlásszerűség után vetette föl azon
nácik felelősségre vonásának témáját,
akik még a bukás előtt elszöktek
Németországból. A lány lelkesen
egyetértett a célkitűzéssel, erre Mallory
egy kicsivel tovább ment, végül elméleti
lehetőségként megemlítette a világ
megmentését olyan áron, hogy a bírósági
eljárás elmarad, és a megmentők vállalják
a bíró, az esküdtszék, valamint az ítélet-
végrehajtó szerepét.
Újabb hónapok teltek el, hagyta, hadd
emésztgesse mindezt a lány. Amikor
Reggie magától visszatért hozzá további
kérdésekkel, a professzor mértéktartóan
válaszolgatott. Mihelyt érzékelte a lány
mind határozottabb állásfoglalását,
összeismertette néhány emberrel, többek
között Whittel és Lizával. Még egy hónap
múltán újságkivágásokat hozott neki egy
öregemberről, akit pazar hongkongi
otthonában meggyilkolva találtak. Bár az
ügyet nem hozták nyilvánosságra,
Mallory elmondta: az illetőről kiderült,
hogy valaha Heinrich Himmler jobbkeze,
egy koncentrációs tábor parancsnoka
volt. Késő éjszakáig beszélgettek az
effajta akciók etikai vonatkozásairól.
Nyíltan nem hangzott el, de Reggie
gyanította, hogy a professzor és az általa
neki bemutatott személyek állnak a
gyilkosság mögött. Addigra már ő is
mindenáron részt akart venni ebben.
A professzor csak ekkor vitte el
Harrowsfieldbe. A lánynak egy sor
vizsgálaton kellett átesnie, hogy
megállapítsák, megfelel-e
pszichológiailag, hogy a csoport tagjává
válhasson. Ezt az akadályt könnyedén
vette, olyan hidegvért mutatott, amellyel
önmagát is meglepte. Ezt követte a fizikai
alkalmasság. Az eleve kisportolt lány
olyan szintű erőkifejtésre és szívós
kitartásra kényszerült, amelyről addig
nem is tudta, hogy képes. A tüdeje kis
híján összeesett, de akaraterejével
továbbhajszolta elgyötört testét az
alattomos terepen, amelyet sosem sejtett
módon rejtett a vadregényes angol táj.
Whit Beckham becsületére vált, hogy
minden lépésnél a lány mellett volt, pedig
már végigcsinálta mindezt, amikor ő
felvételizett. Ezután került sorra a
speciális kiképzés: fegyverhasználat,
harcművészet és túlélési technikák
mindenféle emberpróbáló körülmények
között.
 A tanteremben Reggie elsajátította a
célszemély hátterének feltérképezését
értékes adatok szerzése végett. Idegen
nyelvekre oktatták, szemrebbenés nélküli
hazudozásra, szerepjátszásra, valamint
annak felismerésére, ha mások teszik ezt.
Megtanulta, miként szegődjön annyira
észrevétlenül valaki nyomába, hogy az
illető ne is tudja, hogy követi, amíg ő oda
nem lép hozzá. Efféle készségeket és
tucatnyi mást gyakoroltattak be vele
olyan mértékig, hogy gondolkodás nélkül
tudja alkalmazni őket.
A kiképzés végeztével három
küldetésnél segédkezett, kettőt Whit
vezetett, a harmadikat Richard Dyson, a
tapasztalt, azóta nyugalomba vonult
nácivadász. Első saját bevetésén egy
Ázsiában élő idős osztrákot vett célba,
aki annak idején százezrek
legyilkolásával segítette Hitlert csak
azért, mert azok a Dávid-csillag alatt
imádkoztak. Reggie úgy férkőzött a
közelébe, hogy a férfi fiatal felesége
dadának vette föl. A szörnyeteg ötször
nősült. A háború alatt elrabolt
műkincsekből akkora vagyonra tett szert,
hogy többszöri válás és újraházasodás
után is nagy fényűzésben élhetett.
Egyetlen gyermekük, egy ötéves kisfiú
mesterséges megtermékenyítéssel,
spermadonor révén fogant. Reggie
gyanította, hogy a vén náci a bőrszíne, a
haja és a termete alapján választotta ki a
donort – vagyis fehéret, szőkét, magasat.
Egy hónapig dolgozott a családnál, és
ez alatt az idő alatt a férfi ötször-hatszor
próbálkozott nála. Abból ítélve, amit
részegségében összehordott, Reggie
könnyen hatodik feleséggé válhatott
volna, ha ügyesen játssza ki a lapjait.
Egyik este előzetes megbeszélés alapján a
hálószobájában kereste föl a férfit – aki
saját elhatározásából külön szobában
aludt –, ismét részegen találta, így
könnyen elbánt vele. Miután szorosan
megkötözte, és betömte a száját, elővette
rejtekhelyükről a fotókat, megmutatta
neki néhány áldozata arcát, ahogyan ezt
minden küldetésnél szigorúan előírták. A
szörnyetegeknek életük utolsó percében
tudniuk kellett, hogy az
igazságszolgáltatás végre utolérte őket.
A férfi félelme először tetszett Reggie-
nek, de amikor elérkezett az ideje, hogy
befejezze a munkát, elbizonytalanodott.
Senkinek sem mesélt erről. Whitnek sem,
a professzornak meg pláne nem. Akkor
sem említette ezt az élményét, amikor
Dominicot biztatta. A szörnyeteg
rimánkodva nézett rá. A tekintetével
könyörgött, hogy ne tegye meg. A
kiképzés során figyelmeztették Reggie-t,
hogy el fog jönni ez a pillanat. Azt is
megmondták neki, hogy a világ összes
kiképzése sem készítheti föl rá teljesen.
Nem is tévedtek.
Elszántságát mintha föloldották volna
az immár ártalmatlan öregember könnyei.
Ahogy leeresztette a kést,
megkönnyebbülést látott a szemében.
Odahaza mondhatta volna, hogy
lelepleződött, a küldetés kudarcba fulladt.
Soha senki nem jött volna rá az
igazságra.
Két dolog tartotta vissza. A gúnyos
csillogás, amely gyöngesége láttán jelent
meg a férfi szemében, és Daniel
Abramowitz fényképe, a kétéves kisfiúé,
akinek kicsi fején golyó ütött lyukat. A
fotó a szörnyeteg saját archívumából
származott, amelyet lágerparancsnoki
éveiben nagy szeretettel gyűjtött össze.
A mellkasába mártotta a kést, amíg a
markolat a férfi szegycsontjának nem
ütközött. Előbb föl, majd lefelé rántotta a
pengét, azután jobbra-balra is, ütőereket
metszett át, szívkamrákat szabdalt szét,
ahogyan tanították. Az öregember
szeméből most eltűnt a gúny. Egy hosszú
pillanatig, amíg még maradt benne élet,
az arca gyűlöletet, félelmet, féktelen
dühöt, ismét félelmet tükrözött, azután
csak a halál kifejezéstelen, üveges
tekintete maradt.
 – Isten bocsássa meg nekem! –
suttogta, ami egyfajta szertartássá vált
nála, minden bevetés végén elismételte.
És soha többé nem tétovázott.
 11. FEJEZET

A KONYHÁBAN Reggie vajas pirítóst, sült

virslit meg egy fölszeletelt almát tett a
tányérjára. Egy csésze forró teával
kiegészítve, az egészet bezsonglőrködte a
könyvtárba. Ahogy belépett, Mallory
professzor fölnézett egy lengyelül írt,
vaskos kötetből, kivette a pipát a
szájából, és elmosolyodott.
– Tegnap este hallani véltem, hogy
maga jött. A kocsija egészen sajátos
hangot ad.
– Más szóval szétrohadt a kipufogóm.
– Reggie helyet foglalt a professzor
mellett, rápakolta a virslit a pirítósra,
beleharapott, és ivott a teájából. – Whit
hol van?
 – Szerintem még nincs itt, de
hamarosan várható.
– Szeretnék beszélni magával a
Kucsin-akció munkamegosztásáról.
Mallory félretette a könyvét. A
csokornyakkendője most is ferdén állt, de
ma reggel legalább a gallérja nem volt
félig fölhajtva, és határozottan úgy tűnt,
mintha megfésülködött volna.
– Vannak elképzelései?
– Úgy gondolom, Whitnek kiemelt
szerepet kellene kapnia.
– Ő kérte, hogy beszéljen velem?
– Nem pontosan ezekkel a szavakkal.
– Tudom, hogy nem könnyű ez
magának. És neki sem.
– Hogy érti ezt?
– Úgy, Regina, hogy maga szorította ki
a helyszíni akcióvezetői posztról.
 Az egész társaságból egyedül a
professzor használta becézés nélkül a
lány keresztnevét.
– Én nem egészen így látom.
– Márpedig egészen így áll a helyzet.
– Tudja, professzor úr, őszintén szólva,
fogalmazhatna kissé tapintatosabban.
Mallory elmosolyodott az enyhe
dorgáláson. – Aki fényezi az igazságot
vagy átgyúrja a tényeket, lényegében
növeli az esélyét, hogy téves
következtetésre jusson.
– Whit értékes munkatárs.
– Tökéletesen egyetértek. És ha nőket
üldöznénk, alighanem neki vennénk
nagyobb hasznát a főszerepben. Sajnos
célszemélyeink jobbára férfiak és
heteroszexuálisok.
– Ő is vadászott már férfiakra,
méghozzá sikeresen.
– Abban az értelemben sikeresen, hogy
likvidálta őket. Mi azonban szeretnénk
feltűnés nélkül intézni az ügyeinket.
Tudja, mi történne, ha például nyomot
hagynánk hátra, és kiderülne, hogy miért
oltottuk ki ezeknek az embereknek az
életét?
– A megmaradtak még jobban
elrejtőznének. De már nincs több náci.
– Ettől még érvényes, amit mondtam.
És hadd igazítsam ki. Tudomásunk
szerint nincs több náci. Új értesülések
további tennivalóhoz vezethetnek ezen a
téren. De vegyük csak Kucsint.
Megszabadulunk tőle, híre megy, és ez
riadóztat más kelet-európai
tömeggyilkosokat, akik megváltoztatott
személyazonossággal élnek – márpedig e
pillanatban legalább tucatnyiról gyűjtünk
adatokat.
– De nem szoktuk nagydobra verni,
miért végzünk velük. Eddig egyetlen
akciónk sem jutott nyilvánosságra.
– Nem csak úgy lehet figyelmeztetni
valakit.
– Nem értem, mire gondol.
– Maga azt az ötször nősült öreg
osztrákot kapta első célpontjául – mondta
Mallory. – Megkötözte, teljesítette a
feladatát, de azután fölforgatta a házat, és
tönkretette az egyik ajtózárat, ezzel
betöréses rablás látszatát keltette. És nem
lépett le, nem húzta el a csíkot, hanem
szépen kivárta a nyomozás végét, nehogy
valaki gyanút fogjon. Na most nézzük
Whitet. Ez még a maga ideje előtt fordult
elő, de egy fontos megbízásnál úgy ölt
meg egy volt gestapós főnököt, hogy
ágyékon lőtte. Olyan mérget kellett volna
befecskendeznie a fickónak, amely két
perc alatt nyomtalanul fölszívódik a
szervezetben. Azt állítja, hogy a mérget
tartalmazó ampulla eltört. Nem kell
zseninek lenni ahhoz, hogyha golyót
eresztenek egy férfi nemi szervébe, és
hagyják elvérezni, az valami
bosszúállásféle. Ez bizony könnyen
meghiúsíthatta volna a további
akcióinkat.
– Talán tényleg eltört az ampulla. A
terepen nem mindig megy minden
zökkenőmentesen.
Mallory arcáról lehervadt a nyájas
mosoly. – Ezer bocsánat, azt hiszem,
kifelejtettem egy lényeges információt.
Whit vérrel horogkeresztet mázolt a
pasas homlokára, és azután volt képe azt
kérdezni tőlem, nem találom-e ezt
túlságosan burkolt célzásnak.
– Hoppá – fojtott el egy mosolyt
Reggie.
– De még mennyire hoppá. A
világsajtó kedvére csámcsoghatott, és
jelentősen megnehezítette a további
munkánkat. Kicsit összekülönböztem
emiatt Mr. Beckhammel.
– Képzelem.
– Huber esetében már tudjuk, hogy azt
hiszik róla, a csini Barbarával
megkísérelt nemi aktusba halt bele, a lány
pedig a büntetéstől való félelmében
menekült el. Senki sem feszegeti a
dolgot, mivel a férfi kilencvenhat éves
volt, és a jelek szerint igencsak boldogan
halt meg.
 A professzor nem tudta megállni, hogy
elmosolyodjon a saját megjegyzésén.
– A mostani ügynél azonban van egy
előnyünk. A világnak fogalma sincs róla,
hogy Evan Waller valójában Fegyir
Kucsin. Ha titokzatos körülmények
között halálát lelné, a hozzá hasonlóan
rejtőzködők valószínűleg akkor sem
neszelnének föl.
– Nem, nem – rázta a fejét a
professzor. – Erre nem számíthatunk. A
dolognak sajtóvisszhangja lesz.
Vizsgálódni fognak. Valaki valahol
fölismerheti a fickót. Évtizedeken át
gondosan meghúzta magát. Még az
úgynevezett emberbaráti tevékenységénél
sem mutatkozik soha a nyilvánosság
előtt. Mindent közvetítőkön keresztül
intéz. De akkor sem kelthetünk fölösleges
feltűnést.
– Őt nem halaszthatom meg olyan
kényelmesen, enyelgést színlelve,
ahogyan Hubert. A lehetőségeim nem
határtalanok. Talán egy efféle
üzletembernek vannak más ellenségei,
akikre rákenhetjük a dolgot. Mit tudunk
Kucsin egyéb ügyleteiről?
Mallory fölvonta a vállát.
– Nem valami sokat. Az embereink
másra figyeltek. Kucsint keresték, nem
egy esetleg becstelen vállalkozót.
Egyetértek, hogy akadhatnak más
érdekeltségei, amelyek megfelelnének
aljas lényének, de nem tudom, mik azok,
és most nincs időnk alaposan utánuk
nézni.
Reggie hátradőlt ültében. – Mégis úgy
vélem, hogy ebbe az akcióba be kellene
vonni Whitet. Kucsin láthatólag nagyon
is tud vigyázni magára. Egymagam
aligha bírok el vele. Ez végső soron igazi
csapatmunkát igényel.
– Valóban, a célpontjaink most már
fiatalabbak és erősebbek. – Mallory
elgondolkozva vakargatta a szakállát. –
Alapjában véve egyetértek magával.
Ehhez nyers erő kell. És bár Whitnek
vannak fogyatékosságai, az tényleg nem
hiányzik belőle. Közölheti vele, hogy ezt
mondtam.
– Miért nem mondja meg neki maga? –
kapta föl a fejét ingerülten Reggie.
Mallory mosolygott. – Nem vagyunk
annyira jóban. No, térjünk rá bizonyos
részletekre, mielőtt hivatalosan
megkezdődik az értekezlet.
– Miért csinálja ezt, professzor úr? –
kérdezte váratlanul Reggie.
– Mit? Úgy érti, miért eregetem a
pipámból ezt a büdös füstöt?
– Maga nem zsidó. Sosem említette,
hogy a szerettei közül valaki ezeknek a
gonosztevőknek a kezétől szenvedett
volna. Akkor hát miért?
A professzor merőn nézte.
– Indok kell ahhoz, hogy az ember
igazságot akarjon szolgáltatni?
– Világosítson föl!
– Ma nem. Talán majd máskor.
Egyvalamit mondhatok. Élvezni fogja a
kis provence-i tartózkodását.
– Tényleg? Ugyan miért?
– Ötszintes villa káprázatos
panorámával a Luberon-völgyre, nem
egészen ötpercnyi gyalogútra a festői
Gordes falutól. Méregdrága, a bérleti díja
több, mint amennyiért a nyaralómat
vettem. És nem is ez a legnagyobb szám.
– Hanem mi?
Mallory bozontos szemöldöke
élvezettel szaladt föl.
– A tőszomszédságában fog lakni a mi
Fegyir Kucsinunk.
 12. FEJEZET

EVAN WALLER hátradőlt a nyugágyán,

és már ötödször olvasta végig a
táblázatot. Imádta a számokat, fürge
elméje könnyedén megragadta bonyolult
összefüggéseiket, pontos
következtetéseket csiholt ki az adatokból.
Most döntésre jutott, fölállt, töltött
magának egy fukar ujjnyi Macallan
whiskyt, és megitta. Letette a poharat,
pisztolyt vett a kezébe, és szembefordult
a székhez kötözött férfival.
– Mondd csak: mihez kezdjek veled,
Anvar? – kérdezte olyasformán, mint egy
haszontalan csemetéjében csalódott apa.
Mély, kulturált hangján érződött kelet-
európai származása.
 Az alacsony, elhízott, elpuhult másik
férfi összeroskadva ült a széken, kezét-
lábát szorosan odakötözték. Kerekded
arcán a rendesen világosbarna bőr most
sápadtan sárgállott, és járomcsontján,
homlokán, állkapcsán lila zúzódások
éktelenkedtek. Bal járomcsontjától kés
ejtette vágás húzódott fölhasadt
orrcimpájáig. Az alvadt vér
megfeketedett. Hátrafésült, sötét haja a
félelem verejtékétől tapadt a fejére.
– Kérem, Waller úr, kérem szépen.
Esküszöm, soha többé nem fog
előfordulni.
– De hát hogy higgyek most neked,
hm? Szeretnék megoldást találni.
Értékelem a szolgálataidat, de tudnom
kell, hogy megbízhatok benned.
– Az a nő az oka. Ő rángatott bele.
 – Milyen nő? Halljam!
Anvar szájából vérerecske csurrant a
nadrágszárára, mielőtt válaszolt. – A
feleségem. Az a ringyó két kézzel szórja
a pénzt. Waller úr jól fizet, de ennek
semmi sem elég. Semmi!
Waller a foglyával szemközti
karosszékbe telepedett. Letette a
fegyvert, és érdeklődő arcot vágott.
– Szóval Gisele rángatott bele? Ő vett
rá, hogy tőlem lopj pénzt a kiadásaidra? –
Összecsapta a kezét. Anvar megrezzent a
pisztolylövésre emlékeztető zajtól. –
Kezdettől fogva kétségeim voltak őt
illetően, mondtam is neked, nem igaz?
– Tudom, Waller úr, mondta, és szokás
szerint igaza is volt. Ha az asszony nincs,
sosem tettem volna ilyen szörnyűséget.
Majdnem belebetegedtem. Mert Waller úr
olyan jó hozzám, mint egy édesapa. Még
annál is jobb.
– No de férfi vagy. És muszlim.
Kordában kellene tartanod a feleségedet.
Ez a kultúrátok része. A hiteteké.
– De hát az asszony brazil! – jajdult föl
Anvar, mintha ez mindent
megmagyarázna. – Egy nőstény ördög.
Velejéig romlott ribanc. Senki nem bír
vele. Én megpróbáltam, de megvert.
Engem! A tulajdon férjét. Waller úr is
látta a nyomokat.
– Az igaz, hogy sokkal nagyobb darab
nálad – bólogatott Waller. – De te akkor
is férfi vagy, és ki nem állhatom a gyönge
férfiakat.
– És fűvel-fával megcsal. Nemcsak
férfiakkal, hanem nőkkel is!
– Visszataszító – mondta szenvtelen
hangon Waller. – És tudod, hol van most?
Anvar a fejét rázta. – Egy hete nem
láttam.
Waller hátradőlt, széttárta a kezét. – Ha
megtaláljuk, mit javasolsz?
Anvar a betonpadlóra köpött. – Hogy
öljék meg, azt javaslom.
– Tehát lényegében az életét kínálod a
tiédért cserébe?
– Esküszöm Waller úrnak, hogy soha
eszembe sem jutott volna becsapni
magát. Az a szuka tehet mindenről. Ő
vett rá. Teljesen megőrjített. Tessék
nekem elhinni!
– Elhiszem, Anvar, elhiszem. – Waller
fölállt, odalépett, és ököllel Anvar amúgy
is összevissza püfölt arcába sújtott. Az
alacsony emberke oldalra dőlt, tehetetlen
testét csak a kötelékek tartották a széken.
Waller a csapzott hajánál fogva
fölrántotta. – Na, most már kellően
megbűnhődtél. Értékes vagy nekem.
Nagyon értékes. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy elveszítselek. De csak
most az egyszer bocsátok meg,
megértetted?
– Megértettem – motyogta vérző
szájjal Anvar. – Esküszöm, hogy meg.
Köszönöm szépen! Meg sem érdemlem a
nagylelkűségét – sírta el magát.
– A sírás férfiatlan dolog, Anvar,
azonnal hagyd abba!
Anvar visszanyelte a zokogást, és
fölnézett, a jobb szeme bedagadt, a bal
szinte nem is látszott.
– Elárulok neked valamit – mosolygott
Waller. – Ez biztosan érdekelni fog.
Megtaláltuk a feleségedet. Elkaptuk
Giselét.
– Elkapták? – döbbent meg Anvar.
– És egyetértek veled, tényleg nőstény
ördög. Ezt a nőt arra teremtették, hogy
őrületbe kergesse a férfiakat. Szeretnéd
látni, szeretnél beolvasni neki, mielőtt
megöljük?
– Az nagy örömömre szolgálna –
felelte Anvar minden különösebb
lelkesedés nélkül.
– Vagy talán magadra vállalod a
megtisztelő feladatot? Golyót röpítesz a
gonosz asszony agyába? Jót tenne neked.
Megtisztulnál. Jellemformáló az ilyesmi.
Anvar összerezzent. – Könyvelő
vagyok. Nincs hozzá bátorságom.
– Jól van, no, csak gondoltam,
fölajánlom. Pascal – fordult az egyik
emberéhez Waller –, hozd ki a nőt, hadd
nézzen szembe a megbántott férjével.
Az alacsony, szikár, harmincas férfi
átment egy másik helyiségbe. Néhány
másodperc múlva nyílt az ajtó, és Anvar
látta, hogy az ajtókeretnél a felesége feje
kandikál ki. Az asszony egyébként még a
férjéénél is sötétebb bőre most ijesztően
sápadt volt, szeme tágra meredt a
rettegéstől.
– Te nyomorult lotyó. Boszorkány.
Látod, mit műveltél! Te utolsó... te
utolsó... – akadt el Anvar hangja, ahogy
az ajtó továbbnyílt, és Pascal belépett, a
sötét tincseknél fogva a levágott fejet.
Nem mosolygott a férj elszörnyedt arcán.
Csak hátulról markolva a magasba
tartotta a fejet, ahogyan a munkaadója
előre utasította.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem! Nem, ez
nem lehet. – Anvar a gazdájára nézett,
majd vissza a felesége fejére. – Ez nem
lehet.
– De bizony, lehet, Anvar. És most már
elégedetten visszatérhetsz a munkádhoz.
Anvar még zokogott egy sort, majd
fölemelte a fejét, és elkínzott, mégis
megkönnyebbült sóhajt hallatott.
– Köszönöm szépen, Waller úr! Allah
áldja meg érte.
– Nincs szükségem az Allahod
áldására, Anvar.
Waller fölemelte a pisztolyát, és a férfi
fejére célzott vele, szeme előbb a fegyver
csövén lévő első irányzékra, majd magára
a célpontra fókuszált.
Anvar hátrarándult. – De hát azt
tetszett mondani...
– Hazudtam.
 A golyó Anvar agyába fúródott. Waller
kivárt, azután leadott még egy lövést,
közvetlenül az első bemeneti nyílás
mellett lyukasztva ki a bőrt. A kilőtt
pisztolyt az asztalra tette, és töltött
magának még egy ujjnyi skót whiskyt.
Lassan iszogatta, miközben átvágott a
helyiségen az ajtóhoz, visszafordult, és
két másik emberére pillantott.
– Aztán most ne felejtsétek el, hogy
egy százkilós emberre kétszer annyi
kölönc kell, hogy rendesen a víz alatt
tartsa! – mondta korholó hangon.
– Igenis, Waller úr, kérem! – felelte
idegesen az egyik férfi.
– És olvasszátok be azt a nyavalyás
stukkert!
– Máris, Waller úr!
– Pascal! Te pedig szabadulj meg attól!
– tette hozzá Waller az asszony fejére
mutatva. – Egészségünkre!
Kilépett az ajtón, és beszállt egy
páncélozott, fekete Hummer terepjáróba,
amely abban a pillanatban nekiiramodott,
ahogy a férfi becsatolta a biztonsági övét.
Egy Escalade követte, Waller kocsija
előtt pedig egy másik Hummer haladt.
Waller fölfedezte, hogy „hűséges”
könyvelője szépen megcsapolta az ő
tekintélyes bevételét. Azaz inkább csak
lefölözte egy kicsit, még egytized
százaléknál is csekélyebb mértékben,
vagyis nem okozott Wallernek
észrevehető anyagi kárt, de akkor is
megbocsáthatatlan bűnt követett el.
Waller a gyöngeség jelét mutatta volna,
ha szó nélkül tűri. Az ő üzletágában a
konkurensek és az alárendeltek
szüntelenül az erélytelenség efféle jelét
lesték. Mihelyt észrevenni vélték
valakinél, annak ezer százalékkal
felszökött a halálozási rátája. Waller jól
megtanulta ezt a leckét, mivel jó néhány
esztendeje pontosan így került be a
bizniszbe. A tanítómestere
következmények nélkül hagyott egy
kisebb botlást. Három hónap múlva
farkasok marcangolták a tetemét valahol
a Sziklás-hegység meg a Csendes-óceán
között, és Waller ült a főnöki székben. A
következő két évtizedben mindig
következményekkel járt, ha valaki
elárulta. Nem óhajtotta farkasokkal
fölfalatni magát. Inkább ő maga szeretett
enni.
A mellette ülő keszeg férfira nézett. A
harminckilenc éves Alan Rice egy rangos
angliai egyetemen végzett, majd hátat
fordított a tudomány világának, hogy
Wallert segítse birodalma
működtetésében. Egyesek ösztönösen
vonzódnak a sötét oldalhoz, mert ott
tudnak igazán kibontakozni.
Rice haja idő előtt teljesen megőszült.
Finom vonásai mögött ragyogó elme
rejtőzött. A Rice-félék ritkán érték be a
másodhegedűs szerepével. Ő azonban
rövid idő alatt segített megháromszorozni
Waller jövedelmét, Waller pedig további,
a tehetségéhez mért felelősséget ruházott
rá. Ebben az üzletben egyedül Waller volt
nélkülözhetetlen, de közel jutott ahhoz,
hogy ne tudjon boldogulni Rice nélkül.
Waller megmozgatta kesztyűbe
bújtatott ujjait.
– Visszarúgott a pisztoly? –
észrevételezte a dolgot Rice.
– Nem. Csak eszembe jutott a
legutóbbi eset, amikor megöltem valakit.
– Albert Clementset – vágta rá Rice. –
Az ausztráliai képviselődet.
– Pontosan. Elgondolkoztam. Rettentő
jól megfizetem őket, mégis mintha
semmi sem lenne elég.
– Aki ezreket kap, százezreket akar.
Aki milliókat kap, tízmilliókat akar.
– És bizonyára hülyének néznek,
amiért hagyom, hogy megússzák.
– Nem. Csak okosabbnak hiszik
magukat.
– Te is okosabbnak hiszed magadat
nálam, Alan?
Rice hátrasandított az épületre, amelyet
éppen maguk mögött hagytak. – Több
eszem van, mint annak, akit az imént
megöltél, ha másért nem, hát azért, mert
nem kívánok a kezedtől meghalni.
Márpedig úgy járnék, ha megpróbálnálak
átverni.
Waller bólintott, de arckifejezése azt
mutatta, hogy erről nincs egészen
meggyőződve.
Rice megköszörülte a torkát, és
hozzátette: – Úgy tudom, Provence
gyönyörű ebben az évszakban.
– Nemigen akad olyan évszak,
amelyikben Provence nem gyönyörű.
– Sok időt töltesz ott?
– Anyám francia volt, egy Roussillon
nevű kisvárosba való. Ott található a
világ legnagyobb okkerkészlete. Sok
híres festő, például Van Gogh utazott oda,
hogy beszerezze ezt az ásványi
színezéket. És sok más provence-i
településsel ellentétben az épületek nem
fehérek vagy szürkék, hanem élénk
színűek: vörösek, barnák, narancs- és
citromsárgák. Ha festő lennék,
Roussillonba költöznék, és csak helybeli
pigmentekkel örökíteném meg a képeim.
Boldogan éltünk ott anyámmal.
– Felnőttként nem tértél vissza oda?
– Roussillonba? Nem.
– Miért nem?
– Apám ott halt meg tizenkét éves
koromban.
– Mi történt vele?
– Legurult a lépcsőn, és kitörte a
nyakát.
– Baleset volt?
– Azt hiszik.
– Hát nem az volt? – hökkent meg
Rice.
 – Minden elképzelhető.
– Szóval az édesanyád...
Waller most lapátkezével megfogta
Rice keskeny vállát, és kissé
megszorította. – Mondtam egy szóval is,
hogy az a drága jó teremtés tette? Anyám
tiszta lelkétől mi sem állhatott távolabb,
mint az efféle cselekmény.
– Hogyne, persze. Értem.
Waller szeme körül mintha elmélyültek
volna a karikák.
– Tényleg érted, Alan? – elvette a
kezét, és egy jegyzetlapot húzott elő a
zsebéből. – Látom, hogy egy fiatal
amerikai nő bérli az enyémmel
szomszédos villát.
– Csak most értesültünk róla. De
kétlem, hogy az a nő veszélyt jelentene.
– Nem, nem, Alan. Még nem tudjuk,
mit jelent. A közelség egymagában
elegendő ahhoz, hogy kérdéseket vessen
föl.
– Igazad van. Kiderítek mindent, amit
csak bírok. Szóval ellátogatsz abba a
Roussillonba? Messze van?
– Provence-ban semmi sincs igazán
messze.
– Akkor elmész?
– Talán el.
– Csak nehogy te is valami baleset
áldozatává válj.
– Miattam sose fájjon a fejed. Apám
óvatlan és gyönge volt. A fia nem az.
 13. FEJEZET

– UGYE BESZÉLTÉL a csajjal? – kérdezte

Frank.
Shaw fölnézett az iratokból, amelyeket
tanulmányozott.
– Milyen csajjal?
– Ne játszd a hülyét! Katie-vel.
– Honnét tudod?
– Onnét, hogy napok óta se látsz, se
hallasz. Ha ezt tudom, nem adtam volna
meg azt a rohadt számot. Na és milyen
volt a telefonban?
– Jó.
– Miről beszéltetek?
– Mi közöd hozzá?
– Semmi. Tök mindegy. Bocs, hogy
nem szartam le magasról. Na jó, térjünk
vissza Evan Wallerhez.
– Nem tetszik a terv. Sok benne a lyuk.
Frank meglepő módon bólintott. –
Egyetértek. Mit javasolsz?
– Egyszerűsítsük. A terepen adódó
körülmények úgyis hajlamosak
Összezilálni a helyzetet. Ha a kiindulás
egyszerű, akkor menet közben némi
gubanc még kezelhető. Ha eleve
komplikált a szitu, és még el is
barmolódik, az nem nyerő, mert túl sok
minden tud félresiklani.
– Tudjuk, hol lakik a pasi Montrealban,
de nem kaptunk felsőbb engedélyt, hogy
ott csináljuk ki. Nagyon szem előtt
zajlana, sok ártatlan áldozatot
követelhetne, és ott a pasas életében
mintha nem volna semmiféle rendszer.
Úgy mozog, mint egy kísértet, mindig
más útvonalon és időzítéssel.
– Akkor Provence-ban kell találnunk
olyan helyzetet, amelyben meghatározott
időbeosztáshoz tartja magát, és a véletlen
áldozatok kockázata minimális – mondta
Shaw.
A két férfi szemügyre vette az
emberkereskedő nyaralására szolgáló
villa alaprajzát. A falra szerelt
plazmatévén további adatok jelentek
meg, többek között a célterületre be- és
onnan kivezető valamennyi út.
Frank megnyomott egy gombot az
előtte lévő asztal kapcsolótábláján, és a
nagy képernyőn egy sor arc tűnt föl.
– Mindig ezekkel a tagokkal utazik,
csupa bunyógép. És ezek csak azok,
akikről tudunk. Továbbiak is jöhetnek
erősítésnek.
 – Előőrsöt fog küldeni, ami
légmentesen lezár mindent – tette hozzá
Shaw a testőröket fürkészve, és az egyik
keményebbnek, aljasabbnak és
rátermettebbnek látszott, mint a másik. –
Mennyire megbízható az útitervéről
kapott infó?
– Nagyon. Telefonbeszélgetésekből, e-
mailekből és céges hitelkártya-
műveletekből tájékozódtunk.
– Amerikaiaktól? – nézett föl Shaw. –
Azoknak a legjobb erre a hardverük és a
szoftverük.
– Mondjuk úgy, hogy egy nagyon
komoly vacsival lógok a
Nemzetbiztonsági Hivatal meg a CIA
góréjának.
Frank iratokat vett elő, és átolvasta
őket. – A repülési tervét benyújtották. A
magánröpcsijével utazik Montrealból
Párizsba. Föltankol, és továbbmegy az
avignoni repülőtérre. Géppel csak egy
ugrás. Általában három járműből álló
konvojban autózik. Avignonban már
lefoglalt bérautókat.
Shaw leütött egy billentyűt a laptopon,
és újabb fotó jelent meg, Waller bérelt
nyaralójának utcájáé.
– Van egy villa a szomszédban.
– Azt már bérbe adták.
– Kinek?
– Tájékozódtam. Turista az illető.
Abszolút tisztának látszik.
– De közvetlenül a szomszédban van?
– Gordes rendkívül népszerű
nyaralóhely, és azok a villák igen
kapósak. Nem akadályozhatjuk meg a
bérbeadásukat, hacsak nem akarunk nagy
piros zászlót lengetni. De mindegy,
úgysem Gordes-ban tervezzük az
elfogást. Túlságosan nagy a véletlen
áldozatok kockázata.
Shaw egy másik számítógépes
képernyőre nézett, amely Evan Waller
útitervének egy részét mutatta. Kihúzta
magát ültében.
– Honnét tudod, hogy elmegy Les
Baux-de-Provence-ba, a barlangokhoz?
– A kiránduláshoz külön engedély kell,
és hozzáfértünk azokhoz az adatokhoz.
– Miért? A barlangok nincsenek nyitva
a nagyközönség előtt?
– A mi Wallerünk teljesen privát
kirándulást akart. A nyilvánosság elől
elzárt helyen. Egy kazal pénzt fizetett
érte. A hely magánkézben van. A
tulajdonosok azt csinálnak, amit akarnak.
Amint megláttuk, hogy hozzájuk fut be a
fizetség, feltörtük a számítógépes
rendszerüket, és megtaláltuk az
ütemtervet. Úgyhogy tudjuk a pontos
dátumot, amikor Waller ott lesz.
Shaw a székével egy másik számítógép
felé fordult, amelynek a merevlemezén
nem volt más, csak gyárilag föltelepített
programok, köztük internetes kereső. Ezt
a gépet használták internetezésre. Shaw
leütött néhány billentyűt, és leolvasta az
eredményt.
– Tulajdonképpen hallottam már erről
a helyről. Fotógaléria, fényjáték a
sziklafalon, tárlatvezetés,
dokumentumfilm stb. Minden évben
másik művészt szemelnek ki. –
Töprengett egy kicsit ezeken az új
értesüléseken. – Azt hiszem, megvan a
kivonási helyszínünk.
Megfordította a laptopot, hogy Frank is
lássa a képernyőn a kiállítóhellyel
kapcsolatos információkat.
– A barlangnak egyetlen bejárata van,
de rengeteg helyiségből áll, és csekély
létszámú a személyzet, úgyhogy könnyű
eltévedni vagy összezavarodni.
Kikapcsoljuk az áramot, s az éjjellátó
műszerrel meg egyszer használatos
nyugtatófecskendőkkel fölszerelt
kivonási csapat már ott is terem.
Elkülönítjük a górét a muszkliktól, és
sipirc!
Frank elgondolkozott. – Ez csökkenti a
lehetséges ártatlan áldozatok számát is.
Előre a helyszínre kell küldenünk valakit,
hogy minden részletet megerősítsen.
– Ebben nincs köztünk vita. De hol a
legjobb elfogni egy patkányt, ha nem a
lyukban?
– De ha a barlangban nem sikerül az
akció, a pasas már repül is haza a gépén
Franciaországból.
Shaw hátradőlt. – Nem tökéletes, de a
jelen körülmények között a legjobb, amit
tehetünk. Tudomásunk szerint a barlangi
túra az egyetlen eset, amelynél tudjuk,
hová fog menni Waller. Es el sem tudom
képzelni, hogyan hibázhatnánk ott.
 14. FEJEZET

ELKÉSZÜLT A KIVONÁSI TERV. Provence-i

kapcsolataik már alaposan átvizsgálták a
barlangot. A helyszínre érkezése után
Shaw is föl akarta keresni a galériát. A
közbeeső időben addig tanulmányozta a
barlang és környéke részletes alaprajzát,
amíg emlékezetből le nem tudta rajzolni.
Wallernek a megérkezése után kevesebb
mint egy héttel kellett odautaznia;
magánlátogatását pontosan délelőtt tíz
órára ütemezték be.
Shaw az akciócsoport tagjainak
egyenkénti kiválasztásával és
felkészítésével töltött, hosszú
munkanapok végén a szállodájába ment,
átöltözött, futott egyet, azután egyedül
csavargott Párizs utcáin, amíg be nem
sötétedett, és az energiája el nem fogyott.
Egyik este egyedül evett a Luxemburg-
kerttel átellenben lévő kávéházban,
amelyet valaha Anna Schmidt is imádott.
Annak idején kéz a kézben sétálgattak a
parkban, figyelték a középső
nagymedencénél hajómodellekkel játszó
gyerekeket, azután leültek, és az arra
járókat nézegették. Shaw most nem bírt
visszamenni oda, mert az a terület
megszentelt hellyé vált számára, ahová
nem tehette be a lábát. De annyira azért a
közelébe merészkedett, hogy kívülről
láthassa a virágokat. Csak ennyit tudott
elviselni, mert kezdett elszorulni a szíve
és könnybe lábadni a szeme.
Megrendelte a vacsoráját, majd
körülnézett, egyenként ellenőrizte az
asztalokat. Ez a több évtizedes
beidegződés annyira természetessé vált,
mint a levegővétel. De most alig kapott
levegőt, amikor meglátta a kávéház két
helyisége közötti átjáróban álló lányt.
Katie James nem tűnt olyan
soványnak, mint legutóbbi
találkozásukkor, ami rendjén is volt, mert
híznia kellett egy kicsit. Akkor még
egészen rövidre nyírt és sötétre festett,
természetes szőke haja azóta megnőtt,
már majdnem vállig ért. Fehér szoknyát
viselt, ötcentis sarkú cipőt harisnya
nélkül, és hosszú ujjú, sötétkék blúzt.
Sosem járt ujjatlan felsőben, főleg a bal
felkarján egy lőtt seb után maradt heg
miatt nem.
Ahogy közeledett, Shaw látta, hogy a
smink nem egészen takarja el a szeme
alatti sötét karikákat. Szép nő volt, a
helyiségben ülő férfiak forgatták is a
fejüket, kihívták maguk ellen a velük
vacsorázó nők haragját. De úgy tűnt, a
kávéházon átvonuló Katie James
pillanatnyi látványa megéri a kockázatot.
Katie nem várta, hogy Shaw hellyel
kínálja, egyszerűen leült vele szemben.
– Jól nézel ki – mondta. Tekintete a
férfi hajára siklott. – Őszülsz?
– Egy kicsit. Te viszont semmit sem
változtál. Fölszedtél egy-két kilót, ami
hiányzott is. Bár nekem tetszett a sötét
tüsifrizurád. – Shaw egy pillanatra
elhallgatott. – Honnét tudtad, hol találsz?
Franktől – előzte meg a válasszal a lányt.
– Miért törődik ezzel annyira? Nem
emlékszem, hogy valaha is érdekelte
volna a magánéletem.
 – Szerintem nem is érdekelte, amíg
Anna élt.
– Azt mondta, fölhívtad.
– Nem hívtam volna, ha te visszahívsz.
– Sajnálom, hogy faképnél hagytalak.
– Nem volt semmi kötelezettség.
Nagyfiú vagy, én meg nagylány. Csak az
zavart, hogy nem tudtam, élsz-e
egyáltalán. Ezért telefonáltam Franknek.
Hogy meggyőződjem róla, jól vagy-e.
Shaw lelkiismeret-furdalása ettől még
inkább fokozódott. – Megvagyok. Újra
dolgozom. Minden a legnagyobb
rendben. A telefonban is mondtam.
– Szerettem volna a saját szememmel
látni.
Shaw lesütötte a szemét. – Vacsoráztál
már?
– Nem vagyok éhes.
 Meglepődött, hogy Katie elhárítja a
vacsorameghívást, és ez az arcán is
látszott. – Katie!
A lány fölállt. Egy-két pillanatig
farkasszemet néztek. – Sok szerencsét,
Shaw!
Egy pillanatig még habozott, hátha a
férfi mond valamit, hogy ott tartsa. De az
hallgatott.
Katie megfordult, és távozott.
Shaw még üldögélt egy kicsit, az
agyában óriási csatározás folyt. Végül
néhány eurót dobott az asztalra, kisietett a
kávéházból, és a zsúfolt utcán jobbra-
balra nézett.
Katie azonban már elment.
 15. FEJEZET

ÉJFÉL MÚLT, amikor Reggie leosont a

harrowsfieldi könyvtárba. Eső dobolt az
ablakokon, hideg szél nyomult le a
kandalló kürtőjén, oxigént juttatott a
pislákoló tűznek. Reggie becsukta maga
mögött az ajtót, leült a hosszú asztalhoz,
és egy dossziét vett a kezébe, Egyetlen
olvasólámpa fénye mellett alighanem már
századszor tekintette át Fegyir Kucsin
gyilkos pályáját. A kegyetlenkedések
természetesen nem változtak, csak egyre
jobban belevésődtek a lány memóriájába.
Kívülről fújta a statisztikai adatokat,
maga előtt látta az áldozatok arcát, sok-
sok oldalon át. A rémtettek elkövetőjének
külföldre szökése után föltárt tömegsírok
képei mintha a szemébe égtek volna.
Kézbe vett egy szemcsés fotót – mind
szemcsés volt, mintha az erőszakos
halálról nem is készülhetett volna
másmilyen –, és a rajta látható arcra
meredt. Huber ezredesnek megvoltak a
maga David Rosenbergjei és Frau
Kochjai, a fotók, amelyeket Reggie
számtalan másik közül választott ki, hogy
majd megmutassa neki a halála
pillanatában. Ugyanígy Fegyir Kucsinnál
is akadt tanúbizonyság az eszeveszett
kegyetlenségről, amelyben ezek az
emberek láthatólag mindannyian
osztoztak.
A fotó, amelyet Reggie most
nézegetett, egy kimondhatatlan
vezetéknevű férfiról készült. Az illetőnek
nem volt se vagyona, se sok
összeköttetése. Kijevtől, az ukrán
fővárostól csaknem ezer kilométernyire
élt. Egyszerű földműves volt, látástól
vakulásig dolgozott, hogy eltartsa népes
családját. Államellenes bűne abban
merült ki, hogy nem árulta be a barátait a
KGB-nek, konkrétan Fegyir Kucsinnak.
Büntetésül a felesége meg a gyerekei
szeme láttára lelocsolták petróleummal,
és fölgyújtották. Csonttá és hamuvá égett,
a szeretteit pedig kényszerítették, hogy
végignézzék a fetrengését, hallgassák az
üvöltését.
A lány egy másik dokumentumot vett a
kezébe. Eredetileg ukránul írták, külön
lapon lefordították neki. A parancs volt,
amely elrendelte a szerencsétlen paraszt
tűzhalálát. Fegyir Kucsin aláírása
dölyfösen terpeszkedett a lap alján,
mintha kétséget sem akart volna hagyni a
borzalmas gyilkosságért felelős személy
kilétét illetően.
Végül Reggie óvatosan fölemelt egy
másik régi fotót. Magáét Fegyir Kucsinét.
A lány csak a szélét fogta meg, mintha
nem merne ténylegesen a férfi képéhez
érni. Kucsin kigombolt nyakú
egyenzubbonyt viselt. Egyik kezében
pisztoly, a másikban egy üveg.
Nyilvánvalóan beállított fotó volt. A
férfinak akkor még sötét volt a haja, és a
homlokán középen erősen lenőtt. Az arca
az idők során nem nagyon sokat
változott. Mégis a szeme vonta leginkább
magára a figyelmet. Reggie úgy érezte,
mintha sötét ösvényen haladna a
legeslegközepébe, félhomályba merülve,
amelyből nincs menekvés.
Kiegyenesítette a derekát, lassan letette a
képet, és letakarta egy iratcsomóval.
A következő fél órában több tucat más
halott fényképeit nézte végig,
mindegyiken ott virított Kucsin véres
kéznyoma. A mellékelt iratok valami
gépiességet tükröztek, akár felszerelési
vagy élelmezési megrendelések is
lehették volna. Holott írásos parancsok
voltak más emberek megölésére,
indigóval gépelt, régimódi
hárompéldányos okmányok. Golyó általi
halál. Tűz általi halál. Gáz általi halál.
Kés általi halál. Kötél általi halál. Mind
szépen, rendezetten. Hála istennek
ezekért az indigós másodpéldányokért –
gondolta Reggie. Ezek nélkül szinte
lehetetlen lenne fölkutatni a Kucsin-
féléket, majd igazságot szolgáltatni.
 – Olvasgatunk, kedvesem?
Reggie meghökkenve nézett föl.
Mallory professzor egy könyvvel a
kezében, ócska, viseltes, kockás
köntösben állt a nyitott ajtóban, és őt
bámulta.
– Nem hallottam, amikor jött – mondta
Reggie, láthatólag feszélyezte, hogy az
öreg észrevétlenül ennyire meg tudta
közelíteni.
– A súlyom és a reumám ellenére
nesztelen a járásom, maga pedig nagyon
belemerült abba, amivel foglalkozik –
lépett előre a professzor, s vizsla
tekintettel pillantott le az iratokra és
fényképekre.
– Nem tudtam aludni. Gyakran nem
tudok – vallotta be Reggie.
Az öreg a kandalló melletti kopott
bőrfotelba ült.
– Ez nem kerülte el a figyelmemet.
– Hát maga miért van fenn? Szintén
álmatlansággal küzd?
– Nem, Regina, nem álmatlansággal –
vonaglott meg fájdalmasan az arca,
ahogy jobban elhelyezkedett a repedezett
bőrhuzaton. – Sajnos prosztata-
megnagyobbodással. Ha rajtam múlna,
szívesen választanám az álmatlanságot.
– Sajnálom.
– Szóval mi a véleménye? – sandított a
Reggie kezében tartott dossziéra Mallory.
– Valami briliáns meglátás?
– Ebben a férfiban nincs semmi
bűntudat. Ezer halálos ítéletet írt már alá
úgy, mint egy vacak éttermi számlát.
– Egyetértek, de ezt eddig is tudtuk.
A professzor fölállt, tett egy kis
fahasábot a tűzre, visszaült a foteljába, és
kinyitotta a könyvét.
– Mit olvas? – kérdezte Reggie.
– Egy ilyen viharos éjszakán?
Természetesen Agatha Christie-t.
Mindmáig izgatottan várom, hogy
Hercule Poirot „kis szürke agysejtjei”
újra meg újra elvégzik-e a feladatukat. A
jelek szerint ez gyakran megihleti az én
agyamat is, bármennyivel alacsonyabb
színvonalú is a kis belgáénál.
Reggie fölállt, a tűzhöz lépett. Mielőtt
lejött a földszintre, farmerba meg
melegítőfelsőbe bújt, de mezítláb volt, és
kezdett fázni. – Valamit tényleg találtam,
professzor úr.
A férfi fölnézett a könyvből, miközben
a vihar szinte egy elszabadult
locsolótömlő hevességével csapkodta az
esőt az ólomüveg ablakhoz. A szél
dühödt süvítése hallatszott a kandalló
kéménye felől, Reggie elhátrált a zajtól,
és a professzor melletti alacsony
zsámolyra ült.
– Mit talált? – kérdezte az öreg.
– Kucsin vallásos.
Mallory becsukta a könyvét, és
bólintott. Előhúzta a zsebéből a pipáját,
és hozzálátott, hogy megtömje.
– Ne haragudjon, professzor úr, de
fölfordul a gyomrom attól a füsttől.
– Eddig miért nem szólt? – nézett föl
Mallory meglepetten.
– Nem akartam megbántani. Bár azok
után, amiket már műveltem, ez talán
furán hangzik – tette hozzá kényszeredett
nevetéssel Reggie.
A professzor arca komoly maradt. –
Miért hangozna furán? Magában
rendkívüli együttérzés munkál. Azt
hiszem, ez a személyiségvonása az egyik
fő oka annak, hogy ilyen feladatokat
végez.
– Mindenesetre átolvastam az eset
anyagát, eszerint Kucsin minden
vasárnap templomba jár, és tetemes
összegeket áldoz egyházi célokra.
Mallory visszacsúsztatta a pipát a
zsebébe. – Való igaz. Korábban is
tapasztaltam ilyesmit hozzá hasonló
embereknél. Jóvátételre törekszenek,
vigaszt keresnek, sőt úgyszólván be
akarják biztosítani magukat. Persze
őrültség azt képzelniük, hogy bármiféle
jóságos isten kíváncsi lehet a
magukfajtára a haláluk után.
– Úgy érti, hidegvérű gyilkosokra?
 Mallory azonnal átlátta, mire céloz a
lány. – Magának semmi köze a Fegyir
Kucsin-félékhez.
– Furcsa, olykor nehezen tudok
különbséget tenni.
A professzor olyan hirtelen pattant föl,
hogy leejtette a regényét. Az asztalhoz
lépett, fölemelt egy papírlapot, visszatért
a lányhoz, és a kezébe nyomta.
A szénné égett paraszt maradványairól
készült fénykép volt az.
– Tessék nézze, ez a különbség, Regina.
Pontosan ez.
– Megfogta a lány kezét, megszorította,
és mélyen a szemébe nézett. – Most
pedig meséljen a templomról!
 16. FEJEZET

A CHARLES DE GAULLE repülőtér előtt

ültek a kocsiban. Shaw hamarosan
turbólégcsavaros géppel indult
Avignonba. Úgy tervezték, hogy néhány
napig marad a városban, mielőtt a
kocsival alig egyórányira lévő Gordes-ba
megy.
– Amy Crawford már Provence-ban
van – mondta Frank.
– Máskor is dolgoztam vele. Elsőrangú
terepügynök.
– Megjegyezted a tervet?
– A fejemben tökéletesen működik.
Majd meglátjuk, hogyan muzsikál a
gyakorlatban.
Frank rá akart gyújtani egy vékony
szivarra, de Shaw megállította. – Bírd ki,
amíg hétezer méterre nem emelkedem.
Most minden oxigénre igényt tartok.
– Ideges vagy? – tette el a szivarját
Frank. – Nem rád vall.
– Tegnap este találkoztam Katie-vel.
– Ne beszélj. Hol?
– Itt, Párizsban. Csak nem azt akarod
mondani, hogy nem tudtál róla?
– Cserkész becsszóra. Most hallom
először.
– Ugyan már, Frank! Fölbukkant az
étteremben, ahol éppen vacsoráztam.
Szerinted ez hogy sikerült neki?
– Meg sem fordult a fejedben, hogy a
hölgy világklasszis újságíró? Ki szokott
szimatolni ezt-azt.
– Na persze.
Shaw szemlátomást egy szavát sem
hitte el.
– Mit akart?
Nem azonnal válaszolt, mert nem is
nagyon tudott mit válaszolni. Hogy mit
akart? Tényleg csak a saját szemével
látni, hogy jól vagyok-e? De hát azt a
telefonban is mondtam neki.
– Shaw?
Fölnézett. Frank elégedetlen arccal
figyelte. – Egyszerűen ki vagy készülve.
Valami hétpróbás gazfickó elleni
bevetésre indulsz, és máris kikészültél.
Nem jó jel.
– Nem mondta, mit akar. És csak egy
percig maradt.
– Na ne! – kapta el Shaw karját. – Azt
mondod, nem hívtad meg vacsorára?
Ekkora utat tett meg, és még csak...
– Honnét tudod, mekkora utat tett
meg?
Frank elhúzta a száját, és visszarogyott
az ülésre.
– Miért csinálod ezt?
– Mit csinálok? – kérdezte morgósan
Frank.
– Hol úgy viselkedsz, mintha fütyülnél
rá, hogy élek-e vagy halok, hol meg úgy,
mint egy kerítő.
– Anyám pont ilyen volt velem. Úgy
látszik, öröklődik.
– Mi nem egy családhoz tartozunk,
Frank.
– Hát, valamilyen szempontból ez még
a családinál is szorosabb kötelék. És ki
másra támaszkodhatsz?
Shaw elfordította a fejét, az úti
okmányaival a combját ütögette. Ki
másra támaszkodhat? Csak Frankre?
Úristen, ez aztán a lehangoló gondolat.
– Szóval szerinted miért akart
találkozni velem?
– Ez nem kérdés. Azt akarta, hogy
szemtől szemben kérd meg, hogy
maradjon veled.
– Ezt konkrétan tudod?
– Nem kell hozzá zseniális
következtetéseket levonni. És nem, nem
tőle hallottam, ha voltaképpen azt akarod
kérdezni.
– Katie meg köztem semmi sem
történhet, Frank.
– Hát, valami már alighanem történt.
– Anna sírja még ki sem hűlt, és...
– Nem okvetlenül erről van szó. Katie
okos lány. Azt hiszed, nincs tisztában
azzal, amit Anna iránt érzel? Tudja, hogy
nem fogsz rögtön ágyba bújni vele.
Szerintem nem is igényli. Legalábbis
egyelőre nem.
– Most meg fölcsaptál agykurkásznak?
– Csak józan megállapításokat teszek.
– Szóval mit akar valójában Katie?
– Összeköt benneteket a múlt. Együtt
jártátok meg a poklot. Mindketten
érzelmi roncsként kerültetek ki belőle.
Szerintem Katie egyszerűen barátkozni
szeretne veled.
– Akkor hadd világosítsalak föl, hogy a
munkakörömbe nem fér bele a
barátkozás.
Shaw becsapta maga mögött a
kocsiajtót, és elvonult, hogy fölszálljon
az avignoni gépre.
Frank a tekintetével követte, amíg a
magas férfi el nem tűnt a repülőtérre
érkező tömegben. Szólt a sofőrnek, hogy
indulhat. Elővette a szivarját, hogy
rágyújtson, azután visszadugta a
zakózsebébe.
– Nem is tudod, mekkora mázlista
vagy, Shaw – mormolta maga elé.
 17. FEJEZET

FEGYIR KUCSIN nagyon ravasz volt,

ravaszabb, mint bármelyikük gondolta
volna. Nemcsak Mallory professzor eszén
járt túl, de Provence-ban, a terepen is
kifogott Reggie-n meg az egész csapaton.
Ezért a kudarcért keservesen megfizettek.
Reggie most Whit és Dominic holttestére
meredt. Whitnek hiányzott a feje,
Dominicnak eltűnt az arca.
A lányt térdre kényszerítették a
jéghideg helyiség közepén, ahol Kucsin
és emberei körülvették. Látta, hogy
ezúttal tényleg nincs menekvés. Fölnézett
a hosszúkás, kegyetlen arcra, miközben a
férfi fél kezével az ő állát simogatta.
Nekiesett volna a pasasnak, de kezét-
lábát összekötözték. Halott társai
tetemére összpontosított, hogy ne érezze
a szörnyeteg érintését a bőrén.
Kucsin nevetett, önelégült, öblös
hangon, és mintha abba sem akarta volna
hagyni. Azt hitted, olyan könnyű lesz?,
kérdezte a lánytól. Tényleg azt hitted?
Miután annyi éven át pontosan ez ellen
védekeztem, komolyan azt képzelted,
hogy a közelembe férkőzhet egy
magadfajta? Egy amatőr, akit profi
munkára vetettek be.
Az eddig simogató kéz kemény pofont
mért Reggie arcára, aki hanyatt esett, és a
betonpadlóba verte a fejét. A férfi a
hajánál fogva azonnal fölrántotta. Az
arcuk kis híján egymáshoz ért, úgy szólt
hozzá. Mondd a nevedet! Az igazi
nevedet.
 Miért?, motyogta Reggie.
Mert szeretem tudni az ilyesmit.
Nem mondom.
Kucsin a pisztolyával szájon vágta,
Reggie-nek két foga kilazult, egy kitört.
Vér ízét érezte, meg ínycafatokat, és
lenyelte a szétzúzott őrlőfog egy darabját.
Nem.
A férfi újra megütötte, ezúttal hasba.
Reggie előregörnyedt. Kucsin rátaposott
a jobb kezére, elroppantotta két ujját. Egy
másik ütéssel pedig szétverte a bal térdét.
Halljuk!
Reggie, motyogta a lány vérző arccal.
Milyen Reggie?
Reggie Campion.
Na, Reggie Campion, most majd
megtudod.
Mit?
 Hogy milyen érzés a gyönyörű
Provence-ban meghalni.
A férfi intett az egyik emberének, aki
előrelépett a kannával. A következő
pillanatban Reggie megérezte a benzin
ízét, ahogy a rázúduló folyadék
eldugította az orrát, csípte a szemét.
Bátran akart viselkedni, de a saját
sikoltozását hallotta, hogy ne, kérem, ne.
Mint egy gyerek. Szánalmasan. Gyöngén.
Kucsin mosolygott, zsebéből gyufát
húzott elő, a cipője sarkán meggyújtotta,
s fölemelte, hogy a lány is lássa.
Ne, ne!, sikoltotta Reggie.
Egyébként azt hittem, méltóbb ellenfél
leszel, Reggie, mondta Kucsin.
Ne, kérem, ne öljön meg!
Ezúttal a szörnyeteg győz, Reggie
Campion, mondta a férfi.
 A lány fejére dobta a gyufát, és Reggie
lángba borult.
SIKOLTOZÁSÁT csak a fejére húzott
takaró tompította. Reggie levetette magát
az ágyról, és a padlón fetrengett tovább,
ahogy a képzeletbeli lángokkal küzdött.
Azután magához tért, abbahagyta a
hánykolódást, és néhány másodpercig
mozdulatlanul feküdt. Sikerült kimásznia
a fürdőszobáig, gyomrát a vécébe ürítette,
majd hanyatt rogyott a hűvös
csempepadlón.
Zihálva hevert, várta, hogy az
émelygéshullámok elcsituljanak. Végül
talpra vergődött, az ablakhoz botorkált, és
kinézett Harrowsfield parkjára. Ahogy
közeledett a küldetésre indulás napja,
általában szeretett kevesebbet időzni a
birtokon, többet a lakásán. A fölötte lévő
emeleten üzekedő pár kéjvágya azonban
még most sem elégült ki, úgyhogy
idejött.
Miközben azonban elhajtott
Londonból, irigységet is érzett. Mikor
szeretkeztem utoljára? Milyen szánalmas,
hogy nem is emlékszem.
Az eső elállt, de a levegő semmit sem
melegedett. Reggie kinyitotta a
tolóablakot, és kihajolt, mélyeket
lélegzett, ahogy a lidércnyomás keltette
hányinger egyre gyöngült.
Rémálmaim vannak a pasas miatt,
pedig szemtől szemben még nem is
láttam. Nem jó jel, Reggie. Nem jó jel.
A holtan fekvő Whit és Dominic
látványa viselte meg talán leginkább.
Nem hagyhatta, hogy a félelmei miatt
haljanak meg. Ki kellett szellőztetnie a
fejét.
Farmert, edzőcipőt meg a mellrészén
„Oxford” feliratú, kibolyhozódott,
kapucnis melegítőfelsőt vett föl, és
kiosont a konyhai hátsó kijáraton. Nem
tudta, hogy Whit hazament-e, vagy a
kastélyban éjszakázik. Nem hiányzott
neki, hogy a srác – vagy bárki más –
ilyen állapotban lássa. Percek alatt a régi
temetőkertbe ért, és még a sötétben is
csak másodpercekbe tellett, hogy
megtalálja Laura R. Campion régi
sírkövét. Zsebre dugott kézzel állt meg
előtte.
Miután családtagjai közül már senki
sem maradt életben, teljesen irracionális
módon arra a gondolatra jutott, hogy ez a
halott nő valamiféle biztos pontot jelent
neki, amelyet feszült és bizonytalan
pillanataiban fölkereshet. Tudta azonban,
hogy bolondság, ha rettegése elől éjnek
évadján a temetőbe menekül, és egy több
mint kétszáz éve halott nő sírját bámulja,
akihez tudomása szerint semmi köze
sincsen.
– De hát egy kicsit bolondnak kell
lenni ahhoz, amivel foglalkozom –
mondta halkan.
Ugyanakkor arról győzködte magát,
hogy nagyon is épelméjű dolog olyan
embertől félni, mint Fegyir Kucsin, aki
gondolkodás nélkül égetett el elevenen
gyermekeket. Olyan embertől, aki egy-
egy alkalommal ezreket mészárolt le
borzalmas kegyetlenséggel. Az lenne
őrültség, ha nem félne.
A sírkert másik oldalán egy kis
magánkápolna emelkedett. Romos
kőfalait megfeketítette az idő, teteje félig
beomlott, vastag, boltíves deszkaajtaját
meggyöngítette a szú és a korhadás.
Reggie belépett, az oltárhoz ment.
Időnként eljött ide, hogy elszabaduljon
„hivatása” követelményeitől, hallgassa az
ódon építmény tetőgerendáin fészkelő
madarakat. Színes üvegablakok nem
voltak, csak sima ólomkeretesek, azok is
betörtek vagy egyszerűen széthullottak. A
nyíláson beáradtak a környező erdő zajai.
Reggie – a jelek szerint Fegyir
Kucsinnal ellentétben – már rég nem
képzelte azt, hogy egy felsőbb hatalom
irányítja mindannyiukat. Egyszerű okból
nem hitt ebben. Egy mindentudó,
mindenható, jóságos isten semmiképpen
sem hagyná, hogy szörnyetegek
garázdálkodjanak a földön, és kényük-
kedvük szerint gyilkolásszanak. A lány
számára tehát puszta jelenlétük a
világban eleve kizárta bármiféle
jóindulatú felsőbb lény létezését. Mások
nem okvetlenül értettek egyet ezzel,
sokan vitába is szálltak vele. Ő
türelmesen végighallgatta okfejtésüket,
azután egyszerűen elvetette
következtetéseiket.
Még két napjuk maradt, hogy
véglegesítsenek mindent, azután indulnia
kellett Provence-ba. Úgy tervezték, hogy
addigra a professzorral elhatározzák a
kivitelezés pontos módját. Döntésük
helyességétől függött, hogy Fegyir
Kucsin meghal-e vagy sem.
Végül Reggie félretette a kételyeit,
letérdelt az oltár elé, összekulcsolta a
kezét, és imádkozni kezdett, hogy a jó
ismét győzedelmeskedjen a gonosz felett.
Ráeszmélt, mi minden múlik ezen, és
úgy gondolta, ártani nem árthat.
 18. FEJEZET

EVAN WALLER kiszemelt villája heti

több mint húszezer euróba került, egy
hónapra vették bérbe, és előre ki is
fizették – legalábbis az ügyintéző hölgy
ezt mondta Shaw-nak. A Gordes
szikláinak közvetlen közelében
emelkedő, ötszintes ház emeleteit belülről
egyetlen mészkő csigalépcsőn lehetett
megközelíteni. Hat hálószobát alakítottak
ki benne, mögötte tengervizes
úszómedencét, valamint ácsolt pergola
alatt elhelyezett étkezőteraszt PB-gázos
grillsütővel. A villát a tulajdonos
nemrégiben renováltatta, és – a konyhai
Wolf gáztűzhelyet is beleértve –
vadonatúj háztartási gépekkel szereltette
föl.
Shaw mindezt azért tudta, mert azzal
az ürüggyel, hogy a következő évre
nyaralót akar bérelni, fölkereste a gordes-
i irodát, ahol az ügyintéző udvariasan és
kimerítően tájékoztatta.
– Ne sokáig halogassa a döntést –
figyelmeztette a nő célirányos
franciasággal. Nagy-Britanniából települt
át, de igen jól beszélte a nyelvet. – Épp
tegnap járt itt még valaki, aki jövőre
szintén szeretne házat bérelni.
– Nahát! – csodálkozott Shaw. – Ugyan
ki lehet az?
– Az bizalmas – vonta föl a
szemöldökét az ügyintéző. – De fiatal,
amerikai, nagyon megnyerő hölgy. És
nyilvánvalóan nagyon jómódú. Ezek a
villák a legjobbak a környéken, és a
legtöbb ember számára
megfizethetetlenek. Ugyanaz a vállalkozó
végezte a szomszédos épület felújítását
is. Nem teljesen egyforma a kettő, de sok
a hasonlóság, például a valamennyi
szintet összekötő mészkő csigalépcső.
Ennyit a bizalmas jellegről – gondolta
Shaw.
– De ha kibérelték a villát, ahogy az
imént mondta, hol a bérlő? A villa üres.
Az ingatlanos tétova arcot vágott. – Az
úriember valóban egész hónapra
kibérelte. Előre fizetett.
– Tehát férfi? – kérdezte Shaw.
– Igen, de a neve bizalmas – jött
zavarba az ügyintéző.
– Természetesen.
– Egyébként még nincs itt. Ámbár ez
eléggé szokatlan. Mégis ki akar több ezer
eurót fizetni valamiért, amit még csak
nem is használ? Mondjuk, én nemigen
tudok hozzászólni. A gazdagok furcsák
ebből a szempontból, nem igaz? Persze
bizonyára ön is gazdag, ha ilyen villát
akar kibérelni.
– Nem panaszkodhatom – mondta
szerényen Shaw. – Különben angolul is
beszélhetünk, ha önnek kényelmesebb,
ámbár jobban tud franciául, mint én.
A nő ezt látható elégedettséggel és
megkönnyebbüléssel fogadta.
Magatartása és hanghordozása azonnal
megváltozott, magabiztos brit kiejtéssel
beszélt.
– Kedves, hogy ezt mondja. Egy
hónapja járok nyelvórákra, hogy ezt a
gurgulázó torokhangot utánozni tudjam,
de egyelőre nem mondhatnám, hogy
ráéreztem az ízére. Bezzeg a franciák
szájából olyan gyönyörűen szól, hogy
öröm hallgatni, nem? Csak az én szegény
gigámat nyomorítja meg.
– Az enyémet is.
– Na mindegy, mivel a ház most üres,
odavihetném, hogy bekukkantson, de
nem hiányzik, hogy odabent találjuk Mr.
Wallert egy szál alsóban – kuncogott a
nő.
– Tehát Mr. Wallernek hívják?
– Nézzenek oda, hát nem kiszaladt a
számon? – felelte bosszúsan az
ügyintéző. – Igen, így hívják az illetőt, de
ne kürtölje ki, mert tényleg bizalmas a
munkánk.
– Hát persze. Lakat a számon.
Köszönöm szépen.
Shaw elbúcsúzott a nőtől, és
visszagyalogolt gordes-i szálláshelyére,
egy fürdővel egybeépített kis hotelba. A
vaucluse-i fennsík Luberon-völgyre és az
azon túli hegyekre néző meredek szélén
elhelyezkedő Gordes-ba gyalogszerrel, a
sziklafalba vágott lépcsőn szinte
hamarabb föl lehetett jutni a lenti
villáktól, mint a meglehetősen
kacskaringós és hepehupás úton autóval.
A falut két nevezetesség koronázta: az
égbe szökő harangtornyú katolikus
templom meg a középkori vár, amely
most a települési önkormányzati hivatal
egy részének adott otthont.
Fölhívta Franket, és beavatta a
fejleményekbe. Ideérkezése óta Shaw
módszeresen földerítette a helység
minden említésre méltó épületét.
Alkalmasint jobban ismerte már Gordes-
ot, mint némelyik régi lakos. Amy
Crawforddal másnapra beszéltek meg
találkozót, de attól kezdve tartotta vele a
kapcsolatot, hogy ő maga Provence-ba
jött.
A faluban számos ebédelési lehetőség
kínálkozott, úgyhogy Shaw ráérősen
olvasgatta a makulátlan fehér papírra
nyomtatott és a bejárat melletti falra
kitűzött étlapokat. A település szívében
lévő L’Estaminet vendéglőt választotta, s
a finom falatokat egy pohár – errefelé
természetesen igencsak kedvelt – Rhone-
vidéki borral öblítette le. Olasz bort
viszont szinte nem is találni, gondolta
vigyorogva. A mosoly tüstént lehervadt
az arcáról, amikor a nő belépett. Bár a
falu turistáktól hemzsegett, Shaw
valamiért azonnal tudta, hogy ez
bizonyára az az amerikai érdeklődő,
akiről az ingatlanos beszélt. Fiatal,
nagyon megnyerő és kifejezetten jómódú.
A nő harminchoz közeledett, sávosan
változó árnyalatú szőke hajáról Shaw
gyanította, hogy festett. Mandulaszínűre
barnult bőrét a vállán egy-két
kávészemnyi nagyságú és sötétségű
szeplő tarkította. Tűzött elejű nyári ruhája
rálátást engedett dekoltázsára, hosszú,
keskeny lábfejére bőrszandál simult.
Amíg az asztalához kísérték, Shaw csak
profilból látta, de ahogy a lány a mellette
lévő székre tette a táskáját, egy pillanatra
feléje nézett.
A Shaw szeme és agya közötti
együttműködésben nyugtalanító zavar
támadt, mintha az elméje más észlelést
várt volna a pupillájától, mint amit az
valójában látott. Pedig nem nagyon tudta,
miért vár bármit is. Megállapította, hogy
a nő arca nem tökéletes: az orra kissé
hosszú és vékony, a kelleténél élesebb
szögben áll, a szeme aránytalanul nagy, a
járomcsontja viszonylag lapos. Mindezek
az elemek együttesen mégis sokkal
emlékezetesebbé tették, mint ha teljesen
szabályosak lettek volna a vonásai. A
szép nők – kivált Dél-Franciaországban –
nem mennek ritkaságszámba, de aki nem
igazán illik valamelyik kategóriába, az
gyakran felejthetetlen.
A lány sportos alkatához szépen
kidolgozott váll, hosszú, formás comb, és
olyan különlegesen izmos lábszár
tartozott, mint aki sokat gyalogolt már
hegynek föl. Vékonysága miatt
magasabbnak tetszett a ténylegesnél, amit
Shaw százhetven centire becsült,
valahogy mégis kicsinek látta. Mivel
azonban ő maga százkilencvennyolc
centisre nőtt, a kosárlabdázókon kívül
jóformán mindenki eltörpült mellette.
Tovább törte a fejét, és ráeszmélt, mi
hökkentette meg az előbb: a
nyilvánvalóan fiatal nő idősnek tűnt,
természetesen nem fizikailag.
A korához képest túlságosan komoly.
Bár már befejezte az étkezést, a
kíváncsiság ott marasztalta, kávét meg
epersörbetet rendelt. Egyszer-kétszer
látta, hogy a nő őfeléje pillant, de talán
csak képzelte. Végül Shaw fizetett,
fölállt, és távozott. Ha hátrafordul,
egyértelműen meggyőződött volna arról,
hogy a nő figyeli, és tekintete jóval
azután is a kijáratra szegeződik, hogy ő
már becsukta az ajtót.
Shaw odébb ballagott az egyenetlen
macskaköves utcán, de nem tévesztette
szem elől a vendéglőt. Húsz perc múlva a
nő kilépett, körülnézett, majd elindult a
lenti villákhoz vezető keskeny úton. Ez
egy levágást is magában foglalt: a rövid,
kopott kőlépcső egy körülbelül egyperces
kanyar kiiktatásával csökkentette a távot.
A férfi követte, kíváncsi volt, hol lakik.
Meglepetten látta, hogy a Wallerével
szomszédos villához közeledik, majd
kulcsával kinyitja a bejárati ajtót. És
persze a másik villa felől is érdeklődött.
Bár Frank semmit sem talált a nőről,
Shaw úgy vélte, érdemes szemmel
tartani. Sosem kedvelte a meglepetéseket,
főleg akkor nem, ha őt magát érték.
 19. FEJEZET

MÁSNAP SHAW tizenöt kilométeres

utazást tett, és egy régi erőd romjainál
találkozott Amy Crawforddal. Mint a régi
erődök oly gyakran, ez is hegycsúcsra
épült, elvégre hadászati célokat szolgált.
A törékeny Crawford alig ért Shaw
melléig, de a férfi tudta, hogy több
harcművészeti ágat mesterfokon művel,
maratoni futó, és képes puszta kézzel
vagy lábbal akár ölni, akár
megnyomorítani ellenfelét. De fizikai
kiválóságánál is inkább akció közben
mutatott hidegvére vonta magára Shaw
figyelmét, ezért választotta be a csapatba.
Külön-külön autóztak a régi
kőfejtőhöz, a Les Baux-i barlangokhoz,
és részt vettek a vezetett túrán. Shaw az
ingébe rejtett miniatűr videokamerával
későbbi elemzés céljából mindent fölvett.
– Jó, hogy újra együtt dolgozunk –
mondta Crawford már a kocsikhoz
visszafelé menet.
– Részemről a szerencse.
– Az alaprajz szerint simán mehet a
kivonás. A pasas nem is választhatott
volna nekünk ennél kényelmesebb helyet.
– És ezt valószínűleg ő is tudja, tehát a
testőreivel együtt éberen fog figyelni. Két
másodpercig élvezhetjük a meglepetés
előnyét. Hihetetlenül ritkán kapunk
célszemélyről ennyire részletes
tájékoztatást. Tökéletesen kell eltalálnunk
a célpontjainkat.
– Világos.
Shaw intett a nőnek, hogy szálljon be a
saját kocsijába, egy kétajtós Audiba. Ő
maga a mitfahrerülésen foglalt helyet. –
Ismertesse a kivonást ától cettig. Hadd
lássam, hogy egy hullámhosszon
vagyunk-e.
Crawford a volánon dobolt az ujjaival.
– A vezetett különtúra tíz órakor indul. A
pasast az eddigi utazásainak tapasztalatai
szerint legalább négy és legfeljebb hat
muszkli kíséri, Glockkal a
pisztolytáskájukban. Megérkeznek a
bejárathoz. A kalauzuk a mi beépített
emberünk. Az idegenvezetői
névkitűzőjébe rejtett minikamerája és
mikrofonja segítségével valós időben
követhetjük a mozgásukat. A srác ügyelni
fog rá, hogy a lehető legpontosabban az
ütemtervhez igazodva haladjanak.
Előzetesen minden más személyzetet
eltávolítanak a helyszínről. Öt perc a
falakon található tájékoztató anyagok
elolvasása, valamint a felvett bevezető
film megtekintése, ezzel max. tíz óra
tíznél vagyunk. Az első terem öt perc
alatt lemegy. A második kettő. A
harmadik négy. Így tíz óra huszonegy
perc magasságába jutunk. A négyes terem
az alappont. Hatvanszor hatvan méter, az
elülső és a bal oldali falnál jó takarással.
A kivonási csapat már elfoglalta a helyét.
Terv szerint az alappont elérése után
hatvan másodperccel kialszik az áram.
Hét lövész éjjellátóval és lézerirányzékos
kábítópuskával várakozik. Célterület
testpáncélzatra számítva: nyak, kar vagy
comb. Amint a videón látszik, hogy a
társaság utolsó testőre átlépi a négyes
terem küszöbét, az elektromos
kapcsolóhelyiségben elhelyezett
emberünk öt másodperces
visszaszámlálásba kezd. Az áram
megszakítása előtt a fejhallgatóinkban
elhangzik a „vörös” jelszó. Ennél az egy
másodperces jelzésnél nyitunk tüzet,
hogy megelőzzünk bármiféle reakciót,
amely meghiúsítaná a lövéseinket. Maga
szedi le a fő célpontot, én a közvetlenül
mellette haladó fickót, a többiek a fő
célponttól kifelé haladva a nekik előírt
szektorban tartózkodót. Két másodperc
alatt leterítjük a fő célpontot és az összes
muszklit.
– Levonulás?
– A barlangból keletre és nyugatra egy-
egy járat ágazik le. A nyugati
visszakanyarodik a bejárathoz. A keleti
kétszáz méter hosszú, és egy
vészkijáratba torkollik, amely a kőfejtő
másik oldalára visz. Annál a pontnál
kezdődik egy kivezető út. Az úton
mentőautó várakozik. A kerekes
hordágyat a keleti járatban tároljuk. A
célszemély rárögzítése legfeljebb
harminc másodperc. A járat végéig
juttatása ugyanennyi. Amint a hátsó ajtó
becsukódik, a jármű elindul. Magán-
felszállópálya innen negyvenpercnyire
délre. A gép ajtajának csukódása
pillanatában felszállás. A célpont és a
kivonási csapat elhagyja a francia
légteret, mielőtt a muszklik a sötét
barlangban magukhoz térnek, és
csodálkoznak, hogy mi a nyavalya
történt.
Shaw helyeslően bólogatott. – Azután
tovább a következő feladatra – mondta.
 – Mintha magamat hallanám.
A nő tétován pillantott rá.
– Mi az? – kérdezte Shaw a
nyugtalansága láttán.
– Csak egy mendemonda. Régóta
szeretném tudni, hogy igaz-e.
– Mi az? – kérdezte fürkész tekintettel
ismét.
– Tényleg fejbe lőtte Mr. Wellst?
– Egy kis félreértés támadt köztünk.
– Tetszik a stílusa – mosolyodott el
Amy.
– Frank tulajdonképpen nem rossz
srác, ha az ember túlteszi magát az egy
mázsa dühön és működésképtelenségen.
– Ez komoly?
– Nem, nem komoly.
 20. FEJEZET

MÁSNAP SHAW érdeklődéssel követte a

titokzatos nő gordes-i bevásárlását.
Mindenféle korú férfi meregette a
szemét, ahogy a nő szalmakalapban meg
térdig érő szoknyában elvonult, az a
sunyi szél pedig időnként belekapott a
szoknyájába, és fölrántotta a combjáig.
Olyankor a férfiak még jobban lesték.
Shaw színleg kirakatokat nézegetett,
valójában azt figyelte, ahogy
megszólítják a nőt – amennyire hallotta,
franciául, olaszul, görögül és angolul.
Ajánlkoztak, hogy segítenek neki a
vásárlásban, tolmácsolnak, esetleg
szobájuk meghitt magányában
megszabadítják a ruhájától. Udvariasan
elhárított minden ajánlatot. Valóban nem
szorult segítségre. Folyékonyan beszélt
franciául, és ismerte az árakat. Sőt még
az alkudozáshoz is értett. Shaw látta,
ahogy egy blúzon, egy kék-sárga
dísztányéron, egy üveg boron meg egy
tucat cukkinivirágon egyezkedik –
utóbbit vélhetőleg később ki akarta
rántani –, amíg el nem érte a kívánt árat.
Aznap este Shaw egy gordes-i
kávézóteraszon üldögélt, és azon
tűnődött, vajon mit vacsorázzon, amikor
meglepetésére a nő odalépett az
asztalához.
– Parlez-vous français?
– Oui, je parle français. – De
hozzátette: – Mais mon anglais est
meilleur.
A nő kedvesen elmosolyodott. – Én is
sokkal jobban beszélek angolul. Nem
bánja, ha csatlakozom önhöz? A
legutóbbi néhány alkalommal
egymagamban ettem, és bár először
szórakoztatott, hamar eluntam.
– Parancsoljon! – intett neki Shaw,
hogy foglaljon helyet.
A nő levette a kalapját, és a maga
melletti ülésre rakta, majd a kezébe fogott
egy étlapot.
– Mi jót adnak? – kérdezte, és
fölemelte Maui Jim napszemüvegét, bár a
lenyugvó nap brutálisan a szemébe tűzött.
– Puttanesca csirkét, de a jó öreg
bifsztek hasábburgonyával és salátával is
mindig biztos befutó.
– Kérjünk bort?
– Provence-ban? Azt hiszem, itt ezt
törvény írja elő.
 Föladták a rendelést a pincérnek, aki
máris hozta a kiválasztott palack vöröset
meg két poharat. Töltött, azután magukra
hagyta őket.
– Gondolom, tolakodónak tűnök –
mondta a nő. – Hogy csak így idejöttem.
– Nem tudom, nevezhető-e manapság
akár nők, akár férfiak esetében bármi is
tolakodónak.
– Kezdjük az elején. Jane Collins
vagyok, de a barátaimnak Janie –
nyújtotta a kezét. Shaw barátságosan
megszorította.
– Bill.
– Amerikai?
Bólintott, – Hát maga?
– Az útlevelem szerint.
– Én washingtoni vagyok.
– És mivel foglalkozik nemzetünk
fővárosában?
– A lehető legkevesebbel.
Törvényhozási kijáró voltam, de eladtam
a praxisomat, és úgy döntöttem, kicsit
körülnézek a Capitoliumon túli világban.
– Családos?
– Hadd játsszam a büszke apukát! –
vette elő a tárcáját, és átnyújtotta a nőnek
egy lány meg egy fiú Franktól kapott
fényképét. – Michael és Alli. Otthon
vannak, az Államokban.
A nő visszaadta a fotót. – Szép
gyerekek. A felesége nem jött magával?
– Elváltunk. – Shaw az ingzsebébe
csúsztatta a fotót. – A kép egy kicsit régi.
A gyerekeim már kamaszok.
– Ezek szerint korán kezdte, nem
látszik annyi idősnek.
– Abba ne hagyja a borivást,
kedvezően befolyásolja a látását. Hát
maga? Mit lehet tudni az életéről?
– Nem sok érdekeset. Apám rengeteg
pénzt keresett. Anyámmal mindketten
korán elhunytak, és egyke voltam.
– Részvétem. Gondolom, a pénz nem
kárpótolja a veszteségért.
– Mindig is attól tartottam, hogy nem
fog, és igazam lett. Kicsi voltam, amikor
meghaltak, de még most is hiányoznak.
– Ez érthető.
– De az élet megy tovább – mondta a
nő. Egy pillanatra elrévedt a tekintete,
majd ismét Shaw-ra nézett, és bágyadtan
elmosolyodott. – Gazdag vagyok,
szeretek utazni, világot látni. Nagyon
szép itt. Maga mikor érkezett?
– Néhány napja.
– És innen hová megy?
 – Olaszországba, azután
Görögországba. De nem sietek. Az egész
eddigi életem feszes időbeosztás szerint
folyt, most egy kicsit rögtönzésre
hagyatkozom.
– Hol szállt meg?
Shaw feszélyezetten fészkelődött a
székén. – Talán mégiscsak létezik
olyasmi, amit tolakodónak nevezhetnénk.
– Jogos – pirult el a nő –, ezt
megérdemeltem. Hajlamos vagyok
vadidegenekkel is túlzásba vinni a
kérdezősködést és az önmagamról
locsogást.
– Ezt nem vitatom. A gazdagságáról
például nem kellene csevegnie. Sok a
zsivány, aki visszaélhet ezzel az
információval.
– Azt hiszem, igaza van – felelte
leforrázva.
– Hogyhogy egyedül utazik? Nincs
barátnője, aki elkísérje? Nyilván első
osztályon szokott repülni.
– A barátnőimnek állásuk van. Ez az
árnyoldala annak, ha az embernek nem
kell dolgoznia, hogy megéljen.
– Azt hiszem, a legtöbb ember
örömmel cserélne magával – mondta
elnézően Shaw.
– Mi ketten mindenesetre lóghatnánk
együtt.
– Még csak nem is ismer.
– Dehogynem. A neve... ööö...
– Bill – árulta el segítőkészen.
A nő játékosan a karjába bokszolt. –
Egy volt lobbista Washingtonból, elvált,
két gyönyörű kamasz gyerek apja. Látja,
nem is olyan rossz a memóriám.
 – Rendben, Jane...
– A barátaimnak Janie.
– Rendben, Janie, de lassítson az
emberekkel.
– Mindjárt betöltöm a harmincat –
felelte szégyenlősen a nő. – Az ember azt
hinné, már benőtt a fejem lágya.
– Egyeseknek sosem nő be.
– És hol tanult meg franciául?
– Honnét veszi, hogy tényleg tudok?
Azzal a néhány szóval, amit mondtam,
nemigen kapnék állást az ENSZ-nél.
Ahogy viszont maga beszél, nagyon
hitelesnek tűnt. Hol tanult?
– Mielőtt idejöttem, beiratkoztam egy
féléves szuperintenzív tanfolyamra.
Elképesztő, mi minden fér bele az ember
idejébe, ha nincs munkahelye.
Shaw fölemelte borral teli poharát, és a
nőéhez koccintotta. – Alig várom, hogy
kitapasztaljam.
Megjött a rendelésük, és vacsorázás
közben tovább beszélgettek. A számlát
elfelezték, készpénzzel fizettek. Azután
elindultak, az utcán. Mostanára az üzletek
zöme bezárt, de a kellemes időben sokan
sétáltak, és a főtérnél egy bárból zene
szólt.
– Maga milyen magas? – nézett föl rá a
nő.
– Százkilencvennyolc.
– Alighanem a legmagasabb lobbizó
volt Washingtonban.
– Á, nem, volt NBA-s játékosok is
tülekednek ott a pénzért. Az egyikük
kétszáztíz centis. Szegény fiú csak hétrét
görnyedve fér be az ajtón, miközben
haverkodik és kunyerál.
 – Hát én erre megyek – mondta a lány.
– Én meg erre – bökött hüvelykujjával
a háta mögé Shaw.
– Talán még összefutunk itt.
– Ilyen kicsi helyen valószínűleg.
A lány elmosolyodott. – Legközelebb
jóval tartózkodóbb leszek.
– Én meg jóval kevésbé szigorú –
viszonozta a mosolyt Shaw.
Reggie Campion haladéktalanul
visszatért a villába, és lebonyolított egy
hívást. Beszámolt találkozásáról Mallory
professzornak, és részletes személyleírást
adott Billről.
– Derítsen ki róla, amit csak tud. Van
vele valami.
– Rendben, Regina. De lehet, hogy
semmi.
– Vagy minden. Bízom az
ösztöneimben. Wallerről mi hír?
– Minden a terv szerint halad.
– Akkor felköthetem az alsóneműt,
amennyiben ebből az új fejleményből
valami gubanc lesz. Biztos benne, hogy
minden oké a fedősztorimmal?
– Már jó ideje. Az egyik jótevőnk
informatikai cége elit programokat gyárt,
és számos alapvető adatbázishoz van
hozzáférése. Az illető biztosított nekünk
egy kiskaput, hogy mindent
elvégezhessünk, amit kell. A maga által
betanult információk mind megtalálhatók
azokon a helyeken, ahol bárki ellenőrizni
próbálhatja őket. Létfontosságú egyesült
államokbeli nyilvántartások, amerikai tb-
szám, bankszámlaadatok, iskolai
végzettség, a szülők élettörténete. A
facebookos oldalát látta már?
 – Ragyogó. Egész kedves figurák az
ismerőseim. És hadd jegyezzem meg,
professzor úr, hogy többet konyít a
számítógéphez, mint mutatja.
– Csak vén tökfej vagyok. Egyszerűen
visszaböfögöm, amit a számba rágtak.
– Ha maga mondja.
– Ne törje magát annyira.
– Csak így tudok életben maradni.
ALIG EGY KILOMÉTERREL odébb Shaw az
ágyán ült, és csinos ujjlenyomatokat vett
le a „Janie” -nek átnyújtott
kamucsemeték fotójának speciális hátsó
burkolórétegéről. Kézi letapogatóval
beolvasta, és e-mailben elküldte őket
Franknek, azután fölhívta a főnöket.
– Dögös pipinek tűnik – jegyezte meg
Frank, miután Shaw befejezte a
tájékoztatását.
– Nem szeretem, ha dögös pipik
jelennek meg, amikor meló vár rám,
főleg akkor nem, ha a célpontommal
szomszédos villában laknak. És a lány
korábban Waller villája felől is
érdeklődött.
– Abból ítélve, amit mondtál, buta liba.
– Az nem biztos, talán csak szerepet
játszik.
– Mondtam, hogy tájékozódtam, és
abszolút tisztának látszik. Most akarsz
elkezdeni parázni?
– Nem, Frank, már jó ideje parázom.
 21. FEJEZET

– HISZEL ISTENBEN? – kérdezte Alan

Rice-tól Waller.
Hosszú repülés után az imént szálltak
le Waller gépével. A két férfi most egy
bérelt Escalade hátsó ülésén foglalt
helyet, találkozóra igyekeztek. Rice
tekintete a laptop képernyőjére tapadt,
amelyen számok futottak. Nem mutatta,
hogy munkaadójának kérdése meglepte
volna.
– Gyermekkorom óta nem nagyon
gondolkodtam ezen.
– És ha most elgondolkodnál rajta?
– Arra jutnék, hogy az ember fedezze
magát, ámbár be kell vallanom, hogy ezt
eddig nem nagy sikerrel gyakoroltam.
 – Tényleg? – vágott csalódott képet
Waller.
– Azzal a megjegyzéssel, hogy az
ember próbálja egyéni erőfeszítéssel
elérni, amit kíván az életben, ne csak
imádkozzék valami láthatatlanhoz.
Waller elégedettnek tűnt a válasszal.
– Ha jól értettem, te sem vagy gyakorló
hívő, Evan.
– Épp ellenkezőleg, minden reggel és
este imádkozom, minden héten
templomba járok. Teljes szívemből
hiszek Istenben, ahogyan anyám, előtte
pedig az ő anyja hitt. Tudod, a franciák
szeretnek jól élni, de nagyon jámborak a
hitükben.
– Ezt nem értem...
Waller leintette. – Nem ítélek el
másokat, ha nem hívők, vagy ahogy
mondtad, nem „fedezik magukat” .
Előbb-utóbb nekik is el kell számolniuk
Istennel. – Merőn nézett Alanre. – Előbb-
utóbb neked is el kell számolnod Istennel.
Rice gyorsan lesütötte a szemét a
számítógép képernyőjére, mielőtt
szerencsétlenül megválasztott szavakra
vagy árulkodó arckifejezésre ragadtatta
volna magát. Akkor neked is el kell
számolnod Istennel. És kétlem, hogy napi
kétszeri imádkozással vagy templomba
járással megmenekülhetsz a pokoltól.
Ezek a szavak az életébe kerültek volna.
– Akkor ma este? – kérdezte.
Waller lassan bólintott, és letekerte az
ablakot, hogy egy kis friss levegőt
engedjen be.
– Tulajdonképpen ez is egy újabb
vallási kellemetlenség. A
tárgyalópartnereink azt hiszik, hogy akit
életükben megölnek, a halálukban
szolgálni fogja őket. Azt is hiszik, hogy
szüzek várják őket a paradicsomban.
Csodálom, hogy ezen az egy alapon nem
tér át több férfi az iszlámra.
– Talán áttértek volna, ha nem a
feleségük papucsa alatt nyögnek.
– Ritka formában vagy ma, Alan.
– Ez most igencsak újfajta kiegészítő
üzletág – mondta komoly hangon Rice. –
Iszlám terroristákkal üzletet kötni?
– Nem unod az ázsiai szajhákat?
Mennyi kell ahhoz, hogy telítődjön a
nyugati hímcivilizáció ágyéka?
– A jelek szerint több, mint amennyit
szerezni tudunk. A pénz viszont
egyenletes és kolosszális. Ez a
pénzfolyam mozgatja az összes többi
vállalkozásunkat.
– Az ember új kihívásokat igényel.
– De fegyvertisztaságú urán
formájában? Amelyet
robbanóeszközökhöz használnak föl?
Éppoly könnyen a levegőbe röpíthetik
vele Montrealt, mint New Yorkot. Én
nem bíznék a pontos célzásukban.
– Nem gondolod, hogy a világnak jót
tesz, ha egy kicsit fölrázzák? Túlságosan
elnehezedett. Túlságosan kiszámítható. A
fentiek már régen ott vannak. Talán túl
régen.
– Nem is tudtam, hogy érdekel a
világpolitika.
– Sok mindent nem tudsz rólam. De azt
hiszem, megérkeztünk.
Rice kinézett az ablakon, és látta az
épületet. A repülőút utolsó húsz perce
igen hányatott volt, mivel belefutottak
egy elvonuló felhőszakadás végébe, majd
pedig az ötven kilométeres autózás a
falusias vidéken nem kifejezetten
nyugtatta meg a gyomrát. Várható
tárgyalópartnerei szintén idegesítették,
csak más okból. A főnökét természetesen
nem zökkentette ki se a vihar, se a
találkozó.
Aki atomfegyverhez való összetevőket
keres, hogy azután fölrobbantsa, és annyi
embert öljön meg, amennyit csak bír,
természetesen elmebeteg. Rice azt el
tudta fogadni, hogy a főnöke legalábbis
részben elmebeteg, de már megtanult
életben maradni mellette. Ezek a ma
estiek ismeretlen világot jelentettek.
Bárcsak ne ragaszkodott volna hozzá
Waller, hogy ő is eljöjjön.
 Amikor megpróbálta elhárítani az
invitálást, Waller a rá jellemző
nyerseséggel válaszolt.
– Nem a jobbkezem dönti el, kivel
találkozom. És aki kényeskedik, nem
lehet a jobbkezem. Egyébként pedig
sajnálattal közlöm, Alan, hogy
semmilyen más testrészedre nincs
szükségem.
A szavak tréfásak voltak, a hangnem
egyáltalán nem. Rice tehát fölszállt a
gépre, és átrepült jó néhány időzónát,
hogy segítsen a főnökének ezrek haláláról
tárgyalni.
– Hogyan kezdjük a megbeszélést? –
kérdezte Rice.
– Köszönünk, mosolygunk. Ha
megkínálnak valamivel, eszünk-iszunk.
Azután tárgyalunk. Jut eszembe, soha ne
mutasd nekik a cipőd talpát, az durva
sértés.
– Egyéb tudnivaló?
– Igen, a legfontosabb.
Várakozóan nézett a főnökére. – Ha
úgy alakul, hogy futni kell, fuss, ahogy a
lábad bírja.
Meghökkent. – Gondolod, hogy úgy
alakulhat?
– Nem tudhatom. De azt tudom, hogy
nem bízom fejkendős sivataglakókban,
akik föl akarják robbantani a világot.
– Akkor az isten szerelmére, miért
jöttünk ide?
– Mondtam, hogy az ember új
kihívásokat igényel.
– Tényleg úgy gondolod, hogy esetleg
futnunk kell?
– Előfordulhat. Ha igen, akkor vigyázz,
hogy előtted fussak.
– És ha nem?
– Akkor lelőlek, és átgázolok a
hulládon.
 22. FEJEZET

