John Grisham

Leszámolás

Geopen Könyvkiadó 2019

A mű eredeti címe:
The Reckoning by John Grisham Copyright © 2018 by Belfry
Holdings, Inc. All rights reserved.

Fordította: Wertheimer Gábor

Hungarian translation © Wertheimer Gábor, 2019

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2019

Felelős kiadó: Babucs Éva
Felelős szerkesztő: Balázs Éva
Borító: Váradi Gábor
Borítókép: Shutterstock
Nyomdai előkészítés: Formula Stúdió
Elektronikus verzió: Takács Gábor

ISBN 978-963-516-009-9

www.geopen.hu
Geopen a Facebookon
 ELSŐ RÉSZ

A gyilkosság
 Első fejezet

1946 októberének elején, egy hűvös őszi hajnalon Pete

Banning korán ébredt, de eszébe sem jutott, hogy
visszaaludjon. Jó ideig feküdt az ágy közepén, a sötét
mennyezetre bámult, és vagy ezredszer tette fel magában a
kérdést, hogy vajon elég bátor-e. Amikor végre kezdtek
beszűrődni az ablakon a hajnal első sugarai, kénytelen volt
elfogadni a komor valóságot: eljött az idő a gyilkosságra.
Olyan erősen élt benne a vágy megtenni végre, hogy már a
napi teendőit sem tudta intézni. Csak úgy maradhatott az,
aki volt, ha megteszi, amit meg kell tennie. A tervezés
egyszerű volt, ám roppant nehéznek bizonyult elképzelni,
mi is történik majd. A hatása évtizedekig érezhető lesz, és
megváltoztatja az életét azoknak, akiket szeretett, és sok
olyan emberét is, akiket nem. Hírhedt ügy lesz, afféle
legenda, jóllehet egyáltalán nem vágyott hírnévre.
Természetéből adódóan kerülni szerette volna a figyelmet,
de tudta, hogy ez lehetetlen. Nem volt más választása. Az
igazságra lassan derült fény, de amikor már mindent
tudott, a gyilkosság olyan magától értetődővé vált, mint az,
hogy reggel felkel a nap.
Mint mindig, most is lassan öltözött fel; háborúban
sérült lába kegyetlenül fájt, és reggelente alig tudta
mozgatni. Miután elkészült, átgyalogolt a sötét házon a
konyhába, ahol felkapcsolta a gyér fényű lámpát, és kávét
tett fel. Amíg az főtt, szálfaegyenesen megállt az
étkezőasztal mellett, összekulcsolta kezét a tarkóján, majd
óvatos mozdulattal leguggolt. Irtózatos fájdalom sugárzott
ki a csípőjéből a bokája felé, grimaszba rándult az arca, de
tíz másodpercig nem emelkedett fel. Aztán kiegyenesedett,
pihent egy kicsit, és megismételte újra meg újra; minden
alkalommal mélyebbre guggolt. A bal lábában fémcsövek
voltak, a jobban pedig egy repeszdarab.
Töltött kávét, aztán tejet, majd tett bele cukrot, és
kisétált a hátsó tornácra. Megállt a lépcsőnél, és
végigpillantott a birtokán. A nap éppen feltűnt a láthatáron,
sárgás fény borult a fehérlő mezőre – a gyapot úgy nézett
ki, mint a frissen hullott hó. Minden más alkalommal Pete
mosolyogva nézte volna, hogy egész biztosan rekordtermés
lesz. De ezen a napon senki sem fog mosolyogni; csak
könnyekre lehet számítani, tengernyi könnyre. De nem
végrehajtani a gyilkosságot közönséges gyávaság lenne,
olyasvalami, amit Pete Banning csak hírből ismert. A
kávéját kortyolgatva gyönyörködött a tájban, és
megnyugtatólag hatott rá a birtok nyújtotta biztonság. A
fehér gyapotmezőn túl gazdag, fekete termőföld terült el,
amely már több mint száz éve a Banning család
tulajdonában volt. Őt majd elviszik, és valószínűleg
kivégzik, de a földet, amely az idő végezetéig biztosítja a
család megélhetését, nem vehetik el.
A kutyája, Mack, a mosómedvekopó felébredt a
szunyókálásból, és odaslattyogott hozzá a tornácra. Pete
megvakargatta a fejét, mondott neki néhány szót.
A toktermés már alig várta, hogy leszedjék, és
hamarosan teherautón viszik majd a munkásokat a mezőre.
Kisfiú korában Pete is ott zötykölődött a teherautón a
négerekkel, aztán napi tizenkét órán keresztül robotolt.
Banningék gazdálkodók és földbirtokosok voltak, de
dolgoztak is, nem úgy, mint a felkapaszkodott
ültetvényesek, akik mások vérverítékes munkájának
köszönhették, hogy a maguk léha módján élhették az
életüket.
A kávéját kortyolgatva figyelte, ahogy a gyapot egyre
fehérebb lesz a nap sugaraitól. A távolból, a marhaistállón
és a tyúkketreceken túlról a négerek hangját hallotta: egy
újabb hosszú napra készülődtek a traktoroknál. Kicsi kora
óta ismerte ezeket a nőket és férfiakat, reménytelenül
szegény munkások voltak mind, akiknek a felmenői már
vagy egy évszázada dolgoztak ott a földeken. Mi történik
majd velük a gyilkosság után? Valójában semmi. Eddig is
elvoltak azzal a kevéssel, ami megadatott nekik, és mit sem
tudtak arról, mi történik a világban. Holnap majd döbbent
csöndben összegyűlnek ugyanabban az időben, ugyanazon
a helyen, sugdolózva váltanak néhány szót a tűz mellett,
aztán elindulnak dolgozni; és nem lehet kétséges, hogy
aggódni fognak, de legfőképpen dolgozni akarnak, és
megkapni a bérüket. Az aratás zavartalanul zajlik majd, és
a termés bőséges lesz.
Megitta az utolsó korty kávét is, rátette a csészét a
tornác korlátjára, és cigarettára gyújtott. A gyerekeire
gondolt. Joel az utolsó évet végezte a Vanderbilten, Stella
másodéves volt a Hollinson, és Pete magában hálát adott,
amiért távol vannak. Szinte érezte, hogy félnek majd és
szégyellik magukat, mert az apjuk börtönbe kerül, de biztos
volt benne, hogy túl fogják élni, ahogy a néger munkások is.
Okos, értelmes, kiegyensúlyozott fiatalok voltak, és
mindörökre övék lesz a föld. Elvégzik a tanulmányaikat, jól
házasodnak, és jómódban élnek majd.
Miközben szívta a cigarettáját, felemelte a kávéscsészét,
visszament a konyhába, és odalépett a telefonhoz, hogy
felhívja a nővérét, Florryt. Szerda az a nap, amikor együtt
reggeliznek, és most azért telefonált, hogy megmondja,
hamarosan ott lesz nála. Kitöltötte a maradék kávét, megint
cigarettára gyújtott, aztán leakasztotta a zekéjét az ajtó
melletti fogasról. Mackkel átvágott a hátsó udvaron, és
eljutottak a gyalogútra, amely a kerthez vezet – itt termeszti
Nineva és Amos a sok-sok zöldséget, amit Banningék
esznek, meg mindenki más, aki a birtokon él. Elment a
marhaistálló mellett, és hallotta, hogy Amos a tehenekhez
beszél, miközben arra készül, hogy megfejje őket. Pete jó
reggelt kívánt, és váltottak néhány szót a hízóról, amelyet a
következő hét szombatján terveztek levágni.
Pete gyalogolt tovább, és ugyan nem sántított, veszettül
fájt a lába. Eljutott a traktorokhoz, ahol a négerek
összegyűltek a tűz körül, és miközben kávét kortyolgattak
bádogbögrékből, kedélyesen évődtek egymással. Amikor
meglátták, hogy közeledik, elcsendesedtek. Néhányan
udvariasan üdvözölték, és Pete szóba elegyedett velük. A
férfiak elnyűtt, piszkos kezeslábast viseltek, a nők hosszú
ruhát és szalmakalapot. Cipőt egyikük sem. A gyerekek és a
fiatalok az egyik szekér mellett üldögéltek pokrócba
burkolózva; álmosan, komor arccal készültek az újabb
egész napos robotolásra.
A Banning-birtokon működött egy iskola: egy gazdag
chicagói zsidó nagylelkűsége tette lehetővé, hogy
elkezdődjön az építése, és Pete édesapja elég pénzt adott
ahhoz, hogy az épület el is készüljön. Banningék
ragaszkodtak hozzá, hogy a birtokon élő összes színes
gyerek legalább a nyolcadikig járjon iskolába. De
októberben, amikor semmi más nem számított, csak a
gyapotszedés, az iskolát bezárták, és a diákok keményen
dolgoztak.
Pete halkan váltott néhány szót Buforddal, a fehér
munkafelügyelővel. Beszéltek az időjárásról, az előző nap
szedett gyapot mennyiségéről és a gyapot áráról a
memphisi tőzsdén. A főszezonban sosem volt elég a
munkaerő, és Buford arra számított, hogy hamarosan
érkezik egy teherautónyi fehér munkás Tupelóból. Már
előző nap is várta őket, de nem jöttek. Azt a szóbeszédet
lehetett hallani, hogy egy gazda három kilométerrel arrébb
fontonként öt centtel többet kínál, de hát aratás idején
mindig terjedtek efféle pletykák. Az aratómunkások az
egyik nap keményen dolgoztak, aztán másnap meg
eltűntek, majd amikor az árak felmentek, visszajöttek. A
négerek viszont nem válogathattak kedvük szerint, és
Banningék köztudomásúan mindenkinek ugyanannyit
fizettek.
A két John Deere traktor motorja felberregett, és a
munkások felszálltak a kocsikra. Pete figyelte, ahogy
zötykölődve elindulnak, aztán eltűnnek a hófehér mezőn.
Megint cigarettára gyújtott, aztán Mackkel elsétált a
fészer mellett a földútig. Florry úgy másfél kilométerrel
arrébb élt, a birtok rá eső részén, és mostanában Pete
mindig gyalog ment el hozzá. Ez sok fájdalommal járt, de az
orvosai azt mondták, hogy a hosszú séták majd megerősítik
a lábát, és talán a fájdalom is csillapodni fog. Ezt a
legkevésbé sem vette biztosra, és elfogadta, hogy a
továbbiakban kínok között éli az életét – és szerencsésnek
érezheti magát, amiért egyáltalán élheti. Egyszer már
hivatalosan megállapították a halálát, és valóban nagyon
kevés választotta el a végtől, úgyhogy minden nap ajándék.
Egészen mostanáig. A mai lesz az utolsó napja eddigi
életében, és ezt elfogadta. Nem volt más választása.

Florry egy rózsaszínű házban élt, amelyet azután építtetett,

hogy az édesanyjuk meghalt és rájuk hagyta a földet. Florry
verseket írt, a gazdálkodás nem nagyon érdekelte, viszont a
gazdálkodásból származó bevételek annál inkább.
Kétszázötven hektáros része éppen olyan termékeny volt,
mint Pete-é, és a haszon feléért bérbe adta neki. Kézfogással
pecsételték meg a megállapodásukat, amely a kettejük
közötti mély bizalmon alapult, és semmivel sem ért
kevesebbet, mint egy sok-sok oldalas szerződés.
 Amikor Pete megérkezett, Florry a hátsó udvarban sétált
a drótfonatból és fémhálóból készült madárházban, és
miközben etette a tukánokat meg kisebb és nagyobb
papagájokat, beszélt is hozzájuk. A madarak otthona
mellett állt egy ketrec, ahol a nő csirkéket nevelt, volt
legalább tíz belőlük. Kutyái, a két aranyszőrű retriever a
fűben ült, és különösebb érdeklődés nélkül figyelte az
egzotikus madarakat etetését. Florry háza macskákkal volt
teli, és ezeket az állatokat sem Pete, sem a kutyák nem
kedvelték.
Pete rámutatott egy pontra a tornácon, és megmondta
Macknek, hogy ott maradjon, aztán bement a házba.
Marietta a konyhában sürgölődött, sült szalonna és
kukoricalepény illata terjengett a házban. Üdvözölte az
asszonyt, aztán leült a reggelizőasztalhoz. Marietta öntött
neki kávét, és Pete olvasni kezdte a tupelói reggeli lapot. A
nappaliban álló ősrégi fonográf felől hangok szűrődtek ki a
konyhába: egy szoprán operaénekesnő valamiféle áriát
adott elő mély fájdalommal eltelve. Pete gyakran tűnődött
magában, vajon hányan hallgatnak operát Ford megyében.
Miután végzett a madaraival, Florry bejött a hátsó ajtón,
üdvözölte az öccsét, aztán leült vele szemben az asztalnál.
Nem ölelték meg egymást; az érzelmek kifejezése nem
tartozott a szokásaik közé. Mindenki hűvös és távolságtartó
embereknek ismerte Banningéket, akikből hiányoznak az
érzelmek és a melegség. Ez ugyan igaz volt, de a legkevésbé
sem szándékos – egyszerűen csak így nevelték őket.
Florry negyvennyolc éves múlt, és még fiatalon túlélt
egy rövid, ám annál rosszabb házasságot. Nagyon kevés
elvált asszony élt a megyében, és mélyen lenézték, mintha
érzelmileg sérült és talán erkölcstelen is lenne. Nem mintha
ez egy cseppet is érdekelte volna. Volt néhány barátja, és
alig-alig járt el otthonról. A háta mögött gyakorta úgy
emlegették, hogy a Madaras Nő, és egyáltalán nem
kedvesen.
Marietta felszolgálta a jó nehéz omlettet paradicsommal,
spenóttal, a szalonnát és a vajas, eperlekváros
kukoricalepényt. A kávén, a cukron és a són kívül minden,
ami az asztalra került, a gazdaságból származott.
– Tegnap levelet kaptam Stellától – mondta Florry. – Úgy
látom, jól van, bár a matematikával sokat küszködik.
Jobban szereti az irodalmat meg a történelmet. Mennyire
hasonlít rám!
Pete gyerekeitől elvárták, hogy hetente legalább egyszer
írjanak a nénikéjüknek, aki viszont hetente legalább két
levelet is küldött nekik. Pete nem nagyon volt oda a
levelekért, meg is mondta a gyerekeknek, hogy ne fárasszák
magukat, neki nem kell írniuk. De azt szigorúan
megkövetelte tőlük, hogy a nagynénjüknek viszont
rendszeresen.
– De Joel nem írt – jegyezte meg Florry.
– Biztosan sok a dolga – felelte Pete, miközben lapozott
egyet az újságban. – Még mindig találkozgat azzal a
lánnyal?
– Gondolom, igen. Fiatal még az ilyen kapcsolatokhoz,
Pete, beszélned kellene vele.
– Nem hallgat rám. – Pete evett egy falat omlettet. – Azt
akarom, hogy minél hamarabb végezzen. Már unom, hogy
fizetnem kell a tandíjat.
– Gondolom, az aratás jól halad. – Florry alig nyúlt az
ételhez.
– Lehetne jobb is, és tegnap megint csökkent az ár. Túl
sok gyapot van idén.
– Az ár állandóan változik, nem? Amikor magas, nincs
elég gyapot, amikor meg alacsony, túl sok van. Nem rajtad
áll, mindegy, mit csinálsz.
– Ja, valahogy így. – Pete-ben felmerült korábban, hogy
figyelmezteti a nővérét, mire számítson, de tudta, hogy
Florry rosszul reagálna, könyörögne neki, hogy ne tegye,
hisztérikussá válna, és akkor bizony veszekedni
kezdenének, ilyesmi pedig már évek óta nem történt. A
gyilkosság drámai módon megváltoztatja majd Florry
életét, és Pete egyrészt sajnálta a testvérét, és úgy érezte,
magyarázattal tartozik. Másrészt viszont tudta, hogy ezt
nem lehet elmagyarázni, és semmiféle haszna nem
származik abból, ha megpróbálja.
Nehezen tudta felfogni, hogy ez az utolsó alkalom,
amikor együtt esznek, de hát ezen a reggelen majdnem
minden utoljára történik.
Kötelességüknek érezték, hogy az időjárásról
beszélgessenek, és ez eltartott néhány percig. Az almanach
hűvös és száraz időt ígért a következő két hétre, vagyis
gyapotszedéshez tökéletes időt. Pete újra elmondta,
mennyire aggasztja, hogy nincs elég munkása, mire a
nővére emlékeztette rá, hogy minden évben erre szokott
panaszkodni. Tény, ami tény: Pete már az előző héten is
azon lamentált reggeli közben, hogy kevés az idénymunkás.
Pete nem olyan ember volt, aki sokat bíbelődik az
evéssel, különösképpen nem egy ilyen szörnyű napon. A
háborúban éhezett, és pontosan tudta, milyen kevés kell a
testnek az életben maradáshoz. Ráadásul ha nem nagy a
súlya, kevesebbet kell cipelnie a lábán. Evett egy darabka
szalonnát, kortyolt a kávéból, aztán lapozott egyet, és
hallgatta, hogy a nővére hosszan beszél az egyik
unokatestvérükről, aki meghalt kilencvenéves korában,
Florry szerint idő előtt. Pete-nek amúgy is a halálon járt az
esze, és azon tűnődött magában, vajon mit ír majd róla a
tupelói újság a következő néhány napban. Jelennek meg
majd cikkek, talán egészen sok is, de semmi vágyat nem
érzett, hogy felkeltse a figyelmet. Ez persze elkerülhetetlen
lesz, és nagyon tartott tőle.
– Alig eszel – állapította meg Florry. – És kicsit
soványnak tűnsz.
– Nem nagyon van étvágyam – felelte a férfi.
– Mennyit dohányzol?
– Amennyit akarok.
Negyvenhárom éves múlt, de legalábbis Florry
véleménye szerint idősebbnek tűnt. Vastag szálú, sötét haja
már őszült a füle körül, és a homlokán hosszú ráncok
húzódtak. A fess katona, aki hajdanán elment a háborúba,
gyorsan öregedett. Súlyos terheket és emlékeket cipelt
magával, de senkinek sem beszélt róluk. A szörnyű
élmények, amelyekben része volt, sosem kerültek szóba,
legalábbis általa bizonyosan nem.
Havonta egyszer rávette magát, hogy az írásról, a
verseiről kérdezze a nővérét. Az elmúlt tíz évben megjelent
tőle egy és más valamelyik jelentéktelen kis irodalmi
folyóiratban, de nem valami sok. Hiába nem ért el
sikereket, akkor volt a legboldogabb, ha a pályafutásáról
szóló legfrissebb hírekkel untathatta a fivérét, annak
gyerekeit és néhány barátját. Megállás nélkül tudott
beszélni a „projektekről”, amelyek éppen foglalkoztatták,
vagy szerkesztőkről, akik egyszerűen imádják a verseit,
csak éppen nem találnak nekik helyet, vagy a rajongóktól
érkezett levelekről a világ minden tájáról. Azért nem
követték olyan nagyon sokan a munkásságát, és Pete erősen
gyanította, hogy az a levél, amelyet egy elveszett új-zélandi
lélek küldött három évvel azelőtt, változatlanul az egyetlen,
amelyikre külföldi bélyeget ragasztottak.
Pete nem olvasott verseket, és miután kénytelen volt
átrágni magát a nővére költeményein, megfogadta
magában, hogy soha többé a kezébe sem vesz ilyesmit.
Jobban szerette a regényeket, főleg a déli szerzők és
legfőképpen William Faulkner műveit; az íróval egyszer
találkozott is egy oxfordi koktélpartin.
Nem ez a reggel a megfelelő alkalom, hogy ilyesmiről
beszélgessenek. Pete-re borzalmas feladat várt, egy
szörnyűséges tett, amelyet sem elkerülni nem lehet, sem
tovább halogatni.
Pete félretolta a tányérját, pedig jócskán maradt még
rajta étel, és megitta az utolsó korty kávét. – Remek volt,
mint mindig – mondta mosolyogva, miközben felállt.
Köszönetet mondott Mariettának, belebújt a zekéjébe, és
kilépett az ajtón. Mack a lépcsőnél várta. A tornácról Florry
még utánakiáltott búcsúzóul, de az öccse csak intett, ment
tovább, nem fordult hátra.
A földúton megnyújtotta a lépteit, próbálta kirázni a
merevséget a félóra ülés után elgémberedett lábaiból. A
nap már magasan állt, leszárította a harmatot, és mindent
beborított az érett gyapot, várta a termés, hogy leszedjék.
Pete gyalogolt tovább: egy magányos ember, akinek meg
vannak számlálva a napjai.
Nineva a konyhában tett-vett, a tűzhelyen rotyogott az
eltevésre váró, utolsó adag paradicsom. Pete üdvözölte a
nőt, megint öntött magának kávét, és a bögrét magával vitte
a dolgozószobába, ahol leült az íróasztala mögé, és rendet
rakott a papírok között. Minden számla rendezve. A
legfrissebb folyószámla-kivonatok sorrendben. Azt
mutatták, hogy elegendő pénz van. Írt egy egyoldalas
levelet a feleségének, megcímezte a borítékot, aztán
bélyeget ragasztott rá. Egy csekkfüzetet meg néhány
dossziét betett egy irattartóba, amit az íróasztalon hagyott.
A legalsó fiókból kivette a fegyverét, a 45 milliméteres
coltot, meggyőződött róla, hogy mind a hat golyó benne
van, aztán bedugta a zekéje zsebébe.
Nyolckor közölte Ninevával, hogy bemegy a városba, és
megkérdezte, van-e valamire szüksége. Nem volt, és Pete
kiment a házból, Mackkel a nyomában. Kinyitotta az új,
1946-os Ford kisteherautó ajtaját, és a kutya gyorsan
beugrott, aztán elhelyezkedett az utasoldali részen. Ritkán
fordult elő, hogy Mack ne tartott volna a gazdájával a
városba, és a mai nap sem lesz más, legalábbis a kutyának.
Banningék otthona, a gyarmati stílusú ház, amelyet Pete
szülei még az 1929-es tőzsdekrach előtt építtettek, a 18-as út
mellett állt, Clantontól délre. A megyei utat az előző évben
aszfaltozták, szövetségi költségvetésből származó pénzből.
A helyiék úgy hitték, hogy Pete intézte el a kapcsolatain
keresztül, de nem ez történt.
Clanton alig tíz kilométernyire volt, és mint mindig, Pete
most is lassan hajtott. Gyér volt a forgalom, csak néhány
öszvér vontatta, gyapottal megrakott szekér tartott a
magtalanító felé. A Pete Banninghez hasonló nagyobb
gazdálkodók közül a megyében többnek is volt traktora, de
a szállítás nagy részét, ahogy a szántást és a vetést is,
öszvérekkel végezték. És csak kézzel szedték a gyapotot. A
John Deere és az International Harvest próbálta gépesíteni
a gyapotszedést, hogy egy napon majd ne legyen szükség
annyi fizikai munkára, de Pete ugyancsak szkeptikus volt.
Na nem mintha ez számított volna. Most semmi számított,
csak az elvégzésre váró feladat.
A szekerekről szállingózó gyapot beborította az
útpadkát. Két álmos szemű fekete kisgyerek bóklászott az út
mellett, a mezőn; integettek, miközben álmélkodva nézték a
teherautót, ilyen új Fordból ugyanis csak kettő volt az egész
megyében. Pete nem vett tudomást róluk. Cigarettára
gyújtott, és mondott valamit Macknek, amikor behajtottak a
városba.
A bíróság előtti téren parkolt le, a postahivatalnál, és
figyelte az utcán közlekedő embereket. Nem szeretett volna
olyanokkal találkozni, akiket ismer, vagy akik esetleg
ismerik őt, ugyanis egy gyilkosság után minden tanú
hajlamos efféle banális dolgokat mondani: „Láttam őt, és
úgy tűnt, teljesen rendben” – vagy éppen azt, hogy „A
postahivatal előtt futottam össze vele, és látszott rajta, hogy
nagyon zaklatott”. Ha tragédia történik, még azok is nagyon
gyakran felnagyítják a fontosságukat meg a szerepüket az
ügyben, akiknek alig van valami közük hozzá.
Kicsusszant a kisteherautóból, odasétált a postaládához,
és bedobta a feleségének címzett levelet. Visszaült,
megkerülte a bíróság épületét, az előtte húzódó árnyas,
pázsitos részt, rajta a filagóriákkal. Felmerült benne,
micsoda hatalmas cirkusz lehet majd a tárgyalás. Vajon
megbilincselve hozzák majd ide? Az esküdtek együtt érzők
lesznek? Az ügyvédei csodát tesznek, és megmentik? Túl
sok kérdés, és nincsenek válaszok. Elhajtott a Tea Shoppe
előtt, ahol minden reggel összegyűltek az ügyvédek és a
bankárok, hogy forró kávé és vajas sütemény mellett
beszélgessenek. Ők mit szólnak majd a gyilkossághoz?
Kerülte a kávézót, mert gazdálkodó lévén nem volt ideje a
fecsegésre.
Hadd beszéljenek. Kevés együttérzésre számított tőlük,
ahogy lényegében mindenki mástól is. Nem érdekelte az
együttérzés, nem kért megértést, nem tervezte, hogy
magyarázatot ad majd a tettére. Ebben a pillanatban katona
volt, aki parancsot kapott, és végre kell hajtania a küldetést.
Egy csöndes utcában parkolt le, a metodista templom
mögött. Kiszállt a kisteherautóból, megnyújtóztatta a lábait,
felhúzta a zeke cipzárját, odaszólt Macknek, hogy mindjárt
jön, aztán elindult a templom felé, amelynek az építésében,
úgy hetven évvel ezelőtt, sokat segített a nagyapja. Rövid
sétát kellett csak tennie, és senkivel sem találkozott
útközben. Senki sem mondja azt majd később, hogy látta őt.

Dexter Bell tiszteletes három hónappal a Pearl Harbor

elleni támadás előtt került a clantoni metodista
templomhoz. Ez volt a harmadik templom, ahol
lelkipásztorként szolgált, és ha nem szól közbe a háború,
már áthelyezték volna, ahogy az a metodista lelkészeknél
szokás. A munkaerőhiány rengeteg gondot okozott, át
kellett alakítani a szolgálatok beosztását. Normális
körülmények között egy metodista lelkész csak két évet
töltött egy templomban, esetleg hármat, mielőtt új helyre
került volna. Bell tiszteletes már öt éve szolgált Clantonban,
és tudta, hogy csak idő kérdése, mikor érkezik meg az
értesítés, hogy ismét költöznie kell. Szerencsétlenségére
nem érkezett meg időben.
Szokása szerint ezen a szerda reggelen is az
íróasztalánál ült az irodájában, a szentély mögötti
melléképületben. A titkárnője csak hetente háromszor
dolgozott, délutánonként. A tiszteletes már elmondta a
reggeli imádságot, a Biblia kinyitva feküdt előtte az
asztalon, mellette két kézikönyv, és a következő
prédikációra készült, amikor valaki kopogtatott az ajtaján.
Mielőtt megszólalhatott volna, az ajtó kitárult, és Pete
Banning lépett be a homlokát ráncolva, arcán elszánt
kifejezéssel.
Bellt meglepte az érkezése. – Jó reggel, Pete. – Már éppen
fel akart állni, amikor Pete előhúzott a zsebéből egy hosszú
csövű pisztolyt, és azt mondta:
– Tudja, miért vagyok itt.
Bell megdermedt, rémült döbbenettel meredt a
fegyverre, és csak annyi sikerült kinyögnie: – Mit csinál,
Pete?
– Sok embert megöltem, tiszteletes úr, bátor katonákat a
harctéren. Maga az első gyáva ember.
– Pete, ne, ne! – Dexter Bell felemelte a kezét,
hátrazuhant a székében, és elkerekedett szemmel, tátott
szájjal bámult a férfira. – Ha Liza miatt, akkor meg tudom
magyarázni. Ne, Pete!
Pete közelebb lépett, a lelkészre fogta a fegyvert, és
meghúzta a ravaszt. Mesterlövészként kapott kiképzést
minden lőfegyverre, és olyan sok embert ölt meg a
háborúban, hogy ha akart volna, sem tudott volna
visszaemlékezni, hogy pontosan hányat; és az élete nagy
részét azzal töltötte, hogy kis és nagy vadakra vadászott az
erdőben. Az első golyó Dexter Bell szívét érte, ahogy a
második is. A harmadik a koponyájába csapódott be az
orra fölött.
A parányi iroda falai között a lövéseknek olyan hangjuk
volt, mintha ágyút sütöttek volna el, de csak két ember
hallotta. Dexter felesége, Jackie, aki egyedül volt a
paplakban, a templom másik oldalán, és éppen a
konyhában csinált rendet. Később azt mondta, hogy tompa
zajokat hallott, mintha valaki háromszor összeütötte volna
a tenyerét, és eszébe sem jutott, hogy talán lövések
dördültek. Nem tudhatta, hogy éppen akkor ölték meg a
férjét.
Ugri Purdue már húsz éve takarított a templomban. A
mellékszárnyban volt, amikor meghallotta a lövéseket,
amelyek mintha az egész épületet megrengették volna. Már
a folyosón állt, a lelkész dolgozószobája előtt, amikor nyílt
az ajtó, és Pete lépett ki rajta, a fegyverrel kezében.
Felemelte, Ugri arcára célzott, és úgy tűnt, mindjárt elsüti.
Ugri térdre esett, és könyörögni kezdett. – Kérem, uraság,
kérem, Mr. Banning. Nem csináltam semmit. Gyerekeim
vannak.
Pete leengedte a fegyvert. – Jó ember vagy, Ugri. Menj,
szólj a seriffnek.
 Második fejezet

Ugri az oldalbejáratnál állva figyelte, ahogy Pete Banning

elsétál, és közben nyugodt mozdulattal zsebre vágja a
fegyvert. Amikor a férfi eltűnt a szeme elől, Ugri sántikálva
elindult – a jobb lába öt centivel rövidebb volt, mint a bal –
a dolgozószoba felé, belépett a nyitva maradt ajtón, és
megnézte a tiszteletest. A szeme lehunyva, a feje
félrebicsaklott, orrából dőlt a vér. Mögötte a széken vér meg
minden más. Fehér inge egyre vörösebb lett a mellkasán,
amely nem mozgott. Ugri csak állt néhány másodpercig,
talán egy teljes percig is, vagy az is lehet, hogy még tovább,
meg akart győződni róla, hogy nincsen mozgás. Megértette,
hogy nem tud segíteni a férfin. A puskapor csípős szaga
megülte a levegőt, és Ugri úgy érezte, mindjárt elhányja
magát.
Mivel ő volt a legközelebbi néger, biztosra vette, hogy
valamiért majd elverik rajta a port. Elfogta a rettegés, szinte
mozdulni sem mert. Végül lassan kihátrált az irodából, nem
nyúlt semmihez. Becsukta az ajtót, és sírva fakadt. Bell
tiszteletes úr kedves ember volt, aki tisztelettel bánt vele,
törődött vele, érdekelte, mi van a családjával. Kiváló férfi
volt, a családjáért élt, a szeretet irányította, és a gyülekezet
minden tagja rajongott érte. Bármit is tett, amivel magára
haragította Mr. Pete Banninget, az biztos, hogy nem lett
volna szabad az életével fizetnie.
Arra gondolt, hogy talán más is hallotta a lövéseket. Mi
van, ha Mrs. Bell mindjárt iderohan, meglátja, hogy a férje
csupa vér, és holtan ül az íróasztalánál? Ugri várt és várt,
megpróbálta összeszedni magát. Azt pontosan tudta: nem
elég bátor ahhoz, hogy megkeresse az asszonyt és közölje
vele a hírt. Majd megmondják nekik a fehér emberek. Más
nem volt a templomban, és ahogy múltak a percek, rájött:
most még rajta áll, mit tesz, de már nem sokáig. Ha valaki
meglátja, hogy kirohan a templomból, ő lesz az első számú
gyanúsított, az egészen biztos. Így aztán olyan nyugodtan,
komótosan ment ki a szárnyépületből, ahogy csak tudott,
aztán végigsietett ugyanazon az utcán, amelyiken Mr.
Banning érkezett. Egyre gyorsabban lépkedett, elhagyta a
főteret, és hamarosan meglátta a börtön épületét.
Roy Lester seriffhelyettes éppen kiszállt a járőrkocsiból.
– Jó reggelt, Ugri – üdvözölte a férfit, aztán meglátta,
hogy vörös a szeme, és csupa könny az arca.
– Bell tiszteletest lelőtték – szakad ki Ugriból. – Meghalt.

Ugri beült az anyósülésre, és még mindig a könnyeit

törülgette, miközben Lester végigszáguldott Clanton
csöndes utcáin, majd percekkel később megállt a
szárnyépület előtti, murvával felszórt parkolóban. Velük
szemben kitárult az ajtó, és Jackie Bell rohant ki sikítozva.
Keze vörös volt a vértől, kartonruhája is tele vérfoltokkal.
Az arcán is véres csíkok húzódtak, mivel odakapta a kezét.
Üvöltött, ordított, de egy szavát sem értették; az asszony
szinte vonyított eltorzult arccal, iszonytató rémületében.
Lester megragadta a nőt, próbálta lefogni, de az kitépte
magát a szorításából, és azt kiabálta:
– Meghalt! Meghalt! Megölték a férjemet!
Lester megint megragadta a vállát, nyugtatni próbálta,
szerette volna megakadályozni, hogy visszamenjen a
dolgozószobába. Ugri figyelte, mi történik, és fogalma sem
volt, mit csináljon. Még mindig attól félt, hogy őt fogják
vádolni, és igyekezett, amennyire csak lehet, kimaradni az
ügyből.
Mrs. Vanlandingham, aki szemben, az utca másik
oldalán lakott, meghallotta a hangokat, és konyharuhával a
kezében kirohant a házból. Akkor ért oda, amikor a seriff,
Nix Gridley begördült a parkolóba, és lefékezett a murván.
A férfi kikászálódott a kocsiból, és amikor Jackie meglátta
őt, üvölteni kezdett:
– Meghalt, Nix! Dexter meghalt. Lelőtték! Istenem, segíts
nekem!
Nix, Lester és Mrs. Vanlandingham átkísérte őt az utca
másik oldalára. A ház tornácán az asszony belezuhant a
hintaszékbe. Mrs. Vanlandingham megpróbálta letörülni az
arcát meg a kezét, de ő ellökte magától. A kezébe temette az
arcát, keservesen zokogott, miközben nyögdécselt,
majdnem öklendezett.
– Maradj mellette – utasította a seriff Lestert, aztán
átvágott az utcán, ahol Red Arnett, egy másik seriffhelyettes
várta. Bementek a melléképületbe, aztán lassú léptekkel a
dolgozószobába. Bell tiszteletes holttestét a padlón, a széke
mellett találták. Nix óvatosan megfogta a jobb csuklóját,
majd néhány másodperc elteltével megállapította: – Nincs
pulzusa.
– Nem meglepő – felelte Arnett. – Azt hiszem, nincs
szükség mentőre.
– Nincs. Telefonálj a temetkezési vállalkozónak.
Ekkor Ugri lépett be a dolgozószobába. – Pete Banning
uraság lőtte le. Hallottam a lövéseket. Láttam a pisztolyt.
Nix felegyenesedett, és a homlokát ráncolva nézett
Ugrira. – Pete Banning?
– Igen, uram. Kint voltam a folyosón. Rám fogta a
fegyvert, aztán azt mondta, hogy szóljak magának.
– Mást nem mondott?
– Csak azt, hogy jó ember vagyok. Ennyit. Aztán elment.
Nix karba tette a kezét, ránézett Red Arnettre, aki
hitetlenkedve csóválta a fejét, és azt mormogta: – Pete
Banning?
Mind a ketten úgy néztek Ugrira, mintha egy szavát sem
hinnék.
– Így volt – magyarázta Ugri. – A saját szememmel
láttam, bizony. Egy hosszú csövű pisztoly volt a kezében. És
ide célzott. – A homloka közepére mutatott. – Azt hittem,
velem is végez.
Nix hátratolta a kalapját, és megdörzsölte az arcát. A
padlóra pillantott, és látta, hogy a vértócsa egyre nagyobb,
távolodik a holttesttől. Dexter Bell csukott szemére nézve
feltette magában a kérdést, ahogy később aztán még
nagyon sokszor is, hogy vajon miért történhetett ez.
– Na, azt hiszem, a bűntény megoldódott – állapította
meg Red.
– Gondolom, igen – válaszolta Nix. – De azért csináljunk
néhány fotót, és keressük meg a töltényhüvelyeket.
– Na és a család? – kérdezte Red.
– Én is pont erre gondoltam. Vigyük vissza Mrs. Bellt a
paplakba, és kérjünk meg néhány hölgyet, hogy maradjon
mellette. Bemegyek az iskolába, és beszélek az igazgatóval.
Három gyerek van, ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Igen, annyi – mondta Ugri. – Két lány és egy fiú.
Nix ránézett. – Egy árva szót se, Ugri, világos? Egy
mukkanást se. Ne mondd el senkinek, mi történt itt. Ha
eljár a szád, esküszöm, hogy beváglak a börtönbe.
– Nem, uram, ki se nyitom a számat.
Kijöttek a dolgozószobából, becsukták az ajtaját, aztán
kimentek az épületből. A Vanlandingham-háznál egyre több
szomszéd gyülekezett. Főleg asszonyok álltak a pázsiton,
elkerekedett szemmel, értetlenül, hitetlenkedve.

Ford megyében már több mint tíz éve nem öltek meg fehér
embert. 1936-ban két részes bérlő összetűzésbe került egy
értéktelen földsáv miatt. Az nyert, amelyik jobban célzott, a
tárgyaláson önvédelemre hivatkozott, és szabad emberként
távozhatott. Két évvel később meglincseltek egy fekete fiút
Box Hill közelében, ahol állítólag pimaszul odaszólt valamit
egy fehér asszonynak. De 1938-ban a déli államokban,
főképpen Mississippiben a lincselést nem tartották
gyilkosságnak, bűncselekménynek. Viszont elég volt csak
egyetlen rossz szó egy fehér nőnek, és halál lehetett érte a
büntetés.
Abban a pillanatban sem Nix Gridley, sem Red Arnett,
sem Roy Lester és hetven alatt senki más sem emlékezett
arra Clantonban, hogy prominens személyt gyilkoltak volna
meg. És az a tény, hogy az első számú gyanúsított egy még
nagyobb tiszteletnek örvendő férfi, jeges döbbenetet
okozott a városban. A bíróságon a fogalmazók, ügyvédek és
bírók megfeledkeztek a dolgukról, elismételték, amit
hallottak, és a fejüket csóválták. A főtéren működő
boltokban, irodákban titkárnők, tulajdonosok és ügyfelek
haladéktalanul továbbították a felfoghatatlan hírt, és
közben döbbenten néztek egymásra. Az iskolákban a
tanárok félbeszakították a tanítást, és otthagyták a
diákjaikat, hogy összedugják a fejüket a folyosón. A tér
környéki árnyas utcákban a lakók a postaládáknak
támaszkodva tanakodtak, és veszettül igyekeztek, hogy
valami mást is mondjanak, mint azt: „Ez nem lehet igaz.”
Pedig az volt. A Vanlandingham-ház előtt már egész
tömeg gyűlt össze, mindenki elképedve bámult a templom
előtti murvás parkolóra, ahol három járőrkocsi állt – a
megye teljes járműparkja – és Magargel temetkezési
vállalkozó halottaskocsija. Jackie Bellt már visszakísérték a
parókiára, mellette a család egyik orvos barátja és néhány
hölgy a templomi gyülekezetből. Az utcát lassan
megtöltötték a gépkocsik meg teherautók, amelyeket mind
kíváncsi sofőrök vezettek. Voltak, akik araszolva haladtak, a
volán mögött ülők tátott szájjal bámészkodtak. Mások
leparkoltak, a lehető legközelebb a templomhoz.
A halottaskocsi mágnesként vonzotta az embereket, akik
egymás után érkeztek a parkolóba, ahol Roy Lester közölte
velük, hogy jobb, ha hátrébb húzódnak. A halottaskocsi
hátsó ajtaja félig nyitva állt, ami természetesen azt
jelentette, hogy hamarosan hozzák a holttestet, beteszik,
majd elszállítják a halottasházba. Ahogy minden más
tragédia esetében – akár baleset, akár bűncselekmény
történik –, a kíváncsi szemeket elsősorban a holttest
érdekelte. Átjárta őket a döbbenet és a rémület, mégis egyre
közelebb araszoltak néma csöndben, és rájöttek, hogy ők a
szerencsések. Egy szinte elképzelhetetlen történet drámai
epizódjának lehetnek szemtanúi, és életük hátralévő
részében beszélhetnek majd arról, hogy ott voltak, amikor
Bell tiszteletes holttestét elvitték a halottaskocsival.
Gridley seriff kilépett a szárnyépület ajtaján, majd a
tömegre pillantva levette a kalapját. Mögötte megjelent a
hordágy, az egyik végén az öreg Magargel, a másikon meg a
fia. A holttestet fekete lepedő borította, és csak a tiszteletes
úr barna cipőjét lehetett látni. Az összes férfi nyomban
levette a kalapját vagy sapkáját, az asszonyok lehajtották a
fejüket, de nem csukták be a szemüket. Néhányan halkan
sírtak. Miután elhelyezték a holttestet, az idősebb Magargel
beült a volán mögé, és elhajtottak. Az öregember egyetlen
lehetőséget sem hagyott ki, ha fokozni lehetett a drámai
hatást, így aztán csigalassúsággal hajtott a mellékutcákban,
amíg a főtérre nem ért, majd kétszer is megkerülte a
bíróság épületét, nehogy lemaradjon valaki a
látványosságról.
Egy órával később Gridley seriff telefonált, hogy
szállítsák át a holttestet Jacksonba halottkémi vizsgálatra.
Nineva képtelen lett volna visszaemlékezni, mikor fordult
elő utoljára, hogy Mr. Pete megkérte, üljön oda hozzá a
tornácra. Amos a pajtában dolgozott, vajat köpült, és
segítenie kellett neki. Aztán meg töméntelen mennyiségű
borsót és babot kellett befőttesüvegbe tennie. A szennyes
ruha is mosásra várt. De ha a gazda azt mondja, hogy üljön
a hintaszékbe a tornácon, akkor nem lehet vitatkozni.
Nineva jeges teát kortyolgatott, miközben a férfi dohányzott
– ahogy az asszony majd később elmeséli Amosnak, a
szokásosnál is többet. Úgy tűnt, a gazdát legfőképpen a fél
kilométerre húzódó országút forgalma érdekli. Néhány
gépkocsi és teherautó haladt rajta, elhajtottak a magtalanító
felé tartó, gyapottal megrakott szekerek mellett.
Amikor felbukkant a seriff kocsija, Pete így szólt: – Na, itt
jön.
– Kicsoda? – kérdezte Nineva.
– Gridley seriff.
– Mit akar?
– Azért jön, hogy letartóztasson, Nineva. Gyilkosságért.
Agyonlőttem Dexter Bellt, a metodista lelkipásztort.
– Mit tetszik mondani? Hogy mit csinált?
– Jól hallotta. – Pete felállt, és odalépett az asszony
székéhez. Lehajolt, és rászegezte a mutatóujját. – És maga
soha az életben nem mond senkinek egy szót sem.
Megértette, Nineva?
Az asszony szemei tojásméretűre tágultak, a száját
eltátotta, de nem tudott megszólalni. Pete előhúzott a zekéje
zsebéből egy borítékot, és odaadta Ninevának. – Most
menjen be a házba, és miután elmentem, ezt vigye el
Florrynak.
Megfogta a kezét, felsegítette, kinyitotta a szúnyoghálós
ajtót. Miután belépett a házba, Nineva fájdalmasan
felüvöltött, amitől Pete összerezzent. Becsukta a bejárati
ajtót, aztán a seriff közeledő autója felé fordult. Gridley
nem sietett különösebben. Leállította a kocsit Pete
kisteherautója mellett, aztán kiszállt, a nyomában Red és
Roy. Elindult a tornác felé, aztán a lépcsőnél megállt.
Rámeredt Pete-re, aki egyáltalán nem tűnt idegesnek.
– Velünk kell jönnie, Pete – mondta Nix.
Pete a kisteherautóra mutatott. – A pisztoly az első
ülésen van.
Nix ránézett Redre. – Vedd ki – mondta.
Pete lassan lement a lépcsőn, aztán odasétált a seriff
kocsijához. Roy kinyitotta a hátsó ajtót, és Pete, amikor
előrehajolt, meghallotta, hogy Nineva a hátsó udvarban
jajveszékel. A férfi felnézett, és látta, hogy Nineva a pajta
felé rohan a levéllel a kezében.
– Menjünk – mondta Nix, kinyitotta az ajtót, beült, és
elhelyezkedett a kormány mögött. Red az anyósülésre ült, a
kezében fogta Pete fegyverét. A hátsó ülésen Roy és Pete
egymás mellett, majdnem összeért a válluk. Senki sem szólt
egy szót sem, sőt úgy tűnt, levegőt sem vesznek. Kigördültek
az országútra. A törvény emberei kissé hitetlenkedve és
mindenki máshoz hasonlóan döbbenten végezték a
dolgukat. A népszerű lelkipásztort meggyilkolja a város
kedvence, a legendás háborús hős. Az egészen biztos, hogy
alapos oka volt rá, és csak idő kérdése, hogy kiderüljön az
igazság. De most megállt az óra, és a történések nem tűnnek
valóságosnak.
Félúton a város felé Nix belenézett a visszapillantó
tükörbe. – Nem fogom megkérdezni, miért csinálta, Pete.
Csak tisztázni akarom, hogy maga volt az.
Pete mély levegőt vett, és a gyapotmező felé nézett,
amely mellett éppen elhajtottak, majd így szólt: – Nincs mit
mondanom.

A Ford megyei fogdát az előző évszázadban építették, és

emberi lakhelynek alig-alig volt alkalmas. Az eredetileg
raktárként működő kis épületet többször is átalakították,
majd végül megvásárolta a megye, és két részre osztották
egy téglafallal. Az első részben hat cellát alakítottak ki a
fehér raboknak, hátulra pedig nyolcat zsúfoltak be a
feketéknek. Ritkán telt meg a fogda, legalábbis az első rész.
A megye később egy irodaszárnyat épített hozzá a seriffnek
meg a clantoni rendőrségnek. Csak kétutcányira volt a
főtértől, és a bejárati ajtajából látni lehetett a bíróság
épületének a tetejét. Amikor büntetőjogi ügyben zajlott
tárgyalás, a vádlottat gyakorta gyalogosan kísérte át egy
vagy két rendőr.
Tömeg gyülekezett az épület előtt, mert sokan meg
akarták nézni a gyilkost. Még mindig felfoghatatlannak
tűnt, hogy Pete Banning megtette, amit megtett, és alig-alig
hihetőnek, hogy bezárják a fogdába. Egy ilyen
köztiszteletnek örvendő úriemberre, mint Mr. Banning,
egész biztosan más szabályok vonatkoznak. De ha már a
jelek szerint Nixnek van annyi vér a pucájában, hogy
letartóztatja, akkor a kíváncsi népek szerettek volna ott
lenni, hogy szemtanúi lehessenek.
– Ha jól látom, már az egész város tudja – mormogta Nix,
miközben befordult a kis parkolóba. – Egy szót sem
senkinek – hangzott az utasítása. A kocsi leállt, mind a négy
ajtó kinyílt. Nix megfogta Banning könyökét, majd a
bejárati ajtóhoz vezette a férfit, Roy és Red szorosan a
nyomukban. Az emberek némán, szinte mozdulatlanul
bámultak, míg elő nem lépett a The Ford County Times
riportere egy fényképezőgéppel a kezében, és csinált egy
fényképet vakuval, amelynek a villanásától még Pete is
meglepődött. Amikor belépett az ajtón, valaki utána
kiáltott: – A pokolban fogsz elpusztulni, Banning!
– Ott, az egyszer biztos! – mondta másvalaki.
A gyanúsított meg sem rezdült, jól láthatóan nem vett
tudomást a tömegről. Hamarosan az épületben volt, eltűnt
az emberek szeme elől.
Odabent, egy szűk helyiségben, ahol a gyanúsítottak,
őrizetesek rabosítása kezdődött, Mr. John Wilbanks
várakozott, a város egyik tekintélyes ügyvédje és Banningék
régi barátja.
– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? – kérdezte tőle
Nix; aligha lehetett kétséges, hogy nem örül a férfinak.
– Mr. Banning az ügyfelem, és azért vagyok itt, hogy
képviseljem az érdekeit – felelte Wilbanks. Tett egy lépést
előre, és szó nélkül kezet rázott Pete-tel.
– Először mi elvégezzük a mi dolgunkat, aztán maga
elvégzi a magáét – közölte vele Nix.
– Már felhívtam telefonon Oswalt bíró urat – mondta
Wilbanks –, és beszéltünk az óvadék lehetőségéről.
– Csodás. Amikor majd annyit beszéltek már róla, hogy a
bíró úr meg is állapít óvadékot, biztosan kapok majd egy
telefont. Addig viszont, Mr. Wilbanks, ez az ember egy
gyilkosság gyanúsítottja, és ennek megfelelően bánok vele.
Most pedig megkérném, hogy távozzon.
– Szeretnék beszélni az ügyfelemmel.
– Itt lesz, nem megy sehová. Jöjjön vissza egy óra múlva.
– Nem hallgathatják ki, megértette?
Ekkor megszólalt Banning: – Nincs mit mondanom.

Florry a tornácon olvasta el a levelet, miközben Nineva és

Amos feszülten figyelte. Még mindig ziháltak a hosszú
futástól, és mélyen megdöbbentek a történteken.
Miután végzett a levéllel, Florry leengedte a karját, és
rájuk nézett. – És most elment? – kérdezte.
– A seriff vitte el – felelte Nineva. – Tudta, hogy jönni
fognak érte.
– Mondott valamit?
– Azt, hogy megölte a tiszteletes urat. – Nineva a
könnyeit törülgette az arcáról.
 A levélben az az utasítás állt, hogy Florry hívja fel Joelt a
Vanderbilt Egyetemen, Stellát meg a Hollinson, és közölje
velük, hogy az édesapjukat letartóztatták Dexter Bell
tiszteletes meggyilkolásáért. Senkivel sem beszélhetnek
erről, különösképpen újságírókkal meg riporterekkel nem,
és amíg nem kapnak újabb értesítést, maradjanak ott, ahol
vannak. Mélyen sajnálja, hogy ekképpen alakultak a dolgok,
de nagyon reméli, hogy egy napon majd megértenek
mindent. Pete továbbá azt kérte a nővérétől, másnap
látogassa meg a fogdában, hogy meg tudják beszélni a
megbeszélnivalókat.
Florryból kiszállt minden erő, de a személyzet előtt nem
mutathatott gyengeséget. Összehajtogatta a levelet, bedugta
a zsebébe, aztán elküldte Ninevát és Amost. Azok most még
jobban megijedtek és még zavarodottabbak voltak, mint
addig; kihátráltak a házból, aztán lassan elindultak az
udvaron át a földút felé. Florry figyelte őket, amíg el nem
tűntek, aztán az ölében az egyik macskájával beült a
hintaszékbe a tornácon, és próbált úrrá lenni az érzelmein.
Az biztos, hogy reggeli közben, alig néhány órával
korábban Pete-et nagyon lefoglalták a gondolatai, de
mindenki tudja, hogy a háború óta nincs rendben. Miért
nem figyelmeztette őt, a testvérét? Hogyan tehetett ilyen
hihetetlenül gonosz dolgot? Mi történik vele, a gyerekeivel,
a feleségével? És vele, egyetlen testvérével? Meg a földdel?
Florryról senki sem állíthatta, hogy hitbuzgó metodista
lenne, de vallásos nevelést kapott, és néha eljárt
templomba. Megtanult távolságot tartani a lelkészektől,
mert mire megszokták az új helyet, már át is kerültek egy
másikra, de Bell vitathatatlanul a jobbak közé tartozott.
Pete csinos feleségére meg a gyerekeire gondolt, és már
nem bírta tartani magát. Kitört belőle a zokogás. Marietta
kilépett a házból, és megállt mellette.
 Harmadik fejezet

Az egész város megjelent a metodista templomban. Ahogy

gyűlt a tömeg, az egyik diakónus szólt Ugrinak, hogy nyissa
ki a szentélyt. A lesújtott gyászolók bemasíroztak,
megtöltötték a sorokat, és suttogva megosztották egymással
a legfrissebb híreket. Imádkoztak, sírtak, törülgették a
könnyeiket, és hitetlenkedve csóválták a fejüket. A hűséges
gyülekezeti tagok, akik jól ismerték és nagyon szerették
Dextert, együtt maradtak kis csoportokban, és sóhajtoztak,
nyöszörögtek fájdalmukban. A kevésbé elkötelezetteket,
akik nem hetente, csak havonta jártak istentiszteletre, a
templom most mágnesként vonzotta a lehető legközelebb a
tragédiához. Abban a szörnyűséges pillanatban mindenki
metodista volt, és Bell tiszteletes temploma örömmel
fogadta őket.
A lelkipásztoruk meggyilkolása érzelmileg és fizikailag is
mérhetetlenül nagy megterhelést jelentett. A tény, hogy aki
a gyilkosságot elkövette, egy közülük, szinte
felfoghatatlannak tetszett. Joshua Banning, Pete nagyapja
segített a templom felépítésében. Az édesapja egész felnőtt
életében diakónus volt. A jelenlévők többsége a háború
éveiben ott ült a templomban és imádkozott Pete-ért. Porig
sújtotta őket a Hadügyminisztériumból érkezett hír, hogy a
férfi feltételezhetően halott. Gyertyás virrasztást tartottak a
második eljöveteléért. Sírtak örömükben, amikor a japán
fegyverletétel utáni héten Pete és Liza újra megjelentek a
templomban. A háború alatt Bell tiszteletes minden
vasárnap felsorolta az összes Ford megyei katona nevét, és
egyedi imát mondott értük. A listát Pete Banninggel kezdte,
a város hősével, akire mindenki rettentő büszke volt. És
most egyszerűen megmagyarázhatatlannak, érthetetlennek
tűnt a hír, hogy megölte a lelkészüket.
De végül is mindenki csak felfogta, mi történt, és egyre
erősödött a suttogás, bizonyos körökben legalábbis, és vagy
ezerszer elhangzott a nagy kérdés: – Miért? – Csak a
legbátrabbak közül néhányan merték felvetni, hogy Pete
feleségének lehet valami köze hozzá.
A gyászolók legfőképpen Jackie és a gyerekek közelébe
szerettek volna kerülni, hogy megölelhessék őket és együtt
sírhassanak velük, mintha ez enyhítene a
megrázkódtatáson. De a pletykák úgy szóltak, hogy Jackie a
szomszédos paplakban van, a három gyerekkel a
hálószobájában, és senkivel sem szeretne találkozni. A
legközelebbi barátok gyűltek össze a házban, olyan sokan,
hogy még a tornácon is álltak jó néhányan, meg az
udvarban – itt komor ábrázatú férfiak dohányoztak, és
mormogva, dünnyögve beszélgettek. Amikor három vagy
négy ember kijött a paplakból egy kis friss levegőt szívni,
néhányan bementek, hogy átvegyék a helyüket. Mások meg
átmentek a templomba.
A megrendültek és a kíváncsiak továbbra is
folyamatosan érkeztek, és a templom körüli utcákat
személykocsik és kisteherautók töltötték meg. Az emberek
kisebb csoportokban tartottak a templom felé, lassan
mentek, mintha nem tudnák, mit csinálnak majd, ha
egyszer odaérnek, pedig az biztos, hogy szükség van rájuk.
Miután a sorok megteltek, Ugri kinyitotta a karzatra
vezető ajtót. Behúzódott a harangláb alá, hogy elkerüljön
mindenkit. Gridley seriff megfenyegette, és egy szót sem
szólt senkinek. De azt csodálattal nézte, hogy a fehér
emberek milyen jól tudnak uralkodni magukon, vagy
legalábbis a legtöbb. Egy népszerű fekete lelkész
meggyilkolása után jóval vadabbul áramlanának az
érzelmek, az egyszer biztos.
Az egyik diakónus azt mondta Miss Emma Faye Riddle-
nek, hogy talán játszhatna az orgonán. Miss Emma már
évtizedek óta ült az orgonánál a templomban, de most nem
tudta, hogy megfelelő-e az alkalom. Végül mégis rászánta
magát, és amikor felcsendültek A jó öreg kereszt első
hangjai, még többekből feltört a zokogás.
Odakint, a fák alatt egy férfi odament a dohányzókhoz,
és bejelentette: – Pete Banninget becsukták a fogdába. A
fegyvere is megvan.
Bólintással fogadták a hírt, kommentálták, majd
továbbadták, amíg el nem jutott a templomig, ahol sorról
sorra terjedt.
Pete Banninget letartóztatták a lelkészük meggyilkolása
miatt.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a gyanúsítottnak valóban

nincs mit mondania, Girdley seriff kivezette egy keskeny,
alig megvilágított folyosóra. Fémrácsok szegélyezték
mindkét oldalon. Három cella jobbra, három balra,
mindegyik nagyjából akkora, mint egy gardróbhelyiség.
Ablak egy se volt, és a fogda olyan érzést keltett az
emberben, mint egy sötét, nyirkos, föld alatti tömlöc, ahol
örökre otthagyják a rabokat, és senki se tud róluk. És ahol
persze mindenki dohányzik. Gridley hatalmas kulcsot
dugott az egyik ajtóba, kitárta, majd biccentett a
gyanúsítottnak, hogy menjen be. A túlsó falnál állt egy
ócska priccs, azonkívül semmilyen bútor.
– Sajna, nincs valami sok hely, Pete – jegyezte meg
Gridley –, de hát végül is egy börtönben vagyunk.
Pete belépett, körbepillantott, majd azt mondta: –
Láttam már rosszabbat. – Leült a priccsre.
 – A mosdó a folyosó végén van – közölte vele Gridley.
– Ha ki kell mennie, csak kiáltson.
Pete meredten bámult a földre. Megvonta a vállát, nem
szólt semmit. Gridley becsapta az ajtót, és visszament az
irodájába. Pete elnyúlt a priccsen; száznyolcvanöt centi
magas volt, a priccs meg nem olyan hosszú. A cella dohos
volt és hideg. Felvette az összehajtogatott takarót, már
teljesen elkopott, és biztosan nem lesz semmi haszna
éjszaka. De ez nem érdekelte különösebben. A raboskodás
nem jelentett újdonságot, és olyan körülmények között is
boldogult, amelyeket most, négy évvel később elképzelni is
nehéz lett volna.

Amikor John Wilbanks alig egy órával később visszatért,

rövid vita alakult ki a seriffel arról, hogy pontosan hol
tartsák az ügyvéd-ügyfél konzultációt. Az épületben nem
jelöltek ki külön helyiséget az ilyen fontos
megbeszéléseknek. Az ügyvédek általában bementek a
cellák között húzódó folyosóra, és a korláton át beszélgettek
az ügyfelekkel, miközben a többi őrizetes serényen fülelt.
Néha előfordult, hogy az ügyfél éppen az udvaron volt,
ilyenkor a drótkerítésen keresztül váltottak néhány szót. De
a legtöbb ügyvéd nem fárasztotta magát azzal, hogy
felkeresse az ügyfelét a fogdán. Megvárták, amíg átviszik
őket a bíróságra, és ott beszéltek velük.
De John Wilbanks különbnek tartotta magát Ford
megye, ha nem az állam minden ügyvédjénél, és az új
ügyfele vitathatatlanul magasabban állt a társadalmi
ranglétrán, mint Gridley többi foglya. Státuszuk tehát
megkívánta, hogy egy rendes helyen üljenek le beszélni, és
a seriff irodája tökéletesen megfelelőnek tűnt. Gridley végül
beadta a derekát – kevesen nyertek vitát John Wilbanksszel
szemben, aki egyébként mindig is a seriffet támogatta a
választásokon –, és némi morgolódás, zsörtölődés, illetve
egy-két laza szabály meghatározása után elment Pete-ért.
Bilincs nélkül hozta be az irodába, és azt mondta, hogy fél
órát beszélgethetnek.
Miután egyedül maradtak, Wilbanks azt mondta: – Jól
van, Pete, beszéljünk a bűntényről. Ha te tetted, mondd
meg. Ha nem, akkor azt, hogy ki.
– Nincs mit mondanom – válaszolta Pete, és cigarettára
gyújtott.
– Ez nem elég jó.
– Nincs mit mondanom.
– Érdekes. Mégis mi a terved, együttműködsz a
védőügyvédeddel?
Vállvonás, szippantás a cigarettából, ennyi.
Wilbanks úgy mosolygott, ahogy azt egy profi ügyvédtől
várják. – Oké, elmondom, mi a forgatókönyv. Egy vagy két
nap múlva átvisznek a bíróságra, meg kell jelenned Oswalt
bíró előtt. Felteszem, majd nem vallod magad bűnösnek,
aztán visszahoznak ide. Úgy egy hónap múlva összeül a
vádesküdtszék, és vádat emelnek ellened szándékos
emberölés címén. Úgy tippelem, hogy februárra vagy
márciusra Oswalt készen áll a tárgyalásra, ahol örömmel
képvisellek majd, ha ezt kívánod.
– John, mindig is te voltál az ügyvédem.
– Rendben. Akkor együtt kell működnöd velem.
– Együttműködni?
– Igen, Pete, együttműködni. A felszínen csak egy
hidegvérrel elkövetett gyilkosság látszik. Mondj valamit,
amin elindulhatok. Nyilván volt indítékod.
– Az csak rám meg Dexter Bellre tartozik.
– És most már Mississippi államra is, amely az összes
többi államhoz hasonlóan nem veszi jó néven a hidegvérű
gyilkosságot.
– Nincs mit mondanom.
– Így nem lehet védekezni, Pete.
 – Lehet, hogy nem. De nincs mivel védekeznem, vagy
legalábbis semmi olyasmivel, amit megértenének a népek.
– Hát, az esküdtek padján ülő népeknek azért meg kell
érteniük valamit. Az első gondolatom az volt, és egyelőre
nincs is más, hogy beszámíthatatlanságra hivatkozunk.
Pete a fejét rázta. – Ugyan már. Pont olyan épelméjű
vagyok, mint te.
– Csakhogy rám nem vár a villamosszék, Pete.
Pete kifújta a füstöt, majd azt mondta: – Nem fogom
eljátszani, hogy őrült vagyok.
– Nagyszerű. Akkor mondd meg, mi az indíték, mi az ok.
Mondj valamit.
– Nincs mit mondanom.

Joel Banning éppen a Benson Hall előtti lépcsőn tartott

lefelé, amikor valaki a nevét kiáltotta. Egy gólya, akit csak
látásból ismert, átadott neki egy borítékot, és azt mondta:
– Mulrooney dékán úr azonnal beszélni akar veled az
irodájában. Sürgős.
– Kösz – felelte Joel, elvette a borítékot, és nézte, ahogy a
gólya elsétál. Egy kézzel írott levél volt a borítékban, a
Vanderbilt hivatalos levélpapírján: Joel azonnal keresse fel
a dékánt az irodájában a Kirkland Hallban, az igazgatósági
épületben.
Már csak negyedóra volt az irodalomóráig, amelynek a
tanára nagyon rossz néven vette a hiányzást. Ha nagyon
igyekszik, akkor gyorsan elintézi, a dékán irodájában
megbeszéli, amit kell, aztán néhány perces késéssel
megérkezik az órára, és ha a tanár éppen jó hangulatban
van, nem lesz semmi baj. Sietős léptekkel átvágott a köves
úton, bement a Kirkland Hallba, felügetett a második
emeletre, ahol is a dékán titkárnője közölte vele, hogy
pontosan tizenegyig kell várnia, amikor majd a nagynénje,
Florry felhívja telefonon. A titkárnő azt állította, fogalma
sincs róla, miről van szó. Ő beszélt Florry Banninggal, aki a
helyi hálózat vonaláról hívta, vagyis bárki hallgathatta a
beszélgetésüket. A nő azt mondta, beautózik Clantonba, és
majd az egyik barátja házából, annak a magánvonaláról fog
telefonálni.
Miközben várakozott, Joel arra gondolt, hogy valaki
meghalhatott, és önkéntelenül is azon kezdte törni a fejét,
melyik rokont vagy barátot veszítené el szívesebben. Nem
volt nagy család az övék: a szülei, Pete és Liza, a húga, Stella
és a nénikéje, Florry. A nagyszülők már meghaltak. Florry
házasságából nem születtek gyerekek, így neki meg
Stellának apai ágon nem voltak unokatestvéreik. Az
édesanyja Memphisben született, de a háború után
szétszóródott a rokonság.
Járkálni kezdett az irodában, nem törődve azzal, hogy a
titkárnő néha rápillant, és végül arra jutott magában, hogy
valószínűleg az anyjával történhetett valami. Néhány
hónapja került el otthonról, és ez nagyon megviselte a
családot. Ő meg Stella azóta nem látták, és a leveleikre nem
kaptak választ. Az apjuk nem volt hajlandó beszélni a
felesége kezeléséről, és igaz, ami igaz, nagyon sok homályos
pontja volt az ügynek. Javulni fog az állapota? Hazajön
majd? Lesznek még egyszer igazi család? Joel és Stella sok-
sok kérdést szeretett volna feltenni, de az édesapjuk
szívesebben beszélt másról, már ha egyáltalán kedve volt
beszélni. Florry néni sem tudott sokat segíteni nekik.
A nagynénje pontban tizenegykor telefonált. A titkárnő
odaadta neki a kagylót, aztán felállt és arrébb ment, de Joel
azt gyanította, hogy hallótávolságon belül marad. Joel
köszönt a nagynénjének, aztán hallgatott és figyelt, úgy
érezte, borzasztóan hosszú időn keresztül. Florry azzal
kezdte, hogy elmondta: a városban van, a barátnőjénél,
Miss Mildred Highlandernél, akit Joel kicsi gyerekkora óta
ismert; és azért telefonál onnan, mert ha otthonról hívná,
bárki belehallgathat a beszélgetésükbe, ahogy azt Joel is
pontosan tudja. És ami azt illeti, a városban amúgy is
mindenki arról beszél, amit ő most el akar mondani: azt,
hogy Joel apja néhány órával korábban a metodista
templomhoz hajtott, és agyonlőtte Dexter Bell tiszteletest.
Most a fogdában van, zsong az egész város, de amúgy leállt
az élet. Ne kérdezd, miért csinálta, ne mondj semmit, amit
meghallhat valaki, bárhol is vagy most, Joel. Iszonyú ez az
egész, az Úr legyen könyörületes.
Joel megszédült, neki kellett támaszkodnia a titkárnő
asztalának, hogy ne essen el. Lehunyta a szemét, mély
levegőt vett, és hallgatta Florryt. A nagynénje elmondta,
hogy beszélt Stellával, és a lány nem fogadta jól a hírt. Jelen
pillanatban a rektori irodában van, mellette egy ápolónő.
Florry arról is beszámolt, hogy pontos utasításokat kapott
Pete-től, ráadásul írásban, arra vonatkozóan, hogy mit
mondjon nekik: amíg nem kapnak újabb értesítést,
maradjanak az egyetemen, távol otthonról és Clantontól. A
hálaadás ünnepét a barátaikkal töltsék, a lehető
legmesszebb Ford megyétől. Ha riporterek, nyomozók,
rendőrök vagy bárki más keresné őket, nem mondjanak
nekik semmit. Egy szót sem senkinek az apjukról vagy a
családról. Egy árva szót sem. Florry azzal fejezte be, hogy
azt mondta, nagyon szereti őt, és mindjárt ír neki egy
hosszú levelet, és bárcsak együtt lehetnének ezekben a
szörnyű percekben. Joel szó nélkül tette le a telefont, aztán
kiment az épületből. Bolyongott egy ideig a campuson, míg
meg nem látott egy üres padot néhány bokor takarásában.
Leült, és a könnyeivel küszködve próbálta magára erőltetni
az apjától tanult sztoikus magatartást. Szegény Stella,
gondolta. Lobbanékony természet, csupa érzelem, mint az
anyjuk, és Joel pontosan tudta, milyen rettenetes állapotban
lehet most.
Meg volt ijedve, összezavarodott, és jobb híján azt
figyelte, hogy szállingóznak a levelek a könnyű szélben.
Erős késztetést érzett, hogy nyomban hazautazzon: felszáll
egy vonatra, már sötétedés előtt Clantonban van, és a
dolgok végére jár. De elmúlt az érzés, és azon kezdett
merengeni magában, vajon visszamegy-e valaha. Bell
tiszteletes kiváló és népszerű lelkész volt, és minden
valószínűség szerint a városban most nagyon sok ellensége
van a Banning családnak. És különben is: az apjuk
világosan megüzente nekik, hogy maradjanak távol. A
húszéves Joel egyetlen olyan alkalomra sem emlékezett,
amikor ne engedelmeskedett volna az apjának. Idővel
megtanulta, hogyan tudja tisztelettudóan kifejezni, ha más
véleményen van, de nem, engedetlen sosem lenne.
Édesapja büszke katona volt, nagyon fegyelmezett ember,
aki keveset beszélt, és tisztelte a tekintélyt.
Az egész egyszerűen lehetetlen, hogy az apja
gyilkosságot követett el.
 Negyedik fejezet

A bíróság és a takaros főteret szegélyező boltok meg irodák

hétköznap ötkor zártak. Ekkor minden ajtót becsuktak, a
lámpákat lekapcsolták, a járdák elnéptelenedtek, mindenki
hazament. De ezen a napon az emberek kicsit tovább
maradtak, hátha meg lehet tudni valamit a gyilkosságról,
ha mást nem, hát pletykákat. Reggel óta semmi másról nem
beszéltek. Egymást sokkolták az első hírekkel, aztán
serényen terjesztették az újabbakat. Amikor az öreg
Magargel körbejárta a főteret a halottaskocsival, hogy a
népek vethessenek egy pillantást a fekete lepellel letakart
holttestre, komor arccal, feszesen állva adtak tiszteletet az
elhunytnak. Néhányan elmerészkedtek a metodista
templomhoz, hogy virrasszanak a halottért és
imádkozzanak érte, aztán visszamentek a főtérre, ahol
aztán szinte kapkodva a levegőt az izgatottságtól előadták,
mi történik ott. A baptisták, presbiteriánusok és pünkösdiek
hátrányba kerültek, hiszen nem hivatkozhattak rá, hogy
közeli kapcsolatban lettek volna akár az áldozattal, akár a
gyilkossal. A metodisták viszont tűzközelben lehettek, és
mindenki azt bizonygatta, milyen szoros – és óráról órára
szorosabb – kapcsolat fűzte a két emberhez. Ezen a
felejthetetlen napon olyan sok híve volt a clantoni
metodista templomnak, mint soha máskor.
A clantoniak, vagy legalábbis a clantoni fehérek
többsége úgy érezte, árulás történt. Dexter Bell nagy
népszerűségnek és tiszteletnek örvendett a városban. Pete
Banning majdnem mitikus figurának számított. Az, hogy az
egyik megölte a másikat, olyan értelmetlen veszteséget
okozott, ami majdnem mindenkit megrendített. Teljességgel
érthetetlennek tűnt, mi lehetett az indíték, erről nem is
keringett semmilyen komolyan vehető pletyka.
No arról persze nincs szó, hogy hiány lett volna
pletykából, szóbeszédből. Banning holnap megy a
bíróságra. Semmit sem hajlandó mondani.
Beszámíthatatlanságra hivatkozik majd. John Wilbanks
még egyszer sem veszített a tárgyalóteremben, és most sem
fog, az holtbiztos. Oswalt bíró közeli barátja a Banning
családnak, vagy talán Dexter Bellnek volt a közeli barátja. A
tárgyalást nem Clantonban, hanem majd Tupelóban
folytatják le. Pete Banninggel a háború óta valami nincsen
rendben. Jackie Bell erős nyugtatókat kap. A gyerekei
rettenetes állapotban vannak. Pete Banning földje lesz az
óvadék a szabadlábra helyezéséért, és már holnap
hazamehet.
Florry az egyik mellékutcában parkolt le, hogy ne
találkozzon senkivel, aztán besietett az ügyvédi irodába.
John Wilbanks késő estig dolgozott, és a fogadótérben várta.

1946-ban tizenkét ügyvéd dolgozott Ford megyében, ebből

hat a Wilbanks & Wilbanks ügyvédi irodában.
Mindannyian rokoni kapcsolatban álltak egymással. A
Wilbanks család már több mint száz éve komoly
tényezőnek számított a politikában, a banki világban, az
ingatlanügyekben, a gazdálkodásban és persze a jogászok
között. John és a fivére, Russell északon tanult jogot, a
diplomaszerzés óta vezették az ügyvédi irodát, amely
számtalan kereskedelmi ügy bonyolításával foglalkozott a
megyében. A harmadik fiútestvér a megye egyik
legnagyobb bankjának elnökeként tevékenykedett, és több
üzleti vállalkozása is volt. Az egyik unokatestvérük
nyolcszáz hektáron gazdálkodott. Egy másik meg
ingatlanügyekkel foglalkozott, továbbá képviselővé
választották az állami törvényhozásban, és komoly
ambíciókat dédelgetett. Az a szóbeszéd járta, hogy a család
tagjai minden évben titokban találkoznak január első
hetében: ilyenkor állítólag összeszámolták, mennyi pénz
folyt be, és elosztották. A hírek szerint volt bőven min
osztozkodni.
Florry a középiskola óta ismerte John Wilbankset, de
három évvel idősebb volt a férfinál. Wilbanksék jó ideje
intézték a Banning család jogi ügyeit, amelyek egészen
mostanáig nem tűntek különösebben bonyolultnak. Az
kétségtelenül komoly problémát jelentett, hogy Lizát be
kellett tenni egy elmegyógyintézetbe, de John diszkréten
megoldotta az összeköttetései révén. Florry réges-régi
válását is John és a fivére intézte el, hasonlóképpen
tapintatosan és csöndben, alig maradt valami nyoma a
megyei nyilvántartásban.
A férfi ünnepélyes komolysággal ölelte meg Florryt,
majd felmentek az emeletre, a tágas irodájába, a város
legelegánsabb irodájába, amelynek a terasza a bíróság
előtti térre nézett. A falat Johnék őseit ábrázoló, komor
hangulatú portrék díszítették. A halál mindenhol. John az
elegáns bőrkanapé felé intett, és Florry helyet foglalt.
– Beszéltem vele – kezdte John, miközben gyufával
meggyújtott egy rövid, fekete szivart. – Jóformán semmit
sem mondott. Egész pontosan egy árva szót sem volt
hajlandó mondani.
– Mi folyik itt, John? – kérdezte Florry, és a szemét
elfutották a könnyek.
– Kutya legyek, ha tudom. Te sem tudtad, hogy ez fog
történni?
– Természetesen nem. Ismered Pete-et. Nem beszél, a
magánügyeiről főleg nem. A gyerekekről mond néha ezt-
azt, meg persze az időjárásról, a gyapot áráról, ilyenekről,
ahogy a gazdálkodók szoktak. De semmi személyes. Na és
egy ilyen szörnyűségről, hát arról egy hangot sem.
John szippantott a szivarból, aztán kékes füstöt fújt a
mennyezet felé. – Szóval fogalmad sincs, mi lehet a
háttérben?
Florry megtörülgette az arcát a zsebkendőjével. – Nem
vagyok olyan állapotban, John, hogy a magyarázaton
törjem a fejemet. Levegőt is alig tudok venni, világosan
gondolkodni pedig egyszerűen képtelen vagyok. Talán majd
holnap vagy holnapután, de most biztosan nem. Homály
vesz körül.
– És Joel meg Stella?
– Mindkettőjükkel beszéltem. Szegény gyerekek. Élvezik
az életet az egyetemen, nincs miért aggódniuk, aztán
egyszer csak jön a hír, hogy az apjuk megölte a lelkészüket,
akit amúgy csodáltak és szerettek. És nem jöhetnek haza,
mert Pete utasításba adta nekem, méghozzá írásban, hogy
maradjanak ott, amíg ő mást nem mond. – Florry csendben
sírt majd’ egy percig, miközben John komoran fújta a füstöt.
De aztán a nő összeszorította a száját, megint megtörülgette
az arcát, és azt mondta: – Ne haragudj.
– Ugyan, Florry, sírj csak, amennyit jólesik. Bárcsak én is
tudnék. Adj ki magadból mindent, ez a természetes. Nem
most kell bátornak lenni. Ne fojtsd vissza az érzelmeidet.
Rettenetes egy nap a mai, évekig nem fogjuk elfelejteni.
– Mi történik majd, John?
– Hát, semmi jó, ezt megígérhetem. Délután beszéltem
Oswalt bíróval, és közölte velem, hogy fontolóra sem veszi
az óvadék lehetőségét. Szóba sem jöhet, és én tökéletesen
megértem. Mégiscsak gyilkosság történt! Pete-tel is délután
találkoztam, és egyáltalán nem működik együtt. Egyrészt
majd nem vallja magát bűnösnek, viszont semmivel sem
fogja segíteni a védelem munkáját. Ez persze változhat, de
mindketten jól ismerjük, és tudjuk, hogy ha egyszer eldönt
valamit, nem szokta meggondolni magát.
– Mivel lehet védekezni?
– A jelek szerint meglehetősen korlátozottak a
lehetőségeink. Önvédelem, hirtelen felindulás, biztos alibi –
ilyesmi itt szóba sem jöhet, Florry. – Megint szippantott a
szivarjából, és újabb füstfelhőt fújt ki. – És van még valami.
Délután kaptam egy tippet, és átmentem a földhivatalba.
Három hete Pete a gyerekei nevére íratta a földet. Ezt
semmi sem indokolja, és nyilvánvalóan nem akarta, hogy
tudjak róla. Egy tupelói ügyvédet bízott meg, akit nem
nagyon ismernek Clantonban.
– Vagyis? Ne haragudj, John, segíts már nekem.
– Az a lényeg, hogy Pete tervezett már valamit egy ideje.
Biztosítani akarta a földet a gyerekeinek arra az esetre, ha
Dexter Bell családja esetleg polgári pert indítana, és a
rokonok kártérítésként követelnék.
– És ez működni fog?
– Gyanítom, hogy nem, de ezzel majd máskor kell
foglalkoznunk. A te földrészed a te neveden van, azt
természetesen nem érinti ez az ügy.
– Köszönöm, John, de ezen még nem gondolkodtam.
– Feltéve, hogy Pete ügye tárgyalásra kerül, és elképzelni
sem tudom, miért ne kerülne, akkor a vád majd a
földhivatali bejegyzéssel próbálja bizonyítani az előre
megfontolt szándékot. Mindent gondosan eltervezett,
Florry. Pete már régóta gondolkodott ezen.
Florry a szájához kapta a zsebkendőt, és a padlóra
bámult hosszú másodperceken keresztül. Halotti csönd
ereszkedett az irodára; már semmilyen zaj sem hallatszott
az utcáról. John felállt, és elnyomta a szivart egy súlyos
kristály hamutartóban, majd odalépett az íróasztalához, és
meggyújtott egy másikat. Az erkély üvegajtajához ment, és
kinézett az utca túloldalán álló bírósági épületre. Már
szürkült, árnyak vetültek a pázsitra.
– Pete mennyi ideig volt kórházban a szökése után? –
kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.
– Hónapokon keresztül. Nem is tudom, az is lehet, hogy
egy évig. Súlyosan megsérült, és alig hatvan kiló volt.
Eltartott egy darabig, amíg rendbe hozták.
– Na és mentálisan? Voltak problémák?
– Hát, a rá jellemző módon nem beszélt róluk, ha voltak
egyáltalán. De azok után, amiken keresztülment, az lett
volna furcsa, ha nincs kicsit megzavarodva.
– Diagnosztizálták?
– Fogalmam sincs. A háború után már nem ugyanaz az
ember volt, de hát hogyan is lehetett volna? Az biztos, hogy
azok a fiúk mind csúnya sebeket szedtek össze.
– Miben lett más?
Florry a retiküljébe tette a zsebkendőt, mintha azt
akarná mondani: elég a sírásból. – Liza azt mondta, hogy
eleinte rémálmai voltak, illetve sokáig nem tudott aludni.
Mostanában meg jó ideje nagyon kedvetlen, meg sem szólal
hosszú ideig, és úgy látszik, hogy ez jó neki. De olyan
emberről van szó, aki sosem beszélt sokat. Emlékszem, arra
gondoltam, amikor hazajött, hogy egészen boldog és
elégedett. Még mindig gyógyulóban volt, hízott, sokat
mosolygott. Örült, hogy életben van, örült, hogy vége a
háborúnak. De ez nem tartott sokáig. Láttam, hogy sok a
feszültség Liza meg közte. Nineva azt mondta, nem jönnek
ki egymással. Nagyon fura volt, mert úgy tűnt, minél
erősebb lett Pete, minél jobban összeszedte magát, annál
jobban kezdett szétesni Liza.
– Min veszekedtek?
– Nem tudom. Nineva mindent hall és mindent lát,
úgyhogy óvatosak voltak. Egyszer azt mondta Mariettának,
gyakran kiküldik a házból, mert meg akarnak beszélni
valamit. Liza egyre rosszabb állapotba került. Emlékszem,
nem sokkal azelőtt, hogy elvitték, találkoztam vele. Vékony
volt, törékeny, mintha nagyon enné valami. Nem titok, hogy
sosem voltunk jóban, így aztán nem avatott a bizalmába. És
mint látható, Pete sem.
John szívott egyet a szivarból, és visszament a
kanapéhoz. Kedvesen mosolyogva nézett a nőre, mint egy
régi barát a másikra. – Bell tiszteletes, a fivéred és az
értelmetlen gyilkosság között az egyetlen kapcsolat Liza
Banning. Egyetértesz?
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármivel is
egyetértsek.
– Ugyan már, Florry, segíts nekem egy kicsit. Én vagyok
az egyetlen ember, aki esetleg megmentheti Pete életét, de
meg kell mondanom, nem valami fényesek a kilátásaink.
Dexter Bell mennyi időt töltött Lizával, amikor azt hittük,
hogy Pete meghalt?
– Te jóságos ég, John, fogalmam sincs. Az az első néhány
nap és hét iszonyú volt. Liza teljesen összeomlott. A
gyerekek sokkos állapotban voltak. Méhkas lett a házból,
egymásnak adták a kilincset az emberek, hoztak sonkát
meg ragut, amit csak akarsz, és azért is jöttek, hogy együtt
sírjanak Lizával, meg feltegyenek egy halom kérdést. Persze
Dexter is ott volt, és emlékszem, hogy a felesége is. Jó
barátságban voltak Pete-tel meg Lizával.
– De semmi szokatlan?
– Szokatlan? Arra célzol, hogy volt valami Liza és Dexter
Bell között? Ez felháborító, John.
– Tényleg az, ahogy ez a gyilkosság is, amelynek az
ügyében én látom el a védelmet, feltéve, hogy tudunk majd
bármivel is védekezni. Pete okkal gyilkolt. Ha ő nem
mondja meg nekem, mi volt az indítéka, nekem kell
megtudnom.
Florry felemelte a kezét. – Nekem ennyi elég. Nehéz nap
volt, és most nem tudom folytatni. Talán majd máskor. –
Felállt és tett néhány lépést az ajtó felé, amelyet John
gyorsan kinyitott. Amikor elindultak lefelé a lépcsőn, a
karját nyújtotta a nőnek. A bejáratnál összeölelkeztek, és
abban maradtak, hogy hamarosan újra találkoznak.
Amikor először enni hoztak neki a fogdában, Pete egy tál
bablevest kapott megy egy darab száraz kukoricakenyeret.
Mindkettő hideg volt, és Pete a priccsen ülve, a tállal a
kezében azon tűnődött magában, vajon milyen nehéz lehet
melegen tartani a babot, amíg oda nem adják a foglyoknak.
Biztosan megoldható lenne, állapította meg, de senkivel
sem fogja megosztani a véleményét. Nem fog panaszkodni,
mert a saját kárán megtanulta, hogy a panaszkodástól csak
rosszabb lesz a helyzet.
A sötét folyosó túloldalán egy másik fogoly ült a
priccsén, és a csupasz huzalon lógó lámpakörte gyér
fényénél vacsorázott. Leon Collivernek hívták, és egy olyan
családból származott, amely arról volt híres, hogy jóféle
szeszt főzött, titokban, engedély nélkül; most is volt nála, a
priccse alá rejtve, egy laposüveg rozspálinka. Kétszer is
kínálta vele Pete-et, hogy húzza meg, de az nem élt vele.
Colliver azt mondta, hogy hamarosan átszállítják
Parchmanbe, az állami büntetés-végrehajtási intézetbe,
ahol majd eltölt néhány évet. Másodszor kerül oda, és már
alig várja. Ennél a borzalomnál minden jobb. A
Parchmanben az idejük javát a szabadban töltik az elítéltek.
Colliver beszélgetni szeretett volna, kíváncsi volt rá, Pete
miért került a fogdába. Ahogy múlt az idő, terjedtek a
pletykák, és hamarosan a másik négy rab, de estére már
mindenki tudta, hogy Pete megölte a metodista lelkészt.
Collivernek rengeteg ideje volt csevegni, és szívesen
meghallgatott volna néhány részletet. Csakhogy Colliver
egyvalamit nem tudott, mégpedig azt, hogy Pete Banninget
élete során már meglőtték, összeverték, éheztették,
megkínozták, szöges drót mögé, hajófenékre, vagonba és
hadifogolytáborba zárták, és megpróbáltatásai közben sok
minden más mellett azt tanulta meg, hogy annak, akit nem
ismersz, semmit sem szabad mondani. Colliver nem tudott
meg semmit.
Vacsora után Nix Gridley jelent meg Pete cellája előtt.
Pete felállt, és megtette a három lépést a rácsig.
– Figyeljen, Pete – kezdte Gridley majdnem suttogva –,
egyre-másra érkeznek ezek a minden lében kanál
újságírók, riporterek. Itt lebzselnek a fogda körül, beszélni
akarnak magával, velem vagy bárkivel, aki szóba áll velük.
Csak azt akartam megtudni, hogy ugye nem kíváncsi rájuk.
– Nem érdekelnek – mondta Pete.
– Jönnek mindenhonnan, Tupelóból, Jacksonból,
Memphisből.
– Nem érdekelnek.
– Erre számítottam. Minden rendben van?
– Persze. Voltam már rosszabb helyen is.
– Tudom. Elmondom, hátha érdekli, hogy délután
elmentem a parókiára, Jackie Bellhez, és váltottam vele
néhány szót. Próbálja tartani magát, azt hiszem, nagyjából
rendben van. De a gyerekek rettenetes állapotban vannak.
Pete minden együttérzés, részvét nélkül hallgatta a seriffet,
de felmerült benne, hogy mond valami olyasmit, hogy: –
Kérem, adja át az asszonynak az üdvözletemet. – Vagy: – A
mindenségit, mondja meg neki, hogy nagyon sajnálom. – De
csak a homlokát ráncolta, mintha nem is értené, mit beszél
a másik. Miért mondja ezt nekem?
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Pete nem fog reagálni,
Gridley hátrébb lépett, és azt mondta: – Ha szüksége van
valamire, szóljon.
– Köszönöm.
 Ötödik fejezet

Florry nem tudott elaludni, és hajnali négykor eldöntötte,

hogy nem kínlódik tovább. Felkelt, és kiment a konyhába,
hogy kávét főzzön magának. Marietta, aki az alagsorban
lakott, hamarosan megjelent hálóruhában. Florry elmondta
neki, hogy nem tud aludni, és nyomban visszaküldte a
szobájába. Két csésze jól megcukrozott kávé és egy újabb
kiadós sírás után az ajkába harapott, és némi gondolkodást
követően arra jutott, hogy a rémálmok talán inspiratív
hatással lehetnek rá. Fél órán keresztül farigcsált egy
verset, de mire hajnalodni kezdett, a szemétbe dobta.
Inkább naplóírásba fogott, hogy valós időben lejegyezze a
tragédia történéseit. Kihagyta a fürdést, és hétkor már
Clantonban volt, Mildred Highlandernél, az
özvegyasszonynál, aki egyedül élt, és Florry tudomása
szerint az egyetlen ember volt, aki megértette a költészetét.
Forró tea és sajtos keksz mellett beszélgettek, de kizárólag a
rettenetes eseményekről.
Mildred a tupelói és a memphisi reggeli lapot is járatta,
és mivel a legrosszabbra számítottak, nem érte őket
csalódás. A tupelói hírlap első oldalon számolt be a
történtekről, ezzel a főcímmel: „A háborús hőst
letartóztatták gyilkosságért”. Memphisben, ahol
nyilvánvalóan kevésbé érdeklődtek aziránt, hogy mi
történik Mississippi államban, úgyszintén az első oldalon
közölték a hírt, és így szólt a főcím: „A népszerű lelkészt
meggyilkolták a templomban”. Nagyjából hasonló tényeket
közöltek mindkét írásban. A gyanúsított ügyvédjétől vagy a
hatóságok képviselőitől egyetlen szó sem. A városban
általános a döbbenet.
A helyi lap, a The Ford County Times hetente jelent meg,
és szerda reggelenként került a standokra,
következésképpen egy nappal lemaradt az eseményről, a
szerkesztőknek várniuk kellett a következő hétig. A lap
fényképészének azért sikerült lekapnia Pete Banninget,
amint az a fogda felé tartott, és ezt a fotót leközölték a
memphisi és a tupelói lapban is. Három, szedett-vedett
egyenruhát viselő, derék rendőr a fogdába kíséri Pete-et,
aki teljes közönynyel néz a világba.
Mivel úgy tűnt, hogy Clanton polgárai valamiféle
kollektív merevgörcs állapotában vannak, a riporterek Pete
háborús hőstetteivel foglalkoztak. Javarészt a saját
archívumára támaszkodva mindkét lap részletesen
bemutatta a Délkelet-Ázsiában szolgálatot teljesítő legendás
katona pályafutását. Fényképeket is közöltek Pete-ről,
amelyek egy évvel korábban készültek, amikor a férfi
hazatért Clantonba. A tupelói lapban még egy olyan fotó is
megjelent, amelyen Pete és Liza egy szertartáson vesz részt
a bírósági épület előtti pázsiton.
Vix Dixon szemben lakott Mildreddel, az utca másik
oldalán, és azon kevesek közé tartozott Clantonban, akik
járatták a jacksoni reggeli lapot; ez volt a legnagyobb az
államban, de az északi megyék híreiről csak nagyon
szerény terjedelemben számolt be. A férfi, miután kávézás
közben elolvasta az újságot, átsétált Mildredhez, és odaadta
neki, mert az asszony ezt kérte tőle korábban. A ház
nappalijában Vix váltott néhány szót Florryval, részvétet
nyilvánított vagy kifejezte az együttérzését, vagy maga sem
tudta pontosan, mit csinál, hiszen ki az ördög tudja, mit kell
mondani egy nőnek, akinek a fivérét gyilkossággal
vádolják, és bűnösnek is tűnik. Mildred kedvesen
hazaküldte a férfit, de csak azután, hogy szavát vette: a
délutáni lapot is megkapja tőle.
Florry mindent el akart tenni az aktájába vagy
naplójába vagy albumába, a rémálomszerű eseményeket
rögzítő feljegyzései közé. Az volt a célja, hogy amit csak
lehet, megőrizzen, eltegyen, archiváljon. Hogy pontosan
miért, azt maga sem tudta volna megmondani, de úgy vélte:
aligha lehet kétséges, hogy egy hosszú, szomorú és
páratlanul különleges történet bontakozik ki, és egyetlen
részletről sem akart lemaradni. Szeretett volna készen állni
arra, hogy amikor Joel és Stella egyszer majd hazajön, a
lehető legtöbb kérdésre válasszal tudjon szolgálni.
De azt látta csalódottan, hogy Jacksonban, ami messzebb
van Clantontól, mint Tupelo vagy Memphis, még kevesebb
részletet és még kevesebb fényképet közölnek. A
meglehetősen semmitmondó főcím így szólt:
„Letartóztatták a közismert clantoni gazdálkodót”. Florry
mindenesetre kivágta az előfizetői kupont, hogy később
majd postára adja egy csekkel.
Mildred telefonjáról felhívta Joelt és Stellát, és
megpróbálta megnyugtatni őket: nem olyan katasztrofális a
helyzet, mint amilyennek látszik. Csúfosan kudarcot vallott,
és amikor befejezték a beszélgetést, az unokaöccse és az
unokahúga is sírt. Az apjuk börtönben van, az úristenit
neki, és egy szörnyű gyilkossággal vádolják. És nagyon
szerettek volna hazajönni.
Kilenckor Florry összeszedte minden erejét, és a
fogdához hajtott 1939-es Lincolnjával. A kocsi még
harmincezer kilométert sem futott, és ritkán hagyta el a
megyét, legfőképpen azért, mert a tulajdonosának nem volt
jogosítványa. Florry kétszer bukott meg a vizsgán; azóta
néhány alkalommal megállították a rendőrök, de egyszer
sem büntették meg, és továbbra is vezetett, ugyanis egy
kézfogással megállapodott Nix Gridley-vel, hogy csak a
városba autózik be és onnan vissza, sötétben pedig soha.
Bement a seriff irodájába, üdvözölte Nixet és Redet,
majd bejelentette, hogy a testvérével akar beszélni. Egy
strapabíró szalmatáskában magával hozott három
Faulkner-regényt, másfél kiló Standard Coffee márkájú
őrölt kávét, amit postán rendeltek a baltimore-i
forgalmazótól, egy kávésbögrét, tíz doboz cigarettát, gyufát,
fogkefét és fogkrémet, két szappant, két-két üveg aszpirint
és fájdalomcsillapítót meg egy doboz csokoládét. Ezeket
mind az öccse kérte.
Rövid és kissé kínos beszélgetés után Nix megkérdezte,
mi van a táskában. Florry nem ajánlotta fel, hogy
megmutatja, viszont elmondta, hogy csupa ártalmatlan
dolog, amit a testvére kért.
Mindkét rendőr arra gondolt, hogy ezt majd le kell írni
és továbbítani az ügyésznek. A gyanúsított olyan gondosan
eltervezett mindent, hogy még arról is listát készített, mit
vigyen be neki a fogdára a nővére. Az előre megfontolt
gyilkosság világos bizonyítéka. Florry jóhiszeműen ugyan,
de olyan hibát követett el, amelynek potenciálisan nagyon
súlyos következményei lehetnek.
– Mikor kérte ezeket a holmikat? – kérdezte Nix
közönyösen, mintha nem is érdekelné különösebben a
válasz.
Florry készségesen közölte vele: – Hagyott egy levelet
Ninevánál, és azt mondta neki, hogy hozza el nekem,
miután letartóztatták.
– Értem – felelte Nix. – Mondja csak, Florry, mennyit
tudott maga a terveiről?
– Az égvilágon semmit. Esküszöm, hogy semmit. Én is
úgy megdöbbentem, mint maguk, illetve még jobban,
hiszen a testvérem, és felfogni sem tudom, hogy ilyet tett. –
Nix a kollégájára, Redre pillantott, és a tekintete azt jelezte,
hogy kételkedik – valamiben. Abban, hogy a nő nem tudott
semmit; hogy fogalma sincs arról, mi lehet az indíték; hogy
mindent elmond. Florryt meghökkentette, ahogy a két férfi
egymásra nézett, és rájött, hogy jobb, ha hallgat.
– Beszélhetnék az öcsémmel, kérem? – Nem annyira
kérésnek, inkább követelésnek hangzott.
vPersze – felelte Nix. – Menj el az őrizetesért – utasította
Redet, és amikor az kiment az irodából, megfogta a táskát,
hogy átvizsgálja a tartalmát.
Florry ezt fölöttébb bosszantónak találta. – Mit keres,
Nix? Pisztolyt meg kést?
– A kávé minek neki?
– Hogy megigya.
– Nekünk is van kávénk, Florry.
– Efelől semmi kétségem, de Pete megválogatja, milyen
kávét iszik. A háború óta van ez így, mert akkor egyáltalán
nem kapott kávét. Csak a New Orleans-i Standardet issza.
Ennyit tényleg megengedhetnek neki.
– Ha ilyen kávét adunk neki, akkor az összes többi
őrizetesnek is azt kell adnunk, legalábbis a fehéreknek.
Nincs különleges bánásmód, Florry, világos? Már most is
sokan beszélnek arról, hogy Pete valamiféle alkut kötött.
– Részemről rendben. Annyi Standard kávét hozok,
amennyit csak akar.
Nix felemelte a kávésbögrét. Kerámiából készült,
szürkésfehér, tele barna foltokkal, jól láthatóan sokat
használták. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Florry
megszólalt: – A kedvenc bögréje. A katonai kórházban
kapta, ahol a műtétek után lábadozott. Nix, ne mondja már,
hogy annyit nem engedhet meg egy háborús hősnek, hogy a
kedvenc bögréjéből igya a kávét!
– Ja, persze – dünnyögte Nix, miközben ráérősen
visszarakott mindent a táskába.
– Ne felejtse el, Nix, hogy nem egy közönséges fogoly.
Bezárta a jó Isten tudja, kik közé, valószínűleg tolvajok meg
szeszcsempészek közé, de mindig emlékezzen rá, hogy ez az
ember Pete Banning.
– Azért van bezárva, mert megölte a metodista lelkészt,
Florry. És jelen pillanatban ő ott az egyetlen gyilkos. Nem
jár neki különleges bánásmód.
Nyílt az ajtó, és bejött Pete, mögötte meg Red.
Kifejezéstelen arccal nézett a nővérére, aztán
szálfaegyenesen megállt az iroda közepén, és lebámult
Nixre.
– Gondolom, megint szeretné használni az irodámat –
mondta a seriff.
– Kösz, Nix, rendes dolog lenne magától – felelte Pete.
Nix zsörtölődve felállt, a fejébe nyomta a kalapját, aztán
Reddel együtt kiment. A pisztolya a fegyvertokban a
fogason lógott, jól látható helyen.
Pete arrébb húzott egy széket, leült és ránézett a
nővérére, akinek az első szavai így hangoztak: – Te idióta.
Hogy lehetsz ilyen ostoba, önző, rövidlátó és elmebeteg?
Hogy tehettél ilyet a családoddal? Felejts el engem, felejtsd
el a gazdaságot meg az embereket, akik tőled kapják a
kenyeret. Felejtsd el a barátaidat. De hogy a bánatos
pokolba tehetted ezt a gyerekeiddel? Összetörtek,
képtelenek felfogni ezt a szörnyűséget, borzalmas
állapotban vannak. Hogy tehetted ezt?
– Nem volt más választásom.
– Ó, tényleg? Nem lenne kedved elmagyarázni egyet s
mást?
– Nem. Semmit sem fogok elmagyarázni, és ne emeld fel
a hangodat. Lehet, hogy hallgatóznak.
– Nem érdekel, ha hallgatóznak.
Pete a nővérére szegezte a mutatóujját, és merev
tekintettel nézett rá. – Csillapodj le, Florry. Nincs kedvem
végignézni a színjátékot, és nem fogom hagyni, hogy
sértegess. Jó okkal tettem, amit tettem, és egy nap talán
majd megérted. De egyelőre nincs mondandóm az ügyről,
és mivel nem értesz semmit, azt javaslom, válogasd meg a
szavaidat.
Florry szemét nyomban elfutották a könnyek, az ajka
megremegett. Lehajtott fejjel azt motyogta: – Akkor még
nekem sem mondasz el semmit?
– Senkinek, még neked sem.
A nő hosszú ideig bámulta a padlót, amíg felfogta Pete
szavait. Előző nap, szerdán még szokásuk szerint együtt
reggeliztek, és az égadta világon semmi jele nem volt
annak, hogy mi történik majd. Pete most is így viselkedett:
tartózkodóan, zárkózottan, mintha egy másik világban
lenne.
Florry ránézett. – Meg kell kérdeznem, hogy miért.
– Nincs mit mondanom.
– Mit csinált Dexter Bell, hogy ezt érdemelte?
– Nincs mit mondanom.
– Lizának köze van ehhez?
Pete tétovázott egy pillanatig, és Florry tudta, hogy
érzékeny pontra tapintott, de ugyanaz a válasz érkezett: –
Nincs mit mondanom. – A férfi ezután kivett egy szál
cigarettát a dobozból, majd szokásához híven, ki tudja,
miért, a karórájához ütögette, aztán gyufával meggyújtotta.
– Érzel megbánást vagy részvétet a család iránt? –
kérdezte Florry.
– Próbálok nem gondolni rájuk. Igen, sajnálom, hogy
meg kellett történnie, de nem arról van szó, hogy én ezt
akartam volna. Ahogy mi is, majd ők is megtanulnak együtt
élni azzal, ami történt.
– Ennyi az egész? Vége. Meghalt. Kár. Mindenki fogadja
el, az élet megy tovább. Szívesen megnézném, ahogy ezt
előadod a három gyönyörű gyerekének.
– Bármikor elmehetsz.
Florry meg sem mozdult, csak az arcát törülte meg
finoman a zsebkendőjével. Pete kifújta a füstöt, ami ott
gomolygott a fejük felett. Hangokat hallottak a távolból: a
seriff meg a kollégái nevettek.
Florry végül azt kérdezte: – Milyenek itt a viszonyok?
– Voltam már rosszabb helyen is.
– Adnak enni?
– Tűrhető az étel. Ettem már rosszabbat is.
– Joel és Stella haza akarnak jönni, hogy találkozzanak
veled. Rettegnek, és érthető módon teljesen össze vannak
zavarodva.
– Világosan megmondtam, hogy nem jöhetnek haza,
amíg nem szólok. Ennyi. Kérlek, emlékeztesd őket erre.
Tudom, mi jó nekik.
– Ezt erősen kétlem. Az a jó nekik, ha az apjuk otthon
van, végzi a dolgát, megpróbálja egyben tartani ezt a sérült
családot, és nem a börtönben ül, mert elkövetett egy
értelmetlen gyilkosságot.
Pete ezt meg sem hallotta. – Aggódom miattuk, de erősek
és okosak, túl fogják élni.
– Én azért nem vagyok olyan biztos ebben. Könnyű
neked azt mondani, hogy olyan erősek, mint te, hiszen
tudjuk, te mi mindenen mentél keresztül, de lehet, hogy ez
nem ilyen egyszerű. Egyszerűen nem teheted meg, hogy azt
feltételezed, a gyerekeid minden sérülés nélkül túlélik.
– Ne oktass ki engem. Örülök, ha meglátogatsz, nagyra
értékelem, de csak akkor, ha ellent tudsz állni, hogy minden
alkalommal prédikációt tarts. Ne a nyomasztó dolgokról
beszéljünk. Meg vannak számlálva a napjaim. Ne legyenek
a kelleténél is rosszabbak.
 Hatodik fejezet

A nagytiszteletű Rafe Oswalt bíró úr már tizenhét éve Ford,

Tyler, Milburn, Polk és Van Buren megye körzeti bírája volt.
Mivel a szomszédos Smithfieldben, Polk megye székhelyén
lakott, sem a gyanúsítottat, sem az áldozatot nem ismerte.
De a puszta tények, mint mindenki másnak, neki is
felkeltették az érdeklődését, és mindenképpen a saját
illetékességi körében akarta tartani az ügyet. Jelentősnek
aligha mondható pályafutása során tíz-egynéhány
gyilkossági ügy tárgyalását vezette: fekete csehókban kitört
verekedések, késelések, családi erőszak – mind olyan
bűncselekmények, amelyeket dühből, felindulásból
követtek el, és amelyeket egy rövid tárgyalás után hosszú
börtönbüntetés követett. Egyetlenegy olyan gyilkossági ügy
sem volt, amelyben illusztris személy lett volna az áldozat.
Oswalt bíró elolvasta a hírlapi beszámolókat, és hallott
néhány pletykát is. Kétszer beszélt telefonon John
Wilbanksszel, az ügyvéddel, akit nagyon sokra tartott. És
beszélt Miles Truitt-tal is, a kerületi ügyésszel, akit nem
tartott olyan nagyon sokra. Péntek reggel a törvényszolga
benyitott a bíró irodájába, és jelentette, hogy nagy tömeg
várakozik a tárgyalóteremben.
Valóban nagyon sokan gyűltek össze. Péntekenként
jelentek meg először a büntetőügyek gyanúsítottjai a
bíróság előtt, és ilyenkor került sor az első
meghallgatásokra polgári perekben. Esküdtszéki tárgyalást
már jó ideje nem tartottak Ford megyében, és normális
körülmények között egy ilyen pénteki nap nem vonzott
volna sok kíváncsi embert, de most hirtelen nagy lett az
érdeklődés, és a belépés természetesen ingyenes volt. Nem
csak a szokásos bírósági „törzsvendégek” jelentek meg, akik
rendszeresen ott őgyelegtek az épület előtt, tubákot
szippantgatva társalogtak, és arra vártak, hogy történjen
valami odabent. Most az egész megyét emésztette a
kíváncsiság, és kilenc órára megtelt a tárgyalóterem:
rengetegen szerették volna látni Pete Banninget. Hírlapi
riporterek érkeztek, még egy olyan távoli városból is jött
valaki, mint Atlanta. Sok metodista jelent meg, akik
mostanra mind a pokolba kívánták Banninget, és egy
csoportban gyűltek össze a vád asztala mögött. A folyosó
másik oldalán Pete és Dexter Bell barátai ültek, és olyanok,
akiknek sikerült lelépniük a munkahelyükről, meg a
szokásos érdeklődők. Felettük, a karzaton néhány néger, a
bőrszínük miatt szigorúan elszigetelve. A város legtöbb
középületével ellentétben a bíróság főbejáratát a négerek is
használhatták, de amikor már odabent voltak, csak a
karzaton tartózkodhattak. Ők is meg akarták nézni a
vádlottat.
A Bell és a Banning család egyetlen tagja sem jelent meg.
Bellék gyászoltak és a másnapi temetésre készültek.
Banningék pedig a lehető legtávolabb maradtak.
A város ügyvédei, az igazságügy képviselői lévén,
szabadon jártak-keltek a tárgyalóteremben, akár az
elválasztó korláton túlra, a pulpitus közelébe is mehettek.
Mind a tizenketten megjelentek; a legjobbik sötét
öltönyüket vették fel, és a nézők figyelő tekintete előtt úgy
tettek, mintha felettébb fontos jogi ügyeket intéznének. A
fogalmazók, akik általában kissé bágyadtan, ha nem
letargikusan viselkedtek, most nagy elszánással,
energikusan tologatták ide-oda a teljesen felesleges
papírokat.
 Nix Gridley mellett két teljes állású seriffhelyettes
dolgozott – Roy Lester és Red Arnett –, illetve három
részmunkaidős, és még két önkéntes is. Ezen a szép napon a
teljes testület kivonult, mind a nyolcan eljöttek, és
mindannyian szépen vasalt, majdnem egyforma
egyenruhát viseltek, és mondhatni, szép erődemonstrációt
tartottak. Úgy tűnt, maga Nix mindenhol ott van: nevetgélt
a jogászokkal, flörtölt az adminisztrátorokkal, csevegett
néhány nézővel. A következő választásig már csak egy év
volt hátra, nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy ilyen sok
szavazó előtt fontoskodhat kicsit.
A felhajtás egyre csak fokozódott, és közben nőtt a
tömeg, majd az óra végül elütötte a kilencet. Felbukkant a
pulpitus mögött Oswalt bíró hosszú, fekete talárban, majd
elfoglalta helyét a trónján. – Seriff, kérem, hozza be az
őrizeteseket.
Nix már az esküdtek padja melletti ajtónál állt.
Kinyitotta, eltűnt egy pillanatra, majd megjelent a
megbilincselt Pete Banninggel, aki ormótlan, szürke
kezeslábast viselt, amelynek mellrészén az állt: Fogda.
Mögötte Chuck Manley jött, akit autólopással vádoltak, és
akit az a szerencsétlenség ért, hogy néhány nappal
korábban tartóztatták le, mint hogy Pete lelőtte a lelkészt.
Normális körülmények között pusztán annyi történt volna,
hogy a bíró elé vezetik, kap egy kirendelt védőt, majd
visszaküldik a fogdába, és jóformán senki sem tud semmit
az egészről. De a sors közbeszólt, következésképpen Manly
feltételezett bűncselekményéről rengetegen szereztek
tudomást.
Pete úgy vonult be a tárgyalóterembe, mintha katonai
parádén lenne: szálfaegyenesen, magabiztosságot
sugározva, szinte közönyös arckifejezéssel. Nix az üres
esküdtszéki pad előtt álló székhez vezette, Manley-t mögé
ültette le. Mindkét férfiról levették a bilincset. A jogászok is
helyet foglaltak, és egy pillanatra teljes lett a csend,
miközben a bíró gondosan áttanulmányozott néhány
papírt. Végül így szólt: – Az állam kontra Chuck Manley.
Felpattant egy Nance nevű ügyvéd, és intett a
védencének, hogy menjen vele oda a pulpitushoz. Manley
így tett, aztán felnézett a bíróra, aki azt kérdezte: – Ön
Chuck Manley?
– Igen, uram.
– És Mr. Nance az ügyvédje?
– Azt hiszem, igen. Az anyám fogadta fel.
– Kívánja, hogy képviselje önt a bíróság előtt?
– Azt hiszem, igen. De nem vagyok bűnös, csak félreértés
az egész.
Nance megfogta a könyökét, és azt mondta, hogy
hallgasson.
– Múlt hétfőn tartóztatták le, és az a vád ön ellen, hogy
Karraway-ben ellopta Mr. Earl Caldwell 1938-as évjáratú
Buick személyautóját a kocsibejáróról. Bűnösnek vallja
magát?
– Nem, uram, nem bűnösnek. Mindent el tudok
magyarázni.
– De ne ma, fiam. Talán majd később. Az óvadék
összegét száz dollárban állapítom meg. Ki tudja fizetni?
– Hát nem nagyon.
Nance, aki már alig várta, hogy mondhasson valamit a
szép nagy tömeg előtt, így szólt harsogó hangon: – Bíró úr,
kérem, azt javaslom, hogy a bíróság szóbeli
kötelezettségvállalás ellenében bocsássa szabadon ezt a
fiatalembert. Nem büntetett előéletű, van munkája, és
minden alkalommal, amikor csak kell, megjelenik a bíróság
előtt.
– Igaz ez, fiam? Tényleg van munkája?
– Igen, uram. Teherautó-sofőrként dolgozom Mr. J. P.
Leatherwoodnál.
 – Ő itt van a tárgyalóteremben?
– Nem hiszem, hogy itt lenne. Nagyon elfoglalt ember.
Nance-nek megint volt mondandója: – Bíró úr, beszéltem
Mr. Leatherwooddal, és hajlandó írásban felelősséget
vállalni azért, hogy az ügyfelem megjelenik a bíróság előtt,
amikor erre felhívást kap. Természetesen semmi akadálya
nincs, hogy ön is beszéljen Mr. Leatherwooddal.
– Jól van. Vigyék vissza a fogdára, és majd délután
felhívom a főnökét.
Alig öt perccel azután, hogy belépett a tárgyalóterembe,
Manley-t ki is vezették onnan. A bíró ellátott néhány papírt
az aláírásával, más papírokba meg belenézett, miközben
mindenki feszülten várakozott. Végül így szólt: – Az állam
kontra Pete Banning.
John Wilbanks rögtön fel is pattant, és elindult a
pulpitus felé. Pete is felemelkedett, alig észrevehetően
megrándult az arca. Odalépett az ügyvédje mellé.
– Ön Pete Banning? – kérdezte Oswalt bíró. Pete
bólintott. – Igen.
– John Wilbanks ügyvéd úr képviseli önt a bíróság előtt?
Újabb bólintás. – Igen.
– Önt Dexter Bell meggyilkolásáért tartóztatták le, a vád
szándékos emberölés. Ön megértette ezt? Továbbá
tisztában van azzal, hogy a szándékos emberölés lehetséges
büntetése a halálbüntetés, míg az erős felindulásból
elkövetett emberölés hosszú börtönbüntetéssel büntethető?
– Igen.
– Bűnösnek vagy nem bűnösnek vallja magát?
– Nem bűnösnek.
– Válaszát rögzítjük a jegyzőkönyvben. Még valami, Mr.
Wilbanks?
– Igen, bíró úr – felelte az ügyvéd. – Tisztelettel kérem a
bíróságot, hogy állapítson meg méltányos óvadékot, hogy
ügyfelem szabadlábon védekezhessen. Természetesen
tökéletesen tisztában vagyunk a vád súlyosságával. De
ebben az ügyben lehetséges az óvadék ellenében történő
szabadlábra helyezés. Az óvadék nem más, mint garancia
arra, hogy a vádlott nem menekül el, és minden
alkalommal megjelenik a bíróság előtt, amikor köteles
megjelenni. Egy kétszázhatvan hektáros földterület van a
birtokában, amely tehermentes, semmiféle adósság sincs
rajta. Ezen földbirtok szolgálhat biztosítékul. A szomszédos
földterület a nővére tulajdonában van, és a hölgy vállalja,
hogy az ő földrésze is biztosítékul szolgáljon. És engedje
meg, bíró úr, kérem, hogy hozzátegyem: ez a föld már több
mint száz éve a Banning családé, és sem az ügyfelem, sem a
nővére nem tenne semmi olyat, amivel veszélyeztetné.
Oswalt bíró félbeszakította az ügyvédet. – A vád
szándékos emberölés, Mr. Wilbanks.
– Igen, bíró úr, de az ügyfelem ártatlan, amíg be nem
bizonyosodik a bűnössége. Milyen előnye származik abból
az államnak vagy bárki másnak, hogy fogdában van,
jóllehet letehetne óvadékot, és szabadlábon védekezhetne?
Nem fog elmenekülni.
– Még sosem hallottam arról, hogy ilyen súlyos vád
esetén óvadékot állapítottak volna meg.
– Én sem, bíró úr, de Mississippi állam törvénykönyve
nem tiltja. Ha a bíróság úgy kívánja, természetesen
benyújtok egy tényvázlatot.
Miközben ez a beszélgetés zajlott, Pete úgy állt ott, akár
egy őrszem: feszesen, mozdulatlanul. Mereven nézett előre,
mintha semmit sem hallana, mégis megemészt mindent.
Oswalt bíró elgondolkodott egy pillanatra. – Rendben
van. El fogom olvasni a tényvázlatot, de nagyon
meggyőzőnek kell lennie, hogy meggondoljam magam. Mr.
Banning addig a seriffhivatal őrizetében marad.
Nix finoman megfogta Pete könyökét, majd kivezette a
férfit a tárgyalóteremből. John Wilbanks szorosan követte
őket. Odakint, a seriff autója mellett két riporter várakozott;
gyorsan megcsinálták ugyanazokat a fotókat, amelyeket
akkor készítettek, amikor a gyanúsított megérkezett a
bíróságra. Az egyikük kiabálva kérdezett valamit Pete-től,
de az meg sem hallotta, miközben beült a hátsó ülésre.
Percekkel később már ismét a cellájában volt, cipő meg
persze bilincs nélkül feküdt a priccsen, és az Eredj, Mózest
olvasta cigarettázva.

