MARTIN CRUZ SMITH

Sötét titkok

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1997
A félig fehér amerikai, félig puebló indián Martin Cruz Smith egy
hallatlanul izgalmas politikai krimi-kalandregénnyel, az azóta tetralógiává
terebélyesedő Gorkij park-kal robbant be a nemzetközi könyvpiacra 1981-
ben. Legújabb könyve, a Sötét titkok Viktória királynő uralkodása alatt
játszódik egy észak-angliai bányavárosban, ahol a sötét tárnákban sötét
titkok lappanganak. Ezeket deríti ki fokozatosan Jonathan Blair, az
álszent konvencióknak minduntalan fittyet hányó, de éppen maláriában
szenvedő bányamérnök és Afrika-kutató, akit a legalább olyan gazdag,
mint amilyen cinikus Hannay püspök, a bányavidék tulajdonosa azzal bíz
meg, hogy derítse ki, hová tűnt el nyomtalanul lányának vőlegénye, a
környék szegényeit szenvedélyesen megtéríteni igyekvő Maypole káplán. Két
nőalak játszik fontos szerepet a történetben: Charlotte, a püspök zabolátlan
természetű és lázadó szellemű lánya, aki gyűlölettel támad a rossz hírű
Blairre, és Rose, aki vezéregyéniség a nadrágviselésükről és kétes
erkölcseikről hírhedt „csilléslányok” között, és aki iránt a jelek szerint az
eltűnt káplán sem tudott közömbös maradni, mint ahogy nem képes erre
Blair sem, hiába igyekszik minél gyorsabban szabadulni a nyomozás terhes
és egyre életveszélyesebb feladatától. Végül annál is nagyobb titokra derül
fény, mint amekkorára Blair – és természetesen a könyvet letenni képtelen
olvasó – számíthatott.
 MARTIN CRUZ SMITH: ROSE

COPYRIGHT© MARTIN CRUZ SMITH 1996

HUNGARIAN TRANSLATION © NAGY NÓRA, 1997

ISBN: 9630762366

A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL EDDIG

MEGJELENT
GORKIJ PARK
Emnek
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönettel tartozom Christopher Maclehose-nak és Anne O’

Briennek azért, hogy elindítottak wigani utamon, Nikki Sheriffnek,
hogy végigvezetett a térképszobán, Kristin Jacobnak, hogy
elképzeléseimnek megfelelő kertet mutatott, továbbá Ian
Winstanleynek, aki elkalauzolt a föld alatti világ életébe. Köszönet
illeti Jean Sellarst a ruhaviselethez, George Thompsont az idézett
költői művek kiválasztásához adott tanácsaiért.
Mindenekelőtt azonban Joe Foxnak vagyok lekötelezve, aki az
utóbbi tizenöt évben írt öt könyvem előtt megvilágította az utat.
 ELSŐ FEJEZET

Az afrikai nők a legszebbek a világon.

A bíbor, karmazsinvörös és rózsaszín ruhás Szomáliái nők. Nyakukban
ámbrakövek, melyekből összedörzsölve szikra pattan, citrom- és mézillat
száll.
Az Aranyszarv-öbölbeli nők; aranyszín fátyluk szövete megannyi
csilingelő könnycsepp. Tetőtől talpig feketébe öltözött, lefátyolozott
alakok, szénrajzú szemükben vágyakozás. A Hold-hegyi, dinka nők:
sötétek és simák, akár az ébenfa, sudárak és szoborszerűek
gyönggyel vert fűzőjükben, amely csak nászéjszakájukon nyílik fel.
És az aranyláncos, karkötős, csengettyűs aranyparti nők, akik
aranyszálú szoknyáikban táncolnak fahéjtól, malabár-
cardamomumtól, pézsmától illatos szobákban.

Jonathan Blair nyirkos, összetekeredett lepedők közt ébredt.

Szálláshelyének egyetlen ablakát eső, kéményfüst és korom
sötétítette. Megborzongott. Szívesen visszacsusszant volna álmába,
de az tovatűnt, mintha szél fújta volna el. A vérébe ivódott Afrikától
azonban soha többé nem szabadulhat.
Tífuszra gyanakodott. Ágyneműje lucskos volt az izzadságtól. Az
előző héten a feje búbjáig besárgult. Barnásat vizelt, ami a malária
tünete, és amire már az éjjel kinin és gin lett volna az orvosság – ő
legalábbis így orvosolta volna.
Az újabb rettenetes nap kezdetét jelző hajnali harangszó mint
megpattanni készülő ér lüktetett az agyában. Vacogott. A
kandallórácson szánalmas kis marok szén hamvadozott. Nagy
lendülettel talpra állt, lépett egyet, és összeesett.
 Egy óra múltán tért magához. Újabb harangszó tudatta az idő
múlását. Mégsem teljesen hiábavaló az Isten – gongütésekkel jelző,
égi időmérő.
Blair a padlón fekve alulnézetből ugyan, de kitűnően átlátta a
nappaliját: teafoltos, elnyűtt szőnyeg, az ágyon összegyűrt lepedők,
az olajlámpással büszkélkedő asztal mellett az egyetlen szék,
újságpapírral foltozott tapéta, az ablaküveg szomorú szürkeségében
tükröződő kihűlt hamu a kandallórácson. Legszívesebben a székhez
vonszolta volna magát, hogy ülő helyzetben fogadja a halált, de
eszébe jutott, hogy várják. Reszketve, akár egy kivénhedt kutya,
négykézláb a kandalló felé araszolt. Jeges hideg markolászta a
bordáit és facsarta a csontjait. A padló hánykolódott, akár egy hajó,
és Blair ismét elájult.
Amikor magához tért, egyik kezében gyufát, a másikban
újságpapírt és gyújtóst szorongatott. Úgy látszik, ugyanúgy
cselekszik, ha eszméleténél van, ha nincs; ennek igen megörült. Az
1872. március 23-i újság a társasági híreknél volt nyitva.
„Őfőméltósága a királyi hercegnő megtiszteli jelenlétével a Királyi
Geográfiai Társaság pártfogóinak összejövetelét Sir Rodney
Murchisonnel, a Társaság igazgatójával és Hannay főtisztelendő
püspök úrral egyetemben. Részt vesznek továbbá…” Ez tegnap
volt, tehát mindenképpen elmulasztotta az ünnepséget, ha kapott
volna meghívót, és ki tudta volna fizetni a konflist, akkor is.
Fellobbantotta a gyufát, és erejét összeszedve a papír és a gyújtós alá
tartotta a kénsárga lángot, majd az egészet betolta a rács alá. A
szenesládához hengeredett. Kérlek, Istenem, fohászkodott, add,
hogy legyen benne szén. És volt. Dobott egy marékkal a tűzre. A
rács fölött kanna himbálózott. Kérlek, Istenem, fohászkodott, add,
hogy legyen benne víz. A kannát megbillentve hallotta, hogy tartalma
ide-oda loccsan. Még több papírt és szenet halmozott a rácsra, és
amikor a szén is lángra kapott, közel húzódott a tűz életet lehelő
melegéhez.
Nem szerette az angol teát. Szívesebben ivott volna pohárból
édes marokkói mentateát. Vagy sűrű török kávét. Vagy főtt amerikai
kávét bádogpohárból. Londonban viszont, gondolta, ez is nagy kegy
az élettől.
Miután megitta a teáját, nekirugaszkodott az öltözködésnek.
Reszkető kezét látva emberfölötti feladatnak tetszett, hogy keskeny
sálját nyakkendő módjára megcsomózza. Napok óta nem mert
borotvával közelíteni a torkához, s most állát borosta födte. Volt
viszont egy szalonképes ruhája, sőt zsebórája is, amely
figyelmeztette, hogy haladéktalanul indulnia kell, ha gyalogszerrel el
akar érni – járműre nem lévén pénze – a Holborn Roadtól a Savile
Row-ig. Rendesen egyórás séta volt az út, ma viszont olyan képtelen
feladatnak tetszett, mintha hegyeken, sivatagokon, mocsarakon
kellett volna átkelnie. Az ablaknak dőlve lebámult a konflisok
bakhátára és az esernyők forgatagára a járdán. Az üveg szabad
levegőn cserzett, markáns arcot mutatott neki. Nem volt barátságos
vagy kellemes arc, még viselőjének sem.
Dülöngélve botorkált le a lépcsőkön, akár egy tengerész. Míg el
nem töri a lábát, nincs baj, nyugtatta magát. Ezt a találkozót semmi
szín alatt nem mulaszthatja el, ha ki akar jutni Angliából. És ezért
akár négykézláb is odakúszott volna.

London gőzölgő lópotyadék párájával vágta szembe, és a várakozó

kocsisok és handlék feleselésével – a vitákat sűrű köpések
központozták. Párizs bulvárjait naponta locsolják. San Franciscóban
a szenny legalább lemosódik az öbölbe. Londonban viszont a
mindennapos esőtől felázott mocsok bűze facsarja az ember orrát.
London olyan, mint Anglia maga, gondolta Blair, az Északi-
tenger kék szeme alatt szörcsögő hatalmas orr. E világi éden,
teljhatalmú sziget, éjjeliedény Isten szabad ege alatt. Ahol minden
egyes alattvaló büszke az esernyőjére.
A Holborn Roadnak ezt a végét zsidók, írek és románok lakták,
akik egyformán keménykalapban és ócska göncökben jártak. Minden
utcának megvolt a maga zálogháza, gyülekezeti helyisége,
pacalkereskedése, osztrigastandja és két-három sörcsarnoka. Az
utcán vidáman sürögtek a helybéliek, mintha ők nem is ezt a bűzös
levegőt szívták volna. Omnibuszok zötykölődtek a szemetelő eső és
köd fátylán át. Szendvicsemberek hirdették csontkovácsok,
felcserek, fogdoktorok szolgáltatásait. Átázott boás nők rúzsos
mosolya villant, benne bujakór és bujakór ígérete. Sarki árusok
kínáltak zsemlyét, krajcáros kiflit, forró sült krumplit és újságokat, a
címlapon „KAJLA FRAJLA BUJTOGATTA – MEGFOJTOTTA!”
ordította a szalagcím. Blair el nem tudta képzelni, hogyan válogatják
ki a szerkesztők, mit tálaljanak fel a városi atrocitások mindennapi
tömkelegéből.
Félúton, a Charing Crossnál falragaszok reklámozták a polgári
lét elengedhetetlen kellékeit: a májtablettákat és a fekete bodzát, a
Nestlé tejport és a Cockburn sherryt. Az utcaképet itt fekete
öltönyös és cilinderkalapos férfiak határozták meg: gallérjukat fél
kézzel összefogó hivatalnokok, cérnakesztyűs kezükben szalagdíszes
dobozkákat hurcoló kereskedők, mellényükön ezüst óraláncot
fitogtató ügyvédek tülekedtek esernyőik alatt. Blairnek nem volt
esernyője; széles karimájú kalapja vezette le a vizet esőkabátja
vállára. Lyukas Wellington-csizmáját egy zsoltároskönyv lapjaival
bélelte ki; a balba a „Csak tehozzád, Istenem” került. Ötpercenként
megállt, hogy egy lámpaoszlopnak dőlve kifújja magát.
A St. James-székesegyház előtt olyan hideglelés fogta el, hogy
vacogott a foga. Noha késésben volt, betért egy csapszékbe, mely
előtt tábla hirdette: „Olcsó gin”. Amikor utolsó érméjét a bárpultra
dobta, észrevette, hogy megritkul körötte a levegő, a törzsvendégek
– ebédidejüket töltő, gyászos képű, nyúzott boltosok és inasok –
elhúzódtak mellőle.
A csapos elébe tett egy kupica gint. – Ecetes tojás meg osztriga
is van.
– Köszönöm, de nem kérek. Csak folyékonnyal élek.
Az összes szem végigkísérte a gin útját. Nemcsak az tette, hogy
az ő bőrük sápadtfehér. A britek arcbőre még a többi európaiéhoz
képest is halvány, mintegy a füstbe rég beleveszett nap hiányára
emlékeztet. Fénylő tekintetű fiú oldalazott Blair felé a pult mentén.
Kalapján zöld szalag díszelgett, lila nyakkendője úgy lapult a mellére,
mintha oda lett volna tapasztva, sárga kesztyűs ujjain gyűrűk
csillantak.
– Illustrated London News – mondta a kezét nyújtva.
Firkász. Blair meg sem várta a visszajáró aprót, csak ellökte
magát a pulttól, és már kívül is volt az ajtón.
A fiú arcára olyan vigyor ült ki, mintha igazgyöngyre lelt volna
az osztrigájában. – Blair volt az – jelentette ki. – Az aranyparti Blair.
Nigger Blair.

Savile Row-i végcélja az a fajta városi ház volt, amilyenbe a

kereskedők előszeretettel költöztetik bankjaikat és klubjaikat: a
bordázott oszlopokkal közrevett bejárat fölött három sor
márványcsipkés ablak húzódott a magabiztosság, makulátlanság és
mértéktartás jelképeként. Az egyik oszlopon réztábla hirdette:
„Királyi Geográfiai Társaság”.
– Mr. Blair. – Jessup, a gondnok mindig rendkívül
szolgálatkészen fogadta, Blair maga sem tudta, miért. Most is elvette
a kalapját és a kabátját, és a ruhatár hátsó részébe vezette, ahol tejes
teát tett eléje. – Jól van, uram?
 – Kicsit megfáztam, de említésre sem érdemes. – Blairt a rövid
út a csapszéktől annyira kimerítette, hogy alig tudta megtartani a
teáscsészéjét.
– Ez a zöld tea majd helyrehozza, uram. Jó, hogy újra eljött,
uram.
– Örülök, hogy látom, Jessup. A püspök úr itt van még?
– Itt, itt. Az egyik inas éppen most vitt be őkegyelmességének
egy kis sajtot és portóit. Nyugodtan fújja ki magát. Nagy
érdeklődéssel olvastam a munkájáról érkezett híreket, uram.
Remélem, ezután is kapunk magától beszámolókat.
– Én is remélem.
– Gondolja, hogy megbírja a lába, uram?
– Azt hiszem. – A remegés alábbhagyott. Blair fürgének éppen
nem mondható mozdulattal talpra állt, és Jessup leporolta a
felöltőjét.
– A gin szétmarja a beleit, uram.
– Köszönöm, Jessup. – Megpróbált elindulni, míg tartott benne
a lendület.
– A püspök úr őkegyelmességét a térképszobában találja, uram.
Kérem, legyen elővigyázatos. Rossz napja van.
A térképszoba hiteles bizonyítéka volt annak, hogy a Társaság
kivette a részét az emberi tudás gyarapításából. Nagyméretű térkép
vázolta a Társaság támogatásával létrejött expedíciókat: Mungo Park
felfedezőútját a Niger folyón, Burtonét és Speke-ét a Viktória-tóhoz,
Speke-ét és Grantét a Fehér-Nílushoz, Livingstone kongói és Baker
Speke után kutató ugandai útját. A falakat könyves- és térképes
polcok osztották két szintre; a galériát kovácsoltvas oszlopok és egy
csigalépcső támasztotta alá. Bágyadt fény derengett át az üvegtetőn.
A szoba közepére állított földgömbön empire-rózsaszín foltok
jelezték az egész földgolyót behálózó brit gyarmatbirodalom tagjait.
 Hannay püspök, egy középkorú, magas férfi a glóbusz mellett
állt fekete gyapjúöltönyben és papi gallérban. Mivel a legtöbb angol
állandóan feketében járt, az egész ország olyan benyomást keltett,
mintha egyfolytában gyászolna. A sötét ruha és a hófehér gallér most
csupán még jobban kihangsúlyozta a püspök feltűnő élénkségét és
tekintetének nyíltságát. Pirospozsgás arca és piros ajka volt, sötét
haja megőszült és a halántéka körül mereven szétállt, mintha
megpörkölődött volna.
– Üljön le, Blair – szólalt meg. – Pocsék bőrben van.
Két magas támlájú szék állt a térképasztalnál. Blair engedelmesen
rogyott le a sajt és a portói mellé.
– Örülök, hogy látom, kegyelmes uram. Bocsánatát kérem a
késésért.
– Bűzlik a gintől. Igyon egy kis portóit.
Hannay töltött az egyik pohárba; ő maga nem ivott.
– Maga amúgy is messziről bűzlik, Blair. Jótékonysági alap
hűtlen kezelése, parancsmegtagadás, a rabszolgák felbujtása, az ég
szerelmére! Szégyent hozott a Társaságra és a Külügyi Hivatalra. És
mindezt az én ajánlólevelem birtokában.
– Az a pénz járt nekem. Ha kihallgatást kérhetnék a Kormányzói
Testülettől…
– Először is képen törölnék, aztán kipenderítenék az ajtón.
– Nem venném a lelkemre, ha miattam erőszakra ragadtatnák
magukat. – Blair újra teletöltötte a poharát, és felpillantott. – Ön
meghallgat?
– Nekem jobbak az idegeim. Hadd halljam az érveit. –A püspök
hátradőlt. – Vagy várjon, mást gondoltam. Csak időpocsékolás
lenne. Olyan okok miatt neheztelnek magára, amiknek semmi közük
az előbbi vádakhoz.
– Azaz?
 – Maga amerikai. Tudom, hogy itt született, de akkor is
amerikainak számít. Fogalma sincs, milyen kellemetlen tud lenni a
stílusa meg a hangja. Ráadásul szegény is.
– Ezért használtam fel a pénzt. Kumasiban dolgoztunk
térképészeti felméréseken. Nekem nincs szükségem egy egész
hadseregre, mint Speke-nek. Beérem öt emberrel, mérőfelszereléssel,
gyógyszerrel és némi ajándékkal a törzsfőnököknek. Az embereket
előre ki kellett fizetnem, és a saját tartalékaim ezzel ki is merültek.
Azok az emberek tőlem függnek. Húsz font. Ez igazán nem sok,
ráadásul jó, ha az emberek fele életben marad. Hova lett a Külügyi
Hivatal és a Társaság által ígért összeg? Az accrai gyarmati
igazgatóság elverte. Nem maradt más, mint a bibliaalap. Rá is tettem
a kezem. Nem volt más választásom: vagy a könyvek, vagy a
táplálék.
– Bibliák, Blair, nem könyvek. A lélek tápláléka. Akkor is, ha
metodistáknak szánták őket. – A püspök olyan halkan suttogott,
hogy Blair nem tudta eldönteni, nem nevettetni akarja-e vele.
– Van tudomása arról, hogy az accrai igazgatóság mire költötte
az én pénzemet? Ceremóniákra meg parádézásokra egy vérengző
idióta – az ön unokafivére – kedvéért.
– Hivatalos látogatáson volt. Természetes, hogy megadják a neki
járó pompát. Ha maga nem ilyen szegény, eszébe se jutna szót
fecsérelni rá. Joggal tartják, hogy Afrika úriembereknek való hely.
Maga pedig…
– Bányamérnök.
– Legyünk nagylelkűek: annál azért több. Geológus, térképész,
de határozottan nem úriember. Úriemberek a saját zsebükbe
nyúlnak, és váratlan helyzetekben sem kell kínos meglepetésektől
tartaniuk. De ne aggódjon, már kiköszörültem a bibliaalapon esett
csorbát.
 – A kumasi költségeimért még a Társaság tartozik nekem száz
fonttal.
– Miután így lejáratta őket? Kötve hiszem.
A püspök felállt. Olyan magas volt, mint a dinkák. Blair a saját
szemével látta. A Kormányzói Testület tagjai közül egyedül a püspök
járt Afrikában, a Szaharától délre eső igazi Afrikában. Blair elkísérte
Szudánba, ahol megmutatta neki előbb csak a legyeket, aztán a
marhacsordákat, végül a nomád dinkák táborhelyét. Az asszonyok
futva menekültek a fehér bőrű látogatók elől. Az afrikaiak
rendszerint így tettek: a szóbeszéd szerint a fehérek fölfalják a
feketéket. A dinka férfiak ellenben bátran felsorakoztak, testük a
kísérteties hamuréteget és elefántcsont karperecet leszámítva pucér
volt. A püspök lehántotta magáról a ruhát, és merő kíváncsiságból
hüvelykről hüvelykre összemérte magát a legmagasabb harcossal.
Válltól lefelé a két óriás fizikuma minden apró részletében egyezett.
Hannay kiegyenesedett. Szórakozottan megpörgette a
földgömböt. – Térjünk rá erre a rabszolgaügyre. Mit hoz fel a
mentségére?
– Unokafivére, Rowland megjelent a szárazföld belsejében, és
halomra gyilkolta az állatokat.
– Mintapéldányokat gyűjtött tudományos vizsgálódásaihoz.
– Kilyuggatott mintapéldányokat. Ha valaki fél nap alatt kilő
ötven vízilovat és húsz elefántot, az nem tudós, hanem mészáros.
– Vagy amatőr tudós. De mi köze ennek a rabszolgákhoz?
– Az unokafivére állítólag a Külügyi Hivatal megbízásából
tájékozódott a belügyeket illetően, és megdöbbentőnek nevezte,
hogy rabszolgákat talál egy brit gyarmaton.
– Brit protektorátusban. – Hannay tiltakozólag fölemelte a kezét.
– Katonákkal érkezett, meg egy öntől hozott levéllel, amelyben
engem rendel melléje vezetőül. Unokafivére bejelentette, hogy az
asantik királyát vasra vereti, és felszabadítja a rabszolgáikat. De
persze csak fel akarta lázítani az asantikat, hogy bevethesse ellenük a
brit katonáit.
– Na és? Az asantik már megszedték magukat a rabszolga-
kereskedelemből.
– Ahogy az angolok is. Az angolok, a hollandok és a portugálok
mind kereskedtek az asantikkal.
– De az angolok egyszer és mindenkorra befejezték. És erre
egyetlen biztosíték van: az, ha leverjük az asantikat, és szavatoljuk a
brit uralmat az egész Aranyparton. De maga, Jonathan Blair, aki az
én alkalmazásomban áll, a fekete rabszolgák pártját fogta. Mégis
miért érezte magát feljogosítva, hogy aláássa a Külügyi Hivatal
politikáját, vagy megkérdőjelezze Lord Rowland erkölcsi
megfontolásait?
Blair tisztában volt vele, hogy Hannay azért használta Rowland
címét, hogy hangsúlyozza az ő sokkal alacsonyabb társadalmi állását.
Már a nyelve hegyén volt egy dühödt, öntudatos visszavágás, de
lenyelte.
– Én mindössze azt tanácsoltam a királyuknak, hogy vonuljon
vissza, és várja ki a harcra alkalmas pillanatot. Néhány év múlva is
legyilkolhatjuk a családjával együtt.
– Az asantik jó harcosok. Nem olyan egyszerű csak úgy
legyilkolni őket.
– Az asantik mordállyal és az ingükre varrt Korán-idézetekkel
harcolnak. A brit gyalogság Martini-Henry puskával. Méghogy nem
olyan egyszerű legyilkolni őket!
– Közben pedig virágozzék a rabszolgaság bűne.
– Anglia nem a rabszolgáikat akarja, hanem az aranyukat.
– Persze hogy azt. Magát is azért küldtük oda, hogy aranyat
találjon. Csakhogy nem talált.
– Visszamegyek érte. – Úgy képzelte, hogy lassan hozakodik
majd elő a javaslatával, nem ilyen hirtelen, minden átmenet nélkül.
 A püspök elmosolyodott. – Jól hallok? Küldjük vissza az
Aranypartra? Hogy újra fellázítsa a fekete rabszolga barátait?
– Azért, hogy befejezzem a térképészeti felmérésemet. Ki ismeri
az országot úgy, mint én?
– Szó sem lehet róla.
Blair elég régen ismerte Hannayt ahhoz, hogy tudja: a püspök
megveti a könyörgést. De hát nem egyetlen út vezet Afrikába.
Megpróbálkozhat egy másikkal. – Ha jók az értesüléseim, jövőre
expedíció indul az Aranyszarv-öbölbe. Ott biztosan van arany.
Szükség lesz olyasvalakire, mint én vagyok.
– Olyasvalakire, mint maga, de nem szükségképpen magára. A
Társaság bárkit szívesebben küld magánál.
– Ön a fő támogató, és azt teszik, amit ön mond.
– Ez a helyzet pillanatnyilag nem magának kedvez. – Hannaynek
sikerült mosolygás nélkül derűs ábrázatot öltenie. – Átlátok magán,
Blair. Utálja Londont, irtózik Angliától, minden itt töltött óra merő
gyötrelem magának. Vissza akar menni a dzsungelébe és a kávészínű
nőihez. Világos, mint a nap.
Blair érezte, hogy forróság önti el az arcát, aminek semmi köze
sem a maláriához, sem a portóihoz. Hannay kíméletlen pontossággal
festette le a valóságot. Meglehet, ezzel el is bocsátotta szolgálataiból.
A püspök a könyvespolcokhoz ment. Ott volt Az első lábnyomok
Kelet-Afrikában Burtontől. Egy misszionárius utazásai Livingstone-tól.
Mindkettő bestsellernek számított, annyi kelt el belőlük, amennyi
Dickens érzelgős londoni történeteit leszámítva egyetlen könyvből
sem. Hannay könnyedén végigfuttatta ujjait a Társaság beszámolóin:
„Az arabok kereskedelmi útvonalai”, „Hottentotta babonák és
rítusok”, „Az afrikai Aranyszarv-öböl ásványkincsei”, „Az
Aranyszarv-öböl népeinek etnográfiája”. A két utóbbi Blair szerény
munkája volt. Mintha csak magában lenne, Hannay komótosan a
dél-afrikai zuluknak és búroknak fenntartott polchoz sétált.
 Blairnek semmiféle ellenvetés vagy kibúvó nem jutott eszébe.
Kirúgták volna, méghozzá olyan gyorsan, hogy még a rúgást sem
vette észre? Magában azt találgatta, vajon mennyit számíthatnak fel
nyomorúságos szállásáért. Ami holmija a rajta lévő ruhán kívül
akadt, belefért egy zsákba. Egyetlen értékes tulajdona a
mérőeszközei voltak: kronométere, sárgaréz szextánsa és
teleszkópja.
– Mik a tervei? – kérdezte Hannay püspök, mintha csak olvasott
volna a gondolataiban.
– Van még bányásztársaság itt Londonban. A Keletindiai
Társaság például, vagy más, egyiptomi érdekeltségű társaság.
Majdcsak akad valami.
– Ajánlólevél nélkül senki nem áll szóba magával, és a híre már a
hét vége előtt mindenhova eljut.
– Akkor elmegyek New Yorkba, esetleg Kaliforniába. Ott még
mindig rengeteg az arany.
– Hajójegy nélkül meg sem tud mozdulni. Most is átázott a
kalapja. Még konflisra sem volt pénze.
– Ahhoz képest, hogy püspök, ön egy zsugori csirkefogó.
– Én az anglikán egyház vagyok – válaszolta Hannay. – Ettől
olyan tág a tűréshatárom, hogy még maga is belefér.
– Irányítottam Hannay-bányákat Amerikában, Mexikóban,
Brazíliában. Ön küldött mindegyikbe.
– Csak megkérdeztem, hogy menne-e, nem küldtem. De nem
kellett kétszer kérdeznem.
– Nem pénzt kérek. Arról is lemondok, amivel a Társaság
tartozik. Csak egy jegyet New Yorkba, és végeztünk.
– Végeztünk?
– A világ tele van bányákkal.
 – És mint az a bizonyos fehér nyuszi, beveszi magát egy üregbe,
és soha nem bújik elő. – Hogy nyomatékot adjon szavainak, Hannay
lezökkent a Blairrel szemközti székre.
– Úgy van.
– Hiányozni fog, Blair. Sok mindent el lehet mondani magáról,
de azt nem, hogy nyuszi lenne. Felelősséget érzek magáért.
Vitathatatlan, hogy végzett jó munkát szorult helyzetben. És ha
vigyáz a nyelvére, a társasága sem kellemetlen. Szánalmas így látnom,
ennyire lezüllötten. Holnap már a csizmáját főzi meg vacsorára.
Vagy London polgárait. Nem, maga egyáltalán nem hasonlít egy
nyúlra.
– Akkor segítsen, hogy elkerülhessek innét.
Ahogy a püspök összekulcsolta a kezét, az bárki másnál
imádkozást jelentett volna; nála egyszerűen feszült gondolkodást.
– Azt mondja, elhajózna Liverpoolból New Yorkba?
Blair bólintott; most először villant föl egy halvány reménysugár.
– Esetleg elintézhetne egy kis apróságot útközben – szólalt meg
Hannay.
– Hogyhogy „útközben”?
– Wiganben.
Blair hahotára fakadt. Önmagát is meglepte, honnan volt hozzá
ereje. – Köszönöm, inkább éhezem.
– Wigan bányászvidék. A világ tele van bányákkal, az előbb
mondta.
– Aranybányákra gondoltam, nem szénre.
– De hisz maga is szénbányában kezdte.
– Éppen ezért tudom, mi a különbség.
– Száz font – ajánlotta Hannay. – Plusz az összes költség.
– Azzal a százassal amúgy is tartoznak. Az összes költség
Wiganben? Annyi húsos lepényt ehetek, amennyi belém fér?
 – És bevesszük a jövő évi expedíció tagjai közé. Zanzibárból
indulva átszelik Afrikát a keleti partoktól a Kongó torkolatáig. A
beosztásáért nem vállalok garanciát – ne feledje, én csak ajánló
vagyok, de megígérhetem, hogy szólok egy jó szót az érdekében.
Blair igyekezve biztos kézzel tartani az üveget, teletöltötte a
poharát. A mérleg egyik serpenyőjében régi álma, mégpedig elérhető
közelségben; a másikban Wigan.
– Bányafelügyelőt akar csinálni belőlem? Arra Wiganben száz
embert is találnak. Nálam rátermettebbeket.
– Nem. Az egyház szolgálatára kérem.
– Tartsak előadásokat? Vetítsek Afrikáról? A misszionáriusokról,
akiket csodálok, ilyesmiről lenne szó?
– Senki nem hinne magának. Olyasvalamire kérem, ami jobban
megfelel a természetének, az érdeklődésének és sajátos
származásának. Magántermészetű dologra. Ismerek Wiganben egy
káplánt. Református káplán, tudja, az evangélikusok közül.
Gyakorlatilag metodista, már-már wesleyánus. Lankadatlan
buzgalommal prédikál bukott nőknek és fegyenceknek. Nem az a baj
vele, hogy bolond, hanem hogy nem tudok a nyomára bukkanni.
Olyan, mint az a bizonyos fehér nyuszi, bemászott egy üregbe, és
azóta se jött elő.
– Úgy érti, lement egy bányába? – kérdezte Blair.
– Nem. Egyszerűen csak eltűnt. Két hónapja a színét sem látták
Wiganben. A rendőrség kérdezősködött erre-arra, de a rendőreink
mind helyi fickók, akiket csak arra tanítanak ki, hogy hogyan tegyék
ártalmatlanná a részegeket és leplezzék le az orvvadászokat.
– Kerítsen egy idegen nyomozót.
– A bányászok lenézik, sztrájktörőknek tartják a detektíveket –
rendszerint joggal. Maga viszont el tud vegyülni közöttük. Afrikában
is el tudott, már a lehetőségekhez képest.
– Szerezhetne valakit Londonból.
 – Egy londoni ott el lenne veszve. Egyetlen szót sem értene egy
lancashire-i beszédjéből. Az ön édesanyja Wiganben született, ugye?
Mintha ezt mondta volna egyszer Szudán közepén egy tábortűz
mellett.
– Sok mindenről beszéltünk.
– Mi sem természetesebb. Én is Wiganből származom. Ez a
közös bennünk. Maga Wiganben élt, míg az édesanyja magával nem
vitte Amerikába.
– Hova akar kilyukadni?
– Maga szót ért az ottani emberekkel.
A gin és a portói nem is rossz párosítás. Blair már egyáltalán
nem vacogott. A feje kitisztult.
– Nem hiszem, hogy csak erről van szó. Egy szeszélyes káplán
miatt nem küldene oda. Aki ráadásul bolond is.
Hannay püspök látható örömmel dőlt előre. – Persze hogy nem
csak erről van szó. A lányom a káplán jegyese. Tudni akarom, ha egy
ír egy kocsma előtt szétverte a fejét. Tudni akarom, ha egy prostituált
lelki üdvén munkálkodik, de közben a testét sem veti meg.
Titokban, az ügynökömön keresztül akarom megtudni, hogy a lányomnak
és az egész országnak ne az újságokból kelljen értesülnie róla.
– Akármi történhetett vele. Lezuhanhatott egy aknába,
belecsúszhatott egy kanálisba vagy elgázolhatta egy szeneskocsi.
Esetleg ő is hozzányúlt az ottani bibliaalaphoz, és kereket oldott egy
csapat vándorcigánnyal.
– Akármi történt is, tudni akarom. – A püspök piros szalaggal
átkötött kemény borítékot húzott elő. Kibontotta a szalagot, és
fölmutatta a boríték tartalmát.
– John.
– John a neve?
– A keresztneve. És itt van még ötven font előleg a költségekre.
– És ha holnap beállít önhöz?
 – Akkor megtarthatja az egészet. Vegyen gyógyszert, egyen egy
rendes ebédet. Bejelentettem egy wigani szállodába. A számlákat a
saját címemre küldetem.
– Mármint a Hannay Szénbánya címére?
– Egyre megy.
Még mindig tartoznak száz fonttal, gondolta Blair, de azért az
ötven is nagylelkű ajánlat. A püspök nagyon érti, hogyan nyelesse le
az emberrel a keserű pirulát. Blair úgy izzadt, hogy egészen
hozzáragadt a szék támlájához.
– Gondolja, hogy belemegyek?
– Azt gondolom, hogy nincs sok választása, és tudom, hogy
vissza akar jutni Afrikába. Ez a feladat nem haladja meg az erejét.
Mondhatnám, személyes szívesség. Sőt nevezhetjük vezeklésnek is.
– Ezt meg hogy értsem?
– És még én vagyok a nehéz eset, ugye, Blair? Nos, a maga
helyében már mindenki érdeklődött volna leányom hogyléte felől.
Hogy milyen állapotba került, amikor megtudta, hogy a vőlegényét
mintha a föld nyelte volna el. Letargiába esett? Hisztérikus lett?
Orvosi kezelésre szorult? Maga egyetlen szóval sem kérdezte.
A püspök várt. Blair figyelte, amint az ablakra hulló esőcseppek
gyöngyszemekké gyűlnek, egybeolvadnak, majd lefutnak az üvegen.
– Rendben. Nos, hogy van a lánya?
Hannay elégedetten mosolygott. Megkapta, ami a pénzéért járt. –
Köszönöm az érdeklődését, lassan kiheveri a csapást. Nagy
megkönnyebbülésére fog szolgálni, ha tudatom vele, hogy maga kész
segíteni.
– Hogy hívják?
– Ebben minden információt megtalál. – A püspök lezárta a
borítékot, átkötötte, és Blair ölébe ejtette. – Leveret majd felkeresi a
szállodájában. Ő a számadóm. Sok szerencsét.
 A püspök ezúttal valóban elbocsátotta Blairt, aki székébe
kapaszkodva felállt, és erősen markolta a borítékot, mélyén a kincset
érő pénzzel. – Köszönöm.
– Lekötelez – mondta Hannay.
Kifelé menet Blair üggyel-bajjal kikerülte a földgömböt, és már
az ajtóban volt, amikor a püspök utánaszólt.
– Blair, mivel most nekem fog dolgozni, ráadásul a
szülőhelyemen, szeretném emlékeztetni, hogy sokan úgy tekintenek
magára, mint felfedezőre. Maga híressé vált arról, hogy közel tudott
kerülni a bennszülöttekhez, először Kelet-Afrikában, aztán az
Aranyparton is. Hogy ért valamicskét a nyelvükön, az egy dolog;
hozzájuk hasonlóan öltözni és cselekedni egy másik. Az emberek
előszeretettel nevezik magát „Nigger Blair”-nek. Ne hagyja.
 MÁSODIK FEJEZET

A fényesre lakkozott vasúti kocsiban, amelybe Blair beszállt,

halottasházhoz illő némaság fogadta; az olajmécsesek lángja sem volt
erősebb, mint a gyertyáké. Már csak a mellkasomra hintett fehér
liliomok hiányoznak, gondolta Blair. A mögötte beszálló utasok
gyászos külseje sem derítette jobb kedvre: a fülke fennmaradó
helyeit egy mértékletességi nagygyűlésről hazatérő társaság, egy nő és
két férfi foglalta el. A mozgalom szellemének megfelelő fekete ruhát
viselték, széles piros övvel, amelyre „A tea vidít, de nem részegít”
jelmondat volt hímezve. Mivel Blair azóta sem borotválkozott,
remélte, hogy marcona külseje visszariasztja őket a társalgástól, ám
ők ennek ellenére olyan szemekkel bámultak rá, ahogy keselyűk
bámulnak egy haldokló oroszlánra.
Jóllehet Blair nem sajnálta a pénzt kininre és brandyre,
hullámokban tört rá a láz, és izzadságtól lucskosan vergődött egyik
hullámhegytől a másikig, s pihegett kimerülten a hullámvölgyekben.
De nem panaszkodhatott. A malária igazán potom ár, amit az ember
Afrikáért fizet; belépő úgyszólván. Szerencse kérdése, ki mit szed
össze a jóval pikánsabb trópusi szuvenírek közül: álomkórt,
mocsárlázat, sárgalázat és nevenincs egzotikus betegségeket, amelyek
vérzéssel, bénulással járnak, vagy akár fulladással, ha a megdagadt
nyelv elzárja a levegő útját. Ezekhez képest a malária múló
kellemetlenség csupán, nátha, katonadolog.
Blair a hideg ablaküvegnek nyomta homlokát. Bukolikus látvány:
igáslóval szántó gazda képe tárult elé. Ember és állat egyaránt a
sártengerbe süppedt – angol monszun. Barna hullámokat hányt a
sár, és a farmer tovatűnt közöttük. Amikor Blair lehunyta a szemét, a
kalauz megrázta, és azt firtatta, nem beteg-e. A szemem olyan sárga,
mint a rézgombjaid – gondolta Blair –, ez nem elég neked?
– Jól vagyok.
– Mert ha beteg, le kell szállítanom – figyelmeztette a kalauz.
Miután a kalauz kiment, a mértékletesség hívei egy pillanatig
mintha zavarban lettek volna. Aztán a Blair-rel szemközt ülő
megnyalta a száját, és bizalmasan kijelentette: – Én is jártam már így,
testvér. Smallbone-nak hívnak.
Smallbone orra rózsaszín gomb volt. Fekete öltönye fénylett, a
gyapjú ragyogva kelt új életre. Homlokát kék hegek csíkozták. Ezt
soha nem mossa le, Blair tudta: az alacsony tárnamennyezet idővel
szénporos sebhelyeket karcol minden bányász bőrére.
– De a férjem jó útra tért – csacsogott a mellette ülő nő. Száját
keskeny vonallá préselte össze. – Mert gyengék és gyarlók vagyunk.
A vagonok között nem volt átjáró; Blairnek le kellett volna
szállnia, ha másik fülkébe akar ülni. Fontolóra vette ezt a
lehetőséget.
– Nem bánja, ha elmondunk magáért egy imát? – kérdezte Mrs.
Smallbone.
– De csak ha halkan mondják.
Smallbone a felesége füléhez hajolt. – Lehet, hogy pápista –
súgta.
– Vagy thungista – mondta a másik férfi. Fekete, göndör
pofaszakálla majdnem a szeméig ért. Szinte elmenne perzsa
szakállnak, gondolta Blair, Zarathustra büszke lehetett volna rá.
Lefogadtam volna, hogy lefokozott katonatiszt, de csak amíg ki
nem nyitotta a száját. Amerikai kiejtése leleplezte. Amint látom,
simára borotválja az arcát, ami a művésztípusok, például az olaszok
és a franciák szokása.
– Mr. Earnshaw parlamenti képviselő – világosította föl a
bányász felesége Blairt.
 – Akkor már értem, miért ilyen a modora.
– Maga biztosan könnyen szerez haragosokat – mondta
Earnshaw.
– Van érzékem hozzá. Jó éjszakát. – Blair lehunyta a szemét.

Az angolokat az arany vonzotta. Az asantiknak olyan bőven volt

belőle, hogy Afrika inkáinak tartották őket. Folyóikat arany
pettyezte, hegyeiket arany erezte. Van-e jobb befektetés, mint egy
állvánnyal és szextánssal, fúróval és aranyszérrel és több üveg
higanyoldattal felszerelt ember? A hősök csak hadd fedezzék fel a
Nílus forrásvidékét és a Hold-hegyet, hadd mészároljanak
oroszlánokat és majmokat, kereszteljenek el tavakat és népeket.
Blairnek a piriten és kvarcon, a sarki fény áruló csillogásán kívül
semmi keresnivalója nem volt.
Lázálma Axim aranyló tengerparti homokjára röpítette. Rowland
is vele volt. Tudta, hogy a püspök unokaöccse nem épelméjű, de
abban bízott, hogy az óceán kioltja kék szemében az őrület lángját.
A tengeri szél bele-belekapott aranyszőke szakállába. A hullámok
kerekek monoton ritmusában törtek meg a parton. – Kitűnő –
mormogta Rowland. – Kitűnő. – Aximben asszonyok mosták az
aranyat feketére festett fatálcákon; a nap megcsillant a homokban
megbújó aranyszemcséken. Mezítelenül gázoltak a vízbe, hogy
leöblítsék a homokot, alábuktak a hullámok közé, majd magasan
fejük fölé tartva a faszéreket, újra kiemelkedtek. – Micsoda pipik –
mondta Rowland, és célzásra emelte a puskáját. Egy fatálca elrepült,
és az asszony, aki az imént még kezében fogta, a vöröslő habokba
merült. Miközben Rowland újratöltött, egy másik asszony kifelé
indult, a part irányába. Rowland gépiesen, oda se figyelve újra lőtt.
Amikor az asszony összeesett, aranypor szállt szanaszét a homok
közül. Rowland felfordította lábával az asszonyt, akit szikrázó
pettyek hintettek tele. Blair összeterelte a többieket, hogy
biztonságos helyre vezesse őket, és Rowland újratöltött, és
rászegezte a puskáját. Blair érezte, hogy a cső a tarkójának nyomul.
A pánik félig felébresztette. Jeges izzadság volt az a hideg a
tarkóján, nem puskacső. Álmodott. Rowland nem tett ilyet –
Aximben legalábbis nem.
Két külön világban élünk, mondta egyszer egy afrikai Blairnek.
Éber állapotban a nap elől földre sütött szemmel járjuk utunkat,
figyelemre se méltatva vagy meg se látva, ami körülvesz bennünket.
Álmunkban pilláink mögött nyitott szemmel haladunk át egy vibráló
világon, amelyben a férfiak oroszlánná, a nők kígyóvá változnak,
amelyben bizonytalan nappali félelmeink kiélesedett érzékeink révén
láthatóvá válnak.
Ébrenlétünk alatt a jelen csapdájában vergődünk, akár a gyík,
amely élete végéig egy homoktölcsér pergő homokján kepesztet.
Álmunkban a múltból egyenest a jövőbe repülünk. Az idő nem szűk,
fáradságos ösvény, hanem egyben látható, egész erdő. Blair baja az,
mondta az afrikai, hogy csak az ébrenlét világában él. Azért nem tesz
egy lépést sem térkép nélkül, mert oly keveset lát.
Blair azt állította, hogy alig-alig álmodik, amitől az afrikai
nevetőgörcsöt kapott. Csak az nem álmodik, akinek nincs
emlékezete. Hol vannak Blair szülei? Akármilyen messze élnek is,
Blair álmában meglátogathatja őket. Blair azt mondta, hogy nem
emlékszik a szüleire. Apját nem ismerte, anyja tengermélyi sírjában
fekszik. Négyéves korában látta utoljára. Hogyan emlékezhetne rá?
Az afrikai felajánlotta, hogy meggyógyítja, és akkor lesznek
emlékei meg álmai.
Blair válasza egyetlen szó volt. – Nem!
Felnézett. Ölében a mértékletességi mozgalom szórólapja
hevert. „A szesz kioltja a megbánást és szégyenérzetet! A szesz a
munkást mihaszna naplopóvá teszi, a szerető családapát tékozlóvá!
Ugye nem most hallja először?”
 Persze hogy nem először hallotta. Soha nem jut vissza az
Aranypartra. Nyitott szemmel, a láztól kiélesedett érzékekkel
fölfogta, hogy Hannay ígérete mézesmadzag volt csupán. A
misszionáriusok korát éljük, és egy sem akad közöttük, aki magával
vinne egy Blairhez hasonló hírű embert, még ha a püspök ajánlja is,
és ezzel Hannay is tisztában volt. Valójában százötven fontot nyert
mindössze, abból is százzal tartoztak. Marad annyi, amennyit le tud
csippenteni a költségekből.
Wigan? Minden egyes ott töltött perc elvesztegetett idő. Akár el
is felejtheti a száz fontot, gondolta Blair. És ha a vonaton maradna
Liverpoolig, aztán felszállna az első Nyugat-Afrikába tartó gőzösre?
Csak az a baj, hogy mihelyt partra teszi a lábát, a konzulátus a
következő hajóval visszatoloncolja. Ha meg beleveti magát a
bozótba, hogy felkutassa a lányát, menten katonákat küldenek a
nyomába. Egyszer már megtették. Ebben az esetben a lánya is
jobban jár nélküle.
Maga előtt látta, ahogy a lánya egy gyékényen táncol kumasi
otthonában, becsavarja magát anyja arany kelméjébe, majd
kitekeredik belőle. Teste izzott az aranyszálaktól. Tánc közben keze
külön nyelvet beszélt, és azt mondta: Menj el. Állj meg, maradj
velem. Gyere ide. Közelebb, közelebb. Táncoljunk.
Blair ügyetlen táncos volt, az asantik viszont úgy táncoltak,
mintha külön ízületeket kaptak volna hozzá a teremtőjüktől. Lánya a
szája elé tapasztotta kezét, úgy mulatott apja sutaságán. Blair
tűnődve nézte lánya táncát: mi van benne énbelőlem? Gyermeke
mindannak a párlata volt, ami belőle jó, akkor viszont hova lett a
többi, tanakodott Blair. Lehet, hogy az egy másik gyerekbe jutott, aki
meg belül fekete. Lánya nem az aranytól ragyogott, hanem belső
fényességétől. Ha valamennyire is tükörképe ez a lány, miért
fényesebb, mint eredeti mása?
– A prostituált hagyományos szerepet tölt be a társadalomban. A
bukott nő talán gyenge és talán züllött is, rendszerint tanulatlan és
szegény, aki legbecsesebb kincsét áruba bocsátja egy marék apróért.
Szánalmas teremtmény, de érthető legalább. A wigani csilléslányok
azonban sokkal veszélyesebbek, mégpedig mindjárt két okból. –
Earnshaw szünetet tartott.
Blair lehunyt szemmel próbált szunyókálni, hallgatva az alatta
zakatoló talpfák vég nélküli zsolozsmáját: wiganwiganwiganzuigan, majd
egy bakháthídon afrikafrikafrika, aztán megint wiganwiganwigan.
– Mégpedig mindjárt két okból – folytatta Earnshaw. – Először,
mert nemiségének leglényegét árulta el. Megtagadta és
lealacsonyította. A prostituált mégiscsak nő legalább. De, kérdem én,
mi a csilléslány? Anglia-szerte árulják a róluk készült képeket.
Férfinadrágba bújt szerzetek, akik férfitekintettel bámulnak a
kamerába. Tisztességes asszony csakis iszonyattal és undorral
viseltethet irántuk. Sőt még a bukott nők ösztönös reakciója is ez.
A második ok az, hogy a csilléslányok férfimunkát végeznek. Az
iparosodott Angliában ez az egyetlen példa arra, hogy nők végzik az
erősebb, megbízhatóbb nemre szabott munkát. A csilléslányok
ezáltal nemcsak a férfiak kenyerét veszik el, de e férfiak családjáét is,
aminek feleségek és gyermekek látják kárát, akik szenvedése fölött a
bányatulajdonosok szemet hunynak, mert a csilléslányok kevesebb
pénzt húznak ki a zsebükből, mint a férfi munkások.
– A szakszervezet magukkal tart – mondta a bányász. – Ezek a
lányok veszélyt jelentenek a munkahelyekre és a családi életre.
– A parlament kétszer próbálta kitiltani őket a bányákból,
mindhiába – mondta Earnshaw. – Ettől csak annál pimaszabbak
lettek. Ezúttal nem vallhatunk kudarcot. Ez keresztény küldetésem.
Blair összehúzott szemmel figyelt. Earnshaw szemöldöke
szálanként szétállt, mintha mágnes vonzotta volna. Drótszakálla
volt, és orrlyukából és füléből kis szőrpamacsok kandikáltak ki.
Blairnek átsuhant az agyán, hogy javasolja neki, vajjal próbálja
szelídíteni a szakállát, ahogy a Szomáliái nők is ápolják a hajukat, de
Earnshaw nem olyan ember benyomását keltette, aki fogékony lenne
az újdonságokra.

Ahogy a délután estébe hajlott, a kalauz végigment a kocsikon, és

felkapcsolta a világítást. Earnshaw és a Smallbone házaspár
bibliájukat lapozgatták. Blairnek túl erősen vert a pulzusa, hogy
aludni tudjon, úgyhogy kinyitotta a hátizsákját, és előhalászta a
Hannaytől kapott borítékot. A pénzt már korábban kiszedte belőle, a
hártyapapírra írott kétoldalas levelet és a rögbicsapat fényképét most
először vette szemügyre. A kézírás egy pedáns könyvelőre vallott.
Blair a lapalji aláírásra pillantott. O. L. Leveret, Hannay
alkalmazottja. Visszahajtotta a lapot az iromány elejéhez.

A következő gondolatokat mint John Edward Maypole

tiszteletes barátja és bizalmasa vetem papírra – a tiszteletes
eltűnésével a wigani parókia és Wigan városa egy életerős és
buzgó lélektől fosztatott meg.
Mr. Maypole, a plébániatemplom káplánjaként Chubb
tiszteletes mellett részt vett a parókia körüli egyházközségi
feladatok ellátásában: istentiszteleteket celebrált, katekizmust
oktatott, és istápolta a betegeket és a szegényeket. Mr. Maypole
saját gyűjtésű adományokból megalapította az Egyszer Bajba
Jutott Leányanyák Wigani Otthonát. Az Otthonért végzett
munkája közben lelt lelki társára Hannay püspök lányának,
Charlotte-nak a személyében. A mátkapár ez év júliusában kelt
volna egybe. A menyasszony vigasztalhatatlan. Egyébként a
munkásosztály szenvedi leginkább Mr. Maypole hiányát.
Állandó látogatója volt a legszegényebb házaknak, és bár
szociális munkájának javát nők között végezte, a rögbipályán is
 megállta helyét a legderekabb bányászok méltó ellenfeleként,
bármely tisztességes küzdelemben.
Meglehet, az itt következő felsorolás rendőrségi
jegyzőkönyvnek tűnik. Mentségemre szolgáljon, hogy csak
megkíséreltem nyomon követni John Maypole január 18-i
tevékenységeit, ugyanis aznap látták utoljára. A gyengélkedő
Chubb tiszteletes helyett elvégezte a reggeli istentiszteletet,
aztán délig betegeket látogatott. Mary Jaxonnál, egy özvegynél
fogyasztotta el kenyérből és teából álló ebédjét. Délután
bibliaórát tartott a parókián, élelmet osztott a városi
szegényházban, és látogatást tett a Leányanyák Otthonában,
ahol ellenőrizte az ápolónői és háztartási ismeretek okítását.
Majd a nap végeztével hazatérő bányászokkal beszélgetett,
meghívta őket a parókián következő szombaton tartandó
társas összejövetelre. Tudomásom szerint legutoljára Rose
Molyneux-t, a Hannay-bányában dolgozó csilléslányt hívta
meg. Utána senki nem látta. Mivel gyakran teázott egyedül,
könyvet olvasgatva, és aznap estére nem kötelezte el magát
sehova, feltehetőleg a szokott módon fejezte be a napját.
Széles körű elfoglaltságaiból és szerteágazó kötelezettségeiből
kifolyólag még másnap sem vette észre a hiányát senki estig,
amikor Chubb tiszteletes megkért, hogy nézzek be John
szobájába. Jelentettem, hogy ágya bontatlan. A rendőrség
nyomozása mindeddig nem járt eredménnyel.
A parókia, a Hannay család, valamint John barátainak
kívánsága és elvárása, hogy a hollétére irányuló kérdezősködés a
legtapintatosabban történjék, és ne szennyezze botrány vagy
hírverés a szerény keresztényi életet, amelyet élt.

O. L. Leveret, számadó, Hannay-rezidencia.

A kartonpapírra ragasztott fényképen pulóverből és rövidnadrágból
rögtönzött egyenruhában húsz rögbijátékos állt, illetve guggolt egy-
egy sorban egy kert festői előterében. Cipő helyett bőr felsőrészű,
fatalpú klumpát viseltek. Széles vállú, életerős férfiak voltak,
némelyikük lába görbe, mint egy buldogé. Az első sor közepén
guggoló játékos tartotta kezében a rögbilabdát, melyre az eseményt
megörökítendő, fehér festékkel rápingálták: „Wigan-Warrington
14:0”. A csoportkép harmóniáját a csapat két magas játékosának
jobb, illetve bal széli beállítása teremtette meg. Az egyik, a sűrű, sötét
hajú, szenvedélyes tekintettel meredt a lencsébe. A másik szőke volt,
és olyan jámboran nézett maga elé, akár egy borjú. Leveret őmelléje
tett jelet: „John Maypole káplán.” A hátoldalra a következő feliratot
nyomták: „Hotham Fotográfiai Szalon, Millgate, Wigan. Portrék,
újdonságok, sztereoszkópiák”.
A levelekben szokásos túlzó stílusát leszámítva is Leveret levele
kész dicshimnusznak hatott. Kissé zavaros dicshimnusznak ugyan,
mivel írója nem tudta, milyen időben szóljon az eltűnt káplánról,
múltban-e avagy jelenben. Blairnek az is szöget ütött a fejében, hogy
ahhoz képest, amilyen köztiszteletben álló személyiség volt Maypole,
igazán nem csaptak nagy hűhót az eltűnése körül.
Még egyszer szemügyre vette a fényképet. A többiek elnyűttnek
látszottak. A fiatalabbaknál ez nyúzott tekintetükben nyilvánult meg,
az idősebbeknél a homlokukat és kezüket elcsúfító nem mindennapi
piszokfoltokban. Ezzel szemben John Edward Maypole haja szépen
hátra volt fésülve sima homlokából. Arcélét elrontotta csapott álla,
de ettől csak annál őszintébbnek hatott.
Blair eltette a levelet a képpel együtt. Maypole. Tetszett neki ez a
név. Jó angol név, rusztikus és erotikus képzeteket kelt, pogány
isteneket imádó lányok képét villantja fel, akik virágfüzérrel
koszorúzzák a termékenység ősi szimbólumát. Eltűnődött, vajon
felötlött-e valaha ez a kép a káplán agyában. Nem valószínűbb, mint
hogy a gondolat áthatolhat a tömör márványon, válaszolta meg a
kérdést. Valószínűleg ugyanez érvényes a „vigasztalan lelki társra”,
Miss Charlotte Hannayre is. Blair különböző Miss Hannayeket
képzelt maga elé. Az erényes Miss Hannayt fűzővel és konttyal, aki
biztos, ami biztos, gyászruhát ölt? A csinos, de butuska Miss
Hannayt, aki pónifogaton látogatná a szegényeket? A gyakorlatias
Miss Hannayt, aki akár egy helybéli Florence Nightingale,
kötszerekkel és gyógyszerrel felszerelkezve ápolja a betegeket?
A sötét ég tovább komorodott, nem felhők, hanem egy
töményebb összetevő jóvoltából. Blair az ablakból olyasmit látott,
ami akár egy vulkán felszálló füstcsóvája lehetett volna, ha lett volna
működő vulkán errefelé, de a keleten elnyúló Pennine-hegység és
nyugaton a tenger között még egy aprócska hegy sem akadt, csak
völgyteknők meg dimbek-dombok a föld alatti széntelep hosszú
sávján. A füst sötét fátyolként takarta a szemhatárt észak felől,
mintha mögötte a föld tüzet fogott volna. Az utazó csak közelebbről
láthatta volna, hogy a horizontot kémények egybefüggő sora
szegélyezi.
Kéménycsoportok jelezték a pamutfonók, üveggyárak,
vasöntödék, vegyiművek, festékgyárak, téglaégetők környékét. De a
legnagyobb kémények a szénbányákból meredeztek, mintha maga a
föld vált volna egyetlen hatalmas gyárrá. Amikor Blake „a Sátán
sötét malmairól” írt, csakis kémények járhattak az eszében.
Szürkült, noha még nem volt itt az ideje. Még Earnshaw is
megilletődötten bámult ki az ablakon. Amikor már jó néhány
kéményt maguk mögött hagytak, az ég a napfogyatkozások
hamuszín szürkéjébe váltott. Kétoldalt, a bányáktól magántulajdonú
sínpárok vezettek egy kanálishoz. A füstfátyol és az acélpályák
között nyúlt el Wigan, amely első látásra inkább keltette füstölgő
romhalmaz, mint város benyomását.
 A szén bevette magát a városba is: mindenfelé szénhalmok,
valójában fekete meddőhányók púposodtak. Némelyik alatt széngáz
szabadult fel, apró lángocska – kis kék kobold – szökkent halomról
halomra. A vonat lassított egy bánya mellett, ahol az aknakas éppen
felszállított egy csapat bányászt. Tetőtől talpig szénpor borította
őket, a kezükben lóbált lámpáson kívül semmi nem látszott belőlük.
A vonat elsiklott egy aknatorony mellett; Blair a halvány
derengésben kivette róla, hogy piros. Túloldalt alakok keltek át
libasorban a meddőhányókon, így rövidítve le a hazautat. Blair
profilból látta őket. Nadrágos és szénfekete alakok voltak ők is, csak
asszonyok.
A pálya előbb egy szénszállító tutajokkal teli kanális fölött haladt,
aztán el a gázművek és egy sor pamutfonó mellett, melyeknek magas
ablakaiban égett még a fény, kéményeiből pedig úgy gomolygott a
füst, mint kifosztott és felgyújtott várak fölött. A mozdony vastag
gőzsugarakat pöfögve lassított. Mellékvágányok ágaztak szét
raktárakhoz és rakodó-pályaudvarokhoz. Középen, akár egy sziget,
peron húzódott vasoszlopokkal és függőlámpákkal. A vonat
csigalassúsággal araszolt előre, utoljára görcsösen megrázkódott, és
megállt.
A Smallbone házaspár tüstént talpra ugrott, és a következő
pillanatban már kint topogtak a folyosón, készen a sötétség erőivel
való szembeszállásra. Earnshaw levett egy táskát a csomagtartóról. –
Maga nem száll le? – kérdezte Blairtől.
– Nem. A végállomásig megyek.
– Tényleg? Pedig azt gondoltam, Wigan magának való hely.
– Tévedett.
– Én is azt hiszem.
Earnshaw a peronon érte utol Smallbone-ékat, ahol a rokon
lelkek kis csapata egy reverendás lelkésszel egészült ki. Earnshaw
mondott valamit, és a lelkész bagolyszerű tekintetét a vonatra
emelte. Blair hátradőlt. A csoport figyelmét most egy
keménykalapos, magas férfi vonta magára.
Blair kétszáz fontból gazdálkodhatott – igaz, egyelőre csak száz
fontból. Liverpoolból tíz font a hajójegy az Aranypartig. Tudta, hogy
álnéven kell utaznia, sőt már Accrától északra partra kell szállnia; az
orvosok szerint az óceáni hajózás jót tesz az egészségnek, úgyhogy
majdcsak összeszedi magát az úton. Ha szerencséje van, holnap már
tengerre is szállhat.
Éppen szemébe húzta a kalapját, és megpróbált kényelmesen
elhelyezkedni, amikor egy kéz megkopogtatta a vállát. Kalapját
hátrabillentve fölnézett. A kalauz és a peronon látott magas férfi állt
mellette.
– Mr. Blair?
– Igen. Leveret? – kockáztatta meg Blair.
A férfi hallgatása beleegyezésnek tűnt. Fiatal férfi, és
szemlátomást tele ellentmondásokkal, gondolta Blair. Kalapját
gondosan kikefélte, de a zakója gyűrött. Csíkos selyemmellényében
feszengeni látszott. Komoly, mélyen ülő szeme mintha azt latolgatta
volna, miért nem mozdul Blair.
– Wiganben vagyunk.
– Valóban – hagyta helyben Blair.
– Nincs valami jó bőrben.
– Leveret, magának sasszeme van. Valóban nem vagyok elég jó
bőrben ahhoz, hogy lábra álljak.
– Hallom, azt fontolgatja, hogy továbbutazik.
– Mi tagadás, eszembe jutott.
– Hannay püspök úr előleget adott magának. Ha nem tesz eleget
a feladatának, vissza kell kérnem a pénzt.
– Kipihenem magam Liverpoolban, és visszajövök – ígérte Blair.
Magában ezt gondolta: – Majd bolond lennék, felszállok az első
hajóra.
 – Akkor új jegyet kell váltania az állomáson – szólalt meg a
kalauz.
– Megváltom magánál.
– Lehet, hogy Amerikában így szokás – mondta Leveret. – De
nálunk az állomáson kell jegyet váltani.
Blair felkászálódott, de lábát gyengének, egyensúlyát
bizonytalannak érezte. A peronon az első lépés után felbukott, majd
talpra kecmergett, és igyekezett megőrizni a méltóságát. Az utolsó
leszálló utasok – kalapdobozokat cipelő boltoskisasszonyok –
elhúzódtak, amint Blair eldülöngélt mellettük a pályaudvar épülete
felé. Bent két üres pad között kályha állt. A pénztárablaknál senki
nem várakozott, s Blair a könyöklőnek dőlt, és megrázta a csengőt.
Megborzongva hátrafordult, és látta, hogy a vonat kihúz az
állomásról.
Leveret utánajött a váróterembe; hóna alatt Blair csomagját
cipelte. – Gondolom, rég nem járt Wiganben – mondta.

Leveretnek kiéheztetett lóra emlékeztető megnyúlt arca és

bizonytalan járása volt, s olyan magas termettel áldotta meg a sorsa,
hogy a cégérek alatt be kellett húznia a fejét. Felvezette Blairt a
pályaudvar lépcsőin, majd végig egy zsíros vöröstéglás üzletekből
álló utcán. Bár a gázlámpák már kigyúltak, a járdán egymást érték a
vásárlók meg a kirakott árucikkek: vízhatlan kabátok, Wellington-
csizmák, selyemsálak, szaténszalagok, üvegáruk és paraffinolaj.
Standok mellett árusok kínáltak ausztrál marhahúst, nyúlós pacalt,
sorokba rendezett heringet és tőkehalat, kosárban jég között
osztrigát. A kávé és tea egzotikus illata áthatolt a különféle szagokon.
Mindent csillámló koromfátyol borított. Blair arra gondolt, hogy ha a
pokolban lenne egy virágzó főutca, biztosan így nézne ki.
 Lelassítottak egy üzlet portálja előtt, amelyen falragasz hirdette:
„LONDONI HASFELMETSZŐ”. – A helyi lap szerkesztősége –
mondta Leveret, mintha egy bordély előtt haladtak volna el.
A Minorca Szálló ugyanabban az épületben kapott helyet.
Leveret feltessékelte Blairt egy második emeleti, bársonyhuzatú
bútorokkal berendezett, sötét faburkolatú lakosztályba.
– Nicsak, még gumifa is van – mondta Blair. – Egészen otthon
érzem magam.
– Azért foglaltam lakosztályt, mert látogatókra is számítania kell
a nyomozás ideje alatt. És így mindjárt van fogadószobája is.
– Fogadószoba? Az az érzésem, Leveret, hogy maga sokkal
többet tud a feladatomról, mint én.
– Csak jobban foglalkoztat ez a nyomozás, mint magát. A család
barátja vagyok.
– Ez mind szép, de örülnék, ha nem hívná a munkámat
minduntalan „nyomozásnak”. Nem a rendőrségtől vagyok. Felteszek
néhány kérdést, amiket valószínűleg maga is ugyanúgy föltett már,
aztán ajánlom magamat.
– De legalább megpróbálja? Hiszen elfogadta érte a pénzt.
Blair attól tartott, hogy a következő pillanatban összecsuklik
alatta a lába. – Meglátom, mit tehetek.
– Gondoltam, azonnal hozzá akar fogni. Mindjárt át is viszem
Chubb tiszteleteshez. Már látta a pályaudvaron.
– Olyan képe volt, mint aki citromba harapott. – Blair
megcélozta az egyik széket, és belehuppant. – Leveret, maga rám
tört a vonaton és elvonszolt ide. Megtette a kötelességét. Most
elmehet.
– Chubb tiszteletes…
– Chubb tudja, hol van Maypole?
– Nem.
– Akkor miért beszéljek vele?
 – Előzékenységből.
– Nincs időm.
– Nos, tudnia kell, hogy figyelmeztettük a liverpooli
hajóskapitányokat, hogy ha ön bármilyen összeggel felbukkan, lopott
pénzről van szó.
– Ennyit az előzékenységről. – Blair Leveretre kacsintott. – Az
angolokkal igazán nagyszerű együtt dolgozni, amilyen pedáns kis
nép. – A beszéd kimerítette. Fejét hátraengedte, és lehunyta a
szemét. Aztán kaparászó hangot hallott.
– Címeket írok fel – mondta Leveret. – Nem akartam az előbb
megsérteni azzal, amit a kapitányokról mondtam, de szeretném itt
tartani Wiganben.
– Micsoda megtiszteltetés. – Blair érezte, hogy az agyára
telepedő köd jólesően sűrűsödik. Hallotta, amint Leveret kinyitja az
ajtót. –Várjon. – Blair egy pillanatra kikászálódott ernyedtségéből. –
Hány éves Maypole?
Leveret kivárt.
– Huszonhárom.
– Magas?
– Hat láb. De magánál van a fényképe.
– Kitűnő fénykép. Hozzávetőleges súlya?
– Kilencven kiló.
Közel kétszáz font amerikai mértékkel. – Szőke – emlékezett
vissza Blair. – A szeme?
– Kék.
– Ha netán összefutnék vele a lépcsőn. Köszönöm.
Szemhéja akár az ólomkapu zárult a szemére. Elaludt, mielőtt
Leveret kiért volna a szobából.

Amikor felébredt, beletelt néhány pillanatba, míg rájött, hol is van.

Láza alábbhagyott, de a sötétben gyanúsan életre keltek az
ismeretlen bútorok, különösen a székek és asztalok burkolóztak
drapériáikba és rojtjaikba, hogy úgy tetszett, ruhát öltöttek magukra.
Amikor felkelt, fejét könnyűnek érezte. Azt hitte, lópaták dobogását
hallja, de az ablakhoz lépve embereket látott az utcán; egy pillanatra
elbizonytalanodott, míg észre nem vette, hogy minden második
faklumpát visel. Ezek a vasalt fatalpú, bőr felsőrészű cipők egy
munkásnak akár tíz évig is kitartottak. Wigan jellegzetes zaja: vasalt
talpú emberek dobogása, akár a lovaké.
Órája nyolcat mutatott. Nincs más teendő, mint hogy elbeszélget
a lehető legkevesebb helybélivel a lehető legrövidebb idő alatt, és
veszi a kalapját. Afrikában nemegyszer a ragálytól félvakon,
elfekélyesedett lábbal gyalogolt; egy kis hideglelés csak nem fog ki
rajta, ha az a tét, hogy mielőbb odébbállhasson Wiganből.
Leveret asztalon hagyott cédulája fölé hajolt. Chubb tiszteletes a
parókián érhető el, John Maypole káplánszobája is ott lesz a
közelben, özvegy Mary Jaxon címe a Shaw’s Court, Rose Molyneux-
é a Candle Court. Miss Charlotte Hannay címe nem szerepelt a
papírlapon.
Jaxon özvegye tűnt elsőre a legjobb választásnak: feltehetőleg
otthon van, és szívesen elcseveg vele. Amint fölvette a cédulát, a
hálószoba nyitott ajtaján át megpillantotta magát a tükörben. Kajla
kalapos, ápolatlan szakállú férfi tompa tekintete – akár a kihunyni
készülő gyertyaláng – nézett vissza rá.

Blair nem volt még annyira erős a kiruccanáshoz, amennyire

képzelte. Alighogy bemászott a konflisba, elájult. Az öntudatlanság
rövid szüneteiben homályosan érzékelte, hogy a vásárlóutcák
negyedét öntödék, átható szagot árasztó festékgyárak, egy híd, végül
téglaházak végtelen sorai váltják fel. Amikor a konflis megállt, egyből
magához tért.
– Candle Court – szólt hátra a kocsis.
 – Én a Shaw’s Courtot kértem – mondta Blair.
– Candle Courtot mondott.
Ha Blair tévedett is, nem volt ereje helyesbíteni. Kiszállt, és
meghagyta a kocsisnak, hogy várjon.
– De nem itt. A híd túloldalán leszek. – A kocsis fürgén
visszafordította a lovakat.
Az utca sorházak között húzódó kövezett árok volt. A kétszintes
házakat bányatulajdonosok építtették a munkásaiknak; egyetlen,
utcányi hosszú walesi palatető fedte őket, úgyhogy csak az ajtó
jelentett támpontot, ha az ember meg akarta különböztetni az
egyiket a másiktól. Árnyék és téglarengeteg útvesztője az egész.
Gázlámpákra csak a főutakon tellett, és ami kevés fény itt volt, az a
kocsmák és csapszékek vagy a sült kolbászt, osztrigát és sonkát
árusító ablakok petróleumlámpásaiból szűrődött ki. Úgy látszott, az
emberek a vacsorájuk mellett ülnek; a házakból hangzavar
hallatszott.
Leveret szerint a Molyneux lány a 21-és szám alatt lakott. Blair
kopogtatás után akadálytalanul kinyithatta az ajtót.
– Rose Molyneux? Miss Molyneux?
Amint belépett a nappaliba, az ajtó becsukódott mögötte. Az
utcai gyér fényben székekkel, asztallal s egy vitrinnel telezsúfolt
helyiséget látott. Rosszabbra számított. A bányászcsaládok általában
legalább tízen éltek egy fedél alatt, nem is számítva az egymás
hegyén-hátán alvó kvártélyosokat. Itt viszont templomi csend
honolt. A látvány viszonylagos jólétről tanúskodott. A vitrinben
porcelánedények sorakoztak: Blair csak a sasorrú Wellington
herceget ábrázoló kerámiát ismerte fel.
A következő helyiség egy hátsó ablakon át kapott fényt. Meleg és
édes tej illata szállt a tűzhely felől. Tetején nagy lábos forró víz
gőzölgött. Blair lenyitotta a sütőt, és bekukucskált a benne lévő
edény fedele alá.
 Rizsfelfüjt. Két tányér állt az asztalon. A sarokban egymásnak
döntött mosdódézsák, mellettük furcsamód egy egész alakos tükör.
A padlódeszkák sivárságát durva szövésű szőnyeg enyhítette. A
tűzhellyel szemben lépcső vezetett fel egy csöndes emeleti
hálóhelyiséghez.
Kintről csoszogás hallatszott. Blair az ablakból parányi udvart
látott, odakint mosóteknő, szapulókő és ólja falának dörgölőző
disznó. Az állat reménykedve emelte föl a fejét. Valakit hazavárt.
Blair tudta, hogy helyrehozhatatlan hiba lenne kint várakoznia,
mert a bányászok minden lézengő idegent végrehajtónak néznek, s
messze elkerülnek. Letelepedett a nappaliban, de szomszédok jöttek-
mentek az utcai ablak előtt, és nem engedhette le a függönyt anélkül,
hogy magára ne vonná a figyelmet: az elsötétített szoba errefelé
halálesetet jelentett. Milyen furcsa, hogy annyi idő után ez eszébe
jutott, gondolta.
Visszament a konyhába, és a lépcső homályába állított székre
roskadt. Láza időről időre felszökött, és mozdulni is alig engedte. Ha
meghallja, hogy nyílik a bejárati ajtó, még lesz ideje visszamenni a
nappaliba, gondolta megnyugodva. Ahogy hátradőlt, kalapja a falhoz
ért, és az arcára billent. Lehunyta a szemét – csak egy pillanatra,
hitegette magát. Rizsfelfujt édes illata úszott feléje a sötétben.

Arra nyitotta ki a szemét, hogy a lány belelép a dézsába. Az egyik

mécses égett, de a kanóc le volt csavarva. Bőre feketeségén ezüstös
por csillant, haját összetekerve a feje tetejére tűzte. Szivaccsal és
mosdókendővel dörgölte a bőrét, s közben a egész alakos tükörben
figyelte a testét – nem áhítattal, hanem hogy ellenőrizze, sikerült-e
kimosni a pórusaiba evődött szénport. A tisztálkodás előrehaladtával
bőre elefántcsontszínűből kékre váltott, aztán kékből olajzöldre, akár
egy fakuló vízfestmény.
 Árlépett egy másik dézsába, és egy kancsó vízzel leöblítette az
arcát és a vállait. A dézsa széle szabta határok között mozdulatai
bensőséges, feszes táncban forrtak össze. A gőz mint fénykoszorú
övezte arcát, víz-erecske csorgott végig a hátán és elöl a keblei közt.
percről percre alakult át feketéből szürkévé, szürkéből
kagylórózsaszínné, bár tekintetéből ítélve teljesen érzéketlen volt
teste iránt, mintha egy idegen nő fürdőzését figyelné.
Amikor elkészült, kilépett a szőnyegre. Blair most vette csak
észre az egyik székre készített törülközőt és ruhadarabokat.
Megszárítkozott, és két karját magasra tartva belecsússzam egy
ingderékba, majd belelépett egy vászonaljba, amely vékony anyaga
ellenére jó minőségű volt, olyan, amilyent a szolgálólányok lopnak
úrnőiktől. Végül leengedte sötétvörös, erős szálú és sűrű haját.
Amikor Blair előbbre húzta a székét, úgy meredt bele a sötétbe,
mint az odújában rekedt róka. Ha segítségért kiált, gondolta Blair,
tüstént tele lesz a ház bányászokkal, akik boldogan látják el a baját a
betolakodónak.
– Rose Molyneux?
– Ühüm.
– Hannay püspök megbízásából keresem John Maypole-t.
Nyitva volt az ajtaja. Bejöttem, és elaludtam. Bocsánatot kérek.
– Mikor ébredt föl? Ha úriember lenne, mindjár szót vóna.
– Nem vagyok úriember.
– Azt gondótam.
A lány a bejárati ajtó felé pislantott, de nem mozdult, és bár az
ingderék nedves bőréhez tapadt, nem nyúlt a ruhája után. Szeme
sötét volt és nyílt tekintetű. – Semmit se tudok a tiszteletesről.
– Január 18-án látták utoljára. Magával beszélgetett. Hol
találkoztak?
– A Scholes hídnál. Már mondtam a rendőröknek.
Egy összejövetelre hitt, olyan éneklős meg limonádésra.
 – Barátok voltak?
– Nem. Az összes lányt meghítta. Mindig vót valami, amiér
átjött hozzánk.
– Például mi?
– Templomi dógok. Mindig meg akart menteni bennünket.
– Mitől?
– A gyarlóságainktól. – A lány Blair szemébe nézett. – Beleestem
egy szeneskocsiba, azér kellett megmosdanom.
– Elment az összejövetelre?
– Elmaradt.
– Mert Maypole nem lehetett ott?
A lány felnevetett. – Mer robbanás vót a bányában. Hetvenhatan
vesztek oda aznap. Senki se törődött a tiszteletessel.
Blair úgy érezte, mintha kihúzták volna alóla a széket.
Hetvenhatan haltak meg aznap, amikor Maypole eltűnt, és Leveret
egy szóval sem említette?
A papírvékony válaszfal túloldalán klumpák dübörgése
hallatszott. Blairnek úgy rémlett, mintha közvetlenül a feje fölött
rohangálnának. Fénygömb: gyöngyöző vízcsepp szaladt le a Rose
arcán, és eltűnt a nyaka alatt. Ezt leszámítva a lány mozdulatlan volt.
– Másra nem kíváncsi?
– Nem. – Blair még mindig a robbanás hírét próbálta
megemészteni.
– Maga tényleg nem úriember, ugye?
– Tényleg nem.
– Akkor honnét ismeri a püspököt?
– Nem kell ahhoz úriembernek lenni. – Blair feltápászkodott, és
indulni készült.
– Hogy híjják? – kérdezte Rose. – Maga tudja az én nevemet, én
nem a magáét.
– Blair.
 – Aljas egy csirkefogó maga, Mr. Blair.
– Ezt már megbeszéltük. Egyedül is kitalálok.
Annyira szédült, hogy úgy érezte, hullámzik alatta a padló.
Széktámlától széktámláig kapaszkodva átjutott a nappalin. Rose
Molyneux a konyhaajtóig követte, inkább azért, hogy meggyőződjön
róla, hogy valóban elment, mint hogy elbúcsúzzon tőle. Az
ablakszárny és a konyhai mécses, a fehér muszlin és vörös haja
mintegy keretbe foglalták. A szomszédból ajtócsapkodás és
csecsemősírással tarkított házi perpatvar hallatszott át.
– Szűk egy hely ez a Wigan, ugye? – kérdezte Blair.
– Fekete luk – mondta Rose.
 HARMADIK FEJEZET

Másnap reggel Blair furcsamód jobban érezte magát. A malária már

csak ilyen, jön és megy, akár holmi szállóvendég. Fürdéssel és
borotválkozással ünnepelte a jó hírt, és éppen reggelije: a hideg
pirítós és száraz marhasült mellett ült, amikor Leveret megérkezett.
– Megkínálhatom ebből a rémséges kávéból? – kérdezte Blair.
– Köszönöm, már reggeliztem.
Blair visszafordult a tányérjához. Az utóbbi héten kizárólag
levesen és ginen élt, és most megfogadta, hogy az utolsó morzsáig
bekebelezi az előtte lévő maradékot.
Leveret szertartásosan levette a kalapját. – Hannay püspök úr
felutazott Londonból. Kéri, hogy vacsorázzon vele ma este. Hétre itt
leszek magáért.
– Sajnálom, de nincs mit felvennem.
– A püspök úr figyelmeztetett, hogy majd ezzel akarja kimenteni
magát, de azt üzeni, hogy ne aggódjék. Mindenki tudja, hogy
amerikai, és nincs tisztában az öltözködés szabályaival.
– Rendben, akkor most menjen szépen vissza
őkegyelmességéhez, és jelentse, hogy átadta az otromba meghívását.
Hétkor várom. – Blair visszafordult a marhasültjéhez, amelynek
állaga a szétporladt gatyagumira emlékeztetett. Látogatója nem
mozdult. – Meddig akar itt rostokolni? Úgy áll ott, mint aki gyökeret
vert.
Leveret az egyik szék felé somfordált. – Elkísérném a délelőtti
útjára.
– Ez meg hogy jutott eszébe?
 – Én voltam John Maypole legjobb barátja. Senki nem tud
többet mesélni róla magának.
– Magát is kihallgatta a rendőrség?
– Nem volt rendes nyomozás. Arra gondoltunk, hogy csak
kiruccant valahova, és… szóval lehet, hogy még mindig ott van. A
püspök nem akarta belekeverni a rendőrséget.
– Maga a Hannay-birtok számadója, és ennyi ráérő ideje van?
Nem kell teheneket legeltetnie, bérlőket kilakoltatnia?
– Nem lakol…
– Mi a keresztneve, Leveret?
– Olivér.
– Szóval Olivér. Ollie. Ismerek néhány oroszt Kaliforniában.
Aljosának neveznék magát.
– A Leveret is megteszi.
– Hány éves?
Leveret tétovázott, mint aki magas fűbe készül gázolni. –
Huszonöt.
– A Hannay-birtok igazgatása nem kis felelősséggel jár. Az öreg
bérlőket személyesen lakoltatja ki, vagy megvan erre a külön
végrehajtója?
– Igyekszem nem kilakoltatni senkit.
– Ennek ellenére megteszi. Érti, hova akarok kilyukadni? Senki
nem avat a bizalmába, ha maga ott van mellettem.
Leveret letört. Blair nem érte be az egyszerű válasszal, meg is
akarta sérteni a számadót; ha sikerül úgy leráznia, hogy legalább egy
apró seb marad a lelkén, máris elérte a célját. Ám úgy tűnt, hogy
Leveret önmagát hibáztatja a szóváltásért, ami csak annál jobban
bosszantotta Blairt. A számadó arcán olyan kifejezés ült, mintha a
világ minden bajáról ő tehetne.
– Én is jártam ám Afrikában. A Fokföldön – mondta Leveret.
– Valóban?
 – Amikor meghallottam, hogy idejön, nagy izgalommal vártam.
Blair betért a szállodája melletti újságárushoz; Leveret vele
tartott. A nyolcoldalas Wigan Observer ki volt függesztve a falra,
benne árverésre bocsátandó farmok meg fűrésztelepek hirdetései,
vidám egyházi összejövetelek hírei mellett a teljes vasúti menetrend.
Meg persze az elmaradhatatlan apróhirdetések. „Őfelsége
mosodájában kizárólag Glenfield keményítőt használnak.” Illustrated
London News-t is árultak; címlapján a lambethi hasfelmetsző.
A Punch, a Szénkérdés és a Bányászok ügyvédje férfiak számára
készült, míg a Segíts magadon, az Édes otthon, az Angol hölgyek lapja nők
számára. Kaphatók voltak helytörténeti jellegű írások, mint a
Lancashire-i makacs katolikusok, sőt a könnyű olvasmányokat kedvelők
számára a vadnyugati cowboyokról és lovas tengerészekről szóló
kalandregények is. Üveges szekrényekben papíráruk, töltőtollak,
bélyeges dobozok, tustinta és acél tollhegyek sorakoztak. Az üzlet
másik, fakorláttal elválasztott végében ellenzővel a szemén egy
szerkesztő írogatott egy asztalnál. Körben a falakon kisiklott
mozdonyok, kifosztott házak és tömeges temetések bekeretezett
fényképei.
Blair a vasúti menetrendre mutatott. – Látja? – kérdezte
Leverettől. – Egy menetrendnél nincs megnyugtatóbb információ a
mai ember számára. Az Observer-ben, ugyanazon oldalon mégis azt
olvassuk, hogy szombat este öt helyi lakost gázoltak halálra öt
különböző vasúti szerencsétlenségben. Errefelé ez a rendszeresített
kivégzések végrehajtási módja?
– Szombat esténként a részeg munkások a töltésen botorkálnak
hazafelé.
– Ide nézzen, gőzhajók ingyen fuvaroznak Ausztráliába
szolgálólányokat. Van még egy ország, ahol a világ túlsó felén lévő
sivatagba szóló hajójegy ekkora csábítást jelenthetne?
 – Maga nem szereti Angliát. – Leveret szinte dadogott a
csalódottságtól.
– Leveret, takarodjon innét. Számolgassa a püspök birkáit,
állítson csapdákat, vagy csináljon, amit akar, csak hagyjon békén.
– Szógáhatok valamivel? – kérdezte a szerkesztő. Jellegzetes lancashire-i
tájszólásában a mássalhangzók egybemosódtak az elnyújtott
magánhangzókkal.
Blair a fakorlát mögé került, hogy közelebbről szemügyre
vehesse a fényképeket. Mindig tanulságos látni, hogy a gáz és a gőz
milyen pusztítást képes véghezvinni a fémben és a téglában. Az
egyik képen egy épület homlokzata úgy elnyíródott, akár egy
babaházé, közszemlére téve egy teához terített asztalt meg körülötte
a székeket. Egy másikon a megbokrosodott mozdony egy
sörcsarnok tetején kötött ki. Két kép fölött a „Hannay-
bányarobbanás szerencsétlen áldozatai” cím függött. Az első egy
szénbánya udvarát ábrázolta. Az álló alakok elmosódtak, a földön
heverő testeket viszont halálpontosan exponálták. A másikon fekete
bóbitás lovak vontattak hosszú sorban halottaskocsikat.
– A bányászok szeretik megadni a halottaiknak az illő
végtisztességet – mondta a szerkesztő. – A temetésről az Illustrated
London News számolt be. Ez volt az idei év legszörnyűbb
katasztrófája. Mindenki erről beszélt. Nyilván maga is olvasott róla.
– Nem olvastam – mondta Blair.
– Mindenki olvasott róla.
– Megvannak még azok a kiadások?
A férfi kihúzott egy fiókot; olvasókeretre felfűzött újságok
hevertek benne. – Itt van a rendőrségi nyomozás szinte szorul szóra.
Egyébként Őfelsége bányafelügyelőjének hivatalos jegyzőkönyve
még nem készült el. De honnan ismerem én magát?
Blair átlapozta az újságokat. Nem érdekelte a Hannay-bányabeli
robbanás, de a balesettel, mentési kísérletekkel és nyomozással
foglalkozó példányok a John Maypole eltűnését követő hetek
eseményeiből adtak ízelítőt.
A március 10-i számban például ez állt: „Maypole tiszteletes
távollétében is megtartják a Leányanyák Otthonának pártfogói
összejövetelét. Maypole tiszteletest vélhetőleg halaszthatatlan családi
ügy szólította el.”
A február 7-i számból: „Chubb tiszteletes misézett a Hannay-
bányarobbanásban tragikus körülmények között odaveszett
bányászok lelki üdvéért. Ők már az Úrral vannak. A gyülekezet
elmondott egy imát Maypole tiszteletes testi épségéért is, akiről két
hete semmi hír nem érkezett.”
És február 23-ról: „Mindenszentek-parókia-St. Helen 21:6.
William Jaxon két hatpontos gólja után a győzelmet John Maypole
emlékének ajánlották.”
A szerkesztői rovat ezt leszámítva csak a tragédiát tárgyalta. Egy
metszeten aknatorony aljához gyűlt, mentéssel próbálkozó emberek
sürögtek; a torony tetején lancashire-i rózsa virított.
– Eladná nekem ezeket?
– Természetesen. De mutathatok különkiadásokat is.
– Én fizetek az úr helyett – mondta Leveret.
– Lesz még egy jegyzettömb, piros és fekete tinta, és a legjobb
helyi térkép – mondta Blair.
– Kis léptékű katonai térkép megfelel?
– Tökéletesen.
A szerkesztő becsomagolta a kért holmikat, de közben le nem
vette a szemét Blairről. – A Hannay-bányarobbanás kivételes sztori
volt. Az ilyenek viszik el Wigan hírét szerte az országban.
Kifelé menet Blair felfedezett az eladó könyvek között egy
Nigger Blair címűt. A fedőlapon egy róla készült kép, amint éppen
egy gorillára lő. Soha nem viselt bajuszt, és soha életében nem látott
gorillát. De a karimás kalapját eltalálták, gondolta.
Ismeretlen helyet egy magaslati pontról a legjobb betájolni.
Blair átmászott egy csapóajtón a plébániatemplom tornyának
mellvédjére, galambokat rebbentve föl a kőrózsákról. Leveret
üggyel-bajjal utánavonszolta hórihorgas testét, s közben pihéket és
port vert le keménykalapjáról. Dél körül járt, de az ég olyan komor
volt, mint alkonyatkor. Amint Blair széthajtogatta a térképét,
szemmel látható, apró porszemek jelentek meg rajta.
Blair szenvedélyesen szerette a térképeket. Szerette a szélességi,
a hosszúsági fokokat, szerette a tengerszint feletti magasságot.
Szerette annak tudatát, hogy egy szextáns és egy valamirevaló karóra
segítségével a földgolyó bármely pontján meghatározhatja a nap
állását, egy szögmérő és egy papírlap segítségével pedig a saját
helyzetét úgy, hogy utána bárki centiméterre és szögpercre pontosan
visszakövetheti a lépéseit. Szerette a topográfiát, a föld gyűrődéseit
és vetődéseit, a tengermélyi sziklapadokat, amelyekből idővel hegyek
lettek, a hegyeket, amelyek egykor szigetek voltak. Szerette a
földgolyó örök képlékenységét – a vízbe mosódó partokat, a
síkságokon kitörő vulkánokat, a folyók vargabetűit. A térkép
kétségkívül egyetlen kiragadott pillanat csupán e szakadatlan
változásban, de mint az idő megjelenítése, mindenképpen mestermű.
– Mit csinál? – kérdezte Leveret.
Blair kicsomagolta a teleszkópját zergebőr tokjából; Ramsden-
lencsés német refraktor volt, könnyen lehet, hogy legértékesebb
tulajdona. Lassan körbeforgatta háromszázhatvan fokot, fél
szemével közben az iránytűt figyelte. – Betájolom magam. A
térképen nem jelölték be, merre esik észak, de azt hiszem, már meg
is van. – Jóleső érzéssel kis nyilat rajzolt a térképre.
Leveret erősen markolta kalapját, nehogy kiragadja kezéből a
szél. – Még soha nem jártam idefönt – mondta. – Nézze csak a
felhőket, mintha vitorlások lennének.
 – Magában egy költő veszett el, Leveret. De nézzen inkább
lefelé. És gondolkodjon el rajta, hogy miért tűnnek ilyen
ésszerűtlenül szövevényesnek az utcák. És ha most a térképre
pillant, fölfedezi a régi Wigan magját, amelyet a templom, a piactér
és a középkori sikátorok határoltak, még ha a valamikori zöldet
macskakő váltotta is fel, és a sikátorok helyén is öntödék épültek. A
legrégebbi üzletek keskeny homlokzatukról ismerszenek meg, hiszen
akkoriban az összes kereskedő a főutcán akart boltot nyitni.
Blair tudta, hogy Leveret össze fogja vetni a térképpel azt, amit a
saját szemével lát, és nem csalódott. Az emberek ugyanúgy
képtelenek ellenállni a lakóhelyükről készült térképeknek, mint a
róluk festett arcmásoknak.
– De hiszen maga nem is arra néz – vette észre Leveret.
– A térképész a háromszögelés módszerével dolgozik. Két pont
földrajzi helyzetét és a magasságát ismerve bármely harmadik pont
helye és magassága meghatározható. A térkép voltaképpen
láthatatlan háromszögek halmaza.
Blair betájolta a Scholes hidat, amin a konflis előző éjjel áthajtott
vele. A sötét és a láz miatt nem csodálhatta meg, hogy a híd milyen
tökéletes összekötő kapocs a város két része között. Nyugatra terült
el a virágzó, gazdag Wigan, terrakotta kéményekkel koronázott üzleti
vállalkozások, szállodák és áruházak sorával. Keletre épült ki a
bányászok újkeletűbb, zsúfolt városrésze téglafalú és kék palatetős
sorházakkal. A templomtól északra, messze a hídtól pazar városi
villák parkokkal tarkított sugárútja húzódott egy erdős terület
határáig. A térképen nyíl jelezte: „A Hannay-rezidencia felé”. Délre a
szénbányák csatatérre emlékeztető füstje gomolygott.
Bár a füst takarta a szem elől, a térkép egyértelműen tanúsította,
hogy Wigant darabokra szabdalták s egyben össze is fűzték a
vasútvonalak: a London-Észak-nyugat, Wigan-Southport, Liverpool-
Bury-Lancashire vonalak sínpárjai hatalmas ívű geometriai
alakzatokban kígyóztak a négy égtáj felé, hogy aztán a bányákhoz
vezető magánpályák beléjük csatlakozzanak. Ködfátyol lengte be dél
felől a szemhatárt, de a térképen Blair pontosan ötven működő
szénbányát számolt össze, amivel egy város sem vetekedhetett.
A teleszkóp lencséit most a túloldali bányászházakra irányította.
Lehet, hogy annak idején egyenes vonalban épültek, de mivel régi,
kimerült bányafolyosók húzódtak alattuk, falaik és tetőik úgy
megroggyantak, hogy a házak düledeztek, megsüllyedtek, már-már
összeomlottak, s ez éppúgy volt a természet műve, mint az emberé.
Leveret megszólalt. – Olvastam, mit művelt a bibliaalappal. Meg
olvastam a… a…
– Az orgiáimról?
– A kicsapongó életmódjáról. Ha csak a felét hiszem is el, úgy
tűnik, magától volt hangos egész Afrika.
– Ne vegye készpénznek, amit összehordanak. Az ember
tetteinek sokféle oka lehet.
– De ha az emberek nem tudják az igazságot, félreismerik magát.
És akkor már soha nem mossa le a becsületéről a foltot.
– Hannayre céloz? Szép kis püspök az ilyen.
– Hannay püspök… nem olyan, mint a többi. Nem minden
püspök támogat költséges expedíciókat a világ végére.
– Luxus, amit megengedhet magának.
– És amire maga igencsak rászorul – jelentette ki Leveret
szelíden. – Egyébként ha személyes okok vezették is
jótékonykodásra Afrikában, akkor se engedje, hogy egyesek olyan
sötét színben tüntessék fel.
– Leveret, bízza rám, hogy a jó híremért aggódjak. Miért nem
említette a Hannay-bányabeli robbanást, amikor John Maypole-ról
beszélgettünk?
Beletellett néhány pillanatba, míg Leveret kapcsolt.
 – Hannay püspök úr úgy ítélte meg, hogy ez az információ nem
tartozik ide. Leszámítva persze azt, hogy a robbanás akkora
felbolydulást okozott, hogy először jóformán észre se vettük John
eltűnését.
– Maga olvas Dickenst? – kérdezte Blair.
– Imádom Dickenst.
– Nem zavarják a csodával határos véletlen egybeesések?
– Maga nem szereti Dickenst?
– Én a véletlen egybeeséseket nem szeretem. Nem tetszik, hogy
Maypole a robbanás napján tűnt el. S még kevésbé tetszik, hogy a
püspök épp engem, egy bányamérnököt szemelt ki a felkutatására.
– Egyszerűen arról van szó, hogy a robbanás miatt nem
szenteltünk elég figyelmet John eltűnésének. A püspök úr nézetem
szerint olyasvalakit keresett, aki kívülálló, de akiben mégis
megbízhat. Itt Wiganben nagy hasznát veheti a bányászati
tapasztalatainak.
Blair még mindig nem volt meggyőzve. – Maypole járt lent a
bányában?
– Az tilos.
– Szóval csak a felszínen prédikálhatott nekik?
– Így van.
– És valóban prédikált nekik?
– Abban a szent pillanatban, hogy feldugták a fejüket a felszínre.
És a csilléslányoknak is. John igazi igehirdető volt. Önzetlen,
szeplőtlen jellem.
– Abból, amit eddig hallottam róla, én egy lépést se tennék azért,
hogy megismerjem.
Blair piros tintával bejelölte John Maypole, egy özvegyasszony,
Mary Jaxon és Rose Molyneux címét.
Gondolatai Rose körül forogtak. Miért nem kiáltott segítségért?
Miért nem öltözött fel? Ruhája ott hevert mellette a széken. Inkább
álldogált a nedves ingderékban. Amikor az ajtót kémlelte, talán ő is
attól tartott, hogy fölfedezik?

John Maypole káplánszobája a Scholes híd környéki sikátorok

egyikében volt; a téglafalú házak olyan girbegurba vonalat alkottak,
hogy a tetőik szinte összeértek. Közöttük a szürke égbolt keskeny
szelete lógott Leveret és Blair feje fölött. Maypole a jelek szerint az a
fajta prédikátor volt, aki éjjel-nappal a hívei között tevékenykedik, és
nemcsak hajlandó leszállni a poklok mélyére, de még ott éjszakázni
is képes.
Leveret kinyitotta a szobát, melynek berendezését ágy, asztal és
székek, öntöttvas tűzhely, egy fiókos szekrény, mosdótál és a sötét,
kivehetetlen mintájú linóleumra állított éjjeliedény alkotta. Blair
meggyújtotta a falon függő olajlámpást. A halvány fényben
felderengett a szoba ékessége: egy olajfestmény, Krisztus az
ácsműhelyben. Jézus törékenynek látszott, aki nem szokta a kemény
munkát, és Blair túl elvontnak találta az arckifejezését egy fűrésszel
dolgozó férfihoz. Lába körül forgácsok kunkorodtak. A műhely
ablakából olajfákra, tövises cserjékre és Galilea kék tengerére nyílt
kilátás.
– Nem nyúltunk semmihez, tudja, ha egy szép napon vissza
találna térni…
Az egyik fal közepén bádogfeszület függött. Egy polcon Biblia,
szamárfülesre olvasott teológiai munkák és Wordsworth vékonyka
kötete hevertek. Blair kinyitotta a komódot, és a fekete
gyapjúreverendák és öltönyök között turkálva megállapította, hogy a
káplánt nem vetette föl a pénz.
– Johnt nem érdekelték az anyagi javak – mondta Leveret. – Két
öltönye volt mindössze.
– Itt is van mind a kettő. – Blair visszament a polchoz, és
belelapozott a Bibliába meg a többi könyvbe, majd felállítgatta őket.
Nem borultak vissza. Nem voltak elég sokáig eldőlve ahhoz, hogy a
gerincük megvetemedjen. – Hiányzik valami?
Leveret nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt. – A naplója. John
feljegyezte a gondolatait. Egyedül ez tűnt el. Legelőször én is ezt
kerestem.
– Miért?
– Gondoltam, hátha kiderül belőle, hova ment vagy mi
foglalkoztatta.
– Beleolvasott valaha?
– Nem. Az az ő titka volt.
Blair a szobában körbesétálva az ablaknál állapodott meg,
amelyet elég régen pucoltak már ahhoz, hogy elrejtse őket az
illetéktelen tekintetek elől. – Szokott látogatókat fogadni?
– John káplánszobájában tartották gyűléseiket a Bányalég
Alapítvány és a Munkásosztály Felvirágoztatásáért nevű társaságok,
nem beszélve a Leányanyák Otthonáról. Ezeken mindig John
elnökölt.
– Ezek szerint radikális volt. – Blair a levegőbe szimatolt. – Nem
dohányzott, ugye?
– Nem, és másnak se engedte, hogy rágyújtson nála.
– Leveret, azt írta a levelében, hogy Maypole barátja és
bizalmasa. Eszerint a káplán a bizalmába avatta. Milyen ügyben?
– Magántermészetű ügyekben.
– Gondolja, hogy még most is érdemes elhallgatnia ezeket, hogy
John két hónapja eltűnt?
– Ha azt gondolnám, hogy a barátság bizalmában felfedett
érzéseknek akár a legcsekélyebb közük is lehetne az eltűnéséhez,
természetesen elmondanám, amit tudok.
– Mennyire volt közvetlen a kapcsolatuk? Mik voltak? Damon és
Pythiasz, vagy Jézus és János, vagy Punch és Judy?
– Maga provokál engem.
 – Az igazságot szeretném kiprovokálni. Az a szent, akit maga itt
leír nekem, nem létezik. Nem a sírfeliratát készülök megírni, hanem
elő akarom keríteni azt a bitangot.
– Örülnék, ha nem beszélne így.
– Leveret, magát valóban mutogatni kéne. A legkomolyabban.
Blair a szoba félhomályában is látta, hogy a számadó arcán vörös
foltok gyúlnak. A festmény alját felbillentve végigtapogatta a vászon
hátlapot. Lépteivel lemérte a linóleumot: tízszer húsz láb az egyik
fehérre meszelt téglafaltól a másikig. Felnyúlt a gipsszel vakolt
mennyezetig: az egyik sarokban hét láb a magasság, a másikban hat.
Végül a szoba közepére ment, és letérdelt.
– Mi az ördögöt csinál? – tudakolta Leveret.
– A busmanok úgy tanítják a gyerekeiket a nyomkövetésre, hogy
teknőst adnak nekik játszótársul. Az apa elereszti a teknőst, és a
gyereknek a sziklán hagyott karomnyomokat követve kell
megkeresnie.
– Itt is karcolásnyomokat keres?
– Valójában vérnyomokat kerestem, de karcolás is megtenné.
– Lát valamit?
– Az ég egy világon semmit. Én nem vagyok busman.
Leveret előhúzta az óráját. – Most magára hagyom.
Még Chubb tiszteletesnek is át kell adnom a meghívást ma
estére.
– Őneki meg miért?
Leveret vonakodva válaszolt. – Chubb tiszteletes kétségbe vonta
a maga alkalmasságát.
– Az alkalmasságomat?
– Nem az észbeli képességeit – sietett a válasszal Leveret. – Az
erkölcsi megbízhatóságát.
 – Köszönöm. Eszerint vidám vacsorára van kilátásom. Lesz még
más is, akinek fenntartásai vannak az erkölcsi megbízhatóságommal
szemben?
Leveret az ajtó felé hátrált. – Lesznek még néhányan.
– Majd igyekszem józan maradni.
– A püspök úr megbízik magában.
– A püspök úr? – Blair alig tudta magába fojtani a kacagást.

Előző éjjel a sötétség puha lepelbe vonta a Scholes hídtól keletre

fekvő sorházakat; a nappali fény és a korom most minden egyes
tégla és pala rajzolatát felfedte. A gázlámpák sejtelmes hangulatát az
összezsúfolt háztömbök siralmas látványa váltotta fel. Latrinák bűze
terjengett a levegőben. A nappali zaj is más volt, mert az asszonyok
és a gyerekek kint lézengtek az utcán, és faklumpáik fülsértő
kopogása az utcai árusok és kolompárok ricsaját is túlszárnyalta.
Faklumpában jártak a bányászok, faklumpában a gyári munkások,
Scholesban mindenki faklumpában járt. Minek is nevezte Rose
Molyneux Wigant? Fekete luknak? A visszhangos luk jobban illene
rá.
John Maypole annak idején a hídnál találkozott a lánnyal.
Logikusnak tűnt, hogy a mártír útját követve induljon el.
Azért nem egészen a Via Dolorosáról volt szó. A sarki
sörcsarnok hosszú asztalokkal, sörös és almaboros hordókkal meg
az elmaradhatatlan ecetes tojással hívogatta. Blair Maypole
unokabátyjaként mutatkozott be, és kilátásba helyezte, hogy a család
meghálálná, ha valaki használható információval tudna szolgálni a
lelkészről, akit utoljára a hídnál láttak két hónapja.
A tulajdonos emlékeztette Blairt, hogy márciusban korán
sötétedik. És, úgymond, „a maga Maypole-ja lehet a földkerekség
legjobb káplánja, még maga a római pápa is, kizárt dolog, hogy
ebben a városrészben bárkinek is feltűnik, hacsak be nem tér
valamelyik társával egy italra”.
A következő tömb sarkán hentesüzlet állt. A hentes katolikus
volt, de ismerte Maypole-t a rögbicsapatból. Azt mondta, a káplán
merev léptekkel sétált a Molyneux lány oldalán, és prédikált neki –
vagy éppenséggel a lány is prédikálhatott a káplánnak.
– Katolikus lány, és van mersze így nyelvelni a káplánnal. Feltűnt
nekem, hogy Maypole hogyan húzkodta a papi gallérját. –
Jelentőségteljes szünetet tartott. – Lopva, hogy ne vegyék észre.
– Aha. – Blair elhessentett egy legyet.
A légy elvegyült egy rajban, amely egy szakadozott
rongydarabnak látszó valami fölött zümmögött: pacal volt.
Sertésköröm és véres hurka lapult üveg alatt, amelyen foltokba gyűlt
a kosz, akár egy tó színén. A hentes előrehajolva suttogta: – Nagy a
test kísértése. Mi baj van abból, ha egy férfinak időnként ágaskodik a
kukaca?
Blair körbenézett. Nem lepődött volna meg, ha szembenéz vele
egy-két kukac a kampókról. – Szóval akkor mégis úgy mutattak, mint
akik a legjobb barátságban vannak? Az előbb mintha azt mondta
volna, hogy az egyik prédikált a másiknak.
– Az csakis Rose lehetett, a fullánkos Rose, ahogy itt hívják.
A hentes volt az utolsó tanú, aki látott egy Maypole-hoz hasonló
alakot. Ilyesmi Afrikában is megesett már, gondolta Blair. Egy-egy
misszionáriust mintha a föld nyelt volna el. Akkor miért éppen a
sötét Wiganben ne esne meg?

