Mary Higgins Clark

Emlékek háza

JLX Kiadó

2
 A mű eredeti címe: No Place Like Home
Copyright © 2005 by Meny Higgins Clark
Eredeti kiadás: Simon and Schuster, Inc.
Fordította: Reichenberger Andrea
Szerkesztette: Walter Béla
Kiadási és fordítási jogok fenntartva!
©2007, JLX Kiadó
Főszerkesztő: Laux József
ISBN 978-963-305-249-5

Kiadja a JLX Kiadó, 1067 Budapest, Eötvös u. 42.

Tel.: (1) 269-4002, (1) 269-4003 • Fax: (1) 269-4043
E-mail: jlxlaux@jlx.hu
Terjeszti a Pécsi Direkt Kft.
Könyveink megrendelhetők postai úton
vagy a www.jlx.hu honlapon

Belív nyomdai előkészítése:

Szinesztézia Bt., Budapest
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 270655
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

3
 Celia Nolan születésnapjára rémisztő ajándékot kap a
férjétől: egy házat – gyermekkorának otthonát. Ám e ház
súlyos titkokkal terhes… Ugyanis annak egyik szobájában
tízéves korában véletlenül lelőtte az édesanyját, miközben
meg akarta védeni őt a mostohaapjától, Tedtől. A
bíróságon a férfi azt vallotta, hogy a kislány szándékosan
húzta meg a ravaszt és vele is végezni akart. Bár Celia-t
felmentették, a kisváros lakói szinte valamennyien máig
bűnösnek tartják. Mikor Celia és családja beköltözni
készül a tragédia emlékét rejtő házba, szörnyű
fogadtatásban van részük: valaki vérvörös festékkel
mázolja be a falakat és a füvet…

4
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Tavaly a barátnőm, Dorothea Krusky, aki ingatlanközvetítőként

dolgozik, azt kérdezte, tudok-e arról, hogy létezik egy New Jersey-i
törvény, miszerint az ingatlanközvetítők kötelesek tájékoztatni az
ügyfeleiket minden olyan baljós eseményről, amely a későbbiek
során lelki problémákat okozhat a vásárló számára.
Írhatnál erről egy könyvet, vetette fel.
Megfogadtam a tanácsát. Köszönöm, Dorothea.
Hálával tartozom azoknak, akik az első mondattól kezdve,
könyvről könyvre mellettem álltak.
Michael Kordát immár három évtizede a barátomnak és
szerkesztőmnek tudhatom. Chuck Adams főszerkesztő is évtizedek óta
tagja a csapatunknak, és hálával tartozom nekik a tanácsaiért.
Ügynökeim, Eugene Winick és Sam Pinkus igazi barátok, jó
kritikusok, és megbízható támaszt jelentenek a számomra.
Dr. Ina Winick pszichológus kiváló szakmai tanácsokkal látott el.
A lelkileg sérült gyerekekkel kapcsolatos kérdéseimmel Dr.
James Cassidyhez fordultam, aki minden alkalommal készségesen állt
a rendelkezésemre.
Drága barátnőm, az újságíró Lisl Cade is mindig ott van
mellettem. Továbbá emelem kalapom Gypsy da Silva, a
társszerkesztő és Anthony Newfield szerkesztő munkája előtt.
Köszönöm a Turpin ingatlanközvetítő tulajdonosának, Barbara A.
Barisoneknek, amiért megosztotta velem szakmai tapasztalatait, és
mesélt nekem Mendham történetéről.
Agnes Newton, Nadine Petry és Irene Clark minden alkalommal
elkísérnek irodalmi kalandozásaimon. Hálás köszönet illeti Jennifer
Robertset, a floridai Palm Beach-i székhelyű The Breakers

5
üzletközpont munkatársát.
Sokat tanultam a mendhami házakról és magáról a hely
történetéről John W. Rae Images of America: The Mendhams,
valamint John K. Turpin és W. Barry Thomson The Somerset Bilis,
New Jersey Country Homes (Mark Allén Hewit előszavával) című
könyveiből.
Külön örömöt jelent a számomra, hogy a mese végén a
gyerekeimmel, unokáimmal és természetesen „vele”, tökéletes
férjemmel, John Conheeney-vel ünnepelhetek.
Bízom benne, hogy Önök, olvasók is élvezettel olvassák majd e
könyvet, és a végén mindannyian egyetértenek velem abban, hogy
semmi sem hasonlítható ahhoz a helyhez, ahol felnőttünk, amelyet
otthonunknak mondhatunk.

6
 Annie Tryon Adams,
az örökké vidám és drága jó barát
emlékére

7
Lizzie Borden fejszét fogott,
Véle negyvenszer anyjára, majd
Negyvenegyszer apjára sújtott.

8
 Előszó

A tízéves Liza elringatózott kedvenc álmában. Hatéves volt, amikor

az apukájával a New Jersey állambeli Spring Lake-be utaztak.
Vidáman lubickoltak a tengerben, egymás kezét fogva ugrottak,
amikor feléjük közeledett egy-egy hullám. Aztán amikor egy
különösen hatalmas hullámtorony vágtatott feléjük, az édesapja
felkapta és magához szorította. „Vigyázz, Liza!”, kiáltotta, és a
következő pillanatban már elborította őket a víz. Liza nagyon
megrémült.
Még most is érezte, ahogy a homlokát beverte a homokba, amikor
a hullám dühöngve a partra vetette őket. Sok vizet nyelt, és most
köhögött, és a sós víz csípte a szemét, és sírt, de akkor az apukája az
ölébe vette. „Mit szólsz, mekkora hullámot fogtunk ki?”, kérdezte,
majd kisimított egy hajtincset a szeméből. „De azért ügyesen
meglovagoltuk, ugye?”
Ez volt az álom legszebb része, amikor apu átkarolta, és
biztonságban érezte magát.
Mielőtt beköszöntött volna a következő nyár, apu már meghalt, és
Liza soha többé nem érezte magát biztonságban. Mostanában mindig
félt, mert anyu kitette a házból Tedet, a mostohaapukáját. Ted nem
akart elválni, és folyton zaklatta anyut, hogy fogadja vissza. Liza
tudta, hogy nem csak ő, hanem az anyukája is retteg.
Nem akarta hallani. Vissza akart menni az álmába, hogy apu
karjaiba bújhasson, ám a hangok ébren tartották.
Valaki sírt és kiabált. Jól hallotta, hogy a mami aput szólongatja?
Mit mondott? Liza kimászott az ágyból.
Mami résnyire nyitva szokta hagyni Liza ajtaját, hogy beszűrődjön
a fény. És tavalyig, amikor is hozzáment Tedhez, ha felébredt és
szomorú volt, mindig bebújhatott melléje az ágyba. Aztán ahogy Ted
hozzájuk költözött, soha többé nem mehetett át anyuhoz.

9
 Most Ted hangját hallotta. Ordítozott a mamival, és mami azt
sikította, hogy eressze el.
Liza tudta, hogy a mami fél Tedtől, és miután elköltözött tőlük, az
éjjeliszekrénye fiókjában tartotta apu pisztolyát. Liza nesztelenül
végigfutott a folyosón. Nyitva találta a mami nappalijának ajtaját, és
látta, ahogy Ted nekiszorítja a falnak az anyukáját és durván
megrázza. Liza átszaladt a nappalin, egyenesen az édesanyja
hálószobájába. Kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, remegő kézzel
megragadta a fegyvert és visszarohant a nappaliba.
Az ajtóban Tedre szegezte a fegyvert.
– Ereszd el az anyukámat! – sikoltotta.
Ted megpördült, de nem engedte el anyut; a tekintete dühösen
megvillant. A halántékán lüktettek az erek. Liza látta, hogy az
édesanyja arcán patakokban folynak végig a könnyek.
– Ahogy óhajtod – ordította Ted.
Durván Liza felé lódította az anyját, mire egymásnak ütköztek és a
fegyver elsült. Aztán Liza egy furcsa kis hörgést hallott, és a mami
összeesett. Liza értetlenül az édesanyjára nézett, majd Tedre. A férfi
óvatosan feléje araszolt, ám Liza rászegezte a fegyvert és meghúzta a
ravaszt. Addig lőtt, újra meg újra, míg Ted elesett, de akkor a férfi
megpróbált feléje kúszni, hogy elvegye tőle a fegyvert. Amikor
kiürült a tár, Liza kábultan a földre ejtette a pisztolyt, letérdelt az
anyukája mellé és átkarolta. A néma csendből érezte, hogy halott.
A többiről már csak homályos emlékei vannak. Hallotta, ahogy
Ted telefonál valakinek, majd kiérkeztek a rendőrök, és valaki
elrángatta az édesanyja mellől. Elvitték onnan, és soha többé nem
látta őt.

10
 1

Huszonnégy évvel később

El se hiszem, hogy ugyanazon a helyen állok, ahol megöltem az
anyámat. Vajon ez is egy újabb rémálom lenne, vagy maga a valóság?
Az elején, ama rettenetes éjszaka után sokáig rémálmok gyötörtek. A
gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy Dr. Morannak, egy
kaliforniai pszichológusnak rajzolgattam a képeimet, ugyanis a
tárgyalás után ott éltem. A rajzok többségében ezt a szobát
örökítettem meg.
A kandalló feletti, falba süllyesztett, ízlésesen bekeretezett tükröt
még a ház felújításakor választotta ki az apám. Belenézek: az arcom
falfehér. A szemem már nem sötétkék, hanem fekete, mintha a
fejemben száguldó szörnyű gondolataim tükröződnének benne.
A szemem színét az apámtól örököltem. Az anyámnak világosabb,
zafírkék szeme volt, ami tökéletesen illett aranyszínű hajához. Ha
természetesen hagyom, sötétszőke lenne a hajam, ám amikor tizenhat
éves koromban visszatértem a Keleti-partra, hogy megkezdjem
tanulmányaimat a manhattani Divatintézetben, sötétebb árnyalatúra
festtettem. Körülbelül tíz centivel magasabb is vagyok, mint az
anyám, ennek ellenére ahogy öregszem, egyre több hasonlóságot
vélek felfedezni közöttünk.
Örökké attól rettegtem, hogy egy szép nap valaki kijelenti: „Csak
tudnám, honnan olyan ismerős…” Annak idején a tévé és az újságok
tele voltak az anyám képével, és rendszertelen időközönként azóta is
foglalkoznak a halála körülményeivel. Így ha valakinek ismerősnek
tűnnék, minden bizonnyal az ő arca jut az eszükbe. Engem, Celia
Foster Nolant, egykor Liza Bartont, a pufók arcú, aranyfürtös
kislányt, akit a bulvárlapok „Kicsi Lizzie Bordenként emlegettek, a
kislányt, akit a bíróság felmentett a szándékos emberölés vádja alól,
már nem valószínű, hogy bárki is felismerné.

11
 A második férjemmel, Alex Nolannel hat hónapja vagyunk
házasok. Ma abban a tudatban voltam, hogy a négyéves fiamat, Jacket
kivisszük egy peapacki lovasbemutatóra, Észak-Jersey-be, amikor
Alex hirtelen lekanyarodott a szomszédos városka, Medham irányába
vezető útra. Amikor megállt a ház előtt, elárulta, hogy fantasztikus
meglepetést tartogat a születésnapomra. Leparkolta az autót, és
bementünk a házba.
Jack a kezemet rángatja, de én csak állok dermedten. Alig várja,
hogy felfedezhesse a helyet. Elengedem, mire szélsebesen kirohan a
szobából.
Alex mögöttem áll. Érzem, hogy aggódik. Azt hiszi, megtalálta
életünk otthonát, amit születésnapi ajándékként nagylelkűen a
nevemre íratott.
– Megnézem, mit csinál Jack – mondja. – Addig nézz körül, és
találd ki, hogyan fogod berendezni.
Ahogy kilép a szobából, hallom, ahogy rászól a gyerekre: –
Maradj az emeleten, Jack. Még nem mutattuk meg maminak a házat.
– A férje elárulta nekem, hogy ön lakberendezéssel foglalkozik –
szólal meg Henry Paley, az ingatlanügynök.
– Az épület jó állapotban van, de természetesen minden nő,
különösen az ön szakmájában, szereti a saját ízlése szerint berendezni
az otthonát.
Még nem bírtam megszólalni. Paley hatvan körüli, alacsony férfi
volt, ősz haja kopaszodott, elegáns, sötétkék halszálkás öltönyt viselt.
A tekintetén láttam, hogy nagyobb lelkesedésre számított.
– A férje valószínűleg már említette önnek, hogy valójában nem én
adtam el neki a házat – magyarázkodik Paley. – A főnököm, Georgette
Grove több ingatlant is megmutatott neki a környéken, amikor
észrevette az ELADÓ táblát. Azonnal beleszeretett a házba. Nem
csoda, hiszen egy építészeti remekmű, és négy hektárnyi kiváló birtok
is tartozik hozzá.
Én is tudom, mekkora kincs ez a ház. Az apám volt az az építész,

12
aki felújította az omladozó tizennyolcadik századi épületet, s
elbűvölő, tágas otthont varázsolt belőle. Merengve bámultam a
kandallót. Anyu és apu Franciaországban, egy bontásra ítélt château-
ban bukkant rá. Apu részletesen elmagyarázta nekem, mit jelentenek a
faragások, kerubok, ananászok, szőlőfürtök…
Ahogy Ted a falnak szorítja anyut…
Anyu zokog…
Tedre fogom a fegyvert. Apu fegyverét…
Ahogy óhajtod…
Ted megragadja anyut és felém lódítja…
Anyu rettegő szemekkel néz rám…
A fegyver elsül…
Lizzie Borden fejszét fogott…
– Jól érzi magát, Mrs. Nolan? – néz rám Hemy Paley.
– Ó, igen, semmi bajom – riadok fel a gondolataimból.
Alig bírtam megszólalni. Az első gondolatom az volt, hogy nem
lett volna szabad megesküdnöm az első férjemnek, Larrynek, hogy
soha, senkinek, még a gyerekemnek sem árulom el magamról az
igazat. Ebben a pillanatban rettenetesen haragszom Larryre, amiért
kicsikarta belőlem ezt a fogadalmat. Olyan kedves volt hozzám,
amikor a házasságunk előtt beavattam a titkomba, ám a végén feladta.
Szégyellte a múltamat, attól félt, hogy az a fiúnk életére is hatással
lesz. És lám, hova vezetett a félelme.
Alexre gondolok, arra, hogy máris közénk állt a hazugság.
Mindketten érezzük. Gyakran szóba hozza, hogy gyerekeket szeretne
tőlem, és ilyenkor arra gondolok, vajon hogyan, érezne irántam, ha
megtudná, hogy Kicsi Lizzie Borden lenne az anyukájuk.
Azóta huszonnégy év telt el, ám az emlékek nehezen fakulnak.
Vajon felismerne valaki a városban? Talán nem. Tény, hogy
belementem abba, hogy a környéken éljek, de arra már nem voltam
felkészülve, hogy éppen ebben a városban, ebben a házban éljem le
az életemet. Képtelen lennék rá. Ez egyszerűen lehetetlen.

13
 Hogy elkerüljem Paley kíváncsi tekintetét, a kandallóhoz léptem
és úgy tettem, mintha azt tanulmányoznám.
– Ugye, milyen gyönyörű darab? – kérdezte Paley lelkesen.
– Igen.
– A nagy hálószoba igen tágas, és két különálló, csodálatos
fürdőszobával rendelkezik. – Kinyitotta a hálószoba ajtaját, majd
várakozásteli pillantással nézett rám, így kénytelen-kelletlen
követtem.
Elárasztottak az emlékek. A hétvégi reggelek, amikor bebújtam az
ágyba, apu és anyu mellé. Apu ilyenkor anyunak kávét, nekem pedig
forró csokit hozott.
A hatalmas franciaágy természetesen már nincs itt, és a halvány
barackszínű falakat sötétzöldre festették. A hátsó ablakból látom,
hogy a japán juharfa, amit réges-régen még az apám ültetett, mára már
szép nagyra nőtt.
A könnyeimmel küszködöm. Legszívesebben kiszaladnék a
szobából. Ha kell, megszegem a Larrynek tett ígéretemet, és mindent
bevallok Alexnek. Nem vagyok Celia Foster, sem Kellogg, a
kaliforniai Santa Barbara-i Kathleen és Martin Kellogg lánya. A
nevem Liza Barton, ebben a városban születtem, és kislány koromban
a bíró nehezen ugyan, de felmentett az emberölés vádja alól.
– Anyu, anyu! – kiabál a kisfiam, és a csupasz padlón vidáman
kopog a cipője, ahogy lelkesen berohan hozzám a szobába.
Gyönyörű kisgyerek, minden gondolatom körülötte forog.
Éjszakánként gyakran belopózom a szobájába, és meglesem álmában.
Őt nem érdekli, mi történt évekkel ezelőtt. Boldog, ha ott vagyok,
amikor szüksége van rám.
Lehajolok és a karomba veszem. Jack Larry világosbarna haját és
magas homlokát örökölte. Gyönyörű kék szeme olyan, akár az
anyámé, bár Larry is kék szemű volt. Larryben már alig volt élet, de
még akkor is suttogva a lelkemre kötötte, hogy amikor Jack az
előkészítő iskolába kerül, vigyázzak, nehogy a kezébe kerüljenek a

14
rólam szóló cikkek. Még most is elkeserít a gondolat, hogy az apja
mennyire szégyenkezett miattam.
Ted Cartwright esküszik, hogy a felesége, aki elhidegült tőle,
békülni akart… Az állami pszichiáter tanúvallomásában szellemileg
érettnek találta a tízéves Liza Bartont a gyilkosság elkövetésére…
Vajon helyesen tette Larry, amikor megesketett rá, hogy hallgatok?
Ebben a pillanatban már semmiben sem vagyok biztos. Megpuszilom
Jack kobakját.
– Nagyon, nagyon, nagyon tetszik itt! – kiabál a fiam izgatottan.
Alex is csatlakozik hozzánk. Annyi gonddal és fáradsággal
tervezte nekem ezt a meglepetést. A kocsifelhajtót a nevemmel és a
„Boldog születésnapot!” felirattal ellátott születésnapi léggömbökkel
díszítette fel, amelyek lágyan ringatóztak az augusztusi szellőben. Ám
miután boldogan átnyújtotta nekem a ház kulcsait, látta rajtam, hogy
nem örülök a meglepetésnek. Túlságosan jól ismer. A helyében én is
csalódott és sértődött lennék.
– Amikor elmondtam az irodában, hogy mit tettem, néhány
kolléganőm megjegyezte, hogy a világ legszebb házát se fogadnák
szívesen, ha előtte nem nézhetnék meg ők is – mondta kétségbeesett
hangon.
Igazuk van, gondoltam, és a férjemre néztem. Ez a vörösesbarna
hajú, barna szemű, magas, széles vállú, vonzó férfi mérhetetlen
nyugalmat és erőt sugárzott. Jack imádja. A fiam most kicsúszik a
karjaim közül, és átkarolja Alex lábát.
A férjem és a fiam.
És a házam.

15
 2

A Grove ingatlanközvetítő a New Jersey állambeli Mendhamben, a

keleti főutcában található. Georgette Grove leparkolt az iroda előtt,
és kiszállt az autójából. Augusztushoz képest szokatlanul hűvös volt, s
a felhők esőt sejttettek. Georgette megborzongott rövid ujjú
vászonkosztümjében, ahogy belépett az ajtón.
A hatvankét éves, karcsú asszonynak rövid, hullámos, ezüstszínű
haja, mogyoróbarna szeme és határozott álla volt. Ebben a
pillanatban ambivalens érzései voltak az ügylettel kapcsolatban.
Örült annak, hogy olyan zökkenőmentesen sikerült eladnia a házat.
Egy kisebb házról volt szó, az ára éppen hogy elérte az egymilliót, ám
még annak ellenére is, hogy egy másik ügynökkel osztozott a
jutalékon, égből kapott ajándéknak tekintette a ráeső összeget. Több
hónapra elegendő tartalékot biztosít neki, míg összehozza a következő
ügyletet.
Az egész év katasztrofálisnak indult, de Alex Nolan szerencsére
úgy döntött, megveszi az Öregdombi fasoron található házat, és
Georgette a jutalékből kifizetheti végre az irodában felhalmozódott
számlákat. Alig várta, hogy lássa, amikor Nolan felesége megkapja a
kulcsokat. Remélem, örülni fog a meglepetésnek, gondolta Georgette
már legalább századszor. A férfi kockázatos vállalkozásba fogott,
amikor a felesége tudta és megkérdezése nélkül vásárolta meg új
otthonukat. Megpróbálta felhívni a figyelmét a ház történetére, ám
Nolant nem érdekelte. Georgette-et az is nyugtalanította, hogy mivel
Nolan a felesége nevére íratta a házat, az asszonynak esetleg nem fog
tetszeni, így megvan az esélye annak, hogy beperelik a közlés
elmulasztása miatt.
New Jersey államban az ingatlanirodáknak a törvény előírja,
hogy tájékoztassák a leendő vásárlót az ingatlan történetéről,
nevezetesen azokról a tényezőkről, amelyek a későbbiekben

16
aggodalmat vagy félelmet kelthetnek bennük. Mivel egyesek nem
szívesen élnek olyan házban, ahol egykor bűncselekmény, esetleg
öngyilkosság történt, az ingatlanközvetítőnek kötelessége tájékoztatni
a vásárlót az ilyen és ehhez hasonló az eseményekről. A törvény
értelmében még azt is a leendő tulajdonos tudomására kell hozni, ha
az ingatlanról kísértettörténetek keringenének.
Én megpróbáltam beavatni Alexet az Öregdombi fasoron lezajlott
tragédiába, gondolta magában Georgette, ahogy belépett az irodába.
Csakhogy ő legyintett rá, mondván, hogy a családja régen egy kétszáz
éves kísértetjárta házat bérelt Cape Codon, amelyről olyan
történeteket tudna mesélni, hogy mindenkinek égnek állna tőle a haja.
Ez akkor is más, gondolta Georgette. El kellett volna mondanom neki,
hogy a környékbeliek „Kicsi Lizzie háza”-ként ismerik leendő
otthonát.
Kíváncsi volt, vajon Nolan idegeskedik-e a meglepetése miatt. A
férfi az utolsó percben még megkérte, hogy legyen jelen, amikor
megérkeznek, azonban egy másik munka miatt nem állt módjában
eleget tennie a kérésének, így Henry Paley ment el helyette, hogy
üdvözölje Nolant és feleségét, és válaszoljon Mrs. Nolan esetleges
kérdéseire. Henry nem szívesen helyettesítette, mire kénytelen volt
keményen rászólni. Azt is a lelkére kötötte, hogy hangsúlyozza ki a
ház meg a hozzá tartozó birtok előnyös oldalait.
A kocsifelhajtót Nolan utasítására a Boldog szülinapot, Celia
feliratú léggömbökkel díszítették fel.
A verandára díszes papírmasékat aggattak, és Nolan kérésére a
születésnapi tortát, a pezsgőt, a poharakat, az ezüst evőeszközöket és
a tányérokat is előkészítették.
Amikor Georgette felhívta rá a férfi figyelmét, hogy nincsenek
bútorok a házban, és felajánlotta neki, hogy majd szerez egy
összecsukható asztalt és székeket, Nolan a közeli bútorboltba sietett,
s megrendelt egy drága üveglapos asztalt, a hozzáillő székekkel, majd
megkérte az eladót, hogy helyezzék el az ebédlőben. „Ha

17
beköltöztünk, majd kitesszük a belső udvarra, vagy ha Celiának nem
tetszik, odaadjuk valamelyik jótékonysági intézménynek, és levonjuk
az adóból”, jelentette ki.
Ötezer dollár egy udvari ebédlőasztalért, és képes elajándékozni,
hüledezett Georgette, de biztos volt benne, hogy a férfi komolyan
beszél. Előző nap délután még felhívta, mert biztos akart lenni afelől,
hogy Georgette elhelyezte a szobákban a tucatnyi rózsából álló
csokrokat. „Celia imádja a rózsákat”, magyarázta. „Amikor
összeházasodtunk, megígértem neki, hogy mindig lesz friss rózsa az
otthonában.”
Gazdag, jóképű, elbűvölő férfi. És nyilvánvalóan imádja a
feleségét, állapította meg Georgette. Az irodába lépve automatikusan
körülnézett, de senki sem várakozott az előtérben. A mai
házasságokat elnézve piszkosul szerencsés asszony.
De vajon hogyan fog reagálni, ha meghallja a házról keringő
történeteket?
Georgette megpróbálta elhessegetni a kellemetlen gondolatot. A
szakmát titkárnőként kezdte, ám született kereskedő lévén előbb
részmunkaidős ingatlanügynökként dolgozott, majd hamarosan saját
vállalkozásba kezdett. A fogadószoba minden alkalommal
büszkeséggel töltötte el. A titkárnője, Robin Carpenter a bejárattól
jobbra, egy antik mahagóni íróasztal mögött ült. Tőle jobbra egy
dohányzóasztalkát helyezett el, körülötte fényes kárpitozású
kanapéval és székekkel.
Ezeken foglaltak helyet az ügyfelek, és miközben kávét vagy
üdítőt, esetleg egy-egy pohár bort iszogattak, Georgette vagy Henry
lejátszotta nekik az ingatlanokról készült videofelvételeket, amelyek
minden részletre kiterjedően bemutatták a házak belsejét és külsejét,
valamint a környéket.
„Rengeteg időbe telik elkészíteni ezeket a felvételeket”, szokta
magyarázni Georgette az ügyfeleinek. „Ugyanakkor sok időt
spórolunk vele, és ha tudjuk, mi az, amit keresnek, könnyebben

18
kiválaszthatjuk önöknek a megfelelő ingatlant.”
Georgette mottója az volt, hogy az ügyfeleknek már akkor
akarniuk kell a házat, mielőtt még belépnének az ajtón. Közel húsz
évig ennek megfelelően dolgozott, és bevált, bár az utóbbi öt évben,
az újabb és újabb ingatlanközvetítő irodák megjelenésével egyre
nehezebb volt a dolga. A fiatal és törekvő ügynökök pillanatok alatt
lecsaptak az eladó ingatlanokra.
Robinon kívül senki sem tartózkodott a fogadószobában.
– Hogy ment az átadás? – érdeklődött a titkárnő.
– Hála istennek, minden a legnagyobb rendben. Henry visszaért?
– Nem. Szerinte még Nolanékkal pezsgőzik. El se hiszem. Egy
fantasztikus pasi csodaszép házzal lepi meg a feleségét a
harmíncnegyedik születésnapjára. Velem egyidős lehet. A mázlista.
Vajon Alex Nolannak nincs véletlenül egy öccse? – sóhajtott fel
Robin. – Mindegy, az ilyen férfiból úgyis csak egy terem egy
családban – tette hozzá.
– Bízzunk benne, hogy Celia Nolan akkor is szerencsésnek fogja
tartani magát, ha már túltette magát az első meglepetésen, és
megtudta, miket mesélnek az otthonáról – csattant fel Georgette
idegesen. – Mert akkor lesz min törjük a fejünket.
Robin pontosan tudta, miről beszél a főnöke. Az alacsony,
törékeny, rendkívül csinos külsejű titkárnő szívalakú arcával első
látásra üresfejű szőkeségnek látszott. Egyébként egy évvel ezelőtt,
amikor jelentkezett az állásra, Georgette-nek is ez volt róla a
benyomása, azonban elég volt ötpercnyi beszélgetés, hogy azonnal
felvegye, sőt magasabb fizetést is ajánlott neki, mint amennyi az
álláshirdetésben szerepelt. Azóta Robin megszerezte az
ingatlanközvetítői képesítését, és Georgette őszintén örült, hogy
ügynökként fog dolgozni az irodájában. Henry már nehezen bírja az
iramot.
– Te megpróbáltad felhívni a férje figyelmét a ház történetére. Ezt
én is tanúsíthatom, ha kell, Georgette.

19
 – Ez is valami – nézett rá Georgette, azzal elindult az épület
végében lévő irodájába. Aztán hirtelen megfordult, s a titkárnőjére
nézett. – Robin, csak egyetlen egyszer próbáltam meg elmagyarázni
Alex Nolannak a házhoz fűződő történetet. És ez akkor történt, amikor
autóval a Moselle úti Murray-ház felé tartottunk. Semmiképp sem
hallhattad.
– Biztos vagyok benne, hogy itt, az irodában is megemlítetted –
makacskodott Robin.
– Sajnos csak egyszer esett szó róla, az is az autóban történt. Itt
nem hoztam szóba. Hidd el Robin, sem nekem, és hosszú távon
magadnak se használsz azzal, ha hazudsz az ügyfelednek – csattant fel
Georgette. – Ezt tartsd észben, ha megkérhetlek.
Az ajtó kinyílt, mire mindketten felkapták a fejüket. Henry Paley
belépett a fogadószobába.
– Hogy ment? – érdeklődött Georgette. A hangjában érezhető volt
az aggodalom.
– Mrs. Nolan egészen ügyesen eljátszotta, hogy örül a férje
meglepetésének. Meggyőző alakítást nyújtott, bár engem nem tudott
becsapni.
– Hogyhogy? – kérdezte Robin.
Henry Paley úgy nézett rájuk, mint aki egy eleve kudarcra ítélt
küldetésről tért volna vissza.
– Bár tudnám a választ – mondta. – Az is lehet, hogy túl sok volt
neki. – Aztán Georgette csalódott arcát látva, hozzátette: – Esküszöm,
Georgette, amikor megmutattam a hálószobát Mrs. Nolannak, másra
se tudtam gondolni, mint arra a kislányra, aki lelőtte az anyját meg a
mostohaapját. Még most is kiráz tőle a hideg!
– Henry, az elmúlt huszonnégy évben ez az iroda háromszor is
eladta azt a házat, s te két alkalommal is aktívan közreműködtél benne
– vágta rá Georgette mérgesen.
– Eddig még egyszer sem éreztem ilyesmit. Talán azért történt,
mert a férje minden helyiséget telepakolt azokkal a nyomorult

20
virágokkal. Az az illat, akár egy ravatalozóban. Még sose volt ilyen
érzésem a Kicsi Lizzie Házában, és szerintem Celia Nolan is
megsejtett belőle valamit.
Henry rájött, hogy a tiltott szavakkal emlegette az Öregdombi
fasoron lévő házat.
– Sajnálom, Georgette. Kicsúszott a számon – motyogta zavartan.
– Sajnálhatod is - jegyezte meg az asszony keserűen.
– El tudom képzelni, milyen hangulatot árasztottál, amikor Mrs.
Nolannal beszéltél.
– Még áll az ajánlatom, Georgette. Ha gondolod, szívesen
megerősítem, hogy beszámoltál a házról Alex Nolannak – mondta
Robin, enyhe gúnnyal a hangjában.

21
 3

„De Ceil, eleve így terveztük. Csak kissé gyorsabban történtek a

dolgok. Így legalább Jack is Mendhamben kezdheti el az iskolai
előkészítőt. Az utóbbi hat hónapban a te lakásodban voltunk
összezsúfolódva, mert nem voltál hajlandó beköltözni hozzám a
belvárosba.”
Ez egy nappal a születésnapi meglepetésemet követően hangzott
el. A lakásomban reggeliztünk, abban a lakásban, amelyet hat évvel
ezelőtt Larry megbízásából rendeztem be. Így ismerkedtünk össze.
Jack bekapta a kukoricapelyhét, felhajtott egy pohár narancslét, s
most remélhetőleg öltözködik. Egész napos kirándulást terveztünk.
Le se hunytam a szemem az éjszaka. Feküdtem Alex mellett az
ágyban, a sötétbe bámulva küzdöttem az emlékekkel. Mindig azok az
emlékek… Kék-fehér vászonköntösömben, kontyba csavart hajjal,
látszólag nyugodtan kortyolgattam a kávémat. Velem szemben Alex a
szokásos reggeli pirítósával és kávéjával volt elfoglalva.
Kifogástalan volt, mint mindig; sötétkék öltöny, fehér ing, vörös-kék
mintás nyakkendő volt rajta.
Makacs tiltakozással fogadta a javaslatomat, miszerint előbb még
be szeretném rendezni a házat, és csak utána költözzünk be.
– Ceil, tudom, hogy esztelenség volt a megkérdezésed nélkül
megvenni azt a házat, de mindketten ilyen helyre vágytunk. Neked is
tetszik a környék. Peapack és Basking Ridge is szóba jött, Mendham
pedig pár percre van ezektől a településektől. Előkelő környezet,
New Yorkhoz is közel van, ráadásul a cég rövidesen New Jersey-be
küld dolgozni, s reggelenként még lovagolni is elmehetek. A Central
Park nem a legalkalmasabb erre a célra. És téged is meg szeretnélek
tanítani lovagolni. Azt mondtad, szívesen megtanulnál.
A férjemnek igaza van, gondoltam. Ez a lakás tényleg szűkös
hármunknak, és amikor összeházasodtunk, annyi mindenről le kellett

22
mondania. A tágas Soho-beli lakásáról, a hatalmas nappaliról, a
hangversenyzongoráról, amely jelenleg egy raktárban pihen. Alex
született zenei tehetség, és imád zongorázni. Tudom, mennyire
hiányzik neki. Keményen megdolgozott mindenért, amije van. Bár a
néhai férjem vagyonos családba született, Alex, a távoli unokatestvér
valójában „szegény rokonnak számít. Tudom, mennyire büszke volt
arra, hogy megvásárolhatta nekem ezt a házat.
– Azt mondtad, lakberendezéssel akarsz foglalkozni –
emlékeztetett Alex. – Ha már beköltöztünk, a környéken, különösen
Mendhamben, rengeteg lehetőséged lesz erre. Jómódú emberek
laknak itt, és az utóbbi időben sok új ház épült. Legalább próbáld
meg, Ceil. Kérlek. Te is tudod, hogy a szomszédok azonnal
megvennék ezt a lakást, szép haszonnal adnál túl rajta. – Megkerülte
az asztalt és átölelt. – Kérlek.
Jack nesztelenül az ebédlőbe lépett.
– Nekem is tetszik a ház, mami – csicseregte. – Ha odaköltöztünk,
Alex megígérte, hogy vesz nekem egy pónit.
A férjemre és a fiamra néztem.
– Úgy tűnik, új otthonunk lesz – szólaltam meg, és megpróbáltam
mosolyogni. Alexnek több helyre van szüksége, érveltem magamban.
Örül, hogy végre egy lovasklub közelében lakhat. Végül majd csak
találok egy másik házat az egyik szomszédos városban, és ráveszem a
költözésre. Hiszen ő is beismerte, hogy hiba volt a megkérdezésem
nélkül megvenni ezt a házat.
Egy hónappal később a költöztető cég teherautói kikanyarodtak az
Ötödik sugárút 895. számú háza elől, s elindultak a Lincoln-alagút
irányába. Úticéljuk a New Jersey állambeli Mendham Öregdombi
fasor egyes számú háza volt.

23
 4

Az ötvennégy éves Marcella William a nappalija ablakában állva

kíváncsian figyelte a háza előtt elhaladó hosszú teherautót. Húsz
perccel korábban Georgette Grove ezüstszínű BMW-je is
felkapaszkodott a dombra. Nincs ebben semmi különös, hiszen az ő
irodája adta el a házat. Marcella biztos volt benne, hogy a Mercedes
szedán, amelyet nem sokkal előtte látott, az új szomszédé lehet.
Valaki azt mondta, hogy a négyéves gyerekük óvodai előkészítője
miatt költöznek be ilyen sietősen. Alig várta, hogy lássa, milyenek.
Eddig egyetlen család sem maradt sokáig abban a házban,
gondolta Marcella. Ki akarna „Kicsi Lizzie Házá”- ban lakni? Liza
Barton lövöldözését követően Jane Salzman piszok olcsón jutott
hozzá az ingatlanhoz, de sokat panaszkodott miatta. Igaz, folyton
azokat a parapszichológiai könyveit bújta, amiket Marcella nem
tartott túl sokra. Ennek ellenére kétségtelen tény, hogy „Kicsi Lizzie
Háza” előbb-utóbb kikészítette a tulajdonosait. Tavaly Mindenszentek
napján Harrimanék teljesen odavoltak, amikor meglátták a verandán
az életnagyságú bábut, kezében a pisztollyal. Egy év múlva
mindenképpen Floridába akartak költözni, így aztán egyszerűen
korábbra időzítették az egészet, és február óta üresen áll a ház.
Vajon mi történt azóta a kislánnyal? Marcella a tragédia idején is
ugyanitt lakott, és jól emlékezett a tízéves, szőke, göndör hajú,
babaarcú, csendes kis Lizára. Okos gyerek volt, de úgy tudott nézni
az emberekre, még a felnőttekre is, mintha a veséjükbe látna. A
gyerekek viselkedjenek gyerek módjára, gondolta Marcella. Will
Barton halála után kedves volt Audrey-val és Lizával. Aztán örült
neki, hogy Audrey hozzáment Ted Cartwrighthoz. Mondta Lizának,
boldog lehet, hogy új apukája lett, de az a kis taknyos csak nézett rá.
„Az anyukámnak van egy új férje, de attól nekem még nem lett új
apukám”, mondta.

24
 Ezt a bíróságon is elmeséltem, emlékezett Marcella elégedetten.
Azt is elmondtam nekik, hogy a házban voltam, amikor Ted
Cartwright összeszedte a dolgozószobából Will Barton személyes
holmiját, s a dobozokat levitte a garázsba. Liza visítva áthurcolta a
dobozokat a saját szobájába. Jottányit sem engedett volna Tednek, de
az anyjának se könnyítette meg a dolgát. Márpedig mindenki láthatta,
mennyire odavolt Audrey azért a pasasért.
Legalábbis az elején, javította ki magát Marcella. Már a második
teherautó kapaszkodott fel a dombra. Ki tudja, mi történt ott azon az
estén… Audrey nem sok esélyt adott a házasságuknak, és a Ted elleni
tiltó bírói végzésnek sem volt sok értelme. Én hittem Tednek, amikor
megesküdött rá, hogy akkor este Audrey telefonált neki, és megkérte,
menjen át hozzá.
Ted mindig is hálás volt a segítségemért. A tanúvallomásom sokat
nyomott a latban, amikor polgári peres eljárást kezdeményezett Liza
ellen. Szegény ember, megérdemelte volna a kártérítést. Nem lehet
kellemes szétroncsolt térddel élni. Még most is biceg. Az is csoda,
hogy egyáltalán életben maradt.
Amikor a lövöldözést követően kikerült a kórházból, Ted a közeli
Bernardsville-be költözött. Ma már New Jersey egyik legnagyobb
építési vállalkozójaként tartják számon, és cégének lógója megannyi
bevásárolóközponton és autópálya mentén látható. Legújabb
vállalkozása során számtalan konditermet épített államszerte, és
Madison belvárosában is felhúzott néhány lakóépületet.
Az évek során Marcella többször is összefutott vele. Utoljára egy
hónappal ezelőtt látta. Ted sose nősült újra, bár gyakran váltogatta a
barátnőit. Ő azt állította, Audrey volt élete nagy szerelme, és amíg él,
nem heveri ki az elvesztését. Jól nézett ki, és azt mondta, egyszer
leülhetnének beszélgetni. Talán érdekelné, hogy új lakók költöztek a
házba.
Marcella nem tagadta, hogy a legutóbbi véletlenszerű találkozás
óta alig várta, hogy valamilyen ürüggyel felhívhassa Tedet. Tavaly

25
Mindenszentek napján, amikor néhány kölyök fehér festékkel a
„VIGYÁZAT! KICSI LIZZIE HÁZA” szavakat mázolta a gyepre, a
lapok Ted véleményére is kíváncsiak voltak.
Vajon az új tulajdonosnak milyen meglepetéssel szolgálnak? Ha
ismét történik valami, Ted is számíthat az újságírókra. Szólnom
kellene neki, hogy ismét gazdát cserélt a háza.
Marcella örült, hogy végre megtalálta a tökéletes ürügyet, és
indult a telefonhoz. A tágas nappalin áthaladva elégedetten
belemosolygott a tükörbe. Formás idomain meglátszott a rendszeres
testmozgás. Jégszőke haja igézőén keretezte Botox injekciókkal
feszesített arcát, s új sminkje gyönyörűen kihangsúlyozta
mogyoróbarna szemeit.
Victor Williams, akitől idestova tíz éve elvált, még most is
gyakran megjegyzi, hogy Marcella annyira retteg attól, hogy
véletlenül lemarad a sárdobálásról, hogy nyitott szemmel, a fülére
tapasztott vevőkészülékkel alszik.
Az asszony felhívta a tudakozót és kiderítette Ted irodájának
telefonszámát, majd a szokásos „nyomja meg az egyes gombot…
nyomja meg a kettes gombot…” után. kapcsolták neki a férfi
hangpostáját. Szép hangja van, gondolta Marcella a bejelentkező
szöveg hallatán.
Jellegzetes, kokettáló hangján bemondta az üzenetét: „Ted,
Marcella Williams vagyok. Gondoltam, érdekelne, hogy a régi
otthonod ismét gazdát cserélt, és épp most költöznek be az új
tulajdonosok. Két teherautó is elhaladt a házam előtt.”
Ekkor meghallotta a rendőrautók vijjogását, s az ablakon
kitekintve egy pillanatra még látta a szélsebesen száguldó járőrautót.
Már meg is történt a baj, gondolta, és valósággal beleborzongott a
gyönyörűségbe. „Később visszahívlak, Ted”, szólt bele a telefonba.
„A zsaruk a régi házad felé tartanak. Majd elmondom, mi történt.”

26
 5

– Annyira sajnálom, Mrs. Nolan – hebegte Georgette.

– Én is csak most értem ide. Értesítettem a rendőrséget. Néztem,
ahogy egy locsolócsővel megpróbálta lemosni
a gyepet és a házat elcsúfító szavakat. A ház körülbelül harminc
méterre volt az úttól. A gyepre hatalmas vörös betűkkel az alábbi
szavakat festették:

VIGYÁZAT!
KICSI LIZZIE HÁZA

A bejárat előtti kavicsot és járólapokat vörös festékfoltok

pettyezték. A mahagóni ajtóba valaki egy halálfejet vésett, és egy
játékpisztolyos szalmabábut támasztott neki. Gondolom, engem
ábrázolt.
– Mi ez az egész? – csattant fel Alex.
– Gyerekek – nyögte Georgette Grove. – Azonnal hívom a
takarítókat, és szólok a tájkertészemnek. Hoz néhány gyeptéglát, és…
El se hiszem… – nézett ránk kétségbeesetten. Meleg, párás idő volt.
Mindketten kényelmes öltözékben, rövid ujjú ingben, nadrágban
voltunk. A hajam hátrafésültem, lazán a váltamra omlott. Istennek
hála, napszemüveg volt rajtam, és belekapaszkodtam a Mercedes
ajtajába. Alex dühösen méregette Georgette-et, látszott rajta, hogy
nem éri be azzal, hogy rendet rak, az okot is tudni akarja.
Én elmondhatom neked, Alex, gondoltam. Fogd vissza magad,
mondtam magamban kétségbeesetten. Ha elengedem a kocsiajtót,
biztosan elájulok. Az augusztusi nap megcsillant a vörös festéken.
Vér. Nem festék. Anyukám vére. Éreztem, ahogy a karom, a
nyakam és az arcom ragacsos lesz a vérétől.
– Celia, jól vagy? – fogta meg Alex a karomat. – Édesem, annyira

27
sajnálom. Sejtelmem sincs, miért csinálták ezt.
Jack kikászálódott az autóból.
– Jól vagy, mami? Ugye, nem vagy beteg?
A történelem ismétli önmagát. Jack, akinek már csak halvány
emlékei vannak az apjáról, ösztönösen rettegett attól, hogy engem is
elveszíthet.
Összeszedtem magam, és minden igyekezetemmel azon voltam,
hogy megnyugtassam. Alex aggódó arcát látva szörnyű gondolatom
támadt. Tudja? Miféle gonosz, kegyetlen tréfát űz velem? Aztán
gyorsan kiűztem a fejemből ezt a képtelenséget. Alexnek
természetesen fogalma sincs, hogy egykor itt éltem. Az az
ingatlanügynök, Henry Paley elárulta nekem, hogy Alex egy három
háztömbbel távolabb lévő házat akart megnézni, amikor észrevette az
ELADÓ táblát. Csupán egy rettenetes félreértésről van szó. Édes
istenem, most mit tegyek?
– Minden rendben – mondtam Jacknek. A szám kiszáradt, a
nyelvem olyan volt, akár a szivacs.
Jack kiszaladt a gyepre.
– El tudom olvasni – jelentette ki büszkén. – K-i- c-s-i L-i-z-z-i-
e…
– Elég legyen, Jack – szólt rá Alex határozott hangon, majd
Georgette-hez fordult. – Megmagyarázná, mi történt?
– Már akkor is megpróbáltam, amikor első alkalommal
megtekintettük a házat, de nem érdekelte – védekezett Georgette. –
Tragikus események történtek itt, úgy huszonöt évvel ezelőtt. Egy
tízéves kislány, Liza Barton véletlenül lelőtte az anyját, majd rálőtt a
mostohaapjára. A bulvársajtó a hírhedt Lizzie Borden után „Kicsi
Lizzie Borden”-ként emlegette a lányt. Azóta néha előfordulnak
különféle incidensek, de ennyire súlyosat még sose tapasztaltam.
Georgette a könnyeivel küszködött.
– Most már bánom, hogy nem voltam erőszakosabb. El kellett
volna mesélnem magának, mi történt.

28
 Az első teherautó a kocsifelhajtóra kanyarodott. Két férfi kiugrott
belőle és hátraszaladtak, hogy kinyissák az ajtót, majd lepakolják a
bútorokat.
– Alex, mondd meg nekik, hogy hagyják abba – sikoltottam. –
Szólj nekik, hogy azonnal forduljanak meg, és menjenek vissza New
Yorkba. Képtelen vagyok ebben a házban élni. – Ösztönösen
menekülni akartam, és csak ekkor vettem észre, hogy Alex és az
ingatlanügynök döbbenten mered rám.
– Mrs. Nolan, kérem, ne döntsön elhamarkodottan – tiltakozott
Georgette. – Nagyon sajnálom a történteket. Elnézésüket kérem, és
biztos vagyok benne, hogy csak ártatlan gyerekcsíny az egész. De
elmegy a kedvük a viccelődéstől, ha a rendőrség kérdőre vonja őket.
– Nem kell ennyire felfújni az ügyet, édesem – szólt Alex. – A
ház gyönyörű. Sajnálom, hogy nem hallgattam meg Georgette-et, de
azt hiszem, akkor is megvettem volna. Ne hagyd, hogy valami ostoba
kölykök tönkretegyék a napod. – Megsimogatta az arcom. – Nézz rám.
Ígérem, hogy estére nyoma se lesz ennek a szemétnek. És most
bemegyünk a hátsó bejáraton. Szeretném megmutatni, milyen
meglepetést vettem Jacknek.
Az egyik férfi elindult a ház felé, Jack lelkesen ugrabugrált
mögötte.
– Gyere, Jack, most körülnézünk a pajtában – szólt rá Alex. – Te
is gyere, Ceil. Kérlek.
Tiltakozni akartam, de akkor észrevettem a felénk tartó járőrautó
villogóját.
Kétségbeesetten átkaroltam az anyámat, de elvonszoltak tőle és
beültettek egy járőrautóba. Hálóingben voltam, és valaki rám terített
egy takarót. Aztán megérkezett a mentőautó, és láttam, ahogy egy
hordágyon kihozzák Tedet.
– Gyere, drágám – sürgetett Alex. – Mutassuk meg Jacknek a
meglepetését.
– Mrs. Nolan, én majd beszélek a rendőrökkel – ajánlotta fel

29
Georgette készségesen.
Nem bírtam volna szemtől szemben állni a rendőrökkel, így
inkább csatlakoztam Alexhez. A kék hortenziák, amelyeket az anyám
ültetett, már eltűntek, és meglepődve láttam, hogy az elmúlt hónapban
egy lovaglókarámot is kialakítottak.
Alex egy pónit ígért Jacknek. Vajon már itt van? Valószínűleg
Jack is ugyanerre gondolt, mert szélsebesen a pajtához rohant.
Kinyitotta az ajtót és boldogan felkurjantott.
– Egy póni, mami! – kiáltotta. – Alex vett nekem egy pónit!
Öt perccel később örömtől csillogó szemmel ült a nyeregben, és
Alex kíséretében körbejárták a karámot. Én a kerítés mellől figyeltem
a fiam és a férjem boldogságtól sugárzó arcát. Ekkor döbbentem rá,
hogy Alex tőlem is hasonló reakcióra számított, amikor megmutatta a
házat.
– Ezért is tudtam, hogy tökéletes házat választottam, édesem –
mondta Alex, amikor elhaladtak mellettem. – Jack született lovas, kár
lenne veszni hagyni a tehetségét. És most mindennap lovagolhat,
ugye, Jack?
A hátam mögött köhécselt valaki.
– Mrs. Nolan, Early őrmester vagyok. Őszintén sajnálom a
történteket. Gondolom, nem ilyennek képzelték az első napjukat a
városban.
Meglepődve hátrafordultam.
A férfi az ötvenes évei végét taposhatta, arcvonásain látszott,
hogy sokat tartózkodik a szabad levegőn.
– Már tudom is, kiket kell felelősségre vonnom – mondta
haragosan. – Bízzon bennem. A szüleik megtérítik önöknek a kárt.
Early, gondoltam. Ismerős ez a név. Amikor a múlt héten
elpakoltam az irataimat, ismét elolvastam a rejtett anyagot, kezdve
azzal, amelyik beszámolt az anyám halálának körülményeiről. A
cikkben egy Early nevű zsaruról is említést tettek.
– Mrs. Nolan, már több mint harminc éve dolgozom ebben a

30
városban – folytatta a férfi. – Higgye el, barátságos hely.
Amikor Alex észrevette az őrmestert és Georgette Grove-ot,
odajött hozzánk. Grove bemutatta neki Earlyt.
– Őrmester, a magam és a feleségem nevében is csak annyit
mondhatok, hogy nem szeretnénk azzal indítani, hogy feljelentjük a
szomszéd srácokat – mondta a férjem. – Azonban bízom benne, hogy
ha megtalálja azokat a vandálokat, elmondja nekik, hogy örülhetnek,
amiért ennyire nagylelkűek vagyunk. Ami azt illeti, be fogom keríteni
a birtokot, és mihamarabb felszereltetem a biztonsági kamerákat. Így
legalább azonnal lebuknak, ha továbbra is rosszban sántikálnak.
Early. Gondolatban átfutottam a sajtóban megjelent cikkeket,
amelyektől egy héttel korábban is megkeseredett a szívem. Az egyik
kép engem ábrázolt, ahogy a rendőrautó hátsó ülésén egy zsaru a
vállamra teríti a takarót. Early rendőrtiszt. Később elmondta az
újságíróknak, hogy még soha életében nem találkozott ennyire
összeszedett és nyugodt gyerekkel. „Csupa vér volt, de amikor
ráadtam azt a takarót, azt mondta: Nagyon köszönöm, biztos úr.
Mintha egy tölcsér fagylaltot kapott volna.”
És most itt áll velem szemben az az ember, én meg ezúttal is
hálásan megköszönöm, amiért miattam fáradozik.
– Imádom a pónimat, mami! – kiáltotta Jack. – Lizzie-nek fogom
elnevezni! A füvön láttam a nevet. Nekem, nagyon tetszik!
Lizzie!
Mielőtt még válaszolhattam volna, hallottam, hogy Georgette
Grove dühösen felmordul:
– Ó, istenem, tudhattam volna. Nem bír otthon maradni az a
minden lében kanál.
A következő pillanatban bemutattak Marcella Williamsnak, aki
megragadja a kezem és megrázza.
– Idestova huszonnyolc éve élek itt, és mindig örülök az új
szomszédaimnak. Alig várom, hogy jobban megismerjem önt, a férjét
és a kisfiát.

31
 Marcella Williams. Még mindig itt lakik! Ellenem tanúskodott.
Csak néztem rájuk: Georgette Grove-ra, az ingatlanügynökre, aki
eladta Alexnek ezt a házat; Early őrmesterre, aki sok évvel ezelőtt
betakargatott, majd azt nyilatkozta a sajtónak, hogy érzéketlen
szörnyeteg vagyok; Marcella Williamsra, aki a bíróságon mindenben
alátámasztotta Ted vallomását, aki a végén olyan kártérítést kapott,
hogy szinte mindenemből kisemmizett.
– Mami, nem baj, ha Lizzie-nek nevezem el? – kérdezte Jack.
Meg kell védenem, gondoltam. Ezt kell tennem, ha kiderül, hogy
rájöttek arra, ki vagyok. Egy másodpercre bevillant az álmom,
amelyben az óceánban úszva próbálom megmenteni a fiamat. És most
nyakig benne vagyok abban az óceánban, gondoltam kétségbeesetten.
Alex értetlenül nézett rám.
– Ceil, nem bánod, ha Jack Lizzie-nek nevezi el a póniját?
Mindannyian engem bámultak, a férjem, a szomszédasszony, a
rendőr és az ingatlanügynök. Legszívesebben elmenekültem,
elrejtőztem volna előlük. Jack a maga ártatlanságában éppen rólam
akarta elnevezni a póniját.
Meg kell szabadulnom az emlékektől. Úgy kell viselkednem, mint
akit felháborít a vandalizmus látványa. De ennyi, semmi több.
Erőltetett mosolyom inkább fintornak tűnt.
– Ne hagyjuk, hogy pár ostoba kölyök tönkretegye a napunkat –
mondtam végül. – Egyetértek a férjemmel, és nem akarunk feljelentést
tenni. Georgette, kérem, intézkedjen, hogy mihamarabb helyrehozzák
a kárt.
Éreztem, hogy Early őrmester és Marcella Williams alaposan
szemügyre vesz. Lehet, hogy máris feltűnt nekik a hasonlóság az
anyámmal. Megfordultam és a kerítésnek támaszkodtam.
– Olyan nevet adsz a lovadnak, Jack, amilyent csak akarsz.
Az egyik költöztető felénk sietett.
– Mrs. Nolan, az egész média a ház elé csődült, és a gyepet meg
az ajtót fényképezik! Az egyikük a tévétől van, és szeretné, ha Mr.

32
Nolannel együtt nyilatkoznának.
– Nem! – néztem könyörgő szemekkel Alexre. – Szó se lehet róla!
– Van kulcsom a hátsó ajtóhoz – szólalt meg Georgette.
Sajnos elkésett vele. A riporterek megkerülték a házat, és
körülvettek bennünket. A kezemmel eltakartam az arcom, de még így
is éreztem a vakuk villanását. A térdem megroggyant, és elsötétült
körülöttem a világ.

33
 6

Dru Periy a 24-es autópályán volt, úton a Morris megyei bíróság felé,
amikor telefonáltak a Star-Ledger szerkesztőségéből és felkérték,
hogy írjon egy cikket a „Kicsi Lizzie Háza” körüli vandalizmusról. A
hatvanhárom éves, csontos, acélszürke hajú, szúrós barna szemű,
szemüveges Dru immár negyvenévnyi riporterkedést tudhatott a háta
mögött.
Nyáron általában rövid ujjú pamutinget, keki nadrágot és
teniszcipőt viselt, ám ma, a légkondicionált tárgyalóteremre való
tekintettel, a tárcája, notesza, vizespalackja és digitális
fényképezőgépe mellé egy könnyű szvettert is betett a táskájába.
– Dru, felejtsd el a bíróságot, és azonnal indulj Mendhambe –
hallotta a szerkesztője hangját. – Nem először történik hasonló eset
annál a háznál. Christ már elküldtem, hogy készítsen néhány fotót.
Kicsi Lizzie Háza, mondta magában Dru, ahogy áthajtott
Morristownon. Az elmúlt évben, Mindenszentek napján is írt róla egy
cikket, amikor a srácok egy játékpisztolyt szorongató bábut helyeztek
a verandára, a gyepre pedig a szokásos szöveget festették. A zsaruk
nem bántak velük kesztyűs kézzel, és a fiatalkorúak bíróságán
kötöttek ki. Annál is inkább meglepő, hogy ismét próbálkoztak.
Dru szórakozottan előkotorta a vizespalackot, és ivott egy
keveset. Mindig volt nála víz. Most augusztus van, nem pedig
Mindenszentek napja.
Aztán, ahogy az Öregdombi fasorra ért és meglátta a költöztető
autókat meg a bútorokat cipelő embereket, már sejtette a választ.
Akárki is tette, rá akart ijeszteni az új tulajdonosokra. A rongálás
látványától a lélegzete is elállt.
Ez bizony komoly kár, gondolta Dru. A járólapokat ki kell
cserélni, a gyepről már nem is beszélve.
Az autóját az egyik helyi tévéállomás kocsija mögé parkolta.

34
Amikor kiszállt, egy helikopter motorjának a zúgását hallotta.
Két riporter meg egy operatőr a ház mögé szaladt, mire Dru is
utánuk eredt. Szerencsére időben előkapta a fényképezőgépét, és
gyorsan megörökítette az ájultan földre roskadó Celiát.
Aztán a többi újságíróval együtt türelmesen várakozott a
mentőautó kiérkezéséig. A riporterek megrohanták a házból kilépő
Marcella Williamst, és egymást túlkiabálva faggatták a történtekről.
Élvezi, hogy szerepelhet, gondolta magában Dru. A sajtó
képviselői megtudták tőle, hogy Mrs. Nolan magához tért, és a
történtek ellenére jól van. Aztán, miközben elégedetten pózolt a
képekhez, az egyik tévéadó mikrofonjába beszélve részletesen
ismertette a ház történetét.
– Ismertem Bartonékat – magyarázta. – Will Barton építész volt,
és ő maga újította fel a házat. Rettenetes tragédia volt.
Marcella pedig boldog volt, hogy felidézhette a tragédia
részleteit, majd hozzáfűzte, hogy ő személy szerint meg van győződve
róla, hogy a tízéves Liza Barton fiatal kora ellenére pontosan tudta,
mit cselekszik, amikor kivette a fiókból az apja fegyverét.
Ekkor Dru odalépett hozzá.
– Azért vannak, akik másképp vélekednek az esetről – szakította
félbe az asszonyt.
– Csakhogy én mindenkinél jobban ismertem Liza Bartont –
vágott vissza Marcella.
Amikor Williams visszament a házba, Dru a bejárati ajtóhoz ment
és alaposan megnézte a belevésett halálfejet a keresztbe tett
csontokkal. Döbbenten látta, hogy a koponya szemüregébe is
bevéstek egy-egy betűt: a bal oldaliba az L-t, a jobb oldaliba a B-t.
Hátborzongató, gondolta Dru. Bárki is tette, alapos munkát
végzett. A New York Post egyik embere hosszan tanulmányozta a
halálfejet.
– Csinálj róla egy közelit – szólt rá a fotósára. – Már meg is van
a holnapi címlapfotónk. Utánanézek, mit tudok kideríteni az új

35
tulajdonosokról.
Dru is pontosan ezt akarta. Úgy tervezte, hogy ezután meglátogatja
Marcella Williamst, de előtte még várt egy kicsit, hátha kijön valaki,
hogy nyilatkozzon az új tulajdonosok nevében.
A türelme kifizetődött, mert tíz perccel később Alex Nolan
megjelent a kamerák előtt.
– Köszönöm a megértésüket a sajnálatos incidens miatt. A
feleségem rendbe fog jönni. A csomagolás és a vandalimus látványa
teljesen kimerítette. Jelenleg pihen.
– Igaz, hogy a házat a születésnapjára vásárolta meg neki? –
kérdezte Dru.
– Igen, igaz, és Celia nagyon örül neki.
– A ház történetét ismerve, gondolja, hogy továbbra is itt szeretne
élni?
– Ez maximálisan az ő döntése lesz. És most kérem, bocsássanak
meg – mondta Alex, azzal visszament a házba és becsukta maga
mögött az ajtót.
Dru előhúzta a palackját és ivott egy kis vizet. Marcella Williams
elmondta, hogy az út végén lakik. Megyek, és megvárom. Aztán
elbeszélgetek vele, döntötte el Dru. Utána kiások minden egyes apró
részletet a Kicsi Lizzie-ügyről. Kíváncsi vagyok, vajon a tárgyalási
jegyzőkönyveket titkosították-e. Jó lenne egy átfogó cikket írni belőle.
Annak idején a Washington Postnél dolgoztam. Nem ártana, ha
kideríteném Liza Barton hollétét és azt, hogy miként alakult az élete.
Amennyiben szándékosan végzett az anyjával, és a mostohaapját is
megpróbálta megölni, akkor komoly esély van arra, hogy valahol,
valamikor ismét bajba kerül.

36
 7

Amikor kinyitottam a szemem, egy kanapén feküdtem, amelyet a

költöztetők gyorsan behoztak a nappaliba. Jack rémülten hajolt fölém.
Eszembe jutott anyám tekintete; annyira félt élete utolsó
pillanataiban. Jack az anyám szemét örökölte. Ösztönösen
megöleltem és magamhoz húztam.
– Jól vagyok, pupák – suttogtam.
– Megijesztettél – suttogta ő is. – Tényleg. Nem akarom, hogy
meghalj.
Ne halj meg, mami. Ne halj meg. Annak idején én is ugyanígy
nyöszörögtem, ahogy a karjaimban ringattam a halott édesanyámat.
Alex a mobiltelefonján beszélt valakivel, tudni akarta, hol
késlekedik a mentő.
A mentőautó. Egy hordágyon kitolják Tedet a házból…
Jackel a karomban az oldalamra fordultam.
– Semmi szükség mentőkre – mondtam. – Jól vagyok, tényleg…
Georgette Grove a kanapé végében állt.
– Mrs. Nolan, Celia, szerintem jobb lenne, ha…
– Nem ártana, ha alaposan kivizsgáltatná magát – kotnyeleskedett
Marcella Williams.
– A mami jól van, Jack. Es most felkelünk. – Felültem, majd a
szédüléssel mit sem törődve, megkapaszkodtam a kanapé karfájában,
s feltornáztam magam. Alex aggódva figyelte, mit művelek. – Te is
tudod, milyen nehéz hetünk volt – nyugtattam. – Most pedig
megkérem a költöztetőket, hogy tegyék be a nagy karosszékedet az
egyik hálószobába, és szunyókálok pár órát.
– A mentő már úton van, Ceil – felelte Alex. – Megengeded, hogy
megvizsgáljanak?
– Igen.
Mielőbb meg akartam szabadulni Georgette Grove-tól és

37
Marcella Williamstől.
– Tudom, megértik, hogy pihenni szeretnék – néztem rájuk.
– Természetesen – mondta Georgette. – Én majd mindent
elintézek odakinn.
– Ne készítsek egy teát? – tüsténkedett Marcella. Lerítt róla, hogy
szívesen maradna még.
Alex karon fogott.
– Nem akarjuk az idejét rabolni, Mrs. Williams. Elnézést, de
szeretnék beszélni a feleségemmel.
Meghallottuk a mentőautó szirénájának a vijjogását.
A mentőorvos az egyik emeleti szobában, a gyerekkori
játszószobámban vizsgált meg.
– Jókora megrázkódtatás érhette – jegyezte meg. – És abból, amit
odakinn láttam, nem is csodálkozom rajta. Ma pihengessen, ha teheti,
és szerintem egy csésze tea sem árthat. Öntsön bele egy kis whiskyt.
Az egész házból bútortologatás hangját hallottam. Emlékszem,
hogy a tárgyalásomat követően Kellogék, az apám távoli kaliforniai
unokatestvérei eljöttek értem. Megkértem őket, hogy menjünk el a ház
előtt. Láttam, ahogy elárverezik a bútorokat, szőnyegeket,
porcelánokat és festményeket.
Láttam, ahogy kihozzák a házból az íróasztalt, amelyik régen a
sarokban állt; azon szoktam rajzolgatni. Emlékszem, milyen szörnyű
érzés volt kislányként, egy idegen család autójából látni mindezt. A
könnyek végigfolytak az arcomon.
– Mrs. Nolan, azt javaslom, jöjjön be velünk a kórházba. – A
mentőorvos az ötvenes évei végén járhatott, ősz hajával, bozontos
szemöldökével atyáskodva megfogta a vállamat
– Nem, szó se lehet róla.
Alex lehajolt és letörölte arcomról a könnyeket.
– Celia, nekem most ki kell mennem, hogy mondjak valamit a
riportereknek. Sietek vissza.
– Hol van Jack? – suttogtam.

38
 – A költöztető srác megkérte, hogy segítsen neki a konyhában
kipakolni az élelmiszereket. Jól van.
Szótlanul biccentettem, majd éreztem, ahogy Alex a kezembe
nyom egy zsebkendőt. A könnyek megállíthatatlanul ömlöttek a
szememből.
Nem titkolózhatom tovább, gondoltam. Nem retteghetek örökké
attól, hogy egy nap valaki felismer. El kell mondanom Alexnek.
Őszintének kell lennem. Sokkal jobb, ha Jack most tudja meg rólam
az igazat, mint húsz év múlva.
Amikor Alex visszatért, leült mellém és az ölébe ültetett.
– Mi a baj, Ceil? Nem borulhattál ki ennyire a ház miatt. Mondd,
mi bánt?
A könnyeim hirtelen elapadtak, és jeges nyugalom telepedett rám.
Talán itt az ideje, hogy mindent bevalljak neki.
– Emlékszel Georgette Grove történetére a kislányról, aki
véletlenül megölte az anyját… – kezdtem.
– Marcella Williams változatában el kellett volna ítélni azt a
kölyköt – szakított félbe Alex. – Gonosz kis szörnyeteg lehetett.
Miután agyonlőtte az anyját, a mostohaapjára célzott és addig lőtt,
míg kiürült a tár. A bíróságon állítólag elhangzott, hogy elég nagy erő
kellett ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt.
Kiszabadítottam magam az öleléséből. Hogyan mondhatnám el
neki, amikor eleve pálcát tört felettem?
– Mindenki elment? – kérdeztem, s örültem, hogy a hangom
legalább normálisan cseng.
– Az újságírókra gondolsz?
– Meg a mentőstisztre, a zsarura, a szomszédasszonyra, az
ingatlanosra. – Éreztem, hogy a dühömből merítek erőt. Alex
gondolkodás nélkül elfogadta Marcella Williams történetét.
– Csak a költöztetők maradtak.
– Akkor összeszedem magam, és kimegyek, hogy megmondjam,
hova pakolják a bútorokat.

39
 – Mi a baj, Ceil? Nem akarod elmondani?
De igen, gondoltam, de csak akkor, ha be tudom bizonyítani neked
és az egész világnak, hogy Ted Cartwright hazudott a bíróságon,
hiszen akkor este azért fogtam rá fegyvert, hogy megvédjem tőle az
anyámat. Tudta jól, hogy nem akartam megölni.
El fogom mondani Alexnek és az embereknek, hogy ki vagyok, de
előtte mindent kiderítek arról az estéről. Meg kell tudnom, miért félt
tőle annyira az anyám. Biztos vagyok benne, hogy akkor este nem
önszántából nyitott neki ajtót. Az anyám halála utáni időszak teljesen
kiesett az emlékezetemből. Képtelen voltam megvédeni magam. Meg
kell keresnem a tárgyalási és a boncolási jegyzőkönyveket. Tudnom
kell, mi hangzott el a bíróságon.
– Mi a baj, Ceil?
Átöleltem Alexet.
– Semmi és minden, Alex – feleltem. – De ettől még változhat a
világ.
Hátralépett és megfogta a vállam.
– Ceil, valami nincs rendben. Tudom. De bevallom, hogy abban a
lakásban, amelyikben előttem Larryvel éltetek, úgy éreztem magam,
mint egy vendég. Így aztán amikor megláttam ezt a házat, tudtam, hogy
megtaláltam a tökéletes otthont. Sajnálom, hogy nem kértem ki a
véleményedet, és Georgette Grove-ot is végig kellett volna
hallgatnom, amikor el akarta mesélni a ház történetét, de feltehetően
csak egy kozmetikázott változatot hallottam volna.
Alex szeme megtelt könnyekkel. Ezúttal én voltam az, aki
felszárította őket.
– Semmi baj – mondtam. – Ígérem, mindent megteszek, hogy ne
legyen semmi baj.