A TÁGAS, MODERN HÁZAT kilométerek

választották el minden más lakhelytől. A
kertkapunál turbánt és sötét szövetből
mérték után készült angol öltönyt viselő
férfi fogadta őket. Megmotozta Wallert és
Rice-t, elvette Waller pisztolyát.
– Ez egy egyedi kivitelezésű, kilenc
milliméteres Heckler és Koch – mondta
az arabnak Waller. – Elvárom, hogy
ugyanebben a kifogástalan állapotban
adják majd vissza.
A sötét öltönyös nem mutatta, hogy
értett-e ebből egy szót is.
– És az embereim? – intett Waller a
háta mögé, a nehezékkel rendesen ellátott
hat tagbaszakadt fickóra. Amint föltette a
kérdést, tudni vélte a választ. Az arab tört
angolsággal azt felelte, szabadon
beléphetnek, és megtarthatják a
fegyvereiket. Waller erre a homlokát
ráncolta, de nem szólt semmit.
Rice fölnézett az épület sötét ablakaira.
– Olyan, mintha senki sem lenne itthon –
mondta reménykedve.
– De, itthon vannak – felelte Waller,
ahogy a kocsibehajtón lépkedtek. – És
szívélyes fogadtatásban részesítenek
majd bennünket.
– Nem valami magabiztos a hangod.
– Magabiztos az. Talán ziláltak az
idegeid.
– Nem is értem, miért – dörmögte Rice
a bajsza alatt.
Odabent annyira gyér volt a világítás,
hogy Rice csak hunyorogva tudta kivenni
a tágas helyiségek távolabbi sarkait.
Waller és Rice a testőrökkel a sarkukban
követték a turbánost a ház mélyére.
A férfi megállt egy széles, kétszárnyú
ajtónál, amely mintha rozsdamentes
acélból készült volna. Kinyitotta előttük,
és betessékelte őket. Miután beléptek az
egyetlen asztali lámpával megvilágított
szobába, látták, hogy a középső, kerek
asztalnál egy férfi ül. Bokáig érő, bő
szabású inget, disdásá-t viselt. Vastag
dereka volt, de az arca beesett. Szakállát
rövidre nyírva hordta, fejfedőt nem viselt.
– Üljenek le! – mutatott az asztal köré
helyezett székekre.
Waller nem sietett, körülnézett a
helyiségben, fölmérte a taktikai pontokat,
majd intett az embereinek, hogy foglalják
el őket. Egy karosszékbe ereszkedett, és a
férfit fürkészte.
– Több személyre számítottam –
mondta.
– Teljes felhatalmazást kaptam – felelte
hibátlan angolsággal a férfi.
Waller észrevette, hogy az arca
izzadságtól csillog, tekintete ide-oda
vándorol a szobában. Azután ismét
Wallerre és Rice-ra fordította a figyelmét.
– FTU – mondta.
– Fegyvertisztaságú urán – felelte
Waller.
– Honnét szerzi?
Waller értetlen képet vágott. – Ezt már
elmagyaráztam.
– Magyarázza el még egyszer.
– Oroszország és az Egyesült Államok
1993-ban írták alá az FTU-adásvételi
egyezményt – kezdte Waller színtelen
hangon, mint aki tantermi előadásba fog.
– Az oroszok ezáltal módot találtak
atomfegyverkészleteik leszerelésére, az
urán atomreaktorokban és más békés
eszközökben felhasználható formára
alakítására. Untathatnám olyan
szakkifejezésekkel, mint urán-
hexafluorid, gyengített urán
melléktermék, adalék anyag és hasonlók,
de a lényeg az, hogy az oroszok ötszáz
tonna FTU átadásában állapodtak meg az
amerikaiakkal. Ebből a jenkik eddig
körülbelül négyszáz tonnát, átlagosan évi
harminc tonnát kaptak. A teljes folyamat
a két fél közös ellenőrzése alatt zajlik,
kivéve a kezdeti leszerelés, valamint az
FTU-tartalmú fémes összetevők
elválasztása az atomfegyver többi
részétől. Az oroszok ezt az első lépést
maguk végzik. Ez lehetőséget nyújt
bizonyos embereknek, hogy bennfentes
összeköttetéseik révén egy kis nukleáris
aranyhoz jussanak.
– És önnek vannak ilyen
összeköttetései? – kérdezte a férfi.
Waller ismét értetlen arccal nézett. –
Ha nem lennének, nem tudom, miért
tárgyalnék itt. – Fölemelte a
mobiltelefonját. – Egyetlen hívással
bebizonyíthatom.
– Milyen mennyiségről van szó?
– Fegyverről vagy FTU-ról?
– FTU-ról.
Waller megfigyelte, hogy a férfi
nagyon hevesen dörzsölgeti az ujjait. Az
meglátta, hogy Wallernek szemet szúrt a
mozdulat, és az asztal alá dugta a kezét.
– Ötszáz tonna anyag durván
harmincezer nukleáris robbanófejhez
elegendő, a szovjetek nagyjából ennyivel
rendelkeztek a hidegháború tetőpontján.
A kapcsolataim száz kilogramm FTU-t
tudnak kicsempészni nekem. Ez két olyan
robbanófejhez elég, amely
megsemmisíthet egy nagyvárost, vagy
felhasználható számos kisebb,
hevenyészett eszközhöz, amely több
célpont ellen vethető be.
– Szóval nagyon értékes?
– Mondjuk úgy, hogy Irán
dollármilliárdokat költ létesítmények
felépítésére, műszaki eszközök
vásárlására és eljárások kifejlesztésére,
hogy végül elérje azt, amit ma este önnek
megvételre kínálok. Ennél értékesebb
talán csak a plutónium lehetne, az
azonban megszerezhetetlen.
 – Tehát mi az ár? – hajolt előre hirtelen
a muszlim.
Waller Rice-ra pillantott, majd megint
a férfira.
– Azt mondja, felhatalmazást kapott a
megegyezésre?
– Hogy önhöz hasonlóan fogalmazzak,
ha nem kaptam volna, nem tudom, miért
lennék itt.
– És mi a neve?
– Az nem fontos. Mi az ár?
– Kétszázmillió font sterling a
bankszámlámra utalva.
Waller készen állt, hogy mást ajánljon,
amikor a férfi azt felelte: – Rendben.
Waller lepillantott a muszlim derekára,
azután a levegőbe szimatolt. Elejtette a
mobiltelefonját, és lehajolt, hogy
fölvegye. A következő pillanatban Rice
hanyatt esett, ahogy Waller fölemelte az
asztalt, és a muszlimra borította. Karon
ragadta Rice-t, és üvöltve vezényelt az
embereinek:
– Futás!
A következő másodpercben Rice
érezte, hogy kidobják egy ablakon. A
kitört ablaktábla fűrészes széle beleakadt
a lábába, fölszakította a nadrágszárát, és a
combjába mart. Valami rázuhant,
kinyomta belőle a szuszt. Azután
fölrántották, továbbvonszolták, levegő
után kapkodott, sérült lába erősen vérzett.
A ház fölrobbant, a légnyomástól Rice
bukfencezve elterült. Záporozott rá a
törmelék, bár érezte, hogy a ziháló Waller
a testével fedezi. Mihelyt a deszkák,
téglák, üvegcserepek meg egy-egy
bútordarab zuhataga abbamaradt,
fölültek.
– Mi a nyavalya... – kezdte Rice, és
sebesült lábát szorította.
Waller fölállt, leporolta a ruháját. – Az
az idióta öngyilkos robbantó volt.
– Hogy jöttél rá?
– A disdásá-t bőre szabják, de ezen a
fickón kifeszült, mert a dinamitrudak
terjedelmesek. A tekintete ködös volt,
ránk is nézett, meg nem is. Takargatott
valamit, és az emberben van egy
természetes érzés, hogy ha nem néz rá
valakire, az nem látja őt. Kutyáknál is
megfigyelheti ugyanezt az ösztönös
viselkedést.
– Mitől volt ködös a tekintete?
– Valószínűleg elkábították, hogy végig
tudja csinálni a feladatát, mert ugyan ki a
csuda akarja fölrobbantani magát, még ha
szűz lányok várják is a paradicsomban?
Aztán éreztem a szagot is.
– Szagot?
– A dinamitot vízbe áztatott
fapálcikákkal fojtják le. Ez jellegzetes
szagot áraszt. Fémes illatot is éreztem.
Alighanem srapnelgolyókat csomagoltak
a pasas testére tekert vászonborításba. Ez
biztosítja a lehető legnagyobb pusztítást.
Azért ejtettem el a telefonomat, hogy
benézhessek az asztal alá. A férfi mellett
egy táska volt. Az tartalmazta az
akkumulátort, vezetékkel a
robbanóanyaghoz kötve, hogy
működésbe hozza a testére varrt bombát.
Rávarrták, hogy ne tudja könnyen
levenni. Ezért tette a kezét az asztal alá,
hogy megfogja a detonátort. És nem állt
föl az üdvözlésünkre. Ez egyáltalán nem
muszlimra valló viselkedés. A dinamit
azonban nehéz, és valószínűleg félt, hogy
észrevehetünk valami gyanúsat, ha
ennyire megmutatja magát. – Waller
rezignáltan vállat vont.
– Sokkal előbb látnom kellett volna.
Na, nézzük meg a lábadat.
Leguggolt, föltépte Rice nadrágszárát,
és alaposabban szemügyre vette a sebet.
– Bocs, hogy kilöktelek az ablakon.
– Te jó isten, Evan, megmentetted az
életemet.
– Vérzik, de nem olyan mély, hogy
ütőeret érhetett volna.
– Biztos vagy benne?
– Láttam már ilyen sebeket. Ha artériás
vérzés lenne, ájultan feküdnél, és
mostanára majdnem elvéreztél volna. – A
Rice nadrágjából tépett szövetcsíkokból
durva kötést rögtönzött. – Minél előbb
orvoshoz viszünk.
A ház irányába nézett, és látta, hogy az
egyik embere tántorog felé. Odasietett a
fickóhoz, megfogta a karját.
– Megsérültél, Pascal?
– Nem, csak a fülem cseng.
Pascal görög volt, sötét bőrű, göndör
haja még annál is sötétebb. Százhetvenöt
magas, szívós, igazi örökmozgó. Képes
volt egész nap futni, hibátlanul lőtt,
vasból voltak az idegei, sohasem
kapkodott, ha óvatosan kellett eljárni, de
senki sem mozgott nála gyorsabban, ha a
helyzet teljes sebességet követelt. A
legalacsonyabb volt Waller emberei
közül, de a legszívósabb is. Tízéves
korában költözött hozzá, és Waller arra
nevelte, hogy a biztonsági lánc élére
álljon. Nem volt annyi esze, hogy a
tulajdonképpeni biznisszel
foglalkozhasson, nem olyan volt, mint ő
vagy Alan Rice, mégis Waller biztonsági
gárdájának felbecsülhetetlen tagjává vált.
– Mi van a többiekkel?
– Tanner és Dmitrij meghaltak.
Dmitrijnek lerepült a feje. Egy rohadt
virágcserépben landolt. A többi srác jól
van, megúszták pár puklival meg
véraláfutással. De az egyik kocsit kiütötte
a robbanás.
Waller a bejáratnál füstölgő roncsra
nézett. Az Escalade kapta a légnyomás
javát, pajzsként szerencsésen megvédte a
többi járművet. Bal kéz felől ordítozás
hallatszott, Waller és Rice futásnak
eredtek abban az irányban. Három alak
bontakozott ki a sötétből; ketten
dulakodtak a harmadikkal.
Mielőtt Wallerék odaértek, a kettő
végül felülkerekedett. Azt a finom
öltönyöst ejtették foglyul, aki bekísérte
őket a házba.
– Meg akart lépni a szemétláda, Waller
úr – mondta az egyik férfi, aki
hátracsavart kézzel tartotta a foglyot.
Waller előrenyúlt, és megszorította a
turbános torkát.
– Lelőjem, Waller úr? – kérdezte
Pascal.
– Nem kell, Pascal. Előbb beszélni
akarok vele.
– Te kis hal vagy – nézett a férfi
szemébe Waller. – Aki fölrobbantotta
magát, az is kis hal volt, amit visszadob
az ember, mert nem pazarolja rá az idejét.
De rád érdemes az időmet pazarolnom.
Tudni akarom, ki adott utasítást. Értesz
engem?
A férfi a fejét rázta, és szaporán
magyarázni kezdett az anyanyelvén.
Waller azon a nyelven válaszolt neki.
Élvezte a megdöbbenést a férfi
szemében. Parancsot adott az
embereinek, hogy szedjék össze Tanner
és Dmitrij maradványait.
– Még valamit – mondta Waller. A
fogoly zsebébe nyúlt, és előhúzta az
egyedi kivitelezésű, kilenc milliméteres
pisztolyt, amelyet a turbános kobzott el
tőle. – Kedvelem ezt a fegyvert. Annyira
kedvelem, hogy ezzel foglak megölni,
miután elmondod, amit tudni szeretnék.
A REPÜLŐGÉPHEZ visszafelé menet
Waller Rice mellett ült.
 – A leszállópályánál egy orvos vár
bennünket, és ellátja a lábadat – mondta.
– Miért hívtak ide bennünket, miért
akartak fölrobbantani ?
– Azt még nem tudom. De kiderítem,
és aztán nagyobbat ütök vissza, mint
amekkorát ők ütöttek rajtam.
Rice a fejét csóválta, és
kényszeredetten nevetett. Waller
meghökkent.
– Mi az?
– Csak az jutott eszembe, hogy
mindezek után tényleg rád fér az a
provence-i nyaralás.
 23. FEJEZET

SHAW KINYÚJTÓZOTT a lapos szikla

tetején, Gordes túlsó végén, és az órájára
pillantott. Éjjel egy múlt. A turistabuszok
egész nap jöttek-mentek, ontották
magukból az utasokat, akik ott álltak,
ahol most Shaw hasalt, és kattintgatták a
digitális képeket a lélegzetelállító
látványról. Ő is a kilátás kedvéért jött ide,
de kizárólag a két villa érdekelte, Walleré
és Janie Collinsé. Elektronikus éjjellátó
eszköze a szilárd tömegeket, például
embereket, autókat és cserepes virágokat
éles körvonalakkal, sok kivehető
részlettel határozottan kiemelte, míg a
hátteret egybemosódó zölddé változtatta.
A nő házában egy helyen égett a villany,
Walleré sötétbe burkolódzott. Nem
meglepő módon, hiszen a férfi még meg
sem érkezett.
Pár napja nem látta Janie Collinst, de
iránta való érdeklődése csak fokozódott.
Shaw kissé elmozdította a törzsét, mert a
szikla éles szegélye nyomta a vállát. A
lent észlelt mozgás újra éberré tette.
Beállította az éjjellátóját, és figyelte,
amint a nő mezítláb, köntösben kilép a
világosságból a sötétségbe, amelyet a
műszer irigylésre méltó tisztasággal
jelenített meg. Janie kibújt a köntöséből,
és Shaw látta, hogy alatta egyrészes
fürdőruhát visel. A lány úszószemüveget
vett föl, hátul összekötötte a haját, és
beugrott a medencébe, simán áttörve a
víz felszínét.
Erőteljes karcsapásokkal haladt előre.
A medence végén bukófordulót hajtott
végre, és elindult visszafelé. Öt hossz
után Shaw tudta, hogy a lány számolja a
tempókat. Nemigen volt háttérvilágítás, a
hold nem sütött, a házból kiszűrődő fény
pedig erejét vesztette, mire a medencéhez
ért, így a lány semmiképpen nem láthatta
a falat, hogy eldönthesse, mikor kell
fordulnia. Harminc hossz után mit sem
csökkent az irama. Shaw egyre csak a
szemét dörzsölgette, mert a lány jól
beidegzett mozgása olyan álmosítóan
hatott rá, mintha metronóm jobbra-balra
kilengő karját figyelte volna.
A kigyulladó fény elvonta Shaw
tekintetét a nőtől, és a szomszédos villára
csábította. Amint a férfi belépett a képbe,
Shaw tudta, hogy nem Waller az. A
vonásait nem látta tisztán, de azt igen,
hogy termetesebb, sokkal robusztusabb a
kanadainál. Feltételezte, hogy a
biztonsági előőrs tagja. Miként Shaw
korábban előre jelezte Franknek, Waller
emberei átkutatják a házat, azután
lezárják, valószínűleg őrszemeket
állítanak köré, amíg a főnök meg nem
érkezik. Ugyanígy szokott eljárni az
Egyesült Államok titkosszolgálata is.
Shaw figyelte, ahogy a talpig feketébe
öltözött, nagydarab férfi átvizsgálja a
kertet, előreszegezett pisztolyát lövésre
készen fordítja a sötét zugok felé. Látta,
hogy a pasas megrezzen, hátrasandít.
Másodpercek alatt elhaladt Waller hátsó
kerti úszómedencéje mellett, kéz- és
lábtámaszt talált a két ingatlant elválasztó
kerítésfalon, és fölmászott, hogy
átkukucskáljon fölötte.
 Az éjjellátó műszer ismét Janie felé
lendült. A lány éppen befejezte az úszást,
és fölment a medence lépcsőjén. Ahogy
Shaw folytatta a megfigyelést, Janie
levette a nedves fürdőruhát, a medence
mellé dobta, törülközőt vett a kezébe, és
megszárítkozott vele, majd magára
tekerte. Shaw tekintete a kerítésnél
leskelődő alakra siklott. Arcvonásait még
az elektronikus eszköz sem mutatta
tisztán, de Shaw feltételezte, hogy élvezi
ezt a kis vetkőzőszámot. Biztosra vette,
hogy a pasas jelenteni fogja Wallernek az
izgató felfedezést. „Janie” óvatlanul talán
nagyon súlyos hibát követett el.
Egy óra múlva a Waller-villa
elsötétedett, és Shaw ismét Janie háza
felé fordította az éjjellátó műszert. Egy
pillanatra megmerevedett. A legsötétebb
sarokban, egy beugrónál mintha mozgást
látott volna. Vajon Janie az? Vagy Waller
egyik embere hatolt be a másik oldalról a
hátsó kertbe, mialatt ő a szomszédos
villára összpontosított?
Shaw agyában vadul rajzottak a
gondolatok. Vajon bezárta a nő a hátsó
üveg tolóajtót? Valószínűleg nem.
Amilyen naiv, mindenféle személyes
értesülést képes kiadni magáról. Shaw
pillanatnyilag megfeledkezett minden
halvány gyanújáról, amelyet eddig a
lánnyal kapcsolatban táplált. Alighanem
csak egy fiatal, hiszékeny örökösnő, a
szomszédja pedig egy pszichopata, aki
fiatal lányokat ad el szexrabszolgának.
Talpra ugrott, és futásnak eredt.
Robogóval szokott járkálni a környéken,
de ezen a kései órán a kis motor
berregése gondot okozott volna.
Végiggaloppozott Gordes néptelen,
macskaköves utcáin, át a főtéren, levágott
a templom mellett, bekanyarodott egy
szűk sikátorba, majd egy másik ódon
lépcsőn tovább rövidítette az utat.
Elfutott a szabadtéri színpad előtt,
amelyen a melegebb hónapokban
hangversenyeket szoktak adni, és
lenyargalt az utolsó kőlépcsőn, amely a
két villától tíz méterre végződött.
Kikukucskált az egyébként sima
sziklafalból kiugró kőszöglet mögül.
Janie villája tőle jobbra, Walleré balra
volt.
A közvetlenül a Waller-villa előtti kis
parkolóban egy ezüstszínű Citroën
minifurgon állt. Janie bejáratánál a lány
kétajtós kis tűzpiros Renault-ja parkolt,
hátsó ajtaja majdnem a kapuhoz ért.
Shaw látta, hogy a Renault üres, de a
Citroën nem. Abban elöl két férfi ült, az
egyik valószínűleg az a fickó, akit
korábban terepszemlézni látott, de nem
tudhatta biztosan. Úgy számította, hogy
ha egy meghatározott szögben mozog,
kívül esik a látóterükön. Lassan azon az
útvonalon haladt előre, hogy kipróbálja
feltételezése érvényességét. A két őrszem
nem mozdult a helyéről. Shaw befordult a
sarkon, s eljutott arra a pontra, ahonnét
hozzáfért Janie hátsó kertjéhez.
Az öles fal tetejére a két villa közötti
kerítéssel ellentétben egy sor
függőlegesre állított követ raktak, ez még
negyven centivel megnövelte a
magasságát. Valószínűleg azért
folyamodtak ehhez a megoldáshoz, mert
a fal mellett közforgalmú utacska
húzódott, és a magasítás a leskelődést
lehetetlenné, a bemászást keservesen
nehézzé tette. Shaw erről mindjárt meg is
győződhetett, amint megpróbálta áthágni
az akadályt. Eleresztette a falat, leugrott
az utcára, kibújt a széldzsekijéből,
bebugyolálta vele lehorzsolt kezét, és
újabb kísérletet tett. Másodpercek alatt
föl- és átjutott a falon, nesztelenül
lehuppant a túloldali puha pázsitra.
Lekuporodott, tájékozódott. A kert
oldalsó részén volt, amelyet futórózsával
és buján virágzó bougainvilleával ültettek
körbe. Bal kéz felé kőlapokkal borított
néhány lépcsőfok vezetett az
úszómedencéhez. Újra fölvette a
dzsekijét, a kis éjjellátó műszer az egyik
zsebében lapult.
 Igyekezett nem gondolni rá, mit szólna
Frank, ha most látná. Tudta, hogy
ittlétével az egész küldetést teszi kockára.
Azt is tudta azonban, hogy nem hagyja
ezt a lányt Waller martalócainak könnyű
zsákmányává válni. Átvágott a rövid
gyepfelületen, és fölment a lépcsőn.
Érezte, hogy pisztolyt szorítanak a
fejéhez, és egy ezredmásodperc múlva
kattant a felhúzott kakas.
 24. FEJEZET

EZ VOLT az első hiba. Az illető

túlságosan közel volt hozzá, mindössze
néhány ujjnyira, így nem maradt kellő
mozgástere, hogy kivédjen egy váratlan
ellentámadást. A második hibát azzal
követte el, hogy nem sütötte el a fegyvert,
nem ölte meg őt. Shaw a ravasz mögé
lökte a hüvelykujját, megakadályozta a
meghúzását. Többi négy ujja a pisztoly
csövére akaszkodott, lerántotta, így most
a föld felé irányult. A támadó végső
hibája az volt, hogy nem engedte el a
fegyvert. Shaw erősen meghúzta azt,
előrehajolt, a támadó átszállt fölötte, és a
fűbe nyekkent. Shaw közben kitépte a
kezéből a pisztolyt, és terpeszben föléje
állt, a fegyvert a fejére szegezve.
– Janie?
A lány hanyatt feküdt, pamutköntöse
félrecsúszott, haja az arcába csapódott.
Vadul zihált, alighanem a földhöz
csapódástól. Teniszcipőt meg köntöst
viselt, Shaw mást nem nagyon látott rajta.
Janie a bal veséjébe térdelt, amitől
fájdalom nyilallt a férfi hátába. Oldalra
dőlt, előregörnyedve feküdt a fűben a
lány mellett. Lassan tápászkodtak föl,
púpjaikat és zúzódásaikat tapogatták.
Shaw a kezében tartotta a fegyvert.
– Mi a francot keres itt? – rivallt rá a
lány, és pillantása a pisztolyról a férfi
arcára siklott.
– Fényt láttam a szomszédos villában.
Azután mintha egy pasast láttam volna
átmászni a kerítésen a maga kertjébe.
 Janie körülnézett. – Honnan látta
mindezt?
Shaw a sziklák felé mutatott. –
Sétáltam. Odafentről egyenesen a maga
villájára látni.
– Honnét tudta, hol lakom? – kérdezte
élesen a lány.
– Na jó, bevallom – vágott
szégyenkező képet Shaw –, aznap este,
amikor vacsoráztunk, követtem, de csak
azért, mert meg akartam győződni róla,
hogy baj nélkül hazaér. Egyedül utazó,
gazdag nő. Aggódtam magáért. –
Fölmutatta a fegyvert. – Kicsit
meglepődtem, hogy ilyennel jár.
– Mint mondta, gazdag vagyok, és
egyedül utazom. Pisztolyt pedig
engedéllyel tartok.
– Igazán? – Shaw visszaadta a
fegyvert. – Úgy tudtam,
Franciaországban meglehetősen szigorú a
szabályozás.
– Pénzzel sok probléma megoldható –
felelte szemrebbenés nélkül Janie.
Shaw megdörgölte a hátát. – Várjon,
kitalálom. A szuperintenzív
nyelvtanfolyam mellett harcművészetre is
szakított időt.
A lány babrált egy kicsit a pisztollyal,
majd fesztelenítette a kakast, köntöse
zsebébe tette a fegyvert, és szorosan
megkötötte az övét.
– Hallottam valamit a hátsó kertben, de
senkit sem láttam átmászni. Mármint
magán kívül.
– De a fényeket a szomszédban látnia
kellett. És egy minifurgon áll előtte, két
férfi ül benne.
 Janie a két villát elválasztó kerítésfalra
meredt. – Talán láttam. Nem... nem
tudom biztosan. – Megint a férfira nézett.
– Szóval a sziklákról látta a villámat?
– Igen. A turistabuszok mindennap
följárnak oda, és az emberek fotózzák a
villákat, a völgyet meg a hegyeket. –
Shaw valahogy érzékelte, hogy a lány
minderről tud. Ez a tény, valamint a
pisztoly léte újra fölszította a
gyanakvását. – A maga medencéje az
egyedüli, amelyik jól látható onnan. A
szomszédos medencét legnagyobbrészt
eltakarja egy garázs meg néhány fa.
A lány a sötét vízre pillantott.
– Látta a medencémet? – kérdezte
szemrehányó tekintettel. – Ezek szerint
látott úszni? Meg utána is?
– Csak a pasast láttam – válaszolt
habozás nélkül Shaw. – Ezért jöttem le
ide. Meg akartam bizonyosodni róla,
hogy magának nem esett baja. Kopogtam
volna a bejárati ajtón, de ott voltak azok a
fazonok a szomszédban, és nem tudtam,
mi folyik itt. És éjjel egy óra múlt.
– Ez az. Meglepő, hogy maga még
fenn van.
– Igen, én is meglepődtem, hogy láttam
magát. Gondolom, még nem álltam át az
amerikai időről. Biztos, hogy senkit sem
látott?
– Biztos, és az ajtók mind be vannak
zárva. – Janie egy pillanatig elhallgatott.
– Nem is tudtam, hogy a lobbisták
ennyire értenek az önvédelmi fogásokhoz
meg a lőfegyverekhez.
Shaw meggyőzően kuncogott. –
Egyszerűen mázlim volt. Amikor
éreztem, hogy a fejemhez szorítja a
pisztolyt, teljesen megzavarodtam.
Utoljára tizenhárom éves koromban
lőttem, egy 0,22-es kispuskával
konzervdobozokra, amiket a
kerítésoszlopra állítottam. De maga hol
tanult meg ilyen hangtalanul lopakodni?
Egyáltalán nem hallottam, ahogy
megközelített.
Eddig azt hitte, erre senki sem képes. –
Balettoztam. Könnyű a járásom.
Miután a lány nem mondott többet,
Shaw finoman megfogta a karját. –
Örülök, hogy nincs baja. Jobb, ha
megyek.
– Talán megnézhetnénk, nincs-e valaki
odabent – fordult a villa felé Janie.
Shaw némán követte, észrevette a
pamutköntös hátán a fűfoltot, a válldobás
utáni földre érkezés nyomát. A házban
sötétség honolt, és a lány nem gyújtott
villanyt, ahogy belépett, Shaw pedig
követte. Egyértelmű volt, hogy a lány
kitűnő éjszakai látással dicsekedhet. Az
utcai szobába értek, ahol Shaw látta a
kifelé nyíló, kétszárnyú tölgyfa ajtót. A
dongaboltozatos helyiség mennyezetét
szabadon hagyott, íves fa tartóelemek
támasztották, amilyeneket régebbi
európai lakóházakban gyakran látni. A
vakolt, vastag falak szükség szerint
hűvösen, illetve melegen tartották a
házat. A vegyes stílusú, drága, kissé
túltengő bútorzat már-már zsúfolttá tette
a tágas helyiséget, mégis lakályos érzetet
teremtett. Balra Shaw észrevette a
mészkő csigalépcsőt, amely összekötötte
az öt szintet. Jó sok lakótér egyetlen
személynek.
Az ajtóhoz léptek, és Shaw figyelte,
ahogy Janie elhúzza az ajtó melletti
oldalvilágító függönyét. Átkukucskált a
lány válla fölött. Megkönnyebbülten
lélegzett föl, amikor látta, hogy a Citroën
még ott áll, és elöl a sötét árnyékok
jelzik, hogy a két férfi hiánytalanul
megvan.
Janie behúzta a függönyt, hátralépett,
Shaw-hoz fordult. – Köszönöm, Bill,
hogy törődött velem!
– Nincs mit. Van valami elképzelése,
hogy kik lehetnek azok a fickók?
A lány a fejét rázta. – Talán be kéne
jelentenünk a rendőrségen.
– Talán be. – Esze ágában sem volt, és
valami azt súgta neki, hogy a lány sem
fog telefonálni. – Most már tényleg
megyek. Nem bánja, ha ugyanazon az
úton távozom, amelyiken érkeztem?
Azok a fickók kissé marconák az
ízlésemnek.
Janie szórakozottan bólintott, tekintetét
a férfi arcára szegezte. – Biztosra
veszem, hogy jól elboldogul.
Követte hátra, ahol Shaw a dzsekijét
védőkesztyűnek használva húzódzkodott
föl a kerítésfalra. Ahogy odafönt egy
pillanatra megpihent, a lány azt kérdezte:
– Összejöhetnénk a közeljövőben?
– Rendben. Úgy érzem, a ma éjszaka
után tényleg közünk van egymáshoz.
Janie mintha mosolyt erőltetett volna
az arcára.
– Szerintem is.
– Nézze, holnap reggel kilenc tájban a
falusi pékségbe megyek croissant-ért meg
kávéért. Ott találkozhatnánk.
Amint a férfi eltűnt a fal mögött,
Reggie levetette a köntöst, amely alatt
sötét sortot és vállpánt nélküli
tengerészkék felsőt viselt. Várt néhány
másodpercet, majd bement a villába, és
az alsóbb szintről nyíló ajtón át kilépett a
közforgalmú, keskeny útra. Megtalálta
ugyanazt a minifurgonban ülők látóterén
kívüli szöget, amelyet korábban Shaw, és
a férfi nyomába eredt. Shaw a rövidebb
úton kapaszkodott föl a faluhoz, és ott a
néma utcákon lassan kacskaringózott
vissza a szállodájához. Ha tudta is, hogy
követik, nem adta jelét.
Reggie figyelte, amint belépett a
szálloda kapuján. Most már legalább
tudta, hol lakik a férfi. Lassan
visszaballagott a villához, kikerülte a
minifurgonban ülőket, és ugyanúgy tért
vissza az épületbe, ahogyan távozott.
Fölemelte az asztalra dobott köntöst,
óvatosan kivette a zsebéből a pisztolyt, és
műanyag tasakba tette. Bill ujjlenyomata
a fegyver csövére került.
Miután minden ajtót bezárt, padlástól
pincéig átkutatta az egész házat.
Elégedetten öltött magára egy hosszú
pólót, ágyba bújt, és fölhívott egy számot.
Whit a második csengetésre
jelentkezett. Nem tűnt álmosnak a hangja.
Dominickal alig tizenöt kilométernyire,
egy félreeső parasztházban várakoztak.
Reggie tájékoztatta az éjszaka
történtekről.
– Nem tetszik nekem ez a fazon –
mondta Whit.
– Tényleg volt a ház előtt két férfi –
mutatott rá a lány.
– Igaz, de nem tudjuk, mire utazik a
pasas. Azt a kijelentést bátran
megkockáztathatjuk, hogy nem valami
tetves törvényhozási kijáró
Washingtonból. Az egész küldetést
meghiúsíthatja.
– Nem látom, hogyan dolgozhatna
Wallernek, ha erre célzol. Teljesen
valószínűtlen, hogy előbb megmutatja
Waller előőrsét, majd pedig figyelmeztet,
hogy egy férfi leskelődik utánam.
– De ha nem Wallernek dolgozik,
akkor kinek?
– Nem tudom. A pisztolyomon van az
ujjlenyomata. Átadom nektek, hátha
találtok egyezést.
– Rendben, holnap megnézem. De ide
hallgass, Reggie, az is elég nehéz, hogy
elkapjuk Kucsint.
Nincs szükségünk rá, hogy valami
ismeretlen baromság is tetézze.
Reggie letette a telefont, és magára
húzta a takarót. De nem tudott aludni.
Fölkelt, az ablakhoz cammogott,
kinyitotta, és kibámult. A villa legfelső
szintjén állt, ahonnét remek kilátás nyílt
Gordes-ra. Fönt a faluban volt egy magas
pasi, aki ma éjjel elbánt vele. Megölhette
volna őt, de nem tette. Még soha senkit
nem látott ilyen gyorsan, magabiztosan
mozogni. Túltett Dominicon, sőt Whiten.
De még őrajta is.
Ki lehet ez?
– A fenébe! – morogta, majd becsukta
az ablakot, és nagyot nyögve az ágyra
vetette magát. Úgy hiányzott ez a
komplikáció, mint púp a hátára. Nehogy
a végén elszalasszák emiatt Kucsint. Még
egy óra telt el, mire sikerült elaludnia.
SHAW A SZOBÁJÁBAN éppen befejezte a
beszélgetést Frankkel, akinek beszámolt a
fejleményekről. Alsóneműre vetkőzött,
de nem bírt elaludni. Lefekvés után néha
nehezen lélegzett, mivel egy Caesar nevű
fickó a közelmúltban csúnyán nekiesett a
légcsövének, Shaw hosszú és szívós
izmokkal bírt, és még erősebb volt, mint
amilyennek látszott. Caesar, ez az óriás
azonban fizikai erőben még őt is
felülmúlta. Szerencse, hogy az
összecsapás során Shaw nem várt
forrásokból egy kis segítséghez jutott. A
szeretet, a gyűlölet és a düh révén. De
főleg az utóbbi kettő révén. Mindennek
eredményeként ő még élt, Caesar meg
nem.
Fölállt, és kinyitotta az ablakot, hogy
beengedjen egy kis friss levegőt. Az
ablakából nem nyílt kilátás a lenti
villákra, de lelki szemeivel tisztán látta
őket.
Szóval ki az a nő, és valójában mit
keres itt? Talán egyszerűen az, akinek
mondja magát. Gazdag, egyedül utazik,
engedéllyel visel fegyvert – ez nem
teljesen ésszerűtlen. Az ujjlenyomata
pedig nem szerepel az adatbázisokban,
nem hozott találatot.
Ezután egy kép tolult Shaw elméjébe,
és hiába próbálta elhessegetni, nem
szabadult tőle. A nő leveszi a
fürdőruháját, láthatóvá válik hosszú,
napbarnított felsőteste, alatta pedig sima,
formás és mezítelen hátsója. A
lelkiismeret-furdalás roppant hullámai
öntötték el Shaw-t. Visszabújt az ágyba,
és végre elaludt.
 25. FEJEZET

EVAN WALLER behunyta a szemét, és

hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak
kicsit, visszaröppenjenek húsz-harminc
évet. A törvénytisztelő kanadai
üzletember álcája az általa rejtett bűnös
vállalkozással együtt szertefoszlott, és az
ukrán Fegyir Kucsin lelke úgy bukkant
elő, akár a régi, kopott bőrét levedlő,
ruganyos újjal borított kígyó. Tekintete
ruhátlan karjára vándorolt, vénát keresett.
Megfeszítette a bicepszét, a mozdulattól
rászorult a köré tekert gumi. Az alkarján
kidagadtak a visszerek. Tekintete az
egyik véredényre szegeződött, beledöfte a
tűt, és letolta a dugattyút. Beléáramlott az
egyéni összeállítású koktél, némi
szteroid, némi tisztított drog, egy kevés a
drága pénzen vásárolt távol-keleti
elixírjéből. Teljesen egyedi anyagot lőtt
be magának. Úgy érezte, ennyi dukál.
Ami mindenki másnak jó, az neki nem
elég jó.
Mély lélegzetet vett, és hagyta, hogy a
tűz belülről záporozzon rá. Mosolyogva
hátradőlt, azután beindult benne az
adrenalin. Fölpattant, csinált néhány
terpesz-zár szökdelést, majd egy
villámgyors fekvőtámasz-sorozatot, még
néhány szökdelést, azután elkapta a
húzódzkodórudat, és hamar lezavart egy
tízest, minden karhajlításnál vigyorogva.
Erősen lihegve huppant vissza a
tornaszőnyeges padlóra. A tükörbe nézett.
Megállapította, hogy egy hatvanhárom
éveshez képest rendkívüli formában van.
Hatvanhárom éveshez, ötvenhárom
éveshez, a fenébe, alighanem akár
harminchárom éveshez képest is. A
derekán oldalt lerakodott egy kis háj, és a
kockahas már a múlté, de azért lapos a
hasa, és ha megfeszíti alatta az izmokat,
kemény is. A combja kicsit vékonyabb,
mint régen, de a karján és a vállán most is
dagadnak az izmok. Megvakargatta
kopasz fejét, megnézte az ősz szőrborítást
a mellkasán. Bármennyire igyekezett,
bármennyit edzett, akkor is öregedett.
Ezért egyrészt hálás volt, hiszen egyelőre
senkinek sem sikerült megölnie. Másrészt
viszont, hiába, no, mégiscsak öregedett.
És ez nem volt ínyére.
Lezuhanyozott, kimasszírozta a
karjából az injekció helye körüli csípős
érzést. Köntösbe bújt, átballagott
montreali tetőtéri luxusapartmanján.
Mesés panorámában gyönyörködhetett a
golyóálló anyagok legújabb nemzedékén
át. Tudta, hogy ez a legújabb, mert
ugyanilyet építettek be az Egyesült
Államok elnökének limuzinjába és a
Fehér Házba. Ráadásul a vastag
üvegtáblába olyan membránt is
beleágyaztak, amely eltorzította a
külvilágba jutó képet. Waller most a
helyiség közepén állt, de az üvegen túlról
húsz centiméterrel jobbra tolódva látszott.
Öt perc múlva és a szoba egy másik
pontján már csaknem harminc
centiméterrel balra. Ez szüntelenül
változott, így senki sem tudhatta
pontosan megcélozni. Legalábbis
elméletben.
Ahogy ott állt, és nézett ki a hűvös
nyári estébe, lepillantott a mellkasára,
nincs-e ott az árulkodó piros pont, a
mesterlövész puska lézerirányzéka.
Valaki odakint bemérheti a képtorzítós
szemfényvesztést, szétzúzhatja a
tudományos csodabarikádot, amelyet
önmaga és az ellenségei közé emelt. Ha
nagyon el akarják tenni láb alól,
megpróbálhatják. De jobban járnak, ha az
első lövéssel leterítik, mert második
esélyt nem kapnak. Ezen a világon az
marad életben, aki durvábban öl.
A muszlimok hamarosan
megtapasztalhatják majd. A férfi, akit
elfogtak, nem sokáig bírta. A Wallerrel és
szerszámosládájával töltött harminc
percecske után eldalolt neki mindent,
amit Waller tudni akart. Na jó, majdnem
mindent. Tudta azok nevét és
tartózkodási helyét, akik elrendelték a
megölését. És volt még egy fickó, Abdal-
Madzsíd. Eredetileg ő volt Waller
kapcsolattartója, ő vezette azon az úton,
amely kis híján a halálát okozta. Wallert
nem egykönnyen tehették lóvá, Abdal-
Madzsídnak mégis majdnem sikerült.
A foglyul ejtett muszlim csak azt nem
mondhatta meg neki, miért próbálták
megölni Wallert, ezt ugyanis ő sem tudta.
Legalábbis utolsó halálsikolyával erre
esküdött. Ez volt a leginkább zavarba ejtő
kérdés mind közül. Működött a világban
valami más erő, amely célba vette?
Sötét szövetnadrágot és fehér
selyeminget vett föl, majd a különlifttel
lement a garázsba, ahol az emberei
várták. A lakásába senkit sem engedett
be, még a takarítószemélyzetet sem. Még
a szívós és hűséges Pascalt sem. Az volt
az ő magánszentélye. Beszálltak a városi
terepjárók konvojába, és kihajtottak a
mélygarázs fedezékéből.
Az útjuk észak felé vezetett, és a
nagyváros hamarosan nyitottabb terepnek
adta át a helyét. Waller az ujjaival dobolt
az üvegen, figyelte a sötétben mellettük
elmaradó, terebélyes fákat. Az út mellett
mintha jávorszarvast látott volna, azután
az is eltűnt. Ukrajna eldugott vidékén,
ahol felnőtt, az apja élelemszerzés
céljából vadászott erdei állatokra. A fiú
most öröm- és haszonszerzés céljából
vadászott emberekre. Most épp ilyen
kirándulásra indult.
A huzatos, hideg épületben a rossz
szigetelés miatt úgy vonta be az
ablakokat a lecsapódott pára, mint a
penész. Waller meleg kabátba bújt, és
belépett az ajtón, amelyet egyik embere
nyitott ki előtte. A tágas, raktárcsarnok
méretű helyiség gerendák tartotta
mennyezete sötétbe veszett. A térség
közepén hat ember sorakozott föl. Fekete
kezeslábast viseltek, fejüket csuklya
borította. A lábuk megláncolva, a kezük a
hátuk mögött összekötve. A legmagasabb
alig ért Waller melléig.
– Hogy van a lábad? – kérdezte Waller
a keszeg emberkétől, aki előbukkant a
félhomályból.
Alan Rice a jelek szerint talpra állt a
csaknem levegőbe röpítés után, bár a bőre
még a sötétben is sápadtabbnak látszott,
mint rendesen, és egy kicsit bicegett.
– Semmi baja, amit egy marék Advil
ne tudna rendbe hozni.
 – Mekkora a ma esti felhozatal?
Rice kinyitotta minilaptopját, és a
képernyő úgy villant föl, mintha tüzecske
gyúlt volna a sötétben. – A mostani
szállítmány kilencvennyolc. Hatvan
százalék Kínából, húsz százalék
Malajziából, tíz százalék Vietnamból,
négy százalék Dél-Koreából, a maradék
vegyes felvágott Mianmarból,
Türkmenisztánból, Kazahsztánból és
Szingapúrból.
– Pillanatnyilag mennyit kapunk
darabjáért?
Rice egy kicsit kattintgatta a
számítógép billentyűit.
– Húszezer USA-dollárt. Ez tavalyhoz
viszonyítva ötszázalékos növekedés,
jóllehet a gazdaság zuhanórepülése
egyik-másik rossz passzban lévő
vásárlónkra is kihatott. Ez átlagérték. A
malajziaiakért meg a koreaiakért többet,
az akármilyensztáni nőkért kevesebbet.
– Nemzetközi ízlés? – kérdezte Waller,
miközben körbesétálta a csuklyás
alakokat. Pattintott az ujjával, mire
fényszóró világította meg a kis csoportot.
– Előítéletek a volt Szovjetunióból
származó hölgyekkel szemben? – tette
hozzá rosszallóan.
– Igaz, ami igaz, onnét tényleg elég
satnyákat kapunk – jegyezte meg Rice. –
A távol-keletieknél pedig továbbra is
számottevő tényező az egzotikum.
– A magam részéről mindig is a kelet-
európai nőket tartottam a legszebbeknek
a világon.
Waller odanézett, ahol Pascal állt, nem
hátul, hanem elöl összekulcsolt kézzel,
hogy szükség esetén gyorsabban
kiránthassa a pisztolyt a táskából. Pascal
látványa valamelyest mindig
megnyugtatta Wallert, és nem csak a férfi
őrző-védő szakértelme miatt.
Pascal a fia volt.
Törvénytelen gyermeke, akit egy
üdülésen megismert görög nő szült neki.
Pascal ezt természetesen nem tudta.
Waller érzelmileg nem kötődött hozzá,
semmi olyan módon, amely szeretetre
vagy rajongásra hasonlított volna. De
valamiféle felelősséget érzett a fiú iránt,
annál is inkább, mert annak idején a
kisujját sem mozdította az anya
támogatására. Az asszony
koldusszegényen halt meg, csak elárvult
fiát hagyta hátra. Waller egyszerűen azért
hagyta, mert már nem érdekelte a nő, aki
szemrevaló volt ugyan, de valójában csak
közönséges, iskolázatlan paraszt. Waller
magához vette a tízéves Paszháliszt, és
ádáz harcost nevelt belőle, aki immár
neki dolgozott, megoltalmazta minden
bajtól. Igen, Pascal jól megérdemelte
rangját Waller kisebbfajta hadseregében.
– Neked milyen nők tetszenek, Pascal?
– kérdezte a fiútól. – A kelet-európaiak
vagy az ázsiaiak?
Pascal nem habozott. – A görög nők a
legérzékibbek a világon. A görögök a
legkülönbek.
Waller elmosolyodott, fölemelte az
egyik csuklyát, és megnézte magának a
lányt, akinek arcvonásai kínai
származásáról tanúskodtak. Alig múlt
tizennégy, a szemét bekötötték, és éppúgy
reszketett a hidegtől, mint a félelemtől. A
száját leragasztották, hogy elfojtsák a
jajgatását, bár aki hallhatta a kiáltozást,
nem törődött vele.
Waller gyors fejszámolást végzett. –
Tehát a jelenlegi szállítmány egymillió-
kilencszázhatvanezer dollárt ér?
– Pontosan. Mínusz a költségek. A
nettó összeg így is meghaladja az egy
egész hattized milliót. USA-dollárban,
amely mindmostanáig irányadó valuta.
Bár a készpénztartalékainkat a biztonság
kedvéért lefedeztem kínai jüanban és
indiai rúpiában.
– Szűkült a haszonrés – fordult Rice
felé Waller. – Miért?
– Elsősorban a hajók
üzemanyagköltsége miatt. A lányok nem
a Queen Elizabeth II fedélzetén utaznak.
Olcsó fuvart keresünk,
teherkonténerekben szállíttatjuk őket, de
így is drága. És egy rakományhoz
szervezési okokból meg a lelepleződés
elkerülése végett két hajót kell
használnunk. Ez egymagában
megkétszerezi az üzemanyagköltséget.
Gondoskodnunk kell a
legszükségesebbekről, élelemről, vízről
és a matrózok megvesztegetéséről, hogy
rendszeresen eresszenek be oxigént. De
tényleg ez az egyetlen megoldás. A légi
szállítás nagyon problematikus, olyan
gépkocsit pedig még nem találtak föl,
amelyik át tud jutni a Csendes-óceánon.
De a tiszta nyereség még így is irigylésre
méltó.
Waller bólogatott, és tovább keringett a
nők körül. – Hány szállítmányt
fogadunk?
 – Havonta négyet, mindegyikben
nagyjából ugyanennyi darabot. Rájöttünk,
hogy ez a létszám szépen kitölti a
konténert, és az út során csak két-három
százalékos a veszteség egyebek között
éhezés, kiszáradás és betegség miatt. Ez
jóval alatta marad az embercsempészési
szakmai átlagnak, amely tizenkét
százalékos veszteség körül mozog.
– Miért választottad ki ezt a hatot?
Rice vállat vont. – Ezek a legjobbak.
Kinézetre, egészségi állapotra.
Természetesen te döntesz. De alapos
előzetes szűrést végeztünk.
– Értékelem a fáradságotokat.
Rice közelebb húzódott. – Jobb, mint
turbános mániákusokkal foglalkozni.
– Gondolod? – kérdezte derűs arccal
Waller. – Engem az is szórakoztatott. És
új életcélt adott Hogy az utolsó szálig
kiirtsam őket.
– Szerinted ez bölcs dolog, Evan? –
fogta Rice olyan halkra a hangját, hogy
Waller alig hallotta. – Ezek az emberek
komolyan őrültek. Megölnek bennünket,
önmagukat, bárkit.
– De éppen ez a kihívás. Különösen
Abdal-Madzsídot akarom. Frontember
létére nem is mutatkozott. Ez azt jelenti,
hogy ő árult el. Az árulása két emberem
életébe került a legjobbak közül, Isten
óvja a lelküket.
Mivel Rice személy szerint legalább
hatszor látta, amint Dmitrij és Tanner
embert öltek, nem hitte, hogy Isten
bármit is óhajt kezdeni velük.
– De miért tették? Megadtad volna
nekik, amit kívántak.
 – Ezt a kérdést magam is szeretném
föltenni, amint megtalálom a drága
Abdal-Madzsídot.
Pascal okostelefonja csipogott, a férfi
az üzenetre pillantott.
Ez nem kerülte el Waller figyelmét. –
Mi az, Pascal?
Pascal előrelépett, és súgott valamit a
főnöke fülébe. Waller elmosolyodott. – A
muszlimok nyugovóra tértek.
– Előrehaladás? – kérdezte Rice.
– Úgy tűnik – felelte kurtán Waller.
Waller sorban megnézte magának az
embereit, akik elöl összekulcsolt kézzel,
némán álltak a sötétben. Munkatársai
zömét különféle országok hadseregéből
verbuválta, és megőrizték a fegyelmet, a
szabálykövetést. Ez tetszett Wallernek,
hiszen valaha ő is egyenruhát viselt.
Tekintete most Rice-on pihent meg.
– Csalódást jelentene, ha megtudnám,
hogy áruló rejtőzött a közvetlen
környezetemben.
Rice-nak sikerült megőriznie némi
bátorságot a megsemmisítő tekintet
ellenére.
– Ne nézz így rám! – mondta. – Miért
árulnálak el, hogy aztán fölrobbantassam
magamat?
– Elégséges válasz. Egyelőre.
Waller fölemelte a többi nő csuklyáját,
mustrálgatta őket, mint a barmokat az
árverésen, és végül megállapodott egynél,
a legkisebbnél. Megmarkolta sovány
karját, és magával vonszolta, a nő
botorkált összeláncolt lábával.
– Hangszigeteltünk egy emeleti
helyiséget – közölte Rice. – Új
padlószőnyeggel és bútorral rendeztük
be. Levetessem a láncot és a bilincset?
– Nem. Adj két órát, azután küldj föl
valakit takarítani!
Amint Waller hallótávolságon kívülre
került, az egyik őr odasomfordált Rice-
hoz, és halkan tudakolta: – Waller úr nem
aggódik ettől-attól?
– Például mitől? – kérdezte élesen
Rice.
A nagydarab férfi zavarba jött. –
Tudod, például AIDS-től, nemi
betegségektől, ilyesmitől.
– Ezek a lányok mind szüzek.
Nagyjából ez a lényeg, Manuel.
– Akkor is harmadik világbeli
söpredék. Az ember sosem tudhatja.
Rice fölnézett a rozoga lépcsőn, ahol a
főnöke eltűnt a lánnyal. – Nem hiszem,
hogy ténylegesen szexel velük.
– Hát akkor mit csinál?
– Nem is akarom tudni.
 26. FEJEZET

REGGIE már a pékségnél várt, mire

Shaw odaért. Rendeltek, és az üzlet elé
kitett kávéházi székeken ülve
fogyasztották el a süteményt a frissen
főzött kávéval. A lány sötétkék
baseballsapka alá dugta a haját.
Farmersortot, halványkék pólót és
futócipőt viselt. Shaw szövetnadrágot,
papucscipőt és hosszú ujjú fehér inget
vett föl.
A lány végigfuttatta rajta a tekintetét,
kortyolt a kávéjából, majd játékosan
megjegyezte: – Még Provence-ban is úgy
öltözik, mint egy lobbista.
Shaw elmosolyodott, és hátradőlt az
egyszerű széken. Mögöttük egy munkás
locsolótömlőből mosta az utcát. A víz a
nehézkedési erőnek engedelmeskedve
folyt végig a macskaköveken, le a kopott
kőlépcsőkön, végül pici erecskékben
csordogált a szirtfalon.
– A régi beidegződések nehezen
múlnak el. – Shaw a croissant-jába
harapott. – De a zakókat és a
nyakkendőket a gardróbomban hagytam.
– Hol szállt meg? Gondolom, jogos a
kérdés, hiszen maga már tudja, hogy én
hol lakom.
A férfi a háta mögé bökött. – Arrafelé,
egy kellemes fürdőszállóban.
Fontolgatom, hogy ma
megmasszíroztatom magam. – Megitta a
kávéját, összegyűrte a süteménye
papírját, és egy közeli szemetesbe dobta.
– Azok a fickók még mindig ott vannak?
 – A Citroën ma reggel ott volt, de csak
egy férfi ült benne. Hogy egész éjszaka
ott maradtak-e, azt nem tudom. Tényleg
titokzatos ügy – tette hozzá ártatlanul a
lány.
– Hogy van a háta, amire
rápottyantottam?
– Jól, és a bal veséje?
– Tulajdonképpen nem valami jól.
Ezért spekulálok a masszázson.
– Legközelebb ne felejtsen el
telefonálni, mielőtt fölmászik a
kerítésemre.
– Muris, hogy ezeket a villákat
rendszerint egész nyárra kiadják, de a
maga szomszédja mégis üres, amióta
idejöttem.
– Maga mindenbe beleüti az orrát. A
villák megszállottja?
 Bagoly mondja a verébnek.
– Nem, csak kíváncsi vagyok – felelte
Shaw. – Gondoltam rá, hogy én is
bérelek, de túl sokba kerül.
– Azt hittem, a lobbisták gazdagok.
– Ha nincs a válás, dúsgazdag lennék.
Így is jól állok anyagilag, de csak
feleannyira.
– Kétlem, hogy én valaha is férjhez
megyek.
– Miért? Már elnézést, de igazán jó
fogás lenne valami fiatal srácnak.
– Miért fiatal?
– Maga is fiatal. Az emberek többnyire
a korosztályukból házasodnak.
– Maga mennyi idős? – kérdezte
mosolyogva a lány.
– Idős magához.
– Egyszerre hízeleg nekem, és becsüli
alá magát. Lenyűgöző.
– Az évek során csiszolgattam ezt a
tehetségemet. Remélem, biztos helyre
tette a pisztolyát. Ha a takarító
megtalálja, a helybeli zsaruk kérdőre
vonják magát.
– Köszönöm az együttérzését, nagyon
biztos helyre tettem.
– Vacsora holnap?
– Holnap nem érek rá. Holnapután?
– Rendben. Itt, Gordes-ban?
– Nem, az egyik közeli faluban egy
kisvendéglő a völgyre néz. Kajakozik?
Shaw a hirtelen témaváltástól
meglepődve nézett.
– Próbáltam már. Miért?
– Bejelentkeztem mára egy fontaine-
de-vaucluse-i kajaktúra-szervezőnél. Úgy
hallom, arrafelé gyönyörű a folyó. Arra
gondoltam, esetleg csatlakozhatna
hozzám. Körülbelül egy óra múlva
indulnánk.
Shaw felhörpintette a kávéját, gyorsan
végiggondolta a dolgot. – Rendben, csak
átöltözöm valami jobban megfelelőbe.
– A fürdőruha tökéletes.
– Szeretnék a csónakban maradni.
Fogadok, hogy még nyáron is hideg a víz.
– Sosem tudhatjuk, úgyhogy készüljön
föl a váratlanra.
Miután elváltak egymástól, Shaw
figyelte, amint a nő végigmegy az utcán.
Amikor meglátta a szembejövő férfit –
ugyanazt a haramiát, aki előző éjjel Janie
után kémkedett –, beugrott egy sikátorba.
Nem tudta megállapítani, hogy az illető
követi-e Janie-t, vagy sem.
Idegesítette, hogy még nem jutott
döntésre a nővel kapcsolatban. A jól
kieszelt terv dacára fogalma sem volt,
hogyan alakul majd a helyzet. Érzékelte,
hogy támadási felületet hagyott, és nem
tudta, mihez kezdjen vele.
Úgy festett, hogy egyelőre elmegy
kajakozni, és megfogadja a nő tanácsát,
fölkészül a váratlanra.
 27. FEJEZET

– NEM HISZEM, hogy láttam valaha is

ilyen tiszta vizet – jegyezte meg Reggie
evezés közben.
A piros kajak elejében ült, Shaw
mögötte. A férfi most hosszú
fürdőnadrágot és laza pólót, fölötte
mentőmellényt viselt. Reggie a
mentőmellény alatt csíkos bikinifelsőt,
valamint feszes fehér pamutsortot, olyan
vékonyát, hogy átsejlett rajta a csíkos
bikinialsó. A sötétkék baseballsapkát
ezúttal hátracsapott ellenzővel vette föl.
– Magának nagyon megy ez – mondta
Shaw, és a nő izmos vállát figyelte, amint
a vízbe merítgette az evezőt.
Összehangolta vele a mozdulatait, csak
neki a csalókán gyors sodrású folyó
kanyarulataiban kormánylapátként kellett
használnia az evezőjét. A víz felszíne
alatt nagy tömegű élénkzöld és lilás hínár
meg valami hosszú sallangokban növő
moszatféle látszott. Shaw úgy érezte
magát, mint egy hatalmas akváriumban.
– Szeretem a vizet. Amikor Bostonban
laktam, minden adandó alkalommal részt
vettem az evezős csapatversenyen a
Charles folyón.
– Aha, szóval profi. Akkor nem
feszengek annyira, ha nem bírom az
iramot, amit diktál.
– Jól csinálja.
A vízbe mártotta a kezét. Tényleg
nagyon hideg volt. Feltétlenül a
csónakban kívánt maradni.
Öt másik kajak vett részt még a túrán,
de Shaw és Reggie egy kivételével
mindet gyorsan lehagyta. Abban az
egyben Whit és Dominic ültek, akik
turistának öltözve, franciául hangoskodva
játszották el, hogy életükben először
próbálkoznak evezéssel. Dominic úgy
tett, mintha videokamerájával Whit
mókázását akarná megörökíteni, és
kétpercnyi közeli felvételt készített
Shaw-ról.
Különféle kisebb gátak kényszerítették
megállásra őket, a túravezetők segítettek
a kajakok átemelésében. Végül egy
„meglepetés” zúgó következett, amelyet
könnyen leküzdöttek, majd beszálltak a
túraszervező cég kisbuszába, amely
visszavitte őket a kiindulási pontra. Shaw
és Reggie elöl ültek, Whit és Dominic
leghátul. A busz kanyargós,
keréknyomokkal teli földutakon
zötykölődött, amíg ismét aszfaltra nem
értek. Reggie csak egyszer pillantott
hátra, és jobb szemével Whitre kacsintott.
A fiú válaszul kissé megszorította a
kezében tartott táskát. Abban lapult a
pisztoly Shaw ujjlenyomatával. Az
előzetes megbeszélés alapján Whit akkor
csente el a lány kocsijából, amikor a
többiek a kajakozáshoz készülődtek.
Átszálltak a buszból Reggie piros
Renault-jába. Shaw-nak hosszú
felsőtestével és lábával némi
tornamutatványt kellett előadnia, hogy
elférjen a szűk helyen.
– Az európai kocsikat nem magas
utasokra méretezik – mondta együtt
érzően Reggie.
– Túlélem.
 Kevesebb mint húsz perc alatt
visszaautóztak Gordes-ba.
– Menjen csak a villájához – javasolta
Shaw. – Én majd fölgyalogolok a
szállásomra.
– Nincs kedve előbb úszni egyet, és
ebédelni valamit? – kérdezte a lány. –
Úgyis ahhoz van öltözve.
A férfi habozott, végiggondolta, mi
mindent vonhat ez maga után. – Igaz.
Szívesen.
Megálltak a lány villája előtt. Shaw a
szomszédos villa bejáratára pillantott. –
Nem látom a Citroënt.
– Igen. Mire elindultam magáért, már
elment.
– Érdekes. Reggel láttam az egyik
pasast a faluban.
– Tényleg? Beszélt vele?
 Furcsán nézett a lányra. – Jaj, dehogy,
elég marcona fazon volt. Olyan
maffiózószerű.
Reggie kinyitotta az ajtót, és beengedte
a férfit. Törülközőt adott neki, meg
naptejet, az alkarjára mutatott, amely már
kissé kipirult a kajakozástól.
– Hát igen, a négy fal között töltött
évek – sóhajtotta Shaw.
Kimentek az úszómedencéhez. A lány
letolta a sortot, kilépett az edzőcipőből,
amíg Shaw levette a pólóját, és lerúgta a
lábáról a szandált.
A férfi a napszemüvege mögül
sebtében fölmérte Reggie fizikai
állapotát, és lenyűgözte a látvány: sehol
egy gramm háj, szálkás, jól kifejezett
izmok, kőkemény has, olyan lábikra,
hogy egy profi rövidtávfutó is
megirigyelhetné.
A lány a vízbe vetette magát, könnyed
taposómozdulatokkal bukkant a felszínre.
Fejével jobbra intett.
– Az a mélyebbik vége. Három és fél
méter. Nem szeretném, hogy a
százkilencvennyolc centis vendégeim
beverjék a fejüket.
Shaw beugrott, és a lány mellett jött
föl.
– Úszom pár hosszt – mondta Reggie.
Úgy is tett, a következő húsz percben
föl-alá tempózott, pontosan a megfelelő
pillanatban bukófordulózott. Shaw
leúszott vele néhány hosszt, azután
kimászott a medencéből, megtörülközött,
lehevert a pompás provence-i
napsütésben, és figyelte a lányt.
Később, amikor Reggie is kimászott,
kicsavarta a hajából a vizet, fogott egy
törülközőt, és fölnézett.
– Mi a nyavalyát művel?
Shaw ekkor a lány villáját a
szomszédétól elválasztó fal mellett, az
ácsolt pergola alatti, csempeborítású
étkezőasztalon állt. Az asztalnak és saját
nem csekély termetének köszönhetően
könnyedén átkukkanthatott a magas
falon.
– Lecsekkolom a haramiákat a
szomszédban.
Reggie egy pillanat alatt ott termett, és
lerángatta leshelyéről.
– Mi a baj? – tettetett derűs
meglepődést Shaw.
A lány napbarnított arca elpirult,
szemöldökét haragosan vonta össze. –
Ezt ne csinálja többet!
 – Miért, maga nem kíváncsi?
– Maga mondta, hogy látta az egyik
furkót utánam kémkedni. Azt mondta, az
a pasas ma reggel a faluban marcona
fazon volt. Maffiózószerű. Nem hiányzik,
hogy magamra haragítsam őket. Üdülni
jöttem.
– Persze, persze. Ez logikus. Nem
ebédelhetnénk? Éhen halok.
Reggie visszanyerte az önuralmát, és
folytatta a törülközést. – Mit szólna
garnélasalátához egy palack fehérborral?
Olívaolajat tunkolgatunk, és a piacon
vettem paradicsomot, uborkát meg
articsókaszívet.
– Jól hangzik. Fogjon munkára!
Kiismerem magam a konyhában. A
legnagyobbak mellett
segédszakácskodhatnék. Na jó, azt azért
nem, de zöldséget aprítani tudok.
– Nyugi, munkára fogom.
A lány belebújt a sortjába, de a
bikinifelsőt nem takarta el. A haját hátul
piros gumival fogta össze. Shaw
megállapította, hogy a nyári ruhájában
érzékibb jelenség volt, de igazából most
az járt az eszében, hogy Janie elbukott az
iménti kis vizsgán. Ő csak azért állt az
asztalra – jól kiszámítottan olyan pontra,
ahol a szomszédból nem láthatták, hacsak
valaki a hátsó kertben nem áll –, hogy
fölmérje a lány reakcióját. Janie csupa
helyénvaló dolgot mondott, normális
aggodalmat mutatott, nehogy „veszélyes”
emberekkel kerüljön összetűzésbe. Shaw
azonban nem tegnap kezdte a szakmát, és
az ösztönei azt súgták, hogy a lány
szavait kísérő érzelmek erősen
eltúlzottak. Janie valóban félt, de nem a
nyilvánvaló okból.
Shaw segített az ebédkészítésben,
azután a teraszon ettek, közben
legnagyobbrészt ártatlan témákról
beszélgettek, és egyikük sem említette a
szomszéd házban kibontakozó
bonyodalmakat. Később fölgyalogolt a
szállodájába. Azonnal ellenőrizte a három
kis csapdát, amelyet mindig hátra szokott
hagyni, hogy észrevegye, járt-e ott valaki.
Úgy helyezte el őket, hogy a
szobaasszony takarítás közben egyiket se
tudja megbolygatni – az íróasztalfióknál,
a ruhásszekrénynél és az egyik
bőröndjén.
Leült az ágyra. A három csapdából
kettőt lecsappantottak. Tehát amíg
„Janie” -vel bájolgott, valaki átkutatta a
szobáját.
 28. FEJEZET

WALLER LEZUHANYOZOTT, és borotvával

leszedegette a fejéről a néhány kósza
hajszálat. Természettől fogva nem
kopaszodott, de miután elszökött
Ukrajnából, álcázás céljából kezdte
borotválni a fejét. Tudta, hogy szinte
semmi nem változtatja el annyira egy
férfi külsejét, mint a haj hozzáadása vagy
elvétele.
Újabb injekciót adott be magának a
különleges elixírjéből, majd átvágott
tetőtéri luxuslakásán, és egy folyosó végi
beépített szekrényhez ért. A szekrényajtó
jobb oldalán az óramutató járásával
ellentétes irányban elcsavart egy kerek
fogantyút, mire félrecsúszott egy falap, és
számbillentyűzet vált láthatóvá. Beütött
egy négyjegyű kódot. Kattanás
hallatszott, és egy hidraulikus szerkezet
könnyedén előresiklatta a szekrényt.
Waller belépett mögé, és a
mozgásérzékelővel vezérelt ajtó
automatikusan rácsukódott.
Waller luxus apartmanjának több mint
ezer négyzetméteres alapterületébe nem
számították bele ezt az elmés
kézművesremekkel elrejtett részt a
közepén, ami a fő oka volt annak, hogy
senkit sem engedett be a lakásba. Nem
kockáztathatta meg, hogy valaki
fölfedezze. A rejtekhely betonhéja a
luxuslakás eredeti vázához tartozott. A
„pánikszoba” Wallerhez hűséges, ukrán
származású alkotója már nem élt, de
halálát természetes ok idézte elő. Waller
vajmi ritkán ölte meg hű barátait.
A pánikszobát maga rendezte be. Az
elektronikus zárral ellátott rozsdamentes
acélládákat titkos futár szállította ide, és
Waller egymagában pakolta ki őket ebben
a szentélyben. Megállt a fémlemez
öltözőszekrény előtt, amelynek ajtajára
gravírozott kis „Fegyir Kucsin” névtáblát
rögzítettek. Elővette tiszti díszelgő
egyenruháját. Úgy vélte, még mindig jól
áll neki, bár helyenként – ahol némi
felesleg képződött rajta – kissé szoros.
Fölcsatolta a derékszíját, amelynek
pisztolytáskájában a régi idők tanúja, egy
orosz gyártmányú 9 × 18 mm-es
Makarov PM-53-as lapult. A szovjet
hadseregben rendszeresített oldalfegyver
használata negyven év után, 1991-ben, a
szovjet birodalom teljes összeomlásakor
szűnt meg. Fejére tette az aranyzsinóros,
élénkkék tányérsapkát, elején a szovjet
vörös csillaggal, megfordult, és megnézte
magát a falra szerelt tükörben. Az
uniformis érdes, és nem is valami szellős
anyagból készült, de az ő szemében a
legfinomabb selyemmel ért föl.
Teljes KGB-s díszében visszaröppent
életének abba a korszakába, amelyről már
annak idején tudta, hogy létének
betetőzése. Megtapogatta a zubbony bal
mellrészén sorakozó érdemrendeket,
szalagsávokat és jelvényeket. Az
Állambiztonság Élenjáró Dolgozója,
három Kiváló KGB-s Szolgálatért
érdemérem, a Leningrádi Egyetem
végzett hallgatóinak jelvénye és egy
további kitűző, amely azt jelezte, hogy a
Vörös Zászlóval kitüntetett rangos
Andropov Intézetbe járt. Kapott
medáliákat frontszolgálatért, ezeket
egyebek között Afganisztánban hullatott
vérével érdemelte ki. Ellenségei sok
szörnyűséget állíthattak róla teljes joggal,
de a gyávaság nem szerepelt ezek
sorában.
Bár egy Kijevtől csak hatszáz
kilométernyire lévő halászfaluban
született, mindig is szovjetnek, nem pedig
ukránnak vallotta magát. KGB-s
atyamestere, „a kijevi hóhér” -ként
emlegetett, szintén ukrán születésű
vezérezredes rendületlenül szolgálta a
szovjethatalmat. Waller ettől a
háromcsillagos tábornoktól tanult
mindent, amit kémelhárításról, a
lázadások elfojtásáról, a szovjet
állambiztonság védelméről tudott. A férfi
fényképét most a falon őrizte, a vörös
szovjet zászló mellett, amelynek bal felső
sarkában a sarló és kalapács fölötti csillag
a Kommunista Párt uralmát jelképezte.
A szoba közepére vonult, feszes
vigyázzba vágta magát, és tisztelgett e
nagy szovjet férfiúnak, aki már meghalt,
minden teketória nélkül lepuffantották,
éppen dicsőséges szolgálataiért. Ezután
Waller, mivel kissé sutának érezte ezt a
tiszteletadást egy rég sírba szállt ember
előtt, ahhoz a régi, 1950-es évekbeli
vaslapú íróasztalhoz telepedett, amelyet
hajdan odahaza, a KGB-nél használt. A
régi papírok és három példányban,
indigóval nehézkesen gépelhető űrlapok
takaros kötegekbe rendezve álltak az
asztalon. Az egyik fal mentén ütött-
kopott fémlemez iratszekrények
szorongtak egymás mellett. Ezekben az
igénytelen külsejű tárlókban pihent a
szovjethatalom szolgálatában eltöltött
több évtizedének annyi feljegyzése,
amennyit csak ki tudott csempészni.
Időről időre eljött ide, hogy fölelevenítse
hősi múltját, újra átélje a régi dicsőséget.
Mostani élete tulajdonképpen nem
nagyon érdekelte. Gazdag volt, de soha
nem elsősorban a pénzért törte magát.
Szegénynek született, nyomorban nőtt
fel, és azok soraiba lépett, akik a szovjet
„vívmányokat” védelmezték. De
jellemzően még a Kommunista Párt
legfelső szintjén helyet foglalók is csak
annyi „luxust” élvezhettek, mint a
társbérlők nélküli, saját fürdőszobás lakás
és a soron kívül átvehető autó. Az a világ
közel sem fizetett olyan jól, mint a
kapitalizmus.
Most pedig kapitalista lettem, azok
egyike, akik ellen évtizedekig harcoltam.
Valljuk be, valószínűleg az amerikaiaknak
volt igazuk.
A prostituáltnak szánt lányok
kereskedelme untatta. Lényegében azért
bocsátkozott tárgyalásokba a
muszlimokkal nukleáris hadianyag
eladásáról, mert ezáltal egy kicsit
visszahozhatta a múltat, amelyben
ténykedésével, parancsaival ezrek sorsát
befolyásolta. Most egyszerűen
üzletember volt, mint oly sokan mások.
Rengeteg pénzt keresett, pazar
fényűzésben élt, de ha másnapra nyoma
vész, kit érdekelt volna? A neve nem
került a történelemkönyvek lapjaira.
KGB-s feljebbvalói nagyrészt az ő
munkájáért aratták le a babérokat.
Halhatatlanokká váltak. Hozzájuk képest
ő egészen közönséges embernek
számított. Ugyanakkor akadtak olyanok,
akik tudták, mit tett. Ezért kellett
menekülnie, rejtőzködnie, mint az
egérnek a falrepedésben. Nem sok
választása volt, ha életben akart maradni.
Látta, mi történt kevésbé fürge
elvtársaival. Egyeseket ízekre szaggattak
a felbőszült hordák, azok az emberek,
akik saját hazájukban egész életüket
bebörtönözve töltötték. Tökéletesen
megértette ezeket az érzelmeket, csak
nem óhajtotta elszenvedni a
következményeiket.
Kihúzott egy másik fiókot, elővett egy
régi füzetet, belelapozott, és oldalról
oldalra a saját rajzai tárultak a szeme elé.
Mindig is ügyesen rajzolt, ezt a készségét
az édesanyjától sajátította el, aki előbb
Franciaországban élt utcai művészként,
majd Kijevben, végül egy halászfaluban
kötött ki, az év öt hónapjában jégbe
zárva, egy őt nem szerető férfi
feleségeként. Waller mindmáig nem
ismerte a házaspár teljes történetét, nem
tudta, mi vonzotta egymáshoz a szüleit.
Ebben a vázlatfüzetben sok általa megölt
ember halott vagy haldokló arcát
örökítette meg rajzszénnel, fekete tussal
vagy grafitceruzával. Színek nélkül. A
halál nem igényelt színeket.
Amit ezután vett elő az íróasztalából,
talán meglepte volna a hajdani Fegyir
Kucsin némelyik ismerősét. A Bibliát
tartotta a kezében. A szovjet rendszer
természetesen hevesen ellenezte a
szervezett vallás minden formáját. „A
tömegek ópiumát” – miként Marx
hangoztatta. Waller édesanyja azonban
francia volt, és buzgó katolikus. És
vallásos hitben nevelte a fiát, noha az
akkor igen veszedelmes volt. Minden este
olvasott neki a Bibliából, miközben a
rendszerint részeg apa már aludt.
Wallernek először az tetszett meg
ezekkel az olvasmányokkal kapcsolatban,
hogy milyen sok erőszakot tartalmaz ez
az állítólag békét és szeretetet hirdető
könyv. Sokakat mészároltak le benne
olyan módszerekkel, amelyeket még a
felnőtt Fegyir Kucsin sem alkalmazott
volna. Az anyja esténként a miatyánkot
mormolva mindig különösen kiemelt egy
mondatot a többi közül, elidőzött vele,
mintha illő figyelemben részesítené.
 „És ne vígy minket kísértésbe, de
szabadíts meg a gonosztól.”
Waller jól tudta, kire utal az anyja a
gonosszal: a férjére.
Szegény, mindvégig jóságos anyja. De
amit nem értett a gonosszal kapcsolatban,
azt a fia igen. Kellő ösztönzés hatására
bárki rettenetes kegyetlenségre,
indokolatlan vadságra, borzalmas
erőszakra képes. Egy anya ölni tud a
gyermeke – vagy egy gyermek az anya –
védelmében. A katona a hazája
védelmében öl. Waller mindkettő, az
anyja és a hazája védelmében ölt. Jól
csinálta, elég világosan megértette a
szükséges gondolkodásmódot. Nem vált
érzéketlenné az erőszakra, hanem
tisztelte. Nem hetyke könnyedséggel
vetette be, de amikor alkalmazta, nem
mondhatta, hogy nem élvezi, mert igenis
élvezte. Ez vajon gonosszá tette? Talán.
Az édesanyja gonosznak tartotta volna?
Egyértelműen nem. A hazájáért, az
édesanyjáért és a tulajdon életben
maradásáért ölt. Ha megütötték,
visszaütött. Ennél igazságosabb
szabályrendszert soha nem eszeltek ki. Ő
az volt, aki volt. Hű önmagához,
miközben az emberek zöme csak álcaként
élte az életét, hazugságok szónoki
emelvénye alá temette valódi énjét. Ilyen
körülmények között igazából ki volt a
gonosz?
Az oroszlán bömböl, mielőtt támad, a
kígyó meg csöndben tekereg, mielőtt
gyanútlan áldozatába mélyeszti
méregfogát.
Én oroszlán vagyok. Illetve legalábbis
az voltam.
Egy tárolóból régi vetítőgépet vett ki,
az íróasztalára állította, és bedugta a
csatlakozóját egy konnektorba. Kinyitotta
az íróasztal fiókját, és vetítőorsót húzott
elő rátekert filmmel. A helyére
csattintotta a vetítőgépben, befűzte a
filmszalagot, egy üres betonfalra
irányította a gépet, eloltotta a lámpát, és
bekapcsolta a vetítőt. A falon több mint
harmincesztendős, fekete-fehér felvételek
peregtek. A díszegyenruhás, ifjú Fegyir
Kucsin vonult be a képbe. A mai Kucsin
büszkén elmosolyodott, amikor meglátta
fiatalabb önmagát.
A falon az ifjú Kucsin egy magas
szögesdrót kerítéssel és minden irányban
őrtornyokkal körülvett telep közepébe
masírozott. Mondott valamit, mire
fegyveresek tucatnyi embert hajtottak be
a képbe, majd puskacsővel lökdösve
térdre kényszerítették őket Kucsin előtt.
Négy férfit, három nőt, valamint
gyermekeket. Kucsin lehajolt hozzájuk,
és mindegyiküknek mondott valamit. Az
íróasztalnál ülő Waller ajka hangtalanul
ugyanezeket a szavakat formálta. Ez volt
az egyik legkedvesebb emléke. A falon a
fekete-fehér Kucsin oldalra vezette a
gyermekeket, el a felnőttektől. Édességet
vett elő a zsebéből, és a rémült, rongyos
gyerekeknek adta, az egyik kislánynak
még a fejét is megpaskolta. A mai Waller
az egyenruhája zsebéből egy szem több
évtizedes, állott csokoládépasztillát
húzott elő, pontosan arról az alkalomról
valót.
Ahogy a kiéhezett gyerekek mohón
tömték magukba a csemegét, Kucsin
visszaballagott a felnőttekhez, előhúzta a
pisztolyát, és tarkólövéssel
mindegyiküket kivégezte. Amikor a
gyermekek sikoltozva odarohantak, hogy
átöleljék halott szüleiket, Kucsin őket is
lelőtte, utolsó golyóját egy kislány
gerincébe eresztette, aki halott édesanyja
fejét babusgatta. A záró képsoron Kucsin
egy sárban elterült kisfiú élettelen ujjai
közül kivett egy darab félig megevett
nyalánkságot, és maga falta be. Miután
befejeződött a film, és újra kivilágosodott
a fal, Waller olyan büszkeséggel és
elégedettséggel ült hátra a széken, amely
valaha naponta jutott ki neki. Ez volt a
munkája, és remekül végezte. Ukrajnában
senki sem csinálta jobban.
Levette az egyenruháját, és gondosan
visszaakasztotta a szekrénybe, lesimított
egy-két ráncot az anyagon. Mielőtt
lekapcsolta a villanyt és távozott, még a
zászlóra és mentorára pillantott.
Szeretnék újra valami hozzám méltót
művelni. Valamit, ami igazán számít.
Elsötétítette a helyiséget, bezárta az
ajtót, és visszatért abba az életbe, amely
maradt neki. Nemsokára Franciaországba
akart indulni. Remélte, hogy talál ott
valamit, ami újra fontos lesz neki.
 29. FEJEZET

REGGIE MEGHALLOTTA kintről a dudálást.

Az órájára nézett. Látta, hogy késésben
van. Balesett az ablakon az utcára. Shaw
a ház előtt ült a Vespáján. Khakinadrág és
kívül hagyott fehér pamuting volt rajta, a
lábán papucscipő, zokni nélkül. A lány
megkocogtatta az ablakot, magára vonta
a férfi figyelmét, és föltartotta két ujját.
Sietve befejezte az öltözködést,
fölcsíptette a fülklipszét, majd a tükörben
megigazította a haját, bár tudta, hogy a
robogózás után ez nemigen fog
számítani. Lesimította a ruhája elejét. A
közlekedési eszközre való tekintettel
testhezállót választott. Nem hiányzott,
hogy a szoknyája a feje fölé libbenjen,
miközben a dél-franciaországi
országutakon robognak.
Végül kirúzsozta az ajkát, majd
leszaladt a lépcsőn. Kinyitotta a bejárati
ajtót, és integetett Shaw-nak.
– Istenien néz ki – dicsérte a férfi.
– Az volt a célom – vágta rá Reggie. –
Maga is remekül mutat ebben a laza
szerelésben. Egyáltalán nem olyan, mint
egy lobbista. Kellően sikerült
lenyűgöznie.
– Az jó, mert nekem meg ez volt a
célom.
Felült hátulra, a fejére tette és
beszíjazta a Shaw-tól kapott bukósisakot.
– Hercig robogó – simogatta meg a
világoskék fémet.
– Errefelé ezzel a legjobb járkálni.
Kapaszkodjon!
 Átfogta a férfi derekát, és a hátára
hajolt. Shaw gerincén mintha villanyáram
futott volna végig az érintéstől. Még meg
is rándult egy picit a zsigeri élménytől.
– Nincs semmi baj? – kérdezte a lány.
– Nincs, nincs, csak egy kis izomláz az
evezéstől.
Shaw gázt adott, és körülbelül húsz
kilométer per órával indultak el. Miután
kiértek a főútra, a kétszeresére gyorsított.
– Szóval merre? – kurjantott hátra.
– Majd megütögetem a jobb vagy bal
vállát, ha kanyarodni kell – felelte a nő.
Shaw bólintással nyugtázta.
Tizenöt perc múlva meredek
hegyoldalon kapaszkodtak fölfelé, a
Vespa százhuszonöt köbcentiméteres
motorja nyüszítve tiltakozott. Shaw talált
parkolóhelyet, levették a sisakjukat, s a
férfi a robogóhoz csatolta őket.
Fölgyalogoltak a mindössze néhány
házzal odébb lévő étteremhez, és kiültek
a völgyre néző teraszra.
– Kellemes választás – ismerte el
Shaw, ahogy a panorámában
gyönyörködtek.
– A konyha is csodás – felelte Reggie.
Rendeltek, majd megszokásból
mindketten szemügyre vették a környező
asztalokat. Ezzel néhány másodperc alatt
végeztek, azután tekintetük egymáson
állapodott meg.
– Szóval kétgyermekes, és elvált? A
gyerekek az anyjuknál vannak?
– Pillanatnyilag igen, de közös a
felügyelet.
Shaw letört egy falat kenyeret, friss
olívaolajba mártotta, azután ivott rá egy
korty bort.
– Hát maga? Összesen annyit tudok,
hogy gazdag.
– Nagyjából ez a lényeg – fintorgott
Reggie. – Részt veszek jótékonysági
akciókban. Leginkább utazgatok. Azt
hiszem, keresek valamit, csak még nem
tudom, mit.
Kortyolt a borból, és a füle mögé
kanyarította a haját. Valamiért nehezére
esett szerepben maradni.
– Úgy fest, mint aki nagyon töri a fejét.
Lazítson! Most nyaral – mondta Shaw.
Reggie végighúzta az ujját a
borospohár szélén.
– Szóval mit gondol, kik bérlik az
enyémmel szomszédos villát?
A férfi vállat vont. – Van egy ötletem.
Reggie kissé előrehajolt, várakozóan
nézett rá.
Shaw észrevette, és elvigyorodott.
– Nyugi, ne számítson szenzációs
bejelentésre. Utánanéztem a falubeli
ingatlanirodában, de nem ott kezelik az
ügyféllistát, és nem tudtak semmit.
Nem óhajtotta elárulni, hogy beszélt a
listát kezelő ügyintézővel, és tudja, hogy
Reggie is.
– Értem – felelte a lány. – És?
– És úgy gondolom, hogy talán valami
politikusféle. Tudja. Azok a sleppjükkel
utaznak. Biztonsági embereket küldenek
előre, meg ilyesmi. Washingtonban
rengeteg effélét láttam.
Reggie hátraült a széken, igyekezett
leplezni csalódottságát. – Vagy talán
valami dúsgazdag pasas, még nálam is
gazdagabb.
 – Persze. Mint Bill Gates vagy Warren
Buffett.
– Vagy valami maffiózó. Maga
mondta, hogy az egyik pasas nagyon
marcona fazon.
– Igen, de valószínűleg még Bill Gates
sem fogad föl nyámnyila kinézetű
biztonságiakat. A marconaság szükséges
az elrettentéshez. A munkakör velejárója.
– Azt hiszem, igaza van.
– Várunk, és majd meglátjuk, ki
bukkan föl.
Megjött a rendelésük, ettek, a társalgás
egyéb témákra terelődött. Két órával
később, amikor visszaindultak Gordes-ba,
már majdnem teljesen besötétedett.
Ahogy Shaw befordult a Reggie
villájához vezető kis mellékutcába, fekete
öltönyös, fehér pólós férfi lépett eléjük,
elállta az útjukat. Shaw olyan hirtelen
kényszerült fékezni, hogy Reggie
nekiütközött, és kis híján lecsúszott a
robogóról, mielőtt visszanyerte az
egyensúlyát.
Shaw föltolta a sisakellenzőjét, hogy
szemügyre vegye a fickót, aki csak
néhány ujjnyival magasodott Janie fölé,
de még öltönyben is látszott, hogy szívós
alkat, egy gramm háj sincs rajta. A
göndör hajú, előreugró állú férfi
figyelmes tekintetét semmi sem
kerülhette el, erős ujjai fürgéknek
látszottak. Shaw tudta, hogy jobbkezes,
mert a zakó domborulata elárulta, hogy a
hónalj tokja a bal oldalon helyezkedik el.
– Hová tartanak, emberek? – kérdezte
barátságosan Pascal.
– Hazaviszem a hölgyet – felelte Shaw.
– Mivel pedig ez közterület, nem tudom,
mi indokolja egyáltalán ezt a
beszélgetést.
Érezte, hogy Reggie fészkelődik
mögötte. A nő egyik körme az oldalába
mélyedt.
Pascal megfordult, a két villára meredt.
– Ön bérli azt a villát, hölgyem? –
mutatott a jobb oldalira.
Reggie nem emelte föl a
sisakellenzőjét. – Én.
A férfi megbámulta, tekintete föl-alá
siklott a sisaktól le a hosszú, fedetlen
lábszáráig.
– Ezek szerint ön Jane Collins?
A lány erre már fölcsapta az ellenzőt. –
Ezt honnét tudja?
– Az ingatlanirodában nagyon
készségesek voltak.
 – Beavatkozik a magánéletembe.
– Nem – felelte higgadtan Pascal. –
Csak a munkámat végzem.
– Miféle munka az? – érdeklődött
Shaw.
– Mondjuk úgy, hogy
biztonságvédelem.
– Most már mehetünk? – kérdezte
Reggie.
– Hogyne, de követem önt, és
gondoskodom róla, hogy baj nélkül
bejusson.
– Nem hiszem, hogy a hölgy segítségre
szorul – mondta Shaw.
– Semmi baj – vágta rá Reggie.
Ahogy Shaw a villához gurult a
robogóval, a Vespa egyetlen fényszórója
világította meg az utat. A férfi követte
őket. Látták, hogy nemcsak a Citroën
minifurgon tért vissza, hanem két jókora
városi terepjáró is beférkőzött valahogy a
Gordes-ba vezető főútról a szűk utcákba,
még csak az oldalsó visszapillantójukat
sem nyírták le. A villa fényárban úszott.
Shaw látta, hogy az egyik ablak előtt
árnyak mozognak ide-oda.
Leszálltak a Vespáról, és Reggie
kinyitotta az ajtót. Megszólalt a riasztó
pittyegése.
Pascal már a robogó mellett állt, és
elismerően bólintott. – Helyes, hogy
használja a riasztóját, hölgyem. Az ember
nem vigyázhat eléggé.
– Bemenjek, Janie? – kérdezte Shaw,
miközben Pascal bámulta őket.
A lány habozott, majd megnézte
magának a másik férfit. – Köszönöm,
nem szükséges. Elfáradtam. Köszönöm a
vacsorát!
Becsukta az ajtót, és Shaw visszaült a
robogóra.
– Jó bőr – jegyezte meg Pascal.
Shaw szerte a világon ismert
különleges alakulatoknál szolgálókat,
akik éppen úgy néztek ki, mint ez a fickó.
Simán lekörözték a szép szál, kigyúrt
izompacsirtákat. Ezen a tevékenységi
területen nem az erő, nem is a gyorsaság,
hanem a kitartás számított igazán. Ebben
a szférában jellemzően a teknősbéka
nyeri a versenyt. Ezek a fickók agyagba
döngölik a legjobbakat, négyszáz
méterről kilövik a légy szemét, menet
közben akciótervet változtatnak, röptében
olvasnak komplikált térképeket,
lopakodnak, ha kell, és lehengerelik az
ellenfelet, ha a lopakodás már nem jöhet
szóba. Végül azonban csakis az életben
maradás a lényeg. Ezért aztán Shaw
sohasem vesztegette az idejét
súlyemelésre, inkább lekoptatta az
edzőcipője talpát a hegy egyik oldalán
föl-, a másikon lefelé futással. Ezen,
valamint a jó, megbízható célzáson és a
kötélidegeken múlik, hogy az egyik
ember szerencsésen hazamehet, a másikra
meg rászögezik a láda fedelét, és annyi.
A melléje lépő Pascal zökkentette ki
elmélkedéséből. – Óhajt még valamit? Ha
nem, akkor szíveskedjék távozni, hogy
biztosíthassam a területet.
Semmi durva fenyegetés, nagyon
szakszerű, gondolta Shaw. A fickó értette
a dolgát. De hát egy Waller-féle
megengedhette magának, hogy a
legjobbakat dolgoztassa. Shaw
visszamotorozott a szállására, és fölhívta
Franket.
– Rendben – mondta Frank, miután
Shaw tájékoztatta. – Indul a móka.
Értesíts a fejleményekről.
Shaw átöltözött, várt még három órát,
azután a hotel széfjéből magához vette –
ránézésre közönséges fényképezőgépnek
tűnő – éjjellátóját, és gyalogszerrel indult
ismét útnak. Végigosont Gordes sötét
utcáin. Rendes körülmények között
elégedett lett volna, hogy a célszemély az
előzetes ütemezés szerinti időben a
helyszínre érkezett. Habár a villát
kibérelték, a Les Baux-i külön túrát is
megszervezték, a tervek változni szoktak,
és semmi sem garantálta, hogy Waller
ténylegesen fölbukkan majd Provence-
ban. Most tehát fölbukkant, Shaw
mégsem volt elégedett. Igen, a
célszemély megérkezett, de Janie Collins
is. Shaw gyanította, hogy ebből semmi jó
sem sülhet ki.
 30. FEJEZET

REGGIE a fürdőszobatükörbe nézett,

miközben nedves ruhával mosta le
magáról a sminket. Hosszú, zöld póló és
fehér bikinibugyi volt rajta, a haja a
vállára omlott. Eloltotta a villanyt, és az
utcára néző ablakhoz lépett. A
minifurgon és az egyik terepjáró még
odakint állt. A másik húsz perccel azelőtt
ment el; Reggie hallotta, amikor indult,
de későn ért az ablakhoz, nem látta, ki ült
benne.
SMS-ezett a professzornak meg
Whitnek, értesítette őket, hogy Kucsin
emberei megjöttek. Bár a biztonságos
vonalon továbbított üzenet nemigen
kerülhetett idegen kézbe, az esetleges
illetéktelen olvasó szemében eléggé
ártatlannak tűnhetett. Egyszerűen így
szólt: „Drága Carol! Még szebb a kilátás,
mint gondoltam. Korán fogok kelni, hogy
lássam a napfelkeltét.”
A hálószobába ment, résnyire nyitotta
az ablakot. Ebből a szögből láthatta a
szomszédos ingatlan kertjének egy részét.
Meghökkenve vette észre az
úszómedence végénél karosszékben ülő
és talán szivarozó férfi árnyalakját. Hátul
nem volt világítás, de sütött a hold.
Ő az. Ez Fegyir Kucsin.
Ha van Reggie-nél puska, azonnal
kiolthatta volna a férfi életét. De ők nem
így intézték a dolgokat.
Látta, hogy a férfi megrezzen. Vajon
kiszúrta, ahogy fentről lesi? Az
gyakorlatilag lehetetlen. A ház árnyékos
oldalán, kivilágítatlan ablakban áll.
Mégis visszahúzódott a szobába, de az
ablakot nyitva hagyta, mert úgy
okoskodott, hogy éppen azzal vonhatja
magára a figyelmet, ha megpróbálja
becsukni.
Mély lélegzetet vett, ledobta a pólót
meg a bugyit, fölvette a bikinijét, és
lement a lépcsőn. Félretolta a teraszajtót,
és belépett a sötét úszómedencébe.
– Na, kérem – mondta halkan –, most
ugrik a majom a vízbe.
A langyos vízbe ereszkedett, elrúgta
magát, és róni kezdte a hosszokat.
SHAW A SZIKLÁKRÓL az éjjellátóján át
figyelte a két villát. Látta, hogy Reggie az
ablakban áll, majd kihajolva kukucskál a
szomszédba. Pillantása ezután a másik
villa kertjében ülő férfira siklott. Evan
Waller szivarozott, két biztonsági embere
a közelben állt. Shaw ráközelített a
férfira. Optikai műszere nem bocsátott ki
fényt, tehát nem nagyon tartott tőle, hogy
lentről észreveszik. És még ha
éjjellátóval fölszerelve fürkésznének is
utána, két görgetegszikla közötti
hézagból nézelődött, ami egészen
valószínűtlenné tette, hogy leleplezzék.
Nem kellett aggódnia.
Waller ráérősen fújta a füstöt, csevegett
a mobiltelefonján. Teltek-múltak a
percek, Shaw már abba akarta hagyni a
megfigyelést, amikor látta, hogy Reggie
bikiniben, egyik kezében törülközővel lép
ki a terasz tolóajtaján.
– Ne már – dörmögte Shaw. – Tudod,
hogy az a görény amúgy is kémkedett
utánad.
Waller mintha meghallotta volna a
lányt, fölállt, és a két telket elválasztó
kerítésfalhoz ment. Egyik embere
csatlakozott hozzá, és Reggie villája felé
mutogatott. Shaw jobban ráközelített.
Ugyanaz az izomagyú volt, aki korábban
a nőt kukkolta. Valószínűleg kimerítően
beszámolt Wallernek az esetről. Az
éjjellátó jó felbontású képet adott, de nem
annyira jót, hogy megmutassa, ha valaki
mosolyog. Shaw azonban képi
információ nélkül is meg volt győződve
róla, hogy Waller vigyorog azon, ami
éppen a fejében jár.
Shaw megrezzent, amikor a muszkli
lehajolt, és összekulcsolt kezével bakot
tartott. A következő pillanatban Waller a
magasba emelkedett, és átlesett a kerítés
fölött. Shaw a másik oldalra kapta a fejét.
Reggie még tempózott. Shaw remélte,
hogy addig folytatja, míg a férfiak be
nem mennek a házba. Reményei azonban
szertefoszlottak, mert a lány abbahagyta
az úszást, fölment a medence lépcsőjén,
és kezébe vette a törülközőjét.
Az éjjellátó ismét Waller felé lendült,
aki még a falnál leskelődött. A
szemétládának már alighanem csorgott a
nyála. Vagy talán azon tanakodott, vajon
alkalmas jelölt-e a nőci a prostitúciós
bizniszéhez.
Shaw a lányra nézett. Ne vetkőzz le,
Janie! Ne vetkőzz le!
Az mintha meghallotta volna, mert
legalább a bikinijét magán tartotta,
megszárítkozott, magára tekerte a
törülközőt, és bement a házba. Külső
szemlélő nem láthatta a jobb fülébe
dugott vízálló fülhallgatót, amelyen át
Dominic beszélt hozzá. Ma este nem csak
Shaw figyelte őket a sziklákról.
Waller sietve lemászott a magaslesről,
és a testőreivel bement a villába. Shaw
elhagyta megfigyelőhelyét, és visszatért a
szállására. A hűvös éjszakában is
megizzadt a hónalja. Fölhívta Franket, és
elmondta neki a látottakat. A főnöke
korántsem aggódott annyira, mint ő.
– Én nem törődöm a spinével. Egyedül
az érdekel, hogy a pasas a terv szerint
elmenjen Les Baux-ba. És jobban jársz,
Shaw – tette hozzá vészjóslóan –, ha
téged is kizárólag az érdekel.
Shaw lassan letette a telefont. Profi
volt, világéletében ezzel foglalkozott.
Csak egyszer került igazán bajba: akkor,
amikor megengedte magának, hogy a
küldetésen kívül valami mással is
törődjön. Azaz amikor azon vette észre
magát, hogy valaki mással törődik.
 31. FEJEZET