Dexter Bell búcsúztatása parádés esemény lett. A

szertartássorozat már kedden, a gyilkosságot követő napon
elkezdődött, amikor az öreg Magargel este hatkor kinyitotta
a ravatalozó ajtaját, és megjelent a tömeg. Fél órával
korábban Jackie Bell és a három gyerek megnézhette
egyedül a holttestet. Ahogy az akkori és ottani szokások
előírták, a koporsó nyitva volt. Dexter mozdulatlanul feküdt
a csillogó selymen, fekete öltönyét deréktől felfelé lehetett
látni. Jackie elájult, a gyerekek sikítottak, üvöltöttek. Rajtuk
kívül csak Mr. Magargel és a fia volt a helyiségben, és
mindketten megpróbáltak segíteni, ami persze lehetetlen
feladat volt.
Nem véletlenül volt nyitva a koporsó. Semmiféle
törvény, vallási rítus, írott vagy íratlan szabály nem
indokolta. Egyszerűen csak így csinálták az emberek a
drámai hatás kedvéért. A túláradó, heves érzelmek
nyilvánvalóan a halotti iránti szeretetet mutatják. Jackie
rengeteg temetést ült már végig, amelyeken a férje vezette a
szertartást, és a koporsók mindig nyitva voltak.
Magargelék nem szerezhettek sok tapasztalatot a golyó
okozta arcsérülésekkel. Ügyfeleik többsége idős ember volt,
nem jelentett különösebben nehéz feladatot a törékeny
testeket felkészíteni a szertartásra. De amikor nekiláttak
Dexter Bell tiszteletes bebalzsamozásának, hamar rájöttek,
hogy segítségre van szükségük, ezért elhívtak egy
tapasztaltabb kollégát Memphisből. A harmadik golyó a
kimeneti ponton szétroncsolta a koponya hátsó felének
nagy részét, de ez nem bírt jelentőséggel. Az elhunytnak ezt
a részét senki sem fogja látni. De a bemeneti ponton, az orr
fölött hatalmas mélyedés keletkezett, melynek
eltüntetéséhez hosszú órák szakszerű munkájára és komoly
mennyiségű gittre, ragasztóra és festékanyagra volt
szükség. A végeredmény elfogadható lett, de távolról sem
tökéletes. Dexter továbbra is ráncolta a homlokát, mintha
az idők végezetéig döbbent rémülettel bámulna a
pisztolyra.
Egy óra eltelte után, egy olyannyira rettenetes óra után,
hogy még a sokat tapasztalt és hidegvérű Magargelék is a
könnyeikkel küszködtek, Jackie-t és a gyerekeket leültették
a koporsó közelében, kinyitották az ajtót, és beözönlött a
tömeg. És ami ezt követte: háromórányi pusztító fájdalom,
gyötrelem, szenvedés.
Némi szünet után, a következő nap délutánján
folytatódott, amikor Dextert betolták a templomába, végig a
folyosón, egészen a szószékig. Jackie, aki már eleget látott,
azt kérte, hogy zárják le a koporsót. Az öreg Magargelnek ez
jól láthatóan nem nagyon tetszett, de szó nélkül teljesítette
a kérést. Egy cseppet sem örült annak, hogy kimarad ez a
remek lehetőség, amikor a sok fájdalomtól megkövült
ember szenvedése csak még tovább fokozódna. Jackie és a
gyerekei újabb három órán keresztül álltak derekasan a
koporsó mellett, és üdvözölték lényegében ugyanazokat az
embereket, akiket előző este. Több százan jöttek el, nem
csak a megye jó erőben lévő metodistái, de sok más
gyülekezet tagjai is, meg a család barátai sok-sok gyerekkel,
akik túl kicsik voltak egy ilyen szertartáshoz, de a Bellékkel
ápolt barátság miatt elhozták őket. Vadidegenek is lerótták
a kegyeletüket, olyan emberek, akik semmiképpen sem
szerették volna kihagyni a lehetőséget, hogy valamiképpen
a történet részévé váljanak. A templom megtelt, az emberek
türelmesen várakoztak, hogy elmehessenek a koporsó
mellett és mondhassanak néhány elcsépelt szót a
családnak; és miközben várakoztak, imádkoztak, suttogva
beszélgettek egymással, megosztották a legfrissebb híreket.
A feldolgozhatatlan veszteség okozta fájdalom súlya alatt
szenvedett a templom, és az orgonaszó csak elmélyítette a
kínokat. Miss Emma Faye Riddle rendíthetetlenül játszotta
az egyik szívszorítóan szomorú gyászéneket a másik után.
Ugri a karzat sarkából figyelt, és most is azon
mérgelődött magában, hogy milyen furák ezek a fehérek.
A kétnapos előkészületek után az elgyötört emberek
még egyszer utoljára összegyűltek szombaton a
templomban, a temetésre. Dexter egyik lelkész barátja
vezette a szertartást, amelyből semmi sem hiányzott:
kórusének, két szóló, terjedelmes prédikáció, Miss Emma
orgonajátéka ismét, felolvasás a Szentírásból, három
gyászbeszéd, mérhetetlen mennyiségű könny és igen,
nyitott koporsó. Bármennyire is igyekezett a jóravaló
lelkész, nem sikerült megmagyaráznia, mi az értelme
Dexter Bell halálának. Beszédében több alkalommal is
felbukkant „az Úr útjai kifürkészhetetlenek” motívum, de
nem hatott kellőképpen megnyugtatónak. Végül feladta, és
a kórus tagjai felemelkedtek.
Két kimerítő óra után már nem maradt mit mondani.
Feltették Dextert a halottaskocsira, majd a városon áthajtva
elvitték a köztemetőbe, ahol végül tengernyi virág között
sírba tették, miközben tomboltak a vad érzelmek. Jóval
azután, hogy a lelkész befejezte a szertartást, Jackie és a
gyerekek még mindig ott ültek összecsukható székeken a
vászontető alatt, és meredten bámulták a koporsót meg
mellette a fekete földhalmot.
Mrs. Gloria Grange buzgó metodista volt, aki egyetlen
szertartást sem hagyott ki. A temetés után benézett Mildred
Highlanderhez teára. Mildred presbiteriánus volt, nem
ismerte Bell tiszteletest, ezért nem ment el sem a
ravatalozóba, sem a temetésre. De természetesen minden
érdekelte, és Gloria alapos beszámolót tartott, nem
fukarkodott a részletekkel.
Szombat késő délután Florry a városba hajtott, ő is
teázni ment Mildredhez. Alig várta már, hogy minél többet
megtudhasson arról a szenvedésről, amit a fivére okozott,
és Mildred örömmel osztott meg vele mindent, amit csak
tudott.
 Hetedik fejezet

Az ifjú Joel Banning életében először nem

engedelmeskedett az apjának. Szombat reggel jött el
Nashville-ből, felült a memphisi vonatra. A négyórás út
alatt bőven volt ideje arra, hogy az engedetlenségén
gondolkodjon, és amire megérkezett Memphisbe,
meggyőzte magát, hogy helyesen cselekedett. Sőt, még
pontosan fel is tudta sorolni az érveit. Meg kell néznie,
milyen állapotban van a nagynénje, meg tud-e birkózni a
helyzettel; beszélnie kell Buforddal, hiszen nagyon fontos,
hogy rendben folytatódjék az aratás; talán John
Wilbanksszel is érdemes lenne találkoznia, hogy
beszéljenek az apja jogi védelméről, talán nem. A kis család
teljesen szétesik, valakinek cselekednie kell, hogy
megmentse. Ráadásul az apját letartóztatták, a fogdában
van, és Joel úgy gondolta, ha minden a tervei szerint alakul,
édesapja meg sem tudja, hogy a városban járt, vagyis
engedetlensége titokban marad.
A Memphisből Clantonba tartó vonat hatszor állt meg, és
amikor Joel végül lelépett a peronra, és mélyen a szemébe
húzta a kalapját, már besötétedett. Rajta kívül mások is
leszálltak, de úgy tűnt, senki sem ismeri fel. Két taxi
működött a városban, mindkettő ott állt az állomáson, a
sofőrök a lökhárítónak támaszkodva rágták a dohányt, és
szívták a maguk sodorta cigarettát.
– Még mindig ott van az a telefonfülke a drogériánál? –
kérdezte Joel a közelebb lévőtől.
 – Igen.
– Oda tud vinni?
– Üljön be.
A főteret megtöltötték a szombat esti vásárlók. A
gazdálkodók és a munkásaik még szüret idején is szépen
megmosakodtak ebéd után, és bementek a városba. A
boltok megteltek, a járdákon nagy tömeg, és a moziban a
Kék ég ment Bing Crosbyval, a sarokig állt a sor. A bíróság
előtti pázsiton countryzenével szórakoztatta az
egybegyűlteket egy zenekar. Joel szerette volna elkerülni a
tömeget, ezért megkérte a taxist, hogy az egyik
mellékutcában álljon meg. A Gainwright drogéria előtti
telefonfülke éppen foglalt volt. Joel megállt mellette, és
mozgolódni kezdett, hogy a telefonáló ifjú hölgy észrevegye.
Próbálta kerülni a szemkontaktust az elhaladó emberekkel.
Amikor végre bejutott a fülkébe, bedobott egy ötcentest, és
felhívta Florryt. A nénikéje néhány csöngetés után vette fel.
Mivel a helyi hálózat vonalán hívta, most is, mint
mindig, úgy kezelte, hogy valaki biztosan hallgatja a
beszélgetésüket, ezért gyorsan azt mondta: – Én vagyok,
Florry. Húsz perc múlva ott vagyok.
– Mi van? Ki beszél?
– A kedvenc unokaöcséd.
Mivel Florry egyetlen unokaöccse volt, Joel biztosra
vette, hogy pontosan érthető, amit mond. Ha bejelentés
nélkül beállít hozzá, halálra rémíti. Arról nem is beszélve,
hogy rettenetes éhség kínozta, és úgy gondolta, ha előre
szól, talán lesz valami finom, meleg étel az asztalon, mire
odaér. Visszaült a taxiba, és megkérte a sofőrt, hogy hajtson
el a metodista templom mellett. Miután elhagyták a
nyüzsgő főteret, elmentek Cal Játékterme mellett, ami arról
volt híres, hogy csempészett sört árultak, és a hátsó részben
kockajáték folyt. Clantoni tizenévesként Joel is megkapta
apjától a szigorú figyelmeztetést, ahogy minden tisztességes
fiatalember, hogy széles ívben kerülje ezt a lebujt.
Hétvégenként zsúfolásig megtelt a hely, nem éppen finom
emberek gyűltek össze, gyakorta csúnya verekedések törtek
ki, az ilyen-olyan rendbontás gyakorinak számított. Mivel
számára tiltott hely volt, gimnazista korában Joel
nemegyszer érzett erős kísértést, hogy titokban elmenjen
oda és elöltsön ott egy kis időt. A barátai állandóan azzal
kérkedtek, hogy milyen remekül érezték magukat Calnál, és
még olyan történetek is keringtek, hogy az emeleten lányok
vannak. De most, hároméves egyetemi tanulás után,
ráadásul egy nagyvárosban, Joel csak mosolyogni tudott
azon, hogy valaha ennyire csábította ez a hely. Ismerte a
kiváló nashville-i szórakozóhelyeket, és tudta, milyen
szórakozást kínálnak. Elképzelni sem tudta, hogy újra
Clantonban éljen, ahol a sör meg a rövidital illegális, ahogy
lényegében majdnem minden.
Amikor elhajtottak a metodista templom mellett, látta,
hogy odabent égnek a fények.
– Maga idevalósi? – kérdezte a taxisofőr.
– Nem mondhatnám.
– Akkor nem hallotta a hét hírét? Hogy mi történt a
lelkésszel?
– De, olvastam róla. Különös egy történet.
– Ott lőtte le – mondta a sofőr a szárnyépületre mutatva.
– Ma délután temették el szegényt. A gyilkost letartóztatták,
de egy szót se hajlandó szólni.
Joel nem reagált, nem szerette volna folytatni a
beszélgetést, amit nem is ő kezdett. Meredten bámult a
templomra, miközben nagyon jó érzéssel idézte fel
magában azokat a vasárnap délelőttöket, amikor Stellával
mindketten szépen felöltöztek – ő csokornyakkendőt is
kötött, a húga meg szalmakalapot tett fel –, majd a szintén a
legszebbik ruhájukat viselő szüleikkel kézen fogva
elsétáltak a templomba. Joel már kisgyerekként is tudta,
hogy az édesapja öltönye és az anyja ruhája egy kicsit jobb,
kicsit elegánsabb, mint az átlagos metodistáké, a kocsijuk és
a kisteherautójuk meg újabb, és rendszeresen arról
beszéltek, hogy a gyerekek nem csak gimnáziumba, hanem
majd egyetemre is járnak. Már gyerekkorában megértett
sok mindent, ám Banning lévén azt is megtanulta, mi a
szerénység, és micsoda nagy érték mindig a lehető
legkevesebbet mondani.
Abban a templomban keresztelték meg tízéves korában,
Stellát meg kilencévesen. A család minden héten elment az
istentiszteletre, az őszi és tavaszi evangelizációkra, a
templomkerti sütögetésekre, a batyus ebédekre,
temetésekre, menyegzőkre és a legkülönbözőbb társadalmi
eseményekre, mert számukra, ahogy a városban oly sokak
számára, a templom volt a társasági élet központja. Joel jól
emlékezett az egymást követő lelkészekre. Wardall
tiszteletes temette el a nagyapját, Jacob Banninget. Ron
Cooper keresztelte meg Joelt, és a fia a legjobb barátja volt
negyedikben. És így tovább. A lelkészek egymást
váltogatták, amíg a háború előtt meg nem érkezett Dexter
Bell.
Aki a jelek szerint túl sokáig maradt.
– Hajtson fel a 18-as útra – mondta Joel. – Majd szólok,
hol álljon meg.
– Pontosan hová megyünk? – kérdezte a taxis. – Mindig
szeretem tudni.
– A Banning-birtok közelébe.
– Maga Banning?
Nincs rosszabb egy kíváncsiskodó taxisofőrnél. Joel nem
válaszolt neki. Kinézett a hátsó ablakon az egyre távolodó
templomra. Kedvelte Dexter Bellt, bár az kétségtelen, hogy
tizenévesen már nem nagyon tetszettek neki a szigorú
prédikációi. Bell tiszteletes volt az, aki eljött hozzájuk azon
a szörnyű estén, amikor megtudták, hogy hivatalosan
megállapították Pete Banning hadnagy halálát. Azokban a
sötét napokban Bell tiszteletes intézett mindent, amit
kellett: irányította a gyülekezet hölgy tagjait, akik
felmérhetetlen mennyiségű étellel érkeztek, megszervezte a
virrasztásokat és a közös imádkozásokat; elküldte az
embereket, amikor a családnak egy kis magányra volt
szüksége, és lelki tanácsadással szolgált, úgy tűnt, naponta.
Joel és Stella suttogva ugyan, de elpanaszolták, hogy egy
kicsit unják már a lelki tanácsadást. Egyedül szerettek
volna lenni az anyjukkal, de a tiszteletes úr mindig ott
sürgölődött. Gyakran magával hozta a feleségét is, Jackie-t,
de az is előfordult, hogy nem. Joel, amikor idősebb lett,
hűvösnek és távolságtartónak találta Jackie-t, és Stella sem
szerette az asszonyt.
Joel becsukta a szemét, és megint megrázta a fejét. Nem
is igaz, ugye? Az apja meggyilkolta Dextert Bellt, és most
rács mögött van?
A város határában kezdődtek a gyapotmezők, és a
telihold fényében jól lehetett látni, hogy hol szedték már le
a termést. Bár nem tervezte, hogy az őseit követve
gazdálkodó lesz, Joel mégis megnézte mindennap a The
Nashville Tennesseanben, milyenek az árak a memphisi
gyapottőzsdén. A föld egyszer majd rájuk száll, rá és
Stellára, s akkor majd nagyon fontos lesz, milyen az éves
termés.
– Szép lesz idén a gyapottermés – állapította meg a taxis.
– Én is ezt hallottam. Úgy egy kilométer múlva kiszállok.
– Pillanatokkal később Joel azt mondta: – Ott, a Pace
Roadnál álljon meg.
– A semmi közepén?
– Pontosan ott.
Az autó lelassított, ráfordult a földútra, aztán megállt.
– Egy dollár lesz – mondta a sofőr, Joel meg a kezébe
nyomott négy negyeddollárost, megköszönte a fuvart, aztán
a kis katonazsákjával kiszállt. Miután a taxi visszafordult és
elhajtott a város felé, Joel elindult, hogy megtegye a
majdnem ötszáz méteres utat az otthonához vezető
kocsibejáróhoz.
A ház sötétbe borult, az ajtó nem volt bezárva. Amikor
halkan belépett, Joel arra gondolt, hogy Mack, a
mosómedvekopó vagy Nineváéknál van, vagy Florrynál.
Különben már veszettül ugatott volna, amikor Joel
közeledett a földúton. Régebben, de azért nem olyan
nagyon régen a házban szinte pezsgett az élet: a szülei
hangját lehetett hallani meg a rádióból kiszűrődő zenét,
szombat esténként még esetleg néhány barát is ott volt
vacsorára. De ezen az estén olyan volt, akár egy sírbolt,
sötét, néma, mozdulatlan, és áporodott dohányszag ülte
meg a levegőt.
Most mind a kettejüket bezárták: az anyját egy állami
elmegyógyintézetbe, az apját meg a megyei fogdába.
Joel a hátsó ajtón lépett ki a házból. Nineva és Amos
otthonától távol, a pajtánál ment rá a gyalogösvényre. Az ő
földje volt, ismerte minden négyzetcentiméterét. Száz
méterrel arrébb fény pislákolt Buford viskójában. Még a
háború előtt vették fel felügyelőnek, illetve
munkavezetőnek, mert a férfi jobb szerette, ha így hívják,
és hamar nagyon fontos emberré vált a család számára.
Florry házában minden lámpa égett, és a nagynénje az
ajtóban várta. Először megölelte Joelt, aztán leszidta, amiért
ott van, majd megint megölelte. Marietta két nappal
korábban szarvasragut főzött, ami most ott melegedett a
tűzhelyen. Fűszeres hússzag terjengett a konyhában.
– Na, végre kezdesz magadra szedni néhány kilót –
állapította meg Florry, miközben leültek az
ebédlőasztalhoz. Kávét töltött egy kerámiakannából.
– Szerintem ne beszélgessünk a testsúlyunkról – felelte
Joel.
 – Egyetértek. – Florry is hízott, bár nem akart.
– Jó látni téged, Joel.
– És jó itthon lenni, még ilyen körülmények között is.
– Miért jöttél?
– Mert itt élek, Florry néni. Mert az apámat
letartóztatták, és anyámat meg elvitték egy
elmegyógyintézetbe. Mi a franc történik velünk?
– Ne beszélj csúnyán, te egyetemista.
– Kérlek. Húszéves vagyok, és hamarosan diplomát
kapok. Akkor káromkodom, dohányzok és iszom, amikor
akarok.
– Legyen az Úr könyörületes – mondta Marietta, aki
éppen elment az asztal mellett.
– Elég legyen, Marietta – csattant fel Florry. – Majd én
tálalom a ragut. Mára ennyi. Holnap reggel találkozunk.
Marietta lekapta a kötényét, a pultra dobta, fogta a
kabátját, és lement az alagsorba.
Florry és Joel mély levegőt vett, és néhány pillanatig
mindketten csendben kortyolgatták a kávét. Joel végül azt
kérdezte nyugodtan hangon: – Miért tette?
Florry a fejét rázta. – Azt csak ő tudja, de nem hajlandó
beszélni. Egyszer voltam nála, másnap, és egy másik
világban van.
– Biztosan van valami oka, Florry néni. Ok nélkül soha
nem tenne ilyen szörnyűséget.
– Szerintem sem, de egy szót sem fog mondani, Joel.
Láttam már ezt a kifejezést az arcán, bizony nagyon
sokszor, és pontosan tudom, mit jelent. Ezt a titkot magával
viszi a sírba.
– Magyarázattal tartozik nekünk.
– De nem kapunk. Ezt biztosra veheted.
– Van itthon whiskey?
– Fiatal vagy még a whiskey-hez, Joel.
– Húszéves vagyok – felelte Joel, és felállt. – Jövő
tavasszal végzek a Vanderbilten, aztán jogot fogok tanulni.
– A kanapéhoz lépett, ahová a táskáját tette. – Méghozzá
azért, mert nem leszek gazdálkodó, bármit is akar az apám.
– Benyúlt a táskába, és kivett egy laposüveget. – Nem
fogok itt élni, Florry néni, és azt hiszem, ezt már nagyon
régóta tudom. – Visszaült az asztalhoz, letekerte az üveg
kupakját, és ivott egy kortyot. – Jack Daniel’s. Nem kérsz?
– Nem.
Még egy korty. – És még ha gondolkodtam volna is rajta,
hogy visszajöjjek Ford megyébe, mostanra, hogy az apám a
város leghíresebb gyilkosa lett, már semmi esélye sincs.
Ezért, ugye, senki sem tehet szemrehányást nekem?
– Azt hiszem, nem. Még nem mondtad, hogy jogot akarsz
tanulni.
– Egész évben ezen gondolkodtam.
– Nagyszerű. Hol?
– Még nem tudom. Nem a Vanderbilten. Szeretem
Nashville-t, de változásra van szükségem. Talán a Tulane-
on vagy Texasban. Az Ole Missre is gondoltam, de most azt
érzem, hogy szeretnék minél messzebb lenni innen.
– Éhes vagy?
– Kopog a szemem.
Florry kiment a konyhába, és a tűzhelyen álló fazékból
egy nagy tálba szedett a raguból. A maradék
kukoricakenyérrel meg egy pohár vízzel együtt letette az
asztalra Joel elé. Mielőtt leült volna, a konyhaszekrény
mélyéről elővett egy üveg gint. Töltött magának fél decit
meg hozzá egy kis tonikot, aztán leült a fiatalemberrel
szemben, aki azt mondta mosolyogva:
– Stellával egyszer már megtaláltuk a ginedet. Tudtad?
– Nem! Ittatok is belőle?
– Próbáltunk. Talán tizenhat lettem, és tudtuk, hogy a
szekrényben dugdosod. Kitöltöttem egy pohárba, és ittam
egy kortyot. Majdnem elhánytam magam. Úgy éreztem,
hogy kiégeti a gyomromat, és olyan íze volt, mint a
hajtoniknak. Hogy vagy képes ilyet inni?
– Csak gyakorlat kell hozzá. Mi volt Stella reakciója?
– Ugyanaz. Azt hiszem, azóta nem nyúlt alkoholhoz.
– Fogadjunk, hogy tévedsz. Jól láthatóan te is
megkedvelted.
– Egyetemista vagyok, Florry néni. Ez része a képzésnek.
– A szájába tett egy szép nagy falat ragut, aztán még egyet.
A negyedik vagy ötödik után letette a kanalat, hagyta kicsit
leülepedni az ételt. Egy újabb korty whiskey-vel rá is
segített, aztán rámosolygott a nénikéjére. – Az anyámról
szeretnék beszélni, Florry néni. Van itt néhány titok, és te
sok mindent nem mondtál el nekünk.
Florry a fejét rázta, és elfordította a pillantását.
Joel folytatta: – Azt tudom, hogy miután megmondta
nekünk, hogy apa meghalt, vagy legalábbis valószínűleg
meghalt, ideg-összeroppanást kapott. De hát mindannyian
szörnyű állapotban voltunk, nem, Florry néni? Egy hétig
nem tudtam kilépni a házból. Emlékszel?
– Hogyan is felejthetném el? Rettenetes volt.
– Olyan voltunk, akár a szellemek, nappal alva jártunk,
és rettegtünk az éjszakától. De valamiképpen össze tudtuk
szedni az erőnket, hogy folytassuk az életünket, és azt
hiszem, anya jól csinálta, nem? Megkeményítette magát, és
megpróbált erősnek látszani, ugye?
– Igen. Mindannyian ezt csináltuk. De nem volt könnyű.
– Nem, az biztos. Maga volt a pokol, de túléltük. Az
egyetemen voltam, amikor azon az estén felhívott, hogy apa
mégsem halt meg, megtalálták, kimentették. Azt mondták,
hogy súlyos sérülései vannak, de ez nem tűnt fontosnak.
Élt! Gyorsan hazajöttem, ünnepeltünk, és úgy emlékszem,
hogy anya boldog volt. Jól mondom, Florry néni?
– Igen, én is így emlékszem. Szinte euforikus
hangulatban voltunk, és ez eltartott néhány napig. Az a
tény, hogy életben van, maga volt a csoda. Aztán egyre-
másra olvastuk a cikkeket arról, hogy milyen borzalmasan
bántak a hadifoglyokkal, és nagyon aggódtunk a sérülései
miatt, és így tovább.
– Térjünk vissza anyára. Alig bírtunk magunkkal,
amikor kiengedték a kórházból, és amikor hősként hazajött,
anyám volt a legbüszkébb nő a világon. Nem is lehettek
volna boldogabbak, mindannyian a fellegekben jártunk, és
azóta csak egy év telt el. Nos, mi történt?
– Ne hidd, hogy én tudom, mert fogalmam sincs. Az első
néhány hétben nem volt semmi gond. Pete gyógyult, napról
napra erősödött. Boldogok voltak, úgy tűnt, minden a
legnagyobb rendben. De aztán már nem voltak olyan
boldogok. Én nem tudtam meg rögtön, hogy bajok vannak,
csak jóval később. Nineva elmondta Mariettának, hogy
veszekszenek, hogy Liza úgy viselkedik, mint egy őrült,
néha hosszú órákon keresztül szörnyű hangulatban van,
máskor meg bezárkózik a szobájába. Már nem aludtak
együtt, az apád beköltözött a te szobádba. Nem lett volna
szabad tudnom erről, úgyhogy nem kezdhettem el
kérdéseket feltenni. És különben is, te is tudod, hogy az
apádtól magánügyekben bármit is kérdezni csak
időpocsékolás. Lizával sosem voltam közeli kapcsolatban,
nyilvánvaló volt, hogy nem avat a bizalmába. Úgyhogy nem
tudtam semmit, és az igazat megvallva, ez nem feltétlenül
olyan rossz dolog.
Egy emberes korty whiskey után Joel azt mondta: –
Aztán elvitték.
– Aztán elvitték.
– Miért, Florry néni? Miért került az anyám egy állami
elmegyógyintézetbe?
Florry megforgatta a gint a poharában, amit aztán
hosszú időn keresztül bámult. Ivott egy kortyot, és úgy
grimaszolt, mintha szörnyű lenne az ital íze, majd letette a
poharat. – Az apád úgy döntött, hogy az anyádnak
segítségre van szüksége, és itt nem tudott kihez fordulni.
Whitfieldben vannak a szakemberek, így hát odaküldte.
– Ennyi az egész? Elvitték és bezárták?
– Nem, hosszú procedúra volt. De hát te is tudod, Joel,
apádnak vannak kapcsolatai, és a Wilbanks fiúk azt
csinálják, amit mond nekik. Beszéltek egy bíróval, az meg
aláírta a határozatot. Anyád meg nem tiltakozott. Elfogadta
a helyzetet, na nem mintha lett volna más választása. Ha
Pete nagyon akar valamit, márpedig ezt nyilvánvalóan
nagyon akarta, anyád hiába harcol vele.
– Mi a diagnózis?
– Fogalmam sincs. Gondolom, az, hogy nő. Ne felejtsd el,
hogy ez a férfiak világa, és ha egy megfelelő kapcsolatokkal
rendelkező férj úgy érzi, hogy a felesége változó korban
van, lehangolt, állandóan ingadozik a kedélyállapota, akkor
el tudja érni, hogy bezárják.
– Nehezen tudom elhinni, hogy apám azért dugta be egy
elmegyógyintézetbe az anyámat, mert változó korban van.
Túl fiatalnak is tűnik ehhez. Másról van itt szó, Florry néni.
– Szerintem is, de én nem tudom, milyen konfliktusaik
voltak, min veszekedtek.
Joel megint evett néhány falatot a raguból, majd újra
nagyot kortyolt a whiskey-ből.
Florry tett egy tétova kísérletet, hogy témát változtasson.
– Még mindig találkozol azzal a lánnyal?
– Milyen lánnyal?
– Ezzel válaszoltál is. Van mostanában valaki?
– Nem nagyon. Túl fiatal vagyok, és készülök a jogra. Azt
mondtad a telefonban, hogy beszéltél John Wilbanksszel.
Gondolom, ő képviseli apát.
– Igen, már amennyire tud bármit is csinálni. Az apád
nem hajlandó együttműködni. Wilbanks
beszámíthatatlanságra akar hivatkozni, azt állítja, csak így
lehet megmenteni az életét, de apád hallani sem akar erről.
Azt mondja, nemhogy nem ment el az esze, hanem több van
neki, mint Wilbanksnek vagy bármelyik ügyvédnek. Nem is
tudnék vitatkozni vele.
– Ez is csak arra bizonyíték, hogy őrült. Nincs más
választása, a beszámíthatatlanságon kívül nem lehet mással
védekezni. Tegnap én is utánanéztem a jogi könyvtárban.
– Akkor segíthetsz Wilbanksnek. Szüksége is lenne rá.
– Írtam neki egy levelet, és arra gondoltam, hogy holnap
elmegyek hozzá.
– Rossz ötlet, Joel. Nem valószínű, hogy dolgozik
vasárnap, és jobb, ha senki sem lát a városban. Apád
nagyon mérges lenne, ha megtudná, hogy itt vagy. Azt
tanácsolom, hogy olyan csöndben, ahogy jöttél, menj is el,
és várj, amíg Pete nem szól, hogy hazajöhetsz.
– Akarok beszélni Buforddal, és látni szeretném, mi a
helyzet a gyapottal.
– Nem tudsz segíteni, Joel. Nem vagy gazdálkodó. És
különben is, Buford mindent elintéz. Nekem jelent, én meg
majd elmegyek Pete-hez és jelentek neki. A gyapotszüret
közepén vagyunk, úgyhogy ne csinálj itt felfordulást. Arról
nem is beszélve, hogy Buford szólna apádnak, hogy itt vagy.
Rossz ötlet.
Joelnek sikerült nevetnie, az este folyamán először.
Megint a laposüvegért nyúlt. Eltolta a tányért maga elől,
mire Florry azt mondta:
– Majdnem a felét meghagytad. Többet kellene enned,
Joel. Már nem vagy olyan sovány, de azért még bőven
szedhetsz magadra.
– Nincs valami nagy étvágyam mostanában, Florry néni,
ki tudja, miért. Nem baj, ha rágyújtok?
Florry megrázta a fejét, de azt mondta: – A tornácon.
Joel a cigarettával a kezében kiment a tornácra. Florry
közben leszedte az asztalt, kevert magának még egy italt,
rátett egy újabb fahasábot a tűzre, aztán lehuppant a
kedvenc karosszékébe, hogy várjon az unokaöccsére.
Amikor visszajött, Joel megfogta az üvegét, és leült a
nappaliban az elnyűtt bőrkanapéra, Florryval szemben.
A nagynénje megköszörülte a torkát. – Ha már szóba jött
a gyapot, tudnod kell valamit. Gondolom, nem nagy titok,
hiszen a földhivatalban meg lehet nézni a papírokat. Úgy
egy hónapja az apád felfogadott egy tupelói ügyvédet, és
kettőtökre, rád meg Stellára íratta a földjét. Az én földem
természetesen még mindig az enyém, azt nem érintette ez
az ügylet. John Wilbanks szerdán mondta el ezt, az
irodájában. Egy napon persze amúgy is megörökölnétek a
földet.
Joel elgondolkodott egy pillanatra, jól láthatóan
meglepve és értetlenkedve fogadta a hírt. – Miért csinálta
ezt?
– Miért csinál bármit is? Mert szabad neki. Wilbanks
szerint nem volt valami okos húzás. Próbálta védeni a
vagyonát annak az embernek a családjától, akit meg akart
ölni. A napnál is világosabb. Ezzel gyönyörű ajándékot
adott a vádnak. Az ügyész könnyedén tudja bizonyítani a
tárgyaláson, hogy előre megfontolt gyilkosság történt. Pete
mindent eltervezett.
– Védve van a föld?
– Wilbanks szerint nem, de ezt nem tárgyaltuk ki
alaposan. A gyilkosság másnapján beszéltünk, eléggé
sokkos állapotban voltunk mindketten. Ahogy most is, azt
hiszem.
– Mindannyian sokkos állapotban vagyunk, nem?
Wilbanks úgy gondolja, hogy a Bell család meg akarja
szerezni a földet?
– Utalt erre, nem fejtette ki részletesen. Ha már
megtaláltad a jogi könyvtárat, ez ügyben is kutakodhatsz.
– Egy teljes állású ügyvédre van szüksége a családnak. –
Joel megint ivott egy kortyot, és már egy csepp sem maradt
az üvegben. Florry figyelmesen nézte: minden porcikáját
szerette ennek a fiúnak. Az apai rokonokra ütött, magas, a
szeme sötét, haja vastag szálú; Stella meg kiköpött anyja
volt, a külseje meg a természete is. Joel szörnyű kínokat élt
át, és Florry osztozott a fájdalmában. Boldog, gondtalan
élete drámai fordulatot vett, és nem tehet semmit, hogy
javítson a helyzeten.
Most Joel azt kérdezte halkan: – Szóba jött az, hogy anya
kijön? Van erre egyáltalán lehetőség? Apa záratta be, és apa
most már nem nagyon tudja irányítani a dolgokat. Szóval
van rá esély, hogy anya hazajön?
– Nem tudom, Joel, és semmit sem hallottam erről. Apád
eddig havonta egyszer elment hozzá. Nem nagyon beszélt
erről, de néha-néha megemlítette, hogy meglátogatta, és azt
mondta, hogy nem javul az állapota.
– Hogyan javulhatna valakinek az állapota a diliházban?
– Ezt nem tőlem kellene kérdezned.
– És miért nem látogathatom meg?
– Mert az apád azt mondta.
– Nem mehetek be az apámhoz, és nem látogathatom
meg az anyámat. Ugye, azzal nincs semmi baj, Florry néni,
ha azt mondom, hogy hiányoznak a szüleim?
– Hát persze, hogy nincs, drágám. Annyira sajnálom.
Hosszú ideig bámulták a lángokat, egyetlen szó sem
hangzott el. A tűz ropogott, sziszegett, aztán lassan kezdett
kialudni. Az egyik macska felpattant a bőrkanapéra, és úgy
nézett Joelra, mintha annak nem lenne ott semmi
keresnivalója.
Végül a fiatalember halkan megszólalt: – Nem tudom,
mit csináljak, Florry néni. Minden olyan értelmetlennek
tűnik.
Most először nem beszélt tisztán, kicsit akadozott a
nyelve.
 Florry kortyolt egyet. – Nem az a megoldás, hogy
hazajössz. A memphisi vonat holnap reggel fél tízkor indul,
és te rajta leszel. Itt nem tehetsz semmit, csak gyötrődsz.
– Gondolom, gyötrődni az egyetemen is lehet.
– Szerintem is.
 Nyolcadik fejezet

A Ford megyei vádesküdtszék minden hónap harmadik

hétfőjén ült össze, hogy meghallgassák az ügyészt, aki
előterjesztette a legfrissebb helyi bűncselekmények
ügyében összegyűjtött bizonyítékokat. Október
huszonegyedikén az ügyek jegyzéke a szokásosnak tűnt:
családon belüli veszekedés, amiből súlyos testi sértés lett;
Chuck Manley feltételezett autólopása; egy néger rálőtt a
másikra, és ugyan a golyó célt tévesztett, de betörte egy
fehér templom ablakát, és ezért bűntettnek minősült; egy
tupelói szélhámos megszórta a megyét hamis csekkekkel;
egy fehér férfi és egy fekete nő nagy lelkesen megsértette a
fajkeveredést tiltó törvényeket; és így tovább. Tíz
bűncselekmény szerepelt a listán, mindegyik bűntett,
nagyjából ez átlagosnak számít egy békés közösségben. Az
utolsó a szándékos emberölés vádja Pete Banning ügyében.
Miles Truitt hét évvel korábban történt megválasztása
óta dolgozott kerületi ügyészként. A vádhatóság
vezetőjeként ő foglalkozott a vádesküdtszékkel –
lényegében annyi történt, hogy megkapta a pecsétet, amire
éppen akarta. Ő választotta ki a vádesküdtszék tizennyolc
tagját, eldöntötte, melyik ügyekben kell eljárást indítani,
olyan tanúkat hívott, akik kizárólag a vád szempontjából
kedvező vallomást tettek; ha a bizonyíték nem volt kellően
meggyőző, nyomást gyakorolt az esküdtekre, és
gondoskodott róla, hogy vádemelés szülessen a gyanúsított
ellen. Ezek után Truitt állította össze a tárgyalásra kerülő
ügyek lajstromát, eldöntötte, melyik ügy kerül előre, és
melyik a végére. De végül jóformán egyetlen ügy sem jutott
el a bírósági tárgyalásig. Vádalkuk születtek: a vádlott,
cserébe a lehető legenyhébb büntetésért, bűnösnek vallotta
magát.
Hétévnyi unalom után Miles Truitt egykedvűen
elfogadta: a munkája lényegében abból áll, hogy rács mögé
juttat szeszcsempészeket, autótolvajokat meg a feleségüket
verő férfiakat. A Huszonkettedik Kerület öt megyéje
tartozott az illetékességi körébe, és az előző évben csak
négy ügye jutott el ítéletig. Az összes többiben vádalku
született. Semmilyen kihívást nem jelentett a munkája,
legfőképpen azért, mert Mississippi államnak ebben a
részében nem történtek kellően izgalmas
bűncselekmények.
De Pete Banning megtörte a monotóniát, ráadásul nem
is akárhogyan. Ha van valami, amiről minden ügyész
álmodik, akkor ez az: egy szenzációs emberölési ügy
tárgyalása, egy prominens (fehér) vádlott, közismert
áldozat, zsúfolt tárgyalóterem, rengeteg riporter és
újságíró, és természetesen kedvező végkimenetel az ügyész
és a rá szavazó tisztességes polgárok szempontjából. Truitt
álma valóra vált, és próbált úrrá lenni a türelmetlenségén,
hogy minél hamarabb megindítsa a vádeljárást Pete
Banning ellen.
A vádesküdtszék tagjai abban a teremben gyűltek össze,
ahová tárgyalás után az esküdtek vonulnak vissza
ítélethozatalra. Zsúfolt helyiség volt, a tizenkét esküdt is
nehezen fért el a keskeny asztal körül szorosan egymás
mellett álló székeken. A vádesküdtszéknek viszont
tizennyolc tagja van, ezek közül most tizenhat jelent meg,
mindannyian fehér férfiak. A karraway-i Mr. Jock Fedison
beteget jelentett, de a legtöbben úgy gondolták, valójában
másról van szó: a férfinek túl sok a dolga a gyapotmezőn
ahhoz, hogy ilyen jelentéktelen jogi ügyekkel foglalkozzon.
Mr. Wade Burrell még csak nem is telefonált, és már hetek
óta nem látta senki. Ő nem gazdálkodóként dolgozott, a
szóbeszéd szerint a feleségével akadtak gondjai. Az asszony
azt mondta, hogy a pasas részegen elkódorgott, és nem is
fog visszajönni.
Tizenhatan már döntésképesek voltak, és Truitt a
figyelmüket kérte. Gridley seriffet szólította első tanúként,
aki megesküdött, hogy az igazat mondja. Az ügyész az
autólopásos üggyel kezdte, és Gridley ismertette a tényeket.
Az esküdtek vita nélkül arra szavaztak tizenhat–nulla
arányban, hogy nagy értékű lopás címén szülessen
vádemelés. A hamis csekkekkel operáló férfi ügye
következett, a seriff másolatokat mutatott be a csekkekről,
illetve a károsultak írásbeli tanúvallomásait. Ismét
tizenhat–nulla lett az arány, ahogy a favágó esetében is, aki
eltörte a felesége orrát, egyebek mellett.
Az igazságszolgáltatás parádés hatékonysággal
működött egészen addig, amíg nem következett az az ügy,
amelyben az ügyész a fajkeveredést tiltó törvények
megsértése címén kívánt vádat emelni. A szeretőket egy
kisteherautó hátulsó részében kapták rajta, egy olyan
környéken, amely arról volt híres, hogy ilyesmiért járnak
oda az emberek. Roy Lester kapott egy névtelen bejelentést
telefonon, miszerint ezek ketten randevúra készülnek, és ő
ért oda előbb. A bejelentő kiléte nem vált ismertté. Lester
elrejtőzött a sötétben, és hamarosan örömmel konstatálta,
hogy megbízható tippet kapott. A fehér férfi, aki később
elismerte, hogy felesége és gyereke van, Lester rejtekhelye
közelében állította le a kisteherautóját, és nekilátott
vetkőzni; a tizennyolc éves, egyedülálló fekete lány is
hasonlóképpen tett. Éppen elhagyatott volt a környék, úgy
döntöttek, egymásnak esnek a kisteherautó hátsó részében.
A vádesküdtszék előtt Lester elmondta, hogy egy fa
mögé húzódva, nyugodtan figyelte, mi történik. Valójában
nagyon erotikusnak találta a jelenetet, aminek hatására sok
minden történt vele, de nyugodt nem lett, az biztos. Az
esküdtek feszülten figyelték minden szavát, de Lester
kifejezetten diszkréten és visszafogottan számolt be arról,
mit látott. A fehér ember már-már a csúcspontra jutott,
amikor Lester előugrott a fa mögül, kihúzta a fegyverét a
tokból, és azt kiáltotta: – Azonnal abbahagyni! –
Valószínűleg nem a legmegfelelőbb utasítást választotta,
hiszen ki tudja abbahagyni abban a kritikus pillanatban?
Miközben magukra kapkodták a ruhájukat, Lester
bilinccsel a kezében várakozott. A földút végén parkoló
járőrkocsihoz vezette őket, és a fogdába hajtott. Útközben a
fehér férfi sírva fakadt, és könyörögni kezdett. A felesége
biztosan elválik tőle, pedig ő nagyon szereti.
Miután a tanúvallomása végére ért, csend ereszkedett a
helyiségre; úgy tetszett, mintha az esküdtek elmerültek
volna a saját színes képzeletükben, és még többet szerettek
volna hallani. Végül Mr. Phil Hobard, a clantoni középiskola
természettudomány-tanára, az ohiói származású jenki
szólalt meg: – Ha a férfi huszonhat éves, a lány meg
tizennyolc, akkor miért sértenek törvényt?
Truitt nem késlekedett a válasszal. – Mert a törvény tiltja
a szexuális kapcsolatot egy fehér ember és egy néger között,
és azért tiltja, mert az állami törvényhozás évekkel ezelőtt
törvénytelennek minősítette.
Mr. Hobard nem volt elégedett a válasszal. Nem törődött
vele, hogy a társai összevonják a szemöldöküket, folytatta: –
A házasságtörést tiltja a törvény?
Néhányan lesütötték a szemüket, az asztalon heverő
papírokat kezdték tanulmányozni. Ketten még feszengtek is
kicsit, de a vakbuzgó férfiak úgy néztek izzó pillantással,
mintha azt akarnák mondani: ha nem, akkor azonnal
változtatni kell rajta.
 – Nem – felelte Truitt –, nem tiltja. Valamikor régen
tiltotta, de a hatóságok nehezen tudták betartatni a
törvényt.
– Na, akkor tisztázzuk. Ma Mississippi államban nem
tiltja a törvény azt, hogy egy férfi szexuális kapcsolatban
legyen egy olyan nővel, aki nem a felesége, kivéve akkor, ha
nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak. Mert ebben az esetben
az embert letartóztatják és vád alá helyezik.
– Így rendelkezik a törvény – válaszolta Truitt.
Hobard, jól láthatóan az egyetlen esküdt, akiben volt
annyi bátorság, hogy mélyebbre ásson, folytatta: – Nincs
jobb dolgunk ennél? Két felnőtt ember együtt van szabad
akaratából, és remekül érzik magukat az ágyban vagy egy
kisteherautó hátuljában. És?
– Nem én írtam a törvényt, Mr. Hobard – mondta erre
Truitt. – Ha meg kívánja változtatni, akkor keresse fel az
állami törvényhozásban dolgozó szenátorát.
– A szenátorunk egy idióta.
– Nos, kérem, ez nem feltétlenül tartozik ránk. Készen
állunk a szavazásra?
– Nem – felelte Hobard élesen. – Maga csak minél
hamarabb le akarja zavarni az ügyet. A szavazás előtt
szeretném megkérdezni a kollégákat, hányan folytattak
már szexuális kapcsolatot fekete nővel. Ha vannak
közöttünk ilyenek, akkor teljes lehetetlenség arra
szavaznunk, hogy vádat emeljünk a két ember ellen.
Mintha egy láthatatlan vákuum minden levegőt
kiszippantott volna a teremből. Néhány esküdt elsápadt.
Mások elvörösödtek a méregtől.
Az egyik fanatikus felhördült: – Soha! Mások pedig:
– Ugyan már, ez nevetséges!
– Magának elment az esze! Szavazzunk már!
– Bűncselekmény történt, nincs más választásunk!
Nix Gridley az egyik sarokban állva figyelte az
esküdteket, és nagyon kellett igyekeznie, hogy ne kezdjen el
mosolyogni. Dunn Ludlow törzsvendég volt az alsóvárosi
színes nyilvánosházban. Milt Muncie-nek egy fekete nő volt
a szeretője, legalább annyi ideje, amióta Nixet először
választották seriffnek. Neville Wray ültetvényesek régi
családjából származott, ahol már nemzedékek óta
keveredtek a fajok. De most a tizenöt esküdt, ki-ki a maga
idétlen módján, együtt ájtatoskodott.
A fajkeveredést hasonló törvények tiltották a többi déli
államban is, de nem azzal a céllal, hogy megakadályozzák a
fehér férfiak és fekete nők között szexuális kapcsolatot – ez
valójában szinte senkit sem zavart. A törvényt azért hozták,
hogy megvédjék a sérthetetlen fehér nőket, és távol tartsák
tőlük a négereket. De a történelem már sokszor
bizonyította, hogy szex közben az emberek nem törvényi
előírásokon törik a fejüket. A törvény semmit sem tudott
megakadályozni, de néha alkalmazták, hogy utólagosan
büntetést szabjanak ki.
Truitt megvárta, amíg mindenki elmondja a magáét,
aztán így szólt: – Haladnunk kell. Szavazzanak, kérem. Aki
támogatja, hogy vádemelés szülessen az ügyben, emelje fel
a kezét.
Tizenöt kéz emelkedett a magasba: Hobard kivételével
az összes esküdt igennel szavazott.
A vádemeléshez nem szükséges egyhangú szavazás, elég
a kétharmados többség, és Truitt még sosem veszített. A
vádesküdtszék hamar végzett még néhány üggyel, és Truitt
bejelentette: – És most következik Mr. Pete Banning ügye.
Szándékos emberölés. Biztos vagyok benne, hogy önök is
pontosan annyit tudnak, mint én. Gridley seriff!
Nix átlépett néhány csizmán meg cipőn, és sikerült
eljutnia az asztal végéhez. A férfiak fele cigarettázott, és Nix
szólt Roy Lesternek, hogy nyissa ki résnyire az ablakot.
Truitt is cigarettára gyújtott, és a mennyezet felé fújta a
füstöt.
Nix először leírta a bűntény színhelyét, aztán körbeadott
két fényképet, amelyek a halott Dexter Bellt mutatták az
irodájában. Összefoglalta Ugri Purdue vallomását, majd
előadta, hogy kiautózott a Banning-birtokra, és letartóztatta
Pete-et, aki megmondta neki, hol találja a fegyvert. Nix
megmutatta a pisztolyt meg a három töltényt, és közölte az
esküdtekkel: semmi kétség, hogy ezek okozták a halálos
sérüléseket. Az állami rendőrség már elküldte a jelentését.
Pete Banning nem hajlandó beszélni az ügyről. Mr. John
Wilbanks képviseli. Amennyiben vádat emelnek ellene, a
közeljövőben kerül sor a tárgyalásra.
– Köszönjük, seriff – mondta Truitt. – Van kérdésük?
Felemelkedett egy kéz, és Milt Muncie azt kérdezte
hangosan: – Szavaznunk kell erről? Tudja, ismerem Pete
Banninget meg Dexter Bellt is, nem akarok én
belekeveredni ebbe.
– Én sem – szólalt meg Tyus Sutton. – Pete Banninggel
nőttem fel, nincsen az rendjén, hogy én most itt ülök.
– Úgy van – helyeselt Paul Carlin. – Hozzá se nyúlok
ehhez az ügyhöz, és ha kényszeríteni próbál, lemondok.
Lemondhatunk a vádesküdtszéki tagságról, nem igaz?
Inkább lemondok, mint hogy bármit mondjak is.
– Nem, nem mondhat le – tudatta vele éles hangon
Truitt, aki úgy érezte, most az egyszer nem lesz olyan
könnyű dolga.
– Na és ha tartózkodnánk? – tette fel a kérdést Joe
Fisher. – Nekem az értelmes dolognak tűnik, hogy
tartózkodunk egy olyan ügyben, amiben személyesen
ismerjük az érintettet. Nem? Mutassa meg nekem, hol
mondja azt a törvény, hogy nem tartózkodhatunk.
Minden szem Truittra szegeződött, aki csakúgy, mint az
állam többi kerületi ügyésze, menet közben alakítgatta a
vádesküdtszéki eljárásra vonatkozó szabályokat. Nem
emlékezett rá, hogy valahol is talált volna utalást a
tartózkodás lehetőségére ilyen esetekben, bár az
kétségtelen: már évek óta bele sem nézett az eljárásjogi
szabályokba. Nagyon megszokta már, hogy kénye-kedve
szerint irányítgathatja az esküdteket, nem foglalkozott ilyen
apróságokkal.
Húzta az időt, próbálta kitalálni, mit válaszoljon, de
közben nem a vádesküdtszéken törte a fejét, hanem a
tárgyaláson. Ha Ford megye férfiai ennyire megosztottak,
és ennyire szeretnének távol maradni az ügytől, hogyan tud
majd ő meggyőzni tizenkettőt, hogy bűnösnek mondja ki
Pete Banninget? Élete legnagyobb ügye a szeme láttára vált
semmivé.
Megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Hadd
emlékeztessen önöket arra, hogy esküt tettek, miszerint
kellő figyelemmel és elfogulatlanul megtekintik az önök elé
tárt bizonyítékokat, és eldöntik, hogy az állítólagos
bűncselekmény megtörtént-e vagy sem. Önök nem azért
vannak itt, hogy ítéletet hozzanak, bűnös-e Mr. Banning,
vagy nem bűnös. Ez nem az önök dolga. Az önök
kötelessége az, hogy eldöntsék, szülessen-e vádemelés
emberölés címén. Majd a bírósági tárgyaláson dől el a
sorsa. Gridley seriff, van önnek kétsége afelől, hogy Pete
Banning meggyilkolta Dexter Bellt?
– Nincs, egyáltalán nincs kétségem.
– Uraim, ez tökéletesen elég a vádemeléshez. Van még
megbeszélnivalónk?
– Én nem szavazok – jelentette ki Tyus Sutton dacosan.
– Pete okkal csinálta, amit csinált, és én nem fogok
ítélkezni.
– Nem kell ítélkeznie! – csattant fel Truitt. – Ha volt oka a
cselekedetére, és van jogi képviselete, akkor majd minden
kiderül a tárgyaláson. Még valaki? – Truitt mérges lett, és
úgy meredt az esküdtekre, mintha hajlandó lenne ökölre
kelni. Ő ismerte a törvényeket, azok meg nem.
Tyus Suttont nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni.
Felállt, és a mutatóujját Truittra szegezte. – Velem nem
lehet kiabálni. Én most elmegyek, és ha beárul engem a
bírónál, hogy bajba keverjen, akkor emlékezni fogok erre,
amikor majd megint a szavazatomat kéri a választáson. És
tudom, hol találok ügyvédet. – Az ajtóhoz masírozott,
kinyitotta, kilépett rajta, majd bevágta maga mögött.
Tizenöt esküdt maradt. Kétharmad szükséges a
vádemeléshez, és az ott maradottak közül legalább hárman
nem akartak szavazni. Truitt hirtelen verítékezni kezdett,
nehezen szedte a levegőt, és közben lázasan törte a fejét.
Elküldheti őket, és a következő hónapban megint
beterjeszti a Banning-ügyet. Elküldheti őket, és új
vádesküdtszéket kér a bírótól. Vagy szavazásra viszi az
ügyet, reménykedik a kedvező végkimenetelben, és ha nem
lesz meg a tíz szavazat, novemberben megint előveszi az
ügyet. Vagy ezt nem lehet? A kétszeres vád alá helyezést
tiltó törvény vajon a vádesküdtszéki ügyekre is vonatkozik?
Sosem került még ilyen helyzetbe.
Úgy döntött, folytatja, mintha már nagyon sokszor is lett
volna ilyen helyzetben. – Van még kérdés?
Az esküdtek közül néhányan aggódva pillantottak
egymásra, de senki sem kívánt csatlakozni Tyus Suttonhoz.
– Jól van – folytatta Truitt. – Aki támogatja, hogy szándékos
emberölés címén vádemelés szülessen Pete Banning
ügyében, emelje fel a kezét.
Minden lelkesedés nélkül, lassan felemelkedett öt kéz.
Majd valamivel később még öt. A többi az asztal alatt
maradt.
– Nem tartózkodhat! – förmedt rá az ügyész Milt
Muncie-re.
– Maga meg nem kényszeríthet rá, hogy szavazzak! –
vágott vissza Muncie dühösen; úgy tűnt, akár verekedni is
kész lenne.
Truitt körbepillantott a helyiségben, gyorsan
megszámolta a kezeket, majd bejelentette: – Tíz szavazat,
elegendő a vádemeléshez. Köszönöm, seriff. Most távozhat.

Múltak a napok, és Pete azzal foglalta el magát, hogy

javítani próbált a fogdában uralkodó viszonyokon. Először
a kávéügyet kellett elrendezni, és ott-tartózkodása
harmadik napján már az egész fogda – minden fogoly,
fegyőr, rendőr
– New Orleans-i Standard Coffee-t ivott. Florry két és fél
kilós zacskókban szállította, és a második látogatása során
megkérdezte Nixtől, mit isznak a fekete foglyok. A férfi azt
felelte, hogy azok nem kapnak kávét, és ez nagyon
felbosszantotta Florryt. Nekiesett a férfinak, és azzal
fenyegetőzött, hogy csak akkor szállítja továbbra is a kávét,
ha mindenki kap belőle.
Otthon kemény munkára fogta Mariettát és Ninevát. A
két asszony attól fogva megállás nélkül sütött-főzött. Florry
majdnem mindennap tortával, pitével, aprósüteménnyel és
brownie-val érkezett, meg szarvas- és marharaguval,
kelkáposztával, vörös babbal, rizzsel, borsóval és
kukoricakenyérrel. A fogdán a koszt minősége minden
fogoly számára drámaian feljavult, olyannyira, hogy a
legtöbben jobb ételeket ettek, mint kint. Amikor Amos
levágott egy hízót, az egész fogda füstölt oldalast evett. Nix
és a fiúk is lakomáztak, meg tudtak spórolni egy kis pénzt
az ebéden. A seriff őrizetébe még egyszer sem került
gazdag fölbirtokos, akinek sok-sok hektáron termett
mindenféle élelmiszer, és akinek személyzete is volt hozzá,
hogy elkészítse.
Az első hét eltelte után Pete meggyőzte Nixet, hogy
nevezze ki fogdaszolgálatosnak – ez azt jelentette, hogy
napközben nincs zárva a cellája, kedve szerint jár-kel, csak
nem hagyhatja el az épületet. Nix szerette volna elkerülni,
hogy olyan szóbeszéd kapjon lábra, miszerint Pete Banning
különleges bánásmódban részesül, és eleinte nem tetszett
neki az ötlet, hogy kinevezze fogdaszolgálatosnak. De
minden valamirevaló fogdában van egy, és Nixnek jelenleg
nem volt. Az utolsó, Homer Galax hat éven keresztül
szolgálta hűségesen a megyét, míg súlyos testi sértésért
kapott büntetését töltötte, de aztán lelépett egy állítólag
tehetős özveggyel. Nixnek sem ideje, sem kedve, sem
energiája nem volt, hogy keresni kezdje.
Végül arra jutott magában a seriff, hogy kinevezheti
Pete-et fogdaszolgálatosnak. Ebbéli minőségében a férfi
felszolgálta az immáron lényegesen jobb minőségű ételt a
másik négy fehér fogolynak, illetve az épület hátsó
részében lévő hat vagy hét feketének. Mivel mindenki
tudta, honnan van az étel, Pete népszerű fogdaszolgálatos
lett. Brigádokat szervezett a fogda tisztán tartására, és
megbízott egy vízvezeték-szerelőt a saját költségén, hogy
mindkét mosdóban cserélje ki modernebbre a
szerelvényeket. Néhány dollárért kialakított egy
szellőzőrendszert, hogy megtisztítsa a dohányfüstös
levegőt, és mindenki, még a dohányosok is, könnyebben
lélegeztek. Az egyik fekete fogollyal felújította a kazánt, és a
cellákban attól fogva szinte hőség lett minden éjszaka. Pete
jól aludt, napközben is sokat szunyókált, óránként
testmozgást végzett, megcsinálta a szükséges gyakorlatokat,
és biztatta új cimboráit, hogy ők is tornázzanak. Amikor
unatkozott, regényeket olvasott, majdnem olyan gyorsan,
ahogy Florry szállította a könyveket. A parányi cellában
nem volt polc, úgyhogy az elolvasott könyveket Florry
visszavitte Pete dolgozószobájába, ahol az évek során több
ezer könyv gyűlt össze. A férfi hírlapokat és folyóiratokat is
olvasott, amelyeket szintén a nővére biztosított.
Pete felajánlotta az olvasnivalót a többieknek is, de
kevéske érdeklődés mutatkozott. Azt gyanította, hogy nem,
vagy csak alig tudnak olvasni. Hogy elüsse valamivel az
időt, pókerezett Leon Colliverrel, a szemben lévő cella
lakójával. Leont nem áldotta meg sok ésszel az Úr, de a
kártyához nagyon értett, és így Pete, aki rengeteg
kártyajátékot megtanult a seregben, remek partnert talált
magának. A kedvence a cribbage volt, és Florry behozta a
pontjelző táblát. Leon még sosem hallott erről a
kártyajátékról, de gond nélkül megtanulta, és egy óra
elteltével már ötcentes nyerésben volt. Egycentes alapon
játszottak. Váltóval is lehetett fizetni, és valójában egyikük
sem számított arra, hogy egyszer majd pénzt is kap.
Késő délutánonként, miután minden munkát elvégeztek,
és a fogda ragyogott a tisztaságtól, Pete kinyitotta Leon
cellájának az ajtaját, kivitték a rozoga székeket a folyosóra,
és így eltorlaszolták az utat. A pontjelző táblát egy
furnérlemezre tették, amit Pete a cellájában tartott. Egy
egykor szögek tárolására szolgáló fahordón egyensúlyozták.
Elkezdtek játszani. Leon valahogyan megoldotta, hogy
mindig legyen nála egy kukoricawhiskey-vel teli laposüveg
(természetesen a családi fekete szeszfőzdében készült), de
Pete eleinte nem mutatott semmi érdeklődést. Ám ahogy
múltak a napok, elfogadta, mire számíthat: vagy kivégzik,
vagy élete végéig börtönben lesz. Akkor meg miért ne
igyon? A vad kártyapartik közben Leon körbepillantott,
végignézett a folyosón, aztán előhúzta a nadrágja zsebéből
az üveget, letekerte a tetejét, ivott egy kortyot, majd
megkínálta Pete-et. Ő is meggyőződött róla, hogy senki sem
látja őket, meghúzta az üveget, aztán visszaadta. Szó nincs
arról, hogy önzők lettek volna – egész egyszerűen nem volt
elég ital. Ráadásul minden fogdában van besúgó, és Gridley
seriff nem tűrte az ivászatot.
A pontjelző tábla fölé görnyedtek, és éppen az
eredményt tárgyalták ki, amikor nyílt az ajtó, és Nix lépett a
folyosóra. Néhány papírt tartott a kezében.
– Jó estét, emberek – mondta. A két fogoly udvariasan
bólintott. A seriff odaadta a papírokat Pete-nek. – Ma
összeült a vádesküdtszék, tessék, itt a vádemelés. Szándékos
emberölés.
Pete kiegyenesedett ültében, és átvette a papírokat. –
Gondolom, nincs semmi meglepetés.
– Az égvilágon semmi. Január hatodikán lesz a tárgyalás.
– Hamarabb nem lehet?
– Az ügyvédjével beszéljen erről. – Nix sarkon fordult és
elment.
 Kilencedik fejezet

Egy hónappal a férje halála után Jackie Bell a szüleihez

költözött a gyerekeivel, a Georgia állambéli Rome-ba.
Magukkal vitték azt a néhány szerény bútort, ami nem a
parókia berendezéséhez tartozott. És persze az elmúlt öt év
gyönyörű emlékeit. Jackie fájdalmas búcsút vett a
gyülekezettől, amelytől olyan sokat kaptak. És Jackie
magával vitte a férjét is. A gyilkosság utáni káoszban
beleegyezett, hogy Clantonban temessék el, mert ez tűnt a
legegyszerűbb megoldásnak. De nem Mississippiben
születtek, egyetlen rokonuk sem élt ott, nem kötötte őket
oda semmi, és Jackie haza akart menni. Miért hagyja ott a
férjét? Mindennap kiment a temetőbe, hogy virágot tegyen
a sírra, és sírjon egy jót. Úgy tervezte, hogy az élete végéig
ragaszkodni fog ehhez a szertartáshoz, és hamar átlátta,
hogy Georgiából megoldhatatlan lenne. Dexter is Rome-ban
született, és Jackie újra eltemettette, a metodista templom
mögötti kis temetőben.
Akkor házasodtak össze, amikor Dexter az atlantai
lelkészképzőben tanult. A diplomaosztás után kezdődött
nomád utazásuk: Dexter kinevezték segédlelkésznek egy
floridai templomba. Onnan aztán ide-oda vetődtek a déli
államokban, majd végül néhány hónappal Pearl Harbor
előtt kikötöttek Clantonban.
Jackie a férje halála napjáig szerette Clantont, de nem
sokkal a temetés után rájött, hogy nem bír sokáig ott
maradni. A legsürgetőbb oknak az számított, hogy az
egyháznak szüksége volt a parókiára az új lelkész érkezése
miatt, aki majd beköltözik a családjával. Az egyház vezetői
nagyvonalúan felajánlották, hogy egy évig ingyen
gondoskodnak a lakhatásukról, de Jackie nem élt a
lehetőséggel. Költözésük másik és jóval fontosabb indoka az
volt, hogy a gyerekek rettenetesen szenvedtek. Imádták az
apjukat, és nem tudták elfogadni, hogy nincs többé. És egy
ilyen kisvárosban rajtuk maradna a bélyeg: az apjukat
gyanús körülmények között meggyilkolták. Jackie arra a
helyre költözött velük a védelmükben, amit csak a
nagyszüleik otthonaként ismertek.
Miután letelepedtek Rome-ban, és a gyerekek elkezdtek
újra iskolába járni, Jackie rájött, hogy ez csak átmeneti
megoldás. A szülei egy szerény házban laktak, három
gyerekkel nem fértek el benne. Tízezer dolláros
életbiztosítást kapott, így bérelhető lakás után nézhetett.
Egyre kevesebbet járt templomba, és ez nagyon aggasztotta
a szüleit. Hitbuzgó metodisták voltak, akik minden
vasárnap ott ültek a templomban. Ami azt illeti, a világnak
ezen a részén nagyon kevesen maradtak távol az
istentiszteletről, és azokról a kevesekről meg nagyon sokat
beszéltek a népek. Jackie nem sok kedvet érzett a
magyarázkodáshoz, de azt világossá tette a szülei számára,
hogy megingott a hite, és sok mindent újra át kell
gondolnia. Magában persze sokszor feltette a nyilvánvaló
kérdést. A férje, Krisztus hűséges szolgája és követője, a
Szentírást olvasta és a prédikációjára készült, amikor
meggyilkolták. Miért pont őt nem tudta megvédeni az Úr?
Ha mélyebben elgondolkodott, felmerült egy még
nyugtalanítóbb kérdés. Van egyáltalán Isten? Már az is
rettegéssel töltötte el, hogy ezen emészti magát, de nem
tagadhatta, hogy nem biztos a válaszban.
Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy – legalábbis az
anyja szerint – beszélni kezdjenek róla az emberek, de ezzel
egyáltalán nem törődött. Sokkal nagyobb szenvedést élt át
annál, hogy azt bármiféleképpen érintsék is a helyi
pletykák. A gyerekek nehezen boldogultak az új iskolában.
Komoly kihívást jelentett a mindennapi ügyek intézése.
Két héttel azután, hogy beköltöztek a nagyszülőkhöz, el
is költöztek: Jackie kibérelt egy házat a város másik végén.
Egy Errol McLeish nevű ügyvéd volt a tulajdonosa, egy
harminckilenc éves agglegény, akit Jackie még a rome-i
középiskolából ismert. McLeish és Dexter egy osztályba
jártak, de más körökben mozogtak. Mint a kisvárosban
mindenki, McLeish is tudott a tragédiáról, és segíteni akart
az ifjú özvegyasszonynak.
Jackie heteken keresztül alig evett, éppen csak annyit,
hogy ne haljon éhen, és így végül leadott annyit, amennyit
hat évvel korábban, az utolsó terhessége idején szedett fel.
A fogyásnak ezt a módját senkinek sem ajánlotta volna, de
az kétségtelen, hogy ez kedvező hozadéka volt az átélt
szörnyűségeknek, történetesen az egyetlen. Amikor
megnézte magát a tükörben, el kellett ismernie, hogy évek
óta nem volt ilyen vékony. Harmincnyolc évesen egy
dekával sem volt nehezebb, mint az esküvője napján, és
elégedetten nyugtázta, hogy megint látszik a csípőcsontja. A
szeme viszont felpüffedt és vöröslött az állandó sírástól, és
megfogadta magában, hogy végre abbahagyja.
McLeish hetente kétszer benézett hozzá, Jackie meg,
amikor számított a férfi érkezésére, egyre gyakrabban
festette ki magát és szűkebb ruhákat vett fel. Eleinte
bűntudatot érzett, hiszen Dexter még ki sem hűlt a földben,
de hát még csak nem is flörtölt. Többször is leszögezte
magában, hogy nem keres új kapcsolatot, és már soha nem
is fog, amúgy is kevés a tanult agglegény Rome-ban. Most
már egyedülálló nő, miért baj, ha jól néz ki?
Ami McLeisht illeti, csinosnak találta Jackie-t, de úgy
gondolta, súlyos terhet cipel magával. Az egy dolog, hogy
özvegy, idővel ez majd nem jelent problémát. De nem akart
egy készen kapott családot, ami, egyke gyerek lévén, aki
kevés időt töltött más gyerekek társaságában, kifejezetten
nyomasztóan hatott rá. De mégsem tétlenkedett,
kihasználta a nő fájdalmát és azt, hogy egyedül van. És
hamarosan más irányt vett a kapcsolatuk.
A férfit valójában a polgári perben rejlő lehetőségek
érdekelték. Számos ingatlana volt, de mindegyiket súlyos
jelzálog terhelte, és egyéb ügyleteiből is komoly adósságok
halmozódtak fel. Tízévnyi ügyvédkedés után rájött, hogy
ezzel a munkával sosem fog sok pénzt keresni. Miután
Jackie visszaköltözött Rome-ba, McLeish egyre-másra
állította fel a csapdákat. Clantonba utazott, és addig
szaglászott a bíróságon, amíg eleget nem tudott
Banningékről. Hosszú órákon keresztül tanulmányozta a
tulajdoni lapokat, és amikor megtörtént, amire számítani
lehetett, vagyis megkérdezték tőle, mit keres ilyen
elszántan, azt válaszolta, hogy „egy nagy olajés gázvállalat”
közvetítő ügynöke. Ahogy várta, ennek hamar híre kélt a
bíróságon, a főtéren meg az ügyvédi irodákban, és Clantont
először és egyben utoljára hatalmába kerítette az olajláz.
Ügyvédek és jogi asszisztensek poros kataszteri
nyilvántartásokat bújtak, közben hegyezték a fülüket,
nincs-e valami új pletyka, és feszülten figyeltek, nem
bukkannak-e fel idegenek a városban. McLeish viszont
hamarosan eltűnt, éppen olyan csöndben, ahogy érkezett,
és a városban majd’ mindenki azon rágódott, mikor indul
fellendülésnek a clantoni olajipar. A férfi visszatért Rome-
ba, ahol rendszeresen látogatta az özvegyen maradt Mrs.
Bellt. Sosem tűnt tolakodónak, figyelmes és előzékeny volt,
már-már tiszteletteljesen viselkedett, mintha pontosan
értené, micsoda felfordult világban él az asszony, amitől ő
távol akar maradni.
1946-ban háromszázhetvenöt hallgató tanult a Hollins
Egyetemen, mindannyian nők. A százéves intézménynek
kiváló híre volt, különösképpen a felsőbb osztálybeli déli
hölgyek körében. Stella Banning azért választotta, mert
édesanyja tehetős memphisi barátnői közül is sokan
tanultak ott. Liza viszont nem, elsősorban azért, mert a
családja nem engedhette meg magának.
A lányok körbevették Stellát, óvták-védték mindentől.
Alig tudták elhinni, hogy ezt a csinos és aranyos lányt ilyen
szörnyű családi tragédia érte, és abban mindannyian
egyetértettek, hogy nem az ő hibája. Egyik egyetemista sem
járt még Clantonban. Néhányan hallottak róla, hogy Stella
apja háborús hős, de a legtöbb lánynak ez nem sokat
számított. Egyikük sem találkozott a szüleivel, Joel viszont,
amikor ott járt egy hétvégén, sokakra mély benyomást
gyakorolt.
A gyilkosságot követő hetekben Stella egy percre sem
maradt egyedül. Két szobatársa mindig ott volt mellette
éjszakánként, amikor rendszeresen felriadt és zokogni
kezdett. Napközben is körülvették a barátnői, és
gondoskodtak róla, hogy legyen mivel foglalkoznia. A
tanárai megértették a helyzetét, elnézték neki, hogy távol
marad az órákról, és megengedték, hogy határidőn túl adja
be a házi dolgozatait. Az egyetem pszichológusai
mindennap beszéltek vele. A rektor is odafigyelt rá, hetente
kétszer jelentést kért róla az egyik beosztottjától. Rövid
időn belül kiderült, hogy nem mehet haza a hálaadás
ünnepére. Az apja úgy rendelkezett, hogy maradjon távol. A
meghívások valóságos áradata zúdult Stellára, barátnőktől
és tanároktól egyaránt, még olyan lányoktól is, akiket alig
ismert.
Stella könnyekig meghatódott, és hálás köszönetet
mondott mindenkinek. Ginger Reeddel, talán a legjobb
barátnőjével ült vonatra Roanoke-ban, és elindultak a
Virginia állambéli Alexandriába, hogy egy héten keresztül
bulizzanak a fővárosban. Stella egyszer már járt ott, akkor
is Gingerrel, és elkápráztatták a csillogó fények. Bár erről
sem a szüleinek, sem Joelnek nem beszélt, úgy tervezte,
hogy a remélhetőleg mihamarább megtörténő
diplomaszerzés után egy nagyváros felé veszi az irányt. A
listáján New York vezetett a második Washington és az
erősen lemaradó harmadik, New Orleans előtt. Már jóval a
gyilkosság előtt tudta, hogy sosem fog Ford megyében élni.
A gyilkosság után viszont még a közelében sem szeretett
volna lenni annak a vidéknek.
Bármilyen szörnyűségek történtek is most, változatlanul
az volt az eltökélt szándéka, hogy író lesz. Imádta Eudora
Welty novelláit és Carson McCullers bizarr és színes
figuráit. Mindketten erős déli nők voltak, és hitelesen írtak
családokról, konfliktusokról meg a Dél viharos
történelméről, és sikeresnek bizonyultak egy olyan
időszakban, amikor férfiak uralták az amerikai irodalmat.
Stella elolvasott mindent, írók és írónők műveit, s az a
meggyőződés alakult ki benne, hogy van számára hely.
Gyakran gondolkodott azon, mostanában különösen, hogy
esetleg majd a saját családjáról szóló történetekkel kezdi, de
tudta, ez nem fog megtörténni.
Egy New York-i folyóiratnál szerez majd magának állást,
a barátnőivel bérel egy olcsó lakást Brooklynban, és amint
megszokja új életét, no és persze megszállja az ihlet, nekifog
az első regényének. Majdnem biztosra vette, hogy a szülei
Florry nénikéjével együtt támogatni fogják, ha kell. Banning
lány lévén abban a szavakban sosem megfogalmazott
hitben nőtt fel, hogy a föld mindig a családé lesz, és bőséges
megélhetést biztosít.
Parádésan jó élet New Yorkban, biztos állás egy
folyóiratnál, és a tudat, hogy otthon van pénz. Izgalmas
álom volt, és megvalósítható – egészen a gyilkosságig. Az
otthon most távolinak tűnt, és semmi sem volt biztos.
Ginger családja a régi városrészben élt, egy
tizennyolcadik századi, palotaszerű épületben a Duke
Streeten. A szülei és a húga tudtak róla, milyen rettenetes
dolgok történtek a Banning családban, de egyetlenegyszer
sem hozták szóba. Stella egy héten keresztül koktélpartikra
járt meg hosszú vacsorákra, sétált a Potomac partján, és
elvitték néhány olyan szórakozóhelyre, ahová főleg
egyetemisták jártak, akik cigarettáztak, a kelleténél többet
ittak, swing-zenekarokat hallgattak és egész éjszaka
táncoltak.
A hálaadás napján felhívta Florry nénit, és úgy
beszélgettek tíz percen keresztül, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne. Joel az egyik egyetemi társa
családjánál vendégeskedett Kentuckyban, és Florry arról
számolt be, hogy állandóan vadászik, élvezi a szünetet.
Karácsonykor együtt lesznek, ígérte a nénikéje.

Késő délután Florry betett egy kosárba két sült pulykát,

krumplit, répát, céklát meg fehérrépát; vitt még
pecsenyeszaftot egy serpenyőben, péksüteményt és diós
pitét. A fogdához hajtott a pazar lakomával, ahol a testvére
csak a felügyelete mellett vághatta fel a pulykát. Minden
fogoly kapott az ételből, és Mr. Tick Poley is, a
részmunkaidős, vénséges fegyőr, aki éjszakánként és a
legtöbb ünnepen volt szolgálatban, hogy Nix és az emberei
hazamehessenek. Florry és Pete kettesben vacsorázott a
seriff irodájában; a fegyverszekrény most is nyitva állt. Egy
senki által sem őrzött ajtó nyílt a murvával felszórt
parkolóra. Tick egyedül, a fogda előterében evett, a bejárat
mellett.
Pete bekapott néhány falatot, aztán cigarettára gyújtott.
Bármennyire is igyekezett a nővére, még mindig keveset
evett, soványnak tűnt, és mivel soha nem ment ki a szabad
levegőre, sápadt volt. Florry ezt meg is jegyezte, ahogy
szokta. Pete pedig szokása szerint meg sem hallotta, mit
mond. Viszont akkor kicsit jobb kedvre derült, amikor
Florry elmondta, hogy beszélt telefonon Stellával és Joellel.
A nővére változata úgy hangzott, hogy a gyerekek egészen
jól vannak, élvezik a szünetet. Pete el-elrévedő tekintettel,
mosolyogva dohányzott.
 Tizedik fejezet

Hálaadás ünnepére harmadszor és egyben utoljára szedték

le a gyapotot. Pete elégedett volt a terméssel. Figyelte a
piacokat, és minden héten, amikor Buford bement hozzá a
fogdára, átnézte az üzleti könyveket. Csekkeket írt alá,
kifizette a számlákat, ellenőrizte a számlaegyenlegeket, és
megmondta, hogyan és mikor adják el a gyapotot a
memphisi tőzsdén. Utasítást adott rá, hogy nyissák ki újra a
színesek iskoláját a birtokán, továbbá jóváhagyta a tanárok
fizetésemelését és az új kályhák vásárlását télre. Buford
rettenetesen szeretett volna megvenni egy John Deere
traktort, a legújabb típust. A legtöbb nagy gazdálkodónál
már használtak ilyet, de Pete nemet mondott; talán majd
később. Mivel ilyen bizonytalan jövő előtt állt, nem szívesen
költött sok pénzt.
Errol McLeish feszülten figyelte, hogy alakul a gyapot
ára. Georgiában majdnem olyan sok gyapot termett, mint
Mississippiben, így hát tudott egyet s mást a vonatkozó
gazdasági, pénzügyi kérdésekről. Ahogy növekedett a
növény azonnali ára a Memphisi Gyapottőzsdén, úgy tett a
férfi egyre többet azért, hogy Jackie Bell jól érezze magát.

Heteken keresztül tartó vita, gondolkodás és kutatómunka

után John Wilbanks és a fivére, Russell úgy döntött, hogy
Pete Banning tárgyalására nem kerülhet sor Clantonban.
Helyszínváltoztatást fognak kérni, hogy valahol jó messze
tárgyalják az ügyet.
 Az még némi bizakodásra adott okot, hogy a bírósági
pletykák szerint a vádesküdtszék tagjai majdnem
fellázadtak Miles Truitt ellen. A jelek szerint az ügyfelüknek
volt néhány barátja és csodálója, akik együtt éreztek vele,
és a vádemeléshez éppen hogy csak elegendő szavazat gyűlt
össze. De csak szóbeszédet hallottak, és mivel a
vádesküdtszék üléseiről semmilyen jegyzőkönyv nem
készült, és az ott elhangzottak elvileg bizalmasnak
minősülnek, nem tudhatták pontosan, mi is történt. Idővel
egyre valószínűbbnek tűnt, hogy nem számíthatnak
pártatlan esküdtszékre. A két ügyvéd és a beosztottaik
számtalan baráttal és ismerőssel beszélgettek a megyében,
hogy megpróbálják felmérni, milyen a közhangulat.
Konzultáltak a városban dolgozó más ügyvédekkel, két
nyugdíjas bíróval, néhány egykori rendőrrel meg öreg
seriffel. Mivel az esküdtszék kizárólag fehér férfiakból áll
majd, és biztosra vehetően mindannyian tagjai valamelyik
gyülekezetnek, nyilvánvalóan beszéltek lelkészekkel meg
más felekezetekhez tartozó emberekkel. A feleségek
beszéltek más feleségekkel más templomokban, kertész-
vagy bridzsklubban, de bárhol el lehetett kezdeni egy ilyen
témájú beszélgetést.
Világossá vált, legalábbis John Wilbanks számára, hogy
az emberek zöme határozottan az ügyfele ellen van. Egyre
gyakrabban hallottak hasonló elítélő véleményt ők is, meg
barátok, beosztottak: „Bármilyen konfliktus volt a két férfi
között, vérontás nélkül is el lehetett volna intézni.” És az a
tény, hogy Pete Banning egy szót sem hajlandó szólni a saját
védelmében, csak még könnyebbé tette az ítélkezést.
Legendás háborús hős marad, de ok nélkül senkinek sincs
joga gyilkolni.
John irányítása mellett az ügyvédi iroda alapos
kutatómunkát végezve áttekintette, milyen
helyszínváltoztatásra vonatkozó kérelmeket nyújtottak be
az amerikai jogtörténetben. Az ügyvéd összeállított egy
ötvenoldalas, mesteri tényvázlatot, hogy kellően
alátámasszák a kérelmet. A munka hosszú-hosszú órákon
keresztül tartott, és végül parázs vitához vezetett a két fivér
között, mégpedig a honoráriumuk egyre sürgetőbb
kérdéséről. John eddig vonakodott mindezt szóba hozni
Pete előtt, de mostanára elkerülhetetlenné vált.
Ott volt még az a jelentéktelennek aligha mondható
kérdés is, hogy mire alapozzák a védelmet. Amikor John
megemlítette a beszámíthatatlanságra való hivatkozás
lehetőséget, Pete nem válogatta meg a szavait, kerek perec
megmondta, mit gondol erről. Csakhogy ezenkívül mással
nem nagyon lehetett érvelni az esküdtek előtt. Nem lehet
kérdéses, hogy az az ember, aki közvetlen közelről három
golyót ereszt a másikba, nincs a szellemi képességei teljes
birtokában. De amennyiben egy ügyvéd erre kívánja
alapozni a védelmet, tájékoztatnia kell a bíróságot és
benyújtania egy tényvázlatot, amit John el is készített, és be
is nyújtott volna a helyszínváltoztatásra vonatkozó
kérelemmel együtt.
Ehhez szüksége volt az ügyfele jóváhagyására. Addig
civódott Nix Gridley-vel, amíg meg nem kapta, amit akart,
és egy héttel karácsony előtt, késő délután Nix és Roy Lester
a fogdából a főtérre hajtott Pete Banninggel. Ha élvezte is,
hogy szabad levegőt szippanthat, nem mutatta. Nem nézte
meg az ünnepi díszbe borult kirakatokat, a jelek szerint
egyáltalán nem érdekelte, mi történik a városban, úgy tűnt,
azt sem értékeli, hogy az irodában, és nem a fogdában
találkozhat az ügyvédjével. Megbilincselve, kalappal a fején
összehúzta magát a hátsó ülésen, és a rövid autóút alatt
végig a lábát tanulmányozta. Nix a Wilbanks-épület mögött
parkolt le, és senki sem látta, hogy Pete két rendőr
kíséretében belép a hátsó bejáraton. Odabent levették a
bilincsét, majd követték John Wilbankset az emeleten lévő
irodába. Az ügyvéd titkárnője kávét meg aprósüteményt
szolgált fel Nixnek és Roynak a földszinti fogadótérben.
Russell az egyik székre ült, John a másikra, Pete pedig
velük szemben, a dohányzóasztal túloldalán, a
bőrkanapéra. Megkíséreltek könnyedén társalogni, de
meglehetősen esetlenre sikerült a próbálkozás. Hogy lehet
az időjárásról meg az ünnepekről csevegni egy férfival, aki
arra vár a fogdában, hogy emberölés vádjával bíróság elé
álljon?
– Mi a helyzet a fogdán? – érdeklődött John.
– Minden rendben – felelte Pete faarccal. – Láttam már
rosszabbat is.
– Hallom, afféle góré lettél.
Parányi vigyor, semmi több. – Nix megtett
fogdaszolgálatosnak, így nem kell állandóan a cellában
ülnöm.
– Úgy hírlik, hogy a foglyok szépen híznak, hála
Florrynak – jegyezte meg Russell mosolyogva.
– Sokkal jobb lett a koszt, ez tény – mondta Pete, és
cigarettáért nyúlt.
John és Russell egymásra pillantottak. Russell elfoglalta
magát azzal, hogy rágyújtott, John így egyedül maradt a
kellemetlen feladattal. Megköszörülte a torkát. – Nézd, Pete,
eddig még nem beszéltünk az ügyvédi honoráriumról. Az
irodánk sok munkaórát tölt az üggyel. A tárgyalás három
hét múlva lesz, és addig lényegében nem is foglalkozunk
mással. Ideje, hogy megkapjuk, ami jár.
Pete vállat vont. – Előfordult már, hogy küldtetek nekem
egy számlát, és nem kaptátok meg, ami jár?
– Nem, de eddig még egyszer sem vádoltak szándékos
emberöléssel.
– Mekkora összegről beszélünk?
– Ötezer dollárra van szükségünk, és hidd el, ez nagyon
méltányos.
 Pete megtöltötte füsttel a tüdejét, kifújta, aztán a
mennyezetre nézett. – Tudni sem szeretném, mennyi lenne
a nem méltányos. Miért ilyen sok?
Russell úgy döntött, ő is ringbe száll. – Azért, mert
rengeteget dolgozunk az ügyön. Csak az időnket tudjuk
árulni, de ezzel most nem keresünk egy vasat sem. Az
irodánk időtlen idők óta képviseli a családodat, régi barátok
vagyunk, és azért vagyunk itt, hogy megvédjünk. De
fizetnünk kell az irodai költségeket, a számlákat.
Pete a hamutartóba pöccintette a hamut, aztán gyorsan
szippantott egyet a cigarettából. Nem lett mérges, nem
lepődött meg. Az arca nem árult el semmit. Végül így szólt:
– Rendben, megnézem, mit tehetek.
A francba, azt teheted, hogy kiállítasz egy rohadt csekket
– John ezt mondta volna szíve szerint, de inkább csöndben
maradt. A kérdést szóba hozták, Pete nem fogja elfelejteni.
Majd később még beszélnek róla.
Russell felemelt néhány papírt az asztalról. – Van itt egy
kis olvasnivaló neked, Pete. Előzetes indítványok a
tárgyalásra, de a benyújtás előtt el kell olvasnod, és alá is
kell írnod.
Pete átvette a papírokat,és beléjük pillantott. – Elég sok
minden van itt. Foglaljátok inkább össze, de lehetőleg úgy,
hogy én is értsem.
John mosolyogva bólintott. – Természetesen, Pete. Az
első indítványban azt kérjük, hogy a tárgyalásra ne ezen a
bíróságon kerüljön sor, hanem valahol jó messze innen.
Úgy látjuk, hogy a közhangulat erőteljesen ellened van, és
biztosak vagyunk benne, hogy nagyon nehéz lenne
együttérző esküdteket találni.
– Hová akarjátok vinni a tárgyalást?
– A tárgyalási gyakorlat szerint ez kizárólag a bíró
mérlegelésén múlik. Oswalt bírót ismerve azt mondhatjuk,
hogy úgy akarja megtartani magának a tárgyalást, hogy
minél kevesebbet kelljen utaznia. Úgyhogy ha elfogadja az
indítványunkat, amire egyébként nagyon csekélyke esély
van, itt tartja majd valahol a közelben. Vitatkozni, érvelni
fogunk, de mindenhol jobb lenne, mint itt.
– Miért gondoljátok így?
– Mert Dexter Bell népszerű lelkész volt, népes
gyülekezetet vezetett, és még nyolc metodista templom van
a megyében. A hívők számát tekintve a második
legnagyobb felekezet a baptisták után, és ez egy újabb
problémát jelent. A baptisták és a metodisták első
unokatestvérek, Pete, minden komolyabb ügyben össze
szoktak fogni. Politika, whiskey, oktatás. Arra lehet
számítani, hogy ezek együtt menetelnek.
– Tudom. De én is metodista vagyok.
– Igen, és vannak is támogatóid, régi barátok, ilyenek. De
a legtöbben csak hidegvérű gyilkost látnak benned. Azt
hiszem, ezzel nem vagy tisztában. Ebben a megyében az
emberek úgy gondolnak Pete Banningre, mint egy háborús
hősre, aki csak maga tudja, miért, bement a templomba, és
agyonlőtt egy fegyvertelen lelkészt.
A nyomaték kedvéért Russell hozzátette: – Pete,
szemernyi esélyed sincs.
Pete úgy vonta meg a vállát, mintha ez egyáltalán nem
érdekelné. Megtette, amit meg kell tenni, a francba a
következményekkel. Mélyet szippantott a cigarettából,
gomolygott a füst az irodában. – Miből gondoljátok, hogy
jobb lenne a helyzet egy másik megyében?
– Ismered a metodista lelkészeket Polk, Tyler vagy
Milburn megyében? Természetesen nem. Ezek a megyék itt
vannak mellettünk, de alig ismerünk olyanokat, akit ott
élnek. Vagyis nagyjából biztosra vehetjük, hogy egyikőtöket
sem ismerik személyesen.
– Kerülni szeretnénk, hogy személyes kapcsolat legyen
közted és az esküdtek között – magyarázta Russell. – Biztos
vagyok benne, hogy az ottaniak is olvasták az újságot, de
sosem találkoztak sem veled, sem Dexter Bell-lel. Ha nincs
személyes kapcsolat, nagyobb esélye van annak, hogy nem
a nyers érzelmek dominálnak, és sikerül kételyt
ébresztenünk.
– Kételyt? Mondjál már erről valamit. – Pete mintha
kicsit meglepődött volna.
– Egy perc, és erre is rátérünk – felelte John. –
Egyetértesz, hogy helyszínváltoztatást kell kérnünk?
– Nem. Ha már mindenképpen lesz tárgyalás, akkor itt
legyen.
– Igen, Pete, mindenképpen lesz tárgyalás. Csak úgy
tudod elkerülni a tárgyalást, hogy bűnösnek vallod magad.
– Azt kéred, hogy valljam magam bűnösnek?
– Nem.
– Akkor jó, mert nem vagyok bűnös, és nem kérek
helyszínváltoztatást. Ez az otthonom, mindig is az volt,
ahogy az őseimnek is, és ha Ford megye polgárai el akarnak
ítélni, akkor az ott történik majd az utca túloldalán, a
bíróságon.
John és Russell elkeseredetten néztek össze. Pete a
dohányzóasztalra tette a papírokat anélkül, hogy akár egy
szót is elolvasott volna. Megint cigarettára gyújtott,
komótosan keresztbe tette a lábát, és úgy meredt Johnra,
mintha azt akarná kérdezni: „Mi a következő kérdés?”
John a kezébe vette a tényvázlat másolatát, és nagy
zajjal lecsapta az asztalra. – Tessék! Egy hónapnyi munkánk
van benne!
– Gondolom, fizetnem is kell érte. Ha előbb megkérdezel,
megspórolhattad volna a munkát. Nem csoda, hogy ilyen
magas a honoráriumod.
John fortyogott a dühtől, Russell majd’ szétrobbant, Pete
meg békésen dohányzott. Hosszú csend után így folytatta: –
Figyeljetek, fiúk, fizetek én szívesen, főleg, hogy ilyen
slamasztikában vagyok, na de ötezer dollárt? Majdnem
négyszáz hektáron gazdálkodom, ahol pokoli keményen
kell dolgozni nyolc hónapon keresztül harminc embernek,
és ha mázlim van, meg az idő is jó, és az azonnali ár
magasan marad, a trágya is jó minőségű, nem jön
ormányosbogár, és sikerül elég melóst találnom, akkor
minden harmadik vagy negyedik évben szép a termés, és a
számlák kifizetése után marad húszezer dollár. A fele
Florryé. Nekem marad tízezer, és ennek a felét kéritek.
– Túl alacsonyak ezek a számok – jelentette ki John
habozás nélkül. Az ő családja több gyapotot termelt, mint
Banningék. – Az unokatestvérünknek nagyon jó termése
volt, ahogy neked is.
Russellnek is volt mondandója. – Ha sokallod az ügyvédi
díjat, Pete, nyugodtan fordulj máshoz. Van még jó néhány
ügyvéd a városban. Mi csak azon vagyunk, hogy minél
jobban végezzük a munkánkat.
– Ugyan már, fiúk – mondta Pete. – Vagy ezer éve
gondoskodtok rólam meg a családomról. Semmi gond, hogy
ennyit kértek, de eltarthat egy ideig, amíg összeszedek
ennyi pénzt.
John és Russell szinte biztosra vette, hogy gond nélkül ki
tudna állítani egy csekket, de hát végül is gazdálkodó, és az
ilyen emberek akkor is boldogok, ha akár csak öt centet is
meg tudnak spórolni. És némi együttérzés is munkálkodott
az ügyvédekben, hiszen aligha fog még valaha gazdálkodni,
viszont rövidesen meghal a villamosszékben, vagy jóval
később valami szörnyű börtönkórházban. Nem éppen
fényes kilátások vártak rá, és nem tudtak haragudni rá,
amiért szeretne minél többet megspórolni.
Kopogtattak az ajtón, majd egy titkárnő lépett be elegáns
kávéskészlettel. Három porceláncsészébe töltött kávét,
majd tejszínt és cukrot kínált. Pete szívesen próbált ki más
márkát is, ivott egy kortyot, és elnyomta a cigarettáját.
 Miután a nő kiment az irodából, John így szólt: – Jól van,
lépjünk tovább. Van még egy beadvány, amit meg kell
beszélnünk. Az egyetlen lehetőségünk az, hogy pillanatnyi
elmezavarra hivatkozunk. Ha nem találnak bűnösnek, ami
persze fölöttébb valószínűtlen, akkor az csak azért
történhet, mert meg tudjuk majd győzni az esküdteket,
hogy képtelen voltál észszerűen gondolkodni, amikor
meghúztad a ravaszt.
– Már megmondtam, hogy nem akarom ezt.
– Meg is értettem, Pete, de itt nem csak arról van szó,
hogy mit akarsz, hanem inkább arról, milyen lehetőségeink
vannak. Csak a beszámíthatatlanságra alapozhatjuk a
védelmet. Ennyi. Ha ezt nem tesszük, akkor csak annyi lesz
a dolgunk, hogy akárcsak a közönség, végignézzük, amint
az ügyész keresztre feszít. Ezt akarod?
Pete megint csak a vállát vonogatva fejezte ki, hogy neki
mindegy. – Tegyétek a dolgotokat, de én nem fogom
eljátszani, hogy elment az eszem.
– Találtunk egy memphisi pszichiátert, aki hajlandó
megvizsgálni, majd a védelem tanújaként vallomást tenni a
tárgyaláson. Közismert szakember, és nagyon hatékony tud
lenni ilyen helyzetekben.
– Ha azt mondja rólam, hogy őrült vagyok, akkor
közönséges pancser – jelentette ki Pete mosolyogva, mintha
nagyon szellemeset mondott volna. De egyik ügyvéd sem
mosolygott. John belekortyolt a kávéba, Russell pedig ismét
cigarettára gyújtott. Nem csak sűrű füst keringett a
levegőben, de szinte tapintható volt a feszültség is. Az
ügyvédek minden tőlük telhetőt megtettek, az ügyfelük
mégsem értékelte a munkájukat, és nem volt tisztában a
saját helyzetével.
John megköszörülte a torkát, és kissé arrébb csusszant a
széken. – Hadd foglaljam össze, hol tartunk most, Pete. Nem
tudjuk mire alapozni a védelmet, nincs magyarázatunk a
történtekre, és semmi esélyünk arra, hogy egy kevésbé
ellenséges környezetben bonyolítsuk le a tárgyalást. És
neked ez megfelel így?
Pete megvonta a vállát, nem szólt semmit.
John úgy masszírozta a homlokát, mintha fejfájás
gyötörné. Másodperceken keresztül egy szó sem hangzott
el. Russell végül így szólt: – Van itt még valami, Pete, amiről
tudnod kell. Utánanéztünk egy kicsit Dexter Bellnek, és
érdekes dolgokat találtunk. Nyolc éve, amikor egy
louisianai kisvárosban volt lelkész, némi gond támadt. A
templomban, az irodában dolgozott egy húszéves, frissen
házasodott titkárnő, és minden jel arra utal, hogy
valamiféle kapcsolat alakult ki közte és a tiszteletes úr
között. Sok a pletyka, kevés a tény, de az biztos, hogy Bellt
hamarosan új helyre küldték. A titkárnő meg Texasba
költözött a férjével.
– Természetesen még nem ástunk ilyen mélyre – tette
hozzá John –, és könnyen lehet, hogy semmit sem fogunk
tudni bizonyítani. Úgy tűnik, igyekeztek mindent titokban
tartani.
– Lehet, hogy ez előkerül a tárgyaláson? – kérdezte Pete.
– Csak abban az esetben, ha van még valami bizonyíték,
ami alátámasztja. Akarod, hogy foglalkozzunk ezzel?
– Nem, nem akarom. Ez szóba sem jöhet a tárgyaláson.
– Megkérdezhetem, hogy miért nem, Pete? – John a
homlokát ráncolta. – Egyáltalán nem segítesz nekünk. –
Russell megint a mennyezetre emelte a tekintét, és úgy
tetszett, a legszívesebben fogná magát, és elmenne.
– Azt mondtam, hogy nem – ismételte Pete. – És erről ne
is beszéljünk többet.
Minden valószínűség szerint a bíróság nem engedné
olyan bizonyítékok beterjesztését, amelyek Dexter Bell
szoknyavadász hajlamait igazolnák, de az indítékot illetően
talán szolgálhatnának némi magyarázattal. Ha a férfinak
valóban volt ilyen jellegű érdeklődése, és szemet vetett Liza
Banningre, amikor az asszony a férje elvesztését gyászolta,
akkor a nagy rejtély megoldódik. De Pete-nek jól láthatóan
semmi kedve nem volt megoldani. Magával viszi a titkát a
sírba.
– Pete, nagyon rövid lesz a tárgyalás – mondta John. –
Nem tudunk mivel védekezni, nincsenek tanúink, és nincs
mivel érvelnünk az esküdtek előtt. Valószínűleg egy nap
alatt végzünk.
– Talán még ennyi ideig sem fog tartani – jegyezte meg
Russell.
– Úgy legyen – felelte Pete.
 Tizenegyedik fejezet

Három nappal karácsony előtt Joel felszállt a vonatra

Nashville-ben, a Union Stationön, és az étkezőkocsiban nem
más várta, mint bájos és elegáns húga. Stella már
tizenkilenc éves volt, csak másfél évvel fiatalabb a
bátyjánál, de az elmúlt néhány hónapban a későn érő
tinédzserből gyönyörű fiatal nő lett. Magasabbnak tűnt,
vékony testén bájos domborulatok formálódtak, és ezt Joel
önkéntelenül is észrevette. Stella idősebbnek és
okosabbnak tűnt, s amikor cigarettára gyújtott, egy
filmsztárra emlékeztette Joelt.
– Mióta cigizel? – kérdezte. A vonat kigördült az
állomásról, és délre tartott. Egy ebédlőasztalnál ültek,
előttük egy-egy csésze kávé. Pincérek sürgölődtek
mindenfelé, az ebédrendeléseket vették fel.
– Titokban már tizenhat éves koromban elkezdtem –
felelte a lány. – Ahogy te is. Az egyetemen húszéves kora
körül már a legtöbb lány nyíltan csinálja, de ott ezt persze
nem nézik jó szemmel. Abba akartam hagyni, de akkor Pete
elkezdett lövöldözni. Most annyit dohányzom, mint
korábban soha, hogy lenyugtassam magam.
– Le kellene szoknod.
– Na és neked?
– Nekem is. Nagyon jó látni téged, hugi. Ne azzal kezdjük
az utazást, hogy Pete-ről beszélgetünk.
– Mi az, hogy kezdjük? Hat órája ülök ezen a vonaton.
Reggel ötkor indultunk Roanoke-ból.
 Ebédet rendeltek meg jeges teát, aztán egy órán
keresztül az egyetemről folyt a szó: kurzusok, kedvenc
tanárok, barátok, tervek a jövőre, és a nagy kihívás –
hogyan éljék úgy az életüket, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne, miközben az anyjukat meg az apjukat is
bezárták. Amikor azon kapták magukat, hogy túl sokat
beszélnek a családról, gyorsan témát váltottak, és azzal
folytatták, hogy mi várható a következő évben. Joel felvételt
nyert a Vanderbilt jogi karára, de szeretett volna
továbbállni. Az Ole Missre is felvették, de az csak
egyórányira van Clantontól, vagyis jelen körülmények
között túlságosan is közel otthonhoz.
Stella a második évet végezte, de alig várta már, hogy
máshol lehessen és mást csinálhasson. Szerette a Hollinst,
de arra vágyott, hogy nagyvárosban élhessen, névtelenül.
Az egyetemen mindenki ismerte, és mindenki tudott az
apjáról. Idegeneket akart az életében, olyan embereket,
akik nem ismerik, és akiket nem érdekel, honnan jött. Ami
a szerelmi életét illeti, nem sok minden történt.
Hálaadáskor megismerkedett egy fiúval Washingtonban,
kétszer elmentek táncolni, egyszer meg moziba. A srác a
Georgetownra járt, rendes családból származott, jóravaló
fiúnak tűnt, ápolt volt és kellemes modorú. Még írt is
rendszeresen Stellának, csakhogy nem volt szikra. A lány
úgy gondolta, hogy nagyjából még egy hónapig játszik vele,
aztán darabokra töri a szívét. Joelnél még langyosabb volt a
helyzet. Egy-két randevú, de semmi olyan, amiről érdemes
lenne beszélni. Azt állította, hogy nem is igazán keres
komoly kapcsolatot, hiszen a következő három évét
lefoglalják a jogi tanulmányai. Már korábban megfogadta,
hogy harmincéves koráig nem házasodik meg.
Bármennyire igyekeztek, mégsem kerülhették el, hogy a
legnyilvánvalóbb témáról ne beszéljenek. Stella ekkor tudta
meg Joeltől, hogy az édesapjuk három héttel a gyilkosság
előtt a nevükre íratta a földet. Talán úgy gondolta, okos
dolgot csinál, valójában azonban mérhetetlen nagy
ostobaságot követett el. Az átruházási nyilatkozatot a vád
majd annak bizonyítására használja, hogy az apjuk előre
eltervezte a bűncselekményt, és átgondolt lépéseket tett a
családi vagyon megvédése érdekében. Joel egyre több időt
töltött a jogi könyvtárban, és minél többet olvasott, annál
komorabbnak tűnt a jövő. Az egyik barátja, akinek az apja
ügyvédként dolgozott, azt állította: jó esély van rá, hogy
Jackie Bell polgári pert indít Pete Banning ellen. Az egész
országban egységes törvény rendelkezett arról, hogy egy
jogos kártérítési igény megfizetésének elkerülése céljából
nem lehet a vagyont elrejteni, ide-oda mozgatni.
De Joel bízott a Wilbanks ügyvédi irodában. Nemcsak
azért, mert a fivérek nagyon értettek a jogi munkához,
hanem azért is, mert a politikában is kellő ravaszsággal
tudtak tájékozódni. Joel jól látta, Stella megijedt attól, hogy
elveszíthetik a földet. Attól, hogy az apjukat veszítik el, már
jó ideje rettegett. Arról fogalma sem volt, mi lesz majd az
anyjukkal. És most: mindent elveszíthetnek. A beszélgetés
egy pontján majdnem elsírta magát, alig tudta visszafojtani
a könnyeit. Joelnek sikerült valamelyest megnyugtatnia
azzal, hogy elmagyarázta: bármilyen polgári perre kerüljön
sor, kedvező feltételekkel is meg tudnak állapodni. Most
azonban sokkal fontosabb ügyekkel kell foglalkozniuk. A
tárgyalás két hét múlva kezdődik, és az apjuk világos
utasítást adott: a gyerekei a bíróság közelébe sem
mehetnek.
Miután megebédeltek, bementek egy privát fülkébe, és
magukra zárták az ajtót. Már Mississippi államban jártak,
olyan városoknál álltak meg, mint Corinth vagy Ripley.
Stella elbóbiskolt, majd’ egy órát aludt.
Azért utaztak most haza, mert az apjuk végre így
rendelkezett. Levélben közölte velük látogatásuk pontos
paramétereit: december huszonkettedikén érkeznek, csak
három éjszakát tölthetnek a házban, a városba nem
mehetnek, a templom még csak eszükbe se jusson,
barátokkal minél kevesebbet érintkezzenek, a családi
ügyekről senkivel se beszéljenek, töltsenek sok időt
Florryval, és majd elintézi, hogy vele is találkozhassanak,
de hosszú együttlétre ne számítsanak.
Szokásához híven Florry is írt, egyebek mellett azt, hogy
neki is vannak tervei, és hatalmas meglepetéssel készül. Ott
várta őket a clantoni állomáson, amikor szürkületkor
leszálltak a vonatról. Az ünnepi hangulathoz illően
élénkzöld ruhát viselt, amely szinte sátorként vette körbe,
hogy elrejtse tekintélyes derékbőségét. Bő fodrokban hullott
a bokájára, és szépen csillogott a peron gyér fényeiben.
Vörös kalapot viselt, amit csak egy cirkuszi bohóc lenne
hajlandó a fejébe nyomni, és nyakában rikító színű bizsuk
lógtak, amelyek, ha csak megmozdult, hangosan csörögtek.
Amikor meglátta Stellát, elkiáltotta magát, és mondhatni
rávetette magát a lányra. Joel körbekémlelt a támadás alatt,
és mire Florry őt is magához szorította, az asszony szeme
már könnyes volt. Stella bőgött. Mindhárman
összeölelkeztek, a többi utas meg elsietett mellettük.
A gyerekek hazajöttek. A család szétesőben. Egymásba
kapaszkodtak, hogy támaszra leljenek. Mit tett velük Pete, a
jó Isten szerelmére?
Joel vitte a csomagokat, a hölgyek egymásba karolva
követték, és mindketten izgatottan egyszerre beszéltek.
Beültek Florry 1939-es Lincolnjának a hátsó ülésére, de
közben sem hallgattak el, és Florry csak úgy odavetette
Joelnek, hogy ő vezessen. A fiatalember ezt egyáltalán nem
is bánta. Eleget ült már a nagynénje mellett ahhoz, hogy
tudja, milyen veszélyesen vezet. Rálépett a gázpedálra, és a
legnagyobb megengedett sebességre figyelmeztető
táblákkal mit sem törődve hajtott ki Clantonból.
 Miközben a szinte teljesen néptelen 18-as úton
száguldottak, Florry mondta, hogy nála, a rózsaszínű
házban lesznek, nem a családi házban. Mesélte, hogy a
rózsaszínű kis épület már karácsonyi díszbe borult, a
kellemes melegről a pattogó tűz gondoskodik, és Marietta
főztjének illata tölti be a levegőt. Az ő otthonuk
elhagyatottan áll, hideg és sötét, emberi életnek semmi jele;
ráadásul Nineva depresszióval küszködik, és nem csinál
mást, csak néha egy porronggyal körbejárja a házat,
magában beszél és sír, legalábbis Marietta elmondása
szerint.
Amikor Joel rákanyarodott a kocsibejáróra, elhallgattak;
közeledtek a házhoz, Joel és Stella eddig életének egyetlen
otthonához. Sötét volt odabent, semmi sem mozdult,
mintha a ház lakói már mind meghaltak volna. Joel
lefékezett, a kocsi fényszórójának fényei megcsillantak az
elülső ablakokon. A fiatalember leállította a motort, és
néhány pillanatra teljes lett a csend.
– Ne menjünk be – mormogta Florry.
– Egy éve mindannyian odabent voltunk – mondta Joey
–, együtt ünnepeltük a karácsonyt. Apa hazajött a
háborúból. Anya boldog volt és gyönyörű, tüsténkedett a
házban, rettentő izgatott volt attól, hogy újra együtt van a
család. Emlékeztek a karácsonyesti vacsorára?
– Igen – felelte halkan Stella. – Nagyon sok vendég jött,
Dexter és Jackie Bell is ott volt.
– Mi a franc történt velünk?
Mivel erre a kérdésre nem lehetett válaszolni, nem is
próbált senki. Pete kisteherautója a ház oldalánál parkolt,
mellette a háború előtt vásárolt családi szedán, a Pontiac. A
két jármű ott állt, ahol mindig, mintha a tulajdonosaik
odabent lennének, és éppen lefekvéshez készülődnének;
akár azt is hihette volna az ember, hogy minden a
legnagyobb rendben van a Banning-házban.
 – Na jó, elég ebből – szólalt meg Florry. – Nem azzal
fogjuk tölteni az időnket, hogy a nyomorunkban
dagonyázunk. Indítsd a kocsit, menjünk. Marietta chilis
babot főzött, és karamellás süteményt süt.
Joel kitolatott, aztán elindult a Banning-birtokhoz
tartozó pajták és viskók melletti földúton. Elhaladtak a kis
fehér ház mellett, ahol Nineva és Amos már évtizedek óta
élt. Égett az egyik lámpa, és Mack, Pete kutyája a tornácról
figyelte őket.
– Hogy van Nineva? – kérdezte Stella.
– Zsörtölődik, ahogy mindig – válaszolta Florry. A
háború, amely közte és Pete házvezetőnője között dúlt,
évekkel korábban lezárult, mégpedig úgy, hogy mindkét nő
eldöntötte: a továbbiakban nem vesz tudomást a másikról.
– Eléggé aggódik, ahogy mindenki más is. Senki se tudja,
mi vár ránk.
– Ki nem aggódik?
Lassan haladtak a gyapotmezők között vezető sötét úton.
Joel váratlanul lefékezett, leállította a motort, lekapcsolta a
fényszórót. Anélkül, hogy hátrafordult volna, azt mondta: –
Jól van, Florry néni, most itt vagyunk a semmi közepén,
senki sem hallhatja, mit beszélünk. Csak mi magunk
vagyunk, most először együtt hármasban. Te mindig többet
tudsz, mint bárki más, úgyhogy hadd halljuk. Miért ölte
meg apa Dexter Bellt? Biztosan jó oka volt rá, és te tudod,
mi az.
Florry hosszú ideig nem felelt, és minél többet várt,
Stella és Joel annál inkább számított arra, hogy érdemi
választ ad. Végre elmondja, mi a nagy titok, és értelmet
nyer ez az őrültség. De Florry csak ennyit mondott: – Isten a
tanúm rá, hogy nem tudom. Semmit sem tudok, és nem
hiszem, hogy valaha is meg fogom érteni. Ha van olyan
ember, aki képes arra, hogy magával vigye a titkát a sírba,
akkor az apátok az.
 – Haragudott apa Dexterre, volt bármilyen vita,
veszekedés közöttük egyházi ügyekben?
– Nem tudok róla.
– Volt valamilyen üzleti ügyük? Tudom, hogy nevetséges
kérdés, de próbálom kizárni a különböző konfliktusok
lehetőségét.
– Dexter lelkipásztor volt – mondta Florry. – Nem tudok
róla, hogy bármilyen üzleti ügye is lett volna.
– Akkor pedig eljutottunk ahhoz, ami nyilvánvaló.
Anyánk volt az egyetlen kapcsolat apa és Dexter Bell között.
Emlékszem, hogyan zajlottak az első napok, miután jött a
hír, és azt hittük, hogy meghalt. Az emberek egymásnak
adták a kilincset, olyan sokan voltak, hogy ki kellett
mennem a házból, és hosszú sétákra indultam. Arra is jól
emlékszem, hogy Dexter milyen sok időt töltött anyával.
Imádkoztak, olvasták a Bibliát, néha én is odaültem hozzá.
Szörnyű volt, sokkos állapotban voltunk mindannyian, de
Dexter nyugodtan viselkedett, és jó hatással volt ránk. Te is
így emlékszel, Stella?
– Igen, rengeteget segített nekünk. Állandóan mellettünk
volt. Néha a felesége is vele jött, de ő egyáltalán nem
foglalkozott velünk annyit. A kezdeti döbbenet után
megritkult a tömeg, és többé-kevésbé visszaállt a régi rend.
– Az ország háborúban állt – szólalt meg Florry. –
Emberek haltak meg mindenhol. Sikerült továbblépnünk,
reménykedtünk, sokat imádkoztunk, próbáltuk élni az
életünket. Mi mást tehettünk volna?
– Az a kérdés – mondta Joel –, hogy mennyi ideig járt
hozzánk Dexter. Ezt szeretném tudni.
– Fogalmam sincs, Joel, és nem tetszik nekem ez a hang.
Mintha vádolnál, pedig nem tettem semmi rosszat, és nem
rejtegetek semmit.
– Csak válaszokat akarunk – felelte Joel.
– De lehet, hogy nincsenek válaszok. Az élet tele van
rejtélyekkel, és nincs rá garancia, hogy megtudjuk a
megoldásokat. Eszembe sem jutott, hogy bármi is lehet
Dexter Bell és az anyátok között. Ami azt illeti, maga a
feltételezés is döbbenetes. Mariettától vagy Ninevától sem
hallottam erről egy szót sem, meg persze senki mástól sem.
– Florry elhallgatott, hosszú csönd állt be.
– Joel, menjünk – kérte Stella. – Fázom. Joel meg se
mozdult.
Florry folytatta: – De hát sosem voltam igazán jóban
Lizával, Ninevával meg pláne nem. Elképzelni is nehéz,
hogy tudott Pete együtt élni egy házban ezzel a két nővel, de
ez sem tartozott rám.
Erre Joel valami olyasmit mondott volna szíve szerint,
hogy egészen kellemes volt az élet abban a házban,
legalábbis a háború előtt, amikor még rendben mentek a
dolgok. Stella pedig arra gondolt – bár ezt sosem mondta
volna ki –, hogy úgy tűnt, Florry keverte mindig is a bajt a
családban. Igaz, ez csak a háború előtt volt így, amikor még
semmi gond nem volt sem az apjukkal, sem az anyjukkal.
Joel az orrnyergét csipkedte. – Nem vádolom semmivel
az anyámat, érted? Az biztos, hogy nincs bizonyítékom, de a
körülmények miatt fel kell tennem ezeket a kérdéseket.
– Úgy beszélsz, mint egy ügyvéd – állapította meg Stella.
Florry felcsattant. – A jó Isten szerelmére, Joel, kutya
hideg van, majd’ megfagyok. Menjünk már!

Karácsony napján, délben, miközben Nineva serényen

dolgozott a konyhában, hogy egyszerre legalább öt
különböző ételt készítsen, Joel meg Stella pedig megállás
nélkül abajgatta és próbálta megnevettetni, megszólalt a
telefon. Joel ért oda először, felkapta a kagylót. Nix Gridley
volt az, és számítottak a hívásra. Miután letette, Joel közölte
Stellával, hogy az apjuk nagyjából egy órán belül érkezik.
Aztán elment, hogy szóljon Florry néninek.
 Tíz hét a fogdán minden embert megvisel, de úgy tűnt,
Pete Banning gyorsabban öregszik, mint a legtöbben. A haja
őszebb lett, és még mélyebb ráncok húzódtak a szeme
sarkában. Hiába szállította Florry rendszeresen az ételt a
fogdába, a férfi mégis soványabbnak látszott. Sok rabnak
persze tíz hét a rács mögött azt jelenti, hogy közelebb került
a szabadsághoz. Csakhogy az olyanoknak, mint Pete, nincs
szabadság, nincs szabadulás, következésképpen nincs
remény, nincs ok a derűlátásra. Így vagy úgy, de rabként
fog meghalni, távol az otthonától. Pete Banning számára a
halál bizonyos előnyöket jelentett. Az egyik fizikai jellegű
volt: hátralévő éveit fájdalomban kell leélnie, nemritkán
súlyos fájdalommal, és ez a legkevésbé sem tűnt kellemes
perspektívának. A másik ok mentális volt: élete utolsó
percéig magával cipeli a leírhatatlan emberi szenvedés
képeit, és ez a teher néha szinte az őrületbe taszította.
Szinte minden órában küszködött, kínlódott, hogy kiégesse
az agyából ezeket a képeket. És csak nagyon ritkán járt
sikerrel.
Pete úgy gondolta, hogy minden bizonnyal ez lesz az
utolsó karácsonya. Nixet is sikerült meggyőznie erről, és
elérte a seriffnél, hogy tehessen egy gyors látogatást a
birtokán. Hónapok óta nem látta a gyerekeit, és könnyen
lehet, hogy hosszú ideig nem is fogja. Nix egy pontig
együttérzőnek mutatkozott, de csak nagyon nehezen tudott
nem arra gondolni, hogy a Bell gyerekek soha többé nem
találkoznak az apjukkal. Ahogy múltak a hetek, és
közeledett a tárgyalás időpontja, Nix számára egyre
bizonyosabbá vált, hogy a megyében jószerivel mindenki
Pete Banning ellen fordult. A tisztelet és a csodálat, amely
még egy évvel korábban is övezte a férfit, percek alatt
semmivé lett. A tárgyalása sem fog sokáig tartani.
Végül is igent mondott a férfi kérésére, de kikötötte,
hogy a látogatás rövid lesz, maximum egy óra. Rajta kívül
egyetlen fogoly sem kapott ilyen lehetőséget, és a seriff
megmondta Pete-nek, hogy senkinek sem beszélhet arról,
hová megy. Utcai ruhába öltözött, és Nix mellett ült a
járőrkocsiban; most sem szólt egy szót sem, csak a mezőt
bámulta. Amikor megálltak a kisteherautója mögött, Nix azt
mondta, hogy a kocsiban vár, de Pete hallani sem akart
erről. Cudar hideg van, odabent pedig forró kávé vár.
Pete félóráig a konyhaasztalnál ült, az asztalfőn, az egyik
oldalon Joel, a másikon meg Florry és Stella. Nineva a
tűzhely mellett állt, az edényeket törülgette, a
beszélgetésben nem vett részt. Pete nyugodtnak tűnt, örült,
hogy láthatja a gyerekeit, és rengeteg kérdezett az
egyetemről, a terveikről.
Gridley seriff egyedül ücsörgött a nappaliban, kávét
kortyolgatva lapozgatott egy gazdálkodóknak szóló
magazint, és fél szemmel az órát figyelte. Végül is
karácsony volt, és neki is ajándékokat kellett vennie.
Pete és a gyerekek átmentek a konyhából Pete irodájába;
a férfi becsukta az ajtót, hogy maguk lehessenek. Ő meg
Stella leültek egymás mellé a kis kanapéra, Joel meg
odahúzott egy faszéket. Pete a tárgyalásról beszélt, mire
Stella szemébe nyomban könnyek gyűltek. Pete elmondta,
hogy nem tud mivel védekezni, és arra számít, hogy nem
lesz nehéz elítélni. Csak az a kérdés marad, hogy az
esküdtek halálbüntetést vagy börtönbüntetést javasolnak-e
majd. Számára mindkettő elfogadható. Belenyugodott a
sorsába, vállalja a büntetést.
Stella egyre keservesebben sírt, de Joelnek volt néhány
kérdése. Pete világosan a tudtukra adta, hogy azt nem
kérdezhetik meg tőle, miért tette. Jó oka volt erre, de az
csak rá és Dexter Bellre tartozik. Többször is elnézést kért,
amiért szégyent hoz rájuk, ilyen rettenetesen nehéz
helyzetbe hozza őket, és bemocskolja a család nevét. Kérte,
bocsássanak meg neki, de még nem álltak készen erre.
Amíg nem ad valamiféle magyarázatot, ez szóba sem jöhet.
Az édesapjuk. Kik ők, hogy megbocsássanak neki? És miért
is bocsájtanának meg, amikor a bűnös nem mondja meg,
miért tette, amit tett? Irtózatosan nehéz percek voltak ezek,
és végül még Pete is ejtett néhány könnycseppet.
Miután letelt az egy óra, Nix kopogtatott az ajtón, és a
családi program véget ért. Pete követte a seriffet a
járőrkocsihoz, hogy visszaautózzanak a fogdába.

Jackie Bell karácsonyeste elment a templomba a

gyerekekkel, de csak miattuk. A nagyszülők mellett ültek,
akik boldogan mosolyogtak, büszkék voltak a majdnem
teljes családra. Jackie a sor végén ült, két sorral mögötte
Errol McLeish, aki maga is metodista volt, és néha eljárt a
templomba. Jackie megemlítette neki, hogy elviszi a
gyerekeket a szertartásra, és történetesen úgy alakult, hogy
Errol is éppen el tudott menni. Szó nincs arról, hogy üldözte
volna a nőt, csak a távolból rajta tartotta a szemét. Jackie
nagyon rossz állapotban volt, természetesen érthető okból,
és a férfi, nagyon okosan, tisztelte a gyászát. Egyszer majd
túl lesz rajta.
A templom után Jackie és a gyerekek a nagyszülőkhöz
mentek hosszú karácsonyi vacsorára, aztán a kandalló
mellett ülve történeteket meséltek. A gyerekek ajándékokat
bontogattak, és Jackie fényképet csinált a Kodak gépével.
Későre járt, amikor végül hazamentek a kis ikerházba.
Jackie lefektette a gyerekeket, aztán odaült a fa mellé, és
egy órán keresztül karácsonyi éneket hallgatott a
lemezjátszóról, miközben kakaót iszogatott. Rettenetesen
küszködött az érzelmeivel. Dexternek most mellette kellene
lennie, hogy együtt éljék át ezeket a különleges pillanatokat.
Hogyan lehet az, hogy harmincnyolc éves korára
megözvegyült? És ami még ennél is égetőbb kérdés: hogyan
gondoskodjon arról a három drága gyerekről, akik most ott
alszanak békésen a szobájukban, a folyosó végén?
Jackie-ben gyakran felmerült a kétely, legalábbis az
utóbbi tíz évben, hogy vajon tartós lesz-e a házasságuk.
Dexter szerette a nőket, bizony gyakran elkalandozott a
tekintete. Kihasználta megnyerő külsejét, karizmáját, no és
a hivatásából adódó előnyöket, hogy manipulálja a
fiatalabb nőket a gyülekezetében. Egyszer sem fordult elő,
hogy rajtakapták volna, és az biztos, hogy sosem vallotta
meg, hogy bűnt követett volna el, de bőven adott okot a
gyanúra. A clantoni templom a negyedik volt, a második
olyan, ahol vezető lelkész lett, és Jackie feszültebben
figyelte, mit csinál, mint valaha. Mivel bizonyítékok nem
voltak a kezében, még nem vonta kérdőre a férjét, de tudta,
egyszer majd sor kerül erre. Vagy talán mégsem? Lesz
valaha annyi bátorsága, hogy szétverje a családot és
végigcsináljon egy szörnyű válást? Sosem volt kétsége
afelől, hogy őt hibáztatják majd. Könnyebb lenne csöndben
szenvedni a gyerekek kedvéért, illetve Dexter karrierje
védelmében? Nagyon sokat gyötrődött ezeken a
kérdéseken.
De ezek már nem érvényes kérdések többé. Egyedülálló
nő, és nincs rajta az elvált asszony stigmája. A gyerekek
mély sebeket kaptak, de az ország túl volt a háborún,
amelyben félmillió amerikai halt meg. Szerte az országban
léteztek súlyos terheket cipelő családok, küszködtek, de
próbáltak valahogy boldogulni, normális életet élni.
Úgy tűnt, hogy Dexter egy olyan asszonnyal kezdett ki,
akivel nem lett volna szabad, bár Liza Banningre korábban
sosem gyanakodott Jackie. Kétségtelenül csinos, de
sebezhető. Annak idején Jackie nyitva tartotta a szemét, de
semmi furát nem látott, csakhogy egy olyan férjnek, aki
hajlamos a hűtlenségre, minden csinos nő potenciális
célpont.
Jackie kitörült a szeméből egy könnycseppet, és közben
úgy érezte, annyira hiányzik a férje, hogy szinte fáj. Mindig
is szeretni fogja a férfit, és a mély szeretet csak még
kínzóbbá tette a gyanút. Gyűlölte ezt az érzést, gyűlölte érte
a férfit, és néha magát is gyűlölte, amiért nem elég erős
ahhoz, hogy továbblépjen. Pedig a régi napok elmúltak már,
nem? Soha többé nem látja majd, hogy Dexter elhajt a
kocsijával, és ő közben azon eszi magát, vajon hová megy a
férje. Soha többé nem fog gyanakodni, amikor Dexter zárt
ajtó mögött ad lelki tanácsot az irodájában. Soha többé nem
veszi észre, milyen formás a csípője egy ifjú hölgynek a
templomban, hogy aztán azon rágódjon, vajon Dexternek is
felkeltette-e a figyelmét.
Egyre több könnycsepp gyűlt a szemébe, zokogni
kezdett, és nem tudta abbahagyni. Pontosan miért sír?
Bánat, düh vagy a megkönnyebbülés okozza? A lemez
lejárt, és Jackie kiment a konyhába, mert szeretett volna
még inni valamit. A pulton állt egy piros cukormázas rakott
torta, Errol McLeish hozta a gyerekeknek. Jackie vágott
magának egy szeletet, tejet töltött egy pohárba, aztán
visszament a nappaliba.
Milyen figyelmes ember.
 Tizenkettedik fejezet

Miután elfogyasztották a szalonnás omlettből és

vajpogácsából álló karácsonyi villásreggelit, elbúcsúztak
Mariettától, az összes madártól, macskától, kutyától, aztán a
csomagokkal együtt elhelyezkedtek az autóban. Megint Joel
ült a volán mögé, és nyilvánvaló volt, hogy csak ő fog
vezetni, a hátsó ülésen helyet foglaló hölgyek nem
ajánlkoztak. Mindketten megállás nélkül beszéltek, és
igyekeztek szórakoztatni a sofőrt. A memphisi WHBQ
rádióadó csak karácsonyi dalokat adott, de Joel, ha hallani
is akart valamit, kénytelen volt felhangosítani a rádiót. A
lányok túlzottnak találták a hangerőt. Joel meg azt
kifogásolta, hogy állandóan csacsognak. Mindenki nevetett,
remekül indult a kirándulás. Jó érzéssel nyugtázták, hogy
maguk mögött hagyták Ford megyét.
Három órával később megérkeztek Whitfieldbe, a
Mississippi Állami Kórház impozáns kapujához. A kocsiban
drámaian megváltozott a hangulat. Liza hét hónappal
korábban került oda, és azóta jóformán semmit sem tudtak
a kezeléséről. Több levelet is írtak, de nem kaptak választ.
Pete beszélt az orvosaival, csakhogy nekik semmit sem
árult el. Florry, Joel és Stella azt valószínűsítették, hogy Liza
tud Dexter Bell meggyilkolásáról, de amíg nem beszéltek az
orvosaival, csak a feltevéseikre hagyatkozhattak. Egyáltalán
nem tűnt kizárhatónak, hogy az ő érdekében titokban
tartják előtte a megrázó hírt. Pete ezzel kapcsolatosan sem
közölt velük semmit.
 Egy egyenruhás biztonsági őrtől kitöltendő papírokat és
útbaigazítást kaptak, majd végre kitárult a kapu.
Whitfieldben volt az állam egyetlen pszichiátriai kórháza,
egy csaknem ötszáz hektáros területen álló, hatalmas
épületcsoport. Campusnak hívták, de sokkal inkább egy
régi, pazar majorságnak nézett ki, erdők, mezők, fák vették
körbe. Több mint ezer beteget kezeltek itt, és a dolgozók
száma meghaladta az ötszázat. Egymástól szigorúan
elválasztott részeken voltak a fehérek és a feketék. Joel
elhajtott egy postahivatal, egy tüdőbetegeket gondozó
kórház, egy pékség, egy golfpálya mellett, majd egy olyan
épületszárnyat is elhagyott, ahová az alkoholistákat utalták
be. Sok segítséget kapott a hátsó ülésről, mire megtalálta azt
az épületet, ahol az édesanyját kezelték, és leparkolt.
Néhány pillanatig némán ültek a halkan duruzsoló
autóban, és a patinás épületet bámulták. Végül Stella szólalt
meg. – Tudunk valamit a diagnózisáról? Depresszió,
skizofrénia vagy ideg-összeroppanás? Öngyilkos hajlamai
vannak? Hangokat hall? Vagy apa egyszerűen csak azt
akarta, hogy ne legyen a házban?
Florry a fejét rázta. – Nem tudom megmondani. Nagyon
gyorsan zuhant össze, és Pete azt mondta, maradjak távol a
házuktól. Csak erről beszéltünk.
A bajok a bejárati ajtón belül kezdődtek, ahol egy
meglehetősen mogorva recepciós azt kérdezte tőlük, előre
megbeszélt időpontra jöttek-e. Igen, válaszolta Florry, két
nappal korábban telefonált, és egy bizonyos Mrs.
Fortenberryvel beszélt, aki a 41-es épületben dolgozik,
vagyis ott, ahol éppen vannak. A recepciós közölte velük,
hogy Mrs. Fortenberrynek szabadnapja van, végül is
karácsony van. Florry erre azt válaszolta, hogy pontosan
tudja, milyen nap van, és a társaságában lévő két fiatal Liza
Banning gyermeke, és szeretnék látni az anyjukat
karácsonykor.
 A recepciós jó időre eltűnt. Amikor visszatért, magával
hozott egy úriembert, aki dr. Hilsabeckként mutatkozott be.
Némileg kényszeredett és kelletlen invitálására követték őt
a folyosó végén lévő kicsi irodába, ahol csak két szék volt a
látogatóknak. Jóllehet fehér köpenyt viselt, Hilsabeck
mégsem nézett ki orvosnak, bár igaz, ami igaz, nem sok
pszichiátert ismertek. Reszelős hangon beszélt, kopasz feje
csillogott, a szeméből sunyi pillantás áradt, és egyáltalán
nem tűnt magabiztosnak. Miután mindenki elhelyezkedett,
az íróasztala közepére tett egy dossziét, majd így szólt:
– Attól tartok, van egy kis gond. – Idegesítő északi
akcentussal beszélt, ugyancsak leereszkedően. És persze a
neve is világosan jelezte, hogy nem délről származik.
– Milyen probléma? – szegezte neki a kérdést Florry.
Már eldöntötte magában, hogy egyáltalán nem tetszik neki
a 41-es épület, és akik ott dolgoznak.
Hilsabeck felhúzta a szemöldökét, de a szeme nem
mozdult, mintha kerülni szeretné a szemkontaktust. – Nem
beszélhetek önökkel erről a betegről. A gyámja, Mr. Pete
Banning úgy utasított engem és a többi kollégámat, hogy
kizárólag vele konzultálhatunk.
– Az anyám! – mondta Joel dühösen. – És tudni akarom,
hogy van.
Hilsabeck nem reagált a fiatalember dühére, csak
felemelt egy papírt az íróasztalról, és úgy tartotta a
kezében, mintha a Biblia lenne. – Ez a bírósági határozat
Ford megyéből, rajta az ottani bíró aláírása. – Miközben
beszélt, a papírra nézett, megint csak azért, hogy kerülje a
szemkapcsolatot. – A gyámság alá helyezési határozat Pete
Banninget nevezi meg gyámnak, a gyámság alá helyezett
személy Liza Banning, és itt feketén-fehéren az áll, hogy a
kezelése ügyében kizárólag Mr. Banninggel beszélhetünk.
Hozzátartozók és barátok látogatása is csak az ő
engedélyével történhet. Ami azt illeti, Mr. Banning felhívott
tegnap délután. Néhány percig beszélgettünk, és felhívta rá
a figyelmemet, hogy semmilyen látogatásra nem adott
engedélyt. Sajnálom, nem tehetek semmit.
A fiatalok és Florry hitetlenkedve néztek egymásra.
Előző nap egy órát töltöttek Pete-tel. Joel és Stella az
anyjukról kérdezte, de nem kaptak választ, és egy szóval
sem említették neki a látogatást.
Joel rámeredt Florryra. – Mondtad neki, hogy jövünk?
– Nem. Te?
– Nem. Beszéltünk róla, hogy talán kellene, de végül úgy
döntöttünk, inkább nem hozzuk szóba.
Hilsabeck becsukta az aktát. – Nagyon sajnálom –
mondta. – Ez nem az én hatásköröm.
Stella a kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. Florry
megsimogatta a térdét, aztán rávicsorított Hilsabeckre. –
Hét hónapja nem látták az anyjukat. Halálra aggódják
magukat miatta.
– Nagyon sajnálom.
– Azt legalább meg tudja mondani, hogy van? – kérdezte
Joel. – Ennyit képes megtenni?
Hilsabeck felállt az aktával a kezében. – Ne használjon
velem ilyen hangot. Mrs. Banning jobban van. Csak ennyit
mondhatok. És most, ha megbocsájtanak… – Megkerülte az
íróasztalát, átlépett Joel lábán, és kiment az irodából.
Stella a könnyeit törülgette a keze fejével, és mély
levegőt vett. Joel alig hallhatóan azt sziszegte: – Szemét
rohadék.
– Melyik? – nézett rá Florry.
– A testvéred. Tudta, hogy idejövünk.
– Miért csinálta ezt? – kérdezte Stella.
Nem érkezett válasz, a kérdés jó ideig ott maradt a
levegőben. Miért? Mert rejteget valamit? Lehet, hogy
Lizának nincs is semmi baja, és csak azért került ide, mert a
férje haragszik rá? Előfordult már ilyen. Florry egyik
gyerekkori barátnőjét azért zárták be, mert nagyon
megszenvedte a menopauzát.
De az is lehet, hogy Liza tényleg beteg. Súlyos ideg-
összeroppanást kapott, amikor jött a hír, hogy Pete eltűnt és
valószínűleg meghalt; elképzelhető, hogy sosem épül fel
teljesen. De az apjuk miért akarja eldugni őt a gyerekeik
elől?
Vagy talán Pete az őrült? Nem heverte ki a háborúban
szerzett lelki sérüléseit, és akkor ölte meg Dexter Bellt,
amikor bekövetkezett a teljes összeomlás? És ebben az
esetben teljesen meddő próbálkozás megérteni a tettét.
Halk kopogtatás riasztotta fel őket a gondolataikból.
Kiléptek az irodából, két egyenruhás, de fegyvertelen
biztonsági őr állt a folyosón. Az egyik mosolygott és a
kijárat felé intett. Kikísérték őket az épületből, aztán
figyelték, ahogy beülnek az autóba és elhajtanak.
Elhaladtak egy tó mellett, és Joel meglátott egy kis
parkot, ahol padok álltak meg egy filagória. A park felé
kanyarodott, aztán szó nélkül leállította a kocsit, kiszállt,
becsukta az ajtót, és cigarettára gyújtott. Odasétált egy
kopár tölgyfa mellett álló piknikasztalhoz. A tükörsima
vízre bámult, és a tó túloldalán sorakozó épületekre.
Pillanatokon belül Stella is csatlakozott hozzá, és kért egy
cigarettát. Az asztalnak támaszkodva dohányoztak, de meg
sem szólaltak. Hamarosan megérkezett Florry is, és
derekasan tűrve a kellemetlen hideget, a következő lépésen
gondolkodtak.
– Menjünk vissza Clantonba – javasolta Joel –, a fogdába,
megmondjuk neki a magunkét, és közöljük vele, hogy látni
akarjuk anyát.
– Azt hiszed, ezzel elérünk valamit? – kérdezte Florry.
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Nem tudom.
– Ne röhögtesd ki magad – szólalt meg Stella. – Mindig
egy lépéssel előttünk van. Tudta, hogy idejövünk. És tessék,
most egy tavat bámulunk ahelyett, hogy anyával lennénk.
Én most nem megyek vissza Clantonba.
– Én sem – jelentette ki Florry. – Szállodai szobát
foglaltunk a Francia Negyedben, és én most odamegyek. A
kocsi az enyém.
– De nincs jogosítványod.
– Ez eddig sem akadályozott meg semmiben. Egyszer
már New Orleansba is elautóztam. Oda-vissza minden gond
nélkül.
– Menjünk – mondta Stella. – Megérdemlünk egy kis
szórakozást.

Öt órával később Joel rákanyarodott a Canal Streetről a

Royalra. A Francia Negyedben pezsgett az élet, a keskeny
járdákon nyüzsögtek az éttermekbe, szórakozóhelyekre
tartó turisták és helybéliek. Az épületek és az utcai lámpák
ünnepi fényekben pompáztak. Az Iberville sarkán Joel leállt
a pazar Hotel Monteleone, a negyed legnagyszerűbb
szállodája előtt. Egy londiner elvette a csomagjaikat, egy
inas meg Florry kocsijáról gondoskodott. Besétáltak a
szálloda elegáns halljába, és egy másik világba léptek.
Három évvel korábban, amikor még zajlott a háború, és
a család ugyan már biztosra vette Pete halálát, de mégis
mindenki csodáért imádkozott, Florrynak sikerült
meggyőznie Lizát, engedje meg, hogy elvigye a gyerekeket
egy újévi utazásra. Persze Lizát is hívta, de az asszony azt
mondta, nincs olyan hangulatban, hogy ünnepeljen. Florry
ilyen válaszban bízott, és megkönnyebbülten fogadta. Így
aztán hárman felszálltak a vonatra, hat óra alatt eljutottak
Clantonból New Orleansba, és három emlékezetes napot
töltöttek a Francia Negyedben, amelyet Florry nem csak
imádott, de jól is ismert. Akkor is a Hotel Monteleone-ban
szálltak meg. Egy este a szálloda népszerű bárjában, amikor
Florry gint ivott, Joel bourbont kortyolgatott, Stella pedig
csokoládét evett, Florry elmondta: az az álma, hogy egyszer
majd a Francia Negyedben fog élni, messze Ford megyétől,
ahol írók, költők és drámaírók élnek, dolgoznak és nagy
vacsorapartikat tartanak. Nagyon szerette volna valóra
váltani az álmát, de másnap reggel elnézést kért, amiért túl
sokat ivott és butaságokat beszélt.
Ezen a karácsonyestén, amikor megérkezett az
unokaöccsével és az unokahúgával, a recepciós nyomban
szólt az igazgatónak, aki melegen üdvözölte, majd
pezsgővel kínálta őket. Megerősítette a kilencórás
asztalfoglalásukat vacsorára, ezután felmentek a
szobájukba, hogy kicsit felfrissítsék magukat.
Koktélozás közben Florry összefoglalta az
alapszabályokat, de ez nem tartott sokáig: meg kell
ígérniük, hogy a következő négy napban nem beszélnek se
az apjukról, se az anyjukról. Joel és Stella készségesen
bólintott. Florry már érdeklődött a portán, hogy megtudja,
mi történik a városban, és bőven volt mit megnézni, hová
menni: egy Broadway-produkció a Moondance-ben, új
dzsesszklub a Dauphine-on és néhány új ígéretes étterem.
Mindig akadt valami újdonság a városban, és persze a sok
régi program: séta a negyedben, gyönyörködni a francia
régiségekben a Royalon, megnézni az utcai
mutatványosokat a Jackson Square-en, fánk cikóriakávéval
a számtalan kávézó valamelyikében, barangolni a
forgalmas folyó partján, vásárolni a Maison Blanche
áruházban.
És természetesen sor kerül majd egy hosszú, ráérős
vacsorára Miss Twyla Chartres Street-i pompás házában. A
hölgy Florry régi drága barátja volt még a memphisi
évekből. Miss Twyla is verseket írt, méghozzá nem keveset,
de Florryhoz hasonlóan ő sem büszkélkedhetett azzal, hogy
sok meg is jelent volna. Twyla viszont jól házasodott.
Amikor fiatalon meghalt a férje, gazdag özvegy lett, aki
jobban kedvelte a hölgyek, mint az urak társaságát.
Nagyjából akkor költözött el Memphisből, amikor Florry
felépíttette a rózsaszínű házat.
Egy remek asztalnál vacsoráztak a szálloda elegáns
éttermében, körülöttük jól öltözött vendégek, ünnepi
hangulatban. Fehér kabátos pincérek szolgálták fel a nyers
osztrigát, és töltötték tele a poharakat jéghideg francia
borral, sancerre-rel. Az alkohol valamelyest lenyugtatta
őket, a többi vendégen mulattak, és sokat nevettek. Florry
közölte velük, hogy egy teljes hétre meghosszabbította a
szobafoglalást. Ha benne vannak, a hotel pazar
báltermében, egy hatalmas nagy partin ünnepelhetik meg
az újévet.
Ford megye messze került, nagyon messze.
 Tizenharmadik fejezet

1947. január hatodikán, hétfőn hajnali ötkor Ernie Dowdle

kilépett alsóvárosi faházából, és elindult a vonatsínek felé.
A hőmérő nulla fokot mutatott, az Ernie konyhájában
tartott almanach szerint ez meg is felelt az évszaknak. A
munkájában fontos volt, hogy milyen éppen az idő,
főképpen télen.
Északnyugat felől fújni kezdett a szél, és mire Ernie húsz
perccel később megérkezett a bíróságra, a keze és a lába
rettenetesen fázott. Ahogyan gyakorta tette, most is megállt,
hogy gyönyörködjön néhány pillanatig a fenséges, régi
épületben, a megye legnagyobb építményében, és még azt is
megengedte magának, hogy kicsit büszke legyen. Az elmúlt
tizenöt évben az volt a munkája, hogy melegen tartsa ezt az
impozáns épületet, és nagyon értette a dolgát. Nem egy
szokványos nap elébe néztek. Ma kezdődik a legnagyobb
tárgyalás, amire csak vissza tudott emlékezni, és tudta,
hogy az első emeleti tárgyalóterem hamarosan megtelik.
Kinyitotta az épület északi oldalán lévő szolgálati bejáratot,
aztán becsukta, majd bezárta maga mögött. Felkapcsolt egy
lámpát, és a lépcsőn lement az alagsorba. A kazánházban
végigcsinálta a szokásos téli szertartást, vagyis ellenőrizte a
négy gázégőt, melyek közül egyet égve hagyott a hétvégére.
Így négy-öt fok körül maradt a hőmérséklet, biztonságban
voltak a csövek. Ezután megnézte a két százliteres
fűtőolajtartály szintmérőjét. Pénteken, a tárgyalásra
készülve feltöltötte mindkettőt. Ellenőrizte a füstcsövet is.
Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van a
rendszerrel, bekapcsolta a másik három gázégőt is, majd
várt, hogy emelkedni kezdjen a hőmérséklet a felette lévő
gőzkazánban.
Várakozás közben kis asztalt tákolt magának három
üdítőitalos rekeszből, és fél szemmel a műszereket figyelve
leült, hogy megegye a pogácsát, amit előző este sütött a
felesége. Gyakran használta ezt az asztalt reggelire meg
ebédre, és amikor éppen nem akadt semmi tennivaló,
elővették Penroddal, a gondnokkal a dámatáblát, és
lejátszottak egy vagy két partit. Öntött magának feketekávét
egy régi termoszból, majd Banning uraságon merengve
kortyolgatni kezdte. Nem ismerte személyesen, de az egyik
unokatestvére a Banning-farmon élt, és a gyapotmezőn
dolgozott. Az elmúlt években vagy talán évtizedekben Ernie
rokonai mezőgazdasági munkásként dolgoztak, és majd’
mindegyikük a Banning-birtok közelében nyugodott a
földben. Ernie szerencsésnek tartotta magát, amiért neki
nem a mezőn kellett robotolnia. Eljutott egészen a városig,
és nagyon jó munkát kapott, aminek semmi köze sem volt a
gyapotszedéshez.
Ernie, csakúgy, mint jóformán minden fekete Ford
megyében, elképedve hallotta, hogy Dexter Bellt
meggyilkolták. Az az általános vélekedés alakult ki, hogy
egy olyan tekintélyes és megbecsült férfit, mint Pete
Banning, sosem fognak bíróság elé állítani. Ha egy feketét
lőtt volna le, bármilyen okból is, valószínűleg le sem
tartóztatják. Ha egy fekete megöl egy másik feketét, a
hatóságok önkényesen járnak el, és a hatóságok persze csak
fehér férfiakból állnak. Figyelembe vették az indítékot, az
illető hírét, hogy részeg volt-e vagy sem, volt-e már
büntetve, de a legfontosabb tényezőnek mégiscsak az
számított, hogy kinek dolgozik a vádlott. Ha jó főnököd van,
megúszhatod néhány hónap börtönnel. Olyan főnök meg
nincs, aki azt akarja, hogy kötözzenek le a villamosszékbe.
Most, hogy immáron egyértelművé vált, Mr. Banningnek
bíróság elé kell állnia, senki, vagy legalábbis az
Alsóvárosban garantáltan senki sem gondolta, hogy majd
elítélik és megbüntetik. Pete Banning gazdag ember volt, és
sok pénzért minden hájjal megkent ügyvédeket lehet
fogadni. Sok pénzzel meg lehet vesztegetni az esküdteket.
Befolyásolni lehet a bírót. A fehér emberek tudják, hogyan
érhetnek el bármit a pénzükkel, amit csak akarnak.
Ernie legfőképpen azt találta nagyon érdekesnek az
ügyben, hogy egyetlen fekete sincs benne. Nem vádolnak
feketét, nincs fekete bűnbak. Amikor egy súlyos bűntény
áldozata egy fehér ember, nyomban felsorakoztatják a
szóba jöhető fekete gyanúsítottakat, de most nem történt
ilyen. Afféle régimódi balhé volt két fehér között, és Ernie
úgy tervezte, hogy amennyit csak lehet, megnéz a
tárgyalásból. Mint mindenki más, ő is tudni akarta, miért
tette Banning. Biztosra vette, hogy nő van a dologban.
Megette az utolsó falat pogácsát is, és megnézte a
műszereket. A gőz szépen melegedett, és amikor a
hőmérséklet elérte a nyolcvan fokot, lassú mozdulattal
lehúzta a karokat és kiengedte a gőzt, amely szétáradt a
labirintusszerű csőhálózatban, és eljutott a bíróság minden
helyiségében álló radiátorokba. A műszereket figyelve
beállította a gázégőket. Elégedetten jött el az alagsorból, a
hátsó lépcsőn felment az első emeletre, és belépett az
esküdtek padja mellett nyíló ajtón. Sötét és hideg volt a
tárgyalóteremben. Felkapcsolt egy lámpát – a többit majd
pontban hétkor. A pulpitus mellett odasétált a fekete,
öntöttvas radiátorhoz, amely már duruzsolva éledezni
kezdett. Az alulról érkező gőz szétáradt benne, és az első
langyos fuvallatok, ha lassan is, de melegíteni kezdték a
levegőt. Ernie elmosolyodott; büszke volt rá, hogy a
rendszer, amelyet ő tart karban, ilyen remekül működik.
 Fél hetet mutatott már az óra, és tekintettel a
tárgyalóterem méreteire, a kilencméteres belmagasságára
és a tágas karzatra meg a régi, huzatos és még mindig
jégvirágos ablakokra, Ernie úgy saccolta, hogy a hat
radiátor nagyjából egy óra alatt melegíti fel a levegőt húsz
fok körüli hőmérsékletre. A bíróság bejárati kapuját majd
csak nyolckor nyitják ki, de Ernie azt gyanította, hogy a
törzsvendégek, fogalmazók, adminisztrátorok és
valószínűleg a jogászok is már korábban megérkeznek az
oldalbejáratokon; alig várják, hogy kezdődjön a tárgyalás.