Blair a délutánt azzal töltötte, hogy a kocsmákat járta, eltűnt

unokaöccse, John Maypole után kérdezősködve: az Angyalt, a
Hárfát, a George-ot, a Korona és Jogart, a Fekete Hattyút, a Fehér
Hattyút, a Balcarrest, a Gyapjút, a Szövőszéket, a Kerékgyártók
Csapszékét, a Szélmalmot, a Kötél és Horgonyt. Útközben vásárolt
magának néhány viseltes ruhadarabot egy ócskásnál. Az ilyen
göncöket annyira elnyűtték már, hogy inkább komposztnak voltak
valók, mint ruhának. De bányába tökéletesen megtették.
Hatkor éppen az Ifjú Herceg nevű kocsmában üldögélt. Az
épület kívülről úgy nézett ki, mint ami menten összedől. A
saroktéglák több helyütt kipotyogtak; a pala foghíjasan födte a tetőt.
Belül ezzel szemben mahagóni bárpult fogadta, a kandallóban
lobogó tűz, és a bejárat melletti talapzatán maga az Ifjú Herceg. A
Herceg minden jel szerint hírneves harci kutya lehetett, életében
fehér, az örökkévalóság számára kitömve azonban egyre szürkülő
bull terrier.
A bányászok egymásnak adták a kilincset. Néhányan otthonról
érkeztek, kimosakodva és tiszta sapkában, fehér selyemsállal.
Többségük azonban már munkából hazafelé betért, hogy
meglocsolja kiszáradt torkát. Ahol sapkájuk hátracsúszott, kilátszott
fehér fejbőrük és a szenes hegekkel tetovált hajzatvonaluk; az
idősebbek hosszú agyagpipát szívtak, homlokukon a rockfort sajt
penészereihez hasonló kék forradások. Blair forró gint rendelt, hogy
lázát orvosolja, amely gonoszul újra leverte a lábáról, mintha máris
túl sokáig hagyta volna békén; aztán belefülelt különböző
beszélgetésekbe galambröptető versenyről, a rögbi hanyatlásáról és
arról, hogy egy vadászmenyét vagy egy kutya képes-e több patkányt
megölni. Micsoda épületes társalgás, gondolta. Egyszer egy egész
álló napon át hallgatta egy etióp értekezését a kígyók megnyúzásának
és megfőzésének módozatairól, ami szókratészi mélységű
eszmefuttatás volt ezekhez képest.
Ezt a feladatot nem neki találták ki, gondolta. A múltkor
Leverettel beszélve ráhibázott az igazságra: Maypole túlzottan
radikális. Hogyan kövesse vissza olyasvalaki lépéseit, aki
gyakorlatilag mártírt csinált magából? A káplán a világot a menny és
a pokol közötti csata mezejének hitte, Blair viszont csak geológiát
látott benne. Maypole tündöklő lámpásnak vélte Angliát, mely
valamennyi nemzet számára mutatja az utat, és ez Blairnek olyan
volt, mintha valaki azt bizonygatta volna, hogy a föld márpedig
lapos.
Fölnézve látta, hogy ismerős arc jelent meg az asztalánál.
Utitársa, Mr. Smallbone volt az, csak most öltönyét a bányászok
pamutbársony zakójával cserélte fel, válláról pedig olyasfajta
bőrtarisznya lógott, amilyennel bukmékerek szaladgálnak a futamok
előtt. Pipacspiros orra még inkább kiemelkedett arcának
sápadtságából.
– Én nem iszom – mondta Smallbone.
– Látom.
– Beugrottam a fiúkkal, ippen csak a társaság kedvéér. Egyetlen pennym
se bánja. Barátságos hely ez az Ifjú Herceg.
– Ezt mondja Mrs. Smallbone-nak is?
– A’ mindjár más kérdés. – Smallbone felsóhajtott, mintha
felesége rejtély lenne még neki is, majd felderült az arca. – Jól tette,
hogy idejött, márna meg különösen jól. Hát még ha a Hárfába tért
volna be!
– Onnan jövök.
– Ír kocsma. Én vagyok szomjas, vagy tényleg száraz itt a
levegő?
Blair elfogta a csapos pillantását, és föltartotta két ujját.
– Azok a csetepaték a Hárfában. Egy ír minden este kipurcant
egy másik írt. Pedig egyébként derék emberek. Senki nem bánik úgy
a fúróval, mint egy ír. Látástól vakulásig szenet fejteni meg senki se
tud úgy, mint egy lancashire-i. – Smallbone nagyot sóhajtott, amikor
a gin megérkezett, és jóformán még a levegőben megkaparintotta a
magáét. – A walesiekre, a yorkshire-iekre, de főleg a lancashire-iekre.
– A lentiekre?
– Maga mondta. Egészségére.
 Blair egyetlen korttyal felhajtotta az ital felét, Smallbone viszont
gondosan beosztotta – nem az a fajta volt, aki bármit is elkapkod.
– Maga nyilván ismerte azokat, akik odavesztek a bányatűzben.
– Egytől egyig. Harminc évig dógoztam velük, apákkal és
fiúkkal. Hiányoznak. – Smallbone még egy kortyot engedélyezett
magának. – Na jó, talán mindet nem ismertem. Máshonnan is
jönnek ide bányászok. Egy-egy napra. Az ember még a
vezetéknevüket se tudja. Ha walesiek, „Taffy”-nek híjjuk őket, ha
írek, „Paddy”-nek, és ha két ujjuk hiányzik, „Két pint”-nek. Csak elő
bírják kaparni a szenet, más nem számít.
Egy csoport nő nyitott be a kocsmába. A tisztességes hölgyeket
egy „kuckó” nevű sarok illette meg; fardagályuk le is söpörte volna a
poharakat az asztalokról, ha megpróbálnak eljutni a bárpultig. Ez a
négy lány azonban áttörtetett a székek között. Nemcsak
merészségük különböztette meg őket más nőktől: deréktól fölfelé
flanelinget és gyapjúkendőt viseltek, és zsákszoknyájukat övsál
módjára a derekuk köré tekerték, sőt oda is öltötték, hogy ne legyen
kordbársony nadrágjuk útjában. Kézfejük kék, tenyerük rózsaszínű
volt, arcuk nyers és még nyirkos a mosdástól.
A csapos nem látszott meglepettnek. – Sör lesz?
– Négy világos – mondta a vörös hajú, nagydarab lány. Aztán
társnőihez fordult: – Ez elpotyogatná a tojásait, ha nem vónának
zacskóba. –Tekintete végigsöpört a kocsmán, és Blairen állapodott
meg. – Maga fényképész?
– Nem.
– Én modellt állok fényképekhez. A barátnőmmel, Rose-zal
együtt. Vállalunk munkaruhásat meg vasárnapi ruhásat is. Igen
kapósak vagyunk.
– Milyen Rose?
– A barátnőm, Rose. De semmilyen művészi beállításba nem
vagyunk benne, ha érti, mire gondolok.
 – Értem – mondta Blair.
– Híjjon csak Flónak. – Sörrel a kezében közeledett Blair
asztalához. Vonásai egyszerűek voltak, de az arcára és ajkára rakott
temérdek pirosítótói úgy nézett ki, mint egy retusált fénykép. – Maga
amerikai.
– Jó füle van, Flo.
A bók rózsaszín pírt csalt az arcára. Haját mintha áram rántotta
volna föl. Blairt Boadiceára emlékeztette, a britek háborodott
királynőjére, aki kis híján beleszorította Caesar csapatait a tengerbe.
– Szeretem az amerikaiakat. Nem játsszák meg magukat.
– Én egyáltalán nem játszom meg magam – biztosította Blair.
– Nem mint a londoniak. – Flo nyomatékot adott minden
szavának; az ő szótárában London kétségtelenül a tetűfészek
szinonimája volt. – Mint azok a képviselők, akik tisztességes
lányoknak el akarják venni a kenyerüket. – Tekintetével hirtelen
lecsapott Smallbone-ra. – Meg a kis szarjancsik, akik a képviselők
szekerét tolják.
Smallbone füle botját sem mozdította a provokációra, úgy
tornyosult a székén, mint valami jéghegy, amely még a tűző naptól
sem olvadna meg. Flo visszafordult Blairhez. – El tudna engem
képzelni egy gyárban? Flo’ szoknyában flangálok föl-alá, egyik
szemem az orsón, a másik a csévén? Olyan fehéren, mint a
krumplicsíra robotolók, míg meg nem süketülök a géptül? Engem
ugyan nem. De magát se, mert fényképészeket soha nem látni
gyárakba. Az emberek csak a csilléslányok fotóira kíváncsiak.
– Ő nem fényképész – szólalt meg egy hang a hátuk mögött.
Blair felpillantva bársonygalléros zakót és barna pöttyös
selyemkendőt viselő fiatal bányászt látott maga előtt. A rögbicsapat
fényképéről felismerte Bill Jaxont.
– Ez tegnap este Rose-nál járt – mondta Jaxon.
 A zaj egy csapásra elült; a kocsma állóképpé merevedett. Blair
agyán átsuhant, hogy Jaxon belépését általános várakozás előzte
meg. Az arcok felderültek. Még az Ifjú Herceg üvegszemében is új
fény csillant.
– Jól tudom, hogy nem kopogott? – kérdezte Jaxon szelíden. –
Rose azt mondta, szerencséjére éppen felöltözött.
– Bocsánatot kértem tőle.
– Bill, e’ részeg. Még faklumpája sincs. Nem vagytok egy
súlycsoportba.
– Nyughass már, Flo – szólt rá Jaxon.
Blair el nem tudta képzelni, hogy jön ide a faklumpa meg a
súlycsoport.
Jaxon figyelme ismét Blairre irányult. – Rose azt mondja, magát
a püspök küldte.
– Én meg azt hallottam, Maypole tiszteletes családjából való –
kottyantotta közbe Smallbone.
– Mindkettő igaz.
– Távoli rokon?
– Nagyon távoli. – Amikor Blair ültében kitekeredve felnézett
Jaxonra, bezártság érzése lett úrrá rajta, akárha egy hatalmas tenyérbe
szorított egér lenne. Nem volt jó érzés. Bill Jaxonnek megnyerő
vonásai voltak, gondosan fésült, egyenes szálú sötét haja és férfias
állkapcsa, olyan, amilyennel színészek szoktak karriert csinálni.
Nyakába pöttyös kendőt kötött. – Maypole tiszteletesről
kérdezgettem Rose-t. Maguk nem egy rögbicsapatban játszottak
véletlenül?
– De igen.
– Akkor talán tudna segíteni.
Egy jelre, amelyet Blair nem vett észre, Smallbone felpattant a
székről, és Jaxon foglalta el a helyét. Magára vonzza az összes
tekintetet: ő a kocsma sötét univerzumában felragyogó napkorong,
gondolta Blair. Eszébe jutott, hogy a fényképen Maypole is Jaxonre
néz a kamera helyett. Jaxonnek az arcára volt írva, hogy annyira
veszi komolyan a kérdéseket, mint egy barkochba játékot.
– Csak rajta.
– Látta Maypole tiszteletest azon az utolsó napon?
– Nem.
– Van valami elképzelése, hogy mi történhetett vele?
– Nincs.
– Boldogtalannak tűnt?
– Nem.
Ennyi elég is lesz ebből, gondolta Blair. A látszat kedvéért azért
még megkérdezte: – Miről szoktak beszélgetni John Maypole-lal?
– Sportról.
– Vallásról nem?
– A tiszteletes azt szokta mondani, hogy Jézus rögbisztár lett
volna.
– Igazán? – Micsoda reveláció, gondolta Blair, adalék a
testkultusz-teológiához: Krisztus, amint a dulakodásba veti magát,
Krisztus, amint szerel, Krisztus, amint kicselezi a centuriókat.
– A tiszteletes szerint Jézus munkásember volt. Ács, erős férfi,
úgyhogy miért ne lehetett volna kiváló futó is? John azt mondta, a
keresztény mérkőzés Isten örömére szolgál. És hogy inkább tölti az
idejét a pályán a mi csapatunkkal, mint a templomban Oxford összes
professzorával.
– Bölcs emberre valló gondolat.
– A tiszteletes azt mondta, az összes tanítvány kétkezi munkás
volt. Halász meg ilyesmi. John szerint a tisztátalan gondolat
egyformán beszennyezi a sportolót és az érseket, és az erősek
feladata, hogy türelmet gyakoroljanak a gyöngékkel.
– Örülök, hogy ezt hallom. – Blair érezte már magát jobban is. –
Milyen felállásban játszottak a tanítványok?
 – Hogy érti?
– Milyen poszton játszottak? Netán Péter és Pál a két fedezet?
Hát Keresztelő Szent János? Őt csakis dudorodó muszklival tudom
elképzelni. Ó nyilván csatár volt.
A kocsma elnémult. Jaxon szeretett felültetni másokat, de azt
nem tűrte, ha őt ültették fel.
– Ebből nem kéne viccet csinálnia.
– Igaza van. – Blair észrevette, hogy Jaxon tekintete felizzik.
Olyan volt, mint a parázsló szén. – Akkor hát eltűnt unokaöcsém mi
volt inkább: teológus vagy szent?
– Mindkettő egyszerre.
– Kétszerre, ha jól számolom. – Blair elhatározta, hogy kereket
old, amíg még kitalál. Felkapta a hátizsákját. – Soha nem tudom
meghálálni, annyit segített.
– Most visszamegy Amerikába? – kérdezte Flo.
– Lehet. Wiganből mindenesetre el.
– Túl unalmas itt, mi?
– Úgy valahogy.
Blair az ajtóhoz osont. Kint a délutáni szürkület vak sötétbe
váltott. Az utca fekete alagútját csak néhány gázlámpa és a
sörcsarnokok ablakai pöttyözték sárgával. Eszébe jutott a bérkocsis
félelme előző éjjel, de már késő volt. Az az ember nyilvánvalóan
túlzott, de egyetlen konflis se várakozott se közel, se távol.
Gyapjúkendős, pamutruhás szövőlányok siettek el mellette
fülsiketítő kopogással, ételeskannájukat lóbálva. Blair érezte, hogy a
gin lassan szétáramlik az ereiben. A kocsmától néhány háztömbre
hirtelen rádöbbent, hogy mit is mondott Bill Jaxon – vagy inkább
hogy mit nem mondott. Amikor Blair megkérdezte tőle, hogy látta-e
Maypole-t azon az utolsó napon, nem azt kellett volna válaszolnia,
hogy „Nem”, hanem azt, hogy „Melyik napról van szó?”.
 Bár ez apróságnak tűnt, és tudta, hogy igyekeznie kell, mert
Leveret várja, mégis visszafordult az Ifjú Herceghez. Odaérve azt
hitte, rossz ajtón nyitott be, mert az előbb még zsúfolásig telt
teremben egyetlen lelket sem talált. Az Ifjú Herceg mereven trónolt
a gazdátlan székek, üres kandalló és a bárpult fölött.
Blair tudta, hogy az első ajtón nem jött ki senki. A kocsma hátsó
ajtaján hangok szűrődtek át. Blair kinyitotta az ajtót, és óvatosan
eloldalazott egy pisszoárként használt lyuk mellett. A sikátorok
közötti kiöblösödésben, ahol a gázlámpa elérhetetlen luxus volt, az
oszlopokra aggatott petróleumlámpások alatt legalább kétszáz ember
gyűlt össze, köztük az Ifjú Herceg törzsvendégei, alkalmazottai,
bányászok, szoknyás asszonyok, nadrágos csilléslányok, egész
családok csecsemőikkel együtt, és mind ünnepi hangulatban, mintha
vásárban lettek volna.
Akárha Bosch Földi gyönyörök kenje című képe elevenedett volna
meg. Vagy egy ókori olimpia jelenete, gondolta Blair. Vagy
lidércálom. Észrevétlen meghúzódott a sötétben, ahonnan jól
láthatta Bill Jaxont, akinek jellegzetesen keskeny csípőjű bányászteste
és a rendkívüli hőségben végzett kemény munkától dagadó izmai
meztelenül fénylettek a tömeg közepén. Bőrének márványfehérsége
ellentétben állt már zilált hajának sötét árnyalatával. Egy másik,
karikalábú és hordómellkasú férfi is lemeztelenítette magát.
Alacsonyabbnak és idősebbnek hatott. Arcát simára borotválta,
tarkóját göndör hajfürtök glóriája övezte. Mögötte zöld
szaténlobogó repdesett, benne hímzett ír hárfával.
Jaxon lehajolt, és szorosra fűzte a klumpáját. A lancashire-i
munkásklumpa bőr felsőrészből és kőrisfa talpból készült, és a talpat
spiccvas védte a kopástól. Jaxoné még rézszegekkel is ki volt verve.
Sálját könnyedén a nyaka köré kanyarította, és úgy léptetett elő, akár
egy telivér paripa a kifutóból.
 Ellenfele egy buldog elszánt, himbálózó járásával ment elébe.
Lábszárát hegek csíkozták. Az ő klumpája is ki volt verve szögekkel.
Ez nem embernek való, gondolta Blair. Olyan, mint egy
kakasviadal izgága emberek között, akiknél mindig kéznél a borotva.
Kaliforniában puszta kézzel bokszolnak, ami kisasszonysport ehhez
képest. A nézőközönség viselkedése ismerős volt: a gerincroppantó
munkát véres látványossággal pihenik ki. A fogadás is ismerős volt;
ezért lógott hát Smallbone oldalán az erszénytáska.
Az Ifjú Herceg csaposa kihirdette a szabályokat. – Tilos övön
felül rúgni, tilos harapni vagy öklözni. Tilos gáncsolni. Ha az egyik
fél nem kel fel, vagy kikészül, vagy azt kiáltja, „Elég”, vége a
mérkőzésnek.
A másik férfi ír volt. – Jól fog állni neked a műfasz – szólt oda
Jaxonnek.
– Szarok a szabályaidra – mondta Jaxon a csaposnak. Arcán
könyörtelen, szinte diadalittas mosoly villant.
A két férfi hátralépett. A rézorrú klumpa veszedelmes fegyver,
különösen ha egy bányász teljes erőből rúgja vele a védtelen testet. A
bányászok egy faajtót is képesek beszakítani a klumpájukkal.
Az összecsapás előtti vészterhes csendben egyedül a csapos
kötényének jajvöröse és a lámpások imbolygó fényében álló, vakító
férfitestek jutottak el Blair tudatáig. Akár egy szaturnália, gondolta,
távol Angliától. Az arcokról lerítt, hogy Flo és a többi csilléslány
kedvence és aggódásának tárgya Jaxon.
Az ellenfelek egymás vállára tették a kezüket, és összeérintették a
homlokukat. Miközben a csapos nyakuknál lazán összekötötte őket
Jaxon sáljával, már helyezkedtek, fogást keresve a másikon. Ha közel
tud férkőzni ellenfeléhez, az alacsonyabb, tapasztaltabb ír férfi lesz
előnyös helyzetben. Fenyegetése bevált trükk, gondolta Blair. Jaxon
nyilván fél lábon fog küzdeni, hogy megóvja férfiasságát. Még
mindig jobban jár egy törött lábbal, mint egy összezúzott herével.
 A csapos a magasba tartott egy kendőt. A két férfi előrehajolva,
összeérő fejjel várta, hogy a földre hulljon. Flo és barátnői imára
kulcsolták a kezüket.
A csapos elengedte a kendőt.
Balett, gondolta Blair, wigani előadásban. Az első rúgások olyan
gyors egymásutánban következtek, hogy Blair csak kapkodta a fejét.
Mindkét férfi vérzett térdtől lefelé. Minden egyes rúgással vastag
vörös csík fröccsent szét a bőrükön. Az ír megpróbált oldalvást
Jaxon térdéhez kerülni. Jaxon megcsúszott, és akkor az ír felfelé
irányuló rúgással a térdétől a lágyékáig végighasította ellenfelét.
Jaxon cselezett, azután úgy belefejelt az ír tisztára borotvált
arcába, hogy az megrepedt, akár egy vérrel teli porcelántál. Majd
kitért egy vaktában útjára indított visszavágó öklelés elől, és lábát
hirtelen előrelendítve felrúgta alacsony ellenfelét. A sál a levegőbe
röppent. Amikor az ír földet ért, Jaxon minden erejét beleadta a
következő rúgásba. Bordák recsegtek a klumpa alatt. A hárfás
lobogónál álló férfiakból nyögés szakadt fel.
Az ír fekete nyákot köhögött a földre. Aztán talpra ugrott, és egy
visszavágással lenyúzta a bőrt Jaxon oldaláról. Jaxon következő
csapását az ír gyomrába irányozta, ismét a levegőbe röpítve
ellenfelét. Az ír inogva tápászkodott négykézlábra. Száján széles
sugárban dőlt a vér. Ebben a pillanatban véget ért a küzdelem – vagy
csak majdnem.
– Az a férfi hergelt föl, aki megleste Rose-t – kiáltotta Jaxon, és
lába mint széttárt szárnyú madár lendült a magasba.
 NEGYEDIK FEJEZET

Az Antracit-teremnél különösebb dísztermet Blair soha nem látott.

Hannay püspök az asztalfőn ült. Körülötte unokahúga, Lady
Rowland; Chubb tiszteletes; egy Fellowes nevezetű szakszervezeti
vezető; Lady Rowland lánya, Lydia; Earnshaw, a vonatról ismert
parlamenti képviselő; Leveret; Blair; és az asztal végén egy gazdátlan
szék.
Az Antracit-terem mennyezete és falburkolata csiszolt fekete
kőből készült. Akárcsak a kézzel faragott asztal és az Anna királynő
korabeli székek. A csillár és a kandeláberek ébenfának tűntek. Blair
hiába kereste a falakon a márványerezetet. A székek súlya nem
stimmelt. A hőmérséklet sem; a márvány mindig hidegebb tapintatú
a környező levegőnél, de amikor az asztalra tette a kezét, az
langymeleg volt. Nem csoda, hiszen az antracit voltaképpen
szurokszén, tiszta, rendkívül finom szénfajta. Látott már belőle
szobrokat is. Az Antracit-terem volt a rezidencia egyetlen helyisége,
amelyet minden berendezésével együtt szénből faragtak ki, és mint
ilyen, híressé vált. Hatását csak fokozták az ellentétek: a fekete
asztalra fölhordott ezüstnemű és kristályok fémes csillogása, Lady
Rowland ruhájának mélybordója, Miss Rowland öltözékének
kaméliafehérje.
A férfiak – természetesen Blair kivételével – mind feketébe,
vacsorához öltöztek, Hannay és Chubb reverendába. Négy fekete
szaténlibériás inas leste a főkomornyik utasításait. A fekete
szőnyeggel borított padló elnyelte lépteik zaját. Az egész olyan hatást
keltett, mintha a föld gyomrában vacsoráznának egy elegáns
teremben. Blair végigfuttatta kezét az asztalon, és megnézte a
tenyerét: egyetlen szemcse szénpor, egyetlen szénatom sem tapadt
rá.
– Mr. Blair, maga mivel foglalkozik pontosan? – kérdezte Lady
Rowland.
Blair érezte, hogy Leveret szorongva függeszti rá tekintetét. Azt
is érezte, hogy fejében a gin és a láz hullámai összecsapnak. Örült
volna, ha a terem kevésbé készteti hallucinációkra. Egyedül a
homokkal megpúpozott tűzoltóvedrek tűntek megnyugtatóan
valószerűnek.
– Hannay-érdekeltségűek a legkülönbözőbb bányák a világ
legkülönbözőbb részein. Észak-Amerikában, Dél-Amerikában,
Angliában. A foglalkozásomat tekintve bányamérnök vagyok.
– Igen, ezt tudtam. – Lady Rowland ékes virágra emlékeztetett,
amely éppen hogy hervadni kezd, és szépséges még, de kedveszegett.
Az ősi arisztokrata előjogot gyakorolva kivágott estélyit viselt, és
előszeretettel játszadozott a fedetlen nyakát díszítő gyöngysorral. –
Úgy értem, mit csinált Afrikában? Olvastunk felfedezőkről és
misszionáriusokról. Nem mindegy, hogy milyen fehér ember kerül
elsőként kapcsolatba az afrikaiakkal. Hiszen az első benyomások
alapozzák meg a véleményüket, jól mondom?
– Nagyon is – szólt bele Hannay, aki szerette, ha mindenki
egyformán szóhoz jut. Lady Rowland a fiatal Lord Rowland anyja
volt, azé, akit Blair egyszer „vérengző idiótá”-nak nevezett Hannay
előtt. Lehet, hogy a püspök csak a családban dívó udvariassági
szokásoknak hódol, gondolta.
Blair ismét teletöltötte borospoharát, mire az egyik lakáj
megelevenedett, és újabb palackot hozott. Leveret lesütött szemmel
ült. A számadó, akit elkápráztatott Lydia Rowland ragyogása, szépen
kiöltözött az alkalomra, és igyekezett oldottan viselkedni, a társasági
csevely azonban szemlátomást nem az ő stílusa volt.
 Mintha egy sétapálcát kértek volna föl, hogy legyen esernyő egy
kis időre.
– Nos, a felfedező ért ahhoz, hogy tavakat fedezzen fel, a
misszionárius, hogy zsoltárokat énekeljen, de az aranyásáshoz
egyikük sem ért – mondta Blair. – Én viszont ezért mentem Nyugat-
Afrikába. Hogy feltérképezzem a legvalószínűbb aranylelőhelyeket.
Egy biztos: van aranyuk – ezért is hívják az országukat
Aranypartnak. Ami pedig az első fehér embert illeti, az asantik már
találkoztak arab rabszolga-kereskedőkkel, portugál rabszolga-
kereskedőkkel és angol rabszolga-kereskedőkkel, úgyhogy a fehérek
jó híre valószínűleg nem rajtam áll vagy bukik.
Lydia Rowland úgy tizenhét lehet, gondolta Blair. Olyan üde és
tejfehér volt maga is, mint a ruhája. Haját bársonymasnival átkötve
két arany fonatban viselte, és minden szót a felfedezés elfúló
izgalmával formált az ajkán. – Ha jók az értesüléseim, maga az
egyetlen angol férfi, aki látott asanti nőt. Milyenek? Kacérak?
– Ne tedd magad nevetségessé, drágám – szólt rá Lady Rowland.
– Meggondolatlanság olyasvalakit odaküldeni, akiből teljesen
kiveszett az erkölcs – mondta Chubb tiszteletes. – A
misszionáriusok nemcsak zsoltárokat énekelnek, Mr. Blair. A
lélekmentés és a civilizáció terjesztésének nemes feladatát is ellátják.
De náluk ez soha nem jár együtt testközeli kapcsolatokkal.
– Ez persze nem jelenti azt, hogy ismerik is azokat a népeket,
amelyeket állítólag megmentenek – mondta Blair. – Egyébként meg
a misszionáriusok nem azért mennek oda, hogy az angol civilizációt
népszerűsítsék, hanem hogy üzletet csináljanak.
– De a nyomukban rögtön partra szállnak a tudósok is – mondta
Earnshaw. – Igaz az, püspök úr, hogy a Királyi Társaság botanikai
célú felfedezőutakat is támogat?
– A Kew Gardens rododendronjai különösen szépen virítottak
az idén – mondta Lady Rowland.
 – Igen – szólt közbe Blair de a tibeti rododendronokat exportáló
botanikusok egyúttal teacserjéket is kicsempésznek, a brazíliai
orchideákat exportáló botanikusok egyúttal gumifát is
kicsempésznek, így lehetnek például Indiában tea- és
gumifaültetvények. És a botanikusokat ezért ütik lovaggá, nem pedig
mert szép virágokat találtak.
– Nem látja kissé túl sötéten a világot? – Earnshaw kitekintett a
szakálla mögül. Ha a londoni vonaton gyanakodva méregette Blairt,
most az olyan ember magabiztossága ült ki az arcára, mint aki végre
meghatározott egy hüllőt a fajtája és a mérete alapján.
– Talán másképpen látja, mint mi, de mindenesetre izgalmasan –
vélte Lydia Rowland.
– Semmi izgalmas nincs abban, ha valaki kiáll a rabszolgaság
mellett. Vagy talán nem ezt tette az Aranyparton? – kérdezte
Earnshaw.
– Azt hiszem, hogy mértékkel kell elhinnünk azt a sok mindent,
amit Mr. Blairről hallottunk – próbálkozott ismét Leveret.
– De annyi történet kering róla – mondta Earnshaw.
– Mivel érdemelte ki például ezt az érdekes „Nigger Blair”
gúnynevet? Az afrikaiakkal való szoros barátkozásával?
– Furcsa, hogy éppen maga kérdezi. Ha az Aranyparton egy
afrikait „nigger”-nek talál nevezni, az azonnal pert indíthat maga
ellen. Ott a „nigger” csak rabszolgát jelent. Becsületsértésért vádat
emelhet az aranyparti polgári bíróságon, és meg is nyeri. Ezt a
gúnynevet londoni újságírók ragasztották rám, ennyi az egész. Itt
nem perelhetek.
– Ott is vannak ügyvédek? – kérdezte Lady Rowland.
– Méghozzá afrikai ügyvédek, a civilizáció első áldásaként –
válaszolta Blair.
– Nem is sértődik meg, ha valaki „Nigger Blair”-nek hívja? –
tudakolta Earnshaw.
 – Nem jobban, mint a gazella, ha spánielnek nézik. A
tudatlanság nem bűn. – Blair annyira elégedett volt magával ezért a
visszafogott válaszért, hogy ismét teletöltötte a poharát. – Még ha
parlamenti tag az illető, akkor sem.
Earnshaw fogai elővillantak a szakállából. Mosolynak szánta. –
Az Aranypart belsejébe még nem jutottak el a hittérítők, az asanti
királyság érintetlen – mondta. – Maga melyik oldalon állt az asanti
háborúban?
– Nem volt háború.
– Tessék?
– Nem volt háború – ismételte Blair.
– Pedig mi olvastunk róla a Times-ban – mondta Earnshaw.
– Kivonultak háborúzni, az igaz. Aztán dizentéria lett belőle. De
háború nem.
– Az valami betegség? – Lady Rowland biztos akart lenni a
dolgában.
– Vérhasjárvány. Egész falvakat irtott ki, és a hadsereget is
megtizedelte. Briteket és asantikat válogatás nélkül. Mindkét fél
túlságosan legyengült a harchoz. Meg nagy volt az emberveszteség is.
– Azt olvastam, hogy kimenekítette az asantikat – folytatta
Earnshaw.
– A járvány a király családját sem kímélte. Haldokló is volt
közöttük. Asszonyok és gyerekek. Kivezettem őket.
– Szóval gyakorlatilag az asanti király bizalmasának számított.
Máskülönben hogyan bízták volna magára az asszonyaikat?
– Ne aggódjon, Earnshaw, lesz még asanti háború, és akkor
majd lemészárolhatják a királyt a családjával együtt. Vagy talán
odaküldhetünk nekik egy kis szifiliszt.
– A fiam nem túlzott. Ez az ember valóban rémes – fordult
Lady Rowland a püspökhöz.
– Akkor legalább nem érte csalódás – válaszolta Hannay.
 A teknősbékalevest marinírozott pisztráng követte.
Az aszpik felkavarta Blair gyomrát. Még több bort ivott, és azon
tűnődött, vajon lesz-e gazdája az asztal végén álló üres széknek.
– Olvastam egy érdekes történetet – mondta Lydia Rowland. –
Egy Afrika-kutató, név szerint Samuel Baker egy török
rabszolgavásárban vette a feleségét. Magyar nő volt – úgy értem,
fehér. El tudják ezt képzelni?
Hannay is töltött magának. – A magához hasonló fiatal
hölgyeknek ilyesmiken jár az eszük, Lydia?
– Szerintem ez rettenetes. Az a nő négy vagy öt nyelven beszél,
és Afrikába jár a férjével oroszlánra vadászni.
– Nos, éppen maga mondta az előbb, hogy magyar nőről van
szó.
– Baker viszont hírneves felfedező. Még a királynő is fogadta.
– De csak őt, a feleségét nem. És ez a lényeg, drágám – szólt
közbe Lady Rowland.
– Hogy kit fogadunk az udvarnál és kit küldünk Afrikába, az két
különböző dolog – mondta Hannay. – Küldhetnénk például telivér
lovat is, de csak a pénzünket pocsékolnánk. Közép-Afrika jó része a
legyek birodalma. A malária hetek alatt végez még a legjobb lóval is.
Oda bármilyen négylábú megteszi, csak „oltott” legyen – olyan, amit
egy légy már megszúrt, de túlélte. Ugyanez áll az emberekre. A
Királyi Társaság a legrátermettebb tisztek közül válogatja ki a
felfedezőit. Aztán bekerülnek a dzsungelbe, ahol lázban fetrengenek
vagy feladják, és kiloccsantják az agyvelejüket. Blair lábát tőből
levághatják, attól ő még járni fog a másikon. Ha mindkettőt levágják,
akkor a csonkokon fog járni. Ez a nagy tehetsége: lepereg róla a
büntetés.
– Elterelhetem a szót Afrikáról? – kérdezte Lady Rowland. – Mr.
Earnshaw, mi szél hozta Wiganbe?
 Earnshaw letette a kését és a villáját. – Köszönöm szíves
érdeklődését. Egy parlamenti bizottság tagjaként a szénbányákban
alkalmazott „csilléslányok” problémáját vizsgálom. Ezek a nők a
felszínen dolgoznak, a felszállított szenet válogatják és továbbítják.
Az igazat megvallva a harmadik parlamenti bizottság vagyunk, akik
megpróbáljuk kitiltani őket a bányákból, de nincs könnyű dolgunk.
Ezért is kellett szót váltanom Chubb tiszteletes úrral és Mr.
Felloweszal.
Fellowes azzal töltötte az estét, hogy megpróbált helyesen
választani a különböző kések és villák közül. Most szólalt meg
először; érces hangja szakszervezeti nagygyűlésekre volt szabva. –
Őladységének kérdése gazdasági természetű. Férfiaknak kellene
végezni ezt a munkát, mégpedig tisztes fizetségért. A nőknek a
tűzhely mellett a helyük. Vagy ha mindenáron dolgozni akarnak, hát
dolgozzanak a fonodákban, mint a többi tisztességes lány.
– Erkölcsi kérdés is – mondta Chubb tiszteletes. – Az a szomorú
igazság, hogy Wigan Anglia bűntanyája. Éspedig nem a férfiak teszik
azzá, akik tudvalevőleg a durvább nem. Hanem az itteni nők, akik
kivetkőztek a nemükre – talán az afrikai és az Amazonas menti
nőket kivéve – még mindenütt jellemző szerepükből. Earnshaw
szerint Londonban francia „modellekről” és wigani csilléslányokról
készült ízléstelen, szennyes képeslapokat árulnak. Minél rosszabb a
hírük, csak annál pimaszabbak lesznek.
– Miért éppen wigani lányokat fényképeznek? – kérdezte Lady
Rowland. – Walesben és másutt is dolgoznak nők a bányákban, ha
nem tévedek.
– De nem nadrágban – mondta Chubb.
Lady Rowland és a lánya arcára iszonyat ült ki; egy pillanatra
egymás tükörképévé merevedtek.
– A képeken nem szoknyát viselnek? – kérdezte a lány.
 – A szoknyájukat ordenáré módon felcsavarják és a nadrágjuk
fölé gombostűzik – mondta Fellowes.
– Elővigyázatosságra hivatkoznak – mondta Earnshaw de az
igazság az, hogy a hosszú szoknyás gyári munkáslányok is szörnyű
hőségben és forgó gépek mellett dolgoznak. Joggal kérdezzük tehát,
hogy mi viszi a csilléslányokat arra, hogy szántszándékkal
kivetkőzzenek női mivoltukból? Mi más, amit csinálnak, ha nem
szándékos provokáció?
– Ami rossz fényt vet minden tisztességes nőre – mondta
Fellowes.
– Ráadásul rossz hatással van a házasság intézményére – kapott a
szón Earnshaw. – A bizottság információkat gyűjtött orvos
szakértőktől, köztük dr. Actontől, a Reproduktív szervek funkcióiról és
zavarairól című munka szerzőjétől is. Megengedik? – Earnshaw
megvárta, hogy Lady Rowland bólintson. – Dr. Acton, a
szaktekintély szerint a fiatalemberek a női érzékenységről alkotott
elképzelésüket sajnos gyakran a legalacsonyabb rangú és útszéli
nőkről mintázzák, és így az a téves benyomásuk támad, hogy a nők
nemi vágyai a sajátjukhoz hasonlóan erőteljesek, s e tévedésükből
kiindulva mindjárt az első alkalommal, ha egy tisztességes nővel
egyesülnek, összetörik a szívét.
A szemlesütve, lélegzetét visszafojtva ülő Lydia Rowland alig
észrevehetően elpirult; halovány folt a finom porcelánon. Blair
csodálattal figyelte; ennek a nőnek semmi szüksége szavakra, ha
arcának pírjával ilyen beszédesen bánik.
– Nem akarnék igazságtalan lenni – tette hozzá Earnshaw –, de
mégiscsak lehet összefüggés a női ruha és a viselkedés között, mert
statisztikai adatok szerint a csilléslányok körében a legmagasabb a
törvénytelen gyerekek száma országszerte.
– Minden éjjel látni, hogy esténként meztelenül mulatoznak a
sörcsarnokokban – mondta Chubb.
 – A csilléslányok? – kérdezte Blair.
– Igen – válaszolta Chubb.
– Anyaszült meztelenül?
– Pucér felsőkarral – mondta Chubb.
– Ó – mondta Blair.
A főfogás ürügerinc volt céklával és mustárral. Az üres széknek
még mindig nem akadt gazdája.
– A meztelen karokon kívül láttam egy viadalt is, két bányász
kakasviadalát – mondta Blair.
– Itt „dorombolás”-nak hívják – mondta Hannay. – A jó ég
tudja, miért. Hagyományos helyi sport. A bányászok odavannak érte.
Barbár dolog, ugye?
– Ezzel hergelik magukat – mondta Fellowes.
– Aminek persze a feleségük issza meg a levét – mondta
Hannay. – Legalább olyan merészség kell ahhoz, hogy valaki egy
részeg bányász faklumpáját lehúzza, mint hogy csőre töltött puskával
babráljon.
– Milyen rettenetes! – mondta Lydia Rowland.
– A csilléslányok között is akad, aki jól bánik a klumpájával –
mondta Fellowes.
– Magának ez mindennapos látvány, ugye? – kérdezte Hannay.
– John Maypole miként vélekedett a csilléslányokról? – kérdezte
Blair.
Az asztal mellett mély csönd támadt.
– Maypole? – kérdezte Earnshaw.
Chubb tiszteletes közölte, hogy a parókia káplánjáról semmi
hírük. – Nem adjuk fel a reményt, hogy megtudunk valamit John
sorsáról. A püspök úr azért hívta ide Mr. Blairt, hogy feltűnés nélkül
kérdezősködjön.
– John után? – kérdezte Lydia Rowland az anyjától.
 – Mintha fekete bárányt küldött volna a fehér nyomába –
jegyezte meg Earnshaw.
– Charlotte tud erről? – kérdezte Lady Rowland a bátyját.
Chubb letette a villáját. Az csörgött még egy darabig a tiszteletes
dühétől. – Az az igazság, hogy John Maypole naivan ítélte meg a
csilléslányokat. Itt még Írországnál is több törvénytelen gyermek
születik. Wigan kész erkölcsi fertő. Ezek a nők messze túllépnek a
tisztesség vagy a társadalmi elvárások határain. Kötelességeim közé
tartozik, hogy az egyházi alapból segélyezzem a rászoruló
leányanyákat, de jól megnézem, kinek adok pénzt, nehogy még
ösztönözzem is az állatias viselkedést. Példát statuálhatnék a
csilléslányoknak azzal, ha megvonnám tőlük a támogatást, de mivel
soha nem fordulnak hozzám segítségért, még ez az elégtétel sem
adatik meg.
Chubb kifakadását csend követte.
– Gondolja, hogy találnak még Afrikában tavat Beatrice
hercegnőnek? – kérdezte végül Lydia Rowland Blairtől.
– Beatrice hercegnőnek?
– Igen. A királyi család minden tagjáról neveztek el tavakat és
vízeséseket. Legelőször persze a királynőről és Albertról.
Alexandráról, a walesi hercegről, Alice-ről, Alfrédről, Helená-ról,
Louise-ról, Arthurről, sőt még szegény Leopoldról is. Mindenkiről,
csak a csecsemő Beatrice-ról nem. Biztosan úgy érzi, hogy róla
megfeledkeztek. Gondolja, hogy maradt még valami fölfedeznivaló,
amit el lehetne nevezni róla? Az ember mindjárt úgy érzi, személyes
köze van egy tóhoz, ha meglátja saját nevét a térképen.
Lady Rowland anyai aggódással simította meg lánya kezét. –
Drágám, Mr. Blair véleményére úgysem lehet adni.
Az ürühús után szárnyas következett. Fellowes kanalával és
késével körbehajszolt egy kerek bíbictojást a tányérján. A gyertyák
imbolygó fényében, akár fekete kőbe metszett vízjel,
virágsziromminta rajzolódott ki a szemközti falon. Nem is
virágszirom, vette észre Blair, hanem szurokszénbe kövesedett
páfrány. Odébb tolta a kandelábert, és még több parányi, kecses,
tekervényes páfránylevél körvonalai sejlettek fel. A legélesebben a
szeme sarkából látta őket. Amit egy másik falon először szabálytalan
csíkozásnak nézett, valójában halkövület volt. Amikor pedig egy
újabb, oldalsó falat vett szemügyre, hatalmas kétéltű lenyomata
bontakozott ki.
– Ha nincs kifogása ellene, szeretnék lemenni a bányába, a
robbanás helyszínére – fordult a püspökhöz.
– Ahogy akarja – mondta Hannay. – Bár csak az idejét
pocsékolja, hiszen Maypole soha nem járt odalent. Eszünkbe nem
jutna az igehirdetőket leengedni a tárnákba, ott végképp semmi
keresnivalójuk. De Leveret elintézi magának, amikor csak akarja.
– Lehetne mindjárt holnap?
Hannay egy pillanatig gondolkozott. – Miért ne? Egyúttal
körbenézhet a felszínen is, és munka közben láthatja a hírhedt
csilléslányokat.
Earnshaw rákapott a csalira. – Meglep, milord, hogy akár egy
pillanatig is megtűri azokat a nőket, különösen, hogy tudja, milyen
hírét keltik Wigannek. Én úgy látom, nem az a kérdés, hogy egy
maréknyi csökönyös nő szoknyában jár vagy nadrágban, hanem
hogy Wigan képes lesz-e bekapcsolódni a modern világ
vérkeringésébe.
– Mit tud ön a modern világról? – kérdezte Hannay.
– Mint parlamenti képviselőnek van fogalmam a korszellemről.
– Úgymint?
– A készülő politikai átalakulásról, a modern színház és irodalom
közvetítette társadalmi lelkiismeretről, arról, hogy milyen óriási
szükség van emelkedett szellemek jelenlétére a művészetekben.
– Ruskinra gondol?
 – Igen, John Ruskin tökéletes példa – helyeselt Earnshaw. –
Ruskin korunk legnagyobb kritikusa, ráadásul a munkásember
barátja.
– Világosítsa föl az urat, Leveret – kérte Hannay.
Earnshaw gyanakodva nézett fel. – Miről?
– A múltkor meghívtuk ide Ruskint – kezdte Leveret a lehető
legtiszteletteljesebb hangon. – Meghívtuk, hogy tartson előadást a
munkásoknak a művészetről. De amikor megérkezett, és kinézett a
vonatablakon, nem szállt le. Semmilyen könyörgés nem fogott rajta.
Fenn maradt a vonaton, míg az el nem indult.
– Köztudomású, hogy Ruskin képtelen volt elhálni a házasságát
– folytatta Hannay – Úgy látszik, nemcsak az ágyban pipogya alak.
Lady Rowland sápadt arcán piros foltok gyúltak. – Felállunk az asztaltól,
ha nem tesznek féket a nyelvükre.
Hannay ügyet sem vetett rá. – Earnshaw, méltányolom, hogy
más látogatóktól eltérően önnek volt elég bátorsága leszállni a
vonatról. Mielőtt azonban kioktatna bennünket Wigan és a modern
kor viszonyáról, hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a kérdés nem
politikai vagy művészeti természetű. Egy dolog számít: hogy Wigan
mekkora ipari hatalom. Ez pedig az egy főre eső gőzgépek számával
mérhető a legjobban. A bányák, fonó- és egyéb gyárak gépeivel
együtt Wiganben több gőzgép jut egy főre, mint Londonban,
Pittsburghben, Essenben vagy bárhol másutt. Szerencsés véletlen,
hogy épp az Afrikából importált pálmaolajjal kenjük ezeket a
gépeket. A világ szénnel működik, és ebben Wigan az élen jár. És
amíg tart a szén, ez így is marad.
– No és a vallás? – kérdezte Chubb.
– Majd a túlvilágon – mondta Hannay. – De talán még az is
szénnel működik.
– Értsem úgy, hogy támogatja a csilléslányok alkalmazását? –
kérdezte Earnshaw.
 Hannay megvonta a vállát. – Nekem mindegy, csak legyen, aki
osztályozza a szenet.
– Meddig tart ki a szén Wiganben? – kérdezte Lydia Rowland.
Most először jutott eszébe ezen gondolkodni.
– Ezer évig – nyugtatta meg Leveret.
– Igazán? – hitetlenkedett Earnshaw. – Tavaly azért szökött föl
az ára, mert állítólag kimerülőben vannak a készletek. Londonban
legalábbis így hírlik.
– Akkor nyilván jó hírnek veszi, hogy tévedtek – mondta
Hannay nyájasan.
A desszert hófehér tejszínhab sipkával tetézett ananászkrém
volt.
– Semmi nem fontosabb a családnál – jelentette ki Lady
Rowland.
– A társadalmi reformnál – mondta Fellowes.
– Az erkölcsnél – mondta Chubb.
– Blair, mit gondol, mi a legnagyobb jótétemény, amivel a
királynő megajándékozta Angliát? – kérdezte Hannay.
– A kloroform – vágta rá egy ismeretlen hang, mielőtt Blair
válaszolhatott volna.
Az új vendég az oldalbejáraton siklott a terembe. Alig lehetett
több húszévesnél, de matrónásan komor bíborszín ruhát és hosszú
szárú kesztyűt viselt, és az imént érkezhetett, mert búsvörös kelta
fürtjei még a sötét főkötő alatt raboskodtak, amely éles metszésű
arcvonásokat és apró, szigorú szempárt árnyékolt. Az egész jelenség
Blairt egy dühös verébre emlékeztette.
Hannay kivételével az összes férfi fölemelkedett. – Charlotte,
milyen hízelgő, hogy megtiszteled a társaságunkat – fordult hozzá a
püspök.
– Szervusz, apa. – A lány elfoglalta az üres széket Hannayjel
szemben, és odaintett egy italhordó lakájt.
 A férfiak helyet foglaltak.
– A kloroform? – kérdezte Blair.
– A királynő kloroformot használt a vajúdás alatt, és ezzel véget
vetett a korszaknak, melyben az asszonyok szörnyű szenvedések
között hozták világra gyerekeiket. Ez a legnagyobb jótéteménye,
amellyel be is fog vonulni a történelembe. – Charlotte Hannay
tekintete új célponton állapodott meg. – Lydia húgom, úgy nézel ki,
mint egy frissen szedett őszibarack.
– Köszönöm – mondta Lydia bizonytalanul.
Hannay sorra bemutatta lányának az asztaltársaságot.
– Charlotte sajnos ritkán vacsorázik velünk – mondta Hannay. –
Vedd le a kalapodat, és maradj velünk.
– Csak a fehér afrikaitok miatt jöttem.
– Amerikai – mondta Blair.
– De Afrika tette híressé – mondta a lány. – A rabszolganők és a
bennszülött asszonyok: hát nem innen ismerjük a nevét? Milyen
érzés volt ilyen hatalom birtokában lenni? Nem érezte úgy magát,
mint egy isten?
– Nem.
– Lehet, hogy a vonzereje csak a fekete nőkre hat.
– Lehet.
– Mr. Blair valóban igen vonzó – vélte Lydia Rowland.
– Valóban? – kérdezte Charlotte. – Alig várom, hogy annak
lássam.
– Mi is így vagyunk vele – mondta Earnshaw szárazon.
– Apám meg idehívta, hogy John Maypole után kérdezősködjön.
Micsoda képtelen ötlet – mondta Charlotte.
– Küldd el, Charlotte – javasolta Lady Rowland.
– Biztos vagyok benne, hogy Charlotte-ot érdekli, mi történt
Maypole-lal. Végtére is a vőlegénye volt – mondta Hannay.
 – És az is marad, amíg másképp nem döntök – jelentette ki
Charlotte.
– Tudom, hogy egy szép napon jön majd egy levél, amelyben
Maypole tiszteletes mindent megmagyaráz. Csak ki kell tartanod –
mondta Lydia Rowland.
– Ki is tartok. Csak nem úgy, mint te.
Lydia Rowland úgy pislogott, mint akit arcul ütöttek, és Blair
most először együtt érzett vele. Lehet, hogy bugyuta, de Charlotte
Hannay mellett még egy bugyuta lány is határozottan vonzónak tűnt.
Blair pontosan látta Charlotte jövőjét: ajkát soha nem lágyítja
mosoly, tekintete soha nem olvad el, teste soha nem szabadul a
gyász öleléséből. Bár utolsónak érkezett, ő volt az Antracit-terem
jegyese.
– Charlotte, amint látom, Maypole iránti odaadásod a nélküle
töltött idővel egyenes arányban nő – szólalt meg Hannay az asztal
végén.
– Vagy a te kellemetlenkedéseddel egyenes arányban – vágott
vissza a lány.
– Blair talán mindkettőnek véget vet – mondta Hannay.
Charlotte, ha lehet, még ellenségesebben nézett Blairre. – Maga
bármire képes, csak hogy visszajusson Afrikába?
– Igen.
Charlotte ismét az apjához fordult. – Gratulálok, ez a te
embered. És Blair, legalább rendesen megfizetik a fáradozásait?
– Remélem.
– Azért ajánlom, hogy tartsa nyitva a szemét. Apám egy
Szaturnusz, azzal a különbséggel, hogy nem falja föl egyszerre az
összes gyermekét. Megvárja, míg elintézik egymást, aztán már csak
az utolsót kell bekapnia.
Lydia Rowland a szájára tapasztotta a kezét.
Hannay felállt. – Nos, igazán kellemes este volt.
 A férfiak átmentek a könyvtárterembe, amelynek mérete a
Királyi Társaság könyvtáráéval vetekedett. Vaserkéllyel alátámasztott
kétemeletnyi könyvállvány és térképes fiók futott körbe az üvegbura
alá rejtett paradicsommadarak, a kövületeket és meteoritokat
ábrázoló képek, a rózsaszín márványkandalló, az ébenfekete íróasztal
és a bőr ülőgarnitúra körül. Blair felfigyelt a fali gázlámpák
egyenletes fényére. Ezek szerint csak az Antracit-termet világították
gyertyával.
– A hölgyek majd elcsevegnek a dolgozószobában – Hannay
balról jobbra haladva portóit töltött a vendégek poharába. – A család
nyolcszáz éve építi a Hannay-rezidenciát, és mostanra sikerült
tökéletes monstrummá tennünk. Az ember egy gótikus erkély alól
György stílusú bálterembe jut. Egy restaurációs könyvtárteremből
kilépve a modern vízöblítéses vécé csőhálózatába botlik. A
mosogatókonyha még a Fekete herceg idején épült. Szegény
ördögök, akik ott dolgoznak.
– A nagynéném ott dolgozik – mondta Fellowes.
– Kitűnő. – Hannay felemelte a poharát. – A nagynénjére.
– Nagyon kedves, milord – mondta Fellowes.
Koccintottak. – Úgy érti, van egy másik könyvtárterem is? – kérdezte
Blair.
– Igen. Ez régen kápolna volt – válaszolta Hannay.
– Méghozzá római katolikus – suttogta Chubb.
Hannay egy hosszú hajú, fülbevalót és hivalkodó Erzsébet kori gallért
viselő férfiról készült kisméretű olajfestményre mutatott. – A Hannayek
hithű katolikusok voltak, még papokat is bújtattak és menekítettek a skót
felvidékre. A tizedik gróf azonban, akinek a képét itt látják, gyáva féreg
lévén áttért, csak hogy a bőrét meg a javait mentse. A leszármazottai azóta
is áldják a nevét. A kápolna ebek harmincadjára jutott. A tető
megroggyant, az ablakok kitöredeztek. Mivel a hátsó udvaron van, nem
tűnt fel senkinek. Én határoztam el, hogy kezdek vele valamit.
 Earnshaw és Chubb áhítattal nézegettek egy bekeretezett
kéziratot, amely kelta csomókba tömörülő aranyozott latin betűkkel
íródott. Leveret és Blair a kövületeknél: egy csellófej csigavonalában
kunkorodó, díszes páfrány és egy megszikkadt, pávaszemmintás fa
keresztmetszete mellett álldogált.
Hannay fiókokat nyitogatott, és görög, perzsa, arab feliratú,
fakéregre, papiruszra, pergamenre rajzolt térképeket meg holland és
portugál nyelvű tengerészeti térképeket szedett elő. Afrika tárult
elébük: előbb a Nílus deltájától a karthágói birodalomig, aztán a
fortyogó tengervizek határolta végtelen földtömeg, az újonnan
behajózott, de mind újabb veszélyeket rejtő kontinens szentekről
elnevezett pontjai, a feltérképezett, kiépített partvidék és a szárazföld
kalandokra csábító belseje.
– Ahogy látom, Afrika áll az érdeklődése középpontjában –
jegyezte meg Earnshaw.
– Nem egészen. Nézzék, megmutatom a könyvtár büszkeségét.
– Hannay felpattintott egy bársony könyvtokot, és féltő gonddal
kiemelt belőle egy valamikor mályvaszín, málladozó bőrfedelű
könyvet. Megdöntötte, hogy Blair és Earnshaw elolvashassák a
kézzel írt címet: Roman de la Rose. – A középkorban minden finom
úrihölgy birtokában volt egy példány a A Rózsa regéjé-ből – mondta
Hannay. – Ezt 1323-ban Céline, Dame de Hannay számára
másolták.
– Miről szól? – kérdezte Fellowes.
– Lovagkorról, spiritualitásról, érzékiségről, misztériumról.
– Érdekesnek hangzik.
– Szeretné hazavinni és elolvasni a feleségével? – nyújtotta feléje
Hannay a könyvet.
– Isten őrizz! – Fellowes rémülten hőkölt hátra.
– Nagyon helyes. – Hannay visszahúzta a kezét.
– A feleségem nem ért franciául – magyarázta Fellowes Blairnek.
 A könyvtár ajtaja kicsapódott. A könyvből enyhe rózsaillat szállt,
amikor Charlotte berontott a terembe, maga előtt űzve nagynénjét és
unokahúgát, akár egy démon.
– Tudni akarom, miben sántikáltok a hátam mögött – jelentette
ki. – Ennél a te Blairednél rosszabb híre senki emberfiának nem
lehet az egész földkerekségen. Fogadok, hogy csak azért hoztad a
nyakamra, hogy nyomozás ürügyén bemocskold egy sokkal méltóbb
ember nevét. Süljön ki a szemem, ha válaszolok a kérdéseire.
– Márpedig válaszolni fogsz rájuk – mondta Hannay.
– Majd ha a pokol tüzén égsz, apám. De mivel az egyház felkent
püspöke vagy, ez nem nagyon valószínű, ugye?
Megvetően végigjártatta a társaságon jeges tekintetű apró
szemét, és kivonult. Ha Szent Johanna lenne, gondolta Blair, én
gyújtanám meg alatta az első fáklyát. Mégpedig a legnagyobb
örömmel.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Blair klumpák kopogására ébredt; mint megannyi gongütés

visszhangoztak a macskakövön. Az utcalámpa fényében a nyugati
városrész bányáihoz igyekvő bányászok és asszonyok s az ellenkező
irányba tartó szoknyás és vállkendős munkáslányok végeérhetetlen
sorát látta.
Az előző nap vásárolt ócska ruhákat húzta magára, és
megkávézott, mire Leveret érte jött. Felmásztak a számadó szerény
egyfogatújára, és délnek vették az irányt, a Hannay-bánya felé. A
kétoldalt elterülő sötét mezőkön Blair bányászok jelenlétére
következtetett pipáik izzásából és párálló lélegzetükből. A mezők
trágya- és füstszagot árasztottak. Elöl, egy magas kéményből
ezüstszürke füstoszlop szökött a magasba, melynek legtetejét már a
hajnal színezte.
– Tegnap este egyike volt azon ritka alkalmaknak, hogy
Charlotte megmutatta magát – mondta Leveret.
– Az ember hetekig a színét se látja, aztán egyszer csak
felbukkan. Sajnálom, ha udvariatlan volt magával.
– Életemben nem láttam még ilyen undok kis szörnyeteget. Jól
ismeri?
– Együtt nőttem föl vele. Tulajdonképpen nem is vele, csak vele
egy birtokon. Apám volt a számadó. Én lettem John legjobb barátja,
amikor idejött, és eljegyezte Charlotte-ot. Nincs más baj vele, mint
hogy megfellebbezhetetlen a véleménye bizonyos dolgokról.
– Van testvére?
– Volt. A bátyja szerencsétlenül járt egy vadászaton.
 – Akkor csak ő él a házban a püspök meg a százvalahány fős
személyzet mellett?
– Nem. Rowlandék a Hannay-rezidenciában laknak a püspökkel
együtt, Charlotte pedig külön villába költözött. Egy igen szép régi
házba. A saját életét éli.
– Ez rávall.
– Régen másmilyen volt.
– Most is másmilyen – mondta Blair.
Leveret félénken felnevetett, és témát váltott. – Meglep, hogy
nem sajnálja az időt a bányára. Eddig azon volt, hogy minél előbb
szabaduljon innen.
– Most is azon vagyok.

Sem sorompó, sem semmi egyéb nem jelezte a mezsgyét a

szántóföldek és a Hannay-bánya között. Mindkét irányba bányászok
igyekeztek, és Blair hamarosan egy gázlámpákkal megvilágított és
csarnokokkal körülvett udvaron találta magát, ahol az az érzése
támadt, mintha már régóta gyűjtöttek volna minden hangot és fényt,
hogy ebben a pillanatban szabadon engedjék: a kövezeten kocsikat
vontató lovak fújtatását és patáinak dobogását, a patkolókovácsok
ütemes kalapálását és a vas borostyánszín izzását, az üllőre szorított
fejtőkalapácsok nyöszörgését és szikrázását. A kocsiszínekből
gőzgépek pöfögtek elő. Összeláncolt vagonok csattantak egymásnak.
A fejük felett olyan finoman, akár a cselló húrjához érintett vonó,
drótkötelek zümmögtek az aknatorony csörlőjén.
Szénnel teli csillék gördültek egymás után az aknakasról a
mázsára, s végtelen láncban haladtak tovább a szénosztályozó
csarnok felé. Blair leszökkent a bricskáról, és a csillék nyomába
szegődött. A mérleg szerint egy csille szén legalább kétszáz fontot
nyomott. Az oldalról nyitott csarnok teteje inkább a szenet, mint a
munkásnőket védte az esőtől. Itt csak csilléslányok dolgoztak.
Odafönt lekapcsolták, majd a buktatóhoz gördítették a csillét, azután
lassan leengedtek egy fékkart, míg a buktató rezgetésére a csille
fekete szénözönt nem okádott egy szállítószalagra. A megvilágított
szalag két oldalán is asszonyok válogatták külön a szenet a
meddőtől.
A csilléslányok flanelingben, kordbársony nadrágban és széntől
zsíros, szoknyára alig emlékeztető ruhadarabban tették a dolgukat.
Hajukat kendő védte a portól. Kezük fekete volt, arcuk szinte nem is
látszott a szállítószalagról a lejtős rostára s onnan finomabb szitákra
ömlő szén porfelhőjében.
A megtisztított és osztályozott szén csúszdán érkezett a csarnok
oldalában lévő iparvágányhoz, ahol két lány kézzel váltogatta a
csúszda torkolatát a vagonok fölött. Blair felismerte az Ifjú
Hercegben látott Flót és mellette Rose Molyneux-t.
Flo hangja átsüvített a lármán. – Ő az.
– Beszélni akarok magával – kiáltotta oda Blair Rose-nak.
Rose egyik kezét a csípőjére téve feléje fordult. Két figyelő
szeme prizmaként villant elő szénporos arcából. Élveteg tekintete
akár a lustálkodó macskáé, mely gazdája karosszékét bitorolja. Ez a
tekintet úgy fogta át Blairt, a gőzgépeket, a csilléseket és
bányászokat, mintha mind egyformán jelentéktelenek volnának.
– Jól áll magának ez a hacuka – mondta.
Blair végigpillantott kopott felöltőjén és nadrágján. – Igyekeztem az
alkalomhoz öltözni.
Rose-nak sikerült saját piszkos öltözékét hetyke
magabiztossággal viselnie, amely illett hozzá. – Lemegy a bányába?
Olyan fekete lesz, mint egy pipaszurkáló, amikor feljön.
– Beszélnünk kell.
– Ennyire élvezte az első beszégetésünket?
– Érdekes volt.
 A lány állta Blair tekintetét. Blair megérezte, hogy Rose tisztában
van vele: akkor vonja magára a figyelmét, amikor csak akarja.
– Bill nem fog örűni – mondta Flo.
– Bill Jaxon? – kérdezte Blair.
Rose felnevetett. – Most lekonyút, mi?
– Blair! – kiáltotta Leveret egy átellenben lévő csarnok felől.

A bányászok a lámparaktárban vételezték biztonsági lámpásaikat; az

egész csarnok úgy izzott, akár egy csillár. Az alsó polcokon
lámpaolajat, több tekercs kanócot és „A Királyi Flottának való kiváló
minőség” címkéjű bödönökben kátrányt tartottak. A fekete falon hat
kalitka. A rácsok közül kanárikoncert szólt, és sárga madárfejek
kandikáltak ki.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha itt megvár – mondta Blair
Leveretnek. Elég világos volt ahhoz, hogy lássa, a számadó
kölcsönkért bőrzekéje alatt selyemmellényt és patyolat inget visel,
nem is szólva gondosan kikefélt keménykalapjáról.
– Mindig is érdekelt, milyen lehet odalent. Soha nem jártam tíz
lábnál mélyebben, az is egy elhagyott bányában volt.
– Egyszerűbb, ha belebújik egy szeneszsákba – javasolta Blair –,
és abban ugrándozik föl-alá.
A nyolc hüvelyk magas biztonsági lámpáson sárgaréz kupak és
réztalp vette közre a hengeres lámpatestet, melynek dróthálója
megakadályozta, hogy a lánghoz beszivárgó bányagáz a gyúpontot
elérje, és berobbanjon. A raktáros meggyújtott egy-egy lámpást
Leveretnek és Blairnek, és rázárta a kupakot. A biztonsági drótháló
alatt a láng homályosan pislákolt. A raktáros feljegyezte a lámpások
talpába vésett számot a naplójába, majd odamutatta Blairnek és
Leveretnek. – Így tartjuk nyilván, ki megy le a bányába, és ki jön föl.
Az ember sose tudhatja. Kötelességem figyelmeztetni az urakat,
hogy a Hannay-bánya az egy mérföld mélységével a legmélyebb
egész Lancashire-ben. Ha előfordult már önökkel, hogy egy
árnyékszéken bezártságérzésük támadt, jobb, ha még egyszer
meggondolják a dolgot.
Visszamentek a többiekhez, akik az aknatorony alatt várakoztak
a sötétben. A bányászok koszos gyapjúzekét és pamutbársony
nadrágot hordtak; a pamutbársony nem kócolódik, s ezért megfelelő
viselet a föld alatt. Pamutsapka volt még rajtuk s az elmaradhatatlan
faklumpa. Vállukon szíjra fűzött ételeskanna lógott. Olyan
fesztelenül álldogáltak egymás mellett, ahogy csak katonák, atléták és
bányászok tudnak. Blair legnagyobb meglepetésére annyira otthon
érezte magát közöttük, amennyire kilógott Leveret a
középosztálybeli viszolygásával. A nyolc mérföld hosszú föld alatti
vágatok szellőzőjáratának torkánál álltak, a levegő fütyülve zúgott le
az aknába. A biztonsági lámpások lángja meg-megremegett a
szélben. Blair épphogy csak kivette a légakna fehér védőkerítését
ötven yarddal odébb; az alján szellőztető kazán hajtotta ki az
elhasznált levegőt, és szívta be föntről a frisset – elméletben
legalábbis.
A szél süvítését tehervonat zakatolására emlékeztető
valószerűtlen hang nyomta el fokozatosan. Blair figyelte, ahogy a
kötéldob forgása lelassul, a függőleges drótkötél megráng, s előtűnik
egy kampó, rajta a szállítókas – négyszögletű vaslapra szerkesztett,
deszkafalú alkotmány, melynek nyitott végeit csak egy-egy lánc zárta
le. A következő pillanatban a láncokat szétkapcsolták, és csillámló
szénnel teli szállítócsillék gördültek a mérlegre. A bányászok rögvest
elfoglalták a csillék helyét, és Blair Leverettel együtt követte őket.
Az utolsó bányász is bezsúfolódott; fizetésük a kitermelt szén
mennyiségéhez igazodott, nem az aknakasra való várakozással
eltöltött időhöz. Nem szorították ki Blairt és Leveretet a kas nyitott
végébe, ami máris kimondott előzékenységre vall, gondolta Blair. A
lámpások gyér világánál, amely még a gyertyafény erősségét sem érte
el, szénport vett észre Leveret gallérján, és tudta, hogy rajta is
vannak már foltok.
– Még mindig meggondolhatja magát. Úgy fog kinézni, mint egy
pipaszurkáló, amikor feljövünk – mondta Blair. Megtetszett neki
Rose szava. Minden más nő „kéményseprőt” mondott volna.
Leveret lakliságához kifejezetten illett a „pipaszurkáló”.
Leveret válaszát fülsértő berregés nyelte el. Egy csengetés:
alászállás.
A kas lassan indult el a téglával bélelt, kerek aknaszájban, majd
az acéllal vetekedő yorkshire-i vas körkörös girlandjai után egy kővel,
később faácsolattal sraffozott kúton haladt át, s onnét már csak szállt
egyszerűen lefelé. Le a szurokfekete szakadékba. Lefelé óránként
húsz-, harminc-, negyvenmérföldes sebességgel. Sebesebben, mint
ahogy ember a föld felszínén haladhat. Olyan sebesen, hogy a
tüdőből kiszoruló levegő a fülben sűrűsödött össze. Olyan sebesen,
hogy a kas nyitott végéből nézve sem látszott semmi a nagy
homályon kívül, amelyben könnyen leszakadhatott volna egy
óvatlanul kinyújtott láb vagy kéz. Lefelé, úgy rémlett: mindörökre.
Megvilágított, régi aknarakodó suhant el mellettük, mint valami
szentjánosbogár. Blair rajtakapta a számadót, amint keresztet vet, és
helytelenítőleg megrázta a fejét; a legkisebb fölös mozdulat is bajt
hozhat rájuk. A kas maximális sebességnél olyan puhán szállt alá,
hogy a bányászok lebegni látszottak. Kevés veszélyesebb hely van a
világon, mint egy akna, mégis boldogság fogja el itt az embert. Blair
arra gondolt, hogy a lámpások apró fénypöttyeit egy bámészkodó,
például egy elvakított féreg akár meteornak is nézhetné.
Brunel, a híres vasúti mérnök szerint írástudatlan emberekből
válnak a legjobb mozdonyvezetők, mert csak ők koncentrálnak
igazán. Összpontosításban nincs hiány a bányászoknál se, gondolta
Blair. A kasban összezsúfolódott emberek arcán feszült figyelem
tükröződött, feszültebb, mint Platón tanítványaién – ahogy
érzékelték a drótkötél csévélődését, a kas legenyhébb kilengését, a
klumpáik fatalpán fokozódó nyomást.
Lassítottak. A kas Blair órája szerint két perc múltán, óránként
harmincmérföldes becsült sebességgel számolva, egy mérföld mélyen
egy föld alatti fénygödörben állapodott meg. A bányászok
kitódultak, nyomukban Blair és Leveret – a számadó ugyancsak
feldúlt lelkiállapotban.
Nem minden ok nélkül. A föld alatti tárnákban sapkás, zekés
fiúk és súlyos szerszámok alatt bányalovak jöttek-mentek; az
ácsolatfákról lógó lámpások gyér fényében ember és állat egyformán
satnyának tetszett. A pónik síneken gördülő, egymáshoz kapcsolt teli
csilléket vontattak.
A póniistállók hosszú sorából istállószag terjengett. A föld alatti
istállókat mindig széles pallókra építették a légakna mellé, ennek
ellenére soha nem száradtak ki igazán; a lótrágya és a húgy csípős
szaga állottnak érződött.
Viharos szél zúgott le az aknába, de friss levegő helyett máris
istállószagot hordott szét.
Forróság volt – izzadsággal, trágyával, szénporral érlelt fullasztó
hőség, mintegy figyelmeztetésként, hogy a föld izzó magot ölelő élő
organizmus.
Egy egész percbe beletellett, míg a látogató különválogatta és
rendszerezte az érzékszerveire zúduló ingereket, és tudatosult benne,
hogy az aknarakodó mindössze száz yard átmérőjű. Egy kevésbé
közvetlen, de annál sürgetőbb felismerést viszont figyelmen kívül
kellett hagynia, nevezetesen azt, hogy egymérföldnyi földréteg van a
feje fölött, és ugyanennyi választja el a szabadulás útjától. Biztos, ami
biztos, Blair megnézte az iránytűjét.
A felszíni igazgatói iroda párja itt lenn a bányamesteri iroda volt,
egy négyszögletű, téglafalú, egyszerű szoba. A bányamestert, egy
ingujjas, nadrágtartós, keménykalapos, vidám kinézetű Vulcanust,
Battie-nek hívták.
Battie már várta őket; elrámolt az íróasztaláról, hogy
széthajtogasson rajta egy térképet, amelynek sarkait egy-egy
lámpással fogatta le. Az aknakas és a légaknák felé esett észak. Délen
kisebb-nagyobb tárnák futottak egy szabálytalan rajzú frontfejtés
irányába.
Battie diplomatikus pillantással mérte föl két látogatójának elütő
öltözékét. – Mr. Leveret, Mr. Blair, lennének szívesek kiüríteni a
zsebeiket?
Blair kipakolta az óráját, iránytűjét, zsebkendőjét, tollkését és
aprópénzét; Leveret tekintélyesebb kupacba halmozta óráját,
erszényét, irattárcáját, medalionját, fésűjét, névjegykártyáit, rózsafa
pipáját, a dohányát és a gyufáját. Battie fiókjába zárta a pipát,
dohányt és gyufát.
– Itt tilos a dohányzás, Mr. Leveret. Nagyon nem szeretném, ha
véletlenül eszébe jutna rágyújtani.
A térképre a robbanás dátumát jegyezték, és egymást érték rajta
az apró körök, mellettük egy-, két- és háromjegyű számok.
Lámpások sorszámai, villant Blair eszébe. A bányatűz hetvenhat
áldozatot követelt, és pontosan ennyi kört számolt össze. Nem volt
nehéz dolga, mert a legtöbb a fővonal környékén tömörült, a
maradék pedig egyenletesen eloszlott a szénfejtők mentén. Egy szám
azonban éppen a bányamester irodája mellett állt.
– Hát ez? – kérdezte Blair.
– A kas fönt volt. Tudja, az akna innét még mélyebbre visz. A
fiú épp ideért a pónijával meg a csilléivel. Amikor a füst átcsapott, a
póni átbukott az akna peremén. A fiú megpróbálta visszarántani.
Belezuhantak mind: a póni, a csillék, és végül a fiú is. – Battie
szünetet tartott. Felemelte a lámpásokat, mire a térkép menten
összepöndörödött. Bőrtarisznyába tette egy notesszel együtt.
Keménykalapját tarka selyemkendőre cserélte, amit a homloka köré
kötött. Egy pillanat alatt útra készen állt, mintha csak a parkba
indulna járni egyet. – Nos, uraim, el kell kezdenem a körutamat. Ha
még mindig velem akarnak tartani, készüljenek fel egy hosszú sétára.
– Megvárhatna itt vagy fölmehetne a kasban – ajánlotta Blair
Leveretnek ismét.
– Magával megyek – válaszolta Leveret.
– „Előre, Krisztus katonái”? – kérdezte Blair.
– Nem leszek a terhére – ígérte Leveret.
Battie az oldalán himbálózó iszákjával körbekerülte az
aknarakodót, és befordult egy jobb oldali tárnába. – A tárókat
„utaknak” hívjuk – szólt hátra a válla fölött. – Az ilyen széleset meg
„főútnak”.
Magasnak mindenesetre nem lehetett nevezni őket, és mihelyt
beléptek, Leveret szorult helyzetbe került. A három lámpás kevéske
fényét is lefogta a biztonsági drótháló, s alig-alig világították meg a
lábuk alatt futó sínpárt vagy az ácsolatfát a fejük felett. Amikor
Leveret megpróbálta kikerülni az egyiket, a másiknak ütközött neki,
úgyhogy a végén már nem tudta, mikor lépjen, és mikor hajoljon le.
Battie lassított, de megállni nem állt meg. – Ha vissza akar
fordulni, Mr. Leveret, keressen egy „Kifelé” feliratú táblát. Amíg
nem talál, arra menjen, amerről a légáram jön. Ha a hátába kapja a
szelet, akkor egyre mélyebbre hatol a tárókba. Mr. Blair, ön nem
most van először ilyen helyen.
Blair maga is meglepődött, hogy önkéntelenül felvette a
megfelelő ritmust: az egyik lépésnél behúzni a fejet, a másiknál
emelni a lábat; léptei ösztönösen találtak a talpfák árkaiba.
– Mikor érünk a szénhez? – kérdezte Leveret.
– Benne járunk. Itt vagyunk a Hannay-telep, Anglia egyik
leggazdagabb széntelepének közepén – mondta Battie. – Szén tartja
a főtét is.
 Fekete falak. Fekete a tető is, gondolta Blair, a szén jobban
beveszi magát a fába, mint a kőbe. Pupillája kitágult, a sötétség
árnyékká vált, az árnyék alakot öltött. Battie-vel szemben lámpás
közeledett, és szőrös test körvonalai bontakoztak ki.
– Bányaló – mondta Battie, és behúzódott egy búvófülkébe,
amelyet még Blair sem vett észre. Blair is mögéje lépett, és maguk
után rántották a megdöbbent Leveretet, mielőtt a póni, négy teli
csillét vontató, kormos gyapjú shetlandi, amelyet egy lámpás fiú
vezetett, elhaladt mellettük. Leveret mintha kissé összement volna.
– Elvesztette a kalapját? – kérdezte Blair.
– Mi tagadás, el. – Leveret gyászos képpel nézte a tovagördülő
csilléket.
– Maga meg tudja mondani, ha valaki nem először jár egy
bányában, függetlenül attól, hogy milyen ruha van rajta? – kérdezte
Blair Battie-t.
– A legelső lépéséről. És azt is, hogy részeg-e vagy nem. Ha
részeg, azonnal felzavarom. Egyetlen idióta mindenkit veszélybe
sodorhat.
– Miért hordanak a bányászok faklumpát? – kérdezte Leveret,
hogy ő se maradjon ki a társalgásból. – Azt még csak értem, hogy a
legtöbb wigani abban jár, de azt hinné az ember, hogy lent a föld
alatt kényelmetlen.
– A kőomlások miatt, uram – válaszolta Battie. – Ha beomlik a
tető, a faklumpa nem nyomódik úgy össze, mint a cipő. Meg
könnyebb is kiszabadítani a lábat a törmelék alól.
Leveretnek a torkán akadt a szó.
A föld alatti gyaloglást bányajárásnak nevezték. Húszperces
bányajárásuk alatt egyre újabb pónikkal és csilleszerelvényekkel
találkoztak. A tárna alacsonyabbá vált és össze is szűkült, majd
lejteni kezdett. A csillék zaját megszorult léghuzat és a támfákra
nehezedő hatalmas nyomás tompította. Battie rendszeres
időközönként megállt, és föltartott lámpásával megvizsgálta a száraz
falszakaszokat s a tetőt támasztó ácsolatfákat.
– Fejtés közben durranógáz szabadul ki – magyarázta Battie
Leveretnek. – Mulatságos szó, nem igaz?
– De mennyire. És valóban durran?
– Sőt robbanhat is. Robbanógáz.
– Ó– hüledezett Leveret.
– Metán. Repedésekben és a főte mentén rejtőzik. A lámpás
dróthálója azonban elnyeli a hőt, és így a gáz nem robban be.
Legkönnyebben mégis a láng mutatja ki. – Egy rücskös kőoszlopnál
Battie fölemelte a lámpást, és hosszan tanulmányozta a fémszövet
alatt imbolygó lángnyelvet. – Látják, hogy egy kicsit hosszabb, meg
egy kicsit kékebb is? A metán ég így.
– Meneküljünk? – kérdezte Leveret.
A láng megvilágította Battie vigyorát. A bányamester levette a
mellényét, s kis ideig azzal legyezett a kőoszlop mellett. Aztán
visszament egy darabon, és egy perc múlva összehajtogatott
vitorlavászonnal és fakerettel bújt elő. Szétnyitotta a harmonikaszerű
alkotmányt, és úgy helyezte el, hogy odaterelje a friss levegőt.
– Mr. Leveret, ha minden alkalommal leállna a bánya, amikor
egy szellentésnyi bányagáz kiszabadul, egész Anglia halálra fagyna. –
Elővette a noteszét, és feljegyezte a gázszivárgás idejét, helyét és
erősségét. – De szemmel tartjuk a bányagázt, és nem hagyjuk, hogy
kibánjon velünk.
Innentől egyre nehezebb lett a járás, de Battie-nek eszébe sem
jutott lassítani. – Itt egy „süllyedés” – mondta egy helyütt, ahol a
mennyezet beroskadt, és feljegyezte a noteszébe. – Itt meg egy
„talpduzzadás” – mondta, ahol a padozat emelkedni kezdett,
felfeszítve még a sínpályát is. – A függőleges irányú feszültség
csinálja. Fönt pala van, lent homokkő. De persze még ugyanúgy
benne járunk a szénben.
 Blair előtt egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Battie-nek nincsen
szüksége térképre. Ez az ember úgy ismerte a Hannay-bányát, ahogy
a révész a folyót. Nyilván már az apja, sőt a nagyapja is ebben a
bányában dolgozott. Battie tudta, hol kanyarognak balra, hol jobbra,
hol felfelé, hol lefelé a fekete járatok, vagy hol vesznek szem elől egy
vetődésnél. Ismerte a Hannay-telepek sűrűségét, kohézióját,
víztartalmát, színváltozatait, gyúpontját és salakját. Vakon is bárhova
eltalált volna.
Leveret lemaradt. Blair már épp meg akarta kérni Battie-t, hogy
legyen belátóbb, amikor a bányamester önszántából megállt, és
lámpását egy szénpillér mellé állította. A padozaton széthajtogatta a
térképét, és két számra mutatott. – Ezen a helyen találtunk két fiút.
Ők voltak a legközelebb az aknakashoz, ha a pónis gyereket nem
számítjuk.
A számok a nyugati frontfejtés felé vezettek, még kétszer olyan
messzire, mint amekkora utat eddig megtettek. A fővonalon
szerencsétlenül járt áldozatok egy kupacban hevertek egymás
hegyén-hátán, de a búvófülkékbe is jutott jó néhány.
Leveret lihegve érte be őket, egészen fekete volt a szénportól,
mintha egy póni végighúzta volna a tárnán.
– Mmm…megvagyok – mondta, és térdre rogyott.
Blair és Battie visszafordultak a térképhez.
– Elégtek? – kérdezte Blair.
– Nem. Itt senki nem égett el, csak a főút végén, a fejtés
közelében. Itt úgy terültek ki a gyerekek, mintha aludni feküdtek
volna le.
– A léghuzattal szemben, ugye? Futottak, amíg bírta a lábuk?
– Pontosan. – Battie-n komor elégedettség látszott. – Mr.
Leveret, a, barátja nem most lát először szenet.
– A robbanás ereje végzett velük? – kérdezte Leveret.
 – Nem – válaszolta Battie. – Szén-monoxid. Amikor a bányagáz
berobban, mérges gáz szabadul fel. Rohanhatna itt a világ legerősebb
embere teljes erejéből, két lélegzetvétel után az is elnyúlna a földön.
Ha nem vonszolják ki, vége. Nem egy mentést láttam, amikor három
ember is otthagyta a fogát egyetlen eszméletlen társuk miatt.
A padozat megremegett a lábuk alatt, és robaj futott a tárna
egyik végétől a másikig. Kő záporozott a sötétben.
Leveret talpra ugrott. – Robbanás!
– Csak robbantás, Mr. Leveret. Nagy különbség, nekem elhiheti.
A sújtólégrobbanást egész Wiganben megérezték volna.
Legközelebb majd szólok. – Battie összetekerte a térképet, majd
hozzátette: – De remélem, Mr. Leveret, nem lesz több ilyen
mutatvány. Mármint a bányászok részéről.
Battie ismét megindult, és csak akkor állt meg egy pillanatra,
amikor hátraszólt, hogy három bányász itt esett össze, négy meg
amott, miközben a gyilkos gáz elől futott. Ez a bánya sem
veszélyesebb, mint a többi, gondolta Blair. Koszos és levegőtlen és
kényelmetlen persze, de a vágatokat takarítják, a sínpályákat
karbantartják, Battie pedig kifejezetten akkurátus felügyelő. Inkább
csak arról van szó, hogy minden bánya eleve vétek a természet
rendje ellen, a szénbányák meg különösen ostobák és
életveszélyesek.
A tárna lejteni kezdett. Egyre mélyebbre jutnak, ahogy az egész
föld alatti réteg megsüllyedt dél felé, gondolta Blair. Valamikor a
szenet valószínűleg a külszínen fejtették, Wigantől északra. Már a
római katonák is a Hannay-szén tüze mellett szárogathatták saruikat.
Blair érezte, hogy minden egyes lépéssel fokozódik a hőség. A bánya
levegője kiszárította a torkát, bőre fekete lucsok volt az izzadságtól.
A vágat egy kriptaszerű fordulóba torkollott, amelyben egy fiú
bukdácsolt a pónija mellett. A póni megállt; egy klumpáját és
hevenyészett térdvédőjét leszámítva meztelen, szénportól ezüstös
testű férfi bukkant fel egy alsó vágatból, és akasztott teli csillét az
állat után. A lehető legkurtábban odabiccentett Battie-nek, és akár
valami jelenés, már el is tűnt az előbbi vágatban, üres csillét tolva
maga előtt. A póni és a fiú az ellenkező irányba távoztak.
– Micsoda hőség – szólalt meg Leveret, amikor rátalált a
hangjára.
– Egy kis teát, uram? – Battie bádogkulacsot vett elő a
tarisznyájából, és odakínálta.
Leveret megrázta a fejét, és kimerülten lerogyott a sínpályára.
Mindig a legelső alkalom a legkeservesebb egy bányában,
bármennyire edzett is az ember, gondolta Blair. Ő maláriásan is csak
azt tette, amit egész életében.
– Sajnálom, hogy ilyen ügyetlen vagyok – mentegetőzött
Leveret.
– Oda se neki, uram – mondta Battie. – Egyébként a bányászok
néha elbízzák magukat. Tudják, hogy minden egyes szikra veszélybe
sodorhatja az életüket, mégis klumpájuk vasalásán korcsolyáznak le a
síneken, és csak úgy röpködnek a szikrák, mint valami tűzijátékban.
Vagy behúzódnak egy mellékvágatba, és alszanak, mint a mormota.
– Nem is rossz ötlet – mondta Leveret.
– Általában nem – mondta Battie. – De a robbanás napján
összerogyott itt egy póni. Eltorlaszolta a mellékvágatot. Tíz ember
rekedt a túloldalon.
– Gázmérgezés? – kérdezte Blair.
– Az. Tudja, olvasom az egyik londoni lapban, hogy most attól
divat félni, hogy az embert élve temetik el. Reklámoztak is
hangtölcsérrel és fényjeladó készülékkel felszerelt koporsókat. De
ugyan miért kerülne valaki a föld alá elevenen Londonban? Jobban
van? – fordult Battie Leverethez.
– Indulhatunk.
– Helyes.
 Abba a vágatba ereszkedtek le, amelyikben az előbbi bányász
eltűnt. Épp csak annyi hely volt benne, hogy egy ember hétrét
görnyedve áttoljon egy csillét az ácsolatfa alatt. A vágat végéből
olyan zaj hallatszott, mintha egy hullám felkunkorodó tajtékja
csapódott volna vissza.
– Mi ez? – kérdezte Leveret.
– Főteomlás – mondta Battie.
– Szentséges atyám. – Blair hallotta, hogy Leveret hátrafelé
araszol.
– Ez teljesen rendjén való, Mr. Leveret – mondta Battie. – Ez a
mi munkamódszerünk.
– Módszerük?
– Mindjárt meglátja. A kőomlás élesebb hangot ad, mert olyankor
rendszerint fa és kő keveredik – mondta Battie. – Mindjárt megérti.
Most lámpásaik kétfelől nem is annyira vágatokat világítottak
meg, mint inkább hatszögű szénpilléreket, melyek egy fekete mecset
oszlopaira emlékeztettek. Blair a fülét hegyezte, mivel új hangra lett
figyelmes: kristálytiszta, pengő hangra, melyet a kőzet eltorzított és
fölerősített. Battie még tíz percig vezette őket, majd hirtelen
bekúszott Blair előtt egy keskeny vágatba, amelynek teljes hosszán
csupán nadrágot és klumpát vagy csak klumpát viselő, vastag
porrétegtől csillogó árnyalakok fejtették a szenet rövid nyelű, kétélű
fejtőkalapácsaikkal. Csípőjük az agáréhoz hasonlóan kecses, válluk
szíjas, mint az igavonó lovaké, lámpásaik felfelé világító fényében
azonban leginkább gépekre, automatákra hasonlítottak, amelyek
fáradhatatlanul csákányozzák a fekete tetőt alátámasztó
szénoszlopokat. A hasadó szén hangja akár egy templomtorony
harangjátéka. Ahol a telep megsüllyedt, a férfiak rongyba bugyolált
térdükre támaszkodva dolgoztak. Mások csilléket raktak vagy toltak,
háttal a szerelvénynek feszülve. Verejtékpára és szénpor felhője
szállt köröttük.
 Blair az iránytűjére pillantott. – Hazafelé halad a fejtés.
– Így van – mondta Battie.
A bányászok Blair számításaival ellentétben a nyugati fejtő külső
fala helyett a belső falat hajtották, az aknarakodó felé közelítve. A
külső fal valójában már nem is állt, csak áthatolhatatlan sötétben
tátongó úr volt a helyén.
Battie kiterítette a térképet. – Talán értékelni fogja a
módszerünket, Mr. Blair. Ez a Lancashire-módszer. A főbb
folyosókat, azaz az utakat kihajtjuk a telep széléig. Az utakat aztán
kisebb vágatokkal kötjük össze, ezekben cirkulál a levegő is. És
akkor elkezdjük a fejtést, csapásiránynak háttal, ahogy az előbb
észrevette, és csak annyi kőpillért és támfát hagyunk, amennyi
megtartja a tetőt, míg nem végzünk. Aztán a támfák összerogynak,
és valóban beomlik a mennyezet – ennek a hangját hallottuk az
előbb de addigra mi már nem vagyunk ott.
– Itt égtek el az áldozatok? – kérdezte Blair.
– Itt a fejtés mentén, de úgy tizenöt yarddal beljebb.
– Battie a bányászok mögötti, elhagyott üreg felé fordult. – Itt
dolgoztunk két hónappal ezelőtt. Ez kétezer tonna szenet jelent. A
kirabolt vágatokba mindenesetre tilos a bejárás. Ez szabály.
A bányászok kérlelhetetlen iramban lengették csákányaikat.
Blairnek nem volt ismeretlen a látvány: a világ összes bányájában,
ahol eddig csak járt, a bányászok úgy dolgoznak lenn a mélyben,
mintha puszta testi erejükkel hipnotizálhatnák az akaratukat. Ebben
az esetben talán az is hozzájárult, hogy hazafelé, a felvonóakna
irányába haladtak. Egy tolvajlámpa fénye talán áthatolt volna a
sötéten, de a hunyorgó biztonsági lámpás nem ért többet egy szem
parázsnál, és alig-alig világította meg a mellette dolgozó bányászt.
Lehetetlen volt megmondani, hogy a bányászok mögött milyen
messzire terjed a kimerült terület, vagy hogy a vágat hat láb vagy hat
hüvelyk magas. Blair felvett egy kavicsot, és oldalt elhajította.
Elnyelte a sötét, a zaja beleveszett a fejtőkalapácsok pengésébe.
– Milyen hosszan áll itt a tető? – kérdezte.
– Van, ahol tízyardnyira, van, ahol százra is. Elképzelhető, hogy
még egy hónapig vagy akár egy évig is fennmarad. És elképzelhető,
hogy azalatt omlik be, míg itt vagyunk.
Leveret zihálva beérte őket; a vágat utolsó, alacsony szakasza
nagyon megviselte. Vér kenődött szét a homlokán, szeme
környékéről verejtékkel vegyes szénpor csöpögött. – Mi omlik be? –
kérdezte.
– Semmi. Leveret, akkor sem lehetnék büszkébb magára, ha
maga találta volna meg Livingstone-t. – Blair feléje nyújtotta a
zsebkendőjét. – Már csak néhány perc, és indulunk vissza.
Minden csákányozó mellett egy másik bányász lapátolta csillékbe
a szenet. A sínpálya húszyardonként rövid kitérőkkel bővült, hogy a
csillék elférjenek egymás mellett. Egy férfi padozattól mennyezetig
érő állványra támasztott kézi fúrót illesztett az egyik szénpillérhez.
Egy teljes fejjel kimagaslott a többi bányász közül, és bár a fúró
legalább negyven fontot nyomhatott, olyan könnyedén bánt vele,
mint egy játékszerrel. A fúrólyukból fekete por ömlött. Az acél
fúróhegy olyan simán forgott, mintha sajtba hatolt volna.
A gyönge világítás miatt, és mert mindegyiküket belepte a fekete
por, Blair először észre sem vette, hogy a férfi mindkét lábszárán
kötést visel. Blair láttán abbahagyta a munkát. – Itt is Maypole
tiszteletes után szaglászik? – kérdezte Bill Jaxon.
– Az ember sose tudhatja – válaszolta Blair.
Elképesztette, hogy Jaxon egyáltalán lábra állt az elmúlt éjszakai
viadal után, de aztán eszébe jutott, hogy a bányászoknak minél
nagyobb a fájdalmuk, annál büszkébben tűrik. Hátrafogott hosszú
hajával Jaxon akár Michelangelo egyik szobra lehetett volna, csak
nem márványból, hanem szénből faragva.
 – Most is klumpát visel? – kérdezte Blair.
– Fel akarja próbálni? – kérdezett vissza Jaxon.
Jaxon mellett gnómszerű figura jelent meg, akiben Blair az Ifjú
Herceg-beli ivócimborájának, Smallbone-nak ébenfekete változatát
ismerte föl. Smallbone hosszú bádogdobozt szorított magához.
Jaxon szétcsavarozta az állványt, és kihúzta a fúróhegyet a lyukból.
Smallbone hosszú szalmaszálat vett elő a dobozából, becsúsztatta a
lyukba, majd behunyt szemmel belefújt. Vastag porfelhő szállt ki
belőle. Blair élvezettel figyelte a szakavatott mozdulatokat.
Smallbone most egy arasznyi hosszú viaszpapír hengert vett elő.
– Hát ez meg mi…? – kérdezte volna Leveret.
– Puskapor. Saját kezűleg készíti a robbanótölteteket – mondta
Jaxon.
– Smallbone lőmester – magyarázta Battie. – Fönt a felszínen a
lőmesterek lőni szoktak. Itt lent robbantanak.
A lyuk lejtősen futott a szénpillérben. Smallbone egy fapálcával
olyan mélyre nyomkodta a papírhengert, amilyen mélyre csak tudta,
a végét gondosan kilyuggatta egy réztűvel, majd belehúzott egy
salétromban áztatott durva pamutfonalat. A fonalat kivezette, és
amikor a lyukat agyaggal lefojtotta, a gyújtózsinórból csak egylábnyi
maradt szabadon. Barkácsmunka, gondolta Blair. Battie közben
végigfürkészte lámpásával a mennyezetet. – Úgy látom, tiszta a
levegő – mondta.
– Robbantás! – kiáltotta Jaxon.
A kiáltást továbbadták. A bányászok egyszerre összekapkodták
szerszámaikat, és kihúzódtak a főútra a robbantás ereje elől.
Leveretnek és Blairnek Battie mutatta az utat. Jaxon követte őket a
fúrójával, és Smallbone egyedül maradt a lyuknál.
– Nézzen az ellenkező irányba, uram, és nyissa ki a száját –
tanácsolta Battie Leveretnek.
 Blair figyelte, ahogy Smallbone lámpásával lassan végigvizsgálja a
mennyezetet, hogy saját szemével győződjön meg, nem szivárog-e
gáz. Jobb igazolása ez a mesterségbeli tudásnak, mint a legkiválóbb
bizonyítvány, gondolta Blair. A lőmester letérdelt a himbálózó
gyújtózsinór mellé, ráfújt lámpása lángjára, mire az válaszképpen
fellobbant, és a drótháló felé dőlt. Smallbone most erősebben fújt, és
a láng magasabbra szökött, míg végül egy kis lángnyelv a
drótszöveten kicsapva belekapott a gyújtózsinórba. A harmadik
fújásra a zsinór vége narancsvörösen felizzott.
A lőmester rövid, gyors léptekkel beérte őket, és öt másodperc
múlva a tárna mennydörgésszerű robajjal megrázkódott mögötte, és
örvényekben okádta a fekete port. A robbanás erősebb volt, mint
Blair várta. A bányászok úgy dülöngéltek, mintha hánykolódó hajón
volnának, és a dörrenés visszhangja bejárta a többi tárnát is. Az
emberek sorra megrázták a fejüket, és tágra nyitották véreres
szemüket.
– Nocsak, duplázzuk a töltetet, Mr. Smallbone? – kérdezte
Battie. – Ha még egyszer meglátom, mehet másik bányába munkát
keresni.
Ez volt az első képmutató megnyilvánulás, amelyet Blair a
bányamestertől hallott, és láthatólag Battie is kínosan érezte magát.
Mindenki – a bányatulajdonosokat és a bányamestereket beleértve –
tudta, hogy a bányászok a teli csillék után kapják a fizetésüket, nem
„a kasra való várakozás” után. Ezért robbantottak a lőmesterek
olykor még gázszivárgás ellenére is. Smallbone robbantásával széles
szénpad omlott le, és a mögötte lévő fal is megrepedezett. A
bányászok szippantottak egyet a tubákos szelencéjükből, és
felfrissülve visszatértek a munkájukhoz. Jaxon vállára kapta a fúróját
az állvánnyal együtt, és lejjebb ment a vágatban, hogy nekikezdjen a
következő lyuknak. Mozdulatait elismerés övezte.
 Smallbone neheztelés nélkül téblábolt a leomlasztott pad mellett,
és barátságosan magyarázta Leveretnek. – Német dinamit, annyit se
ér, mint fing a szélbe.
– Azt hittem, hatékony – mondta Leveret. – Olvastam róla
szaklapokban..
– Na persze. A német bányákba – mondta Smallbone. – De ez
angol szén.
Sehol nem egyenlők annyira az emberek, mint a bányában,
gondolta Blair. Hol fordulhatna elő, hogy egy számadó
robbanóanyagokról diskurál egy félmeztelen bányásszal? Észrevette,
hogy Battie ismét az elhagyott vágatot fürkészi, ahol a por még
mindig ott rezgett a levegőben.
– Talán húsz yardra van ide az a hely, ahol a robbanás történt.
Itt, a fejtés mentén, de hogy mennyire bent, Mr. Blair, azt meg nem
mondom. Magam is ezerszer gondolkoztam rajta.
– Gondolja, hogy robbantás váltotta ki?
– Nem. A fejtés innenső végében csak Smallbone robbantott. És
akkor ő meg Jaxon, a furdancsos ember is odavesztek volna.
Azonban nemcsak hogy túlélték, de hála istennek még vagy fél tucat
társukat is kihozták a vágatból. Egy szikra lehetett a ludas. Valaki
nyilván csinált valami esztelenséget. Például egy őrült felnyitotta a
lámpását, hogy a pipáját meggyújtsa. Vagy levette róla a kupakot,
hogy jobban lásson csákányozni. Az biztos, hogy volt gázszivárgás.
Mégpedig rendes bányalég. Ezt tetézték a bonyodalmak. A
robbantások megbolygatták az elfalazott aprószenet és
kőtörmeléket. A gáz szereti a törmeléket. Miután kiszellőztettük a
bányaléget, a törmelékből szivárgott még gáz, míg ismét fel nem
falaztuk. Nem volt más választásunk, ha lámpásokat akartunk
lehozni.
– Mekkora falat kellett újra felhúzniuk?
– Talán két láb magas, három láb széles darabot.
 – Mutassa meg.
Battie az elhagyott fejtésbe bámult. – Megvolt a vizsgálat,
méghozzá Őfelsége bányafelügyelőjének jelenlétében. Mindenen túl
vagyunk, Mr. Blair. Mit kutakodik itt? Vitathatatlan, hogy kiismeri
magát a bányában, de azt sehogy sem érem föl ésszel, hogy mi
keresnivalója van ebben a bányában. Mit szaglászik itt?
– Eltűnt egy ember.
– De nem itt. A tűz után hetvenhat lámpást szedtünk össze és
pontosan hetvenhat holttestet. Efelől kezeskedem.
– Minden egyes tetemet azonosítottak? Maradt annyi belőlük,
hogy kizárhatják a tévedést?
– Halottkém azonosította őket, Mr. Blair, mégpedig egytől egyig.
– És mind wiganiek voltak? Láttam a városban néhány írt is.
– Voltak köztük máshonnan származó alkalmi munkások.
– Azóta senki nem járt ott bent?
– Tiltja a szabály. Egyébként meg senki sem kísérné önt oda.
– Gyűlölöm a szénbányákat – mormogta Blair. Kitartotta lámpását a
lebegő porszemcsék átlátszatlan örvényébe. – Megnézné mégis még
egyszer a térképen, a biztonság kedvéért?
Míg Battie a tarisznyájával foglalkozott, Blair beleolvadt a
vaksötétbe.