AMINT REGGIE kinyitotta az ajtót, és

nyári ruhájában, szandálban, világoskék
kendővel átkötött hajjal kilépett a
villájából, majdnem beleütközött a
férfiba. Fölnézett rá, és megállapította,
hogy élőben még ijesztőbb, mint a régi
fényképeken. A férfi fekete pantallót és
rövid ujjú fehér inget viselt, amely
gondosan betűrve juttatta érvényre
cseppet sem elhízott derekát. Bár a
hatvanas éveiben járt, nagyon is sokat
megőrzött ifjúkori izmaiból. Széles válla,
erőtől duzzadó karja, a fekete
nadrágszövet alatt keményen feszülő
combja mégsem annyira vonta magára a
lány figyelmét, mint a szeme.
 Reggie sok tömeggyilkos tekintetét
állta már, de a Fegyir Kucsinéból sugárzó
erő más szintet képviselt. Mintha
egyenesen a lány lelke mélyéről tudta
volna kicsikarni legféltettebb titkait. A
nácik hozzá képest riadt kisgyerekeknek
tetszettek volna.
– A jelek szerint szomszédok lettünk –
nyújtotta a jobbját a férfi. – Evan Waller.
Ukrán akcentusának mára nyoma sem
maradt, eltüntették a kanadai
beszédgyakorlás évtizedei.
– Jane Collins – viszonozta a gesztust a
lány, miközben a férfi hosszú ujjai
átfogták a kezét.
A közelsége feszélyezte Reggie-t. Jó
tíz centivel alacsonyabb volt Shaw-nál,
de így is föléje magasodott.
– Úgy hallom, tegnap este egy kis
félreértése támadt az egyik emberemmel.
Ez egyedül az én hibám. Biztosíthatom,
hogy többé nem fog előfordulni.
Szeretném kárpótolni. Esetleg velem
vacsorázik ma este? A villámban vagy az
elragadó falucskában a szirt tetején?
Nagydarab teste szinte ránehezedett
Reggie-re, miközben a lány
végiggondolta az ajánlatot. Pillantása a
férfi háta mögé siklott, és észrevette,
hogy két testőr figyeli őket. Az egyikük
szája szögletében mosoly bujkált. Reggie
arra gondolt, hogy alighanem ez leshette
ki őt meztelenül az úszómedencénél. A
férfiak kéjvágya az arcukra van írva. Meg
aztán ott volt a másik is, a tegnap esti.
Reggie valamiért jobban tartott tőle, mint
a nagydarabtól.
– Köszönöm, igazán kedves, de...
 – Nem, nem, mielőtt visszautasítana,
fontolja meg! – szakította félbe
lefegyverző mosollyal Waller. – Azt sem
hagytam, hogy bezárja az ajtaját, máris
lerohantam. Bocsánatot kérek. Ráér
később válaszolni, én várok. – A
szalmafonatú kosárra sandított. – Látom,
vásárolni indul.
Reggie bólintott. – Hetente kétszer
csodás piac működik a falu főterén.
Ruhától zöldségféléig mindent kapni.
– Hű, azt a piacot közelebbről is meg
kell vizsgálnom. Nem bánja, ha
elkísérem? Ebben a gyönyörű időben
szívesen járnék egyet.
– Csak most érkezett?
A férfi karon fogta, és gyakorlatilag
kényszerítette, hogy elinduljon vele. A
gyöngéd mozdulat egészen
természetesnek tetszett, Reggie mégsem
tudott elképzelni másfajta ellenállást,
mint hogy kitépje magát Waller
fogásából.
– Igen, hosszú repülés után. Kanadában
élek, ott születtem. Előtte Hongkongban
akadt dolgom. Az még hosszabb
repülőút. Járt már ott?
Reggie a fejét rázta. – Nincs annál
energikusabb nagyváros. És az ember
bármit megkaphat ott, amit csak akar –
tette hozzá mosolyogva Waller. – De hát
maga amerikai, nem igaz? Hozzászokott,
hogy megkapja, amit akar.
– Miből gondolja, hogy amerikai
vagyok? – kérdezte gyanakvást színlelve
a lány.
– Csupán kikövetkeztettem a
kiejtéséből és a külső megjelenéséből.
Talán tévedtem?
– Nem, amerikai vagyok.
– Akkor ebben az értelemben is
szomszédok vagyunk. A hazánk és a
nyaralónk tekintetében egyaránt. A
gondviselés kezét látom a dologban.
– Tegnap este, amikor hazajöttem, az
emberei tudták a nevemet.
Kucsin szabad kezével gondtalanul
legyintett. – Á, az csak szokványos
biztonsági előírás. Tudja, nagyon gazdag
vagyok. Rettentő unalmas az életem, és
tudtommal nincs ellenségem, de a
vállalat, amit vezetek, ragaszkodik
ezekhez az óvintézkedésekhez. –
Elnevette magát. – Végtére is kanadai
volnék, békés, dolgos népség a miénk. –
Megpaskolta a lányt.
– Megnyugtathatom, hogy többé nem
fogják háborgatni.
Csakugyan?, gondolta Reggie. Vajon
ez az úszás közbeni kémkedésre is
vonatkozik? Nem élvezhette a Shaw-éhoz
hasonló éjjellátó műszer áldásait, de
tegnap este a szeme sarkából látta, hogy a
férfi a kerítés túloldaláról figyeli. És ezt a
fülhallgatóban Dominic is megerősítette.
Shaw-nak a leskelődő testőrről adott
információja miatt figyelőállást
létesítettek alig fél kilométernyire attól a
helytől, ahonnét Shaw tartotta szemmel a
sziklák közül. Dominic és Shaw azonban
egyáltalán nem tudtak egymás
jelenlétéről.
– Egészen biztos benne? – kérdezte
Reggie. – Az embere nagyon eltökéltnek
látszott.
Kucsin sugárzó arccal dörzsölgette a
lány karját.
– Egészen biztos. Nekem dolgozik. És
látom, hogy ön egy kedves fiatal, aki
mellett egyáltalán nem fenyeget veszély.
Alig várom, hogy megcáfoljalak,
Fegyirkém, gondolta Reggie.
– És jól hallottam, hogy tegnap este
egy úrral volt? Kérem, nyugtasson meg,
hogy az csak alkalmi ismeretség, vagyis
esetleg remélhetem, hogy még láthatom
kegyedet, amíg itt tartózkodom.
– Csak mostanában ismerkedtem meg
vele.
– Nagyszerű! Szóval se férj, se komoly
udvarló?
– Se egyik, se másik – nézett föl
tettetett megrökönyödéssel a férfira, aki
mintha pontosan úgy értelmezte volna a
reakcióját, ahogyan Reggie kívánta.
 – Jaj, nem. Egyedülálló vagyok,
kedvesem, de annyi idős gyerekeim
lehetnének, mint kis kegyed. Nézze el
egy vénembernek, hogy egy szépséges
ifjú hölgy ártatlan társaságára áhítozik, és
semmi többre.
– Nem is látszik öregnek – mondta
pajkosan a lány.
– Hű, máris szerzett nekem egy jó
napot.
– És biztos, hogy nem áhítozik többre?
– Maga játszik velem?
– Elképzelhető.
– Helyes, az jó első lépés. Járt már
Provence-ban?
– Egyszer.
– Én gyakran megfordulok itt.
Engedelmével szívesen megmutatnám
magának a környék néhány
nevezetességét. A palais des papes-ot,
vagyis a pápák palotáját Avignonban, a
pont du Gard-t, azaz egész Franciaország
egyik legszebb római kori vízvezetékét, a
barlangi fotókiállítást Les Baux-de-
Provence-ban, Roussillon szépségeit és
az északi borvidéket. Ismerek egy
kávézót Gigondasban, ahol a sütemények
önmagukban megérnek egy kirándulást.
– Te jó ég, ön aztán nem vesztegeti az
idejét, Mr. Waller.
– Minek él az, aki vesztegetni akarja az
idejét? Nekem becses az élet. Megyek,
megyek, megyek előre, mert tudom, hogy
egy szép napon itt a vége. És bármennyi
pénzt gyűjt az ember, akármilyen szép
házat vagy bármi egyebet szerez,
mindnek fuccs, amint kileheli a lelkét. És
legyen szíves, szólítson Evannek.
Zavarba hoz, ha a vezetéknevemet
használja.
– Rendben, Evan, mit szól ahhoz, ha a
piaccal kezdjük, és a többit majd
meglátjuk?
– Ez tökéletesen ésszerű – szorította
meg Reggie karját a férfi olyan módon,
ami jelezte, hogy a „semmi több”
otromba hazugság. – Akkor irány a piac!
Reggie most már értette, mire célzott a
professzor, amikor a férfi személyes
varázsát emlegette. Ha nem ismeri a
múltját, ő is érdekesnek, sőt izgalmasnak
találta volna. De ismerte, ennélfogva nem
hatott rá a varázs. Innen pedig egyetlen
kis lépés vezetett ahhoz, hogy elvegye az
életét.
 32. FEJEZET

SHAW KERÜLGETTE az embereket a

tömegben, amely már összeverődött a
piacon. Árusok százai kínálták
portékájukat – némelyek egyszerű
kosarakat, amelyeket liliputi méretű
autómatuzsálemekből rakodtak ki billegő
asztalokra, míg mások profi minőségű
gondolák polcain felhalmozott cikkek
garmadáját. Egy órája lődörgött a főtéren,
megivott két csésze kávét, megeszegetett
egy mandulás croissant-t, hogy
agyonüsse valamivel az időt, és már épp
indult volna le a hosszú, szűk utcán,
ahová további árusok települtek, amikor
megpillantotta a közeledőket.
Reflexszerűen egy női kalapokkal és
szellős nyári ruhákkal teli állvány mögött
keresett fedezéket. Lehajolt, mintha az
egyik pultra kirakott bőrcsizmát
gusztálná, de tekintete a napszemüvegen
át két emberre szegeződött.
Janie Collins és Evan Waller kart karba
öltve jöttek fölfelé a neki bal kéz felé eső
utcán. A nő egyik kezében kosarat tartott,
és Shaw látta, hogy már vásárolt ezt-azt.
Két lépéssel mögöttük a muszklik
haladtak. Az egyik az előző esti szikár
fazon, a másik százkilencvenöt magas és
vagy százharminc kiló. Shaw tekintetével
végigpásztázta a többi utcát, a házak
kapuit, sőt még a tetőket is, hátha további
testőrök posztolnak valahol. Egyet sem
látott, márpedig látta volna őket, ha ott
vannak.
Mi a rossebet csinál Janie ezzel az
alakkal? A pasas ezek szerint nem
vesztegette az idejét.
A nyomukba szegődött, de tisztes
távolságból, és valahányszor
hátrafordultak, az embereket meg a
közszemlére tett árut használta
fedezéknek, nehogy észrevegyék. Most
abba a ritka helyzetbe került, amikor a
magassága hátránnyá változott. Egy
pólókat és felhúzós zenélődobozokat
kínáló stand takarásából jól megnézte
magának Evan Wallert. A férfi
szembeötlően kiváló fizikai erőnléte és
magabiztos modora egyaránt imponált
neki. Nyilvánvalóan mulatságos
anekdotákkal szórakoztatta a hölgyet, és
ki tudja, miért, Shaw gyomra minden
alkalommal összeszorult, amikor látta,
hogy a nő nevet a pasas egy újabb
megjegyzésén.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Waller
feléje nézett volna, miközben épp
védtelenül állt egy bőrdzsekiket áruló
standnál, de a pasas hamar elfordította a
fejét, és másik irányba terelte társnőjét.
Shaw figyelte, ahogy Waller egy
kézműves nyakéket vásárolt a lánynak,
majd ahogy rá is adta, ujjai könnyedén
Janie bőréhez értek. Húsz perccel később
a páros immár teli kosárral, a néma
őrszemek kíséretével lassan lefelé, a
villákhoz indult, Shaw pedig magára
maradt, és gyors helyzetelemzést végzett,
amely azonban sehová sem vezetett.
Visszasietett a szállodába, és fölhívta
Franket.
– A nő a tűzzel játszik, és könnyen
megégetheti magát – vélte Shaw. – Kell
lennie valami módnak, hogy megvédjük
ettől a pasastól.
– Álljon meg a menet, Shaw! Úgy
rémlik, ezt már megbeszéltük. Nem azért
küldtünk Provence-ba, hogy megvédj
valami gazdag tyúkot a csúnya bácsitól.
Azért mentél oda, hogy begyűjtsd
Wallert, punktum.
– Nem hagyhatjuk, hogy ez a pasas...
– Mit nem hagyhatunk? Hogy a kedvét
lelje benne? – röhögött Frank. –
Jesszusom, te nem vagy semmi.
Shaw az ágyára ült, és olyan erősen
dörzsölgette a hüvelykujját a
mutatóujjához, hogy súrlódó hangot
adott.
– Megölheti. Vagy elrabolhatja, és
prostitúcióra kényszerítheti.
– Ja, persze. Csak úgy ukmukfukk
megöli vagy elhurcolja a
tőszomszédságában lakó gazdag és fiatal
amerikait, hogy a rendőrség kiszálljon a
helyszínre szaglászni? Kétlem. És miért
tenné, ha Ázsiából annyi tizennégy éves
árvát szerezhet, amennyi a bizniszéhez
kell? A pasikám nyaralni jött. Kiderült,
hogy egy mutatós csaj lakik a
szomszédban, aki pucéron úszkál.
Valószínűleg csak le akarja fektetni.
– És ez téged nem zavar?
– Semmi közöm hozzá. Neked más a
véleményed?
Shaw habozott. Nem egészen tudta, mi
a véleménye. Illetve talán tudta, de nem
óhajtotta hangoztatni, főleg nem
Franknek.
– Mi van, ha elcseszi az akciót?
– Hogyhogy?
 – Nem tudom. De mi lenne, ha
lefújnánk az egészet?
– Meghibbantál? – dörrent rá Frank. –
Ha most nem kapjuk el, talán elő sem
kerül többé, amíg London vagy New
York gombafelhőbe nem burkolódzik.
Na, koncentrálj szépen az akcióra, Shaw,
és hagyjuk a süket dumát.
Shaw letette a telefont, és halkan
felnyögött. Ha ennek vége lesz, soha, de
soha nem jön többé Franciaországba.
 33. FEJEZET

REGGIE LEHAJOLT, hogy megörökítsen

egy levendulaszálon pihenő méhet.
Fölállt, fehér farmerja farzsebébe
csúsztatta a fényképezőgépet, és elindult
a sénanque-i apátság felé. A ciszterci
szerzetesek által a tizenkettedik
században alapított rendház Gordes-tól
körülbelül harminc kilométernyire esik,
és kanyargós hegyi utakon közelíthető
meg, hivatalosan kétszer egysávosakon,
de gyakorlatilag nem fért el rajtuk
egymás mellett két autó.
A lány az ódon épülethez igyekezett,
amelybe századokon át érkeztek a férfiak,
hogy megismerjék hitük mélységeit.
Most kápolnát, könyv- és ajándékboltot,
valamint rendezvénytermeket foglal
magában. Szerzetesek ma is élnek benne,
és különféle termékeket, többek között
mézet és likőröket állítanak elő. A
földeket levendulatáblák borítják,
amelyekről Provence híres, bár Reggie
idejövet elhaladt nem kevésbé
szemkápráztató napraforgó-parcellák
mellett is. Nem az apátság
növénytermesztési vonatkozásai kedvéért
látogatott azonban ide. Találkozóra jött.
Főleg azért választotta ezt a találkahelyet,
mert ide senki nem követhette. A
nyaktörő egysávosok gondoskodtak róla.
Egy turistacsoporthoz csapódott, majd
az ajándékboltnál önállósította magát,
míg a csoport bekanyarodott a kápolnába.
Az üzlethelyiségben megszorult a meleg,
egy szál mennyezeti ventilátor erőlködött
benne, mindössze annyi eredménnyel,
hogy egyik zugból a másikba pofozgatta
a fülledt, állott levegőt. A kis előtérben
büfé automata kínált kólát és kapucsínót.
Reggie abba a részbe tartott, ahol
nagyalakú provence-i fotóalbumokat
árultak, természetesen nem egynek a
fedőlapján levendulamező díszelgett.
Ahogy az apátság történetéről szóló
könyvben lapozgatott, csipogni kezdett a
mobiltelefonja. Megnézte az SMS-t. „Hat
óránál.” Letette a könyvet, a kezébe vett
egy másikat, és fesztelenül megfordult.
Whit a háta mögött állt, egy tizenöt
euróba kerülő kis fafaragványt
vizsgálgatott, amely az apátság építését
ábrázolta. Baseballsapkát,
napszemüveget, toprongyos farmert,
egyhetes borostát viselt, iPodjának
fülhallgatóját bedugta. Visszatette a
faragványt, és kiballagott. Reggie várt
egy percet, megvette a könyvet, amelyet
addig nézegetett, majd kiment a fiú után.
Az épület előtt húzódó, alacsony
kőfalnál látta meg, épp eltartotta magától
a fényképezőgépét, és a lencséjébe
mosolygott. Fölpillantott, észrevette a
lányt.
– Lefényképezne az apátság előtt? –
kérdezte.
– Csak ha ön is engem – mosolygott
Reggie.
Felváltva fotózták egymást, azután
együtt sétáltak tovább.
– Valami eredmény Bill barátunkról? –
kérdezte fojtott hangon a lány.
– Nulla. Az ujjlenyomatokra nincs
találat. A fényképével se jutottunk
semmire. Úgy látszik, jó kisfiú. A teljes
neve különben William A. Young.
– Az A. minek a rövidítése?
– Azt nem sikerült kiderítenünk.
– Mit gondolsz, rá fog jönni, hogy
átkutattátok a szobáját?
– Nagyon vigyáztunk, hogy mindent
pontosan visszategyünk a helyére.
Amerikában rengeteg törvényhozási
kijáró van bejegyezve William Young
néven. A rendelkezésünkre álló időben
nem piszkálgathatjuk meg mindet.
Valószínűleg egyébként is kár a
fáradságért. Nem látok itt semmi sarat.
– Vagy ugyanolyan jó a fedősztorija,
mint az enyém.
– Vagy a fazon tényleg az, akinek
mondja magát, Reg.
– Átmászott egy kerítésen, azután
lefegyverzett engem. Egy lobbista?
Whit a fejét vakarta. – Hát jó nagyra
nőtt. De értem az álláspontodat. Szóval
mit akarsz tenni?
– Még nem tudom. A professzor mit
szól hozzá?
– Őtudóssága meghajol a te gyakorlati
szakértelmed előtt.
– Kinn vagyok a vízből. Na és te mit
szólsz?
– Gondolom, el kell kapnunk Kucsint,
és ha komolytalan infók alapján
összevissza változtatgatjuk a tervet,
elbaltázhatjuk az egészet. Úgyhogy
maradjunk az eredeti tervnél, és ha
fölmerül valami komoly, majd leküzdjük.
– Dommal mi a helyzet?
– Ugrásra kész. Milyenek az első
benyomásaid a jó öreg Fegyirről?
 – Nagyjából azonosak az eredetiekkel.
Maradéktalanul kitölt minden teret a
környezetében, sőt azon túl is.
A fiú kétkedőn nézett Reggie-re. –
Csak nem vett le a lábadról a pasi?
– A szörnyeteg? Arra várhatsz.
– Ami azt illeti, nem Kucsinra
gondoltam.
Reggie összevonta a szemöldökét.
Whit kajánul elvigyorodott. – A magas
és titokzatos falmászóra.
– Ezt meg sem hallottam – felelte
fagyosan a lány.
– Eszembe sem jut dirigálni neked...
– Nem is ajánlom, Whit!
– Azért csak óvatosan.
– Bagoly mondja verébnek.
– Ez mit akar jelenteni?
A fiúra sandított. – Tényleg
horogkeresztet festettél a célszemély
homlokára a saját vérével, miután tökön
lőtted?
– Most mit mondjak? Művész vagyok.
– Remek. Na, visszamentem.
– Szóval ma este ukrán barátunkkal
vacsizol?
– Vele.
– Kíváncsi vagyok, hogy a magas és
titokzatos a környéken fog-e lézengeni.
– Ez egy kicsi falu.
– Csak nehogy valami édeshármas
közepén találd magad. Az zűrös tud
lenni. És mielőtt megkérdeznéd, igen,
tapasztalatból beszélek.
– Jaj, Whit, néha nem is értem, hogy
bírlak elviselni.
– A karizmám lehet az oka.
– Honnét tudod, hogy egyáltalán van
neked olyan?
Whit megütközve nézett. – Jesszusom,
asszony, hát ír vagyok. A DNS-ünkbe van
kódolva.
 34. FEJEZET

REGGIE RAGASZKODOTT hozzá, hogy a

férfi villája helyett az egyik gordes-i
étteremben egyenek.
– Maga nagyon konok – mondta
Waller enyhén szemrehányó hangsúllyal.
– Nem, csak hallgatok a józan észre.
Tulajdonképpen nem is ismerem magát.
És a szüleim nem engedték volna, hogy
kísérő nélkül a maga házába menjek, akár
csak vacsorázni is.
– Bölcs emberek a szülei.
– Igen, azok voltak.
– Értem. Sajnálom.
– Hát még én – felelte határozottan
Reggie.
Együtt gyalogoltak föl a faluba, és
egyméteres kovácsoltvas kerítéssel
körülvett teraszon foglaltak helyet.
Waller emberei szokás szerint egy közeli
asztalnál ültek. Pascal azonban ma este
nem csatlakozott a testőrséghez.
– Mindenhová elkísérik? – kérdezte a
lány, miközben a fegyvereseket figyelte.
– Ez a siker egyik ára – mondta Waller,
és megjátszott magatehetetlenséggel tárta
szét a karját.
Kék zakó volt rajta fehér
díszzsebkendővel, drapp vászonnadrág,
fehér selyeming és királykék vitorláscipő,
amely látni engedte sápadt bokáját. A
napközbeni hőség után még nem hűlt le a
levegő, a férfi homlokán verejtéksáv
csillogott. Reggie biztosra vette, hogy a
hónalja is izzad. Ő maga halványkék
szoknyasortot, sárga blúzt, ugyanolyan
sárga hajpántot és fehér szandált vett föl.
Az arcán nem látszott izzadság.
– Elképzelni is nehéz, hogy valaki itt
próbáljon bántani valakit – mondta
Reggie, miután lenyelte az utolsó falat
marhasültet.
Waller a borát kortyolta, és elismerően
nézegette a lányt.
– Idillien derűs itt. Gyönyörű –
mosolyodott el. – Mint maga.
A férfi intésére a pincér még egy
palackkal hozott az előbbi borból, és
töltött. Reggie fölemelte teli poharát,
megforgatta benne a folyadékot, s az
asztal közepére helyezett tálban égő
gyertyák fényében szórakozottan nézte a
színét.
– Említette, hogy velem egyidős
gyerekei lehetnének. Vannak is?
 – Nincsenek – legyintett Waller –, csak
elvileg értettem. Azt hiszem, sosem értem
rá a családalapításra.
– Hát felesége?
– Ha most is lenne, elkísért volna erre
az útra.
– Ha most is lenne? Tehát volt már
nős?
– Voltam.
– A felesége elhunyt, vagy elváltak?
– Mennyi kérdés! – mondta a férfi
könnyed hangon, de szigorú tekintettel.
– Bocsánat a kíváncsiskodásért.
– Mindkettő.
– Hogyhogy?
– Az első meghalt, a második elvált
tőlem. – Waller megpaskolta a lány kezét.
– Maga egy kicsit az első feleségemre
emlékeztet. Ő is szép volt. És csökönyös.
 – Hogy hívták?
Waller mondani kezdett valamit,
azután mintha észbe kapott volna. – Ez
már a múlt. Nem rágódom a múlton. A
jelenben élek, és a jövőbe tekintek.
Fogyasszuk el ezt a kiváló bordóit, azután
sétáljunk egyet, és csodáljuk mindazt,
ami francia!
KÉSŐBB KARONFOGVA kalauzolta vissza a
lányt arra az utcára, ahonnét elindultak.
Reggie ismét a testőrökre lesett. A férfi
követte a tekintetét.
– Gondolom, magának szükséges –
mondta a lány –, de én nem szeretnék így
élni.
– Pedig nyilvánvalóan jómódú.
Elegánsan utazik, luxusvillát bérel a
földkerekség egyik leggyönyörűbb
helyén. Nem tart tőle, hogy elrabolják,
vagy akár meggyilkolják a pénzéért?
– Nem hordok magammal készpénzt,
legfeljebb néhány eurót. Ha a
hitelkártyáimat akarják, azért aligha
szükséges megölniük. Ha pedig
elrabolnak, nem lesz, aki kifizesse a
váltságdíjat. Szóval láthatja, hogy egy
bűnöző számára nagyon alkalmatlan
célpont lennék.
– Talán igaza van. Úgy nézem, hogy
abból a férfiból, akivel találkozgat,
rátermett testőr válna.
– Bill tényleg úgy fest, mint aki tud
vigyázni magára.
– Á, szóval Billnek hívják. És a
vezetékneve?
– Azt nekem sem árulta el – mondta az
igazsághoz híven Reggie. Whit derítette
ki neki a nevet.
Ez a tájékozatlanság mintha
fölvillanyozta volna Wallert. – Szóval
nincs olyan jóban vele. Én nemrég
érkeztem, de az én nevemet már tudja.
– Ez nem vetélkedő, Evan.
– Persze hogy nem – felelte nem
valami meggyőző hangon Waller.
– És, mint mondta, olyan öreg, hogy az
apám lehetne.
– Az az igazság, hogy tulajdonképpen
a nagyapja lehetnék. Na jó, majdnem. –
Elengedte a lány karját, és a szemközti
templomra mutatott. – Itt minden faluban
van egy ilyen.
– Templom? Persze, gondolom.
– Az emberek sok mindenre használják
a vallást, leginkább a saját
fogyatékosságaik megmagyarázására.
 – Elég szokatlan teória.
– Tele van a világ bolondokkal, akik
nem akarják irányítani az életüket. Hát az
isteni gondviseléstől várnak magyarázatot
a vágyaikra.
– Úgy érti, útmutatást?
– Nem, úgy értem, mentséget. Akik
ténylegesen tesznek valamit az életükkel,
azok innen indulnak ki – ütögette meg a
mellkasát. – Nincs szükségük
reverendásokra, akik megmondják nekik,
mit gondoljanak és kihez imádkozzanak.
És ami a legfontosabb, hogy kinek adják
a pénzüket.
– Ha jól értem, nem jár rendszeresen
templomba.
Elmosolyodott. – Dehogynem. Minden
héten itt vagyok. És sok pénzt adok az
egyháznak.
 – Miért, ha porhintésnek tartja az
egészet?
Újra megfogta a lány karját. – Azért,
mert a szívemből jön. Hiszek. És a hitben
sok jó dolog van. Sok jó. Anyám zárdába
vonult volna, ha rajta múlik. Szerencsére
nem tette, máskülönben nem lennék itt.
Nagyon szerettem anyámat.
Reggie feléje fordult, és látta, hogy a
férfi merőn nézi. – Ezen a héten magán-
tárlatvezetésre megyek a Les Baux-i
fotókiállításra. Hallott róla?
– Olvastam, igen.
– Idén Goya a kiválasztott művész.
– Goya? Nem valami szívderítő
választás.
– Igaz, hogy a remekművei sokszor
vigasztalanok, de igen erőteljesek, az
emberi lélek mélységeibe világítanak.
 – A gonoszságot festik le – mondta
Reggie, majd elfordította a fejét a férfitól,
akit eddigi célpontjai közül az egyik
leggonoszabbnak tartott.
– A gonoszság mégis a lélek fontos
összetevője. A lehetősége mindenkiben
benne rejtőzik.
– Nem hiszem – mondta meghökkenve
Reggie. – Nem vagyok hajlandó elhinni.
– Ha nem hajlandó, az még nem jelenti
azt, hogy igaza is van. – A férfi egy
pillanatra elhallgatott.
– Szeretném, ha elkísérne arra a
barlanglátogatásra. Akkor folytathatjuk
ezt a vitát.
Reggie nem azonnal válaszolt. –
Gondolkozom rajta, és majd értesítem.
Waller mosolygott ezen a kis
letorkoláson, majd lehajolt, és kezet
csókolt a lánynak. – Élveztem a vacsorát,
Janie. Most pedig el kell intéznem
valamit, úgyhogy jó éjszakát kívánok!
Megfordult és elballagott, az emberei
követték. Reggie csak állt az utca
közepén, görcsösen próbálta kitalálni, mit
jelentett valójában az az utolsó tekintet.
– Búslakodik?
Megfordult.
Shaw a templom egyik oszlopának
támaszkodott.
 35. FEJEZET

EVAN WALLER beszállt a fekete városi

terepjáróba, és három járműből álló
gépkocsikaravánja nekiiramodott,
fölkavarva az út porát egy idős párra,
amely lassan bandukolt fölfelé a
hegyoldalon Gordes-ba. Waller hátradőlt,
és telefonja kijelzőjét tanulmányozta. Az
e-mail rövid volt, ahogy szerette, és
lényegre törő, amit még jobban szeretett.
– Mennyi? – kérdezte a sofőrt.
– A GPS szerint ötven perc, Waller úr.
Vacakok az utak.
– Érj oda negyven alatt!
A férfi beletaposott a gázba, és
beleszólt a fejbeszélőjébe: – Húzzunk
bele!
 A menetoszlop másik két járműve
azonnal nekilódult.
Harminckilenc perc múlva a három
autó a kétsávos útról letért egy
egysávosra, majd azon jóval odébb egy
terebélyes facsoportba ékelődött kis
kőházhoz kanyarodott. Szemetes udvar,
javításra szoruló tető, omladozó falak. Jól
látszott, hogy hosszú ideje nem lakik itt
senki. És kilométereken át nem volt a
közelben más ház.
Waller kivágta a városi terepjáró
ajtaját, és kiszállt, csupán néhány
másodpercet várt, hogy az emberei
vizuálisan átfésüljék a terepet, bár már
eleve ott posztolt egy, aki a kocsik
érkezésekor lépett ki a házból. Waller
bevonult a házba, az emberei követték,
ketten kint maradtak őrködni.
 A szűk, félhomályos helyiség ürülék-
és penészszagot árasztott, de ez Wallert
hidegen hagyta. Sokkal rosszabbat is
tapasztalt már. A szoba közepén egy több
mint két méter hosszú, keskeny asztalt
felállítottak az egyik végére, így a másik
majdnem az alacsony mennyezetig ért.
Két lábát lefűrészelték, lapjának széle a
padlón nyugodott. A megmaradt két láb a
falnak támaszkodott. Az asztal lapjára
szétterpesztett kézzel-lábbal egy meztelen
férfit kötöztek. Waller most Pascalra
nézett, aki egy sötét sarokban állt,
tekintete a sötét hajú és szakállú, ruhátlan
férfira szegeződött.
– Ügyesen megszervezted az elfogását,
Pascal.
– Próbált szökni, Waller úr, de nem
tudta, hogyan.
 Waller a fogolyhoz lépett. A pár
elemlámpa adta fényben látta a férfi
kétértelmű arckifejezését. Ez feldühítette.
Vagy féljen tőle, vagy gyűlölje, de
érezzen valamit. Megpofozta a véres
arcot.
– Ébren van, Abdal-Madzsíd? Nem
úgy látszik, mintha itt lenne.
– Ébren vagyok. Látom magát. Hát
aztán?
Waller tudta, hogy a muszlim
hányaveti viselkedésével saját bátorságát
igyekszik erősíteni és az ő várakozásait
lelohasztani, mintha Waller lenne a
fogoly, nem pedig fordítva. Az igyekezet
azonban alighanem mindkét tekintetben
meghiúsult. A dagadt Anvar, a könyvelő
már átvette a nyugati szokásokat. Abdal-
Madzsíd megőrizte keménységét, a
sivatag fia maradt, akinek a rendkívül
mostoha körülmények a természetesek.
Waller önkéntelenül tisztelte az ilyen
embert, de csak egy bizonyos mértékig.
– Hiányzik Kandahár, Abdal-Madzsíd?
Vagy jobban tetszik a szép Provence?
A férfi vállat vont. – Ez a szoba tetszik.
Tulajdonképpen jobb, mint a kandahári
volt. Akkor is: hát aztán?
Waller egy lépést hátrált, és
elmosolyodott. Legalább a férfi
bátorságát csodálnia kellett.
– Nem szeretem, ha elárulnak.
– Akkor maga nem érti a muszlim
világot. Ez nem árulás volt, hanem alku.
Óvatosság. A nyugatiak különben is
sokszor elárulták már az egész iszlámot.
Maguk miért érdemelnének mást?
– Nyaralni jöttem ide, most mégsem
foglalkozhatom kellemes dolgokkal, mert
megpróbált kihagyni a megállapodásból.
– Ez egyszerűen üzlet. Nem kéne
személyes támadásnak vennie.
– Már megbocsásson, de mindig
személyes támadásnak veszem, ha valaki
megpróbál fölrobbantani.
– Akkor túlságosan érzékeny.
– Miért csinálták?
– Mert hazudott nekünk – mondta
egyszerűen Abdal-Madzsíd.
– Ha üzletről van szó, nem szoktam
hazudni.
– Dúsított urán egy kanadainál? –
kérdezte gúnyosan a muszlim. – Kötve
hiszem. Maga minden bizonnyal kém.
Ezért próbáltuk megölni.
– Ami azt illeti, erősen dúsított, azaz
fegyvertisztaságú uránom van. Ez
lényeges különbség. És ha nem hitte,
minek állt szóba velem egyáltalán?
– Mert én nem hittem, de a
csoportomból mások igen. Ők követték el
a hibát, és rám maradt a rumli
eltakarítása.
– Csakhogy nem ők tévedtek, hanem
maga.
– Mondja maga. Az amerikaiak urai a
saját országuknak. Ezt mindenki tudja.
Kanada a nagy sátán csatlósa. A kutya
nem tágít a gazdája mellől.
Waller az embereihez fordult, és az ajtó
felé intett. Erre engedelmesen távoztak,
utolsónak Pascal, de mielőtt becsukta
maga mögött az ajtót, a szoba egyik
sarkában a padlón álló fémládára
mutatott. A tekintete találkozott
munkaadójáéval, és látszott, hogy értik
egymást.
Waller visszafordult a fogolyhoz, és
belemarkolt a férfi mocskos hajába. –
Egyszerűen azért tette, mert kanadainak
hisz? Tényleg ennyire ostoba?
Abdal-Madzsíd szeme végre
érdeklődőn csillant föl. – Kanadainak
hiszem? Úgy érti, nem az?
– Nem, Abdal-Madzsíd, nem az
vagyok. – Waller kibújt a zakójából,
föltűrte az ingujját, s egy jelzés tűnt elő a
felkarja belső oldalán, ahol még ing
nélkül sem könnyen volt észrevehető. –
Látja ezt? Tudja, mit jelent?
Abdal-Madzsíd a fejét rázta. – Nem
ismerem ezeket a jeleket.
Waller egyenként rájuk mutatott. –
Ezek az ábécé betűi.
– Ez nem angol – mondta Abdal-
Madzsíd. – Jól tudok angolul, de nem
tudom, mi ez.
– Ukránul van. Cirill ábécével írták.
Azt jelenti, hogy „Ötös Főigazgatóság” .
Ennek a feladatkörébe tartozott a
belbiztonság védelme a Szovjetunió
ellenségeivel szemben. Szerettem a
munkámat. Annyira, hogy beleégettem a
bőrömbe.
Abdal-Madzsíd szeme tágra nyílt. –
Maga ukrán?
Waller letűrte az ingujját, és visszavette
a zakóját.
– Tulajdonképpen mindenekelőtt
szovjet állampolgárnak tekintettem
magamat, de ez talán merő
szőrszálhasogatás. És mivel a volt
Szovjetunió atomfegyverkészletének
jelentős részét Ukrajnában tárolták, érti
már? Mindmáig sok kapcsolatot ápolok
ott.
– Erről miért nem beszélt nekünk? –
fakadt ki Abdal-Madzsíd.
Waller széket húzott oda, és leült. –
Nem az a dolgom, hogy az előéletem
részleteivel traktáljam magukat,
egyszerűen azt vállaltam, hogy annyi
FTU-t, vagyis fegyvertisztaságú uránt
szállítok, amennyi elegendő egy jelentős
amerikai nagyváros jókora részének
felrobbantásához. Tudja egyáltalán, hogy
micsoda valójában az FTU, Abdal-
Madzsíd?
– Allah fegyvere.
– Nem, Allahhoz semmi köze sincsen –
mondta fitymálóan Waller. – Az urán a
természetben előforduló ásványi anyag,
nyomnyi mennyiségben az egész világon
megtalálható. A németek Hitler uralma
alatt fölismerték precíz maghasadásában
rejlő sajátos képességét, nevezetesen azt,
hogy hatalmas tömegű embert és
vagyontárgyat pusztíthat el. Tudta, hogy
az ember akár meg is foghatja a
fegyvertisztaságú uránt, és csak évek
múltán érzi meg ártalmas hatásait?
Magam is megfogtam. Természetesen
ostobaság volt, de melyik balga
fiatalember bír ellenállni annak, hogy
ekkorra hatalmat tarthat a kezében?
Óriási volt a kísértés, bár a mérgezés
valószínűleg idő előtt fog sírba vinni.
Ötven kilogramm szükséges ebből az
anyagból ahhoz, hogy atomrobbanást
idézzen elő. Ezzel szemben a kevésbé
dúsított uránból majdnem egy tonna, azaz
hússzor ennyi kell egyetlen atombomba
elkészítéséhez. Plutóniumból ugyanehhez
jóval kevesebb, tíz kilogramm elegendő.
A plutónium azonban az FTU-val
ellentétben atomerőművi hasadóanyag
újrafeldolgozásával állítható elő, olyat
pedig egyetlen ország sem juttat
terroristáknak, mert akárcsak az
ujjlenyomat, magán hordozza az adott
ország azonosítására alkalmas kémiai
jegyeket.
– Maga egy bőröndbombához elegendő
anyagot ígért – mondta Abdal-Madzsíd.
Waller csalódottan csóválta a fejét.
– Tudja, ha vinni akarja valamire az
atomterrorista bizniszben, rá kell szánnia
az időt, hogy igazán megértse a dolog
természettudományos hátterét. A
bőröndben elférő atombomba marhaság,
csak hollywoodi filmekben és üldözési
mániás politikusok fejében létezik.
Inkább terepjárónyi méretű bombára kell
gondolni. Talán kisebb méretben is
elkészíthető, de minél kisebb az eszköz,
annál nagyobbak a fenntartási költségek.
És igen erős ember kellene ahhoz, hogy
több száz kilós bőröndöt cipeljen, a
nukleáris töltet pedig nem bírná sokáig.
Nem ezt ígértem, hanem második
generációs gázcentrifugás eljárással
feldolgozott, erősen dúsított uránt, egy
atomfegyver nukleáris töltetének
elkészítéséhez elegendő mennyiségben.
Ez olyan hasadó urán, amely több mint
nyolcvanöt százalék 235-ös tömegszámú
uránt tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy
fegyvertisztaságú. Mérsékelt áron
kínálhatok fegyverként éppen
használható minőséget is, amelyben csak
húsz százalék 235U található. Sokkal
gyöngébb robbanást eredményez, de még
az is iszonyú nagyot szól, és radioaktív
szennyezést terít szét.
Waller fölállt, körbejárt a helyiségben,
de szemmel tartotta a muszlimot.
– Műszaki segítséget is ajánlhatok.
Például a nukleáris töltet neutron-
visszaverő rétegbe csomagolását, mivel
az drámaian csökkenti a kritikus tömeget,
ez pedig jó dolog, ha valaki a lehető
legnagyobb robbanó erőre törekszik. Itt
kényes egyensúly áll fenn. Ha a
kelleténél kicsit több a
kétszázharmincnyolcas uránizotóp, akkor
nem következhet be a láncreakció, amely
lehetővé tenné a tömeges maghasadást.
Azaz nincs robbanás, nincs rombolás.
Végre úgy tűnt, lenyűgözte Abdal-
Madzsídot.
– Maga sokat tud erről.
– Igen, sokat tudok erről – utánozta
Waller. – Ukrajnában éltem, amikor az
egyetlen hatalmas, bevetésre váró
atomfegyver volt. Nukleáris
létesítményekben dolgoztam. És
megkínoztam tudósokat – tette hozzá
vészjóslóan –, akik gyanússá váltak, hogy
kiárusítják a hazájukat az amerikaiaknak
és azok szövetségeseinek. Ez sok
szempontból rendkívül tanulságos volt
számomra.
– Akkor tévedtünk magával
kapcsolatban. Megköthetjük az üzletet.
– Na ne tessék mondani! – derült föl
Waller arca. – Azok után, hogy
megpróbáltak megölni?
– Miért ne? Nem halt meg. Sikerült
megmagyarázni a dolgokat. Sok pénzt
kereshet.
– Ez ugyebár nem mindig a pénzről
szól. És nincs minden megmagyarázva.
Tudom például, hogy nem maga döntötte
el a megölésemet, mert ahhoz nem elég
fontos ember. Azoknak a nevét akarom,
akik döntöttek.
– Azt soha nem fogja megtudni –
mosolygott komoran Abdal-Madzsíd.
– Kínozták már magát, Abdal-
Madzsíd? Bocsánat, ha nem a nevetséges
„fokozott kihallgatás” megjelölést
használom. Jobb szeretek a lényegre
térni.
Az afgán unott képet vágott. –
Alvásmegvonás, vízbefojtás-szimuláció,
elektromos ösztöke, hangos zene.
– Nem, félreértett. Azt kérdeztem,
kínozták-e már, nem azt, hogy cirógatták-
e olyan módszerekkel, amelyeket
manapság kínzásnak képzelnek.
Waller a fémládához lépett, kinyitotta,
és különböző eszközöket vett ki belőle. –
Azt mondják, a németek tudták, hogyan
kell embert kínozni, és valóban értették a
dolgukat. Napjainkban az izraeliekről
hírlik, hogy ők a legjobb vallatók, ők
azonban azt állítják, egyáltalán nem
alkalmaznak kínzást, inkább
pszichológiai eszközökhöz folyamodnak.
Ami engem illet, azt hiszem, hogy a
szovjeteknek ilyen téren nem volt párjuk.
Mi dicsekedhettünk a legjobb
mesterlövészekkel, és a legjobb
vallatókkal is. És régimódi az ízlésem.
Nincs türelmem a legmodernebb
technikai ketyerékhez. Jól bevált vallatási
módszereimet egyetlen tényre alapozom.
– Milyen tényre? – kérdezte színtelen
hangon a muszlim.
– Arra, hogy az emberek puhány
szarok – fordult felé Waller. – Maga is
puhány szar, Abdal-Madzsíd? Azt
hiszem, ma este kiderítjük.
 36. FEJEZET

– MIÉRT BÚSLAKODNÉK? – kérdezte

Reggie.
Nem mozdult Shaw felé, úgyhogy az
ment oda hozzá.
– Elnézést, azt hiszem, ebben
tévedtem. Milyen volt a vacsora?
– Finom. Egy kellemes társasági
emberrel és igazi borszakértővel.
– Azt elhiszem.
– Mi a probléma?
– Mondtam már, hogy az egyik fickó
kémkedett maga után. Aztán meg
lezárták az utcát, mintha a sajátjuk lenne.
– Evan bocsánatot kért – vágott a
szavába Reggie.
– Á, szóval már Evan?
 – Ha egyszer így hívják. Egyébként a
vezetéknevét is elárulta. Nem úgy, mint
maga. Waller.
– Az enyém Young. Bill Young. – A
férfi egy pillanatra elhallgatott. – Aznap,
amikor kajakozni mentünk, valaki
átkutatta a szobámat.
Reggie a hír hallatán őszintén
meghökkent, és mind Shaw iránti
tisztelete, mind gyanakvása erősödött.
– Eltűnt valami?
– Tudtommal nem.
– Mi oka lehet valakinek, hogy
ilyesmit műveljen?
Shaw vállat vont. – Ez a Gordes jóval
izgalmasabbnak kezd bizonyulni, mint
amilyennek hittem.
Elindultak az utcán. Előttük, a falu
főterének közelében kamaszokból álló
zenekar dobolt és gitározott, kisebb
tömeg gyűlt köréjük, az emberek
hallgatták a zenét, és pénzt dobáltak a
zenészek kosarába.
– Magáról kérdezgetett – mondta
Reggie.
– Rólam? Miért?
– Azt hiszem, tudni akarta, hogy
komoly konkurencia-e – mosolyodott el.
– És mit mondott neki?
– Hogy alig ismerem magát. Ami igaz
is.
– Őt sem ismeri – mutatott rá Shaw.
– Viszont elég megbízhatónak látszik.
Elvégre öreg hozzám. Még magánál is
öregebb – csapott játékosan a karjára a
lány.
– Valamiért úgy érzem, az ilyen pasast
nem érdekli a korkülönbség.
 – Ebben én döntök, nem ő. Biztos
vagyok benne, hogy rögtön leszáll rólam,
ha megkérem rá.
– Nem olyannak néz ki, aki
belenyugszik a nemleges válaszba.
– De maga nem ismeri. Nem is
találkozott vele.
– Megmondta magának, miből él?
– Üzletember.
– Ez sokféle lehetőséget takarhat.
– Szerintem nem lesz semmi gond. Ez
mégiscsak Provence. Miért, mit csinálhat
velem?
Shaw hirtelen elfordította a fejét, a
halántékánál lüktetett egy ér.
– Rosszul van?
– Csak a vacsorám nincs kibékülve
velem.
– Nem akar visszamenni a szállodába?
Egyedül is letalálok a villához.
– Nem, elkísérem.
A rövidebb úton mentek, és néhány
perc múlva a lány villájához értek.
– Úgy látszik, a fiú kimarad éjszakára
– mondta Shaw a Waller villája előtti üres
parkolóhelyek láttán.
– Vacsora után elég hirtelen távozott –
jegyezte meg Reggie. – Azt mondta, el
kell intéznie valamit.
– Elfoglalt fickó.
Attól, amit a lány ezután mondott,
Shaw hátán végigfutott a hideg.
– Elmegy Les Baux-ba, megnézi a
Goya-kiállítást. Hívott, hogy menjek
vele.
– És mit felelt? – kérdezte a kelleténél
kissé élesebben Shaw.
A lány meghökkenve meredt rá. –
Hogy gondolkozom rajta, és majd
visszatérünk rá.
Shaw villámgyorsan gondolkozott. –
Nem kell elmennie vele – bukott ki
belőle.
– Miért nem?
– Mert velem megy Les Baux-ba.
Holnap. Én is szeretném megnézni a
kiállítást. Már korábban szólni akartam
magának.
– Tényleg? – kérdezte kétkedő
hangsúllyal Reggie.
– Menjünk el egész napra. Ebéd Saint-
Rémyben?
– Ezt most miért csinálja? Maga is azt
hiszi, hogy ez vetélkedő? Én nem vagyok
díj, amit megnyerhetnek.
– Tudom, hogy nem az, Janie. És
teljesen megértem, ha inkább vele megy.
Én csak...
– Csak mi?
– Csak szerettem volna több időt
tölteni magával. Ez minden. Semmi
hangzatos magyarázat. Csak magával
lenni.
Reggie vonásai megenyhültek, kezével
végigsimított a férfi karján.
– Hogy utasíthatnám vissza, ha ilyen
szépen kér? – Elmosolyodott. – Akkor ezt
megbeszéltük. Csak az a nagy kérdés,
hogy robogjunk vagy autózzunk?
– Robogóval kicsit messze van,
úgyhogy azt hiszem, a maga Renault-
jával sokkal jobb lenne. Mondjuk,
kilenckor? Lesétálok magához.
– Inkább én megyek föl magáért.
Shaw fürkész tekintettel nézett a
lányra.
 – Csak mert szerintem egyszerűbb úgy.
Onnan egyenesen kihajthatunk az
országútra.
– És úgy gondolja, Waller akkor nem
fogja megtudni?
– Úgy.
– Tudok én vigyázni magamra.
– Az nem vitás, Bill. – Reggie egy
pillanatra elhallgatott. – Ahogy én is.
 37. FEJEZET

WALLER ragtapasszal hosszú, vékony

vezetéket rögzített oldalt Abdal-Madzsíd
nyakához. Azután a vezetéket egy kis
elemes monitorhoz csatlakoztatta, és
bekapcsolta a készüléket.
– Az mi? – kérdezte idegesen Abdal-
Madzsíd.
– Emiatt nem kell aggódnia. Csak a
pulzusát méri. Itt nincs elég villanyáram
ahhoz, hogy elektrosokkal szedjem ki
magából az igazságot, muszlim barátom.
De vannak más módszerek. – Waller
mandzsettát helyezett a férfi karjára,
majd a mandzsettából kijövő vezetéket
ugyanabba a készülékbe dugta, amely a
pulzust jelezte. – Ez pedig természetesen
a vérnyomását méri.
– Az minek?
– Mert persze biztos akarok lenni
abban, hogy leállítom a fájdalmat, mielőtt
belehal.
Abdal-Madzsíd megfeszült, és halkan
kántálni kezdett.
– Szóval hatalmas az istene, Abdal-
Madzsíd? – fordította le a szöveget
Waller. – Majd meglátjuk, hogy maga
fölött mekkora a hatalma.
Abdal-Madzsíd nem válaszolt, de
folytatta a kántálást. Waller ellenőrizte az
életjelek értékeit a képernyőn.
– A pulzusa már kilencvennyolc, és a
vérnyomása is megemelkedett, pedig még
el sem kezdtem. Lélegezzen nyugodtan,
csillapítsa le az idegeit, barátom.
– Nem fog megtörni! – mondta
dacosan a fogoly.
Waller széles szigetelőszalagot vett elő
a ládájából, és többszörösen körbetekerte
vele a férfi homlokát, állát, vállát, illetve
az asztalt. Ennek eredményeként Abdal-
Madzsíd egy centire sem bírta
elmozdítani a fejét és a felsőtestét a
deszkalaptól.
– Tudja, miért csinálom ezt? – kérdezte
Waller. – Nehogy eszméletlenné tehesse
saját magát, amikor a fájdalom
elviselhetetlenné erősödik. Tudok
emberekről, akik összetörték a
koponyájukat, hogy a fájdalomtól
megmeneküljenek. Egyszer én is
elkövettem a hibát, hogy hagytam, de
többé nem fordult elő. A kínzás nem
működik, ha az alany nem érzi a
fájdalmat.
 Waller további tárgyakat vett ki a
ládából, egyet zsebre rakott, és visszatért
az asztalhoz.
– Azt mondják, egyetlen vesekő
végighaladása a szervezeten nagyobb kínt
okoz, mint amilyet egy szülő nő él át. Én
persze sohasem szültem, de veseköveket
ürítettem, és az valóban igen fájdalmas.
Gumikesztyűt húzott, lenézett Abdal-
Madzsíd nemi szervére, majd egy húsz
centiméter hosszúságú, vékony
üvegcsövet mutatott föl.
– Ez fog az én vesekövemként
szolgálni. Most tessék mély lélegzetet
venni, azután ellazulni.
A férfi ehelyett szaporábban vette a
levegőt, és szinte fölfújta az arcát, mintha
feszülten várná a gyilkos csapást.
– Nem fog megtörni! – ordította újra
meg újra.
Waller módszeresen egyre följebb tolta
az üvegcsövet áldozata péniszében, végül
gumikalapáccsal ütögette beljebb, Abdal-
Madzsíd pedig üvöltött fájdalmában,
ahogy a cső milliméterről milliméterre
lökődött belé.
– Ugyan, ugyan, ez csak egy katéter.
De ami most jön, na, az fájni fog –
mondta Waller.
Kivette a zsebéből a patentfogót, és a
férfira nézett.
– Nem kérek mást, csak neveket.
– Eredj a pokolba! – bömbölte Abdal-
Madzsíd.
– Igazán eredeti válasz. – Waller
beállította a csavarral a fogót, aztán
megfogta vele a férfi péniszét, és az
összezúzta benne az üvegcsövet.
 Ezúttal sokkal velőtrázóbb sikoltozás
hallatszott, mint az eddigiek. Waller
odakint, de az ajtó közelében várakozó
emberei egymásra néztek, majd idegesen
elhátráltak a zajtól. Csak az örökké éber
Pascal maradt az ajtónál.
– Most olyan helyen vérzik, Abdal,
ahol nem szeretne – kukkantott le a
művére Waller.
Feleletül szitkok áradatát kapta a férfi
anyanyelvén.
– Igen, köszönöm szépen, édesanyám
és édesapám már elhaláloztak – mondta
Waller.
Abdal-Madzsíd elgyötört arcán
patakzottak a könnyek, rágóizmai
kidagadtak és remegtek. Kipányvázott
nyaka megfeszült a kíntól, minden egyes
ér jól láthatóan kirajzolódott rajta. Olyan
irtózatosan szenvedett, hogy ha Waller
nem kötözte volna az asztalhoz, valóban
odacsapja a koponyáját.
– A szovjetek katasztrofális inváziója
alatt a maga hazájában tanultam meg
pastuul, meg egy kicsit dariul – folytatta
higgadtan Waller. – Egyik sem könnyű
nyelv, de nem olyan nehéz, mint az
angol, amelyikben annyi a kivétel, hogy
szabály már nem is maradt. – Ellenőrizte
a monitort. – Pulzus: százharminckilenc.
Láttam már sokkal gyorsabbat is. Sőt,
amikor futok, az enyém fölmehet
száznegyven fölé, és hatvanhárom éves
vagyok. Maga fiatal, ez semmi. Na most
a vérnyomása, hát az bizony százötven
per kilencven. Kicsit rizikós. Na, lássuk.
Másik helyre csattintotta a fogót, és a
férfi medencéje fölrándult, a köteléknek
feszült, miközben újra üvöltött
fájdalmában.
– Pulzus: százötvenhét. Rendben, azt
hiszem, most már figyel rám, A neveknél
tartottunk.
– Ha beszélek, akkor is megöl – zihálta
Abdal-Madzsíd.
– Ez már haladás. Helyes. Közeledünk
a megegyezéshez. De ha beszél, azt
szeretné, hogy egyszerűen engedjem el?
Ha elengedem, akkor figyelmeztetheti
azokat, akik elárultak. Ez aligha járható
út.
– Tehát meghalok?
– Azt nem mondtam.
Waller kioldotta a fogót, majd följebb
csattintotta össze, és a muszlim testének
különösen érzékeny részét zúzta szét
vele.
 Abdal-Madzsíd sikoltozása a kis
helyiség minden szögletét betöltötte.
Fenyegetődzött, hogy megöli Wallert,
lecsapja a fejét, kiontja a belét, visszatér,
és üldözni fogja, legyilkol mindenkit, aki
kedves neki.
– Megértem a haragját, barátom, de
sehová sem jut vele – mondta az ukrán.
Lenézett. – Most már erősebben vérzik,
Abdal, de nem életveszélyes, úgyhogy
aggodalomra semmi ok.
Visszament a ládájához, és egy kis
szikét vett elő. Megmutatta a
muszlimnak.
– Sebészkés, nagyon finom, nagyon
hatékony. Ha itt meg itt ejtek vele egy
bemetszést – helyezte a pengét Abdal-
Madzsíd nyakának két pontjára –, és
percek alatt elvérzik. De azt nem
szeretném, úgyhogy inkább itt nyiszálok.
A következő pillanatban belevágott
Abdal-Madzsíd jobb pupillájába. A
muszlim rángatódzott kínjában, sikolyai
ismét megreszkettették a levegőt.
Waller a monitort tanulmányozta.
– A pulzus százkilencvenöt. Ez nem
maradhat így, barátom. És a vérnyomása,
hát kérem, az is aggasztó. Ha nem higgad
le, menthetetlenül megüti a guta.
Komolyan féltem az egészségét.
Lenézett a zokogó, és most már félig
vak férfira.
– Szeretné, ha most alvásmegvonást
alkalmaznék, vagy azt a zenét játszanám,
amit rapnek hívnak? – Lejjebb hajolt. –
Hogy tetszik mondani? Csak nem
könyörög nekem? Micsoda, öljem meg,
barátom? Azt már nem. Nem vagyok én
erőszakos ember. Korrekt üzletember
vagyok. És nem szoktam ölni. Inkább
apránként végzem el a munkát.
A kés ismét lecsapott, és a fogoly bal
fülének egy darabja a koszos padlóra
hullott.
Waller leolvasta a monitorról az
értékeket.
– A pulzus kétszáz fölött, a vérnyomás
se jó, nagyon nem tetszik ez nekem.
Hiába beszélek, hogy higgadjon le.
Rettentő nyakas. – Visszafordult a
muszlimhoz. – Hagyom, hadd pihenjen
egy kicsit, azután istenigazából elkezdjük
a vallatást. Ha azt hitte, hogy ez fájt,
Abdal, akkor csalódást kell okoznom. Ez
csupán az előjáték volt.
Olyan eszközt emelt ki a ládából,
amely némileg egy nagyobbacska
sajtreszelőhöz hasonlított, de hosszabb,
veszedelmes külsejű, és csuklók
segítségével különböző szögekbe
állítható vágóélek sorakoztak rajta.
– Tudom, hogy látja, mit tartok a
kezemben, de talán nincs tisztában vele,
hogy mire való. Úgyhogy fölteszek egy
kérdést. Melyik a szervezet legnagyobb
szerve? – Waller úgy tett, mintha válaszra
várna. – Azt mondja, hogy nem tudja?
Hát akkor megmondom. A bőr. Igen, a
bőr a szervezet legnagyobb szerve. Sokan
nem tudják. Egy felnőtt testét átlagosan
másfél négyzetméternyi bőr borítja,
amely körülbelül négy kilogramm
tömegű. Na már most, ezzel a
szerszámmal, amelyet a kezemben tartok,
kevesebb mint egy óra alatt az összes bőrt
le tudom borotválni a testéről. Nem a
levegőbe beszélek. Csináltam már ilyet.
Biztos kéz és hathatós módszer kell
hozzá. Az arcon kezdem, és onnan
haladok lefelé. Hosszú csíkokban húzom
le, tudja? Az arcot és a karokat nem
számítva, amelyek kissé
problematikusak, és több időráfordítást
igényelnek, egyszer majdnem sikerült
törzstől lábfejig egybefüggő bőrtekercset
lehámoznom. Sajnos térdtájékon
félbeszakadt a procedúra. Tudja, a nőnek
rém csontos volt a térde. Persze
elkedvetlenített a dolog, de így is büszke
voltam a teljesítményemre. Na most,
mivel természetesen nem szeretném,
hogy hányja-vesse magát, amíg ezt a
feladatot végzem, beadom magának ezt –
nyúlt a fémládájába, és egy kis üveg
folyadékot meg egy fecskendőt vett elő. –
A szovjetek még a hetvenes években
rukkoltak ki vele. Megbénítja a
szervezetet, ugyanakkor a páciens
teljesen éber, mindennek tudatában
marad. Ért engem? Semmit sem fog
érezni, miközben lehántom a bőrét, de
látni fogja az egészet. Ezért hagytam meg
a fél szemét. Hogy egy másodpercet se
szalasszon el a beavatkozásból. A szer
hatása néhány óra múlva lecseng, és
akkor, hát igen, akkor aztán annál többet
érez majd.
– Kérem, kérem! – zokogta Abdal-
Madzsíd.
– Szóval nem szimpatikus magának a
bőrgyalu – mosolygott le rá Waller. – Na,
és azt tudja-e, hogy az ember órákig
tartani képes a beleit, ha rendesen vágjuk
ki őket? Azt hihetné, hogy elvérzik, pedig
nem. Valami másba biztosan belehal, de
nem a vérveszteségbe, mert tudom, mit
csinálok. Elárulom, hogy a specialitásom
a belek szájba tömködése, legalább
annyié, amennyi belefér. Talán
lágyszívűségre vall, de gonoszságnak
tartom elvárni egy haldoklótól, hogy még
tartsa is a belsőségeit. Húsz másodpercet
kap, hogy eldöntse, a nyúzást vagy a
zsigerelést preferálja, azután én döntök
maga helyett. És ha már ilyen őszinteségi
rohamom van, elárulom, hogy erősen a
bőrgyaluhoz húzok.
– Elmondom, amit tudni akar – zihálta
végül föl-fölzokogva Abdal-Madzsíd.
– Hát ez groteszk. Ugyanis előbb én
mondok magának valamit. Tudom, kik
rendelték el a megölésemet. Mi több, már
mind halottak. Magát hagytam utoljára.
 – Akkor miért csinálta ezt velem? –
jajgatott a fogoly.
– Mert módomban állt. És nem árt
gyakorolni, nehogy eltompuljanak az
ember készségei. Azt mondta, nem tudom
megtörni. Mégis megtörtem. – Waller
hangjából eltűnt a könnyedség. – És ha
valaki megüt bennünket, barátom, vissza
kell ütnünk, különben gyöngének
hisznek. Márpedig sok minden vagyok,
de gyönge nem.
– Akkor öljön meg! – üvöltötte az
eltorzított arcú férfi. – Fejezze be!
Waller komótosan leszedte a
vérnyomásmérő mandzsettát, a
pulzusérzékelőt meg a patentfogót, és a
monitorral együtt elrakta a ládába.
– Maga nem olyan fontos nekem, hogy
tovább vesztegessem itt az időmet.
Csókoltatom Allahot. És mondja meg
neki; hogy nem tudom, mi tartotta vissza
attól, hogy a maga segítségére siessen.
Talán hozzám hasonlóan neki is jobb
dolga akadt. – Újra fölemelte a szikét. –
Amire most készülök, Abdal-Madzsíd,
azt merő könyörületből teszem. Egészen
hamarosan meg fogja érteni, miért. –
Fölhasította a muszlim ép szemét, ezzel
teljesen megvakította a férfit. – A
kegyetlenség netovábbja lenne, ha
hagynám, hogy lássa, ami most
következik.
A férfi rémült sikoltozása kísérte az
ajtóig Wallert. Az emberei vigyázzba
merevedtek, amikor meglátták, hogy
kilép a házból. Waller bólintott.
– Végeztem.
Pascal egy másik emberrel egy városi
terepjáróhoz sietett, amely néhány perce
kanyarodott az épület elé. Kinyitották a
kocsi hátsó ajtaját, és két állatot
vonszoltak ki rajta. Két, fémrúdhoz
pányvázott, jól megtermett pitbullt. A
kutyák pofáját erős bőr szájkosár takarta.
A rudak segítségével Pascalék nagy
nehezen a bejárati ajtóhoz terelték a
bestiákat. Azután kioldották a rudakhoz
csatlakozó dróthurkot, lerántották a
szájkosarat, belökték az állatokat a
nyíláson, és becsapták mögöttük az ajtót.
Miközben Waller fürgén beszállt a
kocsijába, a támadó kutyák acsarkodása
és Abdal-Madzsíd jajveszékelése
túlharsogta a jármű motorjának zaját.
Waller bedugta a fülhallgatóját, és
kiválasztott az iPodján egy jókedvű
számot, de gondolatai már
visszakanyarodtak ahhoz a gyönyörű,
fiatal nőhöz, akivel aznap este
vacsorázott. Örömmel várta, hogy
viszontlássa.
Mihamarabb.
 38. FEJEZET

HŰVÖS, de furcsán nehéznek érződő

levegő csapta meg. Reggie még soha
életében nem tapasztalt ilyen vaksötétet.
Csak néhány másodpercenként
villanthatta föl ceruzalámpáját, hogy
lássa, merre megy. Kétszer valami
kemény tárgyba ütközött, lehorzsolta a
karját, és beverte az egyik lábujját.
Folyamatosan haladt lefelé, időnként egy
pillanatra megállt, és fülelt. Miután
átjutott egy ajtón, valami megragadta.
– Jézusmária!
– Csitt! Fölébreszted a holtakat.
Fény gyúlt mellette, vigyorgó arcot
világított meg – Whitét.
– Mi a francot képzelsz magadról,
hogy a frászt hozod rám? Ha van nálam
pisztoly, lelőttelek volna!
– Bocs, Reg – fordította el az arcáról a
lámpát Whit –, azt hiszem, ez a hely
meghülyíti az embert.
– Legalább tiszta a levegő? – kérdezte
komoran a lány, és kezdte leküzdeni a
zihálást.
– Ami az élőket illeti. Nézd meg a saját
szemeddel! – lóbálta körbe a lámpát a
fiatalember.
Reggie kripták között találta magát.
A gordes-i katolikus templom
katakombáiban jártak. Amióta a lány
Harrowsfieldben kifejtette tervét Mallory
professzornak, a templom kulcsszerepet
kapott elképzeléseikben. Whit és
Dominic földerítették az épület belsejét,
és lelkesen konstatálták, hogy minden
megtalálható benne, ami az üldözött vad
csapdába ejtéséhez szükséges.
– Szerinted mennyi? – kérdezte
Reggie.
– Dunsztom sincs. A fene se
számolgatta. De jó sok.
– Mutasd az átjárót, amit találtatok.
Azon áll vagy bukik minden.
A fiú visszakísérte arra, amerről jött,
amíg két járat keresztezéséhez nem értek:
az egyik, az övék a katakombákhoz vitt, a
másik pedig balra tartott. Legyalogoltak
ezen a hosszú alagúton, amelyet néhány
vibráló villanyégő világított meg, majd
Whit balra kanyarodott, levezette a lányt
egy hosszú, ódon lépcsőn, át egy másik
ajtón, végül Gordes másik oldalán, a
sziklafal tövében, a villák közelében
lyukadtak ki.
 – Briliáns ötlet volt tőled, hogy dobjuk
be a vallási horgot – mondta Whit.
– Csak akkor briliáns, ha működik.
Dom hol van?
– Visszament a kecódhoz. Viszket a
tenyere, hogy elkapja ezt a fickót.
– Akkor a te feladatod, hogy
lehiggaszd. Már mondtam neki, hogy az
ilyesmiből szoktak hibák kisülni. A
Kucsin-félékkel pedig nem engedhetjük
meg magunknak, hogy hibázzunk.
Visszagyalogoltak a katakombákba.
– Na és hol van Bill? – kérdezte Whit.
– Miért?
– Csak érdeklődöm. Láttam, hogy ma
este beszéltél vele.
– Te kémkedsz utánam?
– Nem, csak fedezlek. Ahogy a társak
szokták, tudod.
 – Oké, akkor közlöm a társammal,
hogy holnap Les Baux-ba megyünk,
megnézzük a Goya-kiállítást.
– Szerinted ez okos dolog?
– Miért ne lenne?
– Mert azt az időt azzal is tölthetnéd,
hogy még jobban behízelegd magad
Kucsin kegyeibe, nemde?
Reggie belátta magában, hogy ez igaz.
És mégis el akart menni Bill-lel Les
Baux-ba.
Whit mintha olvasott volna a
gondolataiban. – Mindig a lényegre
koncentrálásról magyarázol, Reggie.
Talán magad is gyakorolhatnád, amit
prédikálsz.
– Inkább Dom és saját magad miatt
aggódj! – nézett föl rá dühösen a lány. –
Veled szaladt el a ló, amikor legutóbb
akciót vezettél.
– Miért, mert tökön lőttem egy nácit, és
Hitler jelét pingáltam a homlokára?
Mondtam már, hogy művész vagyok.
– Az ilyen művészet alaposan
megnehezíti a dolgunkat.
– Szóval magadévá tetted a professzor
teóriáját, hogy kerüljük a feltűnést,
nehogy a további szemétládák még
jobban elrejtőzzenek?
– Szerintem ez nem puszta teória.
– Miért, aranyom, mit gondolsz, ezek a
figurák, akikre vadászunk, nem bújtak el
annyira, amennyire csak bírtak? Azt
hiszed, nem tudják, hogy valaki vadászik
rájuk? A prof kerülni akarja a feltűnést?
Hát én meg világgá kiáltanám a
munkánkat. Igenis azt szeretném, hogy
ezek a rohadékok tudják, hogy a
nyakukra mászunk. Forgolódjanak
álmatlanul egész éjjel, és az járjon a
fejükben, milyen borzalmas halál vár
rájuk. Azt akarom, hogy összepisálják
magukat félelmükben, ahogy azok, akiket
lemészároltak. Tudod, nekem ez mind
hozzátartozik a mókához.
– Csakhogy ez nem móka, Whit –
mondta Reggie, bár a fiú szavai nagyon is
megérintették, nyugtalanítóan fölkavartak
az elméjében valamit, amit egyáltalán
nem szokott bolygatni.
– Hát talán ez az alapvető különbség
közted és köztem.
Egymásra meredtek a félhomályban,
míg a lány meg nem szólalt: – Megvan
már a méreg?
– Tíz Fegyir Kucsin megöléséhez is
elég. – Whit körülnézett a helyiségben,
amelyben most tartózkodtak. – Amondó
vagyok, hogy itt éppen jó. Lekötözzük
arra a kőlapra. Fölolvassuk neki az
élettörténetét, aztán mehet a csipp-csöpp.
Az megvan már, hogyan fogod a fejére
olvasni a rémtetteit? Úgy látom, már csak
ez van hátra.
– Dolgozom rajta. És aztán?
– Igazi feltűnéskerülős téma. – Whit
zseblámpájával a szemközti oldalon lévő
kriptára világított. – Annak egészen laza
a teteje. Alaposan megizzadtunk
Dommal, de megoldottuk. Jó sok hely
van benne, csak az alján hevernek
csontok. Kérdezősködtem a faluban, és
már nem használják a katakombákat.
Kétlem, hogy rátalálnak a pasira, mielőtt
belőle is csak csontok maradnak. Na mit
szólsz? Neked bejön?
 – Be, és biztos vagyok benne, hogy a
professzor is nagyon fog örülni.
– Nem az a dolgom, hogy örömet
szerezzek neki.
Reggie elkapta a karját. – Figyelj,
egymásra kell hangolódnunk. Sok forog
kockán.
A fiú határozottan lefejtette magáról az
ujjait. – Lehet, hogy ebben-abban nem
értek egyet emberkékkel, de amikor
melóra kerül a sor, elvégzem azt a rohadt
melót. Így megfelel?
– Meg.
– Addig is érezd jól magad Les Baux-
ban a lovagoddal.
Még néhány másodperc, és Reggie
egyedül volt.
Várt egy kicsit, azután kilépett a sötét
utcára. Gordes még éjfél után is
hangulatosnak és biztonságosnak tűnt.
Reggie egy lelket sem látott, miközben
csöndben visszament a villához.
Tisztában volt vele, hogy amikor Kucsin
lakóhelyéhez közeledik, valószínűleg
figyelik. Az ukrán emberei éjjel-nappal
vigyáztak a főnökükre. Csak arra nem
számított, hogy valaki akkor is figyelte,
amikor elhagyta a templomot.
És ezúttal nem Shaw volt az.
 39. FEJEZET

AZ IDŐZÓNA-KÜLÖNBSÉG MIATT
Angliában egy órával kevesebb volt, mint
Franciaországban. Mallory professzor
Harrowsfieldben teljesen felöltözve ült az
íróasztalánál a hálószobájával egybenyíló
kis dolgozószobában. Arra készült, hogy
egész éjszaka azon az új vállalkozáson
fog dolgozni, amely a Fegyir Kucsin-ügy
sikeres lezárását követi majd. Pipájából
undok füstfelhőket eregetett a foltos
mennyezetre. Odakint eleredt a
szemerkélő eső, amikor a professzor
végre félretette a folyóiratot, amelybe
jegyzetelgetett, és gondolataiba merülve
hátradőlt a karosszékében.
Kopogtak az ajtón.
 – Szabad!
– Én vagyok az, professzor úr –
mondta Liza.
Az öreg fölkelt a karosszékéből, ahogy
a nő papucsban, hosszú hálóingére vett
bézs gyapjúköntösben, vállára omló
hajjal benyitott.
– Minden rendben? – kérdezte a
professzor.
A nő leült vele szemben egy kopott kis
bőrdíványra, miközben ő is
visszatelepedett a helyére.
– Whit most hallatott magáról. Reggie-
vel megállapodtak a helyszínben, és
tisztázták a befejező szakasz részleteit.
– Kitűnő. – A professzor Liza arcát
fürkészte. – De nyugtalannak látom.
– Éreztem valamit Whit hangjában.
Zaklatottnak tűnt, úgyhogy fölhívtam
Reggie-t. Neki is zaklatott volt a hangja,
de amikor faggattam, mi a baj, nem volt
hajlandó beszélni róla. Amikor
megpróbáltam visszahívni Whitet, nem
vette föl.
– Szóval azt gondolja, hogy talán
veszekedtek?
– Úgy fest a helyzet. És rosszabbkor
nem is jöhetett volna.
Mallory félretette a pipáját, fölállt, az
ablakhoz lépett, és kinézett az esőpettyes
üvegen.
– Dominickal is fölvette a kapcsolatot?
– Nem, és mivel együtt laknak Whittel,
attól tartottam, nem beszélne nyíltan.
Meg aztán nem szeretnék további
feszültséget gerjeszteni.
A professzor összekulcsolta a kezét a
háta mögött, és komoran meredt a
sötétbe. – Sejthettem volna. Itt kellett
volna tartanom Whitet, és inkább
Caldwellt vagy esetleg David Hamisht
küldenem Dominickal. Whit neheztel, a
jelek szerint sokkal inkább, mint hittem.
– Gondolja, hogy ez akadályozni fogja
a kötelessége teljesítésében?
– Ha tudnám a választ, nem kéne
nyugtalankodnom.
– Megint éjszakázik? – pillantott az
íróasztalra Liza.
– Úgy látszik, sötétedés után tudok
legjobban gondolkozni.
– Van valami fejlemény a
finanszírozással?
– Miért, mit hallott? – fordult felé
meghökkenve Mallory.
– Az emberek tudják, hogy sokba kerül
ennek a helynek a működtetése. Nem
mintha pénzért csinálnánk, de a
munkatársak azért kapnak némi bért,
ehhez jönnek az itteni fenntartási
költségek, meg a küldetés miatt
szükséges ráfordítások. Reggie villájának
igencsak borsos a bérleti díja. Ez mind
összeadódik.
Mallory néhány másodpercig
hallgatott, majd sóhajtott, és visszaült a
helyére. – Mi tagadás, kissé szoros a
büdzsé, de a villa bérlésével nincs gond.
Egy ukrán származású, vagyonos
úriember állja az azzal kapcsolatos
kiadásokat. És van még egy-két jelöltem.
Természetesen diszkréten kell kezelni a
dolgot.
– Természetesen. Mikor volt utoljára
üdülni, Miles?
– Üdülni? – kuncogott az öreg. –
Rettentő giccsesen felelhetném azt, hogy
amit itt művelek, az üdülés, de inkább
tartózkodom az efféle kijelentéstől.
– Komolyan, Miles, mikor ment
utoljára nyaralni?
A férfi tekintete elrévedt. – Amikor
Margaret még élt. Rómába utaztunk. Meg
Firenzébe. Imádta a Dávid-szobrot.
Képes volt órákig ücsörögni és nézegetni.
Igazi Michelangelo-rajongó volt az én
drága feleségem. Szépen sikerült az a
nyaralás. Miután hazatértünk, Margaret
megbetegedett, és hat hónap múlva
elment.
– Ha jól emlékszem, ez nyolc éve
történt.
– Igen, igen, nyolc éve. Hogy szalad az
idő, Liza.
– Mindannyiunkra teher nehezedik, de
egyesekre súlyosabb, mint másokra.
Maga a vezetőnk. Nem veszíthetjük el.
– Jól vagyok. Már amennyire egy
túlsúlyos és ülő életmódot folytató
élemedett professzor lehet.
– Mallory körülnézett. – Szeretek itt
lenni, ebben a romhalmazban. Regina is
kedveli ezt a helyet. Az éjszaka
legkülönbözőbb óráiban hallom, hogy
jön-megy.
– Tud róla, hogy Reggie rendszeresen
látogatja a temetőt?
– Mégpedig Laura R. Campion sírját –
bólintott Mallory. – Nem bírtam
fölfedezni semmiféle összefüggést, de
valahogy vonzódik ahhoz a nőhöz.
Liza szúrós tekintetet vetett rá. – Volt
különös oka rá, hogy kiszemelte
toborzásra Reggie-t?
 A professzor összevonta a
szemöldökét. – Semmi más, mint a
többieknél. Vette az akadályokat. De
nálam ez az egész tulajdonképpen
egyszerű szubjektív döntéssel kezdődik,
és ebből a szempontból Regina Campion
esete aligha egyedülálló.
A nő hosszú másodpercekig
elgondolkodva nézte, majd elfordította a
fejét.
– Viszont ez az amerikai... – kezdte
Mallory.
– Bill Young.
– Igen. Ez sehogy sem jó.
Figyelemelterelő. Talán több. Nincs
semmi kézzelfogható információnk erről
az emberről. Bárki kiadhatja magát volt
törvényhozási kijárónak.
Liza végighúzta a kezét a köntöse
övén. – Szent igaz. Apropó, Whit azt is
jelentette, hogy Reggie holnap Les Baux-
ba utazik ezzel a Bill Younggal.
Mallory meghökkent képet vágott. –
Les Baux-ba? Mi célból?
– Azt Whit nem tudta. Határozottan
úgy vélte, hogy Reggie-nek inkább
Kucsinon kellene dolgoznia.
– Magam is úgy gondolom. Azt
hiszem, máris fölhívom.
– Ne hívja, Miles!
– De hát...
– Reggie most komoly
idegfeszültségnek van kitéve, de jobbak
az ösztönei, mint bárki másnak ebben a
műfajban. Szerintem megbízhatunk
benne. Nem gondolja, hogy kiérdemelte?
Úgy látszott, hogy Mallory egy
pillanatra döntésképtelenné vált, de végül
megenyhültek a vonásai.
– Jól van. Nagyjából egyetértek ezzel
az értékeléssel – tette hozzá kimérten.
Liza fölállt, és újra az íróasztalra
pillantott. – A következőn dolgozik?
– Tudja, hogy nem egészséges dolog
sokáig vacillálni.
– Hát, szorítsunk, hogy Reggie és a
többiek épségben visszatérjenek, azután
végrehajthassák azt a küldetést is.
Csöndben becsukta az ajtót maga
mögött.
Mallory töprengve nézett utána, majd
beletúrt az íróasztal egyik fiókjába, és
előhúzta a Whittől kapott fotót. Hátradőlt
a karosszékben, és tanulmányozni kezdte
Bill Young képét.
Nyugtalanító előérzet kúszott föl a
gerincén, és valami azt súgta, hogy az a
férfi az oka. Bízott ő Reggie-ben, hogyne
bízott volna, de mindenkiben csak egy
határig lehet megbízni. És most semmi
sem akadályozhatta, hogy elbánjanak
Kucsinnal. Ez mindennél fontosabb volt.
Kicsit vívódott, azután úgy határozott,
hogy megteszi. Zsebéből mobiltelefont
vett elő, és bepötyögött egy SMS-t. A
professzor korántsem volt olyan technikai
analfabéta, amilyennek mutatta magát.
Elrakta a mobiltelefont, és kényelmesen
elterpeszkedett a karosszékében.
Remélte, hogy helyesen döntött.
Aki efféle munkát végez, olykor
kénytelen az ösztöneire hagyatkozni. Ha
nem téved, minden rendben. No de ha
kiderül, hogy igen? Az néha ártatlanok
halálához vezet.
 40. FEJEZET

REGGIE ÉS SHAW kirándulása

szerpentinutakon, gyomorszorító
hajtűkanyarok sorozatán át vezetett a
Goya-kiállítás helyszínére. Ahogy
délnyugat felé kalandoztak, teljesen
megváltozott a vidék arculata. Mész- és
mészkőbányák uralták a környéket,
amely Angliára, Dover fehér szikláira
emlékeztette Shaw-t.
– Ez tényleg egészen rendkívüli! –
mondta Reggie, miután megérkeztek a
kiállításra, és körbetekintett a
sziklafalakon. Les Baux-de-Provence
peremén, az Alpille-ok hegyláncának
tetején voltak, egy régi kőfejtőben,
ahonnét madártávlatból látszott a Val
d’Enfer, azaz a Pokol Völgye. Nem a
legszokványosabb hely képzőművészeti
élményszerzéshez.
A kőfejtő kivetítőkkel megvilágított
falairól Francisco José de Goya y
Lucientes remekművei néztek vissza
rájuk digitális pompájukban – nemcsak a
madridi udvar előkelőségeinek portréi,
hanem a bemutatásakor közfelháborodást
keltett, majd szeméremsértés címén a
spanyol inkvizíció által elkobzott két
maja, a meztelen és a felöltözött is.
A néhai spanyol mester alkotásai
díszítették a padlót is. Kissé idegborzoló
an hatott a híres festményeken taposni, de
néhány perc után a látványosság
egyszerűen magával ragadta az embert.
Korabeli zene hallatszott az elsötétített
térben, de magyarázó narrátorszöveg
nem. A Goya pályafutásáról szóló
tájékoztatás a falakon jelent meg. Ahogy
Shaw és Reggie előrehaladtak,
folyamatosan változtak a képek. Hol
ragyogó színek árasztották el őket, hol
komor árnyalatok ébresztettek bennük
kijózanító érzést. A néhány egyenruhás
teremőr nem annyira a látogatók
útbaigazításával foglalkozott, inkább
figyelmeztette azokat, akik tapogatni
próbálták a falakat.
Miután Reggie és Shaw a barlangnak
abba a részébe értek, amelyben Goya
későbbi, sokkal komorabb munkáit
mutatták be, a lány elhallgatott. Shaw a
bejáratnál kapott prospektusba pillantott.
Az azonban a legfontosabb tudnivalókra
szorítkozott, az egyes képeket nem
nevezte meg.
 – Elég gyászos – jegyezte meg a férfi,
miközben valami szomorú dallam ütötte
meg a fülüket.
– Ez az 1808. május 3. – intett Reggie
arra a festményre, amelyen francia
katonák tüzeltek védtelen spanyolokra. –
A napóleoni megszállással szembeni
spanyol ellenállást örökíti meg.
– Maga művészettörténetből
diplomázott?
– Nem – rázta a fejét a nő –, csak
érdekel.
Reggie figyelmesen nézte a jeleneten
fehér ingben ábrázolt férfit, aki
megadóan, vagy talán inkább dacosan
emelte föl a kezét. A férfi tekintete híven
tükrözte helyzetének rettenetét. A halál
várt rá és a körülötte lévőkre.
– Amikor azt mondtam Wallernek,
hogy Goya aligha szívderítő művész,
valami különöset felelt.
– Mit?
– Bár egyetértett, hogy Goya művei
vigasztalanok, azt mondta, erőteljesek is,
az emberi lélek mélységeibe világítanak.
És hozzátett valamit, amitől tényleg
kirázott a hideg.
Tétovázott, mintha legszívesebben
ejtené ezt a témát.
– Mit mondott, Janie? – firtatta Shaw.
– Azt, hogy a gonoszság lehetősége
mindenkiben benne rejtőzik. – Reggie a
férfihoz fordult. – Azt feleltem neki,
hogy nem hiszem. Hát maga? – Miután
Shaw nem válaszolt azonnal, a lány
legyintett. – Hagyjuk, nem érdekes. –
Ismét a festményre nézett. – Egyébként
ez a kép ihlette Manet és Picasso későbbi
munkáit.
Reggie átölelte magát, és
megborzongott. Amint áthaladtak a
kőfejtő bejáratán, és beléptek a
Cathédrale d’Images-ba, a képek
katedrálisába, tizenöt fokot esett a
hőmérséklet.
A kiállítás következő része az idős,
siket és beteg Goyát idézte, aki állítólag
valami elmekárosító kórban szenvedett.
Az úgynevezett „fekete festmények”
megannyi lidércnyomást jelenítenek meg.
Éppolyan borzalmasak, mint a korábban
készült akvatinta-sorozat, A háború
borzalmai. A feketék egyike, a Saturnus
felfalja gyermekét egy torz szörnyfigura,
aki egy fej nélküli, véres torzóból
lakmározik.
– Nem tudom, nem osztogatnak-e a
kijáratnál ingyen idegcsillapítót – mondta
félig-meddig komolyan Shaw.
– Szerintem fontos megnézni ezeket,
Bill – felelte Reggie.
– Miért?
– Mert ha nem, akkor egyre
ugyanazokat a hibákat ismételgetjük.
Háború, erőszakos halál, nyomor, csupa
ember okozta, megelőzhető
szerencsétlenség.
– Mintha így is folyton ugyanazokat a
hibákat követnénk el.
– Volt katona? – kérdezte váratlanul.
– Nem. Harchoz a legközelebb
egyetemista koromban jutottam – tette
hozzá komoly képpel Shaw –, amikor
paintballoztunk.
– Mázlista.
– Ja, az vagyok.
 Az utolsó festmény Az őrültekháza
volt. Reggie elmagyarázta, hogy a mű
egy tizenhatodik századi tébolyda
szerencsétlen lakóit ábrázolta. A lány
mozdulatlanná dermedve bámulta a
képet. Amikor Shaw feléje pillantott,
látta, hogy egy könnycsepp gördül le az
arcán.
– Janie! Talán visszatérhetnénk a
napvilágra, és sort keríthetnénk arra a
kellemes saint-rémyi ebédre.
A lány mintha nem is hallotta volna.
Amikor azonban a férfi megérintette a
vállát, Reggie megrázkódott, és
odafordult hozzá. A szeme kivörösödött,
könnyes volt.
– Ismer valakit, mármint természetesen
nem efféle helyen, de valakit, akinek
ilyen... gondjai voltak? – kérdezte
gondosan megválogatott szavakkal Shaw.
Reggie nem válaszolt, csak sarkon
fordult, és visszament a kiállítás elejére.
A férfi egy pillanatig várt, majd
utánaeredt. Az első kép, A meztelen maja
előtt álltak meg. Barna hajú, ruhátlan nő a
kezét a feje mögött összefogva hevert egy
pamlagon.
– Bevallom, festményben ez közelebb
van az ízlésemhez – mondta Shaw. –
Mindenképpen inkább, mint az az
emberevő szörny.
– Fantasztikus, ahogy megjelenítik
ezeket a képeket a falakon.
Reggie könnyei már felszáradtak,
hangja újra a szokásos lett.
– Valószínűleg csak egyszerű kivetítő
berendezést alkalmaznak, sőt talán
valami számítógépes Power Point-os
cuccot.
– Szóval ezt nem is nehéz
megvalósítani?
– Azt hiszem, de persze nem értek
hozzá. Miért? – mosolyodott el a férfi. –
Saját kiállítást tervez?
– Sosem lehet tudni – felelte kacér
tekintettel Reggie, és belékarolt. – Ebéd?
Elfelé menet elhaladtak egy régi
erődítmény mellett, amelyet a hegy
oldalába vájtak.
– A királyi erőd – mutatta Reggie. –
Közvetlenül a sziklából faragták ki, és az
elhelyezkedése jóvoltából a lehető
leghatékonyabban védhető.
– Na és maga volt katona? – kérdezte
Shaw.
– Csak sokat olvasok. És a
szuperintenzív francia-tanfolyam
anyagában provence-i történelmi
áttekintés is szerepelt Az erőd a Király-
völgyre nézett. A tartományi kiskirályok
odaföntről uralták hűbérbirtokukat.
– Az uralkodók mindig legfölül
helyezkednek el, mindenki más pedig
legalul. A különválasztás a siker kulcsa.
Egyedül az akadályozza meg az
anarchiát, illetve a demokráciát, attól
függően, hogy az uralkodó vagy az
alattvalók oldaláról nézzük.
– Ez nagyon filozofikus volt, Bill.
– Néha rám jön.
Saint-Rémyben egy kis kávéház
teraszán ebédeltek. Utána megtekintették
Avignonban a pápák palotáját. Már a
szomszédos mélygarázsban parkoló
autóhoz igyekeztek, amikor elkapta őket
egy hirtelen zápor. Nevetve futottak át a
kővel burkolt udvaron a garázshoz, Shaw
a dzsekijéből esernyőt rögtönzött
kettejüknek.
– Azt hiszem, ezért csípem a jól
megtermett pasikat – mondta Reggie, és
fölnézett a nagyméretű dzsekire.
Mire visszaértek Gordes-ba, a hajuk és
a ruhájuk nagyjából meg is száradt
Ahogy Shaw szállodája elé kanyarodtak,
Reggie mobiltelefonja zümmögve jelezte,
hogy szöveges üzenete érkezett.
Kicsúsztatta a zsebéből, a kijelzőjére
pillantott, majd szó nélkül eltette.
– Hadd találjam ki. Evan Waller
szeretné tudni, merre járt egész nap? –
kérdezte Shaw.
– Féltékenykedünk?
– Nem, nem vagyok hatalmaskodó
típus. Róla azonban nem merném
ugyanezt állítani.
– De mint mondtam, nem is ismeri.
– Sok hasonlót ismertem már. És
mintha már ezt is megbeszéltük volna.
– Igaz, de jóleső érzés, hogy maga
törődik velem.
– Komolyan mondom, vigyázzon ezzel
a taggal, Janie – fogta meg a lány karját.
– A szeme sem áll jól.
– Vigyázni fogok. Nincs kedve ma
velem vacsorázni?
– Még nem unt rám? – vigyorgott a
férfi.
– Nem, még nem – felelte hamiskásan
Reggie.
– Rendben, fent a faluban vagy valahol
másutt?
– Mit szólna hozzá, ha főznék
magának?
 Shaw kissé meglepett képet vágott. –
Magánál? Remek. De csak ha én vihetem
a bort.
– Áll az alku. Mondjuk nyolckor?
Fölment a szobájába, kinyitotta az
ajtót, és megdermedt.
Az íróasztalánál ülő férfi visszabámult
rá.
 41. FEJEZET

REGGIE nem tért vissza a villájába,

miután kitette a kocsiból Shaw-t. Ismét
elhagyta Gordes-ot, elhaladt a villa
mellett, ráfordult a főútra, és
továbbhajtott. Megbizonyosodott róla,
hogy nem követik, és húsz perc múlva
megérkezett úti céljához.
Dominic látta, hogy közeledik, és az
ajtóban várta.
Amikor a lány belépett a parasztházba,
és meglátta a rendetlenséget, megszólalt:
– Látom, Whit otthonosan
berendezkedett. Tényleg, hol van?
– A meló ügyében ment el. Azt
mondta, őrizzem a házat.
– Most kaptam SMS-t a professzortól.
Amiatt jöttem. Azt tudakolta, van-e
valami probléma. Van?
Dominic meghúzgálta a pulóvere ujját.
– Ha jól értem, összekaptatok Whittel.
Reggie egy fotel szélére telepedett. –
Miért, mit mondott?
– Egy az egyben akarod hallani, vagy a
letisztázott változatot?
– Mit mondott?
– Szóról szóra azt, hogy totál
belezúgtál ebbe a pasiba, és előfordulhat,
hogy mindent eltolsz, illetve ő nem az
„eltolsz” szót használta.
– Neked is ez a véleményed?
– Tegnap elmentél a pasival, nem?
– És ma este is találkozom vele.
– Reg – kezdte a fiú.
– És tudod, miért? – szakította félbe
Reggie.
 – Légy szíves, nyisd föl a szememet! –
epéskedett a fiú.
– Látszik, hogy túl sokat lógsz Whittel.
Ez a hang nem áll jól neked, Dom.
– Lehet, hogy nem mindenben értesz
vele egyet, de jó érzéke van a
terepmunkához.
– Kiváló érzéke van a terepmunkához.
Ahogy nekem is. Ezúttal azonban
egyszerűen nincs igaza.
– Miért nincs?
Mindketten fölkapták a fejüket, és
látták, hogy Whit a kis konyha ajtajában
áll.
– Azt hittem, elmentél – mondta
Reggie.
Whit előrelépett, és lerogyott Dominic
mellé a kanapéra. – Elmentem, de
visszajöttem, úgyhogy nyugodtan
folytasd, érdeklődéssel hallgatom.
– Jut eszembe, Bill tudta, hogy valaki
átkutatta a szobáját.
– Tényleg? Ez a fazon jobb, mint
gondoltam. Ezt szem előtt tartom. – Whit
továbbra is merőn nézte a lányt.
– Tartsd is. Legalábbis a jövőbeni
küldetéseknél.
– Talán térjünk vissza a mostani
küldetésre. És a kis Billyvel szövődő
kapcsolatodra.
– Semmi akadálya. Mindjárt
elmagyarázom. Szűkre szabott
határidővel kell Kucsinhoz férkőznöm.
Az egész küldetés azon áll vagy bukik,
hogy hajlandó-e egy bizonyos napon és
órában az általam elképzelt helyre menni.
Whit lerántotta a dzsekijét, és a
sarokban lévő kis asztalra dobta. – Jó, ez
nem újság. Most inkább ugorjunk ahhoz a
részhez, ami a legkevésbé sem tetszik
nekünk, vagyis a kettőtök dolgához ezzel
a nyavalyás Bill-lel!
– Féltékenység – mondta egyszerűen
Reggie. – Ez a leggyorsabb eszköz arra,
hogy egy férfi horogra akadjon. Kucsin
úgy véli, túl sok időt töltök Bill-lel, és be
van sózva. A viselkedése máris ezt
mutatja. Ezáltal nyeregben vagyok. A
pasas rám fog hajtani: jöjjön velem erre
meg arra a gyönyörű helyre, Janie,
vacsorázzon velem, kóstolja meg ezt a
finom bort. És eljutunk oda, hogy
bármilyen helyet javasolok, habozás
nélkül rábólint. Úgyhogy Bill
tulajdonképpen jelentősen
megkönnyítette a dolgomat. Nem kell
feltűnően rátukmálnom magamat, ez
pedig jó, mert egy ilyen fickó tíz esetből
kilencben amúgy is átlátna a szitán. –
Egy pillanatra elhallgatott. – De ha két
nőszakértő kollégám jobbat tud, csupa fül
vagyok.
Dominic most Whitre nézett, aki még
mindig Reggie-t bámulta.
– Szóval ez az egész a küldetésről
szól? – kérdezte Whit.
– Mindig is a küldetésről szólt, Whit.
Az egész rohadt életem a küldetésről
szól. Ha nem a gatyádban hordanád az
agyadat, talán te is észre vennéd. Vagy
netán félreértelmeztem a múltkori
harrowsfieldi megjegyzésedet? Hogy is
hangzott?
– Csak arra emlékszem, hogy egy bájos
pofival meg kivillanó combbal függött
össze – felelte kaján vigyorral Whit.
 – Most miről beszéltek? – nézett hol
egyikükre, hol másikukra Dominic.
– Semmiről, Dom – mondta a lány.
– Ti együtt jártok? – feszegette tovább
Dominic.
Whit nevetett. – Nem mintha én nem
próbálkoznék, de Regina nővér hallani
sem akar róla. – Hirtelen elkomolyodott.
– Oké, Reg, logikus, amit mondtál.
Féltékenység.
– Féltékenység – ismételte a lány, és
elszántan nézett Whitre.
A fiú elfordította a fejét. –
Megéheztem. Kérsz valamit?
– Nem, de volna egy kívánságom.
Whit érdeklődő arccal ült föl. – Ki
vele!
– Új felszerelés kéne.
– Miféle felszerelés? – pillantott
Reggie-re gyanakvóan Dominic.
– Olyan szerkentyű, ami képeket vetít a
falra. Be tudod szerezni?
– Miért ne tudnám? Avignonban
vannak nagy elektronikai áruházak –
felelte Dom.
– Akkor szerezd be, amilyen gyorsan
csak tudod.
– Mit forgatsz a fejedben? – vágott
zavarodott képet Whit.
– Majd meglátod – állt föl a lány.
Amikor visszaért a villájához, Fegyir
Kucsin a keskeny út közepén állt, kitárt
karral üdvözölte.
Reggie a legszívesebben golyót röpített
volna a szeme közé. Ehelyett sóhajtott,
újabb mosolyt erőltetett az arcára, és
kiszállt a kocsijából.
 42. FEJEZET

SHAW BECSUKTA maga mögött az ajtót.