Rafe Oswalt háromnegyed nyolckor érkezett. Penrod éppen

a tárgyalóterem mögött lévő irodájában söpörte a padlót.
Váltottak néhány szót, de Penrod tudta, a bírónak most
nincs kedve csevegni. Egy pillanattal később belépett az
ajtón Ernie Dowdle, hogy üdvözölje a nagytiszteletű bíró
urat, és megkérdezze tőle, megfelelő-e a hőmérséklet.
Tökéletes, hangzott a válasz, mint mindig.
Megérkeztek a védelem képviselői is: John Wilbanks és a
fivére, Russell. Elfoglalták az asztalukat, azt, amelyik
távolabb állt az esküdtek padjától, és nekiláttak, hogy
beborítsák vastag könyvekkel, dossziékkal és minden
mással, amire egy ügyvédnek szüksége lehet. Elegáns sötét
öltönyt viseltek, selyem nyakkendőt, és pontosan úgy
néztek ki, ahogy az a tehetős, sikeres ügyvédektől
elvárható, és persze mindenki pontosan ezt is várta tőlük a
városban. Megérkezett Miles Truitt is, a vád képviselője,
Maylon Post, a helyettes kerületi ügyész, az Ole Miss jogi
karán frissen végzett fiatalember társaságában. Truitt és
John Wilbanks kezet ráztak, majd barátságosan beszélgetni
kezdtek, miközben azt figyelték, hogy szép lassan megtelik
a tárgyalóterem.
Nix Gridley két emberével jött, Roy Lesterrel és Red
Arnett-tel. Mind a hárman tiszta, szépen vasalt, egyforma
egyenruhát viseltek, fekete csizmájuk csak úgy csillogott. Az
alkalomra készülve Nix kinevezett helyettes seriffnek két
önkéntest, fegyvert és egyenruhát adott nekik, no meg
szigorú utasításokat, hogy tartsanak rendet a
tárgyalóteremben. Nix körbejárt a teremben, szóba
elegyedett a fogalmazókkal, jókat nevetett a jogászokkal, és
biccentett azoknak, akiket ismert az esküdtjelöltek közül.
A nézőket a tárgyalóterem bal vagy déli oldalára
irányították, és a széksorok hamar megteltek, miután
kinyílt az ajtó. Az érdeklődők között voltak riporterek,
újságírók is, ők az első sorba ülhettek.
A terem jobb oldalán a törvényszolga, Walter Willy az
esküdtjelölteket, vagyis az idézést kapó állampolgárokat
ültette le. Oswalt bíró és a bírósági fogalmazó hetven
regisztrált szavazót választott ki, akik két héttel korábban,
postán kaptak értesítést. Különböző okokból tizennégyet
kizártak a jelöltek közül. Akik ott maradtak, most idegesen
nézelődtek a tárgyalóteremben, és nem tudták,
megtiszteltetésnek vegyék-e, hogy kiválasztották őket, vagy
inkább rettegjenek, amiért egy ilyen hírhedt ügyben kell
ellátni állampolgári kötelességeiket. Bár a levélből nem
derült ki, ki áll bíróság elé, az egész megye tudta, hogy Pete
Banning a vádlott. Az ötvenhat jelölt között csak egy olyan
volt, aki ült már az esküdtek padján. Mississippi államnak
ezen a vidékén ritkán került sor ilyen nagyszabású
tárgyalásra. Az összes esküdtjelölt fehér volt, és csak három
nő.
A karzaton négerek gyülekeztek, és csak négerek. A
bíróság folyosóján elhelyezett táblák gondoskodtak a
szegregációról – legyen szó mosdóról, ivókútról, irodai
bejáratról vagy a tárgyalóteremről. Penrod, aki a maga
módján tekintélyes ember volt, elmagyarázta a többieknek,
hogyan működik a bíróság, miközben felsöpört a karzaton.
Ez az ő terepe volt. Jó néhány tárgyalást végignézett már, és
azt tartotta magáról, hogy nagyon jól tájékozott. Ernie fel-le
járkált a lépcsőn, és néha benézett a karzatra, hogy
flörtöljön kicsit néhány hölggyel. A nap hőse a metodista
templomban dolgozó Ugri volt, hiszen őt majd tanúnak
szólítják. Ő volt a vád legfontosabb tanúja, és mindent
megtett azért, hogy ezt tudja is mindenki. Sok jókívánságot
kapott. Pontban kilenc órakor Walter Willy, aki már időtlen
idők óta dolgozott önkéntes törvényszolgaként, elfoglalta a
helyét a pulpitus előtt, feszesen kihúzta magát, már
amennyire tudta, majd azt harsogta: – Álljanak fel! – Magas
hangja megriasztotta azokat, akik még sosem hallották, és
mindenki felpattant, amikor Oswalt bíró megjelent a
pulpitus mögötti ajtóban.
Walter Willy hátravetette a fejét, és a mennyezetre
szegezett tekintettel folytatta a kántálást: – Figyelem,
figyelem! A nagyszerű Mississippi Állam Huszonkettedik
Körzetének Büntetőbírósága megkezdi az ülését a
nagytiszteletű Rafe Oswalt bíró úr elnökletével. Akinek
közlendője van, álljon elő! Az Úr áldja meg Amerikát, az Úr
áldja meg Mississippit.
Semmilyen eljárásjogi szabályzat, bírói határozat vagy
helyi rendelet nem írta elő ezt a szöveget. Amikor Walter
Willy hosszú évekkel korábban megkezdte törvényszolgai
ténykedését – és igazából már senki sem emlékezett rá,
hogyan is kapta meg ezt a munkát –, sok időt töltött azzal,
hogy megformálja ezt a rövidke beszédet, amely mostanra
elfogadott része lett minden tárgyalás megnyitásának.
Oswalt bírót nem érdekelte különösebben, az ügyvédeket
viszont kifejezetten idegesítette. Függetlenül attól, hogy
mennyire volt fontos az éppen aktuális meghallgatás vagy
tárgyalás, Walter fülsiketítő hangon mindig elmondta a
magáét.
A produkció fontos eleme volt házi készítésű
egyenruhája is. Az egymáshoz tökéletesen illő keki színű
nadrág és ing egy cseppet sem hasonlított ahhoz, amit a
helyettes seriffek viseltek; az ingre, a zseb fölé az édesanyja
sárga betűkkel rávarrta a nevét. És – nem tudni, pontosan
miért – néhány foltot tett az ingujjra. Walter ragyogó
aranyjelvényt viselt, amit egy memphisi bolhapiacon
vásárolt, és vastag, fekete töltényövet, benne csillogó
töltényhüvelyekkel, s ha valaki ránézett, az az érzése
lehetett, hogy Walter először lő, és csak aztán kérdez. De
nem tudott lőni, mivel nem volt fegyvere. Nix Gridley kerek
perec megmondta neki, hogy nem nevezi ki
seriffhelyettesnek, nem kér belőle, nem kér a színjátékból.
Oswalt bíró eltűrte Walter Willy parádézását, mert
ártalmatlan volt, és némi színt vitt az amúgy egyhangú
bírósági eljárásokba.
A bíró elhelyezkedett a pulpituson, majd így szólt: –
Kérem, üljenek le. – Elrendezte maga körül a talárját.
Végigpillantott a tömegen. A terem és a karzat is megtelt.
Tizenhét éves bírói pályafutása alatt egyszer sem látott
ekkora tömeget a tárgyalótermében. Megköszörülte a
torkát, és folytatta: – Jó reggelt kívánok, isten hozta önöket.
Ma csak egy ügy van a tárgyalási jegyzékben. Seriff, vezesse
be, kérem, a vádlottat.
Nix az oldalajtónál várakozott. Bólintott, kinyitotta az
ajtót, majd pillanatokkal később megjelent Pete Banninggel,
aki bilincs nélkül, lassan, feszesen kihúzva magát sétált be a
tárgyalóterembe; arca nem árult el semmit, de a padlóra
szegezte a tekintetét. Úgy tűnt, nem érzékeli, hogy hatalmas
tömeg figyeli minden mozdulatát. Pete gyűlölte a
nyakkendőket, fehér inget viselt és fekete zakót. John
Wilbanks úgy vélte, öltönyt kellene húznia, hogy ekképp
fejezze ki tiszteletét a bíróság iránt. Pete megkérdezte tőle,
hány esküdt visel majd öltönyt, és amikor az ügyvédje azt
felelte, hogy valószínűleg egy sem, a kérdés eldőlt. Az
igazság az, hogy Pete-et nem érdekelte, mi van rajta, mi van
az esküdteken vagy bárki máson.
Anélkül, hogy akár csak rápillantott volna a
hallgatóságra, helyet foglalt a védelem asztala mögött,
karba tette a kezét, és ránézett Oswalt bíróra.
Florry három sorral hátrébb ült, a széksor végén.
Mellette Mildred Highlander, a legjobb barátnője a
városban, és az egyetlen, aki vállalkozott rá, hogy elkíséri a
tárgyalásra. Sokat vitatkozott Pete-tel azon, hogy ott legyen-
e vagy sem. A testvére a leghatározottabban ellenezte.
Florry pedig eldöntötte, hogy mindenképpen végignézi a
tárgyalást. Nemcsak saját maga miatt akarta tudni, mi
történik, Joelt és Stellát is szerette volna tájékoztatni.
Továbbá azt gyanította, hogy rajta kívül nem lesz senki más
a tárgyalóteremben, aki Pete-ért szorítana. És ebben nem is
tévedett. Bármerre is nézett, csak ellenséges pillantásokat
lövelltek felé a dühös metodisták.
Oswalt bíró megszólalt: – Mississippi állam kontra Pete
Banning. A vád képviselőjét kérdezem.
Miles Truitt céltudatosan pattant fel. – Tisztelt bíró úr, a
vád készen áll – válaszolta.
– És a védelem?
John Wilbanks felemelkedett, és így felelt: – A védelem is
készen áll.
Miután mind a ketten leültek, Oswalt bíró az
esküdtjelöltekre nézett. – Nos, kérem, hetven esküdtjelöltet
idéztünk be. Egy meghalt, hármat nem találunk, tízet pedig
hazaküldtünk. Így tehát ötvenhat esküdtjelölt maradt. A
törvényszolga tájékoztatott, hogy mind az ötvenhatan
megjelentek, mindenki elmúlt már tizennyolc éves, de még
nem töltötte be a hatvanötöt, és senki sem küszködik olyan
egészségi problémával, amely meggátolná abban, hogy
eleget tegyen állampolgári kötelességének. Mindanynyian
kaptak egy számot, és ebben a sorrendben fogjuk szólítani
önöket.
 Felesleges lett volna elmondani, hogy a tíz hazaküldött
jelölt lényegében analfabéta volt, és egy egyszerű kérdőívet
is képtelen lett volna kitölteni.
Oswalt elrendezgetett néhány papírt, megtalálta a
vádemelést, és hangosan felolvasta. Mississippi állam
törvényei szerint a feltételezett tények alapján
megállapítható, hogy szándékos emberölés történt,
melynek büntetése vagy élethosszig tartó börtönbüntetés,
vagy villamosszék. A bíró bemutatta a négy jogászt, és
megkérte őket, hogy álljanak fel. Bemutatta a vádlottat is,
de őt hiába kérte, hogy álljon fel: Pete nem volt hajlandó.
Nem engedelmeskedett, úgy tűnt, meg sem hallotta, mit
mondtak neki. Oswalt bíró mérges lett, de úgy döntött, nem
foglalkozik ezzel.
Pete nem cselekedett valami bölcsen, és John Wilbanks
úgy tervezte, hogy majd az első szünetben alaposan leszidja
az ügyfelét. Vajon mit remél attól, hogy tiszteletlenül
viselkedik?
A bíró folytatta. Hosszan és részletesen beszélt a
feltételezett gyilkosság áldozatáról és a feltételezett
elkövetőről. Dexter Bell öt évig szolgált a clantoni metodista
templom lelkipásztoraként, és aktív tagja volt a
közösségnek. Jól ismerték őt a városban, ahogy a vádlottat
is. Pete Banning Ford megyében született, tekintélyes
családból származik, és így tovább.
Miután a mondandója végére ért, Oswalt bíró
megkérdezte az esküdtjelölteket, hogy van-e közöttük
olyan, aki vér szerint vagy házasság révén rokonságban áll
Dexter Bell-lel vagy Pete Banninggel. Senki sem mozdult.
Ezután afelől érdeklődött, van-e olyan jelölt, aki személyes
barátjának tartja Pete Banninget. Két férfi felállt.
Mindketten régi barátai voltak Pete-nek, és azt mondták,
bármit is támasztanak alá a bizonyítékok, nem tudnak
ítéletet hozni a férfi felett. Mindkettejüket elbocsájtották,
távozhattak a tárgyalóteremből. A bíró úr ekkor azt
tudakolta a jelöltektől, hogy közülük hányan barátai a
Banning családnak, Lizának, Florrynak, Joelnek és
Stellának. Hatan emelkedtek fel. Egy fiatalember közölte,
hogy együtt járt középiskolába Joellel. Egy másik pedig
arról számolt be, hogy a húga és Stella barátnők, és jól
ismeri a lányt. Másvalaki meg évek óta jó viszonyban volt
Florryval. Oswalt bíró külön-külön tett fel nekik kérdéseket,
elég hosszú időn keresztül faggatta őket, és végül
megkérdezte, képesek lesznek-e méltányosan és pártatlanul
ítélkezni. Mind a hatan határozott igennel válaszoltak, és a
helyükön maradhattak. Hárman azt állították, hogy jó
barátságban vannak Bellékkel, de kijelentették, hogy ennek
ellenére is pártatlanok tudnak maradni. John Wilbanks ezt
egyáltalán nem vette biztosra, és úgy tervezte, hogy a
procedúra során majd megszabadul ezektől a jelöltektől.
A háború még alig ért véget, emléke elevenen él, és
Oswalt bíró tudta, hogy van valami, amit nem kerülhet
meg. Jóformán minden bevezetés nélkül közölte az
esküdtjelöltekkel, hogy Pete Banning számos kitüntetést
szerzett a hadsereg tisztjeként, és hadifogságba is került.
Megkérdezte, hány háborús veterán van az esküdtjelöltek
között. Hét férfi állt fel, a bíró a nevükön szólította őket, és
kérdéseket tett fel nekik. Mindegyikük azt mondta: képesek
félretenni az elfogultságukat, az egyéni szimpátiájukat, és a
törvényeket, illetve a bírói utasításokat követik.
Tizenegy Ford megyei férfi esett el a háborúban, és
Oswalt bíró a fogalmazó segítségével megpróbálta kizárni
az érintett családok tagjait a potenciális esküdtjelöltek
közül.
Oswalt bíró ekkor a másik oldalról közelítette meg
ugyanazt a kérdést: megkérdezte, hányan tagjai Dexter Bell
gyülekezetének. Három férfi és egy nő állt fel, őket
nyomban elbocsájtották. Ötvenen maradtak. Hányan tagjai
más metodista gyülekezeteknek a megyében? Újabb öt jelöl
emelkedett fel. Hárman azt mondták, ismerték Dexter Bellt,
ketten pedig nem. Oswalt bíró nem küldte el őket.
Mindkét fél öt-öt lehetőséget kapott az előzetes
tiltakozásra. Ha John Wilbanksnek nem tetszik egy
bizonyos metodista külseje vagy testbeszéde, minden
indoklás nélkül kérheti a kizárását. Amennyiben Miles
Truitt arra gyanakszik, hogy a Banning család valamelyik
ismerőse részrehajló, bejelenti a tiltakozást, és az illető
személy távozik. A négy jogász a szék peremén ülve,
feszülten figyelte az esküdtjelöltek minden rezdülését,
mosolyát vagy homlokráncolását.
Oswalt bíró szerette a saját kezébe venni az
esküdtkiválasztás irányítását. Más bíróktól több
szabadságot kaptak a jogászok, de ezek általában sokat
beszéltek, és megpróbálták behízelegni magukat a
jelölteknél. Egyórányi szakszerű kérdezés után Oswalt bíró
negyvenötre csökkentette a potenciális esküdtek számát,
majd átadta a terepet Miles Truittnak, aki felállt, szélesen
mosolygott, és megpróbált nyugodtnak tűnni. Azzal kezdte,
hogy nyomatékkal elismételte, amit a bíró már részletesen
elmondott: amennyiben az állam képviseletében az
ügyészek pontosan bebizonyítják, hogy szándékos
emberölés történt, azt kérik majd az esküdtektől, hogy
mondják ki a halálos ítéletet. Képesek megtenni ezt?
Képesek villamosszékre ítélni Pete Banninget? Ha betartják
a törvényeket, nincs más választásuk. Nem lesz könnyű, de
van úgy, hogy sok bátorság kell a törvények betartásához.
Megvan önökben ez a bátorság?
Truitt a korlát mellett sétálva beszélt, és sikerült
megértetnie a jelöltekkel, hogy milyen súlyú feladat vár
rájuk. Minden valószínűség szerint többekben is
munkálkodtak kételyek, de ezt senki sem ismerte el.
Truittet a veteránok aggasztották, és azt gyanította, hogy
jóval több bennük az együttérzés, mint amennyit elárulnak
ebből. Szólította az egyiket, megkérte, hogy álljon fel,
köszönetet mondott neki a szolgálataiért, majd néhány
percen keresztül kérdéseket tett fel. Amikor úgy tűnt, eleget
sikerült megtudnia, rátért a következő veteránra.
Folyt tovább a procedúra, de fél tizenegykor a bírónak
szünetre volt szüksége, mert dohányozni szeretett volna. A
tárgyalóteremben összegyűlteknek nagyjából a fele
cigarettára gyújtott, az emberek megnyújtóztatták a
tagjaikat, és csöndben megosztották egymással, mit
gondolnak az addig történtekről. Néhányan felkeresték a
mosdót, mások meg visszamentek dolgozni. Mindannyian
próbáltak tudomást sem venni az esküdtjelöltekről, hiszen
erre kaptak utasítást a bíró úrtól.

Tizenegy órakor John Wilbanks felemelkedett a védelem

asztala mögött, és ránézett az esküdtjelöltekre. Mindabból,
amit eredetileg szeretett volna elmondani, nagyon sok
mindent nem mondhatott el, mert a saját ügyfele
megakadályozta ebben. Úgy tervezte, hogy már az esküdtek
kiválasztásának procedúrája során finom utalásokkal
megalapozza a beszámíthatatlanságra való hivatkozást,
majd következik egy döbbenetes hatású tanúvallomás,
amely hihető és meggyőző erejű is. De Pete nem kért ebből.
A férfi semmit sem tett, hogy segítsen a saját ügyvédeinek,
és John nem tudta eldönteni, hogy talán valamiféle perverz
halálvágy munkálkodik benne, vagy egyszerűen csak
annyira arrogáns, hogy biztosra veszi: az esküdtek nem
fogják elítélni. Bármi legyen is az igazság, a védelem
helyzete reménytelen, szögezte le magában John Wilbanks
többször is.
John már eleget látott, és tudta, melyik jelöltekre van
szüksége. Kerülni akarta az összes metodistát, viszont minél
több veteránt szeretett volna látni az esküdtek padján. John
Wilbanks ügyvéd volt, és olyan ügyvéd nincs a földön, aki
ellen tudna állni annak a lehetőségnek, hogy ha már egy
kisebb tömeg figyeli minden szavát, ne tartson legalább egy
rövid kis beszédet. Megnyerően elmosolyodott, úgy tűnt,
nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy az a feladata, ami:
védelmet nyújt egy kiváló férfinak, aki egykor az országát
védte. Feltett egy-két kérdést, amelyet az összes
esküdtjelöltnek címzett, majd egyenként néhány
metodistához fordult, de elsősorban nem az volt a célja,
hogy fényt derítsen titokban tartott elfogultságra, hanem
inkább az, hogy bizalmat ébresszen magában, és
kedvességet sugározzon.
Miután végzett, Oswalt bíró úr szünetet rendelt el
kettőig, majd úgy rendelkezett, hogy mindenki távozzon a
tárgyalóteremből. Eltartott néhány percig, mire a tömeg
kiment, és miközben várakoztak, a bíró azt mondta a
fogalmazóknak, illetve más, kíváncsiskodó bírósági
dolgozóknak, hogy ideje elmenniük ebédelni. Amikor a
tárgyalóterem lényegében kiürült, így szólt: – Mr. Wilbanks,
úgy hiszem, szeretne a bíróság tudomására hozni valamit,
és a közlendőjét rögzítenünk kell a jegyzőkönyvben.
John Wilbanks felállt. – Igen, bíró úr, de jobb szeretném,
ha az irodájában folytatnánk.
– Nem, itt fogjuk lebonyolítani. Nehezen férnénk el az
irodámban. Ráadásul, ha jegyzőkönyvbe vesszük, ami most
következik, azt sem mondhatjuk, hogy bizalmas természetű
lenne.
– Nem, azt hiszem, valóban nem.
Oswalt bíró biccentett a gyorsírónak. – Kérem, vegyük
jegyzőkönyvbe. Parancsoljon, Mr. Wilbanks.
– Köszönöm, bíró úr. Nem készülünk beadvánnyal,
indítvánnyal, a védelem nem fordul kérelemmel a
bírósághoz. Ám ugyanakkor kötelességemnek érzem, hogy
tájékoztassam a bíróságot, és közlendőm bekerüljön a
jegyzőkönyvbe, hogy semmilyen kétség ne lehessen afelől:
védencem megfelelő jogi védelmet kapott. Eredetileg két
stratégiát terveztem követni. Először is:
helyszínváltoztatásra vonatkozó kérelmet akartam
benyújtani. Akkor is meggyőződésem volt, ahogy most is,
hogy a megyében nem folytatható le méltányos tárgyalás.
Egész életemben itt éltem, csakúgy, mint az apám és a
nagyapám is, és jól ismerem ezt a megyét. Ma délelőtt
világosan látszott, hogy az ügy részletei, a tények ismertek
Pete Banning és Dexter Bell barátai, szomszédai előtt.
Lehetetlen tizenkét pártatlan, minden befolyásoltságtól
mentes embert találni. Végigtekintve a potenciális
esküdteken arra jutottam, hogy sokan nem árulják el valódi
érzéseiket. Egész egyszerűen nem lenne méltányos a
védencem szempontjából ebben a megyében tartani a
tárgyalást. Ám amikor megvitattam vele ezt a kérdést,
határozottan ellenezte a javaslatomat, és azóta sem
változott a véleménye. Szeretném, ha jegyzőkönyvbe
vennénk, amit mond.
Oswalt bíró ránézett Pete-re. – Igaz ez, Mr. Banning?
Ellenzi a helyszínváltoztatásra vonatkozó kérelem
benyújtását?
Pete felállt, és így válaszolt: – Igen, igaz. Azt akarom,
hogy itt legyen a tárgyalás.
– Tehát úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja az
ügyvédje tanácsát?
– Nem hagyom figyelmen kívül, de nem értek egyet vele.
– Rendben van. Üljön le. Folytassa, Mr. Wilbanks.
John elkeseredetten sóhajtott, majd megköszörülte a
torkát. – Másodszor pedig, és ez még fontosabb, legalábbis
az én véleményem szerint: a megfelelő védelem kérdése.
Úgy terveztem, hogy arról tájékoztatom majd a bíróságot, a
védelem beszámíthatatlanságra hivatkozik, de az ügyfelem
kijelentette, hogy ezt nem fogadja el. Olyan tanúvallomások
beterjesztésére készültem, amelyek bemutatják, hogy
védencem milyen embertelen, valójában leírhatatlan
körülmények között szenvedett a háború éveiben.
Felvettem a kapcsolatot két pszichiáter szakértővel, és
szerettem volna felkérni őket, hogy vizsgálják meg a
védencemet, majd tegyenek tanúvallomást a bíróságon. Ám
ügyfelem ebben a kérdésben sem volt hajlandó
együttműködni, és arra utasított, hogy ebbe az irányba ne
folytassam tovább a munkát.
Oswalt bíró ismét Pete felé fordult. – Igaz ez, Mr.
Banning?
Pete úgy válaszolt, hogy nem állt fel. – Nem vagyok őrült,
és tisztességtelen lenne megpróbálnom eljátszani, hogy az
vagyok.
A bíró bólintott. A bírósági gyorsíró végezte a munkáját,
lejegyzett minden szót az örökkévalóságnak. Már az addig
elhangzottak is súlyos károkat okoztak a védelemnek, de
Pete utolsó mondata volt az, amit sosem fognak elfeledni.
Mintha csak utóbb jutott volna az eszébe, Pete Banning, aki
minden helyzetben alaposan megfontolta, mit mond, még
hozzátette: – Pontosan tudtam, mit csinálok.
John Wilbanks ránézett a bíróra, és megvonta a vállát,
mintha feladta volna.
 Tizennegyedik fejezet

Az egyes számú jelölt valóságos rejtélynek tűnt. James

Lindsey, ötvenhárom éves, nős; foglalkozása nincs, lakcíme
egy vidéki mellékút valahol a távoli Box Hill közelében, már
majdnem Tyler megyében. Az általa kitöltött kérdőív
szerint a vallása baptista. A délelőtti ülés során semmit sem
árult el magáról, és úgy tűnt, senki sem tud róla semmit.
Sem John Wilbanks, sem Miles Truitt nem akarta
elfecsérelni az előzetes tiltakozási lehetőségeit, és így James
Lindsey lett a tárgyalás első esküdtje.
Oswalt bíró szólította a kettes számú esküdtjelöltet, egy
bizonyos Mr. Delbert Mooney-t, az igencsak népes
karraway-i Mooney-klán tagját. Delbert huszonhét éves
volt, két évig harcolt Európában az amerikai hadsereg
katonájaként, és kétszer sérült meg. John Wilbanks
mindenképpen az esküdtek között szerette volna tudni.
Miles Truitt viszont nem, ekkor élt először az előzetes
tiltakozás lehetőségével.
Változatlanul a tárgyalóteremben voltak, de immáron
egyedül: Oswalt bíró és a jogászok. A vádlottat visszavitték
a fogdába ebédelni, hogy majd újra a bíróságra vigyék, ha a
bíró úgy rendelkezik. A törvényszolgát, a bírósági gyorsírót,
a seriffet és a helyetteseit kiküldték a teremből. A tárgyalás
esküdtjeinek kiválasztása nem tartozott a nyilvánosságra,
csak a bíróra és a jogászokra, jegyzőkönyv sem készült.
Szendvicset ettek és jeges teát kortyolgattak, de nem tudták
élvezni az ebédet, minden gondolatukat lefoglalta a munka.
 A bíró a hármas számú esküdtet szólította, a két
megmaradt nő egyikét. Léteztek írott szabályok, és írásba
ugyan nem foglalt, de mindenki által nyilvánvalóan
érvényesnek tartott szabályok. A súlyos bűncselekmények
tárgyalásán az esküdtszék mindig tizenkét fehér férfiból
állt. Nem vitatták meg, nem beszélték meg, miért van ez így;
egyszerűen csak mindenki így tartotta természetesnek.
– Az elbocsájtását kérjük „okkal”, egyetértesz, Miles?
Miles készségesen egyetértett. Az „okkal” történő
elbocsájtás azt jelentette, hogy a jelölt nyilvánvalóan
alkalmatlan az esküdti szolgálatra, és a nyilvános
megaláztatás helyett, vagyis hogy a tárgyalás alatt válnak
meg tőle, még zárt ajtó mögött, diszkréten hazaküldik. És
ami a legfontosabb: ez nem számított előzetes
tiltakozásnak. A bíró egyszerűen úgy határozott, hogy az
illető személy nem kerül be az esküdtszékbe, és ez a döntés
garantáltan nem képezte vita tárgyát.
Semmi sem siettette őket a munkájukban. Mivel a
vádnak csak néhány tanúja van, a védelemnek talán egy
sem, a tárgyalás nem fog sokáig tartani. Így szép lassan,
módszeresen végigmentek az összes néven, és ugyan egy-
két alkalommal szakszerű vita alakult ki, folyamatosan
haladtak. Három órakor Oswalt bíró ismét szeretett volna
elszívni egy cigarettát, és úgy döntött, tudatja a folyosón
várakozó, a lépcsőn ücsörgő, odakint, a hidegben álldogáló
emberekkel, hogy másnap reggel kilenckor kezdődik a
tárgyalás. Az esküdtjelöltek maradjanak a közelben. Fél
ötkor kinyílt a tárgyalóterem ajtaja. Néhány néző is bejött
az esküdtjelöltekkel, és egy-két néger visszament a
karzatra. Miután behozták a vádlottat, és leültették a
védelem asztala mögé, Oswalt bíró bejelentette, hogy
megtörtént az esküdtek kiválasztása. Tizenkét nevet
szólított, és a kiválasztottak odamentek az esküdtek
padjához, majd helyet foglaltak.
 Tizenkét fehér férfi. Négy baptista, két metodista, két
pünkösdi, egy presbiteriánus és egyvalaki Krisztus
Templomából. És ketten azt állították, hogy egyetlen
gyülekezetnek sem tagjai, következésképpen tehát minden
valószínűség szerint pokolra jutnak.
Felemelték a jobb kezüket, és esküt tettek, hogy a
legjobb tudásuk szerint végzik el a kötelességüket. Ezt
követően hazaküldték őket azzal a szigorú utasítással, hogy
ne beszéljenek az ügyről. Oswalt bíró berekesztette a
tárgyalást, és távozott. Az üres tárgyalóteremben John
Wilbanks megkérdezte Gridley serifftől, hogy beszélhet-e
néhány percet az ügyfelével. Sokkal egyszerűbb a védelem
asztalánál beszélgetni, mint a fogdán, és Nix nem
támasztott kifogásokat.
Miközben Penrod a padsorok között söpörte a padlót,
Ernie Dowdle pedig a radiátorokkal babrált, a védők
megbeszélést folytattak az ügyfelükkel.
– Nem tetszik a viselkedésed, Pete – kezdte Russell. John
gyorsan hozzátette: – Arrogánsnak és közönyösnek tűnsz,
ez szemet szúr majd az esküdteknek. Ráadásul tiszteletlen
voltál Oswalt bíróval szemben. Ez nem fordulhat elő többet.
– Amikor holnap elkezdődik a tárgyalás – vette át a szót
Russell –, az esküdtek majd az idejüknek úgy a felét azzal
töltik, hogy téged figyelnek.
– Miért?
– Mert kíváncsiak. Mert az a feladatuk, hogy ítéletet
hozzanak az ügyedben. Még sosem csináltak ilyet, és ez a
környezet megriasztja őket. Minden apróságra figyelnek, és
nagyon fontos lenne, hogy valamelyest rokonszenvesnek
tűnj nekik.
– Nem vagyok biztos benne, hogy menni fog – felelte
Pete.
– Legalább próbáld meg, jó? – kérte John. – Jegyzetelj,
lapozgass a papírok között. Csinálj úgy, mintha érdekelne a
saját ügyed.
– Ki választotta ki az esküdteket? – kérdezte Pete.
– Mi. Az ügyvédek, az ügyészek és a bíró.
– Hát, nem is tudom. Szerintem már eldöntötték, hogyan
fognak szavazni. Nem láttam sok barátságos arcot.
– Akkor legalább mutass te barátságos arcot, rendben,
Pete? – John elkeseredetten fordította el a fejét. – Vésd az
eszedbe, hogy ezek az emberek döntik el, mi lesz veled az
életed hátralévő részében.
– Ez már eldőlt.

Ernie radiátorai barátságosan duruzsoltak másnap reggel

fél tízkor, amikor Miles Truitt felállt, hogy megtartsa
nyitóbeszédét. Kellemes meleg volt, a tárgyalóterem ismét
megtelt, Ernie meg Penrod meghúzódott a szintén zsúfolt
karzat egyik sarkában, és feszült érdeklődéssel figyeltek.
Mindenki elcsendesedett. Truitt sötétbarna öltönyt és
mellényt viselt. A mellényzsebéből aranylánc kandikált ki.
Az öltönyt erre az alkalomra, élete legnagyobb tárgyalására
vásárolta. Megállt az esküdtek előtt, kedvesen rájuk
mosolygott, majd köszönetet mondott a Mississippi
államnak tett szolgálataikért. Közölte velük, hogy alapos
procedúra után választották ki őket, feladatuk, hogy
meghallgassák a tanúvallomásokat, mérlegeljék a
beterjesztett bizonyítékokat, és végül a törvényi előírások
figyelembevételével döntsék el, hogy a vádlott bűnös-e vagy
ártatlan. Komoly felelősség ez, hangsúlyozta, és ismét
köszönetet mondott.
Mississippi államban a szándékos emberölés a
legsúlyosabb bűncselekmény. Truitt magából a
törvénykönyvből olvasta fel a meghatározását: „Egy másik
emberi lény bármilyen eszközzel, bármilyen módon
szándékosan, előre megfontoltan elkövetett meggyilkolása
minden törvényi felhatalmazás nélkül.” Még egyszer
elolvasta, lassan és hangosan, minden szó visszhangzott a
teremben. És a büntetése: „Amennyiben az esküdtszék
bűnösnek találja a vádlottat szándékos emberölésben,
döntenie kell, hogy villamosszék általi halálra vagy
életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéli a feltételes
szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.”
Truitt megfordult, rámutatott a vádlottra, és azt mondta:
– Tisztelt esküdt urak, ez a férfi előre megfontolt
szándékkal megölte Dexter Bell tiszteletest. Pete Banning
ezért halált érdemel.
Mindenki számított erre a bejelentésre, ennek ellenére
drámai hatást gyakorolt a jelenlévőkre.
Truitt ezután Dexterről beszélt: a Georgiában töltött
gyerekkoráról, lelkészi hivatásáról, Jackie-vel kötött
házasságáról, a korai évek lelkipásztori munkájáról, a
gyerekeiről, nagy hatású prédikációiról; továbbá arról,
hogy mindig őszinte együttérzéssel és segítőkészséggel
fordult embertársai felé, hogy hatékony, elismert vezetője
lett a közösségnek, és mennyire népszerű volt Clantonban.
Dexter Bell pályafutása makulátlan volt, hibátlanul
teljesített minden területen. A hivatásának és hitének
mélyen elkötelezett remek, kiváló fiatal lelkészt agyonlőtte
a templomában egy egykori katonai lövész. Micsoda
veszteség. Elvették egy szerető édesapa életét, és három
gyönyörű gyerek maradt utána.
A vád minden észszerű kétséget kizáróan bizonyítani
fogja a vádlott bűnösségét, és miután a tanúvallomások
lezajlottak, ő, Miles Truitt visszatér majd ugyanarra a
helyre, és azt kéri, szolgáltassék igazság. Dexter Bellnek és a
családjának. Clanton városának. Az emberiességnek.
John Wilbanks csodálattal figyelte a produkciót. Az
kétségtelen, hogy a tények Miles Truitt oldalán vannak, és
ez mindig komoly előny. De az ügyész óvatosan közelítette
meg a kérdést, kevésbé súlyosnak tüntette fel a tényeket
ahelyett, hogy felnagyította volna őket. A gyilkosság
önmagában olyan szörnyű volt, hogy teljesen felesleges lett
volna drámai leírást adni róla. Wilbanks az esküdtek arcát
figyelte, és meggyőződhetett arról, amit valójában már jó
ideje tudott. Védence nem számíthat együttérzésre. És
mivel a védelemnek nincsenek bizonyítékai, a helyzete,
ahogy az ügyfélnek is, reménytelen.
Miles Truitt visszaült a helyére, és egy pillanatra teljes
csend borult a tárgyalóteremre. Oswalt bíró ránézett John
Wilbanksre. – Most a védelem következik.
Wilbanks felállt, és miközben elindult az esküdtek padja
felé, megigazította elegáns selyem nyakkendőjét. Nem volt
mit mondania, és az eszébe sem jutott, hogy képtelen
állításokkal hozakodjon elő, mondjuk, összecserélt
személyazonosságról, vagy kiagyaljon valamiféle hamis
alibit. Így szólt mosolyogva: – Tisztelt esküdt urak, az ilyen
tárgyalások eljárásjogi szabályai lehetővé teszik, hogy a
védelem később tartsa meg a nyitóbeszédet, miután a vád
befejezte a bizonyítást. A védelem úgy döntött, él ezzel a
lehetőséggel.
Oswalt bíró vállat vont.
– Részemről rendben. Mr. Truitt, kérem, szólítsa az első
tanút.
Truitt felemelkedett, és harsogó hangon így szólt: – A
vád Mrs. Jackie Bellt szólítja a tanúk padjára!
A vád asztala mögötti második sorban felállt Jackie Bell,
és a széksor végéhez ment. Errol McLeish ült mellette, aki
még vasárnap délután elhozta a georgiai Rome-ból. Az
asszony szülei vigyáztak a gyerekekre. Az apja ragaszkodott
volna hozzá, hogy elkísérje a tárgyalásra, de Jackie-nek
végül sikerült lebeszélnie. Errol felajánlotta a szolgálatait,
azt mondta, boldogan elviszi. Jackie a gyülekezetből ismert
barátoknál szállt meg, Errol pedig kivett egy szobát a
clantoni főtéren álló Bedford Hotelben.
 Minden tekintet Jackie-re szegeződött, aki fel is készült
rá, hogy komoly figyelmet kap majd. Vékony testére szűk,
övvel összehúzott, fekete színű ruhát húzott. Fekete
antilopbőr cipőt viselt, fekete bársonykalapot és egyszerű
gyöngysort. A fekete szín dominanciája hatásosnak tűnt:
Jackie szomorúságot és szenvedést sugárzott magából. Egy
özvegyasszonyt láttak, ez vitathatatlan, de fiatal és vonzó
volt ez az asszony.
Mind a tizenkét esküdt figyelte minden mozdulatát,
ahogy a jogászok, a bíró és lényegében mindenki más is.
Pete viszont nem mutatott semmi érdeklődést, maga elé, a
padlóra bámult. A bírósági gyorsíró megeskette Jackie-t,
hogy igazat mond, majd a nő elhelyezkedett a tanúk székén,
és végigpillantott a tömegen. Lassú mozdulattal keresztbe
tette a lábát, és majd’ minden szem azt figyelte, mit csinál.
Az emelvény mögül Miles Truitt rámosolygott, és
megkérdezte a nevét és lakcímét. Alaposan felkészítette a
vallomásra, és Jackie őszinte pillantással nézett az esküdtek
arcába, miközben beszélt. Újabb alapvető információk
következtek: harmincnyolc éves, három gyereke van, öt
évig élt Clantonban, de a férje halála után Georgiába
költözött.
– Megözvegyültem – mondta szomorúan.
– Nos, ami azt a bizonyos napot illeti. Tavaly október
kilencedikén, kilenc óra körül hol volt ön?
– Otthon. A metodista templom melletti parókián
laktunk.
– Hol volt a férje?
– Az irodájában, a templomban. Az íróasztalánál ült, és a
prédikációján dolgozott.
– Mondja el az esküdt uraknak, hogy mi történt.
– A konyhában voltam, éppen elraktam az edényeket, és
olyan hangot hallottam, amilyet korábban sosem.
Háromszor is gyors egymásutánban, mintha valaki
háromszor hangosan tapsolt volna a tornácon. Először nem
nagyon foglalkoztam vele, de aztán kíváncsi lettem.
Valamiért azt éreztem, beszélnem kell Dexterrel.
Odamentem a telefonhoz, és felhívtam az irodában. Nem
vette fel, ezért a parókiáról átmentem a templom
szárnyépületébe, ahol az irodája volt. – Elcsuklott a hangja,
szemét elfutották a könynyek. A kézfejét a szájához tette, és
ránézett az ügyészre. Egy zsebkendő volt a kezében.
– És megtalálta a férjét? – kérdezte Truitt.
Jackie nagyot nyelt, úgy tűnt, összeszorítja a fogát. –
Dexter az íróasztalánál volt, még mindig a székében.
Vérzett, vér volt mindenhol. – Megint elakadt a hangja, nem
tudta folytatni. Mély levegőt vett, megtörülte a szemét,
próbálta összeszednie magát.
A tárgyalóteremben semmi mást nem lehetett hallani,
csak Ernie Dowdle radiátorainak a duruzsolását. Senki sem
mozdult, senki sem suttogott. Jackie-re meredtek az
emberek, és türelmesen vártak, hogy a szegény asszony
előadja a rettenetes történetet. Semmi ok nem volt a
sietségre. A város három hónapja várakozott, hogy
megtudja, mi történt azon a reggelen, hogy megismerje a
részleteket.
– Beszélt vele? – hangzott Miles Truitt következő
kérdése.
– Nem tudom. Emlékszem, hogy üvöltöttem,
odarohantam hozzá, megragadtam, rángattam, de mást
nem nagyon tudok mondani. Rettenetes volt. – Lehunyta a
szemét, lehajtotta a fejét, és elsírta magát. A könnycseppek
másokra is hatással voltak, és hamarosan azok közül az
asszonyok közül is sokan a szemüket törülgették, aki
ismerték őt és Dextert is.
Valójában semmi szükség nem volt a tanúvallomására.
A védelem felajánlotta, elfogadja tényként való rögzítését
annak, hogy Dexter Bell valóban meghalt, és a halálát egy
45-ös kaliberű Colt pisztolyból leadott három lövés okozta.
A tényekre nem hat az együttérzés, és a törvény szerint
irreleváns bizonyíték nem terjeszthető be. Ám Oswalt bíró,
csakúgy, mint minden más bíró az államban és az egész
országban, mindig engedélyezte a vádnak, hogy előálljon
egy vagy két hozzátartozóval, és így érzékletesen bizonyítsa
a halált. A valódi cél persze az volt, hogy felkavarják az
esküdteket.
Jackie ismét összeszorította a fogát, és folytatta, vagy
legalábbis igyekezett folytatni. Dexter a földön feküdt, ő
beszélt hozzá, de a férfi nem reagált. Jackie emlékezett rá,
hogy sikítozva, véresen kirohant az irodából, és ekkor
érkezett meg Roy Lester Ugrival, és innentől fogva már csak
homályos emlékképei vannak.
Jackie újra elakadt, és fájdalmasan hosszú csönd után
úgy tűnt, nem tudja folytatni.
Oswalt bíró ránézett az ügyészre. – Mr. Truitt, úgy
hiszem, eleget hallottunk a tanútól.
– Igen, bíró úr.
– Keresztkérdések, Mr. Wilbanks?
– Természetesen nincsenek, bíró úr – felelte John
Wilbanks mély együttérzéssel.
– Köszönöm, Mrs. Bell, távozhat – mondta a bíró.
Walter Willy felpattant, odalépett Jackie-hez, megfogta a
kezét, és az esküdtek, ügyvédek mellett visszakísérte a
széksorához. Oswalt bíró cigarettázni akart, és szünetet
rendelt el. Először Walter kivezette az esküdteket a
teremből, és miután kimentek, a nézők kiengedtek kicsit,
mindenki beszélni akart. A gyülekezet tagjai közül sokan
sorban egymás után odamentek Jackie-hez, hogy
megöleljék. Errol McLeish elhúzódott a tömegtől, és
távolabbról figyelte a nőt. Jackie-n kívül egy teremtett lelket
sem ismert a teremben, és őt sem ismerte senki.
Ugri odasétált a tanúk padjához, és megesküdött, hogy
igazat mond. Az igazi neve Chester Purdue volt, ezt most
közölte is a bírósággal, majd elmondta, hogy gyerekkora óta
Ugrinak hívják, felesleges magyarázni, miért. Nem pusztán
ideges volt. Rettegett, és többször is felnézett a karzatra,
hogy támogatást kapjon a magafajta emberektől. Onnan, a
karzatról még sokkal könnyebbnek tűnt a tanúskodás. De
most idelent mindenki rá bámult, megannyi fehér ember: a
jogászok, a bíró, az esküdtek és a fogalmazók, nem is
beszélve a tömegről. Mr. Miles Truitt órákon keresztül
gyakorolt vele az irodájában. Többször is végigmentek a
tanúvallomáson, és Mr. Truitt újra és újra elismételte: ne
idegeskedjen, csak adja elő a történetét. Előző nap, meg az
azt megelőző napon, Mr. Truitt irodájában nem is
idegeskedett, de ezt most már nem gyakorlás volt, hanem
már maga a produkció, és mindenki őt figyelte, és senki
sem mosolygott.
– Csak rám nézzen, senki másra – mondta neki többször
is Mr. Truitt a próba közben.
Ugri rámeredt a kerületi ügyészre, és előadta a
történetét. Szerda reggel éppen a templom füstüveg
ablakait tisztította, ahogy azt rendszeresen tette havonta
egyszer, és a munka majdnem három napig tartott. Átment
a szárnyépületben lévő raktárhelyiségbe a felszereléséért.
Elhaladt Bell tiszteletes irodája előtt. Az ajtó csukva volt, és
Ugri tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni a tiszteletes
urat. Nem hallott hangokat. Nem látta, hogy bárki is
belépett volna a szárnyépületbe. Úgy tudta, hogy csak
ketten vannak: ő maga és a lelkész. Éppen egy üveg
tisztítószerért nyúlt, amikor három hangos puffanásszerű
hangot hallott. Ugyanolyan volt mindhárom, szinte
belerázkódott az épület. Ugri megijedt, kirohant a folyosóra,
és hallotta, hogy nyílik az ajtó. Mr. Pete Banning lépett ki a
lelkész irodájából, a kezében pisztollyal.
 – Mióta ismeri Pete Banninget? – tette fel a kérdést
Truitt.
– Régóta. Tagja a gyülekezetnek.
– Kérem, mutasson rá arra az emberre, aki fegyvert
tartott a kezében.
– Ha tetszik parancsolni. – Ugri rámutatott a vádlottra.
Elmondta, Banning uraság hogyan fogta rá a pisztolyt, ő
meg térdre esve könyörgött, aztán meg Banning uraság azt
mondta neki, hogy jó ember. Menj, szólj a seriffnek.
Ugri nézte, ahogy elmegy, aztán beosont az irodába, bár
valójában nem is akart. Bell tiszteletes a székében ült, a
szeme csukva, a fejéből és a mellkasából dőlt a vér. Ugri
nem tudta, meddig állt ott megkövülten; annyira megijedt,
hogy képtelen volt világosan gondolkodni. Végül kihátrált a
helyiségből anélkül, hogy bármihez is hozzányúlt volna,
aztán elrohant a seriffért.
Egyetlen ügyvéd sem tudott volna jó pontokat szerezni
azzal, hogy megpróbálja hitelteleníteni Ugrit. Hogyan is
lehetett volna ezt elérni? Miért ne az igazat mondaná, mi
haszna származhat abból, ha hazudik? Látta, amit látott,
egy szóval sem színezte ki a történetet. John Wilbanks
felállt, és halkan bejelentette, hogy nem kíván
keresztkérdéseket feltenni a tanúnak. Ami azt illeti, a vád
egyetlen tanúját sem tudta volna megszorongatni.
Miközben figyelte, hallgatta a tanúkat, és füstölgött
magában, John szembetalálta magát a kérdéssel,
éppenséggel nem is először: miért is vállalta el ilyen
gyorsan Pete védelmét? A férfi bűnös, és esze ágában sincs
másnak mutatkozni. Miért nem egy másik ügyvéd ül itt
jámboran a védelem asztalánál, és irányítja vitézül a
süllyedő hajót? Egy nagy tapasztalatú, rutinos törvényszéki
ügyvéd számára ez a helyzet nem pusztán kellemetlen,
hanem már-már megalázó.
A vád következő tanúját mindenki ismerte. Slim
Fargason már évtizedek óta törvényszéki fogalmazó volt,
aki közvetlen választás útján nyerte el újra és újra a
hivatalát. Feladatai közé tartozott a tulajdoni lapok
nyilvántartása, a bejegyzések elvégzése. A tanúk padján
megnézte egy tulajdoni lap hiteles másolatát, és
elmagyarázta az esküdteknek, hogy az előző év
szeptemberében, tizenhatodikán Mr. Pete Banning
átruházta egy 260 hektáros földterület tulajdonjogát a
gyerekeire, Joel és Stella Banningre. A földrész 1932 óta volt
Pete tulajdonában: édesanyja akkor halt meg, és a
végrendeletében ráhagyta.
John Wilbanks arra a tényre akart rávilágítani a
keresztkérdésekkel, hogy a föld már több mint száz éve a
Banning családé. Hát nem tudja mindenki Ford megyében,
hogy Banningék megőrzik a földjüket? Slim azt mondta,
nem tudja megítélni, mit tud és mit nem tud mindenki, csak
a maga nevében beszélhet, de igen, úgy gondolja, hogy a
föld végül a következő nemzedéké lesz.
Miután válaszolt minden kérdésre, Slim távozott a tanúk
padjáról, majd gyorsan visszament az irodájába.
Ezután Roy Lestert szólították. Mississippi állam
törvényeinek megfelelően lecsatolta a szolgálati fegyverét,
a tokot és a derékszíját, mielőtt elfoglalta volna a helyét a
tanúk padján. Truitt kérdéseire válaszolva a férfi folytatta
Ugri beszámolóját, először leírta a bűntény helyszínét.
Elmondta, hogy megpróbálták megnyugtatni az érthető
módon hisztérikus állapotban lévő Mrs. Bellt. Roy Lester az
asszony mellett volt, amikor Gridley seriff megérkezett, és
ekkor átkísérte Mrs. Bellt az utca túloldalára, Mrs.
Vanlandingham tornácára. Később visszament a
templomba, hogy bekapcsolódjon a munkába.
John Wilbanks nem tett fel keresztkérdéseket.
Miles Truitt maga mellett tudhatta a tényeket, ahogy az
az esetek többségében lenni szokott az ügyészekkel, és
nagyon céltudatosan haladt előre. Semmi szükség sem volt
kreativitásra. Lassan, módszeresen rakta össze a történet
darabkáit, és lépésről lépésre vezette az esküdteket, hogy
megismerkedhessenek a bűncselekmény és az azt követő
események minden részletével. Következő tanúnak Nix
Gridley-t szólította, aki szintén lecsatolta a fegyverét, majd
leült a tanúk székére.
A seriff leírta a bűntény helyszínét, és az akkor
bemutatott felnagyított, színes fényképen az esküdtek végre
megnézhették a holttestet és a tengernyi vért. Elborzasztó,
botrányos, előítéletet keltő fényképek voltak, de Mississippi
államban a törvényszéki bírók mindig engedélyezik a
bemutatásukat. Az igazság az, hogy a gyilkosságok
általában nagy felfordulással járnak, és a tényeket
mérlegelő esküdteknek joguk van látni, micsoda pusztítást
vitt végbe a vádlott. Szerencsére a fényképek nem voltak
olyan nagy méretűek, hogy a széksorokból vagy a karzatról
is látták volna őket. Jackie Bellt így ugyan megkímélték
attól, hogy újra megnézze a halott férjét, de az mégiscsak
felzaklatta, hogy egyáltalán létezik ilyen bizonyíték. Senki
sem mondta neki, hogy Dextert lefényképezték a saját
vérében. Mi lesz ezekkel a fotókkal a tárgyalás után?
Miközben az esküdtek körbeadták egymás között a
fényképeket, néhányan Pete-re néztek, aki egy vastag jogi
könyvet lapozgatott. Ritkán pillantott fel, egyszer sem
nézett körbe, többnyire úgy tűnt, nem nagyon érdekli a
saját tárgyalása.
Nix elmondta, mit tudott meg Ugritól, aki beazonosította
a gyilkost. A seriff, Roy Lester és Red Arnett elment, hogy
letartóztassák Pete Banninget, aki a tornácon várta őket. A
férfi közölte velük, hogy a fegyver a kisteherautóban van,
és ők magukhoz is vették. Egyetlen szót sem szólt, miközben
a fogda felé hajtottak, ahol John Wilbanks várakozott. Mr.
Wilbanks ragaszkodott hozzá, hogy csak a jelenlétében
hallgathatják ki az őrizetest, így Nix nem tudott beszélni
vele; Pete Banning a mai napig sem árult el semmit arról,
miért ölte meg a lelkipásztort.
– Ezek szerint önnek fogalma sincs arról, mi lehetett az
indíték? – kérdezte Truitt.
John Wilbanks már majd’ megpusztult, hogy csináljon
valami ügyvédhez méltót. Felpattant és azt mondta: –
Tiltakozom, bíró úr. Az ügyész úr azt kéri a tanútól, hogy
találgasson. A tanú nincs abban a helyzetben, hogy arról
beszéljen, van-e vagy nincs fogalma a lehetséges indítékról.
– Elfogadom.
Truittot ez jól láthatóan egy cseppet sem zavarta,
odalépett a pulpitus előtt álló kis asztalhoz, benyúlt egy
papírdobozba, kiemelt belőle egy pisztolyt, majd odaadta
Nixnek. – Ez az a fegyver, amit Pete Banning
kisteherautójában találtak?
Nix két kézzel fogta a pisztolyt, és bólintott. – Igen.
– Leírná az esküdt uraknak?
– Persze. Katonai Colt, 45-ös kaliber, az elsütőszerkezet
egyszeres, a cső hossza tizennégy centiméter. Hat töltényt
befogadó dob, tizennégy centis cső. Nagyon szép fegyver.
Afféle legendának számít a szakmában.
– Tudja, hol szerezte be a fegyvert a vádlott?
– Nem. Mint már mondtam, nem beszéltem vele a
gyilkosságról.
– Tudja, hányszor lőtt rá a vádlott az áldozatra?
– Háromszor. Ugri azt mondta, három lövést hallott, és
ugyanezt mondta a tanúvallomásában Mrs. Bell is. A
halottkémi jelentés szerint az áldozatot két lövés érte a
mellkasán és egy az arcán.
– Megtalálták a lövedékeket?
– Kettőt igen. Az egyik áthatolt az áldozat fején, és
belefúródott annak a széknek a párnázatába, amiben ült. A
másik a felsőtestén keresztül szintén a székbe csapódott be,
csak lejjebb. A harmadikat a boncolás során vették ki a
testéből.
Jackie Bellből kitört a zokogás. Errol McLeish felállt, és
felsegítette. Jackie az arcát a kezébe temetve ment ki a
teremből, miközben mindenki őt figyelte. Miután
becsukódott mögötte az ajtó, Miles Truitt ránézett Oswalt
bíróra, aki bólintott, mintha azt mondaná: – Folytassa.
Truitt odament az asztalhoz, kivett egy kis csomagot a
dobozból, majd átadta a tanúnak. – Megmondaná, kérem,
mik ezek?
– Hogyne. A három golyó, amelyik megölte a lelkészt.
– És honnan tudja?
– Elküldtem a fegyvert és a töltényeket a bűnügyi
laboratóriumba. Elvégezték a ballisztikai vizsgálatokat, és
elküldték nekem a jelentést.
Truitt ismét az asztalhoz lépett, felemelt néhány papírt,
majd felmutatta Oswalt bírónak. – Bíró úr, itt van két
jelentés. Az elsőt egy ballisztikai szakértő készítette, a
másikat pedig a boncolást végző orvos. Kérem, csatoljuk a
bizonyítékok közé.
– Mr. Wilbanks?
– Bíró úr, most is tiltakozom, ahogy tettem a múlt héten
is. Jobban szeretném, ha ez a két szakértő itt lenne a
tárgyalóteremben, és keresztkérdéseket tehetnénk fel
nekik. Írásba foglalt jelentéseknek nem tudok
keresztkérdéseket feltenni. Semmi akadályát nem látom
annak, hogy a bíróság beidézze a két szakértőt
tanúkihallgatásra. Ez nem méltányos a védencemmel
szemben.
– A tiltakozást elutasítom. A jelentéseket csatoljuk a
bizonyítékok közé. Folytassa, Mr. Truitt.
– Gridley seriff, az esküdt urak ugyan majd
elolvashatják a két jelentést, de azt kérem öntől, hogy
foglalja össze, mi áll a ballisztikai jelentésben.
 – Rendben. A három hüvely a töltényűrben volt, az
elemzés könnyű volt. A szakértő megvizsgálta őket a
töltényekkel együtt, aztán próbalövéseket hajtott végre a
fegyverrel. Véleményem szerint nem lehet kétséges, hogy
abból a Coltból adták le a három halálos lövést, amit a
vádlott kisteherautójában találtunk. Semmi kétség.
– A boncolást végző orvos jelentését is összefoglalná,
kérem?
– Nincs benne semmi meglepő. A Pete Banning
fegyveréből kilőtt három golyó becsapódott az áldozat
testébe, és megölte. Ott van benne a jelentésben, feketén-
fehéren.
– Köszönöm, seriff. A tanú a védelemé.
John Wilbanks felállt, és úgy nézett Gridley-re, mintha
mindjárt hozzávágna egy követ. Az emelvényhez lépett,
hogy feltegye az első kérdést. Ford megyében mindenki
már hetek óta tudta, hogy Pete Banning megölte Dexter
Bellt. Wilbanks pontosan tisztában volt vele: amennyiben
bármi mást próbálna felvetni, azt kockáztatja, hogy elveszti
a hitelességét, már amennyi megmaradt. Azt is kockáztatta
volna, hogy nevetségessé válik, amit nem tűrt volna a
büszkesége. Úgy döntött, tapogatózik, kérdezősködik kicsit,
hátha sikerül némi gyanút ébresztenie, de a legfontosabb az
volt, hogy megőrizze a méltóságát.
– Seriff, ki a ballisztikai szakértő?
– Egy Doug Cranwell nevű férfi, Jacksonban dolgozik.
– És ön úgy gondolja, hogy képzett szakembernek számít
a területén?
– Nagyon úgy tűnik. A bűnüldöző szervek nagyon
gyakran kérik a véleményét.
– Bocsássa meg, hogy ilyeneket kérdezek, de neki nem
tudok kérdéseket feltenni a képzettségéről, mert nincs itt.
Miért nincs itt, hogy tanúvallomást tegyen az esküdtszék
előtt?
 – Azt hiszem, erről Mr. Truittot kell kérdeznie. Ez nem
az én asztalom. – Nix rámosolygott az esküdtekre, élvezte,
hogy neki köszönhetően, ha csak egy pillanatra is, kicsit
derűsebb a hangulat.
– Értem. És a boncolásra melyik orvost kérte fel?
– Dr. Fred Briley-t, ő is jacksoni. Sok seriff fordul hozzá.
– És miért nincs itt, hogy tanúvallomást tegyen az
esküdtszék előtt?
– Azt hiszem, túl sokat kér.
– Értem. És ez egy alacsony költségvetésű nyomozás?
– Mr. Truitt költségvetéséből jön a pénz, nem az
enyémből. Őt kell megkérdeznie.
– Nem találja furcsának, hogy egyik szakértő sincs itt,
következésképpen nem kell válaszolniuk a védelem
kemény keresztkérdéseire?
Truitt felállt, és azt mondta: – Tiltakozom, bíró úr. Nem a
tanú irányítja a vádhatóság munkáját.
– Elfogadom a tiltakozást.
Nix, aki remekül érezte magát a tanúk padján, folytatta:
– Olyan világos ez az ügy, mint a nap, és nem hiszem, hogy
Mr. Truittnak sok szakértőre lenne szüksége.
– Elég ebből, seriff – mordult rá Oswalt.
Wilbanks mérgesen folytatta. – Hány gyilkossági ügyben
nyomozott már, seriff?
– Nem sokban. Rendet tartok a városban, nem történik
sok bűncselekmény.
– Hány gyilkossági ügyben nyomozott?
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy válaszolnia kell, kicsit
arrébb csúszott a széken, és azt kérdezte: – Feketék vagy
fehérek?
Wilbanks bosszúsan fordította el a fejét. – Máshogyan
végzi a nyomozást attól függően, hogy fekete vagy fehér az
áldozat vagy az elkövető?
– Nem, azt hiszem, nem. Láttam három vagy négy
késelést Alsóvárosban, és Box Hill közelében felakasztották
a Delaney fiút. A városnak a mifelénk eső részén pedig
megtaláltuk Jesse Greent a folyóban, de nem tudtuk
megállapítani, hogy megölték-e vagy sem. A holttest már
oszlásnak indult. Úgyhogy ezen a mostanin kívül csak egy
gyilkosság volt.
– És mióta seriff?
– Lassan nyolc éve.
– Köszönjük, seriff – mondta Wilbanks, és visszament a
védelem asztalához.
Oswalt bíró szinte már remegett, annyira tombolt benne
a nikotinéhség. Lecsapott a kalapácsával, majd így szólt:
– Ebédszünetet tartunk, két órakor folytatjuk.
 Tizenötödik fejezet

Néhány cigaretta és néhány szendvics után a bíró úr az

irodájába hívatta a jogászokat. Truitt közölte, hogy nincs
több tanúja, és úgy érzi, a vád kellő bizonyítékot
szolgáltatott. Oswalt bíró egyetértett vele. Ezt Wilbanks sem
tagadhatta, és gratulált a kerületi ügyésznek, mondván,
remekül mutatta be a bizonyítékokat. Ami a védelmet illeti,
még mindig nem dőlt el, hogy Pete Banning tesz-e
tanúvallomást. Az egyik nap tanúskodni akart, hogy
szólhasson az esküdtekhez. Másnap a saját ügyvédjével alig
állt szóba. Wilbanks elmondta, hogy meglátása szerint Pete
elmeállapota nagyon ingatag, de nem fognak
beszámíthatatlanságra hivatkozni. Pete változatlanul a
leghatározottabban ellenezte, és az erre vonatkozó
beadvány benyújtási határideje már régen lejárt.
– Ki az első tanúja? – kérdezte Oswalt bíró.
– Rusconi őrnagy, az amerikai hadserege tisztje.
– És mi a tanúvallomásának a lényege?
– Azt akarom, hogy az esküdtek megtudják, hogy a
védencem a japánok ellen harcolt a Fülöp-szigeteken,
foglyul esett, és ekkor hivatalosan halottnak nyilvánították.
A családja erről kapott értesítést 1942 májusában.
– Nem látom, hogyan kapcsolódik ez ehhez a
bűncselekményhez, John – mondta Truitt.
– Nem vagyok meglepve. Megpróbálom megalapozni a
védencem tanúvallomását arra az esetre, ha végül hajlandó
tanúskodni.
 Oswalt bíró is szkeptikusan nyilatkozott. – Hát, nem is
tudom, John. Azt fogja bizonyítani, hogy meghalt vagy
eltűnt, vagy mindkettő, és a család így tudta, és a lelkész
kötelessége teljesítése közben olyat csinált, amit nem lett
volna szabad, és ez magyarázatot ad a vádlott tettére.
Valami ilyesmi jár az eszében?
Truitt rosszallóan csóválta a fejét.
– Bíró úr – felelte Wilbanks –, nincs más tanúnk, csak
talán maga a vádlott. Engedélyeznie kell, hogy felépítsük a
védelmet, bármilyen bizonytalannak tűnik is.
– Rendben, szólítsa tanúnak. Miles, maga majd
tiltakozzon, néhány percig engedem, hogy tanúskodjon,
aztán meglátjuk majd, de nem tagadom, erős kétségeim
vannak.
– Köszönöm, bíró úr.
Miután az ebédszünetet követően az esküdtek
elfoglalták a helyüket, Oswalt bíró tájékoztatta őket, hogy a
vád befejezte a bizonyítást, és a védelem lemond a jogáról,
hogy nyitóbeszédet tartson. Anthony Rusconi őrnagyot
szólították a tanúk padjára. A férfi teljes katonai díszben
masírozott be a tárgyalóterembe. New Orleansból érkezett,
amit a kiejtése miatt le sem tagadhatott volna, és sokat
mosolygott. Hivatásos katona volt, aki a Csendes-óceáni
térségben szolgált a második világháborúban.
Wilbanks feltett néhány kérdést, mire Miles Truitt
felállt, és udvariasan azt mondta: – Bíró úr, kérem, bár
minden tiszteletem a tanúé, de a vallomása semmi olyat
nem tartalmaz, ami releváns lenne az elkövetett
bűncselekmény szempontjából. Ezért szeretném bejelenteni
a tiltakozásomat az őrnagy tanúként való meghallgatása
ellen.
– Rögzítettük. Folytassa, Mr. Wilbanks.
A háború előtt Rusconi Manilában teljesített szolgálatot,
Douglas MacArthur tábornok, az amerikai erők Fülöp-
szigeteki parancsnokának főhadiszállásán. A Pearl Harbor
utáni napon a japánok bombatámadást intéztek a Fülöp-
szigeteki amerikai légi bázisok ellen, és megkezdődött a
háború.
Pete Banning hadnagy akkor a Manilától száz
kilométerre lévő Fort Stotsenburgban állomásozó
Huszonhatodik Lovassági Ezredben szolgált.
A japánok gyorsan megsemmisítették az amerikaiak légi
és tengerészeti erőit, majd ötven harcban edzett, jól
felszerelt alakulattal benyomultak. Az amerikaiak és a
szövetségeseik, a Filippínó Felderítők és a reguláris Fülöp-
szigeteki hadsereg katonái hősiesen küzdöttek, de a
japánok folyamatosan erősítést kaptak, és körbezárták a
szigeteket. Elfogyott az étel, a gyógyszer, üzemanyag és
lőszer. Mivel légi erősítést nem kaphattak, és tengeri úton
sem érkezhetett segítség, az amerikaiak kénytelenek voltak
visszavonulni a Bataan-félszigetre, a Dél-kínai-tengerbe
nyúló, dzsungel borította, félelmetes földnyelvre.
Rusconi tagadhatatlanul jó mesélő volt, és úgy tűnt,
élvezi, hogy a háborúról beszélhet. Miles Truitt a fejét
csóválta, és Oswalt bíró pillantását kereste, aki meg kerülte
vele a szemkontaktust. Az esküdtek megigézve hallgatták az
őrnagyot. A széksorok között egy hangot sem lehetett
hallani, szinte meg sem mozdult senki.
Az ostrom négy hónapig tartott, és amikor az
amerikaiak végül kénytelenek voltak megadni magukat a
hatalmas túlerővel szemben, bekövetkezett az amerikai
hadsereg történetének legsúlyosabb veresége. De nem
maradt más lehetőség, csak a fegyverletétel. A katonák
éheztek, megbetegedtek, lefogytak, és olyan sokan haltak
meg, hogy már nem tudták eltemetni a holttesteket.
Malária, dengue-láz, skorbut, vérhas és beriberi pusztított,
és még számtalan más trópusi betegség, amelyekről az
amerikai orvosok nem is hallottak. És a helyzet egyre
rosszabb lett.
Rusconi 1942 februárjában Manilában tette le a
fegyvert. MacArthur tábornok márciusban távozott, és
áttette Ausztráliába a főhadiszállását. Rusconi és az
emberei hadifogolytáborba kerültek Manila közelében, de
megőrizhették a nyilvántartások nagy részét, amit a
japánok nem ítéltek fontosnak. Viszonylag jól bántak velük,
de állandóan éheztek. A Bataan-félszigeten merőben más
volt a helyzet. Az erősen hiányos nyilvántartások szerint,
amelyeket Rusconinak sikerült megőriznie, Banning
hadnagy 1942. április tizedikén adta meg magát az
egységével, a Bataanfélsziget déli csücskében. Nagyjából
hetvenezer katona esett ekkor hadifogságba, akiket arra
kényszerítettek a japánok, hogy napokon keresztül
meneteljenek élelem és víz nélkül.
Több ezren ájultak el és haltak meg a perzselő napon, és
a holttesteket egyszerűen bedobták az út menti árkokba.
A foglyul ejtett katonák között több száz tiszt volt, és
bármilyen rettenetes körülmények uralkodtak is, szükség
volt valamiféle parancsnoki irányításra. A menetben
elterjedt a hír, hogy meg kell jegyezni, majd később
lejegyezni a nevét azoknak, akik meghaltak, hogy majd
értesíthessék a családokat. Az embertelen körülmények
között ez igencsak nehéz feladatnak bizonyult. Rusconi,
némileg eltérve a tárgytól, elmagyarázta az esküdteknek,
hogy az amerikai hadseregben még jelenleg is folyik a
munka, hogy felkutassák és azonosítsák a holtakat a Fülöp-
szigeteken.
Miles Truitt felállt, és mindkét kezét felemelve így szólt:
– Bíró úr, kérem szépen, ez egy bírósági tárgyalás. A
történet tragikus és kétségtelenül lebilincselő, de semmi
köze ahhoz, amiért itt vagyunk.
Oswalt bíró úr jól láthatóan erősen vívódott. Az világos,
hogy a tanúvallomás nem releváns az ügy szempontjából.
John Wilbanksre nézett. – Mi a célja, ügyvéd úr?
Wilbanksnek sikerült olyan arckifejezést vágnia, mintha
pontosan tudná, mi a célja. – Bíró úr, kérek még egy kis
időt. Azt hiszem, össze tudom kapcsolni a szálakat.
A bíró kétkedően nézett rá, de azt mondta Rusconinak:
– Folytassa.
Már néhány napja tartott a menetelés, amikor Banning
hadnagy megsérült, és hátrahagyták. Senki sem próbált
segíteni, mert már megtanulták: ezzel csak azt érik el, hogy
a japánok nyomban lesújtanak a bajonettel. Később, amikor
pihenőt tartottak, az osztag néhány katonája hallotta, hogy
a japánok végeznek azokkal, akik lemaradtak. Nem lehetett
kétséges, hogy a japánok agyonlőtték Banning hadnagyot.
Pete figyelt, mert lehetetlen lett volna nem figyelni, de
rezzenéstelen arccal meredt a földre, mintha egy szót sem
hallana. Egyetlenegyszer sem reagált az elhangzottakra,
egyetlenegyszer sem nézett a tanúra.
Rusconi elmondta, hogy legalább tízezer amerikai és
filippínó katona halt meg a halálmenetben. Éhezés,
kiszáradás, végkimerülés vagy hőguta végzett velük, ha
nem végezték ki őket a japánok golyóval, bajonettel,
lefejezéssel vagy puszta kézzel. Az életben maradottakat
nyomorult haláltáborokba zsúfolták, ahol a túlélésnek még
kisebb esélye volt, mint a menetben. A tisztek különféle
módszerekkel próbálkoztak, hogy rögzítsék a halottak
nevét, és 1942 késő tavaszán, illetve kora nyarán érkezni
kezdtek az áldozatokról összeállított listák Rusconi manilai
irodájába. Május tizenkilencedikén Pete Banning családja
hivatalos értesítést kapott arról, hogy a hadnagy
hadifogságba esett, eltűnt és feltételezhetően meghalt. Attól
fogva egészen a Fülöp-szigetek felszabadításáig nem
érkezett hír, ám ekkor előbukkant az őserdőből egy
kommandós csapattal. Két éven keresztül vezette az
embereit a japán hadsereg elleni vakmerő, hősies, szinte
már öngyilkos akciókban. Bátorságáért megkapta a
Bíborszívet, az Ezüstcsillagot és a Bronzcsillagot, a
harctéren mutatott hősiességéért pedig a Kiváló
Szolgálatért Keresztet.
Abban a pillanatban lehetetlennek tűnt úgy ránézni Pete
Banningra, hogy közben arra gondol az ember: ez a férfi
ölte meg Dexter Bellt. Oswalt bíró is megértette ezt, és úgy
döntött, közbeavatkozik. – Tartsunk szünetet – mondta, és a
cigarettáért nyúlt.
Az irodájában kibújt a talárból, és rágyújtott egy
Camelre. John Wilbanksre nézett. – Elég ebből. Ez egy
tárgyalás, és nem egy ceremónia, ahol érdemrendeket
osztogatunk. Most azonnal mondja meg, hogy hajlandó-e a
védence vallomást tenni, továbbá azt is tudni akarom,
hogyan szeretné az ügyhöz kapcsolni ezt a vallomást.
Truitt kifejezetten mérgesnek tűnt. – Már így is kárt
okozott, bíró úr. Ez a vallomás teljességgel irreleváns, nem
lett volna szabad végighallgatni az esküdteknek.
– Tanúskodik a védence? – szegezte neki a kérdést
Wilbanksnek a bíró.
– Attól tartok, hogy nem – válaszolta Wilbanks halkan és
elgyötörten. – Most mondta, hogy semmi mondandója sincs.
– Van még tanúja?
Wilbanks kicsit tétovázott, mielőtt válaszolt volna. –
Igen, egy amerikai katona, aki együtt szolgált Pete-tel.
– Az egyik kommandós az őserdőből?
– Igen, de ez nem fontos. Az ügyfelem most közölte
velem, hogy nem lehet több tanúvallomás a háborúról.
Oswalt mélyet szippantott a cigarettából, aztán odalépett
az ablakhoz. – Van még tanúja bármelyik félnek is?
– A vád befejezte a bizonyítási eljárást – felelte Truitt.
– Nincs több tanúnk, bíró úr – mondta Wilbanks.
Oswalt megfordult, az íróasztalához ment, és megállt
mögötte. – Rendben van. Hazaküldöm az esküdteket. A
nekik adandó utasításokat majd megbeszéljük itt az
irodámban, aztán maguk is pihenhetnek kicsit. Délelőtt
megtartják záróbeszédeiket, utána megkapja az ügyet az
esküdtszék.

Clay Wampler coloradói cowboy volt, aki 1940-ben

jelentkezett a hadseregbe. Még abban az évben a Fülöp-
szigetekre küldték a Harmincegyedik Gyalogezred
katonájaként. A Bataan-félszigeten tette le a fegyvert, túlélte
a halálmenetet, és a hadifogolytáborban ismerte meg Pete
Banninget. Úgy tudott életben maradni, hogy egy japán
katona elég kinint adott el neki ahhoz, hogy legyűrje a
maláriát. Miközben átszállították őket Japánba, egy
munkatáborba, Pete-tel együtt megszöktek. Úgy döntöttek,
hogy mivel már úgyis halott embernek számítanak,
szerencsét próbálnak a dzsungelben, ahol az első három
napot és éjszakát a bokrok alján töltötték úgy, hogy maguk
sem tudták, hol vannak. Amikor már annyira legyengültek,
hogy menni sem tudtak, és azt tárgyalták, hogyan
végezhetnének magukkal, megöltek egy japán katonát, aki
az erdőben szundikált. A hátizsákjában találtak ételt és
vizet. Miután jól belaktak, elrejtették a holttestet, és éppen
hogy csak sikerült elkerülniük az őrjáratot. Immáron
pisztollyal, késsel, puskával és bajonettel felfegyverkezve
végül megtalálták az amerikai és filippínó gerillákat. A
hegyi őserdőben húzták meg magukat, és megtanulták,
hogyan kell lecsapni az ellenséges katonákra. Az akcióik
több vastag könyvet is megtöltöttek volna.
Clay felvette a kapcsolatot John Wilbanksszel, és
felajánlotta, hogy segít, ahogy tud. Clantonba utazott, és
arra készült, hogy tanúvallomást tesz, mond bármit, amit
csak kell, hogy megmentse a barátját. Miután az ügyvéd
közölte vele, hogy nem tehet tanúvallomást, kedd délután
bement Pete-hez a fogdára.
 Gridley seriff ötkor jött el a fogdából, és az újonnan
kialakult szokás szerint átadta az irodáját a
fogdaszolgálatosnak és Tick Poley-nek. Florry finom
vacsorát szolgált fel a fivérének és Claynek, majd órákon
keresztül hallgatta a két férfi történeteit, amelyeket
korábban sosem hallott. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy
Pete a háborúról beszélt. Az egyik történet vezetett a
másikhoz, és Florry hitetlenkedve hallgatta, micsoda
szenvedéseken mentek keresztül. Valóságos csodának tűnt,
hogy életben maradtak.
Clayt mélyen felkavarta a hír, hogy Mississippi állam
esetleg meg fogja ölni a barátját. Amikor Pete tudatta vele,
hogy ez nagy valószínűséggel meg fog történni, megígérte,
hogy összeszedi a régi csapatot, és megrohamozzák
Clantont. Azokkal a kövér rendőrökkel, akiket a bíróságon
látott, könnyedén elbánnak majd a haverjaik, a kőkemény
kommandósok, akik több ezer embert öltek meg olyan
módszerekkel, amelyekről még beszélni is szörnyű.
– Gyakran csöndben kellett gyilkolnunk – magyarázta
Clay szinte ünnepélyes komolysággal Florrynak. – Egy
puskalövésre összeszaladnak az emberek.
Florry úgy bólintott, mintha minden szót értene.
Jóval vacsora után Tick Poley végül kopogtatott az ajtón,
és közölte, hogy ennyi volt. Pete és Clay összeölelkezett,
majd elbúcsúztak egymástól. Clay megígérte, hogy a
csapattal tér vissza, és megmentik a parancsnokukat. Pete
azt felelte, hogy azoknak az időknek már végük.
Bement a cellájába, lekapcsolta a lámpát, és lefeküdt
aludni.
 Tizenhatodik fejezet

Odakint lágyan szállingózott a hó, amikor Miles Truitt

felemelkedett, hogy előadja a záróbeszédét. Kevés dolog
hozta olyan izgalomba a helyieket, mint a hó, és ugyan az
előrejelzések szerint csak négy-öt centire lehetett számítani,
az egész város úgy zsongott, mintha arra kellene készülni,
hogy egy hónapra el lesznek zárva a világtól. Miles úgy
vélte, ez rossz hatással lehet az ügyre. Az esküdtek a lehető
legkevesebb időt fordítják az ítélethozatalra, mert sietni
akarnak haza, készülődni. John Wilbanks aggódott, mert
úgy érezte, hogy az időjárás talán a kárára lesz Pete-nek. A
hóesés elvonja az esküdtek figyelmét. Azért imádkozott
magában, hogy egy vagy két esküdt az életfogytig tartó
börtönbüntetést javasolja, csakhogy azok, akik esetleg
különvéleményen vannak, hamar bedobhatják a
törülközőt, és a többséghez csatlakoznak, hogy hazaérjenek,
mielőtt járhatatlanná válnának az utak. Az elmarasztaló
ítélet nem lehetett kétséges, de ha a büntetést illetően nincs
egyhangú döntés, az a börtönt jelenti, és nem a
villamosszéket. Kora reggel hosszan beszélgettek Russell-lel
a hóesés előnyeiről és hátrányairól, de nem jutottak
semmire. Russell határozottan állította, hogy semmi
jelentősége sincs. A tárgyalás rövid idő alatt lezajlott. Az
esküdtek feszülten figyeltek, komolyan veszik a feladatukat.
A döntésük túl fontos ahhoz, hogy bármi is befolyásolhassa.
Ilyen dolgokról szoktak vitatkozni az ügyvédek.
Miles odasétált az esküdtek padjához, rámosolygott az
esküdtekre, köszönetet mondott a szolgálatukért, mintha
más választásuk is lett volna, mint hogy teljesítsék a
szolgálatot. – Azt kérem önöktől – kezdte –, hogy hagyják
figyelmen kívül az utolsó tanú, Rusconi őrnagy vallomását.
Semmi olyat nem mondott, ami ehhez az ügyhöz tartozna,
ami releváns lenne a gyilkosság vádja szempontjából. Nem
azt kérem, hogy felejtsék el, milyen szolgálatokat tett a
vádlott a hazájának. Hihetetlen, sőt legendás tetteket hajtott
végre, de ezzel vége is. Országunk megnyerte a történelem
legnagyobb háborúját, és sok okunk van a büszkeségre.
Négyszázezer amerikai esett el, és sok-sok családban ebben
a nagyszerű országban még ma is azzal küszködnek, hogy
próbálják összeszedni és újra összerakni életük darabkáit.
Több mint ötmillió férfi és nő szolgált a háborúban, a
többségük bátran, sőt hősiesen. De az, hogy valaki háborús
hős, nem jelenti azt, hogy joga lenne elkövetni egy
értelmetlen és borzalmas gyilkosságot. Mi lenne, ha minden
háborús hősünk a kezébe venné a törvényt, és lövöldözni
kezdene?
Miles Truitt lassan járkált, és jegyzetek nélkül beszélt.
Órákon keresztül gyakorolt, próbált, heteken át készült, és
tudta, hogy ez lesz élete legnagyobb eseménye.
– Azt kérem önöktől, hogy inkább Jackie Bellre és a
gyerekeire gondoljanak. Három csodálatos gyerek apa
nélkül fog felnőni. Dexter Bell az Úr hű szolgája volt,
nagyszerű lelkipásztor, kiváló apa és férj. Harminckilenc
éves korában hidegvérrel meggyilkolták minden látható ok
nélkül. Nem tudott védekezni, nem kapott figyelmeztetést,
és nem tudta megkérdezni a barátját, miért jelent meg nála
váratlanul egy pisztollyal a kezében. Nem menekülhetett,
nem védekezhetett, semmi esélye nem volt arra, hogy
elkerülje a váratlan és tragikus véget. A lelkész éppen a
Bibliát olvasta, vagy éppen befejezte az olvasást, amikor
egyszer csak megjelent a vádlott, és figyelmeztetés nélkül
elvette az életét. Úgy hiszem, sosem fogjuk megtudni,
milyen konfliktus volt Dexter Bell és Pete Banning között,
de megkérdezem önöktől azt, amit tavaly október óta
kérdezünk egymástól: a jó Isten szerelmére, miért nem
lehetett vérontás nélkül elrendezni?
Truitt megfordult, és meredten ránézett a vádlottra.
Széttárta a karját, és azt kérdezte: – Miért?
Pete rezzenéstelen arccal meredt a semmibe.
– De vérontás történt, és most az önök kötelessége, hogy
ítéletet hozzanak. A tényeket illetően nem lehetnek
kétségek. A védelem fel sem vetette annak lehetőségét, hogy
valaki más követte el a gyilkosságot. A védelem nem állítja,
hogy Pete Banning mentálisan labilis vagy
beszámíthatatlan lenne. A védelem mindent elkövetett, de
egyszerűen nincs mivel védekezni. Pete Banning
meggyilkolta Dexter Bellt. Egyedül és előre megfontolt
szándékkal követte el a tettét. Eltervezte, mit tesz majd, és
pontosan tudta, mit csinál. Amikor majd visszavonulnak
ítélethozatalra, magukkal visznek egy másolatot arról az
átruházási szerződésről, amelyet a vádlott három héttel a
gyilkosság előtt írt alá. Megpróbálta átjátszani a legnagyobb
vagyonát a gyerekeinek, hogy megvédje a földet. A jog
nyelvén ezt úgy hívják: csalárd tulajdonátruházás. A
gyilkosságra készülve Pete Banning csalást követett el.
Sosem fogjuk megtudni, mióta tervezte a gyilkosságot, de ez
nem is fontos különösebben. Ami fontos, az az, hogy
gondosan megtervezett mindent, előre megfontolt
szándékkal cselekedett.
Az ügyész elhallgatott, odalépett az asztalához, és ivott
egy korty vizet. Szerepet adott elő egy kiváló produkcióban,
és az esküdtek, ahogy mindenki más a teremben,
megigézve hallgatták, figyelték.
Folytatta: – Ebben az ügyben a bűnösség megállapítása
éppen olyan könnyű, mint a büntetés kiszabása. Csak és
kizárólag önöknek áll hatalmában halálra, villamosszék
általi halálra ítélni a vádlottat, vagy életfogytig tartó
börtönbüntetésre a feltételes szabadlábra helyezés esélye
nélkül. Azért van államunkban halálbüntetés, mert
néhányan megérdemlik. Ez az ember bűnös szándékos
emberölés bűntettében, és törvényeink szerint nincs joga
élni. Törvényeink nem azért készültek, hogy a gazdagok, a
kiváltságosok vagy azok érdekeit védjék, akik szolgálták a
hazát a háborúban. Ha engem bűnösnek találnak
szándékos emberölés bűntettében, halált érdemlek.
Ugyanez vonatkozik önökre is. És rá, a vádlottra is. Amikor
majd bemennek a tanácsterembe, olvassák el figyelmesen a
törvényt. Egyszerű és világos, és egész biztosan nincs benne
olyan kitétel, ami a háborús hősökre vonatkozna. Ha majd
ítélethozatal közben esetleg kísértést éreznek, hogy
megkönyörüljenek rajta, nagyon kérem önöket, hogy
gondoljanak Dexter Bellre és a családjára. Aztán pedig
legyenek pontosan olyan könyörületesek Pete Banninggel,
amilyen könyörületes volt ő Dexter Bell-lel. Önök esküt
tettek, hogy elvégzik a kötelességüket, és jelen esetben az a
kötelességük, hogy a vádlottat mondják ki bűnösnek, és
ítéljék halálra. Köszönöm.
Oswalt bíró nem határozott meg időkeretet a
záróbeszédekre. Truitt egy vagy akár két órán keresztül
beszélhetett volna anélkül, hogy félbeszakítják, de bölcsen
nem így tett. A tények magukért beszélnek, a tárgyalás
rövid idő alatt lezajlott, és ő lényegre törő, világos
állításokat fogalmazott meg.
John Wilbanks még rövidebb beszédre készült. Ezzel a
meghökkentő kérdéssel kezdte: – Mi hasznunk van abból,
hogy kivégezzük Pete Banninget? – Majd azt kérte: –
Gondolkozzanak el ezen egy pillanatra. – Járkálni kezdett
az esküdtek előtt. – Biztonságosabb lesz a városunk, ha
kivégzik Pete Banninget? A válasz nem. Itt született
negyvenhárom évvel ezelőtt, és példamutató életet élt. Férj,
apa, gazdálkodó, szomszéd, munkaadó, gyülekezeti tag, és a
West Pointon végzett. Olyan bátorsággal szolgálta a hazáját,
hogy azt szinte elképzelni is nehéz. Visszahozzák Dexter
Bellt azzal, hogy kivégzik Pete Banninget? A válasz
nyilvánvaló. Mindannyian mélyen együttérzünk a Bell
családdal. Szeretnék visszakapni a férjet, az édesapát, de
ebben önök sem tudnak segíteni nekik. Úgy gondolják, hogy
ha kivégzik Pete Banninget, akkor azzal a tudattal élik majd
életük hátralévő részét, hogy véghez vittek valamit, amit
Mississippi állam kért önöktől? Kétlem. A válasz az, tisztelt
esküdt urak, hogy semmi haszna nincs Pete Banning
kivégzésének.
Wilbanks elhallgatott, és körbepillantott a
tárgyalóteremben. Megköszörülte a torkát, újra az
esküdtekre nézett, sorban, mindegyiknek a szemébe. – A
nyilvánvaló kérdés ez: ha ölni bűn – és ebben mindannyian
egyetérthetünk –, akkor Mississippi állam miért ölhet? Azok
az emberek, akik a törvényeinket hozzák Jacksonban, az
állam fővárosában, nem okosabbak, mint önök. A jó és a
rossz kérdésében, az alapvető erkölcsi szabályok
tekintetében semmivel sem megalapozottabb a
véleményük, mint az önöké. Ismerek néhányat közülük, és
nyugodtan mondhatom, nem olyan tisztességes és istenfélő
emberek, mint önök. Nem olyan bölcsek, mint önök. Ha
megnézik, milyen törvényeket hoznak, láthatják, hogy
gyakran tévednek. De valamikor a törvényhozási
procedúra során valakik úgy döntöttek, hogy választási
lehetőséget adnak önöknek, az esküdteknek. Átlátták, hogy
minden ügy más, minden vádlott más, és a tárgyaláson
eljöhet egy olyan pillanat, amikor az esküdtek azt mondják
magukban: abba kell hagyni a gyilkolást. Ezért
választhatnak önök élet és halál között. Benne van a
törvényben.
 Újabb drámai szünet után Wilbanks belenézett
mindegyik esküdt arcába. – Nem tudjuk visszahozni Dexter
Bellt, hogy újra a gyerekei apja lehessen. De Pete
Banningnek is vannak gyerekei. Remek fia és gyönyörű
lánya. Mindketten egyetemre járnak, és előttük az élet.
Kérem, ne vegyék el tőlük az édesapjukat. Ők nem tettek
semmi rosszat. Nem érdemelnek büntetést. Persze tudjuk,
milyen élet várhat Pete Banningre a börtönben, de
mégiscsak ott lesz a gyerekeinek. Rendszeresen
meglátogathatják. Levelet írhatnak neki, fényképeket
küldhetnek az esküvőjükről és a gyerekeikről. Pete Banning
bár távol lesz, mégiscsak jelen lesz az életükben, ahogy ők
is az övében. Pete Banning nagyszerű ember, bizonyosan
jobb ember, mint én, és jobb, mint a legtöbben ebben a
tárgyalóteremben. Kicsi gyerekkorom óta ismerem őt.
Apám közeli barátja volt az apjának. Egy közülünk. Itt
nevelkedett ezen a vidéken, ugyanolyan hittel,
meggyőződéssel és ugyanolyan hagyományokat követve,
mint önök és én. Mi jó származik abból, ha sírba küldik? Ha
kivégzünk valakit, aki közülünk való, az olyan vérfoltot
hagy Ford megyén, amit sosem lehet lemosni. Soha, soha,
soha.
Igyekezett uralkodni az érzelmein, de majdnem
elcsuklott a hangja. Nagyot nyelt, összeszorította a fogát,
majd esdeklő tekintettel nézett az esküdtekre. – Könyörgök
önöknek, esküdt urak, a vádlott polgártársaiból választott
esküdtszéknek, hogy kíméljék meg Pete Banning életét.
John Wilbanks, miután leült Pete mellé, egy rövidke
pillanatra átkarolta és magához szorította. Pete nem
reagált, továbbra is csak meredten nézett, mintha nem
hallott volna semmit.
Oswalt bíró megadta az utolsó instrukciókat az
esküdteknek, akik ezután felálltak és kivonultak a
teremből. – A tárgyalást elnapolom – jelentette be a bíró.
Koppintott a kalapácsával, aztán eltűnt a pulpitus mögött.
Már majdnem tizenegy óra volt, és elállt a hóesés.
Teljes csend borult a tárgyalóteremre, és a nézőknek
nagyjából a fele kiment. A nagy kérdés természetesen az
volt, hogy vajon mennyi ideig tart az ítélethozatal, de mivel
ezt senki sem tudta megjósolni, alig hangzott el néhány szó.
Akik a teremben maradtak, kisebb csoportokban suttogva
beszélgettek, dohányoztak és a fejüket csóválták, miközben
a pulpitus feletti régi falióra mutatói lassan haladtak előre.
Jackie Bell eleget hallott. Néhány perccel később Errollal
együtt kimentek a férfi kocsijához. Errol letakarította a
havat az autó szélvédőjéről, aztán útnak indultak. Az
asszony már négy napja nem látta a gyerekeit.
Florry is eleget látott a tárgyalásból. A metodisták merev
tekintetét kerülve Mildred Highlanderrel együtt fogták a
kabátjukat, és kimentek a tárgyalóteremből. Mildred
házához hajtottak, és teát főztek. A konyhaasztalnál
elolvasták a tupelói, memphisi és jacksoni lapokat. Mind a
három riportert és fényképészt küldött a bíróságra. A
tupelói és a memphisi újság címoldalán jelent meg
tudósítás, és fényképek Pete-ről, amint az előző napon
bevezetik a tárgyalóterembe. A jacksoniban nagyjából
ugyanez, csak a második oldalon. Florry kivágta a cikkeket
meg a fotókat, hogy eltegye a naplójába. Ha majd
megérkezik a szörnyű hír, felhívja Joelt és Stellát, hogy
közölje velük.
Miután visszavitték a cellájába, Pete kért egy csésze
kávét. Roy Lester hamar vitt is neki, és Pete megköszönte.
Néhány perc elteltével Leon Colliver, a szemben lévő cella
lakója azt kérdezte: – Hé, Pete, van kedved játszani?
– Persze. – Pete kilépett a cellájából, leakasztotta a falon
lógó kulcscsomót, és kinyitotta Leon cellájának az ajtaját.
Elhelyezték a pontjelző táblát a folyosó közepén, és játszani
kezdtek. Leon előhúzta a laposüveget, meghúzta, aztán
odaadta Pete-nek, aki szintén ivott egy kortyot.
– Milyenek az esélyeid? – érdeklődött Leon.
– Mint a hóembernek nyáron.
– A székbe küldenek?
– Nagyon meg lennék lepve, ha nem.

Senki sem jelentkezett önként, hogy az esküdtszék elnöke

legyen. A bíró utasításai szerint az első feladatuk az volt,
hogy elnököt válasszanak maguk közül. Hal Greenwoodnak
volt egy vegyesboltja a tó közelében, és nagy dumás hírében
állt. Őt jelölte valaki, és egyhangúan megválasztották.
Elejtett egy megjegyzést, miszerint így nagyobb díjazást
érdemelne. Ford megyében az esküdtek napi egy dollárt
kaptak.
Oswalt bíró azt mondta nekik, nem kell sietniük. A
tárgyalás rövid idő alatt lezajlott, a héten nem kerül újabb
ügy a bíróság elé, és nyilvánvaló, hogy nagyon súlyos
kérdésben kell döntést hozniuk. Azt javasolta, hogy először
nézzék át az írásba foglalt instrukciókat és a vonatkozó
jogszabályokat. Ezt tették.
A bíró azt is elmondta, hogy nagyon fontos minden
beterjesztett bizonyítékot megvizsgálni. A fegyverre és a
töltényekre ez nem igazán vonatkozott, de ezeket illetően
nem is volt szükség különösebb figyelemre. Hal lassan
felolvasta a halottkémi jelentést és a ballisztikai szakértő
jelentését. Gyorsan átfutotta az átruházási szerződést, de
csak a lényeges pontokat hangsúlyozta, a jogi blablát
kihagyta.
Walter Willynek nemcsak a tárgyalóteremben volt
dolga, ő felelt az esküdtekért is. Őrt állt a tanácsterem ajtaja
előtt, és elhajtott mindenkit, aki odamerészkedett. Ha
odaszorította a fülét az ajtóhoz, majdnem mindent hallott,
ami odabent elhangzott. Jó szokásához híven most is ezt
csinálta. Amikor meghallotta az „ebéd” szót, hátrébb
húzódott. Hal Greenwood kinyitotta az ajtót, és közölte,
hogy az esküdtek éhesek. Walter tudatta vele, hogy egy
lépéssel előttük jár, és már megrendelte a szendvicseket.
Miközben várakoztak, Hal azt javasolta, hogy tartsanak
egy előzetes szavazást a bűnösség kérdésében. Nem
sorrendben haladva mind a tizenkét esküdt kimondta a
„bűnös” szót, de voltak olyanok, akik valamelyest
kelletlenebbül, mint mások.
John és Russell Wilbanks az ügyvédi iroda tárgyalójában
ebédelt. Általában az utca végében lévő étterembe jártak,
de most semmi kedvet nem éreztek ahhoz, hogy miközben
elfogyasztják az ebédjüket, ugyanazok az emberek
bámuljanak rájuk és banális megjegyzéseket tegyenek,
akikkel jóformán mindennap találkoznak. Russell csodálta
a fivérét a záróbeszédért, és biztosra vette, hogy egy vagy
két esküdt a börtönbüntetésre fog szavazni. John közel sem
volt ilyen magabiztos. Még mindig bosszantotta, sőt mélyen
el is kedvetlenítette, hogy így kezelte a tárgyalást. Ha
szabad kezet kap, erős védelmet építhetett volna fel, és
megmenti Pete életét. De az ügyfele hajlíthatatlan volt,
pusztulni akart. Pályafutása talán legnagyobb ügyében John
arra kényszerült, hogy szinte partvonalon kívülről nézze,
mi történik, jóformán csak mellékszerep jutott neki.
Miközben ímmel-ámmal eszegetett, megállapította
magában, hogy egy törvényszéki ügyvéd életében nincs
idegtépőbb annál, mint amikor az esküdtszék döntésére
kell várakozni.

Joel egyik egyetemi társa egy kisvárosban lakott, alig

egyórányira a Vanderbilt campusától. Amikor hétfőn
elkezdődött a tárgyalás, Joel semmi másra nem tudott
gondolni. A barátja meghívta a családi birtokra, ahol hosszú
órákon keresztül lovagoltak, vadásztak az erdőben, és
beszélgettek sok mindenről, csak arról nem, ami
Clantonban történik. Minden este felhívta Stellát. A lány is
távol maradt az órákról, és próbálta kerülni az embereket.

Russell Wilbanks nem tévedett. A tizenkét férfiból három

nem tudta rávenni magát, hogy a halálbüntetés mellett
szavazzon, legalábbis a tanácskozás korai szakaszában. Az
egyik, Wilbur Stack háborús veterán volt, aki háromszor
sebesült meg Olaszországban. Csak úgy kerülhetett be az
esküdtszékbe, hogy mire sorra került, Miles Truitt
felhasználta már mind az öt tiltakozási lehetőségét. Dale
Musgrave egy fafeldolgozó üzemet vezetett a tó közelében,
és elmondta, hogy az apja üzleti kapcsolatban állt Pete
apjával, és többször is kifejezte a család iránt érzett
csodálatát. Néhányan megjegyezték, hogy ezt talán meg
kellett volna említenie az esküdtválasztási procedúrában,
de ezzel már jócskán elkésett. A harmadik, Vince
Pendergrass szobafestőként kereste a kenyerét, egy
pünkösdi gyülekezet tagja volt, és azt állította, semmilyen
kapcsolata sincs Banningékkel, de egyszerűen nem tudta
felfogni, hogy azt várják tőle: küldjön halálba egy embert. A
fennmaradó kilenc esküdt közül is többen küszködtek ilyen
érzésekkel, de mindenképpen be akarták tartani a
törvényeket. Egyikük sem szavazott örömmel a
halálbüntetés mellett, de mindannyian hittek benne.
Papíron és elméletben a legsúlyosabb büntetés népszerű
volt az egész országban, Mississippi államban pedig
különösképpen. De nagyon kevesen szolgáltak esküdtként,
következésképpen kevesen kényszerültek arra, hogy maguk
húzzák meg a ravaszt. Mert az egy egészen más helyzet.
A vita kulturáltan folytatódott, mindenki elmondhatta a
véleményét. A hó elolvadt. Az ég kitisztult, gond nélkül
lehetett közlekedni az utakon. Nem kellett sietni, hogy
minél előbb hazaérjenek. Háromkor Hal kinyitotta az ajtót,
és kért Waltertől egy kanna kávét meg tizenkét csészét. A
kávé után, amikor szinte már vágni lehetett a
cigarettafüstöt a teremben, a vita stílusa némileg
megváltozott, többen is felemelték a hangjukat. A
választóvonalat meghúzták, de nem tűnt
áthatolhatatlannak. A kilenc esküdt egy pillanatra sem
bizonytalanodott el, a másik oldalon lévő három viszont
egyre több jelét adta annak, hogy hajlamos a kapitulációra.
Több alkalommal is elhangzott, hogy egy előre eltervezett
gyilkosságról van szó, amelyet el kellett volna kerülni. Ha
Pete Banning tanúvallomást tesz és elmondja, milyen
indítéka volt, talán mutatkozna némi együttérzés az
irányába. De csak ott ült, úgy tűnt, egy cseppet sem érdekli
a saját tárgyalása, és egyetlenegyszer sem nézett az
esküdtekre.
Az nem kérdés, hogy a háború megtörte ezt az embert.
Miért nem bizonyította ezt az ügyvédje? Lehet, hogy az
indíték valamiképpen összefügg a feleségével és Dexter
Bell-lel? A metodistáknak nem tetszett ez a feltevés, és
megvédték meggyilkolt lelkipásztoruk becsületét. Hal
Greenwood figyelmeztette az esküdttársait, hogy csak a
rendelkezésre álló tényeket vehetik figyelembe. A
tárgyalóteremben látottak és hallottak alapján kell döntést
hozniuk.
Négy óra körül Vince Pendergrass meggondolta magát,
és csatlakozott a többséghez. Ez volt az első átállás, de nagy
jelentőséggel bírt. Az immáron tízfős többség felbátorodott,
és egyre nagyobb nyomás nehezedett Wilbur Stackre és
Dale Musgrave-re.

Ernie Dowdle kiment a folyosóra a tárgyalóteremből, és azt

látta, hogy Walter Willy a tanácsterem ajtaja előtt
szundikál. Már majdnem öt óra volt, Ernie ilyenkor már
régen haza szokott menni. Megkérdezte Waltert, nincs-e
szüksége valamire. Walter azt felelte, hogy az égvilágon
semmire, úgyhogy nyugodtan haladjon csak tovább, ura ő a
helyzetnek, minden a legnagyobb rendben.
– Mit csinálnak odabent? – kérdezte Ernie, és az ajtó felé
intett a fejével.
– Tanácskoznak – válaszolta Walter szakszerűen. – Na,
most már menjél.
– Lesz ítélet?
– Nem tudom.
Ernie felment a keskeny lépcsőn a második emeletre. Itt
működött egy kis könyvtár, és itt volt néhány
raktárhelyiség. Olyan halkan közlekedett, ahogy csak
tudott, és benyitott egy sötét, szűk helyiségbe, ahol Penrod
ült egy zsámolyon, a szájában egy kukoricaszár pipa, de
nem gyújtotta meg. Öntöttvas szellőzőcsatorna vezetett a
padlótól a mennyezetig. Mellette szűk nyílás volt, amelyen
keresztül nem csak a cigarettafüst jött fel, de az esküdtek
hangját is lehetett halkan hallani.
Penrod szinte hang nélkül azt mondta: – Tizenegy egy
ellen.
Ernie meglepődött. Egy órával korábban kilenc a három
ellen volt a szavazás állása. Penroddal biztosra vették, hogy
páros lábbal rúgják ki, és valószínűleg le is csukják őket, ha
valaki megtudja, hogy hallgatóznak, úgyhogy erről
senkinek sem beszéltek. Többnyire polgári peres ügyek
zajlottak a bíróságon, és ezeket nagyon unalmasnak
találták. Az egy-egy büntetőjogi tárgyaláson többnyire
fekete volt a vádlott, az esküdtszék meg színfehér, a
tanácskozás rövid ideig tartott, és az ítéletet meg lehetett
jósolni. Mr. Banning tárgyalása azonban sokkal érdekesebb
volt. Tényleg elítélnek és halálba küldenek a fehérek egy
maguk közül valót?
John Wilbanks délután nem csinált lényegében semmit,
és ahogy lassan kezdett sötétedni, úgy döntött,
megnyugtatja kicsit az idegeit. Russell-lel behúzódtak az
egyik emeleti helyiségbe, ahol egy kanna kávé és teli
bárszekrény várta őket. Russell Jack Daniel’s-t töltött jégre,
aztán a már évtizedek óta az ügyvédi irodában álló
nádszékeken helyezkedtek el. Az egyik ablakon át látták a
főtér túloldalán álló bíróságot, illetve az első emeleten, a
tanácsteremben néha ide-oda mozgó esküdtek sziluettjét.
Már hat órája tanácskoztak, de Mississippiben ez nem
számított hosszú időnek. John felidézte a régi történetet
még a gazdasági válság idejéből, amikor az esküdtek
napokon keresztül vitatkoztak egy csip-csup ügyben.
Amikor végre megszületett az ítélet, és az esküdteket
hazaküldték, kiderült az igazság. A napi egy dollár egészen
jó pénznek számított akkoriban, és a legtöbb esküdtnek
nem nagyon volt más dolga.
Jóízűt nevettek, töltöttek még egy pohárral, és már
éppen a vacsoráról kezdtek beszélni, amikor kialudt a
lámpa az esküdtek tanácstermében. Pillanatokkal később
megszólalt az irodai telefon. Az egyik titkárnő feljött az
emeletre a hírrel: az esküdtek döntöttek.

Oswalt bíró hagyott egy kis időt, hadd terjedjen a hír, és

újra összegyűljön a tömeg. Hét órakor, ahogy ígérte,
megjelent fekete talárban a pulpituson, szólt Walter
Willynek, hogy kántálja el a magáét, aztán utasította Nix
Gridley-t, hogy hozza be a vádlottat. Pete Banning odament
a székéhez, és anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, leült.
Miután mindenki elfoglalta a helyét, Walter elment az
esküdtekért.
Lassan vonultak be egymás után, mindannyian maguk
elé nézve. Az egyikük a közönség felé pillantott, a másik
meg Pete-re. Helyet foglaltak, és ahogy a pulpitusra néztek,
az embernek olyan érzése volt, gyűlölik ezt a pillanatot, és
bármit megadnának azért, hogy valahol máshol lehessenek.
– Esküdt urak, meghozták az ítéletet? – tette fel a kérdést
Oswalt bíró.
Hal Greenwood, kezében egy papírral, felállt. – Igen,
bíró úr.
– Kérem, adja át a törvényszolgának.
Walter Willy elvette a papírt Haltól, és anélkül, hogy
megnézte volna, odavitte a pulpitushoz, átadta a bírónak,
aki lassan elolvasta, majd azt kérdezte: – Uraim,
mindannyian egyetértenek az ítélettel?
Mind a tizenketten bólintottak, volt, aki alig
észrevehetően, és senki sem lelkesen.
– A vádlott álljon fel.
Pete Banning lassan felemelkedett, kiegyenesítette a
hátát, feszesen kihúzta magát, felemelte az állát, és
meredten ránézett Oswalt bíróra.
– Az egyhangú ítélet a következő: „Mi, az esküdtszék
tagjai bűnösnek találjuk Pete Banninget szándékos
emberölés bűntettében. És mi, az esküdtszék tagjai a
halálbüntetés, a villamosszék általi halál mellett
döntöttünk.”
A vádlott nemhogy össze sem rezdült – még csak nem is
pislantott. Mások viszont igen, néhányan felnyögtek,
levegőért kapkodtak. És az esküdtek padján Wilbur Stacket
hirtelen elöntötték az érzelmek, és a kezébe temette az
arcát. Élete hátralévő részében enni fogja magát, amiért
végül csatlakozott a többséghez, és egy másik katona
meggyilkolására szavazott.
Florry nem omlott össze, a legfőképpen azért, mert az
ítélet nem okozott meglepetést. A fivére pontosan erre
számított. Florry a tárgyalás alatt végig figyelte az
esküdteket, és tudta, hogy semmiféle együttérzésre nem
számíthatnak. Jelen pillanatban megfejthetetlennek tűnő
okból a testvére gyilkos lett, aki nem kér könyörületet. Az
arcához érintette a zsebkendőjét, Joelre és Stellára gondolt,
de sikerült megőriznie az önuralmát. Később, amikor majd
egyedül lesz, nem kell uralkodnia magán.
Oswalt bíró egy másik papírt vett a kezébe, és olvasni
kezdett: – Mr. Banning, a Mississippi állam által rám
ruházott hatalomnál fogva ezennel villamosszék általi
halálra ítélem. Az ítéletet kilencven nap múlva, április
nyolcadikán hajtják végre. Leülhet.
Pete kifejezéstelen arccal ült vissza a székre. Oswalt bíró
tájékoztatta a jogászokat, hogy harminc nap áll a
rendelkezésükre, hogy tárgyalás utáni beadványokkal és
fellebbezéssel éljenek. Ezután köszönetet mondott az
esküdteknek, majd elbocsájtotta őket. Miután azok
kivonultak a tárgyalóteremből, rámutatott Pete-re, aztán
Nixre nézett, és azt mondta: – Vigye vissza a fogdába.
 Tizenhetedik fejezet

A főtéren álló Tea Shoppe reggel hatkor nyitott, mint

minden más napon, és percekkel később megtelt
ügyvédekkel, bankárokkal, lelkészekkel és üzletemberekkel
– a szokásos fehérgalléros társaság. Kávéztak, sós pogácsát
ettek, és körbeadták a reggeli lapokat. Senki sem evett
egyedül. Az egyik sarokban állt egy asztal a
demokratáknak, a másikban pedig a republikánusoknak.
Az Ole Miss Egyetem egykori hallgatói is külön klikket
alkottak, a bejárat közelében gyűltek össze, míg azok, akik
az állami főiskolán végeztek, a konyha közelében ültek. A
metodistáknak és a baptistáknak is volt egy-egy külön
asztaluk. Az asztalok közötti beszélgetések gyakorinak
számítottak, ahogy a tréfálkozások és ugratások is, de igazi
vitákra ritkán került sor.
Az ítélet hatására telt ház lett. Mindenki ismerte a
tényeket, részleteket, sőt a pletykákat is, de a vendégek
azért így is korán érkeztek, nehogy lemaradjanak
valamiről. Lehet, hogy Pete Banning megtörte a csendet, és
mondott valamit az ügyvédjének vagy Nix Gridley-nek.
Lehet, hogy Jackie Bell mondott valamit az ítéletről egy
újságírónak vagy riporternek. Lehet, hogy a tupelói lap
kiszagolt valamit, amit mások nem. És a legfontosabb téma,
amit meg kell vitatni: tényleg kivégzi Mississippi állam Pete
Banninget?
Egy építési vállalkozó a fellebbezési procedúráról
kérdezte Reed Taylort, az ügyvédet, aki elmagyarázta: John
Wilbanksnek harminc napja van arra, hogy értesítse a
bíróságot, a védelem megfellebbezi az ítéletet, aztán újabb
harminc napot kap arra, hogy benyújtsa a tényvázlatot és a
szükséges papírokat. Mississippi részéről az állami főügyész
intézi majd a tényvázlatot, és a Jacksonban működő irodája
harminc napot kap, hogy válaszoljon John Wilbanks
beadványaira. Ez összesen kilencven nap. Az állam
legfelsőbb bírósága elé kerül az ügy, és általában néhány
hónapig is eltart, mire döntést hoznak. Amennyiben
hatályon kívül helyezik az ítéletet – amit Reed lényegében
kizártnak tartott –, az ügyet visszaküldik Ford megyébe, és
új tárgyalást kell tartani. Ha az állami legfelsőbb bíróság
helyben hagyja az ítéletet, John Wilbanks húzhatja még az
időt, és próbálkozhat azzal, hogy az Amerikai Egyesült
Államok Legfelsőbb Bírósága elé vigye az ügyet. Ez csak
időpocsékolás lenne, de Pete nyerhet vele néhány hónapot.
Ha Wilbanks nem dönt emellett, akkor még ebben a naptári
évben sor kerülhet a kivégzésre.
Reed azt is elmondta, hogy halálbüntetéssel járó
ügyekben a fellebbezés automatikus. Végignézte az egész
tárgyalást, és semmi olyan hibát nem látott, ami alapot
adna a fellebbezésre, de azt ettől függetlenül be kell
nyújtani. Az egyetlen lehetséges hiba a tárgyalásban,
folytatta Reed, az lehet, hogy a katona tanúskodhatott a
háborúról. De természetesen ez csak a vádnak okozhatott
kárt, John Wilbanksnek semmiféle muníciót nem ad.
Miután Reed mindent elmondott, folytatódtak a halk
beszélgetések a különböző asztaloknál. Néha nyílt az ajtó,
és a hűs levegő frissítően hatott a cigarettafüstben és az
erős zsírszagban. Megérkezett az állami szenátor is,
természetesen most is szavazókat keresett. Nem
Clantonban élt, hanem Polk megyében, Smithfield
városában. Ritkán látták, többnyire csak a választások előtti
időszakban bukkant fel, és ugyan ezt nem mutatták, nem
örültek a jelenlétének ezekben a drámai pillanatokban.
Arcán negédes mosollyal körbejárta az asztalokat, kezet
fogott azzal, akivel lehetett, és próbált minél több nevet
megjegyezni. Végül a baptistáknál talált magának egy
széket, de a baptisták mind újságot olvastak, miközben a
kávéjukat kortyolgatták. Nem tartották sokra ezt az embert,
mert egy alkalommal, amikor az alkoholárusítás állami
szintű szabályozásáról volt szó, ködösen fogalmazott, csak
mellébeszélt.
Múlt az idő, és lassan nyilvánvalóvá vált, hogy
nincsenek új információk, új hírek a Banning-ügyben. A
tárgyalás gyorsan lezajlott, és az ítélet még gyorsabban
született meg. A jelek szerint az ítélet kihirdetése után
semmi fontosat sem mondtak az esküdtek, a jogászok, a
vádlott vagy az áldozat családja. Minden erőfeszítés
hiábavalónak bizonyult, hogy valami jó kis pletykát
gyártsanak, és fél nyolcra már a férfiak sorban álltak a
pénztárgépnél.

Szerda késő este, miután megjött a rettegett hír Florry

nénitől, Joel visszautazott a campusra. Csütörtökön kora
reggel bement a könyvtár napilap- és folyóiratrészlegére,
ahol egymás mellett sorakoztak az újságok reggeli kiadásai.
A tupelói és a jacksoni hírlap ugyan nem, de a Memphis
Press-Scimitar mindig ott várta az olvasókat. Joel
behúzódott egy olvasófülkébe, aztán egy ideig meredten
nézte a fényképet az apjáról, ami akkor készült róla, amikor
bilincsben kivezették a bíróságról. Ezután elolvasta a
tudósítást arról, mi történt azután, hogy az esküdtek
visszatértek a tárgyalóterembe az ítélettel. Még mindig nem
tudta elhinni, hogy ilyen közeli időpontra tűzték ki a
kivégzést. Valójában semmit sem tudott elhinni ebből az
egész tragikus, borzalmas történetből.
Az egyetemen már bejelentették, hogy május
tizenhetedikén lesz a diplomaosztó ünnepség. Vagyis
nagyjából öt héttel azután, hogy az édesapját lekötözik a
villamosszékben, azt várják majd az ifjú Joel Banningtől,
hogy büszkén masírozzon át a pázsiton fejfedővel, talárban
a több száz végzőssel együtt, és vegye át a rangos egyetem
által kiállított diplomát. Ez egész egyszerűen lehetetlennek
tűnt.
Ahogy az is teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy órára
menjen. A társai falaztak neki, védték, igyekeztek segíteni
neki, hogy nagyjából normális egyetemi életet éljen, Joel
mégis úgy érezte, megbélyegzett ember, és szégyellte
magát. Amikor órán ült, azt hitte, mindenki őt bámulja.
Szinte hallotta a suttogásokat a campuson és a campuson
kívül is. Végzős hallgató volt, jó jegyekkel, gond nélkül
eljuthatott a sikeres államvizsgáig, és pontosan ezt is
tervezte. Találkozik a tanáraival, és megígéri, amit kell. Az
szóba sem jöhet, hogy abbahagyja.
A Yale jogi karára nem vették fel. A Vanderbiltre és az
Ole Missre viszont igen, és a tandíj tekintetében ez óriási
különbséget jelentett. Most, hogy az apját elítélték
gyilkosságért, számítani lehet a polgári peres eljárásra is. A
család anyagi helyzete bizonytalanná vált, és Joel nem volt
biztos benne, hogy van fedezet a jogi tanulmányok
költségeire. Na tessék, egy Banningnek a pénz miatt fő a
feje, és történetesen azért, mert az apja megharagudott
valakire. Bármilyen viszály is dúlt Pete és Dexter Bell
tiszteletes között, az biztos, hogy nem ért ennyit.
Eltelt egy óra, és Joel kihagyta az első előadást. Eljött a
könyvtárból, és a büfében vett egy kávét. Megitta, kihagyta
a következő előadást is, aztán visszament a kollégiumba, és
felhívta a húgát.
Stella is csak sodródott ide-oda. Úgy döntött, halaszt egy
félévet, és a következő hónapokban elbújik Washingtonban.
Szerette a Hollinst, és egy nap majd diplomát is fog szerezni
ott, de most csak olyan emberekkel találkozik, akik tudják,
hogy az apját elítélték gyilkosságért, és ki fogják végezni.
Elég volt már a szégyenből és a szánalomból. Majd’
megszakadt a szíve az apja miatt, de mégis könnyebb volt
haraggal gondolni rá.
A dékán, akit nagyon kedvelt, ismert valakit
Washingtonban – az illető a Hollinson végzett –, és felhívta
telefonon. Stella elmondta, hogy a következő vonattal
utazik a fővárosba, egy kis vendégházban fog lakni
Georgetownban, gyerekekre vigyáz, tanítgatja is őket,
dadus lesz, tanítónő, amire éppen szükség van. A
vendéglátó családon kívül senki sem tudja majd a nevét, és
hogy honnan származik. Azzal, hogy Roanoke-ból elmegy
Washingtonba, még nagyobb lesz a távolság közte és
Clanton között.

Hardy Capley, a Memphis Press-Scimitar kezdő újságírója

tudósított a tárgyalásról az elejétől a végéig. A bátyja
fogságba esett a háborúban, és Hardy érdeklődését
felkeltette, hogy ott van a tárgyaláson Clay Wampler, a
coloradói cowboy, aki Pete Banninggel szolgált a Fülöp-
szigeteken. Clay nem tanúskodhatott a bíróságon, de
gondoskodott róla, hogy mindenki tudja, ott van a
tárgyalóteremben. A tárgyalás után még néhány napig
Clantonban maradt, aztán elutazott. Hardy addig nyaggatta
a szerkesztőjét, amíg az meg nem engedte neki, hogy
foglalkozzon a fickóval, a potenciális cikkel. Busszal és
vonattal Coloradóba utazott, két napot töltött Wamplerrel,
aki örömmel beszélt a kalandjairól, a gerillaharcról, amit
Pete Banning parancsnoksága alatt folytattak a japánok
ellen.
Hardy tízezer szavas cikket írt, de ötször ilyen hosszú is
lehetett volna. Hihetetlen egy történet kerekedett, ami
megérdemelte, hogy megjelenjen, de a terjedelme miatt egy
hírlap nem közölhette. Hardy nem volt hajlandó
lerövidíteni, azzal fenyegetőzött, hogy felmond, elviszi
máshová az írást, és addig győzködte a főnökeit a lapnál,
amíg bele nem egyeztek, hogy három részben leadják az
írását.
Hardy alapos részletességgel számolt be Bataan
ostromáról; az amerikai és filippínó egységek hősies
akcióiról, a betegségekről, az éhezésről, a félelemről és a
rettegésről; arról, hogy milyen hihetetlen bátorsággal
szálltak szembe a túlerővel, és micsoda megaláztatást éltek
át, amikor megadásra kényszerültek. Az immáron hírhedt
bataani halálmenet borzalmait olyan átéléssel festette meg,
hogy a szerkesztők úgy érezték, hogy néhány részleten
tompítani kell valamelyest. A japánok brutális
kegyetlenségéről szóló leírás csak egészen csekély
szerkesztői változtatásokkal jutott el az olvasókhoz. A
rengeteg amerikai hadifogoly önkényes legyilkolása, az
embertelen bánásmód, amiben részesültek, egyszerre
hatott felháborítónak és szívtépően fájdalmasnak.
Jóllehet a megszökött foglyoknak és a túlélőknek
köszönhetően a történet nagyrészt már ismert volt, komoly
hatást gyakorolt a clantoni polgárokra, mert egy közülük
való ember is szerepelt benne. Pete Banning két éven
keresztül irányított egy amerikai és filippínó
kommandósokból álló, szedett-vedett osztagot a japánok
elleni harcban, és minden áldott reggel úgy keltek fel, hogy
biztosra vették: az lesz életük utolsó napja. Mivel oly
sokszor menekültek meg a halál torkából, tényként
fogadták el, hogy meg fognak halni, és egyre vakmerőbben,
a kockázatokkal mit sem törődve rontottak a japánokra.
Több száz japán katonát öltek meg. Hidakat,
vasútvonalakat, repülőgépeket, barakkokat,
üzemanyagtartályokat, fegyver- és élelmiszerraktárakat
robbantottak fel. Annyira féltek tőlük, hogy tízezer dolláros
vérdíjat tűztek ki Pete Banning fejére. A gerillák pillanatok
alatt el tudtak tűnni az őserdőben, aztán napokkal később
harminc kilométerrel arrébb támadtak, mint ahol legutóbb
látták őket. Wampler azt állította, hogy Pete Banningnél
nagyszerűbb katonával nem találkozott.
A három részben közölt írást rengetegen olvasták
Clantonban, és Pete kivégzése már nem okozott olyan
izgalmat. Oswalt bíró még meg is jegyezte John
Wilbanksnek, hogy ha a lap a tárgyalás előtt közli a cikket,
a tárgyalást kénytelen lett volna áttenni egy másik
helyszínre.
Pete Banning továbbra sem volt hajlandó a háborúról
beszélni. De most valaki más beszélt helyette, és a
megyében egyre többen voltak, akik más befejezést
szerettek volna a történetnek.

Ha a vádlottat nyomasztotta is, hogy halálra ítélték, nem

mutatta, az biztos. Pete úgy végezte továbbra is
fogdaszolgálatosként a munkáját, mintha a tárgyalás nem is
zajlott volna le. Rendet tartott a fogdában, gondoskodott
róla, hogy a rabok által használt két mosdó mindig tiszta
legyen, rámordult azokra a rabokra, akik reggelente nem
vetették be az ágyukat, vagy nem szedték fel a szemetet a
cellájukban; biztatta őket, hogy olvassanak könyveket,
napilapokat, magazinokat, és két rabot, egy fehéret meg egy
feketét olvasni tanított. A koszt továbbra is remek volt,
javarészt a birtokáról érkező ételeknek köszönhetően.
Amikor éppen nem tett-vett a fogdán, órákon keresztül
kártyázott Leon Colliverrel, regényt olvasott vagy
szunyókált. Egyetlen alkalommal sem panaszkodott a
tárgyalás vagy az ítélet miatt, és egyetlen alkalommal sem
beszélt arról, milyen sors vár rá.
A tárgyalás után jóval több levelet kapott, mint
korábban. Jóformán az összes államból érkeztek, szerte az
országból, és veteránok írták, akik túlélték a Fülöp-szigeteki
háború borzalmait. Hosszú irományokat kapott,
amelyekben a katonák előadták a történeteiket.
Támogatásukról biztosították Pete-et, és felháborítónak
tartották, hogy egy ilyen hőst ki fognak végezni. Pete
válaszolt a levelekre, röviden, mert különben nem bírta
volna, de hamarosan így is napi két órát töltött levélírással.
A gyerekeinek viszont egyre hosszabban írt. Hamarosan
elmegy, de a szavai örökre megmaradnak. Joel titokban
tartotta, hogy elbizonytalanodott a jogi tanulmányokkal
kapcsolatosan. És Stella is titokban tartotta, hogy
Washingtonban él, és halasztja a tanulmányait. A Hollins
dékánja továbbította neki Pete leveleit, neki meg postázta
Stella leveleit. Stella még Florrynak sem árulta el, hol van.
Egy délután Pete éppen elmélyülten kártyázott, amikor
megjelent Tick Poley, és közölte vele, hogy ott van az
ügyvédje. Pete megköszönte neki, hogy szólt, és folytatta a
játékot. John Wilbanksnek húsz percet kellett várnia, amíg
a parti véget ért.
Miután egyedül maradtak a seriff irodájában, Wilbanks
így szólt: – Jövő szerdáig be kell nyújtanunk a
fellebbezésedet.
– Milyen fellebbezést? – kérdezte Pete.
– Jó kérdés. Valójában nem is fellebbezés, mert nincs
miért fellebbeznünk. De a törvény szerint a halálbüntetéses
ügyekben a fellebbezés automatikus, úgyhogy be kell
nyújtanom valamit.
– Ahogy sok törvénynek, ennek sincs semmi értelme –
állapította meg Pete. Kinyitott egy doboz Pall Mallt, és
rágyújtott.
– Nos, Pete, nem én írtam a törvényt, de a szabály az
szabály. Egy nagyon vékonyka tényvázlatot fogok
benyújtani az utolsó pillanatban. El akarod olvasni?
– Mi lesz benne? Mi az alapja a fellebbezésnek?
 – Hát nincs valami sok alapja. A jól bevált klisét
használom majd. Az ítélet az ártatlanságot igazoló,
meggyőző erejű bizonyítékok ellenére született meg.
– Szerintem meg a bűnösségemet igazoló bizonyítékok
elég erősnek tűntek.
– Ahogy mondod. És mivel nem alapozhattam a
védelmet a beszámíthatatlanságra – ez lett volna az
egyetlen lehetséges stratégia, amely remekül működött is
volna –, nem nagyon van miről írnom.
– Nem vagyok őrült, John.
– Erről a kérdésről beszéltünk már eleget, és most már
túl késő újra elővenni.
– Nem tetszik nekem ez a fellebbezés.
– Vajon miért nem vagyok meglepve?
– Halálra ítéltek az esküdtek, jó emberek a megyéből,
ahol élek, és több eszük van, mint a jacksoni bíróknak.
Hagyjuk annyiban az ítéletet.
– Be kell nyújtanom valamit.
– Az én képviseletemben ne nyújts be semmit, világosan
beszélek?
– Nincs más választásom.
– Akkor keresek magamnak egy másik ügyvédet.
– Nagyszerű, Pete. Csodálatos. Most akarsz kirúgni, hogy
vége a tárgyalásnak. Új ügyvédet akarsz, hogy neki is
megkösd a kezét? A villamosszékbe tartasz, Pete. Ki az
ördög akarna ilyenkor, ebben a szakaszban képviselni
téged?
– Ne nyújts be fellebbezést.
John Wilbanks felpattant, és elindult az ajtó felé. –
Benyújtom a fellebbezést, mert ezt kell tennem, de nem
fecsérlek el több időt, Pete. Még nem fizetted ki az ügyvédi
díjamat.
– Majd sort kerítek rá.
– Ezt mondogatod már jó ideje. – Wilbanks kinyitotta az
ajtót, kilépett rajta, aztán bevágta maga mögött.

John Wilbanks benyújtotta a fellebbezést, és a legjobb

tudomása szerint az ügyfele nem rúgta ki, igaz, egy vasat
sem kapott tőle. Gyilkossági ügyben ilyen rövid
tényvázlatot még nem nyújtottak be Mississippi Állam
Legfelsőbb Bíróságán, és a vád részletesen válaszolt. Azaz
egy másik rövid tényvázlattal. A tárgyaláson minden
rendben zajlott, a védelem nem hivatkozhatott a vádlott
kárára történt hibákra. A legfelsőbb bíróság bírái, akiket
gyakran ért az a kritika, hogy csigalassúsággal dolgoznak,
nem szívesen hoztak volna gyors döntést egy ilyen nagy
port kavaró ügyben. Ehelyett arra utasították a fogalmazót,
hogy rendezze kicsit át az ügyek jegyzékét, és tűzzék ki egy
később tavaszi időpontra a szóbeli indoklás időpontját.
John Wilbanks arról tájékoztatta a fogalmazót, hogy nem
kíván szóbeli indoklást tenni. Nincs mivel érvelnie.
Eljött, majd el is múlt április nyolcadika, és nem került
sor a kivégzésre. Addigra már az a szóbeszéd járta a Tea
Shoppe-ban, hogy halasztás lesz, nem tűztek ki dátumot,
ezért már senki sem számolta a napokat a városban. És
beköszöntött a tavasz, az izgalmasabb pletykák már nem
Pete Banningről szóltak a megyében és a városban, hanem
a legfontosabb kérdésről, a gyapotültetésről. A mezőket
felszántották, felkészítették a magra, és mindenki feszülten
figyelte az időjárást. A gazdálkodók az égboltot kémlelték,
és bejegyzéseket tettek a naptárba. Ha az ember túl korán,
mondjuk, márciusban vet, a nagy esőzések elmoshatják a
magot. Ha meg túl későn, például májusban, könnyen lehet,
hogy a termés gyenge lesz. A gazdálkodás már csak olyan,
hogy gyakran vaktában születnek a döntések.
Buford Provine, aki már régóta dolgozott
munkavezetőként Banningéknél, egy idő után minden
reggel bement a fogdába, hogy elszívjanak együtt egy
cigarettát Pete-tel. Többnyire odakint, a fogda épülete
mögött találkoztak; Buford nekitámaszkodott egy fának,
Pete pedig a tagjait nyújtóztatta a szögesdrót kerítés másik
oldalán. Az „udvaron” voltak, a kicsi, négyszögletes
földdarabkán, ahol a foglyok szoktak néha levegőzni. A
látogatások és az ügyvédekkel folytatott megbeszélések is itt
zajlottak egyszer-egyszer. Mindegy, miért, csak valamiért ki
lehessen menni a fogdából.
Április kilencedikén, egy nappal azután, hogy meg
kellett volna halnia, Pete az almanachokat tanulmányozta
Buforddal, megtárgyalták az időjárás-előrejelzéseket, és úgy
döntöttek, hogy a lehető leghamarabb elkezdik a vetést.
Amikor Buford elhajtott a fogdától, Pete az eltűnő
kisteherautó után bámult. Elégedetten nyugtázta a döntést,
hogy ültetni kezdenek, de azt is tudta, hogy nem fogja
megérni az aratást.

Egy nappal a diplomaosztó ünnepség előtt Joel

becsomagolta minden ingóságát két vászontáskába, és eljött
Nashville-ből. Vonaton utazott Washingtonba, és találkozott
Stellával Georgetownban. A lány nagyon örült, hogy
láthatja, és azt mondta, szereti a munkáját: ő nevel három
gyereket. A kis vendégházban nem fért volna el még egy
lakó, és a tulajdonos nem is engedte volna, hogy más is
lakjon ott. Joel talált szobát egy népszállón a Dupont Circle
közelében, aztán pincérként munkába állt egy divatos
étteremben. Ha az idejük engedte, a várost járták Stellával,
és rettenetesen élvezték, hogy olyan emberek között
vannak, akik nem tudják, hogy kik ők, és honnan jöttek.
Hosszú levelekben számoltak be arról Florry néninek és az
édesapjuknak, hogy nyári állást kaptak Washingtonban, és
minden a legnagyobb rendben van. Az egyetemi
tanulmányokról majd később.
Június negyedikén Mississippi Állam Legfelsőbb
Bírósága szóbeli indoklás meghallgatása nélkül,
egyhangúlag Pete Banning ítéletének helybenhagyása
mellett döntött, és az ügy visszakerült Oswalt bíróhoz, aki
egy héttel később kitűzte a kivégzés időpontját július
tizedikére, csütörtökre.
Újabb fellebbezésre nem volt lehetőség.
 Tizennyolcadik fejezet

1940-ig Mississippi államban felakasztották a bűnözőket;

akkoriban ezt a kivégzési módszert alkalmazták az egész
országban. Néhány államban diszkréten, minden
csinnadratta nélkül hajtották végre a kivégzéseket, más
államokban meg nyilvános esemény volt. Ugyan
Mississippiben a kemény politikusok mélyen hittek abban,
hogy komoly visszatartó ereje van annak, ha megmutatják
az embereknek, mi történik akkor, ha túl messzire mennek
el, így az esetek többségében a kivégzések afféle show-
műsorok lettek. A helyi seriffek döntöttek, de az általános
szabály úgy szólt, hogy a fehéreket csöndben végzik ki, a
feketéket meg közszemlére teszik életük utolsó perceiben.
1918 és 1940 között az állam nyolcszáz embert akasztott
fel, akiknek a nyolcvan százaléka fekete volt.
Természetesen azokról van szó, akiket nemi erőszakért és
emberölésért ítéltek el rendben lebonyolított vádeljárás
végén. Ugyanebben az időszakban körülbelül hatszáz
embert lincselt meg az igazságszolgáltatással különösebben
nem sokat foglalkozó csőcselék, amelynek tagjai semmibe
vették a törvényt.
A büntetés-végrehajtási intézet az első igazgatójáról, Jim
Parchmanról kapta a nevét. Egy 3200 hektáros területen
elterülő, hatalmas gyapotültetvény volt Sunflower
megyében, a deltavidék szívében. Az ott élő emberek nem
akarták, hogy az otthonukat „halálmegyeként” emlegessék,
és befolyásos politikusaik voltak. Ennek köszönhető, hogy
az ítéleteket azokban a megyékben hajtották végre, ahol a
bűncselekményt elkövették. Nem voltak rendszeresen
használatban lévő, előre felállított akasztófák, se képzett
ítéletvégrehajtók, se egységes eljárás, se protokoll. A feladat
nem bonyolult: kötelet az ember nyakába, aztán hadd
lógjon. A helyiek építették fel a szerkezetet, és a seriffek
húzták fel az elítéltet az egybegyűltek figyelő tekintete előtt.
Az akasztás gyors és hatékony módszer volt, de
mindenféle problémák adódtak. 1932-ben egy Guy Fairley
nevű fehér férfit akasztottak fel, de valami félrecsúszott.
Nem tört el a nyaka, és veszettül kapálózott, miközben
fulladozott, vérzett, üvöltött – túl sok idő telt el, mire végre
meghalt. Az esetről számtalan beszámoló, tudósítás jelent
meg, és egyre több szó esett a reform szükségességéről.
1937-ben Tray Samson, szintén fehér férfi kizuhant a
csapóajtón, de abban a pillanatban meghalt, hogy a kötél
leszakította a fejét, amely a seriff lába felé gurult. Éppen ott
volt egy fényképész. A szörnyű esetről készült fotót egyetlen
lap sem adta le, mégis elég sokan látták.
1940-ben az állami törvényhozás elé került az ügy.
Kompromisszum született: az állam leállítja az
akasztásokat, és áttér egy korszerűbb módszerre, a
villamosszék általi kivégzésre. És mivel a Parchmanben
változatlanul tiltakoztak a kivégzések ellen, az állam úgy
döntött, hogy hordozható villamosszéket gyártat, amelyet
gond nélkül lehet egyik megyéből a másikba szállítani. Az
ötlet eredetisége felvillanyozta a törvényhozókat, és hamar
megszületett a törvény. Felmerült néhány probléma,
amikor rájöttek, hogy az országban még soha senki nem
használt hordozható villamosszéket. És, legalábbis egy
ideig, egyetlen valamirevaló vállalkozó sem akadt, aki
szerette volna megvalósítani ezt a különleges és elmés
ötletet.
De végül jelentkezett egy memphisi cég, és megtervezte
a történelem első hordozható villamosszékét. Tizenöt méter
hosszú magasfeszültségű kábel, kapcsolótábla, saját
generátor, szíjak; a műszaki adatokat azokból az
államokból szerezték be, ahol nem mozdítható
villamosszékeket használtak. Az egész szerkezetet egy
külön erre a célra tervezett, hatalmas, ezüstszínű teherautó
szállította egyik megyéből a másikba.
Az új állami ítélet-végrehajtó egy Jimmy Thompson nevű
kétes figura lett. Éppen akkor szabadult feltételesen a
Parchmanból, ahol fegyveres rablásért ült. Nemcsak elítélt
volt korábban, hanem matróz, tengerészgyalogos,
színházhajó-kapitány és hipnotizőr; továbbá nagyon
szeretett inni. Politikai kapcsolatainak köszönhette az
állást: ismerte a kormányzót. Száz dollárt kapott
kivégzésenként, és fedezték a költségeit.
Thompson imádta, ha fényképezték, és mindig örömmel
adott interjút. Minden alkalommal jóval hamarabb
érkezett, megmutatta a hordozható széket meg a
kapcsolótáblát, és fényképezkedett a helybéliekkel. Az első
kivégzés után elmondta egy riporternek, hogy az elítélt
„könnyekkel a szemében halt meg, olyan hálás volt nekem,
amiért szép, tiszta munkát végeztem”. Az elhunytról, a
Willie Mae Bragg nevű fekete férfiről, akit a felesége
meggyilkolásáért küldtek villamosszékbe, több fénykép is
készült, amint leszíjazták a székbe, majd meghal az
áramütéstől. Nem tartottak nyilvános kivégzéseket, mégis
mindig sok tanú nézte végig.
A szék hamarosan megkapta az Öreg Szikrás becenevet,
és egyre híresebb lett. Ritka pillanat volt ez Mississippi
történetében: valami olyasmi történt az államban, ami
progresszívnak számított. Louisianában is felfigyeltek az
újításra, megépíttették a hordozható szék másolatát, de
máshol nem követték a példát.
1940 októberétől 1947 januárjáig harminchét
alkalommal használták az Öreg Szikrást, Jimmy Thompson
ide-oda utazgatott az államban a teherautójával. Úgy tűnik,
nem mindig a gyakorlat teszi a mestert, mert ugyan az
állam polgárait büszkeséggel töltötte el a sok gyilkolás,
panaszokat is lehetett hallani. Nem volt két egyforma
kivégzés. Némelyik gyors és látszólag könyörületes halált
hozott. De olyan is volt, amelyik sokáig tartott és
borzalmasan alakult. 1943 októberében Lee megyében
rettenetes dolgok történtek egy kivégzésen, mert Thompson
rosszul erősítette fel az elektródákat az elítélt lábára. Azok
kigyulladtak, a férfi nadrágja lángra kapott, a tűz a húsát
égette, és émelyítő füst támadt, amitől a tárgyalóteremben
összegyűlt tanúk majd’ megfulladtak. 1944-ben az első
áramütés nem ölte meg az elítéltet, ezért Jimmy még
egyszer meghúzta a kart. Aztán megint. A szerencsétlen
férfi még két órával később is életben volt, és borzalmasan
szenvedett. A seriff megpróbálta leállítani a kivégzést, de
Thompson hallani sem akart erről. Újratöltötte a
generátort, és az utolsó áramütés végzett a nyomorulttal.
1947 májusában felállították az Öreg Szikrást
Jacksonban, a Hinds megyei bíróság központi
tárgyalótermében, és kivégeztek egy emberölésért elítélt
fekete férfit.
Júliusban pedig Jimmy Thompson elindult a masinájával
Ford megyébe.

Mivel John Wilbanks is oly gyakran hallotta a kérdést, és

oly gyakran adta ugyanazt az őszinte választ, így alig
maradt kétség, hogy sor fog kerülni a kivégzésre. Semmi
sem akadályozhatta meg, csak Wilbanks kegyelmi
kérvénye, amit az ügyfele tudta nélkül nyújtott be a
kormányzónak. Kizárólag a kormányzó adhatott kegyelmet,
és nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy kedvezően bírálná el
a kérvényt. John egy levelet mellékelt hozzá, és ebben azt
írta a kormányzónak: pusztán annyi a szándékuk, hogy
minden jogi lehetőséget kihasználjanak. John sokszor
elmondta, hogy ezenkívül nincs más, ami
megakadályozhatná a kivégzés végrehajtását. Nincsenek
függőben lévő fellebbezések. Nincs lehetőség utolsó
percben alkalmazható jogi manőverekre. Semmi sincs.
Clantonban a szokásos módon, utcai felvonulással
ünnepelték július negyedikét. Egyenruhás veteránok
masíroztak a főtér környékén, és cukorkát osztogattak a
gyerekeknek. A bírósági épület előtti pázsiton grillsütőket
és fagylaltosstandokat állítottak fel. A filagóriában zenekar
játszott. Mivel választási év volt, a jelöltek egymásnak adták
a mikrofont, és ígértek fűt-fát. De a hangulat nem volt olyan
felszabadult, mint máskor, az emberek ugyanis semmi
másról nem beszéltek, csak a kivégzésről. John Wilbanks
lenézett az irodája teraszáról a főtérre, és megállapította,
hogy határozottan kisebb a tömeg a megszokottnál.
Július nyolcadikán, kedden Jimmy Thompson
megérkezett az ezüstszínű teherautójával, és leparkolt a
bíróság mellett. Nekilátott kirámolni a tartalmát, és
biztatott minden kíváncsit, hogy nyugodtan nézelődjön.
Ahogy máskor is, most is megengedte néhány gyereknek,
hogy beüljenek a villamosszékbe, és le is
fényképeztethették magukat. Már gyülekeztek a riporterek,
újságírók, és Jimmy megörvendeztette őket néhány remek
történettel, amelyek az állam különböző vidékein szerzett
tapasztalatairól szóltak. Elmondta, hogyan zajlik a
procedúra, részletesen elmagyarázta, hogy a generátor a
teherautóban marad, és a kétezer voltos feszültségű áram a
járdán lefektetett, nagyjából tizenöt méter hosszú
kábeleken jut el a bíróságig, az első emeleti
tárgyalóteremig, ahol az Öreg Szikrás már a helyén van, az
esküdtek padja mellett.
Joel és Stella kedden, késő este érkezett vonattal, és Florry
az állomáson várta őket. Gyorsan beültek a kocsiba, majd a
rózsaszínű házhoz hajtottak, ahol Marietta vacsorával várta
őket. Komor hangulatú este volt, egy-két szó ha elhangzott.
Mit is mondhattak volna? Alvajárókként botorkáltak egy
rémálomban, és csak lassan fogadták el, hogy ez a valóság.
Szerda kora reggel Nix Gridley bement a bíróságra, és
egyáltalán nem lepte meg, hogy kisebb tömeget talál: az
Öreg Szikrást bámulták jó néhányan. Jimmy Thompson, ez
a sunyi patkány, akiből a seriffnek már nagyon elege volt,
arról magyarázott nagy lelkesen, hogy mi mindenre képes a
masinája. Nix néhány perc elteltével eljött a bíróságról,
bement a fogdára, maga mellé vette Roy Lestert, aztán az
egyik oldalsó kijáraton kivezették Pete Banninget, majd
beültették a seriff járőrkocsijába, és elhajtottak. Pete a
hátsó ülésen ült, bilincs nélkül, és jóformán egy szót sem
szólt, miközben dél felé száguldottak a Natchez Trace
autópályán. Kosciusko városában Roy szendvicset és kávét
vett ebédre, addig Pete és a seriff a kocsiban maradt.
Csöndben ettek, miközben fogytak a kilométerek.
A Mississippi Állami Kórház igazgatója a bejárati
kapunál várta őket. Követték a férfit a 41-es épülethez, ahol
Liza Bannning az elmúlt tizennégy hónapot töltötte. Két
orvos várakozott. A gyors és merev bemutatkozás után
Pete-tel bementek egy irodába, és az egyikük becsukta az
ajtót.
Dr. Hilsabeck beszélt. – Sajnálom, hogy ezt kell
mondanom, Mr. Banning, de nincs jól a felesége. És ettől a
látogatástól csak még rosszabb lesz az állapota. Teljesen
magába fordult, senkivel sem beszél.
– El kellett jönnöm – mondta Pete. – Nincs más lehetőség.
– Megértem. A külseje meg fogja lepni, és kérem, ne
számítson arra, hogy válaszolni fog.
– Mennyit tud?
 – Mindent elmondtunk neki. A javulás jeleit mutatta,
amíg tudomást nem szerzett a gyilkosságról. Ez drámai
visszaesést okozott, és azóta csak romlik az állapota. Két
héttel ezelőtt, miután beszéltem a seriffel, amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy sor kerül a kivégzésre, próbáltuk
finoman közölni vele a hírt. Ennek lett az a következménye,
hogy magába fordult. Azóta alig eszik, és egyetlen szót sem
szólt. Az igazat megvallva fogalmam sincs, milyen hatással
lesz rá a kivégzés. Érthető módon nagyon aggódunk.
– Szeretnék beszélni vele.
– Rendben van.
Pete követte a két orvost a folyosón. Felmentek a lépcsőn
a következő emeletre. Az egyik jelöletlen ajtó mellett egy
ápolónő állt. Hilsabeck biccentett Pete-nek, aki kinyitotta az
ajtót, és belépett. Az ápolónő és az orvosok odakint, a
folyosón vártak.
Csak egy gyér fényű mennyezeti lámpa égett a szobában.
Ablak nem volt, csak egy ajtó, amely egy parányi
fürdőszobába nyílt. A keskeny, fakeretes ágyon, párnáknak
támaszkodva ott ült Liza Banning, ébren és várakozón.
Fakószürke köpenyt viselt, és be volt takarva. Pete
odalépett az ágyhoz, leült a felesége lábához. A nő minden
mozdulatát figyelte, mintha félne, de nem szólt semmit.
Majdnem negyvenéves volt, de sokkal többnek nézett ki:
őszült, az arca beesett, sápadt bőre ráncos, szeme körül
mély karikák. Szinte sötét volt a szobában, néma csönd,
minden mozdulatlan.
Pete végül így szólt: – Liza, azért jöttem, hogy
elbúcsúzzak.
A nő meglepően határozott hangon válaszolt. – Látni
akarom a gyerekeimet.
– Egy-két nappal azután, hogy én már nem vagyok itt,
látni fogod őket. Ezt megígérem neked.
Liza lehunyta a szemét, és úgy fújta ki a levegőt, mintha
megkönnyebbült volna. Múltak a percek, és Pete gyöngéden
simogatni kezdte a lábát a takarón keresztül. Liza nem
reagált.
– Hidd el, minden rendben lesz a gyerekekkel. Erősek, és
túl fognak élni minket.
Könnycseppek gördültek végig az asszony arcán, aztán
lepotyogtak. Nem nyúlt oda, hogy megtörölje az arcát,
ahogy Pete sem. Újabb hosszú percek teltek el, de a
könnyek nem apadtak el. – Szeretsz engem? – kérdezte
suttogva Liza.
– Igen. Mindig is szerettelek, és ez soha, egyetlen
pillanatra sem változott meg.
– Meg tudsz bocsátani nekem?
Pete lehajtotta a fejét, és hosszú ideig bámult a padlóra.
Megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Képtelen vagyok
hazudni. Sokszor megpróbáltam, Liza, de nem, nem tudok
megbocsátani.
– Kérlek, Pete, kérlek, mielőtt elmész, mondd azt, hogy
megbocsátottál.
– Ne haragudj. Szeretlek, és úgy fogok meghalni, hogy
szeretlek.
– Úgy, mint a régi szép időkben?
– Úgy, mint a régi szép időkben.
– Mi lett azokkal az időkkel, Pete? Miért nem lehetünk
újra együtt a gyerekekkel?
– Tudjuk a választ, Liza. Túl sok minden történt.
Sajnálom.
– Én is sajnálom. – Liza zokogni kezdett, Pete közelebb
húzódott hozzá, és finoman magához ölelte. Törékeny,
vézna volt a felesége, és Pete egy pillanatra azokra a
csontvázakra gondolt, amelyeket el kellett temetnie
Bataanon, miután az egykor egészséges és erős katonák
éhen haltak, és alig nyomtak ötven kilót. Lehunyta a
szemét, kiűzte ezeket a gondolatokat a fejéből, és sikerült
valahogy felidéznie magában, milyen volt Liza teste
hajdanán, amikor még kerek volt a világ, és amikor szíve
szerint állandóan tapogatta, simogatta volna. Keservesen
vágyott azokra a napokra, arra a nem is olyan távoli
múltra, amikor szinte minden percben szikrázott
körülöttük a levegő, és egyetlen lehetőséget sem hagytak ki.
Pete nem bírta tovább, és ő is sírva fakadt.

Az utolsó vacsorát Nineva készítette, Pete kedvencét: sült

oldalas, mártás, krumplipüré és főtt okra. Pete sötétedés
után érkezett meg a seriffel és Royjal. Pete bement a házba,
a másik két férfi a tornácon maradt, ott várakoztak.
Nineva az ebédlőben szolgálta fel a vacsorát a
családnak, aztán a könnyeivel küszködve elment. Amos
odakint várta, és vele tartott, de előtte még elbúcsúzott.
Pete vitte a szót, legfőképpen azért, mert másnak nem
nagyon volt mondandója. Mit mondhatnának ebben a
szörnyű, borzalmas pillanatban? Florrynak egy falat sem
ment le a torkán, és Joelnek meg Stellának sem volt semmi
étvágya. Pete viszont éhesen érkezett, és jóízűen falatozott,
miközben beszámolt a whitfieldi látogatásról. – Azt
mondtam az anyátoknak, hogy ha akarjátok, pénteken
meglátogathatjátok.
– Nagyon kellemes vizit lesz – jegyezte meg Joel. – Péntek
reggel eltemetünk, aztán elmegyünk a diliházba anyához.
– Nagyon szeretne látni benneteket – mondta Pete evés
közben.
– Egyszer megpróbáltunk bemenni hozzá – szólalt meg
Stella. Még csak a villáját sem emelte fel. – De te nem
engedted. Miért?
– Csak nem kezdünk el vitatkozni az utolsó vacsora
közben, Stella?
– Hát persze, hogy nem – felelte a lány. – Banningek
vagyunk, nem beszélünk meg semmit. Eljátsszuk, hogy
minden a legnagyobb rendben van, morzsolgatjuk a
napokat, jó mélyen eltemetjük a titkokat, úgy teszünk,
mintha majd egyszer visszaállna a normális kerékvágásba
az élet, és sohasem fogjuk megtudni, miért hoztál minket
ilyen szörnyű helyzetbe. Elnyomjuk a dühöt, a kérdéseket
meg se halljuk. Banningek vagyunk, nincsenek nálunk
keményebb emberek. – Elcsuklott a hangja, megtörülte az
arcát.
– Beszéltem John Wilbanksszel, és minden rendben van.
– Pete ezt úgy mondta, mintha Stella egy szót sem szólt
volna. – Buford irányítja az aratást, és majd megbeszél
mindent Florryval, hogy gond nélkül működjön a gazdaság.
A föld a ti neveteken van, a családé marad. A bevétel
minden évben megfeleződik kettőtök között, karácsonyra
megkapjátok a csekket.
Joel letette a villáját. – Szóval az élet megy tovább, ugye,
apa? Holnap kivégeznek, a rákövetkező napon eltemetünk,
aztán elmegyünk, visszatérünk a saját kis világunkba,
mintha semmi sem változott volna.
– Egyszer mindenki meghal, Joel. Az apám sem érte meg
az ötvenet, ahogy az ő apja sem. A Banningek nem élnek
sokáig.
– Ez aztán megnyugtató – állapította meg Florry.
– A férfiak, természetesen. A fehérnépek tovább élnek.
– Beszélhetünk másról, mint a halálról? – kérdezte
Stella.
– Persze, hugi. Az időjárás, gyapot vagy esetleg baseball?
Mi jár most a fejedben?
– Nem is tudom – felelte Stella, és a szeméhez érintette a
szalvétát. – Nem tudom elhinni, hogy ez történik velünk.
Nem tudom elhinni, hogy itt ülünk, és enni próbálunk,
amikor ez az utolsó alkalom, hogy látunk téged.
– Erősnek kell lenned, Stella – mondta Pete.
– Elegem van már abból, hogy erős vagyok, vagy úgy
teszek, mintha az lennék. Hogy történhet ez a
családunkkal? Miért csináltad ezt?
Hosszú időre csönd állt be, mindkét nő a szemét
törülgette. Joel evett egy falat krumplipürét, rágás nélkül
nyelte le. – Ha jól látom, az a terved, hogy magaddal viszed
a sírba a titkodat. Még most sem mondhatod el, miért ölted
meg Dexter Bellt, így aztán az életünk hátralévő részében
rágódhatunk rajta, vajon mi lehetett az ok. Stimmel?
– Már mondtam nektek, hogy nem beszélek erről.
– Persze, hogy nem.
– Magyarázattal tartozol – jelentette ki Stella.
– Az égvilágon semmivel sem tartozom – csattant fel
Pete mérgesen, aztán mély levegőt vett. – Ne haragudjatok,
de nem beszélek erről.
– Van egy kérdésem – mondta Joel nyugodt hangon. – És
mivel ez az utolsó lehetőségem, hogy feltegyem, és
olyasmiről van szó, ami biztosan nem hagy majd nyugodni
az életem végéig, megkérdezem. Rengeteg szörnyűséget
láttál a háborúban, szenvedést, halált, te magad megöltél
sok embert. Megkérgesedik tőle a katona, ha ennyi halált
lát? Olcsóbb, értéktelenebb lesz tőle az élet? Eljutsz egy
pontra, amikor már úgy gondolod, hogy a halál nem is
olyan nagy ügy? Nem kritizálni akarlak, apa, csak kíváncsi
vagyok.
Pete betett egy darabka húst a szájába, és elmélyülten
rágta, miközben a válaszon gondolkodott. – Azt hiszem,
igen. Eljutottam egy pontra, amikor tudtam, hogy meg
fogok halni, és amikor ez történik háború közben, a katona
elfogadja a sorsát, és még keményebben harcol. Sok barátot
elvesztettem. Néhányukat én magam temettem el. Ezért egy
idő után már nem barátkoztam senkivel. És aztán nem
haltam meg. Túléltem mindent, és mivel olyan sok
mindenen mentem keresztül, az élet értékesebb lett. De
rájöttem, hogy a halál az élet része. Mindenkinek eljön
egyszer a vég. Van, akinek hamarabb, mint másoknak. Ez
válasz a kérdésedre?
– Igazából nem. Azt hiszem, nincsenek válaszok.
– Nem arról volt szó, hogy nem beszélünk a halálról? –
tette fel a kérdést Florry.
– Ez szürreális – állapította meg Stella.
– Az élet sosem értéktelen – folytatta Pete. – Minden nap
ajándék, ezt sose felejtsétek el.
– Na és mi van Dexter Bell életével? – kérdezte Joel.
– Megérdemelte a halált, Joel. Sosem fogod megérteni, de
azt hiszem, egy nap majd rájössz, hogy az életben vannak
olyan dolgok, amiket egyszerűen nem lehet megérteni.
Nincs rá garancia, hogy úgy éled az életedet, hogy mindent
tökéletesen megértesz. Sok ám a rejtély. Fogadd el, hogy így
van, és lépj tovább. – Pete megtörülte a száját, és eltolta
maga elől a tányért.
– Nekem is van egy kérdésem – mondta Stella. – Jó ideig
fognak errefelé emlékezni rád, és nem éppen szép emlékek
miatt. A halálod afféle legenda lesz. Ez a kérdésem: Mit
szeretnél, hogy emlékezzünk rád?
Pete mosolyogva válaszolt. – Mint egy jó emberre, aki
két gyönyörű gyereket nemzett. Hadd mondjon mindenki,
amit akar, de rólatok egyetlen rossz szót sem szólhat senki.
Miattad és a bátyád miatt büszke emberként fogok
meghalni.
Stella eltakarta az arcát a szalvétával, és zokogni
kezdett. Pete lassan felállt. – Mennem kell – mondta. –
Hosszú napja volt a seriffnek.
Joel is felemelkedett, arcán végigcsorogtak a könnyek.
Megölelte az apját, aki azt mondta: – Legyél erős.
Stella csak sírt, ömlöttek a könnyei, nem tudott felállni.
Pete lehajolt hozzá, megcsókolta a feje búbját, és azt
mondta: – Elég a bőgésből. Az édesanyád miatt erősnek kell
lenned. Egy nap majd hazajön.
 Ránézett Florryra. – Holnap találkozunk.
A nő bólintott, és Pete kiment az ebédlőből. Hallották,
ahogy becsukódik a bejárati ajtó, aztán együtt sírtak. Joel
kisétált a tornácra, és figyelte, ahogy a seriff kocsija eltűnik
az országúton.
 Tizenkilencedik fejezet

Július tizedikén, vagyis azon a napon, amely a Rafe Oswalt

bíró úr által aláírt második halálos ítéleten szerepelt, Pete
Banning hajnalban ébredt, és nyomban cigarettára gyújtott.
Roy Lester vitt neki egy csésze kávét, és megkérdezte, kér-e
reggelit. Nem kért. Roy megkérdezte, jól aludt-e, mire azt
felelte, hogy igen. Nem, Roy semmit sem tehet érte, de azért
köszöni. Leon Colliver odaszólt a szemben lévő cellából, azt
javasolta, hogy játszhatnának még egy utolsó parti
cribbage-et. Pete-nek tetszett az ötlet, és felállították a
pontjelző táblát a két cella között. Pete emlékeztette Leont,
hogy 2,35 dollárral tartozik neki, mert ennyit nyert tőle,
mire Leon azt mondta, hogy Pete egy vasat sem fizetett neki
az illegálisan főzött itókáért, amit az elmúlt kilenc
hónapban iszogattak. Jót nevettek, kezet ráztak, és abban
maradtak, hogy kvittek egymással.
– Nehéz elhinni, hogy tényleg megtörténik, Pete –
mondta Leon, miközben a paklit keverte.
– A törvény az törvény.
– Ez valahogy nincsen rendben.
– Mondta valaki, hogy az életben minden rendben van?
Néhány kör után Leon előhúzta az üveget. – Lehet, hogy
neked nincs rá szükséged, de nekem annál inkább.
– Most kihagyom.
Nyílt az ajtó, és Nix Gridley jött feléjük a folyosón.
Idegesnek és fáradtnak tűnt. – Tehetek magáért valamit,
Pete?
 – Most nem jut eszembe semmi.
– Jól van. Valamikor majd át kell beszélnünk a
menetrendet, hogy tudja, mire számítson.
– Majd később, Nix, ha nem baj. Most nem érek rá.
– Azt látom. Itt sündörög néhány riporter az épület
körül, és mind arra kíváncsiak, akar-e mondani valamit.
– Pont most miért beszélnék velük?
– Sejtettem, hogy ezt fogja mondani. És John Wilbanks
már telefonált. Ide akar jönni.
– Elegem van már John Wilbanksből. Mondja meg neki,
hogy nem érek rá.
Nix sokatmondó pillantással nézett Leonra, aztán
megfordult és elment.

A katonák tizenkettő előtt kezdtek érkezni. Jöttek a közeli

megyékből, alig két-három órás utat kellett csak
megtenniük. Jöttek más államokból is, egész éjjel vezettek.
Jöttek egyedül kisteherautóval, és sokan együtt egy-egy
kocsival. Jöttek egyenruhában, amit egykor büszkén
viseltek; jöttek overállban, keki színű dzsekiben és
öltönyben, nyakkendővel. Fegyvertelenül jöttek, és ugyan
nem készültek arra, hogy bajt keverjenek, de ha a hősük
egyetlen szót szól, készen állnak a harcra. Azért jöttek, hogy
kifejezzék a tiszteletüket, hogy ott legyenek, amikor
meghal, mert egykor ő is ott volt mellettük. Azért jöttek,
hogy elbúcsúzzanak.
A bíróság közelében parkoltak le, aztán a főtér körül, és
amikor már nem maradt több hely, a közeli utcákban.
Üdvözölték egymást, komoran méregették a helybélieket,
akik nagyon nem tetszettek nekik, mert ők voltak azok, akik
halálra ítélték a barátjukat. Bementek a bíróságra,
végiggyalogoltak a folyosókon, és megbámulták az emeleti
tárgyalótermek bezárt ajtaját. Ott voltak a kávézókban és
éttermekben is, komoran és komoly hangon beszélgettek,
de csak egymással, a helyiekkel nem álltak szóba.
Összegyűltek az ezüstszínű teherautó körül, megnézték a
bíróság épületéig vezető kábeleket. A fejüket csóválták,
azon gondolkodtak, hogy lehetne megakadályozni ezt a
borzalmat, de nem tettek semmit, csak várakoztak. Meredt
tekintettel bámulták a rendőröket meg helyettes seriffeket:
tizenkét egyenruhás, fegyveres férfi, a többségüket a
szomszédos megyékből küldték.

Az állam kormányzóját Fielding Wrightnak hívták. A

deltavidékről származó ügyvéd sikeres politikus lett. Nyolc
hónappal korábban foglalta el a hivatalát, amikor az elődje
meghalt, és jelenleg azon dolgozott, hogy megválasszák
majd a következő négyéves ciklusra. Csütörtökön, ebéd
után találkozott az állami főügyésszel, aki arról
tájékoztatta, hogy nincsenek már olyan függőben lévő
beadványok a bíróságokon, amelyek megakadályozhatnák
a kivégzést.
A kormányzó rengeteg levelet kapott, melyekben azt
kérték, sőt követelték tőle, hogy kegyelmezzen meg Pete
Banningnek; de olyan levelek is érkeztek, amelyekben azt
írták a polgárok, hogy a törvény teljes szigorával kell
lesújtani a bűnösre. A választáson az ellenfeleit gyengének
tartotta, és nem akart politikai kérdést csinálni a
kivégzésből, de mint majd’ mindenkinek, neki is felkeltette
az érdeklődését az ügy. Eljött az állam fővárosában lévő
irodájából, és beült a szolgálati autójába, egy 1946-os
Cadillac hátsó ülésére; a kocsihoz sofőr is járt és egy
kisegítő. Az állami testület két rendőre haladt előttük egy
jelöléssel ellátott kocsiban, és északra tartottak. Megálltak
Grenadában, ahol a kormányzó rövid megbeszélést
folytatott az egyik tekintélyes támogatójával, majd
Oxfordban is töltött egy kis időt, ugyanilyen okból.
Valamivel öt óra előtt érkeztek meg Clantonba, és
körbeautózták a főteret. A kormányzó álmélkodva nézte,
micsoda hatalmas tömeg van a bíróság épülete előtti
pázsiton. Még korábban beszélt a seriffel, aki azt mondta,
minden rendben van, ura a helyzetnek, és nincs szükség
nagyobb rendőri erőre.
Híre kélt, hogy jön a kormányzó, ezért a fogda előtt is
tömeg gyülekezett, javarészt riporterek. Amikor Wright
kiszállt az autóból, kattogtak a fényképezőgépek, és
kérdéseket tettek fel neki gyors egymásutánban. A
kormányzó mosolygott, de nem foglalkozott a riporterekkel,
szó nékül bement az épületbe. Nix Gridley az irodájában
várta John Wilbanks és az állami törvényhozás egyik
szenátora, a kormányzó hű szövetségese társaságában.
Wright ismerte Wilbankset, aki az egyik ellenfelét
támogatta a választáson. Jelen helyzetben ez egyáltalán
nem számított. A kormányzó számára ez nem politikai
esemény volt.
Roy Lester bevezette az elítéltet, és lezajlottak a
bemutatkozások. John Wilbanks megkérte a szenátort, hogy
legyen kedves kimenni. Ami most következik, nem tartozik
rá. A férfi, kicsit vonakodva ugyan, de távozott. Amikor
négyen maradtak az irodában, a kormányzó fesztelenül
beszélni kezdett, elmondta, hogy ismerte Pete Banning
apját, évekkel korábban találkoztak egy jacksoni
rendezvényen. Tudja, hogy ez egy fontos család azon a
vidéken, magyarázta, és már réges-régen az.
A szavai nem gyakoroltak semmi hatást Pete-re.
– Mr. Banning, mint ön is tudja – mondta a kormányzó –,
hatalmamban áll, hogy a halálbüntetését életfogytig tartó
börtönbüntetésre változtassam, és ezért vagyok itt. Semmi
hasznát nem látom annak, hogy végrehajtsák az ítéletet.
Pete figyelmesen hallgatott, majd azt felelte: –
Köszönöm, uram, hogy eljött, de én nem kértem ezt a
találkozót.
 – Ahogy más sem. Saját elhatározásomból vagyok itt, és
hajlandó vagyok kegyelmet adni és leállítani a kivégzést, de
csak egy feltétellel. El kell mondania nekem, a seriffnek és a
saját ügyvédjének, hogy miért tette.
Pete úgy nézett Wilbanksre, mintha az ügyvéd
összeesküvést szőtt volna ellene. Wilbanks a fejét rázta.
Pete kifejezéstelen arccal nézett a kormányzóra. – Nincs
mit mondanom.
– Itt élet-halál kérdéséről van szó, Mr. Banning. Biztos
vagyok benne, hogy nem szeretne néhány órán belül beülni
a villamosszékbe.
– Nincs mit mondanom.
– Halálosan komolyan beszélek, Mr. Banning. Mondja
meg, miért tette, és nem kerül sor a kivégzésre.
– Nincs mit mondanom.
John Wilbanks lehajtotta a fejét, és odament az
ablakhoz. Nix Gridley mérgesen sóhajtott fel, mintha azt
akarná mondani: – Hát nem megmondtam? – A kormányzó
meredten bámult Pete-re, aki rezzenéstelen pillantással
nézett rá vissza.
Wright kormányzó végül azt mondta: – Rendben van.
Ahogy óhajtja. – Felállt, kilépett az irodából, aztán a
riporterekről megint csak tudomást sem véve kiment az
épületből, és egy orvos házához hajtatott, ahol vacsorával
várták.

Sötétedni kezdett, és egyre nagyobb lett a tömeg a bíróság

körül, az utcák megteltek emberekkel. Az autók már nem
tudtak mozdulni, a rendőrök elterelték a forgalmat.
Roy Lester beült a fogda előtt a járőrkocsijába, és
Mildred Highlander házához hajtott, ahol Florry már várta,
és együtt mentek vissza a fogdához. Sikerült besurranniuk
az egyik hátsó ajtón, a riporterek nem vették észre őket. A
seriffirodába vezették Florryt, ahol Nix üdvözlésképpen
megölelte, aztán magára hagyta. Néhány perccel később
bekísérték Pete-et az irodába. Egymással szemben ültek le,
összeért a térdük.
– Ettél? – kérdezte Florry halkan.
Pete megrázta a fejét. – Nem. Mondták, hogy kaphatok
utolsó vacsorát, de nincs valami nagy étvágyam.
– Mit akart a kormányzó?
– Hát, gondolom, azért jött, hogy elbúcsúzzon. Hogy
vannak a gyerekek?
– Hogy vannak a gyerekek? Mire számítasz, Pete?
Rettenetesen vannak. Két roncs. De meg lehet érteni, nem?
– Most már hamar túl leszünk rajta.
– Te igen, de mi nem. Te dicsőséggel távozol, mi meg itt
maradunk a romok között, és törhetjük a fejünket, miért
történt ez.
– Nagyon sajnálom, Florry. Nem volt más választásom.
Florry a szemét törülgette. A nyelvébe kellett harapnia,
hogy ne essen neki az öccsének, hogy ne zúdítson rá
mindent, ami felgyülemlett benne. De ugyanakkor szerette
volna még egyszer utoljára megölelni, valahogy a tudtára
adni, hogy a családja nagyon szereti.
Pete közelebb hajolt, megfogta a kezét, és azt mondta:
– Van néhány dolog, amiről tudnod kell.
 Huszadik fejezet

Az elítéltnek csak egy kérése volt. Gyalog akart a fogdából a

bíróságra menni. Alig kétutcányira volt, rövid út, ám mégis
hosszú menetelés a sírba. Fontos volt a számára, hogy
felemelt fejjel, büszkén, bilincsek nélkül vonuljon végig az
utcán, olyan bátran, amilyen bátran sokszor nézett szembe
a halállal. Meg akarta mutatni azt a fajta bátorságot,
amelyről csak nagyon keveseknek lehet fogalmuk. Büszke
emberként fog meghalni, aki nem haragszik senkire, nem
bánt meg semmit.
Nyolc órakor fehér ingben és keki színű nadrágban
kilépett a fogda főbejáratán. Feltűrte az ingujját, mert
meleg volt, a párás levegő fullasztó. Az egyik oldalán Roy
Lester állt, a másikon Red Arnett, és együtt indultak el Nix
Gridley után az előttük szétnyíló tömegben. Csak a
fényképezőgépek kattogását lehetett hallani, mást nem. A
riporterek nem tettek fel banális kérdéseket, nem
hangzottak el bátorító kiáltások, senki sem fenyegetőzött a
pokol tüzével. A Wesley Avenue-n elfordultak, és mentek
tovább a főtér felé az utca közepén, mögöttük a kíváncsi
tömeg. Az utca két oldalán álló katonák, amikor meglátták
Pete-et, feszesen kihúzták magukat, és tisztelegtek. Pete
látta őket, egy pillanatra meglepettnek tűnt, aztán komoran
bólintott. Lassan ment, nem sietett, az biztos, ahogy az is,
hogy célba akart érni.
A főtéren összegyűlt tömeg hirtelen elcsendesedett,
amikor meglátták az elítéltet és azokat, akik kísérték. Nix
rámordult néhány emberre, hogy húzódjanak hátrébb,
adjanak utat, és mindenki engedelmeskedett. A Tea Shoppe
előtt ráfordult a Madison Streetre, és a menet követte.
A bíróság épülete teljes kivilágításban, méltóságteljesen
várakozott. A megye legfontosabb épülete volt, az a hely,
ahol igazságot szolgáltatnak, a jogok védelmet kapnak, a
viták békés és méltányos módon elrendeződnek. Jóval
fiatalabb korában maga Pete Banning is szolgált egyszer
esküdtként, és az élmény komoly hatást gyakorolt rá.
Társaival követték a törvényi előírásokat, és igazságos
ítéletet hoztak. Igazság szolgáltatott akkor, és most rá vár az
igazságszolgáltatás.
A szomszédos megyékből érkezett rendőrök kordonnal
zárták le a bíróság előtt a járdát. A kordon mögött húzódtak
a kábelek, amelyek az áramot vezették. Amikor elhaladtak
az ezüstszínű teherautó mellett, hallani lehetett a generátor
zümmögését, bár úgy tűnt, Pete nem vette észre. Amikor az
épület felé fordultak, Nix Gridley-t követve átlépett a
kábeleken. Meglepődött a tömegen, különösképpen azon,
hogy ilyen sok katona jött el, de továbbra is mereven előre
nézett, nehogy meglásson valakit, akit esetleg ismer.
Lassú léptekkel mentek be a bíróság bejáratán. Az
épület üres volt, a rendőrök bezártak minden ajtót,
kiküldtek minden kíváncsiskodót. Nix eldöntötte, nem
hagyja, hogy látványosság legyen a kivégzésből, és
megfogadta, hogy ha bárki olyat talál az épületben, akinek
nem lenne szabad ott lennie, azonnal letartóztatja.
Felmentek a főlépcsőn az első emeletre, és megálltak a
tárgyalóterem csukott ajtaja előtt. Egy fegyőr kinyitotta
nekik, beléptek. A széksorokat elválasztó folyosón kábelek
vezettek, át a rácson, egészen a székig.
Az esküdtek padja mellett ott állt az Öreg Szikrás,
szemben az üres padsorokkal, ahol normális körülmények
között a nézők szoktak ülni. De most egyetlen néző sem volt
a teremben, csak néhány tanú. Pete egyetlen tanút sem
engedélyezett. Dexter Bell családjából nem jött el senki.
Jimmy Thompson mély bánatára Nix kitiltotta a
fényképészeket. A férfi most ott állt türelmetlenül a
kapcsolótáblánál, szeretett széke mellett. Az asztalokat
félretolták, és a pulpitus közelében felállítottak egy széksort
a tanúknak. Miles Truitt, az ügyész Oswalt bíró mellett ült, a
bíró másik oldalán pedig Fielding Wright, a kormányzó, aki
még sosem látott kivégzést, és úgy döntött, a városban
marad, hogy ezt megnézze. Úgy érezte, ez a kötelessége, ha
már a szavazói ennyire szenvedélyesen támogatják a
halálbüntetést. A kormányzó mellett négy újságíró ült,
akiket Nix Gridley válogatott ki; köztük volt Hardy Capley, a
Memphis Press-Scimitar munkatársa is.
John Wilbanks úgy döntött, nem jön el. Pete nem
támasztott volna kifogást, hogy jelen legyen tanúként, de
John nem akart ott lenni. Az ügy lezárult, és azt remélte,
hogy maga mögött tudhatja ezt az egész borzalmas
felfordulást. De azt gyanította, hogy nem így lesz, és arra
számított, hogy a gyilkosság még további súlyos jogi
következményekkel jár. Most az irodájuk erkélyén ült
Russell-lel, és bourbont kortyolgatva figyelték a bíróság
előtt összegyűlt tömeget.
Pete-et az Öreg Szikrás mellett álló faszékhez vezették,
és leültették.
– Mr. Banning, ez az a része a munkámnak, amit nem
szeretek – közölte vele Jimmy Thompson.
– Fogja be a száját, és végezze a munkáját! – Nixnek
nagyon elege volt már a fickóból meg az állandó
színjátékból.
Több szó nem hangzott el, és Thompson munkához
látott. Egy hadseregtől leselejtezett nullásgéppel tövig
lenyírta Pete haját. Az elítélt ölébe és karjára hulló
sötétbarna és őszes fürtöket ügyesen lesöpörte a földre.
Pete bal lábán felhajtotta a keki színű nadrágot, és
leborotválta a szőrt a lábikráján. Miközben gyorsan végezte
a munkáját, csak a masina berregését lehetett hallani a
tárgyalóteremben. A jelenlévők közül még senki sem látott
kivégzést, semmit sem tudtak arról, hogyan zajlik a
procedúra. Thompson viszont igazi profi volt, és
szakszerűen, hatékonyan tette a dolgát. Amikor kikapcsolta
a hajnyírót, az Öreg Szikrás felé biccentett. – Üljön oda,
kérem.
Pete felállt, tett két lépést, és leereszkedett az ormótlan
fatrónra. Thompson vastag bőrszíjakkal lekötözte a
csuklóját és a bokáját, aztán a derekára is ráerősített egy
szíjat. A szék mellett álló vödörből kivett két nedves
szivacsot, és egy elektródával együtt Pete lábszárához
erősítette egy hevederrel. A szivacsok az áram gyors
áramlását biztosították. Pete lehunyta a szemét, és egyre
nehezebben vette a levegőt.
Thompson négy nedves szivacsot tett a fejére. Pete
arcára csöpögött a víz, Thompson elnézést kért. Pete nem
válaszolt. Az elítélt fejére egy fémszerkezet került, ami
kicsit hasonlított a futballsisakhoz. Amikor Thompson
feltette, Pete arca grimaszba rándult – ez volt az első
negatív reakciója. Miután elrendezte a szivacsokat a
szerkezet alatt, Thompson feszesen meghúzta a szíját.
Drótokat erősített a szerkezethez, kapcsolókkal babrált, úgy
tűnt, talán túlzottan is hosszú ideig. Ám mivel sem Nix, sem
senki más nem ismerte a protokollt, csöndben figyeltek. A
párás levegőjű tárgyalóteremben egyre melegebb lett,
mindenki izzadt. A meleg miatt valaki résnyire kinyitott
négyet is a magas ablakok közül, és sajnálatos módon
elfelejtette becsukni őket.
Thompson tudta, hogy a mostani feladata különleges,
magán érezte a nyomást. A legtöbb áldozata szegény, fekete
bűnöző volt, és nem sokan törődtek azzal, ha esetleg egy-két
hiba csúszik az ítélet végrehajtásába. Az biztos, hogy még
senki sem állt fel Thompson székéből. De egy tekintélyes
fehér férfi kivégzése az egészen más ügy, és Thompson
elhatározta, hogy olyan tökéletes munkát végez, amit senki
sem kritizálhat.
Fekete kendőt vett a kezébe. – Kívánja, hogy bekössem a
szemét? – kérdezte.
– Nem.
– Rendben van. – Thompson biccentett Oswalt bírónak,
aki felállt, és tett néhány lépést az elítélt felé. Egy papírlapot
a kezében tartva idegesen megköszörülte a torkát, és azt
mondta: – Mr. Banning, a törvény szerint fel kell olvasnom
a kivégzési parancsot. Mississippi Állam Huszonkettedik
Körzetének Büntetőbírósága bűnösnek találta Mr. Pete
Banninget szándékos emberölés bűntettében, és ezért
villamosszék általi halálra ítélte, és mivel az ítéletet az
állam legfelsőbb bírósága helybenhagyta, én, Rafe Oswalt
bíró ezennel elrendelem a vádlott, Mr. Pete Banning
azonnali kivégzését. Az Úr legyen könyörületes.
– A papír remegett a kezében, miközben olvasott
anélkül, hogy ránézett volna Pete-re, aztán amilyen gyorsan
csak lehetett, leült.
A sötétbe borult karzatról három fekete nézte
hitetlenkedve, mi történik. Ernie Dowdle, a bírósági épület
karbantartója, Penrod, a gondnok, és Ugri Purdue, aki a
metodista templomban dolgozott. Mindannyian hason
feküdtek, és a rácson keresztül kukucskáltak. Annyira
féltek, hogy alig mertek levegőt venni, mert ha itt meglátják
őket, Nix szinte biztosan dutyiba vágja őket néhány évre.
Thompson bólintott Nix Gridley-nek, aki közelebb lépett
a székhez, és azt kérdezte: – Pete, szeretne mondani
valamit?
– Nem.
Nix visszahúzódott, megállt Roy Lester és Red Arnett
között, nem messze a tanúktól. Mögöttük a megyei
halottkém állt. Jimmy Thompson a kapcsolótáblához lépett,
megnézett rajta valamit, majd azt kérdezte Nixtől:
– Van bármilyen akadálya az ítélet végrehajtásának? A
seriff a fejét rázta. – Nincs.
Thompson elfordított egy tárcsát. A generátor az
ezüstszínű teherautóban hangosabban kezdett zúgni, ahogy
a benzinmotorja megnövelte az áramot. Akik a közelében
álltak, megértették, mi történik, és hátrébb húzódtak. Az
áram végigfutott a kábeleken, és másodpercek alatt
megérkezett az Öreg Szikráshoz. Piros műanyag borítású,
tízcentis fémkapcsoló állt ki a kapcsolótáblából. Jimmy
megfogta és lehúzta. Kétezer volt csapott Pete-be, minden
izma görcsbe rándult, teste nekifeszült a szíjaknak.
Felüvöltött: irtózatos fájdalmában olyan hatalmasat
üvöltött, hogy a tanúk elborzadtak. Miközben a teste
remegett, rázkódott, üvöltése másodperceken keresztül
visszhangzott a tárgyalóteremben, és aztán a nyitott
ablakoknak köszönhetően odakint is.
Később azok, akik a generátor közelében álltak, az
épület déli oldalán, a bejárat közelében, azt mondták, hogy
nem hallották az üvöltést; azok viszont, akik a keleti és
nyugati végénél, illetve főképpen azok, akik az épület
mögött voltak, hallották, és sosem fogják elfelejteni. John
Wilbanks is tisztán hallotta, és csak annyit mondott: – Te
jóságos Isten. – Felállt, közelebb lépett az erkély
korlátjához, és lenézett a rémült arcokra. Az üvöltés
másodpercekig tartott, de sokaknak örökké fog.
Ha minden rendben megy, az első áramütés leállítja az
elítélt szívét, s az elveszíti az eszméletét. De jelen esetben
ezt nem lehetett megállapítani. Pete körülbelül tíz
másodpercen keresztül rángatózott, görcsösen vonaglott.
De az is igaz, hogy senki sem mérte az időt. Amikor
Thompson visszatolta a kapcsolót, és leállította az áramot,
Pete feje félrebicsaklott, a teste mozdulatlanná vált. Aztán
megint megrázkódott. Thompson, mint mindig, most is várt
harminc másodpercet, aztán másodszor is lerántotta a
kapcsolót. Amikor megint belécsapott az áram, Pete
összerándult, de a teste már kevésbé tudott ellenállni, jól
láthatóan minden erő kezdett kiszállni belőle. A második
áramütés után a teste belsejében kilencvenfokos lett a
hőmérséklet, a belső szervei olvadni kezdtek. A
szemgödréből ömlött a vér.
Thompson leállította az áramot, és szólt a halottkémnek,
hogy nézze meg, Pete életben van-e még. De a halottkém
nem mozdult, szájtátva bámulta Pete Banning
hátborzongató látványt nyújtó arcát. Nix Gridley végre el
tudta fordítani a fejét, és hányingerrel küszködött. Miles
Truitt, aki fél évvel korábban pontosan ott állt, ahol most az
Öreg Szikrás, és a halálbüntetésért könyörgött az
esküdteknek, életében először végignézett egy kivégzést,
tudta, soha többé nem lesz ugyanaz az ember. Ahogy a
kormányzó sem. Politikai okokból továbbra is támogatni
fogja a halálbüntetést, de közben majd azt kívánja
magában, hogy többé ne végezzenek ki senkit, vagy
legalábbis fehér embert ne.
A karzaton Ugri Purdue becsukta a szemét, és
kicsordultak a könnyei. A vád sztártanújaként Banning
uraság ellen vallott, és most felelősnek érezte magát.
Az újságírók tértek magukhoz a leghamarabb, és
hihetetlen sebességgel jegyzetelni kezdtek.
– Uram, legyen szíves – mondta Thompson kissé
ingerülten, és intett a halottkémnek, aki végre meg tudott
mozdulni. A sztetoszkóppal – egy orvostól kapta kölcsön,
egy remek orvostól, aki kerek perec megmondta, hogy nem
kíván ott lenni a kivégzésen – odalépett Pete testéhez, hogy
meghallgassa a szívét. Vér és más nedvek folytak a
szemüregéből, és a fehér ing színe gyorsan változott. A
halottkém nem tudta, hogy hall-e valamit, vagy sem, illetve
azt sem, hogy jól használja-e a sztetoszkópot; csak azt tudta,
hogy azt szeretné: Pete már ne legyen életben. Eleget látott.
És ha Pete esetleg még nem halt meg, hamarosan úgyis
meghal, az biztos. Így aztán hátralépett, és azt mondta: –
Nincs szívverése. Halott.
Thompson megkönnyebbülten nyugtázta, hogy gond
nélkül zajlott le a kivégzés. A rettenetes üvöltéstől
eltekintve, amely mintha az ablakokat is megremegtette
volna, és talán az olvadásnak indult szemgolyókat is
figyelmen kívül hagyva minden rendben ment, semmi
olyan nem történt, amit még ne látott volna. Pete volt a
harmincnyolcadik áldozata, és az a helyzet, hogy nincs két
egyforma kivégzés. Thompson úgy gondolta, mindent
megtapasztalt már, látott összeégett bőrt, a görcsös
rángástól eltört csontokat, de azért mindig volt valami
újdonság. Összességében ez mindenképpen egy jó este volt
Mississippi államnak. Gyorsan levette a sisakszerű
fémszerkezetet, aztán egy kendőt tett Pete arcára, hogy
legalább valami rejtve legyen a borzalmakból. Nekilátott
kihuzigálni a drótokat, kioldani a szíjakat. Miközben a
dolgát végezte, Miles Truitt bejelentette, hogy elmegy, és ezt
tette a kormányzó is. De a riporterek dermedten figyeltek,
próbáltak lejegyezni minden részletet.
Nix félrehúzta Roy Lestert. – Figyelj, miután itt
végeztünk, elviszem a holttestet a temetkezési
vállalkozóhoz. Megígértem Florrynak, hogy szólunk neki,
amikor vége. Otthon van a gyerekekkel, abban a rózsaszínű
házban. Menj ki hozzá, és közöld vele a hírt.
Roy könnyes szemmel nézett rá, jól láthatóan nagyon
zaklatott állapotban volt, de sikerült annyit kinyögnie: –
Rendben, főnök.

Banningék már több mint négyszáz éve a családi temetőben

temették el a halottaikat, a rózsaszínű ház közelében lévő
domb oldalában. Az egyszerű sírkövek szép rendben
sorakoztak egymás mellett egy ősrégi platánfa ágai alatt; a
méltóságteljesen magasodó fa nagyjából azóta volt ott, mint
Banningék. Még jóval Pete születése előtt a temető
megkapta a Régi Platán nevét, amely bekerült a családi
szótárba. A távozó rokon általában nem halt meg.
Egyszerűen csak „hazament” a Régi Platánba.
Július tizenegyedikén, pénteken, pontosan reggel
nyolckor kisebb tömeg gyűlt össze a Régi Platánban, hogy
megnézze, amint kötélen leengedik a sírba az egyszerű
fakoporsót. A birtokon dolgozó négy munkás ásta a sírt
előző nap, és most ők tették be a földbe a koporsót. A sírkő
már a helyére került, rajta a név és a dátum: III. Peter
Joshua Banning, Született: 1903. május 2., Meghalt: 1947.
július 10. A sírkő alján ezek a szavak álltak: Az Úr hűséges
katonája.
Tizenöt fehér ember állt a sír körül, mindannyian
templomba járó ruhában. A temetésen csak a meghívottak
lehettek ott, és a listát Pete készítette el, de arra
vonatkozóan is pontos utasításokat adott, hogy mikor
kezdődjön a szertartás, mit olvassanak fel a Szentírásból, és
milyen legyen a koporsó. A vendégek között volt Nix
Gridley, John Wilbanks és a felesége, néhány barát, és
természetesen Florry, Stella és Joel. Mögöttük álltak a
személyzet tagjai: Nineva, Amos és Marietta. Azok mögött
pedig, jóval távolabb, nagyjából negyven különböző korú
néger, mindannyian a Banning-gazdaság dolgozói, akik a
legszebbik ruhájukat vették fel az alkalomra. A fehérek
eleinte próbáltak visszafogottan viselkedni, igyekeztek nem
mutatni az érzelmeiket, de a négerek nem is tettek ilyen
erőfeszítéseket. Abban a pillanatban sírva fakadtak, hogy
meglátták, amint leemelik a koporsót a halottaskocsiról.
Pete uraság a gazdájuk volt, rendes, tisztességes ember, és
nem tudták elhinni, hogy nincs többé.
Az 1940-es években Mississippiben az határozta meg egy
fekete család sorsát, hogy mennyire jó vagy mennyire rossz
ember a gazdaság fehér tulajdonosa, és Banningék mindig
is rendesen bántak velük, vigyáztak rájuk. A négerek
képtelenek voltak megérteni, milyen logika szerint
működnek a fehér emberek törvényei. Miért ölnek meg egy
magukfajtát? Ennek semmi értelme.
Nineva, aki negyvennégy évvel korábban ott állt az
orvos mellett, és segített neki, amikor Pete megszületett, le
volt taglózva, majdnem összecsuklott a fájdalomtól. Amos
magához szorította, vigasztalni próbálta.
A szertartást egy fiatal presbiteriánus teológushallgató
vezette, aki Tupelóból érkezett, egy barát barátja volt, és
jóformán senkit sem ismert Ford megyében. Sosem fog
kiderülni, Pete hogy találta meg őt. Imát mondott, és
nagyon szépen beszélt. Mire a végére ért, Stella szeméből
már potyogtak a könnyek. A nagynénje és a bátyja között
állt, mind a ketten átkarolták, hogy támogassák. Az ima
után a fiatalember felolvasta a 23. zsoltárt, majd Pete
Banning életéről beszélt röviden. A háborúról nem ejtett
sok szót, csak arra tért ki, hogy Pete sok kitüntetést kapott.
A halálos ítéletről nem mondott semmit, viszont tíz percen
keresztül beszélt a megbocsájtásról, kegyelemről, igazságról
és más olyan fogalmakról, amelyeket nehezen tudott
összekapcsolni az eseménnyel összefüggő tényekkel.
Miután végzett, elmondott még egy imát. Marietta közelebb
lépett a sírkőhöz, és kíséret nélkül elénekelte a Csodás
kegyelem első két versszakát. Gyönyörű hangja volt, és
gyakran együtt énekelt az operaénekesekkel a rózsaszínű
házban.
Amikor a fiatalember azt mondta, hogy a szertartásnak
vége, a gyászolók hátrébb húzódtak, hogy a sírásók
belapátolhassák a földet. A három Banning nem akarta
végignézni, ahogy a sír megtelik földdel. Elindultak az autó
felé, útközben váltottak néhány szót a barátokkal.
Nix Gridley megállította Joelt, hogy elmondja: sok
katona még mindig a városban van, és szeretnék leróni a
kegyeletüket a sírnál. Joel megbeszélte Florryval, és arra
jutottak, hogy Pete-nek nem lenne kifogása ez ellen.
Egy órával később jöttek az első katonák, aztán egész
nap érkeztek. Jöttek egyedül, magányos figurák sok
emlékkel. Jöttek kisebb csoportokban, és suttogva beszéltek
egymással. Csöndben, komoran, büszkén vonultak.
Megérintették a sírkövet, megnézték a friss földhalmot,
elmondták az imáikat vagy bármi mást, amit mondani
akartak, és amikor távoztak, mélységes szomorúsággal
gondoltak a férfira, akit a legtöbbjük nem is ismert.
 MÁSODIK RÉSZ

A roncstemető
 Huszonegyedik fejezet

A Memphis belvárosában álló Peabody szálloda 1869-ben

épült, és nyomban a társasági élet középpontja lett.
Különleges olasz neoreneszánsz stílusban épült, és az
építtetők nem kímélték a költségeket. A tágas hallra
magasban lebegő erkélyekről lehetett lenézni, a közepén
díszes szökőkút állt, benne élő kacsák. A szálloda minden
kétséget kizáróan a legpompásabb épület volt Memphisben,
versenytárs nélkül több száz kilométeres körzetben.
Nyomban sikeres vállalkozásként működött, a tehetős
memphisiek a Peabodyba jártak iszogatni, vacsorázni,
táncolni, partikra, gálaestekre, koncertekre.
A századforduló környékén, amikor a deltavidék
Arkansas és Mississippi állambéli, egykor gazdag
gyapotültetvényeseinek sikerült ismét talpra állniuk, a
Peabody lett a szórakozni vágyó gazdálkodók kedvelt helye.
Hétvégenként és ünnepeken szinte átvették a szállodát,
hatalmas, fényűző összejöveteleket tartottak, együtt
mulattak felső osztálybeli memphisi barátaikkal. Gyakorta
magukkal hozták a feleségeiket, hogy vásárolhassanak.
Máskor meg egyedül jöttek az üzleti ügyeiket intézni és
kellemes hétvégét tölteni a szeretőjükkel.
Az a mondás járta, hogy ha az ember bement a Peabody
halljába, és jó ideig ott is maradt, mindenkit láthatott, aki
számított a deltavidéken.
Pete Banning nem a deltavidékről származott, de nem is
próbálta titkolni. Északkelet-Mississippi dimbes-dombos
részén született, és ugyan a családja köztiszteletnek
örvendett és nagy területen gazdálkodott, Pete a legkevésbé
sem volt tehetős. A társadalmi rangsorban a magafajta
emberek egy-két fokkal a néhány száz kilométerrel arrébb
élő ültetvényesek alatt voltak. Akkor járt először a
Peabodyban, amikor meghívást kapott egy memphisi
barátjától, akit a katonai akadémia hallgatójaként ismert
meg. Az esemény valamiféle első bál volt, de Pete számára
az igazi vonzerőt az jelentette, hogy Memphisben tölthet
egy hétvégét.
Huszonkét éves volt, frissen végzett a West Point
Katonai Akadémián. A Clanton közelében lévő birtokon
töltött néhány hetet, amíg arra várt, hogy szolgálatra
jelentkezhessen Kansasban, Fort Riley-ben. Unatkozott már,
és vágyott a nagyvárosi fényekre, de szó sincs arról, hogy
vidéki bunkó lett volna, aki még semmit sem látott a
világból. Sokszor járt már New Yorkban, és bármilyen
társaságban megállta a helyét. Nem fog megijedni néhány
memphisi sznobtól.
1925-ben a szálloda teljes felújítás után újranyitott. Pete
hírből ismerte a Peabodyt, de még sosem járt ott. A barátja
négy éven keresztül beszélt az akadémián a fantasztikus
partikról és az elbűvölő lányokról. És nem túlzott.
A rendezvényt a harmadik emeleten, a központi
bálteremben tartották, amely zsúfolásig megtelt. Pete az
alkalomhoz illőn fehér egyenruhába öltözött, a gallérjától a
cipőjéig minden fehér volt rajta, és nagyon megnyerő
látványt nyújtott, ahogy itallal a kezében sétált a tömegben.
Feszes, katonás tartással, napbarnított arcán kellemes
mosollyal lépett egyik társaságtól a másikhoz, és hamar
rájött, hogy néhány ifjú hölgy észrevette. Bejelentették,
hogy kezdődik a vacsora, és egy olyan asztalnál találta meg
a székét, ahol a vendéglátója többi barátja ült. Pezsgőt ittak,
osztrigát ettek, beszélgettek erről-arról, semmi komolyról,
és garantáltan nem a seregről, a katonaságról. A Nagy
Háború véget ért. Az országban béke. És ez biztosan így lesz
örökké. Miután felszolgálták a vacsorát, Pete meglátott egy
ifjú hölgyet a szomszéd asztalnál. Egymással szemben ültek,
és minden alkalommal, amikor ránézett, a lány visszanézett
rá. Bárhová fordult az ember a teremben, csinos lányokat
látott mindenhol, de mégis ő volt a leggyönyörűbb mind
közül, talán az egész világon is. Többször is előfordult, hogy
Pete hosszú pillanatokig nem is tudta levenni róla a szemét.
A vacsora végére mindketten zavarba jöttek attól, hogy
leplezetlenül bámulják egymást.
Pete hamar megtudta, hogy Liza Sweeney-nek hívják.
Követte a bárpulthoz, bemutatkozott, és beszélgetni
kezdtek. Miss Sweeney memphisi volt, tizennyolc éves, és
nem sok kedvet érzett ehhez a bálozós bolondsághoz.
Ahhoz viszont annál inkább, hogy elszívjon egy cigarettát,
de az anyja előtt nem dohányozhatott, és az asszony
próbálta szemmel tartani a terem túlsó sarkából. Pete
követte a lányt, aki láthatóan jól ismerte a szállodát,
kimentek a bálteremből, majd lesétáltak egy úszómedence
melletti belső udvarba. Ott elszívtak három cigarettát,
megittak két pohár italt – Liza martinit, Pete bourbont.
Liza éppen végzett a középiskolában, de még nem
döntötte el, megy-e főiskolára. Unta már Memphist, egy
nagyobb városban szeretett volna élni, mondjuk, Párizsban
vagy Rómában, de az efféle helyekről csak álmodozhatott.
Pete megkérdezte, a szülei megengednék-e, hogy egy négy
évvel idősebb férfival randevúzzon. Liza megvonta a vállát,
és azt felelte, hogy az elmúlt két évben azzal randevúzott,
akivel akart, de azok mind gimnazisták voltak.
– Randevúra hív? – kérdezte vigyorogva.
– Igen.
– Mikor?
– A következő hétvége.
 – Megbeszéltük, kiskatona.
Hat nappal később találkoztak a Peabodyban, iszogattak,
megvacsoráztak, és volt még egy parti is. Másnap,
szombaton egymásba karolva hosszú sétát tettek a
folyóparton, aztán a belvárosban andalogtak. Estére Liza
meghívta vacsorára a házukba. Pete megismerkedett a
szüleivel és a nővérével. Mr. Sweeney statisztikusként
dolgozott egy biztosítótársaságnál, és meglehetősen
unalmas embernek tűnt. A felesége viszont gyönyörű
asszony volt, és főleg ő beszélt. Fura pár voltak, és Liza már
többször is mondta korábban, hogy a lehető leghamarabb
szeretne elköltözni otthonról. A nővére főiskolára járt,
valahol Missouriben.
Az udvarlás korai szakaszában Pete úgy gondolta, hogy
Liza egy a többezernyi memphisi lány közül, akik azért
járnak a Peabodyba, mert abban reménykednek, hátha
találnak maguknak egy gazdag férjet. Világosan
megmondta, hogy ő nem tehetős deltavidéki ültetvényes. A
családja gyapotot termel, van földjük, de nincsenek egy
súlycsoportban a dúsgazdag ültetvényesekkel. Liza eleinte
színészkedett kicsit, adta a társasági dámát, de csak addig,
amíg rá nem jött, hogy Pete egyszerű közember. Amikor
bemutatta Pete-et a szüleinek, egyértelművé vált, ami addig
is sejthető volt: a család szerény körülmények között él.
Pete-et egy cseppet sem érdekelte, mennyire gazdagok vagy
mennyire szegények. Menthetetlenül beleszeretett Lizába,
és tudta, hogy addig üldözi, amíg meg nem szerzi magának,
és hamar kiderült, hogy ez nem is lesz olyan nehéz. Liza
nem foglalkozott azzal, mekkora birtoka van
Banningéknek. Talált magának egy katonát, akit imádott, és
akit nem fog elengedni.
A következő pénteken ismét együtt vacsoráztak a
Peabodyban a barátaikkal. Vacsora után elmentek egy
bárba, hogy maguk lehessenek. És miután eleget ittak,
besurrantak Pete hatodik emeleti szobájába. Pete volt már
korábban is nővel, de csak olyanokkal, akik a New York-i
nyilvánosházakban kínálják szolgálataikat. Afféle West
Point-i hagyománynak számított ez. Liza még szűz volt, de
készen állt a változásra, és olyan lelkesedéssel vetette
magát a szerelembe, hogy az szinte kábítóan hatott Pete-re.
Éjfél körül felvetette, hogy talán ideje lenne Lizának
hazamennie. A lány azt felelte, nem megy sehová, vele tölti
az éjszakát, és azt sem bánja, ha a következő nap úgy telik,
hogy ki sem bújnak az ágyból. Pete nem ellenkezett.
– De mit mondasz majd a szüleidnek? – kérdezte.
– Hazudni fogok. Kitalálok valamit. Emiatt ne aggódj.
Könnyű átverni őket, és eszükbe sem jut, hogy valami
ilyesmit csinálok.
– Jól van, rendben. Alszunk most egy kicsit?
– Persze. Tudom, hogy kimerültél.
Az udvarlás, a meglehetősen szenvedélyes udvarlás egy
vagy két hónapig tartott, és elfelejtették, hogy a kettejük
világán kívül más is létezik. Pete minden hétvégére szobát
foglalt a Peabodyban, ahol ilyenkor három éjszakát töltött,
gyakran Liza társaságában. A lány barátnői sugdolózni
kezdtek. A szülei meg gyanakodni. Végül is 1925-ben történt
mindez, és akkoriban szigorú szabályok határozták meg,
mit tehet és mit nem egy jó nevelést kapó ifjú hölgy. Liza jól
ismerte ezeket a szabályokat, ahogy a barátnői is, de azt is
tudta, milyen remek mulatság vár egy lányra, ha megszeg
közülük néhányat. Imádta a martinit, a cigarettát és
legfőképpen a tiltott szexet.
Egy vasárnap Pete elvitte Clantonba, hogy bemutassa a
családjának, körbevigye a birtokon, hadd lássa, honnan
származik. Nem úgy tervezte, hogy a gyapottermesztés lesz
az élete. Katonai karrierre készült, és arra, hogy bejárják a
világot Lizával; így látta a jövőt huszonkét évesen.
A Kansas állambéli Fort Riley-be vezényelték tiszti
kiképzésre. Jóllehet izgatottan várta a parancsot, azt, hogy
első állomáshelyére kerüljön, de majd’ belepusztult a
gondolatba, hogy ott kell hagynia Lizát. Autóba ült,
Memphisbe hajtott, a házukhoz, és közölte vele a hírt.
Számítottak rá, de most mégis lehetetlennek tűnt, hogy
elváljanak egymástól. Amikor elbúcsúztak, mindketten
sírtak. Pete vonaton utazott Fort Riley-be, és egy héttel
később levelet kapott Lizától. A lány rögtön a tárgyra tért,
és tudatta vele: terhes.
Pete nyomban, habozás nélkül tervet készített.
Bejelentette, hogy sürgős családi okok miatt haza kell
utaznia, és rávette a parancsnokát, hogy adja kölcsön a
kocsiját. Egész éjszaka vezetett, és pont reggelire érkezett
meg a Peabodyba. Felhívta Lizát, és közölte vele, hogy
megszöknek. A lánynak nagyon tetszett az ötlet, de azt
mondta, nem valószínű, hogy egy bőrönddel a kezében ki
tud surranni a házból anélkül, hogy az anyjának feltűnne
valami. Pete meggyőzte, semmi szükség bőröndre. Remek
üzletek vannak Kansas Cityben.
Liza egy puszival elbúcsúzott az anyjától, és elment
dolgozni. Pete felvette, és nyomban indultak is Memphisbe.
Miközben a város felé száguldottak, remekül érezték
magukat, nevettek, vihogtak, tapogatták, ölelgették
egymást. Tupelóban kerestek egy telefonfülkét, és Liza
felhívta az édesanyját. Kedves volt vele, de határozott. Bocs,
anya, tudom, hogy kicsit meglepő, de megszöktünk Pete-tel.
Tizennyolc vagyok, azt csinálok, amit akarok. Szeretlek,
este megint telefonálok, és beszélek apával is. Amikor
letette a telefont, az anyja már sírt. Liza viszont a
legboldogabb lány volt a világon.
Ha már Tupelóban voltak, egy olyan városban, amelyet
Pete jól ismert, úgy döntöttek, összeházasodnak. Fort Riley-
ban a jobb lakásokat a családos tisztek kapják, nagy értéke
lesz egy házassági anyakönyvi kivonatnak. Elmentek a Lee
megyei bíróságra, kitöltöttek egy nyomtatványt, kifizették a
díjat, majd találtak egy békebírót, aki a horgászboltja
hátulsó részében fürge cseléket tartott. Miután zsebre tette
a kétdolláros díjat, a neje mint tanú jelenlétében férjnek és
feleségnek nyilvánította őket.
Pete úgy döntött, hogy majd később értesíti a szüleit.
Mivel az első gyerek érkezése igencsak belátható
közelségbe került, nagyon fontos volt, hogy a lehető
leghamarabb kitűzzék az esküvő időpontját. Pete pontosan
tudta, hogy a clantoni pletykafészkek rögtön elkezdik
nézegetni a naptárat, miután az anyja elújságolja, hogy
megérkezett az első unoka. Liza azt mondta, hogy nyolc
hónap múlva várható a gyerek. Nyolc hónap: néhányan
felhúzzák a szemöldöküket, de nem kezdődik el a
pletykálkodás. Hét hónap: határeset. Hat hónap: hatalmas
botrány.
1925. június tizennegyedikén házasodtak össze.
Joel 1926. január negyedikén született egy németországi
katonai kórházban. Pete-nek sikerült kikönyörögnie, hogy
külhoni állomáshelyre vezényeljék, és így a lehető
legtávolabb legyenek Memphistől meg Clantontól is, ahol
így senki sem látja majd Joel születési anyakönyvét. Lizával
hat hetet vártak, mielőtt táviratban értesítették volna a
nagyszülőket.

Németországból ismét Fort Riley-be vezényelték, ahol a

Huszonhatodik Lovassági Ezredben kapott kiképzést.
Kiválóan lovagolt, de egyre határozottabban úgy gondolta,
hogy a modern hadviselésben nem jut szerep a
lovasságnak, a jövő a tanké meg a tüzérségé. De azért
szerette a lovasságot, és az ezredben maradt. Stella Fort
Riley-ben született 1927-ben.
1929. június huszadikán, negyvenkilenc éves korában
meghalt Pete édesapja, Jacob; szívinfarktus vitte el. Liza a
két kicsivel nem tudott elutazni Clantonba, a temetésre.
Már két éve nem volt otthon, de egy cseppet sem bánta.
Négy hónappal Mr. Banning halála után összeomlott a
tőzsde, és kitört a gazdasági válság. A hivatásos katonák alig
érezték a hatását. Az állásuk, a lakhatásuk, az egészségügyi
ellátásuk és a – némileg lecsökkentett – fizetésük
biztonságban volt. Mindketten elégedettek voltak Pete
karrierjével, örültek a népesedő családnak, és úgy
gondolták, hogy a hadsereg biztosítja a jövőjüket.
A gyapottőzsde is összeomlott 1929-ben, és ez súlyosan
érintette a gazdálkodókat. Hitelből fedezték a költségeket, a
következő évi vetést, és az adósságokat is kölcsönökből
fizették ki. Férje váratlan halála óta Pete édesanyja már
nem a régi önmaga volt, nem tudta irányítani a gazdaságot.
Pete nővére, Florry Memphisben élt, és nem nagyon
érdekelte a gazdálkodás. Pete felvett egy munkafelügyelőt
az 1930-as vetésre, de a gazdaságuk megint csak veszteséget
termelt. Kölcsönt vett fel a következő évre, új
munkafelügyelőt alkalmazott, de a piac továbbra is gyenge
maradt. Az adósságok egyre halmozódtak, veszélybe került
a Banning-birtok.
Az 1931-es év karácsonyán beszéltek először arról a
nyomasztó perspektíváról, hogy Pete otthagyja a
hadsereget, és Ford megyébe költöznek. Egyikük sem
szeretett volna, Liza különösképpen nem. Elképzelni sem
tudta, hogy egy olyan kicsi, isten háta mögötti helyen éljen,
mint Clanton, arról meg hallani sem akart, hogy egy fedél
alatt lakjon Pete anyjával. A két asszony kevés időt töltött
együtt, de ahhoz éppen eleget, hogy megértésék: jobb, ha
távol maradnak egymástól. Mrs. Banning hithű metodista
volt, aki mindenre tudta a választ, mert megtalálta a
Szentírásban. Az Úr igéje minden kérdésben eligazította, az
asszony meg tudta mondani és meg is mondta bárkinek,
hogyan élje az életét. Nem volt hangos vagy kellemetlen, de
pillanatok alatt ítéletet mondott bárki felett.
Pete sem szeretett volna vele élni. Még az is felmerült
benne, hogy eladja a birtokot, és kiszáll a
gyapottermesztésből. Három oka is volt annak, amiért az
ötletet nem lehetett megvalósítani. Először is, nem az ő
tulajdonában volt a gazdaság. Édesanyja megörökölte az
apjától. Másodszor pedig a gazdasági válság miatt
képtelenség lett volna vevőt találni. És harmadszor: az
anyjának nem lett volna hol laknia.
Pete szerette a hadsereget, különösképpen a lovasságot,
és a nyugdíjig szolgálni szeretett volna. Gyerekkorában
vágta, szedte a gyapotot a munkásokkal, hosszú órákat
töltött a mezőn, és más életet akart magának. Világot
szeretett volna látni, esetleg harcolni egy vagy két
háborúban, megszolgálni néhány kitüntetést, és boldog
életet biztosítani a feleségének.
Így aztán megint hitelt vett fel, és alkalmazott egy
harmadik munkafelügyelőt. A termés gyönyörű volt, a piac
megerősödött, de aztán szeptember elején monszunszerű
eső jött, és elmosott mindent. Az 1932-es termés nem hozott
bevételt, a bankok pedig kezdtek türelmetlenkedni. Pete
édesanyja egyre rosszabb állapotba került, alig tudott már
gondoskodni magáról.
Pete és Liza arról beszélgetett, hogy Memphisbe
költöznek, esetleg Tupelóba, bárhová, csak Clantonba nem.
Egy nagyobb város több lehetőséget kínál, jobb iskolák
vannak, élénkebb, színesebb a társasági élet. Pete majd a
gazdaságban dolgozik, és mindennap ingázik. Vagy ez
mégsem olyan jó ötlet? Karácsony napján az esti programot
tervezték, amikor távirat érkezett. Florry küldte, és a hír
tragikus volt. Előző nap meghalt az édesanyjuk,
valószínűleg tüdőgyulladásban. Csak ötvenéves volt.
A karácsonyi ajándékok csomagolása helyett a ruháikat
csomagolták bőröndökbe, és elindultak a Clantonba vezető
hosszú autóútra. Pete édesanyját a Régi Platánban temették
el, a férje mellé. Pete és Liza úgy döntött, nem mennek
vissza Fort Riley-be. Pete leszerelt a hivatásos szolgálatból,
de tartalékos állományban maradt.
Baljós jelek mutatkoztak a világban. A japánok
terjeszkedtek Ázsiában, az előző évben benyomultak
Kínába. Hitler és a nácik hadiüzemeket építettek, ahol
tankokat, repülőgépeket, tengeralattjárókat, ágyúkat és
minden egyebet gyártottak, amire a hadseregnek szüksége
volt az agresszív terjeszkedéshez. Pete egykori kollégáit a
seregben mély aggodalommal töltötte el, ami történik.
Sokan vélték úgy, hogy a háború elkerülhetetlen.
Pete leadta az egyenruháját, és hazament, hogy
megmentse a gazdaságot, de nem tudta elrejteni a
pesszimizmusát. Súlyos adósságai voltak, és éhes szájakat
kellett etetnie. A válság tovább mélyült, az egész nemzet
küszködött. Az ország sérülékeny és sebezhető állapotban
volt, a katonaság nem állt készen a háborúra, a hadsereg
fejlesztésére nem volt pénz.
De elhatározta, ha háború lesz, nem marad a birtokon,
nem hagyja ki, az biztos.
 Huszonkettedik fejezet

1925-ben és 1926-ban is remek volt a termés, és Jacob

Banning úgy döntött, épít egy szép házat. Az, amelyikben
Pete és Florry felnőtt, még a polgárháború előtt épült, és az
évtizedek során többször átalakították, új részekkel
egészítették ki. Kétségtelenül tetszetősebb volt, mint a
legtöbb ház a megyében, de Jacob, akinek szépen dagadt a
pénztárcája, meg akarta mutatni a világnak, kicsoda ő, és
olyan házat képzelt el, amelyet a szomszédok még akkor is
csodálni fognak, amikor ő már régen nem lesz. Megbízást
adott egy memphisi építésznek, aztán jóváhagyta egy
kétszintes, javarészt vörös téglás, pazar tornyok díszítette,
tágas tornácú, gyarmati stílusú ház tervét. Az út közelében
lévő kiemelkedő részen épült, de azért elég távol az úttól
ahhoz, hogy az elhaladó autósok úgy gyönyörködhessenek
benne, hogy közben ne zavarjanak.
De Jacob meghalt, a felesége is követte őt a sírba, és a
hatalmas ház Liza felségterülete lett, s szerette volna
megtölteni gyerekekkel. Pete-tel általában nagy
lelkesedéssel ügyködtek azon, hogy a terv valóra váljon, de
az eredmény csalódást okozott. Liza egyszer már Fort Riley-
ben is elvetélt, majd miután a birtokra költöztek, még
egyszer. Néhány hónapnyi súlyos hangulatingadozás és sok
sírás után ismét régi, élettel teli önmaga lett, Pete nagy
örömére. Lizának csak egy testvére volt, ahogy Pete-nek is,
és egyetértettek abban, hogy a kis család unalmas. Liza öt
gyerekről álmodozott, Pete pedig hatot szeretett volna,
három fiút és három lányt, úgyhogy szilárd eltökéltséggel
teljesítették házastársi kötelességeiket.
Amikor nem az ágyban volt a feleségével, Pete azon
dolgozott kőkeményen, hogy rendbe hozza a gazdaságot.
Órákat töltött a mezőn, és a két kezével végezte a munkát,
hogy példát mutasson a munkásoknak. Átépítette a pajtát,
melléképületeket húzott fel, kerítést épített, jószágokat
vásárolt, és általában napkeltétől napnyugtáig dolgozott.
Beszélt a bankárokkal, és nyersen, kertelés nélkül közölte
velük, hogy várniuk kell.
1933-ban kegyes volt az időjárás, Pete űzte-hajtotta a
munkásokat, és bőséges lett a termés. A piac is kezdett
magához térni, és évek óta először a gazdaság nyereséget
termelt. Pete fizette a törlesztőrészleteket a bankoknak, de
el is dugott egy kis pénzt. A Banning-birtok két részből állt,
mindkettő kétszázötven hektáron terült el, és még több
gyapotot lehetett volna termelni, ha nagyobb területet
termősítenek. Életében először Pete úgy érezte, hogy
öröksége komoly, hosszú távú lehetőségeket kínál.
Az egyik földterület az ő birtokában volt, a másik pedig
Florryé. Megállapodtak, hogy a nyereség feléért Pete az ő
részét is megműveli. 1934-ben Florry felépítette a
rózsaszínű házat, és visszaköltözött Memphisből.
Érkezésének köszönhetően nagyobb lett az élet a birtokon.
Kedvelte Lizát, és legalábbis eleinte barátkoztak egymással.
Nem volt unalmas az élet, egyáltalán nem. Liza élvezte,
hogy teljes állású édesanya, miközben csak nem akart
gyarapodni a család. Pete megtanította lovagolni, épített
egy istállót, megtöltötte lovakkal, pónikkal. Liza hamar
nyeregbe ültette a gyerekeket, és rengeteget lovagoltak a
birtokon, bejárták a vidéket. Pete lőni is megtanította, és
rendszeresen vadásztak madarakra. Horgászni is
megtanította, és vasárnaponként a család sok időt töltött a
folyóparton.
 Ha hiányzott is Lizának a nagyváros, ritkán
panaszkodott. Harmincévesen boldog házasságban élt,
imádta a férjét, és a sors megáldotta két gyönyörű
gyerekkel. Szép házban lakott, amit biztonságot adó föld
vett körül. De egy olyan nőnek, aki szeret szórakozni járni,
a társasági élet csak csalódást okozhatott. Nem volt country
club, nem voltak szép szállodák, táncklubok, kellemes
bárok. Ami azt illeti, lényegében semmilyen bárok sem
voltak Ford megyében, ahogy az egész államban sem. Az
alkoholárusítást nyolcvankét megyében és az összes
városban tiltották. A bűnös hajlamú emberek kénytelenek
voltak a szeszcsempészekhez fordulni, akiket könnyű volt
megtalálni, vagy barátokhoz, akik Memphisből hozták a
piát.
A társasági életet a templom határozta meg. Banningék
esetében ez természetesen a metodista templomot
jelentette, amelyik a második legnagyobb gyülekezettel
büszkélkedhetett Clantonban. Pete ragaszkodott hozzá,
hogy rendszeresen járjanak a szertartásokra, és Liza lassan
megszokta, hogy ez is hozzátartozik az életükhöz. Afféle
langymeleg episzkopálisként nevelkedett, és ilyen vallású
népek, se buzgók, se mások, nem éltek Clantonban. Lizát
eleinte kicsit elkedvetlenítette a metodista tanok
szűkkeblűsége, de hamar megértette, hogy rosszabb is
lehetne a helyzet. A megye tele volt sokkal szigorúbb és
kíméletlenebb keresztényekkel – baptisták, pünkösdiek,
Krisztus Templomának hívei –, vakbuzgó hívők mind,
kétségtelen, hogy a metodisták nem képviseltek olyan
fundamentalista nézeteket, mint ők. Csak a
presbiteriánusok tűntek valamelyest kevésbé konoknak. Ha
volt katolikus gyülekezet Clantonban, titokban működött. A
legközelebbi zsidó Memphisben élt.
Az embereket a felekezethez való tartozás alapján
osztályozták, illetve ítélték meg gyakorta. És az biztos, hogy
az nem sok jóra számíthatott, aki nem tartozott sehová.
Liza a metodista gyülekezethez csatlakozott, és aktív taggá
vált. Mi mást lehetett csinálni Clantonban?
Mivel azonban a férje származása ellenére is
kívülállónak számított, sokáig tartott a beilleszkedés. A
helybéliek csak azokban bíztak, akiknek a nagyapját
ismerték a felmenőik. Liza szorgalmasan járt a templomba,
lassan még élvezni is kezdte a szertartásokat, legfőképpen a
zenét szerette. Végül meghívták, hogy csatlakozzon az
asszonyok Biblia-olvasó csoportjához, melynek tagjai
havonta egyszer találkoztak. Aztán megkérték, vegyen részt
egy esküvő megtervezésében. Néhány fontos temetés
megszervezésében is segédkezett. Egy utazó igehirdető
érkezett a városba a tavaszi evangelizációra, és Pete
felajánlotta neki a vendégszobát egy hétre. Az illetőről
kiderült, hogy nagyon jóképű férfi, és a hölgyek irigyelték
Lizát, amiért az ifjú karizmatikus prédikátor közelében
lehet. Pete nagyon nyitva tartotta a szemét, és örömmel
nyugtázta, hogy eltelt az egy hét.
De hát mindig kellett készülni egy újabb
evangelizációra. A metodistáknál kettő is volt évente, a
baptistáknál meg három, a pünkösdieknél pedig mintha
állandóan egymást váltogatták volna. Évente legalább
kétszer megjelent a városban egy vándorprédikátor,
felállított egy sátrat a főtér közelében, a gazdabolt mellett,
és minden este üvöltött a hangja a hangszóróból. Nem
számított ritkaságnak, hogy amikor egy nagymenő
igehirdető van a városban, az egyik templom
„meglátogatja” a másikat. Minden gyülekezetben legalább
kétórás istentiszteletet tartottak vasárnap reggelente. És sok
hívő még vasárnap este is visszament a templomba. (Ez a
fehér templomokra vonatkozik: a feketéknél egész nap,
késő estig tartottak a szertartások.) A szerda esti közös
imádkozás rendszeres eseménynek számított. És akkor ott
voltak még a vallási ünnepeken tartott szertartások, a
szünidei bibliaórák, temetések, esküvők, évfordulók és
keresztelők – érthető, hogy Liza néha kimerültnek érezte
magát a templomi munkától.
Ragaszkodott hozzá, hogy néha elmenjenek a városból.
Amikor Florry vállalta, hogy vigyáz a gyerekekre,
Memphisbe utaztak kettesben, és eltöltöttek egy hosszú
hétvégét a Peabodyban. Volt úgy, hogy Florry is velük
tartott, ilyenkor Joelt és Stellát is magukkal vitték, és az
egész család együtt élvezte a nagyvárost, különösképpen a
fényeket. Florry kitartó győzködésének köszönhetően két
alkalommal meg az történt, hogy a család vonatra ült, és
elmentek egy hétre New Orleansbe.
1936-ban a déli államokban éles különbségek
mutatkoztak az áramszolgáltatás tekintetében. A városi
körzetek kilencven százalékában volt áram, míg a vidéki
településeknek, a kisvárosoknak csak a tíz százalékában.
Clanton belvárosában 1937-ben vezették be az áramot, de a
megye többi részében változatlanul sötét volt. A
Memphisben és Tupelóban vásárolgató Liza és a többi
asszony álmélkodva nézte az árammal működő divatos
készülékeket, mindenféle kütyüket, amelyek elöntötték a
piacot – rádiók, lemezjátszók, elektromos sütők,
hűtőszekrények, kenyérpirítók, turmixgépek, sőt még
porszívók is –, de ők nem vásárolhatták meg. A vidékiek
csak álmodoztak a villanyról.
Liza minél több időt szeretett volna Memphisben és
Tupelóban tölteni, Pete viszont nem. Immáron gazdálkodó
volt, és évről évre szűkmarkúbba vált. Liza beleszokott a
csöndes vidéki életbe, és megtartotta magának a panaszait.

Nineva és Amos szinte hozzátartozott a házhoz és a

gazdasághoz. A szüleik rabszolgaságba születtek, és
ugyanazon a birtokon dolgoztak, amelyet most Pete
irányított. Nineva azt állította, hogy a kora „hatvan körül”
van, de ezt semmilyen hivatalos papír nem igazolta. Amost
nem érdekelte, hogy ő maga mikor született, de a felesége
bosszantására gyakran azt mondta, hogy az asszony után. A
legidősebb fiuk születésekor már készült születési
anyakönyvi kivonat, mely szerint negyvennyolc éves volt.
Valószínűtlennek tűnt, hogy Nineva tizenkét évesen szült
volna. Amos azt állította, hogy legalább húszéves volt.
Banningék úgy tudták, hogy az asszony „hetven körül”
lehet, de nem beszéltek erről. Amosnak és Ninevának
három gyereke született, és volt egy rakat unokájuk, de
1935-re a legtöbb már elment északra.
Nineva egész életében a Banning-házban dolgozott, és ő
volt az egyetlen cseléd. Főzött, mosott, mosogatott,
takarított, vigyázott a gyerekekre, és ha kellett, bába is volt.
Segített az orvosnak, amikor 1898-ban megszületett Florry,
majd Pete születésekor is 1903-ban, és lényegében ő nevelte
fel mindkettejüket. Pete édesanyjának barátnője,
terapeutája, bizalmasa volt; ha úgy adódott, órákon át
hallgatta az asszonyt, és tanácsokkal is szolgált.
Pete feleségének azonban inkább a vetélytársa lett.
Nineva nem bízott a fehér emberben, csak a Banningekben,
és Liza nem Banning volt, hanem Sweeney, városi lány, aki
semmit sem tud a vidéki feketék és fehérek életéről. Nineva
csak éppen elköszönt a legdrágább barátnőjétől, „Miz
Banning”-től, és nem állt készen arra, hogy fogadja a ház új
úrnőjét.
Ninevának eleinte nem nagyon tetszett a markáns
személyiségű és gyönyörű fiatalasszony. Kedvesen,
barátságosan viselkedett, minden gesztusával azt jelezte,
hogy be akar illeszkedni, de Nineva csak azt látta, hogy több
munkája lesz. Az elmúlt négy évben Miz Banningről
gondoskodott, aki keveset kért, és Nineva kénytelen volt
megállapítani magáról, hogy kicsit ellustult. Kit érdekel, ha
nem ragyog minden a házban? Az utolsó években Miz
Banning szinte már semmit sem vett észre. De hirtelen lett
egy új asszony a házban, és a némileg elkényelmesedett
Nineva hamar megértette, hogy változtatnia kell a
szokásain. Az nyomban jól látszott, hogy Pete felesége imád
öltözködni, és a ruháit persze mosni kellett, néha
kikeményíteni, és kivétel nélkül minden esetben vasalni. És
Joel meg Stella, bármilyen drága, aranyos kisgyerekek
voltak is, nemcsak enni kértek, de tiszta ruhára,
törülközőre és ágyneműre is szükségük volt. Immáron nem
a madárétkű Miz Banningre kellett főznie, hanem egy egész
családra, méghozzá naponta háromszor.
Lizát eleinte kényelmetlenül érintette, hogy egész nap
egy másik nő is van a házban, ráadásul egy határozott, erős
nő. Nem szobalányok és inasok között nőtt fel. Édesanyja
egyedül tartott rendet, és egyedül vezette a háztartást, és
csak a férjétől meg a két lányától kapott segítséget. De csak
néhány napra volt szükség ahhoz, hogy átlássa: egy ilyen
hatalmas házban nem fog egyedül boldogulni. Anélkül,
hogy azon harcoltak volna, kinek a felségterülete a ház, és
anélkül, hogy megsértette volna Nineva érzéseit, Liza
beadta a derekát.
Mindketten elég okosak voltak ahhoz, hogy tudják:
egyikük sem fog elmenni. Más választásuk nem volt, így ki
kellett jönniük egymással, legalábbis a felszínen. A ház
méretei lehetővé tették, hogy ne mindig egymás közvetlen
közelében legyenek. Az első néhány hét feszültségben telt,
ami hamar enyhülni kezdett, amint kicsit jobban
megismerték egymást. Pete nem segített a problémák
kezelésében. Odakint, a mezőn dolgozott, boldogan és
gondtalanul. Majd megoldják az asszonyok.
Amos viszont az első naptól kezdve rajongott Lizáért.
Minden tavasszal zöldségeket ültetett a kertben, ezek
biztosították az élelem egy részét Banningéknek és
mindenki másnak a birtokon. Liza egyre jobban szerette a
kertet. Városi lány lévén sosem termesztett növényeket,
esetleg egyszer-egyszer százszorszépet egy kis
virágágyásban. Amos félhektáros kertjében tökéletes
sorokban állt kukorica, tök, saláta, bab, répa, jamgyökér,
paprika, padlizsán, uborka, okra, eper, hagyma és legalább
négy különféle paradicsom. A kert melletti fákon alma,
barack, szilva és körte termett. Amos foglalkozott a
csirkékkel, a disznókkal és a tehenekkel is. A többi jószág
gondozása szerencsére más dolga volt. Nagyon örült az új
segítségnek. Minden reggel, miután megreggeliztek, Liza
munkához látott a kertben: locsolt, gyomlált, irtotta a
bogarakat, leszedte az érett zöldségeket, és vagy vidáman
dudorászott közben, vagy a kertészkedéssel kapcsolatos
kérdéseit zúdította Amosra. Széles karimájú kalapot viselt,
hogy védekezzen a nap ellen, meg térdig feltűrt, kantáros
farmernadrágot és könyékig érő kesztyűt. Nem érdekelte a
por meg a sár, és valahogy mindig tiszta maradt a ruhája.
Amos úgy gondolta, életében nem látott még olyan szép nőt,
mint Liza, és egy kicsit bele is szeretett, de továbbra is úgy
tett, mintha bosszantanák az asszony utasításai. Liza
mindent meg akart tanulni a zöldségekről, a
kertészkedésről, és amikor elfogytak a kérdései, bement a
pajtába, ahol Amos megtanította tehenet fejni, vajat köpülni
és sajtot csinálni.
Gyakran segített nekik Amos és Nineva tizenéves
unokája, Jupe, akinek az anyja a Jupiter nevet adta, de a fiú
ezt nem szerette, és ezért lerövidítette. Chicagóban élt az
anyja, nem akart visszaköltözni, de Jupe szívesebben élt a
birtokon, a nagyszüleivel. Tizenöt éves korára erős, izmos
fiú lett. Liza lenyűgözte, elkápráztatta, de mindig nagyon
szégyenlősen viselkedett az asszony közelében.
Amos eleinte arra gyanakodott, hogy az asszony azért
annyira lelkes, mert nem akar a házban, Nineva közelében
lenni, és ez részben meg is felelt a valóságnak. De
mindkettejük meglepetésére barátság szövődött közöttük.
Liza minél többet szeretett volna tudni Amos családjáról, a
múltjukról, a szüleiről és nagyszüleiről, nehéz életükről. Az
édesapja északról származott. Az anyja Memphisben nőtt
fel. Liza sosem élt feketék közelében, és együttérzéssel volt
irántuk. Amos gondosan megválogatva a szavait, és mindig
inkább kevesebbet, mint többet mondva, elmagyarázta,
hogy ő, Nineva és a gyerekek a szerencsésebbek közé
tartoznak. Van egy szép, kicsi házuk, amit még Pete apja
építtetett nekik, amikor lebontották a család régi házát. Van
bőven mit enniük, van ruhájuk. A Banning-birtokon senki
sem éhezik, de a mezőn dolgozó emberek elég szegények. A
nyomorúságos kis viskóikban éppen hogy csak elviselhető
az élet. A gyerekek, akikből rengeteg van, mindig mezítláb
járnak.
Liza tudta, hogy Amos óvatosan beszél. Nem vádolhatják
meg azzal, hogy kritizálja a gazdáját. És mindig igyekezett
leszögezni, hogy sok szegény fehér is él a közelben, akik
szemernyivel sincsenek jobb helyzetben, mint a
gazdaságban dolgozók.
Liza lóháton és egyedül bejárta a Banning-birtokot,
amelynek a kétharmada termőföld volt, a többit sűrű erdő
borította. A világtól elzárt kis településeket talált a fák
között. A tornácokon tébláboló, szutykos gyerekek
elkerekedett szemmel bámultak rá, és hiába szólította meg
őket, megmukkanni sem voltak hajlandók. Az anyák
mosolyogva biccentettek neki, miközben beterelték a házba
a gyerekeket. Egy akár falucskának is mondható
helységben működött egy vegyesbolt, állt egy templom,
mögötte temető. Düledező kalyibák sorakoztak egymás
mellett a poros utcák mindkét oldalán.
Lizát megdöbbentette a szegénység és a sivár
életkörülmények. Megfogadta, hogy egyszer majd
megtalálja a módját annak, hogy segítsen azokon az
embereken. De egyelőre megtartotta magának a
gondolatait. Nem számolt be Pete-nek a kirándulásairól, de
a férfi így is tudomást szerzett róluk. Az egyik munkás
jelentette, hogy egy ismeretlen fehér nőt láttak lóháton.
Liza azt mondta, természetesen ő volt az, mi a gond ezzel?
Senki sem mondta neki, hogy tiltott területek lennének a
birtokon.
Nem, tényleg nincsenek tiltott területek. Nincs
rejtegetnivalónk. Mit kerestél?
Lovagoltam. Hány néger él a birtokunkon?
Pete nem tudta, mert a családok állandóan
gyarapodnak. Nagyjából százan, de nem mindenki dolgozik
a földeken. Vannak olyanok, akik máshol. Néhányan
elköltöztek, néhányan meg visszajöttek. Olyan férfiak is
vannak egy páran, akiknek több családjuk van. Miért
kérded?
Csak kíváncsi vagyok. Liza tudta, hogy évekre van
szükség a tervei megvalósításához, de most nem időszerű
ezzel foglalkozni. Pete még mindig tartozott a bankoknak.
Az országban nem enyhült a gazdasági válság. Nagyon
kevés félretett pénzük volt. Még a memphisi utazásokra
szánt pénzt is szigorúan beosztották.

1938 márciusának a végén Liza és Amos, kihasználva, hogy

jó meleg van, és szépen süt a nap, borsót és vajbabot
ültetett a kertben. Liza szédülni kezdett. Felállt, hogy kicsit
kifújja magát, de elvesztette az eszméletét, és elterült a
földön. Amos felnyalábolta az asszonyt, és a hátsó tornácra
szaladt vele. Nineva, a házi ápolónő, orvos és bába
megtörülte az arcát egy nedves törülközővel, és Liza lassan
magához tért. Néhány perccel később azt mondta, jól van,
majd így szólt: – Úgy érzem, gyereket várok.
Ez aztán nem meglepetés, állapította meg magában
Nineva, de nem mondott semmit. Aznap délután Pete elvitte
a feleségét egy clantoni orvoshoz, aki megállapította, hogy
Liza valóban várandós, már két hónapos terhes. Joel és
Stella még kicsik voltak egy ilyen hírhez, nekik nem
mondtak semmit. Pete és Liza alig bírt magával örömében.
Két vetélés és sok próbálkozás után végre sikerült! Pete
ragaszkodott hozzá, hogy Liza hagyja a kertészkedést
Amosra, és a változatosság kedvéért pihenjen egy kicsit.
Egy hónappal később Liza ismét elvetélt. Szörnyű
csapásként élte meg, és mély depresszióba zuhant. Behúzta
a függönyöket, és egy hónapig szinte ki sem mozdult a
szobájából. Nineva, mint mindig, most is ott volt, és
amennyire Liza hagyta, kiszolgálta, ápolta. Pete annyi időt
töltött vele, amennyit csak tudott, de semmi sem javított az
asszony hangulatán, még a gyerekek sem tudták felvidítani.
Végül Pete elvitte Memphisbe, egy specialistához. Két napot
töltöttek Liza szüleinél, de ez semmit sem segített az
állapotán. Egyszer kora reggel, kávézás közben Pete
bizalmasan megvallotta Ninevának, hogy rettenetesen
aggódik. Szinte ijesztő nézni, magyarázta, hogy egy vidám,
eleven nő, mint Liza, ilyen beteg lesz.
Ninevának komoly tapasztalatai voltak a depressziós
fehér asszonyokkal. Miz Banning egyszer sem mosolygott
az élete utolsó négy évében, és Nineva mindennap a kezét
fogta. És aztán hosszú órákon keresztül ült Liza mellett, és
próbálta szórakoztatni. Liza eleinte szinte meg sem szólalt,
és nagyon sokat sírt. Így aztán Nineva beszélt és beszélt,
történeteket mesélt a még rabszolgasorban élt anyjáról és
nagymamájáról. Teát és csokoládés süteményt vitt az
asszonynak, és lassan elhúzta a függönyt. Ott ült az ágyán,
beszélt hozzá, és Liza kezdte megérteni, hogy nem olyan
szörnyű az élete, mint másoknak. Kiváltságos helyzetben
van, és szerencsés. Harmincéves, egészséges, a legszebb
napok még előtte vannak. Már édesanya, és ha nem születik
több gyereke, akkor is gyönyörű családjuk van.
Kilenc héttel a vetélés után Liza felébredt egy reggelen,
megvárta, amíg Pete kimegy a házból, aztán magára húzta a
kantáros farmernadrágját, megkereste a kesztyűjét meg a
szalmakalapját, és közölte Ninevával, hogy szükség van rá a
kertben. Nineva kiment vele, és súgott valamit Amosnak. A
férfi figyelte Lizát, egy pillanatra sem vette le róla a szemét,
és amikor a nap már magasan járt, és az asszony
verejtékezni kezdett, azt mondta, mindenképpen tartsanak
egy kis szünetet. Nineva hozott citromos jeges teát, hárman
leültek egy árnyas fa tövében, és jókat nevettek.
Hamarosan Liza és Pete megint úgy élt, mint régen, és
ugyan remekül érezték magukat, Liza nem esett teherbe.
Eltelt két év, és nem jött gyerek. 1940 novemberében, a
születésnapján Liza már egészen biztos volt abban, hogy
meddővé vált.
 Huszonharmadik fejezet

1941 nyarának végén különösképpen ígéretesnek tűnt a

gyapot. A magok már április közepén a földbe kerültek.
Július negyedikére a gyapot szára derékig ért, szeptember
elsejére meg mellmagasságig. Az időjárás is remek volt,
nappal forróság, éjszaka hűvös, és minden második héten
hatalmas eső. Miután a hosszú télen át a föld termősítése
folyt, egy újabb harminchektáros területen sikerült vetni.
Pete a banki kölcsönöket visszafizette, és megfogadta, hogy
soha többé nem terheli hitellel a birtokot, de tudta, hogy
egy gazdálkodót semmire sem kötelez egy ilyen fogadalom.
Oly sok minden van, amit nem tud befolyásolni.
A föld nagyon biztató látványt nyújtott, de a világban
zajló események nem sok okot adtak a derűlátásra.
Európában a németek két évvel korábban lerohanták
Lengyelországot, és ezzel megkezdődött a háború. A
következő évben bombázni kezdték Londont, majd 1941
júniusában Hitler megindította a történelem legnagyobb
méretű offenzíváját a Szovjetunió ellen. Ázsiában Japán
már tíz éve harcolt Kínában. Az ottani sikerek arra
ösztökélték a japánokat, hogy bevonuljanak a délkelet-
ázsiai brit, francia és holland gyarmatokra. Úgy tűnt,
lehetetlen megakadályozni Japánt, hogy elérje a célját:
teljes uralom Délkelet-Ázsia felett. 1941 júliusáig az
Amerikai Egyesül Államok biztosította Japán
olajszükségletének a nyolcvan százalékát. Amikor Roosevelt
bejelentette a teljes olajembargót, Japán gazdasági és
katonai ereje megroppant.
Mindkét fronton elkerülhetetlennek tűnt a háború, és
arról folyt a nagy vita, hogy Amerika meddig maradhat a
partvonalon kívül. Pete sok barátja még mindig a seregben
szolgált hivatásosként, és senki sem volt közöttük, aki úgy
gondolta, hogy az ország semleges maradhat.
Pete nyolc évvel korábban maga mögött hagyta a
katonai pályát, de nagy szívfájdalommal tette. Most viszont
már minden aggodalom és rossz érzés nélkül tekintett a
saját jövőjére. Megszokta a gazdálkodói életet. Imádta a
feleségét és a gyerekeit, megtalálta a boldogságot az
évszakok változásában, a vetés, aratás ritmusában.
Mindennap kiment a mezőre, gyakran lóháton és gyakran
Lizával, gyönyörködött a termésben, és azon törte a fejét,
hogyan tudna még több földre szert tenni. Joel már
betöltötte a tizenötöt, és ha éppen nem iskolában volt, vagy
számtalan feladata valamelyikét végezte a birtokon,
fehérfarkú szarvasra és vadpulykára vadászott Pete-tel az
erdőben. Stella elmúlt tizenhárom, és remekül teljesített az
iskolában, kiváló osztályzatokat szerzett. A család minden
áldott nap pontban hétkor leült vacsorázni, és mindig
beszélgettek valamiről, jóformán bármiről. De az utóbbi
időben egyre gyakrabban a háborúról.
Tartalékos állományú katonaként Pete biztosra vette,
hogy hamarosan megkapja a behívót, és csak fájdalommal
tudott arra gondolni, hogy el kell hagynia az otthonát és a
családját. Nevetségesnek találta, hogy valamikor dicsőséges
katonai pályafutásról álmodozott. Most már gazdálkodó
volt, és túl öreg katonának, legalábbis így vélte. De persze
tudta, hogy a hadsereget nem érdekli a kora. Majdnem
hetente kapott levelet olyan West Point-i cimboráitól, akik
ismét szolgálatba álltak.
1941. szeptember 15-én érkezett meg a parancs. A
Kansas állambéli Fort Riley-ben kellett jelentkeznie, a régi
alakulata, a Huszonhatodik Lovassági Ezred állomáshelyén;
az alakulatot már átvezényelték a Fülöp-szigetekre.
Harmincnapos haladékot kért, hogy felügyelhesse az őszi
aratást, de nem kapta meg.
Október harmadikán Liza meghívta néhány barátjukat,
hogy elbúcsúzhassanak Pete-től. Bármennyire igyekezett is
csillapítani a félelmeket a ház ura, nem éppen vidám
hangulat uralkodott. Sokan mosolyogtak, megölelték Pete-
et, sok szerencsét kívántak neki, de szinte tapintani lehetett
a feszültséget és a félelmet. Pete köszönetet mondott, amiért
gondolnak rá, imádkoznak érte, és arra emlékeztette őket,
hogy szerte az országban szolgálatba szólítják most a
fiatalembereket. A világ egy újabb hatalmas összecsapás
küszöbén van, és a nehéz időkben áldozatra van szükség.
Az új lelkipásztor, Dexter Bell is eljött a feleségével,
Jackie-vel együtt. Egy hónappal korábban költöztek a
városba, ahol örömmel fogadták őket. Dexter fiatal volt,
lelkes, és nagy hatású prédikációkat tartott. Jackie-nek
gyönyörű hangja volt, és már két szólóénekkel is
elkápráztatta a gyülekezetet. Három gyerekük volt, jól
nevelt, udvarias gyerekek.
Jóval azután, hogy a vendégek elmentek, Florryval
együtt mindannyian leültek a nappaliban. Próbálták
halogatni az elkerülhetetlent. Stella az apjába
csimpaszkodott a könnyeivel küszködve. Joel, az édesapja
példáját követve, próbált nyugodtnak tűnni, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne. Rakta a fát a
kandallóba, melegedtek a parázsló tűznél, de mindenki
visszafogottan viselkedett, és félt a bizonytalan jövőtől. A
tűz végül kialudt, ideje volt lefeküdni. Másnap, szombaton
sokáig aludhattak a gyerekek.
Néhány órával később, napkeltekor Pete belökte a
katonazsákját a kocsija csomagtartójába, és búcsúzóul
megcsókolta Lizát. Jupe ült mellette az autóban, aki már
elmúlt húszéves, és jóképű fiatalember lett. Pete a születése
óta ismerte, és éveken keresztül az egyik kedvence volt.
Megtanította vezetni, gondoskodott róla, hogy legyen
jogosítványa és biztosítása, és ő, Liza meg Nineva gyakran
küldték a fiút a városba, hogy elintézzen ezt-azt. Még azt is
megengedte neki, hogy elautózzon a kisteherautójával
Tupelóba takarmányért.
Pete Memphisbe hajtott, és leállt a vasútállomásnál. Azt
mondta Jupe-nak, hogy figyeljen oda mindenre a
gazdaságban, aztán nézte, ahogy elhajt a kocsival. Két
órával később felült a Kansas állambéli Fort Riley felé tartó
vonatra. Katonákkal telt meg, akik mind az ország
különböző pontjain lévő támaszpontokra utaztak.
Hadnagyi rangban szerelt le, és ilyen rangban húzta
ismét magára az egyenruhát. A régi egységéhez, a
Huszonhatodik Lovassági Ezredhez került, és egy hónapos
kiképzés után útnak indították őket. Amikor a csapatszállító
hajó elúszott a Golden Gate híd alatt, a fedélzeten állt, és
azon merengett, vajon mikor fog visszajönni. A hajóút alatt
napi két vagy három levelet írt Lizának és a gyerekeknek,
és amikor kikötöttek egy időre, postára adta a leveleket. A
csapatszállító Pearl Harborban is kikötött, hogy
üzemanyagot és élelmiszert vegyen fel, és egy héttel később
megérkeztek a Fülöp-szigetekre.
Nem is lehetett volna rosszabb az időzítés. Nem is
lehetett volna szerencsétlenebb a küldetése.
 Huszonnegyedik fejezet

A Fülöp-szigetek hétezer szigetből álló, kiterjedt

szigetcsoport a Dél-kínai-tengerben. A táj, a terep drámaian
változik szigetről szigetre. Vannak háromezer méter magas
hegyek, sűrű erdők, áthatolhatatlan dzsungelek,
hullámterek, öblök és hosszan elnyúló sziklás
partszakaszok. Sok szigeten hajózhatatlan folyók
kígyóznak. 1940-ben az ország hatalmas mennyiségű
ásványi kinccsel és élelmiszer-tartalékkal rendelkezett,
ezért döntő fontossággal bírt a japánok számára. Az
amerikai hadi stratégák előtt nem volt kérdés, hogy a
Fülöp-szigetek az első célpontok közé tartozik, és azt is
tudták, majdnem lehetetlen megvédeni. Földrajzilag közel
van Japánhoz, a nagyravágyó ellenséghez, melynek
birodalmi hadserege agresszív támadást indított minden
szomszédja ellen a régióban.
A Fülöp-szigetek védelme Douglas MacArthur, az
amerikai hadsereg tábornokának kezében volt. 1941
júliusában Roosevelt elnök visszahívta a nyugdíjból, és
kinevezte a távol-keleti amerikai erők főparancsnokának.
Manilában állította fel a főhadiszállását, és hozzálátott
felkészülni a félelmetes feladatra: megvédeni a Fülöp-
szigeteket. Korábban évekig élt az országban, jól ismerte, és
tudta, hogy valójában milyen súlyos a helyzet. Többször is
figyelmeztette Washingtont a japán fenyegetésre. A
figyelmeztetéseit meghallották, de nem vették komolyan.
Szinte képtelen vállalkozásnak tűnt, hogy felkészítse a
seregét a háborúra, és nagyon kevés idő volt.
Miután átvette a parancsnokságot, nyomban újabb
egységek odavezénylését kérte, továbbá hadi felszerelést,
repülőgépeket, hajókat, tengeralattjárókat. Washington
mindent megígért, de nem valami sokat teljesített az
ígéretekből. 1941 decemberére a japán–amerikai
kapcsolatok nagyon megromlottak, és ekkor 22 500
amerikai katona állomásozott a Fülöp-szigeteken; az
állomány felét a jól képzett Fülöp-szigeteki Felderítők tették
ki: az elitkommandó filippínó-amerikaiakból és néhány
őslakosból állt. Újabb 8500 amerikai katonát vezényeltek a
Fülöp-szigetekre. MacArthur mozgósította a reguláris
Fülöp-szigeteki hadsereget, a tapasztalatlan, rosszul
felszerelt, szedett-vedett társaságot, amely, legalábbis
papíron, tizenkét gyalogos hadosztályból állt. Számba véve
mindenkit, aki legalább valamiféle egyenruhára hasonlító
öltözetet viselt, MacArthur körülbelül százezer katona felett
rendelkezett, ezeknek a többsége nem kapott rendes
kiképzést, még lövést sem hallott harci helyzetben.
A reguláris Fülöp-szigeteki hadsereg szánalmas
állapotban volt. Az állomány nagyobb részét kitevő őslakos
filippínókat első világháborús kézi lőfegyverekkel,
karabélyokkal és gépfegyverekkel szerelték fel. A tüzérség
korszerűtlen és lényegében működésképtelen volt. A
lőszerkészlet nagy része használhatatlannak bizonyult. A
tisztek és a besorozott katonák többsége nem kapott
kiképzést, és csak egy-két kiképzőtábor működött. Alig
néhány katonának volt rendes egyenruhája. Rohamsisakból
olyan kevés volt, hogy a filippínók a kókuszdió héjából
csináltak maguknak fejfedőt.
MacArthur seregének légiereje néhány száz repülőből
állt, amelyek mind elavult gépek voltak, és senki másnak
nem kellettek. Több alkalommal is kért még repülőgépeket,
hajókat, tengeralattjárókat, katonákat, lőszert és egyéb
felszerelést, de ezek vagy nem álltak rendelkezésre, vagy
máshová kerültek.

Pete a hálaadás napján érkezett meg Manilába. Társaival a

fővárostól száz kilométerre fekvő Fort Stotsenburgba vitték
teherautóval. Ott csatlakozott a Huszonhatodik Lovassági
Ezred C századához. Miután bemutatta a vezénylési
parancsát az elöljárójának, kapott egy priccset az egyik
barakkban, majd az istállóba vitték, hogy válasszon
magának lovat.
A Huszonhatodik Lovassági Ezredben akkor 787
besorozott katona – többségük jól képzett filippínó felderítő
– és ötvenöt amerikai tiszt szolgált. Ez volt az amerikai
hadsereg utolsó működő lovassági harci egysége: jól
felszerelt, kiváló kiképzésben részesült, szigorú fegyelméről
híres alakulat. Az első napokat Pete új társa, egy Clyde
nevű, gesztenyebarna telivér nyergében töltötte. A
lovaspóló népszerű volt az ezredben, hozzátartozott a
kiképzéshez. Bár eleinte úgy érezte, mintha kicsit
berozsdásodtak volna az izmai, Pete hamar megszokta újra
a nyeregben, és élvezte a játékot. De a napok múlásával
egyre nőtt a feszültség, és az ezred katonái, ahogy az
országban állomásozó összes egység katonái, érezték a
nyomást. Mindenki tudta: csak idő kérdése, mikor
támadnak a japánok.
A rádiósok december nyolcadikán, kora hajnalban
hallották az első jelentéseket a Pearl Harbor elleni
támadásról. A játéknak vége, elkezdődött a háború. Minden
amerikai alakulatot azonnal készültségbe helyeztek. A
Fülöp-szigetek védelmére készített tervnek megfelelően
Lewis Brereton altábornagy, a távol-keleti légierő
parancsnoka a légi flotta teljes harckészültségét rendelte el.
Hajnali ötkor megérkezett MacArthur manilai
főhadiszállására, engedélyt akart kérni, hogy
nehézbombázók csapást mérjenek a háromszázötven
kilométerre lévő Formosára. MacArthur szárnysegédje azt
közölte vele, hogy a tábornok nagyon elfoglalt, nem tud
beszélni vele. A háború előtt elkészített, alaposan átgondolt
és elpróbált tervek szerint azonnali támadásra volt szükség,
de MacArthurnak ki kellett volna adnia a parancsot.
Csakhogy ő nem tett semmit. Negyed nyolckor a már-már
pánikba eső Brereton ismét megjelent a főhadiszálláson, és
megint kihallgatást kért a tábornoktól. Újra elutasították, és
annyit mondtak neki, hogy várjon a parancsra. Ekkor már
japán felderítő repülőgépeket észleltek, és egyre-másra
érkeztek a jelentések az ellenséges légierőről Brereton
főhadiszállására. Tíz órakor a mérges és mérhetetlenül
zaklatott altábornagy megint beszélni akart MacArthurral.
Erre nem kapott lehetőséget, csak azt a parancsot, hogy
készüljön a támadásra. Egy órával később Brereton
parancsot adott a B–17-eseknek a felszállásra, hogy ne
legyenek a földön, ezáltal védve őket a japán támadástól.
Bombák nélkül repültek a szigetek felett.
Amikor MacArthur végül elrendelte a támadást,
Brereton bombázói már a levegőben cirkáltak, és fogytán
volt az üzemanyag. Nyomban leszálltak a vadászgépekkel
együtt. 11.30-kor az összes amerikai repülőgép a földön
volt, és üzemanyagot vett fel, illetve a támadáshoz
szükséges bombákat. Lázasan folyt a munka, amikor
tökéletes alakzatban megérkeztek az első japán bombázók.
11.35-kor átrepültek a Dél-kínai-tengeren, és a Clark légi
támaszpont fölé értek. A japán pilóták nem akartak hinni a
szemüknek. Odalent, alattuk hatvan B–17-es és sok-sok
vadászgép állt rendezett sorokban a felszállópályán. 11.45-
kor megkezdődött a légi támaszpont kíméletlen bombázása,
és perceken belül majdnem a teljes Fülöp-szigeteki
amerikai légierő megsemmisült. Hasonló támadások
indultak más légi bázisok ellen is. Bizonyos okokból,
amelyekre vélhetően sosem lesz magyarázat, a támadás
készületlenül érte az amerikaiakat. Felmérhetetlen
pusztítás történt. Mivel a csapatok védelmére és ellátásának
biztosítására nem állt rendelkezésre légierő, és erősítés
nem volt úton, a Fülöp-szigeteki csata, alig néhány órával
azután, hogy elkezdődött, el is dőlt.
A japánok biztosra vették, hogy harminc nap alatt el
tudják foglalni a szigeteket. December 22-én
negyvenháromezer elit alakulatos katona szállt partra, és
átgázoltak a védelmi erőkön. Az invázió első napjaiban úgy
tűnt, hogy magabiztosságuk nem alaptalan. Ám az amerikai
és filippínó egységek, a katonák puszta csökönyösségének
és hihetetlen bátorságának köszönhetően, jóllehet semmi
remény sem volt arra, hogy erősítés érkezik, még négy
kegyetlen hónapon keresztül tartották magukat.

Nem sokkal a december 22-i támadás után a C századot

északra, a Luzon-szigetre vezényelték. A század katonái
felderítői feladatokat láttak el a lövészek és a tüzérség
számára, de utóvédharcokba is keveredtek. Pete
szakaszparancsnoka Edwin Ramsey hadnagy volt, aki
imádta a lovakat, és önként jelentkezett a Huszonhatodik
Lovassági Ezredbe, mert azt hallotta, hogy „kiváló
lovaspólóklubjuk van”. Banning hadnagy volt a helyettese.
A nyeregben töltötték az idejük javát, a szigetet járva
figyelték az ellenség mozgását, és próbálták felmérni az
erejét. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a japánok
hatalmas túlerőben vannak, jobb a fegyverzetük, és jobb
kiképzést kaptak. Frontszolgálatos alakulatokat küldtek a
szigetek elfoglalására, harcedzett, sokat tapasztalt
katonákat, akik már majdnem tíz éve harcoltak. És mivel a
japán gépek uralták az eget, kedvük szerint szórhatták a
bombákat. A földön lévő amerikaiaknak a legijesztőbb a
Zerónak elkeresztelt A6M vadászgép motorjának süvítése
volt, amikor a pilóták, alig valamivel a fák fölül két
huszonkét milliméteres gépágyúval és két hét milliméteres
géppuskával tüzeltek mindenre, ami mozgott. Napi,
gyakorta óránkénti rítussá vált, hogy fedezékbe húzódtak a
Zerók elől. A huszonhatosoknak ez még nehezebb feladat
volt, mert nemcsak saját maguknak, hanem a lovaknak is
kellett találniuk egy gödröt vagy árkot.
Alkonyatkor letáboroztak, megitatták és megetették a
lovakat. Minden egységhez tartozott szakács, patkolókovács
és még állatorvos is. Vacsora után, amikor átmenetileg
csend és nyugalom lett, a fáradtságtól szinte kóválygó
katonák elolvasták az otthonról érkezett postát, és levelet
írtak. A japánok bevonulásáig és a tengeri blokád
felállításáig a postaszolgálat egészen megbízhatóan
működött, a körülményekhez képest szinte kiválóan. De
december végére ugyancsak lelassult.
A karácsony előtti héten Pete kapott egy méretes dobozt,
benne a családjától, a templomtól és Clanton legderekabb
polgáraitól érkezett leveleket, üdvözlőkártyákat. Rengeteg
volt belőlük, de mindet elolvasta. Liza és a gyerekek leveleit
olyan sokszor, hogy jóformán minden sort bemagolt. A
családnak küldött leveleiben a szigetekről írt, az országról,
amely egyáltalán nem hasonlít Észak-Mississippi dimbes-
dombos vidékére. Megírta, milyen nehézségek adódnak a
katona életében. Egy szóval sem utalt arra, hogy a helyzete
veszélyes lenne. És egyszer sem használt olyan szavakat,
amelyek félelmet sugároznának. A japánok hamarosan
benyomulnak, vagy már benyomultak, de az amerikai
katonák és filippínó bajtársaik visszaverik a támadásukat.
December 24-én MacArthur életbe léptette a háború
előtt készített tervet, vagyis visszavonta a csapatait a
Bataan-félszigetre, az utolsó harcállásba. A győzelem
finoman szólva is valószínűtlennek tűnt, és ezt MacArthur
is pontosan tudta. A cél az volt, hogy az amerikaiak vessék
meg a lábukat Bataanon, ameddig lehet, foglalják le a
japánokat, és így késleltessék a más frontokon várható
inváziókat.
Késleltetés – ez volt a kulcsszó. Feltartóztató
harctevékenység – gyakran használt fogalom lett.
A Bataanra visszavonuló egységek védelmében öt
ideiglenes védelmi terepszakaszt építettek ki Luzon
szigetén, ahol a japán erők java összpontosult. A
Huszonhatodik Lovassági Ezrednek fontos szerep jutott az
ellenség előrenyomulásának lassításában.
1942. január 15-én Ed Ramsey hadnagy és a szakasza
éppen pihenni készült egy kimerítő nap után, amikor is azt
a hírt kapták, hogy japán egységek tartanak az irányukba.
Ellentámadást terveztek, és Ramsey önként jelentkezett az
akcióra.
Azt a parancsot kapta, hogy foglalja el a Morong nevű
falut, egy stratégiai fontosságú pontot a Batalan folyó
partján, a Bataan-félsziget nyugati részén. Morong a
japánok kezén volt, de nem védték nagy erővel. Ramsey
felállította huszonhét fős szakaszát, és elindultak északra, a
főúton Morong felé. Amikor elérték a Batalan folyót a falu
keleti peremén, és látták, hogy az elhagyatott, óvatosan
haladtak tovább. A katolikus templom volt az egyetlen
kőépület a faluban, fűkunyhók és cölöpök vették körbe.
Ramsey három kilencfős egységre osztotta az embereit, az
egyiket Banning hadnagy vezette. Amikor Pete közeledett
az osztagával a katolikus templomhoz, az egész szakaszra
tüzet nyitottak a japánok. Ramsey emberei viszonozták a
tüzet, és ekkor vették észre, hogy egy hatalmas japán
alakulat előőrse gázol át a folyón. Nem lehetett kérdés: ha
ez a csapat eléri Morongot, a túlerő elsöpri a szakaszt.
Ramsey habozás nélkül úgy döntött, hogy lovassági
támadást indít a japán gyalogos alakulat ellen – ilyen már
vagy ötven éve nem történt az amerikai hadsereg
történetében. Kötelékbe állította a katonákat, felemelte a
pisztolyát, és azt kiáltotta: – Támadás!
Az üvöltő és folyamatosan tüzelő katonák nekirontottak
a japán előőrsnek. A rémült ellenség visszavonult a folyó
túlsó partjára, és ott megpróbáltak újra alakzatba állni.
Ramsey szakaszában csak hárman sebesültek meg, és
sikerült visszatartaniuk a japánokat, amíg meg nem
érkezett az erősítés.
Ez volt az utolsó lovassági roham Amerika
hadtörténetében.
A huszonhatosok továbbra is akadályozták, gátolták az
ellenség előrenyomulását, így késleltették Bataan
elkerülhetetlen ostromát. MacArthur átköltöztette a Fülöp-
szigeteki kormányt és a hadsereg nagy részét a félszigetre,
de a saját főhadiszállását a Manilai-öblöt védő, jól
felfegyverzett Corregidor szigetére tette. Csapatai
védőállásokat alakítottak ki Bataan különböző pontjain.
Uszályhajókon szállítottak katonákat és ellátmányt, azzal a
tervvel, hogy fél évre elegendő mennyiségű élelmiszert
halmozzanak fel negyvenötezer embernek. Végül
nyolcvanezer katona és huszonötezer filippínó civil vonult
vissza Bataanra. Január közepére az akció sikeresen
befejeződött.
Az amerikai erők a félszigetre szorultak, és a japánok
teljes légi és tengeri blokádot alakítottak ki. Mérhetetlen
magabiztosságukban taktikai hibát követtek el.
Visszavonták az elit egységeket, hogy máshol vessék be őket
a csendes-óceáni térségben, és kevésbé felkészült
alakulatok kerültek a helyükre. A hiba nem okozott
végzetes károkat, de hónapokkal meghosszabbította az
ostromot és a szenvedést.
Az amerikaiak és a filippínók elszánt dühvel harcoltak,
hogy megvédjék utolsó hadállásukat, és a bataani csata első
hetében a japánokat súlyos veszteségek érték. A
szövetségesek jóval kevesebb katonát vesztettek, csakhogy
a halottakat nem lehetett pótolni. A japánoknak viszont
korlátlan erőforrások álltak a rendelkezésükre,
folyamatosan érkeztek katonák és ellátmány is. Múltak a
hetek, és a japánok nehéztüzérséggel és szűnni nem akaró
légitámadásokkal gyöngítették a félsziget védőit.
Folyamatosan romlottak az állapotok Bataanon. Az
amerikaiak és a filippínók heteken keresztül szinte üres
gyomorral harcoltak. Az átlagos katona nagyjából kétezer
kalóriát fogyasztott el naponta – ez a fele annak a
mennyiségnek, amire harci körülmények között szüksége
van. Rettenetes éhség kínozta őket, és az ellátmány
csökkent. Legfőképpen MacArthur egy újabb,
megmagyarázhatatlan hibája miatt. Miközben nagy sietve
azon ügyködött, hogy megerősítse a Bataanra visszavonult
csapatokat, az élelmiszer nagy részét hátrahagyta. Egyetlen
raktárban például olyan bődületes mennyiségű rizs maradt,
amennyi egy évre elég lett volna a hadseregének. Sok tisztje
szabályosan könyörgött neki, hogy raktározzanak el
élelmiszerkészletet Bataanon, de nem hallgatott rájuk.
Amikor arról tájékoztatták, hogy a katonái éhesek és
keservesen panaszkodnak, minden egységnél a felére
csökkentette a fejadagot. A katonáknak szóló levélben
erősítést ígért. Azt írta, hogy „Több ezer katona és több száz
repülőgép indult útnak. Az erősítés érkezésének pontos
időpontja jelenleg még nem ismert.” De a segítség úton van.
Ez közönséges hazugság volt. A Pearl Harbor elleni
támadás megbénította a csendes-óceáni flottát, nem
maradtak olyan hajók, amelyek megtörhették volna a
blokádot. A japánok áthatolhatatlan fallal vették körbe a
Fülöp-szigeteket. Ezt pontosan tudták Washingtonban, és
MacArthur is tudta.
A katonák éheztek, és egy idő után megettek mindent,
ami mozog. Carabaóra vadásztak – ez az amerikai
vízibivaly Fülöp-szigeteki megfelelője. Kemény, inas húsát
klopfolni kellett, majd hosszan főzni sós vízben, hogy
valamelyeset rághatóvá váljon. Általában pépes, félig
rohadt, zsizsikes rizzsel ették. Miután megtizedelték a
bivalyállományt, leölték a lovakat és az öszvéreket, de a
Huszonhatodik Lovassági Ezred katonái nem voltak
hajlandóak megenni a szeretett állatokat.
Az éhező katonák vaddisznóra, őserdei gyíkokra, sőt
még varjakra meg mindenféle egzotikus madarakra is
vadásztak, és kígyókra, kobrákra – utóbbiakból volt bőven.
Ami éppen horogra akadt, azt bedobták egy hatalmas üstbe,
és ott főzték meg mindannyiuk vacsoráját. Februárra egy
árva mangó vagy banán sem maradt Bataanon, és
kínjukban a katonák megették a füvet meg a falevelet is. A
Bataan-félszigetet a Dél-kínai-tenger vette körbe, amely
arról híres, hogy rengeteg benne a hal. Csakhogy a
kihalászásuk lehetetlen feladatnak bizonyult. A japán
vadászrepülők kéjes élvezettel támadtak rá akár a
legkisebb halászcsónakra is. Öngyilkos vállalkozás volt
kimenni a vízre.
A katonák alultápláltsága drámai méreteket öltött.
Március elejére olyan fizikai állapotba kerültek, hogy már
nem tudtak őrséget állítani, támadást indítani. Ijesztő
ütemben fogytak, átlagosan mindenki tíz-tizenöt kilót
vesztett a testsúlyából.
Március 11-én a Washingtonból kapott parancsnak
megfelelően MacArthur elmenekült Corregidorról a
családjával és a szárnysegédeivel együtt. Biztonságban
eljutott Ausztráliába, ahol felállította új főhadiszállását. Bár
semmilyen értékelhető harci cselekedetet nem hajtott
végre, és maga mögött hagyta a csapatait, Becsület
Érdemérmet kapott, amiért olyan derekasan védte a Fülöp-
szigeteket.
A legyöngült katonák, akiket Bataanon hagyott, nem
voltak olyan állapotban, hogy harcolni tudjanak.
Borzalmasan szenvedtek: feldagadtak az ízületeik, vérzett
az ínyük, kezük, lábuk zsibbadt, alacsony volt a
vérnyomásuk, lecsökkent a testhőmérsékletük, rázta őket a
hideg, remegtek, reszkettek, és olyan vészes
vérszegénységgel küszködtek, hogy sokan alig tudtak járni.
A Bataan-félszigeten békeidőben is pusztított a malária, a
háború meg számtalan új célpontot nyújtott a
szúnyogoknak. Akit megcsíptek, az először lázas lett,
görcsösen rángatózott, izzadni, aztán dideregni kezdett.
Március végére naponta ezren fertőződtek meg maláriával.
A legtöbb tiszt is szenvedett a betegségtől. Egy tábornok azt
jelentette, hogy a parancsnoksága alatt lévő állomány fele
harcképes. A többiek „olyan betegek, éhesek és kimerültek,
hogy sem védekezésre, sem támadás indítására nem
képesek”.
A katonák egyre kevésbé bíztak az ígéretekben,
valószínűtlennek tűnt, hogy erősítés érkezik, és megmentik
őket. Az őrszemek minden reggel végigpásztázták
tekintetükkel a Dél-kínai-tengert, felbukkannak-e
hajókonvojok, de egyetlen hajó sem jött. Február végén
Roosevelt elnök a híres „kandalló melletti beszélgetések”
egyikében a nemzethez szólva elmondta, hogy a japánok
blokád alá helyezték a Fülöp-szigeteket, és mivel teljesen
körbevették a térséget, „számottevő erősítés küldése” nem
lehetséges. És tekintettel arra, hogy az Amerikai Egyesült
Államok két hadszíntéren is hadban áll, „máshová
kénytelen összpontosítani a haderejét, nem a Fülöp-
szigetekre”.
Bataanon is hallgatták a katonák a beszédet,
rövidhullámú rádiókon a lövészárkokban meg a
tankokban, és most már tudták az igazságot. Nem fogják
megmenteni őket.
Banningsék már majdnem két hónapja nem kaptak levelet
Pete-től. Tudták, hogy Bataanon van, de arról fogalmuk sem
volt, mennyire súlyos a helyzet. Ők is meghallgatták az
elnököt, és lassan kezdték megérteni, mekkora a veszély. A
rádióadás után Stella bement a szobájába, és álomba sírta
magát. Liza és Joel sokáig fenn maradtak, a háborúról
beszélgettek, és próbáltak valami okot találni az
optimizmusra, de hiába.
Minden vasárnap reggel Dexter Bell azzal kezdte az
istentiszteletet, hogy felsorolta azoknak a Ford megyei
embereknek a nevét, akik a háborúban vannak, és a lista
hétről hétre hosszabb lett. Hosszan imádkozott értük,
illetve azért, hogy hazatérhessenek. A többségük még
kiképzésen vett részt, nem látott még csatát. Pete Banning
viszont szörnyű helyre került, és érte többet imádkoztak.
Liza és a család igyekezett bátor lenni. Az ország
háborúban állt, a családok mindenhol félelemben éltek. Egy
tizennyolc éves clantoni srácot megöltek Észak-Afrikában.
Hamarosan több ezer családhoz érkezett meg a rettegett
hír.
 Huszonötödik fejezet

Lovak nélkül a Huszonhatodik Lovassági Ezred már nem

tudott harcoló alakulatként működni. Az ezred katonái más
egységekhez kerültek, és olyan feladatokat kaptak, amelyek
végrehajtásához nem volt meg a kellő tapasztalatuk. Pete-et
egy lövészalakulathoz osztották be. Kapott egy ásót, hogy
ásson magának egy lövészgödröt, az egyiket a több ezerből
a félsziget déli részén húzódó, utolsó védelmi vonalon.
Nyilvánvaló volt, hogy ha a japánok áttörnek ezen, a
szövetségesek a félsziget végébe szorulnak, és a hátuk
mögött már csak a Dél-kínai-tenger lesz.
Márciusban csillapodtak a harcok, ugyanis a japánok
azzal voltak elfoglalva, hogy még szorosabbra vonják a
gyűrűt a Bataan-félsziget körül. Újabb erősítést és
ellátmányt kaptak. Az amerikaiak és a filippínók tudták, mi
vár rájuk, és még mélyebbre ásták magukat.
Napközben Pete és a bajtársai a földet lapátolták a
bunkerek körül, és ez bizony kemény munka volt. A
katonákat betegségek gyötörték, és éheztek. Pete úgy
becsülte, hogy legalább húsz kilót fogyott. Nagyjából
tíznaponta ütött újabb és újabb lyukat egyetlen
derékszíjába, hogy ne csússzon le a nadrágja. Egyelőre
sikerült elkerülnie a maláriát, de tudta, csak idő kérdése,
mikor fog megfertőződni. Kétszer is kínlódott már enyhe
vérhassal, de gyorsan felépült az orvostól kapott
gyógyszernek köszönhetően. Éjszaka egy pokrócon aludt a
lövészgödör és a puskája mellett.
 A tőle jobbra lévő árokban Sal Marino volt, egy kemény
kis olasz fickó Long Islandről. Az őrmesteri rangban
szolgáló Sal városi srác volt népes családból, amelyről
rengeteg történetet mesélt. Egy farmon tanult meg
lovagolni, ahol a nagybátyja dolgozott. Volt egy-két kisebb
összeütközése a törvénnyel, aztán beállt a hadseregbe, és a
Huszonhatodik Lovassági Ezredhez került. Életveszélyesen
súlyos malária verte le a lábáról, de Pete-nek sikerült kinint
találnia a feketepiacon, és rendesen kikúrálta a srácot.
A bal oldali lövészgödröt egy virginiai kékvérű, Ewing
Kane őrizte, aki kitüntetéssel végzett a Virginiai Katonai
Főiskolán, ahogy az apja meg a nagyapja is. Már
háromévesen pónikon ült, és ő lovagolt a legjobban a
huszonhatosok közül.
De már egyetlen lovuk sem maradt, és nagyon fájlalták,
hogy közönséges gyalogos katonák lettek. Hosszú órákon
keresztül beszélgettek hármasban, a legszívesebben
ételekről. Pete nagy élvezettel írta le, milyen finomságokat
készít Nineva: a gazdaságban nevelt disznóból bundás
karajt meg füstölt oldalast, és sült okrát, sült csirkét, sült
zöld paradicsomot, szalonnazsírban sült krumplit, sült
tököt, és minden mást, amit meg lehet sütni. Sal álmélkodva
hallgatta, hogy ennyi zsírt használnak. Ewing a füstölt
virginiai sonkáról és szalonnáról áradozott, meg a
különféleképpen elkészített fácánról, galambról, fürjről,
tyúkról és a brunswicki raguról. De Salhoz hasonlítva
közönséges amatőröknek tűntek, az ő édesanyja és
nagymamája ugyanis olyan ételeket készített, amelyekről a
másik kettő nem is hallott. Lasagne, töltött manicotti,
bolognai spagetti, balzsamos disznószelet, fokhagymás,
paradicsomos bruschetta, rántott mozzarellasajt és így
tovább. Úgy tűnt, a listának nincs vége, és eleinte azt hitték,
Sal túloz, de olyan részletességgel írta le az ételeket, hogy
csorgott a nyáluk. Megállapodtak abban, hogy a háború
után találkoznak New Yorkban, és semmi mást nem
csinálnak majd, csak olasz finomságokat esznek.
Voltak ugyan olyan pillanatok, amikor sikerült
nevetniük és álmodozniuk, de rettenetesen nyomott
hangulatban teltek a hetek. A Bataanon állomásozó katonák
MacArthurt okolták, Rooseveltet és mindenki mást
Washingtonban, amiért odahagyták őket. Megkeseredtek,
nyomorultul érezték magukat, és a legtöbben állandóan
csak panaszkodtak. Néhányan rájuk förmedtek, hogy fogják
be a szájukat és hagyják abba a nyavalygást, mert attól egy
szemernyivel sem lesz jobb a helyzetük. Nem számított
ritka látványnak a lövészgödörben zokogó katona, ahogy az
sem, hogy valaki fogja magát, és bódultan kóborolni kezd.
Pete úgy tudta megőrizni az ép eszét, hogy Lizára és a
gyerekekre gondolt, meg a pazar ebédekre, amelyeket majd
Nineva készít neki egy nap, és az Amos kertjében termő
sokféle zöldségre. Rettenetesen szeretett volna írni, de nem
volt se toll, se papír, és persze postaszolgálat sem. A blokád
tökéletesen körbezárta őket, nem tudtak kapcsolatba lépni
a külvilággal. Pete mindennap imádkozott a családjáért, és
azt kérte az Úrtól, hogy vigyázzon majd rájuk, amikor ő
már nem lesz. Biztos volt benne, hogy meg fog halni: éhen
pusztul, vagy betegség vagy puskagolyók ölik meg.
Amikor a japán gyalogosalakulatok pihenőt tartottak, a
tüzérségi és légi támadás akkor is folytatódott. Néha
csillapodott az erejük, de nyugalmas napok sosem voltak.
Mindig veszély leselkedett rájuk. Minden reggel a japán
zuhanóbombázók ébresztették őket golyózáporral, majd
miután eltűntek a gépek, dörögni kezdtek az ágyúk.
Március végén a japánok százötven gépfegyvert
helyeztek el az amerikai vonal közelében, majd tüzet
nyitottak. A támadás lankadatlan erővel folyt, pillanatnyi
szünet nélkül, és irtózatos pusztítást okozott. Sok amerikai
és filippínó katonát szinte széttéptek a lövedékek. A
bombabiztosnak hitt bunkerek kártyavárként omlottak be.
A védők óriási veszteségeket szenvedtek el, és a tábori
kórházak megteltek a sebesült és haldokló katonákkal.
Április harmadikán, amikor már egy hete tartott megállás
nélkül a tüzérségi támadás, a réseken benyomultak a japán
gyalogsági alakulatok és a tankok. Az amerikai és filippínó
katonák visszahúzódtak, a tisztek próbáltak védelmi
állásokat kialakítani, de órákon belül elsodorták őket.
Ellentámadásokat terveztek és kíséreltek meg, de a
hatalmas japán túlerővel szemben semmi esélyük sem volt.
Ekkor már olyan állapotok uralkodtak, hogy egy
amerikai tábornok úgy becsülte: csak minden tizedik
katona tud megtenni száz métert és felemelni a fegyverét,
hogy tüzeljen az ellenségre. Az egykor nyolcvanezres
harcoló hadseregből kétezer-ötszáz harcképes katona
maradt.
Miközben az ellenség folytatta az előrenyomulást, a
bataani csapatokat irányító Ned King vezérőrnagy összeült
a legmagasabb rangú tisztjeivel, hogy megbeszéljék azt, ami
elképzelhetetlennek tetszett: a megadást. Washingtonból
világos és egyértelmű parancs érkezett: az amerikai és
filippínó csapatok az utolsó emberig tartsanak ki. Lehet,
hogy ez hősies elképzelésnek tetszett egy kényelmes
washingtoni irodában, de King vezérőrnagy most a szörnyű
valósággal nézett szembe. Kizárólag rajta állt, hogy
megadják-e magukat, vagy lemészároltatja a katonáit. Akik
még képesek voltak harcolni, kifejtettek valamilyen
ellenállást, de napról napra csökkenő erővel. A japánok
néhány kilométernyire megközelítettek egy tábori
kórházat, amelyben hatezer haldokló és sebesült feküdt.
Április nyolcadikán éjfélkor King tábornok magához
rendelte a tisztjeit, és bejelentette: „Holnap hajnalban fehér
zászlóval küldöttséget indítok útnak, hogy a japánok
közöljék velünk, milyen feltételek mellett tehetjük le a
fegyvert. Úgy gondolom, a további ellenállás értelmetlen,
csak felesleges emberáldozattal jár. Az egyik kórházunk,
amelyik már megtelt és pontosan az előrenyomuló ellenség
vonalában van, a japán könnyűtüzérség lőtávolságán
belülre került. Nincsenek eszközeink arra, hogy szervezett
ellenállást fejtsünk ki.”
Bár a döntést aligha lehetett elkerülni, nehéz volt
elfogadni. King vezérőrnagy elrendelte, hogy
semmisítsenek meg mindent, aminek katonai szempontból
értéke van, de a buszokat, gépkocsikat és teherautókat
megőrizte, hogy a beteg és sérült katonákat el tudják majd
szállítani a fogolytáborba. King vezérőrnagy
parancsnoksága alatt nagyjából hetvenezer katona tette le a
fegyvert; ez volt az amerikai történelem legnagyobb
kapitulációja.

Pete április kilencedikén délben hallotta a hírt, és nem

akarta elhinni. Ő, Sal, Ewing és még néhányan a
huszonhatosok közül először azt tervezték, hogy eltűnnek
az őserdőben, és folytatják a harcot, de ez öngyilkos
stratégiának tűnt. Ahhoz se volt elég erejük, hogy
megszökjenek. Azt a parancsot kapták, hogy semmisítsék
meg a fegyvereket és a lőszereket, egyenek meg minden
fellelhetőt, töltsék meg a kulacsukat vízzel, induljanak el
északnak, és keressék meg a japánokat. A katonák
döbbenten, leverten, sőt az érzelmeikkel küszködve vették
tudomásul, hogy az egykor büszke amerikai hadsereg
letette a fegyvert. Mélységesen szégyellték magukat.
Lassan, rettegve indultak el, útközben csatlakozott
hozzájuk a többi szinte kába, lesoványodott amerikai és
filippínó. Egy idő után több száz katona menetelt az úton
egy jövő felé, amely bizonytalan volt ugyan, de bizonyosan
sötét. Félrehúzódtak, hogy utat adjanak egy sebesült
amerikaiakat szállító teherautónak. A motorházon egy
magányos közlegény ült, kezében fehér zászlóval. Megadás.
Fegyverletétel. Valószínűtlennek, képtelenségnek tűnt,
semmiképpen sem valóságosnak.
A katonák féltek. A japánoknak rettenetes hírük volt.
Sok mindent olvastak, hallottak arról, megszállóként
milyen háborús bűnöket követtek el Kínában: nőket
erőszakoltak meg, foglyokat végeztek ki, teljes városokat
fosztottak ki. Ugyanakkor némileg megnyugtatóan hatott a
tudat, hogy amerikai hadifoglyok, és így olyan nemzetközi
törvények védik őket, amelyek megtiltják, hogy rosszul
bánjanak velük. A genfi egyezmény Japánra is vonatkozik,
nem igaz?
Pete, Sal és Ewing együtt maradtak, együtt meneteltek
északra, hogy találkozzanak fogvatartóikkal. Amikor egy
domb tetejére értek, émelyítő látvány fogadta őket: japán
tankok sorakoztak egymás mellett egy tisztáson, mögöttük
japán katonák hatalmas menetoszlopa. A távolban a
repülőgépek még mindig bombáztak, az ágyúk dörögtek.
– Villámgyorsan szabaduljatok meg mindentől, ami
japán! – kiáltott valaki hátra. A figyelmeztetés többször is
elhangzott, a legtöbben hallották, és engedelmeskedtek is.
Japán pénzérmék és különféle ajándéktárgyak hullottak a
földre, majd onnan az út menti árokba kerültek. Pete
különböző zsebeiben volt három doboz szardínia, meg a
karórája, a jegygyűrűje, az evőfelszerelése és egy
napszemüveg. A kulacsa vászonborításába belevarrt
huszonegy amerikai dollárt.
Fegyvereikkel hadonászó, saját nyelvükön kiabáló japán
katonák közeledtek feléjük. Mindegyik puska végén
bajonett meredezett. A foglyokat egy mezőre terelték, majd
felsorakoztatták őket, és közölték velük, hogy maradjanak
csöndben. Az egyik japán beszélt annyit angolul, hogy
parancsokat tudott osztogatni. A foglyoknak egyenként
előre kellett lépniük, hogy kiürítsék a zsebeiket. Meg is
motozták őket, bár az jól látszott, hogy a japánok lehetőleg
minél kevesebbet szeretnének hozzájuk érni. Ütni,
odacsapni – az rendben van, de minden más testi kontaktus
kerülendő. Jóformán mindent elvettek, illetve elkoboztak.
Töltőtollakat, ceruzákat, napszemüvegeket, zseblámpákat,
fényképezőgépeket, csajkákat, evőeszközöket, pokrócokat,
pénzérméket, borotvákat és pengéket.
Az iowai Jack Wilson pontosan Pete előtt állt, amikor egy
japán katona kiabálni kezdett vele. Jack zsebében volt egy
kis borotválkozótükör, amit szerencsétlenségére Japánban
gyártottak.
– Nippon! – üvöltötte a katona.
Jack nem válaszolt időben, mire a japán puskatussal az
arcába csapott. Jack a földre zuhant, és a katona addig
ütötte a puskatussal, amíg el nem vesztette az eszméletét. A
többi japán is ütni-verni kezdte a foglyokat, miközben a
tisztek, az elöljáróik nevettek és biztatták őket.
Hamar kiderült, hogy a japánok azt hiszik, hogy minden
pénz, érme vagy bármilyen csecsebecse, amit a foglyoknál
találnak, az ő halott bajtársaiktól van. Márpedig ezért
megtorlás jár. Néhány foglyot úgy összevertek, hogy
mozdulni sem tudtak, de a kegyetlenkedés akkor vált a
legdurvábbá, amikor sorra került az egyik százados, aki
nem a huszonhatosoknál szolgált. Neki is ki kellett ürítenie
a zsebeit. A motozását végző közlegény talált nála néhány
jent, és őrjöngeni kezdett. Ekkor odalépett egy altiszt, egy
törzsőrmester, akinek valamivel sötétebb bőre volt, mint a
többi japánnak, és ráüvöltött a századosra, majd ököllel a
hasába csapott, és ágyékon rúgta. Amikor a százados már
négykézláb állt a földön, a „Fekete Japcsi” – hamarosan ezt
a nevet kapta ugyanis – kirántotta a kardját, két kézzel
felemelte, aztán lesújtott vele a százados nyakára. A tiszt
feje lerepült, és néhány méterrel arrébb gurult. Zúdult a
vér, a kapitány teste néhány másodpercig rángatózott,
aztán mozdulatlanná vált.
Fekete Japcsi mosolyogva gyönyörködött a művében.
Visszadugta a kardját a hüvelyébe, és ráförmedt néhány
fogolyra. A közlegény megtartotta a pénzt, és komótosan,
minden sietség nélkül átnézte a százados többi zsebét. A
többi japán katona megvadult, ütötték-verték, rugdosták a
foglyokat.
Pete tátott szájjal bámult a fejre, és alig tudott uralkodni
magán. Neki akart esni a legközelebbi katonának, de ez az
öngyilkossággal lett volna egyenértékű. Mély levegőt vett,
és várta, hogy záporozni kezdjenek az ütések. De
szerencséje volt, legalábbis egy időre, és nem bántották.
Valahol arrébb a sorban egy másik japán közlegénynek is
elborult az agya, és ütlegelni kezdett egy foglyot. Fekete
Japcsi odament, és gyomorszájon vágta az amerikait.
Amikor megint előhúzta a kardját, Pete elfordította a fejét.
Két lefejezés pillanatok alatt. Az amerikaiak elképzelni
sem tudták volna korábban, hogy ilyesmi történhet. Pete
sokkos állapotba került, hányingerrel küszködött, és nem
akart hinni a szemének. De a sokk idővel elmúlt, a
gyilkosságok ugyanis megszokott eseménnyé váltak.
A foglyok több mint egy órán keresztül álltak a sorban,
miközben a trópusi nap sütötte a fedetlen fejüket. Pete
mindig is utálta a sisakját, otthagyta a lövészgödörben. Most
arra gondolt, bárcsak megtartotta volna. Néhány fogolynak
volt sapkája, de a többség nem tudott védekezni a nap ellen.
Ömlött róluk a veríték, többeknek is hólyagosodni kezdett a
bőrük. Kulacsa majdnem mindenkinek volt, de a japánok
megtiltották, hogy igyanak. Amikor fogvatartóik ráuntak a
kegyetlenkedésre, árnyékba húzódtak, hogy
megpihenjenek. A tankok végül elmentek. A foglyokat az
útra terelték, és elindultak északi irányba.
Megkezdődött a bataani halálmenet.
Hármas sorban meneteltek a porban és hőségben. Pete
balján Sal, a jobbján Ewing. Az út végén kelet felé fordultak,
a Bataan-félsziget déli csücskét keresztbevágó autóútra.
Elképesztő mennyiségű gyalogos katona, teherautó, tank és
ló vontatta ágyú tartott feléjük, Corregidor ostromára
készülve.
Amikor a japánok nem hallották őket, a foglyok
megállás nélkül beszéltek. Nagyjából húszan maradtak
együtt a Huszonhatodik Lovassági Ezredből. A többiek
mind szétszóródtak a fegyverletételt követő hatalmas
káoszban. Pete parancsot adott, hogy rendeződjenek
hármas csoportokba, és ha lehet, segítsenek egymásnak. Ha
a japánok észrevették, hogy beszélnek, nem késlekedtek a
megtorlással. Néha puszta kedvtelésből találomra
kirángattak néhány foglyot a sorból, hogy gyorsan
megmotozzák és összeverjék őket. Nagyjából öt kilométeres
menetelés után minden értéküktől megfosztották az
amerikai katonákat. Pete akkor kapta az első pofont,
amikor egy japán elvette tőle a szardíniát.
Az út mentén húzódó árokban az amerikaiak és
filippínók által az előző nap megrongált, kiégett teherautók
és tankok álltak. Elhaladtak egy halom élelmiszer, az
elkobzott fejadagok mellett. De az szóba sem jött, hogy enni
kapnának, és a már amúgy is alultáplált katonákat irtózatos
éhség gyötörte. A perzselő hőségben egymás után dőltek ki
a sorból. Hamar megtudták: ostobaság azzal próbálkozni,
hogy segítenek nekik. A japánok alig várták, hogy
beledöfhessék a bajonettjüket azokba a foglyokba, akik
segíteni akarnak a társaikon. Akik a földre zuhantak és
nem tudtak felállni, azokat az árokba rugdalták, hogy majd
később foglalkozzanak velük.
A japán bajonett teljes hossza majdnem nyolcvan
centiméter, és ha ráerősítik a százhuszonöt centis Arisaka-
puskára, akkor a katona kezében egy két méternél is
hosszabb lándzsa van. A japán közlegények büszkék voltak
a fegyverükre, és hacsak lehetőség adódott rá, használták
is. Amikor egy fogoly megbotlott, elesett vagy elvesztette az
eszméletét, rögtön kapott biztatásképpen egy szúrást a
fenekébe. Ha ez kevésnek bizonyult, belémártották a
bajonettet, aztán otthagyták elvérezni.
Pete leszegett fejjel menetelt, és csak hunyorogva tudott
nézni a portól és a szemébe folyó verítéktől. De azért
figyelte a japánokat, akik néha mintha eltűntek volna, hogy
aztán egyszer csak ott teremjenek a semmiből. Néhányan
együttérzőnek tűntek, ezek nem rugdosták, ütötték őket, de
a legtöbben nagyon élvezték a kegyetlenkedést. Nem
lehetett kiszámítani, mi dühíti fel őket. Az egyik pillanatban
csöndben, komor arccal gyalogoltak, aztán váratlanul
őrjöngeni kezdtek. Ököllel csépelték a foglyokat, rúgták
őket bakanccsal, verték puskatussal, és szúrtak, vágtak a
bajonettel. Ütöttek, mert a fogoly erre vagy arra nézett,
mert beszélt, mert túl lassan mozgott, mert nem válaszolt a
japánul odaüvöltött kérdésre, vagy azért, mert segíteni
próbált a bajtársának.
Brutálisan bántak mindenkivel, de a filippínókkal,
akiket alacsonyabb rendűnek tartottak, különösképpen
sokat kegyetlenkedtek. A menetelés első néhány órájában
Pete szemtanúja volt tíz filippínó katona legyilkolásának. A
holttesteket berugdalták az árokba, és otthagyták
megrohadni. Pete hitetlenkedve nézte a mellettük elvonuló
filippínó katonákat: hátrabilincselt kézzel botorkáltak, alig
tudták tartani a lépést. A japánok kéjes élvezettel lökték,
rúgták fel őket, aztán nézték, ahogy vergődnek a homokban
és próbálnak talpra állni.
A foglyok megbilincselése semmilyen értelmes célt nem
szolgált. Pete, bármilyen szörnyű helyzetben volt is,
magában hálát adott, amiért nem filippínó.
Masíroztak az égető nap alatt, és kezdtek kiszáradni. A
számtalan nyilvánvaló probléma ellenére főleg a vízen járt
az eszük. A szomjúság okozta a legnagyobb kínt. A testük
úgy reagált, hogy megpróbálta tartalékolni a nedveket. Egy
idő után nem izzadtak és nem vizeltek. A nyáluk ragadóssá
vált, a nyelvük a fogukhoz és a szájpadlásukhoz tapadt. A
por és a hőség gyötrő fejfájást okozott, és elhomályosította a
látásukat. Víz pedig volt, mindenütt: az út menti artézi
kutakban, a távolabbi kutakban, a tanyaházaknál, a
gazdaságokban hordókban és a kis patakokban, amelyeken
átkeltek. A japán katonák látták, mennyire szenvednek, és
nagy kortyokban itták a vizet a kulacsaikból, és locsolták az
arcukra, hogy felfrissüljenek. Megnedvesítették a
fejkendőjüket, és a nyakukba kötötték.
Az egyes számú tábori kórház kiégett romjaihoz
közeledtek, és a foglyok látták, hogy a betegek piszkos
köpenyben, zöld pizsamában barangolnak, és fogalmuk
sincs, hová menjenek, mit csináljanak. Voltak, akik csak
mankóval tudtak közlekedni, mert hiányzott az egyik lábuk.
Mások véres sebekkel kínlódtak, amelyeket kezelni kellett
volna. A kórházat az előző nap bombázták le, és a betegek
sokkos állapotban voltak. Amikor a japán parancsnok
meglátta őket, elrendelte, hogy sorakoztassák fel, majd
állítsák őket a menetbe. Most is tilos volt segíteni nekik, és a
betegek többsége csak egy rövid távot tudott megtenni,
aztán összeesett. Félrerugdosták, és otthagyták őket
meghalni.
Japán teherautók és tankok jöttek hosszú, tömött sorban,
ezért a foglyokat egy mezőre terelték az útról. Azt a
parancsot kapták, hogy üljenek le a tűző napon. Ez volt az,
amit később úgy neveztek, hogy „napkezelés”, ami után
néhány katona már nem bírta tovább. Az egyik fogoly ivott
egy korty langyos vizet a kulacsából, és ez nagyon
felbőszítette a japánokat. Üvöltözve ütni, rugdosni kezdték
a foglyokat, elvették a kulacsaikat, és kiöntötték a vizet a
kiszáradt földre. Az a katona, aki Pete kulacsát elvette és
kiürítette belőle az utolsó cseppet is, utána olyan erővel
dobta oda a fejéhez a kulacsot, hogy az felszakította a bőrét
a jobb szeme fölött.
Egy óra elteltével folytatták a menetelést. Bajonettel
megsebesített katonák mellett mentek el, akik segítségért
könyörögtek, miközben elvéreztek. Amerikaiak holtteste
mellett is elgyalogoltak. Elborzadva nézték, ahogy két
sebesült filippínó katonát kirángatnak az árokból, majd az
úton közeledő tankok elé löknek. Minél tovább meneteltek,
annál több halottat és haldoklót hagytak maguk mögött.
Pete álmélkodva konstatálta, hogy az agya hozzászokott a
szörnyűségekhez, a vérontáshoz és a kegyetlenkedéshez;
eljutott egy pontra, amikor semmi sem sokkolta. A hőség, az
éhség és a megalázottság eltompította az érzékeit. De forrt
benne a düh, és megfogadta, hogy bosszút áll. Azért
rimánkodott magában, hogy egyszer majd
lemészárolhasson annyi japán katonát, amennyit csak akar.
Nem hallgatott el, beszélt, biztatta a többieket, hogy
tegyenek meg még egy lépést, kapaszkodjanak fel a
következő emelkedőn, bírjanak ki még egy órát. Az biztos,
hogy egyszer majd kapnak enni és inni. Napnyugtakor egy
tisztásra terelték őket, ahol leülhettek vagy lefekhettek.
Ételt vagy vizet nem láttak sehol a közelben, de a pihenés is
frissítő hatással volt. Majd’ minden katona lábfejét
hólyagok borították, a lábizmuk meg görcsbe állt. Többen is
eldőltek, és nyomban elaludtak. Pete is már majdnem
elbóbiskolt, amikor új japán katonák érkeztek, és rugdosni
kezdték a foglyokat. Azt mondták nekik, hogy álljanak fel és
rendeződjenek sorba. A menetelés sötétben folytatódott, és
még további két órán keresztül vonultak, de egy pillanatra
sem olyan tempóban, hogy a japánok elégedettek lettek
volna velük.
Az első napon Pete és a közelében lévő társai háromszáz
katonát számoltak össze az oszlopukban, de a szám
állandóan változott. Sokan összeestek és meghaltak,
másokat megöltek; csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik
lemaradtak, és több alkalommal teljes oszlopok is.
Valamikor az éjszaka folyamán – hogy pontosan mikor,
nem tudták, hiszen az órákat is elvették tőlük – ismét egy
tisztásra vezették őket, és azt a parancsot kapták, hogy
üljenek le. A jelek szerint a japánok megéheztek, és ideje
volt már vacsorázni. Miután ettek, néhány vödör vízzel
végigmentek a foglyok előtt, és mindenki kapott egy-egy
merőkanálnyi vizet, ami meleg volt és meszes, de mégis
finom. Egy-egy gombóc ragadós rizst is kaptak. Egy jó zsíros
steak sült krumplival sem esett volna jobban.
Miközben élvezettel falatoztak, fegyverropogást
hallottak, és hamar kiderült, mi történik. A
„keselyűkommandó” jött mögöttük. Végeztek mindenkivel,
aki nem tudta tartani az iramot.
Az étel hatására Pete már nem olyan tompán érzékelte,
mi történik körülötte, és megint megdöbbent azon, hogy a
japánok önkényesen legyilkolják az amerikai hadifoglyokat.
A hat napon át tartó halálmenetben minden este
elborzadva hallotta a társaival, mit művel a
keselyűkommandó.
Miután aludtak néhány órát a rizsföldön,
felébresztették, majd üvöltözve sorba állították őket, és
folytatódott a menetelés. A pihenés után sokaknak
nehezebb volt gyalogolni, de a mindig közelben lévő
bajonettek mozgásra ösztökélték őket. Az út megtelt
amerikai és filippínó hadifoglyokkal.
Napfelkeltekor japán katonák és tüzérségi ágyúk
hatalmas karavánját látták közeledni. Nem maradt hely az
úton a foglyoknak, és egy tanyaház melletti mezőre
vezették őket. Az egyik fészer mögött patak csordogált,
tisztának tűnő víz folydogált a sziklák között. A víz hangja
őrjítően hatott. Borzalmas szomjúság kínozta
mindannyiukat, és néhányan már nem bírták tovább. Egy
ezredes bátran felállt, a patakra mutatott, és megkérdezte,
hogy ihatnak-e a katonái. Egy japán odalépett és
puskatussal leütötte.
A foglyok legalább egy órán keresztül guggolva
hallgatták a patak csobogását, és közben felkelt a nap.
Figyelték, ahogy az elhaladó konvoj felkavarja a port. A
japán katonák az út közelébe húzódtak, és megreggeliztek:
rizstallért és mangót. Miközben ettek, három filippínó
hason odakúszott a patakhoz, és benyomták az arcukat a
vízbe. Az egyik japán körbepillantott, meglátta őket, és
riasztotta a többieket. Néhányan szó nélkül elindultak a
patak felé, öthat méterre megálltak a filippínóktól,
rögtönzött tűzvonalba álltak, és meggyilkolták őket.
Amikor valamelyest enyhült a forgalom az úton, sorba
állították a foglyokat, és a menetelés folytatódott. –
Hamarosan lesz étel – közölte az egyik japán Pete-tel, aki
majdnem köszönetet mondott neki. Bár már fájt a gyomra
az éhségtől, a szomjúság jobban kínozta. Délelőttre úgy
kiszáradt a szája és a torka, hogy nem tudott beszélni. De
más sem: komor csendben masíroztak. Egy mocsár
közelében megállították őket, majd azt mondták, hogy
guggoljanak le a tűző napon. Az egyik japán katona
megengedte nekik, hogy odamenjenek egy pocsolyához, és
töltsék meg a kulacsukat a barnás folyadékkal, ami talán ha
halálos nem is volt, de biztosra vehetően vérhasat okozott
vagy még súlyosabb betegséget. De mégis ittak belőle.
Délben megálltak egy gyárüzem közelében, és azt a
parancsot kapták, hogy üljenek le a napon. Lassan olyan
illatok szálltak feléjük, amelyek azt jelezték csalhatatlanul,
hogy étel készül a közelben. A foglyok többsége csak
néhány falat rizst evett az elmúlt harminc órában. Egy
sebtében felhúzott sátortető alatt a szakácsok rizst főztek
nagy üstökben a tűzön. A foglyok néma csendben figyelték,
ahogy a szakácsok kolbászt meg csirkét tesznek a rizshez,
amit aztán hosszú fakanállal kevergetnek. Valamivel
arrébb egy szögesdróttal körbevett területen csupa sár,
éhező filippínó civileket zsúfoltak össze, akik kisegítő
személyzetként dolgoztak a hadseregnek. Egyre több japán
katona érkezett, nyilvánvaló volt, hogy ebédhez
készülődnek. Amikor sor került rá, csajkából ették az ételt,
jól láthatóan nagy élvezettel. Az egyikük odasétált a
szögesdróthoz, feltartott egy vastag kolbászt, aztán bedobta
az emberek közé, akik üvöltve, egymást marva, ütve
próbálták megszerezni. A japán katona kétrét görnyedve
röhögött, ahogy a cimborái is. Annyira jó mulatság volt,
hogy még néhányan odamentek csirkelábbal meg
kolbászdarabkákkal a kezükben. A foglyok könyörögtek,
rimánkodtak, aztán harcoltak minden falatért.
Az amerikaiaknak nem dobtak semmit. És nem kaptak
ebédet, csak állott vizet meg egy órát a napon. A menetelés
délután folytatódott, újabb és újabb katonák zuhantak ki a
sorból és maradtak az út mellett.
Április tizenkettedikén, éjfél körül, a menetelés második
napján megérkeztek Orani városába, amely nagyjából
ötven kilométerre van attól, ahonnan elindultak. Ekkora
távot megtenni egészséges katonáknak sem kis feladat.
Csodának számított, hogy annyian képesek voltak rá. A
város központja közelében leterelték őket az útról egy
olyan területre, amelyet frissen felállított szögesdrót kerítés
határolt. A hevenyészve kialakított táborban ötszáz fogoly
elszállásolására volt elég hely. Amikor Pete oszlopa
megérkezett, már legalább ezren gyűltek össze. Étel és ital
nem volt, ahogy latrina sem. Sokan szenvedtek vérhastól, és
ürülék, vér, vizelet borította a földet és tapadt rá a
bakancsokra. Mindenféle bogarak repkedtek a levegőben.
Nem volt annyi hely, hogy lefekhettek volna a földre, ezért
a foglyok úgy próbáltak meg aludni, hogy leültek és
egymásnak döntötték a hátukat, csakhogy a begörcsölt
izmok miatt ez lehetetlennek bizonyult. Az eszüket vesztett,
megtébolyodott foglyok üvöltése sem segített. A beteg,
kiszáradt, kimerült és éhező emberek közül már sokan nem
tudták, hol vannak, mit csinálnak. Voltak, akik
félrebeszéltek, mások kataton állapotba kerültek, csak
álltak és bámultak mozdulatlanul.
És haldokoltak. Sokan kómába estek, és nem is tértek
többé magukhoz. Mire felkelt a nap, holttestek hevertek
mindenfelé a táborban. Amikor a japán tisztek felmérték a
helyzetet, nem arra adtak parancsot, hogy a foglyok
kapjanak enni és inni. Hanem arra, hogy adjanak ásót az
„egészségesebb” foglyoknak, hogy azok sekély sírgödröket
ássanak a kerítés mellett. Pete, Sal és Ewing tűrhető
állapotban voltak, így őket is kiválasztották sírásónak.
A delíriumos állapotba került foglyokat bedugták egy
fakunyhóba, és azt mondták nekik, hogy maradjanak
nyugton. A kómás foglyok közül jó néhányat eltemettek,
nem mintha ez sokat számított volna. A halál amúgy is ott
volt a közelben. Azok, akik ásót kaptak, nem pihentek,
egész éjszaka dolgoztak, miközben egyre nagyobb lett a
holttestekből rakott halom a szögesdrót kerítés mellett.
Hajnalban kinyíltak a tábor kapui, és a japánok főtt
rizzsel teli zsákokat vonszoltak be rajtuk. A foglyok azt az
utasítást kapták, hogy szabályos sorokban üljenek le és
tegyék össze a kezüket. Mindenki kapott egy merőkanálnyi
ragadós rizst a tenyerébe; ez volt napok óta az első
„étkezés”. Reggeli után kis csoportokban egy artézi kúthoz
vezették őket, és megtölthették a kulacsaikat. Az étel és a
víz néhány órára lenyugtatta a foglyokat, de hamarosan
megint sütni kezdett a nap, és délelőtt már ismét teljes
hangerővel folyt a tébolyult üvöltözés, ordítozás. A foglyok
felét kivezették a táborból az útra. A menetelés folytatódott.
 Huszonhatodik fejezet

Amikor biztossá vált, hogy be fogják venni Bataant, a

japánok azt tervezték, majd a félszigeten vonják össze az
erőiket, és onnan indítanak támadást a közeli Corregidor-
szigetre, az amerikaiak utolsó védelmi állására. Ezért
szükségessé vált, hogy gyorsan megtisztítsák a területet az
amerikai és filippínó foglyoktól. Úgy tervezték, hogy a
menetbe állított foglyok elvonulnak a száz kilométerre lévő
San Fernandó-i vasútvonalakhoz, és onnan majd vonattal
szállítják el őket a különböző börtönökbe, egyebek mellett
az O’Donnell-táborba, a régi Fülöp-szigeteki erődbe,
amelyet a japánok hadifogolytáborrá alakítottak át. A
tervek szerint körülbelül ötvenezer fogoly gyors
mozgatásáról kellett gondoskodni.
Alig néhány órával a fegyverletétel után a japánok
rájöttek, hogy nagyon rosszul becsülték meg a számot.
Hetvenhatezer amerikai és filippínó katona volt a
félszigeten, továbbá huszonhatezer civil. Bárhová néztek is,
mindenhol foglyokat láttak, akiket mind etetni meg itatni
kellett. Hogy lehetséges az, hogy az ellenségnek ennyi
katonája van, és mégis megadták magukat? Mi az, hogy
nem harcolnak? A japánok mélyen megvetették és
gyűlölték a foglyaikat.
A foglyok meneteltek, egyre több lett belőlük, és a
menetet felügyelő japán katonák azt a parancsot kapták,
hogy igyekezzenek. Nem volt idő enni, inni, pihenni, nem
volt idő megállni és segíteni azokon, akik kidőltek a sorból.
Nem volt idő eltemetni a holtakat, vagy aggódni azok miatt,
akik lemaradtak. A tábornokok azt üvöltötték a tisztjeiknek,
hogy siessenek. A tisztek testi fenyítéssel ösztökélték a
közlegényeket, akik meg a foglyokon élték ki minden
dühüket. Az egyre nagyobb létszámú menetoszlopok egyre
lassabban haladtak, és egyre nagyobb lett a káosz.
Holttestek hevertek az árokban, a mezőn, és oszlásnak
indultak a perzselő napon. A kerítéseken fekete varjak
várakoztak türelmesen, néhány madár követni kezdte a
menetet, és kínozta a foglyokat.

Pete nem tudott semmit a Huszonhatodik Lovassági Ezred

katonáiról. Sallal és Ewinggal sikerült együtt maradniuk, de
fogalmuk sem volt róla, mi lehet a többiekkel.
Lesoványodott hadifoglyokat csaptak hozzá a menethez az
egyik nap, hogy aztán a következő napon otthagyják mindet
egy táborban. A katonák kihullottak a sorból, ott pusztultak,
vagy százával gyilkolták le őket a japánok. Egy idő után
Pete nem gondolt senki másra, csak magára.
A negyedik napon Lubaóba értek. A harmincezer lelkes,
egykor forgalmas város elhagyatott volt, legalábbis az
utcákon nem lehetett embereket látni. De az épületek
emeleti ablakaiból figyelték őket a város lakói. Amikor a
menetoszlop megállt, az ablakok kinyíltak, és az emberek
gyümölcsöt meg kenyeret dobáltak a foglyoknak. A japánok
erre őrjöngeni kezdtek, azt üvöltötték, hogy ne nyúljanak
az ételhez. Amikor egy tizenéves fiú kiugrott egy fa mögül,
és odadobott feléjük egy vekni kenyeret, az egyik japán
katona azonnal lelőtte. Azokat a foglyokat, akiknek sikerült
enniük egy vagy két falatot, kirángatták a sorból és
összeverték. Az egyiket, miután bajonettet döftek a
gyomrába, figyelmeztetésképpen fellógatták egy
lámpaoszlopra.
Meneteltek tovább. Sikerült összegyűjteni az erőt, hogy
megtegyék a következő lépést, a következő métert, a
következő kilométert. Olyan sokan haltak meg a
kiszáradástól és a kimerültségtől, hogy a japánok némi
könyörületet mutattak, és megengedték nekik, hogy
megtöltsék a kulacsaikat az út menti árkokban és a
jószágok által használt tavakban lévő vízzel.
Az ötödik napon a menetoszlop ismét katonákat szállító
teherautók hosszú konvojával találkozott. Az út itt
keskenyebb volt, és a japánok azt parancsolták, hogy
álljanak egyes sorba a két oldalán. A teherautókon ülő
katonákat feltüzelte, hogy ilyen közel vannak a koszos,
borostás amerikaiakhoz. Sokan most látták először a gyűlölt
ellenséget. Gúnyolódtak a foglyokon, kövekkel dobálták,
gyalázták, köpködték őket. Amikor egy-egy sofőr észrevette,
hogy valamelyik fogoly kilép a sorból, rákormányozta a
teherautót, és félrelökte a lökhárítóval. Ha a nyomorult a
kocsi alá esett, pillanatokon belül meg is halt. Ha az árokba
zuhant, a keselyűosztag gondoskodott róla később. Ha más
foglyokat is feldöntött, akkor a japánok jót nevettek, és
továbbhajtottak. Pete az arcába csapódó portól fuldokolt,
erre egy japán katona kihajolt a teherautóból, és a
puskájával hatalmas ütést mért rá. A fejét érte hátul, és
rögtön elvesztette az eszméletét. Bezuhant a sáros árokba,
egy kiégett teherkocsi mellett ért földet. Sal és Ewing
valamivel előtte gyalogolt, egyikük sem látta, mi történt.
Az úton akkora lett a forgalom, hogy a foglyokat egy
rizsmezőre terelték napkezelésre. Amikor Sal és Ewing
észrevette, hogy eltűnt a bajtársuk, sugdolózva tudakozódni
kezdtek. Valaki elmondta, mi történt Pete-tel. Az első
ösztönös gondolatuk az volt, hogy megkeresik, de a
következő, szintén ösztönös gondolatuk arra késztette őket,
hogy ne tegyenek semmit. Már csak azért is agyba-főbe
vernék őket, ha engedély nélkül felállnának. Csöndben
siratták hát a barátjukat, és még jobban gyűlölték a
japánokat, ha tudtak még jobban gyűlölni. Annyi holttestet
láttak, hogy eltompultak az érzékeik, ahogy az érzelmeik is
eltompultak, ha maradtak még egyáltalán.
Meneteltek, amíg be nem sötétedett, aztán abban a
luxusban lehetett részük, hogy alhattak a rizsföldön.
Egyetlen tábor sem volt a közelben. A japánok piszkos
rizsgombócokat osztogattak, és vizet is adtak. A foglyok
pihenni próbáltak, miközben a keselyűkommandó
fegyvereinek félreismerhetetlen ropogására vártak, és nem
is kellett sokáig. Azon tűnődtek, vajon melyik golyó végzett
Pete Banninggel.

Pete visszanyerte az eszméletét, és ugyan szédült meg

émelygett, volt annyi lélekjelenléte, hogy halottnak tettesse
magát. Rettenetesen fájt a feje, és érezte, hogy vér csorog a
nyakába. A menetoszlop vég nélkül haladt, vonult, és Pete a
mellette elbotorkáló nyomorult katonák hangjait hallgatta.
Aztán motorzúgást hallott, teherautók gördültek el, a japán
katonák nevettek, néhányan énekeltek is. Sötétedés után
kúszni kezdett a sárban, és elrejtőzött egy kiégett teherkocsi
alatt. A konvoj végre elhaladt, de a hadifoglyok
szakadatlanul meneteltek. Már éjszaka volt, mire az utolsó
fogoly is elvonult. Az út kiürült, csönd lett és nyugalom,
legalábbis átmenetileg. Aztán lövések dördültek, egyre
közelebbről, és Pete pillanatokon belül a fegyverek
narancssárga villanását is látta. A keselyűkommandó
végzett a haldoklókkal. Pete még jobban
összegömbölyödött, és visszatartotta a lélegzetét. A katonák
továbbmentek.
Pete úgy döntött, bekúszik az erdőbe, aztán megpróbál
megszökni. De hová szökjön? Fogalma sem volt róla. Tudta,
nem jutna messzire, de így is, úgy is halott, nem mindegy?
Várt és várt. Múltak az órák, aztán elaludt.
Egy bajonett ébresztette fel. Egy japán közlegény
nyomta a melléhez, de nem annyira, hogy felszakítsa a bőrt.
Már felkelt a nap, megcsillant a bajonetten, amely legalább
három méter hosszúnak tűnt. A közlegény elvigyorodott,
aztán intett Pete-nek, hogy álljon fel. Kitaszigálta az útra,
ahol Pete ismét csatlakozott a szenvedő kísértetek
menetéhez. Megint menetelt. Az első néhány lépés
rettenetes kínokat okozott a begörcsölt izomzata miatt, de
sikerült tartania az iramot. A többi fogoly közül senkit sem
ismert fel, de akkorra már mindannyian egyformán néztek
ki.
Hat nap után megérkeztek az első célállomásra, San
Fernando városába. Egy szögesdróttal körbevett,
ideiglenesen felállított táborban helyezték el őket, enni nem
kaptak. Már nem is érezték az éhséget, és biztosra vették,
hogy tényleg a halálba menetelnek. Minden eddiginél
rosszabb körülmények közé kerültek. A tábort korábban
már több száz hadifogoly használta, a földet ürülék és vér
borította. Az oszlásnak indult, rothadó holttestek ezrével
vonzották a legyeket, bogarakat.
San Fernando a bataani halálmenet végét jelentette.
Hetvenezer foglyot indítottak útnak, hatvanezer filippínót
és tízezer amerikait. Pete megpróbáltatásai hat napig
tartottak. Sok másik fogolynak egy hétnél is hosszabb ideig.
A becslések szerint a tizenegy kilométeres úton
hatszázötven amerikai és tizenegyezer filippínó veszett
oda. Betegség vagy kimerültség végzett velük, vagy
egyszerűen legyilkolták őket. Megszámlálhatatlan filippínó
civil is meghalt. A többségüket nem temették el.
És a legrosszabb még hátra volt.

A San Fernandó-i táborban töltött első éjszakán Pete-nek

sikerült találnia egy helyet távol a szennytől és a mocsoktól,
és úgy pihent, hogy a szögesdrótnak támasztotta a hátát.
Annyi embert zsúfoltak össze a táborban, hogy nem lehetett
ülni. A szerencséseket, akik, mint Pete, találtak maguknak
valami elviselhetőbb helyet, a többiek állandóan lökdösték,
hogy húzódjanak arrébb. A katonai fegyelemnek nyoma
sem maradt. Néhány tiszt megpróbált rendet teremteni, de
lehetetlen feladatra vállalkoztak. Az fel sem merült, hogy a
foglyok összeverekedjenek, hiszen rettenetesen
elgyengültek, így csak átkozódtak, ócsárolták egymást, és
üres fenyegetések hangzottak el. A megháborodott foglyok
ide-oda rohangáltak, rátapostak másokra, és ételért meg
vízért könyörögtek. Majdnem mindenki vérhassal
küszködött, és mivel nem volt latrina, nem tudtak hol
könnyíteni magukon, és más lehetőség híján ott végezték el
a dolgukat, ahol éppen álltak.
Hajnalban kinyíltak a tábor kapui, bejöttek a fegyőrök.
Parancsokat kiabáltak, félrerúgták, aki útban volt, aztán a
csontvázzá fogyott foglyokat sorokba rendezve
leguggoltatták. Érkezett három nagy lábos rizs, és a
fegyőrök elkezdték mérni az összetett kezekbe. Azok, akik a
kapu közelében voltak, kaptak enni, de amikor a lábosok
kiürültek, a fegyőrök kimentek, és bezárták a kaput. A
foglyoknak kevesebb mint a fele jutott ételhez.
A kerítésen keresztül az őrök ígértek még ételt és vizet,
de a foglyok tudták, mire számítsanak. Pete a hátsó sorokba
került, egy maroknyi rizst sem kapott. Már nem is
emlékezett rá, mikor evett utoljára egy falatot.
Visszahúzódott a saját burkába, és kábán ült, miközben
teljes erőre kapott a reggeli nap is. Időről időre megnézte a
körülötte lévő emberek nyúzott, ösztövér arcát, hiába
kereste Salt és Ewingot vagy bárki ismerőst, nem talált
senkit. Átkozta magát, amiért elaludt a teherkocsi alatt, és
elszalasztotta a lehetőséget, hogy megszökjön. A fejsebe
vérzett, de nem vészesen. Attól félt, hogy elfertőződik,
mégis úgy fogta fel, ez is csak egy a sok-sok betegség közül,
ami a halálát okozhatja.
 Dél körül kinyíltak a kapuk, és a fegyőrök egyenként
vitték ki a foglyokat. Százas csoportokba osztották őket, és
amikor összeállt az első öt egység, útnak indultak velük a
városon keresztül. Pete az utolsó egységbe került.
A filippínók megszokták már, hogy lesoványodott,
piszkos és borostás amerikaiakat terelnek át a városukon.
Legalább annyira gyűlölték a japánokat, mint a
hadifoglyok, és mindenképpen segíteni akartak. Kenyeret,
kekszet és gyümölcsöt dobáltak az ablakból, és ki tudja,
miért, a japán katonák nem avatkoztak közbe. Pete
felkapott egy banánt, és két harapással megette. Aztán talált
egy nagy darab süteményt. Amikor egyértelművé vált, hogy
a japánokat nem érdekli, mit csinálnak, újabb adagok
érkeztek az ablakokból, és a foglyok felkaptak mindent,
amit csak tudtak, majd menet közben a szájukba tömték. Az
egyik sikátorból egy öregasszony dobott egy mangót Pete-
nek, aki héjastul felfalta a gyümölcsöt. Most is meglepte,
hogy akár csak egy kevéske étel is mennyi erőt tud adni a
testnek.
Megálltak a vasútállomásnál, ahol öt rozoga vagon
várakozott. A hat méter hosszú, keskeny kocsikat úgy
nevezték, hogy „negyven vagy nyolc”, mert vagy negyven
ember, vagy nyolc ló, öszvér vagy tehén fért el benne. A
japánok száz embert zsúfoltak egy vagonba, aztán behúzták
ajtót, és teljes sötétség borult a foglyokra. Alig kaptak
levegőt, úgy érezték, megfulladnak. Ütni kezdték a vagon
oldalát, és üvöltöttek. Pillanatok alatt pokoli forróság lett,
többen is elvesztették az eszméletüket. Nem volt semmi
légmozgás, csak a vagon oldalán lévő parányi réseken jött
be némi levegő; a foglyok azért küzdöttek, hogy oda tudják
dugni az orrukat.
A fegyőrök elfoglalták a helyüket a vagonok tetején,
amelyet a puskájukkal ütögettek, és azt kiabálták: – Pofa be,
seggfejek!
 A szerelvény végre rándult egyet, és megindult. A
ringatózva, rázkódva haladó vagonokban sok foglyot
elfogott a hányinger. Kiadtak magukból mindent, amit egy
órával korábban befaltak, de nemcsak hányás borította a
vagon padlóját, hanem hamarosan ürülék is. Leírhatatlan
bűz lett. A levegő olyan forró volt és olyan orrfacsaró, hogy
a légzés szinte fájdalommal járt.
Egy katona odazuhant Pete lábához, és lehunyta a
szemét. Pete első reakciója az volt, hogy arrébb rúgja, de
aztán meglátta, hogy nem lélegzik. Mások is meghaltak, de
nem volt annyi hely, hogy a vagon padlójára essenek.
A vonat felgyorsult, és a fegyőrök kinyitották három
vagon ajtaját, hogy szellőzzenek. A foglyok próbáltak az
ajtók közelébe kerülni. Az egyiknek sikerült kiugrania és
egy kőhalmon ért földet. Nem mozdult többet.
A háromórás út alatt a vonat több kis városon is
áthaladt. A helybéliek a sínek mellett álltak, és ételt meg
vizesüvegeket dobtak a nyitott kocsikba. A vonatot
filippínók vezették, és ilyenkor lassítottak, hogy minél több
minden jusson el a foglyokhoz, akik megosztoztak az ételen
és vízen. Amikor a vonat végül megállt, a foglyok
kizúdultak a peronra. Akik életben maradtak, azt a
parancsot kapták, hogy vonszolják ki a halottakat a
kocsikból. A holttesteket úgy rakták halomba a sínek
mellett, akár a tűzifát. Rengeteg filippínó várta őket étellel
és itallal, de a japánok megfenyegették őket. A foglyokat egy
száz méterrel arrébb lévő mezőre terelték, ahol újabb
napkezelést kaptak. A föld olyan forró volt, hogy alig
lehetett hozzáérni.
Ekkor a katonák már tudták, az O’Donell-táborba
tartanak, ahol bizonyosan jobb körülmények várnak rájuk.
Amikor megkezdték a tizenkét kilométeres utat, már
nyilvánvaló volt: sokan nem fogják bírni. Pete arra
számított, hogy a gyengébbeket tömegesen lemészárolják,
de a japánok stratégiát változtattak, és megengedték az
erősebb foglyoknak, hogy segítsenek a társaiknak. De
kevesen voltak olyan erőben, hogy elegendő segítséget
nyújtsanak, és már az első kilométeren kezdtek kidőlni a
foglyok a sorból. A helyiek ekkor már sok hadifoglyot
láttak, és vizet meg mangót rejtettek el nekik az út mellett.
A japánok amit csak tudtak, félrerúgtak, de néha történtek
csodák. Pete talált egy csajka vizet, és meg is itta úgy, hogy
nem kapták rajta. Később úgy gondolta: egy ismeretlen
filippínó jóságának köszönheti az életét. Amikor az előtte
menetelő összeesett, megragadta a csontvázszerű testet, a
karját a vállára fonta, és azt mondta neki, hogy ha már
eddig eljutott, nem halhat meg, és a hátralévő tíz
kilométeren együtt botorkáltak végig.
Először egy domb tetejéről pillantották meg az O’Donell-
tábort. Hatalmas területen álló, sok-sok kilométernyi
csillogó szögesdróttal körbevett épületek sorakoztak
egymás mellett. Őrtornyok magasodtak baljóslatúan,
mindegyiken büszkén lengedezett a japán zászló.
Pete sosem felejtette el ezt a pillanatot. Nem kellett sok
időnek eltelnie, hogy arra jusson magában: ha tudta volna,
milyen borzalmak várnak rá az O’Donnell-táborban,
otthagyja a sort, és csak rohan, mint az őrült, amíg egy
golyó meg nem állítja.
 Huszonhetedik fejezet

A háború előtt az O’Donnell-tábor átmeneti állomáshelyül

szolgált a nagyjából húszezer főből álló Fülöp-szigeteki
hadseregnek. Különösebben komoly felújítási munkálatok
nélkül a japánok átalakították, és az O’Donnell lett a
legnagyobb hadifogolytáboruk. A kétszázötven hektárnyi
rizsföldet és bozótos területet nagy, négyzet alakú
táborokra osztották, amelyekben részben düledező vagy
csak félig kész barakkok, épületek sorakoztak egymás
mellett. Bataan eleste után körülbelül hatvanezer foglyot,
közöttük tízezer amerikait zsúfoltak be a lepusztult régi
erődbe. Víz alig volt, ahogy latrinából, gyógyszerből,
kórházi ágyból, tűzhelyből és élelmiszerből se sok.
Pete és a többi túlélő bebotorkált a keleti kapun,
miközben százával érkeztek foglyok máshonnan is, a
különböző szigetekről. Ropogós fehér inget viselő,
kezükben fütyköst lóbáló fegyőrök fogadták őket, akik a
jelek szerint azt az egyetlen feladatot kapták, hogy üssék,
verjék a fegyvertelen, legyőzött katonákat. Rögtön szerettek
volna mély benyomást gyakorolni a frissen érkezettekre,
ezért találomra ütlegelni kezdték az embereket, miközben
tört angolsággal üvöltözték a parancsokat, amelyeket senki
sem értett. Teljesen felesleges volt ezt tenniük. A foglyok
már elég erőszakot láttak, és minden erejük elszállt,
képtelenek voltak az ellenállásra. Kilökdösték őket a
gyakorlótérre, ahol tökéletes sorokba rendeződve kellett
vigyázzban állniuk. Főttek a napon, miközben újabb és
újabb foglyok érkeztek. Megint megmotozták őket, mintha
bármi lehetőségük lett volna arra, hogy útközben valami
értékes dolgot vegyenek magukhoz.
Egy óra elteltével mozgolódás támadt a parancsnoki
központul szolgáló épület előtt. Maga a nagy ember
masírozott ki, hogy üdvözölje őket. Röhejes egyenruhát
viselt, buggyos rövidnadrágot és térdig érő lovaglócsizmát.
Leginkább vicces tökfilkónak nézett ki, aki mindent önnön
fontossága teljes tudatában tesz.
Harsogva, bömbölve kezdett beszélni, a nyomorult
filippínó tolmács próbált lépést tartani vele. A parancsnok
először is azt közölte velük, hogy nem tiszteletre méltó
hadifoglyok, hanem gyáva rabok. Megadták magukat,
letették a fegyvert, és ez megbocsájthatatlan bűn. És mivel
gyávák, nem úgy fognak bánni velük, mint az igazi
katonákkal. Azt mondta, szívesen legyilkolná
mindannyiukat, de az igaz harcos kódexe szerint él, és az
igaz harcos könyörületet mutat. De ha a tábor bármelyik
szabályát megszegik, örömmel fogja kivégeztetni őket.
Aztán hosszú tirádába kezdett a fajról és politikáról, és
természetesen azt magyarázta, hogy a japánok
felsőbbrendűek, mert megnyerték a háborút, legyőzték az
amerikaiakat, örök ellenségüket, és így tovább. A tolmács
néha lemaradt, és nyilvánvalóan ki kellett találnia egyet s
mást, miközben a parancsnok várta, hogy remek mondatait
átültesse angolra.
A rettenetes állapotban lévő foglyok többsége alig figyelt
oda. A parancsnok fenyegetéseit hallva arra gondoltak,
vajon mit csinálhatnak még velük a japánok azonkívül,
hogy mondjuk, gyorsan lefejezik őket.
A parancsnok addig üvöltözött, amíg el nem fáradt,
aztán váratlanul sarkon fordult, és a talpnyalóival szorosan
a nyomában elmasírozott. A foglyok oszolj parancsot
kaptak, aztán két csoportra osztották őket: az egyik táborba
a filippínók, a másikba az amerikaiak kerültek.
A táborparancsnok Ned King vezérőrnagyot nevezte ki a
hadifoglyok parancsnokának, aki összegyűjtötte a katonáit
a második kapunál. Kezet rázott velük, üdvözölte őket,
majd azt mondta: – Egyet ne felejtsenek el: nem önök adták
meg magukat, hanem én. Én döntöttem a fegyverletételről.
Én adtam át magukat az ellenségnek. Én vagyok felelős
mindazért, ami történik. Enyém és csak az enyém a
felelősség. Csak azt kérem, hogy engedelmeskedjenek a
japánok parancsainak, ne provokáljuk őket még jobban.
Az újonnan érkezettek az elöljáróikhoz kerültek, akik
tájékoztatták őket, ismertették velük a szabályokat. A
Huszonhatodik Lovassági Ezred katonái szétszóródtak, nem
sikerült egykönnyen megállapítani, ki volt az utolsó
parancsnok. Pete a Harmincegyedik Lövészezredhez került,
és új otthonába vitték: egy négy és fél méter széles, hat
méter hosszú düledező épületbe, amelynek a bambuszteteje
úgy nézett ki, mintha a felét letépte volna egy vihar. A
katonákra zuhogott az eső, sütött a nap. Nem álltak benne
pricscsek, de még gyékényfonatok sem voltak a földön, csak
rattannal összekötött bambuszrudakból kialakított két
polcszerű szerkezet. A harminc katona bambusznádon
aludt. A legtöbbnek nem volt takarója. Amikor Pete
megkérdezett egy őrmestert, mi van, amikor esik, azt a
választ kapta, hogy a katonák a bambuszrudak alá bújnak.
Az O’Donnell-táborban csak egyetlenegy artézi kútnak
működött a szivattyúja. Egy másfél centi átmérőjű csövön
pumpálta a vizet mindkét táborba. A szivattyú nagyjából
megbízhatóan tette a dolgát, de a benzinmotorja gyakran
lefulladt. És mivel üzemanyagból mindig hiány volt, a
japánok gyakran spóroltak vele, és hagyták, hogy a tartály
kiszáradjon.
Pete, ahogy mindenki más, rettenetesen szeretett volna
vízhez jutni, és végül megtalálta a vízre várakozók hosszú
sorát: törődött, elgyötört katonák gyülekezetét. Amikor
elindult, hogy megkeresse a sor végét, több száz férfi
mellett ment el, mindannyian szenvtelenül, leverten néztek
a világba. Senki sem beszélt az időtlen időkig tartó
várakozás közben. Alig mozdult a sor. Pete-nek hét órájába
került, hogy megtöltse a kulacsát.
Amikor sötétedni kezdett, felsorakoztatták a foglyokat,
majd utasították őket, hogy üljenek le. Vacsorát kaptak: egy
kanálnyi rizst. Húst, kenyeret, gyümölcsöt nem. Evés után
visszaszállingóztak a barakkokba, amelyekben nem volt
világítás. Nem maradt más hátra, mint szembenézni az
éjszakai kihívással. Pete nem tudott kényelmesen
elhelyezkedni a bambuszrudakon, és végül talált egy kupac
gazt az egyik sarokban, összegömbölyödve rákuporodott.
A szája kiszáradt, szinte sóvárgott egy korty víz után. Az
éhezés is szörnyű szenvedést okozott, de a szomjúság
megőrjítette az embereket. Alig volt víz ivásra, főzésre és a
kórház működtetésére, másra egy csepp sem. Pete bőre,
mivel már jó ideje nem látott se szappant, se vizet,
kivörösödött és retkes volt. Hetek óta nem fürdött, a
fegyverletétel óta nem borotválkozott. Egyenruhája
mocskos rongyokban lógott rajta, és esélye sem volt
megtisztítani. Egyetlen alsónadrágját már napokkal
korábban eldobta. Nem emlékezett rá, mikor mosott
utoljára fogat, és a rossz ételtől sajgott még az ínye is. Olyan
szagot árasztott magából, mint egy kanális, és ezt onnan
tudta, hogy minden fogoly bűzlött.
Az első éjszaka mennydörgés ébresztette Pete-et és a
társait a barakkban. Vihar vonult át felettük. Amikor
eleredt az eső, több ezer ember tántorgott ki az épületekből
és nézett fel az égre. Nyitott szájjal, kitárt karral álltak,
miközben zúdultak rájuk a hűvös esőcseppek. Finom és
nagyon értékes volt a víz, de sehogyan se lehetett
összegyűjteni. Sokáig zuhogott, és az eső sáros árkokat vájt
a gyalogjárókba, de a foglyok végig ott kint álltak a vihar
alatt, élvezték a vizet, élvezték, hogy megtisztulnak.
Hajnalban Pete elindult a sárban a kórház felé. Azt
hallotta, tanácsos korán odaérni. Nyomorult, borzalmas egy
hely volt, tele haldokló, meztelen emberekkel; sokan a
földön feküdtek a saját piszkukban, és segítségre vártak.
Egy orvos megnézte a vágást Pete fején, és azt mondta,
valószínűleg tud segíteni. Szerencsére a seb nem
fertőződött el. Az orvos egy elektromos hajvágó géppel
lenyírta őt kopaszra, és még a szakállát is leszedte, ha már
egyszer belekezdett. Üdítő hatással volt Pete-re:
könnyebbnek érezte magát, és már nem volt annyira
melege. Az orvos érzéstelenítővel nem tudott szolgálni, és ő
összeszorított foggal tűrte, hogy hat öltéssel összevarrja a
sebet. Az orvos örömmel vette, hogy van egy olyan betege,
akit tud kezelni. Miközben végezte a dolgát, elmondta, hogy
a többiekért alig tud tenni valamit. Antibiotikumot adott
Pete-nek, és minden jót kívánt. Pete köszönetet mondott, és
gyorsan visszament a barakkba, arra számítva, hogy enni
kapnak.
Rizs volt reggelire, ebédre és vacsorára. Piszkos, gyakran
zsizsikes rizs, de ez egyáltalán nem számított, mert aki
éhezik, az mindent megeszik. A rizst megfőzték, és a lehető
legszűkebben mérték. Néha parányi húsdarabkák is
feltűntek benne, de olyan kicsi adagokat kaptak, hogy
jóformán nem is lehetett érezni az ízét. Előfordult, hogy a
szakácsok főtt zöldségeket is tettek a rizsbe, de azoknak
meg nem volt semmi ízük. Gyümölcsöt sosem kaptak.
Étkezések között fűvel és falevelekkel csillapították az
éhségüket, és hamarosan teljesen eltűnt a növényzet a
táborból. Amikor nem volt semmit enni, az egykedvű
foglyok behúzódtak az árnyékba, már ha találtak árnyas
területet, és ételekről beszélgettek.
Az éhhalál fenyegette a foglyokat. Átlagosan napi
ezerötszáz kalóriát kaptak, körülbelül a felét annak,
amennyire szükségük lett volna. Ha ehhez hozzátesszük,
hogy a legtöbben már négy hónapja éheztek Bataanon, az
O’Donnell-tábor étrendje halálos volt, méghozzá
szándékosan.
Nem csak vízből, de élelmiszerből is volt bőven a Fülöp-
szigeteken.
A betegségek csak még súlyosabbá váltak attól, hogy
nem kaptak rendesen enni. Mindenki szenvedett valamitől:
malária, dengue-láz, skorbut, beriberi, sárgaság, diftéria,
tüdőgyulladás, vérhas vagy ezeknek valamilyen
kombinációja. Érkezéskor a foglyok fele már vérhassal
kínlódott. A tisztek csapatokat szerveztek latrinaásásra, de
a latrinák hamar megteltek, a tartalmuk kiömlött. A súlyos
hasmenéstől sokan úgy legyengültek, hogy járni sem
tudtak, és maguk alá piszkítottak ott, ahol feküdtek.
Néhányan belehaltak a betegségbe. Gyógyszer nem volt, az
étel siralmas, érthető, hogy a vérhas járványként kezdett
terjedni. Az egész tábor úgy bűzlött, mint egy hatalmas
szennycsatorna. Karácsony óta Pete kétszer is kínlódott
enyhe vérhassal, de sikerült gyógyszert szereznie az
orvosoktól. Az O’Donnell-táborban töltött második napon
egyszer csak elfogyott a levegője, és a szokásosnál is
kimerültebbnek érezte magát. Megérkeztek tehát a
figyelmeztető jelek, és a társaihoz hasonlóan eltöltött
néhány órát azzal, hogy megpróbálta megállapítani, mi
lehet a baja. Amikor görcsölni kezdett a gyomra, vérhasra
gyanakodott. És amikor először volt véres hasmenése, már
biztos volt benne. És azt is tudta, hogy az első néhány nap
lesz a legkeményebb.
Új haverja Clay Wampler lett, a coloradói cowboy, aki
géppuskás lövészként szolgált a Harmincegyeseknél. Clay
örömmel fogadta új és nyomorúságos otthonában Pete-et,
aki mellé került a barakkban. Clay segítségével Pete elment
a kórházba gyógyszerért, de már semmi sem maradt a
táborban. Clay kötelességtudón ápolta, és azzal viccelődött,
hogy szívesen csinálja, mert majd ugyanilyen gondoskodást
és figyelmet kér, amikor őt támadja le az a rohadt betegség.
A harmadik napon Pete némileg megkönnyebbülten
nyugtázta, hogy a rohamok már nem olyan súlyosak. A
vérhas sokakat elvitt. Mások meg egy hétig szenvedtek a
görcsöktől és a vérhastól, aztán lerázták magukról a
betegséget.
Azon az éjszakán csuromvizesen és dideregve riadt fel.
Elég maláriás katonát látott már ahhoz, hogy felismerje a
tüneteket.

A Huszonhatodik Lovassági Ezred megmaradt katonái az

északkeleti táborba kerültek, a lehető legmesszebb Pete-től.
Amikor az ezred visszavonult a Bataan-félszigetre, még
egyben volt, negyvenegy amerikai tiszttel és körülbelül
négyszáz filippínó felderítővel. De már az ostrom elején
bebizonyosodott, hogy a lovasságnak nem sok hasznát
veszik a félsziget áthatolhatatlan őserdeiben, és hamarosan
máshol volt szükség a lovakra, amikor az éhség lett az
ellenség. Április kilencedikén, a fegyverletétel napján a
huszonhatosok elvesztették tizennégy tisztjüket és csaknem
kétszáz filippínót. Az O’Donnell-táborban harminchat
amerikai volt együtt, köztük Sal és Ewing is. A hat eltűntet
halottnak hitték, Pete Banninget is. Néhány katonát nem
ejtettek foglyul, és még mindig szabadon voltak, így Edwin
Ramsey hadnagy is, aki az utolsó lovasrohamot vezette
Morongnál. Ramsey a hegyekbe tartott, hogy
gerillahadsereget szervezzen.
A Huszonhatodik Lovassági Ezred parancsnoka Robert
Trumpett őrnagy volt, egy West Pointon végzett marylandi
katonatiszt. Két nappal Pete előtt érkezett az O’Donnell-
táborba, és azzal volt elfoglalva, hogy túlélőegységbe
szervezze az embereit. Mint mindenki más, ezek a katonák
is éheztek, kiszáradtak, kimerültek, megsebesültek, és
betegségektől szenvedtek, főleg dengue-láztól és maláriától.
Túlélték a halálmenetet, de gyorsan rájöttek, hogy az
O’Donell-tábort is túl kell élniük. Trumpett listát készített
arról a hat emberről, akik vagy akció közben, vagy a
menetelés közben haltak meg, és sikerült eljuttatnia a listát
Ned King vezérőrnagy szárnysegédjének. A vezérőrnagy
minden parancsnoktól ezt kérte, hogy értesíteni tudják
otthon a családokat.
A hatból négyen akció közben estek el, kettőt el is
temettek. A lista szerint Pete és egy másik hadnagy a
halálmenetben halt meg, a holttestüket nem találták meg.
King vezérőrnagy azt kérte a parancsnoktól, hogy
juttassa el a holtak és a fogságba esettek nevét a Manilában,
házi őrizetben működő adminisztratív parancsnoksághoz.
A parancsnok először nemet mondott, de aztán
meggondolta magát, amikor a japán feljebbvalójától kapott
parancsot. A japánok büszkék voltak arra, hogy sok az
amerikai áldozat, és azt akarták, hogy az egész világ tudja.

A kórház néhány cölöpökön álló, rozoga

bambuszkunyhóból állt. Öt kórterem működött, öt hosszú
építmény, amelyekben se ágyak, se lepedő, se pokróc nem
volt. A betegek közvetlenül egymás mellett feküdtek a
földön, sokan borzalmas fájdalmak között, mások
kómában, megint mások holtan. Egyszerre kétszáz betegről
tudtak biztonsággal gondoskodni. De tavasz végére már
több mint nyolcszáz ember feküdt a földön és várt a
gyógyszerekre, amelyek nem érkeztek meg. Nem lehetett
kérdéses, hogy a betegek többsége meg fog halni.
Nem sokkal azután, hogy a bataani hadifoglyok kezdték
elárasztani az O’Donell-tábort, a kórház inkább
halottasházként működött, és nem egy olyan helyként, ahol
gyógyítják az embereket. Az orvosok és az egészségügyi
katonák, akik majd’ mind maguk is különféle betegségekkel
küszködtek, valójában nem tudtak gyógyszerekkel
szolgálni. Még az olyan alapvető orvosságokból is hiány
volt, mint a malária gyógyítására szolgáló kinin vagy a
skorbutot kezelő C-vitamin. Az egészségügyi ellátmány
nagy részét – géz, ragasztószalag, fertőtlenítő, aszpirin – az
orvosok csempészték be a többi kórházból. A japánok
jóformán semmit sem biztosítottak.
A személyzet arra kényszerült, hogy maga
gondoskodjon a gyógyszerekről, és azoknak adja, akik
valószínűsíthetően életben maradnak. A súlyos betegek
gyógyszerezése lényegében pocsékolás volt. Mivel az
ellátmány egyre csak apadt, az orvosok csináltak egy
egyszerű lottórendszert, hogy eldöntsék, ki a nyerő.
Clay újra elvonszolta Pete-et a kórházba, és végül
sikerült sarokba szorítania egy orvost. Elmondta neki, hogy
a barátját nemcsak vérhas, hanem malária is kínozza, és
nagyon gyorsan fogy az ereje. Az orvos azt felelte, hogy
nagyon sajnálja, de nem tud segíteni. Clay azt hallotta – és a
szóbeszédek bizony gyorsan terjedtek, mert a katonáknak
nem sok dolguk volt –, hogy működik a gyógyszerek
feketepiaca. Erről kérdezte az orvost, aki azt állította, hogy
nem tud semmit. De amikor elindultak, odasúgta Claynek: –
A négyes kórterem mögött.
A négyes kórterem mögött, egy árnyas fa alatt ült egy
kövérkés amerikai, a kezében egy pakli kártyával.
Összetákolt asztal állt előtte, és valami olyan kártyajátékot
játszott, amihez elég volt egy játékos. Az a tény, hogy jó
húsban volt, világosan bizonyította, hogy ő irányítja a
rendszert. A fegyverletétel után Clay látott néhány egészen
jó súlyban lévő amerikai hadifoglyot. Többnyire idősebbek
voltak, és valamelyik hadtápalegységnél szolgáltak. Amikor
menetelni kényszerültek, sokan közülük hamar kidőltek.
 Ez a fickó nem menetelt sehová. És nem is sok étkezést
hagyott ki. Erős testfelépítésű volt, válla széles, karja izmos,
nyaka, mint egy bikáé. És az arcán gúnyos mosoly ült, amit
Clay első pillantásra visszataszítónak talált. Osztott
magának néhány lapot, aztán felnézett Clay-re. – Kellene
valami? – kérdezte.
Clay elengedte Pete-et, aki meg tudott állni a lábán, és
felmérte a helyzetet. Nem tetszett neki. Felbőszítette.
– A barátomnak kininre és paregoricra van szüksége –
mondta. – Azt hallottam valakitől, neked van.
Az asztalon, a kártyapakli mellett állt négy kicsi
gyógyszeres üveg. – Van még néhány pirulám – felelte a
feketeárus az üvegekre nézve. – Darabja egy dollár.
Clay azt kiabálta: „A jó édes kurva anyádat!”, aztán
figyelmeztetés nélkül támadásba lendült. Felrúgta az
asztalt, repültek az üvegek meg a kártya. A férfi felpattant,
és jobb kézzel ütött, de Clay megroggyantotta a térdét, hogy
elkerülje az ütést, aztán bevitt egy jobb horgot, pontosan a
fickó heréjére. Az felüvöltött, aztán a földre zuhant. Clay az
arcába rúgott többször is, aztán térdre esve püfölni kezdte
vak dühvel, ami legyűrte a kimerültséget, az éhséget, a
kiszáradást, mindent, ami éppen gyötörte Clayt. Mindent
elfelejtett, mert végre, hosszú napok után visszaüthet,
megölheti az ellenséget, nem kell tűrnie tovább, bosszút
állhat. Miután tíz vagy tizenöt ütést mért a másik arcára,
lassan felállt, és azt mondta: – Te rohadt féreg! A haldokló
katonákon szeded meg magad. Te még a szemét japánoknál
is aljasabb vagy.
A férfiban még maradt erő. Sikerült valahogy
négykézlábra állnia. Aligha lehetett kétséges, hogy az
ágyéka jobban fáj, mint a véres arca. Felemelkedett, de
nagyon bizonytalanul állt a lábán. Körbepillantott, és látta,
hogy kisebb tömeg gyűlt össze. Nincs jobb mulatság egy
ökölpárbajnál, legfőképpen azért, mert kevés olyan fogoly
volt, akiben lett volna annyi erő, hogy verekedni kezdjen.
Ömlött a vér az orrából, a szájából, a szeme feletti
vágásból, és jobban tette volna, ha a földön marad. A sajgó
heréi miatt sántikálva tett egy lépést Clay felé, és azt
morogta: – Te rohadék.
Alig hagyta el az utolsó hang a száját, amikor egy ököl
csapódott bele olyan sebességgel, hogy szinte látni sem
lehetett. Claynek egy tökéletes bal-jobb kombinációval
sikerült még több vért fakasztania. Az ellenfele nem nagyon
tudott bokszolni, és cowboyjal még sosem volt dolga. Clay
ugrándozott körülötte, és közben hatalmasakat ütött, azt
képzelve, hogy egy japcsit gyepál. A feketeárus kapott egy
jobbegyenest, és megint megtántorodott, aztán rázuhant az
asztalnak használt deszkalapra, amit Clay felkapott, és még
mindig elborult aggyal ütni kezdte vele tehetetlen
ellenfelét. A férfi koponyájának csapódó deszka hangja
émelyítő volt, de Clay nem tudta abbahagyni. Oly sok halált
látott, hogy az életnek már semmi értéke nem volt számára,
és ki a francot érdekel, ha megöl egy embert, akit a
japánoknál is aljasabbnak tart?
Megjelent egy fegyőr a kezében bajonettes puskával, és
finoman Clay hátára csapott. Clay abbahagyta az ütlegelést,
a fegyőrre nézett és felállt. Kapkodva szedte a levegőt, és
hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.
A fegyőr elmosolyodott. – Nem abbahagyni. Még
verekszik.
Clay az ellenfele véres arcába nézett, aztán Pete-re, aki
egy fa alatt állt és a fejét rázta. Clay ezután a sovány
katonák felé fordult, akik azért jöttek, hogy a bunyót
nézzék.
– Nem – mondta a japánnak. – Végeztem.
A fegyőr felemelte a bajonettet, megbökte vele Clay
mellét, a földön fekvő feketeárus felé biccentett. – Megölni –
mondta.
 Clay nem törődött a bajonettel. – Nem – felelte. – Ti öltök.
Hátralépett, biztosra véve, hogy a fegyőr nekiesik és
felkoncolja, de a férfi leengedte a fegyverét. Rámeredt
Clayre, aki odament a fához, Pete-ért. A tömeg lassan
oszolni kezdett, a feketeárus magához tért, megmozdult.
Mint hamarosan kiderült, Pete-nek lett egy új barátja.
Egy órával később a barakk mögé húzódtak a nap elől.
Odabent már olyan bűz ülte meg a levegőt, hogy ha
tehették, kint maradtak. Pete egy fa alatt ült, a közelében
Clay. Beszélgettek a többiekkel, morzsolgatták az időt,
amikor is megjelent ugyanaz a fegyőr. Clayhez szólt, aki
felállt, meghajtotta a fejét, és szembenézett vele, arra
számítva, hogy rossz dolgok fognak történni. De nem – a
fegyőr előhúzott a zsebéből egy kis orvosságosüveget,
odaadta Claynek, és Pete felé biccentve azt mondta: – A
barátnak. – Aztán tökéletes hátraarcot csinált és
elmasírozott.
Kinin volt az üvegben, megmentette Pete és még néhány
katona életét a barakkban.
 Huszonnyolcadik fejezet

Szokásához híven Nineva a tűzhelyen hagyta a kész

vacsorát, aztán átsétált a házába. Liza a szobája ablakából
figyelte az asszonyt, és megint csak örömmel nyugtázta,
hogy elment, a család maga lehet. Az elmúlt kilenc év alatt,
Liza érkezése óta a két asszony megtanult egymás mellett
élni, gyakran szó szerint egymás mellett, mint például
akkor, amikor gyümölcsöt és zöldséget raktak el, és közben
a gyerekekről beszélgettek. Miután Pete elment, jobban
támaszkodtak egymásra, és megpróbáltak erősebbnek
tűnni, mint a másik. A gyerekek előtt nyugodtan
viselkedtek, és csak azt mondták nagy határozottsággal,
hogy a szövetségesek megnyerik a háborút, és Pete
hamarosan hazajön. Mindkét asszony rengeteget sírt, de
csak egyedül.
Május tizenkilencedikén, kedden a család éppen
vacsorázott, és a nyári programokról folyt a szó. Másnap
kezdődött az iskolai szünet, Joel és Stella alig várta a három
hónapos nyári vakációt. Joel tizenhat éves múlt, már csak
két éve volt az iskolából. Stella betöltötte a tizenötöt, ősszel
a második évet kezdi meg a gimnáziumban. Szerettek volna
utazni egy kicsit, esetleg New Orleansba vagy Floridába, de
nem lehetett pontos terveket készíteni. Már négy hónapja
nem kaptak semmi hírt az apjukról, és ez a bizonytalanság
uralta az életüket.
Mack ugatni kezdett a háza előtt, reflektor fénye söpört
végig a konyhán. Egy autó állt meg a ház előtt. Mivel nem
vártak senkit, félelem volt a szemükben, amikor egymásra
néztek. Liza felpattant. – Jött valaki – mondta. – Megnézem,
ki az.
Két egyenruhás katona állt az ajtóban. Egy pillanattal
később már helyet foglaltak a nappaliban, szemben a
kanapén ülő családdal. Liza a két gyerek között ült, és a
kezüket fogta. Stella már sírt.
Malone százados így szólt komoran: – Attól tartok, hogy
rossz hírt kell közölnöm, sajnálom. Banning hadnagy
eltűnt, és feltehetőleg halott. Nem tudjuk biztosan, hogy
meghalt, mert az egysége nem találta meg a holttestét. De az
adott körülmények között a bajtársainak alapos okuk volt
azt hinni, hogy meghalt. Nagyon sajnálom.
Stella az anyja ölébe hajtotta a fejét. Liza magához
szorította mindkét gyerekét. Egymásba kapaszkodva
zokogtak, kapkodva szedték a levegőt, és a két tiszt a földet
bámulta. Nem ők kérték a feladatot, parancsot kaptak, és
majdnem mindennap ilyen látogatásokat kellett tenniük
szerte Mississippi államban.
Liza összeszorított foggal kérdezte: – Mit jelent az
pontosan, hogy feltehetőleg halott?
– Azt jelenti, hogy nem találták meg a holttestét – felelte
Malone százados.
– Tehát akkor van rá esély, hogy életben van? – kérdezte
Joel az arcát törülgetve.
– Igen, van rá esély, de figyelmeztetem önöket: az adott
körülmények között a Banning hadnaggyal szolgáló
katonáknak alapos okuk volt azt hinni, hogy meghalt.
– El tudja mondani, mi történt? – kérdezte Liza.
– Néhány részletet ismerünk, de sokat nem, és nem
tudom, mennyire pontosak a tények, asszonyom. Banning
hadnagy akkor esett fogságba, amikor a szövetséges erők
megadták magukat a japánoknak a Fülöp-szigeteken. Ez a
múlt hónapban történt, április kilencedikén és tizedikén. A
foglyokat útnak indították egy hadifogolytáborba, Banning
hadnagy a menetben sérült meg, és hátrahagyták, ahogy
sok más katonát is. Később megölték őket a japánok. Abban
a pillanatban nem számított, hogyan halt meg.
A sokk elhomályosította a részleteket. A szörnyű igazság
az, hogy Pete Banning nincs többé, és már sohasem fogják
látni őt. Férj, apa, családfő, testvér, barát, főnök, szomszéd
és tekintélyes polgár. Nagyon sokan fognak osztozni a
fájdalmukban. Hosszú ideig sírtak, és a tisztek, amikor már
nem tudtak mit mondani, felálltak, ismét részvétet
nyilvánítottak, és kimentek a házból.
Liza semmi mást sem szeretett volna jobban, mint
bemenni a szobájába, magára zárni az ajtót, bebújni a
takaró alá és álomba sírni magát. De ez gyengeség volna,
ilyen opció nem létezett. Van két gyönyörű gyereke,
akiknek most nagyobb szükségük van rá, mint valaha, és
ugyan hatalmas erő kellett ahhoz, hogy ne omoljon össze
zokogva, kihúzta magát, és megtette az első lépést.
– Joel, ülj be a kisteherautóba, és menj Florry házába.
Hozd ide a nénikédet. Útközben állj meg, mondd meg
Ninevának, mi van. Szólj Jupe-nak, hogy üljön lóra, és vigye
el a hírt a négereknek.
A hír gyorsan terjedt, és egy órán belül az út felőli udvar
megtelt kocsikkal és kisteherautókkal. Liza szívesebben
töltötte volna az első estét csöndes gyásszal a gyerekei és
Florry társaságában, de nem így mennek a dolgok Délen.
Dexter és Jackie Bell az elsők között érkezett, és néhány
percet egyedül töltöttek Banningékkel. Dexter felolvasott a
Bibliából, és elmondott egy imát. Liza kijelentette, a család
még nem áll készen arra, hogy fogadja a jószándékú
gyászolókat. Bementek Liza hálószobájába, Dexter pedig
csöndben megkérte az embereket, hogy jöjjenek vissza
később. Tízkor még mindig érkeztek.
Csak erről beszélt mindenki Clantonban. Reggel
nyolckor Dexter Bell kinyitotta a metodista templom
szentélyét, hogy bejöhessenek imádkozni azok, akik
ismerték Pete-et. Miután híre kélt a tragédiának, eleinte
nagyon sok szó esett arról, hogy eltűnt, és hivatalosan még
nem halott. Van tehát remény, és ez arra ösztönözte a
barátokat és ismerősöket, hogy sokat és hosszan
imádkozzanak.
Valamivel később, még a délelőtt folyamán Dexter és
Jackie visszatért a Banning-házba, hogy eltöltsenek egy kis
időt Lizával és a gyerekekkel, akik még mindig nem voltak
olyan hangulatban, hogy köszöntsék a tömeget. A lelkész
finoman ösztökélte a népeket, hogy menjenek el, akik végül
engedelmeskedtek. Tortát, ragut, pástétomot hoztak
magukkal, töméntelen mennyiségű ételt, amit senki sem fog
megenni, de a hagyományokat követni kell. Miután
váltottak halkan néhány szót Dexterrel, és megértették,
hogy nem fogják megölelni Lizát és együtt sírni vele,
csöndben kimentek a házból, beültek a kocsijukba és
elmentek.
Liza úgy döntött, nem lesz megemlékező szertartás.
Lehetséges, hogy a férje még él, ő és a gyerekek most csak
erre gondolnak, és nem foglalkoznak a rossz hírrel. Vagy
legalábbis megpróbálnak nem foglalkozni vele. Eltelt
néhány nap, és Liza találkozott a közeli barátokkal, ahogy
Stella és Joel is. A sokk enyhült valamelyest, de a zsibbasztó
fájdalom nem enyhült.
A kialakult szokásokhoz ragaszkodtak, hogy tudjanak
normálisan élni. A család mindennap együtt reggelizett és
vacsorázott, gyakran úgy, hogy Nineva is odaült hozzájuk,
ami újdonságnak számított. Dexter Bell hétközben minden
reggel tíz körül eljött egy rövid időre. Felolvasott a
Bibliából, mondott néhány vigasztaló szót, és együtt
imádkoztak. Néha Jackie is a férjével tartott, de Dexter
többnyire egyedül jött.
 Két héttel a hír érkezése után Florry elvitte Joelt és
Stellát Memphisbe egy hosszú hétvégére. Liza ragaszkodott
hozzá, hogy elutazzanak, hogy egy időre kiszakadjanak az
otthoni komor légkörből, és érezzék kicsit jól magukat.
Florrynak volt néhány csudabogár barátja Memphisben,
akik bárkit meg tudtak nevettetni. Joel szállodai szobája
egészen közel volt ahhoz a szobához, ahol egykor
megfogant, bár erről semmit sem tudott.
Dexter Bell akkor is megjelent minden reggel, amikor a
gyerekek távol voltak. A nappaliban ültek Lizával, és
halkan beszélgettek. A konyhából Nineva feszülten figyelte
minden szavukat.

A feketepiacon beszerzett paregoric segített, és a vérhas

harmadik támadása enyhébb volt, de nem múlt el Pete
betegsége. A malária is változatlanul kínozta. Elviselte a
tüneteket, de néha a hidegrázástól és a láztól úgy
szenvedett, hogy lefeküdt a porba, és a feje búbjától a
lábujjáig reszketett. Hallucinált, és néha azt hitte, otthon
van.
Clayjel a barakk árnyékába húzódva ültek, és nézték,
ahogy a holttesteket hurcolják az út túloldalán álló
temetőbe. Április végére huszonöt amerikai halt meg
naponta. Májusra ez a szám ötvenre emelkedett, júniusra
pedig százra.
A halál jelen volt mindenhol. Az élők a halálon
gondolkodtak, mert állandóan egymásra hányt holttesteket
láttak. A halálon gondolkodtak, mert ők is szembenéztek
vele. Mindennap egy kicsivel még jobban éheztek, és
közelebb kerültek ahhoz, hogy elájuljanak, és soha többé ne
keljenek fel. Megfékezhetetlenül tomboltak a betegségek, és
elkerülhetetlennek tűnt, hogy egyszer jön valami új
nyavalya, és szörnyűséges halált hoz magával.
Pete végignézte, ahogy sok katona feladja, és meghal. És
nemegyszer maga is erős kísértést érzett. Mindannyiuk
élete egy hajszálon függött, és csak azok maradhattak
életben, akikben vasakarat munkálkodott. Feladni nem járt
fájdalommal, de élni azt jelentette, hogy reggel fel kell kelni,
és el kell kezdeni a következő napot a pokolban. Voltak,
akik eltökélten belekapaszkodtak minden vékonyka
reményszálba, és azt mondták, bármit csinál velük az
ellenség, túl fogják élni; másokat meg annyira elgyötört a
szenvedés, hogy lehunyták a szemüket.
Pete úgy tudott életben maradni, hogy a feleségére és a
gyerekeire gondolt, a gazdaságra, a család hosszú és színes
Ford megyei történetére. Felidézte magában a történeteket,
amelyeket még kisfiú korában hallott régi háborúkról,
csatákról, viszályokról; izgalmas mesék mind, amelyek
nemzedékről nemzedékre szálltak. Lizára gondolt és azokra
a csodálatos napokra a Peabodyban, amikor együtt töltötték
az éjszakákat, vagyis olyasmit tettek, ami a húszas években
eszébe sem jutott volna egy tiszteletre méltó párnak. A
felesége testére gondolt, mindig perzselő vágyára.
Visszaemlékezett a közös vadászatokra és horgászásokra
Joellel; egy-egy alkalommal szarvast, vadpulykát, nyulat,
dévérkeszeget meg sügért vittek haza, aztán a pajtában
megtisztították a zsákmányt, majd odaadták Ninevának,
hogy készítse el vacsorára. Stellára gondolt, a kislányra, aki
pizsamában, a kanapén összegömbölyödve hallgatta, ahogy
az apja mesél neki, és közben csak úgy csillogott az a
gyönyörű szeme. Arra vágyott, hogy megérinthesse puha,
meleg bőrét. Ott akart lenni a gyerekei mellett, amikor
diplomát szereznek és megházasodnak.
Pete eldöntötte: nem fog éhen halni, és betegség sem
fogja megölni. Kemény vidéki srác, West Point-i katona,
lovassági tiszt, és gyönyörű család várja otthon. Lehet, hogy
szerencsés, és az átlagnál erősebb fizikailag, és idegileg is
stabilabb. Az biztos, hogy a keményebbek közé tartozott,
vagy legalábbis ezt mondogatta magának. Segíteni szeretett
volna a gyengébbeknek, de semmit sem tehetett értük.
Haldokoltak körülötte a katonák, és saját magára kellett
vigyáznia.
Ahogy a táborban romlottak az állapotok, a katonák
egyre többet beszéltek a szökésről. A foglyoknál az persze
normális dolognak számít, hogy megpróbálnak megszökni,
de jelen állapotukban ez szinte lehetetlennek tűnt. Annyira
legyengültek, hogy nem tudtak volna sokáig futni, és
japánok voltak körülöttük mindenhol. Kijutni még könnyű
lett volna a munkabrigádokkal, de az őserdőben nem
boldogultak volna.
A japánok, hogy elnyomják a vágyat a foglyokban,
bevezettek néhány szabályt, amelyeket könnyű volt
megérteni, ám az alkalmazásuk brutálisan kegyetlen volt.
Ha a fogoly megszökik és elkapják, addig korbácsolják,
amíg el nem vérzik. A szabályok működését a japánok úgy
demonstrálták, hogy egy délután a parancsnoki épület elé
tereltek több ezer hadifoglyot egy bemutatóra.
Öt amerikai megpróbált megszökni, de elfogták őket.
Meztelenre vetkőztették őket, a kezüket összekötözték a
fejük felett, és a kötelet egy magasban húzódó korláthoz
erősítették, a foglyok lába alig érte a földet. Először úgy
tűnt, felakasztják őket. Mind az öten rettenetesen
lesoványodtak, kilátszottak a bordáik. Egy japán tiszt
kezében korbáccsal odamasírozott a foglyokhoz, és egy
tolmács segítségével elmagyarázta, mi fog történni, bár
aligha lehetett kétséges. Mesteri módon bánt a korbáccsal,
és amikor először megütötte az első katona hátát, a férfi
felüvöltött. A korbács minden alkalommal hatalmasat
csattant, a fogoly háta és fara pillanatokon belül csupa vér
lett. Amikor úgy tűnt, már eszméletlen, a tiszt tett egy lépést
arrébb, a második fogolyhoz. A korbácsolás fél óráig tartott
a forró nap alatt. Amikor mind az öt fogoly vérben úszott,
előlépett a parancsnok, és bejelentett egy új szabályt: ha a
fogoly megszökik, tíz társát korbácsolják meg, majd ott
hagyják a napon.
Mondani is felesleges, hogy a bemutató sok fogolynak
elvette a kedvét a jó ideje tartó tervezgetéstől.

Clay talált egy filippínó felderítőt, aki teherautó-sofőrként

dolgozott, és élelmiszer-feketepiacot működtetett az
O’Donell-tábor amerikai részében. Méltányos áron adta a
portékáit, és lazac-, szardínia- és tonhalkonzervet kínált
meg mogyoróvajat, gyümölcsöt és aprósüteményt.
Pete és Clay döntést hoztak. Kiveszik a pénzt Pete
kulacsának vászonborítása alól, vásárolnak annyi ételt,
amennyit tudnak, megosztják egymás között, de másnak
nem adnak, és megpróbálnak életben maradni. Tudták jól,
nem lesz könnyű elrejteni és megenni a feketepiacon
vásárolt ételt. Mindenki majd’ megpusztult az éhségtől, és
feszülten figyelte a többieket. Rosszul érezték magukat
attól, hogy minden ételt megtartanak maguknak, de az
biztos, hogy nem tudták volna etetni az O’Donell-tábor
hatvanezer éhes lakóját. Clay az első alkalommal egy
lazackonzervet, négy narancsot és két kókuszos süteményt
szerzett, és másfél dollárért olyan lakomát csaptak, akár a
királyok.
Azt tervezték, hogy kihúzzák a pénzzel, amíg lehet, és
amikor majd elfogy, kitalálnak valami mást. A plusz ételtől
Pete új erőre kapott, és járni kezdte a tábort, hogy
megtalálja régi barátait a Huszonhatodik Lovassági
Ezredből.

A japánok ritkán mentek be a táborba, és nem nagyon

érdekelte őket, mi történik ott. Tudták, hogy a foglyok
embertelen körülmények között tengődnek, és egyre
rosszabb állapotban vannak, de hacsak lehetett, tudomást
sem vettek róluk. Amíg be vannak zárva, és ha arra kapnak
parancsot, dolgoznak, nem foglalkoztak velük.
De azt mégsem tehették meg, hogy nem vesznek
tudomást a halmokban álló holttestekről. A parancsnok
elrendelte, hogy égessék el a testeket, de King vezérőrnagy
tiszteletteljesebb temetésért könyörgött neki. Lehet, hogy a
japánok hisznek a hamvasztásban, az amerikaiak nem.
Amikor naponta már száz amerikai halt meg, King
vezérőrnagy megszervezte a temetési szertartásokat.
Sírásók csapatai váltogatták egymást a lapátoknál, más
csapatok meg odahurcolták a holttesteket. A legtöbb a
kórházból érkezett, de az egész tábor területén mindenfelé
feküdtek oszlásnak indult tetemek.
Pete és Clay megtanulta, hogy azok, akik elfoglalják
magukat, tovább élnek, mint azok, akik egész nap kábán
ülnek a földön, így aztán önként jelentkeztek sírásónak.
Reggeli után eljöttek a barakkból, és átmentek a tábor
melletti amerikai temetőbe, amely nagyjából nyolcszáz
méterre lehetett a kórháztól. Megkapták a szerszámokat,
munkára alig-alig alkalmas régi ásókat meg meghajlott
fémdarabokat. Egy amerikai tiszt lelépte a következő
tömegsír határait: száznyolcvan centi széles, hat méter
hosszú és százhúsz centi mély. A sírásók munkához láttak.
Nagyon sokan voltak, és igyekezniük kellett, mert a
holttestek oszlásnak indultak.
Lepedőbe tekerve érkeztek bambuszrudakon vagy
hordágynak használt régi ajtókon. A munkások akármit
hajlandóak voltak használni a holttestek cipelésére,
amelyek a hőségben rothadva olyan bűzt árasztottak, hogy
szinte fájt levegőt venni.
Minden sírnál egy nyilvántartó tiszt végezte a
papírmunkát, és feljegyezte a halott katonák nevét és a sír
pontos helyét. De sokaknak nem volt dögcédulájuk, és
ismeretlenül kerültek a föld alá. Minden sírba húsz vagy
valamivel több holttest került. Amikor egy-egy gödör
megtelt, a sírásók hozzáláttak a gyászos feladathoz:
elföldelték a bajtársaikat.
Roncstemetőnek nevezték el a helyet, és tökéletesen illő
név volt. Pete jóformán minden holttestnek meg tudta
volna számolni a bordáit, és minden alkalommal, amikor
egy újabb amerikai katona került a sírba, átkozta, szidta a
japánokat.
Mindennap jelentkeztek sírásásra. Pete számára ez a
munka azt jelentette, hogy meg tud őrizni valamit a saját
emberségéből. Valakinek gondoskodnia kell arról, hogy
minden katona rendes temetést kapjon, vagy legalábbis az
adott körülmények között a legtisztességesebbet. Ha ő is
meghal majd, azzal a tudattal megy el, hogy egy jó lélek ás
neki egy igazi sírt.
Ahogy nőtt az áldozatok száma, egyre gyorsabban kellett
ásni. Ócska szerszámokkal és megfeszített erővel dolgozni
bizony nem volt könnyű. A Roncstemető egyre nagyobb
területet foglalt el. A hullaszállítók folyamatosan követték
egymást.
Megtelt egy sír, és a tiszt elrendelte, hogy zárják le. Pete,
Clay és négy másik katona nekilátott a föld
visszalapátolásának. Pete egyszer csak abbahagyta a
munkát, és dermedten állt. Alig néhány méternyire odalent
meglátott egy arcot, amelyet felismert, a csukott szem és a
sűrű fekete szakáll ellenére is. Megkérdezte a nyilvántartó
tiszttől a nevet. Salvadore Moreno a Huszonhatodik
Lovassági Ezredből.
Pete lehunyta a szemét, mozdulatlanul állt.
– Jól vagy, Pete? – kérdezte Clay.
Pete hátrálni kezdett, odabotorkált egy póznához. Leült,
a kezébe temette az arcát, és keservesen zokogni kezdett.
 Huszonkilencedik fejezet

Idővel kiderült, hogy a sírásás mégsem olyan jó ötlet. A

japánok a távolból figyeltek. Szükségük volt
„egészségesebb” amerikaiakra, hogy Japánba szállítsák
őket, ahol majd rabszolgaként dolgoznak a szénbányákban.
Pete-et és Clayt beválogatták egy nagyjából ezerfős
csoportba. A változás első jele egy késő júniusi reggeli után
jött, amikor is megjelent egy fegyőr, és azt mondta öt
fogolynak, hogy kövessék őt. A gyakorlótéren sorokba
rendeződve vigyázzba álltak. Teherautó-konvoj érkezett, és
a felszálló foglyok mind kaptak egy-egy rizsgombócot,
banánt és vízzel teli üveget.
Pete és Clay sejtette, hogy nem szokásos munkára viszik
őket, és egyórányi utazás után többen is izgatottan
beszélgettek körülöttük. Lehet, hogy örökre otthagyták az
O’Donnell-tábort? A japánok állandóan ide-oda mozgatták a
hadifoglyokat, és bárhová is viszik őket, az csak jobb lehet,
mint az O’Donnell.
Hamarosan Manila forgalmas utcáin haladtak, és vad
találgatásokba kezdtek, vajon hová mennek. Amikor
megálltak a kikötőben, a katonák értetlenkedtek. Most
örüljenek, mert az O’Donnell-tábor mögöttük van, vagy
rettegjenek, mert Japán felé tartanak? Pillanatok alatt
semmivé lett az izgatottság.
A mólóra terelték őket, megkezdődött a várakozás.
Újabb csoport hadifogoly érkezett egy másik táborból, és
terjedni kezdett a pletyka, hogy a Vöröskereszt
fogolycserében állapodott meg, és most Ausztráliába, a
szabadságba viszik őket. De ekkor már Pete, Clay és a többi
fogoly az O’Donnell-táborból nem hitt el semmit. Miközben
vártak, Pete egy teherhajót bámult: ősrégi, rozsdás hajó,
minden jelzés nélkül, se név, se nemzetiség.
Végül hosszú sorba álltak, majd lassan elindultak a
kikötőhídon. A fedélzeten elmentek a válaszfal mellett, és
egy nyitott fedélzeti nyíláshoz értek, ahonnan létra vezetett
a hajó mélyébe. A fegyőrök idegesen kiabálva osztogatták a
parancsokat. Amikor Pete rálépett a létrára, rettenetes bűz
csapta meg az orrát. Tett néhány lépést lefelé, és több száz
fogoly verítékes arcát pillantotta meg. Mint később kiderült,
már körülbelül ezerkétszáz foglyot szállítottak oda egy
Manilától északra lévő táborból. A fegyőrök közölték velük,
hogy Japánba tartanak, ahol szénbányákban fognak
dolgozni.
Egyre több foglyot zsúfoltak össze a hajófenéken,
vészesen fogyott a levegő, egy idő után fulladoztak.
Szorosan egymás mellett álltak, nem volt hely leülni,
lefeküdni, mozogni sem. Kiabálni, szitkozódni kezdtek,
felbomlott a fegyelem. A fegyőrök újabb és újabb foglyokat
nyomtak le a lépcsőn; aki vonakodott, azt puskatussal
biztatták. Perzselően forró lett a levegő, egyre-másra
ájultak el a foglyok, de nem volt hely, hogy a földre
zuhanhattak volna. Hamarosan egyre több lett a halott.

Hirohito japán császár nem volt hajlandó ratifikálni a genfi

egyezményt, és azóta, hogy Japán megkezdte a háborút
Ázsiában, a birodalmi hadsereg katonái rabszolgának
tekintették a hadifoglyokat. Mivel otthon súlyos
munkaerőhiány volt, a japánok azt a nagyszabású tervet
agyalták ki, hogy Japánba szállítanak amerikai
hadifoglyokat, és szénbányákban dolgoztatják őket. Erre a
célra felhasználták az összes rendelkezésre álló teherhajót
függetlenül a korától és tengeri alkalmasságától. A hajókat,
amelyeken a japán katonákat szállították a Fülöp-
szigetekre, megtöltötték beteg és haldokló amerikai
hadifoglyokkal, hogy a munkatáborokba hurcolják őket.
A háború alatt 125 ezer szövetséges hadifoglyot
szállítottak Japánba; 21 ezer a fedélzeten halt meg vagy a
tengerbe veszett a hajóval együtt. 1945. augusztus 6-án
négyszáz amerikai hadifogoly bányászta a föld alatt a
szenet Omine közelében, alig nyolcvan kilométerre
Hirosimától. Amikor az első atombomba földet ért, a föld
megrázkódott, és a foglyok tudták, hogy ez nem csak a
szokásos napi bombázás. Hevesen imádkoztak azért, hogy
ez legyen a vég kezdete.
A háborúban a japánok több mindent is csúnyán
elszámoltak, ennek köszönhető egyebek mellett az is, hogy
nem gyártottak elég hajót a katonák és az ellátmány
szállítására. Abban is kudarcot vallottak, hogy a háború
elején megsemmisítsék az amerikai tengeralattjáró-flottát,
akár Pearl Harborban, akár máshol. 1942 nyarán a
Csendes-óceán déli részén az amerikai tengeralattjárók
magányos farkasként vadásztak a japán kereskedelmi
hajókra. A japánok erre még zsúfoltabb hajókon küldték
harcolni a katonákat, és még több hadifoglyot szállítottak
haza Japánba. Az állandóan túlterhelt, lassú, korszerűtlen
teherhajók könnyű célpontot jelentettek.
Azt a nevet kapták, hogy pokolhajók. 1942 januárja és
1945 júliusa között a japánok százötvenhat hajónyi
hadifoglyot szállítottak a munkatáborokba, és a tengeri
úton az amerikaiak olyan megpróbáltatásokat álltak ki,
mint sehol máshol. Nem kaptak enni, inni, a hajófenékben
nem volt fény, vécé, belélegezhető levegő; a foglyok
elájultak, megőrültek, meghaltak.
És gyakran torpedók végeztek velük. Mivel a japán
csapatszállító hajók jelzés nélkül közlekedtek, a szövetséges
tengeralattjárók szabadon támadhatták. A becslések szerint
ötezer amerikai hadifoglyot amerikai torpedók öltek meg a
japán teherhajókon.
Pete hajója hat órával azután indult el, hogy ő meg Clay
felszállt rá; a foglyok körülöttük már fulladoztak,
üvöltöttek. A fegyőrök mutattak némi könyörületet, és
kinyitottak egy ablakot, mire némi friss levegő áradt szét a
hajófenékben. Egy ezredesnek sikerült meggyőznie az egyik
fegyőrt, hogy a foglyok meg fognak halni, és mi haszna van
egy halott rabszolgának? Kinyitották a fedélzeti nyílásokat,
a foglyok kimászhattak a fedélzetre, ahol legalább
normálisan lélegezhettek, és nézhették a holdat. Volt friss
levegő bőven. Ételről és vízről szót sem ejtettek a japánok. A
fegyőrök szorosan egymás mellett álltak, fegyverrel a
kezükben, arra várva, hogy tüzet nyissanak, ha egy szegény
fogoly megpróbál beugrani a tengerbe. Jóllehet szinte
mindenkinek állandóan az öngyilkosság járt a fejében,
senkinek nem volt meg hozzá az energiája.
Pete és Clay a fedélzeten töltötték az éjszakát több száz
fogollyal együtt, a csillagos égbolt alatt, amit otthon
biztosan álmélkodva néztek volna. De most csak arra
emlékeztette őket, milyen messze vannak a szabadságtól.
A jelek szerint a fegyőrök azt a parancsot kapták, hogy
csak akkor öljenek, ha szükséges. A rabszolgamunkát most
már értékesnek tartották, vagyis az nem elfogadható, hogy
a foglyok meghalnak. Hajnalban összegyűjtötték a
holttesteket a hajófenékből, feltolták őket a létrán, aztán
minden ceremónia nélkül tengersírba kerültek. Pete
figyelte, ahogy a testek becsapódnak a vízbe, egy pillanatig
lebegnek, aztán eltűnnek. Minden alkalommal az anyákra,
apákra és a fiatal feleségekre gondolt, akik otthon,
Oregonban, Minnesotában vagy Floridában imádkoznak, és
várják a levelet. Vajon mennyi idő telik el, amíg egy
egyenruhás férfi kopog az ajtajukon, és szétrombolja a
világukat?
Felkelt a nap, és a fedélzeten nem lehetett árnyékot
találni. Se árnyékot, se ételt, se vizet, és ahogy múltak az
órák, a foglyok egyre többet panaszkodtak a fegyőröknek,
akik a ravaszon tartották az ujjukat, és a saját nyelvükön
viszonozták az átkokat. Egyre nagyobb lett a feszültség.
Végül egy fogoly odarohant a korláthoz, átvetette magát
rajta, és beugrott a mélybe, a huszonöt méterre lévő
óceánba. Nagy csattanással ért vízbe, és közben ropogtak a
fegyverek. A japánok mesteri módon bántak a karddal és a
bajonettel, de közismerten pocsékul lőttek, és nem lehetett
megállapítani, hogy érte-e találat a foglyot. De az biztos,
hogy a fegyverdörgés elvette a kedvét a többieknek attól,
hogy ilyesmivel próbálkozzanak.
Múltak az órák, és a foglyok főttek a napon. Csak úgy
menekülhettek előle, ha rövid időre lementek a
hajófenékre, de ott elviselhetetlen volt a bűz, nem bírták
sokáig. A legtöbben még mindig vérhastól szenvedtek, és a
fegyőrök megengedték nekik, hogy a hajófarnál, a kötélbe
kapaszkodva kilógjanak és könnyítsenek magukon. Csak ne
a fedélzetet piszkítsák össze.
Késő délután szerencsére érkezett néhány felhő, és
eltakarták a napot. A foglyokat leküldték a hajófenékbe, és
azt ígérték nekik, hogy hamarosan kapnak enni. Hosszú
sorokban álldogáltak, hogy minél később kerüljön sor a
leereszkedésre a pokolba, és a fegyőrök valamelyest
együttérzőnek mutatkoztak, és nem taszigálták őket.
Sötétedni kezdett, étel még mindig sehol. Hirtelen páni
hangulat támadt a fegyőrök között. Néhányan odaszaladtak
a hajó orrából, és rettentő izgatottan hadartak, de nem
lehetett tudni, mit és miért.
Az első torpedó a gépháznál csapódott be. A második
pontosan a hajó közepébe talált. Mindkét robbanás
megrázta a hajót. Rezgett a fémszerkezete. Öreg hajó volt,
már nem sokáig bírhatta, és még Pete is, aki a lovasságnál
szolgált és egész életében tengertől távol élt, tudta, hogy
gyorsan el fognak süllyedni. Ő meg Clay a fedélzeten
maradtak, és nézték, ahogy a pánikba esett fegyőrök
lecsapják a fedélzeti nyílásokat, vagyis a hajófenékbe
zárnak ezernyolcszáz amerikait. Nagyjából százan voltak a
fedélzeten, és a japánokat hirtelen egyáltalán nem
érdekelte, mit csinálnak. A hajó merül. Mindenki csak
magára számíthatott.
Az egyik fogoly, aki bátrabb volt, mint a többiek,
odarohant egy fedélzeti nyíláshoz, hogy megpróbálja
kinyitni. Egy fegyőr hátulról fejbe lőtte, aztán félrerúgta a
holttestét. Ennyit a hősiességről.
A harmadik torpedó ledöntötte a katonákat a lábukról,
és hatalmas lett a káosz. A fegyőrök eszelős tempóban
próbálták eloldozni a gumicsónakokat, és
mentőmellényeket dobtak a vízbe. A foglyok a hajó két
oldalához szaladtak, és beugrottak a sötét óceánba, de nem
tudhatták, hová jutnak. Pete és Clay is odarohantak a
korláthoz, elfutottak egy fegyőr mellett, aki letette a
puskáját, hogy ki tudja szabadítani a gumicsónakot. Pete
ösztönösen felkapta a fegyvert, arcba lőtte a nyavalyást, a
vízbe dobta a puskát, aztán utána ugrott, és közben
röhögött.
Nagy erővel csapódott be, de a víz meleg volt. Clay a
közelében ugrott be, és kutyaúszásban kezdtek keresni
valamit, amiben megkapaszkodhatnak. A víz éjfekete volt,
mindenfelé segítségért kiáltoztak az emberek, angolul és
japánul. A hajót robbanások rázták meg, és Pete hallotta a
bent rekedtek fájdalmas üvöltését. Próbált minél
messzebbre elúszni, amilyen messze csak engedték
kimerült, elgyötört tagjai. Egy pillanatra elvesztette Clayt,
kiabálni kezdte a nevét.
– Ide! – kiabálta vissza Clay. – Találtam egy csónakot.
 Bemásztak a hatszemélyesnek tűnő gumicsónakba, és
amint tudtak levegőt venni, Clay azt mondta: – Lelőtted azt
a rohadékot!
– Le én! – mondta Pete büszkén. – És a saját puskájával.
Japán hangokat hallottak, nyomban elhallgattak. A
csónak oldalában talált kis evezővel – egy jelzőrakéta is
akadt, de se étel, se víz – sebesen evezni kezdtek, és közben
látták, hogy a hajó az oldalára dől, majd elkezd süllyedni.
Még ilyen távolságból is szörnyű volt hallani az üvöltést.
Legalább negyedórán keresztül eveztek, és amikor
biztosak voltak benne, hogy megszöktek, megálltak pihenni.
Úgy ezer méterre tőlük a hajó drámaian megdőlt, már csak
néhány másodperc lehetett hátra, amíg eltűnik a víz alatt.
Azzal, hogy lezárták a fedélzeti nyílásokat, a fegyőrök
megöltek ezernyolcszáz éhes és beteg amerikai srácot.
A tenger sötétjéből egy hang hallatszott, és nem angol.
Pete és Clay a csónak aljába húzódva vártak. Puffanást
hallottak a csónak oldala felől, aztán megjelent egy fej.
Megragadták a fegyőrt, és behúzták a csónakba. Mint a
legtöbb japán, ő is kis termetű volt, legfeljebb százhatvan
centi magas, hatvan kiló, és bajonett, kard vagy puska
nélkül még kisebbnek tűnt. Nem volt kulacsa, hátizsákja,
étele, vize – csak egy jelentéktelen japcsi, aki percekkel
korábban még a foglyait kínozta. Clay úgy megütötte, hogy
megreccsent az állkapcsa. Egymást váltogatva ütötték,
fojtogatták a japánt, és amikor az már nem lélegzett,
bedobták az óceánba – ott nyugszik majd az amerikaiakkal
együtt, akiket most ölt meg.
Jól érezték magukat. Bár rettenetes szomjúság és éhség
kínozta őket, egy csónakban sodródtak, és fogalmuk sem
volt róla, hol vannak, mégis elégedettek voltak. Végre
visszaütöttek, megölték az ellenséget, a szövetségesek
javára fordították a dolgok állását. Hetek óta először szabad
emberek voltak. Nem gyötörték őket bajonettes puskával
parádézó brutális fegyőrök. Nem sírgödröket ásnak. Nem
állnak körülöttük halomban a holttestek.
A tiszta, csillagos ég alatt sodródtak, nem tudván, melyik
irány lenne a legjobb. Így aztán behúzták az evezőket, és
pihentek. A Dél-kínai-tenger ugyancsak forgalmas, másnap
bizonyára megtalálja őket valaki.

Az első hajó egy japán fregatt volt, és amint Pete felismerte

a zászlót, nyomban mindketten kicsusszantak a csónakból,
és elbújtak alatta. A hajót láthatólag nem érdekelte az üres
csónak, le sem lassított. Úgy tűnt, a roncs irányába halad,
valószínűleg japán túlélőket kerestek. Pete és Clay
megfogadta: inkább vízbe fulladnak, mint hogy még
egyszer fogságba kerüljenek.
A második hajó egy negyvenlábas filippínó
halászvitorlás volt, a tulajdonosa egy Amato nevű férfi. A
két fiával állt össze a háromfős legénység: a három
legdrágább ember a földön. Amikor rájöttek, hogy Pete és
Clay amerikai, felhúzták őket a fedélzetre, pokrócba
tekerték őket, és először vizet, aztán kávét adtak nekik, és
ilyen különlegességben már hónapok óta nem volt részük.
Miközben Teofilo félig leeresztette a csónakot, majd
elrejtette, Tomas a hajót irányította, Amato pedig egymás
után tette fel a kérdéseket az amerikaiaknak. Hová
valósiak? Hol voltak fogságban? Mennyi ideig? Az egyik
unokatestvére Kaliforniában élt, és imádta Amerikát. A
fivére filippínó felderítő volt, és a hegyekben bujkált.
Amato még Pete-nél és Claynél is jobban gyűlölte a
japánokat.
Hová tartanak? Mivel fogalmuk sem volt róla, hol
vannak, úti célt sem határoztak meg. Amato azt állította,
hogy körülbelül negyven kilométerre vannak a
szárazföldtől. Azt is elmondta, hogy az előző héten az
amerikaiak egy másik hajót is elsüllyesztettek, azon szintén
rengeteg amerikai katona volt. Miért csinálják ezt? Pete
elmagyarázta, hogy a csapatszállító hajókon nincsenek
jelzések.
Teofilo adott nekik egy-egy tál forró rizst pandesallal, a
könnyű péksüteménnyel, a filippínók kenyérféléjével. A
háború előtt ettek ilyet, és nem nagyon ízlett, most viszont
egy kevéske vajjal valóságos lakomának tűnt. Miközben
falták az ételt, és Amato figyelmeztette őket, hogy
próbáljanak lassan enni, mert túlterhelhetik a gyomrukat,
Teofilo makrélát és heringet sütött serpenyőben egy
hordozható gázsütőn. Pete és Clay tisztában volt azzal, hogy
lassan kell enni. Az elmúlt fél évben állandóan éheztek, és
túl jól is ismerték már az éhezést. Nehezen tudtak úrrá
lenni a mohóságukon, hogy ne tömjék tele a szájukat. Az
első falat meleg halat Pete alig rágta meg, aztán csak
mosolygott, amikor leért a gyomrába.
Amato megbízási szerződéssel dolgozott a japán
hadseregnek, a napi fogást kellett leszállítania, ezért fontos
volt, hogy végezzék a dolgukat. Sárgaúszójú tonhalat,
lazacot és csattogóhalat fogtak, miközben Pete és Clay
hosszú órákon keresztül aludt a kabinban. Amikor
felébredtek, ettek még rizst meg halat, és literszámra itták a
vizet. Sötétedni kezdett, Tomas felmosta a fedélzetet, és
eltette a horgászbotokat. Amato kinyitott egy házi készítésű
rizspálinkával teli befőttesüveget, és töltött nekik az üres
kávésbögréjükbe. Keserű volt, garantáltan nem olyasmi,
amit a Peabody bárjában szolgálnának fel, de jólesett, és
villámgyorsan hatott.
A második adag után a fejükbe szállt az ital. Szabadok
voltak, karácsony óta először jóllaktak, és boldogan
kortyolgatták a házi pálinkát, ami egyre jobb minden korty
után.
Amato és két fia egy kis halászfaluban, San Narcisóban
lakott, a Luzon-sziget nyugati partján. Innen szárazföldön
négy óra alatt lehetett eljutni Manilába, de az utaktól, hegyi
ösvényektől és kompoktól függően akár öt vagy hat óráig is
eltarthatott az út. Tengeren viszont csak háromórás volt az
út, és messze elkerülte Bataant, és ha valahová, akkor oda
biztosan nem szerettek volna visszajutni. Amato azt
mondta, hogy Manila tele van japánokkal, kerüljék el nagy
ívben. Ő nem viszi oda a hajóját.
Valamivel később, amikor San Narciso látóhatáron
belülre került, Tomas visszafogta a hajó sebességét, egészen
lassan csordogáltak tovább. Eljött az ideje egy komoly
beszélgetésnek. A kikötőben japánok lesznek mindenhol,
várják a halat, de ezek szakácsok, nem katonák, és nem
fogják átvizsgálni a hajót. Pete és Clay éjszaka nyugodtan
alhat a hajón, de másnap tovább kell állniuk. Ha meglátják
vagy elfogják őket, Amato és a fiai elveszítik a hajót, és
valószínűleg a fejüket is.
Az első lehetőségként felmerült az, hogy megszöknek, és
Amatónak volt egy barátja, akivel beszélhettek volna erről.
De a szökés azt jelenti, hogy hosszú utat kell megtenniük a
nyílt tengeren valami ócska hajón, és Amato úgy ítélte meg,
nem jók az esélyeik. Ismert néhány amerikait, aki
megpróbálkozott ezzel. Senki sem tudta, hogy vajon
sikerrel jártak-e. Ráadásul fizetni is kell az utazásért, és a
legtöbb hadifogolynak egy vasa sincs. Pete közölte vele,
hogy nekik sincs.
A második lehetőség az volt, hogy harcolnak. Amato
ismert embereket, akik felvinnék a katonákat a hegyekbe, a
gerillákhoz. Luzon őserdejében sok amerikai és filippínó
felderítő alakított csapatokat. Minden irányból támadtak az
ellenségre, és néha sikerült komoly károkat okozniuk:
megállították a csapatok mozgását, vagy elvágták az
ellátmány útját. A birodalmi hadsereg háborút indított a
gerillák ellen, és vérdíjat tűzött ki a harcosok fejére. A
helyzet finoman szólva is veszélyes volt.
 – Nem futunk el – jelentette ki Pete. – Azért jöttünk, hogy
harcoljunk.
– És van néhány kiegyenlítetlen számlánk – tette hozzá
Clay.
Amato elmosolyodott, és egyetértően bólintott. Büszke
filippínó volt, és gyűlölte a japánokat. Ha valahogy
megmérgezhetné a halat, hogy megmérgezze az ellenséges
katonákat, örömmel megtenné. Azért imádkozott, hogy az
amerikaiak egy nap felülkerekedjenek és felszabadítsák a
hazáját, nagyon várta már ezt a pillanatot.
Amikor már látták a kikötőt, Pete és Clay behúzódott a
fedélzet alá, és elrejtőztek az egyik kabinban. A mólónál
Tomas és Teofilo kipakolta a halakkal teli, nehéz
bádogládákat, és vártak az egyetlen vásárlójukra. Megjelent
egy véres köpenyt viselő, alacsony, kövér japán, aki
köszönés, üdvözlés nélkül nekilátott, hogy átvizsgálja a
halakat. Ajánlatot tett, amin Amato csak nevetett. Az
ellenajánlatot a japán nyomban elutasította, és az
alkudozás jó darabig eltartott, ahogy minden áldott délután.
A szakács nagyon sietett, nem volt ideje lemérni a halat.
Megtette az utolsó ajánlatot, amit Amato nem utasíthatott
vissza, és az alku megköttetett. Némi pénz gazdát cserélt, és
Amato arckifejezése arról árulkodott, hogy megint rosszul
járt. Megérkezett két közlegény egy teherkocsival,
felpakolták a halat, majd elhajtottak, amíg a szakács egy
másik halászhajó kapitányával alkudozott.
Miután elmentek, Teofilo ismét begyújtotta a gázsütőt, és
vacsorát készített. Ugyanaz volt a menü: főtt rizs, forró
pandesal vajjal és grillezett makréla. Tíz óra telt el a reggeli
óta, és sem Pete, sem Clay nem érezte magát rosszul a sok
evéstől. Könnyű ebédet ettek, iszogattak a házi
rizspálinkából, és meggyötört testük mostanára egészen jó
állapotba került. Amikor éheztek, nem tudtak másra
gondolni, csak ételre. Most, hogy volt étel, nem kínozta őket
minden pillanatban az éhség, elkalandoztak a gondolataik.
Amato azt mondta, hogy maradjanak a kabinban,
bármilyen meleg és fülledt is ott a levegő. Éjszaka
elhagyatott a kikötő, de senkiben sem lehet bízni. Ha egy
matróz vagy egy biciklis gyerek meglát két amerikait egy
halászhajón, eladja az információt a japánoknak.
A három férfi becsomagolta a hátizsákját, aztán jó
éjszakát kívántak az amerikaiaknak. Amato bölcsen
magával vitte a rizspálinkát. Eleget ittak már a vendégeik.
A kabin hamar fullasztóvá vált. Pete résnyire kinyitotta
az ajtót, és kikukkantott. Koromsötétbe borult a kikötő. A
mellettük horgonyzó hajó csak sziluettként látszott. A
hajóknak lágyan nekicsapódó víz hangját lehetett hallani,
amúgy teljes volt a csend. – Minden tiszta – mondta Pete, és
Clay is odalépett az ajtóhoz. Kimentek, és meghúzták
magukat a fedélzeten. Ha beszéltek, csak suttogva tették, és
igyekeztek minél kevesebbet. Itt-ott égtek fények a faluban,
de egyetlen embert sem láttak.
A kabinban volt egy kis mosdótál, mellette szappan, ami
egyre kisebbre kopott. Pete kettőbe törte, és az egyik
darabot odaadta Claynek. Levetkőzött, a hajó oldalánál
hangtalanul leereszkedett a vízbe. Biztosra vette, hogy
koszos és szennyezett, ahogy minden kikötőben, de nem
érdekelte. Teljesen elhasználta a szappant, főúri módon
megmosakodott. Miután végzett, Clay a vízbe dobta az
ingét, a nadrágját meg a zokniját, és hónapok óta először
alaposan kimosott mindent. Csak rongyok voltak, de semmi
mása nem maradt.
Valamikor az éjszaka folyamán, fogalmuk sem volt róla,
hány óra lehetett, csillapodott a hőség, és kellemes, könnyű
szél fújt. Visszamentek a kabinba, és bezárták az ajtót.
Szívesebben aludtak volna a fedélzeten, a csillagok alatt, de
a félelem erősebb volt, hogy meglátják őket. Ez idáig
mindent túléltek, ami csak megtörténhet egy brutális
háborúban. Tragédia lenne, ha egy biciklis kissrác kapná el
őket.
Június huszadika körül járhattak, nem tudták pontosan.
A kabinban nem volt naptár, és már hónapok óta nem is
láttak. Egy idő után az éhező fogoly nem foglalkozik azzal,
hányadika van éppen. Április tizedikén tették le a fegyvert.
Pete hat napon keresztül menetelt a Bataanfélszigeten. Clay
öt napon át. Nagyjából két hónapot töltöttek az O’Donell-
táborban, és összerándultak, ha csak eszükbe jutott az a
borzalmas, pokoli hely. De túlélték, ahogy a halálmenetet,
Bataan ostromát, a harcokat, a megadást, a telezsúfolt
vagont, a pokolhajót, az éhezést, a betegségeket és a
körülöttük tomboló pusztítást, halált, amit sosem fognak
elfelejteni. Döbbent álmélkodással nézték, mi mindent
képes elviselni az emberi test, és milyen leleményes az agy
a legszörnyűbb pillanatokban.
Túlélték! A háború még nem ért véget, de a
legrosszabbat már biztosan megélték. Nem hadifoglyok
többé, és nemsokára egyenrangú katonaként vehetik fel a
harcot az ellenséggel.
Mivel most nem éheztek, és nem az ételen járt az eszük,
a feleségükről meg a családjukról beszélgettek. Nagyon
szerettek volna levelet küldeni az otthoniaknak. Majd
másnap reggel beszélnek erről Amatóval.
Egy biciklis gyerek kerekezett el a móló mellett. Nem
volt itt semmi dolga, nem keresett semmit, csak biciklizett.
Hangokat hallott az egyik halászhajó kabinjából, és
közelebb húzódott. Fura hangok valamilyen idegen
nyelven. Angol.
Elhajtott, és végül hazaért. Az anyja már kereste, és a fiú
elmondta neki, mi történt a kikötőben. Az asszony mérges
lett, megpofozta. Micsoda fura kölyök, mindig képtelen
történeteket talál ki.
 Harmincadik fejezet

Amato és a fiai hajnalban érkeztek, amikor már éledezni

kezdett a kikötő. Hármuk közül Teofilo volt a legmagasabb,
de csak kicsivel, talán százhetven centi lehetett. Méretében
a ruhája nem volt jó sem a száznyolcvanöt centis Pete-nek,
sem a két centivel alacsonyabb Claynek. A hosszúság
okozott gondot, nem a csípőméret. Az amerikaiak úgy
lefogytak, hogy majdnem kétszer körbe tudták tekerni
magukon a derékszíjukat.
Előző este, vacsora után Amato elment egy barátjához,
akiről azt tartották, hogy „a legmagasabb férfi a városban”.
Megtárgyalta vele, hogy megveszi két munkanadrágját, két
ingét és két pár zokniját. A férfi eleinte nem akart
belemenni, hogy eladja szegényes ruhatára néhány
darabját, lényegében a teljes ruhatárát. Azt mondta, csak
akkor hajlandó fontolóra venni az ajánlatot, ha Amato
elmondja, miről is van szó. Amikor viszont a magas férfi
megtudta, hogy kinek van szüksége a ruhájára, nem
fogadott el pénzt. A ruháival együtt a jókívánságait is küldte
az amerikaiaknak. Amato felesége kimosta és kivasalta a
ruhákat, és miközben Amato büszkén elővett mindent a
hátizsákjából, könnyek csillogtak a szemében. Ahogy Pete-
nek és Claynek is.
Amato azzal folytatta, hogy elmondta: nem tudott új
bakancsot szerezni. Az amerikaiak lábfeje hosszú és
keskeny. A filippínóké rövid és széles. A faluban csak egy
boltban árulnak lábbelit, és a kereskedő szinte biztosan
semmit sem tart a raktárában külföldieknek. Amato nem
győzött bocsánatot kérni.
Pete végül megkérte, hogy hallgasson el egy pillanatra,
mert fontos dolgot kell megbeszélniük. Nagyon szeretnének
levelet küldeni a feleségüknek. Karácsony óta nincs semmi
kapcsolat, és tudják, hogy a rokonaik halálra aggódják
magukat. Úgy gondolták, hogy egyszerű dolgot kérnek, de
Amatónak nem tetszett. Elmagyarázta, hogy a
postaszolgálat megbízhatatlan, és szemmel tartják a
japánok. Több ezer amerikai katona bóklászik szabadon a
Fülöp-szigeteken, olyan emberek, mint ők ketten, és
mindenki szeretne írni az otthoniaknak. Nagyon kevés levél
hagyhatja el a szigeteket. Az ellenség minden lehetséges
szempontból próbálja körbezárni a szigeteket. San
Narcisóban a postai tisztviselő a vegyeskereskedés
tulajdonosa, és azt gyanítják róla, hogy támogatja a
japánokat. Abból óriási nagy baj lehet, ha ő, Amato átad
neki két levelet, amit amerikaiak írtak. Túl kockázatos
levelet küldeni.
Pete erősködött, megkérdezte, nem tudja-e egy másik
városban postára adni a leveleket. Amato végül beadta a
derekát, és beküldte a faluba Tomast. Két vékony és silány
papírlappal jött vissza, meg két kicsi, négyszögletes
borítékkal. Amato kerített egy ceruzát. Pete odaült a kis
összecsukható asztalhoz a kabinban, és írni kezdett.