40
 8

Jeffrey MacKingsley, a Morris megyei ügyészség vezetője különösen

nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy egyszer s mindenkorra véget
vessen a Barton-ház körüli bajkeverésnek. A tragédia idején
mindössze tizennégy éves volt, és alig egy mérföldre lakott a Barton-
háztól, így amikor meghallotta, mi történt, ő is odament, s a saját
szemével látta, ahogy a zsaruk egy hordágyon kicipelik a házból
Audrey Barton holttestét.
Már akkor is nagy érdeklődést tanúsított a büntetőjog iránt, és
mindent elolvasott az ügyről.
Az évek során többször is eltöprengett azon, hogy a tízéves Liza
Barton vajon valóban véletlenül lőtte le az édesanyját, ahogyan
állította, és a mostohaapjára is csak azért lőtt, mert az anyját akarta
megvédeni tőle, vagy ő is csupán egyike volt azoknak a gyerekeknek,
akik lelkiismeret nélkül születnek erre a világra. Márpedig Jeff
pontosan tudta, hogy léteznek ilyen gyerekek.
A törvénytisztelő emberek ösztönösen kedvelték és bíztak a
vörösesszőke, sötétbarna szemű, karcsú, kisportolt testű,
száznyolcvanöt centi magas, mosolygós ügyészben. Idestova négy éve
volt ügyész Morris megyében. Fiatal helyettes ügyészként megértette,
hogy ha a vád képviselete helyett védőként akar eljárni egy ügyben,
gyakran megeshet, hogy megtalálja a kiskaput, és ezzel veszélyes
bűnözők is megúszhatják a büntetést. Ez volt az oka annak, hogy
bármilyen jó állásajánlatot is kapott az ügyvédi irodáktól,
határozottan visszautasította őket, és inkább az ügyészségen
helyezkedett el, ahol hamarosan igazi sztárként kezdték emlegetni.
Ennek köszönhetően, amikor négy évvel ezelőtt nyugdíjba vonult
az ügyész, aki mellett dolgozott, a kormányzó Jeffet nevezte ki
helyette.
A bíróságon mindenki gerinces emberként ismerte, akinek szigorú

41
és határozott véleménye van a bűnözésről, ugyanakkor bizonyos
esetekben úgy véli, a felügyelet és a büntetés mértékét megfelelően
adagolva egyes bűnözőkből még tisztességes állampolgárt lehet
faragni.
Jeff úgy tervezte, hogy indul a következő kormányzói
választásokon, azonban addig mindent elkövet, hogy biztonságos
hellyé tegye Morris megyét.
Éppen ezért rettentő dühbe gurult, amikor tájékoztatták a Barton-
birtokon történt újabb vandalizmusról.
– Azoknak az elkényeztetett kölyköknek nincs jobb dolguk, mint
újra meg újra előásni azt az ezeréves tragédiát, és kísértettanyát
csinálni abból a gyönyörű házból – füstölgött, amikor Anna, a
titkárnője beszámolt neki a történtekről. – Mindenszentek napján nem
győzöm hallgatni a vad történeteiket az ablakon kikukucskáló
kísértetről.
– Semmi pénzért nem élnék abban a házban - jelentette ki Anna
tárgyilagosan. – Hiszek a szellemekben, és meglehet, a fiúk is
találkoztak eggyel.
Jeffnek égnek állt a haja ettől a megjegyzéstől, de rögtön
emlékeztette magát, hogy az egész bíróságon nem talál még ilyen
szorgalmas titkárnőt. A hatvan év körüli Anna boldog házasságban élt
a férjével, aki szintén – a bíróság alkalmazottja volt, és soha,
egyetlen alkalommal sem kapta rajta, hogy személyes ügyben
telefonálgat, ahogy azt a fiatalabb titkárnők teszik.
– Kapcsolja a mendhami rendőrséget – szólt oda az asszonynak.
Ez alkalommal, szokásától eltérően, szándékosan nem tette hozzá a
„kérem” szót, hogy ezzel is jelezze bosszúságát.
Early őrmester részletesen tájékoztatta az eseményekről.
– Én vettem fel a telefont, amikor felhívott bennünket az
ingatlanügynök. Egy Nolan nevű házaspár vásárolta meg a birtokot.
– Hogyan reagáltak?
– A férfi dühöngött, a felesége pedig nagyon ideges lett, és

42
elájult.
– Mennyi idősek?
– A férfi harmincöt-negyven, a nő harminc körüli lehet. Jómódú
család. A négyéves kisfiúkat egy póni várta a pajtában. És most
figyeljen: a gyerek el tudta olvasni a gyepre festett szavakat, és úgy
döntött, Lizzie-nek fogja nevezni a lovát.
– Gondolom, az anyja teljesen kiborult tőle.
– Úgy tűnt, nem bánja.
– Ha jól értettem, bárki is tette, ez alkalommal nem érte be azzal,
hogy tönkreteszi a gyepet.
– Nem bizony. Elmentem az iskolába, hogy kikérdezzem a
srácokat, akiket rajtakaptunk tavaly. Michael Buckley, a főkolompos
esküszik, hogy semmi köze a mostani csínyhez, de volt képe
hozzátenni, hogy szerinte nem árt, ha az új tulajdonos tisztában van a
ház történetével. Még csak tizenkét éves, de vág az esze, mint a
borotva.
– Benne lehetett a dologban?
– Az apja igazolta, hogy tegnap este mindketten otthon voltak. –
Early elhallgatott egy pillanatra. – Jeff, én hiszek Mike-nak. Egyrészt
nem lenne képes kisurranni otthonról az éjszaka közepén, másfelől ez
nem egy egyszerű gyerekcsíny.
– Miből gondolja?
– Ez alkalommal nem lemosható festéket használtak, és a bejárati
ajtót se kímélték. A belevésett „remekmű” helyzetéből ítélve az
elkövető sokkal magasabb lehetett, mint Michael, és igazi
művészlélek. Amikor közelebbről is megnéztem, észrevettem, hogy a
halálfej szemüregébe az „K” illeve a „B” betűket vésték.
Feltételezem, a Lizzie Borden kezdőbetűit.
– Vagy Liza Bartonét – tette hozzá Jeff.
Early elgondolkodott ezen.
– Hát persze, ezt el is felejtettem. Ami a verandára kitett bábut
illeti, ez igazi, drága holmi volt.

43
 – Legalább könnyebben lenyomozhatjuk az eredetét.
– Bízom benne. Már dolgozunk rajta.
– Tájékoztasson.
– A gond az, hogy még ha el is kapjuk az elkövetőket, Nolanék
nem akarnak feljelentést tenni – folytatta Early csalódott hangon. –
Mr. Nolan azonban be akarja keríteni a birtokot, és biztonsági
kamerákat fog felszereltetni, így a továbbiakban remélhetőleg nem
lesz több probléma.
– Clyde, mindketten tudjuk, hogy problémák mindig adódnak –
óvta Jeff.
Clyde Early rendszerint felemelte a hangját telefonálás közben,
így amikor Jeff letette a kagylót, biztos volt benne, hogy Anna is
hallotta a beszélgetést.
– Jeff – mondta a titkárnő –, egyszer olvastam egy könyvet a
szellemekről. A szerző szerint, ha tragédia történik egy házban, a
falak megőrzik a rezgéseket, és ha olyasvalaki költözik be, akivel
egykor hasonló dolgok történtek, megismétlődik a tragédia. Amikor
beköltöztek a házba, Bartonék fiatalok és gazdagok voltak, a
kislányuk akkoriban töltötte be a negyedik életévét. Ha jól hallottam,
Nolanék is fiatalok és jómódúak, a kisfiúk pedig négyéves. Vajon mi
jöhet még ezután?

44
 9

Amikor másnap reggel felébredtem, döbbenten láttam, hogy már

negyed kilenc van. Ösztönösen megfordultam, de Alex már nem volt
az ágyban. Aztán észrevettem az éjjeli lámpájának támasztott cédulát.

Drága Ceil!
Reggel 6-kor keltem. Annyira örülök, hogy a történtek után
átaludtad az éjszakát. Gondoltam, kimegyek a lovasklubba
egy órácskára. Úgy döntöttem, ma korábban hazajövök,
három körül itthon vagyok. Remélem, Jack jól érzi magát
az óvodában. Majd meséltek. Szeretlek benneteket, „A".

Jólesett ez a levélke. Olyan jó lett volna normális életet élni,

amikor elnézően elmosolyodhattam volna azon, hogy korán kelő
férjem végre kimehetett lovagolni, amit annyira szeret.
Felkeltem, magamra kaptam egy köntöst és benéztem Jack
szobájába. Az ágya üres volt. Kimentem a folyosóra és szólongattam,
de nem válaszolt. Rémülten egyre hangosabban kiáltottam a nevét,
„Jack… Jack… Jack…”. Ereztem, ahogy úrrá lett rajtam a páni
félelem, mire nyugalmat erőltettem magamra. Biztosan lement a
konyhába, hogy egyen valamit. Önálló kisfiú, a lakásban is gyakran
megreggelizett egyedül. Sehol egy hang. Lerohantam a lépcsőn,
minden szobába benéztem, de nem találtam. A konyhában nem láttam
üres müzlis edényt, vagy narancsleves poharat.
Jack szerette a kalandokat. Lehet, hogy megunta a várakozást, és
kiment, hogy felfedezze a környéket. Az is lehet, hogy eltévedt, hiszen
nem ismeri a várost. Mi van akkor, ha valaki meglátta, hogy egyedül
bolyong és elrabolta?
Értesítenem kell a rendőrséget, gondoltam riadtan.
Hirtelen rádöbbentem, hol lehet. Hát persze! Ahogy kinyitotta a

45
szemét, azonnal kiszaladt a pónijához. Felrántottam a konyhaajtót és
kinéztem, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. A pajta ajtaja
tárva-nyitva állt, a kisfiam a póniját simogatta.
Elöntött a méreg. Előző este beállítottuk a riasztó négyjegyű
kódját. A 1023 számokat választottuk, mert Alexszel tavaly, október
23-án találkoztunk először. Ám a tény, hogy amikor Jack kinyitotta az
ajtót, és nem szólalt meg a riasztó, azt jelentette, hogy Alex
elfelejtette beütni a kódot, amikor elment itthonról. Ha így lett volna,
azonnal tudtam volna, hogy Jack kiment a házból.
Alex nagyon igyekezett, de még új neki a szülői szerep,
figyelmeztettem magam, ahogy a csűrhöz siettem. Csillapodj,
gondoltam. Gyönyörű szeptemberi nap volt, az ősz még alig éreztette
erejét. Nem tudom, miért, de mindig is az ősz volt a kedvenc
évszakom. Még apám halála után, amikor magunkra maradtunk az
anyámmal, emlékszem, ahogy esténként beültünk a nappali melletti
apró könyvtárszobába, és anyu a vidáman pattogó tűz melegénél
mesét olvasott nekem.
Ekkor felvillant egy régi emlékkép. Azon az utolsó estén
mindketten a dolgozószobában voltunk, és megnéztünk egy filmet, ami
este tízkor ért véget. Mielőtt felmentünk az emeletre, biztos vagyok
benne, hogy bekapcsolta a riasztót. Gyerekkoromban is éber alvó
voltam, így rögtön felébredtem volna, ha meghallom a vijjogást.
Csakhogy a riasztó nem kapcsolt be, tehát az anyám nem is sejthette,
hogy Ted a házban van. Vajon a nyomozás során felmerült ez a tény?
Ted mérnök volt, és akkoriban alapította meg az építési vállakozását.
Nem hiszem, hogy különösebb fejtörést okozott volna neki egy riasztó
kikapcsolása.
Szükségem lesz egy noteszra, gondoltam. Mindent fel kellene
jegyeznem, ami eszembe jut, hátha be tudom bizonyítani, hogy akkor
este Ted betört a házunkba.
Odamentem Jackhez, és megborzoltam a haját.
– Nagyon megijesztettél – mondtam neki. – Máskor várd meg, míg

46
felébredek. Megértetted?
Jack érezte, hogy komolyan beszélek, és bűntudatosan bólintott.
– Gondoltam, beszélgetek egy kicsit Lizzie-vel – felelte komoly
arccal, majd hozzátette. – Kik azok az emberek, mami?
A boksz falára ragasztott fotóra meredtem. A felvétel Spring
Lake-en készült, és engem meg a szüleimét ábrázolta. Az apám egyik
karjában engem fogott, a másikkal átölelte anyut. Jól emlékeztem arra
a fényképre, mert azon a napon készült, amikor egy hatalmas hullám a
partra sodort bennünket. A titkos dossziéban őrzöm a fényképet és az
újságcikket, amelyben megjelent.
– Ismered azt a férfit is a nőt és a kislányt? – kérdezte Jack.
– Nem, Jack, honnan ismerném őket? – hazudtam.
– Akkor miért tették ki ide a fényképet?
Valóban, miért oka lett volna bárkinek is, hogy kiragassza a fotót?
Talán máris felismert valaki? Nyugalmat erőltettem magamra.
– Tudod, mit, Jack? Ne mondj semmit Alexnek a képről – néztem
a fiamra. – Nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy megint besurrant
ide valaki.
A gyerekek mindig megérzik, ha baj van.
– Legyen a mi titkunk, Jack – mondtam.
– Az, aki kitette a képet Lizzie mellé, akkor jött ide, amikor
aludtunk? – kérdezte a fiam.
– Nem tudom. – Kiszáradt a szám. Bele se mertem gondolni, mi
történt volna, ha Jack meglátja azt az illetőt. Milyen beteges elme kell
ahhoz, hogy valaki összemázolja a házat meg a gyepet, és egyáltalán,
hogyan került a kezébe ez a fotó? Ki tudja, mire lett volna képes, ha
Jack meglepi? Gyorsan a köntösöm zsebébe süllyesztettem a
fényképet.
A kisfiam lábujjhegyre állt és megsimogatta a póniját.
– Lizzie nagyon szép, ugye, mami? – kérdezte. A fotóról egyelőre
megfeledkezett.
A póninak gyönyörű rozsdabarna sörénye volt, az orrán egy apró

47
fehér foltocska virított.
– Valóban nagyon helyes lovacska, Jack – feleltem.
Megpróbáltam valami cselhez folyamodni. – De szerintem túl szép
ahhoz, hogy Lizzie-nek hívjuk. Nem akarsz másik nevet adni neki?
– Nekem tetszik a Lizzie – makacskodott a fiam. – Tegnap azt
mondtad, olyan nevet adok neki, amilyent akarok.
Igaza volt. A fehér foltra mutattam.
– Én úgy tudom, ha egy póninak csillag van a fején, „Csillag”-nak
kell nevezni – próbálkoztam. – Én így fogom szólítani Lizzie-t. És
most nyomás öltözködni, mert indulunk az iskolába.
Jack iskolai előkészítője tíz órakor kezdődött a Szent József
Iskolában. A negyedik osztályig én is oda jártam. Remélem, nem
futok össze valamelyik régi tanárommal, gondoltam.
Georgette Grove-nak némi hízelgéssel, könyörgéssel és némi
borravalóval sikerült rávennie az egyik tájkertészt, hogy helyrehozza
a Nolan-birtok gyepét. Egy szobafestő-mázolót megkért, hogy még a
délután folyamán fesse le a járólapokat. Később még találnia kell egy
kőművest, meg valakit, aki rendbe teszi az ajtót.

48
 10

Egész éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában. Reggel hatkor, amikor

meghallotta az újságkihordó fiú biciklijének a csengőjét, felkelt és
bekapcsolta a kávéfőzőt. Előző este már bekészítette a kávét és a
vizet. Aztán kiment a kocsifelhajtóra, hogy összeszedje az újságokat.
Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy Celia Nolan esetleg
kérvényezi, hogy érvénytelenítsék az ingatlanvásárlási szerződést.
Huszonnégy év alatt már negyedszer adtam el azt a házat, gondolta
Georgette. A hatalmas felhajtásnak köszönhetően Jane Salzman jutott
hozzá a legolcsóbban, de ahányszor bekapcsolta a fűtést, a csövek
olyan kitartóan pattogtak és kopogtak, hogy egyetlen vízszerelő sem
tudta megjavítani. Tíz év után elege lett a birtokból.
Két év múlva a Green család költözött be a házba, de hat év
múlva nekik is elegük lett belőle. „A ház maga gyönyörű, de folyton
az jár a fejemben, hogy újra történik valami szörnyűség, és nem
szeretnék itt lenni, amikor bekövetkezik”, mondta Eleanor Green,
amikor megbízta Georgette-et az ingatlan értékesítésével.
Az utolsó tulajdonosok Herrimanék voltak, akik idejük nagy
részét a Palm Beach-i házukban töltötték. Tavaly, Mindenszentek
napján, amikor azok a csirkefogók felállították a bábut a verandán,
úgy döntöttek, hogy végleg Floridába költöznek. „Annyira más az
ottani házunk”, mondta Louise Harriman, amikor átadta Georgette-nek
a kulcsokat. „Ebben a városban olyan érzésem van, mintha mindenki
a Kicsi Lizzie Házában élő hölgyként emlegetne.”
Az elmúlt tíz hónapban Georgette ismét megmutatta a házat
néhány reménybeli ügyfelének, de amikor beszámolt nekik a
lövöldözésről, mindenki meggondolta magát. A környékbeliek, akik
már hallották a történetet, be se akarták tenni a lábukat a házba. Végül
Alex Nolannel szerencséje volt, mert a férfit nem érdekelték a régi
történetek. Igaz, Georgette sem ragaszkodott hozzá, hogy

49
felvilágosítsa.
Az asszony leült a reggelizőpulthoz és kinyitotta az újságokat. A
Daily Record, a Star-Ledger és a New York Post egytől egyig
címoldalon hozta le a ház fényképét, majd részletesen beszámoltak a
helyi tragédiát idéző vandalizmusról. A Star-Ledger harmadik
oldalán egy fotó az ájultan összeroskadó Celia Nolant ábrázolta. A
New York Post harmadik oldalán egy közelképet talált az ajtóba vésett
halálfejről. „Kicsi Lizzie Háza sajnálatos módon baljós helynek
számít a közösségünkben”, írta a Daily Record.
A riporter Ted Cartwrighttal is készített egy interjút az esetről. A
férfit a bernardsville-i otthona előtt fényképezték le. „Sohasem tettem
túl magam a feleségem halálán, és mindig megdöbbenek azon, hogy
egyesek gonoszságukban képesek felidézni azokat a szörnyűségeket”,
idézte a cikk Tedet. „Fizikailag és lelkileg egyaránt megviseltek az
események, és nincs szükségem arra, hogy emlékeztessenek rájuk.
Még most is rémálmaim vannak, ha eszembe jut annak a kislánynak az
arca. Maga volt a sátán.”
Már majdnem huszonöt éve szóról-szóra ugyanezt a történetet
hajtogatja, gondolta Georgette. Mindent elkövet, hogy ne merüljön
feledésbe. Milyen kár, hogy Liza túlságosan sokkos állapotban volt
ahhoz, hogy megvédje magát. Kíváncsi lennék az ő mondandójára is.
Láttam, hogyan irányítja Ted a vállalkozását. Ha rajta múlt volna,
egész Mendhamet és Peapacket elárasztották volna a
bevásárolóközpontok. Az emberek többségét becsaphatja, de én már
láttam őt akció közben, és mondhatom, a kedélyes vidéki úriember és
a megtört férj álarca mögött könyörtelen zsarnok rejtőzik.
Georgette tovább olvasott. Dru Perry, a Star-Ledger riportere
minden bizonnyal utánanézett a Nolan házaspárnak. „Alex Nolan, a
New York-i Ackerman és Nolan ügyvédi iroda társtulajdonosa a
Peapack Lovasklub tagja. Felesége, Celia Nolan, Laurence Foster, a
Bradford és Foster befektetési vállalat néhai elnökének özvegye.”
Georgette már legalább százszor elismételte magában, hogy Alex

50
Nolant tájékoztatta ugyan a ház történetéről, azonban az ingatlan a
felesége nevén van, aki semmit sem tudott róla. Ha tudomást szerez
az idevonatkozó törvényről, jogosan követelheti a szerződés
érvénytelenítését.
Az elkeseredéstől és dühtől könnyes tekintete megpihent Celia
Nolan fényképén. Mondhatnám, hogy a férjét tájékoztattam az
egészről, aztán irány a bíróság, de ez a fotó feltehetőleg azonnal
meggyőzné a bírót.
Amikor felállt, hogy döntsön még egy kis kávét, megszólalt a
telefonja.
– Georgette, gondolom, láttad már a lapokat.
– Igen. Korán keltél.
– Aggódtam miattad. Nehéz napod lehetett.
Georgette hálás volt Robinnak az aggódásért.
– Köszönöm. Elolvastam a cikkeket.
– Csak attól félek, nehogy felkeresse Celia Nolant valamelyik
ingatlanügynök, hogy felvilágosítsa a jogairól – mondta Robin.
– Igazad van, ez is megtörténhet – sóhajtotta Georgette. –
Találkozunk az irodában, Robin.
Georgette letette a telefont.
– Mi jöhet még ezután?.- kérdezte hangosan. – Fogalmam sincs,
mit tegyek.
Aztán összeszorította az ajkait. Valaki tönkre akar tenni, gondolta.
Lehet, hogy Nolanék nem akarnak feljelentést tenni, de ha kútba esik
az üzlet, valaki megfizet érte. Felvette a telefont, beütötte a rendőrség
számát, majd kérte, hogy kapcsolják Early őrmestert. Amikor
mondták neki, hogy egy óra múlva lesz benn, rájött, hogy még hét óra
sincs.
– Georgette Grove vagyok – mondta Brian Shileds-nek, akit
gyerekkora óta ismert. – Brian, gondolom, önök is tudják, hogy
eladtam az Öregdombi fasoron egy házat, amelyet csúnyán
megrongáltak. A történtek miatt lehet, hogy elvesztem a megbízást,

51
ezért azt üzenem Clyde Earlynek, hogy találják meg a tettest, és
büntessék meg. Mike Buckley bevallotta, hogy tavaly Mindenszentek
napján ő festette össze a gyepet, s a bábut is ő tette a verandára.
Kihallgatták már?
– Erre én is válaszolhatok, Ms. Grove – vágta rá Shields. – Early
őrmester elment az iskolába, és kirángatta a tanteremből Mike
Buckleyt. Jó alibije van, továbbá az apja igazolta, hogy otthon volt
tegnapelőtt éjjel.
– Józan volt az apja? – kérdezte Georgette. – Greg Buckley
rendszeresen a pohár fenekére szokott nézni. Kérje meg Early
őrmestert, hogy hívjon fel az irodámban.
Letette a telefont, majd felkapta a kávéját. Fel akart menni az
emeletre, de hirtelen eszébe jutott, hogy Alex Nolan a lovasklub
tagja. Amikor az eladó ingatlanokat keresve bejárták a környéket,
megemlítette, hogy a cége felkérésére ő fogja vezetni az újonnan
megnyílt ügyvédi irodát Summitban, így jó okkal keresett házat a
környéken. Van még néhány szép ingatlan, ami érdekelhetné őt és a
feleségét. Ha felajánlom, hogy más házakat is megmutatok Celia
Nolannek, sőt a jutalékomról is lemondok, talán megúszom a pert.
Végül is Alex Nolan nyilvánosan beismerte, hogy megpróbáltam
tájékoztatni a ház történetéről.
Járható út, igaz, nem a legjobb, de egyelőre megteszi.
Georgette a hálószobába ment, hogy felöltözzön. Lehet, hogy be
kellene zárnom az irodát, gondolta. Az utóbb időben csak
veszteségeim vannak. A Mains Street-i favázas épület, amelyhez
szinte fillérekért jutottam hozzá, egy perc alatt elkelne. Az épület
szomszédságában ma már irodák vannak. Mihez kezdjek,
morfondírozott az asszony. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
nyugdíjba vonuljak, másnak pedig nem akarok dolgozni.
Megpróbálok egy másik házat ajánlani Nolanéknak, döntötte el.
Öltözködés közben egy másik lehetőség is felmerült benne. Amikor
Audrey és Will Barton megvásárolta az Öregdombi fasor 1. szám

52
alatti házat, igazi boldog otthonná varázsolták. Emlékszem, amikor
felújították, Will és Audrey együtt dolgoztak, virágokat ültettek, Liza
pedig a gyepen játszott.
Nem hiszem, hogy akkor este Liza szándékosan lőtte le az anyját,
és Ted Cartwrightot sem akarta megölni. Az isten szerelmére, hiszen
még gyerek volt! Ha Ted volt barátnője nem vallotta volna azt, hogy
bántalmazta őt, miután szakított vele, Liza nagy valószínűséggel egy
javítóintézetben kötött volna ki. Vajon hol lehet most, és mennyire
emlékszik a történtekből? Fel sem foghatom, mit látott Audrey
Tedben. De vannak nők, akik nem bírnak meglenni férfi nélkül, és
gondolom, Audrey is ilyen volt. Bárcsak ne bíztattam volna annyira
Willt, hogy lovaglóleckéket vegyen…
Félórával később, miután elfogyasztotta pirítósból, narancsléből
és egy újabb csésze kávéból álló reggelijét, Georgette beszállt az
autójába.
Itt szeretném leélni az életemet, gondolta, ahogy büszkén
visszapillantott a házára.

53
 11

A szüleimet a Szent József-templom papja temette el. Az 1860-ban

épült, a nyugati főutcában található templom mellé 1962-ben egy
iskolai szárnyat is felhúztak; az őseim a mögötte lévő temetőben
nyugszanak.
Anyám leánykori neve Sutton volt, a családja a tizennyolcadik
század végén telepedett le Mendhamben. A házuk a Hidegdomb úton,
a Pitney-birtok szomszédságában volt, de az 1800-as évek végén az
új tulajdonosok lebontatták az épületet. A Pitney család még ma is
ugyanabban a házban lakik.
Az anyám a Hegyoldal utcában nőtt fel, idős szülei szerencsére
nem érték meg a harminchatodik évében bekövetkezett halálát. A
nagyszüleim házáról már csak halvány emlékeim vannak, de arra
határozottan emlékszem, hogy a nagyanyám egyik barátnője kertelés
nélkül az anyám szemébe vágja, hogy a nagyapám sose fogadná
vejéül Ted Cartwrightot.
Az én időmben javarészt apácák tanítottak a Szent József
Iskolában, de mára már megváltozott a helyzet.
New Yorkban beírattam Jacket az óvodába, és láttam, hogy
szívesen játszik a többi gyerekkel. Most azonban kétségbeesetten
kapaszkodott a kezembe, s amikor Miss Durkin az üdvözlésünkre
sietett, aggódva csipogta: „De mami, ugye, visszajössz értem?”
Az apja idestova két éve elhunyt, és valószínűleg nem is
emlékszik már rá, csak tudat alatt retteg, hogy engem is elveszít. Ezt
saját tapasztalatból mondom, mert jól emlékszem arra a napra,
amikor az egyik pap a Washington-völgy lovarda tulajdonosával
együtt kijött hozzánk, hogy közölje anyámmal a hírt, miszerint az
apám lova megbokrosodott, és apa olyan szerencsétlenül esett, hogy
azonnal életét vesztette. Ettől fogva folyton attól féltem, nehogy
anyámat is elveszítsem.

54
 Aztán bekövetkezett. Az én kezem által.
Anyám önmagát okolta apa halála miatt. Született lovasként
gyakran mondogatta, hogy jó lenne együtt kilovagolni, és ahogy
visszaemlékszem, azt hiszem, az apám titokban félt a lovaktól,
márpedig az állatok megérzik ezt. Anyám el sem tudta képzelni az
életét lovak nélkül, így miután kitett engem az iskola előtt, egyenesen
a Peapack lovasklubba ment, ahol vigaszt keresett a gyászában.
Jack megrángatta a kezem.
– Hánykor van vége a tanításnak? – néztem Miss Durkinra.
– Tizenkettőkor – felelte.
Jack ismeri az órát. Letérdeltem eléje, hogy láthassa az arcom, s a
karórámra mutattam.
– Most hány óra van? – kérdeztem játékos komolysággal.
– Tíz óra van, mami.
– Szerinted hánykor jövök vissza?
– Pontosan tizenkettőkor – mosolyodott el a fiam.
– Akkor megegyeztünk – pusziltam meg a homlokát.
Felálltam, és Miss Durkin kézen fogta Jacket.
– Szeretnélek bemutatni Billynek. Esetleg segíthetnél nekem, hogy
felvidítsuk.
Billy könnyes szeméből ítélve nem önszántából jött iskolába.
Amikor Jack odalépett hozzá, gyorsan kisurrantam a tanteremből. Az
egyik iroda nyitott ajtaján ismerős arcot véltem felfedezni.
A születésnapom óta eltelt hónapban szándékosan nem jöttem el
Mendhambe. Amikor Alex felvetette, hogy a bútorok, szőnyegek és
függönyök miatt nem ártana, ha lemérnénk a szobákat, azzal
hárítottam el, hogy csak akkor fognék bele a rendezkedésbe, ha már
érzem a ház hangulatát.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy bemenjek a temetőbe és
megnézzem a szüleim sírhelyét, s gyorsan beültem az autómba.
Gondoltam, iszom egy kávét az egyik kisebb bevásárlóközpontban.
Most, hogy végre egyedül voltam, újra meg újra lejátszódtak bennem

55
az elmúlt huszonnégy óra eseményei.
A rongálás. A gyepre festett szavak. Early őrmester. Marcella
Williams. Georgette Grove. Az újságból kivágott fénykép, amit ma
reggel a csűrben találtam.
Leparkoltam, vettem pár újságot, majd beültem egy kávézóba,
ahol rendeltem egy feketekávét. Nehezen ugyan, de elolvastam a
házunkra vonatkozó cikkeket, majd hosszasan tanulmányoztam a
rólam készült fotót.
Megnyugodva olvastam, hogy a lapok kivétel nélkül „a ház új
tulajdonosai”-ként emlegettek bennünket. Személyes jellegű
információként mindössze annyit említettek meg, hogy néhai férjem a
nagy emberbarát hírében álló Laurence Foster volt, és Alex a
lovasklub tagja, továbbá a cége hamarosan Summitban is nyit egy
ügyvédi irodát.
Alex. Mit teszek vele? Tegnap még arra is volt gondja, hogy
felvegyen pár embert, hogy segítsenek kipakolni, így este hat órára
gyakorlatilag minden a helyén volt. Természetesen nem volt elegendő
bútorunk, de az asztalt a székekkel meg a tálalószekrénnyel behordták
az ebédlőbe, a kanapékat, fotelokat és lámpákat pedig ügyesen
elrendezték a nappaliban. A hálószobák is aránylag rendben voltak, a
bőröndjeinket kicsomagolták.
Nagyon megbántottam Alexet, amikor megtiltottam a
költöztetőknek, hogy kicsomagolják a kristályokat és porcelánokat,
majd mindent az egyik vendégszobába vitettem. Aztán, ahogy egyre
több és több doboz került abba a szobába, ő is felfogta, hogy itt
tartózkodásunk valószínűleg nem hónapokban vagy években, hanem
csak hetekben lesz mérhető.
Amikor hozzámentem, tudtam, hogy a környéken akar letelepedni.
Summit mindössze félórára van innen, és már jó ideje tagja a
Peapack lovasklubnak. Lehetséges, hogy tudat alatt mindig is vissza
akartam térni erre a környékre? Végül is a családom több nemzedékre
visszamenőleg itt lakott. Azt azonban a legvadabb álmaimban sem

56
hittem volna, hogy Alex éppen ezt a házat fogja megvásárolni.
Lassan kortyolgattam a kávémat. Elegem van ebből az egészből.
Tisztázni akarom a nevemet. Meg kell tudnom, miért félt annyira az
anyám Ted Cartwrighttól. Úgy érzem, a tegnap történtek miatt
mindenki természetesnek tekinti majd, ha elkezdek nyomozni. A ház
új tulajdonosaként senkinek sem fog feltűnni, ha bemegyek a
bíróságra, hogy megtudjam, mi is történt valójában. Bízom benne,
hogy közben magamat is sikerül tisztázni.
– Elnézést kérek, ön Celia Nolan?
Az asztalom mellett álló asszony a negyvenes éveiben járhatott.
Biccentettem.
– Cynthia Granger vagyok. Csak el szerettem volna mondani
önnek, hogy nagyon sajnálom, ami a házával történt. Mendham
gyönyörű kisváros. Lovagol?
– Még nem, de szeretnék megtanulni – feleltem.
– Nagyszerű. Rendezkedjenek be, aztán szívesen meghívom
önöket egy vacsorára.
Megköszöntem a kedvességét, majd amikor távozott a kávézóból,
elgondolkodtam a nevén: Granger, Granger… A Szent Józsefben több
Granger vezetéknevű iskolatársam is volt. Vajon melyikük lehet
Cynthia férje?
Fizettem, majd a kővetkező órában körbekocsikáztam a várost.
Felmentem a Hegyoldal utcába, hogy vessek egy pillantást a
nagyszüleim házára, bejártam a Patkó-kanyart, felmentem a Dombtető
útra. Utána bevásároltam, s jóval tizenkettő előtt visszamentem az
iskolába, hogy ott legyek, amikor Jack kijön az előkészítőről. Azután
hazamentünk. Jack bekapott egy szendvicset, és könyörgött, hogy
felülhessen a lovára. Bár az apám halálát követően egyszer sem
voltam hajlandó lóra ülni, szakavatott mozdulatokkal felnyergeltem a
pónit, meghúztam a nyeregszíjakat, ellenőriztem a kengyelt, majd
megmutattam Jacknek, hogyan tartsa helyesen a gyeplőt.
– Ezt meg hol tanultad?

57
 Ijedten hátrafordultam. Alex mosolyogva nézett rám. Nem
hallottuk az autóját, feltehetően a ház előtt hagyta. Úgy éreztem
magam, mintha rajtakapott volna valamin.
– Hiszen már meséltem neked, nem emlékszel? – hebegtem. –
Kislánykoromban volt egy barátnőm, Gina, aki imádott lovagolni.
Amikor kiment a lovakhoz, figyeltem, ahogy nyergei. Néha én is
segítettem neki.
Újabb hazugság. Egyik hazugság a másik után.
– Nem emlékszem, hogy említetted volna – felelte Alex. – Nem
érdekes. – Felkapta Jacket, engem pedig megölelt. – A néni, akire
egyébként ráment volna a délutánom, lemondta a megbeszélést.
Nyolcvanöt éves, és újra meg akarja változtatni a végrendeletét, de
megfájdult a háta, így amikor megtudtam, hogy nem jön el, rövidre
zártam a napot,
Alex meglazította a nyakkendőjét, a felső gombokat kigombolta az
ingén. Belecsókoltam a nyakába, mire ő szorosan átölelt.
– Milyen volt az első nap a suliban? – nézett Jackre.
– Most inkább Lizzie-n szeretnék lovagolni.
– Jól van, kisöreg. De ígérd meg, hogy utána mindent elmesélsz.
– Ígérem. És elmesélem, hogy amikor megkérdezték, melyik volt
a nyár legizgalmasabb napja, elmondtam a többieknek, hogy amikor
ideköltöztünk, kijöttek a zsaruk, meg minden, és amikor ma reggel
kimentem Lizzie-hez, ott volt az a kép.
– Mi lenne, ha előbb lovagolnál, Jack? – szakítottam félbe.
– Szerintem is várhat – értett egyet Alex. Ellenőrizte a nyerget, de
nem kellett igazítania rajta. Furcsállkodva méregetett, de hallgattam.
– Jack most kapott egy szendvicset, de máris nekilátok az
ebédnek – mondtam.
– Nem ebédelhetnénk az udvaron? – kérdezte Alex.
– Használjuk ki a szép időt.
– Nem bánom – vágtam rá, és bementem a házba.
Felsiettem az emeletre. Az apám úgy alakította át a második

58
szintet, hogy a két sarki szobát bármely célra ki lehetett használni.
Gyerekkoromban az egyik a dolgozószobája, a másik a játszószobám
volt. Megkértem a költöztetőket, hogy az íróasztalomat vigyék be apu
szobájába. Elsősorban azért esett a választásom éppen erre az antik
bútordarabra, mert az egyik fiókja egy titkos rekeszt rejtett, amelyet
csak a díszítésben található titkos kombinációval lehetett kinyitni.
Kivettem a dossziékat, a mutatóujjammal benyomtam a kódot,
mire a rekesz kitárult. Elővettem a vastag „Kicsi Lizzie Borden”
feliratú dossziét, és kikaptam belőle a csűrben talált fotót, amit egy
újságból vághattak ki.
Ha Jack kikotyogja Alexnek, akkor ő is látni akarja a képet.
Jacknek persze az is eszébe fog jutni, hogy titokban akartuk tartani
Alex előtt…
És újabb hazugsággal kell fedeznem magam.
A képet a nadrázsebembe tettem, és lementem a földszintre.
Gondoltam, kényeztetem egy kicsit a férjem, és délelőtt vettem egy
adag lazacot. Az utóbbi fél évben Jackkel is megkedveltette ezt az
ínyencséget, így elővettem három salátástányért, és kapribogyóval,
hagymával és keménytojás-karikákkal ízlésesen feltálaltam. A
kovácsoltvas étkezőgarnitúra, amelyet Alex az érkezésem előtt
vásárolt, most a belső udvaron volt, így kényelmesen kiülhettünk
étkezni. Kivittem a salátát, a tányéralátéteket, az ezüst étkészletet,
jeges teát és egy kosárnyi finom, felmelegített francia kenyeret, s
megterítettem.
Amikor szóltam a férjemnek, hogy tálalva van, Alex a karámban
hagyta a pónit, amiből arra következtettem, hogy Jack lovaglóleckéje
nem ért még véget.
Alex komoly arcát és a fiam könnyes szemét látva rögtön tudtam,
hogy baj van.
– Volt valami különös okod rá, hogy eltitkold a pajtában talált
fényképet, Ceil? – fakadt ki Alex.
– Nem akartalak felbosszantani vele – feleltem. – Csak egy

59
fénykép, ami megjelent a lapokban. A Barton családot ábrázolja.
– És az szerinted nem bosszantott fel, hogy véletlenül megtudtam,
hogy az éjjel besurrant valaki az udvarra? Szerinted nem kellene
értesíteni a rendőrséget?
– Nem láttad a mai lapokat? – kérdeztem csendesen. – Nem
akarom, hogy felfújják a dolgot. Az isten szerelmére, Alex.
– Ceil, Jack elmondta, hogy egyedül ment ki a pónihoz, amikor
még aludtál. Belegondoltál, hogy mi történt volna, ha meglepi azt a
gazembert?
Persze hogy belegondoltam.
– Jack nem tudott volna kimenni, ha odafigyelsz, és
visszakapcsolod a riasztót - jegyeztem meg gúnyosan.
– Mami, miért haragszol Alexre? – kérdezte Jack.
– Tényleg, Jack, vajon miért haragszik a mami? – csattant fel
Alex, majd dühösen hátratolta a székét és bement a házba.
Nem tudtam, mit tegyek – menjek utána és engeszteljem ki, vagy
mutassam meg neki a zsebemben lapuló gyűrött újságkivágást.
Egyszerűen fogalmam sem volt, mit tegyek.

60
 12

Egy nappal azután, hogy beköltöztek az új szomszédok, Marcella

Williams egy csésze kávé mellett átnézte a reggeli lapokat. A telefon
csengésére felkapta a fejét.
– Halló – szólt bele a készülékbe.
– Meghívhatom a szép hölgyet ebédre?
Ted Cartwright! Marcella úgy érezte, rögtön kiugrik a szíve a
helyéről.
– Ugyan, nincs itt semmiféle szép hölgy, de ismerek valakit, aki
szívesen elfogadná a meghívását, Mr. Cartwright – kacérkodott.
Három órával később világosbarna nadrágban és élénk színű,
virágmintás selyemblúzban helyet foglalt a nyugati főutcában
található Fekete Ló kocsmában. Röviden beszámolt Tednek az új
szomszédokról.
– Amikor meglátták, mi történt, Alex dühöngött és a felesége,
Celia rettenetesen kiborult. Ez csak természetes, nem? De képzeld el,
elájult! Gondolom, a költözés is kimerítette. Ilyenkor hiába segítenek
az embernek, a munka javát mégiscsak neki kell elvégezni.
– Azért az ájulás kicsit erős – jegyezte meg Cartwright
szkeptikusan.
– Igen, de a látvány sem volt mindennapi. Az a halálfej az ajtón…
Esküszöm, Ted, megfagyott a vér az ereimben, amikor megláttam,
hogy Liza nevének kezdőbetűit is belevésték a szemüregébe. És az a
vörös festék a gyepen meg a házon… mintha igazi vér lett volna… A
verandára állított bábu, kezében a fegyverrel… még most is kiráz tőle
a hideg.
Ted arckifejezése láttán Marcella ijedten elhallgatott. Az isten
szerelmére, mondta magában, hiszen akkor éjjel Ted és Audrey
vérével volt tele a ház.
– Nem haragudj – szabadkozott. – Annyira ostoba vagyok –

61
mondta, és megszorította a férfi kezét.
Cartwright komoran elmosolyodott, majd fogta a poharát és ivott
pár korty pinot noirt.
– Nem vagyok kíváncsi a részletekre, Marcella – mondta végül. –
Láttam a fotókat a lapokban. Inkább mesélj a szomszédokról.
– A nő nagyon vonzó teremtés – kezdte Marcella. – Huszonnyolc-
harminc körüli lehet, Jack, a kisfiú meg nagyon okos gyerek. Nagyon
aggódott az édesanyja miatt. Amikor az asszonyt lefektették a
kanapéra, egy pillanatra sem engedte el a kezét. Szegény kicsike, azt
hitte, meghalt.
Marcella érezte, hogy ismét veszélyes terepre tévedt. Huszonnégy
évvel ezelőtt a zsaruk alig bírták elvonszolni Lizát az anyja mellől,
míg Ted tőle pár méterre, sebesülten feküdt a földön.
– Tegnap délután átmentem Georgette Grove-hoz, megnéztem,
hogy van – folytatta Marcella. – Őt is kiborították az események,
aggódtam miatta.
Marcella evett még egy falatnyi salátát, amit leöblített egy korty
chardonnay-val.
Ted felhúzott szemöldöke és mosolya láttán úgy döntött, nyílt
lapokkal játszik.
– Jól van, látom, nem járok túl az eszeden – nevetett fel. –
Kíváncsi voltam. Gondoltam, miután beszéltek a fiúkkal, a zsaruk
elmondják Georgette-nek, ki lehetett a tettes. Mivel Georgette nem
volt benn, elcsevegtem a titkárnőjével, Robinnal.
– Mit tudtál meg?
– Robin elmondta, hogy Nolanék mindössze hat hónapja házasok,
és Alex a felesége születésnapjára vásárolta a házat. Szép kis
meglepetés, mondhatom.
Cartwright felhúzta a szemöldökét.
– Szerintem egy férfi kizárólag karátokban gondolkodjon, ha meg
akarja lepni a szerelmét – jegyezte meg.
Marcella mosolyogva hallgatta. A környékbeliek nemzedékek óta

62
szívesen ebédeltek a Fekete Lóban. Jól emlékezett arra a napra,
amikor Victorral, Audrey-val és Teddel ebédelt ezen a helyen. Látta
Teden, mennyire odavan a feleségéért, és nyilvánvalóan Audrey is
szerelmes volt belé. Mi lehetett az oka, hogy szétmentek? Mindegy,
ennek már huszonöt éve, és Ted legutóbbi barátnője is a múlté.
Ted is alaposan megnézte magának a nőt. Tudom, hogy jól nézek
ki, gondolta Marcella, és a férfi arckifejezéséből ítélve ő is hasonló
véleményen lehetett.
– Elmondjam, mire gondolok? – nézett a férfira.
– Kíváncsian hallgatlak.
– Arra gondolok, hogy a hatvan körüli férfiak nagyon elhagyják
magukat. Megkopaszodnak, elhíznak… Emlékszem rád, amikor
szomszédok voltunk, és bizton állítom, most sokkal jobban nézel ki.
Tetszik, ahogy a hajad hófehérbe fordult. Fantasztikusan illik a
gyönyörű kék szemedhez. Mindig is nagydarab voltál, egy deka
súlyfelesleg nélkül. Ez tetszik. Victor mindig is olyan pipogya volt.
Az asszony egyetlen vállrándítással elintézte huszonkét évig tartó
házasságát, de azt már elfelejtette megemlíteni, hogy amikor tíz évvel
korábban elváltak, a férje néhány hónap múlva újra nősült, két
gyermeke született, és boldogabb már nem is lehetne.
– Tudom, hogy hízelegsz, de jólesik – felelte Ted. – Igyunk egy
kávét, aztán hazaviszlek. Még vissza kell mennem az irodába.
A féri eredetileg azt javasolta, hogy találkozzanak a Fekete
Lóban, de Marcella megkérte, hogy menjen érte autóval.
– Szeretnék inni egy pohár bort, és nem akarok vezetni utána –
magyarázta. Valójában örült neki, hogy mellette ülhet az autóban.
Félórával később Ted megállt az asszony háza előtt. Leparkolt,
kiszállt az autóból, majd átment a másik oldalra, hogy kinyissa az
ajtót Marcellának. Mindketten felfigyeltek a lassan elhaladó
gépkocsira, amelyet Jeff MacKingsley, a megyei ügyész vezetett.
– Mi folyik itt? – kapta fel a fejét Ted. – Az ügyészség általában
nem foglalkozik ilyen piti ügyekkel.

63
 – Fogalmam sincs. Early őrmester tegnap még nagyon
magabiztosan viselkedett. Kíváncsi vagyok, vajon mi történt azóta.
Ne aggódj, kiderítem. Holnap reggel sütök egy adag fahéjas pogácsát,
és meglátogatom Nolanékat. Hívlak, ha megtudok valamit.
A férfira nézett, azon gondolkodott, vajon nem lenne túl korai, ha
meghívná vacsorára. Nem akarom elijeszteni, gondolta. Aztán Ted
Cartwright arckifejezése láttán a lélegzete is elakadt. Mintha hirtelen
egy maszk hullott volna le róla. A férfi komoran és riadtan nézett az
ügyész autója után. Vajon miért ijedt meg ennyire? Aztán az is
megfordult a fejében, hogy Ted csupán az információk miatt hívta meg
ebédre.
Mindegy, ehhez a játékhoz ketten kellenek, gondolta.
– Nagyon jól éreztem magam, Ted – mondta. – Péntek este nincs
kedved átjönni vacsorára? Nem tudom, emlékszel-e, de kiváló a
főztöm.
A maszk visszakerült a helyére, és a férfi kedélyesen megpuszilta
Marcella arcát.
– Hogyne emlékeznék, Marcella – mondta. – Hét óra megfelel?

64
 13

A nap nagy részét Jeff MacKingsley a Roxiticus golfklubban töltötte,

ahol a Morris Megyei Történelmi Társaság javára gyűjtöttek. Hat
hendikepjével az ügyész kiváló játékosnak számított, és máskor nagy
örömöt okozott volna a játék, de ma valahogy képtelen volt a golfra
koncentrálni.
Nem bírta kiverni a fejéből a reggeli lapokban megjelent fotót,
amely az ájultan összeroskadó Celia Nolant ábrázolta.
Délre már mind a három ellenfele nyerésre állt, így ebéd előtt
meghívta őket egy kör Bloody Maryre. Majd sietve megebédelt, és
mielőtt kihozták a kávét, betelefonált az irodájába, de Anna
megnyugtatta, hogy nem történt semmi szokatlan. A titkárnő nem bírta
ki, hogy ne kommentálja a lapokban megjelent cikkeket, és
kijelentette, hogy délután ellátogat a Nolan-birtokra.
Jeff ugyanezt fontolgatta, és bízott benne, hogy nem találkozik
össze minden lében kanál titkárnőjével, de aztán rájött, hogy Anna
csak öt körül szabadul az irodából.
Ebéd után Jeff elnézést kért a többiektől a gyenge játék miatt, és
tíz perccel később már befordult az Öregdombi fasorra vezető útra.
Eszébe jutott az a huszonnégy évvel ezelőtti éjszaka. Elmúlt éjfél, de
még be kellett fejeznie a leckéjét, amikor gondolt egyet, és bekapcsolta
a rádióját. A készülék egy rövidhullámú rendőrségi adóval is fel volt
szerelve, ugyanolyannal, amilyet a járőrautók is használtak. „Egy férfi
telefonon segítséget kért az Öregdombi fasor 1-es számú házból. Azt
mondja, meglőtték, a feleségét pedig megölték. A szomszédok lövéseket
jelentettek”, hallotta az egyik járőr hangát.
Éjjel egy óra lehetett. Anyu és apu már rég elaludt, emlékezett
vissza Jeff. Felpattantam a kerékpáromra, és a többi szomszéddal
együtt a ház előtt várakoztam. Istenem, micsoda hideg éjszaka volt.
Október 28-án, huszonnégy évvel ezelőtt történt. A média perceken

65
belül ott termett. Láttam, ahogy hordágyon kihozzák Ted Cartwrightot.
Aztán láttam, ahogy Audrey Barton holttestét beteszik a hullaszállító
autóba. Emlékszem, akkor csak arra tudtam gondolni, milyen
gyönyörűen lovagolt.
Megvártam, míg a járőrök elvitték Lizát. Vajon mi járhatott a
fejében?
Az ügyészt sokáig foglalkoztatta ez a kérdés. Úgy tudta, hogy
miután megköszönte Early őrmesternek a takarót, a kislány több
hónapig nem volt hajlandó megszólalni.
Az Öregdombi fasor 3. számú házának kocsifelhajtóján egy férfit
meg egy nőt látott. A szomszédasszony, az, aki olyan bőbeszédűen
nyilatkozott a riportereknek, gondolta. A férfi pedig Ted Cartwright.
Mi dolga a környéken?
Jeff jobbnak látta, ha továbbhajt. Marcella Williams feltehetően a
környék pletykafészke, bölcsen teszi, ha elkerüli.
Lefékezett a Barton-ház előtt. Kicsi Lizzie Háza. A felhajtón egy
céges kisteherautó állt, egy kezeslábast viselő férfi éppen
becsengetett az ajtón. A kétszintes, tizenkilencedik századi épületen
első ránézésre nem látta nyomát a rongálásnak, de miután kiszállt az
autóból, Jeff nyomban észrevette, hogy bár a falat és a járólapokat
helyrehozták, a friss festés alatt még látszanak a vörös festék nyomai.
A gyepet is új gyeptéglákkal pótolták.
Közben egy magas, nagyon karcsú asszony ajtót nyitott. Bizonyára
ő Celia Nolan, vélte Jeff. Röviden beszélt valamit a mesteremberrel,
majd visszament a házba, a férfi pedig a teherautójához ballagott,
hogy kivegye a szerszámosládáját.
Jeff eredetileg nem akart bemenni a házba, de végül gondolt
egyet, és bement az udvarra, hogy a saját szemével is lássa, mekkora
a kár. Ez azt jelentette, hogy a ház új tulajdonosaival is beszélnie
kellett. Nem akarta zavarni őket, de megyei ügyészként mégse
állíthatott be minden magyarázat nélkül az udvarukra.
A munkásról kiderült, hogy kőművesként dolgozik, és az

66
ingatlanügynök megbízásából jött ki, hogy lecsiszolja a járólapokat.
A hatvanas évei végét taposó, sovány, inas férfi Jimmy Walkerként
mutatkozott be az ügyésznek.
– Az 1920-as években, a New York-i polgármestert is így hívták
– nevetett fel vidáman. – Még dalt is írtak róla.
Jimmy Walker bőbeszédű ember volt.
– Tavaly, Mindenszentek napján Mrs. Harriman volt a tulaj, akkor
is engem hívtak ki. Ember, hogy az a nő mennyire odavolt! Az a cucc
könnyen lejött, de a verandára kiültetett bábu, kezében a pisztollyal…
az aztán tényleg ráhozta a frászt.
Jeff fel akart lépni a verandára, de Walker tovább beszélt. –
Gondolom, az itt élő nők egytől egyig idegesek lesznek ebben a
házban. Láttam a ma reggeli lapokat. Mi a Daily Recordot olvassuk,
mert helyi hírek vannak benne. Elég nagy sztorit hoztak le erről a
házról. Olvasta?
Ha órabérben fizetik, szépen megkopasztja Nolanékat, gondolta
Jeff. Fogadok, hogy hallgatóság híján magában is szokott beszélni.
– Igen, olvastam – vágta rá kurtán, majd fellépett a verandára
vezető lépcsőre.
Jóllehet az újságban már látta a halálfejet és a keresztbe tett
csontokat ábrázoló fotót, teljesen más volt így, a maga valóságában
látni az ajtót. Az elkövető művészi pontossággal és tehetséggel véste
tele a gyönyörű mahagóni ajtót.
Mi késztette erre? Jeff megnyomta csengőt.

67
 14

Miután Alex dühösen elrohant otthonról, megpróbáltam lecsillapodni,

és Jacket is megvigasztaltam. Őt is kimerítették az elmúlt néhány nap
eseményei – a költözés, a rendőrség, a riporterek, a póni, az
ájulásom, az iskolai előkészítőben töltött első napja, most meg ez a
feszültség.
Rábeszéltem, hogy a lovaglás helyett menjünk be a
dolgozószobába, vackoljuk el magunkat a kanapén, és olvasok neki
egy mesét.
– Lizzie is szívesen szundikálna egy kicsit – tettem hozzá.
Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a nevet, gondoltam. A fiam
segített lenyergelni a pónit, majd elővettük a kedvenc könyveit. Pár
perc múlva már aludt is. Ráterítettem egy vékony takarót, és néztem,
ahogy alszik.
Gondolatban percről percre végigpörgettem a napot, sorra vettem
a hibáimat. Egy normális feleség rögtön felhívta volna a férjét, hogy
beszámoljon neki a fotóról. Egy normális anya nem szövetkezett
volna a négyéves kisfiával, nem akarta volna rávenni a titkolózásra.
Nem csoda, hogy Alex annyira ideges lett. És hogyan
magyarázhatnám meg, amit tettem?
Hallottam, hogy a konyhában megcsörren a telefon, de Jack olyan
mélyen aludt, hogy meg se rezzent a hangtól.
Bárcsak Alex hívna, imádkoztam, miközben átszaladtam a
konyhába.
Georgette Grove keresett. Kissé bizonytalan hangon elmondta,
amennyiben úgy döntök, hogy nem akarok ebben a házban maradni,
több másik ingatlant is tud mutatni helyette.
– Ha megtetszik valamelyik, a jutalékomra se tartok igényt –
mondta. – Továbbá minden követ megmozgatok, hogy eladjam a
házát, és természetesen ezért sem kérek jutalékot.

68
 Nagylelkű ajánlat volt. Ez természetesen azt jelentené, hogy a
mostani házunk eladása előtt kellene belevágni egy újabb ingatlan
megvásárlásába, ami nem kis pénz, de biztos vagyok benne,
Georgette arra gondolt, hogy Laurence Foster özvegyeként nekem is
megvannak a forrásaim. Megkönnyebbülten köszönetet mondott,
amikor azt feleltem, hogy szívesen megnézek vele néhány ingatlant.
Erőt merítettem ebből a beszélgetésből. Ha Alex hazajön, be
fogok számolni neki erről a telefonhívásról, és ha tényleg találok egy
másik házat, a saját pénzemből fogom megvenni.
Az olvasáshoz túlságosan nyugtalan voltam, így bejártam a
földszinti szobákat. A költöztetők tegnap szanaszét pakolták a
bútorokat; olyan volt az egész, mintha egy bútorraktárba tévedtem
volna. Nem foglalkozom fengsuj-jal, de bántotta a szemem ez az
összevisszaság. Végül is lakberendező vagyok, gondoltam, azzal
fogtam magam, és a kanapét áttoltam a szoba másik végébe, majd
átrendeztem a székeket, fotelokat és szőnyegeket. Egészen lakályossá
varázsoltam a szobát.
Miután Alex faképnél hagyott, én sem ebédeltem. A tányérokat
lefedtem és betettem a hűtőbe, de most megfájdult a fejem. Nem
voltam éhes, de gondoltam, jót tenne egy csésze tea.
Még mielőtt elindultam volna a konyhába, hallottam, hogy
csengetnek az ajtón. Újabb sztorira éhes újságíró, gondoltam riadtan.
Aztán eszembe jutott, hogy Georgette Grove említette, hogy a
kőműves már elindult, hogy helyrehozza a járólapokat. Kipillantottam
az ablakon, és megkönnyebbülten láttam a kocsifelhajtón parkoló
gépkocsit.
Ajtót nyitottam a mesterembernek, aki udvariasan bemutatkozott.
„Jimmy Walkernek hívnak, akárcsak az 1920-as évekbeli New York-i
polgármestert. Még egy dalt is írtak róla”, kedélyeskedett a férfi.
Mondtam neki, hogy már számítottam rá, és becsuktam az ajtót.
Ijesztő volt újra látni a belevésett halálfejet.
Néhány másodpercig a kilincset szorongattam. Az egész testem

69
megfeszült, legszívesebben kirohantam volna, hogy világgá kiáltsam:
én vagyok Liza Barton, a tízéves kislány, aki csak meg akarta védeni
az édesanyját; el szerettem volna mondani az embereknek, hogy
amikor Ted Cartwright meglátta a pisztolyt a kezemben, úgy döntött,
felém taszítja az anyámat, tudván-tudva, hogy a fegyver óhatatlanul el
fog sülni.
Mindez egy pillanat alatt zajlott le, csakhogy ez a pillanat magát a
halált jelentette az édesanyám számára. Az ajtónak támaszkodtam.
Éreztem, ahogy a hideg verejték ellepi a homlokom. Valóban így
történt? Csak álltam mozdulatlan. Eddig a pillanatig csupán arra
emlékeztem, hogy Ted elordítja magát: „Ahogy óhajtod!”, és felém
taszította az anyámat.
Az ajtócsengő visszarángatott az emlékezésből. Bizonyára a
kőműves, gondoltam. Vártam fél percet, mintha valamelyik szobából
jönnék elő. Az ajtóban egy harmincöt-negyven év körüli férfi, Jeffrey
MacKingsley, a Morris megyei ügyész állt. Miután udvariasan
bemutatkozott, behívtam a házba.
– Elnézést, hogy nem telefonáltam, de a környéken jártam, és
gondoltam, személyesen is kifejezem sajnálatomat a történtek miatt –
mondta, ahogy bementünk a nappaliba.
– Köszönöm, Mr. MacKingsley – motyogtam, és örültem, hogy
átrendeztem a szobát.
– Gyönyörű ez a szoba – nézett körül az ügyész. – Remélem,
sikerül túltenni magukat a tegnap történteken. Biztosíthatom önöket,
hogy az ügyészség a helyi rendőrséggel karöltve mindent elkövet,
hogy kézre kerítse a tettest vagy tetteseket. Ha rajtunk múlik, többé
nem fordul elő hasonló incidens.
– Bízom benne – mondtam. Elképzeltem Alexet, aki említést tesz
a fotóról. – Tulajdonképpen… – Haboztam. Nem tudtam, mit
mondjak.
Az ügyész arckifejezése megváltozott.
– Történt még valami, Mrs. Nolan?

70
 A nadrágzsebemből előhúztam az újságból kivágott fotót.
– Valaki bement a pajtába, s felragasztotta a gerendára. A kisfiam
találta meg, amikor ma reggel kiment a pónijához. – Újabb hazugság
következett: – Nem tudja, kik ezek az emberek?
MacKingsley óvatosan elvette tőlem a fotót, majd alaposan
megnézte.
– Azt a családot ábrázolja, akik felújították ezt a házat – jelentette
ki.
– A Barton családot?
Gyűlöltem magam, amiért meglepetést kellett színlelnem.
– Igen. – Az ügyész a reakciómat figyelte.
– Éreztem – feleltem. A hangom idegesen és feszülten csengett.
– Mrs. Nolan, lehet, hogy sikerül ujjlenyomatot venni erről a
fotóról – mondta MacKingsley. – Önön kívül más is hozzáért?
– Nem, csak én. Amikor megtaláltam, a férjem már nem volt
itthon, és a kisfiam nem tudta elérni, mivel elég magasan volt
felragasztva az oszlopra.
– Értem. Ha megengedi, elviszem, hogy levegyék róla az
ujjlenyomatokat. Kérhetnék egy műanyag tasakot, hogy beletegyem?
– Természetesen. – Örültem, hogy egy pillanatra kimehetek a
szobából.
Ám az ügyész kijött utánam a konyhába. A fiókból elővettem egy
uzsonnás tasakot, és odaadtam neki.
– Nem rabolom tovább az idejét, Mrs. Nolan – mondta
MacKingsley, miután a képet a tasakba ejtette. – Azonban meg kell
kérdeznem, hogy szándékukban állt értesíteni a rendőrséget az újabb
birtokháborítás tényéről?
– Nem gondoltam, hogy fontos lehet – vágtam rá.
– A tegnapi eseményekhez képest valóban nem olyan jelentős –
értett egyet az ügyész. – Azonban ne feledje, hogy valaki ismét
behatolt a birtokukra. Ha a fotón találunk ujjlenyomatokat,
felkutathatjuk a tettest. Az összehasonlítás végett az ön ujjlenyomatára

71
is szükségünk lesz. Tudom, hogy nagy megrázkódtatás érte, így
kiküldők valakit a rendőrségről, hogy levegye az ujjlenyomatait. Pár
perc az egész.
Ijesztő gondolatom támadt. Lehet, hogy nem csak az
összehasonlítás miatt van szükségük az ujjlenyomataimra, hanem le is
futtatják őket a rendszerben. Egy fiú tavaly beismerte a rongálást,
tehát a rendőrség feltehetően a fiatalkorúak aktáiban is utána nézhet
az ujjlenyomatoknak, és akkor az enyémre is rábukkanhatnak.
– Mrs. Nolan, kérem, azonnal értesítsen, ha tudomást szerez
annak a személynek a kilétéről, aki behatolt a birtokukra. Addig is
intézkedem, hogy egy járőrautó óránként ellenőrizze a környéket.
– Köszönöm.
Egyikünk se hallotta Alexet bejönni, így mindketten
összerezzentünk, amikor megláttuk a konyhaajtóban. Bemutattam az
ügyésznek, aki neki is elmondta, mit szándékoznak tenni a pajtában
talált fotóval.
Szerencsére Alex nem akarta megnézni a képet. Az ügyész
feltehetően csodálkozott volna, ha kiderül, meg sem mutattam a
férjemnek. Amikor magunkra maradtunk, Alex mélyen a szemembe
nézett, és átölelt.
– Kérlek, Ceil – mondta. – Sajnálom, hogy ennyire felfújtam ezt
az egészet. Máskor ne csinálj ilyet. A férjed vagyok, emlékszel? Ne
bánj velem úgy, mint egy idegennel…
Kivittük az udvarra a lazacos salátát, és a kései ebéd közben
beszámoltam Alexnek Georgette Grove ajánlatáról.
– Nem bánom, lássuk, mit talál – felelte. – Legalább két házunk is
lesz egyszerre. – Aztán hozzátette: – Ki tudja, talán szükségünk is
lesz rájuk.
Tudtam, hogy viccnek szánta ezt a mondatot, de egyikünk sem
mosolygott rajta.
Csengettek az ajtón. Kinyitottam, és beengedtem az
ujjlenyomatoló-felszereléssel érkező rendőrt. Ez már máskor is

72
megtörtént velem, azon az éjszakán, amikor megöltem az
édesanyámat, gondoltam, ahogy levette az ujjlenyomataimat.

73
 15

Az irodájába érve Georgette Grove rögtön megérezte a Henry és

Robin közötti feszültséget. A rendszerint félénk és nyugodt férfi most
makacsul összeszorította a száját. Robin dühösen méregette, a
testbeszéde alapján legszívesebben felpofozta volna.
– Mi van? – kérdezte Georgette kurtán, mintegy jelezve, hogy
nincs kedve a kollégái kibékítéséhez.
– Nagyon egyszerű – csattant fel Robin. – Henry re rátört a
szokásos világfájdalom, én pedig vettem a bátorságot és
megmondtam neki, hogy van neked elég bajod nélküle is.
– Ha a fejünk felett lógó pert „világfájdalom”~nak nevezed,
akkor jobb, ha kiszállsz ebből az üzletből – mordult fel Henry. –
Georgette, gondolom, olvastad már a lapokat. Csak jelzem, hogy én is
tulajdonosa vagyok ennek az irodának.
– Húsz százalékban – húzta el a száját Georgette, – Ami azt
jelenti, hogy a magam nyolcvan százalékával még én vagyok a
többségi tulajdonos.
– Továbbá a 24-es út mentén is van húsz százalékom, és ki
akarom venni a részemet – folytatta Hemy. – Kaptunk egy ajánlatot,
tehát vagy eladod, vagy fizess ki.
– Ugyan, Henry, te is tudod, hogy azok az emberek Ted Cartwright
megbízásából tettek ajánlatot. Ha az a pasas ráteszi a kezét az
ingatlanra, tovább terjeszkedik. Ha jól emlékszem, abban állapodtunk
meg, hogy az állammal kötünk üzletet.
– Vagy abban, hogy megveszed a részemet-makacskodott Henry. –
Hadd mondjak valamit, Georgette. Az a ház az Öregdombi fasoron el
van átkozva. Rajtad kívül egyetlen ingatlanügynök sem foglalkozna
vele, és rengeteg pénzt költöttél a hirdetésekre. Gyakorlatilag
kidobtad az ablakon a cég pénzét. Amikor Alex Nolan meg akarta
nézni, azonnal tájékoztatnod kellett volna az ingatlan történetéről.

74
Amikor Celia Nolannel bejártuk a házat, szó szerint kirázott a hideg
abban a szobában, amelyben a gyilkosság történt. Szerintem ő is
megérezte. Emlékszel, mondtam is neked, hogy az egész hely bűzlött,
mint egy ravatalozó.
– Nem én rendeltem a virágokat, hanem a férje – süvöltötte
Georgette.
– Az a szegény nő összeesett, láttam a fotót az újságban. És tudod
mit, ezért is te vagy a felelős. Remélem, felfogtad, mit tettél.
– Jól van, Henry, most már elmondtad, amit akartál – szólt közbe
Robin. – Nyugodj meg. – A titkárnő Georgette-re nézett. – Látod,
ettől akartalak megkímélni.
Georgette hálás pillantást vetett Robinra. Annyi idős voltam, mint
ő, amikor megnyitottam ezt az irodát, gondolta. A vérében van a
szakma. Henryt mostanában jottányit sem izgatja, hogy sikerül-e
nyélbe ütnie egy üzletet vagy sem. Alig várja, hogy nyugdíjba
vonuljon.
– Nézd, Henry – mondta végül. – Azt hiszem, van megoldás a
problémádra. Alex Nolan nyilvánosan is elismerte, hogy letorkollt,
amikor a ház történetéről akartam mesélni neki. Mindenképpen a
környéken akarnak élni, így átnézem a kínálatunkat, és Celia Nolannel
együtt megnézünk néhány ingatlant. Alex Nolan még a rongálás miatt
se akart feljelentést tenni. Biztos vagyok benne, hogy gyorsan meg
fogunk egyezni, és elsimítjuk az ügyet.
Henry Paley vállat vont, majd szó nélkül bemasírozott az
irodájába.
– Mekkorát fog csalódni, ha végül előbűvészkeded a nyulat abból
a bizonyos kalapból – jegyezte meg Robin.
– Márpedig kénytelen leszek csalódást okozni neki.
Délelőtt benézett az irodába egy fiatal házaspár, akik komolyan
érdeklődtek egy mendhami ingatlan iránt, így gyorsan elrepült az idő.
Miután egyeztetett a tulajdonosokkal, Georgette elvitte őket, hogy
személyesen is megtekintsék az általuk kiválasztott házakat, majd

75
azzal búcsúztak el, hogy a szüleikkel együtt még egyszer körülnéznek
az egyikben, amelybe beleszerettek.
Georgette az íróasztalánál ülve bekapott egy szendvicset, ivott
egy kávét, majd átnézte az eladó házak listáját, hátha talál közöttük
olyat, amely felkeltené Celia Nolan érdeklődését.
Két ingatlan egészen jónak tűnt, s mivel az ügynökkel is jó
barátságban volt, bízott benne, hogy meg tudnak állapodni a jutalékot
illetően.
Az ujjait babonásan keresztbe fonta, és tárcsázta Nolanék
telefonszámát. Nagy megkönnyebbülésére Celia örült az ajánlatának,
így gyorsan értesítette a tulajdonosokat, hogy azonnal meg szeretné
tekinteni a házakat.
– Még visszajövök – szólt oda Robinnak délután négy órakor. –
Kívánj szerencsét.
Az utolsó ingatlan maga volt a tökély. A város szélén található,
gyönyörűen felújított parasztház tulajdonosának sürgősen el kellett
utaznia, így akár azonnal be lehetne költözni. A múlt hónapban valaki
ajánlatot tett rá, ezért nem volt alkalmam megnézni, de aztán nem lett
semmi a dologból, gondolta Georgette.
A csodaszép, öthektáros birtokon bőven akad hely a póni számára
is, vélte Georgette, ahogy kinyitotta a kaput. Megfigyelte, hogy a
léckerítés tökéletes összhangban van a környezettel.
Visszaült az autóba, végiggurult a hosszú kocsifelhajtón, majd
leparkolt a ház előtt. A kulcsokat szerencsére a helyükön találta, ami
azt jelentette, hogy zavartalanul körülnézhet a házban. Kinyitotta az
ajtót és körülnézett. A szobákat nemrég kifestették, és mindenhol
makulátlan tisztaság uralkodott. A konyha a modern berendezés
ellenére megőrizte rusztikus jellegét.
Akár azonnal be lehetne költözni, gondolta Georgette. Igaz,
valamivel drágább, mint az Öregdombi fasorbeli ház, de Celia
Nolannek feltehetően nem jelent problémát a pénz.
Jókedvűen bejárta a házat, pincétől a padlásig. A pincében, a

76
lépcső melletti tároló zárva volt, a kulcsot sehol se látta. Úgy tudom,
Henry a múltkor megmutatta valakinek a házat, sóhajtott fel Georgette
ingerülten. Lehet, hogy szórakozottságában zsebre tette a kulcsot.
Mostanában egyre gyakrabban hagyja el a kulcsait. Fogd vissza
magad, Georgette, nem kell mindenért őt hibáztatni, feddte meg
magát.
A szekrény mellett megpillantott egy vörös festékfoltot. Letérdelt,
hogy közelebbről is megnézze. Festék. Az ebédlő falait mélyvörösre
festették, a maradék festéket valószínűleg betették a szekrénybe,
gondolta.
Visszament a földszintre, bezárta maga után az ajtót, majd a
kulcsot a helyére tette. Az irodából azonnal felhívta Celia Nolant, és
lelkendezve beszámolt a parasztházról.
– Úgy tűnik, érdemes megnézni.
Nem túl lelkes, de a történtek után már az is kész csoda, hogy
egyáltalán szóba áll velem, gondolta Georgette.
– Szerintem pillanatok alatt el fog kelni, Mrs. Nolan – mondta. –
Ha holnap reggel tízkor megfelel önnek, szívesen elviszem, hogy
megnézzük.
– Ó, nem, köszönöm. Inkább a saját autómmal mennék, mert
délben haza kell hoznom Jacket az iskolából.
– Értem. Akkor mondanám a címet. – Megvárta, míg Celia
elismételte, majd el akarta magyarázni neki, hogyan juthat el a
házhoz, de az asszony félbeszakította.
– Bocsásson meg, de keresnek a másik vonalon. Holnap tízkor
találkozunk.
Georgette összecsukta a mobiltelefonját, és megvonta a vállát. Ha
Celia Nolannek akad egy kis ideje, úgyis rájön, hogy fogalma sincs,
merre kell mennie, akkor majd visszahívja.
Nem fogja egykönnyen megtalálni azt a házat. Georgette egy ideig
várta, hogy megcsörrenjen a telefonja, de hiába. Biztosan van GPS az
autójában, gondolta.

77
 – Szeretnék bocsánatot kérni, Georgette. – Az asszony felkapta a
fejét; Henry Paley megállt az ajtóban. – Ez nem jelenti azt, hogy
meggondoltam magam, de elnézést kérek a hangnem miatt – folytatta a
férfi.
– Bocsánatkérés elfogadva – felelte Georgette. – Henry, Celia
Nolannel szeretnénk megnézni azt a parasztházat a Holland úton. Úgy
tudom, a múlt héten ott jártál. Nem láttad véletlenül a tárolószekrény
kulcsát?
– Úgy emlékszem, a szekrényben volt.
– Benéztél a szekrénybe?
– Nem. A házaspár, akikkel kinn voltam, nem mutatott túlzott
érdeklődést a ház iránt. Túlságosan drágának találták, így alig néhány
percet töltöttünk odabenn. Na, én lelépek. Jó éjt, Georgette.
Georgette a gondolataiba merült. Messziről megérzem, ha
hazudnak nekem, de Henry… vajon miért hazudik? És miután
megnézte azt a házat, vajon miért nem mondta el, hogy milyen jó
vásárt csinálnék vele?