– Mi a francot keresel itt, Frank? –
kérdezte mérgesen. – Tudod, hogy akció
alatt nincs személyes kontaktus.
Frank Wells ülve maradt az
íróasztalnál, kedvetlen képet vágott. – Ma
Les Baux-de-Provence-ba mentél.
– Köszi, észrevettem – felelte Shaw. –
Hát aztán?
– Miért?
– Mert Waller meghívta Janie-t, hogy
kísérje el a magán-tárlatvezetésre, s ezt
nem engedhettem. – Föltartotta a
tenyerét, mert úgy látta, Frank mondani
akar valamit. – Ennek semmi köze
személy szerint a nőhöz. Szervezési
nyűgöt vennénk a nyakunkba, ha
hagynánk, hogy útban legyen, amikor
lebonyolítjuk a kivonást.
– Ezzel kapcsolatban rossz hírt kell
közölnöm. Emiatt jöttem. Nem akartam
telefonon bejelenteni.
Shaw az asztalra ejtette a szobakulcsát,
és az ágyra rogyott. – Miféle rossz hírt?
– Lefújják az akciót. Amy Crawford és
a különítmény tagjai már fölszálltak,
elhagyják az országot.
Shaw olyan hirtelen pattant föl, hogy
kis híján beverte a fejét az alacsony
mennyezetbe. – Micsoda? De hát miért?
– Megváltoztak a körülmények.
– Megváltoztak! Hogyhogy
megváltoztak? Waller atombombával
akar üzérkedni. Őrültek akarnak vásárolni
tőle, hogy kirobbanthassanak egy darabot
a világból. Ugyan mi változhat ezen?
– Változhat, ha ő már ad el nekik.
Ráadásul nagyon könnyen lehet, hogy
megölte azokat, akik seftelni akartak
vele.
– Honnan tudod?
– Két hullát halásztak ki egy tóból.
Illik rájuk azoknak az iszlám
fundamentalistáknak a személyleírása,
akik Wallerrel egyezkedtek. Borzalmas
kínzások nyomai mutatkoztak rajtuk.
Ezenkívül kommunikációs csatornákon
elcsíptünk arra utaló jeleket, hogy a
muszlimok már nem működnek együtt a
mi kanadai pszichopatánkkal, sőt minden
kapcsolatot megszakítottak vele.
– Honnét tudod, hogy ő a gyilkosuk?
– Nem tudjuk biztosan, de arról is most
értesültünk, hogy fölrobbant egy épület,
ahol feltételezésünk szerint Waller valami
középszintű vezetővel, egy terroristasejt
képviselőjével találkozott. Waller
veszíthetett pár embert, legalábbis az
itteni kísérete eltér a szokásostól. Úgy
véljük, talán az iszlamisták átverték,
megpróbálták kinyírni, és megtorolta.
Legalábbis ez az egyik teória, és
valószínűleg helytálló. Nem mintha azt
hinném, hogy a pasas a világbéke
érdekében irtja az atomzakkantakat. Csak
a pénzre hajt.
– De Frank, semmi okunk azt hinni,
hogy nem fog újra próbálkozni egy másik
vásárlócsoporttal.
– Azt kétlem. Ez az egész már túlzott
figyelmet ébresztett olyan helyeken, ahol
a pasasnak nem hiányzik a reflektorfény.
Elég dörzsölt ahhoz, hogy most ne
kísérletezzen tovább. Néhány évre
visszakotródik a leánykereskedő-
hálózatos vackába. Mire onnan
előmászik, az uránforrásai elapadnak.
Úgy gondoljuk, abból a
hadianyagkészletből szerzi be a
csempészáruját, amelyet az oroszok a
leszerelési egyezmény értelmében
szétszednek és az amerikaiaknak
küldenek. Néhány év alatt ez az
utánpótlás teljesen megszűnik. A fejesek
ezért látják úgy, hogy nem érdemes
végigcsinálni az akciót.
– De hát az információszerzés volt a
célunk. A terroristasejthez így is
elvezethetett volna bennünket.
– Akkor nem, ha mindenkit megöl. Az
az egy, aki valóban érdekelt bennünket,
Abdal-Madzsíd teljesen felszívódott. A
hírszerzésünk arra a következtetésre
jutott, hogy Waller valószínűleg őt is
elkapta. Végeredményben tehát senki
sem maradt, akit beköphetne.
– De ez egy gonosztevő. Most
mondtad, hogy visszatér a
szexrabszolgabizniszéhez. Meg kell
állítani.
– Ez nem ránk tartozik – emelkedett föl
Frank. – Itt most hivatalosan szedjük a
sátorfánkat. – Dokumentációs csomagot
nyújtott Shaw-nak. – Tessék, megkaptam
az új megbízásunkat. Holnap reggel
indulsz Madridba, azután egy időre a kies
Rióba. Útközben eligazítás, de a lényeg a
kínaiak kapcsolata valami erőszakos
antidemokratikus vezetőkkel azon a
féltekén. A dél-amerikai kollégám vár
téged, és beavat a konkrétumokba.
 Miután Shaw nem vette el a csomagot,
Frank az íróasztalra dobta.
– Holnap reggel? – ingatta a fejét
Shaw. – Így nincs elég időm, hogy
lezárjam az itteni dolgaimat.
Frank már az ajtó felé tartott. Most
megtorpant, visszafordult. – Hogy lezárd
a dolgaidat? Mi a nyavalyát kell itt
lezárni?
– Még egy hetet kérek, Frank.
– Egy hetet! Azt felejtsd el! Az
utasításaid a csomagban vannak. Holnap
indulsz, slussz-passz.
– És ha nem megyek?
Frank közelebb lépett. – Tényleg
ennyire bele akarsz bonyolódni?
– Azt hiszem, muszáj.
– A nő miatt? Mintha azt mondtad
volna, nincs köztetek semmi.
 – Semmi gyöngéd természetű. De nem
hagyhatom magára Wallerrel. Az a
halálos ítélete aláírásával érne föl.
– Jaj, menj már! Ezt már
megtárgyaltuk. A pasas semmivel sem
fog próbálkozni nála. Ez Provence. A nő
pedig nem apátlan-anyátlan kislány
valami Kuangtung tartományi
sárfészekből, akivel senki sem törődik.
Nem tartozik a pasas célcsoportjába.
– Ha megkívánja, megszerzi magának.
Ez biztos. És lefogadom, hogy
megkívánta. Úgyhogy járj közben az
érdekemben a fejeseknél. Csak egy kis
időt nyerj nekem!
Frank azonban már elfordult.
– Holnap ülj föl a gépre, Shaw! És
fejezd be az őrangyalos műsort! Nem áll
jól neked.
Shaw berúgta az ajtót a férfi mögött.
 43. FEJEZET

– HIÁNYOLTAM, Janie – fogta meg a nő

kezét Waller.
– Gondolom, nem unatkozott.
– Ha szabad érdeklődnöm, merre járt
ma?
Reggie gyors levegővétellel válaszolt:
– Elmentem Les Baux-ba, megnéztem a
Goya-kiállítást.
A férfi arcáról eltűnt a mosoly – Ez
nagyon sajnálatos. Mint mondtam, azt
reméltem, hogy magam vihetem el oda.
– Sajnálom – felelte kurtán a lány.
– És egyedül ment?
– Evan...
– Értem. Bizonyára jól érezték
magukat kettesben – mondta árnyalatnyi
keserűséggel a hangjában Waller.
– Nézze, sajnálom, egészen hirtelen
jött az ötlet. Maradt még rengeteg hely a
környéken, amit meglátogathatunk.
Ez mintha jobb kedvre derítette volna a
férfit.
– Igaz. Akkor velem vacsorázna ma
este? A házamban? Megtisztelne.
Odarendeltem egy helybeli
mesterszakácsot.
– Az a helyzet, hogy már más
programot szerveztem. Bill átjön hozzám,
és főzni fogunk.
– Szóval Bill átmegy magához. Értem.
Bill-t nyilván nem tudja lemondani?
– Nem, de se holnapra, se holnaputánra
nincs programom.
– Akkor hadd stoppoljam le máris
azokat az időpontokat, és minden további
napot is. Délelőtt mindjárt el is mehetünk
Roussillonba.
Reggie úgy tett, mintha gondolkozna. –
Azt hiszem, rendben, de haladjunk napról
napra.
– Kiváló – hajolt le a férfi, hogy kezet
csókoljon neki.
Ahogy Reggie megfordult, látta, hogy
egy sovány férfi lép ki Kucsin villájából,
és feléjük indul. Észrevette, hogy az illető
kicsit biceg. Kék nadrágot, fehér inget és
sárga mellényt viselt.
Kucsin kihúzta magát.
– Á, Alan, hadd mutassalak be ennek
az elragadó ifjú hölgynek. Alan Rice,
Jane Collins.
Kezet fogtak. – Alan a munkatársam.
Állandóan dolgozik, de sikerült
rábeszélnem, hogy legalább egy kis időre
jöjjön utánam ide.
– Helyesen döntött, Alan – mondta
Reggie. – Nem sok hely fogható
Provence-hoz.
– Evan is ezt hajtogatja.
– Érezze jól magát itt!
– Azt tervezem.
Később Reggie az ágyán ült, és a
csempepadlót bámulta. Néhány hét múlva
lezajlik az egész. A közbeeső időben
pedig nem hibázhat, százszázalékos
teljesítményt kell nyújtania, és még akkor
is balul sülhet el minden. Tudta, hogy
Kucsinnal eljutott oda, ahová akart. De
elég régóta csinálta ezt ahhoz, hogy tudja:
nem mindig minden az, aminek látszik.
Nem vitás, hogy ez az ember ravasz,
tehát nem szabad abból kiindulni, hogy
maradéktalanul megtévesztette. A férfi
igazán bámulatosan játssza az idős
széptevő szerepét, de ez nem több
szerepnél.
Tenyerébe temette az arcát. Nem
könnyű pályát választott. A szó szoros
értelmében senkiben sem bízhatott. És
valami más is motoszkált a fejében.
A gonoszság lehetősége
mindannyiunkban ott rejtőzik.
Bár nyíltan kifejezésre juttatta, hogy
nem ért egyet Kucsin véleményével,
valójában látott benne némi igazságot.
Sőt bizonyos mértékig azt is
gonoszságnak tekinthette, amit ő maga
művelt. Mint bíró, esküdtszék és ítélet-
végrehajtó. Milyen alapon hoz ő efféle
döntéseket? Mi jogosítja föl rá? És persze
ott volt az ok, amely miatt ezt az életet
választotta magának. Halott bátyja képe
villant az elméjébe. Az ártatlan, tizenkét
éves fiúé. Tragikus veszteség.
Kiszaladt a fürdőszobába, megnyitotta
a csapot, és egy kis vizet locsolt az
arcára. Tudta, hogy nem szabad
ilyesmiken gondolkoznia.
Összpontosítania kell.
A küldetés sikere érdekében játszotta ki
Billt Kucsin ellen. Győzködte magát,
hogy a küldetés miatt tölt időt egyik vagy
másik férfival. Bill Young csupán
hasznos sakkfigura, se több, se kevesebb.
Egy pillanatra kikapcsolt az agya,
mintha villámcsapás zavarta volna meg a
tévéadást Amikor a szinapszisai ismét
működni kezdtek, majdnem rosszul lett
egy felismeréstől.
Ha Kucsin azt hiszi, hogy Bill
komolyan érdekel, akkor esetleg...
 Reggie énjének hideg és számító fele
úgy vélte, eshetnek ártatlan áldozatok, de
a küldetés sikere igazolja ezt a
veszteséget. A másik fele iszonyodott
attól, hogy egy ártatlan ember meghalhat
csak azért, hogy ő elérhesse a célját. Ez
az ő szemében pontosan azt a
gonoszságot testesítette meg, ami ellen
harcot hirdetett.
Ebbe bele kell törődni.
Már mindent mozgásba lendített.
Hogyan is állíthatta le a gépezetet?
 44. FEJEZET

REGGIE LEVETKŐZÖTT és lezuhanyozott,

olyan erővel súrolta magát, hogy úgy
érezte, a bőre leválik a csontjairól.
Azután farmerba és pólóba öltözött,
leballagott a földszintre, megfogta a
bevásárlókosarát, és elindult föl a hegyre,
a faluba. A macskaköves, keskeny útra
nyíló hátsó kijáraton át távozott, nehogy
összeakadjon a szomszédjával.
Egy óra múlva a vacsora hozzávalóival
megpakolt kosárral tért vissza.
Előkészítette a konyhát, fölfrissítette
magát a fürdőszobában, fehér szoknyát és
világoskék, ujjatlan felsőt vett föl.
Mezítláb maradt, jólesett a talpának a
padlócsempe hűvössége. A
fürdőszobatükör előtt álldogálva
elbíbelődött a fésülködéssel és a
sminkeléssel, öt teljes percet szánt a
karkötő és a fülbevaló kiválasztására.
Mindeközben egyszer csak
megdermedt, kifestett arcára meredt, és
tágra nyílt szemére, amelyet még inkább
hangsúlyozott a szemceruza meg a spirál
varázsa.
Féltékenység. Kijátszom egyik pasit a
másik ellen. Semmi több.
„Szóval ez az egész a küldetésről
szól?” – csengett a fülébe Whit hangja.
Továbbra is az arcát bámulta a
tükörben. Persze, mindig is a küldetésről
szólt. Az órájára nézett. Pontosan nyolc.
Befejezte a piperézést, és lerobogott a
csigalépcsőn. Amikor kinyitotta az ajtót
Shaw két palack bort emelt föl.
 – A borkereskedő a faluban
megesküdött, hogy ez a két legjobb
vöröse, amennyiben az a célom, hogy
szemérmetlenül elkápráztassak egy
feltűnően kifinomult ízlésű és jómódú
hölgyet.
Reggie elvette az egyik üveget, és a
címkére pillantott. – Nem is tévedett.
Tényleg elkápráztatott. Ezek még itt,
Provence-ban is egy kisebb vagyonba
kerülhettek.
– Soha nem szórom könnyelműen a
pénzt. És lobbizóként hozzászoktam az
alkudozáshoz.
Lábujjhegyre állt, és arcon csókolta a
férfit, aki követte a konyhába, közben
tekintetével végigsimogatta Reggie
riszáló csípőjét.
– Hiányzik a munkája? – kérdezte a
lány.
– Nem mondhatnám. Alapjában véve
azért fizettek nekem tetemes összegeket,
hogy még több pénzt szerezzek
olyanoknak, akiknek amúgy is túl sok
volt belőle.
– Mindent előkészítettem. A műszerei
itt várják – mutatott a recés élű
aprítókésre meg a keményfa
vágódeszkára, amely mellett fölhalmozta
a zöldséget meg a paradicsomot.
– Rendben, de előbb egy kis szomjoltó
– kapta föl Shaw a dugóhúzót a pultról,
kibontott egy palackot, töltött két
pohárba, és az egyiket a lánynak
nyújtotta. Koccintottak, és belekortyoltak
a borba. A férfi letette a poharát, és
fölemelte a kést. – Szóval mit eszünk? –
kérdezte, miközben hozzáfogott a
szeleteléshez.
– A főfogás paradicsomos-zöldséges
csirkeragu féltve őrzött titkos
fűszerezéssel. Előtte rágcsálnivalónak
sajttál sós keksszel és töltött
olajbogyóval. Továbbá saláta, kenyér és
olívaolaj, végül egy kis krémes desszert,
amit a cukrászdában vettem, mert sütni
nem tudok. A kávé természetesen francia
módra, dugattyús kancsóban forrázva
készül.
– Ez fantasztikusan hangzik.
– Tudja, bármennyire lehangolhatja
Goya az embert, ma nagyon jól éreztem
magam.
– Én is – pillantott Shaw a lányra, aki a
ragut kavargatta. – Alighanem a társaság
miatt.
– Na jó – ráncolta a homlokát Reggie
–, a teljes kitárulkozás jegyében szólok,
hogy Evan megkért, menjek vele holnap
Roussillonba.
Shaw elkészült egy szem paradicsom
fölkockázásával, és nekilátott a zellernek.
– Elmegy?
– Azt ígértem neki, de úgy gondolom,
külön kocsival.
– Oké.
– Látom magán, hogy nem oké.
– Ha rajtam múlna, szóba sem állna
ezzel a pacákkal.
– De nem magán múlik.
– Ezzel nagyon is tisztában vagyok.
– Tényleg azt hiszi, hogy Evan
gazember?
– Mondjuk úgy: nem szeretném, hogy
maga igya meg a levét, ha kiderül, hogy
igazam van ebben a kérdésben.
 Reggie elmosolyodott. – Abban a
tényben keresek vigaszt, hogy maga itt
lesz, és megvéd. – A férfi erre olyan
vadul kezdte szecskázni a zöldséget,
hogy Reggie megkérdezte: – Valami baj
van?
Shaw ledobta a kést, és konyharuhába
törölgette a kezét. – Megváltozott a
programom. Holnap... holnap muszáj
hazamennem. Elutazom.
– Elutazik? – futott le a lány arcából a
vér. – Miért?
– Valami adódott a fiammal.
– Jaj, istenem, borzasztóan sajnálom.
Súlyos?
– Nem, nem beteg, semmi ilyesmi.
Inkább érzelmi, mint fizikai probléma, de
az apja vagyok, és ez a dolog elég fontos
ahhoz, hogy rövidre szabjam ezt a
nagyszerű üdülést.
– Nem csoda, hogy kedvelem magát.
Helyén van az értékrendje.
Shaw lesütötte a szemét, röstellte
magát az érdemtelenül bezsebelt dicséret
miatt. – Szóval nem leszek itt, hogy
megvédjem.
– Csak tréfáltam. Nem is a maga dolga,
hogy megvédjen.
Mire ismét a lányra pillantott, de az
már újra a tűzhelyre fordította a
figyelmét. Shaw valami mást is érzékelt
az arckifejezésén. Talán
megkönnyebbülést? Vajon még örült is a
távozásának?
VACSORA KÖZBEN semmiségekről
csevegtek, és a kávéval meg a desszerttel
nem nagyon húzták az időt.
 – Remélem, minden jól alakul a fiánál
– mondta Reggie, mialatt a férfi segített
leszedni az asztalt.
– Remélem, magánál is minden jól
alakul.
– Ne nézzen már ilyen
aggodalmaskodva! Rendben leszek.
Shaw nem tudhatta, hogy a lány
magában hozzátette: és most már maga
is.
– Hát, akkor azt hiszem, ennyi volt –
mondta Reggie utána, a bejárati ajtónál.
– Vigyázzon magára! – Shaw egy
pillanatra elhallgatott. – Azt hiszem, el
sem tudja képzelni, milyen sokat jelentett
nekem ez az együtt töltött idő.
– Meg fog lepődni, de egész jó
elképzelésem van róla.
Shaw úgy gondolta, hogy Reggie
ennyiben fogja hagyni, ám ekkor a lány
átkarolta, ő pedig viszonozta az ölelést.
Úgy tűnt, mintha a lány a kelleténél egy
másodperccel tovább és erősebben
szorította volna magához, de persze
Reggie is ugyanezt gondolhatta őróla.
A lány az ajkához zavaróan közel
csókolta meg, és Shaw érezte magán,
hogy következő kísérletként a lány szája
felé manőverez. Köhintést hallottak, a zaj
irányába pillantottak, és látták, hogy
Waller egyik embere figyeli őket.
– Még egyszer: sajnálom, Bill, hogy
holnap el kell utaznia – szólalt meg
Reggie olyan hangosan, hogy a másik
férfi is hallhatta. – Jó utat haza,
Amerikába!
Ezzel becsukta az ajtót. Shaw egy-két
másodpercig a sárgaréz oroszlánfejes
kopogtatót bámulta. Miért mondta ezt a
lány? Körülnézett, és meglátta a muszkli
diadalmas mosolyát. Shaw küszöbönálló
távozását kétségkívül gyorsan jelenteni
fogja a főnökének.
– Szép álmokat! – köszönt rá a fickó.
Shaw a sötét, keskeny úton indult
vissza Gordes-ba. Kihasználta a
rövidítést, kettesével vette az ódon
lépcsőfokokat. A gépe nyolc órakor száll
föl Avignonban. A reptér kocsival
körülbelül ötven perc, tehát korán reggel
kell elhagynia Gordes-ot. Janie Collins
meg Roussillonba kirándul egy olyan
alakkal, aki leánykereskedelemmel szedte
meg magát, azonkívül hasadóanyagot
csempész vallási fanatikusoknak.
Dönthetett volna úgy, hogy marad, de
akkor Frank a nyakára küldené az
embereit, és futva kellene távoznia, azzal
pedig nem segítene Janie-nek. Nem látott
kiutat a dilemmájából, de Frank már
rámutatott, hogy ő nem a lány őrangyala.
Küldetés végrehajtására jött ide. Azt a
küldetést törölték, így őt máshová
vezényelték. Egyébként is hátat fordított
Katie Jamesnek, aki az életét kockáztatta
az ő életéért. Mi készteti hát arra, hogy
maradjon, egy olyan nő becsületét, sőt
talán az életét próbálja oltalmazni, akit
alig ismer? Ez irracionális viselkedés, ő
pedig világéletében racionális lény volt.
De most az érzelmeit is hiába tagadta
volna.
És ekkor fény gyúlt az agyában,
hirtelen összeállt a kép. A szomszédos
villa, a pisztoly, a veserúgás, a rendszeres
úszás a medencében, holott a lány már
rájött, hogy figyelik. És végül az, hogy
kijátszotta őt Waller ellen. Shaw
rádöbbent, hogy ez vezérelte a lányt.
Valamilyen okból rá akarta szedni azt a
pasast, de most tudatta Waller emberével,
hogy ő, Shaw távozik. Erre egyetlen
magyarázat kínálkozott: biztosítani
próbálta, hogy Waller semmivel se ártson
Shaw-nak. Őt védte.
Annyira belemerült ezekbe a
nyugtalanító gondolatokba, hogy nem
tudta kivédeni a csapást, amely pontosan
nyakszirten találta. Kicsúszott a lába alól
a talaj, az útra zuhant, könyöke és térde a
kemény kőhöz vágódott. Megpróbált
fölállni, de újabb ütést mértek rá, amitől
hasra esett. Érezte, hogy megkötözik,
majd fölemelik, és bedobják valami szűk
rekeszbe.
Azután minden elsötétült.
 45. FEJEZET

REGGIE korán kelt; az éjszakai égbolt

peremén éppen csak kigyúlt a hajnal.
Kinyitotta a hálószobaablakot, és
kinézett. Megszokásból a szomszéd villa
felé sandított, de nem látott mozgást.
Mégis biztosra vette, hogy a pasas
emberei odakint őrködnek. Előre rettegett
a mai roussilloni kiruccanástól és a
férfinál tervezett vacsorától, noha tudta,
hogy mindez felmérhetetlen segítséget
jelent Kucsin likvidálásához. Kitartóan
számolta a perceket addig, amíg véget
vethetnek a pasas életének. Ha most
azonnal történik, azt is késeinek érezte
volna.
Lezuhanyozott, felöltözött, és az
oldalsó kijáraton át hagyta el a villát.
Valamit el akart intézni. Nem, valamit el
kellett intéznie. Fölgyalogolt a
hegyoldalon Gordes-ba. Az utcákon már
jöttek-mentek néhányan, egy férfi, aki
slaggal locsolta a járdát, biccentett is
neki, ahogy elhaladt. Reggie-t vitte a
lába, át a főtéren, az útkanyarban, amely
után bal kéz felé nyílt a szálloda
kétszárnyú teliüveg ajtaja. A pultnál
álmos képű portást ugrasztott föl.
– Legyen szíves, szóljon föl Bill Young
szobájába! – kérte tőle franciául. –
Mondja meg neki, hogy Jane Collins
keresi.
Az idősebb, sovány, beesett arcú, zilált
ősz hajú férfi kissé sértődötten, sőt
gyanakvóan válaszolt.
– Nagyon korán van, kisasszony.
Kétlem, hogy az úr egyáltalán fölébredt.
– Vár engem – hazudta Reggie.
– Ilyenkor?
– Együtt reggelizünk.
Látszott hogy a portás nincs
meggyőzve, de fölhívta a szobát. – Nem
veszi föl – mondta, és letette a telefont.
– Talán éppen zuhanyozik – vélte
Reggie.
– Talán – felelte óvatosan a férfi.
– Föl tudná hívni néhány perc múlva
még egyszer?
– Ha szükséges.
– Okvetlenül szükséges – mondta
Reggie udvariasan, de határozottan.
A portás öt perc múlva ismét
megpróbálta. – Most sem veszi föl –
közölte olyan hangon, amely azt jelezte,
hogy a téma lezárva.
 – Látta kimenni a házból?
– Nem.
Reggie-nek egy hirtelen gondolata
támadt. – Ugye nem jelentkezett ki?
– Miért jelentkezett volna, ha önnel
akart reggelizni?
– Az embernek néha megváltozik a
programja.
– Nem jelentkezett ki. Legalábbis
nálam nem.
– Megnézné, nem csekkolt-e ki az
előző műszakban?
A férfi sóhajtott, de eleget tett a
kérésnek. – Nem csekkolt ki.
– Akkor föl tudna menni a szobájába?
– Minek?
– Hogy megnézze, ott van-e. Talán
rosszul lett vagy összeesett.
– Erősen kétlem, hogy...
 – Amerikai. Azok mindenkit
beperelnek. Ha beteg vagy megsérült, és
ön nem néz utána, pedig megkértem rá,
irtózatos kártérítési követelésnek teheti ki
a szállodát.
A lány szavai elérték a szándékolt
hatást. A férfi fogott egy kulcsot, és
elindult a lépcsőn. Reggie a nyomába
szegődött.
– Mit képzel, hová megy? – kérdezte a
portás.
– Képzett egészségügyis vagyok. Ha
baj történt, tudok segíteni.
Fölsiettek az emeletre. A portás
kopogott, beszólt, majd újra kopogott.
– Nyissa ki az ajtót! – sürgette Reggie.
– Ez kifejezetten ellenkezik a szállodai
előírásokkal.
– Az isten szerelmére! – kapta ki a férfi
kezéből a kulcsot, félretolta a portást, és
kinyitotta az ajtót. Belépett, a portással a
nyomában. Egyetlen pillantással
fölmérte, hogy a szoba üres, bár még
Shaw összes holmija ott van.
– Ebben az ágyban nem aludtak –
nézett szemrehányóan a portásra.
– Nem kötelességem megállapítani,
hogy minden vendég a szobájában
tartózkodik és nyugovóra tért-e –
méltatlankodott a férfi.
Reggie gyorsan átgondolta a helyzetet.
A férfi éjfélkor lépett szolgálatba, Bill
tizenegy körül távozott a villából. Az út
fölfelé gyalog öt perc. Hátha föl sem
jutott? Pedig ő ügyelt rá, hogy Waller
embere hallja: Shaw elutazik. Wallernek
semmi oka sem...
– Elnézést! – rezzentette föl
gondolataiból a portás, és a kezét
nyújtotta a kulcsért. Reggie odaadta neki.
– Ezt be kéne jelentenie a rendőrségen
– javasolta.
– Nem hiszem. Az úr talán azért nem
jött vissza a szállodába éjszakára, mert
jobb dolga akadt. Elvégre ez itt
mégiscsak Provence – mondta sokat
sejtetően a portás.
– Akkor átkutathatom a szobát, hátha
valami elárulja, hová ment?
– Ha megpróbálja, nyugodt lehet, hogy
tényleg hívom a rendőrséget.
Reggie türelmét vesztve félrelökte, és
lerobogott a lépcsőn.
Elhagyta az épületet, sietve
visszaindult a villába, amikor a háta
mögött fékcsikorgást hallott. Megfordult,
és látta, hogy egy autó áll meg a
szállodánál. Behúzódott az árnyékba,
onnan figyelte, hogy három férfi – az
egyikük régimódi kalapban – ugrik ki a
kocsiból és rohan be a szállodába. Reggie
nem merészkedett közelebb, mert látta,
hogy a sofőr a volánnál maradt.
Néhány perc múlva a férfiak kijöttek,
de az egyikük cipelt valamit. Reggie
azonnal fölismerte a Bill szobájában
látott bőröndöt. Ahogy az autó
elszáguldott a rejtekhelye mellett,
megpillantotta az anyósülésen helyet
foglaló kalapost, aki telefonba hadart, és
egyáltalán nem tűnt jókedvűnek.
Reggie visszasietett a szállodába. A
portás szótlanul gubbasztott a pultja
mögött.
– Láttam azokat a férfiakat – kezdte
Reggie.
 – Ez életem legpocsékabb reggele –
nyögte az öreg.
– Mit akartak?
– Hogy mit akartak? – állt föl. – Mit
akartak? Ugyanazt, amit maga. Ki ez az
ember, hogy mindenki keresi?
– Mondtak önnek valamit.
– Nem mondtak azok semmit.
– Akkor miért engedte, hogy elvigyék
a vendég holmiját?
– Mert pisztoly volt náluk – felelte
remegő hangon a portás. – Most pedig
tűnjön el innen!
 46. FEJEZET

SHAW LASSAN ébredezett, azután

megfeszült. Egyszer betört a feje, és most
úgy érezte, ugyanez történt. Rángatta
kezét-lábát, de szakavatottan kötözték
meg. Minél inkább húzta a köteleket,
annál jobban összeszorultak rajta. Végül
moccanni sem tudott ültében.
Ahogy a szeme hozzászokott a
sötétséghez, érzékelte, hogy szűk,
teljesen üres és ablaktalan helyiségben
tartózkodik, tehát az bizonyára pince
vagy talán valami régi raktárépület. Fény
csak a közvetlenül előtte lévő ajtó és a
csupasz betonpadló közötti résen
szűrődött be.
Minden egyes szívdobbanását lüktetés
kísérte a fejében. Megérdemelte, amit
kapott, mert hagyta, hogy ilyen könnyen
a közelébe lopóddzanak. Az zavarta meg
az éberségét, hogy olyasmin járt az esze,
amin nem kellett volna.
Evan Wallernek két oka lehet rá, hogy
elraboltassa. Egy: féltékeny, és el akarja
tenni az útból a vetélytársát. Kettő: rájött,
hogy kicsoda ő valójában. Az első ok
nem tűnt valószínűnek, különösen az
után, hogy Janie fölfedte, hogy ő lelép a
színről. Ha viszont Waller tényleg rájött a
kilétére, akkor hogyhogy még nem ölte
meg? Talán előbb élvezkedni akar. Talán
ugyanúgy meg akarja kínozni, ahogyan a
terroristákat, mielőtt végzett velük.
Kissé fölemelte a fejét, amikor kinyílt
az ajtó, és egy férfi lépett be. Árnyalakja
kirajzolódott a félhomályban.
 – Ébren van? – kérdezte.
– Ébren.
– Nem éhes vagy szomjas?
– De, mindkettő.
Shaw úgy okoskodott, hogy ha
kikötözik az evéshez-iváshoz, talán
alkalma nyílik a szökésre. A férfi
előrelépett. Shaw nem ismert rá benne
Waller emberére. A fickó egyik kezében
egy palack vizet, a másikban valami
egyebet tartott. Lecsavarta a palack
kupakját, de nem oldozta ki Shaw-t, csak
az ajkához tartotta a palackot, és
megitatta.
– És hogy tudja: célba vettük.
Shaw a férfi mögé sandított, és
érzékelte, hogy még valakit rejt a
sötétség.
A férfi elvette a palackot, és egy darab
kenyeret nyújtott felé.
– Kenyér és víz? – kérdezte Shaw.
– Jobb a semminél.
—Nem árulná el, miért verték be a
fejemet és raboltak el?
– Lényegében a saját érdekében.
– Ez nehezen hihető.
– Azt hisz, amit akar.
– Jó, és hogyan tovább?
– Csak maradjon veszteg, lazítson. Jól
bánunk magával, kap enni-inni, amikor
csak akar.
– Az ivástól előbb-utóbb vizelnem kell
majd.
A férfi balra mutatott. Shaw meglátta a
vécécsészét a félhomályban. – Csak
szóljon.
– Így?
– Mint mondtam, csak lazítson, és
egykettőre kikerül innét.
– Hol van Waller? – kérdezte élesen
Shaw.
– Kicsoda?
– Már megint hülyének néz.
A férfi bezárta maga mögött az ajtót,
Shaw tovább tanakodhatott ezen az
egészen. Előre-hátra ringatózott a széken,
és hamarosan rájött, hogy a bútort a
padlóhoz csavarozták. Ezek a fazonok
átgondoltan cselekszenek. Vajon milyen
messzire vitték Gordes-tól? Talán már
nincs is Franciaországban.
Fogalma sem volt, mennyi időt
tölthetett eszméletlenül.
Ha ezek nem Waller emberei, akkor
kicsodák? Persze nyilván azok,
bármennyire tudatlannak tettette magát az
őrzője. És mit gondolhat most Frank?
Miután Shaw nem jelent meg a
repülőtéren, Frank alighanem elment a
szállodába, megnézte a szobáját. Azután
arra a következtetésre jutott, hogy Shaw
átverte, és lelépett.
Hátradőlt a széken, mély lélegzetet
vett. Kifogyott a variációs
lehetőségekből. Janie pedig most
valószínűleg Wallerrel van. Vagy talán
meghalt.
 47. FEJEZET

– GONDTERHELTNEK látszik.
A lány Wallerre nézett. Roussillon
utcáin sétáltak. Külön-külön autóval
jöttek ide, Reggie követte a férfi
gépkocsikaravánját. Roussillon a
provence-i falvak minden jellegzetes
bájával rendelkezett, amit még tetézett az
épületek zömének okker színpompája.
– Csak fáradt vagyok. Nem sokat
aludtam az éjjel.
– Remélem, semmi sem bánija annyira,
hogy amiatt nem jön álom a szemére.
A férfi vasalt farmert, kívül hagyott
fehér pamutinget és bőrszandált viselt.
Panamakalap fedte kopasz fejét, óvta
sápadt bőrét a naptól. Olyan könnyed,
fesztelen megjelenést kölcsönzött neki,
amit Reggie valahogy nehezen tudott
figyelmen kívül hagyni.
– Valószínűleg csak az időeltolódás az
oka. Ez a falu tényleg gyönyörű. Még
soha nem láttam ehhez hasonló színeket.
– Édesanyám itt született –
büszkélkedett a férfi.
– Jól emlékszem a falura
gyermekkoromból.
Reggie megállt egy kirakatba kitett
festmény előtt, de valójában valami
máson gondolkodott. Csodálkozott,
hogyan juthatott át Fegyir Kucsin
kisfiúként a vasfüggönyön ide, illetve
inkább hogyan hozták ide a szülei.
Akkoriban szigorúan korlátozták az
utazást. Az apja bizonyára nagyon magas
tisztséget viselt a kommunista pártban,
hogy ekkora szabadságot élvezhetett.
Reggie azt sem értette, miként mehetett
férjhez egy provence-i faluból való
francia nő egy ukrán kommunistához.
Persze Waller talán hazudott neki. Ez
tulajdonképpen valószínűbbnek tűnt.
– Tetszik a festmény? – kérdezte a háta
mögül Waller.
A lány tovább tanulmányozta a
vásznon ábrázolt békés kikötői jelenetet.
– Sokkal kellemesebb, mint Senor
Goya munkái.
– Na de ez a festő soha nem lesz olyan
hírneves, mint Goya. Goya fontos
szolgálatot tett a világnak.
– Hogyhogy? – fordult a férfi felé.
– Viharos időkben élt. Háború,
nyomor, kegyetlenség. Így hát
rémálmokat festett le. Mint már
mondtam, az olajjal és vászonnal arra
emlékeztette a világot, hogy létezik
gonoszság. Fontos lecke ez, amelyet soha
nem lenne szabad elfelejtenünk, de sajnos
folyton megfeledkezünk róla.
– Maga tapasztalt efféléket?
– Olvastam róluk, és hacsak lehet, el
kell kerülni őket.
– De azt hiszem, olykor nem lehet.
– Maga amerikai, úgyhogy
természetes, ha ilyeneket mond. A maguk
hazája szuperhatalom, azt tesz, amit akar.
Reggie nem tudta eldönteni, irigység
villant-e a férfi szemében, amikor ezt
mondta, vagy csak a képzelete játszik
vele.
– Hallom, a kedves Bill elhagyott
bennünket – fogta meg a karját Waller.
A lány kis híján kitépte magát. – Haza
kellett mennie. Valami családi ügy.
– Akkor minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy kitöltsem az űrt.
Reggie fürkész pillantást vetett a
férfira, azután mosolyt erőltetett az
arcára. – Ne ígérjen olyat, amit nem tud
megtartani.
– Nem szokásom.
– Szóval hol laktak a szüleivel?
– Majd megmutatom.
Továbbgyalogoltak, át a helység
központján. Két-háromszáz méterrel
odébb Waller néhány kopott lépcsőfokon
deszkaajtós, elöl kétablakos
parasztházhoz kísérte le a lányt.
– Itt – mondta.
– Ódon építmény.
– Édesapám ebben a házban halt meg.
– Istenem, milyen szomorú.
 – Nyilván ő sem örült. – Újra megfogta
Reggie karját. – Most pedig irány az
ebéd! Erre. Mindent elrendeztem.
Könnyen étkezünk, mert este kiadós
lakoma vár ránk.
– Úgy látom, szereti kézben tartani az
irányítást.
– Vannak vezetők és vannak követők.
Ez a dolgok természetes rendje. Talán
szeretné, ha egy követő vezetne vagy egy
vezető követne?
– Azt hiszem, ez attól függ, hová kíván
menni az ember.
– Különös fiatal teremtés maga.
– Mondtak már rám csúnyábbat is.
– Ezt bóknak szántam.
Erősebben megszorította a lány karját.
Ahogy továbbmentek, Reggie azon vette
észre magát, hogy Bill Youngon rágódik.
Mi történhetett vele? Talán Kucsin
bántotta? Mert akkor nem elég megölni
ezt a pasast. Reggie arra gondolt, semmi
sem elég, ha egy ártatlan ember halt meg
őmiatta.
 48. FEJEZET

– KI KELL MENNEM – kurjantotta a

sötétbe Shaw.
– Azonnal!
Eltelt egy perc, már azt hitte, senki sem
fog válaszolni. Azután nyílt az ajtó, és
ugyanaz a férfi jelent meg.
– Mutattam magának a vécét a
sarokban.
– Kétlem, hogy innét beletalálok. Maga
szerint?
A férfi előrelépett. – Akkor azt hiszem,
kénytelen leszek kioldozni.
– Én is azt hiszem.
– Célba vettük – emlékeztette.
– Rendben, fölfogtam.
Shaw a közeledő férfira szegezte a
tekintetét, izmai megfeszültek,
gondolatban izgatottan vette sorra az első
és a második célpontra vonatkozó összes
lehetséges támadási szöget és felületet.
Önmaga meg a lövész közé rántja a férfit,
és kioldalaz vele. Az adott
körülményekhez képest egészen jó tervet
főzött ki.
Sajnos a végrehajtására nem nyílt
alkalma.
A férfi az ingén át a karjába döfte a
fecskendőt.
Amikor Shaw magához tért, a földön
feküdt, a karja a teste alá szorult.
Föltápászkodott, megmozgatta a tagjait,
hogy újra meginduljon bennük a
vérkeringés. Elvégezte a dolgát a vécén,
és körülnézett. A csaknem üres szoba
berendezését mindössze a padlóhoz
csavarozott szék, az egyik sarokban
leterített matrac meg a vécé képezte.
Faltól falig lelépte a távolságot. Két és
félszer két és fél méter. Alig több, mint
hat négyzetméter, a mennyezet meg nem
sokkal magasabb őnála. Betonpadló,
kőből rakott, habarccsal hézagmentesen
tömített, masszív falak. Fölemelte a
kezét. A mennyezetet vakolat borította.
Zörgés hallatszott a háta mögül,
villámgyorsan megfordult, és látta, hogy
tálcára helyezett ennivaló csúszik be az
ajtó alsó részének sarokpántos lappal
eltakarható nyílásán, amelyet eddig nem
vett észre.
Fölemelte a tálcát, a matrachoz vitte,
leült, evett, és pár hosszú korttyal
kiürítette a vizespalackot. Szemügyre
vette a tálcát. Se evőeszköz, se éles
szélek. Sztiropor tányér, pillepalack.
– Csúsztassa ki! – szólította föl néhány
perc múlva egy hang.
Fölállt, és áttolta a tálcát az alig hét-
nyolc centiméter magas résen, a
vizespalackot le is kellett fektetnie, hogy
kiférjen. Folytatta a járkálást, fölmérte
börtöne minden négyzetcentiméterét.
Pillantása visszatért a vécéhez. Odalépett,
fölemelte a hátsó tartály fedelét, és
körbetapogatott. Egy perc múlva
kiszabadította a hosszú fémdarabot. Az
ajtóhoz ment, és megvizsgálta a zárat.
Kulcsra nyílt, nem rugóra. Ez
komplikálta a dolgot, de talán nem tette
lehetetlenné az elképzelését.
Lehuppant a székre, és hozzáfogott,
hogy a zár megtámadására alkalmas
szerszámmá alakítsa át a fémpálcát. Azaz
két szerszámmá, mivel kulcsra nyílt a zár.
Fogalma sem volt, mennyi az idő, nappal
van-e, vagy éjszaka. Elvették az óráját.
Viszont fejben elkezdte számlálni a
másodperceket. Abból indult ki, hogy a
most kapott étkezés vagy ebéd, vagy
vacsora, és ebből kimérheti az időt. Ha
nem is tökéletes módszer, de jobb a
semminél.
Miután kettétörte a fémpálcát, és a fal
kemény felszínén megfelelő alakúra
hajtogatta a darabokat, nesztelenül az
ajtóhoz lopakodott. Egy pillanatig
hallgatózott, a fülét az alsó nyílásból
ítélve öt centiméter vastag fához
tapasztotta. Mivel a sarokpántos
fedőlapot kívülre szerelték, azoknak a
vasaknak nem vehette hasznát. Kettesben
maradt a zárral.
 Négykézlábra ereszkedett, s óvatosan
néhány centiméternyire fölemelte a
takarólapot. Lélegzés, mozgás neszére
fülelt, szapora szívdobogáséra – mármint
valaki máséra.
Meg is hallotta a padlóhoz súrlódó
cipőtalp zaját. Visszaosont a székhez,
leült, tovább számlálta a másodperceket.
Minél előbb ki kellett jutnia innét, de erre
nyilvánvalóan nem számíthatott.
Lassítsunk, ne kapkodjunk! A
gyorsaság hibákat szül. Ezzel az
okoskodással csak az volt a bibi, hogy
Janie-nek talán nem sok ideje maradt
hátra. Még ha az ő elrablását nem Waller
szervezte is, a pasas most akkor is azt
tehetett a lánnyal, amit akart. És Shawnak
fölfordult a gyomra a gondolattól, hogy
mi mindent akarhat a pasas, ha Janie-re
néz.
Türelem, Shaw, türelem!
Forgatta a kezében a fémdarabokat, és
tovább számlálta a másodperceket.
 49. FEJEZET

– NA ÉS MIÓTA dolgozik Evannél? –

kérdezte Reggie.
Waller villájának teraszáról nézték a
lenyugvó napot. Alan Rice
khakinadrágban, bő szabású ingben, piros
selyem sálnyakkendőben állt mellette. A
lány úgy látta, amennyiben kedélyes
benyomást akart kelteni, mellélőtt. A férfi
egy pohár bort kortyolgatott, ő
szódavizet. Reggie térdig érő szoknyát,
blúzt, alacsony sarkú cipőt vett föl a
vacsorához. Haja nyirkosan omlott a
vállára. A roussilloni kirándulás
viszonylag eseménytelenül zajlott, Waller
közlékenynek mutatkozott, elbűvölően
viselkedett, előzékenyen bánt vele, akár
egy hercegnővel. Reggie érzékelte,
hogyan képes a férfi elcsavarni egy
gyanútlan nő fejét. Ő azonban ahányszor
csak ránézett, Kucsin beteg elméjének
reménytelen áldozatait látta. Mégis
pajkosan mosolygott, sőt időnként csábos
pillantásokat vetett rá, mert ezt követelte
a feladata.
– Majdnem négy éve – felelte Rice,
egy asztalra tette a poharát, és két
könyökével a teraszt övező
mellmagasságú kőfalra támaszkodott. –
Ragyogó üzletember.
– Olyan, mintha mindenhez értene.
Igazi nagyvilági ember.
– Igen, ez a megfelelő szó. Nagyvilági.
– Hogyan akadtak össze?
– Egy New York-i cégnél dolgoztam.
Ő üzleti ügyben járt ott.
Megismerkedtünk. Elbűvölt, ahogy
mindenkit. Szó szót követett, és a végén
nála kötöttem ki.
– Gondolom, emberpróbáló munka.
– Abszolút mértékben. Mr. Waller nem
szenvedheti az ostobaságot, semmilyen
komolytalanságot. Ilyen nyomás alatt
nem könnyű kifogástalan teljesítményt
nyújtani. De rengeteget tanul az ember.
– Akkor alighanem ráfért már önre egy
kis vakációzás. Látom, már kevésbé
biceg. Meg volt sérülve?
– Elestem a zuhany alatt, és
összetörtem a térdemet. Szépen
gyógyulgat.
Néhány másodperc múlva Waller
kilépett a teraszra, és Alan Rice pedig
gyorsan eltűnt a házban. Waller
belekortyolt a koktéljába.
 – Remélem, Alan jó társaság volt.
– De mennyire. Nagyon szívesen
dolgozik magánál.
A férfi egy kanapéra ült, és intett
Reggie-nek, hogy kövesse a példáját. –
Szerencsés vagyok, hogy a munkatársam.
A lány helyet foglalt mellette, a térdük
majdnem egymáshoz ért. – Milyen
tevékenységgel foglalkoznak?
– Jövedelmezővel.
– Gondolom, a haszonszerzés ösztönzi
– jegyezte meg könnyedén.
– Hát igen, ha az ember pénz nélkül nő
fel, az ösztönzően hathat.
– De maga gyermekként jött Provence-
ba. Nem élhetett nagyon mostoha
körülmények között, hiszen Kanadából
ideutazni már akkor is sokba kerülhetett.
A férfi kifürkészhetetlen arcot vágott,
Reggie egy rémisztő pillanatra mégis azt
hitte, túl messzire ment.
– Persze semmi közöm hozzá – tette
hozzá gyorsan.
– Nem, nem, nincs semmi gond. Mint
említettem, édesanyám francia volt,
úgyhogy a szállásért nem kellett
fizetnünk. Volt ez a kis családi házunk.
És annak idején hajóval jöttünk,
harmadosztályon, a fedélközben. Azután
a vasúton is harmadosztályon. Az nagyon
olcsó volt, ha nem is nagyon kényelmes.
– Természetesen.
– És mihelyt Provence-ba érkeztünk,
az idejutás mikéntje már lényegtelenné
vált – állt föl Waller, és kinézett a
Luberon-völgy lélegzetelállító
panorámájára.
– Káprázatos.
 – Valóban – lépett oda mellé a lány. –
Anyám azt mondta volna erre, hogy Isten
jókedvében teremtette Provence-ot – tette
hozzá.
– Vallásos asszony volt, ha jól értem?
– Jó katolikus, akárcsak én.
– Anyám a halálos ágyán azt mondta:
„Soha ne add föl Istenbe vetett hitedet!
Az megtart téged a jóban, és még inkább
a rosszban.” Bölcs asszony volt.
– És a hite jóban-rosszban megtartotta
magát?
– Nincs élet fájdalom nélkül. Ma
gazdag vagyok, de nem mindig voltam
az. Valaha... – A férfi elmosolyodott. –
Azt hiszem, kész a vacsora. Maga
mellettem fog ülni. Alan is velünk tart.
Feltétlenül kérdezze a francia és a
kaliforniai borokat összehasonlító
elméletéről. Rendkívül érdekes. Persze
teljesen téves, mindazonáltal érdemes
meghallgatni.
Ezzel az asztalhoz kísérte a lányt.
Az étkezés végeztével a lenti teraszon,
az úszómedence mellett még megittak
egy-két pohárral, és ott fogyasztották el a
desszertet is. Rice néhány percet még
velük töltött, de azután hirtelen távozott.
Hogy munkaadója jeladására-e, Reggie
nem tudta. Waller borongósan figyelte a
vizet.
– Ugye van úszómedence a villájánál?
Reggie bólintott. – Szoktam is úszni. A
mostani töltekezés után alighanem jó pár
kilométert le kell úsznom, hogy
ledolgozzam.
– Ez nevetséges – legyintett a
megjegyzésre Waller. – Isteni formában
van.
– Magán sincs egy csepp háj se.
– Megteszem, amit tudok – felelte
szerényen. – Az amerikaiak mindenféle
vackot összeesznek, de maga
nyilvánvalóan kerüli ezt a csapdát.
– A gazdagságom nyújt bizonyos
előnyöket, amelyeket sok amerikai nem
élvezhet. Megengedhetem magamnak,
hogy helyesen táplálkozzam, és jut időm
testedzésre.
– Az itteni parasztok a piacon néhány
euróért csupa friss élelmet tudnak
vásárolni. Ráadásul gyalog járnak a
piacra, így mindjárt a testmozgás is
megvan. – Waller egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette: – De senki
fölött sem akarok ítélkezni.
Reggie érezte, hogy ettől a kijelentéstől
lángba borul az arca. Szerencsére Waller
épp nem nézett rá. Persze, csak
százezreket ítéltél halálra.
Fölállt. – Köszönöm ezt a csodálatos
napot!
– Még nem mehet el – hangzott a
felelet.
Reggie összerezzent, mert egy
pillanatig nem volt világos, hogy ez
kívánság-e, vagy parancs. – Hosszú volt a
nap.
– De hát fiatal még az idő.
– Talán magának.
– Nagyon szeretném, ha maradna.
– Nemsokára megint találkozunk. És
nem mindig az történik, amit szeretnénk.
Waller is fölállt. – Nem gondolja meg
magát? Úgy szeretném jobban
megismerni.
 – Muszáj úsznom.
– Úszni itt is tud.
– Jó éjt, Evan. Egyedül is kitalálok.
– Nem sokan mernének ellenkezni
velem.
– Én nem ellenkezem magával.
– De hát...
Reggie lábujjhegyre állt, és puszit
nyomott a férfi arcára. – Igazából minden
csak időzítés kérdése.
Miután gondosan becsukta maga
mögött saját villája ajtaját, a földre
köpött, és megtörölte a száját.
 50. FEJEZET

– IGEN, WHIT, nagyon is jól átlátom a

helyzetet, talán még jobban, mint maga. –
Mallory professzor harrowsfieldi
dolgozószobája íróasztalánál ült, éppen
pipára próbált gyújtani, egyidejűleg a bal
karjával az arcához szorította a telefont. –
Azt tettem, amit a legbölcsebbnek
véltem.
Elhallgatott, és a vonal túlsó végén a
nyilvánvalóan feldúlt ír csak úgy ontotta
magából a szót.
Végül a professzornak sikerült
meggyújtania a pipát, és mohón
megszívta. Ellobbantotta a gyufát, és az
íróasztalra dobta, ahol tovább izzott.
– Nem értem, miért fosztja ez meg a
szükséges létszámtól, de ha erősítést
igényel, holnapra tudok küldeni. Igen,
igen, én is tudok számolni. Négy
emberük van kintre, és azután maguk
hárman bentre. Úgy véli, hogy ez nem
elégséges? – Elhallgatott, és megint fülelt
egy darabig. – Igen, beszéltem Reginával,
és nem, ő nem tud róla. Tulajdonképpen
mi értelme lenne? Kidolgozták a végleges
részleteket? Értem. Vetítőberendezést? –
Újra némán bólogatott. – Igen, azt
hiszem, az kapóra jönne. Rendben. Jó,
csak tájékoztassanak róla!
Mallory letette a telefont, majd
pöfékelt egy sort. Fölnézett, és látta, hogy
Liza áll az ajtóban.
– Problémák? – kérdezte a nő.
A professzor megköszörülte a torkát. –
Nem kezelhetetlenek. Whit éppen dúl-fúl
egy kicsit, de majd túlteszi magát rajta.
Liza a homlokát ráncolta. – Közeleg a
nagy nap, nem a legalkalmasabb az idő
arra, hogy dúljon-fúljon az ember.
– Nyugodjon meg, Liza, nem lesz
semmi baj.
– Ne mondja nekem, hogy maga
egyáltalán nem aggódik!
– Mindig aggódom, amíg az embereim
szerencsésen haza nem tértek. De most
mindent kézben tartanak, és a terv jó. Sőt
Regina új ötlettel állt elő, amely
szerintem remekül fog működni.
– Egy helyen akkor is hibádzik a terv –
hangoztatta Liza.
– Nincs tökéletes terv, és ezt a mostanit
szinte röptében kellett összehoznunk.
– De Reggie-ék még csak nincsenek is
tisztában a lehetséges buktatóval. Tudja,
hogy ebben nem értettem egyet magával.
– Máskülönben nem is
próbálkozhattunk volna Kucsinnál.
– Igaz, de éppen ezen múlhat, hogy az
„emberei” szerencsésen hazatérnek-e
vagy sem.
– Tudatában vagyok a veszélyeknek –
mondta kissé indignálódottan Mallory.
– Maga igen, de ők nem egészen.
– Minden akciónk lényegénél fogva
kockázatos.
– Néha eltűnődöm.
– Min?
– Itt ülünk a meghitt angol vidéki
házunkban, és tervezgetjük ezeket a
dolgokat, azután őket küldjük el, hogy
végrehajtsák a terveinket.
– Ők is részt vesznek a terveink
megalkotásában.
 – Jó éjszakát, professzor úr!
A nő magára hagyta Malloryt, aki
mérgesen pöfékelt, azután kiütögette a
pipáját, zakója zsebébe dugta, és
morcosan ült az antik bőrfotelban.
WHIT A TELEFONRA meredt. Néha nem
tudott kiigazodni Malloryn. Nem, ez nem
felelt meg az igazságnak. Szinte sohasem
értette az öreget. A professzor a
küldetésük kényes szakaszában újabb
feladatot bízott Whitre, és az írnek ez
egyáltalán nem tetszett. Nem arra
szerződött, hogy Bill Youngot pesztrálja.
Zsebre vágta a telefonját, és kicsörtetett
az előszobába.
– Add ide a kulcsot, Niles! – mondta az
ott posztoló férfinak, aki a kezébe nyomta
a kulcsot.
 Niles Jansen kopogtatott, és bekiáltott:
– Hátra!
Azután előhúzta a pisztolyát, és az
ajtóra szegezte, mialatt Whit bedugta a
kulcsot a zárba. Az ajtó egy kattanással
kinyílt, és Whit megállt a küszöbön.
Shaw a túlsó falnál állva bámult vissza
rá. – Hajlandóak elengedni?
– Leülni! – parancsolta Whit.
Shaw a rászegezett pisztolyra nézett,
lassan a székhez lépett, és leült. Whit
kicsit közelebb araszolt.
– Tudja, maga ismerős nekem –
mondta Shaw.
– Sok mindenkire hasonlítok.
– Szóval mit tehetek magukért?
– Elárulhatja, mit keres valójában
Franciaországban.
– Nyaralok. Maguk mit keresnek itt?
 Whit a falnak támaszkodott. – Egy
washingtoni törvényhozási kijáró, aki
kerítéseken mászik át, és lefegyverez
másokat? Komolyan azt hiszi, hogy
bevesszük?
Shaw néhány másodpercig hallgatott. –
Már nyugalomba vonultam. Most pedig
haza kellett volna térnem az Államokba,
a fiamhoz. Maguk nyilvánvalóan másként
látták jónak.
– Fiatalnak tűnik a nyugalomba
vonuláshoz.
– Elég pénzt kerestem, és
kikívánkoztam. Talán bűn? Ezért vágtak
kupán, ezért tartanak itt fogva?
– Mint már mondtam, lazítson, és nem
lesz semmi gond.
– Persze, de mi lesz Janie Collinsszal?
– Kivel?
 Shaw karba tette a kezét, és a másik
férfit fürkészte.
– Mit terveznek?
– Nem tudom, miről beszél.
– De együtt dolgoznak.
Whit lassan megrázta a fejét. – Még
most sem tudom, miről beszél.
– Dehogynem tudja. Janie-nek
meséltem, hogy visszavonult lobbista
vagyok. Az ő kerítésén másztam át, és őt
fegyvereztem le. Erről senki más nem
tudott.
– Az ilyen dolgokat elég könnyű
kideríteni.
– Egy fenét könnyű. És miért akarnák
kideríteni?
– Szóval nem mondja el, mit keres itt?
– Csak maga után.
– Akkor itt fog megrohadni – fordult
meg Whit, hogy távozzon.
– Vigyázzanak Wallerrel, nem az,
akinek hiszik – mondta rövid habozás
után Shaw.
Whit lassan visszafordult. – Mi a fenét
tud maga erről?
– A jelek szerint többet, mint maguk.
Egyébként most jut eszembe, hol láttam
magát. A kajakozásnál. Mögöttünk
evezett. Wallert akarják elkapni, igaz?
– Maga be van tépve.
– Veszedelmes fickó.
– Tényleg?
Shaw tudta, hogy nem lenne szabad, de
a Janie miatti aggodalma felülírta profi
titoktartási ösztönét.
– Waller világméretű prostitúciós
hálózatot működtet. Ázsiai és afrikai
nőket ad el nyugati országokban
szexrabszolgának. – Miután Whit
arckifejezése e közlés hatására csak
mérsékelt érdeklődést jelzett, Shaw
hozzátette: – Ezenkívül uránt próbált
eladni iszlám fundamentalistáknak,
mielőtt nézeteltérés támadt, és úgy tűnik,
Waller mindet megölte.
– Terroristákat? – hökkent meg Whit.
– Alighanem valahogy átvágták, és
bosszút állt rajtuk. Megátalkodott
gonosztevő. És szemet vetett Janie-re, bár
gondolom, nem ez az igazi neve. Bármit
terveznek is, jobb, ha számítanak rá, hogy
Waller valamennyit idő előtt kiszagol
belőle. És máris aggódhatnak, nehogy
Janie eltűnjön, mielőtt egyáltalán
végrehajtanák az akciójukat.
– És miért mondja el nekem ezeket?
– Szerintem tudja, miért. Ha a pasas
elkapja Janie-t, mindennek vége.
Whit becsapta maga mögött az ajtót, és
ráfordította a kulcsot. Shaw hallotta, hogy
a két férfi izgatottan tárgyal odakint.
Azután távolodó lépteket hallott.
Elmentek.
Leült a székre. Kezdeti ösztönei
helyesek is voltak, meg nem is. Janie
Collins nem az, akinek kiadja magát. De
nem is azért jött, hogy akadályozza az ő
küldetését, hiszen a jelek szerint nem is
tudott róla. A nő és a társai gyanút fogtak
vele kapcsolatban, de nem tudják, mit
keres itt. A kettejük céljai ellentétesek
voltak egymással. Most már tehát
világossá váltak a kérdések. Miért
vadásznak ezek Wallerre? És hogy
tervezik az elkapását?
Shaw körülnézett a zárkájában. Még
inkább ki akart szabadulni, mint eddig.
Az a gyomorszorító érzése támadt, hogy
bármit terveznek is, az nem elég jó. És
nagy a valószínűsége, hogy inkább
Waller fog végezni velük.
 51. FEJEZET

REGGIE SZÁMOLTA a karcsapásokat,

megfordult, és elindult visszafelé. A
normálisnál gyorsabban úszott, annyival
gyorsabban, hogy elvétette a számolást,
és beverte a fejét a medence falába.
Fölmerült a felszínre, megvakargatta a
fejét, és körülnézett. Waller villája
sötétbe burkolódzott. Megszemlélte a két
ingatlant elválasztó kerítésfalat, de ott
sem látott kémeket. Egy kicsit taposta a
vizet, majd a lépcsőhöz úszott, és
kimászott a medencéből. Megtörülközött,
fölkapta a telefonját, és elindult be a
házba. Ahogy lepillantott a készülék
kijelzőjére, fölszisszent. SMS-t kapott.
Egyetlen szót: „MOST.” Ez volt a
legmagasabb fokozatú riasztójelzésük.
Gyorsan bement, és föl a
hálószobájába, ahol lebonyolította a
hívást.
– Találkoznunk kell – mondta Whit.
– Találkoznunk? Mikor?
– Most.
– Éjjel egy óra van.
– Most rögtön, Reg.
– Mi a baj?
– Új mozzanat, amiről tudnod kell.
– Jesszus, Whit...
– A szokott helyen.
A fiú letette.
Reggie magára kapott valamit, és
eloltott minden villanyt, mintha
lefeküdne. Lement a villa alsó szintjére,
kinyitotta a hátsó ajtót, meggyőződött
róla, hogy tiszta a levegő, ezután elsietett
a sötét, keskeny úton.
Néhány perc múlva, miután éberen
figyelt, nehogy valaki kövesse,
megérkezett a találkozási pontra.
Majdnem fölsikoltott, amikor egy kéz
nehezedett a vállára.
Whit fagyos arccal bukkant elő a
sötétségből.
– Mi a nyavalya folyik itt? – rivallt rá
Reggie, és elkapta az ingét. –
Valahányszor elosonok, újabb esélyt adok
nekik, hogy gyanakodjanak rám.
– Ez elkerülhetetlen volt – mondta
Whit, ahogy leült a kőpadra.
– Rendben, nyilvánvalóan fontos,
úgyhogy mondd el.
– Új utasítást kaptunk a professzortól.
– Micsoda?
– Várj, átfogalmazom. Én kaptam új
utasítást a professzortól, és már végre is
hajtottam.
Reggie elképedve meredt le rá. – Miről
beszélsz?
– Utasított bennünket, hogy vonjuk ki
a fiúdat az egyenletből.
– A fiúmat?
– Bill Youngot.
– Mi? Csak nem azt...
– Semmi baja. Csak lekapcsoltuk.
Teljes kényelemben van.
– Megbolondultatok? Billnek...
– Nem én találtam ki, oké? A
professzor pedig nem akarta, hogy tudj
róla. De nekem ez nem tetszett, úgyhogy
most elmondom.
– Miért akarta Mallory elraboltatni
Billt? Éppen elhagyta volna
Franciaországot.
 Whit megdöbbent. – Ezt nem tudtam.
– Nem volt rá lehetőségem, hogy
elmondjam.
– Valószínűleg úgysem számított
volna. A prof félre akarta állítani, és ez
valószínűleg helyes is annak fényében,
amit most tudtam meg.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte
csodálkozva Reggie.
– A fiúd nem az, akinek látszik. – Whit
egy pillanatra elhallgatott. – Azt hiszem,
valami zsaru vagy ilyesmi lehet. Talán
kémelhárító, interpolos vagy efféle.
Erre már Reggie is leült mellé a
kőpadra. – Miért hiszed?
– Olyanokat mondott.
Reggie elfordította a fejét. – Mintha
nem rázott volna meg a dolog.
– Tudtam, hogy Bill eltűnt a
szállodájából. Amikor elmentem, hogy
utánanézzek, láttam, hogy néhány férfi
behatolt a szobájába, és elvitte a holmiját.
A portás később azt mondta, pisztoly volt
náluk.
– Kösz, hogy szólsz.
– Mondj el mindent. Attól a pillanattól
kezdve, hogy elkaptátok.
Whit mindent kitálalt. Aztán így
folytatta: – Azt mondta, vigyázzunk, mit
tervezünk. Azt mondta, Kucsin
nemzetközi szexrabszolga-hálózatot
működtet. Lányokat szed össze Ázsiából
meg Afrikából, és eladja őket nyugatra.
Ezenkívül iszlám terroristákkal próbált
üzletelni, valami nukleáris izét akart
eladni nekik.
– Egy pillanat! Tudja, hogy Waller
valójában Kucsin?
 – Nem, azt nem hiszem. Legalábbis
egyszer sem használta ezt a nevet.
Mindenesetre azt mondta, Kucsin végül
megölte a muszlimokat. Azt hiszem,
hajba kaptak vagy ilyesmi. De azt
mondta, Kucsin egyértelműen szemet
vetett rád, és vigyázzunk, mert
eltűnhetsz, mielőtt léphetnénk. Azt is
mondta, nagyon valószínű, hogy Kucsin
legalább részben ki fogja okoskodni, mire
készülünk. – Whit elhallgatott, hátradőlt
ültében. – Úgy látszik, tévesen ítéltem
meg a fazont. Kiderült, hogy nagyjából
ugyanazon az oldalon dolgozunk, csak
nem tudtunk róla.
– De ha nem ismeri Kucsin múltját,
miért akarja elkapni?
– Talán a terrorista műsor vagy a
szexrabszolga-hálózat miatt.
 – És jól van?
– A fején egy kis púpot leszámítva jól,
igen. Szívós fickó, de hát ezt előre
tudtuk, nem?
– Köszönöm, hogy elmondtad, Whit.
– Nincsenek titkaink, igaz? De ide
figyelj, Reg, szöget ütött a fejembe
valami, amit Young mondott.
– Mi az?
– Hogy Kucsin ölte meg azokat a
muszlimokat. Ezt a javunkra fordíthatjuk.
– Hogyan?
– Mindjárt elmagyarázom – húzta ki
magát Whit.
 52. FEJEZET

SHAW CSALÓDOTTAN hagyta ott az ajtót.

Hát persze, be kellett látnia, hogy csakis
csalódáshoz vezethet, ha az ember
majdnem vaksötétben egy kibelezett
vécétartály alkatrészeivel próbál kinyitni
olyan zárat, amelyik nem rugóra jár. Egy
nap több mint nyolcvanhatezer
másodpercből áll. Miután több mint
százezer másodpercet számlált magában,
most legjobb esetben arra
következtethetett, hogy vagy késő éjszaka
van, vagy pedig dél felé jár az idő.
Előrelépett, és az ajtónál fülelt. Se
lépések, se szuszogás. Egy vastag ajtó
mégis elválasztotta a szabadságtól. Ha
megpróbálja összetörni, a túloldalán
pisztolyokkal fogják várni. Visszarogyott
a székre, és próbált más módot kieszelni.
Szabadulásvágyának indítéka
megváltozott, de csak egészen kicsit. Ha
ezek az emberek Janie Collinsszal
dolgoznak, az azt jelenti, hogy a nő nincs
egyedül Wallerrel szemben. Ha tehát
Waller csinálni akar valamit Janie-vel, a
nő legalább erősítést kaphat. Azt azonban
Shaw határozottan érezte, hogy ezek nem
zsaruk. A fickó, akivel beszélt,
meglepettnek látszott a szexrabszolga-
kereskedelem meg a nukleáris terroristák
ügye hallatán. Ha tehát nem tudnak
Waller illegális tevékenységeiről, akkor
mi az indítékuk, miért akarják kikészíteni
a pasast? És ha nem hatósági emberek, őt
miért hagyják életben? Miért nem
eresztettek golyót a fejébe, és kaparták el
valahol az isten háta mögött? Az sokkal
logikusabb lenne.
Shaw teljesen összezavarodva ült a
széken, és a két elgörbített fémdarabbal
játszott. A vécéből származó két
haszontalan fémdarabbal. Ha Frank most
látná... Ahogy a toalettre pillantott,
eszébe jutott valami. Az ajtóra nézett,
majd ismét a vécére. Megvizsgálta
rögtönzött szerszámkészletét a kezében,
és úgy gondolta, talán mégiscsak
lehetséges.
– ÉS MILYEN volt az úszás? – kérdezte
Waller másnap délután, ahogy fölfelé
gyalogoltak Gordes-ba.
– Üdítő. Élvezte a látványt?
– Hogy mondta? – hőkölt hátra.
– Mintha láttam volna valakit
átkukucskálni a kerítésen. Feltételeztem,
hogy maga az, de persze valamelyik
embere is lehetett – pillantott hátra a lány
az őket követő két biztonsági őrre.
– Nem én voltam – felelte mereven
Waller. – És nem is az emberem.
– Akkor talán tévedtem.
– Igen.
Reggie nem is tudta, miért tett ilyen
provokatív kijelentést a férfinak. Illetve
talán tudta. Még mindig jobb volt, mint
kikaparni a szemét ennek a
leánykereskedő atomterroristának. Mély
lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, és
mosolyt erőltetett magára.
– Holnap nagy piac. Sokkal nagyobb,
mint az, amit a múltkor látott.
– Alig várom – mondta Waller.
A bevásárlás végeztével ismét
elhaladtak a templom mellett.
– Járt már odabent? – kérdezte Reggie.
– Még nem. Vasárnap megyek misére.
– Én már igen. Tetszett. Nincs kedve
megnézni?
Waller bizonytalan képet vágott,
hátrapillantott a két testőrre. – De.
Beugorhatunk pár percre. Azután együnk,
mert megéheztem. Holnap pedig a piac
után szeretném elvinni magát a pont du
Gard-hoz. Megnézzük az aqueductust, és
a közelében, egy nagyon kellemes
vendéglőben vacsorázhatunk. És másnap
következhet Gigondas.
– Már mindent eltervezett?
– Természetesen – vágta rá, a
határozott kijelentést mosollyal enyhítve.
Végigballagtak a szűk sikátoron, és
benyitottak a templom kapuján. Odabent
észrevehetően hűvösebb levegő csapta
meg őket. Előrementek, és meglátták a
harangtoronyba, Gordes legmagasabb
pontjára fölvezető lépcsőt. Pascal és a
másik testőr az előtérben várakozott.
Ahogy megközelítették az oltárt,
Reggie térdet hajtott és keresztet vetett,
Waller nemkülönben. Egy idős pap lépett
elő, és meglátta őket. Franciául szólt
hozzájuk, Reggie válaszolt neki, majd a
pap továbbment.
A lány Wallerhez fordult.
– Csak azt kérdezte...
– Igen, tudom, franciául legalább olyan
jól beszélek, mint angolul, talán még
jobban. A templom zárva van, de csak
néhány percig maradunk.
Reggie körülnézett. – Évszázadok óta
járulnak ide a hívők. Lenyűgöző.
 – Felemelő dolog ekkora erő jelenlétét
érezni – mondta fojtott hangon Waller.
– Ekkora jótékony erőét— tette hozzá
Reggie, és az oltárra állított keresztet
bámulta.
– Mi más lehetne egy templomban?
– Nem járok olyan rendszeresen
misére, ahogy kéne.
– Vasárnap eljöhetünk együtt.
– Az lehetetlen, mert szombaton
elutazom.
– Hová megy? – döbbent meg a férfi.
– Haza, az Államokba.
– Nem tudja megváltoztatni a
programját?
– Miért?
– Mert megkérem rá. Szeretnék több
időt tölteni magával.
– De a villám bérlete lejár.
 – Azt majd én elrendezem. Vagy
meghosszabbítom, vagy lakhat az én
villámban.
– Evan, nem hiszem, hogy...
– Majd én elrendezem – ragadta meg a
lány karját olyan erővel, hogy Reggie
arca megvonaglott. Lassan eleresztette. –
Maga megbabonázott. Nem vagyok
eszemnél a közelében. Vigyáznom kell
magamra.
– Talán nekem is vigyáznom kéne –
igyekezett mosolyogni a lány.
– De komolyan több időt kell együtt
töltenünk. És miután hazatérek
Kanadába, az csak egy ugrás az Egyesült
Államoktól. Ott találkozhatunk.
– Alig ismer.
– Hamar ki szoktam ismerni az
embereket. Sőt azonnal a veséjükbe látok.
 A férfi úgy nevetett, hogy Reggie-nek
kiszáradt a torka. De még valamit meg
kellett tennie. Emiatt hozta ide Wallert.
—. Ideje visszamenni. Ebéd után
kocsival el kell intéznem néhány dolgot –
mondta.
Waller visszafordult arra, amerről
jöttek.
– Nem – mondta Reggie huncut
mosollyal, amelyet a villában a tükör
előtt gondosan begyakorolt. – Találtam
rövidebb utat.
– Hogyhogy?
– Jöjjön utánam! – indult el az alsó
szintre vezető lépcsőhöz.
– Hová megy? – kérdezte a férfi.
Reggie megfordult.
– A rövidebb úthoz, ahogy mondtam. –
Pascalra pillantott, aki éberen figyelte. –
Ő is jöhet – mondta nevetve. – Jöjjön
már, nem csalom csapdába! – szökdelt le
a lépcsőn.
Waller bólintott Pascalnak, és követték
a lányt, aki már a lépcső aljában várt,
majd továbbvezette őket a szent hely
gyomrába. Ismét Pascalra pillantott, és
látta, hogy a pisztolya közelében tartja a
kezét. Egy perc múlva Reggie kinyitotta
az ajtót, és kilépett a napfényre.
– Látja? – mutatott balra. – Útrövidítés
egyenesen a sziklafalon át. A villák ott
vannak, mindjárt a lépcsőnél.
A férfi meglepődött, lenyűgözte a
dolog. – Már elmentem e mellett az ajtó
mellett, és kíváncsi voltam, hová vezet.
– Most már tudja – mondta a lány.
Most már tudja.
 53. FEJEZET

– TALÁLKOZNI akarok vele – mondta

Reggie.
– Ez egyáltalán nem jó ötlet – felelte
Whit.
Újra a sénanque-i apátság
könyvesboltjában randevúztak.
– Nem érdekel, hogy szerinted jó ötlet-
e. Vigyél el hozzá!
– Vajon a professzor tudja...
– Pillanatnyilag róla sem valami
hízelgő a véleményem. Úgyhogy vigyél
el Billhez!
SHAW A SZÉKEN ÜLT, amikor kopogtak.
– Hátra az ajtótól! – hangzott az
utasítás.
 Miután kinyílt az ajtó, Shaw pislogva
szoktatta a szemét a megváltozott
fényviszonyokhoz. Azután meglátta,
hogy a lány áll a küszöbön.
– Elnézést kérek a történtekért –
mondta Reggie. – Fogalmam sem volt
róla, hogy mit műveltek magával.
– Akkor engedjenek el.
– Arra várhat, hapsikám – mondta
Whit, előrelépett, és megállt Reggie
mellett.
Shaw látta a két másik férfit is az
ajtónál. A pisztolyukat nem vették elő,
valószínűleg a lány hatására, de biztos
volt benne, hogy nem fegyvertelenek.
– Akkor mondják el, mi folyik itt –
kérte. – Talán segíthetek.
– A válasz ugyanaz, mint az előbb –
felelte Whit.
 Shaw éles pillantást vetett rá. – Mesélt
a hölgynek Waller viselt dolgairól?
– Igen, mesélt – szólalt meg Reggie. –
És valami, amit maga mondott, tényleg a
segítségünkre lesz.
– Micsoda?
– Azt nem árulhatom el.
– Miért akarják elkapni?
– Miért akarta elkapni? – kérdezett
vissza Reggie.
Shaw nem válaszolt.
– Atomterrorizmus! – vetette föl a lány.
– Ez egy gazember – mondta Shaw. –
Le kell állítani. Csak ennyit mondhatok.
– Akkor miért akart elutazni, mielőtt
leállította volna? – kérdezte Reggie.
Shaw ismét Whitre pillantott. – Ki
küldte magukat? Az Interpol? A Moszad?
Talán az MI6, hapsikám?
 Reggie mondani akart valamit, de Whit
rámordult.
– Úgysem ismeri a céget – felelte végül
a lány. – De maga miért akart elutazni?
– Lefújták az akciót – válaszolta Shaw.
– Mert Waller megölte a terroristákat?
Ez nem jelenti azt, hogy nem fog újra
próbálkozni.
– Nem én adom ki az utasításokat, csak
végrehajtom őket.
– Ahogy mi is – csattant föl Whit.
– Honnét okoskodta ki, hogy mi a
helyzet velem? – kérdezte Reggie.
– Közvetlenül azelőtt, hogy beverték a
fejemet, egyszer csak összeállt a kép. Az
utolsó darabka akkor került a helyére,
amikor maga azt sugallta Waller
emberének, hogy én már nem jelentek
gondot.
 – Nem akartam, hogy baja essen.
– Mikor hajtják végre az akciójukat? –
kérdezte Shaw.
– Na jó, a beszélőnek vége – mondta
Whit.
Shaw ügyet sem vetett rá, tekintetét
Reggie-re szegezte. – Most miért jött ide?
– Hogy elnézést kérjek.
– Figyeljen, ha Waller megneszeli,
hogy...
– Nem vitás, hogy Waller nagyon jó –
vágott közbe a lány –, de mi is jók
vagyunk. Ezzel foglalkozunk.
– Mivel? – firtatta Shaw.
– Amint ennek vége, maga bántatlanul
távozhat – mondta Reggie, és egy
pillanatra elhallgatott – Láttam valami
férfiakat, akik elvitték a szállodából a
maga holmiját. Az egyikük kalapot viselt,
és nem nagyon tűnt elégedettnek.
– Biztos, hogy nem elégedett velem.
– Érintkezésbe léphetünk vele,
megmondhatjuk neki, hogy maga jól van.
Hogy nem tehet a történtekről.
– Azt majd megoldom. Csak hadd
kérdezzek valamit. Mi lesz, ha
belebuknak, és Waller mindannyiukat
megöli?
– Akkor magának egyedül kell kijutnia
innét – vigyorgott Whit. – Nem nagy ügy
egy ilyen kemény csávónak, nem igaz?
Shaw nem adta föl. – Mondják el a
tervüket, és megmutatom a buktatókat.
Whit a fejét rázta. – Azután szépen
megszökik, és beleköp a levesünkbe.
Még csak az kéne.
– Na de... – kezdte Reggie.
– Nem, Reg – szólt rá Whit, azután
grimaszolt, mert rájött, hogy hibázott.
– Reg? Mint Reggie? – nézett a lányra
Shaw.
– Még egyszer köszönöm! – nyújtotta a
kezét Reggie. Whit közbe akart lépni, de
Shaw már elkapta, és mintha izzottak
volna az ujjai. Ahogy fölnézett a lányra,
érezte, hogy ő is hasonlóan reagál.
– Remélem, elkapják a rohadékot! –
kiáltotta Shaw a már becsukódó ajtónak.
Utoljára a lány őrá szegeződő tekintetét
látta.
Az ajtóhoz ugrott, fülelt. Egy szót
világosan hallott: „piac” .
Fölmordult, és az ajtóra csapott.
 54. FEJEZET

– NAHÁT, EVAN nincs önnel? – Amint

Reggie megfordult, látta, hogy Alan Rice
figyeli. A férfi átkelt Gordes főutcáján, és
odalépett hozzá. – Azt hittem, minden
percét kisajátítja. És most mégis egyedül,
kísérő nélkül látom önt.
– Azt hiszem, pillanatnyilag fontosabb
dolga akadt. Nekem meg van egy-két
elintéznivalóm. Csak fölszaladtam, hogy
beszerezzek néhány dolgot.
– Ráér egy csésze kávéra? Most, hogy
elbújt a nap, csípős a levegő, jólesne egy
forró fekete – mutatott a lány háta mögé,
a főtéren lévő Pol Para Múzeum melletti
utcában egy kávézóra.
Beültek, rendeltek, és Rice csak azután
törte meg a csöndet, hogy mindketten
megkapták a csészéjüket.
– Nyilván tudja, hogy Evan
belehabarodott magába.
– Jól érzem magam a társaságában.
Kedves ember.
– Nem, Ms. Collins, egyáltalán nem
kedves ember.
– Hogyhogy? – lepődött meg Reggie. –
Azt hittem, neki dolgozik.
– Úgy is van, tehát alaposan
megismertem. Rendkívül sikeres
üzletember. De a kedvesség nem tényező
nála.
– És miért mondja ezt nekem?
– Mert szeretném, ha tudná, mibe
bocsátkozik.
– Nem tudtam, hogy bármibe is
bocsátkoznék.
 – Biztosíthatom, hogy Evan nem így
látja.
– Tehát mit javasol, mit tegyek?
– Hagyja el Provence-ot.
– Tulajdonképpen azt tervezem, hogy
szombaton elutazom. Gondolja, hogy
amennyiben elmegyek, ez a rendkívül
sikeres és birtokló hajlamú üzletember
annyiban hagyja?
Rice hörpintett a kávéjából, azután a
kanalat babrálta. – Talán.
– Szóval Evannel azelőtt is előfordult
már ilyesmi?
– Úgy érti, más nőkkel? Igen, elő.
– És mi történt a többi nővel?
– Nem tudom.
– Ez nem valami meggyőző.
– Érdekes, pedig ez az igazság.
– Most kit véd? Engem vagy a
főnökét?
– Azt hittem, világos. Evant védem.
Önt nem is nagyon ismerem.
– Értékelem az őszinteségét. Szóval
önmagától védi?
– Így is föl lehet fogni.
– Én csakis így tudom fölfogni.
– Tehát elutazik? Most azonnal? Ne
várjon szombatig!
Reggie fölállt, és az asztalon hagyott
néhány eurót a kávéjáért. – Nem, azt nem
hiszem. Már megbeszéltük, hogy holnap
a piacra megyünk, és azt nem is akarom
elmulasztani.
– Higgye el – egyenesedett föl Rice –,
az a legbölcsebb, ha most rögtön elutazik.
– Ez a bökkenő, Alan. Pillanatnyilag
nagyon nehezemre esik, hogy bárkinek is
higgyek.
 NÉHÁNY PERC múlva Alan Rice egy
futópad mellett állt, amelyen a főnöke a
napi kocogását végezte. Waller
törülközővel megtörölte az arcát, ivott a
vizespalackból, és megnövelte a gépen a
meredekséget.
– Gondterhelt az arcod, Alan.
– Az imént csevegtem a kis
barátnénkkal.
– A kis barátnénkkal?
– Jane Collinsszal.
Waller lelassította a gépet, csökkentette
a lejtőszöget. – Miért?
– Aggódom.
– Fölösleges. Lekádereztük, nem?
– De, magad is láttad a jelentéseket.
– Akkor meg mi a problémád?
– Látom, hogyan nézel rá.
Waller tempós gyaloglásra lassította a
futópadot.
– Látod, hogyan nézek rá? – kérdezte
számonkérően.
– Légy szíves, ne húzd föl magad,
Evan. Csak volt már rá példa, hogy...
A következő pillanatban Rice már a
padlón feküdt, a szájából csorgott a vér.
Waller mellette állt, megvágta a kezét,
ahogy a másik férfi fogához csapta.
Lehajolt, és talpra segítette Rice-t.
– Tegyél rá jeget, mielőtt földagad –
mondta higgadtan.
– Csak meg akartalak védeni – hebegte
Rice az állát tapogatva.
– Ez nagyszerű lenne, amennyiben
védelmet igényelnék, de nem igénylek –
meredt rá harciasan Waller. – A
munkatársam vagy, Alan. Az
alárendeltem. Ne felejtsd el, hol a helyed.
Nem vagy, és soha nem is leszel
egyenrangú velem. Megértetted, amit
mondtam?
– Megértettem.
– Helyes – fogta át a karjával Rice
vállát. – Akkor többé nem ejtünk szót
erről.
Rice elment, hogy jeget tegyen sérült
állára, Waller pedig morcosan bámult ki
az ablakon. Senkitől sem tűrte el, hogy
akár az ítélőképességét, akár a tekintélyét
megkérdőjelezze. Rice most
mindkettőhöz igen közel került. Ha még
valaki tartózkodik a helyiségben, és hallja
ezt, Waller valószínűleg parancsot adott
volna jobbkeze kivégzésére. Rice most
mindenesetre riasztó, kifejezetten riasztó
mértékű önállóságról tett
tanúbizonyságot.
 De talán van igazság a szavaiban?
Talán tényleg védelmet igényel,
lényegében önmagától? Igaz,
belehabarodott Jane Collinsba, sok férfi
ugyanígy járna. A nő közvetlen közelsége
hozzájárult ehhez. De ennél sokkal
többről van szó. Az a nő ellenáll neki –
na ez a kihívás. Független, szókimondó,
makacs, nem hagyja, hogy irányítsák,
manipulálják.
Waller azon vette észre magát, hogy
mindenáron birtokolni akarja ezt a nőt. És
meggyőződésévé vált, hogy birtokolni is
fogja.
 55. FEJEZET

REGGIE KORÁN KELT, és már

hajnalhasadás előtt úszott egyet a
medencében. Egy küldetés utolsó napján
rendszerint így járt el. Mindig csinált
valami kellemeset, mintha az lenne élete
utolsó napja. Hasította a hűs vizet,
számolta a karcsapásokat, jól
begyakoroltan lélegzett. Nem is figyelt,
hogy leskelődik-e rá valaki a szomszédos
villából. Már nem számított.
Befejezte, bement a házba, föl a
csigalépcsőn a hálószobájába, és levette a
bikinijét. A következő pillanatban
hátraperdült, és a helyiség túlsó sarkába
bámult.
Esküdni mert volna, hogy hallott
valamit, látott egy lappangó árnyékot...
De nem volt ott semmi.
Bezárta az ajtót, és lezuhanyozott,
zubogtatta magára a forró vizet, hátha
legyőzi vele a borzongást. A küldetések
vége előtt mindig idegeskedett, hogy
mikor fedezi föl tényleges kilétét a
megölni tervezett személy.
Most Bill Youngra gondolt. Tudta,
hogy nem lett volna szabad
meglátogatnia. A lelke mélyén – olyan
mélységben, ahová már hosszú ideje nem
merészkedett – valami mégis
rákényszerítette. Most már ez sem
számított. Tudta, hogy a mai nap után
semmi sem fog számítani. Se egyikük, se
másikuk érzései. Többé nem találkoznak.
Megpillantotta az arckifejezését a
tükörben, miközben fölidézte a kettejük
közti szikrát, amikor a kezük egymáshoz
ért. A férfi nézését. Saját erőlködését,
hogy fegyelmezze magát a férfi
jelenlétében.
Elég, Reggie! Azonnal abbahagyni!
Megszárította a haját, hosszú nadrágot,
edzőcipőt, vállpántos felsőt, arra bő inget
vett, a haját pánttá hajtogatott kendővel
kötötte át. A cipőt praktikus
megfontolásból választotta, hátha futni
kell. A kendő jól jöhetett fojtóhuroknak.
Tudta azonban, hogy ha ehhez a
kétségbeesett eszközhöz kell
folyamodnia, a túlélési esélyei igen
csekélyek. Lelki szemei előtt leperegtek
Fegyir Kucsin áldozatainak immár hetek
óta a fejében tárolt képei.
Ez a nap megtorlás mindegyikükért –
gondolta.
 Kinézett az ablakon a lenti
macskaköves, keskeny útra. Többen már
a piac felé gyalogoltak. Elégedetteknek,
lelkeseknek, izgatottaknak látszottak.
Reggie-ben most ugyanezek az érzések
munkáltak, illetve az elégedettség talán
nem, az még nem. Kis személyautók és
furgonok döcögtek el, szűk belső terük
áruval telezsúfolva. Ahogy ott állt, előbb
Whit, majd Dom ballagott el jókora
sporttáskát cipelve. Egyik férfi sem
nézett föl rá. Pillanatokon belül eltűntek a
szeme elől. Whit új ötletét ragyogónak
találta. Most már csak pontosan végre
kellett hajtania.
Becsukta az ablakot, lement a
földszintre, és kávét főzött. Elidőzött a
csésze meg a tükörtojás és a pirítós
mellett, amit készített magának.
Igyekezett egyenletesen lélegezni,
tudatosan eloszlatni az idegességet, újra
meg újra végiggondolta a tervet, részben
megnyugtatásképpen, részben pedig a
lehetséges hibák minimálisra szorítása
érdekében. Előző nap még egyszer
utoljára találkozott Whittel és Dommal,
akik átvették vele az átdolgozott
forgatókönyvet. Úgy látszott, hogy a
Dom által Avignonban beszerzett
felszerelés kitűnően fog működni.
Minden beüzemelve, felhasználásra
készen várt. A két férfi dicsérte Reggie
ötletét.
– Személyre szabott előadás a jó öreg
Kucsinnak – jegyezte meg Whit.
– Személyre szabott előadás –
ismételte most a lány, miközben
elmosogatta a csészét meg a tányérokat,
és visszarakta őket a konyhaszekrénybe.
Kiment a teraszra, és figyelte, ahogy a
fölfelé nyomuló nap lángra gyújtja az
eget. A hegylánc és a völgyfenék életre
kelt, mintha friss vért ömlesztettek volna
belé. Reggie idegei elcsitultak, lélegzése
visszatért a normális ütemhez, elszánt
arcvonásait mintha kőbe vésték volna.
Eljött az idő.
Megesküdött, hogy történjék bármi,
még ha ez a mai lesz az utolsó napja,
Fegyir Kucsinnal akkor is végez. Vannak
dolgok, amelyek megérik a fizetendő
árat.
EZALATT MILES MALLORY épp telefonált
Harrowsfieldben. Gordes-tól alig néhány
kilométerről hívták, méghozzá nem Whit,
nem is Dom, hanem Niles Jansen, és
olyasmit mondott, amit Mallory nem
szívesen hallott.
– Regina meglátogatta azt az embert? –
dörögte Mallory a telefonba. – Az is
tudja, hogy Kucsinra vadászunk? –
Jansen felelt neki. – És valami bűnüldöző
szervhez tartozik? – kiáltott föl. Erre is
választ kapott.
– Várja meg a visszahívásomat! – adott
utasítást. – Ezt át kell gondolnom.
Helyére tette a kagylót, és hátradőlt a
karosszékében. Hihetetlen
meggondolatlanságnak találta, hogy Whit
tájékoztatta Reggie-t Bill Young
elfogásáról. Eredetileg úgy tervezték,
hogy a küldetés befejezése után elengedik
a férfit. Most azonban Mallory nem volt
biztos benne, hogy fennáll-e még ez a
választási lehetőség. Ha valaha is
kitudódik, hogy ők mivel foglalkoznak...
Szórakozottan elővette a zsebéből a
pipáját, ránézett, azután elhajította, hogy
szárával az átellenben lévő
kandallópárkányhoz csattant.
Visszahívta Jansent.
– Akár sikeres az akció, akár nem, a
férfi nem maradhat életben – közölte
szűkszavúan. – Azonnal intézzék el!
Letette a telefont, fölegyenesedett
ültében, és tenyerébe temette az arcát.
– Miles? – Fölnézett, és látta, hogy
Liza rámered.
– Mi a baj? – kérdezte a nő.
A professzor megrázta a fejét, mondani
akart valamit, de azután lesütötte a
szemét, a padlóra meredt, úgy ejtette
maga elé a kezét, mintha épp szélütést
kapott volna.
– Miles!
– Ne most, Liza, kérem, ne most!
 56. FEJEZET