Drága Liza!

Április tizedikén letettük a fegyvert, az elmúlt három

hónapot egy hadifogolytáborban töltöttem. Megszöktem, és
most gerillaként harcolok valahol a Luzon-szigeten. Sok
mindent túléltem, és még sok mindent túl fogok élni, és amint
megnyertük a háborút, megyek haza. Szeretlek, szeretlek
téged, Joelt és Stellát, és a nap minden percében rátok
gondolok. Kérlek, mondd meg nekik és Florrynak is, hogy
szeretem őket. Clay Wamplerrel vagyok. A felesége Helen.
Kérlek, vedd fel vele a kapcsolatot, a címe: 1427 Glenwood
Road, Lamar, Colorado. Továbbítsd neki az üzenetet.

Szeretlek, Pete

Megcímezte a borítékot, a feladó címét nem írta rá, és

miután betette a levelet, lezárta, majd odaadta a ceruzát
Claynek. A hajó kipöfögött a kikötőből, az öreg motor úgy
köhögött, mintha ez lenne az utolsó napja. Nem hagytak
nagy nyomdokvizet, hamarosan kint voltak a tengeren.
Előttük, nyugatra Vietnam, nagyjából ezerötszáz
kilométerre. Jobbra meg Kína, valamivel közelebb.
Teofilo főzött egy kanna erős kávét, és miközben azt
kortyolgatták, a fiatalember reggelit készített: rizs, pandesal
és grillezett makréla. Pete és Clay óvatosan evett. Amato
felesége sütött gyömbéres süteményt, így hónapok óta
először igazi cukor ízét érezték a szájukban. Bár
cigarettáról egy szót sem ejtettek, Amato hozott egy csomag
Lucky Strike-ot, manilai csempészárut, és még sosem esett
nekik ilyen jól a dohányfüst.
Két óra elteltével találtak egy tonhalrajt. Amato és
Tomas kihúzta a halakat, Teofilo pedig addig ütötte őket egy
fakalapáccsal, amíg mozogtak, aztán kibelezte,
megtisztította őket. Pete és Clay dohányfüstbe burkolózva
figyelte őket, és azon álmélkodtak, hogy milyen hihetetlen
hatékonysággal végzik a munkájukat.
Dél körül Tomas visszafordította a hajót Luzon felé. A
sziget hegyvidéke egy pillanatra sem tűnt el a láthatárról, és
ahogy közeledtek, Amato előadta a tervet. A hajó megállt
úgy kétszáz méterre egy sziklás partszakasztól. Teofilo
felfújta a csónakot, ami megmentette az életüket, és segített
nekik beszállni. Amato átadott nekik egy élelemmel és
vízzel teli hátizsákot, majd minden jót kívánt. A katonák
szalutáltak, ismét hálásan köszönetet mondtak, és útnak
indultak. Teofilo megfordította a hajót, és visszafordultak a
nyílt tenger felé.
Miután Pete és Clay eltűnt a szemük elől, Amato fogta a
két borítékot, apró darabokra tépte, majd a vízbe dobta. A
hajóját már kétszer kutatták át a japán tengerészek,
egyszerűen nem vállalhatta a kockázatot.
Az egyikük a lovasságnál szolgált, a másik meg egy
lövészezredben, és bármilyen méretű hajóról vagy
csónakról legyen is szó, egyikük sem értett hozzá. Pete-nek
sikerült szárazon tartania a hátizsákot, miközben Clayjel a
sziklák között kínlódtak, és majdnem vízbe fulladtak. Amint
szárazföld volt a lábuk alatt, várakozni kezdtek. A
bokrokban rejtőzve egy Acevedo nevű filippínó várta az
érkezésüket. Mögéjük lopózott, füttyentett, aztán intett
nekik.
Acevedo elsőre csak egy szalmakalapos kölyöknek tűnt,
de ha az ember jobban megnézte kemény arcvonásait és
izmos, vékony testét, inkább egy tapasztalt gerillaharcost
látott. És ami ennél fontosabb: rendesen felfegyverezve
érkezett. A vállán puska lógott, két oldalán egy-egy pisztoly.
Jó angolsággal elmagyarázta, hogy egy veszélyes ösvényen
indulnak útra a hegyekbe, és ha minden jól alakul,
sötétedésre elérik az első tábort. A japcsik ott vannak
mindenhol, nagyon fontos, hogy gyorsan és csöndesen, szó
nélkül mozogjanak.
A bokrok szinte nyomban sűrű őserdővé váltak olyan
ösvényekkel, amelyeket csak Acevedo ismert. És minden
ösvény felfelé vezetett. Egyórányi kapaszkodás után
megálltak pihenni. Pete és Clay kimerült. Az egyre ritkuló
levegő sem sokat segített. Pete megkérdezte, hogy
rágyújthatnak-e, mire Acevedo összehúzta a szemöldökét,
és hevesen rázta a fejét. Tudott egyet s mást arról, min
mentek keresztül, és jól látszott rajtuk, hogy nincsenek jó
erőben. Megígérte, hogy majd lassabban mennek tovább.
Hazudott. Amikor folytatták a gyaloglást, még gyorsabban
mentek. Hirtelen felemelte a kezét, megállt és lebukott.
Odakúsztak egy hegyhát pereméhez, és a távolban egy utat
láttak, amelyen japán katonák és harckocsik vonultak.
Figyelték a konvojt, nehezen szedték a levegőt, és nem
szóltak semmit. Mentek tovább, és könnyebb szakasz
következett, mert leereszkedtek egy keskeny völgybe.
Megálltak egy pataknál, és Acevedo végigpásztázta a
környéket, nincs-e valahol ellenség. Nem látott senkit,
átvágtak a patakon, és eltűntek az erdőben. A vidék megint
változott, ismét felfelé kellett kapaszkodniuk. Egy idő után
Pete alig kapott levegőt, a vádlija szinte égett, és azt kérte,
hogy tartsanak pihenőt. Leültek a bozót alján, és ettek egy
kis rizst meg kókuszos süteményt.
Acevedo halkan elmondta, hogy a fivére filippínó
felderítő volt, és Bataanon halt meg. Acevedo megfogadta,
hogy annyi japánt öl meg, amennyit csak lehet, mielőtt azok
ölik meg őt. Egyelőre tizenegynél tartott, de valószínűleg
volt még több is. A japánok megkínoztak és lefejeztek
minden gerillát, akit elfogtak, így íratlan szabállyá vált,
hogy a gerilla sosem adja meg magát. Sokkal jobb, ha
magad loccsantod ki az agyvelődet, mint ha hagyod, hogy a
japcsik bánjanak el veled a maguk módján. Clay
megkérdezte, mikor kapnak fegyvert, mire Acevedo azt
felelte, hogy a táborban van fegyver bőven. Élelem és víz is.
Azért azt nem lehet mondani, hogy lakmároznának a
gerillák, de senki sem éhezik.
Az ételtől új erőre kaptak, és folytatták a gyaloglást.
Amikor a nap lemenőben volt a hegyek mögött, egy
meredek hegyoldalban vezető keskeny ösvényre értek.
Veszélyes út volt, a lábuk alatt kavicsok görögtek. Egyetlen
rossz lépés, és az ember belezuhan a feneketlen mélységbe.
Ötven méteren keresztül úgy haladtak, hogy közben
tökéletes célpontot kínáltak. Félúton járhattak, amikor
lövések hallatszottak a szakadék túloldaláról.
Mesterlövészek vártak rájuk. Acevedót fejen lőtték, a
fiatalember hátrazuhant. Egy golyó Pete jobb ingujját
súrolta, éppen elkerülte a mellkasát. Clayjel együtt
beugrottak a szakadékba, miközben záporoztak körülöttük
a golyók. Zuhantak lefelé a bokrokon keresztül,
fahusángoknak csapódva. Claynek sikerült megragadnia
egy indát, nem zuhant tovább, Pete viszont igen,
nekivágódott egy doa fának, és majdnem elvesztette az
eszméletét.
Clay látott valamit Pete ingének hátuljából, és sikerült
lecsúsznia a fenekén. Amikor ismét együtt voltak,
felmérték, milyen állapotban vannak, és látták, hogy nincs
törött csont, legalábbis egyelőre. Arcuk, karjuk
lehorzsolódott és vérzett, de a vágások nem voltak túl
mélyek. Pete kapott egy ütést a fejére és kicsit szédült, de
néhány pillanat után készen állt arra, hogy folytassák az
utat. Hangokat hallottak, de nem angol beszédet. Az
ellenség őket kereste. Amilyen halkan csak lehetett,
ereszkedtek tovább lefelé, de a lerúgott kavicsok nagy zajt
csaptak. A szakadék aljában, egy patak közelében
behúzódtak egy sűrű bokorba, és vártak. Valami csobbant a
vízben. Három japán közlegény gázolt a patakban,
kezükben tüzelésre kész puskával. Alig három méterre
lehettek Pete-től és Claytől, akik mozdulatlanul feküdtek,
alig vettek levegőt. Eltelt egy óra, talán kettő is, és sötétség
ereszkedett a szakadékra.
Suttogva beszélgetni kezdtek arról az őrült ötletről, hogy
visszakapaszkodnak és megkeresik a hátizsákot és esetleg
Acevedót. Nem lehetett kétséges, hogy a filippínó meghalt,
de szükségük volt a fegyverére. Tudták, hogy a japánok
nem fogják feladni és visszavonulni a táborukba. Túl nagy a
kísértés, hogy megszerezzék a trófeát: két amerikai fejét.
Így aztán Pete és Clay nem mozdult. Egyedül voltak,
fegyvertelenül, vadásztak rájuk, és fogalmuk sem volt róla,
hol lehetnek. Bogarak, rovarok, gyíkok között töltötték az
éjszakát anélkül, hogy egy szemhunyásnyit is aludtak
volna, és azért imádkoztak, hogy a pitonok és a kobrák
maradjanak távol. Pete megkérdezte, kinek volt az a remek
ötlete, hogy gerillák legyenek. Clay kuncogva nevetett, és
megesküdött, hogy ilyen röhejes hülyeség neki sohasem
jutott az eszébe.
Hajnalodott, és indulniuk kellett. Megint borzalmas
éhség kínozta őket. Ittak a patak vizéből, és úgy döntöttek, a
patakot követik, akárhová tart is. Egész nap árnyékban
haladtak, végig fedezékben. Kétszer is hangokat hallottak,
és hamar rájöttek, hogy éjszaka kell menniük, és nappal
pihenniük. De hová is igyekeznek pontosan?
A patak egy keskeny folyóba ömlött, és egy bokorból
figyelték, ahogy egy japán járőrhajó elúszik. Hat katona
puskával, kettő messzelátóval, mindannyian a partot
pásztázták, kerestek valakit. Késő délután találtak egy
gyalogösvényt, és úgy döntöttek, sötétedés után elindulnak
rajta. Csak azt tudták, hogy túl veszélyes ott maradni, ahol
vannak.
A sötét éjszakában nem lehetett követni az ösvényt.
Hamar letértek róla, elvesztették, körbe-körbe jártak, újra
megtalálták, aztán amikor megint elvesztették, feladták.
Behúzódtak néhány szikla alá, és megpróbáltak aludni.
Amikor kora reggel felébredtek, sűrű köd ereszkedett az
őserdőre. Ez fedezéket biztosított, és megint találtak egy
alig észrevehető ösvényt. Kétórányi vagy talán még
hosszabb gyaloglás után azt látták, hogy a nap eltüntette a
ködöt, és az ösvény kiszélesedett. Kimerültek és éhesek
voltak, amikor egy sziklás, meredek szakadék pereméhez
értek. Odalent, harminc méter mélyen egy folyót láttak,
nagy sziklatömbökön zúgott a víz. Megpihentek az
árnyékban, megint lenéztek a folyóra, és azt latolgatták,
hogy egyszerűen leugranak. A halál is jobb, mint ez a
szenvedés. Abban a pillanatban a halál szinte hívogató
lehetőségnek tűnt. A túlélésük esélye nagyjából zérus. Ha
leugranak, legalább a saját elhatározásukból vesznek oda.
Nem túl messziről puskaropogás hallatszott, és rögtön
elfeledkeztek az öngyilkosságról. A sűrű lövések hangja azt
jelenti, hogy a két oldal megtalálta egymást. Gerillák
vannak a közelben. A tűzharc csak egy percig, ha tartott, de
arra ösztökélte őket, hogy továbbmenjenek. Az ösvény
lefelé kanyarodott, követték, és közben azt figyelték, végig
takarják-e őket a bokrok. Találtak egy tiszta vizű patakot, és
kicsit felfrissítették magukat. Pihentek egy órát, aztán
megint felkerekedtek.
Amikor a nap már pontosan a fejük felett sütött, egy
tisztásra értek. A közepén tábortűz állt, még mindig
parázslott. Az egyik sziklának támaszkodva egy japán
katona ült, jól láthatóan szundikált. Hosszú időn keresztül
figyelték őt a bokorból, és észrevették, hogy mindkét lába
véres. Nyilván megsérült, és az egysége hátrahagyta. Néha
megmozdult a jobb karja, ez jelezte, hogy életben van. Pete
hang nélkül megindult felé a bokrok takarásában, Clay
pedig a fák mögött araszolt. Pete felkapaszkodott a
sziklatömbre, és amikor pontosan a célpont fölött volt,
felemelt egy legalább ötkilós kődarabot, és lecsapott vele a
japán fejére. Clay abban a pillanatban rávetette magát a
katonára. Pete megint lesújtott, miközben Clay megragadta
a japán puskáját, és beledöfött a bajonettel. Bevonszolták a
bokorba, aztán feltépték a hátizsákját. Szardínia-, lazac- és
makrélakonzervek meg egy csomag szárított marhahús.
Gyorsan ettek, nem foglalkoztak azzal, hogy a kezük meg az
ingük csupa vér. Elrejtették a holttestet a bozótban, aztán
pillanatok alatt eltűntek a tisztásról.
 Hónapok óta először volt fegyverük. Clay vitte a
bajonettes Arisaka-puskát meg a kulacsot. Pete magára
csatolta a fegyvertáskát, benne a félautomata Nambu-
pisztoly. Az övébe dugott harminc töltényt, két tárat és egy
tizenöt centis tőrt. Egy órán keresztül futottak, aztán
megálltak pihenni, és befaltak egy újabb doboz szardíniát.
Ha most elfogják őket, azonnal megkínozzák, majd lefejezik
őket. De nem fogják el őket. Kezet ráztak, miközben
kezükről csöpögött a vér, és megállapodtak: nem adják meg
magukat élve. Ha körbeveszik őket, főbe lövik magukat a
pisztollyal. Először Pete, aztán Clay.
Gyalogoltak tovább, és megint felfelé kellett
kapaszkodniuk. Ismét fegyverropogást hallottak, most
nehézfegyverek dörögtek, és jóval hosszabb ideig, mint
korábban. Nem tudták eldönteni, hogy a harcok felé vagy
az ellenkező irányba menjenek. Így aztán az ösvény mellett
elrejtőzve vártak. Eltelt egy óra, a nap ereszkedni kezdett
nyugaton.
Továbbindultak az ösvényen, és egy kanyarban egy
fiatal filippínóval találták magukat szemben: feléjük
rohant. Vékony, kis termetű fiú volt, csupa veríték a futástól
és fegyvertelen. Megállt, és óvatosan méregette az
idegeneket.
– Amerikaiak vagyunk – mondta Pete.
A fiú közelebb lépett, és megnézte a fegyvereiket. –
Japán – állapította meg a bajonett felé biccentve a fejével.
Clay elmosolyodott, a véres kezére és karjára mutatott. –
Japán vér – mondta.
A fiú is mosolygott. – Amerikai katonák?
Bólintottak. – Meg kell találnunk a gerillákat –
magyarázta Pete. – El tudsz vinni hozzájuk?
A fiú még szélesebben mosolygott, majd büszkén így
szólt: – Mondjátok már, srácok, honnan a bánatbó’ jöttetek?
A két amerikaiból kirobbant a nevetés. Clay
előregörnyedt, és a földre dobta új puskáját. Pete a fejét
csóválta hitetlenkedve, miközben nevetett. Látta maga előtt,
ahogy ez a filippínó srác a tábortűz körül ül az
amerikaiakkal, akik remekül szórakoznak, miközben
angolul tanítják. Az holtbiztos, hogy a bandában van
néhány texasi vagy alabamai fickó.
Miután abbahagyták a nevetést, a fiú azt mondta: –
Gyertek utánam. Körülbelül egy óra.
– Menjünk – felelte Pete. – De ne olyan gyorsan.
A srác futár volt, egy a több százból, akivel a gerillák
üzeneteket küldtek, mivel rádiójuk jóformán egyáltalán
nem volt. A futárok gyakran írásos üzenetet vagy
parancsokat továbbítottak. Jól ismerték a gyalogösvényeket,
és ritkán akadtak horogra, de ha mégis, akkor kínzások
közepette kiszedték belőlük az információkat, aztán
megölték őket.

Sokáig kapaszkodtak felfelé, és egyre ritkább lett a levegő. A

hőség enyhült ugyan, és ennek örültek, de így is nehezen
tudtak lépést tartani. Amikor az első ellenőrző pont
közelébe értek, a srác háromszor füttyentett, várt, hallott
valamit, amit Pete és Clay nem, aztán mentek tovább. A
gerillák területén jártak már, biztonságban voltak, vagy
legalábbis ennél nagyobb biztonságban amerikai katona
nem lehetett a Fülöp-szigeteken. Váratlanul megjelent két
alaposan felfegyverzett filippínó a semmiből, és intett
nekik.
Áthaladtak két kis falun, az emberek alig vették észre
őket. Az ösvény az első táborba vezetett, ahol filippínók
ültek a tűz körül és sütögettek. Nagyjából húszan lehettek,
viskókban éltek, és lassan már kezdtek készülődni az
éjszakára. Amikor meglátták a két amerikait, felálltak és
tisztelegtek.
Fél órával később, miközben változatlanul emelkedőn
kapaszkodtak felfelé, végül egy sűrű fák takarásában
megbúvó táborhelyre értek. Egy kopott egyenruhát és
csillogóan új bakancsot viselő amerikai üdvözölte őket.
Darrell Barney százados, egykor a Tizenegyedik
Lövészdandár tisztje, jelenleg a hivatalosan nem létező
Nyugat-luzoni Ellenállás katonája. A bemutatkozás után
Barney a bambuszkunyhók felé kiáltott, mire újabb
amerikaiak jelentek meg. Mosolygás, nevetés, kézszorítás,
hátba veregetés, gratulációk. Pillanatokkal később Pete és
Clay egy bambuszasztalnál ültek, és rizst, krumplit kaptak
meg a különleges alkalmakra tartogatott sült disznóhúst.
Miközben ettek, csak úgy záporoztak feléjük a kérdések.
A legnagyobb dumás Alan DuBose volt a Louisiana
állambéli Slidellből, és hamar kiderült róla, hogy ő tanítja
ízes amerikai angolra a filippínókat. Pete-en és Clayen kívül
összesen hat amerikai volt a táborban, de egyikük sem járta
meg Bataant. A fegyverletétel után a hegyekbe menekültek
az ország különböző pontjairól. Lényegesen jobb
állapotban voltak, de a malária itt is gyakori betegségnek
számított.
Hallottak a halálmenetről, és nagyon kíváncsiak voltak a
történetekre, lehetőleg mindenre. Pete és Clay órákon
keresztül mesélt. Sokat nevettek is, és remekül érezték
magukat az új, biztonságos környezetben. Két olyan
katonának, aki ennyi mindenen ment keresztül, nehéz volt
felfognia, hogy olyan amerikai katonákkal vannak, akik
még mindig harcolnak.
Pete élvezettel adta át magát a pillanatnak, de
önkéntelenül is újra és újra az O’Donell-táborra gondolt.
Azokra a katonákra, akiket ott ismertek meg, és akik közül
sokan ott fognak meghalni. Most is éheznek, miközben ők
valóságos lakomát tartanak. A Roncstemetőre gondolt, és a
több száz lesoványodott fogolyra és az eltemetett
holttestekre. A pokolhajóra gondolt, és hallotta a
hajófenékbe zárt emberek üvöltését. Az egyik percben
élvezte a finom ételt, a viccelődést, és azt, hogy mindenki
angolul beszél körülötte, aztán a következő percben
szótlanul ült, és egy falatot sem tudott lenyelni, miközben
újabb borzalmas képek gyötörték.
Borzalmas képek, amelyek sosem fognak elhalványulni.
Később megmutatták nekik a zuhanyt, és kaptak szappant.
A víz langyos volt és csodálatos. Először arra gondoltak,
hogy meg is borotválkoznak, de az összes amerikai sűrű
szakállt viselt, úgyhogy kihagyták a lehetőséget. Kaptak
tiszta alsóneműt, zoknit és szedett-vedett egyenruhát, de az
őserdőben senki sem előírásos egyenruhában harcolt. A
szintén amerikai orvos megvizsgálta őket, és felfedezte a
nyilvánvaló problémákat. Sokféle orvossággal tudott
szolgálni, és megígérte nekik, hogy néhány hét elteltével
készen fognak állni a harcra. Egy bambuszkunyhóba
vezették őket, új barakkjukba, ahol az igazi priccsen igazi
pokróc volt. Közölték velük, hogy reggel találkoznak a
parancsnokukkal, és kapnak még fegyvert, amelyet
állandóan viselhetnek.
Amikor ketten maradtak, suttogva beszélgettek az
otthonukról, amely még sosem tűnt ilyen közelinek.
 Harmincegyedik fejezet

A Nyugat-luzoni Ellenállás Bernard Granger tábornok

szigorú irányítása alatt működött. A hatvanéves Granger az
első világháború hőse volt, vékony, erős férfi, tetőtől talpig
katona. A Fülöp-szigeteken élt az elmúlt húsz évben, és egy
ideig egy nagy kávéültetvény tulajdonosa volt, amíg a
japánok el nem kobozták tőle. Ekkor megölték két fiát, és
arra kényszerítették, hogy a hegyekbe meneküljön a
feleségével. Egy bunkerben éltek az őserdőben, és onnan
irányította a katonáit, akik rajongtak érte, és Lord
Grangernek hívták.
Az íróasztalánál ült, egy terepszínű sátorlap alatt,
amikor Pete és Clay megjelent előtte. Elküldte a
szárnysegédeit, de a testőrei a közelben maradtak.
Üdvözölte az amerikaiakat a maga jellegzetes brit
angolságával, majd teát kért mindannyiuknak. Pete és Clay
bambuszszékeken foglalt helyet. Az első pillanattól kezdve
csodálták, tisztelték a tábornokot.
Az elegáns szafarikalap karimája néha elrejtette a bal
szemét. Amikor beszélt, kivette a pipát a szájából, amikor
meg hallgatott, visszatette, és úgy rágta a szárát, mintha
minden szót megemésztene.
– Azt hallottam, hogy túlélték a bataani szörnyűségeket –
mondta éneklő hangján. – Valószínűleg ennél
borzalmasabb dologról nem is hallottunk.
A két amerikai bólintott, és a halálmenetről beszéltek
néhány percig. Bataanon rettenetes dolgok történtek, de az
O’Donell-tábor sokkal rosszabb volt.
– És a nippek most Japánba viszik a fiúkat, hogy a
szénbányákban dolgozzanak – mondta Granger, miközben
teát töltött a porceláncsészékbe.
Pete beszámolt a pokolhajóról és a megmenekülésükről.
– Végül majd elbánunk a nyavalyásokkal – jelentette ki
Granger. – Csak nehogy ők legyenek a gyorsabbak. Nyilván
tudják, hogy most jobbak a túlélési esélyeik, de azért
remélem, tisztában vannak vele, hogy a végén
mindannyian meghalunk.
– De azért jobb harc közben – jegyezte meg Clay.
– Ezt már szeretem. Az a dolgunk, hogy
kellemetlenkedjünk a japánoknak, megbénítsuk őket, és
bebizonyítsuk, hogy megéri megmenteni ezeket a
szigeteket. Attól tartunk, a szövetségesek úgy próbálják
megverni őket, hogy velünk nem foglalkoznak. A
hadvezetőség úgy gondolja, hogy a szigetek megkerülésével
csap le Japánra, és ez bizony megvalósítható terv.
MacArthur viszont megígérte, hogy visszajön, és ez tartja
bennünk a harci szellemet. A filippínó srácoknak kell
valami, amiért harcolhatnak. Ez itt az ő földjük, ne felejtsük
el. Tej és cukor?
Nem kértek se tejet, se cukrot. Szívesebben ittak volna
erős kávét, de a bőséges reggelinek azért nagyon örültek.
Granger folytatta, aztán hirtelen elhallgatott, és ránézett
Pete-re. – Mondja, magáról mit kell tudni?
Pete előadta rövid életrajzát. West Point, hét év aktív
szolgálat a Huszonhatodik Lovassági Ezrednél, aztán
leszerelés, személyes okokból. Meg kellett mentenie a
családi gazdaságot. A felesége és két gyereke várja otthon,
Mississippiben. Hadnagyi rangban szolgál.
Granger figyelmesen hallgatott, minden szóra figyelt. –
Akkor tud lovagolni.
– Nyereggel és nyereg nélkül – felelte Pete.
 – Hallottam a Huszonhatosokról. Kiváló lövészek, úgy
tudom.
– Igen, uram.
– Szükségünk van mesterlövészekre. Soha sincs elég
belőlük.
– Adjanak nekem fegyvert.
– Fort Stotsenburgban szolgált?
– Igen, de csak rövid ideig, még december előtt.
– Azok az átkozott nippek most azt használják légi
támaszpontnak, onnan szállnak fel a Zerók meg a
zuhanóbombázók. Corregidor után komolyabb felszerelést
vittek oda. Szeretnék néhány gépre lecsapni a földön, de
erre még nincs tervünk. – Clayre nézett. – Na és maga?
1940-ben vonult be, Harmincegyedik Lövészezred.
Remekül ért a mozsárágyúkhoz. Őrmester. Coloradói
cowboy, aki lovagolni és lőni is tud.
– Hát ez remek. Az a katona a kedvemre való, aki
harcolni akar. Szomorú, de van itt néhány amerikai, akik
csak meghúzzák itt magukat, és szeretnének hazamenni.
Sokan engedély nélkül otthagyták az egységüket, és az
őserdőben bóklásztak. Az igazat megvallva nem sok
hasznukat vesszük, de mégsem kergethetjük el őket. Az első
lecke, amit meg kell tanulniuk: a többiekkel kapcsolatban
ne kérdezősködjenek. Mindenkinek megvan a maga
története, és a gyávák sosem mondják el az igazságot.
Kortyolt egyet a teájából, aztán előhúzott egy térképet.
– Néhány szó az akcióinkról. Itt vagyunk, a Zambales-
hegység közepén, nem mondható könnyű területnek, de
erre már biztosan rájöttek. Itt-ott kétezer-ötszáz méteres
magasság. Nagyjából ezer harcosunk van szétszórva egy
durván kétszázötven négyzetkilométeres területen. Ha
beássuk magunkat és elrejtőzünk, még jó ideig ki tudunk
tartani, de ez nem a mi műfajunk. Gerillák vagyunk, és
piszkos eszközökkel harcolunk, sosem indítunk frontális
támadást, sosem támadunk szemből. Gyorsan lecsapunk,
aztán eltűnünk. A nippek megrohamozzák az
alacsonyabban lévő táborainkat, és odalent nagyon
veszélyes a helyzet. Hamarosan megtudják, miről beszélek.
Gyarapodik a létszámunk, mert egyre több filippínó jön a
hegyekbe, és ugyan nehezen lendültünk mozgásba, de most
már vannak sikereink.
– Akkor azért nem aggódik, hogy a japánok idejönnek? –
kérdezte Pete.
– Mindenért aggódunk. Mindig készen állunk arra, hogy
a veszély legapróbb jelére visszavonuljunk. Egy az egyben
nem harcolhatunk ellenük. Tüzérségünk lényegében nincs,
csak néhány mozsárágyú meg könnyű ágyú, amiket az
ellenségtől loptunk. Puska van bőven, pisztoly és
gépfegyver is, de teherszállítóink nincsenek. A legnagyobb
gondunk a kommunikáció. Van néhány régi rádiónk, egyik
sem hordozható, de nem is használhatjuk, mert a nippek
állandóan fülelnek. Ezért a futárok segítségével
koordináljuk az akcióinkat. MacArthurrral nincs
kapcsolatunk, de tudja, hogy itt vagyunk és harcolunk.
Hogy a kérdésére válaszoljak: itt nagyjából biztonságban
vagyunk, de állandóan veszélyben. A nippek, ha látnának
minket a levegőből, lebombáznának minket. Jöjjenek,
mutatok néhány csecsebecsét.
Granger felpattant, megfogta a sétapálcáját, és mondott
valamit tagalog nyelven a testőreinek, akik megindultak
előtte. Elhagyták a tábort, többen is csatlakoztak hozzájuk.
Egy keskeny ösvényen haladtak.
Gyaloglás közben Granger azt mondta: – A
Huszonhatodik Lovassági Ezred. Kiváló társaság. Nem
ismeri véletlenül Edwin Ramsey-t?
– A parancsnokom volt – felelte Pete büszkén.
– Nem mondja! Átkozottul jó katona. Nem volt hajlandó
megadni magát, és elindult a hegyek felé. Nagyjából
százötven kilométerre van innen, és elszántan szervezi az
erőinket. Az a szóbeszéd járja, hogy ötezernél is több
katonája van a Luzon-sziget belsejében, és rengeteg
kapcsolata van Manilában.
Elfordultak az ösvényen, és két őrszem elhúzta az
indákból és gyökerekből tákolt falat. Egy barlangba léptek.
– Hozzák a fáklyákat – hangzott Granger utasítása, és két
katona megvilágította az utat. A barlang egyre tágasabbá
vált, és egy nagy, nyílt térbe értek. Körülöttük sztalaktit
lógott a falakról. Gyertyák égtek mindenhol, és végül fény
vetült a fegyverekre.
Granger egy pillanatra sem hallgatott el. – A jenkik
hagyták itt, a nippektől vették el. Szeretném azt hinni, hogy
minden aljas rohadéknak van itt egy golyónk.
Raklapokon állt a lőszer. Sok-sok ládányi puska.
Hatalmas készlet konzervételből és vízből. Rizzsel teli óriási
zsákok. Hordókban tárolt üzemanyag. És még rengeteg
azonosíthatatlan tartalmú doboz.
– Van még egy helyiség – magyarázta Granger –, ahol
többtonnányi dinamitot és TNT-t tárolunk. Gondolom,
robbanószerekkel nincs tapasztalatuk.
– Nincs – válaszolta Pete. Clay is a fejét rázta.
– Nagy kár. Rettentő nagy szükségünk lenne olyan
fickókra, aki jól értenek az ilyesmihez. A legutolsó
felrobbantotta magát. Filippínó volt, és kiválóan tette a
dolgát. De jön majd egy másik. Eleget láttak?
Mielőtt válaszolhattak volna, a tábornok már sarkon is
fordult. A séta véget ért. Pete és Clay döbbenten nézte,
milyen mennyiségű ellátmány van felhalmozva, s ez
megnyugtatóan hatott rájuk. Követték Grangert kifelé a
barlangból, aztán elkezdtek leereszkedni. Megálltak egy
kilátóponton, és körbepillantottak: ameddig csak a szem
ellátott, gyönyörű hegyek magasodtak.
– A nippek nem fognak idáig eljutni – mondta a
tábornok. – Nem is mernének. És tudják, hogy le kell
jönnünk, ha harcolni akarunk. És ezt is tesszük. Van
kérdésük?
Claynek volt kérdése. – Mikor harcolunk?
A tábornok elnevette magát. – Ez a beszéd. Beteg és
sovány, mint egy gebe, de harcolni akar. Nagyjából egy hét
múlva. Adjanak egy kis időt az orvosoknak, hogy kicsit
felhizlalják magukat, és hamarosan annyi vért láthatnak,
amennyit csak akarnak.
A következő két napot Pete és Clay luxuskörülmények
között töltötték. Szundikáltak, ettek és ittak, amennyi csak
beléjük fért. Az orvosoktól pirulákat és vitaminokat kaptak.
Amikor elunták magukat, felszerelkeztek puskákkal és
pisztolyokkal, majd kimentek gyakorolni a lőtérre. Egy
Camacho nevű filippínó veteránra bízták őket, aki
kiokosította a két amerikait az őserdővel kapcsolatos
tudnivalókról. Elmagyarázta, hogyan kell tüzet rakni
sütéshez vagy főzéshez, mindig sötétben, mert akkor nem
látszik a füst; hogyan kell indából meg gallyakból felhúzni
egy kis kunyhót, hogy legyen hol aludni esőben; hogyan kell
becsomagolni a hátizsákba csak a legszükségesebbet;
hogyan tartsák szárazon a fegyvereket és a lőszert; mit
csináljanak a mérges kobrával és az éhes pitonnal. És még
számtalan fontos dolgot megtanított nekik, ami egy nap
megmentheti az életüket.
A harmadik napon Lord Granger magához rendelte
Pete-et teára és kártyázásra. – Ismeri a cribbage nevű
játékot? – kérdezte a tábornok, miközben elővett egy pakli
kártyát.
– Persze. Sokat játszottam Fort Riley-ben.
– Kiváló. Minden délután háromkor játszom teázás
közben. Megnyugtatja a lelket. – Megkeverte a paklit, és
miközben osztott, folytatta. – Két nappal ezelőtt a nippek
megtámadták egy mélyebben lévő, jól védett
figyelőállásunkat. Egy nagy egységgel leptek meg minket.
Csúnya egy harc volt, és vesztettünk. Bobby Lippmant
keresték, egy szívós, kemény brooklyni őrnagyot, és meg is
találták két másik amerikaival együtt. Azokat a filippínókat,
akik nem estek el a harcban, a japánok ott nyomban
lefejezték. Ez a nippek kedvenc módszere: lecsapni a fejet,
aztán otthagyni a test mellett, hogy megrémítsenek
mindenkit. No mindegy, a lényeg az, hogy Lippmant meg a
többi amerikait elvitték egy manilai börtönbe, hogy a
legkeményebb japán kihallgatók beszélgessenek el velük.
Azt hallottam, hogy ezek között a tisztek között vannak
olyanok, akik jobban beszélnek angolul, mint a legtöbb brit.
Kellemetlen dolgok várnak Lippmanre. Megkorbácsolják,
napokig kínozzák. Megvannak a módszereik, és ha
beszédre bírják, akkor azt mi is meg fogjuk érezni. Ha nem
beszél, és szerintem nem fog, majd tartanak neki egy kis
szertartást, tudja, egy olyan hosszú karddal, amilyet már
maga is látott. Ez háború, Banning, és maga is tudja, hogy
sokféleképpen lehet ölni.
– Azt hittem, minden állomáshelyet több őrposzt is
körbevesz – mondta Pete. – Hogy tudtak meglepetést
okozni?
– Ezt már sosem fogjuk megtudni. A kedvenc trükkjük,
hogy lefizetnek egy helybélit, egy filippínót, akinek pénzre
vagy rizsre van szüksége, és hajlandó eladni információt. A
nippek körbezárják az adott területet, mi meg azt látjuk,
hogy egyre kevesebb az étel. A faluban a parasztok
ritkábban esznek. Tudják ezek a japánok, hogyan kell
megvesztegetni valakit. Sok állomáshelyünk van a
hegyekben. Néha hosszabban vagyunk egy-egy helyen,
néha meg nem, de hát ott vannak a mi biztonságos házaink.
Ha ott maradunk éjszakára, esetleg egy teljes hétre, a
helybéliek általában tudomást szereznek róla. Nem gond
találni egy japánt és eladni neki az infót. Készen áll a
harcra?
– Hétszentség, hogy készen állok.
– Az orvosok azt mondják, hogy egészen jó állapotban
van. A fenébe is, mindannyiunknak jót tenne, ha
felszednénk néhány kilót, mindenkit gyötör valami
nyavalya. De az kétségtelen, hogy maguk Clayjel
különösképpen soványnak tűnnek. Tényleg megjárták már
a poklot.
– Jól vagyunk, és unatkozunk. Adjanak nekünk feladatot.
– Elmennek DuBose-szal, egy nagyjából tízfős osztagban.
Camacho végig magukkal lesz, és ő a legjobb. Az éjszaka
közepén indulnak, három vagy négy órán keresztül
gyalogolnak, körülnéznek kicsit. A feladat részben
felderítés, részben támadás. Ha az erőszak hatására
Lippman beszélni kezd, tudni fogjuk abból, hogy mit
csinálnak a nippek és hová mennek. Maguk néhány nap
után csatlakoznak egy másik egységhez, más hegyekből
érkező katonáinkhoz. Magukkal hoznak egy bombakészítőt,
aki majd összeköt néhány drótot, tudja, ilyesmi. A célpont
egy konvoj lesz. Könnyű munkának ígérkezik, és
lövöldözhet majd a japánokra. Ritka jó mulatság lesz.
– Alig várom már.
– Ha minden a tervek szerint alakul, ez a bombakészítő
eltölt magukkal egy kis időt, és megtanítja, hogyan kell
játszani a TNT-vel. Nagyon figyeljenek, és tanuljanak meg
mindent.
Pete kevert és osztott, Granger meg újra megtöltötte
dohánnyal a pipáját, méghozzá úgy, hogy közben is
folyamatosan beszélt. – Szegény Lippman. Mindannyian
megfogadjuk, hogy nem kapnak el minket élve. Sokkal jobb,
ha az ember golyót ereszt a fejébe, mint hagyni, hogy a
nippek szórakozzanak vele. De nem mindig olyan könnyű
ám. A katonák gyakran megsebesülnek, és nem tudják főbe
lőni magukat. Néha álmukban csapnak le rájuk. És mivel
annyi mindent tudunk már a túlélésről, gyakran az a
helyzet, Banning, hogy azt hisszük, bármit túl tudunk élni.
Így aztán ledobjuk a fegyvert, felemeljük a kezünket, és
ennyi, fogságba estünk. Az a gyanúm, hogy aki ezt csinálja,
órákon belül csúnyán megbánja. Maga eljutott már addig,
hogy majdnem végezni akart magával?
– Sokszor – felelte Pete. – A szomjazástól, az éhségtől, a
bajtársaink lemészárlásától megőrültünk. Arra gondoltam,
hogy ha el tudnék aludni, nem is akarnék felébredni. De
életben maradtunk, túléltük, élünk. Az a tervem, hogy
egyszer hazamegyek, tábornok úr.
– Ez igen! De azt ne hagyja, hogy a japánok élve elfogják,
világos?
– Ne aggódjon.
 Harminckettedik fejezet

Nem sokkal éjfél után hagyták el a tábort: tíz gerillaharcos

két futár nyomában, akik álmukban is megtalálták az
ösvényeket. Hat filippínó és négy amerikai, mindannyian
alaposan felfegyverkezve, konzervvel, vízzel, pokrócokkal,
ponyvákkal és hatalmas mennyiségű lőszerrel teli
hátizsákkal a hátukon. Szerencsére csak lefelé kellett
haladniuk. Az első lecke, amit Pete és Clay megtanult, az
volt, hogy az előttük haladó bakancsát kell figyelni.
Körbepillantani felesleges, úgysem látnak semmit a
sötétben. Egy rossz lépés, és az ember megbotlik, elesik, és
ki tudja, hol ér földet.
Az első egy órában egyetlen szó sem hangzott el. Ahogy
közeledtek az első faluhoz, egy őrszem üdvözölte őket.
Ismeretlen nyelvjárásban közölte Camachóval, hogy
minden rendben van. Napok óta nem látták az ellenséget.
Az osztag megkerülte a kunyhókat, haladtak tovább. A
második falunál nem találtak őrszemet, és halotti csönd
volt. Három óra eltelte után már nem lejtős szakaszon
haladtak, és megálltak egy előretolt figyelőállásnál: négy,
üresen álló viskó a bokorban. Félórát pihentek, ettek egy kis
szardíniát, és ittak vizet. DuBose odalépett hozzájuk, és azt
kérdezte halkan: – Minden rendben veletek, fiúk?
Pete és Clay azt felelte, hogy minden a legnagyobb
rendben, jól mulatnak, de az igaz, hogy kissé fáradtak. A
többiek úgy néztek ki, mintha még csak melegítenének.
Felkerekedtek, folytatták a gyaloglást, de most már
emelkedőn kellett felfelé kapaszkodniuk, és fél óra után
ismét megálltak pihenni. DuBose tudta, hogy a két újonc mi
mindenen ment keresztül, próbált vigyázni rájuk. Az osztag
leereszkedett egy szakadékba, a katonák átgázoltak egy
patakon, és egy nagyobb faluba értek. Néhány percig a
bokrokból figyelték a területet, aztán Camacho
előremerészkedett, és megtalálta az őrszemet. Változatlanul
semmi híre az ellenségnek. Miközben várakoztak, DuBose
odakúszott Pete mellé. – Itt eléggé biztonságban vannak az
emberek – magyarázta. – Minden faluban van egy góré, és
az itteni nagyon megbízható fickó. De innentől a senki
földjén vagyunk.
– Hol van az út? – kérdezte Pete.
– Nem messze.
Napkeltekor egy nyilvánvalóan sokat használt földút
melletti árokban rejtőztek el. Mozgolódást hallottak a túlsó
oldalon, aztán csend lett.
– DuBose! – kiáltotta valaki.
– Itt vagyunk – felelte a katona.
Hirtelen fejek bukkantak fel a bokorból, és előlépett egy
Carlyle nevű amerikai. Tizenkét katonából állt az osztaga,
közöttük három viharvert külsejű jenki koszos szakállal.
Gyorsan áthozták a TNT-vel teli faládákat, és a következő
egy órában elhelyezték a robbanószereket, és
csatlakoztatták a drótokat. A bombakészítő egy filippínó
veterán volt, aki jól láthatóan nagyon értette a dolgát.
Amikor a TNT a helyére került, a katonák visszahúzódtak a
bokorba, és DuBose mondta meg, ki milyen pozíciót
foglaljon el. Pete, a mesterlövész néhány szikla mögé
rejtőzött, és azt a parancsot kapta, hogy lőjön mindenre,
ami mozog.
Camacho a közelében maradt, és suttogva magyarázott
neki, miközben felkelt a nap. A japánok többtonnányi
ellátmányt szállítanak számos útvonalon, és nekik most az
a feladatuk, hogy minél nagyobb zavart okozzanak, és ahol
lehet, bénítsák meg a mozgásukat. A kikötőben ténykedő
kémektől az a hír érkezett, hogy egy négy vagy öt
teherkocsiból álló konvoj indult útnak. Fogalmuk sem volt
róla, mi a szállítmány, de öröm lesz felrobbantani, az
biztos. Várj csak, mondta a filippínó Pete-nek, majd
meglátod.
Várakozás közben Pete ujja nagyon viszketett a
ravaszon, és a gyomra össze-összerándult. Hónapok teltek
el azóta, hogy harcban vett részt, és a várakozás idegtépő
volt. Amikor meghallották a teherkocsik zúgását, Camacho
azt mondta, készüljön fel.
Négy teherkocsi. Az elsőben és az utolsóban katonák
ültek, hogy biztosítsák a középső kettőben lévő rakományt.
A gerillák vártak és vártak. Pete egy hosszú pillanatig azt
hitte, hogy a robbanószerekkel valami baj van. De aztán
működésbe léptek: a föld olyan erővel remegett meg, hogy
Pete nekicsapódott egy sziklának. A vezető teherkocsi úgy
borult fel, akár egy játékautó, a katonák a levegőbe
repültek. A harmadik és a negyedik teherautó az oldalára
dőlt. Ropogni kezdtek a fegyverek a bokrokból, a gerillák
irtózatos tűz alá vették az ellenséget. A robbanást túlélő
japánok kúszva, tántorogva próbáltak fedezékbe
menekülni, de a legtöbbjüket még azelőtt lelőtték, hogy
elsüthették volna a puskájukat. A második teherkocsi
sofőrje kimászott a betört szélvédőn, és Pete rögtön
leszedte. Clay pozíciója a konvoj végénél volt, innen
tökéletes célpontot nyújtottak a katonák az utolsó
teherautón. Egy japán 99-es típusú könnyűgéppuskával
halomra lőtte a kocsiból kimászó, a fegyverüket kereső
japcsikat. Néhánynak sikerült fedezékbe húzódnia a
teherautók mögött, de ezeket hátulról érték a golyók, az út
túloldaláról tüzelő gerillák fegyvereiből. Nem tudtak hová
rejtőzni. A fegyverropogás legalább öt percig tartott. Az
egyik japán a második és harmadik teherkocsi közül még
leadott néhány lövést a fák felé, mielőtt szinte széttépték
volna a golyók.
Lassan befejeződött a lövöldözés. A pillanatnyi csendben
a gerillák vártak és figyeltek, azt remélve, hátha
megmozdul a földön egy japán, és a fegyveréért nyúl. Teljes
lett a csend, a por kezdett leülepedni. DuBose és Carlyle
előrekúszott, aztán intettek a többieknek, hogy kövessék
őket az útra. Minden japán, halott és haldokló egyaránt
kapott még egy golyót a fejébe. Foglyokra semmi szükség.
Nincs hol tartani, és nincs felesleges étel etetni őket. A
háborúnak ebben a fajtájában senki se ejtett foglyokat, csak
akkor, ha azok amerikai tisztek. Az ő halálukat elnyújtották.
DuBose és Carlyle pattogós parancsokat osztogatott. Két
filippínót visszaküldtek, hogy nézzék meg, nem jönnek-e
újabb szállítójárművek; kettőt meg előre. A halottaktól –
összesen harminchét volt belőlük – elvették a fegyvereket
és a hátizsákokat. Szerencsére a második teherautó nem
semmisült meg. A raktérben puskákat, gránátokat,
gépfegyvereket, és ami egészen hihetetlennek tűnt, több
száz kiló TNT-t találtak. Minden támadás alkalmával
történik valami csoda – most az, hogy egy kósza golyó nem
csapódott bele a robbanószerekbe. Az első teherkocsi az
oldalára dőlt és működésképtelenné vált. Élelmiszerrel teli
dobozokkal rakták meg. DuBose úgy döntött, hogy a
második teherkocsival annyi élelmet és fegyvert, lőszert
visznek magukkal, amennyit csak tudnak. A holttestek
között lépkedve és azokat félrerúgva a gerilláknak végül
sikerült az árokba tolniuk az első járművet. A második
volánja mögé beült egy filippínó, és elindultak. Pete és öt
másik katona a tetején ült, a fenekük alig néhány centire az
irtózatos mennyiségű robbanószertől. A kanyarnál
hátrapillantottak, és elégedetten nézték, micsoda pusztítást
okoztak. Három izzó teherkocsi, halomban álló holttestek;
és náluk még csak meg sem sebesült senki.
A japán Zerók rendszeresen figyelték az utakat, olyan
kis magasságból, hogy szinte úgy tűnt, a fák fölött repülnek.
Csak idő kérdése volt, mikor érkeznek meg. DuBose le akart
térni az útról, mielőtt észreveszik őket, és egy Zero
beleenged egy sorozatot a teherautóba. A pilóták látni
fogják a pusztítást, nyomban tudják, mi történt, és bosszút
akarnak állni.
A sofőr rákanyarodott egy tisztásra, majd sűrű fák
takarásában megállt. DuBose parancsot adott, hogy
takarják le a járművet indákkal és nagy levelekkel. Amikor
a földön öt-hat méterről már nem lehetett látni a
teherautót, a gerillák behúzódtak az erdőbe, és nekiláttak a
hátizsákok tartalmának. Tömték magukba a szardíniát meg
a rizskenyeret. Az egyik japán katona, aki valószínűleg
alkoholista lehetett, négy üveg szakét tartott a
hátizsákjában, így a gerillák afféle koktéldélutánt tartottak.
Miközben a katonáik iszogattak, DuBose és Carlyle a
teherautónál tanácskozott. Beszélgetésüket a közeledő
Zerók összetéveszthetetlen fülsiketítő zúgása szakította
meg. Két gép ereszkedett az út fölé, aztán élesen
felemelkedett. Még egyszer visszakanyarodtak, aztán
eltűntek.
Felmerült, hogy visszamennek az útra, a pusztítás
helyszínére. Bebizonyosodott, hogy ott tökéletesen
kivitelezhető a rajtaütéses támadás, és az biztosra vehető,
hogy a japánok mentőalakulatot fognak küldeni. Olyan
könnyű volt legyilkolni az ellenséget, imponálóan sok
áldozatot ejtettek – erős kísértést éreztek visszamenni.
DuBose azonban úgy döntött, hogy inkább mégse. Az volt a
feladatuk, hogy csapjanak le, aztán meneküljenek, és nem
az, hogy offenzívát indítsanak. Ráadásul abban a
pillanatban a zsákmány sokkal fontosabbnak tűnt, mint
még néhány halott japcsi. A teherkocsival nem lehetett a
hegyi ösvényeken közlekedni, és DuBose úgy döntött,
lepakolnak róla mindent, és kitalálnak valamit, hogyan
szállítsák a bázisra. Mivel a katonái nyilvánvalóan nem
tudtak ilyen mennyiséget elcipelni, elküldött tíz filippínót a
legközelebbi faluba, hogy csereüzletet kössenek: tekintélyes
mennyiségű ételért „kölcsönbe” vesznek állatokat, ökröket
és teherhordó öszvéreket.
A bulinak hirtelen lett vége, amikor DuBose parancsot
adott az ott maradt katonáknak, hogy lássanak neki a
fáradságos feladatnak, a rakomány lepakolásának. Dél
körül feltűnt néhány ökör és öszvér, de közel sem elegendő,
ám néhány helybéli felajánlotta, hogy ételért cserébe
hajlandó dolgozni. A konvoj eleje éppen megindult, amikor
futva érkezett egy futár a hírrel, hogy egy nagy japán
egység tart feléjük. DuBose habozás nélkül arra utasította a
bombakészítőt, hogy robbantsa fel a teherautót a még rajta
lévő robbanószerekkel együtt. Arra jutottak Carlyle-lal,
hogy a roncs eltorlaszolja az utat, és így nyernek egy kis
időt. A gerillák eltüntették az álcát a teherautóról, hogy a
japánok megtalálják, aztán visszahúzódtak a bokrok közé,
és vártak.
Az elővéd katonái motorkerékpáron érkeztek, meglátták
a teherkocsit, és izgatottak lettek. Nem sokkal később
három csapatszállító jármű is megjelent, a tenger sok
katona leszállt, majd lekuporodva, összegörnyedve várták
az újabb támadást. De nem jött újabb támadás, ezért lassan
elindultak a teherautó felé. Amikor rájöttek, hogy az
ellenség továbbállt, megnyugodtak, és járkálni kezdtek a
jármű körül, közben megállás nélkül szövegeltek. Amikor a
parancsnokuk odamasírozott a teherautóhoz, majd fellépett
rá, hogy körülnézzen, a harminc méterrel arrébb lévő
bombakészítő meghúzta a drótot. Parádés volt a robbanás,
csak úgy repkedtek a levegőben a testek.
DuBose és a katonái gyönyörködtek a látványban, még
nevettek is kicsit, de aztán gyorsan indultak tovább.
Minden gerilla annyi lopott ételt és fegyvert cipelt a saját
felszerelésén kívül, amennyit csak bírt, és már megint
felfelé kellett kapaszkodniuk. Pete és Clay annyira
kimerültek, olyan elcsigázottak voltak, hogy majdnem
elájultak, de vonszolták magukat tovább és tovább. Jóval
rosszabb körülmények között is kellett már menetelniük, és
tudták, hogy gyönge testük megbirkózik a nehézségekkel.
Jóval sötétedés után megérkeztek az első előretolt
figyelőállásba, és mindenki kimerülten rogyott a földre. A
futárok már jelentettek Granger tábornoknak, aki útnak
indított katonákat, hogy segítsenek a rakomány
cipelésében. DuBose bejelentette, hogy aznap már nem
mennek tovább, verjenek tábort. Újabb futárok érkeztek
azzal az örömteli hírrel, hogy a japánok nem követik a
gerillákat.
A katonák ettek, amíg jól nem laktak, és még egy kis
szakét is ittak. Pete és Clay talált magának helyet az egyik
viskó döngölt padlóján, és újra átélték a nap dicsőséges
pillanatait. Suttogásuk hamar elhalkult, mély álomba
zuhantak.
A konvoj két napon keresztül kapaszkodott felfelé a
hegyekben. Gyakran álltak meg enni és pihenni. Kétszer is
változtattak az útvonalon, amikor a futároktól azt a
figyelmeztetést kapták, hogy az ellenség a közelben van, és
teljes erővel folyik a gerillák keresése. A Zerók akár a
mérges darazsak zümmögtek az égen; a pilóták már nagyon
szerettek volna tüzelni, de nem láttak semmit. A gerillák
szakadékokban és barlangokban találtak fedezéket.
Amikor végre hazaérkeztek, Lord Granger mosolyogva
várta őket, és mindenkit megölelt. Príma munkát végeztek,
fiúk! Felhólyagosodott lábak, sajgó izmok – de egyetlen
gerilla sem sérült meg.
Napokig pihentek, amíg megint nem kezdtek unatkozni.
Az esős évszak nagy lendülettel érkezett, tájfun söpört végig
a Fülöp-szigetek északi részén. Megállás nélkül zúdult az
eső a hegyekre, a szél letépte a bambuszkunyhók tetejét.
Amikor a legerősebben szakadt, a gerillák két napra a
barlangokba húzódtak. A gyalogösvényeket sár borította, a
legtöbb járhatatlanná vált.
De a háború egyre hevesebben folytatódott, és a
japánoknak nem volt más választásuk, mint hogy továbbra
is gondoskodjanak az utánpótlásról. A konvojok gyakran
térdig érő sárban haladtak, és hosszú időre megakadtak.
Könnyű célponttá váltak a gerillák számára, akik
gyalogosan közlekedtek, igaz, nem olyan gyorsan. Granger
folyamatosan ellátta feladatokkal a katonáit, az osztagok
brutális erővel csaptak le az ellenségre, aztán eltűntek az
őserdőben. A japánok durván megtoroltak mindent, de a
civilek fizették meg az árat.
Pete saját osztagot kapott, a húsz főből álló G osztagot,
ebbe tartozott Clay és Camacho is. És elő is léptették: a
Nyugat-luzoni Ellenállás őrnagya lett. Az igazi hadseregben
nem ismerik el az ilyen rangokat, de az igazi hadsereg
visszavonult MacArthurral Ausztráliába. Lord Granger
irányította a saját katonáit, és a kedve szerint léptette elő a
tisztjeit.
Egy konvoj elleni sikeres támadás után Banning őrnagy
és a katonái visszavonulás közben egy faluhoz értek. Már
az ösvényen érezték a füstszagot, és nem sokkal később
borzalmas látvány tárult eléjük. A japánok megtámadták és
megsemmisítették a falut. Az összes kunyhó égett, üvöltő
gyerekek rohangáltak mindenhol. A falu közepén legalább
tizenöt férfi holtteste hevert, mind hátrakötött kézzel;
véres, megcsonkított testek, a levágott fejek néhány
méterrel arrébb, rendezett sorban egymás mellett. Néhány
nőt lelőttek, ők ott feküdtek, ahol a földre zuhantak.
 Egy tizenéves fiú rohant ki a bokrok közül, és üvöltött,
ordított, miközben feléjük futott. Camacho megragadta, és
beszélni kezdett hozzá valamilyen dialektusban. A fiú
jajgatott, és az öklét rázta a gerillák felé.
– Mi tehetünk róla – magyarázta Camacho. – Azt mondja,
mi hoztuk ide a japánokat. – Továbbra is beszélt a fiúhoz,
de az vigasztalhatatlannak tűnt.
– Azt mondja, hogy néhány órája idejöttek a japánok, és
azzal vádolták őket, hogy segítenek az amerikaiaknak. Azt
akarták tudni, hol bujkálnak az amerikaiak, de nem tudták,
így válaszolni sem tudtak. És akkor ezt csinálták. Megölték
az apját és az anyját is. A húgát és még néhány fiatal nőt
elvittek. Megerőszakolják, aztán őket is megölik.
Pete és a katonái nem tudtak megszólalni. Hallgatták a
szóváltást, és döbbenten nézték a pusztítást.
Camacho folytatta: – Azt mondja, hogy a bátyja elment
megkeresni a japánokat, és szól nekik, hogy itt vagyunk.
Minden a ti hibátok, mindenről az amerikaiak tehetnek.
– Mondd meg neki – kérte Pete –, hogy mi a japánok
ellen harcolunk, gyűlöljük őket. A filippínók oldalán
vagyunk.
Camacho fordított, de a fiú magánkívül volt. Kiabált,
veszekedett, és az öklét rázta Pete felé. Végül kitépte magát
Camacho szorításából, és odarohant a halottakhoz.
Rámutatott az egyikre, és üvöltött.
– Az apja – mondta Camacho. – Végig kellett nézniük,
ahogy egyenként lefejezik őket, és közben azzal
fenyegetőztek, hogy mindenkit megölnek, ha nem
beszélnek.
A fiú elrohant, eltűnt az erdőben. Gyerekek az
édesanyjuk holttestébe kapaszkodtak. A kunyhók még
mindig égtek. A gerillák segíteni szerettek volna, de
túlzottan veszélyes volt a helyzet.
– Menjünk innen – mondta Pete.
 A sárban tocsogva elindultak. Addig meneteltek, amíg be
nem sötétedett, és szakadni nem kezdett, aztán csöpögős
sátorlapok alatt tábort vertek. Az eső megállás nélkül
zuhogott, és keveset aludtak.
Pete agyába úgy beégtek a hátborzongató képek, hogy
rémálmok gyötörték.
A bázison jelentkezett Granger tábornoknál, és
beszámolt a falu elleni támadásról. Granger nem mutatott
érzelmeket, de azt látta, hogy Banning őrnagy nagyon
zaklatott. Azt a parancsot adta, hogy pihenjen néhány
napot.
Aznap este a tábortűznél Pete és Clay előadta a
történetet a többi amerikainak. Mindenkinek megvolt a
maga története, és lassan érzéketlenné váltak. Az ellenség
minden kegyetlenségre képes volt, és ez arra késztette a
gerillákat, hogy megfogadják: még keményebben fognak
harcolni.
 Harmincharmadik fejezet

A gyapot Pete távollétében is nőtt, és szeptember közepén

megkezdődött a szüret. Az időjárás megfelelő volt, az árak
nem csökkentek a memphisi tőzsdén, a munkások hajnaltól
sötétedésig dolgoztak, és Bufordnak sikerült ott tartania az
idénymunkásokat is. A gyapotszüret valamiféle normalitást
hozott a gazdaságban, illetve a háború sötét fellegei alatt
élő emberek számára. Mindenki ismert egy katonát, aki
vagy arra várt, hogy behajózzák, vagy már harcolt valahol.
Pete Banning volt az első áldozat Ford megyében, de aztán
mások is meghaltak, megsérültek vagy eltűntek.

Megözvegyülésének negyedik hónapjára Lizának sikerült

valamilyen rutint kialakítania az életében. Miután a
gyerekek elmentek az iskolába, leült kávézni Ninevával,
akivel egyre többet beszélgetett, és aki erőt adott neki. Liza
tettvett a kertben Amosszal és Jupe-pal, minden reggel
váltott néhány szót Buforddal a termésről, és igyekezett
távol maradni a várostól. Gyorsan belefáradt a végtelenül
záporozó kérdésekbe arról, hogy hogy van, hogy bírja, hogy
viselik a gyerekek. Ha meglátták a városban, kénytelen volt
hagyni, hogy olyan emberek ölelgessék könnyes szemmel,
akiket alig ismert. A gyerekek kedvéért eljártak a
templomba, de egyre kevésbé szerették a vasárnapi
szertartást. Kezdtek távol maradni, hogy elkerüljék az
állandó részvétnyilvánításokat, és inkább átmentek Florry
házába reggelizni. Senki sem ítélte el őket, amiért
nincsenek ott a templomban minden vasárnap.
Hétköznapokon Dexter Bell majdnem minden reggel
meglátogatta Lizát. Kávéztak, imádkoztak. Pete
dolgozószobájában ültek zárt ajtó mögött, és halkan
beszélgettek. Nineva ilyenkor mindig a közelben matatott.
Már majdnem egy év telt el azóta, hogy Pete elment, és
Liza tudta, hogy nem fog hazajönni. Ha életben lenne,
biztosan megtalálta volna a módját annak, hogy hírt adjon
magáról, és ahogy múltak a hetek, hónapok, Liza elfogadta
a kimondhatatlan valóságot. Senkinek sem ismerte el,
derekasan küzdött, és úgy tett, mintha még mindig élne
benne a remény. Joelnek és Stellának fontos volt ez, ahogy
Ninevának és Amosnak is meg mindenki másnak. De ha
egyedül lehetett, sírt és órákon keresztül ült a sötét
szobájában.
Joel már elmúlt tizenhat, és arról beszélt, hogy beáll a
seregbe. Mindjárt tizenhét lesz, és ha végez a
középiskolában, az anyja engedélyével katonának állhat.
Liza közölte vele, hogy nem fogja engedni, és csak
felzaklatja azzal, ha ilyeneket beszél. Elvesztette a férjét,
nem fogja elveszíteni a fiát is. Stella próbálta lebeszélni
Joelt erről a képtelenségről, veszekedett vele, és Joel egy idő
után, még ha vonakodva is, de abbahagyta, nem beszélt
többet a katonaságról. Az egyetem az ő jövője.

Október elején elállt az eső, és kitisztult az égbolt. A nedves

földnek köszönhetően a szúnyogok újabb rohama
következett, és a malária keményen megtámadta a
gerillákat. Mindenki megbetegedett, volt, aki könnyebben,
mások meg súlyosabban; sokak már harmadszor vagy
negyedszer fertőződtek meg, és normálissá vált, hogy
együtt kell élni a betegséggel. Kinint hordtak magukkal, és
ápolták betegebb bajtársaikat.
Mivel az utak járhatóvá váltak, gyakrabban indultak
útnak japán konvojok, de a gerillák gyakran túl gyöngék
voltak ahhoz, hogy lecsapjanak. Pete felszedett néhány
kilót, ám amikor a láz és a vacogás egy hétre ledöntötte a
lábáról, úgy saccolta, hogy még mindig huszonöt kilóval
kevesebb a versenysúlyánál. Egy nyugalmasabb
pillanatban, amikor állig betakarózva feküdt a priccsén,
kissé bódult állapotban, egyszer csak rájött, hogy október
negyedike van, vagyis pontosan egy évvel korábban jött el
otthonról. Nem lehetett kétséges, hogy ez élete
legemlékezetesebb éve.
Álmából ébresztette egy futár a paranccsal, hogy
jelentkezzen Lord Grangernél. Clayjel kitántorogtak a
kunyhóból, egészen a tábornok szállásáig. A hírszerzés
jelentése szerint elindult egy tartálykocsikból álló hatalmas
konvoj a kikötőből, és a sziget belseje felé tart. Egy órán
belül a G osztag a sötétben indult el lefelé a hegyen.
Csatlakozott DuBose D osztagához, és már negyven
gerillaharcos menetelt együtt. A legtöbben még mindig
kínlódtak a maláriával, de izgatottak voltak a küldetéstől.
Az eső és a szúnyogok nem állították le a háborút.
A birodalmi hadsereg hadmérnökei egy új utat vájtak a
hegyekben az ellátmány szállítására, és Granger hallott
egyet s mást erről az útról. DuBose találta meg először,
aztán ő meg Pete a katonáikkal végigjárták, hogy
keressenek olyan pontot, ahonnan rajtaütésszerűen
lecsaphatnak a konvojra. Nem találtak ilyet, és elindultak
visszafelé, amikor négy Zero jelent meg hirtelen a fák fölött.
Banning és DuBose őrnagyok azt a parancsot adták a
katonáiknak, hogy vonuljanak vissza a hegyoldalba, és
rejtőzzenek el a bokrok között. Hamarosan megjelent egy
két szakaszból álló japán felderítő egység. Machetével
vágtak utat maguknak az út menti bozótban, és gerillákat
kerestek. Új taktikát alkalmaztak, ez jelezte a konvoj
fontosságát. Percekkel később teherautók zúgását hallották,
és a zajból ítélve sokan lehettek. Az első háromban csak
harcra kész katonák ültek. Mögöttük hat, benzint és
dízelolajat szállító tartálykocsi. A konvoj végén három
újabb, katonákkal teli teherkocsi.
Az volt a terv, hogy kézigránátokkal támadnak, és egy
hatalmas tűzgolyóvá teszik a konvojt, de a gerillák a
közelébe sem kerültek annak, hogy megvalósítsák a tervet.
A célpont komoly kísértést jelentett, de Banning őrnagy
bölcsen visszavonulót fújt. Intett a százméternyire lévő
DuBose-nak, aki egyetértett vele, és még mélyebben
hátrahúzódtak. A konvoj lassan, de továbbhaladt, és
nemsokára eltűnt a szemük elől.
Lehangoltan és csalódottan mentek vissza a táborba.

A tiszta égbolton nemcsak szúnyogok jelentek meg, hanem

Zerók és felderítő gépek is. Granger attól tartott, hogy a
japánok tudják, hol vannak, és közelednek, de továbbra is
valószínűtlennek tartotta, hogy szárazföldi támadást
indítanának. Az ellenség kevéske érdeklődést mutatott
aziránt, hogy hosszan elnyúló harcokba keveredjen a
hegyekben, ismeretlen terepen. Granger attól is félt, hogy a
japánok a levegőből fognak támadni. Néhány jól célzott
bomba irtózatos pusztítást okozhat. Mindennap
tanácskozott a tisztjeivel, akik nem támogatták azt az
elképzelését, hogy átteszi máshová a támaszpontot. Elrejtik
őket az erdők és a hegyek. Az ellátmány és a fegyverzet
biztonságban van a barlangban. Ha áttennék máshová a
bázist, az olyan mozgolódással járna, amit esetleg
észlelnének a levegőből. Úgy érezték, hogy bármitől meg
tudják védeni a bázist, amit szinte az otthonuknak
tekintettek.
Egy informátortól azt a hírt kapták, hogy a japánok
ötvenezer dolláros vérdíjat tűztek ki Lord Granger fejére. A
rá jellemző módon a tábornok ezt megtiszteltetésnek vette.
Ötezer dollárig terjedő jutalmat kínáltak minden olyan
amerikai tiszt elfogásáért, aki az ellenállásban harcol. Egy
délután kártyázás közben és tea mellett Granger átadott
Pete-nek egy zöld színű fémdobozt. Nagyjából akkora
lehetett, mint egy tégla, de könnyebb volt, az egyik végén
egy tárcsa és egy kapcsoló.
– Lewes-bombának hívják – magyarázta Granger. – Egy
új játékszer a manilai bombakészítőnktől. Van benne fél
kiló plasztik robbanóanyag, tízdekányi termit, egy kis
dízelolaj meg egy detonátor. A hátulja mágneses. Az ember
odatapasztja a repülőre, az üzemanyagtartály közelébe,
elfordítja a tárcsát, elfordítja a kapcsolót, aztán rohan, mint
az őrült, és néhány perccel később már élvezheti is a
tűzijátékot.
Pete megcsodálta a szerkezetet, aztán visszatette az
asztalra. – Remek.
– Egy Jock Lewes nevű kommandós fabrikálta Észak-
Afrikában. Az ottani katonáink megsemmisítették az olasz
meg a német légiflottát. Átkozottul jó ötlet, ha engem
kérdez.
– És akkor…?
– És akkor az a helyzet, hogy a nippeknek száz Zerójuk
van Fort Stotsenburgban. Azok a nyavalyás masinák,
amikkel gyötörnek bennünket. Azon töröm a fejem, hogy le
kellene csapni rájuk. Úgy tudom, maga jól ismeri azt a
helyet.
– Nagyon jól. Ott állomásozott a Huszonhatodik
Lovassági Ezred. Sok időt töltöttem ott, mielőtt elkezdődtek
a harcok.
– Meg lehet csinálni, őrnagy? A nippek egyáltalán nem
számítanának rá. De persze pokoli veszélyes akció.
– Ez parancs?
– Még nem. Gondolkozzon rajta. Maga és DuBose meg
negyven katona. És még negyven a Stotsenburg közelében
lévő bázisról. A Lewes-bombákat leszállítják Manilából
valahová az erőd közelébe. Innen, a táborból három nap
alatt lehet eljutni Fort Stotsenburgba, kemény,
emberpróbáló menetelés. Úgy induljanak útnak, hogy
felkészülnek a támadásra, de először csak körülnéznek. Az
erődöt szigorúan őrzik. Ott cirkálnak a nippek mindenhol.
Ha a küldetést lehetetlen teljesíteni, visszajönnek, ne essen
baja senkinek.
– Ez tetszik – mondta Pete, még mindig a Lewes-
bombában gyönyörködve.
– Vannak térképeink, az erőd alaprajza, minden, ami
kell. Bőséges információk a hírszerzőinktől. Maga lesz a
parancsnok, mindenben maga dönt. És valószínűleg nem
fog visszatérni.
– Mikor indulunk?
– Elég jó erőben van? Magát is kínozza a malária.
– Mindenkit kínoz, és már gyógyulok.
– Biztos, hogy vállalja? Ez nem parancs, és nyugodtan
mondhat nemet. Mint tudja, nem szoktam öngyilkos
küldetéseket elrendelni.
– Ígérem, hogy vissza fogunk jönni. És különben is
unatkozom.
– Pompás, őrnagy. Pompás.
Sötétben indultak el, fél órával utánuk DuBose is a D
osztaggal. Tíz órán keresztül meneteltek, aztán hajnalban
megálltak egy falu fölött. Egész nap pihentek, és több japán
járőrt is láttak a környéken. Amikor besötétedett, folytatták
a gyaloglást. A hegyek dombokká váltak, és ritkult a
növényzet. A harmadik nap hajnalán felkapaszkodtak egy
emelkedőre, ahol eléjük tárult a látvány: Fort Stotsenburg
egy hatalmas síkságon, nagyjából másfél kilométerre tőlük.
Pete végignézett a hatalmas, régi erődön. A háború előtt
nemcsak a Huszonhatodik Lovassági Ezred állomásozott itt,
hanem négy tüzérezred is, két amerikai és két filippínó,
továbbá a Tizenkettedik Hadtápzászlóalj. A barakkokban
összesen nyolcezer katonát szállásoltak el. A központi
bejárat impozáns kapuoszlopát ilyen távolságból is jól
lehetett látni. A két hosszú felszállópálya között számtalan
épület magasodott, amelyekben valamikor a jó fiúk voltak,
most pedig az ellenség. Az épületek mögött a hatalmas
alakulótér húzódott, ahol hajdanán Pete lovaspólózott a
társaival. De a pillanat nem tűnt alkalmasnak a
nosztalgiázásra. A felszállópályán szépen rendezett
sorokban álltak egymás mellett a Zero repülőgépek,
megszámlálhatatlanul sok, és legalább húsz kétüléses
vadászrepülő, amelyek a szövetségesektől a Nick nevet
kapták. Fal nem vette körül az erődöt, sem kerítés vagy
szögesdrót. Csak több ezer japán katona, akik tették a
dolgukat. Az alakulótéren gyakorlatozás folyt, a
repülőgépek meg fel- és leszálltak.
A futárok elvezették a gerillákat egy előretolt
figyelőálláshoz, ahol egy gyerekképű katona, a minnesotai
Miller százados fogadta őket. A parancsoksága alatt álló
osztagban tíz filippínó szolgált, akik jól ismerték a vidéket.
Miller egy másik osztagra várt, amelynek már az előző nap
meg kellett volna érkeznie. A figyelőállásban a katonák a
térképeket vizsgálva tanácskoztak és vártak. Éjfélkor,
amikor csend borult az erődre, Pete, DuBose és Miller
közelebb nyomultak, és az éjszakát azzal töltötték, hogy
körbejárták a területet. Hajnalban tértek vissza kimerülten,
de elégedetten, mert már pontos tervük volt.
A Lewes-bombák nem érkeztek meg a tervezett
időpontban, és két napig vártak hírekre Manilából. A
Granger tábornok által ígért gerillákra is vártak, de ők sem
jöttek. Pete attól tartott, hogy fogságba estek, és az egész
küldetés veszélybe került. Összesen ötvenöt katonával
készülhetett az akcióra. A harmadik napra már erősen
fogytán volt az élelem a figyelőállásban, a katonák egyre
feszültebbek lettek. Banning őrnagy leszidta őket, és
fenntartotta a fegyelmet.
A Lewes-bombák végre megérkeztek, méghozzá három
öszvér hátán, és az állatokat tizenéves srácok vezették,
vékonyka gyerekek, akik aligha ébreszthettek gyanút
bárkiben is. Pete magában megint elálmélkodott azon, hogy
Granger milyen hálózatot működtet.
Az erőd Angeles City mellett állt. A százezres lakosú,
nagy területen elterülő városban rengeteg kocsma és
nyilvánosház üzemelt, ahol a japán tisztek kellemesen
tölthették az idejüket. Az akció hajnali egykor kezdődött
egy autólopással. Két részeg százados kitántorgott egy
csehóból, és az autójuk felé tartottak, hogy visszamenjenek
az erődbe. Három, helyi parasztnak öltözött filippínó gerilla
elvágta a torkukat egy sikátorban, levették róluk az
egyenruhát, majd átöltöztek. Jelzésképpen háromszor a
levegőbe lőttek, majd tíz perccel később az őrök mellett
behajtottak a kocsival az erőd központi bejáratán. Odabent
leparkoltak a parancsnoki szállás előtt, aztán eltűntek a
sötétben. Három Lewes-bombát erősítettek az autó aljához,
és a robbanás fülsiketítően hatott a békés éjszakában. A
tornacsarnok mögött rejtőző gerillák a levegőbe lőttek, az
őrök pánikba estek.
Az őrszemek éjszaka is szigorúan őrizték a
repülőgépeket. A robbanás és a fegyverropogás zajára
otthagyták az őrhelyüket, és futni kezdtek a hangok
irányába. Banning őrnagy északi, DuBose keleti, Miller
pedig nyugati irányból érkezett a felszállópályákhoz.
Minden őrszemet, akit csak láttak, lelőttek, majd gyorsan
elhelyezték a Lewes-bombákat nyolcvan gyűlölt Zero alján.
A sötétben egyáltalán nem lehetett látni a nagyon is értékes,
kis méretű bombákat.
Amikor elkezdtek visszahúzódni, találat érte a tarkóján
Don Bowmore-t, a philadelphiai bokszolót. Pete a közelében
volt, gyorsan leszedte az őrszemet, és megragadta a
bajtársát. Camacho segített neki a száz méterrel arrébb lévő
fedezékbe vonszolni Bowmore-t, de a katona azonnal
meghalt. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy halott és nem tud
beszélni, Pete úgy döntött, otthagyja a holttestet. A
gerillaharc szabályai szerint ezt kellett tennie. A gerilláknak
elemi fontosságú, hogy minél gyorsabban hajtsák végre az
akciót. Pete elvette Bowmore puskáját, és odaadta
Camachónak. A fegyvertokjából előhúzta a 45-ös Coltot,
amit aztán a háború hátralévő részében végig használt,
majd vissza is vitte magával Mississippibe.
A gerillák perceken belül visszavonultak a sötétbe,
miközben az erődben fények gyúltak, szirénák visítottak, és
több száz rémült japán katona rohangált fel és alá. A
legtöbben a lángoló autó közelében gyűltek össze, és
parancsra vártak. A kissé kába tisztek egymásnak
ellentmondó utasításokat üvöltöztek, hol erre, hol arra
mutogattak. A lövöldözés abbamaradt. Az őrszemeknek
végül sikerült meggyőzniük a tiszteket, hogy az ellenség a
repülőgépek ellen indított támadást, nem tudni, mivel.
Járőröket indítottak útnak, hogy átkutassák a gépeket, de
ekkor megkezdődött a tűzijáték.
Öt perccel a Lewes-bombák elhelyezése után Pete
megállította a katonáit. Megfordultak, és nézték, mi
történik. A robbanások nem jártak nagy zajjal, de annál
színesebb, látványosabb eredménnyel jártak. A bombák
működésbe léptek, lángra lobbantották az
üzemanyagtartályokat, és a Zerók egymás után robbantak
fel. Pusztító tűzgolyó burkolta be az összes Zerót, és úgy
égtek porrá szép sorokban, ahogy egymás mellett álltak. A
tűz ragyogó fényében a gerillák látták, ahogy a döbbent
japán katonák egyre hátrébb húzódnak.
Pete csak néhány rövidke pillanatig gyönyörködött a
keze munkájában, aztán kiadta a parancsot a katonáinak a
gyors indulásra. Nem lehetett kétséges, hogy a japánok
azonnal kutatóosztagokat indítanak útnak, vagyis nincs idő
bámészkodni. Csak akkor lesznek biztonságban, ha eljutnak
az erdőbe.
Meglepően kevés volt a sérülés, de mégis sokat
számított. Három gerilla sebesült meg könnyebben, az
állapotuk nem akadályozta a gyors menekülést. Bowmore-
on kívül egy filippínó is meghalt, az egyik őrszem ölte meg,
kettőt pedig meglőttek, nem tudtak menekülni, fogságba
estek. Nyomban bevitték őket a börtönbe, ahol
megkezdődött a kínzásuk.
Az előretolt figyelőállásban tartott létszámellenőrzés
megállapította, hogy ötvenegy túlélő van. A katonák szinte
megrészegültek a parádés sikertől, az adrenalin még
mindig éreztette a hatását. De Pete nyomban tudta, hogy
nagy a baj, amikor kiderült, hogy két filippínó ott maradt.
Könyörtelenül meg fogják kínozni őket. Sosem szabad azt
feltételezni, hogy egy ember nem fog beszélni a fizikai
kényszer hatására. Vannak olyanok, akik állják az
elképesztő kínokat, és nem törnek meg. Mások meg
szenvednek, amíg bírnak, aztán feladják, és válaszolnak a
vallatóik kérdéseire. Néha hamis, néha meg pontos
információkat adnak.
Akármit is tesz majd a két filippínó, azt biztos, hogy
halott emberek.
Pete azt mondta a katonáinak, hogy minél kevesebbet
csomagoljanak a hátizsákba, majd felkészültek az
induláshoz. Elbúcsúzott Miller századostól és a katonáitól,
aztán a D és G osztaggal útnak eredtek a sötétben.

Az első filippínó a mellkasán sérült meg, és a sebe nagyon

vérzett. A japánok megnézték a sérülést, és arra jutottak,
hogy a gerilla haldoklik. Rákötözték egy asztalra, levágták
róla a ruháját, majd drótokat erősítettek a nemi szervéhez.
Amikor először csapott a testébe az áram, a filippínó
felüvöltött és kegyelemért könyörgött. A szomszédos
helyiségben a másik filippínó szintén az asztalhoz kötve
feküdt, és hallotta a bajtársa üvöltését.
Az első filippínó nem mondott el semmit. Miután
elvesztette az eszméletét, kivonszolták az épület elé, és egy
karddal lefejezték. A fejét visszavitték, és egy tiszt rátette a
második filippínó mellkasára, majd elmagyarázta, amit
felesleges volt magyarázni: ha nem beszél, hamarosan
magával viszi a titkát a sírba. Drótokat erősítettek a
heréjéhez és a péniszéhez, és fél óra elteltével a filippínó
beszélni kezdett. A bajtársa fejét levették a mellkasáról, és a
sarokba hajították. A drótokat eltávolították, és a fogoly
felülhetett, majd inni kapott. Egy orvos megnézte a
szilánkosra tört szárkapocscsontját, de nem csinált vele
semmit. A fogoly megmondta Bernard Granger tábornok
nevét, de a bázis elhelyezkedését illetően hamis
információkat adott. Az összes amerikai tisztnek a nevét is
megmondta, akiket ismert, illetve azt is közölte, hogy az
akciót Pete Banning őrnagy vezette. Fogalma sem volt róla,
ki készítette a bombákat, de azt tudta, hogy Manilából
érkeztek. Tudomása szerint nem terveztek több ilyen
akciót.
Az orvos visszajött. Megtisztította a sebet, bekötözte,
majd fájdalomcsillapítót adott a fogolynak. Nem sokat
enyhített a fájdalmon. A kihallgatás egész éjszaka tartott.
Amikor nem tudott válaszolni a kérdésekre, a fogoly
egyszerűen kitalált valamit. Hajnalban forró kávét kapott
meg egy szelet kenyeret, majd tudatták vele, hogy amiért
hajlandó volt együttműködni, különleges bánásmódban
részesül. Amikor befejezte az evést, az alakulótérre
vezették, ahol a bajtársa megcsonkított, meztelen testét a
lábánál fogva fellógatták egy akasztófára. A közelben
hetvennégy Zero még mindig izzó roncsa állt.
 A fogolynak összekötözték a kezét, aztán korbácsolni
kezdték, miközben a katonák röhögve, nagy élvezettel
nézték, mi történik. Miután elvesztette az eszméletét,
otthagyták főni a napon, miközben elkezdődött a roncsok
eltakarítása.
 Harmincnegyedik fejezet

Amikor a stotsenburgi akció híre eljutott Ausztráliába,

MacArthur tábornok eksztatikus állapotba került. Rögtön
táviratozott Roosevelt elnöknek, és a rá jellemző módon
arról számolt be, hogy őt illeti minden elismerés az
akcióért, amiről egyébként csak egy héttel azután értesült,
hogy lezajlott. Azt írta, hogy a „kommandósaim” hihetetlen
vakmerőséggel és bátorsággal hajtották végre a „részletesen
kidolgozott tervemet”, és csupán kis veszteséget szenvedtek
el. A gerillacsapatai hasonló támadásokat indítanak a
japánok ellen a Luzon-sziget számos pontján, és ő mesteri
módon hangolja össze az ellenséges vonalak mögötti
műveleteket.
Az akció megszégyenítette és felbőszítette a japánokat,
és mire négy nappal a támadás után a D és G osztag katonái
kimerülten és éhesen hazatántorogtak, már újonnan
érkezett Zerók cirkáltak az égen. A japánok utánpótlásában
nem volt fennakadás, és még nagyobb erőkkel próbálták
megtalálni Grangert. Nem jártak sikerrel, de mivel
mindenre lőttek a hegyekben, ami mozgott, a gerillák még
alaposabb álcázásra kényszerültek, és még mélyebbre
húzódtak az őserdőben. És nehezebben mozogtak.
A japánok járőröket küldtek az alacsonyabban lévő
falvak környékére, és brutálisan bántalmazták a
helybélieket. Kevesebb lett az étel, és a falvak lakói egyre
inkább rossz szemmel nézték az amerikaiakat. Granger, aki
sosem ült ölbe tett kézzel, osztagokat indított útnak, hogy
csapjanak le a járőrökre. Az utakat és konvojokat nagy
erőkkel védték a japánok, túlzottan veszélyes lett volna ott
indítani támadásokat. A gerillák inkább a gyalogösvények
mellett várakoztak lesben. A rajtaütések gyorsan
lezajlottak, és a heves tűzharcokban a járőrök
alulmaradtak. A japán gyalogos katonák nem vehették fel a
harcot a jól képzett gerillákkal, akik mind kiváló
mesterlövészek voltak. Múltak a hetek, a támadások
sűrűsödtek, és a japánok már nem akarták annyira
megtalálni Grangert, visszahúzódtak a völgybe, és őrizték
az utakat. Sem a gerillák, sem a hírszerzők nem jutottak
olyan információhoz, amely azt jelezte volna, hogy a
japánok nagyszabású támadást terveznének a bázis ellen.
Granger és az egyre nagyobb létszámú gerillahadserege
biztonságban lehetett a hegyekben, de a háború máshol
zajlott. 1943 tavaszára Japán megvetette a lábát a
csendesóceáni hadszíntéren, és már Ausztráliát fenyegette.

A híd egy meredek völgy alján ívelt át a Zapote folyó felett.

A keskeny, de mély és gyors sodrású folyóban olyan éles
szögben meredeztek a sziklatömbök, hogy gyalogosan
átkelni lehetetlen lett volna. A japán hadmérnökök nem
tudtak pontonhidat felállítani, ezért építettek egyet a szilárd
narra fából, amiből volt bőven. A megépítése veszélyes
munka volt, és sok filippínó rabszolga veszett oda.
Amikor Granger parancsot kapott a híd
megsemmisítésére, Banning és DuBose őrnagyot küldte oda
egy tízfős osztaggal, hogy tájékozódjanak. Nehéz terepen
meneteltek két napon át, mígnem eljutottak egy biztonságos
pontra, egy hegygerincen, ahonnan felmérhették a terepet.
A híd a távolban volt, a völgy mélyén, legalább másfél
kilométernyire. Messzelátóval figyelték órákon keresztül, és
a konvojok megállás nélkül követték egymást. Egyszer-
egyszer áthaladt egyetlen teherautó, csapatszállító jármű
vagy néhány gépkocsi magas rangú tisztekkel. Az, hogy
rengeteg katona őrizte a hidat, világosan jelezte, hogy
milyen fontos. Mindkét oldalán őrhely állt, körülöttük
katonák, a bódék tetején gépfegyverek. Odalent, a folyó két
partján, a hídpillérek közelében is katonák táboroztak, és
próbálták elütni valamivel az időt. A folyó sodrása túl erős
volt ahhoz, hogy csónakokkal közlekedjenek rajta.
Sötétedés után jelentősen megcsappant a konvojok
száma. Este nyolcra egészen csöndes lett a híd. A japánok
megtanulták, hogy az ellenségük az éjszaka a
leghatékonyabb, ezért ilyenkor nem mozgatták az
ellátmányt. Néha megjelent egy valószínűleg üres
teherautó; nyugatra tartott, hogy majd ismét megrakodva
térjen vissza.
Banning és DuBose egyetértett abban, hogy
robbanószerrel nem lehet megsemmisíteni a hidat. Egy
fegyveres támadás az öngyilkossággal egyenlő. A gerillák
tüzérséggel nem rendelkeztek, csak néhány gránátvetővel.
Visszatértek a táborba, és jelentést tettek Grangernek,
aki egyáltalán nem lepődött meg. A futároktól is hasonló
híreket kapott. Egynapos pihenés után a tisztek összeültek a
tábornokkal a sátortető alatt, és tea mellett számba vették a
lehetőségeket – nem sok akadt. Lassan formálódni kezdett a
terv, majd az egyetlen olyan lehetséges terv lett, amelynek a
megvalósítására akár csak a legkisebb esély is mutatkozott.
A legtöbb konvoj fegyvereket, élelmiszert és
üzemanyagot szállított a Luzon-sziget nyugati parti
kikötőiből a japánok által szigorúan őrzött hegyi utakon és
hidakon. Majdnem mindegyik teherautó először a Camiling
városa melletti hatalmas területen álló hadianyagraktár-
bázison állt meg. Az ott sorakozó számtalan épületben
tárolta az ellenség a háború megnyeréséhez szükséges,
elegendő mennyiségű ellátmányt. A leltározott és
biztonságban őrzött utánpótlási készletekből onnan
szállítottak a Luzon-sziget különböző pontjaira. Camiling
minden gerilla kívánságlistájának az elején szerepelt, és
ezzel a japánok is tisztában voltak. Még Granger is tudta,
hogy bevehetetlen. Camilingben és a környékén kaotikus
teherautó-forgalom bonyolódott. Az utak rossz állapotban
voltak, és a japánok ezért sietősen új utakat építettek. A
hadsereget mindig követi szedett-vedett gyülevész népség,
és a város körüli autóutak mellett új pihenőhelyek,
éttermek, kocsmák, népszállók, nyilvánosházak és
ópiumbarlangok álltak.
Banning őrnagynak egy üres, vászontetős teherautóra
volt nagy szüksége, és rengeteg ilyen állt szorosan egymás
mellett a Camilingbe vezető központi autóút melletti zsúfolt
kocsmák és étkezdék előtt. Camacho és Renaldo a birodalmi
hadsereg tiszti egyenruháját viselte. Az álöltözet minden
részletére ügyeltek, még arra is, hogy legyen rajtuk kerek,
drótkeretes szemüveg, amilyet jóformán minden japán
viselt, és amit minden amerikai gyűlölt. A kiszemelt
teherautó üresen állt, és ez azt jelentette, hogy nyugatra
tart új szállítmányért. Az üzemanyagtankját nyilván
teletöltötték.
Néhány sör után a sofőrök, mindketten közlegények,
kijöttek a kocsmából, és elindultak a teherautó felé.
Camachóba és Renaldóba ütköztek, akik váratlanul
ütniverni kezdték őket. A verekedés nem számított
ritkaságnak a kocsmák előtt – a katonák már csak ilyenek –,
a járókelők szinte észre sem vették. A verekedésnek
gyorsan vége lett: Camacho elvágta mindkét katona torkát,
majd feldobták a két testet a teherkocsi platójára, ahol Pete
rejtőzött. Minden szánalom nélkül nézte végig, ahogy
elvéreznek, miközben Camacho elhajtott. Az egyik falu
határában csatlakoztak a G és M osztaghoz, és felvettek
ötven kiló TNT-t és húsz gallon benzint. A gerillák a két
halott katonát bedobták a szakadékba, aztán felültek a
platóra. Egy órával később, amikor már lefelé ereszkedtek a
völgybe, a teherkocsi megállt, és a gerillák leszálltak. Az
egyik futár vezetésével elindultak a folyóhoz vezető
veszélyes úton.
Amikor a teherautó közeledni kezdett a hídhoz és az
őrhelyekhez, Camacho és Renaldo visszatartott lélegzettel
megragadta a fegyverét. A többórányi megfigyelés után
tudták, hogy az őrszemek sosem ellenőrzik a teherkocsikat.
Miért is tennék? Naponta több száz megy át a hídon. A
platón Pete a géppisztolya ravaszára szorította az ujját. Az
őrszemek nem foglalkoztak a teherautóval, csak intettek,
hogy menjen.
Camacho önként vállalkozott a küldetésre, mert nem
ismert félelmet, és a víztől sem tartott. Renaldo azt állította,
hogy kiválóan úszik. Pete-nek, a parancsnoknak eszébe sem
jutott volna, hogy valaki mást küldjön maga helyett egy
ilyen veszélyes küldetésre.
A teherautó megállt a híd közepén. Camacho és Renaldo
megszabadult a fegyvereitől, magukra húzták a kezdetleges
mentőmellényt, aztán a teherkocsi hátuljához siettek. Pete,
aki már profi módon bánt a robbanószerekkel, beállította a
detonátort, majd kiadta az egyszavas parancsot: Ugrás!
Becsapódtak a sötét, hideg, zubogó folyóba, és felkapta
őket az áramlat. A nagyjából nyolcszáz méterre lévő
kanyarnál DuBose egy sziklának támaszkodva várt és
figyelt. A katonái a vízben voltak, és élő mentőhálót alkotva
várták, hogy kihalásszák bajtársaikat a folyóból.
A robbanás gyönyörű volt: irtózatos robaj a békés,
holdfényes éjszakában. A teherautó tűzgolyóvá vált, és tőle
mindkét irányban tizenöt méteres távolságban lángolt a
híd. A pánikba esett japánok rohanni kezdtek a híd két
végéről, amíg rá nem jöttek, hogy nem tehetnek semmit. És
hamar láttak azt is, hogy a híd menthetetlenül össze fog
omlani, és visszahúzódtak a biztonságba.
 Pete ide-oda hánykódott a folyóban, és próbálta
betájolni, hol lehet. A mentőmellény egészen jól működött,
Pete a felszínen maradt. Hallotta a japánok kiabálását és a
fegyverek ropogását, de biztonságban érezte magát a sodró
vízben. Úszni lehetetlen lett volna, megpróbálta stabilan a
vízen tartani magát. A sodrás többször is a víz alá nyomta,
de valahogy csak sikerült levegőhöz jutnia. Visszanézett, és
egy pillanatra meglátta az égő teherautót. A kanyar
közelében nekivágódott egy sziklának, amit nem látott, és a
bal lába szilánkosra tört. Nyomban beléhasított a szinte
elviselhetetlen fájdalom, de mégis el tudta lökni magát a
sziklától. Hangokat hallott, mire ordítani kezdett. A
kanyarban gyöngébb lett a sodrás, és a hangok
közelebbinek tetszettek. Valaki megragadta, és kihúzták a
partra. Camacho már ott volt, Renaldo nem. Múltak a
percek, és figyelték a tüzet a távolban. A második robbanás
kiszakított egy darabot a hídból, és a tátongó lyukon a
lángoló teherautó a folyóba zuhant.
DuBose és Clay összekulcsolták a karjukat, és felemelték
Pete-et, majd elindultak. Pete-et borzalmas fájdalom
kínozta: a lábujjától egészen a csípőjéig kisugárzott. A
traumától kába lett, majdnem elvesztette az eszméletét.
Rövid gyaloglás után megálltak, és DuBose morfiumot adott
be neki. A gerillák már sok hordágyat tákoltak össze az
őserdőben, és most sem tartott sokáig kivágni két
bambuszrudat és kifeszíteni közéjük egy pokrócot.
Miközben ezzel foglalatoskodtak, a többiek a folyót
figyelték, nem bukkan-e fel valahol Renaldo, de nem
találták meg a filippínót.
Banning őrnagy két napon keresztül vonaglott a
fájdalomtól, de egyszer sem panaszkodott. A morfium sokat
segített. A futárok értesítették Grangert, és amikor a
katonák már fölfelé kapaszkodtak a hazafelé vezető utolsó
emelkedőn, érkezett egy felcser orvosságokkal és egy igazi
hordággyal. Friss erőben lévő katonák is jöttek vele, és ők
vitték be a táborba Pete-et, akit hősként fogadtak. Granger
peckesen járkált, akár egy pávakakas, ölelgette a katonáit,
és kitüntetéseket ígért.
Egy orvos feszes rögzítőkötést tett a sérült lábra, majd
közölte Pete-tel, hogy néhány hónapig nem harcolhat.
Legalább két helyen eltört a combcsontja. A sípcsontja
kettőbe tört. A térdkalácsa megrepedt. Műtétre van
szüksége, de erre nincs lehetőség. Pete két hétig nem
kelhetett fel a priccsről, és nagyon élvezte, hogy Clayt
ugráltathatja. De nagyon hamar elunta magát, és amint
Clay kerített egy pár mankót, mozogni kezdett. Az orvos
ragaszkodott hozzá, hogy maradjon fekve, de Pete,
kihasználva azt, hogy magasabb a rendfokozata,
egyszerűen elküldte a fenébe. Minden reggel letáborozott
Lord Grangernél, a sátorlap alatt, és elviselhetetlenné vált.
Anélkül, hogy kérdezték volna, tanácsokat adott a
tábornoknak a gerillahadviselés legkülönbözőbb
kérdéseiben és a lehetséges akciókat illetően. Granger, hogy
megpróbálja elhallgattatni, elővette a kártyát. Pete
hamarosan majdnem mindennap nyert, és azt követelte,
hogy a tábornok amerikai dollárban fizessen, de az csak
váltóval volt hajlandó.
Múltak a hetek, és Pete segített a tábornoknak az
egymást követő akciók megtervezésében. Lehangoltan
nézte, ahogy a gerillák a fegyverüket tisztítják,
becsomagolnak a hátizsákjukba, aztán útnak indulnak egy
újabb küldetésre. Clayt előléptették, és hadnagyi rangban
vezette a G osztagot.
Június elején egy ködös, nyirkos reggelen futár rohant
Grangerhez a hírrel, hogy DuBose-ra és a katonáira
álmukban lecsapott az ellenség. A filippínó gerillákat
azonnal lelőtték a japánok. DuBose-t és két amerikait még
azelőtt foglyul ejtették, hogy azok megölhették volna
magukat. Összeverték, majd elhurcolták őket.
Pete visszabicegett a viskójába, leült a priccsre, és
zokogni kezdett.

1944 nyarára az amerikai erők ötszáz kilométerre

megközelítették a Fülöp-szigeteket, és kellő közelségbe
kerültek ahhoz, hogy B–29-esekkel bombázni kezdjék a
japánokat. A repülőgép-anyahajókról felszálló gépek
rendszeresen megtámadták a japán légikikötőket.
A gerillák komor elégedettséggel figyelték az égboltot.
Küszöbön állt az amerikai invázió, és MacArthur egyre több
felderítési adatot követelt az őserdőből. A japánok
csapatösszevonásokat hajtottak végre, laktanyákat
állítottak fel a Luzon-sziget nyugati partján, és a helyzet,
legalábbis a gerillák szempontjából, veszélyesebb volt, mint
valaha. Nemcsak azt várták tőlük, hogy továbbra is
rajtaütéses támadásokat hajtsanak végre, hanem most már
az ellenség mozgását is kellett figyelniük.

Granger végre beszerzett egy működőképes rádiót, és

sikerült kapcsolatot teremteni az amerikai erők
főhadiszállásával. Csak úgy zúdultak a parancsok, hogy
találja meg az ellenséget, és naponta jelentsen. Az amerikai
invázió szempontjából döntő fontosságúvá váltak a Nyugat-
luzoni Ellenállás által szolgáltatott felderítési adatok.
Granger arra kényszerült, hogy még kisebb egységekbe
ossza a katonáit, és még messzebbre küldje őket.
A G osztagából csak Pete, Clay, Camacho, három másik
filippínó és három futár maradt. Pete sérült lába
meggyógyult annyira, hogy úgy-ahogy használni tudta, de
minden lépés fájt. A táborban egy bottal sántikált, a
gyalogösvényeken viszont összeszorított foggal és egy
könnyű sétapálca meg csökkenő mennyiségű morfium
segítségével vezette a katonáit. Még kevesebbet
csomagoltak a hátizsákba, még gyorsabban mozogtak, és a
futárokon keresztül folyamatosan tájékoztatták Granger
tábornokot. A járőrök napokon keresztül pásztázták a
vidéket, gyakran élelem és elegendő mennyiségű lőszer
nélkül.
A japánok újabb lövészalakulatokkal erősítették meg a
Luzon-szigetet, és a katonák ott voltak mindenhol. Nem volt
célszerű rajtaütéseket végrehajtani, mert a fegyverropogás
csak odavonzza az ellenséges erőket.
1944. október huszadikán a Hatodik Amerikai Hadsereg
partra szállt a Luzon-szigettől keletre lévő Leyte-öbölben.
Az amerikai és ausztrál szárazföldi erők haditengerészeti és
légi támogatással felülkerekedtek a japánokon, és folytatták
az előrenyomulást nyugati irányba. 1945. január
kilencedikén a Hatodik Amerikai Hadsereg megérkezett a
Luzon-szigetre, megfutamították a japánokat, és a sziget
belseje felé tartottak. Granger ismét taktikát váltott, és
megnövelte az osztagok létszámát. A gerillák megint
lecsaphattak a visszavonuló japánokra, és megtámadhatták
a konvojokat.
Január tizenhatodikán, egy kisebb lőszerraktár elleni
sikeres akció után Pete és a G osztag egy egész japán
zászlóaljba ütközött. Azonnal három irányból kerültek tűz
alá, és nem volt hová menekülni. A japánok ugyan
kimerültek, de több katonájuk és több fegyverük volt. Pete
parancsot adott a katonáinak, hogy húzódjanak fedezékbe a
sziklák mögé, és harcoljanak az életükért. Két filippínó
megsebesült. Sorozatvetőkkel lőtték őket. Egy kézigránát
Camacho mellett ért földet, és nyomban megölte. Pete
mögött robbant egy gránát, és egy repesz a jobb lábába, az
ép lábába fúródott. Felüvöltött, elejtette a puskáját, és a
földre zuhant. Clay megragadta, a vállára emelte, és a
bozótosba rohant vele. A többiek néhány pillanatig fedezték
őket, aztán feladták a harcot, és elkezdtek hátrébb húzódni.
Csak egy ösvényt találtak, és senki sem tudta, hová vezet, de
jobb híján elindultak rajta. A jelek szerint a japánok túl
fáradtak voltak ahhoz, hogy üldözőbe vegyék őket, a
fegyverropogás abbamaradt.
Pete lábából ömlött a vér, pillanatokon belül Clay is
csupa vér lett, de nem állt meg. Egy patakhoz értek,
óvatosan átkeltek rajta, aztán egy bokor aljában
mindketten elterültek a földön. Clay levette az ingét,
csíkokra tépte, és a lehető legszorosabban bekötötte Pete
sebét. Cigarettára gyújtottak, és megszámolták, hány
katonát vesztettek el. Camachóval együtt négyen haltak
meg. Pete úgy döntött, majd később gyászolja meg a
bajtársát. Megkopogtatta a 45-ös Colt markolatát, és
emlékeztette Clayt, hogy élve nem foghatják el őket. Clay
megígérte neki, hogy sehogyan sem fogják el őket. Egész
délután úgy haladtak, hogy a katonák egymást váltogatva
támogatták Pete-et, aki ragaszkodott hozzá, hogy ha
segítséggel is, de a saját lábán megy. Amikor besötétedett,
megpihentek egy olyan falu közelében, ahol még sosem
jártak. Egy helybéli fiúcska először az egyik, aztán a másik
irányba mutatott. Messze voltak Granger tábornok
bázisától, de a gyerek azt állította, hogy amerikaiak vannak
a közelben. Igazi katonák, nem gerillák.
Hajnalban mentek tovább, és hamarosan eljutottak egy
országútra. A bokrokba rejtőzve vártak, és figyeltek, amíg
teherautók zaját nem hallották. Aztán meg is látták az
amerikai katonákkal teli gyönyörű teherkocsikat. Amikor
Pete megpillantotta az amerikai lobogót a sort vezető dzsip
antennáján, úgy érezte, mindjárt elbőgi magát. Elnyűtt,
szakadt, csupa vér egyenruhájában, segítség nélkül kiment
az út közepére, és várta, hogy a dzsip megálljon. Egy
ezredes szállt ki a kocsiból, és tett néhány lépést feléje. Pete
tisztelgett, és azt mondta: – Pete Banning hadnagy,
Huszonhatodik Lovassági Ezred. West Point 1925-ös
évfolyam.
Az ezredes végigmérte. Megnézte a tetőtől talpig
mocskos katonáit. Borostás, lesoványodott emberek,
néhány sebesült, szedett-vedett fegyverekkel, amelyeknek a
java japán. Az ezredes nem tisztelgett. Ehelyett odalépett
Pete-hez, és szorosan magához ölelte.

A G osztag megmaradt katonáit Dasol kikötőjébe vitték,

ahol változatlanul folyt az amerikai erők partraszállása. A
deszanteszközökből a jó erőben lévő katonák kizúdultak a
partra, közben ágyúnaszádok cirkáltak a part mentén.
A katonákat egy elsősegélysátorba vitték, ahol enni
kaptak, meg szappant és borotvát, és forró vízzel
lezuhanyozhattak. Orvosok vizsgálták meg őket, de ezek az
orvosok azt szokták meg, hogy egészséges fiatalemberek
harctéri sérüléseit kell kezelniük, nem pedig szörnyű
betegségekkel küszködő őserdei gerillákat. Pete-nél
maláriát és amőbás dizentériát állapítottak meg, illetve azt,
hogy kórosan alultáplált. Hatvankét kilót nyomott, de
bármilyen sovány volt is, az elmúlt két évben sikerült
valamennyit magára szednie. Úgy saccolta, hogy tíz kilóval
kevesebb lehetett, amikor eljött az O’Donell-táborból. Őt és
még három sebesült társát megvizsgálták a közeli
kórházban. Gyorsan megállapították, hogy a lábába
fúródott repeszt műtét útján kell eltávolítani, és úgy ítélték
meg, hogy az operációt sürgősen végre kell hajtani. A
kórház gyorsan megtelt a frontról érkezett sebesültekkel.
Clay és a többiek vadonatúj, ropogós egyenruhát kaptak.
A csípőmérete tizenöt centivel lett kisebb, mint amilyen a
kiképzőtáborban volt. Bevezették őket egy sátorba, ahol
priccsek álltak egymás mellett, és azt mondták nekik, hogy
pihenjenek. Belépőt is kaptak az étkezdébe, ahol szinte
egész nap tömték magukba az ételt.
Másnap Clay meglátogatta a parancsnokát a kórházban,
és örömmel fogadta a hírt, hogy a műtét jól sikerült. Az
orvosok kezelték a sérülést, de megfelelő műszerek híján
nem tudták összeilleszteni a törött csontokat. Ezzel várni
kell, amíg Pete-et hazaszállítják. Pete és Clay nagyon
aggódtak a bajtársaik miatt, akik még mindig a bázison
voltak, és elmondtak egy imát Camachóért, Renaldóért,
DuBose-ért meg a többiekért, akiket elveszítettek. Azokra
gondoltak, akik még mindig az O’Donellben meg a többi
hadifogolytáborban sínylődnek, és azért imádkoztak, hogy
minél hamarabb kiszabadítsák őket. Még nevetniük is
sikerült saját magukon meg a vad őserdei kalandokon.
Clay másnap azzal a hírrel tért vissza, hogy választási
lehetőséget kapott: vagy marad és harcol a Hatodik
Amerikai Hadseregben, vagy egy amerikai támaszpontra
vezénylik. Pete azt mondta, hogy menjen haza, és Clay is
erre hajlott. Eleget harcoltak.
Három nappal később Pete elbúcsúzott a katonáitól,
akiket minden valószínűség szerint nem fog többé látni.
Clayjel megölelték egymást, és megfogadták, hogy
kapcsolatban maradnak. Tíz másik súlyosan sérült
katonával együtt feltették egy hatalmas kórházhajóra. Két
napot vártak, hogy a hajó megteljen, aztán elindultak
hazafelé. A hajón csinos ápolónők dolgoztak, akik naponta
négyszer megetették, és úgy bántak vele, mint egy hőssel.
Elég volt csak a lábukra és a formás fenekükre nézni,
beszippantani a parfümjük illatát, és forró vágy ébredt
benne, hogy magához ölelhesse Lizát.
Négy héttel később a hajó befutott a San Francisco-
öbölbe, és Pete arra gondolt, amikor legutóbb látta a Golden
Gate hidat: 1941 novemberében, néhány nappal Pearl
Harbor előtt.
Presidióba szállították, a Letterman Katonai Kórházba.
Ahogy az összes többi katona a fedélzeten, ő sem akart
mást, csak egy telefont.
 Harmincötödik fejezet

A hír, hogy Pete Banning él, talán még annál is

döbbenetesebbnek hatott, mint az, hogy meghalt. Nineva
tudta meg először, mert éppen a konyhában volt, amikor
megszólalt a telefon. Általában nem szívesen vette fel, mert
a telefont a fehérek játékszerének tartotta, de most végül
mégis felemelte a kagylót, és beleszólt: – Banning-ház. – Egy
szellem szólt hozzá, Banning uraság szelleme. Nem akarta
elhinni, hogy Pete az, mire a férfi kicsit felemelte a hangját,
és azt mondta neki, hogy keresse meg a feleségét, de
azonnal.
Liza az istálló előtt állt, kezében a lova gyeplője, Amos
meg a kengyelen állított. Mindketten megijedtek a tornác
felől hallatszó sikoltástól, aztán odarohantak, hogy
megnézzék, mi a baj Ninevával. Magá kívül volt, ugrált,
ugrándozott, és azt kiabálta, üvöltötte: – Pete uraság! Pete
uraság! Él! Életben van!
Liza biztosra vette, hogy Nineva megtébolyodott, de
azért odafutott a telefonhoz. Amikor meghallotta a férfi
hangját, majdnem elájult, de sikerült lerogynia a
konyhaszékre. Ha nem is egykönnyen, de Pete meg tudta
győzni, hogy tényleg ő az, él, és egy San Franciscó-i
kórházban van. Megsérült, de minden végtagja megvan, és
meg fog gyógyulni. Azt akarta, hogy Liza, amint csak lehet,
üljön vonatra. Az asszony eleinte alig tudott megszólalni, és
próbált uralkodni magán, hogy ne kezdjen el zokogni.
Miután sikerült valamelyest összeszednie magát, arra
gondolt, hogy valószínűleg más is hallja a beszélgetésüket.
A helyi hálózat vonalán mindig fülel valaki. Abban
maradtak, hogy Liza felveszi Florryt, a városba
száguldanak, és egy magánvonalon felhívják Pete-et.
Nyomban elküldte Amost Florryért, aztán gyorsan
átöltözött.
Agnes Murphy két kilométerrel arrébb lakott az út
mellett, és tudni lehetett róla, hogy mindenki
beszélgetésébe belehallgat. A szomszédok azt gyanították,
nincs jobb dolga, mint a telefon mellett ülni, hogy azonnal
felkaphassa, ha megcsörren. És valóban: hitetlenkedve
végighallgatta Pete és Liza beszélgetését, majd késlekedés
nélkül hívogatni kezdte a barátnőit a városban.
Florry megérkezett nagy sietve, és a két nő beugrott Liza
kocsijába, a Pontiacba. Liza gyűlölt vezetni, és még
Florrynál is rosszabb sofőr volt, de akkor ez egyáltalán nem
számított. Száguldottak a város felé, nagy port verve a
földúton, csikorgó kerekekkel a kanyarokban. Mindketten
bőgtek és fecsegtek egyszerre.
– Azt mondta, megsebesült, de nem nagy a baj –
magyarázta Liza. – Fogságba esett, de megszökött, és az
elmúlt három évben gerillaként harcolt.
– Te jóságos Úristen! – ismételgette Florry. – Mi a csuda
az a gerilla?
– Fogalmam sincs, fogalmam sincs. Nem tudom elhinni.
– Te jóságos Úristen!
Lefékeztek az utcán, berohantak Shirley Armstrong
házába. Az asszony, Liza legjobb barátnője, a konyhában
tett-vett, amikor Liza és Florry berontott a hírrel. Néhány
percnyi sírás és ölelkezés után Liza kérte, hogy
használhassa a telefont, és felhívta a San Franciscó-i
kórházat. Miközben várt, várt és várt, a könnyeit törülgette,
próbált úrrá lenni az érzelmein. Florry kísérletet sem tett
erre, a kanapén ülve jajveszékeltek Shirley-vel.
 Liza tíz percig beszélt Pete-tel, aztán odaadta a telefont
Florrynak, majd eljött a házból. Az iskolához hajtott,
bement Stelláért az osztályba, kihívta, aztán a folyosón
elmondta neki a szinte felfoghatatlan hírt. Mire elintézte a
formaságokat, hogy elhozhassa a lányát az iskolából, az
egész tanári kar és az igazgató is ott volt, hogy megölelgesse
őket és gratuláljon nekik.
Mindeközben Florry telefonált. Felhívta a Vanderbilt
rektori hivatalát, és követelte, hogy azonnal keressék meg
Joelt. Felhívta Dexter Bellt a templomban. Aztán Nix
Gridley-t a seriffhivatalban. Nix a város seriffjeként nem
hivatalosan közvetítette a polgároknak a fontos híreket.
Egy órával Pete hívása után a város összes telefonja
csöngött.
Miután Liza és Florry hazaért, nekiültek, hogy tervet
készítsenek. Február vége volt, nem akadt sok munka a
mezőn. A hátsó udvarban mezítlábasan megjelentek a
négerek, hogy megtudják, igaz-e a hír. Liza kiállt a hátulsó
tornácra, és közölte, hogy igen, bizony igaz. Dexter és Jackie
Bell érkezett elsőként, hogy osztozhassanak a
boldogságukban. Hamarosan követték őket a barátok, csak
úgy özönlöttek a Banning-házhoz.
Két nappal később Florry kivitte Lizát a vonatállomásra,
ahol kisebb tömeg gyűlt össze az asszony búcsúztatására.
Liza köszönetet mondott, megölelt mindenkit, aztán
felszállt a vonatra, hogy megtegye a háromnapos utat San
Franciscóba.

Az első műtét nyolc óráig tartott: a sebészek eltörték, majd

összeillesztették majdnem az összes csontot Pete bal
lábában. Miután végeztek, vastag gipsz került rá csípőtől
bokáig, benne csavarok és csövek. Szíjakkal, csigákkal,
láncokkal fájdalmas szögbe emelték a lábát. A jobb lábát
gézkötés borította, és az sem fájt kevésbé, mint a másik. Az
ápolónők bőségesen ellátták fájdalomcsillapítóval, és Pete
még két nappal a műtét után is csak ritkán volt ébren.
És ezt áldásnak élte meg. A kórházhajón egy hónapon
keresztül rémálmok gyötörték, borzalmas képek villództak
az agyában, és alig aludt. Éjjel-nappal gyötörték, kínozták
az elmúlt három év borzalmai. Sok időt töltött vele egy
pszichiáter, rábírta, hogy beszéljen, de attól csak
rosszabbodott az állapota, hogy újra kellett élnie a
megpróbáltatásokat. A gyógyszerektől csak
összezavarodott. Az egyik pillanatban olyan eufória lett
úrrá rajta, hogy hangosan nevetett, aztán néhány
másodperccel később mély depresszióba zuhant.
Nyugtalanul aludt, ha aludt egyáltalán, és gyakran üvöltött
álmában.
A Letterman Kórházban az ápolónők csökkentették a
fájdalomcsillapító-adagot, amikor megtudták, hogy
hamarosan érkezik a felesége. A lehető legéberebb
állapotban kell fogadnia.
Liza követte a nővért a kórterembe, és látta, hogy két
hosszú sorban állnak az ágyak, egy-egy vékony függönnyel
elválasztva egymástól. Ahogy ment az ápolónő után,
önkéntelenül is megnézte a betegeket: a legtöbbjük szinte
még gyerek, éppen hogy csak befejezhették a középiskolát.
Amikor a nővér megállt, Liza mély levegőt vett, és elhúzta a
függönyt. Óvatosan, nehogy hozzáérjen a láncokhoz, a
csigához vagy a sérült lábhoz, Pete mellére borult, és ölelte,
ahogy csak tudta. Nem hitte, hogy ölelheti még egyszer a
férjét, Pete viszont évek óta erről álmodozott.
Liza most is olyan elragadó és gyönyörű volt, mint
régen. Elegáns öltözetében, csodás kölniillatot árasztva,
amit Pete egy pillanatra sem felejtett el, csókolta, ölelte a
férjét, suttogtak, sírtak és nevettek; mintha megállt volna az
idő. Pete megsimogatta a fenekét úgy, hogy a közelben lévő
betegek mindent láttak, de ez egyáltalán nem érdekelte
Lizát. Pete magához szorította az asszonyt, és csak
szorította; minden a legnagyobb rendben volt a világban.
Hosszú időn keresztül beszélgettek, amilyen halkan csak
lehetett. Joel, Stella, Florry, a gazdaság, a barátaik,
mindenféle otthoni pletyka. Főleg Liza vitte a szót, mert
Pete semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy arról beszéljen,
mi mindenen ment keresztül. Amikor eljött a vizit ideje, és
megérkeztek az orvosok, gyorsan elmondtak mindent
Lizának a beteg állapotáról, illetve arról, hogy mire lehet
számítani. Minden bizonnyal újabb műtétekre lesz szükség,
és a gyógyulás sokáig tart majd, de idővel teljesen rendbe
jön.
Egy beteghordozó hozott Lizának egy kényelmes széket
párnával és pléddel, s Liza letáborozott. Könyveket,
folyóiratokat hozott be, olvasott, beszélt és beszélt. Csak
sötétedés után jött el, és visszament a szállodába.
Liza gyorsan megtanulta a többi beteg nevét, és
szégyentelenül flörtölt velük. A fiúk feléledtek, amikor ott
volt, elragadtatott örömmel fogadták ennek a gyönyörű,
csupa élet nőnek a figyelmét és kedvességét. Liza átvette a
szárny irányítását. Leveleket írt a barátnőknek, telefonált
az édesanyáknak, és függetlenül attól, hogy az illető katona
milyen sérülésekkel küszködött, kizárólag vidám és
optimista beszámolókat adott. Felolvasta az otthonról
érkezett leveleket, nemegyszer úgy, hogy közben a
könnyeivel küszködött. Hacsak tudott, csokoládét és
cukorkát vitt a fiúknak.
Pete a szerencsésebbek közé tartozott. Nem bénult le,
minden végtagja megmaradt. Jó néhányan rettenetes
állapotban voltak, és ezek a betegek még több figyelmet
kaptak Lizától. Pete nagy boldogan osztozott a feleségén, és
örömmel nézte, hogy az asszony fel tud vidítani egy egész
kórtermet.
Liza két hétig maradt, és csak azért jött el, mert egyedül
volt otthon Florryval és Ninevával. Távozása után ismét
komor hangulat ereszkedett a teremre. A társai mindennap
azt kérdezgették Pete-től, mikor jön vissza a felesége.
Erre március közepén került sor, és ekkor magával
hozta az egész családot. Joel és Stella örömmel jöttek az
apjukhoz, ráadásul épp tavaszi szünet volt. Három napon
keresztül ott táboroztak Pete ágya körül, és mondhatni, a
feje tetejére állították a kórtermet. Miután elmentek, Pete,
igaz, némi altató segítségével, két egész napig aludt.
Május negyedikén mentőautó vitte a vasútállomásra,
ahol feltették egy kórházi katonavonatra, amely a hosszú út
alatt sokszor megállt, hogy más, az otthonukhoz közelebbi
kórházakba vigyék a férfiakat. Május tizedikén a szerelvény
megérkezett Mississippi állam fővárosába, Jacksonba. Liza,
Stella és Florry várták az állomáson. Követték a mentőautót
a városon át a Foster Közkórházba – itt gyógyult Pete a
következő három hónapban.
HARMADIK RÉSZ

Az árulás
 Harminchatodik fejezet

Két héttel Pete Banning kivégzése után elkezdődött a

hagyatéki eljárás a Ford megyei méltányossági bíróságon.
John Wilbanks nem sokkal a tárgyalás után készítette el a
végrendeletet. Nem tartogatott meglepetést: Pete
vagyonának nagy része Lizára szállt egy pénzügyi alapban,
és Wilbankset jelölte meg letétkezelőnek. Pete
legértékesebb vagyona, a birtoka, már a gyerekek nevére
került, a rajta álló házzal együtt; Joel és Stella egyenlő
arányban lettek tulajdonosok. Pete ragaszkodott ahhoz a
kikötéshez, hogy Liza az élete hátralévő részében a házban
élhet, feltéve, hogy nem házasodik meg újra, illetve hogy
kiengedik az elmegyógyintézetből. John figyelmeztette Pete-
et, hogy ezt nehéz lehet betartatni, ha a gyerekek
valamilyen okból úgy döntenének, meg akarják
akadályozni, hogy az anyjuk a házban lakjon. Más
problémák is felmerültek, amire az ügyvéd gondosan
felhívta a figyelmet, és amelyekkel az ügyfél makacsul nem
foglalkozott.
Halála előtt Pete tulajdonában volt a gazdaság minden
felszerelése, az összes jármű; ő volt a tulajdonosa a
bankszámláknak, amelyekről Liza neve lekerült, miután az
asszonyt elvitték Whitfieldbe. Azt megelőzően minden
bankszámlát közösen vezettek, de Pete nem akarta, hogy a
felesége hozzáférjen a pénzhez. A személyes
folyószámlájának az egyenlege 1800 dollár volt. A gazdaság
számláján 5300 dollár gyűlt össze, egy takarékszámlán meg
7100 dollár. Egy héttel a kivégzése előtt átutalt 2200 dollárt
Florry számlájára, hogy fedezze Joel és Stella tanulmányi
költségeit. És adott a nővérének egy kis fémládát, benne
hatezer dollárt és aranyérméket; mindezek eredete
homályban maradt. Nem vett fel kölcsönt, nem tartozott
senkinek, csak a gazdaság működésével összefüggő
szokásos kiadásokat kellett rendezni.
Azt az utasítást adta John Wilbanksnek, hogy a lehető
leghamarabb indítsa meg a hagyatéki eljárást, és nyújtsa be
az adóbevallását. Hagyatéka végrehajtójául Florryt jelölte
ki, és írásban azt kérte tőle, hogy fizessen ki minden
tartozást a Wilbanks ügyvédi irodának, és mellékelt egy
listát az egyéb elintézendőkről.
1947-ben Ford megyében a jó termőföld hektáronként
nagyjából kétszázötven dollárt ért. Pete tehát nagyjából
százezer dollár értékű ingatlant hagyott a gyerekeire a
házzal együtt. A feleségére ennek körülbelül a negyedét egy
pénzügyi alapban. John Wilbanks többször is felhívta arra a
figyelmét, hogy mindenféle bajok lesznek, ha Liza úgy dönt,
megtámadja a végrendeletet.
Pete biztos volt benne, hogy erre nem fog sor kerülni. A
hagyatéki eljárás megindításakor Wilbanks, a törvényi
előírásokat követve, három egymást követő héten
hirdetményt tett közzé a megyei lapban, hogy felhívja a
potenciális hitelezőket: kilencven napon belül nyújtsák be
minden követelésüket a hagyatékkal összefüggésben. Más
információt nem közölt a hagyatékról, de erre nem is volt
szükség.
A Georgia állambéli Rome-ban Errol McLeish postán
kapta meg a The Ford County Timesot. Minden héten
alaposan átnézte, és arra várt, mikor jelenik meg a felhívás
a hitelezőknek.

Nem sokkal a temetés után Joel és Stella eljött a rózsaszínű

házból. Kellemes volt oda hazamenni az egyetem után:
meleg étel várta őket, telente lobogó tűz a kandallóban,
szólt a lemezjátszó. És persze ott várta őket Florry a maga
minden különcségével meg az állataival, de olyan erős
személyiség volt, hogy hamar szűknek érezték a házat.
A régi szobájukba költöztek vissza, és nekiláttak a
lehetetlen feladatnak: valamiféle életet lehelni az
otthonukba. Kinyitották az ajtókat meg az ablakokat, hátha
jár egy kicsit a friss levegő; tombolt a nyár, a hőségtől és a
párától fuldokolt mindenki. A telefon megállás nélkül
csöngött, idegenek és barátok jelentkeztek néhány kedves
szóval, nevetséges kérdésekkel vagy tolakodó kérésekkel.
Egy idő után nem vették fel a telefont. Hatalmas
mennyiségű levél érkezett, elolvasták mindet. A legtöbb
háborús veteránoktól jött, akik szép dolgokat mondtak Pete-
ről, bár csak kevesen ismerték személyesen. Néhány napig
Joel és Stella igyekezett röviden válaszolni a levelekre, de
ebbe hamar belefáradtak, és rájöttek, hogy értelmetlen az
egész. Az apjuk meghalt. Minek válaszolgassanak
vadidegen embereknek? A levelek kisebb halomban álltak
az üres dolgozószobában. Néhány áldott lélek a városból
hozott nekik ételt, hiszen ez a szokásos szertartás haláleset
után, de amikor a két fiatal megértette, hogy a legtöbb
látogató egyszerűen csak kíváncsi, nem nyitottak többet
ajtót.
Az újságírók, riporterek jöttek-mentek: új részleteket
szerettek volna hallani, egy jól idézhető mondatot az
érintettektől, de nem kaptak semmit. Egy folyóirattól
érkezett fickó addig erőszakoskodott, amíg Joel el nem
kergette egy vadászpuskával.
Ninevától nem kaptak segítséget. Az asszonyt összetörte
a gazda halála, és nem tudta abbahagyni a sírást.
Délelőttönként próbálta elfoglalni magát a főzéssel meg a
takarítással, de egy órára már annyira kimerült, hogy nem
tudott dolgozni. Stella általában ebédidő körül hazaküldte,
mert jobban örült, ha nincs a házban.
Esténként vacsora után, valamivel sötétedés előtt,
amikor enyhült kicsit a hőség, Joel és Stella elsétált a Régi
Platánba, és váltottak néhány szót az apjukkal.
Megérintették a sírkövet, ejtettek néhány könnycseppet,
elmondtak egy imát, aztán egymásba karolva visszamentek
a házba, közben halkan beszélgettek, és azon rágódtak,
vajon mi történt a családjukkal. Ahogy múltak a hosszú
napok, elfogadták a keserű valóságot: sosem fogják
megtudni, apjuk miért ölte meg Dexter Bellt, ahogy azt sem,
hogy az édesanyjuk miért kapott ilyen súlyos ideg-
összeroppanást.
Azt mondogatták maguknak, hogy nem is akarják tudni.
Menekülni akartak ebből a rémálomból, élni tovább az
életüket valahol messze, nagyon messze.

Joel harmadszor is felhívta az elmegyógyintézet igazgatóját,

és közölte, hogy meg akarják látogatni az édesanyjukat. Az
igazgató azt ígérte, hogy konzultál az asszony orvosaival,
majd másnap jelentkezett, és közölte, hogy a látogatás nem
lehetséges. Ez volt a harmadik elutasítás, és az első két
esetben a magyarázat úgy szólt, hogy a beteg nem tud
látogatókat fogadni. Mást nem mondott az igazgató, és a
család arra jutott, hogy Lizát minden bizonnyal
tájékoztatták Pete haláláról, mire még mélyebbre zuhant a
maga sötét világában.
Pete nem jelölt ki új gyámot a halála előtt. Joel elment
John Wilbankshez, és azt kérte, hogy az ügyvéd intézze el: a
bíró jelölje ki őt vagy Stellát. De Wilbanks azt akarta, hogy
várjanak még.
Ez feldühítette Joelt, és azzal fenyegetőzött, hogy
felfogad egy másik ügyvédet, aki majd rendesen fogja az ő
és az édesanyja érdekeit képviselni. Nyomás alatt, kiélezett
helyzetben Joel igencsak meggyőzően és hatékonyan tudott
érvelni, remekül fogalmazott, gördülékenyen beszélt. John
Wilbanksre olyan mély benyomást gyakorolt, hogy
megemlítette a fivérének: a srácnak valószínűleg
keresnivalója van a tárgyalóteremben. Kétnapos vita után
John végül engedett, és átsétált Joellel az utca túloldalára,
Abbott Rumboldhoz, aki afféle őskövületnek számított a
méltányossági bíróságon. Rumbold bíró már évek óta azt
csinálta, amit John Wilbanks kért tőle, és Joel egy órán belül
édesanyja új törvényes gyámja lett. Beszerzett egy hiteles
másolatot az új bírósági határozatról, és nyomban
telefonált az igazgatónak.
Augusztus hetedikén, négy héttel édesapja halála után
Joel és Stella elindult Whitfieldbe, hogy több mint egy év
után újra láthassák az édesanyjukat. Florry maga sem
tudta, hogy velük tartson-e vagy sem, és Joel, a ház új ura
azt javasolta, hogy várjon a következő látogatásig. Végül ez
Florrynak is megfelelt így.
Ugyanaz a biztonsági őr várta őket a bejáratnál egy
kapcsos írótáblával a kezében, aki néhány hónappal
korábban is, de a papírmunka most nem tűnt olyan
bonyolultnak. Joel egyenesen a 41-es épülethez hajtott, és a
bírósági határozattal felfegyverkezve bemasírozott dr.
Hilsabeckhez. Előző nap beszéltek telefonon, és minden
rendben volt. Az orvos a változatosság kedvéért ezúttal
inkább kedvesnek mutatkozott, és miután átolvasta a jó
öreg Rumbold határozatát, összeillesztette az ujjait, és
megkérdezte, miben segíthet. Stella válaszolt. – Tudni
akarjuk, mi baj van az édesanyánkkal. Mi a diagnózis? Már
több mint egy éve van itt, biztosan meg tudja mondani, mi a
baj.
Feszes mosoly, majd: – Természetesen. Mrs. Banning
erős mentális distresszben szenved. Az „ideg-
összeroppanás” valójában nem orvosi kifejezés, de gyakran
használatos az olyan betegek állapotának a leírására, mint
az önök édesanyja. Depressziós, szorong, akut stresszel
küszködik. A depressziója következtében reményvesztetté
vált, gondolatai az öngyilkosság körül forognak.
Szorongásának bizonyítéka a magas vérnyomás, a feszes
izmok, szédülés és remegés. Az egyik héten álmatlanság
gyötri, aztán a következő héten hosszú órákon keresztül
alszik. Hallucinál, nem valóságos dolgokat lát, és éjszaka,
amikor rémálmai vannak, gyakran kiabál. Rendkívül
erősek a hangulatingadozásai, de majdnem mindig csak a
sötét oldalon. Ha jó napja van, amikor valamelyest
jókedvűnek tűnik, akkor majdnem minden esetben ezt
követően két vagy három napon keresztül mély
depresszióba zuhan. Néha gyakorlatilag kataton állapotba
kerül. Paranoiás, és azt hiszi, hogy megfigyelik, kémkednek
utána, vagy azt, hogy van még valaki a szobában. Ez
gyakorta pánikrohamokhoz vezet, ilyenkor retteg, és
nagyon nehezen kap levegőt. Ezek a rohamok általában
egy-két óráig tartanak. Keveset eszik, és nem hajlandó
vigyázni magára. A higiéniás állapota nem jó. Nem
együttműködő beteg, a csoportterápián teljesen
elszigetelődik. Dexter Bell meggyilkolása előtt némi szerény
javulást láttunk, de az esemény hatása katasztrofálisnak
bizonyult. Múltak a hónapok, valamelyest jobban lett, aztán
kivégezték az édesapjukat, és Liza súlyosan visszaesett.
– Ennyi? – kérdezte Stella a könnyeit törülgetve.
– Sajnálom.
– Skizofréniás? – kérdezte Joel.
– Úgy hiszem, nem. Alapvetően felfogja a valóságot, nem
gyötrik tévhitek, eltekintve persze az időnként jelentkező
paranoiás tünetektől. Nem hall hangokat. Nehéz megítélni,
hogyan viselkedne társaságban, hiszen az elmúlt egy évben
itt volt. De nem, diagnózisom szerint az édesanyjuk nem
skizofrén. Viszont súlyos depresszióval küzd.
 – Másfél évvel ezelőtt semmi baja nem volt az
anyánknak, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy teljesen rendben
van – mondta Stella. – Most pedig minden jel szerint nagyon
súlyos ideg-összeroppanása van. Mi történt, doktor úr? Mi
okozta ezt?
Hilsabeck a fejét rázta. – Nem tudom. De egyetértek
önnel, hogy valamilyen trauma lehet az ok. Tudomásom
szerint a családnak valamiképpen sikerült túlélnie a hírt,
hogy az édesapjuk eltűnt és valószínűleg meghalt. A
hazatérése örömteli esemény volt, bizonyosan nagy lehetett
a boldogság – ha valami, hát ez bizonyosan nem idézett elő
depressziót. De valami történt. Mint már említettem, nem
együttműködő beteg, és nem hajlandó a múltjáról beszélni.
És ez nagyon nagy kár, mert attól tartok, hogy csak akkor
tudunk segíteni neki, ha elkezd beszélni.
– Most hogyan kezelik? – kérdezte Joel.
– Pszichológiai tanácsadás, terápia, gondosan
összeállított étrend, napfény. Próbáljuk minél gyakrabban
kivinni a szabad levegőre, de általában nem akar. Hacsak
nem érkeznek újabb rossz hírek, azt hiszem, ha nagyon
lassan is, de javulni fog az állapota. Nagyon fontos, hogy
találkozzon önökkel.
– És a gyógyszerek? – hangzott Stella kérdése.
– Mindenféle szóbeszédet hallani az antipszichotikumok
fejlesztéséről, de minden jel szerint még éveket kell várni.
Amikor nem alszik vagy nem szorong, barbiturátokat
adunk neki. És néha egy pirulát a magas vérnyomására.
Hosszú csönd állt be. Joel és Stella próbálta megemészteni a
hallottakat, mindazt, amit már olyan régen szerettek volna
hallani. Az orvos szavai nem tűntek biztatónak, de talán ez
csak a kezdet. Vagy a kezdet vége.
Joel szólalt meg. – Meg tudják gyógyítani, doktor úr? Van
rá remény, hogy egy nap hazajöhet?
– Nem hiszem, hogy jó lenne neki otthon, Mr. Banning.
Úgy hallom, mostanában az egy nagyon sötét, komor hely.
– Bizony az – mondta Stella.
– Nem hiszem, hogy az édesanyjuk elbírna újabb rossz
híreket odahaza.
– Mi sem – mormogta Stella.
Dr. Hilsabeck hirtelen felállt, és így szólt: – Menjünk
Lizához. Kérem, jöjjenek velem.
Végiggyalogoltak egy hosszú folyosón, aztán megálltak
egy ablaknál. Odalent, a távolban volt egy kis liget: fák,
széles sétányok és egy kis tó. Az egyik filagória közelében
egy hölgy ült az árnyékban, kerekesszékben, mellette egy
ápolónő. Úgy tűnt, beszélgetnek. – Ott van az édesanyjuk –
mondta Hilsabeck. – Tudja, hogy jönnek, nagyon várja már
önöket. Ezen az ajtón kijutnak – mutatta, ők meg elindultak.
Liza mosolygott, amikor meglátta őket. Először Stella
felé nyúlt, magához húzta, aztán ugyanezt tette Joellel is. Az
ápolónő udvariasan mosolygott, és arrébb húzódott.
Egy padhoz tolták a kerekesszéket, aztán leültek az
anyjukkal szemben. Joel az egyik kezét fogta, Stella a
másikat. Felkészültek rá, hogy rettenetesen néz ki, és
megpróbáltak úgy tenni, mintha nem lennének meglepve.
Liza sápadt volt, nagyon sovány, nem festette ki magát,
nem viselt ékszert – semmi sem emlékeztette őket a
gyönyörű és vidám nőre, akit ismertek és imádtak. Erősen
őszülő haját kontyba fogta. Könnyű, fehér kórházi hálóinget
viselt, csupasz lába kilátszott.
– Kicsikéim, kicsikéim, kicsikéim – ismételgette,
miközben a kezüket szorongatta és próbált mosolyogni. A
szeme zavaró volt. Eltűnt belőle a szín, a csillogás, és üres,
rezzenéstelen tekintet sugárzott belőle. Eleinte kerülte a
pillantásukat. Lefelé nézett, mintha a gyerekek hasát
tanulmányozná.
Múltak a percek, Liza a kicsikéiről mormogott, a
gyerekek gyöngéden simogatták, és azon rágódtak, vajon
mit mondhatnának. Joel arra gondolt, hogy bármiféle
beszélgetés csak jó lehet, ezért végül így szólt: – Dr.
Hilsabeck azt mondja, hogy remekül vagy.
Liza bólintott. – Azt hiszem, igen – válaszolta halkan.
– Vannak jó napok. Csak szeretnék hazamenni.
– És haza is fogunk vinni, anya, de nem ma. Először
rendbe jössz, eszel rendesen, napozol kicsit, csinálod, amit
az orvosok meg az ápolónők mondanak, aztán egyszer, nem
is olyan sokára hazaviszünk.
– Pete ott lesz?
– Hát nem, anya, nem. Apa nem lesz ott. Elment, anya.
Az orvosok nem mondták?
– Mondták, de nem hiszek nekik.
– Higgyél nekik, mert apa tényleg elment.
Stella lassan felállt, megpuszilta az anyja feje búbját,
aztán bement a filagória mögé, leült a lépcsőre, és a kezébe
temette az arcát.
Köszi szépen, hugi, mondta magában Joel. Hosszan
beszélni kezdett a nagy semmiről, vagy legalábbis semmi
olyasmiről, aminek bármi köze lenne ahhoz a nyilvánvaló
tényhez, hogy egy elmegyógyintézet kertjében ülnek az
édesanyjukkal, aki súlyos mentális problémákkal
küszködik. Stelláról mesélt, arról, hogy visszamegy a
Hollinsra, és úgy tervezi, hogy aztán majd New Yorkban
keres magának munkát. És magáról is, a döntéséről, hogy
jogot fog tanulni. Felvették a Vanderbiltre és az Ole Missre,
de azt fontolgatja, hogy kihagy egy évet, esetleg utazik egy
kicsit. Miközben fecsegett, Liza hallotta a szavait, és úgy
emelte fel a tekintetét, mintha megnyugtatná a fia hangja.
Elmosolyodott, és bólogatni kezdett.
Joel valójában még nem volt egészen biztos benne, hogy
jogot akar tanulni, ezért felmerült benne, hogy talán
tartania kellene egy kis szünetet. Sok időt töltöttek Stellával
Washingtonban, jól érezték ott magukat, és lett egy barátja,
akinek volt egy étterme, és állást kínált neki.
Miután jól kisírta magát, Stella visszatért, és
bekapcsolódott az egyoldalú beszélgetésbe. Arról mesélt,
hogy gyerekfelvigyázó volt Georgetownban, beszélt a
következő félévi kurzusairól és terveiről a jövőre. Liza néha
elmosolyodott, és lehunyta a szemét, mintha a gyerekek
hangja kellemes narkotikumként hatna rá.
A felhők eltűntek, és a déli nap tüzesen sütött. A fák
alatti árnyas részre tolták a kerekesszéket. Az ápolónő
figyelte őket, de távol maradt. Amikor néhány pillanatra
csönd lett, Liza azt súgta: – Beszéljetek. – És ők beszéltek.
Egy ápoló hozott szendvicseket és jeges teát poharakban.
Elrendeztek mindent egy piknikasztalon, és biztatták Lizát,
hogy egyen, aki evett is néhány falatot a szendvicsből, de jól
láthatóan nem nagyon volt étvágya. Gyerekei csodálatos
hangját akarta hallani, úgyhogy azok beszéltek és beszéltek,
egymásnak adták a szót, de arra ügyeltek, hogy Clantont
egyáltalán ne érintsék.
Jóval ebéd után megjelent dr. Hilsabeck, és azt mondta,
hogy a betegnek pihenésre van szüksége. Úgy ítélte meg,
hogy a látogatás nagyon jót tett Lizának, és megkérdezte,
hogy másnap is el tudnának-e jönni. Természetesen igen,
felelte Joel és Stella.
Megpuszilták az édesanyjukat, megígérték, hogy
hamarosan megint eljönnek hozzá, aztán elbúcsúztak.
Jacksonba autóztak, ahol kivettek egy szobát az elegáns,
belvárosi Hotel Heidelbergben. Miután bejelentkeztek,
elsétáltak a Capitoliumhoz, az állami kongresszus
székházához, majd vissza. Kínzó volt a hőség meg a pára,
betértek egy kávézóba, és megkérdezték a pincértől, hol
kaphatnának alkoholt, és a férfi elirányította őket a
szálloda mögé, egy engedély nélkül működő italmérésbe.
Odagyalogoltak, rendeltek italt, és próbáltak nem beszélni
az anyjukról. Elegük volt már a beszédből.
 Harminchetedik fejezet

Mivel nem volt engedélye, hogy Mississippi államban

folytasson ügyvédi gyakorlatot, Errol McLeish kénytelen
volt egy helyi ügyvéd segítségét kérni, hogy végre tudja
hajtani gondosan kidolgozott tervét. Az fel sem merült
benne, hogy clantoni ügyvédet fogadjon fel. Az összes jó
ügyvéd rokonságban áll Wilbanksékkel. McLeishnek egy
olyan ember kellett, aki agresszív ügyvéd hírében áll, jól
ismert Észak-Mississippiben, de nincsenek közeli
kapcsolatai Ford megyében. Nem sajnálta az időt, alapos
kutatást végzett, körbekérdezősködött, és végül egy Burch
Dunlap nevű tupelói ügyvédet választott. Egy hónappal Pete
kivégzése előtt találkoztak először, és megkezdték az
alapozást. Dunlapnek tetszett az ügy, mert olyannak tűnt,
ami felkeltheti a sajtó érdeklődését, és úgy ítélte meg, hogy
könnyű győzelemnek ígérkezik.
Augusztus tizenkettedikén Dunlap polgári jogi keresetet
nyújtott be az ügyfele, Jackie Bell képviseletében. A kereset
összefoglalta a lényegében mindenki által ismert tényeket,
és emberölés okozta kár címén félmillió dolláros kártérítést
követelt Peter Banning örököseitől. Váratlan és meglepő
módon az oxfordi szövetségi bíróságon és nem a clantoni
állami bíróságon nyújtotta be. Jackie Bell arra hivatkozott,
hogy georgiai lakos, ezért joga van szövetségi bírósághoz
fordulnia, ahol az esküdteket harminc megyéből gyűjtik
össze, és ahol nem sok együttérzés mutatkozik egy
jogerősen elítélt gyilkos iránt.
 Mivel Florry volt a hagyaték végrehajtója, neki kellett
átvennie a papírokat. A hátsó udvarban tett-vett a
madaraival, amikor megjelent a semmiből Roy Lester,
arcán aggódó kifejezéssel.
– Rossz hírek, Florry – mondta, és megbökte a kalapját.
Átadott egy vastag borítékot. – Újabb jogi hercehurca.
– Mi ez? – kérdezte Florry, pontosan tudván, hogy Roy
meg Nix elolvasta, ami a borítékban van, ahogy
valószínűleg mindenki más is a seriffhivatalban.
– Jackie Bell keresetet nyújtott be a szövetségi bíróságon.
– Kösz a semmit.
– Aláírná itt? – kérdezte Roy, egy papírral meg tollal a
kezében.
– Minek?
– Azt írja alá, hogy megkapta a keresetet, és most már
magánál van.
Florry aláírta, köszönetet mondott Roynak, aztán bevitte
a házba a papírokat. Egy órával később berontott John
Wilbanks irodájába, és felrohant a lépcsőn. Az ügyvéd
kezébe nyomta a keresetet, aztán a könnyeivel küszködve
rázuhant a kanapéra. John szivarra gyújtott, és nyugodtan
elolvasta a háromoldalas iratot.
– Nincs itt semmi meglepetés – állapította meg,
miközben helyet foglalt egy széken, a kanapéval szemben. –
Nekem úgy rémlik, beszéltünk erről az eshetőségről.
– Félmillió dollár?
– Kicsit túlzás, de hát ez már csak így szokás. Az
ügyvédek mindig jóval többet követelnek, mint amennyire
valójában számítanak.
– De el tudod intézni, ugye, John? Nem kell aggódnom,
ugye?
– El tudom intézni, legalábbis abban az értelemben,
hogy tudlak képviselni a bíróságon, de azért van miért
aggódni bőven, Florry. Először is a tények miatt, amelyek itt
nagyon szépen össze vannak foglalva. Másodszor pedig:
Burch Dunlap remek ügyvéd, aki tudja, mit csinál. Briliáns
húzás, hogy a szövetségi bíróságon nyújtotta be a keresetet.
Megmondom őszintén, nem számítottam rá.
– Tehát te tudtad, hogy ez lesz?
– Florry, hónapokkal ezelőtt beszéltünk erről. Jackie Bell
férjét megölték, és a gyilkosnak vagyona volt, ami
ritkaságnak számít.
– Az igazat megvallva nem emlékszem, miről
beszéltünk, John. Egy idegroncs vagyok egy jó éve, és a
csökött kis agyam már nem bír el sokkal többet. Mit
csinálunk most?
– Te semmit. Én majd képvisellek a bíróságon. És várunk
a többire.
– A többire?
– Nem volnék meglepve, ha jönne még egy s más.
Két napot vártak. Burch Dunlap a Ford megyei
méltányossági bíróságon nyújtotta be a második keresetet,
Joel és Stella Banninget nevezte meg alperesként. Errol
McLeish azt valószínűsítette, hogy a két fiatal elmegy,
amikor kezdődik az egyetemi félév, és úgy döntött, kapják
meg a papírokat még azelőtt, hogy elutaznak a városból.
Roy Lester megint kiautózott a Banning-birtokra, és átadta
a papírokat Joelnek meg Stellának.
Már az is elég kényelmetlen érzés volt, hogy beperelte
őket egy jó ügyvéd, de az kifejezetten ijesztően hatott, hogy
két keresetet is benyújtottak ellenük, és nem nagyon van
mivel védekezniük. A három alperes leült John és Russell
Wilbanksszel, és ugyan némileg megnyugtató volt hűséges
barátok társaságában lenni, akik ráadásul kiváló ügyvédek,
mégis csak nagyfokú bizonytalanság érződött a levegőben.
Lehetséges, hogy Banningék tényleg elveszítik a
földjüket? Florry földje természetesen biztonságban volt, de
az átruházási szerződést, amelyben Pete a gyerekeire íratta
a földet, megtámadta egy olyan ügyvéd, aki nagyon érti a
dolgát. Nem kétséges, hogy Pete előre eltervezte a
gyilkosságot, és a vagyon nagy részét átruházta a
gyerekeire, hogy így próbálja megóvni a peres
követelésektől.
A Wilbanks fivérek átbeszélték, mi történhet a
következő hónapokban. Egyetértettek abban, hogy Dunlap
minden valószínűség szerint minél hamarabbi tárgyalást
akar az első ügyben, és feltéve, hogy nyer – és az igazat
megvallva nem sok esély mutatkozott arra, hogy
veszíthetne –, átmegy a méltányossági bíróságra, és
támadást indít a föld megszerzéséért. Attól függően, hogy ki
nyer és ki veszít melyik ügyben, a pereskedés évekig
elhúzódhat. Tetemes lehet az ügyvédi díj.
John Wilbanks azt ígérte, hogy harciasan fogja
képviselni őket minden fronton, de a határozottsága és
magabiztossága nem tűnt igazán meggyőzőnek.
Erősen nyomott hangulatban jöttek el az irodából, és
hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttek, hogy Memphisbe
autóznak, a Peabodyba, ahol az elegáns bárban néhány
itallal leöblítik minden aggodalmukat, aztán esznek egy
finom vacsorát, eltöltenek egy gondtalan estét, és jó messze
lesznek Ford megyétől. Addig kell költeni a pénzt, amíg van.
Joel vezetett, és úgy feszített a volán mögött, akár egy
igazi sofőr, a lányok meg hátul utaztak. Néhány
kilométeren keresztül egyetlen szó sem hangzott el, aztán
amikor Van Buren megyébe értek, Stella megtörte a jeget: –
Nem akarok visszamenni a Hollinsra. Három hét múlva
kezdődik a tanítás, és elképzelni sem tudom, hogy besétálok
a terembe és megpróbálok odafigyelni az előadásra, ami
valami olyan lényegtelen dologról szól, mint mondjuk,
Shakespeare, pedig most végezték ki az apámat, és az
anyám egy elmegyógyintézetben van. Ez komoly? Hogyan
lehet elvárni tőlem, hogy tanuljak?
 – Otthagyod az egyetemet? – kérdezte Florry.
– Nem hagyom ott, csak tartok egy kis szünetet.
– És te, Joel?
– Nekem is hasonló gondolataim vannak. Az első év a
jogon olyan, mint egy katonai kiképzőtábor, és nem állok
készen erre. A Vanderbiltre hajlottam, de most, hogy a pénz
is számít, azt hiszem, inkább az Ole Missre kéne mennem.
De igazság szerint nem nagyon látom magamat, ahogy ott
ülök a teremben, és valami vén, zsémbes jogászprofesszor
nyaggat.
– Érdekes – állapította meg Florry. – Na és ha nincs se
egyetem, se munka, mit fogtok csinálni a következő
hónapokban? Otthon ücsörögtök a házban, és megőrjítitek
Ninevát? Vagy esetleg együtt szeditek a gyapotot a
négerekkel? Buford mindig hasznát veszi a plusz
munkaerőnek. És ha unatkozni kezdtek a mezőn,
elmehettek gazolni, meg begyűjteni a zöldségeket a kertből,
hogy legyen mit enni télen. Amos szívesen megtanít
benneteket tehenet fejni minden reggel hatkor. Nineva
odáig lesz a boldogságtól, hogy láb alatt vagytok a
konyhában, miközben ő süt-főz. És ha már nagyon
unatkoztok a gazdaságban, bemehettek a városba, ahol
mindenki, akivel csak összetalálkoztok, megkérdezi, hogy
vagytok, mi újság, és úgy tesz, mintha nagyon szomorú
lenne az apátok miatt. Ezt szeretnétek?
Sem Joel, sem Stella nem válaszolt.
Florry folytatta: – Van egy jobb terv. Három hét múlva
eltakarodtok otthonról, mert be kell fejezni az egyetemet,
mielőtt elveszítjük az összes pénzt. Az apátok engem bízott
meg azzal, hogy gondoskodjam a tanulásotokról, úgyhogy
én állítom ki a csekkeket. Ha nem végeztek most, akkor
sosem fogtok, és ezért nincs választásotok, mennetek kell.
Stella, te visszamész a Hollinsra, Joel, te meg a jogi karra.
Nem érdekel hová, csak innen messze.
 Teljes csöndben tettek meg néhány kilométert, és a
fiatalok számára világossá vált, hogy a nénikéjük döntése
végleges.
Stella végül azt mondta: – Ha jobban belegondolok, nem
is olyan rossz hely a Hollins, ott el lehet bújni.
– Ha megyek valahová, akkor valószínűleg az Ole Missre
fogok. Így hétvégenként meg tudom látogatni anyát, és be
tudok ugrani az ügyvédi irodába, hogy segítsek az
ügyeinkben.
– Szerintem boldogulnak ők maguk – mondta Florry.
– Megengedhetjük magunknak a Vanderbiltet, ha azt
szeretnéd.
– Nem. Elég volt ott négy év. Valami újra van szükségem.
Ráadásul sokkal több lány van az Ole Missen.
– Mióta fontos ez?
– Mindig is fontos volt.
– Azt hiszem, ideje lenne komoly kapcsolat után nézned.
Végül is huszonegy éves, diplomás fiatalember vagy.
– Csak nem tanácsokat adsz kéretlenül, Florry néni?
– Nem, nem mondhatnám.
– Inkább tartsd meg őket magadnak.

Mielőtt elmentek volna hazulról, még háromszor látogatták

meg az édesanyjukat Whitfieldben. Dr. Hilsabeck biztatta
őket, hogy jöjjenek minél gyakrabban, és azt állította, hogy
a látogatások nagyon jót tesznek Lizának, bár ők nyilván
nem érzékelik a javulást. Liza fizikai megjelenése nem
változott. Az egyik látogatás alkalmával nem volt hajlandó
kimozdulni a sötét kis szobából, és szinte meg sem szólalt. A
másik alkalommal meg megengedte, hogy tologassák a
kertben, amíg nem találnak egy árnyékos helyet az
augusztusi hőségben. Néha, de nem elég gyakran
mosolygott, keveset beszélt, és teljes, egymással összefüggő
szavakból álló mondatok sosem hagyták el a száját. Így
aztán főképpen a gyerekeit hallgatta, akik ugyanazokat a
hosszú történeteket adták elő egymást váltogatva. Hogy
megtörjék a monotóniát, Joel felolvasott egy cikket a Time-
ból, Stella pedig a The Saturday Evening Postból.
A látogatások érzelmileg kimerítően hatottak, és keveset
beszéltek a hazafelé vezető hosszú autóúton. Négy látogatás
után egészen biztosak voltak benne, hogy az édesanyjuk
sosem fog hazatérni.

Szeptember harmadikán kora reggel Joel betette a húga

bőröndjét a családi autó, az 1939-es Pontiac
csomagtartójába, aztán együtt áthajtottak a rózsaszínű
házba, hogy elfogyasszanak egy búcsúreggelit Florry
nénivel. Marietta jól megtömte őket vajas pogácsával meg
omlettel, és ebédet is csomagolt nekik az útra. Amikor
eljöttek, Florry a tornácon állt, és a könnyeit törülgette.
Néhány rövidke, ám annál komorabb pillanatra megálltak
a Régi Platánnál, és elmondtak egy imát az apjuk
sírkövénél, aztán az állomásra száguldottak, ahol Stella még
éppen elérte a 9.40-es memphisi vonatot. Megölelték
egymást, próbáltak nem sírni, és megfogadták, hogy
kapcsolatban maradnak.
Miután a vonat eltűnt a szeme elől, Joel visszaült a
kocsiba, tett egy kört a főtéren, bekanyarodott néhány
mellékutcába, elhajtott a metodista templom mellett, majd
végül elindult hazafelé. Becsomagolt, elköszönt Ninevától és
Amostól, aztán megtette az egyórás autóutat Oxfordba, ahol
a jogi tanulmányok várták. Egy barát barátján keresztül
hallott egy kis lakásról a főtér közelében. Egy
özvegyasszony garázsa fölött állt, és csak egyetemistáknak
adta ki. Az asszony megmutatta neki a háromszobás lakást,
ismertette a szabályokat, amelyek közé egyebek mellett az
tartozott, hogy nincs alkohol, nincs bulizás, nincs
szerencsejáték, és természetesen nincsenek nők. Közölte,
hogy a lakbér száz dollár négy hónapra, szeptembertől
decemberig. Joel elfogadta a szabályokat, bár nem úgy
tervezte, hogy majd be is tartja mindet, aztán átadta a
pénzt. Miután az asszony kiment a lakásból, kicsomagolt a
táskákból meg a dobozokból, és berakta a ruháit a
szekrénybe.
Sötétedés után végigsétált a North Lamaron a távolban
álló bíróság felé. Cigarettára gyújtott, és elmélyülten fújta a
füstöt, miközben elsétált az árnyas telkeken álló, elegáns
házak mellett. A tornácokon összegyűlt a család meg a
szomszédság, folyt a szó, arra várt mindenki, hogy
éjszakára enyhüljön valamelyest a hőség. Bár az
egyetemisták már visszatértek a városba, a főtér üresen
állt, de mitől is lett volna nagy forgalom? Sehol egy kocsma,
táncklub, szórakozóhely vagy akár csak egy tisztességes
étterem. Oxford kicsi, józan és unalmas város, messze
Nashville csillogó fényeitől.
Joel Banning úgy érezte, hogy ő mindentől nagyon-
nagyon messze van.
 Harmincnyolcadik fejezet

A per tárgya egy halálos baleset volt: egy szedán, benne egy
gyerekes család, nekiütközött egy többtonnányi rostfát
szállító tehervonat platókocsijának. Késő este történt egy
nagy forgalmú országúton Tupelo és Memphis között, egy
olyan kereszteződésben, amelyet – valószínűleg sosem fog
kiderülni, milyen okból – egy hosszú hegy lábához
építettek, és így a hegyről este, sötétben érkező járművek
vezetői nem mindig látták a vonatokat, csak az utolsó
pillanatban. A karambolok elkerülése érdekében – mert
bizony volt bőven karambol – a vasúttársaság villogó vörös
fényt helyezett el mindkét oldalon, de sorompóra, ami
valóban megállítaná a forgalmat, már nem költöttek. A
platókocsi a tizenegyedik volt a hatvan teherszállító
kocsiból, két mozdonyból és egy öreg, piros fékezőkocsiból
álló hosszú tehervonaton.
A vasúttársaságot védő ügyvédek azt hangsúlyozták,
hogy ha egy vezető rendesen figyel az útra, akkor egészen
biztosan észrevesz egy huszonöt méter hosszú platókocsit,
amelyik öt méter magasan meg van rakva rostfával.
Kinagyított fényképeket adtak körbe a platókocsiról, és
nagyon magabiztosnak tűntek a bizonyítékot illetően.
De nem vehették fel a versenyt Burch Dunlap ügyvéd
úrral, aki az elhunyt családot képviselte: mindkét szülő és a
két kicsi gyerek is meghalt. A kétnapos tárgyaláson Mr.
Dunlap nekitámadt a kereszteződés tervezőinek, bemutatta,
hogy silányak a vasúttársaság biztonsági mutatói;
bebizonyította, hogy a szakértők jó időben figyelmeztettek a
kereszteződés veszélyességére; pillanatok alatt hiteltelenné
tett két autóvezetőt, akik azt állították, hogy szemtanúi
voltak az eseménynek, és megmutatta az esküdteknek a
saját kinagyított fényképeit, amelyeken világosan látszott,
hogy súlyos hiányosságok vannak a karbantartási
munkákban.
Az esküdtszék hatvanezer dolláros kártérítést ítélt meg,
ami rekordösszegnek számított Észak-Mississippi szövetségi
bíróságain.
Joel Banning a hátsó sorban húzva meg magát nézte
végig a tárgyalást az elejétől a végéig, és rosszul volt. Burch
Dunlap mesteri módon teljesített a tárgyalóteremben, az
esküdtek az első perctől kezdve a zsebében voltak. Otthon
érezte magát, nyugodtan viselkedett, könnyed eleganciával,
és minden szava hihetőnek tűnt. Rendkívül alaposan
felkészült, látszott rajta, hogy sokat tapasztalt jogász, és
mindig két lépéssel megelőzte a tanúkat és a védelem
ügyvédeit.
És most ki akarja fosztani Banningéket.
Mivel Joel folyamatosan figyelte az oxfordi bírósági
ügyek jegyzékét, meglátta a balesetet követő kártérítési per
tárgyalását. Pusztán kíváncsiságból úgy döntött, hogy az
egyetemi előadás helyett a bíróságra megy, és megnézi. És
aztán azt kívánta, bárcsak ne lett volna olyan kíváncsi.
Az ítélet után arra gondolt, hogy felhívja Stellát, de miért
tegye tönkre a napját? Az is felmerült benne, hogy
Florrynak telefonál, de az ő beszélgetésüket bárki
végighallgathatja. És minek zavarja őt? Valakivel beszélnie
kellett, de az egyetem első néhány hetében kerülte a
társaságot, alig találkozott a többi egyetemistával.
Tartózkodóan viselkedett, távolságtartó, néha szinte
goromba volt, és mindig védekezésre készült, mert arra
számított, hogy valamelyik nagyszájú elkezdi faggatni az
apjáról. Szinte hallotta, hogy sugdolóznak a háta mögött.
Három hónappal a kivégzés után a sebek még mindig
fájtak. Joel biztos volt benne, hogy ő az Ole Miss
történetének az egyetlen olyan hallgatója, akinek a
családjában ilyesmi történt.
Október kilencedikén nem ment az egyetemre, egy tóhoz
autózott, ahol leült egy fa alá, és bourbont iszogatott
üvegből. Az apja egy éve ölte meg Dexter Bellt.
Joel keményen tanult, de az órákat unta.
Szombatonként, amikor mindenki csak a futballról beszélt,
Whitfieldbe hajtott, hogy meglátogassa az anyját, vagy
pedig hazautazott, hogy Florryval töltsön egy kis időt vagy
körülnézzen a birtokon. Az otthona egy szörnyű, üres hely
lett, ahol csak Ninevával beszélhetett. De ő is depressziós
volt, tett-vett a konyhában, bár nem nagyon volt tennivaló.
A fenébe is, mintha mindenki depressziós lett volna.
Majdnem minden péntek délután elment John Wilbanks
irodájába, hogy beszéljenek a család ügyeiről, vagy azért,
hogy odaadjon neki egy feljegyzést vagy tényvázlatot, amit
az egyetemen készített. Wilbanksre nagy hatással volt az
ifjú Joel, és többször is megemlítette neki, hogy az irodában
néhány éven belül szükség lesz új munkaerőre. Joel
udvariasan válaszolt, és azt mondta, fogalma sincs, hol akar
majd élni és praktizálni.
Bárhol, csak nem Clantonban, tette hozzá magában.

Ahogy közeledtek az ünnepek, Florry célozgatni kezdett rá,

hogy megint elmehetnének Memphisbe. De a tervei szinte a
születésük pillanatában meg is hiúsultak. Joel és Stella azt
gyanították, hogy a pénz lehet az oka. Érzékelték, hogy
mivel a család bizonytalan anyagi helyzetben van, Florry
visszafogta a kiadásokat. Az 1947-es gyapottermés jó volt,
de nem kiemelkedően jó, és Pete nélkül a szüret nem olyan
intenzitással és nem olyan hatékonyan zajlott, mint
korábban.
Stella december 21-én utazott haza. Aznap este
feldíszítették a fát, miközben karácsonyi dalok szóltak a
lemezjátszóról. És iszogattak, a szokásosnál kicsit többet.
Joel és Stella bourbont, Florry pedig gint. Marietta meg
semmit; elbújt az alagsorban, és meg volt győződve róla,
hogy azoknak ott fent elment az eszük, és mindannyian
pokolra kerülnek.
Bármilyen komorak és szomorúak voltak is, nagyon
igyekeztek, hogy ünnepi hangulatot teremtsenek: apró
ajándékok, nagy lakomák, sok zene. A jövőjüket fenyegető
két keresetről egyszer sem beszéltek.
Karácsony napján megint beültek Florry kocsijába, a
Lincolnba, és elindultak Whitfield felé. Egy évvel korábban
is megtették ugyanezt az utat, de akkor nem engedték be
őket Lizához. De mostanra más lett a helyzet: Pete már nem
akadályozhatta meg a látogatást, és Joel volt az édesanyja
törvényes gyámja. Leültek vele az egyik tágas közösségi
szoba sarkában, és ajándékokat adtak neki, meg csokoládét,
amit Nineva és Marietta küldött. Liza sokat mosolygott,
kicsivel többet beszélt, és úgy tűnt, élvezi, hogy figyelmet
kap.
Minden sarokban ott ült egy csöndes kis család a
szeretett rokonnal, egy-egy sápadt, beesett arcú beteggel.
Voltak nagyon öreg páciensek, akik már félig halottnak
tűntek. Mások, mint Liza is, jóval fiatalabbak voltak, de
mintha ők sem tartottak volna sehová. Tényleg ez az ő
jövője? Lesz valaha olyan állapotban, hogy hazajöhessen?
Ezek a nyomorúságos látogatások jelentik majd az egyetlen
kapcsolatot közöttük az elkövetkező évtizedekben?
Bár dr. Hilsabeck továbbra is azt állította, hogy elégedett
Liza állapotával, ők nem sok javulást érzékeltek az elmúlt
négy hónapban. Nem hízott egy dekát sem, és az ápolónők a
tolószékben tartották, így még sétálással sem égethette a
kalóriákat. Gyakran előfordult, hogy hosszúhosszú
perceken keresztül egy árva szót sem szólt. Néha
megcsillant a szeme, de csak egy-egy rövidke pillanatra.
Hazafelé menet arról beszélgettek, érdemes-e egyáltalán
Whitfieldbe járniuk.

Karácsony után a zene elhallgatott, és hideg eső kezdett

esni. A vidám hangulat megteremtése fáradságos feladattá
vált, és még a rózsaszínű házban is rosszkedv uralkodott,
bármilyen bogaras és eredeti személyiség volt is a gazdája.
Stellának hirtelen vissza kellett mennie a Hollinsra, hogy
befejezzen néhány – nem lehetett pontosan tudni, milyen –
projektet. Florry több időt töltött a szobájában, olvasott és
zenét hallgatott.
Joel is menekülni akart a komor hangulatból, és egy nap
kora reggel kocsiba ült és visszaautózott Oxfordba. Amikor
az egyetem újra kinyitott, nyomban megnézte a jegyeit, és
elégedett volt az első félévi tesztek eredményeivel.
Január végén ismét a szövetségi bíróságon találta magát
mint a család képviselője. A bíró tárgyalás előtti
meghallgatást tartott, amelyen minden ügyvéd megjelent.
Florrynak, a hagyatéki végrehajtónak is ott kellett volna
lennie, de a rá jellemző módon beteget jelentett. És
különben is: Joel amúgy is Oxfordban volt, nyilván el tud
intézni mindent.
A fiatalember idegesen ült az asztalnál John és Russell
Wilbanks között, és a másik asztalnál helyet foglaló Burch
Dunlapen meg a kollégáin tartotta a szemét. Már
önmagában az is ijesztően hatott, hogy egy küzdőtéren
vannak Dunlappel.
A bíró végigment a listán, amelyen a tárgyalás
potenciális tanúi szerepeltek, és összefoglalót kért minden
tanúvallomásról. Az ügyvédek udvariasan megvitatták a
tárgyi bizonyítékokat, az esküdtjelöltek névsorát, a
szokásos tárgyalás előtti ügyeket. A bíró megnézte a
naptárát, és február huszonnegyedikére tűzte ki a
tárgyalást, alig egy hónappal későbbre. Aztán megkérdezte,
van-e bármi esély peren kívüli egyezségre. Az ügyvédek
egymásra néztek, és nem lehetett kétséges: még nem
jutottak el idáig.
Burch Dunlap felemelkedett, és így szólt: – Bíró úr,
kérem, mindig készen állok a megegyezésre, természetesen
jó feltételek mellett. Mint ön is tudja, a Ford megyei
méltányossági bíróságon is benyújtottunk egy keresetet,
ebben azt az átruházási szerződést támadjuk meg, amely
révén az elhunyt a gyerekeire íratta a földjét. Ez három
héttel a gyilkosság előtt történt. Felbecsültettük az ingatlan
értékét. – Felemelt egy dossziét, és mondhatni, meglengette
a bíró felé. – A föld hektáronként kétszázötven dollárt ér,
vagyis a teljes értéke nagyjából 65 ezer dollár. Szilárd
meggyőződésünk szerint ez az ingatlan Pete Banning
hagyatékát képezi, vagyis tárgya az ügyfelünk, Jackie Bell
követelésének. Az ingatlanbecslői vélemény szerint a ház
értéke harmincezer dollár, és vannak még más
vagyontárgyak is.
John Wilbanks felállt, és úgy csóválta a fejét mosolyogva,
mintha Dunlap közönséges idióta lenne. – Ezek a számok
elképesztően magasak, bíró úr, de jelen pillanatban még
nem állok készen arra, hogy vitát folytassak ebben a
kérdésben. Korai még a peren kívüli egyezségről beszélni.
Arra számítunk, hogy Ford megyében számunkra kedvező
ítélet születik, és megvédjük a földet. Ki tudja, mire jutnak
az esküdtek egy ilyen ügyben? Kezdődjék el a pereskedés,
aztán később majd visszatérhetünk erre a kérdésre.
– Lehet, hogy akkor már késő lesz, Mr. Wilbanks –
jegyezte meg a bíró.
Joelnek felforrt a vére, amikor azt hallgatta, hogy Burch
Dunlap ilyen könnyedén, szinte félvállról beszél a földről,
amelyet az ő ükapja vásárolt meg, termősített, majd
megművelt. Hogy merészel ez a zugügyvéd számokkal
dobálózni, más pénzéről karattyolni, mintha árverésen
lenne, vagy téteket tenne fel egy pókerpartiban? Tényleg az
utolsó vasig mindent el akar venni a Banning családtól? És
a zsákmánynak majd mekkora részét fogja zsebre vágni?
Az ügyvédek szóváltása még folyt egy ideig, de nem
jutottak semmire. A bíró a következő ügyet szólította. Joel
és John Wilbanks sétálni kezdtek a bíróság épülete előtti
téren, Russell pedig bement az egyik étterembe.
– Legalábbis beszélnünk kellene a peren kívüli
megegyezésről – javasolta Wilbanks.
– Rendben, figyelek – mondta Joel.
– Dunlap számai magasak, de nem botrányosan
magasak. Felajánlhatunk húszezer dollárt, aztán meglátjuk,
mi lesz. Ez sok pénz ám, Joel.
– Az egyszer biztos. Hogy szedünk össze ennyit?
– Körülbelül tizenötezer dollár készpénz van a
hagyatékban. Stellával jelzáloghitelt vehettek fel a földre.
Ne felejtsd el, hogy a családom tulajdonában van a bank. El
tudok intézni egy kisebb összegű kölcsönt.
– Tehát húszezer dollárt akarsz ajánlani?
– Beszéld meg Florryval. Felesleges emlékeztetnem arra,
hogy ebben az ügyben nem a mi oldalunkon vannak a
tények. Apátok megtette, amit megtett, és erre nincs
mentség. Az esküdtek együtt fognak érezni a Bell családdal,
és az együttérzés az ellenségünk.
 Harminckilencedik fejezet

Errol McLeish csak gúnyosan nevetett azon, hogy Jackie

elfogadjon egy ilyen pitiáner összeget. Dehogy, még egy
huszonötezer dolláros ajánlaton sem lennének hajlandóak
elgondolkodni. McLeish mindent akart: a földet, a házat, a
jószágokat és az ott dolgozó embereket. És úgy tervezte,
hogy meg is szerzi.
Február végén ő meg Jackie Oxfordba utazott, és
bejelentkeztek egy szállodába a főtéren. Ugyanabba a
szobába, jóllehet még nem házasodtak össze.
A tárgyalás huszonnegyedikén reggel kezdődött. Jackie,
a felperes feketébe öltözött, és csinos volt. Dunlap és a többi
ügyvéd mellett ült. Florry, aki bevett jó néhány nyugtatót,
John és Russell Wilbanks között foglalt helyet, Joel szorosan
mögötte.
Amikor lehetőség kínálkozott rá, Joel beszélt Jackie-vel,
megrázta a kezét, és próbált udvarias lenni. Jackie nem. A
gyászoló özvegy, aki igazságot és bosszút akar. Florry
mélyen megvetette, utálta, és tudomást sem vett róla.
Stratton bíró elmondta a szokásos tudnivalókat a
nagyjából ötven esküdtjelöltnek. Joel alaposan megnézte
őket, aztán az összegyűlt érdeklődőket is. Az első sorban ült
néhány riporter. Nyílt az ajtó, és azt látta rémülten, hogy
harmadéves joghallgatók jönnek be a tanárukkal. A
szövetségi peres eljárásjogi óra hallgatói voltak, és mivel az
ügy kapott némi figyelmet, nyilván meg kell nézniük a
jövendőbeli jogászoknak. Joel meglátott más joghallgatókat
is a tömegben, akik mind feszülten figyeltek. Abban a
pillanatban azt kívánta magában, bár egy másik egyetemre
ment volna, egy másik államba.
A délelőtt az esküdtek kiválasztásával telt, és délre
megvolt a hat esküdt, le is ültették őket az esküdtek padján.
Választottak egy hetediket is póttagnak. Polgári peres
ügyről lévén szó négy esküdt szavazata elég volt a
döntéshez. Egyenlő szavazatszám esetén új tárgyalást kell
elrendelni.
Ebéd után Burch Dunlap odasétált az esküdtek padja
előtt álló emelvényhez, megigazította elegáns selyem
nyakkendőjét, megvillantotta ragyogó mosolyát, és
üdvözölte az esküdteket. Joel figyelte minden mozdulatát,
magába szívta minden szavát, és úgy ítélte meg
kétségtelenül elfogultan, hogy Dunlap kissé negédesen
hálálkodik az esküdteknek a szolgálataikért. De hamar a
tárgyra tért. Előadta a tényeket, és megállapította, hogy a
felelősség kérdése nem vitás. Hidegvérű gyilkosság történt,
melynek következményeként igazságosan elítéltek, majd
kivégeztek egy embert, akivel az esküdtek nem fognak
találkozni. Az igazi vádlott halott, a törvények szerint ezért
a felperes a hagyatéka ügyében indított pert. A tárgyalása
nagy részében Dexter Bell életének értékéről lesz szó, egy
olyan értékről, amelyet valójában nem lehet meghatározni.
Dunlap nem javasolt összeget – erre nyilván majd később
kerül sor. De semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Bell
tiszteletes rendkívüli ember volt, kiváló apa, odaadó
lelkipásztor, és így tovább; az élete nagyon sok pénzt ér,
még akkor is, ha lelkészként keveset keresett.
Dunlap ékesszóló fejtegetéseit hallgatva Joel szinte
érezte, hogy elfolyik a családi vagyon. Nyitóbeszédében
Dunlap többször is úgy utalt Pete Banningre, hogy
„vagyonos gazdálkodó” és „gazdag földbirtokos”. Joel
ilyenkor mindig összerándult, és az esküdtekre nézett. Őket
nem úgy nevelték Stellával, hogy a család tehetős lenne, és
zavarba ejtően kellemetlen volt ilyen kifejezéseket hallani
ennek a meggyőzően szónokoló prókátornak a szájából. Az
esküdtek, akik jobb esetben is csak középosztálybeliek
voltak, itták az ügyvéd minden szavát. A gazdag farmer
meggyilkol egy szegény lelkészt. Dunlap meghatározta az
alaptémát a tárgyalás kezdetén, és az esküdtek egy
pillanatra sem felejtették el.
John Wilbanks rövid nyitóbeszédet tartott, amelyben azt
kérdezte az esküdtektől, tényleg méltányos-e, hogy egy
gyilkosságért elítélt ember családja fizesse meg a bűn árát.
Pete Banning családja nem tett semmit, az égvilágon semmi
rosszat. A gyerekek elvesztették az apjukat. Miért kellene
megbüntetni őket? Nem kapott már elég büntetést a
Banning család? A kereset puszta kísérlet arra, hogy
megszerezzék azt a pénzt, amit ez a család szorgos
munkával gyűjtött össze hosszú évek alatt, ezek a derék,
tisztességes, szorgalmas emberek, akik nem gazdagok, nem
vagyonosok, és akiket nem lenne szabad a bíróságra citálni
egy ilyen ügyben. Joel úgy ítélte meg ismét csak elfogultan,
hogy John Wilbanks kiváló munkát végzett, és sikerült
opportunista, pénzéhes embernek lefestenie a felperest.
Az első tanú Jackie Bell volt, és éppen úgy, ahogy
tizenhárom hónappal korábban Clantonban, most is
nagyon szűk ruhában foglalt helyet a tanúk padján, és
pillanatokkal később sírva fakadt. Amikor elmondta,
hogyan találta meg halott férjét, az esküdtek – mindannyian
férfiak – nagyon figyelmesen hallgatták, és együttérzőnek
tűntek. John Wilbanks nem kívánt feltenni
keresztkérdéseket.
Ezután Nix Gridley-t szólították. Leírta a bűntény
helyszínét, kinagyított fényképeken mutatta meg a szegény,
csupa vér Dextert. Aztán az egykor a vádlott tulajdonában
lévő 45-ös Coltot is megmutatta, és kijelentette, hogy Pete
Banninget, akit jól ismert, valóban kivégezték
villamosszékben. Nix végignézte az ítélet végrehajtását, és
jelen volt, amikor a halottkém megállapította a halál
beálltát.
Miután Nix távozhatott a tanúk padjáról, Burch Dunlap
azt kérelmezte – és a védelem nem tiltakozott –, hogy
kerüljön a bizonyítékok közé a Pete Banninget szándékos
emberölésben bűnösnek kimondó bírósági határozat,
illetve a legfelsőbb bírósági helybenhagyó ítélet hiteles
másolata.
A tárgyalás első hosszú napjának végére hitelt
érdemlően megállapítást nyert, hogy Pete Banning megölte
Dexter Bellt, és ezért az életével fizetett. Na végre,
megtudtuk, merengett magában Joel. Az esküdtekre ez a hír
nagy hatást gyakorolt, egészen izgatottak lettek.
A tárgyalás az okozott károk felmérésével folytatódott.
Csütörtökön reggel kilenckor Jackie Bell visszatért a tanúk
padjára, és bemutatta a család 1940 és 1945 között
benyújtott adóbevallásait. Halálakor Dexter Bell évi 2400
dolláros fizetést kapott a clantoni metodista templomtól, és
1942 óta nem emelték a fizetését. Más bevétele nem volt,
ahogy az asszonynak sem. A család a parókián élt, amelyet
a templom biztosított, és a rezsiköltséget is állta. A család
nyilvánvalóan szűkösen élt, de ezt az életet választották, és
elégedettek voltak vele.
Jackie Bell után Dunlap egy szakértő tanút szólított, az
Ole Miss Egyetem közgazdaságtan-professzorát, dr. Pottert.
Számos tudományos fokozattal büszkélkedhetett, írt
néhány könyvet, és pillanatok alatt egyértelművé vált, hogy
többet tud a pénzügyekről, mint bárki más a
tárgyalóteremben. John Wilbanks feltett néhány kérdést a
szakterületéről, de csak óvatosan, nehogy kiderüljön a saját
tudatlansága.
Ezután Burch Dunlap kérdéseire válaszolva dr. Potter
végigment azon, hogy pályafutása alatt Dexter Bell milyen
lelkészi fizetésért dolgozott, ezt összehasonlította hasonló
munkát végző lelkészek fizetésével, és a legkülönfélébb
számokat állította egymás mellé. Halálakor, harminckilenc
éves korában Dexter Bell a professzor véleménye szerint
összesen évi 3300 dolláros kompenzációt kapott. Évi
kétszázalékos inflációval számolva, és azt feltételezve, hogy
Dexter hetvenéves koráig dolgozott volna – ahogy azt a
lelkészek általában tették 1948-ban –, a jövőbeli várható
jövedelme 106 ezer dollárt tett ki.
Dunlap színes grafikonokat és táblázatokat mutatott,
miközben dr. Potter a számokat sorolta, és sikerült azt
közvetítenie az esküdtek felé, hogy a pénz, amiről szó van,
igazi pénz, majdnem kézzel fogható készpénz, amit Dexter
korai halála miatt szabályosan elvettek a családtól.
John Wilbanks keresztkérdései következtek. Az ügyvéd
először a tanú feltételezéseit kezdte firtatni. Méltányos azt
feltételezni, hogy Dexter hetvenéves koráig dolgozott
volna? Méltányos azt feltételezni, hogy mindig lett volna
állása? Méltányos azt feltételezni, hogy az infláció
folyamatosan emelkedik? És azt, hogy a fizetés is
rendszeresen növekszik? Méltányos azt feltételezni, hogy a
felesége nem fog újra megházasodni, és nem egy olyan
férfihoz megy hozzá, aki többet keres? Wilbanksnek
sikerült némi kételyt ébresztenie, elért néhány pontot, de
Joel úgy látta, hogy olyan számokat kérdőjelez meg,
amelyek eleve meglehetősen szerénynek tűntek. A
lelkészek nem keresnek sokat. Miért kell azzal próbálkozni,
hogy a nyomorúságos kis fizetésük még értéktelenebbnek
tűnjék?
A következő tanú egy tupelói ingatlanbecslő volt. Miután
tisztázták, hogy a megfelelő képesítésekkel rendelkezik,
Dunlap megkérdezte, hogy felbecsülte-e a Banning-ingatlan
értékét. Azt felelte, hogy igen, és átnyújtott egy dossziét.
John Wilbanks felpattant, és tiltakozott a tanú
meghallgatása ellen. Erre a csatározásra számítani lehetett,
ezt a kérdést nem sikerült elrendezni a tárgyalás előtt.
Wilbanks arra hivatkozott, hogy az ingatlan nem Pete
Banning tulajdonában van, nem része a hagyatékának. Pete
a gyerekeinek ajándékozta, ahogy tették ezt hajdanán a
szülei, a nagyszülei meg a dédszülei. Bemutatta a Joel és
Stella nevére kiállított tulajdoni lapokat.
Dunlap erre azzal válaszolt indulatosan, hogy az
átruházási szerződés közönséges csalás volt, és ez nagyon
felbőszítette Stratton bírót. Kioktatta Dunlapet arról, hogy
mennyire helytelen ilyen prejudikáló kifejezéseket
használni, amikor ebben a kérdésben még semmi sem
nyert bizonyítást. Wilbanks arra emlékeztette a bírót és
Dunlapet, hogy a Ford megyei méltányossági bíróságon
folyik egy másik per, amelyik érinti a fölbirtok
átruházásának ügyét. Stratton bíró bólintott, és úgy döntött:
Dunlap nem próbálhatja bebizonyítani, hogy Pete Banning
a föld tulajdonosa volt a halálakor.
A védelem fontos győzelmet könyvelhetett el, és úgy
tűnt, Dunlap elszámolta magát. De elvégre színész volt,
ráadásul éppen zajlott az előadás, úgyhogy hamar
összeszedte magát. Miután az ingatlanbecslő távozott,
Florryt szólította, a másik oldal tanúját. Wilbanks számított
erre, és megpróbálta felkészíteni Florryt a várható
megpróbáltatásokra. Azt mondta neki, nem lesz sokáig a
tanúk padján, de Florry így is rettentő idegesen viselkedett.
Néhány bevezető kérdés után Dunlap megkérdezte tőle:
ő a fivére hagyatékának a végrehajtója? Igen. Mikor jelölték
ki? Az esküdtek meredt tekintetével nem törődve, és
unokaöccse barátságos arcára szegezve a tekintetét, Florry
elmondta, hogy a fivére, Pete új végrendeletet készített,
miután halálra ítélték. Dunlap bemutatta a végrendelet
hiteles másolatát, megkérte Florryt, hogy azonosítsa, amit ő
meg is tett.
– Köszönöm. A törvény előírásait és az ügyvédje, Mr.
Wilbanks tanácsát követve benyújtotta Pete Banning
vagyonának és kötelezettségeinek összesített jegyzékét?
– Igen – felelte Florry. Wilbanks ragaszkodott hozzá,
hogy csak rövid válaszokat adjon.
Dunlap újabb papírokat vett a kezébe, majd adott oda
Florrynak. – Ez az az összesített jegyzék, amelyet tavaly
novemberben nyújtott be?
– Igen.
– Miután benyújtásra kerül, már nyilvánosan
hozzáférhető anyag, nem igaz?
– De, gondolom, az. Maga az ügyvéd.
– Valóban. Kérem, Miss Banning, keresse meg az ön által
benyújtott jegyzékben a vagyonleltárt, a C részt a második
lapon, és olvassa fel az esküdteknek.
– Ők nem tudják elolvasni?
– Kérem, Miss Banning.
Florry vacakolt egy darabig az olvasószemüvegével,
aztán ingerülten lapozgatni kezdett, hogy megkeresse a C
részt. Végül azt mondta: – Na, itt az van, hogy egyes szám,
Pete személyes folyószámlája a First State Bankben, az
egyenleg 1800 dollár. Kettes szám a gazdálkodás számlája,
ugyanaz a bank, az egyenleg 5300 dollár. A hármas szám a
takarékszámla, ugyanaz a bank, az egyenleg 7100 dollár.
Elég ennyi?
– Kérem, folytassa, Miss Banning – felelte Dunlap
türelmesen.
– 1946-os Ford kisteherautó, újonnan vette, amikor
hazajött a háborúból, a hozzávetőleges értéke 750 dollár.
Gondolom, ezt is el akarják venni.
– Kérem, folytassa, Miss Banning.
– A kocsija, egy 1939-es Pontiac, az értéke 600 dollár. –
Joel moccant egyet a székén, amikor arra gondolt, hogy
elveszítheti a kocsit, amivel tavaly nyár óta közlekedik.
Florry folytatta. A vagyonleltárban szerepelt két John
Deere traktor, néhány utánfutó és eke, illetve más, a
gazdasághoz tartozó felszerelések, amelyeknek a becsült
összértéke elérte a 9000 dollárt. Ez egy igazi gazdaság volt,
benne disznók, csirkék, tehenek, kecskék, öszvérek és
lovak; egy árverésvezető 3000 dollárra tette az állatok
értékét.
– Ennyi – fejezte be Florry. – Hacsak nem kíváncsi a
csizmájára meg az alsónadrágjára.
Elmondta, hogy Pete nem tartozott senkinek, és a
felhívásra nem jelentkezett hitelező.
– És mennyi a Banning-kúria értéke? – kérdezte Dunlap
öblös hangon.
John Wilbanks szinte felugrott a székéről. – Tiltakozom,
bíró úr! A ház a birtok része, és a birtok a gyerekek
tulajdona. Ezt már tisztáztuk.
– Tényleg tisztáztuk – felelte Stratton bíró, aki jól
láthatóan nagyon bosszantónak találta Dunlapet.
– Visszavonom a kérdést – mormogta az ügyvéd.
Visszavonta vagy sem, a „kúria” szót ott maradt a
levegőben. Amikor Florry lelépett a tanúk padjáról, Joel az
esküdtekre pillantott, és egy cseppet sem találta
megnyugtatónak az arckifejezésüket. A gazdag fickó, aki
egy kúriában élt, meggyilkolta az Úr jámbor szolgáját –
ideje igazságot tenni.
Az ilyen jellegű ügyekben a védelem a felelősséget
próbálja meg cáfolni: egymás után vonultatja fel a tanúkat,
akik mind azt vallják, hogy a halált nem a vádlott okozta,
vagy az elhunyt legalábbis részben maga is felelős azért,
ami történt. A Bell kontra Banning-hagyaték ügyben erről
szó sem lehetett. John Wilbanks semmi olyannal nem
szolgálhatott, ami akár csak parányi gyanút is ébreszthetne
a halál okát illetően, és ha ezzel próbálkozna, azt
kockáztatná, hogy minden hitelét elveszíti.
Ezért inkább az okozott kár vélelmezett mértékét
próbálta csökkenteni, hátha enyhébb ítélet születik.
Szólította egyetlen tanúját, egy másik közgazdasági
szakértőt, aki nem máshonnan, mint Kaliforniából érkezett.
Wilbanks hitt a régi bölcsességben, miszerint minél többet
utazik egy szakértő, annál értékesebb a vallomása.
Dr. Satterfieldnek hívták, és a Stanfordon tanított.
Könyveket írt, és rendszeresen tanúskodott. A
tanúvallomásában azt mondta, hogy Dexter Bell jövőbeli
bevételeit, bármilyen összeget is állapítson meg az
esküdtszék, a jelenlegi érték figyelembevételével kell
meghatározni. Egy nagy méretű, színes grafikonon próbálta
meg elmagyarázni az esküdteknek, hogy például évi
ezerdolláros fizetés tíz éven keresztül az tízezer dollár. Ez
elég egyszerű. De ha valaki most, egyben megkapja a
tízezer dollárt, akkor be tudja fektetni a pénzt, és végül a
bevétele sokkal nagyobb lesz. Ezért az a méltányos, ha az
azonnali kifizetést – vagyis az ítéletben megállapított
összeget – jelentősen mérsékelik.
Dr. Satterfield elmagyarázta, hogy szerte az országban,
számos hasonló ügyben alkalmazzák ezt a módszert.
Finoman utalt rá, hogy Mississippi esetleg le van maradva
egy kicsit ebben a tekintetben, és ezt nem fogadták valami
jól az esküdtek. Végül azt mondta, hogy egy „reálisabb
inflációs rátával számolva” Bell tiszteletes családjának az
elmaradt jövőbeli bevétele 41 ezer dollár.
John Wilbanks úgy vélte, hogy ötvenezer dollár alatti
ítélet még elviselhető. A birtokra fel lehet venni
jelzáloghitelt. A legtöbb gazdálkodó adóssággal küszködik,
és ha keményen dolgoznak, jó az idő és jók az árak –
ilyesmiért imádkozik minden gazdálkodó –, Banningék
végül visszafizetik a hitelt. Wilbanks a vidéki esküdtek
konzervativizmusára is épített. A szerény jövedelmű
emberek nehezen ítélnek meg hatalmas összegeket
másoknak.
Amikor Burch Dunlap következett a keresztkérdésekkel,
dr. Satterfield számait vette górcső alá, és perceken belül
mindenki csak a fejét kapkodta, mert olyan kifejezések
hangzottak el, mint jelenérték, aktualizált érték, inflációs
előrejelzés, kárpótlási életjáradék. Az esküdtek
különösképpen értetlenkedve néztek, és őket figyelve Joel
rájött, hogy Dunlap szándékosan zavarta össze őket.
Késő délután, miután meghallgatták a
tanúvallomásokat, és az ügyvédek végeztek a
beadványokkal, indítványokkal, Burch Dunlap
felemelkedett, hogy szóljon az esküdtekhez. Jegyzetek és
látszólag felkészülés nélkül a gondatlanságból elkövetett
emberölés okozta károk súlyosságáról kezdett beszélni.
Bárkivel előfordulhat, hogy gondatlanul tesz valamit, ezért
történnek balesetek. Emberek vagyunk. De itt nem baleset
történt. Ez egy előre eltervezett, hidegvérű gyilkosság volt.
Végzetes kimenetelű támadás egy fegyvertelen ember ellen,
és egy katona hajtotta végre, aki tudta, hogyan kell ölni.
Joel le sem tudta venni a szemét az esküdtekről: Dunlap
megigézte őket.
Milyen kártérítést lehet kérni ezért az irtózatos és
kegyetlen tettért? Felejtsük el a halottakat, Bell tiszteletest
és Pete Banninget, és beszéljünk azokról, akik itt maradtak.
Ami a Banning családot illeti, értük ő, Dunlap nem nagyon
aggódik. A két gyerek remek egyetemeken tanul. Florry
pedig egy szép, nagy és tehermentes földterület
tulajdonosa. Eddig kiváltságos életet éltek. Na de mi van
Jackie Bell-lel és a három gyerekkel?
Dunlap ezen a ponton kissé eltért a tárgytól, és parádés
módon előadott egy történetet. Majdnem sírva fakadt,
miközben elmondta az esküdteknek, hogy amikor még alig
volt hatéves, meghalt az édesapja, és micsoda rettenetes
fájdalmat élt át az édesanyjával és a testvéreivel. Nagy
hévvel folytatta, és amikor ott tartott, hogy leírta, milyen
érzés volt nézni, hogy az apja koporsóját leengedik a sírba,
John Wilbanks végül felállt és azt mondta: – Kérem, bíró úr,
ennek semmi köze sincs az ügyhöz.
Stratton bíró megvonta a vállát. – Ez a záróbeszéd, Mr.
Wilbanks. Nagy mozgásteret szoktunk adni.
Dunlap köszönetet mondott a bíró úrnak, aztán hirtelen
gonoszul rosszindulatúvá vált, és gúnyolni kezdte a
„tehetős Banning família” tagjait, amiért próbálnak úgy
kinézni, mintha szegények lennének. „Több száz hektáros
gazdag termőföldjük van”, az ő ügyfeleiknek pedig,
Belléknek semmijük sincs. Ne hagyják, mondta az
esküdteknek, hogy Banningék és az ügyvédeik bolondot
csináljanak belőlük.
Próbálta nevetségessé tette a Stanfordról érkezett tanárt,
Satterfieldet. Megkérdezte az esküdtektől, hogy ki tudja
jobban, milyen az élet Mississippiben – egy
csokornyakkendős, liberális értelmiségi Kaliforniából vagy
dr. Potter az Ole Miss Egyetemről?
Dunlap csodálatos produkciót nyújtott, és amikor leült,
Joelt hányinger kerülgette.
John Wilbanks szóba sem hozta a felelősség kérdését,
viszont annál határozottabban vitatta a számokat. Nagyon
igyekezett tompítani az elhangzottakon, de jól láthatólag
semmilyen hatással sem volt az esküdtekre.
Amikor viszonválasz következett, Burch Dunlap levette
a kesztyűt, és büntető jellegű kártérítést követelt, amit csak
a legsúlyosabb esetekben szokás. De most nagyon is
indokolt, mert Pete Banning semmibe vette az emberi
életet.

Stratton bíró sok tárgyaláson elnökölt már, és volt egy

olyan érzése, hogy az esküdtek nem fognak sokáig
huzakodni a döntéssel. Hatkor elküldte őket, és
berekesztette a tárgyalást. Az esküdtszék egy óra alatt hozta
meg a döntést.
Az egyhangú ítélet szerint Pete Banning felelős volt
Dexter Bell haláláért, az esküdtek ötvenezer dolláros
tényleges kártérítést és szintén ötvenezer dolláros büntető
jellegű kártérítést ítéltek meg. Egy éven belül Burch Dunlap
másodszor is megdöntötte a legmagasabb összegű ítélet
rekordját Mississippi állam északi körzetében.
 Negyvenedik fejezet

Lassan véget ért az első év az egyetemen, és Joel még

jobban kerülte a társaságot, már-már antiszociálissá vált.
Jogászi körökben mindenki tudott az ítéletről, nem is
beszélve a kivégzésről. A Banning család szabadesésben
volt, és Joel azt gyanította, hogy sokat sugdolóznak a háta
mögött. Irigyelte Stellát, amiért jó messze van, sok-sok száz
kilométerrel arrébb.
Whitfieldbe hajtott, hogy egy hosszú hétvégét töltsön az
anyjával. De előtte még dr. Hilsabeck beszélni akart vele.
Sétáltak egyet a szép tavaszi napon a parkban, körülöttük
mindenfelé virágzó azálea és som. Dr. Hilsabeck pipára
gyújtott, összekulcsolta maga mögött a kezét, és lassan
lépegetett, mintha valami terhet cipelne.
– Nem nagyon javul az állapota – jelentette be komoran.
– Két éve van itt, és egyáltalán nem vagyok elégedett az
állapotával.
– Köszönöm, hogy elismeri – felelte Joel. – Nem sok
javulást láttam az elmúlt nyolc hónapban.
– Egy bizonyos pontig együttműködik, aztán bezárkózik.
Valami trauma érte, Joel, amiről nem akar vagy nem tud
beszélni. Annyit tudunk, hogy az édesanyjuk erős nő volt,
különleges személyiség, és semmi sem utalt arra, hogy
mentálisan labilis lenne, vagy hajlamos volna a
depresszióra. Aztán néhányszor elvetélt, de azért ez nem
számít ritkaságnak. Minden alkalommal magába fordult,
valószínűleg átmeneti depressziót élt át, de mindig
visszajött. A hír, hogy az édesapjuk eltűnt és valószínűleg
meghalt, rettenetes volt, és erről már sokat beszéltünk. Én,
ön, Stella, Florry, mindent megtárgyaltunk. Ez 1942
májusában történt. Eltelt majdnem három év, és mint ön is
mondta, a család azt az egyetlen dolgot tette, amit tehetett:
túlélt. De valami történt vele ebben az időszakban, Joel.
Valami trauma érte, de egyszerűen nem tudom kiszedni
belőle, mi.
– Azt akarja mondani, hogy próbáljam meg én kiszedni?
– Nem. Valami olyan szörnyű dolog volt, hogy talán
sohasem fog beszélni róla. És amíg magában tartja, nagyon
nehéz javulást előidézni az állapotában.
– Ön szerint köze lehet Dexter Bellhez?
– Igen. Ha nincs, miért tette az apja?
– Ez a nagy kérdés. Mindig is arra gondoltam, hogy
Dexter Bell benne van valamiképpen, de vajon hogyan
tudta meg apám a titkukat? Csakhogy ő meghalt, Bell is,
anyám meg nem beszél. Úgy tűnik, zsákutcában vagyunk.
– Valóban. A családnál dolgozó embereket nem
kérdezte?
– Nem. Nineva szinte a ház tartozéka, és mindenről tud.
És nagyon hűséges, nem szólna egy szót sem. Lényegében ő
nevelt fel minket, úgyhogy jól ismerjük. Sosem beszél.
– Még akkor sem, ha segíthetne nekünk?
– Hogyan?
– Talán tud valamit, látott valamit, hallott valamit. Ha a
bizalmába avatja magát, ön meg elmondja nekem, mit
tudott meg, lehetőségem lesz szembesítenem ezzel Lizát.
Lehet, hogy sokként éri majd, de talán ez jó is lesz. Szükség
van a szembesítésre. Egy helyben topogunk, Joel, változás
kell.
– Gondolom, megéri legalább megpróbálni. Mit
veszíthetünk?
Elsétáltak egy öregúr mellett, aki egy kerekesszékben ült
összegörnyedve egy szilfa árnyékában. Gyanakodva
méregette őket, de nem mondott semmit. Mindketten
biccentettek és mosolyogtak, Hilsabeck pedig azt mondta:
– Üdvözlöm, Harry. – De Harry nem válaszolt, mert
Harry tíz éve nem szólalt meg. Joel is gyakran köszönt
Harrynek. Már megtanulta a 41-es épület állandó lakóinak
a nevét. Azért imádkozott magában buzgón, hogy az
édesanyjának ne ez legyen az utolsó otthona.
– Lenne még valami – folytatta Hilsabeck. – Van egy
Thorazine nevű új gyógyszer, ami lassan a piacra kerül.
Antipszichotikum, amelyet skizofrénia, depresszió és még
néhány más betegség kezelésére használnak. Azt hiszem,
Lizának jót tenne.
– A jóváhagyásomat kéri?
– Nem, csak azt akartam, hogy tudjon róla. A jövő héten
kezdjük.
– Vannak mellékhatásai?
– Egyelőre úgy tűnik, hogy a leggyakoribb a
súlygyarapodás, ami az ő esetében örömteli lenne.
– Hát akkor csináljuk.
Egy kis tó partjához sétáltak, és leültek egy árnyas padra
a hűvösben. A tóban pancsoló kacsákat figyelték. – Gyakran
beszél arról, hogy szeretne hazamenni? – kérdezte Joel.
Hilsabeck elgondolkodott egy pillanatra, szippantott a
pipájából. – Nem mindennap, de az biztos, hogy
foglalkoztatja. Liza túl fiatal ahhoz, hogy állandó lakóvá
váljon nálunk, ezért úgy kezeljük, hogy egy napon majd
egészségesen távozik innen. Nem nagyon beszél erről, de
hozzánk hasonlóan úgy gondolja, hogy egyszer eljön ez a
nap. Miért kérdi?
– Mert lehet, hogy az otthonunk veszélyben van. Már
említettem a pereket, amelyeket Dexter Bell családja
indított. Az elsőt már elvesztettük. Fellebbezünk, aztán
megint fellebbezünk, és harcolunk, ameddig lehet. Újabb
per vár ránk, és azt is elveszíthetjük. Sok minden történhet:
zálogjogot jegyeznek be az ingatlanunkra, végrehajtást
indítanak ellenünk, még az is lehet, hogy csődeljárás indul.
Számtalan jogi manőver van még hátra, de nagyon
komolyan fennáll a lehetősége annak, hogy mire elül a por,
mindent elveszítünk.
– És hogy tűnik, mikor fog elülni a por?
– Nehéz megmondani. Idén és valószínűleg még jövőre
sem. De két éven belül lezárulnak a perek, a fellebbezések.
Hilsabeck a pad pereméhez ütögette a pipáját, és kikaparta
az elégett dohányt. Ügyes mozdulatokkal újra megtöltötte
friss dohánnyal, gyufával rágyújtott, aztán nagyot
szippantott. Végül azt mondta: – Ez katasztrófa lehet a
számára. Arról álmodozik, hogy otthon lehet magával meg
Stellával. Arról beszél, hogy kertészkedni fog Amosszal,
lovagol, virágot visz a férje sírjára, Ninevával főz meg
befőttet rak el. – Újabb hosszú szippantás. – Hová mehetne?
– Fogalmam sincs. Még nem beszéltünk erről. Csak
próbálok előre gondolkozni. Jó ügyvédeink vannak, de Bell
családjának is. És a jó ügyvédek mellett az ő oldalukon
vannak a tények és a törvények.
– Ennek pusztító hatása lenne. Elképzelni is nehéz,
hogyan kezelnék Lizát, ha tudja, hogy elveszett az otthona.
– Akkor csak maga tudjon erről. Mi meg harcolunk a
bíróságon.

Péntek reggel, amikor Oxfordban kellett volna lennie, Joel a

saját ágyában ébredt kora reggel. Kiment a konyhába,
feltett kávét a tűzre, és amíg főtt, megfürdött és felöltözött, s
amikor Nineva pontban hétkor megérkezett, ott ült az
asztalnál egy bögre friss kávéval. Üdvözölték egymást, és
Joel azt mondta: – Igyunk meg egy kávét, Nineva.
Beszélnünk kell.
– Nem kér reggelit? – kérdezte Nineva, miközben
kötényt kötött maga elé.
– Nem, majd később eszem valamit a városban. Nem
nagyon szoktam reggelizni.
– Tudom, még kisfiú korában sem. Egy vagy két falat
tojás, aztán már szaladt is. Miről akar beszélgetni?
– Töltsön magának kávét.
Nineva nem kapkodott, tejszínt és cukrot is tett
bőségesen a kávéba, végül leült Joellel szemben az
asztalhoz.
– Lizáról kell beszélnünk – kezdte Joel. – Az orvosa nem
elégedett az állapotával. Nagyon sok titok van Liza
életében, mindenféle rejtélyek, nagyon sok minden
homályos. Amíg nem tudjuk meg, mi történt vele,
valószínűleg nem jöhet haza.
Nineva már a fejét rázta, mintha azt akarná mondani: ő
nem tud az égvilágon semmit.
– Pete elment, Nineva, de Liza még nem. Az orvosok
esetleg segíthetnek rajta, ám csak akkor, ha kiderül az
igazság. Mennyi időt töltött Dexter Bell-lel, amikor azt
hittük, hogy apa meghalt?
Nineva két kezének ujjaival fogta a bögrét, és kis
kortyokban itta a kávét. Letette a bögrét, elgondolkodott
egy pillanatra, majd így szólt: – Sokat jött ide a lelkész. Ez
nem titok. Én mindig itt voltam, Amos is, és még Jupe is.
Néha a felesége is eljött vele. Bementek a gazda
dolgozószobájába, olvasták a Bibliát, elmondtak egy imát.
Sosem maradt sokáig.
– Kettesben voltak?
– Azt hiszem, néha igen, de mint már mondtam, mindig
ott voltam a közelben. Semmi sem történt közöttük, ebben a
házban biztosan nem.
– Biztos ez, Nineva?
– Nem tudhatok én mindent, nem voltam mellettük.
Azt hiszik, hogy Liza félrelépett a lelkésszel?
 – Bell meghalt, nem igaz, Nineva? Mondjon még egy jó
okot, miért ölte meg őt az apám. Úgy is találkoztak, hogy
maga nem volt itt?
– Honnan tudnám, ha nem voltam itt?
Mint mindig, most is logikusan gondolkodott.
– Tehát nem történt semmi gyanús? Semmi?
Nineva grimaszolt, a halántékát dörzsölgette, mintha
valami fájdalmas emléket próbálna előhívni. – Volt egyszer
valami – mondta végül halkan.
– Hadd halljam, Nineva. – Joel úgy érezte, mindjárt itt az
áttörés.
– Liza azt mondta, Memphisbe kell mennie, az anyja
kórházba került, nagyon rosszul van. Rákos volt. Azt akarta,
hogy a lelkész vele menjen, és ott legyen majd, amikor az
anyja mellett lesz az utolsó napokban. Azt mondta, hogy az
anyja egy ideje kezdett elmaradozni a templomból, és most,
hogy közel a vég, beszélni akar egy lelkipásztorral, tudja,
hogy elrendezze a dolgait Istennel. És mivel Liza olyan
sokra tartotta Dexter Bellt, azt szerette volna, hogy ő
végezze el az anyjával az Úr dolgát Memphisben. Liza ugye
utált vezetni, és egy nap azt mondta nekem, hogy másnap
kora reggel ő meg a lelkész elmennek Memphisbe, miután
maguk ketten elindultak az iskolába. Csak ők ketten. És így
is lett. Nem nagyon gondolkoztam én ezen. Bell tiszteletes
megjött reggel, adtam neki kávét, aztán itt ültünk hárman,
még imát is mondtunk, azt kértük az Úrtól, hogy ne legyen
semmi baj az úton oda meg vissza, meg azt is kértük, hogy
gyógyítsa meg Liza édesanyját. Emlékszem, nagyon
megható volt. Liza azt kérte, ne mondja meg a gyerekeknek,
mert nem akarja, hogy aggódjanak a nagymamájuk miatt,
így aztán nem mondtam semmit. Elmentek, egész nap oda
voltak, csak sötétedés után jöttek vissza. Liza azt mondta,
hányingere lett az autózástól, nem érzi jól magát, gyorsan le
is feküdt. Utána napokig rosszul volt, azt mondta,
valószínűleg elkapott valamit a memphisi kórházban.
– Nem emlékszem erre.
– El volt foglalva a tanulással.
– Mikor történt ez?
– Mikor? Nem vezetek én naplót.
– Jó, akkor úgy kérdezem, mennyivel azután, hogy
megkaptuk a hírt apáról? Egy hónappal, fél évvel, egy évvel
később?
– Jóval később, az biztos. Mikor jött a hír Banning
uraságról?
– 1942 májusában.
– Jól van, akkor hideg volt az idő, szedték a gyapotot.
Legalább egy év telt el azután, hogy megkaptuk a hírt.
– Tehát 1943 őszén?
– Azt hiszem. Mindig összekeverem a napokat meg a
hónapokat.
– Hát ez nagyon fura, mert nem halt meg az anyja.
Sweeney nagyi még most is él, Kansas Cityben lakik, és jól
van. A múlt héten kaptam tőle levelet.
– Értem. Megkérdeztem Lizától, hogy van az anyja, de
nem nagyon akart beszélni róla. Később azt mondta, hogy a
látogatás a lelkésszel biztosan nagyon jól sikerült, mert az
Úr meggyógyította az asszonyt.
– Tehát együtt töltöttek egy napot, és Liza betegen jött
haza. Nem gyanakodott sosem?
– Nem törtem én ezen a fejemet.
– Ezt nem hiszem. Magának semmi sem kerüli el a
figyelmét.
– A saját dolgommal foglalkozom.
– Meg mindenki máséval. Hol volt Jackie Bell aznap?
– Honnan tudhatnám, mit csinált az az asszony?
– De ő nem került szóba?
– Nem kérdeztem róla. Ők nem mondtak semmit.
– Sosem gondolkozott azon a napon? És sosem érezte
úgy, hogy valami nem stimmel?
– Mondjuk micsoda?
– Hát, például rengeteg lelkész van Memphisben, meg
Clanton és Memphis között. Miért lett volna Liza anyjának
pont egy clantoni lelkészre szüksége? Ráadásul, mielőtt
elköltöztek volna, egy episzkopális templomba járt
Memphisben, ahol mi is többször voltunk Stellával. Liza
miért ne mondta volna el nekünk, hogy az anyja, a mi
nagymamánk nagyon beteg és kórházban van?
Rendszeresen elmentünk hozzájuk. Senki sem beszélt
nekünk arról, hogy rákos, és az biztos, hogy nem halt meg
rákban. Ez az egész történet bűzlik, Nineva, és maga sosem
gyanakodott?
– De, talán.
– Na és mire?
– Elmondom. Sose értettem, miért volt ilyen nagy titok a
memphisi út. Emlékszem, arra gondoltam magamban, ha
tényleg olyan beteg az anyja, akkor magával kellene vinnie
a gyerekeket is. De nem, azt akarta, hogy maguk ne is
tudjanak róla. Ez furcsa volt. Mintha csak el szerettek volna
menni a lelkésszel egy napra, és kitaláltak valamit. Igen,
gyanakodtam, de hát kinek beszéltem volna róla?
Amosnak? Neki mindent elmondok, ő meg mindent elfelejt.
Ilyen ember.
– Pete-nek elmondta?
– Sose kérdezte.
– Pete-nek elmondta?
– Nem. Nem mondtam el senkinek, csak Amosnak.
Joel otthagyta az asszonyt az asztalnál, beült a kocsiba,
és hosszan autózott Ford megye hátsó útjain. Zúgó fejjel
próbálta rendszerezni a tényeket. Úgy érezte magát, mint
egy magánnyomozó, aki éppen most találta meg az első
fontos nyomot egy megoldhatatlannak tűnő bűntényben.
Bármilyen zavaros gondolatok keveregtek is a fejében,
egyvalamiben biztos volt: Nineva nem mondott el neki
mindent.
 Negyvenegyedik fejezet

Joel nemcsak az államvizsgájára készült, hanem

tényvázlatokat írt, vagy a szövetségi bíróság ítéletét
megfellebbező beadványon dolgozott. Mivel az időhúzás
fontos részét képezte a stratégiájuknak, az utolsó pillanatig
vártak John Wilbanksszel, és végül 1948. június elsején
nyújtották be a tényvázlatot az Ötödik Körzet Fellebbviteli
Bíróságán.
Két nappal később, június harmadikán Abbott Rumbold
bíró úr végre időt szakított Jackie Bell keresetére, amelyet
Pete Banning állítólagos csalárd szándékú
tulajdonátruházási ügyében nyújtott be.
Burch Dunlap már hónapok óta követelte a tárgyalás
időpontjának kitűzését, és Rumbold tárgyalási naplója
egyáltalán nem volt olyan zsúfolt. De kizárólag ő döntött az
időpontokról, és már évtizedek óta úgy manipulált a
naplóval, ahogy éppen a kedve tartotta. Rumbold
rendszeresen azt csinálta, amit John Wilbanks kért tőle,
ráadásul mélyen együttérzett a Banning családdal. Ha
Wilbanks húzni akarta az időt, nem is lehetett volna
megfelelőbb bíróságon az ügy. Dunlap számított rá, hogy
nagyon durván az ellenfélnek lejt majd a pálya. Minél
hamarabb le akarta rendezni az ügyet, hogy aztán
fellebbezést nyújthasson be az állam legfelsőbb bíróságán,
ahol a jog többet számít, mint a régi barátságok.
A méltányossági bíróságon nincs esküdtszéki tárgyalás.
Itt a bírók úgy döntenek, akár a királyok, és általános
szabály, hogy minél hosszabb ideje ülnek a pulpituson,
annál dogmatikusabbá válnak. Az eljárásjogi szabályok
körzetről körzetre változnak, és néha menet közben
módosulnak.
Rumbold minden csinnadratta nélkül foglalta el a helyét
a pulpituson a központi tárgyalóteremben. Walter Willy
kellemetlen kántálását csak a körzeti bíróság ülései előtt
kellett végighallgatni. Rumbold nem tűrte.
Megállapította magában, hogy szép nagy tömeg gyűlt
össze, és üdvözölte a jelenlévőket. Ott gyülekeztek a
tárgyalóteremben a törzsvendégek: az unatkozó
nyugdíjasok, az éppen szünetet tartó megyei dolgozók, a
bíróság épületéből idesereglett titkárnők; fent a karzaton
Ernie Dowdle, Ugri Purdue és Penrop meg néhány néger. És
persze eljött sok néző, érdeklődő.
A hírt, hogy a szövetségi bíróságon százezer dollárt
ítéltek meg a Bell családnak, nem fogadták jól a városban,
és a népek nagyon kíváncsiak lettek. Pete Banning
legendája egyre csak terebélyesedett Ford megyében, és a
legtöbben nagyon rossz szemmel nézték, hogy Jackie Bell
megpróbálja ellopni a földet, ami már több mint száz éve a
család tulajdonában van.
Mivel ebben az ügyben Joel és Stella volt az alperes, meg
kellett jelenniük a bíróságon. A védelem asztalánál ültek a
két Wilbanks között, és próbáltak tudomást sem venni a
másik asztalnál helyet foglaló Jackie Bellről. Sok mindenről
igyekeztek megfeledkezni – a mögöttük összegyűlt
tömegről, a fogalmazók és jogászok meredt, fürkész
pillantásairól, arról az ijesztő tényről, hogy perbe fogták
őket –, de az mélyen elborzasztotta őket, hogy körülbelül öt-
hat méterre ülnek attól a helytől, ahol tizenegy hónappal
korábban villamosszékben kivégezték az apjukat. Az egész
tárgyalóterem, és ami azt illeti, az egész bíróság egy sötét,
nyomorult hely volt, amit soha többé nem szerettek volna
látni.
Rumbold a homlokát ráncolva nézett Burch Dunlapre.
– Rövid nyitóbeszédet engedélyezek csak. Tessék, kezdje
a felperes.
Burch felemelkedett egy jegyzettömbbel a kezében. –
Köszönöm, bíró úr. A tények javarészt ismertek, ezért nem
fogok sok tanút felvonultatni. 1946. szeptember 16-án,
három héttel ügyfelem néhai férje, Dexter Bell tiszteletes
sajnálatos halála előtt Mr. Pete Banning aláírt egy
átruházási szerződést, melynek értelmében kétszázötven
hektáros földbirtokának tulajdonjoga egyenlő arányban
átszállt az alperesekre, Joel és Stella Banningre. A
szerződésről készült másolatot benyújtottuk
bizonyítékként.
– Olvastam – mormogta Rumbold.
– Igen, uram. Bizonyítani fogjuk, hogy a család
történetében 1818 óta ez az első eset, hogy a következő
nemzedék ekképpen válik a föld tulajdonosává. A
családban eddig az volt a szokás, hogy az örökösök
végrendeletek rendelkezései alapján kapták meg a
tulajdonjogot. Teljességgel világos, Pete Banningnek milyen
szándéka lehetett az átruházási szerződéssel. Meg akarta
védeni a földjét, mert Dexter Bell meggyilkolására készült.
Ilyen egyszerű.
Dunlap leült, és John Wilbanks már fel is állt. – Kérem,
tisztelt bíró, hadd jegyezzem meg mindjárt: még Mr.
Dunlap sem lehet olyan okos, hogy megmondja, milyen
szándékai lehettek Pete Banningnek, amikor aláírta a
szerződést. Azt viszont kétségtelenül pontosan mondja,
hogy a földbirtok 1818 óta a család tulajdonában van, azóta,
hogy Pete Banning ükapja megalapította a gazdaságot. A
család azóta megtartotta a földet, és hacsak lehetett,
bővítette a gazdaságot. Az igazat megvallva megdöbbentő,
hogy egy nem az államunkban honos személy, vagy ami azt
illeti, bárki el akarja venni a földet a családtól.
– Szólítsa az első tanúját – utasította a bíró Dunlapet.
– Claude Skinner ügyvéd urat szólítom.
Az egyik nézői széksorban felállt az ügyvéd, átsétált a
korláton, megesküdött, hogy igazat mond, aztán helyet
foglalt a tanúk padján.
– Kérem, mondja meg a nevét és foglalkozását – kezdte
Dunlap.
– Claude Skinner, ügyvéd. Az irodám Tupelóban van, és
főleg ingatlanügyekkel foglalkozom.
– Mikor találkozott Pete Banninggel?
– 1946 szeptemberében keresett fel az irodámban, és azt
kérte, hogy készítsek el egy átruházási szerződést. Egy Ford
megyei fölbirtok és a rajta álló ház tulajdonosa volt, és át
akarta íratni a két gyerekére.
– Korábban találkozott vele?
– Nem, uram, nem találkoztam. Magával hozott egy
kataszteri térképet, részletes leírást a földről és a házról.
Megkérdeztem, ki végezte az ingatlannal összefüggő jogi
munkát itt, ebben a megyében. Azt mondta, hogy a
Wilbanks ügyvédi iroda, de ebben az ügyben nem őket
kívánja megbízni.
– Megmondta önnek, hogy miért nem?
– Nem, de én nem is kérdeztem. Úgy érzékeltem, hogy
Mr. Banning nem szeret sokat beszélni.
– Elkészítette a szerződést a kívánsága szerint?
– Igen. Egy héttel később visszajött, és aláírta. A
titkárnőm mint közjegyző hitelesítette, aztán az illetéki
díjjal együtt postán elküldtem a méltányossági bíróság
fogalmazójának. Tizenöt dollárt kértem a munkámért, amit
Mr. Banning készpénzben ki is fizetett.
– Megkérdezte tőle, miért íratja át az ingatlant a
gyerekei nevére?
– Mondhatni, igen. Amikor megnéztem a teljes
tulajdonosi jogcímkimutatást, azt láttam, hogy a családban
még egyszer sem született átruházási szerződés.
Végrendeletek rendelkeztek az új tulajdonosokról. Ezt meg
is jegyeztem Mr. Banningnek, mire azt mondta, idézem:
„Csak meg akarom védeni a vagyonomat.”
– Mitől?
– Azt nem közölte velem. Én meg nem kérdeztem.
– Nincs több kérdésem.
John Wilbanks némileg feldúltnak tűnt, amikor felállt és
a homlokát ráncolva ránézett Skinnerre. – Amikor
megtudta, hogy az ügyvédi irodám évek óta képviseli Mr.
Banninget, nem gondolt arra, hogy esetleg illő lenne
felhívni engem telefonon?
– Nem, uram. Nyilvánvaló volt, hogy Mr. Banning nem
kívánja igénybe venni az önök vagy bármelyik, ebben a
megyében praktizáló ügyvéd szolgáltatásait. Ezen okból jött
el Tupelóba, hogy nekem adjon megbízást.
– Tehát fel sem merült önben, hogy pusztán szakmai
udvariasságból jelentkezik nálam?
– Meglátásom szerint ezt semmi sem indokolta.
– Nincs több kérdésem.
– A tanú távozhat – mondta Rumbold. – Szólítsa a
következő tanút.
Dunlap ismét felállt. – Bíró úr, Mr. Joel Banninget
szeretném szólítani, a másik oldal tanúját.
– Mr. Wilbanks? – Rumbold ránézett az alperes
ügyvédjére. Számítottak erre, és alaposan felkészítették
Joelt a tanúvallomásra.
– Nincs kifogásunk ellene – mondta Wilbanks.
Joel megesküdött, hogy igazat mond, és leült a tanúk
padján. Rámosolygott a húgára, aztán körbepillantott a
székről, ahonnan jó kilátás nyílt az egész tárgyalóteremre,
és még bólintott is az első sorban ülő Florrynak, majd pedig
felkészült az állam egyik legjobb törvényszéki ügyvédjétől
érkező kérdésekre.
Dunlap így kezdte: – Mr. Banning, hol volt ön, amikor
megtudta, hogy az apját letartóztatták Dexter Bell
meggyilkolásáért?
Joel azt kérdezte ösztönösen: – Mi köze van ennek ehhez
az ügyhöz?
– Kérem, uram, válaszoljon a kérdésre – felelte Dunlap,
kicsit meglepődve.
– És maga miért nem válaszol az én kérdésemre? – Joel
igazi okostóni módjára viselkedett.
John Wilbanks felpattant. – Bíró úr, a tanúnak igaza van.
Mr. Dunlap kérdése teljességgel irreleváns az ügy
szempontjából. Tiltakozom.
– A tiltakozást elfogadom – jelentette be Rumbold teljes
hangerővel. – Valóban irreleváns.
– Jó, akkor felejtsük el – mormogta Dunlap. Joel szeretett
volna gúnyosan rávigyorogni, mintha azt mondaná: – Egy–
null ide. – De nem vigyorgott, továbbra is komor
pillantással nézett az ügyvédre.
– Mielőtt az apja 1946 szeptemberében az önök nevére
íratta az ingatlant, beszélt erről önnel?
– Nem.
– Beszélt róla az ön húgával?
– Ezt tőle kell megkérdeznie.
– Ön nem tudja?
– Azt hiszem, nem beszélt vele, de nem vagyok benne
teljesen biztos.
– Hol volt ön azon a napon?
– Az egyetemen.
– És a húga?
– Az egyetemen.
– A szerződés aláírása után beszélt erről önökkel az
édesapjuk?
– Nem, csak a halála előtti napon.
 – És az mikor volt?
Joel tétovázott, megköszörülte a torkát, majd lassan, jó
hangosan azt mondta: – Az apámat ebben a
tárgyalóteremben végezték ki, tavaly július tizedikén.
A kissé drámai légkörben Dunlap egy dossziéért nyúlt,
amelyből előhúzott néhány papírt. Egyenként átadta
Joelnek a Banning-ősök által aláírt végrendeletek másolatát,
és azt kérte: erősítse meg, hogy ezek valóban a családban
született végrendeletek. A teljes iratgyűjteményt
benyújtotta bizonyítékként, de szüksége volt egy élőben
elhangzó tanúvallomásra is. A szándéka világos volt: azt
kívánta bizonyítani, hogy a Banning család tagjai gondosan
elkészített végrendeletek útján rendelkeztek arról, kié
legyen a föld. Pete 1932-ben lett a kétszázötven hektáros
földterület tulajdonosa, amikor meghalt az édesanyja. Az
asszony három évvel korábban, a férje halála után kapta
meg. Joel lassan, módszeresen ment végig a szerződéseken,
és a család történetének több részletére is kitért. Jóformán
szóról szóra megtanulta, kívülről ismerte az összes régi
végrendeletet. Minden generációban először a férfiak
haltak meg – és nyugtalanítóan fiatalon –, a föld átszállt a
feleségekre, akik közül egyetlenegy sem házasodott meg
újra.
– Ezek szerint tehát az édesapja volt az első férfi a család
történetében, aki a gyerekei kedvéért kihagyta a feleségét a
sorból, jól mondom?
– Igen.
– Nem tartja furcsának?
– Nem titok, hogy az édesanyámnak problémái vannak.
Lehetőség szerint erről nem szeretnék beszélni.
– Nem is kérdeztem.
Múltak az órák, és Dunlap lassan bebizonyította, amit
akart. A Pete Banning által elkészíttetett szerződés több
szempontból is gyanús volt. Szűk körben Joel, Stella, Florry
és még John Wilbanks is elismerte: Pete a lelkész
meggyilkolására készülve íratta át a földet, hogy megvédje,
és ez most minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá vált.
Délre már nem maradt több tanú. Az ügyvédek még
tettek néhány rövid megjegyzést, és Rumbold bejelentette,
hogy „a közeli jövőben” meghozza a döntést.
– Mikorra számíthatunk a döntésére, bíró úr? – tette fel
a kérdést Dunlap.
– Engem nem kötnek határidők, Mr. Dunlap – felelte
ingerülten Rumbold. – Áttekintem az iratokat és a
jegyzeteimet, és a megfelelő időben meghozom a
döntésemet.
Dunlap, aki imádott közönség előtt szerepelni, nem
hagyta annyiban. – De hát biztosan nem kell hozzá sok idő,
bíró úr. A tárgyalás alig négy óráig tartott. A tények
világosak. Miért húzódna hosszú ideig a döntés
meghozatala? Rumbold elvörösödött, és görbe ujját az
ügyvédre szegezve azt mondta: – Itt én dirigálok, Mr.
Dunlap, és nincs szükségem tanácsokra, hogyan intézzem
az ügyeket. Eleget beszélt.
Dunlap is jól tudta, amit minden helyi ügyvéd: Rumbold
az idők végezetéig ücsöröghet egy ügyön. A szabályok
szerint semmi sem kötötte a méltányossági bíróság bíráit,
hogy mennyi időn belül döntenek, és mivel az állami
legfelsőbb bíróság bírái közül néhányan a méltányossági
bíróságról érkeztek, sosem foglalkoztak azzal, hogy
határidőket szabjanak meg.
– A tárgyalást berekesztem – mondta Rumbold, még
mindig meredten nézve Dunlapre, aztán lecsapott a
kalapácsával.

Jackie Bell és Errol McLeish úgy jött el a tárgyalóteremből,

hogy nem szóltak egy szót sem senkihez, és egyenesen az
autóhoz siettek. Egy, a várostól néhány kilométernyire lévő
házhoz hajtottak, ahol Jackie barátaival, a clantoni időkből
származó legközelebbi barátaival ebédeltek. Myrától tudta
meg a pletykákat és információkat arról, ki mit mond a
templomban és a városban, és Myra egyáltalán nem
kedvelte a Dexter helyére érkezett új lelkipásztort. Nem
sokan szerették őt a templomban, és Myrának rengeteg baja
volt a férfival. Az az igazság, hogy még majdnem két évvel a
halála után is mindenkinek hiányzott Dexter.
Myra nem kedvelte Errol McLeisht sem. A férfinak
ravaszul csillogott a szeme, puha volt a kézszorítása, és a
maga csöndes módján alattomosan manipulálta Jackie-t.
Bár ügyvéd volt, különböző ingatlanok tulajdonosa, és úgy
beszélt, mint akinek van pénze, Myra mégis azt gyanította,
hogy valójában rá akarja tenni a kezét arra, amit Jackie
esetleg megkap a pereskedés után.
Túlzottan nagy hatással volt Jackie-re, aki Myra
meglátása szerint még mindig nem találta meg önmagát a
tragédia óta. Myra hangot is adott az aggodalmának –
diszkréten persze –, amikor a templomi barátnőivel
beszélgetett. Mindenféle pletykákat lehetett hallani arról,
hogy Jackie már terveket készíttet a szép Banning-ház
átépítésére, és McLeish irányít mindent.
A Bredford Hotelben dolgozó ismerős kiszivárogtatta a
pletykát, hogy egy szobába jelentkeztek be, Mr. és Mrs.
Errol McLeish néven, jóllehet Jackie határozottan azt
mondta Myrának, nem tervez házasságot.
Egy férfi és egy nő, akik nincsenek házastársi
viszonyban egymással, ugyanabban a szállodai szobában
Clanton belvárosában. És a nő a lelkipásztor özvegye.
 Negyvenkettedik fejezet

Az út Memphisből Kansas Citybe hét és fél óráig tartott, és a

vonat olyan sokszor állt meg, hogy egy idő után már
számolni sem tudták. De nem is zavarta őket. Nyár volt. Az
egyetemi félévnek vége, Clanton és a gazdaság egyre
messzebb, első osztályon utaznak, ahol csak inteni kell a
kalauznak, és már hozza is a jégbe hűtött bort. Stella
Eudora Welty novelláskötetét olvasta, míg Joel a Fiam,
Absolon! című regénnyel kínlódott. Kétszer is látta Mr.
Faulknert Oxfordban, ahol alig vettek tudomást a
jelenlétéről. Nem volt titok, hogy az író szeretett késő este a
főtér közelében lévő, Mansion nevű étteremben vacsorázni,
és egy alkalommal Joel a közelében ült, miközben ő egyedül
evett. Joel eldöntötte, hogy még az egyetem befejezése előtt
egyszer összeszedi a bátorságát, és odamegy az íróhoz.
Arról álmodozott, hogy bourbont iszogat a nagy ember
tornácán, és elmeséli neki apja tragikus történetét. Lehet,
hogy Mr. Faulkner már hallotta is. Lehet, hogy felhasználja
a következő regényében.
Kansas Cityben a vasútállomásról taxival mentek a
város központjában lévő szerény házhoz. Sweeney nagyi és
Sweeney nagyapa a háború után költözött oda Memphisből,
és se Joel, se Stella nem járt még ott. Nem sok időt töltöttek
a nagyszülőkkel, mert ahogy öregedtek Sweeney-ék, Pete
egyre kevésbé kedvelte őket, és az érzés kölcsönös volt.
Sweeney-éknek nem volt pénzük, de szerettek felsőbb
osztálybeli körökben mozogni. Többek között ezért töltött
Liza olyan sok időt a Peabodyban gimnazista korában. A
szülei biztatták rá. De ahelyett, hogy egy gazdag memphisi
fiút szerzett volna magának, egy gazdálkodótól esett
teherbe, aki ráadásul Mississippiből jött.
Ahogy a memphisiek többsége, Sweeney-ék is mélyen
lenéztek mindenkit, aki Mississippiből származott.
Udvariasan bántak Pete-tel, amikor Liza bemutatta nekik,
de bármilyen megnyerő volt is a külseje, és hiába végzett a
West Pointon, titkon abban reménykedtek, hogy nem ő lesz
az igazi. És mielőtt komolyan elmondhatták volna a
kifogásaikat, a férfi elrabolta a lányukat, és ez nagyon
megviselte őket. Nem is voltak biztosak benne, hogy Liza
tényleg terhes lett, de igaz, ami igaz, Joel elég hamar
megérkezett. Éveken keresztül kellett bizonygatniuk a
barátaiknak, hogy a gyerek kilenc hónappal a „menyegző”
után született.
Amikor megjött a hír Pete eltűnéséről és
valószínűsíthető haláláról, Liza nem sok segítséget kapott a
szüleitől, legalábbis ő így gondolta. Ritkán jöttek el a
birtokra, és amikor mégiscsak elmerészkedtek az isten háta
mögötti vidékre, minden alkalommal szerettek volna minél
hamarabb hazamenni. Maguk között nem titkolták:
szégyellik, hogy a lányuk egy ilyen helyre költözött.
Tudatlan városi emberek lévén nem értékelték a földet, a
gyapotot vagy a jószágokat, a friss tojást és a zöldségeket.
Elborzadtak attól, hogy Banningék „színesbőrűekkel”
dolgoztatnak a házban és a földön. Amikor Pete mégiscsak
visszajött a háborúból, nem mutattak különösebb
érdeklődést, és hónapok teltek el, mire először találkoztak.
Miután véget ért a háború, Mr. Sweeney-t áthelyezték
Kansas Citybe. Erről úgy beszéltek, mintha komoly
előléptetést kapott volna, pedig valójában csak annyi
történt, hogy így sikerült megmenteni az állását. Új
otthonuk még kisebb volt, mint a memphisi, de mindkét
lányuk messze élt már, nem kellett nekik nagy hely. Aztán
Liza ideg-öszszeroppanást kapott, és Whitfieldbe került.
Sweeney-ék senkinek sem beszéltek arról, hogy a kisebbik
lányuk egy elmegyógyintézet lakója valahol Mississippi
mélyén. Egyszer meglátogatták, de az állapota és a
körülmények megdöbbentették őket.
Aztán letartóztatták Pete-et, bíróság elé állították és
kivégezték. Sweeney-ék hálát adtak magukban, amiért még
messzebb költöztek Clantontól.
Csak annyi kapcsolat maradt, hogy néha levelet kaptak
Joeltől és Stellától, akik időközben felnőttek. Úgy gondolták,
ideje tenni egy gesztust, és meghívták őket. Örömmel
fogadták őket az otthonukban, és úgy tűnt, boldogok attól,
hogy a fiatalok megtették a nagy utat Kansas Citybe. A
hosszú vacsora közben – amely elképesztően íztelen
ételekből állt, mert a nagyi sosem szeretett főzni – az
egyetemről beszélgettek és a jövőbeli tervekről. És Lizáról
is. Stella és Joel eltöltött vele két napot, és azt állították,
hogy érzékelhető a javulás. Az orvosai nagyon bíztak
abban, hogy valamelyik új gyógyszer kedvezően fog hatni.
Felszedett magára néhány kilót. A nagyszülők szívesen
elutaztak volna délre, hogy meglátogassák, de nagyapának
kegyetlenül sokat kell dolgoznia.
A rengeteg jogi problémáról, a Banningékre váró
pereskedésről nem esett szó, de ez a téma egyik nagyszülőt
sem érdekelte volna. Szívesebben beszéltek magukról meg
azokról a csodálatos és tehetős emberekről, akikkel Kansas
Cityben ismerkedtek meg. Hatalmas ám az előrelépés
Memphishez képest! És a gyerekek sem tervezik azt, hogy
majd Mississippiben élnek, nem igaz?
Stella a parányi vendégszobában aludt, Joel meg a
kanapén. Nem volt valami kellemes éjszakája, és a
konyhából kiszűrődő zajokra és kávéillatra ébredt.
Nagyapa már az asztalnál ült, pirítóst evett, és sietősen
lapozgatta a reggeli újságot, miközben a nagyi palacsintát
sütött. Néhány percnyi csevegés után nagyapa felkapta az
aktatáskáját, és már indult is. Szeretett volna minél
hamarabb beérni az irodába, hogy nekiláthasson a fontos
ügyek intézésének.
– Állandóan dolgozik – mondta a nagyi, miután kilépett
az ajtón. – Gyere, üljünk le, és beszélgessünk.
Nem sokkal később Stella is csatlakozott hozzájuk, és
hozzáláttak a reggelihez: palacsintát ettek és kolbászt. A
reggeli közepén Stella egyszer témát váltott, arról mesélt,
milyen feladatot kapott az egyetemen. Minél több
információt kell összegyűjtenie a legközelebbi rokonok
kórtörténetéről. Az anyagot majd alaposan megvizsgálják a
szemináriumi órán, azzal a céllal, hogy meghatározzák a
hallgatók várható élettartamát. A Banningek oldalán elég
sötét a helyzet. Pete apja szívinfarktusban halt meg
negyvenkilenc éves korában, az anyja meg ötvenévesen
tüdőgyulladásban. Florry néni elmúlt ötven, és úgy tűnik,
rendben van az egészsége, de az elmúlt században nem volt
egyetlen olyan Banning sem, se nő, se férfi, aki megérte
volna a hetvenet.
Joel azt állította, hogy segít a projekt elkészítésében, és
jegyzeteket készített.
Mrs. Sweeney hatvanhat éves volt, és azt állította, kiváló
egészségi állapotban van. Nem gyötrik betegségek, és nem
szed gyógyszert. Sosem volt rákos, és se szívbetegség, se
más komolyabb betegség sem kínozta soha életében.
Kétszer volt kórházban Memphisben: a lányok
születésekor. Utálta a kórházakat, igyekezett messze
elkerülni mindet. A fiatalok azt mondták: megnyugtató
érzés, hogy a Sweeney oldalon sokkal jobb géneket
örököltek.

Ha Nineva igazat mondott, ahogy majdnem mindig, akkor

Liza és Dexter Bell miért hazudtak, miért találták ki a
történetet arról, hogy meg kell látogatni Liza anyját, aki
rákos és haldoklik egy memphisi kórházban? Miért
titkolták el a gyerekek és mindenki más elől?
Ez pedig elvezetett a következő kérdéshez: Mit csináltak
valójában azon a napon?

Két nap Kansas Cityben éppen elég volt. A nagyi kivitte őket
az állomásra. Megölelték egymást, és ígéretet tettek, hogy
hamarosan újra találkoznak. Joel és Stella beült az
étkezőkocsiba, mély levegőt vettek, és gyorsan kértek egy
bort.
St. Louisban leszálltak, és bejelentkeztek az egyik
belvárosi szállodába. Joel meg akarta nézni a hazai csapat
mérkőzését a Sportsman’s Parkban, és ragaszkodott hozzá,
hogy a húga is vele tartson. Stellát nem érdekelte a baseball,
de nem volt más választása. A csapat a második helyen állt
a tabellán. Stan Musial parádés formában volt az egész
idényben, most is fantasztikusan ütött, és ez nagyon
feldobta Joelt. Mindketten élvezték a meccset.
St. Louisból mentek tovább kelet felé, Louisville-ben és
Pittsburgh-ben átszálltak, aztán végül június 17-én este
megérkeztek Washingtonba, a Union Stationre. Stellának a
következő hétfőn kezdődött a két hónapos gyakornoki
munkája egy tankönyvkiadónál, és találnia kellett egy olcsó
albérletet.
Joel rendszertelen és fizetés nélküli nyári munkája a
Wilbanks ügyvédi irodánál majd akkor folytatódik, ha
visszamegy Clantonba. Egyáltalán nem várta. Elege volt
már a jogból, a jogászkodásból, a jogi tanulmányokból, és
arra gondolt, hogy kihagy egy vagy két évet. El akart menni
nyugatra, ahol elbújhat a sok mocsok elől, amiben most
térdig gázol. Miért ne tölthetne el néhány hónapot azzal,
hogy pisztrángra horgászik hegyi patakokban ahelyett,
hogy halálunalmas előadásokat hallgat, vagy Whitfieldbe
jár nyomasztó látogatásokra, vagy azon eszi magát, milyen
jogi trükköket agyal ki legközelebb ez a Burch Dunlap, vagy
a rózsaszínű házban ücsörög, és Florry néni kezét fogja,
miközben egy operaénekes kínlódik a háttérben?
Fogytán volt a pénze, ezért nem első osztályra váltott
jegyet a memphisi vonatra. Egy bárszéken ült az állomáson,
és sört kortyolgatott, amikor a lány elsétált előtte. Rövid,
fekete haj, barna szem, tökéletes alak. Talán húszéves
lehetett, igazi bombázó, és nem csak Joel figyelt fel rá.
Magas, karcsú, minden arányos rajta. Amikor eltűnt a
szeme elől, Joel visszatért a sörhöz meg a problémáihoz, és
nem akarta elhinni, hogy a másodosztályra vett jegyet, mert
aggódik a pénz miatt.
Felhörpintette az utolsó kortyot, és leszállt a székről. Az
induló vonatok felé tartott, amikor megint meglátta a lányt.
A közelébe húzódott, és azt remélte, hátha egy irányba
utaznak. És nem hiába remélt. Megint észrevette, hogy több
férfi is méregeti a lányt. Mögötte szállt fel a kocsira, és
sikerült elcsípnie a mellette lévő ülőhelyet. Nem vett
tudomást a lányról, kinyitott egy magazint, és olvasni
kezdett. Miközben majdnem egymáshoz ért a könyökük,
Joel megint lopva rápillantott. A vonat zökkent egyet, és
megindult. Volt valami egészen különleges, egzotikus a lány
vonásaiban, és az összhatás elképesztően káprázatos. Joel
még sosem látott ilyen gyönyörű arcot. A lány egy puha
fedelű könyvet olvasott, és úgy viselkedett, mintha egyedül
lenne egy üres kocsiban. Vélhetően védekezési
mechanizmus, állapította meg magában Joel. Valószínűleg
abban a pillanatban nyomulni kezdenek rá a férfiak, hogy
kiteszi a lábát az utcára.
Amikor elhagyták Washingtont, és egyre melegebb lett a
levegő, felállt és levette a zakóját. A lány felnézett. Joel
elmosolyodott; a lány nem. Joel leült, és azt kérdezte: –
Hová utazik?
A lány most mosolygott, és Joel azt érezte, hogy kimegy
minden erő a lábából. – Jacksonba.
Délen jó néhány Jackson is van, de szerencsére
mindegyik jó messze. Ha szerencséje van, órákig ülhet a
lány mellett. – Mississippi?
– Igen.
– Jól ismerem. Ott lakik?
– Nem, Biloxiban, de egy vagy két éjszakát Jacksonban
töltök.
Halk, erotikus hang, az akcentus a Mexikói-öbölt idézi.
Mississippiben a partvidék egészen más, mint az állam
többi része: az egy külön világ. Javarészt katolikusok lakják,
erős a francia, spanyol, kreol és afrikai hatás. Afféle
olvasztótégellyé vált, nagyon sok itt az olasz, jugoszláv,
libanoni, kínai, és mint mindenhol máshol, az ír.
– Szeretem Jacksont – jegyezte meg Joel, bár ez csak
részben felelt meg a valóságnak, de mondania kellett
valamit.
– Egész jó hely – hangzott a válasz. A lány leengedte a
könyvet, márpedig ez világosan jelezte, hogy van kedve
beszélgetni. – Hova szokott járni Jacksonban?
Most mit mondjon? Hát nem Jacksonban, hanem
Jacksonból járok Whitfieldbe, mert ott van bezárva a
diliházba a mamám. Nem árulja el a családnevét, csak a
keresztnevét. Ez az ő védekezési mechanizmusa. – Van egy
kis engedély nélküli italkimérés a Heidelberg mögött, azt
nagyon kedvelem. Joel vagyok.
– Én Mary Ann. Mary Ann Malouf.
– Malouf? Ez milyen név?
– Az apám libanoni, az anyám meg ír.
– És a domináns gének nyernek. Maga gyönyörű. – Nem
akarta elhinni, hogy ezt mondta. Micsoda egy idióta!
A lány megint elmosolyodott, és Joelnek egy pillanatra
megállt a szíve.
– Hová utazik? – érdeklődött Mary Ann.
– Memphisben szállok le. – Vagy elmegyek akár a
Marsra is, ha melletted lehetek. – Az Ole Missre járok. A jogi
karra. – Egyebek mellett azért kezdett jogot tanulni, mert az
ifjú hölgyek szívesen beszélgetnek az olyan
fiatalemberekkel, akik jogászok lesznek. Az első évben
gyorsan megtanulta ezt az okos trükköt, és amikor csak
lehetett, alkalmazta.
– Mióta jár oda?
– Tavaly kezdtem.
– Nem láttam még.
– Mármint hol?
– A campuson. Ősszel leszek másodéves az Ole Missen.
Az egyetemnek négyezer hallgatója volt, de ezeknek csak a
tizenöt százaléka lány. Hogy lehet, hogy még nem vette
észre? Elmosolyodott. – Kicsi a világ, nem? A joghallgatók
csak szűk körben mozognak. – Áldotta magában a
szerencséjét. Nem csak mellette ülhet vagy tíz órán
keresztül, de egy campuson lesznek a következő néhány
hónapban. Úgy érezte, ritka pillanat ez: oka van
mosolyogni.
– Mit csinált Washingtonban? – kérdezte Mary Ann.
– A húgom ott fog dolgozni a nyáron, segítettem neki a
költözködésben. Egy kisvárosban lakunk Oxford közelében.
És maga? Mit csinált a nagyvárosban?
– Meglátogattam a vőlegényemet. Az egyik szenátusi
bizottságban dolgozik.
Na, ennyi, a bulinak vége. Joel remélte, hogy nem
ráncolta a homlokát, vagy nem rándult grimaszba az arca,
vagy nem néz ki úgy, mint aki mindjárt elbőgi magát.
Remélte, hogy továbbra is kedvesen néz, esetleg megértően.
Bár figyelembe véve, hogy milyen csapás érte, ez aligha
valószínű.
 – Az szép – sikerült kinyögnie. – Mikor lesz a nagy nap?
– Még nem tudjuk. Miután lediplomáztam. Nem sietünk.
A románc és a közös jövő már nem tűnt lehetségesnek,
ezért arról beszélgettek, milyen terveik vannak a nyárra,
milyen az egyetem, és mit csinálnak majd, miután
megszerezték a diplomát. Bármilyen elbűvölően gyönyörű
volt is a lány, Joel végül elvesztette az érdeklődését, és
elaludt.
 Negyvenharmadik fejezet

Amikor Rumbold már három hónapja ült az ügyön, Burch

Dunlap akcióba lépett. Tudta, hogy nem ér el semmit, csak
az volt a célja, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a bírót.
Szeptember elején beadvánnyal fordult a legfelsőbb
bírósághoz. Azt kérelmezte, hogy a bíróság határozattal
kötelezze Rumboldot: harminc napon belül hozza meg a
döntését. A szabálykönyv nem engedélyez ilyen beadványt,
még csak említést sem tesz róla, és ezt Dunlap is pontosan
tudta. A beadvány elfogultsággal vádolta Rumboldot, és azt
hangsúlyozta, hogy át kellett volna adnia az ügyet egy
másik bírónak. Összefoglalta a néhány órás tárgyaláson
elhangzott tanúvallomásokat. Precízen hivatkozott a
vonatkozó törvényekre, egyszerű, világos nyelven
fogalmazott, és ezekkel a sorokkal zárta a beadványt:
„A Huszonkettedik Méltányossági Körzet bírósági
naplója meglehetősen szellős. Pusztán felületes áttekintése
után is megállapítható, hogy a bíró úr nincs túlzottan
leterhelve. Felfoghatatlan, hogy egy ilyen bölcs,
köztiszteletnek örvendő és nagy tapasztalatú jogász, mint
Abbott Rumbold bíró úr, miért nem tudott néhány nap alatt
döntést hozni. A már eddig három hónapos késlekedés
egyszerűen méltatlan a felekkel szemben. A késleltetett
igazságszolgáltatás az igazságszolgáltatás megtagadását
jelenti.”
John Wilbanks elismerően nyugtázta Dunlap pimasz
húzását, és úgy gondolta, ez briliáns lépés volt. A legfelsőbb
bíróság nyilván elveti a beadványt, de a bírák ekképpen –
igaz, meglehetősen szokatlan módon – figyelmeztetést
kaptak: számíthatnak egy fontos ügyre Ford megyéből,
amelyben felmerül a bírói elfogultság kérdése. Wilbanks
benyújtott egy egyoldalas választ, amelyben arra hívta fel a
figyelmet, hogy az eljárásjogi szabályok nem tesznek
lehetővé ilyen beadványt, ahogy azt sem, hogy az ügyvédek
új szabályokat alkossanak.
A legfelsőbb bíróság válaszra sem méltatta Burch
Dunlap beadványát.
Egy hónappal később – Rumbold még mindig nem
hallatott magáról – Dunlap ismét benyújtott egy ugyanolyan
beadványt. John Wilbanks a válaszában azt is kifejtette,
hogy Dunlap komolytalan beadványai miatt a peres feleket
felesleges ügyvédi díjak terhelik. Dunlap nem késlekedett a
válasszal. Ahogy aztán Wilbanks sem. A legfelsőbb bíróság
bírái a legkevésbé sem szórakoztak jól a csatározáson.
Rumbold meg szundikált tovább.

Szerdánként Joel utolsó órája délben ért véget. Kialakult az

a szokása, hogy ilyenkor autóba ült, és hazament ebédelni
Clantonba. Marietta minden szerdán főzött valami finomat,
és Joel együtt ebédelt a nagynénjével a rózsaszínű ház hátsó
tornácán, miközben a távolban csicseregtek a madarak. A
madárházon túl a mezőt beborította a gyapot; még vártak a
szürettel, hogy lehűljön kicsit a levegő. Beszélgettek
Stelláról, Lizáról és az egyetemről, de a pereskedésről nem
ejtettek egyetlen szót sem. Arról sosem tettek említést, hogy
elveszíthetik a földet.
A hosszú ebéd után Joel általában hazament, hogy
megnézze, mi van Ninevával és Amosszal, illetve azért,
hogy meggyőződjön róla, semmi sem változott. És nem
változott semmi. Többnyire Bufordot is megkereste, hogy a
gyapotról váltsanak néhány szót. Aztán végül beautózott a
városba, ahol leparkolt a főtéren, majd bement a Wilbanks
ügyvédi irodába, hogy dolgozzon néhány órát. John és
Russell azzal bízta meg, hogy amikor szabadideje van az
egyetemen, végezzen kutatómunkát, és készítsen
tényvázlatokat. A nap vége felé gyorsan elkortyolgattak egy
pohár bourbont, aztán Joel összeszedte az aktákat, és
visszaindult Oxfordba.
Néhány próbálkozás után belátta, hogy nem tudja
otthon tölteni az éjszakát. Túl csöndes, túl magányos, túl
nyomasztó volt a ház. Túl sok fénykép lógott a falon, és
boldogabb időkben készültek; túl sok volt mindenfelé az
emlék. Az apja dolgozószobájában, az íróasztalán állt egy
nagy fotó: Pete azon a napon, amikor végzett a West
Pointon. Joel egész életében gyönyörködött ebben a
felvételben. Most olyan fájdalmas érzéseket ébresztett
benne, hogy rá sem tudott nézni.
Stellával arról beszéltek, hogy el kellene tüntetni az
összes fényképet, könyvet, kitüntetést, és dobozokban
raktároznák valahol. De nem tudták összegyűjteni az
erejüket. És különben is: lehet, hogy Liza egy nap hazajön,
megpróbál újra élni, és az ilyen emlékek fontosak lehetnek
számára.
Úgyhogy a szép ház ott állt komoran, sötéten, üresen.
Csak Nineva bóklászott benne mindennap, port törült, tett-
vett, de valójában igyekezett minél kevesebbet csinálni.
Minden alkalommal, amikor a gazdaságban járt, Joel azt
érezte, hogy szeretne minél hamarabb elmenni. Az apja
meghalt. Az édesanyja jövője bizonytalan. Stella északra, a
csillogó fények felé tart, egy olyan életbe, amely minden
szempontból nagyon messze van Ford megyétől. A
Wilbanks fivérek komolyan célozgattak arra, hogy
örömmel alkalmaznák Joelt, miután megszerezte a
diplomáját, de hiába. Clantonban ő mindig is csak „Pete
Banning fia” lesz, annak az embernek a fia, akit kinyírtak a
villamosszékben a központi tárgyalóteremben.
Ez komoly? Tényleg azt várják tőle, hogy abban a
tárgyalóteremben végezze ügyvédként a dolgát, ahol
megölték az apját? Azt várják tőle, hogy normális, sikeres
életet éljen abban a városban, ahol az emberek egyik fele
csak mint gyilkosra tud az apjára gondolni, a másik fele
meg azt gyanítja, hogy az anyja félrelépett a lelkipásztorral?
Sosem fog Clantonban élni.
Biloxi viszont ígéretesnek tűnt. Nem vadászott Mary
Annre, de tudta, melyik kollégiumban lakik, és ismerte az
órarendjét, így sikerült néhány alkalommal összefutnia
vele a campuson. Úgy tűnt, a lány örül a találkozásoknak.
Joel néha figyelte őt a távolból, és nagyon bosszantotta,
hogy sok más fiú is ezt csinálja. Amikor október elsején a
Kentucky csapata érkezett a városba egy
futballmérkőzésre, randevúra hívta Mary Annt. A lány
nemet mondott, és emlékeztette, hogy jegyben jár valakivel.
A vőlegénye is az Ole Missen végzett, és néhány barátja még
mindig odajár. Nem szabad, hogy valaki mással lássák.
Azt nem mondta, hogy nem akar mással randevúzni,
csak azt, hogy nem láthatják mással. Joel értékelte a
felettébb fontos különbséget. Azt válaszolta, szerinte az
nagyon nincs rendjén, hogy egy ilyen gyönyörű lány
egyáltalán nem élhet társasági életet, miközben a vőlegénye
minden kétséget kizáróan remekül mulat Washingtonban.
Megkérdezte tőle, miért nem visel jegygyűrűt. Azért, mert
nincs, felelte Mary Ann.
Joel erősködött még egy kicsit, és végül a lány
beleegyezett egy késő esti vacsorába. Nem randevú – csak
együtt vacsoráznak. A Lyceum előtt találkoztak sötétedés
után, aztán a belvárosba, a főtérre hajtottak, leparkoltak a
Neilson’s áruház előtt, majd a South Lamaron sétáltak egy
utcányit a Mansionhöz, az egyetlen késő estig nyitva tartó
étteremhez. Amikor beléptek, Joel meglátta William
Faulknert a szokásos asztalánál; az író egyedül evett, és
közben egy folyóiratot olvasott.
Éppen ekkor jelent meg a Sírgyalázók, a tizennegyedik
regénye. A Memphis Press-Scimitar kritikusa nem
egyértelműen elismerő recenziót írt róla, de ami ennél
sokkal fontosabb: az újságban megjelent egy cikk, amelyből
kiderült, hogy Faulkner eladta a filmjogokat az MGM-nek.
Joel egy kis jacksoni boltban vette meg a könyvet, amikor az
anyjához készülődött. Akkoriban nem voltak könyvesboltok
Oxfordban, és a helyieket nem nagyon érdekelte, mit ír, mit
jelentet meg a város leghíresebb fia. Úgy nagy
általánosságban nem foglalkoztak vele, ahogy ő sem
foglalkozott velük.
Joel egy papírzacskóban magával hozott két kemény
kötésű könyvet: a vadonatúj Sírgyalázókat, amit még nem
olvasott, és az apja könyvét, a Míg fekszem kiterítve egy
elnyűtt példányát.
Az étterem jóformán üres volt ezen az órán, és a lehető
legközelebb ültek le Mr. Faulknerhez anélkül, hogy
zavarnák. Joel abban bízott, hogy az író felfigyel a gyönyörű
lányra, és megpróbál flörtölni, amire köztudomásúlag volt
hajlama, de a jelek szerint túlságosan elmerült az
olvasásban. Nem tudta, mi történik körülötte.
Jeges teát rendeltek meg zöldségtálat, és halkan
beszélgettek, a lehetőségre várva. Joelt nemcsak az
villanyozta fel, hogy annak a lánynak a bájos arcát nézheti,
akiről annyit álmodozik, hanem az is, hogy ilyen közel lehet
Faulknerhez, akit mindenképpen meg akart szólítani.
Amikor az író félig elfogyasztotta az adag sült csirkét,
eltolta maga elől a tányért, evett egy falat baracktortát,
aztán elővette a pipáját. Körbepillantott, és végre észrevette
Mary Annt. Joel jól mulatott magában a férfi
meghökkenésén és hirtelen támadt érdeklődésén.
Miközben a pipájával babrált, alaposan megnézte magának
a lányt. Joel felállt, és odalépett az asztalához. Elnézést kért
a zavarásért, és megkérdezte a nagy embert, lenne-e olyan
kedves, hogy dedikálja a Míg fekszem kiterítve című
könyvet, ami az édesapjáé, és amit ő nagyon szeret, illetve
még egy könyvet, a Sírgyalázókat, ami a saját példánya.
– Természetesen – felelte Faulkner magas hangon,
udvariasan. Kivett a zakója zsebéből egy tollat, aztán
elkérte a könyveket.
– Joel Banning vagyok, joghallgató.
– Örülök, hogy megismerhetem, fiam. És a barátnője?
– kérdezte Faulkner, és rámosolygott a lányra.
– Mary Ann Malouf, ő is egyetemista.
– Évről évre fiatalabbnak tűnnek. – Faulkner kinyitotta
az első könyvet, és nem írt bele mást, csak a nevét kicsi
nyomtatott betűkkel, becsukta, mosolyogva visszaadta,
aztán aláírta a másikat is.
– Köszönöm, Mr. Faulkner – mondta Joel, és mivel más
nem jutott az eszébe, és a saját részéről Faulkner
nyilvánvalóan befejezte a beszélgetést, tett néhány lépést
hátra, aztán visszaült az asztalhoz. Nem sikerült megrázni a
kezét, és biztos volt benne, hogy Faulkner nem fog
emlékezni a nevére.
De azért mégiscsak találkozott az íróval, és erről a
találkozásról rengeteget fog beszélni az élete hátralévő
részében.

Novemberben Burch Dunlap beadta a harmadik beadványt

is, decemberben pedig a negyediket. Rumbold bíró úr,
miután fél évet ült az ügyön, úgy látta, itt az idő dönteni. A
kétoldalas határozatban kifejtette, hogy a szerződés,
amelyben Pete Banning átruházta a gyerekeire a földje
tulajdonjogát, szabályos, semmiféle csalárd szándék nem
állapítható meg. Jackie Bellt semmilyen kártérítés, jóvátétel
nem illeti.
 Burch Dunlap erre számított, és egy nap alatt
elkészítette a fellebbezést, majd a tényvázlattal együtt
benyújtotta Jacksonban, a legfelsőbb bíróságon, ahol már
meglehetősen jól ismerték a tényeket.
Joel a karácsonyi ünnepeket Florrynál töltötte, és
napközben a Wilbanks ügyvédi irodában dolgozott a
válaszon Dunlap fellebbezésére. A javarészt már korábban
elvégzett alapos és mélyreható kutatómunka eredménye
igen nyugtalanító volt. Általános szabályként, az összes
joghatóságot vizsgálva, megállapítható volt, hogy az
ítélkezési gyakorlat az ingatlanok nemzedékek közötti
rendezett átadását nem akadályozza. Ugyanakkor a bírák
rossz szemmel nézték, ha egy bűntett elkövetője ruházta át
a vagyonát, az áldozatok esetleges követeléseit elkerülendő.
Nehéz lett volna cáfolni, hogy Pete megpróbált
megszabadulni a földtől, mielőtt megöli Dexter Bellt.
Miközben hosszú órákon keresztül dolgozott, gyakran
érezte úgy, hogy az ősei ott vannak a közelében.
Termősítették a földet, aztán ökrökkel, öszvérekkel
megművelték, a hatalmas esők vagy a kártevők miatt
elvesztették a termést, bővítették a termőföldet, hacsak
tudták, kölcsönt vettek fel, talpon maradtak a nehéz
években, és amikor jó volt a termés, visszafizették a
tartozásaikat. A földön születtek, és ott temették el őket, és
most, több mint egy évszázad eltelte után az ifjú Joeltől és
jogi szakértelmétől függ minden.
A Régi Platánban pihentek, szép sorban egymás mellett
álló sírkövek alatt. A kísérteteik figyelik talán Joelt, és
imádkoznak a győzelemért?
Súlyos teherként nehezedtek rá ezek a kérdések, és
egész nap csomó volt a gyomrában. Már így is megaláztatás
érte a családot. A föld elvesztése az életük végéig kísérteni
fogja őket.
Nyomasztotta az a tudat is, hogy Stellával hosszú évekre
számoltak a bevétellel. Tanulnak, dolgoznak, de mégiscsak
úgy nőttek fel, hogy azt hihették: a föld, legalábbis részben,
biztosítja a megélhetésüket. A földön nevelkedtek, tehát
tudták, hogy vannak jó évek és rossz évek, néha mindent
elmos az eső, a piac ingadozik, és semmire sincs garancia.
De a föld tehermentes, így az sem akkora tragédia, ha rossz
a termés. Nehéz lesz elfogadni az elvesztését.
És aztán ott volt Liza. Egyre többet beszélt arról, hogy
szeretne hazajönni, a régi életét szeretné élni otthon. Azt
mondta, hiányzik neki Nineva, amit Joel kicsit kétkedve
fogadott. De az biztos, hogy sok minden hiányzott Lizának:
a kertészkedés, a lovai, a barátai. Ha minden elveszik,
annak katasztrofális hatása lehet. Dr. Hilsabeck minden
alkalommal érdeklődött a perek állásáról, a
fellebbezésekről, a számára érthetetlen jogi hercehurcáról.
Így Joel keményen dolgozott, kutatómunkát végzett és
írt. John Wilbanks átnézte a vázlatait, tett néhány
észrevételt, itt-ott változtatott. Január 18-án nyújtotta be a
tényvázlatot, és megkezdődött a várakozás. Lehet, hogy a
legfelsőbb bíróság három hónapon belül megtartja a
meghallgatást, de az is lehet, hogy csak egy év múlva.
Aznap délután Joel eltette a papírokat, rendet rakott az
íróasztalán, és kitakarított a kis irodában, ahol oly sok órát
töltött. Florrytól már elköszönt, és úgy tervezte, hogy még
aznap este Oxfordba autózik, hogy megkezdje a negyedik
félévet. Kiült John Wilbanksszel a teraszra egy italra. Az idő
szokatlanul kellemes volt, szinte tavaszias.
John szivarra gyújtott, Joelt is megkínálta, de ő nem kért.
Jack Daniel’st kortyolgattak, és az időjárásról váltottak
néhány szót, majd Wilbanks azt mondta: – Sajnáljuk, hogy
elmész, Joel. Nagyon szívesen látunk itt az irodában.
– Szeretek itt lenni – felelte Joel, bár erősen túlzott.
– Nagyon örülnénk, ha nyáron visszajönnél
gyakornokoskodni.
 – Köszönöm, ezt értékelem. – Joelnek nem állt
szándékában visszamenni a nyáron, vagy jövőre, vagy
bármikor, de úgy érezte, korai még tájékoztatni erről John
Wilbankset. – Lehet, hogy nyáron az egyetemen maradok –
mondta. – És jövő decemberben végzek.
– Hova a sietség? Élvezd inkább az egyetemisták életét,
fiam.
– Elegem van már ebből. El akarok kezdeni dolgozni.
– Remélem, komolyan fontolóra veszed az ajánlatunkat.
Minek kerülgetni a forró kását? Az édesapja sosem
finomkodott, és mindenki csodálta, amiért feketén-fehéren,
nyersen megmondta, amit gondol. Joel ivott egy nagy korty
whiskey-t, és így szólt: – Mr. Wilbanks, nem hiszem, hogy
tudnék ebben a városban praktizálni. Amikor meglátom a
bíróságot, és elég nehéz nem meglátni ezt a nagy épületet,
mindig az apámra gondolok, ahogy bátran végigsétált az
utcán a tömegben, és ott állnak a háborús veteránok is,
hogy meghajtsák a fejüket; látom, ahogy bemegy az
épületbe, aztán fel a lépcsőn a halálba. Az ő hosszú útja a
sírba. És amikor belépek a tárgyalóterembe, csak egy
dologra tudok gondolni. Arra, hogy az apámat leszíjazzák a
székbe.
– Megértem, Joel.
– Biztos vagyok benne, hogy sosem fogom tudni
kitörölni az agyamból ezt a képet. Hogyan is tudnám
képviselni az ügyfeleimet abban a tárgyalóteremben?
– Megértem.
 Negyvennegyedik fejezet

Március 28-án, három hónappal az oxfordi tárgyalás után a

New Orleansban székelő Ötödik Körzet Fellebbviteli
Bíróság helybenhagyta a százezer dolláros ítéletet. A
vélemény rövid volt és egyhangú. A bírák ugyan rendkívül
magasnak találták a kártérítés összegét, de semmi
együttérzést nem mutattak egy olyan ember iránt, aki
arcátlanul meggyilkolta a saját lelkipásztorát. A bűntettet
előre kitervelte. Az áldozat családja sokat szenvedett. Az
esküdtek meghallgatták a tanúkat, áttekintették az iratokat,
és megfontoltan döntöttek. A bírák elfogadják az
esküdtszék véleményét. Minden pontban helybenhagyva.
Banningék számára az ítélet sokkoló hatású volt. A
Wilbanks fivérek és Joel arra jutottak, miközben várták a
döntést, hogy az ítéletet ugyan minden bizonnyal helyben
fogják hagyni, de a kártérítés összegét mérséklik. Ötvenezer
dolláros büntető kártérítés – ez példátlanul magas összeg
volt. Pete földjének és egyéb vagyonának az értékét
figyelembe véve úgy gondolták, hogy egy alacsonyabb
összegű, mondjuk, ötvenezer dollár körüli kártérítés
kifizetése még kezelhető problémát jelent. A földbirtok
tulajdonosai fel tudnak venni ilyen összegű jelzáloghitelt.
De az, hogy a már jogerős ítélet szerint százezer dollárt kell
fizetniük, lehetetlen helyzetbe hozta őket.
A föld jövője immáron kizárólag Mississippi Állam
Legfelsőbb Bíróságának a döntésétől függött. Amennyiben
helybenhagyják Rumbold ítéletét, miszerint az átruházási
szerződés szabályos, Joel és Stella megtarthatja a
földbirtokot. Burch Dunlap és a haverja, Errol McLeish arra
kényszerülnek majd, hogy Pete vagyonának más elemeiből
– bankszámlák, a gazdaság felszerelése, jószágok,
gépjárművek – próbálják meg kiszívni a pénzt, amennyit
csak tudnak. De ha a bíróság megsemmisíti az ítéletet,
akkor a föld Pete hagyatékába kerül, és az esküdtszéki
tárgyaláson hozott ítélet hatálya alá kerül. Mindent
elveszítenek, a házat is a bútorokkal együtt.
Joel segítségével John Wilbanks megfellebbezte az
Ötödik Körzet Fellebbviteli Bíróság döntését az Amerikai
Legfelsőbb Bíróságon, ám ez csak időpocséklás volt. De
legalább lefoglalta Dunlapet, és adott nekik néhány
hónapot. Dunlap végrehajtást kért a százezer dollárra,
amely összeg ettől a perctől kezdve kamatokkal növekedni
kezdett. Wilbanks elrohant a méltányossági bíróságra,
felverte az öreg Rumboldot, és tiltó határozatot kért, hogy
Dunlap ne tehesse rá a kezét a vagyonra, amíg a fellebbezés
függőben van. Egy forró hangulatú meghallgatás után
Rumbold ismét Banningék javára döntött. Dunlap
beadvánnyal fordult Mississippi Állam Legfelsőbb
Bíróságához: meghallgatás elrendelését kérte gyorsított
eljárásban. Wilbanks tiltakozott.
Joel az Oxfordban bérelt, garázs fölötti lakás
biztonságából figyelte, mi történik. Havi tíz dollárért
kibérelte a garázst is, és az apja Ford kisteherautójával
elkezdte elszállítani otthonról a bútorokat a garázsba.
Ninevának ez egyáltalán nem tetszett, de nem volt
beleszólása.
Május közepén Joel és Florry beültek a Lincolnba, és
elindultak a hosszú útra Virginiába. Bejelentkeztek a Hotel
Roanoke-ba, ahol koktélpartit tartottak Stellának és
egyetemi társainak, barátainak. Egy csodálatos tavaszi
napon ott ültek a büszke szülők, rokonok tömegében, és
nézték, ahogy Stella átveszi angol irodalomból szerzett
diplomáját. Másnap, miközben a hölgyek teát kortyolgattak
az árnyékban, Joel kicipelte a dobozokat és táskákat Stella
kollégiumi szobájából a kocsiba. Miután az autó megtelt és
Joel kimerült, Stella elbúcsúzott az egyetemtől, amit
imádott, és a barátnőitől. Joel sosem látott ennyi könnyet,
még egy jó temetésen sem.
Beültek a kocsiba, és elindultak észak felé. A két nő hátul
utazott, és irányítgatta Joelt, mert a dobozok, csomagok
miatt egyik tükörben sem lehetett látni semmit sem. Három
órával később eltévedtek Richmondban, és egy nem
különösebben jó környéken megálltak egy barbecue-
étteremnél. Útbaigazítást kaptak egy helybélitől, és a gyors
ebéd után már robogtak is Washington felé.
Stella változatlanul azt tervezte, hogy New Yorkban fog
élni, egy folyóiratnál dolgozik, és közben regényt vagy
novellát ír. De rá kellett jönnie, hogy eltart egy darabig,
mire eljut idáig. A kiadóiparban nem volt könnyű munkát
találni, viszont minden iskolában tárt karokkal várták a
fiatal tanárokat. Az alexandriai St. Agnes episzkopális
bentlakásos lányiskolában szerződést ajánlottak neki, hogy
tanítson angol irodalmat kilencedikeseknek, és
nevelőtanári feladatokat is lásson el. Miközben ő és Florry
az iskola igazgatónőjével teáztak, Joel megint csak
cipekedett: behurcolta a dobozokat és táskákat Stella új
otthonába, a kollégiumi szobánál is kisebb, fullasztó
helyiségbe.
Az iskola megengedte, hogy a parkolóban hagyja a
kocsit. A gondnok vállalta, hogy tíz dollárért ellenőrzi a
gumikat, és havonta egyszer beindítja a motort. Taxit
hívtak, és a Potomacon át Washingtonba mentek. A Union
Stationön felszálltak a New York-i vonatra.