78
 16

Miután szemügyre vette az Öregdombi fasoron keletkezett károkat,

Dru Perry visszatért a Star-Ledger szerkesztőségébe, hogy megírja a
cikket. Elégedetten nyugtázta, hogy más lapok is átvették az ájultan
összeeső Celia Nolanról készült fotóját.
– Az állásomra pályázol? – vigyorgott rá Charlie, a lap fotósa.
– Ugyan, csak jó helyen voltam, jó időben. Neked magyarázzam?
Dru közölte a szerkesztőjével, Ken Sharkey-val, hogy szeretné
beleásni magát a Barton-ügy anyagaiba.
– Jó kis cikket írhatnék róla – mondta.
– Hol lehet most a Barton lány? – kérdezte Sharkey.
– Fogalmam sincs.
– Tudod, a sztorid akkor lenne igazán izgalmas, ha sikerülne
előkeríteni Liza Bartont, hogy végre ő is elmesélhesse, mi történt
akkor éjszaka.
– Pontosan ez a szándékom.
– Akkor vágj bele. Ismerlek, biztosan találsz valamit – mondta
Ken, majd kurtán elmosolyodott.
– Jut eszembe, Ken – mondta Dru. – Holnap otthon fogok
dolgozni.
– Nem bánom.
Dru öt éve költözött le Montclairbe, ahol sikerült szert tennie
álmai házikójára. Percek alatt beért a newarki szerkesztőségbe,
ráadásul a saját kertjében is sok öröme telt.
A pályaudvar az utca végében volt, így a megszállott film- és
színházrajongó Dru, heti négy alkalommal, kényelmesen, húsz perc
alatt bevonatozott Manhattanbe.
Kora reggel laza farmernadrágot és trikót öltött, főzött magának
egy kanna kávét, és munkához látott. Amikor egy-egy színes riporton
dolgozott, az internetről letöltött információk a szemközti falra szerelt

79
parafatáblára kerültek. Mire a cikk bekerült a lap vasárnapi számába,
a fal tele volt fotókkal, újságkivágásokkal, meg mások számára
teljességgel olvashatatlan jegyzetekkel.
Dru minden információt összegyűjtött a Liza Barton-ügyről,
amihez csak hozzáfért. Huszonnégy évvel ezelőtt a hírek hetekig
foglalkoztak az esettel, majd az érdeklődés némiképp elcsitult, ám a
tárgyalás kezdetével az ügy ismét felkerült a címlapokra. Az ítélet
nyilvánosságra hozatalát követően számos pszichiáter, pszichológus,
valamint önjelölt lélekbúvár véleményezte Liza felmentését.
Dru fejcsóválva olvasta a szakorvosok kommentárjait, akik nem
értettek egyet az ítélettel, és a tízéves Liza Bartont hidegvérű
gyilkosként jellemezték.
Az egyik pszichiáter így nyilatkozott az esetről: „Tavaly egy
kilencéves kislányt kezeltem, aki megfojtotta a kishúgát. »Azt
akartam, hogy haljon meg, de nem akartam, hogy úgy maradjon«,
mondta. A páciensemet az különbözteti meg Lizától, hogy ő nem fogta
fel, hogy a halál végleges mivoltát. Ő csak el akarta hallgattatni a síró
csecsemőt, míg Liza Barton holtan akarta látni az édesanyját. Amikor
az anyja újra férjhez ment, úgy érezte, elárulja az apját. A
szomszédok is tanúsítják, mennyire ellenségesen viselkedett a
mostohaapjával. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy megjátszotta
magát, ezért nem beszélt hónapokon keresztül.”
A „Kicsi Lizzie” mítosz pontosan az ilyen és ehhez hasonló
szószátyárkodásnak köszönhető, vélte Dru.
Először is készített egy listát azokról a személyekről, akiknek a
neve felmerült az ügyben. A lista élén természetesen Liza, Audrey és
Will Barton neve szerepelt. Liza édesapja lovasbalesetben vesztette
életét. Vajon mennyire volt idilli a házassága? Dru úgy döntött, első
lépésben ennek fog utána járni.
Diane Wesley neve is előkelő helyen szerepelt a listán. A
sajtóban „modell és Ted Cartwright exbarátnője”-ként emlegetett
Diane a tárgyalás idején a bírói utasítás ellenére készségesen

80
beszámolt a riportereknek a vallomásáról. Elmondta, hogy a tragédia
estéjén Ted Cartwrighttal vacsorázott, és a férfi bevallotta neki, hogy
titokban gyakran találkozott a feleségével, akitől kizárólag Liza miatt
kellett elválnia.
Diane tanúvallomása sokat rontott a kislány helyzetén, de
szerencsére a modell egyik barátnője Liza védelmére sietett, és
elmesélte a bíróságon, hogy a modell bevallása szerint Ted gyakran
bántalmazta őt. Ha így történt, akkor vajon miért állt ki mellette a
tárgyaláson, tette fel a kérdést Dru. Sebaj, majd kiderítem.
Benjamin Fletcher, Liza Barton kirendelt védője is felkeltette Dru
figyelmét. Az információi alapján a férfi negyvenhat évesen
szakvizsgázott le, és mindössze két évig dolgozott kirendelt védőként,
majd egyszemélyes irodájából javarészt válóperes ügyekkel és
végredeletekkel foglalkozott. Még most is dolgozott, az irodája
Mendham közelében, Chesterben volt. Hetvenöt éves lehet, gondolta
magában Dru. Kezdetnek ezen a vonalon is el lehet indulni. Az is
szöget ütött a fejébe, hogy vajon miért éppen egy tapasztalatlan
kezdőt rendeltek ki a gyilkossággal gyanúsított kislány védelmére.
Kérdések. Dru hátradőlt a székében, levette a szemüvegét és a szárát
a szájába vette. A barátai szerint ilyenkor úgy nézett ki, mint egy
róka, amelyik szagot fogott.

81
 17

Ted Cartwright a morristowni irodájában ivott egy jókora korty

whiskyt. Marcella semmit se változott, gondolta keserűen.
Ugyanolyan kotnyeles pletykafészek, és bármikor képes bajt hozni az
ember fejére. Felkapta az asztaláról az üvegből készült
papírnehezéket és a sarokban álló bőrfotelbe hajította. Mindig
eltalálom, gondolta elégedetten.
Egész nap azon töprengett, hogy vajon mit akarhatott Jack
MacKingsley az Öregdombi fasoron. Az ügyészség nem szokott
személyesen nyomozni piti rongálási ügyekben, tehát biztosan jó oka
lehetett rá, hogy meglátogatta Nolanékat.
Megcsörrent a telefonja; a közvetlen számán kereste valaki.
– Ted Cartwright. – A hangja meglehetősen barátságtalanul
csengett.
– Ted, láttam a lapokat. Jól mutatsz a fotókon. El tudom képzelni,
milyen meggyőzően alakítottad az összetört szívű férjet. Ezt magam is
meg tudom erősíteni. Gondolom, kitaláltad, miért kereslek. Jól jönne
egy kis pénz.

82
 18

Amikor Georgette telefonált, és felajánlotta, hogy megmutat nekem

néhány ingatlant, kapva-kaptam az alkalmon. Ha végre kiköltözünk
ebből a házból, és más környezetben élünk, senki sem szentel nekünk
megkülönböztetett figyelmet. Élhetjük a magunk életét. Ez a gondolat
segített átvészelni a délutánt.
A költözéskor Alex a ház végében található tágas szobába vitette
az íróasztalát, a számítógépét, meg a könyvekkel teli dobozait. A
születésnapomon, amikor az ügynök körbevezetett bennünket a
házban, Alex lelkesen kisajátította magának azt a szobát, mondván,
hogy ott a zongorájának is lesz elég hely. A zongorát a jövő héten
fogják ideszállítani, de meg se mertem kérdezni tőle, hogy lemondta-e
a szállítókat.
A késői ebédet követően Alex bemenekült a könyvtárba és
kipakolta a könyveit – legalábbis azokat, amelyekre szüksége van.
Amikor Jack felébredt, felvittem az emeletre. Szerencsére ügyesen el
tudja foglalni magát. Bár Larry folyton elhalmozza ajándékokkal, a
fiam leginkább az építőkockákkal szokott játszani. „Nem csoda,
hiszen az apád is építészmérnök. A génjeiben van”, mondta egyszer
Larry.
Az építészmérnöki génekkel semmi baja, gondoltam. Míg a
kisfiam szemlátomást belefeledkezett a játékba, én átnéztem néhány
dossziét, hogy kiválogassam a felesleges iratokat.
Öt órára Jack belefáradt a játékba, így lementünk a földszintre és
benéztünk Alexhez. Az íróasztala tele volt iratokkal, ebből tudtam,
hogy ismét hazahozta a munkáját. Észrevettem a padlóra szórt
újságokat.
– Hé, ti ketten, gyertek csak ide – mosolygott ránk, amikor
meglátott. – Nagyon magányos vagyok idebenn. Figyelj, Jack, nincs
kedved kilovagolni a pónival?

83
 Jacknek nem kellett kétszer mondani, kurjongatva kirohant a
házból. Alex felállt, odajött hozzám, és megsimogatta az arcom.
– Ceil, még egyszer elolvastam azokat az újságokat, és azt
hiszem, kezdtem érteni, mi bajod ezzel a házzal. Az is lehet, hogy el
van átkozva, legalábbis sokan ezt állítják. Én személy szerint nem
hiszek az ilyesmiben, de a boldogságod mindennél fontosabb.
Elhiszed?
– Igen – mondtam, és éreztem, hogy ha még egy szót szólok,
rögtön elsírom magam.
A konyhában megcsörrent a telefon. Kisiettem, hogy felvegyem,
Alex pedig kiment a hátsó udvarra. Georgette Grove keresett.
Elmondta, hogy talált egy csodaszép parasztházat, amit érdemes lenne
megnézni. Megbeszéltük, hogy találkozunk, aztán meghallottam a
hívásvárakoztatót, és gyorsan letettem a telefont. Átkapcsoltam a
másik hívásra, de amint meghallottam a hangot, gyorsan lecsaptam a
kagylót.
Elfelejtettem titkosíttatni a számunkat. A rekedtes, nyilvánvalóan
szándékosan torzított hang ezt suttogta: „Kicsi Lizzie-vel szeretnék
beszélni”.

***

Aznap este hármasban mentünk el vacsorázni, de nem bírtam

kiverni a fejemből azt a telefonhívást. Lehet, hogy valaki felismert,
gondoltam rémülten, vagy ez is csak egy újabb gyerekcsíny? Tőlem
telhetően igyekeztem fesztelenül viselkedni, de Alexet nem tudtam
becsapni. Amikor végre hazaértünk, fejfájásra hivatkozva gyorsan
ágyba bújtam. Valamikor éjfél körül arra ébredtem, hogy Alex
szólongat.
– Ceil, te sírsz.
Ugyanaz történt, mint amikor elájultam. Képtelen voltam
abbahagyni a sírást. Alex a karjaiba vett, és egy idő után a fejem a

84
vállára hajtva álomba merültem.
Reggel, miután Jack felszaladt az emeletre, hogy felöltözzön,
Alex a következőket tanácsolta nekem:
– Menj el az orvoshoz, Ceil. Keresd meg a New York-i dokidat,
de szerintem itt is találsz egy jó szakembert. Az ájulás meg ezek a
sírógörcsök is arra utalnak, hogy fizikailag nem vagy rendben. Az is
lehet, hogy pszichológusra vagy pszichiáterre lenne szükséged. Az
egyik unokatestvérem súlyos depressziós volt, neki is állandóan
sírógörcsei voltak.
– Nem vagyok depressziós – tiltakoztam. – Én csak…
A hangom elhalt. Amikor az örökbefogadó szüleim Kaliforniába
vittek, hét évig jártam egy pszichológushoz, és a kezelést csak akkor
hagytam abba, amikor beiratkoztam a Divatintézetbe. Dr. Moran azt
javasolta, hogy New Yorkban is folytassam a kezelést, de én nem
akartam. Nem akartam másik pszichológust, így ha szükségét éreztem,
inkább telefonon beszéltem meg Dr. Moran nel a problémáimat.
– Ha boldoggá tesz, kivizsgáltatom magam, és itt is kereshetek
valakit, de előre szólok, hogy semmi bajom.
– Nyugodtabb lennék, ha elmennél az orvoshoz, Ceil. Holnap
megérdeklődöm a klubban, hátha tudnak ajánlani valakit. Most
mennem kell. Sok szerencsét a házvadászathoz.
Álltam az ablaknál és néztem, ahogy beül az autójába.
Tökéletesen szabott zakója szépen kihangsúlyozta széles vállait. Egy
pillanatra visszafordult és csókot dobott, majd elhajtott.
Miután kitakarítottam a konyhát, felmentem a fürdőszobába,
lezuhanyoztam, felöltöztem, bevetettem az ágyakat. Rájöttem, hogy
lassan érdemes lenne keresni egy bejárónőt, és Jacknek sem ártana
egy bébiszitter. Bevittem Jacket az iskolába, majd beugrottam a
kávéházba, ahol átfutottam a lapokat. Ezúttal csak annyi szerepelt a
házunk körüli rongálásról, hogy a rendőrség folytatja a nyomozást.
Megittam a kávémat, és elindultam, hogy találkozzam Georgette
Grove-val.

85
 Pontosan tudtam, hol találom a Holland utat. A nagyanyám
unokatestvére ott lakott, és gyerekkoromban sokszor jártam nála. Még
ma is emlékszem, milyen szép környéken van. Az út egyik oldala egy
völgybe néz, a másik a dombra. Amikor megláttam a házat, ahol
találkoznom kellett Georgette-el, azt mondtam magamban: ó, istenem,
meghallgattad az imáimat. Alex imádni fogja a házat, és a környék
ellen sem lesz kifogása.
Az udvaron megláttam Georgette ezüstszürke BMW szedánját. Az
órámra pillantottam. Még csak háromnegyed tíz volt. A kocsimat
leparkoltam a BMW mögé, felmentem a verandára és becsengettem.
Semmi válasz. Biztosan lenn van az alagsorban, vagy felment a
padlásra, gondoltam. Nem tudtam, mit tegyek, de végül benyitottam.
Az ajtó nem volt bezárva. Beléptem a házba, majd szobáról szobára
járva Georgette-et szólongattam.
A ház nagyobb volt, mint a miénk. A közös nappali és könyvtár
mellett két ebédlő és egy dolgozószoba is volt. Mindenhová
benéztem, de Georgette-nek nyomát se láttam.
Az emeletről se hallottam mozgást. Odakinn viharfelhők
gyülekeztek, a ház pedig hirtelen nagyon sötétnek tűnt. Kissé kínosan
éreztem magam. Ne légy ostoba, mondtam fennhangon.
Eszembe jutott, hogy a konyhában az egyik ajtó pár centire nyitva
állt, tehát ott folytattam a keresést. Kitártam az ajtót, s felkapcsoltam
a villanyt. A tölgyfa lambériából arra következtettem, hogy a háznak
ennek a része kicsit más, mint egy átlagos alagsor. Georgette-et
szólongatva lassan lementem a lépcsőkön, de közben minden
idegszálammal éreztem, hogy valami nagy baj történhetett. Az is
megfordult a fejemben, hogy baleset érte.
A lépcső aljában villanyt gyújtottam, mire a helyiséget
elárasztotta a fény. A szoba végében egy hatalmas, üveg tolóajtó a
belső udvarra vezetett. Abban a hiszemben, hogy Georgette esetleg
kiment oda, az ajtóhoz léptem, de zárva volt. Ekkor enyhe szúrós
szagot éreztem. Terpentin.

86
 Ahogy átmentem a helyiségen, majd végig a folyosón, a szag
egyre erősödött. A fürdőszobához érve megbotlottam egy női lábban.
Georgette a padlón hevert, a szem nyitva volt, a homlokán alvadt
vér. Mellette egy doboz terpentin, a tartalma kiömlött a padlóra.
Szegény asszony még holtában is egy rongyot szorongatott. A halálát
okozó fegyver a padlón szétfröccsent vörös festék kellős közepén
volt.
Emlékszem, hogy sikoltottam.
Emlékszem, hogy kirohantam a házból, és beültem az autóba.
Emlékszem, hogy valahol, valamikor hívtam a 911-et, de egyetlen
szót se bírtam kinyögni.
Amikor kiérkezett a rendőrség, otthon voltam, és a telefont
szorongattam, aztán minden elsötétült körülöttem. A kórházban tértem
magamhoz, ahol Early őrmester megpróbálta kiszedni belőlem, hogy
mi okom volt tárcsázni a 911-et.

87
 19

Jarrett Alberti, a lakatos volt a második, aki felfedezte Georgette

Grove holttestét. Tizenegy harmincra beszélték meg, hogy találkoznak
a parasztháznál, és amikor odaért, a kocsiját leparkolta az asszony
autója mögött, és mivel a bejárati ajtót nyitva találta, Celia Nolanhez
hasonlóan ő is bement a házba, hogy megkeresse, és Celiához
hasonlóan ő is szobáról szobára járva szólongatta az
ingatlanügynököt.
A konyhában látta, hogy az alagsorban ég a villany, tehát arra
indult. Megérezte a terpentinszagot, s amikor lement, megtalálta a
holttestet.
A jól megtermett, huszonnyolc éves férfi korábban a
tengerészgyalogságnál szolgált, és mielőtt egy súlyos bokasérülés
miatt leszerelték, két alkalommal részt vett az iraki harcokban.
Hozzászokott a harcmező látványához, de ez a halott más volt, mint a
többi, hiszen Georgette Grove egész életében a család barátja volt.
Egy percig mozdulatlan állt, és szemügyre vette a helyszínt, majd
a kiképzésének köszönhetően fegyelmezetten sarkon fordult, kiment és
hívta a 911-et, aztán a verandán várt, míg kiérkeztek a rendőrök.
Egy óra múlva az egész házat ellepték a rendőrség emberei, akik
sárga rendőrségi kordonnal tartották távol a médiát és a
szomszédokat.
– Lakatos vagyok – felelte Jarrett Jeff MacKingsley és Lola
Spaulding nyomozó kérdésére. – Tegnap este Georgette felhívott az
otthoni számomon.
– Hánykor telefonált? – kérdezte az ügyész.
– Kilenc körül.
– Nem szokatlan ez a késői időpont?
– Georgette az anyám legjobb barátnője volt, és a tiszteletbeli
nagynénémnek tekintettem. Mindig engem hívott, ha valamelyik

88
házban meg kellett javítani a zárat.
Jarrett sose felejtette el a napot, amikor Georgette ott ült mellette
a haldokló édesanyja ágyánál.
– Pontosan mit akart megjavíttatni?
– Azt mondta, nem találja a tárolószekrény kulcsát, és megkért,
hogy jöjjek ide kilencre, hogy kicseréljem. Mondtam neki, hogy tíz
előtt semmiképpen sem tudok ideérni, mire azt felelte, hogy akkor
legyen fél tizenkettő.
– Miért? – kérdezte Jeff.
– Mert meg akarta mutatni a házat egy ügyfelének, és nem szerette
volna, ha közben a zárral matatok. Azt mondta, tizenegy harmincig
biztosan elmegy a hölgy.
– Szóval egy hölggyel volt találkozója.
– Igen – vágta rá Jeff. Némi habozást követően így folytatta: –
Nekem sokkal inkább megfelelt volna a tíz óra, de Georgette nem
akarta, hogy az ügyfél is itt legyen, amikor kinyitom a szekrényt.
Csodálkoztam is rajta, és viccesen rákérdeztem, hogy ugye nem
gondolja, hogy aranyat rejtettek el abban a szekrényben. Mondtam is
neki: Bennem megbízhatsz, Georgette, nem fogom ellopni. Mire ő…
Jarrettben egyre inkább elhatalmasodott a veszteség érzete.
Georgette Grove huszonnyolc éven keresztül az élete része volt, és
most lelőtték… megölték.
– Mire ő azt felelte, hogy természetesen bízik bennem, de sajnos
másokról már nem tudná ugyanezt elmondani.
– Kire gondolhatott?
– Nem fejtette ki bővebben.
– Nem tudja, honnan telefonált?
– De igen. Azt mondta, még benn van az irodájában.
– Ha kivisszük a holttestet, megkérhetem, hogy nyissa ki a
szekrényt?
– Ezért jöttem - válaszolta Jarrett. – Ha nem bánja, a kocsimban
várakozom, hogy ne legyek útban. – A férfi képtelen volt leplezni

89
bánatát.
Negyven perccel később láthatta, ahogy a holttestet kihozták a
házból és betették a hullaszállító autóba. Spaulding megkocogtatta a
gépkocsija szélvédőjét.
– Készen vagyunk – mondta.
Jarrett könnyedén leszerelte a tárolószekrény zárját, majd szó
nélkül kinyitotta az ajtaját. Sejtette, hogy Georgette halála
összefügghet a szekrényben található holmik valamelyikével. A
polcokon azonban kizárólag takaros rendben sorakozó
festékesdobozokat talált, amelyek többsége le volt zárva, s a rajtuk
lévő címke jelezte, hogy melyik szobában használták azt a színt.
– Itt csak festék van – kiáltott fel Jarrett. – Nem hiszem el, hogy
Georgette-nek néhány vacak festékesdoboz miatt kellett meghalnia.
Jeff MacKingsley szó nélkül benézett a szekrénybe. A legalsó
polcon a felbontott dobozok álltak. Három doboz üres volt, a
negyedik félig tele, és hiányzott a fedele. Feltehetően ebből
származott az a festékfolt, amit Georgette Grove megpróbált
feltakarítani a padlóról. A felnyitott dobozok mindegyikén az
„ebédlő” felirat volt olvasható, és kivétel nélkül vörös festéket
tartalmaztak. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudja, a vandálok
innen szerezték a festéket a Nolan-házhoz. Ezért ölték meg Georgette
Grove-ot? Kinek állhatott érdekében a halála?
– Elmehetek? – kérdezte Jarrett.
– Természetesen. Még fel kell vennünk a tanúvallomását, de az
még várhat. Köszönjük a segítségét, Jarrett.
A férfi biccentett, majd kiment a helyiségből. Óvatosan kikerülte
azt a helyet, melyen krétával körberajzolták Georgette holttestét. A
folyosón összetalálkozott Clyde Earlyvel, aki egyenesen az ügyészhez
sietett.
– Most jövök a kórházból – jelentette. – A mentők bevitték Celia
Nolant. Tíz óra után tíz perccel felhívta a 911-et, de annyira fel
lehetett dúlva, hogy képtelen volt megszólalni. A központ értesített

90
bennünket, így kimentünk a házához. Sokkos állapotban volt, nem
válaszolt a kérdéseinkre, így bevittük a kórházba. A sürgősségin
valamennyire összeszedte magát. Itt járt a délelőtt folyamán, és
elmondása szerint megtalálta a holttestet, de hazament.
– Megtalálta a holttestet, és utána hazament? – kiáltott fel Jeff.
– Azt mondja, csak arra emlékszik, hogy meglátta a holttestet,
kirohant a házból, majd beült a kocsijába és hazament. A következő
dolog, amire emlékszik az, hogy a kórházi ágyon fekszik.
– Most hogy van? – kérdezte Jeff.
– Tele van nyugtátokkal, de egyébként jól. Értesítették a férjét, aki
már úton van a kórház felé. A nő mindenképpen haza akar menni.
Mivel nem ment be az iskolába a fiáért, a gyerek hisztériás rohamot
kapott. A minap látta, ahogy elájul az anyja, és most retteg, nehogy
meghaljon. Az egyik tanárnő bevitte a kórházba, és most ott van az
anyja mellett.
– Beszélnünk kell vele – jelentette ki Jeff. – Szerintem az
áldozatnak vele volt találkozója itt a házban.
– Ezek után nem hinném, hogy meg akarná venni a házat –
jegyezte meg Early. – A másik házzal is éppen elég bajuk van.
– Nem mondta, hányra ért ide?
– Háromnegyed tízre. Korábban jött.
Jarrett Alberti egy órával később érkezett, emlékezett az ügyész.
– Jeff, találtunk valamit az áldozat táskájában. Érdekes lehet. –
Spaulding nyomozó kesztyűs kezében egy újságkivágás volt. A fotó
előző nap jelent meg a lapokban, és az ájultan összeroskadó Celia
Nolant ábrázolta. – Úgy tűnik, Georgette már halott volt, amikor a
képet betették a táskájába – mondta a nyomozó. – Sajnos nem
találtunk rajta ujjlenyomatot.

91
 20

Valójában a Jack arcáról sugárzó páni félelemtől csillapodtam le.

Keservesen zokogott, amikor behozták hozzám a sürgősségi osztályra,
és amikor meglátott, kétségbeesetten kapaszkodott belém.
Alex beültetett bennünket az autóba, ahol a fiam továbbra sem
volt hajlandó elengedni a kezem.
– Istenem, Ceil – mondta Alex. Látszott rajta, hogy majd'
megszakad a szíve miattunk. – El sem tudom képzelni, mit élhettél át.
Mi történik ebben a városban?
Tényleg, mi történik? – gondoltam én is.
Háromnegyed kettőre járt az idő, és mindhárman megéheztünk.
Alex felbontott egy leveskonzervet, Jack pedig a kedvencét kapta,
mogyoróvajas-gyümölcszselés kenyeret. A forró levestől úgy-ahogy
magamhoz tértem a nyugtató injekció okozta kábulatból.
Alighogy lenyeltük az utolsó falatot, a riporterek máris
megjelentek az ajtóban. Kinéztem az ablakon, és feltűnt egy zilált, ősz
hajú asszony. A költözésünk napján, amikor elájultam, ugyanazt a nőt
láttam felém rohanni.
Alex kiment, és negyvennyolc órán belül már másodszor volt
kénytelen nyilatkozni a sajtónak. – A keddi vandál cselekedetet
követően úgy döntöttünk, elköltözünk innen. Georgette Grove talált
egy ingatlant a számunkra a Holland úton, és úgy volt, hogy ott
találkozik a feleségemmel. Amikor Celia odaért, Ms. Grove már
halott volt, így hazasietett, hogy értesítse a rendőrséget – mondta.
Amikor végzett, láttam, hogy a riporterek kérdésekkel bombázzák.
– Miket kérdeztek? – tudakoltam tőle, amikor bejött a házba.
– Semmi különöset. Például, hogy miért nem hívtad fel azonnal a
rendőrséget, meg hogy volt-e nálad mobiltelefon. Elmondtam nekik,
hogy szerintem bölcsen cselekedtél, amikor elmenekültél onnan,
mivel a gyilkos veled is végezhetett volna, ha ott van a házban.

92
 Pár perccel később telefonált Jeffrey MacKingsley, aki
személyesen szeretett volna beszélni velem. Alex le akarta rázni, de
én ösztönösen éreztem, hogy ebben a helyzetben nem árt, ha
együttműködöm a hatóságokkal.
Az ügyész egy ötven körüli, pirospozsgás arcú, kopaszodó,
mogorva férfival érkezett. Közölte velem, hogy Paul Walsh a neve, és
ő fog nyomozni Georgett Grove halála ügyében.
Alex leült mellém a kanapéra, míg én készségesen válaszoltam a
kérdéseikre. Elmagyaráztam nekik, hogy nem akarunk elköltözni a
környékről, de a jelenlegi házat túlságosan nyomasztónak érezzük.
Beszámoltam Georgette ajánlatáról, miszerint a jutalékáról is
hajlandó lett volna lemondani, amennyiben talál egy másik ingatlant,
továbbá megígérte, hogy jutalék nélkül eladja a jelenlegi házat is.
– Nem ismerte a ház történetét, amikor egy hónappal ezelőtt
megtekintette? – kérdezte Walsh nyomozó.
Éreztem, hogy izzad a tenyerem. Gondosan megválogattam a
szavaimat.
– Nem, semmit sem tudtam a házról.
– Mrs. Nolan, tudja, hogy a New Jersey-i törvények értelmében
az ingatlanirodáknak kötelességük tájékoztatni leendő ügyfelüket
arról, ha valamilyen bűncselekmény vagy öngyilkosság történt a
házban?
– Erről semmit sem tudtam – feleltem, őszinte döbbenettel az
arcomon. – De Georgette nagylelkűen felajánlotta, hogy segít másik
házat keresni, és a jutalékára sem tartott igényt.
– Engem viszont megpróbált tájékoztatni a ház történetéről, de
nem hallgattam meg – magyarázta Alex. – Mondtam neki, hogy
gyerekkoromban a szüleim rendszeresen kibéreltek egy, a helyiek
szerint kísértetjárta házat.
– A tegnapi lapokban azt olvastam, hogy az ingatlant a felesége
születésnapjára vásárolta, és a nevére íratta, tehát Ms. Grove-nak
kötelessége lett volna tájékoztatni a ház történetéről – mondta

93
MacKingsley.
– Nem csoda, hogy Georgette annyira kétségbeesett a rongálás
miatt – mondtam. – Amikor kedd reggel ideértünk, éppen ki akarta
hozni a locsolócsövet a garázsból, hogy lemossa a festéket. – Elfutott
a méreg. Mindez nem történt volna meg, ha betartja a törvényeket.
Meghalt, gondoltam ekkor. A kezében lévő rongy… a padlón egy
vörös festékfolt… azt akarta feltörölni, amikor megölték.
A vörös festék olyan, akár a vér, ami lassan megalvad, majd
megszárad…
– Mrs. Nolan, ismerte ön Georgette Grove-ot, mielőtt beköltözött
volna a házba?
A vörös festék a padlón, Georgette holtteste mellett…
– Celia – súgta Alex. Walsh nyomozó már másodszor tette fel a
kérdést. Hogy ismertem-e Georgette Grove-ot? Az anyám
valószínűleg ismerte, de én nem emlékszem rá.

– Nem – feleltem.
– Tehát a költözésük napján látta először, és akkor is csak rövid
ideig.
– Úgy van – vágta rá Alex ingerülten. – Georgette nem maradt
sokáig. Vissza akart menni az irodájába, hogy intézkedjen a gyep meg
a ház helyreállításáról. Tegnap, amikor hazaértem, Celia mesélte,
hogy Georgette telefonált, hogy talált néhány ingatlant, és késő
délután magam is hallottam, – amikor megbeszéltek egy időpontot ma
reggelre.
Walsh szorgosan jegyzetelt.
– Mrs. Nolan, ha kérhetném, meséljen el mindent, lépésről
lépésre. – Ma délelőtt találkoznia kellett Ms. Grove-val.
Semmi okom arra, hogy ne működjek együtt a hatóságokkal,
gondoltam. Válaszolj azonnal, készségesen, és szorítkozz a lényegre.
– Georgette felajánlotta, hogy értem jön, de azt feleltem, hogy
nekem is van autóm, így időben el tudok indulni a Szent Joe-ba, a
fiamért. Háromnegyed kilenc körül bevittem az iskolába, utána ittam

94
egy kávét a bevásárlóközpontban, majd elindultam, hogy találkozzam
Georgette-tel.
– Elmondta, hogyan juthat el a Holland útra? – kérdezte Walsh.
– Nem, vagyis IGEN, természetesen elmondta!
Az ügyész és a nyomozó egy pillanat töredékéig furcsállkodva
nézett rám. Máris ellentmondásba keveredtem.
– Könnyen megtalálta a házat? – folytatta Walsh.
– Lassan vezettem – feleltem.
Aztán elmeséltem, hogy a kaput nyitva találtam, megláttam
Georgette autóját, bementem a házba, bejártam a szobákat, miközben
többször is szólongattam, lementem az alagsorba, terpentinszagot
éreztem, és végül megtaláltam a holttestet,
– Hozzáért valamihez, Mrs. Nolan? – Ezúttal az ügyész kérdezett.
Gondolatban újraéltem a történteket. Lehetséges, hogy mindössze
néhány órával ezelőtt jártam abban a házban?
– Benyitottam a bejárati ajtón – kezdtem. – Azt hiszem, az
alagsori ajtón kívül nem értem hozzá semmihez. Odalenn megnéztem
a belső udvarra vezető üvegajtót, de zárva volt, tehát ahhoz is
hozzáértem, különben honnan tudtam volna, hogy zárva van? Utána
kimentem a folyosóra, mert terpentinszagot éreztem, és akkor
megtaláltam Georgette-et.
– Van pisztolya, Mrs. Nolan?
Walsh kérdése meglehetősen váratlanul ért, de tudtam, hogy
szándékosan össze akart zavarni.
– Nincs, természetesen nincs – tiltakoztam.
– Sütött el már fegyvert?
Az inkvizitoromra néztem. Tekintete valósággal égetett. Hogy
jutott eszébe ilyet kérdezni tőlem, egy ártatlan tanútól? Éreztem, hogy
a nyomozó megsejtett valamit abból, amit mondtam, vagy nem
mondtam.
Ismét hazudtam: – Nem, sose sütöttem el fegyvert.
Walsh végül előhúzott egy műanyag tasakba bújtatott

95
újságkivágást. Egy fotó volt az, engem ábrázolt, amint éppen elájulok.
– Ön szerint miért volt ez a fénykép Ms. Grove táskájában? –
kérdezte.
Hálás voltam Alexnek, amiért válaszolt helyettem.
– Az isten szerelmére, mi köze a feleségemnek Georgette Grove
táskájához? – Felállt, és válaszra se várva kijelentette: – Gondolom,
megértik, hogy nagyon nehéz napunk volt.
A két férfi azonnal felpattant.
– Valószínűleg lesznek még kérdéseink, Mrs. Nolan – mondta az
ügyész. – Ugye, nem tervezi, hogy elutazik a városból?
Legfeljebb a föld alá süllyednék, gondoltam, de hangosan csak
ennyit mondtam: – Nem, Mr. MacKingsley, a városban maradok.

96
 21

A cserzett arcú, inas, kérges kezű Zach Villetről messziről lerítt, hogy
egész életében kinn dolgozott a szabadban. A hatvankét éves férfi
tizenkét éves kora óta a Washington-völgyi lovasklub alkalmazottja.
Kezdetben a hétvégéken bejárt a klubba és kitakarította a bokszokat,
aztán tizenhat éves korában otthagyta az iskolát, és azóta a klub teljes
munkaidős alkalmazottja.
– Mindent tudok, amire szükségem van az életben – mondta a
tanárának, aki kérve-kérte, hogy folytassa tanulmányait. – Jól
megértjük egymást a lovakkal.
Mivel nem hajtotta becsvágy, megelégedett a mindenesi
munkával. Beérte a lovak gondozásával és idomításával, s négylábú
barátai könnyebb sérüléseit is el tudta látni. Emellett
lovasfelszerelések árusításával is foglalkozott. Kétféle ügyfelei
akadtak: egyrészt azok, akik lecserélték a felszerelésüket, másrész
azok, akik a kezdeti lelkesedés múltával meg akartak szabadulni e
költséges sporthoz szükséges holmiktól.
Ha az edzők nem értek rá, Zach nem szívesen ugyan, de néha
lovasoktatást is vállalt. Mindig felbosszantotta, ha a hozzá nem értő
amatőrök idegesen rángatták a gyeplőt, majd halálra rémültek, amikor
a lovuk tiltakozásképpen felkapta a fejét.
Harminc évvel ezelőtt Ted Cartwright a Washington-völgyben
tartotta a lovait, de pár év múlva átvitette őket a közeli, sokkal
színvonalasabb Peapack istállóba.
Csütörtök délután az egész klub Georgette Grove halálhírétől volt
hangos. Zach ismerte és kedvelte az asszonyt, és mivel a klub
bértartást is vállalt, gyakran ajánlotta őt az ügyfeleinek. „Nézzen be a
Washington-völgybe, és keresse Zachet. Ha szépen beszél vele, úgy
bánik a lovával, mint egy kisbabával”, szokta mondani.
Mi oka lehetett bárkinek is megölni egy ilyen kedves hölgyet,

97
kérdezték a klubban.
Zachnek leginkább lovaglás közben tisztultak ki a gondolatai.
Szórakozottan felnyergelte az egyik lovat, amelyet amúgy is meg
kellett járatnia. Nyeregbe pattant, s felkaptatott a klub mögötti
dombokhoz vezető ösvényre. Már elég magasan járt, amikor ráfordult
egy ösvényre, amelyre csak igen tapasztalt lovasok szoktak
rámerészkedni. Zach nem a tapasztalat hiánya, hanem a rossz
lelkiismerete miatt kerülte el ezt a helyet.
Ha képes vagy egy emberrel megtenni, mással is megteszed,
gondolta magában. Márpedig a pletyka szerint Georgette igencsak az
útjában állt. Annak a pasasnak szüksége van a 24-es út mentén
található birtokra, anélkül nem tud belefogni az építkezésbe.
Fogadok, hogy a zsaruk is hamarosan szimatot fognak. És ha így lesz,
akkor vajon lesz olyan ostoba, hogy ugyanazt a fegyvert használja?
Zachnek az összelapított töltényhüvely járt a fejében, amelyet a
kétemeletes chesteri családi házában őrzött. Előző este, amikor
Sammy bárjában Ted Cartwright a kezébe csúsztatta a borítékot,
félreérthetetlenül megfenyegette: „Légy óvatos, Zach. Ne kísértsd a
szerencsédet”.
Ebben az esetben Ted kísérti a szerencséjét, gondolta Zach, és
lenézett a völgybe. Amikor az ösvény élesen elkanyarodott,
megállította a lovát, majd a mellénye zsebéből előhalászta a
telefonját, és egy kattintással lefényképezte a tájat. Egy fotó ezer
szóval is felér, mosolygott elégedetten, aztán a térdével indulásra
ösztökélte a lovát, s lebaktattak a veszélyes ösvényen.

98
 22

Dru Perry a Morris megyei bíróságon volt, így csak az ebédszünetben

szerzett tudomást Georgette Grove haláláról. Azonnal telefonált a
szerkesztőjének, és öt perc múlva már el is indult a peapacki Holland
út felé.
Időben odaért, hogy hallhassa Jeff MacKingsley rövid
sajtóközleményét, aki megerősítette Georgette Grove, mendhami
ingatlanügynök halálhírét. Az asszonyt agyonlőtték egy parasztház
alagsorában.
Bombaként robbant a hír, miszerint nem a lakatos, hanem Celia
Nolan találta meg a holttestet, ami számos kérdést vetett fel az
újságírók részéről. Dru haragudott magára, amiért nem jutott eszébe a
„megbélyegzett” házakra vonatkozó törvény. Hogy feledkezhettem
meg róla, gondolta.
Jeff MacKingsley csupán annyit árult el nekik, hogy Celia Nolan
negyedórával korábban érkezett a tíz órára megbeszélt találkozóra,
majd mivel az ajtót nyitva találta, bement a házba, ahol végül
belebotlott Georgette holttestébe. Rémülten kirohant az autójához, és
úton hazafelé hívta a 911-et, ekkor azonban sokkos állapotba került,
és képtelen volt megszólalni.
Jeff beszámolt nekik a lakatosról, aki fél tizenkettő körül
értesítette a rendőrséget.
– Megkezdtük a nyomozást - jelentette ki az ügyész.
– Elképzelhető, hogy Georgette Grove-ot követték a házig, vagy
valaki már odabenn várt rá. A gyilkos fegyvert a holttest mellett
találtuk.
Dru bepattant a kocsijába, és átment a Nolan-házhoz. Tökéletesen
időzített, mert pár perc múlva Alex Nolan is nyilatkozott a sajtónak.'
– Hallottak arról a törvényről, miszerint az ingatlan-
ügynökségeknek kötelességük felhívni az ügyfeleik figyelmét a

99
házban elkövetett bűncselekményekre? – kérdezte Dm, ám Nolan
besietett a házba, így nem válaszolt a kérdésére.
A sajtó távozott, de Dru ösztönösen érezte, hogy maradnia kell.
Nem csalt a megérzése, mert hamarosan megérkezett MacKingsley és
Walsh nyomozó, és becsengettek Nolanékhoz.
Kiszállt az autójából, s a kocsifelhajtón várakozott. A két férfi
húsz perccel később kijött a házból.
– Ötkor sajtóközleményt tartok, Dru – vetette oda az ügyész. –
Akkor minden kérdésre válaszolok. Gondolom, maga is eljön.
– Arra mérget vehet – vágta rá Dru.
Ezt követően a keleti főutcán található Grove ingatlanirodába
ment, ahol a ZÁRVA tábla ellenére hárman is tartózkodtak a
fogadóhelyiségben.
Döbbenten látta, hogy az egyikük Marcella Williams volt. Hát
persze, hogy itt van, gondolta Dru. Amikor az asszony ajtót nyitott és
bemutatta neki Georgette Grove kollégáit, rájött, hogy hasznos lehet a
számára.
Dru közölte az irodában tartózkodó férfival és a titkárnővel, hogy
szeretne írni egy cikket Georgette-ről, de nem voltak hajlandóak
interjút adni.
Szerencsére Marcella közbenjárt az érdekében.
– Szerintem nem ártana beszélnetek Druval – mondta. – A tegnapi
cikkében nagyon együttérzően írt Georgette-ről, akit teljesen lesújtott
a vandalizmus.
Akkor még nem tudtam, hogy Georgette megszegte a törvényt, és
nem tájékoztatta Nolanékat a ház történetéről, gondolta Dru.
– Georgette fontos szerepet töltött be ebben a városban – mondta.
– Azt hiszem, megérdemli, hogy megemlékezzünk róla.
Figyelte Carpenter és Paley reakcióját.
Bár Carpenter szeme és arca duzzadt volt a sírástól, határozottan
szép nő, gondolta Dru. Természetes szőke haj, bájos arc, hatalmas
szemek, gyönyörű, telt ajkak, az alakjáról már nem is beszélve. Vajon

100
megplasztikáztatta az orrát? Ha nem, akkor igen szerencsés csillagzat
alatt született. Akár modell is lehetne, bár a százhetvenöt centis
magasságával alacsonynak számít ebben a szakmában. Ráadásul
ízlése is van, nézett Dru a jól szabott kosztümre.
Drunak feltűnt, hogy a sovány, hatvan év körüli Henry Paley
inkább ideges volt, mint bánatos.
Hálásan megköszönte a kávét, majd leültek a tévékészülék előtt
kialakított társalgóban.
– Amikor tavaly idejöttem dolgozni, Georgette elmondta, hogy ezt
a részt direkt azért alakította ki így, hogy barátságos környezetben
beszélgethessen az ügyfeleivel, és videón is megnézhessék a
számukra alkalmas ingatlanokat – magyarázta szomorúan Robin.
– A Holland úti házról is készült felvétel? – kérdezte Dru.
– Nem – felelte Henry Paley. – Azt a házat azonnal eladták, amint
meghirdették. Nem is volt időnk megnézni. Az ügyfél sajnos
meggondolta magát, és csak a múlt héten került ki ismét a piacra.
Több iroda is felvette a listájára.

– Megtekintette a házat? – nézett rá Dru.

–

– Igen, a múlt héten – válaszolta Henry. – Valójában ügyfelekkel

mentem oda, de a helyszínen kiderült, hogy nem engedhetik meg
maguknak.
– Pár órája magam is jártam ott – szólt Dru. – Természetesen nem
mehettem be, de kintről is látszik, milyen gyönyörű. Miért akarták
megmutatni Celia Nolannak? Talán nem tetszett neki az Öregdombi
fasoron lévő háza, vagy netán perrel fenyegetőzött, amiért Georgette
elmulasztotta tájékoztatni a házban történt gyilkosságról? És ha
Nolanék beperelték volna, nem lett volna egyszerűbb, ha visszaadja a
pénzüket, és szépen elfelejtik egymást?
Henry Paley összeszorította a száját, ami nem kerülte el Dru
figyelmét.
– Nolanék a környéken akartak élni – felelte hűvösen. – Georgette
elmondta, hogy telefonált Mrs. Nolannek és felajánlotta, hogy

101
megmutat neki néhány ingatlant. A jutalékára sem tartott igényt.
Dru érezte, hogy vékony jégre tévedt, de úgy döntött, feltesz még
néhány kérdést.
– Azok után, hogy Georgette Grove gyakorlatilag becsapta őket,
nem lett volna egyszerűbb, ha visszakövetelik a pénzüket és egy
másik irodához fordulnak?
– Tanúsíthatom, hogy Georgette megpróbálta tájékoztatni Alex
Nolant a tragédiáról, de ő nem volt hajlandó meghallgatni – vetette
közbe Robin. – Ennek ellenére természetesen Mrs. Nolannak is el
kellett volna mondania. Megértem Mrs. Nolant, amiért dühös lett a
vandalizmus miatt, de az ájulás… az egy kicsit túlzás. Georgette
aggódott a jogi helyzete miatt, ezért akart másik ingatlant felajánlani
Nolanéknak. És tessék, ez a nagy sietség a halálát okozta.
– Ön szerint mi történt vele? – kérdezte Dru.
– Szerintem valaki besurrant a házba, és Georgette meglepte,
vagy az illető ki akarta rabolni, és követte a házig, aztán pánikba
esett.
– Georgette bejött ma reggel az irodába?
– Nem, és nem is állt szándékában. Tegnap, amikor Henryvel
hazamentünk, azt mondta, otthonról egyenesen a parasztházba fog
menni.
– Azért maradt még itt, miután távoztak, mert várt valakit?
– Ez az iroda volt Georgette második otthona. Sokszor benn
maradt.
Dru nem is remélte, hogy ennyi információt sikerül
összegyűjtenie. Henry Paley-n látszott, hogy nem szívesen válaszol a
kérdéseire, de Robin Carpenter tökéletesen kielégítette a
kíváncsiságát.
– Az előbb azt mondta, Georgette a második otthonának tekintette
az irodát. Mesélne nekem Georgette-ről? Tudom, hogy igen jelentős
szerepet vállalt a közösség életében.
– Volt egy füzete, amelybe beragasztotta a róla megjelent

102
újsághíreket. Tudja mit, odaadom magának – ajánlotta fel Robin.
Negyedóra múlva Dru úgy érezte, ideje távozni. Marcella
Williamsszal a nyomában kilépett az irodából, de jóformán el se
tudott köszönni tőle, amikor az asszony felajánlotta, hogy elkíséri az
autójához.
– Rettenetes – mondta. – Még most sem tudom elhinni, hogy
Georgette meghalt. Szerintem a városban még nem is tudják, mi
történt. Az ügyész és a nyomozó is itt járt; akkor mentek el, amikor
érkeztem. Gondolom, kihallgatták Robint és Henryt. Benéztem
hozzájuk, hátha segíthetek valamit, tudja, telefonálni, értesíteni az
embereket, meg ilyenek.
– Ez nagyon kedves öntől – felelte Dru szárazon.
– Én úgy tudom, voltak ellenségei. Nagyon határozott
elképzelései voltak arról, hogy mit szabad, és mit nem szabad építeni
a városban. Emlékszik Ronald Reagan megjegyzésére, miszerint ha
mindent ráhagynánk a környezetvédőkre, megtöltenék kalitkákkal a
Fehér Házat. Vannak, akik úgy vélik, ha Georgette-en múlt volna,
Mendhamben még ma is kockaköves utak lennének, és gázzal
világítanánk.
Hova akar kilyukadni? – gondolta magában Dru.
– Robin elárulta, hogy Henry úgy sírt, mint egy kisgyerek, amikor
megtudta, mi történt Georgette-el – folytatta Marcella. – Azt
hallottam, hogy miután meghalt a felesége, szívesen közeledett volna
Georgette-hez, de őt láthatóan nem érdekelte. Azt is beszélik, hogy
teljesen megváltozott, amióta eldöntötte, hogy nyugdíjba vonul.
Mindenkinek elmondta, hogy meg akar szabadulni az irodától. Ön is
látta. Eredetileg egy kellemes családi ház volt, de most, hogy így
elüzletiesedett a környék, igencsak felment az értéke. Mellesleg
Henry Georgette-el közösen befektetett egy ingatlanba, a 24-es út
mentén. Henry már évek óta el akarja adni, de Georgette kizárólag az
állammal akart üzletet kötni.
– Most mi lesz az ingatlannal? – kérdezte Dru.

103
 – Ami ilyenkor történni szokott. Georgette-nek van egy-két
unokatestvére Pennsylvaniában, akikkel jóban volt, így feltételezem,
nem feledkezett meg róluk a végrendeletében. – Marcella gúnyosan
felnevetett. – Egy biztos, ha a birtok az unokatestvérek kezébe kerül,
az állam keresztet vethet rá. Azonnal el fogják adni.
A Robinson nevezetű, tizenkilencedik századi gyógyszertár
melletti parkolóban Dru elköszönt Marcellától és beült az autójába.
Vajon miért mesélte el neki az asszony, hogy Henry sokat nyerhetett
az üzlettársa halálából? Személyes oka lehetett rá, vagy védeni akar
valakit?

104
 23

Charley Hatch Mendham egyik legkisebb házában, egy

tizenkilencedik századi, négyszobás épületben lakott, amit a válása
után vásárolt. Az ingatlan egyik előnye az volt, hogy a hozzá tartozó
csűrben elfértek a hókotró- és kertésszerszámai. Jóllehet a
negyvenhét éves, jóképű, sötéthajú, kreol bőrű férfi egészen jól
megélt a munkájából, mélységesen neheztelt jómódú ügyfeleire.
Miközben tavasztól őszig nyírta a gyepet és a sövényeiket, télen
elkotorta a havat a kocsifelhajtójukról, megállás nélkül azon
töprengett, hogy miért nem született ő is olyan gazdagnak, mint ők.
Néhány régi ügyfele megbízott benne annyira, hogy kulcsot adjon
a házához, és ha elutaztak, bőkezűen megfizették, hogy vigyázzon az
otthonukra. Ilyenkor megesett, hogy fogta a hálózsákját és egy-egy
éjszakára befészkelte magát valamelyik ház nappalijába, ahol
kényelmesen eltévézgetett és megdézsmálta a bárszekrényt.
Ugyanolyan csendes elégtételt érzett, mint a minap, amikor
megrongálta az Öregdombi fasorbeli házat.
Csütörtök este Charley a kényelmes, műbőr foteljában ejtőzött,
lábát egy bőrpárnán nyugtatta, amikor megcsörrent a telefonja. Az
órájára pillantott, majd kivette a zsebéből a készüléket. Meglepődve
látta, hogy már fél tizenkettőre jár az idő. A fenébe, átaludtam a
híradót, gondolta. Biztosan nagy felhajtást csinálnak a Grove-
gyilkosságól. A kijelzőn megjelenő szám ismerős volt, így motyogott
valami köszönésfélét.
– Charley, te barom, miért hagytad a szekrényben azokat a
festékesdobozokat? – hallotta a dühös, érces férfihangot. – Miért nem
dobtad ki őket, te idióta?
– A fenébe! – csattant fel Charley. – Az eszedbe se jutott, hogy
ekkora hírverés mellett azonnal feltűnik valakinek a vörös festék?
Nézd, megkaptad, amit akartál, és hidd el, jó munkát végeztem.

105
 – Senki se kért rá, hogy belevésd az ajtóba azt a nyavalyás
halálfejet. Jut eszembe, megszabadultál a szobraidtól?
– Nem gondoltam, hogy… – kezdte Charley.
– Látod, pontosan erről van szó. Nem gondolkodsz! Mivel te
gondoztad a kertet, hozzád is eljutnak a rendőrök.
Charley szó nélkül összecsukta a telefonját. Az álom kirepült a
szeméből. Kikászálódott a fotelból, és riadtan körülnézett a
szobában. Halkan káromkodva összeszedte a fél tucatnyi szobrocskát
az asztalokról meg a kandallópárkányokról, majd kivitte őket a
konyhába és műanyag tasakokba csomagolta, aztán kiment a pajtába
és az ötvenkilós sótömbös zsákok mögé rejtette őket.
Mogorván becsoszogott a házba, kinyitotta a telefonját, majd
visszahívta az előző számot.
– Most már nyugodtan alhatsz, mert elpakoltam a cuccot.
– Örülök neki.
– Mégis, mibe rángattál bele? – kérdezte Charley ingerülten. –
Miért akarna kihallgatni a rendőrség? Hiszen alig ismertem azt az
ingatlanos tyúkot.
A vonal megszakadt.

106
 24

A halál órája közeleg. Ideje levetni a maszkot…

Nem tudom, miért, de egész nap ezek a szavak jártak a tejemben.
Amikor hazasietett, Alexnek le kellett mondania néhány
megbeszélést, így az ügyész meg a nyomozó távozását követően
visszament az irodába, hogy elintézzen néhány telefonhívást. Jacket
kivittem lovagolni a karámba, de ezúttal segítség nélkül nyergeltem
fel a pónit. Alex amúgy is látta, hogy egyedül is boldogulok vele.
Miután a fiam pár kör után elkezdett könyörögni, hogy hagyjam
egyedül lovagolni, megadóan kimentem a karámból.
– Nyugodtan ülj fel a kerítésre, mami. Onnan is nézhetsz –
mondta.
Ennyi idős koromban én is ugyanígy könyörögtem az anyámnak.
Alig voltam hároméves, amikor pónira ültetett. Egyre gyakrabban
jöttek elő az emlékeim. Életem első tíz évét, még a boldogabb
időszakokat is, szándékosan a feledés homályába süllyesztettem. És
most, hogy visszatértem ebbe a házba, óhatatlanul feltörtek ezek az
emlékek.
A pszichológusom, Dr. Moran egyszer azt mondta, hogy az
emlékeket nem lehet teljesen elnyomni. Ennek ellenére van még
valami, amit hasztalan próbálok felidézni arról az estéről. Amikor
felébredtem, azt hittem, a tévét hallom, de kiderült, hogy az anyám
volt az. Apa nevét említette, vagy róla mondott valamit. Mit mondott
Tednek?
Aztán mintegy gombnyomásra, lelki szemeim előtt felvillant
Georgette Grove arca. El volt keseredve, könnyek fojtogatták. Most
döbbentem rá, hogy aggodalma nem nekem, hanem önmagának szólt.
Ezért sürgette annyira, hogy nézzük meg azt a házat ma reggel.
Az életével fizetett ezért a találkozóért? Lehet, hogy valaki
követte, vagy eleve a házban várt rá? Semmit sem gyaníthatott,

107
feltehetően a foltot akarta feltakarítani, amikor lelőtték.
Jack mosolyogva integetett, ahogy elhaladt előttem. Ó, igen! Az a
festékfolt a padlón… a tettes ugyanazt a festéket használta, mint a
nálunk!
Így történt. Biztos vagyok benne, hogy így történt. Elképzelhető,
hogy a rendőrök is rájönnek az összefüggésre, és bizonyítékot is
találnak rá. Akkor pedig nem csak azért fognak kihallgatni, mert én
találtam rá Georgette holttestére, hanem azért is, mert a halála
valamilyen módon a házunknál történt vandalizmushoz is köthető.
Georgette gyilkosa szándékosan helyezte a pisztolyt abba a
festékfoltba.
A halál órája közeleg. Ideje levetni a maszkot…
Ütött a halál órája, gondoltam. Georgette halott, én meg egyelőre
nem vethetem le a maszkomat. Nem kérhetem ki a tárgyalási
jegyzőkönyveket, sem az anyám boncolásáról készült
jegyzőkönyveket. Milyen ürüggyel mehetnék be a Morris megyei
bíróságra, hogy megszerezzem ezeket az információkat?
Ha megtudják, ki vagyok, azt fogják hinni, fegyver van nálam.
Georgette meggyilkolásával is engem fognak gyanúsítani.
Vigyázat! Kicsi Lizzie Háza…
Lizzie Borden fejszét fogott…
– Anyu, nézd, milyen ügyes Lizzie! – kiáltotta Jack.
– Ne merészeld még egyszer Lizzie-nek nevezni! – sikítottam. –
Nem akarom hallani ezt a nevet!
Jack ijedten sírva fakadt, mire odaszaladtam hozzá. Átöleltem a
derekát és próbáltam csitítani, majd lesegítettem a póniról.
– Megijesztettél, mami – mondta, és berohant a házba.

108
 25

Georgette Grove halálának másnapján Jeff MacKingsley az irodájába

hívatta az ügyön dolgozó nyomozókat. Paul Walsh és a két veterán
nyomozó, Mort Shelley és Angelo Ortiz rögtön látták, mennyire
ideges a felettesük.
Az ügyész kurtán köszöntötte őket, aztán egyenesen a tárgyra tért.
– A Nolan-háznál használt vörös festék a mendhami Tannon
vaskereskedésből származik, és rendelésre keverték Carrollék
számára. Ők a Holland úti ház tulajdonosai. Csak tudnám, miért
kellett felhívnom Mrs. Carrollt San Diegóban…
– Én is rajta voltam – védekezett Ortiz. – Megkértem az egyik
kollégámat, Rick Kiinget, hogy derítse ki, honnan van a festék. Az
eladó, akivel beszélt, még új volt, és nem tudta, hogyan nézhet utána
az értékesítési adatoknak. Sam Tannon meg csak tegnap jött haza egy
üzleti útról. Rick ki akart menni hozzá, de aztán a Holland úton
megtaláltuk az üres dobozokat.
– Kedd délután tudtuk, hogy a Nolan-háznál Benjamin Moore-
festéket használtak – felelte Jeff határozott hangon. – Mivel a
környéken kizárólag a Tannon vaskereskedésben kapható ez a festék,
nem ártott volna felhívni Sam Tannont, akárhol is volt, hogy
megtudják, ki vásárolt Moore- és umbrabarna keveréket. Egy órával
ezelőtt beszéltem Mr. Tannonnal, aki elmondta, hogy Carrollék
belsőépítészének kérésére keverte ki ezt az árnyalatot. Természetesen
arra is emlékezett, mikor történt mindez.
– Kiing elszúrta – jelentette ki Ortiz. – Ha tudtuk volna, már
szerdán kimentünk volna a Holland útra.
– Ezzel még nem biztos, hogy megmentettük volna Georgette
Grove életét – ismerte be az ügyész. – Lehet, hogy rablásnak esett
áldozatul, de ha Kiing nyomozó rendesen végezte volna a munkáját,
már szerdán megtaláltuk volna azt a festéket. Elég hülyén veszi ki

109
magát a sajtosok előtt, ha kiderül, hogy képtelenek voltunk azonnal
lenyomozni a festék eredetét, holott itt, helyben vásárolták.
– Jeff, nem az a fontos, hogy mikor találtuk meg, hanem az, hogy a
Kicsi Lizzie Házánál is ugyanazt használták. Szerintem a gyilkos
fegyvert azért rakták bele a festékbe, hogy felhívják rá a
figyelmünket, és ezzel ismét visszakanyarodtunk Celia Nolanhoz. A
szép hölgy valószínűleg elhallgat valamit.
– Azt a fegyvert szándékosan tették bele a festékbe – csattant fel
Jeff. – Ez nyilvánvaló. Mrs. Nolan nem olyan asszonynak tűnik, mint
aki rejteget valamit. Az utóbbi három nap alatt annyi megrázkódtatás
érte, hogy nem csoda, ha ideges és kétségbeesett. Miután hívta a 911-
et, Clyde Early ment ki a házához, és szerinte nem valószínű, hogy
megjátszottá magát. Sokkos állapotban volt, meg sem tudott szólalni.
— Az ujjlenyomatai rajta vannak azon a fotón, amit állítólag a
csűrben talált. A biztonság kedvéért lefuttatom az adatbázisban –
makacskodott Walsh. – Fogadjunk, hogy akad egy-két sötét folt a
múltjában.
– Ahogy akarja – vágta rá Jeff. – De ha nem akarja, hogy
levegyem az ügyről, elsősorban a gyilkost kellene keresnie. Ne
pazarolja az idejét Celia Nolanra.
– Jeff, magának nem tűnt fel, hogy azt mondta, a fia a Szent Joe-ba
jár? – folytatta Walsh'
– Ezzel meg mit akar mondani?
– Úgy mondta, mint a helyiek. Ha valaki alig pár napja van a
városban, „Szent Józsefinek nevezné azt az iskolát. És gyanítom, hogy
akkor is hazudott, amikor azt állította, Georgette Grove elmagyarázta
neki, hogyan juthat el a Holland útra. Gondoljon csak vissza,
ellentmondásba keveredett, amikor erről kérdeztem. Először azt
mondta: „Nem”, aztán azonnal. kijavította magát. Mellesleg
utánanéztem, hogy hánykor hívta fel otthonról a 911-et. Tíz óra tíz
perckor.
– A lényeget, ha kérhetném…

110
 – A lényeg, hogy a vallomása szerint háromnegyed tízkor odaért a
Holland útra, ahol benézett a földszinti szobákba. Nagy az a ház, Jeff.
Mrs. Nolan azt állította, hogy először fel akart menni az emeletre, de
akkor eszébe jutott, hogy a konyhában nyitva volt az alagsorba vezető
ajtó, tehát visszament a konyhába, lement az alagsorba, megnézte az
udvarra nyíló ajtót, de mivel zárva volt, kiment a hallba, és a
sarokban megtalálta a holttestet. Ezt követően kirohant az autójához,
beszállt és hazahajtott.
Paul Walsh érezte, hogy nem túl tapintatos dolog felhívni a főnöke
figyelmét arra, hogy valami ennyire elkerülte a figyelmét a
helyszínen, de nem törődött vele.
– Tegnap este visszamentem a Holland útra és megnéztem, mennyi
idő alatt jutok el az Öregdombi fasorra. Meg kell hagyni, elég
bonyolult volt. Az Öregdombnál rossz helyen vettem be a kanyart, így
visszafordultam és kezdtem elölről. Normál sebességgel tizenkilenc
perc alatt tettem meg ezt a távot. Tehát kezdhetünk számolni.
Walsh Shelley-re és Ortizra pillantott, mintha támogatást várna.
– Ha Celia Nolan igazat mondott, és háromnegyed tízre érkezett a
Holland útra, és ha tíz előtt kilenc perccel távozott a házból, majd
normál tempóban tette meg a hazafelé vezető utat, azt jelenti, hogy
mindössze négy-öt percet tartózkodott a házban.
– Ez elképzelhető – jegyezte meg Jeff. – Kissé gyors, de nem
lehetetlen.
– Ugyanakkor tökéletesen ismernie kellett az utat, ráadásul
állítólag sokkos állapotban volt.
– A lényeget, nyomozó – figyelmeztette az ügyész.
– Szerintem vagy korábban ért oda, és megvárta Georgette-et,
vagy előtte is járt annál a háznál, tehát ismerte az utat.
– Nyomozó…
– Elhiszem, hogy Nolan igazat állított, amikor kijelentette, hogy
nem tudott arról a bizonyos törvényről, amelynek segítségével
érvényteleníthették volna a szerződést. A férje nagylelkűen meglepte

111
egy házzal, de ő nem kért belőle, csak éppen nem merte elmondani a
férjének. Valahonnan hallott a tavaly Mindenszentek napján történt
rongálásról, és elhatározta, hogy ő is csinál egy kis műsort. Felbérelt
valakit, hogy fesse össze a gyepet és tegye tönkre az ajtót, majd,
amikor megérkezett, eljátszotta a hattyú halálát, és most úgy érzi,
szabad utat kapott. Kiköltözhet a házból, amely eleve nem tetszett
neki, és a jószívű férj mindenben támogatja. Pechjére Georgette rájött
a turpisságra, és betette a táskájába a fotóját. Gondolom, meg akarta
mutatni neki. Talán tudatni akarta vele, hogy a tette nem marad
következmények nélkül.
– Mivel magyarázod, hogy a fotón nem találtunk ujjlenyomatokat?
– vetette közbe Ortiz.
– Nolan megnézhette, de nem vitte magával, mert attól félt, hogy
Georgette másoknak is megmutatta. Így szépen letörölte róla az
ujjlenyomatokat, s visszatette Georgette táskájába.
– Maga pályát tévesztett – csattant fel Jeff. – Ügyvédnek kellene
mennie. A felszínen meggyőző, de tele van hiányosságokkal. Celia
Nolan gazdag asszony, bármikor vehetne magának egy másik házat. A
férje nem tiltakozna ellene, hiszen maga is látta, mennyire odavan
érte. Most menjen, ellenőrizze azokat az ujjlenyomatokat az
adatbázisban. Maga mire jutott, Mort?
Mort Shelley előhúzta a noteszát.
– Összeállítottunk egy listát azokról az emberekről, akik
bejuthattak abba a házba, és kihallgatjuk őket. A többi ingatlaniroda
embereire és a takarítókra, kertészekre gondolok. Utánanézünk,
voltak-e az áldozatnak ellenségei, tartozott-e valakinek, van-e barátja
és így tovább. A Nolan-ház verandáján talált báburól még nincs
információnk. Annak idején sokba kerülhetett, de a tettes szerintem
kiárusításon juthatott hozzá.
– Mi van a bábu kezében lévő fegyverrel? Elég élethűnek tűnik –
mondta Jeff.
– A gyártó cég sajnos megszűnt. A fegyver annyira valóságosnak

112
tűnt, hogy emiatt rengeteg negatív reklámot kaptak, és a tulajdonos hét
év után minden iratot megsemmisített. Zsákutca.
– Köszönöm. Kérem, tájékoztassanak, ha megtudnak valamit. –
Jeff felállt, ezzel jelezve, hogy vége a megbeszélésnek. Amikor a
nyomozók távoztak, kiszólt Annának, hogy egy óráig még ne
kapcsoljon senkit.
A titkárnő tíz perc múlva megcsöngette a házitelefonon.
– Jeff, egy nő van a vonalban. Azt állítja, tegnap este ott volt a
Fekete Lóban, és hallotta, hogy Ted Cartwright megfenyegeti
Georgette Grove-ot. Gondoltam, érdekli.
– Kapcsolja – felelte Jeff.

113
 26

Miután elvált Marcellától, Dru Perry bement a Star-Ledger

szerkesztőségébe, hogy megírja a cikkét a Holland úti gyilkosságról.
Utána tisztázta a szerkesztőjével, Ken Sharkey-val, hogy másnap
délelőtt otthon fogja megírni a hétvégi számban megjelenő riportot
Georgette Grove-ról.
Péntek reggel pizsamában, köntösben, kezében egy bögre kávéval
leült az íróasztalához. A 12-es Csatornán Grove unokatestvére,
Thomas Madison nyilatkozott, aki Pennsylvaniából repült ide. Az
ötven körüli, halkszavú Madison kijelentette, hogy az egész család
gyászolja Georgette-et, akit hidegvérrel meggyilkoltak. Elmondta,
hogy a holttestet elhamvasztják, a hamvakat pedig a Morris megyei
köztemetőben helyezik örök nyugalomra. A presbiteriánus
templomban hétfő reggel tíz órakor gyászistentiszteletet tartanak
Georgette emlékére.
Milyen sürgős valakinek, gondolta Dru. Úgy tűnik, Thomas
gyorsan le akarja tudni a kötelezettségeit. Fogta a távirányítót és
kikapcsolta a tévét. Úgy döntött, ő is elmegy a szertartásra.
Leült a számítógépéhez, és az interneten kikereste a Georgette
Grove-ra vonatkozó információkat. Az internetben az a jó, hogy
menet közben olyan adatok is felbukkanak, amelyekről nem is
álmodott.
– Ez igen – mondta elismerően.
A régi iskolai fotó Georgette Grove-ot és Henry Paley-t
ábrázolta, amikor még a mendhami gimnázium végzősei voltak. A
képaláírás szerint mindketten első helyezést értek el a megyei
hosszútávfutó versenyen. Büszkén a magasba emelték kupáikat. Henry
vékony karjával átölelte Georgette-et, aki belemosolygott a
kamerába. A fiú azonban nem törődött a kamerákkal, a mosolya
kizárólag Georgette-nek szólt.

114
 Teljesen bele van zúgva, gondolta Dru, így gyorsan bepötyögte a
férfi nevét a keresőbe. Megtudta, hogy a főiskola után
ingatlanközvetítőként dolgozott, huszonöt évesen feleségül vette
Constance Liliet, majd negyvenéves korában betársult Grove
ingatlanközvetítőjébe. Egy nekrológból kiderült, hogy Constance
Liller Paley hat évvel ezelőtt elhunyt.
És akkor, ha hihetünk Marcella Williamsnek, ismét
bepróbálkozott Georgette-nél, mosolygott Dru. Igen ám, de az
asszony nem kért belőle, és az utóbbi időben gyakran veszekedtek,
mert Henry ki akarta venni a részét a 24-es út melletti ingatlanból.
Nem hiszem, hogy Henry lenne a gyilkos, azonban a pénz és a
szerelem fura dolgokra készteti az embert. Érdekes.
Hátradőlt a székében, és tűnődve a mennyezetet bámulta. Lássuk
csak, tegnap, amikor beszéltünk, Henry Paley egy szóval sem
említette, hol tartózkodott a gyilkosság idején. Dru kikotorta a
táskájából a noteszét, és belefirkantotta a kérdést, nehogy elfelejtse.
Hol volt Henry Paley a gyilkosság reggelén? A szokásos időben
ment be az irodába, vagy ügyféllel találkozott? A kulcsszekrények
használatáról számítógépes nyilvántartás készül, tehát ebből
megtudhatja, hány alkalommal látogatott el a Holland útra. Vajon
tudott a tárolószekrényben lévő festékről? Meg akarta szüntetni az
irodát. Lehet, hogy ő lépett akcióba az Öregdombi fasoron, hogy
ezáltal kellemetlen helyzetbe hozza Georgette-et, akinek így jó esélye
volt arra, hogy Nolanék semmisnek tekintik a szerződést.
Dru visszatette a noteszt a táskájába, majd tovább böngészett az
interneten. A következő két órában egy független nő képe kezdett
kirajzolódni előtte, aki a számos díjból és kitüntetésből ítélve
jelentős szerepet játszott Mendham életében.
A beépítési övezetekre pályázók legszívesebben megfojtották
volna, vélte Dru. Az egyikük talán le is lőtte. Mint kiderült, az elmúlt
évek során Georgette több embernek, különösen Henry Paley-nek
okozott sok bosszúságot. Felkapta a telefont és tárcsázta az

115
ingatlanközvetítő számát.
Nem számított rá, hogy felveszi valaki.
– Halló, Grove ingatlanközvetítő.
– Henry, örülök, hogy ott találom. Nem számítottam rá, hogy benn
lesznek. Georgette-ről írok egy cikket, és szeretnék beletenni néhány
fotót az önök fényképalbumából. Ha önnek is alkalmas, átmennék és
kölcsönvenném az albumot, vagy legalább lemásolnék néhány fotót.
Paley vonakodva megengedte neki, hogy lefényképezzen néhány
oldalt az albumból.
– Nem akarom kiadni a kezemből azt az albumot, és semmit sem
akarok kivenni belőle – magyarázta.
– Felőlem nyugodt lehet, Henry. Nagyon köszönöm a lehetőséget.
Dél körül átmegyek, és ígérem, nem zavarom sokáig.
Letette a telefont, és hátrasimította a haját. Ideje elmenni
fodrászhoz, mert úgy nézek ki, mint egy vadember, mormolta.
Beballagott a hálószobába, hogy átöltözzön. Közben eszébe jutott
valami: vajon Henry mostanában is szokott futni vagy kocogni? És ha
igen, akkor mi köze ehhez az egészhez?
Ezt is ki fogja deríteni.

116
 27

A kaliforniai Santa Barbarában élő Martin és Kathleen Kellogg,

távoli unokatestvéreim voltak azok, akik örökbe fogadtak. Anya
halála idején Szaúd-Arábiában éltek, ahol Martin egy műszaki cégnél
dolgozott, és csak akkor szereztek tudomást a történtekről, amikor a
cégük visszaküldte őket Santa Barbarába. Az ítélet már megszületett,
én pedig egy New Jersey-i fiatalkorúak intézetében éltem.
Bizonyos szempontból jó volt, hogy nem ismertem őket azelőtt.
Kelloggéknak nem volt gyermekük, így amikor megtudták, mi történt,
a hírverést gondosan kerülve Morris megyébe utaztak és benyújtották
az örökbefogadási kérelmet. A bíróság a szokásos eljárást követően
úgy ítélte, hogy alkalmasak lesznek egy olyan kiskorú
örökbefogadóinak a szerepére, aki több mint egy éve szinte egyetlen
szót se szólt.
Őszintén együtt éreztek velem. Amikor meglátott, Kathleen
megölelt és kijelentette, hogy reméli, idővel megszeretem majd.
„Egész életemben szerettem volna egy kislányt, és most ígérem,
mindent megteszek, hogy visszaadjam a gyerekkorodat, Liza”,
mondta.
Szívesen velük tartottam. Természetesen senki sem tudja
visszaadni azt, ami tönkrement. Már nem voltam gyerek, csak egy
felmentett gyilkos. Szerették volna, ha túlteszem magam a „Kicsi
Lizzie” szörnyűségeken, így amikor hazavittek, kitaláltak számomra
egy történetet. Eszerint az „anyám” özvegyen maradt, és amikor
megtudta, hogy rákos, megkérte őket, hogy fogadjanak örökbe. Azért
választották számomra a Celia nevet, mert a nagyanyámat Cecíliának
hívták. Ösztönösen érezték, hogy nem szabad teljesen elszakítaniuk a
múltamtól.
Mindössze hét évig laktam náluk, és ez idő alatt minden héten
elmentem Dr. Moranhoz. A kezdet kezdetétől bíztam benne, és

117
amolyan apafigurának tekintettem. Mivel nem voltam képes beszélni,
megkért, hogy rajzoljak valamit. Mindig ugyanazt rajzoltam, újra és
újra. Anya szobáját, ahol egy vérszomjas, majomszerű alak a falnak
szorít egy asszonyt. Más rajzokon golyók röpködtek egy pisztolyból,
de a fegyvert nem fogta senki. Egy másik rajzon egy gyerek a halott
anyját ringatja.
Az iskolában évvesztes voltam, de gyorsan behoztam a
lemaradást, és utána beiratkoztam egy Santa Barbara-i gimnáziumba.
Mindkét helyen „csendes, de aranyos” lányként ismertek. Voltak
barátaim, de senkit sem engedtem túl közel magamhoz. Ha valaki
állandóan hazugságban él, kerüli az igazságot, így vigyáznom kellett a
nyelvemre. Az érzelmeimet is folyamatosan elnyomtam. Másodikos
koromban egy angolórán életünk legemlékezetesebb napjáról kellett
röpdolgozatot írnunk.
Lelki szemeim előtt bevillantak annak a borzalmas éjszakának a
képei. Meg akartam fogni a tollat, de az ujjaim nem
engedelmeskedtek. Nem kaptam levegőt, és végül elájultam.
A fedőtörténet szerint kiskoromban kis híján vízbe fúltam, ezért
időnként visszatértek ezek az emlékek. Dr. Morannak elmondtam,
hogy nem tudom felidézni teljes egészében annak a bizonyos
éjszakának a történéseit, de egy másodperc törtrészéig mintha
hallottam volna az anyámat, ahogy Teddel kiabál.
Abban az évben, amikor megkezdtem tanulmányaimat a New
York-i Divatintézetben, Kelloggék a floridai Naplesbe költöztek, ahol
Martin egy műszaki cégnél helyezkedett el. Azóta már nyugdíjba
vonult, és most, tűi a nyolcadik X-en, Kathleen szavaival élve egyre
„feledékenyebb”, bár szerintem ez az Alzheimer-kór első stádiumára
utaló jel.
Az esküvőnk után leutaztunk Naplesbe, hogy néhány napot együtt
töltsünk Martinékkal. Szerencsére szállodában laktunk, mert Martin
egyre dezorientáltabb lett. Egy nap, amikor az udvaron ejtőztünk,
Lizának nevezett. Hál’ istennek Alex nem volt a közelben, de Jack

118
meghallotta, és annyira megdöbbentette, hogy időnként még most is
megkérdezi, hogy miért nevezett nagyapa Lizának.
Egyszer, még a New York-i lakásban, Alex is hallotta, amikor
Jack feltette ezt a kérdést, mire ő azt felelte, hogy az idősebb emberek
néha elfelejtik, vagy összekeverik a neveket. „Emlékszel, engem is
Larrynek szokott hívni. Összetévesztett az első apukáddal.”
Miután kifakadtam a póni neve miatt, bementem a fiam után a
házba. Alex ölbe vette a szipogó gyereket.
– Néha engem is megijeszt, Jack – vigasztalta mosolyogva.
Jóllehet viccnek szánta, éreztem, hogy igazat beszél. Az
ájulásaim, a sírógörcsök, a Georgette halálát követő sokk mind-mind
megrémítették.
Jack elmesélte neki, hogy rákiáltottam, amiért Lizzie-nek nevezte
a póniját.
– Tudod, Jack, réges-régen egy Lizzie nevű kislány lakott ebben a
házban, és nagyon csúnya dolgokat művelt. Senki se szerette, és
elkergették innen. Ha meghalljuk azt a nevet, mindig ő jut eszünkbe
róla. Te mit utálsz a legjobban?
– A szurit.
– Képzeld el, hogy amikor meghalljuk a Lizzie nevet, nekem és a
maminak mindig az a rossz kislány jut az eszünkbe. Szeretnéd, ha
ezután Szurinak hívnánk a pónidat?
– Neeeeem! – kacagott fel Jack.
– Akkor most már tudod, mit érez a mami. Tudod, mit, találjunk
neki egy másik nevet.
– A mami azt mondta, Csillagnak is nevezhetnénk, mert van az
orrán egy csillag.
– Nagyon szép név, nekem is tetszik. Akkor hát tegyük
hivatalossá. Van itthon csomagolópapírunk, mami?
– Azt hiszem, van. – Annyira hálás voltam Alexnek, hogy
megnyugtatta Jacket, de édes istenem, milyen magyarázatot talált ki!
Jack boldogan kivágta a csillagot, amelyet megrajzoltam neki,

119
majd hármasban felragasztottuk a póni bokszára.
– Kívánjunk valamit – javasoltam.
– Te mit kívánsz magadnak, mami? – kérdezte Jack.
– Azt, hogy mi hárman örökké együtt maradjunk.
– És te, Alex? – fordult hozzá a fiam.
– Azt, hogy mielőbb „apu”-nak szólíts, és jövőre legyen egy
kishúgod vagy egy kisöcséd.
Éjszaka Alex magához vont, de amikor megérezte bennem a
feszültséget, azonnal elengedett.
– Nem akarsz bevenni egy altatót, Ceil? - javasolta.
– Pihenned kell. Én nem vagyok álmos, inkább lemegyek és
olvasgatok.
Általában csak egy fél altatót szoktam bevenni, de azok után, amin
mostanában keresztülmentem, lenyeltem egy egész tablettát, amitől
végigaludtam az éjszakát. Amikor felébredtem, már majdnem nyolc
óra volt. Alex már rég felkelt. Felkaptam egy köntöst és lesiettem a
földszintre. Jack és Alex éppen reggeliztek.
Amikor a férjem megpillantott, felpattant az asztaltól és hozzám
sietett.
– Ez igen. Úgy aludtál, mint a tej – mondta, és szeretettél
megpuszilta az arcom. – Mennem kell. Jól vagy?
– Soha jobban.
És valóban, amint az álom kiszállt a szememből, erősebbnek
éreztem magam, mint az ittlétünk alatt bármikor. Tudtam, mit kell
tennem. Miután kiteszem Jacket az iskolánál, elmegyek egy másik
ingatlanügynökségre, és keresek egy azonnal bérbe vehető vagy
megvásárolható házat. Nem érdekel, hogy megfelel-e, vagy sem, csak
kerüljünk ki ebből a házból, különben megőrülök.
Úgy tűnt, ez a legjobb, amit tehetek. A délelőtt folyamán azonban,
amikor bementem a Mark W. Grannon ingatlanügynökségre, ahol
személyesen Mark Grannon fogadott, olyan dolgok derültek ki
Georgette Grove-ról, hogy a lélegzetem is elakadt.

120
 – Georgette kizárólagos joggal rendelkezett az ön háza felett –
mondta, miután beültünk az autójába és elindultunk, hogy megnézzünk
egy ingatlant. – A többi ügynökségnek esze ágában se volt foglalkozni
vele. Georgette-nek bűntudata volt a ház miatt. Egy időben nagyon jó
barátnők voltak Audrey Bartonnal, ráadásul a gimnáziumban is
ugyanabba az osztályba jártak, pedig Georgette jó pár évvel idősebb
volt, mint Audrey.
Döbbenten hallgattam.
– Tudja, Audrey remek lovas volt. A vérében volt a lovaglás, de
a férje, Will halálosan félt a lovaktól. Szégyellte magát miatta, és
elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megtanul lovagolni. Aztán
Georgette azt javasolta neki, hogy menjen el a Peapack lovasklubba,
és vegyen néhány órát Zachtól. Megbeszélték, hogy mindezt titokban
tartják Audrey előtt, és az a szegény asszony csak akkor szerzett
tudomást erről, amikor a rendőrség közölte vele Will halálhírét.
Utána soha többé nem állt szóba Georgette-tel.
Zach!
Villámcsapásként ért a név. A halála estéjén anyám is ezt a nevet
kiáltotta Tednek.
Zach: ez is része a kirakósnak.

121
 28

Péntek délután volt. Ted Cartwrigh titkárnője tájékoztatta a főnökét,

hogy egy bizonyos Paul Walsh nyomozó, a Morris megyei
ügyészségről szeretne beszélni vele.
Ted nem számított ilyen hamar erre a látogatásra. Egy türelmetlen
mozdulattal végigsimított a zakóján, majd vetett egy pillantást a
fiókjában tartott tükörbe. Jól nézek ki, gondolta.
– Nem tudok róla, hogy Mr. Walsh jelezte volna a látogatását-
szólt bele kelletlenül a telefonba. Úgy vélte, a túlzott szívélyességgel
csak a gyengeségét árulná el.
Paul Walsh konfekcióöltönye szöges ellentétben állt Cartwright
elegáns, méretre készített ruházatával.
– Nem vagyok híve az efféle meglepetéseknek – mondta Ted
leereszkedően. – Tíz perc múlva le kell bonyolítanom egy
konferenciabeszélgetést, tehát térjünk a tárgyra, Mr. Walsh. Ugye, így
hívják?
– Igen – felelte a nyomozó szigorú, határozott hangon, majd,
miután átadta Tednek a névjegyét, szó nélkül helyet foglalt az egyik
székben. Erre Cartwright is leült. – Gondolom, sejti, hogy a
Georgette Grove ellen elkövetett gyilkosság ügyében nyomozok.
Ismerte az áldozatot?
– Természetesen. Egész életünkben ezen a környéken éltünk.
– Barátok voltak?
Hallott a szerda estéről, gondolta Cartwright.
– Barátságosan viselkedtünk egymással – felelte. Igyekezett
gondosan megválogatni a szavait. – Georgette-nek az utóbbi években
több személlyel is volt konfliktusa. Amikor benne volt a beépítési
bizottságban, nem volt könnyű zöldágra vergődni vele. A következő
időszakra már nem választották be a bizottságba. Ennek ellenére
egyetlen megbeszélést se mulasztott el, és bevallom, rendkívül

122
kellemetlen tudott lenni. Ezért sokan, magamat is beleértve, inkább
messze elkerültük.
– Mikor látta utoljára?
– Szerda este, a Fekete Ló bárban.
– Hány órakor, Mr. Cartwright?
– Negyed tíz, fél tíz körül. Egyedül volt, vacsorázott.
– Odament hozzá?
– Amikor észrevett, biccentett, mire én odaléptem az asztalához,
hogy köszönjek, mire ő elkezdett vádaskodni. Engem tett felelőssé az
Öregdombi fasoron történt rongálásért.
– Arról a házról van szó, amelyben ön is lakott?
– Úgy van.
– Ön mit mondott neki?
– Természetesen semmi közöm a vandálokhoz, és ezt meg is
mondtam neki. Erre ő azzal jött, hogy Henry Paley segítségével el
akarom lehetetleníteni, hogy kénytelen legyen eladni a 24-es út menti
ingatlant. Kijelentette, hogy előbb jutok a pokolra, mintsem eladja
nekem a birtokot.
– Mire ön?
– Tagadtam, hogy összejátszanék Henry Paley-vel. Az ingatlannal
persze tudnék mit kezdeni, de számos más beruházáson is dolgozom.
Nagyjából ennyi történt.
– Értem. Hol volt tegnap reggel, nyolc és tíz között, Mr.
Cartwright?
– Reggel kilencig a Peapack lovasklub terepén lovagoltam, majd
lezuhanyoztam, autóba ültem, és kilenc harminckor már itt voltam az
irodámban.
– A Holland úti birtok végében egy erdős terület fekszik. A
peapacki ösvényről észrevétlenül letérhetett a házhoz.
Cartwright felállt.
– Távozzon az irodámból – kiáltotta dühösen. – És vissza se
jöjjön! A továbbiakban kizárólag az ügyvédem jelenlétében állok

123
szóba önnel vagy a kollégáival.
Paul Walsh felállt és az ajtóhoz lépett. A keze már a kilincsen
volt, amikor nyugodt hangon így szólt:
– Még találkozunk, Mr. Cartwright. És azt üzenem Henry Paley
barátjának, hogy vele is el fogok beszélgetni.

124
 29

Péntek délután négy óra körül Charley Hatch lekapcsolta az utánfutót

a teherautójáról, majd bevitte a csűrbe a fűnyírót és az egyéb
szerszámokat. Úgy tervezte, hogy este beül egy bárba a barátaival és
megnézik a Yankee-meccset.
Még most is az esti telefonbeszélgetés járt a fejében. Ted
Cartwright szavai szöget ütöttek a fejében, így miután végzett a
pakolással, egyenként szemügyre vette azokat a ruhadarabokat,
amelyeket hétfő este, az Öregdombi fasori akció során viselt. A
farmernadrágja jobb térdén észrevett három vörös festékfoltot, és
amikor benézett a teherautó csomagterébe, ott is talált némi festéket.
A nadrág régi volt, de kényelmes, nem szívesen vált volna meg tőle.
A terpentin hátha kiszedi belőle, gondolta.
Óvatosnak kellett lennie, mert Georgette Grove éppen a festéket
próbálta letakarítani, amikor lelőtték.
Bement a házba, és kivett a hűtőből egy doboz sört, amikor
észrevette a ház elé kanyarodó járőrautót. A zsaruk. Tudta, hogy
mivel ő volt a Holland úti birtok kertésze, előbb-utóbb őt is ki fogják
hallgatni.
A három vörös festékpöttyöt egyszeriben hatalmasnak látta.
Berohant a fürdőszobába, lerúgta az edzőcipőjét, amikor is riadtan
látta a bal cipő sarkán virító vörös festéket. Felhúzott egy
kordbársony nadrágot, majd előkotorta viseltes papucscipőjét és
belebújt. A második csengetésre már nyitotta is az ajtót.
– Bemehetek, Charley? – kérdezte Clyde Early őrmester. –
Feltennék pár kérdést.
– Hogyne, jöjjön csak, őrmester. – Charley az ajtóban állva
figyelte, ahogy Earley körülnéz a szobában. – Üljön le. Most értem
haza, és gondoltam, iszom egy sört. Nagy meleg volt ma. Egyik
napról a másikra visszatért a nyár. Nem kér egy sört?

125
 – Kösz, de szolgálatban vagyok, Charley. – Early leült az
étkezőpult mellé állított egyenes támlájú székre.
Charley az ütött-kopott fotel karfájára telepedett, ami a válása
előtt még a nappali ékessége volt.
– Borzasztó, ami tegnap, a Holland úton történt – kezdte Early.
– Igen – bólogatott Charley, majd ivott egy korty sört, amit rögtön
meg is bánt. Early arca kivörösödött a melegben. Biztos ő is szívesen
inna valamit, de nem teheti. Gyorsan a padlóra tette az üveget.
– Most ért haza a munkából, Charley?
– Igen.
– Látom, máris átöltözött.
– Az egyik vízpermetező-berendezés elromlott, és teljesen
eláztam. Gyorsan levettem, és be akartam bújni a zuhany alá, amikor
megláttam az autóját. Ez a nadrág volt kéznél.
– Értem. Elnézést a zavarásért, de fel kell tennem néhány kérdést.
Ha jól tudom, ön tartja rendben a Holland út, 10. számú ház kertjét.
– Pontosan. Még Carrollék vettek fel, nyolc-kilenc évvel ezelőtt.
Amikor Mr. Carrollt áthelyezték, megkértek, hogy vigyázzak a házra,
amíg eladják.
– Miben áll ez a „vigyázás”, Charley?
– Füvet nyírok, megnyírom a bokrokat, felsöpröm a verandát és a
járdát.
– Van kulcsa a házhoz?
– Igen. Hetente egyszer-kétszer felmosok, hogy minden tip-top
legyen. Az ingatlanközvetítők körbevezetik az érdeklődőket, és esős
időben elég nagy rumli marad utánuk.
– Mikor járt utoljára a házban?
– Hétfőn, mert az emberek általában hétvégén érnek rá
körülnézni.
– Mit csinált odabenn?
– Ugyanazt, mint máskor.
– Tudott a tárolóban lévő vörös festékről.

126
 – Persze hogy tudtam. Elég sok festék volt ott, nem csak vörös.
Gondolom, amikor kifestettek, a kelleténél több színt rendeltek.
– Feltételezem, nem volt tudomása arról, hogy az Öregdombi
fasoron lévő háznál történt rongálást pontosan azzal a festékkel
követték el.
– Az újságban megírták, hogy mi történt Kicsi Lizzie Házánál, de
nem tudtam, hogy honnan szerezték a festéket. Nem tudják, ki tette?
– Reméltem, maga majd megmondja, Charley.
Charley vállat vont.
– Szerintem kérdezze meg azokat az ingatlanosokat, akik ki-be
masíroznak a házba. Lehet, hogy valamelyikük pikkelt Georgette
Grove-ra, vagy a Kicsi Lizzie Házának új tulajdonosaira.
– Érdekes elmélet, Charley. Még pár kérdés, és mehet
zuhanyozni. Tudta, hogy eltűnt a tárolószekrény kulcsa?
– A múlt héten még megvolt, és ha jól emlékszem, hétfőn is.
– Én nem mondtam, hogy hétfőn tűnt el – mosolygott Early.
– Csak azért mondtam, mert akkor jártam ott utoljára – védekezett
Charley.
– Egy utolsó kérdés, Charley. Maga szerint elképzelhető, hogy
valamelyik ingatlanügynök véletlenül nyitva hagyta a házat?
– Hogyne, többször is előfordult, hogy nyitva találtam a hátsó
bejáratot, vagy a belső udvarra vezető tolóajtót. A bejárati ajtót
mindig gondosan bezárják, de a többit simán nyitva felejtik.
– Maga mindig bezárja az ajtókat, Charley?
– Nézze, őrmester, én abból élek, hogy vigyázok az emberek
otthonaira. Maga szerint mikor kapnék munkát, ha nem bízhatnának
meg bennem? Megmondom: soha.
Clyde Early felállt.
– Valaki megölte Georgette Grove-ot. Kérem, értesítsen, ha
eszébe jut valami. Úgy véljük, szegény Georgette meglepte azt a
személyt, aki a Kicsi Lizzie Házánál járt, ezért kellett meghalnia.
Akkor hát a viszontlátásra, Charley – mondta Earley és távozott.

127
 Charley visszafojtott lélegzettel várt, míg a járőrautó
kikanyarodott a ház elől, aztán előkapta a telefonját és rémülten
tárcsázott, de a gépi hang szerint a hívott szám nem volt elérhető.

128
 30

Délután ötkor Thomas Madison belépett a Grove ingatlanközvetítő

ajtaján. A motelban átöltözött, és jól szabott nadrágjában meg világos
pulóverében most sokkal fiatalabbnak tűnt ötvenkét événél.
Henry és Robin már be akart zárni, amikor megérkezett.
– Örülök, hogy még itt találom önöket – mondta Madison. –
Eredetileg úgy terveztem, hogy a hétvégét is itt töltöm, de nem látom
sok értelmét, hogy maradjak. Inkább hazamegyek, és vasárnap este
visszatérek a gyászszertartásra. A feleségem, a nővéreim és a
sógoraim is eljönnek.
– Holnap nyitva leszünk – mondta neki Henry. – Szerencsére sok
munkánk lesz. Volt már Georgette házánál?
– Még nem. A rendőrök még nem fejezték be a helyszínelést, bár
fogalmam sincs, mit keresnek.
– Szerintem a személyes levelezése érdekli őket, ami elvezethet a
gyilkoshoz – mondta Robin. – Itt is átkutatták az íróasztalát.
– Szomorú ügy – bólogatott Madison. – Amikor megkérdezték
tőlem, hogy megnézném-e a holttestet, legszívesebben azt feleltem
volna, hogy nem, de abban a helyzetben ez nem tűnt helyénvalónak,
így elmentem a hullaházba. Majdnem rosszul lettem. Egyenesen a
szeme között érte a lövés.
Robinnak megrándult az arca.
– Elnézést – mondta Madison. – Csak… – Vállat vont. – Sajnos
mindenképpen haza kell mennem. Fociedzőként dolgozom, és a
srácoknak holnap meccsük lesz. – Egy pillanatra elmosolyodott. –
Philadelphiában mi vagyunk a legjobbak a divíziónkban.
Hemy udvariasan mosolygott. Cseppet se érdekelte Georgette
unokatestvérének a pályafutása.
– Tom – mondta. – Ha jól értettem, ön és a két nővére örökölte
Georgette vagyonát.

129
 – Úgy van. Ma reggel benéztem Orin Haskellhez, az ügyvédjéhez,
aki megmutatta a végrendeletet. A nővéreim már hajba is kaptak egy-
két tárgyon. Tudja, Georgette-nek sok szép, régi holmija volt…
családi örökség. – Henryre nézett: – Tudom, hogy önnek húsz
százalékos tulajdoni része van az irodában, meg a 24-es út mentén
található ingatlanban. A javaslatom a következő: megvásárolja
Georgette részét, de ha nem akarja tovább vinni az irodát, bezárjuk,
és eladunk mindent, beleértve Georgette házát, ami természetesen
száz százalékban az ő nevén volt.
– Tudja, hogy Georgette az államnak akarta eladni a 24-es út
melletti ingatlant? - vetette közbe Robin. Henry dühösen méregette.
– Tudok róla, de erről szerencsére nem született konkrét
megállapodás. Tudja, Henry, hálásak vagyunk önnek, hogy nem
engedte jótékonykodni. Három gyermekem van, a nővéreimnek kettő-
kettő, és az örökségből minden centet az iskoláztatásukra fogom
költeni.
– Keresek valakit, aki felbecsüli Georgette vagyonát - gérte
Henry.
– Minél hamarabb, annál jobb. – Madison megállt az ajtóban. – A
szertartás után szeretném meghívni önöket a családi ebédre. Ott a
helyük, hiszen önök voltak Georgette második családja.
Henry megvárta, míg Madison becsukja maga után az ajtót.
– Mi lennénk a második családja? – kérdezte gúnyosan.
– Én szerettem Georgette-et – vágta rá Robin. – Egy időben te is
odavoltál érte – tette hozzá.
– Azt se bántad a nagy szeretetedben, hogy szerda este, amikor
későig benn maradt, átkutatta az íróasztalodat? – húzta el a száját
Henry.
– Képzeld, nem zavar. Egyébként nálad is kutakodott?
– Ha csak ennyi lett volna, de még egy aktát is kivett a fiókomból.
Tőled semmi sem hiányzik?
– Nem hiszem. Az én fiókjaimban legfeljebb a hajlakkom vagy a

130
parfümöm érdekelhette, semmi több.
– Biztos vagy benne, Robin?
A fogadótérben álltak.
— Nem akarsz játszani „Van egy titkom”-at, Robin? – nézett Henry a
titkárnő szemébe.

131
 31

A hétvége a vártnál kellemesebben alakult. Az idő is szép volt, és

szombat reggel, miután Alex hazaért a lovaglásból, felvetettem, hogy
utazzunk el Spring Lake-be.
Alex és a fiam örömujjongásban tört ki. Alex gyorsan betelefonált
a klubba és megbeszélte az egyik lovásszal, hogy szombat este meg
vasárnap reggel etesse meg Csillagot.
A Breakers Szállodában két egymásba nyíló, az óceánra néző
szobában szálltunk meg, és a szombat délutánt a parton töltöttük, majd
vacsora után sétáltunk egy nagyot.
Reggel részt vettünk egy misén a Szent Katalin-templomban.
Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen tisztára mosni a nevem, hogy a
világ végre más szemmel gondoljon vissza Liza Bartonra. Kértem
Istent, hogy segítsen úgy élni az életem, mint a többi, velem egykorú
anya és feleség.
A nap többi részét a parton töltöttük, késő délután pedig
megvacsoráztunk egy ír kocsmában. Útközben közöltem Alexszel,
hogy szeretnék lovaglóleckéket venni a Washington-völgyi
lovasklubban.
– Miért nem mész a Peapackbe? – kérdezte.
– Azt hallottam, hogy a Washington-völgyben egy bizonyos Zach
fantasztikusan bánik a kezdőkkel.
– Kitől hallottad?
– Georgette-től – vágtam rá. A torkom elszorult az újabb
hazugságtól. – Péntek délután felhívtam őket, és nagy nehezen
kikönyörögtem magamnak egy időpontot. Mondtam neki, hogy a
férjem remekül lovagol, és nem szívesen ügyetlenkednék a barátai
előtt.
Egyik hazugság a másik után. Az igazság az, hogy a lovaglás
olyan, akár a kerékpározás; ha egyszer megtanultuk, sose felejtjük el.

132
Ebben az esetben attól féltem, hogy nem a tapasztalatlanságom,
hanem a tapasztalatom fog lebuktatni.
Ezzel az ürüggyel természetesen nem kell magyarázkodnom, ha el
akarok beszélgetni azzal az emberrel, akit élete utolsó perceiben
emlegetett az anyám.

133
 32

Hétfő reggel Paul Walsh nyomozó az elsők között érkezett meg a

prespiteriánus templomban rendezett gyászszertartásra, és mivel
biztos akart lenni abban, hogy senki sem kerüli el a fegyelmét a
résztvevők közül, az utolsó padsorban foglalt helyet. Az éjszaka
folyamán rejtett kamerákat szereltek fel a templomban, valamint
odakinn. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Georgette gyilkosa is
megtiszteli majd jelenlétével a szertartást.
A nyomozó kizártnak tartotta azt a lehetőséget, hogy az asszony
halálát egy ismeretlen személy okozta, aki rablási szándékkal eredt a
nyomába. Ezt a feltételezését az áldozat táskájába helyezett fotó is
alátámasztotta.
Minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb volt benne, hogy
Celia Nolan megtébolyodott, és ő végzett Georgette-el.
A hétvégén átkutatták az áldozat házát, és egy, a hálószobai
szekrényben elrejtett dossziéban megtalálták Henry Paley és Ted
Cartwright e-mailjeit. Az egyik levelében Cartwright csinos summát
ígért Paley-nek, ha ráveszi Georgette-et a 24-es út mentén található
ingatlan eladására. Paley több levelében is részletezte Cartwrightnak,
hogy az iroda anyagi helyzete meglehetősen ingatag, és tőle telhetően
mindent elkövet, hogy így is maradjon.
Ügyes, gondolta magában Walsh; megpróbálta kifúrni a társát az
üzletből. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy valaki Paley
megbízásából garázdálkodott a Nolan-háznál. MacKingsley szerint,
amikor a férfi rájött, hogy Georgette megtalálta Cartwright dossziéját,
pánikba esett, és megölte szerencsétlen asszonyt. Walsh nem osztotta
az elméletét.
Köztudott, hogy két év múlva MacKingsley indulni akar a
kormányzói választásokon, és ez sokak szerint sikerülni is fog neki.
Ez az ügy kifejezetten jókor jött neki, bár ami azt illeti, a nyomozó

134
karrierjének sem ártana, ha elkapnák a gyilkost.
Tíz előtt tíz perccel az orgonaszó hallatán lassan megérkeztek a
gyászolók. Néhány helyi újságíró Walsh-hoz hasonlóan az utolsó
sorokban foglalt helyet. Dru Perryt rögtön felismerte bozontos ősz
hajáról. Bár az ő ízlésének kissé erőszakos volt, kifejezetten jó
újságírónak tartotta. Vajon Sámsonhoz hasonlóan neki is a hajában
rejlik-e az ereje, tűnődött.
Marcella Williams a negyedik sorban foglalt helyet. Nehogy
elmulasszon valamit, gondolta Walsh. Kész csoda, hogy nem mászik
fel az oltárra, amilyen kíváncsi…
A család tíz előtt öt perccel érkezett. Thomas Madison a felesége
és két nővére, valamint azok férjei kíséretében az első sorban
telepedett le.
A nyomozó kizárta a rokonokat a gyanúsítottak soraiból. Egy
gyors ellenőrzés máris igazolta, hogy mindannyian tiszteletre méltó,
szolid állampolgárok, és nem állt érdekükben az unokatestvérük
halála.
Ezt követően Henry Paley és Robin Carpenter lépett be a
templomba, és az első sorok egyikében helyezkedtek el. Robin egy
testhez simuló, fekete-fehér ruhát viselt.
Henry bézs sportzakóban és barna nadrágban jelent meg, s
gyászát mindössze egy fekete nyakkendővel jelezte.
Nolanék közvetlenül a szertartás megkezdése előtt érkeztek, és
néhány sorral a nyomozó előtt foglaltak helyet. Celia egy drága,
halványszürke kosztümöt és sötét napszemüveget viselt. Hosszú,
fekete haját szoros kontyba tűzte. Az angyalarcú gyilkos, gondolta
Wlash.
Alex Nolan kedvesen megveregette a felesége kezét.
Ne csináld, mondta magában a nyomozó. Szeretném látni, ahogy
ismét kitör belőle a hisztérika.
A hívek felálltak és elénekelték „Az Úr az én pásztorommal, majd
a pap hosszasan méltatta az elhunyt érdemeit. A szertartás végén

135
Walsh szemügyre vette az egybegyűlteket, és rájött, hogy bár
Georgette Grove-nak számos csodálója akadt, nem voltak igazi jó
barátai.
Amikor Celia Nolan elhaladt előtte, Walsh látta, hogy az asszony
nagyon sápadt, és szorosan belekapaszkodik a férjébe. Egy
másodpercre találkozott a tekintetük. Minden oka megvan a
félelemre, szép hölgy, sugallta a nyomozó. Csak idő kérdése, hogy
kattanjon az a bilincs.
Robin Carpenter a templom előtt várt rá.
– Walsh nyomozó, odabenn eszembe jutott valami. Szerda este,
hat óra körül, mielőtt hazamentem, még beköszöntem Georgette-nek.
A fényképalbumát nézegette, és meg se hallotta, hogy ott vagyok. És
akkor hallottam valamit, ami szerintem fontos lehet.
Walsh nem szakította félbe.
– Georgette magában beszélt. Azt mondta: „Édes istenem,
senkinek se fogom elárulni, hogy felismertem”.
Walsh ösztönösen tudta, hogy fontos információra bukkant.
– Hol van az az album? – kérdezte.
– Dru Perry cikket akar írni Georgette-ről, és addig könyörgött
Henrynek, míg kölcsönadta neki. Megígérte, hogy ma délután
visszahozza.
– Benézek önökhöz. Köszönöm, Ms. Carpenter.
Paul Walsh elgondolkodva beült az autójába. Ennek az
információnak köze lehet Celia Nolanhoz, dünnyögte. Tudom, hogy
köze van hozzá.

136
 33

Amikor vasárnap este hazatértünk Spring Lake-ből, az első utunk a

pajtába vezetett. Sue Wortman, a lovászlány, akit megbíztunk, hogy
vigyázzon Csillagra, szintén benézett a pónihoz.
A gyönyörű, vörösesszőke, fehér bőrű, kékeszöld szemű lány
csodálatosan bánt a gyerekekkel, és Jack azonnal megszerette.
Elmagyarázta neki, hogy a pónit először Lizzie-nek, később pedig
Csillagnak neveztük el, mire Sue azt felelte, hogy ez a név sokkal
jobban illik egy pónihoz, és ha Jack szorgalmasan lovagol, egy nap
még bajnok is lehet belőle.
A hazaúton Alex felvetette, hogy nekünk is részt kellene venni a
Georgette emlékére rendezett gyászszertartáson.
– Sok időt szánt rám, míg megtaláltam ezt a házat – magyarázta.
Csak éppen nincs benne semmi köszönet, gondoltam, de
természetesen én is egyetértettem Alexszel. Ezért amikor Sue szólt,
hogy gyerekfelügyeletet is vállal, kapva-kaptam az alkalmon.
Eredetileg úgy terveztem, hogy míg Jack iskolában van, átmegyek a
Washington-völgyi lovasklubba, de most, hogy Sue elvállalta a
fiamat, áttettem az órát délután kettőre.
Örültem, hogy nyertem némi időt, mielőtt találkozom Zach-kel.
Egész éjjel rémálmok gyötörtek, és amikor felébredtem, úgy éreztem
magam, mintha végigküzdöttem volna az éjszakát. Teljesen
elgémberedett a nyakam és a vállam. Bebújtam a zuhany alá, és
hagytam, hogy a forró víz kimossa belőlem a fájdalmat meg a
félelmet.
A templomban nem bírtam kiverni a fejemből Georgette-et, ahogy
megpróbálta lemosni a gyepre festett vérvörös betűket. Láttam magam
előtt a kétségbeesett arcot, a bocsánatkérő tekintetet. Aztán megjelent
előttem, ahogy a Holland úti házban vérbe fagyva fekszik a padlón.
Éreztem a terpentin szúrós szagát.

137
 – Sajnálom, hogy iderángattalak, Ceil – súgta oda Alex, aki
észrevette, mennyire megvisel ez az egész. – Annyira sajnálom.
Amikor távoztunk a templomból, elhaladtunk Walsh nyomozó
előtt, aki leplezetlen gyűlölettel méregetett.
Alex késésben volt, és már bántam, hogy nem jöttünk külön
kocsival. Balszerencsémre Marcella Williams meghallotta a
beszélgetésünket.
– Én szívesen hazaviszem, Celia – ajánlotta fel kedvesen. –
Egyenesen hazamegyek, így legalább meglátogatom önöket.
Hamarabb is benéztem volna, de nem akartam zavarni.
Alexre néztem. Végül kelletlenül beültem Marcella autójába, és
azzal nyugtattam magam, hogy végül is csak tíz percet kell kibírnom.
A maga feltűnő módján Marcella kifejezetten szép nőnek
mondható. Melírozott sötétszőke haja, szép arca és gyönyörű alakja
volt, ám messziről lerítt róla, hogy rengeteg plasztikai műtéten esett
át. A szája túlságosan mosolygósra sikeredett, és a homloka meg arca
simaságát minden valószínűség szerint a rendszeres Botox
injekciónak köszönhette. Sok nő nem hajlandó tudomásul venni, hogy
a szájunk és szemünk körüli ráncoktól karakteresebbé válik az
arcunk, ezektől leszünk egyedibbek. Az idő nyomaitól megfosztva
Marcella tekintete már-már személytelenül meredt rám. Az
alkalomhoz tán kissé feltűnő, krém- és világoszöld színű, pompásan
szabott Chanel kosztümöt viselt.
– Annyira örülök, hogy végre négyszemközt is beszélhetek
magával, Celia – mondta kedvesen, és biztos kézzel kikanyarodott a
parkolóból. – Igazán szép gesztus volt, hogy eljöttek a szertartásra,
hiszen alig ismerték Georgette-et. Ráadásul úgy adta el a házat a
férjének, hogy nem tájékoztatta a tragédiáról, aztán ami a másik
házban történt… Borzasztó… És mindennek ellenére eljöttek, hogy
leróják kegyeletüket.
– A történtektől függetlenül úgy éreztük, itt a helyünk.
– Bárcsak mások is így gondolkodnának. Na, mindegy…

138
 A főutcán haladtunk.
– Úgy hallottam, hogy el akartak költözni abból a házból, ezért
nézték meg a Holland úti ingatlant – nézett rám. – Pedig már kezdtem
beleélni magam abba, hogy szomszédok leszünk, de természetesen
megértem a helyzetüket. Tudja, Ted Cartwighttal, Liza Barton
mostohaapjával is jóban vagyok. Kis híján őt is megölte az a lány.
Gondolom, már ismeri a történetet.
– Igen.
– Vajon hol lehet az a kislány? Persze, már felnőtt azóta.
Érdekelne, hogy mi történt vele azóta, hogyan alakult az élete. Ted
hallani se akar róla.
Játszik velem, gondoltam.
– Érthető, hogy el akarja felejteni a történteket – mondtam
óvatosan.
– Azóta se nősült újra. Azért ő sem remete, rengeteg barátnője
volt, de számára Audrey volt az igazi. Megszakadt a szíve, amikor
ejtette Will Barton miatt.
Micsoda? Az anyám elhagyta Tedet az apám miatt? Ez új volt a
számomra. Anya huszonnégy évesen ment hozzá apához.
– Hogyhogy ejtette? – kérdeztem tőlem telhetően nyugodt hangon.
– Azt akarja mondani, hogy mielőtt férjhez ment Bartonhoz, Audrey
komolyan érdeklődött Cartwright iránt?
– Ó, édesem, mindig is szerette Tedet. Megvolt minden, ami csak
kellett: nagy eljegyzési gyűrű, esküvői tervek, satöbbi. Aztán Audrey-
t a barátnője felkérte, hogy legyen a koszorúslánya, és amikor lement
Connecticutba, az esküvőn megismerkedett Bartonnal. Ő volt a
vőfély. És ahogy mondani szokás, a többi történelem.
Miért nem tudtam erről? Igaz, akkoriban még túl fiatal voltam,
hogy az anyám megossza velem a múlt titkait, másfelől meg annyira
szerettem apát, hogy ha megtudtam volna mindezt, ha lehet, még
jobban gyűlöltem volna Tedet.
De akkor miért fél tőle annyira az anyám, és miért lökte felém

139
Ted, amikor látta, hogy rászegezem a fegyvert?
Rákanyarodtunk az Öregdombi fasorra.
– Nincs kedve bejönni hozzám egy kávéra? – kérdezte Marcella.
A meghívást azzal a kifogással hárítottam el, hogy még el kell
mennem Jackért, majd megígértem, hogy hamarosan felkeresem, és
azzal kiszálltam az autóból. Megkönnyebbült sóhajjal becsuktam
magam mögött a konyhaajtót. A telefon üzenetrögzítője villogott.
Felvettem a kagylót, megnyomtam a gombot és elszoruló torokkal
hallgattam. Ugyanaz a suttogó hang, mint a minap. Ez alkalommal ezt
suttogta: „Kicsi Lizzie tovább ment…”
„Szörnyű tette végeztével
Az apjának is nekiesett.
Csütörtökön más fegyverrel
Georgette-et is agyonlőtte,
Majd futásnak eredt. ”

140
 34

Jeff MacKingsley délután két órára összehívta a Georgette Grove

halála ügyében nyomozó embereit. Paul Walsh, Mort Shelley és
Angelo Ortiz egymás után beszámoltak a nyomozás eredményeiről.
– A Holland úti ház zárjában megtaláltuk az ingatlannal
foglalkozó nyolc ügynök, köztük Georgette Grove meg Henry Paley
kódját – kezdte Shelley. – A számítógépes nyilvántartásban nyomon
követhetjük, ki és mikor nyitott be az ajtón. Paley azt állította, hogy
csak egyszer járt ott, de valójában háromszor is bement a házba.
Utoljára egy héttel ezelőtt, vasárnap délután. A Nolan-házat pedig
valamikor hétfő éjjel rondították össze a tárolóban talált festékkel.
Shelley belepillantott a jegyzeteibe, majd folytatta:
– Beszéltem a másik két brókerrel, akik a múlt héten voltak kinn a
háznál, és esküsznek, hogy bezárták maguk után a konyha-, illetve a
belső udvarra nyíló ajtót. Azonban nem zárták ki a lehetőséget, hogy
valaki nyitva felejtette az ajtót; ez gyakran megesik. Mivel többször
is előfordult már, hogy valaki rosszul ütötte be a kódot, a zsaruk meg
hiába mentek ki, végül csak a tűz- meg a szénmo+noxid érzékelésére
állították be a riasztót. A ház üres, és Charley Hatch is rajta tartja a
szemét, így a tulajdonosok úgy ítélték meg, hogy felesleges a riasztó.
– Rákérdezett a tároló kulcsára? – érdeklődött az ügyész.
– A Mark Grannon ingatlanügynökség embere vasárnap reggel
mutatta meg a házat az egyik ügyfelüknek, és akkor még ott volt a
kulcs. Emlékszik rá, mert ki is nyitotta a szekrényt, s látta a bontatlan
festékesdobozokat. Utána visszazárta a szekrényt.
– Haladjunk lépésről lépésre – javasolta Jeff. – Tudjuk, hogy
vasárnap reggel még megvan a kulcs. Paley vasárnap délután jár a
házban, de nem emlékszik rá. Szerda este, a Fekete Lóban Georgette
nyilvánosan megvádolja Ted Cartwrightot, amiért szövetkezett
Henryvel, hogy rávegyék a 24-es út melletti birtok eladására. Most,

141
hogy megtaláltuk a szekrényében Henry aktáját, azt is tudjuk, mire
alapozta mindezt. Bizonyítéka volt rá, hogy összejátszottak ellene.
– Gondolom, a kocsmában mindenki hallotta őket – jegyezte meg
Mort Shelley.
– Úgy van – felelte Jeff. – Nem nézem ki Henry Paley-ből, hogy
képes lett volna összekenni a gyepet, vagy halálfejet vésni az ajtóba,
de azt már sokkal valószínűbbnek tartom, hogy ő vagy Cartwight
lefizetett valakit, hogy elvégezze helyettük a piszkos munkát. Azt is el
tudom képzelni, hogy Henry pánikba esett, amikor rájött, hogy
Georgette-nek bizonyítéka volt arra, hogy köze lehet a rongáláshoz,
márpedig ha bíróságra kerül az ügy, nem úszta volna meg egy ejnye-
bejnyével. Gondoljanak bele, az a fazon arra játszott, hogy
tönkretegye.
Jeff összekulcsolta a kezét és hátradőlt.
– Henry tudott a festékről. Ki akart szállni az ingatlanirodából, s
a 24-es út melletti birtokból járó részére is igényt tartott. Cartwright
csinos összeget helyezett kilátásba, amennyiben ráveszi az asszonyt
az eladásra. Abból, amit hallottam róla, ha Georgette Grove tudomást
szerzett volna erről, inkább éhen halt volna, semhogy Henry kezére
juttassa a birtokot. Szerintem Paley és Cartwright a felelősek a
haláláért, tehát elsősorban rájuk kellene koncentrálni. Cartwright nem
fog megtörni, de Paley-t megszorongathatjuk.
– Jeff, minden tiszteletem az öné, de szerintem rossz nyomon jár –
szólt közbe Paul Walsh. – Georgette halála az Öregdombi fasoron
lakó csinos kis hölgyemény lelkén szárad.
– Úgy volt, hogy lefuttatják Celia Nolan ujjlenyomatait az
adatbázisban – felelte Jeff. Jóllehet halkan beszélt, érezni lehetett,
hogy alig bírja visszafojtani dühét.
– Találtak valamit?
– Tiszta, mint a patyolat – ismerte be Walsh. – Nem követett el
bűncselekményt, legalábbis nem tudunk róla. De nekem akkor is
bűzlik valami. Celia Nolan be van ijedve. Védekezik, és titkol

142
valamit. Amikor kijöttem Grove búcsúztatójáról, Robin Carpenter
megszólított a templom előtt.
– Jól néz ki a kicsike - jegyezte meg Ortiz.
Jaff MacKingsley egy pillantással elhallgattatta.
– Mint tudjuk, szerda este Georgette sokáig benn maradt az
irodában – folytatta Walsh. – Úgy vélem, gyanakodott Henry Paley-
re, így átkutatta az íróasztalát és megtalálta azt az aktát. Aztán a
Fekete Lóban észrevette Ted Cartwrightot, és nekitámadt. Ám mindez
semmi ahhoz képest, amit ma délelőtt hallottam Robintól.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Azt mondta, hogy szerda este beköszönt Georgette-hez. Az
iroda ajtaja nem volt becsukva, és amikor belökte, látta, hogy
Georgette a fényképalbumára mered, és azt suttogja: Édes istenem,
senkinek sem fogom elárulni, hogy felismertem ezt a lányt.
– Kiről beszélt? – kérdezte Jeff.
– Szerintem Celia Nolan képe is benne lehet abban az albumban.
– Megvan az az album?
– Nincs. Henry kölcsönadta Dru Perrynek, a Star- Ledger
riporterének. Perry cikket ír Georgette-ről. Carpenter úgy tudja,
délután négyre fogja visszavinni az irodába. Addigra én is benézek
hozzájuk. Nem hívtam fel Perryt, nehogy rájöjjön, hogy bennünket is
érdekel az album.
– Azt javaslom, Paul, hogy tartsa nyitva a szemét. Szerintem
annyira elfogult, hogy nem látja a fától az erdőt – csattant fel Jeff. –
Pénteken már megbeszéltük, tehát haladjunk. Mi van az
ujjlenyomatokkal?
– Mindegyik a szokásos helyen – kezdte Mort Shelley. – Az
ajtógombokon, a villanykapcsolókon, fiókokon. Tudja, ahogy az lenni
szokott. Lefuttattuk őket az adatbázisban, de semmi. Nem szerepelnek
a nyilvántartásban.
– És a fegyver?
– Semmi, Jeff – mondta Shelley. – Lehetetlen lenyomozni.

143
 – Péntek délután Clyde Early beszélt a kertésszel, Charley Hatch-
csel – jelentette Angelo Ortiz. – A fiú ideges volt. Jó, tudom, az
emberek mindig idegesek lesznek, ha a zsaruk faggatják, de ez más
volt, mintha-titkolt volna valamit.
– Early lecsekkolta a fiút? – kérdezte Jeff.
– Igen. Reggel beszéltem vele, de semmi sem bizonyítja, hogy
pikkelt volna Georgette-re. A ház tulajdonosaitól kapott fizetést, nem
az ingatlanközvetítőtől. Early most is Hatch körül szimatol.
– Akkor szóljanak neki, hogy ne próbálkozzon a régi trükkjével;-
kapta fel a fejét Jeff. – Pár éve azért vesztettük el a kábszeres ügyet,
mert a bíró nem hitte el Early sztoriját, miszerint a pasas a kocsija
első ülésén, jól látható módon szállította a kokót.
– Earlynek kiváló a látása – vette védelmébe a kollégáját Mort
Shelly. – Csak igazított egy kicsit a meséjén, hogy meggyőzze a bírót.
Állítólag kokainmaradványokat látott a kesztyűtartón.
– Figyelmeztesse, Angelo – Adta ki az utasítást az ügyész. –
Semmi bajom Clyde-dal, de tudom, hogy huszonnégy évvel ezelőtt jó
reklámot kapott a Barton-ügy kapcsán, és most úgy érzi, itt a remek
alkalom, hogy visszakerüljön a címlapokra. – Felállt. – Mára ennyi.

***

Tíz mérfölddel távolabb Clyde Early őrmester Charley Hatch

pajtája előtt állt. Előtte már megbizonyosodott róla, hogy Charley
nincs otthon, mivel a kisteherautóját a Kahdena úton látta. Csak
benéztem hozzá, sajnálom, hogy nem találtam itthon, magyarázta
magának Early.
A pajta melletti szemetesládák tele voltak. Nem ártok vele, ha
belekukkantok. Ennek a ládának különben is lecsúszott a teteje. Mivel
még nem gyanúsított, nem kapnám meg a parancsot, de majd
megoldom valahogy. Régen nem kellett parancs a szemetes
átkutatásához, de most minden másképp megy. Nem csoda, hogy

144
manapság annyian megússzák a börtönt.
Ezek után nyugodt lelkiismerettel leverte az első láda tetejét. Két
fekete szemeteszsák volt benne, mindkettő alaposan bekötve. Clyde
felnyitotta az egyiket, de csak romlott ételmaradék volt benne, így
káromkodva visszadobta a ládába, majd a másikat is kinyitotta. Jó
sok ruhát kidobott, dünnyögte Clyde, és a zsák tartalmát a földre
szórta. Elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta az edzőcipőt,
farmernadrágot és a vésett figurákat.
Miután közelebbről is megnézte a nadrágot és a cipőt, végre
megtalálta, amit keresett: a farmeron vörös festéket, a bal cipő talpán
pedig egy elmaszatolt vörös festékfoltot. Charley, Charley… amikor
meglátott, gyorsan felhúzta azt a kordbársony nadrágot, gondolta
Clyde. Elég lett volna, ha magára teker egy törölközőt, akkor nem
fogtam volna gyanút.
A féltucatnyi, körülbelül tizenöt centis állat és madár- figura
egytől-egyig tehetséges kézre vallott. Ügyes, gondolta Clyde. Vajon
miért dobta ki őket? Előbb összemázolta a gyepet, de aztán nem bírt
magával, és az ajtót is kidíszítette. Most megvan. Talán más is tud
erről a hobbijáról.
Clyde Early őrmester a járőrautóba tette a faragványokat, a
nadrágot meg az edzőcipőt.
Holnap reggel úgyis elszállították volna a szemetet, dünnyögte.
Most legalább tudjuk, hogy ki járt Kicsi Lizzie Házánál. Már csak az
okát és a megbízót kell kideríteni.
Most, hogy megtalálta, amit keresett, az őrmester mielőbb el akart
tűnni. A többi ruhadarabot visszatette a zsákba, összekötötte a tetejét,
de szándékosan a szemetes mellett hagyta. Charley vért fog izzadni,
ha meglátja, hogy eltűnt a bizonyíték, amit olyan sietősen el akart
tüntetni. Mit nem adnék érte, ha láthatnám.
Early beszállt a járőrautóba és elfordította az indítókulcsot.
Charley Hatch nem fogja bejelenteni a lopást, vigyorgott, majd sietve
elhajtott.

145
 35

Ösztönösen törölni akartam azt a borzalmas üzenetet, de aztán

kivettem a kazettát az üzenetrögzítőből, és felvittem a
dolgozószobámba. Kihúztam az íróasztalom fiókját, majd beütöttem a
titkos rekesz kombinációját. A kazettát úgy dobtam bele a dossziéba,
mintha égette volna a tenyerem. Miután biztonságosan elzártam, a
kezem a térdemre ejtettem, és megállás nélkül remegtem.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, amit hallottam. Valaki, aki tudta,
hogy én vagyok Liza Barton, most Georgette Grove megölésével
vádol! Az elmúlt huszonnégy évben gyakran tűnődtem azon, hogy
mikor jön el az a pillanat, amikor valaki az igazi nevemen szólít
majd, de ez a támadás minden eddigi félelmemen túltett. Miből
gondolhatta bárki is, hogy képes voltam megölni egy asszonyt, akit
életemben egyszer láttam, és akkor is kevesebb mint egy óráig?
Walsh nyomozó. Beugrott a neve. Sütött el már valaha lőfegyvert?
Ilyesmit legfeljebb egy gyanúsítottnak szoktak feltenni, nem egy
ártatlan nőnek, aki alig tért magához azután, hogy megtalált egy
holttestet. Lehetséges, hogy Walsh hagyta azt az üzenetet, hogy
belerángasson ebbe a macska-egér játékba?
De még ha tudja is, hogy én vagyok Liza Barton – bár honnan
tudhatná? –, miből gondolja, hogy én öltem meg Georgette Grove-ot?
Talán azt hiszi, hogy annyira megharagudtam rá, amiért rásózta
Alexre a házat, hogy képes voltam végezni vele? Lehetséges, hogy azt
hiszi, hogy amikor visszatértem ebbe a borzasztó emlékekkel teli
házba, elvesztettem a józan ítélőképességemet? A gondolattól is
kirázott a hideg.
Még ha nem is tudja, ki vagyok valójában, akkor is gyanakszik
rám. Hazudtam neki. És ha újra eljön, folytatnom kell a hazudozást.
Egy héttel ezelőtt még az Ötödik sugárúti lakásomban, a rendezett
kis világomban voltam. Mintha száz évvel ezelőtt lett volna.

146
 Ideje elmenni Jackért. Felálltam, bementem a fürdőszobába,
hideg vízzel megmostam az arcom, hogy némiképp visszarázódjak a
valóságba. Henry Paley a hálószobához tartozó két fürdőszobát
dicsérte. Nem is tudom, miért jutott eszembe. Legszívesebben
felvilágosítottam volna, hogy annak idején az édesapám ötlete volt
mindez.
A templomban viselt kosztümöt egy farmernadrágra és
pamutpulóverre cseréltem. Nehogy elfelejtsek kazettát venni az
üzenetrögzítőbe, különben magyarázkodhatom Alexnek,
figyelmeztettem magam az autóban ülve.
Elmentem Jackért a St. Joe-ba. Megkérdeztem tőle, mit szólna
hozzá, ha ma kivételesen nem otthon, hanem a kávéházban
ebédelnénk. Most már a telefontól is retteghetek, gondoltam.
A fiamat sikerült rábeszélnem, hogy kedvenc mogyoróvajas-
gyümölcszselés kenyér helyett érje be egy sültcsirkés szendviccsel.
Jack lelkes élménybeszámolót tartott az előkészítőben történtekről,
többek között arról, hogy az egyik kislány megpróbálta megpuszilni.
– És hagytad, hogy megpusziljon? – kérdeztem.
– Nem, az olyan hülyeség.
– De nekem megengeded – bosszantottam.
– Az más.
– Szóval senki sem puszilhat meg?
– De igen. Maggie-nek megengedem. Egy nap feleségül veszem.
Negyedik napja jár az előkészítőbe, és máris megtervezte a
jövőjét. Vicces, hogy tulajdonképpen Alexszel is ő hozott össze. A
mostani férjemmel két évvel ezelőtt, Larry temetésén találkoztam
először. Larry is egyike volt azoknak, akiknek elsősorban az
üzlettársai jelentették a családot. A családjával kizárólag akkor
jöttünk össze, amikor az elkerülhetetlen volt.
A férjem koporsója mellett állva is feltűnt, mennyire jóképű férfi
Alex Nolan. Utána csak egy újabb év múlva, egy jótékonysági
vacsorán találkoztunk ismét. Odajött hozzám, bemutatkozott, aztán egy

147
hét múlva együtt ebédeltünk, pár nappal később pedig elvitt
vacsorázni, majd színházba. Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy
érdeklem, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy
belebonyolódom egy kapcsolatba. Őszintén szerettem Larryt, de
nagyon bántott, hogy annyira felzaklatta a múltam.
Larry volt az a férfi, aki bevallotta nekem, hogy élete
legboldogabb időszaka vette kezdetét azon a napon, amikor
megismert. Amikor megmutattam neki a Kicsi Lizzie-ről szóló
szenzációs sztorikat, Larry volt az a férfi, aki átölelt, és azt mondta:
„Istenem, szegény gyermekem”. Larry volt az a férfi, aki örömittasan
felkiáltott, amikor közöltem vele, hogy terhes vagyok, és egyetlen
percre sem hagyott magamra a hosszú és nehéz szülés alatt.
Larry volt az a férfi, aki rám hagyta a vagyona egyharmadát, és
Jack vagyonkezelőjének is engem jelölt meg.
Továbbá Larry volt az a férfi, aki a halálos ágyán megfogta a
kezem, az elmúlás közeledtével egyre homályosabb tekintetével a
szemembe nézett, és könyörgött, hogy ne tegyem tönkre a fiát azzal,
hogy felfedem előtte a múltam.
Amikor elkezdtem találkozgatni Alexszel, megállapodtunk, hogy
ez az egész nem vezet sehova, és a kapcsolatunk plátói marad. Azt
hiszem, sokakat megmosolyogtat ez a szó.
– Addig leszek plátói, amíg csak akarod, Ceil, de a gondolataim
cseppet sem plátóiak – tréfálkozott Alex. Aztán Jackhez fordult: –
Nézd, öcsi, meg kell dolgoznunk az anyádat. Mit csináljak, hogy
megkedveljen?
Négy hónapja jártunk, amikor egy este minden megváltozott. Jack
bébiszittere késett. Nyolc előtt tíz perccel végre megérkezett, én
pedig nyolcra hivatalos voltam egy vacsorapartira, az East Side-on.
A portás leintett valakinek egy taxit. Észrevettem egy másik taxit az
Ötödik felől, és kiszaladtam, hogy leintsem. Nem láttam a
kikanyarodó limót.
Két órával később a kórházban tértem magamhoz. A testem tele

148
volt zúzódásokkal, agyrázkódást kaptam, de szerencsésen megúsztam
a balesetet. Alex az ágyam szélén ült.
– Jack jól van. A bébiszittered felhívott, miután a rendőrség a
lakásodra telefonált. Nem tudták elérni a szüleidét Floridában –
mondta, mielőtt még megkérdezhettem volna, mi történt.
Megsimogatta az arcom.
– Meg is halhattál volna, Ceil! – Aztán a következő kimondatlan
kérdésemre is megkaptam a választ: – A bébiszitter addig marad,
ameddig szükséges. Ma éjjel nálatok alszom. Ne aggódj, Jack jó
kezekben lesz.
Két hónappal később összeházasodtunk. Míg minden
elkötelezettség nélkül találkozgattunk, nem tartoztam neki
magyarázattal, de most, hogy a felesége vagyok… vagyis már jóval
azelőtt el kellett volna mondanom neki az igazat.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon, ahogy
néztem a szendvicsét majszolgató, mosolygó fiamat. Vajon Maggie, a
négyéves menyasszonyjelölt kislány jár a fejében?
Furcsa, hogy most, amikor az életem lassan belefullad a káoszba,
még mindig akad egy-két békés és normális pillanat, mint ez, amikor
Jackkel ebédelek. Amikor intettem a pincérnek, hogy hozza ki a
számlát, a fiam közölte velem, hogy a barátja, Billy másnapra
meghívta magához játszani, és megkért, hogy hívjam fel az
édesanyját. A zsebéből előhúzta a telefonszámot.
– Ez nem az a Billy, aki sírt az első napon? – kérdeztem.
– Az egy másik Billy, és még most is sír.
Elindultunk hazafelé, de akkor eszembe jutott, hogy elfelejtettem
kazettát venni az üzenetrögzítőbe. Visszafordultunk, így húsz perccel
kettő előtt értünk haza. Sue már ott volt, én meg felsiettem az
emeletre, hogy edzőcipőt húzzak. Gondoltam, ez is megteszi az első
lovaglóórán.
Eszembe se jutott lemondani az órát, pedig borzasztóan
nyugtalanított, hogy valaki tudta, valójában Liza Bartonnak hívnak,

149
másfelől Walsh nyomozó is gyanakodott. Rám. Az ösztöneim azonban
azt súgták, hogy mindenképpen találkoznom kell Zach-kel, hogy
kiderítsem, miért kiáltotta az anyám a nevét, amikor a halála előtt
Teddel veszekedett.
A Washington-völgyi lovasklub felé vezető úton folyton az
édesanyámra gondoltam. Emlékszem, milyen tökéletesen állt rajta a
remekbe szabott fekete zakó, a krémszínű bricsesz; finom szőke haját
szoros kontyba tűzte, melyet általában a lovaglókalapja alá szokott
rejteni.
– Az anyu olyan, mint egy igazi hercegnő - jegyezte meg az apám,
amikor elügetett előttünk. Lehet, hogy ekkor már ő is elkezdett
lovaglóleckéket venni.
Az autót a klub parkolójában hagytam, bementem és szóltam a
recepciósnak, hogy Zach Willettel van találkozóm. Rosszalló
tekintettel méregette szedett-vedett öltözékemet, így magamban
eldöntöttem, hogy legközelebb rendes lovaglóruhában fogok
megjelenni.
Zach Willet lejött értem a recepcióra. Hatvan év körüli, szikár
férfi volt, cserzett bőrén látszott, hogy sok időt tölt a szabadban, s az
arcán meg az orrán vöröslő borvirágok azt is elárulták, hogy nem veti
meg az alkoholt. Busa szemöldöke, zöldesbarna szeme volt, melynek
ragyogása kissé megfakult.
A pillantásából sejtettem, mire gondol: az ő szemében én is
egyike lehettem azoknak a lelkes amatőröknek, akik pár óra után
idegbajosan abbahagyják a lovaglást.
– Jöjjön hátra – mondta, miután bemutatkoztunk egymásnak. –
Felnyergeltem egy lovat, ami hozzá van szokva a kezdőkhöz. – Az
istálló felé menet megkérdezte. – Ült már lovon? És nehogy azzal
jöjjön, hogy gyerekkorában egyszer felültették a pónira.
Több válasszal is készültem, de mindegyik ostobának tűnt.
– A barátnőmnek volt egy pónija, és néha én is felülhettem rá.
– Aha. – Cseppet sem volt meghatódva.

150
 Két lovat nyergelt fel; a nagy kanca nyilvánvalóan az övé volt, a
szelíd tekintetű heréltet nekem szánhatta. Figyelmesen meghallgattam
Zach utasításait: – Ne feledje, mindig a bal oldalon nyergelünk.
Álljon ide, segítek felszállni. Tegye a lábát a kengyelbe, majd nyomja
le a sarkát. Így nem fog kiesni belőle. A gyeplőt így fogja, és ne
rángassa, mert azzal csak fájdalmat okoz a lónak. A neve Süti. Jó
vicc, mi? Mintha kicsit is hasonlítana a híres Kétszersültre.
Régen ültem már lovon, de azonnal belejöttem. A gyeplőt
átvettem az egyik kezembe, a másikkal pedig megveregettem a ló
nyakát, majd Zachhez fordultam. Biccentett és lassan körbesétáltuk a
karámot.
Egy órát maradtam, s bár nem tűnt túl lelkesnek, könnyen szóra
bírtam. Elmesélte, hogy tizenkét éves korától dolgozik a klubban, és a
lovakkal sokszor könnyebben megérteti magát, mint az emberekkel.
Elmondta, hogy a lovak csordában élnek, és jól megvannak egymás
társaságában; hogy versenyek előtt a lovak mindig megnyugszanak, ha
megérzik az ismerős lovat a szomszédos bokszban.
Szándékosan elkövettem néhány, a kezdőkre jellemző hibát,
például lazán lógattam a gyeplőt, vagy felsikkantottam, amikor Süti
hirtelen gyorsabb lépésre váltott.
Természetesen Zach is kíváncsi volt rám. Amikor megtudta, hogy
az Öregdombi fasoron lakom, azonnal tudta, ki vagyok.
– Akkor maga találta meg Georgette Grove holttestét!
– Igen.
– Kemény lehetett. Georgett kedves hölgy volt. Azt olvastam a
lapokban, hogy a születésnapjára kapta a házat. Szép kis ajándék,
mondhatom! Régen Ted Cartwright is itt tartotta a lovait. Tudja, ő az
a férfi, akit akkor éjjel kis híján agyonlőtt a kislány. Régi jó barátok
vagyunk. Alig várom, hogy elmeséljem neki, hogy lovagolni tanul.
Nem látott még kísérteteket abban a házban?
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Eddig még nem, és nem is vágyom rá. – Aztán nyugalmat

151
erőltettem magamra. – Úgy hallottam, hogy Liza, vagyis Lizzie
édesapja lovasbalesetben hunyt el.
– Úgy van. Legközelebb, ha kijön, majd megmutatom, hol történt.
Vagyis csak a közelébe, mert az a pálya haladóknak való. Senki se
érti, mi ütött Will Bartonba, hogy odament, hiszen ő is tudta, hogy
nem szabad. Ki tudja… Én voltam vele aznap.
– Komolyan? – Próbáltam visszafogni a kíváncsiságomat. – Mi
történt?
– Addigra már vett körülbelül tíz órát, és egyedül is fel tudta
nyergeln a lovát. Én megálltam, hogy kivegyek egy kavicsot a lovam
patájából, és Will azt mondta, lassan elindul az ösvényen. Azt
hiszem, tetszett neki, hogy egyedül lovagolhat, de én mondom, az az
ember szabályosan rettegett a lovaktól, márpedig az állatok megérzik
a félelmet. Idegesek lesznek tőle. De Will nagyon elszánt volt.
Körülbelül úgy öt percre lehettem mögötte, és kezdtem aggódni
miatta. Meg se fordult a fejemben, hogy ráfordul arra a pályára. Mint
mondtam, Will ismerte a terepet és tudta, hogy nem mehet arra,
legalábbis akkor ezt gondoltam.
– Mivel nem találtam, visszatértem az istállókhoz, és ott
hallottam, mi történt. A lovával együtt leesett a szikláról. Will
meghalt, a lónak eltört a lába. Annak is vége volt.
– Miből gondolja, hogy ráfordult arra a pályára?
– Szerintem eltévedt.
– Nem voltak útjelzők?
– De igen, ám a lova megbokrosodhatott, és gondolom, Will
túlságosan ideges volt ahhoz, hogy észrevegye a jelzéseket. Aztán
amikor meglátta, merre mennek, hiába próbálta visszafordítani a
lovát, bár ez csak tipp. Arrafelé nagyon laza a talaj. Tény, hogy
lezuhantak a szikláról, és azóta is kárhoztatom magam miatta. Nem
kellett volna hagynom, hogy elinduljon egyedül.
Szóval ez történt, gondoltam. Az események láncolata egy patába
szorult kaviccsal kezdődött. A történtek ismeretében már érthető,

152
hogy az anyám Zachet okolta apám halála miatt, de mi köze lehetett
Tedhez? Miért kiáltotta a nevét, amikor veszekedtek?
Hacsak nem Ted Cartwright vitte el apámat a lovardába, ami
végül a halálát okozta.
– Most visszamegyünk az istállóba – mondta Willet. – Ügyesen
csinálja. Csak így tovább, és menni fog.
A kérdésemre is megkaptam a választ:
– Azt mondta, Georgette Grove ajánlott be magának – mondta
Zach. – Will Bartont is ő hozta el hozzám. Most meg ott él a házában.
Ez aztán a véletlen… vagy a sors keze.
Hazafelé elgondolkodtam azon, hogy ha Walsh nyomozó tudja,
vagy kideríti, hogy én vagyok Liza Barton, eggyel több oka lesz arra,
hogy azt higgye, gyűlöltem Georgette Grove-ot, hiszen azzal, hogy
elküldte lovagolni, gyakorlatilag megölte az apámat.
Nem válaszolhatok többé a nyomozó kérdéseire, gondoltam. Már
így is belebonyolódtam a saját hazugságaimba. Keresnem kell egy jó
ügyvédet. De hogy fogom megmagyarázni mindezt az ügyvéd
férjemnek?

153
 36

Dru Perry megírt egy rövid cikket Georgette Grove búcsúztatójáról,

bevitte a főnökének, majd folytatta a Kicsi Lizzie-ről szóló riportját.
Lévén a kedvenc műfaja, alaposan beleásta magát a történetbe, és
most már nagyon kíváncsi volt arra, hogy mit sikerül kiderítenie a
Liza Barton/Kicsi Lizzie Borden-ügyből.
Hagyott egy üzenetet Benjamin Fletcher, azaz Liza egykori
védőügyvédjének a telefonján. Éppen Georgette gyászszertartására
igyekezett, amikor visszahívta a férfi a mobilján. Megbeszélték, hogy
négykor meglátogatja Chesterben, az irodájában.
Úgy tervezte, rákérdez Diane Wesiey-re, Ted Cartwright régi
barátnőjére, aki a tárgyalás elején sajtóértekezleten számolt be az
eseményekről. Elmondta, hogy a tragédia előtti este Teddel
vacsorázott, aki szerint Liza olyan mélyen és engesztelhetetlenül
gyűlölte, hogy Audrey végül elvált tőle.
Dru talált egy interjút az egyik ötödosztályú bulvárlapban, amely
a tragédia második évfordulóján jelent meg. Ebben Ted másik
barátnője, a meglehetősen lengén öltözött Julie Brett arról mesélt,
hogy a védelem azért idéztette be a tárgyalásra, hogy igazolja Ted
azon állítását, miszerint fizikailag sohasem bántalmazta a nőket. „A
tanúk padján világosan a tudtukra adtam, hogy ha iszik, Ted
Cartwright gonosszá és kegyetlenné válik. Ilyenkor kizárólag azokat
emlegeti, akiket gyűlöl, s a dühét a közelében tartózkodó személyeken
vezeti le. Higgyék el, ha lett volna fegyverem akkor este, amikor
nekem támadt, most nem élne.”
Kár, hogy a tárgyalás idején nem számolt be erről a médiának,
gondolta Dru. Feltehetően a bíróság megtiltotta neki, hogy beszéljen
az ügyről.
Benjamin Fletcher, Diane Wesley, Julie Brett – mindhármukkal
beszélni szeretett volna. Utána meg akarta keresni azokat az

154
embereket a Peapack lovasklubban, akik a házassága előtt és után
Audrey Barton barátai voltak.
A cikkek alapján boldog házasságban éltek, bár ki tudja, szögezte
le Dru. A barátnője, Natalie negyvenkét éves házasságból lépett ki.
„Dru, már a templomban tudtam, hogy nagy hibát követek el”, vallotta
be az asszony. „Ennyi ideig tartott, míg végre összeszedtem a
bátorságomat, hogy tegyek is valamit.”
Fél kettőkor Dru bement a büfébe, és vásárolt egy sajtos-sonkás
szendvicset, meg egy pohár kávét. Amikor észrevette a sorban a
főnökét, úgy döntött, benéz hozzá az irodájába.
– Nem zavarja a szerkesztőmet, ha vele ebédelek? – kérdezte.
– Mi van? Gyere csak, Dru.
Ken nem volt túlságosan elragadtatva az ötlettől, de Dru kíváncsi
volt a véleményére.
– Paul Walsh is ott volt a szertartáson – kezdte.
– Nem lep meg, mert ő vezeti a Grove halála ügyében folytatott
nyomozást.
– Jól látom, hogy van némi feszültség közte és Jeff között? –
kérdezte Dru.
A hórihorgas, kétkedő tekintetű Sharkey a homlokát ráncolta.
– Persze, hogy jól látod. Walsh féltékeny Jeffre. Ő szeretett volna
indulni a kormányzói választásokon, de mivel nem jött össze,
hamarosan nyugdíjba vonul, és jól jönne neki egy kényelmes
biztonsági főnöki állás valahol. Ehhez pedig nem ártana, ha
megoldhatna egy nagyobb ügyet, és most megkapta. Nem tudom, mi
zajlik a színfalak mögött, de tény, hogy nincs túl jóban MacKingsley-
vel.
– El kell beszélgetnem Jeff titkárnőjével – mondta Dru. – Nem
szokott pletykálkodni, de a sorok között is tudok olvasni. – Evett pár
harapásnyi szendvicset, ivott egy kis kávét, majd folytatta az
elmélkedését. – Ken, tartom a kapcsolatot Marcella Williamsszal,
jobban mondva ő tartja velem a kapcsolatot. Tudod, ő az a nő, aki

155
Nolanék szomszédságában lakik, és igen bőbeszédűen nyilatkozott a
rongálás kapcsán. Elmondta, hogy múlt szerdán látta Jeff
MacKingsley-t elhajtani a háza előtt. Aztán kiment és látta az ügyész
kocsiját Nolanék házánál. Kissé szokatlan, hogy a Morris megyei
ügyész egy rongálásos ügyben nyomoz, nem? Ez még Georgette halála
előtt történt.
– Gondolkodj, Dru – felelte Sharkey. – Jeff ambiciózus pasas, és
nemsokára az egész megye attól lesz hangos, hogy az utóbbi négy
évben milyen biztonságos volt itt az élet. A legutóbbi rongálásos ügy
is a címlapokra került. Ezért ment oda. Ha jól tudom, az emberek azt
hiszik, valami megszállott garázdálkodott a háznál, majd Georgette-el
is végzett, mert szerinte neki is köze volt hozzá. Jeff természetesen
mihamarabb meg akarja oldani az ügyet, és remélem, így is lesz. Ha
indul a kormányzói posztért, én is rá szavazok.
Sharkey befejezte a szendvicsét.
– Nem szeretem Paul Walsht. Semmibe veszi a médiát,
ugyanakkor meglebegtet néhány aprócska hírt a küszöbön álló
letartóztatásokról, hogy azt higgyük, van valami a tarsolyában.
Emlékszel a Hartford-ügyre? Amikor eltűnt Jim Hartford felesége,
Walsh mindenfélével megvádolta. A végén kiderült, hogy
szerencsétlen asszony lekanyarodott az útról, mert nem érezte jól
magát. A boncolásnál meg kiderült, hogy szívrohamot kapott, de amíg
megtalálták az autóját, a lapok nap mint nap azt harsogták, hogy a
férje – akivel negyven évig élt boldog házasságban – ölte meg.
Sharkey összehajtogatta a szendvicse csomagolópapírját és
bedobta a lábánál lévő szemetesbe.
– Walsh okos fickó, de nem játszik tisztességesen – fütyül arra,
hogy valaki ártatlan vagy sem, de a médiával, sőt a saját embereivel
sem tartja be a szabályokat. Jeff MacKingsley helyében már rég
kitettem volna a szűrét.
Dru felállt.
– Ideje indulnom – mondta. – Telefonálnom kell, aztán négykor

156
találkozom Benjámin Fletcherrel, Liza Barton egykori védőjével.
Sharkey meglepődve nézett rá.
– Annak már huszonnégy éve, és ha jól emlékszem, Fletcher az
ötvenes éveit taposta. Még most is praktizál?
– Hetvenöt éves, és igen, még mindig dolgozik, de nem a
büntetőjogban.
– Tájékoztass.
Dru mosolyogva távozott. Vajon rászakadna a plafon, ha netán
udvariasabb lenne? Szerintem a feleségétől is tájékoztatást vár,
amikor reggel munkába indul.
Két órával később Dru már Benjamin Fletcher aprócska
irodájában ült. Az ügyvéd íróasztalán egy halom aktát és családi
fényképet látott. Kissé meglepte a százkilencven centi magas, több
mint százkilós férfi látványa, akinek homlokán verejtékcseppek
gyöngyöztek.
Fletcher zakója a széke háttámláján pihent, inge felső gombját
kigombolta; hatalmas szürkészöld szeme még nagyobbnak tűnt a
szemüveg lencséje mögött.
– Van fogalma, hány riporter érdeklődött nálam a Barton-ügy
miatt? – nézett Drura. – Nem tudom, mire számítanak, hiszen az évek
során szinte mindent megírtak az ügyről. Liza azt hitte, az édesanyja
veszélyben van, ezért fogta az apja pisztolyát, majd rászólt Ted
Cartwrighra, hogy engedje el az anyját. A többi már történelem.
– A tényekkel magam is tisztában vagyok – vallotta be Dru. –
Engem inkább a Lizával való kapcsolata érdekelne.
– Az ügyvédje voltam.
– A kislánynak nem voltak közeli rokonai. Nem kezdett kötődni
önhöz? Sokszor találkozott vele, miután a bíróság kirendelte a
védelmére? Igaz, hogy senkivel sem állt szóba?
– Miután a járőrautóban megköszönte a rendőrnek a takarót,
legalább két hónapig egyetlen szót se szólt. A pszichiáterek sem
tudták szóra bírni, és amit mondott, az se segítette a nyomozást.

157
Amikor megemlítették az apja lovaglóoktatóját, teljesen kiborult. A
mostohaapjáról csak annyit mondott, hogy gyűlöli.
– Ez érthető, mivel őt okolta az apja halála miatt.
Fletcher megtörölte az arcát egy gyűrött zsebkendővel.
– Új gyógyszert szedek, és ettől úgy izzadok, mint a szaunában –
jelentette ki tárgyilagosan. – A korral jár.
Ahogy betöltöttem a hetvenedik évemet, mintha egy két lábon járó
gyógyszertárrá változtam volna. De látja, még mindig itt vagyok, és
ez már eleve több, mint amiről a korombeliek álmodhatnának.
Az ügyvéd hirtelen komoly hangra váltott:
– Mondok én magának valamit, miss Perry. Az a kislány nagyon-
nagyon okos volt. Nem állt szándékában megölni az anyját, de Ted
Cartwright, a mostohahaapja már más lapra tartozik. Csodálkozom,
hogy a sajtó nem ásott mélyebbre az Audrey Bartonnal való
kapcsolatában. Ó, persze, megírták, hogy eljegyezték egymást, majd a
nő szakított vele és hozzáment Will Bartonhoz, s a férj halála után
ismét lobogni kezdett a régi láng. A házassággal már senki sem
foglalkozott. Barton értelmiségi ember volt, egy jó, de nem túl
sikeres építész. Pénznek sem voltak bőviben, és amijük volt, az is
inkább Audrey-tól származott. Az asszony vagyonos családból
származott. Gyerekkora óta naponta lovagolt, és ezzel a szokásával a
Bartonnak köttetett házassága alatt sem hagyott fel. Na, és mit gondol,
kivel lovagolt ki a Peapackben? Ted Cartwrighttal. A férje nem ment
ki vele, mert rettegett a lovaktól.
– Azt mondja, Audrey-nak viszonya volt vele? – csapott le Dru a
témára.
– Nem, ezt nem mondhatom, mert nem tudom, hogy igaz-e. Csak
azt mondom, hogy a klubban gyakorlatilag mindennap találkozott az
egykori szerelmével, és gyakran együtt jártak ki terepre, meg ugratni.
Ted építkezési vállalkozása is egyre jobban ment, és sok pénzt
keresett vele.
– Tehát Audrey megbánta, hogy Will Bartonnal kötötte össze az

158
életét?
– Pontosan. A tárgyalás előkészítése során legalább fél tucatnyian
állították ezt róla a klubban. Ha ennyire nyílt titok volt, akkor Liza is
rájött erre. Mint mondtam, nagyon okos kislány volt.
Fletcher felvette a hamutartóból a meggyújtatlan szivarját, s egy
pillanatra a szájába vette.
– Próbálok leszokni – jegyezte meg. – Miután eltemette a férjét,
Audrey elkezdett randevúzni Cartwrighttal. A házassággal még vártak
pár évig, mert a kislány startból elutasította a férfit.
– Mikor adta be Audrey a válókeresetet? Miért félt annyira a
férjétől?
– Ezt már sohasem fogjuk megtudni, de szerintem a gyerek nagyon
megnehezítette az életüket. De ne feledkezünk meg egy fontos
tényezőről – nézett Benjámin Fletcher a vendégére, mintha a Barton-
ügyre vonatkozó ismereteit akarná felmérni.
– A riasztóról.
– Úgy van, a riasztóról, miss Perry. Lizából sikerült kiszedni,
hogy lefekvés előtt az anyja bekapcsolta a riasztót, de a zsaruk
kiérkezésekor ki volt kapcsolva. Ted Cartwright nem tört be a házba,
és ha kintről kapcsolta volna ki a szerkezetet, annak nyoma lett volna.
Szerintem igazat mondott, amikor azt állította, hogy Audrey áthívta,
hogy beszéljék meg a dolgaikat. Most pedig szeretnék hazamenni,
miss Perry.
– Még egy apróság, Mr. Fletcher. Két évvel a tárgyalás után az
egyik bulvárlapban megjelent egy interjú JulieBrettel, aki a
tárgyaláson azt vallotta, hogy Ted Cartwright olykor tettlegességre
ragadtatta magát.
– Ennek csak az a szépséghibája, hogy valójában ejtette őt egy
másik nő miatt. Ne értsen félre, tisztában vagyok vele, hogy a
pasasnak gyorsan eljár a keze, de Julie-val nem történt ilyesmi.
– Vagyis hazudott?
– Ezt nem mondtam. Szerintem összevesztek, a pasas el akart

159
menni, ő nem engedte, mire Ted lekevert neki egyet. Juliefeltupírozta
kissé a sztorit. Jószívű lány, nem vitás. Ez maradjon közöttünk.
Dru az ügyvédre nézett. A férfi elégedetten mosolygott, de aztán
elkomorodott.
– Miss Perry, Julie mély benyomást keltett az esküdtszékben.
Higgye el, nélküle Liza Bartont huszonegy éves koráig a fiatalkorúak
intézetébe zárták volna.
– És mi van Diane Wesley-vel, Cartwright másik barátnőjével? –
kérdezte gyorsan Dru. – Azt nyilatkozta, hogy a tragédia előtti este
Teddel vacsorázott, és akkor Lizát okolta a problémái miatt.
– A sajtónak valóban elmondta, de a bíróságon hallgatott róla.
Mindenesetre ez is csak azt igazolja, hogy Audrey a lánya miatt vált
el Tedtől. – Fletcher felállt és kezet nyújtott az újságírónőnek. –
Örülök, hogy megismerhettem, miss Perry. Ha megírja a cikkét, ne
feledkezzen meg az alulfizetett védőről. Pokolian jól védtem azt a
kislányt.
Dru kezet rázott a férfival.
– Köszönöm, hogy szánt rám egy kis időt, Mr. Fletcher. Nem tudja
véletlenül, mi történt azóta Lizával?
– Nem. Időnként eszembe jut, és remélem, találtak neki egy jó
pszichiátert, mert ha nem, elképzelhető, hogy egy nap visszatér ide és
kiloccsantja Ted agyát. Sok szerencsét, miss Perry.

160
 37

Hétfő délután Charley Hatch a nappalijában sörözgetve, idegesen

várta, hogy megcsörrenjen a telefonja. Közben megpróbált
magyarázatot találni a történtekre.
Nem az én hibám, gondolta. Péntek délután, a zsaru távozását
követően próbáltam hívni a szokásos számot, de ki volt kapcsolva.
Nem tudom, mi történhetett. Aztán egy perccel később megszólalt a
telefonom, és megkaptam az utasítást, hogy vegyek egy kártyás
mobiltelefont, nehogy le lehessen nyomozni a hívást.
Aztán, hogy jelezzem, mennyire óvatos vagyok, megemlítettem
neki, hogy festékfoltokat találtam a farmeromon és az edzőcipőmön,
de mielőtt beengedtem a zsarut, gyorsan átöltöztem. Erre ő rám
parancsolt, hogy szabaduljak meg a nadrágtól meg a cipőtől, és
takarítsam ki a teherautót. Utána hallgathattam, hogy milyen ostoba
vagyok, amiért belefaragtam az ajtóba.
Így a hétvégére a nadrágot, a cipőt és a faragásokat elrejtettem a
garázsban, majd óvatosságból úgy döntöttem, örökre megszabadulok
tőlük. Még arra is figyeltem, hogy betegyek melléjük néhány másik
ruhadarabot a szemeteszsákba. Aztán jó szorosan bekötöttem a tetejét,
majd rádobtam egy kis maradék kínai kaját, pár szikkadt
pizzaszeletet, kávézaccot meg egy-két penészes narancsot.
A szemetet kedden és pénteken szokták elszállítani, de azt hittem,
nem lesz semmi baj, ha szombaton teszem ki a kukát. Honnan
tudhattam volna, hogy valami seggfej átkutatja a tartályt? Fogadok,
hogy az a minden lében kanál zsaru volt az, és naná, hogy megtalálta a
farmert, a cipőt és a faragásokat. Rendben van, elismerem, hogy nagy
marha voltam, amikor ilyen melegben pont azt a vastag kordbársony
nadrágot húztam fel. Biztosan Earlynek is feltűnt, még meg is
említette.
Charley telefonja élesen megcsörrent. A férfi torka hirtelen

161
kiszáradt, de vett egy mély levegőt, és beleszólt.
– Halló.
– Megvetted a másik telefont?
– Te mondtad, hogy vegyem meg, tehát megvan.
– Add meg a számot.
– 973-555-0347.
– Hívlak azon.
Charley kiitta a maradék sörét, majd amikor megszólalt az új
telefonja, sietség nélkül felvette. A gondosan begyakorolt magyarázat
helyett idegesen kifakadt.
– Kidobtam az edzőcipőmet, a farmert és a faragványaimat, de
valaki kihalászta őket a szemetesből. Azt hiszem, az a zsaru volt, aki
pénteken itt járt.
A hosszú, néma csend rosszat sejtetett.
– Miért tetted ki a szemétbe a cuccot? – hallotta a nyugodt, kimért
hangot.
– Holnap jött volna a szemétszállító. Idegesített a tudat, hogy ott
vannak a pajtában – védekezett Charley.
– Nem érdekel a szemétszállító. Elment az eszed, hogy a saját
szemetesedben akartad elrejteni a cuccodat? Miért nem vitted ki
valamelyik áruház szemeteséhez? Most figyelj ide, és tedd, amit
mondok. Nem tudom, ki lőtte le Georgette Grove-ot, de ha a zsaruk
rád bizonyítják, hogy ott jártál Nolanéknál, ezt a balhét is rád fogják
verni.
– Jobban mondva ránk – helyesbített Charley.
– Te csak ne fenyegetőzz, Charley. Biztos vagyok benne, hogy az a
zsaru jogtalanul, parancs nélkül turkált a szemetesedben, így nem
tudják felhasználni ellened a bizonyítékot. Legfeljebb jól
kikészítenek. Azt javaslom, szerezz magadnak egy ügyvédet, és ne
válaszolj a kérdéseikre.
– Ügyvédet? És ki fogja fizetni?
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád. Természetesen én fizetem

162
azt a nyavalyás ügyvédet.
A vonal másik végén egy pillanatra csend lett.
– Charley, ígérem, ha vége lesz ennek az egésznek, soha többé
nem lesznek anyagi gondjaid – szólalt meg a hang a telefonban.
– Végre egy jó hír – dünnyögte Charley, és lecsapta a telefont.
Megkönnyebbülten a hűtőhöz lépett és kivett egy üveg sört. Ha
nem tudják felhasználni ellene a nadrágot és az edzőcipőt, akkor
megússza. A szobrocskákból legfeljebb annyit láthatnak, hogy
tehetséges vagyok, gondolta, de attól még nem bizonyíthatják rám,
hogy én véstem bele a halálfejet az ajtóba.
A sörével kiment a pajtához, ahol szemügyre vette a motoros
fűnyírót, meg a többi szerszámot.
Hamarosan nekem is lesz annyi pénzem, hogy kertészt fogadjak,
gondolta.

163
 38

Hétfő este Zach betért Marty bárjába, ahol evett egy hamburgert,
majd néhány pohárka ital mellett azon töprengett, hogy felhívja-e Ted
Cartwrightot. Mostanra már biztosan megkapta a fényképet, amit
postán juttatott el neki. Egyenesen neki címezte, nehogy elakadjon
valamelyik titkárnőjénél.
A boríték bal sarkába a következő szavakat írta: „Személyes
felbontásra!”
Tetszett neki ez a megjegyzés. Pár évvel ezelőtt az egyik
tanítványa, aki tartozott neki a lovaglóleckék árával, ugyanezt a
megjegyzést írta rá a borítékra, amelyben elküldte neki a csekket.
Azóta Zach minden levelét, még a telefonszámláját is a „Személyes
felbontásra!” felirattal látta el.
Fogadok, hogy a zsaruk már kihallgatták Tedet Georgette Grove
ügyében. Mindenki tudja a városban, mennyire haragudott az
asszonyra, amiért az folyton keresztbe tett neki az építkezései miatt,
így nem tenne jót neki, ha egy bizonyos Zach Willet véletlenül a
rendőrségen akarna könnyíteni lelkiismeret-furdalásán, ami egy
réges-régi ügy miatt kezdené gyötörni.
Mindez persze csak akkor történne meg, ha az ügyészség
garantálná a mentességet, vagy minek nevezik, figyelmeztette magát.
Én vagyok a cápához vezető halacska, gondolta Zach elégedetten.
Úgy gondolta, beéri az addig elfogyasztott két whisky-vel, és
hazament. Méghogy haza! Régen szerette azt a helyet. Nem volt nagy,
de elfért benne. Három szoba, hátul egy veranda, ahol szép időben,
ha nem kellett dolgozni, kiülhetett az újságokkal és a kis, hordozható
tévékészülékkel. De tavaly az öreg Pottersné meghalt, és a lánya
költözött be a földszinti lakásba. A nőnek négy gyereke van, az egyik
dobol. Zachet megőrjíti a ricsaj. Az a nő biztosan fizet a kölykének,
hogy doboljon. Rá akarja tenni a kezét Zach lakására, de a férfinek

164
még két évig szerződése van rá, tehát egyelőre marad.
Ted lakásokat épít Madison belvárosában, gondolta Zach.
Mindenhol látni a nevét. Pár hét, és elkészülnek velük. Jól jönne egy
tágasabb lakás, meg egy parkolóhely. Ó, a fene… most még a kölyök
haverjai is idecsődülnek! – morogta, amikor sehol sem talált egy
helyet, ahol leparkolhatott volna.
Végül másfél háztömbbel arrébb megállt, majd mogorván elindult
a ház felé. Kellemes idő volt. A veranda tele volt fiatalokkal. „Szia,
Zach”, köszöntek oda páran, de nem foglalkozott velük. A
lépcsőházban megérezte a fűszagot. A srácok miatt letett róla, hogy
kiüljön a verandára.
Az sem vigasztalta, hogy az egyik szomszéd azzal fenyegetőzött,
hogy kihívja a rendőrséget. Nyugtalanul járt-kelt a lakásban, majd
elővette a mobilját, letette az asztalra, de nem tudta eldönteni, mit
csináljon. Egy hete küldhette el Tednek a levelet, de az még jóval
azelőtt történt, hogy Georgette golyót kapott a fejébe. Ted most már
ideges lehet, bólogatott Zach elégedetten.
A dobszóló hangjára összerezzent a fotelban. Káromkodva
felhívta Tedet.
„A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető… Ha üzenetet kíván
hagyni…”
Zach türelmetlenül várt a sípszóig.
– Sajnálom, hogy nem tudtalak elérni, Ted. Gondolom, nagyon
kiborultál Georgette halála miatt. Fogadok, hogy megvisel. Remélem,
hallod, amit mondok, mert odalenn nagy a zaj. Szükségem lenne egy
olyan tuti kis városi lakásra, amilyeneket most építesz. Remélem,
megkaptad a fotót – mondta.
Már-már letette a telefont, amikor eszébe jutott valami.
– Ó, majd’ elfelejtettem, van egy új tanítványom. A hölgy neve
Celia Nolan, és kiderült, hogy a régi házadban lakik. Nagyon
érdekelte Will Barton balesete. Gondoltam, szólok.

165
 39

Hétfő este próbáltam elmondani Alexnek, hogy meg akarok bízni egy
ügyvédet, de képtelen voltam megszólalni. A Spring Lake-i hétvége
némiképp csitított a feszültségen, és túlságosan gyáva voltam, hogy
elrontsam a jó hangulatot.
A lovaglólecke után elmentem vásárolni. Kathleen, az
örökbefogadó anyám csodálatos szakácsnő, aki képes bármiből
ünnepi lakomát varázsolni, amit a hűtőszekrényben talál. Én meg se
próbálok versenyezni vele, bár szeretek főzni, és megnyugtat ez a
foglalatosság.
Sue felültette Jacket a pónijára, és elvitte egy hosszú sétára. Jack
izgatottan mesélt a fiúkról, akikkel az utcán találkoztak.
– Beszéltem Billyvel, tudod, aki nem sír. És mami, ne felejtsd el
megmondani az anyukájának, hogy holnap, iskola után átmehetek
hozzájuk játszani.
Jack segített nekem összekeverni a kétszersülthöz való tejet, vajat
és lisztet, majd lecsöpögtette a salátát, aztán összeütöttünk egy
mustármártást a lazachoz. Utána egyedül készítette el a spárgát.
Amikor Alex fél hétre hazaért, mindannyian beültünk a nappaliba,
ahol Alexszel borozgattunk, Jack pedig kapott egy pohár üdítőt. Utána
megvacsoráztunk az étkezőben. Ebben a helyiségben ez volt az első
közös vacsoránk.
Alex beszámolt az idős ügyfeléről, aki végre rászánta magát a
végrendelete megmásítására.
– Ezúttal az unokahúga kapja meg a hamptonsi házát, és ezzel
kitör a családban a harmadik világháború – mondta. – Az a
benyomásom, az öreglány élvezi, hogy gyötörheti a rokonait. Engem
nem zavar, csak fizessen rendesen.
Alex sportinget és melegítőt öltött. Szokás szerint most is nagyon
vonzónak találtam. Imádom a kezét, a hosszú, formás ujjait. Szép,

166
érzékeny, bár igen erős keze van.
Kellemes, családias vacsora után voltunk. Megkönnyebbültem,
amikor Alex elmondta, hogy másnap délután egy-két napra Chicagóba
kell mennie, hogy felvegyen egy vallomást az egyik ügyében.
Legalább nem lesz itthon, ha netán ismét zaklatnának azzal a szörnyű
üzenettel. Fel akartam hívni Dr. Morant, aki fiatalabb koromban
kezelt. Már nyugdíjba vonult, de megvan a száma. Szükségem lenne a
tanácsára. Utoljára akkor beszéltem vele, amikor úgy döntöttem,
hozzámegyek Alexhez, és akkor figyelmeztetett, hogy nagy kockázatot
vállalok, amikor nem számolok be neki a, múltamról. „Larrynek nem
volt joga ezt kérni magától, Celia”, mondta. Szükségem van Moran
tanácsára, mert nem tudom, hogyan mondjam el Alexnek, hogy úgy
érzem, ügyvédet kellene fogadnom.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, míg lefektettem Jacket.
Olvastam neki egy mesét, aztán megengedtem, hogy elalvás előtt ő is
olvasson egyet magának, majd eloltottam a villanyt.
A szoba egykor az enyém volt. Bár tágas, az ágyat csak az
ablakok közötti fal mentén tudtuk elhelyezni benne. Amikor a
költöztetők bevitték oda az ágyat, megkértem őket, hogy állítsák a
szemközti fal mellé, de sajnos nem fért el.
Gyerekkoromban fehér, kislányos bútorom volt; az ágyamon egy
kék-fehér takaró, amelyhez tökéletesen illett a hasonló színű függöny.
Jack juharfából faragott bútora sokkal fíúsabb volt. Az élénkvörös,
sárga, kék és zöld színű foltokból összeállított paplanát a terhességem
idején varrtam. Amikor betakartam, felidéztem azokat a boldog
napokat, amelyeket Celia Kellogg Fosterként éltem meg.
Mielőtt lementem, még elméláztam az ajtóban. Amikor annyi idős
voltam, mint a fiam, biztonságban éreztem magam e falak között, és
sejtelmem se volt róla, hogy mit tartogat számomra a sors.
És Jack számára vajon mit tartogat? Az ő korában a legvadabb
álmaimban sem gondoltam volna, hogy pár év múlva az én kezem
által fog meghalni az anyám. Baleset volt, de akkor is megöltem, és

167
láttam, hogyan ér véget egy emberi élet.
Az anyám tekintete a semmibe meredt. A teste elnehezedett.
Gurgulázva felsóhajtott, majd, miközben többször is elsütöttem a
fegyvert, és Ted megpróbált felém kúszni, ő lassan a szőnyegre
roskadt. A keze a feje mellett nyugodott.
Őrült, sötét gondolatok, de ahogy lementem a lépcsőn, tudtam,
hogy meg kell védenem Jacket. Az első csengetésre felkapja a
telefont. Tegyük fel, hogy a rekedtes hang újra Kicsi Lizzie-ről fog
beszélni. A pónis epizód miatt már tudja, hogy Lizzie egy nagyon
rossz kislány volt. A vandalizmus, a rendőrség, a média és a mentők
mind-mind mély benyomást keltettek benne. Egyelőre úgy tűnik, jól
van, de ki tudja, mi játszódhat le a fejecskéjében?
Összeszedtem magam, és igyekeztem felidézni az ebédlőasztalnál
érzett békét és nyugalmat, majd bementem a konyhába. Míg
lefektettem Jacket, Alex leszedte az asztalt, s az edényeket betette a
mosogatógépbe.
– Éppen időben – mosolygott rám. – Kész a kávé. Igyuk meg a
nappaliban.
Leültünk a kandalló elé állított székekre. Láttam rajta, hogy
mondani akar valamit.
– Mit mondtál Jacknek, mikor van villanyoltás? – kérdezte Alex.
– Nyolc harminckor, de biztos lehetsz benne, hogy már jóval
előtte elalszik.
– Nekem még új ez az egész. – Ezután Alex rám nézett, és
éreztem, hogy készül valamire. – Ceil, szombaton meghozzák a
zongorát-jelentette be.
Gyorsan felemelte a kezét, nehogy tiltakozzak ellene.
– Hiányzik a zongorám, Ceil. Már hat hónapja raktárban van.
Lehet, hogy már holnap sikerül találni egy új házat, de az is lehet,
hogy csak egy év múlva.
– Ugye, itt akarsz maradni? – kérdeztem.
– Igen, Ceil. Biztos vagyok benne, hogy a te tehetségeddel

168
kényelmes otthont varázsolsz ebből a házból. Felszerelhetünk egy
biztonsági kerítést.
– De az emberek akkor is a Kicsi Lizzie Házaként fogják
emlegetni – tiltakoztam.
– Erre is van megoldás, Ceil. Azt olvastam, hogy az emberek
maguk nevezik el a házaikat. Ezt a házat eredetileg Dombtető laknak
hívták. Mi lenne, ha visszakapná a régi nevét, amit feltüntetnénk a
kapun is? Aztán adnánk egy koktélpartit. A meghívókon rajta lenne a
ház fotója. Szerintem mindenkinek tetszene a régi-új név. Mit szólsz
hozzá? Az arckifejezésem mindent elárult.
– Jól van, értettem – mondta Alex. – Csak egy kósza ötlet volt. –
Felállt, és rám nézett. – Szombaton mindenképpen meghozzák a
zongorát.

***

Másnap reggel Alex egy sietős csókkal ébresztett.

– Kimegyek lovagolni. A klubban le tudok zuhanyozni, és át is
öltözöm. Este felhívlak Chicagóból.
Nem tudom, észrevette-e, hogy egész éjszaka ébren feküdtem
mellette. Egy órával utánam tért nyugovóra, és gyorsan ágyba bújt.
Még egy szokásos esti puszit sem kaptam tőle.
Miután kitettem Jacket az iskolánál, ismét betértem a kávézóba.
Cynthia Granger, a nő, akivel egy héttel korábban beszélgettem, egy
másik hölgy társaságában a szomszédos asztalnál ült. Amikor
meglátott, felállt és megkért, hogy üljek át hozzájuk. Nem volt túl sok
kedvem hozzá, de ösztönösen megkedveltem Cynthiát, és legalább
megtudhattam, miként vélekednek az emberek Georgette haláláról, na
meg arról, hogy én találtam meg a holttestet.
Cynthia kifejezte sajnálkozását a szörnyű élmény miatt, majd
elárulta, hogy a helybéliek szerint Ted Cartwrightnak köze lehetett
Georgette halálához.

169
 – Ted mindig is olyan maffiózó típus volt – magyarázta. –
Természetesen nem tagja a maffiának, de a kedves felszíni máz egy
igen kemény pasast takar. Úgy hallottam, péntek délután meglátogatta
valaki az ügyészségről.
Úgy tűnt, minden rendben van. Ha az ügyész úgy véli, Ted
Cartwrightnak köze lehet Georgette halálához, akkor valószínűleg
csak képzelődtem Walsh nyomozóval kapcsolatban. Az ő szemükben
én is csak egy áldozat lehetek, a New York-i hölgy, aki volt annyira
peches, hogy éppen abba a házba költözött, ráadásul egy halottba is
belebotlott.
Lee Woods, Cynthia ismerőse tavaly költözött ide Manhattanból.
Kiderült, hogy mielőtt hozzámentem Larryhez, a barátnője, Jean
Simons engem bízott meg a lakása berendezésével. Valóságos
dicshimnuszokat zengett a munkámról.
– Szóval maga az a híres Celia Kellogg – mondta. – Csodálatos
munkát végzett Jean lakásában. Ezt nevezem véletlennek. Tudja,
amikor felújíttattam a lakásomat, megpróbáltam megkeresni magát.
Fel is hívtam, de megtudtam, hogy gyereke született és nem vállal új
munkát. Most mi a helyzet?
– Előbb-utóbb elkezdek dolgozni – feleltem.
Jó érzés volt ismét Celia Kellogg belsőépítésznek lenni. Cynthia
és Lee még egy házvezetőnőt is ajánlott nekem, akinek a munkaadója
Észak-Karolinába költözött. Hálásan felírtam a nevet. Ám ahogy
felálltam, hogy elbúcsúzzak tőlük, hirtelen megéreztem, hogy
figyelnek. Megfordultam, és megláttam a szomszéd asztalnál ülő
férfit.
Paul Walsh nyomozó volt az.

170
 40

Kedd délután Jeff MacKingsley ingerülten kiszólt a titkárnőjének,

hogy ne kapcsoljon senkit. Délben benézett hozzá Paul Walsh és
jelentette, hogy egész délelőtt követte Celia Nolant.
– Kissé meglepődött, amikor észrevett a kávézóban -- mondta. –
Utána követtem egészen Bedminsterig, ahol bement egy
lovasruházatot árusító boltba. Észre se vette, hogy a nyomában
vagyok. Amikor kijött onnan, kis híján szívrohamot kapott, ahogy
meglátta, hogy mögötte parkolok. Tudtam, hogy el kell mennie a
gyerekért, így holnapig békén hagyom. De akkor újra fel fogok
bukkanni.
Mintha direkt provokálna, de egyelőre nem veszem el tőle az
ügyet, gondolta Jeff. Szerintem a Georgette Grove halála és az
Öregdombi fasorban keletkezett rongálás ügyében nem vezet sehova a
nyomozás.
Még Ted Cartwright úgynevezett „fenyegetőzését” se vehetjük
komolyan, bár ez még nem jelenti azt, hogy tisztáztuk a pasast.
Távolról sem.
Jeff fogta a noteszét, s egy új oldalra lapozott. A nyomozás elején
mindig jobban ment a munka, ha leírt magának egy-két gondolatot.
Kinek állt érdekében Georgette halála? Két embernek: Tednek és
Henry Paley-nek. Jeff leírta a nevüket a noteszébe, és aláhúzta
azokat. Cartwright szerda délelőtt kiment lovagolni, és észrevétlenül
letérhetett az ösvényről, hogy bejusson a Holland úti házba.
Megvárhatta Georgette-et, majd bement utána. Végül is az asszony
nyitva hagyta az ajtót Celia Nolan miatt.
Ezzel a forgatókönyvvel csak az a baj, hogy feltételezéseken
alapul, bár Henry Paley is adhatott neki tippeket. Igen ám, de azt már
nem tudhatta, hogy Celia Nolan valamivel később, a saját autóján fog
odaérni. Ha véletlenül egyszerre érkeznek, vajon Celiát is megölte

171
volna? Nem valószínű, dünnyögte Jeff.
Sokkal valószínűbb, hogy Henry Paley a tettes, gondolta, és
vastagon bekarikázta a férfi nevét. Beismerte, hogy tudott Georgette
Holland úti találkozójáról. Megvárta ott, majd bement utána a házba,
lelőtte, aztán még Celia Nolan érkezése előtt elmenekült onnan. Az
indíték a pénz és a lebukástól való félelem lehetett. Ha kapcsolatot
lehet teremteni közte és a rongálás között, akkor hosszú
börtönbüntetésnek néz elébe, és ezzel ő is tisztában volt.
Henrynek indítéka és lehetősége is volt a bűncselekmény
elkövetésére, vonta le Jeff a következtetést. Tegyük fel, azért rongálta
meg a Nolan-házat, hogy kínos helyzetbe hozza Georgette-et,
remélve, hogy Nolanék beperlik az asszonyt, ami anyagilag
tönkretehette volna. Tudta, hogy Georgette elmulasztotta tájékoztatni a
családot a ház történetéről. Jeff ismét bekarikázta Henry nevét.
Henry Paley bevallotta, hogy csütörtök délelőtt a Holland út
szomszédságában tartózkodott. Reggel kilenckor több
ingatlanügynökkel együtt megtekintett egy házat. Angelo beszélt a
többi ingatlanközvetítővel, akik negyed tízkor látták a háznál. Celia
Nolan háromnegyed tízkor ért oda, tehát Henrynek tizenöt-húsz perce
volt arra, hogy elhagyja a megtekintésre megnyitott házat, átvágjon az
erdőn, lelője Georgette-et, majd visszamenjen az autójához és
távozzon.
Csakhogy ha Henry a gyilkos, akkor kit bízott meg a Nolan-ház
megrongálásával? Nem hiszem, hogy ő tette, gondolta Jeff. A festékes
kannák nehezek, és az ajtón talált faragás egyáltalán nem vall amatőr
kézre.
Aztán ott van a Georgette táskájában talált kép, merengett Jeff.
Vajon mi okból tették oda? És miért törölték le róla az
ujjlenyomatokat? Elképzelhető, hogy Georgette vágta ki az újságból,
de miért törölte le róla a saját ujjlenyomatát? Ezt valaki más tette.
És mi van a másik képpel, amelyet Celia Nolan a rongálás
másnapján talált meg a pajtában, az oszlopra ragasztva? Megértem,

172
hogy nem akart több felhajtást, de akkor is aggódhatott, hogy valaki
behatolt a birtokukra. Az is lehet, hogy egyszerűen nem gondolta
végig. A képet aznap reggel találta meg, és még a férje sem tudott
róla.
Két kép: az egyik a Barton családot, a másik meg Celia Nolant
ábrázolja. Az egyiket jól látható helyre, az oszlopra ragasztották. A
másikról szándékosan letörölték az ujjlenyomatokat, amit egy amatőr
nyomozó is gyanúsnak találna.
Az ügyész a noteszlapra nézett. Mindössze három szót jegyzett le:
„Ted”, „Henry” és „képek”. Megcsörrent a telefonja. Kifejezetten
megkérte a titkárnőjét, hogy ne zavarják.
– Igen, Anna – szólt bele a készülékbe.
– Early őrmester van a vonalban. Azt mondja, nagyon fontos.
Olyan a hangja, mintha megütötte volna a főnyereményt.
– Kapcsolja. - Jeff hallotta a kattanást. - Halló, Clyde, mi újság?
– Jeff, rájöttem, hogy ki járt a Kicsi Lizzie Házánál.
Most arra vár, hogy kifaggassam, gondolta Jeff.
– A lényeget, Clyde.
– Máris mondom. Arra gondoltam, nemcsak az ingatlanközvetítők
juthattak hozzá a vörös festékhez. Tudja, a Benjámin Moore-féle
umbriai vörössel kevert festéhez.
Talált valamit, gondolta Jeff, de nem hagyom, hogy játsszon
velem. Tudta, hogy Clyde kicsit több érdeklődést vár el tőle, de azért
sem szólalt meg.
Miután az ügyész nem reagált, az őrmester folytatta a
beszámolóját:
– Eszembe jutott az a kertész, Charley Hatch. Neki bejárása volt a
Holland úti házba, elvégre a tulajdonosok a takarítással is megbízták.
Tudhatott a tárolóban lévő festékről.
– Folytassa – mondta Jeff. A hangjában már nyoma sem volt a
türelmetlenségnek.
– Péntek délután benéztem hozzá, és amikor beléptem a házába,

173
éreztem, hogy nagyon ideges valamiért. Emlékszik, milyen meleg volt
aznap?
– Igen, de miből gondolja, hogy ideges volt?
Most, hogy végre felkeltette az ügyész érdeklődését, Clyde Earley
őrmester nem siette el a választ.
– Először is feltűnt nekem, hogy Charley egy vastag kordbársony
nadrágban és divatos papucsban van, amit furcsának találtam. Azt
mondta, zuhanyozni készült, és amikor meglátott, gyorsan magára
kapta a nadrágot. Őszintén szólva nem vettem be. Kíváncsi lettem az
igazi munkaruhájára.
Jeff ujjai a telefonra fonódtak. Lehet, hogy Hatch nadrágja és
cipője festékes lett, gondolta.
– Így aztán ma reggel elmentem Charley házához, és megvártam a
szemétszállítókat. Péntek óta nem jártak ott, és gondoltam, hátha
találok valamit a szemétben. Fél órával ezelőtt végre megérkezett a
szemeteskocsi. Megvártam, míg elhagyja Charley birtokát, s mielőtt a
szállítók bedobták volna a zsákjait, megkértem őket, hogy nyissák ki.
Szerintem nem ütközik törvénybe. A második zsákban, egy-két régi
trikó és pulóver alatt találtunk egy vörös festékfoltos farmernadrágot,
meg egy pár edzőcipőt, valamint néhány fafaragványt, az aljukon a
HC kezdőbetűkkel. A jelek szerint Charley Hatch szeret faragni. A
holmikat behoztam az irodámba.
Clyde Earley elégedetten mosolygott. Nem tartotta szükségesnek,
hogy felhívja az ügyész figyelmét arra a csekélységre, miszerint
hajnali négy órakor visszatért Charley házához és visszatette a
holmikat a szemeteszsákba. A terv tökéletesen bevált, és végül egy
igen megbízható tanú, nevezetesen a szemétszállító jelenlétében
nyitotta fel a zsákot.
– A szemétszállító tanúsítja, hogy felnyitotta a zsákot, és azt is
megerősíti, hogy Charley birtokáról származik? – kérdezte Jeff
izgatottan. Early megérdemelte az érdeklődést.
– Ebben biztos lehet – felelte Clyde. – Mint mondottam,

174
megvártam, míg kihozza a zsákot Charley udvaráról. Arra is volt
gondom, hogy megmutassam neki a faragványok alján lévő
kezdőbetűket.
– Ez aztán az áttörés, Clyde – dicsérte Jeff. – Remek munkát
végzett. Hol van Charley?
– Valahol kertészkedik.
– A ruhákat beküldjük az állami laborba. Biztos vagyok benne,
hogy a ruháján lévő festék megegyezik a rongálás helyszínén talált
anyaggal – mondta Jeff. – Ez azonban eltart egy-két napig, én pedig
nem akarom húzni az időt. Azt hiszem, megvan, amit akarunk. Most
gyorsan megírom a feljelentést, és elmegyünk érte. Nagyon hálás
vagyok magának, Clyde. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
– Úgy vélem, valaki lefizette Charley-t, hogy rongálja meg a
Nolan-házat – jegyezte meg az őrmester. – Magától nem talált volna
ki ilyesmit.
– Egyetértek. – Jeff letette a kagylót, és megnyomta a házitelefon
gombját. – Anna, szükségem lenne magára. Le szeretnék diktálni egy
feljelentést.
A titkárnő épp hogy leült, amikor ismét megcsörrent a telefon.
– Nem érdekel, ki keres, hagyjon üzenetet – mondta Jeff. –
Sürgősen meg kell szereznem a letartóztatási parancsot.
Clyde Earley telefonált.
– Most szóltak be a 911-től. A Birkadombról egy hisztérikusan
zokogó asszony bejelentette, hogy Charley Hatch, a kertészük a
birtokuk északi végében, a földön hever. Fejbe lőtték, és szerinte
halott.

175
 41

Kedd délben, fél egy körüli időben Henry Paley átsétált az irodájából
a Fekete Ló bárba, hogy találkozzon Ted Cartwrighttal, aki megkérte,
hogy ebédeljenek együtt. Amikor odaért, óvatosan körülnézett, majd
megkönnyebbülten felsóhajtott. Shelley és Ortiz nyomozók nem
voltak ott. A hétvégén többször is benéztek az irodájába, és
Georgette-ről faggatták. Különösen az érdekelte őket, hogy vajon mit
akart mondani azzal, hogy „Senkinek se árulom el, hogy felismertem”.
Megmondtam nekik, hogy fogalmam sincs, kit ismert fel, gondolta
Henry, de nem hittek nekem.
Szokás szerint most is telt ház volt, de a nyomozókat sehol se
látta. Ted Cartwright az egyik sarokasztalnál foglalt helyet. Háttal ült
az ajtónak, de fehér hajáról könnyen fel lehetett ismerni. Már túl van
az első whiskyjén, vélte Henry, ahogy azt asztalhoz lépett.
– Nem kellene itt találkozni, Ted – mondta, és leült.
– Neked is jó napot, Henry. És ha már itt tartunk, szerintem
nagyon jó ötlet, hogy itt találkozunk – mondta Cartwright. – Húsz
százalékban tiéd a 24-es út menti birtok, tehát minden jogod megvan
ahhoz, hogy találkozz valakivel, aki megvenné a részedet. Bár jobban
örülnék neki, ha nem írtad volna le a megállapodásunkat, hogy előbb
Georgette, majd az ügyészség is tudomást szerezzen róla, de most már
nem számít.
– A minap még zavartak azok a feljegyzések – jegyezte meg
Henry, de akkor észrevette az asztaluk mellett álló pincért. – Egy
pohár merlot-t, legyen szíves – mondta.
– Ha már itt van, hozzon nekem is egy pohárral ugyanebből. –
Aztán, amikor a pincér el akarta venni a poharát, ingerülten
felcsattant. – Nem látja, hogy nem ittam meg? Hagyja itt.
Sokat iszik, ez még nála is szokatlan, gondolta Henry. Nem olyan
nyugodt, mint mutatja.

176
 Cartwright Henryre nézett.
– Most viszont már nem zavarnak, és azt is megmondom, miért.
Megbíztam egy ügyvédet, és a mai ebéd célja egyrészt az, hogy
megmutassuk az embereknek, hogy nincs rejtegetnivalónk, másrészt
neked is azt javaslom, hogy szerezz magadnak egy ügyvédet. Az
ügyészség meg akarja oldani az ügyet, és első körben ránk akarják
majd bizonyítani, hogy el akartuk tenni Georgette-et láb alól, hogy az
egyikünk lelőtte, vagy felbérelt valakit, hogy végezzen vele.
Henry Cartwrighra bámult, de türelmesen megvárta, míg a pincér
leteszi az italokat.
– Eszembe se jutott, hogy az ügyészség gyanúsítottként kezelne –
szólalt meg, miután ivott egy korty bort.
– Bár bevallom, nem sújtott porig a halála. Egy időben tetszett
nekem, de ahogy öregebb lett, egyre jobban megmakacsolta magát, de
minek magyarázzam, hiszen te is tudod. Ennek ellenére nem vitt volna
rá a lélek, hogy fájdalmat okozzak neki. Mellesleg soha életemben
nem volt fegyver a kezemben.
– Mi ez a védőbeszéd? – kérdezte Cartwright. – Engem nem kell
meggyőznöd. Ismerem a fajtádat, Henry. Gyáva disznó vagy.
Szerintem az Öregdombi fasoron is te intézted azt a fesztivált.
– Nem akarsz rendelni? – kérdezte Henry. – Délután ügyfelekkel
van találkozóm, Georgette halála meglepő módon fellendítette az
üzletet, és elég sokan akarnak házat vásárolni a környéken.
A két férfi legközelebb akkor szólalt meg, amikor kihozták a
marhahúsos szendvicseiket.
– Ted, most, hogy végre rávettem Georgette unokaöccsét, hogy
eladja a birtokot, jól jönne az a csekk, amit felajánlottál – mondta
Henry nyugodtan. – Ha jól emlékszem, százezer dollárban
állapodtunk meg.
Cartwright keze megállt a levegőben.
– Ugye most viccelsz?
– Dehogy viccelek. Megállapodtunk.

177
 – A megállapodás szerint neked rá kellett venned Georgette-et,
hogy adja el a birtokot, és ne ajándékozza oda az államnak.
– Megállapodás ide vagy oda, a birtok most eladó. Sejtettem,
hogy nem akarsz fizetni. A hétvégén beszéltem Georgette
unokaöccsével, és tájékoztattam, hogy rajtad kívül mások is szép
summát kínáltak a birtokért. Felajánlottam neki, hogy felhívom azokat
az embereket, és ha úgy alakul, helyette is tárgyalok.
– Blöffölsz – fakadt ki Cartwright dühösen.
– Dehogy blöffölök, Ted. De te igen. Rettegsz, hogy letartóztatnak
Georgette meggyilkolása miatt. Éppen akkor a Holland úti ház
közelében lovagoltál, továbbá tagja vagy a Nemzeti Lőfegyver
Szövetségnek, és fegyvertartási engedélyed is van. A halála előtti
este éppen ebben a helyiségben vitatkoztál össze Georgette-el. Na, mi
legyen, keressem fel a többi érdeklődőt is, vagy negyvennyolc órán
belül megkapom a csekkem?
Henry felállt, mielőtt választ kapott volna a kérdésére.
– Most már tényleg vissza kell mennem az irodába, Ted. Kösz az
ebédet. Puszta kíváncsiságból kérdezem, még mindig találkozgatsz
Robinnal, vagy ő már tavalyi hó?

178
 42

Lorraine Smith hisztérikus telefonhívása miatt nemcsak a rendőrség,

hanem a mentők, az orvosszakértő, a média és Jeffrey MacKingsley
ügyész úr és az emberei is kiérkeztek a helyszínre.
Az ötvenéves, kétgyermekes Lorraine lassan összeszedte magát
annyira, hogy válaszoljon a nappalijában összegyűlt hivatalos
személyek kérdéseire.
– Charley egy óra körül ért ide – nézett Jeffre, Paul Walshra,
Angelo Ortizra és Mort Shelley-re. – Minden kedden lenyírja a
gyepet.
– Beszélt vele? – kérdezte Jeff.
– Ma igen. Általában havonta egyszer szoktunk beszélni. Tudja,
amikor megjön, lepakolja a szerszámait és munkához lát. Úgy volt,
hogy pár hét múlva elülteti az őszi virágokat, és ilyenkor mindent
meg szoktunk beszélni. De a fűnyíráshoz nem kell külön utasításokkal
ellátnom.
Lorraine érezte, hogy túl gyorsan és összevissza beszél. Ivott egy
kis kávét, majd kissé nyugodtabban nézett az ügyészre.
– Ma mégis kiment hozzá.
– Igen, mert bosszantott, hogy elkésett. Reggel kilencre vártam, és
meghívtam a barátaimat ebédre. Kinn voltunk az udvaron, és nagyon
idegesített a fűnyíró zúgása. Végül kimentem és megkértem, hogy
jöjjön vissza holnap.
– Mit felelt?
– Nevetett és azt mondta: „Tudja, Mrs. Smith, velem is megesik,
hogy elfáradok és elalszom. Használja ki, hogy itt vagyok, míg
teheti”.
– Utána mi történt?
– Megszólalt a mobilja – Az asszony egy pillanatra
elgondolkodott. – Pontosabban az egyik mobilja.

179
 – Két telefonja volt? – szólt közbe Paul Walsh.
– Engem is meglepett. Kivette az egyik telefont a mellzsebéből,
de amikor hallotta, hogy tovább csörög, a farzsebéből is elővett egy
telefont.
– Nem hallotta véletlenül, ki kereste?
– Nem, de láttam rajta, hogy nem akar előttem beszélni vele.
Megkérte az illetőt, hogy várjon egy percet, aztán azt mondta:
„Felpakolom a cuccot, és már itt se vagyok, Mrs. Smith”.
– Ez fél kettőkor történt?
– Legkésőbb kettő előtt húsz perccel. Utána visszamentem a
barátaimhoz, majd megebédeltünk, és kettő húsz körül távoztak. A ház
előtt parkoltak, így nem vettem észre, hogy Charley autója még
mindig hátul van, a garázs mellett. Amikor megláttam, odamentem,
hogy megnézzem, mit csinál.
– Ez mikor történt, Mrs. Smith? – kérdezte Angelo Ortiz.
– Pár perccel azután, hogy elmentek a vendégeim. A hátsó
udvaron nem találtam, így átmentem a medencéhez. A teniszpálya
szélét teleültettük puszpánggal, hogy ne lássanak be a kerítésen.
Charley ott feküdt két növény között. A szeme nyitva, és az arca jobb
oldala csupa vér volt. – Smith megdörzsölte a homlokát, mintha
szabadulni akarna az emléktől.
– Mrs. Smith, amikor felhívta a 911-et, azt mondta, azt hiszi, hogy
meghalt. Volt valami oka, hogy azt higgye, esetleg életben van?
– Már nem emlékszem, mit mondtam.
– Ez érthető. Ön szerint mit akart mondani Charley Hatch azzal a
kijelentésével, hogy „Használja ki, hogy itt vagyok, míg teheti”?
– Charley nagyon könnyen megsértődött. Jól dolgozott, de nem
láttam rajta, hogy szereti a munkáját. Tudja, a kertészek általában
élvezik, ahogy a növényekkel foglalkoznak, de Charley számára
mindez csak munka volt. Szerintem azt akarta mondani, hogy nem
akar többé kertészkedni.
– Értem – mondta Jeff, és felállt. – Később alá kellene írnia a

180
tanúvallomását. Köszönjük a segítségét. Nagyon megkönnyítette a
munkánkat.
– Mi történt, anyu? Jól vagy?
Két tökéletesen egyforma ikerlány lépett be a nappaliba.
Tizennyolc év körüliek voltak, és az édesanyjukhoz hasonlóan nekik
is aranybarna hajuk volt. Lorraine Smith felugrott és megölelte őket.
– Amikor megláttuk a rendőrautót, meg azt a sok embert, azt
hittük, történt veled valami – mondta az egyik lány.
– Szerencséje van, hogy nem lepte meg Charley Hatch gyilkosát –
jegyezte meg Mort Shelley, amikor kimentek a házból. – Maga mit
gondol erről az egészről?
– Azt gondolom, hogy Charley megbízója egyszeriben ideges lett
és megijedt, hogy ha rászállunk a fiúra, nem tudja tartani a száját, így
elhallgattatta.
Lola Spaulding bűnügyi helyszínelő begyűjtötte a bizonyítékokat.
– Jeff, az áldozat tárcája a teherautóban van. Nem nyúltak hozzá.
Mobiltelefonnak semmi nyoma, de találtunk valamit a zsebében, ami
érdekelni fog. Még nem néztük meg, hogy vannak-e rajta
ujjlenyomatok.
A Georgette Grove táskájában talált fényképhez hasonlóan ezt is
egy újságból vágták ki. Egy harminc év körüli, döbbenetesen szép nőt
ábrázolt. Lovaglónadrágot és vadászzekét viselt, kezében egy
ezüstkupát tartott.
– Ez Charley Hatch mellényzsebében volt – mondta Lola. – Nem
tudják, ki lehet?
– De igen – felelte Jeff. – Ő Audrey, Liza Barton édesanyja, és a
képet az egyik múlt heti cikkből vágták ki, amelyben a rongálásról
tudósítottak.
Visszaadta a képet Spauldingnak, majd a sárga rendőrségi
kordonhoz lépett, amellyel a sajtó képviselőit próbálták távol tartani
a helyszíntől. Audrey Barton az Öregdombi fasoron élt, gondolta. A
megoldás kulcsa a házban rejlik. A pszichopata, aki már két emberrel

181
is végzett, úgy tűnik, képeket hagy maga után. Játszadozik velünk?
Mit akarsz mondani? – kérdezte magában Jeff. És hogyan
állítsunk meg?

182
 43

A Bedminsterből hazafelé tartó úton mindegyre a visszapillantó

tükröt figyeltem, hogy még mindig a nyomomban van-e Walsh
nyomozó. Egy idő után megnyugodtam, mert sehol sem láttam a fekete
szedánját. Az iskolánál felvettem Jacket, hazahoztam, megmostam a
kezét meg az arcát, majd elvittem Billyhez (aki nem sír) játszani.
Azonnal megkedveltem Billy édesanyját. Carolyn Browne velem
egykorú lehet, göndör, fekete a haja és kedves, vidám természetű
asszony.
– Billy nagyon ragaszkodik Jackhez – mondta. – Örülök, hogy
ideköltöztek, mert nincs más, vele egykorú gyerek az utcában.
Meghívott egy kávéra, de udvariasan elutasítottam, mondván,
hogy el kell intéznem néhány telefonhívást. Ez alkalommal igazat
mondtam, nem úgy, mint előző nap, amikor csak le akartam rázni
Marcellát. Feltétlenül beszélnem kellett Dr. Morannel. Kaliforniában
reggel tíz óra, így biztosan nem zavarom. És Kathleennel is
beszélnem kell. Most, hogy Martin emlékezete egyre inkább kihagy,
már csak a feleségével beszélgethetek bizalmasan. Dr. Morantől
eltérően ő inkább azon a véleményen volt, hogy mielőbb temessem el
a múltamat.
Jack gyorsan megpuszilt, majd miután megígértem, hogy négyre
visszamegyek érte, hazasiettem. A házban egyenesen az
üzenetrögzítőhöz szaladtam. Amikor Jackkel beugrottunk egy percre,
láttam, hogy villog a lámpa, de nem mertem lehallgatni az üzenetet,
míg ő is a közelben volt.
Walsh nyomozó keresett. Azt mondta, szeretne feltenni pár
kérdést, mert úgy véli, rosszul emlékszem az időpontra, amikor
megtaláltam Georgette holttestét. Helyismeret híján szerinte nem
juthattam el olyan gyorsan a Holland útra. „Megértem, hogy
megrémült, Mrs. Nolan, de remélem, most már megnyugodott kissé.

183
Okvetlenül beszélnünk kell”, hallottam a nyugodt, ám gunyoros
hangját.
Töröltem az üzenetet, ám a hangja továbbra is ott zakatolt a
fejemben. A nyomozó valójában azt sugallta, hogy nem mondtam
igazat, amikor a holttest felfedezésének idejéről beszéltem, sőt az
útvonallal kapcsolatban sem voltam őszinte.
Most már tényleg beszélnem kell Dr. Morannel, gondoltam. Azt
mondta, bármikor, éjjel-nappal hívhatom, ha szükségem van a
tanácsára. Az esküvő óta egyszer sem hívtam fel; nem szívesen
vallottam be neki, hogy igaza volt, amikor azt javasolta, hogy
meséljek el mindent Alex-nek, mielőtt hozzámegyek.
Felvettem a konyhai telefont, de meggondoltam magam. Inkább a
mobilomról telefonálok, ugyanis a számláink Alex könyvelőjéhez
kerülnek, és nem akartam, hogy észrevegye a kaliforniai számot. A
mobilszámlámat továbbra is a régi könyvelőmhöz szoktam küldeni,
így nem kell tartanom a kérdezősködéstől.
Dr. Moran a második csengetésre felvette a telefont.
– Celia – mondta kedves, megnyugtató hangján. – Mostanában
sokat gondoltam magára. Hogy van?
– Voltam már jobban is, doktor úr.
Beszámoltam neki Alex születésnapi ajándékáról, a rongálásról,
Georgette haláláról, a bizarr telefonhívásokról, Walsh nyomozó
fenyegető üzenetéről.
– Celia, bízzon Alexben, és azonnal vallja be neki az igazat –
tanácsolta Moran komoran.
– Még nem merem. Majd akkor, ha be tudom bizonyítani neki,
hogy ártatlan vagyok. Annyi hazugságot terjesztenek rólam.
– Celia, ha az a nyomozó magát gyanúsítja az ingatlanközvetítő
meggyilkolásával, előbb-utóbb arra is rájönnek, kicsoda ön
valójában. Azt ajánlom, szerezzen egy ügyvédet, hogy megvédje
magát.
– Nem ismerek büntetőügyvédeket. Alex a pénzügyi szektorban

184
dolgozik.
– Praktizál még az az ügyvéd, aki gyerekkorában védte?
– Nem tudom.
– Nem emlékszik a nevére? Ha nem, majd megnézem az
aktájában.
– Benjamin Fletcher. Nem kedveltem.
– Mégis felmenttette, pedig a mostohaapja maga ellen vallott.
Nincs egy telefonkönyv a keze ügyében?
– De igen.
– Akkor nézze meg, hátha megtalálja.
A telefonkönyvek a készülék alatti polcon voltak. Előhúztam az
Arany oldalakat, az ügyvédekhez lapoztam.
– Megvan – mondtam. – Chesterben praktizál. Az itt van, húsz
percre.
– Szerintem beszélnie kellene vele, Ceil. Mindent elmondhat
neki, mert védi az ügyvédi titoktartás. Legfeljebb ajánl maga helyett
egy másik ügyvédet.
– Felhívom, doki. Ígérem.
– És elmondja, mit intézett?
– Igen.
Ezután felhívtam Kathleent. Megértette, hogy nehezemre esik
„anyu”-nak hívni, hiszen nem helyettesíthette az anyámat, ennek
ellenére mindig nagyon közel állt a szívemhez. Havonta egyszer-
kétszer rendszeresen telefonálok neki. Nagyon szomorú volt a ház
miatt, és egyetértett velem, amikor bevallottam neki, hogy el akarok
költözni innen.
– Tudod, Celia, anyai ágról az őseid menhamiak voltak. Az
egyikük a polgárháború idején Washington seregében harcolt. Ott
vannak a gyökereid, még ha nem is akarod világgá kürtölni.
A háttérben Martin hangját hallottam.
– Celia az – mondta Kathleen.
– Az ő neve Liza – csattant fel Martin. Az ereimben megfagyott a

185
vér. – Megváltoztatta a nevét.
– Kathleen – suttogtam. – Másoknak is elmondja?
– Mostanában egyre rosszabb – súgta vissza Kathleen. –
Legközelebb isten tudja, mit fog mondani. Nem tudom, meddig bírom.
Egy mérföldre tőlünk van egy otthon, de amikor elvittem oda,
megérezte, mit tervezek. Először kiabált velem, aztán amikor
hazaértünk, úgy sírt, akár egy kisbaba. Egy rövid ideig tökéletesen
tiszta volt a tudata, és könyörgött, hogy ne vigyem el itthonról –
mondta kétségbeesetten.
– Ó, Kathleen.
Azt tanácsoltam neki, hogy okvetlenül keressen egy nővért, aki
náluk lakhat, és felajánlottam, hogy fizetem a költségeit. A
beszélgetés végére sikerült felvidítani. Nem akartam a magam
bajával terhelni, így mélyen hallgattam az utóbbi napok történéseiről.
Úgy döntöttem, megfogadom a pszichológusom tanácsát, és Benjamin
Fletcherhez fordulok. Az ügyvéd azonnal felvette a telefont. Celia
Nolanként mutatkoztam be neki, majd közöltem vele, hogy egy
ismerősöm ajánlására hívtam fel, és kértem egy időpontot.
– Megkérdezhetem, hogy ki ajánlott, Celia? – nevetett az ügyvéd
hitetlenkedve.
Ezt inkább négyszemközt beszélném meg önnel.
– Nem bánom. Holnap megfelel?
– Ha lehet, kilenc és tíz között mennék önhöz, amíg a kisfiam
iskolában van,
– Rendben. Kilenc óra. Tudja a címet?
– Ha ugyanaz, mint a telefonkönyvben, akkor igen.
– Ugyanaz. Akkor reggel várom.
A telefon kattant egyet. Vajon rosszul tettem, hogy felhívtam? –
töprengtem. A hatalmas termetű ügyvéd gyakran meglátogatott a
fiatalkorúak börtönében, és ma is emlékszem, ahogy a puszta
látványától is összehúztam magam.
Egy ideig a konyhában ácsorogtam. Álmatlan éjszakáim egyikén

186
eldöntöttem, hogy ideje lakhatóvá tenni a házat. Alex is megérdemel
ennyit, hiszen több hónapra lemondott a zongorájáról, és eladta a
bútorozott lakását, mondván, hogy belsőépítész felesége úgyis
csodálatos otthont varázsol majd a számára.
Gondoltam, veszek néhány bútordarabot a nappaliba, és
megrendeltem a sötétítőfüggönyöket. Legalább a földszintet rendbe
kellene hozni. Alexnek igaza van: még ha találunk is másik házat,
lehet, hogy csak hónapok múlva tudunk elköltözni innen.
Nem volt nagy kedvem vásárolni, mert éreztem, hogy amint
kiteszem itthonról a lábam, a visszapillantó tükörben nyomban
meglátom Walsh nyomozó autóját. Felhívtam a házvezetőnőt, akit
Cynthia Granger ajánlott nekem, és megállapodtunk, hogy a jövő
héten találkozunk.
A következő döntésemmel még az eddiginél is mélyebben
belebonyolódtam a rémálomba. Telefonáltam a Washington-völgyi
lovasklubba, és megkérdeztem Zachet, hogy bemehetek-e kettőre.
Miután igent mondott, felsiettem az emeletre és felvettem az
újonnan vásárolt lovaglónadrágomat, a csizmát és egy hosszú ujjú
inget. A zakó láttán eszembe jutott, milyen csinosan öltözött az anyám,
amikor kiment lovagolni. Különös, hogy most éppen Zach Willethez
készülődök, ahhoz az emberhez, aki utoljára látta életben az apámat.
Egyrészt értékeltem az apám bátorságát, amiért leküzdötte a félelmeit,
hogy együtt lovagolhasson anyámmal, másrészt azonban haragudtam
rá, amiért egyedül vágott neki annak a pályának. Sohasem fogjuk
megtudni, mi történt azon a végzetes napon.
Az anyámhoz hasonlóan én is szerettem volna választ kapni erre a
kérdésre. Vajon miért kiabálta Zach nevét a halála előtti percekben?
Úgy véltem, ha elegendő időt töltök Zach-kel, esetleg
visszatérnek az emlékeim, és eszembe jut, mit mondott még az anyám
Tednek akkor este.
Kettő előtt tíz perccel odaértem a klubhoz, ahol Zach elismerően
morgott valamit az új öltözékem láttán. Mennyire szeretett lovagolni

187
az anyám, gondoltam magamban a pályán. Egyre biztosabban ültem
meg a lovat. Zach nem volt annyira beszédes, bár látszott rajta, hogy
jó kedve van. Amikor visszafordultunk, elnézést kért, amiért annyira
szótlan volt, majd hozzátette, hogy nem aludt túl sokat az éjszaka,
mert az alsó szomszédnál hajnalig buliztak a srácok.
Együtt éreztem vele, de mosolyogva legyintett, és azt felelte, hogy
nemsokára egy új, belvárosi lakásba költözik. A nyílt terepen hirtelen
azt mondta: „Gyerünk”, majd elvágtatott. Süti azonnal utána eredt, és
az istállóig meg se álltunk.
Miután leszálltam a lóról, Zach gyanakodva méregetett.
– Miért nem árulta el, hogy ilyen jól lovagol? – kérdezte.
– Mondtam, hogy a barátnőmnek volt egy pónija.
– Aha. Nézze, felőlem nyugodtan kidobhatja a pénzét az ablakon,
de azt ajánlom, legközelebb megnézzük, milyen szinten van, és onnan
folytatjuk.
– Rendben, Zach – vágtam rá készségesen.
Ted, azt mondtad, hogy Zach…
Hirtelen hallani véltem az anyám hangját… ezekre a szavakra
ébredtem akkor este.
De mit mondott Ted? Összeszedtem magam, és motyogtam
valamit Zachnek, hogy majd felhívom, aztán egyenesen az autómhoz
mentem.
A Birkadombon, a sarki háznál történhetett valami, mert
járőrautókat és híradós kocsikat láttam előtte, az udvaron nyüzsögtek
a rendőrök. A gázra tapostam, és megpróbáltam a Völgy útra
kanyarodni, de le volt zárva a forgalom elől. A sövény mellett egy
hullaszállító autót láttam. Nem is néztem, merre megyek, mielőbb
szabadulni akartam a rendőrök és a halál közeléből.
Háromnegyed négyre értem haza. Szerettem volna zuhanyozni és
átöltözni, de előtte még el kellett mennem Jackért, így átsiettem a
szomszédos utcába, megköszöntem Carolynnak a kedvességét,
meghívtam Billyt, hogy alkalomadtán jöjjön el hozzánk lovagolni,

188
majd kézen fogtam a fiamat és hazasétáltunk.
Alighogy leültünk a konyhában egy pohár üdítő mellé, csengettek
az ajtón. A szívem a torkomban dobogott, amikor megláttam Paul
Walsh nyomozót. Ezúttal az ügyész, valamint Ortiz és Shelley
nyomozók is elkísérték.
Úgy néztek rám, mintha kísértetet láttak volna. Később kiderült,
hogy önkéntelenül is az anyámat ábrázoló fényképpel hasonlítottak
össze, melyet Charley Hatch mellényzsebében találtak.

189
 44

Kedd délelőtt Dru Perry elment a Morris Megyei Bíróságra. Bízott

benne, hogy betekintést nyerhet a régi tárgyalási jegyzőkönyvekbe.
Először úgy tűnt, csak az idejét pazarolja. Liza Barton
örökbefogadási iratait titkosították, akárcsak a tárgyalási
jegyzőkönyveket.
– Felejtse el – mondta az egyik tisztviselő, amikor felmutatta az
újságírói igazolványát. – A fiatalkorú és örökbefogadási ügyek nem
tartoznak a nyilvánosságra.
A kijáratnál azonban egy nagymamakorú asszony megállította, és
bemutatkozott neki.
– Maga Dru Perry – mondta Ellen O'Brien. – Imádom a
háttérriportjait. Most is dolgozik valamin?
– A Liza Barton-ügyről szeretnék írni – felelte Dru. – Gondoltam,
végzek egy kis kutatómunkát, de mindenütt kőfalakba ütköztem.
– Pedig remek témának ígérkezik – lelkesedett O'Brien. –
Harminc éve dolgozom ezen a bíróságon, és mondhatom, sok ügyet
láttam, de egyik se volt ehhez fogható.
Harminc év, gondolta Dru. Ez azt jelenti, hogy Liza tárgyalásakor
is itt dolgozott. Az órájára pillantott: dél volt.
– Nincs kedve velem ebédelni, Ellen? – kérdezte.
– Köszönöm. Gondoltam, beugrom a büfébe. Elég jó a koszt.
– Önnel tarthatok?
Negyedórával később, a saláta mellett Ellen O'Brien készségesen
megosztotta Druval a Liza Barton-üggyel kapcsolatos emlékeit.
– Nagyon kíváncsiak voltunk rá – kezdte. – A fiam akkoriban még
kamasz volt, és tudja, milyenek a gyerekek. Ha rákiáltottam
valamiért, azzal vágott vissza, hogy ha nem vigyázok, egy szép nap
még én is Audrey Barton sorsára jutok.
Dru nem volt vevő az asszony akasztófahumorára.

190
 – Mindenesetre a lövöldözés után a kislányt bevitték a mendhami
rendőrségre, ahol lefotózták és levették az ujjlenyomatait – folytatta
Ellen. – Mindvégig nyugodtan viselkedett, s egyszer sem kérdezte
meg, hogy mi történt az anyjával meg a mostohaapjával. Biztosan
tudom, hogy senki sem mondta el neki, hogy az édesanyja halott.
Utána átszállították a fiatalkorúak intézetébe, ahol megvizsgálta egy
állami pszichiáter.
O'Brien fogott egy zsemlét és megvajazta.
– Mindig megfogadom, hogy nem eszem több zsemlét, de annyira
szeretem. Az úgynevezett táplálkozási szakértők naponta változtatják
az egészséges étkezésről szóló véleményüket. Gyerekkoromban az
anyám egy tojásrántottával indított útnak, most meg kiderül, hogy tele
van koleszterinnel. Aztán jönnek az alacsony szénhidráttartalmú
étrendekkel, de közben mások éppen a szénhidrátra esküsznek.
– Azt olvastam, hogy a letartóztatása alatt Liza hónapokig nem
szólalt meg – terelte vissza Dru a szót az eredeti témára.
– Úgy van. Bár az egyik barátnőm, aki ott dolgozott,
összebarátkozott az egyik szakértővel, s elmondta, hogy Liza néha a
„Zach” nevet emlegette. Olyankor sokáig ingatta a fejét, és előre-
hátra hintázott.
Ez fontos lehet, gondolta Dru, és megjegyezte a nevet.
– Több pszichiáter is megvizsgálta – folytatta O'Brien. – Ha úgy
látták volna, hogy nem jelent veszélyt önmagára vagy a környezetére
nézve, átküldték volna egy másik, kevésbé szigorú intézetbe, de azt
hallottam, hogy hónapokig depresszióval kezelték. Mindenki
aggódott, nehogy öngyilkosságot kövessen el.
– A tárgyalásra hat hónappal az édesanyja halála után került sor –
vetette közbe Dru. – Addig mi történt vele?
– Pszichiátriai kezelésen vett részt. Egy szociális munkás
intézkedett, hogy folytassa a tanulmányait. Aztán a felmentését
követően az Ifjúsági és Családjogi Szolgálat megpróbált keresni neki
egy örökbefogadó családot. Átvitték a fiatalkorúak intézetébe, de nem

191
tudták, mihez kezdjenek vele. Gondoljon csak bele, kinek kell egy
olyan gyerek, aki agyonlőtte az anyját, és többször is rálőtt a
mostohaapjára? Végül valami távoli rokonok fogadták örökbe.
– Mit tud róluk?
– Szinte semmit, mert nem verték nagydobra az ügyet. Gondolom,
úgy vélték, Lizának csak akkor van esélye a normális életre, ha
örökre eltemeti a múltját, és ebben a bíróság is egyetértett velük.
– Biztos vagyok benne, hogy valamelyik távoli államból lehettek,
hiszen itt bárki felismerte volna.
– Ha jól értettem, távoli rokonokról van szó. Audrey és Will
Bartonnak nem voltak testvérei. Fura, hogy a polgárháború idején
Audrey ősei itt telepedtek le. Liza édesanyja Sutton lány volt. A
Morris Megyei Levéltárban lépten-nyomon találkozik ezzel a névvel.
A család sajnos kihalt, így az isten tudja, kik lehettek azok az
unokatestvérek, akik magukhoz vették a kislányt. Sajnáltam szegény
gyereket.
Ellen O'Brien ivott még egy korty jeges teát, majd az órájára
pillantott.
– Sajnálom, de New Jersey állam nem várhat – mondta. – El sem
tudom mondani, milyen öröm volt számomra, hogy beszélgettünk. Azt
mondta, cikket akar írni az ügyről. Ha lehet, ne említse meg a nevem.
Tudja, hogy van ez.
– Megértem – felelte Dru. – Nagyon köszönöm a segítségét,
Ellen.
– Ugyan, semmiség – szerénykedett az asszony.
– Dehogy. Amikor megemlítette a Sutton családot, támadt egy
ötletem. Még annyit kérnék, hogy magyarázza el, hol nézhetek utána a
házassági anyakönyvi kivonatoknak.
Három generációra visszamenőleg lenyomozom Liza családját,
gondolta Dru. Szerintem sokkal valószínűbb, hogy az anya családja
fogadta örökbe. Összegyűjtöm a Sutton család tagjait, és kiderítem,
melyiküknek van egy harmincnégy éves lánya. Megér egy próbát.