NILES JANSEN ellenőrizte a Glock–17-es

egyenes szekrénytárát, amely kibővített
kétsoros elrendezésben tizenkilenc lőszert
tartalmazott. Niles eddig három
küldetésen dolgozott támogató szerepben
Whittel és Reggie-vel, de még sosem
kapott parancsot a mostanihoz hasonló
lépésre. Idegesen, de eltökélten csőre
töltötte a fegyvert, és zsebéből
védősapkás fecskendőt vett elő, amelyet
„Méreg” címkével jelöltek meg. Mivel
egyedül volt, azt tervezte, hogy fölszólítja
a foglyot, bilincselje magát a székhez,
azután beadja neki a mérget. Úgy
gondolta, a fogoly azt fogja hinni, hogy
ez újabb adag altató, tehát könnyen megy
majd a dolog.
Nem így lett.
Lassan lépkedett a folyosón, majd
megtorpant, nem akart hinni a szemének.
Víz folyt ki a bezárt ajtó alatt és az
ételbeadó nyíláson.
Nekiiramodott, bekiáltott: – Mi az isten
történt?
– Csőrepedés, a vécéöblítő elárasztotta
az egész rohadt kócerájt. A seggemig ér a
víz – ordította vissza Shaw. – Hol a
főcsap?
– Lépjen el az ajtótól!
– Lépjek el az ajtótól? A falhoz
szorultam. Mindjárt összedől az egész
épület. Egy órája üvöltözök, hogy jöjjön
már valaki.
Jansen az ajtóhoz ért, előhúzta a
kulcscsomóját. Azt tervezte, hogy
kinyitja az ajtót, és gyorsan félrelép a
kizúduló víz elől. Az események azonban
nem a terve szerint alakultak. A
meghiúsulás első jeleként az ajtó
leszakadt a sarkairól. Második jelként
Jansenre borult. Shaw ledobta a nehéz
vécét, amellyel utat tört magának a
szabaduláshoz, elkapta a férfi pisztolyát,
és fölhúzta a döbbent Jansent. Miután egy
tárgy leesett, Shaw lehajolt érte, fölvette,
és látta, hogy injekciós fecskendő. A
férfira nézett.
– Ezt nekem szánta?
Jansen nem szólt semmit. Shaw
megrázta.
– Egy másodperc választ el attól, hogy
golyót eresszek az agyába. Ezt nekem
szánta? Nem hallom! – szorította a
pisztoly csövét a férfi homlokához.
 – Parancsot kaptam – mondta Jansen.
– Kitől? Az egyik itteni fickótól? A
nőtől?
– Nem. Ők nem tudnak róla.
Shaw olyan dühvel ütötte le Jansent,
amilyet már jó ideje nem érzett.
Visszafektette a férfit, zsebre vágta a
fecskendőt, berohant a szobába, elzárta a
vizet a toalett hűlt helyén, azután
kisietett. A víz természetesen eleve nem
ért csípőig, csak annyi gyűlt össze, hogy
ki tudott folyni az ajtó alatt. Shaw házi
gyártmányú szerszámaival leszerelte a
vécét, és a helyén maradt nyílást egy
pillepalackkal dugta be.
A vállára vette Jansent, előreszegezte a
pisztolyt, hátha még belebotlik valakibe,
aki szeretne kapni egy golyót. Egy
lámpazsinórral megkötözte a férfit,
elemelte a mobiltelefonját meg a
kocsikulcsát, kirúgta a bejárati ajtót,
leszökkent a tornáclépcsőn, és beszállt a
ház előtt parkoló háromajtós szürke ferde
hátúba.
Tíz másodperc múlva már az úton
száguldott. Fürge ujjmozdulatokkal
bepötyögte a kocsi GPS-ébe az úticélját.
Gordes-ot.
Megnézte a műszerfali órát, amely a
dátumot is jelezte.
Piacnap.
Talán még nem késő. Padlógázzal ért
ki a főútra. Beütött egy számot. Frank
hangja szólalt meg, és amint meghallotta
Shaw-t, üvöltözni kezdett.
– Fogd be, Frank, és figyelj!
– Én figyeljek? Shaw, én szétrúgom a
hátsó...
 – Ki fogják nyírni Wallert.
Ez megragadta Frank figyelmét. –
Hogyhogy? Kicsoda?
Shaw beavatta mindabba, ami eddig
történt.
– Majdnem biztos, hogy mára tervezik.
Erősítést kérek.
– Az nincs. Minden emberünket
kivontuk a térségből.
– Senki sincs?
– Az összes időmet arra fordítom, hogy
mentsem az irhádat. A fejesek azt hiszik,
meggárgyultál a csajszi miatt.
Bepöccentek.
– Egyedül nem boldogulok. Segítség
kell. Wallernek rengeteg testőre van.
Frank hallgatott.
– Hahó! Szólalj már meg! – csattant föl
Shaw.
 – Egy emberünk még maradt a
térségben.
– Ki az?
– Én.
– Hogyhogy te még itt vagy?
– Az mindegy, itt vagyok, és kész.
– De miért, Frank?
– Mert téged kerestelek, azért. Most
boldog vagy? Na és hogy akarok ezt
előadni?
– Máris mondom – kezdett hadarni
Shaw.
Miután befejezte, Frank megkérdezte:
– Tényleg megbízol ebben a nőben?
– Amennyire bárkiben is megbízhat az
ember, igen, megbízom benne.
– Hát, baromira remélem, hogy igazad
lesz.
Shaw bontotta a vonalat, tövig nyomta
a kis kocsi gázpedálját. Bőgött a ferde
hátú csúcsteljesítményre hajszolt motorja,
ahogy a kocsi mellett elsuhant a
provence-i táj.
Elérte a gordes-i lehajtót, meglátta a
föltorlódott forgalmat, sorsára hagyta az
autót, és fölvágtatott a szerpentinen.
Elérte az ikervillákhoz vezető
mellékutcát, de a Walleré előtt nem látott
őrt, ami arra utalt, hogy a férfi
valószínűleg nincs otthon. Végignézett a
csoportosan a piac felé kaptató
gyalogosokon, az eladni való áruval teli
személyautókon és furgonokon. Utolért
egy lépésben haladó kisteherautót,
amelynek rakterét ruhaállványok és
fölhalmozott kalapok töltötték meg,
előhúzott néhány eurót, és a következő
percben már tarka poncsó, széles
karimájú vászonkalap meg olcsó
napszemüveg álcázta, az utóbbit a sofőr
ingyen, ráadásként kapta elő a saját
zsebéből.
Shaw fölugrott a platóra, és fölvitette
magát a faluba. Ott gyorsan nyomult
előre a tömegben, előregörnyedt, hogy
elrejtse magasságát. Tekintete ide-oda
cikázott, mindenfelé kereste Reggie-t,
Wallert vagy a számára érdekes bármely
más személyt. Fürkészmunkája végül
elnyerte jutalmát, amikor egy sikátor
mellett elhaladva, bepillantott oda.
Hátrahúzódott, néhány másodpercet várt,
majd elővette a telefonját, fölhívta
Franket, és megmondta neki, mi a teendő.
Ezután ellenőrizte az eltulajdonított
pisztolyt. Ilyen elemi előkészület nélkül
nem bocsátkozik potenciális
harchelyzetbe az ember. A Glock–17-est
az 1980-as években tervezte névadója, az
osztrák Gaston Glock, aki addig
egyáltalán nem konstruált fegyvert.
Kiválóan értett viszont a korszerű
szintetikus polimerekhez, így lényegében
a világ első műanyag maroklőfegyverét
alkotta meg. Az osztrák hadsereg
fegyverellátásáért folytatott versenyben a
plasztikstukker lepipálta a H&K-t, a SIG
Sauert, az olaszok Berettáját, a
Browningot és a különleges erők tagjai
által kedvelt elsőrangú Steyrt. Azonnali
és zajos világsikert aratott. Amerikában
tíz zsaruból hét ezt hordta a
pisztolytáskájában. Ám bármely más
harceszközhöz hasonlóan mindezzel
együtt sem volt tönkretehetetlen. Shaw
megdöbbent, hogy előbb nem vette észre
a bajt.
A cső elrepedt. Bizonyára akkor,
amikor a súlyos ajtó a még súlyosabb
vécével kiszakítva a fegyver
polimeranyagához csapódott. Hál’
istennek nem kellett rögtön elsütnie a
pisztolyt. Valószínűleg szétrobbant volna
a kezében. Egy Glockkal egész álló nap
tüzelhet az ember. Semmilyen fegyver
használata nem biztonságos azonban, ha
sérült a csöve. Shaw tehát most itt állt
fegyver nélkül, másikat semmiképpen
nem szerezhetett. Frank nem érhetett ide
fél óránál hamarabb, és addig nem
várhatott.
Nem maradt más hátra, mint előre.
Úgyhogy nekivágott.
 57. FEJEZET

– EZ AZTÁN a forgalmas piac! – mondta

Waller, ahogy Gordes zsúfolt utcácskáin
Reggie mellett lépkedett. – De az ember
hamar klausztrofóbiás lesz ebben a
tömegben – pillantott a háta mögé.
Két tagbaszakadt testőre árusok és
vásárlók között furakodott előre, üggyel-
bajjal tudott lépést tartani a párossal.
Reggie a bevásárlókosarát a jobb kezében
tartva, szapora léptekkel haladt. Már
vásárolt is néhány dolgot, többek között
hat, kézzel hímzett szalvétát egy
embertől, aki leeresztett gumijú, özönvíz
előtti furgonból kínálta a portékáját. A
férfi jó áron adta a holmit, és meg is
tetézte valamivel, ami most a kosár
fenekén, de azért könnyen hozzáférhető
helyen pihent: egy Beretta pisztollyal.
– Hát igen, a szombati piac tényleg
nagy.
– Azt látom. Vigyem a kosarát? –
ajánlkozott Waller.
– Soha ne kérdezzen ilyet egy nőtől,
aki a vásárlás lázában ég! – nevettette
meg Reggie a férfit, aki széttárta a kezét.
– Meghajolok a szebbik nem
fogyasztói hozzáértése előtt.
– Köszönöm!
A lány Waller háta mögé pillantott, és
meglátta a jelet. Mintegy végszóra egy
autó kezdett átgurulni a sokadalmon, az
embertömeg lassan szétvált, hogy
átengedje a járművet. Reggie a lépteivel
számlálta a másodperceket
Hajszálpontosan kellett kiviteleznie a
feladatot.
– Milyen furcsa – mondta, miközben
megállt az egyik árusnál, hogy
szemügyre vegyen egy állványra
akasztott sarut.
– Micsoda? – kérdezte Waller.
– Eddig egyáltalán nem láttam itt
muszlimokat – mutatott a férfi mögé
Reggie.
Waller hátraperdült, és az út túloldalára
meredt, ahol két, keményített kaftánt és
turbánt viselő, szakállas férfi szállt ki
abból a viharvert autóból, amelyik
átvergődött a tömegen.
– Jaj, istenem, azok fegyverek? –
kiáltotta Reggie.
Waller a testőrei után nézelődött, ám
ekkor dörrenések hallatszottak, és az utca
sűrű füsttel telt meg. Sikoltozás támadt,
az emberek fejvesztve menekültek,
egymásnak és az áruval megrakott
állványoknak, pultoknak ütköztek. Waller
a testőreit szólongatta. Sehol sem látta
őket. Nem is láthatta, mert mindketten a
földön feküdtek, miután egy-egy jól
irányzott ütést kaptak a nyakszirtjükre.
Egy fiatal nő kiáltozva szaladt el Reggie-
ék mellett, kosarából a megvásárolt
cikkek az utcára záporoztak. Mindenfelől
sikoltozás, lábdobogás hallatszott. Két
újabb ikerdörrenést követően még sűrűbb
füst gomolygott. A füstből a két kaftános,
turbános férfi bontakozott ki, kezükben
fegyver, arcukat védőmaszk takarta.
Teljesen lezárták az utcát.
– A francba! – dühöngött Waller, amint
meglátta, hogy közelednek.
– Evan, maga ismeri ezeket az
embereket?
– Azonnal el kell tűnnünk innen!
– Gyorsan! – ragadta meg a kezét a
lány. – Tudok egy utat.
Lerobogtak a főtérről nyíló egyik
mellékutcán, amely azonban vakon
végződött. Waller fölnézett, és meglátta a
templom harangtornyát.
– Nincs kiút! – ordította dühösen.
– De, van, csak a templomon át. A falu
másik oldalára visz. Emlékszik arra, amit
a múltkor mutattam? Az az egyetlen
menekülési útvonal.
Éppen ezért mutatta Reggie korábban a
férfinak. Hogy Waller tudja, az út a
biztonságba vezet. Kockázatos manőver
volt, de Reggie másként nem számíthatott
volna rá, hogy a férfi követi. Ezúttal
azonban nem a biztonságba akarta
vezetni.
Egy jól időzített golyó fütyült el a fejük
fölött, hogy sietségre ösztökélje őket.
Waller hátrafordult, és látta, hogy az
egyik muszlim a nyomukba eredt.
– Jaj, istenem, ezek lőnek ránk! –
siránkozott Reggie.
– Csak szedjük a lábunkat! – sürgette
Waller, a vállánál fogva elkapta, és
előrelökdöste. – Gyorsan gyerünk be
abba a rohadt templomba!
Reggie belökte a kaput, és Wallerrel a
nyomában belépett. A férfi egy súlyos
tárolópultot tolt a kapuhoz, csak azután
fordult az oltár felé.
– Kik azok az emberek? – zihálta
Reggie.
– Ne most! Mozgás!
Lerobogtak az oltár melletti lépcsőn.
Áthaladtak egy ajtón, amelyet a férfi
bezárt mögöttük. Leszaladtak egy másik
lépcsőn, és egy tágas, de sötét térbe
érkeztek. Reggie tudta, hogy itt a
sorsdöntő pillanat. Bal kéz felé futott az a
járat, amelyen korábban kikeveredtek a
templomból. A lány arra számított, hogy
a rendkívüli körülmények közepette
Waller nem fog emlékezni rá. Jobbra
fordult. Waller hátrapillantott a lépcsőre,
ahogy valami csörömpölt a fejük fölött.
– Bejutottak a templomba! – kiáltotta.
– Jöjjön, Evan! – húzta be Reggie a
jobb oldali járaton át a helyiségbe.
A fal, a mennyezet és a padló fényárba
borult. Waller eltakarta káprázó szemét.
Amikor Reggie-re nézett, a lány
rászegezte a pisztolyát.
– Üdv a pokolban, Fegyir Kucsin! –
mondta.
 58. FEJEZET

ERŐS KEZEK ragadták meg Kucsint, egy

kriptához húzták, és lekötözték a tetejére.
A férfi lassan körülnézett. Whit, Dom és
Reggie fogták közre.
– Maguk kicsodák? – kérdezte
higgadtan.
– Kicsit csalódott vagyok, hogy nincs
jobban lenyűgözve – mondta Whit.
– Mi vagyunk azok, akik tudják, hogy
maga valójában kicsoda – felelte
tekintetét az ukránra szegezve Reggie.
Hangja és magatartása már nem
szerepéhez, a naiv amerikai Janie
Collinshoz igazodott. Reggie
Campionként viselkedett, és készen állt
arra, hogy végezzen ezzel az emberrel.
 – Fegyir Kucsin – tette hozzá Dominic.
– Az igazi ukrajnai hóhér.
– És fölidézzük néhány áldozatát –
mondta Reggie.
– Mielőtt megtesszük magával azt,
amit maga művelt velük – folytatta Whit.
– Bár rendes körülmények között nagyon
barátságosak vagyunk, most nagyon
komolyan fáradozunk azon, hogy a maga
kedvéért kegyetlenek és gonoszak
legyünk.
Whit széttárta a kezét. Kucsin fölnézett
a mennyezetre, a falakra, amelyek
fényárban úsztak, ahogy Dominic
vetítőberendezése tovább működött.
Goya legcsapongóbb fantáziája sem
versenyezhetett volna a borzalmakkal,
amelyeket ezek a képek örökítettek meg.
Halott vagy haldokló férfiak, nők és
gyermekek néztek vissza Kucsinra. Az
egyik falon a feltárt tömegsír fotója
látszott az odatemetett gyermekek apró
csontjaival.
– Egyik vérengzés a másik után –
mondta Reggie. – Nézelődjön szép
nyugodtan, szeretnénk, hogy újra átélje a
múltat.
– Kik maguk? – kérdezte újra Kucsin.
– Miért érdekes az? – replikázott Whit.
– Mert tudni akarom, kiket fogok
megölni a jövőben. A közeljövőben.
– Nem látom, hogyan – mondta Whit.
– Akkor maga vak.
Reggie az egyik falra mutatott,
amelyen farakás módjára fölhalmozott
hullák látszottak.
– A szevasztopoli mészárlás. – A
mennyezetre, egy másik képre intett,
amelyről csonttá-bőrré soványodott arcok
bámultak valami szögesdróton át. – A
kínzótábor Nyugat-Ukrajnában, az Ivano-
frankivszki területen.
A harmadik képen koponyaszerű
ábrázatú nők és gyermekek feküdtek a
porban.
– Kocuri a Volini területen – mondta
Dominic.
– Mintha a holodomort utánozta volna,
nem igaz? Éhhalálra kárhoztatta a
parasztokat.
Kucsin a képekre meredt, amelyek úgy
vibráltak a kőboltozaton, mint a sivatag
talajáról fölszálló forró levegő. Amikor
ismét Reggie-ékre nézett, az arcán nyoma
sem látszott megbánásnak.
– Fölösleges ezeket mutogatniuk.
Egészen jól emlékszem rájuk. –
Elmosolyodott. – Méghozzá a legutolsó
csontvázig.
– Jól van, a francba a képekkel! –
csattant föl Whit.
– Intézzük el azonnal, és dobjuk be a
csontok közé! – intett a fal melletti,
felnyitott tetejű kriptára. – Oda fog.
kerülni a csontváza, Fegyir. Remélem,
élvezni fogja, hogy az idők végezetéig a
jó öreg Gordes-ban rohadhat.
Fegyir elengedte ezt a füle mellett, és
tovább bámulta Reggie-t. – Óvatosabban
kellett volna eljárnom. Nem szabad
megbízni egy csinos nőben, aki feltűnően
kéreti magát.
– A képeket nézze! – mondta Reggie. –
És ha valóban olyan vallásos, mint állítja,
akkor békéljen meg az Istenével.
– És hogyan kapom a végzetes
csapást? Pisztollyal, késsel? – billentette
oldalra a fejét Kucsin. – Puszta kézzel
megfojt? Na de ennyire a közelembe mer
jönni? Érzem, hogy a félelem szaga árad
magából. Szerintem tartson inkább
távolságot.
– Nem maga az első szörnyeteg, és
bizonyára nem az utolsó.
– Ne vegyen egy kalap alá másokkal! –
fröcsögte Kucsin. – Én egyedülálló
vagyok.
Whit a nyitott kripta felé nézett. – Hát
feküdni nem egymagában fog. Van már
ott egy adag csont. Tulajdonképpen
sajnálom csórikámat, hogy egy
magafajtával kell osztoznia.
Kibiztosított és csőre töltött
lőfegyverek csattanása dermesztette meg
Whitet, aki valami káromkodást
dünnyögött.
Reggie lassan megfordult, és látta a
férfiakat, akik rájuk szegezték
fegyvereiket. Kettejükben Kucsin további
testőreit ismerte föl. Pascal az ő
homlokára célzott.
– Azonnal tegye le a pisztolyt!
A lány lehajolt, a földre helyezte a
fegyvert. – Rúgja el!
Úgy tett.
Alan Rice lépett elő a takarásból, ahol
mostanáig rejtőzött. Kifürkészhetetlen
tekintettel nézett Reggie-re, majd
megszólalt: – Oldozza ki!
A lány elindult, de Whit közbelépett: –
Nem, majd én!
Levette a kötelékeket Kucsinról, aki
lassan, csuklóját és bokáját dörzsölgetve
állt föl. Miután teljesen fölegyenesedett,
biccentett Whitnek, majd a gyomrába
öklözött, amitől a fiatalember kétrét
görnyedt. Fejbe rúgta, Whit a
kriptafedélnek csapódott, vére az
évszázados csontok porával keveredett.
Dominic és Reggie odaugrottak, de
Pascal eléjük lőtt, ettől megdermedtek.
Kucsin kinyújtotta a kezét, Pascal
odadobott neki egy tartalék pisztolyt. A
férfi Reggie-hez fordult.
– Úgy látom, sokat tud rólam. Eleget
ahhoz, hogy két muszlim terroristát
küldjön a nyakamra. Feltételezem, hogy a
társait öltöztette maskarába, azzal a
kizárólagos céllal, hogy betereljenek ide.
Reggie nem szólt semmit. Felszínesen
lélegzett, szinte torokból, de uralkodott
magán.
– Nincs kedve válaszolni? Azért hozott
ide álságos ürüggyel, hogy mindezt
megmutassa? – intett Kucsin a falon
látható képek felé. – Azután megöljön?
És mégsem óhajt magyarázkodni? – A
könnyed mosoly eltűnt az arcáról, ahogy
megragadta a lány nyakát, és a bal
torkolati véna mellett egy ponton
nyomást gyakorolt rá. Reggie az ajkába
harapott, de nem adott hangot. A férfi
fokozta a nyomást, és Reggie érezte,
hogy az agya nem jut oxigénhez. Végül
elkapta Kucsin karját, és megütött egy
érzékeny pontot, amitől a férfi keze
elerőtlenedett, elengedte őt. Reggie
lihegve hanyatt esett, fél kézzel a falnak
támaszkodva fölegyenesedett, tekintetét a
férfira szegezte.
– Nem rossz – mondta Kucsin. – De ha
ilyen csekély fájdalmat sem bír elviselni,
akkor szerintem ez nem magának való
munka. – Dominicra nézett. – Hóhért
említett: úgy gondolja, veszélyes vagyok?
A második holodomor előidézője?
Tulajdonképpen tetszik ez a jellemzés.
A pisztoly csövét Dominic homlokához
szorította, és meghúzta a ravaszt. Reggie
fölsikoltott, Dominic megrezzent, de
azután kinyitotta a szemét. A feje elöl-
hátul ép maradt. Se bemeneti seb, se vér,
se halál. Láthatólag megdöbbentette,
hogy életben maradt.
– Soha ne adj a kezembe olyan
pisztolyt, Pascal, amelyik nincs csőre
töltve! – dühöngött Kucsin.
Pótolta a mulasztást, és ismét
fölkészült a lövéshez, teljes
nyugalommal, ráérősen célzott. Mint
kiderült, ezzel igen alaposan elszámította
magát.
A jobb szeme sarkából valami mozgást
érzékelt, egy létfontosságú pillanatra
elfordította a fejét Dominictól. Shaw
előugrott rejtekhelyéről, mindkét
könyökét vállig emelte. Az ívesen a lágy
arcfelülethez csapódó kemény csont
olyan erővel lökte a falhoz az egyik
testőrt, hogy teljesen harcképtelenül,
kábultan rogyott a földre. Shaw a
meglepetés egyértelmű hatását
kihasználva nyomult tovább előre, és úgy
torkon találta Pascalt, hogy a jóval kisebb
termetű férfi zihálva, levegő után
kapkodva esett hasra, a pisztolya odébb
szánkázott a padlón. A zihálás rövidesen
elhallgatott, mert Shaw úgy tarkón rúgta,
hogy Pascal visszapattant a kőről, és
elvesztette az eszméletét.
 Alan Rice elkövette azt a hibát, hogy a
támadás forrása helyett annak
következményére figyelt. Felüvöltött,
elsütötte a fegyverét, az eltévedt lövedék
alig kerülte el Kucsin fejét, és
szerencsétlen módon Dominic alkarjába
fúródott, csontot tört és lágy szöveteket
perzselt. Dominic nyögve terült el.
Whit előrevetődött, szegycsonton
találta Kucsint, aki hátrabukfencezett, a
fegyvere elrepült.
Shaw ráugrott Rice-ra, hátralendítette,
és egy kriptához nyekkentette. Rice
eszméletlenül hevert a földön, betört
orrából folyt a vér.
Az ukrán talpra állt, miközben
mindenki vagy fegyver után kapkodott,
vagy fedezéket keresett, a képek pedig
folyamatosan peregtek tovább a falon. Az
emberek mozgásával kiegészítve az egész
vetítés olyanná vált, mint valami bizarr
művészeti performance. Reggie a
pisztolya után vetődött, de Kucsin az
arcába rúgott, cipője sarkával a
járomcsontjánál fölsértette a bőrt. Amikor
Whit másodszor ugrott rá, Kucsin
felkészülten fogadta. Ügyesen oldalra
lépett a támadás elől, és Shaw módszerét
utánozva csontos könyökével Whit
arcába sújtott, amitől az ír elvágódott.
Kucsin fölkapta a földre esett lány
Berettáját, megfordult célzott, és
közvetlen közelről golyót küldött volna
Reggie agyába, ám Shaw olyan irtózatos
erejű felütést mért az állára, hogy teljesen
leverte a lábáról a százkilós férfit, aki
hanyatt a padlóra rogyott, kiköpte egy
fogát, és megpróbált fölkelni, de az
iszonyatos ökölcsapás elkábította.
Shaw az övébe dugott egy pisztolyt,
fölkapott egy másikat a földről, és
Whitnek dobta, aki közben az arcát
tapogatva már talpra vergődött. Shaw
lehajolt, megfogta Reggie karját, és
fölhúzta a lányt. Másik kezével Domot
emelte föl.
– Azonnal ki kell jutnunk innét!
– Előbb kinyírom azt a rohadékot! –
üvöltötte Whit.
Ebben a pillanatban Kucsinnak sikerült
föltápászkodnia, és ki akart futni a
katakombákból.
– Hé! – ordította Whit, és Kucsin után
indult, a többiek meg követték.
– Állj! – harsogta Shaw, és elkapta
Whitet, aki már lőni készült. – Vannak
még emberei, és valószínűleg már ide
tartanak.
Ahogy ezt kimondta, három újabb
fegyveres csörtetett le a lépcsőn, és
meglátta őket. Azonnal tüzet nyitottak.
Gordes, ez az álmos falucska
valószínűleg a rómaiak két évezreddel
ezelőtti itt-tartózkodása óta nem látott
ennyi csatározást.
– Erre! – kiáltotta Reggie, és ahhoz a
járathoz vezette őket, amely a villáknál
lévő kapuhoz vitt.
Kucsin az embereihez futott.
– Kapjátok el őket – ordította –, de a
nőt nehogy megöljétek!
Shaw megfordult, és tüzelt rájuk.
Ahogy a golyók lepattogtak a kőfalakról,
Kucsin emberei ész nélkül fedezékbe
rohantak. Whit hosszúkás dobozt húzott
elő a zsebéből, lepattintott róla egy fület,
és behajította a dobozt a helyiségbe. Sűrű
füst képezett falat közöttük és üldözőik
között.
Megfordultak, és elmenekültek a
járatban, bár minden lépésnél
acélköpenyes lőszerek zúdultak rájuk.
Menekülés közben mindannyian
templomhoz illően imádkoztak
magukban.
 59. FEJEZET

– ERRE! – mondta Shaw-nak a lány. –

Van itt egy másik kijárat.
– Az, amelyik lenn, a villáknál nyílik?
– kérdezte Shaw.
– Honnét tudja? – meredt rá Reggie,
miközben továbbfutottak.
– Értek a felderítéshez. De az az ajtó
köztérre nyílik.
– És Kucsin tud róla – mondta Reggie.
– Korábban meg kellett mutatnom neki
azt az útvonalat, így tudtam ma
meggyőzni, hogy jöjjön be velem a
templomba. Azután a katakombákba
vezettem.
– Akkor ez két okból sem jó – vélte
Shaw. Dominicra nézett, aki
előregörnyedve loholt, sérült karját
szorongatta. – Bírni fogja?
Reggie levette a kendőjét, és a seb köré
kötötte.
– Kibírom – felelte fintorogva
Dominic.
– Akkor mi legyen? – fordult Shaw-
hoz Whit.
– Vissza nem mehetünk, hacsak nem
akarunk utat lőni magunknak, márpedig
azoknak a fickóknak sokkal több a
muníciójuk, mint nekünk.
– Erre! – mutatott bal kéz felé Shaw.
– Ott semmi sincs – fogta meg a karját
Whit. – Megnéztem.
– A folyosó végén egy kőbe épített
rejtekajtótól járat vezet a régi erődhöz.
– Honnét tudja? – csodálkozott Whit.
– Olvastam egy kis történelmet.
 – Hogyhogy?
– A katolikus papoknak gyakran kellett
futniuk az életükért. Ahogy most nekünk.
Szóval gyerünk!
Elérték a folyosó végét, Shaw a fal alsó
felén kihúzott egy követ, és keskeny rés
jelent meg. Megrántotta azt a falrészt
ódon zsanérok nyikorogtak, és kitárult az
ajtó. Átszaladtak rajta, és Shaw egy
kattanással becsukta mögöttük az ajtót.
Miközben egy sötét, dohos átjárón
vezette őket, Shaw a mobiltelefonja
gombjait nyomkodta, és üzenetet küldött.
Újabb ajtón haladtak át, és egy terembe
értek, ahová magasan a fejük fölött a
kőtömbökbe vágott réseken szűrődött be
a napfény. Már a régi erődben jártak.
Még egy ajtót találtak, kitárták, és egy
udvarra léptek. Csikorogva fékezett
előttük egy autó, és Whit a sofőrre
szegezte a pisztolyát.
– Hozzám tartozik – tette a karjára a
kezét Shaw.
Frank letekerte az utasoldali ablakot. –
Kész diliház az egész falu – mondta.
Shaw és Reggie besegítették
Dominicot a hátsó ülésre, majd
becsusszantak mellé. Whit beugrott Frank
mellé, aki gázt adott, és a kocsi az ódon
macskakövön fekete guminyomot hagyva
száguldott el.
– Oké, Shaw, hallgatlak – mondta
Frank, ahogy a szűk utcákon lefelé
manőverezett a hegyről a villákhoz.
– Magát Shaw-nak hívják? — kérdezte
a férfira nézve Reggie.
Shaw látta, hogy Frank a
visszapillantóból figyeli.
 – Elkapták Wallert, de az emberei
lerohanták őket. Ott voltam, besegítettem
– magyarázta neki.
– Besegített? – kiáltott föl Whit. – Ha
maga nincs, mind meghaltunk volna.
– Az még most is könnyen
megtörténhet – reccsent rá Frank.
Ahogy ez kimondta, Waller egyik
embere rohant ki a templom felőli
kijárón, ugyanazon, amelyet Reggie és
Kucsin használtak, amikor először nézték
meg a templomot. A fegyveres
megpillantotta őket, és tüzet nyitott.
Mindannyian lehúzták a fejüket, a
szélvédő megrepedt. Puffanás hallatszott,
a kocsi elütötte a férfit, aki a levegőbe
repült, és a földre zuhant. Frank fölnézett.
– Figyelj, Shaw!
– Tessék!
 – Tudsz vezetni?
– Miért?
– Mert eltalált a szemétláda!
Shaw látta, hogy Frank zakójából
szivárog a vér, félrelökte a férfit,
átmászott az ülésen, és helyet foglalt a
volánnál. Padlóig nyomta a gázt, majd
Frankre nézett, aki Whit mellett
előregörnyedt.
– Mennyire súlyos?
Frank az ingével bajlódott,
megszemlélte a sebet. – A gyomromat
nem találta el. Azt hiszem, átment rajtam.
Nehéz megmondani.
Whit ellenőrizte az ülést. – Igen,
átment. Itt a skuló – mutatta föl a golyót.
– Tarts ki, Frank, és mondd, hová
menjek!
– Magán-felszállópálya innen hatvan
kilométerrel délre. A repzaj vár
bennünket – felelte Frank, konkrét
útbaigazítást adott Shaw-nak, azután
elhallgatott, nehezen lélegzett, az arca
elszürkült.
Reggie és Whit levették a zakóját,
föltépték az ingét, és alaposabban
szemügyre vették a sebet.
– Nézzék meg, nincs-e a
kesztyűtartóban elsősegélydoboz! –
mondta a lány.
Nem volt, csak egy csomag steril
törlőkendő. Reggie azzal tisztította meg a
sebfelületet, majd Frank ingéből tépett
csíkokkal állította el a vérzést, és kötözte
be a sérülést. Hátradőlt az ülésen.
– Egyelőre ennyit tehetek. Orvosi
ellátásra szorul.
– A gépen van doki – nyögte Frank.
Shaw rápillantott, és látta, hogy a főnöke
őt figyeli. – Téged ismerve, úgy
gondoltam, hátha szükség lesz rá.
Shaw megfogott egy
fertőtlenítőkendőt, és Reggie-nek
nyújtotta. — Az arcára. Waller alaposan
helybenhagyta a cipőjével.
A lány letörölgette az arcát, amennyire
tudta, azután Dominic sérült karjával
foglalkozott.
Szirénázás hallatszott. Mindannyian
hátrakapták a fejüket.
– Zsaruk közvetlenül mögöttünk –
mondta Whit az oldalsó tükörbe bámulva.
– A francba, semmiképpen sem
állhatok meg, hogy elmagyarázzam nekik
a helyzetet – mérgelődött Shaw, és
rálépett a gázra.
Tíz kilométerrel odébb a járőrkocsi
szirénájának vijjogása beleveszett a
provence-i tájba.
– Egész tűrhetően kezeli a volánt –
jegyezte meg Whit.
Végre elérték a magán-felszállópályát.
A lökhajtásos repülőgép mellett egy
csillogó fekete Range Rover parkolt. A
fedélzeten az orvos kitisztította Frank
sebét, és két kis fadarab meg rengeteg
ragtapasz segítségével sínbe tette
Dominic karját.
– Be kell gipszelni – mondta. – Itt
nincs hozzá anyagom.
Shaw segített Reggie-nek bepólyálni az
arcát, mialatt Whit faarccal figyelt a
luxuskabin sarkából. A másodpilóta
hátrajött a fülkéből.
– Készen állunk, hogy azonnal
fölszálljunk, amint szólnak – mondta
Franknek, aki óvatosan fölállt, és a
doktortól kapott fájdalomcsillapító
injekció helyét dörzsölgette a karján.
– Lassan a testtel!
Mindenki Whit felé fordult, aki
előreszegezett pisztollyal a kezében állt.
– Maguk ketten elmehetnek – mondta
Shaw-ra és Frankre mutatva. – Mi
hárman viszont elkötjük azt a pihent
verdát, és továbbmegyünk.
– Ez nem jó ötlet – vélte Shaw.
– Nekünk jó – vágta rá Whit. – Gőzöm
sincs, ki a túrók maguk, és nem is akarom
tudni. Köszi szépen a segítséget, de most
már ki-ki menjen a maga útján.
Részemről tényleg nincs harag.
– Nem jutnak messzire – próbált
fölállni Frank, de Shaw a vállára tette a
kezét, és visszanyomta.
 – Akar fogadni?
– Maguknak túsz kell – mondta Shaw.
– Anélkül tényleg esélyük sincs ezzel a
pasassal szemben – mutatott Frankre. –
Olyan eszközökkel rendelkezik, amikkel
nem vehetik föl a versenyt. De engem
sem akar elveszíteni, ez javítja az
alkupozíciójukat.
Whit kétkedőn nézett. – Szóval azt
akarja, hogy magát ejtsük túszul? Na, azt
lesheti.
– Akkor semmi sanszuk – morogta
Shaw.
– Vegyél vissza magadból, öreg! –
bökte mutatóujjával mellbe Whit.
– Igaza van, Whit – lépett kettejük
közé Reggie.
– Nem fogom csak azért
megfurikáztatni a fiúkádat, mert te...
 Shaw félretolta Reggie-t, és egy lépést
tett Whit felé.
– Még terepszemlézni sem tudtak
rendesen. Hagyták, hogy meglepjék
magukat, és ha én nem vagyok, mind
meghaltak volna. Ezt maga mondta. Most
ki kell jutnunk az országból. Repülő híján
más módon kell majd mennünk. Én képes
vagyok rá, mert már százszor megtettem.
Hát maguk?
Erre Whit feszengve nézett Reggie-re.
– Igaza van, Whit – szólalt meg
Dominic –, mi erre nem vagyunk
fölkészülve.
Whit néhány másodpercig magában
füstölgött. – Nem bánom, de ha bármivel
próbálkozik...
– Oké, a süketelést mellőzhetjük –
nyomult el mellette Shaw a repülőgép
kijárata felé.
– Shaw! – kiáltotta utána Frank. – Ne
csináld ezt! Azt sem tudod, kik ezek.
– Majd kereslek, Frank. Mielőbbi
jobbulást!
A többiek követték Shaw-t.
Ahogy beszálltak a Range Roverbe,
Whit megkérdezte: – Mondja, egyáltalán
hogy tudott megpattanni?
– Egy vécécsésze, egy kis víz meg
némi fáradság árán. És nem ártana szólni
valakinek, hogy élessze föl és oldozza ki
az emberüket.
– Beszarás – juttatta kifejezésre
lenyűgözöttségét Whit.
 60. FEJEZET

FEGYIR KUCSIN villája üresen állt. Se

kapu előtt parkoló városi terepjárók, se
nyitott ablakok, se szivarozás a kertben.
Becsomagolták a bőröndöket,
összeszedték a leharcolt társaságot, és
eltávoztak. Lebonyolítottak egy
telefonhívást, és Kucsin saját
lökhajtásosa nem az avignoni reptéren
vette föl őket, hanem egy céges
repülőgép-tárolónál. Kucsin most hétezer
méterről nézett le a francia tájra, ahogy
magánrepülőgépe a nyugodt légrétegeken
át utazómagasságba emelkedett.
Alan Rice jeges borogatással az
ábrázatán ült mellette, egy másik
jegeszacskót a jobb térdére kötöztek.
Pascal és az álmuszlimok által
megtámadott két másik testőr a saját
sebeit nyalogatta. Az autóval elgázolt
férfinak eltört a lába. Kucsin szája és álla
csúnyán földagadt Shaw ökölcsapásától,
és a fogínyén két új lyuk tátongott. Az
orvosi ellátást, visszautasította, még
fájdalomcsillapítót sem vett be. Csak
gubbasztott az ülésen, és bámult lé a
gyorsan eltűnő francia vidékre.
Valahol odalent járnak. És tudják, ki
vagyok valójában.
Tekintete Rice-ra villant.
– A nagy izgalomban nem magyaráztad
el, hogy tudtál megmenteni, Alan –
szólalt meg, sérült száját nehezen
mozgatva.
Rice óvatosan levette a jeges
borogatást, és a főnökére pillantott. –
Egyik este követtem a nőt a templomhoz.
– Miért?
– Mert nem bíztam benne – mondta
egyszerűen. – Ezért próbára tettem.
– Próbára tetted?
– Úgy csináltam, mintha figyelmeztetni
akarnám, hogy óvakodjon tőled. Azt
hazudtam neki, hogy a múltban
belehabarodtál más nőkbe. Látni akartam,
hogy ésszerűen reagál-e, vagyis magadra
hagy-e. Nem hagyott. Ez és a késő esti
kiruccanása még inkább fölébresztette a
gyanakvásomat. Az sem tetszett, ahogyan
kijátszott téged az ellen a másik pasas
ellen.
– Szóval követted? De hogyhogy a
katakombákban vártál ránk?
– Azt is láttam, hogy kivel találkozott
aznap este, és követtem a fickót.
 – Mindezt anélkül, hogy szóltál volna
nekem?
– Biztosra akartam menni, Evan. Nem
hiányzott, hogy kiderüljön, hogy tévedek.
Megvan a magamhoz való eszem,
úgyhogy kellőképpen félek tőled.
– Na és aztán? – dőlt hátra a bőrülésen
Kucsin.
– Aztán láttuk, hogy bemennek a
templomba, és le a katakombákba.
Amikor újra kijöttek valamiért,
leosontunk oda, és lesben álltunk.
Nagyon féltem, mert fegyver volt náluk,
én pedig még soha életemben nem
lőttem. Ma láthattad, milyen rosszul
célzok.
– Megmentetted az életemet.
– Örülök, hogy tehettem érted valamit.
Ha tudtam volna, mire megy ki a játék,
egyáltalán nem hagytam volna, hogy ma
elkísérd a nőt a piacra. Mire fölfogtam,
mi történik, késő volt. Ezek nagyon
rafináltak. Abból indultam ki, hogy a két
testőröd elegendő, de nyilvánvalóan
tévedtem.
– Szóval igazságtalanul ütöttelek meg?
– Jogosan haragudtál rám, mert úgy
látszott, mintha túlléptem volna a
hatáskörömet.
– Meg is lepődtem rajta.
– Nem csodálom. Pedig csak téged
akartalak megvédeni.
Kucsin elfordult, egy felhőre meredt.
– Ne haragudj, Alan. Tévesen ítéltelek
meg. A múltkor megmentettem az
életedet, most kvittek vagyunk.
– Hála istennek, hogy jól végződött!
– Végződött? Nem, ennek még nincs
vége.
– Utánuk akarsz menni?
– Kétségeid voltak?
– Nem, dehogy voltak – felelte
idegesen Rice.
– Valamiért az az érzésem, hogy a
magas fickó nem hozzájuk tartozott.
– De hát ő is ott volt.
– Szerintem téged követett a
templomba – mondta Kucsin.
– Engem?
Kucsin végighúzta az ujját megsérült
állán. Fájt a beszéd, de most valami
másra összpontosított.
– Hallottad, hogyan szólítottak?
– Úgy érted, milyen néven?
– Fegyir Kucsinnak.
– Igen, hallottam – tette vissza az
arcára a jeges borogatást Rice, és
igyekezett egyenletesen lélegezni.
– Tudod, ki az?
– Nem, nem tudom.
Kucsin örömmel, ugyanakkor
csalódottan fogadta ezt. Lehajolt, és
kivett az aktatáskájából egy tárgyat. Egy
műanyag tasakot, amelyben egy pisztoly
lapult.
– Ez a nő pisztolya, amit a templomban
hagyott. Szeretném megnézetni, nincs-e
rajta ujjlenyomat, de kétlem, hogy
sikerrel járok. Ha volt is, valószínűleg
elmázoltam, amikor fölvettem. De
viszonylag új modell, és ellenőrizhetjük a
sorozatszámot a szánon, a csövön meg a
csőfarban.
– Valószínűleg lesterilezték.
Lereszelték vagy savval lemaratták a
számot.
 – Többet tudsz a fegyverekről, mint
amennyit mutatsz, Alan. Igen, stimmel,
amit mondasz, de léteznek úgynevezett
mikroazonosítók. Lézerrel
mikroszkopikus jelzéseket visznek föl
többek között az ütőszegre meg a csőfar
belső oldalára. Ezeket nem olyan könnyű
eltávolítani. Ha sikerül lenyomoznunk a
fegyvert, talán le tudjuk nyomozni a nőt
is.
– Őt tényleg el akarod kapni, igaz?
– A háttérellenőrzés nyilvánvalóan
csődöt mondott. Deríts ki erről a nőről, az
igazi kilétéről mindent, amit csak tudsz.
Kucsin nem dörzsölgette tovább az
állát, elővette a laptopot, amelyet a
katakombákban találtak. A vetített képek
forrását. Bekapcsolta, nyomkodta a
billentyűket, és néhány másodperc múlva
már az ukrajnai ténykedéséről árulkodó
fotókat nézegette. Megfordult, látta, hogy
Rice a válla fölött leskelődik, és gyorsan
elkapja a tekintetét. Végül Kucsin is
elszakadt a látványtól, és eltette a
számítógépet. A táskájából egy kis
füzetet vett elő, és kinyitotta. Az egyik
oldalon egy megkezdett vázlat látszott.
Rajzszenet fogott a kezébe, máris fürgén
mozgott a keze a papíron, és
kibontakozott Janie Collins arca.
 61. FEJEZET

– KEZDJÜK AZZAL, hogy hová akarnak

menni.
Shaw vezette a Range Rovert, Whit
mellette ült, Reggie és Dominic hátul.
Dominic elbóbiskolt a
fájdalomcsillapítótól, amit az orvos adott
neki.
Reggie és Whit egymásra néztek.
– Igazán jogos kérdés. Különben
honnan tudjam, merre kormányozzam a
kocsit? – ütögette meg a volánt Shaw.
– Északra – válaszolta Reggie, mire
Whit mérgesen nézett rá.
– Északra? – kérdezte Shaw. –
Párizsba? Normandiába? Calais-ba?
– Még északabbra.
 Shaw oldalt pillantott Whitre. – A La
Manche csatornába? Az Északi-tengerre?
Talán hajón laknak?
– Nagyon vicces.
– Ezek szerint britek? Mi a franc.
– Én ír vagyok, már nem emlékszik,
hapsikám? Nem brit – vágott vissza
Whit. – De üsse kő, most az egyszer
lenyelem. Na és van valami elképzelése,
hogyan jutunk át a csatornán? Persze ez a
Rover talán kétéltű.
– Útlevelük van?
– Otthagytuk – intett hátra Whit. – De
telefonálunk, és hamar szerzünk másikat.
Mellesleg fogalmam sincs, hogy
tulajdonképpen miért kell maga nekünk.
– Azért, mert tudom, mit csinálok. És
nem becsülöm alá a francia rendőrséget.
Whit lassan bólintott. – Én senkit sem
becsülök alá, legkevésbé magát.
– Intézze el azt a telefont. Mondja meg
az illetőnek, hogy négy óra múlva
Reimsben találkozunk. Amikor már a
közelben járunk, újra fölhívjuk, és
megadjuk a pontos helyet.
– Szóval ismeri Franciaországot? –
kérdezte Whit.
– Még a nyelvet is tűrhetően beszélem
– felelte Shaw.
– Jó magának.
Whit intézkedett, találkát beszélt meg
az egyik emberükkel, aki megígérte, hogy
hozza a hamis okmányokat, amelyekkel
kijutnak az országból.
– Oké, ez megvan. Most mi jön?
– Csak dőljön hátra, és lazítson.
Whit továbbra is a kezében tartotta a
pisztolyát. – És Reims után?
 – Mivel repülőteret nem
kockáztathatunk, a legközvetlenebb
útvonal a csalagúti vonat a Gare du
Nordról a St. Paneras pályaudvarra. Ezért
kell az útlevél. Ha az nem jön össze,
akkor keletnek fordulunk, és kishajóval
kelünk át a csatornán. Esetleg
Belgiumból vagy Amszterdamból.
– A Gare du Nord-on elég szigorú az
útlevél-ellenőrzés – vetette közbe Reggie.
– Igaz, de a reptéri biztonsági
ellenőrzés még annál is szigorúbb. És ha
valami balul üt ki, egy reptérről kevesebb
út vezet kifelé, ráadásul a zömét egy
rakás egyenruhás, fölfegyverzett fickó
őrzi.
– Jó, tehát vonat. És azután?
– Maga kivel van? – kérdezte Reggie a
hátsó ülésen előrehajolva.
 – Frankkel, akit a repülőgépen
hagytunk. Bőven elég, ha ennyit tudnak.
– Szóval maguk zsaruk – vonta le a
következtetést Whit.
– Nem, én nem így mondanám.
– Kémek.
– Erre meg nincs mit mondanom.
– Akkor mi marad?
– Én.
– Shaw, az egyszemélyes hadsereg. A
végén még belopja magát a szívembe –
nézett vigyorogva Reggie-re Whit. –
Nem hülyéskedek. Na jó, nagyfiú, a
következő az ábra: mihelyt szerencsésen
megérkezünk Angliába, elválnak útjaink.
– És ki védi meg magukat ettől a
hogyishívjáktól, ettől a Kucsintól?
– Nyilván nem tudja, ki az – mondta
Reggie.
 – Tudnom kéne?
– Volt egy Mikolaj Sevcsenko nevű
KGB-s, akit kijevi hóhérként emlegettek,
de Kucsin, a legközvetlenebb munkatársa
volt az, aki ártatlan emberek százezreit
mészárolta le a lehető legbrutálisabb
módon. Sevcsenkót a kommunizmus
bukása után kivégzőosztag elé állították,
de Kucsin megszökött.
– Hát persze, a történelem csak a
góréról szokott megemlékezni, nem
azokról, akik a környezetében meghúzták
a ravaszt – mondta Shaw. – Szóval ezért
üldözték a pasast. És mi közük hozzá?
Talán valamelyikük ukrán?
– Ja, én anyai ágon – vigyorgott Whit.
– És hogy a másik kérdésére is
válaszoljak, meg tudjuk védeni
magunkat.
 – Ez eddig baromi jól sikerült – nézett
rá kétkedőn Shaw.
– Nem mindig minden jön össze úgy,
ahogy az ember eltervezi, fölmerülnek
váratlan tényezők.
– Na ne fárasszon! Ezt elejétől végéig
totálisan elcseszerintették – vágott vissza
Shaw.
– Ja persze, maguk is idejöttek, hogy
lekapcsolják, aztán egyetlen lövés nélkül
elhúzták a bélést. Mi legalább
megpróbáltuk.
– Nem én döntöttem.
– Hol akarták letámadni? – kérdezte
Reggie.
– Les Baux-ban, a barlangokban –
felelte rövid habozás után Shaw.
A lány elgondolkozott. – Alkalmasint
jobb hely, mint amit mi választottunk.
 – Ugyan már! – csattant föl Whit. – Mi
megtettünk minden tőlünk telhetőt. És
egyáltalán nem javított a helyzeten, hogy
maguk megjelentek a színen – meredt
mérgesen Shaw-ra. – Lehet, hogy
nincsenek flancos lökhajtásosaink, de
általában el szoktuk végezni a
feladatunkat.
– Ezt kénytelen vagyok elhinni
magának. De ha azt képzeli, hogy
segítség nélkül meg tudják védeni
magukat ettől a pasastól, akkor téved.
Azok a muszlimok tudnának mesélni
erről, ha meg nem haltak volna.
– Nem érdekel, ha kinyiffantott néhány
affélét – jelentette ki Whit. – És tudja,
mit mondok? Újra megkeressük. És
ezúttal elkapjuk.
– Csak egyvalamit kaphatnak. Egy-egy
golyót a fejükbe.
– – Inkább fogja be, és vezessen! –
fordult el Whit, és morcosan bámult ki a
szélvédőn.
Shaw a visszapillantóba nézett, és látta,
hogy Reggie őt figyeli.
Minden rendben lesz, formálta ajkával
némán a szavakat, de már tudta, hogy ez
hazugság.
Ismét az útra összpontosított.
 62. FEJEZET

KUCSIN GÉPE félúton járt az Atlanti-

óceán fölött. Rice addigra fölcsatlakozott
az internetre, hogy ellenőrizze a
facebookos oldalt, amelyet Jane Collins
nevében létesítettek Reggie-nek, valamint
a világhálón talált egyéb háttér-
információkat. Mindent töröltek.
Félve tájékoztatta erről az ülésen
pihenő Kucsint.
– Ki sem nyomtattuk az anyagot –
mondta remegő hangon Rice. – Úgyhogy
még a nő fotója sincs meg.
– Nekem van róla képem – lepte meg
Kucsin. – Vacsora előtt csináltam, amikor
a teraszon beszélgettetek.
– Gyanakodtál?
 – Nem, akartam egy képet egy szép
nőről. Most viszont gyanakszom – tette
hozzá epésen.
– Bill Youngról semmink sincs.
Kucsin idő közben rajzot készített
Reggie-ről, Shaw-ról, Whitről és
Dominicról. Döbbenetesen jó szeme és
memóriája volt a részletekhez.
Megmutatta a portrékat Rice-nak, aki
elismerően bólogatott.
– Mind telitalálat, Evan. Kész művész
vagy.
– A három férfi rajzát alakíttasd át
digitális formába, vagy hogy a csudába
hívják azt. Megoldható úgy, hogy a
fényképes adatbázisokban kereshetők
legyenek?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor intézd el. Természetesen a nő
fotójával együtt. Minden adatbázisban,
ahová pénzzel be tudunk férkőzni.
– Igenis. De ha a nőről van kép, miért
rajzoltad le őt is?
– Nem szívesen hagyom itt Európát –
mondta válasz helyett Kucsin. – Ezek az
emberek összetéveszthetetlen akcentussal
beszéltek, különösen az ír.
– De a lobbista nem?
– Nem. Ő más – dörzsölte meg
helybenhagyott állkapcsát. – Máskor is
ütöttek már meg, de így soha.
Csodálkozom, hogy nem tört el az
állkapcsom. Erős ember. Veszélyes
ember.
– Simán kiütötte Manuelt – tette hozzá
Rice. – Azután úgy leterítette Pascalt,
mint a pinty, pedig tudod, milyen jó
Pascal. Engem meg fölkapott, mint egy
kisgyereket. Éreztem, hogy a karja olyan,
mint a vas.
– Engem nem is annyira az ereje
nyűgözött le – mondta Kucsin. – Sok erős
ember akad, még nála erősebb is. De a
sebessége és a hozzáértése imponáló.
Három fegyveressel bírt el, veled együtt
néggyel, Alan. De három olyannal, aki jól
tud bánni a fegyverekkel, és mégis ő
kerekedett felül.
– Bizonyára a szerencse is a kezére
játszott.
– A szerencse mindig szempont, csak
az a kérdés, hogy Youngtól függetlenül
szólt közbe, vagy ő idézte elő? Hajlok
arra, hogy az utóbbi. Vízszintesen
fölemelt könyökkel támadott, ami
klasszikus technika a közelharcban. Ez
oldalra fordulva maximális erőkifejtést
tett lehetővé, csípőtől kiindulva az egész
felsőtestét erőkarként hasznosította, és
teljes testtömegével nyomatékosította. A
hajlított könyök még jobb is az ökölnél.
A kéz sok apró csontja ütközéskor
eltörhet. Ha bármelyik megsérül, a végtag
használhatatlanná válik. A könyöknél
ugyanakkor csupán három csont
találkozik egy csuklóízületben, és ezek
viszonylag nagyok. A könyöknél
kinyújtott állapotban a legnagyobb a
törésveszély. Az ember elesik, kinyújtja a
tenyerét, a karja megfeszül, és az ütközés
erejének nagy részét a könyök viseli,
úgyhogy elpattan. De ha behajlítjuk a
karunkat – formált a karjával V alakot
Kucsin –, akkor ezek a feszültségi pontok
eltűnnek, ez pedig félelmetes teherbírást
és ütőerőt eredményez.
 – Sokat tudsz erről.
– Eleget. És mozgott a pasas,
folyamatosan mozgott, ezzel
megnehezítette, hogy rálőjenek.
– Ha ilyen jó, akkor talán ennyiben
kellene hagynunk.
Kucsin kifejezetten csalódott arcot
vágott. – Egy kriptafedélhez kötöztek.
Sírban porladó csontok közé akartak
dobni. Megszentségtelenítették a
katolikus egyház területét. És az engem
ért csapásnál sokkal keményebb
válaszcsapást kell mérnem rájuk, ezért
ettől a pillanattól fogva kizárólag erre
koncentrálok.
– És az üzlet?
– Azért tartalak téged. – Fél karjával
átfogta és megszorította Rice keskeny
vállát. A másik férfi halkan felnyögött,
mivel minden porcikája sajgott a Shawval
történt rövid, ám fájdalmas összetűzéstől.
– Jó munkát fogsz végezni. És jól vésd
eszedbe: ha bármi jelét látom, hogy
túlléped a hatáskörödet, vagy
megpróbálsz a csúcson a helyemre állni,
újra bevethetem a kutyákat, amelyeket
Abdal-Madzsídnál alkalmaztam.
– És az a név, amin szólítottak, Evan?
– kérdezte idegesen Rice.
– Ha neked lennék, soha többé nem
gondolnék rá.
A GÉP NEM Montrealban szállt le.
Kucsin parancsot adott a repülési terv
megváltoztatására. Egy hosszú, sima
aszfaltsávra ereszkedtek le, amelyet Új-
Fundland és Labrador tartomány
labradori részén építtetett.
 Rice kinézett az ablakon, mialatt a gép
továbbgurult, majd megállt. – Mi folyik
itt, Evan? Miért itt, a pályádon szálltunk
le?
– Nem megyek Montrealba. Csak a gép
megy – állt föl Kucsin, és nagykabátot
vett föl.
– De miért itt, a tanyádnál szálltunk le?
– És te sem utazol ezzel a géppel.
– Nem értem – sápadt el Rice.
– Hiába, a lökhajtásosom sajnos túl
könnyen követhető.
– Úgy érted, kocsival menjek egészen
Montrealig? Az nagyon hosszú út.
– Hosszú, majdnem kétezer kilométer.
De nem te vezetsz, és nem is egészen
odáig kell autóznod. Goose Bayben
gondoskodom másik gépről, amellyel
Montrealba repülsz. Egy kései
vacsorához még éppen időben érsz oda.
De nem hazamész, és nem is az irodába.
A városon kívüli konspirációs házban
fogsz lakni. Onnét irányítod az üzletet. És
két emberem állandóan melletted lesz.
Világos?
– Hogyne, persze. Gondolod, hogy
ezek az óvintézkedések tényleg
szükségesek?
– Tekintettel arra, hogy kis híján a
gordes-i templom altemplomának egyik
kriptájába dobtak, igen, úgy gondolom –
fogta meg asszisztense vállát. –
Figyelemmel kísérem majd az
előrehaladásodat. Most maradj a gépen,
amíg nem küldök érted járművet.
A gép ajtaja és lépcsője leereszkedett,
Kucsin leszállt, beült egy várakozó
Escalade-be, és elhajtatott.
 Nem nézett hátra a repülőjére,
elszántan előreszegezte a tekintetét. Ha
tudják, hogy ő Fegyir Kucsin, vajon mi a
következő lépésük? Meg akarták ölni,
tehát nem valószínű, hogy hivatalos
szervhez tartoznak, mint az Interpol vagy
az amerikai FBI. Vagy akár a régi KGB
utódja, az orosz Szövetségi Biztonsági
Szolgálat. Köztudomású, hogy
összeszedtek szovjet célszemélyeket, és
nagy csinnadrattával lefolytatott bírósági
tárgyalás után bebörtönözték vagy
kivégezték őket, hogy javítsák az ország
nemzetközi megítélését. Kucsin
megvetéssel gondolt arra, hogy
mindeközben egy volt KGB-tiszt vezeti
az országot. Undorító dolgokat tud
gerjeszteni a demokrácia.
Na de ha téved, és mégis hivatalos
emberek? Lecsaphatnak rá, és
megszüntethetik az egész vállalkozását.
Talán Montrealban várják a gépe
leszállását. Hát azt üresen fogják találni,
és az ő megbízható pilótái nem fogják
elárulni.
Nem egyszerűen hitt a hűségükben.
Mindketten jó néhány éve dolgoztak nála,
és tudták, hogy Kucsin ismeri a családjuk
tartózkodási helyét.
Kucsin ettől a leszállópályától
majdnem negyven kilométerre egy tanyát
építtetett. Az évek során több ezer hektár
földet vásárolt össze, és a világ Szibéria
után egyik legzordabb, legjegesebb
tundráján helyezte el a házát. Ezen a
kegyetlen terepen Kucsin mégis vigaszra,
otthonosságra lelt. A legutóbbi négy
esztendőben Rice-szal sok sikeres üzleti
modellt eszeltek ki itt. Ebben a
környezetben jól tudott gondolkodni.
Most is azt akart, mert ki kellett tervelnie
az ellentámadását.
 63. FEJEZET

– EZT CSESZHETJÜK – morogta Shaw,

ahogy körülnézett a párizsi pályaudvaron.
Kalapban, sötétített lencséjű
napszemüvegben és a meleg idő ellenére
plump pamutpulóverben lépett be a
nyüzsgő Gare du Nordra, és látta, hogy jó
néhány rendőr járkál a csarnokban az ő
fényképével. Reggie, Whit és Dominic
hasonlóan elváltoztatott külsővel
egyenként követték, s ugyanazt
tapasztalták, amit ő.
Azután Shaw egy rendőrnőre mutatott,
aki a bejárat közelében mászkált, kezében
egy másik személy színes képe.
Reggie azonnal fölismerte a saját
képét. – A francba!
 Miután megállapították, hogy kizárólag
ezt a két képet osztották szét, Shaw
sarkon fordult, és elhagyta az épületet. A
többiek odakint, a poggyászkocsik
tárolóhelye mellett csatlakoztak hozzá.
– Hogyan tovább? – kérdezte Dominic.
– Szerintem mi hárman együtt
próbálunk szerencsét – felelte Whit –,
maga pedig – mutatott Shawra – valahol
másutt próbálkozik.
– Ellenzem – mondta Shaw.
– Magasról teszek az ellenzésére.
– Használja az agyát, Whit! Három
embert együtt könnyebb elcsípni. Az én
képemet és Reggie-ét láttuk odabent, a
magáét meg Dominicét nem. Maguk
ketten fölszállnak a vonatra,
visszamennek Londonba, mi meg
Reggie-vel másképp jutunk el oda.
 – Azt csak szeretné – vágta rá Whit.
– Igaza van, Whit – csitította Reggie. –
Jobb, ha szétválunk. Ha elkapnak, hát
elkapnak. De ostobaság lenne hagynunk,
hogy mindannyiunkat egyszerre kapjanak
el.
Whitet nem hatotta meg az érvelés. –
Láthatólag baromira töröd magad, hogy
valamilyen ürüggyel ezzel a pasival
maradhass.
Shaw a pályaudvar falának
támaszkodott. – Miért nem engedi, Whit,
hogy a hölgy önállóan döntsön? Talán
ellenkezik a cég irányelveivel?
– Miért nem fogja be a lepcses száját?
Szart se tud rólunk.
– Részemről se az érdeklődés, se az
igyekezet nem hiányzott.
– Ha mi vonattal megyünk, ti hogy
juttok vissza Angliába? – kérdezte a
lánytól Whit.
– Amszterdamból – válaszolt Shaw. –
Ott találunk révhajót. Ismerek valakit, aki
nem kérdezősködik, és kétlem, hogy a
rendőrség ellenőrzi.
– Szálljatok föl Dommal arra a rohadt
vonatra, Whit! – mondta Reggie. – Minél
hamarabb rendesen el kell látni a karját.
Bő két órát vonatozni sokkal jobb, mint
valami lélekvesztőn napokig hányódni a
csatornán.
– Te most komolyan beszélsz? Elmész
ezzel a fazonnal, holott azt se tudod, ki a
franc?
– Annyit tudok, hogy megmentette az
életünket. Utasításokat szegett meg, hogy
velünk jöhessen. Kell ennél többet
tudnom?
 Whit merőn nézte a lányt, azután
Shaw-t, végül Dominic felé fordult
támogatásért. A fiatalember azonban
lesütötte a szemét.
– Hát jó – mondta Whit. – Menjetek, és
csináljatok, amit akartok. Aztán vagy
viszontlátlak benneteket Angliában, vagy
nem. Majd dobok egy mailt, ha kinyírtam
Kucsint.
Megfordult, és bevonult a
pályaudvarra, Dominic utánakocogott.
– Mindig ilyen barátságos? – nézett
Reggie-re Shaw.
– Férfiból van az istenadta. A
férfilélekre nem jellemző, hogy
barátságosan viselkedjen, ha nem
mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül!
Az utolsó szavakat Reggie már
ordította Whit után, aki azonban addigra
eltűnt Dominickal a Gare du Nord-on.
Reggie elindult az ellenkező irányban.
Öt perc múlva Shaw-val már egy
sötétkék Ford kisautóban ültek. A sofőr
szíveskedett az első ülésen hagyni a
kulcsot, Shaw meg lenyúlta a kocsit.
Három sarokkal odébb félreállt, és
lecserélte a rendszámtáblát a Range
Roverére, amelyet leszerelt, mielőtt
sorsára hagyta a luxusterepjárót.
– A zsaruk először a márkát és a
modellt egyeztetik, csak utána nézik meg
a rendszámot – magyarázta Reggie-nek. –
Range Rovert keresnek, nem Fordot. A
kárvallott pedig, akinek a kocsiját
megfújtuk...
– Nála pont fordítva, előbb a
rendszámot nézik, azután a márkát és a
modellt. Szóval irány Hollandia?
– Úgy van. Aludjon egyet!
– És ha maga is elálmosodik?
– Nem szokásom – felelte Shaw.
 64. FEJEZET

WHIT ÉPPEN a beszámolója végére ért.

Dominic mellette ült, sérült karja frissen
begipszelve. Mallory professzor és Liza
velük szemben foglalt helyet a
harrowsfieldi könyvtárban. Mallory
szórakozottan ütögette új pipaszárát az
ócska asztalhoz, mialatt Liza elmélyült
arckifejezéssel nézegette a saját kezét.
– Biztos, hogy az a magas fickó... mit
is mondott, hogy hívják? – kezdte
Mallory.
– Shaw – felelte Whit.
– Persze, az a Shaw. Szóval nem ő
csalta kelepcébe magukat?
– Ő mentett meg bennünket, professzor
úr. Nem tudom, miért hiúsította volna
meg az akciónkat, hogy azután
beavatkozzon, és megmentse a bőrünket
a kilyukasztástól.
– Úgy tűnik, pontosan az, akinek
mondja magát – vélte Liza. – Egy olyan
másik szervezet embere, amely a
miénktől eltérő okból szintén Kucsint
üldözte.
– A hasadóanyag-csempészet miatt –
mondta Mallory. – Igen, feltehetőleg ez a
leglogikusabb magyarázat. Rettentő
kellemetlen, véletlen egybeesés, hogy
más-más okból ugyanazt a gazembert
akarták elkapni.
– Nem is annyira véletlen – felelte
Liza. – Kétségkívül ugyanabból indultak
ki, amiből mi. A nyaralásán támadták
meg a pasast, mert nemigen adódhatott
még egy alkalmuk.
 – És Regináéktól semmi hír? –
kérdezte Mallory.
Whit a fejét rázta. – Egyelőre semmi.
Valószínűleg kishajón berregnek felénk a
csatornán. Legalábbis reméljük.
– De nem Harrowsfieldbe – nézett föl
riadtan Mallory. – Csak nem hozza ide
azt az embert?
– Nem esett a fejére – mondta Whit, de
közben kerülte a professzor tekintetét.
– Lépjen érintkezésbe vele, Whit, és
mondja meg neki, hogy egyedül jöjjön –
mondta Mallory. – Nem hozhatja
magával azt az illetőt.
– Egyfolytában próbálok érintkezésbe
lépni vele, de nem veszi föl a nyavalyás
telefonját.
– Akkor próbálkozzon másképp.
Menjen elé, keresse meg! – intett Mallory
az ablak felé.
– Menjek elé? – rökönyödött meg
Whit. – Hová a fenébe? Úgy érti, a
kapuhoz vagy a nagyvilágba? Különben
is, ha egyszer belemászott ebbe a
katyvaszba, akkor nyilván ki is tud
mászni belőle, nem?
– Nem hiszem, hogy ezzel a
hozzáállással sokra megyünk – intette le
Mallory.
– Pillanatnyilag nem nagyon érdekel,
hogy mit hisz – vágott vissza Whit.
– Higgadjunk le mindannyian –
mondta Liza. – Talán nem ártana egy
csésze tea.
– Tea? – horkant föl Whit. – Egy üveg
nyolcéves malátawhiskytől talán
lehiggadok annyira, hogy végig bírjam
hallgatni ezt a vén trotlit.
 – Úgy gondolom, megbízhatunk
Reggie-ben, helyesen fog eljárni – szólalt
meg Dominic. Körülnézett, a többiek
mind merőn bámulták. – Én tudom, hogy
megbízhatom benne.
Hátradőlt a széken, sérült karját
dörzsölgette, láthatólag kimerítette ez a
kis beszéd.
– Szerintem igaza van Dominicnak –
mondta Liza.
– Komolyan ekkora kockázatot
vállalunk? – kérdezte Mallory. –
Föláldozunk mindent, amiért dolgoztunk?
Nem emlékszik, milyen aggodalmai
voltak a lánnyal meg ezzel a Shaw-val
kapcsolatban? – tette hozzá Whitre
nézve. – Reginát talán meg tudta győzni
az illető. Megszédítette a... nyilván értik,
mire gondolok.
 Az ír most feszélyezett képet vágott. –
Reggie baromira igyekezett
kimagyarázkodni. És tény, hogy az a
rohadék már célkeresztben volt.
Sikerülnie kellett volna az akciónak.
– De azután lerohanták magukat –
mondta Mallory.
– Az az igazság, professzor úr, hogy
azok a figurák pontosan tudták, hol
találnak bennünket – felelte Whit. –
Simán letámadtak. Szeretném tudni, hogy
fordulhatott ez elő. Muszáj megtudnom.
– Talán hibáztatok – mondta Liza. –
Azok gyanút fogtak, és követték
valamelyikőtöket. Így jöttek rá.
– Az akció napjáig senki sem tudhatta,
hogy Dom meg én benne vagyunk.
Reggie néhányszor meglátogatott
bennünket a parasztházban, de kizárt,
hogy bármelyik alkalommal követték
volna.
– Késő este találkoztatok a
templomban – jegyezte meg Dominic.
– Lehet, hogy az volt a baj – ismerte el
Whit.
– És Kucsin továbbra is él és virul –
mondta Mallory.
– Még nincs vége, prof. Nem
nyugszom, ameddig életben van.
– Fogadok, hogy Fegyir Kucsin
ugyanezt gondolja rólunk – felelte Liza.
– Ezt mondta Shaw is – tette hozzá
Dominic. – Meg akart védeni bennünket
Kucsintól.
– Én meg közöltem vele, hogy nincs
szükségünk a védelmére – csattant föl
Whit. – Nincs is.
– És sejtelmetek sincs, hogy kihez
tartozik? – kérdezte Liza.
– Saját röpcsijük van, szóval nincsenek
úgy kicentizve, mint mi – felelte Whit
árnyalatnyi irigységgel a hangjában.
– Egyáltalán nem tetszik ez nekem –
mondta Mallory hosszú hallgatás után. –
Nem tudom, melyik nyugtalanít jobban,
Fegyir Kucsin vagy ez a Shaw.
– Tudja, mit? Amondó vagyok, hogy
mindkettő miatt nyugtalankodhatunk.
 65. FEJEZET

REGGIE a hasára szorított kézzel lépett a

mólóra, letérdelt, és megcsókolta a
szutykos deszkákat, miközben a révhajó
eltávolodott a parttól, és megkezdte újabb
útját a háborgó tengeren. Egy holland
hozta át őket, akit Shaw évek óta ismert,
bár hogy honnan, azt nem árulta el
Reggie-nek. A holland egy rég feledésbe
merült második világháborús
haditengerészeti partraszálló helyen,
gyakorlatilag az isten háta mögött rakta
ki kettejüket. Shaw-nak és Reggie-nek
majdnem három napba került, hogy
visszatérjenek Angliába, ennek javát a
hajón töltötték, amely lassan vergődött
előre az erősen hullámzó vízen.
 – Köszönöm, Istenem! – nyögdécselte
Reggie.
– A hajóút kicsit tényleg zűrös volt –
állapította meg Shaw, miközben
fölsegítette a lányt.
– Kicsit? – Reggie gyomra
összerándult, és úgy festett, hogy a lány
ismét öklendezni kezd, de végül fölállt,
mélyet sóhajtott, és a férfi vállára
támaszkodott.
– Azt hittem, nemigen jutunk el
máshová, legfeljebb a tenger fenekére.
– Legutóbb az Ír-tengeren keltem át
hajóval. Az is eléggé hullámzott. Az
útitársnőm ugyanúgy végig rókázott, mint
maga. Ez valami csajos dolog lehet.
– Ki volt az útitársnője? – kérdezte
Reggie, és ha óvatosan is, de igyekezett
Shaw oldalán a szilárd talaj felé.
 – Ez már nagyon régi história.
– Honnét ismeri ezt a helyet?
– A múltban párszor kapóra jött.
– Szép kis rés a határőrizeti
rendszerünkben.
– Minden országban akad legalább egy.
Amint a mólóhoz legközelebbi gyepes
részre értek, Reggie megnézte a
mobiltelefonját. A készülék már majdnem
teljesen lemerült, és Reggie látta, hogy
térerő sincs. Továbbra sem tudott hírt
adni magáról.
– A francba. Hát ez remek.
– Nekem van térerőm, és delejem is.
Adja meg a számot, majd én fölhívom.
– Hogyisne. Akkor rajta lenne a szám a
telefonján.
– Nem az én telefonom. A maguk
egyik emberétől vettem el. Attól, akit
leütöttem a vécével.
– Megnézte a telefonszámokat?
– Nem.
– Hazudik.
– Az lehet.
– Megkaphatom? Kéne egy telefon.
– Talán később.
Mivel a férfi több mint egy fejjel
magasabb és fél mázsával nehezebb volt
nála, Reggie nem erőltette a dolgot.
– Hol vagyunk? – vette szemügyre a
sötét környéket.
– Néhány órányira Londontól.
Organizáltam járgányt. Most merre?
– Gondolom, külön-külön.
– Ez nem jó ötlet. Félő, hogy Kucsin...
– Sok mindentől félek, de attól nem,
hogy Kucsin elkap bennünket. Igazat
adok Whitnek. Újra megtaláljuk.
 Shaw úgy ragadta meg a karját, mintha
meg akarta volna rázni a lányt. – Melyik
része nem világos annak, ami történt? Kis
híján megölte magukat, pedig nem is
tudta, hogy vadásznak rá. Most már tudja,
úgyhogy semmi esélyük sincs.
– Egyszer már majdnem végeztünk
vele.
– Elgondolkozott már egyáltalán, hogy
miért csak majdnem?
– Hogyhogy?
– Hogy rohanhatták le magukat azok a
fickók?
Reggie elhúzódott. – Honnét tudjam?
– Muszáj megtudnia. Bennfentes
informátoruk volt. Lesben álltak.
Beépített emberrel dolgoznak.
– Az lehetetlen.
Akkor adjon más magyarázatot.
 – A helyszínen elszúrhattunk valamit,
azért tudtak a nyakunkra mászni.
Előzőleg a templomban találkoztam
Whittel, hogy egyeztessük a tervet.
Akkor követhetett valaki.
– Egyáltalán miért gyanakodhattak
magára?
– Maga szokta hangoztatni, milyen
veszélyes Kucsin. Alighanem mindenkire
gyanakszik.
– Figyeltem, amikor a kriptafedélhez
kötözve feküdt, és figyeltem magát is.
Kucsin jártatta a száját, hogy megöli
magukat, de úgy beszélt, mint aki arra
számít, hogy itt a vég, meg kell halnia. És
ha gyanakodott magára, eleve miért ment
be a templomba?
– Felhasználtuk a muszlimokról
magától kapott információt, hogy a
megfelelő irányba tereljük Kucsint.
– Ennyi?
– Ennyi – felelte védekezőleg a lány. –
És bevált.
– Ha valaki korábban követte magát a
templomba, és tudta, mi készül, miért
hagyta, hogy folytassák az akciót? Miért
nem kongatta meg a vészharangot?
Akkor Kucsin eleve veszélybe sem került
volna.
A lány egy ideig némán bámulta a
sötéten hullámzó tengert. – Erre nem
tudok válaszolni. Fogalmam sincs.
– De bármi is a válasz, nem valami
kedvező magukra nézve. Ha tényleg
áruló férkőzött a soraikba, akkor Kucsin
igen egyszerűen elkaphatja magukat.
Reggie egy pillanatra behunyta a
szemét, és fáradtan dörzsölgette a
halántékát. – Nézze, azt mondta, szerzett
valami járművet. Legyen szíves, vigyen
el Londonba. Éjszaka van, elfáradtam,
csupa kosz vagyok, és még mindig
háborog a gyomrom, úgyhogy
pillanatnyilag gondolkodni sem bírok.
Shaw rámeredt, azután vállat vont. –
Persze, itt lesz mindjárt a járgány.
A „mindjárt” -hoz majdnem egy
kilométert kellett gyalogolni a
vaksötétben, egyenetlen terepen az
országútig. Az erdőszélen egy
motorkerékpár állt, kulcs az ülés alatt.
Shaw odadobta a lánynak a tartalék
bukósisakot.
– Nem a Vespa, de azért megteszi.
A városba menet Reggie a férfiba
kapaszkodott. Mire Londonba értek,
füstös rózsaszín sávok parázslottak föl az
ég alján, és a még nagyrészt néptelen
járdákon megjelentek az első munkába
indulók. Néhány taxi és csuklós busz
sürgölődött az utakon.
A lány megütögette Shaw vállát, és egy
utcasarokra mutatott. A férfi lassított, és a
földalatti lejárata közelében megállt.
Reggie leszállt, és visszaadta a
bukósisakot.
– Biztos, hogy nem akar velem
maradni? – kérdezte Shaw.
– Az első tankolásnál kiszöknék a
benzinkúti mosdó ablakán. Spóroljunk az
idővel, és térjünk rögtön a tárgyra.
Shaw a dzsekije zsebéből elővette a
telefont, és odadobta a lánynak. – Bonne
chance!
– Szóval ennyi? Nem próbál tovább
győzködni? Csak sok szerencsét kíván?
 Világosan látszott, hogy Reggie
maradna is, meg nem is. Shaw azonban
most nem volt engedékeny kedvében.
– Ez is csak egy meló, mint a többi.
A motor fölberregett.
– Köszönöm, Shaw, hogy megmentette
a bőrünket – mondta kissé bűntudatosan a
lány.
—Mint mondtam, ez is csak egy meló,
mint a többi, Reg.
A férfi a sarkával megpöccintette a
sebességváltót, fölengedte a kuplungot,
és elrobogott, Reggie pedig egyedül
ballaghatott tovább a földalattihoz.
 66. FEJEZET

REGGIE körülnézett talpalatnyi, sivár

londoni lakásában. A berendezést
besüppedt matracú, négy sarokoszlopos
ágy, egy asztal két támlás székkel, alattuk
foszladozó szőnyeggel, kis hűtőszekrény
a tetején főzőlappal, mellig érő polc tele
könyvvel, valamint egy másik
elpiszkolódott épület hátsó traktusára
néző, két koszos ablak képezte. Az
egyetlen cserepes virág nagyjából
kiszenvedett a váratlan hőhullámtól,
amely Reggie távollétében csapott le
Londonra, s kitikkasztotta a központi
klímaberendezés áldásait nélkülöző
szobát. A zuhanyozó és a vécé a folyosó
végén volt. A házbeli szomszédok korán
keltek, úgyhogy ha Reggie legalább
mérsékelten meleg vízben óhajtott
fürdeni, reggel hat előtt kellett igénybe
vennie.
Huszonnyolc éves létemre még mindig
úgy élek, mint egy diák.
Ma hideg vízben tusolt le, mivel
később ért haza, azután átöltözött az
egyetlen tiszta ruhába, amit a
szekrényében talált. Bezsákolta a
szennyest, azzal a szándékkal, hogy
később majd kimossa a lenti
mosókonyhában. Mivel egy ideig távol
volt, a hűtő nem rejtett semmi ehetőt. Egy
néhány házzal odébb lévő kávézóban
reggelizett, kényelmesen fogyasztotta el a
tojást, rongyoskiflit és kávét. Feltöltötte a
telefonját, majd SMS-ezett Whitnek.
Azonnal választ kapott. Mindenki baj
nélkül visszaérkezett. Valaki még a
villába is elment, összeszedte Reggie
személyes holmiját, és hazahozta
Angliába. Whit érdeklődött, hol van
Shaw. „Vigyázz, nehogy megtalálja
Harrowsfieldet!” , írta. A lány azt felelte,
hogy Shaw már nincs vele, és vigyázni
fog, hogy senki se kövesse.
Ballagott az utcán, kinyújtóztatta a
karját, megmozgatta elgémberedett lábát.
A hajóút borzalmas volt, szünet nélküli
bukdácsolás és himbálódzás. Shaw
bezzeg könnyedén viselte a
megpróbáltatást, egész úton egyszer sem
lett rosszul. Ücsörgött az asztalnál,
könyvet olvasott, még evett is, és
törülközőt meg vödröt adott neki, amikor
kellett, vagyis elég sűrűn.
Reggie hiába pillantott föl rá
együttérzésre számítva, azt nem kapott.
Elszégyellte magát, amiért egyáltalán
eszébe jutott ilyesmi. Ez egy kíméletlen
hivatás, ahol bírni kell a gyűrődést. Shaw
nyilvánvalóan bírta is. Ő ellenben
hadilábon állt a tengerrel. Most legalább
szerencsésen hazajutott Angliába, ahogy
az egész csapat. Igaz, hogy
elszalasztották Kucsint, de sokkal
rosszabbul is végződhetett volna a dolog.
Elföldalattizott Knightsbridge-ig.
Később Harrowsfieldbe készült, hogy
tájékoztassa a többieket, de még el akart
intézni valamit. Hat centiméteres
széfrekesszel rendelkezett egy értéktárgy
megőrzésre szakosodott cégnél. A
létesítményt a legkorszerűbb biztonsági
eszközökkel – biometrikus leolvasókkal,
belépőkártya-rendszerrel – szerelték föl,
és minden rekesz közvetlen
összeköttetésben állt a rendőrséggel. A
páncéltermet zárt láncú kamerák
ellenőrizték. Ez a biztonsági színvonal
Reggie-nek évente majdnem száz
fontjába került, de az utolsó pennyig
megérte.
A lány belépett az épületbe, és gond
nélkül átjutott az összes biztonsági
zsilipen. A páncélterem magányában
kinyitotta a rekeszét, és előhúzta a
tartalmát. Gondosan úgy helyezkedett el,
hogy hátával eltakarja a videokamerák
elől azt, amit nézett, és hozzáfogott a
tételek átolvasásához, noha kívülről fújta
az egészet.
Ez már rituális cselekménnyé vált nála.
Minden küldetés után eljött, és
végigcsinálta. Az összes többi esetben
sikerrel járt. A mostani volt az első
fiaskója, az első kudarca, az első csúfos
veresége. Mégis eljött, mert fontosnak
tartotta.
A régi újságcikkek mára megsárgultak.
Tudta, hogy a papír idővel teljesen
szétmállik, de a lapokon tárolt
információk soha nem törlődnek ki az
agyából.
Robert O’Donnell, harminchat éves. A
férfi feketefehér fotója elhalványult, de
Reggie minden nehézség nélkül
fölismerte az apját. A férfi az ő hetedik
születésnapján halt meg. A Daily Mail
szalagcíme minden lényeges tudnivalót
közölt a maga jellegzetesen túlzásokra
ragadtatott módján:
Meghalt London Hasfelmetsző Jack óta
leghírhedtebb sorozatgyilkosa!
 Egy kislány nem pont ilyesmit szeret
olvasgatni az apukájáról a születésnapján.
Huszonnégy áldozat halt meg az apja
szadista kezétől, mind nőnemű, és mind
tizen- vagy huszonéves. Legalábbis
ennyien váltak ismertekké. O’Donnellt
egyesek az akkoriban kivégzett amerikai
sorozatgyilkoshoz, Ted Bundyhoz
hasonlították. Egy szintén megnyerő,
jóképű férfihoz, aki a halálba csábította a
nőket. Csak Bundy nem nősült meg, nem
alapított családot, magányosan élt.
Reggie apjának jó állása, szerető
felesége, egy fia meg egy lánya volt. Az
évek során mégis legalább két tucat
embert gyilkolt meg olyan
kegyetlenséggel és gonoszsággal, hogy
sokat tapasztalt rendőri közegek, akik
egyik-másik holttestet fölfedezték, utóbb
egy ideig terápiára szorultak, hogy
kiheverjék a borzalmas látvány hatását.
Az igazságot mostanára minden kételyt
eloszlatva tisztázták, de Reggie még ma
sem nagyon tudott belenyugodni, hogy a
férfi, aki őt nemzette, azonos ezeknek a
rémtetteknek az elkövetőjével. Egy másik
újságcikket vett a kezébe, amely az apja
halálának negyedik évfordulóján íródott.
Egész oldalas képet mellékeltek hozzá,
amely a férfi utolsó napjaiban készült. Az
arcon Reggie valami egyáltalán nem
emberi megszállottságot látott. De valami
mást is, ami még inkább megrémítette.
Az én szemem. Az én orrom. Az én
szám. Az én állam.
Külsőre Reggie sokkal inkább az
apjára, mint az anyjára ütött. Külsőre.
Az apja erőszakos életének vége
megsemmisítő csapást jelentett, mert
kioltott két másik életet is, a Reggie
számára legfontosabbakét. Az
édesanyjáét. És az imádott bátyjáét.
A bátyja hőstettet vitt véghez. Miután
Lionel O’Donnell tizenkét éves fejjel
magától fölismerte, mit művelt az apja,
elment a rendőrségre. Ott először nem
hittek egy gyerek zavaros locsogásának.
Elárasztották őket a felgöngyölítendő,
legtöbbször hamis nyomra vezető szálak,
és iszonyatos nyomás nehezedett rájuk,
hogy lefüleljék az emberemlékezet óta
legbrutálisabb sorozatgyilkost.
Csak utóbb eszméltek rá, hogy a fiú
igazat mond. Későn. Reggie egész
családja egyetlen nap alatt
megsemmisült. Robert O’Donnell
fölfedezte, hogy a fia elárulta, és dühében
mindenkit megölt. Reggie-t is megölte
volna, ha a rendőrök nem épp akkor
futnak be. A lányt azóta is rémálmok
gyötörték. Sejtette, hogy ez már soha
nem is fog megváltozni.
Egy újabb cikket vett elő, és amint
meglátta a fényképet, minden ízében
remegni kezdett. A copfos kislány
tekintete a semmibe meredt. Pici szája
vékony, érzelemmentes vonallá
préselődött. Se öröm, se bánat, semmiféle
indulat. Reggie most, több mint húsz év
elteltével vergődve emlékezett vissza,
milyen érzés volt, hogy akkor lefotózták.
Hol járt, mire gondolt aznap. ;
Pillantása a képaláírásra siklott: A
család egyetlen életben maradt tagja, a
hétéves Jane Regina O’Donnell.
A következő hetek, hónapok, sőt évek
az események tébolyult kavargásában
teltek. Az anyai nagyszülei vették
magukhoz. Elhagyták az országot. Új
életet kezdtek. Soha többé nem beszéltek
a múltról – se az anyjáról, se a bátyjáról,
arról a szörnyeteg apjáról meg végképp
nem. Reggie azonban születési neve
helyett az anyja leánykori nevén végül
mégis visszatért a városba, ahol az apja a
gaztetteit elkövette. Eredeti kiléte a múlt
ködébe veszett. Üres tekintetű hétéves
kislányból felnőtt nővé vált, Reggie
Campionná, akinek szerencsétlen múltja
romjain kellett újjáépítenie az életét.
Most pedig immár nem először
töprengett azon, vajon Miles Mallory
professzor nem tudja-e, kicsoda ő
valójában, és nem azért kereste-e meg. A
professzor soha nem adta jelét, hogy
ismerné az ő előéletét, de persze az a fajta
ember volt, aki akkor sem mutatta volna,
ha ismeri.
Más is lapult még a dobozban, de
Reggie úgy döntött, csak két további
tételt néz meg. Az egyik az édesanyja
fényképe volt, a törékeny, szőke
asszonyé, akire Reggie úgy emlékezett,
mint egy ártatlan, ha nem is
kiemelkedően intelligens vagy kíváncsi
természetű teremtésre, aki azonban
határtalanul szerette a gyermekeit. A
másik a bátyja fotója volt, Lionelé, aki
elment a rendőrségre, és véget vetett a
szörnyeteg londoni rémuralmának, bár az
életével fizetett érte. Már tizenkét évesen
is magasra nőtt, akárcsak az apja, aki
majdnem százkilencvenöt centis volt, és
jóval több, mint kilencven kilót nyomott.
Lionel az apja termetét örökölte, de szőke
hajával, kék szemével egyébként az
anyjára hasonlított. A szája általában
mosolyra görbült. Csak ezen a képen
nem. Ezen a fotón Reggie bátyja holtan, a
koporsójában feküdt. Reggie nem tudta,
honnan való a kép, évekkel ezelőtt
fedezte föl, és most ráeszmélt, hogy nem
bír megválni tőle. Érzékelte, hogy
hátborzongatóan morbid ez a
ragaszkodás, ugyanakkor egyértelműen
emlékeztette: a bátyja a legvégső
áldozatot hozta meg, hogy megszabadítsa
a világot a gonosztól.
Reggie visszarakosgatta a
dokumentumokat a dobozba, amelyet
bezárt, és újra elhelyezett a széf
rekeszben. Hazament a lakásába,
bepakolt egy bőröndöt, beült kis autójába,
és elhajtott Harrowsfieldbe.
Útközben egyre csak azon törte a fejét,
hogyan juthatna még egy esélyhez Fegyir
Kucsinnal. Na jó, ez így nem egészen
igaz. Egy másik magas, sötét hajú férfi
minduntalan kellemetlenül betolakodott
ezekbe a gondolatokba.
Merre járhatott most Shaw?
 67. FEJEZET

REGGIE ALIG hagyta el Leavesdent és

tért rá a kacskaringós utakra a birtok felé,
amikor mind sötétebb felhők takarták el a
napot. Legalább az időjárás illett a
kedélyállapotához. Behajtott a kapun,
megállt a kocsival, mély lélegzetet vett,
és belépett a házba.
Előtte telefonon közölte,
előreláthatólag mikor érkezik, és a
többiek – a professzor, Whit, Liza és
Dominic – a könyvtárban várták. Az
előtérben találkozott Niles Jansennel,
azzal a kollégájával, akit Shaw a
provence-i parasztházban letaglózott.
Odadobta a fiúnak a Shaw-tól
visszakapott telefont.
 – Hogy érzed magad? – kérdezte a srác
arcán éktelenkedő jókora véraláfutásra
célozva.
– Mint akit elgázolt egy tartálykocsi –
felelte Jansen.
– A tartály stimmel is, csak a kocsi
nem.
Reggie újabb mély lélegzettel
igyekezett megnyugtatni magát, és
benyitott a könyvtárba. A hosszú asztal
egyik oldalán foglalt helyet, vele
szemben sorakoztak a többiek, és töviről
hegyire elmesélte előbb a Gordes-ban
történteket, majd a Shaw-val töltött
napokat.
– És semmi többet nem tudott meg
arról az emberről? – kérdezte Mallory,
aki nem rejtette véka alá hitetlenkedését.
– Nem könnyű alaposan kifaggatni
valakit, ha az ember épp kihányja a belét
– felelte Reggie. – És Shaw kérés nélkül
nem ontja magából az információkat.
Nyilvánvalóan tapasztalt. Az összes többi
merő spekuláció.
– De az egyértelmű, hogy hivatalos
szervhez tartozik, míg mi nem – szögezte
le Mallory.
– Ami azt jelenti, hogy bármennyi jót
tettünk is, mindannyiunk ellen vádat
emelhetnek gyilkossági kísérletért –
mondta Whit. – A francba, Kucsin
beperelhetne bennünket azért, amit
tettünk, és alighanem nyerne. Talán máris
ügyvédet kellene keresnünk.
– Ez nem vicc, Whit – ripakodott rá
Liza. – Az egész vállalkozásunk
veszélybe kerülhet.
– Shaw nem tudja, hol vagyunk –
mondta Reggie. – Éppenséggel nem azon
fáradoztam, hogy idevezessem.
– Na mit mondtam? – szólalt meg
Whit. Reggie-re nézett. – Dom
győzködött bennünket, hogy
megbízhatunk benned.
Reggie hálás tekintetet vetett
Dominicra, azután visszafordult
Malloryhoz. – Ez azonban nem igazi
megoldás. Az ő eszközeikkel talán
képesek lenyomozni minket. Hármunk
külsejét biztosan ismerik.
– Javaslom, hogy további intézkedésig
mindannyian maradjanak
Harrowsfieldben – mondta Mallory.
Whit és Dominic lassan egyetértőleg
bólintottak, Reggie azonban ellenkezett:
– Még el kell intéznem valamit, de azután
visszajövök.
 – Jó – biccentett Mallory –, akkor ezt
megbeszéltük. Most térjünk át fontosabb
kérdésekre, nevezetesen Fegyir Kucsinra
és sajnálatos életben maradására.
– Újra a nyomába eredünk, ahogy
tegnap beszéltünk róla – mondta Whit.
– Hosszas fontolgatás után
tulajdonképpen Mr. Shaw-val értek egyet
– lepte meg a társaságot Mallory.
– Miben ért egyet vele? – kérdezte
Reggie, aki nem hallotta az
előzményeket.
– A prof a haverod azon
helyzetértékelésére céloz, hogy Kucsin az
üldözésünkre fog indulni – mondta Whit.
– Úgyhogy a keresése helyett inkább a
védekezésre kell gondolnunk.
– Mielőtt Shaw-val elváltunk
egymástól, erről is beszéltünk – felelte
Reggie.
Mallory fölállt, az üres kandallóhoz
lépett, és kiütögette új pipáját. – Érthető.
Ami azt illeti, az a másik szervezet
jobban felkészültnek tűnik Kucsin
kiiktatására.
– Csakhogy nem fogják végrehajtani! –
fakadt ki Whit. – Már megmondtam.
Lefújták az akciójukat. A jelek szerint
nem érdekli őket, hogy lányokat bocsát
áruba, hogy kurvát csinál belőlük. Amint
hanyagolta az atomos témát, ezeknek a
fazonoknak mindjárt teljesen frankóvá
vált.
– Az még azelőtt volt, hogy megtudták,
kicsoda valójában.
– Elmondtad neki, igaz? – nézett
Reggie-re. – Elmondtad, hogy Waller
nem más, mint Fegyir Kucsin?
 – El, de nem tudta, ki az.
Mallory néhány másodpercig a pipája
életre pöfékelésével vesződött. –
Mindegy. Most valószínűleg utánanéz, és
rendben is vagyunk. Amint megtudja,
hogy az igazi kijevi hóhér szabadon
mászkál, jó eséllyel vagy ők szállnak rá,
vagy értesítenek egy másik megfelelő
állami szervet, hogy az intézze el.
– Szóval egyszerűen lepasszoljuk
nekik a feladatot amelyre eredetileg
magunk vállalkoztunk? – kérdezte
Reggie. – Miért nekik kelljen bajlódniuk
vele?
Mallory érdeklődéssel figyelte a lányt.
– Voltaképpen úgy érti, miért ennek a
Shaw nevű fickónak kelljen bajlódnia
vele?
– Nem ezt mondtam, professzor úr –
vörösödött el Reggie.
– És semmi sem szavatolja, hogy
tényleg rászállnak – akadékoskodott
Whit. – Lehet, hogy egészen más jár a
fejükben.
– Az egész tevékenységünkben semmi
sincs szavatolva, Whit – fordult felé
Mallory. – És azt hiszem, most az a
legjobb, ha rájuk hagyjuk a dolgot.
Legalábbis egyelőre.
– Nem értek egyet.
– Ezzel mindaddig semmi bajom, amíg
nem ragadtatja magát különakciókra.
– Na és ha végül futni hagyják
Kucsint?
– Még sok hozzá hasonló mászkál
szabadon. Nem fogom kockára tenni
mindannyiuk elkapását azért, hogy
lefüleljek egyet.
 – De mi már szembesítettük a sötét
múltjával – morgolódott Whit. – Nincs
más dolgunk, mint kinyírni a szemétládát.
Puskalövés jó messziről. Méreg a reggeli
kávéjába. Mérgezett hegyű esernyővel
megszúrni az utcán a disznót, ahogy azzal
a bolgár fickóval csinálták.
Mallory a fejét rázta. – Csakhogy
mivel a hatóságok vélhetőleg tudni
fogják, hogy kicsoda, kivizsgálják a –
halála körülményeit meg a múltját, és
közzéteszik az eredményt, vagyis hogy
tényleg ő a kijevi hóhér. És ezzel
mindenki mást figyelmeztetnek.
– Mindenki mást? – dohogott Whit. –
Azt hiszi, ezek a seggfejek hírleveleket
küldözgetnek egymásnak? „Figyuzz,
rohadék haver, a jófiúk le akarnak
puffantani.” Sosem vettem be ezt a
logikát, prof, és most aztán hétszentség,
hogy nincs hozzá kanalam. Most azt
mondja, lényegében végleg békén
hagyjuk a pasast.
– Nem, azt mondtam, egyelőre
hagyjuk, hogy mások intézzék el.
– Azt hiszem, ebben Whit mellé állok
– szólalt meg Reggie –, csak az a gond,
hogy Kucsin most olyan mélyen elássa
magát, hogy soha nem találjuk meg.
Alighanem világszerte vannak
búvóhelyei.
– Mivel a mi erőforrásaink
korlátozottak, még inkább logikus, hogy
egy másik akcióra térjünk át. Most
azonban úgy gondolom, mindannyian
inkább lazítsunk, rendezzük sorainkat.
Dominicnak fizikailag is meg kell
gyógyulnia. – Mallory előbb Reggie-re,
majd Whitre nézett. – Másnak meg egyéb
téren.
– Az én fejemmel minden a
legnagyobb rendben – morogta Whit.
– Nem feltétlenül magára gondoltam –
replikázott Mallory.
– Akkor talán rám? – fortyant föl
komor tekintettel Reggie.
– A lényeg az, hogy mindenki pihenje
ki magát – felelte kissé fáradtan a
professzor.
– Még akkor is, ha az ukrán
pszichopata célba vesz bennünket? –
kérdezte Whit.
– Igen, még akkor is – vágta rá
Mallory, azután fölállt, és elhagyta a
helyiséget.
– Nagy nyomás nehezedik rá –
mentegette Liza.
 – Mindannyiunkra nagy nyomás
nehezedik, Liza – válaszolta Reggie.
– A provence-i művelet rengeteg pénzt
emésztett föl – folytatta Liza. – A
forrásaink pedig egyre lassabban
csordogálnak. Miles nagyon sok időt
fordít arra, hogy támogatókat keres.
– Hát ez szuper – ráncolta a homlokát
Whit. – Akkor csökkentsük a fizetésemet.
Ja, tényleg, valójában egy huncut petákot
sem kapok azért, hogy az életemet és a
testi épségemet veszélyeztetem.
– Nem erre gondoltam, Whit – mondta
a nő.
– Szerintem pillanatnyilag egyikünk
sem gondolja komolyan, amit mond –
jegyezte meg Dominic.
– A magad nevében beszélj, Dom – állt
föl Whit. – Én mindent komolyan
gondoltam.
Mielőtt bárki bármit felelhetett volna,
kiment, és becsapta maga mögött a
könyvtár ajtaját.
 68. FEJEZET