Florry és a fiatalok úgy döntöttek, hogy mielőtt Burch

Dunlap és mohó ügyfelei megszerzik a család pénzét, ők
elköltenek egy kicsit abból, ami megmaradt. Stellának már
nem kellett tandíjat fizetnie, és volt munkája is. Joel is
hamarosan dolgozni kezd, miután végez az egyetemen.
Florry eldugott egy kis pénzt, és a földje is biztonságban
volt, védve a keselyűktől. Lehet, hogy ez az utolsó közös
nyaruk, akkor pedig úgy helyes, ha megadják a módját.
A manhattani kikötőben felszálltak a Londonba tartó
óceánjáróra, és két héten keresztül remekül érezték
magukat a hajón: pihentek, olvastak, és próbáltak nem
gondolni rá, milyen bajok vannak otthon. Joelnek és
Stellának ekkor tűnt fel először, hogy milyen nehezen
mozog Florry. Túl sok súlyt cipelt magával már jó ideje, bár
korábban csak úgy duzzadt az erőtől, tele volt élettel. De
most nagyon lassan közlekedett, és látszott, hogy egy rövid
séta is kimeríti. Még csak ötvenéves múlt, de gyorsan
öregedett és kifáradt.
Londonban egy hetet töltöttek a St. Regis Hotelben, és
miután megnézték a látnivalókat, Edinburgh-ba utaztak,
ahol felszálltak a Royal Scotsman luxusvonatra, és egy hétig
a Felföldet járták. Amikor úgy érezték, elég már a
kastélyokból, majorságokból, történelmi nevezetességekből
és whiskylepárló üzemekből, visszatértek Londonba, hogy
két napot pihenjenek, mielőtt továbbindulnak Párizsba.
Stella és Joel a Hôtel Lutetia halljában kávézott, amikor
megkapták a hírt. Florry nem érezte jól magát, és úgy
döntött, ahelyett hogy a várost járja, a szobájában marad.
Egy londiner lépett oda Joelhez, és átadott neki egy
táviratot. John Wilbankstől érkezett. Mississippi Állam
Legfelsőbb Bírósága hét-kettő arányban megsemmisítette
Rumbold ítéletét. A tulajdonátruházási szerződés
érvénytelen és semmis. Az ingatlan az apjuk hagyatékában
marad, minden követelés érvényesíthető a terhére.
– Megsemmisítették az ítéletet – mondta Joel
hitetlenkedve.
– Ez mit jelent? – kérdezte Stella.
– Azt jelenti, hogy vége, ennyi. Azt jelenti, hogy a
legfelsőbb bíróság szerint Rumbold tévedett, és a bírák
további meghallgatások nélkül lezárták az ügyet.
– Na és a fellebbezés?
– Fellebbezni fogunk az Amerikai Legfelsőbb Bíróságon,
próbálunk időt nyerni. Majd megbeszélem Wilbanksszel a
csődeljárást.
Kortyolgatták a kávét, és figyelték az elegáns hallban
közlekedő embereket.
– Van egy kérdésem – szólalt meg Stella. – És őszinte
választ kérek. Ez azt jelenti, hogy Jackie Bell és a gyerekei
egy nap majd a mi házunkban fognak élni?
– Lehetséges, de még most sem akarom elhinni, hogy ez
megtörténhet. Wilbanks majd leül a nő ügyvédjével, és
megpróbálja rábírni a peren kívüli egyezségre.
– És az hogy működik?
– Pénzt ajánlunk nekik.
– Ezzel már próbálkoztunk, nem?
– De igen, és visszautasították. Akkor húszezret
ajánlottunk, most többet leszünk kénytelenek.
– Mennyit?
– Nem tudom. Attól is függ, mennyi pénz marad a
bankszámlákon, és mennyi hitelt tudunk felvenni a földre.
– Tényleg jelzáloghitelt akarsz felvenni, Joel? Te is tudod,
hogy apa mennyire gyűlölte a bankokat.
– Lehet, hogy nincs más választásunk.

A legfelsőbb bíróság döntése szerint Pete több szempontból

is csalárd szándékkal járt el. Először is a szerződés aláírása
után is az ingatlanon élt, művelte a földet, a termésből
származó profit őt gazdagította. Másodszor pedig semmit
sem kapott a gyerekeitől a földért. Harmadszor:
családtagokra ruházta át az ingatlan tulajdonjogát, és ez
mindig gyanús. És végül negyedszer: amikor aláírta a
szerződést, alapos oka volt azt hinni, hogy az előre
eltervezett bűntette miatt egy kártérítési perre kerülhet sor,
amely az ingatlant is érintené.
John Wilbanks vagy tízszer elolvasta a véleményt, és
logikusnak találta az érvelést. Teljesen feleslegesen ugyan,
de benyújtotta a fellebbezést az utolsó bíróságra, ahová
még lehetett: az Amerikai Legfelsőbb Bíróságra. Tudta,
hogy semmi esélyük sincs, a bíróság nem fog szóbeli
meghallgatást elrendelni. Konzultált egy memphisi
barátjával, egy csődeljárás-specialistával, de nem sok
biztatót tudott meg tőle. Időhúzó taktikának jó, ha
csődeljárást kérnek Pete hagyatéka ellen, de sikeres
végkimenetelre aligha lehet számítani.
Wilbanks visszament a méltányossági bíróságra, ismét
tiltó határozatot kért, hogy amíg a fellebbezés érvényben
van, a végrehajtási jog érvényesítése ne történjék meg.
Rumboldnak természetesen ezúttal sem volt ellenvetése.
Dunlap fellebbezést nyújtott be Rumbold döntése ellen. De
nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan még egy olyan elfogult
bíró sem tudja megakadályozni a végrehajtási jog
érvényesítését, mint Rumbold.
A meghallgatás után a meglehetősen magabiztos Dunlap
szóba elegyedett Wilbanksszel, és ajánlatot tett. Ideje
abbahagyni a csatározást, és szembe kell nézni a
valósággal. A fellebbezésekkel nem jutnak semmire, a
csődeljárással sem. Egyszerűen írassák át a kétszázötven
hektáros földet meg a házat a bútorokkal együtt Jackie Bell
nevére. Ha ezt megteszik, Jackie egy vasat sem fog követelni
a bankszámlákon lévő pénzből.
Wilbanks méregbe gurult az ajánlattól, ott is hagyta
Dunlapet, de menet közben még azt mondta: – Banningék
inkább felgyújtják a házat és felégetik a földet, mint hogy
aláírjanak egy ilyen szerződést.
–– Ez remek! – vágott vissza Dunlap. – De akkor
mindenképpen emlékeztetni kell őket arra, hogy a
gyújtogatás súlyos bűntett, és hosszú börtönbüntetés jár
érte.

Amikor Joel és Florry július végén áthaladt Mississippi

állam határán, mint mindig, most is, a gyapotot kezdték
figyelni, és a látvány nem volt valami biztató. A nagy
tavaszi esőzések késleltették a vetést, és a jelek szerint,
amíg Európában voltak, nem lehetett éppen megfelelő az
idő. Egy jó évben július negyedikén már virágzik a gyapot,
szeptember elejére pedig már az ember mellkasáig ér.
Nem emlékeztek rá, mikor nézett ki ilyen rosszul a
termés, és amikor Észak-Mississippibe értek, még
siralmasabb látvány fogadta őket. Nem virágzott a gyapot.
A szára alig ért térdig. Az alacsonyabban fekvő területeken
hatalmas részeket teljesen kimosott a víz.
Nineva főzött nekik kávét, és az útjukról kérdezett. Ők
meg az időjárásról, és kimerítő választ kaptak. Amíg távol
voltak, mindennap esett, és ha éppen elállt egy kis időre,
akkor sem lehetett látni a napot a felhőktől. A gyapotnak
száraz időre és forró napra van szüksége, és az időjárás
most rendesen gyilkolja a növényt. Amos küszködött,
kínlódott a kertben, de az eredmény a szokásosnál jóval
szerényebb volt.
Mintha nem lenne amúgy is szörnyen nyomasztó az élet
a Banning-birtokon.
Joel elvitte a nénikéjét a rózsaszínű házba, és behurcolta
a bőröndjeit. Leültek egy italra a tornácon, meredten
bámulták a szánalmas, nyomorúságos termést, és arra
gondoltak: bárcsak még mindig Skóciában lennének.

John Wilbanks beszélni akart vele, és Joel ugyan szerette

volna messze elkerülni az ügyvédi irodát, a bíróságot és
minden mást Clanton belvárosában, nem volt választása. A
nagy földszinti tárgyalóban ültek le, ez jelezte, hogy a
megbeszélés rendkívül fontos. Russell is csatlakozott
hozzájuk – egy újabb jelzés.
A két ügyvéd nyomban rágyújtott: John a szokásos rövid,
fekete szivarra, Russell pedig cigarettára. Joel
visszautasította a kínálást, azt mondta, bőven jut elég füst a
tüdejébe, ha csak levegőt vesz.
John összefoglalta, hogy állnak a perek. A két
komolytalan fellebbezés ott van az Amerikai Legfelsőbb
Bíróságon. Nem kérdés: amint a fogalmazó elvégzi a
szükséges papírmunkát, megkapják az elutasítást. Nem lesz
meghallgatás, semmi nem indokolja, hogy a bíróság
bármelyik üggyel is foglalkozzon. Burch Dunlap ismét
végrehajtást kért az utca túloldalán, a bíróságon, és
türelmesen várja, hogy Banningék és az ügyvédjeik
kifárasszák magukat a felesleges jogi manőverezéssel, és
bedobják végre a törülközőt.
– Na és a csődeljárás? – kérdezte Joel.
– Nem jutunk vele semmire, mert a hagyaték nincsen
csődben. Megtehetjük, húzhatjuk az időt, de Burch Dunlap
nyomban meghallgatást fog kérni a csődbírótól. És ne
felejtsd el, hogy ha csődeljárást kérünk, egy vagyonkezelő
fog rendelkezni a hagyatékkal összefüggő minden
kérdésben. De nem mi mondjuk meg, ki lesz a
vagyonkezelő, hanem a bíróság.
– És jó esély van rá, hogy a vagyonkezelő arra utasítja
Florryt, a hagyaték végrehajtóját, hogy adjon át mindent a
végrehajtást kérőnek, Jackie Bellnek – tette hozzá Russell
hatalmas füstfelhő mögül.
– Nincs ebben semmi meglepő – mondta Joel.
– És van itt még valami – folytatta Russell. – Kellene
rendeznetek velünk a számlát. Jelen pillanatban hétezer
dollárnál valamivel több, ami eddig ügyvédi díjakból
felhalmozódott. Nem is tudom, hogy van-e még ennyi a
hagyatékban. Egymás után nyújtjuk be az indítványokat,
beadványokat a csodában reménykedve, és ez rengeteg
időnket felemészti. A csődeljárás jó taktika lehet, ha húzni
akarjuk az időt, de még több lesz az ügyvédi honorárium.
– Értem.
– Az út végén vagyunk, Joel – mondta John. – Nem
maradt semmi, csak az, hogy jószándékúan megpróbálunk
megegyezni ezekkel az emberekkel. Van még egy ötletünk,
és ez az, ami talán megmentheti a birtokot. Jelzáloghitelt
kell felvenni mind a két földre, a teljes ötszáz hektárra, Pete
és Florry részére is. Felveszel annyi pénzt, amennyit tudsz,
és felajánljuk Dunlapnek, hogy egyezzünk meg peren kívül.
– Mekkora összegről lenne szó? – kérdezte Joel óvatosan.
– A házat harmincezerre értékelték. A föld hektáronként
maximum kétszázötven dollárt ér, de a piacon aligha lehet
ennyit kapni érte. Mint te is tudod, négyszáz hektár van
termősítve. A kockázat miatt nincs olyan bank, amelyik a
teljes értékére adna hitelt. Gondolj csak bele. Pete többnyire
tudott profitot termelni, de rosszabb esetben is
nullszaldósra hozta ki az évet. De úgy, hogy látástól
vakulásig dolgozott, hajtotta a munkásokat, odafigyelt
minden centre. Ha teher van a földön, akkor alkudni kell a
bankokkal. Néhány gyenge termés, mint ahogy most is, és
máris elmaradsz a törlesztőrészletekkel. Mire észbe kapsz,
a bank már árverezésről beszél. Minden évben történik
ilyen errefelé, még a jó években is.
Russell folytatta: – Beszéltünk a testvérünkkel a banknál,
és nincs odáig a lelkesedéstől. Ha Pete élne és csattogtatná
az ostort, sokkal vonzóbb lenne a gazdaság egy banknak. De
Pete elment, Florry őrült. Értem, miért menekülne egy
bank.
– Mennyit adna? – kérdezte Joel.
 – Maximum hetvenötezer dollárt – felelte John.
– És azért ez sem biztos – tette hozzá Russell. – Van még
egy elég nyilvánvaló probléma. Mi képviseljük a családodat,
és mi képviseljük a bankot. Mi lesz, ha szerződésszegés
történik? Az ügyvédi iroda nagyon kellemetlen helyzetbe
kerül, ez összeférhetetlenség.
– A többi bankkal még nem beszéltünk – vette át a szót
John. – Mint tudod, van egy kis rivalizálás a családok között.
Szerintem a városban egyik bank sem adna hitelt. De
elmehetünk egy nagyobb bankba Tupelóba.
Joel felállt, és járkálni kezdett. – Nem kérhetem azt
Florrytól, hogy terhelje le jelzáloggal a földjét. Ez túl sok.
Mása nincs neki, hová megy, mit csinál, ha elveszíti? Ezt
nem tehetem meg. Nem fogom megkérni.
John egy tálkába hamuzott. – Ez lenne a terv, mondd el,
mit gondolsz. Leülök tárgyalni Dunlappel. Valószínűleg
sikerdíjért vállalta az ügyet, és még egy vasat sem kapott,
úgyhogy érdekelt lehet a peren kívüli megegyezésben.
Ötvenezer dollárral indítok, meglátjuk, hogyan reagál.
Ötvenezer menne, ugye?
– Gondolom, igen – válaszolta Joel. – De ha arra
gondolok, hogy ekkora adósságunk van, elfog a hányinger.
– Teljesen érthető, de megtarthatjátok a földet és az
otthonotokat.
– Mi van, ha túl sokat akar?
– Majd meglátjuk. Legyünk túl az első megbeszélésen.
Megpróbálom előadni, hogy nagyon szegények vagyunk.
 Negyvenötödik fejezet

A rekkenő augusztusi hőségben Liza parányi szobája

elviselhetetlenné vált. Nem volt ablak, ahol bejöhetett volna
egy kis friss levegő, semmi sem tudta megtörni a fullasztó
párát, csak az a vacak kis hordozható ventilátor, amit Joel
még az előző nyáron hozott neki. De pillanatokon belül még
így is mindketten izzadtak, és úgy döntöttek, keresnek egy
árnyékos helyet. Liza sokat sétált mostanában; javult az
állapota, fizikailag egészen biztosan. Felszedett magára
néhány kilót, de még mindig keveset evett. A Thorazine
néha jó étvágyat csinált neki. Az biztos, hogy megnyugtatta,
nem fészkelődött olyan idegesen, mint régen, és nem
tépkedte a haját, amit mostanában rövidre vágatott és
gyakrabban mosott meg, mint korábban. Levette a kopott,
állandóan foltos kórházi hálóinget, és helyette azt az
egyszerű kartonruhát viselte, amit Stellától kapott. Egy
hónappal korábban mérföldkőhöz értek, amikor Stella
hozott neki három rúzst, és Liza rettentő boldog volt. Most
mindenkit ragyogó piroskás mosoly fogadott.
Dr. Hilsabeck továbbra is azt mondta, hogy elégedett a
gyógyulás ütemével, de Joel már elvesztette a reményt,
hogy az édesanyja egyszer majd hazamehet. Három év után
ez a hely lett az otthona. Az kétségtelen, hogy javult az
állapota, de még nagyon-nagyon hosszú út állt előtte.
Kijöttek az épületből, elsétáltak a tóhoz, ahol leültek egy
tölgyfa árnyékában álló piknikasztalhoz. A hőség brutális
volt, a levegő nem mozdult, sehol egy fuvallat. Ellentétben a
korábbi látogatásokkal, a mostanit Joel nagyon várta, mert
oly sok mindenről tudott mesélni. Részletesen beszámolt a
New York-i, londoni, skóciai és párizsi élményekről.
Liza kedvesen mosolyogva hallgatta, de Joel szíve majd’
megszakadt ettől a mosolytól, mert tudta, hogy ez a legtöbb,
amire számíthat. Édesanyja nem jön haza, és az
otthonukról Joel nem is beszélhetett.

Kivett egy koszos kis szobát a biloxi tengerpart közelében

lévő olcsó motelben, aztán elindult Mary Ann Malouf
keresésére, aki már nem járt jegyben a washingtoni
fickóval. Az elmúlt egy évben sok időt töltött Joellel,
főképpen azért, mert a fiatalember nem nagyon hagyott
neki más választást. Oxfordban rendszeresen eljártak késő
esti vacsorákra. Kétszer elmentek Memphisbe, tudván, hogy
ott biztosan nem botlanak ismerősökbe. Joel már jó ideje
győzködte a lányt, hogy tegye lapátra a washingtoni srácot,
és álljon össze egy igazi férfival.
Mary Ann a nyáron heti néhány órát dolgozott egy
ruhaboltban a Main Streeten, és amikor Joel belépett az
üzlet ajtaján, a lány kellemesen meglepődött. Joel annyi
ideig maradt, hogy a főnök már kezdte szúrós
pillantásokkal méregetni. Munka után megittak egy üdítőt,
és arról beszélgettek, hogy Mary Ann bemutatja őt a
családjának. Joel ragaszkodott hozzá. Mary Ann
bizonytalannak tűnt. A szülei kedvelték a vőlegényét, és
nem értenék, mit keres itt egy új kérő.
Ez egy kicsit rosszulesett Joelnek. Egy-két napig kószált a
parton; nem akart se hazamenni, se bármiféle értelmes
munkát végezni. Bekopogtatott néhány ügyvédi iroda
ajtaján, részt vett két állásinterjún, de állásajánlatot nem
kapott. Minél több időt töltött Biloxiban, annál jobban
tetszett neki a város: az etnikai kavarodás, a sok étterem,
ahol mindenféle tengeri ételeket szolgálnak fel; a
szórakozóhelyek, ahol úgy árultak alkoholt, hogy nem
buktak le, a kikötőben ringatózó hajók, és az óceánparti
helyekre jellemző nyugis hangulat. És minél tovább
hajkurászta Mary Annt, annál inkább el akarta kapni.

Burch Dunlap Montanában töltötte az augusztust, hogy

távol legyen a hőségtől. A nyaralás minden kétséget
kizáróan jót tett neki. Szeptember elsején erőtől duzzadva
masírozott be az irodájába, azzal az eltökélt szándékkal,
hogy még több pénzt fog zsebre vágni. A legközelebbi
célpontja a Banning család volt.
A méltányossági bíróságon, amely változatlanul Abbott
Rumbold megkérdőjelezhetetlen felségterülete volt,
benyújtott egy keresetet, és abban bírósági végrehajtási
eljárás megindítását kérte. Ford megyében kellett
benyújtania, nem volt más választása. A törvény világosan
fogalmazott. Olyan világosan, hogy Burch kifejezetten
kíváncsi volt, az öreg bíró vajon mit süt ki, hogy Banningék
javára tudjon dönteni.
Egy héttel később az irodája tárgyalótermében fogadta a
barátját, John Wilbankset, aki azért jött Tupelóba, hogy a
peren kívüli megegyezésről beszéljenek. Vagy ahogy
Dunlap mondta mindig jelen lévő bizalmasának, Errol
McLeishnek: kegyelemért könyörögni.
De hiába fog könyörögni.
John kapott egy csésze kávét, aztán hellyel kínálták az
elegáns asztalnál. Vele szemben ült Dunlap, és a jobbján
Errol McLeish, akit John pillanatok alatt megutált.
Dunlap szivarra gyújtott, és néhány perc csevegés után
így szólt: – Nálatok van a pénz, John. Mondd el, mire
jutottatok.
– Rendben. Az ügyfeleim természetesen szeretnék
megtartani a családi birtokot. És már elegük van abból,
hogy engem kell fizetniük.
 – Rengeteg felesleges munkát végeztél – mondta Dunlap
majdnem gorombán. – Az igazat megvallva mi is aggódtunk
a honoráriumod miatt. Hiszen a hagyatékból jön a pénz.
– Figyelj, Burch, aggódj a saját ügyvédi díjadért, és én is
aggódom a sajátomért. Rendben?
A rendreutasított Burch Dunlap úgy nevetett, mintha a
haverja remek viccet sütött volna el. – Rendben. Folytasd.
– Nincs sok pénz a hagyatékban, úgyhogy bármit is
ajánlunk, azt csak a birtok és a ház terhére felvett
kölcsönből tudjuk kifizetni.
– Mennyit, John?
– Attól függ, mennyit hoz a gazdaság minden évben,
hogy legyen elég a törlesztőrészletekre. A mostani év
katasztrofális. Te is tudod, hogy ez kockázatos üzlet. A
családom évtizedek óta termel gyapotot, és gyakran
gondolkodom azon, vajon megéri-e.
– A családod nagyon jól boldogul, John.
– Bizonyos tekintetben igen. Banningék úgy gondolják,
ötvenezret tudnak felvenni, és egy ilyen összegű
kölcsönnek tudják fizetni a törlesztőrészleteit. Ennél több
nem megy.
Dunlap negédesen mosolygott, mintha tényleg nagyon
élvezte volna az első kört. – Ugyan már, John, van nekik egy
ötszáz hektáros birtokuk, abból négyszáz hektár gazdag
termőföld. A házuk az egyik legszebb a megyében. Tíz-
tizenöt jó állapotban lévő melléképület, a gazdaság
felszerelése, a jószágok. És hány néger is van?
– Burch, kérlek, a négerek nincsenek a tulajdonukban.
– De, minden lehetséges gyakorlati szempontból a
tulajdonukban vannak. Az ötvenezer nagyon kevés, John.
Azt hittem, komoly beszélgetésre ülünk le.
– Úgy nem tudunk komolyan beszélgetni, ha Florry
Banning földjét is bele akarod keverni. A fele az övé, és neki
semmi köze a perhez. Florryt nem érinti az ügy.
 – Lassabban egy kicsit, John. Pete Banning a nővére
földjén is termelt, és neki adta a haszon felét. Mindkét
földterület ugyanabból a forrásból származik. A szülőktől,
nagyszülőktől és így tovább.
– Ez abszurd, Burch. Florrynak az égvilágon semmi köze
sincs Dexter Bell meggyilkolásához, és ezt te is pontosan
tudod. Nevetséges arra célozgatni, hogy az ő földje is
érintett lehet ebben az ügyben. Ha más a véleményed,
próbálj meg végrehajtási eljárást kérni.
– Hiába próbálkoznánk, amíg az öreg Rumbold a
zsebedben van.
John elmosolyodott. – Kiváló jogász. Az egyik legjobb.
– Lehet, de a jacksoni bíróknak nem annyira tetszik,
amit csinál. Az ötvenezer dollár komolytalan ajánlat, John.
– Én mondtam egy számot. Most te jössz.
– Legalább százezer dollár – szólalt meg McLeish
jéghideg hangon. – Jackie valójában többet érdemel, mert
Mr. Dunlapet is ki kell fizetnünk.
– Százhúsz, John – mondta Dunlap. – Sikerdíjért
vállaltam az ügyet, és becsületes módon megnyertem.
Bődületesen sokat melóztam, de nem akarom, hogy abból
fizesse ki a honoráriumomat, amit kap.
– Elismerésre méltó munkát végeztél, Burch, ez nem
vitás. De ezek a számok bőven túl vannak azon, amit mi elő
tudunk teremteni. Nincs olyan bank, amelyik többet adna
hetvenötezernél Pete birtokáért és házáért. Florry földjéről
meg nem beszélünk.
– Hetvenötezret ajánlasz?
– Még nem, de ha itt lenne ennyi az asztalon,
elfogadnátok?
McLeish a fejét rázta. – Nem.
Mindkét ügyvéd kiválóan értett a tárgyaláshoz, és
nyilvánvaló volt, hogy ki van jobb helyzetben. John tudta,
hogy ha az ember az ár ellen úszik, néha az a legjobb, ha
megpróbálja kicsit zavarossá tenni a vizet. – Nézd, Burch, a
gyerekek tényleg szeretnék megmenteni az otthonukat,
sosem volt nekik más otthonuk, ott nőttek fel. Tudod, mi
van az anyjukkal. Van rá esély, hogy Liza egy nap
hazajöhet, és az nagyon fontos, hogy legyen hova
hazajönnie. Nem beszélhetnénk arról, hogy elválasztjuk a
házat és a többi épületet a földtől? Kivágnánk másfél
hektárnyi területet, amin áll a ház, a kert meg a pajták, és a
többi az ügyfeledé.
– Miénk a földbirtok mínusz másfél hektár? – kérdezte
Dunlap.
– Valami ilyesmi. Megpróbálom feltérképezni a
lehetőségeket.
– Mennyit fizetnének a másfél hektárért?
– A házat harmincezerre értékelték, ami kicsit talán
túlzás. Ez a két fiatal próbál belekapaszkodni valamibe.
– Hogy fizetik a házra felvett jelzáloghitelt?
– Jó kérdés. Majd kitaláljuk. Esetleg Florry segít nekik. A
megállapodás legnagyobb akadálya nem kerülhetett szóba.
Jackie Bell a házat akarta, sokkal jobban, mint a földet. A
barátja gazdálkodó uraságként képzelte el magát, és már
számolta a pénzét, de Jackie csak egy gyönyörű otthont
szeretett volna.
McLeish a fejét rázta. – Kizárt. Az a négy hektár
majdnem annyit ér, mint az egész birtok. Ez nem megy. –
Egy olyan ember magabiztosságával beszélt, akinek jár
valami, jelen esetben a John Wilbanks által valaha ismert
legderekabb emberek kincsként kezelt földje. Utálta,
megvetette McLeisht, amiért ilyen arrogáns, és úgy
viselkedik, mintha a jogos jussát követelné.
– Úgy tűnik, akkor már nincs miről beszélnünk –
állapította meg.

Szeptember végén az Amerikai Legfelsőbb Bíróság két

egymást követő napon a kukába hajította a meghallgatások
ügyében benyújtott komolytalan beadványokat. Az első
napon végeztek a szövetségi bíróságon hozott ítélet elleni
fellebbezéssel, a következő napon pedig azzal, amit
Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságának azon határozata
ellen nyújtottak be, amely érvénytelenítette Rumbold
döntését. Immáron nem maradt akadálya annak, hogy sor
kerüljön a meghallgatásra annak a beadványnak az
ügyében, amelyben Burch Dunlap bírósági végrehajtási
eljárás megindítását kérte. De mégiscsak volt akadálya:
maga a bíró, a hónapról hónapra zsémbesebb agg Rumbold.
Dunlap harsogva követelte a meghallgatás mielőbbi
kiírását. A majdnem teljesen süket Rumbold nem hallott
semmit.
És aztán jobblétre szenderült. Abbott Rumbold 1949.
október kilencedikén hunyt el végelgyengülésben. Békésen,
álmában halt meg, vagy ahogy a színesek mondták: holtan
ébredt. Harminchét évi szolgálat után ő volt a rangidős
méltányossági bíró az államban. Joel eljött Oxfordból, hogy
John és Russell Wilbanksszel együtt ott legyen a temetésén
az Első Baptista templomban.
A szertartás kegyeletteljes főhajtás volt egy olyan ember
előtt, aki hosszú, boldog és termékeny életet élt. Kevés
könnycsepp hullott, elhangzott sok kedves anekdota, és az
egybegyűlteket az a szívmelengető érzés járta át, hogy az Úr
egyik szentje egyszerűen hazatért.
Joel következő temetése egészen más volt.
 Negyvenhatodik fejezet

Annak érdekében, hogy megtörjék a monotóniát és

megpróbálják visszaterelni az egészségesebb pácienseket a
normális életbe, a whitfieldi elmegyógyintézet orvosai és
vezetői hetente látogatást szerveztek a Jackson
belvárosában, az East Capitol Streeten álló Paramount
Filmszínházba. Minden délutáni előadás előtt megállt egy
jelöletlen busz a mozitól egyutcányira, és kiszállt belőle
nagyjából húsz beteg. Ápolók és ápolónők kísérték őket, és
próbáltak úgy viselkedni, mint bármelyik másik mozinéző.
Utcai ruhát viseltek, és beolvadtak a tömegbe. Egy laikus
szemlélő nem is sejtette volna, hogy különféle súlyos
mentális problémákkal kezelik őket.
Liza imádta a filmeket, és minden alkalommal
jelentkezett. Megcsinálta a haját, kifestette magát,
kirúzsozta a száját, és a Stellától kapott valamelyik ruhát
vette fel.
Az Ádám bordáját játszották, a Spencer Tracy és
Katharine Hepburn főszereplésével készült vígjátékot, és
egy órára megtelt a mozi előcsarnoka. A főnővér megvette a
jegyeket, és beterelte a betegeket a terembe, ahol két
sorban ültették le őket. Liza balján egy Beverly nevű idős
hölgy ült, aki már évek óta az intézetben élt; a jobbján
Karen, egy szomorú fiatal nő, aki általában végigaludta a
filmeket.
Negyedórája ment a film, amikor Liza odasúgta
Beverlynek, hogy ki kell mennie a mosdóba. Felállt, elindult
kifelé, a nővérnek is elmondta suttogva ugyanazt, aztán
kiment a teremből. Utána pedig a mozi épületéből is.
Az East Capitol Streeten elgyalogolt a Mill Streetig, majd
megérkezett a vasútállomásra, az Illinois Central Stationre,
ahol másodosztályú jegyet váltott az 1.50-kor Memphisbe
induló vonatra. Remegett a keze, amikor átvette a jegyet, és
le kellett ülnie. Az állomás szinte üres volt, könnyen talált
olyan helyet, ahol jóformán senki sem volt a közelében.
Mély levegőt vett, összeszedte magát, és a ruha parányi
zsebéből előhúzott egy összehajtogatott papírt. Egy „Mit ne
felejts el” lista volt, amelyen már hetek óta dolgozott. Attól
félt, túl sok inger éri, és szüksége lesz egy mankóra.
Megnézte a listát, megint összehajtotta és visszatette a
zsebébe. Eljött az állomásról, és a Mill Streeten elsétált egy
áruházig, ahol vásárolt egy olcsó retikült, egy még olcsóbb
szalmakalapot és egy folyóiratot. A megmaradt pénzét
betette a táskájába egy orvosságosüveggel és egy rúzzsal
együtt, majd visszasietett az állomásra. Miközben
várakozott, megint átnézte a listát, mosolyogva nyugtázta
eddig sikereit, aztán a bejáratot figyelte, nem bukkan-e
esetleg fel valaki a kórházból, de nem látott senkit.
Az ápolónő annyira élvezte a vígjátékot, hogy
elfeledkezett Lizáról, illetve arról, hogy kiment a mosdóba.
Amikor végre eszébe jutott, nyomban keresni kezdte. Sehol
se találta, maga mellé vett két ápolót, és minden zugba
benéztek a majdnem zsúfolásig megtelt moziban. Az
előcsarnokban senki sem emlékezett rá, hogy egy sárga
ruhás, vékony nő kiment volna nem sokkal azután, hogy a
film elkezdődött. Folytatták a keresést, de egy idő után már
nem volt hol. Két ápoló kiment az épületből, járni kezdték a
belvárosi utcákat, és az egyik végül bement a pályaudvarra.
De akkor Liza már egyórányira volt, északra tartva.
Egyedül ült az ablaknál, a listát szorongatta, üres tekintettel
bámult az elsuhanó vidékre, és küszködött a való világ
látványaival, hangjaival. Három és fél éve élt bezárva.
Rendőrt hívtak, majd értesítették dr. Hilsabecket.
Mindenki megijedt, de senki sem esett pánikba. Lizáról nem
gondolták, hogy fenyegetést jelentene másokra, kellően
stabil állapotban volt ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára,
legalábbis néhány óráig. Dr. Hilsabeck nem akart szólni a
családnak, nem akarta, hogy a kórház dolgozói
alkalmatlannak tűnjenek, ezért egyelőre nem telefonált
Joelnek, Florrynak vagy Nix Gridley seriffnek.
Liza készpénzzel vett jegyet, és arról semmilyen
nyilvántartás nem készült, kik utaznak a vonaton. De az
egyik jegypénztáros emlékezett egy hölgyre, akire megfelelt
Liza személyleírása, és azt mondta, hogy a memphisi
vonatra váltott jegyet. Ez három óra körül történt. A
filmnek vége lett, a busz visszament Whitfieldbe.
Amikor a vonat negyed ötkor megállt Batesville-ben,
Liza úgy döntött, leszáll. Azt feltételezte, hogy keresik,
gyanakodott, hogy figyelik a vonatés buszpályaudvarokat.
Az állomás előtt állt két taxi, két háború előtti szedán,
amelyek még a lökhárítónak támaszkodó sofőröknél is
megbízhatatlanabbnak tűntek. Megkérdezte az egyiktől,
hogy elvinné-e a másfél órányira lévő Clantonba. Tíz dollárt
ajánlott, de a taxis aggódott a kerékgumik miatt. A másik
azt mondta, hogy tizenötért elviszi. Az ő autójának a gumija
még rosszabbul nézett ki, de Lizának nem nagyon volt
választása.
Beült a hátsó ülésre, és a sofőr megkérdezte: – Nincs
bőröndje?
– Nincs, nem szoktam sok csomaggal utazni.
A taxis elhelyezkedett a volán mögött, és elindultak. A
férfi benézett a visszapillantó tükörbe. – Hű de csinos ruhát
tetszett felvenni.
Liza felemelte a retiküljét. – Bárhová utazom, mindig
magammal viszek egy Coltot – közölte vele –, és használni is
tudom. Nehogy eszébe jusson valami, mert aztán nagyon
meg fogja bánni.
– Bocsánat, asszonyom. – Miután kijutottak a városból, a
taxis összegyűjtötte a bátorságát, hogy újra megszólaljon. –
Szeretne rádiót hallgatni, asszonyom?
– Igen, bármilyen adó jó lesz.
A sofőr bekapcsolta a rádiót, babrált kicsit a
tekerőgombbal, és végül talált egy countryzenét sugárzó
memphisi állomást.

Már besötétedett, amikor Hilsabeck végül felhívta Joelt.

Elmondta, mi történt, és elismerte, hogy hiába keresik. Joel
döbbenten hallgatta. Az anyja szabadon van, és valami
olyasmit csinál, amit már nyilván jó ideje eltervezett.
Rettenetesen megijedt, és nem tudta, mit tegyen. Hajtson
Jacksonba, és segítsen a keresésben? Vagy Memphisbe,
mert lehetséges, hogy az anyja odautazott? Vagy
Clantonba? Vagy csak üljön és várjon? Felhívta Stellát, és
próbálta megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Florryt
is fel kellett volna hívnia, de úgy döntött, ezzel még vár. A
nénikéjét csak a helyi hálózat vonalán tudja elérni, bárki
hallhatja a beszélgetésüket, és valaki pillanatokon belül
elterjeszti a hírt, hogy Liza Banning megszökött
Whitfieldből.
Egy órán keresztül járkált a lakásban, tépelődött,
vívódott, és arra várt, hogy szólaljon meg a telefon, és
valaki mondja azt, hogy az anyját megtalálták, jól van.
Felhívta a clantoni seriffhivatalt, de nem vették fel a
telefont. Azt gyanította, hogy az öreg Tick Poley mélyen
alszik. Lehet, hogy éppen most szökik meg az összes rab, és
Tick nem tud az egészről.
Végül sikerült az otthonában elérnie Nix Gridley-t, és
elmondta neki, mi történt. Nix az együttérzéséről
biztosította, majd azt mondta, autóba ül, kimegy Florryhoz,
és közli vele a hírt.

Miután a taxi lekanyarodott az országútról, és elindult a

Banning-birtokhoz vezető hosszú, murvával felszórt úton,
Liza szólt a sofőrnek, hogy álljon meg. Kifizette a tizenöt
dollárt, és kiszállt. Miután a kocsi eltűnt az elhagyatott úton,
Liza lassan lépkedni kezdett a koromsötétben, alig látta
maga előtt a murvát az úton. Egyetlen fény sem égett a
házban, a pajtákban, a melléképületekben. A távolban
halovány lámpa pislákolt egy ablakban, a kis házban, ahol
Nineva és Amos élt időtlen idők óta. Ahogy haladt előre,
lassan látni kezdte a ház körvonalait. Átment a pázsiton,
fellépett a tornácra, és megpróbálta elfordítani a
kilincsgombot. Az ajtó zárva volt, ami szokatlannak
számított errefelé. Itt senki sem zárja kulcsra az ajtót.
Szerette volna megnézni a virágágyásokat, a cserjéket;
látni szerette volna, mi minden változott három és fél év
alatt, de még a holdat is eltakarták a felhők. A ház oldalához
sétált, és látta, hogy Pete kisteherautója ott áll, ahol mindig
szokott. Tudta, hogy a Pontiacot már Joel használja. A hátsó
udvarban átvágott a kiaszott füvön. Könnyű szélfuvallat jött
nyugat felől, Liza megborzongott, és megdörzsölte a karját.
A konyhába vezető hátsó ajtó nem volt bezárva. Belépett az
otthonába, megállt a konyhában. Megérezte az illatot, azt az
erős, ismerős illatot, amitől szinte elbódult, és amiben sok
minden keveredett: a kávé, cigarettafüst, szalonna,
gyümölcspite, torta, marhasült, lassú tűzön, napokig főzött
szarvasragu, a télire eltett paradicsom és sok más zöldség,
Pete nedves bőrcsizmája a sarokban, Nineva édeskés
szappanja. Lizának meg kellett támaszkodnia a
konyhapulton.
Hallotta a sötétben a gyerekek kacagását, miközben
reggeliznek, vagy Nineva éppen elhajtja őket a tűzhelytől.
Látta Pete-et, ahogy ott ül a konyhaasztalnál, kávét
kortyolgat, cigarettázik és a tupelói napilapot olvassa. Egy
felhő arrébb úszott, és a holdfény besütött az ablakon. Liza
végigpillantott a konyhán. Amilyen lassan csak tudott,
levegőt vett, és magába szívta egykori élete minden édes
illatát.
Letörülte a könnyeket az arcáról, és úgy döntött, nem
gyújt lámpát. Senki sem tudja, hogy ott van, a fényekre még
felfigyelnének. Ám ugyanakkor szerette volna teljes
díszkivilágításban megnézni a házat, mit csinált vajon
Nineva az elmúlt években. Az edények rendesen el vannak
mosva és a helyükön állnak? Vajon porréteg borítja a
dohányzóasztalt? Mi lett Pete holmijaival, a szekrényben
lévő ruháival, a könyvekkel, papírokkal a
dolgozószobájában? Homályosan emlékezett rá, hogy
egyszer beszélt erről Joellel, de a részleteket nem tudta
felidézni.
Bement a nappaliba, és rázuhant a kanapéra. A szaga, a
tapintása olyan volt, mint régen. A kanapéról először a
talán legrosszabb emléke jutott az eszébe. A jobbján Joel, a
balján Stella, és mind a hárman rettegve bámulnak a
századosra, aki közli velük a hírt, hogy Pete eltűnt, és
valószínűleg meghalt. 1942. május 19. Egy másik élet.
Egy autó fényei söpörtek végig az ablakon, Liza
megijedt. Kikukucskált a függönyön, és látta, hogy egy Ford
megyei rendőrségi járőrkocsi a beállón araszol, aztán a
Florry házához vezető útra kanyarodik. A kocsi eltűnt, és
Liza tudta, hogy őt keresik. Várt, és húsz perccel később az
autó megint felbukkant, majd az országút felé tartva
elhajtott a ház mellett.
Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a saját
otthonában ül, és nem követett el semmit. Ha megtalálják, a
legrosszabb, ami történhet, hogy visszaviszik Whitfieldbe.
De erre nem lesz lehetőségük.
Ringatózni kezdett előre-hátra. Gyakran kapta magát
azon, hogy ezt csinálja, de önkéntelenül tette, képtelen volt
uralkodni ezen a szokásán. Amikor aggódott vagy félt,
elkezdett ringatózni, dúdolni és tépkedte a haját. A
Whitfieldben sok őrült ringatózik, nyöszörög, tépkedi a
haját, miközben magányosan ülnek az étkezdében vagy a
tónál. De ő mindig tudta magáról, hogy más. Meg fogják
gyógyítani, ráadásul hamar, és összeszedi magát.
Nagyjából egy óra telhetett el – teljesen elvesztette az
időérzékét –, amikor rájött, hogy már nem ringatózik, és a
sírás is abbamaradt. Oly sok tehertől kell megszabadulnia.
Kiment a konyhába, a ház egyetlen telefonjához, és felhívta
Florryt. Hogy megzavarja azokat, aki hallgatóznak, csak
ennyit mondott: – Florry, itt vagyok.
– Ki? Micsoda? – Florry megijedt, és meg is volt rá
minden oka.
– A házban vagyok – felelte Liza, és letette a telefont.
Kisétált a hátsó tornácra, és várt. Csak percek teltek el, és
már látta is a közeledő autó fényeit. Florry leparkolt a ház
mellett.
– Itt vagyok, Florry – mondta Liza. – A tornácon. Florry
elindult feléje, és majdnem elbotlott a sötétben.
– Miért nem lehet felkapcsolni egy rohadt lámpát? –
Megállt a lépcsőnél, felnézett Lizára, és azt kérdezte: – Mi az
ördögöt csinálsz, Liza?
– Gyere, Florry, ölelj meg.
Hát akkor tényleg őrült, ha azt akarja, hogy én
ölelgessem, állapította meg magában Florry, de persze nem
mondta ki hangosan. Felment a lépcsőn, megölelték
egymást.
– Megkérdezem még egyszer, mit csinálsz itt?
– Csak haza akartam jönni. Az orvos azt mondta, semmi
akadálya.
– Ez hazugság, te is tudod. Az orvosok aggódnak miattad.
A gyerekek magukon kívül vannak. Keresnek a rendőrök.
Miért csináltad ezt?
– Elegem van már Whitfieldből. Menjünk be.
Miután beléptek a konyhába, Florry azt mondta: –
Kapcsold fel a lámpát. Az orromig se látok.
– Szeretem a sötétet, Florry. És nem akarom, hogy
Nineva tudja, itt vagyok.
Florry talált egy kapcsolót, és felkapcsolta a konyhai
lámpát. Meglátogatta Lizát Whitfieldben, és csakúgy, mint a
gyerekeket, őt is aggasztotta a külseje. Most kicsit jobban
nézett ki, de még mindig fájdalmasan sovány volt,
betegesen vézna. – Jól nézel ki, Liza. Örülök, hogy látlak.
– Jó itthon lenni.
– Most fel kell hívnunk Joelt. Megmondjuk neki, hogy
biztonságban vagy, jó?
– Most beszéltem vele. Egy órán belül itt lesz.
Florry megnyugodott kicsit. – Jól van. Ettél valamit?
Éhesnek látszol.
– Nem eszem sokat, Florry. Gyere, üljünk le a
nappaliban, és beszélgessünk.
Amit csak akarsz, drágám. Valahogy ellesz vele addig,
amíg Joel megérkezik, aztán megbeszélik, mit csináljanak.
– Nem kellene felhívnunk az orvosaidat? – kérdezte
Florry. – Illene szólni nekik, hogy jól vagy.
– Megkértem Joelt, hogy hívja fel őket. Majd elintézi.
Minden rendben van, Florry.
Bementek a nappaliba, és Liza felkapcsolt egy kislámpát.
A halovány fénytől kísérteties hangulat lett a szobában,
minden csak homályosan látszott. Florry több fényt
szeretett volna, de nem mondott semmit. Leült a kanapé
egyik végére. Liza odatett néhány párnát a másikra, és
azoknak támaszkodva elhelyezkedett. Szembefordultak
egymással a félhomályban.
– Kérsz kávét? – kérdezte Liza.
– Nem, most inkább nem.
 – Én sem. Szinte már sohasem iszom kávét. A koffein
nem jó együtt a pirulákkal, amiket szedek, megfájdul a
fejem. El se hinnéd, mennyi gyógyszert tömnek belém.
Néha beveszem, néha meg nem nyelem le a pirulákat, és
később kiköpöm. Miért nem jöttél el hozzám gyakrabban,
Florry?
– Nem tudom. Hosszú az út, és nem valami szívderítő az
a hely.
– Nem szívderítő? Pedig valami ilyesmire számítottál a
diliházban? Ez most nem rólad szól, Florry, hanem rólam, a
páciensről. Az őrült nőről. Beteg vagyok, neked meg
látogatni kéne engem, támogatni, segíteni nekem.
Sosem álltak közel egymáshoz, és Florry azt sem
felejtette el, miért. De most hajlandó volt elviselni a
megjegyzéseket, hátha ez segít. Remélhetőleg holnap
eljönnek érte, és visszaviszik.
– Veszekedni fogunk, Liza?
– Hát nem mindig is azt csináltuk?
– Nem. Eleinte igen, de aztán rájöttünk, hogy úgy tudunk
kijönni egymással, ha hagyunk egy kis teret a másiknak. Én
így emlékszem, Liza. A család kedvéért próbáltunk
óvatosan barátkozni.
– Ha te mondod. Azt akarom, hogy mesélj el egy
történetet, Florry, amit még sosem hallottam.
– Miről?
– Hallani akarom, hogy szerinted mi történt azon a
napon, amikor Pete megölte Dexter Bellt. Tudom, hogy
valószínűleg nem akarsz beszélni róla, de mindenki tud
mindent, csak én nem. Ott, Whitfieldben már jó ideje nem
mondanak nekem semmit. Gondolom, arra jutottak, hogy
attól csak rosszabb lenne a helyzet, és igazuk volt, mert
amikor végül elmondták, egy hétig kómában voltam, és
majdnem meghaltam. A lényeg az, hogy szeretném hallani
a te változatodat.
 – Minek, Liza? Ez nem egy jó történet.
– Minek? Azért, mert átkozottul fontos része az
életemnek. Szerinted talán nem, Florry? A férjem megöli a
lelkészünket, ezért kivégzik, és én nem tudom a részleteket.
Ugyan már, Florry, jogom van tudni. Mondd el.
Florry megvonta a vállát, és belefogott a történetbe.

És miután elmondta, folytatta. Élet a börtönben; a

meghallgatások a bíróságon; a reakciók a városban; az
újságokban megjelent cikkek; a tárgyalás; a kivégzés; a
temetés; a háborús veteránok, akik még mindig
megjelennek a sírnál. Liza néha elsírta magát, és a
kézfejével törülgette az arcát. Néha csukott szemmel
hallgatta, mintha a rettenet minden részletét magába
akarná szívni. Egyszer-egyszer felnyögött és ringatózni
kezdett. Feltett néhány kérdést, és csak egy-két megjegyzése
volt.
– Egy nappal azelőtt, hogy megölték, eljött hozzám.
Tudtad?
– Igen, emlékszem rá.
– Azt mondta, hogy még mindig szeret, de nem tud
megbocsátani. Biztos halál várt rá, mégsem tudott
megbocsátani.
– Mit megbocsátani? – És ezzel Florrynak sikerült
feltennie a nagy kérdést.
Liza lehunyta a szemét, és a párnára hajtotta a fejét.
Mozgott a szája, mintha mormogna valamit, amit csak ő
maga tud megérteni. Aztán mozdulatlan lett, és
elcsendesedett.
Florry halkan megismételte a kérdést. – Mit
megbocsátani, Liza?
– Sok mindent meg kell beszélnünk, Florry, és most kell,
mert nem fogok sokáig élni. Valami baj van velem, és nem
csak ez az őrültség. Egy betegség van a testemben, és egyre
rosszabb. Lehet, hogy rák, lehet, hogy más, de tudom, hogy
ott van, és növekszik. Az orvosok nem találják, de én
tudom, hogy ott van. Adhatnak gyógyszereket, hogy
lecsillapítsák az idegeimet, de a betegségemre nincs nekik
semmijük.
– Nem tudom, mit mondjak, Liza.
– Ne mondj semmit. Csak hallgass.
Órák teltek el, és Joel még mindig sehol. Úgy tűnt, Liza
elfeledkezett róla, de Florry tudta, hogy a fiúnak már itt
kellene lennie.
Liza felállt. – Azt hiszem, átöltözöm, Florry – mondta.
– Van egy vászonpizsamám meg egy selyemköntösöm,
amit Pete mindig szeretett. – Bement a hálószobájukba,
Florry pedig felállt és megnyújtóztatta a tagjait.
Kisétált a konyhába, és ivott egy pohár vizet. A falióra
azt mutatta, hogy öt perc múlva lesz háromnegyed
tizenkettő. Fogta a telefont, hogy felhívja Joelt, de már látta,
hogy mi a probléma. A telefonvezetéket elvágták, olyan
precízen, mintha ollóval csinálták volna. A telefon
használhatatlan volt, és aznap este valószínűleg nem hívták
fel róla Joelt.
Visszament a nappaliba, és várt. Liza a hálószobában
volt, az ajtót nem csukta be, és sírt, egyre hangosabban. Az
ágyon feküdt, az egykori közös ágyukon, fehér pizsamában
és krémszínű selyemköntösben. A lábfeje csupaszon
maradt.
Florry fölé hajolt. – Minden rendben van, Liza. Itt
vagyok veled. Mi a baj, drágám?
Liza a székre mutatott. – Kérlek. – Megtörülte az arcát
egy zsebkendővel, és próbálta összeszedni magát. Florry
leült és várt. Liza nem hívta fel Joelt. Joel nem hívta fel az
orvosokat és Stellát sem. Mindannyian arra várnak
kétségbeesetten, hogy valahonnan hírt kapjanak, és Liza itt
fekszik az ágyában, az otthonában.
 Florry meg akarta kérdezni, miért vágta el a
telefonvezetéket, de ez a beszélgetés nem vezetne sehová.
Liza közel volt hozzá, hogy beszélni kezdjen, talán elárul
olyan titkokat, amelyekről azt gondolták, örökre titkok
maradnak. Jobb nem elvonni a figyelmét. Florry nem
akarta, hogy Joel most ott legyen.
Liza végül azt kérdezte: – Pete beszélt veled, mielőtt
meghalt?
– Persze. Nagyon sok mindenről beszéltünk. A gyerekek,
a gazdaság – a szokásos dolgok, amiket az ember a halála
előtt el akar rendezni.
– Beszélt rólunk, a bajainkról?
Igen, beszélt, de Florry nem kapta be a horgot. A
legközelebbi forrásból akart hallani mindent. –
Természetesen nem. Tudod, milyen zárkózott volt. Miféle
bajokról?
– Ó, Florry, annyi sok titok van, annyi sok bűn. Nem
haragudhatok Pete-re, amiért nem bocsájtott meg nekem.
– Megint sírni, aztán zokogni kezdett. A zokogásból
jajveszékelés, hangos, kínzó nyögés lett, ami megijesztette
Florryt. Még sohasem hallott ilyen fájdalmas hangokat. Liza
teste összerándult, Florry azt hitte, hányni fog, aztán
megfeszült, majd rángatózni kezdett, és Liza megállás
nélkül zokogott. Ez így ment jó darabig, és végül Florry nem
bírta nézni tovább. Odalépett az ágyhoz, lefeküdt Liza
mellé, és magához szorította.
– Jól van, Liza. Minden rendben van, kicsim. Nincs baj.
Ölelte Lizát, suttogott neki, gügyögött, ígért ezt-azt;
gyöngéden simogatta, ringatta, megint suttogott neki, és
Liza kezdett megnyugodni. Könnyebben vette a levegőt, úgy
tűnt, visszahúzódott a saját kis lesoványodott testébe, és
halkan sírt. Azt mondta alig hallható hangon: – Van néhány
dolog, amiről tudnod kell.
– Figyelek, Liza. Itt vagyok.
Sötét szobában ébredt, a paplan alatt. Az ajtó nyitva. Az
egész házra sötét borult, csak a nappaliban égett a
kislámpa. Liza csöndben kitakarózott, kikelt az ágyból,
majd kiment a hálószobából. Florry a kanapén feküdt egy
pokróccal betakarózva, és mélyen aludt. Liza halkan
kiment a konyhába, aztán ki az ajtón a tornácra, le a
lépcsőn. Hideg volt a levegő, csupasz lába hamar nedves
lett. Átgyalogolt a füvön a pajtákhoz vezető ösvényhez, a
selyemköntös lebegett utána.
A hold hol elbújt a felhők mögött, hol előbukkant, kékes
fénye körbelengte a melléképületeket, bevilágította a
mezőt, aztán megint eltűnt. Liza tudta, hová megy, nem volt
szüksége fényekre. Amikor elhagyta az utolsó pajtát is,
meglátta a lovak sziluettjét a nyergelőben. Olyan még
sosem volt, hogy nem beszélt a lovakhoz, amikor látta őket,
de most nem volt mit mondania.
Nedves, sáros és jéghideg volt a lába, de nem érdekelte.
Nem számított már a fájdalom. Megborzongott a hidegben,
de céltudatosan ment tovább. Fel a Régi Platánhoz vezető
emelkedőn, és mindjárt a holtak között lesz: a sok halott
Benning között, akikről olyan sokat hallott. A felhők megint
teljesen eltakarták a holdat, és nem tudta elolvasni a
sírkövekre vésett neveket, de tudta, hol van Pete, mert
tudta, hol vannak a többiek. A mészkőhöz nyomta az ujjait
és kitapogatta a nevét.
Megtalálta a férjét.
Bár rettenetes fájdalom gyötörte, kínozta a bűntudat és
égette a szégyen, mégis elege volt már a sírásból. Szinte
megdermedt a hidegtől, és imádkozott, hogy legyen már
vége.
Azt mondják, az emberben béke van, amikor eljut erre a
pontra. Hazudnak. Nem érzett békét, se nyugalmat, és nem
hitte, hogy amit tesz, azt valaha is másnak fogják tartani,
mint egy őrült nő kétségbeesett cselekedetének.
Leült, és a hátát nekitámasztotta a sírkőnek, amilyen
szorosan csak lehetett. Pete teste alig egy méterre lehetett
alatta. Azt mondta neki, hogy szereti és hamarosan
találkozni fognak, és azért imádkozott, hogy amikor majd
megint együtt lesznek, a férfi végre bocsásson meg neki.
A köntöse zsebéből kivett egy kis orvosságosüveget.
 Negyvenhetedik fejezet

Amos hajnalban talált rá, és mikor elég közel ért a

sírkövekhez, hogy megbizonyosodjon, valóban jól látta,
amit látni vélt, összetört, és ordítva, üvöltve rohant vissza a
házhoz, gyorsabban, mint bármikor az elmúlt
évtizedekben. Florry a hátsó tornácon volt, és amikor
megtudta, hogy Liza halott, elájult. Amikor magához tért,
Nineva a kanapéhoz támogatta, és vigasztalni, nyugtatgatni
próbálta.
Nix Gridley és Roy Lester azért jött, hogy segítsen a
kutatásban, de mikor Amos elmondta, mit talált a
temetőben, otthagyták a férfit, és nyomban odahajtottak. Az
üres gyógyszeres fiola elegendő bizonyíték volt. Nem kellett
helyszínelni, nem történt bűncselekmény. Szitált az eső, és
Nix nem akarta, hogy Liza csupa víz legyen. Lesterrel
ketten betették a kocsi hátsó ülésére, és visszaautóztak a
házhoz. Nix a családdal maradt, Lester pedig elszállította a
holttestet a ravatalozóba.
Hajnali öt óra tájban Florry felriadt, és rádöbbent, hogy
Liza eltűnt. Pánikba esett, Nineva házához szaladt, ahol
Amos épp nekikezdett a reggelijének. Ninevával
kétségbeesetten keresni kezdték a ház meg a pajták körül,
míg Florry a rózsaszínű házhoz hajtott, hogy telefonálni
tudjon. Felhívta Joelt és dr. Hilsabecket, és röviden
elmondta, mi a helyzet. Joel éppen akkor érkezett meg
Oxfordból, és látta a seriff kocsiját elhajtani az otthonától.
Mikor belépett a házba, megtudta, mi történt. Florry
rettenetes állapotban volt, alig kapott levegőt, és magát
hibáztatta a történtekért. Joel, miután végre beszélt
telefonon Stellával, ragaszkodott hozzá, hogy menjenek be
a kórházba. Mellkasi fájdalmakkal vették fel Florryt, és
nyugtatót adtak neki. Joel benn hagyta a nagynénjét a
kórházban, és a seriff irodájához sietett, hogy Nix
telefonján tudjon beszélni, és így ne hallhassa
boldogboldogtalan a beszélgetést. Dr. Hilsabecket hívta, akit
nagyon felzaklatott a hír. Joel összeszedte minden erejét, és
végül felhívta Sweeney nagymamát és nagypapát Kansas
Cityben, hogy megmondja nekik: a lányuk meghalt. Azután
újra Stellát tárcsázta, hogy megbeszéljék a következő pár
nap teendőit.
A seriff irodájából a temetkezési vállalkozóhoz,
Magargelhez hajtott. Egy hideg, sötét szobában, valahol az
épület hátsó részében, még egyszer, utoljára megnézte
édesanyja gyönyörű arcát. Majd kiválasztott egy koporsót.
Amíg el nem ért az autójáig, tartotta magát. A semmibe
meredve ült a kocsiban, az üres parkolóban, az ablaktörlő
oda-vissza szánkázott, Joelt elöntötte a fájdalom, és hosszú
ideig csak zokogni tudott.

A szertartást abban a metodista templomban tartották,

amelyet Pete nagyapja épített, és ahol Joelt és Stellát is
keresztelték. A lelkész új volt, frissen érkezett a városba.
Tudott a múltbéli történésekről, de nem élte át azokat.
Eltökélt szándéka volt, hogy elsimítja az ellentéteket,
meggyógyítja a gyülekezetét.
Joel és Stella zárt körű temetést tervezett, hasonlóan
gyors búcsút, mint amilyet Pete tervezett magának a Régi
Platánban, de a barátaik meggyőzték őket arról, hogy az
édesanyjuk megérdemel egy igazi szertartást. Engedtek a
tanácsnak, és találkoztak a lelkésszel.
Hatalmas tömeg gyűlt össze, kétszer akkora, mint
amennyi ülőhely volt, és sokan a parkolóban, az
autójukban ülve várták, hogy egy pillantást vethessenek a
koporsóra. A barátok és ismerősök, akiknek nem volt
alkalmuk elbúcsúzni Pete-től, igyekeztek korábban érkezni
Liza búcsúztatására.
Mr. Sweeney és a felesége Joel és Stella között ült, onnan
bámulták a másfél méterre álló koporsót. Mrs. Sweeney
vigasztalhatatlanul sírt, folyamatosan törölgette arcáról a
könnyeket. Mr. Sweeney sztoikus nyugalmat árasztott
magából, és már-már mérgesnek is tűnt, mintha ezt az
egész isten háta mögötti, elmaradott államot hibáztatná a
lánya haláláért. Joel és Stella már belefáradt a sírásba,
kábán néztek, nem akarták elhinni, hogy mi történik, és
kétségbeesetten várták, hogy elteljék az egy óra. És ez nem
olyan szertartás volt, ahol helye lett volna a kedves és
mulatságos történeteknek az elhunytról. Pete-ről szó sem
esett – nem, ebben a templomban nem. A Banning család
rémálomszerű története folytatódott, és akik csak
figyelemmel kísérték, nem tudtak beavatkozni.
Néhány hálaadó ének, rövid prédikáció, felolvasás a
Szentírásból – és ahogy a lelkész ígérte, a szertartás
kevesebb mint egy óra alatt le is zajlott. Miss Emma Faye
Riddle belekezdett az utolsó gyászos dallamokba, a
gyülekezet tagjai felálltak, és a lezárt koporsót
végiggurították a széksorok közötti folyosón. Joel és Stella
egymásba karolva követték, mögöttük Mr. és Mrs. Sweeney
támogatták egymást. Utánuk jöttek a Sweeney család többi
tagjai, de egyetlen Banning sem. Florry ágyban feküdt
odahaza. Akik még megmaradtak a kis családból, gyorsan
követték egymást a sírba. A színeseket természetesen nem
engedték be a templomba.
Ahogy Joel lépkedett a koporsó mögött, miközben szólt
az orgona és az asszonyok sírtak, érezte, hogy sokan
meredten bámulnak rá. Jobbra pillantott, és a hátsó sorban
ott volt a legbájosabb arc, amilyet valaha is látott. Mary Ann
Malouf eljött Oxfordból az egyik egyetemi társával, hogy
lerója a kegyeletét. Látni őt – ez volt a nap egyetlen
kellemes pillanata. Joel azt gondolta magában: egy nap
feleségül veszi ezt a lányt.
Egy órával később kis tömeg gyűlt össze a Régi
Platánban a temetésre. Csak a család tagjai, néhány barát,
Amos és Nineva, Marietta és még tíz-tizenöt néger a
birtokról. Florry ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen, de
Joel meg azt mondta, hogy maradjon a rózsaszínű házban.
Most már Joel határozott mindenben, ő hozta meg azokat a
döntéseket, amelyeket semmi kedve sem volt meghozni.
Egy ima, néhány sor a Szentírásból és a Csodás kegyelem
Marietta fantasztikus előadásában, majd négy férfi
leeresztette Liza koporsóját a földbe, alig fél méterre attól a
sírtól, ahol a férje nyugodott. Egymás mellett lehetnek most
már mindörökre.
Liza felelős volt Pete haláláért, ahogy Pete meg felelős az
ő haláláért. Itt hagytak maguk után két gyereket, akik nem
érdemelték meg, hogy a szüleik bűneiért büntessék meg
őket.

Egy héttel a temetés után volt a hálaadás ünnepe. Joelnek

mindenképpen vissza kellett már mennie az egyetemre,
hogy elkezdjen készülni a vizsgákra, bár harmadéves
hallgató lévén jóval szellősebb volt az órarendje. Hétfőn
beültek Stellával a kocsiba, és elautóztak Oxfordba. Joel
bement a dékánhoz, és előadta a mondandóját. Bonyolult
családi ügyekkel kell foglalkoznia, és kénytelen még
néhány napot távol maradni. A dékán tudta, mi történik,
együttérzőnek mutatkozott, és azt mondta, hogy a probléma
kezelhető. Joel az évfolyama legjobb hallgatói közé
tartozott, és a következő év májusában diplomázhatott.
Joel meghívta Mary Annt egy ebédre a Mansionbe, hogy
megismerkedjen Stellával. Miközben az étterem felé
tartottak, elmondta Stellának, mit érez a lány iránt, és Stella
nagyon örült, hogy a bátyjának végre komoly kapcsolata
van. Édesanyjuk ideg-összeroppanása és apjuk halála óta
többet beszélgettek és nyíltabban. Egymásra támaszkodtak,
és nem titkolóztak, vagy legalábbis alig. Banningként úgy
nevelték őket, hogy jóformán semmit se mondjanak, de
változtak az idők. Túl sok titok gyűlt össze a családban.
A két lány pillanatok alatt összebarátkozott. Ami azt
illeti, olyan jól megtalálták a közös hangot, és annyit
beszéltek, nevettek, hogy Joel elképedt. Alig szólalt meg
ebéd közben, mert nem nagyon kapott rá lehetőséget.
Amikor hazafelé mentek, Stella azt mondta: minél
hamarabb húzzon gyűrűt a lány ujjára, mielőtt még valaki
megelőzi. Joel azt felelte, nem aggódik. Az ebédtől jó
hangulatba kerültek, de mire Ford megyébe értek, már
megint csak az anyjukra tudtak gondolni, és a beszélgetés
abbamaradt. Joel bekanyarodott a kocsibejáróra, de aztán
félúton lefékezett. Leállította a motort. A házat bámulták
mindketten.
Stella végül így szólt: – Nem hittem, hogy valaha is ezt
fogom mondani, de már nem szeretem ezt a házat. A szép
emlékek eltűntek, elmosta az a sok minden, ami az utóbbi
években történt. A lábamat sem akarom többé betenni ebbe
a házba.
– Égessük porig – javasolta Joel.
– Ezt komolyan mondod?
– Többé-kevésbé. Azt nem veszi be a gyomrom, hogy
Jackie Bell, a gyerekei meg az az undorító McLeish lakjanak
benne. Nagymenő lesz, gazdálkodó uraság. Ezt nehéz
megemészteni.
– De soha többé nem fogsz itt élni, igaz?
– Igen.
– Én sem. Akkor meg mit számít? Amikor kell, majd
visszajövünk, hogy meglátogassuk Florry nénit. De amikor
ő már nem lesz, engem nem látnak itt többet.
– Na és a temető?
– Mi van vele? Mi jó van abban, ha a könnyeinket
törülgetve bámulunk egy régi sírkövet? Meghaltak, és ez
nagyon fájdalmas, mert még élhetnének, de hát ez van.
Próbálom elfelejteni, hogy elmentek, és inkább arra
emlékszem, hogyan éltek. Ha lehet, emlékezzünk a szép
időkre.
– Most lehetetlennek tűnik.
– Ez igaz.
– De hát minek beszélünk erről? Ezt a házat
mindenképpen elveszítjük.
– Tudom. Írjuk alá a papírokat, legyünk túl rajta. Megyek
vissza a nagyvárosba.

A St. Agnes igazgatónője is megértő volt, és azt mondta

Stellának, hogy elmehet egy hétre. A hálaadás utáni
vasárnap kellett visszamennie.
A rózsaszínű házban maradtak, távol az otthonuktól.
Marietta pulykát sütött, készített mindenféle köreteket meg
süteményeket, és mindenki nagyon igyekezett, hogy jó
hangulat legyen. Florry elemében volt, szerette volna
minden percét kiélvezni az időnek, amit a gyerekekkel
tölthet.
Pénteken kora reggel Joel betette Stella táskáit a Pontiac
csomagtartójába, aztán egy öleléssel elbúcsúztak a
nagynénikéjüktől. Megálltak a Régi Platánnál, és sírtak egy
kicsit. Stella még beszaladt Ninevához, hogy tőle is
elköszönjön.
Vonattal szeretett volna Washingtonba utazni, de Joel
hallani sem akart erről. Stella törékeny állapotban volt –
mint talán mindannyian –, és Joel nem akarta, hogy órákon
keresztül egyedül üljön a vonaton. Szükségük volt rá, hogy
együtt legyenek, és egy szép hosszú autóút tökéletes
alkalom erre. Amikor ráfordultak az országútra, Stella a
házukra nézett és a körülötte elterülő mezőkre. Azt remélte,
sosem fog visszatérni.
És nem is tért.

A halott bírók helyére a kormányzó nevez ki új bírókat,

ideiglenes megbízással a következő választásokig. Fielding
Wright, aki két és fél évvel korábban végignézte Pete
Banning kivégzését, egymás után kapta az ilyenkor
szokásos javaslatokat és kéréseket, hogy kit ültessen Abbott
Rumbold helyére. Észak-Mississippiben Wright egyik
legnagyobb támogatója nem más volt, mint Burch Dunlap,
aki keményen lobbizott az egyik tupelói cimborája, Jack
Shenault érdekében. Dunlap szép nagy ügyvédi
honoráriumot kívánt zsebre vágni a Banning-ügyből, és
szüksége volt Shenaultra a pulpituson.
December elején, miközben Joel keményen tanult a
vizsgákra Oxfordban, Wright kormányzó kinevezte
Shenaultot a választásokig tartó időszakra. John
Wilbanksnek és a többi ügyvédnek nem tetszett a döntés,
főleg azért, mert Shenault nem a körzetben élt. Igaz, azt
állította: úgy tervezi, hogy odaköltözik.
Wilbanks egy másik jelöltet támogatott, de Wilbanksék
és Wright kormányzó sosem álltak ugyanazon az oldalon.
A család iránti tiszteletből Dunlap várt egy hónapot Liza
temetése után, és csak akkor lépett akcióba. Meggyőzte
Shenaultot, hogy hívjon össze egy megbeszélést Clantonban
John Wilbanksszel és Joel Banninggel, aki éppen otthon
töltötte a szünetet, és kijelölték a hagyaték megbízott
vagyonkezelőjének. A bíró irodájában találkoztak, a
tárgyalóterem mögött, amit Joel mindig is gyűlölni fog.
Dunlap beadványa volt napirendben, amelyben az
ügyvéd bírósági végrehajtási eljárás megindítását kérte az
immáron Pete Banning hagyatékának a részét képező
földbirtokra. Ez volt az utolsó sortűz az ingatlanért
folytatott hosszú háborúban, és nem sok kétség férhetett
ahhoz, hogy az új bíró gyorsan eredményre akar jutni.
Shenault nem törvényszéki ügyvédként dolgozott,
vállalati joggal foglalkozott, és általánosságban jó híre volt.
Az kétségtelen, hogy felkészült a megbeszélésre, de John
Wilbanks azt gyanította, hogy Burch Dunlaptól sok
segítséget kapott ehhez.
A bíró, aki még fekete talárt is öltött az alkalomra,
kijelentette, hogy a forgatókönyv egyértelmű és világos. A
meghallgatás nagyjából egyórás lesz, mindkét oldal
benyújtja az iratokat, a bírósági határozatokat, esetleg
meghallgatnak egy vagy két tanút, de jóformán nincs miről
vitatkozni. Minden valószínűség szerint hatósági árverezést
fog elrendelni, amelyre a bíróság előtti lépcsőn kerülhet
sor. Az viszi el az ingatlant, aki a legmagasabb árat kínálja,
és az összeg egyenesen Jackie Bellhez megy, a százezer
dolláros végrehajtás kérőjéhez. Senki sem számított ekkora
összegre, a különbözet az ingatlant fogja terhelni.
De Mr. Dunlap szerint a felperes, Jackie Bell a
követelései fejében hajlandó elfogadni a földbirtokot és a
rajta álló házat.
És amennyiben Shenault a felperes javára dönt – és
nyilvánvalóan ezt tervezte –, természetesen fellebbezést
lehet benyújtani Mississippi Állam Legfelsőbb Bíróságán,
vagyis a már korábban is alkalmazott taktikához lehet
folyamodni. De a bíró azt mondta, hogy ez a fellebbezés
teljesen értelmetlen lenne.
Joel tudta ezt, ahogy John Wilbanks is. Az út végére
értek. Csak az időt tudnák húzni, az elkerülhetetlent
halogatnák, és tovább halmozódnának az ügyvédi díjak.
Általános egyetértés fogadta Shenault azon döntését,
hogy az ügyvédek harmincnapos felkészülési időt kapnak,
és a következő megbeszélést 1950. január 26-án tartják.

Az ünnep szellemében és egy fényesebb jövő ígéretében

bízva Jackie Bell és Errol McLeish két nappal karácsony
előtt egybekeltek egy szerény szertartáson. A három gyerek
büszkén feszített szép ruhában, és még néhány barát is ott
volt az episzkopális templom mögötti kis kápolnában.
Jackie szülei nem kaptak meghívást. Nem adták
jóváhagyásukat a házasságra, mert nem bíztak Errol
McLeishben és a szándékaiban. Jackie édesapja
ragaszkodott hozzá, hogy a házasság előtt konzultáljon egy
ügyvéddel, de Jackie nem volt hajlandó erre. Az apja azt
állította, hogy McLeish túlságosan is belekeveredett a
perekbe, Jackie pénzügyeibe, és ennek az egésznek csak
anyagi katasztrófa lehet a vége.
És Jackie templomba sem járt, ami fölöttébb aggasztotta
a szüleit. Megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy válságban
van a hite, de nem akarták meghallgatni. Az ember vagy jár
templomba, vagy nem, és akik az utóbbi csoportba
tartoznak, azokra kárhozat vár.
Jackie-t felvillanyozta a terv, hogy visszaköltöznek
Clantonba. Nagyon szeretett volna már kicsit messzebb
lenni a szüleitől, és ami ennél is sokkal fontosabb: meg
akarta kapni végre a Banning-ház tulajdonjogát. Sokszor
járt ott, és még csak nem is álmodott róla, hogy egyszer az
övé lesz. Eddigi életében csak szűk paplakokban és
bérlakásokban élt, minden kicsi volt és átmeneti, de most:
Jackie Bell Ford megye egyik legszebb házának a
tulajdonosa lesz.
 Negyvennyolcadik fejezet

Két nappal karácsony után, egy fagyos reggelen Joel a

mezőn sétált, miután ellátogatott a Régi Platánba. Parányi
jégdarabok hullottak az égből, jó esély volt rá, hogy késő
délután havazni fog. Besietett a házba, és már éppen azt
akarta javasolni, hogy kiránduljanak valahová délre,
amikor Florry néni bejelentette, hogy úgy döntött: néhány
hónapot New Orleansban fog tölteni Miss Twyla
vendégeként. Már korábban is utalgatott rá, hogy elutazik.
Depresszió gyötörte, méghozzá jó néhány okból: Liza halála
miatt felelősnek érezte magát; a hideg idő, a kopár táj miatt,
és természetesen azért, mert elveszik tőlük Pete földjét,
amelyen neki át kell vágnia, ha el akar jutni a sajátjára.
Sötét felhők gyülekeztek mindenhol, és Florry el akart
menni minél messzebbre.
Egy órán belül elindultak, és olyan rosszak lettek az
útviszonyok, hogy alig jutottak át Polk megyén. Jackson
környékén már sokkal jobb volt az idő, és az utak állapota
is.
Útközben sok fontos kérdést átbeszéltek. Joel azt
tervezte, hogy tavasszal megkéri Mary Ann kezét. Már
megvásárolta a jegygyűrűt Memphisben, és izgatottan
várta, hogy végre odaadhassa neki. Biloxiban akart élni, és
úgy gondolta, állást fog kapni egy ottani kis ügyvédi
irodában. Még semmi sem biztos, de optimista volt.
Aggódtak Stella miatt, aki depresszióval küszködött. Egy
washingtoni barátjánál töltötte az ünnepeket, és nem tudta
rávenni magát, hogy hazamenjen. De hát nem depressziós
az egész család? A legfontosabb kérdés az volt, mit
csináljanak Florry földjével jövő év tavaszán. Arra egyikük
se lett volna képes, hogy megkeresse McLeisht, és üzletet
ajánljon neki. Sőt, Florry azért akart távol lenni a következő
hónapokban, hogy elkerülje azt az embert. Végül úgy
döntöttek, Joel megpróbálja bérbe adni a földet Doug
Wilbanksnek, John unokatestvérének. A férfi több száz
hektáron gazdálkodott jó néhány megyében, nem olyan
ember volt, aki megijedne McLeishtől. Azt nem tudták, mi
történik majd a birtokon élő négerekkel, de azok a
szegények mindent túléltek. McLeishnek szüksége lesz a
munkájukra. Senki sem fog éhen halni.
Különben sem aggódhatnak mindenkiért. A gyilkosság
óta drámaian megváltozott az életük, és a múltat már nem
lehetett visszahozni. Gondoskodniuk kell magukról. Florry
megvallotta, hogy már két éve beszél arról Miss Twylával,
régi barátnőjével még a memphisi évekből, hogy egy időre
New Orleansba költözik. Twyla idősebb volt nála, és egyre
magányosabbá vált, egyedül bóklászott a hatalmas nagy
házban a Francia Negyedben.
Órákon keresztül beszélgettek, de csak a jelenről és a
jövőről, a múltról nem. Amikor már Jacksontól délre jártak,
és legalább négy órája úton voltak, Joel egyszer csak azt
mondta: – Stellával azt gondoljuk, hogy sokkal többet tudsz,
mint amennyit elmondasz nekünk.
– Miről?
– Pete-ről és Dexter Bellről, anyáról. Arról, hogy mi
történt. Tudsz valamit, ugye, Florry néni?
– Miért fontos ez? Mindenki meghalt.
– Aznap, amikor apát megölték, bementél hozzá a
fogdára. Miről beszéltetek?
– Muszáj ezt most újra elővenni? Életem egyik
legszörnyűbb napja volt.
 – Tipikus Banning-válasz, Florry néni. Meghallgatod a
kérdést, amire mondasz valamit anélkül, hogy válaszolnál.
Hol tanultátok ezt apával?
– Miért akarsz bántani?
– Nem akarlak. Csak válaszolj a kérdésre.
– Mit szeretnél tudni?
– Miért ölte meg apa Dexter Bellt?
– Nem mondta meg nekem, pedig elhiheted, hogy elég
sokat faggattam. Nagyon makacs ember volt.
– Tényleg? Nekem az a gyanúm, hogy anyának viszonya
volt Dexter Bell-lel, és apa megtudta valahogy, miután
hazajött a háborúból. Kérdőre vonta anyát, ő meg
szenvedett a bűntudattól, és szégyellte magát. Összetört,
bekattant, kiborult, mindegy, és apa nem akarta többet a
házban tudni. Wilbanks meggyőzte Rumbold bírót, hogy
anyának kezelésre van szüksége, apa meg elvitte
Whitfieldbe. Apa nem tudta elfogadni a tényt, hogy a
felesége hűtlen volt hozzá, ráadásul akkor, amikor megjárta
a poklok poklát. Gondolj csak bele, Florry néni, ott volt,
valahol messze Ázsiában, majdnem éhen halt, maláriától
szenvedett meg vérhastól, kínozták, megalázták, aztán
harcolt a dzsungelban. És mindeközben anya ágyba bújik a
lelkipásztorral. Apa beleőrült ebbe, ezért ölte meg Dexter
Bellt. Valami elpattant nála. Na, mit mondasz, Florry néni?
– Szerinted apád bedilizett?
– Igen. Miért, te mást gondolsz?
– Igen. Azt, hogy Pete pontosan tudta, mit csinál. Nem
őrült meg. A többi hihető a történetben, de az biztos, hogy
Pete tisztán gondolkodott.
– És nem mondta el neked ezt a történetet?
Florry mély levegőt vett, és kinézett az ablakon. A
néhány pillanatnyi hallgatás megadta az igazi választ, ő
viszont nem. – Egy szót sem.
Joel tudta, hogy hazudik.
New Orleansban esély sem volt a hóra: tizenöt fok körüli
hőmérséklet, tiszta, friss levegő. Miss Twyla lelkesen,
hangos „helló”-val és heves ölelésekkel fogadta őket.
Miután a szobalány bevitte a csomagokat, Miss Twyla itallal
kínálta őket. Florry annyi bőröndöt csomagolt nagy sietve,
hogy egy évre elegendő holmit hozott magával, Joel
megemlítette, hogy esetleg kivesz egy szobát a Royal
Streeten álló Hotel Monteleonéban, de Twyla hallani sem
akart róla. Elegáns házában volt hely bőven, és nagyon
vágyott a társaságra. Leültek az udvaron egy régi szökőkút
mellett, amelynek a közepén egy betontigris köpködte a
vizet, és beszélgetni kezdtek erről-arról. Amikor Florry
bement egy pillanatra, Twyla odasúgta Joelnek: –
Rettenetesen néz ki.
– Nem könnyű mostanában nekünk. Florry néni saját
magát okolja az anyám halála miatt.
– Nagyon sajnálom, Joel. Florry kórházba került, ugye?
– Igen, de csak néhány napra. Mellkasi fájdalmakkal.
Aggódom miatta.
– Sápadt és le van fogyva.
– Jót tesz majd neki a gumbo meg a jambalaya meg az
osztriga. Én idehoztam, Miss Twyla majd eteti.
– Rendben. És itt jobbak az orvosok. Majd megnézetem
valakivel. A családi gének, hát, mit is mondjak, nem valami
ígéretesek.
– Köszönöm. Általában fiatalon halunk meg.
– És hogy van a bájos Stella?
– Jól. Nem akart ilyen hamar visszajönni, így aztán
Washingtonban maradt. Mondom, nem könnyű
mostanában.
– Azt látom. Egy kis szerencsére lenne szükségetek.
Florry visszajött csoszogva, sátorszerű ruháját maga
után húzva. Máris jobb kedvre derült, hogy Twylával lehet
a nagyvárosban. Egy szobalány nyers osztrigát és hideg
bort tett egy régi faasztalra, amely állítólag egy francia
tanyáról származott.
Késő estig ettek, ittak és nevettek. Ford megye megint
mintha egy másik világba került volna.

Másnap késő reggel Joel fájó fejjel és kiszáradt szájjal

támolygott ki a szobájából. Hideg vízzel csillapította a
szomját, és nagyon vágyott egy csésze kávéra. Az egyik
szobalány csöndben megmutatta neki a főbejáratot, és Joel
kilépett a ragyogó napfénybe. Összeszedte magát, és
határozott léptekkel indult meg a Jackson Square, illetve a
kedvenc kávézója felé, ahol erős kávét főztek, félig
cikóriából.
Ivott egy csészével, kért egyet elvitelre, aztán átvágott a
Decatur Streeten, majd a Francia Piacon át eljutott a
lépcsőhöz, felsétált rajta a gáti sétányra, ahol leült egy
padra. Ez volt a kedvenc helye a városban, órákon keresztül
tudta bámulni onnan a folyót és a rajta zajló forgalmat.
Otthon, néhai édesapja könyvtárában volt egy
képeskönyv New Orleansról. Egy 1870 körül készült
fényképen gőzhajók álltak egymás mellett a kikötőben,
mindegyiken óriási gyapotbálák az arkansasi, mississippi és
louisianai gazdaságokból és ültetvényekről. Joel
gyerekkorában sokat álmodozott, és mindig úgy képzelte,
hogy a Banningfarmon szüretelt gyapot is ott van
valamelyik hajón, és azért vitték New Orleansba, hogy
eladják külföldre.
A kikötőben akkoriban hatalmas volt a zaj és a káosz.
Gőzösök érkeztek egymás után, és több száz rakodómunkás
végezte a szállítmányuk kipakolását. De ez már a múlt. A
nagy folyó most is forgalmas volt, de a gőzösök helyett
lapos uszályhajók szállították a gabonát meg a szenet. A
távolban hadihajók horgonyoztak: pihentek a háború után.
 Joelt lenyűgözte a folyó, és azon merengett magában,
vajon merre tartanak a hajók. Volt, amelyik még délebbre, a
Mexikói-öböl felé, mások meg éppen visszatértek. Semmi
vágyat nem érzett, hogy hazamenjen. Hazamenni azt
jelentette, hogy egy újabb unalmas szemeszter vár rá az
egyetemen. Azt jelentette, hogy bírókkal, ügyvédekkel lesz
megint dolga, le kell zárni apja nyomorúságos, borzalmas
ügyeit. Azt jelentette, hogy el kell búcsúzni a földtől, a
háztól, Ninevától és Amostól meg a többiektől, akiket
születése óta ismer.
Három napig bóklászott New Orleansban, aztán amikor
elunta magát, elbúcsúzott Florrytól, és elhagyta a várost. A
nénikéje hamar megtalálta a helyét, úgy tűnt, otthon érzi
magát.
Biloxiba hajtott, és sikerült az irodájában meglepnie
Mary Ann édesapját. Joel elnézést kért a zavarásért, de nem
akarta, hogy Mary Ann tudjon az érkezéséről. Megkérte Mr.
Malouftól a lánya kezét. A sarokba szorított úriembernek
valójában nem volt választása, csak annyit tehetett, hogy
igent mond.
Aznap este Joel azzal a lánnyal vacsorázott, aki
hamarosan a menyasszonya lesz, aztán a kanapén aludt a
szülei házában.
 Negyvenkilencedik fejezet

Az 1950-es esztendő éppen annyi szomorúságot hozott,

mint várták. Január 26-án John Wilbanks pazar
tárgyalójában az ügyvéd és Joel leült az asztal egyik
oldalán, a másikon pedig Burch Dunlap és Errol McLeish.
Shenault bíró úr, ezúttal talár nélkül, az asztal egyik végén
foglalt helyet, és ő irányította a megbeszélést.
Joel a hagyaték megbízott végrehajtójaként aláírta a
szerződést, amely szerint a kétszázötven hektáros terület és
rajta a ház átkerül Jackie Bell, vagyis most már hivatalosan
Jackie Bell McLeish tulajdonába. Hogy ne legyenek
félreértések Florryval, a föld felmérése után kataszteri
térkép készült, hogy a felek pontosan tudják, hol húzódnak
a birtokhatárok. Egy külön okiratban felsorolták az összes
épületet: pajták, fészerek, kocsiszínek, tehénistállók,
lóistállók, disznóólak, csirkeólak, Nineva és Amos háza, a
Buford Provine által használt munkavezetői ház, a
tizennégy viskó az erdőben, ahol a munkások laktak. A
szerződésben a személyes ingóságok is szerepeltek: Pete
1946-os Ford kisteherautója, a John Deere traktorok,
vontatók, ekék, ültetőgépek, minden egyes felszerelési tárgy
a gazdaságban, a gereblyéktől ásókig minden, továbbá a
jószágok. McLeish kap mindent. Megengedte Joelnek, hogy
háromszáz dollárért megvegye a Pontiacot.
Egy másik dokumentum a bútorokat lajstromozta,
legalábbis ami megmaradt. Joelnek sikerült megmentenie a
könyveket, emléktárgyakat, fegyvereket, ruhákat,
ékszereket, ágyneműket és a jobb bútordarabokat.
Ami a pénzt illeti, McLeish nem nagyon
erőszakoskodott. Úgy gondolta – és nem is tévedett –, hogy a
pénz nagy részét vagy elköltötték, vagy eldugták. Pete
Banning vagyonának és kötelezettségeinek összesített
jegyzékét alapul véve, amelyet Wilbanks 1947 őszén
nyújtott be, a hagyatéki eljárás megindítása után, McLeish
azt mondta, természetesen a felesége megbízásából, hogy
hajlandó egy 2500 dolláros összegben kiegyezni.
Joel már olyan régen és olyan mélyen gyűlölte ezt az
embert, hogy jóformán semmit sem érzett iránta. McLeish
egyszerre volt gőgös és szánalmas, amikor a mások
verejtékes munkájával megszerzett vagyonról és pénzről
beszélt. Úgy viselkedett, mintha tényleg őszintén azt hinné:
ő és a felesége megérdemlik a Banning-birtokot.
A megbeszélés olyan volt, akár egy rémálom, és Joel
néha hányingerrel küszködött. Amint lehetett, szó nélkül
kiment a tárgyalóból, aztán meg az irodából. A birtokra
hajtott, és amikor leparkolta a kocsit, a könnyeivel
küszködött.
Nineva és Amos a hátsó tornácon ültek, elöl sohasem,
arcukon olyan emberek zavart, kétségbeesett
arckifejezésével, akik mindent elveszíthetnek. A Banning-
birtokon születtek, és mindig is ott éltek. Amikor meglátták,
hogy Joel szeme könnyes, ők is sírva fakadtak. Érzelmeikkel
küszködve, kínlódva, de végül sikerült elbúcsúzniuk
egymástól. Amikor Joel otthagyta őket a tornácon,
Ninevából megint kitört a zokogás, és Amos magához ölelte.
Joel a pajtához ment, Buford ott várta a hidegben. Joel
átadta az üzenetet, hogy az új tulajdonos, McLeish aznap
délután beszélni szeretne vele. Valószínűleg megtarthatja a
munkáját. Joel sok szépet és jót mondott a
munkavezetőjükről, hiba lenne mást tenni a helyére.
Buford köszönetet mondott neki, megrázta a kezét, és ő is
kitörült egy könnycseppet a szeméből.
Joel a csípős széllel szemben, a fagyott talajon
elgyalogolt a majd’ egy kilométerrel arrébb lévő Régi
Platánba, és elbúcsúzott a szüleitől. Puszta szerencse, de a
temető Florry részén volt, vagyis mindig eljöhetnek ide,
legalábbis a közeljövőben biztosan. Mit is jelent az, hogy
mindig? Arra született, hogy a föld mindig is az övé lesz.
Hosszú időn keresztül bámult a két sírkőre, és vagy
ezredszer tette fel magában a kérdést: miért lett ilyen
bonyolult és tragikus az életük? Túl fiatalok voltak a
halálhoz, ahhoz, hogy rejtélyeket, terheket hagyjanak
maguk után azokra, akiket szeretnek. A többi sírkő felé
pillantott, és azon tűnődött, vajon hány sötét titkot vittek
magukkal a sírba a Banningek. Még egyszer utoljára
végigsétált az ösvényeken, gyalogutakon,
disznócsapásokon, és amikor visszaért a kocsihoz,
elgémberedtek az ujjai. Teljesen átfagyott, szinte sajgott
mindene. Amikor elhajtott, nem nézett vissza a házra, és azt
kívánta, bárcsak tényleg porig égette volna.

Késő délután Errol McLeish megjelent új otthonában, és

bemutatkozott Ninevának. Egyikük sem próbált meg
udvariaskodni. McLeish nem bízott Ninevában, mert
mindig is Banningéknek dolgozott; Nineva meg közönséges
betolakodónak tartotta a férfit.
– Szeretné megtartani a munkáját? – kérdezte McLeish.
– Nem mondhatnám. Túl öreg vagyok én már, uram. Túl
öreg a házimunkához. Vannak gyerekeik?
– Igen, három.
– Tessék. Öreg vagyok ahhoz, hogy három gyerekre meg
az asszonyra mossak, takarítsak, főzzek, vasaljak. Amosnak
meg nekem nyugdíjba kéne mennünk. Túl öregek vagyunk.
– Na és hová mennének nyugdíjba?
– Nem maradhatunk itt? Csak egy kis ház, de csak
ennyink van. Ötven éve élünk itt. Másnak nem ér semmit ez
a ház.
– Majd meglátjuk. Azt hallottam, hogy Amos feji a
teheneket, és kertészkedik.
– Ez igaz, de ő is öregszik.
– Hány éves?
– Úgy hatvan körül lehet, azt mondanám.
– És maga?
– Nagyjából ugyanannyi.
– Vannak gyerekeik?
– Egy rakatnyi, fent északon. Csak mi ketten vagyunk a
kis házban.
– Hol van Mr. Provine?
– Buford? A kocsiszínben várja.
McLeish átsétált a konyhán, aztán a tornácon.
Megigazította a kendőt a nyakában, szivarra gyújtott, aztán
keresztülmasírozott a hátsó udvaron, elment a pajták,
fészerek, istállók mellett, és a jószágokat számolta,
miközben áldotta a jó szerencséjét. Jackie és a gyerekek
megérkeznek a jövő héten, és eljön az ideje, hogy
megfeleljenek a nagyszerű kihívásnak: olyan emberekké
válni, akikkel számolni kell Ford megyében.

Mivel a nagynénjét biztonságban tudta a meleg New

Orleansban, a hagyatéki eljárást lezárták, és ősei házában
már mások élnek, Joel úgy gondolta, nincs miért
visszamennie Ford megyébe. És minél távolabb is akart
maradni onnan. A hagyatékban megmaradt pénz javát a
Wilbanks ügyvédi iroda kapta a szakszerű és lojális jogi
képviseletért. Joel már nem beszélt minden héten telefonon
Wilbanksszel, de azt még megtudta az ügyvédtől, hogy
McLeish kirúgta Ninevát és Amost, és ki is lakoltatta őket.
Negyvennyolc órát kaptak arra, hogy kiköltözzenek,
jelenleg a clantoni rokonoknál laknak. Buford Provine
rendszeresen pletykálkodott Wilbanksék
munkavezetőjével, aki Florry birtokán dolgozott, és
elmondta, hogy McLeish azt tervezi: lakbért szed a
viskókban lakó munkásoktól, és csökkenti a bérüket.
Joelt megdöbbentette és felbőszítette a kilakoltatás híre.
Elképzelni sem tudta, hogy Nineva és Amos bárhol máshol
élhetnek, vagy arra kényszerülnek ilyen korban, hogy új
otthont keressenek maguknak. Megfogadta magában, hogy
elmegy Clantonba, megkeresi őket, és ad nekik valami
pénzt. És azok a szegény munkások, nem tettek semmi
rosszat, miért kell büntetni őket? Megszokták, hogy Joel
apja és nagyapja méltányosan bánik velük, de most egy
idióta lett a góré. A gonoszság nem szül hűséget. Joel rosszul
volt, ha erre gondolt – ez is csak újabb ok, hogy elfelejtse a
gazdaságot.
Ha nincs a csodálatos Mary Ann, Joel egy sivár jövő előtt
álló, magába forduló, depressziós, huszonnégy éves
joghallgató lett volna. Mary Ann igent mondott, amikor
megkérte a kezét, és úgy tervezték, hogy májusban,
diplomaosztás után New Orleansban tartanak egy szerény
esküvőt. Amikor megérkezett minden ígéretével és
csodájával a tavasz, Joel lerázta magáról a rossz, borús
hangulatot, és megpróbálta élvezni utolsó egyetemi napjait.
Mary Ann-nel elválaszthatatlanok voltak. A tavaszi
szünetben felültek egy washingtoni vonatra, hogy Stellával
töltsék a hetet.
Az úton oda és aztán vissza órákon keresztül
beszélgettek arról, hogy jobb életet találnak majd
maguknak Mississippitől távol. Joel menekülni akart, mint a
húga, az északi nagyvárosokba, ahol úgy tűnik, korlátlanok
a lehetőségek, és az emlékek elhalványulnak. Mary Annben
nem buzgott ilyen erős vágy, hogy elmenjen, de
bevándorlók unokájaként az újrakezdés ötlete
elfogadhatónak tűnt számára. Fiatalok még, őrülten
szeretik egymást, össze fognak házasodni, miért ne
fedezzék fel a világot?

Április 19-én Florry mellkasi fájdalmakkal ébredt. Rettentő

gyengének érezte magát, alig kapott levegőt, de még
sikerült felébresztenie Twylát, mielőtt lerogyott volna az
egyik székre. A mentő a Mercy Kórházba vitte, ahol
stabilizálták. Az orvosok enyhe szívrohamot
diagnosztizáltak, és aggasztónak találták az általános
állapotát. Másnap Twyla felhívta Joelt Oxfordban, és a
rákövetkező napon, pénteken Joel kihagyta az órákat, és
megállás nélkül New Orleansba hajtott. Mary Ann aggódott
a vizsgái miatt, nem tudott vele tartani.
Florry rettenetesen örült neki – már három és fél
hónapja nem látta –, és megpróbált úgy tenni, mintha
nagyon bosszantaná, hogy ennyi figyelmet kap. Azt állította,
hogy jól van, unja már a kórházat, és kész hazamenni, ahol
rögtön belefog egy új novella írásába. Joelt meglepte a
külseje. Drámaian sokat öregedett, ősz hajával és sápadt
arcával legalább tíz évvel tűnt többnek a koránál. Szinte
egész életében súlyproblémákkal küszködött, de most sokat
fogyott. Nehezen szedte a levegőt, néha úgy tűnt, légszomja
van.
A folyosón Joel megosztotta az aggodalmát Miss
Twylával. – Rettenetesen néz ki – suttogta.
– Szívelégtelenségben szenved, Joel, és nem lesz jobban.
Joel még sosem gondolt arra, hogy Florry meghalhat.
Miután oly sok mindenkit elvesztett, próbálta elhitetni
magával, hogy őt sosem veszítheti el. – Nem tudják kezelni?
– Próbálják, sok gyógyszert adnak neki, de a folyamatot
nem lehet se visszafordítani, se megállítani.
– Még csak ötvenkét éves!
– A Banningeknél az már sok.
Kösz szépen. – Döbbenetes, hogy mennyit öregedett.
 – Nagyon gyenge, nagyon törékeny, alig eszik, bár
szeretne többet. Azt hiszem, napról napra gyöngébb a szíve.
Holnap hazamehet, és jó lenne, ha itt tudnál maradni a
hétvégére.
– Persze, nem gond. Amúgy is ezt terveztem.
– És őszintén el kell beszélgetned Stellával.
– Higgye el, Miss Twyla, a mi családunkban csak mi
ketten beszélünk őszintén egymással.
Szombat reggel mentő vitte haza Florryt, és határozottan
jobban volt. Finom ebéd készült az udvaron. Tökéletes
tavaszi nap volt huszonöt fok körüli hőmérséklettel, és
Florryt boldoggá tette, hogy megint van benne élet. Az
orvosi utasítás ellenére bort ivott, és megevett egy nagy tál
rizses babot. Minél többet beszélt, evett és ivott, annál
erősebb lett. Szellemileg is frissebb lett, csak úgy pörgött a
nyelve, és a hangja is olyan erővel szólt, mint korábban.
Bámulatos visszatérés volt, és Joel már nem egy újabb
temetés gondolatával nyomasztotta magát.
A hosszú szombat délutáni szunyókálás után Joel elment
a Francia Negyedbe, amit mindig élvezett, bár most Mary
Ann nélkül kicsit elveszettnek érezte magát. A Jackson
Square hemzsegett a turistáktól, és minden sarkon
utcazenész játszott. Ivott egyet a kedvenc vendéglője
teraszán, modellt ült egy rossz karikatúrához, ami egy
dollárjába került, vett egy olcsó karkötőt Mary Ann-nek,
hallgatta egy darabig a piac mellett játszó dzsesszzenekart,
majd végül megint felment a gátra, leült a kovácsoltvas
padra, és nézte a hajókat.
A heti levélváltás során gyakran szóba került, hogy
Florry elmenjen-e Joel diplomaosztójára május végén.
Három évvel korábban, nem sokkal az apja kivégzése előtt,
amikor az egész család romokban hevert, Joel nem ment el
a ceremóniára a Vanderbilten. Úgy gondolta, hogy a
mostanit is ki kellene hagyni, de Florry más véleményen
volt. Hiszen milyen remekül érezték magukat a Hollinson,
Stella diplomaosztóján. Ugyanilyen jó lesz majd az Ole
Missen is, vagy legalábbis Florry így gondolta.
A vita vasárnap reggel folytatódott reggeli közben.
Florry ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen Oxfordba az
ünnepélyre, mire Joel azt mondta, hogy csak időpocsékolás
lenne, mert ő nem lesz ott. Jó hangulatban csipkelődtek
egymással. Twyla néhányszor a mennyezetre emelte a
tekintetét. Florry nem megy sehová, csak esetleg vissza a
kórházba.
Florry keveset aludt az éjszaka, és hamar elfáradt. Twyla
felfogadott egy ápolónőt, aki bekísérte Florryt a szobájába.
– Nincs sok neki hátra, Joel – suttogta Twyla. – Érted?
– Nem.
– Fel kell készülnöd rá.
– Mennyi van még? Egy hónap? Egy év?
– Nem tudni pontosan. Mikor van vége a félévnek?
– Május12-én. Az azt követő héten van a diplomaosztó,
de kihagyom.
– Na és Stella?
– Nagyjából neki is akkor van vége az évnek.
– Azt javaslom, hogy utána azonnal gyertek ide, és
töltsetek vele annyi időt, amennyit csak tudtok. Örömmel
látlak itt benneteket.
– Köszönjük.
– Ami azt illeti, egész nyáron itt maradhattok, az esküvő
előtt és után. Florry csak rólad meg Stelláról beszél. Fontos,
hogy itt legyetek.
– Köszönjük szépen a meghívást. Soha nem fog
hazamenni, ugye?
Twyla megvonta a vállát, és elfordította a fejét. –
Szerintem nem. És azt hiszem, az orvosai sem engednék. Az
igazság az, hogy egyelőre esze ágában sincs hazamenni.
– Megértem.
 Ötvenedik fejezet

A Crescent Limited naponta kétszer ment New Yorkból New

Orleansba: harmincórás vonatút, 2240 kilométer. Május
negyedikén, csütörtökön két órakor Stella felszállt a
vonatra Washingtonban, a Union Stationön, és a fülkében
elhelyezkedett a kényelmes ülésen, hogy megtegye az utat,
ami sok minden lehet, de kényelmes garantáltan nem. Hogy
gyorsabban múljon az idő, levette a karóráját, megpróbált
aludni, magazinokat olvasott meg egy regényt; csak
rágcsálnivalókat evett, amit hozott magával; és igyekezett
megfelelő indokot találni az utazásra. A St. Agnes
igazgatónője nem örült a kérésnek, hogy szeretne elmenni.
A bonyolult családi ügyek miatt már így is sok napot volt
távol, és különben is, egy hét, és vége az iskolai évnek. Nem
tud addig várni?
Nem, Miss Twyla szerint nem lehet addig várni. Florry a
végét járja. Stellának sokkal fontosabb volt az, hogy a
nénikéje mellett legyen, mint bármilyen munka. Az
igazgatónő valamelyest megértőnek mutatkozott, és úgy
döntött, majd később beszélik meg az új szerződését. Stella
népszerű tanárnő lett a St. Agnesben, és az iskola nem
akarta elveszíteni.
Twylától tudták, hogy Florry másodszor is a Mercy
Kórházba került, majd harmadszor is, és az orvosai csak
annyit tehetnek, hogy gyógyszereket adnak neki, és
gondterhelten ráncolják a homlokukat. Florry most megint
otthon van, ágyhoz kötve, egyre gyöngébb, és látni szeretné
a gyerekeket. Joel már ott van. Nem ment el a vizsgáira, de
ez nem érdekelte.
A késés miatt a vonat csak péntek délután érkezett meg
New Orleansba. Joel várta az állomáson, és taxival mentek
a Chartres Streeten álló házba. Miss Twyla az ajtóban
fogadta őket. Kisétáltak az udvarra, ahol az asztalon sajt,
olívabogyó, kenyér és bor várt rájuk. Miközben
falatozgattak, Twyla elmondta, hogy Florry alszik, de
hamarosan fel fog ébredni.
A nő elküldte az egyik szobalányt, majd lehalkított
hangon azt mondta: – Beszélni akar veletek, mielőtt túl késő
lenne. Fontos dolgokról van szó, titkokról, amiket meg akar
osztani veletek. Sikerült meggyőznöm őt, hogy ideje
beszélni. Holnap már késő lehet.
Joel mély levegőt vett, és félve pillantott Stellára.
– Magának elmondta? – kérdezte Stella.
– Igen, mindent elmondott nekem.
– A szüleinkről van szó, ugye? – hangzott Joel kérdése.
Twyla nagyot sóhajtott, aztán ivott egy korty bort. –
Azon az estén, amikor az apátok meghalt, nem sokkal a
kivégzés előtt Florry eltöltött vele egy órát, és ekkor először
beszélt az indítékáról. Megeskette Florryt a Bibliára, hogy
nem mondja el senkinek, főképpen nektek nem. Fél éve,
azon a napon, amikor az anyátok meghalt, ő meg Florry
egyedül voltak a házban, a hálószobában. Az anyátok nem
szedte a gyógyszereit, szörnyű állapotban volt. És ő is
elmondott egy történetet, egy olyat, amit az apátok nem
ismert. Liza megígértette Florryval, hogy hallgatni fog. És
néhány héttel ezelőttig hallgatott is. Akkor is kórházban
volt, és azt hittük, vége. Az orvosok azt mondták, meg fog
halni. Végre beszélni akart, azt mondta, nem viheti magával
a sírba az igazságot.
– A mi családunkban egészen különleges ritkaságnak
számít az igazságot hallani – mondta Joel.
 – Hát most meg fogjátok hallani, és nem lesz könnyű
nektek. Meggyőztem, hogy mindenképpen mondja el.
Megrázó lesz és kiábrándító. De csak akkor érthettek meg
mindent, és csak akkor tudtok továbblépni, ha tudjátok az
igazságot. Nélküle örökké magatokkal cipelitek a terhet,
kétséget, gyanút. De ha tudtok mindent, lezárhatjátok a
múltat, és várhatjátok a jövőt. Erősnek kell lennetek.
– Elegem van már abból, hogy erős vagyok – mondta
Stella.
– Miért lettem hirtelen ideges? – Joel ivott még egy kis
bort.
– Most valamivel kevesebb gyógyszert szed, így tisztább
a tudata, de könnyen elfárad.
– Fájdalmai vannak? – kérdezte Stella.
– Nem különösebben. Lassan feladja a szíve. Olyan
szomorú.
Megjelent egy ápolónő, és biccentett Twylának, aki azt
mondta: – Felébredt. Bemehettek.
Florry az ágyában ült, párnáknak támaszkodva, és
mosolygott, amikor beléptek a szobába, majd megölelték.
Az egyik színes köntösét viselte a sok közül, valószínűleg
azért, hogy leplezze, milyen sokat fogyott. A lábát betakarta.
Néhány percig szinte megállás nélkül beszélt, főleg Joel
közelgő esküvőjéről, és arról, hogy milyen ruhát vesz fel az
alkalomra. A diplomaosztóról a jelek szerint elfeledkezett.
Hirtelen elfogta a gyöngeség, és lehunyta a szemét. Stella
leült az ágy végébe, és megsimogatta a lábát. Joel az ágy
közelében álló székre ült.
Florry kinyitotta a szemét, azt mondta: – Van néhány
dolog, amiről tudnotok kell.

– Amikor Pete hazajött a háborúból, rettenetes állapotban

volt. Gipsz mind a két lábán, ti is emlékeztek. Három
hónapig gyógyult a jacksoni kórházban, gyűjtötte az erejét.
Amikor kiengedték, egy darabig bottal járt, nagyon sokat
tornázott, és napról napra többet mozgott. 1945 kora őszén
voltunk ekkor. A háború befejeződött, az ország lassan
visszaállt a normális kerékvágásba. Pete megjárta a poklok
poklát, de sosem beszélt arról, mit élt át. Mondjuk úgy, hogy
a szüleitek nagyon aktív házaséletet éltek. Nineva egyszer
azt mondta Mariettának, még jóval a háború előtt, hogy ha
egy pillanatra elfordul, akkor azok ketten nyomban
besurrannak a hálószobába.
Joel megszólalt. – Össze kellett házasodniuk, Florry néni.
Ezt tudjuk. Láttam a születési anyakönyvemet és az ő
házassági anyakönyvüket is. Nem vagyunk hülyék.
– Nem is akartam azt mondani. Én mindig gyanakodtam,
de nem tudtam biztosan.
– Apa elintézte, hogy még a születésem előtt
Németországba vezényeljék. Messze voltak, és a
pletykafészkek csak találgattak.
– Akkor erről ennyit. – Florry becsukta a szemét, mély
levegőt vett, mintha kimerült volna. A fiatalok idegesen
pillantottak egymásra.
Florry kinyitotta a szemét, pislogott, mosolygott, majd
azt kérdezte: – Hol is tartottunk?
– Németország, valamikor régen. És tombolt köztük a
vágy.
– Úgy bizony. Imádták, élvezték egymást, és miután Pete
hazajött és felerősödött, ott szerette volna folytatni, ahol
abbahagyták. Csakhogy volt egy probléma. Liza nem
mutatott semmi érdeklődést. Pete először azt hitte, hogy a
teste miatt, mert csupa sebhely, sérülés, nem olyan, mint
régen volt. De Liza nem reagált a közeledésére. Végül nagy
veszekedés volt, és Liza előadott valami mesét, az elsőt a
sok közül. Azt mondta, hogy még 1941-ben, alig valamivel
azután, hogy Pete bevonult, megint elvetélt. Három vetélése
volt.
 – Négy – javította ki Stella.
– Jó, négy, és mire Pete elment, biztosak voltak benne,
hogy Lizának nem lehet több gyereke. Na, állítólag Liza
terhes volt, amikor Pete bevonult, de nem tudtak róla.
Amikor Liza rájött, nem szólt senkinek, mert félt, hogy
megint elveszít egy gyereket, és nem akarta, hogy Pete
aggódjon. Fort Riley-ben volt, arra várt, hogy behajózzák. És
aztán Liza elvetélt, vagy legalábbis ezt mondta, és a vetélés
miatt elhúzódó női problémái lettek. Folyása volt, valami
csúnya dolog. Elment orvoshoz. Gyógyszereket szedett.
Olyan dolgokat csinált a teste, amiket nem tudott
kontrollálni, és elment a kedve a szextől. Szégyellem
magam, hogy ezt a szót használom előttetek.
– Ne viccelj már, Florry néni – mondta Joel. – Mindent
tudunk a szexről.
– Mindketten? – kérdezte Florry, és Stellára nézett.
– Igen, mindketten.
– Te jó ég.
– Florry néni, felnőttek vagyunk.
– Jól van. Szex, szex, szex. Tessék, kimondtam. Szegény
ember, három évig volt az őserdőben, ételről meg vízről
álmodozott, és persze állandóan a gyönyörű feleségére
gondolt. És aztán Pete elkezdett gyanakodni. Liza története
úgy szólt, hogy pont akkor esett teherbe, mielőtt Pete
elment Fort Riley-be, 1941 októberének az elején. De abban
az évben augusztus végén Pete meghúzta a hátát, mert
megemelte magát, és szörnyű fájdalmai voltak. A szex
szóba sem jöhetett.
– Erre emlékszem – mondta Stella. – Amikor elment Fort
Riley-ba, alig tudott járni.
– Olyan rossz állapotban volt a háta, hogy Fort Riley-ben
majdnem leszerelték az orvosok. Pete biztos volt benne,
hogy szeptemberben nem volt szex, mert miután fogságba
esett, ez nagyon sokszor eszébe jutott. Liza azt mondta,
október elején lett terhes, titokban tartotta, és azt tervezte,
hogy ha már három hónapos, akkor megírja Petenek. De
nem írta meg, mert december elején, két hónaposan
elvetélt, és senkinek sem beszélt erről. Pete tudta, hogy ez
nem igaz. Ha Liza tényleg teherbe esett, akkor az augusztus
végén történt. Pete azt mondta, hogy Liza már több mint
három hónapos terhes volt, amikor állítólag elvetélt.
Megnézte a naptárakat, egymás mellé tette a dolgokat.
Aztán egyszer lecsapott Ninevára, és megkérdezte a
vetélésről. Nineva nem tudott semmit, márpedig ha
valakinek, neki biztosan tudnia kellett volna róla. Csakhogy
ő se vetélésről, se terhességről nem tudott. Pete előtt világos
volt, hogy ha Liza három hónapos terhes, Nineva biztosan
tud róla. Vagy száz gyereket segített világra, például engem
meg Pete-et. Az apátok, miután meggyőződött róla, hogy
Liza hazudott a vetélésről, így a női bajokról is, meg arról,
hogy miért nincs kedve a szexhez, nagyon gyanakodni
kezdett. Liza szinte már megszállottan mosta, tisztította az
alsóneműit, és ezt Nineva is megerősítette. Pete várt a
megfelelő alkalomra, és végül megtalálta a folyás nyomait.
Apró pöttyök Liza bugyiján. És Liza egy halom gyógyszert is
szedett, de titkolni próbálta. Pete beszélni akart az
orvosaival, mire Liza kerek perec azt mondta, hogy nem
lehet. Na mindegy, a lényeg, hogy egyre több volt a gyanús
jel. Valami fizikai baja volt a feleségének, de nem vetélés
okozta. Három is volt, emlékeztek?
– Négy – mondta Stella.
– Úgy van. Nineva mondott valamit Dexter Bellről, hogy
milyen sok időt töltött Lizával, miután megkaptuk a hírt
Pete-ről. Mindannyian emlékszünk, milyen szörnyű volt az,
és Dexter akkoriban sokat járt hozzátok. Mint kiderült, Pete
sosem bízott Dexterben, azt gondolta róla, hogy vadászik a
nőkre. Terjedt valami pletyka a templomban, bár én nem
hallottam, hogy Dexter állítólag túl barátságos volt egy
fiatal nővel, talán húszéves volt. Csak szóbeszéd, de az
biztos, hogy Pete gyanakodott.
Florry kifújta a levegőt, és kért egy pohár vizet.
Megtörülte a száját a keze fejével, és néhány pillanatig
nagyon nehezen szedte a levegőt. Becsukott szemmel
folytatta. – Pete majd’ megőrült a gyanakvástól. Elment
Memphisbe, magánnyomozót fogadott, fizetett neki egy
halom pénzt, és fényképeket adott Lizáról meg Dexterről.
Akkoriban három ilyen orvos volt, már ha orvosnak lehet
nevezni őket. Nem tudom, mik voltak igazából, és
valószínűleg még mindig csinálják a dolgaikat, hát szóval…
abortuszokat végeztek.
Stella rezignáltan bólintott. Joel mély levegőt vett. Florry
továbbra is lehunyt szemmel beszélt. – Na, a
magánnyomozó talált egy orvost, aki felismerte őket a
fényképekről, de pénzt akart. Pete-nek nem volt választása.
Fizetett a fickónak kétezer dollárt, mire az megerősítette,
hogy igen, 1943. szeptember 29-én megcsinálta Lizának.
Joel felnyögött. – Jóságos Úristen.
– Akkor így már érthető Nineva története arról, hogy
anya és Dexter egy nap elmentek Memphisbe – állapította
meg Stella.
– Igen.
– Erről nem tudok – mondta Florry.
– Sok mindenről nem tudunk – felelte Stella. – Folytasd,
lehet, hogy majd később visszatérünk rá.
– Jól van. Mondani is felesleges, hogy Pete teljesen maga
alatt volt. Bizonyítéka volt az árulásra. Nem csak valami kis
bolondozás volt, Liza terhes lett, és elvetette a gyerekét
valami ócska kis memphisi klinika hátsó szobájában. Pete
mérges volt, feldúlt, és úgy érezte, hogy elárulta a nő, akit
egész életében imádott.
Florry elhallgatott, letörült egy könnycseppet. –
Borzalmas. Soha nem akartam elmondani ezt a történetet,
soha.
– Jól teszed, hogy elmondod, Florry néni – állította Stella.
– Meg tudunk birkózni az igazsággal.
– Kérdőre vonta anyát?
– Igen. Kiválasztotta a legjobb pillanatot, és sarokba
szorította a bizonyítékkal. Az eredmény a teljes ideg-
összeroppanás volt, vagy érzelmi összeomlás, nevezzétek,
ahogy akarjátok. Liza mindent beismert: a viszonyt, az
abortuszt, a fertőzést, ami nem akart elmúlni. Könyörgött
Pete-nek, hogy bocsásson meg neki, könyörgött és
könyörgött. Tulajdonképpen sosem hagyta abba a
könyörgést, de Pete nem bocsájtott meg neki. Nem tudott
túljutni rajta. Olyan sokszor került közel a halálhoz, de Liza
miatt és miattatok küzdött az életéért. Nem tudta
megemészteni, hogy Lizának viszonya volt Dexterrel.
Elment John Wilbankshez. Aztán együtt elmentek a
bíróhoz. Anyátok bekerült az elmegyógyintézetbe, és nem is
tiltakozott. Tudta, hogy segítségre van szüksége, és távol
kellett kerülnie Pete-től. Miután elment, Pete próbálta élni
az életét, normálisan intézni az ügyeit, de eljutott egy
pontra, ahol ez nem volt lehetséges.
– És akkor megölte Dextert – mondta Stella.
– Nem is rossz indíték – vélte Joel.
Hosszú, súlyos csönd állt be, mindannyian próbálták
összeszedni a gondolataikat. Joel felállt, kinyitotta az ajtót,
kisétált az udvarra, töltött magának egy pohár bort, aztán
az üveggel együtt visszament. – Kér valaki? – kérdezte.
Stella a fejét rázta. Úgy tűnt, Florry elaludt.
Joel leült, ivott egy kortyot, aztán még egyet. Végül így
szólt: – Azt hiszem, hiányzik még valami a történetből.
– Sok minden – suttogta Florry csukott szemmel.
Köhögött, megköszörülte a torkát, megint felült. –
Mindannyian ismerjük Jupe-ot, Nineva unokáját. Dolgozott
a ház körül meg a kertben.
 – Együtt nőttünk fel, Florry néni – mondta Joel. – Sokat
játszottam vele.
– Fiatalon elment otthonról Chicagóba, aztán visszajött.
Pete megtanította autót vezetni, elküldte őt kisteherautóval,
hogy intézzen el ezt vagy azt, különlegesen bánt vele.
Nagyon szerette Jupe-ot.
Florry nagyot nyelt, megint mélyet lélegzett. – És az
anyátok is.
– Ne – hördült fel Joel. Úgy megdöbbent, hogy mást nem
tudott mondani.
– Az nem lehet – suttogta Stella.
– De igen. Amikor apátok megmutatta az abortusz
bizonyítékát, megkérdezte, hogy Dexter Bell-e az apa.
Szörnyű pillanat volt, és anyátoknak döntenie kellett.
Választania. Igazság vagy hazugság. És anyukátok hazudott.
Nem tudta rábírni magát arra, hogy megmondja az igazat.
Hogy Jupe-pal… Elképzelhetetlen, felfoghatatlan lett volna.
– Hogy történt? – kérdezte Joel.
– Erőszak volt?
– Nem. A halála estéjén az anyátok nyilvánvalóan tudta,
hogy mit fog csinálni. Én nem tudtam. Vele voltam, és
borzalmasan érezte magát. Beszélt, beszélt, elmondott
mindent. Néha érthetően, világosan beszélt, néha nem, de
szinte egy pillanatra sem hallgatott el. Azt mondta, hogy
Ninevának valami baja lett, és egy hétig otthon maradt.
Jupe a ház körül dolgozott. Az egyik nap bent volt a házban,
egyedül Lizával, és egyszerűen csak megtörtént. Egy év telt
el azóta, hogy megkaptuk a hírt Pete-ről, és Lizát egyszer
csak elfogta valami érzés. Nem volt előre eltervezve. Nem
volt se csábítás, se erőszak, mind a ketten akarták. Csak
megtörtént. És aztán megint megtörtént.
Joel becsukta a szemét, és zajosan fújta ki a levegőt.
Stella a padlót bámulta tátott szájjal, döbbenten.
Florry folytatta. – Anyátok mindig is utált vezetni, így
Jupe lett a sofőrje, és ha kicsit távol akartak lenni Ninevától,
bementek a városba. Útközben volt néhány titkos helyük,
mindenfelé a megyében. Afféle játék lett, és Liza őszintén
megmondta, hogy élvezte. Azért ez nem akkora ritkaság:
gyerekek, fajok közötti keveredés, van ilyen. De Liza
özvegyasszonynak tartotta magát, vagy egyedülállónak.
Ártalmatlan kis szórakozás, vagy legalábbis azt gondolta.
– Lehetetlen – mormogta Joel.
– Nem tűnik ártalmatlannak – jegyezte meg Stella.
– Megtörtént, és ezen már nem tudunk változtatni. Azt
mondom el nektek, amit az anyátoktól hallottam. Persze,
nem volt teljesen magánál azon az utolsó éjszakán, de hát
mit nyert volna azzal, ha kitalál egy ilyen történetet? Azt
akarta, hogy tudja meg valaki, mielőtt ő elmegy. Ezért
mondta el.
– Te ott voltál a közelükben, és sosem gyanakodtál? –
kérdezte Joel.
– Nem, egy pillanatig sem. Sosem gyanakodtam Dexter
Bellre, és senki másra sem. Mindannyian próbáltuk élni az
életünket Pete nélkül. Át sem futott az agyamon, hogy Liza
félrelép valakivel.
– A végére érhetünk ennek a szörnyűséges történetnek?
– tette fel a kérdést Stella.
– Mindig is az igazságot akartátok tudni.
– Most már nem vagyok biztos benne, hogy akarom –
felelte Joel.
– Folytasd, kérlek.
– Jól van, gyerekek, igyekszem. Nem könnyű ez. Amikor
Liza észrevette, hogy terhes, a bolondozás véget ért. Úgy
egy hónapig tagadni próbálta, de aztán látszani kezdett, és
azt gondolta, hogy esetleg Nineva vagy valaki más még
gyanút fog. Pánikba esett, talán nem meglepő. Az első
gondolata az volt, hogy azt teszi, amit ilyenkor a fehér nők
szoktak: erőszakot kiált. Akkor valaki másra kerül a
felelősség, és a terhesség okozta problémát is könnyebb
elintézni. Már majdnem megtébolyodott, amikor úgy
döntött, hogy Dexter Bellhez fordul, akiben nagyon
megbízott. A férfinak egy rossz mozdulata sem volt vele.
Dexter meggyőzte, hogy ne álljon elő az erőszakmesével, és
a lelkész ezzel megmentette Jupe életét. Egy pillanat alatt
fellógatták volna a srácot. Nagyjából ekkor eljutott a hír
Ninevához és Amoshoz, hogy az unokájuk és a gazda
felesége között van ez meg az. Megrémültek, és feltették
Jupeot az első buszra.
Joel és Stella nem tudott megszólalni. Résnyire nyílt az
ajtó, és Twyla nézett be rajta. – Na, hogy vagyunk?
– Jól vagyunk – felelte suttogva Florry, és az ajtó
becsukódott. Sokféleképpen voltak, jól biztosan nem.
Joel végül megint felállt, és a pohárral a kezében
odalépett az udvarra néző kis ablakhoz. – Nineva tudta,
hogy anya terhes?
– Liza biztos volt benne, hogy nem. Senki sem tudta, még
Jupe sem. Amikor Liza rájött, hogy terhes, már nem is volt a
városban.
– Nineva honnan tudta, hogy mit művelnek?
Florry megint lehunyta a szemét, és úgy vette a levegőt,
mintha azt remélné, hogy ettől feltöltődik energiával.
Köhögött, még mindig csukott szemmel, majd folytatta. –
Egy színes fiú horgászott a patakparton, és látott valamit.
Hazaszaladt a mamájához, és elmondta neki. Végül
valahogy Ninevához és Amoshoz is eljutott. Halálra
rémültek, tisztában voltak a veszéllyel. Felültették Jupe-ot
az első chicagói buszra. Azt hiszem, még mindig ott van.
Megint nagy lett a csend. Múltak a percek, egyetlen szó
sem hangzott el. Florry kinyitotta a szemét, de elfordította a
fejét. Joel visszaült a székre, az asztalra tette a
borospoharat, és beletúrt vastag szálú hajába. Végül így
szólt: – Ha jól értem, akkor az apám nem azt ölte meg, akit
kellett volna. Igaz, Florry?
A nagynénje nem válaszolt a kérdésre, hanem azt
mondta: – Sokat gondoltam arra, milyen lehetett Lizának az
a rettenetes pillanat, amikor Pete megmutatta neki a
bizonyítékot. Választania kellett, de nem volt ideje
felkészülni a döntésre. Pete biztosra vette, hogy Dexter Bell
volt az, így Lizának könnyebb volt igent mondania, mint
elkezdeni gondolkodni. Egyetlen döntés egy feszült,
kiélezett, ijesztő helyzetben, és tessék, milyen
következményei vannak.
– Így van – felelte Stella –, de ha lett volna ideje, akkor
sem ismeri be az igazat. Nincs olyan fehér nő, aki megtette
volna.
– Ne csinálj kurvát az anyádból. Ha azt hitte volna, hogy
akárcsak szemernyi esélye is van annak, hogy az apátok
életben van, ez nem történik meg. Rendes nő volt, és
nagyon szerette az apátokat. Vele voltam azon az estén, és
borzalmas kínokat élt át a bűne miatt. Könyörgött a
megbocsátásért. Rettenetesen vágyott a régi életére a
családjával. Megtört ember volt, megrendítő volt látni őt.
Úgy kell emlékeznetek rá, mint kedves, jó, szerető anyára.
Joel felállt, és szó nélkül kiment a szobából. Átvágott az
udvaron, nem szólt a hintaszékben ülő Miss Twylához, és
kilépett a házból. Végiggyalogolt a Chartres Streeten a
Jackson Square-ig, ahol leült a katedrális lépcsőjére, és az
utcai mutatványosokat, zenészeket, művészeket, seftelőket,
zsebtolvajokat, striciket és turistákat figyelte. Minden fekete
Jupe volt, aki valami rosszra készül. Minden fehér nő az
anyja volt, akiben tüzel a vágy. Minden homályos volt, és
semminek sem volt értelme. Nehezen kapott levegőt, és
hiába meresztette a szemét, alig látott valamit.
És aztán ott volt megint a gáti sétányon, bár nem
emlékezett, hogy jutott oda. Elúsztak az uszályhajók,
bámulta őket, a semmit bámulta. A francba az igazsággal.
Sokkal boldogabb volt nélküle. Az elmúlt három és fél
évben mindennap azzal a kérdéssel kínozta magát, hogy
miért tette az apja, és majdnem mindig arra jutott, hogy
sosem fogja megtudni. Tessék, most tudja, és hogy
hiányoznak a boldog tudatlanság napjai.
Hosszú ideig ült ott, elmerülve a saját világában, szinte
mozdulatlanul, csak néha megrázta a fejét, mintha
hitetlenkedne. Aztán rájött, hogy normálisan szedi a
levegőt, az érzékszervei működnek. Sikerült meggyőznie
magát, hogy Stellán, Miss Twylán és saját magán kívül soha
senki nem fogja megtudni. Florry néni hamarosan meghal,
és ahogy az összes jó Banning, ő is magával viszi a sírba a
titkát. Ahogy majd ők ketten is Stellával. A széttört,
megszégyenült családra nem vár több megaláztatás.
És mit számít ez? Sem ő, sem Stella és Florry sem fog
többé a Ford megyei emberek között élni. Legyen ott, a Régi
Platánban eltemetve az igazság. Nem megy ő oda vissza.
Egy kéz megérintette a vállát, és Stella ült le szorosan
mellé. Joel átkarolta a húgát, és magához húzta. Nem voltak
érzelmek, mert akkora volt a döbbenet.
– Hogy van Florry néni? – kérdezte Joel.
– Nincs már neki sok hátra.
– De hát csak ő van nekünk.
– Nem, Joel, itt vagyunk mi egymásnak, és kérlek, ne halj
meg fiatalon.
– Igyekezni fogok.
– Kérdésem van, ügyvéd úr. Ha anya elmondja az
igazságot, apa mit tett volna?
– Csak ezen gondolkodom én is. Biztosan elvált volna, és
kikergeti anyát a megyéből. Bosszút esküdött volna Jupe
ellen, de a srác biztonságban volt Chicagóban. Északon más
törvények vannak.
– De anya még élne, nem?
– Azt hiszem, igen. Ki tudja?
 – Apa viszont biztosan élne.
– Igen, ahogy Dexter Bell is. És meglenne a birtok. Stella
a fejét rázta, és azt mormogta: – Micsoda hazugság.
– Volt neki valójában választása?
– Nem tudom. Csak nagyon sajnálom őt. És apát is. Meg
Dextert. Azt hiszem, mindannyiunkat. Hogy jutottunk ide?
Stella remegett, és Joel még jobban magához szorította.
Megpuszilta a feje búbját, és a lánynak kicsordultak a
könnyei.
– Micsoda család – jegyezte meg Joel halkan.