192
 Meg kell találnom Liza Bartont, összegezte Dru, ahogy rendezte a
számlát. Előtte azonban betáplálom a képét a számítógépbe, és
meglátjuk, hogyan nézhet ki most. Utána kiderítem, ki lehet az a
bizonyos Zach.

193
 45

Ezúttal kiálltam magamért. Nem hagyhattam, hogy ez a négy ember

betegye a lábát a házamba, hogy egy olyan asszony haláláról
faggassanak, akit mindössze egyszer láttam életemben. Nem tudták,
hogy én vagyok Liza Barton, és ha rajtam múlik, nem is fogják
megtudni. Csak azért próbáltak kapcsolatot teremteni köztem meg
Georgette Grove között, mert nem hívtam fel azonnal a 911-et, majd
túlságosan gyorsan hazaértem a Holland útról. Jack kijött utánam az
ajtóhoz, és ösztönösen megfogta a kezem.
Dühösen ráförmedtem az ügyészre:
– Mr. MacKingsley, megmagyarázná, miért volt a nyomomban
Walsh nyomozó egész délelőtt?
– Elnézést kérek a kellemetlenségért, Mrs. Nolan – felelte az
ügyész. – Nem beszélhetnénk odabenn? Szívesen megmagyarázom, mi
történt. A minap a pajtájukban talált egy képet a Barton családról.
Csak a maga ujjlenyomatai voltak rajta, ami elég különös. Ön levette
az oszlopról, átadta nekem, de előtte más is megfogta. Nem hoztuk
nyilvánosságra ezt az információt, ám Georgette Grove táskájában is
volt egy fénykép, amely önt ábrázolja, amint éppen elájul. Azon sem
volt ujjlenyomat. A mai napon egy másik helyszínen is találtunk egy
fotót, azon Audrey Barton látható.
Mit keresett az anyám fényképe egy bűntett helyszínén? – akartam
kérdezni.
– És nekem mi közöm ehhez? – néztem az ügyészre nyugodt
arccal.
Továbbra is az ajtóban álltam, amiből nyilvánvaló volt, hogy nem
áll szándékomban beengeni őket, és a kérdéseikre sem óhajtok
válaszolni.
– Mrs. Nolan, a Holland úti ház kertészét néhány órával ezelőtt
lelőtték - jelentette ki MacKingsley komoran. Bizonyítékunk van rá,

194
hogy ő volt az, aki megrongálta a házukat. A zsebében megtaláltuk
Audrey Barton képét, és kétlem, hogy ő maga tette volna oda. Ezzel
azt akarom mondani, hogy Georgette Grove halála és ez az újabb
gyilkosság is valahogy ehhez a házhoz kapcsolódik.
– Asszonyom, ismerte Charley Hatchet? – nézett rám Walsh.
– Nem, nem ismertem – vágtam rá. – Megmagyarázná, mit
keresett ma délelőtt a kávéházban, és miért követett Bedminsterbe?
– Mrs. Nolan, én úgy vélem, hogy miután felfedezte Georgette
Grove holttestét, sokkal korábban indult el a háztól, mint mondta,
vagy annyira ismeri a környéket, hogy nagyon gyorsan hazaért. Csak
így hívhatta fel itthonról a 911-et – mondta a nyomozó.
– Asszonyom, Georgette Grove eladta ezt a házat a férjének –
szólalt meg az ügyész, mielőtt még válaszolhattam volna a nyomozó
feltevésére. – Charley Hatch megrongálta a birtokukat. Önök itt
laknak. Georgette táskájában megtaláltuk az ön fényképét, Charley
Hatch zsebében pedig ott volt Audrey Barton fotója. Ön megtalálta a
Barton családot ábrázoló újságkivágást. Kell, hogy legyen
valamilyen kapcsolat, a két gyilkosság között. Ezért vagyunk itt.
– Biztos benne, hogy sohasem találkozott Charley Hatch-csel? –
erősködött Walsh.
– Még a nevét se hallottam! – csattantam fel dühösen.
– Anyu. – Jack rémülten megszorította a kezem.
– Semmi baj, Jack. Ezek a kedves bácsik csak el akarták
mondani, mennyire örülnek, hogy ideköltöztünk. – Egyenesen Jeff
MacKingsley-re néztem. – A múlt héten arra érkeztem ide, hogy
valaki összefestette a gyepet és egy halálfejet vésett az ajtómba.
Aztán megbeszéltem egy találkozót Georgette Grove-val, akit addig
mindössze egyszer láttam, de mire odaértem, valaki megölte. Az
orvos is tanúsíthatja, milyen állapotba vittek be utána a kórházba.
Nem tudom, mi folyik itt, de jobban tennék, ha a gyilkos után
nyomoznának ahelyett, hogy zaklatnának engem és a családomat.
Be akartam csukni az ajtót, de Walsh gyorsan odanyomta a lábát,

195
hogy megakadályozza.
– Engedjen meg még egy kérdést, Mrs. Nolan. Hol volt ma fél
kettő és két óra között?
– Két órára megbeszéltem egy időpontot a lovasoktatómmal.
Kettő előtt öt perccel ott voltam a Washington-völgyi lovasklubban.
Nem akarja lemérni a távolságot, Mr. Walsh? Így kiszámíthatja, hogy
hánykor indultam el itthonról.
Azzal becsaptam az ajtót. Szörnyű balsejtelem fogott el. Lehet,
hogy a kertészt a sarki házban ölték meg, ezért volt ott az a sok
rendőr? Ezzel az erővel akár azt is mondhattam volna, hogy én öltem
meg.

196
 46

Kedd délután négy órakor Henry Paley visszatért az

ingatlanügynökségre.
– Hogy ment? – kérdezte Robin.
– Azt hiszem, összehoztam egy vásárt. Tudod, Muellerék most
nézték meg harmadszor a házat, és másodszor a férfi szülei is
eljöttek. Az apa kezeli a pénzt. A tulajdonos is ott volt, mire
félrehívott és felvetette, hogy mit szólnék hozzá, ha eltekintenénk a
jutalékomtól.
– Ahogy ismerlek, gondolom, nem járt sikerrel – jegyezte meg
Robin.
– Pontosan – mosolygott Henry. – A pasas gondolta, ha már ott
van a tulaj, hát lefarag valamit az árból. Micsoda emberek vannak a
világon…
Leült az íróasztalához.
– Robin, mondtam neked, hogy nagyon kihívóan öltözködsz? –
kérdezte. – Georgette-nek nem tetszett volna ez a mély dekoltázs, bár
mondjuk, ő a barátodtól se lett volna elragadtatva.
– Nem tetszik ez a téma, Henry – felelte Robin tárgyilagosan.
– Azt meghiszem. Csak eszembe jutott, hogy vajon nem pikkelt-e
rád. Nem, nem hiszem. Ha megtudta volna, hogy tavaly találkozgattál
Cartwrighttal, ma már biztosan nem ülnél ebben a székben.
– Már jóval azelőtt ismertem Ted Cartwrightot, mielőtt idejöttem
volna. Nincs semmi közöttünk. Az, hogy ismertem, még nem jelenti
azt, hogy nem voltam hűséges Georgette-hez.
– Robin, Robin… Pontosan tudod, milyen ingatlanokkal
foglalkozunk.Az utóbbi időben nem szakadtam meg a munkától, de
veled más a helyzet. Nem lehet, hogy Ted Cartwright lefizetett, hogy
akadályozd az üzletet?
– Ha jól tudom, neked egy csinos kis összeget ígért, ha ráveszed

197
Georgette-et a 24-es út melletti birtok eladására.
Ekkor nyílt az ajtó, és belépett rajta Clyde Earley.
Az őrmester elsőként érkezett ki Lorraine Smith házához. A társát
otthagyta a hisztérikusan zokogó asszony mellett, ő meg hátrarohant a
medencéhez, ahol megtalálta a kertész holttestét.
Abban a pillanatban őszintén sajnálta Charley-t. Előző nap
szándékosan a földön hagyta a szemeteszsákot, hogy ezzel is jelezze a
fiúnak, hogy eltűntek a holmik, melyektől meg akart szabadulni.
Charley feltehetően pánikba esett és felhívta a megbízóját, aki úgy
döntött, nem kockáztat tovább. Szegény Charley, gondolta. Nem
látszott rossz fiúnak, bár nem lepné meg, ha más is kiderülne róla.
Biztosan jól megfizették azért a kis mutatványért.
Óvatosan körbejárta a helyszínt, de vigyázott, nehogy tönkretegye
a nyomokat. A fűnyírója a ház mögött van, tehát azért jött ide, hogy
találkozzon valakivel. De mikor beszélhették meg a találkozót?
Gondolom, Jeff máris lenyomoztatja a hívásait. Meg a bankszámláját.
Nem lepne meg, ha az egyik fiókjában egy csomó pénzt találnánk.
El van átkozva az a ház az Öregdombi fasoron. Charley
megrongálta, és most halott. Georgette eladta, és ő is halott. Nolan
felesége egy idegroncs. Meddig fajulhat el ez az egész?
Megérkezett még néhány járőrautó. Clyde egy rendőrségi
kordonnal lezárta a Birkadomb utat, majd megkérte az egyik járőrt,
hogy álljon a kapuhoz és ne engedjen be senkit az udvarra. – Egyetlen
firkászt sem akarok látni a közelben - jelentette ki.
Clyde szeretett dirigálni, de Jeff MacKingsley hamarosan átvette
az irányítást. Az ügyész ezúttal nem dicsérte meg a kiváló nyomozói
teljesítményéért, dohogott az őrmester.
Miután elszállították a holttestet, Clyde visszament a
kapitányságra. Útközben elhaladt Georgette ingatlanközvetítője előtt.
Gondolta, személyesen értesíti Henryéket a halálesetről és
megkérdezi tőlük, mikor látták utoljára a kertészt.
Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy Paley volt Charley

198
megbízója, futott át az őrmester agyán a gondolat, majd benyitott az
ajtón. Nem teszik nekem az az alak.
– Örülök, hogy mindenkit itt találok – mondta. – Ismerik Charley
Hatchet, a kertészt, aki a Holland úti ingatlanra vigyázott?
– Láttam már a háznál – felelte Paley.
– Ma délután fél kettő és kettő között agyonlőtte valaki.
Robin elsápadt, és felpattant a székéről.
– Charley! Az nem lehet!
A két férfi döbbenten nézett rá.
– Charley a féltestvérem – nyöszörögte a lány. – Nem hiszem el,
hogy meghalt.

199
 47

Kedd délután öt órakor Zach Willet átkocsikázott a szomszédos

Madisonba és leparkolt a Cartwright Építkezési Társaság épülete
előtt. Bement, s bekopogott az egyik értékesítési irodába, ahol egy
harminc év körüli nő láthatóan záráshoz készülődött. Zach vetett egy
pillantást az íróasztalán lévő névtáblára: AMY STACK, olvasta.
– Üdvözlöm, Amy – köszöntötte Zach, és körülnézett a
helyiségben. – Nem akarom rabolni az idejét, mert látom, indulni
készül.
A falakat a belvárosi épületekről készült rajzok díszítették. Zach
egyenként szemügyre vette őket. Az asztalon különféle prospektusok
hirdették az eladó lakásokat. A férfi fogta az egyiket és hangosan
olvasni kezdte a legdrágább lakás leírását: „Négyemeletes belvárosi
házban, négy hálószoba, modern konyha, három kandalló, négy
fürdőszoba, mosó- és szárítógép, két férőhelyes garázs, privát belső
udvar, kert, minden szolgáltatás biztosítva”. Zach elismerően
mosolygott.
– Tökéletesnek látszik – mondta, és a prospektust egy laza
mozdulattal az asztalra ejtette. Aztán a falhoz sétált és rámutatott a
legnagyobb képre. – Nézze, Amy, tudom, hogy sietne haza a férjéhez
vagy a barátjához, de ha szépen megkérem, nem mutatná meg nekem
azt a csinos kis lakást?
– Szívesen, Mr…
– Ó, elnézést. A nevem Zach Willet. Ha jól látom, magácskát
Amy Stacknek hívják – mutatott Zach a névtáblára.
– Igen. – Amy kihúzta az íróasztala legfelső fiókját és kivett
belőle egy kulcskarikát. – A cím Pawnee körút 8-as szám. Előre
szólok, hogy ez a legmodernebb belvárosi házunk. Minden létező
extra megtalálható benne, ami természetesen az árban is
megmutatkozik. Ráadásul bútorozott is.

200
 – Egyre jobban hangzik – kedélyeskedett Zach. – Menjünk,
nézzük meg.
A házhoz érve Amy Stack rámutatott a gyönyörűen rendezett
kertre, amelyet hamarosan egy kertészeti szaklapban is be fognak
mutatni, valamint a fűtött kocsibehajtóra, hogy télen is kényelmesen
be lehessen hajtani a területre.
– Mr. Cartwright a legapróbb részletekre is gondolt - jelentette ki
büszkén.
– Ted jó barátom – felelte Zach. – Idestova negyven éve ismerjük
egymást. Gyerekkorunkban szőrén ültük meg a lovat. – Körülnézett. –
Mindenhol drága autók – kommentálta. – Ez ám a jó szomszédság.
– Bizony – értett egyet Amy. – Álmában sem kívánhat jobbat. –
Felment a lépcsőn. – Megérkeztünk. Mint látni fogja, a nappali a ház
gyöngyszeme.
Zach széles mosollyal nézte, ahogy Amy kinyitja az ajtót, majd
beléptek a tágas nappaliba.
– Kandalló, bárszekrény, mi kell még? – lelkendezett.
– Ha gondolja, a másik szobában berendezhet egy konditermet. A
szoba mellett természetesen egy teljesen felszerelt fürdőszoba is
található.
Zach ragaszkodott hozzá, hogy minden emeleten megálljanak a
lifttel. Olyan volt, akár egy kisgyerek, minden apró részletben örömét
lelte.
– Tányérmelegítő fiók! Ezt nevezem, Amy. Emlékszem, az anyám
a sütőbe tette a tányérokat, hogy melegen tartsa. Meg is égette magát
rendesen. Két vendégszoba – kuncogott. – Nincs családom, de ilyen
lakással mihamarabb felkutatok egy-két unokatestvért, hátha feljönnek
ide Ohióból.
A lifttel visszamentek a földszintre, és kiléptek a házból.
– Kell nekem ez a lakás. Így, ahogy van. Bútorokkal együtt –
jelentette ki Zach, miközben Amy bezárta az ajtót.
– Ez nagyszerű – kiáltott fel Amy Stack. – Mikor óhajtja letenni a

201
foglalót?
– Ted Cartwright elfelejtette közölni magával, hogy nekem
ajándékozza a lakást? Egyszer megmentettem az életét, és most, hogy
el akarok költözni, felajánlotta, hogy válasszak magamnak egy lakást.
Ted nem szokta elfelejteni, ha szívességet tesznek neki. Büszke lehet
rá, hogy nála dolgozik.

202
 48

Alex nem sokkal az ügyész és kíséretének távozása után hívott. A

chicagói repülőtéren volt.
– Holnap vissza kell mennem pár napra – mondta. – De nagyon
hiányoztok, és estére mindenképpen hazamegyek. Kérdezd meg Sue-t,
hátha elvállalja Jacket estére. Akkor elmehetnénk vacsorázni a Grand
caféba.
A morristowni Grand café is a múltamhoz tartozott. Apa és anya
gyakran eljárt oda, és hétvégén engem is elvittek magukkal. Ott
Alexszel is jól érezném magam.
– Jól hangzik – feleltem. – Jack játszani volt az egyik barátjánál,
így korán le fog feküdni. Máris hívom Sue-t.
Sue szabad volt, így telefonáltam az étterembe, hogy asztalt
foglaltassak. Felnyergeltem Csillagot, majd kivittem a fiamat, hogy
tegyen pár kört rajta, aztán leültettem a tévé elé, betettem neki egy
Muppet-videót, s felmentem az emeletre. Beültem egy kád forró
vízbe, és lemostam magamról a nap szörnyűségeit. Annyi minden
történt: Walsh nyomozó elkezdett követni; aztán kiderült, hogy magam
is elhaladtam a ház előtt, ahol lelőtték a kertészt. Miután nem voltam
hajlandó beengedni őket, az ügyész hirtelen hivatalos hangra váltott.
Holnap pedig találkozom Benjamin Fletcherrel.
Mennyit valljak be Alexnek? Vagy inkább ne mondjak semmit és
próbáljak meg örülni a nyugodt estének? Holnap reggel úgyis vissza
kell mennie Chicagóba. Az is lehet, hogy pár napon belül megoldják
a két bűnügyet, s az ügyészség szépen megfeledkezik rólam.
Reménykedtem, hogy így történik.
Kiszálltam a kádból, felvettem egy köntöst, majd megetettem,
megfürdettem és lefektettem Jacket. Utána visszamentem a
hálószobába, hogy átöltözzek. Ekkor bevillant egy emlék. Nem volt
kellemes. Az anyám vacsorázni készült Teddel, de előtte bejöttem

203
ebbe a hálószobába, hogy elköszönjek tőle. Azt hittem, Ted a
földszinten van. Az ajtó nyitva volt, és beláttam a szobába. Anya
kioldotta a köntöse övét, de mielőtt még megszólalhattam volna, Ted
kilépett a fürdőszobából. A nyakkendőjét igazgatta.
Hátulról odalépett az anyámhoz és lecsúsztatta róla a köpenyt,
mire anya hozzásimult és hevesen csókolózni kezdtek. Mindez egy
nappal azelőtt történt, hogy kidobta a házunkból. Mi történt? Mi
okozta ezt a drámai változást? Amióta randevúzni kezdtek, folyton
könyörgött, hogy barátkozzam össze Teddel. „Tudom, mennyire
szeretted az apádat, Liza, és azt is tudom, hogy hiányzik, de ettől még
szeretheted Tedet. Apu boldog lenne, ha látná, hogy Ted vigyáz ránk.”
A válaszomra is emlékszem: „Apu csak annyit akart, hogy örökké
együtt lehessen velünk”.
Jack teljesen más, mint én. Már alig emlékszik az apjára, de
őszintén szereti Alexet.
Úgy döntöttem, a sötétzöld selyem nadrágkosztümömet veszem
fel, ami egyszerű, ugyanakkor nagyon elegáns. New Yorkban gyakran
eljártunk vacsorázni. Általában a kedvenc ír kocsmánkban kötöttünk
ki, vagy ha tésztára vágytunk, elmentünk az Il Tennilébe.
Az új ház a friss házasokra jellemző gondtalanságnak is véget
vetett, gondoltam, ahogy gondosan kisminkeltem magam. A hajamat
leengedtem, mert Alex így szereti. Feltettem a smaragd fülbevalómat,
amelyet még az első házassági évfordulónkra kaptam Larrytól.
Larry… nem kellett volna megígérnem neki, hogy hallgatok a
múltamról.
Alex nesztelenül bejött a szobába és átölelt. Nagyot nevetett,
amikor látta, mennyire megrémültem, majd magához szorított és
megcsókolt.
– Hiányoztál – súgta. – Sose készülök el azokkal a
nyilatkozatokkal. Muszáj volt hazajönnöm, még ha csak egy éjszakára
is.
Megsimogattam a fekete haját.

204
 – Örülök, hogy így gondolod.
– Nem is köszöntél be – szaladt be Jack a szobába.
– Azt hittem, alszol – nevetett fel Alex, és felkapta a fiamat. Jó
volt ez a meghittség.
A Grand caféban többen is megálltak az asztalunknál. Mint
kiderült, Alex új lovasklubbeli ismerősei voltak. Mindannyian
kifejezték sajnálkozásukat a rongálás, valamint Georgette halála
miatt. Alex elújságolta nekik, hogy a házat visszakereszteljük
Dombtető laknak, és ha elkészülünk vele, hatalmas házavató partit
rendezünk.
Amikor végre magunkra maradtunk, elmosolyodott.
– Reménykedni még szabad.
Ekkor beszámoltam neki az ügyész látogatásáról, valamint arról,
hogy Walsh követett, és azt mondta, gyanúsnak találja, hogy olyan
gyorsan hazaértem a Holland útról.
Alex arca megfeszült, az arca elvörösödött.
– Azt akarod mondani, hogy azok az emberek meggyanúsítottak,
amiért abban a szörnyű állapotban sikerült gyorsan hazaérned?

– Van még valami – mondtam, és elmondtam, hogy a szomszédban

megöltek egy kertészt, én pedig valószínűleg a gyilkosság idején
elhaladtam a ház előtt. – Azt mondják, mindennek köze lehet a
házunkhoz, de esküszöm, úgy néztek rám, mintha én lennék felelős
Georgette haláláért.
– Ó, Ceil, ez nevetséges – tiltakozott Alex. – Édesem, holnap egy
későbbi járattal megyek Chicagóba. Reggel bemegyek Morristownba
és beszélek az ügyésszel. Van képe utánad küldeni azt a nyomozót!
Aztán meg van képe bekopogni az ajtón, hogy megkérdezze, hol
voltál, amikor megölték azt a kertészt. Ezért még megfizetnek.
Egyfelől hálás voltam neki, amiért meg akart védeni, másfelől
azonban arra gondoltam, mi lesz, ha legközelebb ismét felkeres az
ügyész, és megtagadom a választ, nehogy gyanúba keverjem magam.
Már így is hazudtam nekik, amikor azt állítottam, hogy sohasem volt

205
lőfegyver a kezemben, és a Holland útra sem Georgette útbaigazítása
alapján jutottam el olyan gyorsan.
Még az olyan, egyszerű kérdésekre sem válaszolhatok, mint „Mrs.
Nolan, az ideköltözésük előtt járt már Mendhamben? És a Holland
úton? Valóban a múlt csütörtökön járt arra először?” Az egyik kérdés
a másikhoz vezetne.
– Ne aggódj, Ceil. Ez nevetséges – mondta Alex és a kezemért
nyúlt, mire gyorsan elővettem a táskámból egy zsebkendőt.
– Látóm, nem alkalmas, Celia. Szomorúnak tűnik – szólalt meg
mellettem Marcella Williams.
A hangja kedvesen és megnyugtatóan csengett, de kíváncsi
tekintettel fürkészett bennünket.
Ted Cartwrighttal volt.

206
 49

Kedd délután fél öt volt. Jeff MacKingsley visszatért az irodájába,

amikor Earley őrmester telefonon tájékoztatta, hogy Robin Carpenter
Charley Hitch féltestvére.
– Öt órára összehívtam egy sajtótájékoztatót – mondta neki Jeff. –
Kérje meg, hogy hat órára jöjjön be az irodámba. Vagy tudja mit,
inkább hozza be maga.
A sajtótájékoztatón egymást érték a kérdések.
– Al+ig egy hét leforgása alatt két gyilkosság is történt Morris
megyében, mindkettő egymillió dolláros birtokon. Találtak
összefüggést a két ügy. között? – kérdezte a Record riportere.
– Charley Hatch kertészként dolgozott a Holland úti háznál. A
szemétszállítók elmondása szerint ma délután Early őrmester lefoglalt
egy zsákot Hatch kukájából, amelyben megtalálták az áldozat
farmernadrágját, egy pár edzőcipőt, valamint néhány fafaragványt.
Charley Hatchet gyanúsították Georgette Grove meggyilkolásával? –
érdeklődött a New York Post munkatársa.
– A gyilkosságoknak van közük a Kicsi Lizzie Házánál történt
rongáláshoz? Az ügyészségnek van már gyanúsítottja? – szegezte neki
a kérdést az Asbury Park Press újságírója.
Jeff megköszörülte a torkát.
– Charley Hatchet, a kertészt valamikor egy óra negyven és két
óra tíz perc közötti időben lőtték le. Úgy vélem, a támadója ismerte,
és feltehetően megbeszélték a találkozót. A lövésről nem érkezett
bejelentés, ami nem meglepő, hiszen a szomszédos birtokon valaki
füvet nyírt, és elég nagy volt a zaj. – Az ügyésznek nem állt
szándékában bővebben nyilatkozni, de aztán meggondolta magát.
– Úgy hisszük, Charley Hatch és Georgette Grove halála
összefügg, sőt az Öregdombi fasoron található háznál elkövetett
rongálással is kapcsolatban lehet. Több szálon is nyomozunk, és az

207
eredményekről, ígérem, önöket is tájékoztatni fogjuk.
Visszatért az irodájába. Nagyon haragudott Clyde Earlyre.
Fogadok, hogy nem várta meg a szemétszállítókat, dühöngött. Biztos
vagyok benne, hogy Charley rájött, hogy turkált a szemétben, és
pánikba esett. Ha Earley gyanakodott rá, megvárhatta volna, míg
megérkeznek a szemétszállítók, és akkor lehallgathattuk volna a
telefonját, hogy megtudjuk, kinek a megbízásából cselekedett.
És hogy kerül be a képbe a Georgette Grove irodájában dolgozó
szexi recepciós, aki Charley Hatch féltestvérének mondja magát?
Hat órakor Earley őrmester bekísérte Robin Carpentert az
ügyészségre. Walsh, Ortiz és Shelley is jelen voltak a kihallgatáson.
Jeff megállapította, hogy Robin, aki egy héttel korábban még egészen
szerényen öltözködött, most kifejezetten kihívó ruhában jelent meg.
Ortiz alig tudta levenni róla a tekintetét.
– Ms. Carpenter, kérem, fogadja részvétemet a fivére halála
miatt. Nagy megrázkódtatás lehetett az ön számára – szólt Jeff.
– Köszönöm, Mr. MacKingsley, de engedje meg, hogy tisztázzak
valamit. Nagyon sajnálom Charley-t, de egy évvel ezelőtt még azt se
tudtam, hogy a világon van.
Jeff figyelmesen hallgatta Robint, aki elmagyarázta neki, hogy az
édesanyja tizenhét éves korában egy kisfiút hozott a világra, majd
örökbeadta egy gyermektelen házaspárnak.
– Az édesanyám tíz évvel ezelőtt elhunyt. Aztán tavaly Charley
megjelent az apám házánál. Megmutatta a születési anyakönyvi
kivonatát, valamint egy fényképet, amelyen még kisbaba korában az
anyám karjában látható, tehát senki sem kételkedett benne, hogy az,
akinek mondja magát.
– Az apám újra nősült, így nem foglalkozott vele, és őszintén
szólva engem se nagyon érdekelt. Folyton panaszkodott valami miatt.
Siránkozott, hogy a válás után túl sok tartásdíjat kell fizetnie a volt
feleségének. Utálta a kertészkedést, és azt mondta, elege van ebből a
munkából. A munkaadóit se kedvelte. Nem szívesen barátkoztam

208
vele.
– Sokszor találkoztak? – kérdezte Jeff.
– Én nem erőltettem. Időnként telefonált, és meghívott egy kávéra.
Akkoriban vált el, és ez nagyon megviselte.
– Miss Carpenter, alapos okunk van feltételezni, hogy Charley
Hatch rongálta meg az Öregdombi fasoron található ingatlant.
– Ez lehetetlen – tiltakozott Robin. – Miért tette volna?
– Erre mi is kíváncsiak vagyunk – felelte Jeff. – Charley nem
ment be önhöz az irodába?
– Nem, soha.
– Georgette tudott róla, hogy rokonok?
– Nem. Nem láttam értelmét, hogy beszámoljak róla.
– Mit gondol, Georgette vagy Henry kapcsolatban állhatott vele?
– Lehetséges. Tudja, az eladásra váró ingatlanokat karban kell
tartani. Charley kertészként dolgozott, és télen hókotrást is vállalt.
Elképzelhető, hogy Georgette megbízta az ingatlanok rendbe
tételével, de egyszer sem merült fel a neve.
– Ez Henry Paley-re is vonatkozik? – érdeklődött Jeff. –
Találkozhatott Charley-val?
– Természetesen.
– Mikor beszélt utoljára a féltestvérével?
– Körülbelül három hónappal ezelőtt.
– Hol volt ma délután az egy negyven és két óra tíz perc közötti
időben?
– Az irodában. Tudja, Henry Ted Cartwrighttal ebédelt. Amikor
egy óra után visszajött, átszaladtam a szemközti boltba egy
szendvicsért, amit az irodában fogyasztottam el. Henrynek fél
kettőkor volt találkozója egy érdeklődővel, akivel kimentek az egyik
ingatlanhoz.
– És találkozott az ügyféllel?
Robin habozott egy pillanatig.
– Igen, de Mr. Mueller, az ügyfél telefonált, hogy késik, és csak

209
fél háromkor ér rá.
– Tehát Henry benn maradt önnel az irodában?
Robin szeme megtelt könnyekkel, a szája megremegett.
– Nem tudom elhinni, hogy Charley-t megölték. Ezért…? –
kérdezte elhaló hangon.
– Miss Carpenter – felelte Jeff lassan, megfontoltan.
– Ha tud valamit, amivel segítheti a nyomozást, kötelessége
elmondani nekünk. Elnézést, mit szeretett volna mondani?
– Henry zsarolni próbált – fakadt ki Robin. – Mielőtt Georgette-
nél dolgoztam volna, egyszer-kétszer randiztam Ted Cartwrighttal.
Amikor rájöttem, hogy Georgette ki nem állhatja Tedet, úgy
döntöttem, nem teszek említést róla. Henry most úgy állítja be ezt az
egészet, mintha megpróbáltam volna szabotálni az üzletet. Ez nem
igaz, de tudniuk kell, hogy a mai napon, negyed kettő és négy óra
között Henry Paley nem volt benn az irodában. Valójában nem sokkal
Earley őrmester előtt érkezett meg. Akkor szereztünk tudomást
Charley haláláról.
– Az ügyfél fél kettő helyett fél háromra tette át a találkozó
időpontját?
– Igen.
– Köszönöm, Miss Carpenter. Tudom, mennyire nehéz lehet most
önnek. Pár perc múlva elkészül a jegyzőkönyv, és aláírhatja. Earley
őrmester hazaviszi.
– Köszönöm.
Jeff a szorgalmasan jegyzetelő nyomozókra nézett.
– Van kérdésük?
– Nekem van – szólalt meg Paul Walsh. – Miss Carpenter,
megmondaná a mobiltelefonja számát?

210
 50

Háromnegyed háromkor Dru Perryt felhívta a szerkesztője és közölte

vele, hogy Charley Hatchet, a Holland úti ház kertészét agyonlőtték.
Ken Sharkey már kiküldött valakit a helyszínre, Drunak pedig az
ügyész sajtótájékoztatóján kellene részt vennie.
– Természetesen ott leszek – felelte Dru.
A kutatása eredményéről azonban mélyen hallgatott. Anyai ágon
három generációra visszamenőleg sikerült lenyomoznia Liza Barton
felmenőit. A dédanyjának három nővére volt. Az egyikük sohasem
ment férjhez. A másik hozzáment egy bizonyos James Kennedyhez, de
nem született gyermekük. A harmadik nővér férjét William
Kelloggnak hívták.
Drunak eszébe jutott, hogy az egyik New York-i riporter cikkében
azt olvasta, hogy Celia Foster Nolan leánykori neve is Kellogg volt.
Tudomásom szerint Laurence Foster pénzügyi szakember özvegye.
Azt hiszem, a pasas, a Pasitól, aki megadta róla az információkat,
New Yorkban ismerkedett össze vele, amikor a nő felújította a
lakását. Celiának saját belsőépítészeti cége volt.
Dru lement a bírósági büfébe, és kért egy csésze teát. A büfében
alig voltak vendégek, ami kifejezetten jólesett az asszonynak. Időre
volt szüksége, hogy feldolgozza az információt.
Meglehet, hogy puszta véletlenről van szó, gondolta. De nem, ez
azért nagyon meredek lenne. Celia Nolan egyidős Liza Bartonnal.
Vajon az is csak véletlen, hogy Alex Nolan éppen ezt a házat vette
meg a felesége születésnapjára? Ennek az esélye egy a millióhoz, de
megtörténhet. Ha meglepetésnek szánta, akkor ez azt jelenti, hogy
Celia sohasem beszélt neki az életéről. Szent isten, el tudom képzelni,
milyen sokkot kaphatott, amikor a férje elhozta a régi otthonába. Szép
kis meglepetés, mondhatom.
Ráadásul a beköltözése napján arra érkezik, hogy valaki

211
összefestette a gyepet és a falat, az ajtóba pedig egy halálfejet véstek.
És a fegyveres bábu… Nem csoda, hogy elájult, amikor meglátta az
újságírókat.
Mi játszódhatott le a fejében? – töprengett Dru. Celia Nolan volt
az, aki megtalálta Georgette Grove holttestét. Lehetséges, hogy
annyira megviselte a ház, meg a rettenetes nyomás, hogy megölte az
asszonyt?
Dru nem szívesen gondolt erre a lehetőségre.
A sajtótájékoztatón szokatlanul csendes volt. Mint kiderült,
Earley őrmester megtalálta Charley Hatch farmernadrágját,
edzőcipőjét és faragványait. Egyelőre úgy tűnt, a meggyilkolt kertész
volt a felelős a rongálásért.
Dru bízott benne, hogy Celia Nolannek betonbiztos alibije van
arra a harminc percre, de legbelül érezte, hogy hiába reménykedik.
Hosszú napja volt, de a sajtókonferencia után úgy döntött,
visszamegy az irodába. Az interneten talált néhány cikket Celia
Kelloggról. Az egyik belsőépítészeti szaklapban a legegyénibb
stílusú fiatal szakemberként emlegették.
A cikkben Celia szüleit is megnevezték. Martin és Kathleen
Kellogg, olvasta. Örökbefogadásról egy szó sem esett, jegyezte meg
Dru. Celia Santa Barbarában nőtt fel, majd a New York-i
Divatintézetben tanult. Ezután Kelloggék a floridai Naplesbe
költöztek.
A telefonkönyvben megtalálta a házaspár számát, de egyelőre nem
akarta felhívni őket. Úgyis le fogják tagadni, hogy a lányukat
eredetileg Liza Bartonnak hívták. Most már csak annyit kell tennem,
hogy számítógépen megcsinálom Liza idősebb képmását, mert ha
helyesek a következtetéseim, Kicsi Lizzie Borden nemcsak hogy
visszatért, hanem gyilkolásra készen futkározik a városban. A saját
ügyvédje is megmondta, hogy nem lepné meg, ha egy nap visszajönne
és golyót röpítene Ted Cartwright fejébe.
Azt is ki kell derítenem, hogy ki az a Zach. Ha annak idején már a

212
neve hallatán is depressziós rohamot kapott, valószínűleg vele is le
akar számolni.

213
 51

Úgy éreztem, mintha Ted Cartwright a vesémbe látna. Le se vette

rólam a szemét, és biztos voltam benne, hogy feltűnik neki, mennyire
hasonlítok az anyámra.
– Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Nolan – mondta.
Ugyanaz az erősen zengő hang, mint amikor felém taszította az
anyámat.
Az elmúlt huszonnégy évben hasztalan próbáltam elfelejteni ezt a
hangot, máskor azonban kétségbeesetten igyekeztem felidézni, melyek
is voltak anyám utolsó szavai.
Felpillantottam. Nem fogtam kezet vele, de nem is akartam
túlságosan udvariatlannak mutatkozni.
– Hogy van? – dünnyögtem, és Alexre néztem.
Alexnek fogalma sem volt, mi történt velem. A kínos csendet
udvarias csevegéssel próbálta oldani. Elmondta, hogy Ted is tagja a
Peapack lovasklubnak, és néha találkoznak.
Marcella Williams kíváncsi tekintettel méregetett.
– Látom, nagyon szomorú, Celia. Segíthetek valamit? – kérdezte.
– Kezdetnek nem bánnám, ha békén hagyna! – csattantam fel.
Marcella együttérző arckifejezése hirtelen semmivé foszlott, de
mielőtt még megszólalhatott volna, Ted karon fogta és elcipelte az
asztalunktól.
Alex döbbenten nézett rám.
– Ez meg mi volt, Ceil? Nem adtak okot arra, hogy ilyen
udvariatlanul beszélj velük!
– Tévedsz. Jól látták, hogy beszélgetünk, és az a nő tapintatlanul
faggatni kezdett. Ami pedig Mr. Cartwrightot illeti, te is olvastad a
lapokban, miket hordott össze a házról, amihez annyira ragaszkodsz.
– Én is olvastam a cikket, Ceil, de csak a riporterek kérdéseire
válaszolt – tiltakozott Alex. – Nem ismerem olyan jól Cartwrightot,

214
de a klubban mindenki szereti. Szerintem Marcella csak segíteni
akart. Jézusom, tegnap még haza is vitt, amikor látta, hogy késésben
vagy!
Azt mondtad, hogy Zach meglátott! – zakatoltak a fejemben anyám
szavai.
Biztos voltam benne, hogy ezeket a szavakat hallottam akkor este.
Az anyám Zach nevét emlegette, és most újabb szavak jutottak az
eszembe: Azt mondtad, hogy Zach meglátott!
Mit látott Zach? Mit csinált Ted, amikor meglátta?
– Ó, ne – szólaltam meg hangosan.
– Mi a baj, Ceil? Falfehér az arcod.
Lehetséges, hogy az apám a halálának napján előrelovagolt, majd
rossz irányba fordult. Legalábbis Zach szerint ez történt. Ugyanakkor
azzal is eldicsekedett, hogy régóta jó barátságban van Ted
Cartwrighttal. Nem lehet, hogy aznap Ted is arrafelé lovagolt? Lehet,
hogy neki is köze van az apám halálához? Lehet, hogy Zach meglátta?
– Mi történt, Ceil? – hallottam Alex hangját.
Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból, és megpróbáltam
elfogadható magyarázatot keresni a viselkedésemre. Legalább egy
féligazságot be tudok vallani Alexnek.
– Mielőtt Marcella nekem rontott, el akartam mondani, hogy
beszéltem az anyámmal. Az apám nagyon rossz állapotban van.
– Az Alzheimer-kór miatt?
Bólintottam.
– Ó, Ceil, annyira sajnálom. Segíthetünk valamit? Olyan jó volt
hallani, hogy többes szám első személyt használ.
– Mondtam Kathleennek, hogy azonnal szerezzen egy bentlakó
ápolónőt. Én fizetem.
– Ne, majd én.
Megráztam a fejem, és megköszöntem a kedvességét.
– Nem szükséges, de imádlak, amiért segíteni akarsz.
– Ceil, tudnod kell, hogy a csillagokat is lehoznám a kedvedért. –

215
Átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem. Az ujjaink egymásba
fonódtak.
– A világ egy pici darabkájával is beérném – feleltem. – Egy
normális, békés darabkával, veled meg Jackkel.
– És Jillel és Juniorral – mosolygott Alex.
Amikor felálltunk az asztaltól, Alex azt javasolta, hogy álljunk
meg egy pillanatra Tedék asztalánál.
– Nem ártana lecsitítani a kedélyeket – mondta. – Marcella a
szomszédunk, és csak jót akart. A Peapackben pedig előbb-utóbb
Teddel is összefuthatunk.
Mielőtt indulatosan visszavágtam volna, gyorsan átgondoltam a
helyzetet. Ha Ted felismert, talán aggódik, hogy emlékszem az anyám
utolsó szavaira, de ha nem, és tudat alatt mégis felidéztem neki
valamit a jelenlétemmel, megnézem, hogyan reagál rám.
– Jól van – mondtam.
Biztos voltam benne, hogy mindketten figyeltek bennünket, de
amikor odamentünk az asztalukhoz, úgy tettek, mintha beszélgetnének.
Minden megvetésem ellenére rámosolyogtam Marcellára. Tisztán
emlékszem, ahogy Teddel flörtölt, még akkor is, amikor az anyám
hozzáment. A tragédia után aztán készségesen alátámasztotta a férfi
vallomását.
– Annyira sajnálom, Marcella – mondtam. – Ma tudtam meg, hogy
nagyon beteg az édesapám. – Ezután Tedre néztem. – Egy régi
barátjához járok lovagolni. Zachnek hívják. Csodálatos oktató. Nagy
szerencsém van, hogy rátaláltam.
Később, amikor hazaértünk és lefekvéshez készülődtünk, Alex
szeretettel átölelt.
– Olyan gyönyörű voltál ma este, Ceil, de nem akarok hazudni
neked. Úgy elsápadtál, hogy azt hittem, rögtön elájulsz. Tudom, hogy
mostanában nem aludtál túl jól. Az a Walsh nyomozó tehet róla?
– Hát, nem tett jót – vallottam be.
– Reggel kilenckor bemegyek az ügyészhez. Onnan pedig ki a

216
reptérre, de majd hívlak és elmondom, mit intéztem.
– Oké.
– Tudod, hogy nem vagyok híve az altatóknak, de azt hiszem, nem
árt, ha beveszel egyet. Egy jó alvás után más színben látod majd a
világot.
– Nem bánom – feleltem. – Mostanában nem voltam egy
mintafeleség – tettem hozzá.
Alex megcsókolt.
– Ezer meg ezer nap áll előttünk. – Újra megcsókolt.
– És éjszaka.
Az altató csodát tett, és másnap reggel frissen, kipihenten
ébredten. Álmomban felrémlettek anyám szavai – legalábbis egy
részük.
Elszóltad magad, amikor részeg voltál.

217
 52

Szerda reggel fél kilenckor Jeff MacKingsIey az íróasztalánál ülve a

közelmúlt eseményeire gondolt. Hosszú és nem feltétlenül kellemes
nap várt rá. A skót és ír nagyanyáitól egyaránt azt tanulta, hogy
minden, különösen a halál, hármasban érkezik.
Először Georgette Grove, utána Charley Hatch. Mi jöhet még,
töprengett Jeff.
Paul Walshtól eltérően, aki szerint valamilyen
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Celia Nolan végzett
Georgette-el, majd a kertésszel, Jeff csupán a körülmények
áldozatának tekintette az asszonyt.
Ezért amikor a titkárnője, Anna bejelentette, hogy egy bizonyos
Alex Nolan keresi, örült a lehetőségnek, hogy négyszemközt beszélhet
Celia Nolan férjével. Azonban nem szerette volna, ha a későbbiekben
félremagyarázzák a szavait.
– Mort Shelley bejött már? – kérdezte a titkárnőjét.
– Most ment el kávéért.
– Mondja meg neki, hogy hagyja a kávét, és azonnal jöjjön be az
irodámba. Kérje meg Mr. Nolant, hogy legyen türelemmel, majd öt
perc múlva engedje be.
– Rendben.
Anna már az ajtóban volt, amikor Jeff hozzátette:
– Walshnak egy szót se. Megértette?
Anna felhúzta a szemöldökét, majd a mutatóujját a szájához
emelte. Walsh nem tartozott a kedvencei közé. Egy perc múlva
belépett Mort Shelley.
– Elnézést, hogy elrángattam a kávéja mellől, de bejött Celia
Nolan férje, és szükségem lenne egy tanúra – szabadkozott Jeff. – Ne
jegyzeteljen közben. Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz túl
barátságos ez a beszélgetés.

218
 Alex Nolan nagyon ideges volt. Kurtán odaköszönt az ügyésznek,
biccentett Shelley-nek, majd dühösen rájuk förmedt:
– Miért követi a nyomozója a feleségemet?
Jeff belegondolt, hogy a helyében ő is hasonlóképpen reagálna.
Walsh túlfeszítette a húrt, amikor nyíltan a nő nyomába eredt. Azt
hitte, ezzel annyira kikészíti az asszonyt, hogy nyomban bevallja a
gyilkosságot. A helyzet teljesen elmérgesedett, és most az ügyvéd
férje is rájuk támadt.
– Mr. Nolan, kérem, foglaljon helyet, és engedje meg, hogy
elmagyarázzam – mondta Jeff. – Az otthonukat megrongálták. Az
ingatlanügynök, aki eladta önöknek a házat, halott. Bizonyítékunk van
rá, hogy az a férfi járt önöknél, akit tegnap agyonlőttek. Nyílt lapokkal
játszom. Természetesen ön is tudja, hogy huszonnégy évvel ezelőtt
Liza Barton agyonlőtte az édesanyját. Alig egy napja laktak a házban,
amikor a felesége az istállóban megtalálta a Barton családot ábrázoló
fényképet.
– Amelyen a Spring Lake-i strandon láthatóak? – kérdezte Alex.
– Igen. A képen kizárólag az ön feleségének az ujjlenyomatait
találtuk, de ez természetes, hiszen ő vette le az oszlopról, majd átadta
nekem.
– Lehetetlen -: tiltakozott Alex Nolan. – Valaki csak feltette, tehát
az ő ujjlenyomatának is rajta kell lennie.
– Pontosan. Csakhogy a képet letörölték. Georgette Grove
táskájában is találtunk egy képet, amely az ön feleségét ábrázolja.
Amikor éppen elájul. A Star-Ledgerből vágták ki. Azon sincs
ujjlenyomat. És ott van még Charley Hatch, a kertész, akit tegnap
lelőttek a Washington-völgyi lovasklub közelében lévő ház udvarán.
Megjegyzem, hogy a felesége tegnap elhaladt a ház előtt, amikor
lovagolni ment. Szóval Hatch zsebében is volt egy fénykép, ezúttal
Audrey Bartonról.
– Még mindig nem értem, mi köze ennek a feleségemhez – felelte
Aley Nolan.

219
 – A feleségéhez talán nincs, de a házukhoz annál inkább. Rá kell
jönnünk az összefüggésekre. Biztosíthatom arról, hogy folyik a
nyomozás, és elég sok embert kell kihallgatnunk.
– Celia úgy érzi, csak azért gyanúsítják, mert túl gyorsan hazaért,
miután megtalálta Georgette Grove holttestét. Mr. MacKingsley,
gondolom, ön is tudja, mit tesz az emberrel az ijedtség. Emlékszem
egy esetre, amikor egy ember felemelte a gépkocsiját, hogy kimentse
alóla a gyerekét. A feleségemet egyszerűen sokkolta a rongálás
látványa. Két nap múlva pedig elmegy egy házba, ahol addig sose járt,
és megtalálja egy nő holttestét, akivel összesen egyszer találkozott
életében. Nem gondolja, hogy abban a borzasztó helyzetben annyira
megrémült, hogy ösztönösen úgy vezetett, hogy mielőbb hazaérjen?
– Én megértem - jelentette ki Jeff kedvesen. – Ám nézzük a
tényeket: két ember meghalt, és mindenkit ki kell kérdeznünk, hogy
megtaláljuk a tettest. Szükségünk van minden információra. Tudjuk,
hogy Mrs. Nolan elhajtott a Birkadombi ház mellett, ahol lelőtték
Charley Hatchet. Azt is tudjuk, hogy a halál idején úton volt.
Ellenőriztük a lovasklubban, ahova két óra után nyolc perccel érkezett
meg. Talán látott egy autót azon az úton. Talán látott valakit a
környéken. Tegnap azt mondta, nem ismerte Charley Hatchet. Nem
gondolja, hogy okunk van feltételezni, hogy mégis látott valamit?
– Biztos vagyok benne, hogy Celia szívesen együttműködik
önökkel – jelentette ki Nolan. – Nincs rejtegetnivalója. Istenem, a
születésnapján járt először ebben a városban, utána meg
ideköltöztünk. Kérem, állítsa le Walsh nyomozót, mert nem akarom,
hogy zaklassák Celiát. Tegnap este, amikor elmentünk vacsorázni,
teljesen kiborult. Részben én is vétkesnek érzem magam, hiszen nem
kértem ki a véleményét, amikor megvettem neki a házat.
– A mai világban nem fordul elő túl gyakran, hogy ilyen
ajándékkal lepjük meg a feleségünket – jegyezte meg Jeff.
Alex Nolan keserűen mosolygott.
– Idealista vagyok. Celiának kemény évei voltak. Az első férje a

220
halála előtt több mint egy évig betegeskedett. Nyolc hónappal ezelőtt
Celiát elütötte egy limuzin, és súlyos agyrázkódással került kórházba.
Az apja Alzheimer-kórban szenved, és tegnap kapta a hírt, hogy
napról napra romlik az állapota. Örült, hogy elköltözünk a városból,
de a házkeresést rám bízta. Amikor megláttam ezt a házat, azt hittem,
örülni fog neki. Szép, tágas, régi épület, nagy szobákkal, jó állapotban
van, és a birtok is hatalmas.
Jeff figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi tekintete ellágyult,
ahogy a feleségéről beszélt.
– Ceil mesélt nekem egy gyönyörű házról, ahol évekkel ezelőtt
járt. Ez a ház is pontosan olyan volt. Meg kellett volna mutatnom neki,
mielőtt megvettem? Természetesen. Ragaszkodnom kellett volna
hozzá, hogy meséljenek el mindent a ház történetéről? Hát persze. De
nem azért jöttem, hogy magyarázkodjak. Ígérje meg, hogy békén
hagyják a feleségemet.
Felállt és kezet nyújtott az ügyésznek.
– Mr. MacKingsley, megígéri, hogy távoltartja Walsh nyomozót a
feleségemtől?
Jeff is felállt.
– Ígérem – felelte. – Tudnunk kell, hánykor hajtott el a ház előtt,
ahol megölték Charley Hatchet, és látott-e valami gyanúsat, de majd
személyesen kérdezem ki erről.
– Gyanúsítja a feleségemet valamelyik ügyben?
– Az eddigi bizonyítékok alapján nem.
– Ebben az esetben azt fogom javasolni neki, hogy válaszoljon a
kérdéseire.
– Köszönöm. Sokat segít ezzel. Megbeszélek vele egy időpontot a
mai napra. Ön itthon lesz, Mr. Nolan?
– Sajnos pár napig Chicagóban leszek. Fel kell vennem néhány
tanúvallomást egy végrendelet miatt. Tegnap este hazaugrottam, de
már utazom is vissza – magyarázta Nolan, majd elköszönt az
ügyésztől.

221
 Pár perccel később Anna lépett be az irodába.
– Jóképű fickó – jegyezte meg. – Nagyon tetszett a lányoknak, de
mondtam nekik, hogy felejtsék. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint
amikor idejött.
– Szerintem is – értett egyet Jeff, bár úgy érezte, nem volt teljesen
őszinte Nolannel. Mort Shelley-re nézett. – Maga mit gondol, Mort?
– Egyetértek önnel. Szerintem se a nő a tettes, bár biztos vagyok
benne, hogy elhallgat valamit. Esküszöm, amikor tegnap ajtót nyitott
nekünk, úgy éreztem mintha őt láttam volna a Charley Hatch zsebében
talált fotón.
– Nekem is úgy rémlett, de ha jobban megnézzük, nyilvánvaló a
különbség. Nolan sokkal magasabb, a haja is sötétebb, az arcformájuk
is más. Véletlenül éppen lovaglóruhában volt, sőt a haját is ugyanúgy
viselte, mint Barton, ezért érzi úgy, hogy hasonlítanak.
Ennek ellenére Celia Nolan mégis Audrey Bartonra emlékeztette
Jeffet. És nemcsak az öltözékükről volt szó.

222
 53

Szerda délelőtt Ted Cartwright benézett a madisoni irodaházba. Fél

tizenegykor benyitott az irodájához vezető fogadótérbe, ahol Amy
Stack mosolyogva csivitelte: – Mi újság az Északi-sarkon, Mikulás?
– Nem tudom, mit jelentsen ez, Amy, és nincs kedvem találgatni –
felelte Cartwright ingerülten. – Nehéz napom van, és Chris Brownnal
is beszélnem kell. Képtelen felfogni, hogy nem fogom kifizetni az
emberei túlóráját.
– Sajnálom, Mr. Cartwright. Csak arra gondoltam, milyen ritka
dolog manapság a hála. Még akkor is, ha megmentik az ember életét.
Cartwright hirtelen megállt.
– Maga meg miről beszél?
Amy idegesen nyelt egyet. Szeretett Ted Cartwrightnál dolgozni,
de sohasem tudhatta, hányadán áll vele. Néha nyugodt volt és
jókedvű, máskor meg olyan cinikusan beszélt vele, hogy az már fájt.
– Annyira sajnálom – motyogta. Érezte, hogy bármit is mondana a
főnökének, csak felbosszantja vele. Talán annak sem örülne, ha
kiderülne, ő is tudja, hogy miért kapja meg Mr. Willet azt a belvárosi
lakást. – Mr. Willet azt mondta, azért ajándékozta neki a lakást, mert
sok évvel ezelőtt megmentette az ön életét.
– Megmentette az életemet, ezért neki ajándékozom a legszebb
lakást a városban? Ezt mondta magának Zach Willet?
– Igen, de ha azt mondja, hogy nem igaz, akkor máris elvesztettünk
egy ügyfelet. A Basking Ridge-i házaspár, tudja, Matthewsék pár
perccel ezelőtt telefonáltak, és mondtam nekik, hogy már nem aktuális.
Cartwright továbbra is Amyt fürkészte. Az arca elsápadt, a
tekintete égetett.
– Mr. Willet is telefonált. Azt mondta, a hétvégén szeretne
beköltözni – folytatta. – Mondtam neki, hogy mivel a lakás be van
bútorozva, várhatna egy-két hónapig, míg minden lakás elkel a

223
házban, de azt mondta, nem lehetséges.
Ted Cartwright előrehajolt, majd kihúzta magát.
– Beszélek Mr. Willettel – szólalt meg végül halkan.
Az évek során Amy többször is tanúja volt a főnöke
dührohamainak, de egyszer sem látta ennyire sápadtnak.
Aztán Cartwright váratlanul elmosolyodott.
– Amy, bevallom, egy pillanatra én is elhittem ezt az őrültséget.
Zach barátom már csak ilyen. Buta vicc volt. Sok éve vagyunk
barátok, és a múlt héten fogadtunk a Yankees-Red Sox-meccsre.
Szenvedélyes Red Sox szurkoló, én meg a Yankeesre fogadtam. Száz
dollár volt a tét, de Zach azt mondta, ha az eredményben több mint tíz
pont a különbség, tartozom neki egy lakással – nevetett fel Ted
Cartwright. – Akkor jót nevettem rajta, de azt hiszem, csak látni
akarta a reakciómat. Sajnálom, hogy hiába fáradt.
– Persze hogy hiába fáradtam – sóhajtott fel Amy. A randevúját is
lekéste, aztán egész este hallgathatta a barátja panaszkodását. –
Tudhattam volna, hogy nem engedhet meg magának egy ilyen lakást.
Csak az a baj, hogy miatta elveszítettünk egy érdeklődőt.
– Azonnal hívja fel Matthewséket – dörrent rá Cartwright. - Ha
ma reggel telefonáltak, talán még nem késő. Ami meg Zach Willetet
illeti, örülnék, ha köztünk maradna ez a történet. Úgy tűnik, bolondot
csinált belőlünk.
– Rendben van – felelte Amy. Sejtette, hogy szép kis jutalom vár
rá. – Ha beszél Mr. Willettel, megmondhatja neki, hogy szerintem nem
volt vicces, amit tett, és önnel se kellett volna a bolondját járatnia.
– Igaza van, Amy – felelte Ted Cartwright kedvesen. – Nem
kellett volna a bolondját járatnia velem.

224
 54

Alex sietősen elbúcsúzott tőlem. Egyenesen az ügyészségre ment,

onnan meg a repülőtérre. Bíztam benne, hogy abbahagyják a
faggatózást, de az is felmerült bennem, hogy ellenkező esetben, ha
nem vagyok hajlandó válaszolni a kérdéseikre, ismét gyanakodni
kezdenek.
– Vedd rá őket, hogy hagyjanak békében – súgtam oda Alexnek
búcsúzóul.
– Abban biztos lehetsz – morogta.
Egyre csak Benjamin Fletcher járt az eszemben. Ha megmondom
neki, hogy én vagyok Liza, az ügyvédi titoktartás miatt senkinek se
beszélhet rólam, és amennyiben bevallom neki az igazat, nála jobban
senki sem képviselheti az érdekeimet.
Negyed kilenckor kitettem Jacket az iskolánál. A kávézót ezúttal
kihagytam, mert nem akartam ismét összetalálkozni a nyomozóval,
inkább kimentem a templom mögötti temetőbe. Nagyon szerettem
volna meglátogatni a szüleim sírját, de féltem, hogy meglátnak, és
azzal gyanakvásra adok okot. Most senkit se láttam a környéken, így
végre nyugodtan megállhattam a sír mellett.
Az egyszerű, márvány sírkőre „A szerelem örök” szavakat,
valamint a szüleim nevét, a születésük és haláluk évét vésték bele. A
családom több nemzedéke is ebben a sírkertben nyugodott, de az
apám halálakor édesanyám úgy gondolta, külön sírhelyet vásárol
maguknak. Ezt a sírkövet is ekkor állíttatta ide. Még ma is emlékszem
a temetésre. Hétéves voltam, fehér ruhát viseltem, a kezemben egy
hosszú szálú rózsa volt, amelyet a koporsóra helyeztem. Felfogtam,
hogy apa már nincs közöttünk, de képtelen voltam sírni. Túlságosan
lefoglalt a pap beszéde és az összegyűlt tömeg látványa.
Gondolatban megpróbáltam elérni aput, hogy visszahozzam
valahogyan. A szertartás alatt az anyám mindvégig nyugodt maradt, de

225
amikor a virágját a koporsóra helyezte, nem bírta tovább. „A férjemet
akarom. A férjemet akarom!” – kiáltotta, majd szívszaggatóan
zokogva a földre rogyott.
Lehetséges, hogy Ted Cartwright először csak segíteni próbált
neki?
Hiszek az örök szerelemben. És ahogy ott álltam, mindkettőjükért
elmondtam egy-egy imát. Segítsetek. Kérlek, segítsetek. Oldódjon
meg ez a helyzet. Vezessétek a lépteimet. Nem tudom, mit tegyek.
Benjamin Fletcher irodája Mendhamtól húszpernyi autóútra,
Chesterben volt. Kilenc órára beszéltük meg a találkozót. A temetőből
egyenesen odamentem, leparkoltam, és betértem a közeli kávézóba,
ahol elfogyasztottam egy csésze forró kávét meg egy péksüteményt.
Meleg, kötött kardigánt viseltem, ami kifejezetten jól jött ezen a
csípős, őszi napon.
Kilenc óra előtt egy perccel megálltam Benjamin Fletcher
második emeleti irodájának ajtajában. Beléptem az apró előszobába,
ahol egy viharvert íróasztal fogadott. Titkárnőnek nyoma se volt. A
falakra ráfért volna a festés. Az íróasztallal szemközti fal mellett két
kisebb méretű karosszék szomorkodott, a közöttük elhelyezett
dohányzóasztalkán régi, szamárfüles folyóiratok tornyosultak.
– Celia Nolan, ha nem tévedek – ordított ki valaki a belső
irodából.
Már a puszta hangtól is izzadni kezdett a tenyerem. Biztos voltam
benne, hogy nagy hibát követtem el, amikor betettem ide a lábam.
Legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elmeneküljek, de
elkéstem vele. A hatalmas ember kinyújtott kézzel már ott is állt az
ajtóban. Ugyanolyan széles mosollyal üdvözölt, mint évekkel ezelőtt,
amikor először találkoztam vele. „Szóval te vagy az a kislány, aki
nagyon-nagy bajba került?” – kérdezte akkor.
Ez vajon miért csak most jutott eszembe?
Az ügyvéd hozzám lépett és megragadta a kezem.
– Mindig örömmel segítek egy bajba jutott csinos hölgynek.

226
Kerüljön beljebb.
Kénytelen-kelletlen bementem utána a rendetlen irodába. Fletcher
beült az íróasztala mögötti karosszékbe. Az arcán a nyitott ablak
ellenére is verejtékcseppek gyöngyöztek. Az ingujját feltűrte, a
nyakánál kigombolta, amitől pontosan úgy nézett ki, mint amire
számítottam: egy nyugdíjas ügyvédnek, aki úgy tesz, mintha dolgozna.
Azonban cseppet sem volt ostoba, és ez azonnal kiderült.
– Celia Nolan. Mendham, Öregdombi fasor 1. szám alatti lakos –
sorolta. – Nagyon izgalmasan hangzik.
Amikor megbeszéltük a találkozót, csak a nevemet és
telefonszámomat adtam meg neki.
– Igen – feleltem. – Pontosan ezért vagyok itt.
– Mindent elolvastam magáról. A férje a születésnapjára
vásárolta magának azt a házat. Mondhatom, szép kis meglepetés. Az
az ember nem sokat tud a nőkről. A beköltözéskor jókora felfordulás
fogadta önöket, majd pár nap múlva megtalálja annak a nőnek a
hulláját, aki eladta a férjének a házat. Nem unatkoznak. Kitől hallott
rólam?
Mielőtt még válaszolhattam volna, felemelte a kezét.
– Előbb tisztázzunk valamit. Az óradíjam háromötven, plusz a
költségek, és kérek tízezer dollár ügyvédi díjat.
Szó nélkül kitöltöttem neki egy csekket. Azzal, hogy érdeklődött
utánam, Benjamin Fletcher akaratlanul is megkönnyítette a dolgomat, s
így nem kellett bevallanom neki, ki is vagyok valójában.
– Örülök, hogy tájékozódott felőlem – mondtam. – Így legalább
megérti, milyen kellemetlenül érint, hogy az ügyészség Georgette
Grove meggyilkolásával gyanúsít.
Fletcher hirtelen felélénkült.
– Miért feltételeznének magáról ilyesmit?
Beszámoltam neki a három, ujjlenyomat nélküli fotóról, arról,
hogy az ügyész szerint túlságosan gyorsan hazaértem arról a helyről,
ahol holtan találtam Georgette-et, meg arról, hogy a kertész halála

227
idején is elhaladtam a kérdéses ház előtt.
– Akkor találkoztam először Georgette Grove-val, amikor
beköltöztem abba a házba – magyaráztam. – A kertészről is az
ügyésztől hallottam először, mégis azt hiszik, közöm van hozzájuk, és
mindez a ház miatt történik.
– Gondolom, azóta hallotta a történetét – jegyezte meg Fletcher.
– Hogyne. Úgy vélem, az ügyészség a három fotó miatt azt
feltételezi, hogy a gyilkosságoknak valamilyen módon közük lehet a
Barton családhoz. – Magam sem tudom, hogyan sikerült ilyen
közömbösen kimondanom a régi nevemet.
Az ügyvéd következő szavaitól végigfutott a hátamon a hideg:
– Sokszor belegondoltam, hogy az a kislány, Liza, egy nap
visszatér és agyonlövi a mostohapját. De az már sehogy se fér a
fejembe, hogy miért pont magát gyanúsítják ezzel az egésszel, hiszen
semmi köze a házhoz. Csak annyi a bűne, hogy születésnapjára
meglepte vele a férje. Bízza rám az ügyet, Celia, mert tudja, mi fog
történni? Megmondom. Maga elkezd válaszolni a kérdéseikre, ők meg
a végén úgy összezavarják, hogy egy nap maga is elhiszi, hogy
megölte azokat a szerencsétleneket, pusztán azért, mert nem tetszett a
ház.
– Azt tanácsolja, hogy ne válaszoljak a kérdéseikre? – kérdeztem.
– Pontosan. Ismerem azt a Paul Walsht. Nagyon odavan, hogy
nevet szerezzen magának. Jut eszembe, hétfő délután meglátogatott
Dru Perry, a Star-Ledger riportere. Háttérriportot ír a Barton-ügyről.
Meséltem neki, amit lehetett. Láttam rajta, hogy nagyon sajnálja Lizát,
de mondtam neki, hogy ne pazarolja a részvétét. Liza pontosan tudta,
mit csinál, amikor rálőtt Ted Cartwrighra. A pasas már azelőtt,
közben és azután is kerülgette az anyját, hogy az hozzáment volna Will
Bartonhoz.
Ha tehettem volna, azonnal széttéptem volna a csekket, amit
kiállítottam Fletchernek. Ám szükségem volt rá, így csak ennyit
mondtam:

228
 – Mr. Fletcher, a férjem ügyvéd, tehát tudok egyet s mást az
ügyvédi titoktartásról, és ha meghatalmazom, szeretnék tisztázni
valamit. Semmi szükségem egy olyan ügyvédre, aki összevissza
pletykál az ügyfele családjáról, még akkor sem, ha negyed
évszázaddal korábbi eseményekről is van szó.
– Az igazság nem pletyka, Celia, de egyetértek magával – mondta.
– Tehát ha Jeff MacKingsley, Paulie Walsh vagy bárki más abból a
bagázsból kérdezősködni merészel, nyugodtan küldje hozzám. Én
majd vigyázok magára. És nézze, nehogy azt higgye, hogy elítélem
Kicsi Lizzie-t. Nem akarta megölni az anyukáját, és az a görény Ted
Cartwright megérdemelte, amit kapott.

229
 55

Angelo Ortiz nyomozó délelőtt tizenegy órakor, Charley mendhami

házánál találkozott a meggyilkolt kertész exfeleségével, Lena
Santinival. Az aprócska, sovány, negyvenöt év körüli, lángoló vörös
hajú asszonyt őszintén lesújtotta a volt férje halála.
– Nem tudom elhinni, hogy lelőtték. Ennek semmi értelme. Miért
tették? Senkit se bántott. Sajnálom szegény Charley-t – magyarázta. –
Nem állítom, hogy hej, de milyen jól megvoltunk. Tíz évvel ezelőtt
házasodtunk össze. A második házasságom volt. Az első férjem
alkoholista volt, és azt hittem, Charley-val jobb lesz. Pincérnő
vagyok, és elég szépen keresek.
A nappaliban ültek. Lena szippantott egyet a cigarettájából.
– Nézzen körül – legyintett megvetően. – Olyan koszos, hogy kiráz
tőle a hideg. Akkor is ilyen volt, amikor együtt éltünk. Nem győztem
mondani, hogy tegye a szennyeskosárba a koszos zokniját és gatyáit,
de nem, ő csak ledobta őket a földre. És kinek kellett felszedni?
Eltalálta. És annyit siránkozott, hogy rossz volt hallgatni. Ebben
világbajnok volt. Egy évvel ezelőtt aztán végleg betelt a pohár, és
leléptem.
Lena arcvonásai ellágyultak.
– De tudja, nagyon jó kézügyessége volt. Azok a faragások tényleg
gyönyörűek. Mondtam is neki, hogy jól megélne belőlük, ha eladná
őket, de arra már nem volt képes. Szegény Charley, Isten nyugosztalja.
Remélem, a mennyországba került.
Ortiz együttérzően mosolygott.
– Sokszor találkozott Charley-val, miután elváltak? – váltott
témát.
– Nem nagyon. Eladtuk a közös házat, s a megtakarított pénzen is
megosztoztunk. Én megkaptam a bútort és az autót. Időnként felhívott,
és a régi szép idők emlékére elmentünk kávézni.

230
 – Nem tudja, jóban volt a féltestvérével, Robin Carpenterrel?
– Ugyan! – nézett Lena a mennyezetre. – Charley örökbefogadó
szülei rendes emberek voltak. Nagyon jól bántak vele, tisztességesen
felnevelték, meg minden. A mostohaapja nyolc évvel ezelőtt halt meg.
Az anyja a halálos ágyán átadott neki egy fényképet, ami még
csecsemőkorában készült, és elárulta neki az igazi nevét. Nagyon
izgatott lett-tőle. Azt hitte, az igazi szülei pénzes emberek lesznek, de
rendesen pofára esett. Az anyja már meghalt, az apja pedig nem akart
tudomást venni róla. De aztán megismerkedett a félestvérével,
Robinnal, aki egyfolytában ugráltatta.
Ortiz kissé kihúzta magát.
– Rendszeresen találkoztak?
– Az nem kifejezés! „Charley, bevinnél a városba? Charley,
megkérhetlek, hogy vidd el a kocsimat a szervizbe?”
– Fizetett is neki?
– Nem, de úgy viselkedett, mintha nem tudna meglenni nélküle, és
ettől fontosnak érezte magát. Nem akarta, hogy az itteniek megtudják,
hogy rokonok, és azt sem akarta, hogy együtt lássák őket, mert
állítólag volt egy gazdag pasija. Ó, és ezt hallgassa. Charley elmondta
neki, hogy néha beköltözött a gondjaira bízott házakba. Tudja, a
tulajdonosok rábízták a házukat, míg sikerült vevőt találni rájuk, vagy
elutaztak, és a riasztó kódját is megmondták neki, így zavartalanul
jöhetett-mehetett. Robinnak meg volt képe megkérni, hogy engedje be
néha, hogy a barátjával ott éjszakázzon valamelyik házban. El tudja
képzelni?
– Miss Santini, hallott az Öregdombi fasoron történt rongálásról?
– A Kicsi Lizzie Házánál? Hogyne, az egész város tud róla.
– Okunk van feltételezni, hogy Charley volt az elkövető.
– Ugye, most viccel? – döbbent meg Santini. – Charley sose tett
volna ilyet.
– Akkor se, ha megfizetik?
– Ez őrület! – Lena Santini egy határozott mozdulattal elnyomta a

231
cigarettáját, de máris rágyújtott egy másikra. – Ha jól belegondolok,
csak egyetlen ember van ezen a világon, aki belevihette Charley-t
ebbe az ostoba játékba, és az Robin.
– Robin Carpenter azt állítja, hogy három hónapja nem hallott
Charley felől.
– Akkor a minap miért vacsoráztak együtt a New York-i Patsyben,
a Nyugati 56. utcában?
– Nem emlékszik a pontos dátumra?
– Egy szombati nap volt, a munka ünnepén. Jól emlékszem, mert
akkor volt Charley születésnapja, és meghívtam vacsorára, de azt
mondta, Robin elviszi a Patsybe.
Lena tekintete hirtelen elfátyolosodott.
– Ha nincs több kérdése, mennem kell. Láthatja, milyen
állapotban hagyta Charley ezt a házat. Nem ér sokat, de ez is valami.
Azért kértem, hogy itt találkozzunk, mert el akartam vinni Charley
néhány faragványát, hogy betegyem a koporsójába, de nem találom
őket.
– Nálunk vannak – mondta Ortiz. – Sajnos nálunk is maradnak,
mert bizonyítékok.

232
 56

Mort Shelley nyomozó visszavitte Georgette albumát az

ingatlanközvetítőbe. A nyomozócsoporttal egyenként megnézték a
fotókat és újságkivágásokat, de egyetlen olyan sem volt közöttük,
amelyről azt mondhatták volna, hogy az áldozat bizonyosan őt ismerte
fel. Sok év történéseinek a krónikája volt ez az album.
– Lehet, hogy az albumot az íróasztalán tartotta, de akkor sem
tudjuk, kit ismerhetett fel – összegezte Jeff.
Legalább okom van rá, hogy ismét elbeszélgessek Henryvel és
Robinnal, gondolta Shelley. Robin az íróasztalánál ült, s a nyomozó
láttán azonnal lehervadt a mosoly az arcáról.
– Csak visszahoztam az albumot, ahogy ígértem – közölte vele
Shelley. – Köszönöm, hogy kölcsönadta.
– Remélem, hasznát vették – felelte a lány, majd elkezdte
rendezgetni az asztalon tornyosuló iratokat. Látszott rajta, hogy nem
örül a váratlan látogatónak.
Mort ráérősen helyet foglalt a kanapén.
– Kérdezzen csak, szívesen válaszolok – nézett rá Robin
ingerülten.
Mort felkászálódott.
– Kényelmes kanapé, de nekem túl mély. Ha egyszer leülök, alig
bírok felállni. Inkább odahúzok maga mellé egy széket…
– Hát… elnézést… Tudom, hogy bemutatkoztunk már egymásnak,
de elfelejtettem a nevét.
– Shelley. Mint a költő. Mort Shelley.
– Mr. Shelley, az ügyészségen tegnap mindent elmondtam az
ügyről Mr. MacKingsley-nek. És ha most megbocsát, dolgoznom kell.
– Akárcsak nekem, Miss Carpenter, akárcsak nekem. Fél egy van.
Ebédelt már?
– Nem. Megvárom Henryt. Most kiment egy ügyféllel.

233
 – Sok dolga van mostanában.
– Igen, azt hiszem.
– Tegyük fel, hogy négy óráig sem ér vissza. Hozatna valamit?
Gondolom, nem várna négyig az ebéddel.
– Nem, kiteszem a „Rögtön jövök” táblát az ajtóra, átszaladok az
úton és veszek valamit.
– Tegnap is ezt tette, Miss Carpenter?
– Tegnap hoztam magammal ebédet, mert Henry egész nap házon
kívül volt.
– Igen, de azt elfelejtette közölni velünk, hogy kettő előtt pár
perccel kitette azt a táblát. Ezt az az édes, idősebb hölgy is
tanúsíthatja a függönyboltban. Véletlenül éppen két óra öt perckor
haladt el az iroda előtt.
– Miről beszél? Ó, már értem, hova akar kilyukadni. Rettenetes
fejfájás gyötört, és átszaladtam a gyógyszertárba, hogy vegyek egy
doboz aszpirint. Pár perc volt az egész.
– Aha. Ó, majd' elfelejtettem. A társam, Ortiz nyomozó kihallgatta
a féltestvére volt feleségét.
– Lenát?
– Úgy van, Lenát. Maga azt állította, hogy körülbelül három
hónapja nem beszélt Charley-val. Ezzel szemben Lena úgy tudja, hogy
két héttel ezelőtt New Yorkban, a Patsyben vacsoráztak. Most akkor
kinek van igaza?
– Nekem. Úgy három hónapja éppen akkor telefonált, amikor nem
sikerült beindítanom az autómat. Felajánlotta, hogy segít, majd elviszi
a szervizbe. Közben megbeszéltem egy barátnőmmel, hogy
találkozunk a Patsyben, így elvitt. Megjegyezte, hogy meghívhatnám
oda a születésnapjára, mire én tréfásan beleegyeztem. Később hagyott
egy üzenetet a telefonomon, mire én lemondtam az egészet. Tiszta
égés lett volna bemenni vele abba az étterembe.
– Még egy kérdés, Miss Carpenter. Köztudott, hogy Charley
szokott vigyázni azokra a házakra, ahol kertészkedik. Lena szerint

234
Charley többször is megengedte magának, hogy a gazdag barátjával
együtt valamelyik üres házban töltsék az éjszakát. Igaz ez?
Robin Carpenter felpattant a székéről.
– Mondja meg Mr. MacKingsley-nek, hogy amennyiben ő, vagy
valamelyik embere beszélni óhajt velem, keresse meg az ügyvédemet.
Holnap közlöm önökkel a nevét.

235
 57

Szerda reggel Dru Perry betelefonált a kiadóba.

– Nagy munkában vagyok – közölte a szerkesztőjével. – Keress
valakit helyettem a bíróságra.
– Semmi gond. Akarsz beszélni róla?
– Nem telefontéma.
– Oké. Tájékoztass.
Drunak volt egy barátja, Kit Logan, akinek a fia, Bob a New
Jersey-i állami rendőrség számítógépes laboratóriumában dolgozott.
Felhívta Kitet, majd néhány udvarias mondat után elkérte Bob otthoni
számát.
– Nem akarom a kapitányságon zavarni, mert szívességet
szeretnék kérni tőle.
Bob Morristownban lakott.
– Semmi gond, megcsinálom neked az azt öregítést, Dru – ígérte.
– Dobd be a képet a postaládámba, és holnap estére már kész is van.
De nehogy valami homályos képet hozz.
Dru a reggelijét majszolgatva eltöprengett a problémán. Az
újságban megjelent fotók a szülei társaságában ábrázolták a kislányt,
és egyik sem volt kifejezetten éles. Talán a helyi lap tudósított
Audrey és Ted esküvőjéről.
Hoppá, gondolta. A múlt héten Marcella Williams arról mesélt,
milyen savanyú képet vágott Liza az édesanyja esküvőjén. Jobb lesz,
ha felhívom, mielőtt megyek, hogy biztosan otthon találjam.
Csak szépen, sorjában. Meg kell tudnom, ki az a Zach. Esetleg
benézhetek a rendőrségre, hátha benn találom Clyde Earley-t. Persze
nem árulom el neki, mire jöttem rá Celia Nolannel kapcsolatban, de
szóba hozhatom. Majd meglátjuk. Clyde imádja a saját hangját
hallani. Érdekes beszélgetés lesz.
Lehet, hogy Kelloggék Audrey távoli unokatestvérei, és

236
feltehetően van egy Cellával egyidős lányuk, de ez még nem
bizonyítja, hogy Celia és Liza egy és ugyanaz a személy. És van még
valami. A lövöldözés éjszakáján Clyde Earley vette fel a telefont,
amikor Ted felhívta a rendőrséget, így tudhatja, ki az a Zach. Bárki is
legyen, fontos szerepet játszhatott a tragédiában, különben miért
emlegette volna olyan rémülten az a kislány?
Dru befejezte a reggelit, majd felment az emeletre, kapkodva
megágyazott, ablakot nyitott, aztán felkapott egy melegítőt. Sportruhát
veszek fel, holott semmit sem mozgok, gondolta. Senki se tökéletes,
vigasztalta magát.
Kilenckor telefonált Marcella Williamsnek. Kivárt, míg
bekapcsolt az üzenetrögzítő, de akkor meghallotta az asszony hangját.
– Egy pillanat – beszélt rá Marcella az üzenetrögzítőre.
Ingerültnek tűnik, gondolta Dru. Remélem, nem fürdés közben
zavartam meg.
– Mrs. Williams, Dru Perry vagyok, a Star-LedgertőL Ugye nem
hívom túl korán?
– Ó, dehogy, miss Perry. Egy órája a futógépen vagyok, és most
akartam lezuhanyozni.
Dru elképzelte, ahogy Marcella Williams egy szál törölközőben,
verejtékben úszva toporog a telefon mellett.
– Egy háttérriportot írok a lapomnak – kezdte.
– Ismerem az írásait – szakította félbe Marcella.
– Most Liza Bartonról írok, és úgy tudom, ön jóban volt a Barton
családdal. Készíthetnék önnel egy interjút róluk?
– Megtisztel vele.
– Nincsenek véletlenül fényképei a családról?
– De igen. Tudja, nagyon jó barátok voltunk, és amikor Audrey
hozzáment Tedhez, a fogadást a menyasszony kertjében rendezték
meg. Én is készítettem róluk néhány fotót, de előre szólok, Lizáról
nem talál mosolygós képet.
Ezt a szerencsét, gondolta Dru.

237
 – Tizenegy óra megfelel? – kérdezte.
– Tökéletes, de fél egykor el kell mennem. Együtt ebédelek
valakivel.
– Egy óra több mint elegendő. És Mrs. Williams…
– Kérem, szólítson Marcellának, Dru.
– Ez nagyon kedves, köszönöm. Marcella, nem tudja véletlenül,
hogy Audrey-nak, Will Bartonnak vagy Ted Cartwrightnak volt-e
valamilyen Zach nevű barátja?
– Ó, én tudom, ki az a Zach. Ő volt Will Barton lovaglásoktatója,
a Washington-völgyi klubban. A halála napján együtt lovagoltak ki, de
Zach lemaradt, és Will rossz ösvényre kanyarodott, ami az életébe
került. Bocsásson meg, Dru, de csupa víz vagyok. Tizenegykor majd
beszélünk.
Dru egy hosszú percig állt a telefonkagylóval a kezében. A
végzetes baleset, gondolta. Will BÍarton lovaglásoktatója. Vajon Zach
tehetett Will haláláról? Miért hagyta magára Willt?
Tegyük fel, hogy Barton halála nem is volt baleset. És Liza mikor
szerzett róla tudomást, amennyiben így történt?

238
 58

Egy órakor Ted Cartwright becsörtetett a Washington-völgyi klubba,

és egyenesen az istálló felé vette lépteit.
– Hol van Zach? – kérdezte az egyik lovászt.
Manny Pagan egy tajtékosra lovagolt kancával volt elfoglalva.
– Ügyes kislány – csitította a kimerült állatot.
– Süket vagy? Hol van Zach? – üvöltötte Cartwright.
Manny kis híján elküldte a fenébe, de amikor felpillantott, látta,
hogy a férfi remeg a dühtől.
– Azt hiszem, ebédel. Ott van, annál a kempingasztalnál – intett a
száz méterre lévő fák irányába.
Zach éppen jóízűen beleharapott a hurkás szendvicsébe, amikor
Ted odalépett az asztalhoz.
– Ki a fészkes fenének képzeled magad? – suttogta fenyegetően.
Zach ivott egy kis üdítőt, mielőtt válaszolt volna.
– Ejnye, Ted! Így kell beszélni egy baráttal?
– Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy betolod a képed az
irodámba, és kijelented, hogy neked ígértem azt a lakást?
– Szóval elmondta, hogy a hétvégén be akarok költözni? –
kérdezte Zach. – Én mondom, Ted, a mostani lakásom maga a pokol.
A tulaj kölykei olyan hangosan dobolnak, hogy beszakad tőle a
dobhártyám, neked meg ott az a tuti kis lakásod. Tudom, hogy
szívesen adod.
– Be ne tedd oda a lábad, mert rendőrt hívok!
– Vajon miért nem hiszek neked? – húzta fel Zach a szemöldökét.
– Idestova húsz éve szívod a véremet, Zach. Elegem van belőled.
– Ez nagyon fenyegetően hangzik, Ted, de biztos vagyok benne,
hogy te sem képzeled komolyan. Ha belegondolok, én is elmehetnék a
rendőrségre, hiszen nélkülem már rég a börtönben rohadnál. Na jó,
azóta letelt volna a büntetésed, és kezdhettél volna minden elölről,

239
bár akkor elfelejthetted volna az út- és hídépítő cégedet, az
irodaházadat meg a konditermeket.
– A zsarolás is bűncselekmény – vágta rá Cartwright megvetően.
– Ugyan, Ted, mit számít neked az a lakás? Nekem viszont nagy
megkönnyebbülést jelentene. Vén csont vagyok már. És mostanában
folyton lelkiismeret-furdalásom van. Gondoltam, bemegyek a
mendhami rendőrségre, s elmesélem nekik, hogy tudtam a balesetről,
ami valójában nem is volt baleset, és elmondom nekik, hogy
bizonyítékom van rá. De előtte tisztázom velük, hogy mentességet
akarok. Mintha már említettem volna.
Ted Cartwright felállt. A halántékán vadul lüktettek az erek, és
belekapaszkodott a kempingasztalba.
– Vigyázz a szádra, Zach. Nagyon vigyázz – mondta vészjóslóan.
– Ne aggódj – vigyorgott Zach. – És előre mondom, ha történne
velem valami, gondoskodtam róla, hogy megtalálják a bizonyítékot.
Mennem kell, mert egy kedves hölgy jön hozzám lovagolni. Képzeld,
a régi házadban lakik, abban, ahol meglőttek. Nagyon kíváncsi
teremtés. Azt állítja, nem tud lovagolni, de ködösít. Kiválóan lovagol.
És ki tudja, miért, nagyon érdekli az a bizonyos baleset.
– Meséltél neki?
– Hát persze. De csak a hivatalos változatot. Fontold meg, Ted.
Esetleg megkérhetnéd Amyt, hogy szombatra töltse fel nekem a hűtőt.
Szép gesztus lenne, nem gondolod?

240
 59

Szerda délután két órakor Paul Walsh, Angeío Ortiz és Mort Shelley
szendvicsekkel és üdítőkkel felpakolva bevonultak Jeff MacKingsley
irodájába, hogy átrágják magukat a gyilkossági ügyeken.
Jeff megkérte Ortizt, hogy kezdje el a beszámolót. A nyomozó
nagy vonalakban vázolta a Lena Santinival folytatott beszélgetést,
mely szerint a volt férje, Charley Hatch Robin Carpenter féltestvére
volt.
– Vagyis Carpenter tegnap a szemünkbe hazudott? – kérdezte Jeff.
– Teljesen hülyének néz bennünket az a nő?
– Ma reggel bementem Carpenterhez – folytatta Ortiz. – Fenntartja
a vallomását, és azt állítja, három hónapja nem beszélt Charley-val.
Szerinte Charley pofátlanul meghívatta magát a Patsybe, de ő hagyott
neki egy üzenetet és lemondta a vacsorát. Állítólag a fivére
születésnapja volt akkor. Tagadja, hogy elmentek abba az étterembe.
– Fogjuk Robin Carpenter és Charley Hatch fotóit és mutassuk
meg őket a bár személyzetének, hátha felismeri valaki - javasolta Jeff.
– Van annyi bizonyítékunk, hogy a bíró aláírja a parancsot, és akkor
utánanézhetünk a telefonbeszélgetéseinek, meg a hitelkártya-
forgalmának. Charley Hatch híváslistájára már megkaptuk az
engedélyt. Nem ártana, ha az ő hitelkártya-forgalmát is
megvizsgálnánk. Úgy tűnik, valaki nem mond igazat.
– Szerintem Lena Santini nem hazudik – tiltakozott Ortiz. –
Elmondta, miket mesélt Charley Robinról, sőt még arra is megkért,
hogy adjuk vissza a férje faszobrait, hogy betehesse őket a koporsóba.
Mondtam neki, hogy nem adhatjuk ki, mert bizonyítékok.
– Kár, hogy nem Nolanék ajtóját kérte – jegyezte meg Mort
Shelley szárazon. – Pedig szép munka. Csodálkoztam is tegnap, hogy
még mindig ott van.
– Igen, volt időnk megbámulni, amikor Celia Nolan nem akart

241
beengedni – kedélyeskedett Paul Walsh. – Jól tudom, hogy ma ismét
próbálkozik, Jeff?
– Nem, mert amikor felhívtam, az ügyvédjéhez, egy bizonyos
Benjamin Fletcherhez irányított – magyarázta az ügyész.
– Benjamin Fletcherhez! – kiáltott fel Mort Shelley.
– Kicsi Lizzie-t is ő védte! Mit akarhat tőle Celia Nolan?
– Egyszer már felmentette, nem? – mondta Walsh halkan.
– Kit?
– Hát Liza Bartont, ki mást? – vágta rá Walsh.
Jeff, Mort és Angelo nagyot nézett. Paul Walsh élvezettel figyelte
őket.
– Fogadok, hogy a tízéves kislány, aki lelőtte az anyját és
megsebesítette a mostohaapját, most Celia Nolanként tért vissza a tett
színhelyére.
– Maga megbolondult – csattant fel Jeff. – Egyébként maga tehet
róla, hogy ügyvédhez rohant. Együttműködött volna velünk, ha nem
zaklatja annyit.
– Vettem magamnak a fáradságot, hogy utánanézzek Celia
Nolannek, és kiderült, hogy örökbe fogadták. Harmincnégy éves,
vagyis egyidős Liza Bartonnal. Tegnap mindannyian láttuk őt
lovagióruhában. Igen, magasabb, mint Audrey Barton, és a haja is
sötétebb, de csak azért, mert festi. Észrevettem, hogy a tövénél szőke
a haja. Meggyőződésem, hogy Audrey Barton volt Celia Nolan
édesanyja.
Jeff némán hallgatta, és a végén már maga is kezdte elhinni Paul
Walsh szavait.
– Miután megláttam Celia Nolant abban az öltözékben,
kérdezősködtem egy kicsit. A Washington-völgyi lovasklubban
lovagol. Az oktatója Zach Willet, ugyanaz a Zach Willet, aki Will
Bartont is oktatta, amikor az a szegény ördög halálos balesetet
szenvedett – folytatta Walsh. Elégedetten figyelte a kollégáira
gyakorolt hatást.

242
 – Ha Celia Nolan valójában Liza Barton, akkor szerinted Zach
Willettet tartja felelősnek az apja haláláért? – kérdezte Mort.
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Zach Willet helyében nem
szívesen maradnék kettesben az ifjú hölggyel – felelte Walsh.
– Paul, az elmélete – és hangsúlyozom, hogy ez puszta elmélet –
teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Charley
Hatch rongálta meg a házat – szólalt meg Jeff. – Csak nem gondolja,
hogy Celia Nolan ismerte a kertészt?
– Nem, dehogy, és azt is elhiszem neki, hogy Georgette Grove-val
is csak a beköltözése napján találkozott először. Viszont rettenetesen
kiborult, amikor meglátta a festékkel összekent gyepet, a pisztolyos
bábut meg a halálfejjel díszített ajtót. Meg akarta büntetni azokat az
embereket, akik ilyen helyzetbe hozták. Ő talált rá Georgette
holttestére. Ha ő Liza Barton, azt is meg tudom magyarázni, miért
jutott haza olyan gyorsan. A nagyanyja a Holland út szomszédságában
lakott. Beismerte, hogy a gyilkosság idején elhajtott a ház előtt,
amelynek kertjében megtalálták Charley-t. Még az áldozatoknál talált
képek is őrá terelik a gyanút.
– Miért ölte volna meg a kertészt? Honnan tudta, hogy ő rongálta
meg a házát? – kérdezte Ortiz.
– A szemétszállító másoknak is elmesélhette, mit talált Earley
Charley kukájában – magyarázta Walsh.
– Azt akarja mondani, hogy Celia Nolan, vagy ahogy feltételezi,
Liza Barton véletlenül meghallotta a szemétszállítót, kiderítette
Charley Hatch hollétét, akit egyébként soha életében nem látott
azelőtt, majd a sövény mögé rejtőzve lelőtte, és utána vidáman elment
lovagolni?
– Pontosan abban az időben volt az úton – makacs- kodott Walsh.
– Na igen. És ha maga nem szorította volna sarokba, most talán
szóba állna velem és elmondaná, mit látott az úton. Egy autót, egy
embert, bármit, ami segítene megtalálni az igazi gyilkost. Paul, látom,
hogy mindent rá akar kenni Celia Nolanre. Már látom is a

243
szalagcímeket: „Kicsi Lizzie újra lesújt”. Szerintem valaki felbérelte
Charley Hatchet. Megsúgom magának, hogy egy másodpercre se
vettem be Earley meséjét. Túl szép, hogy igaz legyen. Fogadok, hogy
Clyde már korábban átkutatta Charley kukáját, és erről valószínűleg
Hatch is tudomást szerzett. Earley később visszacsempészte a
holmikat a kukába, és megvárta a szemétszállítókat. Hatch pánikba
esett, és a megbízóját is megijesztette. És úgy vélem, Georgette Grove
rájött, hogy kinek a megbízásából cselekedett, és ezért az életével
fizetett.
– Celia Nolan nem is kívánhatna jobb védőügyvédet magának,
Jeff. Vonzó asszony. Láttam, milyen szemeket meresztett rá –
viccelődött Walsh, ám az ügyész jeges tekintetéből rögtön rájött, hogy
túlfeszítette a húrt. - Bocsánat – motyogta. – De továbbra is
ragaszkodom az elméletemhez.
– Ha lezárjuk ezt az ügyet, biztos vagyok benne, hogy szívesebben
dolgozna egy másik osztályon – szólt Jeff. – Maga okos ember, Paul,
és jó nyomozó válna magából, de úgy ragaszkodik az elméleteihez,
mint kutya a csontjához. Nem képes nyitott elmével járni a világban,
és őszintén szólva, rosszul vagyok magától. De ne húzzuk az időt.
Először is a mai napon megkapjuk Charley Hatch telefonos
híváslistáit. Mort, maga írja meg a szükséges papírokat a bírónak,
hogy mielőbb hozzájuthassunk Robin Carpenter, Henry Paley és Ted
Cartwright híváslistáihoz. Tudni akarok minden be- és kimenő
hívásról, melyeket a magán-, valamint a céges telefonjaikról
bonyolítottak. Remélem, a bíró aláírja a parancsot. Ezenkívül
szükségem van Carpenter és Hatch hitelkártyáinak a
számlakivonataira. A családjogi bíróságnál kiderítem, kik fogadták
örökbe Liza Bartont.
Jeff Paul Walshra nézett.
– Lehet, hogy igaza van, és kiderül, hogy Celia Nolan valójában
Liza Barton, de én továbbra is a körülmények áldozatának tekintem őt.
Gyermekként Ted Cartwright gaztetteinek esett áldozatul, és most

244
valaki úgy keveri a lapokat, hogy ismét gyilkossággal vádolják meg.

245
 60

Miután eljöttem Benjamin Fletchertől, egy ideig céltalanul autóztam a

városban. Vajon helyesen tettem, amikor felkerestem? Nem kellett
volna elárulni neki, hogy ki is vagyok valójában? Jóllehet magam is
láttam, anyám mennyire szerette Tedet, nagyon feldühített Fletcher
állítása, miszerint megcsalta vele az apámat.
Sebaj, Fletcher legalább távol tartja tőlem Walsh nyomozót, és
Alexnek is könnyebben megmagyarázhatom, hogy miért nem vagyok
hajlandó együttműködni az ügyészséggel. Majd azt mondom, hogy
mivel a jelek szerint az ügynek köze lehet Liza Barton otthonához,
úgy döntöttem, a kislány ügyvédjétől kérek segítséget.
Tudtam, hogy végül mindent be kell vallanom Alexnek, és ezzel
kockáztatom, hogy örökre elveszítem. Egyelőre hallgatok, döntöttem
el. Bárcsak eszembe jutna, mit mondott Tednek az anyám akkor este.
Akkor arra is rá fogok jönni, miért taszította felém, sőt arra is
magyarázatot kapok, mi késztetett arra, hogy rálőjek Tedre.
A Dr. Morannél készült rajzaimon a fegyver a levegőben volt.
Senki sem fogta. Tudom, hogy azért sült el, mert az anyám nekem
esett, de azt már nem tudom, miért akartam lelőni Tedet.
Vajon mit látott meg Zach? Ennyi éven át mindvégig abban a
hitben voltam, hogy az apám balesetet szenvedett, de most, hogy
kezdenek eszembe jutni az anyám utolsó szavai, már nem tudom, mit
gondoljak.
Elszóltad magad, amikor részeg voltál… Zach meglátott…
Mit vallott be Ted az anyámnak? És mit látott meg Zach?
Még csak tíz óra volt, így betelefonáltam a Daily Record
szerkesztőségébe, és megtudtam, hogy a lap régi számait mikrofilmen
tárolják a Randolph Street-i megyei könyvtárban. Fél tizenegykor
beléptem a kézikönyvtárba és kikértem az újság huszonhét évvel
korábbi példányait, beleértve a május 9-i számokat is. Ezen a napon

246
halt meg az apám.
Természetesen azonnal rájöttem, hogy a halálesetről az egy
nappal későbbi számban tudósítottak. Mindenesetre gyorsan
átfutottam a cikkeket. Az egyikben egy céllövőbajnokságról
számoltak be, amelyre a déli órákban került sor, húsz fegyvergyűjtő,
többek között Ted Cartwright részvételével.
Ted fotóját is megtaláltam. Ekkor a harmincas évei végén
járhatott, a haja még nem őszült, az arcán a jól ismert „fene bánja”
kifejezés. A fegyvert a magasba emelve bámult bele a kamerába.
A mikrofilmet sietve a következő napra tekertem. Az első oldalon
megtaláltam az apámról szóló cikket. „Will Barton, a díjnyertes
építész végzetes lovasbalesetet szenvedett”.
A merengő, pajkosan megvillanó tekintet, az arisztokratikus orr és
száj, a sűrű, sötétbarna haj ugyanolyan volt, mint amilyennek az
emlékeimben őriztem. Most lenne hatvanhat éves. Egy pillanatra
eljátszottam a gondolattal, vajon hogyan alakult volna az életem, ha
nem hal meg, ha nem következik be az a rettenetes éjszaka.
A balesetről nagyjából mindenki úgy számolt be, mint Zach
Willet. A szemtanúk megerősítették, hogy amikor Zach megállt, hogy
kivegye a ló patájából a kavicsot, az apám odaszólt neki, hogy
előremegy, ellenben senki se látta a „VESZÉLYES” felirattal jelzett
pályán lovagolni. Abban mindenki egyetértett, hogy valami
megijeszthette a lovat, és „Barton, aki tapasztalatlan lovasnak
számított, nem volt képes irányítani az állatot”.
Ezután egy igen érdekes mondatot olvastam:
„Egy Herber West nevezetű lovász, aki a közeli ösvényen
idomította a lovát, fegyverdörrenést hallott. Mr. Barton ekkor az
útelágazásnál lehetett, így fordulhatott a ló a veszélyes lejtőhöz vezető
ösvényre.”
Fegyverdörrenés…
A mikrofilmet a sportrovathoz tekertem, Ted Cartwright egyik
kezében egy régi, 22-es kaliberű Colt céllövőpisztolyt, a másikban

247
egy trófeát szorongatott. A cikk szerint megnyerte a versenyt, amit a
barátai társaságában, a Peapack lovasklubban fog ünnepelni, utána
pedig egy kiadós lovaglást tervezett. „A sok edzés miatt hetek óta nem
volt időm lovagolni”, nyilatkozta az egyik riporternek.
Az apám három órakor halt meg, tehát Tednek bőven volt ideje
megebédelni, majd nyugodtan kilovagolhatott a Washington-völgybeli
pályára. Lehetséges, hogy összetalálkozott az apámmal, aki elvette
tőle az anyámat, és látta, mennyire keservesen üli meg a lovát?
Lehetséges, de mindez csak feltételezés. Zach Willet-től azonban
megtudhatom az igazat.
Kinyomtattam az apám haláláról, valamint a Ted bajnoki címéről
szóló cikkeket. Ideje elmenni Jackért, gondoltam.
A fiamról messziről lerítt, hogy nem volt jó napja. Nem akart
beszélni róla, így én sem erőltettem, de mire hazaértünk és a
konyhában összedobtam egy ebédet, már jobb kedvre derült.
– Az egyik csoporttársam azt mondta, hogy a házunkban egyszer
egy kislány lelőtte az anyját. Ez igaz, mami? – kérdezte.
Miket gondol majd rólam, ha kiderül, hogy én voltam az a
kislány, sóhajtottam. Vettem egy jó mély levegőt és megfogtam a
kezét.
– Én úgy tudom, hogy az a kislány az apukájával meg az
anyukájával lakott itt, és nagyon-nagyon boldogok voltak. Aztán egy
nap meghalt az apukája, és egy este valaki bántotta az anyukáját, mire
ő meg akarta védeni.
– Ha valaki bántana téged, én is megvédenélek – ígérte a fiam.
– Tudom, kincsem. Tehát, ha a barátod ismét emlegeti azt a
kislányt, mondd meg neki, hogy nagyon-nagyon bátran viselkedett.
Nem tudta megmenteni az anyukáját, pedig nagyon igyekezett.
– Ne sírj, mami.
– Nem akarok sírni, Jack, csak annyira sajnálom azt a kislányt.
Mondtam neki, hogy ha nem bánja, áthívom Sue-t, hogy
lovagoljanak egy kicsit, és akkor én is elmehetek lovagolni.

248
 – Nekem is meg kell tanulnom lovagolni, hogy egy nap kettesben
mehessünk ki a pacikkal – magyaráztam, mire megkönnyebbülten
átölelt.
– Felülhetek az öledbe egy kicsit?
– Naná – mondtam, és az ölembe vettem. – Ki az én tökéletes
kisfiam?
Gyakran játszottuk ezt a játékot.
– Én vagyok – mosolygott.
– És ki szeret téged nagyon-nagyon-nagyon?
– Te, mami.
– Olyan okos vagy – néztem rá tettetett csodálkozással. – Nem
hiszem el, hogy ilyen okos vagy.
– Szeretlek, mami – nevetett.
A karomban tartottam, és eszembe jutott a nap, amikor elütött a
limuzin. Ahogy magamhoz tértem, egyre csak az járt az eszemben, mi
fog történni vele, ha meghalok? Kathleen és Martin voltak a gyámjai,
de Kathleen már hetvennégy éves volt, és Martin ellátása teljes
embert követelt. Nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor Alex
elmondta, hogy ő majd vigyáz Jackre. Most már ő a fiam gyámja, de
mi van akkor, ha elhagy bennünket, amint megtudja rólam az igazat?
Mi lesz akkor Jackkel?
A kisfiam húsz percig békésen szundikált az ölemben.
Elszóltad magadé amikor részeg voltál. Megölted a férjemet. Te
mondtad, hogy Zach meglátott.
Ezt kiáltotta az anyám akkor este! Most már világosan emlékszem.
A kirakós darabkái végre a helyükre kerültek. Egy ideig csak ültem
magamba roskadva. Ez megmagyarázza, hogy miért dobta ki Tedet az
anyám. Magyarázat lehet arra, hogy miért félt tőle annyira, és mire
volt képes Ted, hogy mentse a bőrét.
De miért nem értesítette a rendőrséget? Talán attól félt, hogy
elítélem, amiért szerelmes volt az apám gyilkosába?
Amikor megérkezett Sue, elindultam Zach-hez. Úgy terveztem, ez

249
lesz az utolsó lovaglóórám.

250
 61

Bár Dru Perry mérhetetlen ellenszenvet érzett Marcella Williams

iránt, kénytelen volt elismerni, hogy az asszony kiapadhatatlan
információforrás. Ragaszkodott hozzá, hogy igyon vele egy csésze
kávét. Dru hasztalan próbált ellenállni, akárcsak a miniatűr dán
teasüteményeknek.
Williams határozottan tagadta, hogy Audrey Bartonnak viszonya
lehetett Ted Cartwrighttal.
– Audrey imádta a férjét – mondta. – Will Barton nagyon
különleges pasas volt. Igazi nemes jellem. Ted izgalmas férfi volt…
most is az. Hogy Audrey elhagyta volna Willt miatta? Nem. És
hozzáment volna, ha szabad? Tudjuk, hogy igen. De a nevét már nem
vette fel. Gondolom, nem akart csalódást okozni a lányának.
Marcella előkészített néhány sorozat fényképet, melyek
érdekelhették Drut.
– Will Barton jóban volt az exemmel – magyarázta.
– Úgy tűnik, Will sem volt tévedhetetlen. A halála után Ted
folyton Audrey körül legyeskedett, és a férjemmel gyakran benéztünk
hozzájuk egy koktélra. Azt hiszem, Audrey nem akarta, hogy Liza
rájöjjön a viszonyukra, így a jelenlétünk némiképp enyhített a
feszültségen. Mindig is szerettem fényképezni, és a lövöldözést
követően összeszedtem a fotókat és átadtam őket a médiának.
– Hát persze – gondolta Dru.
Ám ahogy egyenként kézbe vette a fotókat és alaposan megnézte
az Audrey-ról és Willről készült közeli felvételeket, alig bírta
palástolni izgatottságát.
Mindenképpen megkérem Bobot, hogy készítse el a számítógépes
öregítést, de azt hiszem, borítékolhatom az eredményt, gondolta.
Megtaláltam Liza Bartont: Celia Nolan az. Mind a két szülő
arcvonásait örökölte.

251
 – A képeket is fel akarja használni a riportjában? – érdeklődött
Marcella.
– Az attól függ, mennyi helyet kapok. Mondja, kérem, találkozott
valaha egy bizonyos Zach-kel, Will Barton lovasoktatójával?
– Nem. Audrey nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy Will
titokban lovagolni tanul. Will próbálta elmagyarázni neki, hogy azért
ment el a Peapackbe, mert nem akart bolondot csinálni magából a
barátaik előtt. Tisztában volt vele, hogy tehetségtelen ehhez a
sporthoz, de nagyon elszánt volt. Feltételezem, nem repesett az
örömtől, amiért Audrey Teddel járt ki lovagolni.
– Ön szerint Audrey Zachet okolta a baleset miatt?
– Miért tette volna? Az istállóban mindenki tanúsíthatta, Zach
hiába kérte, hogy várjon, Will ragaszkodott hozzá, hogy egyedül
induljon el.
Dru felállt, és abban a pillanatban megszólalt Marcella telefonja.
Az asszony sietve felvette, majd amikor visszatért a vendégéhez,
látszott rajta, hogy kellemetlen hírt kapott.
– Ez nem az én napom – mondta. – Úgy volt, hogy Ted
Cartwrighttal ebédelek, de egy ügyfele feltartotta, most meg más
dolga akadt. Nem is bánom, mert a hangja alapján rossz kedvében
van.
Ezt követően Dru a megyei könyvtárba sietett. A könyvtárosnő
elmosolyodott, amikor elolvasta a kérőlapot.
– Ma nagyon népszerű az a lap. Egy másik olvasót is pontosan
ugyanaz az időszak érdekelte. A hölgy alig egy órával ezelőtt távozott.
Celia Nolan. Beszélt Zach Willettel, és gyanít valamit a balesettel
kapcsolatban.
– Az csak a barátnőm, Celia Nolan lehetett – mondta. –
Ugyanazon az ügyön dolgozunk.
– Igen, ő volt az – felelte a könyvtárosnő. – Több cikket is
kinyomtatott.
Több cikket, ismételte Dru magában, ahogy rágörgetett a május

252
10-i számra. Vajon mi szüksége volt rájuk?
Öt perccel később ő is kinyomtatta a Will Barton haláláról szóló
cikket, majd tovább olvasott, míg a sportrovatban Celia Nolanhez
hasonlóan neki is feltűnt, hogy Ted Cartwright a baleset helyszínének
közelében tartózkodhatott, és fegyver is lehetett nála.
Dru nagyon aggódott Celia Nolan miatt, és úgy döntött, ha már
Mendhamben van, bemegy a rendőrségre. Clyde Earley szerencsére
szolgálatban volt, és szívesen megosztotta vele az élményeit.
Részletesen beszámolt a Charley Hatchnél tett látogatásáról,
arról, hogy miként fogott gyanút a kordbársony nadrág láttán, mert
mint mondta: „A pasas nem akarta, hogy észrevegyem a vörös
festékkel összekent farmerját”.
Miután elmesélte, hogyan találta meg a szemetesben elrejtett
bizonyítékokat, Dru úgy érezte, ideje témát váltani.
– Valahogy minden visszavezethető Kicsi Lizzie Házához –
jelentette ki. – Gondolom, ma is tisztán emlékszik arra az estére.
– Abban biztos lehet, Dru. Még most előttem van az a kislány.
Olyan jeges nyugalommal köszönte meg a takarót, amit ráterítettem,
hogy kirázott tőle a hideg.
– Utána maga vitte el onnan, ugye?
– Igen.
– Mondott valamit az autóban?
– Egy árva szót se.
– Hová vitte?
– Egyenesen ide hoztam. Lerabosítottam.
– Hogy mit csinált?
– Mégis, mit kellett volna tennem? Vittem volna el fagyizni?
Levettem az ujjlenyomatait és lefényképeztem.
– Megvannak még az ujjlenyomatai?
– Ha egy fiatalkorút felmentenek a bűncselekmény vádja alól, a
törvény értelmében meg kell semmisíteni.
– Megsemmisítette Liza ujjlenyomatait, Clyde?

253
 A férfi ravaszkásan kacsintott.
– Nem. De ez maradjon közöttünk. Benne hagytam az aktában,
egyfajta emlékként.
Drunak eszébe jutott, milyen kétségbeesetten próbálta Celia
Nolan elkerülni a kamerákat, amikor beköltöztek a házba. Sajnálta,
de a nyomozást sem akarta annyiban hagyni. Két ember már meghalt,
és ha Celia valóban Liza Barton, mostanra már kiderítette, hogy az
édesapja halála nem volt baleset. Hamarosan ő is veszélybe kerül.
És ha ő a gyilkos, akkor meg kell állítani.
– Clyde, meg kell tennünk valamit – nézett az őrmesterre. –
Azonnal meg kell mutatnunk Liza ujjlenyomatait az ügyésznek. Azt
hiszem, Liza visszatért Mendhambe és bosszút áll azokon, akik
fájdalmat okoztak neki.

254
 62

Zach Willet érezhetően megváltozott. Feszült volt és kimérten

viselkedett. Tudtam, hogy ő is próbál eligazodni rajtam, de nem
akartam elriasztani. Szóra kellett bírnom. Ha tanúja volt az apám
„balesetének”, és eskü alatt is hajlandó elmondani az igazat, úgy
kellett eljárnom, hogy neki is megérje.
Segített felnyergelni a lovamat, majd kivezettük az állatokat az
erdő széléig.
– Menjünk el ahhoz az elágazáshoz, ahol Will Barton balesetet
szenvedett – mondtam. – Kíváncsi vagyok arra a helyre.
– Túlságosan is kíváncsi - jegyezte meg Zach.
– Utánaolvastam egy kicsit. Érdekes, hogy az egyik lovász hallott
egy lövést. Herbert Westnek hívják. A környéken lakik?
– Most a Monmouth Park-i lovinál dolgozik.
– Mondja Zach, aznap mennyire volt lemaradva Will Bartontól?
Három percre? Ötre?
Egymás mellett haladtunk. A szellő szétkergette a felhőket, és a
napos, ám hűvös idő tökéletesen alkalmas volt a lovaglásra. A
rozsdabarna falevelek gyönyörű kontrasztot alkottak a ragyogó, kék
égbolttal. A nyirkos talaj illata eszembe juttatta azokat a napokat,
amikor az anyám felültetett a pónimra, és kettesben kilovagoltunk.
Néha apu kivitt bennünket a klubhoz, és egy könyvvel vagy újsággal
ütötte agyon az időt, míg visszaértünk.
– Mondjuk öt percre – felelte Zach. – Nézze; ifjú hölgy, azt
javaslom, játsszunk nyílt lapokkal. Miért érdekli annyira az a baleset?
– Ezt inkább az elágazásnál beszéljük meg – mondtam, és finoman
oldalba rúgtam a lovamat, amitől vágtázni kezdett. Zach utánunk
iramodott. Hat perc alatt értünk az elágazáshoz. – Látja, Zach, mértem
az időt. Két óra tíz perckor jöttünk el az istállótól. Most két óra
tizenkilenc van, és az idő nagy részében egészen jó iramban jöttünk.

255
Vagyis maga legfeljebb négy-öt percre lehetett lemaradva Will
Bartontól, igazam van?
A férfi összeszorította a száját.
– Nézze, nem fogok kertelni – kezdtem.
Természetesen csak egy bizonyos szintig mondhattam neki igazat.
– Will Barton édesanyja a nagyanyám nővére volt. Úgy halt meg,
hogy nem sikerült tisztáznia a fia halálának körülményeit. Herbert
West megesküdött, hogy fegyverdörrenést hallott, márpedig a lövés
megijeszti a lovakat. Különösen akkor, ha eleve ideges a lovasa, aki
túl sokat rángatja a gyeplőt. Igazam van? Nem értem, hogy ha maga
valóban meg akarta keresni Will Bartont, láthatta, ahogy a veszélyes
elágazás irányába vágtat, és tudta, hogy nem képes megállítani a lovát.
És talán a fegyveres férfit is látta. Lehet, hogy Ted Cartwrightnak
hívták azt az embert?
– Nem tudom, miről beszél – mondta Zach, de láttam, hogy a
homlokát ellepte a veríték, és idegesen ökölbe szorította a kezét.
– Azt mondta, jó barátságban van Ted Cartwrighttal. Megértem,
hogy nem akarja bajba keverni. De Will Bartonnak nem kellett volna
meghalnia! A családom meglehetősen jómódú, és akár egymillió
dollárt is megér, hogy elmenjen a rendőrségre és elmondja nekik az
igazat. Nem, nem hibás, de sajnos hazudott a rendőröknek. Ennyi év
után nem hiszem, hogy megvádolnák valamivel. Az emberek hősként
ünnepelnék, amiért hallgatott a lelkiismeretére és megpróbálta
helyrehozni a tévedését.
– Egymillió dollárt mondott?
– Kápéban. Egyenesen a számlájára.
Zach mosolyra fakadt.
– És azért mit kapok, ha elmondom a zsaruknak, hogy láttam
Cartwrightot, ahogy a lovával beállt Barton mellé, és rákényszerítette
az ösvényre, majd elsütötte a fegyverét, amitől Barton lova
megbokrosodott?
A szívem a torkomban dobogott, de nyugodtnak mutatkoztam.

256
 – Kap még tíz százalékot, azaz százezer dollárt. Valóban így
történt?
– Esküszöm. Cartwright a régi Coltját használta. Speciális golyó
kell bele. Miután elsütötte a fegyvert, megfordult és elindult a
Peapack felé vezető ösvényen.
– Maga mit csinált, amikor meglátta?
– Hallottam, ahogy Barton felordít, amikor lezuhant a szikláról, de
nem mertem egyenesen odamenni. Bolyongtam egy ideig, mintha
keresném. Végül valaki észrevette a szakadék aljában heverő
holttestet. Közben elmentem a fényképezőgépemért, és visszatértem az
elágazáshoz. A saját védelmemben cselekedtem. Május kilencedike
volt. Fogtam az aznapi újságot, amelyben Ted fényképe is látható –
az, amelyiken a serleget és a céllövőbajnokságon használt 22-es
Coltot szorongatja –, és a fatörzs mellé helyeztem, ugyanis a golyó a
fába fúródott. A töltényhüvelyt is megtaláltam, pontosan a lovaglóút
közepén hevert. Utána leereszkedtem a szakadékba, és a helyszínről is
készítettem néhány felvételt. Tudja, a rendőr- és mentőautókról, meg
az állatorvosról, akit a ló miatt hívtak ki. Természetesen teljesen
feleslegesen. Sajnos el kellett pusztítani az állatot.
– Megmutatná azokat a képeket? Megvan még a golyó és a
töltényhüvely? -
– Egyelőre érje be a fotókkal, de csak akkor kaphatja meg őket, ha
megvan a pénz. És igen, megőriztem á lövedéket meg a töltényhüvelyt.
Nem tudom, miért tettem fel a következő kérdést:
– Mondja, Zach, kizárólag a pénz miatt mesélte el mindezt?
– Nagyjából igen, de más okom is volt. Nem jó az, hogy Ted
Cartwright ennyi éven át megúszta a gyilkosságot. És még volt képe
ideállítani, hogy megfenyegessen!
– Mikor kaphatom meg a bizonyítékot?
– Ma este, amikor hazamegyek.
– Ha ráér a bébiszitterem, később, mondjuk kilenc óra körül
átmegyek magához.

257
 – Nekem jó. Megadom a címem. De még egyszer mondom, a
képeket nem adom oda. A zsaruknak átadom a golyót, a töltényhüvelyt
és a fotókat, de csak akkor, ha megkaptam a pénzt, és az ügyész
megígéri, hogy nem indítanak ellenem eljárást.
Néma csendben értünk vissza az istállóhoz. Próbáltam elképzelni,
mit érezhetett az apám, amikor Ted rákényszerítette a veszélyes
ösvényre, s ezzel a biztos halálba küldte. Én is hasonlóképpen
éreztem, amikor felém taszította az anyámat, majd megpróbált
odakúszni hozzám, hogy elvegye tőlem a fegyvert.
Nekiláttunk, hogy lenyergeljük a lovakat, amikor megcsörrent
Zach telefonja. Megnézte, ki keresi, majd cinkosan rám kacsintott.
– Halló – szólt bele a készülékbe. – Mi újság? Ó, szóval a lakás
hétszázezret ér, de nem akarod, hogy beköltözzek és inkább ideadnád
az árát? Ezzel elkéstél. Jobb ajánlatot kaptam. Viszlát.
– Ez jólesett – vallotta be Zach, amikor leírta a címét egy
borítékra. – Kilenckor várom. Az utcáról nem lehet látni a házszámot,
de hallani fogja a dobolást.
– Megtalálom – ígértem.
Abban a tudatban indultam haza, hogy amennyiben Ted
Cartwrightot tényleg sikerül bíróság elé állítani, az ügyvédje azzal
fog védekezni, hogy Zach fizetség fejében tanúskodott. Egyrészt igaza
lenne, másfelől azonban ott vannak a tárgyi bizonyítékok, melyeket
Zach megőrzött. És ha már itt tartunk, a rendőrség is ki szokott tűzni
jutalmakat.
Én csak valamivel magasabb összeget ajánlottam a
nyomravezetőnek.

258
 63

Négy órakor Clyde Earley őrmester és Dru Perry bemasírozott Jeff

MacKingsley irodájába.
– Nem hiszem, hogy örülni fog magának – jegyezte meg Clyde.
– Nézze, őrmester, újságíró vagyok. Ez az én sztorim, és nem
fogom kiadni a kezemből.
Anna az íróasztalánál ült. Élvezettel figyelte Clyde-ot, akit
láthatóan kínosan érintett Dru társasága. Ő is tudta, mennyire
rugalmasan szokta alkalmazni a törvényt a maguk között „Wyatt
Earp”-ként emlegetett őrmester, aki sokszor az őrületbe kergette a
főnökét. Nemrég gépelte le a feljegyzést, melyben Jeff komolyan
megkérdőjelezte Clyde beszámolóját a szemétben „talált”
bizonyítékokról.
– Remélem, jó hírt hoztak az ügyész úrnak – mondta Anna
barátságosan. – Nagyon rossz passzban van.
Clyde behúzta a nyakát, és nem szólt semmit.
– Küldje be őket – szólt ki Jeff a házitelefonon.
– Hagyja, hogy én beszéljek – súgta oda Dru a férfinak, amikor az
ajtót nyitott neki.
– Dru, Clyde – köszöntötte őket Jeff. – Mit tehetek önökért?
– Köszönjük, hogy fogadott – mondta Dru. – Ha nem bánja, én
leülök. Nem akarjuk rabolni az idejét, Jeff, de az ügy nem tűr
halasztást. Előtte azonban ígérje meg, hogy semmit se szivárogtat ki a
sajtónak. Ebben a sztoriban én képviselem a sajtót, és azért fordultam
magához, mert ügy vélem, kötelességem megtenni. Félek, hogy más is
veszélybe kerülhet.
Jeff előrehajolt, s az íróasztalra könyökölt.
– Folytassa.
– Úgy vélem, Celia Nolan valójában Liza Barton, és ezt Clyde-
nak köszönhetően be is bizonyíthatja.

259
 Jeff MacKingsley komor arcából azonnal látta, hogy az ügyészben
is felmerült ez a gondolat, és most nincs túlságosan elragadtatva
attól, hogy bizonyosságot nyerhet. Dru elővette a Marcella
Williamstól kapott fényképeket.
– Van egy számítógépes program, melynek segítségével láthatjuk,
hogyan nézhet ki Liza huszonnégy évvel idősebben – mondta. – Bár
azt hiszem, teljesen felesleges. Nézze meg, Jeff, és hasonlítsa össze
Celia Nolannel. Az apjára és az édesanyjára is hasonlít.
Jeff elvette a fotókat és letette őket az asztalra.
– Hol akarja megcsináltatni az öregbítést? – kérdezte.
– Az egyik barátomnál.
– Fogadok, hogy az állami rendőrségnél dolgozik. Én gyorsabban
elkészítem.
– Szeretném visszakapni a képeket, vagy azok másolatát. És az
öregített változatból is kérek egyet – jelentette ki Dru.
– Kissé szokatlan kérés itt és most, éppen egy újságírótól, de
tudom, hogy segíteni akar. Tartozom magának ennyivel. – Aztán
Clyde-hoz fordult. – Maga miért jött ide?
– Hát… tudja… – kezdte Clyde.
– Jeff – szólt közbe Dru – Clyde azért jött velem, mert Celia
Nolan valószínűleg már megölt két embert, és most egy olyan ember
nyomában van, aki részben felelős az édesapja haláláért. Nézze, mit
találtam ma a könyvtárban.
Míg Jeff átfutotta az újságcikkeket, Dru folytatta a beszámolóját:
– Elmentem Clyde-hoz. A lövöldözés éjszakáján ő volt az, aki
nyilvántartásba vette Lizát.
– Megőriztem az ujjlenyomatait – bökte ki Clyde. – Elhoztam
magának.
– Megőrizte az ujjlenyomatait – visszhangozta az ügyész. –
Tudomásom szerint, ha egy fiatalkorút felmentenek a bűncselekmény
vádja alól, a törvény értelmében meg kell semmisíteni az
ujjlenyomatait.

260
 – Gondoltam, megtartom emlékbe – védekezett Clyde. – Így
legalább be tudjuk bizonyítani, hogy Celia Nolan nem más, mint Liza
Barton.
– Jeff, ha igazam van, és Celia és Liza egy és ugyanaz a személy,
akkor bosszúszomjasan mászkál odakinn a világban. Beszéltem az
ügyvéddel, aki huszonnégy évvel ezelőtt védte, és elmondta, hogy nem
lenne meglepve, ha Liza egy nap visszatérne és golyót röpítene Ted
Cartwright fejébe. És a bíróságon az egyik nő azt mondta, többször is
hallották, ahogy a kislány egy bizonyos „Zach” nevét kántálta, és
mélységes depresszióba esett tőle. Ezek a cikkek talán rávilágítanak
arra, hogy mi is történt valójában. Ma délután telefonáltam a
Washington-völgyi lovasklubba, hogy beszéljek Zach-kel, de azt
mondták, kilovagolt Celia Nolannel.
– Jól van – mondta Jeff. – Köszönöm, hogy befáradtak. Clyde,
tudja, mi a véleményem a sajátos módszereiről, de örülök, hogy volt
bátorsága átadni az ujjlenyomatokat. Dru, a sztori a magáé, a
szavamat adom.
Miután távoztak, Jeff hosszú percekig tanulmányozta Liza Barton
fényképeit. Ő Celia, ehhez nem fér kétség, de ellenőrizhetjük az
ujjlenyomatokat is. A bíróságon nem használhatjuk fel ellene a régi
ujjlenyomatokat, de legalább tudjuk, kivel állunk szemben. És
remélhetőleg nem lesz több áldozat.
A kriminológusok szerint a legtöbb gyilkosság szerelem vagy
pénz miatt történik, gondolta.
Megnyomta a házitelefon gombját.
– Mort Shelley benn van?
– Igen, az íróasztalánál ül. Clyde nagyon megkönnyebbülten
távozott – mondta Anna. – Ezek szerint nem nyúzta meg elevenen.
– Ezúttal kíméletes voltam vele – felelte az ügyész.
– Kérem, küldje be Mortot.
– Jól hallottam, hogy azt mondta, „kérem”? Jó kedve lehet, ha már
udvariaskodásra is futja.

261
 – Talán igen.
Amikor Mort belépett hozzá az irodába, Jeff kiadta az utasításait,
majd a noteszába írt névre mutatott.
Shelley elkerekedett szemmel nézte.
– Úgy gondolja?
– Még nem tudom, mit gondoljak, de állítson rá minél több
embert. Derítsenek ki mindent erről az emberről.
Aztán Jeff átadta az emberének azokat az újságcikkeket, melyeket
Drutól kapott.
– Ezeket adja oda Annának, kérem. – Bekapcsolta a házitelefont.
– Anna, a Washington-völgyben huszonhét évvel ezelőtt történt egy
haláleset, melyet a mendhami rendőrség vizsgált ki. Keresse meg az
aktát, hátha nem semmisítették meg. Mort kiviszi magának az anyagot,
abban megtalálja a részleteket. És hívja fel a klubot, mert beszélni
szeretnék Zach Willettel.

262
 64

Jacket és Sue-t nem találtam otthon, amikor hazaértem, és a póni sem

volt a helyén. Nyilvánvalóan kimentek egyet lovagolni, de nem
bántam. Telefonáltam a könyvelőmnek, és megkértem, szedjen össze
legalább egymillió dollár készpénzt, és helyezze el a brókerháznál
vezetett számlámra.
Larry immár két éve halott, de még most is furcsán érzem magam,
amikor ilyen hatalmas összegekről kell rendelkeznem. Karl Winston
az ő befektetési tanácsadója volt, és én is nyugodt szívvel bíztam rá a
pénzügyeimet. Hozzám hasonlóan ő is konzervatív gondolkodású,
ennek ellenére éreztem a hangjában a helytelenítést. Elmagyaráztam
neki, hogy hamarosan át kell utalnia ezt az összeget egy számlára.
– Nem jótékonysági akcióról van szó, és költségként sem tudjuk
elszámolni, de higgye el, az a pénz jó helyre megy – mondtam.
– A maga pénze, Celia. Arra költi, amire akarja, de egymillió
dollár akkor is jelentős összeg.
– Tízszer ennyit is fizetnék, ha elérném vele a célomat, Karl.
Igazat beszéltem. Amennyiben Zach Willet bizonyítani tudja, hogy
Ted Cartwright okozta az apám halálát, és ha Tedet bíróság elé
állítják, boldogan tanúskodom ellene.
Ideje, hogy engem is meghallgassanak az ügyben. Eskü alatt
fogom vallani, hogy amikor Ted pontosan tudta, mi fog történni, akkor
felém taszította az anyámat, és ha lehetősége lett volna rá, engem is
megölt volna. Tudom, hogy így tett volna. Ted imádta az anyámat, de
önmagát jobban szerette. Nem kockáztathatta, hogy egy nap
feljelentse a rendőrségen, és elmesélje nekik, amit részegen
kikotyogott.
Alex vacsoraidőben telefonált. Kedvenc szállodájában, a
chicagói Ritz-Carltonban szállt meg.
– Annyira hiányoztok, Ceil. Péntek délutánig mindenképpen itt

263
kell maradnom, de arra gondoltam, hétvégére elmehetnénk New
Yorkba. Megnézhetnénk pár színdarabot. Megkérdezhetjük a régi
bébiszittert, hátha elvállalja Jacket szombat estére, vasárnap délelőtt
pedig elmehetünk egy matinéra, hogy ő se maradjon ki a jóból. Mit
szólsz hozzá?
Tetszett az ötlet, és ezt meg is mondtam neki.
– Intézkedem feleltem. Aztán nagyot sóhajtottam, és így folytattam:
– Alex, igazad volt, amikor azt mondtad, érzed, hogy valami nem
stimmel közöttünk. El kell mondanom neked valamit, ami hatással
lehet a kapcsolatunkra, de hidd el nekem, tiszteletben tartom majd a
döntésedet.
– Az isten szerelmére, Ceil. Semmi sem változtathatja meg azt,
amit irántad érzek.
– Majd meglátjuk. Szeretlek.
Remegett a kezem, amikor letettem a kagylót, de biztos voltam
benne, hogy ezt kellett tennem. Benjamin Fletchernek is be fogom
vallani az igazat. Kíváncsi vagyok, hogy akkor is elvállalja-e a
képviseletemet. Ha nem, kénytelen leszek más ügyvédet keresni
magamnak.
Nem tudtam, ki ölte meg Georgette Grove-ot és a kertészt, de a
puszta tény, hogy valójában Liza Barton vagyok, még nem jelenti azt,
hogy bűnös is. A sok hazugság és mellébeszélés azonban gyanússá
tehet. A szabadságom kulcsa Zach Willetnél van elrejtve.
Végre elmondhatom Alexnek, ki vagyok. Bocsánatot kérek tőle,
amiért nem tiszteltem meg a bizalmammal, ugyanakkor a feleségeként
segítséget is kérhetek tőle.
– Boldog vagy, mami? – kérdezte Jack, amikor fürdés után
megtörölgettem.
– Veled mindig boldog vagyok, Jack – feleltem. – De azt hiszem,
most másképp is boldog leszek. Ezután elmondtam neki, hogy Sue
átjön, hogy vigyázzon rá, mert el kell intéznem valamit.
Sue fél kilenckor érkezett.

264
 Zach Chesterben lakott. A térképen megkerestem és bejelöltem az
utcát. Megtaláltam a 358-as számú házat, de csak a következő
háztömbnél találtam parkolóhelyet. Az utcai világítás be volt
kapcsolva ugyan, de az oszlopok a fák takarásában voltak, így elég
rosszul lehetett látni. A levegő nagyon lehűlt, és egyetlen lélek se járt
odakinn.
Zachnek egy dologban igaza volt. Az éktelen dobolás azonnal
odavezetett a házához. Felmentem a lépcsőkön, egészen a verandáig.
Két ajtót láttam, egyet középen, egyet meg oldalt. Gondoltam, a
második ajtó vezet fel az emeletre, így benyitottam. Az ajtócsengő
fölé valaha feltettek ugyan egy névtáblát, de a névből már csak egy
halvány Z betű maradt. Megnyomtam a csengőt és vártam, de senki
sem nyitott ajtót. Ismét csengettem és hallgatóztam, de a fülsiketítő
dobolásban abban se lehettem biztos, hogy egyáltalán működik a
csengő.
Nem tudtam, mit tegyek. Pontosan kilenc óra volt.
Arra gondoltam, talán elment vacsorázni, és ott ragadt. Kimentem
a ház elé és a járdáról felnéztem. A második emeleti ablakok sötéten
néztek vissza rám. Nem tudtam elhinni, hogy Zach meggondolta
magát, hiszen láttam rajta, mennyire akarja azt a pénzt. Talán Ted
Cartwright jobb ajánlatot tett? Ha így van, kétszer annyit ígérek.
Nem akartam ott maradni, de reménykedtem, hogy Zach
hamarosan megérkezik. Úgy döntöttem, az autóval leparkolok a ház
elé és megvárom. A kihalt utcában biztosan nem fogom akadályozni a
forgalmat.
Nem tudom, mi késztetett arra, hogy megforduljak és jobban
megnézzem a ház előtt álló gépkocsit. Zach ült benne. A vezetőülés
felőli ablak le volt tekerve, és úgy tűnt, elaludt. Kint akart megvárni,
gondoltam.
– Jó estét, Zach – mondtam. – Már attól féltem, felültetett.
Mivel nem válaszolt, finoman megráztam a vállát, mire rábukott a
kormányra. A kezem ragacsos volt a vértől. Ekkor rémülten a kocsi

265
ajtajába kapaszkodtam, de amikor rájöttem, mit tettem, egy
zsebkendővel gyorsan letöröltem a nyomokat. Aztán visszasiettem az
autómhoz, és hazamentem. A véres kezemet beletöröltem a
nadrágomba. Útközben egyre csak a menekülésre gondoltam.
Sue a nappaliban tévézett. Háttal ült nekem. A hallban nem égett a
villany.
– Sue! – kiáltottam. – Egy perc, és lenn vagyok, csak még
felhívom az édesanyámat.
Odafenn berontottam a fürdőszobába, levetkőztem és beálltam a
zuhany alá. Az egész testemen éreztem Zach vérét. A nadrágot
bedobtam a zuhanytálcába és néztem, ahogy a lábam körül vörösre
válik a víz.
Nem gondolkodtam racionálisan, csak annyit tudtam, hogy
szükségem lesz egy alibire. Kapkodva felöltöztem és lementem a
földszintre.
– Találkoznom kellett valakivel, de sajnos nem volt otthon –
mondtam.
Tudom, hogy Sue észrevette a ruhacserét, de boldogan elfogadta a
három órának megfelelő pénzt. Miután elment, bementem a konyhába,
és egy bögrébe öntöttem magamnak egy jókora adag whiskyt. Most
mihez kezdjek, töprengtem. Zach halott, és ki tudja, mi lett a
bizonyítékokkal.
Tudtam, hogy nem kellett volna elmenekülnöm. Nagy hiba volt.
De annak idején Georgette küldte az apámat Zach-hez lovagolni, aki
hagyta, hogy egyedül induljon el. Mi lesz velem, ha rájönnek, hogy
én vagyok Liza Barton? Hogyan magyarázzam el a rendőröknek, hogy
ismét én találtam meg egy holttestet, ráadásul ennek az áldozatnak is
köze volt az apám halálához?
Kiittam a whiskyt, felmentem az emeletre, átöltöztem, lefeküdtem,
de akkor rájöttem, hogy altató nélkül egy szemhunyásnyit se fogok
aludni. Bevettem egy tablettát. Tizenegy óra körül a telefon
csengésére ébredtem. Alex volt az.

266
 – Sajnálom, hogy felébresztettelek, Ceil. Csak azt akartam
mondani, hogy bármit mondasz, jottányit sem változtat azon, amit
irántad érzek.
Nagyon álmos voltam, de örültem, hogy hallom a hangját.
– Érzem, hogy igaz – suttogtam.
– Még az se érdekelne, ha kiderülne, hogy valójában Kicsi Lizzie
Borden vagy – viccelődött. – Jó éjszakát, édesem.

267
 65

Zachary Eugene Willet holttestét reggel 6 órakor, egy tizenhat éves

dobos, név szerint Tony „Rap” Corrigan találta meg, amikor a
reggeli újságkihordó kőrútjára indult.
– Először azt hittem, kiütötte magát az éjszaka – magyarázta
izgatottan a helyszínre siető Jeff MacKingsley-nek és Angelo
Ortiznak, akiket a chesteri rendőrség riasztott. – De akkor megláttam
a vért. Azt hittem, kidobom a taccsot.
A Corrigan családból senki se látta Zachet leparkolni.
– Biztosan sötétedés után ért haza – mondta Rap anyja, a negyven
év körüli Sandy Corrigan. – Tudom, mert amikor negyed nyolc körül
hazajöttem a munkából, egy SUV parkolt a ház előtt. A morristowni
kórházban vagyok ápolónő. A lányok is velem voltak. Iskola után
egyenesen az anyámhoz mennek, onnan szoktam hazahozni őket.
A nyolc, tizenegy és tizenkét éves kislányok az édesanyjuk mellett
ültek, és nem láttak semmi gyanúsat. Az egész estét a tévé előtt
töltötték.
– Nagyinál szoktuk megcsinálni a házit – magyarázta a tizenkét
éves kislány.
Sandy férje, Stev tűzoltóként dolgozott, és este tízkor ért haza.
– Körül se néztem, egyenesen a garázsba gurultam – mondta. –
Kemény napunk volt, leégett egy bontásra ítélt ház. Valami kölykök
felgyújtották. Hála istennek, a mi srácainkkal semmi baj. Mondjuk is
nekik, hogy szerezzenek több barátot a környéken. Rap kiválóan
dobol. Igaz, állandóan gyakorol.
– Zach a hétvégén akart elköltözni – szólt közbe Sandy Corrigan.
– Folyton panaszkodott a zajra, de amúgy sem hosszabbítottuk volna
meg a szerződését. Sajnáltam, mert nagyon magányos volt, de
bevallom, megkönnyebbültem, hogy elmegy innen.
– Szóval nem nagyon volt társasága? – kérdezte Jeff.

268
 – Soha – vágta rá az asszony. – Este hat-hét óra körül szokott
hazajönni, és alig járt el szórakozni. A hétvégét a lakásában töltötte,
de általában benn volt a klubban. Inkább az volt az otthona.
– Nem mondta, hova akar költözni?
– De igen. Cartwrighték madisoni házába.
– Cartwrightot mondott? – lepődött meg Jeff.
– Igen, Ted Cartwright, ő építi azokat a házakat.
– Meg minden mást – jegyezte meg a férj gúnyosan.
– Nem lehet olcsó egy olyan belvárosi lakás- jegyezte meg Jeff.
Már megint Cartwright, gondolta.
– Főleg, ha bútorozott – értett egyet Sandy Corrigan. – Zach azt
állította, hogy egyszer megmentette Mr. Cartwright életét, azért kapta
a lakást.
– Tegnap két költözető járt Zachnél – szólalt meg Rap. – Délután
három körül jöttek, én engedtem be őket. Mondtam nekik, hogy egy
óra alatt mindent becsomagolhatnak, mert Zachnek alig volt pár
holmija. Nem maradtak sokáig, és csak néhány dobozt vittek
magukkal.
– Nem adtak névjegyet? – kérdezte Jeff.
– Nem. Teherautóval érkeztek, és egyenruhát viseltek.
Csodálkoztam is, hogy miért kell Zachnek külön becsomagolni.
Jeff összenézett Angelóval.
– Elmondaná, hogyan néztek ki? – kérdezte Jeff.
– Az egyikük egy nagydarab alak volt. Sötét szemüveget viselt,
és nagyon vicces, szőke haja volt. Szerintem festette. Elég öreg, úgy
ötven év körüli lehetett. A másik alacsony, harmincéves férfi volt.
Őszintén szólva nem néztem meg őket alaposan.
– Értem. Azért itthagyom a névjegyemet, hátha eszébe jut még
valami. – Jeff Sandy Corriganhez fordult. – Van kulcsa Zach
lakásához?
– Természetesen.
– Ideadná, kérem? Nagyon köszönöm a segítségüket.

269
 A helyszínelők beporozták Zack lakásának ajtaját, valamint a
csengőt.
– Ó, egy szép, tiszta ujjlenyomat – szólalt meg Dennis, az egyik
laboros. – Az ajtón és a gépkocsin is találtunk egy-egy részleges
nyomot. Úgy tűnik, az autót letörölgették.
– Eddig nem volt alkalmam elmondani magának – mondta Jeff,
amint kinyitotta az ajtót, majd beléptek a lakásba. – Tegnap délután
ötkor Zach Willet felhívott az irodámban.
– Milyen ember lehetett? – tűnődött Ortiz.
– Nagyképű. Nagyon magabiztos. Amikor felajánlottam neki,
hogy átjövök hozzá, kijelentette, hogy érdekes dolgokat szeretne
közölni velem, de van még néhány részlet, amit ki szeretne dolgozni.
Azt mondta, biztos benne, hogy mi hárman meg tudunk egyezni.
– Hárman?
– Igen, hárman – Celia Nolan, Zach és én.
– Mekkora kupleráj – csóválta a fejét Angelo a nappali láttán.
A székek és a kanapé kárpitját felhasogatták, a szőnyeget valaki
felcsavarta és a fal mellé rúgta. A fiókok tartalmát az ágyra szórták. A
matracot összevissza hasogatták.
A két férfi szó nélkül körülnézett a konyhában és a
fürdőszobában. Mindenütt ugyanaz a látvány fogadta őket. A
fürdőszobában a gyógyszeres fiók tartalmát a fürdőkádba borították.
– A költöztetők – motyogta Jeff. – Én inkább romboló brigádnak
nevezném őket.
Visszamentek a hálószobába. A sarokban tíz-tizenkét fotóalbumot
találtak, de a lapokat kíméletlenül kitépték belőlük.
– Az első albumot még az fényképezőgép feltalálásával
egyidőben adták el - mondta Ortiz. – Sose értettem, mit találnak az
emberek a régi fotókban. Ha az öregek meghalnak, a következő
nemzedék érzelmi okokból megőrzi a fényképeiket. A harmadik
generáció már csak emlékeztetőként tart meg néhány felvételt.
– Az érmékkel és egyéb díjakkal együtt – értett egyet Jeff. –

270
Vajon megtalálták, amit kerestek?
– Ideje elbeszélgetni Mrs. Nolannel? – kérdezte Angelo.
– Az ügyvédje mögé rejtőzik, de a jelenlétében talán hajlandó
válaszolni a kérdéseinkre.
Kimentek a nappaliba.
– A fiú azt mondta, a költöztetők néhány dobozzal távoztak. Maga
szerint mi lehetett bennük?
– Vajon mi hiányozhat innen?
– Ki tudja?
– Papírok – felelte Jeff kurtán. – Látott számlákat, leveleket,
vagy bármi ehhez hasonlót? Azt mondom, bárki is járt itt, nem találta
meg, amiért jött. Lehet, hogy egy széfkulcsot keresett.
– Hogy tetszik ez a műtárgy? – emelt fel Ortiz egy törött keretű
fotómontázst. A mérete alapján a kanapé mögötti falon lehetett. A
montázs közepén Zach nagyméretű karikatúrája volt látható, körülötte
több tucatnyi fénykép. Ortiz elolvasta a karikatúra alatti szöveget; –
„Zachnek, a Washington-völgyben eltöltött huszonöt év emlékére.”
Gondolom, mindenkit megkért, hogy adjon egy képet emlékbe és
írjon rá valamit.
– Vigyük magunkkal, hátha találunk valami érdekeset – javasolta
Jeff. – Nyolc óra múlt, ideje meglátogatni Mrs. Nolant.
Vagyis Liza Bartont, gondolta.

271
 66

– Mami, nem maradhatok itthon? – kérdezte Jack.

Váratlanul ért a fiam kérdése.
– Látom rajtad, hogy sírtál – jelentette ki Jack.
– Dehogy – tiltakoztam. – Csak nem aludtam túl jól az éjszaka, és
fáradt a szemem.
– Tudom, hogy sírtál.
– Fogadjunk? – kérdeztem. Jack szerette ezeket a játékokat.
– Mibe, hogy sírtál?
– Megmondom. Miután kiteszlek az iskolánál, hazajövök és
kialszom magam, és ha délben is fáradt a szemem, akkor jössz nekem
három trillió dollárral.
– De ha nem ragyog a szemed, akkor te fizetsz nekem száz trillió
dollárt – nevetett Jack. A végén általában egy fagyival, vagy egy
mozival is beérte.
Minekutána megállapodtunk a tétben, Jack beleegyezett, hogy
elvigyem az iskolába. Sikerült sírás nélkül megtennem az utat, de
fáradtnak és elesettnek éreztem magam. Zach biztosan beszélt
másoknak is arról, hogy találkozik velem. Hogyan magyarázhatnám
el, hogy bizonyítani tudta, hogy Ted megölte az apámat? És hol lehet
most az a bizonyíték? Az ügyészség gyakorlatilag engem vádol
Georgette Grove és a kertész megölésével, tegnap este pedig
megérintettem Zachet. Az autóján is ott hagyhattam az
ujjlenyomataimat.
Ólmos fáradtságot éreztem, és úgy döntöttem, betartom a fiamnak
tett ígéretem, és szundítok egy kicsit. Félúton lehettem a lépcsőkön,
amikor a csengő hangjára riadtam. Ösztönösen a hálószobába akartam
menekülni, de ismét csengettek, s akkor visszafordultam. Biztos
voltam benne, hogy az ügyészségről keresnek. Az ügyvédem nélkül
úgysem válaszolok a kérdéseikre, gondoltam.

272
 Amikor ajtót nyitottam, némiképp megkönnyebbültem, hogy nem
látom Walsh nyomozót. Az ügyész avval a fekete hajú, fiatal
nyomozóval érkezett, aki nagyon udvariasan viselkedett velem.
A napszemüvegem a konyhában maradt, így el tudtam képzelni,
mit gondoltak a vörös, duzzadt és karikás szemem láttán, bár egy
csöppet sem érdekelt. Belefáradtam a folytonos menekülésbe és
harcba. Kíváncsi voltam, hogy vajon letartóztatnak-e.
– Mrs. Nolan, tudok az ügyvédjéről, és ígérem, egyetlen szóval
sem kérdezem Georgette Grove vagy Charley Hatch haláláról –
kezdte Jeff MacKingsley. – Mindazonáltal úgy vélem, olyan
információkkal szolgálhat, melyek segítségével felderíthetünk egy
másik bűncselekményt. Úgy tudom, ön Zach Willethez jár lovagolni.
Ma reggel megtalálták Zach holttestét. Valaki lelőtte.
Nem szóltam semmit. Nem volt erőm meglepetést színlelni.
Miután nem kapott választ, MacKingsley így folytatta:
– Tudjuk, hogy tegnap délután is kilovagolt Zach-kel. Nem
említette, hogy találkozni akar valakivel? Fontos lehet.
– Hogy találkozni akart valakivel? – ismételtem hisztérikusan. A
kezem a számhoz emeltem. – Az ügyvédem nélkül nem vagyok
hajlandó válaszolni a kérdéseikre.
– Értem. Mrs. Nolan, szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést.
Arról a képről van szó, amelyet az oszlopon talált. Megmutatta a
férjének?
Erre a kérdésre legalább nyugodtan felelhettem.
– A férjem már elment dolgozni, amikor megtaláltam. Akkor
érkezett haza, amikor átadtam magának. Nem, Mr. MacKingsley, a
férjem nem látta a képet.
Az ügyész biccentett és köszönetet mondott. Ahogy elindultak,
még visszafordult, és együttérző hangon így szólt:
– Nézze, Celia, tudom, hogy úgy érzi, minden széthullik maga
körül, de hamarosan megoldódnak a dolgok.

273
 67

Jeff MacKingsIey csendben vezetett vissza az irodáig; Angelo Ortiz

ismerte annyira, hogyne zaklassa a kérdéseivel. A főnökét
nyugtalanította Celia Nolan állapota, aki a teljes összeomlás határán
volt.
A helyszínelőcsoport már várta őket.
– Szép ujjlenyomatokat találtunk magának, Jeff – jelentette
elégedetten Dennis. – A csengőről egy tiszta mutatóujj nyomot, az
autóról meg egy hüvelykujj nyomot sikerült szerezni.
– Zach lakásában találtak valamit? – kérdezte Jeff.
– Ott kizárólag Zach ujjnyomai voltak. Senki másé. Úgy
hallottam, a költöztetők is jártak ott, de feltehetően kesztyűt viseltek
– csóválta a fejét az ujjnyomat-szakértő.
– Ezt szokatlannak találja? – kapta fel a fejét Jeff.
– Maga is tudja, főnök. Látott már olyan költöztetőt, aki
kesztyűben dolgozik?
– Dennis, van két ujjnyomom, amelyeket meg kellene vizsgálni. –
Az ügyész habozott egy pillanatig, majd így folytatta: – És vesse
össze őket a Zach autóján és ajtócsengőjén talált nyomokkal.
Ha Liza Barton újlenyomatai, melyeket Clyde Earley elmulasztott
megsemmisíteni, megegyeznek a pajtában elhelyezett fotón lévő
ujjnyommal, azzal bizonyítást nyer, hogy Liza Barton azonos Celia
Nolannel, egyúttal azt is bizonyíthatják, hogy Celia ezúttal is járt a
gyilkosság helyszínén.
A törvény szerint meg kell semmisíteni a gyermek- és fiatalkorúak
ujjlenyomatait, tehát nem használhatjuk fel őket a bíróságon,
emlékeztette magát az ügyész. Nem számít, akkor se hiszem, hogy
Celia Nolannek köze lehet Zach Willet halálához.
Dennis egy óra múlva hozta az eredményeket.
– Ez remek volt, ügyész úr – mondta. – Az ujjlenyomatok egy és

274
ugyanattól a személytől származnak.
– Kösz, Dennis.
Jeff húsz percig csendben üldögélt, s próbálta kitalálni, mit
tegyen. Aztán felkapta a telefont és a tudakozónál megérdeklődte
Benjamin Fletcher számát.

275
 68

Jimmy Franklint csak nemrégiben nevezték ki nyomozónak, és nem

hivatalosan még a jó barátja, Angelo Ortiz irányítása alá tartozott.
Csütörtök reggel fogta a kamerás mobiltelefonját, majd Angelo
utasításainak megfelelően bement a Grove ingatlanközvetítő irodába,
s úgy tett, mintha házat szeretett volna vásárolni Mendhamben.
Robin elmagyarázta a huszonhat éves, kisfiús arcú nyomozónak,
hogy a városban nagyon kevés olyan ingatlan van, ami megfelel az
igényeinek, de a környező városokban talán több szerencsével járhat.
Mialatt megtekintette a prospektusban a Robin által megjelölt
oldalakat, úgy tett, mintha telefonálna, és eközben készített néhány
felvételt a lányról. A felvételeket egy gombnyomással átküldte az
irodába.
Charley Hatch volt felesége a rendelkezésükre bocsátott egy
fényképet a férfiról.
Az irodában Jimmy kinagyította a Robinról és Chaley-ról készült
felvételeket, majd bement Manhattanbe és leparkolt a Nyugati 56.
utcában, a Patsy étterem közelében.
Háromnegyed tizenkettő volt, és a fűszeres, fokhagymás
paradicsomszósz illatától eszébe jutott, hogy reggelire mindössze egy
kávét és egy péksütemény fogyasztott el, és az nagyon régen, még hat
órakor történt.
Előbb a munka, gondolta, és leült a pulthoz. A déli roham még
nem kezdődött el, és rajta kívül csak egyetlen vendég sörözgetett a
sarokban. Jimmy letette a fényképeket a pultra.
– Egy pohár áfonyalét kérek – szólt oda a csaposnak, és
felmutatta a jelvényét. – Felismeri ezeket az embereket?
A csapos megnézte a fotókat.
– Ismerősnek tűnnek, különösen a nő. De nem vagyok benne
biztos.

276
 A főpincérnél már több szerencsével járt, ugyanis ő határozottan
felismerte Robint.
– Néha betér hozzánk. Lehet, hogy azzal az alakkal is járt itt, de
általában egy másik férfi társaságában szoktuk látni. Várjon,
megkérdezem a pincéreket.
Nemsokára elégedett arccal odakísérte a nyomozóhoz az egyik
pincért.
– Dominick mindent elmond magának – jelentette ki. – Negyven
éve dolgozik nálunk, és esküszöm, mindenkire emlékszik.
A pincér szemügyre vette a fényképeket.
– A nőt láttam már. Nagyon csinos, szexi teremtés. A pasas csak
egyszer járt nálunk. Több héttel ezelőtt, nem sokkal a munka napja
előtt voltak itt. Azért emlékszem, mert a férfinek aznap volt a
születésnapja. Rendelt egy szelet sajttortát, amit egy szál gyertyával
kellett felszolgálnunk neki. Aztán a hölgy átadott neki egy borítékot.
Láttam, mert a pasas ott, mindenki szeme láttára számolta meg a
pénzt. Húsz darab százdollárost kapott.
— Szép kis ajándék – csóválta a fejét Jimmy.
– Képzelje, az a fickó hangosan, egyenként számolta össze a
bankókat: száz, kétszáz, háromszáz, és így tovább. Utána zsebre tette
a pénzt.
– Születésnapi kártyát nem kapott a hölgytől? – kérdezte Jimmy.
– Minek az ekkora pénzösszeg mellé?
– Csak arra gondoltam, hogy talán nem is ajándékba, hanem egy
munka fejében kapta azt a pénzt. Azt mondja, általában egy másik
férfival szokták látni. Nem tudja, hogy hívják az illetőt?
– Sajnos nem.
– Le tudná írni, hogyan néz ki?
– Természetesen.
Jimmy elővette a noteszét, melybe lejegyezte a Robinról és
kísérőjéről kapott személyleírást.

277
 69

Paul Walsh nagyon a szívére vette a főnöke dorgálását, és nem

tiltakozott az ellen, hogy leellenőrizze Zach főbérlőjének a
vallomását, miszerint be akart költözni Ted Cartwright egyik
lakásába.
Csütörtök reggel kilenc órakor elbeszélgetett Amy Stackkel, aki
még mindig fel volt háborodva Zach Willet olcsó tréfájától.
– Annyira meggyőzően bizonygatta, hogy Mr. Cartwright neki
adja az egyik lakásunkat. Totál hülyének érzem magam, hogy
bedőltem neki.
– Mit mondott Mr. Cartwright, amikor megtudta, hogy Zach
igényt tart a lakásra?
– Először nem hitte el, de aztán attól féltem, felrobban a
méregtől. Nagyon dühös volt. Utána elkezdett nevetni és
elmagyarázta, hogy mindez csak egy ostoba fogadás, és Zach úgy tett,
mintha valóban megnyerte volna.
– Nem érezte úgy, mintha Mr. Cartwrightnak valóban
szándékában állt volna odaadni a lakást Zach Willetnek? – kérdezte
Walsh.
– Lehet, hogy Zach Willet megmentette Mr. Cartwright életét, de
akkor se költözhetett volna be abba a házba -jelentette ki Amy
határozott hangon.
– Mr. Cartwright az irodában tartózkodott tegnap?
– Nem, kilenc és tíz között bejött, de nem maradt sokáig. Azt
mondta, négyre visszajön, hogy találkozzon az alvállalkozójával, de
végül meggondolta magát.
– Ehhez joga van – mosolygott Walsh. – Köszönöm, miss Stack.
Nagyon sokat segített.

***

278
A Washington-völgyi lovasklubban mindenki Zach haláláról beszélt.
Az istállóban dolgozó emberek képtelenek voltak felfogni, hogy
lelőtték.
– A légynek se ártott – tiltakozott az egyik idős lovász, amikor
Paul Walsh a kollégája ellenségei iránt érdeklődött. – Zach magának
való ember volt. Ötven éve ismerem, de még veszekedni se láttam.
– Biztos, hogy nem bántott meg valakit?
Ekkor Alonzónak eszébe jutott, hogy előző nap Manny Pagan
megemlítette, hogy Ted Cartwright csúnyán összeveszett Zach-kel.
– Manny most kinn van egy lóval a karámban. Máris idehívom –
ajánlotta fel Alonzo.
Manny Pagan a lovával együtt odaballagott a nyomozóhoz.
– Mr. Cartwright csúnyán rám ordított. Életemben nem láttam
még ilyen dühösnek. Mutattam neki, hogy Zach a kempingasztalnál
van, és láttam, ahogy Cartwright odacsörtet. Nagyon összevesztek
valamin. Esküszöm, hogy pár perccel később, amikor beült az
autójába, még a füléből is dőlt a gőz.
– Ez tegnap, ebédidőben történt?
– Igen.
Paul Walsh megtudta, amit akart, és sietősen távozott.

279
 70

– Benjamin Fletcher visszahívta. Vonalban van – szólalt meg Anna a

házitelefonon.
Jeff MacKingsley sóhajtva a telefonért nyúlt.
– Halló, Ben – szólalt meg barátságosan. – Hogy van?
– Üdvözlöm, Jeff. Én is örülök, hogy hallom a hangját, de
gondolom, nem az egészségi állapotom miatt keresett.
– Természetesen az is érdekel, de igaza van, nem ezért kerestem.
Szükségem van a segítségére.
– Nem vagyok benne biztos, hogy akarok segíteni, Jeff. Az a
vipera Walsh nyomozó mindent megtett, hogy megkeserítse az
ügyfelem életét.
– Igen, tudom, és nagyon sajnálom.
– Hallom, Walsh nagy hűhót csinált abból, hogy az ügyfelemnek
sokkos állapotban igen rövid idő alatt sikerült hazaérnie egy bűntény
helyszínéről. Meg se fordult a fejében, hogy a gyilkos is ott lehetett?
Már megbocsásson, Jeff, de néha tapintatosabbak is lehetnének az
emberei.
– Egyetértek, Ben. Tudta, hogy az új ügyfele, Celia Nolan
valójában Liza Barton?
Abból, ahogy Benjamin Fletcher a levegőt kapkodta, az ügyész
biztos volt benne, hogy az ügyvédnek sejtelme sem volt róla, hogy
Celia és Liza egy és ugyanaz a személy.
– Bizonyítékom is van rá – folytatta Jeff. – Ujjlenyomatok.
– Ezt meg se hallottam – szólt rá az ügyvéd élesen.
– Ben, pillanatnyilag nem érdekes, hogyan jutottam hozzájuk.
Muszáj beszélnem Celiával. Ígérem, egyetlen szót se kérdezek a múlt
heti két gyilkosságról, de lenne valami, amire kíváncsi vagyok.
Emlékszik a Zach Willet névre?
– Hogyne. Ő tanította lovagolni az apját. Bár a fogva tartása

280
idején nem beszélt, többször is emlegette Zach nevét. Miért kérdezi?
– Tegnap este valaki agyonlőtte a kocsijában. Celia feltehetően
találkozni akart vele, mert az ujjlenyomatait megtaláltuk az áldozat
autóján és az ajtócsengőn. Nem hiszem, hogy köze lenne Zach
halálához, de segítenie kell. Tudnom kell, miért akartak találkozni,
és miért mondta nekem Zach, hogy meg fognak látogatni Celiával.
Megengedi, hogy beszéljek vele? Aggódom, hogy mások is
veszélybe kerülhetnek.
– Beszélek vele, aztán meglátjuk. Azonban előre szólok, hogy én
jelen leszek azon a beszélgetésen, és ha azt mondom, hagyja abba,
akkor tényleg abbahagyja a faggatózást. Máris felhívom, és később
visszaszólok, hogy mit intéztem – ígérte Fletcher.
– Nagyon kérem. Bármikor hívhat, egész nap benn leszek.
– Jól van, Jeff, és mondok magának még valamit. Annyi embere
van, állítson valakit a védelmére, nehogy baja essen.
– Meglátom, mit tehetek – felelte Jeff. – De mielőbb beszélnem
kell vele.

281
 71

Jack megnyerte a fogadást. A szemem még mindig fáradtnak tűnt,

amit a fejfájással magyaráztam, és száztrillió dollár helyett
meghívtam ebédelni a kávézóba, majd desszertnek kapott egy tölcsér
fagylaltot. Mondtam neki, hogy nem vehetem le a napszemüveget,
mert az erős fény bántja a szemem. Vajon elhitte? Nem tudom.
Kétlem. Nagyon okos és érzékeny kisfiú.
Utána Morristownba mentünk. Jack kinőtte a tavalyi ruháit, és
szüksége volt néhány új pulóverre meg nadrágra. Vásárlás közben
rádöbbentem, hogy valójában nem is számítottam rá, hogy a délutánt
még vele tölthetem. Ha letartóztatnak, legalább lesz, mit felvegyen.
Amikor hazaértünk, két üzenet várt a rögzítőn. Benjamin Fletcher
keresett, és kérte, hogy sürgősen hívjam vissza.
Le fognak tartóztatni, suhant át az agyamon a szörnyű gondolat.
Megtalálták az ujjlenyomataimat. Azt fogja javasolni, hogy adjam fel
magam. Kétszer is elrontottam a számot, míg végre sikerült felhívni.
– Celia Nolan vagyok. Láttam, hogy keresett – szóltam bele a
telefonba.
– Az első és legfontosabb dolog, amit egy ügyfélnek meg kell
tanulni, az, hogy bízzon az ügyvédjében, Liza.
Liza. A terápia elején, tízéves koromban Dr. Moran szólított
utoljára ezen a néven, és mostanában Martin, de ő a betegsége miatt
nem tudott ésszerűen gondolkodni. Sokszor elképzeltem, milyen érzés
lesz, ha valaki váratlanul Lizának fog szólítani.
– Tegnap nem voltam benne biztos, hogy elmondhatom-e
magának, ki vagyok – mondtam. – Még most sem tudom.
– Bízhat bennem, Liza.
– Honnan tudta? Felismert?
– Nem mondhatnám. Jeff MacKingsIey mondta el, úgy egy órával
ezelőtt.

282
 – Jeff MacKingsIey!
– Beszélni akar magával, Liza, de először meg kell győződnöm
róla, hogy mindez a maga érdekében történik. Ne aggódjon, én is ott
leszek, de ismétlem, nagyon aggódom. Azt állítja, megtalálták az
ujjlenyomatait egy halott férfi lakáscsengőjén meg az autóján. És
mint mondtam, azt is tudja, ki maga.
– Ez azt jelenti, hogy le vagyok tartóztatva? – Alig bírtam
kinyögni a szavakat.
– Ha tőlem függ, akkor nem. Ráadásul az ügyész szerint magának
semmi köze a gyilkosságokhoz. Ennek ellenére úgy véli, hogy
segíthet megtalálni a tettest.
Lehunytam a szemem és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Jeff
MacKingsIey úgy véli, semmi közöm Zach halálához! Vajon azt is
elhiszi majd, hogy Zach az apám halála miatt találkozott Ted
Cartwrighttal? Ha igen, akkor talán, de csak talán abban is igaza volt,
hogy hamarosan rendbejönnek a dolgaim. Vajon akkor is tudta, ki
vagyok?
Beszámoltam Benjamin Fletchernek a lovászról. Elmondtam neki,
hogy éreztem, hogy az apám halála nem volt baleset, ezért elmentem
lovagolni Zach-hez, hogy megismerkedjek vele. Elmeséltem, hogy
tegnap egymillió százezer dollárt ígértem Zachnek, ha elmegy a
rendőrségre, és bevallja, hogyan és miért zuhant le az édesapám arról
a szikláról.
– Hogyan reagált Zach az ajánlatára?
– Megesküdött, hogy Ted Cartwright a veszélyes ösvényre
kényszerítette apa lovát, majd elsütötte a fegyverét. Zach megőrizte a
golyót és a hüvelyt, sőt le is fényképezte a fa törzsébe fúródott
lövedéket. Évek óta őrizgette a Ted bűnösségét igazoló
bizonyítékokat. Tegnap elmondta nekem, hogy Cartwright
megfenyegette. Ott voltam mellette, amikor felhívta a mobilján.
Biztos vagyok benne, hogy Ted Cartwright volt az, mert bár Zach
nem mondta ki a nevét, felnevetett és gúnyosan azt mondta neki, hogy

283
már nem akar beköltözni a lakásába, mert jobb ajánlatot kapott.
– Jeff Mac Kingsley hálás lesz a segítségéért, Liza. De mondja
csak, hogy kerültek az ujjlenyomatai arra a gépkocsira meg az
ajtócsengőre?
Meséltem Fletchernek a találkozóról, arról, hogy hiába
csengettem Zach ajtaján, majd arról, hogy megláttam az autóban, és
rémülten hazasiettem.
– Tudja valaki, hogy odament, Liza?
– Nem, még Alexnek sem említettem, de felhívtam a befektetési
tanácsadómat, akit megkértem, hogy készítse össze a pénzt, hogy
szükség esetén át tudja utalni Zach számlájára.
– Jól van, Liza – mondta Benjamin Fletcher. – Mit mondjak az
ügyésznek, hány órára tudunk odamenni?
– Beszélnem kell a bébiszitteremmel, de azt hiszem, négy körül
jó lesz. – Már amennyire jó lehet nekem a Morris megyei bíróságon.
– Rendben van.
Letettem a telefont, mire a fiam megszólalt mellettem:
– Le fognak tartóztatni, mami?

284
 72

Az ügyészségen majdnem minden nyomozó a mendhami gyilkossági

ügyeken dolgozott. Három órakor a Charley Hatch, Ted Cartwright,
Robin Carpenter és Henry Paley telefonos híváslistáit elemző
csoport felkészült arra, hogy jelentést tegyen Jeffnek.
– Az elmúlt két hónapban Cartwright hat alkalommal beszélt
Zach-kel – mondta Liz Reilly, az egyik új nyomozó. – Utoljára
tegnap délután, 15:06 perckor.
– Mrs. Nolan hallhatta a beszélgetést -jegyezte meg Jeff. – Akkor
érhettek vissza a lovaglásból.
– Mostanában Cartwright és Henry Paley is sokat csevegett -
jelentette Nan Newman, az egyik veterán nyomozó –, de az adatok
alapján Henry és Charley Hatch egyszer sem beszéltek egymással.
– Tudjuk, hogy Paley és Cartwright összejátszottak, hogy
rávegyék Georgette Grove-ot a 24-es út menti birtok eladására –
szólt Jeff. – Paley nem tudott elszámolni a hollétével arra az
időszakra, amikor lelőtték a kertészt. Tudnom kell, merre járt,
mielőtt kizárom a gyanúsítottak listájáról. Megkértem, hogy jöjjön be
hozzám az ügyvédjével. Öt körül érkeznek, Ted Cartwrightot pedig
hat órára várom.
– Tudjuk, hogy Robin Carpenter nem mond igazat – folytatta. –
Hazudott, amikor letagadta, hogy együtt ebédelt a féltestvérével a
Patsyben. Az étteremben látták, amikor Robin átadott Hatchnek egy
borítékot, benne kétezer dollárral. Szép kis születésnapi ajándék, bár
az is lehet, hogy csak egy szívességért fizetett neki.
– Carpenter a múlt héten, pénteken hívta utoljára Hatchet. Úgy
vélem, kártyás telefont használt, és biztos vagyok benne, hogy neki is
azt ajánlotta, hogy vegyen egy ilyen készüléket, mert a nő, akinél
füvet nyírt, azt mondta, két telefont látott nála. Azt hiszem, amikor
fogadta azt a hívást, megállapodtak, hogy a sövény mellett

285
találkoznak.
– Persze nem tudhatjuk biztosan, hogy Robin telefonált-e akkor,
de fogadok, hogy Charley Hatchnek már megvoltak számlálva a
percei, amint elárulta a megbízójának, hogy a rendőrség megszerezte
a nadrágját, az edzőcipőjét és a faragványait. Az első kihallgatáson
mindent bevallott volna.
A nyomozók figyelmesen hallgatták az ügyész eszmefuttatását.
– Ted Cartwright gyűlölte Georgette Grove-ot, és meg akarta
szerezni az asszony birtokát, ami már önmagában is elegendő indíték
a gyilkosságra – folytatta Jeff.
– Tudjuk, hogy bizonyos fokig összejátszott Robin Carpenterrel,
és gyakran randiztak. Az is lehetséges, hogy Zach Will Barton halála
óta zsarolta Tedet. Mrs. Nolan talán segít nekünk tisztázni a
részleteket.
– Némi szerencsével pár nap alatt megoldjuk ezeket az ügyeket -
jelentette ki Jeff.
Mort Shelley benyitott az irodába.
– A pasas ott van, ahol lennie kell – mondta. – Rajta vagyunk.
– Vigyázzanak, nehogy szem elől tévesszék – tanácsolta az
ügyész.

286
 73

Ugyanazon a bíróságon zajlott le a kihallgatásom. Ahogy

végigmentem a folyosókon, eszembe jutottak azok a szörnyű napok.
A bíró szúrós tekintete, az, hogy rettegtem az ügyvédemtől, s bár nem
bíztam benne, mégis kénytelen voltam mellette ülni. A tanúk
vallomásaira, akik azt állították, hogy szándékosan megöltem az
édesanyámat. Emlékszem, hogy mindvégig kihúzott derékkal ültem,
mert az anyám nem szerette, ha púpos volt a hátam.
Benjamin Fletcher az ügyészség főbejáratánál várt. Kifogástalan
sötétkék öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselt. Amikor beléptem,
kezet fogott velem.
– Bocsánatkéréssel tartozom egy a tízéves kislánynak – mondta.
– Felmentették ugyan, de bevallom, én is bevettem Cartwright
meséjét.
– Tudom, de nem számít. Csak az a fontos, hogy felmentettek.
– Az ítélet szerint nem volt bűnös, de az esküdtszék erősen
kételkedett az ártatlanságában. A bíró, sőt én is bűnösnek tartottuk
magát. Ha vége lesz ennek az egésznek, mindent elkövetek, hogy
tisztázzam magát. Mindvégig ártatlan áldozat volt, Liza.
Érezte, hogy felcsillan a szemem, és ezt Fletcher is észrevette.
– Nem számítok fel munkadíjat. Nem is hiszi, milyen jólesik
kimondani ezeket a szavakat.
Felnevettem. Hirtelen megteltem önbizalommal, éreztem, hogy ez
a hatalmas ember vigyáz rám, nehogy bajom essen.
– A nevem Anna Malloy, én vagyok Mr. MacKingsley titkárnője.
Kérem, fáradjanak be az ügyész úrhoz.
A hatvan körüli, kedves arcú asszony határozott léptekkel ment
előttünk, majd benyitott Jeff MacKingsley kellemes, tágas irodájába.
Ösztönösen kedveltem ezt az embert. A jöttünkre felállt az íróasztala
mellől, hogy üdvözöljön bennünket.

287
 Benjamin Fletcherrel az oldalamon mindent elmeséltem Jeffnek,
amit megtudtam Zachről. Elmondtam, hogy tízéves koromban
mélységes depresszióba zuhantam, amint kimondtam vagy
meghallottam a nevét, és csak az utóbbi két hétben jutottak eszembe
az édesanyám utolsó szavai: „Elszóltad magad, amikor részeg voltál.
Te ölted meg a férjemet. Azt is elmondtad, hogy Zach meglátott ”.
– Ezért dobta ki az anyám – mondtam Jeffnek. Ortiz nyomozó és
egy gyorsíró is jelen volt a kihallgatáson, de nem érdekelt. Azt
akartam, hogy ez az ember, aki felesküdött, hogy megvédi a megye
embereinek a biztonságát, megértse, hogy az anyám joggal félt Ted
Cartwrighttól.
Egyszer sem szakított félbe. Gondolom, a magam módján sikerült
megválaszolnom a ki nem mondott kérdéseit. Miután beszámoltam
neki a Zach házánál tett látogatásomról, meg arról, ahogy megtaláltam
az autóban, további részletekre is kíváncsi volt. ‘
A kihallgatás végén Benjamin Fletcherre néztem, s előre tudtam,
hogy nem fog örülni a következő mondatomnak.
– Mr. MacKingsley, nyugodtan tegye fel a Georgette Grove-ra és
Charley Hatchre vonatkozó kérdéseit. Gondolom, most már sejti,
miért sikerült olyan gyorsan hazaérnem a Holland útról. A
nagyanyám a közelben lakott, tehát ismertem az utat,
– Várjon egy percet – szólt közbe Benjamin Fletcher. –
Megegyeztünk, hogy nem beszélünk azokról az ügyekről.
– Essünk túl rajta – feleltem. – Már úgyis kitudódott, hogy én
vagyok Liza Barton. – Jeff MacKingsley-re néztem. – A média már
tud róla?
– Tulajdonképpen egy újságírónő, Dru Perry volt az, aki felhívta
rá a figyelmünket – ismerte be Jeff. – Valamikor vele is beszélnie
kell. Mondja, a férje tudja, hogy ön Liza Barton?
– Nem. Szörnyű hibát követtem el azzal, hogy elhallgattam előtte,
de megígértem Jack édesapjának, hogy senkinek sem beszélek a
múltamról. Természetesen most már el fogom mondani Alexnek, és

288
remélem, a kapcsolatunk túléli ezt a tragédiát.
A következő negyven percben válaszoltam az ügyész kérdéseire.
Elmondtam neki amit addig is tudott: csak egyszer találkoztam
Georgette Grove-val, mielőtt holtan találtam, Charley Hatchről
pedig nem tudtam semmit. Még a Kicsi Lizzie-féle telefonokat is
megemlítettem.
Öt óra előtt tíz perccel felálltam.
– Ha nincs több kérdése, engedelmével, távoznék. A kisfiam
aggódni fog, ha sokáig elmaradok. Nyugodtan hívjon fel, ha szüksége
van még rám. Szívesen segítek.
Jeff MacKingsley, Fletcher és Ortiz nyomozó is felállt. Ahogy az
ügyvédem kíséretében kiléptem az ajtón, Jeff titkárnőjének asztalánál
egy borzas, ősz hajú nőre lettem figyelmes. Nagyon dühös lehetett. Ő
is ott volt a háznál a beköltözésünk napján.
Háttal állt nekem, de jól hallottam a szavait:
– Azért meséltem Jeffnek Celia Nolanről, mert kötelességemnek
éreztem, hogy figyelmeztessem. Erre azzal hálálja meg, hogy elveszi
tőlem a kizárólagos jogokat. A New York Post a címlapon hozza le a
„Kicsi Lizzie visszatérése” sztorit, és gyakorlatilag háromrendbeli
gyilkossággal vádolják.
Magam sem tudom, hogyan jutottam el az autóig, ahol
elköszöntem Benjámin Fletchertől, majd hazamentem. Kifizettem
Sue-t és megköszöntem a fáradozását.
Jack nagyon nyűgös volt. Azt hiszem, megfázott, vagy csak a
belőlem áradó nyugtalanság hatott így rá. Rendeltem egy pizzát, majd
mindketten pizsamába bújtunk.
Miután lefektettem Jacket, úgy döntöttem, én is lefekszem és
végre kialszom magam. Többen is kerestek telefonon. Először Mr.
Fletcher, majd Jeff MacKingsIey telefonált, de túlságosan kimerült
voltam, hogy beszéljek velük. Az üzenetrögzítőre rámondták,
mennyire aggódnak miattam.
Aggódhatnak is, gondoltam, hiszen holnap az összes bulvárlap

289
tele lesz a történetemmel. Örökre Kicsi Lizzie maradok.
Jackkel megettünk pár szelet pizzát, majd nyolckor felvittem
aludni.
– Veled akarok aludni, anyuci – mondta nyűgösen.
Nem bántam. Beállítottam az órát, aztán felhívtam Alexet a
mobilján. Nem vette fel, de számítottam erre, mivel korábban azt
mondta, elmegy vacsorázni az egyik ügyféllel. Hagytam neki egy
üzenetet, melyben elmondtam, hogy korán lefekszem, és kikapcsolom
a telefont, majd megkértem, hogy chicagói idő szerint reggel hatkor
hívjon vissza, mert fontos dolgot szeretnék elmondani neki.
Bevettem egy altatót, a miután elvackoltuk magunkat Jackkel,
mély álomba süllyedtem.
Nem tudom, mennyi ideje alhattam, de még koromsötét volt,
amikor éreztem, hogy valaki felemeli a fejem és egy hang ezt suttogta:
„Idd meg ezt, Liza”.
Próbáltam összeszorítani a szám, de az erős ujjak szétfeszítették
az ajkaimat, s kénytelen voltam lenyelni az összetört altatótablettákat
tartalmazó keserű folyadékot: Valaki elvitte mellőlem Jacket, aki
fojtott hangon nyöszörgött.

290
 74

Dru, mi semmit se szivárogtattunk ki – csattant fel Jeff türelmetlenül.

– Úgy tűnik, megfeledkezett arról a tényről, hogy Clyde Early és még
sokan mások is tudnak arról, hogy Celia Nolan valójában Liza
Barton, Nem tudjuk, hányan ismerték fel. Szerintem az a személy
vagy személyek, akik megtervezték a Nolan-háznál történt rongálást,
ugyanúgy tisztában voltak Celia Nolan személyazonosságával. A
Post fel fogja tupírozni a régi sztorit, amit megpróbál majd
összekapcsolni a három gyilkossággal, de rossz nyomon járnak.
Maradjon a közelben, és tőlem megtudhatja az igazat.
– Ugye nem akar félrevezetni, Jeff? – kérdezte Dru nyugodtabb
hangon.
– Az nem az én módszerem – felelte az ügyész felháborodva.
– Szóval azt javasolja, hogy várjak?
– Igen, és hamarosan egy nagy sztori lesz a jutalma.
Jeff irodájának ajtajában álltak. Anna odalépett hozzájuk.
– Nem tudom, mit csinált azzal a szegény kislánnyal - szólalt meg
feddő hangon. – Látnia kellett volna, milyen arcot vágott, amikor
nagy hangon a „Kicsi Lizzie visszatérését” kezdte emlegetni. Éppen
elég szegénykének, hogy ott kell laknia a Kicsi Lizzie Házában.
Teljesen odavolt.
– Most Celia Nolanről beszél? – kérdezte Dru.
– Ott ment el maga mögött – kapta fel a fejét Anna. – Az
ügyvédje, Mr. Fletcher is vele volt.
– Liza, vagy Celia visszament hozzá? Ő képviseli? – Dru végre
rájött, hogy Jeff nem árulta el Annának, kicsoda valójában Celia
Nolan. – Még találkozunk, Jeff – tette hozzá bocsánatkérő hangon.
– Nemsokára megérkezik Henry Paley az ügyvédjével – nézett
Jeff Annára. – Öt óra van, elmehet.
– Szó se lehet róla. Jeff, igaz, amit Celia Nolanről beszélnek?

291
Hogy ő Liza Barton? – kérdezte, de Jeff tekintetétől nyomban elment
a kedve a kíváncsiskodástól. – Ha megérkezik, azonnal beküldőm
Mr. Paley-t – hadarta. – Nem tudom, érdekli-e vagy sem, de
tisztában vagyok a „bizalmas” szó jelentésével.
– Nem tudtam, hogy létezik „bizalmas” és „igazán bizalmas”
kategória is – mondta Jeff.
– Természetesen létezik – vágott vissza Anna. – Ha jól látom,
Mr. Paley már meg is érkezett.
Henry Paley felolvasta az ügyvédje által előre megírt vallomását.
Több mint húsz éve volt Georgette Grove üzlettársa, s a
nézeteltéréseik ellenére mindig is jó barátok voltak.
– Nagyon rosszul esett, amikor megtudtam, hogy Georgette
átkutatta az íróasztalomat, és elvitte a Ted Cartwrighttal történt
megállapodásaimat tartalmazó aktát – jelentette ki tárgyilagosan.
Beismerte, hogy többször is járt a Holland úti házban, mint
eredetileg mondotta, de sajnálatos módon nem jegyzett fel mindent a
határidőnaplójában, ezért feledkezett meg róla. Beismerte, hogy egy
évvel korábban Ted Cartwright felajánlott neki százezer dollárt,
hogy vegye rá Georgette Grove-ot a 24-es út mentén található birtok
értékesítésére, de Georgette-et nem érdekelte az ajánlat.
– Charley Hatch, a kertész halálának idejével kapcsolatban azt
tudom elmondani – olvasta tovább Paley a nyilatkozatát –, hogy egy
óra tizenötkor elhagytam az irodát, és egyenesen a Grannon
ingatlanközvetítőbe mentem, hogy találkozzak Georgette Grove
unokatestvérével, Mr. Thomas Madisonnal. Mr. Grannon ajánlatot
tett az irodánk megvásárlására.
– Ami a néhai Charley Hatchet illeti, elképzelhető, hogy
találkoztam vele, amikor kinn jártam valamelyik ingatlannál, de nem
emlékszem, hogy egyetlen szót is váltottam volna vele.
– A legutóbbi gyilkossági ügyről, melynek köze lehet a Barton
családhoz, elmondom, hogy sohasem találkoztam Zach Willettel, az
áldozattal, és sohasem lovagoltam, nem is vettem lovaglóleckéket.

292
 Ezután Henry elégedetten karba tette a kezét, és Jeff-re nézett.
– Bízom benne, hogy elégedett a vallomásommal.
– Talán – felelte Jeff kedélyesen. – Ám lenne még egy kérdésem.
Nem gondolja, hogy Georgette Grove, aki tudott a Ted Cartwrighttal
kapcsolatos ügyleteiről, inkább meghalt volna, semhogy eladja neki
a 24-es út menti birtokot? A jelek szerint pontosan ez történt.
– Tiltakozom a kérdés ellen – csattant fel Paley ügyvédje.
– Mr. Paley, ön a Holland út szomszédságában tartózkodott,
amikor lelőtték Georgette Grove-ot, így a halála jó üzleti lehetőséget
hozott önnek. Mára ennyi. Mr. Paley, köszönöm, hogy befáradt és
megtette a vallomását.

293
 75

A Zach Willet tiszteletére készített, vaskos képkeretben lévő kollázst

egyelőre az egyik üres irodában helyezték el.
Liz Reilly nyomozó csak néhány hónapja dolgozott az
ügyészségen, így minden alkalmat megragadott, hogy hasznossá tegye
magát a gyilkossági ügyben folytatott nyomozásban. Minden egyes
képet és a legapróbb cédulát is figyelmesen meg kellett vizsgálnia.
Olyan fényképet keresett, melyen egy fatörzsbe fúródott golyó látható.
A fényképet, vagy fényképeket kinagyíthatták, továbbá az ügyészt
minden olyan fotó érdekelte, melyen valamilyen ösvény látható,
lehetőleg a „Veszélyes” feliratú táblával. A nyomozók tüzetesen
átvizsgálták Willet lakását, remélve, hogy megtalálják a golyót és a
töltényhüvelyt.
Liznek volt egy olyan érzése, hogy valami elkerülte a figyelmét.
Biztos volt benne, hogy a kollázs tökéletes rejtekhely lehet egy olyan
apró tárgy elrejtéséhez, mint a lövedék.
A képeket és papírdarabkákat rögzítő átlátszó ragasztószalag
megrepedezett és kiszáradt, így könnyedén levált a parafatábláról.
Ahogy egyenként leszedegette a képeket, úgy érezte, csak az idejét
pazarolja. Aztán már csak a vastag kartonpapírra rajzolt karikatúra
maradt, amelyet Zach ragasztóval rögzített a parafatáblára. Liza
óvatosan leszedte, és amikor megfordította, meglátta a hátára
ragasztott kisméretű borítékot.
Fogta a borítékot és bevitte az ügyészhez. Az ajtó nyitva volt, Jeff
MacKingsley az ablaknál állva nyújtózkodott.
– Mr. MacKingsley, szeretnék mutatni valamit.
– Mi történt, Liz?
– Ezt a borítékot Zach Willet karikatúrájának hátoldalára
ragasztva találtam.
Jeff előbb Lizre, majd a borítékra nézett.

294
 – Ha ez az, amiben reménykedtem…
Aztán az íróasztalához lépett és felkapott egy papírvágó kést.
Felnyitotta a borítékot és megrázta. Két fémtárgy pottyant ki belőle az
asztalra.
Utána kivette a kézzel írott levelet, meg a féltucatnyi fényképet.
Az első egy közeli felvétel volt, s egy csontos kezet ábrázolt, mely
egy fatörzsbe fúródott golyóra mutatott. A golyó alatt egy újság volt
látható, rajta az aznapi dátum: Will Barton halálának a napja. A
következő képet ugyanabból az újságból vágták ki, ezen Ted
Cartwright büszkén mutogatta a pisztolyát..
Egy kétoldalas, géppel írott, helyesírási hibáktól hemzsegő,
„Annak, akit illet” címzéssel ellátott levélben Zach részletesen
beszámolt Will Barton haláláról.
Leírta, hogy Ted Cartwright a saját lovával megrémítette az
ideges lovat, melyet a tapasztalatlan lovasnak számító Barton
semmiképp nem bírt irányítani. Ezután Ted a veszélyes ösvényre
kényszerítette a kancát, aztán amikor a szikla szélére ért, elsütötte a
fegyverét, és ettől a ló megbokrosodott, majd a lovasával együtt a
szakadékba zuhant.
Jeff Lizre nézett.
– Nagyon ügyes. Ezzel rendkívül fontos bizonyíték került a
kezünkbe.
Liz elégedett mosollyal távozott.
Tehát Celia Nolan mindvégig igazat mondott, gondolta az ügyész.
Ekkor Nan Newman nyomozó izgatottan berontott az irodájába.
– Főnök, nem fogja elhinni, mi történt. Rap Corrigan, a srác, aki
megtalálta Zach Willet holttestét, bejött hozzám, hogy felvegyem a
tanúvallomását. Közben Ted Cartwright az ügyvédje kíséretében
megállt a kinti irodában. Ekkor Rap hirtelen felpattant és kirángatott
a folyosóra. Jeff, a fiú esküszik, hogy Ted Cartwright volt a szőke
„költöztető”, akit tegnap beengedett Zach Willet lakásába.

295
 76

Ted Cartwright kifogástalan szabású, sötétkék öltönyt, világoskék

inget és vörös-kék nyakkendőt viselt. Fehér hajkoronájával, szúrós
kék szemével, hatalmas termetével igazán impozáns jelenség volt,
ahogy az ügyvédje kíséretében megjelent Jeff irodájában.
Jeff szándékosan ülve maradt, és csak akkor állt fel, amikor a két
férfi már az íróasztala előtt állt. Egyikükkel sem fogott kezet, csak
intett, hogy üljenek le az asztal másik oldalán elhelyezett székeken.
Az irodában jelen volt még Angelo Ortiz és Paul Walsh nyomozó,
akik az ügyész mellett foglaltak helyet. A bírósági tudósító, Louise
Bentley pókerarccal figyelte a jelenetet.
Cartwright ügyvédje bemutatkozott:
– MacKingsley ügyész úr, a nevem Louis Buch. Én járok el az
ügyfelem, Mr. Theodore Cartwright képviseletében. Szeretném, ha
jegyzőkönyvbe vennék, hogy az ügyfelemet rendkívül lesújtotta Zach
Willet halála, továbbá kijelentjük, hogy haladéktalanul eleget tettünk
az ügyészség kérésének, és mindenben segítjük a Mr. Willet halála
ügyében folytatott nyomozást.
Jeff kifürkészhetetlen arccal nézett Tedre.
– Mr. Cartwright, mennyi ideje ismeri Zach Willetet?
– Ó, azt hiszem, körülbelül húsz éve.
– Gondolkodjon, Mr. Cartwright. Nem lehet, hogy inkább
harminc éve?
– Húsz vagy harminc, mit számít az? – vont vállat Ted.
– Barátok voltak?
Ted habozott.
– Attól függ, mit nevez barátságnak. Ismertem Zachet, sőt
kedveltem. Imádom a lovakat, és csodáltam, amiért olyan jól bánt
velük. Másfelől eszembe se jutott meghívni a házamba, vagy más
módon barátkozni vele.

296
 – Akkor a Sammy bárjában elfogyasztott italokat minek nevezné?
– Ha véletlenül összetalálkoztam vele valamelyik bárban,
természetesen leültem vele egy italra.
– Értem. Mikor beszélt vele utoljára?
– Tegnap délután, három óra körül.
– És miért kereste meg?
– Zach alaposan megtréfált, ezen aztán jót nevettünk.
– Mi volt a tréfa tárgya, Mr. Cartwright?
– Néhány nappal ezelőtt Zach bement a madisoni irodámba, és
azt állította az értékesítési képviselőmnek, hogy neki ajándékoztam a
referencialakásunkat. Előtte fogadtunk a Yankee-Red Sox-meccsre,
és akkor azzal heccelt, hogy ha a Red Sox több mint tíz hazafutással
nyeri meg a meccset, tartozom neki egy lakással.
– Az értékesítője nem ezt mondta – vetette közbe Jeff. – Szerinte
Zach megmentette a maga életét.
– Csak viccelt.
– Mikor találkoztak tegnap?
– Délután, három körül.
– Hol?
– A Washington-völgyi istállóknál.
– Veszekedtek?
– Egy kicsit ideges voltam. A hülye vicce miatt kis híján
elvesztettünk egy vevőt. Az értékesítőm komolyan vette, és közölte
az érdeklődőkel, hogy a lakás már nem eladó. Meg akartam mondani
Zachnek, hogy túlzásba vitte a viccelődést. Később azonban sikerült
nyélbe ütni az üzletet, így aztán felhívtam Zachet és bocsánatot
kértem a viselkedésemért.
– Ez nagyon furcsa, Mr. Cartwright – mondta Jeff.
– Ugyanis egy tanú szerint Zach azt mondta magának, hogy már
nem tart igényt a belvárosi lakás ellenértékére, mert jobb ajánlatot
kapott.
– Ilyesmi szóba se került – ingatta a fejét Ted. – Ön tévedésben

297
van, akárcsak a tanúja.
– Nem hinném. Mondja, Mr. Cartwright, ígért ön százezer dollárt
Henry Paley-nek arra az esetre, ha sikerül rávennie Georgette
Grove-ot a 24-es út melletti birtok eladására?
– Üzleti megállapodást kötöttem Jenry Paley-vel.
– És Georgette Grove finoman szólva az útjában állt, ugye, Mr.
Cartwright?
– Georgette a maga módján intézte az ügyeit. Akárcsak jómagam.
– Hol volt ön szeptember 4-én, szerda délelőtt?
– Kilovagoltam.
– Véletlenül nem a Holland úti házhoz vezető ösvényen volt?
Tudja, a Holland úti házban lőtték le Georgette Grove-ot.
– Nem szoktam magánterületen lovagolni.
– Ismerte Will Bartont, Mr. Cartwright?
– Igen. Ő volt a néhai feleségem, Audrey első férje.
– A felesége halála idején önök már külön éltek?
– A halála estéjén áthívott, hogy beszéljük meg a dolgainkat.
Nagyon szerettük egymást, de a lánya, Liza gyűlölt engem, mert nem
akarta, hogy átvegyem az édesapja helyét, és az anyját is gyűlölte,
amiért szeretett engem.
– Miért váltak külön, Mr. Cartwright?
– Audrey már nem bírta elviselni Liza ellenségeskedését, de
szeretném hangsúlyozni, hogy csupán ideiglenesen akartunk külön
élni, míg sikerül találni egy szakembert, aki segít a kislányán.
– Nem azért váltak külön, mert egy este ön részegen bevallotta
Audrey-nak, hogy megölte az első férjét?
– Erre ne válaszoljon, Ted – szólt rá Louis Buch. Aztán az
ügyvéd mérgesen Jeffre nézett. – Azt hittem, Zach Willetről akar
kérdezni. Más ügyekről nem kaptam tájékoztatást.
– Semmi baj, Lou. Válaszolok a kérdéseikre.
– Mr. Cartwright, Audrey Barton rettegett öntől – folytatta Jeff. –
Rosszul tette, hogy nem fordult a rendőrséghez, de nem akarta, hogy

298
a lánya megtudja, hogy hozzáment az édesapja gyilkosához.
Ugyanakkor ön is félt, nemdebár? Félt, hogy egy nap Audrey erőt
vesz magán, és feljelenti.
– Nevetséges – csattant fel Cartwright.
– Nem hinném. Zach Willet is tanúja volt annak, amit Will
Bartonnal művelt. Érdekes bizonyítékot találtunk Zach lakásában:
egy vallomást, melyben leírta a látottakat, továbbá készített néhány
fényképet a fatörzsbe fúródott golyóról. Pontosan leírta, mi történt. A
golyót meg a töltényhüvelyt megőrizte. Engedje meg, hogy
felolvassam a vallomását.
Jeff fogta Zach Willet levelét, és az elejétől a végéig felolvasta.
– Ez az egész puszta fikció, és a bíróságon sem fogják elfogadni -
jegyezte meg Louis Bueh.
Zach meggyilkolása azonban korántsem fikció – vágott vissza
Jeff. – Huszonnégy éven át zsarolta magát, de amikor rájött, hogy
megölte Georgette Grove-ot, úgy döntött, bebiztosítja magát.
– Nem öltem meg Georgette Grove-ot, ahogy Zach Willetet sem
– tiltakozott Cartwright.
– Nem járt Zach Willet lakásában a tegnapi nap folyamán? –
kérdezte Jeff.
– Nem.
Jeff Angelóra nézett.
– Angelo, kérem, kísérje be Rapet.
Míg várakoztak, Jeff így folytatta:
– Mr. Cartwright, bizonyítani tudjuk, hogy tegnap átkutatta Zach
lakását, de nem járt sikerrel. Emlékszik, hogy díjat is nyert azzal a
fegyverrel, amivel ráijesztett Will Barton lovára? Később a
Washingtoni Múzeum fegyvergyűjteményének adományoza, ugye?
Nem vitte rá a lélek, hogy kidobja, de az otthonában sem akarta
tartani, mert tudta, hogy Zach megszerezte a Will Barton halálát
okozó lövedéket. Kikértem a fegyvert a múzeumtól, így össze tudjuk
hasonlítani a golyóval meg a töltényhüvellyel. – Jeff felpillantott. –

299
Ó, engedje meg, hogy bemutassam Zach főbérlőjének a fiát.
Angelo intett Rapnek, hogy lépjen előre.
– Felismer valakit ebben a szobában, Rap? – kérdezte.
Rap élvezte a feléje áradó figyelmet.
– Felismerem önt, Mr. MacKingsley – felelte –, és Ortiz
nyomozót is felismerem. Tegnap mindketten jártak a házunknál,
miután megtaláltam szegény Zachet a kocsijában.
– Másvalakit nem ismer fel? Rap?
– De igen. Ezt a pasast – mutatott Tedre. – Tegnap költöztetőnek
öltözve járt nálunk. Egy másik alak is volt vele. Odaadtam neki Zach
lakáskulcsát. Zach már szólt nekünk, hogy a hétvégén beköltözik
Madisonba, valami puccos belvárosi lakásba.
– Biztos benne, hogy tegnap ez a férfi járt önöknél, és ő volt az,
aki felment Zach lakásába?
– Biztos. Egy hülye szőke paróka volt a fején. Totál hülyén nézett
ki, de az arcáról felismerem, és ha a másik alakot is megtalálják, őt
is felismerem. Egy szeder nagyságú anyajegy van a homlokán, és a
jobb kezén hiányzik a mutatóujja.
– Köszönjük szépen, Rap.
Jeff megvárta, míg Rap kiment az irodából és Angelo becsukta
utána az ajtót.
– Robin Carpenter a maga barátnője – mondta. – Pénzt adott
neki, hogy lefizesse a féltestvérét, Charley Hatchet, hogy
megrongálja a házat, melyet hála önnek mindenki „Kicsi Lizzie
Háza”-ként ismer. Maga lőtte le Georgett Grove-ot, és ezt be is
tudjuk bizonyítani. Hatch kezdett fenyegetővé válni az ön számára,
így maga vagy Robin kiiktatta.
– Nem igaz – kiáltotta Cartwright és felugrott a székéről.
Louis Buch is felállt. Nagyon dühös volt.
Jeff úgy tett, mintha nem látná.
– Feltételezzük, hogy akkor este azért ment el Audrey Bartonhoz,
hogy megölje. Tudjuk, hogy maga okozta Will Barton halálát.

300
Tudjuk, hogy megölte Zach Willetet – sorolta.
Aztán felállt.
– Mr. Cartwright, letartóztatom, amiért betört Zach Willet
lakásába. Mr. Buch, a nyomozás folyamatban van, de előre mondom,
hogy rövidesen háromrendbeli gyilkosság miatt helyezzük vád alá.
Walsh nyomozót átküldőm az ügyfele házához, hogy biztosítsa a
helyszínt, míg megszerezzük a házkutatási parancsot.
Jeff egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
– Nem lepne meg, ha a házkutatás során előkerülne egy szőke
paróka, meg egy költöztetőcég egyenruhája. – Ezután Ortiz
nyomozóhoz fordult: – Kérem, olvassa fel Mr. Cartwrightnak a
jogait.

301
 77

Húsz perccel azután, hogy Jeff MacKingsIey emberei elvezették Ted

Cartwrightot, az ügyész behívatta magához Dru Perryt egy
beszélgetésre.
– Magának ígértem a sztorit, és ez még csak a kezdet – mondta. –
Most tartóztattuk le Ted Cartwrightot, amiért betört Zach Willet
lakásába. – Dru Perry tapasztalt riporter volt, most azonban leesett
az álla a meglepetéstől. – A következő néhány nap során ennél
sokkal súlyosabb bűncselekményekkel is meg fogjuk vádolni –
folytatta Jeff. – Ezek a vádak összefüggnek Will Barton és Zach
Willet halálával, bár a nyomozás folyamán egyéb vádak is
felmerülhetnek.
– Will Barton! – kiáltott fel Dru. – Ted Cartwright megölte Liza
Barton édesapját?
– Bizonyítékunk is van rá, és akkor éjjel Audrey-val is végezni
akart. Szegény Liza csak meg akarta védeni az anyját. Huszonnégy
éven át Celia Kellogg néven volt kénytelen élni, mindvégig abban a
tudatban, hogy az egész világ azt hiszi, ő ölte meg az édesanyját, mert
nem volt ínyére a Teddel való kapcsolata.
Jeff kimerülten megdörgölte a szemét.
– Pár nap múlva sokkal több részlettel fogok szolgálni, Dru, de
nyugodtan megbízhat a szavaimban.
– Régóta élek ebben a városban, Jeff, de nem tudom elhinni, hogy
ez történt – mondta Dru. – Annyira örülök, hogy most mellette van a
férje és a kisfia.
– Hát, igen. Jack remek kis srác, és sokat segíthet neki, hogy
átvészelje ezt az időszakot – felelte Jeff óvatosan.
– A szerető férjet nem is említette.
– Nem bizony. Egyelőre nem mondhatok többet, de hamarosan
mindenre fény derül.

302
 78

Valaki ölben levisz a lépcsőkön. Nem tudom kinyitni a szemem.

– Jack – próbálom szólítani, de csak suttogni tudok.
– Jól van, Liza. Most elviszlek Jackhez.
Alex beszél hozzám. Alex, a férjem. Itthon van, nem Chicagóban.
Holnap el kell mondanom neki, hogy valójában Liza Barton vagyok.
De Lizának szólított.
Altatók voltak abban a pohárban.
Talán álmodom.
Jack. Hallom, hogy sír. Engem hív. Mami, mami, mami.
– Jack! Jack!
Sikoltani akarok, de csak suttogásra futja az erőmből.
Hideg levegőt érzek. Alex ölben cipel valahova. Hová visz? Hol
van Jack?
Nem bírom kinyitni a szemem. Hallom, hogy nyílik egy ajtó – a
garázsajtó. Alex lefektet. Tudom, hol vagyok. Az autómban, az autóm
hátsó ülésén.
– Jack…
– Őt akarod? Megkaphatod – förmed rám egy nyers, női hang.
– Mamiiiiiii!
Jack átöleli a nyakam. Fejét a szívemhez szorítja.
– Mamiiiiiii!
– Szállj ki, Robin. Beindítom a motort. – Alex hangja.
A garázsajtó becsukódik. Magamra maradok Jackkel. Annyira
fáradt vagyok. Nem tehetek róla. Elalszom.

303
 79

Este fél tizenegykor Jeff még mindig Mort Shelley nyomozóra várt.
Ted Cartwright házában megtalálták a szőke parókát meg a
„költöztető” egyenruhát, valamint azokat a dobozokat, melyekben
különféle iratokat vittek el Zach Willet lakásából. Az ügy
szempontjából azonban még ennél is fontosabb volt, hogy Ted
hálószobai széfjéből előkerült egy kilencmilliméteres pisztoly is.
Jeff biztos volt benne, hogy a pisztoly tökéletesen megegyezik
azzal a golyóval, amely kioltotta Zach Willet életét.
Ezért Cartwright hosszú időre hűvösre kerül, gondolta, és egy kis
szerencsével még arra is rávehetjük, hogy a Will Barton ellen
elkövetett gyilkosságot is bevallja.
Nagyon aggódott Celia Nolan miatt. Vagyis Liza Barton miatt,
helyesbített. És nekem kell közölni vele, hogy a férje miatt vádoltuk
meg Georgette Grove megölésével. És mindez csak az unokatestvére,
Laurence Fostertől örökölt pénz miatt történt.
Végre megérkezett Mort Shelley.
– Felfoghatatlan, hogy ez a Nolan még nincs börtönben, Jeff.
– Mit talált, Mort?
– Hol kezdjem?
– Ahol akarja – dőlt hátra Jeff a székében.
– Alex Nolanből szinte semmi sem igaz – kezdte Mort. –
Ügyvédnek tényleg ügyvéd, és valóban társtulajdonosa egy valaha
neves ügyvédi irodának, de a cég mára már két munkatársra apadt, és
az alapító unokája vezeti. Nolan azt állítja, hogy végrendeletekkel és
letétekkel foglalkozik, de alig van néhány ügyfele. Többször is
elrendelték ellene az etikai vizsgálatot, és két alkalommal fel is
függesztették. Azzal védekezett, hogy csak elnézte a könyvelést, így
nem zárták be lopás miatt.
Shelley belelapozott a vastag aktába, majd elégedetten folytatta:

304
 – Egyetlen tisztességes centet se keresett ebben az életben. Négy
évvel ezelőtt olyan ügyesen csapta a szelet egy hetvenhét éves
öreglánynak, hogy az mindenét ráhagyta. A család őrjöngött, de nem
akarták, hogy az egész világ rajtuk röhögjön, tehát nem támadták meg
a végrendeletet. Nolan hárommillió dollárral lett gazdagabb.
– Szép – bólogatott Jeff. – A legtöbb ember beérné ennyivel.
– Alex Nolannek ez csak aprópénz. A pasas igazi pénzt akar,
amiből magánrepülőt, jachtokat és palotákat vehet magának.
– Celiának, vagyis Lizának nincs pénze.
– Neki nincs, de a fiának igen. Ne értsen félre, a nőnek is van mit
aprítani a tejbe. Laurence Foster gondoskodott róla, de fiára hagyott
kétharmad rész az általa finanszírozott kutatás jogdíjait is
tartalmazza. Három céget hamarosan bevezetnek a tőzsdére, ami egy
napon majd több tízmillió dollárral gyarapítja a kissrác számláját.
– És Nolan tudott erről?
– Mindenki tudja, hogy Laurence Foster fellendülőben lévő
cégekbe fektette a vagyonát. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy
kiderítse – a megyei bíróságon bárki hozzáférhet a végrendeletekhez.
Shelley kivett egy újabb lapot az aktából.
– Az utasításainak megfelelően lenyomoztam Foster ápolónőit,
azóta, hogy utoljára kórházba került. Az egyikük beismerte, hogy
Nolan hatalmas borravalókat adott neki, hogy beengedje az
unokatestvéréhez, amikor az már haldoklott, és a látogatásokat
kizárólag a közvetlen családtagokra korlátozták. Valószínűleg abban
reménykedett, hogy ő is bekerül a végrendeletbe, ám Foster már nem
volt magánál és kezdett félrebeszélni. Meglehet, hogy éppen ő
beszélt Nolannek Celia múltjáról, bár ebben nem lehetünk biztosak.
Jeff összeszorított szájjal hallgatta.
– Az a Nolan, akit ismerünk, nem is létezik. Csupa átverés az az
alak – folytatta Shelley. – A Soho-beli lakás nem volt az övé, csak
bérelte. A bútor sem volt az övé. Arra használta fel a régi, vagy
inkább öreg barátnőjétől örökölt hárommillió dollárt, hogy Liza előtt

305
a sikeres ügyvéd szerepében tetszelegjen.
– Beszéltem Karl Winstonnal, Celia befektetési tanácsadójával,
aki elmondta, hogy Nolannek kifejezetten jól jött, amikor tavaly télen
egy limó elütötte Celiát. Az asszonyt megrémítette a gondolat, hogy a
halála esetén Jacknek nem marad senkije. Winston azt is elárulta
nekem, hogy Laurence Foster a végrendeletében a vagyona
egyharmadát Celiára, a kétharmadát Jackre hagyta. Ha Jack meghal,
mielőtt betölti a huszonegyedik életévét, mindent Celia örököl.
Miután hozzáment Nolanhez, Celia a végrendeletében fele-fele
arányban az új férjét, illetve a fiát jelölte meg örököséül, továbbá
Nolant jelölte meg Jack gyámjául, valamint a vagyona kezelőjéül.
– Tegnap Nolan itt, ebben az irodában megemlítette a képet,
amelyet Liza a pajtában, az oszlopra ragasztva talált. Elmondta, hogy
a felvétel a Barton családot ábrázolja, és a Spring Lake-i strandon
készült. Ekkor jöttem rá, hogy ő ragasztotta ki az oszlopra – mondta
Jeff. – A múlt héten Liza a konyhában adta át nekem. Nolan akkor
lépett be, amikor betettem egy műanyag tasakba, de nem is volt rá
kíváncsi, holott állítólag sohasem látta. Tegnap azonban pontosan
tudta, milyen fotóról volt szó.
– Robin idestova három éve a barátnője – tette hozzá Shelley. –
Az Ügyvédi Kamarától megszereztem Nolan fényképét, és
megmutattam a Patsy személyzetének. Az egyik pincér három éve
dolgozik ott, és emlékszik, hogy látta őket az étteremben. Nolan
minden alkalommal készpénzzel fizetett, ami szintén beleillik a
képbe.
– Gondolom, Robin mindenben támogatta, hiszen nagy pénz volt
kilátásban – mondta Jeff. – Abban legalább nem hazudott, amikor azt
mondta, hogy Ted Cartwright semmit se jelentett a számára.
– Kíváncsi vagyok, mikor tervelték ki, hogy Liza visszakerüljön
a régi otthonába – töprengett Jeff. – Robin akkor már jó ideje az
ingatlanközvetítőben dolgozott. Agyafúrt terv. Születésnapjára
megvette neki a gyerekkori otthonát, beköltöztette, de előtte úgy

306
intézte, hogy megrongálják, amitől szerencsétlen asszony pánikba
esett, majd névtelen telefonhívásokkal addig zaklatta, míg teljesen
kikészült. Előbb-utóbb olyan lelkiállapotba került volna, hogy Nolan
nyugodtan átvehette az irányítást a pénzügyei felett. Ám hiba csúszott
a számításaikba, ugyanis Georgette az irodában rájött a Robin és
Alex közötti kapcsolatra. Henry elmondta, hogy Georgette átkutatta
az íróasztalukat. Ki tudja, mi akadt a kezébe – egy fénykép, amelyen
együtt vannak, egy levél… Talán sohasem fogjuk megtudni, mi
történt.
– Szerintem Robin ölte meg Georgette-et a Holland úti házban –
vélekedett Mort. – Ha Robin és Alex rájött, hogy az asszony le fogja
leplezni őket, ezzel a lépéssel egyszeriben Celiára terelhették a
gyanút. És ne felejtsük el, ha Robin tette be Celia képét Georgette
táskájába, akkor ki is vehette belőle azt, amit az asszony előző este az
íróasztalán talált. Aztán, amikor Earley őrmester lefoglalta Charley
Hatch nadrágját, cipőjét és faragványait, a fiú túlságosan veszélyes
lett a számukra. Így a Celia és Jack pénzének megszerzésére irányuló
összeesküvés már két halálos áldozatot is követelt. Már csak ki
kellett várni, hogy Celiát börtönbe csukják gyilkosság miatt.
– Nem ez az első eset, hogy vér tapad Nolan kezéhez – mondta
Jeff. – A főiskolán együtt járt egy fiatal, gazdag lánnyal, akit egy nap
holtan találtak. A rendőrség szerint ő ölte meg, de nem tudták
bizonyítani. Annyit tudunk, hogy a lány ejtette egy másik férfi miatt,
mire Nolan teljesen megőrült, és több mint egy évig üldözte, míg a
lány távoltartási végzést kért ellene. Erről csak ma délután szereztem
tudomást.
Jeff komor arccal nézett maga elé.
– Holnap reggel első dolgom lesz, hogy átmenjek Mendhambe és
elmondjam Lizának, mit tudtunk meg a férjéről. Utána napi
huszonnégy órás védelmet rendelek el az ő és a fia számára. Ha nem
tudnám, hogy Nolan Chicagóban van, már most kiküldeném hozzá a
rendőröket. Gondolom, Nolan és a barátnője nagyon-nagyon

307
idegesek lehetnek.
Megszólalt a telefon. Anna, aki még mindig Dru Perry- vel
cseverészett, az első csengetésre felkapta a kagylót, meghallgatta az
üzenetet, majd beszólt az ügyésznek:
– Jeff, egy bizonyos Ryan nyomozó keresi, Chicagoból. Azt
mondja, elvesztették Alex Nolant. Valahogy kisurrant a vacsoráról,
ahová három órával ezelőtt érkezett, és a Ritz-Carltonban sem
találják.
Jeff és Mort talpra ugrott.
– Három órája! – kiáltott fel Jeff. – Azóta már rég itt lehet!

308
 80

Hallottam, ahogy becsukódik a garázsajtó. A kocsi motorját

beindították. A kipufogógáztól még jobban elkábultam. Ébren kell
maradnom, gondoltam. Most, hogy végre mellettem volt, Jack ismét
kezdett álomba merülni. Megpróbáltam megmozdítani. Át kell
másznom az első ülésre. Le kell állítanom a motort. Ha itt maradunk,
mindketten meghalunk. Meg kell mozdulnom. De a végtagjaim nem
engedelmeskedtek. Mit itatott meg velem Alex?
Nem bírtam mozdulni. Félig fekvő, félig ülő helyzetben hevertem
a hátsó ülésen. Fülsiketítő volt a motor hangja. Valaki rögzíthette a
gázpedált. Nemsokára eszméletlenek leszünk. A kisfiam meg fog
halni.
Nem. Nem. Kérem, ne.
– Jack, Jack – suttogtam a fülébe, mire mocorogni kezdett. –
Jack, a mami rosszul van. Segíts nekem, Jack.
Megmoccant, a fejét kissé megmozdította, majd ismét hozzám
bújt.
– Jack, Jack. Ébredj fel, kérlek. Ébredj fel.
Éreztem, hogy újra elalszom. Nem szabad. Annyira beharaptam
az ajkam, hogy a vér is kiserjent, de a fájdalom legalább segített
ébren maradni.
– Jack, segíts a maminak – könyörögtem.
Felemelte a fejét. Éreztem, hogy rám néz.
– Jack, mássz… előre. Vedd… ki… az indítókulcsot.

Megmozdult. Felült és kicsúszott az ölemből.

– Sötét van, mami – mondta.
– Mássz… előre… – suttogtam. – Mássz… – Éreztem, hogy nem
bírok ébren maradni. A szavaim már csak az agyamban
visszhangoztak…
Jack lába az arcomat súrolta, Átmászott az ülésen.

309
 – A kulcsot, Jack…
A hangja nagyon messziről érkezett:
– Nem tudom kivenni.
– Fordítsd meg, Jack. Fordítsd meg… és… húzd… ki.
Hirtelen minden elcsendesedett. Néma csend volt a garázsban.
– Megcsináltam, mami. Megvan a kulcs – kiáltotta Jack büszkén.
Bár a motort sikerült leállítani, nem maradhattunk tovább az
autóban. Ki kell jutnunk innen. Jack nem tudja egyedül kinyitni a
nehéz garázsajtót.
Most áthajolt az első ülésen és engem nézett.
– Rosszul vagy, mami?
A garázsajtó távirányítója. Ott van a visszapillantó tükrön, a
vezetőülés felett. Sokszor megengedtem neki, hogy megnyomja a
gombot.
– Jack, nyisd… ki… a garázs… ajtót – könyörögtem neki. –
Tudod… hogyan…
Azt hiszem, egy percre elájultam. A garázsajtó lassan kinyílt, és a
zajra egy pillanatra felébredtem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam,
majd elvesztettem az eszméletemet.
A mentőautóban tértem magamhoz, és megláttam a fölém hajoló
Jeff MacKingsley-t.
– Ne féljen, Jack jó kezekben van – mondta. Pontosan ezeket a
szavakat akartam hallani. – Mondtam magának, Liza, hogy minden
rendbe jön – tette hozzá.

310
 Utószó

Immár két éve élünk ebben a házban. Sokat töprengtem rajta, de

végül úgy döntöttem, itt maradunk. Számomra már nem azt a helyet
jelentette, ahol megöltem az édesanyámat, hanem az otthonomat, ahol
megpróbáltam megmenteni az életét. Minden belsőépítészeti
tudásomat bevetettem, hogy valóra váltsam az apám elképzeléseit.
Gyönyörű lett.
Ted Cartwright alkut kötött az ügyészséggel. Zach Willet
megöléséért harminc, édesapám meggyilkolásáért tizenöt, édesanyám
haláláért pedig tizenkét évet kapott. Az alku részeként be kellett
vallania, hogy akkor este azzal a szándékkal jött hozzánk, hogy
végezzen az anyámmal.
Mivel előtte ő is a házban lakott, tudta, hogy az egyik alagsori
ablakot valami okból kifolyólag nem kötötték rá a riasztórendszerre.
Így jutott be a házba.
Beismerte, hogy úgy tervezte, álmában megfojtja az anyámat, és
ha netán felébrednék, engem is megöl.
Tudván, hogy a válás miatt ő lenne az első számú gyanúsított, az
alagsorból áttelefonált a saját házába, és csak egy óra elteltével ment
fel az emeletre. Később azt mondta a rendőröknek, hogy az anyám
megkérte, hogy másnap jöjjön át, s beszéljék meg a dolgaikat.
Ám azzal, hogy felébredtem és megjelentem a fegyverrel,
felborítottam a terveit, és a tárgyaláson már azt nyilatkozta, hogy az
anyám a halála estéjén akart beszélni vele.
A házban megkereste anyám noteszében a riasztó kódját, és
kikapcsolta a rendszert. Kinyitotta a konyhaajtót, ezzel azt a látszatot
keltve, mintha az anyám úgy felejtette volna, s így könnyedén
besurranhatott egy betörő. A tárgyalásom során azt vallotta, hogy a
riasztót az anyám kapcsolta ki, és az ajtót is ő nyitotta ki, hogy
beengedje, a házba.

311
 Ted később bevallotta, hogy a másik „költöztető”, Sonny Ingers az
egyik építkezésén dolgozik. A személyleírása tökéletesen egyezett
Rap Cooriganéval. Mivel nem volt elegendő bizonyíték ellene, hogy
kapcsolatba hozzák Zach Willet megölésével, bűnösnek vallotta
magát betörés miatt, ezért három év börtönbüntetésre ítélték.
Biztos vagyok benne, hogy amikor Ted a nyilvános tárgyaláson
részletes vallomást tett a bírónak, a városban sokan elszégyellték
magukat, amiért hitelt adtak a szavainak és elítélték a tízéves kislányt.
A nyomozás során semmit sem találtak Henry Paley ellen. Az
ügyészség mindössze annyit tudott rábizonyítani, hogy szövetkezett
ugyan Ted Cartwrighttal, de az egyezségük csupán a 24-es út melletti
birtok eladására korlátozódott. Senkinek sem ártott.
Robin Carpenter és Alex Nolan életfogytiglani börtönbüntetést
kapott a Georgette Grove és Charley Hatch ellen elkövetett
gyilkosságok, valamint az ellenem és Jack ellen elkövetett
emberölési kísérlet miatt.
Robin beismerte, hogy ő lőtte le Georgette-et, valamint a
féltestvérét, Charley-t. Kivette Georgette táskájából azt a fényképet,
melyet a főnöke az íróasztalán talált, és amely Alexszel ábrázolta, s
a helyére betette az én képemet. Charley Hatch zsebébe is ő rejtette
el a képet, melyen az édesanyám volt látható.
Sokan tértek be hozzánk, miután megtudták, hogy Jackkel kis híján
meghaltunk. Rengeteg virágot és barátságot kaptunk. Imádok itt élni,
hiszen itt vannak a gyökereim. Mendhamben nyitottam egy
belsőépítészeti stúdiót, de nem vállalok sok megbízást. Más a
dolgom. Jack első osztályos.
Örültem, hogy Ted végre bevallotta, mit követett el a családom
ellen, ám Alex árulása mélységes szomorúsággal töltött el. Jeff volt
az, aki segített feldolgozni azt a szörnyűséget, hogy az az Alex, akit
ismertem, sohasem létezett.
Nem tudom, mikor szerettem bele Jeffbe. Azt hiszem, ő már
sokkal hamarabb tudta, hogy mi ketten egymásnak vagyunk teremtve.

312
 Ezért is mondtam, hogy sok a dolgom. A férjem, Jeffrey
MacKingsIey úgy döntött, indul a kormányzói választásokon.

Vége

313