REGGIE úgy döntött, nem keres

menedéket a föld alatti lőtéren.
Alapvetően azért határozott így, mert
attól tartott, hogy még mindig megviselt
gyomra nem bírná ki a szűk térben
terjengő kellemetlen lőporszagot. A
kastély kifejezetten dermesztő légköre
azonban még kevésbé vonzotta, úgyhogy
kimozdult a négy fal közül, és járt egyet a
harrowsfieldi parkban. Természetesen
útba ejtette a sírkertet, abban pedig Laura
R. Campion sírját. A saját édesanyjához
és testvérbátyjához egyetlenegyszer,
évekkel ezelőtt ment ki a temetőbe, az
apjához soha. Most pedig már századszor
állt egy szinte bizonyosan idegen ember
végső nyughelyénél.
Be fogok csavarodni? Vajon az ilyen?
Talán ez történt vele is... az apámmal?
Réges-régen meggyőzte magát, hogy
az apja megőrült, mert egyedül ezzel
tudta megmagyarázni a történteket. A
lelke mélyén azonban tudta, hogy ez nem
feltétlenül igaz. És ez megrémítette.
– Egyszerűen megőrülhet az ember? –
szólalt meg hangosan. – Vagy eleve
gonosznak születik? Vagy csak azért
gyilkol, mert a történelem lehetőséget
kínál rá?
– Mindháromra igen a válasz – felelte
egy hang.
Reggie olyan hirtelen perdült hátra,
hogy majdnem fölbukott, hiszen az
elméje fölismerte a beszélőt, ugyanakkor
nem értette, miként lehetséges ez.
 Shaw a temetőt majdnem teljesen
körülkerítő tiszafasövény szélénél állt.
– Hogyhogy? – kezdte a lány, de Shaw
előrelépett, és a szája elé tette a
mutatóujját.
– Én is örülök, hogy viszontláthatom –
állt Reggie mellé.
– Hogy az ördögbe jutott ide?
– A telefonnal, amit visszaadtam
magának. GPS.
– Az lehetetlen. Az akcióink során
minden GPS-chipet hatástalanítunk a
telefonjainkban, pontosan azért, hogy ne
fordulhasson elő ilyesmi.
– Tudom. Ezért kellett a hajóúton egy
másikat beletennem.
Reggie felnyögött, és a homlokára
csapott. – Nem hiszem el, hogy ilyen
elképesztően hülye voltam.
 – Nem volt hülye, maga tényleg jó. De
én is egész jó vagyok abban, amit
csinálok.
– És ha itt találják? – nézett körül
idegesen a lány.
– Akkor mi lesz? Megölnek?
– Az nem szokásunk – felelte Reggie
komoran.
– Na ne mondja! – nyúlt a zsebébe a
férfi, és elővette a fecskendőt, amelyet
Niles Jansentől szedett el a
parasztházban, ahol fogva tartották.
Fölmutatta.
Reggie az injekciós tűre, majd Shaw-ra
pillantott.
– Mit akar ezzel?
– Engem akartak megölni vele, Reggie.
– Az lehetetlen. Soha senkinek nem
mondtuk, hogy...
 – A srác, akit leütöttem, azt mondta,
mástól kapta a parancsot. Talán valakitől
a nagy házból, amelyik mellett
elmentem? – nézett a kastély felé Shaw.
– Az nem lehet, Shaw.
– Szóval maguk csak úgy passzióból
szaladgálnak ilyesmivel?
– Ezt a mérget Kucsinnak szánták. De
már volt nálunk egy fecskendő.
– Akkor minek még egy?
– Gondolom, arra az esetre, ha az
elsővel történik valami – felelte
bizonytalanul Reggie.
– Vagy arra az esetre, ha valaki az
útjukba kerül. Ahogyan én.
– Ez képtelenség. Konkrétan azt
mondta a fiú, hogy valaki utasította a
maga megölésére?
– Nem igazán szoktam efféléket
kitalálni. Minek is tenném?
Reggie lassan elhúzódott, és a kis
sírkert szélén egy kopott kőpadra rogyott.
Shaw odaült mellé, fölhajtotta a gallérját
a hűvös időben, amely a borús ég alatt
olyan dühvel tért vissza Angliába, mintha
meg akarná bosszulni a ritka meleget és
napsütést.
– Úgy terveztük, hogy elengedjük
magát, mihelyt végzünk Kucsinnal.
– A tervek változni szoktak, ha a
megfelelő személy úgy kívánja. Itt ki
rendelkezik ilyen hatalommal?
Reggie önkéntelenül a kastély felé
pillantott. – Tehát jól sejtettem. Odabent
van. Hogy hívják?
– Miért fontos az? Bemegy és
letartóztatja az úriembert?
– Szóval hímnemű? Az a gond, hogy
tulajdonképpen nincs semmiféle
jogköröm, hogy bárkit letartóztassak.
– Hát akkor? Megöli? Ha nekiesik,
akkor jó néhány másik embert is meg kell
ölnie.
– Többek között magát?
– Igen – vágta rá habozás nélkül.
– Akkor úgy látom, nincs sok
választásom – nyújtotta át neki a
fecskendőt a férfi. – Csak ügyeljen rá,
hogy olyanba döfje, akit valóban
szükséges megölni. Itt nincs második
dobás.
Reggie nyitott tenyerén tartotta a
védősapkás fecskendőt, és Shaw-ra
szegezte a tekintetét.
– Miért jött ide?
– Azt hiszem, meg akartam nézni
magamnak a konkurenciát. A kégli nem
rossz. Az én irodám vagy tízezer méteren
van, vagy ha talajszinten, akkor óriási
körülöttem a nyüzsi.
– Ennyi?
– Ja, volt még valami. Kíváncsi
voltam, hogy még mindig egyfolytában
csandázik-e. Tudja, némi felelősséget
érzek emiatt. És talán nem mutattam
kellő együttérzést, miközben a vízen
bukdácsoltunk.
Ez szomorkás mosolyt csalt elő
Reggie-ből.
– Ami azt illeti, kicsit még most is
remegek, de lassanként kezdek magamra
találni. – Egy pillanatra elhallgatott, amíg
óvatosan zsebre tette a fecskendőt.
– A főnöke tud az ittlétéről?
– Nem mindig vagyunk szinkronban.
– Ezt éppenséggel át tudom érezni.
Mennyi ideig marad Angliában?
– Az attól függ.
– Mitől?
– Attól, hogy hajlandó-e ma velem
vacsorázni. Ha igen, akkor legalább még
egy napot itt töltök. Ha nem, akkor már
itt sem vagyok.
Reggie lesütötte a szemét.
– Nehezen tud elszabadulni? – kérdezte
Shaw.
– Tulajdonképpen mindannyian egy kis
szabadságot kaptunk. De ha valaki
meglátja magát, akár Whit, akár...
– Senki sem fog meglátni. Ugyanazon
az úton távozom, amerre jöttem.
Úgyszólván életformám a lopakodás. De
biztos, ami biztos, találkozzunk ma este
nyolckor Londonban. – A férfi
megnevezte a Trafalgar Square-ről nyíló
egyik mellékutcát. – Helyet majd azután
választunk.
– Átgondolhatom a dolgot?
– Hogyne, most azonnal, különben ma
este elrepülök. És kétlem, hogy
visszajövök, Reggie.
– Nem sok időt hagy az ember
lányának, hogy döntésre jusson.
– Nem, tényleg nem.
– Rendben. De miről fogunk
beszélgetni vacsora közben?
– Á, biztosan találunk mindkettőnket
érdeklő témát. Némi szerencsével talán
még szórakoztatót is.
– A lány háta mögé, a sírkert besüppedt
földjére nézett. – És talán jobb kedvre
derül tőle. Úgy nézem, ráfér magára.
– Nyilván hóbortos dolognak találja,
hogy sírokat bámulok.
– Nem én.
– Miért nem?
– Mert magam is szoktam.
 69. FEJEZET

FEGYIR KUCSIN semmire sem jutott, és

mivel semmire sem jutott, bosszúsága
nőttön-nőtt. Szabályos téglalap mentén
járkált föl-alá a háromszáz
négyzetméteres faházban, nem messze az
óceántól, amelynek vízhőmérséklete még
augusztusban sem sokkal emelkedett tíz
fok fölé. Kucsin hangulata szorosan
összefüggött beosztottja
sikertelenségével. Alan Rice tucatnyi
adatbázishoz vásárolt hozzáférést,
mégsem talált egyezést az ő digitalizált
rajzaival, se a fotóval. Minden egyéb
nyomozási próbálkozása hasonlóan
előrehaladás nélkül végződött. Kucsin
lapátkeze ökölbe szorult, majd elernyedt,
ahogy fürge agya továbbnyargalt, és
megpróbált kieszelni valami továbblépési
lehetőséget.
Végül anorákba bújt, és kilépett a
szabadba. Hozott magával távcsöves
vadászpuskát meg töltényt. Az időjárás
nemigen árulkodott a nyárról. Ha annyira
nem hűlt is le az idő, hogy havazzon, a
környező vidék erősen emlékeztette
Kucsint ukrajnai szülőhelyére. Talán
éppen ezért építkezett ide, ahol minden
irányban kilométereken át pusztaság
látszott. Két testőre a háztól ötszáz
méternyire lévő másik épületben
tartózkodott, de Kucsin itt igazán
biztonságban érezhette magát, nemigen
fenyegette más veszély, mint hogy
felökleli, netán eltapossa egy jávor- vagy
rénszarvas.
 Ballagott a tájékon, amely gyermekkori
képet idézett föl benne, munkába menő,
nagydarab apja nyomában baktató
kisfiúét. A férfi egy azovi-tengeri
vonóhálós halászhajón dolgozott. A
negyvenezer négyzet-kilométeres
kiterjedésű Azovi-tenger legmélyebb
pontján is meglepő módon kevesebb
tizenöt méternél. Ez a világ legsekélyebb
tengere, így a vize gyorsan kicserélődik,
ettől azonban még nem marad tiszta.
Kucsin gyermekkorában a gyárak,
valamint a kőolaj- és földgázkutató
fúrások szennyezése már javában ömlött
a tenger legkevésbé mély részeibe.
Az 1970-es évekre ezrével vetődtek
partra és halmozódtak föl az elpusztult
vagy mutáns halak, egyértelműen az
emberi tevékenységből származó mérgek
és radioaktív hulladékok áldozatai. A
fürdőzés immár öngyilkossággal ért föl.
Kucsin idejében azonban még a falujabeli
összes gyerek az egész nyarat a vízben
töltötte, amelynek hőmérséklete júliusban
harminc Celsius-fokra szökött. Telente a
tenger hónapokra befagyott, a gyerekek
házilag fabrikált korcsolyával
versenyeztek, amíg az anyjuk a partról
haza nem hívta őket vacsorázni. Kucsin
még arra is emlékezett, hogy hétévesen a
jégre hasalt, és nyalogatta.
Mostanában úgy hallotta, a holt
tengerré válás fenyegeti az Azovi-tengert,
és húsz évre be kellene tiltani a
halászatot. Ez nem volt olyan súlyos
rendelkezés, amilyennek hangzott. A
halászzsákmány már negyven esztendeje
majdnem nullára csökkent, egyszerűen
azért, mert a tengerből kiveszett az élet.
És Kucsin mégis tisztán emlékezett arra,
ahogy az apja a nagy zsigerelőkésével
pucolta a fogásból a családi asztalra szánt
halat, ügyesen trancsírozta a sügért,
tokhalat és makrélát, amit az anyja azután
széles vasserpenyőben titkos fűszerekkel
és ízesítőkkel sütött meg, amelyeket a
francia asszonyok magától értetődő
természetességgel használnak.
Kucsin tanyájától délre húzódott a
Labradort Új-Fundlandtól elválasztó
Belle Isle-szoros. Gyakran kirándult oda,
figyelte a szűk csatornán lassan áthaladó
teherhajókat. Sőt az ő emberi
rakományának egy részét is ugyanezeken
a vizeken szállították. Amíg Kucsin el
nem érte a felnőttkort, élete
elválaszthatatlanul összefonódott a
vízzel, mint utóbb kiderült, szennyezett
vízzel. Belátta: alighanem csoda, hogy
még nem vitte el valami szörnyű
rákbetegség, amely az Azovi-tenger
sekély medréből fakadt. De talán
növekedtek a testében daganatok, némán
és kérlelhetetlenül burkoltak be
létfontosságú szerveket, nyomtak össze
véredényeket vagy furakodtak be az
agyába.
Bármiféle környezeti veszélyek
közepette cseperedett is azonban föl,
olyan becsvágyat, olyan sikeréhséget
oltottak belé, amely kimeríthetetlennek
bizonyult. Bármibe fogott, eredményt ért
el, ez pedig elfogadhatatlanná tette a
mostani helyzetet.
Legyalogolt a tengerszoroshoz, és
bámulta a vizet, amely a legközvetlenebb
összeköttetést kínálta Európába az akár a
Szent Lőrinc-víziút, akár a Nagy-tavak
kikötőiből jövő hajóknak. Ám az év tíz
hónapjában köd, orkán és jég tette a világ
egyik legveszedelmesebb hajózási
útvonalává. A szoros ugyanakkor csodás
látványosságokat is kínált.
Hosszúszárnyú bálnák mutattak be pazar
ugrásokat, grönlandi gleccserekről levált
jéghegyek vándoroltak dél felé, ahol a
part menti melegebb vizekben fülsiketítő
reccsenésekkel hasadoztak föl. A szoros
nevét adó Belle Isle, azaz „Szép-sziget”
pedig a vízi út keleti végében, a kanadai
tartomány két alkotórésze, Labrador és
Új-Fundland között nagyjából félúton
helyezkedett el.
Szépség a világ végén, gondolta
Kucsin. Rövid ideig azt hitte, hogy
Provence-ban meglelte a szépséget. Egy
nőt, aki fölkeltette az érdeklődését,
valósággal megbabonázta, akiről azt
gondolta, talán egy éjszakánál tovább is
elszórakoztatja, és azután nem kell véres
zűrzavart eltakarítani. És az a szépség
mégis majdnem megölte. Úgy érezte,
mintha megcsalták volna – jóllehet az a
nő valójában semmiféle hűséggel sem
tartozott neki –, s ez izzó haragot
ébresztett benne.
Fölballagott egy kis halom tetejére,
hátat fordított a szorosnak, és ameddig a
szem ellátott, sík föld terült el előtte. Új-
Fundlandot úgy szokták emlegetni: „a
szikla” . Keleti része valaha Észak-
Afrikához tartozott. Az utolsó eljegesedés
szinte az összes talajt legyalulta délkeleti
partvidékéről, jóformán csak sziklát
hagyott hátra, innen ragadt rá a név.
Labrador, a Kanadai-pajzs legkeletibb
szelvénye nagyjából háromszor akkora
földtömegű, mint Új-Fundland, de a
lakossága csak megközelítőleg öt
százaléka annak. Éghajlata elvileg a
sarkvidéki tundrához sorolható, és parti
területein valóban jegesmedvék
vadásznak, a rénszarvasok létszáma
hússzorosan felülmúlja az emberekét.
Kucsin itt roppant hegyeket talált
túrázáshoz, elszigetelt öblöket
horgászáshoz, kopár tundrát síeléshez, és
szemet gyönyörködtető, lélegzetelállító,
vadregényes fjordokat, amelyeket a
gleccserek fűrésze vágott a kőzetalapba.
A fjordok gyakran sima sziklafalai között
a víz felszíne csalókán sebes áramlatokat
rejtett.
 Kucsin célra tartotta a puskáját,
belenézett a fegyver távcsövébe, amelyet
a Zeiss gyártott, ugyanaz a cég, amelyik
hajdan a Harmadik Birodalomnak is
szállított. A távcsövet fölszerelték
mindazzal, amit egy tapasztalt lövész egy
csúcskategóriás optikai eszköztől
elvárhatott: O gyűrűkkel tömítették,
ködálló nitrogéngázzal töltötték,
pehelykönnyű kivitelben készült, világos,
éles képet biztosított.
Nagyvadlövéshez általános vélekedés
szerint legalább ezerötszáz joule
csőtorkolati energiájú vadászlőszer
szükséges. A legnagyobbak, például a
jávorszarvas esetében ez a követelmény
körülbelül négyszázötven méteres
lőtávolságnál durván kétezer joule-ra nő.
Kucsin hegyes, csónakfarú,
kilencgrammos lövedéket használt, amely
szinte bármely patás négylábút leterített,
és bizonyosan bárkit, aki két lábon járt.
Golyós puskáját egyedileg gyártatta. A
fegyver csekély tömege könnyű
hordozhatóságot és kezelhetőséget
eredményezett. Kucsin legyűrte hiúságát,
és valamivel kisebb erő mellett döntött,
ami kisebb visszarúgással jár, az pedig
minden esetben nagyobb találati
pontosságot jelent. Nem sajnálta magától
az extra minőségű csövet, mert az
komoly szerepet játszik az egyetlen
lényeges vonatkozásban: eltalálja-e az
ember a kiszemelt célt vagy sem.
A kis prérifarkas nem egészen kétszáz
méternyire haladt, fürge lábai gyorsan
vitték a sík terepen. Kucsin úgy vélte,
kissé korán van ahhoz, hogy az állat
táplálékot keressen, de itt sohasem
tudhatja az ember. Ezen a mostoha
tájékon alighanem az a jó jelszó, hogy
ölj, amikor tudsz. Ez valószínűleg
nőstény – állapította meg Kucsin, ahogy a
távcsövön át szemügyre vette az állat
keskeny szügyét, karcsú termetét.
Hasra feküdt a földön, könyökén
nyugtatta a fegyver súlyát.
Megtámaszkodott, határozottan
megmarkolta a puska agyát és előagyát,
de ellazította az izmait. Ez a sikeres
mesterlövész és távolsági vadász
varázsreceptje, határozottság és lazaság,
nyugodt érverés és lélegzés, semmi
sietség, de bármely rezdülésre reagálás. A
fegyver tusát keményen a bicepszének
nyomta, mutatóujját a sátorvasra
eresztette, onnan pedig a vékony, hajlított
fémdarabra. Ilyenkor egyetlen húzó
mozdulat azonnal begyújtja a lőszert,
amely kirobban a hosszan elnyúló csőből,
sebes kivetése közben az ormok és
hornyok beleégnek fémköpenyébe. A
negyedgrammos fémlövedék nagyjából
hatszor olyan gyorsan teszi meg az ember
és a vad közötti távolságot, mintha egy
polgári lökhajtásos repülőgép
pilótafülkéjében terpeszkedne.
Noha képzeletében a prérifarkas már
holtan hevert, Kucsin nem húzta meg a
ravaszt. Leeresztette a fegyvert. A vad,
mit sem tudva arról, milyen közel került
egy sokkal veszedelmesebb ragadozó
keze általi megsemmisüléshez, tovább
szaladt, mígnem szinte eltűnt szem elől.
Kucsin lekutyagolta a magányos
kilométereket vissza a faházba. Sohasem
élvezte az állatok leölését. A halfogás
sem nagyon érdekelte, pedig az apjának
az volt a mestersége.
Csakis a hozzá hasonló élőlények
ingerelték arra, hogy meghúzza a ravaszt,
égő gyufát dobjon a benzinnel teli
gödörbe, kirúgja a széket a körbehurkolt
nyakú áldozat alól, vagy belemártsa a
kést valaki mellkasába. Csak azt ölte, aki
és ami ő maga volt.
Visszatért a faházába, az ajtó melletti
kampóra akasztotta az anorákot,
visszazárta a puskáját a
fegyverszekrényébe, és ismét az
íróasztalához telepedett. Villogott a
telefonja. A rögzített hangüzenet
eloszlatta a kellemetlen gondolatokat,
amelyeket Kucsin majdnem egész nap
hordozott magában.
Alan Rice kereste.
– Megtaláltuk a fickót.
 70. FEJEZET

REGGIE imádta a Trafalgar Square-t.

Úgy érezte, a tér egyetlen pompás
földrajzi ponton megjelenít mindent, ami
brit. Láthatta negyvenhat méter magas
gránitoszlopán Nelson admirálist, a brit
birodalom megmentőjét, aki a trafalgari
csatában hősi halálával mindörökre
dicsőséget szerzett. És bár az iskolás
gyerekek már nem tudták, pontosan ki
volt, mit csinált Nelson, szobra emléket
állított a britek leigázhatatlanságának.
De ott voltak az utálatos, kövér
galambok is. Bár Nelsont évekkel azelőtt
lesikálták, és a város lépéseket tett, hogy
megszabadítsa a környéket a burukkoló
szárnyasoktól, a madarak olyan
feltartóztathatatlan erőnek bizonyultak,
hogy szegény tengernagyot újra meg újra
elborította a galambpiszok. Odalent
mindenféle rendű, rangú, rassztípusú
ember járt-kelt, üldögélt, táncolt, sírt,
evett, ivott, muzsikált, kattintgatott
fényképezőgépet, olvasott, kacérkodott
felebarátjával, esetenként éjnek évadján
nemi életet élt. Mindeközben tarkabarka
reklámokkal kidekorált taxik és hosszú,
piros csuklós buszok robogtak tova azzal
az elszántsággal, amely egy
világvárosban a túlélés záloga. Tökéletes
elegyet képezett a megállapodott
történelmi és a radikálisan új, Reggie
mindezt átlátta, egy pillanatra el is
felejtette, hogy rövidesen találkozik egy
férfival, aki talán elpusztítja.
Habár sok megfontolnivalójához
képest kissé abszurdnak tűnt, Reggie-t
leginkább az idegesítette, hogy mit
vegyen föl. Az összes holmiját kimosta,
és egy egyszerű szabású, karcsúsított
derékvonalú halványzöld ruhát választott,
amely kiemelte napbarnítottságát, és
néhány ujjnyival térd fölött végződött.
Elöl kivágott volt, de nem nagyon.
Elővette, majd félredobta a tulajdonát
képező egyetlen push-up melltartót, és
inkább egy szemérmesebbnél maradt.
Úgy döntött, nem húz a ruhára pulóvert,
mivel – mint oly sokszor – a leavesdeni
időjárás nem egyezett meg a londonival.
Kiderült az ég, a hőmérséklet meghaladta
a húsz fokot, ami városszerte ujjongást
váltott ki, és az enyhe déli szellő még
melengetőbbnek hatott. Reggie magas
sarkú cipőben lépkedett, ezáltal húsz
centin belülre került a férfihoz, akivel
hamarosan vacsorázni szándékozott.
Föltűzte a haját, néhány tincset hagyott
karcsú nyakára hullani. Évekkel azelőtt
Thaiföldön vásárolt, jókora világoskék
fülbevaló és ahhoz illő nyaklánc
egészítette ki az összeállítást.
Ahogy a mellékutcán haladt, ahová a
férfi találkozóra invitálta, Reggie lopva
megszemlélte a sminkjét egy parkoló
motorkerékpár visszapillantójában,
miközben úgy tett, mintha a járművet
csodálná. Bár a magas férfit még a sok
járókelő között is könnyen észrevehette,
az utcán sok hely kínálkozott takarásból
megfigyelésre. Shaw alighanem e
percben is leste valahonnét.
Reggie egy pillanatig gondolkozott,
majd arra jutott, hogy mindenki tehet egy
szívességet. Egyik cipősarkát lecövekelve
körbepiruettezett, és lassan minden
irányba integetett, akár egy nyilvánosan
mutatkozó szépségkirálynő. Ez a
foglalatosság egy pillanatra elfeledtette
minden búját-baját ezen a ritka kellemes
nyári estén a mindennél jobban imádott
nagyvárosban.
Az érintés a vállán megugrasztotta.
Abbahagyta a pörgést, és szembefordult a
férfival. Első pillantásra megállapította,
hogy az is gondosan öltözködött az
estére: borotvaélesre vasalt szürke
pantallót, galléros fehér pólót és sötétkék
blézert viselt. Frissen borotválkozott,
rövid haja mosástól csillogott. Reggie
orrába csapott az illata, és a thaiföldi
luxusstrandot juttatta eszébe, ahol egy
halvány bőrű, tenyérnyi fürdőnadrágos
férfi kopott bőröndnyi csecsebecséje
közül a nyakláncot és fülbevalót
vásárolta. Balzsamos szellőt, fövenyt,
óceánt idézett, egzotikus fák
hajladozását, és a lány kissé
bizonytalanul állt tőle a lábán.
– Szuperül néz ki – dicsérte Shaw.
– Elmúlt a tengeribetegségem.
Teljesen. Szilárd talajon állok –
kocogtatta meg Reggie a tűsarkával a
kövezetet.
Shaw körbepillantott, majd
visszafordult a lányhoz. Reggie ebből az
egyetlen mozdulatból érzékelte, hogy a
férfi fölmérte az összes lehetséges
veszélyt, és elraktározta elméje rendezett
adatbankjába.
– Kedveli a halat? – kérdezte.
– Az a legnagyobb kedvencem.
 – Ismerek egy helyet Mayfairben.
– Remekül hangzik.
A férfi egy másodpercig mintha
tétovázott volna, majd a karját nyújtotta.
Reggie gyorsan belékarolt, mielőtt Shaw
visszavonhatta volna az ajánlatot. A
tétovázás láttán magában mosolygott.
Úgy vélte, a bizonytalanság csodásan
emberivé tesz valakit. Kicsit jobban
megszorította a férfi karját, ezzel jelezte
neki, hogy helyesen döntött.
– Nincs messze innét – mondta Shaw.
– Szép az idő, mehetünk gyalog. –
Lepillantott a lány cipőjére. – Bírja ebben
az akármiben? Foghatunk taxit, ha akarja.
– Odafelé tudok menni. Visszafelé
esetleg nem.
– Cipelhetem is.
Végigmentek a Haymarket Streeten,
átvágtak a Piccadilly Circuson
Mayfairbe.
– Már csak néhány sarok – mondta
Shaw, miközben lassan ballagtak. –
Mindjárt a Grosvenornál.
– Remekül vagyok.
Lepillantott a lányra. – Remekül is néz
ki.
Reggie magában értelmezte ezt a
megjegyzést, miközben figyelte, hogy
körülöttük más párok pontosan úgy
viselkednek, ahogy ők.
– Jólesik egy kicsit eljátszani, hogy
normálisak vagyunk. Gondolom, ez már
hóbortosan hangzik.
– Nem, dehogy. A mi szakmánkban
igen ritkák az ilyen mozzanatok.
A háztömb közepén elhelyezkedő
étterem hatalmas, kétszárnyú
mahagóniajtaját részben eltakarta a zöld
vászon előtető. A nagy belmagasságú
helyiség sötét fával burkolt falai mentén
bőrhuzatú bokszok sorakoztak, a
keményített damasztabroszokon metszett
kristály vizespohárba hajtogatott
szalvéták díszelegtek. Mellig érő
pultokon koncentrikus körökbe rendezett,
jegelt tányérokon homárfarok, garnéla,
feketekagyló és tarisznyarákláb kínálta
magát. Shaw előre foglalt asztalt, és egy
formás, fiatal indiai nő vezette őket oda, a
bejárattal átlósan szemben lévő sarokba.
Szűk fekete ruhája alatt kirajzolódott
tangájának pántja.
Shaw arccal a mahagóniajtó felé ült le.
Ez nem kerülte el Reggie figyelmét.
– Kellően biztosította a tűzvonalat? –
kérdezte vidoran.
 – Ez éppen megteszi. Hacsak az a tál
párolt kalmár nem rontja el a lövést.
– Fura, de valamiért az az érzésem,
hogy nem viccel.
A férfi a kezébe vette az étlapot.
– Mit ajánl? – követte a példáját a nő.
– Aminek uszonya, kopoltyúja, illetve
héja van, az nagyjából kivétel nélkül az
afrodiziákumok közé sorolható.
– Akkor talán válasszon helyettem is! –
dobta le az étlapot Reggie.
– Határozatlan? – pillantott rá a sajátja
fölött Shaw.
– Inkább elég óvatos ahhoz, hogy
valaki más fejlettebb hozzáértésére
hagyatkozzam.
– Ez a megjegyzés sokféleképpen
értelmezhető – mondta őszintén a férfi.
– Valóban. De egyelőre korlátozzuk az
ételre.
Félretette az étlapot. – Akkor
mindkettőnknek tenger gyümölcseit
kérek tavasziasan.
Megrendelték az ételt, hozzá fehérbort.
A pincér kihúzta a dugót, egy kis kóstolót
öntött Shaw-nak, aki megízlelte, és
jóváhagyólag bólintott. A pincér töltött a
poharukba, kenyérkosarat meg egy
palack olívaolajat tett kettejük közé,
hűtőmandzsettát húzott a borra, és
magukra hagyta őket.
Shaw fölemelte a poharát, Reggie
koccintott vele.
– Ne is játsszuk tovább, hogy
normálisak vagyunk? – kérdezte
rezignáltan a lány.
– Talán még egy kicsit.
– Szeretem Londont – mondta
körülnézve Reggie.
– Sok szeretnivaló van benne – értett
egyet Shaw.
– Kérdezhetek valamit?
Shaw hallgatott, de várakozóan
pillantott a lányra.
– Még a harrowsfieldi temetőben
említette, hogy maga is szokott sírokat
bámulni. Hogy értette?
– Nem sírokat, csak sírt, egyes
számban.
– Kiét?
– Németországban van, Frankfurttól
egyórányi autóútra, egy kis faluban.
– Most elárulta a helyét, de azt nem,
hogy kié az a sír.
– Egy nőé.
Shaw arcvonásai jól láthatóan
megfeszültek.
 – Ha jól sejtem, közel álltak
egymáshoz.
– Elég közel.
– Megtudhatom a nő nevét?
– Anna. Most pedig azt hiszem, tényleg
ne játsszuk tovább, hogy normálisak
vagyunk.
 71. FEJEZET

FEGYIR KUCSINT a türelmetlenség

idegessé tette, emiatt ismét szabályos
téglalap mentén járkált föl-alá. Negyven
kilométerrel odébb éppen földet ért egy
bérelt lökhajtásos gép. Kucsin elképzelte,
amint Alan Rice beszáll egy
luxusterepjáróba, és útnak indul, hogy
találkozzon vele. Olyan információ
birtokába jutott, amelyre Kucsin most
úgy áhítozott, mint még soha semmire.
De várnia kellett. Negyven kilométer,
nem is a legjobb utakon. Egy óra, talán
több, ha az időjárás tovább romlik,
márpedig egész nap az a veszély
fenyegetett.
– Minden rendben, Waller úr?
 Abbahagyta a járkálást, és fölnézett a
nyitott ajtóban álló Pascalra, aki farmert,
bakancsot, flanelinget és bőrdzsekit
viselt. Kucsin tudta, hogy mindig dzsekit
hord, és alatta mindig pisztolyt. Az anyja
alacsony, sovány asszony volt, és Pascal
inkább őrá ütött, mint magas apjára. Az
arcvonásait is az anyjától örökölte. Ebben
a genetikai esetben a görög letromfolta az
ukránt. Azokat a vonásokat most sárga és
lilás véraláfutások csúfították el, annak a
magas férfinak köszönhetően, aki a
gordes-i katakombákban mindkettőjüket
legyűrte.
– Csak gondolkozom, Pascal. A
többiek körülbelül egy óra múlva itt
lesznek.
– Igenis.
– Hogy érzed magad?
 – Egész jól.
Kucsin nem tagadhatta, hogy a kis
ember szívós. Ha a fél karja egyetlen
bőrfoszlányon fityegne, alighanem csak
aszpirint kérne, de még valószínűbb,
hogy azt sem.
Szívós, akár az apja.
Az a románc rövidre sikeredett, mégis
emlékezetes maradt. Kucsin jól végzett
ukrajnai munkája jutalmául
Görögországban nyaralhatott. A ragyogó
napsütésben, amely a Szovjetunióban –
legalábbis az ő tapasztalatai szerint –
mintha nem is létezett volna, Fegyir
Kucsin ágyba bújt egy nővel, akivel
összehoztak egy gyereket. Kucsin nem
volt jelen, amikor a fia világra jött, de ő
adott nevet neki. A franciáknál népszerű
Pascalt választotta, amely latin
közvetítéssel a héberből ered, és húsvétit,
illetve pészahit vagy akkor születettet
jelent. Francia édesanyja tiszteletére
döntött így, aki zsidónak született, de
még leánykorában katolizált. Kucsin soha
senkinek nem beszélt az anyja
származásáról, se kettejük vallásos
hitéről. A Szovjetunió hatalmi köreiben
nem nézték volna jó szemmel.
– Jó munkát végzel, Pascal – mondta
Kucsin.
Időnként szemügyre vette a férfi
arcvonásait, és olyankor önmagát vélte
fölismerni benne. Szerte a világon
mindenféle csetepatékba küldte
zsoldosként a fiát. A legkiválóbb katonai
elmék képezték ki. Harcolt Koszovóban,
Boszniában és Hondurasban,
Kolumbiában és Szomáliában. Mindig
mosolygó arccal és DNS-ébe oltott újabb
tapasztalatokkal tért vissza az apjához.
Kucsin megtanította mestersége régi
fogásaira is, ebben némi atyai
büszkeséget talált, de nem nagyon sokat.
Elvégre tudta, hogy zabigyerek.
Ugyanakkor az egyetlen leszármazottja.
Nem elég okos ahhoz, hogy irányítsa az
üzletet, de elég okos, hogy megvédje az
irányítókat.
– Köszönöm, Waller úr, ha bármire
szüksége van, csak szóljon.
Pascal kiment, és Kucsin megdörzsölte
a csuklóján a forradásokat. Ötkilós
szakítószilárdságú horgászzsinór okozta
őket, amely gyermekkorában olyan
mélyen vágódott a bőrébe, hogy
maradandó nyomokat hagyott. Az apja
ezzel tanította engedelmességre a fiát. A
leckéztetést rendszerint részeg üvöltözés
meg zuhogó ökölcsapások kísérték. Az
apja föllógatta, mint valami kifogott
halat, a lábujjai alig érték el a jeges
földet. Órákig úgy maradt, Kucsin végül
azt hitte, megszakad a térdina, elpattan az
Achillese.
A háta is erőszakos külső behatások
jeleit viselte. A derékövét, a
borotvaszíjét, a horgászbotét, amelynek
zsinórvezető fémgyűrűi a gyermek
gyönge bőrébe martak, és úgy csíptek,
akár ezernyi darázs seregének
villámtámadása. Ilyen leckéket kívánt
adni az apja egyetlen gyermekének.
Az édesanyja, az a jótét lélek mindig
harcolt érte, még neki is ment sokkal
nagyobb termetű férjének, akinek
magasságát és erős alkatát végül a fiú is
örökölte. Az asszony gyermeke iránti
odaadása további kegyetlenséget váltott
ki. Azután órákig hevertek a padlón,
babusgatták egymást, ellátták egymás
sebeit, együtt ontották könnyeiket,
franciául beszélgettek, de fojtott hangon,
nehogy a férj és apa meghallja, mert
kétségkívül újabb dührohamot kapott
volna.
Kucsin hazudott Alan Rice-nak, és
később Janie Collinsnak is. Az apja nem
lépcsőn gurult le, nem a roussilloni
parasztházban halt meg. Soha nem is járt
Roussillonban, egyáltalán
Franciaországban. Akkoriban egy
ukrajnai szegény, falusi családnak se
ideje, se pénze nem volt utazásra, és
engedélyt sem kapott volna rá. A határig
sem juthattak el megfelelő okmányok, a
szovjet birodalom elhagyására feljogosító
indok nélkül. Helyben fölkoncolták volna
őket, és otthagyják a holttestüket, akár a
kukáskocsiról leszóródott szemetet, hogy
elrettentse mindazokat, akik azt
fontolgatják, hogy szembeszegülnek a
törvénnyel. Kucsinnak el kellett ismernie,
hogy ez az üzenet igen hatékonyan tudott
működni. Később maga is küldött efféle
üzeneteket.
Már magas KGB-s rangra emelkedett,
amikor a külföldi utazás lehetővé vált a
rendszerhez leghűségesebbeknek, így
természetesen neki is. Különleges
engedélyt szerzett, hogy elvihesse az
édesanyját a szülőhelyére. Az asszony
addigra feltűnően, korán megöregedett,
nem sok ideje maradt hátra. A parasztház
üresen állt, és bár Kucsinnak akkoriban
nem sok pénze volt, módot talált, hogy
megvásárolhassa neki. Az asszony öt
boldog esztendőt töltött ott a haláláig.
Kucsin meglátogatta, amikor csak tudta.
Az anyja egy francia néven szólongatta,
megromlott elmeállapotában azt hitte, az
az igazi neve. Az ízig-vérig szovjet
Kucsin bárki mást megölt volna, ha úgy
meri szólítani, de ha idős, roskatag
édesanyja hívta így, csak bólintott,
elmorzsolt egy-két könnycseppet, és
szorongatta az asszony fonnyadt kezét,
úgy válaszolt kérdéseire, mint egy nyájas
francia kisember, aki igyekszik
kiengesztelni szeretett mamáját.
Kibámult faháza ablakán, a nem túl
távoli tengerpart felé, de közben hegyezte
a fülét, hogy meghallja a ház túloldaláról
a kőzúzalékon csikorgó gumi zaját. Az
órájára nézett. Alan Rice-nak legfeljebb
húsz perc múlva be kellett futnia.
Tekintete visszavándorolt a közeli vízhez,
és újabb emlék nyomakodott a
gondolataiba. Ezúttal boldog emlék.
Az Azovi-tengert persze túlságosan
sekélynek találta a tervéhez. így esett,
hogy évtizedekkel azelőtt, egy októberi,
holdtalan éjszakán az immár felnőtt és
igencsak erős Kucsin, a rettegett
Komityet goszudarsztvennoj
bezopasznosztyi, vagyis Állambiztonsági
Bizottság, azaz a KGB befolyásos tagja
kirángatta az apját a kunyhójából,
motorcsónakba rakta, és elindult a mély
víz felé. A Kercsi-szoroson kijutottak a
Fekete-tengerre, amely az Azovinál
tízszer nagyobb kiterjedésű, és ami ennél
is fontosabb, legmélyebb pontja
meghaladja a kétezer métert.
Kucsin lehorgonyzott, és a segítségére
jött három elvtársával a föllelhető
legerősebb horgászzsinórt használták az
öregember megkötözéséhez. Az öreg
Kucsin szeme kidülledt, rettegve figyelte,
mi történik vele. A zsinórhoz meg a férfi
vállára hurkolt vastag drótkötélhez két
darab kétszáz literes, homokkal teli
olajoshordót rögzítettek. A szovjet
belbiztonsági erők kedvelt eltüntetési
módszerét alkalmazták, amelyet a KGB-s
tisztek előszeretettel neveztek
„aranypapucs” -nak.
Kucsin még egyszer, utoljára az apja
szemébe nézett. Most megcserélődtek a
szerepek. A nagy kicsivé vált, a
kisgyermek pedig erős férfivá, képessé
arra, hogy legyőzze a szörnyeteget, aki
oly sokáig kérlelhetetlenül büntette. Két
nyelven szólt hozzá. Először franciául,
mert tudta, hogy az öreg érti, ha
kelletlenül is, majd pedig ukránul, hogy
kristálytisztán értse.
Azután kidobták a hordókat, egykettőre
megfeszült a drótkötél, és a rémületében
üvöltöző öregember is a vízbe bukott.
Pillanatok alatt vége volt. Kucsin átvette
a kormányt, és visszavitte a
motorcsónakot oda, ahonnan elindultak.
Csak egyszer sandított hátra arra a pontra,
ahol az ő hajdani sanyargatója az élete
utolsó másodperceit töltötte. Azután
visszafordult, és többé nem is gondolt rá.
Megjelent a terepjáró. Befutott Alan
Rice az ígért hírszerzési értesüléssel.
Eljött az ideje, hogy Fegyir Kucsin
fölhajtsa és elkapja egy újabb ellenfelét,
aki vakmerően ártani próbált neki.
 72. FEJEZET

– UGYE nem a céges lökhajtásossal

jöttél? – kérdezte Kucsin.
– Nem. Ahogy mondtad, az egyik
fedővállalkozásunk nevén
magánrepülőgépet béreltem. Annak
alapján se téged, se engem nem tudnak
lenyomozni.
– És a városon kívül, a konspirációs
házban laktál?
– Igen, pontosan az utasításod szerint.
Védett telefon- és számítógépes
vonalakon keresztül irányítottam az
üzletet. – Rice egy pillanatra elhallgatott.
– Gondolod, hogy valaki vadászik
rám?
– Nem, énrám vadásznak, de a
kutatásban téged is fölhasználhatnak.
Megölethettelek vagy elbújtathattalak
volna. Az utóbbit választottam.
Rice olyan képet vágott, mint akit a
rosszullét kerülget.
– Halljuk a beszámolódat! – ragadta
meg a karját Kucsin.
– Elég izgalmas módon tudtuk
kideríteni, amit mondani fogok. Tényleg
figyelemre méltó a technika. Először is
igénybe vettünk egy...
– Térj rá a lényegre, Alan! – emelte föl
figyelmeztetőleg a kezét.
– Az elérhető adatbankokban semmit
sem találtunk. Nem vitás, hogy egészen
másként festett volna a helyzet, ha
benézhetünk az amerikaiak vagy akár az
Interpol nyilvántartásába. De ez nem
ment, így máshová kellett fordulnunk. Na
most ezek az alternatív források roppant
adathalmazokkal dolgoznak, és a
szerverek elérési protokolljai sokrétűen
összetettek, de...
– A lényegre! – csattant föl Kucsin.
– Térfigyelési felvételeket vizsgáltunk
meg – hadarta Rice.
– Térfigyelési felvételeket? Ezt nem
értem.
– Manapság mindenütt működnek
videokamerák. Most nem mobiltelefonnal
rohangászó egyénekre gondolok, akik
rögtön fölveszik, ha egy celeb valami
marhaságot művel, és kirakják az
internetre. Én a bankjegy-automatáknál,
köztereken, irodaépületekben,
bíróságokon, repülőtereken, vasúti
pályaudvarokon és milliónyi más helyen
fölszerelt biztonsági ellenőrző kamerákra
gondolok. A fenébe is, London egyetlen
nagy kamera, különösen a dugódíj-
beszedési követelmények óta. Ennek
eredményeként szó szerint ezer- és
ezermilliárd bájtnyi képet rögzítenek,
amelyek hatalmas szervergépekre
kerülnek. Ezáltal könnyebbé vált a zsaruk
munkája. Jóformán bármilyen
bűncselekmény esetében, legalábbis a
közterületen elkövetetteknél komoly
esély ígérkezik arra, hogy valahol filmre
rögzítették az eseményt.
– De mire jó ez nekünk? Gordes-ban,
abban a régimódi falucskában is
üzemelnek ilyen kamerák? – kérdezte
kétkedően Kucsin.
Rice fölnyitotta a laptopját, és egy
dohányzóasztalra állította.
– Mi más irányból közelítettük meg a
dolgot. Tudnod kell, hogy rengeteg efféle
adatot nem helyileg tárolnak. Egyszerűen
nincs rá kapacitás, kivált a kisebb
cégeknél és átlagos méretű települési
önkormányzatoknál, meg azután a tárolás
és fenntartás még az óriáscégek és
nagyvárosok számára is rettentően
költséges. Tehát mit csinálnak az
emberek, ha olyan szükséglet merül föl,
amelynek kezeléséhez nincs
felszerelésük, vagy az önálló működtetés
túlságosan tőkeigényes?
– Kiszervezik arra szakosodott
cégeknek.
– Pontosan. Szerte a világon rengeteg
ilyen adatot tárolnak központilag, óriási
szerverkomplexumokban. Ezt úgy kell
elképzelni, mint országok, szövetségi
államok, kisebb-nagyobb települések,
városnegyedek szerint rendezett, vagy
taktikai megfontolásból közhivatalokban,
bankokban, magáncégek irodaházaiban,
sőt katonai létesítményekben elosztott, és
több tucat alkategóriába sorolt, hatalmas
iratszekrényeket. A képeket jellemzően
évekig, de akár határozatlan ideig
tárolják. Persze nem fotók milliárdjait
halmozzák föl. Az egész digitalizálva
van. A tárolás helyigénye viszonylag
csekély.
– És nem tudni, mikor válik valamelyik
adat értékessé.
– Pontosan. Mondjuk, egy cég
alkalmazottja egy épület előtt heteken át
ugyanazzal a személlyel találkozik. Ez
akkor esetleg semmit sem jelent, de két
év múlva, amikor üzleti titkokat lopnak
el, nagyon is nagy segítséget nyújthat,
hogy ipari kémkedés vádjával eljárást
indítsanak a szóban forgó alkalmazott
ellen.
– Értem. Folytasd!
– Vállalkozók néhány esztendeje
lehetőséget láttak ezen a kibontakozóban
lévő területen, és megragadták az
alkalmat egy számottevő globális üzletág
létrehozására azon az alapon, hogy
napjainkra valóban a Nagy Testvér
társadalmává váltunk. Most jön, ami
nekünk érdekes. Ezeknél a cégeknél
bizonyos emberek hamar fölismerték,
hogy a tárolt képek az eredeti ügyfél
mellett sok másik számára is értékkel
bírnak. A kamerát valamilyen célból
szerelik föl egy bizonyos helyre, de sok
mást személyt és eseményt is megörökít.
Például ha tudjuk, hogy valaki egy
bizonyos időben egy bizonyos helyen
tartózkodott, nagyon jó eséllyel volt ott
egy elektronikus szem, és valami
szerveren létezik a felvétel.
– Tehát e vállalatok munkatársai
olyanoknak értékesítik a képeket, akiknek
azok a kamera eredeti rendeltetésétől
teljesen eltérő célból kellenek?
– Pontosan. Diszkréten tudatják, hogy
megfelelő áron ellenőrzéseket végeznek,
és díjazás fejében átadják a képet. Néha
az ilyen adatokat gyűjtő és tároló
vállalatok maguk adnak el képeket
harmadik félnek. A jelek szerint egyes
országokban a tárolt információk ilyetén
felhasználásának jogi szabályozása laza,
vagy legalábbis eléggé következetlen
ahhoz, hogy elégséges mozgásteret
engedjen a cégeknek. Az eredeti ügyfelek
pedig vagy nem törődnek ezzel a
járulékos adathasznosítással, vagy még
inkább nem is tudnak róla. Itt léptünk be
a képbe. Elküldtük a digitalizált rajzaidat
meg a nő fotóját egy számos európai
országot lefedő, jól ismert
szerverplatformnak. Átfuttatták az összes
nyilvántartásukon. Az első menetben nem
kaptunk találatot, de a másodikban igen.
– És mit találtunk?
Rice beütögetett néhány parancsot a
számítógépén, és megfordította a
képernyőt, hogy Kucsin láthassa.
– Egyetlenegy találat, de több a
semminél. Zürich. Hét hónapja egy
szálloda előtt – magyarázta.
Kucsin előrehajolt, a képet
tanulmányozta. Tényleg a magas férfi
volt az.
 – De kicsoda ez az ember?
– Azt még nem tudjuk.
– Akkor ez teljesen hasznavehetetlen –
csapott tenyerével az asztalra.
– Várj, Evan, még nincs vége. Nézd
meg a nőt a férfi mellett!
Kucsin megnézte. Magas, karcsú,
szőke nő. Azután észrevette, hogy a nő
karja Shaw kezéhez ér.
– Ezek együtt vannak?
– Úgy tűnik, hogy igen.
Tudakozódtunk a szállodában.
Egyikükről sem adtak ki információt,
ezért a következő lépésben lefuttattuk a
nő fotóját a képes adatbankokban.
– És kaptatok találatot?
– Annál többet is – nyújtott át egy
dossziét Rice.
– Tudom, hogy jobban szereted a
papírt a digitálisnál.
Kucsin elvette a dossziét, de nem
nyitotta ki. – Mi a neve?
– Katie James.
 73. FEJEZET

– NEM FEJEZHETNÉNK BE legalább a

vacsorát, mielőtt abbahagynánk a
színlelést? – kérdezte komolyan Reggie.
– Ilyen sokat jelent magának ez a
játék?
– Tulajdonképpen igen.
Shaw egy pillantást vetett a közelben
álldogáló pincérre. – Na jó, ez
valószínűleg amúgy sem a legjobb hely
hozzá.
Megjött az étel, és az egész étkezés
alatt olyasmikről beszélgettek, amikről
mások rendes körülmények között
szoktak. Még egy üveg bort rendeltek,
ezúttal vöröset, és meg is itták. Kávéztak
is, és megosztoztak valami fehér
mázgirlandokkal díszített
kókuszdesszerten. Shaw hitelkártyával
fizette a számlát.
– A. Shaw? – leste meg a műanyag
lapocskán álló nevet Reggie. – Mit jelent
az A?
– Az égvilágon semmit.
A férfi aláírt a pontozott vonalon, majd
fölálltak és távoztak. Odakint még
mindig meleg este fogadta őket,
legalábbis londoni mércével, bár Reggie
sajnálta, hogy nem hozta el a pulóvert.
Shaw észrevette, hogy libabőrös, levette a
zakóját, és a lány vállára terítette.
Teljesen beborította vele a miniruhát.
– Extra magas ötvenhatos? – kérdezte
Reggie, és megvizsgálta az anyag
fogását.
– Olyasmi. A lába bírja még?
 – Attól függ, merre megyünk.
– A szállodám abban az irányban van.
Taxival tíz perc.
– A szállodája? – hökkent meg
láthatólag a lány.
– Mehetünk magához is.
– Miért mennénk akár a szállodájába,
akár hozzám?
– Mehetünk valami nyilvános helyre is,
és beszélgethetünk a dologról, és
reménykedhetünk, hogy senki nem hallja
meg.
Reggie-nek a fölötte lakó szexmániás
pár jutott eszébe. – Az én lakásom nem
valami csöndes – mondta.
– Az én szobám az.
– Pontosan hol?
– A Savoyban. Nemrég nyitották meg
újra. Gyönyörű kilátás a folyóra. Nagyon
szép.
– Mit is mondott korábban a
nyomulásról? Ilyen késő este fölmenni a
szállodai szobájába igencsak abba a
kategóriába tartozik.
– Az korábban volt, ez meg most van.
Mehetünk taxival. A szálloda a Stranden
van.
– Ne szórakozzon, tudom, hol van a
Savoy.
– Akkor gyerünk!
A szakavatott taxis a hivatásában
megkövetelt városismeret, vagyis az évek
alatt az emlékezetébe vésett londoni
térkép segítségével végigsuhant velük a
Piccadillyn, át a Haymarketre, majd Lord
Nelsont és galambseregét megkerülve a
Strandre.
– Mindig csodálkoztam, hogy lehet az,
hogy a Savoy bejárata előtti kis szervizút
az egyetlen hely egész Nagy-
Britanniában, ahol jobb oldali közlekedés
van érvényben – mondta Shaw.
– Úgy, hogy a szálloda előtti térség
túlságosan szűk, a fogatosok nem tudtak
volna a bejárat elé kanyarodni, ha a balra
tartáshoz ragaszkodnak. – Shaw derűs
arccal bámult. – Mi az? – csattant föl
Reggie. – Elvégre tényleg angol vagyok.
Átvonultak a hallon, föl egy sor
lépcsőn, majd föllifteztek Shaw
szobájához. A férfi becsukta maguk
mögött az ajtót, az asztalra dobta a
kulcsát, és egy karosszékre mutatott
Reggie-nek, ő pedig az ágy szélére
telepedett.
– Nyomorult magas sarkú! – bújt ki a
cipőjéből a lány, és megdörzsölgette
sajgó lábát. – És most?
– Most beszéljünk az életben
maradásról.
– A magáéról vagy az enyémről?
– Szerencsés esetben mindkettőnkéről.
– Talán csak szubjektív benyomás, de a
főnöke mintha egyáltalán nem lelkesedett
volna azért, hogy együttműködjön
velünk. Mintha inkább le akart volna
tartóztatni bennünket.
– Lenne rá oka?
Reggie vonásai kissé
megkeményedtek. – Nem tudok az ő
fejével gondolkodni.
Shaw kinyitotta a faliszekrénybe rejtett
szobaszéfet, és előhúzott egy
papírdossziét. Belelapozott.
– Fegyir Kucsin. Utánaolvastam.
– Megkímélhettem volna a fáradságtól.
Rengeteg anyagunk van róla.
– Halottnak hitték, állítólag évekkel a
Szovjetunió összeomlása előtt egy
ukrajnai felkelésben vesztette életét.
– Gondosan összehangolt szökési
stratégia. Ezek közül jó néhányan
játszották el ugyanezt.
– Ezek közül jó néhányan? – nézett a
dosszié fölött a lányra Shaw. – Érdekes
megfogalmazás. Maga és a bajtársai
pontosan mivel foglalkoznak
Harrowsfieldben?
– Olyasmivel, amit soha nem
mondhatok el magának.
– Valakinek el kell hogy mondja.
– Miért? Maga már szólt a főnökének
arról a helyről?
– Semmiről sem szóltam neki. Azt
szeretném megértetni magával, hogy
talán szüksége lenne ebben az ügyben
egy barátra.
– És maga az a barát? – kérdezte
gúnyosan a lány.
– Nem mondtam, hogy én vagyok az.
Nem tudok eleget ahhoz, hogy
eldönthessem, a barátja akarok-e lenni,
vagy sem.
– Azaz a végén a másik oldalon is
kiköthet?
– Nyíljon már meg!
Reggie fölállt, mezítláb járkált föl-alá,
a puha szőnyegbe mélyesztette a
lábujjait, kilazította elgyötört izmait.
– Az nem olyan egyszerű. Ebben az
ügyben semmi sem egyszerű, Shaw.
– Csak annyira bonyolult, amennyire
azzá teszi.
– Ugyan már, nagyon jól tudja, hogy ez
kamu logika.
– Meglehet, de nem könnyű szavakat
találnom, hogy meggyőzzem magát, és
bízzon bennem. Azt hittem, még Gordes-
ban némi jogot szereztem rá.
– Az akkor volt, ez meg most van –
vágott vissza a férfi saját szavaival
Reggie.
– Úgy tűnik, az élet és a testi épség
kockáztatása már nem jelent annyit, mint
akkor.
Reggie abbahagyta a föl-alá járkálást,
és leült Shaw mellé az ágyra. – De,
ugyanannyit jelent.
– Akkor meg mi a probléma? Tudom,
hogy Kucsin rosszfiú.
– De tudja, mit akartunk tenni vele.
– Eléggé nyilvánvalónak tűnt.
– Feltételezem, hogy maga más
szabályok szerint játszik.
– Igen, hacsak nem az a helyzet, hogy
vagy az illető, vagy én. Akkor
megteszem, amit csak kell, hogy ép
bőrrel távozhassak.
– Ez nem nüansznyi kérdés. Jókora
hozzáállásbeli különbség.
– Mint már mondottam, nincs
semmiféle jogköröm, hogy bárkit
letartóztassak.
– Na persze – állt föl Reggie, az
ablakhoz lépett, és széthúzta a
sötétítőfüggönyt.
– London legszebb kilátása – mondta
Shaw, miközben csatlakozott hozzá.
A lány örömmel fogadta a pillanatnyi
témaváltást.
– Ült már a Szemen? – mutatott a
távolban kivilágított építményre, amely
úgy festett, mint egy növekedési
hormonnal kezelt óriáskerék.
– Egyszer, de csak azért, mert a fickó,
akit követtem, úgy döntött, hogy
megkockáztat egy menetet.
– Tudta, hogy Claude Monet az egyik
itteni erkélyről festette le a Waterloo
hidat? – mutatott másfelé Reggie. – És
hogy Fred Astaire táncolt a Savoy
tetején?
– Nem, azt nem tudtam.
Összehúzta a sötétítőt, és a férfi felé
fordult. – De a legrégebbi história, amit a
Savoyról hallottam, egy Kaspar nevű
macskáról szól.
– Kaspar kandúrról?
– Róla. Tulajdonképpen ő itt a
legrégebbi lakó. Ha a Savoyban
tizenhárman ülnek egy asztalnál, Kaspar
megjelenik, és elfoglalja a tizennegyedik
helyet.
– Azért, mert a babona szerint az, aki
egy tizenhárom fős asztaltársaságból
elsőként áll föl, meg fog halni?
– Pontosan. Azt hiszem, Agatha
Christie írt is erről egy detektívtörténetet.
– Na de macskával egy asztalnál enni?
– Kaspart fából faragták, úgyhogy
felbecsülhetetlen értékű asztaltárs, még
ha csak hallgatag jelenléte miatt is.
– Bájos történet – mondta Shaw.
– Az bizony – értett egyet Reggie.
– Hány másik Kucsin-féle volt már? –
kérdezte Shaw.
– A homályos megfogalmazásomból
következtetett ilyesmire? Merész
feltételezés.
– Nem erről van szó.
 – Hanem miről?
– Elsőre nem ennyire ügyes az ember.
– Nem tudom, mennyire nevezhető
ügyesnek, amit előadtunk. Maga mondta,
hogy totálisan elcseszerintettük.
– A helyszínen mindig közbejön
valami, bármilyen gondos is a tervezés.
Két komoly problémát azonban látok, és
a kettő talán összefügg.
Reggie visszaült az ágyra, és fölnézett
a férfira.
– Rendben. Mi az a kettő?
– Az első az, hogy lerohanták magukat.
Ez azt jelenti, hogy vagy nem vigyáztak,
és valaki a nyomukba szegődött, vagy
ellenséges ügynök dolgozik maguk
között.
– És a második?
– Kucsin még szabadon mászkál. –
Shaw megpaskolta a széfből elővett
dossziét. – És ha nem lágyult meg az
évek során a fickó, aki ezeken a lapokon
szerepel, akkor nem fogja ennyiben
hagyni a dolgot. Márpedig abból ítélve,
ahogy azokkal a muszlim terroristákkal
elbánt, még nem veszett ki belőle a
gyilkoló hajlam. Ha pedig még be is
épített valakit magukhoz, az még
problematikusabbá teszi a helyzetet.
– De ha tényleg beépített emberre
támaszkodott, hogy tudtuk lecsalni a
katakombákba?
– Az nem világos. De ettől függetlenül
az a kérdés, mihez akarnak most kezdeni.
– Őszintén szólva ez kissé új terület a
számunkra.
– Szeretnék segíteni.
– Higgye el, fogalma sincs, mibe
bonyolódik.
– Én is pont azt kérem magától, hogy
higgyen nekem, bízzon bennem.
– Soha senkiben nem bízom igazán.
Néha talán önmagamban sem – tette
hozzá feszült hangon a lány.
Shaw leült mellé az ágyra. – Hogyan
keveredett ilyesmibe?
– Maga hogyan keveredett abba, amit
maga csinál? – kérdezte mérgesen
Reggie.
– Tulajdonképpen igencsak az
akaratom ellenére.
– Hát én szabad akaratomból
választottam az utamat.
– Akkor én is szabad akaratomból
lépek magával arra az útra.
– Miért? Miért segít nekem?
– Nem sűrűn jutok hozzá, hogy
segítsek másoknak. Amikor alkalmam
nyílik rá, igyekszem nem elszalasztani.
Reggie haragja elpárolgott.
– Ki volt Anna? – érintette meg a férfi
arcát.
– Egy nő, aki közel állt hozzám. Már
mondtam magának.
– Sajnálom.
– Én is.
– Én nem Anna vagyok, Shaw.
A férfi szeme fölparázslott. – Tudom.
Senki sem lehet Anna.
Valami mást is akart mondani, de a
lány befogta a száját.
– Ne! – mondta. – Most ne!
Shaw ránézett, miközben Reggie keze
a szájáról az arcára csúszott.
– Reggie?
A lány megrázta a fejét, fölemelkedett,
lehúzta a cipzárját, és kilépett a
ruhájából. Melltartóban és bugyiban állt a
férfi előtt. Mintha arra várt volna, hogy
Shaw rászóljon, abbahagyassa vele. Shaw
azonban nem szólt semmit, csak nézte.
Végül megfogta a nő csípőjét, és
gyöngéden megszorította. Reggie hanyatt
döntötte az ágyon, és lovaglóülésben
rátelepedett.
Megtámadta a férfi száját, harapdálta
az alsó ajkát, azután csókolgatta a nyakát
és az arcát, majd éhesen visszatért a
szájához, miközben lerángatták magukról
a ruhát. Dühös, elszánt indulattal, sőt alig
fékezett erőszakkal estek egymásnak.
Mindkettejükről szakadt a víz, mert a
Savoy új légtechnikai rendszere nem
tudott lépést tartani erélyes párzásuk
együttes hevével. Végül eszeveszetten
összegabalyodva terültek el, a nő haja a
férfi szemében, a férfi fél térde a nő lába
közt, a nő fél karja a férfi feje körül. A nő
gyöngéden dörzsölgette a férfi arcát, és
megcsókolta.
Shaw behunyta a szemét, légzése
lassanként tért vissza a rendes ritmushoz.
– Úgy tűnik, éppolyan régóta őrlődtél,
mint én – mondta még mindig zihálva a
nő.
A férfi kibontakozott az öleléséből, és
felült az ágy fejénél.
– Valami rosszat mondtam?
– Nem, Reggie, te semmit.
A lány a testével körülfogta, az ujjára
csavargatott Shaw mellkasán egy
szőrszálat.
– Milyen szép lenne, ha így maradnánk
egy kicsit. Mondjuk, néhány évig.
 – Nem gondolod, hogy elunnánk?
– Tulajdonképpen szívesen
kipróbálnám.
Nem hiszem, hogy sor kerül rá,
gondolta Shaw.
 74. FEJEZET

MIUTÁN mély álomba zuhantak,

másnap reggel későn ébredtek, együtt
zuhanyoztak, fölváltva szappanozták be
egymást. Öt perc elteltével ismét
közösültek, a forró víz meg csak zuhogott
rájuk. Később Reggie felöltözött, és leült
az ágyra Shaw mellé, aki egy szál köntöst
viselt.
– Szóval hol tartunk most? – kérdezte a
lány, és tekintete a férfi arcát fürkészte.
– Nem is tudom. Kucsin ügyét még
mindig nem oldottuk meg. Te pedig nem
árultál el eleget ahhoz, hogy segíthessek.
– Tulajdonképpen a szexre céloztam.
Shaw értetlenül nézett rá.
– Azt hiszem, ez olyan csajos dolog,
hogy tisztázni akarjuk, hányadán állunk.
Gondolom, ti, pasik egyszerűen úgy
veszitek a dolgot, ahogy van.
– Fantasztikus volt, de továbbra sem
látom át a tevékenységeteket.
– Ez nagyon gyöngéd érzelmekre vall.
De ha elmondom neked, el kell
mondanod másoknak. Azt nem
hagyhatom.
– És a bizalom?
– Mint mondtam, nem könnyen bízom
meg másokban.
– Ahogy én sem. De azt hiszem,
benned bízom.
– Csak hiszed?
– Hát a jelek szerint előrébb jutottam
bizalom terén, mint te.
– Szóval úgy gondolod, Kucsin
vadászni fog ránk, és hogy talán beépített
ügynök dolgozik nálunk?
– Kucsin akkor is elkaphat benneteket,
ha nincs köztetek áruló.
– Erre nem vennék mérget. A
fedősztorink kiváló volt.
– Nem tudhatod, milyen jó a
fedősztoritok, mert még nem tették
próbára. Ez a pasas nagyon is próbára
teszi. És nem tüntettétek el magatok után
a nyomokat. Sietnetek kellett.
Hátrahagyhattatok valamit. Az emberek
láthattak vagy hallhattak valamit. Kucsin
most éjt nappallá téve azt tervezi, hogyan
kapjon el benneteket.
– Honnét tudod?
– Onnét, hogy én is ezt tenném.
– Megnyugtató, hogy hasonlítasz
hozzá. És rád is vadászni fog.
– Az igaz. Tehát fogjunk össze. Akkor
talán előbb kapjuk el a pasast, mint ő
minket.
– A te cégedet már nem érdekli a téma.
Azt állítod, hogy a cél érdekében
otthagyod a tieidet?
– Igen, ott, ha szükséges.
– Az a Frank nem tűnt nagyon
lágyszívű, megértő fazonnak.
– Nem is az.
– Akkor miért csinálod egyáltalán?
– Mert nem akarok örökké félni attól a
pasastól.
– Egyéb ok? – nézett kétkedőn a férfira
Reggie.
– Haladjunk lépésenként.
– De azt hiszed, hogy valaki tőlünk a
megölésedre készült. Akkor most mire
juthatunk? Nem fogok segíteni neked,
hogy bosszút állj a kollégáimon.
 – Akkor sem, ha tényleg meg akartak
ölni?
– Mint mondtad, haladjunk lépésenként
– felelte magabiztosan a lány.
– Harrowsfield.
– Mi van vele?
– Vigyél oda!
– Micsoda? – rökönyödött meg.
– Vigyél oda!
– Elment az eszed? Egyszerűen
szambázzak be azzal, hogy „Helló,
srácok, ez itt Shaw! Tulajdonképpen nem
tudom, hogy ki a franc nyavalya, de
igyunk meg egy csésze teát, és
viselkedjünk rendesen!”
– Rád hagyom a magyarázkodást.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Halál komolyan mondom.
– És ha visszautasítalak?
 – Akkor telefonálok, és kicsúszik a
kezemből a dolog. És mind sittre
kerültök.
Reggie lassan fölállt, és dühösen nézett
le a férfira.
– Tényleg ezt tennéd velem? Azok
után, amik ezen az ágyon történtek? Meg
abban a rohadt zuhanyfülkében?
– Mi is az első szabálya ennek a
foglalatosságnak, amelyet
hozzávetőlegesen melónak szoktunk
nevezni? A magánéletet a ruhatárban
hagyjuk. Csak amatőrök feledkeznek meg
erről a szabályról, vagy olyanok, akik
talán eleve nem is értették az egészet.
– Szóval csak megdöngettél a buli
kedvéért? Azután ilyen fenyegetést
zúdítasz rám? Te szemétláda! – Pofon
akarta ütni Shaw-t, de az elkapta a kezét.
 – Úgy látszik, nem fogod föl, Reggie,
hogy az életemet teszem kockára, mert
segíteni akarok neked. A pasas minden
valószínűség szerint előbb téged fog
elkapni, meg a társaidat. Azt kínálom,
hogy minden erőmmel igyekszem
megakadályozni ebben. De ez csak akkor
megy, ha bízol bennem. Nem veszem
félvállról azt, ami ebben a szobában
történt kettőnk között. Ha neked nem elég
ez a magyarázat, akkor rajta, üss meg! De
teljes erőből, mert több dobásod nem
lesz.
Elengedte a lány kezét, és várt.
Hosszú másodpercekig némán
farkasszemet néztek.
– Öltözz fel! – szólalt meg végül
Reggie. – Haza kell mennem másik
ruháért. És legalább egy tisztességes
angol reggelivel etess meg, mielőtt
lebőgök abban a kurva Harrowsfieldben.
 75. FEJEZET

SHAW három csésze kávét hörpintett

föl, mialatt Reggie talán élete
legkiadósabb reggelijét fogyasztotta el.
– A szextől megjön az étvágyad? –
kérdezte a férfi.
– Az nem szex volt.
– Hanem micsoda?
– Bűntudat.
– Bűntudatra semmi ok.
– Neked talán semmi. Nekem rengeteg
okom van, hogy szarul érezzem magam.
Elföldalattiztak a lány lakásához, ahol
Shaw a földszinten várt, amíg Reggie
fehér vászonnadrágba, farmeringbe és
lapos sarkú cipőbe öltözött át. Kiálltak a
garázsából a City-Coupéval, és elhajtott
Leavesden irányába. Shaw feje a kocsi
tetejét verdeste, a térde a műszerfalhoz
préselődött. Reggie láthatólag elégedetten
szemlélte a férfi nyilvánvaló
kényelmetlenkedését.
Ahogy az ódon kőoszloppárhoz vezető
földúton haladtak, megjegyezte: – Shaw,
tényleg nem tudom, jó ötlet-e ez.
– Vegyél mély lélegzetet, és vezess
tovább!
Leparkoltak a ház előtt, és kiszálltak.
Shaw érezte, hogy figyelik őket, amint a
bejárati ajtóhoz léptek. Az kinyílt, mielőtt
Reggie a kilincsre tehette volna a kezét.
Úgy látszott, Whit kész mindkettejüket
lelőni.
– Nem hiszem el, hogy idehoztad ezt a
tagot. Teljesen bediliztél?
– Nem volt más választása – válaszolt
a lány helyett Shaw. – Vagy én, vagy a
zsaruk.
– Maga honnan tudott egyáltalán erről
a helyről? – kérdezte Whit.
– Manapság már nehéz titkot tartani.
– Figyelj, Whit – kezdte Reggie –,
üljünk le mindannyian, és beszéljük meg!
– Te nem vagy normális. Ez a pasas –
bökött az ujjával a másik férfira Whit –
mindannyiunkat bekasztniztat.
– Használja az agyát, Whit! – mondta
Shaw. – Ha azt akarnám, minek jöttem
volna egyáltalán ide? Simán
ideküldhettem volna a rendőrséget.
Whit előbb őrá nézett, azután Reggie-
re, majd megint Shaw-ra. – Akkor mi a
frászkarikát akar?
– Segíteni.
– Jaj, persze, maga a kurva jó tündér,
aki mindenféle csiribiri csillámport hint
az aranyos kisfiúkra és kislányokra?
– Nem nagyon érdekel a véleménye.
Azért jöttem, hogy azzal beszéljek, aki
ezt a „vállalkozást” vezeti, és tudom,
hogy az nem maga. Úgyhogy vagy álljon
félre az utamból, vagy próbáljon meg
föltartóztatni!
Whit fölnézett a százkilencvennyolc
centis, széles vállú Shaw-ra, akinek
izomkötegei jól láthatóan feszültek a póló
alatt.
– Rendben, hapsikám, jöjjön csak. De
ne mondja, hogy nem figyelmeztettem!
Amint Shaw előrelépett, Whit pisztolyt
rántott, illetve csak akart. Shaw vállal a
falhoz lökte, kitépte a kezéből a fegyvert,
kirúgta az ír alól a lábát, és
negyvennyolcas cipőjét a férfi
halántékához nyomta. Kioldotta a tárat,
hátrahúzta a szánt, kivette a csőre töltött
lőszert, a tárral együtt zsebre vágta, majd
visszadobta az üres pisztolyt Whitnek.
Lenyúlt, megragadta a férfi vállát, és
talpra rántotta.
– Ha el akarják kapni Kucsint, be kell
indítanunk ezt az akciót.
– Miféle akciót?
– Azt, amit a jelek szerint ővele fogunk
megtervezni – felelte harciasan Reggie.
– Nem látszol valami lelkesnek ettől az
egésztől – jegyezte meg Whit sajgó vállát
dörzsölgetve.
– Ahogy tőle hallhattad – nézett Shaw-
ra a lány –, nem nagyon volt választásom.
Hol a professzor?
– Itt, ni!
Mindannyian az előtér felé fordultak.
Miles Mallory professzor pisztolyt
szegezett Shaw-ra.
– Fáradjon ide, Mr. Shaw! – mondta
Mallory. – Azt hiszem, beszélnünk
kellene. A rend kedvéért megjegyzem,
hogy a fegyver töltve van, és elég
tűrhetően lövök.
Shaw habozás nélkül belépett a bejárati
ajtón. – Örömmel, professzor úr. És
remélhetőleg sikerül megtudnom, miért
tartotta szükségesnek, hogy parancsot
adjon az egyik lótifutijának, hogy annyi
botulotoxint fecskendezzen belém,
amennyitől egy orrszarvú is földobná a
talpát.
 76. FEJEZET

KUCSIN egy egész napot töltött a Katie

Jamesről összeállított dosszié
tanulmányozásával. Miután az utolsó
laphoz ért, behívta a helyiségbe Rice-t.
– Ez rengeteg információ, de nagyon
kevés olyasmi, ami elárulná, hol
tartózkodik jelenleg a nő.
– Volt egy lakása New Yorkban, de
elveszítette az állását, nem tudta fizetni a
lakbért, és kirúgták. Távozáskor nem
hagyott meg új címet. Annyit tudtam
meg, hogy alkalmanként néhány napra
vagy hétre a világ minden táján élő volt
kollégáinál szokta meghúzni magát.
– Természetesen emlékszem arra a
sztorira, amelyről legutóbb tudósított –
mondta Kucsin.
– Katie James kulcsszerepet játszott az
egész cselszövés napvilágra hozásában. A
teljes igazság máig sem ismert.
– Elásták – mondta Kucsin sokat
sejtetően. – Mivel az igazság fontos
embereket érintett volna kínosan. Mindig
így megy.
Rice megütögette a paksamétát. –
Szerintem bármennyire jó újságíró is a
nő, nem egyedül tárta föl az egész ügyet.
– Bill Youngra, a kijáróra gondolsz? És
hogy emiatt jártak nem sokkal azután
együtt Zürichben?
– Mindenesetre ez is egy teória.
– Lehetnek más valószínű elméletek is
– mondta Kucsin. – De nem nagyon
érdekelnek. Meg kell találnunk a nőt.
– Ráállíthatok embereket. Megnézetek
légijáratokat, utaslistákat, hitelkártya-
tranzakciókat.
– Nem, én intézem.
– De...
Kucsin fölállt, jobb kezébe fogta a
dossziét. – Megmondtam, Alan, hogy az
üzletre koncentrálj. Én majd foglalkozom
ezzel, amíg meg nem oldódik az ügy.
– Lenézett az asszisztensére. –
Gondolom, nincs szokatlan mozgolódás
az iroda tájékán.
– Szokatlan mozgolódás?
– A hollétemet illető rendkívüli
érdeklődés bármilyen hivatalos vagy
egyéb részről.
– Személy szerint nem láttam-
hallottam semmi ilyesmit. A szokásos
mederben folyik az üzlet.
– Akkor lehetséges, hogy a
lökhajtásossal térek vissza – mondta
Kucsin szinte inkább magának, mint
Rice-nak.
– Hogyne, Evan, persze. Elvégre te
fizeted a gépet.
– Azt tudom. Bármelyik órában
indulhatok. Ugraszd a pilótákat!
Kucsin becsomagolt egy kis bőröndöt.
A magánrepülővel utazás számos
kellemes mellékhatása közé tartozik,
hogy az ember bármit fölvihet a
fedélzetre. Fegyvert, robbanóanyagot,
áldozatokat. Ő már mindhármat
szállította.
Miután lezárta a bőröndjét, fölvette a
telefont, és megnyomott egy gombot. –
Pascal?
– Igen, Waller úr!
– Montrealba megyek. Velem jössz.
 – Igenis. Már elkészültem.
– Honnét tudtad?
– Csak a munkámat végzem, Waller úr.
A hűséges kis szolga.
– Öt perc.
– Igenis!
Rice az ajtónál várakozott, amikor
Kucsin a bőröndjével és az aktatáskájával
kilépett. – A lökhajtásos kész. A repülőút
Montrealba nem sokkal hosszabb, mint a
kocsiút a felszállópályától idáig.
– Kitűnő. Fölhívlak, mihelyt leszállok.
– Fölhívsz? – hökkent meg Rice.
– Igen, te itt maradsz.
– De hát azt hittem... Az üzlet.
– Van számítógép, nem messze innen
egy mobiltorony, úgyhogy a
telefonszolgáltatás nagyon jó. Innen is
dolgozhatsz, nem?
 – De igen, csak...
– Majd kereslek – nyomult ki mellette
Kucsin, és otthagyta.
Kevéssel több, mint egy órával ezután
a levegőbe emelkedtek. Ahogy a
Gulfstream a felhők közé hasított, Kucsin
az íróasztalához telepedett, és kiteregette
maga előtt Katie James dossziéját. KGB-
s pályafutása során rengeteg ember
előkerítésével bízták meg. Ezek a
célszemélyek sohasem akarták, hogy
megtalálják őket, mert tudták, hogy akkor
kínzás, halál, vagy legnagyobb
valószínűséggel mindkettő vár rájuk.
Kucsin ezáltal sokféle cselt ismert meg,
amelyhez a végleg eltűnni kívánók
folyamodtak. Csakhogy azóta évtizedek
teltek el. Megváltozott a világ. Új
módszerek kínálkoztak, hogy az ember
eltüntesse a nyomait. Kucsin azonban
úgy okoskodott, hogy legalább egy előnyt
élvez. Katie James talán nem tudja, hogy
keresik. Ha pedig nem tudja, akkor talán
egyáltalán nem is rejtőzködik.
Hét hónappal ezelőtt Zürichben járt. A
legutolsó ismert lakhelye New York. Ha
New Yorkból Svájcba ment, nyilván
repülővel utazott. Hogy onnan hová
távozott, azt Kucsin nem tudta, se azt,
hogy mivel. De korlátozott lehetőségek
állhattak a nő rendelkezésére. Repülő,
vonat vagy autó. És persze a fizetési mód
is jelentőséggel bírt. Hitelkártya-
tranzakciók, e-mail forgalom. Minden
esetben valamilyen írásos nyommal.
Leszálltak, és Kucsin a városba – nem
tetőtéri luxus apartmanjába, hanem a
városbeli másik búvóhelyére – menet a
kocsiból telefonált valakinek, akiben
mindenkinél jobban megbízott. A
beszélgetés befejeztével Pascalhoz
fordult.
– Szükségem lesz a segítségedre,
Pascal – mondta.
– Parancsoljon, Waller úr, elintézem,
amit csak kell.
– A magas férfit is?
– Igenis, bocsánatot kérek, amiért a
múltkor alulmaradtam. Számítanom
kellett volna rá, de tényleg nem sok időnk
volt, hogy összehozzuk a dolgot.
– Igen, ez érdekes. Szeretném, ha
pontosan elmesélnéd, hogyan hoztátok
össze a dolgot, ahogy mondtad.
– Pár órával azelőtt, hogy Waller úr a
hölggyel a piacra ment, Rice úr jött, és
magával vitt engem meg Manuelt. Azt
mondta, valami probléma adódhat, és
szeretne gondoskodni arról, hogy minden
rendben legyen.
– Azt nem mondta, mit gondol, milyen
probléma adódhat?
– Csak annyit, hogy gyanakszik a nőre.
Mondtam neki, hogy akkor szólnunk
kellene Waller úrnak.
– És mit felelt?
– Hogy meg akar bizonyosodni. Tudta,
hogy Waller úrnak tetszik a hölgy, és nem
akart kavarodást okozni, mert hátha
téved. Nem hiányzott neki, hogy magára
haragítsa Waller urat, aki már kifejezte az
elégedetlenségét emiatt.
– Rendben, ezt megértem. Folytasd!
– Elmentünk a templomba.
Ellenőriztük az oltárt, meg ilyesmi.
Azután Rice úr azt mondta, meg kell
néznünk az alsó szintet is.
– A katakombákat?
– Azt hiszem. Mindenesetre
lementünk, és először semmit sem
találtunk, de Rice úr észrevette, hogy
leemeltek egy tetőt, azt hiszem, valami
kriptáról. És odalent aztán fölállított
berendezéseket láttunk. Akkumulátort,
lámpákat, ilyesmit. Rice úr azt mondta,
ott letanyázunk, és meglátjuk, történik-e
valami.
– És történt.
– Hát igen. De azt a nagydarab fickót
egyáltalán nem láttam. A semmiből
termett ott. – Pascal megvakarta a fejét. –
Jó nagyot behúzott. Alig várom, hogy
visszaadjam neki.
– Ahhoz előbb meg kell találnunk. Ez a
nő az egyetlen kapocs hozzá – mutatta föl
Katie James fényképét Kucsin. –
Újságíró. Nagyon híres, de az utóbbi
időben senki sem látta. De ha sikerül
megtalálnunk, akkor a pasast is
megtalálhatjuk.
– Megkeressem?
– Előbb tudakozódom. Leszűkítem a
kört. Azután bevonlak.
– Igenis!
Kucsin lenézett a fotóra.
Megállapította, hogy nagyon jó nő. Öreg
és fehér ahhoz, hogy az ő áruja lehessen,
de mutatós darab. Vajon mennyire állhat
közel ahhoz az emberhez? Remélhetőleg
elég közel. Annyira közel, hogy
felhasználható a férfi előkerítéséhez.
 77. FEJEZET

SHAW a könyvtárban egy fotelba

telepedett. A kandallót nem gyújtották be,
fölmelegedett az idő, bár zivatar
készülődött. Reggie és Whit megálltak az
ajtónál. Mallory professzor továbbra is a
fegyvert szorongatva ült le Shaw-val
szemben. Liza egyik kezét a hosszú
asztalon nyugtatva állt. Dominic felkötött
karral a túloldali falnak támaszkodott.
Minden tekintet Shaw-ra szegeződött.
– Nagyra értékelném, ha leeresztené
azt a mordályt, amíg nem szándékozik
használni – mondta Shaw. – Az a pisztoly
markolatbiztosítós, és közismerten
érzékeny az elsütőbillentyűje.
Mallory kissé lejjebb engedte a
pisztoly csövét.
Whit a professzorra nézett. – Mi a
francot hadovált a pasas valami
botulotoxinról?
Mielőtt Mallory válaszolhatott volna,
Reggie előrelépett, kivette a retiküljéből a
fecskendőt, és a professzor mellett az
asztalra helyezte.
Ahogy visszalépett, Mallory lenézett a
fecskendőre.
– Régóta a világ legveszedelmesebb
mérgének tartják – magyarázta tudálékos
hangon. – Bár gyógyászati alkalmazási
lehetőségeinek száma végtelen, botox
néven természetesen a kozmetikában is
hasznosítják.
– Gyors halál, de borzalmas fájdalmak
közepette – mondta Shaw rezzenéstelenül
a másik férfi arcát figyelve.
 – Önre nem az várt – jelentette ki a
professzor. – Észreveheti, hogy a
fecskendő féligáteresztő fallal elválaszott
rekeszeiben két oldat található. A másik
összetevő erős érzéstelenítő. Öntudatlan
állapotba került volna. Semmit sem érzett
volna.
– Miközben meghalok.
– Nos, igen – ismerte el Mallory. –
Elvégre ez volt a cél.
– Miles! – kiáltott föl Liza. – Hogy
képzelte ezt? Mi nem művelünk ilyet
ártatlan emberekkel!
– Erre kézenfekvő válasz az, hogy nem
tudtam, mennyire ártatlan Mr. Shaw, sőt
őszintén szólva, most sem tudom. Annyit
tudtam, hogy értesült a Fegyir Kucsint
illető akciónkról és tervünkről.
Legalábbis problematikusnak tűnt, ha
ezek után hagyjuk szabadon távozni.
– Na de elrendelni a megölését? –
kérdezte fagyos hangon Reggie. – Nem
vagyunk gyilkosok... – akadt el a szava,
és sápadtan elfordította a fejét.
Whit, Dominic és Liza mind kerülték
egymás tekintetét. Arckifejezésükből úgy
tűnt, valamennyien ugyanarra gondolnak.
Elvileg gyilkosok vagyunk.
– A harc hevében hoztam ezt a döntést
– csattant föl Mallory. – Nem könnyű
szívvel és nem minden kétség nélkül.
– Hát ettől mindjárt kellemesebben
érzem magam – mondta epésen Shaw. –
De most élek és virulok.
– Igen, a tervek olykor kudarcot
vallanak.
– De hadd mondjam meg, mitől
érezném még jobban magamat.
 Mallory és a többiek egymásra néztek.
– Mitől? – kérdezte a professzor.
– Attól, ha lerakná azt a pisztolyt.
Mielőtt kénytelen leszek tenni valamit az
ügyben.
A két férfi egymásra meredt. Ahogy
Reggie figyelte őket, olyan érzése támadt,
mintha párviadalra készülő kosokat látna.
Mallory azonban végül csövével
veszélytelenül a falra irányítva maga
mellé helyezte az asztalra a fegyvert.
– Kucsin él és vadászik – jegyezte meg
Shaw.
– A fedősztorink nagyon jó volt –
mondta Mallory.
– A nagyon jó nem elég. Olvastam a
pasasról szóló jelentést. Az ilyen
mentalitáshoz gyakran megszállottság
társul, amely fittyet hány a józan észre, és
teljesen kiszámíthatatlan. Egyszerűen
abból kell kiindulnunk, hogy
mindannyiunkat keres, és előbb-utóbb
meg is talál. Amikor ez bekövetkezik, mit
fognak tenni?
– Megöljük – felelte Whit. – Eleve azt
kellett volna tennünk. Én rögtön golyót is
eresztettem volna a fejébe, ha maga le
nem állít.
– Tartozunk annyival az igazságnak,
hogy mind meghaltunk volna, ha ő nincs
ott – emlékeztette Reggie.
– Ha a múltról vitatkozunk, azzal nem
oldjuk meg a jövőt – mondta Shaw.
Továbbra is merőn nézte Malloryt. –
Kész arra, hogy a jövővel foglalkozzon?
– Mit javasol? – dőlt hátra ültében
Mallory.
– Szükségem van minden anyagra,
amit Kucsinról gyűjtöttek. Ha mi jutunk
el hozzá előbb, onnan átveszem az
irányítást.
– Ez pontosan mit jelent? – kérdezte
Whit.
– Gondolom, van rá bizonyítékuk,
hogy ő Fegyir Kucsin, és ő követte el
mindazokat a bűnöket.
– Van.
– Akkor a fickót bíróság elé állítják és
elmarasztalják.
– Mi nem egészen így dolgozunk, Mr.
Shaw – mondta Mallory.
– Kicsit eltérnek a módszereink. De
úgy gondolom, Ukrajnában van bíróság,
amely nagyon szívesen felelősségre
vonná a pasast. Kétlem, hogy élve
elhagyhatná azt az országot.
– Lehetséges, bár bevallom, a
bizonyítékaink egy részéről nem tudom,
megállna-e a bíróság előtt. Morálisan
igen, a jog azonban ma már mintha nem
törődne ilyesmivel. De hogy a tárgynál
maradjak: amennyiben perbe fogják és
elítélik, muszáj, hogy a mi részvételünk
is kiderüljön?
– Nem – pillantott Reggie-re Shaw –,
ezt nem látom szükségesnek.
– Akkor csak az a kérdés, hogy
megbízhatunk-e önben.
– Jaj, Miles, az isten szerelmére! –
fakadt ki Liza. – Ha ez az ember le
akarna buktatni bennünket, már
megtehette volna.
– Egyetértek – mondta Reggie. – Nem
szorult rá, hogy én hozzam ide. Magától
is ránk talált.
Mallory érdeklődve nézett föl. –
Megkérdezhetem, miért óhajt segíteni
nekünk?
– Tulajdonképpen nagyon egyszerű
okból. Bármit fog kapni Kucsin,
megérdemli – mondta Shaw. – Ha
segíthetek önöknek a lefülelésében,
szíves-örömest megteszem.
– És azok, akiknek dolgozik, nem
bánják ezt?
– Nem kértem az engedélyüket.
– És ez nem probléma?
– Nem, hacsak önök nem teszik azzá. –
Shaw fölállt. – Ne vesztegessük az időt.
Megegyeztünk? Elkapjuk Kucsint, és
bíróság elé fog kerülni?
Mallory végignézett a többieken. – Ha
senkinek sincs ellenvetése, azt hiszem,
befogadhatjuk magát a csapatba.
Shaw kivette a zsebéből Whit
pisztolytárát, és odadobta a férfinak,
azután Reggie-re pillantott.
– A magam részéről inkább ideiglenes
megbízásnak tekintem a dolgot.
 78. FEJEZET

– KÖSZÖNÖM, hogy segítesz, barátom! –

mondta Kucsin, miközben kezet szorított
a másik férfival, és megfogta a vállát.
Montreal peremén, Kucsin rejtekhelyén
találkoztak. Beszélgetőtársának
testfelépítése és magabiztos viselkedése
arról árulkodott, hogy az a fajta, aki
alighanem egyedül is bátran járkál
ismeretlen városok sötét utcáin. Tizenöt
évvel ezelőtt azt a posztot töltötte be,
amelyet most Pascal, azután saját
vállalkozást indított.
– Türelmetlen a hangod, Evan. Mint a
régi időkben.
Kucsin töltött neki, és odatolta elé az
asztalon az italt. A férfi belekortyolt, két
kezébe fogta a poharat, és megszólalt:
– A nő hagyott nyomot. Nem valami
tisztát, de akadnak kiindulópontok.
Kucsin leült, és várakozásteljesen
hallgatott.
A férfi fölhajtotta az italt, megtörölte a
száját, és kinyitott egy dossziét. –
Hitelkártya- és utazási adatok. Zürichből
Swissairrel Frankfurtba repült.
Frankfurtban autót bérelt. A kilométer-
elszámolás alapján nem tehetett meg
egyórányi útnál többet, de ez jókora
sugarú kör. Egy kis wisbachi hotelban
szállt meg. Hogy mit keresett ott, és
mivel foglalkozott, az nem derült ki. Át
kell csoportosítanom erőket a témára,
hogy kezdhessünk valamit ezzel az
információval.
– Előbb halljuk a többit.
 – Frankfurtból Párizsba utazott. Ott
négy napig maradt. Párizsból a
Csalagúton Londonba vonatozott. Nem
világos, hol lakott Londonban. Arról az
időszakról nincs hitelkártyaadat.
– Időnként a barátai lakásán
éjszakázik, a jelek szerint olyankor,
amikor azok nincsenek otthon.
– Így már érthető, ha nincs nyom.
Visszatért az Egyesült Államokba. New
Yorkba, Washingtonba, San Franciscóba.
Nem tudjuk, dolgozott-e valakinek ez
alatt az idő alatt, nem találtunk erre utaló
jelet.
– Mi a helyzet a mobiltelefonjával? Az
ma már GPS-szel nyomon követhető.
– Megpróbáltuk. Úgy látszik,
hatástalanította a GPS-chipjét, és ilyen
körülmények között a mobiltornyok
helymeghatározó adatai nem
megbízhatóak. Az FBI vagy a
Nemzetbiztonsági Hivatal forrásai
megkönnyítenék a dolgunkat, de azokhoz
nincs hozzáférésünk. Azt hiszem, ez a nő
nem akarja, hogy megtalálják.
– Mi a legfrissebb adat? – kérdezte
Kucsin.
– Annyit mondhatok, hogy néhány hete
Párizsban járt.
Kucsin előrehajolt. – Egyéb?
– Nincs semmi más. Se szálloda, se
hitelkártyás vásárlás. Vagy mindig
készpénzzel fizetett, vagy guberált. Nem
sokáig maradt. Másnap elhagyta Párizst,
és visszatért az Államokba. A saját
szememmel láttam a repülőgépes
helyfoglalását és a kísérődokumentációt.
És aznap megjelent a De Gaulle
biztonsági kamerája előtt.
– Tehát visszatért San Franciscóba?
– Nem, Washingtonba. Ellenőriztem a
légitársaságokat, az onnan induló
vonatokat, buszokat, valamint az
autókölcsönzőket, de semmit sem
találtam. Használhatott álnéven hamis
iratokat, de akár még most is
Washingtonban lehet.
– De most sem szállodában?
– Nem szállodában. Talán megint egy
ottani barátjánál lakik.
– Talán – mondta elgondolkodva
Kucsin.
– Washington viszonylag nem olyan
nagy. Bevethetem néhány emberemet,
hogy nézzenek körül, hátha fölbukkan.
Kucsin máris rázta a fejét. – Nem. Arra
nincs szükség. Innentől átveszem a
vadászatot.
– Továbbra is megosztok veled minden
újabb információt, ami előkerül – állt föl
a másik férfi. – Kapok jelzéseket a
rendszerből. Ha a nő repülőjegyet vált,
autót bérel, hitelkártyával vásárol,
bankjegy-automatát használ, vagy
aktiválja a GPS-chipjét, tudni fogok róla,
és akkor te is.
Miután a férfi távozott, Kucsin
töprengve ült a foteljában. Pillanatnyilag
több ügy is figyelmet követelt tőle. Hozzá
volt szokva, bár szeretett összpontosítani
és mindent a maga helyére tenni, de nem
mindig minden a kívánságai szerint
alakult.
Mégis úgy látta, Katie Jamesre kell
koncentrálnia. Ez a nő az egyetlen
kapocs. Meg kell találnia.
 79. FEJEZET

KÉT NAP TELT EL. Shaw bejárta

Harrowsfield minden
négyzetcentiméterét, figyelte a következő
célszemély után nyomozó munkatársakat,
és hosszú, részletekbe menő
megbeszéléseket folytatott Mallory
professzorral, Lizával, Reggie-vel,
Whittel meg Dominickal. Még a föld
alatti lőtérre is lemerészkedett Reggie-
vel. Nézte, hogy a lány még akkor is
kilencven százalék fölötti gyakorisággal
eltalálja a célt, ha füstfüggöny takarja el a
lőlapot.
– Lenyűgöző – mondta Shaw,
miközben visszaindultak a friss levegőre.
– Hogy csinálod?
 – Megjegyzem, hol a cél a füst mögött.
– A való életben a célpontok szinte
soha nem maradnak veszteg.
A ház felé menet elhaladtak a temető
mellett. Shaw egy pillanatra megállt
Laura R. Campion sírjánál.
– Rokonod? – kérdezte. Reggie már
elárulta neki a vezetéknevét.
– Kétlem.
– Gyakran jársz ide?
– Valószínűleg gyakrabban, mint
kellene – ismerte el a lány.
Leült a régi kőpadra. A férfi odaült
mellé.
– Szóval idejössz, és szemléled
valakinek a sírját, aki vagy rokonod, vagy
nem? Mi ez, mentálhigiénés
karbantartás?
– Ne szemétkedj, mindenkinek vannak
mániái.
– Jó, és mi a helyzet a tényleges
hozzátartozóiddal?
– Milyen értelemben? – kérdezte
Reggie kissé idegesen.
– Élnek?
– Nem. Mi újság a csemetéiddel?
Elrendezted a fiad problémáját?
– Az első emlékem egy öreg, kövér
apáca egy árvaházban. Mindmáig nőtlen
vagyok. És gyermektelen.
– Ez most igaz?
– Igaz.
– De ott az a sír Frankfurtnál, Anna
sírja?
Shaw fejével a besüppedt föld felé
intett. – Én ismertem a nőt, aki abban a
sírban fekszik.
Reggie abba az irányba nézett. –
Mániák, ahogy mondtam. De azért
szeretnék többet tudni róla.
– Kiről? Erről a nőről vagy arról?
– Mindkettőről.
Shaw tekintete elrévedt, egy madarat
figyelt a magasban, amely a szél hátán
siklott, – Szóval mi történt a
szeretteiddel?
– Meghaltak – mondta élesen Reggie. –
Egyszerűen meghaltak – tette hozzá
halkabban. A férfira nézett.
– Tudod, ahogy az emberek szoktak.
Minden egyes nap minden
másodpercében meghal valaki. –
Megváltozott az arckifejezése. – Na, és
eddig mit tudtál meg rólunk?
– Hogy szerencsétek, hogy életben
vagytok.
– Ezt hogy érted? – ráncolta a
homlokát a lány.
– Lehet, hogy jók vagytok a terepen, de
én csak a gordes-i buktát láttam. Ezen a
helyen viszont semmi külső biztonsági
vonal, kevés belső óvintézkedés, és a
zöme azoknak, akikkel eddig itt
találkoztam, az alapszintű biztonsági
átvilágításon sem jutna túl. Whit például
kész idegroncs. Rettenthetetlen vezéretek,
Mallory professzor pedig úgy fest, mint
C. S. Lewis reinkarnációja némi öldöklő
hajlammal.
– Ami azt illeti, tudtommal Tolkient
kedveli.
– Ez nem sokat változtat az egyenleten.
Vékony jégen korcsolyáztok.
Reggie fölállt. – Tudod, mit mondok?
Egész jól elboldogultunk, amíg te föl nem
bukkantál.
 – Mind meghaltatok volna, ha nem
bukkanok föl – emlékeztette Shaw.
– Nagyszerű. Boruljak térdre, és
hódoljak a nagyságod előtt? Nekünk
nincs pazar költségkeretünk, nincsenek
repülőgépeink és más vackaink, de
elvégezzük a feladatainkat.
– A legtöbb esetben elvégzitek a
feladataitokat – igazította ki a lányt.
Reggie lesütötte a szemét, és
elvörösödött. – Nem akarsz még valami
sértést a fejemhez vágni, ha már ilyen
kivételes kedved kerekedett? – kérdezte,
miután ismét fölnézett.
– Ezek nem sértések, hanem kritikák.
Megkérdezted a véleményemet, és
elmondtam. Ha nem akartad tudni, minek
firtattad?
– Te aztán nem semmi egy pasas vagy
– heveskedett.
– Talán valami probléma elkerülte a
figyelmemet? Mert kissé ellenséges a
hangod.
– Nincs probléma. Mint mondtad, ez is
csak egy meló. Csak emiatt jöttél. Egy
rohadt meló miatt. Nem igaz? „Ideiglenes
megbízás” , ha jól emlékszem, ezeket a
szavakat használtad, és a hangsúly
nyilván az ideiglenesen van.
– Azt is mondtam, hogy nem veszem
félvállról, ha lefekszem valakivel.
– Persze, mondani mondtad.
– És úgy is gondoltam.
– Hogyne. Nyilván.
– Eljöttem, hogy segítsek. Ez semmit
sem számít?
– Azt hiszem, azért is jöttél, hogy
végleg lerendezd Kucsint, mert nem
akarsz örökké félni a pasastól. Ne tégy
úgy, mintha kizárólag az önfeláldozás
vágya hajtana.
– Őszintén szólva, nélküle is van kitől
félnem. És tulajdonképpen nem ő a
legmocskosabb rohadék, akit eddig el
kellett csípnem.
– És te mindig sikerrel jársz?
Shaw a sírra pillantott. – Nem, nem
mindig.
Sokáig hallgattak, végül Reggie
arckifejezése megenyhült. – Figyelj, azt
hiszem, egy kicsit kiborultam, és össze is
zavarodtam. Egy szó, mint száz,
kikészített ez az egész hülye vircsaft. –
Körülnézett. – Tudod, Shaw, nekem ez
mindenem. Harrowsfield meg amit itt
csinálunk. Neked bizonyára
szánalmasnak látszik, de egyszerűen ez a
helyzet. És ha ezt elveszítem, nem is
tudom, mi marad.
– Akkor ügyelnünk kell rá, hogy ne
veszítsd el.
– Gondolom, hamarosan kiderül, hogy
elveszítem-e.
– Együtt kiderítjük.
 80. FEJEZET