Az első néhány lépésnél meglepően tágas hely állt rendelkezésére,

hamarosan azonban a mennyezet erősen lejteni kezdett, és
összegörnyedve, sőt négykézláb kellett továbbmásznia. A maga előtt
tolt kevéske fényt adó lámpás vele együtt láthatatlan volt a háta
mögül. Battie hiába küldte utána vaktában kiáltott, dühödt szitkait.
A por hullámokban hömpölygött a lámpás előtt. Fölötte
holdudvarszerű halvány fénykoszorú képződött. Ennél többet Blair
nem látott és nem tudott. A fény felé tartotta iránytűjét, és betájolta
a nyugati irányt.
 Egyszer csak megtorpant; lassú percegéssel, akár egy óra, elárvult
támfa készült felmondani a szolgálatot. A mennyezet roskadozott. A
bányászok ezért részesítették előnyben a faácsolatot a fémmel
szemben: a fa előre jelezte a veszélyt.
Kétszer is kőoszlopok térítették el az irányától. Egy helyütt
hason kellett átpréselnie magát egy kőomláson, de a másik oldal
járható volt egészen odáig, ahol jó darabon beomlott a mennyezet,
és az elhasznált, bűzös levegőben a lámpás sercegni kezdett.
Visszahátrált, és dél felé indult az omlás mentén. A feje fölött
csillagporos égboltként sziporkázott a nyirkos mennyezet. Mintha
tömör tárgyak tengerén kényszerült volna navigálni.
Függőleges homokkőtömbök körül tapogatózott. Két dolgot
akart elkerülni: hogy belezuhanjon egy zsompba, és hogy kialudjon a
lámpása.
Lába elakadt. Amikor megpróbálta kiszabadítani, Battie hangját
hallotta közvetlenül a háta mögött. – Maga bányász, Mr. Blair.
– Az voltam.
Mozdulatlanul hasalva várta, hogy Battie melléje kússzon. A
bányamesterből csak két izzó szeme látszott a lámpás fényében.
– A püspök embere, azt mondták. Vigyem le a bányába. Eddig
nincs benne semmi különös. Az igazgatói testület is lelátogat nagy
néha. Már az első vágatban visszafordulnak, jó, ha száz yardot
megtesznek. Véletlenül se öltöznek bányajáráshoz. Nagy
hálálkodások. Már a következő látogatást tervezgetik. Maga nem
közülük való.
– Szóval megszegtem a szabályokat – mondta Blair.
– Soha többé nem teheti be a lábát ebbe a bányába.
– Akkor most annál jobban körül kell néznem.
Battie egy pillanatra elcsendesedett, aztán előrelökte magát a
könyökén. – Aljas csirkefogók, ahányan csak vannak – mormogta. –
Jöjjön utánam.
 Battie hordómellkasa ellenére egy angolna kecsességével siklott a
kőomlások, gödrök és a kiugró sziklák között. Blair erejét
megfeszítve húzta magát előre, nehogy szem elől tévessze Battie
klumpájának vasalt talpát. A bányamester végül lassított a tempón,
és bizonytalankodni látszott.
– Alighanem ez az. De itt napról napra változik minden. Tényleg
nem tudom…
Megállt. Blair közelebb húzódott, és a bányamester lámpása
mellé állította a magáét. A kettős fénykörben yardnyi széles rést
pillantott meg a mennyezet és a padozat kőzúzaléka között, melyet a
wigani házak téglájának gesztenyebarna változatával falaztak be.
Mintegy negyven téglával mindösszesen. A habarcsozás felületes
munkát sejtetett – vagy talán az elkapkodott szó jobban illik rá.
– Próbálta, milyen, ha újra kell falazni egy robbanás után, Mr.
Blair? Nem tudhatja, mi leselkedik a túloldalon. Lehet, hogy
durranólég, mérges gáz vagy mind a kettő. Két ember váltja egymást.
Visszatartja a lélegzetét, föltesz egy téglát, aztán hátrahúzódik, helyet
ad a társának. Jaxon és Smallbone. Mindkettő kötéllel a dereka körül.
– Itt történt a robbanás?
– Közvetlenül itt, már amennyire az ember utólag kiderítheti. –
Battie ágaskodva vizsgálgatta a mennyezetet. – Egyszer úgyis eljön
az idő, amikor bedől itt ez az egész. Nekem nem jöhet el elég korán.
Akár valami vízjel, a „Hannay Téglagyár” felirat tűnt szembe az
egyik téglán, majd egy másikon s egy harmadikon is. Blair érzékelte a
durranólég mocsári gázra emlékeztető, poshadt bűzét. Amint a
lámpások kissé fényesebben égtek, észrevette, hogy a fölső téglák
között megrepedezett a habarcs, talán Smallbone mostani vagy
napokkal korábbi robbantásától. Battie arca fénylett, szeme
elkerekedett.
A láng kék oszloppá nyúlt a lámpásokban. Maga a kanóc már
kialudt, de addigra beszivárgott annyi gáz, hogy lángra lobbanva,
mint valami plazma lebegjen a dróthálóban. Blairnek, mintegy
sugallatra, három dolog jutott az eszébe. Ha elfújják a lámpást, a tűz
átcsap a biztonsági fémszöveten és berobbantja a környező gázokat.
Várni teljességgel értelmetlen, mert ahogy a drótháló egyre hevült,
maga is izzani kezdett, akár egymásba fonódó gyújtózsinórok
narancsvörös szövedéke. Végül pedig, hogy keményen megdolgozott
azért, hogy elveszejtse magát.
Mivel erre még kapott egy kis haladékot, eszébe jutott, hogy a
metán könnyebb a levegőnél. Kaparni kezdte a törmeléket a téglafal
tövében, és a laza kődarabokat és zúzalékot kihúzkodva egy lábnyi
mély gödröt ásott. Talpánál fogva, a lángot óvatosan egyensúlyozva
beleállította lámpását a lyukba, amilyen egyenesen csak tudta.
Kézfején megpörkölődött a szőr. Battie azonnal kapcsolt.
Ugyanolyan elővigyázatosan a kis gödörbe helyezte saját lámpását, s
most egymás mellett állt a jajvörös drótkehelybe foglalt, két
fényeskék dárdahegy.
Kitartóan égtek még egy percig, aztán verdesve, alulról fölfelé
kelletlenül elfogytak. A drótok aranyszíne szürkévé hamvadt. Úgy
rémlett, az első láng nagy, szurkos füstbe veszik el. A másik egy
másodperccel tovább élt, s aztán Blair és Battie koromsötétben
maradt.
– Ez egyetlen úrfélének se jutott volna eszébe – szólalt meg
Battie.
Blair arra riadt föl, hogy Leveret kétségbeesetten szólongatja;
egészen megfeledkezett a számadóról. A bányászok is kiabáltak
utánuk. Zsibbadtan, mint akik éjfekete gázlón úsznak át, a két férfi a
hangok irányába kúszott.
 HATODIK FEJEZET

A Hannay-rezidenciát szinte teljesen eltakarták a kizöldült faágak; a

gyökerek között ibolyák virítottak. Mint mindig, amikor egy
bányából feljött, Blairt most is úgy elvakította a virágok
színpompája, mint a csiszolt drágakő. A legtöbb bányász
hasonlóképp volt ezzel, és Blair néha úgy gondolta, egyenesen áldás
nekik, hogy sötétben indulnak otthonról és térnek haza, mert
különben kiéhezett érzékeik csak gyötrelmet okoznának nekik.
Végigment egy tiszafák árnyékolta kavicsos ösvényen, megkerült
egy liliomos tavacskát, és elérkezett az acélvázas üvegház keleti
stílusú pavilonjához. Amint behúzta az ajtót, a hűvös Angliából
pálmák, mangófák s kenyérfák páradús világába lépett. Rózsaszín
hibiszkusz bontotta virágját. Pettyes orchidea bólogatott a falat
borító mohaszőnyegen. Egy illatos jázmin és narancsvirág
szegélyezte átjáró végén Hannay püspök, akár egy sziesztázó alkirály
üldögélt vászoningben egy kerti asztalnál, újságok és egy csésze
török kávé mellett. Körülötte halk neszezéssel kertészek kopogtattak
virágcserepeket, hogy öblös hangjukból kiszűrjék a száradó
páfrányokat, és segédkertészek locsoltak puskaméretű
vízfecskendőjükkel. A püspök felett egész erdőnyi datolyapálma
emelgette legyezőszerű, fényes leveleit.
– Már csak egy gyümölcsevő denevér hiányzik – szólalt meg
Blair.
Hannay hosszan tanulmányozta Blairt. – Leveret azt mondja,
lenn jártak a bányában. Úgy jött fel, mint egy hadirokkant. Arra
adtam engedélyt, hogy lenézzenek a bányába, és nem arra, hogy
körbehajszolja benne a számadómat. Mi az ördögöt csináltak?
 – Azt, amivel megbízott.
– Én azt kértem magától, hogy kutassa fel John Maypole-t.
– Pontosan ezen iparkodom.
– Lenn a bányában?
– Ez soha nem jutott eszébe? – kérdezte Blair. – Itt ez a káplán,
aki merő véletlenségből pontosan ugyanaznap tűnik el, amikor
hetvenhatan odavesznek a bányaszerencsétlenségben, és nem jut
eszébe összefüggést keresni? Aztán merő véletlenségből éppen egy
bányamérnököt fogad fel a felkutatására? Úgy éreztem, éppenséggel
kijelölte előttem az utat, és én elindultam rajta.
Tisztes távolságra egy fiú szivárványt fröccsentett a banánfákra.
A vízcseppek tündöklő ívben szórták fényüket.
– No és megtalálta Maypole-t? – kérdezte Hannay.
– Nem.
– Ezek szerint soha nem járt odalent?
– Ezt nem állíthatom. A bányamestere, ez a Battie tehetséges
fickó, de nem tarthat számon mindenkit, aki műszakkezdéskor
leszáll a kasban. A hét hat napján mindenkinek koromfekete az arca.
– Azok az emberek együtt nőttek fel. Sötétben is megismerik
egymást.
– De máshonnan is jönnek alkalmi munkások, akiknek még a
nevét sem tudja senki. Walesből, Írországból, bárhonnan. Idejönnek,
ágybérlet meg munka után néznek. Maypole nem a bányaudvaron
akart mindig prédikálni?
– Fanatikus volt – mondta Hannay. – Rosszabb, mint egy
metodista.
– Akkor lehet, hogy a föld alatt is hirdetni akarta az igét. A
bányából fölérve újra átolvastam az újsághírt. Az áldozatok közül
tizenkettő alkalmi munkás volt.
Másik tíz a felismerhetetlenségig összeégett. Lehet, hogy egyikük
Maypole, de ezt csak a holttestek exhumálásával lehetne bizonyítani.
 – Blair, az emberek itt Wiganben egyetlen dolgot remélnek az
élettől: tisztességes temetést. A bányászok azért kuporgatnak, hogy
haláluk után fekete tollbokrétás lovakkal, parádés halottaskocsin
szállítsák őket a temetőbe. És maga azt kívánná, hogy egy püspök
megbolygassa az elhunytak nyugalmát?
– Ha Maypole ott fekszik valamelyik sír mélyén, minél előbb
ássuk ki, annál jobb.
– Szép kis kilátások, köszönöm szépen. A legutóbbi zendülés
alig húsz éve tört ki Wiganben. A bányászok fosztogattak, törtek-
zúztak, a rendőrség meg bezárkózott a fegyházba, míg a polgárőrség
a segítségére nem sietett. És az csak holmi apró bérkövetelés miatt
robbant ki, nem sírgyalázás miatt.
– Vagy pedig…
– Vagy pedig micsoda?
– Vagy pedig Maypole kereket oldott, és két kézzel szórja a maga
bibliaalapját New Yorkban vagy Új-Dél-Walesben, és ebben az
esetben bottal üthetem a nyomát. Egyet azonban biztosra vehet:
jelenleg nincs lent a bányában. Gondolom, ezt akarta tudni. Nem állt
szándékában újrakezdeni a nyomozást a robbanás miatt, de az sem
lett volna ínyére, ha a káplánja holtan kerül elő a Hannay-bányából.
Azt meg végképp nem tudom hova tenni, hogy szegény Leveretnek
a maga utasítására el kellett hallgatnia előttem egy olyan alapvető
információt, mint az ugyanaznap történt, hetvenhat emberéletet
követelő katasztrófa.
Hannay rezzenéstelen arccal hallgatta. Mégse alkirály, gondolta
Blair, de még csak nem is püspök. Összehasonlíthatatlanul
hatalmasabb urat mutat: egy Hannayt a saját birtokán. Egy alig
hallható koppanásra a püspök lepillantott az ölében heverő újságra;
vízcsepp hullott rá, s szétfutott; aztán a bepárásodott ablakokra
nézett.
 – Túl párás itt a levegő. Talán mégiscsak elkelne egy
gyümölcsevő denevér.
– Vagy a virágosládákban turkáló tapír – vetette fel Blair.
– Igen. Milyen jól érezhetnénk magunkat, ha itt maradna. Nem
lenne kedve elidőzni egy kicsit Wiganben és kinyomozni a
családfáját?
– Nem, köszönöm.
– Ha jól emlékszem a tábortűz melletti beszélgetésünkre, az
apját nem is ismerte, édesanyja pedig korán meghalt. A Blair nem
jellegzetesen wigani név.
– Nem is anyám neve. Egy amerikai fogadott magához, és az ő
nevét vettem fel. Fogalmam sincs, anyámat hogy hívták.
– Maga egy igazi csodabogár. Sejtése sincs, kicsoda-micsoda.
Tabula rasa. Néha arra gondolok, talán ezért ragaszkodik olyan
megszállottan a térképeihez, mert akkor legalább azt tudja, hol van.
Nos lehet, hogy magának ez csak szórakozás, de mi lesz szegény
Charlotte-tal? Kézzelfoghatóbb bizonyítékokra vágyik, mint a maga
spekulációi.
– Megtettem, amit egy bányamérnök megtehet. Adja ide, ami jár,
és indulok Afrikába. Így egyeztünk meg.
– Úgy egyeztünk meg, Blair, hogy alaposan körülnéz a föld
felszínén és alatta. Meggyőződésem, hogy jó úton jár. De valami
értékelhető eredményre várunk.
– Hajlandó kiásatni a sírokat?
– Atyavilág, dehogy. Nem vagyunk hullagyalázók, sem sírrablók.
Csak így tovább. Titokban. Vigasztalja meg Charlotte-ot. Beszéljen
Chubb-bal. Majd értesítem, ha végzett.
A visszaúton Blairt ugyanúgy elvakította az ibolyaszőnyeg, ám
ezúttal az is feltűnt neki, hogy a bükktörzsek feketék a szénportól. A
kérgen pihenő lepkék olyan szutykosak voltak, mint a bányászok.
 Blair a Hannay-rezidenciából egyenesen a Scholes híd melletti
sikátorba tartott, John Maypole káplánszobájához.
Ismert Sierra Leone-i portugál kereskedőket – romlottabb
embereket nem hordott a föld a hátán –, akik műanyag szenteket
tartottak házioltárukon. Ezek az emberek szesszel, puskákkal, olykor
még rabszolgákkal is kereskedtek, mégis megtalálták az utat
valamelyik szenthez, aki megvilágosodása előtt esetleg maga is eladta
a lelkét az ördögnek. Elvégre a szentek között is akadnak megtért
gyilkosok, prostituáltak, rabszolgák és rabszolgatartók. A szobrocska
arra figyelmeztetett, hogy senki nem tökéletes, de nem is
javíthatatlan bűnös.
Egy Krisztus-kép mégis más. Vele ugyan ki ér fel? Maypole
minden reggel a festett Megváltó vizsga tekintete alatt ébredt. Az
ácsműhely ablakából látszó olajfákat és a tövises cserjéket, a földre
hullajtott faforgácsot fénykép sem adhatta volna vissza élethűbben.
Maga a Megváltó nem is annyira zsidó ácsra hasonlított, mint inkább
kék szemű, alultáplált londoni tintanyalóra, de tekintete tiszta,
valószerűtlen várakozással töltötte be a szobát.
Blair ugyanolyan sorrendben vette számba a berendezést, mint
azelőtt Leveret jelenlétében. A beépített szekrény a két öltönnyel.
Tűzhely, komód, mosdótál. Biblia és a többi könyv. Egy elhivatott
lelkész összes ingósága. Ezúttal azonban alattomos szándék
vezérelte. A püspöknél tett látogatása csak megerősítette tulajdon
cinizmusában.
Eddig nem vonta kétségbe Maypole makulátlan hírét, pedig
ennyire tökéletes ember nem létezik. Mindenkinek van titkolnivalója.
Szent Ferenc is csak megevett néhanapján egy-két verebet. Szent
Jeromosnak is lenne mit meggyónnia, ha megkérdeznék, mivel
múlatta az időt remetebarlangjában.
Itt-ott belelapozott a könyvekbe: Fedezzük fel a Bibliát, Korai itáliai
költők, Szezám és liliom, Az erényes keresztény, Krisztus, az atléta,
Igehirdetők Afrikában. Megfelelő olvasmánynak tűntek egy emelkedett
lélek számára. Átkutatta a fiókok mélyét, és benyúlt a hátlapjuk
mögé. Kiszedte a kést, villát, bádog- és fakanalakat a száraz
mosogatóvájdlingból. Lenyitotta a sütőt, és végigtapogatta a belsejét.
Felfordította az ágyat. Benézett a linóleum alá. Félrehúzta a
festményt, és tollkésével megkapargatta a keretet. Már csak a téglafal
volt hátra.
Nem mintha ő könnyebb eset lenne, vallotta be magának Blair.
Ha valaki az ő élettörténetét akarná megírni, mit találna? Még csak
élettörténete sincs, pusztán földrajzi helyzete. Emlékezetének lapjai
ugyan nem fehérek, de angol és amerikai emlékei üres oldalnak
tetszenek gazdag afrikai élményeihez képest. Angol bányászok
baktatnak tárnáról tárnára; brazíliai néger aranybányászok dalolnak
ütemesen fúróik robajára.
Az afrikai éghajlat mágikus hatást tett rá. A száraz és az esős
évszakok lenyűgöző ritmikussággal váltották egymást – az egyikkel a
rovarok jöttek meg, a másikkal az eső. Fehér bőrének köszönhetően
az asantikkal való érzelmi kapcsolata éppen kellő hőfokon volt:
kezdetben gyanakodva méregették, aztán befogadták, de a távolság
soha nem szűnt meg közöttük, Blair igazán soha nem olvadt be
közéjük.
Munkájának látszólagos egyszerűsége – folyómedrek
feltérképezése és sziklák vizsgálata – leplezte valós célját az asantik
előtt. Talán e hazugság miatt, amiatt, hogy tudta, nem a
misszionáriusok hozzák rájuk a bajt, érzett késztetést arra, hogy
melléjük álljon. A bajt az ő méricskélései hozzák rájuk, amit
aranymosó csatornák és vasútvonalak építése és folyószabályozások
követnek, és amik jobban megváltoztatják az asantik életét, mint a
világ összes Bibliája.
Anglia, a tégla országa. Van fehérített Tudor-tégla, vörös
Erzsébet kori tégla, narancs György kori tégla, kék vasúti tégla, és
megfeketedett wigani tégla. Maypole megsúrolta szobája falait,
felfedve egykori színét és egyenetlen felületét. Blair tégláról téglára
tapogatózva észrevett ugyan néhány repedést, de több napba és
éjszakába tellett volna, ha minden téglát meg akar mozgatni a
kezével.
Eszébe jutott, hogyan vallatta a kertész a cserepeket a
melegházban. Maypole fakanalával sorról sorra, falról falra
végigkopogtatta a téglákat. A habarcsban jól ülő téglák koppanó
hangot adtak, míg a lazák némaságukkal válaszoltak. Bár jó néhányat
ki is lehetett húzni közülük, az üregek semmit nem rejtettek.
Blair módszeresen haladt az utolsó falig, ahol le kellett emelnie a
festményt és az ágyra tennie, ha folytatni akarta a munkát. A szög
alatt az egyik középső tégla néma maradt. Blair ledobta a kanalat, és
két sarkánál fogva kirántotta.
Mögötte üregre bukkant, egy nincstelen ember rejtekhelyére.
Nem volt benne pénz vagy ékszer vagy örökség, csak egy csatos
bőr jegyzetfüzet. A csatot felpattintva megnézte a címlapot, amelyen
szerény és precíz kézírással ez állt: „John Thos. Maypole, a
hittudományok doktorának tulajdona. A becsületes megtaláló kéretik
a wigani parókiára (Lancashire) visszajuttatni.”
Blair átlapozta a noteszt. A bejegyzések az előző év júniusától
januárig tartottak; minden héten ugyanaz az erényes napirend
ismétlődött. Hétfő: reggeli istentisztelet, a parókia betegeinek és
szegényeinek látogatása, esti istentisztelet; kedd: reggeli istentisztelet,
bibliaóra fiataloknak, esti istentisztelet, mértékletességi gyűlés;
szerda: reggeli istentisztelet, délutáni ima a Leányanyák Otthonában;
csütörtök: reggeli istentisztelet, bibliaóra a szegények iskolájában, esti
mise, A Munkásosztály Felvirágoztatásáért Társaság összejövetele;
péntek: reggeli istentisztelet, beteglátogatás, ima valamelyik
műhelyben, esti istentisztelet; szombat: reggeli istentisztelet,
keresztelők és temetések, imádkozás a bányászokkal, rögbi, este
munkásgyűlés; vasárnap: áldoztatás, bibliaóra, tea nyugdíjasokkal,
vacsora C-vel.”
Nem lehetett része valami sok világi élvezetben, gondolta Blair.
A „vacsora C-vel” – amit Blair Charlotte Hannayjel elköltendő
vacsoraként értelmezett – volt a fénypont.
Minden oldal margóján titkosírásnak látszó bejegyzések: TCT-lp,
K-2p, Sza-2p. Mivel Blair maga is gyakran nyelte az éhkoppot,
könnyűszerrel megfejtette a rejtjelezett üzenetet. Tea cukorral és
tejjel egy penny, kenyér két penny, szalonna két penny. Jó
cselekedetei és annak ellenére, hogy Anglia egyik leggazdagabb
leánya volt a jegyese, John Maypole tiszteletesnek nem ment valami
jól a sora.
Maypole a szegények találékonyságával úgy is segített magán,
hogy vízszintesen és függőlegesen is írt ugyanarra az oldalra,
egymásba fonódó szavakkal mintázva a lapokat, amitől olyan érzés
volt olvasni, mintha az ember egy gyapjúkabátot fejtene szálakra.
Blair türelmesen bogozgatta a rideg szavakat: „gyarló gondolatok,
hiúság, megtagadás”. Hideg zuhany, amelyet a lelkész
feltételezhetőleg a saját fejére irányított.
December első hetével azonban minden megváltozott.

SZERDA. C. az ágyat nyomja, úgyhogy az Otthon helyett

imádkozás a bányánál, rövid prédikáció „Jézusról, a kétkezi
munkásról”. Gyanúm beigazolódott.
CSÜT Mise. Szegények iskolája, a Munkásoszt.
Felvirágoztatásáért Társ. Esti istentisztelet. A gyűlésen Olivér
megkérdezte, jól vagyok-e. (Ez nyilván Leveret, gondolta Blair.)
Hazudtam. Alig tudok koncentrálni. A legteljesebb káosz és
szégyen.
VAS. A reggeli istentisztelet után találkoztam vele. A lelke
mélyéig bűnös. Álszentséggel vádolt! Ráripakodtam, de nem
gyónhatom meg, különösen nem Chubbnak. Mintha a pokol tüzén
sütögettek volna.

Nem derült ki, hogy mi történt a gyűlésen, és Maypole milyen nővel

találkozott. December 23-án azonban a napló félreérthetetlen volt.

SZOMBAT. Mise. Igaza van. Az ember nem vegyülhet el a

többiek között, mint egy pápista vagy egy farizeus.
VAS. Chubb betegsége miatt én tarthattam a prédikációt.
Azt hiszem, még életemben nem sikerült ilyen jól. Jób 30, 28 –
30:”Feketülten járok… Bőröm feketülten hámlik le rólam, és
csontom elég a hőség miatt.” Telitalálat – mintha bányászokról
írták volna! Igaza volt.
Karácsony! Kisded Megváltó, havas nap, csillagos éj.
Ártatlan gyermekműsora bányászok apróságainak, aztán éjféli
mise. Bizonyos, hogy Chubb sem a halálon mereng ma. Úgy
érzem, újjászülettem, legalábbis a kontempláció szintjén. A lélek
mindent fölkavaró örvénylése.
SZOMBAT. Mise. Meccs Haydock ellen, sárban és hóban.
Bill nagyszerű, mint mindig. Később odajött hozzám egy Silcock
nevű állítólagos „sporttárs”, akit máskor is láttam a pálya szélén.
Tény, hogy olyan pap vagyok, akinek nincs ellenére a
tisztességes játékkal járó verejték, de ebből ő arra következtetett,
hogy az alantasabb szórakozásokat sem vetem meg, és
felajánlotta, hogy bevezet az érdeklődésemhez méltó bűnökbe.
Viszonzásképpen felajánlottam neki, hogy bevezetem a
rendőrségre, mire öklét rázva megfenyegetett, hogy
„elnyisszantja a torkomat”, de szerencsére odébbállt.
HÉTFŐ. Mise. Egyházközségi látogatások. Az új év és
Chubb óva int a „pollúció fertőjétől”, amelybe kezdek
belesüllyedni. Ez a „fertő” reménytelenségbe taszítja az
emberiséget!
CSÜT. Mise. Szegények isk. Már gyakorolok odalent.
Teljesen egyedül, és egyszerre csak egy órát, de soha nem
tapasztalt kínlódások közepette. Alig tudtam megtartani az esti
istentiszteletet.
PÉNTEK. Chubb dühöng az „engedetlenségem” miatt,
azaz amiatt, hogy lementem Londonba, és tárgyaltam egy
parlamenti bizottsággal, amelynek néhány felbujtott reformere a
bányászok szakszervezetével együtt azon mesterkedik, hogy
„kimentse” a nőket a bányákból, és fonógyárakba vagy a
prostitúcióba kényszerítse őket. Earnshaw-t még Oxfordból
ismertem, energikus képviselő lett belőle. Kár, hogy az
érdeklődése nem esik egybe a szimpátiájával.
VAS. Chubbot újabb krupp döntötte le a lábáról, és megint
én tarthattam a szentbeszédet. A Bibliára bízván a választást, a
szent könyv Esaiás próféta könyvének 45. részénél nyílt ki, és én
felolvastam az Istentől való üzenetet: „Néked adom a
sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy
megtudjad, hogy én vagyok az Úr, a ki téged neveden hívtalak,
Izráel Istene.”
A következő nap eseményei rejtve maradtak Blair előtt. A
kusza, olvashatatlan sorok inkább tűntek egy összeesküvő
kaparásának, mint egy naplóíró bejegyzésének. Amikor lapozott
egyet, oda jutott, ahonnan indult: a január 15-vel kezdődő
héthez, amelyen utoljára látták Maypole-t Wiganben.
HÉTFŐ. Salamon éneke soha nem volt időszerűbb:

„Fekete vagyok, de szép, Jeruzsálem leányi;

mint Kédár sátrai és Salamon szőnyegei.
 Ne nézzetek engem, hogy én fekete vagyok,
hogy a nap lesütött engem.”

Sába királynője fogas kérdésekkel tette próbára Salamont,

aki mindegyikre megfelelt, s a királynő jutalmul elhalmozta
arannyal, fűszerekkel és drágakövekkel. A királnyő afrikai volt;
persze Salamon is fekete ágyasokat tartott.
KEDD. „Nincsen csak e jó is az embernek hatalmában,
hogy egyék, igyék, és azt cselekedje, hogy az ő szíve lakozzék
gyönyörűséggel az ő munkájából”, mondja Salamon. Milyen
alapon feddi meg Chubb tiszteletes a bányászokat, csak mert
sörrel csillapítják a szomjukat?
Egykor én is olyan voltam, mint Chubb. Áhítva tiszteltem a
tudományokat és a túlvilágra való céltudatos készülést. De
Wiganben új leckét kaptam. Most azt mondom, hogy a családi
tűzhely melegénél, a barátságnál és az akna tetején megcsillanó
napvilágnál semmi nem fontosabb. Minden más haszontalanság!
Két világ él itt egymás mellett. A napfényes házak világa,
amelyben szolgák és hintók sorakoznak, kecskebőr kesztyűket és
divatos kalapokat vásárolnak, évjáradékból élnek és naponta
kilovagolnak. És egy másik világ, amelynek lakói a föld alatt vagy
bányaudvarokon robotolnak, félvakon a gőztől és a koromtól,
amitől a nappali fény is alkonyi homálynak tűnik. Életveszélyes
körülmények között végzett izzasztó fizikai munka árán a
második világ teremti meg az első jólétét és kényelmét. Az első
világ lakói számára azonban a második a szó szoros értelmében
láthatatlan, leszámítva a kimerült és szénfekete férfiak és nők
napi vonulását Wigan egyik végéből a másikba. (Itt a kézírás
megint alig olvasható). Hogyan nyerhetnék bebocsátást abba a
másik világba? Ez a megoldás.
 A felfuvalkodott ügyvéd örüljön csak a házának és a
szalonjának. De a bányász a Zsoltárok szavai szerint: „titokban
formáltatott és idomíttatott, mintegy a föld mélyében.” Az úrnő
csak a szolgálólánytól várhat dicséretet. A csilléslány azonban az
Úr felé emeli tekintetét, és neki énekli: „Magasztallak, hogy
csodálatosan megkülönböztettél.” Milyen gyönyörű és rejtelmes
ez a zsoltár! Ez a kedvencem.
SZERDA. Látogatás Mary Jaxonnél, az özvegynél.
Leányanyák Otthona. A lelkészi kötelességek hirtelen
jelentéktelennek és biztonságosnak tűnnek. Úgy érzem, mintha a
kényelmes igazságok birodalmából útra kelnék egy másik,
valóságosabb világ felé. Holnap eljön a nagy kaland napja!

A többi oldal üresen maradt. A fekete bőrfedél alatt Blair

felfedezett egy játékkártya nagyságú fényképet.
Fiatal nő állt rajta szögletesre hajtott, cigányos flanel
vállkendőben, mely félig eltakarta stílszerűen összemaszatolt arcát.
Nadrágot és durva férfiinget viselt. Fölcsavart szoknyája a derekához
volt öltve, és mindkét keze egy lapáton nyugodott. A háttérben zord
hegyvidéki táj pásztorokkal és birkákkal. A hátlapon név és cím:
„Hotham Fotográfiai Szalon, Millgate, Wigan”.
A lány kihívón nézett a magnéziumfénybe. Az idomtalan ruhák
kiemelték filigrán alakját, a súlyos kendő keretbe foglalta
homlokának fénylő ívét, és bár a ruhák félig takarták, és sem a
fényképész, sem Maypole nem írta rá a lány nevét, Blair azonnal
látta: szó sincs Sába királynőjéről. Rose Molyneux nézett a kamerába.
 HETEDIK FEJEZET

Rose és barátnője, Flo éppen kifelé indultak; bár arcukról még nem
mosták le a szénport, kendőiket pamutbársony kalapra cserélték. Flo
lecövekelt az ajtóban, elállva Blair útját, és türelmetlenül nyújtogatva
nyakát, hogy el ne mulassza egy portékáját zajos tülköléssel kínáló
édességárus látványosságát.
– Ez az afrikai felfedező – mondta Rose.
– Én meg tegnap este azt gondútam, hogy fotográfus – mondta
Flo.
– Elkísérhetem magukat? Fizetek egy kört, jó? – kérdezte Blair.
A két nő összenézett. – Flo, te előremégy – szólalt meg Rose egy
parancsokat osztó királynő határozottságával. – Van egy kis
beszélnivalóm Mr. Blairrel, de egy perc múlva utánad megyek.
– Biztos?
– Menj mán, – Rose gyengéden meglökte.
– De nehogy soká maradj. – Flo fél lábon egyensúlyozva
beletörölte rézszegecsekkel kivert, mutatós facipőjét a
nadrágszárába. Kalapját sötétvörös, vidám selyemcsokor díszítette.
Blair utat engedett neki, és amikor a lány kipréselte ormótlan testét
az utcára, Blairnek az az érzése támadt, hogy egy felcicomázott víziló
csobban vízbe.
Rose beengedte Blairt, és becsukta az ajtót. Az utcai szoba sötét
volt, és a rácson parázsló széndarabok narancsszínű, homályos
rudaknak sejlettek.
– Nem fél, hogy Bill Jaxon meglátja velem? – kérdezte Blair.
– Ettől magának kellene félnie, nem nekem.
 Lancashire-i dallamossággal ejtette a szavakat, de egyértelmű
volt, hogy bármikor levetkőzheti a dialektust; az archaikus ragokat is
mellőzte. Látszott, hogy kijárt néhány osztályt. A legtöbb munkás
otthonában a Biblia volt az egyetlen könyv, Rose nappalijának
polcán viszont egész sor állt, amelyeken látszott, hogy forgatták
őket. A széndarabok időnként összekocódtak a rácson. A megrakott
tűz ellenére Blairt rázta a hideg.
– Pocsékul néz ki – mondta Rose.
– Zsúfolt napom volt – mondta Blair.
Rose felakasztotta kalapját a fogasra. Kibontott haja kelta
sörényként lobogott. A szénpor halványan csillant az arcán, és akár
valami feltűnő kikészítés, felnagyította a szemét. Szó nélkül hátat
fordított, és bement a konyhába, oda, ahol két nappal korábban Blair
megleste.
– Menjek én is? – kiáltotta Blair.
– Társalogni ott a nappali – kiáltott vissza a lány.
Blair a konyha küszöbén toporgott. A kályhán vízforraló állt;
bányászházban mindig főtt egy kannányi tea a forró kályhán. Rose
meggyújtott egy olajlámpát, és lecsavarta a lángot.
– Akkor minek vagyok én? – kérdezte Blair.
– Jó kérdés. Mocskos leselkedő? Rendőrség? Maypole tiszteletes
amerikai unokabátyja? Az újságnál dogozó fiú aszongya, felismerte
magát, maga az afrikai felfedező. – Teát és gint töltött egy csészébe,
és az asztalra állította. – Szóval, Mr. Blair, mi maga?
Rose annyira lecsavarta a lángot, hogy a levegő füstüvegnek
látszott. Szén illata lengte körbe őket. Tekintetét úgy tapasztotta
Blairre, mintha olvasni akarna a gondolataiban; vélhetőleg szűk
világában élő legtöbb földije fejében olvasott. Minden bizonnyal ő
volt e világ legcsábosabb teremtménye, ami kissé zavarónak is
hatott, mert önbizalmat adott neki.
 Blair kininport szórt a csészéjébe. – Orvosság. Ne féljen, nem
fertőző. Csak figyelmeztetés, hogy nem tanácsos trópusi
mocsarakban éjszakázni.
– George Battie szerint maga bányász. Vagy a Bányafelügyelőség
kűdte.
Blair felhajtotta a csésze tartalmát; a láz mint valami elektromos
áram, felvillanyozta. Azt már végképp nem fogja hagyni, hogy Rose
faggassa őt. – A múltkor azt mondta, hogy Maypole tiszteletes
gyakran beszélgetett csilléslányokkal.
Rose vállat vont; flanelinge olyan merev volt a koromtól, akár
egy csigaház. – Maypole tiszteletest teljesen eltőtötte a kűdetéstudata
– mondta. – Bármikor képes vót nekiállni prédikálni. Folyton a
bányaudvaron ténfergett. Az emberek nem mertek főjönni, mer
tudták, hogy azonnal rájuk zúdítja a prédikációit a munka
szentségéről. Inkább lenn maradtak. Nemcsak a Hannay-bányában,
az összes többiben is.
– A csilléslányokra gondoltam, nem a férfiakra.
– Válogatás nélkül prédikált csilléslányoknak, munkáslányoknak,
csaposnőknek, boltoskisasszonyoknak. Fanatikus vót. De már csak
ismeri a saját unokaöccsét? Hisz azért igyekezett vissza Afrikából,
mer aggódott érte.
– Én a család kaliforniai ágának leszármazottja vagyok.
– Azt beszélik, Wiganbe született. Akkor most körbejárja az
összes gyerekkori helyet, és bekopogtat a rokonaihoz?
– Nem egészen.
– Hogy hítták az édesanyját?
– Azt hiszem, kezdünk eltérni a tárgytól.
– Mér, vót tárgy?
– Amikor beszélgetni kezdtünk, még volt. Rose, tudja, hogy
maga olyan, mint egy ellenáram a folyóban? Maga mellett
képtelenség tartani az irányt.
 – Mér kéne tartani?
Blair tudomásul vette, hogy nem jut célhoz olyan könnyen,
ahogy képzelte.
– Most, ho’ visszajött, Wigan kisebbnek tűnik, mint amilyennek
emlékezett rá? – kérdezte Rose. – Vagy tán édenkertté változott?
Nincsenek emlékeim, Rose. Wigan olyan, mint Pittsburgh, azzal a
különbséggel, hogy örök sötétségre van kárhoztatva. Így megfelel
magának? És nem az édenkert, hanem legfeljebb a pokol tornáca, ha
nem nyeli el mindenestül ez a rengeteg bánya. Ez a válasz már
megfelel magának?
– Látom mán, hogy magának ami a szívén, az a száján.
– Csak a kérdésére válaszoltam.
– A pokol tornáca nem Wigan, hanem Liverpool – mondta
Rose.
Blair a fejét csóválta. – Rose. Rose Molyneux. – Elképzelte a
lányt a pokolban, ahogy virágkoszorús fejével kacag. – Térjünk
vissza Maypole-hoz.
– Kaliforniába is vannak prédikátorok?
– Persze. A hegyvidék tele van bibliamagyarázókkal. Minden
amerikai fanatikus Kaliforniában köt ki. Azt mondta, hogy Maypole
a bányánál akart prédikálni, ugye?
– Maypole mindenhun akart prédikálni, rögbimeccseken,
galambversenyeken, gyerekrendezvényeken. Maga szereti a rögbit?
– Amikor rögbimeccset nézek, mindig az az érzésem, hogy egy
csomó ember rohangál körbe-körbe a sárban egy disznót kergetve,
csak épp a disznó veszik el közöttük. Maypole beérte azzal, hogy
prédikált magának?
– Prédikált ő az összes többi lánynak. Az én arcom csak egy vót
a sok maszatos arc között.
 – Ez nem igaz, Rose. Maypole különösen érdeklődött maga
iránt. – Blair az asztalra tette a fényképet. – Ezt John Maypole
szobájában találtam.
Rose olyan láthatóan meglepődött, hogy Blair azt találgatta,
vajon a következő percben felháborodva kikel-e magából, vagy
mindent bevall. Ehelyett fölnevetett. – Ezt a bolondos képet?
Próbált már lapáttal modellt állni? Ezt a kártyát egész Angliába
árulják.
– Nem egyforma a férfiak ízlése – ismerte el Blair. – Vannak,
akik meztelen nőket szeretnek nézegetni, mások nadrágosakat. A
tiszteletes tulajdonában ez az egyetlen fénykép volt, s ez éppen
magáról készült.
– Nem szóhatok bele, ha valaki őrizgeti a fényképemet. Flo meg
egy könyvet látott magáról. Nigger Blair a címe. Mér nevezték el
„Nigger Blair”-nek?
– A firkászok a tulajdon anyjukat is eladnák egy blikfangos
címért. Nem sok beleszólásom van a dologba.
– De legalább nem rontanak magára a saját házába, és nem
zaklatják indiszkrét kérdésekkel, mintha a rendőrségtől vónának. Mi
maga? Még mindig nem tudom. És mér kéne magához őszintének
lennem?
– A püspöknek dolgozom.
– Hát aztán.
Blair zavarban volt. Eddig semmi újat nem tudott meg, és ez a
lány, ez a csilléslány volt fölényben.
– Nem vagyok rendőr, nem vagyok Maypole unokabátyja, és
bányafelügyelő sem vagyok. Bányamérnök vagyok, és megjártam
Afrikát, érje be ennyivel.
– Nem érem be. – Rose felállt. – Bill és Flo várnak.
– Mit akar hallani?
– Maga kifigyelt engem, és többet tud rólam, mint én magáról.
 Blair visszaemlékezett, hogy akkor a fürdőző lány látványára
nyitotta ki a szemét. Engedett. – Mint például?
– Nem tudom, mér kéne beszédesebbnek lennem magával.
– Az nem elég ok, hogy Maypole esetleg már nincs az élők
sorában?
Amikor Rose felállt és a nappali felé indult, Blair utánakapott.
De a lány fürgén mozgott, és Blair csak az ujja hegyét érte el, amely
durva és fekete volt a széntől, noha csuklója kecsesnek tűnt.
Eleresztette. –Vissza kell jutnom Afrikába.
– Miér?
– Vár a lányom.
Rose ajka győzedelmes mosolyra húzódott. – E’ már jobb –
jelentette ki. – És az anyja fehér? Vagy tán ezér kapta a „Nigger
Blair” becenevet?
– Az Aranyparton nők mossák az aranyat. Feketére festett
aranyszérben folyatják körbe a vizet. Általában folyómedrekben,
ugyanúgy, ahogy mindenütt a világon, azzal a különbséggel, hogy
nincs kénesőjük, ami kioldaná az aranyat. Mégis meglepően
hatékonyak. Az én dolgom az volt, hogy feltérképezzem a folyókat,
megnézzem, mennyire hajózhatóak, és kifürkésszem, honnan
mosódik le az arany. Az a baj, hogy az asantik-nak nem ment el
annyira az eszük, hogy megbízzanak az angolokban. Nem untatom?
Rose gint töltött a teájába és beleszürcsölt. A forró italtól
kipirosodott az ajka. – Eddig még nem – mondta.
– Az asantik fővárosát Kumasinak hívják. Narancsszínű a földje
a sok vastól. A felszínen bányásszák. Nagyon kellemes hely.
Kunyhók, guajávafák meg banán. A királyi palota az egyetlen
valamirevaló épület. Én egy arabnál laktam. Az arabok arannyal,
pálmaolajjal, rabszolgákkal kereskednek.
– Amerikába viszik a rabszolgákat? – kérdezte Rose.
 – Afrikába. Mindent velük szüreteltetnek, velük szállíttatnak. Ez
az arab aranyat és rabszolgákat árult. Volt nála egy tizenöt éves lány,
akit északon fogtak el. Szokatlanul finom vonásai voltak. Arra
számítottak, hogy Kumasiban jó pénzt kapnak érte. Egyértelmű,
hogy nem banánszállításra árulták. De állandóan sírt. Egy percre se
hagyta abba. Az afrikaiak általában beletörődnek a sorsukba.
Megverték, de nem túl erősen, mert akkor csökkenne az értéke. Ő
meg csak sírt tovább, és az arab végül kijelentette, hogy lemond róla,
talán a hajcsárok még visszaveszik, mert kiszórakozhatják vele
magukat, míg leérnek délre. Megsajnáltam és megvettem. Nem
untatom? Biztos hallott már hasonló történetet.
– Itt Wiganbe ugyan nem – mondta Rose.
– Felszabadítottam. De hogy jusson haza? Miből éljen meg? Ha
nem gondoskodom róla, újra el kell adnia magát rabszolgának.
Felvettem szakácsnak – megpróbáltam megtanítani főzni és
takarítani. De semmihez nem értett, én meg féltem egyedül hagyni
Kumasiban, és feleségül vettem.
– Abbahagyta a sírást?
– Akkorra már igen. Fogalmam sincs, mennyire törvényes a
házasságkötésünk. Az iszlám, a metodista és a bálványimádó vallás
keveréke.
– Ott vót az arab kereskedő?
– Igen. Ő volt a vőfély. A lány mindenesetre nagyon komolyan
vette házastársi kötelességét, és ragaszkodott hozzá, hogy én is
ugyanolyan komolyan vegyem. Azt mondta, különben szégyenben
marad, és mások szemében nem ér többet egy rabszolgánál. Aztán
teherbe esett.
– Magától?
– Természetesen. Barna hajú, zöld szemű gyermek. A
wesleyánusok kijelentették, hogy beszennyeztem a fehérek hírét, és
felpakoltak és hazajöttek. Ha nekik is lettek volna nőik, talán még
mindig Kumasiban lennének.
– Szóval maga kergette vissza a wesleyánusokat?
– Így is mondhatjuk.
– Akkor maga ügyesebb, mint az ördög.
Vajon mennyit értett Rose mindebből? Tudja egyáltalán, hol az
Aranypart, nem is szólva arról, hogyan néz ki egy asanti? Látott már
életében aranyrögöt? Blair csak azért kezdett bele a Kumasiról szóló
történetbe, mert Rose faképnél akarta hagyni, és nem tudta, mivel
tarthatná vissza. Most, hogy megindult katasztrofális szóáradata
katasztrófákkal teli életéről, már nem volt visszaút.
– Nem voltam én felfedező az Aranyparton. Ott az ember
lépten-nyomon asanti karavánokba és vámszedőkbe botlik, hacsak
nem vág át a bozóton. Ott meg oroszlánok lehetnek, de az igazi
veszélyt mégis a férgek, moszkitók és legyek jelentik. Három évet
töltöttem az asantiknál. Kíváncsiak és gyanakvóak voltak, mert el
nem tudták képzelni, miért vizsgálgatom a szikláikat. Az asantik
szentül hiszik, hogy az aranylelőhelyeket óriásbabuinok, füst vagy
egy különleges páfrányfajta közelsége jelzi. Én viszont kvarcot és
dioritot kerestem. Térképeket készítettem, és a tengerpartra
szállítottam őket, hogy Liverpoolba, onnan pedig ide érkezzenek. De
tavaly háború tört ki. Meg vérhasjárvány. Afrikában minden
betegség úgy pusztít, mint a pestis. A feleségem meghalt. A kislány
megmaradt.
– Szerelmes vót a feleségébe?
Blair nem tudta eldönteni, hogy Rose komolyan kérdezi-e vagy
sem. A félhomályban is látta, hogy míg a lány arcvonásai külön-
külön talán túlzottan is merészek voltak, összhatásukban
harmonikussá szelídültek. Két szeme fényesen ragyogott, mint két
gyertya.
– Nem – vallotta be. – De az életem részévé vált.
 – Mér jött vissza?
– A tengerpartig mindenképpen el kellett mennem, mert
elfogyott a gyógyszerem és a pénzem. Csakhogy a kerületi megbízott
hivatalában egy fitying se várt: a teljes összeget egy londoni látogató
fogadására költötték. Azéra, akinek benne volt a keze a háború
kirobbantásában. Különösen a pénzre volt szükségem, mert a
bibliaalapot a felszerelésemet cipelő teherhordókra költöttem.
Ugyanannyit gyalogoltak, mint én, kilencvenfontnyi teherrel a
hátukon. Elég az hozzá, hogy rajtakaptak, és úgy bántak velem, mint
egy bűnözővel.
– Szóval bűnbak lett?
– Pontosan. Úgyhogy azért vagyok itt, hogy mentsem a
vagyonomat, tegyek egy apró szívességet a pártfogómnak, és aztán
folytathassam eredeti megbízatásomat.
– Hol van most a kislány?
– Az arab kereskedőnél.
– Ott kellett vóna maradnia vele.
Blair a csészéjét bámulta; már kevesebb volt benne a tea, mint a
gin. – Ha egy fehér ember lejtőre kerül Afrikában, akkor nincs
megállás.
– Maga biztos meggazdagodott az aranyból. Mi lett a pénzzel?
– Az arabnak adtam a lányom ellátása fejében. Az arabok
semmit nem tesznek ingyen, de ez viszonylag tisztességes kereskedő.
– Blair Rose-ra emelte a tekintetét. – És most meséljen Maypole-ról.
– A tiszteletest nem lehetett lerázni. Nem tudtunk úgy munkába
menni, ho’ ne kutyagót vóna mellettünk. Hogy osztozzon a
terheinkben, az ő szavaival. De már idegesítő vót. Munka után a
házunk küszöbén várt minket.
– Leginkább magát várta a maga küszöbén – mondta Blair.
– Közöltem vele, hogy Bill Jaxon a kedvesem, és hogy jobban
teszi, ha betartja a két lépés távolságot. Bill először nem értette, mi
van, de aztán jól kijöttek. Maypole még ártatlan vót. Ezér vót
annyira erkölcsös is, eszébe se jutott, hogy másmilyen is lehetne.
– Gyakran találkoztak?
– Nem. Én katolikus vagyok. Nem az ő istentiszteleteire járok.
Nem jártam a jótékonysági összejöveteleire se.
– De a lelkész kiszemelte magát. Amikor legutoljára látták, a
robbanás előtti napon, akkor is magával találkozott a Scholes hídnál.
Meddig mentek?
– Én hazafelé jöttem, ő meg elkísért.
– Miről beszélgettek?
– Biztos, hogy ugrattam. Könnyű vót ugratni.
– Miközben magával beszélgetett, a gallérját tágítgatta.
Emlékszik, hogy miért?
– Erre egyáltalán nem emlékszem. Kérdezzen inkább a
sújtólégről, arról tudnék mit mesélni. Ahogy a főd megindult. Meg a
füstről. Lehet, hogy az fújta ki Mr. Maypole-t a fejemből.
– Amikor utoljára együtt voltak, maga hazajött?
– Előbb találkoztam Bill-lel.
– Látta már Billt verekedni? Elég véres sport.
– Ugye milyen faszán csinálja?
– Faszán?
– Aha – mondta Rose.
Blair elképzelte, amint a lány nézi Billt, hallja a meztelen hús
reccsenését a fatalp alatt, látja a bőrön szétfreccsenő vért. Vajon
hogyan ünnepelnek aztán? Érdekes, hogy neki ez „fasza”. És még
azt mondják, hogy a barbárok Afrikában élnek.
– Megfenyegette valaha Bill Jaxon Maypole-t?
– Nem. A tiszteletes csak a lelkemet akarta megmenteni, más
nem érdekelte belőlem.
– Folyton ezzel jön. – Blair odatolta eléje a fényképet.
– De ez a kép nem a lelkéről készült.
 Rose közelebbről szemügyre vette. – Külön kimosakodtam, úgy
mentem a műterembe, erre nem összekenték az arcomat azzal a
mocsokkal? Úgy nézek ki, mint valami ír földtúró.
– Kegyetlen kinézete van attól a lapáttól. Veszélyes.
– Maypole tiszteletesnek egyetlen haja szála se görbült soha
miattam. Fogalmam sincs, mér tartotta meg ezt a képet.
– Nekem is tetszik. Még a lapát is tetszik. Sokkal érdekesebb,
mint egy napernyő.
– Úriemberek nem mennek átal azér az utcán, hogy egy lapátos
lányt lássanak.
– Én egész dzsungeleken mentem át, hogy tányérajkú nőket
lássak.
– Megcsókolt egyet is?
– Nem.
– Na látja!
Ahogy a szén összeesett, szikrazápor szállt a kémény felé. Rose a
rácsot bámulta. Milyen kicsi ahhoz, hogy fémcsilléket tologat,
gondolta Blair. És a vonásai milyen lágyak, ha nyugodt az arca, és
milyen vadak lesznek egyszerre, ha felpaprikázódik. Miféle sorsnak
nézhet elébe egy magafajta teremtmény? Gin, gyerekek, verés egy
Bill-forma férfitól? Most éli tiszavirág-életű virágzását, és
szemlátomást eltökélte, hogy a lehető legjobban kihasználja.
– Meg kell keresnem Billt és Flót – mondta. – Nem hinném,
hogy Bill örűne magának.
– Maypole-t eltűrte.
– Bill szereti, ha ő az úr. Maypole felől lehetett is.
– Egy csapatban játszottak.
– Maypole prédikálásából azt gondóná az ember, hogy Krisztus
taláta ki a rögbi szabályait.
– Mit prédikált a lányoknak?
 – Szüzességet meg igaz szerelmet. Szerinte minden anya Szűz
Mária. A kicsapongó nők meg mind Mária Magdalénák. Nem
hiszem, hogy lett volna dóga igazi nővel.
– Én nem vagyok úriember…
– Azt tudjuk.
– …de az az érzésem, hogy egy Maypole-féle férfi számára nincs
vonzóbb nő, mint az, aki megmentésre vár.
– Lehet.
– Hívta valaha magát „Sáron Rózsájának”?
– Ezt meg ugyan honnét szedi? – Olyan mellékesen vetette oda
a kérdést, hogy az már szembeötlő volt, mint egy félig bevert szög,
apócska botlás.
– Szóval?
– Nem.
– Azt mondja, a lelkésznek soha nem volt dolga igazi nővel. A
menyasszonyát, Miss Hannayt nem számítja?
– Nem.
– Találkozott már vele?
– Én annyiszor találkozók a Hannayekkel, ahányszor főmegyek a
hódra. De láttam már a hódat, és véleményem is van róla. Maga
találkozott vele?
– Igen.
– És mi a véleménye?
– Nem sok báj szorult belé.
– Semmiből se szorult beléje sok, viszont megmondom, mi
mindennek van bőviben: pénznek, göncöknek, hintóknak. Fog még
vele találkozni?
– Mindjárt holnap.
– Ezt úgy mondta, mintha alig várná.
– Magához képest ő egy bogáncs, jégcsap és megecetesedett bor.
 Rose némán figyelte az asztal mellől. Blair szerette volna látni,
milyen, ha tiszta az arca. Egyszer látta fürödni, de csak a
párafátyolba burkolt testére emlékezett. Remélte, hogy a tekintete
nem árulja el.
– Most menjen – mondta Rose. Majd hozzátette: – Maga
egyátalán nem olyan beteg, ahogy állítja.

Később, már a hotelszobájában Blair azon gondolkodott, hogy

teljesen megőrült-e. Mindenki előtt titkolta Afrikából való
hazatérésének okát, akinek pedig joga lett volna tudni: Hannay
püspök, a Királyi Társaság, sőt még az ártalmatlan Leveret előtt is,
erre most kitálal mindent egy lánynak, aki az összes wigani kocsmát
telekürtöli ezzel az ellenállhatatlan újsággal, ahonnan szélsebesen
repül tovább a Hannay-rezidenciába. Micsoda káprázatos történet!
Rabszolgaság és faji keveredés! A fiatal fekete feleség tragédiája. A
fehér apa és a félvér ivadék megrendítő helyzete, plusz az afrikai
dzsungel kegyetlensége és az arab kereskedők telhetetlensége. Anglia
azonnal hadba vonulna, hogy megmentse azt a gyereket, ha fehér
lenne. Hová tette az eszét? Azt képzelte, hogy imponál egy Rose
Molyneux-féle kokettnek azzal, hogy kiteregeti a kártyáit?
És ő milyen hazugságokkal traktálta őt cserében? Maypole
egyetlen kincse egy róla készült fénykép volt, és nem átallja azt
hazudni, hogy a tiszteletes csak a lelke üdvén munkálkodott!
Vagy vegyük a házat. Hogy lehet, hogy az összes többi Candle
Court-i házban egymás hegyén-hátán élnek a családok meg az
ágybérlők, Rose és barátnője, Flo meg egyedül lakik egy szépen
berendezett lakásban? Tisztességes lánynak miből telne rá?
Meg itt van a titkolózása is. Előreküldte azzal, hogy megvárja,
amíg Blair eltűnik, és majd csak akkor megy a dolgára.
Így akarta volna megbosszulni az első látogatását, amikor
megleste fürdés közben? Vagy csak a láz játszik vele? Annyira azért
nem érezte magát rosszul. A túlfűtött agy néha helyes döntésre ihlet.
Maypole naplójáról, egyetlen adujáról szerencsére nem beszélt a
lánynak.
Mégis nevetnie kellett magán. Ha vele ezt megtehette, akkor
Maypole-lal szemben vajon mit meg nem engedhetett magának?
 NYOLCADIK FEJEZET

– Egy uncia kinint?

– Kettőt – mondta Blair.
– Nem lesz az sok, uram?
– A kinin tartja fenn a brit birodalmat.
– Milyen igaz, uram. – A patikus újabb súlyt tett a kétkarú mérleg
egyik serpenyőjébe, és még több fehér port púpozott a másikba. –
Kiporciózhatom rizspapír tasakokba, és akkor könnyebben lenyeli.
– Ginnel veszem be. Nagyon könnyen lecsúszik.
– Azt meghiszem. – A patikus kis zacskóba öntötte a kinint.
Szemöldökét ráncolva nézett Blairre. – Nem veszi tolakodásnak, ha
megkérdezem, uraságod dupla adagokat szed?
– Megesik.
– Próbálta már a Warburg-cseppeket? Kinin, ópium és kökény
keveréke. Nincs annál jobb, uram. Úgy lecsúszik, hogy észre se
veszi.
– Túlságosan lenyugtat.
– Ha egy kis szíverősítőre vágyik, javasolhatom az arzént?
Csodálatosan kitisztul a feje tőle. A háborús veteránoknál kitűnően
bevált.
– Már próbáltam – mondta Blair. – Az arzén majdnem mindenre
használ: maláriára, levertségre, impotenciára. – Igaza van, kérek
abból is.
– Azt mondta, a püspök úr állja a számlát, ugye?
– Igen.
A patikus kötényébe törölte a serpenyőt, és a pult mögötti
hosszú fiókos szekrény gyógyszeres polcáról levett egy zöld festékkel
megjelölt üveget. Maga az üzlet hidegvíz-színű volt az ablakban
sorakozó kobaltkék üvegcséktől. Az egész helyiséget szárított füvek
illata töltötte be. Még a két krémszínű, lyuggatott fedelű piócás
vödörből is hűvösség áradt. A patikus kis halmot öntött ki a
krétaporszerű méregből. Blair belemártotta az ujját, lenyalta, és
kiélvezte a keserű, csípős ízt.
– Ugye tisztában van a mértékletes adagolás fontosságával,
uram?
– Igen. – A szemed előtt zabálom az arzént, te nagyokos,
gondolta Blair. Lehet ennél mértéktartóbb egy ember?
– Egy kis serkentő kokakivonatot?
– Majd legközelebb. Egyelőre csak a kinint és az arzént.
A patikus megtöltött egy második kis zacskót is, és az elsővel
együtt éppen nyújtotta Blairnek, amikor a mérleg serpenyői
kilendültek, és a? üvegdugók csilingelő táncba fogtak. Előbb a fölső,
majd az alsó polcokon sorra megremegtek a rézsúlyok és,
kőmozsarak, a parfümös szelencék és mérget tartalmazó üvegcsék,
amikor a bolt táblaüveg bejárata erősen megrázkódott. Az utcán
gőzgép dübörgött el; az emeletes, kazános, fekete kürtős,
gumikerekes, mozdonyszerű alkotmány alatt rengett a föld. A
patikus fürgén kapott ide-oda a pultja mögött, hol az egyik, hol a
másik piócás vödröt mentve a lezuhanástól.
Blair kinyitotta a zacskókat, egy-egy csík arzént és kinint szórt a
tenyerére, majd a szájába öntötte az egészet. Amikor a jármű
elhaladt, megpillantotta Leveret bricskáját a szálloda előtt. Zsebre
vágta a zacskókat, és kisietett.

– Nagyon friss ma – köszöntötte Leveret.

– Igen. – Nem véletlenül, gondolta Blair. Fel kell mutatnia
valami eredményt, mielőtt Rose Molyneux szétkürtöli a nagy újságot.
Ha elkezdi szórakoztatni barátnőit Blair félvér lányáról szóló
szenzációs történeteivel, a hír szárnyakon repül Wigan
erkölcscsőszeihez, és akkor Hannay püspök sem hunyhat szemet a
fajgyalázás botránya fölött. Mit is mondott annak idején a „Nigger
Blair” gúnynévről? „Ne hagyja.” Egyetlen penny fizetség nélkül
kirúgná.
Ma szerda van? – kérdezte Blair, miközben felkapaszkodott az
ülésre.
– Az.
– Maypole-t is szerdán látták utoljára. Szerda délutánonként
mindig az Otthonban prédikált. Emlékszik, a múltkor ajánlotta, hogy
tegyem tiszteletemet Chubbnál. Most egyúttal ezt is elintézhetjük.
Utána meg irány a rendőrség. Egy bizonyos Moon főkapitánnyal
lenne beszélnivalóm.
– Szólnunk kellene Charlotte-nak.
– Maradjon csak meglepetés.
Blairnek útközben feltűnt, hogy Leveret nemcsak a váratlan
látogatás kínos gondolata miatt ül olyan mereven.
– Jól van?
– Attól tartok, a tegnapi bányakirándulásunkat nem fogom
egyhamar elfelejtem. Nagyapám bányász volt. Ki se fogyott a
bányásztörténetekből, és én csak most értettem meg, miről mesélt.
Robbanásokról, főteomlásról. – Kalapját fölemelve mutatta a fején
lévő kötéseket. – Meg alacsony boltozatú tárnákról.
– Szép. Legalább tartást ad magának.

A Hannay-rezidencia kapuján áthaladva kanyargó ösvényre jutottak.

Blair szemügyre vette a kétoldalt elterülő magánparkokat. A fák –
platánok, gesztenyefák és bükkök – szabályos rendben sorakoztak, a
gyalogösvények mentén bíborszín krókuszok. A bricska egy tisztára
söpört fasorra kanyarodott, melynek végén kisebbfajta erődítmény
trónolt. Alerődítmény, gondolta Blair, amint közelebb értek.
Háromemeletes téglaépület volt mészkő mellvéddel,
dísztornyocskákkal és beüvegezett lőrésekkel. Várárok helyett tarka
primulaágyások vették körül. Két fiatal nő üldögélt egyszerű szürke
ruhában a kerti lugas alatt. Egy harmadik, ugyancsak szürke ruhás nő
pólyás babát ölelve jelent meg az ajtóban.
– Ez a Leányanyák Otthona – mondta Leveret. – Régebben
Hannay-vendégfogadó volt.
– Vendégfogadó?
– A walesi herceg is megszállt itt egyszer. A Hannayek mindig is
kedvelték a nagystílű dolgokat. Várjon meg itt.
Leveret bement. A meleg levegőnek kitárt ablakok mögött Blair
szürke egyenruhás fiatal nőket látott egy számokkal teleirkált tábla
körül. Tudatában volt, hogy mint a másik nem képviselője,
betolakodónak minősül, és eltűnődött, vajon Maypole hogyan
érezhette itt magát reverendájában. A szomszédos nyitott ablakban
pólyált művégtagok köré gyűlt osztályt figyelt meg. Egyik-másik
növendéknek a csilléslányokra jellemző robusztus alkata és vörös
arca volt, mások bőre pergamenszínűre fakult a gyári munkától.
Merevnek és természetellenesnek hatottak egyenruhájukban, mint a
karácsonyi misztériumjáték angyaljelmezes leánykái.
Leveret visszatért. – Charlotte szakmát is tanít nekik – szólalt
meg, Blair tekintetét követve. – Például betegápolást. Az olvasást is
kötelezővé tette.
– Költőket olvastat velük?
– Inkább csak gazdaságtant meg egészségtant.
– Ez rávall.
Leveret habozott a következő mondat előtt, mintha olyasmire
készülne, amit később megbán. – A rózsakertben van.
Az Otthon mögé kerültek, ahol a pázsit kerekre nyírt
rododendronbokrok közt lejtett a telek végét jelző
puszpángsövényig. Oldalról két ismerős, éles hang harsant.
 – Meggyőződésem, Miss Hannay – mondta Earnshaw hogy a
jótékonyságot is túlzásba lehet vinni, és hogy gyakran a legjobb
szándék sül el a legrosszabbul. Édesapjától tudom, hogy ön
felvetette, hogy terhességük utolsó szakaszában munka nélkül is
fizessenek bért a csilléslányoknak. Mi ez, ha nem nyílt felszólítás az
erkölcstelenségre és a tunyaságra? Nem gondolja, hogy a nőknek,
amiként a férfiaknak is, viselniük kell tetteik következményét?
– Férfiak nem esnek teherbe.
– Gondolja meg, milyen beláthatatlan következményekkel járna,
ha a nők iskolázottabbak lennének a társadalom által megkívántnál
vagy a férjüknél.
– Maga szerint persze bánkódjanak csak életük végéig azon,
hogy összeadták magukat egy részeges, faragatlan tuskóval?
– Vagy egy minden tekintetben megfelelő és józan férfival.
– Kinek felel meg? Önnek? Ön megy hozzá feleségül? Úgy
beszél ezekről a lányokról, mint holmi bikára váró üszőkről.
Blair a sövényt megkerülve murvás ösvényekkel szabdalt kertbe
ért, amelynek visszametszett rózsatövei puskavesszőkre
emlékeztettek. Charlotte Hannay és Earnshaw a középső, kör alakú
ágyásnál állt. Ő lett volna „fekete… de szép”, aki lázba hozta
Maypole-t, aki azt sugallta neki, hogy egy kordnadrágos
csilléslányban több élet pezseg, mint egy úrihölgyben? Blair ezt nem
tartotta valószínűnek. Charlotte kitűnően példázta, hogy egy apró
termetű nő hogyan veszhet bele a tömérdek selyembe. Két keblét
fűző szorította le, lába valahol a bíbor selyemszoknya turnűrje alatt
evickélt, iszonyatos bordó kesztyűbe bújtatott keze metszőollót
csattogtatott. Blair levette a kalapját. Vajon Charlotte szemöldöke az
ő láttára szökött a magasba, vagy a gyászos fekete kalap alatt feszesre
fésült haja húzta fel a homlokába? Nyakszirtjén rézszínű tincs
csillant, de amennyi a haja színéből látszott, attól akár novícia is
lehetett volna. Earnshaw szakálla szikrát hányt a napsütésben.
Mögöttük tisztes távolságra műkertész állt kezeslábasban és
szalmakalapban, egy zsák csöpögő trágyát lógatva.
– Ha szabad alkalmatlankodnunk, Blairnek lenne néhány kérdése
– szólalt meg Leveret.
– Visszajöhetek később – ajánlotta Earnshaw. – Vagy jobb
szeretné, ha önnel maradnék?
– Maradjon csak, de egyedül is elboldogulok a látogatóimmal –
válaszolta Charlotte.
– Nyilván egyedül is elbánik a látogatóival – motyogta Blair
Leveretnek.
– Micsoda? – kérdezte Earnshaw.
Blair bizonytalanul az épület felé intett. – Mondom, páratlan
lehetőség ez itt a leányanyáknak.
– Ha reformer vagy pedagógus lenne, esetleg érdekelhetné Miss
Hannayt a véleménye. Mivel azonban saját bevallása szerint is
emberkereskedőkkel játszik össze, teljesen fölöslegesen jártatja a
száját.
– Ellenkezőleg – szólt közbe Charlotte Hannay. – Minthogy Mr.
Blair ennyire jellemtelen alak, megkülönböztetett figyelmet érdemel a
véleménye. Blair, a maga széles körű tapasztalata szerint a fiatal
nőket mi taszítja inkább a nélkülözés és a szexuális rabszolgaság
állapotába? Az, ha képessé válnak az önálló gondolkodásra, vagy az,
ha – ahogy Mr. Earnshaw állítja –, egy szolgálónak betanított,
tudatlan és nincstelen lány képes lesz ágyba vinni urának a
brandyjét?
Nem mindennapi teremtés, az biztos, ismerte el magában Blair.
Mintha egy veréb kergetne körbe egy csapat embert a kertben. –
Soha nem tartottam szolgálót – mondta fennhangon.
– Afrikában nyilván voltak szolgálói. És nyilván vissza is élt a
helyzettel.
 Máris fülébe jutott volna a hír Rose-tól? – Sajnálom, de ki kell
ábrándítanom.
– Pedig olyan férfi hírében áll, aki legalább egyszer mindent
kipróbál, a strucctojástól a kígyóhúsig. Angliában feltehetőleg senki
nem tud magánál többet az afrikai nőkről. Mr. Earnshaw, aki sem az
afrikai, sem az angol nőkhöz nem ért, úgy véli, kockázatos dolog
többre megtanítani a nőket, mint amire az adott társadalmi
helyzetükben szükségük lehet.
– Az ilyen nő azután nem találja helyét saját társadalmi
osztályában, és boldogtalan lesz – magyarázta Earnshaw. – Nem
tisztességes vele szemben, Angliára nézve meg egyenesen hátrányos.
– Istenhez hasonlóan ő is úgy vélekedik, hogy a nő egyetlen célra
teremtetett. Mint politikus állítólag Anglia érdekét tartja szem előtt,
holott valójában csak a szavazati joggal rendelkezőkét – nevezetesen
a férfiakét.
– Mi köze ennek Blairhez, ha szabad kérdeznem? – szólt közbe
Earnshaw.
– Blair – kérdezte Charlotte –, létezik a földön olyan törzs, ahol
annyira lenézik a nőket, mint az angolok?
– Miss Hannay, gondoljon bármelyik muzulmán országra –
tiltakozott Earnshaw. – A poligámiára, a lefátyolozott asszonyokra.
– Angliában ezzel szemben – folytatta Charlotte – a férfinak
törvény adta joga, hogy verje a feleségét, testi erőszakot alkalmazzon
vele szemben, és a sajátjaként rendelkezzen a vagyonával. Maga járt
Afrikában, Blair. Tehet ilyet törvényesen a legelvetemültebb
muzulmán?
– Nem.
– Ki tanúsíthatná ezt jobban annál a férfinál, aki aljas módon
használt minden fajú nőt? – kérdezte Charlotte.
– Íme, az Ördög tanúvallomása! – A következő lekopaszított
rózsatőhöz lépett, és megkérdezte a műkertészt: – Joseph, mik ezek?
 – Tejarózsa, asszonyom. Rózsaszín Carriére. Duplaszirmú fehér
Vibert. Vörös Jacqueminot. Adunk neki e’ kis mulcsot meg trágyalét.
– A kezében tartott zsákra mutatott. – Tehénlepény sárral meg
szaruval keverve. Meglássa, millen szépek lesznek, asszonyom.
Fehér, vörös, sárga, rózsaszín; nehéz elképzelni, milyen virágok
nyílnak majd belőlük. Blair arra viszont fogadni mert volna, hogy
Charlotte-ról már kisgyermek korában lerítt, mivé serdül: szúrós
betyárkóróvá.
Charlotte a válla fölött odaszólt Leveretnek: – Olivér, miért van
úgy bepólyázva, mint egy krími veterán?
– Tegnap lementem Blairrel a bányába.
– Örülhet, hogy nem nőnek született.
– Miss Hannay, mivel vívtam ki ennyire az ellenszenvét? –
kérdezte Blair. – Még alkalmam sem volt rá, hogy meggyűlöltessem
magam.
– Blair, ha meglát egy meztelen csigát egy virágszirmon, meddig
engedi élni?
– Semmit nem követtem el…
– Idetolta a képét. Megmondtam, hogy ne tegye, maga mégis
idejött. Vagy a modora rossz, vagy a hallása.
– Az édesapja…
– Az édes jó apám azzal fenyeget, hogy a botrány legelső jelére
bezáratja a Leányanyák Otthonát, bezzeg magát, akinek sáros a keze,
nem átallotta a nyakamra küldeni. Ismerjük a történetet, a mocskos
szokásokkal és a fekete háremmel egyetemben. Apám nem azért
szemelte ki magát erre a feladatra, mert annyira bevált volna
bármilyen minőségében, hanem mert magánál visszataszítóbb alakot
keresve se talál nem is egy, hanem két kontinensen. Azért választotta
magát, mert a választás már önmagában merénylet John Maypole és
énellenem.
 – Ó. – Blair megérezte, hogy lyuk tátong a szorgos kis pók
hálóján. – És mit gondol, hol van most Maypole?
Charlotte szoknyája zsebébe süllyesztette a metszőollót, és
Earnshaw-hoz fordult. – Lehet, hogy jobb, ha túlesem rajta,
különben jövő ilyenkor is utánunk koslat. – Szembefordult Blairrel.
– Hogy hol van jelenleg John Maypole tiszteletes, elképzelni sem
tudom. Mindaddig azonban, míg az ellenkezője ki nem derül,
feltételezem, hogy kitűnő egészségnek örvend, és ha elérkezettnek
látja az időt, megmagyarázza távolléte okát. Addig is folytatom
közös missziónkat, rendíthetetlenül bízva visszatérésében.
– Legutoljára egy szerdai napon látták. Az Otthon pártfogói is
szerdánként ülnek össze. Találkoztak aznap?
– Nem. Aznap éppen beteg voltam.
– Miss Hannaynek törékeny az egészsége – mondta Leveret.
Blair nem tartotta törékenynek. Apró teremetű, az igaz, de nem
törékeny. – Mikor látta utoljára? – kérdezte.
– A vasárnapi istentiszteleten.
– Milyen romantikus. És azóta semmit nem hallott felőle?
– Nem.
– Említette önnek, hogy a szénbányákba készül? A Hannay-
bányába?
– Nem.
– Beszélt az ottani csilléslányokról?
– Nem.
– Nem panaszkodott amiatt, hogy a bányára nem tudja
kiterjeszteni hivatása gyakorlását?
– Nem.
– Szeretett prédikálni, ugye? Megragadott rá minden alkalmat?
– Elhivatott lelkész volt – mondta Charlotte.
– És a munkásosztályhoz akart tartozni, legalább egy prédikáció
erejéig. Beszélt valaha egy Bill Jaxon nevű bányászról?
 – Nem.
– Hajlamos volt a búskomorságra?
– Nem.
– Gyakran kijárt a természetbe? Úszni a csatornához, magányos
sétákra meddőhányók, magas sziklák környékén?
– Nem. Egyetlen időtöltése a rögbi volt, arra is csak azért
áldozott az idejéből, hogy közelebb kerüljön az emberekhez.
– Ön nem találkozott vele az Otthon gyűlésein kívül, ugye? A
kapcsolatuk spirituális természetű volt.
– Magától értetődik.
– Tehát az sem kizárt, hogy az Angol Királyi Flotta tetoválását
hordozza, anélkül hogy önnek fogalma lenne róla.
– Csak annyira van fogalmam róla, amennyire magának arról,
hogy a maga által letepert nőknek volt-e szívük vagy lelkük. –
Charlotte egész testét átizzította a szenvedély, ahogy a választ az
arcába vágta. Klumpával a lábán még veszélyes is lenne, gondolta
Blair. Earnshaw és Leveret most mintha nem is léteztek volna a
számára.
– Ön szerint Maypole intelligens volt?
– Intelligens és érzékeny.
– Akkor tudta, hogy összetöri az ön szívét, ha se szó, se beszéd
eltűnik.
– Tudta, hogy megértem, bármit tesz is.
– Szerencsés fickó. Én is mindig ilyen nőre vágytam.
– Elég legyen – hallatszott valahonnan Earnshaw hangja, de
Blair megsejtette, hogy a kölcsönös gyűlölet egyre ádázabb vitába
hajszolja őket, és tudta, hogy Charlotte Hannay ugyanígy érez,
mintha e crescendo csupán kettejük fülében szólna.
– Beszélt jómódú idős és beteg rokonokról?
– Nem.
– Függőben lévő perről?
 – Nem.
– Lelki válságról?
– Soha.
– Bármilyen függőben lévő dologról az esküvőjükön kívül?
– Nem.
– Naponta kétszer jön posta. Tudom, hogy a szerelmesek
minden alkalmat megragadnak, hogy írjanak egymásnak. Megőrizte a
leveleit?
– Ha megőriztem volna, akkor is inkább adnám egy leprás
kezébe, mint a magáéba.
– Soha nem gondolt arra, hogy egészen egyszerű örömök tartják
távol?
– Az egyszerűn állatiast ért? Ne önmagából induljon ki, Mr.
Blair.
– Az egyszerűn természetest értettem.
– Fogalmam sincs, mire céloz.
– Emberi gyarlóságra. Ez a Leányanyák Otthona, Miss Hannay –
itt is csak gyarló emberek vannak. Lehet, hogy Maypole
megismerkedett egyikükkel.
Charlotte lehajolt, hogy metszőollójával lenyessen egy hosszú
rózsatövet. Gyorsabban és energikusabban, mint Blair gondolta
volna, fölegyenesedett, és arcába vágta a tövises vesszőt. Blair égő
fájdalmat érzett.
– Azonnal hordja el magát – mondta Charlotte. – Ha még
egyszer ide merészeli tolni a képét, a kutyáim látják el a baját.
– Én magam látom el a baját – mondta Earnshaw.
Blair érezte, hogy vértől lucskos az arca. Fejébe csapta a kalapját.
– Sajnálom, de most mennem kell. Köszönöm a segítségét. Adja
át édesapjának tiszteletteljes üdvözletemet. – A műkertész előtt
megállt. – Ismertem egy embert az Aranyparton, aki rózsát
termesztett. Egy nyugdíjas törzsőrmestert. Öklömnyi bimbókat
hoztak. Guanóval trágyázza. A guanó a titka.
Leveret bocsánatkérések közepette vonult vissza. – Nem hittem
volna, Isten a tanúm, ezt én se hittem volna. Őszintén sajnálom.
Miközben megkerülték a sövényt, Blair zsebkendőjével itatta
arcáról a vért, és mutatóujját ajkára téve jelezte Leveretnek, hogy
álljon meg. A sövény túlfeléről Charlotte Hannay dühös hangja
csattant.
– Ön pedig, Mr. Earnshaw, ajánlgassa másnak a szolgálatait.
– Én csak támaszt akartam nyújtani.
– Majd ha olyan gyenge leszek, hogy támaszra szorulok, szólni
fogok.
Blair mosolyra húzta véres ajkát, és megindult a pázsiton.
– Na, most legalább összeugrasztotta őket – mondta Leveret.
– Ezeket semmi nem érdekli a saját vitáikon kívül, ezek született
szentfazekak. Az Isten is egymásnak teremtette őket.

A folyónál Blair megmosta az arcát. A magasan toronyló felhőket

rézsútos napsugarak cirkalmazták, és bár arca égett a sebektől,
egészen vidám kedve kerekedett.
Leveret azonban csak lógatta az orrát. – Egy olyan nővel, mint
Charlotte, nem lehet így beszélni. Szörnyű jelenet volt. Ezt a stílust
soha nem bocsátja meg magának, Blair. Maga piszkálta fel.
Blair kinyomkodott egy tüskét. A víztükör jelentéktelen karcolást
mutatott az arcán, és az elégedettség forrón áramlott szét benne.
– Én piszkáltam fel? Még jó, hogy nem azzal jön, hogy
felpiszkáltam egy viperát.
– Kegyetlen volt. Mire célzott azzal, hogy John is csak ember?
Blair felöltőjébe törülközött, és egy csipet arzént szórt a
tenyerére. – Az embert a gyarlóságai teszik emberré, Leveret. Ettől
vagyunk emberek, és nem szentek. Egy tökéletesen sima felület
jellegtelen. De ha akad rajta egy hajszálnyi repedés, apró kopás vagy
csorbaság, máris megvan a kontraszt. Az elképzelhetetlen
tökéletességgel szembeni kontraszt adja ki a jellemünket.
– Magának van jelleme? – kérdezte Leveret.
– Tonnaszám. – Blair hátrahajtott fejjel a szájába szórta a port. –
Még a végén kiderül, hogy Maypole-nak is volt, a maga tébolyult,
vallásos módján.
– Az ilyen kérdésekkel tönkreteheti egy ember jó hírét.
– Engem nem a jó híre érdekel. Geológus vagyok, és a felszínen
kiütköző repedéseket keresem. És fölöttébb furcsállom, hogy egy
nincstelen káplánt ilyen dúsgazdag lánnyal hozzon össze a sorsa.
– Wiganben nincs, akit ne hozna össze a sorsa a Hannayekkel. A
helybéliek fele nekik dolgozik. A Hannay-bányán kívül a Hannay
Vasgyárban, ahol kazánokat, vaslemezeket és mozdonyokat
gyártanak. Aztán ott van a Hannay Pamutfonó és a Hannay
Téglagyár. Saját gyártmányú kéményeikből távozik saját szenük
füstje, negyedmillió orsóval szövik saját fonalukat. Magával
ellentétben én nem vagyok világlátott ember, de merem állítani, hogy
a Hannayek tulajdonában van a világ egyik leghatékonyabb ipari
komplexuma.
– Amivel egyre gyarapítják a vagyonukat.
– És a munkahelyeket. Az átlagnál jóval többet fizető
munkahelyeket. De a Hannayeknek nemcsak a kereskedelemben van
benne a kezük. A püspök családja támogatja az egyházat, azaz ők
fizetik az egyházi személyzetet, az ő pénzükön készítenek orgonákat
és templomi padokat. Ők tartják fenn a szegények iskoláit és az esti
iskolákat. Gyógyszert juttatnak a betegeknek. A robbanásalap, az
özvegy- és árvaalap, a ruhasegélyalap Hannay püspök személyes
kezdeményezésére jött létre. A Hannayek nélkül kevesebb lenne a
munka Wiganben, nem is szólva a jótékonysági rendezvényekről.
Mindenkit összehoz a sorsa a Hannayekkel, magát sem kivéve. Vagy
már elfelejtette?
– A püspök folyton emlékeztet rá.
– Charlotte már valószínűleg be is számolt neki a katasztrofális
látogatásunkról. És ezzel alighanem vége a megbízatásának.
– Nem tölthetek több időt a szenteskedő Miss Charlotte
társaságában? Fizessék ki, ami jár, és már itt sem vagyok.
– Még mindig nem érti Miss Hannay helyzetét.
– Annyit értek, hogy dúsgazdag, és az a bolondériája, hogy
szegény sorsú lányokat gyámolítson, akiket szürkébe öltöztet. Nincs
sokkal több fogalma a wigani valóságról, mint a holdról. De nincs is
szüksége többre, mert így is ő lesz a leggazdagabb és
legelkényeztetettebb kis ribanc Angliában apja halála után.
– Nem egészen.
Leveret hangsúlyára Blair felkapta a fejét.
– Éppen most festette le nekem a Hannay-birodalmat.
– Csakhogy Hannay püspök Lord Hannay is egyúttal. Halála
után a birtok a címmel együtt öröklődik. Nőt nem illethet a cím.
Minden – a föld és a rajta lévő ingatlanok – a következő férfi
örökösre száll, Miss Hannay unokabátyjára, Lord Rowlandre,
aminthogy a püspök halála után a Lord Hannay cím is. De persze
Charlotte sem jár rosszul.
– Úgy érti, vagyonhoz jut.
– Igen, de akárki lesz is a férje, akár John Maypole, akár más,
korlátlanul rendelkezhet Charlotte öröksége felett.
Blair egy méhet figyelt, amely virágportól aranyló potrohhal
döngicsélt el előttük. Earnshaw jutott róla eszébe, bár ő inkább úgy
dongta körül Charlotte Hannayt, mint egy piaci légy.

A Városi Járványügyi Bizottság látogatása az Albert Court-i

emeletes, U alakú vörös téglás épület udvarán háborús állapotokat
idézett. Az összes lakót az udvar közepére terelték, s fehér
kezeslábasba és sapkába öltözött szanitécek élénk színű pumpákkal
és csillogó rézkaniszterekkel gördültek körbe lőszereskocsijukon.
Minden harmadik vagy negyedik háznál megálltak, és míg az egyik a
pumpát működtette, társa letekerte a gumitömlőt, és sztrichnin és
ammónia mérgező permetét lövellte a bejáratra. A reverendáján
piros bizottsági vállszalagot viselő Chubb tiszteletes úgy osztogatta
parancsait az orrfacsaró bűzben, akár egy generális a füstölgő
csatamezőn. A lakók nők és gyerekek voltak; Blairnek feltűnt, hogy
sokan madárketrecet szorongatnak. A vállszalagos bizottsági
matrónák között Blair felismerte Mrs. Smallbone-t, akinek fekete
harangszoknyája fenyegetően repdesett minden lépésre. Fésűjével
beletúrt egy fiú hajába, majd az eredményt két másik bizottsági tag
orra alá dugta, akik karbolsavas szappanukkal és vizes kancsójukkal
azonnal lecsaptak a gyerekre. Chubb épp csak odapillantott, amikor
Leveret és Blair megállították a lovat az udvar szélén.
Blairben fölsejlett egy emlék: erős kezek szorítják satuba a
tarkóját, ahogy kutyát fog le az ember, s közben csutakolják és
nyírják a haját. A szappan szaga idézte föl.
– Az orvosság néha keserű – mondta Chubb.
– Nem orvosság lenne, ha jó íze lenne, nem igaz? – mondta
Blair. – Nem kellene idehívni a tisztiorvost?
– Beteg. A fertőtlenítés nem várhat. Ha ezek az emberek
továbbra is öten szoronganak egy ágyban a tetves ágyneműjükben,
és még a meglévő egészségügyi felszereléseket sem használják, akkor
a mocsokból kolera, tífusz és himlő üthet ki, ami már városi szinten
igényel intézkedést. Egy pestisjárvány mindannyiunk életét
veszélyeztetné. Gondoljon a patkányokra.
– A patkányokra? – Blair nem akart rájuk gondolni.
– Némelyik házat le kell pecsételni, és kéngyertyát kell égetni az
ablakában.
 – Hova kerülnek ezek az emberek?
Chubb előrement néhány lépést. – Az összes gyereknek
iskolában lenne a helye, ahol rendesen felügyelnek rájuk.
Kétségtelenül akadtak a lakók között repedt sarkú, toprongyos
szegények, akadtak bezúzott ajtajú és törött ablakú házak. A legtöbb
bérlő arcán azonban csak a düh látszott, amiért kiűzték őket
otthonukból, melynek ablakát csipkefüggönnyel csinosították,
küszöbét pedig nagy igyekezettel smirglizték tisztára. Úgy tűnt,
Chubb önkényesen jelöli ki a fertőtlenítendő házakat.
– Honnan tudja, melyik házat kell fertőtleníteni? – kérdezte
Blair.
– Egyszerű – suttogta Leveret. – Bányász lakásába nem merne
betörni, mert akkor a bányászok törnének be a városházára. A
bérlők védelmére legyen mondva, kétszáz emberre itt mindössze két
árnyékszék jut.
Chubb visszajött hozzájuk. – Elég az, ha van fegyelem. Nézze
meg a ruháikat. Csupa rongy, csak úgy nyüzsögnek bennük a tetvek.
Ha rajtam állna, elégetném mindenüket.
– Kár, hogy nem küldheti máglyára őket – mondta Blair.
– Az a pápisták stílusa. Mindig is volt itt egy nyakas kis csoport
belőlük. Ahogy a püspök a múltkor mondta, hajdanán az ő családja
is római katolikus volt. Meg persze írek is vegyülnek a bányászok
közé – írek és disznók.
– Ez a kettő egyet jelent?
– A mocsok és az erkölcstelenség nem áll távol egymástól. A test
és a lélek nyomora betegségek melegágya. Minthogy megmerítkezett
a világ fertőiben, Mr. Blair, biztosan észrevette, hogy maga a bűz is
ragályt terjeszt. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek idővel
értékelni fogják a fáradozásainkat.
– Maypole is részt vett hasonló akciókban?
– Egy ideig ő is aktív tagja volt a Bizottságnak.
 A lőszereskocsi továbbgördült, és a nyomában szálló lúgos
levegő keserű ízzel töltötte el Blair száját.
– Tiszteletes, magát az Isten is misszionáriusnak teremtette. Úgy
értsem, hogy Maypole-t kizárták?
– Engedetlen volt. Meg fiatal. Ahelyett hogy irtotta volna a bűnt,
takargatta.
– A Leányanyák Otthonára céloz?
– Az Egyszer Bajba Jutott Leányanyák Otthonára – javította ki
Chubb. – Ez a hivatalos neve. Mintha lennének itt Wiganben csupán
csak egyszer vétkezett nők. Még a legkérgesebb szívű férfi számára is
kockázatos vállalkozás egy bűnbe esett nőt megmenteni. Ennélfogva
gyanús, ha egy fiatal lelkész érdeklődést mutat ilyen ügy iránt. Az
emberszeretet nemegyszer esendőséget kendőz. Nem a nő menekül
meg, hanem megmentője süllyed le hozzá.
– Egy bizonyos nőre gondol?
– Annyira konkrétan egyetlen nőt sem ismerek. Mosom kezeimet
Maypole-ért és „Magdalénáiért”.
Blair előrébb lépett, hogy egy vonalban álljon Chubb-bal és a
fertőtlenítő kocsival. – Más panasz nem volt rá? Rendesen tartotta
az istentiszteleteket, látogatta a betegeket, tette a kötelességét?
– Igen.
– Nem vetette föl a pénz.
– Az ember nem azért lép az egyház kötelékébe, hogy
meggazdagodjon.
– Szegény volt, mint a templom egere.
– Még nem volt meg a lelkészi kinevezése és az azzal járó
jövedelem. Csak annyit tudok róla, hogy jó családból származott, de
a szülei gyerekkorában meghaltak. De mit számít, hogy mije volt?
Úgy nézett ki, hogy magasan a társadalmi helyzete fölött nősül.
– Nem utalt valamilyen kalandra, arra, hogy itthagyja Wigant?
– Itthagyja? Amikor jegyben járt a püspök leányával?
 – Boldognak látszott?
– Miért ne lett volna az? Minden jel arra vallott, hogy az esküvő
után a legmagasabb egyházi méltóságokig viszi.
– Tud valamit a bányák környéki prédikálásairól?
– Figyelmeztettem, hogy csak a wesleyánusok prédikálnak Isten
szabad ege alatt. Sajnos Maypole hajlott az efféle alávaló munkára.
Meg ott volt a rögbi is. Nekem olyan segédlelkészre van szükségem,
aki szolgálja az egyházközséget, látogatja a betegeket, élelmet oszt a
szegényeknek. Ez kettőnek is elég feladat.
– Mit gondol, mi történt vele?
– Nem tudom.
– Érdeklődött a rendőrségen?
– Nem akarjuk a rendőrséget fölöslegesen zargatni. Amíg nem
fújjuk fel az ügyet, nem lesz botrány belőle. Ha Moon főkapitány
megtud valamit, azonnal értesít bennünket.
– Mondja, meg akarja egyáltalán találni Maypole-t?
– Nézze, nekem édes mindegy. Hol volt, hol nem volt egy Szent
Maypole, aztán mintha a föld nyelte volna el. Természetesen a
püspök úr szolgálatában állok, az ő kedvét keresem. Ahogy
mindannyian. De ha találkozik vele, azt üzenem, hogy már eleget
vártam. Új segédlelkészre van szükségem.
A szekér meglódult, napfény csillant a rézkanisztereken, és
Chubb kilépett, hogy le ne maradjon.

Moon főkapitánynak mély horpadás húzódott a homloka közepén. –

Tégla. – Ingujját felgyűrve mutatta a húsos alkarját csúfító forradást.
– Lapát. – Felhúzta egyik nadrágszárát. Sípcsontján hegek és
golyónyomhoz hasonló mélyedések éktelenkedtek. –
Bányászklumpa. Ezek után talán már nem szükséges
megindokolnom, hogy miért húzunk merev bőr lábszárvédőt, ha
összecsapásra kerül sor a bányászokkal. És magával mi történt? –
kérdezte, a karcolásokat szemlélve Blair arcán.
– Rózsa.
– Ó, uram, azért nem tehet feljelentést.
– Nem is amiatt jöttem.
Moonnak kék egyenruhája volt, a gallérján és a kézelőjén ezüst
hímzéssel. Mozgalmas arcberendezéséből Blair arra következtetett,
hogy vállveregetések és összekacsintások által megalapozott
hatalomnak örvendhet.
Blair viszont az olyan ember földhözragadt lelkiállapotának
örvendett, aki már semmit nem veszíthet. Az arzén mint valami láz
hevítette a testét. Leveret a püspökhöz ment, hogy közbenjárjon
Blair érdekében. Charlotte mostanra minden bizonnyal felkereste az
apját, hogy az ő elbocsátását kierőszakolja. A folyosóról, a fehérre
meszelt kőzárkák priccseiről rabok sóhajtozása szűrődött be, de
maga a főkapitányi iroda minden kényelmet kielégített
cserépkandallójával, mahagóni íróasztalával, orosz bőrhuzatú
süppedős karosszékeivel és a gázlámpásokkal, amelyek fénye
Lancashire és Wigan térképeire esett. Moon irodája az új gazdasági
fellendülés nyomait viselte.
– Szép itt, ugye? A régi rendőrőrsöt és városházát lerombolták a
bányászok a néhány évvel ezelőtti csetepatéban. Természetesen a
Hannay-család volt az építkezés fő támogatója. – Moon rövid
szünetet tartott. – Szeretnénk megnyugtatni a püspököt. Csak kissé
későn kaptunk észbe. Az egész bányarobbanás körüli felfordulásban,
tudja, mentés, holttestek azonosítása, a baleset kivizsgálása,
temetések, senki nem említette Maypole eltűnését. Jóval később
értesültünk róla. Talán nem akarták nagydobra verni, nem gondolja?
Egy fiatal káplán, aki a püspök lányával járt jegyben. Kényes eset.
Hivatalosan soha nem tettek feljelentést.
– De maguk azért csak kérdezősködtek Maypole felől?
 – Szigorú diszkrécióval. Pályaudvarokon, hogy nem váltott-e
vonatjegyet. Körbekutattuk a vizesárkokat és a csatornákat.
Szomorú dolog az ilyen, de mit lehet tudni. Meg hát bányászvidéken
vagyunk. Se szeri, se száma az elhagyott aknáknak. Ha valaki sétálni
indul a sötétben, és nem néz a lába elé, könnyen lehet, hogy nem
kerül elő többé.
– Maypole-nak meggyűlt egyszer a baja egy Silcock nevű
emberrel. Hallotta ezt a nevet?
– Ügyesen bánik a furkósbottal. Szállodavendégekre, urakra
utazik, olyanokra, akik egy pohárral többet ittak a kelleténél. Nyílt,
becsületes tekintete van. Ezzel fedezi magát.
– Olyan, mint Maypole-nak?
– Most, hogy mondja, tényleg olyasforma. Mindenesetre a
körmére koppintottunk. Még aznap elkaptuk, hogy háborgatni
merészelte a tiszteletest.
– Lecsukták?
– Nem, de kitoloncoltuk Wiganből. Kétszer is fel kellett
szólítanunk, de végül eltűnt.
– Tudják, hogy azóta hol van?
– Nem.
– Nem gondolja, hogy tudniuk kellene?
– Most már törődjön vele más. – Moon előre-hátra tologatta az
állkapcsát. – Hogyhogy Mr. Leveret nem kísérte el magát?
– A Hannay-rezidenciába ment, hogy jelentést tegyen a mai nap
eseményeiről. Főkapitány úr, emlékszik arra, hogy látta-e Maypole-t
a robbanás előtti napon?
– Annyit kérdez, hogy egy rendes nyomozónak is becsületére
válna. Nem láttam.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Egy héttel azelőtt. Folyton itt téblábolt, hogy közbenjárjon
részeg bányászok érdekében. Értettem én az indíttatását. A
megbocsátás gyakorlása végtére is egy fiatal káplán kötelességei közé
tartozik.
Moon úgy gügyögött, mintha egy csecsemőhöz beszélne; Blair
ellenszenvet érzett iránta.
– Emlékszik, hogy ki volt az illető bányász azon a héten?
– Bill Jaxon.
– Jaxon és Maypole egy rögbicsapatban játszottak, ugye?
– Ó, igen, Bill híres fickó. Minden csetepatéban benne van. Mint
a bányászok általában. Ezért olyan jók a rögbiben is, mit számít
nekik egy bevert orr? Nemhiába tartják, hogy elég lekiabálni egy
tárnába, máris kivan egy jó rögbicsapat.
– Mit tett Bill, hogy kihívta a törvényt maga ellen?
– Betörte egy fickó fejét, mert az megszorongatott egy lányt. Én
magam sem hibáztattam Billt. Tudja, egyes látogatók nem ismerik a
wigani szokásokat, és összezavarodnak.
– Mi zavarja össze őket?
– A csilléslányok.
– Hogyhogy?
Moonnak megvoltak az elülső fogai, az oldalsók viszont
hiányoztak, amitől nyálas mosolyainál kilátszott az ínye. – Ezek a
lányok azt csinálnak, ami nekik tetszik. Isznak, mint a férfiak,
dolgoznak, mint a férfiak, és úgy élnek, mint a férfiak. Miattuk utazik
ide egy bizonyos típusú úriember, kizárólag azért, hogy nadrágos
amazont lásson. Ez a fajta úriember azt hiszi, hogy mindent
megengedhet magának, aztán már csak azt veszi észre, hogy egy Bill-
féle fickó ökle feléje sújt.
– Ki volt az amazon Bill esetében?
– Egy Molyneux nevű lány.
– Rose?
 – Igen. Csilléslány, a maga szutykos módján még vonzó is.
Nemrég érkezett Wiganbe. – Moon döbbenten nézett Blairre. – De
honnan ismeri?
– Arról a listáról, amelyet maga írt össze Leveretnek. Vele látták
Maypole-t utoljára.
– Így igaz. Soha nem néztem jó szemmel, hogy Maypole
tiszteletes erre a lányra pazarolja az idejét. Figyelmeztettem, hogy
rossz vége lesz, ha túl közeli kapcsolatba kerül a bányászokkal, és
hagyja, hogy saját szintjükre süllyesszék.
– Milyen szint az?
– Jólelkű népség, csak primitív. Ez tény, uram. – Moon most
Blair arcát fürkészte. – Tudja, mivel gyógyítják a bányászok a
sebeiket? Szénporral. A végén úgy néznek ki, mint a tetovált
vademberek. Nem szeretnék hasonlítani rájuk.

A főkapitánynál tett látogatása után Blair sétára indult, hogy

Leveretnek legyen ideje megüzenni a szállodájába, ha időközben
elbocsátották.
Az éjszakai portás végignézte a levelesrekeszeket. – Sajnálom,
uram, semmi nem érkezett.
– Pedig lennie kell valaminek. – Blair biztosra vette, hogy a
püspök legalább megrója Leveret beszámolója és Charlotte Hannay
panasza után. – Nézze meg még egyszer.
A portás a pultja alá hajolt. – Valóban van itt valami, uram. –
Barna papírba csomagolt, spárgával átkötött súlyos, idomtalan
csomagot húzott elő. Vastag ceruzával kirajzolva ez állt rajta: „Mr.
Blairnek. Egy jóakarójától.”
– Tudja, ki hozta?
– Nem. Már itt volt, amikor szolgálatba léptem. Úgy nézem, két
darabból állhat.
 Blair magán érezte a portás várakozásteljes tekintetét. De fogta a
csomagot és felvitte a szobájába. A nappali asztalára állította,
meggyújtotta a lámpákat, és engedélyezett magának egy kis kinint
meg gint. Minden tőle telhetőt megtett, gondolta, a szent életű John
Maypole felkutatásáért. A rendőrségnél mindenesetre többet.
Holnap kezében lesz a menekülést jelentő hajójegy Liverpoolban.
Egy év múlva pedig a három wigani éjszaka múló rémálomnak fog
tűnni csupán.
Egy második pohár ginből erőt merítve megoldotta a madzagot,
és kibontotta a papírt. Egy pár cipő volt benne. Nem is cipő.
Bányászklumpa. A merev bőr felsőrészt rézszögek fogták a körben
vasalt, tömör kőrisfa talphoz. A bőrbe lóhere volt hímezve. Ezt a
klumpát nyerte el Bill Jaxon az írtől.
Blair leült, és merő kíváncsiságból lehúzta a csizmáját. Belelépett
a klumpába, becsatolta, és felállt. Mivel a fatalp nem hajlott, a sarka
kijárt belőle, és a cipő billegett a lábán. Amikor lépegetni próbált,
olyan hangot adott, mint a görgő golyó. De pontosan az ő mérete
volt.
 KILENCEDIK FEJEZET

Mire Blair a bányaudvarra ért, a nappali műszak már lent volt, de

Battie, a bányamester feljött a kassal, hogy irányítsa egy póni, egy
tejfehér sörényű és farkú kanca leszállítását. A pónin szemellenző
volt, a hámjára két hosszú bőrhevedert erősítettek. Miközben Battie
láncot és kampót akasztott a kas aljára, egy lovász szénával
csalogatta közelebb a kis testű lovat a peronhoz.
A bányamester észrevette Blairt. – Csak nem megint odalent
akar csúszni-mászni?
– Isten ments. – Blair a földre huppantotta válláról a csomagját.
Battie végzett a lánccal, és hátralépett. Vastag rétegben ült rajta a
szénpor. Szemét árnyékolva nézett Blair arcába. – Szederbokorban
bujkált?
– Szoknyás szederrel akadt dolgom.
– Mr. Leveret nincs magával? Nem látom a bricskáját.
– Magam jöttem.
– Gyalog ezzel a nagy batyuval? Csak nem még mindig Maypole
tiszteletes után nyomoz?
– De igen – válaszolta Blair, jóllehet a szálloda portásánál
meghagyta, hova készül, és bízott benne, hogy Leveret kocsija
bármelyik pillanatban begördül a bányaudvarra a püspök elbocsátó
üzenetével. – Maypole gyakran járt itt?
– Igen. Minden alkalmat megragadott a prédikálásra, és nagyon
találékonyan vont párhuzamot a Bibliával – például a szőlőskerti
munkások és a bányászok között. Furdal is a lelkiismeret.
– Miért?
 – Sajnos egyszer azt találtam mondani neki, hogy a bányaudvar
nem templom. Meg hogy képtelen ötlet mozgó vasúti kocsik és
csillék között prédikálni. Meg hogy szívesen látjuk, mint a Hannay
család barátját, de nem mint lelkipásztort. Ez a robbanás előtt egy
héttel történt. Bárcsak egy szót se szóltam volna.
A kas megemelkedett kissé, és a munkások pallókat fektettek át
az aknán. A kisfiúsan sovány, horgas orrú és dús bajszú lovász
fölvezette a pónit a pallókra, térdre kényszerítette, majd az oldalára
döntötte. Mellső lábait átbújtatta az elülső hevederen, és szorosan
összekötözte, aztán ugyanezt tette a hátsó lábaival, míg végül csak a
négy pata maradt szabadon. Megrántotta a hevedert, hogy a feszülést
ellenőrizze, aztán egy vaskarikával az aknakasról lógó kampóra
akasztotta a hámot. Kiáltására a kas még följebb lendült, előbb ülő
helyzetbe, majd az akna fölé emelve a pónit. A munkások
félrehúzták a pallókat, szabaddá téve az aknalejárót.
– Szép kis lovacska – jegyezte meg Blair.
Battie bólintott. – És drága is. Én a walesi pónikat jobban
szeretem, de azt már alig kapni. Ez itt a messzi Izlandról való.
– Fehér, mint a hó.
– Szegény kislány nem sokáig marad az.
A póni gúzsba kötve lógott a kas és az akna között a levegőben.
Bár a lovász szénát dugott az orra alá, és szorosan tartotta a gyeplőt,
egyre csak forgatta a szemét. Ló, kas és torony árnya vetült az
udvarra.
– Most kerül le először. Majd megnyugszik – mondta a lovász. –
Nem engedhetjük, hogy bokkoljon, amikor leeresztjük.
– Van, amelyik az első hónapban kimúlik – mondta Battie
Blairnek. – Talán nincs elég fény vagy levegő, vagy nem ganajozzák
rendesen a helyüket. Rejtély. Ittfelejtett valamit a múltkor?
 Blair a peronra lépett. – Nem. Csak eszembe jutott egy mondata.
Amikor megmutatta, hol bukkantak a robbanás áldozataira, azt
mondta, „ezerszer is gondolkoztam rajta”.
– Bárki ezt mondta volna egy ilyen tűz után.
– A „gondolkoztam” ütött szöget a fejembe. Mintha valamit ki
akart volna deríteni, mintha valamin törné a fejét. Nem azt mondta,
hogy „soha nem fogom elfelejteni”, hanem azt, hogy
„gondolkoztam”.
– Nem érzek különbséget – mondta Battie.
– Lehet, hogy nincs is.
– Ezért jött ide?
– Részben. Van valami, amin törte a fejét? – kérdezte Blair.
A póni csak nem nyugodott meg. Addig hánykolódott, míg a kas
himbálózni kezdett fölötte, és a drótkötélnek csapódva lengett, akár
egy inga. A szénacsomó szétszóródott, az aranyszínű fűszálakat
beszippantotta az akna. A pónikat legfeljebb évente egyszer hozták
föl, akkor is csak egy hétre, s végül lesántulva a vágóhídra küldték
őket. Noha a lovász erősen tartotta a gyeplőt, a kanca egyre csak
tekergette a fejét, hogy elrágja a hevedert. A kas ide-oda lengett a
torony falábai között.
– Mindenen elgondolkozom, ami odalent történik. Ez a
bányamester dolga – mondta Battie.
– Ne gondolja, hogy bárkit is vádolnék, de nem kizárt, hogy
valami nehezen fölfogható dolog történt.
– Mr. Blair, lehet, hogy elkerülte a figyelmét, de a föld alatti sötét
tárókban nem kifejezetten gyors felfogású emberek dolgoznak.
A heveder elszakadt. Amint a póni szabadabban rugdalózhatott,
forogni kezdett a levegőben, amitől még elkeseredettebben
rúgkapált. A lovász átbújt a patái alatt, és a gyeplővel próbálta a
peron fölé húzni, hogy ha leszakadna vagy kicsúszna a hátsó
hevederből, akkor se zuhanjon a nyílt aknába.
 – Húzza félre! – kiáltotta Battie.
A póni súlya azonban a lovászt is az akna felé lódította.
Klumpájának vasalt éle végigkarcolta a peront. Battie a derekába
csimpaszkodott. Blair lekapta a kabátját, a póni fejére dobta, majd
belekapaszkodott Battie-be.
A három férfi a gyeplőt rángatta, miközben a póni hánykolódva
igyekezett szabadulni a felöltőtől. A rugdosás azonban lassan
alábbhagyott. A lovacska pörgött még, de pörgése egyre lassult, a
sötét lecsillapította. Battie tartotta a gyeplőt, míg a lovász elment egy
kámzsáért, amelyet nagy szakértelemmel húzott a póni fejére,
egyazon mozdulattal lekapva róla Blair kabátját. Blair elvette, és egy
támfának dőlt. A bányaudvarban megállt az élet, mindenki a
színjátékot figyelte. Blair szíve zakatolt. A ló tajtékja habfürdőként
borította.
A lovász dühöngött. – Minek csináta ezt velem? Azt hiszi, nem
értem a dógom?
– Bocsásson meg – mondta Blair.
– Most lejáratta – mondta Battie. – Inkább meghalt volna.
Lovászfiúk jöttek oda, hogy új hevederrel kössék össze a póni
lábait. Az udvaron ismét megindult a munka: csillék gördültek a
mérlegre, masiniszták tolattak, patkolókovácsok kalapáltak. Battie
odakiáltott a csörlőkezelőnek. A drótkötél kifeszült, s egész
hosszában megremegett, de a póni békésen lógott kámzsás fejével.
Aztán a drótkötél lassan lecsévélődött, és a ló eltűnt a lyukban, utána
az aknakas, mely a peron mellett megállt egy pillanatra, hogy Battie
beugorjon.
A bányamester megpöccintette a csengőt, és odakiáltotta: – A
számok egyeznek, Mr. Blair. Hetvenhat lámpás, hetvenhat ember.
Egyedül ez számít.
Blair még mindig levegőért kapkodott. – Semmi rejtély nincs
benne.
 – Miben? – kiáltotta vissza Battie.
– Hogy mitől halnak meg a pónik. A félelemtől.
Fanyar mosoly lopódzott Battie arcára. Aztán a bányamester feje
is eltűnt az egyre gyorsuló kassal együtt, mely az alján himbálózó
pónival puhán szállt a mélybe.
Blair átment a szénosztályozó csarnokba. Egy mozdony épp
akkor vontatott ki egy teli szerelvényt a rakodóvágányról. A csupán
lánccal összekapcsolt vagonok egymáshoz csapódtak, ahogy
fölvették a mozdony zötyögő ritmusát. A kocsik mögött
csilléslányok szedegették a nagyobb széndarabokat.
A csarnok fölött szénpor felhője ragyogott a napsütésben. Blair
nem látta Rose Molyneux-t sem a tolatóvágány buktatójánál, sem a
többi nő között, akik a szállítószalagnál válogatták ki a meddőt a
szénből, vagy a rostákra zúduló szenet felügyelték. Első alkalommal
sötétben látta őket. Nappali egyenruhájuk – férfiingük és nadrágjuk,
flanelkendőjük és feltűzött szoknyájuk sem férfias, sem nőies nem
volt, leginkább hermafrodita rabszolgák öltözékére emlékeztetett.
Rose barátnőjének, Flónak ormótlan alakja viszont azonnal a
szemébe tűnt, amint a csúszda aljánál kivált a többi nő közül, és
feléje indult.
– Oda kő főszóni – mondta, az aknatorony felé bökve. –
Láttam, a mútkor lement a bányába.
Blair ledobta a zsákját a válláról. – Hoztam valamit Rose-nak. Itt
van?
– Itt, de megsérűt. Kicsinyég csak. Máj visszagyün, de nem
tudom, mikor. – Flo előrenyújtotta fekete tenyerét. – Adja ide, én
elviszem neki.
– Személyesen akarom átadni. Beszélnem is kell vele.
– Nem tudom, mikor gyün vissza.
– Hánykor végeznek? Megvárom.
 – Ötkor. De akkor nem beszéhetnek, mer a férfinép gyün fő a
bányábul.
– Akkor megvárom a városban.
– A’ se jó. Legjobb a Kanárierdő. A’ van a legközelebb a
bányáho’. Odakűdöm munka után.
– Ha nem lesz ott, megkeresem Wiganben.
– Ott lesz, nyugodjon meg.
Úgy tűnt, Flo élvezi az egyezkedést. De mintha hirtelen félt
volna több szót kiejteni a száján. – Menni köll dologra – mondta.
– Ha köll, hát köll.
– Isten véle.
Ellejtett a széncsúszda felé. Azonban túl behemót volt ahhoz,
hogy könnyű lábakon táncoljon el, és sem a fejkendő, sem a fekete
szénfoltok nem rejthették el az elégedettséget hátravetett
tekintetében.

Blair félúton Wigan felé megállt. Az út nagyrészt frissen felszántott,

feketéllő mezők között vezetett. Mrs. Jaxonhöz igyekezett; Maypole
a naplója szerint járt nála közvetlenül az eltűnése előtt. Igaz, látták
még mások is utána, de elképzelhető, hogy az özvegynél talál valami
nyomot.
Blair ráeszmélt, hogy voltaképpen azért állt meg, mert elhagyta
az ereje. A sötétlő mezőknél élesebben látta maga előtt a láncán
vergődő pónit. Félelme mélységes volt, mint az akna sötétje, de nem
a lezuhanástól való félelem volt az. Valami annál rettenetesebb,
amitől a kanca vagdosta a fejét, ahogy szabadulni próbált. Blair még
mindig az állat rémületének verejtékében úszott.
Azon vette észre magát, hogy a földön térdel. Nem a malária
verte le a lábáról. A lovacska emléke tovatűnt, fekete tengervizek és
az ólmos égbolt között bukdácsoló lapátkerekes gőzhajó képe tolult
a helyébe. A hullámok rekedt moraja versenyre kelt az oldallapátok
köpülésével, ahogy a hajó előrelódult, megdőlt, s nekilódult megint.
A kapitány tenyerébe fektette a Bibliát, hogy olvasni tudjon az erős
szélben, mely tépázta a tengerészek szakállát. Hat matróz pallót
tartott a vállán; rajta muszlinlepedőbe csavart holttest. Följebb
emelték a pallót, és a tetem szárnyatlan angyalként röppent a
magasba. A kisfiú felkapaszkodott a hajó korlátjára, hogy jobban
lásson.
A víz fölött megtartották a pallót egy pillanatra. A lepedő
szétbomlott, és fehéren verdesett, felfedve a legalsó réteg fölött
kötött csomót. Ahogy a hajó bukdácsolt, hullám csapott át a pallón,
mely azonnal felbukkant, a hajó oldalának csapódott, alámerült, s
fölbukkant megint. Tisztán hallatszott, ahogy a tetemhez kötözött
ólomnehezék a hajó törzsének koppan.
Az egyik matróz elvágta a lepedőt. Azonnal hátramaradt, és
hulltában fel-fellibbent, mintha hosszú szárnycsapásokkal
menekülne. A hullámtajtékba göngyölt holttest egykettőre szem elől
veszett, bár a fiúnak úgy rémlett, a lepel egy perccel tovább
hánykolódik a habokban. Egy Blair nevű aranybányász, akivel anya
és fia a fedélzeten ismerkedett össze, megsimogatta a fejét, és ezt
mondta: – Megesik az ilyesmi. – A gyermek Blair, ahogy cseperedett,
egyre ezt látta: folyton ilyesmi esik meg.
Most előrehajolva zokogott. Az az átkozott póni. A pallón
szétnyíló lepedő, verdeső kabátszárnya. A drótkötélnek csapódó
aknakas, a hajó oldalának koppanó tetem. Az idejét sem tudta, mikor
sírt utoljára. Az emlék most fájdalmasan marta a bensejét. A kurva
kancája.
– Jól van?
Blair fölemelte a fejét. Leveret elmosódott képe tekintett le rá a
bricskáról, amelynek zörgését egyáltalán nem hallotta.
– Persze.
– Feldúltnak látszik.
 – Leveret, maga ritka jó megfigyelő. – Blair a hátára hengereden;
akkor sem lepődött volna meg, ha kifolyt volna a szeme. Csontjai
ropogtak, mintha ez a testgyakorlat szokatlan lenne nekik. Gyaloglás
közben fölelevenedett benne a tengeri temetés, és bánata letaglózta.
– Fölsegíthetem?
– Ha segíteni akar rajtam, akkor mondja azt, hogy el vagyok
bocsátva, hogy a Hannay család nem tart többé igényt a
szolgálataimra.
– Ellenkezőleg, a püspök rendkívül elégedett a munkájával. Azt
óhajtja, hogy folytassa úgy, mint eddig.
Blair fölült. – Na és Charlotte Hannay? A püspök nem tiltotta
meg, hogy még egyszer a lánya szeme elé kerüljek?
– Sőt. A püspök kifejezetten óhajtja, hogy ismét keresse föl.
– Beszámolt neki a történtekről?
– A püspök szerint oda kellene tartania a másik orcáját is. –
Amikor Blair könnyein át felnevetett, Leveret hozzátette: – Igaz, azt
is mondta, hogy amennyiben nem rokonszenvez az ötlettel,
nyugodtan védje meg magát.
– Komolyan ezt mondta? Tisztában van vele, hogy a lányát már
a látványomtól a hányinger kerülgeti?
– Elmondtam neki, mi történt. De Charlotte és Earnshaw
addigra már részletesen beszámoltak róla. A kerti epizód minden
kellemetlen részletéről tudomást szerzett.
Kerti epizód! Hogy az angolok hogy fel tudnak tupírozni
mindent a gyilkosságtól a szellentésig, gondolta Blair. Nagy nehezen
talpra kecmergett. – Hannay megőrült – mondta.
– A püspök azt mondta, hogy Maypole tiszteletes előkerítése
túlságosan sürgős és fontos feladat ahhoz, hogy holmi kis személyes
ellentét eltántorítsa. Egyre jobban meg van győződve afelől, hogy
sehol nem találna alkalmasabb embert erre a feladatra. Még külön
jutalmat is kilátásba helyezett.
 Blair utálkozva hajította a csomagját a bricskára, aztán
fölmászott Leveret mellé. – A püspök megtarthatja magának a külön
jutalmát. Fogalmam sincs, hogyan tovább. Moon, a maguk
rendőrfőnöke se bízik benne, hogy Maypole előkerül. És alighanem
igaza is van.
Leveret szipákolt egyet. – Lovagolni volt? Talán ledobta a ló?
Blair gondosan fontolóra vette a kérdést. – Langyos.
A szállodában átöltözött. Meglepően energikusnak és
megtisztultnak érezte magát. A színek nyersebbnek, frissebbnek,
élénkebbnek tűntek. Egy papírárudában beszerzett egy nagyítót
Maypole naplójához. Még az étvágya is megjött, és rábeszélte
Leveretet, hogy térjenek be az egyik scholesi kifőzdébe
nyúlpástétomra és ecetes angolnára.
Bent olyan sűrű volt a füst, hogy csavarta az orrukat. Az egyik
asztalnál egy pár mankó és egy tolókocsi várt sorára; sapkás,
maszatos sálas öregurak dominóztak hangos szóváltások közepette
fiatalabb, szabadnapos munkásokkal. Bicskával ették a pástétomukat,
amitől Leveret rögtön kimért és finnyás lett. Blair viszont ahhoz volt
szokva, hogy az arabok és az afrikaiak kézzel esznek. Az effajta
időtlen jelenetek: a nyerni vágyó, balszerencsés férfiak csoportképe
láttán, amely ugyanolyan itt, mint Accrában vagy Sacramentóban,
mindig elszorult a szíve. Játék közben két kórus felelgetett
egymásnak ritmikusan: az agyagpipák pöffenése és az elefántcsont
dominók koppanása.
Leveret megborzongott a barna sörtől. Homlokát még mindig
tapaszok borították. Blair füléhez hajolva suttogta: – Utoljára
Charlotte-tal voltam ilyen helyen.
– Ő is járt kifőzdékbe?
– Még gyerekkorában. Mindketten imádtuk az
angolnapástétomot.
– Charlotte Hannay? Nem hiszek a fülemnek.
 – Maga nem ismeri Charlotte-ot.
– Egy kis elkényeztetett tüskés disznó.
– Nem az. Vagy… legalábbis régen az ellenkezője volt.
Kalandéhes, életteli.
– Most csak véleményekkel van teli. Maga szerint nem túl fiatal
ahhoz, hogy annyival okosabb legyen mindenki másnál?
– Charlotte művelt nő.
– Mi lehet az a nagy műveltsége?
– Klasszikusok, természettudományok, francia, latin, egy kis
görög…
– Aha. És tud valamit a bányászokról és a csilléslányokról is?
– A Hannay család híres arról, hogy elvegyül az egyszerű nép
között. Fiatalkorában maga a püspök is gyakran beszökött Wigan
munkásnegyedébe. A fiúk kedvenc játéka volt, hogy régi aknákat
ugráltak át. Vagánykodásból, érti? Volt, aki soha nem mert ugrani.
Mindig Hannay nyert.
– Végtére is az ő aknái voltak, nem igaz? Lehet, hogy elő kellene
írni, hogy a tulajdonos képes legyen átugrálni saját nyitott aknái
fölött. Maypole is megfordult ilyen kifőzdékben?
– Néhányszor. Úgy akart élni, mint a bányászok, együtt akart
nélkülözni velük. Csak aztán rájött, hogy a bányászok finom ételeket
esznek. Marhasültet, ürühúst, sonkát, és persze rengeteg sört hozzá.
Johnnak nem tellett rá, és visszatért lelkipásztori életmódjához.
– A legtöbb wigani az ő istentiszteleteire járt?
– Nem. Nem tudom, felfigyelt-e az újságárusnál egy könyvre. Az
a címe, hogy Lancashire-i makacs katolikusok. Lancashire-ben maradt a
legtöbb katolikus a reformáció után. Tetejébe nálunk van a legtöbb
metodista. Nálunk van a legtöbb mindenből. A középkorban Wigan
menedéket adott szökött rabszolgáknak. A polgárháborúban
királypártiak voltunk. Nem úgy, mint a déliek.
– Déliek?
 – A londoniak. A déliek kényelemszerető emberek, azt teszik,
ami kényelmes a számukra. A bányászat nem kényelmes foglalkozás.
– Maypole hordott faklumpát?
– Csak a rögbihez, mert a többiek is abban játszottak.
– Nem láttam a szobájában. Maga hord néha klumpát?
– Jóságos ég, dehogy.
– Gyerekkorában se hordott?
– Apám el is kergetett volna otthonról. Ne felejtse el, hogy a
számadóságig vitte. Mivel az ő apja még bányász volt, ez nagy
előrelépést jelentett. Egyszerű tisztviselőként kezdte, aztán
felküzdötte magát uradalmi tisztté, végül számadóvá. Akkor
kijelentette, hogy nem lesz több karikalábú ember a mi
családunkban. A nagyapámnak olyan lába volt, mint a karika, mert
gyerekkorában, mielőtt a csontjai megerősödtek volna, szenet
vontatott. A Leveretek egyetlen generáció alatt föltörtek.
– Evolúció?
Leveret elgondolkodott. – Apám azt mondta rá, felemelkedés.
Anyám apja zsilipőr volt, és én egész napokat töltöttem a
csatornánál, míg az apám el nem tiltott tőle. Mesebeli hely az egy
gyereknek, az a sok halász, meg ló meg csónak. Moon főkapitány
cimborája volt, Moon pedig általában is hisz a munkások
felemelkedésében, nemhogy a bányászokéban. Bár Moon szerint a
felemelkedés a bunkósbot gyakori használatával kezdődik. Akkor
boldog, ha példát statuálhat. A főkapitány fontos ember egy
Wiganhez hasonló város életében.
– Moon egy uniformisos unikornis.
– Ezt jól megaszonta. – Leveret elfojtott egy mosolyt.
Blair az egyik sarokasztal felé intett. – Látja azt az embert, aki a
kolbászát szeleteli? Az arca fekete a széntől. Tele van szénnel a haja,
a körme, minden pórusa. A mellénye szinte lefoszlik róla. Egyetlen
szavát se érteni. Facipőben jár. De ha egy óra múlva kimosakodva,
megborotválkozva jönne vissza, londoni ruhában, londoni
akcentussal, rendes cipőben, senki nem hinné el, hogy ugyanarról az
emberről van szó. Ha égre-földre esküszik, akkor se. Ez
felemelkedés?
– A ruha teszi az embert?
– És a szappan – válaszolta Blair.
– Tudja, mit hisznek minálunk? Hogy az angol gyapjúholminál
nincs jobb védelem a trópusi hőségben. Ezt senki nem veri ki a
fejükből. Szentül hiszik, hogy az angol felfedezőknek ez a nagy
szerencséjük. Csak egy angol értheti meg ezt a gondolkodást.
– Igaza van. Ezért nem fér a fejembe az se, hogy a püspök mitől
olyan elégedett velem. Ha egyszer nem találom meg a káplánját, mi
az ördögöt csinálok jól?
Leveret láthatóan törte a fejét, mivel önthetne lelket beléje. –
Nem tudom – vallotta be aztán. – Szerintem igazán jó ötletei
vannak, mégsem jutunk közelebb ahhoz, hogy megtaláljuk Johnt,
vagy megtudjuk, mi történt vele. A ma reggeli összetűzés után biztos
voltam benne, hogy a püspök kiadja az útját. Erre ő ellentmondást
nem tűrően kijelenti, hogy Charlotte-nak kötelessége együttműködni
magával. Azt üzeni, ne csüggedjen, ha Charlotte kezdetben ellenáll.
– Olyan helyen kellene elkapnom, ahol mutatóban sincs fegyver.
Vagy rózsa.
– Charlotte nem könnyű eset. Számtalan dologgal foglalkozik,
ráadásul komolyan is veszi őket.
– Akárcsak Maypole. Mondja, milyen volt a viszonyuk?
– Közös jelmondatuk így hangzott: oktatással, józansággal,
higiéniával egy jobb Wiganért.
– Mivel lehet megnyerni egy lány szívét, ha nem ezzel? De
olyasmire gondoltam, hogy fogták-e egymás kezét, csókolóztak,
táncoltak?
– Nem. Kerültek mindent, ami közönséges.
 Blair néha elgondolkozott azon, hogy ő és Leveret ugyanazt a
nyelvet beszélik-e. – Boldogok voltak egymással? Nem a
jótékonykodás üdvösségéről, hanem a másik test melegének
alantasabb gyönyörűségéről beszélek.
– Tőlük távol állt ez a gondolkodás. Szövetségesek voltak,
bajtársak, akik egyazon társadalmi célért küzdenek.
Blair taktikát változtatott. – Mondja, tapasztalt közöttük
nézeteltérést? Hiszen, hogy is mondjam, lobbanékony természetű
nőről van szó.
Leveret habozott. – Charlotte időnként türelmetlen volt Johnnal,
mert szeretett volna minél több emberen segíteni.
– Meg talán azért is, mert ő egy püspök lánya, John meg csak egy
kis káplán?
– Nem. Charlotte csak megvetéssel tudott gondolni az
osztálykülönbségekre. Ezért is nem lakik a Hannay-rezidencián.
Nem hajlandó szolgálót tartani.
– Csak éppen mindenkit ugráltat maga körül. Hogy jött ki John
Maypole Hannayjel? Mit szólt a püspök ahhoz, hogy a lánya nem
arisztokratával jegyezte el magát?
– Egy püspöknek és egy káplánnak rendszerint nem sok dolga
akad egymással. John ráadásul reformer, amit a püspök nem
szükségszerűen helyesel. Társadalmi szempontból a házasság
valóban rangon aluli lett volna Charlotte számára. De mivel úgysem
örökölheti sem a címet, sem a birtokot, nincs igazi jelentősége, hogy
kit választ férjéül.
– Mondja, hogy lehet, hogy Hannay lord és püspök is egy
személyben?
– Hárman voltak testvérek. Ő mint középső az egyház
szolgálatába állt. Rowland apja meg, a legfiatalabb öcs, a
hadseregben csinált karriert. Amikor a legidősebb testvér utód – úgy
értem, fiú utód – nélkül meghalt, a püspökre szállt a cím.
 – És a püspök után?
– Charlotte ,fivére lett volna a következő örökös, de két évvel
ezelőtt szerencsétlenül járt vadászat közben. Rowland apja Indiában
halt meg jó tíz éve, úgyhogy minden valószínűség szerint Rowland
lesz a következő Lord Hannay.
– Charlotte egyáltalán nem jön szóba?
– Mivel nő, nem. A püspök soha nem beszélt magának erről?
– Miért beszélt volna?
– A fia halála után kis híján megtébolyodott. Akkor ment el
magával Afrikába is. Lehet, hogy ezért viseltetik olyan szeretettel
maga iránt.
– „Szeretettel”? – Blairnek nevethetnékje támadt.
– Charlotte is megváltozott. A fivére mellett lovagolt, amikor azt
levetette a ló. A baleset után kezdett megkomolyodni – ezért keltette
fel John érdeklődését, amikor Wiganbe érkezett.
Blair már-már megsajnálta a lányt, ám ekkor Leveret hozzátette:
– Maga hasonlít is egy kicsit a fivérére. El nem tudom képzelni,
miért nézi le magát annyira.
– Így van megírva. Maypole szedte föl Charlotte-ot vagy
Charlotte őt? Nem kell Adámnál és Évánál kezdenie, csak azt
mondja meg, melyik szemelte ki a másikat.
– Eltérő társadalmi helyzetükből kifolyólag elképzelhetetlen lett
volna, hogy John szemet vessen Miss Hannayre. De bálványozta
Charlotte-ot.
– És azt el tudja képzelni, hogy Maypole beleszeret egy olyan
lányba, akivel, mondjuk, itt hozná össze a sorsa? Egy hús-vér,
szurtos képű wigani munkáslányba?
– Furcsa dolgot kérdez.
– Mi egy Hannay-társaság házainak heti bére, mondjuk, a Candle
Courtban?
– Három font.
 – És egy csilléslány heti keresete?
– Napi tíz penny. A levonások előtt. A végén alig heti öt shilling
marad belőle.
– És még egyesek azt állítják, hogy Anglia küzd a rabszolgaság
ellen. Amikor egy csilléslány nemhogy három fontot, de egyet sem
keres meg a lakbérhez, az élelemről és a ruháról már nem is
beszélve. Biztos benne, hogy Maypole soha nem támogatott egy
ilyen helyzetű lányt?
– Charlotte-on kívül nem volt más az életében. Más nyomon
kellene haladnia, Blair.
– Milyen más nyomon? Ha rendesen ki akarom faggatni az
embereket, valóságos rendőrségi nyomozás lenne a dologból, ami
túlságosan nagy hírveréssel járna, s mint ilyen, a Hannay család
akarata ellen való. Úgyhogy jobb híján maradok a magam halvány
nyomainál.
– Például?
– Az irigység. Chubb tiszteletes annyira meggyűlöli a káplánját,
amiért melléje szegődött a szerencse, hogy kupán vágja egy
gyertyatartóval, és elrejti egy kriptában.
– Őrültség.
– Én sem hiszek benne. Akkor a pénz. Mr. Earnshaw parlamenti
képviselőnek szemet szúr, milyen szenvedélyesen térítgeti Maypole a
csilléslányokat, de még ennél is jobban fölkelti az érdeklődését a
dúsgazdag lány, akivel eljegyezte magát. Suttyomban Wiganbe
vonatozik, elvágja Maypole torkát, visszalopakodik Londonba, majd
ismét megjelenik Wiganben, és mint a mértékletesség bajnoka,
legyeskedni kezd Miss Hannay körül.
– Őrültség.
– Szerintem sem valószínű.
– Akkor itt van maga, becsületes Oliver Leveret, aki egész
életében szerelemmel szerette Charlotte Hannayt, és nyilván
megdöbbent, amikor az elvetemült lány úgy döntött, maga helyett a
legjobb barátjával osztja meg ágyát és bankszámláját. Itt van maga,
akit állítólag a segítségemre rendeltek mellém, de azonkívül, hogy
lefestett nekem egy soha-nem-volt szentet, a kisujját se mozdítja. Azt
a Maypole-t én hiába is keresném. Csakhogy John Maypole nem volt
szent. Szembeszegült Chubb-bal. Csilléslányok után vágyakozott.
Valószínűleg Charlotte Hannayt is csak egy boszorkának tartotta,
akin keresztül elérheti a célját. Maga gyanította, hogy valami nincs
rendjén. Egy héttel az eltűnése előtt megkérdezte tőle, mi a baj, és
amikor Maypole azt válaszolta, hogy semmi, tudta, hogy hazudik.
Maga az utolsó nyomom, Leveret.
Leveret elvörösödött, mintha arcul ütötték volna. – John
valóban mondta, hogy ne aggódjak. Honnan tudja, hogy
megkérdeztem tőle?
– Miért kérdezte meg?
– Olyan zaklatott volt.
– Pontosan mit mondott?
– Hogy lelki válságban van. Hogy a bányászok a papoknál is
közelebb állnak az Ég ideáljához. Hogy az egyik percben eksztázisba
esik, a másikban mélységes kétségbeesés kerülgeti. De végül
megnyugtatott, hogy nincs semmi baj.
– Magának ez úgy hangzik?
– Nézze, John is csak ember. Meg én is. Ha szerettem is
Charlotte-ot, soha nem pályáztam a kezére. Senki nem örült jobban
John szerencséjének, amikor kihirdették őket.
– Térjünk vissza az eksztázisra meg a kétségbeesésre. Az előbbi
vajon nem egy munkáslányhoz fűződött? Az utóbbi meg Charlotte-
hoz?
– Charlotte-on kívül nem volt más az életében.
– Ő kergette volna egyik végletből a másikba? Akkor tényleg
nem mindennapi nő.
 – Blair, maga gyanúsít engem?
– Nem, csak úgy gondolom, hogy elkezdhetne végre segíteni
nekem. Megteszi?
Leveret a haja tövéig elpirult. – Mit kíván?
– Szerezze meg a bányarobbanás vizsgálati jegyzőkönyvét.
– Az a vizsgálóbiztos nyomozati jelentése. Amiről a múltkor
beszéltünk. Van belőle egy példány a városházán, de ahogy már
mondtam, nem adják ki senkinek.
– Hozza el a szállodámba.
– Miért?
– Hogy érezzem végre, hogy csinálok is valamit. Angliához nem
értek. A bányákhoz igen.
– Még valamit?
– Szükségem van a bricskájára.
– Ez minden?
Blairnek eszébe jutott Salamon király. – Nem járt itt átutazóban
egyetlen fekete nő sem, ugye?
– Nem.
– Csak úgy kérdeztem.
Miközben Blair visszahajtott a Hannay-aknatorony irányába,
hazafelé vánszorgó bányászokkal és csilléslányokkal találkozott
szembe. Most, hogy Leveret kocsiján ült, szó szerint fölébük került
egy társadalmi osztállyal. Nem látta köztük sem Flót, sem Bill
Jaxont. Egyetlen munkás sem nézett föl. Akárha birkanyáj vagy
marhacsorda vonult volna az alkonyaiban. Hiányzott neki az
egyenlítői meleg napsütés és a nappalok s éjszakák közti határozott
választóvonal, de azt elismerte, hogy az angliai fények rabul ejtik.
Ahogy a viharfelhők is, melyek magasából egy tehervonat a táj
pliszírozásának rémlik csupán. És a verebek, melyek fáradhatatlanul
hányják bukfenceiket fent és lent, éjjel és nappal, körbe-körbe a
sövények és kémények körül. Mélységesebb ez a csönd, hogysem
mozdonyfütty sérthetné, és mozgalmasabb az élet, hogysem a
koromfátyol eltakarhatná.
Ellentmondás ellentmondás hátán. Hannay püspököt nem
érdekli Maypole, mégis tudni akarja, hol bujkál. Charlotte Hannay,
Maypole menyasszonya elzárkózik. A püspök annál elégedettebbnek
látszik, minél jobban feldühíti Blair a lányát. Leveret nem járt messze
az igazságtól, amikor azt mondta, hogy Blair semmit nem ért.
Napról napra kevesebbet értett.

A Hannay-bánya közelében egy magaslaton szeder- és

rekettyeszőnyeg fölött kopár, színehagyott fűzfák és tölgyek
baldachinja repdesett a szélben. Galagonya mutogatta fehér rügyeit;
ezt leszámítva a wigani erdő e megmaradt csücske csupasz volt, mint
a cirokseprű. Nyoma sem volt egy bekötőútnak, de Rose Molyneux-
nak sem. Blair kipányvázta a lovat, és elindult a cserjék közötti
gyalogösvényen. A szúrós ágakat félrelökdöste a hátizsákjával.
Az erdő pelék, rókák, menyétek búvóhelye volt; annyira szűkös
terület maradt vadon a bányák körül, hogy Blair szinte érezte, ahogy
nyüzsögnek körülötte az állatok. Perceken belül ezüstös nyírfát
körülölelő kis tisztásra ért, amelyet az erdő közepének gyanított. Az
egyik ágon trillázó pintyet vett észre. Akkor se képedhetett volna el
jobban, ha egy romba dőlt városban ősi, miniatűr kápolnába botlik,
melynek harangját maga a pinty kongatja.
– Kanári – szólalt meg Rose.
Előlépett egy fűz árnyékából, noha az alkonyi homályban
kendője és szénporos arca miatt amúgy is önmaga árnyékának
látszott. Kezében ételesdobozt lóbált.
– Hogy kerülnek ide? – kérdezte Blair.
– A bányából menekűnek el, de nagy ritkán szabadon is engedik
őket, és ez az első erdő, ahol meg tunnak telepedni. Aztán
megszoknak az itteni madarakkal.
 – Fura.
– Nekem nem.
Haja laza vörösesbarna fürtökben szálldosott. Kabátjára
bársonyréteget vont a szénpor, s nyakában, az összhatást emelendő,
a szaténszalag. Egyik kezén kötést viselt; Blairnek eszébe jutott, hogy
Flo valami balesetről beszélt.
– Megsérült?
– Nem teját szervírozok ám egész nap, hanem szént válogatok.
Éles kő is odakerül közéje. Mit akart mondani?
A nyír mögött vakító fény villant. A madárka rémülten
tovarebbent. Dörgött. Blair a hirtelen világosságban eszmélt rá, hogy
még nem is látta Rose Molyneux-t nappali fényben. Vagy félig
elborította a szénpor, vagy árnyékban maradt egy gyertya vagy egy
halvány lámpa mellett. A villámban előtűnt Charlotte-éhoz
hasonlóan magas, de élénkebb szempár fölött domboruló homloka
és ugyanolyan finom metszésű orra, mely alatt azonban nyugodtabb
és teltebb, a fekete orcákból előpirosló ajkak húzódtak.
Magasabbnak tűnt Charlotte-nál, és testközelibbnek, vadmacska a
házimacska mellett.
– Szeretnék visszaküldeni magával egy csomagot valakinek –
mondta Blair. Előszedte a faklumpát a zsákjából. – Ezt Bill Jaxontől
kaptam. Láttam, hogyan nyerte el az írtől, akit félholtra rugdosott.
Tudom, hogy Jaxon az udvarlója. Nyilván a fejébe vette, hogy
terveim vannak magával, és a klumpa a figyelmeztetés, hogy ha nem
hagyom békén, legközelebb engem rugdos félholtra. Mondja meg
neki, hogy értem a célzást, és hogy nincsen szükségem a klumpára.
– Pedig szép darab. Lóhere is van rajta. – Rose a hímzést
nézegette.
– Az írnek mindenesetre nem hozott szerencsét. – Blair
nyújtotta a klumpát, ám Rose nem vette el tőle.
– Fél Billtől?
 – Persze hogy félek. Erőszakos, és közel sem olyan ostoba,
amilyennek mutatja magát.
– Fog örűni ennek a véleménynek.
– Nem kell visszamondania neki.
– Vagy tán a fegyvernem zavarja? Csak nem adja az urat? Jobban
örűne a pisztolynak vagy a kardnak?
– Annak örülnék a legjobban, ha elkerülhetnénk mindenféle
csetepatét. Egyedül azért kerestem föl magát, hogy John Maypole-
ról kérdezősködjem.
– Kétszer is járt nállam – mondta Rose.
– Másodszor azért, mert megtaláltam a fényképét Maypole
holmijai közt.
– Akkor azt mondta, nem zargat többet.
– Minden szándékom, hogy ne zavarjam, higgye el nekem.
Az ágak között kövér esőcseppek potyogtak. Rose könnyen
felejtett, és egyre jobban belejött a mondókájába, akár színésznő a
szerepébe. – Bezzeg ha Miss Hannay lennék, mindjár másképp
beszéne. Egy úrihölgynek nem vágna egy klumpát a képibe, és nem
zargatná folyton kérdésekkel, mint valami dologházi felügyelő.
– Rose, a maga barátnője, Flo intézte el, hogy itt
találkozhassunk. És nem vágtam az arcába a klumpát, hanem éppen
átadni próbálom. Ami pedig Miss Hannayt illeti, maga sokkal inkább
úrinő, mint ő.
– Elég, ha aszongya, hogy gyáva. Ne próbáljon meg levenni a
lábamról a mézesmázos szavaival.
Blair elvesztette a türelmét. – Megfogja végre ezt az átkozott
klumpát?
– Na látja! Hát így köll beszéni egy úrinővel?
Rose-zal semmi nem ment simán. Amikor ömleni kezdett az
eső, haja kormos homlokába tapadt, Blair mégis önmagát érezte
piszkosabbnak. – Kérem – mondta.
 A lány összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Nem is tudom.
Aki olyan híres felfedező, mint maga, személyesen is válaszóhat
Billnek. Magának ott az egész világ, hogy elbújjon benne, ha
Wiganben kitellik a böcsülete.
– Mit akar, Rose?
– Két dógot. Egyszer azt, ho’ vigyen be a városba. Kiszállok,
mielőtt beérnénk. Másodszor meg azt, hogy ígérje meg, ho’ soha
többé nem lépi át a házam küszöbét, és a bányáho’ se jön
zavarkolódni. Nincs szükségem még egy Maypole-ra.
A káplánnal való összehasonlítás váratlanul érte Blairt.
– Rose, fogja a klumpát, és soha többé nem zavarom.
– Csak ezzel a feltétellel viszem el.
Miközben kivezette az erdőből a lányt, a vihar már a faágakat
tördelte. Eltűnődött, vajon miért ő megy elöl, amikor Rose jobban
ismeri az erdei ösvényt, de úgy tűnt, elvárja tőle, akár egy parányi
birodalmában uralkodó hercegkisasszony.
 TIZEDIK FEJEZET

– Alig mútam hat, kűttek a bányába. Főhúztak meg leerisztettek

minket a kosarakba. A légterelőket állítgattam, tuggya, hogy a népek
meg ne fullaggyanak odalenn.
Nyócévesen mán a szént húzkodtam. Vagyis ho’ vontattam.
Lánc vót körbe a nyakamon meg a két lábam közt, azt oda vót kötve
a szánho’, mint az anyámnak is meg az összes nővéremnek. Erős
lány vótam, elhúzkodtam negyven, ötven font szént is. Abba a
bányába egy fia póni nem vót. Ollan szűk vót, hogy az ember alig
fért át benne.
Hogy meleg vót-e? A fejtésbe mindenki anyaszült pucáran vót.
Mint Ádám meg Éva. Vizen meg ganéjon köllött átgázóni. Sok
minden megesett ott a lányokkal. Aztán amikor gyütt a nagy reform,
a parlament főhozta a lányokat a fejtésbül. Nem mintha nem
iparkottunk vóna, hanem az erkőcsünk miatt. Így lettem csilléslány.
Nem féltem én a munkátul. Szortéroztam a szént. Buktattam a
csilléket a vagonokba. Csuda hideg bírt lenni télen! Ugrátunk, hogy
ne fázzunk. De vót komiszabb is. A legnagyobb lányomat, amikor
munkába ment a sörfőzdébe, elcsapta egy vagon, azt ott is maradt.
Tízéves vót. Az uraságok együttek hozzánk, azt fizettek érte öt
shillinget. Ennyit ért a halála. Öt shilling a legidősebb lányér, három
az aprajáér.
– Hogyan fogadta őket? – kérdezte Blair.
– Térdet hajtottam, és aszontam, igen, uram, nem, uram.
Amikor a teafőzőt zörgetni kezdte a gőz, Mary Jaxon lehúzta a
tűzről, és teatojást tett bele. Az öntöttvas tűzhely volt minden
bányász otthonának központja. A rácsát tükörfényesre smirglizték. A
sütőből sülő kenyér illata szállt. A ház ugyanolyan beosztású volt,
mint Rose Molyneux-é, de Mary Jaxon konyhájában tucatnyi gyerek
tolongott a lépcsőkön, hogy a látogatót megbámulják.
Az asztalt a szomszédság ülte körbe, fekete nyakú és véreres
szemű bányászok karéja; Blair egyet sem ismert közülük az alacsony
lovászon kívül, akit a minap szégyenbe hozott a bányaudvaron. A
feleségek a férfiak mögött álldogáltak; magától értetődött, hogy a
munkából hazatérő férjeket illeti az ülés joga. Bár az asszonyok
legjobb vállkendőiket vették fel nyűtt ruháikra, abból, ahogy inas
karjukat keresztbe fonták és szemüket résnyire szűkítették, Blair
általános gyanakvást olvasott ki. Mary Jaxonhöz hasonlóan ők is úgy
küzdötték fel magukat az egyik sorházba, s évente újabb gyereket
neveltek a bérből, amely a szénkereslet nyári esésével megcsappant,
sztrájk idején pedig teljes egészében elapadt. Mary Jaxon különös
vendéglátó volt; akár egy kicsinyeit dajkáló nőstény farkasban, a
vadság benne is odaadással párosult. Blair visszaadta Leveretnek a
bricskáját, és gyalog, egymagában érkezett az özvegyhez, hogy minél
kisebb feltűnést keltsen, de Mary Jaxon abban a szent pillanatban
kipenderült az utcára, és az összes szomszédot odacsődítette. Azt
mondta, a Scholesban így szokás, ha érdekes látogató téved oda.
– Teját? – kérdezte Mary.
– Köszönöm, igen – válaszolta Blair.
– Bácsi tényleg Amerikábul gyütt? – kérdezte a középső lépcsőn
kuporgó egyik kislány.
– Onnan.
A lépcső alján lapuló fiú megkérdezte: – Bácsi rézbőrű indián?
– Nem.
Mereven, kitartóan bámulták, mintha a szemük előtt változhatna
azzá.
– Miről beszélgettek legutóbb, amikor Maypole tiszteletes
ellátogatott ide?
 – Az erényekrül, amikkel a Jóisten megajándékozta a
munkásembert. A türelemrül meg a szenvedésrül. Az asszonyoknak
duplán kijut ezekbül.
A bányászok fészkelődtek a székeiken, de feleségeik szapora
bólogatása elárulta, hogy Mary Jaxon az ő nevükben is beszél.
– És még miről? – kérdezte Blair.
– Maypole tiszteletes elkévánta vóna, ho’ térdepeljünk le
mindahányan, azt imádkozzunk a walesi herceg egészségiért, akit
elkapott a nátha. Itt ez a királynő avval a hatalmas germán
famíliájával, még örűhet, ho’ nem lógatjuk föl ükét.
Vihogás futott végig a lépcsőn.
– A keresztyén sportoknak is nagy barátja vót – szólt közbe az
egyik férfi.
– Például? – kérdezte Blair.
– A krikettnek – kiáltotta egy kisfiú a lépcsőről.
– Rögbi az, te – torkolta le egy nagyobb, és fejbe kólintotta.
Mary Jaxon átvette a szót: – Ne feleggye, hogy másnap délután
hetvenhat ember fekütt kiterítve a bányaudvaron. Mint az elégetett
gyufa, ollanok vótak. Nem tűnt a’ föl senkinek, ho’ egy pappal több
vagy kevesebb. Kit érdekel, ha egyszer nem támasztja fel a holtakat?
Érti, hogy mondom?
– Értem. – Blair belátta, hogy nem tud meg tőlük semmit. Lehet,
hogy valóban a robbanás az oka, gondolta. Minden család elveszített
egy fiút, apát, férjet, fivért – de legalábbis egy közeli barátot. Talán
ezért telepednek be mind a konyhába – mivel az utcára néző
nappaliban a holtakat ravatalozták fel. Lehet, hogy Mrs. Jaxonben és
a szomszédokban fájó sebeket szaggatott fel a kérdéseivel. Indulni
készült, noha minden szempár néma várakozással tapadt rá.
– Meséljen Afrikárul – kérte Mary Jaxon.
– Afrikáról?
 – Ja. – A lépcső felé pislantott. – Az apróságok nem tunnak
semmit a világrul. Tudatlanok akarnak maranni mindétig.
Aszongyák, nem tanúnak se írni, se óvasni, mer úgyis mennek le a
bányába.
– Az apróságainak tartsak előadást? – kérdezte Blair.
– Legyen ollan jó.
Blair tudta, hogy Wiganben ritkán adódik alkalom a
szórakozásra. Ebben a világban még egy kintornás is tömegeket
vonzott. De egyúttal az is eszébe jutott, hogy más utazók a Királyi
Társaság térképszobájában tartják beszámolójukat Afrikából való
hazatértük után. Persze csak az úri módra utazók. Az ünnepelt
felfedezők. Díszes ruhákban, a Társaság ezüstkeresztjével mellükön,
seregnyi meghívott és pezsgős pohárköszöntők között. Blair soha
nem képzelte, hogy őt is kitüntetnék, de most egyszerre feltűnő lett
az aránytalanság. Ő, aki térképeket, útirajzokat és monográfiákat
készített a Társaságnak, pörkölttől és ázott gyapjútól bűzlő wigani
konyhában tart előadást, ahol szavait csak egy-egy gyerekklumpa
koppanása nyomatékosítja.
Blair felállt. – Mennem kell. Köszönöm a teát.
– Maga az az afrikai Blair? – kérdezte az egyik bányász.
– Lehet, hogy nem. Jó éjszakát.
– Tuttam én. Szélhámos ez – mondta az egyik bányászfeleség.
A sötét nappalin átbotorkálva megbotlott egy asztalban. Ahogy
megtorpant, a fogas melletti ovális tükörből ösztövér férfi nézett
vissza rá, behúzott nyakú tolvaj, aki saját jó hírén kívül semmit nem
visz el ebből a házból. S még a jó hír is ajándék volt csupán,
mivelhogy mást nem adhatnak. Mit számít? Mi köze hozzá?
– Valami mégis eszembe jutott – mondta Blair, visszalépve a
konyhába. A felnőttek arcán még rajta ült a hirtelen felkerekedése
miatti csalódottság. A gyerekek fele időközben lemászott a lépcsőről;
most, hogy meghallották a hangját, azonnal előbbi helyükre
telepedtek. Blair visszaült a székére; mintha föl se kelt volna. – Ha
egyszer eljuttok Afrikába, vagy bárhova a világon, meg kell
tanulnotok olvashatóan írni és értelmesen olvasni. Elmondom, hogy
járt Sierra Leone megboldogult kormányzója, Sir Charles Macarthy,
aki ezer fanti katonát vezetett az aranyparti asantik ellen. Bár a bátor
Macarthyt felderítői előre figyelmeztették, hogy az asanti harcosok
jelentős létszámfölényben vannak, hallani sem akart a
visszavonulásról, és a két sereg összecsapott az assamacow-i
csatában.
Hallgatósága egytől egyig, a lovászt is beleértve elfoglalta előbbi
helyét. Mary Jaxon teletöltötte Blair teáscsészéjét.
– A fantik brit kiképzésű bátor katonák, az asanti királyság
viszont nemcsak egész afrikai törzseket hajtott az uralma alá, de
visszaverte a dánok, hollandok és portugálok támadását is. Nyugat-
Afrika sorsa forgott kockán. Bármilyen tapasztalt hadvezér volt is
Macarthy, az ellenséges asantik teljesen bekerítették. Ádáz küzdelem
dúlt, előbb puskával, aztán lándzsával és karddal. Akkor a lehető
legnagyobb szerencsétlenség érte Macarthyt: elfogyott a lőszere.
Blair szünetet tartott; kortyolt a teájából. Rászegeződő
szempárok lesték minden mozdulatát.
– Szerencséjére volt a katonák között egy kitűnő futó. Macarthy
írt a hadtáposának egy levelet, melyben muníciót kért, és a katona
átiramodott vele az asantik vonalán. Macarthy és fanti szövetségesei
tartották magukat, kétszer is meggondoltak minden lövést.
Képzelhetik a megkönnyebbülésüket, amikor a futár két, ládákkal
felmálházott öszvért vezetve tért vissza. És aztán képzeljék el a
csalódást és hitetlenkedést, amikor a ládákat felbontva muníció
helyett makarónit találtak. A hadtápos nem tudta elolvasni Macarthy
írását. Csak úgy fütyültek az ellenséges golyók a füle mellett, de
Macarthy írt egy másik levelet. A futár a füst leple alatt ismét
elosont. Macarthy és hű, bár egyre fogyatkozó csapata most már
lőszer nélkül, karddal védekezve állta a sarat. És a futár most is
visszajutott az ostromgyűrűn, és két újabb felpakolt öszvért vezetett
a táborba. Kibontották a ládákat.
Blair megint kortyolt egyet, nagyon lassan, és letette a csészéjét.
– Makaróni volt bennük. A hadtápos egyszerűen nem tudta
kisilabizálni Macarthy írását. A történet csúnyán végződik. Az
asantik lerohanták őket. A fantikat mind egy szálig lemészárolták.
Macarthy harcolt, amíg bírt, aztán egy fának dőlve inkább főbe lőtte
magát, mintsem hogy fogságba essen. Valószínűleg bölcsen döntött.
Az asantik lecsapták a fejét és kifőzték az agyvelejét. Testét
megsütötték, koponyáját pedig magukkal vitték az asantik
fővárosába, hogy a többi csodált ellenség koponyái mellett
bálványozzák. Macarthy vitéz harcos volt, csak csapnivaló írástudó.
Csönd lett. Felhevült és kipirult arcok az asztal körül.
– Ezt a kutyaszorétót – mondta az egyik férfi, és hátradőlt.
– Nem vót ebbe más, csak makeróni – mondta az egyik asszony.
– Igaz ez egyátalán? – kérdezte az előbbi férfi.
– Ahhoz képest, hogy afrikai, igaz. Ennél valóságosabb
történetet nemigen hallottam – válaszolta Blair.
– Marhaság – kottyantotta közbe egy fiú.
– Vigyázz a szájadra – szólt rá az egyik anya.
Egy bányász előrehajolt. – Tényleg vannak aranybányák az
Aranyparton?
– Vannak. És a rengeteg gránit, gneisz és kvarc arra utal, hogy
sok aranylelőhely vár még felfedezésre. Ha az ember tanul egy kis
geológiát, mindjárt komoly helyzeti előnnyel indul.
– Itten mindenki gelológus, mán a szén miatt is.
– Ez igaz – ismerte el Blair.
– Bácsi tényleg lűtt gorillát? – kérdezte a legkisebb fiú.
– Nem. Soha életemben nem láttam gorillát.
– És elefántot?
 – Azt sem lőttem.
– Az igazi felfedezők lűnek – állította a fiú.
– Tudom. De az igazi felfedezők után száz teherhordó cipeli a
borotvahabot meg a finom borokat, és a felfedező cserébe friss
hússal látja el az expedíciót. Őnála van csak puska. Mivel mellém alig
adtak egy-két embert, csak antilopokat lőttem, amik kicsit a
szarvasokra hasonlítanak.
A lovász is megszólalt végre. – Szóval az ember megcsináhatja a
szerencséjét az arannyal ott lenn.
– Feltéve, hogy nem viszi el a malária, a guineaféreg-fertőzés
vagy a sárgaláz. Eszembe nem jutna családos férfit odaküldeni, vagy
olyant, akinek megvan a reménye a boldogságra az otthonához
közel.
– Maga elment.
– Kámzsával a fejemen, ha érti, mire gondolok.
– Persze hogy. – A lovász arca vigyorba torzult.
Blair elmesélte nekik, hogyan kell patkányt és bőregeret
preparálni, pálmabort inni, átvészelni a száraz évszak szélviharait és
az esős időszak felhőszakadásait, hogyan ébred az ember majmok
rikácsolására és süllyed álomba hiénák őrült kacajára. Elmesélte,
hogy csak udvarmesteren keresztül lehet szólni az asantik királyához,
aki aranyzsámolyon trónol arany napernyője alatt, és úgy tesz, mint
aki nagyothall. És hogyan kell a földig hajolva, hátrálva távozni a
király színe elől. Hogy a király ugyanolyan lassú és méltóságteljes
léptekkel jár, mint Viktória királynő, csak termetesebb, barnább és
csiricsáré ruhákba öltözik.
A konyhai hallgatóság kérdéseiben nyoma sem volt a
szalontársalgások pajzánságának. Ártatlan és mélyen átélt
érdeklődésüktől a felnőtt- és gyermekarcok fénylettek, mintha kitárt
ablakon át napsugár ömlött volna a konyhába. Jóllehet szereplése a
hőn áhított előadás helyett inkább egy vászontarisznyára
emlékeztetett, amelyből az utazó hazatérve élményeit szedegeti elő
egybegyűlt rokonai előtt – mégis meglepően élvezte a mesedélutánt.
Amikor egy órával később kilépett Mary Jaxon ajtaján, rájött,
hogy bent egészen megfeledkezett a hideg, makacs esőről, mely
patakokban ömlött alá a háztetőkről. A kereskedők lehúzták
rolóikat. A sörcsarnokok és kocsmák zaját is elnyomta az
égszakadás. Az utcákról szinte teljesen eltűntek a kocsik, konflisról
meg végképp nem is álmodhatott. Mélyen a fejébe nyomta kalapját,
és a szállodája felé indult.
A hosszú, sötét házsoroknak csak a végén állt egy-egy lámpa.
Ahol az utcák megsüllyedtek valamelyik régi bányatelep fölött, a
tócsákból kis tavak gyűltek. Azon vette észre magát, hogy
mellékutcák és sikátorok között bolyongva keresi a város
központjába vezető utat. Ám minél tovább bolyongott, annál
szűkebb sikátorokba keveredett, ahol egyre több szemétgödröt és
egyre kevesebb járókelőt látott. Úgy tűnt, végérvényesen beleveszik a
kerítések, galambdúcok és disznóólak útvesztőjébe. A helybéliek
nyilván ismertek egy egyszerűbb útvonalat, de mire nekidurálta
magát, hogy megkérdezze, teremtett lelket sem látott.
Blair fél életét tájékozódással töltötte. Soha nem restellt
segítséget kérni. Az afrikaiak szívesen útbaigazították; afrikai szokás
szerint az egyszerű útbaigazítás könnyen egyórás társalgássá
dagadhatott, mely elől nem volt menekvés. Most is tájékozódni
próbált, de még egy afrikait sem látott se közel, se távol.
A sikátorból magas fűvel és bogánccsal benőtt, meredeken
emelkedő mezőre lyukadt ki. A gerinc túloldalán egy ovális, fekete
katlan húzódott. A feltárt, kitermelt és sorsára hagyott bánya salakos
meddőhányója az alatta húzódó fejtésbe roskadt, s olyan formája
lett, mint egy rég kialudt vulkán tölcsérének. És a vulkánhoz
hasonlóan, az életnek itt is megkésett, opálos nyomai törtek a
felszínre: akárha fogadalmi gyertyák pislákoltak volna, amikor a salak
belsejében izzó szénpor tüzet fogott, és viszonylag ártalmatlan kék
lángnyelveket élesztett, melyek hol itt, hol ott dugták ki a fejüket a
törmelék alól, mindenütt egy másodpercre pihenve meg csupán,
mint tünékeny, eleven tűzkoboldok. Az eső sem fojtotta el őket;
valójában az alacsony légnyomásnak köszönhették létüket.
Annyi fény még volt, hogy Blair kivehessen egy elhagyott
téglaégető kemencét, a meddőhányó legmélyebb pontján pedig
tintafekete bányatavat, melynek közepéből kémény emelkedett ki
rézsútosan. A víz mélységét a kémény magasságát ismerve
becsülhette volna meg. Még ahhoz is elég jól látott, hogy leolvassa az
iránytűjét.
– Eltévedt?
Bill Jaxon hangja volt. Blair nem számított rá, hogy találkozik
valakivel. Az iránytűjéről kiderítette, hogy irányt tévesztve északnak
fordult. Ha követi a meddőhányót nyugat felé, eléri a Scholes hídhoz
vezető utcák valamelyikét.
– Azt kérdeztem, eltévedt? – Bill előlépett a sikátor
félhomályából, és felment a gerincre Blair mellé.
– Köszönöm, már tudom az utat.
Jaxon fél fejjel magasabb volt Blairnél. Sapkáját és hosszú haját,
felpúposodó gyapjúkabátját és a szélben ide-oda verdeső fehér sálját
is hozzászámítva még hatalmasabbnak látszott. Vagy a klumpája
tette volna? Blair arra gondolt, hogy az is egy hüvelykkel megtoldja a
magasságát.
– Megmondtam, hogy hagyja békén Rose Molyneux-t, mégis
folyton utánakoslat. Most meg az anyámtól jön. Miért csinálja ezt?
– Maypole tiszteletes felől kérdezősködöm, ugyanúgy, ahogy
magánál kérdezősködtem. Ez minden.
– Gyanúsítja valamivel Rose-t vagy az anyámat?
 – Nem. Csak azt szeretném megtudni, hogy Maypole mit
mondott nekik, milyennek tűnt, ugyanúgy, ahogy mindenki mástól
megkérdem.
– De én megmondtam, hogy ne tegye.
Ez igaz volt. Blair bízott benne, hogy ki tud mászni a csávából.
A legfontosabb, hogy az ellenfél – legyen az asanti, fanti, mexikói
vagy bárki – tekintélye ne csorbuljon. Az is lendíthet a dolgon, ha
nem önérzeteskedik. Mindenesetre zsebébe ejtette az iránytűt, hogy
alkalomadtán szabad legyen a keze.
– Bill, a püspök bízott meg ezzel a munkával. Ha én nem
végzem el, másvalaki fogja.
– Nem fogja. Ennek semmi köze Maypole eltűnéséhez.
– Én csak Maypole-t keresem.
– De lejáratott engem. Az emberek azt beszélik, hogy maga meg
Rose összejárnak, és ezzel lejáratott engem.
– Értem. Bill, mi sem áll tőlem távolabb, mint hogy lejárassam
magát. Itt maga a bajnok, az alvilág uralkodója. Eszembe nem jutna
pályázni a helyére.
– Maga verekedni se tud.
– Nem is akarok. De udvarolni sem. Bányamérnök vagyok, és
éppen most is hív a kötelesség a világ másik végébe, de nem
mehetek addig, míg ki nem derítem, mi történt Maypole-lal.
Az eső patakokban folyt a nyakába, be a gallérja alá. Bill arca a
sapka alatt fehér volt, mint a márvány. Lenézett Blair cipőjére.
– Mi van a lábán?
– Nem klumpa. Nem verekszem.
– Fél?
– Igen.
Bill láthatóan gondolkodott a dolgon. – Bárcsak lenne más
választásom.
– Van.
 – De megkapta a klumpát?
– Megkaptam az ajándékát. Köszönöm, de nincs rá szükségem.
Odaadtam Rose-nak, hogy juttassa vissza magának.
– Szóval megint találkozott Rose-zal.
Erre nincs mit válaszolni. Blairnek az az érzése támadt – s
közben mintha egy magas létra tetejéről zuhant volna le hogy
lehetnek bármilyen hajlékonyak a szavak, soha nem fogják
helyettesíteni a szárnyakat.
– De csak azért, hogy vissza…
Nem látta a készülő rúgást. Bal lába csípőtől lefelé lebénult. Bill
fürgén, tagbaszakadt alkatához mérten könnyedén hátraszökkent, és
másik lábával, mint valami kaszával, kipenderítette Blair alól mindkét
lábát. Blair az oldalára zuhant, de rögtön félregurult a következő
rúgás elől, amely a hátát súrolta.
– Nem megmondtam, hogy ne menjen Rose közelébe? –
kérdezte Bill.
Blair feltérdelt. Bal lába érzéketlen volt. Bill hol jobbról, hol
balról cselezett; Blair elhajolt az arcába irányzott első rúgás elől,
aztán gyorsan hátrahúzódott, hogy kivédje a következőt. Kutya egy
helyzet, gondolta. A világ legegzotikusabb részein támadtak rá
lándzsával és puskával, s ő mindahányszor megmenekült, itt meg,
egy angol bányászvárosban mindjárt halálra rugdossák.
A klumpa most eltalálta a füle mögött. Látta, hogy vére kövér
cseppekben hull a földre. Jaxon játékosan ugrált előtte, s annyit
cselezett, hogy Blair hátrafelé araszolva lassan lecsúszott a füves
gerincről, és fél térdével már a salakban volt. A szél szénport vágott
a szemébe.
– Bill, ha megöl, holnap már a nyakán lesznek.
– Ha nyom nélkül eltüntetem, akkor nem.
– Azt akarja, hogy tűnjek el Wiganből, ugye, Bill? Adjon még
néhány napot, és soha többé nem lát.
 Bill Jaxon egy pillanatig őszintén habozni látszott. Tekintete
lassan végigpásztázta a salakot, és az alján összegyűlt vízen
állapodott meg. – Kizárt, hogy megtalálják – mondta.
Színleg felhúzta a lábát. Blair kitért a vélt rúgás elől, de a hirtelen
mozdulat belesodorta a meddőhányó tölcsérébe, amely meleg volt,
már-már forró. Amikor félig úszva, félig kapaszkodva felkecmergett,
Jaxon rátiport a kezére.
– Mégiscsak el kellett volna fogadnia azt a klumpát – mondta
Bill.
Blair megrántotta Jaxon bokáját. Ahelyett hogy egyszerűen
hátralépett volna, Bill egy rúgással próbált szabadulni, és Blair most a
másik nadrágszárát kapta el. Ahogy egyre vadabbul rugdosott,
mindinkább elveszítette az egyensúlyát, s végül Blair mellé bukott a
salakba. Fekete porhullámokat keltve legurultak, miközben
ártalmatlan lángok nyaldosták őket futólag. Végül lent álltak a
bányató szélén.
A meddőhányó süppedékeny alján nehezebb volt megvetni a
klumpás, mint a cipős lábat. A kémény akár egy égboltra irányzott,
elsüllyedt ágyú meredt ki a vízből. Amikor már mindketten álltak,
Blair vigyázott, hogy Jaxonnak ne legyen helye rúgni. Ellenfele
arcába vágott egyet, aztán előreugorva még egyet, mire Bill
elveszítette lába alól a talajt, és azonnal elmerült. Mégiscsak magas ez
a kémény, gondolta Blair.
Jaxon csapkodott. – Nem tudok úszni! – zihálta.
Blair a kezét nyújtotta, és amint felhúzta Billt, újra az arcába
vágott, és figyelte, ahogy másodszor is alámerül.
Bill felbukott a víz színére. – Az isten szerelmére!
Blair hagyta, hadd lebegjen egy darabig, mielőtt nyújtotta volna a
kezét, hogy kihalássza. Amikor Jaxon felfele kapaszkodott a meder
szélén, minden erejét összeszedve harmadszor is odavágott.
 Egy percbe is beletellett, míg Jaxon arccal lefelé a felszínre
sodródott. Blair a hajánál fogva kirángatta, és felhúzta a meder
homokos széléig. Nem lélegzett. Blair hasra fordította, és addig
pumpálta a hátát, míg Bill szájából bűzös vízsugár tört elő.
Elégedetten, hogy Jaxon mégiscsak életben van, lehúzta a lábáról a
klumpát, és a vízbe hajította.
Blair fekete porréteggel borítva küszködött felfelé a salakkráter
tölcsérén; olykor többet csúszott vissza, mint előre. Kétoldalt
lángnyelvek, mint virágok dugták elő fejüket a salakból, de
ugyanolyan gyorsan el is tűntek. Bal lábát nem tudta használni; sem a
megtiport kezét. A végén már csak ujjaival húzta magát erőtlenül a
füves gerinc felé, ahonnan korábban lebucskázott. Onnan az
esőfátyol és a sötét ellenére elétűnt a sorházak tetővonalának és
kéményeinek hívogató látványa, sőt egy fej nélküli alak is
felderengett.
– Meghótt? – kérdezte Blairt.
Blair végre elérte a gerincet, és talpra kecmergett. – Nem.
Pillanatnyi döbbenet érződött a sötétben. Aztán kallantyú
csappant, és bár a tolvajlámpa vakító fénye egyenesen a szemébe
vágott, villanásnyi időre felsejlett egy esőcseppekkel gyöngyözött
kendőbe burkolózó alak. Flo volt.
– Akkor jobb, ha gyorsan megpucol – mondta.
Blair az ép lábára nehezedett; elképzelte, amint féllábon
szökdécsel végig a sikátorokon. – Nem hiszem, hogy képes lennék
bármit is gyorsan csinálni.
– Majd én segédkezek.
Flo ajánlotta, hogy támaszkodjon rá; Blair úgy érezte,
gőzmozdony vontatja és irányítja a lámpás előrevetülő fényénél.
Értelmes döntésnek látszott, hogy a lány bevezette a sikátorok
sűrűjébe, ahelyett hogy ott a meder közelében tébláboltak volna, de
észrevette, hogy Flo a hátsó udvarok felé vonszolja, kerülve az
utcákat. Kerítéslécek mögött galambdúc villant fehéren. Blair iránytű
nélkül is meg tudta mondani, hogy nem a szállodája felé haladnak.
– Hova megyünk?
Flo nem válaszolt. Akár valami mozdony, csak törtetett előre és
kanyargott sáron, letörött zsindelyeken taposva, míg végül
betaszított egy kaput, amelyet Blair észre sem vett. Disznó visított és
forgolódott sarokóljában. Mosóüstök között téglalépcső vezetett egy
hátsó ajtóhoz. Flo áttuszkolta rajta Blairt.
Blair lerogyott az első székre. A szoba teljesen sötét volt,
leszámítva egy kályharostély pislákolását. Flo fölébe emelte a
tolvajlámpát. – Tiszta szutyok meg vér. De itten biztonságba van.
Blair lába zsibbadt volt, és enyhén lüktetett. Ujja hegyével
kitapogatta, hogy csapzott haja alatt félig levált egy darab nedves
fejbőr. Egy kis biztonság nem jön rosszul, gondolta. Mialatt Flo
meggyújtotta a lámpát, hátradőlve hagyta, hogy a szemhéja
lecsukódjon. Hallgatta, ahogy a lány felszítja a tüzet a rostélyon.
Olvasztott cukor és tej édes illata hatolt át a fejfájásán. Előhajolt és
körbenézett. A rostély egy kályhához tartozott. A tetejére állított
fazékban főtt valami. Az egész alakos tükör a lépcsőnél ismerősnek
rémlett. Flo, még mindig térdelve, a lépcső felé fordult.
Rose Molyneux jött le a konyhába egyszínű muszlinblúzban és
szoknyában. Fésületlen és fürdéstől nedves haja rézcsomóknak
látszott. Sötét szeme haragosan villogott.
– E’ meg mit keres itt?
– Bill után eredtem, ahogy meghagytad. Ezek összeverekedtek,
azt nem tudtam, hova vigyem. Legyütt a glazúr a fejirül.
Blair nem győzte csodálni, hogy összezsugorodott a nagydarab
lány Rose parancsoló jelenléte mellett. – Ostobaság vót idehoznod.
Mr. Blairnek semmi baja azonkívül, ho’ fekete a képe, mint a
bányászoknak. Kis szappan meg víz, és a’ lesz, ami vót.
 – Higgye el, hogy bárhol szívesebben lennék, mint itt – mondta
Blair.
– Bárkit szívesebben látnék itt, mint magát, úgyhogy kvittek
vagyunk.
– Rose, csak annyit kértem, hogy adja vissza a klumpát Billnek,
és mondja meg, hogy semmi sincs közöttünk, és hogy nem akarok
verekedni. Ha ezt megteszi, Bill nem akar megölni, és most nem
lennék itt.
– Nem vagyok a szógálója, hogy ide-oda kűdözgessen. – A
piszkavassal az egyik sarokba mutatott. – Ott a klumpája. Vigye
vissza maga.
– Nem tudja e’ vinni sehova – szólt közbe Flo. – Nézd meg a
fejét.
Rose elvette Flótól a lámpást, és kezét végigfuttatta Blair haján,
először durván, majd egyre óvatosabban. Láthatott valamit, mert
Blair érezte, hogy megfeszül a teste. – Vizet és gint – rendelkezett.
Flo megrakta a tüzet, hogy vizet melegítsen. Rose Blair elé rakta
a gint. Jó holland gin volt, amit Afrikában is bármikor lehetett kapni,
s ez biztosította az élet folytonosságát.
– Miért nem hívnak orvost? – kérdezte Blair.
– Felcser kéne, de az estére úgy leszopja magát, ho’ egy macskát
se bíznék rá.
Blair könnyűnek érezte a fejét. A két nő és a fényes kályharostély
mintha lebegett volna körülötte. A fazék teteje megzörrent.
– Kész a víz. – Flo egy dézsát húzott a kályha mellé.
Rose kötényt kötött, és csípőre tette a kezét. – Mire várunk?
– Egyedül is meg tudok fürödni.
– Nemcsak a koszt kell ledörgőni magáról. Különben se először
látok pucér férfit. És maga is látott engem.
Ez igaz, bár Blair fogadni mert volna, hogy a lány sokkal
vonzóbb ruha nélkül, mint ő. Lehúzta a csizmáját és a zokniját, és
reszketve támaszkodott az asztalnak, miközben az ingét gombolta. A
mellkasára pillantva észrevette, mennyi szénpor gyűlt össze rajta.
Kigombolta a nadrágját és hosszú szárú alsóját, és kilépett belőlük;
nem is annyira meztelennek, mint inkább szemérmesnek érezte
magát. Az Aranyparton mindig is tudta, hogy milyen fehérnek és
cingárnak látszik. Most rájött, hogy itt sem más.
A mozgástól megszédült. Flo a karját nyújtva segített neki
letérdelni a dézsa bordázott aljára. Rose lenyitotta a kályhát. Egy
fogóruhával vaslábast emelt ki a rostélyról, abból meg egy
narancsvörösen izzó tűt, amelyet vízzel teli tálba dobott. Blair
hallotta a fém szisszenését.
– Igaz, hogy tíz pennyt keres naponta? Úgy látszik, a
rabszolgaság még nem ért véget.
– Mi köze hozzá – mondta Rose.
– És az igaz, hogy heti három font bért fizet ezért a házért?
Miből telik rá? Lehet, hogy nemcsak szenescsilléket billeget?
– Igya ki. – Flo egy újabb bögre gint nyújtott oda neki.
Rose elővett egy ollót.
– Csak nem akarja levágni a hajamat? – Blair számára ez felért
egy kegyelemdöféssel.
– Csak ho’ lássam, mit csinálok.
Blair hallotta az olló nyisszanását, és tudta, hogy nedves
hajcsomók hullanak a padlóra, de fejének az a része teljesen
érzéketlennek tűnt. Rendes orvosi kezelésben kellene részesülnie,
gondolta. Mire való a civilizáció, ha nem arra, hogy az embernek
szakképzett ellátásban legyen része? Észrevette, hogy a konyhai
gázlámpák hirtelen teljes fényerővel világítanak.
– Ugye nem fogja elbőgni magát, mint egy pisis kislány? –
kérdezte Rose.
Az imént tévedett, gondolta Blair, mégiscsak maradtak
érzőidegek a fején. Amikor Rose leöntötte egy tál hideg vízzel,
magába fojtott egy üvöltést. Flo összecsavart rongydarabot nyomott
a kezébe, hogy azt rágja, Rose-nak meg odaadott egy tűt és piros
cérnát.
– Gondójon Afrikára – mondta Rose.
Blair azonban Bill Jaxonre gondolt. Ha Jaxon már eddig is az
életére tört, milyen engesztelhetetlen ellenséggé válik most, ha
meghallja, hova vezette Flo Blairt? Minél tovább töprengett, annál
világosabbá vált számára, hogy még a rendőrségre se mehet
védelemért. Moon főkapitány legelső kérdése az lenne, hogy min
verekedtek össze, a második meg az, hova ment azután. Olyan
színezete lenne, mintha egy piszkos wigani románcba keveredett
volna. Amikor a cérna megrándult, megmarkolta a dézsa szélét.
Flo hideg vizet kevert a forróhoz. Rose elvágta a cérnát, letette a
tűt, és egy kancsóból ismét leöntötte Blairt. A víz úgy érte, akár az
áramütés. Aztán a haját kezdte el mosni, ami legalább olyan rossz
volt, mintha a sebét masszírozta volna. Blair nem kapott levegőt az
orrába folyó víztől. Kiköpte a rongydarabot. Minden idegszála
rángott.
Flo ismét teletöltötte a bögrét ginnel. – Kerítek neki valami
gúnyát – mondta.
– Iparkodj – mondta Rose.
Amikor Flo felment, Blair kezébe vette a bögrét, és két kortyra
felhajtotta a tartalmát, hogy mielőbb érezze zsibbasztó hatását. Úgy
érezte, a fájdalom burkot von köréje, elszigeteli a világtól, ráadásul
egyensúlyát is alig tudja tartani, és csupa csatak a véres-fekete víztől.
Rose megöblítette a haját, egy kancsó vízzel leöntötte a vállait, és
dörgölni kezdte beszappanozott szivacsával. Blair előre-hátra
hintázott az erőteljes dörgöléstől. A pára fátylat vont köréjük.
– Flo aszonta, maga elintézte Billt. Nem úgy néz ki.
– Nem is érzem úgy magam.
– Azt is mondta, hogy meg is őhette vóna.
 – Azért vett a gondjaiba, mert nem tettem? Bill szerelmes
magába?
– Csitt. Üljön fő.
Bár Rose keze nem volt széles, erősnek erős volt, és amikor a
nyakát dörgölte, Blair feje részegen hátracsuklott. A lépcső melletti
tükörben látta önmagát, a dézsát és a lányt. Haja laza volt és vad;
már csak egy vadrózsa hiányzott belőle, hogy kész múzsája legyen a
nyárnak. Ha még egy lantot is melléje képzel, akár fotómodell is
lehetne belőle. A gőztől és a mosdatástól majdnem ugyanannyira
vizes lett, mint ő, a nedves muszlin a karjához tapadt. Haja a férfi
arcát verdeste. Az a mélybarna színárnyalat volt, amely vörössé válik,
ha sokáig nézi az ember. Nem gyöngyöző narancsvörössé, hanem
ében, réz, sziénabarna és aranyszálak ötvözetévé.
Rose megint leöntötte, és most a mellkasát vette kezelésbe.
Talán a forró víz és az ereiben áramló gin tette, hogy megérezte:
merevedése van. A víz nem volt annyira habos a dézsában, hogy a
lány ne látta volna. Döbbenettel vegyes szégyen fogta el. Egész teste
érzéketlen és telis-tele zúzódásokkal, ez az egy tagja mégis olyan
eleven, hogy a vízben ágaskodva árulójává válik. Oldalt fordult, hogy
legalább némiképp leplezze a fiziológiai tényt. Rose összezúzott
csípőjét mosta, és Blair a hátán érezte, hogy körkörös
kézmozdulatait két mellének mozgása is kíséri. A hátának súrlódó
mellbimbókat is merevnek érezte.
Vére dobolt, de Rose nem törte meg a ritmust, mintha
szivacsának folytonos mozgása és a kályha heve mindkettejüket
megigézte és cinkosokká tette volna.
– Értse meg, nem jöhet ide többé – mondta Rose. Hangja kásás
volt.
– Milyen kár. – Blair szarkasztikusnak szánta a választ, de nem
úgy sült el.
– Bill nem nyugszik, amíg vissza nem fizeti a kőcsönt.
 – Maga Billhez tartozik, ugye?
– Bill szerint igen.
– És ez elég?
– A világ szemébe az.
– És a magáéban?
Érezte a lélegzetét a tarkóján, megpihenő keze fölött. Blair
csodálkozott, hogy a fájdalom és a gin ellenére milyen érzékeny az
érintésére, az enyhén reszkető keblén át érződő szívverésére, egész
lényére.
– Úgyse számít, mit válaszolok – mondta Rose.
– De igen.
– Nem hiszek magának. Maga Nigger Blair. Szépen összekutyul
itt mindent, aztán odébbáll. Lehet, hogy kineveti a Hannayeket, de
ugyanúgy kinevet mindenki mást. Bill legalább rajta hagyta magán a
nyomát, és ezér még gratuláni fogok neki.
– Magát nem nézem le.
Ez igaz volt. Rose-t hazug és kokettáló lánynak ismerte. Eddig.
Most valóságos lett. Ezért nem is vágott azonnal vissza. Blair sem.
Kölcsönösen csapdába ejtették egymást: mint akik sötétben botlanak
össze, és egyikük sem akar kitérni a másik elől. Blair érezte a lány
puha lélegzetét; haja cirógatta az arcát. Szivacsot tartó keze
mozdulatlanul nyugodott Blair combján. Nem tudta, melyikük
mozdult volna előbb, ha Flo vissza nem tér.
– Sikerűt – jelentette, miközben lemasírozott a lépcsőn, egyik
karján hatalmas nadrággal, a másikon egy sapkával és idomtalan
kabáttal. – Már csak a selyemsál hiányzik.
Blair abban a pillanatban megadta magát a fájdalom hullámának.
Rose némán hátradőlt, és a homlokát törölgette, miközben Flo
sürgött-forgott a konyhában. Blair nem értette, mi történt az imént,
de azt tudta, hogy a pillanat elmúlt, és hogy annak feszültsége nélkül
egyre részegebb.
 Rose felállt, és Flo kezébe nyomta a szivacsot. – Türüld meg,
őtöztesd fő, és vidd vissza a szállodájába.
– Ledobta a kötényét, és eltűnt a lépcsőn, amelyen Flo az imént
lejött.
– Jó. – Flót meglepte Rose hirtelen visszavonulása, de még
mindig buzogott benne a tettvágy. – A cipője csupa ganéj, de
fővehet egy klumpát.
– Nagyszerű. – Ez volt Blair utolsó értelmes szava.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az éjszaka közepén Blair felébredt, és lámpát gyújtott. A láng

némileg elűzte a kábulatát, bár a gin édeskés íze most is lepedékként
tapadt a nyelvére.
Mary Jaxonnél tett látogatása, a szomszédság, és halvány emlékei
arról, hogy Flo hazatámogatja, inkább álomnak tűnt, mint
valóságnak. Különösen a meddőhányóbeli verekedés rémlett
hallucinációnak, noha a kezét hegek borították, és lába fekete volt a
zúzódásoktól.
A tükörhöz közeledve észrevette, hogy egyik füle mögött le van
nyírva a haja. Oldalt fordult, és szeme sarkából hosszasan nézte az
összevarrt, félköríves foltot, melynek szélét szénpor színezte
halványkékre. Nem Bill Jaxon emléke ez. Rose emléke.
Lüktetett a feje, de kinyitotta Maypole naplóját, hátha most több
szerencsével jár, és kihámoz valami értelmet a káplán eltűnése előtti
hét bejegyzéseiből. A tussal írt függőleges és vízszintes sorok
labirintusában Maypole ráadásul még a betűket is felcserélte. Ha
egyszerűen latinul ír, naplója mindörökre titok marad Blair előtt. A
titkosírás azonban más műfaj. A bányászok értenek a rejtjelekhez;
öreg Blair többféle sifrírozással jegyezte föl az aranylelőhelyek nevét,
mielőtt bányajogot szerzett volna: notarikon, temurá, gematria.
„Fnysz bsó nynyá lsö abk áwá hól…”
Már meg is van. Augustus-kód, hármas tömbökben mindig egy
betűvel csúsztatva – gyerekjáték. És még Maypole járt Oxfordba?
Szégyellhetné magát.

Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma.

 Szóla az én szerelmesem nékem, és monda: kelj fel én
mátkám, én szépem, és jöszte.
„Mutasd meg nékem a te orczádat, hadd halljam a te szódat;
mert a te szód gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes! Fogjátok
meg nékünk a rókákat, a rókafiakat, a kik a szőlőket elpusztítják;
mert a mi szőlőink virágban vannak.”
Bárcsak én is ilyes szavakat mondhatnék neki!

Mivel Wigan környékén keresve se találni szőlőskertet, Blair

feltételezte, hogy Maypole a Bibliájából idézett, és bár minden
nehézség nélkül azonosította Charlotte-ot a gyilkos Judittal, aki
képes volt lecsapni egy asszír fejét és egy ágyra helyezni, sehogy sem
tudta róka képében maga elé képzelni.

Elmesélte nekem, hogy az emberek azért keresik fel a

bányát, hogy szájtátva megbámulják az udvaron dolgozó nőket,
mintha más emberfajhoz tartoznának. A szénpor és a nadrág
ennyire vakká teszi az embereket? Nem veszik észre, hogy
intelligenciája és szelleme mennyire átragyog a férfiruhán? A
szememre lobbantja, hogy a reverendám feltűnőbb öltözék,
mint az ő legfeltűnőbb nadrágja, és bár fennen visszautasítom a
vádat, bensőmben lassan egyetértek vele.

Utoljára akkor látták Maypole-t, emlékezett Blair, amikor papi

gallérját tágítva loholt Rose Molyneux mellett.

„Mint a karmazsin czérna, a te ajkaid… A te két emlőd

olyan, mint két vadkecske… a melyek a liliomok közt legelnek.
Mely igen jók a te szerelmeid! jobbak a bornál, és a te
keneteidnek illatja minden fűszerszámnál!”
Miért tette át Maypole titkosírásba a Biblia-idézeteket? Blair
ugyancsak furcsállta. Hacsak a szavak nem töltődtek különleges
jelentéssel a káplán számára. Arra a következtetésre jutott, hogy
Salamon énekét talán valóban nem lenne szabad fiatal káplánok
kezébe adni. A Szentírás jelenetei feltartóztathatatlan gőzmozdony
módjára haladtak előre a szentesített kivégzések vágányán, és akkor a
semmiből egyszer csak felbúg Salamon szerelmi éneke. Elképzelte,
hogy a kalauz elkiáltja magát: „Ne nézzenek ki az ablakon, meztelen
férfiak és nők mellett haladunk el! Öt percen belül Esaiáshoz és
Cion népének lezülléséhez érünk!”
A következő szöveg nem volt sifrírozva.

„És ímé az én szerelmesemnek szava, aki zörget, mondván:

Nyisd meg nékem… én mátkám… én galambom… mert az én
fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának
harmatjával.
Az én szerelmesem kezét benyújtá az ajtónak hasadékán…
Felkelék én, hogy az én szerelmesemnek megnyissam, és az én
kezeimről mirha csepeg vala, és az én ujjaimról folyó mirha a
závár kilincsére.”

A következő bejegyzés más rejtjellel íródott, s ez már túl sok volt

Blair hasogató fejének. Egy dolgot azonban világosan látott. Ha ez
az ember Charlotte Hannay vőlegénye, akkor nagy bajban volt.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Blair kiemelt egy piócát a vödörből, és sorstársai mellé helyezte

összezúzott és feldagadt csípőjére. Nem mintha arra számított volna,
hogy a piócák bármit is érnek azonkívül, hogy leszívják a bőr alatti
vérömlenyeket. A túlfűtött nappaliban kipirulva, bő ingben és
zokniban feküdt az oldalán, hogy a mélyebb szövetek bevérzését
megakadályozza. Mivel a vére tele volt aszpirinnal, arzénnal és
brandyvel, arra számított, hogy a piócák hamarosan elalélnak és
lepotyognak.
Leveret elhozta a bányarobbanás bőrbe kötött jegyzőkönyvét, és
Blair most a Leányanyák Otthonában képzett csilléslányok listájáért
küldte. Hol másutt tanulta volna meg Rose Molyneux, hogyan kell
összeölteni egy sebet? Hol találkozhatott volna John Maypole-lal?
A jegyzőkönyv legalább egy fontot nyomott.

A Vizsgálóbiztos és esküdtszéke vizsgálata a wigani

(Lancashire) Hannay-bányarobbanás körülményeiről és okairól,
kelt 1872. január 21 -én, a Királyi Fogadóban.

A helyszín nem lepte meg. Az ilyen jellegű vizsgálatokat nyilvános

helyen, többnyire egy fogadóban folytatták le, ahol elegendő hely
volt az esküdtszék, a tanúk, a hozzátartozók és az érdeklődők
elhelyezésére.
Az első oldalra a Hannay-bánya kihajtható, 1:50 arányú térképe
került, amelyen nyilak jelölték, hogy a friss levegő hogyan szállt fel a
légaknából, ágazott szét a főútnak nevezett vágatból, és hogyan
cirkulált a keresztvágatokban a távoli széntelepig. Az elhasznált
levegő az oldalvágaton áramlott vissza, míg egy rézsútos folyosón, az
úgynevezett „szeletetőn” föl nem szállt a légakna fölső felébe, s így
elég távol volt az akna alján lévő szellőztető kazántól ahhoz, hogy az
elhasznált, gázokkal teli levegő fel ne robbanjon.
A térképen 1-től 76-ig számok jelezték azokat a helyeket, ahol a
bányászokat leterítette a bányagáz. A sújtólégrobbanások rendkívül
kiszámíthatatlanok, mert a föld alatti robbantások pora és füstje úgy
széjjelfut, akár egy tucat mozdony, mely a vágatokon átrobogva
hirtelen elkanyarodik egy kiszemelt áldozat előtt, és fél mérfölddel
odébb gázol halálra egy kevésbé szerencsés sorstársat. A
robbantások alattomos alkímiája szerint a bányatüzet okozó metán
nyomában ráadásul mindig mérges gáz – szén-monoxid – szabadul
fel, és így senki nem érezheti magát biztonságban mindaddig, míg a
felszínre nem jut a szétterjedő gázok elől.
A halottak felsorolása következett. Blair tekintete találomra
állapodott meg a sok név egyikén-másikán.

1. Henry Turton, nyolcéves lovászfiú. Duke nevű

bányalovát akarván megfékezni, belegabalyodott a gyeplőbe, és
az akna mélyére zuhant…
23., 24. és 25. Albert Pimblett, hatvankét éves; fia, Robert
Pimblett, negyvenegy éves; unokája, Albert, tizennyolc éves;
egymás mellett feküdtek a főúton. Feltételezhetőleg egyiküket
legyűrte a gáz, és amikor a másik kettő segíteni próbált rajta, ők
is megfulladtak. Azonosításuk: feleségeik által…
45. Egy Paddy nevű ír a főúton, más neve nem ismeretes.
Kora ismeretlen. Azonosítása: egy fenian tetoválás révén…
48. William Bibby, tizennégy éves. Azonosítása fivére, Abel
által, aki aznap fejfájás miatt nem dolgozott…
53. Bemard Twiss, tizenhat éves. Elégett. A szénfejtésben
talált rá apja, Harvey, aki először föl sem ismerte. Később
 azonosították egy piros vászondarab alapján, amely a nadrágját
tartotta…
66. Arnold Carey, harmincnégy éves. Elégve és torzulva
találták a szénfejtésben. Azonosítása felesége által, aki felismerte
a klumpáját…
73. Thomas Greenall, ötvennégy éves. A fejtésben. Elégett
és megcsonkult. Kezéről ismerték fel, amelyről hiányzott egy
ujja…
74. és 75. George Swift, huszonegy éves, és John Swift,
húszéves. Elégtek és megcsonkultak. Azonosításuk George
övcsatja és John órája révén…
76. Taffy néven ismert alkalmi munkás. Kora ismeretlen.
Azonosítása egy fekete foga révén…
Hiányzó ujj, karóra, tetoválás. Ennyi elég, hogy az embert leltárba
vegyék.
Az esküdtszék tizenhárom tagjának felsorolása következett:
három bankár, két nyugalmazott katonatiszt, egy építőmester, egy
biztosítási ügynök és hat üzlettulajdonos, mind abból a kasztból,
amelyik úgy hajol a Hannayek felé, ahogy a virágok a nap felé.
Összeillő esküdtek.
Az első tanú George Battie volt.

Vizsgálóbiztos: Mint bányamester, ön felelős elsősorban a

Hannay-bánya és a benne dolgozó munkások mindennapi
biztonságáért, így van?
Battie: így van, uram.
Vizsgálóbiztos: Az elmúlt héten hetvenhat ember lelte halálát
ebben a bányában. Minden wigani család elveszített egy férjet,
apát, fivért. Az özvegyek ma idegyűltek, hogy megtudják,
hogyan fordulhatott elő ilyen mérvű tömegszerencsétlenség.
 Hallani fogjuk a túlélők és a mentésben részt vevők
tanúságtételét és véleményét, azután a szakértőkét is, akik
később látogattak le a bányába, majd a bányatulajdonos és a
bányászszakszervezet megbízottjának véleményét, végül pedig
Őfelsége Bányafelügyelőjének véleményét. A legfontosabb tanú
mégis ön, mert az ön gondjára volt bízva az áldozatok
biztonsága.

Blair elképzelte, amint Battie legjobb öltönyében feszengve úgy várja

a kérdéseket, ahogy egy póni mered le az aknába.

Vizsgálóbiztos: Mit tett január 18-ának reggelén annak

érdekében, hogy meggyőződjék a Hannay-bánya
alkalmazottainak biztonságáról?
Battie: Mint minden reggel, aznap is én érkeztem elsőként a
bányába, hajnali négykor, és kikérdeztem az éjszakai
bányamestert, hogy előfordult-e baleset vagy panasz az előző
este óta. Nemleges választ kaptam. Aztán ellenőriztem a
barométert és a hőmérsékletet.
Aaron Hopton úr, a Hannay-bánya jogi képviselője: Miért?
Battie: Ha a légnyomás csökken, gáz szivárog ki a szén közül.
Ilyenkor betiltom a robbantásokat, mert tűz üthet ki. A
légnyomás valóban csökkent aznap, és amikor az emberek
leértek az aknakassal, kiadtam a figyelmeztetést. Aztán
körbejártam a munkahelyeket, ellenőriztem, hogy betartják-e a
tilalmat, különös figyelemmel a veszélyeztetett helyhez közeli
fejtésekre. Közben a szellőzést is ellenőriztem, meggyőződtem
róla, hogy a bánya minden része friss levegőhöz jut, és minden
munkahelyről két vészkijárat vezet ki.
Miles Liptrot úr, a Hannay-bánya jogi képviselője: Ellenőrizte azt
a részt is, ahol később a tűz kitört?
 Battie: Ellenőriztem, uram. Megközelítő pontossággal
ismerem a robbanás helyét, és aznap reggel azt is megvizsgáltam.
Enoch Nuttal úr, a Hannay-bánya jogi képviselője: Fedezett föl
gázszivárgást aznap reggel?
Battie: Igen.
Isaac Meek úr, a Hannay-bánya jogi képviselője: Hogyan fedezte
föl?
Battie: Végigmentem a lámpásommal a fejtés mentén, és
láttam, hogy a láng egyre magasabbra nyúlik. Odavittem egy
légterelőt…
Hopton: Légterelőt?
Battie: Fakeretre erősített vásznat, hogy arrafelé tereljem a
friss levegőt. És meghagytam Albert Smallbone-nak…
Liptrot: A lőmesternek?
Battie: Igen, uram. Meghagytam neki, hogy figyelje a
szivárgást, és aznap ne robbantson.
Nuttal: Ami azt jelenti, hogy ne robbantson puskaport azért,
hogy könnyebben kifejthessék a szenet?
Battie: Igen, uram.
Meek: Mondja el, Mr. Battie, hol volt, és mit csinált, amikor
észrevette, hogy tűz ütött ki.
Battie: Az akna fenekén lévő irodámban ültem, délután két
óra negyvenöt perckor, amikor a föld megremegett, és a szénpor
fekete felhőkben tört elő a tárókból. A pónik teljesen
megzavarodtak. Az egyik magával rántott egy lovászfiút a
szállítóakna alatti ciszternába. Az aknakas szinte azonnal leért,
de mégis túl későn annak a szegény fiúnak.
Hopton: Folytassa.
Battie: A bányaigazgatónak néhány szavas üzenetben
megírtam, mi történt, és felküldtem a kast. Aztán néhány
emberrel együtt, akik mentőeszközöket – csákányt és lapátot,
törmeléket és forgácsot, légterelőket és ácsolatfát, csigát és
kötelet, ketrecbe zárt kanárit – vettek magukhoz, elindultam a
fővonal felé, mert az a friss levegő fő útvonala. Rögtön
szembetalálkoztunk az első hanyatt-homlok menekülő
bányászokkal és lovakkal. Hamarosan olyan légterelőket láttam,
amelyeket a légáram elfújt a helyükről, s így meggátolták a jó
levegő beáramlását, viszont nem állták útját a mérges gázoknak.
Megigazítottuk a vásznat, hogy a szellőzés működjön, és a gáz se
terjedjen tovább. Csak azután folytathattuk az utunkat, hogy
javult a levegő minősége. Ha a sors életeket követel, ott nincs
mit tenni; de egy mentőcsapat vezetője nem kockáztathat újabb
életeket kapkodás vagy gondatlanság miatt.
Ötszáz yarddal beljebb öntudatlan emberek feküdtek arccal
a föld felé; ez annak a jele, hogy a gáz elől menekülve rogytak
össze. Hanyatt fordítottuk őket, hogy levegőhöz jussanak, és
mire megfelelően működött a szellőzés, húsz ember feküdt a
hátán. Mindannyian megmenekültek. Jó húsz yarddal beljebb
azonban, amikor az én kanárim a ketrec fenekére esett, már
láttuk is a földön kiterült embereket, akik semmilyen látható
sérülést nem szenvedtek, ennek ellenére nem lehetett segíteni
rajtuk. Ekkor már a beomlások is nehezítették az előbbrejutást,
akadályokon kellett keresztülküzdeni magunkat, aládúcoltuk a
beroskadt kőfalakat, és csigás emelővel állítottuk helyre a bedőlt
ácsolatfákat. Voltak jól szellőző és gázzal telt üregek; sikerült
újabb tizennyolc embert élve kimentenünk, de harmincöten
odavesztek.
Vizsgálóbiztos: A kanárik érzékenyek a szénmonoxidra, ezért
is használják őket a bányában. Azt mondta, az ön kanárija leesett
a ketrec fenekére. Hogyhogy nem fordultak vissza?
Battie: Három ketrecünk volt. Én mentem az élen. Amikor
az én madaram lebukott, hátraadtam, hogy föléledjen, és egy
másikat kaptam helyette. Valóban lassabban jutottunk előre az
egyre sűrűbb gáz miatt, és rendszeresen váltottuk az első
bányászt és madarat. Ötöt legyűrt közülünk a gáz, és ki kellett
szállítanunk őket. Azonban erőt merítettünk abból, hogy a
megmenekült bányászok maguk is inkább részt vettek a
mentésben, mint hogy a biztonságot jelentő napszintre
igyekeztek volna. Smallbone a robbanás előtt megsérült egy
kőomlásban, és William Jaxonnel együtt éppen az irodám felé
tartott, amikor a tűz kitört. Amikor összetalálkoztunk,
mindketten visszafordultak, és olyan vakmerőek voltak, hogy
vissza kellett fognom őket.
Hopton: Hallottak segélykiáltásokat?
Battie: A robbanás után a támfák leomlása nagy zajjal jár. De
ezer yardon túl már nem találtunk túlélőket.
Liptrot: Gyorsan haladtak?
Battie: Jaxon és Smallbone három óra negyvenötkor
csatlakozott hozzánk, de igyekezetük ellenére lassult a
haladásunk. Ha nem látom a madarat a helyén, és a lámpás
lángja összezsugorodik, mindenkit visszarendelek, amíg a friss
levegő fel nem szítja a lángot, mert a halott mentő nem mentő.
Nuttal: Említette Smallbone és Jaxon buzgalmát. Mit gondol,
miért igyekeztek annyira segíteni?
Battie: A robbanás az ő fejtésüknél történt. A fejtés innenső
szélénél már megpörkölődött holttesteket találtunk. A pusztítás
minden lépéssel egyre szembetűnőbb lett. A fejtés közepén az
áldozatok csúnyán megégtek. Volt, akit kisiklott szenescsille
temetett maga alá, másokat a robbanás ereje fújt át a már
kirabolt munkaterületre. A fejtés túlsó vége volt Smallbone és
Jaxon munkahelye. Ha a helyükön vannak a tűz kitörésekor,
semmi nem marad belőlük.
Meek: Ki volt az utolsó felfedezett áldozat?
 Battie: Egy Taffy nevű alkalmi munkás.

Fekete fog, jutott Blair eszébe.

Vizsgálóbiztos: Abban talán bízhatunk, hogy ezeknek az

embereknek irgalmasan gyors volt a haláluk. Egy törött üvegű
karóra, mely mint későbbi azonosításkor kiderült, John Swifté
volt, kettő óra negyvennégykor állt meg, a robbanás
pillanatában.

A halott kanárival való gyaloglást Blair akár saját életére is

vonatkoztathatta volna. Merev léptekkel átcsoszogott a szőnyegen,
hogy tegyen a tűzre. Mivel a lábára tapadt piócák hűséges kíséretnek
bizonyultak, elhatározta, hogy nevet ad nekik, mégpedig az
Apokalipszis négy lovasa után Éhínségnek, Halálnak, Hatalomnak és
Háborúnak nevezi el őket.
Blair autodidakta volt. Mi más szórakozása lett volna a sierrai
kemény teleken, mint hogy végigolvassa az öreg Blair könyvtárának
klasszikusait? Az öregnek józan állapotában a mérnöki munka volt
egyetlen témája, részegen pedig János jelenései. Gyermekként Blair
nem látott más nőt, mint vagy kínait, vagy szajhát. Hogy a
figyelmüket magára vonja, kitalált történetekkel szórakoztatta őket.
A kedvence a Robinson Crusoe egyik változata volt, amelyben nő
szerepelt hajótöröttként, Péntek pedig nem bennszülött volt, hanem
egy fiatal fiú. Olyan boldogan éltek a szigeten, hogy egyetlen hajónak
sem próbáltak jelzéseket adni.

Hopton: Megértem, hogy ön és a mentőcsapat többi tagja

feszült és érzelmileg feldúlt lelkiállapotban cselekedtek.
Azonban eszükbe jutott haladéktalanul ellenőrizni, hogy a
figyelmeztetés ellenére senki nem robbantott a fejtésben?
Battie: Nem azonnal.
Liptrot: Miért nem?
Battie: Erős volt a gázszivárgás.
Vizsgálóbiztos: Honnan volt gáz?
Battie: A régi fejtésekből. A törmelékkövekből és a
használhatatlanul apró szénből, amellyel a téglát felfalaztuk,
hogy alátámassza a tetőt. Ez a szokásos gyakorlat, de sajnos
mindenféle gázok összegyűlnek a törmelékben. A robbanás
megrepesztette a téglafalat. Az egész táró szinte nappali fényben
úszott, amikor a lámpásaink érzékelték a gázt. Választanunk
kellett: vagy visszafordulunk, és otthagyjuk az addig meg nem
talált holttesteket, vagy betömjük a repedéseket.
Nuttal: Mit jeleztek a lámpások?
Battie: Vörösen izzottak, uram. Olyan forrón, hogy tartani se
bírtuk őket.
Nuttal: A gáz miatt?
Battie: Igen.
Meek: Hogyan tudtak közel férkőzni a repedésekhez?
Battie: Nem volt könnyű dolgunk. A gáz a fejtés alján
felhúzott falból szivárgott, és a vágatot jórészt eltorlaszolta a
törmelék. Míg megpróbáltuk a szellőzést a lehető legjobban
megoldani, téglát és cementet hozattam egy mellékvágatból, és
aztán Smallbone és Jaxon kivételével mindenkit hártraküldtem.
Habarcsot kevertünk, és a két bányász felváltva mászott be
szinte teljes sötétségben a falhoz, és kettesével falazták be a
téglákat. Sikerült kijavítaniuk a repedéseket, és akkor már
odavihettem lámpásokat is arra a területre, amelyet a leginkább
meg akartam vizsgálni.
Hopton: Miért éppen azt?
 Battie: Mert ott fedeztem fel a gázszivárgást aznap reggel.
Hopton: Gyanakodott, hogy a kiadott figyelmeztetés ellenére
az egyik áldozat robbantást kísérelt meg?
Battie: Nem, uram.
Liptrot: Talán kegyeletsértésnek tartja a gyanúsítást?
Battie: Nem mondhatnám, uram. De a fejtésnek azon a felén
egyetlen lőmester dolgozott: Smallbone.
Nuttal: Ő pedig másutt volt. Szóval kevéssé valószínű, hogy
Taffy vagy a Swift fivérek, vagy Greenall vagy bárki más az
elhunytak közül puskaporral robbantott volna Smallbone nélkül.
Battie: Igen, uram.
Meek: De ha mégis megkísérelték volna, kevésbé
szakszerűen csinálják.
Battie: Igen, uram.
Hopton: Igaz, hogy Greenallt egyszer megrótták, amiért
pipára gyújtott a bányában?
Battie: Az tíz évvel ezelőtt volt.
Liptrot: De igaz vagy nem igaz?
Battie: Igaz.
Nuttal: Akad részeges bányász a fejtésben dolgozók között?
Battie: Azt nem mondanám, hogy részeges.
Nuttal: John és George Swiftet nem éppen a múlt héten
vonta felelősségre a rendőrség, amiért az utcán hangoskodtak?
Battie: John aznap nősült. Ünnepeltek.
Hopton: Az ital befolyásolja a bányászok ítélőképességét?
Battie: Igen.
Hopton: A bányászok pedig italoznak.
Battie: Olyan is akad.
Hopton: Ön fogyaszt alkoholt?
Battie: Megiszom egy sört munka után.
Nuttal: Egy sört vagy kettőt?
 Battie: Száz fok van ott lenn a bányában. Napi öt fontot
kiizzad az ember. Amikor feljön, pótolnia kell a folyadékot.
Hopton: Azt akarja mondni, hogy a sör jobban pótolja a
folyadékot, mint a wigani víz?
Battie: Ön mondta uram, nem én.
Meek: Jól tudom, hogy ön tagja a bányászok
szakszervezetének?
Battie: Bányász vagyok, tehát szakszervezeti tag is.
Meek: Több annál. Aktív vezető. A bányászok pártfogója,
igazam van?
Battie: Felteszem, uram.
Meek: Távol álljon tőlem a célozgatás gondolata, de
mondhatjuk, hogy egy szakszervezeti vezető soha nem ismerné
el, ha az egyik áldozat hibáztatható a történtekért?
Battie: Nem tudom, mi történt aznap a bányában. Csak azt
tudom, hogy a bányászat tikkasztó és veszélyes munka, de ezt
mindenki tudja. És ezt soha semmi nem fogja megváltoztatni.

Blair is tikkadtnak érezte magát, és a fejfájása miatt egyre

nehezebben összpontosított. Felhajtott egy brandyt, bár jobban esett
volna egy pohár sör. Maga mellé tette a jegyzőkönyvet, leszedegette
a piócákat, és elszundított.

Hideg marhasültet, sajtot és bort ebédelt, s közben az járt a fejében,

amit Battie a vízről mondott. A piócák, újabb, friss négyes: Júlia,
Ophelia, Portia és Lady Macbeth őbelőle ebédeltek.
Gyűlölte a szénbányákat. Az arany nemes és élettelen. A szén
ellenben, mely élő anyag volt valaha, most sem halott, s miközben
kővé változik, gázokat lehel ki. A könnyen fejthető, felszín közeli
rétegekből persze mára semmi nem maradt. És minél mélyebbek a
bányák, annál keményebb a szén, rosszabb a levegő, mérgezőbbek a
gázok. És mivégre? Még egy picurka aranyrögöt se találni bennük.

Vizsgálóbiztos: Mr. Wedge, ön a Hannay-bánya igazgatója.

Január 18-án tudott arról, hogy sújtólég veszélye áll fönn?
Wedge: Igen. George Battie-től kaptam az információt, és
egyetértettem a robbantások betiltásával. Végtére is ez a
bányamester dolga: hogy óvintézkedéseket tegyen, és védje a
tulajdont.
Vizsgálóbiztos: Mint igazgató, hol volt és mit tett, amikor
értesült a robbanásról?
Wedge: A bányaudvaron voltam, és a robbanás ereje
majdnem ledöntött a lábamról.
Abban a szent pillanatban futárokat küldtem a közeli
bányákba orvosi és egyéb segítségért. Bányatűz esetén a
sebesültek és a holtak hosszan tartó föld alatti szállítást
igényelnek, amit saját bányászaink képtelenek egyedül megoldani.
Utána az aknakast ellenőriztem, amely hála istennek
működőképes volt, bár az aknából erős füst gomolygott.
Megérkezett Battie küldönce, aki értesített, hogy a bányamester
megkezdte a föld alatti mentést. Mihelyt a kas újra a felszínre ért,
lámpással felszerelt önkénteseket küldtünk le. Szomorú tény,
hogy szerencsétlenségek idején a bányamentők maguk is gyakran
áldozatokká válnak. Ezért vesszük szigorúan a lámpások
nyilvántartását, mert így tudjuk, mikor hagyja el az utolsó ember
is a bányát. Nincs annál rosszabb egy család számára, mint ha
nem tud biztosat hozzátartozója holléte felől.

Blair nem tudta pontosan a saját korát, és fogalma sem volt a

születésnapjáról. Öreg Blairtől azonban ellesett némi geometriát, és
amikor úgy kilencéves lehetett, egy szögmérővel hozzávetőleges
pontossággal meghatározta – egy óceánjáró átlagos sebességével
számolva passzátszél és téli viszonyok mellett – azt a földrajzi
szélességi és hosszúsági fokot, ahol utoljára látta az anyját. Egyszer
haladt át azóta azon a földrajzi ponton. Akkor régen a korlátba
kapaszkodva bámulta a tajték alatt sötétlő örvényeket. A hideg és a
magáramaradottság érzése elviselhetetlen volt.

Vizsgálóbiztos: A neve?
Jaxon: William Jaxon.
Liptrot: Az ön dolga, hogy lyukat fúrjon a robbantások előtt,
mégpedig abban a fejtésben, ahol a tűz kitört?
Jaxon: Igen, uram.
Nuttal: Fúrt lyukat aznap?
Jaxon: Nem, uram. Miután Mr. Battie kiadta a
figyelmeztetést, senki nem fúrt lyukat.
Hopton: Igaz, hogy ön nem tartózkodott a fejtés területén a
robbanás pillanatában?
Jaxon: Igaz, uram. Albert Smallbone-t kísértem az
aknakashoz, mert egy csákánycsapás által okozott kőomlásban
megsérült a lába. A fővonalon jártunk, amikor megrázkódott
alattunk a padozat. A gázokkal teli légáram elsöpört volna
bennünket, ha nem tudunk bemászni egy búvófülkébe. Semmit
nem láttunk, semmit nem hallottunk a szénportól, mert kisebb
agyrázkódást kaptunk. Mellékvágatokban araszoltunk előre,
amikor találkoztunk Battie-vel és a többiekkel.
Meek: És inkább visszamentek a fejtésbe, ahelyett hogy saját
biztonságukra gondoltak volna?
Jaxon: így van, uram.

Vizsgálóbiztos: A neve?
Smallbone: Albert Smallbone.
 Liptrot: Ön az egyetlen lőmester a fejtésnek azon a részén,
ahol a robbanás történt?
Smallbone: Igen, uram.
Liptrot: Smallbone, eljutott önhöz Battie figyelmeztetése
aznap reggel?
Smallbone: Igen, uram.
Nuttal: Nyilván nagyon szerencsésnek érzi magát, hogy
életben maradt.
Smallbone: Még szerencsésebbnek érezném magam, ha a
barátaim is életben maradtak volna.
Meek: Komoly sérülése volt a lábán, amikor a kő ráesett?
Amikor úgy döntött, hogy visszafordul Jaxonnel és Battie-vel?
Smallbone: A pillanat hevében, uram, nem gondoltam vele.

Blair feje az aszpirin ellenére lüktetett. Hiába mestermunka a varrat:

úgy érezte magát, mint az aranyparti Macarthy, miután fejét
lecsapták, kifőzték, és a többi bálványozott koponya mellé állították.

Molony: A nevem Ivan Molony. A Hannay-bányától egy

mérföldre lévő Mab-bánya igazgatója vagyok. Január 18-ának
reggelén füstöt láttam felszállni a Hannay-bányából, és egyből
tudtam, hogy föld alatti robbanás történt. Egy csapat
önkéntessel azonnal odasiettem.
Nuttal: A lancashire-i bányák között szokás a tűz első jelére
segítséget nyújtani egymásnak?
Molony: Igen, ez a kölcsönös segítség egyik formája.
Nuttal: És odaérve ön is lement az aknakassal a bányába?
Molony: A többi önkéntessel együtt.
Hopton: Mint szakértő ön érkezett elsőként a fejtésnek ahhoz
a részéhez, ahol a feltételezés szerint a robbanás történt. Mondja
el, mit tapasztalt ott.
 Molony: A fejtés egyik végén sima falfelületet, a másikon
összeégett testek és kocsik halmait. Olyan rettentő mészárlást,
mint amikor a kartácstűz lekaszabolja a katonákat. Battie és két
másik bányász addigra már helyreállította a szellőzést szolgáló
légterelőket, és éppen az utolsó téglát illesztették a másodlagos
gázszivárgás megakadályozására felhúzott falba.
Liptrot: Eddigi tanúktól már tudomása van arról, hogy a
Hannay-bányában figyelmeztetés volt érvényben a robbanás
előtt. Szakértői véleménye szerint a puskaporos robbantáson
kívül mi más okozhatott ilyen mérvű katasztrófát?
Molony: A Mab-bányában megmotozzuk a bányászokat,
nehogy pipát vagy gyufát vigyenek le magukkal. Elzárjuk a
lámpásokat, és szigorúan őrizzük a kulcsot. De hiába. Így is, úgy
is lekerül egy-egy pipa, és ha egy bányász nem lát gázszivárgást,
és felnyitja a lámpását, hogy pipára gyújtson – amit a
figyelmeztetések ellenére gyakran megtesznek –, könnyen
okozhatja saját maga és társai halálát.
Hopton: Az ön hozzáértő véleménye szerint miként
vélekednek a bányászok a puskaporos robbantás betiltásáról?
Molony: Nem örülnek neki.
Liptrot: Miért nem?
Molony: Egyetlen robbantással több szenet jövesztenek, mint
egy egész napi csákányozással. Ez pénzkérdés. A bányászok
ugyanis nem órabérben dolgoznak, hanem a felküldött szén
mennyisége után kapják a fizetésüket.
Nuttal: Van más módja is annak, hogy egy bányász a
biztonsági intézkedéseknek fittyet hányva veszélybe sodorja a
társait?
Molony: Mégpedig számtalan. Ha egy hiányos képzettségű
bányász gázszivárgást észlel, az első reakciója, hogy rohanni
 kezd. Ahogy fut, a láng kicsap lámpásának biztonsági
dróthálóján, és felrobbantja a gázt, amely elől menekülni próbál.
Nuttal: A Hannay-bányabeli robbanás erősségét figyelembe
véve, a tárna feltétlenül telítve volt gázzal?
Molony: Nem. Egy csekély erejű robbanás is okozhat
sújtólégrobbanást, ugyanis a lancashire-i bányászok vannak
olyan meggondolatlanok, hogy dobozszám halmozzák fel a
puskaport a fejtések környékén. Ha az egyik felrobban, a
dobozok egymás után fognak tüzet, ami az egész tárón végigfut.
Hopton: Hosszú igazgatói tapasztalata szerint mi okozhatta a
Hannay-robbanást: a bányatulajdonosok mulasztása a bánya
irányításában, illetve ellenőrzésében, vagy a biztonsági
intézkedések megsértése valamelyik bányász részéről?
Molony: Mivel az intézkedésekben vagy azok ellenőrzésében nem
tapasztaltunk hiányosságot, a katasztrófa csakis az egyik bányász
hibájából következhetett be.

A jegyzőkönyv szerint a jelen lévő családok között ekkor

méltatlankodás tört ki. A zajongás csak akkor ült el, amikor a
bányászok egyik képviselője szót kapott. A neve ismerősen hangzott
Blairnek, bár csak egyszer látta az illetőt, amikor a Hannay-
rezidenciában adott vacsorán ügyetlenül kergette a borsószemeket a
tányérján.

Walter Fellowes: A Bányászok Szakszervezetének és

Kölcsönös Biztosítási Alapjának megbízottja vagyok. Ilyen
minőségemben látogattam le a Hannay-bányába a robbanás
másnapján. Egyetértek Mr. Molonyval abban, hogy pokoli
pusztítás szívrepesztő látványának lehettünk tanúi, az azonban
felháborít, hogy az ilyen ügyekben való múltbeli
tanúskodásaihoz hasonlóan most is az egyik áldozatra igyekszik
 hárítani a felelősséget. Szeretném emlékeztetni Mr. Molonyt,
hogy nem a bányatulajdonosokat hozzák fel élettelenül és
eltorzulva, és nem őket gyászolják özvegyeik és gyerekeik,
hanem a tulajdonosok által leküldött bányászokat. Azt pedig,
hogy terheli-e felelősség a tulajdonosokat, vagy jár-e kártérítés az
áldozatok családjának, a Polgári Bíróság hivatott eldönteni, és
kifejezetten méltányolnám, ha Mr. Molony megtartaná magának
hozzáértő vagy egyéb véleményét. Továbbá szeretném
emlékeztetni Mr. Molonyt arra, hogy amennyiben egy bányász
nem termel ki bizonyos mennyiségű szenet, rövidesen
elbocsátják, és ezért nem állítanám, hogy a bányászok
pénzéhségből végeznének robbantásokat. Végül szeretnék
feltenni Mr. Molonynak egy kérdést.
Hopton: Tiltakozom.
Meek: Fellowes szavának nincsen súlya a bíróság előtt.
Vizsgálóbiztos: Mr. Molony, hajlandó válaszolni Mr. Fellowes
kérdésére?
Molony: Ha egyszer Fellowes annyira akarja. Mondja csak.
Fellowes: Mr. Molony, ha számba veszi mindazokat a
vizsgálatokat, amelyeket megtisztelt a véleményével, volt
közöttük akár egyetlen eset, amelyben egy tehetős
bányatulajdonost terhelt a felelősség a robbanásért, és nem egy
nincstelen bányászt?
Molony: Nem volt. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva,
hogy egyetlen tehetős bányatulajdonos sem csákányoz vagy
robbant szenet. Ha mégis megpróbálkozna vele, nagyon
veszélyesnek tartanám.

A jegyzőkönyv szerint „általános nevetés oldotta a helyiségre

telepedő feszültséget”, előkészítve a hangulatot a birodalom
legelismertebb és megfellebbezhetetlen szaktekintélyének
hozzászólása előtt.

Vizsgálóbiztos: Az esküdtszék izgalommal várja Benjamin

Thicknesse, Őfelsége Bányafelügyelőjének hozzászólását.
Thicknesse: Végighallgattam az összes tanú véleményét.
Tanulmányoztam a Hannay-bánya keresztmetszeti és szellőzési
térképét. A kötelesség és a lelkiismeretem azt diktálja, hogy
önök elé tárjam néhány gondolatomat és következtetésemet.
Először is kinyilvánítom a királynő és a királyi család
részvétét. Egy, a Hannay-bányabeli robbanáshoz hasonló mérvű
szerencsétlenség az egész nemzetet érinti. Őfelsége osztozik
önökkel gyászukban.
Másodszor: A hadviselést leszámítva nincs a mélyművelésű
szénbányászatnál veszélyesebb foglalkozás, soha nem is volt, és
valószínűleg nem is lesz.
Harmadszor: George Battie és az általa vezetett mentőcsapat
helyes és gyors döntéseinek köszönhetően számos bányász
megmenekült. Az, hogy Battie, Smallbone és Jaxon
haladéktalanul befalazták a gázszivárgások helyét,
feltételezhetőleg elhárított egy második katasztrófát.
Negyedszer: Nem ítélhetem meg egyik szakértő tanú
véleményét sem. Lehet, hogy valamennyiüknek igaza van; lehet,
hogy mindannyian tévednek. Elképzelhető, hogy az egyik
bányász kinyitotta a lámpását egy pillanatra, hogy pipára
gyújtson, de ezt már soha nem tudjuk meg. Egy szikra, egy láng
vagy egy puskaporos doboz önmagában vagy együttesen is
okozhatta a robbanást. A válasz ott rejtőzik a bánya mélyén.
Elég jó volt-e a szellőzés ahhoz, hogy megtisztítsa a tárnákat a
gáztól? A friss levegőnek végtére is először egymérföldnyire le
kell hatolnia a föld alá, hogy körbekeringhessen a tárnák és
melléktárnák nyolc mérföld hosszú rendszerében. A jelenlegi
biztonsági szabványok értelmében, a számításaink szerint azt
mondhatjuk, hogy a szellőzés megfelelő volt, azt azonban nem
zárhatjuk ki, hogy egy lovászfiú vagy a pónija esetleg felborított
egy vásznat, és ezzel megváltoztatta a légáram gondosan
megtervezett útját. Tény, hogy a lancashire-i bányák
„gyúlékonyak” – azaz különösen hajlamosak a gázszivárgásra.
Ezt a tényt egy másik is súlyosbítja. Minél mélyebben fejtik a
szenet, az annál gyúlékonyabb. Viszont minél mélyebben fekszik
a szén, annál keményebb, és annál nagyobb szükség van a
robbantásra.
Végül van még egy tényező: maga a szén. A tárnák
levegőjébe került szénpor, mely vörösre csípi a bányászok
szemét és fekete foltokban rakódik le a tüdejükön, majdnem
ugyanolyan gyúlékony, ha megfelelő arányban keveredik
oxigénnel, mint a lőpor. Ez viszont ellentmondást szül. Hogyan
szánhatja rá magát bárki is, gondolná az ember, hogy ilyen föld
alatti alagutakban keressen munkát, ahol ennyi ismert és
ismeretlen veszély leselkedik rá? Hogyan köszönhet el reggel egy
apa a gyermekeitől abban a tudatban, hogy délutánra esetleg
árván hagyja őket?
Ez természetesen érzelmi alapokon nyugvó és
szűklátókörűségre valló válasz, amely a brit ipart megtorpanásra
késztetné. A fonók üresen állnának, a mozdonyokat
pályaudvarokon enné a rozsda, a hajók lustán ringatóznának a
kikötőkben.
Ez a válasz hátrányos a tudományra nézve is. A brit
technológia napról napra korszerűsödik. És az egyre halmozódó
tudás birtokában a biztonság is mind tökéletesebbé válik.
 Végkövetkeztetésként megállapítom, hogy minden
valószínűség szerint emberi mulasztás, a rendelkezések
megsértése lehetett e katasztrófa oka.
A választ magába temette a bánya mélye. Soha nem kerül a
napvilágra.

A jegyzőkönyv szerint az esküdtszék ezután visszavonult tizenöt

percre, majd felolvasták az ítéletet.

Mi, az esküdtszék tagjai megállapítottuk, hogy hetvenhat

munkás lelte halálát a Hannay-bányában a január 18-án
bekövetkezett sújtólégrobbanás következtében. Nincs elégséges
bizonyíték a birtokunkban arra nézve, hogy a gáz mitől gyulladt
meg, és hogy kit terhel ezért a felelősség.
Az esküdtszék tagjai egyhangúlag kijelentik, hogy az illető
bányát megfelelően irányítják, és a fent nevezett társaság
tulajdonosai nem követtek el mulasztást.

Nem elég, hogy az esküdtszék előtt senki nem firtatta a társaság

felelősségét, de a jegyzőkönyvben egyetlen mondattal elejét vették
annak, hogy az áldozatok családja pert indíthasson a Hannay-bánya
ellen.
Blair képzeletbeli pohárköszöntőre emelte arzén és brandy
keserű keverékével teli poharát. Micsoda meglepetés.
A jegyzőkönyvhöz csatolták a lámparaktáros naplójának egy
másolatát, amely nyilvánosságra hozta a robbanás napján lámpást
vételezett bányászok névsorát. A lista tartalmazta a túlélőket, a
mentőcsapat tagjait és az áldozatokat is.
Battie, George 308
Paddie 081
 Pimblett, Albert 024
Pimblett, Robert 220
Twiss, Bernard 278
Jaxon, Bill 091
Smallbone, Albert 125

A lista meglehetősen terjedelmes volt, de a lényeg Battie szerint az,

hogy hetvenhat ember jutott hetvenhat lámpásra.

Blair úgy ült, akár egy pasa, takarókba bugyolálva magát, hogy tisztes
külsővel fogadja az elkerekedett szemű szobalányt, aki a vacsoráját:
grillezett bordát és bordeaux-it szolgált fel.
– Másrul se hallani, mint hogy maga miket mesélt.
– Mit meséltem?
– Az afrikaiakrul meg a makarónirul. A hasamat fogtam a
nevetéstül.
– Elég jó történet.
– Hogy érzi magát?
– Jobban is voltam már.
– Szörnyű idő van márna este.
– Nem baj, nem megyek már el.
– Ja, van itt magának még egy levél.
A szobalány a kötényzsebébe nyúlt. Sokáig kezében tartotta a
dombornyomásos monogrammal ellátott krémszínű borítékot, majd
elejtette; Blair azonban utánakapott. Feltépte a szélét, és egy rövid
üzenetet húzott ki belőle: „Holnap délben várom a Theatre
Royalben. Készüljön fel egy kulturális eseményre. H.”
Hannay jellegzetesen parancsoló stílusa, amely eleve kizárja az
ellenkezés lehetőségét. Wigani „kulturális esemény”? Olyan is van?
 Amikor Blair felnézett, a lány szeme még jobban elkerekedett.
Most vette csak észre, hogy a takarója lecsúszott, amikor a levél után
kapott, és az oldalán kövéren sötétlettek a piócák.
– Elnézést. Valóban nem szép látvány. De most már
gyakorlatilag a családba tartoznak.
– Haha.
– Pedig így van. A nevükön is hívhatja őket. Hopton, Liptrot,
Nuttal és Meek. – Blair betakarózott. A szobalány lábujjhegyre állt,
mintha Blair következő látványossága egy farok vagy a homlokából
nőtt szarv lenne.
Mellén összefonta vézna karjait, és megrázkódott. – Lúdbőrzik a
hátam.
– Remélem is. Az olyan lányok, akik soha nem libabőrösek,
rosszul végzik.
– Komolyan?
– A legkomolyabban. A libabőr a tisztességesség utolsó jele.
Inkább legyen dolgom piócákkal, mint jogászokkal, gondolta
Blair. A Hannay-bánya jogi képviselőinek állításával szemben a
bányászok nem követhettek el hibát. Tapasztalt bányász nem
nyitogatja a biztonsági lámpását, és nem rohan fejvesztetten át a
gázon. Ha észrevették volna azokban az utolsó másodpercekben,
hogy a láng megnyúlva lebeg a lámpásukban, sürgősen eligazítják a
légterelőket, hogy kiűzzék a gázt. Vagy, ha erre már nem futja az
idejükből, rendezetten visszavonulnak a friss levegő felé, amely még
mindig áramlott a fővonalon.
Ez a feltevés viszont újabb kérdéseket szül. Jaxon és a sérült
Smallbone miért az elhasznált levegőjű oldalvágaton indult vissza a
fejtéstől, még mielőtt kitört volna a tűz?
De volt még ennél furcsább rejtély is. George Battie azt állította
az esküdtszék előtt, hogy a robbanás után legelőször is üzenetet
küldött föl a kasban. Wedge, az igazgató tanúsította, hogy miután a
küldönc felért, az önkéntes mentőknek várniuk kellett a kasra. Miért
ment le közben a kas? Ki szállt be? Elképzelhető lenne, tűnődött
Blair, hogy végre John Maypole nyomára bukkant?
Ez a fejtörő kellemes érzéssel töltötte el. Gondolatai úgy
száguldoztak, hogy észre sem vette, hogy a szobalány még mindig az
ajtóban áll.
– Van még valami? – kérdezte.
– Mindenki azt beszéli, hogyan verte meg Bill Jaxont. Ezt még
senki nem csináta meg.
– Valóban?
– Meg ho’ Bill feni magára a fogát.
A jegyzőkönyv azon nyomban elpárolgott Blair fejéből. – Most
nekem lúdbőrzik a hátam. Van még valami?
– Nincs. – A lány kihátrált.
Blair várt egy percet, majd félretolta a vacsoratálcáját, egyenként
leszedegette a piócákat, és felöltözött.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Esett. Blair felgyűrte a gallérját. Az elfüggönyözött ablakok alatt a

járdák kihaltak voltak, csak utcakölykök tocsogtak az
esőcsatornákból kiömlő vízben. Blair megdöngette az ajtót, hogy
Rose a zuhogó esőn át is hallja.
Amikor a lány végre ajtót nyitott, Blair a testsúlyát egyik lábára
helyezve az ajtófélfának dőlt. A konyhába csupán a nappali egyik
sarkában világító lámpából szűrődött át fény. Vajon miért hagyja a
házat mindig ilyen sötétben? Haját egy fésűvel fogta össze, és laza
tincsek buggyantak ki alóla. Bőre olajzöld volt a szénportól. A
tegnap esti foltozott muszlinszoknyát és blúzt viselte; csuklója
kilógott a rövid ruhaujjakból. Semmi jel nem mutatott arra, hogy Flo
is otthon lenne.
– Megmondtam, ho’ meg ne lássam itt többet.
– Nem is jöttem volna, de azt beszélik, hogy legyőztem Bill
Jaxont. Szívesebben hallanám azt, hogy Bill vert meg engem, vagy
hogy nem is verekedtünk meg.
– Én egyik változattal se törődök.
– Pedig valaki terjeszti ezt a hírt.
– A’ nem én vagyok. Se Bill, se maga eszembe se vót egész nap.
A nyitott ajtóban állva, a kint és bent között Blair úgy lesett
körbe, mintha Bill ott ülhetne az egyik sötét konyhaszéken. A ház
csak úgy kongott az ürességtől, és Blair megint csak eltűnődött,
hogyan létezik ez a calcuttai körülményeiről híres Scholesban.
– Azt üzenem Billnek, hogy nem vagyok a vetélytársa. Maga
nem érdekel engem.
 – Na, szépen vagyunk. Maga semmivel se jobb poéta, mint
amilyen úriember.
– Minél előbb a hátam mögött akarom tudni Wigant. Nem
óhajtok belekeveredni.
– Mibe?
– Semmibe. Billnek is megmondtam, hogy gyáva vagyok.
– Kár, ho’ nem hallgatott magára.
– Azt üzenem… – kezdte Blair, amikor a tetőn kopogó eső zaja
dobolássá erősödött, és elnyomta a szavait. Mielőtt belegondolt
volna, mit tesz, beljebb lépett a küszöbről. Keze akarata ellenére
Rose csípőjére vándorolt, és önhatalmúlag közel húzta a lányt. Rose
pofon üthette volna vagy belevághatta volna a fésűjét a kezébe.
Ehelyett rátapasztotta szénízű száját az övére, és felkínálta neki.
– Vegye le a kalapját – mondta.
Blair ledobta a földre. Rose oldalra hajtotta Blair fejét, hogy
megvizsgálja a körbeborotvált foltot, aztán visszafordította, és sokáig
fürkészte a szemét. Blair nem értette, hogyan juthattak idáig. Nyilván
elmulasztott észrevenni valami jelet.
– Biztos fáj – mondta Rose.
– Ühüm.
Blair keze alatt a lány szíve ugyanolyan hevesen dobogott, mint
az övé. Az óra tiktakolása beleveszett az eső kopogásába, és Blair
csak a kandallórács fölött mozgó ingát látta. Ha lett volna lehetősége
rá, hogy egyetlen perccel visszalépjen az időben, és meg nem
történtté tegye az előbbi érintését, kapott volna rajta. De nem volt.
Egyébként abban a pillanatban, amelyben számításai szerint a lány
szokásos kacérságával elbocsáthatta volna, Rose ugyanolyan
döbbenten állt, mint ő. Vagy csak annyival jobb színész volt.
Az emeleti szobában volt egy meggyújtatlan lámpa, egy
árnyéknak tűnő komód és egy elnyűtt lepedőkkel leterített ágy.
Karjaiban karcsúbbnak és fehérebbnek érezte a lányt, mint
amilyennek képzelte. Egy hosszú tükörben elkapta háta villanását.
Az évnyi nélkülözés után egy futó érintés is lázba hozta; akárha
lázálomban lett volna. A szükség az őrület egyik formája, gondolta.
Kétségbeeséssel hatolt beléje, ahogy a fuldokló löki magát a felszín
felé. Rose nem lehetett több tizenkilencnél vagy húsznál, mégis
türelemmel bevárta. Szatírnak érezte magát a lány fiatal testén;
amikor végre megtalálta helyét, Rose arcbőre kipirult, és lábaival
átfogta a férfi derekát.
Mit jelent az első korty víz egyévnyi szomjazás után? Mit jelent a
víz a léleknek? Megdöbbent, hogy a két test mennyire egy egészet
alkot; hogy egy egyszerű csilléslány ágyában köt ki, s ő a teljesség felé
röpíti. Tudatában volt kormos kezének és arcának, és annak, hogy
saját keze és arca is csakhamar ugyanolyan fekete lesz; de leginkább
mégis az izzó szempárnak, amely diadalmasan tekintett rá.
Rose homlokán izzadságcseppek csillantak, körbefutották a
szemét, szemhéját sötétebbnek, szeme fehérjét még fehérebbnek
láttatva; e két ösvényt, amelyek elvezetik beléje. Szükségszerű vajon,
hogy a tanulatlan lányok felszínesek is? Rose-ban olyan mélység
tárult eléje, amely készületlenül érte; belezuhant. Nem is zuhant –
úgy vetette bele magát.
A fájdalom szétfoszlott. Vagy lehet, hogy erre a szintre a
fájdalom már nem ér el, ezen a szinten nincsen más, csak Rose, és ő
boldogan merül alá és bukik fel benne; tulajdon teste kemény, mint a
kő; egyszer csak megrázkódik, és a kő hússá ernyed.

– Hány éves vagy? – kérdezte Rose.

– Harminc, harminckettő, valami ilyesmi.
– Ilyesmi? Hogyhogy nem tudod?
Blair megvonta a vállát.
 – Hallottam mán olyat, ho’ valaki elment Amerikába, hogy
újrakezdje az életét. Azér azt nem hittem vóna, hogy ilyen sokat
lehessen felejteni.
– Én korán újrakezdtem, és sokat felejtettem.
– Azt tudod, ho’ most hol vagy?
– Hát persze.
A lámpás a lehető legalacsonyabb lánggal égett; Rose az ágy
fejvégének támasztott párnáknak dőlt. Közszemlére tette – ez a
helyes kifejezés rá – tökéletes szemérmetlenségét. Mindent
összeadva – mérnökszemmel nézve – teste karcsú, már-már inas
volt, melle hegyes, és nem is vörös, hanem barna hajfonat lógott
egészen a gyomra aljáig. Tekintete saját testéről Blairre szökkent, és
azt a félreérthetetlen üzenetet küldte neki, hogy sok mindent kaphat
még, amit nem ismer, és amiért ringbe szállhat.
– Nem Wiganre gondoltam – mondta.
– Tudom.
Blair az ágy végében ült, béna lábát lelógatta a padlódeszkára.
Lehet, hogy Flo egy óra múlva hazajön, de az is lehet, hogy csak
hajnalban, mondta Blairnek.
– Egyedül tartod fenn ezt a házat? Miből telik rá?
– A’ nem tartozik rád.
– Nem vagy egy egyszerű lány.
– Egyszerű lányra számítottál?
– Semmilyen lányra nem számítottam. Nem ezért jöttem. Vagy
nem gondoltam, hogy ezért jövök.
– Akkor mi történt?
– Nem tudom. – Önmagának sem tudta megmagyarázni, hogy
mi vezette a kezét a lány csípőjéhez. – Én csak azt tudom, hogy a te
őrült Billed kinn szaglász utánam az esőben.
– Itt biztonságba vagy.
– Ez nem hangzik valami hihetőnek.
 – El akarsz menni?
– Nem.
– Akkor jó.
Hangjukban két ember közös izgatottsága csengett, akik kis
bárkában összezárva, minden cél nélkül nekivágnak a háborgó
tengernek. Szó sincs egyenrangúságról, figyelmeztette magát Blair. Ő
négy világrészen fordult meg; Rose egész életét bányák közelében
töltötte. Ennek az ágynak a platformján mégis mintha egyenrangúak
lettek volna. Most különcködései – például a bársonyszalag, amit
még nadrághoz is képes volt viselni – nem tűntek nevetségesnek.
Vajon szándékosan hagyja félrevezetni magát, tűnődött Blair, vagy
valóban értelem csillog a lány szemében?
– Úgy élsz, mint valami nagyúr. Nem zseníroz, ho’ nállam
maradsz éjszakára?
– Úgy élek, mint a holtak. Úgyhogy szívesen maradok veled.
– „Úgy élsz, mint a hótak?” Milyen szépen mondtad. Tudom is,
hogyan érted. Amikor a bányánál válogatom a szenet, olyan érzésem
van, mintha a pokolba lennék szobalány.
– Gyűlölöd a munkádat?
– Nem. Azt gyűlőném, ha a fonóba dógoznék. Azt a zajt.
Egypár barátnőm majdnem teljesen megsüketűt. A levegő annyira
tele van gyapottal, hogy lélegezni se bírsz. Meg gyűlőnék szoknyát
hordani a veszélyes fonógépek mellett. Vagy levágja egy gép a fél
lábad, vagy megfúlsz, vagy elvisz a tüdővész. És még annyit se
keresel, mint a bányánál. Nekem szerencsém van.
– Lehetnél szolgáló is.
– Cseléd? Tudom, hogy az becsületesebb foglalkozás, de akkor
nem tudnék a saját szemembe nézni.
A beszélgetés megszakadt. Nem ismerik egymást, gondolta Blair.
Semmi közös nincs bennük, az udvarlás elmaradt, valami azonnal
egymás karjaiba hajtotta őket, ahogy két bolygó kölcsönösen vonzza
egymást.
– Hány lányt csábítottál el?
– Hány férfit csábítottál el?
Rose mosolygott, mintha ezzel elintézhetné a választ.
– Milyen vót most megint e’ fehér lánnyal? Vagy igaz, amit
mondanak, hogy sötétbe minden macska fekete?
– Nem volt énnekem annyi nőm, de az tény, hogy egyik sem volt
olyan, mint a másik.
– Milyen értelembe?
– Érintés, illat, íz, mozgás, tűz.
– Istenem, micsoda tudós vagy. És énnekem milyen ízem van?
Blair végigfuttatta kezét Rose oldalán, aztán keresztbe a hasán,
és megnyalta a tenyerét.
– Rózsaízed. Enyhén égett rózsa íze.
Rose felkönyökölt. Szemöldöke eltűnt ugyan kusza tincsei
között, de éjfekete szembogara barna és zöld szikrát szórt. És bár a
szénpor visszajáró vendégként ült az arcán, teste a vörös hajúak
hófehérségével vakított, és a kék erek olyan áttetszőn hálózták be
keble két domborulatát, hogy Blair szinte látta pulzusának lüktetését.
Ujjai felszaladtak Blair lábán, és erősen megmarkolták, ami
közötte volt. – Látom, föléledtél.

Nem mindennapi lány, gondolta Blair. Egyévnyi kiéhezettség után

közeledett az ágyához, Rose szenvedélye mégis fölért az övével,
mintha ezzel az egyetlen éjszakával kellene beérnie egész hátralévő
életére. Rose-ban megvolt a teljes önfeladás képessége, mely önként,
tudatosan választja az elkárhozást, ha akad, akivel együtt
elkárhozhat.
Rose igenis volt valaki. Valaki, akivel számolni kell, aki nem
csupán fényképeken szereplő turistalátványosság, és nem egy
meddőhányóra vetülő sziluett. Legalább annyira valóságos, mint
bármelyik Hannay.
Szerelmes lenne? Nem hitte, hogy az. Testük dühödt szilajsággal
csapott össze, akár két eszelős, verejtéktől lucskos cintányér. Úgy
érezte, szeme megpattan, és vállizmai megfeszültek, amikor a lány
körmei a hátába vájtak.
Fekete kenődött szét a fehéren: a lepedők végtelen síkján. Az
ágy fölött hétköznapi tér volt. A lányban mélység. De nem Wigan.
Egészen más világ.
– Lassan rendbe jössz.
Lovaglóülésben föléje ült, és kisimította a hajat a sebből.
– Ez a tervem – mondta Blair.
– Ragyogó terv, ha el tudod kerülni Billt.
– Ez a fő tervem – vagy legalábbis ez volt mostanáig.
Rose leszökkent róla, de egy pillanat múlva már vissza is tért egy
kendővel. Ráült a férfi mellére, és maga felé fordította sebesült
halántékát.
– Mit csinálsz?
Ráköpött a sebre, és szénport rázott rá a kendőből. – Amit a
bányászok – válaszolta.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mendelssohn zongoradarabja után egy fúvószenekar rázendített az

„Előre, Krisztus katonái”-ra, s ezalatt a reformáció mártírjainak
öltözött reverendás és vattaszakállas gyerekek felmasíroztak a
Theatre Royal színpadára.
– A gyerekek bányászok árvái. A bevételt az utolsó pennyig rájuk
költik – súgta Leveret Blairnek. A színház hátuljában álltak, egy
Shakespeare-t pennával ábrázoló szobor alatt. A színház tragikus
sorsú Shakespeare-alakok és hősszerelmesek falfestményeivel
tisztelgett a nagy bárd előtt; a proszcéniumon Othello, a mór hajtott
egy gondolát a Canal Grandén.
Blair későn érkezett; fején hagyott kalapjával takarta megkékült
sebhelyét. Az egyik páholyban fölfedezte Hannayt; a püspök a
magasból figyelte a naiv, de alapjában véve szórakoztató
színielőadást.
– Erzsébet királynőt díszes ruhájáról és rengeteg vörös hajáról
lehet felismerni. Az a véres kezű pedig Bloody Mary.
– Charlotte jut eszembe róla.
– ’Wyclifet, a mártírt egy máglyához kötözték. A legtöbb
gyermek ezért tart fáklyát a kezében.
– Nem esik nehezemre a helyébe képzelni magam.
– Két előadást fogunk látni, egy vallásosat meg egy modernet.
– Nagyszerű, de Hannay miért hívatott engem ide?
Leveret hümmögött. Némi habozás után megszólalt. –
Megszereztem a listát, amit kért.
– Az „Egyszer Bajba Jutott Leányanyákról”?
 – Igen. – Leveret olyan lopva csent Blair kezébe egy borítékot,
mintha francia képeslapokat tartalmazott volna.
A fekete kámzsás hóhérok elővezették a mártírokat. Egy
vonósnégyes a „Drink to me only with thine eyes”-t játszotta, majd
J. B. Fellowes, a Bányászok Szakszervezetének képviseletében
ismertette az Özvegyek Alapítványának helyzetét, s végül a
vonósnégyes az „Annie Laurie”-val zárta a program első felét.

A szünetben a wigani közönség leözönlött a hallba. Az a társadalmi

osztály volt ez, amelynek fogatait a wallgate-i és millgate-i
szövetkereskedők és kalaposok boltjai előtt lehetett látni, amelynek
szolgái habüstöket fényesítettek, és reggelenként felsöpörték a járdát,
akik öt százalékos kamatra fektettek be a kormány alapítványaiba;
egyszóval, akik klumpa helyett cipőben jártak. Blair belegondolt,
mennyi munka rejlik csak egy ilyen jótékonysági műsorra való
felöltözésben is – ingderekak befűzése, kapcsok és hurkok
összeillesztése a halcsontos fűzőkön, az abroncsszoknya rácibálása
az ellenálló derékra, nem is szólva az alsószoknyák számolatlan
rétegéről – minden nő egy csapat szobalány véresre dolgozott
ujjainak végeredménye volt. Az összhatás harsány fukszia- és
grenadinszínű, moaré-, fulár- és tafotaselymekben páváskodó
hölgyözön volt; a kíséretükül szegődött nyakkendős és fekete
öltönyös férfiak olyan élettelennek hatottak mellettük, mint az
üszkös fatörzsek. A fiatalabb hölgyek némelyike a reumától lesántult
Alexandra hercegnőt majmolva maga is bicegett. Mivel Blairnek
amúgy is merev volt egyik lába, egész stílusosnak érezte a mozgását.
A színházba kéretésének talánya továbbra sem oldódott meg,
bár észrevette, hogy sokatmondó susmutolás alakult ki körülötte. A
társaság középpontja Lady Rowland volt, akiből a férfiak
figyelméhez szokott nők erotikus izzása sugárzott. Ezüsttel szőtt
fekete haját zöld köves kalap koronázta. Blair nem hallotta évődő
riposztjait, de azt látta, milyen ügyesen irányítja a társalgást a
legyezőjével, és hogyan jutalmaz minden sziporkát az érett és
feltűnően vonzó nők elismerő mosolyával. Naprendszerének egyik
külső pályáján Moon főkapitány hajbókolt kezében tartott fekete
strucctollas nemezkalapjával sötét szalonkabátban, amelynek fekete
selyempaszománya a vállától egészen a mandzsettájáig csüngött.
Blair nem hitte, hogy Rose Molyneux-nál tett éjszakai látogatásának
híre máris a kapitány fülébe jutott volna, ennek ellenére tanácsosnak
vélte tartani a két lépés távolságot.
Fiatalabb imádók csoportosulása vette körbe Lydia Rowlandet,
és ha az anya izzott, lánya feleannyi energiával egyenesen szikrázott.
Arany haját és kristálytiszta, ártatlan búzavirág szemét fehér rózsák
diadémja foglalta keretbe. Talán nem is annyira ártatlan, mint inkább
üres ez a tekintet, tűnődött Blair megigézve.
Az igézet bűvkörében az első pillanatban észre sem vette az
egyik sarokba vonult Charlotte Hannayt és Earnshaw-t. Felérhetett
egy büntetéssel Charlotte számára, hogy egy helyen kell lennie Lydia
Rowlanddel; unokahúga ragyogása mellett sápatag árnyék volt
csupán komor mályva ruhájában, fekete csipkék kusza szövedéke alá
rejtett mérgesvörös hajával. Ő, a híres örökösnő külsejét tekintve
lehetett volna nevelőnő vagy valamelyik elátkozott közép-európai
országból betelepült emigráns. Earnshaw mellette állt, szakálla
ugyanolyan gondosan volt kefélve, mint öltönye.
Earnshaw egy megjegyzésére Charlotte egy baziliszkusz merev
tekintetével válaszolt, amely egy átlagos férfit azonnal csöndre intett
volna, de a parlamenti képviselő úr arcáról nem tűnt el az önelégült
magabiztosság. A politikusokat ezért gyilkolják meg, gondolta Blair:
mert semmi más nem képes kizökkenteni őket a nyugalmukból.
– Szóval a bevételt az árváknak szánják? – kérdezte Leveretet.
– Külön gyűjtést rendeztek a műsorukhoz.
 A fúvószenekar is lejött az emeletről, és sorban állt a puncsos
tálak és a habcsókos tálcák előtt. Szerzs egyenruhájuk kékje és
sárgaréz gombjai még pirosabbá tették jellegzetesen angol rózsapiros
arcukat. Az asztal mögött magasztos témájú, túlméretezett
festmények sora függött: a Hegyi beszéd, A hullámok lecsillapítása, Judit,
ölében Holofernes fejével. Blair megérezte, hogy Hannay püspök és Lydia
Rowland mellette állnak.
– Milyen nyugalom árad a Hegyi beszéd-ből, nem gondolja, Mr.
Blair? – kérdezte Lydia. – A nagy tömeg, a kék ég meg az olajfák, a
háttérben Jézussal.
– Ez nem Blairnek való festmény. Ő nem kedveli a tiszta időt –
mondta Hannay. – A viharok és az éles pengék híve. Nem is
kívánjuk tőle, hogy túlzottan megszelídüljön. Sajnálom, hogy csak
alkoholmentes punccsal szolgálhatunk. Értesüléseim alapján jobbat
érdemelne.
– Ezt hogy értsem?
– A fülembe jutott, hogy a tettlegességtől sem riad vissza, ha
szüksége van valamilyen információra.
– Ez borzasztó lenne, kegyelmes uram, de szerencsére nem felel
meg az igazságnak – mondta Leveret.
– Már miért lenne az? Az csak jó, ha Blairt végre érdekelni kezdi
a dolog.
Blair végignézett a többi meghívott fekete ruháján. – Nem így
kellett volna öltöznöm.
– Dehogynem. Kitűnően beleillik a társaságunkba – mondta
Hannay. – Leveret, nem kellene utánanéznie a meglepetésnek?
– Igenis, kegyelmes uram. – Leveret elsietett.
Blair érzékelte, hogy Lady Rowland jeges tekintete és Charlotte
Hannay gyűlölete egyszerre irányul rá a folyosó két külön pontjáról.
Fejsebe sajgott. Nem érezte úgy, hogy beleolvad a tömegbe.
 Bár Hannay félrevonta Blairt, a püspök mágnesként vonzotta a
tekinteteket. Minden fej feléje fordult, de csak kevesen rendelkeztek
elég magas társadalmi ranggal ahhoz, hogy a társaságába
merészkedjenek. Blair túl nyilvánosnak találta az alkalmat
magántermészetű beszélgetéshez.
– Tiszteljen meg a véleményével. A jelenlévő hölgyek közül kire
mondaná, hogy tündöklő fénypont? Ki az egy szem gyémánt a
szürke kavicsok között? – kérdezte Hannay, mintha mi sem lenne
természetesebb.
– Lydia Rowland, azt hiszem.
– Lydia? Lydia csak a maga teljesen átlagos módján feltűnő lány.
A jövő hónapban kezdődik a londoni évad. A nővérem leviszi Lydiát
Londonba, hogy bemutassa az udvarnál, aztán végiglátogatják a
megfelelő házakat, megfelelő hintókat bérelnek, és a megfelelő
bálokon táncolnak, amíg meg nem akad valakinek a szeme rajta. Ez
semmiben nem különbözik az általam megismert afrikai törzsek
szokásaitól. Nem, én nem Lydiára gondoltam. Mit törődöm én
Lydiával?
– Charlotte-ra célzott?
– Hát nem világosabb a napnál? Persze mondhatja, hogy
Charlotte a lányom. Kislánynak olyan tündökletes és mulatságos
volt, hogy párját ritkította. Szemkápráztató hercegnő. Amikor
először lement Londonba, egyetlen lovas testőr vagy az udvarban
lézengő piperkőc sem tetszett meg neki, és én nem is hibáztattam
érte. Most alig ismerek rá. Mintha minden reggel leöntené a fejét
hamuval, hogy elrejtse káprázatos ragyogását. Nézze meg mellette
azt a pöffeteg hólyagot, Earnshaw-t. Hivatásos politikus. Egy régi
barátomat, Lord Jeremyt ütötte ki. Jeremy is bolond volt, hogy
indult egyáltalán. A szónoklatait arra építette, hogy a családja a
Fekete Herceg óta szolgálja az országot, és hogy tízezer ember áll az
alkalmazásában, akiknek százezer font bért fizet. Earnshaw meg
elbújhat mellette az egyetlen szem titkárával. Earnshaw nyert, és
most azt terjesztette elő, hogy a főrendieket be se engedjék a
Képviselők Házába, csak mint valami ósdi relikviákat, gyűjtsék őket
a Lordok Házába. Úgy kell Jeremynek.
– Miért?
– Nem legyőzni kell a hivatásos politikusokat, hanem
megvásárolni őket.
– Earnshaw-t megvásárolták volna? – Ez máris más színben
tünteti fel az erkölcsi reformok bajnokát, gondolta Blair.
– Nagy hiba, ha nem.
– Ez még egy püspök szájából is cinikusan hangzik.
– Fiatalkoromban az aranyszabályt hirdettem, középkorú
éveimben a rációt hívtam segítségül, ha az emberekre akartam hatni.
Már nincs időm effélékre.
– Mire bérelte föl Earnshaw-t? Charlotte kérője szerepében
tetszeleg.
– Earnshaw nem kérő, hanem gőzmozdony. Elpöfög itt még egy
darabig, aztán ha eljön az ideje, szépen kiáll egy mellékvágányra. –
Hannay elhallgatott, hogy üdvözöljön egy pókhálószerűen
lefátyolozott matrónát, megérdeklődje, hogy szolgál a kedves
egészsége, és a habcsókos tálcákhoz kísérje. Aztán visszatért
Blairhez.
– Az árvák mindig is nagy tömegeket vonzottak.
– Rengeteg árva szerepelt a mai műsorban.
– Árvákkal fizetünk a szénért.
– Olvastam a bányarobbanás jegyzőkönyvét. A hetvenhat halott
ellenére az ügyvédei elintézték, hogy a bánya igazgatását ne terhelje
felelősség. Nyilván nem akarja, hogy újrakezdjék a vizsgálatot.
– Úgy gondolom, az élet visszatért a régi kerékvágásba.
– A halottak és az özvegyek, akik még kártérítést sem
követelhetnek öntől, alighanem másképp vélekednének.
 – Blair, ha az emlékezetem nem csal, az esküdtszék arra a
következtetésre jutott, hogy az egyik halott bányász okolható a
katasztrófáért. Kétheti termelés maradt ki. Én sem támasztottam
követeléseket az özvegyekkel szemben az elmaradt bevételem miatt,
pedig tetemes összegről van szó, higgye el. Ne tegyen úgy, mint
akinek vérzik a szíve. Abban bízik, hogy annyira tartok a vizsgálat
újrakezdésétől, hogy megköszönöm a szolgálatait és szélnek
eresztem. De akkor nem ismer elég jól.
– Nem veszi rossz néven, ha néhány embertől kérdezgetek egyet
s mást a vizsgálattal kapcsolatban?
– A jogi megalapozottságát illetően nincs félnivalóm.
Blair észrevette, hogy Hannay a tömegen át gyors pillantást vet a
lépcső aljában csoportosuló négy férfira. Harminc és negyven között
lehettek, kopaszodtak, és felajzottnak tűntek, mint a kopók vadászat
előtt. Négy slampos, virágmintás ruhát viselő nő, vélhetőleg a
feleségeik ácsorogtak a közelükben.
– Hopton, Liptrot, Nuttal és Meek?
– Hopton, Liptrot, Nuttal és Meek jogtanácsos urak. Eltalálta. Úgy
érzem, a személyükben megfelelő képviseletet találtam a bíróság
előtt.
Blair a négy férfi válaszpillantásaiból arra következtetett, hogy ők
nem vennék olyan könnyedén esetleges kérdéseit, mint állítólag
Hannay. A vizsgálatokat, ahogy a holtakat is, legjobb eltemetni.
Charlotte Hannay rideg tekintete egyre közelebbről tapadt rá. –
Miért hívatott ide? Miért van az az érzésem, hogy nem az árvák a
főszereplők, hanem én?
– Mert ez az igazság. Félig.
Charlotte-tal együtt Leveret is visszajött. – Mr. Blair, a fülembe
jutott, hogy fenyegetéssel kényszerítette Olivert, hogy ellopja az
Otthonban menedéket keresett leányanyák névsorát. Ismeri azt a
fogalmat, hogy magántitok? Milyen nemes célja lehet egy magához
hasonlóan erkölcstelen alaknak ezekkel a nevekkel?
– Hogy megtalálja Johnt – válaszolta Leveret. – Az ön
érdekében.
– Az én érdekemben? Akkor megköszönném, ha legalább
értesítenének. Miféle gonosztevőket környékezett meg a mi híres
Blairünk nyomozás ürügyén? Útonállókat, rablógyilkosokat,
haramiákat?
– Csak bányászokat – mondta Blair.
Mint aki gombostűt ejt le, biztosan tudva, hogy meghallják,
Hannay megkérdezte: – És nőket?
Lydia épp abban a pillanatban ért oda, és menten elakadt a
lélegzete. – De bácsi, ez mégiscsak felháborító feltételezés.
– Valóban?
– John esetében mindenképpen – tiltakozott Leveret is.
– Én Blair válaszát akarom hallani – mondta Hannay.
– Mint Charlotte apjának és John Maypole püspökének jogom
van tudni, hogy volt-e kapcsolata egy másik nővel. Nos, Blair?
– Maypole-nak sok nővel volt kapcsolata, különösen olyanokkal,
akik bajba jutottak. Hogy ez jelentett-e számára mást irgalmas
cselekedetnél, azt nem tudhatom.
– Maga neveket kért, tehát nyilván konkrétan gyanúsít valakit –
mondta Hannay.
– Még nem jött el az ideje, hogy felfedjem.
– Charlotte Otthonának egyik leánylakója? Csilléslány vagy
fonólány?
– Mit számít, hogy melyik?
– A fonólányok tüdőbajosak és légiesek, a csilléslányok
robusztusak. Az én véleményem szerint Maypole inkább a tüdőbajos
típushoz vonzódott.
– Ehhez nem tudok hozzászólni.
 – Nos, egy dologban bizonyosak lehetünk – jelentette ki
Hannay. – Blair fejlődik. Charlotte, jobb, ha lemondasz Maypole-ról.
Hamarosan kísérteni fog a szelleme, vagy, ami még rosszabb, fény
derül a bűneire. Blair végre dolgához látott, és én addig nem
eresztem a markomból, amíg elő nem keríti a te kis káplánodat, vagy
legalább a csontjait. Ideje új alapokra helyezni az életedet.
Beletelt néhány pillanatba, míg a két Hannay és a két Rowland
észrevette, hogy a hall egész közönsége őket nézi. Nem mintha
valaha is törődtek volna ilyesmivel; egyszer már megesett Blair
jelenlétében, hogy a püspök és családja saját normáik szerint
viselkedtek, és a többiek mintha nem is léteztek volna a számukra.
Abban a faramuci helyzetben úgy tűnt, Hannay külön gonddal
rendezte meg a jelenetet.
A püspök a vendégsereghez fordult. – Most pedig következzék a
meglepetés. A program első felében a gyerekek szívhez szólóan
jelenítették meg a mártírokat, akik dicső halált haltak küldetésük, a
Biblia és Isten igéjének angolhoni terjesztése közben. Britannia
küldetése ma az, hogy a földgolyó sok új népét kiemelje a
tudatlanság ködéből, és elvigye hozzájuk az igét. Szerencsére nincs
hiányunk új hősökben, amint látni fogják, mihelyt odafönn
elfoglalják a helyüket.

A színpad közepén embernyi magas, zárt mahagóniláda állt. A „Rule

Britannia!” dallamára az árvák feketére festett arccal, fekete
parókában és pöttyös muszlinból készített „leopárdbőrben”
felsorakoztak a színpadon. A fiúk bambusznád lándzsákat és
kartonpajzsokat tartottak; a lányok kókuszdiót öleltek magukhoz.
Foguk és szemük fehérje csak úgy vakított.
– Afrikaiak – mondta Lydia Rowland Blairnek.
– Látom.
 Két „afrikai” ékköves fejdíszt és paszományos, hermelinprémes
gyapjúruhát viselő ünnepélyes arcú lányt tolt be a színpadra egy
vászonhajóban.
– A kiránynő – mondta Lydia Rowland.
– Úgy van.
A „Rule Britannia!” utolsó ütemére a hajó inogva megállt a
ládánál. Amikor a taps alábbhagyott, Hannay püspök fellépett a
színpadra a királynő mellé, megköszönte neki és a többi árvának a
szereplést, aztán amikor a második tapsvihar is elült, belekezdett a
szónoklatába:
– Új korszak hajnalát éljük. Új világrészt fedezünk fel, amelybe a
sötétség helyett fényt, bilincsek helyett szabadságot viszünk, és
lakóinak a primitív létfenntartás helyett felkínáljuk civilizációnk
áldásos termékeit, a ceyloni teát, a malayai gumit, a sheffieldi acélt és
a manchesteri gyapjút, amelyet Liverpoolból kifutó, wigani szénnel
hajtott gőzöseink szállítanak hozzájuk. Azonban soha nem
téveszthetjük szem elől, hogy fáradozásaink csak akkor bírják Isten
áldását, ha a Szentírásban kijelölt igaz utat követjük.
Mint tudják, unokaöcsém, Lord Rowland nagy buzgalommal
veszi ki a részét ebből a korántsem veszélytelen vállalkozásból. A
nyugat-afrikai Aranyparton különösen sokat tett azért, hogy a
bennszülötteket felszabadítsa a rabszolgaság igája alól, és a Korona
védelme alá vonva őket, babonás tudatlanságukat az egyház
lámpásának fényével cserélje fel.
Lord Rowland éppen ma érkezett Afrikából Liverpoolba egy
óceánjáró postahajón. A kikötőből egyenesen Londonba
szándékozott indulni, hogy a Királyi Geográfiai Társaságban
előadást tartson az aranyparti és kongói felfedezéseiről, és
beszámoljon a Rabszolgaellenes Liga előtt az embertelen
kereskedelem megfékezésének előrehaladásáról. Ide-oda röpködtek a
sürgönyök, míg végül sikerült rábeszélnünk, hogy tisztelje meg
rendezvényünket, mégpedig nem hivatalos előadással, hanem a
puszta jelenlétével. Színházunkból egyenesen a pályaudvarra siet
majd. Egész London izgalommal várja, de Lord Rowland magáévá
tette családunk szemléletét, hogy első Wigan.
Afrikai utazásai során Lord Rowland összegyűjtött néhány olyan
különlegességet, amelyet érdemesnek talált a Királyi Társaság
figyelmére. Beleegyezett, hogy a tárgyai itt, a mi rendezvényünkön
kerüljenek először nyilvánosság elé, még mielőtt a londoni közönség
megtekintené őket. Rendkívüli büszkeség tölt el – és tudom, önöket
is velem együtt hogy üdvözölhetem körünkben Lord Rowlandet.
Karcsú, szőke férfi lépett föl a színpadra, és megrázta Hannay
kezét. Amikor a püspök magára hagyta a rivaldafényben, a közönség
egy emberként fölemelkedett, és tapsviharban tört ki. Lady Rowland
büszkén ágaskodott lábujjhegyre. Lydia Rowland legyezője a csuklója
köré tekeredett, ahogy két tenyerét ütemesen egymáshoz verte. A
zenekar az előbbinél lelkesebben zendített rá a „Rule Britanniá!”-ra.
– Felfedező! Felszabadító! Misszionárius! – fogott hozzá a
királynőt játszó kislány, hogy felolvassa a kezében lévő
papírtekercset, de szavait túlharsogta az éljenzés.
Rowland rezzenetlen arccal fogadta az ovációt. Az effajta
természetes színpadiasság Afrikában is jól bevált, emlékezett vissza
Blair. Lord Rowland már korántsem volt az a robusztus férfi, aki
életében először érkezett Accrába. Ez Afrika hatása, gondolta Blair.
Elsőként a csontváz satnyul el, aztán az izomzat, végül az ember
azon veszi észre magát, hogy elcserélte az Egyenlítő időjárását az
angol tavasz hideg esőpermetjére. Már-már sajnálta a lordot.
Rowland haja a homlokába hullott, állán gyér szakállpamacs. A
reflektorok mintha még külön megdőltek volna feléje, hogy jobban
megvilágítsák szabályos vonásait. Ahogy egy pontra meredt a
nézőtér hátsó részén, olyan szépség áradt belőle, amilyen csak
filozófusarcokból árad, például Hamletéból nagy monológja előtt.
És mint Hamlet, ő is szórakozottan fogadta a hízelgést, mintha
semmi jelentősége nem volna, s ezért annál többet kapott belőle.
Hannay most az első sorban foglalta el a helyét. Rowland tekintete
követte a püspököt; anyját is megkereste a tömegben, s egy pillanatra
elidőzött rajta, aztán a karját mereven lógató Charlotte-ra szökkent,
majd nyugtalanul cikázott ide-oda, míg fel nem fedezte Blairt a
második sorban, s akkor felizzott.
A „Rule Britannia!” kürtök diadalmas crescendójával zárult,
melyet az egész színházat betöltő várakozásteljes suttogás követett.
Rowland a mahagóniláda elé lépett, és szégyenlősen biccentett, amit
akár egy hős szerény meghajlásának is lehetett érteni. A színpadon
hűségesen statisztáló árvák mosolyra húzódó szája fehér vonalat
alkotott. Persze ha valóban afrikaiak lennének, gondolta Blair,
hanyatt-homlok rohannának, hogy az életüket mentsék.
– Köszönöm, nagyon köszönöm. A püspök kérésére néhány
szót szólnék önökhöz. – Rowland szünetet tartott, mintha attól
félne, hogy beszédével zavarja hallgatóságát. Hangja erőlködés
nélkül betöltötte a színháztermet, ami egy felfedezőnél kifejezetten
előnyös; ugyanis hírnevüket legalább annyira köszönhetik
könyveiknek és előadásaiknak, mint a felfedezéseiknek. Őt nyilván
nem tartják felfedezőnek, gondolta Blair, hiszen eddig egyetlen
helyre hívták előadni: Mary Jaxon konyhájába.
– Az út alatt – kezdte Rowlands – nem történt semmi említésre
méltó. Liverpoolból átkeltem az Afrikai Gőzhajó Társaság egyik
postahajóján, amelynek úti célja Madeira, az Azori-szigetek, az
Aranypart és Sierra Leone volt. Az út végeérhetetlennek tűnt, míg át
nem szálltunk a Királyi Haditengerészet rabszolgahajókat üldöző
fregattjára. Erről szálltam partra az aranyparti Accrában, hogy a
szárazföldön folytassam a rabszolgatartók üldözését.
Rowland hátrasöpörte a haját a szeméből, és most figyelt föl
először a „bennszülött” árvákra. – A partvidéki Afrikát teljesen
elcsúfítják a keresztbe-kasul keveredett fajok. Míg a portugál félvérek
messziről akár vonzóak is lehetnek, az angol vér előnytelenül
keveredik az afrikaival, és piszkosszürke bőrű, szellemileg is
degradált faj jön létre. Ez eggyel több ok arra, hogy az angolok szem
előtt tartsák: Afrikában magasztosabb küldetésük van, mint a
portugál vagy arab rabszolgakereskedőknek.
Akkor mit szólna a kelta, viking és normann fajkeveredéshez,
gondolta Blair.
– Próbáljanak meg elképzelni – folytatta Rowland – egy buja és
vad vidéket, amelyet rabszolgák és rabszolgatartók mellett a
legkülönfélébb ragadozók népesítenek be, amiket Isten egy
szeszélyes pillanatában csak teremteni bírt. E vad vidék szellemi
sötétségben élő őslakói bálványként imádják a babuint, a kaméleont,
a krokodilt. – Megérintette a mahagóniládát. – Utam másik célja
trófeák gyűjtése volt; ritka példányok felajánlásával szolgálom a
tudomány fejlődését – természetesen a brit tudományét. Kérem,
hogy pusztán tudományos szempontból nézzék, amit hoztam
önöknek, és ne botránkozzanak meg rajta.
Rowland sorra kinyitogatta a láda ajtajait. Belül, fehér
szaténpárnán két, csuklóból levágott fekete mancs feküdt. Az egyiket
tüskés fekete szőr borította. A másikból csak a fekete, mélyen árkolt,
bőrszerű tenyér látszott, és a lapos, háromszögű ujjak. Mindkét
csuklón vertarany karika volt.
– Egy hatalmas soko, más néven gorilla mancsát látják. A Kongó
folyó mellett terítettem le. Csapatával együtt éppen táplálkozott,
amikor megleptem. Nagy kiváltságnak számít, hogy kileshettem,
mert hatalmas méretei ellenére ritkán kerül ember szeme elé. Ez a
harmadik példány, amit eddig kivittek Afrikából.
Blair látta, hogy Charlotte Hannay Earnshaw füléhez hajol. –
Maga helyesli ezt?
 – A legteljesebb mértékben – válaszolta Earnshaw. – Nemcsak a
tudomány szempontjából, hanem mert nemzeti presztízsünknek is
jót tesz.
Blair észrevette, hogy Charlotte tekintete elkomorul.
– Magának mi a véleménye, Blair? – kérdezte Earnshaw
hátrafordulva.
– Lehet, hogy a tetem többi része egy másik ládából kerül elő.
– Képzelje el, amint egy ilyen úriember szembeszáll a
vademberekkel és a majmokkal. – Moon főkapitány előredugta a
fejét Blair mellé. – Úgy látszik, ismeri magát.
– Én is azt hiszem, ismerjük egymást.
– Az afrikaiaknak biztos tátva maradt a szájuk a csodálkozástól,
amikor meglátták.
– Katonás tartás, szebbnél szebb ruhák.
– Nyilván más is teszi.
Charlotte várakozásteljesen hátrafordult. Blair látta, hogy
Rowland ugyanebben a pillanatban néz le rá a színpadról. – Az, hogy
teljesen agyalágyult.
Blair válasza beleveszett a „Home Sweet Home” dallamába,
amelyet a fúvószenekar önelégülten játszott el. Rowland
szórakozottan hallgatta, mint aki gondolatban messze jár. Vagy
akinek a menekülésen jár az esze.
Moon megrángatta Blair kabátujját.
– Mi az? – Blairnek túl kellett kiabálnia a zenét.
– Azt mondtam, megtaláltuk Silcockot – kiáltotta vissza Moon.
– Kicsodát?
– Silcockot, aki után a múltkor kérdezősködött. Vigye, ha akarja.
Elvégre ez a maga asztala.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A kanális mentén hajtottak a főkapitány feketére lakkozott és

rézcirádás kocsiján, mely egy temetkezési vállalkozó
hullaszállítójának is beillett volna. Blair a fején hagyta a kalapját, bár
halántéka bizsergett, ahogy a kalap karimája irritálta a sebét. Leveret
csak Moon rábeszélésére tartott velük. A délután sötét fellegek
csatornájává lappadt össze. Az oldalról megvilágított fonógyári
kémények felfénylettek, mint a Nílus menti oszlopok.
Moon még mindig az iménti élmény hatása alatt állt. – Micsoda
mancsok! Épületes látvány, ahogy Mr. Earnshaw mondaná. Mi a
véleménye, Leveret? Ha minden vásott kölyköt ezzel riogatnánk,
maga szerint meglenne a foganatja?
– Miért, maga szerint igen? – kérdezte Blair.
– Figyelte, ahogy az összes nő hátrahőkölt? Én mondom, ha
ilyen mancsot mutogatnánk, jobb lenne a világ.
– Szóljon Lord Rowlandnek. Lehet, hogy magának is tud
szerezni egyet. Az egyik pár gorillamancs a Királyi Társaságé lenne, a
másik meg a magáé. Használhatná az iskolában vagy otthon.
– Viccel? Mr. Blair viccel? – kérdezte Moon Leveretet, aki úgy
gubbasztott az ülésén, ahogy magas emberek húzzák össze magukat,
ha észrevétlenek próbálnak maradni. – A maga apjában talán azt
szerettem a legjobban, hogy abszolút nem volt humorérzéke.
– Az igaz – helyeselt Leveret.
– Mindig tudtam róla, hogy melyik oldalon áll, és magáról is
szeretném hinni ugyanezt.
Leveret kibámult a kocsi ablakán, és bólintott.
 – Az előbb nem vicceltem – mondta Blair a főkapitánynak. –
Maga van olyan tudós, mint Rowland.
Moon most Blairre összpontosította minden figyelmét. – De az
minden bizonnyal mély benyomást tesz a bennszülöttekre, amikor
Rowland szembeszáll egy ilyen hatalmas állattal.
– Biztos vagyok benne. Sőt nemcsak hogy szembeszáll vele, de ő
hajtja fel, ejti csapdába, és csapja le a fejét.
– Lord Rowland mesterlövész hírében áll. A múzeumi
példányok teremtik meg, ahogy Mr. Earnshaw nagyon helyesen
megjegyezte, az állattan alapjait.
– Az állatkitöméstanét.
– Nevezze, aminek akarja, a tudomány és a civilizáció
mindenesetre itt kezdődik, nem igaz?
Blair ráhagyta. Azt hitte, Rowland valahol a Fokvárosban vagy
Zanzibárban bolyong, vagy bárhol a nagyvilágban. Megdöbbent,
hogy Wiganben látja, ahol ráadásul úgy várták, mint a Messiást.
Azon is megütközött, hogy ennyire félreismerte Earnshaw-t. Ha
nincsenek leánykérési szándékai, vajon miért rabolja Charlotte
Hannay idejét? Kis halom port szórt a tenyerére.
– Arzén? – kérdezte Moon. – Ha jól tudom, dr. Livingstone nem
élt ilyesmivel az expedíciói alatt.
– Ő ópiummal élt. – Blair lenyelte az adagot, és azonnal érezte,
hogy a keserű szer szétárad a szájában és az agytekervényeiben. –
Mondjon valamit Silcockról.
– Hamiskártyás és útonálló egy személyben. Ha a kártyán nem
nyeri el a pénzedet, akkor elállja az utadat a játszma után. Már
kétszer kiutasítottam Wiganből, másodszor épp a robbanást
követően. Most mindenesetre a markunkban van.
– Kikérdezték már Maypole felől?
– Nem. Magának volt már dolga a törvénnyel, Mr. Blair?
– Miért kérdi?
 – Mert olyan a fizimiskája. Nem is annyira báránybőrbe bújt
farkas, inkább amolyan nyakkendős fenevad. Van, aki azt mondaná:
„Nicsak, egészen emberformája van.” Én meg azt mondom: „Csak
vacsorához öltözött.” Amikor meghallottam, hogy összerúgta a port
Bill Jaxonnel, és ő húzta a rövidebbet, egyből arra gondoltam, hogy a
gyanúm nem volt alaptalan.
– Ezt meg hol hallotta?
– Széltében-hosszában mesélik az egész városban. Azt mondják,
maga összeszűrte a levet Bill babájával. Ennyire azért csak nem ment
el az esze, ugye?
Blair égő fájdalmat érzett a varrat környékén. Lehet, hogy az
arzén, de az is lehet, hogy Moon okozta.
– Ugye, ennyire nem ment el az esze? – ismételte meg Moon. –
A fehérnép veszélyesebb még a férfiembernél is. Ez tény. Tudta,
hogy a brit hadikórházak legtöbb páciense a prostituáltaktól és
feslett életű nőszemélyektől szerzett nemi betegségekkel kerül be?
– Ezeket aztán ők is továbbadják, nem igaz?
– De nem mindegy, hogy ártatlanul vagy hivatásszerűen.
– Azt hittem, békeidőben a katonák hivatása az, hogy terjesszék
a bujakórt.
– Látom, tréfás kedvében van ma, Mr. Blair, de jó, ha tudja,
hogy Anglia déli részén a feslett életű nőket külön kórházakban
gyógykezelik, a saját érdekükben. Itt, északon semmi nem állja útját a
szabadosságnak.
– Miről ismerszenek fel ezek a nők? Fedetlen karjukról? Vagy
arról, hogy nadrágban járnak?
– Ez csak a kezdet.
– A csilléslányokra gondol?
– Arra gondolok, hogy a csilléslányok olyan nők, akik a
vademberek szintjére süllyedtek. Ez nemcsak szoknya vagy nadrág
kérdése. Gondolja, hogy a parlament foglalkozna velük, ha pusztán a
nadrágviselésről lenne szó? A nadrág csupán a civilizáció jelképe. Mit
törődöm én vele, hogy nadrágot vagy kagylóhéjat aggatnak magukra,
vagy akár anyaszült meztelenül mutogatják magukat? De a
rendszabályokkal igenis törődöm. Szomorú tapasztalataimra
alapozva mondhatom, hogy a civilizáció a közjó érdekében
általánosan elismert szabályok rendszere. Fogalmam sincs, hogy van
ez a Csendes-óceán déli részén, de ha egy angol nő egyszer nadrágot
húz, azzal búcsút mond a tisztességének, és hűtlen lesz saját
neméhez. Lehet, hogy ez is csak egy szabály, de elvégre az ilyen
szabályok különböztetnek meg minket a majmoktól. Tagadhatatlan,
hogy a csilléslányoknak is megvan a maguk bája. Még a püspök is,
fiatalkorában, mielőtt felöltötte volna a reverendát, besurrant a
városi lányokhoz a régi tárnákon át. Talán Szent Bálint mondta,
hogy „Adj, uram, szüzességet, csak várj vele még egy kicsit”?
– Szent Ágoston.
– Na, ezt Hannay is mondhatta volna. Nem egy lány hagyta el
miatta Wigant könnyes szemmel, ha érti, mire gondolok. – Moon
bizalmaskodón előrehajolt. – Kiváncsi lennék, az afrikaiak hogyan
civilizálják az asszonyaikat?
Blair hátradőlt. – Soha nem hallottam, hogy valaki így
fogalmazott volna. Magában egy antropológus veszett el.
– Az csak jó, ha egy rendőr nyitott a világra.
– Bemetszéseket ejtenek rajtuk, bedugaszolják az orrukat, lemezt
ültetnek az ajkukba, súlyt akasztanak a lábukra, megcsonkítják a
nemi szervüket.
Moon lebiggyesztette az ajkát. – És beválik?
– A nők azt hiszik, ez a világ rendje.
– Na látja – mondta Moon. – Ennél jobb szabályt keresve se
találna.
A kanálison érkező hajók kényszerpihenőt tartottak a zsilipeknél,
ahol fölemelkedtek vagy leszálltak a következő vízszintre. Amint
Blair leért a vízparti vontatóútra, azonnal látta, hogy Wigan utolsó
zsilipjénél elakadt a forgalom. Kétfelől hosszú sorban ringatóztak a
hajók, és a vontatóúton tömeg verődött össze: hajósok, a hozzájuk
csapódott, kanális menti sörcsarnokok törzsközönségével együtt, a
partot pedig a gyerekeik lepték el.
Maguk a hajók a tökélyre vitt hajóépítés bizonyítékai voltak; a
mindössze ötven láb keskeny vízialkalmatosságok huszonöt tonna
szenet is megbírtak, de szállítottak szénpalát és kovakövet is a
kőedénygyáraknak. A fehér kastéllyal vagy lancashire-i vörös
rózsával feldíszített orrú hajók ezenfelül szűkös otthonul szolgáltak
egy hét fős családnak, akik a hat láb hosszú kabinba zsúfolódtak
össze. Bár lógott az eső lába, utcabálhangulat uralkodott a
tömegben. Két Clydesdales igásló magára hagyottan álldogált a
jármában. A hajók fedélzetén kutyák rohangáltak fel-alá. Moon,
Leveret és Blair átfurakodott a tömegen.
Az egyik hajó a déli zsilipkamrában vesztegelt. Legénysége – apa,
anya, két fiú, három lány, egy izgága kutya és egy hatalmas tőgyű
kecske meg két vedlő macska – mind a fedélzetre gyűltek, és a tati
kormányrúd fölött bámultak egy álláig a vízbe merült férfit; a ruhái
hullámoztak körülötte.
A zsilip egyszerű szerkezet: két pár kapuval ellátott két kamrából
állt – az egyikből fölfelé, a másikból lefelé jutottak a járművek. A
méretek azonban meghatározóak voltak: a hét láb széles hajó úgy
fért be a nyolc láb széles zsilipbe, hogy oldalt hat-hat hüvelyk, a hajó
két végén körülbelül egy-egy láb maradt el a zsilipfalig. A hajót addig
kikötötték, míg az orrvégi ütköző be nem lökte a zsilipkaput;
egyébként a vízbe esett férfit észre sem vették volna.
A zsilip vízszintjét a kapukba épített tiltó szabályozta, amelyet
szükség szerint emeltek vagy süllyesztettek. Minthogy régi zsilip volt,
ugyancsak igénybe vette az erős hajóforgalom; a fölső kapun hangos
csobogással folyt át a víz, és a kamra vízszintje szemmel láthatólag
emelkedett. Rendes körülmények között ez mégsem jelentett
gondot, mert az alsó kapu megnyitásával a vízszint magától
kiegyenlítődött. Most a mozgó víz időről időre nekilökte a hajót a
zsilip oldalfalának vagy az alsó kapunak. A vízben lebegő férfinak
minden egyes alkalommal alá kellett merülnie, aztán újra bizonytalan
fogódzót kellett keresnie a kilyuggatott és letöredezett tölgyfa kapun
vagy a zsilipfal nyálkás tégláin.
– Silcock lába valahogy beszorult az alsó kapu tiltójába. A zsilip
nem elég széles ahhoz, hogy egy hajó átférjen rajta Silcock mellett,
de ha kinyitjuk a fölső kaput, a vízszint megemelkedik, és Silcock
azon nyomban megfullad. Az alsó kaput sem nyithatjuk meg, mert
túl szorosan állnak a hajók egymás mellett. Jó kis kutyaszorítóba
került.
– Miért nem szabadítják ki a lábát a tiltóból? – kérdezte Blair.
– Ez lenne a nyilvánvaló megoldás – mondta Moon.
– Minden hajós visz magával egy hajtókart – amit „kulcsnak”
hívunk, ahogy Mr. Leveret is bizonyíthatja, ugyanis a nagyapja
zsilipőr volt de ez a hajós ügyetlenségből kiszakította a hajtókar
fészkét. Száz kulcs közül se találnánk olyat, amelyik nyitja.
Blair búvárokat vett észre az alsó kapun túl. – Búvárok keresik a
hajtókar fészkét, de ez a csatorna olyan a szénportól, hogy a Styx se
lehetne feketébb. Most egy másikat hozatunk; közben meg, ahogy a
közmondás tartja: „Patkószeg híján elveszett a ló, ló híján elveszett a
csata.”
– Silcock mióta van ott benn?
– Hajnali hat óta. Mondtam már magának, hogy kétszer is
kiutasítottuk a városból, és először nem is akarta elárulni a nevét. Én
is csak az ünnepség előtt tudtam meg.
– Szólhatott volna mindjárt az elején.
 – Hogyisne. Lord Rowlandet semmi szín alatt nem
mulasztottam volna el. Remélem, nem felejti el megemlíteni
őlordságának és a püspök úrnak, milyen szolgálatkész volt Moon
főkapitány, személyesen hozta ide a kocsiján, hogy segítse a
magánnyomozásában. Mr. Leveret, ugye lesz gondja rá?
– Természetesen. – Hogyan esett bele a vízbe?' – kérdezte Blair.
– Látja, a csatorna fölött nincs átjáróhíd. Hiába beszélünk a
fejüknek, mindig van néhány eszement, amelyik a kapukon akar
átkelni, főleg ha egy kocsmából támolyog elő. Silcock is csak így
eshetett bele. Ez majd elrettentő példa lesz a többieknek, nem
gondolja?
– A főkapitány úr kedveli az elrettentő példákat – kottyantotta
közbe Leveret.
– Mert az emberek az eszükbe vésik őket – mondta Moon.
Silcock feje tetején, a vizes haj alatt csontig nyitott, hosszú seb
tátongott.
– Ezt meg hogy szerezte? – kérdezte Blair.
– A hajó ki volt kötve éjszakára. Nyilván belevágta a fejét,
amikor leesett.
– A hajósok nem vették észre?
– Nem.
– Azt állítja, hogy a hajós ráengedte a kaput egy ember lábára, és
észre sem vette?
– Azt állítom, hogy a hajós olyan tökrészeg volt, hogy azt se
vette volna észre, ha kettéválik a Vörös-tenger. Részeg volt ő, részeg
volt a felesége meg a gyerekei. Valószínűleg a kutya és a macskák is
részegek voltak. Igazam van, Mr. Leveret?
Leveret azonban eltűnt. Ahogy a hajó himbálózott, a felső kapu
felől vízsugár ömlött a kamrába. Blair rájött, hogy ha Silcock lába
nem szorul be a tiltóba, s ezzel nem engedi le a vizet bizonyos fokig,
már rég megfulladt volna. Persze ha nem esik bele a vízbe, egyáltalán
nem fenyegetné a fulladás veszélye. Jó vicc. Végső soron, ha
Wiganben emberek sínekre hajtják le a fejüket párna helyett, és föld
alatti folyosókon közlekednek, miért ne úszkálhatnának a kanális
zsilipjénél?
Moon lehajolva addig kiabált, míg végre magára vonta Silcock
figyelmét. – Silcock, van itt valaki, aki kérdéseket akar feltenni
magának.
Silcock halszerű tekintete kimeredt a vízből.
Blair megpróbálta felöltözve, keménykalapban maga elé
képzelni, kezében egy pakli kártyával. – Szétoszlatná a tömeget? –
kérdezte Moontól.
– Ezeknek az embereknek nincs semmi szórakozásuk. Se
jótékonysági műsor, se lordok vagy püspökök, se óriásmajmok.
Kétségtelen, hogy ez a közönség hálásan megtapsolja a
látványosságokat, akár kisiklott vonatról van szó, akár akasztásról.
Erről a népcsoportról említés sem esik a Bibliában. Cilinderkalapos
férfiak, cigányok vagy ír kubikosok, sötét bőrű hajóskapitányok
leszármazottai, és lompos nők, akiknek szoknyája szénpalától fehér
vagy vasérctől vöröses. Már Blair érkezése előtt odagyűltek, és most
végig akarták nézni az előadást. Ami úgysem tart sokáig.
– Míg beszélek vele, elküldhetne valakit egy tűzoltópumpáért
vagy bányapumpáért.
– És csapoljam le a Leeds-Liverpool csatornát? Szó sem lehet
róla.
– Akkor vontassa el a hajókat, és nyittassa meg a kaput.
– Vontassak vissza húsz hajót húsz lóval? Nem őrültem meg.
– Amputálják a lábát! – kiáltotta egy férfihang a tömegből.
– Víz alatt? – vágta rá valaki logikusan.
– Segítsen! – Silcock belekapaszkodott az egyik búvárba, és
kevés mentette meg, hogy nem rántotta le a víz alá.
 – Mr. Blair, magáé a pálya. Ha van kérdése, itt a soha vissza nem
térő alkalom.
– Egy kötelet legalább tudna szerezni? – kérdezte Blair.
A fedélzeten ácsorgó fiú szolgálatkészen átdobott egy
horgonykötelet. Blair hurkot kötött rá, és leengedte Silcocknak, aki
átbújtatta rajta a fejét és két karját, s így félhüvelyknyire a víz fölé
került. Amikor a kormányrúd átcsapott fölötte, félrehajolt.
– Ne törődjön a kormányrúddal – kiáltotta oda Blair.
Silcock tekintete Blairre tapadt. – Akkoj mivel töjődjek?
– Ki tette ezt magával?
– Nem tudom. Tegnap este jöttem vissza Wiganbe, és,
gondolom, beleestem ide, és bevágtam a fejem. Nem emlékszem
semmije.
– Részeg volt?
– Jemélem.
– Hány kocsmában járt?
– Nem tudom. Az első után bejúgtam.
A zsilip túloldalán álló férfiak hangos hahotára fakadtak, amitől
Silcock jobb kedvre derült.
– És az utolsó után?
– Azt hiszem, szunyáltam egy kicsit. Aztán felkeltem, és
beleestem ide.
– Vannak ellenségei?
– Hajjaj – állította Silcock a tömegre mutatva.
A hajó oldalra lendült, és Silcock kénytelen volt lebukni. A
fedélzeten lévő család megérezte, hogy rájuk irányul a közfigyelem, s
összetömörülve, élénk érdeklődéssel néztek lefelé, a szülők józanul
pöfékelve, a lányok masnival a hajukban szépen egymás mellett, a
fiúk meg a partot kémlelve cimboráik után.
– Gyönyörű példája annak – mondta Moon –, hogy egy
gonosztevő magánterület-sértés közben bukik le.
 Amikor Silcock felhúzózkodott a kötélen, Blair elveszítette
helyzeti előnyét. Elhatározta, hogy a tárgyra tér. – Mit tud Maypole-
ról?
Silcock még reménytelen helyzetében is őszintén elképedt. –
Kicsodáról?
– Maga decemberben találkozott Maypole tiszteletessel.
Odament hozzá egy rögbimeccs után, és olyasmit mondott neki,
amiért Moon főkapitány kiutasította a városból.
Silcock a kapitányra sandított. – Beszélni csak beszélhet az
embej egy másikkal, abban még nincs semmi jössz.
– Maga felajánlotta a tiszteletesnek, hogy megismerteti néhány
bűnös szenvedéllyel. Mire gondolt?
Silcock ismét jelentőségteljesen végignézett a tágabb értelemben
vett közönségén; elvégre a hordószónokok kora volt.
– Azt hiszem, egy kis szó jakozásra. Kinek a pap, kinek a papné.
– Lányokkal vagy fiúkkal?
– A szodómia nekem túl ajisztokjatikus. Én csak a kájtyája
gondoltam.
– Miért környékezett meg egyáltalán egy lelkészt?
– Bent volt a jögbicapatban. Az egy papnál máj elég
kifacsajodott ízlésje vall. Ha jögbizni szejet, lehet, hogy más is
megtetszik neki.
– Megfenyegette, hogy megbánja, ha értesíti a rendőrséget.
– Az nem igaz. Azt hiszem, szójul szója ezt mondtam: „Nincs
hajag.” De a főkapitány új még abban a pillanatban elkapott. Amikoj
nem is cináltam semmit, csak beszélgettem egy pappal. Hát igazság
ez?
Silcock víz alá merült. Blair lábát megvetve húzta felfelé. Amikor
Silcock felbukkant, a kötél úgy beszorította a fejét a két válla közé,
hogy ki kellett tekernie a nyakát, ha beszélni akart. – Nem könnyű,
ha az embejt menteni akajják.
 A búvár feljött a felszínre, és kimerülten a hátára fordult.
– Tud még beszélni? – kérdezte Blair.
– Mindjájt megfulladok – válaszolta Silcock.
– De tud még beszélni?
– Igen. Tudok. – Tekintete úgy tapadt Blairére, mintha
kihúzhatná vele.
– Egy wigani mutatta meg magának Maypole-t?
– Akikkel én találkozom, azok nem jájnak templomba. Az én
köjeimből legalábbis nem.
– A maga körei?
– Utazók, spojtolók, olyanok, akik szejetik az izgalmakat.
– Az izgalmak alatt verekedést ért?
– Ökölvívást.
– Kesztyűben?
– Csak kézzel. A kesztyűbe elveszik a látványosság.
– A vér?
– Ahol a véj, ott cseng az ezüst. Ha séjülések miatt meg kell állni,
az embejek megint fogadnak. Nagyobb a mozgás.
– És a rögbi?
– Nem igazi spojt. Bányászoknak való. Én a kutyákat, kakasokat
szejetem, meg a kutya-patkány és vadászgöjény-patkány felállást.
– És a dorombolást? Tudja, amikor a bányászok faklumpában
verekszenek meg.
– Az is jó.
Egy búvár kihúzta magát a partra, és fejét rázva odament
Moonhoz. Silcock tehetetlenül nézte, hogy a víz nyalogatja az orrát
és a szeme sarkát.
– Küldjön be új búvárokat – mondta Blair Moonnak.
– Mi értelme kitoloncolni egy embert, ha utána meg úgy bánok
vele, mint a hímes tojással? – kérdezte Moon.
– Kéjdezzen még – mondta Silcock.
 – Ki a legjobb a dorombolásban, akit eddig látott?
– Fogas kéjdés. A wigani Macajszi.
– Jaxont soha nem látta?
– Mecc közben nem. De hallottam jóla.
– Mit hallott?
– Van, aki szejint ő a legjobb. Májmint dojombolásban.
– Ki mondta ezt?
– Hajvey, aki együtt dolgozott Jaxonnel.
– Harvey a kereszt- vagy a vezetékneve?
– Nem tudom.
– Harvey egy bányász, akivel kártyázott?
Silcock lemerült, és haja úgy folyt szét a víz színén, mint valami
hínár. Blair följebb rántotta, noha érezte, hogy Silcock karja szinte
kitekeredik a helyéből.
– Eszembe nem jutna leülni kájtyázni egy bányásszal. Hogy
összemaszatolja nekem a kájtyáimat a mocskos kezével?
– Harvey elég tiszta volt ahhoz, hogy ne nézze bányásznak? –
Blair még egyszer odaszólt Moonnak: – Küldjön már be embereket a
vízbe.
De Moon fölényesen körbemutatott a parton, jelezve, hogy
senki nem szándékozik mozdulni.
– Tiszta és szejencsétlen. – Silcock még egy mosollyal is
megpróbálkozott. – Senkit nem ismejtem, akinek josszabb lapjájása
lett volna. Úgy kejestem a tájsaságát, hogy a legjobb bajátja se
jobban.
– Jaxonnel dolgozott, és mégis tiszta maradt? Hogy ismerte
meg?
– A kájtya hozott össze. Ha mindig csak Hajveyvel
kájtyázhatnék, most nem lennék itt.
Újból elmerült. Szájából ezüst buborékok pattantak. Blair a háta
köré tekerte a kötelet, úgy húzta, de eredménytelenül. A fuldokló
ember szeme kimeredt felpuffadt orcái fölött, melyek lilásra
színeződtek Blair rángatásától.
Blair nem vette észre, mikor tért vissza Leveret, egyáltalán fel
sem figyelt rá addig, míg egy emberláb méretű svédfogót rá nem
illesztett a letörött csonkra. Nekifeszült a fogó szárának, mintha
evezőt húzna. Aztán állított a fogó pofáin, és újra nekifeszült. A
zsilip aljából mély hang szállt föl, és a kapun kívül felsorakozott
hajók ide-oda himbálóztak. Moon pipacsvörösen figyelte, ahogy
Leveret egyre dühödtebben hajtja a fogó szárát.
Kezek nyúltak Blair mellett Silcock felé, hogy segítsenek kihúzni
és kipumpálni a tüdejéből a vizet. A vízből kiemelve Silcock kicsi,
szétázott alaknak tűnt, a kötél köré tekeredett rongydarabnak. A víz
felnagyította.
Leveret odajött hozzájuk a svédfogóval. – Ezt tette volna
nagyapám is, a zsilipőr.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A szállodába érve Blair a hálószobaablak melletti asztalhoz ment a

brandy süvegért. A kivilágított szoba ablaküvegéből tükörkép: víz alá
merült férfi nézett vissza rá.
A legvégső pillanatokban, amikor Silcock minden emberi
méltóságát összeszedve úgy tréfálkozott a kötél végéről, ahogy csak
süllyedő hajó árbockosarából tréfálkozhat matróz, míg végül már
csak az orra hegye látszott ki a vízből, aztán csak ujjai kapaszkodtak
a kötélbe, halálfélelme átragadt Blairre. Most is remegett a keze,
mintha még mindig ugyanaz az üzenet áramolna feléje.
A zsilipkapu olyan szoros volt, hogy eltörte Silcock
bokacsontját. Nem volt ártatlan áldozat, Isten a megmondhatója;
saját bevallása szerint lopott, csalt, és részegre itta magát, mielőtt
beleesett a csatornába. Blair kikérdezte a hajós családját; mivel a
zsilip nagyon lassan telt föl, este behúzódtak a kabinba, és nem
hallották a peremdeszkához ütődő fej koppanását.
Valaki kupán vágta Silcockot, belevonszolta a vízbe, a bokájára
zárta a kaput, akár valami patkányfogót, és kiszakította belőle a
hajtókart. Vagy, ahogy Moon gyanítja, Silcock fejjel lefelé esett a
vízbe a kapuról, közben bevágta magát a hajó peremdeszkájába, és a
tiltó alá sodródott, annak zárja meg rákattant. Silcock
megmenekülése után is azzal dicsekedett, hogy jobb, ha el sem kezdi
sorolni az ellenségeit. Bill Jaxonnel soha életében nem találkozott, és
Blair a saját tapasztalatából nagyon is jól emlékezett rá, hogy Bill
nem tud úszni. Semmit nem nyert Silcock megmentésével attól
eltekintve, hogy a nyomorult életben maradt, és hogy saját tenyere
égett a kötél dörzsölésétől.
 Előbb a póni a bányában, most meg Silcock. Semmi sincs
biztonságban ezen a világon. Az egyik pillanatban még boldogan
viháncolnak a zöld fűben, a másikban meg beszippantja őket az
önálló életre kelt bánya vagy víz. Lelki szemei előtt komikus kép
jelent meg: Szent Blair, az eltűntek védőszentje mentőkötelet tart
bárkinek, aki rászorul.
Poharával átment a nappaliba, és kézbe vette a sújtólégrobbanás
jegyzőkönyvét. Az áldozatok között nem szerepelt Harvey, sem
kereszt-, sem vezetéknévként, bár biztos volt benne, hogy látta már
valahol. Átnézte a túlélők listáját. Nincsen. Aztán a tanúk listáját.
Nincsen. Annál furcsább, miért mondta Silcock, hogy aki Bill Jaxon
mellett dolgozik, elég tiszta ahhoz, hogy leüljön vele kártyázni. A
szénbányászok nem tiszták. Még a felszínen dolgozó csilléseket és
vagonkezelőket is ellepi a fekete szénpor.
Számít ez egyáltalán? Silcocknak semmi köze nem volt Maypole-
hoz egy rögbimeccs utáni beszélgetést leszámítva, amelyben a káplán
visszautasította az ajánlatát.
Félretette a jegyzőkönyvet, és az Otthon lakóinak listáját kezdte
tanulmányozni. Rose Molyneux felcseri tudományát nem a
karácsonyi pulyka hasának összeöltésével szerezte. Valaki kitanította
rá. De nem az Otthonban; Molyneux nevű lány soha nem lakott ott.
Zsákutcába jutott. A mai napon semmi eredményt nem tud
felmutatni, hacsak nem egy új ellenséget Moon főkapitány
személyében. Ehhez van érzéke, ahogy Earnshaw megállapította:
ellenségek szerzéséhez. Rendkívüli nap volt, amelyet beragyogott
Silcock kiszabadítása és Rowland csodával határos felbukkanása. Aki
egyenesen a vadonból érkezett. Aki előtt mindenki földig hajolt. Aki
mostanra nyilván Londonba ért.
A gorillák létéről csak jó harminc éve szereztek tudomást. Az
első gorillabőrt tíz éve rakták hajóra. Most egy gorillamancs kötött ki
Wiganben. Meg „Nigger Blair” emberi roncsa. Amit nem Zanzibár
homokjára mosott ki a tenger – egy püspök vezeti pórázon.
Mit foglalkozik egyáltalán Maypole-lal? Senki más nem
foglalkozik vele. Nem detektív ő, se nem védőszent. Nem való ez
neki.
Visszament a hálószobába még brandyért. Eloltotta a lámpát,
hogy ne kelljen ismét szembesülnie visszatükröződő képével; most
foszlott, piszkos, széteső felhőket látott a város fölött. A patikában
üvegcsék csillogtak, a vaskereskedésben bádogedények álltak nagy
halomban, kifejezéstelen arcok homálylottak a kalapos vitrinében. A
kalapos előtt, a sikátorban egy fémdarabra esett a lámpa fénye. Blair
azt hitte, pénzérme, míg meg nem mozdult, és akkor rájött, hogy egy
bányász klumpájának rézszegecsét látja.
Hátralépve jó tíz percig meredt a sötétbe, míg végül a
klumpához tartozó lábat is kivette a sikátor homályában. Nem
tarthat ennyi ideig egy férfinak, hogy elvégezze a szükségét. Az illető
nem dohányzott, tehát nyilvánvalóan rejtőzködött. Természetesen
bárki lehetett, de Blair csak örült volna, ha Bill Jaxon az, mert akkor
legalább biztosra vehette, hogy itt van. Jaxon nem fogja berúgni
Wigan legelőkelőbb szállodájának kapuját, úgyhogy amíg Blair nem
teszi ki a lábát a Minorcából, biztonságban van, akár hajó a
kikötőben.
Töltött egy pohár brandyt, és megpróbált Maypole naplójára
koncentrálni. A sűrű ákombákom láttán elképzelte a papírja fölé
görnyedő káplánt; mintha egy óriás keze vert volna csipkét.
Mindeddig nem fejtette meg a január 13-i és 14-i bejegyzések
rejtjelét, és csak azért próbálkozott ismét, mert a betűk külön-külön
csoportokban álltak. Széttagolva sem jelentettek semmit, de Blair
azzal biztatta magát, hogy Maypole nem agyafúrt bányász, csak egy
káplán. A rejtjel első látásra császárkódnak tűnt, amelyben négyes
csoportokra osztva cserélődnek fel a betűk, s akkor a megfejtése sem
lett volna túlzottan nehéz, ha a legtöbbször ismétlődő és a dupla
betűkből meg a gyakori kombinációkból indul ki. A baj ott
kezdődött, hogy egyes kombinációk olyan különösnek tűntek,
mintha egy másik nyelven íródtak volna. Blair végül nem törődött a
négyes csoportokkal, csak újra és újra átolvasta a sorokat, ráérezve
lassan a ritmusra, míg fülében ismerős hang nem csendült, és végül
az első szóba illeszkedő magánhangzó megpendített emlékezete
húrján egy nevet, amely megadta az egész szöveget feloldó kulcsot.

Salamon király pedig megszerete sok idegen asszonyt, még

pedig a Faraó leányán kívül a moábiták, ammoniták, edomiták,
sídonbeliek és hitteusok leányait.

Mégsem hiába hallgatta hát gyerekkorában a fanatikus

prédikátorokat. A brandy is javára vált.

És mikor megvénült Salamon, az ő feleségei elhajták az ő

szívét az idegen istenek után, mert Salamon követi vala
Astoretet, a sídonbeliek istenét, és Milkómot, az ammoniták
útálatos bálványát.

Az ammoniták utálatos bálványát? Micsoda névjegykártya lenne

ebből egy ügyvédnek, gondolta Blair. Talán Milkóm is Nuttal,
Liptrot, Hopkins és Meek jogtanácsos urak közé való.

Még Salamont, a bölcsek bölcsét is vesztébe sodorta a

szerelem. Vagy inkább a tisztánlátás? Salamon meglátta ezekben
az asszonyokban a szépséget. Ahogy mindjobban felnyílik a
szemem, látom, milyen veszéllyel jár a tisztánlátás. Ha én vak
 voltam, mindenki más is az volt Wiganben. A vakság biztonságot
nyújt, de most, hogy felnyílt a szemem, mit tehetek?

Blair szerette volna, ha az ő szeme is felnyílik. Mi történhetett, hogy

Hannay a káplán hollétének diszkrét nyomozásából egyszerre
átváltott lányának nyilvános megalázásába? Charlotte Hannay
valóban utálatos hisztérika, de a püspök módszere Blairt is kínosan
érintette.
Ha mégiscsak a képzeletem játszik velem, az talán helytelen?
Salamon talán bűnt követett el, amikor észrevette a másfajta bőr,
a sötét szemek, a telt ajkak szépségét? Egy napon talán C. és én
megpillantjuk a Szentföldet. De addig is minden éjjel kísértenek
Salamon álmai. Ilyenkor nem Urunk áldott haláltusájának szent
földje jelenik meg lelki szemeim előtt, miközben a
diaképsorozatba illő nyugodt jelenetek fájdalmasan követik
egymást a Getsemáne-kerttől a Golgotáig, ami nem más, mint
elmélkedés a halálról. Az én érzékszerveim kiélesedtek, és
minden álmomat színes és tapintható elevenséggel hatja át a
megvilágosodás.

Blair úgy vélte, hogy az angol középosztálybeli típusnak két oldala

van, akár egy pénzérmének. Fej: hideg, aszexuális alkat. Írás: a
szexualitás hiányától szenvedőket jellemző víziók. Ha Rose
Molyneux Maypole-ra vetette a szemét, ahogy egy kacér lány
alkalomadtán bármelyik hímre ráveti a szemét, ki tudja, a káplán
milyen románcot kerekít belőle a képzeletében? Hacsak azok a
szemek el nem olvasták a naplóját.

Álmaimban bőröm sötét, mint az övé, verejtékezem, és

felszabadultan kacagok, mint ő. És elszököm vele, lerázom
 magamról a társadalom és neveltetésem terhét. Alit nem adnék
érte, ha lenne bátorságom követni őt!

Nocsak: egy káplán lemond a püspök lányáról a bányaudvar

üdvöskéjéért? Nem valószínű, s mégis…

Reggelente, még hajnalhasadás előtt hallom lépteiket. Az

övét és ezer másét: görgő kőzuhatag. A zsoltár szavaival:
„titokban formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld
mélyében”. Ez a zsoltár Wiganről íródott. Ittlétem első
napjaiban milyen különösnek találtam ezt a zajt, most pedig oly
természetes, mint a rá következő hajnal. Később, istentiszteletre
készülve látom, hogy birkanyájakat terelnek a másik irányba,
még a konflisforgalom beindulása előtt. Amikor Krisztus
verejtékező munkásoknak prédikált, jól tudta, milyen a kétkezi
munka gyötrelme, hisz maga is ács volt. Minden reggel
szégyenkezve járom végig a körutamat, amiért soha nem
próbáltam a wigani bányászok kemény munkáját. De
megtaláltam már a megfelelő embert, csak a hely hiányzik, ahol
elég gyakorlatra teszek szert, mielőtt közéjük vegyülök. Egyetlen
napra.
Éjjelente másféle gyötrelem vár rám. Salamon szavaival
„felkelek és eljárom a várost, a tereket és az utczákat, keresem azt, a
kit szeret az én lelkem”. Megtenném, ha merném.

Két órával később a brandy maradéka folttá szikkadt a pohár

fenekén. Az utolsó bejegyzés kusza sorai bonyolultabb rejtjellel
íródtak. Alábecsülte Maypole-t: a káplán naplója kész titkosírás-
történet volt a legprimitívebb fajtától az egészen észbontóakig. Az
utolsó feljegyzés számkódra utalt. A számokon alapuló titkosírás
általában egyszerű feladvány volt – a betűket felváltva csúsztatták el
1-2-3 hellyel, a „bor” például „cpty” lett –, de kulcs nélkül
képtelenség volt rájönni a nyitjára. Amikor Blair a születésnapok
behelyettesítésével nem boldogult, őszinte nyögéssel egyszerre
megértette, hogy a kulcsot Maypole ötleteinek tárháza, a Biblia fogja
megadni. Az apostolok száma, Matuzsálem kora, a frigyláda méretei
vagy valami emelkedettebb és bonyolultabb szám, talán Jeruzsálem
lélekszáma Nehémiás helytartósága idején, Elam 1254 vagy Zatu 845
gyermeke.
Órájának másodpercmutatója északot kutató iránytűként
rebbent odébb a kristályüveg alatt.
Blair visszatette a naplót a tükör mögötti rejtekhelyére, majd
égve hagyta a lámpát, s lement a szálloda halljába, onnan tovább az
étteremhez vezető lépcsőn, és a konyhából szálló gőz leple alatt
kiosont a hátsó kijáraton. Moon jellemzésével szemben nem úgy
érezte magát, mint egy farkas. Inkább mint egy bakkecske, mely egy
másik kecske szaga után megy. Hiszen nem így szimatolja-e Maypole
nyomát is?

– Ide nem gyühet be – mondta Flo.

– Látni akarom Rose-t.
– Várjon. – A lány elfújta a konyhai lámpa lángját, és Blairt kint
hagyta a sötétben.
A hátsó lépcsőn álldogált, a sáros udvar fölött, körülötte
mosogatóié és szemétgödör bűze. A nyugati égbolt felhőit száraz
villámmok lobbantották lángra; a dörgés azonban nem ért odáig.
Blair nem különálló villámokat látott, csak az egymás után felfénylő
viharfelhőket. Vajon a távolság vagy az egymást érő wigani
kémények füstfüggönye vágja el a várost? Úgy tűnt, a város mint
különálló világ létezik – és füstölög, mint mindig.
 Rose olyan nesztelenül jött a konyhaajtóhoz, hogy Blair egy
darabig észre sem vette. Ruhája a vállrészen nedves volt a hajától, és
Blair rájött, miért nem hallotta a lépteit: mezítláb sietett ki a
fürdőből. A szappanillat akár szantálfa vagy mirrha illata lengte
körül.
– A sikátorokon át jöttem. Már ismerem az utat.
– Flo mondta.
– Flo…
– Elment. Bill viszont még mindig feni rád a fogát.
– Én pedig még mindig rejtőzöm előle.
– Akkor keress más rejtekhelyet.
– Látni akartalak.
– Bill agyonrugdos, ha itt talál.
– Billnek álmába se jutna eszébe, hogy itt keressen. Maypole
beszélt neked valaha a szépség különböző fajtáiról?
– Azér jöttél, hogy ezt megkérdezd?
– Járkált utánad a városban, bolyongott az utcákon, hogy
elmondhassa, mennyire szeret?
– Menj mán. – Rose megtaszította.
Blair lefogta a kezét. – Nem megyek.
Különös zsibbadtság tompította el, és megsejdítette, hogy a
lányban ugyanilyen ernyedtség árad szét; taszításába semmi erő nem
szorult, s a következő pillanatban egymás karjaiban voltak. Rose
keze a halántékára siklott, és megcirógatta összevarrt fejbőrét.
– Hallottam, ho’ valaki majdnem belefúlt a kanálisba.
Aszongyák, te mentetted ki, és beleköptél a főkapitány levesébe.
Nem hős vagy te, hanem bolond. Elébb-utóbb Moon vagy Bill
nyakon csíp, és akkor hiába tákótalak össze. Ilyen sokat érek neked?
– Belemarkolt Blair hajába, és a férfi úgy érezte, menten meggyullad
a fejbőre. – Vagy ennyire vágyól vissza Afrikába?
– Mindkettő.
 – Telhetetlen vagy.
– Igaz.
Rose behúzta maga után. Ennyit Maypole-ról, gondolta. Meg
Salamon királyról.

A csáberő élettelen szó. Az érzékiség viszont élő, és Rose érzéki volt

sűrű, sötét hajfürtjeivel s rézszínű, pelyhes nyakszirtjével. Az olcsó
ruha is érzékien lengett csípőjén, miközben felvezette az emeletre a
tövig csavart kanóc derengésében. Az ösztönélet ostoba költészete.
Mégis több a hagyományos költészetnél, mert egyszerre hat az
összes érzékszervre. Győzelem az ész fölött. A görögök a testi
szépséget a művészetekkel tartották egyenrangúnak. Rose az ókori
Athénben is megállta volna a helyét. Vagy Szomáliában. Vagy az
asantik között.
Pedig nem volt szép. Egy Lydia Rowland szebben tündököl nála,
de csak ahogy a gyémánt szebben tündököl a tűznél. A gyémánt
visszavert fény csupán, a tűz maga az eleven fényforrás.
Kecses sem volt. Vállai szélesek, lábikráján kidudorodtak az
izmok a fizikai munkától. Sem buja. Inkább filigrán volt, mint
gömbölyded.
Akkor mit látott benne? Az alsó néposztály csábítását? Blair nem
hitte; maga is túlontúl közéjük tartozott ahhoz, hogy erotikusnak
találja a kérges tenyeret vagy a vékony pamutruhát.
De ott volt testi valójában. Karnyújtásnyira. A hallban forrónak
érezte a padlódeszkát, ahol a lába érintette.
Rose kisebbfajta trónust halmozott maga alá a párnákból, Blair
az ágyvégnek támaszkodott. A szobában inkább árnyak, mint fények
táncoltak, és Blair egy palackból kiszabadult, vidám kis dzsinnek látta
Rose-t. Saját elnyújtózott teste olyan halottfehér és összetört volt,
mintha a keresztről szedték volna le.
– Mit csinánál most, ha Bill ránk nyitná az ajtót?
 – Nem tudom. Megmozdulni nem tudnék, annyi szent.
– Bill erős. De okosnak nem okos, nem olyan, mint te.
– Süthetem az okosságomat, ha egyszer itt hetyegek a babájával.
Rose a férfi mellkasára pattant, haja vadul röpködött a szeme
körül. – Nem vagyok senkinek a babája.
– Nem vagy senkinek a babája.
Még mindig Blair mellkasán ülve megvizsgálta a leborotvált és
összevarrt fejbőrt.
– Hol tanultad, hogyan kell egy sebet összevarrni? – kérdezte.
– A bányába elkél az ilyesmi.
Rose megcsókolta, és hátradőlt a párnákra, olyan természetesen
viselve meztelenségét, mint egy állat. Blair megint rágondolt, hogy
láthatólag egyedül lakik a palatetős, régi sorházban, melyet szinte
hajszálra egyforma házak és udvarok vettek közre.
– Hol van Flo? Mintha kámforrá vált volna.
– Ez úri szó. Meglátszik, hogy van iskolád.
– Rajtad is. Egy csomó könyved van lent.
– Nemigen óvasok. Az itteni iskolába csak bifláztattak. Ha nem
köpöd egyből a választ, kapod is a körmöst a vonalzóval. Engem
folyton csépeltek. Akármelyik országról megmondom, hol van.
Tudok száz szót franciául, ötvenet németül. Te megtaníthatsz
asantiul.
– Gondolod?
– Tudom. És a táncukra is.
Blair mosolyogva képzelte el arannyal átszőtt ruhában, arany
karkötővel a karján. Az összes angol nő közül egyedül őt tudta
elképzelni így.
– Te nevetsz – mondta Rose.
– Nem rajtad. Csak tetszik, amit az előbb mondtál. De mondd
csak, ismered azt a férfit, aki majdnem belefulladt a kanálisba?
Silcocknak hívják.
 – Nem. – Rose ezt olyan határozottan állította, hogy Blair
megkönnyebbült. – Meséld el, mi vót az a nagy cécó márna.
Hallottam, hogy az összes Hannayt meg Rowlandet oda ette a fene
egy vérengző óriásmajom mancsáér.
– Nem a majom volt vérengző. A liverpooli hajótársaság
tulajdonosainak kezét kellett volna levágni, akik előbb megszedték
magukat a rabszolga-kereskedelemből, aztán meg Afrikába küldték
Rowlandet, hogy terjessze az igét, és közben lőjön le mindent, ami él
és mozog. A férfiak mintha gyászhuszárnak öltöztek volna a szegény
gorilla tiszteletére, a nők meg egész vég selymeket tekertek magukra.
De egy se volt olyan szép, mint te.
– Rajtam nincs is semmi.
– Egy aranylánc jól illene hozzád.
– Ennél hímesebbet se hallottam tőlled.
– Ha visszajutok Afrikába, küldök neked egyet.
– E’ még hímesebb. – Rose-nak megvolt az a képessége, hogy
egész testével kifejezze mélységes elégedettségét. Némelyik
háremben tanulhatnának tőle, gondolta Blair. – Moon főkapitánnyal
nem vagy komaságban, ugye?
– Nem éppen.
– Mer akkor egy ujjal se nyílhatnál hozzám. Rút egy képe van,
mint a töklámpa, olyan. Aszongyák, vas lábszárvédőbe jár, a
bányászok klumpái miatt. Kíváncsi vónék, abba is alszik-e. Beszét
neked a csilléslányokról?
– Azt mondta, veszélyt jelentenek az egész országra.
– Ő meg ez a Chubb tiszteletes abba vannak, hogy övüké a
mennyország meg a pokol kapujának kulcsa. Arra várnak, hogy
térden csússzunk elébük alamizsnáér, hogy aztán büntetésül két
szem morzsa helyett egyet vessenek oda. Aszongyák, imádkozzunk,
de csak a fődön térdepelve akarnak minket látni. A tetejébe a
szakszervezet is velük van. Ha sikerül kitenni a nőket a bányáktól, a
fizetések mindjár megduplázódnak. Akkor aztán örömködhet a
munkásosztály, mán a férfiak legalábbis. Feszt pisztergának, hogy
„Rose, te nem vágyódd családi tűzhelyre meg gyerekekre?”. Én meg:
„Dehogyisnem, de bumburnyák, nyálcsorgató férj nélkül!” Hadd
dühöngjenek a nadrágom miatt. A pucér seggemet mutogatnám
nekik, ha azzal még jobban dühíteném őket.
– Ki is nézem belőled.
– Abba a minutumba diliházba csuknának. Moon maga dobná
kútba a kulcsot.
– Ki mesélt neked Moonról meg rólam?
– Neked megvannak a te kémeid, nekem is megvannak az
enyiméi. Megint hazugságon kaptalak. – Kinyújtott lábát Blair hasára
tette. – Aszontad, mozdúni se bírsz.
Lámpafény aranylott a szemében. Blair arra gondolt, hogy
rézorrú klumpák várják a sötétben.

Épphogy csak fölserdült, de a lagymatag súlyosság és falánkság

helyett az önfeladást kínálta, a súlytalanság és a fáradhatatlanság
állapotát. Mintha ők ketten evező és evezős lennének, akik egyszer
már kipróbálták egymást, s most az evező hosszabban, mélyebben
merülne a vízbe, szivárványszín örvényeket kavarva.
Mitől ez a mélység, tűnődött Blair. Mélyebb, mint a filozófia
vagy az orvostudomány. Miért kell ilyen mélyen kutakodnunk a bőr
alatt? Ki diktált? Nem ő, de nem is a lány. Legjobban az rémisztette,
mennyire egyformán voltak hangolva, mennyire egymásba illettek.
Addig forgolódtak, míg a nagy földrajztudós végül nem tudta, hol a
fönt és a lent; keze az ágyvégen, lába az ágykeretnek feszítve,
miközben lélegzetük egyre rekedtebb és ritmikusabb, s kötél
hurkolódik a szívére, egyre szorosabban minden fordulattal.
Az utolsó huroknál új gondolata támadt. Vajon csak Maypole
nyomában jár, vagy teljesen Maypole-lá válik maga is?
 – Elképzellek majd a bennszülött lányokkal – szólalt meg Rose.
– Nekem úgyis valami szőrös bányász jut. Téged meg fekete
amazonok táncónak körül.
– Ha így lesz, majd gondolok rád.
Rose lepedőbe burkolózva leszökkent az ágyról azzal, hogy kerít
valami ennivalót.
Blair lustán felkönyökölt, és egy fél fordulattal feljebb csavarta a
kanócot. Az éjjeliszekrényre állított tükörből nézve a szoba
kisebbnek, rövidültnek hatott.
Közelebb hajolt a tükör mutatta archoz. Az afrikaiak már évek
óta üzletelnek arabokkal, portugálokkal és liverpooli kereskedőkkel,
de a szárazföld belsejében, a folyók forrásvidéke környékén éltek
még törzsek, amelyeknek soha semmilyen kapcsolatuk nem volt a
külvilággal. Amikor Blair tükröt mutatott nekik, első
megdöbbenésükből magukhoz térve mindenáron védelmezni
akarták, mint önmaguk egy darabját. Blair lenyűgözve figyelte őket;
neki örök életében baja volt az önazonosságával.
Oldalt fordította a fejét, és hosszan vizsgálta azt a helyet, ahol a
haja le volt borotválva. Bőrének üvegszerű, feketés csillogása alatt
nyolc ügyes öltést számlált meg; az alvadt vér alól is kiütközött Rose
piros cérnája. Gondolatai így kanyarodtak Harveyre.
Eszébe jutott a bányarobbanás vizsgálati jegyzőkönyve, és a
tizenhat éves Bemard Iwiss „halotti bizonyítványa”: „A fejtésben
talált rá apja, Harvey, aki először föl sem ismerte. Később
azonosították egy piros vászondarab alapján, amely a nadrágját
tartotta.”
Harvey Twiss.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Blair visszament a szállodájába, és aludt, míg hajnalhasadta előtt a

bányászklumpák kopogása föl nem verte. Közvetlenül utána a másik
irányba, a város felé terelt birkanyájak fojtott bégetése hallatszott;
eszébe jutott, hogy a forgalom árapályát Maypole is említette a
naplójában. A dupla ébresztőre kimászott az ágyból, és felöltözött,
hogy jó korán érjen a bányához.

A Hannay-bányánál egybefüggő sötét függönyt alkotott a szemetelő

köd, de Wedge, az igazgató, nem törődött vele. Rőt szakálla és
szemöldöke mint valami élő sövény csillogott lámpásának fényében.
Esőkabátban és Wellington-csizmában mutatta az utat, és Blair a
nyomában tocsogott. A szénosztályozó csarnok elé befutó
csillesíneken kívül vasúti pályák hálózták be a bánya udvarát, s
vezettek át a mérföldnyi hosszan elterülő komplexumon, amely
magában foglalta a Hannay-vasöntödét, téglagyárat és fatelepet.
Hatkerekű vagy pónifogatú négykerekű Hannay-gyártmányú
mozdonyok forogtak vakon, kivilágítatlanul az udvaron, és vontattak
befelé homokot köpködő favagonokat, kifelé pedig szeneskocsikat.
Ha valamelyik szerelvény megállt az összecsattanó ütközőkről
pattanó szikra miatt, egy munkás végigfutott a vagonok mellett, és
egy fékezőpóznával behúzta a fékeket. Ezzel egy időben az esőben
párálló, zömök lovak szeneskocsikat és szekereket vontattak a
kereszteződések felett. A lámparaktárból bányászok bukkantak elő
homályosan pislákoló biztonsági lámpásaikkal. Oszlopokon
petróleumlámpák lógtak. Por és füst szállt gomolygó karikákban az
udvar fölött, az istállókból, a műhelyekből és a szénosztályozó
csarnokból, ahova a szén melegen érkezett a föld mélyéről.
Blair sehol nem látta Rose-t, és nem is állt szándékában
megkeresni, hogy adja az urat, miközben a lány szenet válogat;
Wedge azonban észrevette, hogy merre kószál a tekintete. – A
nőknél furább teremtmény nincs a világon. Ugyanolyan keményen
dolgoznak, mint a férfiak, feleannyi bérért. De lopnak, mint a szarka!
Csenevész létükre képesek lennének egy negyven font súlyú
széndarabot a bugyogójukba dugni és hazacipelni. Egyes
bányaigazgatók az íróasztaluk mellől igazgatják a bányájukat. Az
igaz, hogy sok a papírmunka, de mire valók a hivatalnokok, ha nem
erre? Úgy tapasztaltam, hogy ha az ember nincs az udvaron, az
udvarnak lába kel. Szénnek, vezetéknek, lámpának, meg amit el tud
képzelni. Mindenkin egyformán rajta tartom a szemem, és van
gondom rá, hogy ezt mindenki tudja is, beleértve Mr. Maypole-t.
– Gyakran járt ide?
– Elégszer.
– Talán többször is, mint elég lett volna.
– Lehet. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy a bányaudvar
nem pulpitus, és a prédikálásnak is megvan a maga ideje meg helye.
Elismerem, akadnak laikus lelkészek, leginkább metodisták a
bányászok között, akik olykor-olykor összejöveteleket tartanak lent a
fejtésben, de szigorúan csak a teaszünetben. A püspöknek az a
véleménye, ha a bányászok könnyebben csákányozzák a szenet, ha
időnként letérdepelnek egy kicsit, akkor csak csinálják. Én viszont
tartok tőle, hogy Maypole tiszteletes ezt rosszul értelmezte.
Tapasztalatlanságában azt hitte, hogy akkor a többi egyház előnyhöz
jut. Végül meg kellett kérnem, hogy ne jöjjön a munkanap végéig.
Igazán kínos volt. De veszélyes lehet, ha valaki csak úgy spontán
nekiáll prédikálni az udvaron.
– Maga itt volt a robbanás pillanatában?
 – Itt. És Istennek legyen hála, hogy itt voltam. Egy ilyen
helyzetben minden másodperc számít. Szerencsére sikerült
megszerveznem a lentiek haladéktalan mentését.
– Pontosan hol állt?
Wedge lassított. – Itt, ahol most vagyunk. Emlékszem, a
robbanás majdnem ledöntött a lábamról.
Blair a sötétben nem tudta megbecsülni a távolságokat. – Nagy
volt a fejetlenség?
Az igazgató cuppogva megindult. – A legkisebb fejetlenség sem
volt. Ahogy a vizsgálaton is mondtam, egy megfelelően irányított
bányában az ember mindig fel van készülve váratlan eseményekre. A
legelső pillanatban futárokat küldtem orvosi és egyéb segítségért.
Aztán önkéntesekből mentőcsapatot toboroztam, és az
elsősegélynyújtó felszerelésünkkel leküldtem őket. Nem tellett bele
öt percbe, és már az aknakasban voltak.
– Ismer egy Jaxon nevű bányászt?
– Jaxon volt a nap hőse.
– Látta a robbanás előtt is?
– Láttam, amikor a többiekkel együtt a kasra várt.
Rosszkedvűnek, csöndesnek látszott, behúzta a nyakát a sáljába.
Nyirkos volt az idő, ami előcsalja a metánt, és ilyenkor minden
bányász mogorva.
Egy kérdés ott motoszkált Blair fejében, de nem tudott rájönni,
mi az. – Egy másik bánya igazgatója, bizonyos Molony, látta a
felszálló füstöt.
– Nem csoda. – Wedge körbemutatott. – Ennek a füstnek a fele
szénpor. Sűrű, mint a vulkánok hamuja. Itt az udvarban az ember
még a saját kezét sem látta. Megbokrosodott lovak nyihogtak
mindenfelé. A vonatok meg egyre-másra jöttek, és elég volt arra
figyelni, hogy ne álljunk az útjukban. Beletelik egy kis időbe, míg az
ember leállít egy megrakott szerelvényt. Most, hogy visszagondolok,
biztos vagyok benne, hogy nyomasztó, szürke nap volt, de Molony
láthatta a füstöt, afelől nincs kétségem.
– George Battie-től, a bányamestertől küldönc érkezett, úgyhogy
abból tudhatta, hogy az aknakas működik. De önnek előbb meg
kellett szerveznie a mentőcsapatot, tehát ki kellett osztania
mindenkinek egy lámpást.
– A lámparaktárban, így igaz. Ez a lámpásrendszer lényege, hogy
tudjuk, ki megy le a bányába, és ki jön fel, különösen egy bányatűz
után.
– De az önkénteseknek várniuk kellett az aknakasra. Miért?
Wedge lassított, és hátrasandított Blairre. – Tessék?
– Hol volt a kas? Battie küldönce jött föl vele utoljára. Ha az
aknakas fönt van, a mentőcsapatnak nem kellett volna várakoznia.
Miért nem volt fönt a kas?
– Nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége lenne. Tíz
másodpercnél nem tartott tovább, míg felért.
– Épp az előbb mondta, hogy minden másodperc számít.
– Azért nem annyira. A vizsgálatnál nem számított, és most még
kevésbé számít. Tíz, legfeljebb tizenkét másodperc múlva a kas
feljött, és a megfelelően felszerelt mentőcsapat beszállhatott.
– Nincs olyan bányász vagy mentő, bármilyen tapasztalt is, aki
megpróbált volna lemenni az ön tudomása nélkül?
– Nincs.
– És olyasvalaki, akinek nincs tapasztalata, ráadásul nem is
bányász?
– Mr. Blair, lehet, hogy elkerülte a figyelmét, de én mindenkit
szemmel tartok, aki a bányaudvarra teszi a lábát.
– Hol van Harvey Twiss?
Wedge megállt. – Itt már nincs.
– Hol találom?
– Miért keresi?
 – Harvey Twiss neve nem szerepelt a mentők listáján, de a
vizsgálati jegyzőkönyv szerint Harvey Twiss talált rá lent a fiára.
Feltételezem, ön küldte le. Szeretném kikérdezni a robbanásról.
– Én nem küldtem le.
– A jegyzőkönyv szerint lent volt.
– Én nem küldtem, annyi biztos.
Blair nem tudta, mire vélje az ellenséges hangot.
– Hol van?
– Harvey Twisst a parókia sírkertjében találja. Még aznap,
amikor eltemette a fiát, Bernardot, a londoni vonat alá feküdt. Most
egymás mellett nyugszanak a földben, apa és fia. De én nem küldtem
le.
Az esővíz vékony sugárban csordogált Blair kalapjáról. Rettentő
ostobának érezte magát, de lassan kezdett összeállni a kép abból,
ahogy a bányaigazgató reagált Twisst és az aknakast firtató
kérdéseire. Blair az esőn át felpislogott az aknatoronyra, aztán
tekintetével követte a kanyargó drótköteleket a gépház ablaktalan
téglaépületéig.
– Twiss volt a csörlőkezelője?
– Az egyetlen istenverte emberem volt, akit nem láthattam. Az
egyetlen, akin nem tudtam rajta tartani a szemem, ő meg elhagyta a
helyét.
– Erre mikor jött rá?
– Rajtakaptam, amikor felosont karjában a fiával. Mindketten
feketék voltak, mint a négerek, de addigra már tűvé tettem érte az
egész udvart.
– És aztán?
– Abban a szent minutumban felmondtam neki. Nem volt
értelme, hogy a vizsgálati jegyzőkönyvbe is belevegyék, mert semmi
köze a robbanáshoz, de hiába volt a saját fia, elhagyta a helyét.
 A gépházat olyan magasra építették, hogy egy mozdony méretű
és formájú gőzgép elfért benne, habár a hajtókarok itt kerekek
helyett egyetlen függőleges, nyolc láb hosszú és vízszintes tengelyű
kötéldobot mozgattak. A tetőpalák megremegtek, ahogy a drótkötél
nyöszörögve legördült a dobról, és a mennyezetbe vágott nyíláson
felfutott a gépház tetejébe.
A gépházak mindig is imponáltak Blairnek hatalmas
erőgépükkel, amelyek mintha magát a földgolyót forgatták volna. A
Hannay-gépek elismerésre méltó munkáról tanúskodtak – a súlyos
kötéldob, az ikerdugattyú, a sárgaréz hajtókarok, a szegecselt
acélkazán –, mindegyik bonyolult és lenyűgöző méretű; mellettük
eltörpült az ember, a beesett arcú csörlőkezelő, aki gyászfekete
kalapban, kabátban és kesztyűben ült a helyén. Az orra hegyén egy
csepp billegett. Figyelmét annyira lekötötte a két gázlámpával
megvilágított, fehér kijelző, hogy szemének egyetlen rándulása árulta
csak el, hogy észrevette Wedge-t és Blairt. Noha egy ipari
létesítmény központjában dolgozott, olyan benyomást tett, mint akit
élve eltemettek. Az ajtón felirat hirdette: „A gépházba szigorúan tilos
a bejárás. A bányaigazgató.” Egy másik feliraton ez állt: „A
csörlőkezelő figyelmének elvonása tilos.”
– Mintha itt se lennénk, Joseph – mondta Wedge. Lerázta a vizet
a szakálláról. – Joseph a jelzőkészüléket figyeli.
Blair ismert jelzőkészülékeket, bár ezt az egymutatós kijelzőt
túlzás volt annak nevezni. A hármas szám helyén S betű jelentette,
hogy Stop, a kettesnél T, hogy Tető, a tízesnél F, hogy Fenék, és a
kilencesnél ismét S, hogy Stop. A jelzőkészülék mutatója
érzékelhetően haladt az óramutatóval ellentétes irányba az F felé,
jelezve, hogy a bányászokkal vagy csillékkel teli aknakas óránként
megközelítőleg negyvenmérföldes sebességgel lefelé halad az
aknában. Amikor a mutató elérte az F betűt, automata fék híján
Joseph húzta meg a fékkart, hogy a kas lassuljon, és mire a mutató az
S-hez ér, meg is álljon. Ha a csörlőkezelő nem állítja meg a csörlőt, a
kas teljes sebességgel lezuhan az akna mélyére. Lehet, hogy maga a
fémkas nem sérül helyrehozhatatlanul, de utasai közül senki nem
maradna életben. Vagy felfelé jövet, ha a csörlőkezelő nem húzza be
a fékkart a T betűnél, a kas túlszalad, az aknatoronynak vágódik, és
tartalma a torony tetejéről zuhan alá.
– Ide senki nem jöhet be? – kérdezte Blair.
– Szigorúan tilos a belépés – válaszolta Wedge. – A gép kazánját
kívülről etetik.
– Barátoknak is?
– Azoknak is.
– És lányoknak?
– Azoknak különösen. Joseph a mértékletességi mozgalom híve,
Twiss-szel ellentétben. Nincs káros szenvedélye, se pletykás nyelve.
Amikor a mutató hegye elérte az F betűt, Joseph lassan behúzta
a fékkart, míg a hegy meg nem állapodott az S-nél. A drótkötél
nyikorgása megszűnt. A kas most néhány percig lent várakozik az
akna alján, míg megszabadul terhétől, és új rakományt vesz föl.
– Blairnek lenne néhány kérdése magához, Joseph – szólalt meg
Wedge. – A robbanás napján maga kint fűtötte a kazánt.
Pillanatokkal a robbanás után Twiss saját elhatározásából kirohant
innen, és beküldte magát, hogy kezelje a kart. Én minderről mit sem
tudtam, és főképpen nem én küldtem le az aknába, így van?
Amikor Joseph ünnepélyesen bólintott, Wedge diadalmas
pillantást küldött Blair felé.
– Sokkal tisztább munkája van idebent, ugye? – folytatta Wedge.
Joseph előhúzott egy zsebkendőt a ruhaujjából. Néhány csepp
eső és a reggel első szürke, csüggeteg fénye hatolt át a drótkötél
pályájának tetőnyílásán. Blair azon tűnődött, mi lenne, ha bevenne
egy kis arzént. – Harvey Twiss az előtt vagy az után csinált
csörlőkezelőt magából, hogy az első mentőcsapat lement volna az
aknába? – kérdezte.
– Utána – mondta Joseph.
– Végül is minden jóra fordult, ugye? – kérdezte Wedge.
Joseph kifújta az orrát. Blair már indult volna, de mintha saját
belső óraműve most lendült volna mozgásba, Joseph megszólalt: -
Twisst a káros szenvedélyei csináták ki. A kártya meg a pia.
Fogalmam sincs, ho’ Mrs. Smallbone hogyan bírta mellette.
A jelzőkészülék csengője kettőt szólt, jelezve, hogy a kas
felszállásra kész.
– Miért kellett volna Mrs. Smallbone-nak bírnia Twiss mellett? –
kérdezte Blair.
Joseph egy kondoleáló szomorú tekintetével nézett föl. – Twiss
Smallbone-ékná’ lakott ágybérletbe. A’ nem bűn, ha valaki keres pár
fillért, de abbul semmi jó nem származik, ha egy mértékletes házba
odavesznek egy bűnös lelket. – Leengedte az irányítókart, és a
kötéldob megkezdte visszaútját, először nehézkesen, majd egyre
nagyobb sebességgel.
Később, amikor kivilágosodott, és magára maradt, Blair
lépéseivel lemérte a távolságot a gépháztól az aknalejáróig, onnan az
igazgató irodájáig, végül az udvar közepéig. Az eső jobban zuhogott
annál, hogysem a szénosztályozó csarnokból többet láthatott volna
elmosódott körvonalaknál, nem is beszélve Rose-ról.

A szállodájához érve megpillantotta Charlotte alakját. A szemközti

patikustól lépett ki, apró termetén sötét délutáni ruhában, amelyről
Blair nem tudta megállapítani, hogy bordó-e vagy fekete. Arcát
tintafekete főkötő és fátyol takarta, és az ugyancsak fekete
esernyőből és kesztyűből ítélve Blair csakis Charlotte Hannayre
gondolhatott, vagy legfeljebb olyasvalakire, aki gyászban jár. Blair
felfigyelt rá, hogy Charlotte nem a szokásos fürge lépteivel halad.
Karján összecsukott esernyő himbálózott. A kalapos kirakatánál
megtorpant, és úgy álldogált az esőben, mint aki nem tudja, merre
menjen. Alighanem a kocsiját várja, következtetett Blair.
Úgy tért ki az útjából, ahogy az ember egy pókhálót kerül ki. A
szobájába érve leverte magáról az esővizet, és vérkeringését
felfrissítendő, felhajtott egy brandyt, majd szétnyitotta a Hannay-
bánya udvarának térképét. Mostanra egyértelművé vált, hogy az
udvaron vakrémület és zűrzavar tört ki, amikor a füst kicsapott a
robbanás után. Blairt egyre jobban lenyűgözte George Battie hősies
küzdelme, Wedge viszont nem bizonyult valami használható
szemtanúnak a fenti eseményeket illetően. Az igazgató állítása szerint
a robbanás után öt percen belül leküldte a bányamentőket az
aknakassal. Ha összeszámolja, mennyi időbe telik, míg Wedge
felismeri a helyzetet, talál néhány kocsit, amely előtt nem
bokrosodott meg a ló, önkénteseket toboroz és kiosztja a biztonsági
lámpásokat, Blair úgy vélte, a tizenöt perc közelebb áll az
igazsághoz.
Maypole naplóját lapozgatta, míg rá nem talált a keresett
bejegyzésre. Mivel a sorok keresztbe-kasul futottak egymáson,
korábban rosszul olvasott egy január 17-ről való mondatot. „Hogyan
nyerhetnék bebocsátást abba a másik világba? Ez a megoldás”
helyett „Twiss a megoldás”.
Ha a bányaudvar egyetlen pontja a gépház, ahova nem ér el
Wedge sasszemének tekintete, fennáll az a lehetőség, hogy Harvey
Twiss csörlőkezelő hallgatólagos beleegyezésével Maypole nemcsak
hogy megbújhatott ott, de a füst leple alatt észrevétlen megtehette a
gépháztól az aknakasig vezető rövid utat, és alászállhatott az áhított
valóságosabb világba, ráadásul épp a robbanás pillanatában, ami
legalább olyan ostoba hőstett, mint amilyen rosszul időzített. Egy
Maypole-hoz hasonló leendő megváltónak túlzott buzgalmában
talán eszébe se jut, hogy egy bányatűzben egy kívülálló finoman
szólva csak akadék lehet.
Enyhe borzongás futott végig Blair karjának szőrszálam, mire
engedélyezett magának egy újabb brandyt. Meglepődött, amikor az
ablakon kinézve még mindig ott látta Charlotte Hannayt a
kalaposbolt előtt. Igazán hordhatna kalapot főkötő helyett, gondolta
– mondjuk szögesdrót díszítéssel. Esernyője védelme alatt a kalapos
is kidugta fejét az üzletéből, és Blair megfigyelhette a beinvitálás
némajátékát. Úgy látszott, Charlotte nemcsak süket az emberi szóra,
de vak is, mert lelépett egy tejeskocsi elé. A kocsist láthatólag a
gutaütés kerülgette. Blair önkéntelenül a szívéhez kapta a kezét. Egy
köpülő lebukfencezett a kocsiról, és tartalma fehérre festette a
macskakövet. Charlotte oda se pillantva vágott át a Wallgate-én, és
változatlan egykedvűséggel befordult a szálloda melletti sikátorok
egyikébe.
Blairnek szócsatáikat leszámítva soha nem volt alkalma
megfigyelni Charlotte-ot, olyankor meg leginkább egy mérges
fullánkú darázsra emlékeztetett. Lehet, hogy az eső tette, de fölülről
nézve olyan ázott és összetört lény benyomását keltette, hogy Blair
már-már megsajnálta. Volt valami álomszerű abban, ahogy kisiklott a
látószögéből.
Visszatért a robbanás jegyzőkönyvéhez, és széthajtogatta a bánya
föld alatti térképét. Ha Maypole valóban lement, mi történhetett
vele? Battie elővigyázatos intézkedéseinek köszönhetően a
fővonalon senki nem fulladt meg a gáztól. Valamennyi holttestet
azonosították, az összes munkahelyet átkutatták. Maypole feljött
volna a kassal, a feje búbjáig feketén a koromtól, kezében egy
hordágy egyik végét tartva? És aztán rémületében kereket oldott? A
káplán oly gyakran prédikált a pokolról, vajon hogy tetszett neki
most, hogy beleszagolt egy kicsit? De hova ment aztán? Blair
visszaért kiindulási pontjához. Minél többet spekulált rajta, annál
valószínűtlenebbnek tűnt az elmélete. Másfelől viszont senki nem
látta Maypole-t azóta. Bármit tett vagy nem tett Twiss vagy Maypole,
az semmiképp sem befolyásolhatta a robbanást.
Visszament az ablakhoz. Bár az esővíz felhígította, és
kocsikerekek is átgázoltak rajta, a kiömlött tej még mindig látható
csipkeszegélyt alkotott a macskaköveken. Kicsike kőlady, gondolta,
ez illik Charlotte Hannayre. Maga sem tudta, miért, csak fogta a
kalapját, és a nyomába eredt.

A sikátor tömve volt csiga- és osztrigastandokkal, birkafejhalmokkal,

kelmeszerűen redőző pacalkirakatokkal. Blair átfurakodott a halas
targoncák soráig, ahol egy-egy csillogó mérleg mellett, ponyvára
terítve sózott tőkehal állt nagy kupacokban. Elveszítette Charlotte
nyomát; most az sem segített rajta, hogy apró, sötét alakja könnyen
szembetűnik.
A sikátor másik végén többnyire ír származású handlék és cigány
bádogosok kínálták portékáikat. Folt hátán folt nagykabátok és ingek
lógtak kiakasztva, akár nedves vitorlák. Ahol a piac elágazott, Blair a
Scholes hídhoz és Maypole káplánszobájához vezető utat
választotta. A sárban faklumpák egyhangú nyomai mellett egy női
cipő körvonalát is felismerte. A sár birkaürülékkel keveredett.
Eszébe jutott a reggel látott nyáj, és hogy Maypole is megemlékezett
róla a naplójában.
Egy kis öntöde udvara mögött újabb klumpa taposta földút
húzódott. Ezen is látszott a topánka nyoma: nem nagyobb egy
gyermekcipellőnél. A rogyadozó téglafalak fölött szinte összeértek a
tetők; a közöttük elmaradt keskeny sávba hulló esőcseppek árnyékká
lettek. Blair megállt Maypole ajtajában. Biztosra vette, hogy ott találja
Charlotte-ot, de a szoba ugyanolyan üres volt, ahogy napokkal
ezelőtt utoljára látta, Krisztus ácsműhelyi képe most is ott függött a
sötétben. A padlódeszka is száraz volt a küszöb melletti foltot
leszámítva. Valaki percekkel előbb csukhatta be az ajtót.
A sikátorban egyre nehezebb lett a járás a birkaürüléktől. Blair a
mészárszékhez ért; az udvari akolra már Maypole káplánszobájához
vezető első útján felfigyelt. Az egyértelmű birkanyomok ellenére az
akol üres volt. Ázott gyapjúcsomók tapadtak a házhoz vezető
csúszdára. Mivel az épületnek se zsalugátere, se ajtaja nem volt, Blair
azonnal észrevette bent Charlotte-ot. Megállta, hogy a nevén
szólítsa, mert látta, hogy a gyepmester botlatójának peremén áll.
A gyepmester dolga az volt, hogy a birkákat fölterelje a
botlatóra, ahonnan az állatok egy legalább harminc láb mély üregbe
zuhantak; a törött lábú birkákat sokkal könnyebb volt leölni. Blair
közelebb húzódva látta, hogy egy vállalkozó szellemű wigani egy régi
aknát használ erre a célra. Éppen véget ért a műszak; egy lámpás
alulról felszűrődő fénye egykor fehérre meszelt falakat és padlót,
húsvágó tönköket, a falba csavarozott henteskampókat világított
meg, és egy vályút, mely a kampók alatt végigfutva egy vödörbe
vezette a vért. Vér és állati hulladék borította a padlót és kenődött
szét a falakon. A botlató pereméig felszüremkedő fény rózsaszínes
árnyalatban játszott.
Charlotte fejét kidugva előrehajolt; lábfeje elöl lelógott a
peremről. Nem kétséges, mi lenne a vége, ha lezuhanna ilyen
magasról, gondolta Blair. Bár csak a sziluettjét látta, elképzelte, amint
fejjel lefelé zuhan, és ruhája röpdös körülötte.
– Az asantiknak nincsenek birkáik – szólalt meg Blair. –
Kecskéik igen. Meg majmaik, gyöngytyúkjaik, gyíkjaik.
Maga elé meredve egyensúlyozott, összpontosítva, mint egy
kötéltáncos a következő lépés előtt.
– Meg pézsmapatkányok, amelyek óriási rágcsálók. Meg
óriáscsigák. Egy kumasi gyepmester egy egész állatkerttel
dicsekedhetne.
 Amikor közelebb próbált húzódni, Charlotte a perem felé
billent. Blair hátralépett; a lány fölegyenesedett. A mágneses taszítás
gyönyörű példája, gondolta Blair.
– A csigák roppant furfangosak. Az ember kukoricalisztet tesz ki
csaléteknek, és lesben áll a holdfénynél.
– És elefántok? – kérdezte a lány szelíden. – Lelövi vagy
csapdába ejti őket?
– A csigák inkább nekem valók.
– Nem úgy, mint a gorillák. Nem tetszett Rowland ajándéka,
vagy az unokabátyámat nem szíveli?
Bár hangját halkra fogta, most is sütött belőle a szokásos
megvetés. Blair a jelen körülmények között ezt jó jelnek tekintette.
– Kíváncsi lennék, mihez kezdett az állat többi részével.
– Maga nem kedveli az unokabátyámat – mondta Charlotte.
– És Earnshaw, ő hogyhogy nincs itt? – kérdezte Blair. – Nem
érdeklik Wigan vágóhídjai?
– Mr. Earnshaw visszatért Londonba.
A terv szerint, ahogy Hannay mondta, tűnődött Blair. Amikor
Charlotte tekintetét kereste, a lány elfordult. Ruhája szélére sár
fröcskölődött, cipője szétázott. Legalább az aknából felszálló
légáramlat elfelé taszította a peremtől. Blairt meglepte, hogy a véres
szag – az állatok feldolgozásával járó, levegőben terjengő zsíros pára
– nem tántorította vissza. Keményebb nő, mint gondolta.
– Milyen név az, hogy Blair? – kérdezte. – Állítólag maga
Wiganben született. Végignéztem az egyházi keresztleveleket. Nincs
köztük ilyen név.
– Az anyámat nem így hívták.
– Hát hogy?
– Nem tudom.
– És az apját?
– Senki se tudja.
 – Nem próbálta meg kinyomozni, hogy kik voltak?
– Nem.
– Nem kíváncsi rá? Jobban érdekli John Maypole, mint saját
maga?
– Mihelyt megtalálom Maypole-t, itthagyhatom Wigant. Engem
ez érdekel.
– Magánál névtelenebb emberrel soha életemben nem
találkoztam.
– Attól, hogy nem érdekel Wigan, még nem vagyok névtelen.
– De igenis az. Nem amerikai, afrikai vagy angol. Az sem kizárt,
hogy ír. Kelta remeték egykor hajóra szálltak Írországban, a
Gondviselésre bízták magukat, és azért imádkoztak, hogy távoli
országban vetődjenek partra, ahol névtelenül élhetnek. Írnek érzi
magát?
– Azt érzem ugyan néha, hogy partra dobott egy hullám, de hogy
ír volnék, azt nem.
– Aztán voltak zarándokok, akik a Szentföldre zarándokoltak,
hogy levezekeljék rettenetes bűneiket, egy gyilkosságot vagy
vérfertőzést. Van valami vezekelnivalója?
– Semmi ilyen nagyszabású.
– Akkor nem töltött még elég időt Wiganben.
Blair megpróbált egy lépéssel közelebb kerülni, de úgy tűnt,
Charlotte minden mozdulatát érzékeli, akár egy felröppenni kész
madár. Kicsiny, sötét madárka, egyik szárnyán esernyővel.
– Maga elítéli a névtelenséget – mondta Blair.
– Ellenkezőleg. – Halkabbra fogta a hangját. – Irigylem. Hogy
halad a nyomozásával?
– Nem tudom. Segítene, ha mesélne róla valamit.
– Nem segíthetek. Sajnálom.
– Bármit. Nem utalt nagy tervekre vagy félelmekre?
– John mindig tele volt nagy tervekkel. Nagy szíve volt.
 – Volt?
– Látja, máris kiforgatja a szavaimat.
– Csak azt próbálom megtudni, hogy élő vagy halott személyt
keresek-e. Aki önszántából távozott innen vagy kényszerítették rá.
Miért van az az érzésem, hogy egyedül nekem fontos, hogy
megtaláljam?
– Hogy érti ezt?
– A püspök azért hívott ide, hogy kerítsem elő Maypole-t, de
most mintha az lenne fontosabb neki, hogy maga elfelejtse.
– Azt akarja, hogy felejtsem el?
– Nem. Csak azt mondja meg, maga akarja-e, hogy tovább
keressem.
– Rendben van. Nem teszek úgy, mint akinek számít.
– A menyasszonya volt. Szerette.
– Nem. John segíteni akart rajtam. Hagytam, és ez gyengeség
volt részemről. – Szélesre tárta a karját.
– Talán én tudok segíteni magán – mondta Blair.
– Csak nem megsajnált? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha
Blair egy marék kukacot kínált volna oda neki.
– Hogyan segíthetek? – Blair ellenállt a kísértésnek, hogy egy
hirtelen mozdulattal magához rántsa a botlatóról.
– Tud repülni? – Charlotte mély lélegzetet vett, elfordult,
lábujjait most a talajra érintette, és sarkával egyensúlyozott a
peremen. Ahogy háttal állt a botlatónak és a gyenge fénynek, a szél
egészen a testéhez simította a ruháját, amitől úgy tűnt, mintha
zuhanna lefelé.
– Apám fiatal korában átugrálta az aknákat.
– Hallottam. Egyformán őrültek mind a ketten.
– Maga se panaszkodhat. Igaz, hogy bányászokkal verekszik?
– Nem.
– És az, hogy eljár egy csilléslányhoz?
 – Nem.
Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát. Karjaival verdesett. A
botlató oldaláról szemét pattogzott, az aljáról egy lehullott kavics
visszhangja szállt.
– Elmegyek Wiganből – mondta Blair.
– Miért gondolja, hogy ez érdekel engem?
– Azt hittem, örül neki.
– Apám úgyis talál valakit, aki ugyanilyen rémséges, mint maga.
Vagy ha lehet, még rémségesebb. De köszönöm, hogy felajánlotta.
Így legalább teljes a hazugságai listája. – Mindkét kezét a magasba
emelte, és az esernyővel egyensúlyozva lelépett a szegélyről. Blair a
kezét nyújtotta, de Charlotte tudomást sem vett róla. Úgy lépdelt át a
sötéten és a sáron, akár egy szalon perzsaszőnyegén.
– Ezt nem most csinálta először – mondta Blair.
– Gyerekkoromban vagy százszor. – A küszöbről visszanézett. –
Csak nem félt a híres Blair?
– De igen.
– Na, most elhiszem, hogy nem hazudik. És ez már valami.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Nyirkos alkonyat volt; a bányászok hazafelé tartottak. A kémények

meleg füstfelhői úgy lepték el Wigan egét, ahogy egy porig rombolt
várost lep el a csata füstje.
A plébániatemplom harangtornyából Blair utcáról utcára,
lámpáról lámpára végigpásztázta a környéket. A szemerkéléssé
szelídült esőben visszhangzott a csillogó kövezet. Fehér füstszerű
valami szállt föl egy omladozó falról, repült oldalirányban a széllel,
szétoszlott, majd összeállt megint, és körbe-körbe keringett a tetők
körül. Galambok.
Egyre több galamb röppent föl, ahogy a bányászok sorra
kinyitogatták a dúcokat. Kutyák ugattak. A London-Északnyugat
pályaudvar fölött sötétebben gomolygott a füst. Konflis elé fogott
lovak ügettek végig a Wallgate-en a pályaudvar felé. Amikor Blair
feljebb irányította a teleszkópot, tekintetével szemhatárhosszat
követhette a szenesvonatokat. Akár az orosz sztyeppéken vagy a
kínai Nagy Fal környékén is lehetett volna. Bosszantotta, hogy
Charlotte Hannay utánanézett a nevének az egyházi keresztlevelek
között. Mi oka volt rá azonkívül, hogy a Hannayek, mint valami
hűbérurak, alattvalójuknak tekintettek minden wiganit, és
szökevénynek azt, aki hűtlen lett a városhoz?
Megtalálta a Candle Court kék palatetőit. Az egész házsort
Hannay-házak alkották. Útban szállodája felé beugrott a Hannay-
társaság nyilvántartási hivatalába, és kikereste Rose Molyneux nevét.
Előző év októbere óta folyamatosan bérelte a házat. Rose és Flo heti
keresetük hatszorosát fizették házbérre.
 A galambok visszaröppentek saját udvarukra. Szürke és fekete
füst- és ködcsíkok jelezték az este közeledtét. A vasáru-kereskedés
előtt berakodtak a segédek: a járdáról eltűntek a mosóüstök és a
kapák. A városháza mögötti istállókban lovászfiúk jártak körbe
saroglyával. A hentesek leeresztették a redőnyöket.
Maypole a csilléslányokat mindig a Scholes hídnál, a
bányászlakások és a városközpont közötti fő átkelőhelynél
tartóztatta fel. Blair a teleszkóp segítségével ugyanezt a taktikát
követte. Hat órakor kígyószerűen tekergő fekete ruhák sorát
kémlelte ki, mely hol az egyik, hol a másik utcán tünedezett fel, míg
végül a Wallgate-re ráfordulva közvetlenül az alatta lévő
templomkapuhoz vonult. Ezt a társaságot is nyugodtan hívhatnák
boszorkánygyűlésnek, gondolta.
Charlotte képe lebegett előtte, amint a botlató szélén
egyensúlyoz. Annyira szerencsétlennek látszott, hogy Blair szándéka
ellenére megsajnálta, míg ismét a lelkébe nem gázolt. De annál jobb,
ha csak a gyűlölet marad benne a lány iránt.
Hétkor Bill Jaxon elhaladt a Scholes híd lámpája alatt. Egyedül
volt, és hatalmas méretei ellenére gyorsan eltűnt Blair lencséje elől.
Blair végigpásztázta az utcákat és a sikátorokat, míg rá nem bukkant
a hentesstandoknál. Onnan Bill egyszerre tarthatta szemmel a
szálloda főbejáratát és hátsó kijáratát. Blair égve hagyta a lámpát a
szobájában, hogy Billnek legyen mit figyelnie. Biztonságosabb lett
volna, ha maga is a szobájában marad. De úgy döntött, hogy még
biztonságosabb végre dologhoz látni, előkeríteni Maypole-t, és
örökre eltűnni Wiganből.
Csakhogy volt egy kis bökkenő. Mintha maga is a botlató szélén
billegett volna.
Smallbone egy keskeny utcában lakott, amelyet félig elnyeltek a régi
tárnák, a még lakható házak meg összevissza düledeztek.
Kopogására kiáltás volt a válasz, és Blair benyitott.
Bár a hallban nem égett lámpa, Blair magán érezte Mrs.
Smallbone többszörösen rámeredő tekintetét a különböző
mértékletességi összejöveteleken megörökített képekről és
portrékról; a kisebb méretű, ovális arcmások felnagyították a szigorú,
kérlelhetetlen szempárt. A székeket krepphuzat védte. Egy fekete
szoknyás asztal Mrs. Smallbone alfelét idézte Blair eszébe. Amikor
elhaladva megérintette, ujjai egy harmónium billentyűzetét
tapintották ki. Elefántcsont ez is: úgy látszik, Wigan az elefántok
temetője. A levegőt áthatotta a homokéhoz hasonló, furcsán ismerős
szag.
Smallbone a konyhában ült, mely Mary Jaxon és Rose Molyneux
konyhájának tökéletes mása lehetett volna – közepén masszív
tűzhellyel –, ha nem emlékeztet inkább egy bombagyárra. A
tűzhelyen hatalmas salétromos edényekben zsineg ázott.
Gyújtózsinórnak való zsinegdarabok száradtak faltól falig kifeszítve.
Blair a padlón lelte föl az ismerős szag forrását: a kicsi, fedetlen
hordókban tárolt puskaport. Szemcséi elborították a padlódeszkát és
az asztalt, pora áthatolhatatlanná tette a levegőt. Az asztalon üres
viaszospapír tekercs, egy mérleg, pénzérméhez hasonló súlyok meg
egy kávédaráló. Smallbone nem úgy festett, mint egy konyhájában
üldögélő bányász, hanem mint a vasöntödéi és vulkánszerű
kéményei fölött szemlét tartó mágnás.
Ha Smallbone elképedt is látogatója láttán, hamar összeszedte
magát. – Milyen kellemes meglepetés! – mondta. – Csak azt
sajnálom, ho’ Mrs. Smallbone nincs itthon. Késő este jön haza. Most
is mások lelki üdvén munkákodik. Ha jól tudom, ma este arról
vitatkoznak, hogy a feslett életű perszónákat jó útra kell-e téríteni,
vagy inkább halálra kell-e kövezni. De azt biztosra tudom, hogy
Észak-Angliába ő csőszködik az erkőcs felett a királynő nevibe.
– Megengedi? – Blair a mosogatódézsába verte az esőt a
kalapjáról.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Smallbone. Láthatólag eldöntötte,
hogy úgy bánik Blairrel, mint egy nyomorékkal.
– Jól.
– Látszik is. Örűnék, ha megvendégelhetném valamivel ezen a
randa estén. Mrs. Smallbone esak kenyeret meg egy kis teát hagyott
itthol. Merhogy a mijénk mértékletes ház.
Blair hozott magával egy üveg brandyt a szállodából. Kitette az
asztalra. – Akkor ezt rossz helyre hoztam?
Smallbone orrcimpája megremegett, mint a gyökér, ha vizet érez.
Olyan lelkesen szimatolt, mintha az illat áthatolhatna a palackon. –
Nem mintha nem járna nekem e’ kis itóka az egész napi gürcölés
meg a sok kutyagolás után.
– Dr. Livingstone, tudja, a misszionárius, vörösbort javasol a
meghűlésre.
– Pedig ő már csak tudja.
Smallbone két csészét vett elő, és egy vegyész érdeklődésével
figyelte, ahogy Blair tölt. Arca a gallér fölött és keze a mandzsettáig
gondosan meg volt mosva, szemhéja piroslott a szénpor állandó
irritációjától. Az első korty után szeme könnybe lábadt. – Mrs.
Smallbone most valószínűleg egy pogány lelki üdvéér imádkozik.
Chubb tiszteletes meg mellette térdepel. Ők húzzák helyettünk is az
igát, az Isten áldása legyen velük.
– Mrs. Smallbone-ra.
Kiürítették a poharukat.
– Nem zavarja, ha folytatom a munkát? – kérdezte Smallbone. –
Ha elkészűtem az én adagommal, mindig csinálok e’ kis fölösleget is
a piacra.
 – Nem szeretném hátráltatni.
– Köszönöm. – Hosszú agyagpipát szedett elő, és megtömött
öblére parázsdarabot tett a rostélyról.
– Ennyi puskaporral fél Wigant felrobbanthatja.
– Mit fél Wigant. Az egészet – mondta Smallbone büszkén.
– Komolyan mondja?
– A régi bányák miatt. A mérges gázok beszivárognak a főd alól
a házak kamráiba. Az egyik szomszédunk lámpással akart
bekukkantani a kamrájába, és az egész ház főrobbant. De legalább
alacsony a lakbér.
– Maguknak kellene pénzt kérniük azért, hogy itt laknak.
– Majd legközelebb megmondom Hannay püspöknek, ha
talákozom vele.
– Ezek itt lent Hannay-bányák?
– Hannay-bányák, Hannay-telepek. Sok száz évesek. Amikor a
Hannayek katolikusok vótak, a főd alatt szöktették ki a papokat a
Hannay-rezidenciából Wiganbe. A pápisták tudták, hogy oda köll
menniük misézni, ahol gyertya van az ablakba. Megmutassam
magának a titkomat?
– Legyen szíves.
Smallbone egy nyitott zacskóból puskaport merített a kávédaráló
tölcsérébe, és darálni kezdte. – Minden idióta vehet készen
puskaport. Állami monopólium. A gyújtózsinór is. Ami az
idiótáknak egyenlő a garancialevéllel, mer eszükbe se jut, hogy ahol
monopólium van, ott a minőség mindjár leromlik. Aztán amikor
robbantani akar, a zsinór vagy nem robban be, csak serceg, vagy
későn robban, de akkorát, hogy leviszi a fejét. Nézze, egy
monopóliumellenes szakember tudja, hogy a szemcsék közé kerülő
levegő lassítja a detonációt. A laza puskapor ezér csak ég, de nem
robban. Úgyhogy én megdarálom a puskaport, mer a finom
szemcsék közé nem fér annyi levegő, és megbízhatóbb lesz a hatás.
Ide nézzen.
Smallbone kihúzta a daráló fiókját, és két ujja közt szétmorzsolt
egy kevés puskaport. – Olyan finom, mint a porrá zúzott üveg.
Persze csak rézdaráló jöhet szóba, különben az ember a levegőbe
röpűne. És friss puskaport kell használni, főleg esős időbe, mer
hamar megszíjja magát. Már éppen azon gondúkodtam, ho’ keverek
bele egy csöpp ammónium-nitrátot, ho’ még nagyobb legyen az
ereje. Mi a véleménye, Mr. Blair?
– Én nem tenném. Azt akarja, hogy föltörjön a szén, nem azt,
hogy elszálljon, ugye?
– Milyen igaza van. – Smallbone a tenyerébe ürítette a fiókot, és
egy csipet puskaport szórt a mérleg egyik serpenyőjébe, aztán
kortyolt a csészéjéből. – Ettül nem remeg a kezem.
Amikor a mérleg serpenyői egyensúlyba kerültek, a puskaport
egy papírtekercsbe öntötte, a két végét szorosan összesodorta, és a
kész töltetet egy dobozba állította.
– Harvey Twiss itt lakott? – kérdezte Blair.
– Igen. Szomorú egy dolog ez, ami Harveyval meg a fijával,
Bernarddal történt.
– A robbanáskor?
– Harvey nem tudta túltenni magát a fia halálán. Itt, a hallba
ravataloztuk fel a gyereket. Zárt koporsóba. Bemard nem vót a
temetkezési klub tagja, de Mrs. Smallbone elintézte. Nem sajnáta a
kreppet. Mályvásat vett. Sonka és tea is vót a vendégeknek. Szegény
Harveyban már benne vót a nyomás, a feje le is csuklott a temetésen.
Utána nem szabadott vóna egyedül elengednünk.
– Mert a sínekre feküdt?
– Azt beszélik.
– Keresztyén cselekedet volt Mrs. Smallbone-tól, hogy szállást
adott egy sportembernek.
 – Bizony az – helyeselt Smallbone. – De az a pár penny se jött
rosszul. A szentéletűség sokba van. Azzal együtt, hogy kiadtuk a
szobát, árulom a tőteteket, meg fogadásokat kötök Billre, alig futja
Mrs. Smallbone mértékletességi gyűléseire. Végigjárja az egész
országot. Nélküle természetesen fabatkát se érnének.
– Magától értetődik. Twiss jó cimbora volt?
– Nem vótunk valami nagy barátságba. De jól dorombót, és
csörlőkezelőnek is megbízható vót.
– Meglepődött, amikor hallotta, hogy Twiss elhagyta a gépházat,
és a mentőcsapattal együtt lement a bányába? Egy csörlőkezelő soha
nem hagyhatja el a helyét, mert csak ő irányíthatja a kast. Nyilván
Twiss életében sem ez volt az első robbanás.
– De lehet, hogy az első, amikor a fija is lenn vót.
– Lehet:
– Ráadásul a fejetlenség is nagy vót.
– Hogy van a lába?
– Tessék?
– Amelyik a robbanásban sérült meg.
– Én nem sérűtem meg.
– Még a tűz előtt.
– Igaz, még előtte. El is felejtettem. – Smallbone újra meggyújtotta
a pipáját. Apró lobbanások világították meg a kezét. – Most, hogy
jobban utánagondolok, a mai gyűlés témája a feslett erkőcsű nők
sorsa. Mrs. Smallbone kórházakba akarja záratni őket a férfiak
védelmének érdekébe. Chubb tiszteletes és a rendőrség szerint a
feslett erkőcsű nők egyértelműen felismerhetők meztelen
felsőkarjukról. A baj csak a’, hogy az összes wigani csilléslány
fedetlenül hagyja a felsőkarját.
– Akkor Mrs. Smallbone-nak elég gondja lehet.
 – Van is. Nem győzöm mondani neki, ho’ kevesebb lenne a
dóga, a csilléslányoknak meg a bosszúsága, ha a szajhákat pontosabb
anatómiai kritériumok alapján választaná ki.
Blair teletöltötte a csészéket, miközben Smallbone újabb
papírtölcsérrel végzett. A töltet úgy nézett ki, mint egy templomi
gyertya.
– Mrs. Smallbone jótékonykodása és a rögbimeccsek miatt is
maga biztos gyakran találkozott Maypole tiszteletessel.
– Komoly ember, és nagyon nyílt lelkű.
– És a bányászok nagy csodálója. Megkérte magát valaha, hogy
mutassa meg neki, hogyan kell csákányozni?
– Nem.
– Vagy hogyan lehet lemenni egy régi bányába?
– Nem.
– Biztos ez?
– Ha valamire büszke vagyok, az az emlékezőképességem.
– Melyik lába volt az? – kérdezte Blair.
– Lábam?
– Amelyik megsérült a robbanás előtt.
– A bal. A bal lábam.
– Azt hittem, a jobb.
– A jobb is lehetett. – Smallbone megtekerte a darálót. –
Rettenetes robbanás vót. Billre támaszkodtam, úgy indultunk az
aknarakodó felé.
– Melyik úton?
– Az ódalvágatba.
– A fővonal közelebb esett a fejtéshez, és az ráadásul friss
levegőt is kapott felülről, míg az oldalvágatban szivárgott a gáz.
Miért választották mégis azt?
– A fővonalat eltorlaszóta egy kisiklott csille. Könnyebb vót az
ódalvágaton át kerűni.
 – Szerencséjük volt. A fővonalon dolgozó bányászok mind
ottmaradtak.
– Látja, akkor mégis jól választottunk.
– De aztán rákanyarodtak a fővonalra. Ezen jött Battie a
mentőcsapatával, amikor összetalálkoztak.
– Bill meghallotta őket.
– Bill agyrázkódást kapott, legalábbis ezt állította a vizsgálat alatt.
Amikor cseng az ember füle, nem hall valami jól. Megint csak
szerencséjük volt. Vártak George Battie-re?
– Már mér vártunk vóna?
– Nem értem, mi tartott olyan sokáig. Az egyik áldozat karórája
két óra negyvennégy perckor állt meg, amikor széttörött a
robbanásban. Battie-nek több mint egy órába tellett, míg megtalálta
a holttesteket, és megtisztította az utat a gáztól, és elért oda, ahol
találkozott magukkal. Maga és Jaxon három óra negyvenöt perckor
bukkantak elő egy keresztvágatból, félúton a fővonal felé, és
találkoztak össze Battie-vel. Sehogy se tudom elképzelni, mi
történhetett. Megúszták a robbanást, a gáz se érte utol magukat,
mégis csak félútig jutottak? Többször elgondolkodtam rajta, mi
történhetett, hacsak Jaxon nem a hátán cipelte magát.
– Honnan van ennyi értesülése?
– A vizsgálati jegyzőkönyvből.
– A’ biztos, ho’ fájt a lábam.
– Mégis, amikor meglátta Battie-t, mintha megfeledkezett volna
a fájós lábáról, és azonnal beállt a mentőcsapatba. „Nem gondolt” a
fájdalommal, ezt mondta a vizsgálóbiztosnak. Meg tudja mondani,
mi tartott olyan sokáig, mielőtt szembetalálkoztak Battie-vel?
Smallbone teletöltötte a markát puskaporral. – Tudja, Bill meg
én vótunk a nap hőse. Mindenki ezt mondta. A jegyzőkönyv meg
egy nagy rakás szar. Tizenhárom félcipős ember ítélkezik
bányászokról? Uracsok meg filiszterek, akik annyit se tudnak
mirólunk, mint Mrs. Smallbone az Egyenlítőtől délre élő
bennszülöttekről? Meg a szakértő tanúk, akik meg se tudják
különböztetni a szenet a karamellcukortól? Senki se törődik vele, ho’
mi van a vizsgálóbiztos jegyzőkönyvében, és azt tanácsolom, ho’
maga se tegye.
A puskapor fekete csíkban pergett Smallbone markából egy
tekercsbe. Régen lehetett, amikor nem remegett a keze, állapította
meg Blair.
– Én csak azt akarom tudni, hogy miért hagyta ott Bill-lel együtt
a fejtést, és miért választották az oldalvágatot, és mire vártak a
robbanás után.
Smallbone dupla töltethez való plusz súlyokat tett a mérlegre. –
Megmondom én magának, micsinájjon, Mr. Blair. Menjen vissza
oda, ahonnan jött. Menjen felőlem Afrikába vagy Amerikába.
Fogalma sincs, mi mindenbe üti itt az orrát.
– Bill Jaxonre és Rose-ra céloz? Azt üzenem Billnek, hogy Rose
kedves lány, de semmi nem történt közöttünk – semmi más, mint
hogy kérdezősködtem nála Maypole felől.
– E’ nem ilyen egyszerű. Nem állíthat csak úgy ide, és döntheti el
egyetlen nap alatt, ho’ mi a fehér és mi a fekete.
– Sajnos addig nem szabadulhatok innét, amíg elő nem kerítem
Maypole-t.
– Akkor örökre itt marad.
Kifelé menet Blair felfigyelt egy képre, amely nem a portrék
komor stílusában készült; egy tengerparti fotó volt a Smallbone
házaspárról.
– Blackpool – mondta Smallbone a konyhaajtóból. – A
szabadságom alatt. Egész Wigan ott nyaral.
A fénykép mellett egy polcon ezüst borotválkozótál állt. Blair a
konyhalámpa fénye felé tartotta, és elolvasta a rávésett feliratot: „A.
Smallbone. 3. helyezett úszásban.”
 – Szép. Ez is Blackpoolból való?
– Még évekkel ezelőttről – mondta Smallbone.
– Mindegy az. Tényleg a nyílt óceánban úszott? Harmadik
helyezést ért el Blackpoolban? Hol lehet így megtanulni úszni
Wiganben?
– A csatornákba. Én akármeddig elúszok.

Később, már a sikátorban Blair ellenállt a kísértésnek, hogy

bekopogtasson Rose-hoz. Ráébredt, hogy túlzottan jól ismeri az
utat.
A szemétgödrök párálltak az esőben. A csukott ablakok ellenére
káromkodás és énekszó hallatszott ki a házakból, meg a lépcsőn fel-
le futkosó gyerekek visítozása. Wigan miniatűr világában újabb és
újabb dimenziók nyíltak: felhők, visszhangok, föld alatti kamrák.
Smallbone-nal mint versenyúszóval sem számolt eddig. A
Silcock elleni merénylethez két ember kellett. Nem azért, hogy fejbe
verjék – ezt akárki elintézhette.
Hanem hogy a csatornához vonszolják, ahol az egyik lehúzza a
zsilip fenekére, a másik meg rázárja a kaput a lábára. Mindezt egy
hajónyi szemtanú közvetlen közelében, akik esküsznek, hogy
semmilyen zörejt nem hallottak. Ez a sunyi munka Smallbone
stílusára vallott.
Miközben végiggondolta Smallbone összes hazugságát, tulajdon
hazug válaszai is visszacsengtek a fülében, amelyeket Charlotte-nak
és Smallbone-nak főként Rose-ról adott. Mit foglalkozik vele, hogy
Charlotte mit gondol róla? És mit foglalkozik egyáltalán egy
csilléslánnyal? Mégis érezte, amint Rose, akár valami éjszaka hajtó,
különleges szőlőinda feléje nyúl és magához húzza.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

– Ennél szebb időt nem is rendelhettem volna – mondta Hannay.

Ami azt jelentette, hogy az éjjeli eső párája után a reggel
gyönyörű kék égbolttal és tisztán fénylő zöld dombok üdeségével
köszöntött be. A püspök kamáslit és papi kabátot, fején széles
szalmakalapot viselt a kiránduláshoz. Lady Rowland és lánya hasonló
szellemben öltözött, és mint két virágszál virított egymás mellett;
Lydia tulipánrózsaszín ruhában és háncskalapban, anyja bazsarózsa
színű bonyolult ruhakölteményben. A lágy szellő levendulaillatot
lebbentett föl a selyem-, tüll- és szaténkelmékből, és a két napernyő
úgy fodrozódott, mint virágszirmok a szélben. Blair az előző esti
esőtől nedves csizmában gyalogolt mellettük. Mögöttük Leveret
baktatott két csaholó spániellel, és fedeles vesszőkosarakat cipelő
vadőrök zárták a sort.
– Szegény Leveret, most igazán nem unatkozik – Lydia elrejtette
a mosolyát, amikor Leveret először az egyik, aztán a másik kutyát
rántotta vissza. – Afrikában volt kutyája? – kérdezte Blairt.
– Nem. Afrikában annyi a vadállat, hogy állandó veszélyben
lenne.
– Ilyen a mi Blairünk, mindenre van egy jópofa válasza. Nézzen
körbe, Blair. Mindenütt üde és zsenge teremtmények, a szó szoros
értelmében pezseg bennük az élet. Maga viszont nincs valami jó
színben. Kifejezetten a maga kedvéért rendeltem ezt az időt mára.
Kis dombra kaptattak fel, amelyen pillangók szárnyaltak a
legelső apró százszorszépek fölött. Blair úgy érezte, valóban Hannay
rendelte ezt a gyönyörű időt, s ez feszélyezte. A nyugati szél
nemcsak fényesre polírozta a hegyeket, de kelet felé fújta a füstöt,
úgyhogy még Wigan kéményei sem rontották a kilátást. Egyetlen
dolog rítt ki a képből: ő maga. Mintha egy garden partyra tévedt
vadorzó lett volna.
Hátranézett a terjedelmes vesszőkosarakra. – Csodálom, hogy
zongorát nem hoztunk.
– Ha akarja, legközelebb hozhatunk – mondta Hannay. – A
maga kedvéért bármit.
– Ha szívességet akar tenni nekem, adjon egy hajójegyet az
Aranypartra.
– Egyetlen pillanatra sem tud megfeledkezni az Afrikájáról?
Amikor itt vagyunk ezen a gyönyörű reggelen, körös-körül mezei
liliomok, előttünk egy egészséges kirándulás, amely meghozza majd
az étvágyunkat.
A spánielek felugattak egy lövés távoli visszhangjára.
– Gondoljon Wordsworthre – folytatta Hannay. – „Ezért
vagyok ma is mezők, hegyek s hangulatok barátja; s mindené, mit e
zöld földről látunk.”1 A költészet, Blair, az adja meg az élet sava-
borsát. Anglia kis ország, de kitűnő borsunk van.
Az ösvény még magasabb, meredek dombokra vezetett, ahol a
függőleges kősziklák közötti zsombékokon juhok és bárányok
legelésztek; a kicsinyeket élénkvörös és kék festékkel jelölték meg.
Lady Rowland arca kipirult az örömtől, mintha a kaptatás
megifjította volna a vért az ereiben.
– Ki talál nekünk virágot? – kérdezte.
– Boglárka – mondta a püspök.

1 Szabó Lőrinc fordítása.

 – „A kis boglárka megtöppedve vár esős hidegben sok-sok társa
közt, s mihelyt kigyúl az első napsugár, nyílik, derűs, mint fény a táj
fölött”2 – szavalta az unokahúga.

– Wordsworth – mondta Hannay Blairnek. – Kár, hogy

Charlotte nincs itt. Mindig ő nyer.
Lövések zajára a nyáj szétrebbent, majd néhány lépés után újra
összegyűlt: nyugtalan csendélet. Blair fejét forgatva kereste, merre
lehet a vadásztársaság, de a zaj egy még magasabban húzódó gerinc
felől szállt. A kutyák nyüszítve követelték Leverettől, hogy eressze
szabadon őket.
– Jól halad – dicsérte meg Hannay Blairt.
– Gondolja?
– Chubb tiszteletes, Moon főkapitány és Wedge, az igazgatóm is
panaszkodott már Leveretnek. Ha ez nem előrelépés, akkor
micsoda? Leveret viszont a legteljesebb mértékben kiáll maga
mellett.
– És Charlotte?
– Ó, Charlotte szerint maga rosszabb, mint a pestis. Hát nem
csodálatosak ezek a pillangók? Pávaszemnek hívják őket; akárcsak
Babilonban. Már amennyire Angliában közel kerülhetünk
Babilonhoz.
– Azt is haladásnak tartja, hogy Charlotte szerint nagyobb átok
vagyok, mint a pestis?
– Ettől talán jobb belátásra tér. Minél előbb hajlandó segíteni,
maga annál előbb visszamehet az Afrikájába, és mindketten
boldogok lesznek.
A pöttöm pávaszemek mutatták az utat. Ha Anglia nem
dicsekedhetett is az élővilág olyan zavarba ejtő változatosságával,

2 Kiskun Farkas László fordítása.

mint Afrika, Blair megkönnyebbülten állapította meg, hogy a
körülötte dongó rovarok nem szándékoznak beléje döfni, harapni
vagy kiszívni a vérét. Megállt, hogy az iránytűjére pillantson, és Lydia
Rowland könyökének ütközött.
– Talált valamit, ami Maypole tiszteletes nyomára vezetné?
– Nem.
– Nem is gyanakszik?
A szó ártatlanul hangzott a szájából. A pillangók körülrepdesték,
mintha ínyenc nyalánkság lenne.
– Nem.
– Pedig Blair igazán mindent megtesz – mondta Hannay. –
Tudom, hogy mindenféle-fajta emberrel beszélt.
– Milyen jó is ilyet hallani – mondta Lydia. – Egyszer elkísértem
Maypole tiszteletest, amikor szegényeket látogatott, és mondhatom,
soha életemben nem láttam olyan jólelkű, türelmes embereket és
aranyos gyerekeket, mint akkor. Mindennapi életünkben néha
megfeledkezünk arról, hogy kényelmünket a föld mélyén, talán
éppen a lábunk alatt robotoló bányászoknak köszönhetjük. – Hangja
elfátyolosodott. – Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban is
csákányozzák a szenet alattunk.
– Ez a gondolat mély érzésű lélekre vall – mondta Leveret.
– Azért egy kicsit messze vagyunk a bányáktól – mondta
Hannay.
– Ibolya! – kiáltotta Lady Rowland, hogy felderítse lánya kedvét.
Lydia hálásan felragyogott. – „Ibolya mohos szirt tövén, hol alig
látni meg! Szép csillag, mely az ég ívén magányosan remeg.” 3 Kérek
még egy virágot.
– Nadragulya – szólalt meg Charlotte. Senki nem vette észre,
annyira halkan követte őket az ösvényen. Vagy egyik árnyéktól a

3 Kálnoky László fordítása.

másikig szökkent, gondolta Blair, a gyászfekete selyemruha, főkötő,
csizma és kesztyű láttán. A fátyol árnyéka alatt úgy bujkált a metsző
tekintet, mint a láng a bányászlámpásban. Blair döbbenten állapította
meg, hogy a komor öltözék ellenére milyen fiatal.
Egy zsombéknál, ahol a csipkés sziklák sárkányfogakként
ékelődtek a magas fűbe, a vadőrök kigöngyöltek egy
perzsaszőnyeget, és az egyik vesszőkosárból ezüst- és
gyöngyházfényű étkészletet rakosgattak ki. A kosarakból
nyúlpástétom és fűszeres lepény, Cumberland kolbász, sült kacsa,
porcelán kancsókban öntetek, mustár, többféle sajt és borospalackok
kerültek elő. A vadőrök töltötték be a lakájok szerepét, lepényt
szeleteltek, tányérokat osztottak ki, aztán visszavonultak a kőfal
mögé. Hannay lehajtott fővel Isten áldását kérte azokra, akik –
gondolta Blair – már amúgy is bőkezű áldásban részesültek.
Mindennek ellenére megérintette a hely tagadhatatlan varázsa, ahogy
a sziklafalak háttérdíszletet alkottak a szélben hajbókoló fűszálak
színjátékának. Pacsirta röppent fel trillázva fészkéről, és szárnyalt a
magasba. Ahogy Lydia Rowland imára hajtotta fejét, a szél
játszadozott kalapszalagjával. Amikor nekiláttak az ebédnek, Lydia
kecskebőr kesztyűs kezével fellebbentette a fátylát, és kecses
mozdulatokkal apró falatokat vágott a nyúlpástétomból, amelyeket
lassan emelt villájával szép ívű szájához. Charlotte továbbra is
lefátyolozva ült, és szemlátomást sem ételt, sem italt nem
szándékozott magához venni.
– Szokott egyáltalán táplálkozni? – kérdezte Blair.
– Csak ha befogadja a gyomrom. – Az apjához fordult. –
Meddig kell még tűrnöm Blairt?
– Amíg meg nem lesz az eltűnt káplánom. Jól tudod te azt. Amíg
elő nem keríti John Maypole tiszteletest, akárhol bujkál is. Vagy amíg
már nem számít, hogy megtaláljuk-e vagy sem.
– Mi a kifogásod John ellen?
 – Hogy mi a kifogásom Maypole ellen? – ismételte meg Hannay
a kérdést. – Nem az idealizmusát kifogásolom, mert az természetes
szakasz az ember életében – válaszolta lustán. – Nem is az
ostobaságát, mert egy címeres ökör is bölcsnek tűnhet, ha a
breviáriumát és a Bibliát szajkózza. De a mániákus újításaival nem
tudtam megbékélni. Ez csak társadalmi nyugtalansághoz vezet, ami
nem kívánatos a Hannay-bányában.
– A nagybátyád a gyűlésekre céloz – világosította fel Lady
Rowland Lydiát.
– Blair a nyomára fog bukkanni – mondta Lydia. – Biztos
vagyok benne, hogy minden jól végződik.
A távolban két lövés csattant, gyorsan, mint egy sortűz. A kutyák
hirtelen rántással kiszabadították magukat Leveret kezéből, és
lobogó pórázzal elvágtattak a hang irányába.
– Lydia húgom, mit jelent nálad az, hogy jól végződik? –
kérdezte Charlotte. – Házasságot, gyermekáldást,
vendégeskedéseket, bálokat? Eszedbe jutott valaha, hogy valakinek
azt a lehetőséget jelentheti, hogy a saját életét élje?
– Igen.
– Még a csilléslányok is szabadabbak nálad. Igaz, alig keresnek
pár fillért, de te kerestél életedben egyetlen fityinget is? Járnál
fedetlen karral, fizetnéd a saját lakbéredet, hordanál nadrágot?
– Kinek lenne kedve ilyesmihez? – kérdezte Lady Rowland.
– Lehet, hogy kedve nem lenne hozzá, de vajon bátorsága lenne-
e? Vagy a szabadság úgy megnyomorítaná, mint egy üres
kalapdobozt?
– Minden szabadságában áll ezen a világon. Ez persze
elvárásokkal és kötelezettségekkel jár együtt – mondta Lady
Rowland.
 – Például hogy a táncrendje tele legyen, de ne zsúfolásig, legyen
ragyogó, de ne túl okos, a ruháit Párizsból hozassa, de tartsa őket
egy évig a szekrényében, hogy divatos legyen ugyan, de ne francia.
– És hogy jól menjen férjhez, és jó felesége legyen annak a
férfinak, akárki lesz is az.
– Nos, húgom – fordult vissza Charlotte Lydiához –, kezdheted
is mindjárt Blairrel. Úgy látom, érdeklődsz iránta. Suvickold meg és
keféld ki, és tanítsd meg finomabb szavakra, míg nem pitizik előtted,
mint egy kis öleb.
Lydia szemét elhomályosították a megbántottság könnyei. A
puskaropogás most egészen közelről hallatszott. Blair szólalt meg:
– Elhiheti nekem, hogy ha az apja nem fizetne, nem lennék itt e
hegy ezermérföldes körzetében. Ha ön annyira szabad, mi tartja itt?
– Ki mondta, hogy én szabad vagyok?

Blair elmenekült. Magukra hagyta a Hannayeket és Rowlandeket, és

egy sziklára fölkapaszkodva végigbóklászott a kőfal mentén, és a
tenger felől érkező felhőket bámulta. Lehetnének hajók is, amelyek
elröpítenék innét, gondolta. Gyerekkorában is figyelte a felhőket,
tűnődött, merről jönnek, hova tartanak. Mintha csak tegnap lett
volna. A felhők a feje fölött úsztak, míg árnyékuk a hegyeken át
siklott nyugatról keletre. Egerészölyv feküdt rá a szélre. Ha ez a kis
ragadozó végigrepülne ezen a szélességi körön, milyen földrajzi
pontokat érinthetne? Újfundlandot, az Aleuti-szigeteket, a Bajkál-
tavat, Minszket, Hamburgot, Wigant. A fűbe süppedve lehunyta a
szemét, és a pacsirták távoli trillázását, a varjak oboakoncertjét
hallgatta. Hallani vélte, ahogy alatta csapatokba rendeződnek a
hangyák, és a vakondokok meg férgek alagútjaikat vájják. Érezte,
hogy szemhéja és keze ellazul. A fűágynál képzelni se lehet puhább
fekhelyet. Már éppen elaludt volna, amikor arra rezzent fel, hogy
puskás férfi áll előtte a vakító napsütésben.
 – „Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s
egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém.”4 És maga.
Blair felkönyökölt. Rowland szeme olyan kék volt, mint mögötte
az ég.
– Én százszorszépeket láttam, nem liliomot.
– Kicsire nem adunk. – Rowland fakó aranyhaja vadul
röpdösött. Megkopott gyapjúöltönyt és magas szárú csizmát viselt.
Letörte a csövet, kivette a füstölgő töltényeket, és lágy mozdulattal
újakat tett a helyükre. Szemtelenül – jutott Blair eszébe a szó –,
amelyben egyszerre benne volt a szenvedély maradéka és tagadása.
Rowland a Maypole szobájában függő Krisztusképre emlékeztette.
Krisztus, kezében fegyverrel. A spánielek rohanvást érkeztek, az
egyiknek szarka, a másiknak pacsirta lógott a pofájából.
– Igazából nem is vadásztam. Csak azért van nálam puska, hogy
megadja a ritmust a gyalogláshoz. – Rowland megveregette a kutyák
hátát, mire azok hozzádörgölőztek, összemaszatolva a csizmáját és
nadrágszárát.
– Elkóborolt egy kicsit a többiektől, ugye? Csak nem az édes
otthonról álmodozik?
Blair a Kumasi körüli hegyekről álmodott, az eső előtt susogó
pálmalevelekről és a müezzin imára hívó kiáltásairól.
– De igen.
– Magam is gyakran kijárok ide. Távol az emberektől. Néha
eltűnődöm, vajon hogyan vadászhatott Ádám az Éden kertjében.
Amikor az összes állat frissen teremtetett. Sehol a Földön nem
találunk ehhez fogható helyet.
– Nem hinném, hogy Ádám vadászott volna az édenben.
Gyümölcsön élt, az almát leszámítva. Semmi szex és vér – ez volt a
szabály.

4 Szabó Lőrinc fordítása.

 – Vadászat sem?
– Kezdetben nem. – Blair feltápászkodott. – Ne feledje, hogy
Isten csak a vízözön után adta meg Noénak a vadászat jogát, és
ültette el az állatokban az ember iránti félelmet.
– Maga a Biblia-társaság szolgálatában áll?
– A püspökében.
– Nekem is ezt mondták.
Rowland figyelmét elvonta gyöngyöző homloka. Egy burnótos
szelencéből fehér port szórt a tenyerére, kétszer annyi arzént,
amennyit Blair valaha is egyetlen tenyéren látott, és egyszerre
lenyelte.
– Malária? – kérdezte Blair.
– Ráhibázott.
– Ezek szerint nem hibáztam.
De ezzel még nem volt vége. Rowland a tenyerére tapadt nyálas
maradékot szétkente az arcán. Blair olyan nőkről már hallott, akik
arzénnal fehérítették az orcájukat, de férfiakról még nem.
– A bennszülötteket elrémíti a fehér arc – mondta Rowland.
– Az öné már így is olyan, mint a liliom.
– Ami azt illeti, Blair, maga se néz ki jobban, mint egy kísértet.
– A sápadtarcúak temetője.
– Nyugat-Afrikára gondol?
– Wiganre.
Rowland a puska csövével Blair mellkasára bökött. – Lehetséges,
hogy igaza van. – Tekintete végigvándorolt a kőfal mentén. – Anyám
és a húgom is itt van?
– Meg a püspök, sőt unokahúga, Charlotte is. Azt hittem,
sütkérezik egy kicsit a dicsőségben, és előadásokat tart a Királyi
Társaságban, megír egy-könyvet, elszórakoztatja a királynőt. Miért
jött vissza Londonból?
– Láttam valamit.
 – Mit?
Rowland elmosolyodott, és egyszerűen ennyit mondott: –
Valamit, ami nem tetszik.
Amikor a két férfi csatlakozott a társasághoz, Lady Rowland és
Lydia alig tért magához a meglepetéstől és az örömtől, ám a püspök
arca érzéketlen maradt. Charlotte hideg csókkal üdvözölte
unokabátyját fátyol alá rejtett ajkával.
Blair mindezt különösnek találta. Elképzelése sem volt arról,
hogy milyen a családi élet. Amikor az izgatottság első hullámai
lecsendesedtek, és az összes Hannay és Rowland visszatelepedett a
szőnyegre, feltűnt neki, hogy mennyire idegenek egymásnak.
Rowland persze tíz évvel idősebb volt húgánál. Ha igaz az, amit
Blair erről a társadalmi osztályról hallott, a gyerekeket az első adandó
alkalommal messzi iskolákba adják, úgyhogy a testvérekből ritkán
lesznek jó barátok. Charlotte a szőnyeg legtávolabbi sarkában
kuporgott; csendélet feketében. Lady Rowland viselkedett a
legtermészetesebben; elég közel ült a fiához, hogy megpaskolhassa a
kezét, mintha csak önmagát akarná megnyugtatni, hogy valóban hús-
vér gyermekét látja.
Hannay egy miséző püspök megjátszott ünnepélyességével
töltötte ki a pezsgőt. – A tékozló fiú atyja így szólt: „Hozzátok ki a
legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és
sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk
és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett,
és megtaláltatott.” De még egy tékozló fiúnál is jobb az olyan
unokaöcs, aki hírnévvel és tisztelettel övezve tér meg.
– Gondolom, rólam van szó, nem Blairről – mondta Rowland.
– Ugyan, fiam. Ez nem tréfa – mondta Lady Rowland. – Milyen
volt Londonban? Meséld el, hogyan fogadtak a Társaságban. Örültek
az ajándéknak?
– Annak a rémisztő mancsnak – mondta Lydia.
 – Ha már egyszer visszajöttél, Rowland – mondta Hannay
Chubb tiszteletes szeretné, ha szánnál egy kis időt a munkásokra.
Nem tartom rossz ötletnek.
– Blair szerint a gorilla többi részét egy másik ládában
szállították ide. Igaz ez? – kérdezte Charlotte.
– Blairnek nem sok fogalma lehet egy igazi felfedező munkájáról
– mondta Lady Rowland. – Nem akarok tiszteletlen lenni Blairrel, de
apad megbízásából dolgozott Afrikában. Fizetségért. Így volt, Blair?
– Most is így van – mondta Blair.
– Gondolod, hogy a rabszolga-kereskedelemnek hamarosan
vége szakad? – kérdezte Lydia a bátyját.
– Csak ha Britannia kiáll a szabadságjogok mellett – válaszolta
Rowland.
– Britannia nyolcmillió rabszolgát szállított Indiába és
Amerikába – mondta Blair. – Ha körbesétálnak a liverpooli
kikötőben, látni fogják a bejárat fölé vésett néger fejeket. Britannia
már nem lát több üzletet benne.
– Mi szemléltetné jobban a különbséget az elhivatottságból és a
pénzsóvárságból végzett munka között? – kérdezte Lady Rowland
Charlotte-ot.
– Mi történt a fejével? – kérdezte Rowland Blairtől.
Blair tudta, hogy Rowland ki fogja szimatolni a vért.
– Talán elbotlott a sötétben – mondta Charlotte.
– Jut eszembe – mondta Rowland. – Maypole halott?
– Nem halott – mondta Hannay Charlotte-nak –, de talán már el
van temetve. Blair nem nyugodhat, amíg Maypole létezik. – Egy
biccentésére a vadőrök a kosarak mellett termettek. – Istenem, hogy
megjött az étvágyam.

Amikor a kosarakat kinyitották, a két spániel azonnal kilopott egy-

egy darab húst, és az utánuk kapkodó vadőrök elől kitérve
körberohangálták a társaságot. Blair segített Leveretnek felhajtani
őket a hegyre, és amikor a póráz fennakadt a sziklák között,
megfogták az állatokat.
– Leveret, mi az isten folyik itt?
A számadó majdhogynem elbízta magát a kanális melletti
hőstette óta. Blair hangszínétől lesunyta a fejét. – Hogy érti?
– Állítólag eddig az volt a dolgom, hogy előkerítsem Maypole-t.
Most meg az, hogy vagy kerítsem elő a káplánt, vagy várjak, amíg
Charlotte lemond róla?
– Pontosabban amíg fölbontja a jegyességét. A püspök
legalábbis ezt kívánja tőle. – Leveret föl se nézve matatott tovább a
pórázon, bár az már kiszabadult. – Feltételezem, hogy akkor mehet a
dolgára.
– Mire vár Charlotte? Maypole eltűnt, hónapok óta semmi
nyoma. Sajnálom, Leveret, de tudom, hogy nem volt köztük szó
valami nagy szenvedélyről, a lány részéről legalábbis nem.
Amennyire meg tudom ítélni, kő van a szíve helyén. Miért nem
jegyzi el magát valaki mással?
Leveret sietősen suttogta: – A püspök azt akarja, hogy
Rowlandhez menjen hozzá.
– Az unokabátyjához?
– Nincs ebben semmi különös.
– És Rowland?
– A püspök azonnal ütni kezdte a vasat, mihelyt John eltűnt. De
Charlotte kitart. Rowland nagy változás lenne John után.
– Veszett kutya a keresztyén mártír után.
– Ismeri a százharminckilencedik zsoltárt? „Titokban
formáltattam és idomíttattam, mintegy a föld mélyében.” John
szerint ez a bányászokhoz és a csilléslányokhoz szólt. Lord Rowland
nem kifejezetten ezzel a réteggel szimpatizál.
– A százharminckilencediket mondta?
 – Ez volt John kedvence. Minden istentiszteletet ezzel kezdett.

Miközben a fal mentén visszavezették a kutyákat, Blair megfigyelte a

fekete ruhás Hannay-eket és az arany színű Rowlandeket egymás
mellett; akár egy rejtély összeillő darabjai, gondolta, csak azt nem
tudta még, mi ez a rejtély. Tökéletes és gyönyörű, ahogy a két
Hannay komor gyapjú- és ébenfekete selyemöltözékben, a Rowland
nők pedig virágsziromszerűen redőzött krepdesinruhákban pihentek
a domboldal gyepszőnyegére terített perzsaszőnyeg kicsiny mezején.
 HUSZADIK FEJEZET

A szállodájában üzenet várta George Battie-től, amelyben a

bányamester kérte, látogassa meg otthonában. Blair azonban
fölment a szobájába, töltött magának egy brandyt, és lámpája mellé
telepedve a káplán kedvenc zsoltárának számából megfejtette az
utolsó rejtjeles naplóbejegyzést.
139139139…
„Zsw úőö eqqyan…” ezt jelentette:

Az apokrifák szerint Dáriusz, a perzsák királya olyan

hatalmas volt, hogy senki nem merte kézzel illetni. Ágyasa,
Apame azonban egyszer az asztalnál, a király jobbján ülve
levette a koronát a fejéről, és a sajátjára tette, baljával pedig
meglegyintette az arcát. Dáriusz tátott szájjal bámult rá. Ha
Apame rámosolygott, a király nevetett; ha elveszítette a türelmét,
Dáriusz addig hízelgett neki, míg ő nagy kegyesen meg nem
bocsátott. Rose-t, akiért mindenemet odaadnám, pontosan
ilyennek láttam. Csak gúnyt kaptam tőle, és hagyta, hogy
kapáljam a földet, mint a kipányvázott bika.

Blairnek nem esett nehezére elképzelni Rose Molyneux-t a nagy

Dáriusz asztalánál, amint vállon veregeti a királyt, csücsörít és
fátyolos tekintetet vet rá. Dáriusz azt se tudta volna, hol áll a feje.
Blairt nem lepte meg, hogy Maypole nem értett a nőkhöz. Egyes
bibliai alakok sem. És tudta, hogy ő sem, nem volt dolga elég
hétköznapi nővel ahhoz, hogy kialakult véleménye legyen róluk. Az
életében voltak kötelességüket teljesítő bordélyházi lányok, akik bár
Kaliforniában éltek, gyakorlatilag rabszolgáknak minősültek. Brazil
bennszülöttek, akik ténylegesen rabszolgák voltak. És a másik véglet,
az asantik, akik mind úgy öltöztek és mozogtak, mintha ők lennének
Sába királynője. Nem az a szokványos skála volt, amiből az ember
akár csak felszínes véleményt is alkothat.
„Rose, akiért mindenemet odaadnám.” Még egyszer megnézte a
bejegyzés dátumát. Január 14-e. Négy nappal Maypole eltűnése előtt.
Ha Rose Molyneux-nak is nyoma veszett volna vele együtt, a
fogadkozásnak több értelme lenne. A lány ezzel szemben maradt,
ahol volt, és a férfi ostromlása ellenére nem ment bele egy tragikus
kimenetelű kalandba.

Azt mondja, az összes Hannay őrült. Igaza lehet, hisz

Hódító Vilmos óta, nyolcszáz esztendeje uralkodnak Wiganben,
szokás és jog szerint. Közülük kerülnek ki a püspökök, seriffek,
elöljárók, akik gondolkodás nélkül száműznek vagy
kitoloncolnak bárkit, aki a hatalmukat fenyegeti. Azt mondja, ő
nem bírna így élni.

Merész kijelentések egy csilléslánytól, gondolta Blair. Árvíz görgette

kövek zaja csalta az ablakhoz. Bányászok árasztották el az utcát,
tömött sorokban vonszolták magukat hazafelé. Konflisok és
szekerek törtek utat közöttük. Vásárlók és szolgálólányok lapultak
házfalakhoz, nehogy a szénporos munkások bepiszkítsák őket.
Némelyik bányász pipázott, a parázs fényes pont volt a szürkületben,
az utat bevilágító, kicsiny lámpás. Kavics koppant Blair ablakán.
Nem látta, hogy a koszos sapkák és sötét arcok tömegéből ki dobta
feléje.
Másodszor is töltött. Egyre jobban átjárta a meleg, miközben
megfejtette Maypole következő bejegyzését.
 Sós vízben edzem a kezem, és egy régi tárnában titkon
gyakorlom a bányászok járását és munkáját. Bill Jaxon
kelletlenül bár, de segít. Nélküle semmire nem mennék, pedig
segítségét kizárólag Rose-ának hangulatától teszi függővé, az én
küldetésem fikarcnyit se érdekli. Úgy érzem magam, mint a
zarándok, aki hosszú útra indul a Bűn fertőjén át a Megaláztatás
völgyébe és a Küzdelmek hegyére. Izmaim sajognak, csontjaim
meggörbülnek. Egyetlen mérföldet fogok megtenni, de olyan
izgalommal várom a napját, mintha Afrikába készülnék – ahová
belépőjegyem egy csákány és egy lámpás. Bizodalmamat Istenbe
vetem.

Bizodalom Istenben? Ez gyakran a bányászok utolsó tévedése,

gondolta Blair.

Meg az én Rose-omba.

Hiába, a hit az hit.

 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A Scholes házainak udvarai mint fekete árkok; bennük kazánok,

apró konyhakertek, ólak, szemétgödrök.
George Battie térdét verdeső nadrágtartóban, meztelen
felsőtesttel hajolt egy dézsa fölé, és a kezét mosta egy
petróleumlámpa fényénél. Háza nem volt nagyobb, mint egy
közönséges bányászé, de mint bányamesternek hosszabb és kövezett
udvar járt, amelyet kopasz rózsabokrok és egy szerszámoskamrának
tűnő építmény foglalt el.
Amikor Blair belépett a sikátorból nyíló kapun, két apró
lánygyereket vett észre. Földig érő szoknyájukban mintha láb nélkül
kergetőztek volna a kövezeten. Amikor egy rózsatövis beléjük
karmolt, felvisítottak, és színlelt riadalommal a levegőbe ugrottak.
Battie szoborként magasodott mellettük, karjai és felsőteste szürkén
a szénportól, arca fekete, szeme vérágas. Vulcanus az otthonában,
gondolta Blair. Az évnek ebben a szakában a lányok nemigen látták
apjukat nappali fényben. Sötétben indult a bányába, és sötétben tért
haza.
– Mr. Blair, köszönöm, hogy eljött. – Battie sörtés kefével sikálta
a tenyerét. – Nézze el nekem, hogy tisztálkodás közben ért. Amikor
fiatal és ambiciózus voltam, rendesen kimosakodtam minden este.
Egyszer majdnem belehaltam a tüdőgyulladásba. Megtalálta Maypole
tiszteletest?
– Nem.
– És nyomoz még utána?
– Igen.
 – Nem veszi rossz néven, ha most én kérdezek magától valamit?
Miért kutakodik Harvey Twiss után? Wedge-től tudom, hogy megint
kiment a bányához.
– Twiss csörlőkezelő volt, aki elhagyta a helyét.
– Twissnek semmi szerepe nem volt a bányatűzben.
– Nem vételezett lámpást. A jegyzőkönyv szerint a
lámpásrendszer kikezdhetetlen. Minden lámpás meg van számozva.
Mindenkinek vételezni kellett lámpást a leszállás előtt, a mentőcsapat
tagjainak is. Twiss példája bizonyítja, hogy a rendszer nem tökéletes.
– Mr. Blair, maga ismeri a bányákat, tehát tudnia kell, hogy a
vizsgálóbiztos jegyzőkönyve nem ér többet egy nagy kalap szarnál.
Kislányok!
Battie rongydarabokkal szárazra törölte a kezét, és még mindig
derékig meztelenül intett Blairnek, hogy fogja a lámpát és kövesse. A
lányok a nyomukba szegődtek. Battie kinyitotta az ajtót, mely mögül
vízcsobogásszerű hang hallatszott. A lányok lélegzetüket visszafojtva
vártak, míg Battie mindkét kezén egy-egy galambbal elő nem bújt a
kamrából.
– Pávagalambok. Van, aki a bukógalambokat vagy a
postagalambokat többre tartja, de én ezeket szeretem. Mindegyik
királynőnek, de legalábbis hercegnőnek hiszi magát.
A madaraknak kecses fejük és feltűnő, hófehér, kissé hullámos
farkuk volt. Úgy tollászkodtak és emelgették a szárnyaikat, mintha
Battie a tükrük lett volna. A bányamester a gyerekek vállára ültette a
madarakat. A kamra tetejéből izgatott szárnycsapkodás hallatszott, és
egy lyukon két újabb galamb röppent ki Battie kezére.
– Látja, már ismernek. Ha az ember vesz egy új párt, és a
fészkükben tartja őket, ellátja enni- és innivalóval, míg nem
párzanak, utána övé az egész család. A satnya fiókákból
galambpástétomot lehet készíteni, de mi annyit fölnevelünk belőlük,
amennyit csak tudunk.
 – Milyen szépek – mondta az egyik kislány.
– Miniatűr hattyúk. – Blairhez fordult. – Harvey Twiss a
feleségem fivére volt. Komolyan azt hitte, hogy Wedge csak úgy
megtesz egy Harvey-féle alakot csörlőkezelőnek?
– Nem tudtam, hogy rokonok.
– Wiganben mindenki mindenkivel rokon. – Battie úgy forgatta
a kezét, hogy a galambok mászkálhassanak az ujjain. – Tudta, hogy
Albert Smallbone apja vadorzó volt?
– Nem.
– Albert gyakran kiszökött éjszaka az apjával. Volt, hogy én is
velük mentem. Fácánt a legegyszerűbb ejteni, mert alacsonyra
gallyaznak el, és akinek ügyes a keze, lekapkodhatja őket az
ülőfájukról. Nyúlra meg ott a vadászgörény. A mi dolgunk volt
Alberttel, hogy egy ásóval kiássuk a görényt, mielőtt felfalja a nyulat.
Apám szíjat hasított volna a hátamból, ha megtudja, de ennél jobban
életemben nem szórakoztam. – A lányaira mosolygott, akik verdeső
galambokkal a vállukon kergetőztek. – A lámparendszer arra jó,
hogy a társaság biztonságos működését kifelé szavatolja, és a
családokat megnyugtassa. Volt eset, hogy be kellett falaznunk
holttesteket, és csak rovancskor derült ki, hogy melyik lámpás
hiányzik. Helyesen tettük? Ki tudja? Az asszonyok szerint igen. Úgy
tűnik legalábbis. Valóban halottak voltak azok a bányászok, amikor
helyére illesztettük az utolsó téglát? Nagyon remélem. De vagy ők,
vagy az összes többi. Vannak ilyen esetek. Ha az ember meghallja a
bányalég sziszegését, az olyan, mintha a pokolból lehelnének rá.
Csak az a furcsa, hogy senki nem látott még kimúlt kanárit. – Battie
arcán mosoly villant. – A gépháztól hamar át lehetett rohanni a
füstön az aknakasig. Twiss lement, magához vett egy lámpást az
egyik holttest mellől, és együtt haladt az utána érkező
mentőcsapattal. Amikor a fejtésnél utolértek bennünket, az első
pillantásából tudtam, hogy megszegte a szabályokat. Semmi értelme
nem lett volna belevenni a jegyzőkönyvbe. Elveszítette a fiát, és
néhány napra rá a londoni vonat alá feküdt. A robbanást
mindenesetre nem ő okozta.
– Hanem mi?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy ott történt, ahol
robbantani kellett volna. De a lőmester, Smallbone nem volt a
helyszínen. És Jaxon sem, különben mindketten odavesztek volna.
– Hol voltak?
– Ha jól emlékszem, Smallbone azt állította, hogy egy
kőomlásnál megsebesült, és Jaxonre támaszkodva kifele tartott.
– Nem emlékszik, hogy a jobb vagy a bal lába fájt-e.
– Mert nyilván hazudik. Ha nem kell robbantania, elbújik és
szundít egyet. Soha nem fogjuk megtudni az igazságot, mert aki
megmondhatná, mind halott. És ilyesmivel nehéz előhozakodni a
vizsgálaton, pláne hogy Smallbone és Jaxon volt a nap hőse.
Mindenesetre robbantás, lámpás vagy szikra okozta a bányatüzet. De
senki nem dolgozott ott. Ezen töprengek újra és újra.
A kislányok a fejükön egyensúlyozták a galambokat, mint valami
tollbokrétát, és kacagva mutogattak egymásra.
– Twisst a londoni vonat gázolta el? – kérdezte Blair.
– A London-Északnyugat szakaszon. Éjszaka történt. Egy
tehervonat masinisztája talán még időben lefékezett volna, de a
személyszállító vonatok kétszer olyan gyorsak. A főkapitány szerint
szegény Twiss olyan részeg volt, hogy semmit nem érzett. De nem
látom be, hogy ennek mi köze Maypole tiszteleteshez.
– Az aknakas a bökkenő. A robbanás után maga felküldött
néhány embert. A kasnak fent kellett volna maradnia, amikor a
mentőcsapat odaérkezett, mégis várniuk kellett, mert valaki közben
lement vele. Nem Twiss, mert ő utánuk szállt le. Akkor ki lehetett?
– A kas üresen is leereszkedhetett.
 – Persze. Vagy a walesi herceggel. Az előbb azt mondta, Twiss
egy holttest mellől szerzett lámpást magának.
– Én kértem meg rá, mert tudtam, hogy a lámparaktárostól nem
kaphatott volna. A fővonalon vette magához egy holttest mellől.
– A robbanás után minden lámpásnak megvolt a gazdája?
Egyeztek a számok és a nevek a raktáros naplójában?
– Mindegyik lámpásnak volt gazdája. És ezúttal a számok is
egyeztek. Hogy jön ide Maypole?
– Úgy képzelem, besettenkedett a gépházig, és amikor a tűz
kitört, megragadta az alkalmat. A gépháztól hamar át lehet rohanni a
kasig, ahogy az előbb mondta.
– Csakhogy a tiszteletesnek még a bányaudvarra sem volt szabad
bejárása, legalábbis munkaidő alatt. Egy bányász könnyen beoson,
egyrészt nincsenek kapuőrök, másrészt eggyel több fekete arc föl
sem tűnik, de az egyház szolgája azért egészen más.
– Ezzel nem számoltam – mondta Blair.
– És hova tűnt Maypole, ha ő ment le a kassal? Senki nem látta a
bányában, sem pedig azt, hogy feljött volna.
– Nem tudom.
– Twiss ellopott egy lámpást. Milyen lámpása volt a
tiszteletesnek, ha az összes többi kiosztott lámpásnak megvolt a
gazdája?
– Nem tudom.
– Nos, lenyűgöző az elmélete, Mr. Blair – egy bizonyos pontig.
Amikor Blair jobban belegondolt elmélete fogyatékosságaiba,
Battie reakcióját kifejezetten udvariasnak találta.
– Maypole egy régi tárnában gyakorolt, mert készült le a
bányába. Mit gondol, hol lehetett az a tárna?
– Akárhol. Lehet, hogy éppen fölötte áll. A házak alatt lyukacsos
a föld, mint a sajt, és mérföldeket gyalogolhat, ha tudja, hogyan
függnek össze.
 Mint minden más Wiganben, gondolta Blair. –Twiss részeg volt,
amikor meghalt. Ki volt az ivócimborája?
– Bill Jaxon. Jaxon szerint Harvey egyedül indult haza.
– Ó. Nagyon letört lehetett.
– Aztán az az ötlete támadt, hogy a hideg sínen pihentesse meg a
fejét. Remélem, maga nem tervezi, hogy kocsmázni megy Bill-lel.
– Akkor lássam Billt, amikor a hátam közepét.
– Ennél értelmesebb dolgot ma még nem hallottam magától.
– Ki akarok menni holnap a bányához. Van egy hely, ahol
Maypole eltűnhetett.
– Jöjjön korán. Én is kíváncsi vagyok.
A lányok kiáltozva fogták közre Battie-t: – Apu, apu, apu!
– Egy pillanat – csitította őket. – Nem akarom, hogy illúziói
legyenek – mondta Blairnek. – A vizsgálatnak nem sok köze van a
valósághoz. Csak látszat, hogy a tulajdonosok a bányászokra
háríthassák a felelősséget, és megnyithassák a bányát. De ha a bányát
bezárnák azzal, hogy nem biztonságos, tudja, mi lenne a vége? Még
mi harcolnánk, hogy lemehessünk, inkább, mint hogy felkopjon az
állunk. Mi is bűnösök vagyunk.
– Drága jó apucika, drága jó apucika! – könyörögtek a lányok.
Battie visszament a galambházba. Főtt marhahús és odaégett
pecsenyelé szaga szállt az udvaron át. Az utca felől teára hívó
kiáltások vetélkedtek egy guberáló tülkével. Battie előjött, két fekete,
széttárt karján végig galambok ültek. Amikor a karjait egy hüvelykkel
lejjebb engedte, a madarak verdesni kezdtek, s úgy látszott, mintha
Battie kelt volna szárnyra.

– Még éppen itthol érte. Indulni készűt – mondta Flo.

– Hova? – kérdezte Blair, de a behemót lány eltűnt a
konyhaajtóban, magára hagyva Blairt a lépcsőn. Maga sem tudta,
hogyan jutott Battie udvarából Rose-hoz. Mintha álmában indult
volna arra, és felébredve a lány házának hátsó bejárata előtt találta
volna magát. Az ajtó újra kinyílt, most Rose jelent meg a résben
vállára kapott kendővel, nyakában a bársonyszalaggal, és kalappal
vörös haján, amely félig le volt engedve.
– A szirén személyesen – mondta Blair.
– Bill nem látott meg? – Rose átkukucskált Blair válla fölött.
– Nem tudom. Ha igen, téged csókokkal fogad, engem meg
rúgásokkal.
Rose ráemelte a tekintetét. – Szirén? Nem emlékszem, hogy
valaha is énekeltem volna neked.
– Erre vezetett az utam. Én vagyok a hajótörött Odüsszeusz.
Wigan kilencedik bugyrában rekedt Dante, egy kupica ginre
szomjúhozva. A lábam erre hozott.
– Nem hiszem, hogy a lábad hozott.
– Értem, mire gondolsz – ismerte el Blair.
– Arra gondolok, hogy ne játszd meg magad.
A rávetülő kék árny nemcsak az esti fény volt. Félig mosakodott
meg a napi munka után, szeme körül, mintha szénceruzával húzta
volna ki, ott maradt a szénpor, és homlokán is a halvány fémes
csillogás. Rose Molyneux, a modern ipar múzsája, akinek
sápadtfehér bőre kormosan fénylik.
– Ha kívánsz, mér nem aszondod – szólalt meg.
– Ha ez kell, hát akkor mondom.
– Várj egy percet. De aztán elmész.
– Aztán elmegyek.

Blair a látogatók rangjára emelkedett, mert a lány a nappaliba vitte a

gint. Egy szék szélére ereszkedett, átengedve a díványt Blairnek.
Nem gyújtott világosságot, hogy az utcáról ne lássanak be, s a
kandalló pislákolását leszámítva sötétben üldögéltek. Bár hiányoztak
az aranyserlegek, uralkodhatott volna Dáriusz asztalánál, felváltva
pofozgatva és csókolva a királyt. Ő diktált. Blair nem firtatta, hogy
Flo hova lett, vagy hogy a két lány miből tartja fenn a házat, amikor
a Scholesban minden szoba zsúfolásig volt bérlőkkel. Rose teával
itta a gint, így adózott az illemnek.
– Megtaláltad Maypole tiszteletest?
– Még nem, de kezdem megismerni.
– Akkor hogyan kezded megismerni?
– A naplójából. – Blair most beszélt róla először. – A
feljegyzéseiből meg a gondolataiból. Tele van teveled. Érdekes
kétféle szemmel látni téged.
– Különböző szemmel. Te nem olyan vagy, mint ő.
– Milyen volt?
Rose hosszú szünetet tartott.
– Jóságos. – A tűz csak a két szemét világította meg a
homályban.
– Rose, én még azt sem tudom, hogy nézel ki valójában. Csak
egyszer láttam megmosva az arcodat, azon az első estén, amikor
viszont olyán pilledt voltam, hogy jószerével semmit nem láttam.
Vagy sötétben találkozunk, vagy ki vagy kenve szénporral.
– Besötétedik, mire végzek a bányába, és aki Wiganbe él és
mozog, annak mindig fekete a képe. Mossam meg neked az
arcomat?
– Majd egyszer igen. – Blair kortyolt a ginből, és körbenézett a
szobában. Angliában lassan hozzászokott a szeme a sötéthez. A
komód tetején katonpapírral merevített fényképek álltak. Blair
hátradőlve aranyozott gerincű könyvet húzott ki a polcról.
Úriasszonyok kalauza a költészethez volt a címe. Egy útitáskában piros
és narancssárga fonalgombolyagok hevertek.
– Flo maga csinájja a kalapjait és a vállkendőit – mondta Rose.
– Igen. De rólad beszéltünk.
– Maypole tiszteletesről beszéltünk.
 – A hozzád való ragaszkodásáról. Az eltűnése előtti estén együtt
sétáltatok a Scholes Lane-én, és ő lehúzta papi gallérját. Még mindig
nem tudom, hogy miért.
– Még mindig aszondom, ho’ nem történt ilyesmi.
– Maypole le akart menni a bányába.
– Tényleg?
– Zarándok volt. Összetévesztette a Hannay-bányát a Bűn
fertőjével. Rólad meg azt hitte, angyal vagy.
– Arról nem tehetek, ho’ a férfiak mit gondónak róllam.
– Mégis miért gondolhatta?
– Kerítsd elő, és kérdezd meg tőlle. Ezér fizetnek.
– Tulajdonképpen nem ezért. Most kezdek rájönni, hogy
Maypole nem is számít. Mindegy, hogy él-e vagy sem, hogy előkerül-
e vagy sem. A püspöknek legalábbis mindegy. Neki Charlotte számít.
Ha felbontja az eljegyzését, Hannay felől a tiszteletes ott rohadhat
meg, ahol van. Kifizet, és mehetek, amerre látok.
– Látom, örűsz.
– Nagy könnyebbség, ha nem kell megkeresnem egy holttestet.
Néha már azt gondolom, a püspök azért hívott ide, hogy az őrületbe
kergessem a lányát.
– Meg tudnád tenni?
– Úgy tűnik, nem is kell nagyon igyekeznem. Egyébként kő van
a szíve helyén. Biztos, hogy nem lángolt közöttük szenvedély – az ő
részéről legalábbis nem.
– Lehet, ho’ nem is hiányzott neki. Lehet, hogy olyan házasságot
akart, amelyikben megmarad a szabadsága.
– Hát Rowland mellett ebben nem lesz része. Nem hittem a
fülemnek, amikor meghallottam, hogy vele akarják összeboronálni.
Első unokatestvérek. Azt hittem, az ilyesmit rossz szemmel nézik.
– A gazdagok között nem.
– Szóval Hannay erre hajt.
 – És Charlotte?
– Legalább nem lógok a nyakán.
– Hiányozni fog, ha nem látod többé?
– Mint makákónak az eső.
– Makákó? Ez mintha afrikaiul lenne.
– Úgy is van. Igyunk a gazdagokra. – Koccintottak.
Rose ivás közben sem vette le a szemét Blairről. Aztán lekapta a
kalapját, és a földre dobta, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy
egyszer Charlotte a szoknyazsebébe süllyesztette a metszőollót.
Uralkodói gesztussal.
– Én angyal vónék? – Hagyta, hogy kiüljön ajkára a készülő
mosoly.
– A férfiak azt gondolnak, amit akarnak.
– Ő meg zarándok? A Bűn fertőjébe?
– A Bűn fertőjében, a Megaláztatás völgyében, a Küzdelmek
hegyén. A zarándokok nem nyugszanak addig, míg legalább egy
vérhast nem kapnak, vagy maláriát, vagy sárgalázat.
– Tényleg olyan rossz vagy, mint a híred.
– Még rosszabb.
– Rowlandnek jó a híre, ugye? – kérdezte Rose.
– Ó, az övé makulátlan. Ő a nagy felfedező, misszionárius,
humanitárius. Fegyveresekkel meg egy vezetővel járta a vadont,
amikor az Aranyparton belebotlott egy rabszolgakaravánba. Vagy
egy tucat hajcsár tartott száz fogollyal Kumasiba észak felől. A
férfiak párosával össze voltak bilincselve, nehogy megszökjenek. Az
asszonyok és a gyerekek is. Rowland nekiállt, hogy egyesével kilője a
hajcsárokat. Átkozottul jól céloz.
– Úgy kellett nekik.
– Amikor a hajcsárok a foglyok mögé bújtak, Rowland az
embereivel lövette a foglyokat, míg a hajcsárok futásnak nem
eredtek, és akkor szépen leszedegette őket. A maradék foglyok nem
tudták, hova legyenek a boldogságtól, hogy visszatérhetnek
hazájukba, de Rowland hallani sem akart róla. Folytatniuk kellett az
utat a tengerpart felé, hogy a kormányzónak jelentést tegyenek, és
brit védnökség alá helyeztessék magukat. Gyönyörű történet, ugye?
– Az. – Rose újra teletöltötte a férfi poharát.
– Amikor a főnökük tiltakozott, Rowland agyonlőtte, és új
főnököt nevezett ki. Így haladtak a part felé. A vezető az éjszaka
leple alatt szabadon engedte az asszonyokat. Rowland nem vette le a
bilincset a férfiakról, ennek ellenére mindennap megszökött néhány,
és le is lőtt egypárat, hogy a többit megfegyelmezze. Mintegy huszan
értek végül a kormányzóhoz, és könyörögtek angol védnökségért.
Rowlandnek ettől ilyen fényes a híre. Én voltam a vezető, ezért
ismerem a történet szomorúbb, afrikai változatát.
– Igaz, hogy ő lesz a következő Lord Hannay?
– Úgy néz ki.
Ha nem árulkodik tágra nyitott szemének csillogása, Rose arca
maszk is lehetett volna. – Lehet, hogy csak irigykedsz – mondta –,
mer neked nincs olyan nemesi neved, mint egy Hannaynek.
– Rowland és Hannay. Neki két nemesi neve is lesz. Persze hogy
irigylem.
– A Blair nem wigani név.
– Így hívták azt az embert, aki magához vett anyám halála után.
– Még nem is beszétél rólla.
– Aranybányász volt, hódprém kabátban és keménykalapban
járt, részegen keverte Shakespeare-t a Bibliával, józanul meg befogta
a száját. Nem tudom, miért fogadott magához, amikor New Yorkba
értünk, de az biztos, hogy a hajózási társaságnak nagy gondot vett le
a nyakáról. Olyan lehettem neki, mint egy kóbor kutya, és amíg nem
sírtam túl sokat és nem kerültem neki sokba, ellehettem mellette.
Akkoriban mindenki Kaliforniába ment, akinek nem volt
veszítenivalója. Ment ő is, én meg vele.
 – És megszedte magát?
– Nem mondhatnám. Jó bányász volt, de mintha a rossz csillaga
vezérelte volna. Mindig rossz helyen kereskedett. Ha egy szurdokban
próbálkozott, a hegy oldalában kellett volna ásnia, és a hegy
oldalában kotorászott, amikor a lapályoson lett volna keresnivalója.
A tudományos elméletek a fejük tetejére álltak, csak hogy
felbosszantsák. A kvarc is csak kavicsos homokpadhoz vezette,
aztán amikor a homokpadot eladta, egy áradás lemosta a kavicsot a
telérről. Ezekben az időkben a legjobb volt nagy ívben kerülni őt.
De amúgy is előfordult, hogy hónapokig színét sem láttam, egyszer
meg egy egész évig sem.
– Egy egész évig? Hogy éltél meg?
– Laktak kínaiak is a táborban, és fizetség fejében gondoskodtak
rólam. Sokáig azt hittem, hogy a nevem kínaiul „Hih!”. Később
rájöttem, hogy csak azt mondták: „Egyél!”
– Nem vót szép tőlle, hogy magadra hagyott.
– Én nem bántam. A kínai család népes volt, a nagyobb fiúk
robbantási szakértőként dolgoztak a vasútnál. Bálványoztam őket.
Átjártam a szemközti bordélyba. Jól éreztem magam, és Blair se
morgott velem, ha rendesen visszatettem a könyveit a helyükre,
miután elolvastam őket, és főztem neki kávét, amikor egy pohárral
többet ivott a kelleténél. Egyenlően osztotta meg a figyelmét köztem
és a kutya között.
– Szeretted? Mármint Blairt.
– Persze. A kutyáját is szerettem, és hogy őszinte legyek, a kutya
szeretetre méltóbb volt, mint Blair vagy én. Utoljára akkor láttam az
öreget, amikor beadott a bányásziskolába. Aztán visszament
Kaliforniába, és egy Colttal kiloccsantotta az agyvelejét.
– Kegyetlen vagy.
Kegyetlenebb is lehetne. Például ha forszírozza, hogy hogyan
tartják fenn Flóval ezt a házat nyomorúságos fizetésükből. Az a pénz
máshonnan származik. Bill Jaxon – a dorombolásokon nyert
pénzével együtt – lehetséges forrás volt. Blair rádöbbent, hogy maga
is szívesebben őrzi meg a lány szabadságának illúzióját és házának
valószerűtlenségét, mert egyetlen rosszul megválasztott szótól
örökre bezárulhat előtte e ház kapuja.
– Szóval egyszer majd Mrs. Jaxon lesz belőled.
– Bill ebbe van.
– Bill állandóan a szállodám mögött szobrozik. Beválna
lámpaoszlopnak.
– Irigyled?
– Egy kicsit.
– Szerintem ő valóságos. Te meg mintha egy újságból léptél
vóna elő. A hajózási rovatból.
– Így van.
– Aszontad, a semmiből lettél.
– Magam teremtettem magamat szigorúan csak kínaiakkal,
szajhákkal és bányászokkal érintkezve.
– Otthonod sincs.
– Sehol nincs maradásom. Sui generis.
– E’ magányos vóna deákul?
– Miss Molyneux, kár, hogy nem ügyvéd lett magából.
Rose újra teletöltötte a férfi poharát. – Hogy híjják a lányodat,
aki Afrikába él?
– Sokáig törtük a fejünket az anyjával. Ő angol nevet akart, én
afrikait. Végül egy bibliai mellett kötöttünk ki.
– Mi az?
– Kecziha. Szivárványt jelent. Jób könyvéből.
– Szép név – mondta Rose.
– Szép lány. De elkanyarodtunk Maypole tiszteletestől.
– Na és.
 Hívatlan kép villant Blair agyába. George Battie és két lánya. Ki
se nézte volna a bányamesterből, hogy galambokat tart.
– Mindjár itthagysz minket – mondta Rose. – Mi hiányzik
jobban, a nők vagy az arany?
– Fogas kérdés.
– Ugyan miér?
Blair kivette a ragyogó indigókékkel átszőtt narancssárga
motringot a táskából, legombolyított róla egy lábnyit, és csomókat
kötött rá. – Nehéz különválasztani őket.
– A csomókat meg a fonalat?
– A nőket meg az aranyat.
Zsebkésével elmetszette az összecsomózott fonalat, lehúzta a
kendőt Rose válláról, és felsőkarját átkötötte a fonallal. A tűz
fényében a fényes fonal elütött a szénporral árnyékolt bőrtől.
– Tetőtől talpig, püspöklila és arany szövet homlokpánttól,
finom arany nyakláncoktól, aranyszálú melldiszektől üveggyöngy és
arany karkötőkig és csuklópántoktól arannyal átszőtt rózsaszín és
fekete szoknyáig, borostyán és aranyfüst bokaláncokig. Elég a
képzeletünkre támaszkodnunk.
Ujabb darab fonalat vágott le, összecsomózta, és Rose másik
karjára kötötte, aztán a csuklóját is teleaggatta.
– Van köztük szálarany és öntött arany. Van, amit lánccá
hajlítunk, és lesz, amit korong, harang, kagyló, mag vagy
selyemhernyógubó alakúvá.
Kifűzte és lehúzta a lány klumpáját, és fonalat kötözött csupasz
bokájára, majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. – Tetőtől talpig
aranyban – mondta.
Rose nyomott mintás pamutruhát viselt, melyen a kagyló alakú
gombok fele eltöredezett. Blair óvatosan kigombolta őket, nehogy
elpattanjanak. Vékony muszlining tárult fel alattuk. Ujjait a
vállkapcsok alá csúsztatva lehántotta róla a ruhát és az inget.
 Hosszabb fonaldarabot vágott, és vastag csomókat kötött rá. –
Gondold azt, hogy amulettektől és holland üveggyöngyöktől súlyos
aranyláncok, és minden lépésnél himbálóznak. Aranytalizmánok és -
medálok füzére, közepén széndarabnyi aranyröggel.
– És a hajamba?
– A hajad már így is színarany.
Már csak egy leheletfinom muszlin alsószoknya volt rajta. Abból
is kilépett, és kitárta a karját. Blair tudta, hogy bármikor beleshetnek
az ablakon. Ha valaki bekukucskál, mindent lát. Aranyöv gyanánt
egy utolsó fonaldarabot kötött Rose derekára, és hátralépett.
– Meztelen vagyok? – kérdezte Rose.
– Másnak biztosan az. Nekem nem.
Karjában vitte fel az emeletre. Megérezte, hogy a lánynak nem
kellene az olyan férfi, aki ennyit sem képes megtenni érte. Arcuk és
szájuk összetapadt, és Blair a gin, só és szénpor ízétől hajtva
kettesével szedte a lépcsőfokokat. Rose átölelte és körbefonta, akár
egy csomó. Aztán, már az ágyban, Blair arca forrón simult arany
hasának. Rose kinyújtózott, és együtt, egy testként indultak neki az
útnak.
Rose-ban a könnyedség és a kecsesség a kemény munkának
köszönhetően egy vadon élő állat izmosságával és termetéhez képest
erős fizikummal párosult. Acélos lábizmai, akár egy balett-táncosé;
rugalmas teste ívbe feszült, és hídba emelte kettejük testét. Aztán
felülre került, és úgy falta fel a férfit, ahogy az őt, követelve, hogy
semmit ne tartson vissza. Blair lerészegedett, csatakos lett, aranyfüst
a fekete porban, a lány melle rózsapiros az ajkától.
Mik voltak? Angolok? Afrikaiak?
Ki tudja, gondolta Blair. Szeretkezés közben tér és idő
összekuszálódott, és mint kezük és lábuk, újrarendeződött. Se múlt,
se jövő, és a jelen levegője úgy megritkult, hogy Blair ötven
lélegzetet is vett egy másodperc alatt. A lány fölé hajolva ujját
végighúzta a lapockája között, le a gerincén, és érezte, hogy az idő
reszketve megáll.
Rose megfordult. Csomóba nyirkosodott haja sötéten tapadt a
fejére. Arcán szénpor csillanása, ajka duzzadt, homloka sápadtfehér.
Sötét testét a férfi testének gyönge visszaverődése világította meg,
ahogy időnként a holdat is csak a földről visszaverődő fény világítja
meg: a „hamuszürke izzásnak” nevezett kísérteties illumináció. A
halvány fényben zavarón, elmosódottan felrémlett – igaz, csak egy
pillanatra – egy előkelőbb arc.
– Neked ez a szerelem? – kérdezte Blair.
– Nekem ez egyenes és tiszta beszéd – mondta Rose. – Maga
egy nagy zűrzavar, Mr. Blair. Olyan nő kell maga mellé, amilyen én
vagyok.
– És Bill Jaxon mit szólna hozzá?
– Ráérne megtunni, ha mán megszöktünk. Akkor úgyis szétrúgja
valakinek a fejét. – A láng utolja beleveszett a megolvadt viaszba.
Rose lecsusszant az ágyról, és az éjjeliszekrény mellé guggolva új
gyertyát gyújtott. Mozgása nem hasonlított a fardagályos
szoknyákban ringó nőkére. Különös, hogy a kemény munka ellenére
mennyi báj sugárzott róla. Hajában friss viaszos fénnyel
visszaszökkent az ágyra. – Megszökhetnénk innen, ho’ senki nem
venné észre.
– Azt hittem, szeretsz itt élni.
– Csak szerettem, míg aranyba nem őtöztettél. Mit kell tunnom
ahhoz, hogy Afrikába menjek veled?
– Egy kis bennszülött-angolt.
– A’ nem jó, amit Wiganbe beszélünk?
– Nem igazán. Az útra szuahélit. Az asantik nyelve meg a twi.
Ha tudsz térképet olvasni, szextánssal meghatározni a nap állását és
száraz maradni az esős évszakban, akkor majdnem mindent tudsz.
Akkor nagyjából már csak a piritet kell tudnod megkülönböztetni az
aranytól, és bírni kell a kinint minden fogyasztható formájában. –
Megérintette az öltéseket a fején. – A felcseri tudományodban nincs
hiba. Elboldogulnál Afrikában. Amazon is lehetne belőled.
– Akkor nincs is rád szükségem? Mehetnék nélküled is.
– Persze. Elég, ha a passzátszélre bízod magad. A hajózáshoz is
csak ez a kettő kell: szél meg áramlatok.
– Tenyerét a lány szívére tette, és lassan lecsúsztatta a gyomra
felé. – Szén Liverpoolból délre a Kanári-áramlattal. – Rézsűt
felhúzta a tenyerét. – Pálmaolaj Nyugat-Afrikából az egyenlítői
áramlattal. – Vízszintes tenyérmozgás. – Arany Amerikából keletre a
Golf-áramlattal.
– A te szádból milyen egyszerűen hangzik.
– Ennél többet én sem tudok – mondta Blair.
– Ismersz más útvonalat is?
– Igen.
– Vigyél magaddal. – A férfi kezére tette a kezét. – Vigyen el
innét, Mr. Blair, és a halálom napjáig szeretni fogom.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A szellőztető kazán tüze olyan sárga volt, mint egy vulkán torka;
vakító fénye elől Blair mélyen a homlokába húzta a kalapját.
Egyszerű szerkezet volt: három réteg téglával kifalazott tűztér, egy
rostély és egy téglapadozatú etetőrámpa a tűz és a széntelepek felé
vezető tárna között. Bár a kazán egy egész mérföldre volt a
földfelszín alatt, méretei túlzottnak hatottak: két ember karöltve be
tudott volna sétálni az etetőnyíláson, és a tűz olyan mohón szívta a
levegőt, hogy légárama majdnem elragadta Battie-t és Blairt.
– Ki gondolná, hogy oxigént kell égetni, ha az ember léghuzatot
akar csinálni – kiabálta Battie –, pedig ez szívja be a friss levegőt a
felvonóaknából, és hajtja ki lentről az elhasználtat. A lényeg, hogy
friss levegő jöjjön le föntről. Ha közvetlenül a kazánba vezetnénk a
gázokkal teli, elhasznált levegőt, az egész felrobbanna.
– Áramoltatják a levegőt?
– Igen. Egy szeleltetőbe hajtjuk a rossz levegőt, amely
összeköttetésben van a kéménnyel, s a felfelé szálló léghuzat lehűl
annyira, hogy ne robbantsa be a gázokat. A jó levegőt be, a rosszat
meg ki, ilyen egyszerű a szellőzésünk. Éjjel-nappal tüzelünk,
különben a bánya levegőzése leállna, és mindenki megfulladna
idelent.
Aranyszínű plazma lebegett a tündöklő szénréteg fölött, amely
úgy változtatta alakját, mintha a hőség életre keltette volna. Íme, a
Hannay-telep Hannay-szenével táplált szellőztető kazán, az önnön
húsán hízó hétfejű sárkány. A rámpa végénél egy fülkét vájtak a
kőfalba, ahol szenescsille mellett két fűtő állt hosszú szárú
kesztyűben és a karlyuknál kivágott zsákban. Mindig két fűtő van
szolgálatban, ha netán egyikük elájulna, magyarázta Battie.
– Hat tonna szént égetünk itt el naponta – mondta Battie. A
bányamester ezúttal is az irodájában hagyta a kalapját, és zsebkendőt
kötött a fejére.
Blair hunyorgott; egyidejűleg próbált a tűzbe nézni és védeni a
szemét. – A hamu hova lesz?
– Áthullik a rostélyon, és alatta összegyűlik. A baleset óta kétszer
kotortuk ki.
– Megpiszkálhatnám azért?
– Mit keres benne?
– Gombot, csontokat. A klumpa eléghetett, de a vasalása esetleg
fennakadt a rostélyon. Vagy talán szögek is maradtak belőle.
Battie a fűtőkre pillantott; majdhogynem hallótávolságon belül
voltak. – Ez lenne csak a szenzáció, a püspök embere holttestek
után kapirgál a hamuban.
– Mondjon nekik, amit akar.
Battie intett Blairnek, hogy kövesse a rámpán a fűtőkhöz, akik
máris szájtátva bámulták őket.
– Fiúk, ez Mr. Blair, a bánya rendkívüli látogatója. Amerikai, és
szeret alaposan végigpiszkálni mindent. Van egy kanaluk?
A „kanál” egy hosszú nyelű lapát volt. Battie levette Blair
kalapját, és füstüveg kitekintős kámzsát húzott a fejére. – Mr. Blair,
maga csak púp a hátamon – motyogta. Bélelt vászonkesztyűt húzott
Blair kezére, mely a könyökéig felért. – Most egyedül kell
boldogulnia. Nem fogok senkit megfüstölni egy holdkóros szeszélye
miatt. Várjon. – Felkapott egy facsöbröt, és vizet loccsantott Blair
kámzsájára és kesztyűjére.
Blair nedves kezébe fogta a lapátot, és visszamászott a rámpára.
Az ellenző nem védte a szemét a fehér izzástól, mely túl erős volt,
hogysem bele tudott volna nézni. Akárha a napba nézett volna. A
hőség elképesztő volt. Mint egy ökölcsapás.
A fűtők biztonságos távolságból etették a kazánt.
Blair közvetlenül a rostélynál állva piszkálta a tüzet. A forró
levegő kaparta a torkát. A szén mint üvegharang csilingelt a lapát
féme alatt. Érezte, hogy mellkasán, az inge alatt felmered és
összekunkorodik a szőr. De nem tudott betelni a látvány
szépségével. Olvadt arany fénylett önnön megsemmisülésében,
ércredő borult csillámló ércredőre, fel-felszikrázva, amikor Blair
megkocogtatta a lapáttal, hátha talál a sárkány nyelvén egy fényes
combcsontot, csupasz bordát. Gőz csapott fel körülötte, és rájött,
hogy valaki hátulról lelocsolta. Odébb kotorta a parazsat, próbált
leásni a rostély lángvöröséig. Rántást érzett a karján, és Battie
mutogatott valamit mellette gőzbe burkolt kámzsában és
kesztyűben. Blair nem értette a szavait, csak miután a bányamester
elrángatta a tűztől, vette észre, hogy lapátjának nyele tüzet fogott, a
fém pedig tompa, mérgesvörös árnyalatban parázslott.
A fűtők félútig eléjük jöttek a rámpán, és lelocsolták Blair
lapátját meg kámzsáját vízzel. Amikor Blair lehúzta a kesztyűjét,
észrevette, hogy ingének elejével együtt megpörkölődött.
– Járt már a pokolban? – kérdezte Battie. – Amint látom, van
gyakorlata az efféle munkában.
– Semmit nem találtam.
– Nem is fog, amíg el nem hagyjuk aludni a tüzet. A
felfedezőknél követelmény, hogy ne legyen egy csöpp józan eszük
se?
Blair a lángoktól szédelegve, de majdhogynem derűsen
támolygott végig a rámpán. – Most legalább tudom, milyen érzés
pirítósnak lenni.
Battie a nyomában haladt. – Bolond hasonlat. Bennem
megbízhat, Mr. Blair. Nyitva tartom a szemem. Ha bármi
gyanúsabbat találok, mint egy szénné égett tücsökpöcs, azonnal
értesítem.
A felszínen reggeli zápor fogadta, de ez egyszer nem is bánta,
mert úgy érezte magát, mintha még mindig parázson sütögetnék. A
pocsolyák koromfekete tóvá mosták össze az udvart. A mozdonyok,
lovak és a szénosztályozó csarnokban rostáló csilléslányok köré
felhőt vont a pára. Füst szállt a téglaégető kemencékből, a
kovácsműhelyekből és a mozdonyok kéményeiből. Ítéletidő,
gondolta Blair, de most kapóra jön.
Benyúlt a kocsiülés alá az esőkabátjáért, magára terítette, és
elbotorkált a lámparaktárig. Battie szerint a robbanás után az összes
lámpának volt gazdája. Blair hitt neki, de azért nem árt a saját
szemével meggyőződni róla. Nem tudta volna felsorolni a
jegyzőkönyvben szereplő összes biztonsági lámpás számát, de kettő
pontosan belevésődött az emlékezetébe: a 091-est Bill Jaxon, a 125-
öst Smallbone vételezte. És ha egyik vagy másik szám soha többé
nem szerepel a nyilvántartásban a robbanás után? Épp csak
megfordult a fejében ez az eshetőség, és azt sem tudta, hogy mit
bizonyítana vele, de azért csak végignézte a lámparaktáros naplóját,
míg végül teljesen eláztatta az oldalakat. A 091-és és 125-ös
biztonsági lámpásokat minden munkanapon kikérték a robbanás óta.
Blair arra a következtetésre jutott, hogy nagyjából annyira válna be
nyomozónak, mint Maypole bányásznak.
A csarnok ablakain patakokban folyt az esővíz, amiről Maypole
naplójának függőlegesen és vízszintesen egymásba futó sorai jutottak
eszébe. Mit is írt az átkozott káplán az eltűnése előtti napon?
„Holnap eljön a nagy kaland napja!”

Leveretet a Hannay-rezidencia istállójánál találta, mely várerődhöz

hasonló, toronnyal és csapóráccsal ellátott téglafalú udvaron állt. A
számadó az udvar nedves kockakövén térdelt csizmában és
nagykabátban, és épp nekikészült, hogy lecsutakoljon egy óriás
kancát, kifésülje a sarat a patája körüli csimbókokból. A hatalmas
állat Leveret hátán nyugtatta a pofáját. Az eső ellenére állat és ember
egyformán elégedettnek tűnt.
Az egyik sarokban patkolókovács kalapált vörösre hevített
vaspántot egy üllőn. Mivel az állásokat éppen takarították, a lovak
kitrappoltak a nyitott átjárókon; úgy látszott, az egyik oldalra terelik
az igáslovakat, a másikra a vadászok paripáit. Milyen idilli és
méltóságteljes környék, gondolta Blair, olyasfajta, ahol nagyurak
gyülekeznek rókavadászatra. Vagy olyasfajta, ahol a Hannayek
nemzedékeken át megbecstelenítették a szolgálólányaikat. Önmagát
is meglepte, hogy mennyire Rose szemével nézi a dolgokat.
Forróság gyötörte, de nem tudta, hogy a maláriától vagy a kazán
tüzétől-e. Rose hívatlanul tolult a gondolatai közé; Blair azon
tűnődött, hogy csak játszott-e vagy komolyan gondolta, hogy
megszökik vele. Nemcsak arról volt szó, hogy felelősnek érezte
magát a lány hirtelen döntéséért. Hanem arról, hogy Rose valóságos
lett tőle. Talán attól lett több egy sor jelenbeli pillanatnál, hogy –
önszántából – felvillantott egy szeletet a jövőjéből. Ha rágondolva
csak az ágya jelent meg előtte, és az, ahogy szénfoltok kenődnek szét
rajta a lány bőrétől, hát, Istenem, a férfiak márcsak ilyenek. Blair
nem ígért neki semmit. Lehet, hogy Rose csak tréfának szánta az
egészet. Vagy újabb rejtély ez is, akár a háza. Mindenesetre lekötötte
Blair gondolatait. A tűzben kotorászva is a lányon tűnődött. Most
hátrahajtott fejjel átengedte égő arcát a hűs esőnek. – Minél
csinosabb a kanca, annál nyalkább a lovászlegény – ezt minden
számadó tudja.
– Blair! – Leveret elvörösödött. – Én most hallom először.
– Nincs itt elég lovászlegény, aki lecsutakolná a lovakat?
– Van, de én szórakozásból csinálom. A birtok igazgatása
nemcsak abból áll, hogy az ember nyitva tartja a szemét, időnként a
kéznek is munkát kell adni. – Leveret minden húzás után lecsapta a
sarat a fésűről; ahol végzett, a ló szőre fehér volt és selymes. – Nincs
olyan csücske a birtoknak, ahol ne dolgoztam volna. A farmon, az
istállókban, a birkák mellett, a kertben, még a sörfőzdében is. Már
gyerekkoromban úgy neveltek, hogy számadó lesz belőlem. John azt
szokta mondani, olyan vagyok, mint Ádám az éden kertjében,
merthogy Ádámot is azért helyezték oda, hogy felügyelje, nem azért,
hogy birtokolja. Nagy szerencsémnek tartom, hogy Hannay püspök
ennyire megbízik bennem. Soha nem törekedtem arra, hogy
bekerüljek a családjukba, dehogy akarnék én Hannay lenni.
– Maypole birtokolhatta volna – legalábbis egy részét.
– Csak Charlotte jövedelmét.
– Az se megvetendő egy káplánnak, akinek két öltönye van
mindössze. – Blairnek még most is Rose-on járt az esze. Milyen
hozomány járhat egy csilléslánnyal? A hetibére? Egy köcsög apró, a
saját keresménye, aminek éppen ezért annál kisebb az értéke a világ
szemében? – Amikor lementünk a bányába, mondott valamit, ami
azóta is motoszkál a fejemben. Azt mondta, hogy járt egyszer egy
régi, körülbelül tíz láb mély bányában.
– Kimerült bánya volt Wigan határában.
– Beszélt erről Maypole-nak?
– Miatta mentem le. Kérdezte, ismerek-e egy bányát, én meg
levittem.
– Ez mikor történt?
– Nem sokkal újév után. John oldalát fúrta a kíváncsiság.
Rengeteg akna van errefelé, egyiket-másikat még papok használták
búvóhelyként, amikor a Hannayek katolikusok voltak. Ez az akna az
északi kapu mellett van, ha kifele megy innét, olyan ötven yardra
jobbra. – Leveret testhelyzetet váltott, és a ló szemközti patáját vette
kezelésbe. – Úgy érzem, rosszul szolgáltam magát. Meg Johnt is. –
Feltűnt, hogy mintha kerülne. Csak a tegnapi pikniken találkoztunk,
és ott is a kutyákkal volt elfoglalva. Egyáltalán: mindig a
négylábúakkal foglalatoskodik.
– Mert bűntudatom van, amiért nem mondtam el magának
mindent, amikor leszállt a vonatról.
– Például Charlotte-ról sem mondta el az igazságot. Hogy a
püspök azon mesterkedik, hogy verje ki a fejéből Maypole-t, és
nyergeljen át Rowlandre.
– Sajnos ez az igazság. Nem csodálom, ha rossz véleménnyel
van a Hannayekről és Charlotte-ról. Nem a legjobb pillanatban
botlott beléjük.
– Persze. Máskor a nap is kisüt Angliában. Szóval akkor vagy én,
vagy Rowland. Charlotte addig nem szabadul tőlem, amíg hozzá
nem megy Rowlandhez? És én sem szabadulhatok egyiküktől sem?
– Így is mondhatjuk.
– Akkor ráveszem Charlotte-ot az esküvőre.
– Idáig nem süllyedhet. Ezt nem gondolja komolyan.
– Bármeddig süllyedhetek. Agyonáztam, agyonégtem, és el
akarom húzni a csíkot. Mint Earnshaw. Ő is csak egy bábfigura volt,
igaz? A nagy reformer! Hannay Charlotte szórakoztatására hozta ide.
Maga mondta egyszer, hogy Earnshaw nem kérő, úgyhogy maga
tudott mindent.
– Charlotte gazdag és vonzó lány.
– Charlotte csak annyira vonzó, mint egy vipera. Én
mindenesetre nem leszek sem egy második Earnshaw, sem statiszta
Rowland szórakozásaihoz.
– Rowland az eljövendő Lord Hannay.
– Rowland egy mániákus gyilkos. Micsoda család! – Blair ujjaival
fésülgette a haját, és arra gondolt, hogy most még a kanca külseje is
ápoltabb nála. – Azt mondta, hogy Charlotte-nak saját villája van itt
a birtokon. Hol?
– Miért kérdi?
 – Beszélni akarok vele, hátha hallgat rám.
– A kőfejtő melletti házban lakik. Ha visszamegy ezen a kis
úton, el az Otthon mellett, meglátja a kőfejtőt, és mellette a házat.
És ha nem áll szóba magával?
– Akkor még mindig folytathatom az eredeti feladatomat.
Előkerítem Maypole-t, akárhol penészedik vagy rejtőzik is. Hannay
csak nem fizette le Maypole-t azért, hogy eltűnjön?
– John ugyanúgy nem ment volna bele, mint maga.
– Úgy látom, töretlen a bizalma.

Az út előző évi avarszőnyegbe süppedt szekérnyom volt. A mohától

zöld, koromtól fekete törzsű bükkök alatt sínylődő galagonyákról
csepegett a víz. Fél mérfölddel odébb egyik oldalt egy rétre nyílott
kilátás fák alatt legelésző birkákkal, másik felől a Wigan Lane házai a
Hannay-rezidencia pereme közelében.
Az utolsó kanyar egy dombra vezetett fel, ahol kőfal védte az
utazót attól, hogy a szakadékba csússzon. Blair megállította Leveret
bricskáját, és lepillantott. Legalább százlábnyi mélység tátongott
alatta; a domb felét kibányászták, és az algával benőtt homokkőfal
oldalán cserjék kapaszkodtak kétségbeesetten, az alján árnyékba
vesző, komor tó. Az első látásra a környezetébe illő ház hangulata
azonban elütött a kőfejtőétől. Alsó szintje ugyan sötétszürke
kövekből épült, de az emeleti fehér homlokzat Tudor-stílusra vallott,
és a fekete szarufa gerendákat vidám sipkaként fedték a piros
tetőcserepek. A villa és a kőfejtő közötti teret egy kis istálló, üvegház
és galambdúc töltötte ki. A ház körül kopár rózsalugas futott körbe,
előtte nárciszok dugták ki fejüket a földből. A magas téglakéményből
füst szállt. Az egész ház hívogatónak tűnt.
Blair kopogtatására nem érkezett válasz. Hátrakerült a konyhai
bejárathoz, de ott sem járt nagyobb szerencsével. Az ablakon
benézve sötét konyhát látott, benne egy személyre terített, hosszú
asztalt, és egy tányéron süteményt meg ritkaságszámba menő
narancsot. Az előszobában gyertya fényénél fiatal nő tűnt fel, akinek
fehér ruháján visszatükröződött a láng. Blair egyetlen pillanatig látta
csupán, aztán a gyertya kialudt.
Vörös hajából először arra gyanakodott, hogy talán Rose az, de
arca túl kerek volt hozzá. Valahogy Charlotte-ra is, Rose-ra is
hasonlított; Charlotte azonban jeges megvetéssel, Rose egy macska
méla közönyével nézett volna vissza rá. A lány szeméből Blair csak
pánikot olvasott ki.
Bekiabált az ajtón, de ismét hallgatás volt a válasz. Szinte érezte,
hogy a padlódeszkák megkönnyebbülnek, ahogy a lány a hall felé
hátrál. Moaréselyem ruhája arisztokratikus ízlésre vallott. Félelméből
azonban Blair arra következtetett, hogy Charlotte egyik védence
lehet a Leányanyák Otthonából, zordon atyja elől bujkáló megesett
csillés- vagy munkáslány. Akár egyik, akár másik, sem kopogtatással,
sem szólongatással nem lehetett az ajtóhoz csalni.
Feladta. Beszállt a bricskába, és elhajtott. A lovat párafelhőbe
burkolta az eső. Eszébe jutott, hogy külseje alapján vándorcigánynak
nézhetnék, drótostótnak, vagy ilyen-olyan bajkeverőnek.
Mindenesetre nem olyan az arca, ami előtt feltárulnak az ajtók.
Bizonyos fokig meg is könnyebbült, hogy nem találta otthon
Charlotte-ot. Nem volt kész terve, hogy mit mond neki: a püspök
megbízása mögé bújva mentegeti-e magát, vagy szabadjára ereszti a
benne lakozó ördögöt, és Rowland karjaiba próbálja hajszolni a
lányt. Más lenne a helyzet, ha mást is kapott volna tőle, mint
arisztokratikus lenézést, ha felfedezte volna benne, mint ahogy
Rose-ban, az emberi melegség vagy gyöngédség csíráját. A
gyepmester udvarán felajánlotta neki, hogy elhagyja Wigant, és
Charlotte úgy vágta az arcába az ajánlatot, mint a szutykos
felmosórongyot.
 Az erősödő szél és a feje fölött zörgő ágak egyre morózusabbá
tették. Meggyújtotta a lámpásokat a bricskán, bár saját szeménél
jobban bízott a ló érzékeiben. Már maga sem tudta, miért fontolgatja
egyáltalán, hogy másodszor is fegyverszünetet kínál Charlotte-nak.
Lassan a birtokhatárhoz ért; iránytűje szerint az út északnak vitt,
Wigantől elfelé. Egy szélroham faleveleket kapott fel, és ahogy
kergette őket Blair körül, mintha denevérek röpködtek volna.
Amikor már éppen azon kezdett tűnődni, hogy nem tévedt-e el, két
ragyogó, párhuzamos fénycsík villant előtte az úton, és messziről
mennydörgés morajlott.
Abban a vakítóan fényes pillanatban világosodott meg Blair
előtt, hogy milyen rendkívüli a maga különböző módján Charlotte és
Rose; ezzel szemben mennyire közönséges az a báj, amely a házbéli
lány arcáról sugárzott. Charlotte és Rose egymás ellentétei, de
mindketten aranyfényűek, a harmadik lány szürke, mint a hamu.

Az északi kapu kovácsoltvasból készült, amelyet már időtlen idők

óta kitárva evett a rozsda. A magas bükköket itt örökzöld váltotta
fel, amely most hajlongott a szélben. Leveret útmutatását követve
Blair lelépett ötven lépést. Derékig páfrányban, tolvajlámpája
hunyorgó fényénél szétnézett: a hullámzó páfránylevelek fölött nyír
– mely minden más fát megelőzve ver gyökeret a szén salakjában –
magaslott.
A fa tövében fémes felületen koppantak az esőcseppek. A
hangot követve Blair egy három láb széles vas csapóajtóra bukkant.
Amikor fölhajtotta, a kopogást elnyelte a kicsapó huzat. Lassan
egyre lejjebb engedte a lámpáját. A metán kedveli az elhagyott
bányákat, és Blair minden vágya az volt, hogy saját lábán hagyja el
Wigant, ne légi úton. A bányászlámpással ellentétben a tolvajlámpa
nem jelezte a gázszivárgást, mert a láng fémhengerbe volt zárva, és
fényét egy lencse fókuszálta. Csak a láng színére hagyatkozhatott,
mely biztonságot ígérően sárga maradt, miközben tíz láb mélyen
megvilágította egy tárna aljzatát. Sínnek nyoma sem volt; ezt a bányát
még akkoriban művelték, amikor a szenet láncos vonszoló
továbbította. Blair egy kötelet hozott a bricskáról, és a nyírfához
kötötte. A lámpát átfűzte az övén, és leereszkedett az aknába.
A padozat nyirkos és síkos volt, a tető és a támfák
megvetemedtek és elkorhadtak. A kiöblösödő aknarakodót
különálló, omladozó kőpillérek támasztották alá; egy nagyobb
sóhajtás elég lenne, hogy bedőljenek, gondolta Blair. A tárna
miniatűr mása volt a Hannay-bánya tárnáinak. Több száz hasonló
bánya húzódott Wigan alatt, és több ezer még korábbi időkből:
„bányatölcsérek”, egyszerű üregek, amelyek beomlottak, miután
kikaparták belőlük a szenet.
Mint valami Küklopsz indult meg lámpája nyomában.
Lábnyomokat nem látott, de mivel az aknafedél egyszerre felnyílt,
arra következtetett, hogy valaki nemrég járt itt lent.
A tárna egyre lejtett, és a falakat víz csíkozta. A mennyezeten
gomba tenyészett. A nyirkosabb falak rég kibányászott és
felvontatott szén üledékétől csillogtak. Lámpája fényében egy állat
farka villant, majd tűnt el az egyik lyukban; patkányok, egerek,
rovarok tanyázhatnak itt, hiszen a természet nem tűri a vákuumot. A
tető egyre alacsonyabban futott a feje fölött, és Blair a bányászok
görnyedt testtartásával haladt tovább. Magas embereknek nem lehet
itt könnyű dolguk. „Izmaim sajognak”, írta Maypole is.
A tárna ötven yarddal odébb egy homokkőfalban ért véget, ahol
a szénréteg váratlanul megszakadt, csak a pora gyűlt a fal tövében. A
tárna közepén egyetlen szénoszlopot hagytak, és Blairnek nem esett
nehezére elképzelni a kísértést, amit a kifejtett szén mennyisége után
fizetett bányászok érezhettek. Az mégiscsak előbbre való volt, hogy
élve kerüljenek ki innét.
 Lámpája fénysugarával végigpásztázta a tárnát. A tetőről
sztalaktitképződmények nyúltak le. Alant kis zsomp sötétlett. A
szénpillér éjfekete porában klumpa patkószerű lenyomata
körvonalazódott. A kőaljzaton karcolások jelezték, hogy valaki itt
próbálgatta a klumpában való billegő járást. De az illető nemcsak a
járkálást gyakorolhatta. A falakon csákánynyomok futottak, először
egyenesen, mintha vonalzóval húzták volna őket, aztán hirtelen
összekuszálódtak.
A tárna hideg volt, akár egy kripta. Blair megborzongott, és úgy
gondolta, megvendégelhetné magát egy korty brandyvel. Amikor
visszatette a kulacsát, újabb furcsaságra lett figyelmes: egy légterelő –
fakeretre feszített vászon – dőlt a fal végének. A légterelők a tárnák
közötti szellőzést irányították. Ez viszont egyetlen tárnából álló,
kezdetleges bánya volt, amelyben semmi szükség légterelőre. Hacsak
nem rejtőzik mögötte valami.
Amint a vászonhoz közeledett, egy támfa leverte a kalapját.
Utánakapott, de abban a pillanatban a levegőben találta magát,
megperdült, és átfordulva a földre zuhant. A tárnát lőporfust töltötte
be, és Blair azt hitte, megfullad. Végül már abban sem volt biztos,
hogy fönt van-e vagy lent; szeme csípett, nem látott semmit. Füle
csöngött, mintha beszakadt volna a dobhártyája.
Négykézláb körbekeresgélt az aljzaton. Rátalált a lámpájára, még
nem hunyt ki benne a láng; meg is égette az ujját, amikor föl akarta
emelni. Tapogatózva mászott az ellenkező irányba, míg meg nem
érezte a nyitott aknatetőn behulló esőcseppeket. Tágra nyitott
szemmel meredt föl az esőbe, várva, hogy a víz kimossa a szemét.
Testét mintha óriási kéz lapította volna össze, bár vérezni nem
vérzett, és csontja sem törött, csak egy kerek lyuk tátongott az
esőkabátján, felöltőjén és ingén. Benedvesített egy zsebkendőt, orra
és szája elé kötötte, és bizonytalan léptekkel visszaindult a tárnába.
 A tárna végében még mindig örvénylett és gomolygott a por és a
füst. A vásznat egy puskás csapdának nevezett szerkezet borította
fel: a vaskos fatönkre erősített acélgyűrűn rövid, tölcséres végű
fémcső meredezett, mint valami ágyú. A ravasz alatt körbefutó lánc
karikáihoz zsinegdarabok voltak kötve. Blair kiszabadította őket a
porból. A zsinegek kötelekben folytatódtak, amelyek ki voltak
feszítve a tárna aljzatán. Ha valaki belebotlik a kötélbe, a puska feléje
fordul, és a zsinegek megrántják a ravaszt. A puskás csapdát nem
vadakra, hanem vadorzók ellen találták ki; gyilkos szerszám. Tiltott
holmi, mégis van, aki használja.
Blair lámpája fényével követte az acélcső irányát. A szénpillérből,
alig valamivel hátrébb, mint ahol az imént állt, egyhüvelyknyi
átmérőjű acélrúd meredt ki. Olyan erősen belefüródott a szénbe,
hogy meg sem bírta mozdítani. Ha nem esik orra, már el is vérzett
volna. Született és meghalt Wiganben. Különös volt erre gondolni.
Elment, körbeutazta a világot, és hazatért, csak hogy itt érje a vég.
Zsebkésével levágott egy darabot a kioldózsinegből. Sodrott
pamutfonál volt, amit kanócokhoz és gyutacsokhoz is használnak.
Hallása visszatért; már hallotta, ahogy a víz egy óramű
pontosságával csepeg a tárna mennyezetéről a lenti zsomp sima,
lüktető felszínére.
Soha életében nem rettegett attól, hogy a föld mélyén reked.
Most ott állva, ahol könnyen a sírja lehetett volna, érezte, hogy
megsuhintotta a halál szele.

Éjfél volt, mire visszakerült a szobájába. Letépte magáról az inget.

Vörös sebhely húzódott a bordáin.
Levette a többi átnedvesedett ruhadarabját is, és brandyvel a
kezében az ablakhoz ment. Az utca fekete volt és sárga, ahogy a
nedves kövek visszaverték a lámpafényt. Sisakos és köpenyes
csendőr csoszogott a Wallgate-én felfelé egy alvajáró lassúságával.
Blair az üzletek mögötti sötétet kémlelte. Sehol nem tükröződött
rézszögekkel kivert klumpaorr, és a facipő jellegzetes kopogása sem
hallatszott.
A csapda személytelen fegyver. Bárki felállíthatta azt a puskás
csapdát. Maypole naplója és a csákánynyomok Jaxonre utaltak. De a
kioldózsinegként használt gyújtózsinór és a csapda alattomos
elhelyezése Smallbone egyszemélyes robbanóanyaggyárára vallott. És
vadorzó múltja révén Smallbone gyerekkorában közeli ismeretséget
köthetett a puskás csapdával.
De ezzel nem merült ki az összes lehetőség. George Battie is
vadorzó volt, és nem lett volna ínyére, ha a vizsgálat újra kezdődik.
És ki más irányította Blairt a tárnához, mint Leveret? Senki ellen
nincs bizonyítéka. Akár a mértékletesek mozgalmának vagy a wigani
rézfúvósok merényletének áldozata is lehetett volna.
Megérintette a derekán dudorodó sebet, ami egy dolgot legalább
bizonyított. Ideje odébbállni.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A vaskereskedésben Blair vásárolt egy amerikai vitorlavászonnal

bevont, masszív, Utitárs márkájú hajókoffert, azonkívül kötelet,
fürdőlepedőket, egy négy hüvelyk hosszú és egy hüvelyk átmérőjű
rudat, egy csavarkulcsot és egy font puskaport. Felfigyelt az egyik
polcon sorakozó bányászlámpásokra, de venni nem vett belőlük.
Aztán kihajtott a Hannay-rezidenciára, és lekanyarodott a
Leányanyák Otthona felé.
Ezúttal a kert felől közelítette meg az Otthon álerődítményét. A
lépcsőház magas ablakaiban órára vagy katekizmusra igyekvő szürke
egyenruhákat látott: galambok kődúcban. Az esős időben
megürültek a kerti padok. Senki, még a kertész sem mutatkozott az
Otthon és a sövény között elnyúló hosszú, lejtős pázsiton.
A sövény innenső felén apró, könnyen felismerhető alak
álldogált. Fekete ruhában és hosszú szárú bőrkesztyűben Charlotte
Hannay ismét a rózsáit metszette. Széles karimájú kalapja lelappadt a
nyirkos levegőben, és rézvörös fürtök tapadtak az arcához. A fákat
mintegy húsz yard választotta el a kerttől. Blair tudta, hogy a lány
észrevette, jóllehet nem feléje nézett. Friss sebére jólesett volna egy
kis babusgatás, de az volt a határozott érzése, hogy Charlotte
Hannay előtt a legkisebb gyengeség is titkolandó.
– Lesz ezeken valaha virág? – kérdezte. – Mintha abban lelné
legnagyobb örömét, hogy visszavágja őket.
A lány egy pillantásra se méltatta. Pontosan azért illett a
rózsakertjébe, mert nem nyílt benne virág. Egy rózsakertbe olyan
rózsapiros virágok valók, mint az angolok arca, gondolta Blair. Ha
mégis kidugná a fejét néhány, Charlotte azonnal lenyakazná őket.
Görbe pengéjű metszőollójával Charlotte Hannay a francia
forradalom egyik nőalakját idézte Blair eszébe, aki boldogan állt
Madame Guillotine szolgálatára. Ruhája nedvesen csillogott, mintha
reggel óta a kertben tevékenykedne, pedig csak néhány lemetszett
szár volt az ösvényt eltorlaszoló kosarában. Fakó arcbőrét és
szokásos öltözékét leszámítva vonzó fiatal nő lenne, gondolta Blair,
bár ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy a darázs igazán szép
rovar, ha nem nézzük a fullánkját.
– Nem megmondtam, hogy ide ne merje tolni a képét? –
kérdezte Charlotte.
– De.
Lecsapott egy vörös tüskéjű, hosszú szárat. Kiegyenesedett,
egyik kezében a pálca, a másikban a metszőolló.
– Mire készül: képen vág, megfoszt a férfiasságomtól, vagy
mindkettőt egyszerre? – kérdezte Blair.
– Amelyik jobban az emlékezetébe vésődik.
Kosarába dobta a rózsaszárat, és a következő bokor fölé hajolt.
Körbemetszette a felső hajtásokat, hogy hozzáférjen a tő közepéhez.
Bár a kesztyű a könyökéig védte a karját, selyemruhája ujja
elszakadozott.
– Fölöslegesen fáradna. Elmegyek Wiganből. Gondolom, nem
maga az egyetlen, aki alig várja.
Charlotte válaszra se méltatta. Blair észrevette, egyre tétovábban
vagdossa az élettelen ágakat. Arra számított, hogy a fejére olvassa,
hogy a háza körül leskelődött, de egy szóval sem említette.
– Azt hiszem, idővel megtaláltam volna Maypole-t. Rájöttem,
hogy ez minden másnál fontosabb számomra. Egyértelmű, hogy már
rég nem egy eltűnt emberről van szó. Az apja beéri azzal, ha ön
felbontja az eljegyzését, és akkor mehetek, amerre látok. Igazam
van?
– És ha igen?
 – Önt nem érdekli, hogy előkerítem-e Maypole-t. Ha érdekelné,
segített volna. Engem viszont érdekelni kezdett a személye és a
sorsa, de annyira azért nem, hogy itthagyjam miatta a fogam. Magam
se értem, miért mondom ezt önnek. Mindenesetre bocsánatát kérem,
amiért felhasználtak ön ellen. Fogalmam sem volt, mire megy ki a
játék. A lényeg az, hogy indulni akarok, és ön is jobb szeretne
messze tudni innen.
Charlotte a tövek között hajlongott. Blair minden nyisszantásnál
elképzelte, hogy egy vörös rózsafej a földre hull. – A lényeg az –
mondta Charlotte –, hogy nem megyek hozzá Rowlandhez.
– Menjen ahhoz, akihez akar. Az baj, hogy minél tovább vagyok
itt, annál több mindenre jövök rá. Maypole-nak más is volt az
életében önön kívül. Úgy gondolom, önnek teszek szívességet, ha
minél előbb távozom. Csak annyit kell mondania az apjának, hogy
lemondott Maypole-ról. Én meg a püspök áldásával útnak indulok,
és nincs több dolgunk egymással.
– Maga egy hitvány féreg, Mr. Blair.
– Nem a kérdésemre válaszolt. – Vér szökött az arcába, mintha a
lány megütötte volna. – Nos, jó. Ismer egy Rose Molyneux nevű
csilléslányt?
Charlotte kalapjának karimáját szél gyűrögette. Blairnek eszébe
jutott, hogy fázhat is vékony ruhájában és cipellőjében. De vajon hol
hidegebb: kívül vagy belül?
– Nem emlékszem a nevére.
– Maypole tiszteletes belehabarodott.
– Ezt kétlem.
Blair az Otthon felé pislantott. – Ennek a lánynak van némi
gyakorlata a sebkötözésben. Arra gondoltam, az ön védence lehet.
– Hogy néz ki?
– Külsőre átlagosan vonzó, vörös hajú teremtés. Lelkes
természete különbözteti meg a többi lánytól. Nem mondanám, hogy
intellektuális alkat, de fürge észjárású és egyenes. Szabad lélek. Ön
menti meg ezeket a lányokat, úgyhogy nyilván nincs rossz
véleménnyel róluk.
– Azért mentem meg őket, mert nem szabadok, mert
munkáslányok, akiket elhagyott a kérőjük vagy kihasznált a tulajdon
apjuk. A csecsemők egyébként az árvaházba kerülnének, az anyák
pedig, akik maguk is jószerével gyermekek még, három lépcsőben
süllyednének le – Chubb tiszteletes gyámkodása alól valamelyik
műhelyen át a prostitúcióba.
– Maypole véleménye szerint Rose szabad lelkű lány, aki nem
szorul a maga gondoskodására. El volt ragadtatva tőle.
– És ez a vonzalom kölcsönösnek mondható?
– Nem. Rose-nak alighanem hízelgett Maypole figyelme, de ez
minden. Nem hiszem, hogy bármi köze lenne a lelkész eltűnéséhez.
Ez a viszony Maypole fejében zajlott.
– Mintha ismerné John Maypole-t.
– Oda szeretnék kilyukadni…
Rózsaszár vált le a tőről. Charlotte könnyedén félrehajította. –
Hadd találjam ki. Arra számít, hogy kompromittál Maypole
tiszteletesnek egy másik nőhöz, ráadásul egy földhözragadt
munkáslányhoz fűződő romantikus érzelmei leleplezésével, ha a
nyomozása nem jár eredménnyel? Jól mondom?
– Többé-kevésbé.
– Mivel állítólag kivesztek belőlem az érzelmek, azt hiszem,
túlélem a dolgot.
– Jó. És arra emlékszik, mit mondott az apja az Otthonról?
Hogy a botrány első jelére bezáratja? Úgy vélem, Maypole vonzalma
annak minősül. Az összes dicséretes fáradozása hiábavalóvá válik.
Charlotte egy már teljesen lecsupaszított bokor felé fordult.
Miközben lehúzta a kesztyűjét, hogy szabad kezével tapogassa végig
a tövet apró hajtások után, víz és trágyalé keveréke szivárgott a
cipőjébe.
– Lássunk világosan. Arra akar kényszeríteni, hogy menjek
feleségül Rowlandhez, hogy megkaphassa a pénzét az apámtól, és
visszamehessen Afrikába? Én odaadom magának a hajójegyet és a
pénzt.
– De munkát csak az apjától kaphatok Nyugat-Afrikában, és
elsősorban arra van szükségem.
– Maga még egy féregnél is hitványabb. Maga zsaroló.
– Önnel szemben ez nem nehéz. Egyetlen könnyet, semmilyen
emberi megnyilvánulást sem láttam a szemében a miatt az átkozott
Maypole miatt. Egyetlen szóval sem segített nekem. Most már
keresse meg maga, ha akarja.
– Lehet, hogy nem éri föl ésszel, milyen kárt okozhat. Észak-
Angliában ez az egyetlen menedékhely, ahol a törvénytelen
gyermekek anyját nem tekintik bűnözőnek vagy számkivetettnek.
Áldozatokból munkára képes, hasznos személyeket nevelünk
belőlük. Ezt föléri ésszel?
– Megmondom én, mit csinál: talpig szürkébe öltöztet szegény
lányokat a babaházában. Játszadozik saját kis világában. Maga a
szürke hercegnő, a szénhercegnő. Biztos vagyok benne, hogy jól
szórakoznak.
– Nem átallaná mindezt tönkretenni, csak hogy engem más
elhatározásra bírjon?
– Mondja az apjának azt, amit hallani akar, nekem meg adják ide,
ami jár. Abban a pillanatban, hogy kitettem innen a lábam, máris
visszavonhatja a szavát. Vagy ha nem akarja, ne vonja vissza.
Charlotte hátat fordított; odalépett egy magános Y-t formázó
szárrá kopaszított növényhez. Kesztyűtlen kezét könnyedén
végigfuttatta a tüskék között, lassan, elgondolkodva tapogatva ki az
esetleges hajtáskezdeményeket, míg Blair rá nem jött, hogy hiába vár
válaszra, hogy el van bocsátva.

Blair leereszkedett a kötelén a bányába, és övében csavarkulccsal

végigjárta az előző este felfedezett tárnát, s tolvajlámpájával
gondosan végigpásztázta az aljzatot újabb kifeszített zsinegek után.
A puskás csapda ugyanúgy állt a tárna végén, a kilőtt fémrúd
ugyanúgy meredezett a szénpillérből. A fegyver inkább egy satnya
ágyúra hasonlított, mint puskára, és Blairnek már a látványától is
összeszorult a gyomra.
Olyan figyelmesen tanulmányozta a csákánynyomokat, mint egy
ősi sírban vizsgálódó régész. A bányászok meggörnyedve, rövid
nyelű csákánnyal dolgoznak, ezek a nyomok viszont fejmagasságban
sorakoztak, nyílegyenesen, mintha vonalzóval húzták volna őket.
Kicsit odébb azonban egyenetlenül folytatódtak. Ugyanolyan
magasan, de hol túl mélyek, hol túl sekélyek voltak, vagy éppen
félrecsúsztak. A kontár csapásnyomok azonban egyre jobbak lettek.
Jaxon és Maypole egymagasak. Blair elképzelte, amint a bányász
tanítgatja a káplánt a szénfejtés ősi mesterségének fortélyaira. De
mivégre? Ha Maypole csak le akart osonni a föld alá, hogy ott is
prédikálhasson, elég, ha külsőre hasonlít a bányászokra, fölösleges a
múnkájukkal próbálkoznia. A szén csákányozását az ember nem
tanulja meg egyetlen nap vagy hét leforgása alatt. A bányászok
tüstént kipenderítenék a bányából, mint valami bajkeverőt, aki
életveszélybe sodorja őket.
Ezt a rejtélyt soha nem oldja meg, látta be Blair. Végtére is a
puskás csapdáért jött. Miután leszerelte az acélcsövet az ormótlan,
negyven font súlyú keményfa talapzatról, akkor is csak üggyel-bajjal
tudta kicipelni a mennyezet miatt, amely helyenként négy láb magas
volt mindössze. Letette az aknarakodó közelében, és visszament a
talapzatért; éppen kifele igyekezett, amikor egy pókszerű, ám
emberméretű jelenés ereszkedett le a nyitott aknatetőn, és félúton
megállt a levegőben.
– Ki van itt? – Chubb tiszteletes hunyorgott a sötétben, és
bizonytalan úszó mozdulatokat tett a kezével és a lábával. Ahogy
lógott, haja, nyakkendője és nyakának bőrlebernyege ide-oda lengett.
Föntről egy kéz tartotta a derékszíjánál fogva.
– Blair? – kérdezte egy hang.
– Nem látom a sötétben – mondta Chubb.
– Én vagyok. – Blair a cső mellé állította a talapzatot.
– Jó munkát végzett, Chubb – dicsérte meg a hang, és a
tiszteletes fölszállt, akár egy drótra fűzött angyal. Blair is
felhúzózkodott a kötelén. Chubb szédelegve próbálta összeszedni
széteső tagjait. Rowland visszarúgta az aknatetőt, és világfiasan a
nyírfának dőlt, akár egy poéta, aki merő véletlenségből költeménye
helyett lőfegyvert tart magánál. Szalmasárga haja kócosán lógott,
kristálytiszta szemét a vörös szemhéjak kontrasztja még inkább
kiemelte.
– Hát még milyen utálatos és kényelmetlen munkát – motyogta
Chubb maga elé.
– Mely egy pillanatig tartott csupán – mondta Rowland hálám
viszont örökre az öné, ami nem kis dolog, ha meggondolja, hogy egy
napon Lord Hannay leszek, és megélhetése az én jóakaratomtól függ
majd. Egyébként úgy tengődne élete utolsó éveiben, mint a
kikötőcölöpön élősködő kagyló.
– Örvendek, hogy a szolgálatára lehettem – mondta Chubb.
– Ez a csodálatos az anglikán egyházban – mondta Rowland
Blairnek. – Hogy bármikor az ember szolgálatára áll. Maga meg mit
keresett itt? Észrevettük, hogy fogat áll az úton, és átkutattuk a
környéket a hajtója után.
 – Chubb tiszteletes eltűnt káplánját kerestem. Moon főkapitány
ültette a bogarat a fülembe. Azt mondta, Maypole bele is
zuhanhatott egy elhagyott aknába.
– Több ezer elhagyott akna van Wiganben.
– Az ember próbálkozik.
– Nos, hamarosan megtudjuk, igazat mondott-e. Moon is itt van
velünk. Egyébként is akarok beszélni magával. Lesz szíves velünk
tartani.
Vörösfenyők és tölgyek között haladtak előre. Rowlandet, Blairt,
Chubbot és Moont vadőrök vették közre. A finoman szitáló
esőpermet között súlyosabb vízcseppek is hullottak a fákról. Nedves
falevelek fogták fel lépteik neszét, és sározták össze
nadrághajtókájukat.
A föld mélye után Blair még a társaság ellenére is élvezte a friss
levegőt. Rowland a Királyi Geográfiai Társaságtól kapott fegyverével
hencegett. Egyedi darab volt, egy londoni fegyverkészítő
remekműve: kisöbű, dupla csövű puska, melynek závárzata a rávésett
oroszlánokkal és antilopokkal egy elegáns sétapálca fokára
emlékeztetett.
Harkály libbent át csapongva egy tisztás fölött, és ötven yarddal
előbbre, egy fenyőtörzsön pihent meg. A madár összezárta fekete-
fehér szárnyait a hátán, és éppen kopogtatni kezdte a kérget, amikor
Rowland lövése a fához szegezte a fejét. – Nehéz célpont volt –
mondta.
Pinty rebbent riadtan a tisztás fölött. – Túl messze van – mondta
Blair.
Rowland tüzelt, és a madár, mint valami párna, a földre hullatta
aranyszínű tollait.
Az arzén nagy előnye, gondolta Blair, hogy az ember látása
kiélesedik, és hajlamos mindenhatónak képzelni magát; sajnálta,
hogy nem hozott magával. A hullámhegyet persze mindig
hullámvölgy követi.
A vadőrök előrefutottak, hogy megkopasszák a zsákmányt, és
külön selyemzsákba tömjék a madarakat és a tollat.
Rowland járás közben újra töltött. – Mindennek megvan a helye
a természetben, és mindenkinek jut tennivaló. Anglia hatalma a
szakosodásban rejlik, Blair. Az egyik ember vasat gyűjt, a másik
bádogot, a harmadik rongyot, a negyedik csontokat. Az egyik
lócitromot szed trágyának, a másik kutyaszart festéknek. A toll
halcsalinak jó. Semmi nem megy veszendőbe, és mindenki hasznos
tevékenységet végezhet. Azt hiszem, csodálatos érzés lesz majd, ha
Lord Hannay leszek.
Moon tűnt fel Blair mellett. – Előbb a kanálisban halászott.
Most meg, ahogy hallom, ürgelyukakban mászkál.
– Maga mondta, hogy Maypole beleeshetett egy aknába.
– Hízelgő, hogy ennyire szó szerint veszi szerény véleményemet.
De figyelmeztetnem kell, hogy Wigan-nek ez a része gyakorlatilag
olyan, mint az ementáli sajt. Azt mondják, van olyan alagút, amelyik
a Candle Courtig vezet.
– Csak vezetett, a katolikus időkben – mondta Chubb még
mindig szenvedő arccal.
Az ember nem lógatja be a tiszteletesét a föld alá, mint valami
vadászgörényt, akármekkora úr is, gondolta Blair. Rowland persze
pontosan ezért tette – hogy bizonyítsa, kivétel a szabály alól. Ez a
Hannayek stílusa.
– Épp az evolúcióval ugrattam Chubbot – mondta Rowland. –
Az a baj a Bibliával, hogy azt állítja, mindannyian Isten képére
teremtettünk. Sokkal több értelme van annak az elméletnek, mely
szerint az ember a majmok leszármazottja, és az emberi fajok
ugyanolyan fejlődésen mentek keresztül, míg a negroidokból és az
ázsiaiakból hamiták, arabok, sémik vagy zsidók lettek, a mai
angolszászokig.
– Nem egy angolt láttam, aki felborult egy kenuval.
– Az angolok is sokfélék, ahogy vannak hölgyek és csilléslányok.
Azok a nők nem ok nélkül végzik az alantas munkát. Ez a
természetes kiválasztódás elve. Blair, mi is volt a maga anyja?
Elfelejtettem.
– Én is elfelejtettem.
– Mindenesetre jóleső érzés, és önbizalmat ad, hogy az egyház és
a törvény képviselői az én oldalamon állnak. És hogy tudom, várják
a napot, amelyen végleg hazajövök. Természetesen a püspök még
sokáig lesz Lord Hannay. Szívből kívánjuk, hogy hosszú életű
legyen.
Pásztormadár röppent el fölöttük; ugrándozó röpte mint
kacsázó kavics a víz színén. Rowland tüzelt, és a madár
felbucskázott. – Mintha Afrikában lennénk, ugye? – kérdezte
Blairtől.
– Hogyne. Már csak egypár vastagbőrű teteme hiányzik maga
mellől.
– A lövészet a valóság cikkanása. Különben megölne az unalom.
Egy kis durranás, egy kevés vér, és a dolgok megelevenednek.
Követi az eszmefuttatásomat, Chubb? Egyszer majd felhasználhatja
a prédikációjában.
– Nem értem, milord, minek hívta ide Blairt. – Chubb esetlenül
botorkált mögöttük.
– Mert Blair tudja, hogy miről beszélek, maga meg nem. Moon,
és maga vajon tudja?
Moon félrehajtott egy ágat Rowland útjából. – Van némi
fogalmam róla, milord.
– Akkor jól fogjuk múlatni az időt. De Moon, látnia kellett volna
Blairt az Aranyparton. A parton csak úgy hemzsegnek az angolok,
de a szárazföld belsejébe nem merészkedett senki rajta kívül. Meg
persze az arabokon kívül, de ők nem számítanak. Mesterlövésznek
nem valami híres, de a dzsungelben kiismeri magát. Úgy karattyolt a
nyelvükön, hogy még. Látja, két Blair van. Az afrikai mitikus Blair és
a másik itt, életnagyságban. Jól festettem meg a portréját, Blair? Vagy
túl hosszúra, netán ferdére sikerült az orra? Afrikában volt stílusa.
Szomorú magát ilyen lezüllött állapotban látni. Mást se csinál, mint
az iránytűjét nézegeti.
– Köszönöm a sétát. Volt szerencsém – mondta Blair.
– Várjon.
A bányától eddig kelet felé sétáltak, aztán délkeletnek fordultak,
s egy füzesen átvágva egy másik elhagyott bánya salakdombjához
értek. Nyírfák nőttek rajta, mintha szántszándékkal választották
volna a szűkös helyet. A fák mögött puszpángbokor és egy ház
látszott.
Rowland felmászott a salakdombra. A szél melegebben fújt, és
az ég, ha lehet, még alacsonyabb és sötétebb volt, mint addig.
Rowland arca fénylett a maláriától. Zöldellő égerfa sarjerdőre
mutatott ötven yarddal odébb, és utasította Moont, hogy vezesse
oda Chubbot és a vadőröket, és riasszák fel a madarakat. Ismét kérte
Blairt, hogy várjon.
– Még nem meséltem el magának a fogadást a Királyi Geográfiai
Társaságban. Bárcsak maga is ott lett volna. Ha nem tévedek, a
Társaság minden tagja jelen volt. Sőt a királyi család néhány tagja is,
hogy kimutassa érdeklődését Afrika és a geográfia és az
abolicionizmus iránt. Legelőször is pezsgőt bontottunk, és
kiállítottuk a térképeket meg a gyűjtésem érdekesebb darabjait. A
gorilla mancsa nagy sikert aratott. De persze hiányolták a többi
testrészét. Végül ezüstmedált és szalagot akasztottak a nyakamba, és
megajándékoztak ezzel a fegyverrel. Ragyogó összejövetel volt. Ott
maradhattam volna Londonban, hogy egy fél évig egyfolytában
ünnepeljenek, de úgy éreztem, itt a helyem. Még nem találta meg
Maypole-t.
– Nem.
– De valamit talált. Elképzelhetetlen, hogy Charlotte a semmiért
gyűlölné magát ennyire. Mi az?
– Feleségül akarja venni?
– A püspök ezért hívta magát ide. Megtudott valamit, ami
előbbre vinné ezt a dolgot? Nem a püspök az egyetlen, aki Afrikába
küldheti magát.
– Ön is megtenné?
– Széltében-hosszában terjeszteném, hogy bűnbánó szívvel
megkeresett, és könyörgött, hogy adjak még egy lehetőséget. Csak
árulja el, mit tudott meg Maypole-ról.
– Miss Hannay szeretné fenntartani a Leányanyák Otthonát.
– Kit érdekelnek az ő leányanyái? Csak az a fontos, hogy
elfoglalja magát. Akkor záratom be, amikor akarom. Mi ez az
információ?
Rose neve már Blair nyelve hegyén volt, de abban a pillanatban
zsivajgó, tülkölő hajtók törtek elő a fák közül. Moon és csapata, akár
az iskolából kiszabadult fiúk, gondolta Blair. Egy sereg szőlőrigó
szárnyalt fel, fényesfekete begyükön bíborszín V alakú folt. Rowland
gyors egymásutánban kétszer lőtt. A hajtók lármázására a madarak
megzavarodottan irányt változtattak, és Rowland újra töltött és lőtt,
miközben a vadőrök már gázoltak át az aljnövényzeten.
Blair a sövényt megkerülve a ház kocsifelhajtója felé vette az
irányt. Feltűnt neki, hogy a murva gereblyézetlen, és a felhajtótól a
küszöbig kirakott kockaköveket felverte a gaz. Nem kétkezi munkás
lakta ezt a házat; Blair arra gondolt, hogy a Hannay-birtok egyik
zugában meghúzódó háromemeletes téglaépület a számadó vagy
valamelyik Hannay-társaságnál alkalmazott ambiciózus hivatalnok
lakóhelye. A bejárat fölött az ablakokhoz mérten túl hivalkodó
kovácsoltvas lodzsasor húzódott. A téglahomlokzaton egy görög
oszlopfős kőoromzat terpeszkedett. Ízléstelen, üres, de azt nem
lehet rá mondani, hogy elhanyagolt állapotban lenne.
Rowland tüzelt, mire egy ablak szilánkokra törött.
– Arra nem gondolt, hogy lehet valaki odabent? – kérdezte Blair.
– Nem hinném. Tudja, miért mentem Afrikába?
– Soha nem tudom, hogy az angolok miért tesznek valamit.
Rowland célzásra emelte a Királyi Társaságtól kapott ajándék
fegyverét, és egy másik ablaktábla is ezer darabra törött.
– Hivatásom nem volt, csak szép reményeim. Azért mentem,
hogy nevet szerezzek magamnak, erre ki más botlik az utamba, mint
maga? Hazajövök, és megint itt van. Micsoda képtelenség.
– Egyszerű a magyarázat: a püspöknek dolgozom.
– A püspök szerint maga a mi oldalunkon áll. Azt akarom, hogy
bizonyítsa is be. Mi az az információ Maypole-ról?
– A csűröket nem akarná halomra lőni?
Rowland a két felső ablakot vette célba. Az egyik ripityára törött,
a másikból épen maradt egy ék alakú üvegdarab.
– Valamit nem értek – mondta Blair. – Ön lesz a következő
Lord Hannay. Nyilván számtalan nő közül választhat, aki boldogan
lenne öné a címért. Szép, tehetséges nők, akik ugyanolyan
pénzsóvárak, mint ön. Miért éppen Charlotte kezére pályázik?
Rowland tekintete Blairről az égerfaerdőre siklott, átfogta a
párában úszó, távoli dombokat, és kisvártatva sóvár kifejezés jelent
meg az arcán. – Mert egész életemben erről álmodtam. Mert jár a
birtokhoz.
Megborzongott. Blair orrát kölni, izzadság és fokhagymás lehelet
összeérett bűze – az arzénnal telítődött test szaga – csapta meg.
– Semmilyen információval nem tudok szolgálni Maypole-ról.
Ami pedig Charlotte-ot illeti, tiszta szívéből gyűlöl engem – mondta.
– Nem hiszem, hogy újat mondtam volna.
 Az esőtől göndör hajfürtök lógtak Rowland márvány
homlokába. Blair gondolatai nem a bezúzott ablakú házon jártak. A
Királyi Társaság térképszobájának félhomályát képzelte maga elé, az
estélyi ruhák fehérjét, a medált Rowland nyakában. – Mutassa a
kezét – mondta neki.
Rowland kinyújtotta a bal tenyerét. Körme körül fehér csíkok
futottak körbe, a csuklója környéke csupa elszarusodott
bőrkeményedés volt. Vajon a királyi családból észrevette ezt valaki a
fogadáson, tűnődött Blair. És azt észrevették volna, ha szarv nő ki a
homlokából? Amikor ujját végighúzta a tenyerén, Rowland fájdalmas
arccal elrántotta. Az égő tenyér is a krónikus arzénmérgezés jele volt.
– Egy év múlva alulról szagolja az ibolyát – mondta.
– Ahogy maga is. Vagy a betegség visz el, vagy a gyógymódja.
– Ez a közös bennünk.
– Ha jobban lennék, most tarkón lőném, de nincs erőm
elhúzkodni a tetemét.
– Hullámokban jön. Nemsokára jobban lesz.
– Remélem.
Blair a kocsifelhajtón hagyta Rowlandet. Nyugodt tempót
erőltetve magára körbekerülte a puszpángsövényt. A salakdombon
túl azonban jól kilépett, és egy iramodással bevette magát a fűzfák
közé.

Esőben bajosabb a tájékozódás; Blair az iránytűjére bízta magát.

Amikor felnyitotta az aknatetőt, ömlött be rajta a víz. Leereszkedett,
megkereste a puskacsövet, és egy kalapácsvető mozdulatával
kihajította a nyíláson át, aztán utánalökte a talapzatot, és maga is
felhúzódzkodott. A csövet és a talapzatot cipelve keresztülgázolt a
saspáfrányon. Kocsija ott volt, ahol hagyta; a ló nyihogott a
felhőszakadásban. Kinyitotta a hajókoffert, és törülközők közé
csomagolta a zsákmányt. Bőrig ázva és sárosan hajtotta ki a lovat az
ösvényre attól való félelmében, hogy Rowland erőre kapva üldözőbe
találja venni.
A szállodában a hálószoba küszöbére állította a csapdát, és
három kioldózsineget feszített ki a nappali egy-egy széke közé.
Próbaképpen különböző irányból közelített a hálószobájához;
minden alkalommal, amikor hozzáért valamelyik zsineghez, a cső
feléje fordult, és az ütőszeg lecsapott. A csőbe házi készítésű
puskaport töltött, egy darab vászonnal lefojtotta, és belecsúsztatta az
acélrudat, aztán a sötétben leült, hogy arzénnal és brandyvel kúrálja
magát. De ahogy Rowland képe a szeme előtt lebegett, az arzén
elveszítette a vonzerejét. Most a brandy sem segített. Nem a malária
betegíti meg, hanem a félelem, ismerte el. Bill Jaxon, Smallbone és
Rowland miatt félt elhagyni a szobáját, félt védtelenül ajtót nyitni.
Klumpás lábak meneteltek hazafelé az utcán. A vihar elállt, és az
esti szürkület feketébe váltott. A félelem úgy kotyogott benne, mint
a víz. Nigger Blair, amint székében reszket, és moccanni se mer.
Végül óvatosan átlépdelt a zsinegek fölött, visszaeresztette az
ütőszeget, az ágy alá tolta az egész szerkezetet, kinyitotta a
hátizsákját, és a zergebőr tokból elővette fénylő rézteleszkópját.

A hátsó kijáraton át elhagyta a szállodát és a legsötétebb utcát

választva a plébániatemplomhoz indult; az első padsorok felől az esti
istentisztelet zörejei hallatszottak. Az oltár körül Chubb tiszteletes
csoszogott. A gyülekezet válaszmormogásai közepette Blair beosont
a toronyfeljáróba, és felmászott a lépcsőkön.
A torony mellvédjénél állva döbbent rá, hogy milyen kevés fényt
adnak az utcalámpák az ilyen holdtalan estéken. Wigan fekete tónak
tűnt; a gyalogjáró is csak ott látszott, ahol valamelyik ablakból fény
hullott rá.
Az eső most az egyszer kitisztította a levegőt. A csillagok olyan
tisztán és bőkezűen szórták fényüket, hogy a torony is mintha föl
akart volna emelkedni közéjük. Blair a teleszkópján kívül állítható,
háromlábú állványát is magával hozta, amelyre most rácsavarozta a
teleszkópot, és föltette a falra.
Minden azon múlott, hogy a szemlélő hol áll. Az Orion az
Egyenlítő magasságában ragyogott, az Aranypart fölött. A déli
félteke csillagai tündöklő szigetcsoportokba gyűltek, közöttük az
éjfekete tengerek. Wigan északi felén egyenletes lángvörös volt az
égbolt, izzó szénhalom. A szemlélő helyzete viszont az égitestek
állásától függött – a Sarkcsillagtól és az Esthajnalcsillagtól, de
mindenekelőtt a Jupitertől. A Jupiter szabad szemmel nézve
fehérnek látszott. A teleszkópban viszont kivehetőek voltak
rózsaszín gyűrűi és három holdja. Io, a vörös tűhegy, balra függött
tőle, jobbra pedig a két szürke gyöngyszem, Ganymedes és Callisto.
Ahogy Blair pupillája hozzászokott a sötéthez, Jupiter
rózsaszínes papírkoronggá vált. A körvonalak is élesebbek lettek:
elkülönült a nagy vörös folt, és szétváltak a bodros világos zónák
meg sötétebb sávok. A Jupiter és holdjainak szamárfülesre lapozott
csillagászati tabelláit felhasználva egyszerű összeadással
meghatározhatta volna a Jupiter bármely látható pontjának
hosszúsági fokát. Vagy saját földrajzi helyzetének hosszúsági fokát.
Tengerészek is így tettek a kronométer feltalálása előtt. És drága óra
híján Blair most is így tett.
A holdak egy óra alatt helyet változtattak. Io messzebb került.
Blair egyszer megfigyelhette őket egy nagy Newton-féle
teleszkóppal; azokat a színeket soha életében nem felejti el. A
Ganymedes és a Callisto együtt állásakor színük metsző, fagyos
kékbe váltott. Jupiter árnyékában pedig puhán és sárgán felkelt a
negyedik és egyben legnagyobb holdja, az Európa.
– Mit csinál itt?
Blair hátranézett. Füle hozzászokott, hogy Wiganben mindenki
klumpát vagy csizmát hord; Charlotte Hannay papucscipőben
mászott utána a toronyba. Ugyanúgy volt öltözve, mint reggel, csak
ruhája talán kicsit rendezetlenebbnek tetszett, bár nehezen lehetett
látni a sötétben.
– Próbálom meghatározni, hol vagyok. – Blair visszafordult a
teleszkópjához. – És maga mit csinál itt?
– Leveret elsorolta, hogy hová mehetett.
Ezek szerint őt kereste, gondolta Blair, bár szemlátomást nem
szándékozott elárulni, hogy miért.
– De miért itt? Bármelyik térképen megnézhetné – mondta
Charlotte.
– Mert itt érdekesebb. Megnyugtatja az idegeket. A Jupiternek
négy holdja van, és a csillagászok már több száz éve figyelik őket.
Tudjuk, hogy melyik mikor kel fel greenwichi idő szerint. Az ettől
számított időbeli eltolódás adja meg az ember földrajzi helyzetét.
Legalábbis a földrajzi hosszúságot. És ez a szép az egészben: itt van
a fejünk fölött, fenn az égen az óra, amin bárki megnézheti az időt.
A holdak gyorsan haladtak pályájukon. Az Európa már félig
testvérholdjai fénykörébe csúszott. Blair egy papírszeletre
jegyezgetett.
– Piszkos a ruhája. Hol járt? – kérdezte Charlotte.
– Nézelődtem.
– Felfedezőúton volt?
– Igen. „Át meg át jártam a földet.” Ezt mondja Sátán a
Bibliában, ami azt bizonyítja, hogy felfedező volt. Vagy legalábbis
bányász.
– Maga olvasta a Bibliát?
– Olvastam. Ha az ember egy egész télen át ki se tudja dugni az
orrát egy kunyhóból, jobban megismeri a Bibliát, mint akik
prédikálnak belőle. Bár ha érdekli a véleményem, a misszionáriusok
csak a milliomosok strómanjai, akik megpróbálják rátukmálni a
manchesteri posztót az egész világra. Természetesen ez csak
egyetlen ember véleménye.
– Mit hámozott még ki a Bibliából azonkívül, hogy a Sátán
bányász volt?
– Azt, hogy Isten meg térképész.
– Igazán?
– Persze. Kezdetben volt a nagy semmi, csak vizek, menny, föld,
és egyszer csak kigöngyölíti az éden térképét.
– Ez egy szűk látókörű elme olvasata.
– Ellenkezőleg. Egy szakmabelié. Felejtse el Ádámot és Évát.
Erre figyeljen: „Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert
megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala. Az
elsőnek neve Pison, ez az, a mely megkerüli Havilah egész földét, a
hol az arany terem. És annak a földnek aranya igen jó.”
– Magának csak az aranyon jár az esze.
– Isten esze is csak azon járt. Nézzen bele.
Blair félrehúzódott, de Charlotte megvárta, amíg karnyújtásnyira
eltávolodik, és csak akkor foglalta el a férfi helyét a keresőnél.
Hosszabban kémlelt a csőbe, mint Blair gondolta volna.
– Valóban látok apró fehér pöttyöket. Nem hittem volna, hogy
ennyi minden látszik – mondta.
– Afrikában még több látszik, mert nincsen más fény. Távcső
nélkül is meg lehet figyelni a holdakat. Az a legjobb, ha az ember
egyenesen fölnéz a feje fölé. Lefekszik, és az univerzum megmozdul.
A lány hátrébb lépett. – Együtt vadászott ma Rowlanddel?
– Csak figyeltem, hogyan puffantja le az ártatlan madarakat.
– Mondott neki valamit?
– Nem. Annyira azért nem tartom magát rémségesnek, hogy
Rowland kezébe adjam.
– Szóval, hol vagyunk? Mármint a holdak szerint.
 – Még nem határoztam meg. Ön tudta, hogy Maypole azt
forgatta a fejében, hogy lemegy a föld alá, és ott üldözi a
bányászokat a prédikációival a nyomorúságos félórás
teaszünetükben?
– John a bányaudvaron akart prédikálni.
– Nem. Lent a tárnában, egy mérföld mélyen. Csak azt nem
értem, ki ültette a bogarat a fülébe. Két külön dolog, ha valaki
prédikál, vagy ha másnak adja ki magát, mint aki. Érti, hova akarok
kilyukadni? Abban még semmi szokatlan nincs, ha egy lelkész együtt
sportol a bányászokkal, de az igenis rendhagyó, hogy bányásznak
akar öltözni. Ennyi képzelőerőt ki se nézek belőle. Vajon honnan
jött ez az ötlete?
– Van még valami, amit nem ért?
– Hogy miért segítette ebben bárki is.
Várta, Charlotte mikor említi, hogy mennyire megijesztette a
házában levő lányt. Mivel ez volt a második alkalom, hogy nem
hozakodott elő vele, Blair okkal feltételezhette, hogy nincs tudomása
róla.
– Alig várja, hogy visszamehessen Afrikába, ugye?
– Igen.
– Kezdem érteni, mennyire szeretheti. Hiányozhat magának.
Mi ez? Blair tanácstalan volt. Derengő fény a sötétben?
Együttérzés? Megfér benne más is a gyűlölet mellett? Feltűnt neki,
hogy Charlotte hangja most lágyabb, és az esti homályban szeme is
jobban csillogott.
– Magát nyilván érdekli az afrikaiak sorsa – mondta Charlotte. –
Állítólag a megsegítésükre küldjük oda a katonáinkat, de csak
lemészároljuk őket.
– Az angolok jó katonák. Kockára teszik az életüket egy pofa
sörért meg egy fél szappanért… maguk sem tudják, miért harcolnak.
Én viszont tudom, hogy a térképeim csak újabb katonákat és vasúti
mérnököket csődítenek oda, meg hidraulikus fecskendőket az arany
kimosására. Én rosszabb vagyok ezer katonánál vagy tíz
Rowlandnél.
– Maga legalább csinál valamit. Járja a világot, nemcsak
játszadozik egy – hogy is mondta? – babaházban.
– Visszavonom. Nem babaház. Ön valóban segít azokon a
lányokon.
– Talán. De van, hogy azt hiszem, felvilágosítottam egy lányt, és
amint kiteszi tőlünk a lábát, az első útja ahhoz a férfihoz vezet, aki
tönkretette. Mindegy, hogy bányász, vagy inas, vagy boltosfiú.
Rájöttem, hogy a lányok mindent képesek elhinni egy férfinak. Az
égvilágon mindent.
– Olykor fordítva is megesik. Ismerek egy lányt, aki elhitette egy
férfival, hogy Sába királynője.
– És maga elhitte neki?
– Majdnem.
– Ez csak flört. Én arra gondolok, hogy egyébként értelmes nők,
csecsemőjükkel a karjukon elhiszik egy férfinak, hogy a hold egy
nagy kerek sajt, amely mellé sör és puha párna kívánkozik.
– Ez nem hiszékenység. Ezek a nők férfira és puha párnára
vágynak.
– Milyen más tájékozódási pontokat keres? – Charlotte felnézett
az égre.
– Végigjárom az összes útvonalat. Egy szegény ember
odisszeiája. Gyerekkoromban is így játszottam, és történeteket
találtam ki hozzá. Látja, hogy kergeti a Szűz az Oroszlánt, nem pedig
fordítva? Az ókori görögök vajon milyen jelet láttak ebben? Aztán a
Tejúton átúszik az Orionhoz és hűséges Canis Majorjához.
– Szegény, de szerető családi légkörben nőtt fel?
 – Igen, csak nem a sajátomban. Egy kínai család adott kosztot.
Később tudtam meg, hogy az anya attól rettegett a legjobban, hogy
valamelyik lánya barbár létemre belém szeret.
– És magába szeretett?
– Nem. Tényleg túl barbár lehettem. Én viszont szerelmes
lettem az egyikbe.
– Úgy tűnik, az egzotikus nők a gyengéi.
– Nem tudom, hogy ez gyengeség-e. Maga soha nem volt
szerelmes Rowlandbe?
– Nem, de megértem őt. Egy Rowland olyan, mint egy pénztelen
Hannay. Nem a szó szoros értelmében szegény. Rosszabb annál.
Maga a szegények között volt szegény. Más úgy szegénynek lenni, ha
az ember a gazdagok társadalmában mozog. Megélni azt a
megaláztatást, hogy a család egész vagyona ruhákra megy el, ha az
anya meg a húg részt akarnak venni a megfelelő bálokon. Apám
támogatása nélkül Rowlandék egy kew-i háromszobás lakásban
élnének. Rowlandnek nincs szeme a csillagokhoz; neki csak a
pénzhez van szeme.
– Ne menjen hozzá.
– Akkor apám bezáratja az Otthont. Soha nem lesz elég tőkém
ahhoz, hogy egy másikat alapítsak. Ugyanúgy csapdában vagyok,
mint Rowland.
– Úgy tűnik, még az otthonbeli lányok is jobb helyzetben
vannak. Igaz, hogy megszenvedik a következményeket, de addig
legalább jól érzik magukat. Ön jól érezte magát Maypole mellett?
– Nem hiszem, hogy John egy pillanatig is jól érezte volna magát
velem.
– Mégis szerette önt.
– A múltkor mintha azt mondta volna, hogy egy csilléslányba
bolondult bele.
 – Ez a másik dolog, aminek nem tudtam a végére járni. Nem
fázik?
– Nem. Milyen konstelláció ott az a háromszög?
Blair követte a lány ujját. – A Camelopardalus.
– Mi az a Camelopardalus?
– Zsiráf.
– Gondoltam. Hasonlít a zsiráfra.
– Le akart ugrani? A múltkor, a gyepmester botlatójáról?
– Nem. Nem volt merszem hozzá.
– Úgy érti, most már lenne?
– Fogalmam sincs, hogy értem.
Csönd telepedett rájuk. Egy konflis mintha mérföldekről zörgött
volna alattuk.
– John csak fecsérelte rám az idejét. Belement volna egy ilyen
sivár házasságba, és hagyta volna, hogy járjam a magam útját. Túl jó
volt, túl tiszta, makulátlan jellem.
– Annyira azért nem makulátlan. – Blair Rose-ra gondolt.
– Nálam mindenesetre tisztább.
– És Earnshaw?
– Förtelmes ember. Bárcsak sikerült volna a lelkébe gázolnom.
– Márpedig ha önnek nem sikerült, senki másnak nem fog. Ezt
bóknak szántam.
– Köszönöm. A maga érdekében mondom, hogy soha nem
fogja megtalálni John Maypole-t. Hogy pontosan hol van, azt nem
tudom, de elment innét. Sajnálom, hogy belekeveredett ebbe az
egészbe. Maga érdekes ember. Igazságtalan voltam.
A mellvéd széléhez lépett. Az utcáról hamuszín fény szűrődött
fel az arcára. – Most magára hagyom a csillagaival – mondta.
Blair pihekönnyű érintést érzett a kezén, és a lány már el is tűnt,
fürgén kapkodta a lábát lefelé a harangtorony grádicsain.
 Blair újra megkereste a Jupitert. Io még mindig ugyanott, oldalt
függött. Másik felől Ganymedes és Callisto kékes ikerpárrá olvadt
össze. Európa különvált a Jupitertől, mint egy óriáskéz által elhajított
kő.
Gondolatai visszakanyarodtak Charlotte-ra. Az iménti sápadt
fényben Charlotte egészen másnak tűnt. Blair agya túlságosan
zavarodott volt ahhoz, hogy földrajzi helyzetét meghatározza.
Végképp nem tudta, hol is áll.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Rose képe derengett föl Blair előtt; elmosódottabban, mint egy

elmosódott tükörkép. Meg a lány Charlotte villájában. Ahogy elbújt
a sötétben, mint a szolgáló, akit rajtakaptak, hogy úrnője ruháit
próbálgatja, árnyképe hasonlított némiképp Rose-ra, de nem tudta
volna megmondani, hogy a magassága tette-e vagy hajának
csillanása. Maga előtt látta a teához terített konyhaasztalt, a könyvek
és lámpa nélküli helyiséget. Leginkább az döbbentette meg, hogy a
lány félelme ellenére egyetlen szót sem szólt Charlotte-nak az
ablaknál leskelődő férfiról.
Összecsomagolta a teleszkópot meg az állványt, visszamászott a
harangtoronyba, és lesietett a lépcsőn. Az istentisztelet befejeződött,
és a templom az oldalkápolnákban pislákoló fogadalmi gyertyák
fénygömbjeit leszámítva sötétbe borult. A kapun kilépve sem a
templom előtt, sem hátul, a sírkertben nem látta Charlotte nyomát.
Valószínű, hogy a szállodánál hagyta a kocsiját.
A legrövidebb út a hentesstandok között vezetett. Blair a lány
után loholt, amikor megbotlott, és lerepült a kalapja. A sötétből egy
láb lépett elő, és gyomorszájon rúgta. Blair összegömbölyödve
próbált levegőhöz jutni a taposások és rúgások között. Olajos
rongyot tömtek a szájába, amely úgy hátraszorította a nyelvét, hogy
majdnem megfulladt. Összeszíjazták a csuklóit és a bokáit, majd
feldobták egy deszkaalkotmányra, amely megindult alatta. Szekér,
gondolta. Az utcán átdöcögve annyit látott, hogy a szekér oldalfala
piros. Bár nem ló húzta, meglehetősen gyorsan haladtak a
kockakövön dobogó tucatnyi faklumpa zajára.
Bill Jaxon oldalról benézett a szekérbe. – Lát – mondta.
 Zsákot húztak Blair fejébe. Puskapor csípte a szemét, és vette el
a még megmaradt kevéske levegőjét is. A szekér kerekei
kagylóhéjakat zúztak össze, birkaürüléken csúszkáltak, ahogy
sikátorról sikátorra száguldottak vele. A menet kisvártatva átnyomult
egy ajtón, és levágtatott egy meredek lejtőn. Blair remélte, hogy csak
körbeszekereznek vele a városon elrémisztésül, aztán futni hagyják.
Azt is jó jelnek vette, hogy Jaxon nincs egyedül. Súlyos ajtók nyíltak,
és a szekér egy visszhangos alagútban dübörgött. Blair egyetlen
működő bányát sem ismert a város szívében. Ujjai meglazult szeget
tapogattak ki a sima deszkában, melynek egyik vége széthasadozott,
a másikra viszont gyapjúcsomók tapadtak. Akkor fogta fel, hogy az
oldalfalat nem festék színezte pirosra, és hogy visszakerült a
gyepmester botlatójára.
A zsákot egy maroknyi hajjal együtt rántották le a fejéről. Most a
botlató alján volt, ahol a gyepmester szokta várni, hogy a megnyírt
birkák lezuhanjanak s lábukat törjék. Most nyoma sem volt sem a
gyepmesternek, sem a birkáknak, bár a padlót háj és alvadt vér
borította. Oldalt két hentesrönk állt, vörösen, akár áldozati oltárok.
A henteskampókon lámpások lógtak. Az egykor kimeszelt falak
eredeti színe alig látszott a rászáradt fekete és az újabb keletű
rózsaszín rétegek alatt.
Bill Jaxon meztelenre vetkőzött, csak selyemsálját és
rézszegekkel kivert klumpáját hagyta magán. Blair felismerte Albert
Smallbone-t. Négy másik férfi szénporos arcáról lerítt, hogy
bányászok, és egy dús bajszú társukban a Hannay-bánya lovászára
ismert rá, akinek annak idején segített megküzdeni a pónival.
Letépték Blair ruháját, úgy hasogatták az ingét, hogy a gombok
szanaszét potyogtak a padlón. Amikor a hátára döntötték, hogy
lerángassák a nadrágját, Blair sajnálta, hogy nem viselnek álarcot,
mert akkor legalább tartanának a lelepleződéstől. Ám ez láthatólag
meg sem fordult a fejükben.
 – Mán ugyanollan fekete a képed, mint a mijénk. – Bill most úgy
kitekerte a szavakat, mint a többi helybéli. De én a zsákban maradt
puskaportól vagyok fekete, nem a széntől, gondolta Blair.
Bill bemelegítésképpen megtornáztatta az izmait. Amikor
felállították, Blair kicsinek és meztelennek érezte magát. A szekérről
és a padlóról vér kenődött szét rajta. A bányászok egy pár klumpát
húztak a lábára, és becsatolták.
– Én főmegyek őrködni, ho’ nem gyün-e rendőr – ajánlkozott a
lovász, és elfutott.
– Most megfizetsz, amiér kikezdtél e’ wigani lánnyal – mondta
Bill. – Aki wigani gyerek akar lenni, az előbb tanújjon meg
dorombóni. – Dugítsad ki – szólt oda Smallbone-nak.
Smallbone kivette a pecket Blair szájából, és magasra emelte.
Kezek előrelökték a fejét. Bill átkanyarította a sálját Blair nyaka alatt,
és szorosan meghúzta, míg homlokuk össze nem ért.
– A múltkor nem engedtem, hogy a vízbe fúljon.
– Az a te bajod.
Smallbone a földre csapta a rongyot, és Bill kétszer térden rúgta
Blairt, mielőtt az felocsúdott volna. Mindkét lába érzéketlen volt és
vérzett. Blair kábultan térdre rogyott.
– Fősegítselek? – kérdezte Bill.
Amikor Blair nyújtotta a kezét, az arcán hatalmas ütés csattant,
és érezte, hogy eltörött az orra. Vér permetezett a mellkasára. Még
két másodperc, gondolta, és úgy nézek ki, mint a botlatóról lezuhant
birkák.
Talpra kecmergett. Miután a klumpája áttörte a padlóra rakódott,
megszikkadt réteget, esetlenül csúszkált az alatta levő birkahájon. Bill
viszont bámulatos hajlékonysággal mozgott. Megkötötte a sálját a
nyakában, cselezett, és amikor Blair megcsúszott, könnyedén a
homloka közepére csapott, majd lassan körbefordulva ugyanoda
irányozta a rúgását, csakhogy ezúttal Blair elhajolt.
 – Maguk tétlenül nézik ezt? – kérdezte a bányászokat, de azok
visszalökték Bill felé, és vérszomjas kutyafalkaként állták körbe.
Bill beletúrt hosszú, fekete hajába, és a bajnokok peckességével
várt a vérvörös padlón. Keskeny csípőn forgó masszív fehér torzó,
az olyan ember mosolyával, aki a sportot művészi színvonalon űzi.
Épphogy csak előrehajolt, de Blair hátrált, és elcsúszott.
– Fősegítselek? – kérdezte Bill megint.
Blair inogva, de saját erejéből lábra állt. Bill megragadta, a vállára
kapta, és nekirohant vele a falnak. Blair karjai egy pillanatig
élettelenül lógtak a hatalmas férfi hátán. Aztán hajánál fogva
hátrarántotta Bill fejét, beleöklelt, és kiszabadította magát.
A szekér eltorlaszolta az ajtót. Blair felnézett a botlató peremére,
ahol nemrég Charlotte mellett állt; most a lovász őrködött ott. Ha
kieresztené a hangját, szirénaként szállna a botlató és az ólak fölött a
közeli házakig.
Bill megrázta a fejét és megtornáztatta a vállaizmait, de a
homlokán lévő pirosságnál komolyabb sérülés nem látszott rajta.
– Észrevett valamit? – kérdezte Smallbone Blairt.
– Micsodát?
– Flo’ már egyáltalán nem izgatja magát Maypole miatt.
Bill szinte lábujjhegyen közeledett; Blair rézsűt hátrált. Bill úgy
tett, mintha ki akarná rántani Blair előbbre lévő lábát, amikor
azonban Blair hátrahajolt, egy nagy lépéssel combon rúgta. A
következő rúgás Blair veséjét érte. Blair belépett, és állon vágta Billt.
Mintha csak egy állig felfegyverzett embert vágott volna pofon. Bill
következő rúgását a mellkasára irányozta, és Blair a falnak esve
összerogyott.
„Dorombolni” macskák szoktak. Mi köze ennek a rúgásokhoz,
tűnődött. Vagy ahhoz, hogy rézorrú facipővel halálra rugdossák az
embert? Azon vette észre magát, hogy a falnak támaszkodva ismét
feltápászkodik. Vörös volt, mintha elevenen megnyúzták volna.
Hirtelen elhajolt, és Bill rúgása fehér lyukat ütött a vakolaton.
Amikor Blair feléje kapott, Bill félreszökkenve elgáncsolta, és
halántékon rúgta. Ha a rúgás nem mozgás közben éri Blairt, menten
kiloccsan az agyveleje.
– Elég lesz mán, Bill – mondta az egyik bányász.
– Bill még nem végzett – mondta Smallbone.
A klumpa most Blair állát érte – nem szemből, de elég erősen
ahhoz, hogy Blair kiesett fogat érezzen a nyelve alatt. Gombok,
fogak – szétesik, mint egy rongybaba. Szédült; Bill ezzel szemben
úgy táncolt, mint egy kerengő dervis. A következő rúgás a szemközti
falhoz penderítette. Lábra állt ismét. Úgy látszik, ezt a szerepet
osztották rá az előadásban. A bordáiba kapott rúgás a padló közepén
álló húsvágó tönkhöz repítette. Kapóra jönne most egy hentesbárd,
gondolta. A tönkbe kapaszkodva felhúzta magát.
– Csak tán nem nyuvasztod meg? – kérdezte valaki.
– Még a lábán áll – mondta Bill.
Ha csak ez a baj, gondolta Blair, hajlandó vagyok kiterülni. De
mielőtt önszántából megtehette volna, Bill kecsesen odaszökkent, és
olyan erővel rúgott beléje, hogy Blairt mintha ágyúgolyó találta volna
telibe. Négykézlábra esett. Bill hátulról kirúgta alóla a lábait. Tessék,
most kiterültem, gondolta.
Nem nyert vele semmit. Amint felkuporodott, Bill felváltva
rugdosta az oldalát, karját, lábát. Ilyen lehet, amikor hidegen
kalapálják a vasat. Blair reszketett, de nem a hidegtől.
– Rendőr! – kiáltotta a lovász fentről.
Nem elég korán. Bill feltépte Blair hátizsákját.
– Ne – mondta Blair erőtlenül.
Bill kirántotta a teleszkópot, és a falhoz csapta. A meggörbült
rézcsőből mint homok pergett ki a szilánkokra repedt üveg. Bill
félredobta a csövet, és búcsúzóul még egyszer fejbe rúgta Blairt.
Blair arra eszmélt, hogy a lámpások eltűntek. Mozdulatlanul feküdt,
amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy egyedül van a sötétben.
Nem gondolkodott azon, maradt-e benne épen valami. Nem is
akarta tudni. Testének egy része érzéketlen volt. Jobb lett volna, ha
az egész az.
Egyszerűbb lett volna, ha letaszítják a botlatóról. Eszébe jutott,
ahogy az anyja a vízbe zuhant a hajóról. A hullámok így utólag
melegnek és megnyugtatónak rémlettek, egyértelműen puhábbnak a
gyepmester padlójánál.
Azzal biztatta magát, hogy ha elvergődik a falig, akkor megtalálja
az ajtót, és ha megtalálja az ajtót, akkor kijut az utcára. De amikor fel
akarta emelni a fejét, tudta, hogy semmi esélye, és utolsó tudatos
cselekedetével félretolta kiesett fogát a szájában.

Arra ébredt, hogy leöntötték vízzel. A lovász jött vissza egy

lámpással, vödörrel és lepedőkkel felszerelkezve.
– Nem vót itt rendőr, csak attul tartottam, ho’ Bill teljesen
kikészíti. Lehet, ho’ már így is ott tart.
Ez lenne a saját keze, nézegette Blair. A vödör alján maradt
vízben megmosta, és a szájába nyúlva visszanyomta kiesett fogát a
helyére.
A lovász letörölgette a lepedőkkel. – Emehet a rendőrökhö’, de
nem megy vele semmire. Mi Bill mellett állunk, ő meg aszongya, ho’
maga kikezdett a babájával.
– Rose-zal? – Blair úgy próbált hangot kiadni, hogy ne mozgassa
az állkapcsát.
– Ki mással?
A legkönnyűbb érintésre is mintha késpenge hasított volna
beléje. Rosszabbra számított: arra, hogy egy törött kar vagy borda
ide-oda csúszkál benne.
– Ollan a feje, mint egy fasérozott.
 Blair válaszmorranásában undor, helyeslés és a meglepetés
hiánya egyformán benne volt.
– Úgy kimostam a szénport a sebeibül, ahogy csak tudtam, ho’
ne kölljön úgy kinéznie élete végéig, mint egy bányásznak, de
kerítsen valakit, aki összevarrja. Aztán meg szálljon fel az első
vonatra. Bill addig nem nyugszik, amíg maga el nem húzza a csíkot.
Vigyáztam a ruháira, amennyire tudtam, meg a cipőjére meg a
kalapjára meg a hátizsákjára. Sajnálom, ho’ tönkrement a teleszkópja.
Fő tud állni?
Blair felállt és elájult.

Amikor magához tért, felöltözve feküdt a szekéren. A szekér

döcögött alatta, tehát haladtak. Résnyire nyitott szemével látta, hogy
lámpafények villannak fölötte.
A lovász egyedül tolta a szekeret. Benézett, és megkérdezte: –
Tehetek valamit magáér, Mr. Blair? Vóna valami kívánsága?
– Makaróni – motyogta Blair.
– Make…? Ó persze, értem mán. Mint Afrikába. Nem rossz,
Mr. Blair. Mindjár hazaérünk. Főviszem a szobájába, ne féljen
semmit.
A lovász hiába ágyazott meg lepedőkkel a szekér alján; Blair úgy
érezte, mintha közvetlenül a kockaköveken görgetnék végig.
Erőlködve fölemelte a fejét. – Maypole?
– Felejtse el. Én mondom magának, Mr. Blair, maga jobban fog
hiányozni.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Hallotta, hogy valaki szavalja:

Mert ha merengő éjeken

lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása,
és megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.5

Utolsó kenetnek is megtette volna.

Szeme bedagadt, végtagjai távoliak, érzéketlenek voltak. Ha

felemelte a fejét, azonnal hányinger kerülgette. Hortyogva vette a
levegőt szakszerűen összetört és sebtében helyreigazított orrán át, és
hol mély álomba zuhant, hol épp csak egy percre szenderedett el, ha
a lélegzés feladata vagy egy varrat szúrása felzavarta. Amikor
meghallotta a munkába igyekvő bányászokat, klumpákról álmodott,
és szűkölt, mintha a feje lenne az út, amelyen dübörögnek.
Teát és laudanumot csepegtettek az ajkai közé, s ahogy az
ópiumkivonattól képek villantak át az agyán, seregével támadtak fel
benne az emlékek. Az egyik pillanatban wigani ágyában feküdt, a
másikban kényelmesen elnyúlt egy vörös afrikai dombon, a
következőben pedig félelmében olyan mélyen bevackolta magát a
föld alá, amilyen mélyen csak tudta.

5 Szabó Lőrinc fordítása.

Egyenruhás bányász mászott le Blair odújába, levette rézsisakját,
hogy óvja strucctolldíszét, és próbaképpen megkopogtatta a falat.
– Hall engem? Moon főkapitány vagyok. Maga nagyon magasan
lakik, Blair, igen magasan. Nekem soha életemben nem volt ilyen
szobám. Nézze meg ezt a tapétát. Érintse meg, milyen puha. Mint
egy szűz lány popója. Igazam van, Olivér? Olyan puha, mint egy
szűz lány popója? A szolgálólány nem tud semmiről, Blair. Még
annyiról se, mint maga. – Ahogy kabátujjával a sisakját fényesítette, a
tollak minden mozdulatra megrezzentek. – Hallom, leesett a
lépcsőn? Baleset érte? Csak látni akartam a saját szememmel, hogy
nem szimulál, és nem lopja a napot a püspök pénzén egy kis betört
koponya meg egypár repedt borda miatt. Épp elég baj már az is, ha
felzaklatja a becsületes dolgozó embereket, megkörnyékezi a nőket,
és provokálja a férfiakat, de ha összeszűri a levet egy helybéli
leányzóval, eszébe ne jusson hozzánk futni védelemért. Az itteni
férfiak megvédik, ami az övék. – Közelebb hajolt. – Az igazság az,
hogy soha nem hittem el magáról, hogy híres felfedező. Most meg
végképp csak egy „Nigger Blair”.

Blair lehunyt szemhéja alatt mezőt látott, tele nárciszokkal, és egy

csilléslányt, aki csokrot szedett belőlük. A lány egy domb tetején járt;
Blair lent volt az alján, elvakította a nap. Akárhogy kiabált, a lány
nem hallotta.

Most Leveret jött le melléje az odúba.

– Nem tudom, hall-e engem, de el akarom mondani, hogy
Charlotte beadta a derekát. Feleségül megy Rowlandhez. Ez egy
nappal azután történt, hogy magát megtalálták… ebben az
állapotban. A püspök azt se tudja, hova legyen örömében. Maga
szabad, mint a madár, mehet, ahova akar, mihelyt lábra áll. Külön
jutalmat is kértem magának a püspöktől, és ráadásképpen egy
kötelezvényt, amelyben a püspök vállalja, hogy fedezi az útját az
Aranypartra. Megdolgozott érte. – Leveret letérdelt a szénre. –
Tartozom egy vallomással. Amikor maga ideérkezett, már tudtam,
hogy a püspöknek fontosabb, hogy Charlotte kezét Rowlandnek
adja, mint hogy maga megtalálja John Maypole-t. De reménykedtem
benne, hogy sikerül előkerítenie. – Leveret halkabbra fogta a hangját.
– Szóval összeszűrte a levet egy helyi leányzóval. Maga is csak
ember. – Még hozzátette: – Irigylem magát.

A harang egészet ütött. Blair Charlotte villájára gondolt, meg a vörös

hajú lányra, aki a sötétben rejtőzött.

A sötét jólesett. Föld alatti odújában most nem Leveret szólt hozzá,
hanem egy régről ismert hang: öreg Blairé, aki hódprém kabátjában
botorkálva whiskys leheletével rövid dallamokat fütyörészett.

Maintes genz dient que én songes

N’a se jables non et menconges…

Egy székre huppant; kabátja lecsúszott, felfedve fekete ingmellét és

papi gallérját. Egyik kezében megfakult piros fedelű könyvet, a
másikban lámpást tartott. Felcsavarta a kanócot, és Blair fölé
világított.
– Hoztam neked egy kis költészetet. Hogy megy az ófrancia?
Azt mondod, nem túl jól? Akkor se, ha magadnál vagy? Ühüm. Azt
mondták, jót tesz neked, ha felolvasok, mert működésben tartja az
agyadat, ha még működik egyáltalán. – Kinyitotta a könyvet. – Érzed
az illatát?
Rózsa, gondolta Blair.
– Megszáradt rózsa – mondta öreg Blair.
Póni zuhant az aknába, fehér farka és sörénye mint valami szárny
verdesett, végigszántva előbb a téglákat, aztán az ácsolatfát, ahogy
zuhant lefelé. A farka lobogott utána.
Öreg Blair visszatért. Blair megörült; nemcsak azért, mert visszajött
hozzá a holtak birodalmából, hanem mert kikupálódott: molyette
bundája helyett bíborszín bélésű püspöki süveget viselt. Az
öregember zavarban volt. Miután udvariaskodásaira nem kapott
választ, csöndben elüldögélt az odú sötétjében egy órán át, s akkor
közelebb húzta a székét. Egy kómás beteg látogatója gyakorlatilag
egyedül van, és olyan szabadon válogathatja meg a szavait, ahogy
soha máskor.
– Igazad volt Rowlanddel kapcsolatban. Már csak abban
reménykedem, hogy a lehető leggyorsabban nemz egy fiúgyermeket.
Aztán felőlem mérgezheti magát, ahogy akarja, mit bánom én. De
előbb feleségül veszi Charlotte-ot. Az ő ereiben jó Hannay-vér
csörgedez. Fia vagy megörökli tőle, vagy szánalmas karikatúrája lesz
csupán. Elég sok ilyen családot látni, ahol az örökös vagy annyira
gyermeteg, hogy csak a dadájával gügyörész, vagy hiányzik egy
kereke. Amikor Rowland már rég a kukacokat eteti, Charlotte fog
uralkodni a Hannay-rezidenciában, mint egy köztársaságban, ha ő is
úgy akarja. Az ősi családoknak néha sajátos problémáik vannak. –
Blair újra érezte a rózsák finom illatát. – Meg különleges kincseik.
Emlékszel, a múltkor A Rózsa regéjé-ből olvastam föl neked.
Remélem, nem arra számítottál, hogy a Bibliával jövök. A Rózsa regéje
a lovagkor nagy költeménye. – Blair papírzizegést hallott. – Több
száz példány létezett belőlük, de mi szerencsésnek mondhatjuk
magunkat, hogy egy is a család tulajdonába került. Ötszáz éve
őrizzük. Kár, hogy nem láthatod az illusztrációkat. – Blair ragyogó
színekkel megfestett jelenetet képzelt el: a szerelmespár baldachinos
ágyban fekszik, melyet a lámpás fényében meg-megcsillanó arany
levelek és virágok foglalnak keretbe. – Természetesen allegorikus
műről van szó. És kifejezetten szexuálisról. A költemény egy kertben
játszódik, de a közepén a jó és a gonosz tudás fája helyett itt egyetlen
rózsabimbó áll. A költő erre áhítozik. Ma nem lehetne így írni; ki
sem adnák. Ahány Chubb és Mrs. Smallbone csak van az országban,
mind kikelne ellene, betiltaná és nyilvánosan elégetné. Csak úgy
hevenyészve fordítom, de ha nagyon untat, emeld föl a kezed vagy
pislogj egyet.
Blair kényelmes fekvést keresett szénpárnáján, hogy figyelni
tudjon. Az a fajta régi, végeláthatatlan mese volt, amely mint egy
koncentrikus kert, egyre bővült, és gondolatai hol elkalandoztak, hol
bekapcsolódtak a történetbe. Vénusz,. Cupido és Mértéktartás
bújócskáztak a sövények körül. Narcissus megpihent egy kis
szökőkútnál.

Ce est li Romám de la Rose,

Ou l’art d’Amors est tote enclose.

A sötétség jótékony hatását kihasználva még egyszer végig akarta

gondolni a robbanás napját. Előnyösebb helyzetben volt, mint eddig.
A rendelkezésére álló információk mint egy félig összeállt mozaik
darabkái hevertek szanaszét. Most, összpontosításra képtelen
agyában minden apró, különálló részlet felnagyítódott.
Maga előtt látta, amint Maypole a bányászokkal együtt caplat a
sötét és nyirkos hajnalban. A káplán Jaxon kölcsönkért ruháját vette
magára, és csapott állát Jaxon sáljába rejtette.
Pitymallat előtt keresztülszelték Wigant, átkeltek a Scholes hídon
és a szántóföldeken. Maypole kissé hátramaradt, de nem szakadt le a
többiektől; magas termete és a mellette gyalogló Smallbone miatt
könnyen Jaxonnek nézték.
Blair a lámparaktárnál szem elől veszítette őket. Vajon
Smallbone vételezett lámpást mindkettőjüknek?
 Vagy „Jaxon” a sáljába burkolózva átvette a magáét? Az udvar
homályából alászálltak az akna sötétjébe. A kasban az egymáshoz
szorult testek leárnyékolták a lámpások gyönge fényét. „Jaxon”
köhécselt, és a többiek elfordították a fejüket.
Az aknarakodónál a bányászok éppen hogy csak odaintettek
Battie-nek, a bányamesternek, mielőtt a fejtés felé indultak. „Jaxon”
és Smallbone igyekezett mielőbb eltűnni Battie látószögéből, bár
amikor már benn jártak az egyik táróban, megálltak, hogy
megigazítsák „Jaxon” klumpáját. A többi bányász, akiknek esetleg
feltűnhetett volna, hogy „Jaxon” egyszerre olyan suta lett, mintha
egy lelkész lett volna a helyében, csak ment tovább.
Kifejezetten kapóra jött, hogy a nyirkos idő előcsalta a metánt a
szénből. Mivel Battie betiltotta a robbantásokat a szivárgás
megszűntéig, a lőmesternek és Jaxonnek könnyű napja volt:
szokásos munkájuk helyett fejtették a szenet, de kényelmes
tempóban, hogy még a ruhájuk sem melegedett rájuk. A fejtés
legtávolabbi részén dolgoztak, ahol senki nem látott néhány lábnál
messzebbre. Ezen a napon Smallbone bárki mellett dolgozhatott
volna. Az igazi Jaxon csak később érkezett a bányához, és szükség
esetére elrejtőzött a gépházban.
Ha a fejtésben valaki észre is vette volna, hogy Bill Jaxon nem
önmaga, ha öltözéke vagy akárcsak egyetlen mozdulata elárulja a
sötétben, a felszínen akkor sem tudta volna meg senki, hogy a
bányászok a halálos ítéletüket írták alá, amikor a kasba beszálltak.
Maypole eltűnését semmilyen rejtély nem övezné, ha nem tűntek
volna el oly sokan vele együtt.
Mi történt aztán? Próbálta tovább képzelni az eseményeket, de
lelki szemei előtt megjelent Maypole naplója, az oldalakat betöltő
függőleges és vízszintes sorok tömör szövedéke. A mondatok
mintha nem is szavakból lettek volna, hanem tüskés szárakból,
melyeken a szeme láttára vörös bimbók fakadtak.
Öreg Blair, mintha értett volna franciául, Hannay világos,
gördülékeny stílusában fordított angolra.
Megragadtam a rózsabokrot gyenge száránál,
Mely hajlékonyabb a leghajlékonyabb fűz gallyánál,
És két kezemmel magamhoz húztam.
Óvatosan, a töviseket kerülve,
Bontogatni kezdtem az édes bimbót,
Mely reszketve bújt kezem elől.
Édes remegés futott végig a szárakon;
Sérülés nem látszott, és igyekeztem, hogy
Ne ejtsek sebet, bár apró horzsolás elkerülhetetlenül
Felsértette a felszínt.
Amikor leszakítottam a bimbót, egy kis termés
Épp középre pottyant, ahogy a szirmokat széthajtogatva
Csodáltam szépségüket,
Fürkészve az illatos virág titkát.
Játszadozásom eredményeként
A bimbó kivirágzott, és óriásivá nőtt.
A rózsa figyelmeztetett persze fogadalmamra,
És mondta, arcátlanok követeléseim,
Mégsem vette zokon, hogy elragadtam
Lugasának szeplőtelen virágát.

Blair kinyitotta a szemét.

Az összehúzott fénykeretes függönyök árnyalakokként libegtek a
huzatban. Az ablakpárkányon eső dobolt. A kandallórácson
megroskadt az izzó szén. Blair óvatosan ült fel, mintha a feje
széteshetne a mozgástól. Az éjjeliszekrényen vizeskancsó és
mosdótál állt. Az ágy mellé székeket húztak, és a nappaliba nyíló ajtó
félig nyitva volt.
 Átvetette lábát az ágy szélén. Szája kiszáradt, nyelve a
szájpadlására tapadt, de agya kitisztult, mintha a szél kifújta volna
belőle a port. Felállt, és a széktámlákba kapaszkodva a vécé felé
botorkált. Livingstone jutott eszébe, aki meggyőződéssel hitte, hogy
amíg mozog, nem halhat meg. Egyre beljebb és beljebb vette magát
az afrikai bozótba, s végül a teherhordói találtak rá, holtában imához
térdepelve. Blair úgy döntött, egyelőre nem hal meg, és főként nem
követi el azt a hibát, hogy imádkozás közben érje a halál.
A mosdótükörbe pillantva azonnal megfeledkezett Livingstone-
ról, és Lázár jutott az eszébe, aki négy napig feküdt holtan, mielőtt
csodálatos módon feltámadt. Blair pontosan így festett: megérett a
feltámadásra. Túl sok zúzódás volt rajta, hogysem számba vehette
volna őket, padlizsánlila véraláfutások tömkelege, és belilult,
besárgult foltok, mintha sárgaláz vagy pestis végzett volna vele.
Bordáit tapaszok borították, és mindkét füle mögött a leborotvált haj
helyén öltések húzódtak. Ügyes munka. Egyik szemhéja berepedt, de
orra még emberi méretű volt, és foga is szilárdan ült a helyén. Végső
soron életben maradt.
A tükör mögötti rejtekhelyről előhúzta Maypole naplóját, és
kivette belőle Rose fényképét.
– Felébredt. – Leveret sebbel-lobbal rontott be a nappaliból. –
Sőt fel is kelt. Hadd segítsek.
Blair a széknek tántorodott; estében magához szorította a
naplót. – Ha segíteni akar, menekítsen ki innen. Meg kell húznom
magam valahol.
Leveret elkapta, és visszatámogatta az ágyhoz. – Afrikába vagy
Amerikába akar menni?
– Abba a házba, amit Rowland mutatott a múltkor.

A ház komor vöröstégla építmény volt; mintha búslakodott volna

amiatt, hogy elszigetelődve áll a Hannay-birtok többi épületétől.
Kocsifelhajtója körül térdig ért a gaz. A sövény sem a homlokzati
ablakokat nem védte a nyugati széltől, sem a salakkupacokat nem
takarta el. A szobákban nem volt bútor. Rowlandnek hála, a padlót
üvegcserepek borították. Egy normális lakónak lehangoló látvány,
Blairnek viszont kapóra jött.
Leveret szétnyitott egy tábori ágyat a konyhában. – Attól tartok,
jó, ha a teához tud vizet forralni a tűzön. Az előző lakók túl
nomádnak és elhagyatottnak találták a környéket, és nem szólhatom
meg őket érte. A salakban semmi nem terem meg, még a
legigénytelenebb zöldségek sem, és rendes szélfogó nélkül egyenest
idefúj a tengeri szél.
– Mikor lesz a várva várt esküvő?
– Két hét múlva. Nem lesz olyan nagyszabású, amilyennek a
püspök szerette volna, de minél előbb túl akar lenni rajta. Ő maga
fogja végezni a szertartást. De még nem is mondtam, hogy maga
szabad. Ha akarja, szerzek magának szállást Londonban vagy
Liverpoolban, és kerítek egy orvost. Tudom, hogy amint talpra tud
állni, látni se akarja Wigant.
Amikor Leveret a kandallóhoz sietett, hogy rőzsét és szenet
tegyen a rácsra, Blair ledőlt a dohos lószőr szagú tábori ágyra. – Ki
volt az előző lakó?
– A Rowland család. A püspök csak tavaly hívta be őket a
rezidenciába.
– Addig itt tartotta őket?
– Igen. Látom, kitörött néhány ablak. Nemrég történhetett.
Holnap küldök egy üvegest, ha akarja. És be is rendezhetem
magának a házat.
– Semmi szükség rá. Rowland itt nőtt fel?
– Igen, de nem sokat lakott itt. Bennlakásos iskolába járt.
Amikor meg hazalátogatott, folyton összeveszett a nagybátyjával
vagy Charlotte-tal. – Leveret a lángokba bámult, amelyek kelletlenül
szálltak a rácsról a huzatos kéménybe.
– Akkor most mi játszottuk el Cupido szerepét.
Leveret félrelegyezte a füstöt. – Kitart egy ideig. Nem valami jó
minőségű szén, de több mint elég. Emiatt legalább nem kell, hogy
fájjon a feje.
– Magának hogy tetszett Cupido szerepe?
– Megvetem magam érte.
Hogy kipróbálja, megbírja-e már a lába, elmerészkedett a
salakkupacokig meg vissza. Íme, a nagy körutazás, mondta magának.
Tiszta Magellán.
Bent a házban Wigan és a Hannay-bánya felszíni és föld alatti
térképeit nézegette. Éjszakára a konyha közepére állította a puskás
csapdát, és a zsinegeket kifeszítette az ajtó elé.

Leveret visszajött, hogy kiszedje a varratokat Blair fejéből. – Nem

sokat értek hozzá, de úgy tudom, a páciens először leissza magát. Ez
biztosan pokolian fog fájni. Hoztam magának egy kis „Invalidus
sört”. A bányászok is ezzel kúrálják a gyerekeiket, ha köhögnek vagy
influenzások. Olyan jó ez a varrat, hogy kár kiszedni.
– Leveret, nem a legjobbkor tréfálkozik.
– Nem találja ironikusnak, hogy azért látogat vissza a
szülőhelyére, hogy félholtra verjék?
– Ami ennyire nyilvánvaló, az már nem ironikus.
– Akkor milyen?
– Ami ekkora ostobaság, az csak Isten műve lehet. Leveret
kihúzott egy cérnát. – A püspök érdeklődött maga felől. Kérdezte,
mikor akar indulni. Elfoglalhatja a régi helyét az Aranyparton mint
bányamérnök és felügyelő. Nem kell a kelet-afrikai expedícióban
részt vennie vagy a Gyarmatügyi Hivatal miatt aggódnia. Győzött.
– Charlotte érdeklődött felőlem?
 – Amikor találkozunk, mindig megkérdezi, hogy van. Mikor
indul?
– Amint végeztem.

Fehér törzsű nyírfák koronázták a salakkupacokat. A nyír az összes

többi fával ellentétben bírja a salakban fejlődő hőt. Nemcsak hogy
bírja, de jól is érzi magát benne, és zöld hegyű apró ágakat növeszt.
Blair alkonyatig várt; akkor érkezett el a megfelelő pillanat.
Lepedőjéből hasított csíkot kötött az egyik nyírfaágra, lelépett
harminc láb távolságot, egy második csíkot csomózott egy másik
fára, lelépett ötven láb távolságot, és egy harmadik csíkot kötött egy
újabb nyírfára. Az első csík a lámparaktárt jelképezte, amely előtt
bányászok sorakoztak a hajnali szürkületben. Smallbone bent állt, és
lámpást vételezett magának és „Jaxon”-nek, aki kint várakozott.
A második csík a gépházat jelképezte, ahol Harvey Twiss
olajozta az erőgép tíz láb hosszú, halkan zümmögő hajtókarjait.
A harmadik csík az aknatornyot és a kast jelölte; Smallbone és
„Jaxon” utolsóként szállt be, és azonnal befordult a falnak.
Különböző szögből közelítette meg és járta körbe a három
lepedőcsíkot. Rohamosan sötétedett; feltámadt a szél. A csíkok
libegtek, és Blair elképzelte, hogy megremeg alatta a föld. Fekete füst
csap ki a légaknából, és a robbanás erejétől kisvártatva a
szállítóaknából is. A fűtők rohamtempóban lapátolják a szenet a
szellőztető kazán rostélyára, hogy a tűz minél több friss levegőt
szívjon le. Battie küldönce érkezik a felszínre.
Ahogy a salakkupacok között ácsorgott a sötétben, Blair úgy
érezte, kezdi összerakni a mozaik darabjait. Twiss csakis egy
sporttársát, Bill Jaxont engedhette be a gépházba. Vajon mit
mondhatott egymásnak ez a két ember, amikor megindult alattuk a
föld? Bill átrohant a füstön attól való féltében, hogy lelepleződik.
 Twiss a fiáért remegett. Twiss elég fegyelmezett ahhoz, hogy a
gépházban maradjon, ha Bill nem rohan a kashoz. De így követte a
példáját, mihelyt újra fel tudta húzni a kast.
Még hátravan a lámpások kérdése. Twiss a fővonalon fekvő
testek mellől emelt el egyet. Bill Jaxonnek pedig volt lámpása;
Maypole vételezte az ő nevére. „Belépőjegyem egy csákány és egy
lámpás”, írta Maypole a tárnában való gyakorlatozása után. A
vaskereskedésben árult biztonsági lámpások a talpukba vésett
számok kivételével hajszálpontosan egyeztek a Hannay-bánya
lámpásaival. Most, hogy a hiányzó kockák a helyükre kerültek, Blair
belátta, hogy Jaxonnél is kellett hogy legyen lámpás, hiszen ha bajba
kerül, nem futhat a raktároshoz.
Smallbone könnyebb eset. Battie-től tudta, hogy a lőmesternek
szokása volt elbújni egy búvófülkében, ha megszökhetett a munka
elől. Mivel a bányamester aznapra betiltotta a robbantásokat,
Smallbone-nak minden ürügye megvolt rá, hogy otthagyja a fejtést.
Vakszerencséjének köszönhetően megmenekült, majd
szembetalálkozott a leérkező Bill-lel. Vajon miért maradt Bill
mellett? Akár a Holdra is követte volna, gondolta Blair, meg hát ezek
az emberek bányászok, nem gyáva nyulak. De könnyen lehet, hogy
más okból igyekeztek a szerencsétlenség színhelyére.
Mi lehet az az ok? Először is, Bill miért adta kölcsön a ruháját
Maypole-nak? A káplánnak nem volt pénze. Billnek nem volt hite.
Mi másért, mint személyes okból, ami újabb rejtély, hiszen Jaxont
Rose-on kívül senki nem érdekelte.

A birtok nagyrészt korommal és smaragdzöld zuzmóval csíkozott

terebélyes bükkfákkal volt beültetve. Blair kora reggel iránytűjét
követve a félmérföldnyire lévő istálló felé indult, s onnan tovább a
kőfejtő széléhez. Elrejtőzött egy galagonyabokor mögött, és
Charlotte Hannay villáját figyelte.
 A napsugarak előbb a piros tetőpalákat csíkozták, aztán percről
percre lejjebb ereszkedtek a ház fehér homlokzatára. Az egyik
kéményből kis füstgomolyok pöffentek. Szivárvány szárnyaikon
szitakötők röppentek a kőfejtő vize fölött, és üres szénásszekerek
zötyögtek végig az úton. Leveret is elhajtott a város felé, szaporább
iramban. Ellenkező irányból jegeskocsi tűnt fel. A nap sugárnyalábjai
kilencre már a ház alsó szintjét nyaldosták, és beömlöttek a kertbe.
Lovászfiú érkezett pónis fogaton az istállóhoz, hogy megjártasson
egy hosszú lábú pejt. Egy öreg kertész, akit Blair a Leányanyák
Otthonában látott, komposztot talicskázott a kertszéli melegházhoz.
Délután a fiú visszavezette a lovat az istállóba. Égerfák borultak
a kőfejtő fölé; egyik ágáról jégmadár figyelte a vizet. Háromkor
árnyék borult a kertre és a villa homlokzatára. Az úton teli
szénásszekerek zötykölődtek visszafelé, a reggeli iramnál jóval
lassabban. Leveret is feltűnt megint, felpillantott a villa sötét
ablakaira, és továbbhajtott. A sötét előcsalogatta az árvaszúnyogokat,
azok meg a denevéreket a kőfejtő vizéhez.
Charlotte nem mutatkozott. Blair egyszer vagy kétszer gyertyát
látott fellobbanni a házban, de olyan rövid ideig, hogy el se hitte
volna, ha a kéményből nem száll a füst. Késő estig leskelődött, aztán
visszagyalogolt szegényes szállására.
Másnap ugyanezt tette. A menetrend is hasonló volt.
Gőzmeghajtású traktor vontatott el egy ekét. A fiú kitakarította az
istállót, és hosszú pányván megfuttatta a lovat. A jégmadár is
visszatért, és ugyanúgy figyelte a kőfejtő vizét, mint előző nap. Az
egyetlen különbség az volt, hogy egy pék kocsija megállt a bejárati
lépcső előtt, és egy kosár került le róla.
Délben a kosár még érintetlenül várakozott a lépcsőn. A kerti
nárciszok megnyúlt, fényes fejükkel bólintgattak. A galagonya fehér
bimbókat hozott. A ló mint négylábú szobor állt a kifutójában.
 A ló megfordult. Kinyílt a ház ajtaja, és egy nő jött elő fürgén.
Felkapta a kenyeres kosarat, és már vissza is bújt. Ám nem tudta
megállni, hogy a napsütésben meg ne rázza vörös fürtjeit, ha csak
egy pillanatra is, de Blairnek ez a pillanat elég volt, hogy felismerje az
egy héttel korábban látott lányt. Most is selyemruhát viselt, és
uzsonnához készülődött. A konyha kéményéből füst szállt. Teához
pattog a tűz, gondolta Blair, lesz friss cipó s hozzá gyümölcsíz.
A fiú visszavezette a lovat az istállóba. Árnyék vetült a ház
homlokzatára. Szekerek zötyögtek végig az úton. A nap lebukott, a
felhők belemosódtak a szürkületbe. Az árvaszúnyogok nyomában
megjelentek a denevérek. Feljöttek a csillagok.
A nappaliban fény gyúlt, aztán az emeleti szobában is – a sárga
lángból ítélve gázlámpa lehetett, nem egy bujkáló takargatott
gyertyája. Miután az előszobában is világosság gyúlt, kinyílt a bejárati
ajtó, és Charlotte Hannay jelent meg lámpással kezében.
Félreismerhetetlenül Charlotte volt: gyászos ruhájától a homlokát
lefátyolozó fekete csipkéig. A fürge léptű Charlotte, aki villámgyors
pillantásokat vet a kertre és a szekérútra. Amikor bement az
istállóba, Blair hallotta, ahogy a ló örömében felnyerít, és várja, hogy
gazdája megvakargassa az oldalát.
Míg Charlotte az istállóban volt, Blair a kőfejtőtől a szekérutat
szegélyező kőfal mellé húzódott, hogy jobban lásson. Charlotte
felbukkant, végiggyalogolt a kerten a kőfejtő széléig, és olyan sokáig
bámult a vízbe, hogy Blair már aggódni kezdett érte; biztonságosabb
a csillagokat vizsgálni, mint a vizek mélyét.
A kezében tartott lámpás lágy, felfelé törekvő fénye képtelen
képeket idézve súrolta a vonásait.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A vásárcsarnokkal szemközti Hotham Fotográfiai Szalon portálja

farsangi hangulatot keltett harsány színeivel és cirkalmas felirataival.
„Műtermi fotográfiák mindenféle beállításban”, és „Specialitásaink:
gépek, épületek, tablók, gyermek- és állatportrék”. Az emeleti
ablakokon súlyos függönyök jelezték a szakma nélkülözhetetlen
kellékét, a sötétséget. A kirakatban „Természetes”, „Humoros” és
„Történelmi” beállítások, egyszerű emberek, arisztokraták
bekeretezett portréi, mellettük „A modell szíves engedelmével”
feliratú kártyák.
Blair Leveret bricskáján érkezett. Útközben az összes kátyúba
beledöccent, sajgó bordái szerint legalábbis. Megkötötte a lovat, és
benyitott. Az ajtó fölött csengő csilingelt.
– Rögtön jövök. Nézzen körül addig – kiáltott le egy hang
fentről, túlkiabálva a bömbölést, amit mintha egy fürdetett csecsemő
produkált volna.
A falakat és asztalokat Wigan és a Brit-szigetek polgárainak
tömérdek fotográfiája borította. A szokásos előkelőségek szokatlan
természetességgel vegyültek a tömegbe: a királynő, a királyi család,
Wellington és Gladstone a helyi polgármester és parlamenti
képviselők mellett, odébb jelmezes helybéli matrónák képei, tisztára
sikált munkásarcok egy műhelyben, díjnyertes tehenek, hálófoltozó
halászok zsánerképei, londoni látkép egy léghajóról, felszalagozott
gőzmozdony a Hannay-bányánál. Sasorrú Disraeli nézett szembe
bús tekintetű Lincolnnal; Wesley prédikátor mennydörgött egy
varieté-Júliának. Egy önarcképen hegyesre pödrött bajszú és fésült
szemöldökű fényképész tartotta kezében önelégülten a
kioldózsinórt. És mindenütt wigani csilléslányok játékkártyányi carte
de visite-jei. Egymagukban vagy párosával álltak modellt lapátok és
rosták egész sorozatával, arcuk hol kormos, hol tisztára súrolt, de
mesterségük védjegye, a vállkendő, a férfiing és a felcsavart,
nadrágjukhoz öltött szoknya soha nem hiányzott. Némelyik modell
két képen is szerepelt, az egyiken piszkos munkaruhában, a másikon
kimosdottan, vasárnapi ünneplőben, hadd lássa a világ, a hét
egyetlenegy napján úgy is ki tud nézni, mint egy nő.
Amikor a bömbölés már vagy öt perce tartott, Blair felment a
lépcsőn. Mintha operaház kelléktárába csöppent volna. A skót
felvidék, az ókori Róma, a Canal Grande, a Trafalgar tér és egy
háborgó tenger vedlő háttérposzterei támasztották egymást a vakító
mennyezetvilágítás alatt. Kitömött papagájok és selyemvirágok
lógatták fejüket iratszekrények tetején. Paravánok, urnák,
kandallópárkányok, székek, rusztikus ajtófélfák és hántolatlan
fatönkök sorakoztak az egyik fal mentén. A másik mellett egy fekete
függöny és vérpadra emlékeztető dobogó.
A műterem drapériákkal elfüggönyözött utcai ablaka előtt a
fényképész éppen két gyermek beállításával foglalatoskodott: a
tízéves körüli kislány birkatürelemmel támaszkodott a korlátnak, míg
kisded öccse, aki máris a derekáig érhetett, egy székre kötözve
sivalkodott és vonaglott. A fényképezőgép állványára erősítve játék
majom lógott fapálcikán. A fényképész előbújt a lepel alól, hogy
megigazítsa a kislány karjait. Hiába pödörte bajszát a la frangaise,
mihelyt kinyitotta a száját, tudni lehetett, hogy tősgyökeres
lancashire-i.
– Csak lazán, édeském, lazán.
Oldalt, a kamera szögén kívül terebélyes asszonyság ült, és a
gardedámok szigorú tekintetével meredt maga elé; kezében véres
papírba tekert csomagot tartott. A hentesné, gondolta Blair.
Természetben fizet.
 – Hopp, ugrik a kismajom! – A fényképész visszafutott a
gépéhez, és megpöccintette a majom fapálcikáját. Blair a földszinti
fényképekről felismerte Hothamet. Az önarcképével nyilván
könnyebben boldogult; haját csigákba fésülte, mint a költők, de
szeme fehérje akár a fuldoklóé. Amikor visszabújt a lepel alá, a
csecsemő üvöltve hányta-vetette magát a széken.
– Ha nem lesz jó, nincs disznóhús – mondta az anya.
– Oda nézz, Albert – gügyögte a lány, és egyre kapálózó öccsére
csücsörítette a száját.
Blair megemelte a kalapját, és levette a sálját, amely eddig csak a
szemét hagyta szabadon. Arcát zúzódások és borosta fedte,
homloksebe megkékült, lenyírt haja alatt alvadt vér csíkozta a
fejbőrét. A kislány ajka döbbenten elkerekedett. Öccse mintegy
vezényszóra abbahagyta a sírást, és száját tátva bámulta. Mielőtt
megmozdulhattak volna, halk csettenés hallatszott.
– Nem pontosan ilyet képzeltem, de azért nagyon szép lesz –
bújt ki a fényképész a lepel alól.

Hotham olyan szolgálatkészen ugrabugrált Blair körül, mintha attól

félne, hogy egy hirtelen dührohamában ripityára törheti becses
képkereteit.
– Lányokat is fényképez – mondta Blair.
A fényképész idegesen babrálta haját előhívószer- és
spirituszszagú ujjaival. – Ízléses, tisztességes képeslapokat készítünk.
Kérésre arcképet is.
– Árulja is őket.
– A carte de visite-ek nagyon népszerűek. Valamennyi
papírárudában kaphatók, barátok és üzlettársak kézről kézre adják,
műértők gyűjtik őket.
– Különösen a nőkről készülteket.
 – Mindegyik fajta kapós. A vallási témájú tablóképek, a
királynőről meg a családjáról készített felvételek. A dívák és egyéb
hírességek képei. Az örömlányokat és trikós balett-táncosnőket
főként katonák keresik.
– Munkásnőkre gondoltam.
– Van képem gyufagyári lányokról, varrónőkről, halászlányokról,
vasgyári lányokról, szolgálókról, tejesasszonyokról, amit csak el tud
képzelni.
– Mi a specialitása?
– A csilléslányok. Hogy is nem találtam ki, hogy rájuk céloz?
Egyetlen modern úriember tárcájából sem hiányozhat a wigani
csilléslányok művészi portréja. Egyesek szerint a pantallós nők a
társadalom szégyenei. De én mondom, vegyen egy képet, és íteljen
ön, uram, ítéljen ön.
– Mutassa.
Hotham körbemutatott a portrékon és carte de visite-eken. De
Blair már végignézte őket, és csalódottsága az arcára lehetett írva,
mert a fényképész gyorsan megszólalt: -Több száz van még belőlük.
Sehol nem készítenek több csilléslány-portrét az országban.
– Engem egy bizonyos lány érdekelne.
– Mondja csak meg a nevét, uram. Mindet ismerem.
– Rose Molyneux.
Puhatolózó mosoly a válasz. – Vörös haj, pimasz, klasszikus
rókaarc?
– Úgy van.
A fényképész a pult alatti fiókban matatott. – Itt vannak mind
betűrendbe szedve.
– Van egy Flo nevű barátnője.
– Igen. Együtt is csináltam róluk képet. Tessék.
Négy kártyát tett a pultra. Kettő Flóval együtt készült, Flo súlyos
lapátot markolt, Rose meg úgy tartotta a szénrostát, mint egy
csörgődobot. A másik kettőn Rose egyedül volt: az egyiken kendőjét
összetűzte az álla alatt, a másikon kacéran nyitva hagyta, és
egyértelmű közönségességgel a kamera felé hajolt.
Csakhogy nem Rose, nem Blair Rose-a volt az. Hanem a
Charlotte Hannay villájában bujkáló lány.
Blair elővette felöltője zsebéből a fényképet. Az a Rose, akit
ismert, mantillaszerűen hajtogatott kendőbe rejtette fél arcát. –
Akkor ez kicsoda?
– Sajnos nem tudom, uram.
– Pedig maga csinálta. – Blair megfordította a fényképet,
amelynek hátlapján cirkalmas betűk hirdették a műterem nevét. Nem
támadásnak szánta, a fényképész mégis óvatosan hátralépett.
– Tavaly decemberben, igen. Emlékszem rá, de a nevét nem
mondta meg. Rendkívüli teremtés volt. Azt hiszem, dacból jött be. A
lányoknál nem ritka az ilyesmi. Megkérdeztem a nevét, mert
szerettem volna, ha visszajön. – Hotham félrebillent fejjel vizsgálta a
képet.
– Nézze meg ezt az incselkedő tekintetet. Tűz van benne, a
büszkeség tüze. Még azt se volt hajlandó elárulni, melyik bányában
dolgozik. Megmutattam néhány embernek, hátha ismerik, de jött a
karácsonyi invázió, utána meg a robbanás januárban, aztán meg is
feledkeztem róla. Sajnálom.
– Maypole tiszteletest is megkérdezte?
– Most, hogy mondja, emlékszem, neki is mutattam a képet,
merthogy annyi lányt ismert. De azt mondta, őt sose látta.
– Mást nem mondott?
– Nem, de annyira el volt ragadtatva a hasonlóságtól, hogy neki
ajándékoztam.
A Wigan Observer szerkesztőségében Blair addig lapozgatott a
Lancashire-i makacs katolikusok című könyvben, míg megtalálta azt a
bekezdést, amit keresett.
Erzsébet királynő uralma alatt Wigan a katolikus ellenállás
központjának számított. Miután a Hannay családot megnyerték az
ügyüknek, a papok nemcsak elrejtőzhettek a Hannay-birtok
„papüregjeiben”, de a Hannay-bánya folyosóin közlekedve magában
a városban is tarthattak istentiszteleteket. A folyosók föld alatti
utcákként működtek, egyik végükön a nagystílű Hannay-
rezidenciával, a másikon a legszerényebb munkásviskókkal. Az
ablakba állított égő gyertya jelezte a híveknek, melyik házba várják a
papot; a hitbéli bátorság emléke már csak néhány névben maradt
ránk, az (azóta lerombolt) Román Alley és a Candle Court nevében.

Az újságszerkesztő ellenzője alól fürkészte Blairt, amióta belépett. –

Mr. Blair, ha nem csal a szemem? Ön járt itt két héttel ezelőtt?
– Hány Candle Court van?
– Csak egy.
– Amit a Hannayek építettek?
– Mégpedig bányászoknak. Ott áll Wigan néhány legrégebbi
háza.
– És most is a Hannay család tulajdonában van?
– Igen. Emlékszik, Mr. Leverettel járt itt, amikor a robbanásról
keresett újságcikkeket? Bocsánatát kérem, hogy akkor nem ismertem
fel. Pedig még a könyve is kint van a pulton. Hogy lehettem ennyire
vak?
Hát még én, gondolta Blair.

Blair sikátorról sikátorra követte az utcán hazafelé tartó bányászokat.

Szombat volt, előttük a szórakozás és szabadnap kilátása. Az
utcasarkoknál klumpák görgése árulta el, merre forduljon. A kórusba
időnként vándorzenészek és cukorkaárusok szólója vegyült. Feje
fölött galambok készülődtek esti nyugovóra.
A fonógyári lányok is hazafelé tartottak, de kitértek a
csilléslányok útjából. Blair látta, amint Flo és Rose elhaladt egy utcai
lámpa alatt. Flo papírvirágot gombostűzött a kendőjére, és
körbetáncolta alacsonyabb barátnőjét.
Blair megijedt, amikor szem elől veszítette őket; attól tartott,
hogy betérnek egy kocsmába vagy sörcsarnokba. Addig strázsált a
Candle Court mögötti sikátorban, amíg fény nem gyúlt Rose
konyhájában. Flo nézett ki az ablakon – vagy még inkább
megcsodálta magát bársonyvirágokkal díszített plüsskalapjában.
Hátrafordulva beszélt valakivel, aztán eltűnt, de egy perc múlva már
ismét az ablaküvegben szemlélte magát, először tűnődve, majd egyre
növekvő érdeklődéssel, végül türelmetlenül. Beletűzte még a
papírvirágot is kalapjának csokrétájába, aztán eltűnt. Blair időben
odaért a hátsó ajtóhoz, hogy hallja, amint a bejárati ajtó nyílik és
csukódik. Kopogtatására nem érkezett válasz; a hátsó ajtó zárva volt.
A szomszédos házakból klumpadübörgés és kiabálás vásári
zenebonája hallatszott. Blair kivárt egy tetőpontot, és könyökével
beütötte az ablaktáblát. Mivel senki nem jelent meg piszkavassal
hadonászva, elhúzta az ablakreteszt, és bemászott.
Nem készültek teához. A nappali sötét volt, ablakában sem égett
gyertya, hírül adva a híveknek, hogy papot várnak áldást osztani;
Blair meggyújtotta tolvajlámpáját. Lábával végigpróbálgatta a szoba
padlódeszkáját, hátha üregre bukkan alatta. Valójában sem belépni,
sem távozni nem látta Rose-t, de reménykedett benne, hogy most
végre kitágítja a lehetségesség határát. A legtöbb ember például
elképzelhetetlennek tartaná, hogy mindig csak sötétben vagy a föld
alatt éljen, de Wiganben az emberek fele mégis így élt.
A konyhapadló sem rejtett semmit; a kamra padlódeszkája
ellenben egy helyütt kongott, és egy szőnyeg alatt Blair csapóajtóra
bukkant. Fekete, áporodott levegő vágott ki alóla. Blair gyorsan
lemászott a létrán, és visszahúzta az ajtót, nehogy a lenti alagútban
bárki is megérezze a huzatot, és a lehető legkisebbre csavarta
lámpájának fényét.
A tárna alját még a sínek és csillék előtti időkben láncos
vonszolók koptatták fényesre. A széncsíkozta kőfalak a felszíni élet
távoli zajait verték vissza: egy-egy tompa ajtócsapódást vagy a föld
alatti víz sziszegésén átszűrt konflis zötyögését. A mennyezetet tartó
támfák megfáradtan nyöszörögtek. Negyed mérföld után iránytűjével
betájolta, hogy a tárna északkelet felé, a Hannay-rezidencia irányába
vezet. Tudta, hogy a friss levegő lejut valahol a föld alá, különben az
egész tárnát elárasztotta volna a gáz; ötven yarddal odébb észre is
vett egy bokrokkal szinte teljesen befedett rácsot, melyen megszűrve
ugyan, de áthatolt az utca zaja. Újabb ötven yard múlva az alagút
kiöblösödésében sziklába vájt gyóntatófülkéket és padokat látott.
Egy széntömb maradványából néhány fekete kápolnát faragtak ki,
bennük kezdetleges oltár, sötét keresztek és az elmaradhatatlan,
megfeketült Madonna domborművű megörökítése. Ahol az alagút
ismét összeszűkült, Blair lámpás fényére lett figyelmes. Eltakarta
saját lámpáját, míg a másik el nem tűnt egy kanyarban, s azután
gyorsabban, kevésbé óvatosan haladt előre. Tudta, hogy az illető
fürgén és nesztelenül, ismerős úton lépdel előtte. Futni kezdett,
átugrálva az aljzaton összegyűlt tócsákat. Számításainak megfelelően
az alagút lejtett és kanyarodott is, ám amint túljutott a kanyaron, két
lámpás szegeződött rá.
Blair saját lámpásának fénye két nagyon hasonló nőre esett. Az
egyik az a lány volt, akit selyembe öltözve látott Charlotte házában,
de most a csilléslányok ócska ruháját és nadrágját viselte. A másik
Charlotte volt, szokásos éjfekete selyemruhájában és kesztyűjében;
vörös haja azonban lazán omlott a vállára, és állán szénfoltok
kenődtek szét.
 Vonásaik, magasságuk és hajuk színe egyezett, arckifejezésük
viszont nem is különbözhetett volna jobban egymástól: a házban
látott lány egy vonat reflektorfényében meglapuló nyúl rémült
tekintetével, Charlotte ádáz dühvel nézett rá. Ezt leszámítva egymás
eltorzult tükörképei lehettek volna.
– Ő az. Most mit csinájjunk? – kérdezte a lány.
– Kár, hogy nincs puskám. Gondolkodás nélkül lelőném –
mondta Charlotte.
– Ki is nézem magából – mondta Blair.
– Most megtudta – mondta a lány.
– Jobb, ha hazamész, Rose. Most mindjárt – mondta Charlotte.
– Akkor ez vót az utolsó nap? – kérdezte a lány.
– Igen.
Blair félrehúzódott, hogy utat engedjen a lánynak. Ahogy
oldalazott mellette, szembe tűnt az árnyalatnyi különbség: homloka
alacsonyabb, és arca teltebb. Rémülete hirtelen haragba csapott át. –
Bill úgyis megnyuvaszt – mondta.
– A három szerencsés szám – mondta Blair.
Búcsúzásul megvetően végignézett rajta. – El is kapar, ne félj,
ahun még a kukacok se talának meg.
Rose Molyneux eltűnt az út kanyarulatában, és Blair hallotta,
hogy klumpája sietősen kopog a sötétben. Tekintete most Charlotte-
ra tapadt, magyarázatot várva. A lány elhúzódott a lámpa
fényköréből.
– Ha ő Rose, maga kicsoda? Éppen átváltozás közben kaptam
rajta? Most készült visszaváltozni lángnyelvből széndarabbá?
– Lassan mindenképp vége lett volna. Hosszabbodnak a
nappalok.
A tárna hideg volt, akár egy kripta. Ugyanolyan tünékeny, mint
lélegzetének párája, gondolta Blair. – Ez igaz. Egyszer sem láttam
világosban azt a Rose-t, akit ismertem. A legelső alkalmat kivéve,
amikor viszont tökrészeg voltam.
A lány megindult; Blair elkapta a csuklóját. Zavarba hozta, hogy
Charlotte erős, mint egy csilléslány, és haja vadul repdes. Mintha két
nőt szorított volna egyszerre.
– Most kivan, mert a bolondját járattam magával.
– Még szép. A maga Rose Molyneux-ja jobban tetszett annál, akit
az előbb láttam. És Charlotte Hannaynél is jobban. Hogy csinálta?
– Nem volt nehéz.
– Jogom van megtudni. A maga kis játéka majdnem az életembe
került. Kérem.
– Testtartás kérdése. Eltakartam a hajam, leejtettem a vállam, és
kesztyűt húztam, hogy a bányában megkérgesedett tenyerem ne
tűnjön föl. És klumpában magasabb is vagyok.
– Ez nem lett volna elég. Az arcával mit csinált?
– Charlotte-hoz kicsit szigorúbban néztem, ennyi az egész.
– És a beszédje?
Charlotte csípőre tett kézzel válaszolt: – Mintha maga tunna
valamit is arrul, ho’ mink hogy beszélünk Wiganbe vagy az
Otthonba. Illet hallok egész életembe. – Rendes hangján hozzátette:
– Játszottam.
– Játszott?
– Igen.
– Flo is?
– Flo valóban csilléslány. Az anyja volt a szoptatós dajkám.
Régebben bejártunk Wiganbe, és eljátszottuk, hogy wigani lányok
vagyunk.
– Ezzel szórakoztak?
– Igen. Minden mókában benne voltam. De soha nem
MarieAntoinette akartam lenni, hanem csilléslány.
 – Mindig a család birtokában volt a rezidenciát a várossal
összekötő bányafolyosó?
– Apám is azt használta, ha fiatalkorában be akart szökni
lányokhoz vagy verekedni.
– Apja tud erről a mostani játékról?
– Nem.
Charlotte megpróbálta kihúzni a csuklóját, de Blair a falhoz
nyomta. A fényben lángoló hajával és gyászruhájában hol az egyik
nő volt, hol a másik.
– Hol talált rá Rose-ra?
– Tavaly bejött az Otthonba. Manchesterből származik.
Várandós volt. Épphogy elkezdett dolgozni a bányában. Az Otthon
nyilvántartásában sem szerepelt még. Sehogy nem tudtam rábírni,
hogy nálunk maradjon.
– Azonnal észrevette, hogy mennyire hasonlítanak?
– Először csak mulattatott a fizikai hasonlóság, aztán
gondolkodni kezdtem rajta, hogy milyen furcsa, hogy egyformán
nézünk ki, és mégis mennyire különböző életet élünk. Egy napon
elvetélt, belázasodott, és kirúgták volna a bányából, ha nem megyek
be helyette. Nem voltak barátnői, a többi lány alig ismerte. Sokkal
könnyebben ment minden, mint gondoltam. Az egy napból egy hét
lett, s aztán váltottuk egymást.
– Rose-nak tetszett ez a játék?
– A házamban lakhatott. Sokkal jobban szeretett szép ruhákban
járni és édességet enni, mint szenet válogatni.
– Még jó. És Bill Jaxonnek ő volt a kedvese?
– Igen.
– Szóval én egy színjáték kellős közepébe csöppentem, amikor
benyitottam a bányászházba, és maga nem figyelmeztetett. Magának
mire volt jó ez az egész? Miért akarta eljátszani a csilléslány szerepét?
 – Nem maga mondta egyszer, hogy hercegnő vagyok, akinek
fogalma sincs a valódi életről? Most beismerheti, hogy tévedett.
– Most értem csak Maypole-t. Szegény ördög. Ezért akarta
annyira kipróbálni, milyen bányásznak lenni. Magától vette az ötletet.
Erre soha nem jöttem volna rá.
Charlotte lejjebb csúszott a fal mellett. – Meglátott egyszer a
bányaudvaron.
– Rajta kívül senki nem ismerte föl magát?
– Rajta kívül ott nem ismerte más Charlotte Hannayt.
– Hasonlítani akart magára. Amikor azt írta: „Az én Rose-om”,
magára gondolt.
– Sajnáltam Johnt. Megpróbáltam lebeszélni róla. Azt mondta,
egyetlen napról van szó.
– Rávette Bill Jaxont, hogy cseréljenek. Bill nyilván megrémült,
amikor megtudta, hogy Maypole rájött a titokra, de szerelemből, az ő
Rose-a iránti szerelemből belement a játékba, hogy az igazi Rose
Molyneux továbbra is tömhesse magába a csokoládét, amíg maga
robotol helyette.
– Nem robot volt. Szabadnak éreztem magam, amiért végre
kinyithatom a számat. Amiért megengedhetem a testemnek, hogy
vágyai legyenek, és ki is elégíthetem őket. Amiért meztelen karral
járhattam, és hangosan káromkodhattam, amikor csak jólesett. –
Blair szemébe nézett. – Amiért szeretőt tarthattam.
– Egy bolondot, aki úgy csöppent ebbe az egészbe, mint Pilátus
a krédóba.
– Annyira azért nem volt bolond.
– Hányszorosan voltam bolond? – kérdezte Blair. – Hányan
voltak beavatva? Flo, Maypole, Smallbone, Bill?
– Más nem.
– Rowland tud róla, hogy egy csilléslányt készül feleségül venni?
Ez biztosan kedvére lesz a birtok következő urának.
 – Nem.
– Miért megy hozzá? Miért adta be a derekát?
– Egyszerűen meggondoltam magam. Mit törődik vele? Magát
csak az érdekli, hogy visszajusson Afrikába.
– De nem úgy, hogy itthagyom magát Rowland karmai köt.
Maga azt hiszi, hogy Rowland csak egy undok unokatestvér, akiből
undok férj lesz. De rosszabb ennél. Rowland gyilkos. Saját
szememmel láttam, hogy lepuffantott afrikaiakat, csak azért, mert
nem balra léptek, hanem jobbra. Ráadásul létezni se tud arzén
nélkül. Ez rám is áll félig-meddig, úgyhogy tudom, miről beszélek.
De még ennél is rosszabb. Rowland eszelős. Ha csak egyetlen
pillanatra is meglátja magában Rose-t, maga elveszett.
– Ez csak színészkedés volt.
– Nem csak az. Én szerettem magában ezt a Rose-t. Ő gyűlölni
fogja. Egy zsémbes Charlotte, akinek föl van vágva a nyelve, esetleg
kihúzhatja vele egy-két évig, de maga nem.
– Maga nem ismeri az igazi énemet. Maga előtt csak
színészkedtem.
– Hiteles alakítás volt. Meglehetősen hiteles.
– Mit számít az? Nincs más választásom. Én nem Rose vagyok,
hanem Charlotte Hannay, aki két hét múlva férjhez megy.
– Amikor Rose volt, arra kért, vigyem magammal Afrikába.
– Emlékszem.
– Magammal viszem.
Valaki más ejtette ki ezt a mondatot, egy másik énje, mert
legalább annyira megdöbbent, mint Charlotte, aki szemlátomást
észrevette meglepettségét.
– Komolyan mondja?
– Igen. – Nem akart gondolkodni rajta, nem akarta, hogy az esze
befolyásolja.
– Annyira megkedvelte Rose-t?
 – Kezdtem annyira kedvelni.
– Maga azt a lányt szerette, aki gint iszik, és az ágyába hívja. És
Charlotte-tal mi lesz, aki magán tartja a ruháit, és használja a fejét?
– Ő is jöhet. Felajánlom, hogy elmenekítem innét.
– Ennél különösebb ajánlatot soha nem kaptam. Megtisztelve
érzem magam, Blair. Komolyan.
– Mihelyt megkapom az apjától, ami jár, indulhatunk.
Charlotte kisimította a haját a szeméből. – Micsoda pár leszünk!
– Örült egy pár.
A lány lepillantott a sötét aljzatra, mintha megjelenhetne előtte a
jövő képe. Kevés híján Blair is meglátta: egyre közelebbről derengő
vízió, amely mihelyt körvonalazódott volna, szertefoszlott.
– Nem mehetek.
– Miért nem? Amikor Rose volt, még akarta.
– De azt Rose akarta. Én Hannay vagyok.
– Ja, kérem.
– Úgy értem, feladatom van. Az Otthon például.
– Nem. Maga úgy érti, hogy osztály- és műveltségbeli különbség
választ szét bennünket. Magának ősi neve van, Rose csak egy
manchesteri jöttment, nekem meg Isten tudja, mi az igazi nevem.
Hogy is jöhetne velem, ha képes egy levegőt szívni egy gyilkossal?
Az előbb csak a képzeletem játszott velem. Vagy ha mégis komolyan
gondoltam, csak azért volt, mert valóban szerettem a magában rejlő
igazi nőt. Nála igazibbat soha nem ismertem.
– Maga egy lehetetlen alak.
– Szerintem mindketten azok vagyunk.
– Nem jutottunk semmire, ugye?
– Nem – ismerte el Blair. Nem törődött a lány nevetéséből
kibukó szomorúsággal. Úgy érezte, visszasüllyedtek arra a szintre,
ahol minden szó tőrdöféssel ét fel.
 Charlotte elfordította a fejét; most a semmibe bámult. – Mihez
kezd most? – kérdezte. – Eltűnik?
– Maga körül így tesznek a férfiak, ugye? Az esküvőjén nem
leszek ott, de kap tőlem egy nászajándékot.
– Mi lesz az?
– Maypole.
– Tudja, hol van John?
– Egyelőre érje be annyival, hogy tudom, hol keressem.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Éjféli sötétség ölelte körül a Hannay-bánya aknalejáróját, az

esőáztatta udvart, csarnokokat és aknatornyot, mintha egészen a
felhőkig minden víz alatti némaságba burkolózna. Most nem
csikorogtak a vasúti kocsik, a csillék nem kattogtak a szénosztályozó
csarnokban, nem zubogott szén a rostákra, nem zsibongtak
asszonyok, és nem dörmögtek bányászok az aknakasra várva.
Mindehelyett volt a sötétség: élettelen mozdonyok a síneken,
világtalan gépház az árnyak füzére között.
A gépház tetejének nyílásán, ahol a drótkötél felvezetett a torony
csúcsába, gyönge fénycsík szabadult ki. A drótkötél is pihent; a kas
vélhetőleg már órák óta lent volt. A csörlőkezelő nyilván a kijelzőt
figyeli vagy a hatalmas, alvó erőgép körül szöszmötöl, a dugattyúkat
vagy a hajtókarokat olajozza, nehogy elbóbiskoljon.
A szellőzőaknából léghuzat csapott föl; egy mérföld mélyről, a
szellőztető kazánból származott. Ha dolgoztak a bányászok, ha nem,
a kazánban soha nem alhatott ki a tűz, mert léghuzat nélkül az egész
bánya szellőzése leállt volna.
Két kazánfűtő van mindig szolgálatban, emlékezett vissza Blair
Battie szavaira, azonkívül itt fent a csörlőkezelő, és talán még egy
fűtő.
A lámparaktár zárva volt. Blair hozott egy rudat a
kovácsműhelyből, és felfeszítette vele az ajtót. Hátizsákját és
tolvajlámpáját a pultra tette, és kinyitotta a hasas kályha ajtaját; a
parázs megvilágította a polcokat. A kanárik riadtan verdestek
ketreceikben, amikor Blair leemelt egy bödön kátrányt és egy
biztonsági lámpást.
 A torony alatti peronhoz ment, kétszer meghúzta a jelzőcsengő
kötelét. Hallotta, amikor fent a gépházban a csengő „föl” jelzést ad.
A csörlőkezelő nem teheti ki a lábát a gépházból, még szükségét
végezni se. Legfeljebb lenézhetne az ajtóból a peronra, ha nem hisz a
fülének; Blair nem nagyon tartott tőle, de a biztonság kedvéért nem
gyújtotta meg a lámpáját, és a torony egyik lába alá húzódott, amikor
a feje fölötti hatalmas kötéldob mozgásba hozta a drótkötelet.
Várta, hogy a kas előtűnjön mérföldes útja végén. A fűtők nem
hallhatják meg; a szellőztető kazánban ropogó tűz minden más zajt
elnyel. Amikor a kas egy szintre ért a peronnal, gyorsan beugrott a
szenescsillék között, és most csak egyszer rántotta meg a kötelet,
hogy a csengő „le” jelzést adjon.
Az alászállás mindig olyan, mint egy beirányzott fejesugrás; teljes
sötétben meg különösen az. Félúton úgy érezte, a kas a
drótkötelekhez súrlódva finoman lebeg: akárha vakon repült volna,
jóllehet agya felfogta, hogy fémketrecben ereszkedik lefelé. Mintha
valaha is tudta volna, hol van. Felnyüszített. Hogy is magyarázta
egyszer Leveretnek a térképkészítés és háromszögelés módszerét?
Ugyanúgy folytatta ő is amatőr nyomozását, azzal a különbséggel,
hogy a két földrajzi pont, Rose és Charlotte egybeesett.
A nyomást már nem is a cipőtalpában érezte, hanem a térdében.
A drótkötél vashuzala megfeszült, ahogy a kas remegve
megállapodott az aknarakodónál.
Föld alatt lenni és egyedül lenni a föld alatt nagy különbség; az
ember egy pillanatra sem feledheti a tényt, hogy egymillió tonna kő
választja el a szabad égtől. A csillések, a patkolókovácsok és a
pónijukat gondozó lovászfiúk megteremtették annak illúzióját, hogy
az aknarakodó, a bányamester irodája és az istállók mind egy föld
alatti falu részét alkotják. Az ő nyüzsgésük nélkül ez az illúzió
szertefoszlott, és az embernek jobb híján bele kellett törődnie, hogy
mennyire el van zárva a világtól.
 Biztonsági lámpás pislákolt a peron mellé állított
homokosvödörben. Az istállómeleg és trágyaszag most is átjárta a
levegőt. Előszedett egy skatulya gyufát – tiltott eszköz a bányában,
de ugyan ki vehetné el tőle? –, és meggyújtotta a magával hozott
lámpást. A kanóc engedelmesen lobbant lángra a fémszövet alatt.
Vállára vette a hátizsákját, és könnyen rátalált a főútnak nevezett
központi fekete vágatra. Most kell döntenie: vagy rettegés kíséri
minden lépését, vagy azzal a tudattal vág neki az előtte álló útnak,
hogy előtte a világ.
Olyan sokszor tanulmányozta már a Hannay-bánya térképét,
hogy minden szeglete a fejébe vésődött. A térkép az életet jelentette
a föld mélyén. Persze az is megoldás, ha az ember egyszerűen a
léghuzatnak háttal halad. Behúzta a fejét, és minden második talpfára
lépve hamar rátalált a ritmusra. A lovak és csillekerekek munkanapi
zaja nélkül a támfák jól hallhatóan nyöszörögtek. A megszikkadt
ácsolatfákból sötét lé csöpögött. Blair felemelte a lámpását. A
megnyúló lángnyelv gázszivárgást jelzett.
Görnyedt testtartásától bordái mintha összevissza csúszkáltak
volna benne, de mivel nem kellett póniknak és csilléknek utat
engednie, egész jó ütemben gyalogolhatott. Elhaladt búvófülkék,
oldalvágatok és a szellőzést irányító légterelők mellett. Elhagyta azt a
helyet, ahol Battie az első két áldozatra bukkant a tűz napján. Aztán
azt, ahol a kiszélesedett tárna fordulójában egy összerogyott póni
miatt tíz ember kapott gázmérgezést. Majd alacsonyabb, keskenyebb
tárnában gyalogolt vagy ötszáz yardot, és elért a fejtéshez s mögötte
az elhagyott, sötét üreghez, amelyből már a szénpilléreket is
kibányászták.
Rövid nyelű csákányok és lapátok hevertek szanaszét, ahol a
bányászok hagyták őket az előző napi munka után. Blair felvett egy
csákányt, és lámpásával gépiesen végigvizslatta a mennyezetet.
Néhány repedésnél fellobbant a láng, de a gáz meg sem közelítette a
robbanás napján szivárgó mennyiségét. Aznap nyirkos és az
évszakhoz képest meleg nap volt. Mivel esőre állt, gáz szivárgott a
pillérekből, a mennyezetből és a fúrólyukakból. A lámpások lángja az
egész tárnában elvált a kanóctól, aminek jelére egy Battie-hez
foghatóan gondos bányamester azonnal betiltotta a robbantásokat.
Megesik, hogy bányászok nem a saját lábukon kerülnek a
felszínre egy sújtólégrobbanás után, ennek ellenére szóba se jön,
hogy leálljon a bánya. A bányászok rendületlenül pörgetik
fejtőkalapácsaikat, tolják a csilléket, a lovászfiúk vezetik pónijaikat
annak tudatában, hogy a gázzal telített levegőben elég egyetlen
szikra, és bombaerősséggel robban a metán, vagy a gázmérgezés
megfojtja őket egytől egyig. A bányászok csak teszik a dolgukat.
Végtére is, aki már egy mérföld mélyre alászállt, túl van bizonyos
aggályokon a biztonságát illetően. Azonkívül majdnem mindennap
hazaérnek munka után.
Két hét telt el Blair első látogatása óta. A fejtés ezalatt hátrafelé
haladt a sajátos lancashire-i módszer szerint, és csak egy-egy
szénpillér támasztotta a mennyezetet, mely idővel összeomlik a föld
súlya alatt. Az „idővel” azonban nem azonnalt jelent. Hol egy hét,
hol egy év a haladék, hol meg úgy tűnik, egy egész örökkévalóság.
Amikor a tető valóban beomlik, mennydörgésszerű robajt csap, és a
szénpor örvénylő hullámai egészen az aknarakodóig érnek.
Azon a helyen, ahol korábban Blair és Battie bemászott az
elhagyott fejtésbe, az első néhány yardon tisztának tűnt a levegő;
Blair ezután lámpásának lángját sem látta a portól, és csak iránytűjére
hagyatkozhatott. Egyik kezében a csákányt, másikban a lámpást és
iránytűjét tartva megindult.
Eszébe jutott Maypole naplójának egyik bejegyzése: „Néked
adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait.” Amikor
Maypole lejutott végre a föld alá, felfogta vajon, hogy az Úr milyen
fukaron nyitotta meg a föld ereit?
 Ahogy a tető egyre lejtősebben futott, Blair fokozatosan
visszafelé haladt a törzsfejlődés szakaszain a felegyenesedett járástól
a hajlott gerincűn át a négykézláb mászásig. Hátizsákja kétszer olyan
nehézzé tette az előrejutást, míg le nem vette, és felöltőjével a lábára
nem kötözte. Előbbre tolta a lámpást, aztán utánahúzta magát:
egyszemélyes szerelvény a törmelékkövön. Néhol sírkő méretű
tömbökben omlott be a tetőpala. Egy helyütt mintha elfogyott volna
alatta a talaj; egy perem mellett biztosabb fogódzót keresett, és
iránytűjét letörölve újra betájolta magát. Kezén és ingujján fekete
rétegben ült a szénpor, és a légutakat is eltömte. Fuldokolva
pislogott, hogy legalább a szemét kitisztítsa. Minden meleg volt, a
légnyomás hevítette a szenet.
Mostanra biztos volt benne, hogy vagy túlságosan jobbra, vagy
túlságosan balra tért, vagy túl sokat, vagy túl keveset jött. A
kőzúzalék úgy vándorolt ide-oda, ahogy egy pakli kártya repül
szanaszét – hol a tető dőlt be, hol a padozat türemkedett ki. Biztosra
vette, hogy elkerülte azt a helyet, amelyért egész idáig vánszorgott,
míg lámpásának lángja föl nem csapott, és a poron át Blair meg nem
érezte a metán jellegzetes, átható bűzét.
A lámpás fémszövete alatt a narancsvöröses fénypont kénsárga,
elképzelésekkel és vágyakkal teli lángnyelvvé nőtt. Blair a földön
hagyta a lámpását. Amíg a láng egyszerű láng marad, és nem nyúlik
kékesfehér lángoszloppá, még innen van jón és rosszon.
Előrenyomta magát, és hamarosan megpillantotta az egy yard magas
és két yard széles, sebtében felhúzott téglafalat. Amikor az egyik
tégláról ledörgölte a piszkot, előtűnt a „Hannay-téglagyár”
dombornyomású felirata; ugyanazoknál a tégláknál, ugyanannál a
falnál volt, amelyet Battie mutatott neki.
Felkönyökölve magához húzta a hátizsákját. Battie szerint ez
nem bányalég volt, csak a kőtörmelékben és a tégla mögötti szén
közt felhalmozódott gáz. A felerősödött fényben ki is vette a felső
sor téglán árulkodó repedést, amely mögött ott leselkedik a
levegőnél kisebb fajsúlyú metán. Oldalára fordulva elővette a
kátrányosbödönt. Zsebkésével felpattintotta a fedelét, kikaparta a
sűrű kátrányt, rákente a repedésre, és a földre lapulva várta a hatást.
Ha a kátrány valóban a „Királyi Flottának való kiváló minőség”,
akkor a Hannay-bányában is csak megteszi.
A lámpás lángja apránként hűlt a szokásos narancsvörös
árnyalatig. Blair megkapirgálta az alsó téglasort csákánya hegyével.
Mivel a metán könnyebb a levegőnél, a robbanógáz a fal felső sorai
mögé szorul, és nyugodtan kihúzhatja valamelyik alsó téglát.
Elméletben legalábbis. Nem hiába mondják, hogy a bányászat
művészet és tudomány egyszerre: a bányászoknak a művészekhez
hasonlóan rövid az életük.
Oldalán fekve Blair erősebb ütést mért a fal aljára. Amikor két
tégla szétvált, saját árnyékát pillantotta meg a falon, és lámpására
visszanézve látta, hogy a láng a kupakot nyaldossa. Ledobta a
csákányt, és olyan mélyen belefúrta magát a törmelékbe, amilyen
mélyen csak tudta. A metán lágy, kékes árnyalatú hullámokban égett,
lebegett a nehezebb levegő fölött, terjedt szét az alacsony tetőig,
folyékony fénybe burkolva a mozdulatlanul fekvő Blairt. Most a
felöltőjével sem legyezhette; annak akkor lett volna értelme, ha a gáz
nem gyullad meg, de az oxigén inkább csak táplálta volna a tüzet.
Visszatartotta a lélegzetét, nehogy a tüdejére szívja a metánt, míg
végül az égő gáz szétterjedt, apró foszlányokra szakadt, és a
repedésekbe húzódva eltűnt.
Lámpásának lángja megnyugodott, bár a metán mocsárgázra
emlékeztető bűze érződött még. Kiemelte a meglazult téglákat, és
benyúlt mögéjük. Addig tapogatott, míg ujjai bele nem akadtak
valamibe a kő alatt. Kihúzta azt a valamit, aztán visszahelyezte és
betapasztotta a téglákat. Lámpásához hengeredve megvizsgálta a
zsákmányát: harmonikává gyűrődött és elszenesedett biztonsági
lámpás volt. A lámpásokat úgy tervezték, hogy ne lehessen
szétszedni őket vagy lecsavarni a biztonsági fémhálót, de ennek a
fémszövete ki volt szakítva. Megdörzsölte a lámpás talpát, és a fény
felé tartotta. A 091-és szám volt belekarcolva. Ezt a lámpást
vételezte „Jaxon” a robbanás reggelén. Érthető, hogy Smallbone és
az igazi Bill Jaxon azonnal visszafordultak a fejtés felé, hiszen féltek,
hogy másvalaki találja meg a lámpást vagy Maypole maradványait.
Egyenesen Isten áldása volt a két jómadárnak, hogy felhúzhatták a
falat.
Összeálltak a robbanás mozaikkockái. Miután Smallbone lehozta
Maypole-t, megragadta az alkalmat, és behúzódott az egyik
búvófülkébe – Battie szerint ez amúgy is szokása volt –, és a káplán
magára maradt a fejtés legsötétebb végén, pedig soha életében nem
járt mély bányában. Milyen spirituális élményt élhetett meg? Térdre
hullva imádkozott vajon, vagy megérezte a föld súlyát a feje fölött,
hallotta az ácsolatfák nyöszörgését, érzékelte, amint ritkul a levegő?
Mellette nem állt barát, ahogy Flo állt Charlotte mellett, sőt
valószínűleg a lelkére kötötték, hogy kerülje a többi bányászt,
úgyhogy sem tapasztalatát, sem egy társát nem hívhatta segítségül.
És a bányászoknak feltűnt vajon „Jaxon” különös viselkedése? De ki
mert volna kérdésekkel háborgatni egy ilyen szeszélyes természetű
embert, csak mert láthatóan egyedüllétre vágyott?
A legelső alkalommal az ember gyakran annyira fél attól, hogy a
lámpása kialszik, hogy felcsavarja a kanócot, míg valaki rá nem
ripakodik, hogy csavarja lejjebb. Akkor meg nemegyszer a másik
végletbe esik, kioltja a lángot, és sötétben marad. Maypole gyufát
gyújthatott vajon? Ez lett volna annyi ember végzete? Vagy engedett
a csábításnak, és maga próbálkozott meg a robbantással? Hiszen ott
voltak Jaxon előző nap fúrt lyukai. Smallbone bádogdobozba
csomagolt kész töltetei a lába előtt hevertek. Lehetséges, hogy az
egyik puskaporral töltött papírtölcsért bedugta egy lyukba, és a
csákányával próbálta lefojtani a lőmester biztonságos rézrúdja
helyett?
Aztán olyan is van, hogy spontán robbanás. A metántól, az
összetört szénben fejlődő hőtől, a levegőben lebegő szénpor
gyúlékonyságától. Történt már ilyesmi.
Ám Blair a legvalószínűbbnek mégis azt feltételezte, hogy a
gondos, kötelességtudó Maypole annyit követett el mindössze, hogy
csákánya hegyével megkapirgált egy szénpadot, és amikor
meghallotta, hogy sziszegve tör elő a gáz, akkor ösztönösen, amilyen
áldott jó ember volt, rohanni kezdett, hogy a többieket is
figyelmeztesse. Ahogy a bányafelügyelő mondta, tapasztalt bányász
soha nem tenne ilyet, mivel a futástól kicsaphat a láng a biztonsági
lámpás dróthálóján, és berobbantja a gázt, amely elől menekülni
próbál.
Valószínű, hogy ez történt. Maypole tapasztalatlanságában
figyelmeztetni akarta a többieket, akik vélhetőleg maguk is érezték a
gázszagot, látták, hogy Maypole a lámpásával feléjük rohan, és
rákiáltottak, hogy álljon meg. Az egész egyetlen kék lángnyelven
múlott, amely átcsapott a biztonsági fémszöveten. A robbanás ereje,
mely leszakította a dróthálót és harmonikává gyűrte a lámpatestet, őt
magát is ízekre tépte. Hol lehetnek Maypole maradványai? Atomnyi
részecskék talán maradtak belőle, de ezekből még a kukacok sem
laknak jól. Egyébként is, ilyen mélységben még kukacok sincsenek,
ahogy Rose Molyneux a múltkor megjegyezte.
Naplójában Maypole Jóbot idézte: „Feketülten járok… bőröm
feketülten hámlik le rólam, és csontom elég a hőség miatt.”
Előérzete nem csalt; csakhogy hetvenhat másik emberre is
vonatkozott. És amikor a hős bányamentők, Smallbone és Jaxon
megtalálták Maypole lámpását, befalazták az örökkévalóság számára,
és a számát rávésték a Jaxon által hozott lámpásra. A
lámpásrendszerben látszólag nincsen hiba.
 Blair visszahelyezte és betapasztotta a téglákat, a hátizsákjába
rejtette a lámpást, és a kőtörmeléken visszamászott a fejtésbe.
Inkább néznék most egy rúd faszénnek, mint bányásznak, gondolta,
amikor felegyenesedett. Győzelem érzése helyett szomorúság
töltötte el, hiszen jó néhány közös vonásuk volt a káplánnal.
A légárammal szembefordulva kibotorkált a fővonalra. A metán
szaga után még az elhasznált levegő is áldásnak tűnt. Épp bemászott
a fordulóhoz vezető lejtős tárnába, amikor a sínek rezegni kezdtek a
lába alatt. Kőomlásra gyanakodott, míg meg nem hallotta a kerekek
fémes csikorgását, bár látni még nem látta a csilleszerelvényt.
A féltonnás szerelvények lazán egymáshoz láncolt vascsillékből
álltak, amelyek egyetlen lökésre kelletlen rángatózással mozgásba
lendültek. Blair hátrált, és fedezék után nézett. Hallotta, hogy a
szerelvény egyenes pályára ér, és ahogy láncai kifeszülnek,
nekilendül. Ő azonban nem sok eredménnyel próbált gyorsítani,
pedig lötyögő bordái és hátizsákja ellenére lámpásának gyér világát
lehagyva bicegett a talpfákon. A sínek rezonáltak a lába alatt.
Elszabadult csilleszerelvények gyakran okoztak
bányaszerencsétlenséget; a lendületbe jött csillék bármit képesek
voltak magukkal sodorni. Csakhamar megpillantotta, amint fülsértő
lánccsörgés közepette száguld utána a lejtőn. Épphogy csak be
tudott húzódni egy búvófülkébe, amikor a sarkában lévő szerelvény
elvágtatott a fejtés irányába.
Miután a csillék visszhangja elült, ritmikus, köszörülő hangra lett
figyelmes, mintha kést éleztek volna. Fél szemével kipislantott a
búvófülkéből. Korcsolyázó testtartásával lámpást és csákányt tartó
alak siklott le klumpájának vasalt élén a lejtős sínen.
Blair beleolvadt a falba, miközben Bill Jaxon nyakában
selyemsállal, háttal a búvólyuknak elkorcsolyázott mellette. Fél lábon
egyensúlyozott a levegőben szikrákat szórva, amelyek úgy
hamvadtak el, mint az üstökös, amikor a földbe csapódik. Blair égő
fájdalmat érzett, és akkor jött rá, hogy Jaxon miért nem vette észre:
saját lámpásán feküdt. Visszamászott a vágatba, és leveregette
felöltőjéről az elszenesedett foszlányokat. Már a fele utat megtette a
kasig; rég odaér, mielőtt Bill visszafordulhatna a fejtéstől. Azonban
épp lejutott a lejtő végére, amikor a háta mögött könnyedén
szökdécselő klumpák zaja ütötte meg a fülét. Jaxon nem a fejtéshez
indult. Ót akarta előcsalogatni a búvóhelyéről.
– Rose-tól tudom, hogy megint találkoztak – kiáltotta a háta
mögött. – Mesélje csak el, hogy történt!
Blairnek semmi esélye nem volt arra, hogy Jaxon előtt érje el a
kast, vagy hogy elrejtőzzön. Égő lámpása nyílegyenesen vezeti hozzá
Billt, ellenben ha kioltja, vaksötétben marad. Maga előtt látta a bánya
térképét: a főutat, ahol most járt, az oldalvágatot, és ezt a két
fővonalat összekötő összes rövid keresztvágatot. A következő
keresztvágat bejáratát légterelő állta el, amely a fővonal szellőzését
biztosította. Blair beugrott mögéje, és az oldalvágat felé igyekezett.
Egy pillanat múlva utolérte Bill hangja: – Nem rossz, de nem
gondolja, hogy én mégiscsak jobban ismerem a bányát?
Az oldalvágat irányította az elhasznált levegőt a szellőztető
kazánhoz, és a sín is oda vezetett. A fakeretre erősített vásznak által
terelt zsíros levegő most Blair hátába csapott. Keresztbe rántotta a
fakereteket maga mögött, hogy Bill ne láthassa lámpása fénypöttyét.
Közben azonban úgy beverte a fejét az alacsony tárnaboltozatba,
hogy egy pillanatra elszédült, és azt sem tudta, merre tovább. A
fülébe csordogáló nedvességet érezve rájött, hogy egyik fejsebe
megnyílt.
– Most megkeserüli, amiér nem hagyott békén minket – kiabálta
Bill.
Blair iszkolt, ahogy csak bírt, s közben hallotta, hogy Jaxon töri-
zúzza a légterelőket maga előtt. Egy keresztvágatban visszafordult a
főútra. A többi keresztvágat torkolatában hallotta, hogy Bill
párhuzamosan fut vele az oldalvágatban. Cipője a visszhangos
klumpához képest némi előnyhöz juttatta; mintha egy hangya
dicsekedett volna a nesztelenségével. Néhány lépés múlva Jaxon
úgyis átjön a főútra, s eltapossa.
Magányos csille állt előtte a sínen. Blair nekifeszítette a vállát, és
meglökte lefelé, a fejtés irányába. Hátranézve látta, hogy Bill lámpása
már a főúton világít.
Blair beleállította saját lámpását a csillébe, majd félrehúzódva
útjára engedte. A csille lassan, de biztosan gördült lefelé a sínen. A
lámpás apró, ugráló fénypontokat rajzolt a palatetőre. Bill kecses,
szikrázó léptekkel korcsolyázott a nyomában a sínen.
A sötétben Blair végigtapogatózott egy keresztvágaton, és az
oldalvágatra érve hátizsákjából előhalászta a tolvajlámpáját. A gyufa
fényesen lobbant, és a lámpa leheletnyi metántól táplált keskeny
fénypászmája utat mutatott neki.
Száz yard múlva visszamerészkedett a főútra. Lába ólomsúllyal
húzta, tüdeje sípolt. Az istállószag azonban most az egyszer édes
illatnak tetszett, és a homokosvödörbe állított, homályló lámpás
mintha szentélyben gyújtott gyertya lett volna. A kas hívogatólag
várakozott a rakodóban.
Bill dühödt dobogása ütötte meg a fülét a főút felől. Fogalma
sem volt, hogyan fogta be ilyen gyorsan a csillét, és ért vissza, de
tény, hogy visszaért. Blair belépett a kasba, és megrántotta a
jelzőkötelet.
Abban a pillanatban, amikor a kas megemelkedett, Bill teljes
erejéből kivágtatott a főútról, s eldübörgött az istállók mellett.
Arcáról lerítt, hogy latolgatja, felugorjon-e az emelkedő kasra, de az
utolsó pillanatban ráeszmélt, hogy ha elvéti, lezuhan az akna
mélyére.
Blair a kas aljára kuporodott, térdén hátizsákját ölelve.
Lámpájának fénycsíkja nyirkos, hullámzó kövekre esett a kas nyitott
végén át, és bár tudta, hogy fent szénporral és salakkal borított
bányaudvar várja, fű és fák illata bódította el.
Amint a kas lassított, talpra állt. Úgy tűnt, az útnak soha nem
lesz vége. Végül a kas csak felaraszolt, és eléje tárultak a bányaudvar
fekete taván csillanó lámpafények. Igazi légfuvallat csapott az arcába.
Az udvar szfinxei, a gőzmozdonyok fenségesen trónoltak helyükön.
A torony tetejére tűzött zászló lobogott a szélben.
Alighogy kitette a lábát a peronra, Albert Smallbone előlépett a
toronyláb árnyékából, és egy lapáttal kupán vágta.

Blair a hátán feküdt, a lapát fémes vége a torkán, a nyele Smallbone

kezében.
– Vadászott már görénnyel? – kérdezte Smallbone. – Nem sok
köszönet van benne. Rosszabb, mint egy tolvaj. Behajtja a nyulat az
üreg aljára, aztán nekilát, ho’ főfalja. Pedig az ember nem ezér kűdi
rá. Ha elszakad a póráz, áshat az ember, ha vacsorát akar szerezni.
De most maga az én nyulacskám, és Bill mindjár fönn lesz.
A drótkötél gyorsan csévélődött. Blair nem látta, mennyi van
még hátra, mert ha megmozdult, Smallbone erősebben nyomta
nyakának a lapátot. Felborított hátizsákjának tartalma szanaszét
hevert Smallbone lábánál.
– Amikor először jött le kutakodni George Battie-vel, mondtam
Billnek, hogy maga még visszanéz. Kinevetett. Bill nem egy
észkombájn, de gyönyörűszép ember, a természet csodája.
Szakasztott mint a Rose-a. Én többet használom az eszemet, ebbe
hasonlítok magára, de az ember azt becsülje a másikba, amit lehet.
Blair morrant egyet, hogy a maga részéről fenntartsa a társalgást.
– Rose elmondta, ho’ mit beszétek – folytatta Smallbone. – De
csak olaj vót a tűzre. Ippen jókor értünk ide. Meg az is micsoda
szerencse, ho’ pont akkor kumtam egyet, amikor az egész bányába
kitört a pokol tüze. Tudja, az embernél nincs furább teremtmény.
Rose engem hidegen hagy, de Billt az ujja köré csavarta. Olyanok,
mint Sámson meg Delilla. Soha nem mentem vóna bele, hogy
Maypole cseréljen Bill-lel, de Rose bódog vót, hogy ott lakhat abban
a flancos házban, és amikor Maypole kiszaglászta, ho’ mi újság,
nagyon megijedt, ho’ leleplezi őt is meg Miss Hannayt is. Nem akart
egyikünk se semmi rosszat. Csak segítettünk egy prédikátornak, ho’
beleszagóhasson az igazi világba.
– Nem volt felkészülve rá – suttogta Blair a lapát alatt.
– Na ebbe igaza van. Én csak azt kértem tőlle, hogy üljön meg
nyugton a fenekén, amíg én szundítok egyet. Ez nem vót valami
nagy kérés. De most már tudhatja, ho’ mi történt. Bill, Rose meg én
nem csinátunk semmit, mégis a nyakunkba varrnának hetvenhat
halottat. Még Mrs. Smallbone se imádkozna értem, pedig ő aztán
mindenkiér imádkozik, nekem elhiheti. Isten a tanúm, mi
figyelmeztettük magát.
– Silcockot is?
– Azt elfuserátuk. Úgy tapadt a tűz után Harvey-re, mint egy
kullancs, és nem tudhattuk, hogy mit fecsegett össze Harvey,
amilyen állapotba az vót. De azt hiszem, nem járt el a szája. Silcock
végül is nem fúlt meg. Minden jó, ha a vége jó.
– És Twiss?
– Elhíttuk sétáni egyet. Amilyen bánatos vót, szerintem még jót
is tettünk vele.
– Bill meg akart ölni engem.
– Bill keménykezű fickó, de az csak provokáció vót, ho’ maga
hírbe hozta őt Rose-zal.
– És a puskás csapda?
– Embertelen szerszám. Rühelltem is, de ha másból nem, ebből
értenie kellett vóna. Bármikor eltűnhetett vóna Wiganből, de most
már késő.
 A drótkötél surrogott, jelezve, hogy a kas felfelé tart. Blair tudta,
hogy ha fölkiabál a gépházba, Smallbone abban a minutumban
elvágja a torkát, de a csörlőkezelő amúgy sem hallaná meg a
dugattyúk és szelepek zörgésétől. Milyen sors vár rá? Séta a
vasúthoz, hogy ő is a sínre hajtsa megfáradt fejét?
A kas fölért a peronra, és enyhén megremegett, amikor egy pár
klumpás láb kilépett belőle, eltakarva Blair elől a kilátást. Sárgaréz
orrú, ismerős klumpa volt, mely két csillogó, arany dárdahegyként
irányult rá. Smallbone azonnal megrántotta a jelzőzsinórt, és a kas
megindult lefelé.
– Jó kis futás vót – mondta Bill.
– Krisztusi akadályverseny? – Blairnek eszébe jutott az Ifjú
Herceg-beli első beszélgetése Jaxonnel.
– Olyasmi.
Csoda, hogy a csörlőkezelőnek nem tűnik fel, miért jár le-föl a
kas, gondolta Blair, bár így eggyel több oka van rá, hogy ne hagyja el
a helyét.
– Maga Twiss mellett volt, amikor a tűz kitört – mondta Blair
Jaxonnek.
Bill Smallbone-ra nézett, aki az aknában lassan alászálló kast
figyelte. – Már úgyis mindegy.
Dehogy fognak ők sétálni; nem mennek sem a vasúthoz, sem a
kanálishoz, fogta föl Blair. Amikor a kas leér az akna fenekére,
egyszerűen csak belehajítják. Ő is növelni fogja a halálos balesettel
végződő wigani éjszakai séták statisztikáját. Szinte látta önmagát,
amint zuhan lefelé az aknában. „Kilőtt nyilam visszahullott, csak azt
tudnám, hová.” Hát ő legalább ezt tudni fogja.
– Maga szerint mi történt? – nézett Blair Smallbone-ra.
– A tűz napján? Énszerintem? – kérdezte Smallbone. Teljes
súlyával a lapátnyélre nehezedett, miközben szemét a csévélődő
drótkötélen tartotta. – Rossz vicc az egész. Az Úr adta, az Úr elvette,
és közbe dőlt a röhögéstől.
Blair az összegyűrődött rézhuzalokra – a hajdanvolt biztonsági
lámpásra – nézett. – Maypole vajon fölfogta?
– Lehet. Mindenesetre elég fény vót ahhoz, ho’ megvilágosodjon
neki. Bolond az olyan bányász, amelyik nem tudja, hogy a saját sírját
ássa. Maypole-ról e’ nem is vót kétséges. De a’ meglep, ho’ maga se
kivétel.
Biccentett Billnek, aki hátralendítette a lábát, hogy lerúgja Blairt
az aknába, amikor a sötét udvaron egy lámpás nélkül feléjük igyekvő
alak elterelte a figyelmét.
Smallbone szemét hunyorítva próbálta felismerni. – Wedge
lenne? Vagy tán Battie?
– Beszéltem Rose-zal – hallották Charlotte hangját.
– Tüntesd már el – szólt oda Smallbone Billnek, aki átrúgta
Blairt az akna peremén.
Charlotte nadrágot és férfiinget viselt, és egy szénválogatáshoz
használt, hosszú nyelű lapátot fogott a kezében. Amikor Smallbone-
nak odavágott vele, a fém olyat kondult, mint egy kínai gong.
Blair elkapta az egyik drótkötelet, és megpróbált fölhúzózkodni
rajta. Charlotte újabb ütése leterítette Smallbone-t. Elmosódott
árnyalakja úgy forgatta a nehéz lapátot, mint egy kétélű kardot. Blair
följutott a peron szintjére, ahol Bill már várta. Charlotte Bill hátába
vágta a lapátot, és amikor a férfi meg se rezdült, fejbe kólintotta vele,
hogy elterelje a figyelmét. Bill megfordult, és visszakézből pofon
vágta. Blair a peronra kimászva látta, amint a lány a földre rogy.
Gyorsan felkapta a lötyögő lapátot, és minden erejét beleadva Bill
térdébe csapott vele, ahogy a favágó irányozza első fejszecsapását a
fa törzsének. Bill megroggyant. Blair feléje lökte a lapátot. Amikor
Bill mindkét kezével megragadta, Blair előreugrott, és öklével Bill
szeme közé csapott. Bill hátralépett; mögötte már csak a nagy űr
volt, egyik lába mégis fogódzót talált az akna peremén. Sálja
repdesett a kicsapó légáramban. Amikor eldobta a lapátot, az
zörögve ért földet a lába mellett, és egy milliméterrel még inkább a
semmi felé taszította. A lapát követte a kast, vasa hangosakat
pendült az akna kövén.
– Ne félj semmit, Bill fiacskám, tartalak én! – Smallbone Jaxon
kezére kulcsolta az övét.
Ám amikor Smallbone kezéért nyúlt, Bill mintha rossz szögben
dőlt volna. A lőmester szorítása ellenére egyensúlya egyre
bizonytalanabbá vált, ráadásul a klumpája is csúszott. A vas, amelyen
oly ügyesen korcsolyázott, a peron kopott deszkapallóján a perem
felé siklott.
– Átkozott Maypole – mondta Bill. – Végem.
Szeme kifordult. Szabad kezével a levegőbe csapott, és lezuhant.
– Jézusom. – Smallbone hátrafeszítette magát, hátha
kiszabadíthatná a kezét Bill szorításából, de ő is eltűnt az aknában.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Lágy fuvallat fodrozta az ibolyák szirmait Blair előtt. Járt már

egyszer erre, s könnyen tájékozódott, különösen, ha az utat egy
szoknyáról leszakadt szalagdarab vagy puskaropogás is jelezte.
Rétség terült el a távoli, feketés sziklákkal tagolt dombokig, ahol
birkanyájak legelésztek. Harris márkájú tweedöltönyével együtt
mintha új bordákat is kapott volna, és nyilallás nélkül szívta be a
zsongó levegőt, mely akár a rovarok színpompás villódzásától
elektromossá vált mező, minden látható tárgyat árammal töltött fel.
Időről időre megállt, hogy a hátizsákját levéve vadonatúj
teleszkópjával megfigyeljen egy kőhalom fölött vitorlázó sólymot
vagy a hangafüvet ropogtató bárányt.
A lencséket most a legtávolabbi dombra irányította, melynek
füvét szél fésülte a fehér és oszlopszerűen mozdulatlan felhők alatt
rendezett piknikig. A Hannay család most is perzsaszőnyegén
üldögélt. Lady Rowland és Lydia ezúttal is mint két megelevenedett,
előkelő virág: az anya egy őszirózsa bársonyos püspöklilájába volt
öltözve, lánya levendulaszín krepdesinbe. Lydia arany haját nyári
kalap alá rejtette; a visszafogott árnyalatok a család kedveszegettségét
tükrözték. A férfiak – Hannay, Rowland, Leveret – feketébe
öltöztek. Legyek mászkáltak lustán a cserépedényekben feltálalt
kacsa, fűszeres pástétom, kétszersült maradékain és a vörösboros
kupákon. A levegőben puskapor szaga szállt.
Blair láttán Lady Rowland arcára pírt csalt a bosszúság, Lydia
pedig tanácstalanul körbepillogott.
– Íme az ember – mondta Rowland.
 Hannay merev derékkal felült, és kezével árnyékolta a szemét. A
püspök vonásai láthatóan megkeményedtek, állát többnapos borosta
fedte.
– Végre egy arc, amely felvidít bennünket. Nagyszerű.
Mindannyian vigasztalhatatlanok vagyunk, de maga, Blair,
tökéletesen összeszedte magát. Frissen borotválva, gyógyultan, majd’
kicsattan az egészségtől.
– Sőt ki is fizetve – mondta Blair. – És afrikai utamra készen,
hála önnek. Fogadja együttérzésemet a lánya miatt.
– Váratlanul ért bennünket.
– Keserű csalódás volt – mondta Lady Rowland. – Hangja
azonban nem tűnt csalódottnak. Majdhogynem elégedettség bujkált
a szája szögletében.
Lydia úgy csillogott, mint egy csokor frissen szedett virág. –
Mikor indul? – kérdezte.
– Holnap. Nagybátyja volt szíves visszafogadni szolgálataiba, és
megbízni az aranyparti bányák feltérképezésének befejezésével.
Először úgy gondoltam, maradok még egy kicsit, és utánanézek a
családfámnak. Anyám innen származott. De erre nyilván lesz még
alkalmam.
– Meglepett, hogy ennyit is elidőzött nálunk – mondta Hannay.
– Gyönyörű a vidék.
– Egy régi Afrika-utazótól ez nem mindennapi bók – mondta
Rowland. – Maga a sírból kelt ki. Hallottam, hogy a mi házunkban
húzta meg magát egy hétig, mielőtt visszaköltözött volna a
Minorcába. Mindent bemocskol maga körül. Mint valami szegény
rokon.
– Használ az arzén?
– A patikus rendes ember. De maga is jól ismeri.
– Látja, ez is közös bennünk.
– Miért, még mi az? Van érzéke az iróniához?
 – Az anyatejjel szívtam magamba.
– Moon rendőrkapitánytól tudom, hogy két bányász az éjszaka
közepén belezuhant a Hannay-bánya aknájába két hete. Reggel
találtak rájuk, amikor a kas feljött. Mindkettő szörnyethalt, a
halottkém szerint szétroncsolta őket az ütés ereje meg az akna fala,
ahogy esés közben nekicsapódtak.
– Rettenetes – mondta Lady Rowland. – De Moon főkapitány úr
miért zaklat téged ilyesmivel?
– Tudja, hogy érdekelnek a rendkívüli jelenségek.
– Nincs abban semmi rendkívüli, ha két részeg beleesik egy
aknába.
– Csakhogy két tapasztalt bányász zuhant le, ráadásul éppen
abba az aknába, amelyben nap mint nap dolgoztak. És ugyanez a két
bányász volt a januári robbanás ünnepelt hőse. Ha ez nem a sors
iróniája, akkor micsoda?
– Erkölcsi tanulság – mondta Blair.
– Mi ebben az erkölcsi? – Lydia egyre tanácsatalanabbnak
látszott.
– Ezt mi soha nem értjük meg, kedvesem – mondta Lady
Rowland. – Ezek az emberek másmilyen életet élnek.
Rowland még nem fejezte be. – Charlotte ugyanaznap tűnt el,
úgyhogy a sors iróniája mellett az események véletlenül egybe is
vágnak. Lehet, hogy inkább ezzel a véletlen egybeeséssel kellene
törődnünk..
– Nyilván egy személy az összekötő kapocs. Charlotte nem
forgott bányászok között, és feltehetőleg ezt a kettőt se látta soha
életében.
– Viszont ismert csilléslányokat. A nagybátyámat rávettem, hogy
zárja be a Leányanyák Otthonát.
– Ha ez megnyugtatja magát – mondta Blair.
 – Engem semmi nem nyugtat meg. Én hírnevet szereztem
magamnak. Mindenki ismer, vagy ha nem, hát hamarosan ismerni
fog. De van egy bökkenő. Már karnyújtásnyira lebegett előttem egy
kert képe, közepén egy bizonyos almafával. Egész életemben másra
se vágytam, mint hogy beleharaphassak egyszer abba az almába.
Most be kell érnem a kerttel, mert az almafát kilopták belőle.
Ellopták a megnyugvásomat.
– A szén még mindig a magáé lehet – mondta Blair.
– Blair is kikészült néhány hete. Meglátogattam. Többnyire
önkívületben feküdt. Hihetetlen, milyen gyorsan összeszedte magát.
– Köszönöm – mondta Blair. A püspök igazat beszélt, még a
malária is békén hagyta. Már vizelete sem barnás volt, hanem olyan
tiszta, mint a hegyi források vize. – Lehet, hogy az itteni levegő tette.
– Miért nem költözik ide? – kérdezte Lydia.
– Nagy a kísértés. Lehet, hogy még a végén otthagyom az
aranyat a honi szénért.
– Pontosan mit tud az édesanyjáról? – kérdezte Lydia.
– Annyira pontosan semmit. Útközben halt meg a hajón, amikor
Amerikába mentünk. A hajón mondta néhány embernek, hogy
Wiganből való. Lehet, hogy szolgáló volt, fonógyári lány vagy
boltoskisasszony, de az is lehet, hogy csilléslány.
– Csak volt valami név a csomagján, ha máshol nem is – mondta
Lady Rowland.
– Csomag nélkül szállt hajóra. Ha volt is igazolványa, széttépte
vagy elhajította.
– Biztos bajba került – mondta Rowland. – Vagy csak nem
akarta, hogy maga visszajöjjön, és zaklassa a rokonait.
– Én is sokáig ezt hittem – mondta Blair. – De látja, mégis itt
vagyok.
 Hannay bort töltött Blairnek, aki elvette a poharat, de nem ült le.
– Látnia kellene egyszer Rowlandet lövés közben – mondta a
püspök. – Elképesztően jól céloz. Megtizedelte az állatállományt.
– Én is láttam lőni Afrikában. Ott az emberállományt tizedelte
meg.
– Egészségére – Leveret Blairre emelte a poharát. – Örülök,
hogy még itt van a körünkben.
Egy szóval sem említette senkinek, hogy Blair az istállók körül
fürkészett, vagy hogy két héttel korábban, amikor mindenki azt hitte,
lábra se tudna állni, kölcsönkérte a bricskáját.
– Milyen furcsa – mondta Hannay. – Mindig rettegtünk, hogy
mikor tűnik fel Charlotte az ebédlőasztalnál vagy a kirándulásokon.
Most tudatosult bennem, hogy ő volt minden esemény középpontja.
Nélküle minden értelmetlennek tűnik.
– Az élet megy tovább – mondta Lady Rowland.
– Csakhogy ez már nem ugyanaz az élet. – Hannay figyelte,
ahogy Rowland kinyit egy doboz töltényt. – Remeg a kezed, öcsém.
– A maláriától van – mondta Lady Rowland. – Hamarosan
leutazunk Londonba, és konzultálunk az orvosokkal. Ott maradunk
az egész szezonra. Rowland lesz a legjobb parti. Üldözni fogják a
nők.
– És viszont – mondta Blair.
– Charlotte nélkül minden más lesz – mondta Lydia.
– Mindig féltem az eszétől, de izgalmas is volt a társasága, mert
soha nem tudtam, mi lesz a következő mondata.
– Mit fecsegsz itt össze-vissza? – kérdezte Lady Rowland. –
Ragyogó szezonod lesz Londonban, drágám, és kitöröljük a
fejünkből ezt az egészet. Nemsokára Mr. Blair is olyan lesz, mintha
álmodtad volna.
– Találtak valamit a nyomozók? – kérdezte Lydia.
 – Nem. – Anyja a vadőrökre pillantott, és halkabbra fogva
hangját megismételte. – Nem. Pedig a nagybátyád a legjobb
manchesteri magánnyomozó irodát bérelte fel. Egyetlen áruló
nyomot sem találtak. Most már a családon járjon az eszed.
– Blair azért még megpróbálhatná – mondta Lydia.
– Ó, hogyne. Blair eddig is olyan eredményesen nyomozott
Maypole után – mondta Rowland. – Bácsi, felolvasná azt a levelet,
amelyik a mai postával érkezett?
A püspök a szemhatárt lezáró sziklafalat fürkészte. Ujjai
szórakozottan kutatták át a zsebeit a levél után, amelyet végül a
mellényzsebéből húzott elő, és átnyújtott Leveretnek.
– Halljuk – rendelkezett Rowland.
Leveret széthajtogatta a papírlapot. Nyelt egyet, és belekezdett:

Hannay Őlordsága!
Búcsúnak szánom ezt a levelet, s egyúttal bocsánatkérésnek,
amiért szomorítottam a szívét. A viselkedésemet nem
mentegetem; szeretnék ellenben felfedni Ön előtt néhány
gondolatot abban a reményben, hogy egy napon talán majd
megértéssel és megbocsátással fog rám gondolni. Ha Ön
csalatkozott bennem, higgye el, én tízszeresen csalatkoztam
magamban. Nem az a káplán voltam, akinek lennem kellett
volna, ahogy Wigan sem az az egyszerű egyházközség, aminek
én véltem. Valójában két külön világ létezik benne, a szolgákkal
és fogatokkal rendelkezők napfényes világa, és a föld alatt
robotolóké. Munkám során megvilágosodott bennem, hogy nem
szolgálhatom mindkettőt egyformán jó szívvel. Egykoron
Chubb tiszteleteshez hasonlóan a száraz tudományos munkát
többre becsültem embertársaim barátságánál. Most azonban
hittel állítom, hogy a wigani munkásemberek és asszonyok
meleg tekinteténél nincs nagyobb jutalom e földön. Az egyház
 hívságait egy pillanatig sem fogom hiányolni. Wigant azonban
mindörökre a szívembe zártam.
Holnaptól új küldetés vár rám. Istennek legyen hála, nem
egyedül kell viselnem a terhét, Charlotte ugyanis velem jön az
úton.
Hogy hova, azt nem árulhatom el, de higgye meg, hogy
lépéseinket Istenbe vetett töretlen hitünk vezeti. Holnap
kezdődik a nagy kaland!
Tiszteletteljes üdvözlettel alázatos szolgája,
John Maypole

Leveret a borítékra pillantott. – Három nappal ezelőtt adták föl

Bristolban.
– Meg mertem volna esküdni, hogy Maypole halott.
– Nos, ez a levél nem azt bizonyítja – mondta Rowland.
– John kézírása – mondta Leveret. – És ezek a legdédelgetettebb
gondolatai. Egyik-másik mondatát a saját szájából hallottam.
– Három nap alatt több száz hajó futott ki Bristolból. Ennyi idő
alatt Európa akármelyik csücskébe eljuthattak. Persze lehet, hogy
valamelyik dél-angliai nyomortanyán játsszák a misszionáriust.
– Gondolod, hogy összeházasodtak? – kérdezte Lydia.
– Persze hogy összeházasodtak, drágám – válaszolta Lady
Rowland. – De úgysincs jelentősége, mert a nagybátyád majd
érvényteleníti. Kötelessége ugyanis. Charlotte foltot ejtett a család
becsületén.
– Mást nem írt Maypole? Hogy miért tűnt el, vagy hol bujkált
idáig?
– Nem – mondta Leveret.
– Hónapok óta vártuk Maypole tiszteletes levelét, nem igaz?
 – Biztos vagyok benne, hogy titokban levelezett Charlotte-tal.
Leállítottuk a nyomozókat. Semmi értelme, hogy két szökevényt
keressenek.
Leveret levette a kalapját, mintha csak most tűnt volna fel neki,
hogy melegíti a fejét. Haja tövének vonalát kék pontocskák
színezték. – Gondolja, hogy szüksége lesz Afrikában segítségre? –
kérdezte.
– Nem. Sajnálom.
– Már csak az a kérdés – mondta Rowland hogy Blair az elejétől
fogva benne volt-e Maypole-lal együtt. Láttam, Charlotte hogyan
nézett rá, amikor a Királyi Társaságnak hozott ajándékomat
bemutattam.
– A majommancsokat? – kérdezte Blair.
– Earnshaw-tól tudom, hogy Blair egyfolytában Charlotte után
szaglászott, és ellenem hangolta.
– Nem úgy nézett ki, hogy hallgat rám.
– Mindketten színészkedtek. Maga egész idő alatt Maypole
ügynöke volt.
– Püspök úr? – Blair abban reménykedett, hogy a püspök a
védelmébe veszi, de Hannay mintha nem is hallotta volna.
– És soha nem tudta meg, ki volt az édesanyja? – próbálta másra
terelni a szót Lydia.
– Nem. Lehet, hogy jobb is, ha megmarad rejtélynek.
– Nincs ebben semmi rejtély – mondta Rowland. – Egy lotyó
teherbe esett egy boltosfiútól, megszülte a fattyút, és nem akadt
olyan ostoba férfi, aki feleségül vette volna, erre összekapart
valahonnan egy hajójegyet Amerikába, és útközben véget ért rövid,
becstelen élete. Lehet, hogy egy-két részletet illetően tévedtem, de
ezzel együtt megoldottnak vélem a rejtélyt. Ne próbálja megszépíteni
azzal, hogy rejtélynek nevezi.
 Blair felmérte, hogy a szőnyeg fölött két lépéssel, a mustáron és
a pástétomon át Rowlandnek ugorhatna. De Rowland célzásra
emelte a puskáját: – Itt nincsenek pálmafák vagy bennszülöttek, akik
mögé elbújhatna, igaz? Mit szól az én nyomozásomhoz? Most végre
a markomban van. Megmondom én, mi volt a maga anyja: vérbajos
szajha, aki bárkinek odadobta magát, egy névtelen senki, söpredék,
amit naponta szórnak a tengerbe a hajókról. Elég pontos a kórkép?
Blair vállat vont. – Tudja, én magam is éveken át mondtam ezt –
sőt rosszabbat is. Mert magamra hagyott. Függetlenül attól, hogy
tehetett-e róla; hogy meghalt-e vagy sem. Nem is képzeli, milyen jó
ezt most a maga szájából hallani, mert így lagalább megtudom, hogy
milyen ostoba és kegyeden szavak. Legfőképpen ostobák. Anyám
csak egy fiatal lány volt, és ha arra gondolok, hogy milyen egyedül
érezhette magát, amikor egyetlen penny nélkül, kezében a
hajójeggyel, csomag, barátok nélkül, utolsó erejével hajóra szállt
halálos betegen, tudva, hogy valószínűleg soha többé nem teszi a
lábát partra, csak csodálni tudom a bátorságáért, és azért, hogy
elmenekült innét. Úgyhogy egyetlen dolgot tudok az anyámról: hogy
bátor volt, és mivel ezt csak itt, Wiganben értettem meg, nem hiába
utaztam ide.
Kiürítette a poharát és a földre állította. Csodálatos érzés volt,
hogy nem sajog minden porcikája. Rowland kezének remegését
puskája is átvette; arca verejtéktől gyöngyözött.
– Túl sokat lősz, drágám – mondta Lady Rowland. – Attól
szökik fel a lázad.
Hannay előrehajolva suttogta: – Rowland, ha kevesebb arzént
ennél, nem remegne így a kezed. Ha csak egész kicsit is fehérebb
lennél, elmehetnél hóembernek, ha meg egy egész kicsit őrültebb, a
canterburyi érseknek. Azt tanácsolom, addig nősülj meg, míg van
egy csöpp eszed. Első a kötelesség; őrülteket nem vesznek be a
Lordok Házába. Ráérsz akkor megőrülni, ha már bent vagy.
 – Megengedi? – Leveret kivette a fegyvert Rowland kezéből.
– Sajnos mennem kell – mondta Blair.
Vállára vette a hátizsákot, és visszaindult az ösvényen, amelyen
érkezett. Vagy száz yardot tehetett meg, amikor hallotta, hogy valaki
gázol mögötte a magas fűben. Hátrafordulva Hannayjel találta magát
szemközt.
– Püspök úr?
– Köszönöm, Blair. Igazán ritka, hogy maga a kedvemben
próbál járni. A levélről beszélek.
– Igen?
Hannay széthajtogatta a papírlapot, és végigfürkészte a sorokat.
– Ügyes munka. Maypole kacskaringói és ékezetei. Kérdés, hogy
elhiszem-e.
– Elhiszi?
– Egy percig se.
Blair nem válaszolt. Hannay hunyorgott. Szemében könny ült.
Kabátja, akár egy vitorla, lazán verdesett a szélben.
– Legalábbis szó szerint nem – tette hozzá a püspök.
– Ezt hogy értsem?
– Nem a szavak szó szerinti értelme számít. Az emberek néha
megkérdezik tőlem, hogy higgyenek-e a Teremtés könyvében. A
Föld és a menny valóban hat nap alatt teremtetett? Éva valóban
Ádám oldalbordájából hasadt ki? Nem szó szerint kell érteni. Üzenet
ez, nem tény. Nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk megérteni.
– És megértette?
– Igen. – Hannay összehajtogatta a papírlapot, és a
mellényzsebébe csúsztatta.
Blair hátranézett az ösvényről. Hannay visszatért a társasághoz,
és a piknik folytatódott, de ilyen távolságból csak beszédfoszlányok
hallatszottak. Látszatra egy angol család üldögélt egykedvűen egy
angol domboldalon, a cseppfolyósnak tűnő angol égbolt felhői alatt.
 A domb aljáról még egyszer fölnézett; olyan aprók voltak, mint
légbuborékba zárt emberalakok.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Egy párafátylas liverpooli délutánon a Blackland nevű afrikai gőzös

felszedte a horgonyt az Északi dokkban, és a Mersey torkolata felé
indult az apállyal. Rakománya súlya alatt mélyen megmerülve
északnak furakódott a Long Reach szenesbárkái és kétárbocosai
között, aztán nyugatnak fordult, végül délnek, ki a nyílt tengerre.
A civilizáció újkori Noé bárkája dugig volt manchesteri
gyapjúval, birminghami gombbal, edinboroughi bibliával, sheffieldi
cserépedényekkel, fazekakkal, szegekkel és fűrészekkel. Londont a
Punch és a The Times képviselte, meg a Gyarmatügyi Hivatal
rendelkezései és pátensei, valamint a postazsákok a külügyi
szolgálatot megédesítő magánlevelekkel. Ládákban, forgács között,
konyakos-, sherrys- és ginesüvegek utaztak és kinin, ópium meg
citromsav. A rakodótérből a visszautakon szállított pálmaolaj illata
szállongott.
Az Atlanti-óceán északi hullámai között az amúgy is legfeljebb
nyolccsomós sebességre képes Blackland szinte mozdulatlannak
tetszett, a Vizcayai-öböltől viszont a Kanári-áramlat vált uralkodóvá,
és Afrika felé lendítette a hajót. Az útiterv szerint a Blackland kiköt
Madeirán, óvatosan megkerüli az európaiak által évszázadokon át a
világ végének hitt Nyugat-Szaharát, s a meleg egyenlítői áramlattal
délnek sodródik Afrika partja mentén.
Az utasok délután négykor estebédre, hétkor teára gyűltek az
első osztályú ebédlőbe, és első tengeri éjszakájukon sokáig fent
maradtak a fedélzeten, mielőtt lemásztak volna szűkös kajütjeikbe. A
kazánkürtőből áradó korom óceáni égbolt alatt pöfögő
gőzmozdonyhoz tette hasonlatossá a hajót.
 Az orrfedélzetről azonban a csillagok úgy fénylettek, mint a
rőzseláng. Az ismerős alakzatok annál is becsesebbek voltak, mivel
hamarosan a Dél Keresztje váltja fel őket.
Előbb csak egy-egy, majd mind több utas fáradt bele a
látványosságba, s tért nyugovóra. Wesleyánus misszionáriusok, akik
már most a zuluk lelki üdvéért imádkoztak. Egy orvos, akit a himlő
dúlta Grand Bassamba küldtek, s aki maga sem volt jó színben.
Bádogáruval, gyógyszerrel, puskaporral, szappannal kalmárkodó
kereskedők. Egy hadnagy, aki afrikai szolgálatra rendelt jamaicaiakat
képzett ki Sierra Leonéban. Egy új aximi konzul. Szalonkabátos és
hódprém kalapos kreolok.
Legtovább egy Aranypartra tartó Blair nevű bányamérnök
maradt a fedélzeten a feleségével, akit hol Charlotte-nak hívott, hol
meg Rose-nak.