FEGYIR KUCSIN kibámult hotelszobája

ablakán az utcalámpák fényébe.
Gondolatban ízekre szedte a várost.
Washington négy fertályból áll. A turisták
számára legismerősebb negyede az
északnyugati, ahol a Fehér Ház és a
fontosabb nevezetességek zöme található.
Ezen a területen viszonylag jó a
közbiztonság. A város többi részén
azonban akadnak kicsi, de makacsul
erőszakos gócok. Kucsin hallott róla,
hogy az erőszakos bűncselekmények több
mint hetven százaléka a postai
irányítószámok három százalékához
köthető. A cselekmények nagy része
kábítószerrel meg bandatevékenységgel
függ össze, s a rendőrkapitány egyre több
erőt kénytelen az érintett környékekre
összpontosítani.
Kucsin leült, tanulmányozta a város
térképét, lebontotta, ahogyan már más
csatározásoknál is tette. Washington
meglehetősen nagy kiterjedésű, de
vitathatatlanul nem az ország
legnépesebb metropolisa. Mégis csaknem
hatszázezren nevezhetik otthonuknak, és
ennél jóval többen járnak be naponta a
környező településekről. Kucsin úgy
gondolta, Katie James nem a bűn
melegágyainak számító körzetekben
lakik, ez tehát valamelyest behatárolta a
keresést. Az üzleti negyedben zömmel
szállodák jöhetnek szóba, ott a nőnek
hitelkártyát kellene használnia, tehát
logikus, hogy ezt kizárja. A négy fertály
találkozásánál, a Capitolium körül
lakónegyedek helyezkednek el, azok
bármelyikében tartózkodhat. Ezenkívül
előfordulnak jómódú tájékok nyugaton
Georgetownban, valamint föl a
„követségi sor” -nak becézett
Massachusetts Avenue-n, illetve a
Connecticut Avenue-n és a Tizenhatodik
utcán a marylandi államhatár felé. Kucsin
véges létszámra támaszkodhatott,
amelyet nem szándékozott célszerűtlenül
felvonultatni.
Ő maga a Lafayette Park hátsó oldalán
épült Hay-Adams Hotelban szállt meg,
amely a Pennsylvania Avenue-n át a
Fehér Házra nézett. Hat embere, köztük
Pascal kíséretében jött ide, hogy fölhajtsa
a rejtőzködő újságírót. És ez volt a kulcs.
Hogy a nő újságíró. Mit csinálnak az
újságírók? Utaznak, cikkeket írnak,
interjúkat készítenek, és időről időre
benéznek a munkaadóikhoz. Csak az
okozott gondot, hogy úgy tűnt, Jamesnek
pillanatnyilag nincs munkaadója.
Kucsin lenézett a listájára. Előbb-utóbb
talán mégis vállal valami munkát a nő.
Ha igen, akkor nem sok lehetőség közül
választhat.
A város legismertebb hírlapja a
Washington Post. James évekkel ezelőtt
dolgozott az újságnál, később pedig mint
szabadúszó vállalt ott feladatokat, bár
most már több esztendeje nem. A
szerkesztőség északnyugaton, a
Tizenötödik utcában működött. Kucsin
egyik embere James képével fölszerelve
posztolt ott. Egy másik ember a Post-tól
kétsaroknyira a New York Tribune helyi
irodáját figyelte. James két Pulitzer-díjat
nyert a Trib munkatársaként, de Kucsin
megtudta, hogy a riporternő
összekülönbözött a lappal. Mindegy,
azért ezt is szemmel kellett tartani.
A New York Times helyi központját is
az északnyugati fertályban, az Első
utcában rendezték be. A nyomtatott
kiadványokkal nem foglalkozó CNN
szintén az Első utcában, csak
északkeleten tartotta fenn washingtoni
képviseletét. A Times-tól és a CNN-től
egyaránt a Capitoliumra lehetett látni. A
dosszié szerint James a Times-nak is
dolgozott már, és az afganisztáni háború
első éveiben hol kamerával, hol kamera
nélkül tudósította a CNN-t. A hírszakma
sok más orgánuma is tevékenykedett a
városban, Kucsin szerint azonban a
legnagyobb valószínűséggel a felsoroltak
vonzhatták az olyan igencsak hírneves
újságírót, mint Katie James.
Kucsin föl-alá járkált szállodai
szobájában. Néhány napot szánt erre a
megfigyelésre, hogy meglássa, kisül-e
belőle valami. Abban is reménykedett,
hogy Katie James hitelkártyával vásárol,
bankjegy-automatát használ, vagy talán
aktiválja a telefonjában a GPS-chipjét.
Biztosra vette, hogy ha igen, akkor az ő
„barátja” azonnal riasztja. Ugyanabból a
forrásból egy másik listával is
rendelkezett. Az négy nevet tartalmazott,
James szintén a hírszakmában dolgozó és
Washingtonban lakó barátnőinek nevét.
Ketten, Roberta McCormick és Erin
Rhodes ez idő szerint az Egyesült
Államokban tartózkodtak, ezért
kétségesnek tűnt, hogy James az
otthonukban tanyázhat. A másik kettő
külföldre utazott, tehát Kucsin a
megmaradt embereit ahhoz a két lakáshoz
küldte.
Átgondolta a helyzetet. Sakkbábjait a
lehető legjobban elrendezte, most várnia
kellett, és bármennyi harci tapasztalatot
szerzett is, a várakozást mindig rosszul
bírta. Sétálni indult. A Fehér Ház előtt
megállt, és benézett a kovácsoltvas
kerítésen. Harminc évvel ezelőtt Kucsin
és szovjet honfitársai minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy két vállra
fektessék e ház lakóját, mert a
kapitalizmus gonosz, a polgári
szabadságjogok teljesen haszontalanok.
Igazat adtak Marxnak, még inkább igazat
adtak Leninnek, Sztálin és utódai meg
ugyebár végképp tökélyre fejlesztették a
rendszert. Pedig a felsoroltak
természetesen mindannyian tévedtek. A
kommunizmus megbukott, Kucsin
külföldre szökött, és most fejedelmien
éldegélt volt ellensége földjén,
ugyanazokat a szabadpiaci eszközöket
alkalmazta, amelyekkel szemben oly
sokáig hadakozott. Hiába, az ember vagy
alkalmazkodik, vagy meghal. Ő így
okoskodott.
Egy egyenruhás titkosszolgálatosra
sandított, aki mintha egészségtelen
figyelmet tanúsított volna iránta. Elhátrált
a kerítéstől, és a Tizenötödik utca felé
ballagott, beszívta a fülledt levegőt, és
mérsékelt érdeklődést mutatott a turisták
locsogása meg ostoba fényképezőgépei
iránt.
 Zümmögött a telefonja. – Igen?
– Az imént használta a kártyáját egy
bankjegyautomatánál – mondta a nőről a
barátja. – Georgetownban, a
Harmincegyedik és az M utca sarkánál.
Most várom a fényképes megerősítést az
ATM kamerájától.
Kucsin azonnal fölhívta a mondott
helyhez legközelebb állomásozó emberét,
azután visszakocogott a szállodába. Öt
perc múlva bérelt városi terepjáróban ült,
maga vezette nyugatra, Georgetownba. A
járműforgalom komiszul lelassult, a
kereszteződéseknél torlódtak az autók.
Kucsin idegesen dobolt ujjaival a
szélvédőn. Ismét csengett a telefonja.
Még mindig legalább tízpercnyire volt a
kérdéses helytől.
– Igen?
 – Színét sem látni a nőnek, Waller úr –
jelentkezett Manuel.
– Hívd föl a többieket. Jelöljetek ki
tízsaroknyi sugarú kört az ATM körül!
Négyen attól a ponttól kiindulva járjanak
be minden négyzetcentimétert. Ketten
kocsival cirkáljanak a kör kerületén, az
egyik órairányban, a másik ellenkezőleg.
Ott leszek, amilyen hamar csak tudok. A
nő most vett föl készpénzt, tehát joggal
feltételezhető, hogy nemsokára elkölti
valamire, szóval nézzetek meg minden
boltot és éttermet, amit megfelelőnek
gondoltok.
Visszacsúsztatta a telefont a zakója
zsebébe. Meg volt győződve róla, hogy
ezzel a bejárással nem fogják megtalálni
a nőt. Az túlságosan könnyű, túlságosan
szerencsés fordulat lenne. Ilyesmik a
filmekben szoktak történni, nem a való
életben. De most már azonosítottak egy
körzetet. És a világon nem sokan értettek
úgy egy körzet átfésüléséhez, ahogyan
Kucsin.
 81. FEJEZET

– MESÉLJ Kucsin barátjáról! – mondta

Shaw.
– Melyik barátjáról? – kérdezte
Reggie.
– Az ősz hajú girnyóról, aki karon lőtte
Dominicot.
Késő este Harrowsfield első emeletén,
egy kis szobában ültek, amelyet a lány
Whittel közösen amolyan irodának
használt. A szűk helyiségben zsúfoltság
uralkodott. Reggie az egyetlen széken ült,
Shaw pedig kényelmetlenül izgett-
mozgott egy kis kartondobozon. Odakint
szemerkélt az eső.
– Az Alan Rice. Kucsin munkatársa.
– Mi más lehetne?
 – Csak néhányszor beszéltem vele. Bár
tapasztaltam valami furcsaságot.
Shaw fölegyenesedett ültében. –
Mondd el szóról szóra!
– Szóról szóra nem emlékszem, de
figyelmeztetett. Óva intett Kucsintól.
Természetesen az Evan Waller nevet
használta.
– Hogyan figyelmeztetett?
– Azt mondta, a főnöke nők
társaságában kicsit furcsán viselkedik.
Hogy már azelőtt is előfordult vele
ilyesmi. Megszállottá vált. Lényegében
azt mondta, hogy a saját érdekemben
lépjek le.
– Szóval a biztonságod miatt aggódott?
– Igen, úgy látszott, bár azt mondta, a
főnöke védelmében teszi.
– Ez érdekes.
 – Miért érdekes?
– Mert azt hiszem, Rice a gordes-i
katakombákban megpróbálta megölni a
főnökét.
– Micsoda? – nézett döbbenten a
férfira Reggie.
– Miből gondolod ezt?
– Válságos helyzetben az ember az
elsődleges fenyegetésre tüzel, Reggie,
nem a másodlagos célpontokra.
– Nem tudlak követni.
– Rice addig Whitre szegezte a
fegyverét, aki nem is volt Kucsin
közelében. Ugyanakkor Dominic talán
harminc centivel jobbra állt Kucsintól.
Amikor eltaláltam az első fickót, Rice
hátraperdült, és meglátott. A következő
pillanatban eltaláltam a második fickót, a
kisebbiket. Rice akkor leszedhetett volna.
Mindössze másfél méterre volt, és semmi
sem akadályozta. Mégis inkább
megfordult, és a főnökére lőtt.
– De Dominicot találta el.
– Valószínűleg azért Dominicot, mert
pocsék céllövő. Akár három méterről is
sokkal nehezebb leteríteni valakit, mint
amilyennek látszik. Az a lövedék mégis
hajszál híján Kucsin agyába fúródott.
Szóval nem engem iktat ki, amikor
lehetősége nyílik rá, hanem megpróbálja
megölni a főnökét.
– De ebben nincs semmi logika. Miért
próbálná megölni Kucsint? Azért ment
oda, hogy megmentse.
– Vagy hogy olyan látszatot keltsen.
– Mit számít a látszat, ha Kucsin holtan
terül el?
– Gondold csak végig. Kucsin emberei
még élnek. Nem biztos, hogy keblükre
ölelik a másodhegedűst, aki az orruk előtt
nyiffantotta ki a főnököt. Úgy kell
kinéznie, mintha baleset történt volna.
Meg aztán mi van akkor, ha Kucsin túléli
a lövöldözést?
– Gondolod, hogy tudta, hogy ott vagy,
és meg akarta akadályozni, hogy Kucsin
végezzen velünk?
– Azt erősen kétlem. Talán azzal az
elképzeléssel ment oda, hogy tényleg
megmenti a főnökét. Talán egyik este
látott téged kijönni a templomból, és így
szegődött a nyomodba. Azután a
katakombában látja, hogy előugrom a
rejtekhelyemről, és másodpercek alatt
újabb tervet talál ki. A megjelenésemkor
támadt zűrzavarban elsüti a pisztolyát,
teljes a káosz, lövések dördülnek,
Kucsin-Waller holtan terül el. Ő pedig
örökli a vállalkozást.
– Ez lehetséges.
– Hogyan jutottatok Kucsin nyomára?
– Ez az épület tele van olyanokkal,
akik ezzel foglalkoznak. Kutatókkal,
nyelvészekkel, akadémikusokkal.
– Nem, nem arra gondoltam, amikor
kiderítették, hogy Evan Waller valójában
Fegyir Kucsin. Úgy értem: honnét
tudtátok, hogy egy bizonyos időben
Gordes-ban lesz?
– Az embereink hozzájutottak az
adatokhoz, és a küldetéshez továbbították
őket nekünk. Így működünk. Nem tudom,
hogyan szerezték az értesülést. Talán
bennfentes informátortól.
– Akkor hadd kérdezzek valamit.
Lehetséges, hogy Alan Rice a
bennfentesetek?
– Most mondtam, hogy nem tudom,
hogyan szereztük az információkat. Ti
honnét tudtátok, hogy a pasas Gordes-ban
lesz? Van beépített emberetek?
– Nincs. Minden információt
telefonhívások műholdas lehallgatása,
elektronikus hitelkártya-bizonylatok és
más csúcstechnikás kütyük útján
szerzünk.
– Az klassz lehet – irigykedett Reggie.
– Csak akkor klassz, ha működik.
Vajon Mallory tudja, ki volt a bennfentes
hírforrás?
A lány bizonytalan arcot vágott. – Azt
hiszem, de szerintem nem fogja az
orrodra kötni. Szereti minél szűkebb
körben tartani az információkat.
– Talán mégis hajlandó elárulni,
amennyiben folytatni óhajtja azt, amit
most csinál.
– Úgy érted, hogy bezáratod a boltot?
Leültetsz bennünket?
– Csak visszautalok az eredeti
érvemhez. Ha nem mi kapjuk el előbb
Kucsint, valamennyiőtökkel elbánik.
– Akkor kérdezzük meg a professzort!
Shaw az órájára nézett. – Mindjárt éjjel
egy Szerinted még fenn találjuk?
– A professzor még nálam is
kevesebbet alszik. Valószínűleg a
könyvtárban lesz.
– Álmatlanságban szenved?
– Nem, prosztatamegnagyobbodásban.
Shaw erre csak a fejét tudta csóválni.
 82. FEJEZET

MINT KIDERÜLT, Mallory nem a

könyvtárban tartózkodott. A
dolgozószobájában találták. Teljesen
felöltözve ült az íróasztalánál,
magabiztosan egymáshoz támasztotta az
ujjait, tekintete azonban ide-oda cikázott
Reggie és Shaw között, miután Shaw
föltette a kérdést.
– Nem ismerem az illető személy
kilétét – közölte szűkszavúan Mallory.
– De volt valaki? – kérdezte Shaw.
– Volt. Olykor kénytelenek vagyunk
informátorokra támaszkodni.
– De ha nem tudja, kicsoda a forrása,
miből gondolja, hogy szavahihető?
– Eléggé biztos voltam a dolgomban
ahhoz, hogy az információ alapján járjak
el. És valószínűleg ez volt az egyetlen
alkalmunk, hogy elkapjuk a pasast.
– Eléggé biztos volt a dolgában? –
kiáltott föl Reggie. – Ahhoz, hogy
kockára tegye az életünket, amennyiben
téved?
– Mondtam, hogy ez még vissza fog
ütni, Miles.
Mindannyian megfordultak. Liza
pantallóban és hosszú kardigánban állt a
küszöbön. Nyilvánvalóan ő sem feküdt
le. Megsemmisítő pillantást vetett a
professzorra, majd a vele szemben lévő
egyik fotelba telepedett. Fölnézett Shaw-
ra és Reggie-re.
– Miles meg én nemegyszer beszéltünk
már erről, igaz?
– Alaposan kifejtette a véleményét –
fogalmazott diplomatikusan a professzor.
– Az volt a véleményem, hogy
ostobaság névtelen forrásból szerzett
értesülés alapján helyszínre küldeni egy
csapatot.
– Csakhogy az a névtelen forrás
Kucsin mozgását illetően helyesnek
bizonyult – hangsúlyozta Mallory.
– Valóban Gordes-ba utazott, abba a
villába, és pontosan olyan védőkísérettel,
amilyet leírtak nekünk.
– Akkor is, hogy lehet megbízni
olyanban...
– Miféle indítéka lehetett az illetőnek,
hogy kettős játékot űzzön velünk? –
vágott közbe Mallory.
– Például az, hogy megölje magukat,
mielőtt megölik a főnökét, mihelyt az
informátor kideríti, hogy az a szándékuk
– mondta Shaw.
– Ez nem így ment. Az illető fordult
hozzánk.
– Hogyan tudott hozzánk fordulni? –
lepődött meg Reggie.
– Erre a célra szolgáló csatornákon –
felelte Mallory.
– Ki építette ki azokat? – tudakolta
Shaw.
– Én.
– És eszébe sem jutott, hogy szóljon
nekünk ezekről a csatornákról? – firtatta
Reggie.
– Nem tűnt relevánsnak. Még sohasem
sült el visszafelé. Az ember olyan
módszerrel dolgozik, ami eredményeket
produkál. És egy személy múltjának
felderítése csak a feladat egyik része. El
is kell jutnunk az illetőhöz. Ahhoz pedig
hírszerzésre van szükség.
– A Gordes-ban történtek után úgy
tűnik, végül visszafelé is elsülhetett
volna, Miles – vélte Liza.
– Erre még nincs egyértelmű
bizonyíték – vitatkozott Mallory.
– Valaki tudta, hogy a katakombákban
leszünk Kucsinnal.
– Emlékeztetem, Reggie, hogy ezt
maga javasolta nekem, Kucsin vallásos
hitére alapozva. A pontos helyszínt, a
katakombákat azonban már Gordes-ban
választották ki. A mi névtelen
informátorunk nem tudhatott róla.
– De követhetett bennünket oda –
mondta Reggie. – Ha tudta, hogy
Kucsinra vadászunk, és föl akart
tartóztatni bennünket.
– Most sem értem, mi a logika abban,
hogy valaki segít nekünk elkapni azt az
embert, azután az utolsó pillanatban
igyekszik megakadályozni.
– Talán nem is volt benne logika –
mondta Shaw, mire mindenki
meglepetten nézett rá.
– Ezt magyarázza meg – kérte Mallory.
– Alan Rice lehetett a forrásuk. Kucsin
halálát akarja, de önös érdekből, azért,
hogy átvehesse a bűnös vállalkozás
irányítását. Reggie-nek már kifejtettem az
elméletemet, miszerint Rice pillanat
szülte ötlettel próbálhatta eltenni láb alól
a főnökét, miután megjelentem a színen,
és megzavartam a tervét. De most
elbizonytalanodtam.
– Ha ez volt a szándéka, miért nem
hagyta egyszerűen, hogy mi öljük meg a
főnökét? – kérdezte kíváncsian Liza. –
Minek ment oda és próbálta
megakadályozni?
– Ha mi megöljük, és bedugjuk valami
kriptába, akkor senki sem tudja, mi
történt a pasassal. Ez bizonytalanságot
teremt. A vállalkozás nem üzemelhet új
vezetés alatt, mert mindenki a főnök
visszatérésére vár. Vagy pedig mások
ragadják magukhoz az irányítást. Így nem
tiszta a helyzet. Ha Rice ott van, és
igyekszik megmenteni a főnökét, azzal
kivívja az embereik elismerését. És
lezárul az ügy. A király halott. Logikus
utódaként Rice léphet a helyére.
– Ez aligha hangzik logikusan –
fintorgott Mallory. – Ott voltam a
katakombákban – mondta Shaw. –
Láttam, hogy Rice rálőtt Kucsinra. Meg
akarta ölni a főnökét.
 – Lehetséges, hogy Rice volt az
informátora? – kérdezte Reggie.
A professzor fölvonta a vállát. – Azt
hiszem, lehetséges. Mint mondtam,
névtelen maradt az illető.
– És ha igaz, amit mond, Shaw –
szólalt meg Liza –, mennyiben visz ez
közelebb bennünket ahhoz a célunkhoz,
hogy elkapjuk Kucsint?
– Ha Rice a bennfentes, ezt
fölhasználhatjuk ellene, hogy eljussunk a
főnökéhez. Rice most már kissé ideges
lehet. Elvégre Kucsin él. Aznap este
kimondtátok a nevét – nézett Reggie-re
Shaw. – Rice-nak hallania kellett.
Kétlem, hogy Kucsin örül ennek. Rice azt
hiheti, a napjai egyébként is meg vannak
számlálva.
– Hogyan jutunk el Alan Rice-hoz?
 – Kucsin egy sor legális vállalkozás
tulajdonosa. Rice feltételezhetően részt
vesz az üzemeltetésükben. Kucsin
székhelye Montreal. Egy belvárosi
tetőtéri luxus apartmanban lakik. Úgy
gondolom, elmegyek Kanadába, és
megmozgatok egy-két követ.
– Te? – kérdezte Reggie.
– Igen, én – nézett rá Shaw.
Reggie automatikusan a professzorra
pillantott.
– Maga mit gondol?
– Nem mehetne Whit is? – kérdezte
Mallory, de Shaw már rázta is a fejét.
– Nem jól működünk együtt. És
forrófejű, aligha fogadná el, hogy
irányítok.
– Majd én megyek – mondta Reggie.
– Az nem jó ötlet – intette le Shaw.
 – Miért nem?
– Hidd el, hogy nem jó.
– Nem értek egyet – mondta Mallory. –
Úgy gondolom, hogy Reginának is
mennie kéne.
– Szerintem nem maga osztja a lapokat
– felelte Shaw. – Hanem én.
– Jól felfogott érdekünk, hogy együtt
intézzük el – hangoztatta a professzor. –
Egyébként pedig tartsa szem előtt, hogy
miközben belátom, lebuktathat
bennünket, ez kétélű kard.
– Hogyhogy?
– Úgy, hogy a jelek szerint maga is
igen titkos szervezetnek dolgozik.
Biztosíthatom, hogy ha a mi létezésünk
nyilvánosságra kerül, akkor a maguké is.
Shaw megfontolta ezt, tényleges
érzéseit kifürkészhetetlen álarc mögé
rejtette. – Gondolkozom rajta.
– Ne sokáig! – intette Mallory – Mint
mondta, Kucsin vadászik ránk.
SHAW ÉS REGGIE visszaautóztak
Londonba. A lány a Savoynál rakta ki
Shaw-t.
– Fölmenjek? – kérdezte. – Csak
beszélgetni – tette hozzá gyorsan.
– Most ne. Sok mindent kell
átgondolnom. Talán egy másik este.
Reggie csalódottan hajtott el.
Shaw fölliftezett a szobájához.
Kinyitotta az ajtót, fölkattintotta a
villanyt.
– Hogy ityeg, Shaw?
Frank az íróasztalnál ült, az inge alatt
jól láthatóan kidudorodott a hasára
pólyált kötés.
Shaw jól érzékelhetően nem lepődött
meg, hogy látja. Levette a zakóját, és az
ágyra tette.
– Lehet, hogy gáz van, Frank.
– Nem a kis tervünk szerint alakulnak a
dolgok? Shaw az ágyra rogyott. – A
leghatározottabban nem.
 83. FEJEZET

KATIE JAMES a kínai vendéglőből

elhozott vacsorát ette, de néhány falat
után elment az étvágya. Elpocsékolta az
ATM-ből kivett húsz dolcsit. A szemétbe
tette a dobozokat, a mosogatógépbe a
villáját, leöblítette a kezét, és átballagott
a nappaliba. Sötétség honolt a házban, az
utóbbi napokban mintha így érezte volna
jól magát.
Az utóbbi napokban? Inkább az utóbbi
hónapokban.
Leült egy fotelba, és komoran bámulta
a szemközti falat, amelyre a barátnője és
annak családja fotóit akasztották. Fölállt,
odament a képekhez, mindegyiket
megérintette, ujjával végigsimította a
gyerekek fejét. A fényképsorozaton
csecsemőből kipirult arcú óvodásokká,
majd langaléta iskolásokká váltak, azután
felnőttekké – a kicsinyeket ábrázoló
újabb fotókból ítélve – saját
gyermekekkel.
Katie egyáltalán nem ment férjhez, a
munkájával jegyezte el magát. Nem szült,
tulajdonképpen soha föl sem merült,
hogy gyereket vállaljon. Két Pulitzer-
díjat szerzett, valamint egy golyó ütötte
ronda sebet, amely maradandó nyomot
hagyott a felkarján. Más költségén járta
be a világot. Reménykedhetett, hogy a
tudósításaira talán sokáig emlékezni
fognak. A szakmájában jeleskedett, a
magánéletben csúfos kudarcot vallott.
Ebben a régi históriában aligha csak ő
számított áldozatnak, már ha ő annak
számított egyáltalán. Pedig tizenhárom
éves korában még kizárólag arra vágyott,
hogy anyuka lehessen egy kis házban,
amelyhez zöld gyep és egy gyümölcsfa
tartozik, lehetőleg alma, mert az almát
mindig is szerette.
Ehelyett az idők során valamikor úgy
döntött, hogy egyik világválságot a másik
után fogja dokumentálni, millió és millió
légiutas-kilométert teljesít, miközben
mániákusan halad tovább ezen az úton.
Hirtelen megborzongott, pedig odakint
jellegzetes washingtoni nyári este volt,
azaz annyira meleg és párás, hogy az
ember megizzad egy kis fürge
gyaloglástól. Pulóvert terített a vállára,
úgy ácsorgott a sötétben.
Legalább az ivást abbahagyta.
Hónapok óta egy csöpp sem ment le a
torkán. Még aznap reggel sem, amikor
Shaw szó nélkül otthagyta Zürichben.
Katie meglepődött magán, mert akkor
aztán tényleg visszaeshetett volna. Még
két napig maradt, újra meg újra hívta a
férfit, azután tizenvalahányszor
megcsörgette Franket, mire az végre
fölvette a telefont.
– Gyötrődik – magyarázta Frank. – Adj
neki egy kis időt!
Hát Katie adott neki időt. Heteket.
Azután két hónapot. Akkor ismét
megpróbálta fölhívni, de addigra Shaw
megváltoztatta a telefonszámát.
Vissza Frankhez, aki azt mondta, segít.
Segített is, felvilágosítást adott Shaw-ról,
többek között elárulta, hogy megint
munkába állt, vagyis a világ minden táján
elképesztően veszedelmes szituációkban
kockáztatja az életét. Valahányszor
csengett a telefon, Katie azt hitte, Frank
jelentkezik Shaw halálhírével. Azért
gondolta ezt, mert már nem
reménykedett, hogy Shaw valaha is
visszahívja.
Azután Frank ismét a segítségére
sietett Megadta Shaw-nak egy olyan
telefon számát, amelyet külön ebből a
célból szerzett Katie-nek. A férfi fölhívta,
és letette, amikor meghallotta a hangját.
Katie tulajdonképpen nem lepődött meg,
de egy kicsit csalódott volt. Azután Shaw
mégis újra fölhívta, és rövidre fogták
ugyan a társalgást, de legalább beszéltek
egymással.
Azután pedig Katie Párizsba utazott.
Frank adta a fülest. Amikor meglátta,
hogy Shaw egyedül ül annál az asztalnál,
Katie csak állt. A férfi még nem vette
észre, úgyhogy Katie figyelhette.
Figyelte, amint négyzetráccsal osztotta
föl a helyiséget, kereste a lehetséges
veszélyforrásokat, ahogyan az egész
életét élte. Most már persze másként nem
is tudta. Soha nem feküdtek le egymással,
bár egyszer közös szobában aludtak.
Soha meg sem csókolták egymást. Soha
nem kerültek igazán közel egymáshoz,
legalábbis a férfi részéről nem,
feltételezte Katie. Mert magában nem
volt biztos. Igen, ő talán igen.
Tulajdonképpen nagyon zavaros volt ez
az egész.
Katie igazából nem is tudta, mikor lett
szerelmes Shaw-ba. Egyértelműen
azelőtt, hogy a férfi otthagyta Zürichben.
Talán azon az utolsó estén, a
németországi Wisbachban, a temető
bejáratánál, ott, ahol Anna nyugszik.
Shaw nem tudta viszonozni a szerelmét,
akkor nem. Talán soha nem fogja tudni.
Ismét a falra akasztott fényképeket
bámulta. És ha ő nem viharzott volna úgy
el az étteremből? De Shaw nem próbálta
megállítani, visszavinni az asztalhoz. Ha
akkor utánasiet, ő visszament volna,
annyira vágyott rá, hogy beszélhessen
vele. De elvonult az utcán, és a férfi nem
ment utána.
Az ablakhoz lépett, kinézett. Néhány
gyalogos járt arra, leginkább párok, kéz a
kézben. Nevetés szűrődött be az utcáról.
Egy autó dübörgött el, a lakónegyed szűk
utcáihoz képest túlságosan nagy
sebességgel. Katie-nek fogalma sem volt,
mennyi ideig fog itt maradni. És hová
megy innen.
Elővette a zsebéből a mobiltelefonját,
arra gondolt, hogy újra fölhívja Franket,
megkérdezi, nincs-e híre Shaw-ról. Az
ujja megállt a számbillentyűk fölött, nem
ereszkedett le.
Mi értelme lenne? A valószínűtlenséget
lelki nyomorúsággal tetézni hosszú távon
aligha életképes megoldás. Inkább azzal a
józan bizonyossággal bújt ágyba, hogy a
holnap semmivel sem lesz jobb a mánál.
 84. FEJEZET

– NEKEM eléggé egyszerűnek tűnt a

dolog – magyarázta Frank. – Na jó,
kivéve azt, hogy engem hasba lőttek.
Eljuttattam a fotódat meg a nőét a
pályaudvarra, ahogy megbeszéltük.
Emiatt ti négyen szétváltatok, ahogy
kívántuk, mivel így megszabadulhattál
attól a kelekótya írtől. Beleraktad a GPS-
chipet a telefonba, amit elvettél, hajóval
átkeltél, további információkat szedtél ki
a nőből, azután visszaadtad neki az egyik
társától szerzett telefont. Hagytuk, hogy a
nő megnyugodjon, követted a
központjukba, és belógtál oda. Egyszerű.
– Ezt mind végrehajtottam, és
jelentettem neked.
 – Úgy van. És azóta pár napot ott
töltöttél, úgyhogy megint jelentést kérek.
Shaw beavatta mindabba, amit az
elmúlt negyvennyolc órában látott és
hallott.
– Szóval tényleg jó ideje művelik ezt. –
Frank lesöpört gyűrött zakójáról valami
szöszt. – Tudod, gyanítottuk, hogy zajlik
valami efféle.
– Hogyhogy? – kérdezte Shaw.
Frank egy pillanatig a hotelszoba
szekrénybe rejtett minibárjával
foglalkozott, kinyitotta, és előhúzott egy
kólát. Lecsavarta a kupakját, és kortyolt
belőle.
– Náciöldösés – mondta.
– Micsoda?
– Részünkről sosem erősítettük meg
náci mivoltukat, de az elmúlt öt-hat
évben a világ különböző tájain egy
csomó kilencvenéves pasas távozott
titokzatos módon az élők sorából. Páran
Dél-Amerikában, ahová a Harmadik
Birodalom fejesei előszeretettel
vándoroltak ki, miután Hitler a
bunkerban kicsinálta magát.
– Miért figyeltél ezekre egyáltalán?
– Mert némelyikük később olyan
ügyekbe keveredett, amik rohadt közel
kerültek a mi vadászterületünkhöz. Két
ízben felgöngyölítettük az előéletüket
egészen a berlini időkig. De a pasasok
már meghaltak, és nem sok értelme lett
volna tovább feszegetni a témát. Viszont
ha ez a helyzet, én több hatalmat adnék
ezeknek a fazonoknak, hogy kinyírhassák
a seggfejeket.
– Úgy érted, azért, hogy igazságosztót
játszhassanak?
– Hogy igazságot osszanak ott, ahol
eddig senki nem osztott. Mi is valami
effélén fáradozunk, Shaw.
– Mi nem szoktunk parancsot kapni
arra, hogy bárkit is megöljünk.
– Valóban nem, de mit gondolsz, akiket
kézre kerítünk és átadunk, azok fölött
pártatlan esküdtszék ítélkezik?
– Tudom, hogy nem.
– Akkor talán térjünk vissza a tárgyra.
Szóval most mi a helyzet?
Shaw beszámolt Mallory
ultimátumáról. – Vagy velem tart Reggie,
amíg Kucsinra vadászom, vagy
bennünket is lelepleznek.
Frank fölhajtotta a kóláját. – Ennyi az
egész? Akkor tényleg nem látom, mi a
probléma. Vidd magaddal!
 Shaw elhúzta a száját. – Nincs kedvem
vele együtt üldözni ezt a szemétládát. Túl
veszélyes.
– Ha viszont magára hagyod, Kucsin
elkapja, amíg te Kucsint kergeted. És
ezúttal nem hagyja félbe a munkát –
dobta a szemetesbe az üres kóláspalackot
Frank, zsebéből egy zacskó sós mandulát
halászott elő, és bedobálta a szájába a
mandulaszemeket, hangosan ropogtatva
őket a hátsó őrlőfogaival.
Shaw láthatóan feszengett.
– Más a véleményed? – kérdezte
Frank.
– Nem feltétlenül, de végső soron mi a
cél?
– Mondd meg, hogy szerinted mi, én
pedig megmondom, tévedsz-e vagy sem.
– Elkapni Kucsint? De hát úgy tudtam,
a drága öltönyösöket ez már nem érdekli.
Visszatér a másik bizniszhez, kislányokat
ad el kurvának. Nincs több gombafelhő.
Ezt mondtad.
Frank végzett a mandulával, mielőtt
válaszolt.
– Hát, azt nem állíthatom, hogy ebben
változott az elképzelésük. De igazából ez
az új angliai dolog érdekli őket.
– Miért?
– Miért? – visszhangozta hitetlenkedve
Frank.
– Egy újabb szervezet foglalkozik
olyasmivel, ami világméretű kihatásokkal
járhat. Hmmm, hát vajon miért?
– Ennek tényleg semmi köze hozzánk
– bizonygatta kényszeredetten Shaw.
– Szerinted semmi, Shaw? Akkor hadd
világosítsalak föl. Valójában az érdekel
bennünket, hogy ezek a fickók nemcsak
múltbeli „szörnyekre” vadásznak, hanem
jelenlegiekre is. Magad mondtad, hogy
pillanatnyilag Afrikában, Ázsiában és
Dél-Amerikában gyűjtenek anyagot, bár
nem árulják el neked, kiről.
– Hát aztán?
Frank a szemetesbe dugta az üres
zacskót és a nadrágjába törölgette a kezét.
– Mindjárt megmagyarázom, mi van hát
aztán. Bukott bitangok olykor ismét
hatalomra jutnak. Ezek a britek kinyírnak
egy nemrégiben megbuktatott diktátort és
világpolitikai szinten seperc alatt
meredek dolgok történnek.
– Ki törődik vele, ha ezek ilyen
embereket kapcsolnak le? Nem te
mondtad az imént, hogy szerinted ez jó
dolog?
 – Én a nácikról beszéltem. Azok nem
jutnak ismét hatalomra.
– Nem értem a különbséget.
– Ne játszd a nyeretlen kétévest. Ha
fekete-fehéret akarsz, nézz meg egy
James Bogart-mozit. Ha ezek a fickók
kiiktatnak egy közel-keleti vagy dél-
amerikai szörnyet, olyan helyen
robbanhat ki forradalom, ahol semmi
szükségünk rá, érted már, miről beszélek?
– Nem, tényleg nem. Hiszen egyszer
már megdöntötték az illetőt.
– Mint mondtam, az ilyenek olykor
visszatérnek. És attól függően, hogy ki
buktatta meg őket, esetleg az
érdekünkben állhat, hogy biztosítsuk a
tényleges visszatérésüket, mert a seggfej,
aki kiütötte őket a nyeregből, még náluk
is rosszabb. Tucatnyi történelmi példát
tudok adni rá, ha akarod. Ha viszont
meghal a figura, már nincs ilyen
lehetőségünk.
– Jesszusom, ez őrület.
– Ebben talán nem tér el a
véleményünk – állt föl Frank. – De nem
nagyon számít, mit gondolunk. Mi csak
gyalogok vagyunk a táblán. Úgyhogy
eredj Kucsin után, és vidd magaddal a
csajt! Így bennfentesként lehetsz velük,
és még többet tudhatsz meg a
ténykedésükről. Príma háttértámogatást
kapsz tőlünk, amit csak akarsz.
– És ha elkapjuk a palit? – kérdezte
kétkedőn Shaw.
– Akkor megkapja, amit érdemel.
– És Reggie meg a társai?
Frank föltette a kalapját, és kifelé
indult. – Ők is megkapják, amit
érdemelnek.
– Kell lennie más megoldásnak, Frank.
– Árulj el valamit! – nézett merőn
Shaw-ra.
– Micsodát?
– Ugye már lefeküdtél vele?
– Hogyhogy? – vágott döbbent képet
Shaw.
– Figyeljük a helyet, zsenikém. Aznap
este nagy nyalifalizás közepette jöttetek
meg, azután reggeliig nem
mutatkoztatok. Nem érdemelted meg
Annát – tette hozzá keserűen Frank. –
Sőt, ha már itt tartunk, Katie Jamest se, te
strici.
– Frank...
– Elég mozgásteret hagytam neked,
Shaw. Most már tedd a dolgodat – lépett
ki, és becsapta maga után az ajtót.
 85. FEJEZET

SHAW ÉS REGGIE nyolc óra múlva

magángéppel indultak Montrealba. A
férfi tizenkétezer méteren iratcsomót
húzott elő, szétteregette az
étkezőasztalon, és intett Reggie-nek,
hogy üljön le vele szemben.
Mindketten sportosan öltöztek, a lány
farmerba és hosszú ujjú pólóba, Shaw
vászonnadrágba és rövid ujjú sötét
felsőbe.
– Nem rossz így utazni – csodálta meg
Reggie a Gulfstream V utasterét.
– Rengeteg dolgunk van, és nincs sok
időnk, úgyhogy lássunk hozzá – felelte a
férfi olyan hangon, amelyet a legjobb
indulattal is csak morgásnak lehetett
nevezni.
– Mi a szar bajod van? – ült le a lány.
– Pillanatnyilag annyi, hogy föl sem
tudom sorolni, úgyhogy összpontosítsunk
erre az egyre. Kucsin tetőtéri
luxusapartmanja Montreal belvárosában –
mutatott az előtte fekvő alaprajzokra.
– Hogyhogy, betörünk hozzá? –
kérdezte viccelődve Reggie.
– Valami problémád van vele?
Hitetlenkedve nézett a férfira. – Azt
hittem, megkeressük Alan Rice-t, és
megszorongatjuk, amíg be nem vallja,
hogy ő az informátor. Azután
fölhasználjuk, hogy Kucsin közelébe
férkőzzünk.
– Ez is egy lehetőség. De mi van, ha
nem ő a bennfentes ember? Akkor mihez
kezdünk?
 – Biztos, hogy ő az.
– Nem, nem biztos. És ha minden
tervünket erre alapoznánk, idióták
lennénk. Méghozzá halott idióták. Rice
címét is tudjuk, csak az a gond, hogy ha
először őhozzá megyünk, és nem ő az
emberünk, akkor riadóztatja Kucsint.
– Egy pillanat, hát még nincs
riadóztatva? Azt hittem, a katakombabeli
kis összetűzés elegendő volt ahhoz, hogy
a pasas élete végéig éberen figyeljen.
– Nem elég mélyen elemzed a képet,
Reggie – mondta Shaw félreérthetetlenül
lekezelő hangon.
– Akkor talán szíveskedjék
felvilágosítani, professzor úr, mert
szegény agyam magától nem képes
kiigazodni.
– Az Interpol még nem kopogtatott
Kucsin ajtaján, és ez a tény elárulja, hogy
egyáltalán nem hivatalos felhatalmazással
jártatok el. Kucsin valószínűleg ezt
gondolja rólam is. Az Interpol vagy az
FBI jelvényekkel és nagy erőkkel lép föl.
Nálunk egyik sem szerepelt, tehát Kucsin
egyelőre úgy véli, csak az élete forog
veszélyben, nem a szabadsága. Ez kihat a
további lépéseire. Föld alá bújik, de nem
olyan mélyre, mint ha az FBI-tól vagy
egy hivatalosan megbízott csapásmérő
osztagtól féltené a bőrét.
– Rendben, azt hiszem, értem.
– Jó. De óvatosan kell lépnünk. Bár
valamit forral ellenünk, nyilván abból
indul ki, hogy valószínűleg újra
megpróbáljuk elkapni.
– Komolyan ezt hiszed?
– Egy ilyen fickó nem maradt volna
életben annyi éven át a KGB-ben, ha nem
képes előre megérezni az ellenfele
következő húzását. A Szovjetunióban
abban az időben sokkal valószínűbb volt,
hogy nem nyugatiak vágják haza az
embert, hanem a saját kollégája, aki
megkívánta az állását, a lakását, a
kocsiját, még ha folyton lerobbant is az a
tragacs.
Reggie az iratokra pillantott. – Szóval
mihez kezdünk?
– Két fronton támadunk, először
Kucsinnál.
– Hogyan?
– Behatolunk a luxusapartmanjába,
átkutatjuk a helyet, és remélhetőleg
előásunk valami infót a jelenlegi
hollétéről.
– Honnét tudjuk, hogy nincs az
apartmanban?
– Onnét, hogy az embereink a
környéken posztolnak. Nem járt ott,
amióta elhagyta Franciaországot.
– Egy pillanat, ha egész idő alatt
tudtátok, hol található, miért nem
kapcsoltátok le Montrealban? Miért
Gordes-ban akartátok elkapni?
– Az titkos.
– Hagyjuk a kamuzást! Bizalomról
beszélsz, de szemlátomást egyoldalúan
képzeled.
Shaw hátradőlt az ülésen. A lány
elvárása az adott körülmények között
egyáltalán nem volt indokolatlan.
– Montrealban több a testőre. És ott
szóba sem jöhetett utcai lövöldözés. Már
korábban is meggyűlt a bajunk a
kanadaiakkal, és most nem a legjobb
barátaink. Sokkal jobb megoldásnak
ígérkezett egy provence-i nyaralás, ahol
egy barlangban nyakon csíphettük volna.
Reggie megenyhülten nézett le a
rajzokra. – Az otthonában igencsak fejlett
biztonsági rendszert működtethet.
– Az igaz, de már jobbakon is
kifogtunk.
– És nekem mi a feladatom?
– Hogy pontosan azt tedd, amit
mondok.
– Jó, akkor megyek a gép végébe.
Majd szólj, ha megint le akarod harapni a
fejemet, én meg rohanvást jövök, mint
egy rendes kis haver.
Shaw elkapta a karját. A lány már be
akart vágni neki, de Shaw azt mondta: –
Ne haragudj!
Ökle megállt a férfi állától néhány
ujjnyira. Leeresztette a kezét.
– Rendben – felelte inkább elképedt,
semmint békülékeny hangon.
Shaw mintha megsejtette volna, mire
gondol. – Figyelj, nem akartam, hogy
beszállj. Túlságosan kockázatosnak
találtam. Kucsin egyszer már majdnem
elkapott.
– Önként vállaltam a mostanit. De ha
nem akartad, hogy jöjjek, akkor mit
keresek itt?
– Hallottad Malloryt. Ha nem jössz, a
nyilvánosság elé áll.
– Ne szórakozz, nem létezik, hogy
elhitted. Blöffölt. – A lány az arcát
fürkészte. – De te tudtad, igaz? Tudtad,
hogy üres fenyegetés. Csak nem akartad,
hogy bajom essen.
– Körülöttem általában bajuk esik az
embereknek, Reggie. Nagy bajuk.
– Szóval akkor mit keresek itt?
– Gondolom, Frank komolyan vette a
fenyegetést. Ő ragaszkodott hozzá, hogy
gyere.
Az asztalon fekvő alaprajzokat nézte. –
Nem leszek kölönc, Shaw. Mindent
megteszek, hogy a hasznomat lásd.
– Ezt értékelem, de...
– Tudod, én sem szeretném, hogy
neked bajod essen.
– Az én biztonságom miatt nem kéne
aggódnod.
– Mégis aggódom. Fedezlek. Te is
engem?
– Igen.
– Akkor légy szíves, értsd meg a
következőt: ha úgy alakul, hogy vagy én
maradok életben, vagy Kucsin hal meg,
mondd meg a szörnyetegnek, hogy
viszontlátom a pokolban. Ne hibázd el,
Shaw! Légy szíves, ne! Még akkor se, ha
én nem élem túl ezt. Megígéred?
A férfi nem válaszolt.
 86. FEJEZET

A TEHERAUTÓ betolatott a toronyház

mögötti rakodórámpához. Annak rendje
és módja szerint ellenőrizték és aláírták a
fuvarokmányokat. A két nagy ládát
lerakták, majd elhelyezték a tárolóban. A
rakományjegyzék szerint régiséget
tartalmaztak, az épület nyárra elutazott
egyik lakójának tulajdonát. A
deszkaládákat csak a tulajdonos
visszatérése után nyithatták föl.
Néhány óra múlva a tárolót bezárták, a
gondnok távozott a segédeivel. További
harminc perc elteltével az egyik láda
oldala kidőlt, és Shaw bukkant elő
mögüle. Egy koncentrált fényű kis
elemlámpával a másik ládához lépett, és
kisegítette búvóhelyéről Reggie-t.
Mindketten feketébe voltak öltözve, és
különféle eszközök csüngtek az övükről.
– Mehet a menet? – kérdezte suttogva
Shaw.
A lány bólintott.
Shaw fejbeszélőt csíptetett föl,
bekapcsolta, és beleszólt:
– Frank! Hallasz?
– Vagyok. A társad nyomhatja a videót.
Frank külön repült ide Angliából, hogy
biztosítsa Kucsin apartmanjánál a
betöréshez szükséges támogatást.
Shaw biccentett Reggie-nek, aki a
helyére csúsztatott a mellén egy hevedert,
amelyen nagyjából háromujjnyi átmérőjű
tárcsa helyezkedett el, rajta üveglencse.
Oldalra pöccintett egy kapcsolót, és vörös
jelzőfény villant föl.
 – Most jó? – szólt Shaw a fejbeszélőbe.
– Okés. Jön az adás. Tovább a
célterületre!
A lift biztonsági rendszerét Shaw a
megfelelő nyílásba illesztett, másolt
kártyával cselezte ki.
– Az épület térfigyelő hálózatát
monitorokon ellenőrzik, de a teherliftben
és Kucsin apartmanjának bejárata előtt
távirányítással lefagyasztottuk a
videokamerákat – hallatszott ismét Frank
hangja a fejbeszélőből. – A liftet
jellemzően órákon át nem használják, így
az őrök se ott, se Kucsin lakásánál nem
számítanak változásra, mivel a pasas
nincs a városban. De időről időre
járőröznek. Legközelebb hatvan perc
múlva. Azután magatokra lesztek utalva.
Lifttel fölmentek a legfelső szintre. A
felvonóajtó egy kis előtérre nyílt,
amelyben egy acélajtó mellett beléptető
műszert szereltek a falra. Shaw a
sarokban lévő térfigyelő kamerára nézett,
és intett, bár a bajsza alatt elmormolt egy
imát, remélte, hogy Frank valóban
lefagyasztotta a videoadást. Jelzett
Reggie-nek, hogy vegye videóra a
beléptető műszert.
– Megvan a kép? – kérdezte Shaw a
fejbeszélőjét.
– Retinafelismerő szenzor, ahogy a
felderítés jelezte.
– Látom. Mondd a lánynak, álljon
közelebb, hogy jobban ki tudjuk venni a
gyártót.
Shaw intett Reggie-nek, hogy álljon
közvetlenül a retinaleolvasó elé.
– Rendben, most jók vagyunk –
mondta Frank.
– Készítsd elő a lézert, Shaw! Mindjárt
lecsapjuk a delejt az épületben. A
biztonsági rendszert tartalék
akkumulátorral látták el, de rögtön az
elsötétítés után egy kalibrált, nagy erejű
áramlökést küldünk, ami kiüti a
tartalékot. Viszont gyorsan be kell
fejeznünk az áramszünetet, különben
vészreakciót vált ki.
– Világos.
Shaw kivette a lézert az övére rögzített
tartóból, és egyenesen a retinaleolvasóra
irányította.
– Nullánál kikap – mondta Frank. –
Öt... négy... három...
Közvetlenül az „egy” elhangzása után
az épületben megszűnt az áramellátás, és
a falakkal körülzárt előtér teljes
sötétségbe borult. A retinaleolvasó piros
jelzőfénye is kialudt. Shaw bekapcsolta a
lézert, és a leolvasóra szegezte. A vörös
lézersugár az üveglemezbe fúródott,
visszaverődve bíborfénnyel töltötte meg.
A következő másodpercben helyreállt az
áramszolgáltatás.
Az ajtó kattanva kinyílt.
Reggie a férfira nézett, aki elrakta a
lézert.
– Egy kis hiba a rendszerben, egy ideje
tudunk róla – mondta Shaw. – Áram ki,
áram be, és az újraindulás pillanatában
úgy érzékel egy bizonyos rezgésszámú
lézerpöttyöt, mintha egy belépésre
jogosult retinája lenne.
– Ezt nevezem! – ámult el a lány.
– Persze ez valójában nem hiba.
– Hogyhogy?
 – Jó munkakapcsolatot alakítottunk ki
néhány jelentős biztonságtechnikai
céggel. Időről időre elintézünk nekik ezt-
azt, ők pedig efféle kiskapukat hagynak
nekünk.
Reggie a fejét csóválta, miközben
Shaw sarkig kitárta az acélajtót.
– Ötvenkilenc perc, mindjárt annyi
sem, úgyhogy gyerünk!
A férfi kicsinyített, laminált
alaprajzsorozatot vett elő a zsebéből, és
energiatakarékos ceruzalámpájával
nézegette.
– Tartsuk távol magunkat az
ablakoktól! – figyelmeztette a lányt. –
Hátha Kucsin emberei egy másik
épületből lesik a lakást. Alkalmas
eszközzel még megvilágítás nélkül is
észrevehetnek bennünket.
 – Kár.
– Miért?
– Szívesen lecsekkoltam volna a
kilátást.
Gyorsan, de módszeresen kutattak, és
az ablakok közelében hasra vágták
magukat. Harminc perc elteltével még
semmi hasznavehetőt sem találtak.
Kucsin hálószobájának közepén álltak.
Reggie csalódottnak látszott, de Shaw
csodálkozó képet vágott.
– Mi az? – kérdezte végül a lány,
miután feltűnt neki a meglepett
arckifejezés.
– Menet közben a lézerrel mértem az
alapterületet, de ezek szerint a tervrajzok
szerint majdnem százötven négyzetméter
hibádzik.
– Az meg hogy lehet?
 Shaw öt percen át járkált föl-alá,
kilépte a méreteket. – A középrész
hiányzik – mondta végül.
– Ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy az apartman belső
teréből rejtve van valamennyi, méghozzá
több annál, amennyit a légtechnikai
berendezés indokolna. Efféle helyeken az
egyébként is álmennyezet fölé szokott
kerülni.
Némi további keresgélés után a folyosó
végére értek, és rámeredtek a míves
kivitelezésű beépített szekrényre.
– Valami azt súgja, hogy ez a kasztni
elmozdítható – mondta Shaw Reggie-nek.
– Te is látod, Frank? – szólt a
fejbeszélőbe.
– Aha, figyelek. Már harminc percünk
sincs. Kezdjetek tapizni!
 Négy perc múlva Reggie az óramutató
járásával ellentétes irányú mozdulatot
tett, és számbillentyűzet jelent meg. Shaw
aeroszolos flakont húzott ki az övéből, és
befújta a billentyűzetet, azután kék
fénnyel világította meg, mire egyes
billentyűkön ujjlenyomatok rajzolódtak
ki.
– Megvan a négy számjegy – mondta.
Apró eszközt csatlakoztatott a
számbillentyűzet huzalozásához, és
bekapcsolta. Fölnézett Reggie-re. – A
belépőkód számjegyeinek ismerete
leszűkíti a kombinációs lehetőségeket.
– Igen, tudom. Azután már csak a
számjegyek sorrendjét kell kitalálni –
felelte a lány. – Azt pedig teljes számos
rohammal oldod meg.
A 4-6-9-7 számjegysorozat ráfagyott a
képernyőre, és a faliszekrény egy
kattanással elmozdult, sötét helyiség
tárult föl mögötte.
– Gyerünk, nézzük meg, mit rejteget itt
Mr. Kucsin! – mondta a férfi.
 87. FEJEZET

KUCSIN a szállodai szobájában egy

fotelban ült. A taktikája nem vált be. Az
emberei hiába fésülték át a megadott
körzetet, nem bukkantak Katie James
nyomára. Továbbra is a helyszínen
maradtak, de Pascal legutóbbi
jelentkezése kiábrándító volt. Egyszerűen
kifogytak a megnézendő helyekből. A nő
vagy a föld alá bújt valahol a városban,
vagy távozott. Az ukrán egyik
lehetőséget sem bírta megemészteni.
Kis készletet vett elő, speciális oldatot
szívott föl egy fecskendőbe, és belőtte az
egyik vénájába. Rendes körülmények
között ettől legalább pillanatnyi mámor
szokta elönteni, a legyőzhetetlenség
érzete. Esküdni mert volna, hogy
gondolkozni is világosabban tud ilyenkor,
erre pedig most rettentő nagy szüksége
volt.
Mégsem történt semmi. Illetve valami
igen. Még jobban lehangolódott.
Elhajította az üres fecskendőt, amely a
falhoz csapódott és összetört. Fegyir
Kucsin utoljára még Ukrajnában
szenvedett vereséget, amikor
rákényszerült, hogy megrendezze a saját
halálát, azután elmeneküljön a hazájából,
egyetlen lépéssel előzve meg a
tömegeket, amelyek bosszút akartak állni
rajta a terror éveiért. Legalábbis azok
terrornak nevezték. Ő másképp hívta
volna. Kötelességteljesítésnek.
Munkavégzésnek. Talán a sorsának.
Bár most már átvedlett kapitalistává,
nyugaton élt, ahol nagy becsben tartották
a polgári szabadságjogokat, a szíve
mélyén mindig is úgy hitte, hogy
kiválasztott keveseknek kell uralkodniuk
az összes többieken. Ezt pedig jól
megválogatott és hatékony hatalmi
eszközökkel érhetik el. Az emberek zöme
csak arra képes, hogy másokat kövessen.
Még nyugaton is kevesen emelkedtek föl
valaha is a gazdagsághoz és a vezető
pozíciókhoz. Odahaza, Ukrajnában
Kucsin ötperces ismeretség után ki tudta
választani a parancsnoksága alá tartozók
közül azokat, akik örökké birkák
maradnak, illetve azt a néhányat, akiből
juhász válhat. És sohasem tévedett.
Na persze, a világ nyugati fele az, ahol
mindenki előtt nyílik lehetőség. Kucsin
ezen csak kajánul vigyorgott. A
hazájában is vezető volt, itt is vezetővé
vált. Egy követő itt is csupán követővé
vált volna. A birkák nem változnak meg
attól, ha lehetőségeket kapnak.
Ő viszont most mégis újra vereséget
fog szenvedni?
Itt nem maradhat a végtelenségig. Az
embereit sem sokkal tovább tarthatja itt
anélkül, hogy gyanút ne ébresztenének.
Washington talán a világ legszigorúbban
őrzött nagyvárosa. Rendőrök, FBI-osok,
titkosszolgálatosok – fürkésző, leskelődő
tekintetek mindenütt. Ha most őt keresik,
a mozgolódásával könnyen a kezükre
játszhat. De ha Katie James nélkül hagyja
itt a várost, akkor semmit sem ér el.
Kudarcot vall. Az már a vég.
Fölkapta a távirányítót, és bekapcsolta
a tévét. Épp híradó ment. A hírek élén az
amerikaiak és szövetségeseik afganisztáni
gondjai szerepeltek. Ez egyrészt
mosolyra késztette, másrészt keserű
emlékeket idézett föl benne, hiszen saját
hazája megalázó vereséget szenvedett
azon az ősi földön.
Az eseményekről egy ötven körüli nő
számolt be. Nem az a fiatal, hosszú
combú és nemegyszer festett szőke fajta,
amilyenek tipikusan a súgógépről szoktak
olvasni, és soha a közelében sem jártak a
háborús övezeteknek, amelyekről
„tudósítottak” . Lényegre törő,
tájékozottságra valló kijelentéseiből
Kucsin pillanatok alatt látta, hogy ez a nő
tudja, miről beszél. Föltételezte, hogy bár
Katie James fiatalabb és csinosabb,
ugyanilyen tulajdonságok jellemzik. Az
előéletéről olvasottak alapján
nyilvánvalóvá vált, hogy az elmúlt
tizenöt évben a földkerekség minden
tűzfészkében megfordult. Neki nem
kellett súgógép.
Kucsin ismét a tévére összpontosított.
Komolyan érdekelte, hogy pontosan
miféle gondokkal küzdenek az
amerikaiak. Ez legalább pillanatokra
elterelhette a figyelmét a saját
problémáiról. Nem sejtette, hogy ez a
híradás el fogja vezetni legalább az egyik
problémája megoldásához.
– Roberta McCormickot hallották
élőben Kabulból – mondta a nő a
képernyőn, ahogy befejezte tudósítását.
A név egy másodpercre megdermedt
Kucsin agyában.
Roberta McCormickot?
Fölugrott a fotelból, és a szoba másik
oldalán termett, ahol bőr aktatáskája az
íróasztalon feküdt. Kinyitotta, és
előkereste a listát.
Ott sorakozott Katie James
Washingtonban élő kollégáinak neve és
címe. Kucsin az embereivel figyeltette
kettejük lakását, mert a tulajdonosok
külföldre utaztak. A másik kettő elvileg a
városban tartózkodott, ezért Kucsin nem
állított rájuk senkit. A tekintete most az
utolsó névre siklott.
Roberta McCormick. Elvileg otthon
volt, gyakorlatilag több ezer kilométerre,
Kabulban. Kucsin az imént a saját
szemével látta. A nő a georgetowni R
utca közelében lakott, amely közvetlenül
a Kucsin által átfésültetett körzet mellett
helyezkedett el. A nő férje elhunyt, a
gyermekei felnőttek. Egyedül élt.
 De a lakása e percben talán nem üresen
állt.
 88. FEJEZET

– ATYAISTEN! – kiáltott föl Reggie,

ahogy Shaw-val benéztek a helyiségbe.
– Úgy érzem magam, mintha
visszacsöppentem volna a hidegháború
kellős közepébe – felelte a férfi.
Ahogy beléptek, automatikusan
kigyulladt a villany.
– Mindjárt becsinálok! – közölte Frank
a fejbeszélőn át. A Reggie mellére
szíjazott kamerán keresztül ő is látta, amit
Shaw-ék. – A pasasnak aztán vannak
forrásai.
– Az biztos – ismerte el Shaw,
miközben megtekintette a szovjet zászlót,
a régi öltözőszekrényt, a kopott íróasztalt
és az iratszekrényeket. – Reggie, pásztázd
végig a szobát, hogy Frank mindent
rögzíthessen!
A lány eleget tett a felszólításnak,
minél több tárgyra a lehető legjobban
ráközelített.
Shaw kinyitotta az egyik
öltözőszekrényt, és meglátta az
egyenruhát, amelyet Kucsin még KGB-s
korában viselt. Ezután átkutatta az
iratszekrényeket, és kivett néhány
dokumentumot Kucsin férfiak, nők,
gyermekek sérelmére végrehajtott
kegyetlenkedéseiről. Reggie a kamerával
követett mindent.
Azután megtalálták a filmtekercset és a
vetítőt. Eltartott egy ideig, mire
elindították. Amíg a film pergett, Shaw és
Reggie egy szót sem szóltak. Még Frank
is mélyen hallgatott. Végül Reggie
kikapcsolta a gépet.
– Nem bírom tovább – mondta,
miközben a halott gyermek arca
elhalványult a vásznon.
Ahogy Shaw fölnézett, látta, hogy a nő
szeme könnyes. Elrakta a vetítőt, de a
filmet a táskájába csúsztatta.
– Szükségünk van még valamire,
Frank? – kérdezte.
– Nincs – válaszolta feszült hangon a
másik férfi.
– Nyugodtan mehettek.
PÁR PERC MÚLVA Shaw és Reggie már
Montreal utcáin jártak. Egy kocsi fölvette
őket, azzal mentek a talán egy
kilométerre lévő, néhány emeletes
irodaépülethez, ahol Frank várt rájuk.
Néhány pillanatig lesütött szemmel,
némán ültek.
– Na jó, ez sok mindent megerősít –
nézett föl Shaw. – A pasas pszichopata.
Nem mintha ehhez bármi kétség fért
volna.
– De mindez mennyiben segíti, hogy
eljussunk hozzá? – kérdezte Reggie.
– Mi újság Alan Rice-szal? – fordult
Frankhez Shaw.
– Tudjuk, hogy a gép visszatért
Franciaországból. A montreali
repülőtéren szállt le. Se Rice, se Kucsin
nem érkezett meg vele. És Rice nincs se
otthon, se az irodájában, se más, általunk
ismert helyen. Vagy meghalt, vagy
valószínűbb, hogy lapul valahol. Ennél
többet csak a helyi hatóságok
bevonásával deríthetnénk ki, azokkal
pedig nem kívánunk tárgyalni.
Legalábbis egyelőre. Azzal talán csak
súlyosbítanánk a helyzeten.
– Szóval nem tudjuk eszközül
használni Rice-t? – kérdezte Reggie.
– Úgy fest a dolog, hogy vagy
közvetlenül jutunk el Kucsinhoz, vagy
sehogy.
– De hova lett? – kérdezte a lány. –
Kockázatot vállaltunk azzal, hogy
betörtünk a lakásába, és most
voltaképpen semmink sincs, ami
segítene, hogy megtaláljuk a pasast.
Shaw és Frank egymásra néztek.
– Franciaország óta semmi hírünk róla
– mondta Frank. – Magángépről lévén
szó, elképzelhető, hogy Kucsin valójában
el sem hagyta Franciaországot, vagy a
gép Kanadába menet repülési terven
kívül leszállt valahol. A megérkezése óta
nem emelkedett a levegőbe, de könnyen
lehet, hogy Kucsin álnéven másik gépet
bérelt.
– Tehát bárhol lehet – mondta Reggie.
– De most már van bizonyítékunk az
ukrajnai KGB-s működésére –
hangsúlyozta Frank.
– Arról mi már eddig is tudtunk –
vágta rá Reggie.
– Én nem vagyok ügyvéd, de kötve
hiszem, hogy a bíróság elfogadná a
bizonyítékunkat, mert határozottan úgy
gondolom, hogy a betöréssel nem
jogszerűen jártunk el.
– Ez igaz – bólogatott Shaw.
Látszott, hogy Frank nincs meggyőzve.
– Talán igaz, talán nem. Ami engem illet,
emberiség elleni bűnökért a hágai
nemzetközi bírósághoz utalnám, ott pedig
kicsit más szabályok szerint kezelik a
bizonyítékokat.
– Jó, akkor távollétében elítélik, és
kinn vagyunk a vízből – morogta Reggie.
– Senki sem számított rá, hogy könnyű
lesz – jegyezte meg Frank. – Talán úgy
gondolta, belibegnek oda, és meglelik a
titkos kulcsot, amely egyenesen a
pasashoz visz bennünket?
– Nem, de reméltem, hogy valami ott
majd a segítségünkre lesz. Minthogy
semmit sem találtunk, mi a következő
lépés? – nézett a lány várakozóan hol
Shaw-ra, hol Frankre.
– Még egy kicsit szimatolunk – felelte
bizonytalanul Frank.
– Csodás. Tudja, itt a sok szupermenő,
lélegzetelállító lézercuccuk, egyetlen
gombnyomással lecsapják az áramot egy
egész felhőkarcolóban, néha mégis azt
hiszem, a mi barkácsmódszereink
eredményesebbek.
– Gordes-ban éppen nem mutatkoztak
eredményesebbeknek – mutatott rá Frank.
– Hát mi legalább nem dobtuk be a
törülközőt, mint maguk! – csattant föl
Reggie, talpra ugrott, és kiviharzott.
Miután becsapódott mögötte az ajtó,
Frank Shawra nézett. – Tyű, a mindenit,
azt hittem, a britek higgadtabbak ennél.
– Benne semmi higgadtság sincs –
mondta Shaw. – Viszont igaza van.
Semmivel sem jutottunk közelebb Kucsin
elkapásához.
– Ahogy valószínűleg ő sem jutott
közelebb ahhoz, hogy elkapja
valamelyikőtöket.
– Erre nem bazíroznék – hümmögött
Shaw.
– Tudsz valamit?
Nem válaszolt. Nem tudott semmi
biztosat, de motoszkált benne egy
ösztönös érzés, amely szinte sohasem
vitte tévútra, és most megszólaltatta
benne a vészcsengőt.
 89. FEJEZET

KATIE JAMES folyton fölébredt. Ez nem

számított szokatlannak, mindig így aludt.
Valami nesz, zavaró gondolat,
kézzelfogható valóságnak tűnő rémálom
újra meg újra megzavarta a pihenését.
Végül fölkelt, vizet ivott, egy fotelba
telepedett, fölkattintott egy olvasólámpát,
és kezébe vette Lee Child legújabb
krimijét.
A telefon csengése rezzentette föl.
Automatikusan az órájára pillantott, és
látta, hogy mindjárt éjfél. Vívódott, hogy
fölvegye-e, elvégre ez nem az ő lakása.
De hátha Roberta telefonál. Megnézte a
kijelzőn a hívásazonosítót. Semmi. Még
egy kicsit tétovázott, de azután fölvette a
telefont.
– Halló?
– Roberta otthon van?
– Ki keresi?
– Roberta beszél?
Furcsállotta a dolgot. Ha az illető
ismeri Robertát, tudnia kell, hogy ez nem
Roberta hangja.
– Ki keresi? – kérdezte ismét, de a
vonal elnémult.
Idegesen sietett ellenőrizni, hogy
bezárta-e az elülső és a hátsó bejárati
ajtót Miután efelől megnyugodott,
fölkapta a kandalló melletti piszkavasat,
visszament a hálószobába, és becsukta
maga mögött az ajtót. A mobiltelefonjára
sandított. Egyszerűen az újratárcsázó
gomb megnyomásával fölhívhatná Shaw-
t. De a férfi valószínűleg több ezer
kilométerre van, és nincs olyan
helyzetben, hogy idejöhessen hozzá. És
talán nem is akarna jönni.
Mielőtt sikíthatott volna, egy tenyér
tapadt a szájára. A piszkavasat a
mobiltelefonnal együtt kicsavarták a
kezéből. A borzalmas szagtól
összehúzódott az orrlyuka.
A következő pillanatban, összeesett.
ISZONYÚAN lüktetett a feje. Kinyitotta a
szemét, de rögtön becsukta, mert
beléhasított a mennyezetvilágító éles
fénye. Nyögdécselt, kavargott a gyomra.
Újra kinyílt a szeme, és ezúttal úgy is
maradt. Felült, és dermedten látta a
mellette álló férfit, aki lenézett rá.
A férfi a kezét nyújtotta.
– Remélem, jobban érzi magát –
mondta Kucsin.
Katie nem fogta meg a férfi kezét, de a
helyén maradt. Körülnézett. A feje fölötti
lámpa fénykörén túli terület sötétségbe
borult. Zökkenést érzett maga alatt, majd
még egyet. Lenézett. Fekhellyé
hátradöntött támlájú fotelban hevert.
Újabb zökkenés, azután a füle ismerős
zümmögést érzékelt. Millió és millió
kilométeren át hallotta már.
Repülőgépen utazott.
Felült, a lábát a közlekedőfolyosóra
lendítette. A férfi kissé hátrált, hogy ne
akadályozza a mozdulatot.
– Föltehetem a nyilvánvaló kérdést? –
szólalt meg Katie.
A férfi helyet foglalt a vele szemközti
fotelban. – Parancsoljon!
– Kicsoda maga, és miért vagyok itt?
 – Mindkettő jó kérdés. A kilétemnek a
maga szempontjából nincs jelentősége.
Hogy miért van itt, az érdekelheti.
Téglalap alakú, fényes papírt nyújtott
felé.
Katie elvette és megnézte a fotót,
amely Zürichben készült róla és Shaw-
ról. A keze a férfi karján. Kettejük
legbizalmasabb pillanata.
Szóval Shaw miatt vagyok itt.
Fölpillantott, és visszaadta a képet. –
Még most sem értem.
– A szája ezt mondja, a szeme nem.
Már késő az efféle taktikázáshoz. Maga
ismeri ezt az embert, az meg magát. És
én is szeretném megismerni őt.
Naná.
– Miért?
– Mert érdekes ember.
 – Nem tudom, hol van.
Kucsin sóhajtott. A következő
pillanatban Katie a repülőgép
utasfülkéjének padlóján feküdt, és vérzett
az arca ott, ahol a férfi megütötte. Az
agya még a történtek feldolgozásán
fáradozott, amikor a hajánál fogva
fölrántották, és visszalökték az ülésére.
Leroskadva tapogatta az arcát, próbálta
elállítani az orrvérzést.
Érezte, hogy valami az arcához
súrlódik.
Kucsin zsebkendőt nyújtott neki.
– Elnézést kérek. Lobbanékony a
természetem. Tudja, borzasztóan
szeretnék találkozni a barátjával, mert az
úriember tartozik nekem valamivel.
– Mivel? – kérdezte Katie, nehezen
mozgatva az ütéstől fájó ajkát.
 – A maga szempontjából annak sincs
jelentősége.
– Nem tudom, hol van. Igazat mondok.
– De érintkezésbe tud lépni vele.
– Nem, nem tudok. Én csak... –
dermedt meg ismét, ahogy a férfi
fölemelte az ő mobiltelefonját.
– Érdekes, hogy két mobiltelefont
találtunk. Az egyiket a maga kezében, a
másikat a retiküljében. Az utóbbi olyan,
mint bármelyik telefon, a szokásos
névjegyzék, e-mailek, naptár. De a
másikban, ebben itt nincs semmi ilyesmi.
Sőt a híváslistája szerint összesen két
hívást fogadott ezen a telefonon. Na,
szóval az az érzésem, hogy az az ember,
akit keresek, a maga barátja, éppen az a
fajta, aki ilyen telefont ad magának.
– Nem ő adta – mondta az arcát
törölgetve Katie.
– Akkor nem zavarja, ha visszahívom
ezt a számot, csak azért, hogy lássuk, ki
jelentkezik?
Katie egy pillanatra lenézett, próbált
mély lélegzetet venni, megnyugtatni az
idegeit.
Mi a nyavalyát művelt Shaw, hogy
ennyire kiakasztotta ezt a pacákot?
– A hallgatását a gyanúm igazolásának
veszem.
– Nem fog idejönni.
– Szerintem igen.
– Miért? – kérdezte elkeseredve Katie.
Kucsin kettejük fotóját nézegette. –
Szerintem tudja, miért.
 90. FEJEZET

SHAW ÉPPEN a kanapén feküdt. Lenézett

a hívásazonosítóra. Megismerte a számot.
Ez volt az a telefon, amit Frank adott
Katie-nek. Katie újra őt hívta.
Visszahanyatlott a kanapéra. Nem fogja
fölvenni. Minek venné? Lelkiismeret-
furdalás kínozta, amiért lefeküdt Reggie-
vel. Frank a szemére vetette, hogy nem
tiszteli Anna emlékét, és talán igaza is
volt. Shaw még most sem tudta, hogy
történt a dolog, de egyértelműen akarta,
hogy megtörténjen. Úgy kívánta azt a
nőt, ahogy még soha senkit. Talán még
Annát sem. Nem tudta megmagyarázni,
és most ahhoz sem volt ereje, hogy
egyáltalán megpróbálja.
 A telefon elhallgatott. Shaw felült,
megvakarta a fejét, most még inkább
furdalta a lelkiismeret, mert nem fogadta
a hívást. A telefon ismét megszólalt. Na
jó, most itt az újabb alkalom, hogy
legalább ezt ne szúrja el.
– Halló?
– Bill Young?
A katakombákból ismert hang, amely
akkor egészen közel volt hozzá, most
szinte arcul csapta. Shaw szinte már soha
nem félt. Pedig nem viselkedett
gondatlanul, és nem hitte magát
sebezhetetlennek. A bénító félelmet
valamiféle felgyorsult fejlődési folyamat
törölte ki a pszichéjéből. Élete nagy
részét veszélyes helyzetekben töltötte. Ha
lépten-nyomon ledermed, abba belehalt
volna. Jobbára azok érik meg a következő
küzdelmes napot, akik nem hagyják,
hogy a félelem erőt vegyen rajtuk. Shaw
ilyen ember volt.
Most azonban olyan félelmet érzett,
amilyet már jó ideje nem. De nem
önmaga miatt.
– Honnan szerezte meg ezt a számot?
Már tudta a választ, mégis esztelenül
remélte, hogy téved.
A következőnek megszólaló hang
szertefoszlatta ezt a lehetőséget. – Maradj
távol, Shaw! Nehogy megtedd, amit ez a
pasas mond! Tartsd távol magad! –
mondta Katie rémülten, de elszántan.
A néhány szó élénken emlékeztette
Shaw-t, milyen bátor ez a nő. Most ott ül
minden idők egyik legnagyobb
pszichopatája mellett, és azt magyarázza
neki, hogy hagyja meghalni. Igaza volt
Franknek; nem érdemli meg Katie-t.
– Mr. Shaw? – kérdezte Kucsin.
– Hogyan jutott el hozzá?
– Az nem számít. Elkaptam. Most
pedig magát meg a nőt akarom.
– Csak a saját nevemben
nyilatkozhatok.
– Magát meg a nőt – ismételte Kucsin.
– És elengedi Katie-t? Jó, rendben.
Megyek. De csak én.
– Ha csak maga, akkor ne fáradjon. A
kis barátnéja már nem lesz életben, hogy
üdvözölje magát.
– Értse meg, hogy nem tudom, hol az a
nő.
– Akkor azt ajánlom, nagyon
igyekezzen megtalálni.
– És ha nem sikerül?
– Van egy ládám, Mr. Shaw. Még az
óhazából. Igen meggyőző eszközöket
tartok benne, amelyeket időről időre
alkalmazni szoktam. Ami azt illeti, épp
most használtam őket egy másik
ismerősömön. Meg kell mondanom, hogy
láthatólag nem nyerték meg a tetszését.
Nem gyakran húzom elő a ládikómat, de
a barátnéja kedvéért megteszem, ha maga
nem fogad szót. Majd videóra veszem a
munkámat, és elküldöm magának.
– És ha megtalálom, akkor hogyan
tovább?
– Két óra múlva újra hívom ezen a
számon.
– Annyi idő nem elég.
– Két óra múlva – ismételte Kucsin. –
Azután pontosan megmondom, hol és
hogyan fog lezajlani a dolog. És melegen
ajánlom, hogy erről a beszélgetésről
„Janie” -n kívül senki más ne értesüljön.
Bármiféle fölösleges próbálkozás azt
eredményezi, hogy a barátnéja a
legfájdalmasabb halált halja, amit csak ki
tudok eszelni. Látta a bájos képeket a
falon, a templom alatt. Tudja, mire
vagyok képes.
– Ide hallgasson...
Kucsin azonban már letette. Shaw úgy
meredt a telefonra, mintha élesített
kézigránát lenne, amelyre rá kell vetnie
magát, hogy megmentse a többieket. De
nem kézigránát volt, csak telefon.
Ráadásul nem úgy tűnt, hogy bárkit is
meg tud menteni.
Na és Reggie? Tőle nem kérheti, hogy
segítsen. Nem fogja erre kérni. Ha
Kucsin újra telefonál, majd azt mondja
neki, hogy megtalálta Reggie-t.
Megbeszélik a találkozót. Egyedül megy
el oda, előad valami kifogást, és mindent
elkövet, hogy élve szabadítsa ki Katie-t.
Ennél többet most nem tudott
kiokoskodni.
Dörömböltek az ajtón.
– Tessék! – tört meg a hangja ettől az
egyetlen szótól.
– Reggie vagyok. Beszélni szeretnék
veled.
Basszus.
– Lefekvéshez készülődöm – szólt ki.
– Légy szíves!
Tétovázott, de végül kinyitotta az ajtót,
és betessékelte a lányt, aki kíváncsian
figyelte. – Rosszul vagy? Úgy nézel ki,
mint aki mindjárt hány.
– Semmi bajom.
A lány egy fotelbe ült, a férfi a
kanapéra. – Mi újság?
Reggie beszélni kezdett, de Shaw nem
figyelt rá. Tudta, Kucsin okosabb annál,
hogy bedőljön ilyen szimpla tervnek.
Bizonyítékot akar majd, hogy Reggie is
jön. Beszélni akar a lánnyal. Úgyhogy
neki semmi esélye Katie megmentésére,
hacsak...
– Shaw? Shaw! .
Fölnézett. Reggie mellette állt, a vállát
bökögette.
– Tessék! – felelte zavarodott hangon.
– Egy kurva szót sem hallottál abból,
amit mondtam.
– Ne haragudj. Tudod, nem a legjobb
az időzítés.
A lány a még most is a kezében tartott
telefonra sandított, majd gyanakodva
nézett rá.
 – Mi folyik itt? – kérdezte.
– Semmi sem folyik.
Letérdelt elé, a két kezét Shaw térdére
tette. – De, valami folyik, és most
elmondod, mi az.
Shaw alig tudott kinyögni valamit.
Katie és Kucsin képe kitörölhetetlenül az
agyába rögzült.
– Semmi. Majd én elintézem.
– Mit intézel el? – csapott le a szóra a
lány.
– Légy szíves, hagyd ezt a témát!
– A pasas, nem igaz?
– Milyen pasas?
Elkapta a férfi izmos vállát, és
megrázta. – Az isten szerelmére, nyögd
már ki!
Shaw olyan hirtelen állt föl, és lépett
odébb, hogy Reggie hanyatt esett.
 – Azt mondtam, elintézem.
A lány fölkelt, utánament. – Hogyan?
– Majd kitalálok valamit.
– Elkapott valakit, igaz? Valakit, aki
fontos neked. Shaw hátraperdült, szörnyű
gyanúk futottak át az agyán, de egyik
értelmetlenebb volt, mint a másik. – Ezt
meg honnét...
– Kitaláltam – mondta Reggie. – Nem
hiszem, hogy valaha is megijedtél volna
magad miatt. Tehát valaki másról van
szó. Hogy találta meg Kucsin az illetőt?
Shaw lerogyott az ágy szélére. – Nem
tudom.
– Ki az?
– Katie Jamesnek hívják.
– Hallottam róla.
– Újságíró.
– Igen, tudom. Szóval Kucsin elkapta?
Ez biztos?
– Nagyon is.
– És mit akar a pasas?
– Engem. – Habozott, megnyalta a
szája szélét. – És téged.
– Mire te?
– Azt mondtam neki, nem tudom, hol
vagy.
– De ugye nem vette be?
– Sejtheted.
– Szóval hol és mikor?
– Reggie, eszedbe ne jusson
belebonyolódni.
– Már belebonyolódtam, Shaw.
– Nem hagyom, hogy megtedd.
– Hülyéskedsz? Ennél jobb nem is
történhetett volna.
– Micsoda? – döbbent meg a férfi.
– Nem a barátnődre gondoltam, őt
nagyon sajnálom – tette hozzá gyorsan
Reggie. – De Kucsint soha nem találtuk
volna meg, most pedig a pasas meghív
bennünket, hogy menjünk el hozzá. Itt a
lehetőség. Az újabb dobás.
– Ez aligha meghívás, Reggie. Meg fog
ölni minket.
– Nem, csak meg akar ölni minket –
javította ki Shaw-t. – Ahogyan mi őt.
– Szerintem az adott körülmények
között ő az esélyesebb.
– Akkor is ez az egyetlen
lehetőségünk.
– Hát nem érted, hogy ha velem jössz,
minden valószínűség szerint kegyetlen
kínzások közepette meggyilkol? Nem
fogod föl? Menj el – mutatott az ajtóra a
férfi –, és vissza se nézz!
Reggie ehelyett leült mellé.
 – Gondolom, most mondhatnék valami
aranyosat vagy lazán bizonygathatnám,
hogy nem vagyok betojva, holott igen, de
azt hiszem, az a legjobb, ha őszinteséggel
próbálkozom.
Ezzel magára vonta Shaw figyelmét. A
férfi rámeredt.
– Legszívesebben soha többé nem
látnám Kucsint. Soha többé. Egy
pillanatra sem tudom kiverni a fejemből,
a képével ébredek, folyton hátralesek,
hogy nem követ-e. Aznap Gordes-ban
egy pillanat választott el a haláltól.
Láttam a tekintetét. Nem mutatott semmi
érzelmet. Mintha egy szúnyogra nézett
volna. Semmit nem jelentett neki az
életem. Normális, épelméjű ember
képtelen túltenni magát ezen.
– És mégis el akarsz menni?
 – Nem bírok élni, amíg ez a pasas
lélegzik. Ez a lényeg. Soha életemben
semmire nem vágytam annyira, mint
most arra, hogy elbánjak vele. Puszta
kézzel ölöm meg, ha kell. Meg kell ölnie
engem, különben soha nem hagyok neki
nyugtot.
– Az a pasas a szörnyeteg.
– Nem, csak egy szörnyeteg. Nem az
első, és nem is az utolsó. És le kell
számolni vele.
– Mi a fenéért csinálod ezt?
– Szólj, ha indulunk – állt föl a lány. –
Én kész leszek.
ELTELT A KÉT ÓRA, és hajszálpontosan a
jelzett időben csengett a telefon. Shaw
sejtése beigazolódott. Kucsin a lánnyal
akart beszélni.
 – Üdvözlöm, kicsi Janie! – mondta a
férfi, miután megbizonyosodott róla,
hogy Reggie van a vonalban.
– A legutóbbi találkozásunk
félbeszakadt. Alig várom, hogy
viszontláthassam.
A lány nem szólt többet, egyszerűen
Shaw kezébe nyomta a telefont.
Megbeszélték a részleteket. Másnap
indulnak, senkinek nem szólnak az
ügyről.
– Ha nem engedelmeskednek, a nő
meghal, mielőtt ideérnek – figyelmeztette
Kucsin.
– De hát egyébként is meg fogja ölni –
vetette ellen Shaw.
– A becsületszavamat adom, hogy ha
pontról pontra végrehajtják az
utasításaimat, bántatlanul elengedem a
nőt.
– A becsületszavát? – kérdezte
hitetlenkedve.
– Mint a KGB volt tisztje.
– Az nekem semmit sem jelent.
– Akkor az anyám sírjára esküszöm. A
barátnéjával nincs semmi
elszámolnivalóm. Csak magával meg a
nővel.
– Hol és mikor?
– Az attól függ, hol vannak most.
– A maga háza táján. Montrealban.
Shaw úgy hallotta, mintha Kucsinnak
elakadt volna a lélegzete, és némi
kielégülést szerzett neki, hogy sikerült
meghökkentenie.
– Az leegyszerűsíti a dolgot – mondta
Kucsin, és kifejtette a részleteket.
Miután végzett, Shaw bontotta a
vonalat, és Reggie-re nézett. – Még
mindig benne vagy a buliban?
– Sőt most már még inkább. Kiborít ez
az önteltség. Ez a pasas magától
értetődőnek tekinti, hogy bamba birkák
módjára megyünk a vágóhídra.
Miért, talán nem?, gondolta Shaw.
 91. FEJEZET

REGGIE ÉS SHAW másnap délután a

szállodájuktól néhány háznyira, egy
kávézóban találkoztak. Shaw az órájára
pillantott.
– Még egy óra – mondta. – A megadott
cím taxival öt perc innen.
– Az jó, addig bennünket is beavathat a
fejleményekbe, hapsikám.
Shaw fölkapta a fejét a hangra.
Whit az asztal mellett állt, Dominickal
a háta mögött.
– Maguk mi a francot keresnek itt?
– Ezt olybá veszem, hogy hellyel kínált
– mondta Whit, és leült. Dominic vele
szemben telepedett le, karját az asztalon
nyugtatta.
 – Ezt te szervezted? – nézett Reggie-re
Shaw.
– Fölhívtam őket, és elmondtam, mi
készül. Ragaszkodtak hozzá, hogy
iderepüljenek.
– Végigaludtam az utat – közölte Whit,
és nyújtózkodott. – Jól kipihentem
magamat a kis kiruccanásunkhoz.
– Maguk nem jönnek – vágta rá Shaw.
– Miért nem?
– Mert kettőnkre számítanak, nem
négyünkre. És Kucsin azt mondta, ha
nem hajtjuk végre pontról pontra az
utasításait, megöli Katie-t.
– Ezt átgondoltuk – mondta Reggie. –
Úgyhogy odamegyünk, és ha Kucsin
nemet mond, Whit és Dominic
kihátrálnak.
– Kihátrálnak? Talán inkább
kinyiffannak.
– Az én életem – vetette oda hetykén
Whit. – Azt csinálok vele, amit akarok.
Dominic csak bólintott egyetértése
jeléül.
– De ha komolyan aggódsz emiatt,
akkor hívd vissza Kucsint, és kérj tőle
engedélyt! – javasolta Reggie. – Csak a
hívásismétlő gombot kell megnyomnod.
Shaw elővette a zsebéből a telefont, és
egy pillanatra rámeredt, majd fölnézett
Whitre.
– Fölfogták, hogy ha Kucsin
beleegyezik, az azt jelenti, valószínűleg
nem jönnek vissza élve?
Whit a barátjára pillantott. – Téged
sem zavar, Dom?
– Különben nem lennék itt.
– Tessék, hallhatta – mondta Whit.
 Shaw telefonált. A válasz kissé
meglepően hangzott. Úgy tűnt, Kucsin
örömmel egészíti ki két újabb névvel a
listáját.
– Mindannyiukat szívesen látom –
mondta, mielőtt Shaw fejcsóválva letette
a telefont.
– Minden rendben? – kérdezte Reggie.
– Ja, a legnagyobb rendben, most már
négy temetés lesz kettő helyett.
Bonthatjuk a pezsgőt.
TAXIVAL MENTEK a megbeszélt
találkozóhelyre. Egy raktárépülethez, ami
nem lepte meg Shaw-t.
– Egy rohadt raktár. Tipikus helyszín –
mondta Reggie-nek.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva.
Bementek. Nem találtak bent senkit, csak
egy GMC Yukon XL-t, az első ülésen a
kulccsal, a napellenző alatt az
útvonaltervvel.
Ezen viszont Shaw már meglepődött,
legalábbis amíg át nem gondolta a dolgot.
– Ha rajtaütést terveznénk, ezzel
kizárják a lehetőségét. Ugyanakkor a
kezünkben marad az irányítás, úgyhogy
nem egészen értem.
Északkeleti irányban hajtottak ki
Montrealból. Két óra múlva az útmutatás
alapján egysávos, kavicsos útra
kanyarodtak le, amely teljesen néptelen,
erdővel borított tájékra vezetett. Még
kétszáz métert sem mentek, amikor a
kocsi hirtelen leállt. Shaw megpróbálta
újraindítani, de a motor meg sem rezdült.
– A tartály még félig van benzinnel –
mutatott Reggie a műszerfalon a
kijelzőre. – Minden más normálisnak
tűnik.
– És vadiúj a kocsi – állapította meg
Whit a hátsó ülésről.
Shaw fölnézett a visszapillantó tükör
fölötti gombra. – OnStar rendszert is
beépítettek.
– Az mi? – kérdezte Reggie.
– A biztonsági szolgálat központjából
távirányítható az autó, ha például baleset
történt, vagy ha a tulajdonos véletlenül
kizárta magát. Vagy blokkolható a motor,
ha ellopták a járművet. Amennyiben
valaki feltöri a rendszert, a tulaj kívülről
máshonnan is átveheti az uralmat a kocsi
fölött, és semmit sem lehet tenni ellene.
– Azt hiszem, igazad van – mondta
Reggie, amint az ablakon kinézve látta,
hogy előttük és mögöttük egy-egy
terepjáró áll meg.
Hat férfi szállt ki, SIG-eket, Glockokat
és MP5-ösöket szegeztek rájuk.
Húsz perc múlva Shaw-ék egy kis
betonépületben álltak körben, meztelenül.
Addigra előbb megmotozták, szkennerrel
átvizsgálták őket, majd erős vízsugarat
zúdítottak rájuk, azután többször is
vasfésűt húztak végig nemcsak a
hajukon, hanem kezükön-lábukon is,
hosszú vörös csíkokat hagyva a
végtagjaikon. Levágták és eldobták
Dominic gipszét, helyette kendővel
kötötték föl a karját.
Megtörülközhettek, és tiszta ruhát
kaptak, amely rikító sárga kezeslábasból,
alsóneműből, tornacipőből meg fehér
zokniból állt.
– Mi a franc volt ez az egész? –
füstölgött Whit, miközben fölhúzta a
cipőjét. – Majdnem megfullasztottak
bennünket.
Reggie egy kitámasztott ajtó mögött
öltözhetett át, noha már mindannyian
látták egymást meztelenül.
Shaw begombolta a csuklónál és
bokánál a kelleténél vagy tíz centivel
rövidebb overallját. A cipő is szorította a
lábát.
– Kémeszközöket kerestek. Manapság
jeladókat lehet beépíteni hamis
hajhagymákba, bőrutánzó tapaszok alá. A
motozással meg a szkennerrel keresték a
kézenfekvő dolgokat, a slagolás és a
fésülés pedig a kifinomultabb eszközök
felderítésére szolgált.
– Valamit belekevertek abba a vízbe –
szaglászta a bőrét Whit. – Alighanem
rákot okoz – mondta ingerülten.
– Reméljük, életben maradunk olyan
sokáig, hogy kiderüljön – felelte Shaw.
– Hallom, megszólalt az örök optimista
– csatlakozott hozzájuk Reggie, miután
becipzározta a kezeslábasát.
– Csak reálisan gondolkozom.
– És minek a sárga overall? – kérdezte
Dominic.
– Arra tippelek – mondta Shaw – hogy
ebben nehezebben tudnak bennünket
szem elől veszteni.
– Szem elől veszteni? – hördült fel
Whit. – Hogy a nyavalyában
veszthetnének szem elől?
– Gondolom, az rajtunk múlik –
jegyezte meg Reggie.
 92. FEJEZET

TOVÁBBI ÓRÁK teltek el, azután kéz- és

lábbilincsben, leragasztott szájjal,
csuklyával a fejükön egy sötétített ablakú
városi terepjáróba tuszkolták őket, és
hosszas autózás kezdődött. Shaw fejben
számlálta a másodperceket. És noha –
legalábbis amennyire meg tudta állapítani
– nem főútvonalakon jártak,
meglehetősen egyenletes, a motor zajából
és a szél fütyüléséből ítélve legalább száz
kilométer per órás sebességgel haladtak.
Mire a jármű végre megállt, úgy
becsülte, körülbelül kilenc órát
utazhattak. Hogy milyen irányban, abban
nem volt biztos, bár valószínűtlennek
vélte, hogy vissza, nyugatra, Montreal
felé, vagy pedig délre, az Egyesült
Államokba. Az USA és Kanada között
nem valami szigorú ugyan a
határellenőrzés, de négy összekötözött
alak zsákkal a fején egy terepjáróban
mégis legalább némi kíváncsiságot
ébresztene. Ha nem, akkor végképp nincs
mit várni a határőrizeti szervektől.
Maradt tehát az északi és a keleti irány.
Kilenc óra Kanadában kelet felé,
óránként száz kilométerrel azt jelentette,
hogy az USA Maine államán át New
Brunswickba vagy még tovább, Új-
Skóciába viszik őket. Amikor pedig a
Yukon motorja leblokkolt, a legnagyobb
város a közelükben Québec volt. Onnét
az új-skóciai Halifaxig sokkal hosszabb
az út, mint amennyit megtettek. Shaw
ezért arra a következtetésre jutott, hogy
inkább észak, semmint kelet felé tartanak,
megközelítik az USA határát, de nem
szelik át. Egyszer megálltak, hogy az út
szélén elvégezhessék a dolgukat, azután
továbbrobogtak.
Később kinyitották a jármű ajtajait, és
a hátsó raktérben félig egymás hegyén-
hátán hasra kényszerítették a társaságot.
Shaw egy szörnyű pillanatra azt hitte,
ennyi volt, itt a kivégzés. Társai
zihálásából megállapította, hogy ők is
ugyanarra gondolnak.
Ehelyett vastag ponyvát dobtak rájuk,
és egy hang rájuk szólt: – Egy mukkot se,
vagy meghal a nő.
Az ajtók becsukódtak, és a jármű
továbbhaladt. Azután megállt. Az ajtók
megint kivágódtak. Beszélgetés
hallatszott. Az ajtók ismét becsukódtak, a
kocsi akadozva előregurult, majd megállt.
Bárhol voltak is most, Shaw érzékelte,
hogy nem szilárd talajon. A motor nem
járt, mégis mozogtak. Csak épp kissé föl-
alá és jobbra-balra imbolygott a kocsi.
Illetve az, amire került.
Néhány perc telt el, és Shaw újabb
zajokat hallott, többek között csengetést
és gyors lábdobogást. Meglódultak, és
mintha valami elsiklott volna, mint
amikor a vonat elhagyja a vasútállomást
Az első komolyabb döccenésnél
világossá vált a helyzet.
Ez egy hajó. Valószínűleg autós komp.
Az erős hullámzás kényelmetlenné
tette az utat, kivált egy kocsi hátuljában
hasra fekve, összezsúfoltan. Shaw
hallotta maga mellett Reggie
nyögdécselését, és arra gondolt, hogy a
lány esetleg ugyanúgy rosszul lesz, ahogy
Amszterdamból jövet az átkelőhajón.
Azután ez is véget ért. Megint órákig
autóztak, majd újra megálltak. Ki kellett
szállniuk a kocsiból, és továbbra is
megbilincselve, csuklyával a fejükön,
libasorban lépkedniük. Durván
belökdösték őket valami szűk térben lévő
ülésekre. Shaw még be is verte a fejét
annak az akárminek a tetejébe. A
fölberregő motor, a légcsavarszél zaja, és
a függőleges emelkedéstől összeránduló
gyomor elárulta, hogy helikopteren
ülnek.
Shaw tovább számolta a
másodperceket, jóllehet közben még a
sebességüket is igyekezett megbecsülni.
Mire ereszkedni kezdtek, legalább
tizennyolcezer másodperc, azaz öt óra telt
el. Ha kétszáz kilométer per óránál is
gyorsabb iramban haladtak észak vagy
kelet felé, több mint ezer kilométert tettek
meg. Így New Brunswick, sőt Új-Skócia
is képbe került, bár ha ezer kilométernél
sokkal többet mennek észak felé, az
Atlanti-óceánon találják magukat. De
Shaw a hajó miatt úgy gondolta, nem
kimondottan keletre tartanak.
Amikor a kocsival eljöttek Montrealból
Québec felé és tovább, annak a vízsávnak
a déli végénél jártak, amely átvágja
Kanadának azt a részét, és kompjáratok
közlekednek rajta. Ezt azért tudta, mert
már utazott az egyik ottani kompon.
Senki sem bajlódna északra hajózással,
hogy azután visszahelikopterezzen a víz
fölött délre vagy keletre. Ha New
Brunswick vagy Új-Skócia a cél, akkor a
déli oldalon repülnek a helikopterrel, és
egyáltalán nem veszik igénybe a kompot.
Az kompozik, aki északra igyekszik, a
Hudson-öböl vagy épp az északi sarkkör
felé, vagy pedig keletre, Új-Fundland és
Labrador tartományba.
Amikor a helikopter földet ért, és
kiszálltak, Shaw tudta, hogy ez nem az
északi sarkkör, mert nem repültek olyan
sokat, és nem álltak meg tankolni. Nem
tudta, miféle helikopter az, de úgy
okoskodott, hogy ötórás repülés ilyen sok
emberrel a fedélzeten a legtöbb típus
esetében az üzemanyag-terhelés határát
jelenti. És az időt is melegnek találta.
Gyanította, hogy inkább keleten, mint
északon vannak. Miután a helikopter
motorja elcsöndesedett, és Shaw
meghallotta az óceán parti hullámverését,
arra a következtetésre jutott, hogy vagy
Új-Fundland, vagy Labrador partvidékére
kerültek, ami persze még óriási területnek
felel meg. És egyelőre nem is sejtette,
miként segíthet jelenlegi helyzetükön ez a
tudás.
Végül levették a fejükről a csuklyát, a
szájukról a tapaszt, és mindannyian
körülnéztek, a szemük hozzászokott az új
fényviszonyokhoz. Késő délután hagyták
el Montrealt, és most az alkony már
estébe hajlott. Shaw úgy számította, egy
teljes nap telt el, és még egy kevés. Ezt
korgó gyomra is megerősítette.
Most kocsival távolodtak velük az
óceántól.
– Van fogalmad, hol vagyunk? –
kérdezte Reggie suttogva Shaw-tól.
– Pofa be! – szólt rá a sofőr mellett ülő
férfi.
Tíz perc múlva fények tűntek föl.
A vastag rönkökből épült,
cédruszsindellyel fedett, tornácos
homlokzatú ház előtt kocsik parkoltak.
Több száz méterrel odébb Shaw egy
másik, sötétbe burkolódzó épületet látott.
A távolban egy hegység árnyai derengtek.
Úgy okoskodott, hogy az Appalache-
hegység legészakibb nyúlványai. A
munkája révén párszor megfordult már
errefelé. Ezen a baljós, kihalt tájon nem
reménykedhetett benne, hogy kapóra jön
az utcasarkon ácsorgó rendőr. A törvényt
itt az szabta, aki fegyvert viselt, vagy
legalábbis erőfölénnyel bírt.
Megállt a kocsi. Shaw-ékat
kiszállították, és továbbra is megbilincselt
kézzel-lábbal terelték be a házba. Elsőnek
Pascalt látták meg, aki úgy vigyorgott,
mintha ketté akarna válni a feje.
Másodiknak Alan Rice-t. A harmadik arc
miatt kerültek ide valamennyien.
Fegyir Kucsin belépett a helyiségbe.
Sportos öltözéket viselt: farmert,
kordbársony inget, a lábán vastag
munkásbakancs. Nem mosolygott
diadalmasan, de dühösnek sem látszott.
Kifürkészhetetlen arcvonásai jobban
feszélyezték Shaw-t, mint ha rögtön
nekiesett volna. A férfi önfegyelmet
mutatott, mint aki gondosan készül
valamire. De mire?
A következő személy, akit meglátott,
elfeledtette Shaw-val Fegyir Kucsint.
A helybenhagyottnak látszó Katie
James mosolygott rá erőtlenül.
 93. FEJEZET

BÁRMI TÖRTÉNIK IS, gondolta Shaw,

ahogy Katie-re nézett, megölöm Kucsint,
mire ennek vége.
– Egyben vagy, Katie? – kérdezte,
amint a lány elindult felé, mielőtt Pascal
az útját állta.
– Igen. Ne haragudj!
– Én ne haragudjak? Hiszen egyedül
miattam keveredtél ebbe a...
A dörrenés annyira váratlanul jött,
hogy Rice behúzta a nyakát, és még
Pascal is megugrott.
Egy golyó egészen közel fütyült el
Shaw füle mellett, csodának tűnt, hogy
nem vitte le. Kucsin leeresztette a
fegyvert, tekintetét előbb Reggie-re, majd
Shaw-ra szegezte.
– Köszönöm a figyelmet! – szólalt
meg. – Egyszerű a képlet. Őt használtam
csalétkül – irányította a pisztolyt Katie-re
–, hogy magukat idehozzam. És most itt
vannak. Mind a négyen – siklott
pillantása Whitre és Dominicra –, még az
ír is, aki annyira igyekezett egy halom
csont közé juttatni engem.
– Még mindig alig várom – erőltetett
vigyort az arcára Whit.
– És a kis édes – fordult Reggie-hez az
ukrán, és a lány fejéhez nyomta a
pisztolyát. – Aki annyira óvatlanná tett,
akinek annyira igyekeztem a kedvében
járni. Vén bolondot csinált belőlem,
pedig se vénnek, se bolondnak nem
hittem magamat.
– Örvendek – állta a férfi tekintetét
Reggie, a pisztoly vasának hideg
érintésétől arcizma sem rezdült.
Kucsin most a nő homlokához tartotta
a csövet, Shaw ugrásra készen állt, de
Kucsin éppolyan hirtelen el is vette a
fegyvert.
– Nem sietünk sehová – mondta. –
Megízleltették velem a kis szertartásukat.
Azonos elbánásban szándékozom
részesíteni magukat is.
– És a szerencse fia – fordította
figyelmét Dominicra. – Aki átvészelte a
nagy kaliberű félautomata pisztoly
közvetlen közelről a homlokára irányzott
lövését, mert az én hűséges Pascal
kollégám töltetlen fegyvert adott a
kezembe.
Fölemelte a pisztolyt, és Dominic
homlokára szegezte, ahogyan az imént
Reggie-nek. Csak ezúttal meghúzta a
ravaszt. A fiatalember nyakszirtje
kirobbant, vért, csontot és agyvelőt
fröccsentett szét a lövedékből
felszabaduló mozgásenergia.
– Dominic! – sikoltotta Reggie, ahogy
a fiú tágra meredt szemmel, kissé
szétnyílt ajakkal a hajópadlóra hanyatlott.
Whit keservesen küszködött, hogy
elérje Kucsint, de leláncolva csak
tehetetlenül orra bukott. Kucsin a fejére
tette a lábát, odaszögezte, mintha egy
bogarat taposott volna el.
Shaw csak állt. Tekintete a halott
Dominicra, majd a könnytől nedves arcú
Reggie-re villant, végül Katie-n pihent
meg.
Ne haragudj!, formálta ajka némán a
szavakat.
 A nő szeme azt jelezte, megértette, de
hogy érthette volna? Hogy érthette ezt
bárki is?
Kucsin az övére csatolt pisztolytáskába
csúsztatta a fölforrósodott fegyvert. Az
arckifejezése mit sem változott. A jelek
szerint egyáltalán nem számított neki,
hogy egy ember agy velejét loccsantja ki
vagy az időjárásról beszélget.
– Másodjára már senki sem annyira
szerencsés – mondta.
Levette a lábát Whit arcáról, és intett
az embereinek. Két testőr fölrántotta az
írt, aki közben válogatott trágárságokat
üvöltözött Kucsinnak.
Miután Whit végül elnémult, és
reszketve bámult le a barátja holttestére,
Kucsin megszólalt:
– Nemigen számíthattak másra.
Tudták, hogy ha idejönnek, meghalnak.
Nem komplikálom a dolgot. Mindig
mindenben az egyszerűt szeretem.
– Olyat, mint az irodája a lakásában? –
kérdezte Shaw. – Az elég egyszerű.
íróasztal, irattárolók, öltözőszekrény a
régi egyenruhájával. Meg a kis
filmarchívuma.
Kucsin szembefordult vele. A pisztolya
előkerült a tokjából. Shaw homlokához
szorította a csövet.
– Van egy tervem – mondta. – Jó
alaposan átgondoltam. De bármikor
módosíthatom – húzta föl a kakast.
Mielőtt bárki más megmozdulhatott
volna, egy kéz nehezedett a karjára.
– Kérem! – könyörgött neki Katie
James. – Kérem, ne tegye!
Kucsin a nőre nézett, majd ismét
Shaw-ra. – Megígértem magának, hogy
ha végrehajtják az utasításaimat,
bántatlanul elengedem a nőt.
– Ezt számon is kérem – felelte Shaw.
– Mulatságos megjegyzés
olyasvalakitől, akinek épp pisztolyt
szegezek az agyára.
– Megesküdött az anyja sírjára. Az,
hogy jártam a lakásán, mit sem változtat
ezen.
Az ukrán néhány másodpercig
habozott, de végül leengedte a pisztolyt.
– Ő itt marad – mutatott Katie-re. –
Maguk négyen kimennek – intett az
ablakon túli sötétség felé.
– Elvétette a számolást – mondta Shaw.
– Csak hárman maradtunk.
– Félreértett. Éppen ezért öltem meg a
fickót. Azt akartam, hogy csak négyen
maradjanak, és ő volt a kakukktojás.
Zavarodottan bámult az ukránra.
Kucsin csettintett az ujjával. Az egyik
embere tornacipőt és sárga kezeslábast
vitt oda. Kucsin elvette a holmit, és Alan
Rice-hoz fordult.
– Légy szíves, vedd föl ezt, Alan!
Rice egy lépést hátrált, előbb
elvörösödött az arca, majd rögtön azután
lefutott belőle a vér, ahogy ráeszmélt a
szavak jelentésére.
– Evan?
Kucsin odalökte az overallt és a cipőt
Rice-nak, aki a ruhát el tudta kapni, de a
cipő a földre esett.
– Evan? – ismételte, és remegő ajakkal
toporogni kezdett.
– Jobban kellett volna céloznod a
templomban, Alan. De így sem nagyon
ment mellé – nyúlt a füléhez. –
Tulajdonképpen meg is perzselte a
bőrömet.
– De hát az véletlen volt. Őrá céloztam
– mutatott Rice a halott Dominicra. – Őrá
lőttem.
– Az volt a véletlen. Az meg, hogy
engem elhibáztál, megbocsáthatatlan bűn.
– Tudod, hogy nem... nem értek a
fegyverekhez.
– Az elmúlt hat hónapban lövőleckéket
vettél. Pascal az utasításomra követett. És
el is szóltad magad, hogy értesz a
fegyverekhez. Csak abban tévedtél, hogy
azt hitted, ha húsz méterről eltalálod a
papír céltáblát, akkor a felfordulás
közepette tizenöt méterről meg tudsz ölni
egy embert. Ez nem sikerült, így életben
maradtam.
 – Félreérted a helyzetet, Evan. Azért
vettem a leckéket, hogy adott esetben ne
okozzak neked csalódást. Nem akartam
csalódást okozni. Hiszen megmentetted
az életemet.
– Mondtam neked, hogy figyelni
fogom az üzletet.
Rice mintha magához tért volna. – De
hát semmit sem tettem az érdekeiddel
szemben. Ha figyeltél, semmit sem
találhattál.
– Egyetlen cent sem hiányzott.
– Akkor nem értem, mi ez az egész.
– A fuvarköltségek nem emelkedtek,
Alan. Az üzemanyag ára valójában
hatvan százalékkal csökkent az egy évvel
ezelőttihez képest. Ugye a teherhajók
továbbra is gázolajjal mennek? Némi
kutakodást igényelt, de megtaláltuk a
bankszámlát az olajos pénzzel.
– Nem, ez tévedés. Azért volt így, mert
a szállítmányok két hajón érkeznek.
Mondtam is neked.
– Nem, nem két hajón érkeztek, csak
egyen, de duplán számláztad az
üzemanyagot. Pontosan tudom, mert a
kikötői cimborád bevallotta, mielőtt
Pascal kivágta a nyelvét. Azután meg
akartál ölni, hogy átvehesd a teljes
vállalkozást.
– Dehogyis, Evan, nem, én csak...
– Vedd föl a ruhát meg a cipőt! Most
azonnal, Alan, vagy mindjárt a te fejedbe
eresztem a következő golyót.
Választhatsz.
Alan Rice elsírta magát, lassan magára
öltötte a kezeslábast, de annyira rázta a
zokogás, hogy Pascal segítségére szorult.
 Kucsin a többiekhez fordult. – Egy óra
előnyt kapnak. Nem ajánlom, hogy az
óceán felé fussanak és belevessék
magukat, mert a víz hőmérséklete még
nyáron is tíz Celsius-fok körüli. Arra
menjenek! – mutatott a bal keze felőli
ablak irányába. – De tartsák észben, hogy
ott valaha gleccser volt. Sok a fjord,
olyan mély bevágás, hogy az ember
örökre elveszhet benne, nagyon gyors
sodrású víz, és egykettőre szakadékká
változó lejtő. Azonkívül vadállatok
járnak odakint, amelyek éjszaka
megtámadhatják magukat.
– Például maga? – kérdezte Reggie.
– Mindenekelőtt én.
– Szóval ez valami vadászatféle? –
kérdezte Shaw.
– Nem féle – felelte Kucsin. –
Egyszerűen vadászat.
– Szóval mi fegyvertelenül maga meg
az összes embere ellen? Szép kis
vadászat.
– Maguk mindannyian egyedül
ellenem.
– De maga fölfegyverkezve.
– Természetesen.
– Na és aztán? Ha megszökünk, akkor
annyi?
– Nem szöknek meg. A környező
terület kilométereken át az én
tulajdonom. Ami pedig nem az én
földem, az senkié. Nincs ott semmi. Az
égvilágon semmi. Csak maguk meg én.
– És Katie? – kérdezte Shaw.
– Amennyiben végrehajtják az
utasításaimat, bántatlanul elengedem.
– Én Shaw-val akarok menni – mondta
Katie. Kucsin rá se hederített, a
karórájára nézett. – Még ötvenkilenc
percük van.
Biccentett az embereinek, akik
kioldozták a foglyokat.
Shaw most Katie-re nézett, úgy
gondolta, utoljára. Szeretett volna
mondani valamit, de mit mondhatott?
Úgy tűnt, a nőnek ugyanez a gondja.
Végül csak egy pillanatra egymásra
mosolyogtak, de a tekintetük komoly
maradt.
Reggie nagy nehezen elrángatta
Whitet, aki mostanáig Dominic holttestét
bámulta, és Shaw nyomában kiléptek az
ajtón, majd futásnak eredtek.
Alan Rice nem mozdult.
– Alan? – sürgette Kucsin.
– Evan, légy szíves, ne csináld ezt! –
nyöszörögte a fiatalabbik férfi.
– Magad mondtad. Aki ezreket kap
tőlem, milliókat akar. Többet akartál,
ennyi az egész. És ne rimánkodj. A
rimánkodás férfiatlan.
Golyót eresztett a padlóba Rice mellett,
aki talpra ugrott, és kirohant az ajtón.
Katie Jamest elvitték, és bezárták egy
másik helyiségbe.
Kucsin ezután fordult Pascalhoz. –
Készítsd elő a kutyákat!
 94. FEJEZET

ALAN RICE mögöttük nyargalt, de

hamar lemaradt, fájdalmas szúrás állt az
oldalába. Nyilvánvalóan rossz fizikai
erőnléte miatt mindannyiuknak terhet
jelentett, megkönnyítette, hogy Kucsin
elkapja őket. Shaw ezért először ott
akarta hagyni, de azután valami más
jutott az eszébe. Ő is lemaradt, Rice hóna
alá nyúlt, továbbsegítette a férfit.
– Csak lépkedjen egyenletesen. Se nem
túl gyorsan, se nem túl lassan.
– Rendben, rendben – zihálta Rice, és
léptei egyenletesebbekké váltak.
Reggie láthatólag megsejtette, miben
mesterkedik Shaw, és bevárta őket. Whit
leszegett fejjel futott tovább, kétségkívül
még most is Dominicot látta maga előtt.
– Mit tud mondani nekünk erről a
helyről? – kérdezte Reggie. – Bármit, ami
előnyhöz juttat bennünket.
– Például mit? – kérdezte Rice.
– Szerintem vagy Új-Fundlandon, vagy
Labradorban vagyunk – mondta Shaw.
– Ez Labrador, a partvidék legszéle.
– Honnan tudtad? – kérdezte a lány
Shaw-t.
– Ráértem a másodperceket számlálni
– felelte a férfi.
– Itt semmi sincs – vágta rá Rice. –
Ráfáztunk. Végünk.
Habzó vizű tavacska mellett haladtak
el. Mielőtt Shaw reagálhatott volna,
Reggie elkapta Rice-t, a tóhoz ráncigálta,
és belökte. A férfi alámerült, majd
köpködve bukkant föl. A nő
visszanyomta, és másodpercekig víz alatt
tartotta.
Miután a férfi ismét a felszínre került,
fölordított:
– Mi az istent csinál?
– Hátha elektronikus nyomkövetőt
raktak magára – magyarázta Reggie. – A
víz nemigen fér össze az elektronikával.
– Ügyes húzás – pillantott rá Shaw. –
Gondolhattam volna rá.
– Úgy véltem, nem áll távol Kucsintól,
hogy a pasas megbüntetése ürügyén
kémkedjen utánunk.
– Gyerünk tovább! – biztatta Shaw.
Kocogás közben Rice-hoz fordult. –
Mi mást tud mondani nekünk?
– Vadászkutyákat is tart itt, azok
mindent kiszimatolnak.
– Ez a másik ok, amiért elvette a
ruhánkat – mondta Shaw. – A kutyák
miatt.
– Máskor is művel ilyet? Emberekre
vadászik?
– Annyit tudok, hogy állatokra nem
vadászik. Egyszer mondta, hogy azt
utálja.
– Tessék – fintorgott Reggie –, itt a
válasz. Vadászkutyákat tart, de nem
vadászik állatokra.
– Legalábbis nem négylábúakra –
mondta Shaw.
– Kegyetlen és kiszámíthatatlan – tette
hozzá Reggie.
– A kegyetlenséget értem. A
kiszámíthatatlansága aggaszt. – Shaw
körülnézett. – Arrafelé megyünk, amerről
kocsival lehet idehajtani?
– A sötétben nehéz megállapítani, de
azt hiszem, igen.
– Mi van a közelben?
– Semmi. Illetve egy felszállópálya
hatvan kilométernyire, de tudtommal
nincs ott gép. A legközelebbi település
talán Goose Bay, de az is hosszú út.
Kocsival több óra, gyalog több nap.
– Tart Kucsin a házban fegyvert?
– Ugye viccel? Egy egész
páncélszekrényt telerakott puskákkal.
– Tudja a fegyverszéf kombinációját?
– Persze, itt a szám a zsebemben.
Shaw lefékezett, és olyan erővel
rántotta meg a férfi karját, hogy kis híján
földre lökte.
– Simán itthagyhatjuk magát, hogy
Kucsin elsőként kapja puskavégre. Ezt
akarja? Vagy inkább abbahagyja az
okostojás benyögéseket, és megpróbál
segíteni?
– Semmit sem tudok, amivel
segíthetnék maguknak. Már rengetegszer
jártam itt, de csak iderepültem meg
vissza. Szinte soha nem hagytam el a
házat. Waller vagy Kucsin, vagy hogy a
nyavalyába hívják igazából, mindenkinél
jobban ismeri a környéket.
– Ez megnyugtató – mondta komoran
Reggie.
– Ha kutyákat tart, akkor arra kell
alapoznunk – mondta Shaw.
Újra futásnak eredtek.
– Hogyan? – kérdezte Reggie.
– Elváltoztatjuk a szagunkat.
– Azt meg hogy csináljuk? – lihegett
mellettük Rice.
– Azt hittem, a kutyákat nem lehet
becsapni.
 – Bárkit be lehet csapni, még a
vadászkutyákat is. És valami segít
nekünk ebben.
– Mi az? – kérdezte Reggie.
– Szimatolj!
– Hogyhogy?
– Vegyél mély lélegzetet!
A nő Rice-szal egyetemben nagyot
szippantott. Rice majdnem öklendezett,
Reggie az orrát fintorgatta.
– Záptojás – mondta.
– Kén-dioxid – helyesbítette Shaw. –
Alighanem sok itt a metamorf kőzet. Ez
azt jelenti, hogy rengeteg a kén.
Valószínűleg kénes tavak is akadnak.
– Szóval mi a terved? – tudakolta
Reggie.
– Elfedjük magunkat a szaggal.
Ugyanolyan szagot fogunk árasztani,
mint körülöttünk minden. Nem tökéletes,
de talán eléggé összezavarja a kutyákat.
És nincs sok választásunk. És ki kell
fordítanunk az overallunkat. A bélés
színe sokkal kevésbé üt el a környezettől,
mint a neonsárga.
Shaw előrefutott, hogy szóljon
Whitnek. Kifordították a kezeslábasukat,
és húsz perc múlva az erősödő szagot
követve találtak egy sekély tavacskát,
amely a természetes úton fölhalmozódott
ásványtól bűzlött.
– Bele kell másznunk? – jajdult föl
Rice.
– Ha még egy kicsit élni akarunk,
akkor igen – felelte Shaw. – Csak ne
igyon belőle!
Csuromvizesen, dideregve és
borzalmasan bűzölögve folytatták útjukat
még egy darabig nyugat felé, majd Shaw
bosszús arccal megállította őket.
– Vissza az egész!
– Hogy a francba? – méltatlankodott
Whit, csapzott haja a szemébe lógott. – A
pasas előtt próbálunk maradni. A hátunk
mögött jön, tehát erre kell mennünk –
mutatott eléjük.
– És pontosan ezt akarja. Elvégre ő
mondta nekünk, hogy erre menjünk,
Whit. Vajon miért?
– Csapda? – válaszolt kérdéssel
Reggie. – Körül akar zárni bennünket?
– Erre gondolok. Nem nagyon hittem
neki, amikor azt mondta, hogy egyedül ő
van ellenünk.
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte
Whit.
– Mindig jó taktikának tartottam azt, ha
balra megyek, amikor az ellenfél azt
várja, hogy jobbra.
– Vagyis?
– Vagyis visszatérünk a házhoz
ugyanazon az útvonalon, amelyen
jöttünk.
– És ha Kucsin arra számítana, hogy
ezt tesszük, és így csal csapdába?
– Akkor valószínűleg megérdemli,
hogy győzzön.
– Győzni is fog – nyöszörgött Rice.
Mielőtt Shaw felelhetett volna, Reggie
elkapta Rice nyakát, és megszorongatta.
– Beszéljen, maga nyomorult szarházi!
Tényleg becsapta a főnökét a szállítási
költségekkel?
Rice nem szólt semmit. Reggie még
jobban megszorította. – Tényleg?
– Igen.
 – És tényleg őt akarta lelőni?
Rice bólintott, szerencsétlen képet
vágott.
– Akkor kösse föl magát, amiért
elhibázta a rohadékot. Most pedig
gyerünk!
 95. FEJEZET

KUCSIN egyedül lépkedett,

vadászpuskája a jobb kezében, csővel
lefelé. Maga előtt a kutyák csaholását
hallotta. Ámbár voltaképpen nem
számított, hogy az állatok szagot fognak-
e. A szagnyom ezen a tájékon a terep és
az alapkőzet miatt gondot okozott.
Kucsin biztosra vette, hogy Shaw még
tapasztalt vadászkutyák félrevezetésében
is szerzett gyakorlatot. Ez most
sakkjátszma, amelyben a következőn
kívül még legalább négy további lépést is
át kell gondolni. Kucsin a KGB ukrajnai
szolgálatában hóban, sárban, szárazon és
vízen üldözött hazaárulókat, és szinte
mindig sikerrel járt, egy belső vágy
segítette, hogy soha ne törődjön bele a
vereségbe. Ugyanez a tulajdonság
hajtotta gyors felkapaszkodását is a
hivatali ranglétrán. A feljebbvalói
szerették a magafajtákat, mert azok révén
jó színben tűnhettek föl a saját
feljebbvalóik előtt.
Sokáig vívódott, hogyan intézze ezt.
Erősen hajlott rá, hogy mindegyiküket
meztelenül egy asztalra kötözze, azután
elővegye a kis fémládikóját. Szerette
volna lenyúzni a bőrüket, kiontani a
zsigereiket, olyan tortúrának alávetni
őket, amilyet Abdal-Madzsíd,
bármennyire meggyötörte, el sem tudott
volna képzelni. Végül azonban másként
döntött. Alapvetően azért, mert ezek
Abdal-Madzsíddal ellentétben bátraknak
mutatkoztak. Szemtől szemben kiálltak,
kockáztatták az életüket, nem pedig
elbújtak, mint a muszlim, aki egy
elkábított lakájt küldött, hogy merényletet
kíséreljen meg ellene. Ezért Kucsin, ha
vonakodva is, de tisztelte a társaságot.
Rice-t persze nem. Ő amúgy is meghalt
volna, Kucsin merő kényelmességből
tette a többiek mellé. Nem szándékozott
sok időt vesztegetni Alan Rice-ra. Az az
alak nem érdemelte meg a fáradságot.
Így csak a vadászat maradt. Itt, a saját
terepén Kucsin esélyt adott nekik, még ha
egészen csekélyet is. Nem esett a fejére,
tudta, hogy ő túléli, azok meg nem. De
legalább lehetőséget kaptak, hogy egy
kicsivel későbbre tolják a halálukat. És
tudta, hogy végül ő sem menekülhet.
Bizonyos értelemben bezárul a kör. Ezek
tudomást szereztek az ő kis kuckójáról a
luxusapartmanjában. Kétségkívül mások
is tudnak már róla. Alighanem most
gyűjtögetik össze a sok bizonyítékot, ami
ahhoz kell nekik, hogy hazazsuppolják
Ukrajnába, ahol bíróság elé állítják, az
pedig elkerülhetetlenül kivégzéshez
vezet.
A honfitársaim valószínűleg ízekre
fognak tépni.
Rejtőzködésének napjai lejártak. Evan
Wallernek vége. A kanadai üzletember
csak halvány árnyéka a valódi Fegyir
Kucsinnak. Elég a bujkálásból. Itt, az
utolsó menedékében fogják elkapni.
Végül legyőzik, a túlerő miatt, de sokakat
magával visz. Így illik távoznia egy öreg
harcosnak. A maga szabta feltételek
szerint.
Elmosolyodott. És talán ennek
köszönhetően sikerül mégiscsak beírnia
magát a történelembe. Mint az igazi
kijevi hóhér. De az majd később jön. Ma
éjjel négy életet kell kioltania. Nem
számíthat rá, hogy könnyen megadják
magukat. Keményen fognak küzdeni,
különösen Shaw és a nő. Igazi túlélők.
Hát ő is az.
A nőt kívánta utoljára hagyni. Vele
különleges terveket szövögetett. Neki
szánta a leglassúbb halált.
Megállt, fölemelte a puskáját, és az
elektronikus irányzékkal célba vett egy
néhány száz méternyire lévő rénszarvast.
A szovjetek Afganisztánban
mesterlövészeikkel és harci
helikoptereikkel mesterien gyilkoltak
nagy távolságból. Talán meg is nyerték
volna a háborút, ha az amerikaiak nem
fegyverezik föl a mudzsáhidokat kézi
páncéltörő gránátvetőkkel és egy rakás
vállról indítható rakétával. Kucsin némi
vigaszt találhatott abban, hogy ugyanezen
fegyverek egy részét most az amerikaiak
ellen használják föl. De csak némi
vigaszt. Az egyszerű afgánok legyőzték a
hatalmas Vörös Hadsereget, és azzal egy
szuperhatalmat.
Ha most meghúzza a vadászpuskája
ravaszát, megölhette volna a nagy testű
állatot, amely eleséget keresve kóborolt
előtte. De, akárcsak korábban, nem
érdekelte, hogy kioltsa ezt az életet.
Továbbment, minden érzékével éberen
figyelt.
Alan Rice csalódást okozott, de Kucsin
tulajdonképpen számított rá. Erőszakos
eszközökkel vette át a vállalkozást a
mentorától, miért várt volna most
másfajta elbánásra? A becsvágyó
megszerzi, amit kíván. Csak éppen
Kucsin azok közé tartozott, akik el is érik
a céljukat. Volt hozzá kurázsija és
hozzáértése. Rice-ból mindkettő
hiányzott. Nem értette eléggé a dolgát, és
távolról sem szorult belé elegendő
kurázsi ahhoz, hogy legyűrjön egy
Kucsin-félét. Kucsin eleve ezért fogadta
föl. Az ember soha ne kezdjen nála
könyörtelenebbel.
Tudta, hogy Shaw-ék előtte járnak,
futólépésben haladnak, igyekeznek
beosztani az energiájukat. Elérnek majd
egy pontra, amikor megkérdőjelezik saját
taktikájukat, talán összevesznek
egymással. Ezzel időt fecsérelnek,
csökkentik az előnyüket. Lehet, hogy
irányt változtatnak, azt hiszik, valamilyen
céllal egy bizonyos irányba tereli őket.
Több más tényezővel ezt is számításba
vette.
Világító számlapú órájára nézett. Mivel
nyár volt, és a magas északon jártak, az
éjszaka nem sokkal nyúlt hosszabbra hat
óránál. Kucsin arra számított, hogy
addigra minden befejeződik. A
maradványokat nehezékkel terhelve az
óceánba vetik, hogy soha többé ne lássa
őket más, csak a tengeri lények, amelyek
fölfalják.
Még egyszer a vállához emelte a
puskát, megnézte a szálkeresztet, amelyet
a legtöbben csak „célkereszt” -nek
neveznek. Kucsin éveken át használta az
orosz mesterlövészek által kedvelt SZVD
puskát. Két esztendeje sikerült szereznie
egyet az amerikai hadseregben széles
körben alkalmazott ACOG optikai
irányzékból. A harchelyzetre kifejlesztett,
világító, teleszkópos reflexirányzék
használata közben a lövész mindkét
szemét nyitva tarthatta, nem kellett az
egyiket becsuknia, mert az agy
automatikusan rávetítette a
szálkeresztben megjelenő képet a
domináns szemről a másik pupillára. Ez
normális mélységélesség-érzékelést és
teljes látóteret biztosított. Miután Kucsin
átlábalt a szakkifejezések tengerén, a
korábbinál sokkal gyorsabban foghatta be
és semmisíthette meg a célpontokat.
Mivel pedig most négy célpontot kellett
befognia és megsemmisítenie, néhány
másodperces időmegtakarítás is
felbecsülhetetlen értékkel bírt a harctéren.
 Kucsin olyan fegyvert tartott a
kezében, amely egyetlen lövéssel megölte
azt, amit eltalált, de ő most nem erre
törekedett. Hanem a lassúságra. Az
időzítés mindennél fontosabbá vált. Úgy
vélte, teljes joggal dühös azokra, akik
minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy
végezzenek vele. Ravaszabb azonban
annál, hogy hagyja személyes síkra
terelődni a dolgot. Akinek az elméjét az
indulatai uralják, szinte bizonyosan
veszít. Most a szakértelme és a józan esze
fogja irányítani a vadászatot. Az érzelem,
az öröm majd akkor jön, ha befejezi a
munkáját, és még négyen halnak meg a
keze által.
 96. FEJEZET

MIUTÁN visszafordultak, és mindvégig

eredeti útvonaluk mentén, bár attól jókora
távközzel haladtak, Shaw-ék eljutottak az
immár sötétbe borult házhoz. Először
majdnem egy órája hallották a kutyák
csaholását, később azonban eltávolodtak
a hangok. Reggie becsúszott egy nagy
bevágásba, amelyet valami ősi gleccser
hagyott maga után, de a többieknek
sikerült kihúzniuk. Rice kimerült, az
utolsó egy-két kilométeren Shaw-nak
kellett támogatnia.
Most négyen bámultak az elsötétített
épületre, amely előtt nem parkoltak
terepjárók.
– Gondolod, hogy mind elmentek
Kucsinnal, segítenek neki a
keresésünkben? – suttogta Reggie.
– A pasas KGB-s volt. Bolond lenne
nem gondoskodni utóvédről – felelte
Shaw.
– Akkor mit csinálunk?
– A meglepetési tényezőt használjuk
ki. Másunk sincs. Valami fegyvert kell
szereznünk.
– Ja, ennyi az egész? – kérdezte
Reggie. – Mi lesz a barátnőddel?
– Ha itt van, magunkkal visszük. –
Shaw most Whithez fordult. – Te maradj
kint, én hátulról megyek be. Ha bárkit
látsz, halkan füttyents!
– Azzal eláruljuk magunkat – aggódott
Reggie.
– Miért, tudsz jobbat? – reccsent rá
Shaw. – Az adóvevőmet sajnos a
gépkarabélyom mellett felejtettem.
– A fütty jó lesz – értett egyet Whit.
– És mi ketten? – mutatott önmagára és
Rice-ra Reggie.
– Ha itt kitör a balhé, húzzatok el
innen. Menjetek a víz felé, és a partról
próbáljatok jelt adni egy hajónak.
Látszott, hogy a lány nincs
megelégedve ezzel, de hallgatott.
Egyértelműen nem tetszett neki, hogy
Shaw vezényel, de a férfi nyilvánvalóan
több tapasztalatot szerzett ezen a téren,
mint ő. És Whit is beadta neki a derekát.
Néhány perccel később Shaw elérte a
hátsó ajtót, és bekukucskált az üvegen.
Megdermedt, amikor észrevette a nőt.
Katie James szorosan egy székhez
kötözve ült. Mintha elbóbiskolt volna.
Shaw lenyomta a kilincset. Az ajtót
bezárták. Ezen nem lepődött meg. Azon
annál inkább, amikor meglátta, hogy
Whit kúszik be a helyiségbe. A
fiatalember meglátta Shaw-t, fölállt,
keresztülhátrált a helyiségen, és kinyitotta
az ajtót.
– Az egyik ablakon jutottam be –
magyarázta.
– Üresnek látszik a ház.
Gyorsan fölébresztették, majd
kioldozták Katie-t.
– Hová a fenébe tűntek a többiek? –
kérdezte Shaw, ahogy gyorsan, de
hevesen megölelték egymást.
– Gondolom, mindenki odakint keres
benneteket. Kutyákat is vittek magukkal.
– Hallottuk.
Whit körbepillantott, fájdalmas arcot
vágott. – Hol van Dominic holtteste?
 – Elvitték. Nem tudom, hová.
Részvétem.
– Köszönöm – mondta Whit.
– Azt hiszem, nem számítottak rá,
hogy visszafordultok, és elmentek
mellettük – mondta a nő.
– A jelek szerint nem.
– Most merre? – kérdezte Whit.
– A fegyverszéfhez.
Megtalálták, és húsz drága percen át
próbálkoztak hasztalanul a feltörésével.
Shaw végül elhajította a garázsban talált
feszítővasat. A háromujjnyi vastag ajtó
túloldalán alighanem elegendő tűzerő
rejtőzött, hogy szerencsésen kijuttassa
őket innét, de nem tudtak hozzáférni.
– Hát, úgy nézem, gondoltak rá, hogy
esetleg visszajövünk – mondta.
– Szerinted ez csapda? – kérdezte
Whit. – Úgy tesznek, mintha
mindannyian elvonultak volna. Mi
bejövünk, megtaláljuk Katie-t, azután
kifelé menet lecsapnak ránk?
– Most már semmi sem lep meg –
felelte Shaw –, de amikor megérkeztünk,
eleve könnyen megölhettek volna minket.
Átkutatták a ház többi helyiségét, de
csak néhány fűrészkést tudott szerezni a
konyhából. Egyet Whit kezébe nyomott.
– Késsel a stukkerek ellen? – kérdezte
Whit.
– Ha jobb nincs. Most lássuk, találunk-
e telefont vagy bármit, amivel segítséget
hívhatunk.
Nem találtak. Se vonalas telefont, se
mobilt, de még adó-vevőt vagy
számítógépet se.
– Shaw!
 Reggie a házban, a bejárati ajtónál állt,
Rice közvetlenül mellette.
– Autók jönnek – mondta a lány. – El
kell tűnnünk innét.
Visszafutottak a hátsó ajtóhoz, és ki.
Reflektorok fénykévéi hasítottak a
sötétségbe. Egy kocsi közeledett, ki tudja,
hányan ültek benne. Shaw lázasan
gondolkodott.
– Kell valami járgány – mondta.
Reggie körülnézett, és bal kéz felé
mutatott. – Whit arra elviheti Rice-t meg
Katie-t, és elbújhatnak a mögött a rézsű
mögött. Mi ketten visszamegyünk,
megkaparintjuk a járgányt, és ha bármi
fegyver van náluk, azt is. Azután
fölvesszük a többieket, és eltűzünk innen
a búsba.
– Oké – értett egyet Shaw.
 Whit a ház mögött húzódó földsánchoz
vezette Katie-t és Rice-t. Shaw az egyik,
Reggie a másik oldalról kerülte meg a
faházat. Négy férfi szállt ki a terepjáróból
és indult az épülethez. Shaw tudta,
legkésőbb fél perc múlva fölfedezik,
hogy Katie nincs bent.
A kocsihoz rohant. Reggie a másik
oldalról szintén.
– A francba! – morogta Shaw. Bezárták
az ajtókat. Belesett az ablakon. Nem
fityegett kulcscsomó hívogatóan a
kormányzárban. Fegyvert sem látott.
Reggie csatlakozott hozzá.
– Hiába törnénk be az üveget,
manapság nem olyan egyszerű két
drótvég összeillesztésével beindítani az
autókat. És...
Ketten egyszerre hallották a házból
kiszűrődő kiáltozást. Azok ott rájöttek,
hogy Katie eltűnt.
– Gyere, Shaw! – kiáltotta Reggie. –
Futás!
– Menj, menj! – adta meg neki a kezdő
lökést a férfi.
Reggie egyszer hátrapillantott, azután
eltűnt a faház sarkánál.
– Ha nekünk nincs járgányunk, nektek
se lesz – mondta Shaw.
A késsel fölhasította a két jobb oldali
gumit, mielőtt elszaladt. Néhány
másodperc múlva kivágódott a bejárati
ajtó, és előreszegezett fegyverrel tódultak
ki rajta Kucsin emberei. Páran a faház két
oldalához futottak, és géppisztolyukkal a
sötétségbe tüzeltek. Golyók fütyültek
Shaw feje mellett, de csak rohant tovább.
Nem tartotta valószínűnek, hogy
ténylegesen látják. És ebből a távolságból
nemigen találhatták el az MP5-ösökkel,
csak véletlen szerencsével. Utolérte a
többieket, és futottak a faháztól, ahogy a
lábuk bírta. Tisztán hallották a testőrök
dühös ordítozását, ahogy a kocsi elindult,
azután előrebukdácsolt a szétvagdosott
gumikon.
Shaw haladt elöl, széles ívben
megkerülték a házat, és ismét nyugat felé
indultak. A faház fényei öt perc múlva
eltűntek a szemük elől.
– Ez meleg volt – mondta Shaw,
amikor végre abbahagyták a futást. –
Hajszál híján otthagytuk a fogunkat.
– Most merre? – kérdezte Rice.
– Most mögéjük kerültünk – felelte
Shaw. – Erre nem gondolnak.
– Dehogynem. Tudják, hogy ott
jártunk, mert ő eltűnt – bökött a
hüvelykujjával Katie felé Reggie.
Shaw előbb Reggie-re, majd Katie-re,
azután ismét Reggie-re bámult. – Mi az,
talán vigyük vissza?
Reggie elsápadt. – Ugyan már!
– Akkor igyekezzünk a legjobbat
kihozni a helyzetből.
– És azt hogy a francba csináljuk? –
vágott közbe Whit. – Odaosonunk, és
konyhaeszközökkel letámadjuk őket?
– Azt hittem, már rájöttél. Az a célunk,
hogy ne kerüljünk szembe velük. Inkább
elmenekülünk, és segítséget keresünk. A
járgányt nem szereztük meg, tehát más
megoldást kell találnunk. Ha nem
tévedek, és arra húzódik a part, akkor
délnek tartva kijutunk a Belle Isle-
szoroshoz. Az évnek ebben a szakában
hajók járnak azon a csatornán Európa felé
és vissza. Ha reggelig életben maradunk,
talán magunkra tudjuk vonni a matrózok
figyelmét, és csónakot küldenek értünk.
– Ez logikusan hangzik – mondta
Reggie.
Katie Shaw-ra nézett. – Előbb-utóbb
nekem is elárulod, mi ez az egész?
– Előbb-utóbb, csak nem most. – A
férfi megragadta a karját. – De majd
tényleg elmondom. Tartozom neked
ennyivel.
Reggie figyelte, ahogy Katie ráteszi a
kezét Shaw kezére. Azután elfordította a
fejét.
MÁR MÁSFÉL kilométert tettek meg,
amikor dörrenés hasított a csöndbe, és
minden tervük semmivé vált.
 97. FEJEZET

ALAN RICE fölordított, és a lábához

kapott, ahol egy nagy kaliberű lövedék a
húsába fúródott, és szétroncsolta a
combcsontját. A férfi elvágódott,
fölhemperedett, és nekiütközött egy
kisebb görgetegsziklának. Shaw
megragadta Katie-t, és egy kiemelkedő
rész mögött lehasaltatta. Whit és Reggie
is fedezékbe húzódtak. Shaw kilesett a
halom mögül.
– Látta valaki a torkolattüzet? –
kérdezte hangosan.
Senki.
– Rice! – kiáltotta. – Bújjon a mögé a
szikla mögé!
– Eltört a francos lábam – ordította
vissza a férfi.
– Mása is el fog törni, ha nem bújik a
szikla mögé.
Rice hason csúszva majdnem eljutott a
sziklához, amikor újabb lövedék
csapódott a vállába.
– A francba! – ugrott föl Shaw,
cikcakkban Rice-hoz futott, és behúzta a
szikla mögé. A férfi mindkét sebe erősen
vérzett, a fájdalomtól az ájulás határán
lebegett. Többszörös csonttörést
szenvedett, a kettéroppant, fehér csontvég
kiállt a combjából. Shaw tudta, hogy ha
kifelé menet elszakította a combartériát,
akkor Rice-nak vége. A késével letépett
egy csíkot az overalljából, és a férfi
combja tövére tekerte. A vérzés egy kicsit
alábbhagyott. De csak egy kicsit.
– Meg fogok halni? – zihálta Rice,
ahogy magához tért.
– Nézze, igyekszem megmenteni. Föl
tud állni?
– Mindjárt agyonlő minket! – üvöltötte
Rice. – Mind a kettőnket agyonlő!
Shaw végignézett rajta. Látta, hogy
sokkos állapotba került, és ezen
semmivel sem változtathat. Megdermedt,
ahogy meghallotta a kutyák hangját.
Ezúttal nem csaholást, hanem vicsorgást
és bénító morgást, amelytől fölállt a szőr.
Kilesett a halom tetején, hogy lássa is.
– Shaw! – sikoltotta kórusban Katie és
Reggie.
Két olyan hatalmas és vérszomjas
kutya vágtatott Shaw fedezéke felé,
amilyet a férfi még életében nem látott.
Úgy szökelltek az egyenetlen terep fölött,
mint valami teljesen vízszintes, puha
szőnyegen.
– Shaw, fuss! – kiáltotta Reggie.
Shaw megmarkolta a kését, és amilyen
gyorsan csak tudta, lepergette magában a
lehetséges forgatókönyveket. Talpra állt,
de lekuporodva maradt, mert nem tudta, a
kutyák nem csak arra szolgálnak-e, hogy
fölriasszák a gyilkos lövéshez. Ismét
kinézett a szikla fölött, éppen idejében,
hogy észrevegye, amint az első kutya
ráugrik. Shaw odasuhintott a késsel,
keresztbe hasította a mázsás bestia izmos
mellkasát, és tátongó, de sajnos nagyrészt
felületes sebet nyitott rajta. Szabad
kezével kis ívben lerántotta a levegőből
az állatot, az a földhöz nyekkent, de nem
maradt fekve.
Ember számára utánozhatatlan
sebességgel és fürgeséggel hemperedett
át, talált támaszt a köves talajon, fordult
vissza Shaw felé, iramodott neki négy
lábán, és ütközött szügyével a férfi
mellkasának. Shaw hanyatt esett, a kutya
sebéből rákenődött vér összekeveredett a
sajátjával, ugyanis az eb egyik szemfoga
belemart a karjába. Egy másodperc alatt
újra talpra állt, mert a földön fekve
semmi esélye sem lett volna. Öklével
egyszer, majd még egyszer az állat orrára
sújtott, egy pillanatra elkábította. Az
összeütközésektől mintha áram futott
volna végig a karján, a válla vastag
izomkötegeibe. Újabb kaszáló
mozdulatot tett a késsel, mire a bestia
szűkölő hangot adott, azután Shaw
átugrotta a sziklát, és elfutott, a lába
csúszkált a laza talajon.
Feszülten várta, hogy puskagolyó
találja hátba, vagy pedig a kutya
támadjon rá ismét. Lelki szemeivel látta,
amint az állat leteperi, vicsorog, bűzös
lehelete az orrába csap, a nyakába
mélyeszti a fogait, ősi ösztönét követve,
hogy széttépje a nagy véredényeket, és
megölje a zsákmányt. Bármelyik
fejlemény lidércnyomással ért volna föl.
De nem következett be. Egy pillanat
múlva Shaw megértette, miért nem.
Rice akkora hangerővel üvöltött,
amilyet Shaw még senkitől sem hallott.
Mintha kiszakadt volna a mellkasából a
tüdeje, és egy tonna oxigéntől fölfúvódva
olyan hangot produkált, amitől Shaw
ereiben megfagyott a vér. Hátranézett, de
tüstént meg is bánta. Rengeteg erőszakot
látott már életében, többet, mint az
emberek zöme. De ehhez foghatót még
soha.
Az egyik kutya Rice karját
marcangolta. A másik éppen
végigszántott a fogaival a szerencsétlen
ember mellkasán, hogy szanaszét
fröcskölt a vér. Shaw előtt fölrémlett a
barlangban látott Goya-festmény, az
emberevő szörnyeteg képe. Az olaj és a
vászon még a zseni képzeletétől
fölerősítve sem vetekedhetett a valóság
színjátékának borzalmával. Csak ekkor
halt meg végre Alan Rice, noha a teste
talán már nagyobbrészt megszűnt létezni.
Shaw összeszedte a többieket, aztán
futottak, amilyen gyorsan és messze csak
bírtak. Shaw félig-meddig cipelte Katie-t,
csúszkáltak, elestek, fölbukfenceztek a
talajon, amelyen a legjobb esetben is csak
óvatos, megfontolt ütemben lett volna
szabad lépkedniük.
Három kilométerrel odébb
összerogytak, elterültek a földön, olyan
vadul ziháltak, hogy a hangból ítélve
mintha az utolsó csepp oxigént szívták
volna be.
– Hogy csinálta? – nyögte ki végül
Whit, és még mindig lihegve ült föl.
– Nem tudom – felelte Shaw. – Túljárt
az eszünkön.
– Tovább kell mennünk – ült föl lassan
Reggie is. – Ha kell, ugorjunk bele a
Belle Isle-szorosba, és ússzunk el egy
hajóig. Ha itt maradunk, meghalunk.
Whit a földbe döfte a kését. – Nekünk
már végünk, Reggie, nem vágod? Most
majd a mi nyakunkra jönnek a kutyák.
Semmi esélyünk.
Shaw fölállt, és fölsegítette Katie-t. –
Igaza van Reggie-nek. Tovább kell
mennünk.
– Komolyan azt hiszed, hogy számít
valamit? – nézett föl rá Whit.
– Nem, de egy kicsit jobban
megdolgoztatom azt a rohadt szemetet.
Hát te?
Whit fölélénkülve csúsztatta zsebre a
kést, és talpra ugrott. Inuk szakadtából
futottak a víz felé.
 98. FEJEZET

AMI ALAN RICE-BÓL maradt, műanyag

szemeteszsákokba söpörték, és elvitték. A
vértől csatakos pofájú, bezabált kutyákat
a hosszú fémrudakkal elvezették, és
visszaadták rájuk a szájkosarat. Kucsin
leguggolt, puskáját a combján keresztbe
fektette, úgy figyelte ezt a munkát,
miközben a következő manőverén
tűnődött.
A távolba nézett. Víz. Az élet feltétele.
Azok most arrafelé tartanak. Logikus.
Tulajdonképpen nincs is más választásuk.
Azonnal mindegyiküket könnyen
megölhetné, de nem ez a lényeg. Shaw-t
lelőhette volna, amikor a férfi Rice
segítségére sietett, vagy miután
elmenekült a kutyák elől. De persze nem
az a fontos, mikor halnak meg. Hanem
hogy hogyan. És ő fogja diktálni a
feltételeket. Egyvalamit pedig máris
megtettek, amit ő előre sejtett. Fölállt, és
közben elmosolyodott. Egyelőre
természetesen nincsenek tisztában tetteik
jelentőségével. Ő azonban csak
pillanatokkal azelőtt szándékozott
fölvilágosítani őket, hogy mindennek
vége.
Egy kész, maradt három. Illetve kettő
kész, ha azt a férfit is számoljuk a
házban, de Kucsint az nem nagyon
érdekelte. Már eltervezte a halálozások
sorrendjét. A nő marad utolsónak. Kucsin
nem felejtette el, mennyire vágyakozott
rá Provence-ban. Magáévá teszi, azután
végez vele. Elképzelni sem tudott jobb
bosszút. És a nő halála lesz messze a
legfájdalmasabb. A hátizsákjában lapult a
bőrhámozója. Majd kiderül, hogy le
tudja-e szorítani a rekordját egy óra alá.
Úgy vélte, hogy igen. Már-már hallotta a
nő sikoltozását.
– Pascal? – szólalt meg, és a kis ember
szinte azonnal ott termett mellette.
– Igen, Waller úr?
– Azt hiszem, ideje továbblépni. –
Kucsin fölnézett az égre. Az éjszaka
legsötétebb pillanata elérkezett és
tovatűnt. A feje fölött immár az éjszaka
hajnalba fordulásának legelső jelei
mutatkoztak. – Alighanem a szoroshoz
tartanak. A hajókhoz.
Pascal egyetértően bólintott. – A
csatorna szélesebb, mint valószínűleg
hiszik. És tegnap jégtáblát jelentettek a
labradori oldalon. A hajók mind jóval
délebbre fognak haladni. Egyetlen hajót
sem fognak látni.
– Gondolom, majd rájönnek, amint
odaérnek. Addigra világosabb lesz. Majd
várnak, és megpróbálnak jelezni abban a
reményben, hogy valaki meglátja őket. A
fegyverszéf érintetlen volt?
– Igenis. Miután elmentek,
ellenőriztük. De előzetesen kivettünk
belőle minden fegyvert és lőszert, hátha
sikerül feltörniük. Csak késeket vittek el.
A nagydarab fickó használta az övét az
egyik kutya ellen, de úgy tűnik, nem tett
nagy kárt benne.
Kucsin megsimogatta egyedi
kivitelezésű puskája csövét.
– Egy kés. Gyönge fegyver ezzel
szemben.
 – A rövidebb úton elébük vághatok, és
visszafordíthatom őket Waller úrhoz.
Ésszerűen nincs hová menniük a
szoroson kívül.
– Tedd azt, Pascal! Hajtsd őket
hozzám. – Zsebtérképet vett elő, Pascal
megvilágította neki. – Ide hajtsd őket! –
mutatott Kucsin egy pontra a térképen.
– Jó választás – mondta Pascal, és
helyeslően bólintott.
Visszanézett az egyik terepjáróra,
amelybe éppen a szemeteszsákokat
rakodták be Alan Rice maradványaival. –
Ostoba ember volt.
– Tulajdonképpen nagyon eszes ember
volt, és az ilyenek néha nagyon nagy
butaságokat tudnak művelni. Az
intelligenciában becsvágy rejtőzik. A
becsvágyban pedig romlás.
– Ha Waller úr mondja.
– Hajtsd őket hozzám, Pascal!
 99. FEJEZET

SEHOL SEMMI. Hajó egyértelműen nem

látszott, de még csak fény sem a vízen,
amely azt jelezte volna, hogy a közelben
jár egy. Tovább súlyosbította a helyzetet a
szoros felől gomolygó köd. Shaw
megállt, végignézett a többieken, azután a
lenti sziklákon.
– Lemászhatunk oda, és elrejtőzhetünk,
amíg nem jön valami.
A többiek elcsigázva néztek föl rá.
– Halogatjuk az elkerülhetetlent? –
kérdezte Whit.
– Én inkább úgy tekintem, mint
védekező harcálláspontot. Akkor Kucsin
legalább kénytelen lejönni, hogy
megpróbáljon elkapni bennünket.
 – Vagy megállni idefönt, és egyenként
leszedni minket – hangsúlyozta Reggie. –
Még csak nem is láttuk, honnét lőtt Rice-
ra. De baromi messziről.
– Van jobb ötleted? – kérdezte Katie.
– Nem nagyon – rugdosta tornacipője
orrával a sziklát Reggie. – Nincs.
Shaw visszanézett oda, ahonnét jöttek.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Reggie.
– Egyszer túljárt az eszünkön. Ezúttal
szeretném visszaadni a kölcsönt.
– Hogyan? Minden harcászati és
hadászati előny az ő oldalán áll.
– Ráadásul fegyverei vannak, és olyan
kutyái, hogy a sátán kutyája hozzájuk
képest nyamvadt palotapincsi – tette
hozzá Whit.
Shaw leguggolt, elgondolkodott. A
világosodó égboltra nézett. – A köd
segíthetne elrejtőznünk.
– Segíthetne – bólintott Reggie –, de a
nap igen jó eséllyel eloszlatja, és újra
lelepleződünk. És míg lejutni
valószínűleg nem nehéz ezeken a
sziklákon, nem nagyon látom, hogyan
jutunk föl. Előfordulhat, hogy félúton
járunk, a pasas pedig megáll idefönt, és
leszedeget bennünket.
– Csak az a jó az egészben – mondta
Whit –, hogy a kutyák nem tudnak
lemenni, hogy szépen belakmározzanak.
– Jesszusom, emberek! – állt föl Katie.
– Shaw megpróbál kitalálni valami
megoldást, hogy kiszabaduljunk innét,
tőletek meg csak annyi telik, hogy...
Shaw a tenyerével betapasztotta Katie
száját, és körülnézett. Mindannyian
hallották. Valami mozgott jobbra
fölöttük. Shaw intett a többieknek, hogy
kövessék. Balra húzódtak, el a zajtól.
– Nézd, Shaw! – mutatott hátra Reggie.
Mind mozdulatlanul állva figyelték,
amint a kötél lekígyózott a sziklafalon. A
végén egy zacskó. Leért, a kötél
meglazult, a műanyag zacskó az oldalára
dőlt.
– Vegyék el! – mondta egy hang.
Mind fölnéztek.
Pascal állt a sziklafal tetején.
Shaw és Whit automatikusan
föltartották a késüket.
Pascal elvigyorodott, a fejét rázta. A
köd már sűrűbben gomolygott, majdnem
eltakarta. – Vegyék el! Segít maguknak.
Shaw feszülten figyelte, és óvatosan a
zacskó felé indult. Amikor odaért, és
meglátta, mi van benne, leesett az álla a
csodálkozástól. Kihúzta a pisztolyt és a
mobiltelefont.
– A telefont teljesen feltöltöttem –
mondta Pascal. – Kiváló a térerő. Waller
úr másfél kilométerre innen mobiltornyot
állíttatott föl. Hívják, akit csak kell. A
GPS-chip működik.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte Shaw.
– Azt kívánta tőlem, hogy arrafelé
hajtsam magukat – mutatott Pascal abba
az irányba, amerről jöttek.
– Körülbelül másfél kilométernyire,
ahol a két út összefut. Nyugatra
magasabb a terep. Arra tippelek, hogy ott
fogja várni magukat.
– Még nem válaszolt a kérdésemre.
Shaw gépiesen ellenőrizte, tele van-e a
tár, és minden fontos alkatrész
működőképes-e.
 Pascal meglepő módon Reggie-re és
Whitre nézett.
– Reméltem, hogy még Gordes-ban
megölik. Azt hittem, elegendő az
információ, amit továbbítottam a
kollégáiknak. De Rice útban volt.
Követte magát – mutatott Reggie-re. – A
templomba.
– Maga volt a bennfentes
kapcsolatunk? – kérdezte elképedve
Reggie.
– Beszarok – rázta a fejét hitetlenkedve
Whit.
– Mire megtudtam, mit fedezett föl
Rice, már késő volt. Abban a hiszemben
mentem vele a templomba, hogy talán
segíthetek maguknak valahogy. Azután ő
fölbukkant – nézett Shaw-ra Pascal –, és
maguk többé nem szorultak a
segítségemre.
– Azt akarta, hogy Waller meghaljon?
– kérdezte Reggie.
– Anyám Fegyir Kucsin néven ismerte.
Görög vagyok, és kicsi koromban
látogatott bennünket, üdülni járt oda
Ukrajnából.
– Gyerekkorában ismerte? – kérdezte
Katie.
– Mondhatni. Ő az apám, bár sosem
volt valami rendes apa. És hagyta
anyámat nincstelenül meghalni. Mi,
görögök nem felejtjük el és nem
bocsátjuk meg az ilyesmit. Kucsin azt
képzeli, nem tudom, kicsoda valójában,
és nincs elég eszem, hogy kitaláljam.
Úgy gondolja, azt hiszem, egyszerűen
eljött Görögországba, és megmentett egy
szegény elárvult fiút. Igaz, hogy kenyeret
és fedelet adott, és kiképzett. De anyám
akkor is miatta halt meg, és ezt semmi
sem teheti jóvá.
– Ez minek? – nézett le a pisztolyra
Shaw.
– Hogy esélyük legyen.
– Miért nem öli meg egyszerűen maga?
– szólt föl Whit.
– Megvannak az indokaim. És tényleg
az apám. Én elintézem a többieket. Meg a
kutyákat is. Maguk intézzék el őt. Sok
szerencsét! – tette hozzá kurtán Pascal.
A következő pillanatban eltűnt.
Egymásra sandítottak.
– Mit gondolsz? – kérdezte Katie. –
Szerinted ez frankó?
– Elég frankó ahhoz, hogy igazi
fegyvert és kommunikációs
összeköttetést adjon nekünk – babrálta a
fegyvert Shaw. – Ezt mindjárt használjuk
is ki! – ütögetett be egy számot. Frank
álmos hangon jelentkezett.
– Egy percem van magyarázkodni,
Frank, azután úgy csipkedd magad, mint
az egész rohadt életben még soha.
Shaw elmondta, amit Franknek tudnia
kellett, azután letette. Forgatta a pisztolyt,
Katie-re pillantott.
– Te és Reggie itt maradtok Whittel.
Én elviszem a pisztolyt, és kinyírom a
pasast. Azután visszajövök értetek.
– Nemcsak őrá kell gondolni, Shaw,
hanem az embereire is – ellenkezett
Reggie. – Szükséged lehet segítségre.
– Hallottad Pascalt: ő majd elintézi a
többieket.
Whit a fejét rázta. – Igaz, de egyedül
van. Megölhetik. És ott vannak azok a
rohadt dögök is. Veled megyek. A lányok
itt maradnak, és megvárnak bennünket.
– Végig együtt voltunk – vitatkozott
Reggie. – Nem látok rá okot, hogy most
szétváljunk.
– Egyetértek – szólt hozzá Katie is. –
Vagy mindenki, vagy senki.
– Ennek taktikai szempontból semmi
értelme – intette le őket Shaw. – Ha
mindannyian együtt vagyunk, csak jóval
megkönnyítjük a dolgát.
– Vagy megnehezítjük – vélte Reggie.
– Nézőpont kérdése.
– Miért nem maradunk mind itt, és
várjuk meg Franket? – kérdezte Whit.
– Mert akkor Kucsin egyszerűen idejön
értünk. Franknek akár repülővel, akár
helikopterrel időbe telik, hogy ideérjen.
– Itt csapdát állíthatunk Kucsinnak.
 – A terep nem alkalmas rá. Tökéletes
célpontot nyújtunk. Láttad, milyen
könnyen idesettenkedett az a fickó. Ha
visszamegyek oda, ahol vár bennünket,
de más irányból csapok le, talán sikerül
meglepnem. És arra nem számít, hogy
fegyver van nálam.
– Nem maradunk itt, Shaw – mondta
Katie. – Végre megtaláltalak, úgyhogy
nem engedlek el ilyen egyszerűen.
Reggie Shaw-ra nézett. – Én is megyek
– tette hozzá.
A férfi támogatást remélve sandított
Whitre, de az tehetetlenül vállat vont:
– Soha életemben nem tudtam nőkkel
eredményesen vitatkozni, és nem hiszem,
hogy éppen ezzel a kettővel fog sikerülni.
Shaw mélyet sóhajtott, fogta a
pisztolyt, és útnak indult. A többiekkel a
sarkában.
 100. FEJEZET

KUCSIN kiválasztotta a helyet, de ott,

ahol senki, még Pascal sem várta volna.
Ha összetűzésre kerül sor, a magaslat
majdnem mindig jó. Majdnem mindig.
Célra tartotta a puskáját, belenézett az
irányzékba, és kesztyűs kezével
letörölgetett valami kis piszkot az
üvegről. Fölhajtotta a kesztyűje szélét, és
a karórájára kukkantott. Azután
hátradőlve várt, fejben számlálta a
másodperceket, hogy éberen tartsa magát.
Az első hangok hallatán nem mozdult.
Ahogy a lábdobogás közelebb ért,
kifigyelte a ritmusát, és ahhoz igazodva
mozgott, hogy a léptek elfedjék az esetleg
általa ütött neszeket. A puskacső
fölemelkedett, Kucsin domináns jobb
szeme az üvegre tapadt. A szálkereszt
elvégezte a feladatát. A cél befogása után
nem volt miért várni. Tüzelt.
– A picsába! – káromkodott Whit, a
lábához kapott, és Shaw mögött azonnal
elvágódott.
– Mindenki a földre! – ordította Shaw.
Valamennyien lehasaltak. Reggie
odakúszott Whithez, hogy megnézze,
mennyire súlyos a sebesülése. A férfi már
kinyitotta az overallját, próbálta elállítani
a vérzést.
– Átment – nyögte. – Nem hiszem,
hogy csontot ért, de kurvára fáj.
– Segítünk – ígérte Reggie.
Whit a fejét rázta, elsápadt. – Ugyanaz,
mint Rice-nál. A szemétládának ez a
módszere, Reg. Előbb a láb, aztán a törzs.
– Felnyögött kínjában, egész teste
rázkódott a fájdalomtól. – Aztán azok a
rohadt dögök – tette hozzá reszkető
ajakkal.
– Azt nem hagyom.
Ép karjával elkapta a lányt, és a kezébe
nyomta a kést.
– Ha hallod, hogy jönnek a kutyák,
végezz velem, mielőtt ideérnek. Ígérd
meg! – A lány nem bírt válaszolni, csak
tehetetlenül bámulta. Whit megrázta.
– A francba, Reggie, ígérd meg! Ne
hagyd, hogy azt műveljék velem, amit
Rice-szal!
Reggie lenézett a késre, és könnyek
szöktek a szemébe. – Nem megy, Whit.
Nem bírom megtenni.
Úgy látszott, Whit összeszedi az erejét,
hogy még egyszer kérlelje.
 – Máskülönben Kucsin győz. Ugye
nem akarjuk, hogy az a mocskos
szörnyeteg győzzön, Reggie?
Zihálva dőlt hátra.
Reggie szorosabban megmarkolta a
kést, letörölgette a könnyeit. – Jól van,
megteszem, ha muszáj lesz.
Shaw a földön kuporogva kémlelte az
előtte elterülő tájat. Tovább gomolygott a
köd, még sűrűbben, fátyolfüggönnyel
takart el mindent. A tárgyak formája
megváltozott, átalakult, megtréfálta a
szemlélőt. A Whitet ért lövés iránya azt
mutatta, hogy Kucsin valahonnét szemből
les rájuk, de ez igen széles
szögtartományt jelentett. Talán csak
egyetlen esélyük kínálkozott. Shaw szólt
Katie-nek, hogy maradjon, ahol van, és
átkúszott Reggie-hez meg Whithez.
Miután megvizsgálta a sebesült férfit,
átadta a lánynak a fegyvert. Reggie
kérdőn nézett rá.
– Ez az utolsó esélyünk – magyarázta
Shaw. – Csak úgy juthatunk ki innét, ha
kifüstöljük a pasast.
– Hogyan?
– Eddig nem észleltünk torkolattüzet,
de még most is elég sötét van ahhoz,
hogy tisztán lássuk, amikor fölvillan.
– Azt meg hogy csinálod?
– Ismét lövésre késztetjük.
– Értem, de hogyan? –
türelmetlenkedett a lány.
Shaw előre mutatott. – Közvetlenül
előtted egyenes vonalban jobbról balra
fogok futni. Te csak arra nézz. Abból az
irányból fog jönni a villanás. Kucsin
közel van. Az elsütés hangjából meg
tudtam állapítani. Nem távolról tüzelt.
– Shaw, te...
A férfi a földön nyöszörgő Whitre
nézett. – Mikor fölvillan a torkolattűz...
– Shaw, én nem tudom...
Olyan erővel vágta pofon Reggie-t,
hogy a lány arca vérvörös lett. – Ne
mondd nekem, hogy mit nem tudsz.
Igenis meg fogod csinálni.
Reggie láthatólag megdöbbent az
ütéstől, de nem lábadt könnybe a szeme.
Mintha megkeményedett volna a
tekintete. Shaw alighanem észrevette, és
egy árnyalatnyival megenyhült a hangja.
– Képes vagy erre a lövésre, Reggie.
Láttalak a lőtéren. Tizenöt centivel a
torkolattűz alá célozz. Pörkölj pontosan
oda neki hármat, szorosan egymás mellé.
Valószínűleg nincs rajta testpáncél, mert
nem tudja, hogy van fegyverünk. Utána
Katie-vel segítsétek vissza Whitet a
partra, és ott várjátok meg Franket.
– Odaadta a lánynak a mobiltelefont. –
Folyton hívd, hogy tájékoztasson az
előrehaladásáról, és figyelemmel tudja
kísérni a telefon GPS chipjét.
Reggie megnyalogatta az ajkát. –
Shaw... – kezdte.
– Csak tedd meg, Reggie. Fejezd be.
Helyettem.
Reggie végül erőtlenül biccentett, mire
Shaw azonnal elfordult tőle, és
előregörnyedve fölállt.
– Shaw! – sikoltotta Katie,
fölemelkedett a földről, és a férfi felé
mozdult. – Vigyázz!
Shaw balra pillantott. Az a rohadék
valahogy pozíciót változtatott, néma
csöndben, akár egy kísértet. És a köd
függönyén át kísérteties látványt is
nyújtott. Ott állt Kucsin, a puskáját már
tüzelésre készen fölemelte. Ilyen
fegyvernél ez nem is számított
távolságnak. El sem hibázhatta.
Shaw egy tizedmásodperccel a lövés
előtt széttárta a karját. Érezte, hogy a
tűzforró golyó súrolja a jobbját.
Miközben leeresztette a kezét,
csodálkozott, hogy tudott az az ember
ilyen közelről ennyire mellétrafálni.
Azután lavinaként zúdult rá és sújtotta
földre az igazság.
– Katie!
Megfordult, és még látta, hogy Katie
James hanyatt bukik a testén épp
átfúródott lövedék erejétől. Szőke
hajtincsei szétlibbentek, miközben a
golyó hátul kilépett, és mögötte egy
sziklába csapódott. A nő a földre zuhant,
kicsit visszapattant, azután nem mozdult.
Kucsin jó tízméternyire állt. Lenézett
az elterült nőre, azután föl Shaw-ra, aki
nem tudta levenni a szemét Katie-ről.
– Azt mondtam magának, ha pontról
pontra végrehajtják az utasításaimat,
bántatlanul elengedem a nőt. Ehelyett
szembeszegültek velem. Visszamentek
érte a házba, és elvitték. Megszegte az
egyezségünket. Tulajdonképpen maga az
oka a halálának, barátom.
Shaw milliméterenként szakította el a
tekintetét Katie-től, hogy Kucsinra
nézzen. A férfi szeméből kiolvasta, hogy
ez az egész eleve így volt kitervelve.
Katie egyedül, a testőrök nélküli házban.
A végén befut egy kocsi, néhány lövés
dördül a színjáték kedvéért. Szép kis
csapda volt. Kucsin azt akarta, hogy
Shaw kiszabadítsa Katie-t. Megsértse az
egyezséget. Ő pedig belesétált a
kelepcébe. Hagyta, hogy rászedjék, mint
a legzöldfülűbb balekot.
Szinte szemmel követhetetlen
sebességgel lódult előre, olyan düh
hajtotta, amelyhez hasonlót eddigi
életében csak egyetlen másik alkalommal
érzett, és kését halálos döfésre készítve
négy másodperc alatt majdnem megtette
a kettejük közötti távolságot. Kucsinnak
azonban ennyi idő sem kellett, hogy
ismét vállához emelje a fegyverét, és
gondosan célozzon. Éppen a tüzelés előtt
teljesen elborította egy ködgomoly.
Eldördült a lövés. Majd még egy.
Végül egy utolsó.
 Kucsin leeresztette a puskát, miközben
Shaw rávetette magát. Azután a puska a
porba hullott, ahogy az ukrán szorítása
elgyöngült, és a mellkasán tátongó három
lyukból ömleni kezdett a vér. A lövések
olyan szorosan csoportosultak, hogy
mindhárom golyó a szívébe csapódott.
Reggie leeresztette a pisztolyt.
Nemhiába gyakorolt annyit a füstös
lőtéren. Emlékezetébe véste, hol áll a
férfi a ködfüggöny mögött. És ezúttal
nem mozgott a célpont.
Kucsin térdre esett, a szeme az imént
történtek fölötti hitetlenkedésében tágra
meredt, holott orvosi értelemben a férfi
már meghalt. A tudósok olykor „elméleti
lélek” -ként emlegetik ezt a jelenséget,
amikor a halott agy utolsó szinaptikus
kisülése még az értelem valamiféle
nyomát mutatja, noha a fizikai élet már
véget ért.
A következő pillanatban Shaw
nekiütközött Kucsinnak, és olyan erővel
döfte a kést egyenesen a koponyájába,
hogy letört a nyele. Fegyir Kucsin
hanyatt esett, Shaw pedig megütötte,
egyszer, kétszer, egyre gyorsuló ütemben
zuhogtak a halott férfira az ökölcsapások,
míg már nem maradt arca, csak péppé
vert hús, Shaw ujjai recsegtek, és vérzett
a keze.
– Shaw! Meghalt. Meghalt.
Reggie megpróbálta lehúzni Kucsinról,
de a férfi izmos karjával leverte a lányt a
lábáról. Azután mintha ráeszmélt volna,
mi is történt, fölugrott, és Katie-hez
rohant. Kereste a pulzusát, de nem tudta
kitapintani. Lovaglóülésben rátelepedett,
erélyesen nyomkodta a mellkasát, majd
befogta Katie orrát, és levegőt fújt a
szájába. Nyomkodott és fújt. Lenyomta a
mellkasát, levegőt erőltetett a tüdejébe,
amely nem akart kitágulni. De azután
Katie végre fölsóhajtott, a teste
megvonaglott, és hatalmas lélegzetet vett.
Shaw fölnézett Reggie-re, aki közben
odafutott hozzájuk. – Légy szíves, segíts!
Míg a férfi Katie fejét dajkálta, Reggie
kigombolta a nő blúzát, és megnézte a
sebet.
– Átment rajta a golyó – mondta. – De
egészen közel a szívéhez.
Hamarjában gyártott tépéssel a
lehetőségekhez képest elállította a
vérzést, bekötötte a sebet. Shaw fölhívta
Franket, és beszámolt neki a történtekről.
Frank közölte, hogy egészségügyiek is
jönnek vele.
Miközben Katie lassan ki-be lélegzett,
Reggie leguggolt, a földön fekvő Whitre
nézett, aki a lábát szorította, és halkan
nyögdécselt. Azután a lány Kucsin
megtépázott holttestére meredt, és eszébe
jutott valami.
– Isten bocsássa meg nekem! –
suttogta, majd keresztet vetett.
Amikor észrevette, hogy Shaw karja
vérzik, feltűrte a férfi kezeslábasának
ujját, és meglátta a bőrén a golyó
szántotta nyomot.
– Eltérítetted a golyót – mondta.
– Mi? – pillantott föl Shaw.
– Kucsin lövése a karodat érte, mielőtt
eltalálta Katie-t. Megváltoztattad a
röppályát. Kucsin valószínűleg fejre
célzott. A szavaiból ítélve egyértelműen
ölni akart.
Shaw a fekvő nőre nézett,
nyilvánvalóan nem nyugtatták meg az
elhangzottak. – Eleve miattam lőtte le.
– Megmentetted az életét, Shaw.
– Még nem – mondta könnyes
szemmel. – Még nem.
Magához szorította Katie-t, ahogy csak
bírta, mintha ezzel megakadályozhatná,
hogy az élet kiszálljon belőle. És hogy
elveszítse a nőt.
 101. FEJEZET

A GÉPEN Frank egészségügyisei ellátták

Katie-t és Whitet. Miután Bostonban
leszálltak, mentőautóval szállították őket
baleseti kórházba. Shaw, Reggie és Frank
órákig ültek a váróhelyiségben, Frank
számolatlanul döntötte magába a kávénak
csúfolt büféautomatás löttyöt, Shaw meg
csak a padlót bámulta. Az orvosok
kijöttek, közölték velük, hogy Whit jól
van, teljesen föl fog épülni. Azután újabb
órák teltek el.
Shaw megrezzent, amikor egy magas
férfi meg egy nő jelent meg. Katie szülei.
Megismerte őket a fényképről, amelyet a
nő egyszer mutatott neki. Most
kimerülteknek és kétségbeesetteknek
látszottak. Egy órát töltöttek a lányukkal,
mielőtt kijöttek a váróhelyiségbe.
A magas, szikár, majdnem teljesen ősz
hajú férfi láttán Shaw-nak eszébe jutott,
hogy Katie azt mondta neki, az édesapja
angoltanár. Katie karcsú, szőke édesanyja
a lányára hasonlított: ugyanaz a szem,
ugyanaz a járás.
– Azt mondták, ön segített a
lányunknak – szólította meg Katie apja
Shaw-t, aki alig bírta fölemelni a fejét,
hogy ránézzen. Válaszolni próbált, de
nem jött ki hang a torkán. Újra
lehorgasztotta a fejét, megbénította a
bűntudat.
– Köszönjük! – mondta Katie
édesanyja.
Shaw még mindig nem tudott a
szemükbe nézni.
 Frank sejtette, mi megy végbe benne,
fölállt, és kikísérte Jameséket a
helyiségből, közben halkan beszélgetett
velük. Később visszajött, leült Shaw
mellé.
– Beültettem őket egy másik váróba.
Most hívják a többi családtagot.
– Hogy van Katie? – pillantott rá
Reggie.
– A jelek szerint továbbra is válságos
az állapota – felelte Frank. – Még mindig
nem világos, mekkora a károsodás.
Teltek-múltak az órák. Frank a büféből
hozott nekik valami harapnivalót, de csak
ő meg Reggie ettek belőle. Shaw egyre a
padlót bámulta. Azután látták, hogy Katie
szülei ismét kilépnek az intenzív
osztályról.
Az arcukon látszott, hogy jó hírt
hoznak. Katie édesanyja odament Shaw-
hoz, aki ezúttal fölállt, és az asszony
megölelte.
– Megmarad – mondta. – Túl van az
életveszélyen – bukott ki belőle
megkönnyebbült sóhaj kíséretében. A
férje megszorította Shaw kezét.
– Nem tudom, mi történt valójában, de
szeretném tiszta szívből megköszönni
önnek, hogy segített megmenteni a
lányunk életét.
Shaw csak állt, lesütötte a szemét.
– Tényleg segítettél megmenteni, Shaw
– mondta Frank.
Shaw egy kurta legyintéssel intézte el a
megjegyzést.
– Menj be hozzá, Shaw! – unszolta
Reggie.
A férfi a fejét rázta. – Nem.
 – Miért nem?
– Nincs hozzá jogom – szűrte
összeszorított fogai között a szót. Egy
pillanatra ökölbe szorult a keze, majd
elernyedt, úgy tűnt, mintha
legszívesebben belebokszolna a falba. –
Majdnem meghalt miattam, és a szülei
még hálálkodnak nekem, amiért
megmentettem az életét. Ez nincs
rendjén. Egyáltalán nincs rendjén.
Reggie megfogta a férfi arcát, és maga
felé fordította, kényszerítette, hogy a
szemébe nézzen.
– Muszáj bemenned hozzá.
– Miért? – csattant föl Shaw.
– Mert megérdemli.
Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig
egymásra meredtek, majd Reggie lassan
elengedte a férfit, és hátralépett.
 Shaw szó nélkül elfordult, és kiment a
helyiségből. Néhány másodperc múlva
Katie ágyánál állt. A nőt szinte
elborították a csövek, gépek vették körül.
Az ápolónő figyelmeztette Shaw-t, hogy
csak egy percig maradhat, majd elvonult,
magukra hagyta őket. A férfi megfogta
Katie kezét, és óvatosan tartotta.
– Bocsáss meg, Katie! Sok mindenért.
Tudta, hogy a nő tele van
fájdalomcsillapítóval, és nincs
eszméleténél, de ki kellett mondania
ezeket. Úgy érezte, máskülönben
szétrobban.
– Nem lett volna szabad Zürichben
otthagynom téged. Hamarabb
találkoznom kellett volna veled
Párizsban. Én csak... – akadt meg. Egy
pillanatra elnémult. – Tényleg nagyon-
nagyon fontos vagy nekem. És... –
Eleredt a könnye, szaggatottan lélegzett,
fölkavarodott a gyomra. Lehajolt, és
kezet csókolt a nőnek. Abban a
pillanatban érezte, hogy Katie ujjai kissé
megszorítják a kezét. Az arcára nézett.
Még öntudatlan volt, de megszorította a
kezét.
Látta, hogy a nővér sürgetően nézi a
nyitott ajtóból.
– Isten veled, Katie! – mondta, és
végre eleresztette.
 102. FEJEZET

– BIZTOS, hogy ne én vezessek? –

kérdezte Frank. Csak most telepedett a
bérelt kocsijuk anyósülésére.
– Biztos.
Shaw a kelleténél gyorsabban hajtott a
repülőtér felé.
Frank időről időre idegesen nézett rá,
de úgy tűnt, viszolyog attól, hogy
megtörje a csöndet.
– Megtaláltuk Kucsin többi emberét –
szólalt meg végül mégis –, mindet holtan,
csak azt a Pascal nevű fickót nem. Az
nyomtalanul eltűnt.
– Jó neki.
Shaw mereven előre, az útra szegezte a
tekintetét.
 – Tényleg nem akarsz a közelben
maradni? Elintézem, hogy szabadságot
kapj. Itt lehetsz, amikor Katie-t kiengedik
a kórházból.
– Nem akarok mást, csak a lehető
legmesszebb kerülni tőle.
– De hát Shaw...
A fékbe taposott, a kocsi égő gumikkal
állt meg, körös-körül fülsiketítő tülkölés
hallatszott, mindkét oldalon kocsik
suhantak el mellettük.
– Mi az istent csinálsz? – hördült föl a
megdöbbent Frank.
Shaw arca vérvörösre vált, nagydarab
teste úgy rázkódott, mint aki
amfetaminelvonási tünetektől szenved.
– Katie majdnem meghalt miattam. És
már nem először. Úgyhogy soha többé
nem megyek a közelébe, mert ez nem
ismétlődhet meg még egyszer, Frank.
Felfogtad?
– Igen, igen, felfogtam.
Frank gyakorlatilag minden
elképzelhető helyzetben látta már Shaw-t,
de ilyennek még soha.
Aznap este Shaw és Frank a bostoni
Logan Repülőtéren fölszálltak a British
Airways egyik Boeing–777-esére,
amellyel másnap reggel Londonban értek
földet. A légi út során Frank megnézett
egy mozifilmet, megvacsorázott,
elfogyasztott néhány pohár italt, egy
kicsit dolgozott és szundikált.
Shaw az egész hat óra, húszperces úton
kibámult az ablakon. Leszállás után
átmentek a heathrow-i ellenőrzésen, és a
kijárat felé indult.
– Van kocsim, Shaw. Bevihetlek a
városba?
– Csak adj újabb megbízást, minél
előbb, annál jobb – ballagott tovább
leszegett fejjel, az utazótáskáját lóbálva
Shaw.
Frank egy ideig figyelte, azután
megkereste a járművét, és elhajtott.
SHAW EGY ÓRÁVAL később busszal ért
Londonba. Nem a Savoyba ment. Most
nem dolgozott. A saját kontójára nem
engedhette meg magának azt a szállodát.
A város egy jóval kevésbé kívánatos
részén egy sokkal szerényebb árú
szobába jelentkezett be. Épp csak egy
fotelba dobta a táskáját, amikor csengett a
telefonja.
Nem is bajlódott a hívásazonosítóval.
Pillanatnyilag senkivel sem óhajtott
beszélni. Elment sörért, visszajött,
kinyitott egyet, fölhajtotta, azután egy
másikat is, fél kézzel összegyűrte az üres
dobozokat, és a szemetesbe hajította őket.
Újra csengett a telefon. Megivott még
egy sört, az ablakhoz lépett, kibámult az
utcára, látott egy csomó járókelőt, akik
nem ismerték személyesen Katie Jamest,
és még csak fogalmuk sem lehetett róla,
hogy milyen közel került az a lány a
halálhoz.
– Fantasztikus ember – magyarázta az
ablaknak Shaw. – Nem érdemlem meg.
És bizonyisten különbet érdemel nálam.
Fölemelte a sörösdobozt, az üveghez
koccantotta, arra gondolt, ahogy a nő
megszorította a kezét. Csodálatos érzés
volt, mégis tudta, hogy soha többé nem
fogja érezni.
 Éjfélkor a telefon abbahagyta a
csengést, Shaw éppen az utolsó, immár
fölmelegedett sörével végzett. Nem tudott
elaludni, késő éjjel fölkelt, és kiokádott a
vécébe mindent, amit megivott.
Lezuhanyozott, megborotválkozott, tiszta
ruhát vett, és hajnali négykor elindult
valami reggelit keresni. Londonban
lévén, mindössze kétsaroknyi kutatás
után sikerrel járt. Beült egy csaknem
kihalt kávézó hátsó szögletébe, és
megrendelte a létező legbőségesebb
adagot. Azután meg csak bámulta az
ételt, evés helyett ledöntött két csésze
feketekávét, majd egy marék brit bankót
hagyott a kockás asztalterítőn, és
távozott.
Sétált a Temze-parton, megkereste azt
a helyet, ahol Katie-vel álltak, amikor az
a lövés eldördült, és egy ember holtan
zuhant a folyóba. Azután elmerészkedett
egy másik utcába, ahol annak idején az
utolsó másodpercben érkezett, így Katie-t
éppen nem tudta megölni egy
fecskendővel fölszerelt férfi. Elhaladt egy
falatozó mellett, ahol kettesben
vacsoráztak. Végül következett a
szálloda, ahol a falhoz csapta a nő
reggelivel megrakott zsúrkocsiját, mire
Katie teljes hidegvérrel ráloccsantott egy
csésze kávét. Ez az emlék mosolyt csalt
elő belőle, amely gyorsan sírásba
torkollott. Ugyanannál a találkozásnál
Katie megmutatta neki a felkarján a
golyó ütötte seb helyét. És elmesélte neki
az afgán kisfiú történetét, aki Katie
szerint azért halt meg, mert ő túl messzire
ment egy sztori kedvéért.
 Katie azonnal átrepült az Atlanti-
óceánon, hogy Shaw-val legyen, amikor a
férfinak szüksége volt rá. Mindig
számíthatott a társaságára. Most pedig
kórházban fekszik, lőtt sebbel a
mellkasában, őmiatta. Shaw betántorgott
egy sikátorba, egy koszos vöröstéglás
házfalnak támaszkodott, és úgy zokogott,
hogy végül már öklendezett.
Később kisírt szemmel ült a Trafalgar
Square-en, a galambok között, és addig
meregette a szemét Nelson admirálisra,
amíg meg nem fájdult a nyaka, mert nem
tudta, hová máshová nézzen. London
most már életre kelt, megélénkült a jövés-
menés és a járműforgalom. Ahogy az
égre kúszott a nap, fölmelegedett az idő.
A történtek után nehezen hihetőnek tűnt,
hogy még mindig nyár van. Gordes, sőt
még Kanada óta is mintha egy
örökkévalóság telt volna el.
Fölállt, körülnézett, töprengett, merre
menjen, azután megtorpant. A tér
túloldaláról Reggie bámult vissza rá.
Shaw elindult az ellenkező irányba, de
valami visszafordulásra késztette, és
odament a lányhoz.
– Honnét tudtad?
– Ráhibáztam – felelte Reggie. – És
fölhívtam Franket. Ő mondta, hogy
visszajöttetek Londonba.
– Whit hogy van?
– A lába merev, de rendbe fog jönni.
Örülök, hogy Katie is meggyógyul.
Shaw szórakozottan bólogatott.
Reggie azt a fehér farmert viselte,
amelyet Gordes-ban is hordott, lapos
sarkú fekete cipőt, és kék pamutblúzt. A
haja kibontva hullott a vállára. Shaw úgy
vélte, idősebbnek látszik. A fenébe,
mindannyian idősebbnek látszanak. Ő
százévesnek érezte magát.
– Próbáltalak hívni, de nem vetted föl.
– Azt hiszem, ki voltam kapcsolva –
felelte.
Elindult, és a lány melléje szegődött.
– Köszönöm, hogy kinyírtad Kucsint!
– mondta Shaw. – Baromi jó lövés volt.
– Gyorsabban kellett volna lőnöm.
Akkor Katie...
Shaw kissé elhúzódott a lánytól. – Ezt
ne, Reggie!
Ne mondj ilyet!
A lány elhallgatott, továbbmentek a
Strandre.
– Végül megtalálták Dominicot? –
kérdezte Shaw.
 – Nem. És az a legrosszabb, hogy a
szülei igazából soha nem fogják
megtudni, mi történt vele.
– Nagyon sajnálom.
Reggie lesütötte a szemét, mintha
keresgélte volna a szavakat. – Frank
győzköd bennünket, hogy dolgozzunk
együtt.
Shaw megállt, és hűvösen nézett le rá.
– Mármint velem?
– Nem, úgy értettem, hogy ővele. A
cégével – tette hozzá gyorsan a lány.
Shaw újra elindult. – El sem tudom
képzelni, hogyan lehetséges az.
– Némileg változtatnunk kellene a
működésünkön, ami azt jelenti, hogy...
szóval nem fejezhetjük be úgy a
feladatokat, ahogy megszoktuk – hadarta
Reggie. – De Frank azt mondja, az
információs hálózatunk és a kutatási
hátterünk hasznosnak bizonyulna, ha
összefogunk egyes...
Shaw fölemelte a kezét, hogy
elhallgattassa. – Figyelj, ez engem most
nem nagyon érdekel.
A lány láthatólag megbántódott, de
fegyelmezte magát. – Hogyne, persze,
megértelek.
Egy parkhoz értek, és Shaw leült egy
padra. Reggie habozott, bizonytalannak
tűnt, hogy csatlakozzon-e hozzá, vagy
sem. Végül ő is leült, de tisztes távolságot
hagyott kettejük között, ami a jól
megtermett férfi mellett nem volt
egyszerű.
– Azt hiszem, még meg sem
köszöntem, hogy megmentetted az
életemet.
 – Nem kell megköszönnöd, Shaw.
Nélküled most nem lennék itt.
– Ki kellett mondanom.
– Rendben, kimondtad. Ennyi elég. – A
lány keresztbe tette a lábát, eltúlzottan
mély lélegzetet vett. – Nem tartozik rám,
de...
– Akkor hagyjuk! – vágott a szavába
Shaw.
Mindketten hallgattak.
– Nem volt köztünk több barátságnál –
törte meg végül a csöndet Shaw. –
Legalábbis egyelőre. De valóban barátok
voltunk. És Katie nagyon sokat jelentett...
most is nagyon sokat jelent nekem. Föl
sem fogtam, milyen sokat.
– Értem – gördült le egy könnycsepp
Reggie arcán.
– És hogy valaha is több lesz-e köztünk
barátságnál, az olyasmi, amit... – csóválta
meg a fejét a férfi, miközben egy
kisfiával sétáló édesanyára nézett, azután
le a gyepre.
– Katie meg fog gyógyulni. Elmehetsz
hozzá, Shaw, és...
– Nem megyek – jelentette ki
határozottan.
Újabb néhány másodperc hallgatás
következett.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte
Reggie.
– Néhány napot lófrálok itt, amíg
Frank újból munkára nem fog.
– Kijöhetnél Harrowsfieldbe. Sőt, azt
hiszem, Frank holnap odajön
megbeszélni néhány dolgot. Mi ketten
pedig...
A lány elhallgatott, ahogy Shaw
hirtelen fölállt.
– Nem, Reggie, szerintem nem lesz
semmiféle „mi ketten” .
Sarkon fordult.
– Shaw, légy szíves!
Hátrasandított a lányra. – Ne haragudj.
– De ha esetleg csak lelassítanánk...
Könnyek gyűltek Reggie szemébe, és
ez láthatólag dühítette. Elmorzsolta őket.
Shaw szembefordult vele, miközben a
lány fölemelkedett, és ugyanígy tett.
– Eltemettem az egyetlen nőt, aki
mindenki másnál többet jelentett nekem.
És majdnem elveszítettem egy másik nőt,
aki nagyon fontos a számomra. –
Elhallgatott, kapkodva vett levegőt. –
Nem akarok harmadik esetet. Vigyázz
magadra, Reggie!
A lány utánabámult, amíg magas alakja
el nem tűnt az ébredező London egyre
sűrűbb tömegében, végül elindult az
ellenkező irányban. Nem bírta rávenni
magát, hogy visszanézzen.
Pedig ha hátrapillant, láthatta volna,
hogy Shaw megáll, és hosszasan nézi,
majd lassan megfordul, és továbbmegy.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Michelle-nek, aki mindannyiunk életét

hasznossá teszi.
Mitch Hoffmannek, a rendkívüli
szerkesztőnek.
David Youngnak, Jamie Raabnak, Emi
Battagliának, Jennifer Romanellónak,
Tom Maciagnak, Martha Otisnak, Bob
Castillónak, Anthony Goffnak, Kim
Hoffmannek és a Grand Central
Publishing összes dolgozójának,
mindazért, amit művelnek.
Aaron és Arleen Priestnek, Lucy
Childsnak, Lisa Erbach Vance-nek,
Nicole Kenealynek, Frances Jalet-
Millernek és John Richmondnak, amiért
utam során minden lépésnél segítettek.
 Roland Ottewellnek a sasszeméért.
Maria Rejtnek és Katie Jamesnek, a
Pan Macmillan munkatársainak, akik jól
időzített támogatást nyújtottak a nagy
pocsolya túlpartjáról.
Grace McQuade-nek és Lynn
Goldbergnek a pazar sajtópropagandáért.
Bob Schule-nak a világszínvonalú
tanácsadó szolgáltatásért.
Lynette-nek, Deborah-nak és
Natashának, amiért olyan szuper csapatot
alkotnak.



Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató
Tördelte az SZBÉ Stúdió

Nyomta az Alföldi Nyomda Zrt.

Felelős vezető György Géza
vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2014-ben
Felelős szerkesztő Szabó Olimpia
Művészeti vezető Gerhes Gábor
Borítótervező Gerhes Gábor
Készült 29,3 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 07 9726 9
 www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado