CHARLOTTE LINK

Az utolsó nyom

SZÓ KIADÓ
BUDAPEST
 A mű eredeti címe:
Die letzte Spur
by Charlotte Link

Fordította:
FARKAS TÜNDE

ISBN 978 963 9870 04 8

© 2008 by Charlotte Link and

AVA – Autoren- und Verlags-Agentur GmbH,
Munich-Breitbrunn (Germany)
© Farkas Tünde, Hungárián translation, 2008
© Szó Kiadó, magyar kiadás, 2008
 Tartalom
2002 novembere
2003. január 10., péntek
Első rész
2008. február 8., péntek
Február 9., szombat
Február 10., vasárnap
Február 11., hétfő
Február 12., kedd
Február 12., kedd
Február 13., szerda
Február 14., csütörtök
Február 15., péntek
Február 16., szombat
Második rész
Február 17., vasárnap
Február 18., hétfő
Február 19., kedd
Harmadik rész
Február 20., szerda
Február 21., csütörtök
Február 22., péntek
Február 23., szombat
Március 1., vasárnap
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
 2002 novembere

A hét végére megjön a hó. Ezt jósolták a meteorológusok, és

úgy látszott, igazuk is lesz: ezen a novemberi délutánon
metsző hideg volt. Jeges északkeleti szél süvöltött. Akinek
feltétlen muszáj volt elhagyni a házát, annak hamar könnybe
lábadt a szeme, a bőre pedig égni kezdett. Már leszállt a télre
jellemző korai sötétség. Egész nap nem bírt rendesen
kivilágosodni, és most ezt a félhomályt váltotta fel az este.
A fiatal nő siralmasan nézett ki. Dermedt és sápadt volt,
orcáin nagy vörös foltok virítottak. Szorosan a teste köré
kulcsolta a karjait, mintha a kinti, kegyetlen hideg
szorításából idebent sem tudna szabadulni. Pedig az
igazságügyi orvostani intézet pincéjét rendesen fűtötték.
Legalábbis az a kis előtér meleg volt, ahová Fielder felügyelő
és asszisztensnője, Christy McMarrow hadnagy kikísérték a
látogatót, aki azonosította az Epping Forest-i ismeretlen
halottat.
A lány csak egyetlen kurta pillantást vetett a viaszos arcra,
aztán gyorsan elfordult, és hallhatóan visszafojtotta az
öklendezését. Pedig a gyalázatosan elintézett testet meg se
mutatták neki.
Attól, gondolta Fielder, valószínűleg egyenesen elájult volna.
Eltartott egy ideig, amíg a lány meg tudott szólalni.
– Ő az. Jane. Jane French.
Az előtérben cigarettát kért. Fielder tüzet is adott. A nő keze
erősen remegett, de ez nem csak a nyomasztó helyzetből
fakadt. A férfi azonnal látta, hogy a lány drogos. És amint a
ruhájából is lehetett látni, prostituált. A szoknyája olyan
aprócska volt, hogy semmi változást sem jelentett volna, ha
nem is viseli. Leheletvékony fekete harisnya, amely a hideg
ellen semmi védelmet nem nyújt. Magas sarkú csizma, és
valami fémes anyagú, ingszerű dzseki, amely jó mélyen ki volt
nyitva, hogy érvényre juttassa a lány méretes, jó formájú
mellét. A lány fiatal volt, húszas éveinek elején járhatott
Fielder becslése szerint.
– Nos, tehát, Miss Kearns… – mondta, hangsúlyosan
hivatalos és száraz hangon, hogy ezzel is segítsen a lánynak
magához térni –, tehát biztos abban, hogy egy bizonyos… Jane
French a halott?
Lil Kearns nagyot slukkolt a cigarettájából, és bólintott.
– Abszolút. Ő az. Azonnal megismertem. Már persze, egy
kicsit… megváltozott, na igen, de tuti, hogy ő az!
– Majdnem egy hetet hevert az erdőben, mielőtt megtalálták.
Ez pedig azt jelenti, hogy november tizedike táján ölhették
meg.
– Megölték… biztos ez?
– Sajnos igen. A sérülései, az, hogy össze volt kötözve a keze,
amikor rátaláltak, nem enged más következtetést.
– Jó kis szarság – mondta Lil.
Ennek a napnak a reggelén jelentkezett a rendőrségen,
miután ott már majdnem feladták, hogy azonosítani tudják az
Epping Forestben talált holttestet. Már mintegy tizennégy
napja teljes sötétségben tapogatóztak. Sétálók akadtak rá a
tetemre, amelynek sérülései olyan kegyetlen brutalitásról,
olyan vadállati kínzásokról árulkodtak, hogy még a kemény
rendőrtisztviselők szava is elállt a láttukra.
 – Ez egy pszichopata volt – mondta valaki végül, és mindenki
egyetértett. A szerencsétlen fiatal nő valami őrült markába
került.
Ruhája – vagy inkább ruhája maradványai – egyértelműen
prostituáltnak mutatták, így önkéntelenül is arra gondoltak,
hogy rossz autóba szállt be. Sajnos, az ilyen esetek nem voltak
ritkák, még ha ilyen kegyetlenséggel csak elvétve találkoztak
is a rendőrök. De hát rengeteg perverz szaladgált mindenfelé,
és sehol nem szolgálhatták ki magukat kényelmesebben, mint
az utcalányok között. És nem látszott meg mindenkin azonnal,
hogy nincs ki mind a négy kereke! Fielder felügyelő látott már
olyan kéjgyilkosokat, akikről a külsejük és fellépésük alapján
derék vőjelöltként álmodozott volna bármelyik leendő anyós.
A halottnál nem voltak papírok, és nem illett rá egyik
eltűntként bejelentett személy leírása sem. Lehozták a képét
az újságok is, de erre sem reagált egy darabig senki. Egészen
addig, amíg Lil Kearns fel nem bukkant, és azt nem állította,
hogy egykori lakótársát ismerte fel a képen.
– Már március elején eltűnt! Egy szót se szólt. Csak egyszer
nem jött haza többé. És most itt látom az újságban!
Fielder érdeklődött, vajon Miss Kearns miért nem jelentette
barátnője eltűnését, de csak vállvonogatás volt a válasz.
Gondolhatta is, miért: Lil Kearns egyáltalán nem vágyott
közelebbi ismeretségre a rendőrökkel. Drogosként
valószínűleg belekeveredett mindenféle büntetendő ügybe, de
legalábbis lehettek ismerősei bűnözői körökben. Nem volt
kedve kutyaszorítóba kerülni.
Azt állította ugyan, hogy csak most pillantotta meg eltűnt
barátnőjének képét egy régi újságban, de Fielder felügyelő
gyanította, hogy már régebben tud róla. Csak éppen sok időbe
telt, mire rá tudta venni magát, hogy önként belépjen egy
rendőrőrsre. No, de legalább megtette. A felügyelőnek
egyáltalán nem állt érdekében, hogy még bántsa is. Elég volt,
hogy információkhoz jutott a halott személyről.
Lil sajnos nem sokat tudott mondani. Míg az igazságügyi
orvos szakértői kis előszobában ácsorgott-billegett a
nyaktörően magas cipősarkokon, és szívta a cigijét, szépen
elmondta azt a keveset, amit tudott.
– Jane French Manchesterben született. Három éve jött
Londonba. Karriert akart csinálni! – Olyan módon
hangsúlyozta a karrier szót, hogy az szinte ocsmányságnak
hangzott. – Na igen, hát, köztünk szólva, fel akart csípni egy
helyes pasit, aki feleségül veszi, és jobb életet biztosít neki,
mint amilyen addig volt. Néha itt dolgozott, néha amott,
fogalmam sincs, pontosan mit csinált. Végül aztán csak kiállt
az utcára. Ha nincs mit enni, és nincs tető a fejed felett… Még
veszekedtem is vele, mert a terület az enyém volt.
– Ez mikor történt? – kérdezett bele Christy McMarrow.
– Kábé egy éve. Aztán megsajnáltam. Odaköltözhetett
hozzám. És együtt mentünk üzletet szerezni.
– Kinek?
Lil Christyre villantotta a szemét.
– Senkinek! Én ugyan le nem adom a suskát egy olyan
baromarcú futtatónak! Jane meg én függetlenek voltunk.
– És a következő márciusban eltűnt?
– Igen. Egyszer csak nem jött többet. Hazajövök éjjel, nincs
ott. Hát, ez még nem volt szokatlan. De hát, na igen, aztán már
soha többé nem jött meg!
Ledobta a csikket a linóleumra, eltaposta.
 – De nem március óta halott, ugye?
– Nem – felelte Fielder. – Ahogy mondtam, nem régebben,
mint három hete.
– Furcsa. Vajon hol volt a köztes időben?
Fielder felügyelő örült volna, ha tudja erre a kérdésre a
választ. De Lil Kearns sem tudta tovább segíteni ebben a
témában.
– Ismeri a barátait? Ismerőseit? Olyanokat, akikkel
kapcsolatban állt?
– Nem. Azt hiszem, nem volt senkije. Bár… egyszer azt
gondoltam…
Elhallgatott.
– Nos? – ragadta meg Fielder felügyelő a mondat végét.
– Hát, ez körülbelül januárban lehetett. Akkor kérdeztem
tőle, hogy csak nem ismerkedett össze valakivel. Úgy
közelebbről. Mert egyszerre jobban kezdett öltözni.
– Mit jelent pontosan az, hogy jobban kezdett öltözni?
– Na, hát persze… – kuncogott a lány persze, „munkaruhára”
gondolok. Tudják. Mint az enyém. De valahogy… jobb
minőségű volt. Drágább. Mintha egyszerre több pénzhez jutott
volna.
– És a véleménye szerint nem a saját keresetét költötte
ruhákra?
– Á, azt tudom, hogy mit keresett. Az ugyan nem volt elég
semmire.
– Úgy gondolja, lett egy barátja, aki ruhákat ajándékozott
neki?
 – Úgy gondoltam, igen. De ő tagadta. Nem is igen faggattam.
Nekem végül is mindegy volt.
Fielder sóhajtott. Annyival jutottak csak tovább, hogy a
halottjuknak lett neve és személyazonossága. De maga az eset
sajnos, továbbra is helyben járt. Lil Kearns maga is olyan
elkeseredett küzdelmet folytatott azért, hogy egyik napról a
másikra a víz fölött tudja tartani magát, hogy nem tudott
odafigyelni a társnőjére is. Régóta olyan helyzetben volt, hogy
a többi embert csak félig-meddig vette észre, hacsak nem
adtak neki pénzt a következő injekcióra.
– Nagyon sokat segített, Miss Kearns – mondta mégis a
felügyelő. – Hálás köszönet, hogy eljött!
– Igen, persze… hát, tökre sajnálom szegény Jane-t. Micsoda
egy szarság! – Kisimította a haját a homlokából, amelyen még
mindig veríték fénylett. Egyáltalán nem érezte jól magát,
mióta látta a holttestet.
Fielder előszedte a slusszkulcsát a zsebéből.
– Jöjjön – mondta neki. – Hazaviszem.
– Tényleg? Hát ez tök rendes magától. – mondta hálásan Lil.
A felügyelő arra gondolt, hogy így vethet egy pillantást arra
a szobára, amelyben Jane French az eltűnéséig élt. Sajnos,
máris sejtette, hogy ezzel sem fog előbbre jutni.
Sok év tapasztalata állt már a háta mögött, és szinte fogadást
ajánlhatott volna arra, hogy a Jane Frencb-aktát a megoldatlan
ügyek között kell majd számon tartaniuk. A fiatal lány nagyon
rossz szociális környezetben élt, és ez megnehezítette a
rendőrség dolgát.
És úgy tűnik, hogy a tettnek tanúja sem volt.
 Ha pedig akadt volna is valaki, aki erről a halálesetről tudott
volna valamit mondani, az valószínűleg ugyanabban a
környezetben mozgott, mint maga Jane. És ez a környezet igen
gyéren látta el információkkal a rendőröket. Nehogy
véletlenül rábizonyítsanak az emberre valamit nagy hirtelen,
vagy nehogy megtorlás áldozatává váljon, aki „énekelt”.
Tehát egyáltalán nem várható, hogy még egy tanú
jelentkezik ezzel az esettel kapcsolatosan.
Fielder felügyelő utálta, amire gondolt, de tartott tőle, hogy
Jane French gyilkosa büntetlenül meg fogja úszni.
 2003. január 10., péntek

Ha a kora reggeli géppel indul Heathrow-ból Malaga felé, már

rég ott lenne a célban. Gibraltárban. Az időjárás az Ibériai-
félsziget legdélibb csücskén valószínűleg jelentősen jobb volt,
mint Londonban, ahol a köd hajnal óta nemhogy felszállt
volna, inkább egyre csak sűrűsödött. A város egyfajta nyirkos,
áthatolhatatlan masszába süppedt, amelyet csak erősített a tél
eleji sötétség: mintha minden fény, sőt minden nesz és mozgás
is nyomtalanul eltűnt volna benne.
Gibraltárban most éppen vörös tűzgolyóként zuhan a nap a
pasztell égről a sötétkék tengerbe, és felvillannak az első
csillagok is. Valószínűleg. De ha nem, az is mindegy volna: a
fontos, hogy ott lenne ő is.
Ha Geoff össze nem zuhan könnyek között tegnap este,
akkor az eredeti terv szerint elindul a délelőtti géppel.
Nagyon-nagyon korán kellett volna kelnie, hogy időben
Londonba érjen, ez pedig azt jelentette, hogy a három napra
felfogadott nővérnek már a reggelit is el kellett volna
készítenie Geoffnak. De mindezt így is beszélték meg. Az
ápolónő megígérte, hogy időben ott lesz.
– Csak ne aggódjon, Miss Dawson! Utazzon el egész
nyugodtan! Majd eldajkáljuk azt a gyereket.
Később már tisztában volt vele, hogy egész idő alatt arra
várt, mikor omlik össze Geoff. Gyanús nyugalommal fogadta a
bejelentését, hogy három napra elutazik Gibraltárba. Nem volt
boldog, de meglehetősen felnőtt módra kezelte a hírt.
– Jót tesz neked is, Elaine, ha egyszer kimozdulsz innen.
Persze nem örülök. De olyan sok mindent megteszel értem,
hogy nem szabad önzőnek lennem. Kell neked is egy kis
távolság!
– Nem is értem, hogy Rosanna miért hívott meg.
Tulajdonképpen nem is voltunk annyira jóban. Úgy értem,
nem voltam olyan jó barátnője…
Geoff ezen a helyen vetette közbe, hogy mennyire
fölöslegesnek tartja ezt az ő gibraltári útját.
– Te tudod, mit csinálsz, Elaine. Én inkább azt hiszem, ez
afféle alamizsna Rosannától. Lehet, hogy az anyja beszélte rá.
Az mindig olyan altruista beállítottságú volt. Tegyünk egyszer
jót ezzel a szegény, kedves kis Elaine-nel… És Rosanna nagy
sóhajjal beadta a derekát. Hát jó…
Sokatmondóan elhallgatott. És bár ki nem mondta, a
következő mondat is ott lebegett a levegőben:
Ha mindezek ellenére is el akarsz menni…
Még ha nem akarok is olyan feltétlenül, gondolta magában
Elaine most, amikor kétségbeesetten nézte az információs
táblát, amelyen megjelent, hogy a spanyolországi járatot,
akárcsak valamennyi egyéb járatot, ma délutánra töröltek
Heathrow-ból; de mindenesetre lehetőséget láttam benne.
Lehetőséget arra, hogy… hogy valami megváltozzon. Akár egy
lehetőség is várhat rám, a sors ajándéka.
Minden pénztárablaknál izgatott utasok tolongtak, akik
mind azt akarták megtudni, mi lesz most az ő útjukkal. A légi
közlekedési vállalat kimerült alkalmazottai pedig
megpróbálták megőrizni a türelmüket, és megadni a kívánt
információt. Alapjában véve egyetlen dolog volt csak biztos:
hogy ma Heathrow-ról nem száll fel már több gép.
Sikerült elcsípnie egy British Airways-alkalmazottat:
 – Elnézését kérem… nekem még ma este feltétlenül
Malagába kell repülnöm!
A nő hivatalosan, részvétlenül mosolygott:
– Sajnálom. A köddel szemben tehetetlenek vagyunk.
Túlságosan veszélyes lenne.
– Igen, de …
Nem érte fel ésszel. Egyszer, huszonhárom éve alatt egyetlen
nyomorult alkalommal hagyja el azt az elátkozott faluját,
amelyben született és élt, és merészkedik el egy utazásra;
egyszer próbál kitörni a hétköznapok halálos rutinjából és
mókuskerekéből, és akkor éppen a londoni köd tesz keresztbe
neki. Érezte, hogy kibuggyannak a könnyei, bepánikolt, de
igyekezett visszafojtani a sírást.
– Eredetileg ma reggel akartam menni – magyarázta teljesen
értelmetlenül –, de áttetettem a foglalásomat…
– Milyen kár – felelte az alkalmazott. – Ma délig minden
teljesen rendben ment.
Előző este Geoff teljesen váratlanul összetört. Vacsorakor
hirtelen leengedte a kanalát. Már előbb is csak kedvetlenül
turkált az ételben, de ez amúgy is szokása volt. Most azonban
könnyek árasztották el az arcát.
– Úgy sajnálom – zokogta. – Úgy sajnálom!
– Jaj, Geoff, Geoff, ne sírj már! Csak nem miattam? Mert …
mert Gibraltárba utazom?
Persze ez költői kérdés volt. Tudta, hogy Geoff Gibraltár
miatt borult ki. Ám különös módon a következő beszélgetésük
nem magáról az utazásról, hanem annak időpontjáról szólt.
 – Ha legalább a reggelinél itt lennél még! Így már olyan
korán elmész… én meg itt maradok, kiszolgáltatva annak az
idegennek…
– Talán – vetette oda –, talán megy később is gép. Hiszen
csak szombaton lesz az esküvő…
Geoff azonnal belekapaszkodott.
– Megtennéd? Tényleg megtennéd? Hogy csak délután
utazol? Ó, istenem, Elaine, az mindent megkönnyítené
számomra!
Miért? Az a pár óra? A reggeli? De hozzászokott már, hogy
Geoff ilyesféleképpen viselkedik. Irracionálisan. Érthetetlenül.
Következetlenül. De hát, ő ilyen volt. És mindig is ilyen marad.
– Hát cikkor most mit tegyek? – kérdezte tanácstalanul. –
Gondolja, hogy a többi reptér… Gatwick? Stansted? Gondolja,
onnan mennek a gépek?
A British Airways-alkalmazott a fejét csóválta.
– Ugyanazzal a problémával állnak szemben, mint mi.
– Igen, de…
– Londonban lakik? – kérdezte a nő.
– Nem. Kingston St. Maryben lakom – komolyan gondolom,
hogy valaki is ismeri ezt a porfészket? – Somerset megye –
fűzte hozzá gyorsan, – Sajnos, nem túl közel.
Közlekedés szempontjából pedig egy kész katasztrófa,
tehette volna még hozzá, de észrevette, hogy
beszélgetőpartnere már nem mosolyog: arckifejezése az
elgyötört és az ingerült között ingadozik. – Vagyis ma este
biztos nem jutok már haza.
 – Hát én akkor gyorsan keresnék egy szállodai szobát. Itt,
Heathrow-ban ma este olyan sok utas akadt el, hogy biztosan
villámgyorsan megtelnek a közeli szállodák. Vagy szerezzen
egy jó helyet valamelyik váróban, és töltse ott az éjszakát.
Ételhez-italhoz itt mindenütt hozzájuthat.
– És gondolja, hogy reggel elindulhatok?
A másik, már indulóban, a vállát vonogatta.
– Ezt nem garantálhatja senki. De könnyen lehetséges!
Egy nő, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, rikácsolásban
tört ki.
– Lehetetlenség! Itt senki sem segíti az embert! Fogalmam
sincs, hová mehetnék most! Hát nem igaz, hogy nem csinálnak
semmit!
Elaine körülnézett az indulási csarnokban. Ilyen
embertömeget még sohasem látott. Kinek kéne itt valamit
csinálni? Az alkalmazott valószínűleg az egyetlen olyan
tanácsot adta neki, ami ésszerű volt: keresnie kell egy félig-
meddig elviselhető helyet éjszakára.
És már megint kifelé kívánkoztak a könnyei. Percekig csak
állt lógó karokkal a káosz közepén, képtelenül arra, hogy
bármit is tegyen, vagy akár gondoljon. Az emberi hangok
zűrzavara orkánná erősödött a fülében. A zajt is túlharsogták
a hangosbemondók közleményei. Elsiető utastársak
lökdösték. Nem is reagált rá. Csak állt ott abban a lehordott,
barna télikabátjában, amely már akkor sem volt elegáns,
amikor négy éve megvette, most azonban már egyenesen
olyan volt, mintha egy zsákot kanyarított volna a vállára. A
bőröndje ott állt mellette. Egyik kezében designér-táskát
utánzó műanyag retiküljét fogta, amelyet tíz fontért vett a
Woolworth-nál. A másik keze a kabát zsebében az útlevelét
markolászta, készen arra, hogy felmutassa. Amit persze ma
már nyilvánvalóan nem kell megtennie.
Át kell gondolnom, mit akarok kezdeni, gondolta végül.
Elkövetett egy könnyelmű lépést: Rosanna esküvőjére
vásárolt egy igazán drága ruhát. Általában igen jól megfogta a
pénzt, a közeli Taunton orvosi rendelőjében nem
jövedelmezett valami jól az a félállás. Geoffrey is kapott egy
kis nyugdíjat, így egyenesben tudták tartani magukat. Nagy
beruházásokra sohasem telt, de Elaine mégiscsak félretett
néha néhány fontot, ahogy nevezte: vészgarast. Persze ez az
összeg arra szolgált volna, ha tényleg megszorulnak, nem
pedig estélyi ruhára meg gibraltári utazásra, de egyszerre azt
gondolta: nem igaz, hogy ennyi ne járna egyszer nekem is! Egy
szép ruha! Egy jó buli… egy kis esztelenség.
Általában kizárta az esztelenségeket az életéből. A kerekes
székbe kényszerült báty ellátása nemigen tette lehetővé, hogy
könnyed és meggondolatlan lépésekre vetemedjen. Maga
Geoffrey pedig nem olyan ember volt, aki egyáltalán bármit is
lehetővé tesz a húga számára.
Olyan volt, mint egy polip. Hosszú, erős fogókarokkal.
Megragadta jól, és nem eresztette azt az egyetlenegyet, ami az
életből még maradt neki: a húgát. És sohasem fogja elengedni.
Ráadásul Elaine minden emancipációs törekvése rossz
csillagzat alatt született. Alig szedte össze a bátorságát, hogy
résnyire nyissa sorsa ajtaját, már össze is esküdött ellene
minden. Igen élénken el tudta képzelni, hogy néz ki majd
reggel, miután ebben a zsúfolt váróteremben ülve tölti el az
éjszakát. Ha szerencséje van, akkor holnap lesz járat, de az
olyan szorosan érkezik majd, hogy nem lesz már ideje a
szállodába menni. Valószínűleg Malaga repterének egyik
nyilvános klotyójában kell átöltöznie, arra biztosan nem lesz
lehetősége, hogy lezuhanyozzon, vagy legalább a haját
megmossa és beszárítsa. A ruhája vasalatlan, gyűrött lesz. Úgy
fog beesni a templomba majd az utolsó pillanatban, mint egy
borzas seprű. És az egész ünnepség alatt iszonyúan
nyomasztani fogja előnytelen megjelenése, és egy bizonyos
időtől kezdve már csak visszaszámol, hogy mikor indulhat
végre haza. Hát ennyit a könnyűségről és az életkedvről!
Megint a szokásos képet erősíti meg, mindenki láthatja,
hogy semmit sem változott. Persze Rosanna, a menyasszony,
ott lesz. Aztán Rosanna szülei. A bátyja. Ezeket az embereket
Elaine azóta ismerte, hogy a világra jött. Látták, ahogy felnőtt.
Nagyon is jól tudták, hogy mindig az árnyékos oldalon járt.
Hogyan is szavalta Geoffrey olyan szépen? Tegyünk egyszer jót
ezzel a szegény, kedves kis Elaine-nel…
A kedves Elaine. A szegény Elaine. Akinek az egész
történetébe olyan jól beleillett, hogy köd miatt törlik a
repülőjáratát, hogy kis híján elkésik az ünnepségről, hogy
olyan ruhában jelenik meg végül, amely mint egyetlen
hatalmas gyűrődés. Zuhanyozatlan, fésületlen. És
mindenképpen észrevehetetlen.
Hát igen, ez Elaine, szakasztott ő maga, mondhatnák.
Most aztán már olyan erővel tolultak kifelé a könnyei, hogy
nem is bírta visszatartani őket. Egy férfi meglepetten ránézett.
Két nő összesúgott, és őt nézték. Egy gyerek izgatottan
rámutatott, majd az anyjához fordult.
Nem maradhat itt, és nem adhatja át magát a zokogásnak,
amely pillanatok múlva már gátszakadásként tör majd ki
belőle. Vette a bőröndjét, és sírva, szinte vakon elbotorkált
valamerre. A mosdó. Kell itt lennie valahol egy mosdónak.
Szeretett volna abban a kis, büdös fülkében eltűnni, egyedül,
elzárva a sok siető, kiabáló, bámészkodó embertől.
Összerogyni egy klotyófedélen, előregörbedni, mint egy
embrió, és csak zokogni, zokogni…
Fátyolos szemmel pillantotta meg a vágyott jelet. A kis
piktogramot, amely menedéket ígért. A bőröndöt maga után
rángatva botorkált az ajtó felé, szinte vakon a könnyektől,
belökte az ajtót, és összeütközött egy férfival, aki épp kijött a
fehérre csempézett helyiségből, ahol szintén nagy volt a
tolongás.
– Hoppá! – mondta a férfi.
Elaine el akart nyomakodni mellette, de a férfi karon
ragadta.
– Elnézést, az ott a férfimosdó. Biztos, hogy oda indult?
Elaine fülébe a zokogáson és a reszketősen túlról érkezett a
hang.
Az idegenre meredt.
– A férfimosdó? – mondta, mintha még az életben nem
hallott volna ilyenről.
– Egy ajtóval tovább kell mennie – felelte a másik, és a
következő ajtóra mutatott.
– Ja, aha – mondta, elengedte a bőröndöt, az lepuffant a
földre, ő meg bőgött tovább.
Mivel sok férfi igyekezett volna ki vagy be, ők pedig
eltorlaszolták az utat, az idegen felvette Elaine bőröndjét, és őt
magát egy csendes sarokba kalauzolta, ahol nem zavartak
senkit.
 – Figyeljen – mondta a férfi. – Segítségére lehetek? Úgy
értem… egészen egyedül van itt a reptéren, vagy… –
körbejártatta a tekintetét, mintha abban reménykedne, hogy a
tömegből kiválik valaki, és átveszi a gáttalanul zokogó nőt. De
mivel sem hozzátartozó nem jelentkezett, sem a nő nem
válaszolt, elővett egy zsebkendőt, és odaadta.
– Na, nyugodjon már meg. Biztos nem is olyan szörnyű az
egész. Na, jobban van?
A figyelmes hang hatására Elaine tényleg megnyugodott
kissé. Kihajtogatta a zsebkendőt, alaposan kitrombitálta az
orrát, letörölgette az arcát.
– Kérem, bocsásson meg – nyögte ki halkan.
– Semmi gond – mondta a férfi. Elaine úgy látta, hogy
szeretne továbbindulni, de valamiféle elkötelezettség már
nem engedi, s így tétován megáll.
– Csak a malagai járatot törölték? – nyögte ki, és nagyon
hülyén érezte magát.
A férfi mosolygott.
– Ma minden járatot töröltek, amely Londonból indult volna.
Az átkozott köd. Én Berlinbe akartam menni, de most mehetek
haza.
Elaine könnyei megint szivárogni kezdtek.
– Talán…
A férfi ingerültnek tűnt. Elaine megpróbálta kitalálni, mi
zajlik most a bensejében. Biztosan azon bosszankodik, hogy is
lehetett ekkora pechje a mai napon. Nem jut el Berlinbe, talán
emiatt ugrik egy fontos üzleti terve. Ráadásul beleütközik egy
szétbőgött, taszító nőbe, aki zavarodottságában a férfivécébe
igyekszik, ő pedig merő udvariasságból nem akarja a sorsára
hagyni.
– Nos, én elindulok haza – mondta a férfi. – Elvihetem
valameddig? Itt van a kocsim a reptéren.
– Nem londoni vagyok – fújta ki az orrát még egyszer a nő.
Biztos csodásán nézek ki, gondolta bánatosan, vörös foltos a
képem, és megdagadt az orrom. – Én … eh, oda ma már
semmiképp nem jutok el. A világ vége. Ki van zárva.
– Hát… – a férfi körülnézett. – Itt a reptéren nem túlságosan
komfortos az éjszaka. Szálloda…?
– Nem tudom, lehet-e még szabad szobájuk a környéken.
Ráadásul…
– Igen?
Már nem volt érdekes, ennél kínosabb már úgysem lehetett.
– Valószínűleg nem lenne elég a pénzem. A gibraltári
szállodát biztosan ki kell fizetnem akkor is, ha ma nem
érkezem meg oda…
– Nem feltétlenül – mondta a férfi. – De persze abban igaza
van, hogy itt Heathrow-ban nem valószínű, hogy találna
szobát.
– Na igen – megkockáztatott egy mosolyt, hálásan, már csak
azért, is, hogy a könnyei elapadtak legalább arról
gondoskodnom kell, hogy elég kellemes helyet találjak itt a
váróban. Itt legalább melegen és szárazon van az ember.
A férfi habozott.
– Tudja, éppen fel tudnék ajánlani önnek… Nem akar nálam
éjszakázni? Nagyon kicsi a vendégszobám, de a
várócsarnoknál valószínű kellemesebb. És holnap reggel gond
nélkül idejöhet a metróval.
Az ajánlat meglepte Elaine-t. Annyira már magához tért,
hogy megállapítsa: rendkívül jó külsejű férfi áll előtte. Magas
és karcsú, keskeny, intelligens arccal. A harmincas évei végén,
a negyvenesek elején. Drága kabát. Az a fajta, aki csak csettint
az ujjával, és máris egy rakás csinos, érdekes nő közül
válogathat. Aki biztosan nem egy szétbőgött, jelentéktelen
huszonhárom évesre bukik, aki a reptéren kóvályog
elveszetten, és nyafog, mert füstbe ment a terve. Nem is úgy
kínálta fel azt a vendégszobát, mintha végzetes vonzerőt
gyakorolt volna rá. Vagy, mert szeretne vele behatóbb
ismeretséget kötni. Nem. Egyszerűen segítőkész volt,
megsajnálta. A normális életben észre se vette volna.
– Nem hiszem, hogy elfogadhatom – mondta, csak hogy időt
nyerjen.
A férfi megrántotta a vállát, kicsit talán már türelmetlenül.
– Nyugodtan elfogadhatja, különben nem ajánlottam volna
fel. A nevem egyébként Reeve, Marc Reeve. Tessék… – a zakója
belső zsebében kotorászott, elővett egy névjegykártyát és
Elaine-nek adta a névjegyem.
– Ügyvéd?
– Igen.
Elhunyt édesanyja természetesen a lelkére kötötte, hogy
idegen férfiakkal nem szabad szóba állnia. Hát még a
kocsijukba beszállni, vagy a lakásukra menni!
– Az ilyesmit mindig félreértik a férfiak – szokta
mondogatni. – És ott állsz megfürödve, és senki sem hisz
neked, hogy nem magadtól mentél bele a kompromittáló
helyzetbe.
Jaj, mami, gondolta Elaine, annyira jót akartál, de lehet, hogy
ha nem óvtál volna mindig mindentől és mindenkitől, akkor
most nem rekedek meg ebben a rettenetes zsákutcában.
Ráadásul azzal is tisztában volt, hogy – sajnos! – Marc Reeve-
től egy csepp félnivalója sincs. Egy jó kiállású, nyilvánvalóan
tehetős, vagyis sikeres londoni ügyvéd. Valószínűleg annyira
találja őt pezsdítőnek, mint egy korty állott vizet. Viszont
működött a segítőkészsége.
Én vagyok a mai napi jócselekedete. Hát, nagyszerű!
– Elaine Dawsonnak hívnak – mondta –, és nagyon kedves
öntől, ha tényleg befogad éjszakára.
– Na látja – mondta a férfi, és megfogta a bőröndöt. – Jöjjön
velem. A kocsim a parkolóházban van.
A nő még egy tesztpatront elsütött.
– A feleségének nincs kifogása, ha bejelentetlenül hazavisz
valakit?
– Külön élünk – hangzott a szűkszavú válasz.
Ment a férfi után a tolongásban. Az a tömeg ellenére nagyon
gyorsan haladt előre, Elaine alig bírta nyomon követni. Szíve a
megszokottnál gyorsabban és erősebben dobogott.
Még ha semmi, még ha nem is lesz utána semmi, akkor is
jobb, mint Kingston St. Mary, gondolta magában, reggeltől
esteiig meg vissza! Sokkal jobb!
Feltűnés nélkül becsúsztatta a kezét csúf műanyag
táskájába, tapogatózott egy kicsit, aztán megtalálta a
mobiltelefonját, és kikapcsolta. Szemétség volt tőle, de
kivételesen nem szerette volna, ha Geoffrey elérheti.
Csak erre az egy éjszakára.
Első rész
 2008. február 8., péntek

Dennis Hamilton és a fia, Robert között szinte állandósultak a

péntek esti veszekedések. Rosanna egyre fárasztóbbnak
érezte ezt. Ő mindkét felet megértette: a tizenhat éves
Robertet, aki a cimboráival ment volna bele az éjszakába, és
Dennist is, aki viszont túl fiatalnak tartotta még ehhez, és
minden sarkon alkoholt, drogokat és egyéb kísértéseket
szimatolt.
– Adott volna az apám, ha én tizenhat évesen éjszaka
kószálni akartam volna – mondta Dennis, és a fia persze
azonnal beleakaszkodott a „kószálni” kifejezésbe.
– Mi egyáltalán nem „kószálunk”! Miért kell neked mindent,
de mindent, amit én teszek, megtámadnod? Miért muszáj, ha
véletlenül…
– Nem nyitok vitát!
– De ez így nem tisztességes! Apa, annyira igazságtalan vagy!
Ezen a pénteken is pontosan azok a szavak hangzottak el,
mint mindig. És a jelenetnek úgy is lett vége, mint mindig:
Robert bevonult a szobájába, és jól becsapta maga mögött az
ajtót. Aztán feldübörgött a hifi, döngtek a basszusok, rezgeti az
egész ház.
Dennis ki akart ugrani a foteljából:
– Megmondom neki, hogy…
Rosanna, aki mellette ült, kezét a karjára tette, és
visszafogta: –Hagyd. Csak egyre rosszabb lesz. Hagyd egyelőre
egyszerűen békén.
– Nincs tekintettel senkire, hogy lehet így zenét hallgatni?!
 – Csak kizenéli a mérgét. Negyedóra múlva bemegyek hozzá,
és megkérem, hogy vegye lejjebb a hangerőt. Akkor nem lesz
semmi gond.
– Még hogy a mérgét! A fiatalúrnak még mérgesnek is
méltóztatik lenni? Próbáltam volna én az ő korában…
– Megváltoztak az idők, Dennis. Lehet, hogy kicsit több
bizalommal lehetnél iránta.
– Igen? Tehát megint csak én vagyok az oka az állandó
veszekedésnek? Hát mégis, ki viselkedik furcsán? A francba
már!
Dennis felállt, de szerencsére nem a fia szobája felé indult,
hanem csak egy poharat vett elő a szekrényből, és whiskyt
töltött magának.
– A kamasz fiú maga az istencsapás!
Rosanna reménykedett, hogy ezen az estén azért marad
közöttük egy kis harmónia, mivel ő maga is elég kényes
témával szeretett volna előhozakodni. Így azonban már a
kiinduló helyzet sem volt valami kedvező. Dennis hangulata a
nulla pont alatt volt, nemcsak a fia viselkedése miatt, hanem
azért is, mert érezte, hogy Rosanna, minden diplomáciai
kiegyezésre törekvése mellett is inkább a fia, mint az ő érvei
irányában bizonyul nyitottnak.
– Végül is, nem tiéd a felelősség! – sziszegte oda neki.
A nő összerezzent.
– Bocsáss meg – mondta. – Természetesen nem kellett volna
beleavatkoznom. Te vagy az apja. És én nem vagyok az anyja.
Pedig néha, mondjuk, amikor főzni vagy mosni kell rá, amikor
tanulni kell vele, vagy amikor a tanárok jóindulatátért kell
kuncsorogni, esetleg egy LAN-partira kell elfuvarozni őt a
teljes számítógépes cuccával együtt, akkor mintha nem
tennétek ilyen éles különbséget, sem te, sem pedig ő.
– Nem is azt mondtam, hogy te…
– Dehogynem. Ha azt jelented ki, hogy Robertért végső
soron nem én viselem a felelősséget, ami tisztán jogi oldalról
lehet, hogy igaz is, akkor alapjában véve azt mondod, hogy
semmi közöm hozzá. Ami persze egyáltalán nem így van, ha…
– …ha a gatyáját mosod, vagy ha hasonlókat teszel érte, igen.
Tudom, tudom, bocsáss meg.
Hirtelen nagyon kimerültnek látszott. – Igazán nem úgy
gondoltam – tette még hozzá.
Rosanna azonnal készen állt arra, hogy a maga részét is
hozzátegye a békekötéshez.
– Értem én a te bajodat is. Tizenhat évesen már felnőttnek
érzik magukat, de igazából félig még gyerekek. Féltjük őket.
Tényleg megértette Dennist. Amikor összeházasodtak,
Robert tizenegy éves volt, szeplős, imádni való kis kölyök, egy
nagyon fiatal Dennis és egy még nála is fiatalabb egyetemista
lány kapcsolatának nem kívánt gyümölcse. A lány úgy érezte, a
gyerekvállalás teljesen meghaladja a képességeit, és
semmiképpen nem akarta megtartani. Valósággal
megkönnyebbült, amikor Dennis átvállalta a gyerek
felnevelését. Apa és fiú egyedül éltek addig, amíg Rosanna be
nem lépett az életükbe. Robert számára az első pillanattól
kezdve ő volt az anya – aki eddig még soha nem létezett a
számára. Alapjában véve ezt Dennis is pontosan így érezte,
mégis voltak olyan pillanatok, amikor kihasználta, hogy
tisztán jogi szempontból nála a marsallbot. Kezdetben
ilyesmire egyáltalán nem volt példa, de később, amikor Robert
beért a serdülőkorba, és természetesen sokkal több gond lett
vele, gyakrabban alakultak ki ilyen helyzetek. Ezek pedig
sokkal mélyebben hatottak Dennis és Rosanna kapcsolatára,
mint amennyire ezt Dennis tudatosította magában.
De hát mit is tudatosít magában? – kérdezte magától
Rosanna.
Szenvedett attól, hogy Dennisnek ilyen rossz a viszonya a
fiával, de ha szólt neki emiatt, a férfi ügyet sem vetett rá.
Rosanna boldogtalan volt Gibraltárban, és vágyakozott
vissza Angliába, de ha szólt emiatt, a férfi nem figyelt rá.
És hiányzott neki az újságírói munkája, de hogyha szólt
Dennisnek emiatt, a férfi nem hallgatta meg.
Ha valaki megkérdezte volna kettőjük viszonyáról, őszinte
meggyőződéssel fejtette volna ki, hogy a felesége boldog,
életük pedig egy merő harmónia.
Rosanna tudta, hogy nem bölcs dolog ezen az estén még az ő
tervével is előhozakodni, de gyakorlatilag nem volt más
választása.
– Holnap repülök Angliába – szólalt meg.
Dennis visszaült, finoman lötyögtette az italt a poharában.
– Tudom. És azt is tudom, hogy igazából elvárnád, hogy…
Gyorsan a szavába vágott.
– Nem. Tényleg nem. Semmi baj nincs azzal, ha itt maradsz.
Az apja a következő vasárnap ünnepeli a 66. születésnapját,
az első magányos évfordulót, amióta tavaly év végén hirtelen
megözvegyült: ez volt Rosanna útjának oka. Eleinte szerette
volna, ha a férje elkíséri, de Dennisnek fontos megbeszélései
voltak a következő hét elején – hogy szándékosan rakta-e őket
oda, vagy sem, nem firtatták. Dennis kedvelte az apósát, de
nem szívesen utazott Angliába. Szakmai útjain muszáj volt
néha odamennie, de magánemberként elkerülte, ha csak
módjában állt. Házasságuk öt éve alatt Rosannának nem
sikerült kiderítenie, honnan fiz ellenérzés az ő szülőhazájával
szemben.
– Természetesen fel fogom hívni apádat – ígérte Dennis.
Rosanna nagy levegőt vett, és egyenest a mélyvízbe ugrott:
– Emlékszel még egy bizonyos Elaine Dawsonra? – kérdezte.
– Elaine Dawson?
– A Kingston St. Mary-i barátnőm. … Na jó, nem annyira
barátnő. A bátyja egy osztályba járt az enyémmel. De ő sokkal
fiatalabb volt nálam.
A férfi a homlokát ráncolta:
– Nem ez volt az a nő, aki elindult az esküvőnkre, de aztán
eltűnt?
– Nyomtalanul eltűnt. A mai napig sincs meg.
– Emlékszem. Homályosan. Hiszen én nem ismertem.
– Gyakran eszembe jutott az elmúlt években – mondta
Rosanna.
– Törtem a fejem, hogy vajon mi történhetett vele.
Dennis arca egyenes adásban sugározta, hogy számára ez a
téma teljesen érdektelen.
– Biztosan lelépett – mondta. – És éli az életét valahol.
– Nem az a fajta volt. A rendőrség is errefelé indult el, de
azóta akadtak olyan feltevések, hogy bűncselekmény áldozata
lett.
 – Ha jól emlékszem, Heathrow-n akadt el a köd miatt. Ki a
bánat gyilkolna meg, vagy rabolna el egy ilyen népes helyen
valakit?
– Egy férfi társaságában ment el onnan. Ez valamiképpen
kitudódott. Azt hiszem, a férfi maga jelentkezett. Felajánlotta
neki, hogy nála töltheti az éjszakát, mert a szállodák már mind
tele voltak.
– Ám ez az ember a valóságban maga volt Hasfelmetsző Jack,
és…
– Ostobaság. Megesküdött, hogy másnap reggel felültette a
metróra a repülőtér irányába. És semmi mást nem tudtak
bebizonyítani.
– Hát akkor meg az én elméletem jött be – mondta Dennis –,
és valahol nagykanállal eszi az életet.
– Kívánnám neki – mondta Rosanna, és kicsit átmenet nélkül
így folytatta: – Riportot kell készítenem erről az ügyről.
Dennis leeresztette a poharat, és rámeredt:
– Mit kell?
– Tulajdonképpen nemcsak erről az esetről. Nick Simon
felhívott ma reggel.
– Nick Simon?
– A Cover főszerkesztője. Tudod, az, aki…
– Tudom, ki az a Nick Simon. Az a pofa, akinek régebben
dolgoztál. Mit akart tőled?
– Egy sorozatot tervez az újságjába. Olyan személyekről,
akik nyomtalanul eltűntek. Akikről senki sem hallott azóta, de
akiket holtan sem találtak meg sehol. Akiket egyszerűen…
mintha a föld nyelt volna el.
 – Aha. És hogy jutottál az eszébe? Öt éve egy sort sem írtál
neki.
Rosanna nem nézett a férjére.
– Mondtam neki egyszer, hogy azért nem bánnám, ha néha
kapnék egy-egy megbízást. És ez az eszébe jutott. Ráadásul
tudja, hogy jóban voltam Elaine Dawsonnal. És nyilvánvalóan
alkalmasnak tart arra, hogy megírjam a sorozatot.
– De hiszen megállapodtunk abban, hogy pár évig nem
dolgozol!
– Nem állapodtunk meg. Te akartad, és mivel itt
Gibraltárban úgysincs számomra lehetőség, hát beleegyeztem.
De elég gyakran mondogattam, hogy hiányzik a szakmám.
– Én pedig elég gyakran ajánlottam fel neked a félállást az
irodámban!
Bár kicsivel megértőbb lennél, fohászkodott magában
Rosanna.
– Dennis, te ingatlanügynök vagy! Semmi közöm ehhez a
szakmához. Én újságíró vagyok. Hát nem tudod elképzelni,
hogy a saját szakmámban szeretnék dolgozni?
– El tudom képzelni, de azt gondoltam, rugalmasabb vagy –
felelte morcosán Dennis. Aztán hirtelen lecsapta a poharát az
asztalra, és felpattant.
– Megyek, és szólok Robertnek, hogy azt a rohadt zenét…
A nő is felállt.
– Ne rajta töltsd ki a mérgedet, ha megharagudtál rám. Majd
én elintézem vele azt a zenét!
Szemben álltak egymással. Dennisen látszott, hogy úgy érzi,
kijátszották, de Rosanna tapasztalatból tudta, hogy akkor is
így érezné, ha diplomatikusabban jár el, vagy ha kedvezőbb
időpontot választ. Dennis nem tudott mit kezdeni azzal, ha a
feleségének valamiről más volt a véleménye, mint az övé. Nem
volt igazi „macsó”, de Rosanna néha úgy érezte, hogy
uralkodási törekvése messze meghaladja a kívánatos
mértéket. Biztonságot adott neki, ha százszázalékosan,
lelkileg is, gondolatilag is a maga pártján tudhatta őt, és bár
egyébként józan és reális elme volt, azt mégsem tudta
megérteni, hogy két ember között ilyen tökéletes
együttműködés nem létezik, vagy hosszú távon nem tartható
fenn – kikényszeríteni pedig végképp nem lehet.
– Gondolom – szólalt meg –, hogy már igent is mondtál Mr.
Simonnak.
– Arra mondtam igent, hogy hétfőn vele ebédelek
Londonban –felelte Rosanna, és gyűlölte a bűntudatot, amely a
lelkébe lopódzott. Harminchat éves volt! Joga volt hozzá, hogy
szakmai megbeszélésre menjen, anélkül, hogy a férje
engedélyét kikérje előtte.
– Hétfő délben már vissza akartál érni – mondta Dennis.
– Tudom. De töröltettem a repülőfoglalást. Meg akarom
beszélni Nickkel ezt a megbízást. Vagy egyáltalán nem fog
tetszeni az egész, és akkor hétfő este vagy kedd reggel elcsípek
egy gépet Gibraltárba. Vagy pedig…
– Igen?
– Vagy pedig egy kicsit tovább ott kell maradnom Angliában.
Hiszen akkor kutatnom kell egy keveset. Megírni aztán már
itthon is meg tudom.
Dennis hallgatott egy percet.
 – Remekül eltervezted – mondta aztán. – Gratulálok. Nekem
azt mondod, az apád születésnapjára mész Angliába, aztán
rögtön utána visszajössz. Igazában azonban rég megbeszélést
tervezgetsz a volt főnököddel, sőt, lehet, hogy éppen ez a
megbeszélés az igazi oka az utazásnak.
– Óriásit tévedsz – felelte hevesen Rosanna. – Kifejezetten
apa születésnapjáról volt szó, amikor az utat terveztem. De
amikor Nick felhívott, arra gondoltam, hétfőn úgyis Londonba
kell mennem, hiszen másképp haza sem jutok, hát
megszervezhetjük azt a találkozást. Úristen, Dennis, hát mi
van ebben?
A férfi egy húzásra lehajtotta a whiskyjét.
– Semmi. Elvileg semmi. De azért azzal biztosan tisztában
vagy, hogy ha annak a sorozatnak kezdesz kutakodni, az elég
soká ott marasztal téged Angliában. És ez egyáltalán nem tesz
jót ennek a mi kis családunknak, ezt meg kell mondanom.
– A mi kis családunk… tudom ám, Dennis, mi a te igazi bajod.
Szinte teljesen megszakadt minden normális kapcsolatod a
fiaddal, én vagyok közöttetek a közvetítő. Csak rajtam
keresztül tudsz hatni rá, ha egyáltalán tudsz. És egyedül én
vagyok az, aki megakadályozza, hogy állandóan öljétek
egymást. És ha nem leszek itt, azt sem tudod elképzelni, hogy
reggel hogyan ásod ki az ágyból, és küldöd el az iskolába!
– És ha így igaz? Igen nehéz korban van. Sok fiú nem hallgat
ilyenkor már az apjára!
– Mégsem állhatok örökösen köztetek, és nem játszhatom az
ütközőt. Meg kell találnod vele a közös hangot, Dennis. Nem
vehetem át tőled az apa szerepét. Ez Robertnek sem tesz jót,
velem szemben pedig elég tapintatlan dolog.
 – Azt hittem …
– Szeretem Robertet. És szívesen eljátszom az anyját. De az
apját nem. És nem láncolhattok ide ehhez a házhoz, csak mert
azonnal kitör közöttetek a háború, ha egy hétig nem vagyok
itthon. Beleőrülök. Talán más feladatom is lehet még az
életben, mint a közvetítői szerep kettőtök között!
– Hiszen majd meghalsz érte! Ha csak annyit akarok
mondani a fiamnak, hogy tekerje halkabbra a zenét, már
visszatartasz! Mert te sokkal szívhez szólóbban tudod ezt a
szörnyűséges kérést elébe terjeszteni.
– Biztosan nem vagyok ártatlan benne, hogy így alakultak a
dolgok. Igen, túlságosan is közétek állok. De akkor se jó, és
akkor is jobb lesz, ha egy kicsit egyedül maradtok.
– Egy kicsit, haha! Tehát te már rég biztos vagy abban, hogy
megcsinálod azt a sorozatot. És az egész munkaebéd, amin csak
érdeklődsz, csak egy rossz vicc!
– Honnan tudod? Mert én például azt sem tudom, mennyit
akar fizetni.
– Ó, hát Mr. Simon biztosan nem kicsinyeskedik. Jó paripa
voltál te az ő kis istállójában, boldog lesz, ha visszakap.
– Különben valószínűleg meg sem kért volna – vágta rá
Rosanna dühösen. Tudta, hogy innen kezdve már semmi
értelme tovább szőni ezt a beszélgetést. Dennis rosszkedvű és
mérges, ő maga pedig mentegetőzésre kényszerült, hát ezt
nem akarta folytatni. Tudta, hogy igaza van, de azt is tudta,
hogy Dennist még utólag sem tudja meggyőzni, hogy a sajátján
kívül más szempontok is vannak a világon.
Mégis hozzátette:
 – Amúgy is ki kell várni, hogy érzem magam, ha megint
odakerülök Kingston St. Marybe, Elaine egykori környezetébe.
Lehet, hogy nagyon nyomaszt majd, és nem is leszek képes rá,
hogy beleártsam magam ebbe a témába.
– Ó, hát akkor még remélhetek – mondta Dennis cinikusan.
A bárszekrényhez lépett, és színültig töltötte a poharát
whiskyvel.
Rosanna pedig az ajtóhoz ment, hogy beszóljon Robertnek,
hallgassa kicsit halkabban a zenéjét.
Tulajdonképpen, morfondírozott magában kifelé menet,
lehet, hogy nem is tesz majd rosszat egy kis különválás.
 Február 9., szombat

Ahogy az éjszaka közepén, a The Elephant előtti csendes téren

átvágott, és befordult jobbra a szűk, teljesen kihalt sikátorba,
amelynek a végén lakott, még mindig szorongott.
Nem is, gondolta, mialatt lehajtott fejjel sietett előre,
egyáltalán nem a szorongás a megfelelő szó. Egyszerűen félek.
Még mindig félek.
A péntek estét és a szombat első óráit kiváltképp gyűlölte.
Pénteken, amikor az utolsó vendég is elment, összeszámolták
a heti bevételt, és minden centet pontosan beírtak egy vastag
mappába. Justin McDrummond, a pub tulajdonosa nagyon
figyelt a pénzre, de hát nem csoda: az egzisztenciájáról volt
szó. Egyik alkalmazottja sem mehetett el, amíg mindent nem
ellenőriztek, és amíg centre nem volt kiszámolva minden.
Ezért aztán ilyenkor mindig jócskán elmúlt éjfél, mire hazafelé
indulhatott a két alkalmazott. A segéderők persze már rég
elmehettek, csak Bertnek, a szakácsnak, meg őneki kellett
végig ott maradnia.
Szerencsétlenségére Bert épp az ellenkező irányban lakott,
így még arra se volt esély, hogy legalább egy darabig együtt
menjenek. Ráadásul Bert mindig borzasztóan sietett haza a
feleségéhez meg a kicsi gyerekeihez.
Meg hát, amúgy sem jutna eszébe, hogy felajánlja a kíséretét.
Itt senkinek eszébe sem jut, hogy valami történhetne.
Langburyben aztán nem. Hiszen itt még a róka is jóéjszakát
kíván a nyulaknak, amikor aludni megy.
Az órájára nézett. Fél kettő múlt. Az utcán természetesen
egy lélek se járt. Persze, amúgy sem tolongott itt valami nagy
sokaság, de világosabb nyári éjszakákon azért bele lehetett
szaladni egy-egy szerelmespárba vagy egy kései
kutyasétáltatóba. De persze nem februárban.
Jegesen hideg volt az éjszaka, a szél csak úgy süvített az
utcákon, és hópelyheket kavart. Minden ablak sötét volt.
Átvágott a pub előtti téren, és befordult a kis, macskaköves,
enyhén emelkedő kis utcába, amelynek szemközti házai olyan
közel álltak, hogy az ember azt gondolta volna: kezet foghatsz
a szembe szomszéddal, ha kihajolsz az ablakon. Igazából
minden ház nagyon öreg volt, és a felső szintjük egy kicsit
kifelé hajlott, az utca fölé. A Langburybe érkező turisták
persze elolvadtak a gyönyörűségtől a keskeny, zsufa házak
láttán. Ó, mily ódon! Ó, mily angol!
Arra gondolt, hogy ezeket a huzatos szűk dobozokat, a
rosszul záródó, túl kicsi ablakokat, az aprócska szobákat és a
nyaktörően meredek lépcsőket csak az képes ünnepelni, aki
nem lakik bennük. Vajon elképzelték ezek az emberek, milyen
kevés fény jut ide be? Hogy milyen sötét van bent még nyáron
is? Hogy milyen szűkösek az élet-körülmények odabent? De
hát persze, ezen senki sem töprengett el. Ezt a
northumberlandi kis falut egyszerűen románcuknak nevezték,
és aztán visszatértek otthonaikba, ahol minden világosabb,
tágasabb, komfortosabb volt.
Persze örülhetett, hogy egyáltalán lett lakása, ez vitán felül
áll. És még munkája is, Mr. McDrummondnál.
Amikor elvesztette a legutolsó munkáját – egy cipőboltban
válogatta és címkézte az árut –, teljesen kétségbeesett. No,
nem mintha annyira szerette volna ezt a tevékenységet, de
abban a hátsó helyiségben, távol a világtól, nagy biztonságban
érezte magát. A kollégáin kívül szinte embert sem látott.
Persze, nem ez az élet volt az, amiről álmodozott, de lassan
kialakulhatott benne az a belső nyugalom, amely többet ért,
mint a magány rohamai, vagy az a tudat, hogy a
tulajdonképpeni élet elmegy mellette. A legrosszabb a félelem
volt. És így mindennek örülni kellett, ami a félelem útjába állt
– még ha ugyanez útját állta az emberi kapcsolatoknak, a
barátságnak, a szerelemnek is.
Kocsmában igazából nem szeretett volna elhelyezkedni. A
legtöbb látogató falubeli volt, de nyáron azért elég sok turista
megfordult itt. Idegenek. Bárki bejöhetett ide, bármelyik
pillanatban. Még…
Az elmúlt július óta dolgozott az Elephantban. De még mindig
összerezzent, ha kinyitották az ajtót. Még mindig megizzadt
ilyenkor a tenyere. És még mindig percekbe telt, míg
normalizálódott a szívverése.
De nem talált egyéb munkát. Már kéthavi lakbérrel
tartozott, Mr. Cadwick pedig, a ház tulajdonosa, aki az alatta
lévő lakásban lakott, állandóan lesett rá a lépcsőházban.
– Nem mehet ez így tovább! Nem lakhat itt ingyen! Nem
vagyok én jótékonysági egyesület! Ha a jövő héten nem fizet,
hívom a rendőrséget!
Így szorultságában elfogadta az Elephant-beli állást. Justin
nem fizetett rosszul, és a borravalóval együtt messze többet
keresett, mint azelőtt. Viszont rosszul aludt, és megint
lefogyott. Keresett más munkát, de semmit sem talált.
Már megtette az út felét, s egy pillanatra megállt. Jó
kondícióban volt, de a rettegés és a feszültség miatt megint
rosszul vette a levegőt, és szúrni kezdett az oldala. Derekára
szorította a kezét, mélyeket próbált lélegezni. Jobbra-balra
némán, sötéten álltak a kapuk. Amikor az jutott eszébe, ki
mindenki elrejtőzhet egy-egy ilyen kapualjban, mindjárt
görcsösebben vette a levegőt, és érezte, amint erősödik az
oldalában a fájdalom. Semmi értelme itt ácsorogni, csak
beletébolyodik.
Idegbajos vagy, szidta magát, mialatt továbbsietett, tiszta
idegbajos! Eljön az idő, amikor teljesen becsavarodsz!
De aki látta azt, amit ő látott! Aki átélte…
Nem gondolkodni! Még kétszáz méter. És amikor beér a
lakásba, amikor megállapítja, hogy itt sem rejtőzött el senki,
amikor becsukta és bezárta az összes ablaktáblát, és hasán a
melegítőpalackkal az ágyában fekszik, egy bögre mézes, meleg
tejjel, na, cikkor majd jobban lesz. Biztonságban érzi majd
magát, és elmondhatja, hogy megint túlélt egy napot.
A ház kapuja előtt megállt, hogy kiszedje kézitáskájából a
kulcscsomóját. Töksötét volt, semmit sem látott, de hirtelen
egy zseblámpa fénye vetődött az arcába.
Felemelte a fejét, sikoltani akart. De nem jött ki hang a
torkán.
 Február 10., vasárnap

Rosanna nagyon meglepődött, hogy Cedric ismét dohányzik.

– Amikor… mami temetése körül szoktál le – mondta neki.
A férfi bólintott, és élvezkedve szippantott egy nagyot.
– Aztán karácsony táján megint nem mentek olyan jól a
dolgok. Tudod, örökösen karácsonyt ünnepelni, a sok nyálas
hülyeség. És a többiek bagóznak, és aztán te is csak azon
kapod magad, hogy rágyújtottál.
– Azt hittem, Amerikában nem is lehet rágyújtani. Hiszen
szinte mindenütt betiltották már a dohányzást.
Cedric vigyorgott.
– Tudod, ahol a jóakarat megvan… Minél több tilalom, annál
több kiskapu. Gondolod talán, hogy az alkoholtilalom idején
kevesebbet piáltak az emberek, mint korábban vagy később?
Szeretetteljes mosollyal nézte a bátyját. Nagyon nagyra
tartotta, hogy apa születésnapjára New Yorkból ideutazott,
bár titokban az is megfordult a fejében, hogy ennek a nagy
gondoskodásnak nem annyira a frissen megözvegyült apa
iránti aggodalom, hanem inkább a saját magánya lehetett a
legfőbb mozgatórugója. Cedric vad és felszínes életet élt,
amelyre egyrészről mintha szüksége lett volna, amely viszont
másrészről egyáltalán nem tett jót neki. Anyjuk temetésére
egy barátnője kísérte el, egy tragikusan kifestett szemű fiatal
lány, aki szinte mintha még tinédzserkorú lett volna. Úgy
mutatta be, hogy az élettársam. Rosanna persze nem is
számított másra, mint hogy ez az „élettárs” mára a múlté lett.
Cedric eddigi leghosszabb kapcsolata fél évig tartott, a többi
még hamarabb zátonyra futott. Harmincnyolc éves volt.
Rosanna úgy látta, legfőbb ideje lenne megtalálnia a helyét az
életben, családot alapítani, belsőleg is otthonra találni.
– Kérsz egyet? – tartotta elébe Cedric a cigarettásdobozt.
A nő a fejét csóválta.
– Kösz, nem. Én állhatatos leszek.
– Mondana is neked valamit az a drága jó Dennis, mi?
Dohányzó nőket egyáltalán nem tűr el a konzervatív kis
világképe!
Cedric az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találta a
sógorát, és ellenszenvét Dennis is szívből viszonozta. Alig is
lehetett volna elképzelni ellentétesebb karaktereket, mint ez
a két férfi.
Hazel kertjében álltak. Mindig így nevezték, „Hazel kertje”,
holott az egész családé volt, és mindenki használta is. De Hazel
volt az, aki imádta ezt a kertet, ápolta és gondozta, és ő adott
neki összetéveszthetetlen külsőt is. Fákat, virágokat, bokrokat
ültetett. Neki köszönhetően a telket körülvevő, kissé
nyomasztó fal immár teljesen eltűnt a borostyán alatt, és késő
nyáron szinte bármilyen gyümölccsel teleehette magát, aki a
kert hátsó részébe eltalált. Volt ott szeder, egres, ribizli, meg
persze alma, körte, szilva, amennyit csak akart valaki.
Rosanna úgy emlékezett az anyjára, amint gumicsizmában
vagy szandálban a növényei között jár-kel, és minden
látogatót, akármilyen véletlen vetette is oda, megajándékoz
valamivel a kert áldásaiból: pár, padlóvázába való szép
faággal, egy csokor dundi, ragyogó tulipánnal, egy
utolérhetetlenül illatozó rózsaszállal. Hazel szeretett
ajándékozni. Nehéz volt elképzelni, hogy nem bukkan fel már
a fák között, mosolygó arca nem közelít többé a ház felől.
Ezen a szomorkás, szürke, februári vasárnap kora reggelen
esett egy kis vizes, nehéz hó, amely azonban déltájban már
olvadozott. A fűszálak kimeredtek a fehérségből, akárcsak a
lila és sárga krókuszok, amelyek már virágozni kezdtek
mindenfelé a mezőn. Szomorú látvány volt, mintha
elhagyatottságot és bánatot sugárzott volna.
Elhagyatott a kert, gondolta Rosanna. Ma különösen. Hazel
elhagyta. Mint ahogy minket is.
Cedric Dennisre vonatkozó provokációjára nem válaszolt,
inkább fázósan húzogatta a vállát.
– Milyen hideg van. Elszívtad már a cigarettádat? Bemennék.
– Túl könnyen öltöztél. Már elszoktál a rendes téltől odalenn
Gibraltárban.
– Azért még emlékszem, milyen az. És hiányzik is.
A szomorú kertet nézte.
– Idén ez az utolsó vagy utolsó előtti hó. A következő
hetekben teljes erővel berobban a tavasz. El sem tudod
képzelni, mennyire hiányzik ez nekem. Az évszakok
váltakozása. Azt hiszem, az angliai tavaszt a világon semmi
mással nem lehet összehasonlítani.
A lába előtti latyakba dobta a csikket.
– Hát igen, ha jól értettem, egy darabig itthon maradsz. Az
újságos dolgod miatt.
– Ha egyáltalán elvállalom. Majd meglátjuk, hogy alakul a
holnapi beszélgetés Nickkel.
 – Ugyan már! Akárhogy alakul is, meg fogod csinálni! Azt
hiszed, nem látni rajtad, mennyire vágysz arra, hogy legyen
valami rendes feladatod? Már mami temetésén is valósággal
lesírt rólad! Hiszen tiszta görcs vagy!
– Mami temetésén talán azt láttad, hogy szomorú vagyok.
Merthogy az voltam. És ez nem valamiféle feladathiány miatt
volt.
– Hát persze, szomorú is voltál. De láttam valamit az
arcodban, aminek mami halálához semmi köze sem volt. Olyan
vonalakat láttam ott, amelyek bevésődéséhez hosszabb idő
kellett. Nem vagy te, drága húgocskám, olyan boldog azzal a
Dennisszel Gibraltárban, és bizony, ezt meg is látni rajtad.
– Te ellenben tökéletesen boldog vagy New Yorkban, igaz?
– Nem is állítottam ilyesmit. De te akkor úgy tettél, mintha
Dennis lenne a legtökéletesebb férfi a világon, és Gibraltár az
egyetlen hely, ahol egyáltalán élni lehet. Már szinte hallani se
bírtuk. De úgy tűnik, az utóbbi öt évben némileg megváltoztak
a dolgok.
– Hát, azért eltartott öt évig – mondta csípősen Rosanna –,
és, drága bátyám, a te kapcsolataid leghosszabbika sem jöhet
még az árnyékába se ennek. Lepergett egy kis lakk a
kapcsolatunkról, de ez valószínűleg teljesen normális.
Mégiscsak összetartozunk.
Cedric épp válaszolni akart, és az arckifejezéséből ítélve
nem lett volna ez túl hízelgő válasz, de ekkor kinyílt egy ablak,
és Victor, az apjuk hajolt ki rajta.
– Rosanna! Cedric! Gyertek, kész az ebéd!
Cedric lenyelte, ami kikívánkozott volna belőle, és követte
húgát a házba. A teraszról közvetlenül nyílt az étkező, Victor
már meg is terített Hazel szép porcelánjával. Rosanna
felajánlotta, hogy főz, de Victor ragaszkodott hozzá, hogy ő
főzzön a gyerekeinek: irish stew-t, Hazel receptje szerint.
– Anyátok is ezt főzte volna, ha ilyen hosszú idő után
egyszerre hazavetődtök! Mennyire örült volna nektek!
Rosanna figyelte apját, amint az tálalt és bort nyitott.
Felesége halála nem fosztotta meg sem kedves mosolyától,
sem közvetlen, empatikus viselkedésétől, pedig akkor hetekig
sokkos állapotban volt. Hazel egy november végi szombaton
lett rosszul, amikor reggel hazatérőben voltak a piacról.
Délután kezdeni akarta már a karácsonyi süteményeket. De
aztán hirtelen rosszul lett, nem látott jól, és alig tudott
egyenesen menni. Hívták az orvost, aki enyhe szélütést
diagnosztizált, és azonnal mentőt hívott. Hazel azonban a
kocsiban még egy agyvérzést kapott, és néhány perc alatt
meghalt. Rosanna késő este érkezett meg Gibraltárból, és
apját a konyhában találta, ahol az összezavarodva sütötte a
karácsonyi aprósüteményt.
– Hiszen még megkeverte a tésztát – mondogatta egyre-
másra.
Victor időközben teljesen visszanyerte szellemi épségét, de
a magány úgy vette körül, mint egy nagy, vastag bunda,
amelynek súlya alatt észrevehetetlen lassúsággal a földre
roskadt.
Ahogy ott ültek az asztalnál, és kifelé néztek a szürkeségbe,
Rosanna arra gondolt, miféle vasárnapjai lehetnek ebben a
házban az apjuknak egyedül. A hó csendje, az óra egyenletes
ketyegése. Hirtelen fázni kezdett, sokkal erősebben, mint
imént a kertben. Ez a hideg most belülről jött.
 Cedric szinte egymagában fecsegte végig az ebédet, igen
szórakoztató és vicces élményeit mesélte New York-i életéről,
az utóbbi hetekről. Sok bort ivott meg rövid idő alatt, és mint
mindig, amikor kicsit becsípett, igen kellemes, és szórakoztató
asztaltársnak bizonyult. Rosanna hálás volt ezért, mert Victor
gyakran nevetett, és igen derűsnek mutatkozott. Amikor a
desszerttel is végeztek, megszólalt:
– Tudjátok mit, gyerekek, én most elmosogatok, ti pedig
sétáljatok egyet. Olyan rég nem voltatok már Kingston St.
Maryben! Biztos szívesen sétálnátok kicsit!
– Hát ez szóba se… – kezdte volna Rosanna, de Cedric a
szavába vágott:
– Fantasztikus lenne, ha egypár órára nélkülözni tudnál
bennünket, apu. Úgy szeretném… na, igen, hát arra gondoltam,
hogy meglátogathatnánk Geofft. Olyan rég nem találkoztunk.
– De csak nem apu születésnapján! – kiáltotta felháborodva
Rosanna.
– Ki tudja, mikor jövök legközelebb!
– Miért, talán már holnap indulsz vissza New Yorkba?
– Oda nem, csak Londonba. Meglátogatok néhány régi
cimborát.
– Jellemző. Egy nap Kingston St. Maryben már elég is. Azt
hittem, legalább pár napig a fenekeden maradsz!
– Ugyan már! – Cedric rávillantotta a mosolyát az asztal
fölött. – Ha jól értettem, az én kis húgocskám is Londonban
lesz holnap, nemde-bár? Szintén nagyon sietősen!
– Nekem munkaebédem van ott. És azért ez egy kicsit más!
 – Hát igen, ahogy… – vágott volna vissza Cedric, de az apjuk
csillapítóan emelte fel mindkét kezét. Hirtelen nagyon
fáradtnak és nagyon öregnek látszott.
– Jaj, gyerekek, csak nem fogtok összeveszni. Én megértem,
ha holnap elmentek Londonba, akármilyen okok miatt is.
Nekem ez egyáltalán nem jelent problémát. Én jól elvagyok itt.
– De ma van a születésnapod. És szerintem nem helyes, ha…
– Ugyan, a mosogatás után rám fér egy kis szunyókálás. Még
a születésnapomon is. Miért nem csatlakozol Cedrichez, és
látogatod meg vele együtt Geoffreyt, Rosanna? Hiszen te is jól
ismerted régebbről! És ha az ötórai teázásra visszaértek, az
épp jó is lesz. Addig kipihenem magamat.
Cedric azonnal lelkesen felpattant.
– Remek. Rosanna, csatlakoznál hozzám? Sokkal jobban
érezném magam, ha te is velem jönnél. Geoffal a
beszélgetések… hát, tudod. A baleset óta nem lehet vele úgy
igazán…
– Nem is lehet fenékig tejföl béna gerinccel egy kerekes
székben ülni egy otthonban, és tudni, hogy nem lesz változás.
– Lehet, hogy számodra egyébként is érdekes lehet
elbeszélgetni vele, Rosanna – mondta Victor. – Már a tervezett
sorozatod miatt is. Hallgasd meg egyszer, mi a véleménye
Elaine eltűnéséről. Megvan róla a saját elképzelése, biztosra
veheted. Meg hát amúgy sem lenne rendjén való, hogy itt
vagytok, és még csak meg sem látogatjátok. Amikor gyerekek
voltatok, olyan sokat játszottatok együtt!
Rosanna sóhajtva emelkedett föl.
– Hát, rendben van. Meggyőztetek. Veled megyek.
Tauntonban él most, ugye?
 – Meglátjuk, mekkora szemeket mereszt, ha meglát
bennünket! – mondta Cedric.
Ahogy Rosanna a bátyja után kiment a szobából, arra
gondolt, micsoda csodálatos adottság is Cedricnél, hogy
ennyire egyszerűen tudja venni az életet. Most majd
beszélgethet ő ezzel a nehézkes, megkeseredett, talán
agresszív Geoffreyval, ám amikor a bátyja visszatér New
Yorkba, elégedetten gondol vissza rá, hogy mennyit törődött
az ő szegény, régi barátjával.
Az apjuknak egyébként tökéletesen igaza van: ha tényleg
megírja majd azt a cikket Elaine Dawsonról, akkor szüksége
lesz arra is, hogy a bátyjával beszéljen, mint egyetlen élő
hozzátartozójával, és mint olyan valakivel, akit a
legsúlyosabban érintett az elvesztése.

A The Elephant nyitva tartott vasárnap, de ő, kis tétovázás után

mégis felhívta Justint, hogy megint megbetegedett. Justin
persze szokás szerint nyafogott és nyavalygott, de miután
ebben az évszakban gyakorlatilag nem voltak errefelé
turisták, ráadásul vasárnap este a. falusiak közül sem sokan
látogatták a kocsmát, nem állíthatta, hogy beleszakad a
munkába, ha egyedül kell kiszolgálnia. A mára várható három
vagy négy vendéget egymagában is simán el tudja látni a
kisegítő személyzet. Még előző este, szombaton sem volt
valami nagy forgalom, de Justin mégis úgy viselkedett, mintha
azonnal tönkremenne, ha ő most lemondja a mai munkát.
– Tegnap azt mondta, mára rendbe jön – morogta.
 – Azt reméltem magam is – felelte. – De sajnos, még
rosszabbul vagyok. Lehet, hogy nem is az étel az oka, hanem
valami vírus.
– Hát, nincs mit tenni – morogta Justin, és letette a kagylót.
– Tényleg nem néz ki valami jól – mondta Mr. Cadwick, a
főbérlő, nagy együttérzéssel. Meg kellett kérnie őt, hadd
telefonáljon a ház egyetlen készülékéről, miután az ő
szobájában nem volt telefon. Persze tudta, hogy az öreg
minden szavára oda fog fülelni, de azzal is tisztában volt, hogy
el fogja hinni neki a gyomorrontásos mesét, amely talán
valami sokkal súlyosabb gyomor- vagy bélfertőzés is lehetett.
Hiszen mindig nagyon egészségtelen arcszíne volt, és a szeme
alatt nagy fekete karikák.
– Tényleg nem vagyok valami fényesen – mondta. Fel akart
menni a szobájába, bezárni maga mögött az ajtót,
összekuporodni az ágyban. És nem hallgatni Mr. Cadwick
részvétteljes szövegét. Bezzeg, amikor tartozott a lakbérrel,
simán kitette volna az utcára. De amióta rendszeresen fizetett,
és rendes állása volt az Elephantban, azóta mindjárt
barátságosabb húrokat pengetett az öreg. Hát igen. Azért a
sötét lyukért nem egyhamar találna rendesen fizető bérlőt, aki
elássa magát Langburyben, és még azon belül is a legsötétebb
odút választja. Annyi idegbajos azért nem szaladgál a világban,
hogy mindjárt tartalékra akadjon.
– Orvoshoz kéne mennie – javasolta Mr. Cadwick. – Ha
mondhatok ilyent, igen szánni valóan néz ki. Az ilyesmivel
nem szabad könnyelműen bánni.
– Csak egy nap maradhassak ágyban, mindjárt jobban leszek
–mondta a nő.
 – Főzzek egy teát? Hiszen senkije nincs, aki a gondját
viselné! Egyáltalán, van otthon ennivalója?
Ha a fizetésképtelensége idején nem tapasztalja meg az
öreget olyan kőkeménynek, most még hálát is érzett volna
iránta. Így meg egyszerűen csak nyálasnak találta. Mr.
Cadwick a hetvenhez közeledett, nőtlen volt, és lehet, hogy
igazságtalan volt vele, de néha kifejezetten buja tekintetet
vetett rá. A nő megesküdött volna arra is, hogy az öreg a
dohos, fojtó levegőjű szobájában, ahol talán még soha nem volt
szellőztetve, és ahol számtalan étkezés szaga keveredett már
össze, rendszeresen néz pornóvideókat – bár erre nem volt
bizonyítéka. Egyszerűen olyan alkat volt. Havonta kétszer
busszal és vonattal beutazott Newcastle-be, senki nem tudta,
minek. De a nő meg volt győződve róla, hogy bordélyba jár,
sőt, hogy valamiféle perverz szexuális hajlama van.
Szabályosan érezte a szagán. És ez a viszolygás volt annak is az
oka, hogy minden este egy kis komódot tolt az ajtókilincse alá.
Mr. Cadwicknek volt másodkulcsa, és neki semmi kedve nem
volt ahhoz, hogy egy éjszaka arra ébredjen, az öreg ott áll az
ágya mellett, és magához nyúl.
– Köszönöm, van elég élelmem – mondta, bár ez nem volt
igaz. – De őszintén szólva nincs is kedvem enni. Ki kell
gyógyulnom ebből a marhaságból, aztán minden rendben lesz.
Köszönöm a telefont is, Mr. Cadwick.
És menni készült.
– Ha segítségre van szüksége… – kiáltotta még utána a férfi,
aztán ott maradt vigasztalanul, ingerülten, magányos
vasárnapján.
De ez a magányos vasárnap nem az én problémám, gondolta
magában a nő, miután fent megérkezett, fellélegezve bezárta
maga mögött az ajtót, és azonnal odatolta a komódot. Az én
életem is csak magányos és vigasztalan napokból áll, de ez
ugyan kit érdekel?
Alig érezte magát biztonságban, máris jobban volt. Két
napot nyert, amelyet itt bezárkózva tölthet, mert hétfőn a The
Elephant szünnapot tartott. Utána viszont megint csak ki kell
állnia a pástra, és csak remélhette, hogy addig majd jobban
fogja érezni magát. Két és fél éve volt már egy ilyen
idegösszeroppanása – ha nevezhető annak a rosszulét, láz,
reszketés, szédülés tüneteinek együttese. Akkor azt hitte,
Morphetben, egy halkereskedés előtt Pitet pillantotta meg.
Teljesen biztos volt benne, hogy ő az, lapos tarkója, gyér haja,
az inas alkat, amelyről nem is lehetett sejteni, mennyi erő
rejtőzik benne, ameddig az ember nem ismerkedett meg az
öklével. Sokkal inkább rettegett tőle, mint Rontól, Ron ugyanis
okosabb volt és kiszámítható. Pit viszont, a nő szilárd
meggyőződése szerint pszichopata volt. Bármelyik pillanatban
bekattanhatott, és ilyenkor jaj volt annak, aki a karmai közé
került.
Morphetbe csak egy új farmernadrágért ugrott be, de aztán
már meg volt győződve róla, hogy ütött az utolsó órája. Máig
nem tudta, hogyan talált vissza a buszmegállóba, aztán pedig
abba a faluba, ahol cikkor élt.
És a nap hátralévő részében egyre-másra hányt, és estére be
is lázasodott. Mindig elmondta magának, hogy Pitnek semmi
oka nem lehet arra, hogy éppen itt, Northumberlandben
grasszáljon. Az egyetlen ok ő maga lehetett.
Akkor még a cipőboltba se ment be két napig, annyira
betegnek érezte magát, ráadásul nem tudta elrejteni
szüntelenül remegő kezét. Eleinte minden hidat fel akart
égetni maga mögött, és továbbköltözni, valami távoli helyre,
talán Skóciába, talán a Hebridákra… De a második nap estéjén
már nem is volt olyan biztos benne, hogy a halas bolt előtt
tényleg Pitét látta. Újra meg újra felidézte a képet, és hirtelen
már egyáltalán nem volt olyan biztos magában. Mintha az a
férfi magasabb lett volna, mint Pit, és a testtartása is egészen
más volt. A haja meg sötétebb, talán csak egy árnyalattal, de
akkor is – sötétebb.
Egyszerre csak azon kezdte tömi a fejét, hogy miért
gondolhatta egy percig is, hogy ott Morphetben Pit jelent meg
előtte – és azonnal jobban lelt.
Most pedig még ennyi sem történt. Szombat éjszaka a sötét
utcán az a vakító fény a zseblámpából. Azt hitte, ez a vég.
Megtalálták. Elrejtőztek az egyik sötét kapualjban, és lestek
rá. És nem reménykedhet kegyelemben, inkább valami
rettenetes halálra számíthat.
Aztán észrevette, hogy a kis öregasszony, Miss Pruett az, aki
ferdén szemben lakik, és egyik kezében a zseblámpával, a
másikban öreg bassetje pórázával szintén halálra rémült.
Rajta viszont az egész program végigszaladt: kiverte a víz,
reszketni kezdett, s a szíve úgy dübörgött, mintha a föld is
belerendülne. Emlékezett rá, hogy sikoltani akart, de a torka
mintha össze lett volna zsinórozva, egy hang sem jött ki belőle.
Valószínűleg csak pár másodpercig állt ott kővé meredve, a
ráirányuló zseblámpa fényében, de mintha egy örökkévalóság
telt volna el. Aztán Miss Pruett lassan leeresztette a lámpát, és
reszketeg hangján azt mondta:
– Ó, hát maga az! Mit csinál itt ilyenkor?
Csak a harmadik nekifutásra bírt megszólalni:
 – Miss Pruett – mondta, vagy károgta inkább –, ezt… éppen
ezt akartam én is kérdezni!
Kiderült, hogy Zeb, a basset, beteg lett, és Miss Pruett
szégyenkezve azt is elárulta, hogy hólyaghurutja van, és sűrűn
kikéretődzik. És mivel az idős hölgy sem kerttel, sem udvarral
nem rendelkezett, nem maradt más hátra, mint hogy egész
éjszaka, időről időre körbejárjon a kutyával.
Milyen ártalmatlan helyzet, amelyből ismét nagy dráma lett!
Végét kell vetnem az állandó félelemnek, gondolta magában,
és homlokát ráncolva nézte a komódot az ajtókilincs alatt.
Megbetegít. Megőrjít. És megöl.
Évek teltek el. Lehet, hogy már rég nincs is mitől félnie.
Teljesen fölöslegesen vegetál itt, mint egy állat a barlangjában.
Itt az ideje, hogy lerázza a múlt maradékát, és új életet
kezdjen.
Talán az lehetne az első lépés, hogy elrakja innen azt a
nevetséges komódot. Mr. Cadwick nem veszélyes, csak
undorító. Feszülten hallgatózott, hallja-e lent a lakásában
mozgolódni, de minden csendes volt. Általában lehetett tudni,
hogy merre jár, mert csoszogása és jellegzetes
torokköszörülése elárulta. És ha nem hallatszott semmi, akkor
a nő azt gondolta, hogy zokniban sompolyog a lépcsőházban az
ő lakása előtt, talán olyasvalamire várva, amivel fel tudná
kelteni a bujaságát.
De az is lehet, hogy ezek a gondolatok csak a félelemből
fakadó neurózis miatt születtek meg benne. Lehet, hogy Mr.
Cadwick békésen üldögél odalent egy fotelben, és újságot
olvas vagy teázik. És álmában sem jutna eszébe, hogy a
lépcsőházban ide-oda surranjon, vagy, hogy titokban
behatoljon az albérlője lakásába.
 De mégis – arra azért nem tudta rávenni magát, hogy
elvegye a kis bútort a kilincs alól. Kellett ez a kis sorompó,
kellett Mr. Cadwick ellen, egyéb lehetséges veszedelmek ellen,
és a saját pánikja ellen.
Messze vagyok még attól, hogy normális legyek, gondolta.
Az egyik kis ablakhoz lépett. Ezek az ablakok borzasztó
rosszul zártak, és megbízhatóan beeresztették a hideget, és ki
a meleget. Kinézett. Az utcán senki, a levegőben néhány
hópihe. Mint legutóbb éjszaka. Nem változik az idő. Hideg,
szürke. Idefent északon még nyoma sincs a tavasznak.
Az ágyára feküdt, és megpróbálta a ház neszeit azonosítani.
Ez a szokás már a húsává és vérévé vált: mindig tudnia kellett,
mi történik odakint, mindig képben lenni, megtartani a
kontrollt.
Lehet, hogy egyszer az élete múlik rajta.
De a ház teljes csöndbe burkolózott, és ez a hangtalanság
végül elaltatta.

3
Geoffrey Dawson teljesen elképedt, amikor a nővér megjelent
a szobájában, és közölte vele, hogy látogatója jött. Nagyon
ritkán látogatták, pedig számos barátja és ismerőse lakott a
közelben. Eleinte, a baleset utáni első két évben még gyakran
eljöttek hozzá. Aztán hirtelen elapadt az együtt érzők áradata
– persze, kinek is van kedve órákon át egy nyomorék mellett
üldögélni egy szobában, és nézegetni a mártírképét. Elaine
eltűnése után, amikor át kellett költöznie a tauntoni intézetbe,
megint fellángolt iránta az érdeklődés. Néhányan őszintén
sajnálták, hiszen el kellett hagynia az otthonát, és megvalósult
rémálma, a bentlakásos intézet. De Geoff nem tartott túl sokat
erről: a legtöbbjüknek csak az idegrendszerét csiklandozta az
eset. Elaine eltűnése nagy port vert fel, és lehet, hogy voltak
olyanok is, akik a testvérétől akarták megtudni mindazt, amit
a sajtó nem tálalt ki. És élvezték az intézet rémségét. A hosszú,
fényesre pucolt linóleumos folyosókat, a folyamatosan égő
mesterséges fényt, a kis cellákat jobbra és balra, amelyekben
szánalomra méltó teremtmények lakoztak, olyanok, akiknek
itt kellett tölteniük az egész életüket. Aki anyagilag jobban
állt, az reménykedhetett legalább az egyszemélyes szobában,
de Geoff nem tartozott ezek közé. Ő két másik férfival
osztozott a szobáján, akik közül az egyik gyakran összevissza
motyogott mindenféle értelmetlenséget, és ezzel félig a
halálba kergette a szobatársait.
Sajnos csak félig. Geoff sokat és hosszasan gondolkodott az
öngyilkosságon, de egyetlen olyan lehetőség sem jutott eszébe,
amelyet egymaga végre tudott volna hajtani.
A látogatók mindenesetre elég hamar elmaradtak. Elaine-
ről már öt éve senki nem is hallott, a sorsa iránti érdeklődés
így szintén elapadt. És már az otthon sem borzongatta
kellemesen senki idegrendszerét. Minek is látogatnák meg
Geoffreyt, akinek az állapota úgysem változik, és akinek
minden vigasztaló szó merő cinizmusnak tűnhet. Csak a
Kingston St. Mary-i Victor Jones látogatta néha-néha –
színtiszta részvétből, Geoffrey nem is áltatta magát mással.
– Ki az? – kérdezte, miután magához tért egy kicsit az első
meglepetéséből.
A nővér, az egyik igazán kedves, rámosolygott. Úgy tűnt,
őszintén örül.
 – Egy bizonyos Jones úr és egy Hamiltonné nevű hölgy –
mondta. – Lent várakoznak a társalgóban.
– Na, nézd csak – gondolta Geoff. – Csak nem a Jones
testvérek?
Cedric és Rosanna. Ezer éve nem láttam őket. És egyszerre
csak itt teremnek.
Tudta, hogy Rosanna Gibraltárba ment férjhez – hogyan is
felejthette volna el? Hiszen éppen az ő esküvője volt az, amire
Elaine feltétlenül el akart utazni. Az utolsó nyoma a londoni
Heathrow reptéren veszett a semmibe. Utána már senki sem
látta.
Cedric pedig régóta New Yorkban él, alig jár vissza Angliába.
Milyen furcsa, hogy egyszerre csak együtt megjelennek itt
Tauntonban, és nincs jobb dolguk, mint hogy meglátogassák
gyermek- és ifjúkori barátjukat, akivel a sors olyan pocsékul
kicsellózott.
Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy szól a nővérnek,
küldje már haza a hívatlan vendégeket. Épp ezek ketten! A
jóvágású Cedric, aki nem igazán tudta kézben tartani az életét,
de legalább körülrajzották a nők. És ez a Rosanna, akinek soha
nem fogja megbocsátani, hogy akkor meghívta Elaine-t az
esküvőjére.
– De én… – kezdett volna bele, ám a nővér már megragadta a
kerekes szék fogantyúját, és erőteljesen megfordította.
– Semmi tiltakozás! – mondta. – Szépen fogadjuk a
látogatókat!
Nyilván látta az arcán, hogy milyen küzdelem folyik benne.
– De azt hiszem, én… – próbálkozott még egyszer, mialatt
már kitolták az ajtón.
 – Itt most átmegyünk! – mondta a nővér határozottan, és ő
hirtelen meggyűlölte. Azért, mert kiteszi őt ennek a
találkozásnak. Azért, mert megfosztotta az önrendelkezési
jogától.
Pedig csak jót akar nekem, gondolta kimerülten.
Eleinte nem akart átmenni az intézettel ferdén átellenben
lévő kávézóba, pontosabban, nem akarta, hogy odatolják, de
Rosanna, ugyanazon a barátságos, de kitartó módon, ahogy a
nővérek is kezelték, nem engedett.
– Azt hiszem, nem árt neked se, ha más környezetbe kerülsz
–mondta, és körülnézett a társalgóban, amelynek fakó
neonvilágításában a legegészségesebb ember is betegnek
nézett ki, és amelynek a linóleumpadlója ugyanolyan
elöregedett és savószínű volt, mint minden padló ebben a
házban. Hiába álltak virágcserepek az ablak-párkányokon, és
hiába lógtak a falakon a betegek által festett képek, az egész
hangulat nyomasztó volt és sivár, a helyiség pedig az maradt,
ami volt: súlyosan fogyatékos emberek intézetének társalgója.
Nem valami hívogató.
– Lehet itt is kávét kapni – mondta Geoffrey –, vagy
süteményt is vehettek, ha akartok…
De Cedric, akit látványosan nyomasztott a hely, már fel is
pattant.
– Remek ötlet – mondta. – Rosannának igaza van. Ki kell
innen jutnod, Geoff!
És most csak ültek ott a kávézóban, kavarták a kávéjukat, és
mindhárman elfogódottan hallgattak. Geoffrey megköszönte a
Teremtőnek, hogy legalább a kezét mozgatni tudja, és
önállóan képes enni-inni, még ha sok morzsa az asztalra vagy
az ölébe hullott is. Voltak itt az intézetben olyanok is, akiknek
mind a négy végtagjuk béna volt; ezek a szó szoros értelmében
semmit se tudtak csinálni, csak a nyakukat tekergették. Úgy
etették őket, mint a kisbabákat. De ő ezt nem hagyta volna.
Ebben az esetben kézzel-lábbal tiltakozott volna egy ilyen
hülye kirándulás ellen.
Kézzel-lábbal, persze, gondolta magában, és keserűen
nevetett volna, ha az egész nem lett volna olyan végtelenül
szomorú.
Cedric – akit egyfolytában méregetett oldalról, mert annyira
egészségesnek, erősnek tűnt, egyszóval olyan jól nézett ki –
egy kicsit mesélt New Yorkról, de nem felszabadult humorral,
hanem olyan görcsösen, ahogy azt Geoffrey már más
egészséges embereknél is megfigyelte. Felemás helyzetben
érezték magukat ezek a mesélők, mert amint fel akarták
deríteni a hangulatot, egyfolytában olyan dolgokról meséltek,
amiket, jól tudták, a velük szemben ülő sohasem fog már
megélni, és így valósággal keresztre feszültek, hogy
szórakoztatóak is legyenek, ugyanakkor ne tegyék
depresszióssá hallgatójukat. Mindegyikükön messziről
látszott, hogy részvétet éreznek csak, és szívük szerint máris
messze járnának. Mennyire gyűlölte Geoffrey az ilyen
helyzeteket! Ennél már tényleg jobb volt, ha nem látogatta
senki sem.
– Ha jól értettem, egy fényképésznek dolgozol? – kérdezte
udvariasan. Na, nem mintha érdekelte volna…
Cedric bólintott.
– Kitanultam a szakmát, igen. És remélem, hogy egyszer
majd nyithatok egy saját stúdiót.
– Házasság? Gyerekek?
 – Kalandok. Még nem találtam meg az igazit – mondta
Cedric. És egy őszinteségi rohamban hozzátette: – Valószínűleg
rajtam múlt. Harmincnyolc éves vagyok. Már rég a saját
lábamon kellene állnom. Valamit biztos rosszul csinálok.
Hiszen ezer oka lehet, ha egy férfi és egy nő között nem
működnek a dolgok.
– Ó, igen – felelte Geoff szarkasztikusan. – Vannak ilyen
okok. Egy ilyen ok például, ha a férfi nem tud egyedül járni,
pisilni, kakálni, vagy mondjuk, kefélni. Én mondom nektek, ez
aztán jelentősen lecsökkenti a szóba jöhető partnerek számát!
Rosanna és Cedric arca döbbenetét tükrözött, ő pedig egy
pillanatig örült ennek. Néha szerette sokkolni a környezetét,
pontosabban az olyanokat, mint a Jones testvérek, akikre
szégyentelenül, két kézzel szórta a sors az ajándékait. Persze
tapasztalatból azt is tudta, hogy ezek a diadalok
kérészéletűek. És amúgy sem voltak ezek igazi győzelmek,
hiszen ettől még maradt minden a régiben: ők voltak az
egészségesek és erősek, ő maga pedig gyenge maradt és beteg.
Amíg Cedric a süteményét morzsálta, és titokban az órájára
sandított, Rosanna megfeszítette a vállát, és olyan pózt vett fel,
amelyet Geoff valahogy… támadónak érzett. Valami konkrét
dolog nyomta a nő szívét. Valószínűleg kellemetlenség, de
legalább véget vet ennek a kelletlen cseverészésnek.
– Geoffrey, amiért én Angliába jöttem, annak az apám
születésnapján kívül egy másik oka is van – mondta Rosanna. –
Szeretnék veled erről pár szót váltani…
– Nos?
A nő habozott.
– Elaine-ről van szó – bökte ki végül.
 Geoff mélyet sóhajtott. Érezte, hogy valami kellemetlen
következik!
– Elaine-ről?
– Pontosabban egy sorozatról, amelyet a Couer rendelt meg
tőlem. Tudod, ez az a…
– Tudom, ez az a meglehetősen közönséges bulvárlap,
amelynek korábban dolgoztál.
A férfi tudta, hogy ha Rosannát bántják, akkor igen éles
karmokkal tud nekiesni a támadójának. És általában
védekezett is egy ilyen becsmérlés ellen. De vele nem akart
veszekedni. Nyomorékokkal szemben mindenki olyan
rettenetesen kedves lesz!
– Egy sorozatra kértek fel nyomtalanul eltűnt emberekről.
És a sorozat első része Elaine-ről szólna.
– Aha – fel tudta volná pofozni magát, de a témára bizony
reagált. Sebesebben dobogott a szíve, kiszáradt a szája, a
tenyere is megizzadt. Ennyi idő, öt év után is.
– Nick, a főszerkesztő, kifejezetten azért választott, mert én
személyesen ismertem Elaine-t. És én… szívesen foglalkoznék
a témával.
– Hát persze. De a beleegyezésemre, ugye, nincs szükséged?
– Nincs. De megtagadhatod, hogy beszélgetsz velem Elaine-
ről. És meg is érteném.
– Megértenéd? De hát mit akarsz egyáltalán megírni?
Mindent elmondtak már, amit tudni lehet. Nincsenek újabb
felismerések. Mire jók ezek a cikkek?
– Egyszerűen össze akarom foglalni az akkor történteket
még egyszer. Mindazt, ami akkor este Heathrow-ban történt.
Megvilágítani a rendőrségi vizsgálatok eredményét is. És
beszámolni egy kicsit Elaine-ről, az emberről, hogy milyen
volt. Egyszerűen csak… – tehetetlenül megvonta a vállát –,
egyszerűen csak elmondani egy misztikus történetet,
amelynek a hátterére sohasem derült fény.
– Hogy hadd élvezkedjenek az emberek újra rajta! Ismerem!
– Geoff eltolta szinte érintetlen süteményes tányérját. Szeme
sarkából látta, amint Cedric a kínos helyzetben szinte tekereg.
Rosanna sem tűnt már olyan magabiztosnak, mint egyébként.
Úgy kell nekik!
– Tudod mit – mondta aztán –, beszélgetek veled Elaine-ről.
És beszélgetek veled arról az agyament ötletedről is, hogy
meghívtad az esküvődre. És arról a szar életről is beszélgetek
veled, amit most élek, mert a szegény, fogyatékos, teljesen
magára maradt testvér témája éppen az a téma, amit a Cover
olvasóközönsége zabálni fog. Mindent megteszek neked,
egyvalamit azonban kérek is érte cserébe. Azt akarom, hogy
ezt a Marc Reeve-et még egyszer alaposan állítsd pellengérre a
cikkedben. Még egyszer hajítsd oda koncnak a csőcseléknek.
Szítsd föl még egyszer a rémálmát, hogy a szomszédjai ujjal
mutogassanak rá, és ha maradt még néhány nyomorult
ügyfele, az is elhagyja. Ez a feltételem. Másképp egy büdös,
árva szót sem fogsz hallani tőlem!
A nő teljesen elképedt.
– Marc Reeve-et?
– Marc Reeve-et – ismételte Geoff. – Azt a férfit, aki azon az
estén a lakására csalta. Ő Elaine gyilkosa, Rosanna. Nem
tudták bebizonyítani. De Marc Reeve megölte a húgomat, és
tönkretette az életemet, és esküszöm, hogy ha nem lennék
ilyen szánalmas nyomorék, akkor már rég felelősségre
vontam volna. Fűts be neki, Rosanna, és minden segítséget
megkapsz tőlem!
A nő nagy, elgondolkodó szemmel nézte.
 Február 11., hétfő

Angéla Biggs tudta, mit akar. Ki akart keveredni ebből az

islingtoni nyomorúságos szociális lakásból, és belekeveredni
egy jobb életbe. Nem akart tovább együtt lakni nyolcvan
négyzetméteren a szüleivel és négy kisebb testérével. A
húgával egy parányi szobácskán osztozott. A három fiú egy
kicsivel nagyobb szobában lakott. A szülők éjszaka kinyitották
az összecsukható heverőt, azon aludtak. Apjának néha volt
munkája, de többnyire nem. Anyja pedig már kora reggel inni
kezdett. Legidősebb öccsét legutóbb a rendőrök hozták haza,
mert több hasonló korú gyerekkel betört egy italboltba.
Angela húga, Linda pedig pár hónapja kilószámra kente
magára a festéket, és olyan kurta szoknyákat viselt, hogy
azokat akár fel se vette volna. Ezért aztán nagy veszekedés
volt három nappal ezelőtt.
– Ebben a szerelésben ki nem mégy a házból! – ordított az
apjuk, amikor Linda farmer miniszoknyájában, és térd fölé érő
csizmában tipegett kifelé.
– Mér, na, hát mi van ebben? – szájalt vissza a lány. – Nézz
csak körül! Mindenki ilyent hord!
Ami persze nem volt igaz, és ezt Angela nagyon is jól tudta.
Sok lány tényleg nagyon szexisen öltözött, de ennyire
kihívóan, ennyire rikítóan azért nem. Linda már szinte a
szemét sem tudta kinyitni a sok festéktől, és csizmájának
ceruzavékony cipősarkai lábtörően magasak voltak. A
szoknya alig takarta a fenekét. Ám ami Angélának mégis
feltűnt, az a ruhák minősége volt: lehet, hogy Linda olcsó
nőnek nézett ki bennük, de a ruhák nem voltak olcsók. Angela
egy kicsit meg tudta ítélni a dolgokat, mert jobb élet utáni
vágyában gyakran sétált a Harrod ruhaosztályának polcai
között, titokban megérintette a nemes anyagokat, tekintetével
valósággal felszívta őket. Nagyon jó érzéke alakult ki a holmik
értékéről. És érthetetlen volt számára, miből fizeti Linda
mindezt, miután abbahagyta az iskolát, abbahagyta a
szakmunkás-képzőt, és még az autószerelő-műhely irodájában
végzett munkáját is otthagyta.
Meg is akarta kérdezni mindezt a húgától, de aztán már nem
került erre sor. Ugyanis Linda és az apja összezördülése igen
elfajult azon az estén, és heves szócsatájuk végén, amelyet a
szociális blokk minden lakója szóról szóra követhetett, apja
azt ordította:
– Nem akarlak így látni többé, te ribanc!
– Hát nem is fogsz többé látni! – sivította vissza Linda, aztán
kirohant, és becsapta maga mögött az ajtót.
És azóta nem került elő. Már harmadik éjszakája üres volt az
ágya.
Az első két éjszakán Angela még arra gondolt, hogy Linda
visszatért az exbarátjához. Már fél éve szétváltak, de azért még
elég jóban voltak továbbra is: Linda még kétszer-háromszor
nála aludt. De vasárnap Angela egy buszmegállóban véletlenül
összefutott a fiúval, aki több hasonszőrű fickó társaságában
sörösdobozokkal focizott, így csapta agyon az időt.
Megkérdezte, Linda nála van-e, de a fiú csak csodálkozott:
– A Linda? Az nincs nálam. Á, ezer éve nem láttam már.
 Angela erről odahaza is beszámolt, de nem rendítette meg a
család hangulatát.
– Akkor valami másik senkiházival van – morogta az apjuk. –
Mindig kell neki valaki. Meg se tudna élni egy olyan alak
nélkül, akit isteníthet.
Most pedig hétfő reggel volt, és Angela ébredéskor azonnal
átsandított a szomszéd párnára, hátha Linda az éjszaka
folyamán visszatért, és most ott fogja látni hosszú, újabban
csillogó platinaszőkére festett haját. De az ágy üres volt, és ez
kezdett nem tetszeni Angélának. Hirtelen olyan nagyon rossz
érzése támadt.
Felkelt és kilépett a szűk folyosóra. Sally, az anyjuk, még
duzzadt arccal az előző esti söröktől, épp azzal volt elfoglalva,
hogy a fiúkat kirángassa az ágyból, és rábeszélje, hogy
menjenek el az iskolába. Apjuk, Gordon, a konyhaasztalnál ült,
és újságot olvasott. Angela melléje telepedett.
– Linda még mindig nem jött haza – mondta.
Az apa fel se nézett.
– Na és? Talán valahol azon gondolkodik, hogy kell
tisztességesen felöltözni. Nem árthat neki.
– De hol lehet egész idő alatt? Hideg van kint. Most nem
lehet a parkokban meghúzódni.
– Mondtam már tegnap. Biztos valami fickónál van. Közben
körülbelül lefeküdt már London valamennyi pasijával, lehet,
hogy egy olyant is talált, akinél el is lakhat.
Sally jött be a konyhába, és nyögve zöttyent le egy öreg
bárszékre, amely a sarokban állt. Rágyújtott egy cigarettára,
mélyen leszívta a füstöt.
 – Ha ezeket átpréselem az iskolán – az „ezeket” a három
fiúra vonatkozott –, gyertyát fogok gyújtani a templomban.
Esküszöm.
A férje nevetett, de Sally nem derült fel.
– Ne röhögj! Meg fogom tenni. Az utolsó idegszálamat rágják.
A fürdőszobából ocsmány ordítozás hallatszott. A fiúk a
zuhanyozás elsőbbségéért verekedtek.
Sally körülnézett.
– Linda hol van?
– Épp erről próbálok apuval szót érteni – mondta Angela. –
Még mindig nem jött haza. Elég furcsának találom.
– Én is furcsállom – mondta Sally. – Már a harmadik éjszaka!
Úristen! Én próbáltam volna meg! Tizenhat évesen!
– Te kényeztetted el teljesen! – mordult fel a férje. – Mindent
megengedtél neki. Nem csoda, hogy egy első osztályú rüfke lett
belőle!
– Az én lányom nem rüfke!
– Nem? Ránéztél mostanság? Tudod, hogy mászkál? Nem a te
kicsi lányod már!
– Tizenhat éves! Mit vársz tőle?
– Illemet! Viselkedést! Legalább a szüleivel szemben!
Micsoda viselkedés ez, egyszerűen elmegy, és három éjszaka
nem jön haza!
– Te mondtad, hogy nem akarod többé látni – vetette közbe
Angela.
Az apja végre leeresztette az újságot.
 – Azt mondtam, hogy abban a szerelésben nem akarom többé
látni! Miért ne jöhetne haza, ha normálisan felöltözik, és nem
vakolja be magát festékkel?
– Észrevettétek, milyen drága cuccokat hord? – kérdezte
Angéla.
A szülei rámeredtek.
– Drágákat? – kérdezett vissza Sally.
– Hiszen szinte nincs is rajta semmi – mondta az apa. – Hogy
lehetne az még drága is?
– Drága anyagok. Drága üzletek. Gondolkodtam, vajon miből
fizette.
– Hát, ha kiderül, hogy még lop is… – kezdte Gordon
fenyegető arckifejezéssel, de Sally azonnal közbevágott:
– Nem lop! Az én gyerekeim nem lopnak!
– Ó, nem? A legutóbb is a rendőrök hozták haza a fiacskádat,
amikor…
– Rossz útra vitték. Rossz barátai vannak. Magától nem tett
volna ilyet. Úristen, de nagy szükségem van egy felesre! – és
Sally kihasználta az alkalmat, hogy bevegye napi első
alkoholadagját.
– Lehet, hogy Linda felhajtott magának valami pénzes pasast
–mondta Gordon –, aki azokat a finom holmikat veszi neki. Ez
arról árulkodik, hogy legalább egy csöpp esze vein. A
legutóbbi barátja Islington legnagyobb lúzere volt. Az egy kész
csőd lett volna, ha vele adja össze magát.
Az alkohol szaga szétáradt a konyhában. Sally tisztességes
adagot töltött, magának, és visszaült a bárszékre.
 – Miért, lehet, hogy engem utánoz! – jegyezte meg csípősen.
– Már ami a lúzerek beszerzését illeti.
Gordon lecsapta az újságot maga mellé a padlóra.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte összeszűkült
szemmel a feleségét.
Sally nem volt még részeg, tehát meg lehetett felemlíteni.
– Semmit.
Angela kétségbeesett. A szüleit már megint csak az alkohol
meg a veszekedés érdekli. Hamarosan nem lehet hozzájuk
szólni.
– És ha Lindának valami baja esett? – kérdezte. – Ha azért
nem jött haza?
– Ugyan már, mi baja eshetett volna? – kérdezett vissza
Gordon. – Ágyban hentereg valami fickóval, jó dolga van, és
majd valamikor egyszerre itt fog állni az ajtóban. Meglátod!
– De Angelának igaza van – szólt közbe Sally –, hiszen még
csak tizenhat éves, és már a harmadik éjszakája nem jött haza!
– Na és, mit kéne csinálnom? – kérdezte Gordon. – Menjek
keresni, vagy mit?
– Értesíteni kell a rendőrséget – mondta Angéla. – Linda
kiskorú, és eltűnt. Egy idő óta úszik a pénzben, és nem tudjuk,
honnan. Lehet, persze, hogy mindez egész ártalmatlan, de..
Nem fejezte be a mondatot. Megfigyelhette, hogy szüleinek
arca lassan megdermed. Islingtonnak ebben a részében, és
különösen ebben a lakótömbben, nemigen szerették a
rendőrséget emlegetni. Nem mintha nem fordultak volna meg
errefelé sűrűn a rendőrök. A családi viták gyönyörű
rendszerességgel fajultak tettlegességig, és ilyenkor
valamelyik névtelen szomszéd általában kihívta a járőrt. Az
itteni fiatalok is gyakran keveredtek bele bűnügyekbe. A
munkanélküliek számánál már csak az alkoholistáké volt a
magasabb. Szinte minden családnak volt legalább egy olyan
tagja, amely bűnözésből élt. Már csak ezért sem jutott volna
senkinek sem az eszébe, hogy nyomós ok nélkül felkeresse
vagy idehívja a rendőrséget Ezen a vidéken a zsaru volt az
ellenfél. Csak éppen néha szükség volt rájuk.
– Csak mert szeretője van? – vetette ellen Gordon.
– Lehet, hogy csak bajba keverjük – értett egyet Sally is. Már
majdnem kiürült az üvege. Ideje volna újat elővenni.
Angela tudta, hogy erre a napra már nem várhat segítséget a
szüleiktől. És lehet, hogy igazuk is van. Linda új barátra tett
szert, van, aki nagyvonalú ajándékokkal árasztja el, és aki az
apjával történt összeszólalkozás után menedéket is nyújtott
neki. Milyen dühös lenne, ha most a nyakára küldené a
rendőröket… De mégis. Angélának olyan buta érzése volt.
Maga sem tudta, miért, mert pontosan ismerte a húgát, és jól
tudta, nem áll tőle távol, hogy egy kicsit ráijesszen a családra,
és elmaradjon pár nappalra meg éjszakára. De egy belső hang
azt súgta neki, hogy ez nem igaz. Nem volt erre logikus
magyarázat. Csak éppen egy érzés, és persze ő nemigen hitt a
megérzéseiben, akárcsak a legtöbb ember.
Délután azért mégiscsak elmegy a rendőrségre. Fél ötkor
végez a kertészetben, ahol dolgozik. És bejelenti Linda
eltűnését.
És tiszta szívéből boldog lesz, ha kiderül, hogy nagyon
mellélőtt az aggodalmaskodásával.
2
– Igen – mondta Nick Simon –, Marc Reeve-vel feltétlen
beszélned kell. Hogy be is kell-e neki fűteni, az már egy másik
kérdés. Szerintem semmi köze nincs Elaine eltűnéséhez, és
amúgy is elég büntetést kapott.
Rosanna egyik kedvenc régi helyén, az egyik indiai
vendéglőben üldögéltek Londonban: nagyon meg is lepődött,
és meg is hatódott azon, hogy Nick még emlékszik erre a
helyre –, és épp beszámolt neki Geoffrey Dawsonnal folytatott
beszélgetéséről, Geoff szenvedélyes kitöréséről is Reeve ellen,
Nick arcáról leolvashatta, mennyire örül, hogy elvállalta ezt a
munkát: legalábbis Elaine Dawson esetében mindenki másnál
közelebb volt a hiteles forráshoz.
De Rosanna is örült. Örült, hogy Londonban lehet, és örült,
hogy abban az indiai vendéglőben ebédelhet, ahova számos
újságíró jár. Már felismerte és örömmel üdvözölte is néhány
régi kollégáját. Valósággal vibrált körülöttük a levegő az
életerőtől, a sietős izgatottságtól. Gyorsan bekaptak pár
falatot, beszélgettek egy kicsit a többiekkel, aztán szaladtak az
útjukra, mindaz elé, ami még a mai nap folyamán várt rájuk!
Régen az ő mindennapja, az ő élete is ilyen volt. így volt
normális. És csak most döbbent rá, mennyire hiányzik neki ez.
Hogy mennyire bezártnak, unalmasnak érzi a mostani életét.
Lehet, hogy tényleg rá volt írva a feszültség, ahogy Cedric
állította? Nick semmi hasonlót nem mondott. De nem is bókolt
neki, ahogy azelőtt gyakran.
Hirtelen csendes rémülettel kezdett rajta gondolkodni:
vajon tényleg nyomot hagyott az arcán az új élet? És vajon
melyik szelete? A boldogtalan házasság? Vagy mindaz, ami
nem úgy ment, ahogy mennie kellett volna?
 Ez most nem az a pillanat, amikor erről gondolkodhatom,
döntötte el magában; majd talán később, most inkább ne.
Nickre figyelt, a beszélgetésre. Nyilvánvaló, hogy elfogadja a
felkérést, és megpróbálja élete legjobbját teljesíteni.
– Marc Reeve – ismételte meg – az utolsó ember, akit Elaine
látott, és akivel szóba elegyedett. Hogyan jöttek rá erre annak
idején? Nem ő maga jelentkezett, önként?
Azoknak a heteknek a pontos menetére tényleg nem
emlékezett már vissza pontosan, aminek elsősorban az volt az
oka, hogy ő már akkor Gibraltárban élt, az eseményektől távol.
Anyja számolt be neki telefonon annak idején, hogy mit írnak
az újságok az esetről. Így tudta, hogy a rendőrök akkor
letartóztattak egy férfit Elaine eltűnésével kapcsolatban, de
hogy aztán semmi törvényellenest nem tudtak rábizonyítani.
Pontosabb információi azonban nem voltak.
– Úgy emlékszem – mondta Nick –, hogy a szomszédságból
jelentették fel, de akkorra már ő maga is jelentkezett.
Elhoztam a másolatokat az archívumból, mindent
elolvashatsz. Elaine képe megjelent a Daily Mirrorban, erre fel
persze számtalan lakossági hívás futott be, ahogy az ilyenkor
már lenni szokott. Látták egyidejűleg Skóciában és Land’s
Enden, a harmadik meg arra esküdözött, hogy látta a múlt
héten, amint magas sarkú cipőben Párizsban strichel. Na, hát
ilyen hívások, érted? De két hívás már akkor egyértelműen
eltért ezektől: Marc Reeve szomszédjáé, és magáé Marc Reeve-
é. A szomszéd látta, amint Reeve Elaine-nel együtt tér haza
azon a bizonyos ködös estén. És ezt Reeve is megerősítette.
Heathrow-n szedte föl valamiképpen, és felajánlotta neki a
vendégszobáját arra az éjszakára. A reptéren mozdulni sem
lehetett, ezrek ragadtak ott, és már szállodai szobához sem
lehetett jutni – mindenki arra készült, hogy ott fogja tölteni az
éjszakát a reptéri váróban. Nem csoda, hogy Elaine elfogadta
az ajánlatot. És Reeve megesküdött, hogy másnap reggel korán
felültette a Sloane Square metróállomáson a metróra,
Heathrow irányába, hátha talál még valami gépet Gibraltár
felé. A metróállomás felé vezető úton nem látta őket senki, ami
viszont nem túl nagy csoda, mert sötét és ködös volt az idő. És
Reeve állításairól nem lehetett bebizonyítani, hogy nem igazak.
Ez a nyom végül a semmibe vezetett.
– Mégiscsak nyom – mondta Rosanna méghozzá az utolsó. És
Geoffrey Dawson vajon miért van olyan sziklaszilárdul
meggyőződve arról, hogy Marc Reeve meggyilkolta a húgát?
Voltak erre utaló jelek?
Nick a fejét csóválta.
– Semmi. Hacsak az nem, hogy Reeve gyanússá tette magát
azzal, hogy éjszakára meginvitált magához egy vadidegen
fiatal hölgyet. Másrészről azonban lehet, hogy tényleg csak
kedves és segítőkész volt, és semmi hátsó gondolatot nem
forgatott a fejében. Az újságok róla is beszámollak. A cikkek
alapján nem tudom elképzelni, hogy gyilkos, erőszakoskodó
szatír, vagy más efféle lenne. Annak idején szép jövő elé néző
ifjú ügyvéd volt, épp a nagy karrier felé vezető lépcsőn,
London egyik legelőkelőbb ügyvédi irodájában. Pénz, siker.
Előnyös külső. Az a fajta, akinek nincs szüksége arra, hogy a
lakására csalogassa a nőket. Azt mondanám, inkább azzal
lehetnek gondjai, hogy hogyan vakarja le őket a nyakáról. Úgy
gondolom, Geoffrey Dawsonnak kellett egy bűnbak, Reeve
pedig kiválóan alkalmas volt erre a szerepre. De volt más is,
aki ugyanígy gondolkodott.
– Kicsoda?
 – Elsősorban az akkori sajtó. Persze egészen más okokból,
mint Dawson. Az a szomszéd, aki feljelentette Reeve-et,
megosztotta a tudását a médiával is. Alighanem született
fontoskodó volt. Vagy valami baja volt Reeve-vel, mit tudom
én. Mindenesetre szépen lezajlott volna az egész ügy, a
nyilvánosság bevonása nélkül, ha az az ember nem rendez
akkora cirkuszt. Persze a bosszúszomjas Geoffrey Dawson
lelkes támogatását élvezte. És hát, tudod, milyenek az újságok.
Magamat és a Covert sem akarom kivételként kezelni: kell a
sztori. Folyamatosan. Elaine eltűnése önmagában még nem
volt olyan nagy horderejű ügy. Persze gyerekek esetében más,
de egy felnőtt nő… Úristen, lehet, hogy lelépett a szeretőjével,
vagy valami hasonló. Tehát Reeve-et alaposan kibeleztük. Az
ember, aki Heathrow-ban felszedte, majd a lakására vitte. És
ezután a nő, akit a föld nyelt el. Ebből már lehet valamit
kerekíteni, és hát, mi meg is tettük, ami tőlünk telt. Reeve-et
alaposan meghurcolták a mocsokban, és már nem mentette
meg az sem, hogy semmit nem tudtak rábizonyítani.
Rosanna a homlokát ráncolta.
– Azt mondtad az előbb, hogy amúgy is elég büntetést
kapott.
– Valahogy rajta ragadt a dolog. Nem az a férfi lett, akinek
kiderült az ártatlansága, hanem az, akiről nem sikerült
bebizonyítani, hogy bűnös. És ez nagyon fontos különbség. Az
előkelő ügyvédi iroda már be is zárta előtte a kaput. Az
ügyfelek elmaradtak. A társaság kizárta a tagjai közül, nem
vállalták érte a felelősséget. Azt hiszem, önként távozott.
Önállósult, és jól-rosszul így él ma is. Nem úgy értem, hogy az
emberek ujjal mutogatnak rá, hanem a karrierjében történt
egy nagy törés, amit soha nem fog tudni egészen kiegyengetni.
Ha abból indulunk ki, hogy ártatlan volt, akkor ez elég súlyos
tragédia.
– Házas?
– Elvált. Nem tudom, hogy megnősült-e újra. Amikor az a
dolog történt Elaine-nel, éppen folyt a válása. A felesége
elköltözött tőle, és vitte a közös gyereket is. De a sajtó ezt is
ellene fordította. Vajon miért hagyta ott a felesége? Mit mond
róla?
Nick a fejét csóválta.
– Persze, hülyeség. Senki sem tudja, miért távolodtak el ők
ketten egymástól. Ha egy zátonyra futott házasság már
potenciális bűnözővé teszi az embert, hát, akkor… Isten
irgalmazzon nekem!
Nick vigyorgott. Rosanna viszonozta a vigyorgást. Tudta,
hogy Nick már háromszor elvált.
– Megvan neked Reeve címe? – kérdezte.
– Az irodája telefonszáma van meg. Egyébként már nem ott
él, ahol akkor lakott. Úgy tudom, a válás után átköltözött egy
kis lakásba. Mindazt, amire a megkereséséhez szükséged lesz,
megtalálod az újságcikkekben. Rosanna – és nagyon komolyan
nézett rá –, tudod, hogy elsősorban azért gondoltam rád ezzel
a sorozattal, mert közel álltái Elaine Dawsonhoz. De gondolj
arra is, hogy ez az eset csak a sorozat első darabja lesz. Ne
merülj bele túlságosan. Több feldolgozandó eseted is lesz. És
nem is kell egyetlen rejtélyt sem megoldanod. Csak annyi
dolgod van, hogy újból összerendezd az akkori dolgokat, és
megmutasd, milyen hatással volt ez az eset a többi emberre.
Dawson esetében a két legérdekesebb figura ebből a
szempontból természetesen a báty, aki intézetbe került, és az
ügyvéd, akinek a karrierje kettétört. Többet nem is kell
tudnunk.
A nő bólintott.
– Elfogadom a megbízást, Nick, természetesen elfogadom –
mondta –, de most már látom, hogy érzelmi szempontból
nehezebb lesz, mint gondoltam. Amikor elmentem Kingston St.
Marybe és találkoztam Geoffrey Dawsonnal, feltolultak
bennem a képek. A régi képek. Egy egész hordányi gyerek
voltunk akkor, állandóan együtt lógtunk. Cedric, a bátyám, és
Geoffrey nagyon jó barátok voltak, és ők voltak a vezérek. Ők
adták meg a hangot, ők határozták meg, mit fogunk játszani.
Elaine sokkal fiatalabb volt nálunk, ezért aztán személy
szerint nem is voltam vele olyan jóban, de ő is mindig ott volt.
Úgy értem… egyszerűen része volt a gyerekkoromnak, Az
életemnek. És tényleg szeretném megtudni, mi történt vele.
– Meg tudom érteni – felelte Nick –, de ne kapaszkodj bele
túlságosan ebbe a gondolatba. Úgysem fogod kitalálni. A
rendőrség sem talált nyomokat, és közben már több mint öt év
eltelt. Néha együtt kell élnünk a megfejtetlen rejtvényekkel.
– Hát ez elég nehéz.
– Azért majd megoldod – mondta Nick, és odaintette a
pincért. –Vissza kell mennem a szerkesztőségbe. Hogy látsz
hozzá?
– Először is visszamegyek a szállodába, és felhívom a
férjemet. Meg kell neki mondanom, hogy elfogadtam a
felkérést, és hogy egyelőre Angliában maradok.
– Olyan arcot vágsz, mintha nehéz beszélgetésre készülnél.
– Jobb szereti, ha otthon vagyok Gibraltárban.
 – Ez azonban, ha szabad megjegyeznem, képességeid
elpocsékolásával azonos. Jó újságíró voltál.
A nő mosolygott.
– Nem fogsz csalódni bennem, Nick. Elégedett leszel a
munkámmal, megígérem.
Átvette az összekapcsolt átlátszó iratzacskókat az
újságcikkekkel, amelyeket a volt főnöke átnyújtott neki az
asztal fölött. Legfölül Marc Reeve nevét és telefonszámát
olvasta egy cédulán.
– Ez lesz aztán a következő telefon – mondta. – Marc Reeve. –
Megpróbálok személyesen beszélni vele, ha ráér. Izgalmas lesz
megismerkedni vele.
– Én pedig izgatottan várom, mit írsz róla – felelte Nick.
Pénzt tett a számla mellé az asztalra, és az asztalon áthajolva
jobbról-balról megpuszilta Rosanna arcát.
– Akkor, viszlát hamarosan! Ha segítségre vagy támogatásra
van szükséged, csak hívj fel!
Rosanna utánanézett, és arra gondolt, bárcsak már letudta
volna a beszélgetést Denisszel!

Sally túlságosan lerészegedett már ahhoz, hogy a rendőrrel

beszélni tudjon, de Gordon, aki elveinek megfelelően csak a
sötétség beállta után kezdett inni, még eszén volt, és ennek
megfelelően dühös is azért, hogy Angela a saját szakállára
elment a rendőrségre. A lány ott állt két férfival szülei
lakásának ajtajában, és nagyon messze szeretett volna lenni.
Azt hitte, egyszerűen bejelenti a húga eltűnését, aztán szépen
hazamegy, de odabent ragaszkodtak ahhoz, hogy beszéljenek
a szülőkkel is. Ketten, akik Burns és Carley rendőrökként
mutatkoztak be, kocsival hazavitték, és fel is jöttek vele
együtt. Angela látta, hogy apja arca nem ígér sok jót. Gordon
dühös volt, és később valószínűleg éreztetni is fogja vele
haragja súlyát.
– Linda, a lányuk, az elmúlt péntek óta eltűnt, igaz? –
kérdezte Burns, kettejük közül az idősebbik.
– Eltűnt, eltűnt, mi az, hogy eltűnt? – morogta Gordon. –
Valami pasasnál van. Mint mindig.
– Mint mindig? Maradt már ilyen hosszú időn át távol a
lánya?
– Ennyi ideig nem – ismerte el kénytelen-kelletlen Gordon.
– Bejöhetnénk? – kérdezte Carley. – Nem biztos, hogy ezt a
lépcsőházban kell megbeszélnünk.
Gordon bekísérte őket a konyhába, ahol Sally az asztalnál
ült, előtte a pálinkásüveggel, és a falra meredt.
– Ó… Iá… látogatók – makogta.
– Van valami fogalma arról, miféle pasasnál lehet a lánya? –
kérdezte Burns.
Gordon megvető mozdulatot tett.
– Nem jegyezhetek meg minden pasast, akivel a lányomnak
dolga van – mondta. – Az lehetetlen. Ma ezzel, holnap azzal.
Ilyen lány. Kis ribi. Sajnos.
– Az én Iá… lányom… nem… – kezdte Sally, de elvesztette a
fonalat és elhallgatott.
Bums azért megpróbálkozott vele is.
 – Mrs. Biggs, magának sincs fogalma, kinél tartózkodhat a
lánya? – kérdezte.
Sally ráncolta a homlokát, és úgy nézett ki, mint aki erőlteti
a gondolkodást. De aztán néma maradt. Burns felsóhajtott.
– Miss Angela Biggs említette, hogy a lányuk az utóbbi
időben anyagi szempontból nagyobb lábon élt, mint eddig –
folytatta. – És hogy ezt mindenekelőtt a ruházkodásán lehetett
észrevenni. Van valami elképzelésük, honnan juthatott
pénzhez?
– Hát munkából biztosan nem – mondta Gordon. – Ugyanis
nem dolgozik. Valószínűleg végre a megfelelő pasassal
kefélteti magát. Mármint olyannal, akinek pénze is van. Semmi
mást nem tudok elképzelni.
– Veszekedtek a lányával, mielőtt az pénteken elhagyta a
házat? – kérdezte Burns.
Gordon gyilkos pillantást lövellt Angélára.
– Hát nem is lehet azt veszekedésnek nevezni – próbálta
szépíteni a dolgot.
– Valami olyasmit mondott, ha jól tudjuk, hogy ne is
kerüljön a szeme elő, ha nem öltözik… illedelmesebben.
– Látniuk kellett volna! Mint egy kurva! Nem engedhetem a
tizenhat éves lányomat így járni a világban! Tisztára úgy
nézett ki!
– De mégsem akadályozta meg abban, hogy így járjon a
világban, ahogy mondja – folytatta Burns. – Sőt, épp
ellenkezőleg. Kidobta. Nem képzelhető el, hogy Linda azóta
sem mer hazajönni?
– Az? Azt a világon semmivel sem lehet megfélemlíteni,
elhiheti! Az mindent meg mer csinálni. Ha aztán most nem jön
haza, hát akkor az nem miattam van.
– Hanem?
– Nem tudom. Ahogy mondtam. Biztos egy pasasnál van.
Fogadjunk!
– Én azért azt javasolnám, hogy jelentsék be hivatalosan is
az eltűnését – mondta Burns. – A lányuk még csak tizenhat
éves. Ebben a korban nem lehet egyfolytában házon kívül úgy,
hogy sejtelmük sincs, merre jár.
– Azt hittem, Angela már…
– A nevelésére jogosultaknak kell ezt megtenniük.
– Oké – morogta Gordon. – Mit csináljak?
Carley előszedett egy formanyomtatványt és egy tollat,
felszólítás nélkül is letelepedett a konyhaasztalhoz, szemben a
teljesen elszállt Sallyvel.
– Adatokra volna szükségünk a lányukról. Neve, születési
ideje, kora, magassága, hajszíne és a többi. Milyen ruha volt
rajta eltűnésének napján? És az is jó lenne, ha kaphatnánk egy
fényképet.
– Baromság – morogta Gordon, de azért odahúzott egy
széket és leült.
– Tehát, Linda Biggs – kezdte. – Tizenhat éves, 1991.
december 8-án született. Haja szőkére festett…
Angela torkát összeszorította a félelem. Hirtelen. A helyzet
miatt, valószínűleg. A rendőr miatt, aki a mocskos konyhában
ott ült a rendetlen asztalnál, és Lindából körözőlevelet csinált.
Linda, aki eltűnt.
Az ő kishúga eltűnt.
 Istenem, add, hogy csak megszökött, imádkozott csendben,
ő, aki egyáltalán nem szokott imádkozni.
De valamiért nem hitt a szökésben.
4

Az ablak előtt hóvihar kavargott, sűrűn hullott a hó a mélyen

csüngő, szinte antracitszürke égből a földre, ám a pelyhek nem
maradtak meg, hanem azonnal elolvadtak az aszfalton. Az
autósok, akik igyekeztek a késő délutáni londoni
csúcsforgalomban utat találni, a leggyorsabb fokozatra
állították az ablaktörlőiket, hogy a vad kavargásban
egyáltalán lássanak valamit. A város szürke volt és
vigasztalan. London belső kerületeiben még nem bonthatott
zászlót a korai tavasz.
Rosanna elfordult az ablaktól, ismerkedett a szállodai
szobával, amely a következő tizennégy napon át az otthona
lesz. Nick tényleg nem garasoskodott: Hilton on Park Lane – a
Hyde Park szélén emelkedő felhőkarcoló. A szoba is nagystílű,
szinte luxuslakosztály jellegű volt: széles ágy, szép
ülőgarnitúra, tévé, minibár, hatalmas, bejárható
ruhásszekrény mahagóni borítással, márvánnyal kövezett
fürdőszoba. És ott volt még az óriási íróasztal, amelyen az
internet-csatlakozást is megtalálta a laptopjához. Tehát
semmi sem állhatta útját a hatékony, alapos munkának.
Kopogtak, Cedric lépett be. Londoni tartózkodása idejére,
amikor is főleg régi barátokat és ismerősöket akart sorra
látogatni, közvetlenül a húga melletti szobát vette ki. Rosanna
sejtette, hogy ez eléggé meg fogja terhelni a pénztárcáját, de
nem akart beleszólni. Cedric felnőtt férfi, harmincnyolc éves.
Valószínűleg nem szereti, ha kéretlenül beleszólnak a
dolgaiba, hát még, ha éppen a húga a beleszóló!
Cedric sötétbarna bőrdzsekije fénylett a víztől, és a haja is
ugyanilyen vizes volt. Megrázta magát, mint egy kutya.
– Úristen, micsoda ócska egy idő! Gatyáig eláztam a metrótól
idáig. Van egy törülköződ?
– A fürdőben – felelte Rosanna. A bátyja eltűnt a
fürdőszobában, nagy, vizes lábnyomok maradtak utána a
szoba halványszürke padlószőnyegén és a fehér kövön.
Mehetett volna előbb a saját szobájába, gondolta Rosanna
bosszúsan.
Cedric visszajött, kezében óriási, hófehér törülközővel,
amellyel épp az arcát törölgette, aztán meg a haját dörzsölte.
Jellemző, gondolta Rosanna, hogy a legnagyobb, legpuhább
fürdőlepedőt választja, nem is lett volna elég neki egy kisebb
törülköző.
– Hol jártál? – kérdezte.
– Egy régi osztálytársamat látogattam meg. Nem ismered.
Ledobta az ágyra a törülközőt. Rosanna nézte, amint ott áll
borzas hajjal, lezser öltözékben. A bátyja volt, mégis élénken
el tudta képzelni, mekkora vonzerőt gyakorolhat a nőkre. Nem
csoda, hogy mindegyiket megkapta, amelyiket csak akarta,
csak csettintenie kellett az ujjával. Csak sajnos, úgy tűnik,
sohasem a megfelelő nőknek csettintgetett.
Kicsit megdörzsölte az ujjhegyeivel a halántékát.
– Fáj a fejed? – kérdezte Cedric.
– Dehogyis… csak éppen az imént beszéltem Dennisszel.
Megmondtam neki, hogy elfogadom a felkérést, és egyelőre itt
maradok. Hát elég… kevéssé örvendetes beszélgetés volt.
Elhallgatott. Nem akarta Cedric ellenszenvét a férje iránt
tovább táplálni, de annyira elkeseredett az iménti
beszélgetéstől, hogy valakinek el kellett jajongania a bánatát.
De hát nem is lehetett beszélgetésnek nevezni azt, ami
lezajlott köztük. Ő beszélt, magyarázott, érvelt, gyakorlatilag
folyamatosan mentegetőzött, a férfi pedig fagyosan és
makacsul hallgatott. Végül pedig csak ennyit mondott:
– Te tudod, mit csinálsz. Ha hetekre el akarsz szakadni a
családodtól, hát csak tessék, nem tilthatom meg. A
következmények vélhetően amúgy sem érdekelnek.
– Miféle megrázó következményekkel kellene számolnom
ha két hétre itt maradok Angliában, és…
– Minden elhangzott már – vágott a férfi a szavába, és letette.
– Hát, ha engem kérdezel – mondta Cedric –, akkor
szerintem a jó Dennis fennhatósági problémákkal küzd.
Kezdettől fogva ez tűnt fel rajta. El nem tudom képzelni,
honnan eredhet ez, talán valamiféle veszteséget akar
elkerülni, de úgy látom, csak akkor lélegzik nyugodtan, ha
karnyújtásnyi közelségben vagy hozzá. Angliai tartózkodásod,
kapcsolatod a korábbi foglalkozásoddal, olyan emberekkel,
akiket nem ismer – ez valószínűleg folyamatosan rettegésben
tartja.
Rosanna elképedt.
– És éppen te vagy az, aki megérti Dennist?
– Megérteni nem értem meg. Csak elgondolkodtam rajta,
miből fakadhat ez a különös magatartása. Tudod jól, hogy nem
kedvelem. És sohasem értettem meg, miért…
 – Tudom – mondta gyorsan Rosanna. Nem akarta, hogy a
beszélgetés a szokásos spirálba kanyarodjon, hogy Cedric
megsemmisítő módon elemezze Dennis hibáit és
fogyatékosságait, és ő rettegve ismerje be, hogy sok
mindenben igaza van. És a saját heves védőbeszédeit,
amelyekről azért állandóan az volt a nyomasztó érzése, hogy
elsősorban önmagát győzködi velük.
– Cedric, most egy nagyon fontos beszélgetés vár rám –
vágott a szavába, és ezzel befejezettnek nyilvánította a
„problémás férj” témakört. – Fel akarom hívni Marc Reeve-et,
találkát kérek tőle, és attól tartok, hogy ez nem lesz egyszerű.
– Biztos nem lesz elragadtatva, ha felmelegíti a sajtó az
esetet –mondta Cedric. – Neki egyedül az állhat az érdekében,
hogy a feledés egyre vastagodó fátyla borítsa az egész ügyet.
– Hű, de költőien fogalmaztál. De most kérlek… – és fejével
intett az ajtó felé tudod, veled ellentétben én azért vagyok itt,
hogy dolgozzam.
– Megértettem – felelte Cedric.
Rosanna hirtelen úgy érezte, túl nyers volt a testvérével.
– Hé, Cedric – szólt utána halkan. – Tudod, örülök ám, hogy
egy kicsit megint együtt lehetek veled. Olyan rég volt már…
– Én is – nyitotta az ajtót a férfi. – Eszünk valamit este a
Trader Vic’s-ben?
– Örömmel. Na, viszlát.
Megvárta, amíg az ajtó becsukódik mögötte, aztán megint a
telefonhoz ment. Elzárta a gondolatait Dennistől, aki most
valószínűleg az irodájában duzzog, és arra vár, hogy ő felhívja,
és a kegyeiért folyamodjon. Ehelyett bepötyögte Marc Reeve
számát, amelyet Nick adott át neki. Titokban reménykedett,
hogy az ügyvéd nem veszi fel, mert félt attól, hogyan fog
reagálni. A nyavalygástól a haragig bármi belefért ebbe az
elvárási palettába. De Reeve már a második csengetés után
felvette.
– Igen? Reeve – szólt bele.
Rosanna megköszörüite a torkát.
– Öööö, igen, Mr. Reeve. Jó estét, Rosanna Hamilton vagyok…
– Igen? – barátságos és türelmes hang. Valószínűleg
jövendőbeli ügyfelet sejt benne.
– Újságíró vagyok. Pillanatnyilag a Covernek dolgozom. Ez
egy afféle magazin, amely…
– Köszönöm, ismerem a Covert.
Hát ez már nem hangzott olyan barátságosan.
– Mit tehetek önért?
A férfi hangjából sejteni lehetett, hogy tudja már, mire
számítson.
Rosanna egyre kínosabban érezte magát.
– Egy sorozatot írok. Olyan emberekről, akik nyomtalanul
eltűntek. Akiknek a sorsára sohasem derült fény. És…
– És közéjük tartozik Elaine Dawson is – a férfi hangja
keserűnek hangzott. – Úristen, mintegy öt évvel ezelőtt voltam
olyan hülye, hogy egy idegennek, egy könnyekben úszó fiatal
nőnek felajánlottam egy éjszakát a vendégszobámban. El nem
tudja képzelni, milyen sokszor és milyen alaposan megbántam
már! Az óvatosság kedvéért ma már egy stoppost sem veszek
fel, de ez már mind nem segít.
– Megértem, Mr. Reeve. Úgy értem, azt, hogy megkeseredett,
és…
 – Nem vagyok megkeseredett – vágott a szavába a férfi. –
Elég sok energiám ment rá, hogy elkerüljem a
megkeseredettséget. De az a történet teljesen kibillentette az
életemet a rendes kerékvágásból, és őszintén szólva semmi
kedvem ahhoz, hogy a régi levest újra felforraljuk, és megint a
bulvársajtó címlapján találjam magamat.
– Nem címlapokról van szó. Hanem emberi sorsokról, és
arról, hogy mit tesz egy-egy ilyen nyomtalan eltűnés azokkal
az emberekkel, akik többé vagy kevésbé érintettek az esetben.
A Dawson-íigyben két ilyen személy van: mindenekelőtt
Geoffrey, Elaine bátyja, aki, mint biztosan tudja, súlyos
mozgássérült, és…
A férfi megint félbeszakította.
– Köszönöm szépen, Geoffrey Dawsont az elégnél sokkal
jobban ismerem. És azt is tudom, fixa ideája, hogy annak
idején meggyilkoltam a húgát. Telefonon zaklatott; egészen
addig, amíg tiltó végzést nem hozattam ellene, de persze az
sem sokat használt. Nos, azóta már nem piszkál. De azt nem
tudom, miféle zavaros ötleteket dédelget most a fejében.
Rosanna megértette, hogy a férfi pontosan olyan lett,
amilyen nagyon nem akart lenni: megkeseredett és bizonyos
módon kibékíthetetlen.
Mégis tett még egy próbát.
– Pontosan erre használhatná fel a cikkemet, Mr. Reeve.
Kifejthetné benne az álláspontját, hogy ön hogyan látja a
dolgot. Még egyszer elmondhatná, hogyan zajlott le az az este,
és tisztázhatná az esetleges félreértéseket, amelyeket még
sohasem próbáltak meg tisztázni. Nekem nagyon fontos a
tisztességes beszámoló, nem szeretnék senkit semmivel
megrágalmazni, semmiféle ködös vádaskodásba belemenni.
Azt is fel tudom ajánlatni, hogy nem kell a saját nevét
használnia, hanem másik nevet választhat.
– Elég olvasó lenne, aki azonnal tudná, hogy rólam van szó –
felelte Reeve. – Nem, Mrs. Hamilton, sajnálom. Nem állok a
rendelkezésére.
– És egyetlen beszélgetés erejéig sem fogadna mégis? Lehet,
hogy pontosabban el tudnám magyarázni önnek, hogy mit is…
– Mrs. Hamilton…
Rosanna úgy érezte, hogy a másik bármelyik pillanatban
leteheti a telefont.
– Tudja mit, aludjon rá egyet, és gondolja végig nyugodtan az
egészet – ajánlotta gyorsan –, ennyit igazán vállalhat, nem?
Biztosan nagyon váratlanul érte a hívásom. Megadhatom
önnek a számomat? Holnap visszahív, és megmondja, hogyan
döntött.
– Nem hiszem, hogy megváltozna a véleményem – mondta
Reeve, de felírta a mobilszámot. Ezek után már semmit se
mondott, csak letette a telefont.
Rosanna csalódott volt. Meg tudja írni és meg is fogja írni az
egész történetet a Reeve-vel folytatott beszélgetés nélkül is, de
mivel az újságírói ambíciók mellett magánemberként is
érdekelte az ügy, nagyon szeretett volna beszélgetni azzal a
férfival, aki utoljára látta Elaine-t.
Úgy döntött, hogy egy hosszú, forró habfürdőt vesz. A két
egymás utáni szerencsétlen telefonbeszélgetés meglehetősen
felzaklatta. Vissza kellett nyernie valahogy a lelki egyensúlyát.
 Február 12., kedd

Fél tizenegykor indult el hazulról az Elephantba. A tegnapi

szünnap segített rajta, megnyugodott, és már nem egy
reszkető roncs volt, hanem valamennyire emberi lénynek
érezhette magát. Este még egy rövid sétát is tett a faluban.
Akármennyire riasztotta is az az esetleges veszély, ami
odakint leselkedett rá, három nap elteltével még sokkal
inkább nyomasztotta lakásának szűkössége és rútsága. Nem
lehetett egyfolytában olvasni vagy tévét nézni, főleg, ha az
ember Fiatal, mozgékony, és vágyik az élményekre. Néha
elgondolkodott rajta, vajon mennyi ideig bírja még ki ezt az
életet, ami igazából nem is volt életnek nevezhető. Gyakran
megkísértette a gondolat, hogy ez az egész bújócska, amit
játszik, teljesen fölösleges, hiszen az égvilágon senki sem
keresi. Csábítónak tűnt ez a változat, de a depressziója is
erősödött tőle, hiszen azt a fóbiát, amely egész létét és minden
tettét meghatározta, tökéletesen értelmetlennek bélyegezte.
És ugyanakkor arra is rávilágított, hogy bármit választ is –
akár tovább bujkál, akár előjön a rejtekhelyéről –végzetes
hibát követhet el. Hogy sem a depresszióján, sem a félelmein
nem lesz úrrá soha. Amikor előző este végigment a falun, és
beszívta a levegőt, amely idén először hordozta egy kicsit a
tavasz ígéretét, könnyekkel kellett küzdenie. Vágyai,
amelyeket eléggé kordában tudott tartani, most utat törtek
maguknak, és szabályosan elárasztották szomorúsággal és
kétségbeeséssel. Szeretet, melegség, élet. Férj, gyerekek,
barátok. Béke, biztonság. Azon is elgondolkodott, milyen lehet
az, amikor valaki örömmel és bizakodással várja a tavaszt,
nem pedig retteg tőle, mert tarka vidámsága csak még inkább
hangsúlyozza saját létének sötétségét.
Hazamenekült, mielőtt még összetalálkozik valakivel, aki
elcsodálkozott volna a zokogó nőn. Az az alapelv, hogy „csak
semmi feltűnés”, annyira a vérévé vált már, hogy még akkor is
e szerint élt, amikor a gondolatai egészen másutt jártak.
Ma legalább megint belekapaszkodhatott egy kicsit a
hétköznapba. Az Elephant délben nyitott, idejében ott akart
lenni. És ugyan ott még inkább ki volt téve az idegesítő
ingereknek, mégis, most valóságos mentsvárnak tűnt fel a
kocsma a szemében.
Ahogy a lakásajtót kinyitotta, majdnem felkenődött Mr.
Cadwickre, aki szorosan az ajtó előtt állt, és nyilvánvalóan
befelé hallgatózott.
Halkan felsikoltott, de Mr. Cadwick is ijedten hátrált egy
lépést.
– Ó! – mondta.
Valószínűleg gyakrabban hallgatózik itt, mint gondolnám,
jutott a nő eszébe.
Általában figyelmeztethette a komód eltolásának zaja, de
ma reggel a nő már korán lent volt, hogy vajat és kenyeret
vegyen, mert a házban már semmi ehetőt nem talált. Miután
visszajött, már nem barikádozta el magát. Kis előgyakorlat a
normális élet irányába.
– Mr. Cadwick – szólalt meg, és észrevette, hogy megint túl
szaporán verdes a szíve –, maga meg mit csinál itt?
– Itt állok – felelte az öreg. – Ez az én házam, ott állok benne,
ahol akarok.
 Úgy látszik, agresszív lett attól, hogy hallgatózáson kapták.
Tudhatta, hogy nevetséges, amint ott sompolyog a sötét
lépcsőházban. A nő az öreg lábára meredt. Zokni volt rajta,
mocskos szürke gyapjú zokni. Pontosan, ahogy mindig is
elképzelte. Levetett cipővel surran ide-oda a házban.
Nem mondott semmit. Undorító egy alak, gondolta magában.
– Éjszaka – mondta az öregember – nem tudtam aludni. És
elég sokat gondolkodtam. Magácskáról.
Még mindig nem felelt neki.
Na, nyomás, vén köcsög, gondolta, bökd ki, amit akarsz.
– Tulajdonképpen elég furcsa maga nekem – mondta Mr.
Cadwick. Fokozatosan visszanyerte a magabiztosságát, végül
ellentámadásba ment át. – És ez már a kezdettől fogva így volt!
Ahogy él, ahogy viselkedik… úgy értem, maga fiatal, csinos nő.
Hogy élhet ilyen furcsán?
Legszívesebben egyszerűen félretolta volna, és lesietett
volna mellette a lépcsőn, de persze tudta, hogy ezzel még nem
zárták le a témát. Az öregből kikívánkozott valami. És itt fog
állni vele, amíg vissza nem jön, de akár holnap reggelig is.
– Mit ért azon, hogy furcsa? – kérdezett vissza.
– Hát igen… mint egy vakond. Mindig csak sötétben. Mindig
bent a lakásban. Se barátok. Se… férfi. Nincs egy férfi az
életében? De hiszen ez nem is egészséges!
– Van köze hozzá?
– Az én házamban él!
– Rendszeresen fizetem a lakbért, semmit sem teszek
tönkre, nem zavarom önt, és betartom a házirendet. Ezen túl
semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok, vagy mit nem csinálok.
 Az öreg más hangot próbált megütni.
– No, csak ne olyan hevesen! Csak mert jóindulatúan
megszólítom? Aggódom maga miatt! Egyáltalán nem látszik
boldognak!
Most már egészen kilépett a lakásból, becsukta az ajtót, és
tüntetőén kétszer is ráfordította a kulcsot – no, nem mintha
Mr. Cadwick a távollétében nem tudott volna bemenni, ha
akar.
– És ellentétben az ön véleményével, amelynek értelmében
kizárólag itt a házban ásom el magamat, nekem bizony van egy
munkahelyem – mondta –, és hogy időben odaérjek, most el is
kell indulnom. A rólam szóló gondolatait sajnos egymagában
kell tovább szövögetnie.
– Nagyon barátságtalan – állapította meg szomorúan az
öreg, és vágyakozva meredt rá, de elállt az útjából. Amikor
már majdnem leért, még kihajolt a korláton, és utána kiabált:
– Tudja, mit gondolok magácskáról?
Nem akarta, de mégis megállt.
Semmit sem tudhat, gondolta, fogalma sem lehet semmiről.
– Valaki elől rejtőzködik! Igen, pontosan olyannak látom!
Valamitől vagy valakitől irtózatosan retteg! Menekülőben van,
és pont az én házamat szemelte ki magának, mint
rejtekhelyet! Még hogy mi közöm volna hozzá?
A nő szíve a torkában dobogott. Gyors léptekkel ment a
kapuhoz.
– De hiszen csak segíteni akarok! – kiáltotta utána Mr.
Cadwick. Kilépett az utcára, bevágta maga mögött az ajtót, és
fellélegezve támaszkodott neki. Tudta, hogy nagy piros foltok
virítanak az orcáján, és veríték fénylik a homlokán.
 Nem eshetem pánikba, győzködte magát, nagyon meg kell
gondolnom.
Tényleg nem hitte, hogy Cadwick tudna valamit. Inkább az
lehetett, hogy egyik gyanúját világgá kiabálta, és véletlenül
épp beletalált. Persze, azért ehhez sem kellett valami
pengeagy. Hiszen félénken, idegesen viselkedik, elzárkózik a
környezettől, nincs magánélete.
Nincsenek barátai, nincs családja. Az ilyen Cadwick-félék
szemében olyannak tűnhetett, mint aki a semmiből jött, a
semmiben él, és a semmiben is fog eltűnni. Ráadásul időnként
nyilvánvalóan pánikrohamok vesznek rajta erőt. Nem is csoda,
hogy az öreg furcsának találja, és hogy töri a fejét rajta.
A kérdés csak az: veszélyessé válhat-e?
Végigszaladt az utcán, mint mindig, leszegett fejjel, szája elé
húzott sállal, amely így a fél arcát eltakarta. Az idő nem volt
már olyan hideg, mint az elmúlt hetekben, de még mindig elég
csípős szél fújt, így nem volt feltűnő a be burkolózás. De ahogy
jön a tavasz, lépésről lépésre meg kell válnia a ruházat
nyújtotta álcázás védelmétől. A tavaszt ezért minden évben
elég vészterhesnek élte meg. Aztán, mire nyár lett, már eléggé
hozzászokott a védtelenség érzetéhez, de amíg eljutott odáig,
az göröngyös út volt.
Az öreg nem válhat veszélyessé. Kizárható, hogy ismerné az
előéletét, vagy akárkit is, aki annak része volt. Különben
biztosan célzást tett volna rá. Marad, hogy elmegy a
rendőrségre. De mivel? Talán azt meséli a rendőröknek, hogy
a bérlője nagyon furcsa, nincsenek férfiismerősei és rendkívül
félénk? Többet nem mondhat. Emiatt azért nem száll ki a
hatóság!
 Feljebb emelte a fejét, és érezte, hogy a súly, amelyet Mr.
Cadwick rárakott, lehullik róla.
Mégis úgy érezte, hogy a Langburyben töltött idő lassan a
végéhez közeledik. Mr. Cadwick kezdettől fogva ellenszenves
volt neki, de eddig legalább békén hagyta. Erre immár nem
számíthat. Az az ember nem ostoba. Biztosan megérezte,
mennyire a sarokba tudta szorítani ma reggel, és megint meg
fogja próbálni. Lehet, hogy más szállás után kellene néznie. De
Langbury kicsi. És a végén még a költözés sem fogja
megakadályozni Mr. Cadwicket abban, hogy tovább üldözze.
Ráadásul kezdettől fogva az volt az alapelve, hogy nem
maradhat túl sokáig egy helyen. Jobb, ha lelép, még mielőtt
mindenki kérdezősködni kezd, és rácsodálkozik az idegen nő
különös viselkedésére.
Az a terv, hogy nem lakik már sokáig Mr. Cadwick sötét
odújában, kicsit felélesztette benne az életerőt. Gyors
léptekkel ment lefelé az utcán, és a fejét magasabbra tartotta,
mint rendesen.
 Február 12., kedd

Rosanna elég bosszús lett, amiért Marc Reeve teljesen

megtagadta az együttműködést, de próbált az eszére hallgatni,
és meggyőzni magát, hogy ez nem fogja befolyásolni a
munkájában. Nick épp elég hírt juttatott el neki az archív
anyagokból, ezekből simán összerakhatja az akkor
történteket. Ami Reeve mai életére vonatkozott, azt kénytelen
lesz találgatással megoldani. Annyit tudott róla, hogy nem
sikerült megmaradnia a nagyhírű irodában, és ehelyett
önállósodott. Ez bizonyára nem ment egyszerűen. Vajon hol
tart ma? Vajon rendbe tette a szakmai és a magánéletét?
Kiköszörülte a csorbát, amely a jó hírén esett? Viszont, ha
minden rendben, akkor vajon miért olyan keserű? Nagyon
kimerültnek és ingerültnek tűnt a hangja, mihelyt az Elaine
név felbukkant a beszélgetésben.
Vajon még mindig az akkor történtek hatása alatt áll?
No, csak vigyázzunk a spekulációkkal, maradjunk a
tényéknél! figyelmeztette önmagát.
Reggel átnézte a további esetek anyagait is, amelyekről még
írnia kell majd. Egy öregemberről, aki nyolc évvel ezelőtt
megszökött az otthonból, és akit sem élve, sem holttan nem
találtak meg. Egy fiatal srácról, aki este azzal köszönt el
otthon, hogy leugrik pár üveg sörért, és azóta sem került elő.
Egy fiatal lányról, aki a buszmegállóban akart találkozni a
barátjával. Otthonról elindult, de a megállóba nem érkezett
meg, pedig csak pár méter volt az út, a barátja látta volna, ha
kilép a házból. És még két további eset. Összesén hat történet.
Sok dolga lett. Sok emberrel kellett találkoznia, feljegyezni,
amit elmondanak neki. Végül persze meg kell írnia a
sorozatot. Nem ér rá arra, hogy túlságosan beleássa magát
Elaine történetébe, és Reeve vonakodása miatt naphosszat az
orrát lógassa. Nick figyelmeztette is, hogy csak azért, mert
személyesen is ismerte Elaine-t, az ő története se kapjon
nagyobb súlyt, mint a többieké.
Kopogás hallatszott, Cedric lépett be. Frissen zuhanyozva,
szokott bőrdzsekijében, farmernadrágban.
– Jó reggelt – mondta.
Rosanna elnevette magát.
– Tizenegy óra! Csak most keltél fel?
– Igen – ásított a férfi. – Te meg már dolgozol?
– Átnéztem az összes esetet. Elég sok munka, ahogy elnézem.
– Egy okkal több, hogy Reeve-et hagyd a csudába, és belevágj
nélküle – mondta Cedric. Rosanna előző este a vendéglőben
elmesélte, hogy járt az ügyvéddel. És Cedric úgy vélte, ne is
törődjön vele. A nő megpróbálta elmondani, miért is lenne
neki fontos a dolog: hogy Reeve-en át akarja megközelíteni
Elaine-t, nem a sorozat miatt, hanem önmaga miatt.
– Nem mondhatom neki, hogy egyszerűen bánt a
lelkifurdalás –jelentette ki. – De kétség nem fér hozzá, hogy az
én esküvőm volt, amire indult. Az én meghívásom miatt jött fel
Kingston St. Maryből Londonba. Annak az Elaine-nek, akit mi
ismertünk, ez embert próbáló feladat volt. Aztán eljön
Heathrow-ig, és itt eltűnik.
– Nem a te hibád.
 – Persze, hogy nem. De mégis én voltam a végső ok!
Valamiképpen… részévé váltam a történetnek. Nélkülem… az
esküvőm nélkül… egész másképp alakult volna a sorsa.
– No de – vetette közbe Cedric –, ezen igazán nem szabad
őrlődnöd. Ezzel semmire sem jutsz. Valamennyien mindenféle
történetek részei vagyunk, de mégsem vagyunk mindig
felelősek azért, hogy miképpen zajlanak le. Férjhez mentél, és
kedves gesztus volt a részedről, hogy a derék kis Elaine-t
meghívtad. Valami aztán félresiklott, de még csak azt sem
tudjuk biztosan, hogy összefügg-e az utazással. Az is lehet,
hogy Elaine az esküvődet használta fel, mint kedvező
alkalmat. Például arra, hogy, mondjuk, lelépjen egy nős
férfival, a szeretőjével. Amit, mondjuk, egy héttel később
Kingston St. Maryből is megtett volna!
– No de Cedric, igazán! Még hogy Elaine és a nős szeretők!
Már az sem képzelhető el, hogy Elaine-nek egyáltalán
szeretője volt!
Nevettek, de ez nem afféle oldott, vidám, szívből jövő
kacagás volt. A Dawson családot több szörnyűség sújtotta,
mint amennyit egyetlen család elbírt – ez gyakran megfordult
Rosanna fejében. Két testvér, a báty gerinctörötten
tolókocsiba kényszerítve, a húg nyomtalanul eltűnik. És
mindkét szülő rég halott, aminek következtében a fiatalember
örök időkre a fogyatékosok otthonába kényszerül.
– Milyen különös – mondta Rosanna –, az elmúlt évek során
alig gondoltam Elaine-re és a sorsára, most pedig egyszerre
olyan nehezemre esik csak egy „esetként” tekintenem.
Túlságosan is megérint, Cedric. De ezért az egészről
lemondani…
 – Még Dennis azt hiszi a végén, hogy ő győzött – mondta
Cedric. – Apropó: jelentkezett már a férjed?
A nő a fejét csóválta.
– Nem. És én se hívtam. Tegnap azzal szakított félbe, hogy
már minden elhangzott, és letette. Úgy gondolom, ezek után
rajta a sor a telefonálásban.
– Ha tartod magad ehhez az állásponthoz, büszke leszek rád
–felelte Cedric némileg kétkedőén. Az órájára nézett.
– Mennem kell. Cambridge-be megyek, és találkozom egy
régi osztálytársnőmmel. Elvihetem a kocsit?
Kingston St. Maryből autót kölcsönöztek, úgy jöttek
Londonba. Rosanna bólintott.
– Nekem nem kell. Cedric… – kezdett bele, de aztán
elhallgatott.
– Igen?
– Nem, semmi – nem most jött el az ideje, hogy előadást
tartson a bátyjának arról, hogy csak pocsékolja az életét. Hogy
már megint csak lötyög bele a napba, ahelyett, hogy valamerre
előrefelé mozdítaná az életét.
De nem volt kedve veszekedni vele.
– Tényleg semmi – ismételte.
Cedricen látszott a megkönnyebbülés. Valószínűleg
megsejtette, miféle gondolatok foglalkoztatják a húgát.
– Mennem kell – szólt. – Ég veled! Ma estig!
Kinyitotta az ajtót, de megállt.
– Van még egy ötletem – mondta –, ha ez a Reeve mégsem
akar beszélni veled. Tegnap este egy szomszédról beszéltél,
aki látta őket együtt, és aztán jelentette ezt a rendőrségen.
Talán még megvan az a szomszéd. Beszélned kellene vele. Nem
ugyanaz, de legalább ő látta Elaine-t. És arról is mesélhetne
egy kicsit, hogy miféle alak ez a Reeve.
Rosanna a testvérére meredt:
– Cedric, te néha egyszerűen zseniális vagy!
A férfi vigyorgott.
– Szívemen viselem a lelki üdvösségedet. Na, minden jót!
És eltűnt.
Ő pedig azonnal a Dawson feliratú dossziéért nyúlt.
Vajon hol találja meg azt a férfit, aki akkor feljelentette
Reeve-et a rendőrségen?

3
Két óra múlva Reeve egykori szomszédjával szemben ült, és
szinte el se hitte, hogy ekkora szerencséje lehet: nemcsak,
hogy megtalálta az embert, hanem az még otthon is volt. És
hajlandó volt foglalkozni vele.
Persze ez nem volt olyan nagy csoda: az első két perc után
látta, hogy a férfi egy igazi fontoskodó-fecsegő alak.
Valószínűlég egész életében nem történt vele semmi érdekes,
csak a Reeve-Elaine-féle történet, és persze a saját szerepe,
amit a médiában játszott. Valószínűleg hitetlenkedve fogadta,
hogy az elmúlt évek során egyszerűen agyonhallgatták az
esetet.
Nem volt valami nehéz rábukkanni. Egy 2003-as
újságcikkben Rosanna talált egy utalást Reeve akkori
lakcímére: Belgravia, hát persze. Az utcát nem nevezték meg,
de elég pontosan körülírták: „a King’Road egyik kis
mellékutcája, nagyon közel a Sloane Square-hez”. Ez
meglehetősen beszűkítette a helyet. Egy másik újság pedig
lehozta a ház fényképét. Egy ötös sorház egyik tagja volt, régi
klinkertéglás épület, szép erkélyekkel és csúcsdíszes tetőkkel.
Ápolt, apró élőkért, a keskeny utcán macskakő. Néhány fa,
amelyek csupasz ágait azon a napon, amikor a kép készült,
vastag hó fedte. A környék egészben olyan volt, mint egy
marcipánmese. Csendes. Értékálló. Nagyon drága.
A szomszédot sehol sem nevezték néven, csak mint Richard
H. (45) szerepelt a sajtóban. De ha még ugyanott lakik, akkor ő
megtalálja.
Richard Hall volt a neve, időközben ötvenéves lett, és Reeve
egykori rezidenciája mellett jobbra lakott. Volt felesége, két
gyermeke, és egy pénzügyi cégnél dolgozott. Mindig hazament
ebédelni, Rosanna ezért találkozhatott vele délben.
Természetesen azt is felajánlotta, hogy kedvezőbb időpontban
visszajön, nehogy megzavarja az ebédet, de amikor Hall
megtudta, hogy megint előadhatja az egész történetet, és
esetleg megint belekerülhet az újságba, mindjárt elfelejtette
az éhségét, és utasította a feleségét, egy jellegtelen, szerény
külsejű, szőke nőt, hogy takarítsa le az asztalt.
– Majd este felmelegíted – mondta neki, Mrs. Hall pedig
egyetlen szó ellenvetés nélkül elkezdte leszedni a nagy
gonddal felrakott terítéket az étkezőben.
De mivel ott már begyújtották a kandallót, Hall azt javasolta,
maradjanak is ott mindjárt beszélgetni. Két széket odahúzott a
tűzhöz, és leült, szemben a vendégével. Rosanna nem túl
feltűnően, de annál alaposabban megnézte. Magas volt, az
alakja is rendben, jó szabású öltöny feszült rajta, de az
összhatást tökéletesen megsemmisítette a fakó, kerek
holdvilágarc, a kicsi, túl közel ülő szemekkel. Olyan volt, mint
egy nem igazán jóvágású férfi, aki nagyon igyekszik, hogy
lehetőség szerint mindent kihozzon magából, de mégsem jut
semmire. Rosanna szinte érezte a szerencsétlen
kisebbrendűségi érzéseit, de megpróbált nem sok mindent
belegondolni az alakjába. Úgyis csak annyiban érdekelte az
egész figura, amennyiben személyesen jobban megítélhette,
mennyire szavahihető az illető. Sejtette, hogy hajlamos
kiszínezni, toldozni-foldozni a valóságot, esetleg tényékként
beállítani olyasmiket, amiket csak sejtett, de valószínűleg nem
volt hazudozó.
– Igen – mondta láttam őket azon az estén. Reeve-et és Miss
Daw-sont. Reeve autóján érkeztek meg, és együtt mentek be a
házba. Vitte a nő bőröndjét. Neki csak egy kis útitáskája volt.
– Honnan tudta, hogy az a bőrönd Miss Dawsoné?
– Piros volt, ha jól láttam az utcai lámpák fényében – mondta
Hali, aki láthatóan emlékezett még minden apró részletre. – És
olyan… olcsónak tűnt. Műanyagnak. Nem Reeve stílusa.
– Értem. Hánykor érkeztek meg ide?
– Hét körül. Elöl álltam a nappali ablakában, és vártam a
fiamat. Egy barátjához ment, és hétre kellett hazaérnie. Akkor
kilencéves volt.
– Mi volt a benyomása Elaine Dawsonról? Ha ugyan meg
tudta ítélni ilyen távolságból, sötétben.
– Nagyon fényesek az itteni utcai lámpák – felelte Hall –, jól
láttam őt. És meg is néztem magamnak, mert… mert valami
meghökkentett.
– Meghökkentette?
– Miss Dawson nem illett bele Reeve trófeagyűjteményébe.
 – Úgy érti ezt – mondta Rosanna –, hogy Mr. Reeve általában
másfajta nőkkel foglalkozott?
– Nos – mondta Hall élvezkedve, és Rosanna
megállapíthatta, hogy egész vénasszonyosan szereti a pletykát
–, nos, tehát… egy jó háromnegyed évvel korábban költözött el
tőle Mrs. Reeve. És vitte magával a közös gyereküket is, egy
kisfiút. Azóta Marc Reeve egyedül élt, és amit láttam, hát
aszerint jó egynéhány hölgyismerőse volt ebben az időben.
Különféle hölgyek. Akik általában ottmaradtak éjszakára.
Hű, de megfigyelted, gondolta Rosanna. Megszánta Reeve-et.
Micsoda rémálom lehetett annak a fiatal férfinak, aki épp a
nagy karrierugrásra készült, és helyette egy ilyen szomszéd
teregette ki ország-világ előtt az intim szennyesét.
– És Elaine Dawson nem illett bele ebbe a sorozatba?
– Hát, nagyon nem. Reeve társnői valamennyien átlagon
felüli, jó nők voltak. Mutatósak, drága, finom ruhákban.
Gondolom, leggyakrabban ügyvédnők, vagy olyanok, akiket a
szakmai körökben ismert meg. Egyszóval igazi minőségi nők…
már, ha attól eltekintünk, hogy ezek szerint valamennyien
afféle „egyszer használatosak” voltak. De hát, ami ezt a kérdést
illeti, megváltoztak az idők.
Te meg rohadt irigy voltál, estéről estére sárgultál a
nappalid ablaka mögött, és boldog voltál, amikor egy jót
bemoshattál neki. Hiszen még ma is boldog vagy tőle!
– No igen, és ez a Miss Dawson teljesen másfajta volt –
folytatta Hall. – Először is, tényleg nagyon fiatal volt, ilyen
fiatallal még sohasem láttam Reeve-et. És aztán olyan… olyan
jelentéktelen. Igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Nem
kifejezetten csúnya, de olyan igazi szürke egér. Iszonyú ronda
kabát volt rajta, olcsó, rossz szabású. Aztán az a műanyag
bőrönd. A haja – lehetetlen! Úgy nézett ki, mint az a falusi
kislány, aki még sohasem hallott arról, hogy egy kicsit
nőiesebbé is tehetné magát.
Hát ez bizony elég találó leírás volt, Rosanna is pont
ilyennek ismerte Elaine-t.
– És milyennek látszott? Félt? Vagy örült?
– Szét volt bőgve. Akkor már nem sírt, de előtte biztosan
sokat. Hát nem öröm látszott rajta. De félelem sem. Inkább…
mintha kicsit apatikus lett volna. És kimerült.
– Eltűntek a házban?
– Igen. Aztán mintegy tíz perc múlva ki is jöttek.
– Tényleg?
– Még mindig az ablaknál álltam. Aggódtam. A gyerek
általában pontos szokott lenni. Mary, a feleségem már hívta a
szülőket…
– És Reeve és Elaine mit csináltak?
– Lementek az utcán. A King’s Road irányába.
– És úgy néztek ki, mint…
– …mint egy szerelmespár? Nem, egyáltalán nem. Sem át
nem karolták egymást, sem a kezüket nem fogták, semmi
ilyesmi. Egyszerűen csak mentek egymás mellett. Mint két
olyan ismerős, akiket különösebben nem köt össze semmi.
– Tudja, hová mentek?
– Reeve a rendőrségnek azt mondta, hogy egy olasz
vendéglőbe vitte vacsorázni. A tulajdonos pedig megerősítette
ezt az állítást. Emlékezett is kettejükre. De hogy azután mi
történt…
Hall felvonta a vállait.
 – Nem látta őket visszajönni?
– Nem. Megjött a fiam, vacsoráztunk, ellenőriztem a
gyerekek házi feladatait, aztán később tévét néztünk a
feleségemmel. Nem néztem ki többet.
– Tehát azt sem láthatta, hogy Mr. Reeve kora reggel a
metróállomásra kíséri Miss Dawsont?
– Nem. Nem állok egyvégtében az ablaknál! – mondta Hall
szinte felháborodva. – Alapjában véve nem érdekel, mivel
foglalják el magukat a szomszédjaim.
– Értem – mondta Rosanna. Meg volt győződve róla, hogy a
férfi nagyon is pontosan tudja, mivel foglalják el magukat a
szomszédok. Még ő maga is kicsit leskelődőnek érezte magát,
és kicsit lelkifurdalása támadt Marc Reeve-vel szemben, mégis
feltette a következő kérdést:
– Tudja, miért költözött el Mrs. Reeve?
Hall a feleségéhez fordult, aki épp az asztalterítőt hajtogatta
akkurátusán. Olyan halkan mozgott, hogy Rosanna el is
felejtkezett róla.
– Mary, te gyakrabban beszélgettél Mrs. Reeve-vel!
– Ritkán beszéltem vele – ellenkezett a feleség. – És akkor se
mesélt túl sokat magáról. Beteg anyja volt, valahol Cambridge
mellett egy öregek otthonában. Gyakran látogatta. És akkor
valahogy mindig olyan… olyan zavartnak tűnt. Azt hiszem, az
anyja szenvedése nagyon megviselte. És Mrs. Reeve nagyon
érzékeny nő volt. Képeket festett. Nagyon szép akvarelleket.
Hallottam, hogy művészkörökben elég jó neve volt.
– Akkoriban mesélted, hogy találkoztál vele párszor, amint
sírva jött ki otthonról – szólt rá türelmetlenül a férje.
 – Így van. De sohasem kérdeztem meg tőle… inkább úgy
tettem, mintha nem látnám. Arra gondoltam… talán nem is
szeretné, ha észrevenném. Nem tudom, hogy miért volt úgy
kétségbeesve.
Néha elkerülhetetlen, hogy a meglehetősen harsány
veszekedést – ami a szomszédból áthallatszik – meghallja az
ember –, mondta Richard Hall, és látszott rajta, hogy ezeket az
alkalmakat nagyon élvezte. – És ha engem kérdez…
Hatásszünetet tartott.
Ehhez semmi közöm, gondolta Rosanna feszengve, és
ráadásul a történetünkhöz sincs semmi köze.
Bár annak idején Marc Reeve házassága elég központi
helyet kapott a sajtóban. Eszébe jutottak a pletykarovatok,
amelyek tele voltak ezekkel a cikkekkel. Mind arról fecsegett,
hogy Mrs. Reeve elköltözött a férjétől a gyerekkel együtt. És a
sorok között csupa célzás a legkülönfélébb okokra: hogy Mr.
Reeve egyfolytában félrelépett, hogy étlapján egyrészt a túl
fiatal lányok, másrészt a családon belüli erőszakoskodások is
szerepeltek. Amennyire jogilag még innen volt a rágalmazás
határán, majdhogynem afféle erőszakos kéjgyilkos képéhez
közelítették Reeve-ét, aztán feltették olvasóiknak a mindent
eldöntő kérdést: Vajon Marc Reeve ölte meg Elaine Dawsont?
Rosanna meg se szólalt, de Mr. Hall azért nem tartotta vissza
magát, fennen hangoztatta a véleményét:
– Nos, ha engem kérdez – ismételte –, akkor egyszerűen
elege lett a félrelépéseiből. És bizony azon sem csodálkoznék,
ha…
– Igen?
 – Azt hiszem, Reeve elég rendesen ki tudott akadni, ha a
dolgok egy kicsit másfelé fordultak, mint amerre ő szerette
volna. És szegény Mrs. Reeve-nek emiatt nem egyszer
meggyűlt a baja.
Rosanna lassan bólogatott.
– Most nyilván valami konkrét dologra céloz?
– Konkrétan arra, hogy bántalmazta őt a férje? Vagy, hogy
folyamatosan félrelépett? Természetesen nem. Nagyon
becsvágyó és ravasz ember volt Mr. Reeve. Az ilyenek
tökéletesen álcázzák magukat. De… csak úgy… egyszerűen
benne volt a levegőben, érti? Vannak olyan emberek, akikről
szaglik, hogy a finom külső valami kellemetlent takar. Mint
egy rossz szag, amit csak megérez az ember, de nem tud hová
tenni. Reeve nekem az első pillanattól fogva ellenszenves volt
és gyanús. És boldog vagyok, hogy a válása után hamarosan el
is költözött innen.
Rosanna keveset jegyzetelt. Most becsukta a kis fekete
jegyzetfüzetet, eltette a táskájába, és felállt.
– Nem akarom tovább rabolni az idejét – mondta. –
Köszönöm a beszélgetést, Mr, Hall,
Hall is felemelkedett.
– Szívesen. Tessék – és egy fehér kartonlapocskát adott át
neki. – Minden elérhetőségem rajta van. Itthoni és irodai
telefon, e-mail cím, fax… bármikor szívesen a rendelkezésére
állok.
Mintha már alig várta volna.
– Rendben van – felelte Rosanna visszatérek rá, ha még
valami információra lesz szükségem.
Amikor az ajtóhoz mentek, provokatívan azt mondta:
 – Ön tehát úgy véli, hogy Marc Reeve-nek köze lehet Elaine
Dawson eltűnéséhez?
A férfi megállt.
– Ezt nem mondtam.
– De…
– Hadd fogalmazzam meg én. Ha kiderülne, hogy köze van
hozzá, nem lepődnék meg rajta.
Kinyitotta az ajtót Rosannának, akit valósággal megcsapott a
nyirkos hideg. Eleredt az eső.
– Nem – hangsúlyozta Hall még egyszer tényleg, egyáltalán
nem csodálkoznék rajta.

Georgina Ennis imádta Bluebirdöt, a kutyáját, ezt a fekete

labrador-ésmégvalamiegyéb keveréket, amelynek szőre
kiskorában kékes árnyalatú volt, ennek köszönhette a nevét. A
színárnyalat idővel szürkésbe ment át, hiszen Bluebird már a
büszke tizenkettedik évét taposta. Georgina, akinek valahogy
sosem volt szerencséje a férfiakkal, és ezért ötvenévesen el is
határozta, hogy nem kergeti tovább a nagy szerelemről szóló
ábrándot, és megbarátkozik az egyedülléttel, Bluebirdben
lelte meg az egyetlen hozzátartozóját, és igazán nem kívánt
egyebet, mint hogy még sok-sok esztendőt eltölthessenek
együtt, de azért az ehhez hasonló napokon kicsit irigyen, és
emiatt ugyanakkor némi bűntudattal gondolt azokra az
emberekre, akiknek nincs kutyájuk. És ebben a mocsok
időben nem kell sétálni menniük vele.
 Az utolsó héten a februárt már mintha tavaszi lehelet járta
volna át, aztán a hét végére megint havazott kicsit, most pedig
minden elmerült a hideg esőben és a vigasztalan
szürkeségben. Mintha csali visszatért volna a november.
Georgina, aki egy fodrászszalonban dolgozott, szerette volna
ugyanazt tenni, mint a kolléganői: pizzát rendelni, és mellette
egy háromnegyed órácskára kikapcsolódni a hátsó
helyiségben”, neki azonban minden délben otthon kellett
lennie, hogy forduljon egyet Bluebirddel. A kutya borzasztóan
örült, ha meglátta, és egészen megbolondult örömében, ha a
pórázért nyúlt. Kora előrehaladtával egyáltalán nem csökkent
a sétaszenvedélye.
Georgina Eppingben élt, egy London északi részén található
helységben, és emeletes házban lévő lakásától pár lépéssel
elérte az Epping Forestet, ezt a hatalmas erdős területet,
amelyet hétvégén valósággal elárasztottak a pihenni vágyó
londoniak. Itt órákon át lehetett túrázni, biciklizni, pikniket
rendezni, vagy egyszerűen csak elüldögélni az egyik padon, és
ábrándozni. Még a hétköznapokon is egyre-másra bele
lehetett ütközni emberekbe, így Georgina ritkán érezte magát
igazán erdőben. Amúgy sem volt félős. És hát ott volt Bluebird,
egy impozáns jelenség, és a nő nem tudta elképzelni, hogy
bárki megtámadná, amíg a kutya a közelében van.
Persze ezen a pocsék, nyirkos, hideg napon egy lélek sem
járt odakint. Georgina sietősen szedte a lábát. Egyrészt
reménykedett benne, hogy így tán felmelegszik, másrészt nem
volt végtelen hosszúságú az ebédszünete, és igyekeznie kellett,
ha a szokásos kört meg akarta tenni. Egy széles, homokos úton
mélyen bement az erdőbe, aztán lefordult egy sötét, keskeny
gyalogösvényre, amelyet csak az vett észre, aki ismerte. Itt
már csak a fák koronáján át lehetett valamit látni az égből, a
talaj pedig teljesen fel volt ázva. Georgina csak azért szokott
végigmenni rajta, mert hamarosan beletorkollott egy
szélesebb útba, amely aztán nagy ívben visszavitte őket a
kiindulási helyükre.
Ezen a napon nagyon megbánta, hogy nem fordult vissza,
hanem a megszokott útvonalhoz. Mélyre lógó vizes gallyak
csapkodtak az arcába, és többször is megcsúszott és kis híján
elesett a síkos talajon. Magas szárú, bélelt gumicsizmát viselt,
amelyet egyszerűen le tudott mosni. Birdie megtisztítása
valószínűleg komolyabb erőfeszítés elé állítja majd. A kutya
ugyanis megmagyarázhatatlan okokból pánikba esett, ha
valaki törülközővel közelített feléje. Majd jól elkésik, és Mrs.
Wentworth, a főnökasszony, rosszalló kifejezéssel rántja fel a
szemöldökét.
De hol is van Bluebird?
Georgina megállt. Nem is figyelt a kutyára, miközben
lehajtott fejje] harcolt az esővel és az ágakkal. A kutya
általában előreszaladt, de mindig visszatért, és
megbizonyosodott, hogy ő is jön. Csak most eszmélt rá, hogy
már jó ideje nem látta.
– Bluebird! – kiáltotta. – Hé, Bluebird!
Egy madár rikoltozva a levegőbe emelkedett, egyébként
minden csendes maradt.
Tett pár lépést visszafelé.
– Bluebird! Lábhoz! De rögtön! Bluebird!
A kutya nem vadászott. Georgina még sohasem tapasztalta,
hogy nyulak vagy őzek nyomába eredt volna, így most sem
gondolt arra, hogy ezt tette.
 Most egyszerre belehasított valami, amit Epping Forest-i
kirándulásain még sohasem érzett: egy határozatlan, halk
félelem, amely összehúzta kicsit a gyomrát, és
megborzongatta a tenyerét, és csak lassan erősödött. Most
vette észre, hogy mennyire egyedül van. Hogy milyen
áthatolhatatlan körös-körül az erdő. Hogy milyen távol van
minden embertől.
Valahol megint rikoltott egy madár. Az eső susogott.
Csak ne lovalld bele magad semmibe, figyelmeztette magát;
csak annyi történt, hogy a kutyád elkalandozott. Nem történt
semmi egyéb.
– Birdie! – kiáltotta most a kutya becenevét. – Birdie! Hol
vagy?
Hallgatta a saját hangját: úgy érezte, nem jut messzire. Az
eső letompítja a hangokat is.
– Birdie!
A távolból hirtelen mintha ugatást hallott volna.
Olyan halkan, hogy először nem is volt benne biztos, hogy
nem tévedett-e. Megfeszült minden izma, amint hallgatózott.
De igen, mégiscsak ugatás volt. Elég messze, úgy tűnt. Egy
kutya ugatott. Bluebird is lehetett éppen.
Továbbsietett a gyalogösvényen, nem törődött vele, hogy a
súlyos, nedves ágak az arcába csapódnak. Lába cuppogott a
sárban. Későn fog visszaérni a szalonba, ráadásul véres
karmolások lesznek az arcában, mintha rablókkal kellett
volna megverekednie, de ezzel most nem törődött. Most
Bluebirdről volt szó. Az egyetlen igazi barátjáról.
Az ösvény végén lihegve megállt. Úgy sietett, hogy szúrni
kezdett az oldala. Normál esetben itt szokott jobbra fordulni a
szélesebb útra, és visszakanyarodni a község irányába, de az
imént úgy hallotta, mintha az ugatás nem jobbról hallatszott
volna.
Megint kiáltott.
– Bluebird! Birdie!
Ugatás. Már egy kicsit közelebbről. Azzal a hellyel
átellenben, ahol az ösvény beletorkollt a szélesebb útba, egy
csapást fedezett fel a fák között. Annak az iszapfürdőnek a
folytatását, ahonnan érkezett. Csak még keskenyebbet. És
valószínűleg még latyakosabbat.
Előrebotorkált. Szinte áthatolhatatlan sűrűség fogadta. A víz
befolyt a gallérja mögé. Le a hátán. Jéghidegnek és
undorítónak érezte, pedig már alaposan megizzadt. Ami
eleinte még csapásnak látszott a fák között, az végképp
összeszűkült, és most már a bozótoson kellett átvergődnie.
Pár perc múltán már nem is tudta, merre van az előre, és
merre a hátra, hogy honnan jött, és merre tart. Egyetlen
támpontja a kutya ugatása volt – Birdie-é? –, amely
megbízhatóan válaszolt neki, ahányszor csak megállt és
kiáltott neki. Az jutott az eszébe, hogy ezen az
áttekinthetetlen, nagy kiterjedésű erdős területen jól el is
lehet tévedni. Olvasott már olyan turistákról, akik nem
találták meg a kiutat. Keresőakciókat rendeztek
felkutatásukra.
Vajon őt mikor fogják keresni? És egyáltalán, kinek fog
hiányozni? A főnökasszonynak, a kolléganőknek? Vajon
mennyi idő telik el, amíg komolyéin elkezdenek aggódni érte?
És vajon ebben a hidegben menynyi ideig marad életben?
Megállt, nagy levegőt vett, és próbált megnyugodni. Azért itt
még nem tartunk. És mihelyt megtaláltad Bluebirdöt, máris minden
rendben van. A kutya hazatalál.
A nevét kiáltotta. Most már egyértelműen közelebbről
hallatszott az ugatás.
Még egy utolsó, aljnövényzettel teljesen benőtt rész,
alattomos, hosszú szederindák, amelyek szétkarmolták az
arcát, és belekapaszkodtak a hajába, de aztán már meglátta,
hogy világosodik. Elérte a tisztást, amelyen egy kis tó volt, egy
kis erdei tavacska. Szürke volt, mint az ég, szélét benőtte a sás
és a fű. A víz felszínére karikákat rajzolt az eső.
Volt néhány tavacska ezen a területen, elég sokban fürdeni
is lehetett. Az erdőgazdaság tisztán tartotta a partjaikat,
köröttük rendszeresen lenyírták a füvet, és még padokat is
állítottak fel mellettük. Ez, amely előtt Georgina megállt,
láthatóan nem tartozott közéjük. Elég kicsi volt, nyilvánvalóan
nehezen megközelíthető, az erdő is nagyon közel jött hozzá. A
sás közül néhány nyírfajd rebbent fel. Mintha még ember nem
járt volna itt soha, de persze ez nem biztos, hogy így is van. Az
azonban elég biztosnak tűnt, hogy ebben az évszakban senki
nem jár erre.
Egy pillanatra hálásan fellélegzett, egyrészt, hogy megint
láthatja feje fölött az eget, másrészt, hogy nem csapkod semmi
a képébe. Aztán meglátta Bluebirdöt, aki nagy ugrásokkal
közeledett feléje. Nagyon izgatottnak látszott, hangosan és
követelődzőén ugatott, amit általában csak akkor szokott,
amikor azt akarta, hogy labdát dobáljon neki.
Letérdelt hozzá és megölelte. A kutya egyetlen hatalmas
sárgolyó volt, de ez most nem számított.
– Birdie, te birka, mit csinálsz itt? Hát így nem lehet
meglógni! Úgy féltem! És most jól elkésem a munkából, és lesz
nekem jaj!
 Bluebird, aki semmit nem szeretett jobban, mint az
odabújást, most kiszabadította magát a karjából, párat
szökkent visszafelé, és tovább ugatott. A nő felállt.
– Mi van? Valamit mutatni akarsz nekem?
Loholt előtte, Georgina pedig követte. Az eső susogott. A
nyírfajdok elnémultak. Georgina kimelegedett, de valahogy
megint borzongani kezdett. Mint az imént, amikor tudatára
ébredt magányának. Megint ott volt az a húzó, rossz érzés a
gyomrában.
Mit találhatott Bluebird?
Aztán meglátta a sás között fekvő nőt. A sás itt annyira sűrű
volt, hogy nem is vette volna észre, ha nem mászik a kutya
után. A nő nagyón furán feküdt ott, kitekeredett, görcsös
testtel. Arca eltűnt a mocskos vízben. Feje körül, a barna
szutyok tetején hosszú szőke haj lebegett. Bluebird, aki már
nyilvánvalóan itt tüsténkedett a test körül egy ideje, alaposan
felkavarta a tó iszapját.
– Úristen! – suttogta Georgina. – Atyaúristen!
Meg akart fordulni, és amilyen gyorsan csak tud, elszaladni,
de nem bírt megmozdulni. Pár másodpercig teljesen
mozdulatlanul állt ott, és meredten nézte a képet, ami eléje
tárult. Csak akkor riadt fel dermedtségéből, amikor Bluebird
hosszan felvonított. De ahelyett, hogy azt tette volna, amit
eredetileg tenni akart volna, és amit még mindig dörömbölt a
fejében egy hang – Fuss, amerre látsz! Fuss, amerre látsz! –, mégis
közelebb lépett a nőhöz, mintha az iszonyat fogva tartotta
volna.
Inkább még lányos test volt, karcsú, sima, feszes. Hosszú,
karcsú lábak, a bokára csavarodva fekete, széttépett
harisnyanadrág. A lányon nem volt cipő, de nem messze attól a
helytől, ahol hevert, Georgina egy magas sarkú, sötét cipőt
látott a parti iszapban billegni. Bugyija, egy apró, fekete, vizes
kis ruhadarab, a térdhajlatában ázott, Georgina nem látta,
hogy az is szét volt-e szakadva. A combján végighúzódó,
megszáradt vércsíkok és a derekánál is magasabbra feltolt
szoknya amúgy is árulkodott arról, hogy mi történt: ezt a lányt
vagy fiatalasszonyt a legbrutálisabb, vadállati módon
megerőszakolták, valahol itt ebben az elhagyatott erdőben,
aztán pedig… arccal előre belevetette magát kétségbeesésében
ebbe a tavacskába…
Nem, ez nem így történt.
Georgina meglátta a lány karját, amely hátra volt kötözve, és
eszébe villant, hogy nyilván senki sem kötözi meg önmagát, ez
pedig arra a rettenetes következtetésre vezette, hogy akkor
nyilván valaki más, mondjuk, aki megerőszakolta, hurcolhatta
ide a parti sáshoz védtelen áldozatát, aztán lehajította, mint
egy szemeteszsákot. Amit látott, az nemcsak iszonyú, bestiális
kegyetlenségről tanúskodott, hanem olyan érzéketlen
megvetésről, megalázásról, amely túlment a megerőszakolás
tényén, és még a halálban is megfosztotta emberi méltóságától
a halottat.
Egy nyírfajd kiáltott és törte meg a csendet a tisztás felett,
amitől Georgina fejében hirtelen felvillant az a lehetőség, hogy
ez a borzalom, amit itt lát, talán nem is egy többnapos vagy
többórás történet, hanem épp az imént fejeződött be. Bluebird
meglepte és elűzte a tettest, de az még mindig valahol itt
ólálkodik, és hirtelen nem is volt olyan biztos, hogy egy öreg
kutya meg egy idős nő meg tudja-e akadályozni abban, amit
még elkövetni szándékozik.
 – Birdie – sziszegte ezért oda –, Birdie, gyere gyorsan!
Tűnjünk el innen!
Bluebird ugatott.
És mi van akkor, ha ez a nő még él? Ha éppen most… Mennyi
ideig bírja ki az ember arccal a vízben? Georgina ezt nem
tudta, de azt igen, hogy semmiképpen sem éli túl, ha most még
visszabotorkál, és a lakásáról hívja a rendőröket. Szinte
megbetegedett a félelemtől, de összeszedte magát, és nem
véve tudomást a közeledő pánikról, odaegyensúlyozott a
sekély, a partot lágyan lötykölő vízben a testhez.
– Halló? – suttogta, aztán rájött, hogy ez mekkora marhaság
volt.
Persze nem válaszoltak neki. Most már ott állt a tönkretett
test mellett, és erős hányingerrel küzdött. Nem volt
semmilyen szag, semmi ilyesmi, de a látvány annyira
borzalmas volt, és hogy valamiképpen ő maga is beletartozik a
képbe, ebbe a riasztó magányba, a zavaros víz a csizmáján,
ahogy csapkodja a hideg eső – ez már kezdte meghaladni
Georgina idegeinek tűrőképességét. Öklendezett, aztán lassan,
egy öregasszony lassúságával és merevségével lehajolt, két
kézzel megragadta a lány fejét, és maga felé fordította.
Az orrból és az enyhén nyitott szájból gomba alakú hab
buggyant ki. Véres, összekarmolt arc. Üres szemek.
A lány halott volt.
Georgina visszaejtette a vízbe, elfordult, és hányt, és hányt,
bele a sásba, újra meg újra, amíg a végén már csak keserű epe
jött belőle. Visszabotorkált a partról a tisztásra, és amikor
Bluebird még mindig nem akarta követni, akkor eszébe jutott,
hogy hiszen ott van a póráz, amit átvetett a vállán.
Visszaimbolygott, ráerősítette a karabinert a kutya
nyakörvére, és olyan erővel rántotta meg, hogy Bluebird, aki
nem szokott hozzá az ilyen durva bánásmódhoz, azonnal,
zavarodottan követte.
– El kell tűnnünk innen! – suttogta –, amilyen gyorsan csak
lehet, el kell tűnnünk innen!
Visszasiettek az erdőbe. Georgina nagy
megkönnyebbülésére Bluebird azonnal átvette a vezetést, és
egyetlen másodpercet sem tétovázott, hogy merrefelé kell
menniük.
Az eső egyre jobban szakadt, a cseppek összefolytak
Georgina ömlő könnyeivel, amit azonban a nő észre sem vett.

A Sloane Square metrómegálló felé mentében – nem volt

mesze Mr. Hallék lakásától – Rosanna elővette a mobilját a
táskájából, és konstatálta, hogy volt egy hívása. Halványan
mintha ismerős lett volna a szám, amelyről hívták, és amikor
belenézett a papírjaiba, meg is erősödött a gyanúja.
Elmorzsolt egy káromkodást: Marc Reeve. Éppen az ő
hívását nem hallotta, valószínűleg Hall úr harsányan ecsetelt
zagyvaságait hallgatta éppen. Látszik, hogy régen nem
dolgozott már, különben lett volna gondja rá, hogy maga elé
tegye a mobilt.
Az eső láttán arra gondolt, hogy nem lenne-e jobb előbb
bemenekülni a metróállomásra, mielőtt felhívja Reeve-et, de
aztán nem úgy döntött. Szárazabb ugyan, de rengetegen
vannak: csupa kéretlen hallgatózó. Itt, a kis mellékutca végén
bár ázott a szakadó esőben, de közel s távol nem volt egy lélek
sem. Meg már amúgy is átázott, ezen már semmi sem múlik.
Reeve megint a második csengetésre vette fel.
– Mrs. Hamilton – mondta. Nyilvánvalóan már a számról
tudta azonosítani.
– Keresett, Mr. Reeve. A városban vagyok, és nem hallottam
a telefont.
Azt már nem mondta el, hogy épp a régi szomszédjával
találkozott, és számos apró, intim részletet tudott meg a
magánéletéről. Biztos nem lett volna legjobb útja annak, hogy
megnyerje a férfi bizalmát.
– Megállapodtunk, hogy a tegnapi hívása miatt még egyszer
beszélünk – folytatta Reeve –, és csak annyit szeretnék
mondani, hogy nagyon sajnálom, de nem változtattam meg a
szándékomat. Semmi érdekem nem fűződik hozzá, hogy még
egyszer belekeveredjen a nevem ebbe a szerencsétlen ügybe.
Talán megérti.
A probléma az volt csak, hogy hiába értette meg, szöges
ellentétben állt az érdekeivel, hogy békében hagyja a férfit.
Villámgyorsan taktikát változtatott, méghozzá úgy, hogy
kiterítette minden kártyáját a férfi elé.
– Mr. Reeve, nagyon megértem önt – mondta gyorsan –, és
kérem, higgye el, nagyon rühellem az idegölő riporternő
szerepét. Csak éppen… nos, tegnap… nem mondtam el
mindent az okaimról.
– Az okairól?
– Nos… az, amit a cikksorozatról mondtam, mind igaz, de
van egy külön oka annak, hogy engem választottak ki ennek a
sorozatnak a megírására, pedig én már öt éve nem gyakorlom
a szakmát… – nagyot sóhajtott. – Tudja, én a barátnője
vagyok… voltam Elaine Dawsonnak.
– Ó! – mondta a férfi meglepetten.
Rosanna azonnal javított. Az ösztöne azt súgta, hogy Reeve-
nél csak akkor érhet el valamit, ha teljesen őszinte.
– Pontosabban… a barátnő túlzás. De a gyerekkorunk óta
ismertük egymást. Ugyanabban a faluban nőttünk fel. Elaine
hét évvel volt nálam fiatalabb. De azon a kis helyen minden
gyerek egy kupacban játszott.
– Értem – felelte Reeve. – Tehát az újságírói munkáján kívül
még személyesen is érintve érzi magát a dologban?
Rosanna bólintott, bár a másik ezt nem láthatta.
– Igen, pontosan. Nem tudom, hogy Elaine akkor mesélt-e
magának arról, hogy miért akart Gibraltárba menni.
A férfi mintha gondolkodott volna.
– Ha jól emlékszem… nem valami esküvőre ment?
– Az én esküvőmre igyekezett. Én mentem férjhez
Gibraltárban 2003. január 11-én. És meghívtam Elaine-t, de ő
nem érkezett meg. Nem mondhatom, hogy bűnösnek érzem
magam az eltűnésében. De… nagyon érint.
– Értem – mondta Reeve megint.
Rosanna valahogy úgy érezte, hogy a férfi tényleg megérti.
– Ön az utolsó ember, aki látta, és aki beszélt vele – folytatta,
– de legalábbis az utolsó, akit ismerek. Egyszerűen csak azt
szeretném megtudni, hogy milyen volt, miről beszélt, ön
milyennek látta. Öt éven át nem foglalkoztam vele és a
sorsával, de most érzem, hogy nagyon szeretnék még egyszer
közel kerülni hozzá. Azt hiszem, nem volna szabad teljesen
átadni őt a feledésnek. Emberként, olyannak, amilyen volt,
még egyszer illenék komolyan vennünk.
– Mrs. Hamilton…
– Mit gondol, tudnánk találkozni mi ketten,
magánemberként? Megígérem, hogy mindabból, amit elmond,
egyetlen szót sem használok fel a cikkemben. Nem jegyzek fel
semmit, nem veszem hangszalagra.
– Nem lesz elragadtatva a főszerkesztője.
– A főszerkesztőm meg se fogja tudni.
A férfi habozott. Rosanna jól el tudta képzelni, hogy nem
bízik a sajtó egyetlen képviselőjében sem – különösen az ő
tapasztalatával.
– Kérem – mondta. – Nem akarom becsapni. Csak Elaine
miatt.
Nícknek, a megbízómnak pedig azt fogom mondani, hogy
megtagadta az interjút.
– A következőt javasolom – felelte Reeve –, találkozzunk és
ismerjük meg egymást. Aztán majd meglátom, hogy mennyire
megyek bele.
A nő megkönnyebbült.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm. Bemenjek az irodájába?
– Ma napközben ez nemigen megy – mondta a férfi. – Mi
lenne az estével? Együtt vacsorázhatnánk esetleg valahol…
– Örömmel. London melyik sarkában él?
– Miért, ön melyikben?
– Hilton on Park Lane.
 Megértette, hogy a férfi nem akarja a terrénumára engedni.
Sem az irodájába, a lakásának pedig még a közelébe sem. Meg
félt a tűztől. Távolságot tartott. Semleges területen akart
találkozni, lehetőleg messze az otthonától.
– Elmegyek önért hétre – mondta a férfi. – Viszontlátásra,
Mrs. Hamilton.
Rosanna elköszönt, aztán a vizes mobilt betette a vizes
táskába. Az eső rázendített. Elképzelte, mit is fog mondani
Nick ahhoz az alkuhoz, amibe éppen belement, és behúzta a
nyakát, amint gondolatban meghallotta Nick kommentárját.
Szotyogott a víz a cipőjében, ahogy a metróhoz sietett.
Visszamegy a szállodába, megint forró fürdőt vesz, és rendel
egy szendvicset, talán egy pohár bort is.
Úgy érezte, megérdemli.

Megint csak Burns és Carley rendőrök voltak, akik kora este a

Biggs család ajtajában megjelentek. Gordon, aki ajtót nyitott
nekik, sohasem érezte magát valami jól a rendőrfélék láttán,
ám most kifejezetten szorongani kezdett. Egyáltalán nem
tetszett neki a két férfi ábrázata.
– Mr. Biggs… – kezdte Carley, de aztán elhallgatott, és a
kollégájára nézett.
– Bejöhetünk? – kérdezte Burns.
– Persze – felelte Gordon, bár legszívesebben a pokolba
küldte volna őket. A zsaruktól sohasem származik semmi jó,
ma pedig különösen vészjósló volt ennek a kettőnek a képe.
 Bekísérte őket, ahogy már előző nap is, a konyhába. Sally és
Angela az asztalnál ültek, az egyik fiú, Patrick pedig egy doboz
sörrel a kezében, a sarokban támasztotta a falat. Sally ugyan
rendesen ivott, de mivel déltájban orvosi vizsgálaton volt, és
majdnem három órán át távol maradt otthonról és a
pálinkásüvegtől, igen le volt maradva. Sőt, majdnem józannak
volt tekinthető. Egy újságot lapozgatott. Angela teát ivott.
– A rendőrök már megint – jelentette Gordon, amikor
beléptek.
Valahogy hirtelen mindenki megérezte, hogy fenyegetés van
a levegőben. Angela önkéntelenül felállt. Patrick leeresztette a
sörösdobozt, amit épp az imént emelt a szájához. Sally
felnézett.
– Igen? – kérdezte felriadva.
Burns megköszörülte a torkát.
– Előre kell bocsátanom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az
önök lányáról, Lindáról van szó… – kezdte.
– Megtalálták? – kérdezte Angéla.
– Hát éppen ez az, amit nem tudunk – mondta Burns.
Habozott, aztán elszánta magát.
– Ma délben az Epping Forestben egy sétáló egy fiatal lány…
holttestére bukkant. És a személyleírás alapján lehet, hogy
Linda az.
– Egy holttest? – kérdezte nehézkesen Gordon.
Sally a szájára szorította a kezét.
– A rosseb – mondta Patrick.
– Amint mondtuk – kotyogott bele Carley is –, nem lehetünk
biztosak. És ezért szeretnénk, ha valamelyikük velünk jönne,
hogy azonosítsa a halottat, vagy éppen, hogy kizárhassuk,
hogy Lindáról van szó.
– Mit keresett volna az Epping Forestben? – kérdezte
Gordon. – Soha életében nem járt arra!
– Egyelőre azt sem tudjuk, hogy ott történve a
bűncselekmény, vagy csak később vitték oda a lányt. Az
igazságügyi orvos szakértőnek akad némi dolga ebben az
esetben. És az a tény, hogy odakint hevert az esőben, nem
könnyíti meg a körülmények rekonstruálását.
– És hogyan… úgy értem, hogyan… – kezdte Angela, de nem
tudta kimondani, amire gondolt.
Burns tudta, hogy mit akart kérdezni.
– Természetesen nincs még meg a boncolási jegyzőkönyv –
mondta. – De úgy látszik, hogy a halál oka vízbe fulladás volt.
– De Linda tudott úszni – vetette közbe Patrick a sarokból –,
nem is úszott rosszul.
– Így van! – tette hozzá Sally. – Gyerekkorában egy
úszócsapatnak is tagja volt. Versenyeztek, és két kupát is
nyert. Igaz, Gordon?
– Igaz – erősítette meg Gordon. A jelenlévő családtagok
arcán reménysugár csillant meg, de Burns rendőr azonnal
elhomályosította ezt a sugarat.
– Nemcsak… nemcsak úgy egyszerűen megfulladt – mondta
óvatosan. – Úgy néz ki, hogy… megkötözve letették egy tó
partján. Valószínűleg eszméletlen volt. A feje belelógott a
vízbe. Így fulladhatott meg.
Csend. Biggséknél nem volt konyhai óra, így még a szokott
ketyegés sem hallatszott. Csak a hűtőszekrény morgott
halkan.
 Carley pár másodperc elteltével megszólalt:
– Talán nem is Linda az, aki miatt most itt búnak adják a
fejüket. Mr. Biggs, velünk jönne?
Gordon a kezével végigsimította az arcát. Kicsit reszketett a
keze.
– És meg is… erőszakolták? – kérdezte csendesen.
– Az esetleges azonosítás előtt nem szeretnék további
részleteket elmondani – tért ki Biggs.
Sally felállt.
– Én is megyek – jelentette ki. – Gordon, együtt megyünk
oda.
– Anyu, nem hiszem, hogy el tudsz menni – vetette ellen
Angéla. Hamuszürke volt az arca.
– De el akarok – makacskodott Sally. – Talán az én Lindám
az, akit megtaláltak. Gyere, Gordon. Talán a mi gyerekünk az
ott. Oda kell mennünk.
– Cipőt veszek – mondta Gordon. Nemezpapucs volt a lábán.
Nagyon szomorú nesszel csoszogott ki a konyhából.
– Anyu! – rimánkodott Angéla.
– Te vigyázol az öcséidre – utasította Sally –, a kicsik
bármelyik pillanatban itt lehetnek. Semmit se mondtok nekik
egyelőre. Adj nekik vacsorát, és fektesd le őket! Oké? Rád
bízhatom?
– Persze – mondta Angela. Sírni kezdett.
– Patrick, te pedig segítesz neki – mondta Sally.
Patrik általában minden ilyen feladatra azonnal
ellentmondott. De most csak bólintott.
 – Rendben. Megcsináljuk.
A két rendőr kíséretében Sally is elhagyta a konyhát. Angela
utánuk bámult. Életében először érezte szükségét, hogy
letérdeljen és hangosan imádkozzon, ne csak csendben,
magában. De nem tette. Nem volt ez szokás a családban. És félt,
hogy az öccse kinevetné.

Hét felé járt, és Rosanna épp átöltözött a Reeve-vel megbeszélt

találkozóra készülve, amikor megcsörrent a mobilja. Egy
pillanatra megijedt, hogy csak nem Reeve az, aki le akarja
mondani, mert mégis meggondolta magát, de aztán a saját
otthoni gibraltári számát pillantotta meg a kijelzőn. Dennis.
Végre! Több mint huszonnégy órán át hallgatott, és Rosanna
lassan már idegeskedett miatta. Lehet, hogy ennyire
megharagudott rá?
– Halló! – jelentkezett.
Kis tétovázás a vonal túlsó végén, aztán halkan:
– Rosanna?
Robert. Robert az, mégsem Dennis. Rosanna csalódott, de
elhatározta, hogy nem mutatja ki.
– Róbert! Milyen kedves, hogy felhívtál! Hogy vagy?
Túlságosan élénkre sikeredett a hangja, ezt maga is hallotta.
Vajon tudja-e a gyerek, hogy az apja és a mostohaanyja
összevesztek?
– Elmegy – mondta a korosztályára kötelező lezserséggel. –
Mi újság nálad?
 – Ó, minden rendben van. Az idő persze pocsék, de Angliától
nincs mást várni.
– Apa azt szokta mondani, hogy Angliában nem lehet élni,
annyira rossz az idő – mondta Róbert.
– Tudom – mondta, aztán összeszedte magát. Nem azért
hívta fel a mostohafia, hogy az angol időjárásról társalogjanak,
csak éppen nem tudja, hogyan rukkoljon elő a
tulajdonképpeni témával.
– Rob, apád meg én éppen össze vagyunk veszve – mondta. –
Azért remélem, nincs iszonyú rossz hangulatban.
Rob nyilvánvalóan megkönnyebbült, hogy nem neki kellett
előszednie a kényes témát.
– Szar kedve van – mondta. És bár nagyon igyekezett, hogy
közönyösnek tűnjön, hallatszott, hogy mennyire nyomasztja a
helyzet.
– Már semmit sem enged meg. Hétvégén a végzősök
buliznak az iskolában. És pár embert közülünk is meghívtak.
És persze nem enged el.
– Ó, Rob! Tudom, nagyon nehéz lehet ez most neked. De
tényleg nem vagy egy kicsit fiatal ehhez? Úgy értem, a
végzősök… hiszen azok jóval idősebbek!
– Tizennyolc évesek! Én meg tizenhat vagyok! Mi az a kis
idő?
– Két év, Rob. Két év a különbség!
– A többiek elmehetnek. Csak én nem. Apa egyszerűen…
Kereste a szavakat. Nyilvánvalóan nehezére esett akár csak
megközelítő fogalmat is találni arra, mennyire lehetetlennek
érzi az apja viselkedését.
 – Apa egyszerűen szemét – mondta végül, de lehetett érezni,
hogy azért ezt nagyon enyhe körülírásnak érzi.
A régi nóta. Rosanna ismerte Dennis aggályait, és részben
osztozott is bennük, de azt is tudta, milyen hangon közölhette
ezt az újabb tilalmat. Nem az volt Dennisszel a baj, hogy
féltette a fiát, hanem, hogy miképpen tette ezt. Ha Dennis azt
hallotta, hogy végzős osztályok búcsúbulija, akkor csak az
jutott eszébe, hogy alkohol, drogok, kontroll és védekezés
nélküli szex. És Rosanna nem is tudta, miért, de sohasem
sikerült ezekről a fiával egy nyugodt és tárgyilagos
beszélgetést lefolytatni, amelynek során Robert talán
megérthetett volna valamennyit az apja félelmeiből. Csak
annyit tudott, hogy odacsapta eléje a tilalmat, durván, élesen,
és minden szó mögött ott lapult kimondatlanul, hogy „és semmi
ellentmondás!”. Minden egyes alkalommal várható volt a
robbanás. Rosanna diplomáciai érzéke kellett hozzá, hogy
aztán valahogy összedrótozzák a cserepeket.
– Az apád nem szemét, Robert – mondta. – Ilyent ne is
gondolj róla. Éppen csak… aggódik. Hát nem érted meg? Félt,
hogy túl sokat iszol. Hogy valamennyien túl sokat isznak. És
hogy az idősebbek részegen beülnek a kocsijukba, titeket is
beültetnek, és nekiindulnak… Olyan képek jelennek meg a
szeme előtt, amelyek nagyon nyugtalanítóak.
– De…
– Apád szeret téged, Robert. Nehéz a stílusa, de tényleg
nagyon szeret. Nagyon.
Robert hallgatott, és Rosannának az jutott eszébe, hogy
hallgatásra még sohasem mondta volna, hogy „hitetlenkedő”.
Aztán erőltetett higgadtsággal a fiú megkérdezte:
– Mikor jössz vissza?
 – Mihelyt tudok, Rob. Hiszen nekem is hiányoztok.
Különösen te.
Tényleg hiányzott neki a fiú, ez igaz volt. A szeplős képe. A
„minden mindegy” arckifejezése, és a hangja, amely elárulta,
hogy mennyire erőltetett ez a közöny. A cool férfi mögött
nagyon is érezhető volt a gyerek, aki még nemrég volt, és akit
még nem nőtt ki egészen, a sérülékeny kisfiú, akinek soha nem
volt anyja, és aki rengeteg galibát és problémát okozott túl
fiatal és felkészületlen szüleinek már csak azzal is, hogy nem
kívánták, rossz időpontban jött a világra. Az apja végül
elvállalta a nevelését, de Rosanna tudta, hogy azért nem volt
benne sem volt túl nagy a lelkesedés. A kisbaba Rob
mindebből valószínűleg sokkal többet érzékelt, mint amennyit
valaki is gondolt volna róla.
– Hát igen – mondta Rob.
Ebben a pillanatban megszólalt a szobai telefon.
– Tartsd a vonalat!- mondta Rosanna, és felvette. A recepció
volt.
– Mr. Reeve megérkezett, Mrs. Hamilton.
– Azonnal jövök – szólt bele. Visszatért Roberthez.
– Figyelj, Rob, sajnos, most…
– Ki az a Mr. Reeve? – kérdezte bizalmatlanul Rob. Nyilván
meghallotta, amit a recepciós mondott.
– Az egyik esetemmel áll kapcsolatban, amin épp dolgozom.
Úgy is mondhatnám, hogy egy tanú. Kérdéseket kell feltennem
neki.
– Aha. Oké. Nahát, akkor… akkor szia! – mondta Robert, és
letette.
 Rosanna is kikapcsolta a mobilt, és pár percet még
gondolkodott. Amikor Robert Reeve-ről kérdezte, igazi
félelmet hallott ki a hangjából. Nemcsak azért telefonált a
gyerek, hogy panaszkodjon az apjáról. Azért hívta fel, hogy
felvegye vele a kapcsolatot, hogy szó szerint
megbizonyosodjon arról, hogy ő, Rosanna, még létezik, hogy
még beletartozik az ő, Rob, életébe. Tudott az apja és Rosanna
közötti veszekedésről. Sőt, valószínűleg sokkal többet is
tudott. Tudta, hogy Rosanna nem szeret Gibraltárban élni.
Hogy visszakívánkozik a régi szakmájába. Hogy az együttélése
Dennisszel, a mindennapjaik igen sok problémát görgetnek, és
ő egyre feszültebb ezektől. Rosanna mindig is tudta, hogy a fiú
örült annak, hogy belépett feleségként az apja életébe, és
anyai szerepben az övébe, de azt is, hogy valószínűleg
egyfolytában attól retteg, hogy a család, amit nagy nehezen
elért, darabokra hullik. Hogy rettenetesen szenved
mostohaanyja angliai útja miatt, mert egyáltalán nem biztos
benne, hogy Rosanna vissza fog térni hozzájuk. Elvégre nem a
valódi anyja! A valódi anyja maga hagyta el őt! Négyhetes volt
akkor, amikor a fiatal nő, aki a világra hozta, hisztérikusan
zokogva az őt nemző fiatalember karjaiba fektette, és azt
sikoltozta:
– Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom!
Persze ezt a pillanatot nem élte át tudatosan, valahogy
mégis döntő része lett élettörténetének és lényének, álmaiba
és félelmeibe mélyen belegyökeredzett.
Ó, Rob, gondolta Rosanna, ha tudnál nekem hinni… Hát
persze, hogy visszamegyek hozzád! Hát persze!
Legszívesebben még egyszer felhívta volna, és megmondta
volna neki, hogy szereti, hogy az életéhez tartozik, de ez most
nem a megfelelő időpont volt erre. Ez a mondat, ha csak így
kimondja, kínosan érinti a fiút. Hosszabban el kellene
beszélgetniük erről a témáról, de nem telefonon. Ráadásul
Marc Reeve lent vár a hallban.
Cedricről semmit sem tudott, de egy cédulát becsúsztatott az
ajtaja alatt: „Marc Reeve-vel vacsorázom!”
Fogta a kabátját, és kilépett a szobából.

Újságok fényképeiről ismerte Marc Reeve-et, tudta, hogy

jóképű férfi. Többet nem tudott leolvasni a fényképekről. Arca
zárt volt, kifejezéstelen. Nem lehetett látni rajta, hogy derűs
vagy mélabúra hajlamos, barátságos vagy kemény, előzékeny
vagy elutasító, szívélyes vagy rideg. A telefonbeszélgetésekből
annyi derült ki még, hogy a hangja rokonszenves, és hogy
nagyon udvarias a társalgásban. Ennyi. Ezekből barkácsolta
össze azt a képet, meg amit az újságokból összeolvasott, meg
amit a Hall-lal folytatott beszélgetésből kiszűrt. Néhány
kulcsszó kopogott a fejében. Csinos. Intelligens. Karrierista.
Becsvágyó. Sima. Számító, de legalábbis esélylatolgató.
Marc Reeve minden jelzőt megkapott, amit a sikeres
ügyvédekre rá szoktak aggatni. Ám ha az együttlétük első
néhány órája után megkéri valaki Rosannát, hogy jellemezze
Marc Reeve-et, akkor csak egyetlen szót mondott volna:
óvatos. Ő volt a legóvatosabb ember, akivel életében
találkozott.
A Marshall Streeten ültek, egy indiai vendéglőben. A férfi
megkérdezte, hogy az indiai vagy az olasz konyhát részesíti
előnyben, vagy valami egészen mást szeretne. Rosanna akkor
vette csak észre, menynyire éhes, és a currys bárány
gondolatára összefutott a nyál a szájában.
 – Indiai – vágta rá, és a férfi bólintott.
– Ismerek egy jó indiait a Sohóban. Ha jó lesz…
– Persze.
A férfi gyorsan és biztosan vágott át London esti forgalmán.
Úgy tűnt, ismeri a várost, mint a tenyerét, minden
kialakulóban levő dugó elől el tudott menekülni az
egérutakon, amelyeknek kanyargásából Rosanna valószínűleg
sohasem talált volna ki, ő azonban mindig oda ért ki belőlük,
ahová akart. A vendéglő közelében talált parkolót, bár emberi
számítás szerint ilyen az egész városban nem volt már:
sorban, lökhárítóvégen álltak az autók egymás mögött.
Amikor kiszállt, Rosannának rögtön az jutott eszébe, vajon
megvolt-e neki öt évvel ezelőtt is ez a fekete Range Rover?
Vajon ebbe a kocsiba szállt be Elaine is? Ezen az ülésen ült? A
kocsi nem nézett ki egész újnak, de nem mert rákérdezni.
Marc Reeve csak igen sok fenntartással volt hajlandó
egyáltalán szóba állni vele, akkor talán nem kéne azonnal
elriasztani azzal, hogy rögtön nekiesik a kérdéseivel, és
eljátssza a buzgó riportert.
A vendéglő meleg volt, kellemes hangulatú, istenien
illatoztak a fűszerek, és minden pincéren hímzett köntös és
magas turbán volt Korán volt még, ráadásul a hét közepe, így
nem ültek túl sok asztalnál. Marc Reeve megkérdezte, van-e
egész hátul asztal. Rosanna gondolta, hogy nem szeretne
hallgatózókat a közelben.
Rendeltek. Míg az ételt várták, és a rögtön kihozott bort
kortyolgatták, csak felszínesen csevegtek. Rosanna mesélt a
gibraltári életéről, aztán kicsit szidták az időjárást és a
katasztrofális londoni közlekedést. Reeve legszemélyesebb
kijelentése ennyi volt:
 – Néha arról álmodozom, hogy vidékre költözöm. Olyan
csodás helyek vannak itt Angliában. Csendes helyek.
Rosanna feltűnés nélkül figyelte. Valamiért barnább
bőrűnek képzelte, méghozzá nem is napbarnítottnak, hanem
szoláriumbarnának, de nagyon sápadt volt. Igazi téli fehérség,
amilyent a közép- és észak-európai embereknél látni február
táján. Sötét haj, itt-ott már van benne ősz sáv is. Ing,
nyakkendő, sötét öltöny. Valószínűleg egyenesen az irodájából
érkezett. Fáradtnak látszott.
Végül mégis ő tette meg az első lépést. Elkomolyodott, kicsit
előrehajolt, és egyenesen Rosannára szegezte a tekintetét.
– Nos, nem azért találkoztunk, hogy az angol időjárásról,
vagy London közlekedésének összeomlásáról beszélgessünk –
mondta –, hanem Elaine Dawsonról. Szeretném megmondani
önnek, hogy kizárólag azért vállalkoztam erre a beszélgetésre,
mert el tudom képzelni, hogy a barátságuk révén nagyon
személyes az érdeklődése is, amit Miss Dawson sorsa iránt
érez. És abból indulok ki – és kérem, ne vegye zokon tőlem, ha
feltételezem a riporterekről –, hogy ez most nem afféle
újságírói trükk. És arra is hadd hivatkozzam, hogy megígérte
nekem: ez a beszélgetés magánjellegű lesz, és kifejezett
engedélyem nélkül nem kerülhet be belőle semmi sem az
újságokba. Ennek a mai estének részemről ennyi a feltétele.
Rosanna bólintott.
– Tartom a szavamat, Mr. Reeve. Úgy ülök itt, mint Miss
Dawson, Elaine barátnője… vagy inkább közeli ismerőse. Nem
mint újságíró.
A férfi halványan elmosolyodott; ez a mosoly alkalmas volt
ugyan arra, hogy a helyzet élességét egy kicsit feloldja, de
Rosanna egyáltalán nem érezte úgy, hogy jobban is érzi magát.
Nem mintha egyetlen szavát sem hitte volna el a férfi, de távol
állt tőle, hogy megbízzon benne. Hirtelen az jutott eszébe,
vajon egyáltalán miért vállalta ezt a beszélgetést. Hiszen, ha az
ő nézőpontjából vesszük, csak veszíthetett a találkozón.
Marc Reeve, mintha olvasott volna a gondolataiban,
megszólalt:
– Őszinte leszek, Mrs. Hamilton. Nagyon nagy küzdelmet
folytattam magammal a hívása után. Szinte semmi sincs a
világon, amit annyira nem szeretnék újra felmelegíteni, mint
ezt az ötéves történetet. De végül arra gondoltam…
Elakadt.
– Igen? – kérdezte Rosanna.
A férfi elszánta magát.
– Mondtam már, hogy megértem, ha személyesen érintett az
ügyben. De másrészről az is eszembe jutott, hogy mindenképp
írni fog az esetről a Coverben. És ha nem zárkózom el teljesen,
akkor talán van egy kis esélyem arra, hogy befolyásoljam.
Talán. Másképp viszont semennyi sincs.
– Nagyon őszinte volt – mondta Rosanna. És egy kis hallgatás
után még hozzáfűzte: – És elég jól meg is pörkölte magát
akkor, úgy tűnik.
A férfi megint elmosolyodott, ezúttal keserűen.
– Öt éve januárban voltam olyan peches, hogy szó szerint
összeütközzem a heathrow-i férfivécé ajtajában egy
agyonbőgött, könnyekben úszó fiatal nővel. Otthagyhattam
volna, mehettem volna tovább. Semmi dolgom nem volt vele,
semmi közöm nem volt hozzá. De annyira sírt, olyan…
reménytelenül, hogy megkérdeztem tőle, tehetek-e érte
valamit. És az egyetlen, amit megtehettem, az volt, hogy
felkínálok neki egy éjszakai szállást. Szerencsétlen módon
elfogadta az ajánlatomat. És aztán… aztán már semmi sem volt
olyan, mint azelőtt.
A pincér meghozta az ételt. ínycsiklandó volt már az illata is.
– Farkaséhes vagyok – mondta Rosanna.
A férfi bólintott.
– Én is. Ez az első tisztességes étkezésem ma.
– Az enyém is – mondta Rosanna. És szégyenkezve még
hozzátette gondolatban: mert ahelyett, hogy ebédeltem volna,
a volt szomszédoddal épp rólad beszélgettem. Reménykedett
benne, hogy Reeve ezt soha nem fogja megtudni.
Egypár percig szótlanul ettek, aztán Reeve egyszerre
hirtelen megkérdezte:
– Miért gondolja voltaképpen mindenki, hogy Elaine-nek
akkor valami baja történt?
– Miért, mindenki azt hiszi? – kérdezett vissza Rosanna.
Reeve bólintott.
– Sokan, mindenesetre. És leginkább Miss Dawson bátyja. Ő
aztán sziklaszilárdan meg van győződve róla. És a rendőrség
is, legalábbis mérlegelte, persze, ez az ő munkájukhoz
tartozik. A sajtó teljesen ezen a sínen haladt, és hát… no, de
érthető, a gyilkosságra többen vevők, mint egy szimpla
eltűnésre.
– Valószínűleg senki sem tudta elképzelni, hogy hová
tűnhetett volna Elaine olyan hirtelen, nyomtalanul. És miért.
Én legalábbis… én sem tudom elképzelni.
A férfi a szavába vágott.
 – De hiszen ismerte. És aki ismerte, annak tudnia kellett azt
is, milyen kétségbeesett és reménytelen volt az élete.
Legalábbis nekem, egy vadidegennek, azonnal kitálalta.
Odabilincselve a bátyjához. Odabilincselve a faluhoz.
Kilátástalanság. Számomra olyan lány volt, aki semmi másról
nem álmodott, csak a kitörésről.
– De…
Reeve leeresztette a villát.
– Vajon miért nem gondolt senki arra, hogy valószínűleg a
barátjával lépett le? És hogy bujkál a bátyja elől? Pedig milyen
egyszerű.
Rosanna elhűlve meredt rá.
– Barátjával? Elaine-nek barátja volt?
A férfi meglepődött.
– Miért, maga nem tudott róla?
– Nem. Nem, fogalmam sem volt.
Reeve vállat vont.
– Nekem legalábbis azt mondta, hogy van. És hogy meg ne
említsem a bátyjának. És hogy alapjában véve csak el akar
tűnni. Tudja, őszintén szólva, amikor meghallottam, hogy
eltűnt, egy pillanatig sem csodálkoztam.
Rosanna úgy ült ott, mint akit fejbe vertek. Elaine életében
volt egy férfi!
Úgy érezte, ez mindent megváltoztat.
 Február 13., szerda

Éjszaka Pitről álmodott. Már rég történt meg vele, hogy reggel
teljesen zavarodottan és szorongva ébred, és egy pillanatra
úgy érzi magát, mint a szökés első napjaiban, amikor gyakori,
rendszeres látogatói voltak a rémálmok. Úgy érezte, hogy a
múltja fölötti első győzelmet akkor aratta, amikor ezek
végérvényesen elmaradtak. De most…
Csak egy botlás, gondolta, és kimászott az ágyból. A kis
szoba, mint mindig, nagyon hideg volt, a lötyögős ablakokon
csak úgy húzott be a szél. Ha kinézett, sötét, esős időt látott.
Szemben valaki kiakasztotta az ágyneműjét, de az inkább
vizes lesz, mint kiszellőzött, mire beveszi.
Újraálmodta a parkolós jelenetet az áruház előtt. Részben
irreálissá torzítva, ahogy az már az álmokban lenni szokott. A
szupermarket valami óriási ház volt, afféle felhőkarcoló, bár a
valóságban egyáltalán nem ilyen volt, hanem inkább hosszan
elnyúló, lapos épület. Álmában az épület az egész környéket
sötét, jéghideg árnyékba borította. Az emberek olyanok
voltak, mint a fagyoskodó, aprócska hangyák, amelyek hiába is
igyekeznek örökösen a fényre, azt úgysem fogják már
meglátni soha.
Ez azért volt biztos, mert ebben a szobában mindig annyira
hideg van, gondolta, és fázósan összehúzta a vállát, mert a
valóságban… akkor…
Úgy emlékezett, október eleje lehetett, még majdnem késő
nyárias nap. Akkor még szerette Pitet, de legalábbis azt
képzelte, hogy szereti. Persze csodálkozott, hogy akkor meg
miért ideges mindig, hogyhogy nem boldog igazából,
maradéktalanul. Mindig úgy képzelte, hogy ha egyszer
beleszeret valakibe, akkor csodás, lebegő, ragyogó érzés tölti
el. Élvezi az életet, és mindent nagyszerűnek lát. Eufórikus
lesz.
Pit oldalán azonban egyáltalán nem ez volt a helyzet. De ő
ezt Ron szinte állandó jelenlétének tudta be. Ron ergya egy
alak volt, de Pit sajnos valósággal istenítette. Állandóan
meghívta kettőjük lakására. És akkor neki csodás, különleges
étkeket kellett főznie, csak hogy Ron elégedett legyen.
Azon a napon Ron pulykát kívánt, „minden földi jóval”,
ahogy mondta. És amikor elindult a szupermarketba
bevásárolni, akkor Pitnek az utolsó pillanatba jutott eszébe,
hogy elkíséri.
Ma azt gondolja erről az egészről, hogy nagyon ostobának
kellett lennie, amiért nem látta át azonnal, hogy ez a Pittel
való kapcsolata semmilyen szempontból nem oké. Hiszen
közös életről álmodozott, de összerezzent és megijedt,
majdnem sírva fakadt, ha a férfi azt mondta, elkíséri vásárolni.
Az ilyen bevásárlások mindig egy picike falatnyi szabadságot
jelentettek a számára. Végigsétálhatott a polcsorok között,
hasonlítgalhatta az árakat, megfigyelhette az embereket. Úgy
érezhette magát, mint a serény háziasszonyok egyike, akik
lassan és körültekintően megtöltik kocsijaikat olyan
tárgyakkal, amelyekből következtetni lehet az életükre.
Szerette találgatni, hogyan is élhetnek mások. Annak a nőnek,
aki olyan sok tejesüveget és rengeteg féle müzlit pakolt be,
biztosan sok gyereke van. Egy másik sok gondos és látszólag,
szeretetteljes válogatás után több doboz macskaeledelt vett,
és egy csomag kisállatcsemegét. A fiatal srác, aki annyira
sietett, valószínűleg egyetemista, rendesen bevásárolt kávéból
meg kólából, és szemlátomást nem jutott eszébe, hogy ennie is
kéne valamit. Valószínűleg hamarosan vizsgázik, és ébren
akarta tartani magát az egész éjszaka tartó tanulás során.
Ha azonban Pit is vele volt, nem adhatta át magát effajta
gondolati játszadozásnak. Beszélgetni ilyesmiről végképp
értelmetlen lett volna, hát meg se próbálta soha. Tudott Pit
szeretettel is bánni vele, ha éppen olyan hangulata volt, de
aztán bármikor kőkeményen, sértően odadörgölte az orra alá,
hogy a világ legbutább libájának tartja. Arra gondolt, hogy ha
elmesélné ezt a bevásárlókocsis játékot, minden bizonnyal azt
is a hülyeségei között könyvelné el.
Azon a napon Pit eleve valami rejtett agresszivitást
sugárzott. Azt mondta neki, vezessen ő, de egész úton cikizte.
Szerinte túl gyorsan hajtott vagy túl lassan, túl későn fékezett,
vagy éppen túl korán, egyáltalán, mindent elrontott, amit csak
el lehet rontani. Persze ennek az lett az eredménye, hogy
tényleg egyre idegesebben és egyre bizonytalanabbul vezetett.
– Hát ilyen nincs! – nyögött fel Pit színpadiasan, amikor a
TESCO parkolójába bekanyarodva majdnem elütött egy
kerékpárost, aki azonban egy vakmerő kormánymozdulattal
megmenekült, aztán vad szidalmak közepette továbbhajtott. –
Nem tudom felfogni, hogyan vezethet valaki ilyen
gyalázatosan rosszul!
– Miért nem vezetsz te, ha szerinted én annyira rosszul
vezetek? – kérdezte, szinte sírva.
– Hogy akarod megtanulni, ha minden terhet átvállalok?
Ideje már, hogy önálló légy! A pofám leszakad!
 Annyit azért meg tudott oldani, hogy bekormányozta a
kocsit egy hézagba úgy, hogy azzal nem is vívta ki túlságosan
Pit elégedetlenségét. Egy kicsit jártatta ugyan a száját a férfi,
mert állítólag túl messze álltak meg a bejárattól, de hát nem
véletlenül szemelte ki pont ezt a helyet: mellette volt még egy
szabad hely, így biztonságosabb ívben kanyarodhatott rá,
amilyen reszketőssé vált, másképp meg nem úszta volna
koccanás nélkül.
Ami ez után történt, azt elképzelni sem tudta volna soha. A
döntő másodpercekről ugyanis lemaradt, és nem tudta, hogy
ahogyan Pit állította, tényleg gyilkossági kísérlet történt-e.
Éppen amikor ki akartak szállni, nagy lendülettel egy piros
Mini Cooper fordult be a bal oldali szabad helyre, méghozzá
állítólag olyan lendülettel, hogy először „kis híján leszedte a
nyitott ajtót”, majd „hajszál híján eltaposta az éppen kilépő
Pitet”, aki a kocsi mellett állt, és mint minden autózás után –
mindegy, milyen hosszú utat tett meg – nyújtózkodott, és
közben játszatta tekintélyes karizmait.
Igazából az égvilágon semmi sem történt. A Mini Cooper
időben megállt, hozzá sem ért senkihez és semmihez.
Vezetője, egy pulóveres fiatalember, bocsánatkérően
mosolygott. Valószínűleg tényleg kicsit lendületesebben vette
be a kanyart, mint kellett volna, és sajnálkozott, ha
megijesztett volna valakit.
Pit azonban teljesen bekattant.
– Hé, te köcsög! – üvöltötte. – Szállj ki! Szállj csak ki!
A fiatalember mosolya lehervadt, és zavarodottság vette át a
helyét.
– Kifelé, azt mondtam! – ordított Pit.
 Egy fiatal nő, akinek bevásárlókocsijában kisgyerek ült,
ijedten odanézett, aztán meggyorsította a lépteit. Egy idősebb
pár is buzgón igyekezett elfelé a közelükből.
A fiatalember kicsit hátrább gurult. Egy pillanatra úgy
látszott, mintha gyorsan el akarna hajtani, valószínűleg
tényleg ez volt az első gondolata, de aztán győzött a
büszkesége. Óvatosan, de határozottan leparkolt az őrjöngő
Pit mellett.
Ő pedig tehetetlenül csak magában kiáltozta: Menj el! Hajts
el gyorsan!
De a fiatalember e helyett kiszállt. Markánsabb ellentétet,
mint közte és Pit között, nem is lehetett elképzelni. Az idegen
fiú magas volt, drágán és visszafogott eleganciával öltözött, és
műveltnek, intelligensnek látszott. Pit több mint egy fejjel volt
alacsonyabb, de egyetlen izomcsomó. Rövid, görbe lábát szűk,
agyonmosott, kirojtosodott farmer fedte, és persze atlétatrikó
volt rajta, amely látni engedte hatalmas felsőkarja számtalan
tetoválását.
– Hé, na, gyere csak ide! Mi van? – ordította. – Na, mi van?
– Nem tudom, miről beszél – mondta a fiú. – Ha
megijesztettem, amikor bekanyarodtam a parkolóba,
elnézését kérem. De hiszen nem sérült meg, és ahogy elnézem,
a kocsijában sem esett semmi kár.
– Pofátlankodol, mi? Megtámadsz, aztán meg pofátlankodol?
– A másik korrekt kifejezésmódja még inkább feldühítette
Pitet. Akárcsak a Mini Cooper, a Land’s End-i pulóver, a Tod’s-
féle cipő… A fiú mindazt felvonultatta, amit Pit úgy gyűlölt.
– Beverem a pofádat! – ordította.
 A fiatalember elbizonytalanodott, de igyekezett eltitkolni.
Jelentősen magasabb volt Pitnél, de egy verekedés alkalmával
valószínűleg nem lenne esélye. Nyilvánvalóan nem volt
hozzászokva a tettlegességhez, ráadásul Pit brutális
vadságának töredéke sem volt meg benne.
– Nem történt semmi – ismételte nyugodtan, de arca egy
árnyalattal sápadtabbá vált.
– Nem történt? Nem történt? Majdnem legázolsz, te köcsög,
te szaros, azzal a finom úri autóddal, és még neked jár a pofád,
hogy nem történt semmi?
És hogy nyomatékot adjon szavainak, Pit nagyot rúgott a
Mini lökhárítójába. Sikerült is behorpasztania.
– Hagyja már abba! – szólt rá a fiatalember.
– Mondtál valamit? He? Gyere csak, kis köcsög, nem
hallottam, mit pofáztál! Mondjad csak, szépen, hangosan, hadd
hallom én is!
Pit körbement, és veszedelmes közelségbe került a fiúhoz.
Ennek szemlátomást a torkában dobogott a szíve. Segítséget
keresve nézett körül, de az a pár ember, aki a parkolónak
ebben a hátsó részében tartózkodott, lehajtott fejjel igyekezett
el onnan. Pit pontosan az a fajta volt, akit mindenki nagy ívben
elkerült. Senki sem akart ujjat húzni vele, hiszen
szemlátomást maga volt a megtestesült brutalitás és gyűlölet.
– Azt mondtam, hagyja abba az autóm rugdosását –
ismételte a fiatalember, hiszen nem is tudott mást tenni –,
különben hívom a rendőrséget.
– A zsarukat? A zsarukat hívod ide, te köcsög? Először
áthajtasz rajtam, aztán még te hívod a zsarukat? Nem
gondolod, hogy egy kicsit szemtelen dolog ez? Egy kicsit
nagyon szemtelen? He? Hangosabban, te köcsög, nem
hallottam!
– Nem is mondtam semmit – felelte a fiatalember.
Miért nem hajtottál el? – gondolta ő magában kétségbeesve.
Pit ökle kivágódott, orron találta a fiút. Az azonnal térdre
rogyott, aztán elnyúlt a földön. Orrából dőlt a vér. Kezét az
arcára szorította, és döbbenten meredt fölfelé Pitre.
– Még mindig a zsarukat akarod hívni? Igen? Nem hallom!
Még mindig nem hallom!
Tejes erővel bordán rúgta az áldozatát. A fiatalember egy
kiáltással oldalra fordult, görnyedten hevert a napsütötte
aszfalton.
– Kérem… – nyögte halkan – ne…
– Micsoda, Mondtál valamit? Tényleg mondtál valamit?
Még egy rúgás. Alkalmas volt arra, hogy az áldozatnak
akárhány bordáját eltörje. A fiú hangosabban nyögött.
Ő pedig észrevette, hogy segítséget keresően feléje siklik a
tekintete. Oldalra nézett. Semmit sem tehetett. El tudta
képzelni, mi vár rá, ha most közbeavatkozik.
Biztosan borzasztó élmény neki, hogy csak a semmiért Pit
iszonyúan összeveri itt a parkolóban, csak mert rossz időben
volt éppen a rossz helyen, és összeszaladt ezzel a lúzerrel, aki
a társadalom iránt érzett összes gyűlöletét és feszültségét
rajta veri le. De nem fog belehalni, és vissza fog térni a
normális életbe, amelyben az ilyen Pit-félék elő sem
fordulhatnak, amelyben udvariasan és kulturáltan bánnak
egymással az emberek. De ő ezt nem teheti meg. Ő Pithez volt
kötve és Ronhoz, és nem engedhette meg magának, hogy
rontson a helyzetén. Pit nem verte még meg, de már többször
közel járt hozzá, és ő pontosan tudta, hogy egyszer meg is fogja
tenni. Alapjában véve kezdte már ismerni azt a poklot, ami
várt rá.
Azon az októberi napon, ott a TESCO parkolójában, lábainál
a vérző, kínjában vonagló emberrel először tette fel magának
azt a kérdést, hogy vajon a régi élete nem volt-e jobb ennél.
És a mai napig emlékszik a válaszra is, amit ott önmagának
adott: de hiszen Pit nélkül nem tudok élni! Nem bírok már
meglenni egy olyan férfi nélkül, aki hozzám tartozik!
Elfordult, nem nézte az aszfalton nyüszögő fiút; aztán Pitnek
elege lett, kitépte a slusszkulcsot a kezéből, és azt mondta:
– Gyerünk, elmegyünk.
– És… a bevásárlás? – kérdezte, mintha ez volna a világon a
legfontosabb.
– Majd máshol megvesszük. Szállj be!
Beszálltak és elindultak, elég sietve, csikorgó kerekekkel,
bár Pit máskor is szerette megcsikorgatni a kerekeket. Mindig
megtette, ha ő vezetett. A visszapillantó tükörből még látta az
összegörnyedt alakot, és egész testében hideget érzett. Pit
vidáman fütyörészett. Remek hangulata kerekedett, még egy
cipőboltba is elvitte, és vett neki egy pár tipegőt, fekete lakkot,
tizenkét centis sarokkal, elöl két strasszokkal kirakott csattal.
Ő nem szeretett ilyenben járni, de Pit az ilyesmit kedvelte. És
soha nem akart Pitnek ellentmondani.
Hogy is lett vége akkor? – kérdezte önmagát. Ott állt abban a
kicsi, sufniszerű fürdőszobában Mr. Cadwick fölött, a vén
kukkoló fölött, nézte eldurvult arcát a tükörben, amely olyan
sokkal idősebbnek látszott, mint amennyi valójában volt, és
még mindig fázósan összehúzta a vállait.
 A férfi persze feljelentette Pitet. Az arra járók, akik gyávák
voltak beleavatkozni, annyit azért megtettek, hogy
feljegyezték az autó rendszámát. Sok minden nem történt.
Pitet pénzbüntetésre ítélték, meg szabadságvesztésre is, de
csak felfüggesztve. Egyáltalán nem zavarta, hogy priuszos lett.
Sőt, mintha afféle lovaggá ütésként értékelte volna.
Kis vizet fröcskölt az arcába, megfésülködött. Ma reggel nem
zuhanyozik le, a bojler olyan kicsi volt, hogy mindig túl hamar
kifogyott belőle a meleg víz, és úgy érezte, ma nem bírna ki egy
hirtelen hideg sugarat. Visszaszaladt a hálószobába, beugrott
a bugyijába, a farmerba, a pulóverbe, vastag zoknit vett. És egy
forró kávéra lesz még szüksége, hogy valamennyire
átmelegedjen. Gyalázatos dolog volt Mr. Cadwicktől, hogy ilyen
ócska, huzatos ablakokkal adta ki a lakását. Legalább az
ablakokat meg kellett volna csináltatnia. Vagy legalább egy
rendes öreg fickó lenne. De még az is lehet, hogy már megint
itt sompolyog a lépcsőfeljáróban, vagy a lakás ajtajára szorítja
a fülét, laposra nyomkodja az ajtón, és közben átjárja a tavasz.
Megrázkódott.
A konyhaasztalon egy újság hevert. Tegnap vette, és
alaposan tanulmányozta benne az ingatlanhirdetéseket. Két
faluval arrébb két lakást is kínáltak, amelyek nem kerültek
sokkal többe, mint az a lyuk, ahol most lakott, de ennél nem
lehettek rosszabbak. A baj csak az volt, hogy onnan nem tudott
gyalog az Elephanthoz eljutni. Volt ugyan buszjárat, de késő
éjszaka, amikor ő végez, ez a busz már nem járt. Kell vennie
egy kerékpárt, de mi lesz télen? Az is lehet, hogy munkája is
akad abban a másik faluban, legalábbis megpróbálhatja.
Ahogy most élt, az egyenesen ideális volt, de annyira
megundorodott már Mr. Cadwicktől, hogy szinte mániákusan
csak az elköltözés járt a fejében.
 Lehet, hogy tényleg itt az ideje a változásnak. Emlékezett rá,
hogy egyszer, röviddel a szökése után, megfogadta, hogy
sohasem marad sokáig egy helyen. Lehet, hogy kezdett már
könnyelművé válni, és az az okádék Mr. Cadwick az ég ujja
volt, amely arra intette, hogy ideje felszednie a sátorfáját.
Néha már arra is gondolt, hogy mindezt csak beképzeli, hogy
ez az egész folyamatos menekülés csak ok nélküli hisztéria. De
most, hogy eszébe jutott a TESCO parkolós jelenet, már tudta,
hogy nem lehet elég óvatos, A parkoló csak a kezdet volt.
Aztán egyéb dolgok is történtek. Pit pszichopata. A lelke
mélyén pontosan tudta, hogy a férfi nem hagy semmit
elszámolatlanul. Néha éjszaka fölébredt, és érezte, hogy Pit
még mindig keresi őt.
Betette a táskájába az újságot. Mr. Cadwick telefonjáról nem
hívhatta fel a szoba bérbeadóját, világos. Majd az Elephantból.
Lehet, hogy soha többé nem kell neki olyan
nyomorúságosan dideregnie, mint ezen a sötét, hideg téli
reggelen.
Már az elképzelés is jelentősen javított a hangulatán.

Fielder felügyelő a Scotland Yardról Islingtonban, a Biggs

család konyhájában ült, és ma reggel nagyon nem szerette a
munkáját. Amikor kisfiú volt, rengeteg krimit falt fel,
azonosult a híres detektívekkel és rendőrökkel, és soha
életében nem tudott más pályát elképzelni, mint hogy rendőr
lesz. Gyilkosságokra szeretett volna fényt deríteni. A
halottaknak haláluk után legalább igazságot szeretett volna
szolgáltatni. És felelősségre vonni azokat, akik elkövették a
legszörnyűbb bűntényt: elvették mások életét.
Nagyon gyorsan rájött, hogy az életben a dolgok másképp
zajlanak, mint a regényekben. Az ember végül is nem marad
örök életére igazságra szomjazó, csillogó szemű kisfiú. De
azért még mindig erről volt szó: az igazságról. Csak éppen a
kezdeti lendületből sok elveszett mára. Nemcsak azért, mert
számos esetet nem tudtak felderíteni. És nem is csak azért,
mert rendőrként fájt látnia, milyen csekély büntetésekkel
megússzák azok, akik másoknak iszonyú szenvedést okoznak.
Ami legfőképp felőrölte, az az volt, hogy állandóan az
erőszakkal kellett foglalkoznia. Az emberiség állati, mocskos,
romlott, perverz oldalával. Ott kellett állnia tetthelyeken,
nézni a holttesteket. Látta a kioltott életet. Elképzelhetetlen
brutalitás nyomaival szembesült. És a hátramaradottak
gyászával, fájdalmával. Erről fiatalkorában egyáltalán nem
gondolkodott el. Hogy ott fog ülni újra meg újra az áldozatok
hozzátartozóival, és végig kell néznie azt az iszonyatot,
amelybe az életük hirtelen alázuhant. És hogy kérdéseket kell
feltennie nekik, akik pedig sokkhatás alatt állnak, és akiknek
csak nyugalomra, esetleg pszichiáter vagy pszichológus
támogatására volna szükségük. És az idegeikre kellett mennie
a kérdezősködésével, amíg valamennyire meleg még a nyom.
Néha úgy érezte, kést forgat a sebeikben.
A Biggs-ügy akkora jelentőségre tett szert, hogy egyszerre a
Scotland Yard hatókörébe került. Ez volt az oka annak, hogy az
értetlenül álló, sokkolt Biggs családot fel kellett keresnie ezen
a reggelen. Sally és Gordon az Epping Forest-i halottat az előző
nap habozás és kételkedés nélkül, egyhangúlag a lányukként,
Linda Biggsként azonosították. Ezzel a holttest névhez, archoz,
történethez jutott.
 Linda Biggs, tizenhat éves, született 1991. december 8-án,
lakik London Islington városrészében. Félbehagyott iskolai
tanulmányok. Szakma nincs. Munka nincs.
Linda Biggs életében nem nyíltak túl nagy távlatok.
Szociálisan alsó szintű lakónegyed, szűkös lakásviszonyok.
Hét személy alig nyolcvan négyzetméteren. Az apa
rendszeresen elveszíti az állását. Az anya alkoholista. A
legidősebb fiútestvérnek már a törvénnyel is volt
összeütközése. Fielder tudta, hogy akadnak olyan fiatalok is,
akik ki tudnak törni az ilyen környezetből. De ezek voltak
elenyésző kisebbségben. A legtöbben beleszülettek a szociális
nyomorba, benne élték le az életüket, és benne haltak meg.
Linda számára volt egy kis esély: rendkívül csinos volt.
Kifejezetten csúnya szüleinek génjei valahogy szerencsés
módon keveredtek, és gyönyörű szép teremtést hoztak létre.
De sajnos, ezt nem tudta kamatoztatni. Az a mód, ahogy
öltözködött, és ahogy kifestette magát, sohasem tette volna
lehetővé számára, hogy egy magasabb társadalmi réteg
befogadja. Sajnos, igaz volt, amit az apja mondott: pontosan
úgy járkált a világban, mint egy prostituált.
Ez vonzotta hozzá a gyilkost?
Minden Biggs jelen volt. A fiúk csendben voltak,
zavarodottak is, és nem voltak képesek ezen a napon iskolába
menni. Angela is betelefonált, szabadnapot vett ki. Dagadt,
vörös szeme elárulta, hogy egész éjszaka sírt. Teljesen
kimerültnek látszott.
Gordon a falakat bámulta. Sally egy pálinkásüveget
markolászott, de, legalábbis amióta Fielder felügyelő itt volt,
még nem ivott belőle.
 Csak néha átkulcsolta ujjaival az üveget, mintha meg akart
volna bizonyosodni, hogy ez a kapaszkodó még itt van, ha már
nem bírja tovább az iszonyatot.
Fiedler részvétét nyilvánította, amire nem kapott választ, de
hát mit is mondtak volna. Megköszörülte a torkát. Már
bocsánatot kért, amiért ma reggel ide kellett jönnie, és Sally
halkan, szinte darabokra tört hangon azt felelte:
– Csak tessék. Csak a munkáját végzi.
– Szükségünk volna egy listára, a lányuk minden barátjáról
és ismerőséről – mondta. – Legfőképp olyanokról, akikkel
inkább az utóbbi hónapokban volt együtt. De korábbról is,
persze. Mit gondolnak, el tudnak készíteni egy ilyen listát?
Mintegy vezényszóra, mindenki Angélára nézett. Ő
megtörölte dagadt szemét a kezével:
– Meg tudom csinálni, hát persze… Azt hiszem, talán… én
tudom a legjobban.
– Jó kapcsolata volt a húgával? – kérdezte Fielder.
Angela vállat vont.
– Tulajdonképpen… igen. Csak… az utóbbi fél évben már
nem annyira.
– Ezt min tudta lemérni?
– Régebben mindig nagyon sokat mesélt. Egész éjszakákon
át. Mi… közös szobánk van. Néha már mondtam neki, te,
maradj már csöndben, aludni akarok. De csak megint
rázendített. Mert… annyira tudott örülni mindennek. És
szüksége volt valakire, aki vele örül.
– Értem – mondta Fielder, gondolkodott kicsit, aztán
Gordonhoz fordult:
 – Mr. Biggs, Burns rendőr jelentéséből azt vettem ki, hogy ön
szerint a lányának… nos, számos férfiismerőse volt. Sőt, elég
biztos volt abban, hogy egy férfinál van akkor éjszaka is a
lánya. Mondana nekem címeket és neveket?
Gordon nehézkesen felemelte a fejét.
– Ott volt az a… hogy is hívták? Ben. Ben Brooks. Az itt lakik
egy tömbbel arrébb.
– A barátja volt?
Gordon bólintott.
– Az volt a barátja, igen. Helyes fickó. De amúgy semmire se
jó.
– Semmire se jó?
– Nincs szakmája. Sok pia. Nincs jövője. Érti?
Fielder bólintott. Értette. Ben Brooks olyan volt, mint itt a
környéken a legtöbben.
– Bennel két évig járt. Aztán fél éve szakított vele.
– Fél éve… – ismételte elgondolkodva Fielder. – És fél évvel
ezelőtt hagyta abba, ugye, hogy mindent megosszon önnel,
ugye, Miss. Biggs? És tudja, miért szakított?
Angela a fejét csóválta.
– Először el se mondta. Bennel találkoztam, ő meg teljesen
kétségbeesve tőlem kérdezgette, hogy most akkor mi van.
Linda piff-puff, kirúgta, és még csak meg sem indokolta. Nincs
kedve tovább vele, azt mondta. Ben azt hitte, én többet tudok,
de nekem sem volt fogalmam róla, hogy mi van.
– De biztosan megkérdezte a testvérét…
– Persze. De ő csak annyit mondott, hogy Ben egy tejfölös
szájú kölyök. Nem igazi férfi. És az ilyen tejfölös szájú
kölykökkel neki semmi dolga.
– Mennyi idős Brooks?
– Tizennyolc. Tényleg helyes srác. Nem volt rossz vásár.
– Egy lúzer – morogta Gordon. – Egy helyes lúzer.
– És a többi férfi? – érdeklődött óvatosan Fielder.
Angela mérges tekintetet vetett az apjára.
– Apu csak gyanúsítgatta. Azt mondta, hogy egész Londonnal
lefekszik. De ez egyáltalán nem így volt. Igaz, nem volt egészen
hű Benhez abban a két évben. Valami bulin egyszer a klotyón
csinálta egy fickóval. És egyszer a Bootsban szólította le egy
figura, azzal hetyegett vagy két hétig úgy mellékesen, de
körülbelül ennyi volt az egész.
– Legalábbis, amiről ön tud.
– Mindent elmesélt – mondta Angela.
– Mr. Biggs, ezek szerint önnek sincs semmi konkrét
támpontja a lánya állítólagos rengeteg férfiismerősét illetően?
– kérdezte Fielder.
Gordon csak valami érthetetlent morgott.
– Apu szörnyűnek találta a szerelését – mondta Angela. – Azt
mondta, úgy néz ki, mint egy…
Sally, aki eddig hallgatott, váratlanul élesen vetette közbe:
– Ne! Ki ne mondd! Soha többé ne mondd ki a húgodról ezt a
szót!
– Ő szokta mondani – védekezett Angela, és kipirult az arca.
– Ő mondta mindig, hogy úgy néz ki, mint egy olyan, és hogy
ezért is viselkedik úgy, mint egy olyan.
 – Nahát, a szerelése… – kezdte Gordon, de Fielder gyorsan
lezárta a kellemetlen témát.
– Tehát nincsenek további nevek, nem tudnak
férfiismerősökről?
– Nem – mondta Angéla.
– Nem – ismerte el Gordon is.
– Természetesen beszélünk Ben Brooksszal – mondta
Fielder – és barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal. Minden
apró részlet fontos lehet, de ezt nyilván önök is tudják.
Számomra egyelőre az a kép bontakozik ki, hogy mintegy fél
évvel korábban, vagyis a tavalyi év augusztusa környékén,
döntő változás kezdődött Linda életében. A következő okokból
gondolom ezt: nyilvánvalóan minden figyelmeztetés nélkül
ebben az időben szakít hosszabb ideje meglévő barátjával.
Hirtelen szakít azzal a szokásával is, hogy a nővérét és
bizalmasát továbbra is a szokásos módon beavassa a dolgaiba.
Harmadszor pedig: Angela már először is említette a
rendőrkollégáknak, hogy Linda feltűnően drága holmikat
kezdett hordani. A család nem tudta megmagyarázni, honnan
telik neki ezekre a ruhákra. Lehet, hogy ez a változás is
nagyjából fél éve vette kezdetét?
Angela elgondolkodott.
– Elképzelhető – mondta aztán.
Fielder bólintott.
– Ez pedig erősen úgy hangzik, mintha ekkor lépett volna
egy új férfi az életébe – mondta egy új férfi, akinek pénze volt,
és akit Linda a jelek szerint nagyon komolyan vett. Olyan
komolyan, hogy még a nővérével sem osztotta meg ezt a titkot
éjszakai beszélgetéseik alkalmával.
 – Gondolja, hogy ő ölte meg? – kérdezte Gordon.
– Erre egyelőre semmi utalás nincs. És ameddig nem tudjuk,
ki ez a férfi, addig sötétben tapogatózunk. Nem is biztos, hogy
köze van a halálához. De ő az egyetlen támpontunk, amelyre
építhetünk. Valószínűleg hozzá ment, miután összeveszett az
apjával. Ő legalábbis mesélhetne nekünk Linda utolsó
napjairól.
Fielder felemelkedett.
– Megengednék, hogy körülnézzek Linda holmijában?
Szekrények, fiókok, táskák, minden. Talán találunk valami
utalást a Nagy Ismeretlenre.
Gordon is felállt.
– Persze – mondta. – Jöjjön, megmutatom a szobáját.
– Én is jövök – mondta gyorsan Angela. Fielder bólintott.
Elvégre a szoba az övé is volt.
– Egyébként – torpant meg hirtelen –, mond önöknek
valamit a Jane French név?
Mindenki rábámult.
– Jane French? – ismételte Sally.
– Ez a mi Lindánknak valami barátnője? – kérdezte Gordon.
Fielder a fejét csóválta.
– Nem. Biztosan nem. Jane French fiatal nő volt, akit öt évvel
ezelőtt meggyilkoltak. Az Epping Forestben találták meg őt is,
de teljesen más helyen, mint Lindát. Persze egyáltalán nem
biztos, hogy a két esetnek köze volna egymáshoz. De… amikor
a Linda holttestéről készült fényképeket láttam, és elolvastam
a boncolási jegyzőkönyvet, azonnal ez a történet jutott
eszembe. Jane-t megerőszakolták, aztán csúnyán összeverték,
végül összekötözött kézzel egy pocsolya szélére dobták, ahol
megfulladt.
– Akárcsak… a mi… – dadogta halkan Sally.
– Persze, nem biztos, hogy a két esetnek köze van
egymáshoz –ismételte Fielder.
– És azt tudni, hogy… hogy akkor ki… – kérdezte Gordon.
Fielder sajnálkozva rázta a fejét. A Jane French-ügy az egyik
legidegesítőbb esete volt eddigi pályája során. A legkisebb
nyomot sem találták, s a lakossági bejelentések is mind
homokra öntött vízként tűntek el.
– A Jane French-ügyet sohasem derítettük ki – mondta.

Rosannának várnia kellett, míg telefonvégre kapta Geoffreyt.

A nővér, akinek elmondta a szándékát, nagyot sóhajtott a
vonal túlsó végén.
– Éppen megpróbálhatom – mondta –, de Mr. Dawsonnal
nem egyszerű. Remélem, hajlandó lesz beszélgetni önnel.
Itt nyilvánvalóan hozzászoktak már Geoffrey csekély
együttműködési készségéhez. Rosanna, mialatt várt, felidézte
azt az eleven fiút, aki egykor volt, és összehasonlította azzal a
kupacnyi megkeseredett nyomorúsággal, akivel néhány napja
találkozott. Fájdalmas gondolat. Megértette, hogy Geoff gyűlöl,
és haragszik a környezetére, minden emberre, a sorsra.
Valószínűleg ő maga sem viselkedett volna másképp.
Hallotta, amint halkan közeledik valaki a telefon felé –
csendben nyiszogott a kerekes szék kerekének gumija a
tejsavó színű linóleumpadlón aztán meghallotta Geoffrey
hangját.
– Rosanna! Mi újság?
– Szia, Geoffrey. Bocsáss meg, ha zavarlak… – Kimondta, de
azonnal az ajkába is harapott. Ez a szófordulat Geoffreynak
olyan lehet, mint egy arculcsapás. Valószínűleg nem
zavarásnak tartja, inkább változatosságnak, ha egy hónapban
egyszer valaki felhívja.
– Ó, semmi baj, az én hétköznapjaimban nincs olyan sok
minden, amit megzavarhatnál – és még ugyanazzal a levegővel
folytatta is mindjárt –, beszéltél Reeve-vel, azzal a disznóval?
~ Igen, tegnap este. Hosszú beszélgetés volt.
– Ó, csak nem? Hát leereszkedett hozzád? Milyen
magabiztos. Hát, nem is csoda. Elaine után már a varjú sem
károg. Mindenki belenyugodott, hogy eltűnt. Végül is, azért elő
szokott fordulni, hogy néha egy-egy nő elkallódik. Nem nagy
ügy, nem kell komolyan venni!
– Geoffrey – szólt közbe Rosanna –, te tudtad, hogy Elaine-
nek barátja volt?
Rövid, döbbent csend. Aztán Geoffrey megkérdezte:
– Hogyhogy… barátja. Úgy érted…
– Egy férfi. Egy… szerető. Egy kapcsolat. Reeve-nek azon az
estén beszélt róla.
– Hja, a régi mese – mondta Geoff. – Már akkor is ezzel állt
elő.
– Akkor?
– A rendőrségnek már akkor, a vallomásában emlegetett
valamiféle titokzatos barátot. A nyomozók tőlem is kérdezték.
És én már akkor is azt válaszoltam: nem.
– A nem arra a kérdésre vonatkozott, hogy tudtál-e erről a
barátról, vagy…
– A nem arra a kérdésre vonatkozott, hogy Eiaine életében
volt-e férfi. Nem, nem volt. Reeve azért találta ki ezt a
történetet, hogy elterelje magáról a figyelmet. Nem rossz ötlet,
de az az ember nem véletlenül dörzsölt ügyvéd. Bedob egy
fantomot a történetbe, ami ettől rögtön más fényt kap. Hiszen
így mindenki azt hiszi, hogy Eiaine meglógott a nagy
szerelmével. És Reeve máris kikerült a slamasztikából.
Rosanna habozott. Aztán nagyon óvatosan kérdezte meg:
– Mondd, szerinted teljesen kizárható, hogy titokban
tartotta volna ennek a… ennek a barátnak a létezését?
– Úgy érted, hogy volt egy barátja, és nekem semmit sem
mesélt róla? De összeszalad egy vadidegennel a reptéren, és
neki mindjárt kiönti a szívét? Ugyan már, ez abszurdum.
Rosanna hallgatott. Nem mintha Geoff meggyőzte volna,
hanem, mert belátta, hogy nem lehet vele tárgyilagosan
beszélgetni. Geoffrey egyáltalán nem volt képes arra, hogy
szembenézzen bizonyos kellemetlen igazságokkal.
Valószínűleg egyáltalán semmit sem érzett meg abból,
mekkora nyomás alá helyezte a húgát, milyen kérlelhetetlen
kegyetlenséggel láncolta magához őt. Hogy Elaine az ápolónő
sivár mindennapjai mögött igenis felépíthetett egy másik
egzisztenciái amelyet gondosan eltitkolt előtte – ezzel a
lehetőséggel nem volt hajlandó szembenézni, már csak azért
sem, mert valószínűleg meghaladta volna a lelki erejét,
amelyet egész biztosan így is teljesen fel emésztett a stabilitás
maradékának megőrzése.
 Rosanna az előző esti beszélgetésre gondolt Marc Reeve-vel.
– A rendőrségnek nem említette, hogy Elaine leléphetett a
barátjával is? – kérdezte tőle. – Nem is említette a
rendőrségnek ezt az ismeretlen barátot?
Reeve bólintott.
– Dehogynem. De hát éppen ez volt a baj: hogy ez a barát
ismeretlen volt. Senki sem hallott róla. Nem volt neve, senki
sem tudta, hogy néz ki. Nekem se mesélt róla részleteket. És
aztán beszéltek a bátyjával, aki hevesen tiltakozott, hogy
egyáltalán, ilyen lehetőség fennállhatott volna valaha is.
Szerencsétlen módon a rendelőbeli kolléganői sem tudtak
semmit – így ez a barát egy fantom maradt, ez a nyom is csak a
semmibe vezetett.
– Rosanna! – szólt Geoffrey energikusan, kiragadva a nőt a
gondolkodásból. – Figyelj, ne hagyd, hogy Reeve bevigyen az
erdőbe! Nem volt férfi Elaine életében. Tudtam volna. Vagy
valaki tudott volna róla. Végigkérdezheted egész Tauntont és
Kingston St. Maryt: soha senki nem látta férfival. Azért ez
furcsa, nem? Egy ilyen kapcsolat nem szövődhet teljességgel
láthatatlanul!
Hacsak Elaine meg nem tett mindent, hogy előtted titokban
tartsa, gondolta Rosanna, és azért, hogy más se szólhasson
neked semmit. Lehet, hogy hosszú távon nem működik az
ilyesmi, de egy ideig biztos meg lehet játszani.
– Rosanna, Reeve bűnöző! Jóképű, intelligens, érdekes férfi,
már biztosan fülig…
– Ostobaság, Geoffrey, kérlek, higgy nekem, végig tudom én
ezt racionálisan gondolni. Nem volt olyan érzésem, mintha
Reeve hazudott volna, amikor az Elaine életében szerepet
kapó férfiről beszélt. Az is lehet, hogy Elaine egy kicsit
felvágott neki. Lehet, hogy kifigyelt valakit a környezetében,
és kinevezte a barátjának, holott az illető nem is tudott erről.
Ezt is el tudnám képzelni.
– Persze. Inkább, mint hogy azt tartsd valószínűnek, hogy
Marc Reeve hazudik. Inkább Elaine-nek kell olyannak lennie,
aki…
– Geoffrey, szabadulj meg végre ettől a fekete-fehér
gondolkodástól! Én azt mondtam, hogy Elaine hazudozott. De
lehet, hogy néha álmodozott egy kicsit. Valamennyien
álmodozunk. Huszonhárom éves fiatal nő volt. Nem gondolod,
hogy néha azért foglalkozhatott vele képzeletben, hogy milyen
is lehet az, ha valakinek barátja van? Vagy ha valakit szeret
egy férfi? Hiszen ez teljesen normális!
– Ott voltam neki én.
– Te a testvére vagy.
– A legbizalmasabb viszonyban voltam vele. Semmi sem volt,
amit el ne mondott volna.
Márpedig fogadni mernék rá, hogy ebben alaposan tévedsz,
gondolta Rosanna.
Nem vezetett semmire a beszélgetés. Reeve előző este már
ezt is előre jelezte, amikor elmondta neki, hogy felhívja
Geoffreyt az állítólagos barát miatt.
– Ugyanazt fogja mondani, mint öt éve. Hogy ez ki van zárva.
Hogy Elaine-nek nem volt titka előtte.
Rosanna megkérte Geoffreyt, hogy jegyezze fel a
mobilszámát és a szálloda telefonszámát is, és hívja fel, ha
húga szerelmi életével kapcsolatban mégiscsak eszébe jutna
valami. Geoff felírta ugyan a számokat, de biztosította, hogy
teljesen rossz irányba indult el.
– Geoffrey, majd jelentkezem – mondta végül Rosanna
elfáradva –, mindig elmondom, mi újság.
– Vigyázz csak, nehogy Reeve téged is…
– Ne nézz hülyének! – mondta kurtán, aztán határozottan
lerakta. Sajnálta Geoffot, de az idegeire is ment a férfi. Olyan
volt a vele való beszélgetés, mintha a falnak szaladt volna.
Ezen az emberen már semmi se mozdul, gondolta magában;
mintha a teste mozgékonyságával a szellemi mozgékonysága
is elveszett volna. Ahogy látja a dolgokat, az mintha le lenne
betonozva, így van, és nem másként. Más lehetőségre pedig
még gondolni sem szabad.
Egyszerre nagyon fáradtnak és idegesnek érezte magát. Fájt
is, hogy fiatalkori barátját ennyire megváltozott emberként
látja viszont. De nemcsak emiatt gyötörte magát. A tegnap esti,
Roberttel folytatott beszélgetés is ott keringett a
gondolataiban. És az is, hogy Dennis még mindig nem kereste.
Elgondolkodott, hogy vajon ez az egész tévedés, hiba lenne?
Elaine története jobban felkavarta, mint gondolta volna. A
többi történettel pedig azért nem jutott előbbre, mert ez az
eset, a személyes részvét érzése szabályosan leblokkolta.
Házassága válságban, mostohafia a szorongásaival birkózik.
Szállodában él, és bár az első napon fényűzőnek,
szuperkomfortosnak tűnt, mostanra belátta, hogy hűvös és
személytelen, léleknyomorító. Egyszerre vágyakozni kezdett a
mindennapjai után, hogy a konyhában teát főzzön, hogy
megtöltse a mosógépet, hogy porszívózzon a nappaliban, vagy
egyszerűen csak matasson a kertben. Vagy vásároljon, és az
legyen a legnagyobb gondja, hogy mit főz vacsorára Dennisnek
és Robertnek.
A tükörbe meredt, amely az íróasztal fölött lógott.
– Nincs ki mind a négy kereked – mondta magának –, hiszen
éppen ezek miatt, éppen a mindennapok egyformasága miatt
szenvedtél a leginkább.
Látta a szemében az aggódó kifejezést.
Egy jó újságíró távolságot tart azoktól a témáktól,
amelyekkel foglalkozik, gondolta.
Elhatározta, hogy kimegy egyet futni. Szürke, taknyos idő
volt, de az eső elállt végre. Lehet, hogy csak egy kis mozgásra
van szüksége. Tapasztalatból tudta, hogy jót tesz egy kis
futkorászás, ha a gondolatai csak önmaga körül forognak.
Belebújt a futónadrágjába, futócipőt és meleg pulóvert
húzott, baseballsapkát tett a fejére, és elhagyta a szobáját.
Cedricről semmit sem tudott; vagy későn jött haza, és most
még aludt, vagy még haza sem ért. Egy kicsit miatta is
aggódott. A szálloda drága volt, és tudta, hogy a bátyjának
nincs valami sok pénze. Remélhetőleg nem adósodik el ebben
a hosszú londoni tartózkodásban. Ráadásul biztosan vár rá a
munkája New Yorkban, hiszen arról is beszélt, hogy önálló
fotóműtermet szerelne nyitni. Nagyon jellemző volt ez
Cedricre; ahelyett, hogy végre elkezdené megvalósítani a
terveit, itt lóg Londonban, félnapokat átalszik, és régi
barátokat látogat. Már megint homokba dugja a fejét, ahelyett,
hogy értelemmel és szerkezettel töltené fel az életéi, Felnőtt
férfi ugyan, de ugyanakkor a testvére is, hát a legközelebbi
alkalommal komolyan el is fog vele beszélgetni erről.
 Jót tett neki a nyirkos levegő. Gyakorlatilag csak az utcán
kellett átmennie, és már ott is volt a Hyde Parkban. Kevés
emberrel találkozott: néhány felhajtott gallérú, sietős
kutyasétáltatóval, fiatalokkal, akik csak úgy elvoltak, és
cigarettát sodortak merev ujjakkal. Néhányan szemlátomást
már elkéstek a munkából. Kocogó alig volt. Rosanna futásnak
eredt, aztán észrevette, hogy túl gyors tempóba kezdett,
ráadásul nincs is jó formában. Ezt az iramot nem fogja bírni
sokáig. Lassított, végre beletalált a ritmusába. Egyenletesen
haladt a homokos utakon. A nedvesség finom filmbevonatként
rakódott le a ruhájára és az arcára, és kellemesen hűtötte,
amikor kimelegedett, és végül egy pillanatra lerogyott az
egyik padra, zihálva és kikészülten.
Amikor egy óra múlva visszatért a szállodába, mindene
nedves volt, meg is izzadt, de jobban érezte magát. És egy kis
harci kedv megint feltámadt benne, hogy végigjárja azt az utat,
amelyiken elindult.
Már a folyosón hallotta, hogy szól a mobilja, amit az
éjjeliszekrényen felejtett. Odaszaladt, beesett a szobába, és
kifulladva jelentkezett:
– Halló? Tessék?
– Hol bujkálsz? – kérdezte Nick szemrehányón. – Legalább
fél órája kereslek!
– Futni voltam. Muszáj volt mozognom egy kicsit.
– Tudod, ez a kis micsoda, amin most beszélünk, éppen arra
való, hogy az ember az ilyen alkalmakkor magával vigye –
mondta Nick morcosan. Aztán megváltozott a hangja, és
izgatottan folytatta:
 – Jó újságom van, Rosanna! Meghívást kaptunk egy
talkshow-ba!
– Egy talkshow-ba?
– Nem tudom, ismered-e. Magánbeszélgetések a címe, péntek
esténként tízkor megy. Három-négy olyan vendéget hívnak
meg, akiknek semmi közük nincs egymáshoz, de valami éppen
nagyon aktuális, ugyanakkor közérdekű dolog történt velük,
ami összekapcsolja őket, legalább néhány pillanatra. Például
színészek, akik egy új filmet mutatnak be, riporterek, akik
lerántották valamiről a leplet, írók a legújabb, pikáns
regényükkel, a legújabb Miss Liverpool, aki érdemtelenül
jutott a címhez… na, ilyesfajták. Elképzelheted.
– És most téged is meghívtak?
Nick nevetett.
– Ugyan már, ki kíváncsi egy öregedő főszerkesztőre? Nem,
nem, a fiatal, csinos újságírónőre kíváncsi mindenki. Te vagy
holnapután a sztárvendég!
Annyira megrémült, hogy a térde is meglágyult, és le kellett
ülnie az ágyra.
– Én? Te jó isten, Nick, ilyent én még sohasem csináltam!
– Tökéletes leszel, Rosanna. Intelligens vagy, ékesszóló és a
tetejében még jól is nézel ki. És persze nem is kell mondanom,
mekkora reklám lesz ez a sorozatunknak!
– A sorozat miatt hívtak meg – mondta Rosanna, és azon
nyomban rájött, hogy nem tanúskodott ez a megjegyzés túl sok
elmeélről. Mi más miatt hívhatták volna meg?
– Hát persze. Általában a sorozat miatt is, de még az Elaine-
hez fűződő speciális viszonyod miatt is. Az teszi pikánssá az
ügyet, hogy az esetről író riporternő személyes okokból is
keresi a választ Elaine eltűnésére. A felelős szerkesztő
mindenesetre megkérdezte, hogy…
Elhallgatott.
– Igen? – kérdezte Rosanna.
– Nos, szerették volna még Geoffrey Dawsont is meghívni az
adásba. A bátyját, aki intézetben sorvadozik. Tudod. Én azért
mindenesetre azt mondtam nekik, hogy…
– Nick, ez ki van zárva! – vágta rá Rosanna. Nagyon is
élénken el tudta képzelni Geoff fellépését, vádaskodásait és
gyűlöletkitöréseit Marc Reeve ellen. Ha megjelenik a
műsorban, az olyan lesz, mint egy bosszúhadjárat. Marc Reeve
számára ez lenne legszömyűbb rémálmának megvalósulása.
– Tudom. Az az ember nem is lenne képes idejönni – mondta
Nick.
– Ezt mondtam én is a szerkesztőnőnek.
Rosanna tudta, hogy Geoffrey igenis képes lenne eljönni,
hogy nagyon is vonzaná a televízió nyilvánossága, sőt, ha
tudna róla, Tauntonból is eltologatná magát a kerekes
székével, mert megérezné a lehetőséget, hogy egy jó nagyot
bepancsolhat a gyűlölt Marc Reeve-nek. De bölcsebbnek tűnt,
ha ezt a tudását megtartja magának. Gondolja csak Nick és a
tévés szerkesztő, hogy Geoffot túlságosan igénybe venné egy
tévés fellépés.
– Nos, hát ez mindenképpen jót fog tenni a Cover
példányszámának – folytatta Nick –, és ez a legfontosabb.
Elkísérlek az adásba, Rosanna. Körülbelül két órával
korábban már ott kell lennünk. Előzetes megbeszélés, smink,
meg ilyesmi. Ugye, nem vagy ideges?
 – Nem – felelte Rosanna. És tényleg nem volt ideges. Inkább
valami különös, kellemetlen érzés kezdett eluralkodni rajta.
Mintha ez az ügy a tévés történettel kezdene kicsúszni a
kezéből. A végén még elveszíti az áttekintését.
Eléggé ismerte Nicket ahhoz, hogy tudja, semmilyen
meggyőzés nem tudja kiverni a fejéből azt az ötletet, hogy
lépjen fel a Magánbeszélgetésekben. Nicknek mindig és kizárólag
egyetlen dolog lebegett a szeme előtt: a lap példányszáma. És
ezt a hatalmas, egyedülálló lehetőséget, amit egy tévés
talkshow jelent, bolond lett volna kihagyni, csak azért, mert
egyik kolléganőjének szorít a gyomorszája. Sőt. Alapjában
véve még örülhet neki, hogy Nick az ő véleményét kérte ki, és
nem vette fel a feje fölött a kapcsolatot Geoffrey Dawsonnal. A
saját fellépését legalább tudatosan irányíthatja.
– Hát akkor, viszlát péntek este – mondta Nick, és letette.
Rosanna a mobilját nézte, és arra gondolt: ezt meg hogyan
magyarázom meg Marc Reeve-nek?

Az M11-en baleset történt, mert a rendőrség lezárta a teljes

pályát. Több mint egy órája egyetlen autó sem haladt el. A
leállósávban rohangáltak a mentők, a rendőrautók, még
tűzoltóautók is, gondolhatta az ember, hogy valami
tisztességes csattanás lehetett ott. Végül még egy helikopter is
megjelent az égen.
Na, szép jó éjszakát, gondolta elgyötörten Cedric.
Sokan kiszálltak, fázósan topogtak az autójuk mellett,
beszélgettek, fel-alá járkáltak, megpróbáltak a kényszerű
várakozás okozta ingerültségükön valahogy úrrá lenni. A
legtöbbjük ingázó volt, úton a munkahelyére, Londonba:
ezeknél fontos megbeszélések estek kútba a késés miatt, vagy
csak a napirendjük kuszálódott össze. Sokan mobiltelefonnal a
fülükön hevesen magyaráztak valamit a vonal túlsó végén lévő
személynek. Cedric, akinek nem volt kedve a reggeli hideg
nyirkosságba kiszállni, inkább hátradőlt a jól fűtött autó
ülésén, azt gondolta magában, hogy neki aztán nincs oka
panaszkodni. Persze ő sem örült a dugónak, de sehová sem
sietett. Egy szállodai szoba várt rá, ebéd valahol a közelben,
talán Rosannával együtt, ha ráér. És a délután még szabad volt.
Végül is mindegy, hogy az M11-esen tölti az idejét, vagy
valahol másutt.
De valahogy ez a gondolat nem nyugtatta meg, vagy nem
derítette jobb kedvre. Sőt! Épp ellenkezőleg.
Nézte az ideges embereket maga körül, és legnagyobb
csodálkozására azt vette észre, hogy… irigykedik.
Azért, mert az életüknek határozott keretei vannak, azért,
mert mintha mindnyájuknak lettek volna fontos és értelmes
céljaik.
Tulajdonképpen már egész éjszaka ilyen gondolatokkal
küzdött. Meglátogatta egyik volt osztálytársnőjét Cambridge
mellett, Roystone-ban. Békés kis falu, szép házacska, hullámzó
zöld dombok mindenfelé. Az osztálytársnő férjnél volt, és
három gyereke volt, három elbűvölő, copfos, fehér
harisnyanadrágos kislány. A nappali ablakpárkányán két
macska kuporgott. Estére a férj is hazaért, és a három kislány
viharosan üdvözölte. Pár éve Cedric még azt gondolta volna:
milyen kispolgári! De ezek az idők elmúltak. New York-i
lakására gondolt, amelyben mindig is volt valami sötét és
rideg, estéire a manhattani kocsmákban, gyorsan váltakozó
hálótársaira, és a magányos vasárnap reggelekre, amelyeket
másnaposán, főfájással és egy újsággal töltött el.
Jócskán ittak, és végül azt javasolták neki, hogy töltse a kis
vendégszobában az éjszakát. Amikor reggel felébredt, az egyik
macska ott dorombolt a lábánál, az ablaka előtt pedig már
fecsegtek és nevetgéltek a kislányok. Felkelt és utánuk nézett,
amint iskolai egyenruhájukban mentek lefelé a
buszmegállóhoz. Magányosnak érezte magát. Visszabújt az
ágyba, és a melléhez húzta a macskát. Az az őrült ötlete
támadt, mintha annak lágy szőre enyhített volna a belső
hidegségén.
Alapjában ezek az érzések, ezek a gondolatok – hogy valamit
elmulasztott az életben, hogy valamiféle kanyart nem tud
bevenni, pedig rég ideje volna – nem voltak újak. Három vagy
négy éve egyfolytában ott rágták az agyát vagy a lelkét. Nem
voltak túl harsányak, így mindig el is tudta hallgattatni őket új
eseményekkel, emberekkel, nőkkel, zajos bulikkal, alkohollal.
Mindezek arra adtak lehetőséget, hogy kicselezze mindazt,
ami nem volt rendjén. De mindig akadtak olyan pillanatok,
amikor a fájdalom visszatért, és jelezte: még mindig itt
vagyok! És mindig itt is leszek. Ha megállsz, észreveszlek.
Néha ez egy kedves, ép családban töltött este alkalmával
fogta el. Néha az autópályán, a dugóban.
New Yorkban Cedric párszor elment egy
pszichoterapeutához. Ismerősei közül a legtöbben jártak
terápiára vagy analízisre, és Cedric egyszer, amikor épp
nagyon magányosnak és semmirevalónak érezte magát, úgy
érezte, hogy ez talán lehetőség az ő számára is. Nem tudta,
hogy az ősz férfi, aki a bőrfotelben vele szemben helyezkedett
el, jó orvosnak számított-e, vagy sem, de az biztos, hogy elég
hamar felszínre hozott néhány kínos pontot a páciens
élettörténetéből. Ám ahol igazán boldogan leragadt, az
Geoffrey volt. Pontosabban az az éjszaka, amikor megtörtént a
baleset. Cedricnek újra meg újra el kellett mondania az akkori
végzetes eseményeket, és analizálni akkori érzéseit – amíg be
nem sokallt tőle. Elmaradt a terápiáról. Nem tett jót neki, hogy
Geoffreyról beszélt. De akármilyen hülyén hangzik is, mindig
is tisztában volt vele, hogy ami a terapeuta szemében
érdekessé tette őt, az éppen ez az irtózás volt, amely Geoff
említésére elfogta, sőt már arra is, ha csak az eszébe jutott. De
hát éppen segíthetett volna egy kicsit gyorsabban is. Nem
lehet egy páciens lelkét egyfolytában csak feldúlni, aztán úgy
hazaküldeni. Hogy viszlát legközelebb. Egyszer sírni kezdett a
hazafelé vezető úton. Hát ezt nem akarta még egyszer. Hogy
bőgve tántorogjon Manhattan utcáin… mit képzel ez az alak?
Geoffrey. Geoffrey és Cedric. Geoffreyéscedric. Volt olyan
idő, amikor ezt a két nevet egybe kellett volna írni. Olyan
elválaszthatatlanok voltak. Semmi sem volt, amit ne együtt
csináltak volna. Szinte semmi. Klotyóra persze egyedül jártak.
Meg a randikra. De egyébként… elválaszthatatlanok voltak,
mint a testvérek.
Egészen addig az éjszakáig.
Megpróbálta elhessegetni a gondolatot. Ha itt, ebben az
átkozott dugóban, amely teljes mozdulatlanságra kárhoztatja,
elkezd Geoffon gondolkodni, a végén bekattan, és kiabálni fog,
vagy dudálni, vagy kiabálva dudálni. Valószínűleg hiba volt
Angliába jönni. De sajnálta magányos apját, és őszintén
bevallhatja, a saját magánya is az agyára kezdett menni. Végül
is csak Geoffrey miatt nem maradhat mindörökre távol a
hazájától. Lehet, hogy nem kellett volna meglátogatnia abban
a borzalmas intézetben. De akkor meg úgy érezte volna magát,
mint egy utolsó aljadék.
Ráadásul Rosannának is épp most kell az Elaine-történeten
dolgoznia! Tényleg az ördög igazgatja az útjaikat.
Legalább gyorsan el kellene utaznom, gondolta, persze, hogy
felkavar, ha Rosanna szobája mellett van az enyém a
szállodában. Hiszen egyfolytában Elaine-ről beszél.
Nem is ismerte olyan jól Geoff kishúgát. Nyafogós kislány
volt, aki előbb-utóbb mindenkinek az agyára ment. Ráadásul
elég csúnya tinédzserré nőtte ki magát, tehát az érdeklődése
ilyen szempontból sem ébredt fel iránta. Tulajdonképpen
mindig is levegőnek nézte. Még amikor öt éve eltűnt, akkor
sem érzett különösebb megrendülést.
Ma először, ebben a rohadt dugóban itt a 11-es úton
gondolkodott el rajta először: tényleg, ez a szegény kis Elaine,
mi is történhetett vele?
Voltak lányok, akikről az embernek azonnal az jut eszébe:
lelépett valami hapsival. Meg olyanok is, akikről azt
képzelhették, hogy stoppal nekiindultak a világnak, céltalanul,
és végül egy lakóközösségben kötöttek ki, vagy valami vidéki
kibucban, ahol önmagukkal ismerkedtek. Vagy olyanok, akik
Párizsba vagy a Provanszba mentek, és olajbogyót vagy saját
mázolású képeket árultak. Olyan lányok, akikért igazából nem
kellett aggódni, mert kalandvágyók voltak, kíváncsiak, vadak,
és szomjazták az életet.
De Elaine nem.
Ha le kellett volna írnia, olyan szavak jutottak csak eszébe,
mint: gátlásos, unalmas, prűd. Kiskockás.
 Tudta persze, hogy a lány a korán meghalt apa nélkül nőtt
fel, és anyja halála után odaadóan ápolta Geoffreyt.
Elképzelhető, hogy otthagyta volna? Tudva, hogy milyen élet
vár rá az intézetben?
Megcsóválta a fejét. Nem, ez nem jellemezte. De lehet, hogy
egyszerűen nagyképűség, ha bárki, aki ismerte, kijelenti, hogy
ez vagy amaz jellemezte, vagy éppen nem jellemezte Elaine-t.
Hiszen Elaine sajátosan visszanyesett életére éppen ez volt a
jellemző, hogy igazából senki sem ismerte őt. Nem volt
barátnője, akivel sutyorgott volna. Senki, aki a leikébe
pillanthatott volna. Vagy legalábbis senki, akiről bárki más
tudott volna.
Hát ez az, dühöngött saját magára, hiszen épp erről van szó.
Semmit sem tudok. Rosanna sem tud semmit. Lehet, hogy még
Geoffrey sem tud annyit, mint amennyit gondol.
Hirtelen olyan gondolata támadt, amelyet egyáltalán nem
talált különösnek: mi van akkor, ha Elaine egészen másmilyen
volt, mint amilyennek mindenki ismerte? Hogyha az
érdektelen homlokzat mögött, a látszólagos visszafogottság
mögött végig ott volt egy teljesen más ember, a hűségesen
ápoló húg mögött, a kötelességtudó asszisztensnő mögött, a
színtelen semmilyenke mögött? Elképzelhető, hogy Elaine
kettős életet élt. És hogy pontosan arra használta a gibraltári
utazást, hogy belemerüljön abba a másik életbe.
Cedric hátradőlt az autóülésen. Egy második helikopter is
felbukkant a láthatáron. Biztos valami egészen borzalmas
baleset történt ott elől.
Hát ez eltart egy darabig.
Megadóan hunyta le a szemét. Ahogy a dolog kinéz, akár-
szunyókálhat is egyet, mielőtt továbbindul.
 5

Az apartman kisebb volt, mint az eddigi lakása, de sokkal

világosabb és barátságosabb. Egy fenyőbútorra! berendezett
szoba, kis főzőfülke, parányi hálószoba virágos függönyökkel
az ablakokon és színes rongyszőnyeggel a padlón. A
világoskék csempés fürdőszobában nem volt kád, de
zuhanyfülke igen. Ha kinézett a kis, fehérre mázolt, osztott
ablakokon, a ház mögött a végtelenbe nyúló szántóföldeket
látott. Homokos talaj, téliesen fakó, alacsony fű. És ha messzire
kihajolt a fürdőszobaablakból, jobbról láthatta a tenger
csücskét.
Tudta, hogy itt jól érezné magát. Sokkal jobban, mint abban
a borzasztó Mr. Cadwick-féle sötét lyukban.
Mrs. Smith-Hyde, a lakás tulajdonosa hatvan körül járt, és
mindennek lehetett nevezni, csak barátságosnak nem, de
legalább nem fog leselkedni rá, és valószínűleg nem fog
beleavatkozni a dolgaiba. Két éve volt özvegy, és úgy építtette
át a meglehetősen tágas házát, hogy leválasztotta belőle ezt a
kis apartmant.
– Túl nagy volt nekem az a ház – mondta. – Nagyon
elvesztem benne. Ráadásul elég ijesztő is mindig csak egyedül.
Megnyugtatóbb, ha van egy másik személy is a házban.
– Langburyben dolgozom az Elephantban mint felszolgáló.
Éjszaka nagyon későn járok haza…
– Az nem baj. A lényeg, hogyha velem valami történne, azt
észrevegye valaki. Olvasni ilyesmit, nem? Hogy idős emberek
elesnek a lakásukban, aztán, mire megtalálják őket, már nem
lehet rajtuk segíteni. A ilyesmit el szeretném kerülni.
 – Értem.
Mrs. Smith-Hyde bizalmatlanul mustrálta.
– Felszolgáló, azt mondta? De ugye, férfiakat nem akar
idehozni?
Vajon miért gondolnak az emberek egyből rosszlányra, ha
az ember felszolgálót mond?
– Nem – felelte. – Egész biztos, hogy nem. Nem hozok ide
férfiakat.
– Nem vagyok garniszálló – tisztázta Mrs. Smith-Hyde még
egyszer a nézeteit. – Magának adom ki, nem különböző
uraknak, akik aztán befészkelik magukat ide.
– Emiatt ne nyugtalankodjék, Mrs. Smith-Hyde.
Az idős hölgy morgott valamit, ami úgy hangzott, hogy
„reméljük”, aztán átmenet nélkül így folytatta:
– Az első hónap bérét előre kérem. Tehát a február maradék
részéért és a márciusért. És kaucióképpen kéthavi bérleti
díjat.
Nyelt egyet. Ez jó drága lesz.
– Mikor költözhetem be? – kérdezte.
– Akár azonnal, ha akar.
– Hm – gondolkodott. Mr. Cadwicknek kifizette már a
februárt, és ha most fejvesztve elrohan tőle, akkor garantáltan
nem lát viszont belőle egyetlen pennyt sem. Másrészről
azonban egyszerűen nem bírja ki nála tovább, így semmi más
lehetősége nem maradt, mint hogy duplán kifizesse a februárt,
ami persze rettenetes pazarlás, de nincs más választása. Mr.
Cadwicktől azért szintén jár vissza kaució, így ebből a
szempontból nem lesz túl deficites az ügy. Még egy kerékpárt
is kell vásárolnia. Másképp nem tud Langburyből visszajönni
az új otthonába.
– Akkor azonnal kiveszem – mondta határozottan és a
következő napokban át is fogok költözni. Eddig is bútorozott
szobában laktam. Voltaképpen csak a ruháimat hozom át.
– Rendben van – egyezett bele Mrs. Smith-Hyde. – Jól
választott, ezt elhiheti. Ha hátul kimegy a kerten át, és átvág a
réteken, a tengerpartra ér. Nyáron fürdeni is lehet ott. És alig
van ember. Ide senki se téved.
Ez az, amit keresek, jutott eszébe, de a megfogalmazásra
mégiscsak összeszorult a szíve egy kicsit. Igen, ide
valószínűleg még kevésbé téved valaki, mint Langburybe.
Élete egyre beljebb süllyedt a magányba, az elkülönültségbe.
Harmincéves se volt még, de már elásta magát a semmi
közepén egy morcos özvegyasszony házába. Azzal a kilátással,
hogy az élete soha nem fog megváltozni,
– Hát akkor – mondta –, most már igyekeznem kell, hogy
elérjem Langburybe a buszt. Viszontlátásra, Mrs. Smith-Hyde.
Örülök a lakásnak!
– Ilyen szépet nem talál másutt – mondta az özvegy, némileg
önelégülten. Igen gondosan zárta be az apartman ajtaját. A ház
mellett, egy kis, huzatos teraszon álltak. Ez sem volt utolsó:
külön bejárat.
Szaladt a buszhoz, hogy el ne késse, és még ki is melegedjen,
és közben arra gondolt: legalább világos. Lehet, hogy ez az első
lépés. Lehet, hogy az életem is kinyílik egyszer.
Megállt egy kis vegyeskereskedés előtt, elszántan kinyitotta
az ajtaját, és belépett. Vett egy Daily Mirrort, mert ezen a napon
nem olvasott még újságot. Márpedig fontos volt, hogy minden
nap belenézhessen egy napilapba. Persze nem a belpolitikai
események miatt, és nem is azért, mintha az érdekelte volna,
hogy a külföld mit művel. Öt éve egyetlen apró hírre vadászott:
egy picike kis hírre, amelyben az lett volna leírva, hogy Pitet
letartóztatták. Hogy sok-sok évre eltűnik egy börtönben. Vagy
még jobb: hogy letartóztatásakor lövöldözésre került sor, és
közben meghalt. Halott. Kioltva. Veszélytelen. Csontja a
földben, nincs tovább.
Persze tudta, milyen valószínűtlen, hogy bármilyen újság is
lehozza ezt a hírt, még ha megtörténne is, amire vágyott. Pit,
de a haverja, Ron is, apró halak. Vagy talán nem is. Ha valaki
egyszer összeszedné, menynyi minden van a rovásukon –
lehet, hogy egy jelentést azért megérnének. Neki
mindenesetre tudnia kell, hányadán állnak.
Kezében az újsággal igyekezett tovább. Egy pillantást vetett
a címlapra, csak úgy futtában.
Kegyetlen gyilkosság az Epping Forestben – ez volt a főcím.
Alatta egy nagyon fiatal, csinos szőke lány képe. Ki ölte meg
Linda Biggst? Tették fel a kérdést. És tovább, még vastagabb
betűkkel: Ki tesz ilyet?!
Aztán következtek a részletek. Olvasott. Megállt. Nem jutott
már eszébe a busz, amit el akart érni. Csak egyvalami jutott az
eszébe: mint Jane French.
Úristen, akárcsak Jane French!
Mintha híradást kapott volna Pitről.
De ez nem az volt, amire várt.
6
Angela csak késő délután maradt egyedül a lakásban, és
merészkedett oda Patrick öccse számítógépéhez. Pontosabban
nem volt egyedül, mert Sally is otthon volt, a heverőn feküdt,
és erősen benyugtatózta magát, aminek a bőséggel fogyasztott
alkohollal együtt igazán pusztító hatása lett: épp csak a
heverőig bírta elvonszolni magát, aztán kinyaklott alóla a lába,
eldőlt, és mély álomba merült. Szája kicsit nyitva maradt,
elgyötört arcvonásai kisimultak. Angela nem sajnálta tőle az
alvást. Arra a katasztrófára, amely hirtelen betört az életükbe,
Sally úgy reagált, ahogy mindenre már réges-régóta:
zsibbasztotta magát a pálinkával. Most azonban még az
alkohol sem segített: gyógyszereket kellett segítségül hívni,
hogy ne gyötörjék folyamatosan a képek és a gondolatok. Most
egy kis nyugalomra talált.
Gordon, aki Fielder felügyelő távozása óta csak ült meredten
a konyhaasztalnál, hirtelen felpattant és kijelentette, hogy
megőrül itt a lakásban, ki kell mennie a levegőre, rohangálni
vagy lélegezni, vagy valamit csinálni. Krétafehér volt az arca,
amikor csizmát húzott, dzsekit vett, aztán hangosan becsapta
az ajtót és kiment. Angela tudta: ő is a képektől próbál
megszabadulni, amelyek mindannyiukat kínozták: Linda
utolsó óráinak, utolsó perceinek képeitől. Nem egyszerűen
arról volt szó, hogy elvesztettek egy testvért, egy gyereket:
azzal a ténnyel kellett megtanulniuk együtt élni, hogy egyik
családtagjuk a legszörnyűbb fajta erőszak áldozata lett. Olyan
erőszaké, amelybe belepusztult. Linda nem békésen hunyt el.
A poklokat élte át, megerőszakolták és megkínozták,
valószínűleg küzdött az életéért és rimánkodott, minden
erejével ellenállt, mégsem volt egy hajszálnyi esélye sem.
– Linda gyilkosa pszichopata volt – mondta Fielder
felügyelő. – Szadista módon meggyötörte Lindát. Aki ilyet tesz,
az beteg. És fokozottan veszélyes.
Iszonyatos, gondolta Angéla. Ezt magunkkal fogjuk cipelni
az utolsó óránkig. Ezt nem fogjuk elfelejteni.
Semmi nem lesz már normális.
A fiúk közül ma egyik sem ment iskolába, egymás után
elszivárogtak, ki tudja, hová. Biztos a cimboráikkal lógtak,
bagóztak, sörösdobozokkal focizták, talán nagyképű
kijelentéseket tettek. Linda képét reggel több újság is lehozta.
Islingtonban mindenki tudta, milyen sorscsapás érte
Biggséket. Angela el tudta képzelni, hogy az öccsei most
hangsúlyozottan játsszák a hűvös-érzéketlent. Vagyis a maguk
módján elkezdték a gyászmunkát. Azt a gyászmunkát, amit,
legalábbis Angela szerint, egyikük sem tud tisztességesen
bevégezni soha többé.
Használta már párszor Patrick számítógépét.
Tulajdonképpen illett volna megkérdezni, de nem akarta,
hogy zavarják. Szerencsére kiismerte magát. Beírta a
Patrickra olyan jellemző jelszót – fuck –, behívta a Google-t, és
beírta a keresett nevet: Jane French.
Egy másodperccel később már sokoldalnyi bejegyzés jelent
meg előtte.
Jane French holttestét 2002. november 17-én találták meg
az Epping Forestben. Fejjel egy kis tavacskában feküdt, amely
egy esőbeálló mellett terült el egy eléggé kieső grillezőhely
mellett. Két túrázó, egy idősebb házaspár bukkant rá, amikor
egy hirtelen zápor elől behúzódtak a tető alá, és véletlenül
kinéztek a hátsó ablakon. Az igazságügyi orvos szakértői
vizsgálat szerint már több napja ott hevert. Novemberben nem
jár már senki sem grillezni, és a beállót sem kereste fel már
hosszabb ideje senki.
 A feltalálás helye nem a tetthely volt.
Jane Frenchen hüvelytájékon szörnyű sérüléseket találtak,
valószínűleg egy éles tárggyal, mondjuk, törött üvegpalackkal
erőszakolták meg. Egész testét vágások borították, arcában
ütésnyomokat találtak. Több bordatörés és az alhasán talált
sérülések arra utaltak, hogy rugdosták is. Ám mindebbe még
nem halt volna bele. A halál oka az volt, hogy megkötözve,
eszméletlenül úgy tették le a kis tó partjára, hogy a feje
belelógott a vízbe.
Angela hátradőlt. Érezte, hogy megfájdul a feje, és
hányingere támadt. Ki tesz ilyent egy fiatal nővel? Minden
elképzelhető és elképzelhetetlen iszonyatos módon gyötri és
kínozza, és végül különös kegyetlenséggel, brutálisan gyilkolja
le. Vajon az eszméletlenségből siklott át szegény a halálba?
Vagy magához tért még egyszer, megpróbált oldalra gurulni,
és csak amikor nem sikerült neki, amikor rájött, hogy túl
gyenge már, akkor maradt ott arccal a pocsolyában?
Tovább görgette a híreket. Jane French eltűnését nem
jelentették, és a rendőrség majdnem két héten át a sötétben
tapogatózott, a halott azonosítása miatt. Aztán végül egy
barátnő jelentkezett, aki egy újságban megjelent fényképen
ismerte fel. A barátnő, egy drogos prostituált, hosszú időn át
küzdött magával, hogy felhívja-e a rendőrséget, mivel volt vaj
bőségesen az ő fején is, és úgy kerülte a törvény képviselőit,
mint ördög a tömjénfüstöt. Szerencsére végül mégiscsak
rávette magát, és egyértelműen azonosította a halottat. Azt
mondta, hogy Jane French a halála időpontjában húszéves volt.
Manchesterből jött fel Londonba. Apja már rég nem élt,
anyjával pedig nem volt kapcsolata, így annak sem tűnhetett
fel, hogy eltűnt a lánya. Londonban eleinte különféle alkalmi
munkákból tartotta fenn magát, de végül strichelésre
kényszerült. Barátnőjével osztozott egy szobán. Nem volt
drogos, még csak alkoholt sem fogyasztott, és szeretett volna
kikerülni a prostitúció világából. Arról álmodozott, hogy
találkozik valakivel, aki majd feleségül veszi, és lehetővé teszi
neki a jobb életet.
– De azok a pasik, akikkel megismerkedett – idézte az újság
a barátnőt –, együttesen sem értek semmit.
2002 márciusában aztán egyszerre csak eltűnt a közös
lakásból. Minden előrejelzés nélkül. Csak a kézitáskája volt
nála – ez később nem került elő –, és annyi ruhája, amennyit a
testén viselt.
A barátnő nem csodálkozott ezen, még csak fel sem igen
izgatta magát.
– Jane nem sokat beszélt. Gondoltam, végre talált magának
valakit, és odaköltözött. Hogy miért nem vitt magával semmit?
Fogalmam sincs. Talán az egész régi életét el akarta hagyni.
Hiszen tudtam, hogy ki akar szállni belőle.
A rendőrség, a további beszámolók szerint, alaposan
feltérképezte Jane teljes környezetét, de nem nagyon talált
nyomokat. A különféle lovagok közül senkit sem tudtak
előkeríteni, no persze, hogy nem jelentkezett senki. Jane
anyját is felkutatták, de miután három éve megszakadt a
lányával a kapcsolata, nem tudott érdemi felvilágosítást adni.
Végül az a feltevés kristályosodott ki, hogy Jane French egy
pszichopata autójába szállt be gyanútlanul, ez pedig, amint az
egyik újság nagy cinikusan le is írta, a „prostituáltak
foglalkozási kockázata”. A rendőrség felkészült arra, hogy
további gyilkosságok történnek, mivei abból indultak ki, hogy
az ilyen módon zavarodott gyilkos minden bizonnyal meg
fogja ismételni a tettét, de semmi olyasmi nem történt, ami a
Jane French-gyilkosság kézjegyét magán viselte volna. Ez
maradt az egyetlen ilyen eset.
2008. február 12-ig. Addig a napig, amíg egy kutyasétáltató
nő rá nem bukkant Linda Biggs rettenetesen helybenhagyott
holttestére az Epping Forestben.
Angela felemelte a fejét. Égett a szeme. Olyan intenzíven
meredt a képernyőre, hogy észre sem vette, mennyire
megfeszíti az egész testét. Most önkéntelenül, halkan
felkiáltott: minden mozdulatra megsajdult a válla és a tarkója.
Tudta, hogy nem képes a rendőri munka elvégzésére, de
azért remélte, hogy ráakad valamire, ami továbbviszi. Valami
közös pontot keresett az ismeretlen Jane French és a kishúga,
Linda között. Valamit, ami a rendőrségnek nem tűnik fel, de őt,
aki Lindát talán mindenkinél jobban ismerte, mégis
rávezetheti a helyes nyomra. Ám eddig semmi olyan
információt sem talált, amelynek láttán „mintha villám csapott
volna le mellette”.
Megint a képernyőre meredt.
Mik voltak a hasonlóságok?
Mindkét lányt az Epping Forestben találták meg, bár
egészen más helyen.
Mindkettőt hasonló módon – éles, szilánkos tárggyal –
erőszakolták meg, verték és rugdosták össze. Az elkövetőnek
semmilyen testnedve nem maradt a helyszínen, ez persze
megnehezítette a nyomozást.
Végül mindketten megfulladtak.
Haláluk körülményei igen sok szempontból hasonlítottak
egymásra.
 És mi van az életkörülményeikkel?
Jane French prostituált volt. Linda – Angélának kénytelen-
kelleüen be kellett ismernie – úgy öltözött, mint egy
prostituált. Ez lenne a támpont? Lehet, hogy az az őrült
egyfajta megjelenésre bukik?
De hát százak és százak szaladgálnak így. Nem kellett volna
öt évet várnia a következő áldozattal. Ártatlan iskolás lányok,
akik hétvégeken elárasztották a diszkókat, úgy néztek ki,
mintha csak a következő kuncsaftra várnának.
Vagy Gordon, önkéntelenül is, talán feketébe talált, amikor
ribancnak nevezte a lányát? Lehet, hogy Linda fél éve
felerősödött pénzügyi viszonyai ezzel állnak összefüggésben?
Ezen a meglehetősen sajátos módon javított anyagi
viszonyain? És véletlenül éppen belebotlott abba a beteg
bűnözőbe, akinek a lelkiismeretét Jane halála is terheli?
Már csak az volt a kérdés, miért a hosszú szünet kettejük
között.
Miért nem vitt el minden héten akár egy-egy lányt az az
utcalányok közül?
Megint belemélyedt a beszámolókba.
Még ha a következő reggelig lesz is itt, meg fogja találni.
 Február 14., csütörtök

Dennis Valentin-napon sem jelentkezett. Rosanna reggel még

reménykedve várta a hívást, a kocogáshoz is magával vitte a
mobilt, ám Gibraltárból továbbra sem jött más, csak a nagy
csend.
Tipikus Dennis. Ha megsértődik, akkor meg van sértődve. És
ez ezer évig is eltarthat.
Még arra is gondolt, hogy „okos enged” alapon ő is
felhívhatná, de aztán megijedt, ahogy eszébe jutott, mekkora
veszekedés lehet belőle. Ha egyszer Dennis még mindig
haragszik rá, biztosan kihasználná a jó alkalmat, hogy megint
csak kifejtse álláspontját, ráadásul azt is hozzátenné, hogy
Rosanna álláspontja a legcsekélyebb mértékben sem érdekli.
Veszekedésbe torkollna a beszélgetés, márpedig ez az, amire
egy csepp szüksége sincs. Épp elég feszült a holnapi tévéshow
miatt. Ráadásul tízre találkozót beszélt meg Marc Reeve- vei
egy kávézóban. És össze akarta szedni magát.
Felhívta Reeve-et előző este: be akart számolni neki a
tervezett tévéadásról, mert így találta tisztességesnek, miután
a férfi beleegyezett a beszélgetésbe. Ám kiderült, hogy Reeve
már hallott a műsorról, és eléggé levertnek is tűnt emiatt.
– Engem is felhívtak – mondta –, és meg is akartak hívni. Én
azonban lemondtam, hiszen ez azt jelentené, hogy az arcomat
megint ország-világ felidézné. Elég már az is, hogy alaposan
felkavarják ezt az ügyet Én meg már azt gondoltam, hogy
kiböjtöltem a feledést.
 – Nagyon sajnálom, Mr. Reeve. A történetnek nagyobb a
sajtóvisszhangja, mint magam is gondoltam volna. Én sajnos
nem tudom lemondani a szereplésemet. A főszerkesztőm…
– Tudom. Csak a munkáját végzi. Tényleg megértem.
Rosannának támadt egy ötlete.
– Mit gondol, nem találkozhatnánk előtte még egyszer? Ha
ennyire érdekli őket az ön személye, akkor biztosan kérdezni
fognak a szerepéről is. Lehet, hogy jobban fel kellene
készülnöm.
A férfi habozott. Hallhatóan habozott, Rosanna pedig
megértette, hogy még mindig nem bízik meg benne.
– Az továbbra is érvényes – mondta ezért –, hogy semmit
sem mondok el vagy írok le az akarata ellenére.
– Rendben van – mondta a férfi.
Legalább beleegyezett a találkozóba. Ő azonban világosan
érezte, hogy szívesebben mondta volna azt: „Hagyjatok békén,
ahányan csak vagytok! Kíméljetek meg ettől a történettől!”
Már a legelső napon nagyon nyílt volt vele: a beszélgetésekbe
is csak azért ment bele, mert így közrejátszhatott a
véleményalakításban. De nem szívesen, és nem bizalommal
tette.
Rosanna olyannak látta önmagát, mint egy okvetetlenkedő
kis terriert, amely morogva belekapaszkodik egy járókelő
nadrágszárába. Ez a szerep egyáltalán nem volt az ínyére, és
ezen a reggelen hirtelen az jutott eszébe, hogy ez az egész
angliai tartózkodás, amely első alkalommal mindjárt nehéz
próbára tette a házasságát, végül is egyetlen jót azért máris
hozott: lehet, hogy ezek után már nem fogja siratni az
elhagyott újságíró-hivatást. Ehhez a munkához hozzátartozott,
hogy mások magánügyeibe avatkozzon az ember, és ebből a
szempontból az elmúlt évek alatt ő nyilvánvalóan
megváltozhatott Érzékenyebbé vált. Nem érezte jól magát a
bőrében. Úgy látszott, már nem ez a munka az, ami igazán illik
hozzá.
Legalább Dennis örülhet, gondolta magában.
Negyedórával korábban ért a megbeszélt kávézóba az
Oxford Streetre; ebből levonhatta a következtetést, hogy egyre
idegesebb. Általában nem szokta gyötörni ilyen heves
nyugtalanság. Hogy valamivel elüsse az időt, jegyzeteket
készített egy másik esethez; a többi eltűnésre gondolva mindig
külön kellett magát figyelmeztetnie, hogy azok is éppen olyan
fontosak, mint Elaine története. A hétvégén, ezt szilárdul
elhatározta, leül, és valamelyiket meg is fogja írni. Egyáltalán,
a holnap esti tévéadás után lezárja az Elaine-témát.
Feldolgozza a meglévő anyagot, megírja a sztorit, aztán attól
kezdve vége. Kész. Egyszer a végére kell érni.
Marc Reeve percre pontosan érkezett. Megint fáradtnak és
elkínzottnak látszott, pedig nemrég kezdődött a nap. Mintha
rosszul aludt volna. Rosanna azonnal lelkifurdalást érzett,
ráadásul dühös lett Nick-re. Ő uszította erre a Reeve-re. Hát
nem hagyhatták volna békén ezt az embert?
– Már régóta vár? – kérdezte Reeve, és az órájára nézett.
Rosanna a fejét csóválta.
– Túl korán érkeztem. Mert ideges vagyok. Ez a holnapi
adás… –nem fejezte be a mondatot, hanem ehelyett azt
mondta:
– Köszönöm, hogy így napközben is rám szánja az idejét.
 – Az én érdekem – felelte Reeve. Leült. – Egy szűk órám van
önre. A titkárnőm influenzás, egyedül vagyok az irodában, és
elég nagy a zűrzavar. Mit szeretne még tudni? Miről mondta
azt, hogy alaposabban fel kellene készülnie?
– Nos… igen… – gyorsan elpakolta a többi esethez tartozó
papírokat, és elővette a jegyzetfüzetét, amelyre feljegyzett pár
sebezhető pontot.
– Volna itt egypár probléma…
Pincérnő lépett az asztalhoz. Mindketten kapucsínót kértek,
Rosanna folytatta:
– Egy kérdés még nem elég világos számomra. Ugye, azon a
bizonyos januári estén azért volt ott Heathrow-n, mert
Berlinbe akart repülni. Ami nem jött össze, ugyanúgy, ahogy a
többi utasnak sem. Másnap reggel, hajnalban a Sloane Square-
re kísérte Elaine-t. De ön miért nem ült akkor metróra? Miért
nem próbált reggel Berlinbe repülni?
– Mert az én dolgom még az este folyamán elintéződött. Egy
vacsorán kellett volna részt vennem Berlinben egy lengyel
megbízóval, aki érdekelte volna azt az irodát, amelybe a
felvételemet vártam. Amikor kiderült, hogy minden járatot
töröltek, felhívtam a kapcsolattartó személyt, és
megkérdeztem, hogy áttehető-e a vacsora másnapra. De nem
lehetett, mert potenciális ügyfelünknek már azon a szombat
reggelen vissza kellett mennie Lengyelországba. És
megállapodtunk egy pár héttel későbbi időpontban. Erre
azonban már nem került sor, vagy legalábbis én magam nem
játszottam már benne szerepet. Akkorra ugyanis a sajtó már
ízekre szedett, az iroda pedig jelezte, hogy nem tartanak rám
igényt. Kiestem a pikszisből.
 Megvonta a vállát. Arckifejezéséből nem lehetett
következtetni arra, hogy mi mehet végbe benne.
Rosanna érezte, hogy a férfi tárgyilagos megállapításokat
vár tőle, nem érzelgősséget, bólintott, és két-három szót firkált
a papírjára. Egy élet, egy sors, gondolta magában, egy sors,
amely pár perc alatt teljesen a feje tetejére áll.
– Elaine-t utoljára a metró bejáratában látta? – folytatta.
– Nem – felelte Reeve –, hanem az induló metrószerelvény
ablakában. Levittem, segítettem megváltani a jegyét,
vigyáztam, hogy a megfelelő irányba üljön fel. Először járt
Londonban, és még mindig eléggé szét volt esve. Gondoltam,
isten tudja, hová megy, ha nem figyelek óda.
– Még mindig szét volt esve?
– Sírni már nem sírt. De kétségkívül nagyon
összezavarodott. Nem is annyira a repülés, Gibraltár izgatta.
Az életéről volt szó. Igen, azt hiszem, ő maga fogalmazta így,
éjszaka, amikor még beszélgettünk. Az egész életemről van most
szó, ezt mondta egy alkalommal, úgy érzem, most az egész a tét.
Így fogalmazott.
– Van valami elképzelése, mit jelenthettek ezek a szavak?
A pincérnő hozta a két kapucsínót, és letett elébük egy
tányérka morzsálódósnak látszó aprósüteményt. Reeve
megfogott egy kekszet, de nem ette meg, csak forgatta az ujjai
között.
– Nagyon is. És fel is tudnám pofozni magamat, hogy miért
nem szólalt meg akkor a riasztócsengő a fejemben. Ha jól
meggondolom, elég pontosan körülírta, hogy ki szeretne törni.
Hogy nem boldogul már azzal az élettel, amit folytat, úgy,
ahogy azt éli. Hogy el akar szökni, legfőképp a bátyjától, de a
faluból is, a munkájából is… egyszerűen mindentől. Ha egy
kicsit is elgondolkodom, rájöhettem volna, hogy kihasználja az
alkalmat és lelép, és hogy engem, akit valamilyen formában
utoljára láttak a társaságában, engem is magával ránthat. De
hát eszembe sem jutott ilyen mélységig elgondolkodni rajta.
Őszintén bevallom, egyáltalán nem érdekelt annyira, hogy
egyáltalán sok gondolatot pazaroltam volna rá. Én letudtam a
jócselekedetemet. Adtam neki szállást éjszakára, órákon át
hallgattam a panaszkodását, végül pedig felraktam a
megfelelő metrószerelvényre. Részemről ennyi volt.
Hazamentem, leültem az íróasztalomhoz, és munkához láttam.
– Mit is tehetett volna még?
– Hát igen. Mi mást tehettem volna? Utólag én is
gondolkodtam ezen. El kellett volna vele mennem egész a
reptérig, megbizonyosodni. hogy tényleg beszáll egy
repülőgépbe? Akkor bizonyíthatnám, hogy élve hagyta el a
házamat. Vagy ragaszkodni hozzá, hogy felhívja a bátyját,
elmondja neki, ami történt, és hogy minden rendben van?
Vagy saját kezűleg, autóval visszaszállítani Somersetbe,
nehogy valami marhaságot műveljen? Persze, mindezt könnyű
így elsorolni. De egyébként meg hogyan is tolakodhattam
volna oda hozzá egy ilyen ötlettel? Nem tinédzser volt már.
Fiatal nő volt, de felnőtt. Azt csinált vagy nem csinált, amit
éppen akart.
– Úgy látom – mondta kedves hangon Rosanna –, nem kell
szemrehányást tennie magának.
Reeve a fejét csóválta.
– Dehogynem. Éppen hogy a szememre kell vetnem valamit.
De nem mulasztást. Nem azt kell a szememre vetnem, hogy
nem tettem meg valamit, hanem éppen azt, hogy megtettem.
Durva hiba volt egy zokogó fiatal nőt hazavinni a lakásomra.
Életem legostobább tette volt. Sőt… – szinte dühös mozdulattal
dobta a teljesen szétmorzsált sütemény maradékát az asztalra
egyenesen hülyeség volt!
– Csak segíteni akart.
– Igen, segíteni akartam. És nem gondoltam semmiféle
lehetséges bonyodalomra. De mégis… volt egy pillanat ott a
reptéren…
Elhallgatott.
– Igen? – kérdezte Rosanna.
Reeve nem nézett rá.
– Volt egy pillanat, amikor működtek még a biztosítékaim.
Mielőtt felajánlottam neki, hogy nálam alhat. Olyan volt…
szinte reflex. Ránéztem, és gondolatban megsaccoltam a korát.
– A korát?
– Igen, tisztáztam magamban, hogy nem kiskorú. Nem azért,
mert holmi hátsó szándékaim lettek volna vele. De egy
kiskorút nem vittem volna haza a lakásomra. Egyszerűen csak
azért, nehogy bárki bármibe is beleköthessen. És ez az, ami
miatt dühös vagyok magamra. Olyan volt ez, mint egy
figyelmeztetés, de én nem vettem elég komolyan. Elaine-en
azért lehetett látni, hogy legalább húszéves megvan. Ezzel
számomra a probléma meg is oldódott. És ez volt a hiba.
Megfordulhatott volna a fejemben, hogy abból, ha az ember
egy vadidegen nőt hazavisz a lakására, mindenféle problémák
adódhatnak, mindegy hogy tizenöt vagy huszonkét éves az
illető.
– Reflex – mondta Rosanna. – Reflexet említett.
Reeve enyhén elmosolyodott.
 – Ez a reflex valószínűleg minden férfiban megvan.
– Gyorsan megbecsüli, hogy egy nő fiatalkorú-e még, vagy
már nem?
– Hát igen… – mondta szégyellősen.
Rosanna elgondolkodott. Talán csak a bájgúnárokban van meg
ez a reflex? Mint benned? Ha a szomszédodnak hinni lehet… Gyorsan
lerázta magáról ezeket a gondolatokat. Nem szabad túl nagy
súllyal kezelni Marc Reeve egykori szomszédjának
kijelentéseit. Túlságosan érezhető volt a saját ellenszenve.
– Arról a rövid pillanatról, amíg kigyulladt az a kis
figyelmeztető lámpa – mondta –, még nem tett említést, ugye?
Legalábbis az újságcikkek nem tesznek róla említést.
– Nem, nem beszéltem róla. Hiszen ezt is ellenem lehetett
volna fordítani. Azt mondták volna, eleve elterveztem, hogy
magammal viszem Elaine-t, mert kalandot kerestem, és ez már
megint egy további lépés lett volna a megerőszakolás és a
gyilkosság irányába, ahova a legtöbben nagyon szerettek
volna eljuttatni. Sőt, ahova el is juttattak, függetlenül attól,
hogy mivel védekeztem.
Elérkezett addig a pontig, amely még nem volt elég világos
Rosanna számára, pedig már sokat olvasott róla. És ott volt
Marc Reeve vallomása is. De mégsem volt egyértelmű.
– Mr. Reeve – mondta tétovázva –, kérem, ne értsen félre,
de… van még valami…
– Igen?
– Valami, amit nem értek egészen. Pedig már többször el is
magyarázta. És nem szeretném, ha azt hinné, hogy bizalmatlan
vagyok önnel, vagy…
– Tegye fel egyszerűen azt a kérdést.
 Rosanna erőt vett magán.
– Lehet, hogy nagyon hülyén hangzik, de sajnálom, az eddig
adott válaszai egyszerűen nem győztek meg. És éppen ezért
kérdezem meg még egyszer, holott már nyilván a könyökén
jön ki: miért vitte magával Elajne Dawsont azon a bizonyos
január 10-én? Miért ajánlott fel ennek a vadidegen nőnek egy
ágyat a házában? Mi volt benne, ami ilyen lépésre késztette
önt? Mi ragadta meg benne?
Azt hitte, a férfi mérges lesz majd. Hiszen annyiszor feltették
már neki ezt a kérdést!
Meglepetésére azonban Marc Reeve csak elgondolkodva
nézett rá.
– Jó kérdés – mondta végül. – így még sohasem tették fel.
Pedig annyira találó. Mi volt az, amit Elaine Dawson
személyéből megérintett? Hiszen az egész történet erről szól,
nem igaz? Elsősorban erről. Megpróbálom elmagyarázni.

Majdnem minden vagyona belefért egyetlen bőröndjébe, azt a

néhány dolgot pedig, ami már mégse fért bele, elsősorban
élelmiszereket, rövid úton bedobálta egy nejlonszatyorba.
Betelefonált az Elephantba, és kimentette magát fogorvosi
időpontra hivatkozva, és nem is morogtak vele túl sokat.
– Este már itt vagyok – mondta megnyugtatásképpen.
– Remélem is – dörmögte Justin. – Ma este egy
sportegyesület fog itt ünnepelni. Szükség lesz rád!
– Oké, megyek! – és remélte, hogy estig meg tudja szerezni
azt a kerékpárt. Lehet, hogy Mrs. Smith-Hyde garázsában is áll
egy.
Otthon kellett maradnia, nehogy elszalassza azt az
időpontot, amikor Mr. Cadwick kilép a házból. Úgy döntött,
hogy egyszerűen meglép, nem fog hosszas vitába bonyolódni
vele. De ha bőrönddel a kezében meglátja, vége-hossza nem
lesz a kérdezősködésnek. Egyszer említette, hogy minden
délelőtt elmegy ebédért.
– Nem nekem való az elspájzolás. Akkor már ki sem jutnék
az utcára!
Remélhetőleg ma is el kell mennie a vegyeskereskedésbe. Ez
a fél óra elég lesz arra, hogy észrevétlenül kiosonjon a
lakásból, és elérje a buszmegállót. Ha nem vacakol sokat az
indulással, akkor a déli buszt még éppen elérheti. Pár nap
múlva aztán majd meglátogatja, és visszakéri tőle a kauciót.
Természetesen szidni fogja majd az öreg, mint a bokrot, de
még mindig visszavághat azzal, hogy a teljes februárt kifizeti,
anélkül hogy lelakná. Remélte, hogy addigra belakja az új
otthonát, és érzi magát annyira biztonságban, hogy simán
elviseli az öreg undormányos látványát.
Türelmét kemény próbára tették. Tízig semmi sem
hallatszott fel az öregembertől. De az is lehet, hogy itt
sompolyog zokniban a lépcsőházban. És azon töri a fejét, hogy
mit keres ilyenkor itthon az albérlője. Vagy azon gondolkodik,
hogy a nő elmehetett-e már kora reggel, és ő netán
elszalasztotta-e. Persze szúrópróbaszerűen bejöhetett volna a
lakásba, ezért aztán a kis komódot odatolta a kilincs alá. Ha
próbálkozna, akkor persze megtudja, hogy ő itthon van, de
akkor majd kikiabál valamit a fogorvosról, és reménykedik,
hogy azért még elmegy bevásárolni. Ezzel a főbérlővel tényleg,
nem lehet tovább együtt élni. Csodálkozott is, vajon miért
tűrte ilyen hosszasan, ahelyett, hogy hamarabb véget vetett
volna neki.
Tizenegykor végre életjelt adott az öreg. Megijedt, amikor
kintről hirtelen meghallotta a hangját. Egyenesen az ajtaja
előtti kis folyosórészről jött:
– Halló! Halló, Miss! Itthon van?
Nem válaszolt. Tehát mégiscsak rájött, hogy nem ment be
ma dolgozni.
– Tudom, hogy itt van! – kiáltotta a férfi.
Ám hiába a beteges tolakodás, azért azt nem merte
megkockáztatni, hogy az engedélye nélkül csak úgy benyisson,
és egyszerre ott találja magát a bérlőjével szemben, ugyanis az
ajtót nem próbálta kinyitni.
– Halló! – kiáltotta még egyszer óvatosan.
Legszívesebben egyáltalán nem szólt volna hozzá többé, de
eszébe jutott, hogy akkor az öreg képes lesz egész napra
otthon maradni, őt pedig fogollyá teszi. így végül, dühében
remegve megszólalt:
– Itt vagyok, Mr Cadwick. Minden rendben.
– Miért nem ment dolgozni?
– Fáj a fogam.
– Akkor orvoshoz kell mennie, gyermekem! Az ilyesmit nem
szabad halogatni!
– Ma délre kaptam időpontot. Akkor fogok menni.
– Tehetek magácskáért valamit?
– Köszönöm, nem. Elvagyok.
Kotródj már innen!
 Egy pillanatnyi csend után azt jelentette be a férfi:
– Elmegyek és megveszem az ebédre valót. Hozzak valamit?
– Mindenem van, köszönöm.
– Muszáj ennie! Olyan soványka!
Akár azt is gondolhatta volna az ember, hogy egy rendes,
gondoskodó öregúr.
De hát én tudom, milyen vagy, gondolta magában.
– Hiszen eszem. Tényleg, Mr. Cadwick, ne aggódjon miattam,
tényleg minden rendben van!
Válaszolt volna neki keményebbet is, odamondóst, de félt,
hogy vitába bonyolódik vele. Márpedig, ha gyorsan el nem
indul, akkor lőttek a déli busznak.
– Na jó. Akkor én most elmegyek!
Csak menj is! Csipkedd magad! Tűnj el, és egyhamar vissza se
gyere!
Két perc múlva már hallotta is, hogyan csapódik a ház
kapuja. Egy idő után ki mert sandítani az ablakon. Látta, amint
az öreg elsündörög az utcán, olyan fura, gyámoltalan járással,
ami a sokat ülő emberek sajátja. Hát, éljen boldogul, Mr. Cadwick!
Talán majd talál egyszer egy másik áldozatot, akivel kedvére
zsarnokoskodhat!
Gyorsan csizmát és kabátot vett, megragadta a bőröndöt és a
műanyag zacskót, és vetett még egy utolsó pillantást azokra a
helyiségekre, amelyek majdnem két éven át az otthonát
jelentették. Nem érezte magát itt sohasem igazán otthonosan,
de ezek a lepukkant, ócska tárgyak hozzánőttek már, valahogy
mégiscsak egyfajta otthont nyújtottak neki. De gyorsan
elhessegette a bánat árnyékát is. Ha az ember úgy él ahogy ő,
nem engedheti meg magának, hogy bárhol gyökeret verjen.
Minden pillanatban készen kell állnia a búcsúzásra és a
továbbállásra.
A buszmegállóhoz vezető út nem volt hosszú, de a bőrönd
nehéz volt. Egyre-másra le kellett tennie, hogy megpihenjen.
Ráadásul kerülő úton kellett mennie, mert különben fennállt
volna annak a veszélye, hogy összeszalad a bevásárlásból
visszatérő Mr. Cadwickkel. Útközben még egyszer
elgondolkodott azon az újságcikken, amely tegnap olyan
szörnyen felkavarta. Azt a szegény kislányt, akit olyan iszonyú
kegyetlenséggel gyilkoltak meg Londonban, Linda Biggsnek
hívták. Persze nem biztos, hogy Pitnek köze van hozzá. A
körülmények, amelyeket az újság leírt, és a hely, ahol a hullát
megtalálták, persze emlékeztetnek Jane Frenchre. Olvasott
már többször amolyan utánzó tettesekről, akik hallottak
valahol egy történetet, és annyira megtetszett nekik, hogy
szóról szóra lekoppintották az egészet. Lehet valami őrült, aki
a French-esetet leszedte az internetről, és el volt ragadtatva
tőle. És belelovallta magát, éjjel-nappal mást sem színezgetett
az agyában, mint azokat a szörnyűségeket, amik Jane-nel
történtek. És aztán most, sok évvel az után a bűncselekmény
után, egyszerre kicsapta nála valami a biztosítékot, és a
véletlen még egy fiatal lányi is a kezére játszott. És miután
minden körülmény ilyen szépen összejött, hát megtette.
Ilyesmi létezett. Sokszor lehetett hallani ilyeneket. Azok az
ámokfutók, akik szinte már rendszeresen törtek be
kollégiumokba vagy iskolákba, és lepuffantották, aki csak az
útjukba került, általában innen vették a tippeket. Elolvasták
az újságokban, vagy látták filmekben meg videojátékokon
ezeket a véres jeleneteket, és nem tudták elfeledni őket. Miért
ne lehetne Linda Biggs egy ilyen őrült áldozata?
 Már csak azért is, mert ez nekem is sokkal jobb lenne,
gondolta magában, mert a hideg ráz már a puszta
elképzeléstől is, hogy Pit még mindig ilyen. Mert abban
reménykedem, hogy valami megváltozott benne időközben.
De hát reális volt ez az elképzelés? Ha őszinte akart lenni
önmagával, be kellett látnia, hogy álmodozik. Lehet, hogy Pit
nem keveredett bele a Linda Biggs-gyilkosságba, de meg nem
változott. Ő már felismerte benne a pszichopatát, és mára
egészen meg is szilárdult benne, hogy ez a becslése találó volt.
És a pszichopata az pszichopata marad, nem felejtik el az
őrültségüket egy szép napon, és nem bújnak ki a bőrükből
attól a naptól kezdve.
Időben elérte a megállót, és tíz perccel később már a
buszban ült.
Az idő is javult, ahogy az ablakból látta. Napok óta először
szakadozott fel a felhőzet, és mutatkozott kék ég a felhő-
rongyok között, sőt napsugarak is látszottak, és a téliesen
kopár tájat mindjárt barátságosabb fénybe vonták. Még
mindig hideg volt, és ő tudta, hogy itt északon a tavasz tovább
várat magára, mint Anglia déli részein, de ez a mai nap olyan
volt, mintha valami előhírnököt küldött volna – egyszóval, jó
jelnek lehetett venni.
Busszal negyedóra alatt tette meg az utat. A nehéz
bőrönddel inkább a megállóból Mrs. Smith-Hyde házáig volt
nehéz eljutni, és ő eléggé meg is izzadt, mire lihegve
megérkezett, pedig friss volt a levegő, és fagyoséin hideg a
szél. Mrs. Smith-Hyde, akárcsak az első találkozásukkor, most
is mintha lekicsinylő pillantással méregette volna, de ez
valószínűleg a természete lehetett, és nem kellett neki semmi
jelentőséget tulajdonítani.
 – Megjöttem – mondta teljesen fölöslegesen.
– Látom – felelte szigorúan új főbérlője. – Milyen
könnyelműség ekkora nagy bőröndöt ilyen messzire elcipelni!
Aztán majd megemeli magát, és jajgathat a porckorongjai
miatt!
– Nem volt más választásom. És még mielőtt elfelejteném:
nincs véletlenül egy öreg biciklije, amit megvehetnék? Vagy
nem ismer valakit, akinek van?
– Bicikli?
– Nem tudok különben The Elephantból, Langburyből
visszajönni este.’Nyolc után nem jár már busz.
– Tudja – mondta Mrs. Smith-Hyde –, gondolkodtam a
dolgon. Egyáltalán nem tetszik nekem., hogy abban a
kocsmában dolgozik. Nem jó hely az egy fiatal nőnek. És
minden éjszaka biciklizni… mit gondolt, mi lesz télen?
Eltekintve azoktól a veszélyektől, amik még ebben a békés
elszigeteltségben is fenyegethetik az embert.
Megdermedt a rémülettől. Most akkor mégsem adja ki az
apartmant? Elképzelhetetlennek tartotta, hogy visszatérjen
Mr. Cadwickhez.
– Én., csak hát… a munkám… – dadogta.
– Nekem viszont szükségem volna takarítónőre – mondta
köntörfalazás nélkül Mrs. Smith-Hyde. – És még sok családról
tudom, hogy szintén így vannak. Az a fiatal nő, aki eddig
takarított itt a faluban, terhes lett, és hosszabb időre kiesik a
munkából. Mit szól hozzá? Dolgozik nekem, én pedig ajánlani
fogom a többieknek is. Esténként itthon maradhat, és
egyáltalán, sokkal nyugalmasabb lesz az élete.
 Gondolkodott. Hát nyugodtabb nem lesz az élete. Biztosan
nem egyszerű Mrs. Smith-Hyde-nak a kedvére tenni, és ki
tudja, milyenek a többiek. Mindenesetre az éjszakai
kerékpározás tényleg nem lelkesítette, ráadásul így végképp
elszakíthatja a Langburyvel összekötő valamennyi szálat. Már
olyasmi is megfordult a fejében, hogy Mr. Cadwick mérgében
utána fog menni az Elephantba is, és ott zaklatja majd. Ha pedig
elfogadja Mrs. Smilh-Hyde ajánlatát, minden problémát
eltakarít az útból.
– Meggondolom – mondta.
– Csak ne gondolkozzon túl sokáig – horkantott Mrs. Smith-
Hyde.
Alapjában véve már eldöntötte.
Jó egy ilyen tiszta lappal indítás.

Angela csak csütörtökön talált valamit. Szerda este nem tudott

már sokáig kutakodni a számítógépen, mert Gordon
váratlanul hazatért, teljesen összeomolva. Ott kuporgott a
nappaliban, zokogott, és azt ismételgette, hogy mennyire de
mennyire szerette az ő Lindáját. Angela megpróbált
rávilágítani, milyen ridegen beszélt róla mindig, és milyen
nyersen bánt vele, de aztán győzött a részvét, és átölelte,
vigasztalta az apját.
– Ki tesz ilyesmit, ki tesz ilyesmit? – ismételgette Gordon a
kérdést, de hát hogyan is tudott volna válaszolni neki? Hiszen
Linda halálának a körülményei őt magát is a teljes
értetlenségbe taszították.
 Hát igen, miféle ember az, aki egy másik emberrel ilyet bír
tenni?
Egész hétre kiíratta magát, így csütörtökön is otthon
maradt. Sally reggel valami isten tudja, honnan támadt
energiával rábeszélte a fiúkat, hogy menjenek el az iskolába,
aztán feltöltötte magát altatókkal és pálinkával, és
összerogyott a konyhában, Gordon pedig mellette ült, és
magában lamentált, senki se hallgatta.
Angela még egyszer végigkutatta az összes feljegyzést Jane
Frech ügyében, de eleinte csak a már unalomig ismerős
tényekre bukkant: Jane szakít a családjával, Londonban
prostituáltként keresi a pénzt, a barátnő és lakótárs vallomása
az életkörülményeiről. Mind csupa értékelhetetlen dolog.
Nincs fedés a Linda Biggs-történettel.
Ám ekkor egy részletes interjút talált a szobatársnővel,
amelyben először hangzott el olyan tény, amelyre felkapta a
fejét.
– Nyilvánvalóan felfedezett valami új pénzforrást – mondta a
barátnő, amikor Jane French életkörülményeiről kérdezték –,
legalábbis az eltűnése előtti utolsó néhány hétben, sokkal
drágább cuccokat kezdett hordani, mint én. Én nem tudtam
volna annyi pénzt kiadni ruhára!
Angela összerántotta a szemét. Nyugtalanság borzongott
végig rajta. Ez az, megvan, gondolta, itt a közös vonás.
Pontosan ez tűnt fel nekünk is Lindán. A ruházat, amely egy
csapásra úgy feljavult.
Felállt, kiment a szobából, behallgatózott a konyhába. Apja
monoton hangon litániázott, anyja néma volt. Ami persze nem
volt csoda. Angela látta, ahogy Sally két tablettát bevett abból
az altatóból, amelyből egyetlen is több órára kikapcsolta
volna.
Nem volt kedve magyarázkodni a szüleinek. Fielder
felügyelővel akart beszélni, aki nála hagyta a névjegykártyáját.
– Ha bármi az eszébe jut – mondta neki –, mindegy,
bármilyen jelentéktelennek tűnik is, hívjon fel. És kérem, ne
féljen, hogy kinevetteti magát. Minden apróság fontos lehet.
Besurrant a nappaliba, ott állt a telefon. Ezen a reggelen a
szülők elfelejtették összecsukni a kihúzható ágyat. Az
ágyneműjük teljesen összegyűrődött. Angela gyanította, hogy
Gordon csak hányta-vetette magát álló éjszaka.
Félt tőle, hogy nehéz lesz eljutnia Fielderhez, de ez, később
úgy vélte, csakis abból származhatott, hogy mélységesen meg
volt győződve róla: egy Islingtonból származó embert sehol
nem vesznek komolyan, nem kezelnek előzékenyen. A
valóságban azonban azonnal odakapcsolták. Fielder már a
vonalban is volt, még mielőtt Angela kicsodálkozhatta volna
magát.
– Miss Biggs! – A hangjában mintha öröm csendült volna. –
Eszébe jutott valami?
Biztos a sötétben tapogatóznak, gondolta Angéla, ha ennyire
megörül annak a lehetőségnek, hogy eszembe jutott valami.
– Nos, hát, nem tudom, előbbre viszi-e önöket, ha…
Előadta, amit az interneten talált. A férfi figyelmesen
hallgatta.
– Ez valóban nagyon fontos egyezés – mondta, amikor
Angela befejezte. A lány úgy érezte, hogy ezt a részletet már ő
is kiderítette, csak volt annyira udvarias, hogy hallgasson róla.
– Egy további építőkocka ahhoz az elképzelésünkhöz, hogy
Jane French és az ön húgának a gyilkosa egy és ugyanazon
tettes lehet.
– De hogy ki ez a tettes…?
– … azt természetesen még nem tudjuk. De ha ugyanaz a
férfi, akkor szorosabban be tudjuk keríteni. Hiszen itt van a
húga környezete, most éppen azt nyomozzuk.
– Beszéltek már Linda volt barátjával? – kérdezte Angéla.
– Igen. De sajnos, nem vitt tovább bennünket. Legfeljebb
olyan szempontból, hogy tettesként, legalábbis az én
véleményem szerint, kizárhatjuk. Sokkot kapott, kétségbe van
esve, és még mindig nem heverte ki a tavalyi szakítást. Linda
egyáltalán nem magyarázta meg neki, miért hagyja ott. Persze
a fiú gondolta, hogy egy másik férfi lehet a dologban, de Linda
erre vonatkozóan nem mondott neki semmit sem.
– Akkor egyetlen lépéssel sem jutottak előrébb – mondta
lelombozódva Angéla.
Fielder bizakodó hangot próbált megütni.
– Nagyon szeretném megtalálni a húga gyilkosát, Miss Biggs.
Kérem, higgyen nekem. Nekem ugyanolyan fontos, mint
önnek.
– De alig van támpontjuk.
– Sok minden amellett szól, hogy volt egy új férfi a húga
életében, Miss Biggs. Vele töltötte az idejét – valószínűleg az
utolsó napjait is, miután… az apjukkal folytatott vita után.
Valaki biztosan látta őket együtt. Az emberek mindig azonos
körzetben mozognak, akármeny-nyire igyekeznek is elbújni.
Linda képe minden újságban ott van. Valaki jelentkezni fog,
meglátja.
– De hát nem kellett volna már rég jelentkeznie?
 – Ó, erről nekem egész mások a tapasztalataim – felelte
Fielder. – A legtöbben egyszerűen félnek, hogy nem a
megfelelőt teszik, rosszat szólnak, és aztán leégnek. Meglátják
az újságban a képet, úgy vélik, felismerték a képen szereplő
személyt, aztán elkezdik bebiztosítani magukat.
Körbemutogatják a barátaiknak, szomszédjaiknak a képet,
„Te, nem az a nő ez, aki Ikszipszilon úrnál a harmadik emeleten a
múlt héten itt lakott?” és persze lesz, aki felismerni véli, és olyan
is, aki nem. Aztán bizonytalanok, tétováznak. Aztán valaki azt
tanácsolja nekik, hogy ugyan, menjenek már el a rendőrségre,
legalább a gyanújukat mondják el. No, ezután megint csak
töprengés következik, aztán nagy nehezen összeszedik
minden bátorságukat, és eljönnek. Addig legalább egy egész
hét elmúlik.
– De ugye, mindig szól, ha van valami? – kérdezte Angela
– Természetesen – vágta rá Fielder. És egy rövid szünet után
még hozzátette: – Fontos dolgot fedezett fel, Miss Biggs. Jó,
hogy felhívott. Kérem, ha esetleg még valami feltűnne,
feltétlenül hívjon.
Angela megígérte. Aztán elköszönt, és letette a kagylót. Nem
érezte úgy, hogy egyetlen lépéssel is közelebb jutott volna
halott húgához. Ha ez valaha is lehetséges lesz, csakis úgy,
hogyha megtalálják a gyilkosát. Egész idő alatt úgy gondolta,
könnyebben fog majd lélegezni, ha megtudja, ki a felelős Linda
kínhaláláért.
Aztán egyszerre már nem is volt ebben olyan biztos. Lehet,
hogy semmi sem lesz jobb.
Lehet, hogy arra a fájdalomra, amelyet érez, soha többé nem
talál orvosságot.
 4

Délután öt volt, amikor Dennis Hamilton hazaért az irodájából

–szokatlanul korai időpont volt ez, és lett is volna még mit
tennie odabent, több is, mint elég. De nem érezte jól magát,
már egész nap heves fejfájás gyötörte, és gyanította, hogy az
influenza környékezi. Otthon először is bevett két aszpirint, és
reménykedett benne, hogy homloka mögött az a gyilkos
dübörgés elhallgat végre.
Szinte sohasem volt beteg. Nem is lehet véletlen, hogy éppen
most lesz az.
Valentin-nap. Nem is hívta fel Rosannát. Tudta, hogy ő van
soron a hívással; az után az utolsó beszélgetésük után teljesen
nyilvánvaló, hogy ő következik. És tudta azt is, hogy emiatt az
angliai szakmai megbízatás miatt nem lett volna szabad
ennyire lerohanni őt. Hát igen, általában tudta, mikor
viselkedett lehetetlenül, a fiával is. Mégis olyan volt, mintha
nem tudott volna változtatni ezen. Olyan félelmek üldözték,
amelyek mélyen belegyökereztek már, és amelyeken nem
tudott úrrá lenni.
Bement a konyhába, töltött magának egy pohár fehérbort,
és a pohárral a kezében végigsétált a ház alsó szintjén. Lehet,
hogy az alkohol nem tesz jót a fejfájásának, a lelkének viszont
igen. A ház olyan erősen sugározta Rosannát, hogy hirtelen
heves fájdalommal töltötte el a távolléte. Ő választotta a
képeket, amelyek a falakat díszítik. Ő vette a spanyol
szőnyegeket a vörös terrakottalapokra. A fehérrel meszelt
kandallópárkányon álló, bekeretezett családi képeket ő
állította oda nagy szeretettel. A kényelmes heverők a tarka
párnákkal, az egyszerű fehér függönyök az ablakok előtt –
mindez az ő műve volt. Kiegyensúlyozott angol-spanyol
keverékstílusban öltöztette fel a házat. A kövezett belső udvar
virágágyait is ő ültette, ápolta. Olyan sok munkát áldozott rá,
csak, hogy neki, Robertnek és persze saját magának
kellemessé, otthonossá tegye! Pedig még csak boldog sem volt
itt Gibraltárban. Dennis tudta, hogy honvágy gyötri – de hát
mit tehetett volna?
Megállt az ablaknál, kibámult. Itt, Gibraltárban mostanra,
február közepére már jól benne jártak a tavaszban. A fák
legszebb virágpompájukban álltak. Ő szerette ezt. Szerette
Spanyolországot, a meleget, a buja növényzetet. Az angol
éghajlatot mindig is gyűlölte. De persze nem várhatta, hogy
Rosanna is ugyanezt érezze. Ő, Dennis, csak arra hivatkozhat,
hogy nem csinált titkot belőle, hol lakik, hol dolgozik. De
mégis hozzáment feleségül.
Azon a bizonyos 2003. január 11-én. Azon az őrült, öt évvel
ezelőtti napon.
Amely aztán most bizonyos módon utolérte őket. Hiszen
lehet, hogy ez a bizonyos Elaine Dawson – ő maga egyáltalán
nem ismerte – sohasem tűnik el, ha Rosanna nem hívja meg az
esküvőjére. Vagy, ha az előző este nincs akkora köd
Londonban. Vagy… vagy… Nick Simonnak mindenesetre
semmi oka nem lett volna arra, hogy éppen Rosannát bízza
meg annak a hülye cikksorozatnak a megírásával az eltűnt
személyekről, és Rosanna szépen elment volna az apja
születésnapjára, másnap meg visszajött volna. Együtt töltötték
volna a Valentin-napot, elmentek volna este vacsorázni, És
nem lett volna veszekedés. Hanem helyette…
Nagyot kortyolt a poharából.
 2003. január 11-e. Sok vendég meg sem jött, mert a legtöbb
barát épp Angliából érkezett volna, és aki nem kapkodta el az
utazást, az mind ott ült Heathrow-n vagy egy másik reptéren.
Rosanna anyja, aki persze már három nappal korábban ott
volt, jajongott, hogy milyen rossz ötlet pont januárban
házasodni. Rosanna is rázendített. Ő mindig is utálta ezt az
időpontot. Ő nyáron szeretett volna férjhez menni. De Dennis
megmakacsolta magát, és érvényre juttatta az akaratát. A gib-
raltári nyári meleggel érvelt („Na és? Éppen Angliában is
összeházasodhatnánk!” – felelte erre Rosanna, ő pedig
felnyögött: „Persze, mondjuk Kingston St. Maryben, nem?”),
ráadásul a férfi romantikus alkat volt, és házasságkötésük
napját a megismerkedésük napjára tette. Márpedig
megismerkedni Rosanna születésnapján ismerkedtek meg,
január 11-én.
Rosannát végül ezzel a romantikus érvvel győzte meg. És egy
kicsit el is rontott vele mindent. Az ünnepségen sokkal
kevesebben voltak jelen, mint ahogy tervezték; Rosanna
bőgött, mert imádott bátyja, aki New Yorkból érkezett volna, a
londoni átszálláskor szintén ott ragadt, mint a köd többi
áldozata; egyre-másra csörgött a telefon, elnézésüket kérték,
és megmondták, mikor tudnak ideérni. Egyetlen hatalmas
káosz volt ez, nem pedig élete legszebb napja.
– Legalább most már házasok vagyunk – mondta, amikor
Rosanná-val jóval éjfél után, teljesen kimerülten ágyba
zuhantak.
Rosanna azonban elfordult tőle, nem is válaszolt. A férfi
elrontotta az esküvőjét, ami nem tekinthető a legjobb startnak
egy házasságban. Dennis azzal vigasztalódott, hogy mentek
már tönkre látványos és csodásan sikerült esküvők után is
házasságok. Nem szabad babonásnak lenni.
Egyszerűen csak biztosra akart menni, amikor életre szóló
társat választott. Mindenekelőtt Robert miatt. A fiú már
nagyon vágyott egy anyára. Amikor ötéves volt, Dennis
megismerkedett egy nővel, akivel két évig együtt is élt. Robert
istenítette a nőt, és teljességgel elfogadta anyjának. Ő azonban
nem tudott mit kezdeni a rázúduló sok-sok szeretettel, úgy
érezte, a feladat meghaladja az erejét. Végül aztán megismert
egy másik férfit, és kereket oldott. Rob lelkében egy világ
omlott össze. Hosszú ideig tartott, mire valamennyire fel tudta
dolgozni, de a lelkén vastag heget hagyott ez az eset. Dennis
pedig megesküdött, hogy ilyen nem fog még egyszer
előfordulni. Vagy egyedül marad a fiával, amíg az fel nem nő,
vagy megtalálja azt a nőt, aki száz százalékosan biztonságot
nyújt neki. Ha egyáltalán létezik ilyen nő. Rosannával
véletlenül ismerkedett meg, amikor egyszer szakmai okokból
Londonban töltött két hetet. Egy régi, még egyetemről ismert
barátjánál lakott, aki szerkesztő volt a Cover magazinnál.
Dennis érkezésének estéjén meg volt híva egy kolléganőjéhez
születésnapi bulira, és nem akarta a barátját rögtön az első
estén egyedül hagyni. Dennis tolakodásnak érezte, és nem
akart menni, de végül nagy kelletlenül mégiscsak elment.
Rosanna Jones kicsi lakásában szerencsére akkora nyüzsgés
és olyan tömeg volt, hogy fel se tűnt egy idegen. Valamikor
aztán beszélgetni kezdett a vendéglátóval. A nő ott állt a
nappalija nagy ablaka előtt, és mögötte, az üvegen túl, dundi
hópihék kezdtek szállingózni ezen a januári éjszakán London
tereire és utcáira, és a várost hirtelen elfogta az a különös
csend, amelyet kizárólag a frissen hullott hó képes
megteremteni. A szobában pár gyertya égett, a legtöbb vendég
már elment. Rég elmúlt éjfél.
Még ma is pontosan emlékszik rá, milyen volt akkor
Rosanna. Rövid fekete kötött ruha volt rajta, semmi ékszer,
csak a fülében volt két apró gyöngyszem. Barna haja nagyon
kurtára volt nyírva, szemtelenül szét-meredezett minden
irányba, ráadásul csupa kis forgót képezett, amelyekkel
szemlátomást nem lehetett mit kezdeni. Dennis szerette a
hosszú hajú nőket, de Rosannának annyira jól állt a rövid,
hogy el sem tudta volna képzelni másképp. A szeme nagyon
sötét volt, a legsötétebb barna, amit valaha látott Egyáltalán
nem volt a zsánere, mégis csodaszépnek látta. Régimódi lányt
keresett magának, konzervatív értékrenddel. Rosanna
fiatalnak, kicsit őrültnek, életszomjasnak és vadnak nézett ki.
Az egyetlen régimódi a neve volt rajta, amit gyűlölt, miután
később megtudta. Meg Kingston St. Mary, az a kis falu,
ahonnan származott. Ott még rendben volt a világ. És ez
bátorította fel.
Elvesztette a fejét, fülig beleszeretett Rosannába. Meg kellett
kapnia! Magának – és Robnak. Azon az estén egyszerűen úgy
érezte, nem repülhet vissza Gibraltárba anélkül, hogy a lány
meg ne ígérné neki: utánamegy.
Párszor találkoztak még Dennis londoni hetei alatt,
méghozzá amiatt, mert szünet nélkül hívogatta, elhívta
moziba, vacsorázni, színházba, valamit inni… Valósággal
rátapadt, és a figyelmességeivel teljesen lehengerelte. Aztán
egy pillanattól kezdve érezte, hogy a lány érdeklődése is
felébred, végül pedig viszonozta Dennis érzelmeit. Két nappal
azelőtt, hogy visszatért volna Gibraltárba, Rossana meghívta
őt Kingston St. Marybe a hétvégére, a faluba, amelyről már
annyit mesélt. Dennis el volt ragadtatva, hiszen részben
tényleg az volt az érzése, hogy ott megállt az idő. A kis házikók,
a kertek, amelyek még most, januárban és behavazva is
elárulták, mennyire ápoltak nyáron, a keskeny falusi utcák, a
kis iskola, amelynek ablakaiból mindenütt manók meg
papírvirágok kandikáltak. A kőtemplom a romantikus
temetővel, a szép, öreg fákkal, amelyek persze most kopárak
voltak, ám nyáron bizonyára hűs tetőt tornyoztak lombjaikkal
a halottak álma fölé. Nagyon is megértette Rosannát, aki azt
mondta:
– Akárhol élem is le majd az életemet azt szeretném, ha
idetemetnének.
Megismerkedett Victor és Hazel Jonesszal, a szülőkkel, és
hálát adott az istennek, hogy úgy tetszett, azonnal
megkedvelték. Titokban már úgy nézett rájuk, mint leendő
apósára-anyósára. Megértette, hogy Rosanna olyan családban
nőtt fel, amelyben szilárd konzervatív értékrend uralkodott,
ráadásul egy olyan faluban, amelyben a gyerekeket és a
fiatalokat messzemenőkig megvédlék mindenféle káros
hatástól. Persze a londoni újságíróskodással. Rosanna
mindettől már eléggé eltávolodott, bátyja pedig, akit Dennis
csak elbeszélésekből ismert, még cifrább pályán lavírozgatott
New Yorkban. Rosanna felnevelő környezete mégis nagyon
tetszett neki. És már annyira elege volt az egyedüllétből. Végre
rendes családot akart. És úgy érezte, még Rob szempontjából
is, hogy érdemes belevágni.
Így, amikor Rosanna megmutatta neki Glastonburyt, azt a
misztikus helyet a somerseti síkon, ahol Arimatheai József
Krisztus halála után harminc évvel megalapozta az első angol
templomot, odabent a katedrálisban megkérdezte, hogy
lenne-e a felesége. Rosanna elképedt, és amikor összeszedte
magát, csak annyit kérdezett:
– Nem lesz ez egy kicsit túl korai?
Ezzel kitért ugyan az egyenes válasz elől, de egyenesen
nemet sem mondott. Dennis pedig ezt ígéretes jelzésnek vette.
És végül tényleg sikerült. Rosanna eljött a nyári vakációban
Gibraltárra, vele és Robbal töltötte a szabadságát, ő és a fia
pedig a karácsonyt töltötte Kingston St. Maryben. És pontosan
egy évvel a megismerkedésük után összeházasodtak. Akkor
úgy érezte: ő a világ legboldogabb embere. Azóta is
egyfolytában boldognak érezte magát. Egészen mostanáig.
Hirtelen félelem kúszott fel benne, olyan félelem, amelytől
azért is rémült meg annyira, mert nem tudta néven nevezni. És
nem tudott védekezni sem ellene, ameddig ki nem ismerte a
természetét, meg nem fogalmazta honnan ered. Hogyan
harcoljon egy olyan ellenfél ellen, akit nem lát tisztán, csak az
árnyképét?
Hallotta, hogy nyílik az ajtó, hátrafordult
– Rob? – kiáltotta. – Te vagy az?
Rob bejött a nappaliba. Mint mindig, morcos, zárkózott
képet vágott. Dennis néha elgondolkodott, vajon milyen lehet
a fia, cumikor mosolyog. Egyáltalán: tudja még, hogy kell
mosolyogni? Vagy ez a két szájszöglet, már csak lefelé képes
kunkorodni, fölfelé már soha?
Rob nem volt játékos kedvében.
– Te már itthon vagy? – kérdezte, és ez egyáltalán nem úgy
hangzott, mintha örült volna neki.
– Megfájdult a fejem. Azért jöttem el ma korábban.
Gondolkodott egy pillanatig.
 – Hé, te, mit szólnál ahhoz, ha a két szalmaözvegy elmenne
ma együtt vacsorázni? Kiválaszthatod a helyet is. Ha nem a
McDonald’s…
– Azt hittem, fáj a fejed – mondta Rob.
– Bevettem két aszpirint. Máris jobb.
Rob a vállát rángatta.
– Nem tudom…
Dennis nem vesztette el a türelmét.
– Csak egy ötlet volt. De pizzát is rendelhetünk. Hm?
– Nem vagyok éhes – Rob arckifejezéséből világosan ki
lehetett olvasni, hogy mit akar ezzel mondani: nem volt kedve
hozzá, hogy együtt vacsorázzon az apjával. És nem volt kedve
hozzá, hogy az estének akárcsak egyetlen további pillanatát is
vele töltse.
Hiába, gondolta Dennis, nem tudok a közelébe férkőzni.
– Gondold meg – mondta. – Bármiben benne vagyok.
– Világos – mondta Rob. Már húzott is volna kifelé, de
megtorpant, és még egyszer az apja felé fordult. Arca nyílt
hadüzenet volt.
– Csak szólni akartam… hogy tudd… arra a holnapi bulira
igenis el fogok menni.
Dennis nem is értette azonnal.
– Bulira?
– A végzősökére. Holnap este.
– Már megbeszéltük. És minden elhangzott.
– Te mindent elmondtál róla! – sziszegte Rob. – De hogy én
mit gondolok, azt eszedbe sem jutott meghallgatni!
 – Végighallgattalak. De elmondtam az aggályaimat is, és
egész pontosan elmondtam, hogy miért nem szeretném, ha
elmennél.
– Mégis elmegyek. Mindenki elmegy. Nem leszek az egyetlen,
aki itthon kummog, csak mert az apja egy…
Elakadt.
– Nos? – kérdezte Dennis. – Mondd csak ki! Mi az apád?
Nyárspolgár? Hülye? Játékrontó? Vagy…?
– Náci! – mondta Rob, annyi gyűlölettel a hangjában, hogy
Dennist szinte testileg is visszataszította. – Egy igazi náci!
Dennis inkább elképedt, mint feldühödött.
– Náci?!
– Mindent tönkreteszei, ami nem felel meg neked! Nem lehet
véleménye senkinek, csak neked. Legszívesebben börtönbe
záratnád, aki nem azt mondja, amit te. Rosannát is ezzel
üldözted el itthonról!
– Állj, állj! Csak hagyd ki Rosannát ebből a játékból!
Angliába ment, mert egy érdekes szakmai feladatot kapott.
Nem előlem menekült el!
– Soha nem jön vissza! – kiáltotta Rob. – Fogd fel végre, hogy
nem jön vissza többé! Teli van veled a hócipője! Akárcsak
nekem!
Elrohant, be a szobájába, úgy bevágta az ajtót maga mögött,
hogy a konyhában leesett és összetört egy pohár. Dennis
hallotta, amint megfordul a zárban a kulcs. Aztán felüvöltött a
zene, dübörögtek a basszusok.
Dennis úgy állt ott, mint akit fejbe vágtak. Rob haragja
megrendítette. És még valami megrendítette: rendesen most
már ezerre felment volna a vérnyomása, rázta, rángatta volna
Rob ajtaját, ordibált volna vele, durva büntetésekkel
fenyegette volna.
De most nem volt képes rá. Mintha megbénult volna. Rob
egyetlen mondattal formába öntötte az ő lappangó félelmét, és
habozás nélkül odavágta a lába elé: Soha nem jön vissza! Fogd fel
végre, hogy nem jön vissza többé!
Észrevette, hogy reszket. Az asztalra tette a borospoharat,
leroskadt a díványra, és a kezébe temette az arcát.
És ha Robnak igaza van?
 Február 15., péntek

Elaine arca beborította a stúdió teljes hátsó falát. A

huszonhárom éves Elainc arca volt ez, az a fénykép, amely
eltűnésekor megjelent az újságokban. Fiatal nő, lány inkább,
nagy, félénk szemmel, és komoly szája körül egy
megkeseredett vonással. Magas homlokába belelóg vékony
szálú sötét haja. Nem csúnya arc, és nem is szép. Jelentéktelen,
gömbölyded, határozatlan. Ha valaki alaposabban megnézte,
észrevehette a mélységes szomorúságot a még alakulóban
lévő vonásokban.
Ez előtt a fal előtt ült egymással szemközt Rosanna és Lee
Pearce, a műsorvezető, két hatalmas fekete fotelben. Rosanna
hosszasan törte a fejét, mit vegyen fel a tévés szereplésre, és
végül fekete nadrág és egy ragyogó piros rövid blézer mellett
döntött. Pechjére Lee ugyanilyen összeállítást viselt. Csak az ő
blézere egy árnyalattal sötétebb volt, és csodásán mutatott
fölötte derekáig érő, aranyszőke haja. Rosanna hirtelen
csúnyácskának érezte magát fején a sötét, szétmeredő, kurta
bongyorkákkal. Ráadásul úgy vélte, hogy túlzásba vitte a
sminket. A sminkes kisasszony ugyan elmagyarázta neki, hogy
a stúdiófények elnyelik az erős festék nagy részét, Rosanna
mégsem érezte magát jól a bőrében.
Nem kellett volna idejönnöm, gondolta feszengve.
Mégpedig nemcsak azért, mert úgy találta, hogy az
elviselhetetlenül magabiztos, Barbie-szerű moderátor nő
messze felülmúlja őt, hanem azért is, mert tisztában lehetett
volna azzal is, hogy ez a műsor olyan érzelmek keltését tűzte
ki célul, amelyeknek a helyzet pontos elemzéséhez semmi
közük sem volt. A Priváté Talk a legolcsóbb bulvár volt.
Másképp Nick Simon nem is lett volna annyira oda érte.
Nick az első sorban ült a stúdió vendégei között. Mintegy
ötven néző számára volt itt hely, és minden széket elfoglaltak.
Főképp fiatalabb emberekből állt a közönség, de azért volt
köztük néhány idősebb is.
Ahogy Rosanna elnézte őket, mintha mindenkinek rossz lett
volna a kedve.
– Nagyon szerettük volna a vendégeink között üdvözölni Mr.
Marc Reeve-et is – mondta sugárzó mosolyával éppen Lee
Pearce az egyik kamerába de sajnos, nem fogadta el a
meghívásunkat.
Rosannához fordult:
– Mi van Mr. Reeve-vel, Rosanna? Miért rejtőzik el? Ön róla
is ír, rendezgeti az anyagát.
Rosanna szinte látta maga előtt, amint Reeve a nappalijában
ül, és sóhajtva a tenyerébe temeti arcát. Az ilyen Lee Pearce-
féle újságírók miatt tört derékba annak idején a karrierje. A
lihegő szenzációhajhász lihegő kérdések, amelyekre akár
válaszolni sem kell, mert eleve ráerőltetnek egy véleményt a
megkérdezettre, akinek ezek után bármilyen válasza
mentegetőzésnek hat. És ez, persze, eleve vesztes pozíció.
– Mr. Reeve nem rejtőzködik, és nincs is oka a rejtőzködésre
–mondta ezért, némi éllel hangjában. – Velem például azonnal
hajlandó volt leülni egy beszélgetésre. Pontosabban, kétszer is
beszélgettem vele. És nagyon nyíltan beszélgettünk.
Nem nézett Nickre, mert érzékelte, ahogy a főszerkesztő
összerándul a székén. Hiszen neki azt mondta, hogy Reeve
minden közeledését visszautasította. Valószínűleg Reeve is
hitetlenkedve meredt a képernyőre odahaza, hiszen a vele
kötött egyezséget is felrúgta ezzel. Mindkét férfi bizalmát
jócskán megtépkedte ezzel a mondatával, Nick biztosan rá is
fog szállni az adás után. De előre nem is tervezte, hogy
megváltoztatja az eredeti elképzelését. Most azonban
észrevette, mire megy ki ez az adás: Marc Reeve tettesként
megbélyegzése a cél. A férfi, aki vadidegen nőket csal a lakására,
aztán eltünteti őket. Jobban meg tudja védeni, ha személyes
ismeretségükre hivatkozik.
– Nagyon nyíltan beszéltek? – kapaszkodott a szavába Lee. –
Hogyhogy, elmesélte önnek, mi történt valójában azon az
éjszakán?
– Pontosan azt mondta el, amit azóta az öt évvel ezelőtti
éjszaka óta mindig is mondott. Semmi egyebet. És nekem
hihetőnek tűnt, amit elmondott, egyetlen egyszer sem
éreztem, hogy elbizonytalanodna. Egyébként – tette még hozzá
–, annak idején ezt a rendőrség is pontosan így látta.
– Bocsásson meg, ha esetleg naivnak tűnök – mondta Lee, és
úgy ragyogtatta körbe magát, hogy látszott rajta: esze ágában
sincs naivnak képzelni magát –, de nekem azért van egy apró
problémám azzal a történettel, amit Marc Reeve újra meg újra
bedob a köztudatba. Nevezetesen az, hogy hát nem furcsa,
hogy egy férfi leszólít egy nála sokkal fiatalabb, vadidegen nőt
a reptéren, és felajánlja neki, hogy töltse a házában az
éjszakát? Anélkül persze, hogy bármiféle rossz szándékot
táplálna iránta?
Megint mosolygott.
– Vagy talán most ómódinak tart?
A közönség soraiban suttogás kelt, pontosan olyan, amilyent
Lee el akart érni. A nézők nyilvánvalóan szolidárisak voltak
vele, és se naivnak, sem ómódinak nem gondolták. Nem
bizony, sőt, teljes mértékben egyetértettek vele: Reeve
magatartása enyhén szólva is gyanús volt.
– Nem szólította le – felelte Rosanna. – Összeütköztek,
amikor…
– Ó, persze – szakította félbe Lee –, azért különös egy
történet ez, nem úgy véli? A reptéri tolongásban, vagy akár itt
a büfében is igen gyakran ütközöm össze emberekkel.
Férfiakkal is. De hogyha mindegyiküket azonnal
hazacipelném…
Nem fejezte be a mondatot, de jelentőségteljesen a
közönségre nézett. Az pedig, amint az elvárható volt,
nevetésben tört ki.
Rosanna most kezdett felfogni valamit abból a
kilátástalanságból, amit Marc Reeve érezhetett annak idején a
sajtó ellene folytatott hadjáratában.
Számomra is kritikus pont volt ez, gondolta aztán, a miért
kérdése. Miért vitte el magához?
Mi érintette meg benne? Ő így fogalmazta meg a kérdést, épp
tegnap délelőtt abban a kis kávézóban, a férfi pedig először
érezte úgy, hogy valami fontosat kérdeztek meg tőle.
És emlékezett arra is, amit Reeve válaszolt.
„Nem úgy éreztem, mintha egy síró nő állna előttem. Inkább olyan
volt, mint… igen, mint egy kisgyerek. Egy elhagyatott,
kétségbeesetten zokogó kisgyerek. A kétségbeesése volt az, ami
megragadott, a vigasztalansága, a reménytelensége. Nem olyan volt,
mint aki egyszerűen csak azért sír, mert elakadt úton valahová, vagy
mert egy túlzsúfolt repülőtéri várócsarnokban kell töltenie az
éjszakát. Az egész életét siratta. És később, amikor mesélt magáról,
láthattam, hogy tényleg így volt. Zsákutcába jutott. Az életében
mindig minden félresiklott. Született pehfógel volt, született
árvácska, született vesztes. És akkor tesz egy nagy lépést előre. Egy
olyan lépést, amely számára hatalmasnak és vakmerőnek tűnik.
Elfogad egy gibraltári meghívást. Elhárítja zsarnokoskodó bátyja
többé vagy kevésbé finoman megfogalmazott ellenvetéseit,
amelyekkel az maradásra próbálja bírni. Reszketve, félve eljut
Londonig. És elszánja magát, hogy változtatni fog az életén. Hogy
bátor lesz. Hogy nem húzódik többé árnyékba, oda, ahol senki se
látja. És akkor mi történik? Leszáll a köd, a repülőjáratokat törlik.
Már megint a vesztes oldalra került. Az életében megint kisiklott
valami. Az év háromszázhatvannégy estéjén elindulnak Heathrow-
ból a gépek, csak pont akkor nem, amikor Elaine Dawson el akar
repülni.
Összeomlik. Hirtelen teljesen meg van győződve róla, sorsszerű,
hogy minden jóból kimaradjon. Hihetetlen fájdalom lesz rajta úrrá.
És beleszalad egy szembejövő férfiba. Szerencsétlenségemre éppen
én-belém.
Azt kérdezte, mit érintett meg bennem? Azt hiszem, a védelmezőt.
Az apát. Igen, úgy gondolom, az apafogalom illik ide leginkább. Nem
a férfi. A legcsekélyebb szexuális indítékom sem volt, amikor
magammal vittem. Ilyenek nincsenek az emberben egy
szívszaggatóan zokogó kisgyerek láttán. Bennem legalábbis
nincsenek.
Hát ennyi. Nem tudok hozzátenni semmit. És ennél többet sohasem
fogok tudni mondani.”
– Rosanna? – szólalt meg Lee. – Itt van még velünk? Azt
mondtam éppen, hogy…
Rosanna összeszedte magát. Marc szavait nem volna
értelme itt elcitálni. Erről a tupírozott divatbabáról úgyis
minden leperegne. És a meglehetősen IQ-hiányos
nézőközönségről még inkább. Ráadásul túlságosan kiadná
Elaine-t is. Elaine nem érdemli meg, hogy személyes
tragédiáját kiteregessék a nyilvánosság előtt.
– Itt vagyok – felelte –, ezért és figyelek is. Azt mondta az
imént, hogy nem vinne haza rögtön minden férfit, akibe
beleütközik.
Épp olyan elragadóan mosolygott, mint a kérdezője, és
boldog volt, amikor észrevette, hogy gonoszkodó hangsúlyára
Lee dühös szemvillanása volt a reakció. Lassan ő maga is
belemelegedett. Egy ilyen Lee Pearce nem fogja őt sarokba
szorítani.
– Mindössze arról van szó, hogy egy bizonyos tényt
előítéletek nélkül kellene tudomásul vennünk – folytatta, és
nem engedte, hogy Lee közbeszóljon. – A reptéren egy
könnyektől teljesen elvakított nő botorkál be a férfivécébe.
Egy kilépő férfi beleütközik, és felvilágosítja, hogy rossz helyre
igyekszik. A nő ebben a pillanatban teljesen összeomlik. A férfi
természetesen tovább is mehetne. Nem ismeri a nőt, mi köze a
bánatához. De ön továbbment volna? – A közönségre nézett. –
És ön? Vagy ön? Van, amelyikünk igen, és akad, aki nem.
Állandóan arról panaszkodunk, milyen rideg ez a mi
társadalmunk. Hogy senki sem törődik a másikkal. És ma este,
és nemcsak ma, azt kell megélnie egy férfinak, hogy éppen,
mivel szembeszegült ezzel az általános tendenciával, és
önként felelősséget vállalt egy embertársáért, pellengérre
állítják. Magával vitte ezt a fiatal nőt. Meghívta vacsorázni. Fél
éjszaka hallgatta a bajait. Átengedte neki a vendégszobáját, és
kora reggel elkísérte a metróállomásra. Megvárta, hogy
tényleg a megfelelő szerelvényre száll-e fel. És mit tesz ezért
vele a sajtó? Minimum kéjgyilkost csinál belőle.
Erőszakoskodót. Hiszen e két fogalom – a nemi erőszak és a
gyilkosság – bűntette az, amire a sajtó nyíltan vagy burkoltan
célozgatott. És ma este minden kérdés megint csak ebbe az
irányba mutat. Meg kell mondanom, nincs jobb politika arra
nézve, hogy aki esetleg még fontolgatná, hogy segítsen a
rászorulóknak, azt most végképp elriasszuk ettől.
Elhallgatott. Érezte, hogy megragadta a közönséget.
Mondanivalója célba ért.
– Elfeledkezik egy nem éppen jelentéktelen tényről –
mondta Lee csípősen. Már nem mosolygott. – Elaine
Davvsonnak ugyanis attól az éjszakától kezdve nyoma veszett.
Bement Marc Reeve-vel a házba, és attól fogva nem látta senki.
Nyomtalanul eltűnt. Ebből nem kellene bizonyos
következtetéseket levonni? Még akkor is, ha ön nyilvánvalóan
a hatása alá került egy jó megjelenésű és jó svádájú
ügyvédnek?
Rosanna nem ment bele ebbe az utolsó provokációba.
– Következtetésekről beszél. De a médiában mindig csak
egyfajta következtetésről volt szó. Valójában azonban többféle
megoldás is szóba jöhet.
– Mégpedig?
– Például tudok arról, hogy Elaine életében volt egy férfi. Ezt
teljes titokban tartotta, főképp azok miatt a különleges
körülmények miatt, amelyek a bátyja ápolásával, a vele
szemben érzett kötelességtudattal függlek össze. De azt is
tudom, hogy Elaine ki szeretett volna törni ebből az életből.
Olyan okok miatt, amelyek idegenekre nem tartoznak,
számomra azonban, aki kora gyerekkora óta ismertem,
nagyon meggyőzőek. Nagyon is el tudom képzelni, hogy
kihasználta azokat a körülményeket, amelyeket ez az utazás,
és a vele összefüggő, váratlan bonyodalom nyújtott.
– Vagyis?
Rosanna egyenesen a kamerába nézett.
– Meggyőződésem, hogy Elaine él – mondta. – Egyszerűen
eltüntette magát. Lehet, hogy még Angliában él, de az is lehet,
hogy másutt. De él. És nem kellene halottnak nyilvánítani, csak
azért, mert felszabadította magát, és kezébe vette az életét.
A közönség felé fordult, elkerülte Nick Simon dühös
tekintetét.
– Lehet, hogy egyszerűen azt szeretné, ha békén hagynánk –
tette még hozzá –, és el is várhatja, hogy valamennyien
respektáljuk ezt az óhaját. A sajtó is – sőt, különösképpen a
sajtó.
A közönség heves tapsban tört ki.
Tőlem pedig Nick máris visszavette a megbízást, gondolta
Rosanna.
 Február 16., szombat

– Lehetetlen voltál tegnap este – dühöngött Nick Simon. –

Tökéletesen lehetetlen. Úgy viselkedtél, mint egy védőügyvéd
a tárgyalóteremben. Mintha Marc Reeve ügyvédje lettél volna!
Rosanna kicsit szorongott, amint a szállodai ágyban felült.
Fél hétkor csörgött a telefonja, és ugrasztottá ki legszebb
álmából. Sejtette, hogy csak Nick lehet a hívó. Előző este, a
műsor után hiába kereste. Úgy felhúzta magát, hogy
egyszerűen hazament, egy szót sem volt hajlandó váltani vele.
Most aztán annál szaporábban járt a szája.
– Hogy nekitámadtál Mrs. Pearce-nek! Ráadásul szinte az
egész műsort megtámadtad. A tetejébe a saját lapunkat is.
Nekiestél annak a fajta zsurnalizmusnak, amit nemcsak a
Magánbeszélgetések, hanem bizony a Cover is képvisel. És csak
azon jártatom az agyamat, hogy vajon mire gondolhattál
közben?
– Nick, én…
– Még hogy hagyjuk békén Elaine Dawsont! Nem érezted,
mennyire abszurd volt ez a gondolat? Az a megbízásod, hogy
történetet írj róla egy lapba, és így beszélsz a tévében!
Rosanna szinte meg is tudta érteni.
– Nick, nem kellett volna elvállalnom ezt a tévés szereplést –
mondta, amikor szóhoz jutott, mert a férfi éppen kifogyott a
levegőből. – Ha tudtam volna, hogyan viselkedik majd ez a
Pearce, akkor már eleve úgy döntök, hogy nincs értelme. Azt
veted a szememre, hogy úgy viselkedtem, mintha Marc Reeve
ügyvédje lettem volna. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert
Pearce viszont úgy beszélt, mint egy államügyész. És mindent
megtett, hogy bűnöst csináljon belőle.
– Megvédhette volna magát. Elmehetett volna a stúdióba!
– Lehet, hogy megelégelte már az örökös védekezést. Egy
olyan váddal szemben, amihez semmi köze!
– Aha. És persze te biztosan tudod, hogy semmi köze a
dologhoz.
– Nem vagyok mindentudó. De nagyon őszintének tűnt. És
hát, nem volt semmi indítéka. Ráadásul a rendőrség sem
tudott bebizonyítani semmit. Nick, nem lehet egy embert a
holta napjáig azzal üldözni, amiben talán teljesen ártatlan!
– Nem is erről van szó – felelte Nick. – Nem Reeve
ártatlanságáról van szó. Őszintén szólva ez engem a
legcsekélyebb mértékben sem érdekel. Én történetekkel
házalok, és ebben az összefüggésben a példányszámom az
egyetlen, ami fontos, semmi egyéb. Hogy egészen brutális
legyek, Rosanna: egy Marc Reeve, akire a gyanú árnyéka
rávetül, sokkal jobban eladható, mint egy Elaine Dawson, aki
talán csak ügyesen kihasználja a kedvező alkalmat, eltünteti
önmagát, és valahol vígan éli az életét. Ez már csak egy ilyen
szakma. Régebben te is tudtad.
Rosanna hallgatott. Nicknek igaza volt. Nem mondhatta,
hogy teljes meglepetésként érte a dolog.
– Ráadásul – folytatta Nick –, az meg nagyon meglepett, hogy
te ilyen remek viszonyba keveredtél ezzel a Reeve-vel! Két
hosszú, bizalmas beszélgetés? Milyen érdekes így megtudni
ezt! Nekem mintha azt mondtad volna, hogy Reeve megtagadta
az interjút.
– Tudom. És sajnálom. Meg kellett ígérnem, hogy nem szólok
a beszélgetésünkről.
– Akkor valószínűleg ő maga sem boldog a tegnapi
fecsegésedtől.
– Valószínűleg nem. De egyszerűen nem láttam más kiutat
arra, hogy, amint kifejezted, az ügyvédjévé váljak. Remélem,
meg fogja érteni.
– Inkább azt reméld, hogy én foglak megérteni – fújtatott
Nick –végül is én fizetem a szállodádat, és az egész londoni
tartózkodásodat! És azt hiszem, nem olyan ócska az az ellátás!
– Tudom. És megértem, ha azt mondod, hogy nem tartasz
tovább igényt…
– Ohó, ilyen olcsón nem úszod meg – vágott a szavába Nick. –
Csak folytasd szépen. Megállapodtunk. De mostantól fogva
lojális viselkedést várok el tőled. Ami konkrétan azt jelenti,
hogy az elkövetkező sajtó- vagy tévés interjúkon teljes
egészében a Cover szellemében, és a rád bízott feladat
szellemében nyilatkozol. És még egyet, Rosanna: minden, de
minden egyes lépésedről tudni akarok. Érted? Mindent
megbeszélünk! Ne felejtsd el, hogy én vagyok a főnök!
És letette.
Rosanna halkan káromkodott egy kicsit, aztán szintén
letette, és összerándult, amikor az azonnal megint megszólalt.
Végigszaladt a fején, mi lenne, ha fel se venné, mert nem volt
kedve még egy ütközéshez. Valószínűleg Marc Reeve lesz az.
Pedig mielőtt vele beszél, legalább egy erős kávéra volna
szüksége.
 Végül mégiscsak felvette.
– Te teljesen megőrültél?! – sivította Geoffrey Dawson a
telefonba. – Miféle hihetetlen showműsor volt az, amit tegnap
előadtál? Nem hittem a fülemnek! Marc Reeve, az ártatlan
bárányka! És Elaine, aki egyszerűen lelépett valami fickóval!
Mondd, tudod egyáltalán, mekkora szégyentelen baromságot
tojtál bele a világba?
– Geoffrey, tudom, hogy megvannak a saját elméleteid
Elaine-ről, de el kell fogadnod, hogy…
– Semmit sem kell elfogadnom! Azt a legkevésbé, hogy
bemocskolod meggyilkolt húgom emlékét! Hát mit képzelsz
róla? Olyannak állítod be, mint egy amolyan könnyűvérű kis
nőcskét, aki lelécel valami figurával, és cserbenhagyja a
tulajdon, szerencsétlen bátyját? Hogy még annyi tisztesség
sincs benne, hogy elbúcsúzzon attól a szegény nyomoréktól?
És tudod, mit találok benned a legokádékabbnak? Hogy azzal
fogadtad el a megbízást, hogy kiskorod óta annyira jól
ismerted szegény Elaine-t. De aki őt igazán ismeri, érted, aki
tényleg ismeri őt, az pontosan tudja, hogy Elaine sohasem tett
volna ilyesmit. Ennél több jóérzés volt benne. Meg ízlés.
Tisztesség. Tudod, ezek olyan jellemvonások, amelyek belőled
tökéletesen hiányoznak, és éppen ezért…
Rosanna nem akarta tovább hallgatni a mocskolódást, és azt
tette, amit pár perccel ezelőtt Nick Simon tett vele: lecsapta a
kagylót.
– Elég volt – jelentette ki hangosan. – Nem ebben a
hangnemben, nem ebben az időpontban.
A telefon megint azonnal rázendített, de nem törődött vele,
kimászott az ágyból, ment a mosdóba.
 Tárcsázza véresre az ujjait Geoffrey. Még ha valakit olyan
sors ér is, mint őt, azért még ne engedjen meg magának
mindent. Soha nem lett volna szabad ennek a hisztériásnak
megadni a szállodája nevét, sem a telefonszámát.
Miután lezuhanyozott, megszárította a haját és felöltözött,
már jobban érezte magát. Megértette Nick felháborodását, sőt
kicsit még Geoffrey sértettségét is, de továbbra is meg volt
győződve róla, hogy helyesen cselekedett. Minden más
megoldás kényelmesebb lett volna, csak épp saját magával
szemben nem lett volna felelősségteljes. És talán fontosabb,
hogy a saját meggyőződését képviselje, mint hogy az őt
körülvevőknek akarjon minden áron megfelelni.
Amikor megint csörgött a telefon, már úgy érezte, felkészült
az újabb támadásra. Erőteljes hangon jelentkezett be:
– Tessék! Itt Rosanna Hamilton.
– Marc Reeve vagyok. Remélem, nem hívom túl korán.
– Ó, egyáltalán nem. Fél hétkor a főszerkesztőm ugrasztott
ki az ágyból, ordítozott velem egy sort, aztán amikor
abbahagyta, akkor Geoffrey Dawson folytatta, jócskán
emeltebb hangnemben. Tehát már elég rendesen fölébredtem.
Ha ordítozni akar velem, csak tessék! Ma engem már semmi
sem hoz ki a sodromból!
Reeve csendesen nevetett.
– Erre azért számíthatott, nem? Mármint a főnöke és Mr.
Dawson reagálására.
– Persze. Csak álomból ébredve azért elég készületlenül éri
az embert.
– Sajnálom. De én egyáltalán nem akartam ordibálni. Épp
ellenkezőleg. Én meg szerettem volna köszönni.
 – Tényleg? – lepődött meg Rosanna.
– Tényleg. Bevallom, amikor megemlítette, hogy
beszélgettünk, először bennem is megállt az ütő. Egy
pillanatra azt hittem… mindegy. Aztán gyorsan felfogtam, hogy
miért is tette. Csodálatos védőbeszédet rögtönzött nekem,
rendesen zátonyra vitte Lee Pearce-et. Nagyon élveztem.
Rosanna szívéről váratlanul nagy kövek gördültek le.
– Hát ennek szívből örülök, Mr. Reeve. Igazán. Időnként az
volt az érzésem, hogy ez az egész történet kicsúszik a
kezemből, de azt hiszem, ameddig ön nem érzi azt, hogy
visszaélek a bizalmával, addig rendben van a dolog.
– Azt se hagyta, hogy Ms. Pearce sarokba szorítsa, és ez
nagyon tetszett nekem. Mondja – folytatta minden átmenet
nélkül –, nem volna kedve velem ebédelni? Miután tegnap
nyilvánosság előtt kijelentette, hogy nem tart kéjgyilkosnak,
meg merem kockáztatni a meghívást. Elmehetnénk vidékre,
keresnénk egy jó kis fogadót. Csodás az idő.
– Tényleg? – Rosanna még ki se nézett, a súlyos függönyök
eltakarják az ablakokat. – Jó lenne. Hogyne, persze, nagyon jó
lenne!
Tudta, hogy inkább dolgoznia kéne. De a tegnapi este után, a
szívélyes reggeli ébresztők után, a több napos esős idő után
úgy érezte, hogy semmi egyébre nem vágyik, mint egy vidéki
kirándulásra a ragyogó tavaszi időben.
Tízre odamegyek a szállodához – igédé meg Marc Reeve.

2
Brent Cadwick tanácstalan volt, nem tudta, mitévő legyen. Az
izgatottságtól egész éjszaka nem tudott aludni. Ötkor aztán
felkelt, mert már nem bírta tovább az ágyban. Még koromsötét
volt odakint. Főzött egy kávét, és kent vajas kenyeret is, de egy
falat se ment le a torkán. Túl sok minden zakatolt az agyában.
Valamikor aztán hajnalodni kezdett. Kikukucskált az apró
szobaablakon, és ha elforgatta a fejét, akkor magasan az utca
fölött egy darabka eget is láthatott. Kék ég. Végre, úgy tűnik,
megjön a szép idő.
Előző este mintha villám csapott volna belé.
Tulajdonképpen ritkán nézte a Magánbeszélgetések adásait.
Túlságosan későn volt a műsor, ő olyankor már aludni szokott,
ráadásul azok a témák, amelyeket ott tárgyaltak, nemigen
érdekelték. Tegnap azonban a nagy csatornaváltogatás
közepette egyszerre csak kilyukadt Lee Pearce műsorára, és
először csak azért maradt ott, mert viccesnek találta, hogy a
műsorvezetőnő és a stúdióvendég szinte egyforma ruhába
öltözött. Persze emiatt biztosan mindkét nő halálosan ideges
volt, ő viszont éppen az ilyesmiken tudott remekül kuncogni.
Aztán hirtelen elhangzott a név, az a név, amelytől mintha
áramot vezettek volna a székébe, felugrott, és hangosan
felkiáltott:
– Nahát, még ilyet!
Elaine Dawson.
Elaine Dawsonról beszélgettek abban az adásban.
Alig két éve költözött be az apartmanjába – az első emeleti
lakást szívesen emlegette apartmanként, mert úgy vélte, ez
nagyon előkelőén hangzik – egy meleg, szeles áprilisi napon,
és csendes hangján így mutatkozott be:
 – Elaine. Elaine Dawson. Olvastam a hirdetését, és érdekelne
a lakás.
Ő volt az egyetlen jelentkező, így hamar megegyeztek.
Elkérte az igazolványát, és kéthavi lakbérnyi kauciót kért tőle,
ezt a nő minden akadékoskodás nélkül ki is fizette. Morpeth
egyik elővárosában dolgozott egy cipőboltban, de aztán
elvesztette azt az állást, és pár hónapon át nem is talált
másikat. Nem tudott lakbért fizetni, és csak váratta a
lakbérrel. De ő nem hajította az utcára. Persze, kicsit nyomás
alá helyezte, érthető, hiszen olyan pénzről volt szó, amely jog
szerint megillette őt. De azért ott maradhatott az
apartmanban, aztán végre megkapta az Elephantban azt az
állást, és attól kezdve nem volt többé gond. És most szinte
felrobbant mérgében. Milyen nagyvonalú volt vele, milyen
megértő! Minden bajban azonnal felajánlotta a segítségét!
És mi volt a köszönet? Lelépett! Csütörtök óta eltűnt. Egy
nyikkanás nem sok, annyit sem búcsúzkodott.
Ez szíven találta. Tényleg szíven.
Normál esetben természetesen azonnal azt feltételezte
volna, hogy végre összeszedett egy férfit, és eltölt vele néhány
kellemes éjszakát. Hiszen olyan fiatal volt, legfőbb ideje, hogy
egy kicsit élvezze az életet. De azért nem állhatta meg, hogy
egy kicsit ne kutakodjon az apartmanban, mióta eltűnt, és
cikkor tűnt fel neki, hogy a nő valamennyi személyes
tárgyának lába kelt. A bőröndje eltűnt, a ruhásszekrény
kiürült.
Perceken át csak állt a hálószobájában, és megpróbálta
felfogni, ami egyértelmű volt: hogy a nő nyilvánvalóan
kirepült, és esze ágában sem volt, hogy visszajöjjön. És hogy
még csak azt sem tartotta fontosnak, hogy neki beszámoljon
erről.
A stúdió falán a nagy fényképet az előtte ülő két nő sajnos
majdnem egészben eltakarta, de azért egész közel ment a
képernyőhöz, hogy megállapítsa, vajon az ő Elaine
Dawsonjáról van-e szó. Hiszen ez a név akár gyakori is lehet. Ő
maga is ismert egy másik Brent Cadwicket, aki pár faluval
arrébb lakott. Az élet tele van furcsa véletlenekkel.
De az is lehet… A sötét, sima haj mindenesetre stimmelt. Az
ő Elaine-jének az arca sokkal vékonyabb volt, mint ez a kicsit
dundi kislányarc a stúdióban, de ha jól vette ki a két nő
beszélgetéséből, a felvétel már legalább ötéves. És öt év alatt
egy nőről elég sok babaháj leolvadhat, és az arca is átváltozhat
egy másik fajta arccá.
Lélegzetvisszafojtva követte az adást, és megtudta, hogy
Elaine Dawson immár öt esztendeje nyomtalanul eltűnt, és
hogy volt egy férfi, valami londoni ügyvéd, akit azzal
gyanúsítottak, hogy meggyilkolta. Az az újságírónő azonban,
akit stúdióvendégnek hívtak, meglehetősen biztos volt abban,
hogy Dawson még életben van.
És ha úgy állt a dolog, ahogy ő, Brent Cadwick, gondolta,
akkor ebben rohadtul igaza volt.
Brent Cadwick mindig is szerette volna, ha valami igazán
izgalmas dolog történik az életében, ám ez a vágy hatvannyolc
éven át teljesületlen maradt. De most mintha megindult volna
valami. Ha az ő Elaine-je azonos ezzel a Londonban
állítólagosán eltűnt nőszeméllyel, akkor ő, Brent Cadwick lesz
az az ember, aki fényt derít a homályos ügyre. Bizonyosságot
szolgáltat a családnak, tisztára mossa az ügyvédet. Milyen
hálásak lesznek majd neki! Biztos bekerül az újságba.
Lefényképezik a házát, meg akarják nézni az apartmant is,
amelyben Dawson lakott. Interjúkat fognak készíteni vele.
Valószínűleg meghívják majd a Magánbeszélgetések be is. Már
szinte látta magát, amint a mutatós szőke Lee Pearce
kérdéseire válaszolgat. Hirtelen ország-szerte ismertté válik.
Dawson családja az elkövetkező években karácsonyi lapokat
ír majd neki, sőt talán a születésnapjáról is megemlékeznek.
És mivel soha, egyik alkalomra sem írt neki senki, már a
puszta gondolattól is meghatódott, és örömteli izgalom vett
rajta erőt.
Ami pedig éjszaka ébren tartotta, és most, ezen a napsütéses
vasárnap reggelen is foglalkoztatta, az három kérdés volt:
Biztos-e, hogy a keresett Elaine Dawson lakott nála?
Kihez forduljon?
És, az isten tenné valahová, hol a nyavalyában lehet?
Leginkább ez az utolsó kérdés nyugtalanította. Hiszen
hogyha a rendőrségnél vagy hasonlóknál jelentkezik, akkor
elsőként azt kell majd beismernie, hogy halvány sejtelme sincs
arról, hol lehet a keresett személy. Ez pedig elég rendes leégés
volna. Tehát… egyelőre az lesz a legjobb, ha senkinek sem szól.
Ami pedig Elaine személyazonosságát illeti… Egészen biztos
persze nem lehetett. De azért majdnem biztos volt. Hiszen
lakójának különös életmódját és viselkedését is
megmagyarázná ez. Mindig is sejtett a háttérben valamiféle
titkot.
A nappal világos fényében gyorsan megtalálta a válaszokat,
és máris kezdte kovácsolni a csatatervét.
Elégedetten bólintott. Nagyon-nagyon ravaszul kezd hozzá.
 3
Angela ezen a szombaton végre kilépett szülei lakásából.
Felvette vastag téli dzsekijét, sálat is kanyarított, de kint
hamar észrevette, hogy közben kimelegedett az idő. A nap
felhőtlen égről sütött le, és máris meglepően erősnek
bizonyult. Islington a maga ötlettelen szociális bérlakásaival, a
még csupasz fákkal és közöttük a lapos, beírna mezőkkel még
mindig elég vigasztalannak tetszett, ám a kék ég még ezt a
vidéket is megszépítette, és a könnyű szellő már a tavasz
illatát hozta.
Egy olyan tavaszét, amelyet Linda már nem ért meg.
Angela észrevette, hogy már megint könnyes lesz a szeme.
Nagyot nyelt, és megpróbált nem gondolni a húgára. Mióta
megtudta mi történt vele, képtelen volt egyébre gondolni,
mint azokra a kegyetlen szenvedésekre, amelyeket Lindának
át kellett élnie, és azt is tudta, hogy belebetegszik vagy
megbolondul, ha véget nem tud vetni neki. Vagy ha legalábbis
nem tart szünetet. Elmegy sétálni, élvezi, hogy a szél
végigsimítja az arcát, és más képeket is beereszt a fejébe. De
olyan nehéz volt! Olyan rettenetesen nehéz!
Egy darabig csak mászkált összevissza az utcákon, és érezte,
hogy legalábbis jobban esik neki, mint odabent üldögélni.
Amikor aztán szuszogva megállt – észre se vette, hogy ennyire
siet –, megállapította, hogy egy autószerelő-műhely elé jutott,
oda, ahol Linda fél évvel ezelőtt dolgozott. Gordon ismerte ott
az egyik dolgozót, és sikerült neki Lindát beprotezsálni az
irodába, ahol a számlákat kellett kiállítania, és az irattárt
kezelte. Linda gyűlölte ezt a munkát, mintegy háromnegyed
évvel ezelőtt kimaradt, és kijelentette, hogy inkább
meztelenül leugrik a Tower Bridge-ről, mint hogy még egyszer
betegye a lábát abba a komor épületbe, amelyben az a
dögunalmas meló várja. Angela emlékezett rá, mekkora
botrány volt ebből otthon: Gordon üvöltözött és őrjöngött, de
Linda kitartott a véleménye mellett
Akkor Angela is szemrehányásokat tett a húgának. Ezen a
téren nagyon mások voltak. Angela úgy vélte, hogy a
bármilyen munka is jobb, mint a semmilyen munka, és hogy az
életnek vannak olyan szakaszai, amelyeket fogunkat
összeszorítva ki kell bírni. Linda pedig azt a nézetet
hangoztatta, hogy csak ez az egy életünk van és ő nem
hajlandó ezt az egyet elrontani.
Milyen torokszorító kijelentés így utólag! Nemhogy
elrontották az életét: egyenes megfosztották tőle.
Angela arra gondolt, hogy biztosan nem véletlenül jutott el
éppen ide. Akármennyire igyekezett is, hogy másra gondoljon,
a feje Lindával volt tele. Akkoriban gyakran eljött a húgáért, a
kertészetből ez útba esett. Néha bementek ferdén szembe a
talponállóba, és ettek egy hot dogot. Linda panaszkodott a
munkájára. Nyári esténként milyen szép is volt egymás mellett
bandukolni hazafelé.
Felemelte a kezét, kitörölt egy könnycseppet a szeme
sarkából. A büfé még megvolt, ahogy megállapíthatta.
– A francba! – mondta hangosan. – A rohadt életbe!
Hirtelen egy árnyék bukkant fel mellette, és egy hang
megszólalt:
– Te nem a Linda testvére vagy?
Megfordult. Magas, vékony lány ált előtte kék
munkaruhában, vörösesszőke haján baseballsapkával. Enyhe
motorolaj-szaga volt.
 – Dehogynem – mondta aztán. – Te Angela Biggs vagy!
Angéla elővett a kabátzsebéből egy zsebkendőt, és alaposan
kifújta az orrát, mielőtt válaszolt volna.
– Igen – mondta aztán –, Linda nővére vagyok.
– Dawn Sparks – mondta a lány –, szerelőnek tanulok itt.
Hátramutatott a műhely felé.
– Csak megláttalak itt, és azt gondoltam… hát igen, na, azt
akarom mondani, hogy rohadtul sajnálom, ami Lindával
történt. Komolyan, először el se tudtam hinni. Amikor az
újságban elolvastam… Úristen, a hideg is végigfutott a
hátamon. Hát ki az, aki ilyet tesz?
Kérdő pillantást vetett Angélára.
– Nem tudom – felelte Angéla.
– Elég jól kijöttem Lindával. Tök boldogtalan volt itt,
állandóan csak sírt, de szerintem helyes csaj volt. Sajnáltam,
amikor elment.
– Én is – mondta Angéla. – Az egész család. Örültünk, hogy
kapott itt munkát. De…
Tehetetlenül széttárta a karját annak jeléül, hogy Lindára
bizonyos szempontból nemigen lehetett hatni.
– Ez itt nem volt neki megfelelő – mondta Dawn. – Más
elképzelései voltak az életről.
– Én inkább azt mondanám – felelte Angela –, hogy nem is
tudta, mik is az elképzelései. Ez volt az ő baja. De hát olyan
fiatal volt még. Csak élni akart. Egyszerűen csak élni…
A két fiatal nő hallgatott. Látták maguk előtt Lindát, az
eleven Lindát, csinos arcát, sokat megmutató ruháit, harsány
nevetését, vad derűjét. Alig volt hihető, hogy ez a lány, brutális
kegyetlenséggel megcsonkítva, az igazságügyi orvos szakértői
intézet patológiájának pincéjében hevert, és vizsgálódtak
rajta, és annak az embernek az esetleges nyomait kutatták, aki
meggyilkolta.
– Mondom, én kedveltem Lindát – folytatta Dawn. – De most
legutóbb egy kicsit azért aggódtam érte. Úgy értem, olyan…
olyan volt, aki nem vigyázott eléggé magára. Voltak olyan
figyelmeztető jelek, amelyeket egyszerűen nem volt hajlandó
észrevenni. Legalábbis amikor az új barátjával megláttam,
nagyon rossz érzéseim támadtak, de…
Angéla, aki eddig szórakozottan, nem is nagyon figyelt, most
összerezzent. Dawnra meredt.
– Mit beszélsz? Milyen baráttal?
– Hát volt egy új barátja. Legalábbis azzal mászkált.
– De nem Ben Brooksra gondolsz?
– Nem. Azt ismerem. Az néha eljött érte ide. Én biztos
megmaradtam volna mellette. Az egy olyan helyes srác volt.
– De ki volt utána? Mi nem tudtunk új barátról.
Dawnt mintha meglepte volna ez a kijelentés.
– Nem? Talán nem volt még olyan biztos benne. Legalábbis
remélhetőleg. Mert az a fickó igazán a legalja volt. Brutális,
közönséges.
Angéla legszívesebben jól megrázta volna.
– Hol találkoztál velük?
– Itt a környéken. A Woolworthnél, itt a sarkon. Először meg
sem ismertem Lindát. Ide hozzánk azért nem járt olyan
kicsípve. De ott az áruház előtt… te jó ég, hát úgy nézett ki,
mintha…
 Nem mondta tovább, beleharapott az ajkába.
Angela kitalálta, hogy mit akart mondani, és hogy
jóindulatból inkább nem mondta ki.
– Úgy nézett ki, mintha az utcasarokra akarna kiállni –
fejezte be Dawn helyett.
Dawn zavarba jött.
– Na igen. Hát igen, egy kicsit. De talán igazából amiatt, mert
az a pofa ott volt mellette. Az aztán tényleg teljesen úgy nézett
ki, mint egy selyemfiú. Rendesen megijedtem tőle.
– Pontosan mikor volt ez?
– Nem olyan nagyon régen. Karácsony előtt kevéssel, azt
mondanám. Hiszen karácsonyi ajándékokat akartam venni.
Tehát december közepe táján.
– És megszólítottad Lindát?
– Nem, ő szólított meg engem. „Hi, Dawn”, mondja egyszerre
csak mellettem valaki, és, mondom, kétszer kellett ránéznem,
hogy egyszer ráismerjek. Az volt az érzésem, hogy szívesen
megállt volna egy kis dumára, de az a pofa nagyon sietett.
Egyszerűen magával rángatta.
– De előtte Linda még bemutatta őt neked?
– Dehogy. Valamit motyogott, hogy „Na, már megint micsoda
kapkodás”, vagy ilyesmit, kicsit ironikusan, tudod. Csak
gondoltam, hogy ő az új barátja. Pontosan nem tudom, mi volt
köztük.
– És a férfi nevét véletlenül… ?
Dawn tehetetlenül vonogatta a vállát.
– Nem, azt nem mondta ki. És olyan gyorsan zajlott le az
egész. Én is siettem. Ebédszünetben rohantam ki, és legalább
pár ajándékot meg akartam szerezni. Nem is próbáltam
visszatartani. De arra emlékszem, hogy még elmenőben is
azon gondolkodtam: te jó ég, ezt meg hol szedte fel?
Remélhetőleg gyorsan megszabadul tőle. Hiszen tiszta
bűnözőnek néz ki!
Angela szíve úgy dörömbölt, mintha riadót verne. Megvan.
Az első kicsi nyom. Utalás arra az új ismeretségre, amely Linda
életében biztosan megvolt. A rendőrség legalábbis biztos volt
benne, hogy van az ügy mögött valami új barát. Akinek nem
muszáj, hogy köze legyen Linda halálához. De éppen lehet is
köze.
– Dawn, nagyon fontos, amit mondtál – szólalt meg, és
észrevette, milyen rikácsolóvá vált a hangja az izgalomtól. –
Nagyon fontos, hogy amennyire csak tudsz, próbálj
visszaemlékezni Linda kísérőjére. Minden apró részletre,
érted? A rendőrség keresi ezt az embert, de eddig az égvilágon
semmit sem tudtak róla. Mit gondolsz, le tudod írni?
Dawn igazán nem látszott boldognak.
– Nem is tudom… úgy érted, a rendőrségre?
– Igen. Könyörgöm, Dawn. Elkísérlek. Ez lesz a legelső
támpontjuk.
Előszedte kézitáskájából a mobilját, valamint Fielder
felügyelő névjegykártyáját, amelyet mindig magánál hordott.
– Felhívom az ügyben nyomozó felügyelőt – mondta. – Lehet,
hogy azt akarja, hogy azonnal menjünk be hozzá. Vagy ő jön
ide.
– De nekem ez munkaidőm – tiltakozott Dawn. – Szombaton
délig dolgozom. Az után…
 – Az túl sok – szólt rá Angéla. – Fielder felügyelő majd beszél
a főnököddel. Nem lesz belőle baj, ne aggódj!
Dawn nem úgy nézett ki, mint aki hisz Angela szavainak.
Mintha máris keményen megbánta volna, hogy kijött az
utcára, és megszólította Linda nővérét.
Angela pedig eközben magában köszönetet mondott a
sorsnak, hogy ezen a reggelen éppen idevezérelte, Linda
egykori munkahelyére.
Ha ugyan a sors volt az. Angela ugyan többé-kevésbé hívő
volt, de ami a halál utáni életet illeti, abban erősen
kételkedett. Mégis, hirtelen az az érzése támadt, hogy maga
Linda volt az.
Lehet, hogy halott húgának lelke vezérelte éppen ide.

Felmentek Cambridge közelébe, olyan országutakon, amelyek

ezen a szombat reggelen nagyon üresek és nagyon
napsütésesek voltak. Marc Reeve gyorsan és biztosan vezetett.
Lazábbnak tűnt, mint az előző két alkalommal. Rosanna azon
törte a fejét, hogy vajon ez amiatt lehet-e, hogy ő most nem
kérdezősködik, és nem kell mentegetőznie. Saját maga
ajánlotta ezt a találkozást. Talán, mert a tévéadás óta már nem
érzi úgy magát, mint egy űzött vad.
Pedig, gondolta Rosanna, eddig kizárólag én voltam az, aki
lándzsát tört mellette. Az majd csak később derül ki, hogy volt-
e ennek másokra is hatása.
Marc Reeve kicsit mesélt magáról útközben. Arról, hogy
milyen megszállott vízisportkedvelő volt világéletében. És
hogy régebben volt saját motorcsónakja is.
– A wiltonfieldi jachtkikötőben. Nagyon vidékies, idilli.
Sokszor hajókáztam a Temzén.
– És most már nem?
A férfi a fejét csóválta.
– Amikor elváltunk, a feleségemre hagytam a hajót. Az, hogy
mindketten ugyanabban a jachtklubban sportoljunk,
egyszerűen elképzelhetetlen volt. Ő most Binfield Heathben
lakik, ez itt van a közelben, nekem pedig amúgy sincs időm
arra, hogy csónakázgassak.
– Sok minden megváltozott az életében, igaz? Nick mesélte,
hogy már nem is az akkori házában lakik.
– Igen, azt eladtam. Túl nagy volt egymagámnak. Én most
Marylebone-ban lakom.
– És hétvégén meg szokta látogatni a fia?
Ez volt az út során az egyetlen olyan pillanat, amikor mintha
láthatatlan függöny ereszkedett volna le Reeve arca elé,
– Nem – mondta kurtán. – A fiam nem tartja velem a
kapcsolatot.
Ezt nem úgy mondta, hogy Rosanna tovább kérdezgethetett
volna.
Szívesen megtudta volna pedig, hogy a fiú vajon Elaine
Dawson vagy a válás miatt szakította meg az apjával a
kapcsolatot. Lehet, hogy túlságosan szolidáris volt az anyjával.
Vagy az anya uszította az apja ellen. Rosanna mindenestre úgy
érezte, hogy eljutott Marc Reeve legsebezhetőbb, legfájóbb
pontjához.
 A pub neve The Duke of Wellington volt, és alig lézengett
benne vendég. A sarokban egy idősebb pár ült,
nekikeseredetten hallgatott, és leplezetlen kíváncsisággal
figyelték az újonnan érkezetteket..
– Jól főznek itt – mondta Marc. – Az anyósom valahol itt a
környéken élt egy idősek otthonában, néha elkísértem hozzá
Jacqueline-t, a feleségemet. Ezért aztán kicsit ismerős vagyok
ezen a vidéken.
Amikor rendeltek, Rosanna azért egy kicsit tovább
merészelte bolygatni a kényes témát.
– Mennyi idős a fia? – kérdezte óvatosan.
– Március elsején lesz tizenöt – mondta Marc.
– És még a születésnapján sem találkoznak?
– Nem.
– Nos, hát, ez…
– Rosanna – mondta Marc –, ugye, szólíthatom Rosannának?
Kérem, ne értsen félre, de nem szeretnék Joshról beszélni. A
kilencedik születésnapján történt, 2002. március elsején. Mire
megjöttem este az irodából, a feleségem és ő kiköltöztek, és a
címüket se hagyták meg. Utána már csak a válóperes iratokat
kaptam meg a feleségem ügyvédjétől, meg egy írást, amely
szerint jogilag nem tagadhatják meg tőlem a fiam láthatását,
de a fiú hevesen tiltakozik az ellen, hogy beszéljen velem, vagy
akár csak lásson. És egy nagyon kevéssé örvendetes találkozás
erején túl nem is láttam azóta. Hat éve ebben a helyzetben
élek, és sokkal jobban érzem magam, ha erről a témáról nem
kell gondolkodnom.
– Én pedig meg is értem. De mondja, hogyan… tűrheti ezt
hatodik éve már? Úgy értem…
 – Igyekeztem én éppen eleget. De erre egy orvosi igazolással
válaszoltak, hogy Josh minden találkozásunkra
neurodermitisze kimúlásával reagál. Most akkor mit tehettem
volna. Továbbra is kitartottam volna? Vagy túl is tehettem
volna az egészen magam? Nem akartam.
Ide-oda tologatta a sótartót az asztalon, közben nézett kifelé
a kora tavaszi napsütésbe.
– Kevéssé örvendetes téma – fejezte be.
Rosanna bólintott. És érezte, hogy tényleg nem tehet fel több
kérdést, hiszen így is eléggé messzire ment, és most már nem
szabad veszélyeztetnie azt a törékeny bizalmat, amely
kettőjük között mintha alakulóban lenne. De legalább annyit
már tudott, hogy Reeve gondja a fiával egészen más fazékban
főtt, mint az Elaine Dawson-probléma. Nyilván nem tett jót az
amúgy sem kívánatos helyzetnek, hogy az apát lehetséges
gyilkosként szánkáztatta a sajtó a mocsokban, de
nyilvánvalóan nem ez volt a döntő. Valami történt már előtte,
ami arra késztette Josht, hogy kérlelhetetlen
következetességgel elforduljon az apjától. De az is lehet, hogy
csak az anya bosszújának volt az eszköze. Biztos nem volt
nehéz az alig kilencéves gyereket ebbe az abszurd irányba
elkormányozni. Ebben az esetben viszont Marc Reeve-nek
dolgozik az idő. Josh egyszer majd elég idős lesz ahhoz, hogy
megalkossa a saját képét a dolgokról.
– Az én mostohafiam tizenhat éves – mondta nem egy
könnyű kor.
– A férje első házasságából?
– Diákszerelem volt. Nem tervezték, persze, és nagyon
kedvezőtlen pillanatban érkezett. Az anyja semmiféleképpen
nem akarta megtartani. Szinte rimánkodott a férjemnek, hogy
nevelje fel ő. És hát, mi tagadás, eleinte ő sem volt vele valami
boldog.
– De ma már biztosan az, gondolom.
Rosanna bólintott.
– Igen. De borzasztóan sokat veszekednek egymással. Én
nagyon sajnálom Róbertét. Valahogy úgy érzem, látni rajta,
hogy nem akarták. Hogy az első hónapjai, évei ennek jegyében
teltek. Valahogy… valami árnyék vetül rá. Szomorúság. És
ebből sok agresszió fakad. Dac. És ezek miatt aztán hihetetlen
keményen ütközik az apjával, és egyre gyakrabban.
– De mégis – mondta Marc –, egy ilyen kapcsolat is jobb, mint
a semmilyen. Még ha az a kapcsolat lényegileg csak
veszekedésből áll, akkor is.
– Ez biztosan így van – értett egyet Rosanna.
Hozták az ebédet. Finom volt, ahogy Reeve megjósolta. Pár
percig csendben ettek, aztán Marc megszólalt:
– Egy csomó dolgot tud rólam. De én magáról szinte semmit.
Rosanna nevetett,
– Dehogynem, sok mindent tud,
A férfi gondolkodott.
– Na, várjunk csak. Tudom, hogy Gibraltárban él. Hogy
férjnél van, és van egy tizenhat éves mostohafia. Hogy a
házasságkötése előtt újságíró volt. Hogy egy isten háta mögötti
faluból származik. Hogy…
– Harminchat éves vagyok.
A férfi felnevetett,
– Ezt nem is akartam olyan pontosan tudni. Éppen a nevén
töprengtem. Rosanna. Nagyon…
 Megint a nő fejezte be a mondatot:
– Nagyon régimódi.
– Nagyon dallamos, azt akartam mondani. Ha hihetek az
arckifejezésének, nem kedveli túlzottan a nevét.
Nem is vette észre, hogy grimaszolt egyet.
– Utálom a nevemet – mondta. – Sőt még sokkal rosszabb:
Rose Anne névre keresztellek eredetileg. Képzelje csak el! Én
igazán nagyon szeretem a szüléimét, de el nem tudom
képzelni, mi üthetett akkor beléjük. Rose Anne Jones. Az apám
aztán Rosannát csinált belőle, és így maradtam. Egy parányit
jobb, mint a Rose Anne. De tényleg csak egy parányit.
– Rose Anne – mondta a férfi elgondolkodva, lassan,
hallgatta a csengését. – Nekem tetszik. Miért, milyen név
tetszett volna jobban?
– Nem is tudom. Tinédzserként talán a Nancy. Vagy Patty.
Vagy valami ilyesmi.
– Ez olyan, mint egy amerikai pomponcsapat vezére.
– Na igen, az ember bizonyos korszakaiban nagyon is
szeretne amerikai pomponvezér lenni. Hosszú szőke haj, kék
szem, fitos orr. És hát, egy megfelelő név,
– De csak nem azt akarja mondani, hogy a haj- és szemszínét
sem kedveli?
Végigsimított sötét, rövid forgóin.
– Megszoktam már. Azt hiszem, mesze vagyok még attól,
hogy teljesen elfogadjam magamat, de azt veszem észre, hogy
egyre jobb lesz, ahogy telnek az évek. Valószínűleg ez az
öregedés egyetlen pozitív vonása. Hogy lassan megtanulja
elfogadni magát az ember.
 Reeve bólintott. Hirtelen nagyon komolynak tűnt.
– Igen – felelte –, ez tényleg így van. Jó, ha az ember tisztában
van önmagával. Sok mindent megváltoztat, nem gondolja?
Oldottá tesz.
Rosanna épp mondani akart valamit, de ebben a pillanatban
felrikoltott a mobilja. Elgyötört arccal nyúlt be a táskájába.
– Tudom, hogy étkezés közben udvariatlanság. De
megígértem Nick Simonnak, hogy mindig elérhető leszek. És
még egy ütközést nem kockáztathatok vele.
– Semmi gond – mondta Marc Reeve.
Beleszólt.
– Rosanna Hamilton vagyok. Nick? Igen, jól hallak. Nem túl
remek a vonal, de…
Fülelt. Szeme egyre tágabbra, egyre kerekebbre nyílt. Végül
elfulladó lélegzettel bökte ki.
– Hát persze. Naná, hogy megadhatod neki a számomat.
Elérhető vagyok. És informállak mindenről. Természetes.
Eltette a mobilt.
– Ez hihetetlen!
Marc letette a villát.
– Mi történt?
– Nick Simon volt az. Felhívta valaki névtelenül. Egy
northumberlandi férfi. A pontos címét még nem nevezte meg.
De azt állítja, hogy Elaine nála albérlő. Tegnap felismerte az
adásban. De csak velem hajlandó beszélni róla.
– Micsoda szenzáció lenne! – mondta Marc.
5
Nick jelentkezése után körülbelül háromnegyed órával futott
be a hívás. Az izgalomtól egyikük sem tudott már egy további
falatot sem lenyelni, hát gyorsan fizettek, aztán kiléptek a The
Duke of Wellingtonból, mert Rosanna mobilja szinte
használhatatlan volt ott. Kicsit mászkáltak a falucska utcáin,
amíg Rosanna nem látta úgy, hogy most már elég pálcikát
mutat a kijelzője.
– Itt – mondta. – Most a legjobb a térerőm.
A papiak előtt álltak éppen, amelynek kőkerítése mögül
forsythia-bokrok lógtak ki, virágzatuk valósággal
robbanásszerűen bomlott ki aznap, és az egész környéket
sárga pompába borította. A levegőben nedves föld és tavasz
illata érzett. Lágy, meleg szellő fújt.
– Milyen csodálatos egy nap! – mondta Rosanna.
Marc bólintott. De arca feszült volt. És ellentmondásos
érzelmek tükröződtek rajta. A felébredt remény harcolt rajta
azzal a kétellyel, nehogy túl korán átadja magát valami
önáltatásnak, hogy talán hamar véget érhet a személyes
rémálma.
– Marc – mondta lágyan a nő talán…
– Ne örüljünk korán – vágott a férfi a szavába. – Lehetett
valami vicces fiú, aki soha többet nem jelentkezik. És még ha
jelentkezik, akkor is lehet, hogy csak szórakozik velünk. És
még ha tisztességes is, akkor is tévedhet.
– Tudom.
– Miután Elaine Dawson eltűnt, rengeteg jelentés futott be
róla. A legkülönösebb helyeken vélték látni. És néhány hívó
tényleg meg volt győződve arról, hogy őt látta. Mégis minden
nyom a semmibe vezetett.
 Megértette, hogy a férfi nagyon ügyel magára és az
érzelmeire. Túl nagy lenne a csalódás.
– Csak velem akar beszélni. Nicknél fog jelentkezni, és elkéri
tőle a számomat, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ismerem az
embereket, Marc. Azt hiszem, fel tudom ismerni, milyen az,
amikor valaki csak fontoskodni akar.
Marc felfedezett néhány nagy, szürke vándorkövet, amelyek
a papiak kertkapujának közelében hevertek.
– Jöjjön, leülünk oda. Hiszen úgy állunk itt, mint akiket itt
felejtettek.
Mindkét irányban végignézett a csendes, üres utcán.
– Bolond egy helyzet – mondta.
A köveket jól átmelegítette a nap. Rosanna a nap felé
fordította az arcát.
– Azt hiszem, most órákon át tudnék gyalogolni a mezőkön,
földeken át – mondta –, átmásznék kőfalakon, fakerítéseken.
Végig valami patakmeder mentén, hogy felfedezem a téli fű
között az első primulákat. Belélegzem a tiszta levegőt. Vajon
eléggé megbecsülik még az angolok a tavaszt?
A férfi ránézett. Tekintetében kis csodálkozás keveredett
valami ösztönös megértéssel.
– Azt hiszem, most már egy kicsit többet tudok magáról –
mondta. – Már tudom, hogy honvágya van. Honvágya Anglia
után. Nem boldog ott Gibraltárban.
Nem érzett semmi kedvet ahhoz, hogy ellenkezzen vele,
hogy mondjon valami közhelyeset Spanyolország jó
időjárásáról meg a közelségéről, valami olyasmit, amit Dennis
szokott aduászként kivágni kettőjük vitájában: Mi ott élünk,
ahova mások nyaralni járnak.
 Ehelyett bólintott, és a saját érzelmei hevességétől szinte
megriadva azt mondta:
– Igen. Igen, Marc, majd elepedek Anglia után, olyan
honvágyam van. Évek óta. Azt hiszem, ez a legfőbb oka annak,
hogy elfogadtam Nick felkérését. Angliába akartam jönni. És
nemcsak az apám születésnapjára. Hanem pár hétre. Olyan
iszonyatos honvágyam volt…
Nem fejezte be a mondatot, elfordította a fejét. Minek is
avatja be mindebbe Marc Reeve-et? Hiszen alig ismeri.
– És olyan? – kérdezte a férfi. – Olyan, mint amilyenre
emlékezett? Beigazolódnak a vágyai?
Nagyot sóhajtott.
– Igen, Magam is azt kívántam volna.,.
– Mit?
– Inkább azt kívántam volna, hogy ne igazolódjanak be. Azt
gondoltam, talán idealizáltam mindent Hogy olyan képekbe,
olyan emlékekbe képzeltem bele magamat, amelyek
egyáltalán nem is igazak. Arra gondoltam, hogy talán
észreveszem majd az itt töltött hetek alatt, hogy ez se jobb,
mint Gibraltár, és aztán visszamegyek, és meglesz a
nyugalmam. Milyen szép is lett volna!
– És most mégiscsak jobbnak találja Gibraltárnál?
Rosanna körülnézett. A régi paplak. A még csupasz kert,
amelynek fái nyaranta súlyosak lehetnek a gyümölcs terhétől.
A kicsi házak az utca során. A jó levegő. Kicsit ez is olyan, mint
Kingston St. Mary. De ez egymagában még nem volt döntő. Az
utóbbi napokban rossz volt az idő, nyirkos, tipikus,
vigasztalan február, ő pedig Londonban volt, ahol aztán semmi
sem virult, és egyetlen napsugarat sem látott a mélyen
lecsüngő hasú felhők között. De mégis ugyanezt érezte. Azt,
hogy hazajött. Ott van, ahová tartozik.
– Nem is csak arról van szó, hogy jobban érzem magam, vagy
kevésbé jól – mondta. – Hanem inkább, hogy vannak olyan
helyek, ahová az ember odaillik, és vannak, ahová nem. És én
nem illek bele a gibraltári képbe. Lehet, hogy lerakhatnának
Dél-Afrikába, Vagy Kanadába. Vagy Indiába. Mit tudom én. De
Gibraltárba… nem, nem passzol.
– Nehéz helyzet. Ott a férje meg a mostohafia.
– Tudom. És hozzájuk tartozom. Mégis legszívesebben
egyszerűen itt maradnék. Itt, ezen a helyen, itt elüldögélnék a
napon. És meg se mozdulnék többet.
– Van is rá esélye – felelte Marc –, mert valószínűleg órákon
át fogunk még itt várakozni, várni arra a fontoskodóra, akinek
esze ágában sem lesz még egyszer telefonálni. Ma estére elege
lesz, előre megjósolom. Tartósan biztos elég keménynek
fognak bizonyulni a kövek…
Egymásra néztek és elnevették magukat, és ebbe a
felszabadító nevetésbe csörrent bele a telefon.
Marc elnémult, ajka keskeny vonallá préselődött.
– Talán ez az – mondta.
Rosannának az izgalomtól egészen rekedt volt a hangja,
amikor beleszólt.
– Igen? Rosanna Hamilton vagyok.
A másig végen hosszú hallgatás. Aztán ideges szuszogás.
Aztán egy öregember rekedt hangja szólt bele:
– Brent Cadwick vagyok. Brent Cadwick Langburyből,
Nothumberlandból.
 – Mr. Cadwick! – mondta Rosanna.
A férfi hallgatott. Ez volt élete nagy pillanata. Reszketett az
idegességtől.
– Nekem… nekem információm van – nyögte ki végül nagy
nehezen –, információm Elaine Dawsonról.
– Elaine Dawson ezek szerint életben van? – kérdezte
Rosanna.
Megint csend. Mr. Cadwick izgatott volt, ráadásul
beszélgetni sem szokott. Telefonon, vadidegen emberekkel
végképp nem.
Aztán nevetés. Torokhangú, valahogy őszintéden nevetés,
amit Rosanna nem is értett. Mi nevetni való van ezen?
– Él, persze – mondta Brent Cadwick. – De még mennyire,
hogy él!
És megint csak nevetett.

Dennis Hamilton délre már teljesen kétségbeesett. Annyira

kétségbeesett, hogy még arra is kész lett volna, hogy
valamennyi szankciót, amelyet csak kiagyalt, elfelejtsen, ha
egyszerűen csak megkönnyebbülten és szeretettel a karjába
zárhatta volna a fiát.
Ha a fia ott lett volna.
Természetesen számított arra, hogy a fia megkísérli majd
kijátszani a tilalmat, ami a péntek esti záró bulira vonatkozott,
és megpróbálta ennek elejét venni. Már kora délután
hazament az irodájából, pedig a felhalmozódott munka már
szinte a mennyezetig ért, hogy Robot mindenképpen még
otthon elcsípje. Még egyszer le akart ülni beszélgetni vele,
alaposan körüljárni a témát és minden érvét felsorakoztatni,
aztán a megértését kérni. Még arra is felkészült, hogy szükség
esetén bezárja a szobájába, ha minden áron el akar menni
arra a piapartira – mert magában Dennis csak így emlegette a
rendezvényt.
De hiába, Rob egy lépéssel megelőzte: péntek délután
egyszerűen haza se ment.
Valószínűleg az iskolában vagy egy osztálytársnál húzta meg
magát, és eszébe se jutott, hogy hazamenjen, aztán
fennakadjon az apai szigoron, és kuksolhasson otthon az este
folyamán.
Dennis pedig várt, pedig biztos volt abban, hogy Rob már
nem fog felbukkanni. Percről percre nőtt a haragja. Hát így
nem megy. Egy tizenhat éves gyerek nem viselkedhet így. Ezt
még Rosannának is meg kell értenie, aki pedig mindig a
védelmébe vette. Ennek most komoly következményei
lesznek. Kijárási tilalom legalább nyolc héten át.
Zsebpénzmegvonás három hónapig. Számítógép-tilalom,
aminek még az a plusz hozadéka is meglesz, hogy legalább
nem fog egyfolytában a World of Warcrafttal foglalkozni. Mikor
segített valamit is utoljára a házban vagy a ház körül? A
tavaszt gyomlálással meg locsolással fogja eltölteni. A
verandakorlátot is újra kell mázolni. No és, hát nem azt
tervezte, hogy nyáron elutazik Angliába Rosannával? No, ezt is
el lehet felejteni.
Dennis végigrohant a szobákon. Kétszer mobilon is
megpróbálta Robot elérni. A várakozásnak megfelelően a
készülék ki volt kapcsolva. Ivott két whiskyt jéggel, hogy
megnyugodjon kissé, de enni nem tudott. Csak nehogy
történjen vele valami! Két éve egy ilyen búcsúbuli nagy port
vert föl a sajtóban, mert két kölyök átment Spanyolországba,
ahol csúnyán berúgtak, és a vad száguldás egy hídpillérnél ért
véget. Az egyik gyerek ott helyben meghalt, a másik egy életre
kerekes székbe kényszerült. Dennis kivágta az összes cikket,
és letette őket Rob asztalára. Megpróbált vele beszélgetni is az
esetről, de Rob unatkozva elnézett mellette. Nem érezte, hogy
rá is vonatkozik ez a történet. Shit happens. Miért venné el ez a
kedvét az élettől?
Dennis aztán lefeküdt, és mivel nem szokta az alkoholt, az
hamar megtette a hatását. Gyorsan elaludt, mély és álomtalan
alvással, és csak hét után ébredt szombat reggel. Meg volt
győződve róla, hogy Robot az ágyában találja; felkelt és
átment, belesett az ajtóból, de az ágy érintetlen volt,
nyilvánvalóan nem aludt benne senki.
Oké. Ez még nem kell, hogy feltétlenül azt jelentse, történt
valami. Valószínűleg valahol túlságosan sokat ivott, és most
még nem mert hazajönni. Valószínűleg az egész társaság ott
kornyadozik az aulában, sörhullák sokasága,
megmacskásodva és macskajajjal, fejfájással és hányingerrel
küszködve; a saját bajától nem tudott hazatelefonálni, hogy
megmondja, minden rendben.
Tizenhat évesen! Próbálta volna ő, Dennis ezt tizenhat
évesen megtenni!
Félt. Féltette a fiát. Próbálta kézben tartani ezt a félelmet,
hogy ne akadjon ki, mint egy hisztériás anyuka. Az ilyen
esetekben az anyukák szoktak bekattanni, és ördögöt festeni a
falra. Az apák úgy gondolják, hogy egy-egy ivászat bizony
belefér a férfivá válás útjába. Ahogy talán az is hozzátartozik,
hogy az ember éjszakára kimarad, és kicsit túl gyorsan
száguldozik valami autóval. Amikor csak a töketlenek, a
puhányok ülnek állandóan otthon.
Miért nem érzem ezt én is így? – kérdezgette magát,
miközben a konyhában kávézott, és nézett kifelé a ragyogó
reggelbe, miért nem vagyok én olyan, mint egy normális apa,
aki nem aggódja agyon magát, és nem olyan szorongatónak lát
mindent?
Lehet, hogy az ember nem lesz normális apa, ha túl hosszú
időn át apa és anya egy személyben. Ha az ő vállán nyugszik
minden felelősség. Ha nincs egy másik váll, amelyre időnként
rá lehetne engedni a terhek egy részét. És nincs más vélemény,
amivel ütköztetni lehetne a sajátot, legalábbis felelős, felnőtt
ember véleménye nincs. És mellette az a folyamatosan
nyomasztó tehetetlenségérzet, hogy annak a kicsi embernek,
akit a világba raktunk, minden igyekezetünk ellenére sem
tudunk megfelelni. Érezte, mennyire hiányzik Robnak az anya.
Ő nem lehetett az anyja is.
Rosanna pedig későn érkezett. Nagyon elkötelezetten és sok
szeretettel állt Rob mellé. De mégis… Dennis az utóbbi időben
túlságosan is sok jelét látta annak, hogy Rosanna kezd egyre
távolabbra kerülni a kis, összetákolt családtól, amelynek
pedig maga is része volt. Valahogy visszavonult önmagába. A
gondolatai olyan irányokat vettek, amelyeket ő, Dennis, nem
ismert. Mintha olyan képeket látott volna, amelyek egyedül
csak az ő számára láthatóak. Álmodozott, de az álmait nem
osztotta meg senkivel. És Rob talán nem érezte ezt a változást?
Mondta volna különben, olyan kegyetlen élesen
megfogalmazva: Soha nem jön vissza! Fogd végre fel, hogy nem jön
vissza többé!
 És még valami mást is mondott: Előled menekült! Te üldözted
el!
Erről nem szeretett volna gondolkodni. Most nem. Ezek a
gondolatok túlságosan félelmetesek voltak most, ráadásul
olyan önelemzéshez vezettek volna, amelyre most egyáltalán
nem érezte képesnek magát.
Elhatározta, hogy inkább lezuhanyozik, felöltözik, és elmegy
vásárolni, visszafelé pedig majd megáll a sulinál, és begyűjti
Robot. És megpróbál beszélgetni vele. És nem fog kiabálni
vele.
Amikor délután hazaért, fájt a feje, és tökéletesen
kilúgozódott. Betette a bevásárlókosarat a konyhába, de arra
már képtelen volt, hogy kiszedegesse, és a hűtőbe pakolja az
ennivalókat. Mindent végigkutatott. Nem tudta, hol
kereshetné még a fiát.
Az iskolában senki sem volt már. Legalábbis diák nem. A
megrendelt takarítóbrigád épp azon szorgoskodott, hogy a
meglehetősen lepusztított aulát formába hozza,
– Itt ma már reggel hétkor se volt egy lélek sem – mondta
Dennis ingerült kérdésére egy fiatal spanyol nő, aki egy
hatalmas kék szemeteszsákot vonszolt maga után. – Reggelre
mindig máshová települnek át. Kocsmákba, bárokba,
diszkókba odaát Spanyolországban, mit tudom én!
Mit tudom én!
Erősen kellett koncentrálnia, hogy legalább a fia két legjobb
haverjának a címe eszébe jusson, aztán elnézett feléjük is.
Egyikük még ágyban volt, és nem is ébredt fel, de a szülők
felverték. A fiú nem volt a bulin, ennélfogva aztán
felvilágosítást sem tudott adni.
 – Engem nem engedtek el – villámlott a szeme az anyjára.
– Robot sem – mondta fáradtan Dennis. Ezek szerint
akadnak olyan fiatalok is, akik hallgatnak a szüleik szavára.
Rob, sajnos, nem tartozott közéjük.
A másik srác, Harry, ott volt ugyan a bulin, de még éjfél előtt
lelépett, és egyáltalán nem látta Robot.
– Ott sem volt? – képedt el Dennis, és nem tudta, hogy ezt az
újságot ijesztőnek vagy örvendetesnek minősítse.
– Én nem tudom – felelte Harry –, én nem láttam, de ez még
semmit sem mond. Ezer ember volt ott, egy tűt sem lehetett
leejteni, egy csomó idegen is, akiknek nem volt közük a
sulihoz. Abban a tömegben mozogni sem lehetett, sem
találkozni valakivel, aki nem sodródott éppen az ember
közelébe. Ezért aztán elég hamar le is léceltem. Tök szar volt!
– Azt pedig nem tudod, ugye, hogy hová mehetett Rob
közvetlenül iskola után? Ugyanis valószínűleg egyáltalán nem
is volt otthon.
Harry vállat vont.
– Fogalmam sincs, tényleg. Ugyanabba az irányba indult el,
mint mindig. Azt hittem, hazamegy.
– Beszéltetek erről a buliról? Mondta, hogy el szeretne
menni?
Harry elgondolkodott.
– Azt hiszem, annyit mondott, hogy még nem tudja.
– És tényleg semmi ötleted sincs, hogy hová mehetett?
– Nincs. Komolyan.
Dennis aggódva és leverten indult haza, és remélte, hogy
már otthon találja a fiút. De Rob nem volt ott. Sem a zene nem
szólt a szobájából. A számítógép képernyője sem villódzott. A
folyosón nem volt – ezer kérés ellenére is – odahajítva a lába
elé az iskolatáska, hogy feltétlenül hasra essen benne. Pedig
Dennis most már örült volna annak is, ha ezt pillantja meg.
Érezte, amint egyre inkább eltűnik a dühe, és feloldódik az
egyre növekvő aggodalomban.
Hol lehet Rob?
Vajon van értelme bejelenteni a rendőrségen? Persze, a
valóságnak megfelelően el kell mondania a veszekedésüket is.
Hogy Rob el akart menni a partira. El tudta képzelni, hogy a
rendőrtisztviselő azt mondja erre: „Na, és ezen húzza fel
magát? Az a kölyök nyilván fél éjszaka ünnepelt, nyakalt
rengeteg piát, és most meglapul valamelyik cimbinél, és
kialussza magát. Majd csak akkor bukkan fel újra, ha sikerült
magát jól kihánynia. Nem lesz olyan hülye, hogy ilyen ergya
állapotban mutatkozzon.”
És lehet, hogy tényleg így van.
És lehet, hogy nagy ostobaság a részéről, hogy ennyire
aggodalmaskodik.
De a nyugtalanság csak nem akarta elhagyni. Sőt, épp
ellenkezőleg. Mintha percről percre növekedett volna.
Végül tudta, hogy ha nem akarja teljesen elveszteni az eszét,
akkor már csak egy kiútja van. Amíg sértett és dühös volt,
addig tologatta maga előtt, túl büszke volt – de ha igazán
őszinte akar lenni, akkor csak makacs –, hogy megtegye az
első lépést, de most kénytelen volt átugrani az árnyékán, mert
hátráltában elérkezett a falhoz.
A telefonhoz ment, és tárcsázta Rosanna mobilszámát.
 7

– Micsoda őrültség – mondta Rosanna –, még fogkefe sincs

nálunk!
– Nem beszélve a pizsamáról vagy a váltás fehérneműről –
egészítette ki Marc –, de…
Nem folytatta, de Rosanna bólintott.
– Túl sok időbe telt volna ismét visszamenni Londonba. Már
úgyis majd szétrobbanok a feszültségtől.
– És mit gondol, én hogy érzem magam – mondta Marc.
Brent Cadwick hívása óta egy merő feszültség volt az arca. Egy
nyom! Öt év elteltével egy nyom! Amely persze vezethetett a
semmibe is, de meghozhatta akár a teljes rehabilitációját.
– Ha ez a northumberlandi nő tényleg Elaine – mondta
Rosanna, miután Cadwick letette a telefonját – akkor, Marc,
megígérem, kényszeríteni fogom Nicket, hogy valami
monumentális sztorit csináljunk a történetből. A Cover olyan
harsányan fogja hirdetni a maga ártatlanságát, hogy az ország
többi lapja sem tehet majd mást, mint hogy utánozza. Senki
nem lesz Anglia-szerte, aki nem tudja majd, hogy Elaine
Dawson él, és hogy önnek az égvilágon semmi köze az
eltűnéséhez.
Aztán az út közepén megállt, amikor Cadwick hívása után
visszafelé ballagtak az autóhoz, és hozzáfűzte:
– Marc, mi lenne, ha azonnal nekiindulnánk? Innen. Oda…
Langburybe, vagy hogy hívják a helyet? És megnéznénk, hogy
Cadwick igazat mond-e?
Marc megállt, meglepetten nézett rá:
 – Most, azonnal?
– Miért, nem szeretné megtudni, hogy a mi Elaine-ünk-e ez a
titokzatos nő? Mert én, őszintén szólva, nem is tudom,
kibírnám-e, hogy visszamenjek Londonba, ott aludjam, a
helyzetet boncolgassam…
– És inkább arra gondol…
– Beszállunk a kocsijába, és elindulunk. Hacsak… egyáltalán:
akar jönni? Vagy valami mást tervezett?
A férfi a fejét csóválta.
– Nem. Semmi egyéb tervem nem volt. És szívesen elmennék
magával, Nem is gondoltam, hogy megkérdez!
– Hiszen ön az, akinek az életére a történet leginkább
hatással volt. Jöjjön! Van autóatlasza?
– Van. Megtaláljuk Langburyt. És megtaláljuk Elaine-t is, ha
ugyan ő az. De Nick Simont nem kellene értesítenie?
– Ó, ő majd jelentkezik magától – jósolta Rosanna.
És tényleg jelentkezett, alig hagyták el a falut, és indultak el
az autópálya felé.
Nick olyan izgatott volt, hogy kiabált.
– És? Megadtam Cadwicknek a számodat. Felhívott?
Rosanna eltartotta a mobilt a fülétől.
– Ne üvölts már úgy! Igen, felhívott. És megmondta a címét.
Elaine Dawson nyilvánvalóan az albérlője. És Nick… én már
úton vagyok arrafelé.
Nick jól hallhatóan levegő után kapkodott.
– Micsoda?
– Úgyis itt jártam Cambridge-ben. Gondoltam…
 – Bocsánat, te Cambridge táján jársz? Vagyis gyakorlatilag
máris Northumberlandban vagy? És csak jön az ötlet, hogy
hoppá, odakocsikázom, és megnézem magamnak ezt az Elaine
Dawsont?
– Nos, én…
– Emlékeztethetlek, mi áll a szerződésedben? Mert úgy
tűnik, egyre-másra megfeledkezel róla. Te egy sorozatot írsz
nekem. Amelyben Elaine Dawsonról, de még más
személyekről is szó kell hogy essék. Eltűnt személyekről. És
neked kizárólag azzal kell foglalkoznod, ami akkor történt.
Érted? A francba is, nehogy nyomozni kezdj, hogy mi a fene
lett Elaine Dawsonból? Ez nem tartozik a munkádhoz!
Megint nagyon hangos lett.
– Nick, Mr. Cadwick hozzám fordult…
– Na és? Akkor te azonnal elrohansz, és detektívesdit
kezdesz játszani? És például azt a munkát, amiért fizetlek,
mikor szeretnéd elvégezni? Mondjuk, leülni a hátsódra, és
megírni azokat a cikkeket?
– Megkapod a cikkeidet, Nick, Pontosan meg fogod kapni
őket. De most hétvége van, én meg kirándulok egyet
Northumberlandbe, te meg nem tilthatod ezt meg nekem.
– Hát ez nem is lehet igaz!
– Miért, te talán nem akarod tudni, hogy az a nő, akiről
Cadwick beszélt, tényleg a mi Elaine-ünk-e?
– Dehogynem akarom tudni. És ha ő az, akkor a sztorit is
akarom. De én azért odaküldtem volna valamelyik
riporteremet. Valakit, aki ért az ilyesfajta nyomozáshoz. És
nem egy egykori újságírónőt, aki öt éve nincs a szakmában!
Most már Rosanna is méregbe gurult.
 – Ha arra célzol, hogy nem tudok már írni, akkor talán nem
kellett volna felkérned – duzzogott.
– Tudsz írni, de nem a zsurnalizmusnak ebben az ágában!
– Meg fogom keresni Cadwicket, akár akarod, akár nem!
– Mondd meg a címét!
– Dehogy mondom.
Nick hosszasan és harsányan káromkodott. Aztán, mivel
olyan férfi volt, aki nem szeretett veszíteni, de ha egyszer
vesztett, azt el tudta fogadni, hozzátette:
– Minden lépésedről tudni akarok, rendben? Semmi nem
történhet, amiről nem tudok. Különben kitekerem a nyakadat,
csak kerülj a kezem közé.
Lecsapta a telefont.
– Jó mérges – mondta Rosanna.
Marc egy pillantást vetett rá.
– Megforduljunk?
Rosanna a fejét rázta.
– Semmi esetre sem.
– Nem említette, hogy én is itt vagyok – mondta Marc.
– Csak még inkább begurult volna. Azt gondolta volna:
összeesküdtünk ellene. Pont elég neki az is, ha nem mondtam
el, hogy találkozunk.
– Kicsúszik a kezéből az irányítás. Ki szereti az ilyesmit?
– Hát, az esetemben számíthatott rá – mondta Rosanna. – Én
nem hagyom, hogy dróton rángassanak, és neki tudnia kellett
ezt, hiszen régről ismer.
Megint jelzett a mobil. Ránézett és felnyögött.
 – Mintha csak a vezényszó hívta volna elő – mondta. – A
dróton rángatás. A férjem az.
A Dennisszel folytatott veszekedés óta semmit sem hallott
róla, nyugtalankodott is miatta, de mégis azt szerette volna, ha
nem most hívja fel. Nem volt ez az idő most arra való, hogy
hosszú és érzelmileg nagyon megterhelő beszélgetést
folytasson vele.
Mégis fogadta a hívást.
De most Dennis nem az elveit akarta tisztázni, ahogy tartott
tőle.
Izgatott volt, szinte összeomlott, ahogy Rosanna hallotta a
hangján. Annyit közölt csak, hogy Robert eltűnt.
És akkor már egy füst alatt azt is megkérdezte, hogy az adott
körülmények között, úgy mégis, mikor óhajt hazamenni.

Az intézetben valami erős illatú tisztítószer szaga járt át

mindent, amelyhez ráadásul túlzásba vitt mennyiségű
citromaromát is kevertek. A nap átsütött a csillogóra pucolt
ablakokon, és felragyogtatta a páciensek által festett, ennél
fogva meglehetősen suta színes képeket. Cedric még soha nem
látott ennyire tiszta ablakokat. Koszos New York-i ablakaira
gondolt, amelyek gyakorlatilag megvakultak, amikor mélyen
járt a nap., Érdekes, a saját lakásának koszos és rendetlen
szobáit, amelyekből gyakran épp a kosz és a rendetlenség
miatt menekült el inkább, mint hogy takarítson, most nem
találta nyomasztónak. Legalábbis sokkal kevésbé
nyomasztónak, mint azt az agresszív tisztaságot, ami itt
uralkodott.
Hogyan lélegezhet itt Geoff? – tette fel magának a kérdést, de
aztán a következő pillanatban meg is adta magának az épp
annyira egyszerű, mint amennyire kegyetlen választ: mert
nincs más választása. Mert nincs más, amit tehetne.
Tulajdonképpen nem is akart idejönni Tauntonba, nem ő, a
világ minden kincséért sem! Kora reggel bevágta magát
Rosanna kölcsönkocsijába, mert a húga kijelentette, hogy
nincs szüksége az autóra, és elkocsikázott Kingston St.
Marybe. Gyorsan haladt, mert alig járt valaki az utakon ezen a
szép szombat délelőttön.
– Meglátogatom papát – mondta Rosannának, és a
mosolyáról észrevette, hogy mennyire örül ennek a nő.
Bántotta, hogy elözvegyült apjuk ennyire magára maradt. És a
bátyja nagyot nőtt a szemében azzal, hogy meglátogatja.
Cedricnek rossz volt a lelkiismerete emiatt. Persze, ő is
aggódott az apjuk sorsa miatt, de azzal is pontosan tisztában
volt, hogy most miért is autókázik oda a világ végére: pénzre
volt szüksége. És senki máshoz nem fordulhatott.
Nem tudta már fizetni a drága szállodát. Nem tudta
megvenni a repülőjegyét vissza New Yorkba. És arra sem
jutott, hogy megadja a tartozását annak a barátnőjének, aki az
ideutazásra pénzt kölcsönzött neki. Arra pedig végképp nem
volt pénze, hogy megfinanszírozza a saját szakmai indulását.
Egyszerűen nem volt pénze.
Harmincnyolc éves volt, szakma nélkül, feleség nélkül,
gyerek nélkül, pénz nélkül.
 Alapjában véve, gondolta magában, nem értem el többet az
életben, mint a szerencsétlen Geoffrey. Csak én nem okolhatok
semmit és senkit emiatt a csőd miatt. Egészséges a karom és a
lábam. Erős vagyok, hülye sem vagyok. De valahol valami
leágazást eltévesztettem.
Victor csak úgy ragyogott. A váratlan látogatók igen
megritkultak nála, ezért azonnal meg is hívta a fiát a Swan at
Kingstonba ebédre. Beszélgettek Rosanna előző esti tévés
szerepléséről, meg persze az Elaine Dawson-esetről is, Victor
pedig azokról a növényekről mesélt, amelyeket tavasszal
tervezett elhelyezni a kertben.
– De hiszen sohasem csináltál semmit abban a kertben –
mondta meglepetten Cedric. – Apja igazi intellektuális
könyvember volt: olvasott, intelligens – és tökéletesen
kétbalkezes a hétköznapokban. Kicsit nyugtalanná vált, de fel
is derült, ahogy elképzelte apját a rózsametsző ollóval a
kezében…
– Anyád annyira szerette a kertjét – felelte Victor és…
mintha az ő közelében lennék, ha a kertet gondozom.
Aztán egy darabig Hazelről beszélgettek, végül pedig, a
kávénál, Cedric előhozakodott a kérésével. Hogy Victor esetleg
tudna-e neki egy kevés…?
– De hát ez természetes! – kiáltotta azonnal az apja. –
Mennyire van szükséged?
Amikor Cedric kimondta az összeget, Victor nyelt ugyan egy
nagyot, de még ott a vendéglőben kiállította a csekket, és
áttolta az asztalon.
– Tessék. Ezzel elleszel egy darabig.
 Több volt, mint amit kért. Cedric félszegen megköszönte, és
várta a kioktatást, amelyet most feltétlenül végig kell majd
hallgatnia, méghozzá ellenkezés nélkül; hogy ez most már
tényleg nem mehet így tovább, hogy kezdenie kell valamit az
életével, hogy legfőbb ideje, hogy felnőjön, és, és, és… De
Victor semmi ilyesmit nem mondott. Amikor a pubból
kiléptek, akkor jegyezte csak meg csendesen:
– Cedric, szeretném,, ha röviden benéznél Geoffhoz, mielőtt
még visszamégy Londonba. Egyáltalán nincs jól. Szerintem
súlyos depressziós. A múlt héten jártam nála, és eléggé
nyomasztó volt a látványa. Tehát, ha volna egy kis időd…
Persze hogy volt ideje, kedve azonban semennyi, de utolsó
mocsoknak érezte volna magát, ha nem teljesíti ezek után az
apja kívánságát. És hát most itt állt ebben az eszelősen
kitakarított társalgóban, csupa kerekes székes ember között,
és várta Geoffreyt, de legalább a zsebében lapult egy
nagyvonalú csekk, amely levegőhöz engedte jutni, és kellemes
meleget keltett benne. Taunton felé még Rosanna hívta
mobilról, elég rossz volt a vonal, de megértett belőle annyit,
hogy éppen Northumberland felé tart, egy Langbury nevű
faluba, mert ott felbukkant egy ember, aki azt állítja, hogy az
eltűnt Elaine megvan, és ő azt is tudja, hol tartózkodik.
Cedricnek lettek volna még kérdései, de az összeköttetés
aztán teljesen megszűnt, és meg kellett elégednie azzal a pár
morzsával, amit így kiszűrt.
Túlságosan belelovalja magát ebbe a históriába, gondolta,
aztán a következő pillanatban az jutott eszébe, hogy vajon
mivel van úton. Hiszen nála volt a kocsi. Talán vonaton ül?
Vagy bérelt még egy kocsit? Vagy talán Nick Simonnal, azzal a
több mint fél-selyemfiú munkaadójával utazik?
 Amikor Geoff begördült a társalgóba, elcsodálkozott Cedric
láttán. Azt nem lehetett látni rajta, hogy meg is örült-e neki. De
tényleg rosszul nézett ki, ebben Victomak igaza volt. Nagy
karikák a szeme alatt. Vértelen ajkak.
– Ó, Cedric! Azt hittem, már visszamentéi New Yorkba!
– Szia, Geoff. Amint látod, nem… Kicsit még Angliában
maradtam, meglátogattam apámat.
– Ó, hát akkor biztos ő vett rá, hogy ide gyere – jegyezte meg
Geoff éleslátóan, – Az apád nagyon kedves, Cedric. Az egyetlen,
aki néha ídedugja az orrát. De persze segíteni ő se tud.
Cedric nem válaszolt. Gyűlölte azt a bizonytalanságot, amit
Geoff másodpercek alatt kiváltott belőle: a bűntudat, a
szánalom, a tehetetlenség keverékét. Már azt kívánta, bár tette
volna túl magát Victor kívánságán, és már ott lenne a
visszaúton: lehúzott ablakkal, egy doboz kólával a kezében,
fütyörészve…
– Szeretnél átmenni a kávézóba, ahol Rosannával voltunk? –
kérdete Geoff –, vagy megfelel ennek a csillogóra pucolt
borzadálynak a felemelő légköre, köröttünk a rengeteg
szerencsétlen nyomorékkal?
Fejével körbeintett a helyiségben.
– Nekem nincs bajom vele – felelte Cedric –, de eltolhatlak
sétálni, ha szeretnéd. Nagyon szép az idő.
Geoff a fejét csóválta.
– Köszönöm. Kedves a gondolat, de egy ilyen kirándulás
után mindig rosszabbul vagyok. Az egészséges emberek, az
élet, a jövésmenés. Isten szép természete… utána mindig olyan
visszajönni, mint egy gyomorszájon verés.
 A székbe épített billentyűzet segítségével egy asztalhoz
gördült. Cedric követte, leült vele szemben. Geoffrey a
sápadtszürke asztallapra meredt. Úgy néz ki, mint aki meg
akar halni, villant át hirtelen Cedric fején a gondolat. Nem
tudta volna megnevezni, min látta ezt. Talán csak a
kisugárzásán. De ha ebben a pillanatban meg kellett volna
mondania, mi az, hogy életunt, Geoffreyt nevezte volna meg.
Előrehajolt.
– Geoffrey – mondta neki –, te már olyan sokkal jobb
állapotban voltál. Volt ez a baleset húsz évvel ezelőtt.
Megtanultál együtt élni a fogyatékosságoddal. Tudom, hogy
egyfolytában kerekeztél Kingston St. Maryben. Még munkád is
volt, reklámcédulákat hordtál szét. Úgy értem… annyival
tovább voltál, mint ma… Most… mintha csak vegetálnál.
Geoffrey felemelte a fejét. Cedric megrémült, annyi düh és
keserűség látszott a szemében.
– Csodálkozol? – lökte oda a szót. – Csodálkozol, hogy már
csak vegetálok, ahogy mondtad? Nézz körül, hasonlítsd össze az
életedet az enyémmel! Például hogy kezdődik a napod?
Elmész kocogni? Vagy fitneszstúdióba jársz? Valamit biztos
csinálsz magaddal, hogy olyan szép, izmos tested van!
– Futni járok – mondta Cedric, és úgy érezte magát, mintha
valami nagyon kínos dolgot vallott volna be.
– Futni! – gúnyolódott Geoffrey. – Gondoltam. És azt tudod,
hogy az én napom mivel kezdődik? Megmosdatnak,
megetetnek, aztán kezdetét veszi az imádott bélprogramom.
Tudod, mi az?
– Nos, hát…
 – Mindannak, amit odafent betolnak a számba, ugye, ebből a
roncs testemből valahogy távoznia is kell. Pontosan, mint
nálad. Mint mindenkinél. Csakhogy az én beleim ezt nem
tudják maguktól. Ugyanolyan bénák, mint szinte mindenem.
Tehát, jön az ápoló, felhúzza a gumikesztyűt, és…
– Geoff, könyörgök! – vágott a szavába Cedric. Úgy érezte,
verítékcseppek gyülekeznek a homlokán, de nem merte
letörölni őket.
Geoff nevetett.
– Látod? Még annyit sem viselsz el, hogy meghallgasd!
Nekem viszont… nekem ki kell bírnom. Nap mint nap. Húsz
éve. Minden átkozott nap, amíg csak a Jóisten úgy nem találja,
hogy eleget szenvedtem, és el nem fújja a gyertyát. Egészen
addig tűrnöm kell ezt a szart!
– Geoffrey, megértem, hogy…
– Semmit. Egyáltalán semmit sem értesz meg. És a húgod
meg sokkal kevesebbet ért meg. Azt mondod, voltam már
tovább is? Hát igen, a francba is, persze hogy voltam. Amikor
velem volt Elaine. Amikor ott éltünk a szüléink házában.
Amikor nem nap mint nap ezeket a kripliket kellett
nézegetnem, és a penetráns nővéreket elviselni. Amikor volt
otthonom, és volt valaki, aki hozzám tartozott. Amikor
megvédett pontosan az ilyen intézetektől, mint ez itt. És tudod,
miért szeretném, hogy az a mocsokláda Marc Reeve vallomást
tegyen végre? Mert akkor tudom, akkor végre tudom, hogy
Elaine-t meggyilkolták. Tudom, hogy ez nem hozza vissza őt
nekem. De ott van az a bizonyosság, hogy nem önként hagyott
el. Meg tudod ezt érteni? Engem épp az a gondolat gyilkol meg,
hogy lehetséges, hogy lelépett. Hogy cserbenhagyott. Hogy ezt
tette itt velem.
 Könnyes volt a szeme. Cedric pedig megértette. Most fogta
fel teljes egészében, miért is kell feltétlenül Geoffreynak egy
bűnös. Hogy miért akarja Marc Reeve-et feltétlenül a vádlottak
padján látni. A lelki nyugalma függött ettől, és ezzel az egész
jövendő élete.
– De Rosanna vidáman húz az ellenkező irányba! – folytatta
Geoffrey. – Láttad tegnap abban a boldogtalan tévéadásban?
Atyaisten, bűnöst nem védtek még nagyobb odaadással! Nem
tudtam, hihetek-e a fülemnek. Rojtosra beszélte a száját, hogy
Reeve-ből szentet csináljon, akivel ráadásul súlyos
igazságtalanságok történtek. Hát miért teszi ezt, az istenfáját,
miért? Mit eszik ezen a Reeve-en? Tudsz valamit? Kefélteti
magát vele?
– Én… nem, nem hiszem – mondta elképedve Cedric.
Geoff nevetett.
– Hát, nem csodálkoznék rajta. Tök jól fel tudom fogni a
rezgéseket, tudod? Ha az ember ilyen béna, akkor egész más
érzékei meg tisztességgel kifejlődnek ám!
– És ha Reeve tényleg ártatlan? – kérdezte Cedric.
Geoff heves ellenkezésbe akart kitörni, de Cedric nem
engedte szóhoz jutni.
– Egy pillanat. Nem csak úgy mondtam ám ezt bele a
levegőbe! Képzeld el… képzeld csak el, hogy mondjuk, Elaine
hirtelen felbukkanna!
– Öt év elteltével. Ez több mint valószínűtlen.
– Ebben az öt évben senki sem kereste. Tehát nem is
mozdulhatott semmi az ügyben. De ugye, tegnap volt az a
tévéadás…
 Elhallgatott. Nem volt benne biztos, hogy Rosanna örülne, ha
megemlítené Northumberlandet és az ominózus telefonálót.
Az előbbi telefonbeszélgetésük a kocsiban túl rövid volt,
ráadásul töredékes is ahhoz, hogy ezt a kérdést vizsgálhatták
volna. Cedric azért sejtette, hogy Rosanna nem szeretné, ha
világgá kürtölné az új információkat, amelyek még felettébb
bizonytalanok voltak. Másrészről azonban mi történhetik, ha
Geoffrey megtudja, mi újság? Semmit nem tud csinálni. És ha
az intézetet telikürtöli vele – na és? Kit érdekelne?
Geoff most már felfigyelt.
– Miért? Mi volt azzal a tévéadással? Valami történt?
– Még bizonytalan – felelte Cedric. Úgy érezte magát, mint
egy százéves pletykatanti. Miért traktálja Geoffot ezzel a
históriával? Rosanna biztosan nem lesz elragadtatva, ha
megtudja, Geoff pedig olyan hiú reményeket táplál majd,
amelyeket úgyis hamar letörnek. Csak azért tette, hogy magán
segítsen egy kicsit. Hogy odavessen valamit Geoff-nak, mint
kutyának a csontot, hogy könnyebb szívvel hagyhassa újra
magára. Az intézet, Geoffrey, a depressziója – mindez szinte
fojtogatta Cedricet. Nem tudta, hogyan búcsúzzon, hogyan
menjen el. Hogyan hagyja itt legjobb fiatalkori barátját ebben
a pokolban. Kétségbeesetten szerette volna megajándékozni
valamivel, ami foglalkoztatja, ami legalább egy kicsit
kimozdítja ebből a kétségbeesésből.
Micsoda egy gyáva kukac vagyok, gondolta elkeseredve.
– Nem tudok róla sokat – dőlt előre –, de Rosannát felhívta
egy tévénéző. Valami northumberlandi falucskából, valami
Langburyből, ha jól tudom. Azt állítja, hogy ismeri Elaine-t. A
szomszédasszonya, vagy valami ilyesmi.
Geoff rárneredt.
 – Micsoda? Elaine? Northumberlandben?
– Persze, lehet tévedés is. Véletlen névrokonság. Külső
hasonlóság. Vagy a telefonáló valami fontoskodó marha. Mert
ugye, akkor semmi nincs mögötte. De azért…
– Sokan telefonáltak, amikor Elaine eltűnt – mondta Geoff –,
de sohasem lett meg.
Cedric bólintott.
– Hát ezért kell most is nagyon óvatosan bánni az
információval. De azért egy ilyen utalást csak nem szabad
figyelmen kívül hagyni.
Geoffrey sápadtsága, bár ezt szinte lehetetlen volt
elképzelni, tovább mélyült.
– Én nem hiszek ebben. Nem hiszem, hogy Elaine
Northumberland-ben él.
– Rosanna úton van oda – mondta Cedric. – Hamarosan
többet tudunk.
– Egész rendesen belefekszik a hámba emiatt a pasas miatt!
– Reeve miatt? Geoff, én tényleg úgy gondolom, hogy Elaine
miatt teszi. Túl mélyen ment bele. Minden áron tudni szeretné,
hogy mi történt akkor.
– Tisztára akarja mosni Reeve-et.
– Hagyd már a fixa ideádat! – szólt rá idegesen Cedric.
Geoff a szemét forgatta.
– Hát persze, ez ennyire egyszerű! Geoff, a nyomorék, akinek
még fixa ideája is van! Nem nehezíted meg magadnak, Cedric.
Idelöksz nekem valamit egy állítólagos forró nyomról,
amelyen éppen a húgod lohol előre, aztán felállsz és örökre
eltűnsz ezeken az átkozott falakon kívül. És itt hagysz engem,
teljesen feldúlt állapotban. Mit kezdjek most ezzel az
információval? Kezdjek reménykedni? Hogy Elaine él, és talán
hagyja meglágyítani a szívét, visszajön, és kiemel a
nyomorból? Vagy ellenkezőleg, abban reménykedjem, hogy
füstbe megy a reménykedésem? Mert különben
menthetetlenül szembe kellene néznem azzal e ténnyel, hogy
öt éve valóban meglépett? És hogy még rossz álmában sem
gondol arra, hogy megint magához láncoljon egy élethosszig
tartó ápolásra szorulót?
Eléggé felhangosodott. Több asztaltól is odanéztek a
páciensek.
Cedric próbálta megnyugtatni.
– Azt gondolom, most egyszerűen előre kellene nézned.
Kivárni, mi lesz, aztán majd azzal az információval kell
kezdened valamit. Nem jutsz semmire, ha becsukod a szemed,
és valami saját valóságot barkácsolsz össze magadnak. Csak
magadat teszed tönkre, Geoff, ez nem segít. Meg kell
tanulnunk azzal gazdálkodni, amit az élet elénk önt.
– Hát persze, te főképp. Hiszen eléd aztán elég sok
problémát öntött az élet.
– Lehet, hogy arról is csak képzelsz valamit, ami én vagyok.
Csak a homlokzatot látod. Az kétségtelenül érintetlenebb és
egészségesebb, mint a tiéd. De az, hogy kézben tudom-e
tartani az életemet, hogy elégedett vagyok-e, vagy ne adj’
isten, boldog, az téged már nem nagyon érdekel!
– Minek is.,.?
– Hát ez az, minek is érdeklődnél mások iránt! Ez az,
Geoffrey, amit az utóbbi években teljességgel elfelejtettél! Még
ha véletlenül ki is böksz egy udvariassági Hogy vagy?-ot,
látszik, hogy igazából egyáltalán nem is akarod tudni. Hiszen
meg vagy győződve róla, hogy a világon minden lénynek csak
jobb lehet, mint neked, és ezért aztán mások gondjaival akár
csak másodpercekig is, egyszerűen rühellsz foglalkozni!
– Azt hiszem, jobb, ha most elmész – mondta Geoffrey. A
szája pengekeskeny lett.
Cedric felállt.
– Gondolkodj el majd ezen – mondta, most már
nyugodtabban. – A legjobb barátod voltam. Lehet, hogy lett
volna annyi jogom, hogy én is elpanaszoljam neked a bajaimat.
Mert akár hiszed, akár nem, nekem is vannak.
Indulni készült. De visszatartotta egy kuncogás, egy gonosz,
szinte gyűlölködő kuncogás. Geoffrey szájából jött a hang,
Geoff a székéből felnézett rá.
– Nem kell, hogy megkérdezzelek a bajaidról, Cedric –
mondta, és gúnyosan villogott a szeme. – Tudom én, mik a te
bajaid. Nagyon pontosan ismerem a problémáidat.
– Igen? – kérdezte Cedric. De most már ő is úgy látta, jobb, ha
megy.
– Húsz éve nem hagy el téged ez a baj. Az a gondolat, hogy
éppen másképp is történhetett volna. Hogy most te ülhetnél
itt, és én mehetnék ki az ajtón. Szar egy ötlet volt ez akkor. És
egyikünk számára nagyon rosszul végződött. Azt mondod,
fogadjuk el, amit az élet a lábunk elé önt? Sajnos, az élet
rohadt igazságtalan, és ez az, ami a legdühítőbb benne. Ha
igazságos lenne, akkor most te ülnél itt. Ezt te is tudod. És
tökmindegy, mennyire próbálod elfojtani ezt a tudást,
dolgozik benned. És látod – a hangja még halkabb lett, szinte
szuggeráló –, itt kezdődik. Hogy mégiscsak van igazság, csak
egészen másképp néz ki, mint ahogy gondoljuk, és hogy néha
nagyon sok időbe telik, amíg valahogy ráismerünk. A tudásod,
Cedric, éppen a tudásod bénít meg. Az összes szépségeddel és
egészségeddel együtt ugyanolyan béna kripli vagy, mint én.
Egy kripli, Cedric, egy lelki kripli. És tudod, mit? Ettől a ténytől
bizony nagyon-nagyon boldog vagyok!
És megint felnevetett.
Cedric sarkon fordult, és nagy léptekkel elhagyta a szobát.
Még a folyosón is hallotta Geoff nevetését.

Marc autóatlaszában megtalálták ugyan Langburyt, de az

atlasz húszéves lévén, nem mutatta azt az új bekötőutat,
amelyen elérhették volna a falut. A régi országút pedig
egyszerre csak egy piros-fehér útlezárásban végződött, amely
mögött még egy apró szakasz folytatódott, de aztán, egyre
füvesebbé válva, végül beleveszett a mezőbe. Közben késő lett,
sötét este. Az éjszakai égbolton ragyogtak a csillagok, a
hőmérséklet fagypont körül járt. Marc megállt, mindketten
kiszálltak, és nézték az útzárat.
– Attól tartok, itt nem jutunk tovább – mondta Marc. – Vissza
kell mennünk, és keresni valami elágazást. Biztos, hogy vezet
valami út ebbe a nyavalyás faluba.
Rosanna fázva dörzsölgette magát. Ehhez az éjszakához
túlságosan könnyen volt öltözve.
– Mr. Cadwick remélhetőleg még ébren lesz, amikor
odaérünk. Majdnem szétrobbanok a feszültségtől, Marc. Jó
lenne még ma este kitalálni, hogy a mi Elaine-ünkről van-e szó.
 Marc az órájára nézett.
– Fél tíz. Ha Mr. Cadwick nem kifejezetten korán fekvő,
akkor még elcsípjük. Jöjjön, visszafordulunk. Őszintén szólva
hullafáradt vagyok, én sem bánnám, ha megérkeznénk.
Fél örökkévalóságig tartott, míg visszafelé hajtottak az
országúton. Végül elértek egy benzinkúthoz, ahol
elmagyaráztatták maguknak, hogyan kell Langburybe menni.
Aztán friss erővel vágtak neki az utolsó szakasznak. Tízre
megérkeztek a kis faluba, amelyben már mintha mindenki az
igazak álmát aludta volna. Csak imitt-amott égett világosság az
ablaktáblák mögött.
– Hű, de korán fekszenek itt az emberek – csodálkozott
Rosanna.
– Ez itt a világ vége – felelte Marc. – Itt semmi nem történik.
Biztos vagyok benne, hogy még a legközelebbi moziig is elég
sokat kell utazni. Azon gondolkodom…
Elhallgatott.
– Min? – kérdezte Rosanna.
– Ha tényleg Elaine lesz az, a mi Elaine Dawsonunk, akkor
vajon miért épp itt húzódott meg. Úgy értem, az egész nem
elég logikus. Akkor olyannak láttam, mint aki a szülőfalujának
a szűkösségét, világtól elzártságát éppen hogy maga mögött
akarja tudni. Ez a Langbury azonban még sokkal eldugottabb,
álmatagabb porfészeknek tűnik, mint Kingston St. Mary, vagy
tévednék?
– Langburyhez képest – felelte Rosanna – Kingston St. Mary
valóságos világváros. Én sem értem, De ez az egész ügy amúgy
is annyira rejtélyes, és csak remélhetem, hogy még ma éjszaka
választ kapunk minden kérdésünkre.
 Erőlködve meredt a cédulára, amelyet a táskájából szedett
elő. Elég zagyván jegyezgette fel rá, amit Mr. Cadvvick
magyarázott neki a háza megközelítéséről.
– Állj! Marc, azt hiszem, ebbe az utcába kellene
lefordulnunk!
Teljesen eltévedtek. Olyan utcácskákon bolyongtak,
amelyekben Marc nem egyszer az oldaltükrökért kezdett
aggódni, Rosanna pedig boldog volt, hogy a keresgélés
legalább eltereli a figyelmét a bajairól. Mert Dennis déli
telefonja óta azért nem érezte magát olyan jól a bőrében.
Robert.
Nem is lepődött meg annyira, amikor meghallotta, hogy
eltűnt: mióta beszámolt arról a buliról és az apja
hozzáállásáról, valahogy szinte számított is valami ilyesmire.
Abban biztos volt, hogy kijátssza a tilalmat, és elmegy a bulira,
és abban is, hogy utána valami robbanni fog. Ezért viszonylag
nyugodt maradt, mert biztos volt benne, hogy semmi rossz
nem érte Robertet.
– Ha baleset érte volna, rég tudnád – mondta ezért –, Dennis,
hidd el, semmi baja. Elment arra a bulira, tudta, hogy baj lesz
belőle, hát inkább meghúzódik a hétvégére valami barátjánál.
– Voltam a barátainál. Ott nincs.
– Biztos, hogy nem voltál minden barátjánál. Csak néhányat
ismersz közülük.
És pár csendes másodperc után, amikor csak Dennis nehéz
zihálása hallatszott, még hozzátette:
– Én sem ismerem valamennyit, ez nem szemrehányás volt,
Dennis. Rob nem valami közlékeny.
– Tehát nem óhajtasz visszajönni? – kérdezte Dennis.
 Rosanna Marcra pillantott, aki mereven előrenézett, és
igyekezett úgy tenni, mint aki teljesen becsukja a fülét a
hallottak elől – bár ezt a valóságban nyilvánvalóan nem tudta
megtenni.
– Dennis, most semmiképpen nem tudok visszamenni.
Elfogadtam itt egy megbízást. És tudod, hogy ez pár hétbe
beletelik.
– A fiam eltűnt, és…
– Iszonyúan összevesztetek, és nincs kedve hazamenni. Nem
hiszem, hogy egyéb történt volna.
– Azért már eddig is eleget kutathattál. Itthon is megírhatod
azt a rohadt sorozatot!
– Nem, nem tudom megírni. És éppen most olyan újabb
adatok kerültek elő, amelyek… na, Dennis, kérlek, ne
nehezítsd meg! Nem tudok most visszamenni. Nem tudok
félbeszakítani egy olyan dolgot, amibe belevágtam. Te sem
tennél ilyent.
– A fiamról van szó!
– Akivel te magad rúgtad össze a patkót! Miért kellett
megtiltanod, hogy elmenjen arra a partira?
– Mert veszélyes.
– Nem kötözheted meg. Tizenhat éves. Az ennyi idős fiúk
már kifelé igyekszenek. Ez a normális. Hát persze, hogy félti
őket az ember. De Robert egyáltalán nem könnyelmű. Azt
hiszem, túlságosan sokat agyalsz rajta.
– Tehát nem jössz – szögezte le Dennis. Hangja
kifejezéstelen volt, de Rosanna tudta, hogy mindig ilyen,
amikor különösen dühös.
 – Most nem megyek. Mondd el mindig, mi újság, jó? És ha
tényleg baj lenne, akkor természetesen…
Nem jutott tovább. Dennis letette.
Nem akart Marc-kal erről a beszélgetésről társalogni, és
hálás volt neki, amiért megértette, és nem kérdezett semmit.
Most, Langburyben azt gondolta: most semmiképp sem
tudok kiszállni ebből az egészből! Ha hétfőig nem találja Rob
nyomát, akkor meg kell gondolnom a dolgot, de egyelőre azt
szeretném tudni, hogy Elaine-nel mi történt. És csak
remélhetem, hogy…
– Ez lesz az – szólt bele Marc a gondolataiba.
…csak remélhetem, hogy túléli ezt a válságot a házasságom,
fejezte be a gondolatait, aztán kicsit félretette Dennist és
Robot, mert már szinte az ina is meglágyult arra a gondolatra,
hogy mindjárt ott vannak, és fel akart készülni a találkozásra
Mr. Cadwickkel.
– Ez a hetes szám – mondta ő is –, ez az utca is. De szűk itt a
hely! És a házak olyanok, mintha rögtön össze akarnának
dőlni!
– Mr. Cadwick ablakában mindenesetre még ég a villany –
állapította meg Marc. – Mit gondol, hagyjuk itt a kocsit? Ugyan
most senki sem fér el mellettünk, de ha most még parkolót
kezdek keresni, az életben nem találom meg a házat még
egyszer.
– Fogadjunk, hogy el sem akar menni senki se mellettünk –
mondta Rosanna, és óvatosan kinyitotta az ajtót, nehogy
hozzáüsse a kocsi ajtaját a házfalhoz. – Atyaisten, hogy tud itt
megélni Elaine?
 Brent Cadwick valószínűleg lesben állt, mert szinte feltépte
a ház kapuját, még mielőtt Marc és Rosanna bekopogtathatott
volna. A kiáradó fényben ott állt előttük: öregember, kötött
mellényben, kitérdesedett nadrágban. Vastag szürke zokni,
papucs nélkül. Kellemetlen szaga volt, a ritka mosdás és a
ritka ruhaváltás szagát árasztotta.
Rosanna az első pillantástól kezdve ellenszenvesnek találta,
bár nem tudta megmondani, mi miatt. Szabályosan érezte,
amint mellette Marc lélekben eltávolodik az egész helyzettől,
és azt is sejtette, miért: felkészül arra, hogy kivédjen egy
csalódást. Ez a Brent Cadwick pontosan úgy nézett ki, mint aki
történeteket talál ki, hogy egy kicsit megszínesítse egyhangú
életét. Mint egy klasszikus fontoskodó.
– Mr. Cadwick? – nyújtotta a kezét neki Marc. – Marc Reeve
vagyok. Ő pedig Rosanna Hamilton. Vele beszélt telefonon.
Mr. Cadwick először Marc, aztán Rosanna kezét rázogatta, és
vihogott.
– Mr. Reeve! Önről is szólt a tegnapi adás! Mindjárt ön is
eljött hozzám? Ezt a nagy utat? De hát, meg is tudom érteni.
Hiszen öt éve gyilkossággal gyanúsítják, nem igaz?
Rosanna nagy levegőt vett, hogy csípősen helyre tegye az
öreget, de Marc megelőzte.
– Volt a sajtóban néhány elhamarkodott megjegyzés, igaz –
mondta udvariasan. – De most az ön segítségével remélhetőleg
fény derül a történetre.
– Nem tudja, Miss Dawson fenn van még? – kérdezte
Rosanna.
– Szeretnénk mindjárt találkozni vele, ha nem baj.
 – Nos hát, előbb jöjjenek be! – mondta Cadwick, és beljebb
lépett.
– Olyan hideg van, istenem! És maga, fiatalasszony, olyan
könnyen öltözött fel! De hát, a hölgyek, azok már csak ilyenek!
Túl kevés szövet, aztán meg jön a hólyaggyulladás!
Megint vihogott, aztán bekísérte a látogatókat a lakásába.
Rosanna a háta mögött a szemét forgatta. Marc bátorítóan
rámosolygott.
A súlyos bútorokkal telizsúfolt lakás a várakozásuknak
megfelelően túl volt fűtve, és talán még sohasem szellőztették.
Cadwick télen valószínűleg elvből nem nyitott ablakot, nehogy
a hidegnek egy leheletét is beeressze a falai közé. A tévé is
harsányan szólt. Cadwick kikapcsolta, aztán két pohárra
mutatott, amelyek már el voltak készítve a
dohányzóasztalkán.
– Mivel kínálhatom meg önöket? És hát kell még egy pohár,
igaz? Azt hittem, egyedül jön a fiatalasszony! Nem tudtam,
hogy Mr. Reeve is itt lesz…
Egy további poharat vett elő rettenetes szekrényéből.
– Esetleg egy cherryt?
– Nagyon kedves, Mr. Cadwick – mondta Rosanna –, de most
nem szeretnénk semmit sem inni. Biztosan megérti, hogy
nagyon feszültek vagyunk, és nagyon szeretnénk Miss
Dawsonnal találkozni. Azt mondta, hogy az albérlője, igaz?
Most itthon van?
– Késő éjszakáig dolgozik az Elephantban – magyarázta
Cadwick. Rosanna tiltakozása ellenére is cherryt töltött a
poharakba. – Ez a kocsma a faluban. Bizony, nem is gondolná
az ember, hogy itt ilyen is van, nem igaz? De higgyék el, nyáron
rengeteg turista idetéved. Tudják, innen már nincs messze a
tenger. Ott lehet fürdeni is. Itt meg nyugalom van, több is, mint
kéne.
– Tehát Miss Dawson nincs még itthon? – kérdezte Reeve.
– Általában éjfél körül jön meg – mondta Cadwick. Felemelte
a poharát. – Hát, egészségükre! Te jó ég, egészen izgatott
vagyok! Milyen rég nem volt nálam vendég! Már sok éve!
– Talán egyszerűen át kellene mennünk a pubba – vélte
Rosanna. Nem is vett tudomást a cherryjéről. Túl koszosnak
látszottak a poharak.
– Ha ott dolgozik, akkor nem biztos, hogy jó lenne ott
meglepni – mondta Marc Reeve. – Abból kell kiindulnunk,
hogy meg fog ijedni, ha meglát bennünket. Hiszen ha a mi
Elaine-ünkről van szó, akkor megpróbálta eltüntetni a
nyomait, hogy teljes titokban élhessen itt. Minden lesz, csak
boldog nem, ha elébe toppanunk.
Rosanna persze tudta, hogy a férfinak igaza van.
– Illendőbb lenne itt megvárni – ismerte el.
– Nos hát, a nyomait elég rendesen eltüntette – mondta
Brent Cadwick izgatottan. – Az első naptól kezdve igen furcsán
viselkedett. Ezzel valami nincs rendben, Brent, mondtam
magamnak. De udvarias volt, és tudott viselkedni. Én nagyon
figyelek arra, hogy csak kellemes emberek vegyék ki az
apartmanomat.
Azért nem hinném, hogy hessegetni kéne a sok jelentkezőt,
gondolta magában Rosanna; ki az ördög lakna itt önként?
– Mennyiben látta furcsának Miss Dawson viselkedését? –
kérdezte Marc Reeve.
 – Nos, hát… – felelte az öreg olyan félősnek tűnt, … igen, mint
aki állandóan retteg. Az volt az érzésem, hogy szabályosan
rejtőzködik!
– De ki elől? – kérdezte Rosanna.
– Sajnos, ezt nem tudom – ismerte be Cadwick. – Nem volt
valami beszédes. Gyakran próbáltam szóba elegyedni vele,
értik, hogy legyen valaki, akivel beszélgethet. Egy ilyen félénk,
fiatal kis jószág! És milyen magányos! Senkije sem volt! Se
barátok, se ismerősök – senki! Mintha egyedül lenne az egész
világon! A két év alatt nem volt egy férfiismerőse sem. Ez meg
nem is egészséges! Úgy értem, egy ilyen korú nőnek férjhez
kell mennie, gyerekeket szülni, fészket építeni! És nem egy kis
faluban elrejtőzni, és senkivel sem tartani a kapcsolatot!
– Egy ilyen korú nő – ismételte Rosanna. – Miért, mennyi
idős Miss Dawson?
– A húszas éveinek végére gondoltam.
Marc és Rosanna összenéztek. Ez még stimmelhet is.
– Rendben – adta meg magát Rosanna. – Akkor megvárjuk,
amíg hazajön. Kiüljünk a kocsiba odakint, Marc? Nem kéne
terhére lennünk Mr. Cadwicknek.
Olyan undort érzett az öregember és mocskos lakása iránt,
hogy úgy gondolta, nem sokáig bírja már ki idebent a túlfűtött
szobában.
– Nem terhelnek, egyáltalán nem – sietett megnyugtatni Mr.
Cadwick. – Tényleg nem, kérem, maradjanak csak itt! Olyan jó,
hogy vendégeim vannak! Tudják, gyakran nagyon magányos
vagyok én is. Emiatt is adtam ki az apartmant. Igazából nincs is
szükségem a pénzre, elég lenne a nyugdíjam, de a magány… az
néha nagyon tud fájni. Nem könnyű kibírni. Arra gondoltam,
milyen jó lenne egy albérlő. Néha meginni együtt egy csésze
teát, vagy csak fecsegni, esetleg sétálni egyet. De Miss Dawson
sajnos olyan félénk volt, hogy még ahhoz is úgy kellett lesben
állnom, hogy egyáltalán lássam néha. Nagyon, nagyon
különleges személy. Biztos van valami nagy titok a
múltjában…
Rágta az alsó ajkát. Mintha feszengett volna. Rosannának
határozottan az volt az érzése, hogy van még valami, amit az
öreg elmondana, csak nem tudja, hogy kezdjen hozzá.
– Mr. Cadwick… – kezdte.
Az öreg a szavába vágott.
– Mondom, nagyon, nagyon különös személy. Néha azt is
gondoltam, hogy talán nincs is ki mind a négy kereke.
Másképp nem tudom, mivel magyaráznám, hogy…
– Hogy? – kérdezte Marc.
Mr. Cadwick szemlátomást nekiszaladt, hogy kibökje:
– Nagyon úgy látszik, hogy elköltözött tőlem. Két napja.
Csütörtökön.
– Mi az, hogy úgy látszik ? – kérdezte Marc Reeve éles hangon.
Cadwick most tényleg szánni valóan nézett ki.
– Azt akarom mondani, hogy nem mondott fel, vagy ilyesmi.
Vagy nem búcsúzott el. Csak eltűnt.
– De csak úgy egyszerűen nem szoktak eltűnni az emberek –
mondta Rosanna. – Úgy értem, ha valaki költözik, akkor jön a
bútorszállító, elhurcolnak egy rakás tárgyat…. Csak észrevette
volna!
– De hiszen semmije sincs – mondta Cadwick –, csak egy
bőröndje a ruháival. Így költözött be hozzám, semmi egyebe
nem volt. Én bútorozottan adom ki az apartmant. A tojástörőig
mindennel fel van szerelve. Azt hiszem, csütörtökön
kihasználta azt a félórát, amíg lementem bevásárolni, és akkor
tűnt el. Utána már nem láttam.
Marc Reeve arca merev volt, amikor megszólalt:
– Akkor talán gyorsan le kellene szaladni a pubba, ahol
dolgozik. Talán…
– Ott sem jelentkezett már – mondta Cadwick, és nem nézett
a vendégeire. – Csütörtökön és még tegnap, két órával a
tévéadás után még egyszer megkérdeztem. Justin
McDrummond, az Elephant tulajdonosa jó mérges is volt.
Először csak azt hitte, hogy beteg, csak elfelejtette őt felhívni,
és kimenteni magát, de aztán, amikor meghoztam neki a hírt,
hogy levegővé vált… hát igen, bele kellett törődnie, hogy vele
ugyanezt csinálta. Lelépett, és senkinek semmit se szólt.
– Tehát úgy gondolja, már nem is Langburyben van? –
kérdezte Rosanna. – De ezt a kis körülményt azért a
telefonbeszélgetésünkben elhallgatta? Feljövünk ide, a világ
végére a… a nagy semmi miatt?
Nem is tudta megmondani, mennyire csalódott. És dühös.
– Nos, tegnapelőtt még itt volt – nyugtatta Marc békítőén. –
Talán nem is ment túl messzire. Egyáltalán, biztos benne, Mr.
Cadwick, hogy elment? Nem lehet, hogy csak egy hosszú
hétvégét tölt el valahol?
– Fent voltam az apartmanban. A szekrényei üresek. A
bőröndje eltűnt. Egyetlen holmija sincs itt.
– Megnézhetnénk mi is azt az apartmant? – kérdezte Marc.
– Hát persze – felelte Cadwick, és kisietett a konyhába a
kulcsért. Megint elemében volt. Kibökte a kellemetlen
igazságot, és a vendégeket mégis itt tudta tartani.
Felment előttük a meredek lépcsőn, kinyitotta az apartman
ajtaját, villanyt gyújtott.
– Itt – mondta itt lakott.
Rosanna kevés olyan helyet látott, amely ennyire alkalmas
lett volna súlyos depresszióssá tenni akárkit, mint ez. Az
alacsony mennyezet. A kis ablakok, amelyeken át jeges szél
süvített befelé. Az undorító mintájú tapéta. Az olcsó,
nagyszőrű padlószőnyeg, amelyben valószínűleg hemzsegtek a
rovarok. A pirinyó háló a rozoga öreg ággyal. Egy alig nagyobb
nappali egy ezeréves ülőgarnitúrával. Mr. Cadwick minden
romos, kiselejtezni való, haldokló bútorát itt halmozta fel az
apartmanjában. Bárki más a szemétre hajigálta volna őket.
Cadwick kinyitotta a hálószobában álló ruhásszekrényt.
Üres volt.
– Látja, semmi. A fiókokban se. Ott fenn a szekrény tetején
volt a bőröndje. Az is eltűnt.
– Piros volt? – kérdezte Rosanna, akinek eszébe jutott a
beszélgetés Reeve régi szomszédjával –, piros, olcsónak tűnő
műanyag bőrönd?
Cadwick a fejét csóválta.
– Nem, Barna volt. Sötétbarna. De elég olcsónak látszott.
Persze, ez semmit sem jelentett. Miért is ne vett volna
magának Elaine az elmúlt öt évben egy új bőröndöt?
Rosanna körülnézett. Tehát itt lakott. Még két napja is.
Halkan felnyögött. Mintha megsejtette volna! Még mielőtt
elcsípték volna, odébbáll.
Marc szólalt meg a nagy csendben:
 – Meg kell mondanom, osztom Mr. Cadwick véleményét. Ez a
lakás tökéletesen lakatlannak látszik. Minden amellett szól,
hogy Elaine Dawson tényleg elköltözött.
– És akkor most mitévők legyünk? – kérdezte Rosanna.
Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Kilúgozottnak.
Megint eszébe jutott a veszekedés Dennisszel. Amikor a
vadászláz elkapta, elég gyorsan lerázta a férjét. Lehet, hogy
nem viselkedett vele rendesen. És most itt áll, nekiszaladt a
falnak, nem tudta, hogyan tovább, és még Dennist is
megsértette, és csalódást okozott neki.
És mindezt semmiért, gondolta magában.
– Ma már semmit sem csinálunk – jelentette ki Marc. –
Keresünk valami szállást, és holnap reggel visszamegyünk
Londonba, vagy megbeszéljük, hogy itt milyen további
lépéseket tehetünk. Majd meglátjuk. De pillanatnyilag
képtelen vagyok egyetlen előrevivő gondolat létrehozáséihoz
is.
– Alhatnak itt is – mondta Cadwick. – Sajnos, az apartman
már üres!
– Nagyon köszönjük, de nem szeretnénk visszaélni a
segítőkészségével – vágta rá Rosanna. – Majd csak…
– Semmit se fognak találni – vágott a szavába Mr. Cadwick. –
Langburyben semmiképp. Az Elaphantnak sincsenek szobái. Itt
akarnak bolyongani a falvakban, és tökéletesen eltévedni?
Marc és Rosanna egymásra néztek. A kilátások tényleg nem
voltak túl biztatók.
– Hát, ha önnek tényleg nem jelent megterhelést – felelte
Rosanna lemondóan. Iszonyodott a lakástól, de kezdett
istentelenül elfáradni. Rájött, hogy dél óta egy falatot sem
evett, hogy sem fogkeféje, sem törülközője, sem váltóruhája
nincs – ám mindez nem zavarta volna, ha még marad valami a
vad lendületből, ami idehozta. Most azonban már semmi
másra nem vágyott annyira, mint a szép, nagy, londoni
szállodai szobájára, egy hosszú, forró zuhanyozásra, egy
bolyhos fürdőköpenyre, egy pohár fehérborra és egy óriási
klubszendvicsre sok salátával és majonézzel.
De hát, mindettől fényévekre volt.
Cadwick kétértelműen vihogott.
– Ha túl intimnek találják ezt itt kettesben, akkor egyikük
odalent is alhat, nálam, mondjuk, Mr. Reeve. Bár Mrs.
Hamiltonnak jobban örülnék!
Mennyire undorító, gondolta Rosanna.
Marc ránézett.
– Ha szívesebben venné, hogy…
El nem tudta képzelni, hogy ebben a vigasztalan szobában
még egyedül is maradjon.
– Dehogy. Maradjon csak itt. Elleszünk.
Marc mintha megkönnyebbültnek, Cadwick viszont mintha
ingerültnek látszott volna.
– Nos hát akkor… ha már mást nem tehetek önökért… Nincs
kedvük még meginni a cherryjüket velem odalent?
– Nagyon fáradtak vagyunk, Mr. Cadwick – mondta Marc
kedvesen, de határozottan. – Most már szeretnénk aludni.
Cadwick lassított felvételben igyekezett kifelé az
apartmanjából. Minden másodpercért megharcolt. Mikor
végre odakint volt, Marc nagyon nyomatékosan bezárta
mögötte az ajtót, és nekidőlt. Rosannának csak most tűnt fel,
milyen fáradtnak látszik.
– Szép kis… – kezdte, de elnyelte a többit.
Rosannát pillanatnyilag nem érdekelte a jó modor.
– … szar – fejezte be a férfi mondatát.
És soha őszintébb átéléssel nem mondta még ki ezt a szót.
Második rész
 Február 17., vasárnap

Marina Dowling hozzászoktatta magát, hogy minden reggel

irgalom nélkül fél órát kocogjon, jeges hidegben, záporban
vagy sűrű ködben is, ugyanis a legjobb úton volt afelé, hogy
teltkarcsú matrónává alakuljon. Nem mintha máris hájas lett
volna, de a testén mindenütt épp annyi zsír halmozódott fel,
hogy nem lehetett már karcsúnak mondani. A csípője kicsit túl
széles, a hasa egy kissé domborúbb a kelleténél, és a fenekéről
meg a combjairól inkább nem is nyilatkozott. Ebben a dél-
londoni, nagyon ápolt, kispolgári negyedben nagyjából
minden nő így nézett ki, aki a harmincas évei végén vagy a
negyvenesek elején járt, és több vagy kevesebb eredménnyel
folytatta harcát a kilók ellen. Volt férjük, voltak gyerekeik,
foglalkozásuk azonban általában nem volt, így délután
meglehetős gyakorisággal találkozgattak a barátnőikkel
itókák meg apró rágcsálnivalók mellett. Marina nem egészen
tartozott közéjük, már csak azért sem, mert teljes állásban
dolgozott adótanácsadóként, mert elvált, és mert nem volt
gyereke. Magányos estéin túl sok vörösbort ivott, és a
kelleténél gyakrabban valóságos spagetti-hegyek mögé
rejtette magányát. Véleménye szerint ugyanis a világon semmi
sem volt olyan vigasztaló hatású, mint egy bazsalikomtól és
paradicsomtól illatozó tészta. Persze, sajnos, ezzel rengeteg
kalória is együtt járt.
Az elmúlt novemberben, harmincnyolcadik születésnapján
Marina elhatározta, hogy ez nem mehet így tovább:
változtatnia kell az életén. Nem akart tovább egyedül élni. Meg
akart ismerkedni valakivel, együtt élni egy férfival. És jó
kezdetnek tűnt, hogy egy kicsit több gondot fordítson a
külsejére. Szőkére festette ősz sávokkal tarkított haját, csinos
sportfelszerelést vásárolt, és kidolgozott egy tervet, amelynek
értelmében napi harminc percen át futott, és ezzel rendesen
meg is izzadt minden áldott nap. Most, három hónappal
később, és négy kilóval könnyebben, úgy gondolta, akár többet
is leadhatott volna, ha a vörösborocskával is szakít a hosszú,
magányos estéken. Ugyanis a leendő élettárs egyelőre nem
lépett még színre – pedig a borról végképp csak akkor fog
majd lemondani. Talán majd a nyáron. Marina azt mondta
magában: a nyár alkalmasabb arra, hogy partnerre akadjon az
ember, de azt már nem tudta megmondani, miért is gondolja
így.
Ezen a vasárnapi kora reggelen az idő azt ígérte, hogy
csodaszép lesz. Az ég kéken bontakozott ki a sötétségből, és a
tavasz, amely már az előző nap bekopogott, kezdte átvenni az
irányítást. A levegő friss, nedves föld illatát hordozta. A
madarak daloltak. Az előkertben nyíltak a nárciszok. Ha csak
egy kicsit is kedvező volt az időjárás, akkor a tavasz nagyon
idejében szokott ide érkezni. Február közepén egy
meleghullám, aztán a természet hirtelen ébredése. A fagy itt a
szigetországban nem volt túl gyakori, márciustól pedig
végképpen kizárt. Az olyan februári napok pedig, mint ez a
mai, gondolta Marina, kárpótolnak néhány esős nyárért.
Most kellemes volt futni. Lihegve, izzadtan kanyarodott be a
ház bejáratához, előszedte a kulcsot a futónadrág zsebéből. A
nagy kérdés már csak az, hogy mit kezdjen a nap hátralevő
részével. Lezuhanyozik, aztán iszik egy jó forró kávét. Lehet,
hogy megkockáztathat reggelire egy lágy tojást pár szeletke
pirítóssal. Na nem, egy szelettel legföljebb. Haladni kell azzal a
fogyással.
És aztán? Aztán még mindig nagyon hosszú a nap. Izgalmas
könyvet olvasott éppen, de hát egész nap csak nem ülhet
otthon egy könyvvel a kezében? Ez volt az ördögi a világos
évszakokban: még tisztábban látta, mennyire magányos. Télen
még csak bekucorodhatott az ember egy jó meleg takaróval a
kandalló elé, és nagyon is jól érezhette magát közben. De
tavasszal ki kellett menni, és akkor mindenfelé családokba
meg szerelmespárokba botlott az ember.
Elkövetett néhány alapvető hibát az élete során, úgy látta
most, de hát honnan tudhatta volna, hogy így fog alakulni?
Visszapillantva persze könnyen meg tudja mondani, melyik
kereszteződésben kellett volna a másik leágazást választani.
Hiszen ott állt előtte – de hát ez nem olyan egyszerű.
Megváltoztatta az elképzelését, nem ment be mindjárt a
házba, inkább a garázs felé indult. Az jutott eszébe, hogy
reggeli után biciklitúrára megy. Ez pedig azt jelentette, hogy
nem kell egyedül üldögélnie a házban, sőt, az álomalak
eléréséhez vezető úton is jó irányban tesz lépéseket. Egész
télen nem használta a kerékpárját, és remélte, hogy azért még
jó állapotban van. Mindjárt megnézi.
A garázs nagyon nagy volt, két autóra tervezték, de mivel
Marinának csak egy autója volt, a többi helyet mindenféle
hasznos meg haszontalan szerkentyűk és tárgyak töltötték ki.
Itt tornyosult a kerti bútor, a fűnyíró, a terrakotta
virágcserepek, az ásó, a kapa. De volt itt öreg dívány, rossz
mosógép, feltekert szőnyeg, több dugig tömött
használtruhazsák, költöztető dobozok és több hatalmas
újsághalom.
 A mennyezeti izzó már rég kiégett, de a kert felőli apró
ablakon beszűrődött némi fény. A garázsajtó sohasem volt
bezárva. Marina átküzdötte magát a sok vacakon egészen a
kerékpárjáig, amely így első pillantásra nem is nézett ki
rosszul. Ott állt még mellette Ken régi kerékpárja. Vajon miért
nem vitte magával? Biztosan tandemjük van a csinos új
asszonykával. Biztosan még sport közben is a lehető
legnagyobb közelséget keresik.
Letérdelt és megvizsgálta a kerekeket. Úgy látta, elég levegő
van bennük, és jó állapotban vannak. Ezzel aztán akárhány
kilométerre elmehet. És ma estére, mire megjön, mindene
fájni fog, de nagy hősnek érezi majd magát.
Fölegyenesedett, és egyszerre azt érezte, hogy nincs egyedül
a garázsban. Nem tudta volna megmondani, mitől támadt
hirtelen ilyen érzése, mert sem neszt nem hallott, sem
árnyékot nem látott. Lélegzést sem hallott, semmit.
Mégis úgy érette, szemek szegeződnek rá, és a karján
minden szőrszálacska felmeredt.
Megfordult, és szeretett volna jobban látni a félhomályban.
– Van itt valaki? – kiáltotta.
Semmi válasz.
– Halló? – ismételte.
Ide bárki bejöhet. De mit keresne egy ember a jórészt
értéktelen tárgyak káoszában? A kocsi le van zárva. Lop még
manapság kerékpárt valaki, hacsak nem dugják egyenesen az
orra elé?
Minden csendes maradt, semmi se moccant.
Lehet, hogy nem is lopni akar, hanem rám támadni!
 Marhaság! – mondta ki hangosan. Ki erőszakolna meg egy
majdnem negyvenéves, teltkarcsú adótanácsadónőt? Tényleg
rossz vicc lenne, ha – miután sok éven át társat keresgél, de a
férfiak közül egy sem méltatja második pillantásra az első
után – végül a saját garázsában egy erőszakoskodó áldozatává
válna.
Szíve, amely durván feldörömbölt az imént, most
megnyugodott. Az egész testén megjelent libabőr is elsimult.
Talán csak képzelődött.
És mi is volt az oka annak, hogy olyan hirtelen ezt a félelmet
érezte? Semmi. Semmi az égvilágon, csak hirtelen az az érzés.
Valaki van itt. Valaki néz. Két szem a hátamba fúródik.
Még egyszer kimondta:
– Marhaság!
És máris minden olyan volt, mint máskor. Senki sem meredt
rá, senki se volt ott. Lehet, hogy lassan kicsit kakukkos lesz.
Lehet, hogyha az ember elég hosszú időn át egyedül él, akkor
kakukkos lesz.
Mégis, amikor kiment, az ajtóból még egy hosszú
pillantással végigsiklott az egész sötét helyiségen. Rejtekhely
volt itt éppen elég, nem is kétséges. De egyébként semmi, sem
zörgés, sem kapirgálás, sem vakarászás. Sötét, hideg csend.
Valamibe majdnem belelovallta magát.
De amikor visszament a házba, szokásával ellentétben
bezárta maga mögött az ajtót. Kétszer is ráfordította a kulcsot.

2
Rosszabbul, mint az elmúlt éjszaka, még sohasem aludt
Rosanna. Legalábbis nem emlékezett rá. Elaine ágyába feküdt
le, amelynek a matraca annyira lelógott, hogy az ember a
közepén belecsúszott a teknőbe, és összecsukódott, mint egy
bicska. Rosanna minden csontja sajgott már egy óra elteltével.
Ráadásul különböző képek kísértettek az agyában: Rob, aki
nem jött haza. Dennis, aki gondokba merülve valószínűleg fel-
alá járkál, míg a felesége Notrhumberlandben keresi eltűnt
barátnőjét, vagy inkább, ahogy ez kinéz, annak a fantomját.
Nem csúszik ki ez az ügy egyre inkább a kezéből?
Máskülönben hogyan köthetett volna ki ebben az isten háta
mögötti faluban, ebben az iszonyatos házban, ennél az
undorító Mr. Cadwicknél?
Felkelt, mihelyt a hajnali szürkület első jelei mutatkoztak.
Az ágynemű legalább tisztának látszott. Rosanna sejtette, hogy
Elaine ágyhuzata nem került még le – Mr. Cadwick minden
bizonnyal rá fogja lőcsölni így mosatlanul a következő
lakójára is. Már ha talál ilyet, Elaine azonban nyilvánvalóan
egész tisztán élt itt. Az ágyat valószínűleg nemrég húzták át, és
valami virágos öblítőszer illatát árasztotta.
A fürdőszobában nem talált törülközőt, legalábbis első
látásra. A szennyeskosárban aztán rábukkant egy gombóccá
gyűrt penészszagú kéztörlőre. A tükör előtt apró
szappandarabkát talált. Jól-rosszul (inkább rosszul, mint jól)
megmosakodott, és az ujjaival fésülködött meg. Borzalmasnak
látta magát. Bongyorkáit csak hajszárítóval és rengeteg
hajspray-vel lehetett úgy-ahogy kordában tartani, márpedig
itt egyik sem állt a rendelkezésére. A feje így olyan volt, mint
egy beteg macska szőre.
 Vagy inkább, mint egy rühös patkányé, ha ordenáré akarok
lenni, gondolta. Miért is nincs nála legalább egy kis
szempillafesték vagy szemceruza? Kézitáskájában csak egy
rúzst talált, de az Összbenyomáson nem javított szinte semmit,
hogy immár lángoló vörös ajkakkal szaladgált.
A parányi konyhában Marc állt, bokszeralsóban, pólóban.
Meglepődött, hogy Rosanna már felébredt.
– Azt hittem, ilyenkor még mélyen alszik – mondta.
– Azt hiszem, egyetlen másodpercet sem aludtam – felelte
Rosanna. – Ez az ágy olyan, mint egy kínzóeszköz. Milyen volt
az ön díványa?
– Attól tartok, nem sokkal jobb. Amint belefeküdtem, a
padlóig süppedt alattam. Azt hiszem, elég fitt és sportos
vagyok, de amit ma reggel produkáltam felkelés után, attól egy
aggastyán is elkeseredne. Eddig sejtelmem sem volt, hogy
ennyire fájhat az ember háta.
– Az enyém olyan, mintha most engedtek volna ki a satuból,
vagy hasonló – mondta Rosanna, és kezével végigsimított a
haján. – A fürdőszobában sajnos nem sok olyan holmit
találtam, amellyel az ember egy kicsit formába, hozhatná
magát. Ma egy olyan nővel kell megelégednie, akinek az összes
égtáj felé szétmeredezik a haja. Nem tudom megváltoztatni.
– Cserében én nem tudok megborotválkozni – felelte Marc
Reeve –, de hát nem is olyan borzasztó. Figyeljen,
körülnéztem, itt még csak egy kis kávé sincs, amitől
felébrednénk. Azt javasolom, hogy amilyen halkan csak
tudunk, osonjunk ki, és keressük meg azt pubot, az Elephantot,
azt hiszem, így hívják. Lehet, hogy szerencsénk lesz, és
vasárnap reggel még reggelit is kaphatunk. Különben Mr.
Cadwick patyolattiszta lakásában vár bennünket a kávé, és
úgy gondolom, ahhoz épp olyan kevés kedve van, mint nekem.
Rosanna megrázkódott.
– Nem vagyok különösebben finnyás, de ha ilyen mocskos
edényeket látok, mindig úgy képzelem, hogy összeszedek
valami betegséget. Ráadásul magától az öregtől is viszolygok.
Nyálas és bizalmaskodó. Már a háztól is rémálmaim lennének.
Mit gondol, egyáltalán igaz ez a történet? Hogy itt lakott volna
Elaine Dawson? Hogy egyáltalán lakott itt valaha nő?
– Úgy érti, mivel most épp a megfelelő pillanatban tűnt el? –
bólintott Marc. – Gondolkodtam ezen ma éjszaka én is. Persze
fennáll annak a lehetősége, hogy az egészet csak úgy kitalálta.
Nem hiszem, hogy sok mindentől visszariadna, ha társaságot
akar csempészni abba a nyomasztó életébe. Alapjában véve én
inkább sajnálom.
– Hát én nem.
– Mindenkepp egy okkal több, hogy elinduljunk az
Elephantba. Hiszen Elaine állítólag ott dolgozott, és ha csak
nem esküszik össze ellenünk minden, akkor ott majd
megerősítik Mr. Cadwick állítását. Vagy éppen
ellentmondanak neki.
Amíg Marc a fürdőszobában időzött, Rosanna visszament a
hálóba, bevetette az ágyát, aztán a gibraltári számukat
tárcsázta. Szerette volna hallani végre, hogy Rob otthon van,
de a torkában dobogott a szíve. Félt, hogy Dennis megint
letámadja, vagy hogy már nem térhet ki tovább a sürgetése
elől, hogy térjen haza.
Lehet, hogy egyszerűen azt kéne tennem, gondolta. Elaine-t
úgysem találjuk meg, az anyagom meg bőven együtt van.
Holnap reggel vissza is indulhatnék Gibraltárba…
Otthon senki sem vette fel. Vasárnap délelőttönként Dennis
néha elment a fitneszklubjába. Vagy csak kóborol összevissza,
és keresi Robertet. Hogy a gyerek nem vette fel, az semmit sem
jelentett: hétvégeken délig aludt, és valószínűleg az
atombomba sem ugrasztottá volna ki az ágyból, nemhogy egy
kis telefoncsörgés.
Marc is felöltözött. Bebújtak a dzsekijeikbe, és lábujjhegyen
kiosontak a szobából. Mr. Cadwick mintha még aludt volna,
mert, bár minden lépcsőfok istentelenül nyikorgott, semmi se
moccant a házban. Mindketten fellélegeztek, amikor odalent
ültek Marc kocsijában, és elindulhattak.
Nappali fényben minden sokkal egyszerűbb volt. Gyorsan
felfogták, milyen rend szerint épültek Langbury szűk utcái, s
amint szisztematikus kutatásba kezdtek, hamar rá is
bukkantak az Elephantra, erre a nagydarab vöröstéglás
épületre, amely kényelmesnek és gondozottnak látszott. Még
egy kis kert is tartozott hozzá, ahol nyáron biztosan jól el lehet
üldögélni a magas és terebélyes fák alatt. Most még kopárak
voltak az ágak, az asztalok és székek pedig összecsukva álltak
a fal mellett, és nagy műanyag ponyvák védték őket az
időjárás viszontagságaitól.
Megkönnyebbülésükre az utcai ajtó kinyílt, és friss kávé
hívogató illata szállt az orrukba. Egy meglehetősen
kiadatlannak tűnő férfi állt a pult mögött, és csodálkozva
nézte őket:
– Ilyen korán még senki sem szokott jönni – szólalt meg.
Rosanna a legmegnyerőbb mosolyát tette fel:
– Kaphatnánk azért egy kávét?
 A férfi bólintott.
– Hát persze. A kávé kész van. De a reggeli többi részére még
várniuk kell egy kicsit. Vasárnaponként tíztől szoktunk afféle
reggeli-ebédet felszolgálni. Addig csak pirítóssal és
narancslekvárral szolgálhatunk!
– Elég lesz – felelte Marc. – Csak kávéra és valami apróságra
van szükségünk, hogy némiképp magunkhoz térjünk.
Leültek az egyik kis sarokasztalhoz, és hálás elégedettséggel
vették szemügyre a hófehér asztalterítőt és a virágmintás
porcelánt, amelyben a kávét felszolgálták. A fáradt férfi maga
szolgálta ki őket, hozott egy kosár pirítóst és egy tálcát,
amelyen különféle narancslekvárok és kis adag vajak voltak.
Rosanna gyanította, hogy ő lehet az Elephant tulajdonosa.
Marénak nyilván ugyanez jutott eszébe, mert megkérdezte:
– Ön Justin McDrummond?
– Igen. Miért?
– Marc Reeve vagyok. Ő pedig Rosanna Hamilton. Londonból
jöttünk.
– Nem a legszebb időt választották erre a vidékre.
– Nem üdülünk – felelte Marc. – Egy régi ismerősünket
keressük, azt mondták, itt dolgozik. Elaine Dawson.
Justin szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Elli?
– Ezek szerint igaz? Tényleg itt dolgozott?
Justin kicsit heves mozdulattal csapta le a kenyeres tálcát az
asztalra, Kimerült arcán egyszerre harag jelent meg.
– De még mennyire! – mondta. – De még mennyire, hogy itt
dolgozott! És annyit megmondhatok maguknak: az ismerősük
a legütődöttebb személy volt, akinek valaha munkát adtam.
Sokszor nem jött, de mindig meg is bocsátottam neki, mert
valahogy megsajnáltam. Ezért nem is szolgáltam rá…
Elhallgatott.
– Igen? – kérdezte Rosanna. – Mire nem szolgált rá?
– Hogy csak úgy egyszerűen felszívódjon – fejezte be Justin
dühösen. – Csak úgy, egyik napról a másikra, és annyit se
mondjon, hogy bakfitty. Tudja, ebben az évszakban nem
történik itt sok minden, de szombat esténként azért
idegyűlnek a környékbeliek – a közeli falvakból is sokan.
Tegnap este esküvő volt. Száztizenkét személy, akik éjjel egyig
itt mulattak. És Elli tisztában volt ezzel. Szerződtettem még két
kisegítőt, de Elli fixre be volt tervezve. És egyszerűen nem
jelent meg. Csütörtök este, péntek este, tegnap este. Eltűnt.
Felszívódott. Pedig tudta, hogy nem kapok helyette egykettőre
teljes értékű helyettest. Ő legalább már kiismerte magát, és
gyakorlatra is szert tett. Nem hiszik, mekkora harcot
folytattunk itt az éjjel. Mondom maguknak, ha még egyszer a
szemem elé mer kerülni…
– Nem lehet, hogy valami baj érte? – kérdezte Rosanna.
Justin horkantott.
– Ezt még mentő körülménynek fogadtam volna el. De itt
volt az a vén bakkecske, Cadwick. A főbérlője. Az ő roskatag
házában vett ki lakást. Ő pedig azt mesélte, hogy minden
holmijával együtt elpárolgott. Egy szó nélkül. Úgy gondolom,
ha valakit elüt az autó, vagy elrabolják, vagy meggyilkolják,
akkor előtte azért nem pakolja szépen össze a cuccait, nem
igaz? Nem, nem, az bizony talált valahol egy jobb szállást és
egy jobb állást, és egyszerűen olajra lépett!
 Rosanna előpakolta a kézitáskájából Elaine fényképét, amit
mindig magánál tartott.
– Ő az?
Justin alaposan megnézte a képet.
– Hát, nem tudom… – habozott. – Elli sokkal vékonyabb.
Szinte sovány,
– Ez a kép ötéves – mondta Rosanna. – Sajnos, újabb nincs.
Persze abban az öt évben sokat fogyhatott.
– A típus egyezik – mondta Justin. – Egyezik a hajszín, a
frizura. De nehéz megmondani. Itt ez a gömböc és aztán Elli.
De hát igen, végül is elképzelhető. Azért mérget nem vennék
rá.
– Elaine most huszonnyolc éves – mondta Rosanna. – Idén
augusztus elsején lesz huszonkilenc.
– A kora stimmel – felelte Justin. – Őszintén szólva, én nem
tudtam, mikor van születésnapja, vagy hogy mennyi idős, de
én is a húszas éveinek végére tippeltem.
– Mióta dolgozott itt? – kérdezte Marc.
– Tavaly június óta. Egy nap egyszer csak felbukkant itt, és
megkérdezte, nem tudnám-e alkalmazni. Szerencséjére éppen
itt hagyott a felszolgálónőm. És megkapta az állást.
– Nem kérte el az iratait? Az igazolványát, a bizonyítványait,
ilyesmit? – kérdezte Marc.
Justin mintha kínosan kezdte volna érezni magát.
– Az útlevelét mutatta meg. Az rendben volt, úgy láttam.
Bizonyítványa nem volt. Addig feketén dolgozott egy
cipőboltban, a raktárban, ahogy beszámolt.
– És magának is szívesen dolgozott svarcban – mondta Marc.
 – Na, igen, hát…
– Ne aggódjon miattunk, nem a rendőrségtől vagy az
adóhatóságtól jöttünk – tisztázta Rosanna a helyzetet.
Justin lezöttyent vendégei mellett egy székre, kezébe
temette az arcát.
– Tudják, nekem egy kicsit gyanús volt az egész. Mintha szó
szerint a semmiből jött volna. Nekem meggyűlt már a bajom
egyszer egy szakács miatt, pakisztáni volt az istenadta, aztán
kiderült róla, hogy még tartózkodási engedélye sincs. A
rendőrség mindent felforgatott itt nálam. Elli viszont legalább
brit útlevelet mutatott, amivel szerintem semmi baj nem volt.
Persze, hogy jól járok, ha feketén dolgoztatok embereket. De…
lehet, hogy elküldtem volna. Csak éppen hasonló volt a
helyzet, mint tegnap este. Jött a hétvége, egy nagyobb társaság
jelentkezett be… Bárkit felfogadtam volna, aki erre téved. Elli
épp kapóra jött, aztán itt ragadt, és hát… nekem igazán
mindegy volt, mi történt vele addig,
Rosanna eltette a fényképet. Mostanra teljesen felébredt.
Lehet, hogy a kávé tette, amelyet közben egyfolytában, apró
kortyokban fogyasztott, és amely, igazán remek volt.
– Azt mondta Elaine-ről, hogy ütődött. Pontosan mit értett
ezen?
Justin elgondolkodott.
– Volt benne valami… – mondta aztán. – Hogyan is mondjam?
Valami beteges. Valami zavarodott. Hisztérikus. Depressziós.
Amit csak akar. Azt mondanám, azt a benyomást tette rám,
mintha teljesen kikészült volna. Hát miféle fiatal nő az, aki
abban látja az élete értelmét, hogy elássa magát itt
Langburyben, nálam dolgozzon, és Mr. Cadwicknél béreljen
szobát? Nem voltak barátai. Nem voltak kapcsolatai. Semmit
sem mesélt magáról, soha. Tényleg olyan volt, mintha a
semmiből jött volna. Soha nem emlegette a szüleit. Vagy a
testvéreit. A barátait, rokonait, ismerőseit, tanárait,
szomszédait, mit tudom én. Úgy értem, a legzárkózottabb
ember is csak-csak rákényszerül az életben, hogy kapcsolatba
kerüljön másokkal, nem? Hát ő nem. Mintha egyedül
mászkálna az egész bolygón, néha olyannak láttam.
– És gyakran lett beteg? – kérdezte Rosanna.
– Igen. Bizonyos időközökben, két-három napot egyszerre.
De mindig mondott valamit. Fogfájás, torokgyulladás, nem
tudom. De érdekes módon mindig olyan érzésem volt, hogy…
hogy valami ezzel nem stimmelt. Hogy nem testi baja volt, azt
csak ürügynek hozta fel. De persze nem tudtam bebizonyítani.
– És a véleménye szerint igazából mi volt a baja? – kérdezte
Marc.
Justin megint csak habozott.
– Úgy gondolom, pánikrohamai voltak. Időről időre
elhatalmasodtak rajta a félelmei. És olyankor nem tudta
elhagyni azt a patkánylyukat, amelyben meghúzta magát.
– Félelmek? – kérdezte Rosanna. – Félt?
Justin meglepetten nézett fel rá.
– Azt hittem, ismeri. Nem hiszem, hogy ezt ne látta volna
akárki. Elli félt. Valamitől vagy valakitől iszonyatosan
rettegett. Minden egyes alkalommal összerezzent, ha kinyílt az
ajtó. És néha, ha valaki harsányan felhahotázott, vagy csak
üvöltözni kezdett, holtsápadt lett.
Még egyszer röviden elgondolkodott, és még hozzátette:
 – Azt hiszem, ki merem mondani, hogy halálfélelem
gyötörte. Érezni lehetett rajta. Elli halálosan rettegett, de
egész idő alatt, míg itt volt, nem sikerült rájönnöm, hogy
miért.

Geoffrey már felfogta, hogy az önsajnálat olyan

automatizmussá válhat, amelynek igen kellemetlen
kísérőjelenségei vannak: egy ideig talán rákényszeríti az őt
körülvevő embereket, hogy sajnálják, bűntudatot ébreszthet
bennük, és ezzel manipulálhatja is őket, de egyszer aztán
mégiscsak saját maga ellen fordul.
Ha valaki túl hosszú ideig és túl kényelmesen berendezkedik az
áldozat szerepében, az előbb-utóbb áldozattá válik.
Neki mondta ezt egyszer valaki, csak már nem emlékezett
rá, hogy ki. Egy nővér? Egy orvos? Az egyik ápoló? Valaki azok
közül, akik körülvették, és megpróbálták meggyőzni arról,
hogy az élete mindennel együtt is olyan, hogy érdemes élni?
Persze, egyáltalán nem volt olyan az élete, és mindahányszor
szörnyű dühbe gurult, amikor egy egészséges ember vette a
bátorságot, és próbálta elmagyarázni egy betegnek, hogy
annak az élete nem is olyan rossz, mint hinné.
Ebben az áldozat dologban azért volt valami. Ha ugyanis ő,
Geoff, nem ássa el ilyen mélyre magát a „nekem-minden-
mindegy” magatartásban, akkor lenne mobiltelefonja, odakint
kereshetne egy eldugott helyet, és onnan telefonálhatna.
Ehelyett most meg kellett elégednie az érmés telefonnal a
folyosón, és egyfolytában retteghetett, hogy valaki arra jár, és
kihallgatja.
 Volt ugyan mobilja még az Elaine-nel töltött évekből, de ezer
éve nem töltette fel, pedig nővérek többször is felajánlották,
hogy vesznek neki kártyát.
– Jöjjön, Mr. Dawson. Feltöltjük a telefonját! Csak jobb, ha
bármikor el lehet érni!
Ő pedig mindig elhárította. Épp elégszer torkolta le ezeket a
segítőkész jó lelkeket. Ugyan már, kérem szépen, ki a fene
akarná őt elérni? Hát ki hívja fel őt? Kit érdekel még ő? Hiszen
gyakorlatilag mái- mintha nem is létezne.
Hát ez ostobaság volt, ismerte be most.
Szerencsére vasárnap volt. Vasárnaponként minden
ténykedés erősen visszafogottan zajlott itt az intézetben, ami
azt jelentette, hogy a folyosókon nem sürgött-forgott annyi
beteg és személyzet, mint máskor. Tehát fennállt annak a
lehetősége, hogy zavartalanul telefonáljon. Persze, ez
bármelyik pillanatban megváltozhatott. Geoff tudta, hogy csak
egy apró, ráadásul előre nem tudható méretű időablak nyílik
meg számára.
Nem volt túl nehéz megszerezni a tudakozóból annak a
tévétársaságnak a számát, amely a Magánbeszélgetésekét
sugározta. A szerkesztőséget felhívni már nem volt ennyire
egyszerű. Egy unott női hang közölte, hogy megpróbálja
kapcsolni, de azóta Geoff egy hosszú várósorban időzött, és
egyre feszültebben hallgatta a számára ismeretlen
zongoradarab hangjait. Ez volt a vasárnap hátránya: hogy az
adóknál sem volt olyan nagy a sürgés-forgás, mint
munkanapokon. De remélhetőleg, aki ügyeletben van, az azért
vasárnap is teszi a dolgát! Vajon Lee Pearce ott van? Geoff
legszívesebben személyesen vele beszélt volna.
 Egész éjszaka ébren feküdt, és azon tanakodott, hogy mit
tegyen. Cedric híradása arról, hogy Elaine esetleg felbukkant,
óráról órára jobban idegesítette. De izgult és félt is. Ezer érzés
viaskodott benne: a remény, hogy Elaine még életben lehet,
visszatérhet hozzá, és megválthatja. Az aggodalom, hogy
életben lesz ugyan, de nem óhajt visszatérni hozzá, és ráadásul
kijelenti, hogy épp ő, a bátyja az, aki miatt évekig nem adott
életjelt magáról. Ugyanakkor egy újabb gondolat is felbukkant
benne: mi van akkor, ha nem ő az, de Rosanna Hamilton, az az
álnok kígyó, mégis azt állítja, hogy megtalálta odafent
Northumberlandben? Mióta Geoff látta fiatalkori jó barátnőjét
a tévében, két dologban volt biztos: az egyik, hogy Rosanna
bele van zúgva Marc Reeve-be, valószínűleg viszonya is van
vele. És ebből adódott a másik körülmény: hogy Rosanna
Reeve-et minden szempontból tisztára akarja sikálni az Elaine
eltűnésével kapcsolatban felmerült mindennemű gyanútól.
Mindenáron. Geoff még azt is feltételezte róla, hogy kitalál egy
élő Elaine-t, abban a piszkos bulvárlapjában szét-kürtöli, és
ezzel rehabilitálja Marc Reeve-et. Hát ki ellenőrzi, amit
mondott? A rendőrség rég lezárta és ad acta tette ezt az ügyet.
– Mit gondol, hány férfi meg nő tünteti el magát az életéből,
hogy más néven, vígan új egzisztenciát teremtsen?
Ezt a kérdést tette fel neki akkor, közvetlenül Elaine
eltűnése után, az egyik rendőrtisztviselő.
– Olyan emberek, akiknek családjuk van, gyerekeik. Olyan
emberek, akiknek az életével látszólag semmi gond nincs,
akikről ezt senki nem gondolta volna. De valahol mélyen,
legbelül, halálosan elegük van mindenből, a felelősségből, a
kapcsolataikból, akármiből. És akkor eltűnnek. És az egész
környezetük csak áll és csodálkozik.
 Az ő, Geoff környezetében még csak nem is csodálkoztak, ez
volt a legrosszabb. Nem mondta ki kerek perec senki, de nem
volt olyan hülye, hogy a sorok között ne tudott volna olvasni:
mindenki nagyon jól el tudta képzelni, hogy Elaine kitört
abból az életből, amelyet egy kriplihez láncolva töltött, aki
teljesen leblokkolta az életét. És mindenki meg is értette. Ha a
Marc Reeve-történet nem került volna napvilágra, és ezzel
legalábbis átmenetileg nem villan fel a bűncselekmény
lehetősége, senki a kisujját se mozdította volna, hogy
előkerítse a föld elnyelte fiatal nőt.
Na igen, és hát ő maga elég nehezen tudott volna felutazni
északra, és ellenőrizni, hogy az az Elaine az ő Elaine-je-e, aki
csak előle rejtőzködik odafent. Ritkán gyűlölte és átkozta
ennyire a testi tehetetlenségét, mozdíthatatlanságát. És míg
kezdetben a testét gyűlölte, a számtalan átvirrasztott éjszaka
alatt ez a gyűlölet átszármazott Rosanna Hamiltonra, arra a
személyre, aki ebbe a helyzetbe lökte, aki vette a bátorságot és
belematatott az életébe, akinek volt képe más életében a sors
szerepét játszani, és aki egy nagy szart foglalkozott azzal, hogy
milyen következményekkel jár ez az érintettekre nézve. Ez
nagyon jellemző volt rá is, meg a bátyjára is, mindkét
arrogáns, érzéketlen Jones kölyökre. Persze leginkább akkor
voltak közönyösek, amikor másnak a bajáról, gondjairól volt
szó. Ha bezzeg a saját kis problémáikról – mint most
Rosannának azzal a bájgúnár Reeve-vel –, akkor mindjárt
nagyon is tevékenyekké és fürge eszűekké váltak.
A leginkább azonban az bosszantotta fel az egész ügyben,
hogy nem akartak neki egy szót sem szólni semmiről. Rosanna
egy kukkot nem árult el az újonnan felbukkant nyomról, de
Cedric sem tervezte, az világosan kiderült. Csak éppen úgy
érezte, hogy a sarokba szorították, és egy morzsát ezért oda
akart vetni neki, hogy elrágódjon rajta. Minden bizonnyal
keservesen szánja-bánja már a fecsegését. Ha a dörzsöltebb
Rosanna ezt megtudja, majd ad neki, ebben biztos lehet. De
hát úgy kell neki.
Hajnalra Geoff terve is elkészült. Nem hagyja, hogy
kirugdalják a saját életéből, és félretegyék, mint egy seprűt a
sarokba támasztva, legfőképp nem az olyan alakok, mint
Rosanna meg Cedric. Még ha azt az átkozott testét nem tudja is
mozgatni, a feje azért még működik, és nagyon is képes rá,
hogy tevékenységet fejtsen ki. Majd más embereket tesz az
eszközeivé, akik szintén kutakodni kezdenek
Northumberlandben, és Rosanna aljas számításait, akármik is
ezek, jól keresztülhúzzák. És ki lenne erre alkalmasabb, mint
Lee Pearce, az a tévés újságírónő, aki előszedte a témát a
műsorában? És akinek biztos nem esik majd nehezére egy jót
odadörgölni Rosanna Hamiltonnak.
A központos hölgy hangja közvetlenül a füle mellett szólalt
meg.
– Kapcsolom – mondta unott hangon.
Kattant valami a vezetékben.
– Halló – szólt bele egy másik női hang, kicsit kedvesebben
és vidámabban.
– Ööö… halló… Geoffrey Dawson vagyok – szólt bele Geoff.
Hatásszünetet tartott, és remélte, hogy a vonal túlsó végén ülő
személynek mond valamit a neve. Hiszen a Dawson-ügy
legutolsó adásuk témája volt. De nem érezte, hogy
beszélgetőpartnere a vonal végén hevesen összerándult volna.
– Mit tehetek önért, Mr. Dawson? – kérdezte továbbra is
barátságosan. Milyen gyors világ ez, gondolta Geoff. Már a
következő adásra készülnek, a két nappal korábbit meg
elfelejtik.
Nem készített pontos tervet, legfőképp azért nem, mert
elsősorban azzal foglalkozott, hogy nagyjából zavartalan
körülményeket teremtsen ehhez a beszélgetéshez.
Most azért beleugrott a témába.
– Mrs. Lee Pearce-szel szeretnék beszélni – mondta.
– Miről volna szó, kérem?
– Dawson a nevem – ismételte nyomatékkal. – Elaine
Dawson bátyja vagyok. Emlékszik még? Elaine Dawson volt a
témája a Magánbeszélgetések múlt pénteki adásának. Az egyik
téma – tette még hozzá.
– Igen, most már tudom, miért volt ismerős a neve – mondta
a másik hang még mindig vidáman. Geoff azon törte a fejét,
vajon mi lehet ebben az átkozott témában, ami ekkora derűre
ad okot.
– Pontosan mit szeretne megbeszélni Mrs. Pearce-szel?
Legalább nem rázta le azonnal azzal, hogy Lee Pearce nincs
a stúdióban. Ebből viszont arra következtetett, hogy a
műsorvezetőnő a stúdióban van, és neki valóságos esélye nyílt
arra, hogy beszédbe elegyedjen vele, már ha sikerül ezt a kis
vidorkát meggyőznie, hogy tényleg fontos ügyben keresi a
nagyasszonyt.
– Az adás után adódott egy érdekes új nyom – mondta. –
Olyan hírt kaptunk, hogy a húgom még életben van.
– Akkor talán a rendőrséghez kellene fordulnia.
– A rendőrség rég lezártnak tekinti az ügyet. Nem hinném,
hogy egyetlen befutott információ miatt elkezdenének
Northumberland grófságban áskálni.
A vezeték túlsó végén alig hallható sóhajtás.
– Mr. Dawson, nem látom, hogyan tudna segíteni önnek Mrs.
Pearce ebben.
– Többről is szó van – vágta rá gyorsan Geoffrey. Lépteket
hallott a folyosón, lopva körülnézett. Egészen hátul felbukkant
egy nővér, de leragadt az egyik betegszoba ajtajában, és
valószínűleg valamelyik bentlakóval beszélgetett. De
hamarosan továbbindul, és nem lenne jó, ha itt a közelében is
megállna.
A francba! Hát nem bírja kapcsolni ez a hülye tyúk?!
– Figyeljen – mondta halkabban – okom van azt feltételezni,
hogy Mrs. Hamilton, aki a múltkori adás vendége volt, valamit
el akar tussolni. Nagyon pikáns személyes összefonódásokat…
Elhallgatott. A Magánbeszélgetések nagyon gagyi bulvár volt,
az egyik legprimitívebb. Remélte, hogy ezzel talán felkeltette
beszélgető-partnere érdeklődését.
A nő megint sóhajtott, de most már nem is titkolta.
– Megkérdezem Mrs. Pearce-t, ha egyáltalán hozzáférek –
mondta. – De lehet, hogy éppen konferencián van. Várjon!
Kilökte a vonalból, és megint azt az okádék zongorás
kalimpálást kellett hallgatnia.
A nővér most közelebb jött, azokkal a fitt, fürge, fontoskodó
lépésekkel, amelyeket annyira gyűlölt, ám amelyekkel itt
egyfolytában találkoznia kellett.
Vajon elgondolkodtak már azon, hogy ez a peckes járásuk
mennyire idegesít bennünket, kripliket? – jutott eszébe, már
nem először. Talán ezzel is azt akarják jelezni, hogy ők vannak
fölényben, hogy ők az erősebbek? Vagy valami fiktív vitát
élnek ki vele, amit mi nem is folytatunk velük? Vagy
tökmindegy nekik, egyáltalán ügyet sem vetnek ránk, csak
végzik a munkájukat, és igazából hidegen hagyja őket, hogy mi
van velünk?
A nővér egy vonalba került vele, sugárzó mosolyt küldött
neki, ő pedig undorítónak találta ezt.
– Na, Mr. Dawson? – Virgonc, volt, mint hal a vízben. Mi van,
ma mindenkinek ilyen penetránsan jó a kedve? Főleg azoknak,
akiknek vasárnap is dolgozniuk kell? – Hát hogy van?
Szórakozottan odabólintott neki. Mi van, ez nem látja, hogy
éppen telefonál? Vajon egy nem-pácienssel szemben ugyanígy
viselkedne? Nem respektálja, ha valaki éppen mással van
elfoglalva?
A nő már nyitotta a száját a következő kérdésre, de ebben a
pillanatban Geoff fülében felhangzott a már ismert kattanás.
– Mr. Dawson? Kapcsolom Mrs. Pearce-t.
És azonnal felhangzott hűvös hangon:
– Pearce. Mi van?
Kezét a kagylóra szorította, amennyire béna teste engedte,
odafordult a továbbra is furcsán rámosolygó nővérhez, és
halkan, de jól érthetően odaszólt neki:
– Takarodjon már a büdös francba, az ördögbe is!

Csak autóztak céltalanul a környéken, aztán a kocsit letették

egy kis öbölben, nem messze a tengertől, és lesétáltak a
partra. Csak a partra gördülő hullámokat és a sirályok
rikoltozását lehetett hallani. A ragyogó tavaszi napsütésre
fittyet hányó, éles szél fújt itt, jéghidegen fúrta be magát a
ruhájuk alá. Gyorsan szedték a lábukat a homokon, hogy
felmelegedjenek. Sehol egy ember.
– Nem is értem – mondta Rosanna. – Ez a halálfélelem
fogalom olyan… nem ideillően hangzik. Ugye, abból indultunk
ki, hogy Elaine-nek elege lett abból, hogy a bátyját ápolja, és
ezért el akart tűnni, így hát biztosan nem örült volna meg, ha
az beállít az Elephantba. De azért halálfélelmet nem érzett
volna! Mit tehetett volna vele Geoffrey?
Marc lehajolt, felemelt egy lapos kis kavicsot, aztán
figyelmetlenül megint a földre dobta.
– Lehet, hogy teljesen félresiklottunk azzal a gondolattal,
hogy a bátyja miatt akart eltűnni – már ha önkéntes eltűnésről
beszélünk.
Hiszen emlegette azt a férfit, aki fontos szerepet kapott az
életében. Lehetséges, hogy vele nem stimmelt valami? Hogy’
előle kell bujkálnia?
– El nem tudom képzelni, hogy Elaine olyasvalakivel
kezdjen, akiből később veszélyforrás válik – felelte Rosanna,
és megint csak megjelent lelki szemei előtt az a pattanásos
kamaszlány, aki mindentől és mindenkitől félt, és soha
semmiben nem vett részt, ha akár csak egy hajszálnyi
kockázat is rejlett a dologban.
– Inkább szélsőségesen óvatos volt. És rendkívül félénk.
Nem az a fajta ember, aki hirtelen belekerül valami
kockázatos helyzetbe.
 – De épp az ilyenekkel történhetnek dolgok – válaszolt Marc.
– Pontosan ők szoktak áldozatul esni alvilági alakoknak.
Elaine-t nagyon tapasztalatlannak láttam. Fogalma sem volt a
világról, az életről. Rettegett persze, de képtelen volt arra,
hogy felismerje a valódi veszélyt. Elaine pontosan olyan ember
– vagy olyan volt aki nagyon jó zsákmánynak ígérkezik bárki
számára, aki rosszban sántikál.
– De hát miért? Úgy értem: miért forralna bárki gonoszságot
Elaine ellen?
A férfi vállat vont.
– Sejtelmem sincs. Vannak olyan emberek, akiknek
egyszerűen szükségük van egy áldozatra. Mindegy, milyenre.
Nem az áldozat személye a fontos, hanem az áldozatstátus.
Lehet, hogy Elaine épp egy ilyenbe botlott. Persze, ez az egész
csak feltételezés.
– Oké, tegyük fel, hogy belebotlott egy nem megfelelő férfiba
–mondta Rosanna –, akivel annak idején lelépett. És valamikor
az elmúlt évek során történt valami. Valami, ami fenyegetővé
vált számára. Miért nem ment el a rendőrségre?
– Talán, mert tudta, hogy bizonyos esetekben a rendőrség
tehetetlen – mondta Marc. – Ügyvéd vagyok, elég jól
kiismerem magamat. Lehet, hogy egy pszichopata karmaiba
került, aki még nem művelt semmi olyasmit, aminek alapján le
lehetne tartóztatni. Érezte, hogy veszélyben van, de tudta,
hogy a rendőrség csak akkor léphet közbe, ha valamit el is
követ az illető. Ilyenkor néha tényleg nem tud mást tenni az
áldozat, mint hogy elrejtőzik.
– Ez azonban azt jelentené, hogy az az Elaine, akiről épp az
imént állapítottuk meg, hogy mennyire életidegen, mégiscsak
elég rendesen kiismerte volna magát az életben.
 – Öt év nagy idő. Ha elhagyta Kingston St. Mary védelmező
biztonságát, lehet, hogy afféle gyorstalpalón kellett elvégeznie
az élet-iskolát.
Valószínűleg a mostani Elaine-nek semmi köze nincs már az
akkori Elaine-hez, És nemcsak a testsúlyáról beszélek.
Rosanna elgondolkodva bólogatott.
– És vajon miért nem változtatott nevet? Hiszen ez sokkal
nagyobb védelmet jelentett volna!
– Az nem olyan egyszerű. A legtöbb esetben igazolnia kell
magát, ha munkát vagy állást keres. Vagyis hamis papírokat
kellett volna beszereznie. És ezt meg hogyan intézte volna el
egy olyan lány, mint Elaine?
– Nehezen tudom elképzelni – értett egyet Rosanna de ez az
egész eléggé zavaros, és meg is zavar. Nemigen tudom
összehangolni az egykori Elaine-nel.
– Lehet, hogy nem kéne ennyit spekulálnunk Elaine-ről –
mondta Marc –, mert csak összezavar, és nem vezet sehová.
Valószínűleg egyszerűen le kell nyelnünk a békát, hogy későn
érkeztünk. Hajszál híján elcsíptük Elaine Dawsont, aki
Langburyben egy villanásra felbukkant, és valószínűleg soha
többé nem fogjuk viszontlátni. Pechtink volt. Lehet, hogy ő volt
az, lehet, hogy nem. Nem tehetünk mást, annyiban hagyjuk az
ügyet.
Rosanna megállt.
– Csodálom, hogy ennyire lezseren tudja nézni. Hiszen az ön
számára sokkal nagyobb a tét, mint a számomra. Ha
megtaláljuk Elaine-t, az teljés rehabilitációt jelent önnek. Én
szinte belebolondulok, hogy kis híján elkaptuk, de nem úgy
ön!
 Marc is megállt.
– Rosanna, egyáltalán nem tagadom, hogy nagy
reményekkel jöttem ide. De meg kell próbálnunk reálisan
mérlegelni az egész ügyet. A Dawson-ügy hullámai mára
elsimultak. Már nem érzem, hogy lépten-nyomon
bizalmatlanul állnak velem szemben az emberek. A
környezetemben senkit sem érdekel már ez az eset. Szinte
semmit sem változtatna, ha most megtaláltuk volna.
Rosanna elnézett mellette, mert tudta, hogy fájó pontra
tapint.
– De a fia… a fiának jól jött volna a bizonyíték. Ez sem lett
volna fontos?
A férfi olyan hosszasan hallgatott, hogy Rosanna már-már
azt hitte, túl messzire ment.
– Bocsásson meg – mondta gyorsan. – Talán nem kellett
volna…
– Semmi baj – mondta Marc. – Hiszen igaza van. A fiam miatt
megérte volna. Bár valószínűleg az sem változtatott volna
semmin.
Folytatták útjukat a fagyoséin hideg, éles, északkeleti
szélben, és Rosanna egyszerre úgy érezte, hogy ez a part rideg
és visszautasító, és egész vállalkozásuk értelmetlen, esztelen,
és eleve kudarcra van ítélve.
Megint megállt. Nem akart még messzebbre kerülni a
kocsitól.
– Marc – mondta. – Most már…
Aztán elállt a szava, mert a férfi feléje fordult, és ő
csodálkozva látta, hogyan változik meg az arckifejezése, ahogy
megcsókolja. Inkább egy rövid, gyengéd érintést érzett az
ajkán.
A férfi egy lépést hátrált.
– Bocsáss meg – mondta. – Ez… lehetetlen volt.
Rosanna még mindig csak meredt rá.
– A legjobb, ha… – de aztán nem is folytatta, csak egy
tehetetlen, suta mozdulattal széttárta a karját. – Nem kellett
volna,
Rosannának végre megoldódott a nyelve.
– Ez csak…
– Tudom. Lehetetlenség.
– Nem, csak… – kereste a szavakat. – Tehát, egyáltalán nem
haragszom, vagy ilyesmi. Tényleg nem,
Ott állt előtte, mindkét kezét mélyre ásta a dzsekije zsebébe.
A csípős hidegtől kipirult az arca.
– Tudom, hogy férjnél vagy. Tudom, hogy van egy
mostohafiad, aki számít rád. Hogy az életed középpontja nem
Anglia. Mindent tudok. De mégis, már reggel óta… és mindig,
ha rád nézek…
Nem fejezte be ezt a mondatot sem, mintha világos lenne,
mit akar kifejezni.
A nő végigsimított szétzilált haján, amelyet a szél még
borzasabbá tett. A hiányzó sminkre gondolt, arcára, amely
biztosan magán viseli az átvirrasztott éjszaka nyomait.
– Épp ma… – mondta – épp ma kell ilyen…. rettenetesen
kinéznem!
– Épp ma – mondta Marc ma nézel ki olyan nagyon fiatalnak!
 Megölelte és megint megcsókolta, hosszabban, mint az
előbb, és kevésbé ártatlanul, ő pedig most már viszonozta a
csókot, az ölelést, és egy pillanatra beleveszett, annyira, hogy
másodpercekig eszébe sem jutott Dennis, sem Rob, sem
Gibraltár, sem a tulajdonképpeni élete.
Amikor percekkel később szétbontakoztak az ölelésből,
minden olyan volt körülöttük, mint addig, a télies tengerpart,
az erős tavaszi napfény, a jeges szél.
A kérdés csak az volt, hogy vajon bennük és az életükben
megváltozott-e valami.
Csak ha hagyjuk, gondolta Rosanna.
– Nyilvánvalóan nem ért sokat a bocsánatkérésem – mondta
Marc így most már kísérletet sem teszek rá. És hát hazugság is
volna, ha azt mondanám, sajnálom.
– Miért is kellene bocsánatot kérned? – felelte Rosanna. – Én
éppen úgy akartam, mint te. De persze… abból adódhatnak
problémák, ha továbbmegyünk.
– Hát igen – mondta a férfi bizonytalanul.
Egymással szemben álltak. Rosannának nyomasztó módon
nyilallt a tudatába, hogy bizony nála a Fekete Péter: Marc
szabad ember, de ő nem.
– Fázom – mondta végül, és a megjegyzés meglehetősen
elfogulatlan volt, ráadásul igaz is. – Visszamehetnénk az
autóhoz? És elmehetnénk valahová, ahol kapunk egy forró
kávét?
– Persze – mondta Marc azonnal. – Semmi nem éleszt fel
jobban, mint egy csésze forró kávé.
Rosannának hirtelen nevethetnékje támadt, bár ebben a
nevetésben jó adag tanácstalanság is volt.
 – Hát azért az imént nem úgy tűnt, mintha élesztésre
szorulnánk.
Visszafelé a férfi kézen fogta, neki meg nem volt kedve
elhúzni a kezét. Miért is? Hiszen már több volt közöttük, mint
egy kézfogás. Nem teszi meg nem történtté a csókot, hogyha
most távolságot tart.
Sokkal messzebbre jutottak el a parton, mint gondolták:
időbe telt, míg megtalálták azt a kis öblöt, ahol leparkoltak; a
magányos kis tér az országút mellett állt. Rosanna
megkönnyebbülten roskadt bele az ülésbe, Marc indított, és
azonnal feltekerte a fűtést is.
– Kicsit eltart, de mindjárt meleg lesz.
Nem indult még.
– Mi az? – kérdezte Rosanna.
A férfi habozott.
– Azt hiszem, te vagy az ok – mondta végül. – Te vagy annak
az oka, amiért szeretném megtalálni Elaine-t, és szemtől
szemben állni vele. Én tudom, hogy nem bántottam, de nagyon
szeretném, ha a gyanú árnyéka sem tűnhetne fel a szemedben.
– De hiszen én nem kételkedem benned – mondta Rosanna
–, sőt, már akkor sem kételkedtem, amikor behatóbban
kezdtem foglalkozni az üggyel.
A férfi bólintott, megfordult a kocsival, és felhajtott az
országútra. Szívesen elmondta volna Marcnak, mennyire
komolyan gondolta azt, amit az imént mondott, de a
magyarázkodás, az csak magyarázkodás marad, és Marc
sohasem látott volna mögéje, nem tudhatta volna, mennyi
igazság van benne. És ha benne már egy szemernyi kételkedés
sincs, a férfi még mindig gondolhatja azt, hogy van. Ez a
körülmény azonban nem lesz hatással a jövőjükre, hiszen nem
lesz közös jövőjük – nem szabad, hogy legyen. Vajon zavarni
fogja-e a férfit, hogy ő milyen képet hordoz magában róla,
amikor már újra Gibraltárban lesz a családjánál? És őt zavarja-
e majd, hogy kételkedett benne Marc, amikor már londoni
újabb ügyei után lohol, és sohasem fogja viszontlátni őt?
Nem volt jelentősége. Kettejük számára tökmindegy volt,
hogy megtalálják-e Elaine-t, vagy sem.
– Meg kell találnunk, mindenképp – mondta, a gondolataival
szöges ellentétben, ahogy siklottak a napsütötte országúton.
Marc ránézett.
– Hát, egy gonddal kevesebb lenne – mondta.
Mindketten tudták, hogy azért maradna még éppen elég.

– Telefon – dugta be a fejét Sally Angela szobájába, abba a

szobába, amelyet nemrég még Angela és Linda szobájának
neveztek. Nehezen forgott a nyelve.
Angela az ágyon feküdt, és megpróbált azokra a hangokra
figyelni, amelyeken a szoba még mindig beszélt hozzá – a saját
hangján és a húgáén.
– Ki az? – emelte fel a fejét.
– Nem értettem a nevét – morogta Sally –, valami furcsa név
volt. De veled akart beszélni.
Angela nehézkesen tápászkodott fel. Betegnek és
ledaráltnak érezte magát. Dawnnal tegnap órákon át üldögélt
a rendőrségen, nézte, ahogy a másik lány végigforgatja a
bűnözők regisztereit, és várta, hogy elkészüljön a fantomkép.
Dawn tényleg megerőltette magát, de egyre-másra
hangoztatta, hogy nehezen emlékszik a férfira.
– Hiszen csak röviden láttam azt az alakot. És nem is nagyon
figyeltem rá. Inkább Lindával voltam elfoglalva. És már jó
régen is volt…
– Ne kapkodjon! – hangoztatta Fielder felügyelő többször is.
– Az ember emlékezete néha csak lassan melegszik be. Kérem,
ne sürgesse magát!
Dawn nem talált ugyan a listában senkit, de öt-hat arcnál
elbizonytalanodott.
– Ez lehetett volna éppen – mondta egyre, de három képpel
arrébb egy még valószínűbbet fedezett fel. – Nem, inkább ez
itt. Bár… ha ennyire szétálltak volna a fülei, arra emlékeznék.
Vagy sapka lett volna rajta?
Végül elkészítettek egy rajzot is, de Dawn annyira
bizonytalan volt egy csomó részletben, hogy Angela
kételkedett, értékelhető lesz-e egyáltalán a kép. Neki magának
ez az arc semmit sem mondott, az égvilágon semmit.
– Nem, ilyen embert nem ismerek. Ilyennel sohasem láttam
Lindát. De hát én amúgy sem láttam soha senkivel együtt. És ez
az új barát nyilván a legféltettebb titka volt.
Amikor a két fiatal lány elindult, Fielder felügyelő
mégiscsak elégedett volt.
– Van egy picike kiindulópontunk – mondta –, és ez
mindenképpen jobb, mint a semmi.
– De olyan kevésre emlékeztem – jegyezte meg leverten
Dawn.
 – Ez teljesen normális – mondta Fielder felügyelő. – Csak
rövid ideig látta, és semmi oka nem volt rá, hogy megjegyezze.
De most már dolgozik a tudatalattija, és az is lehet, hogy
előhalász még néhány mélyebben tárolt képet az
emlékezetéből. Láttam már ilyent.
Angéla nem volt elragadtatva ennyire, de azért lelkesen
mondott köszönetet Dawnnak.
– Nagyon rendes volt tőled, Dawn, hogy ilyen sok időt ránk
áldoztál. És tudod, ha eszedbe jut valami, akármilyen picike
apróság is, jobb, ha azonnal felhívsz. Vagy még inkább a
felügyelőt.
Erre a jelenetre gondolt most, hogy a telefonhoz ment.
Lehet, hogy Dawn az? Hogy végül mégiscsak eszébe villant
valami fontos?
A nappaliban olyan vodkaszag terjengett, hogy szinte elállt
tőle a lélegzete. Felvette a kagylót.
– Igen? Halló?
Tényleg Dawn volt az. Hangja természetellenes magasan
csengett.
– Angela! Te vagy az?
– Igen. Mi van?
– Láttam! – Dawn szinte visított. – Képzeld, láttam! Linda
barátját! Egész biztos vagyok benne! És most nagyon alaposan
megnéztem magamnak!
– Majdnem ugyanazon a helyen, mint a múltkor – bugyogott
belőle a szó, amikor Angélával együtt Fielder előtt ült. Fielder
félbeszakította a vasárnapi pihenőnapját, és bejött a Scotland
Yard-i irodájába. Szája szöglete kicsit paradicsomos volt még,
így Angela úgy ítélte, hogy Fielderék valami olasz tésztát
ebédelhettek.
– Mindjárt a Woolworth mellett. Ott ült előtte a téren. Ha
sokan lettek volna ott, nem is figyelek föl rá. De ma zárva az
áruház, és alig járt arrafelé ember. Csak az olyanok, mint én,
akik vasárnap halálra unják magukat, és egy kicsit kószálnak
a városban.
– A szökőkút szélén ült? – kérdezte Fielder. – És nem lehet,
hogy még mindig…?
Dawn sajnálkozva ingatta a fejét.
– Nem, épp felállt, amikor odaértem. Láttam, amint eltűnt az
egyik utcában.
– Lehet, hogy felismerte? Lehet, hogy azért… ?
– Nem hiszem. Nem olyan volt. Rám se nézett. Egyszerűen
csak süttette pár percig az arcát a nappal. Aztán továbbállt.
Legalábbis úgy nézett ki.
Fielder rágyújtott, miután eredménytelenül kínálta a
lányokat.
– Miss Sparks, tegnap a fényképeknél néhány esetben
bizonytalan volt. Megnézné őket még egyszer? Biztosan
jelentősen megnőtt annak az esélye, hogy felismerje.
Dawn buzgón bólogatott.
– Ha benne van, felismerem. Most alaposan megjegyeztem.
Atyaisten, biztos itt lakik a szomszédban! Ki tudja, hányszor
mentem el mellette az elmúlt hónapok során, és még csak meg
se láttam!
Negyedóra múlva megvolt a kép.
 – Ez az – mondta bizonyossággal a hangjában, és egy sötét
hajú férfi brutális arcába mutatott. A kép alapján a jelenlévők
egyike sem szeretett volna sötét utcában összefutni az arc
tulajdonosával. – Száz százalék! Ő az!
– Ronald Malikowski – mondta Fielder lassan. – No, nézd
csak!
Angela borzadállyal nézte halott húga egykori barátjának
arcát.
Hogyan állhatott szóba Linda, az égre is, ezzel az alakkal?
Annyira látszott rajta a bűnöző, hogy nem gondolhatta senki
sem komolyan, hogy ha ezzel az emberrel van dolga,
büntetlenül megússza. Hát még, hogy a szeretője legyen!
– Úristen! – mondta önkéntelenül.
– Bizony, finom kis úriember – értett egyet vele Fielder is. –
Többszörösen büntetett előélet. Kábítószer. Lányok futtatása.
Zsarolás… Egy csomó tisztátalan ügyben benne volt. De sajnos,
mindig elég liberális bírókat fogott ki! Szerintem rács mögött
az ilyennek a helye, mégpedig hosszú időre!
– Találkozott már vele? – kérdezte Angéla.
– Nem is egyszer – morogta Fielder. – És nem bánnám, ha
egyszer úgy istenigazából elkaphatnám a grabancát.
– Lányok futtatása! – ismételte Angéla. – Ez beleillene a Jane
French-esetbe! Ő prostituált volt!
Fielder a fejét vakarta.
– Ez igaz. De azért… – és elhallgatott. A két fiatal nő
várakozással nézett rá.
– Ez a Malikowski egy utolsó szar alak – mondta, nem
cifrázva Fielder felügyelő. – Egy igazi aljas féreg, és erőszakra
is van benne késztetés. Ez igaz. De amennyire én meg tudtam
ítélni, márpedig van némi gyakorlatom, nem pszichopata.
Márpedig az az órákon át tartó, módszeres kínzás, aminek
Jane French és Linda Biggs is áldozatul esett, ráadásul anélkül,
hogy ezeknek a kínzásoknak bármiféle céljuk is lett volna – ez
szerintem Malikowskira nem jellemző. Sőt, még arra is meg
mernék esküdni, hogy egy gyilkosság elkövetésétől is
őrizkedik.
– És akkor úgy gondolja, hogy nem is…? – kérdezte Dawn
csalódottan.
Fielder bátorítóan mosolygott rá.
– Megtaláljuk – mondta. – Igazán nagyon sokat segített
nekünk, Miss Sparks. Most valódi nyomunk van. Ha nem maga
Malikowski volt az, akkor valaki a közvetlen környezetéből. És
most igazán jó kártyák vannak a kezünkben ahhoz, hogy
elkapjuk azt a gazembert!

Marina fél öt tájban ért vissza a kerékpártúráról, és

megállapította, hogy derekasan küzdött. Végül is délelőtt
tizenegy tájban indult el, miután rendesen megreggelizett,
zuhanyozott, és ezt-azt rendbe tett a házban. Végül
összeszedte magát, és még egyszer bement a garázsba, mert
kíváncsi volt rá, hogy vajon megint elkapja-e az a különös
érzés, mint reggel. De most egyáltalán nem érezte, hogy figyeli
valaki, így ez az egyszeri élmény – ami azért nem volt annyira
élményszerű – megmaradt egyedinek és egyszerinek.
Abból a helységből, ahol élt, hamar ki lehetett tekerni
vidékiesebb környezetbe. Ahogy minden nagyváros szélén,
London bizonyos területein is megfigyelhető néhol, hogy a
magas házak, fortyogó tömegek, kavargó forgalom világa
szinte átmenet nélkül vált át tágas földekbe, erdőkbe, kis
falviakba. Marina hamarosan keskeny országúton haladt egy
csatorna mentén. A csatorna két oldalán fűvel benőtt töltés.
Kellemes haladást biztosított ez az út, csak néhány enyhébb
emelkedő, és alig egy-két autó zavarta meg. Viszont
irgalmatlan számú más kerékpáros is útra kelt ma, és ahogy
Marina rettegett tőle, kifejezetten sok család. Meg párok.
Egyetlen olyan egyedülálló nőt sem látott, aki, mint ő,
egymagában kerekezett volna a vidéken. Különös a világ,
gondolta. A média egyfolytában arról beszél, hogy milyen
szingli társadalom van alakulóban, ez pedig, ha az újságoknak
meg a tévének hinni lehet, főképp öntudatos, karrierépítő,
sikeres, ám egyedülálló, harminc és ötven közötti férfiakból és
nőkből állt. Ha azonban egy ilyen szép tavaszi napon az ember
kilépett a négy fal közül, mindenütt boldog családokra
bukkant, amelyekben legalább három csemete hancúrozott.
Vagy lehet, hogy én vagyok a hülye azzal, hogy ezt az utat
választottam? – kérdezte magától. Lehet, hogy a többi szingli
nem is követ el ilyen ostobaságot? Otthon maradnak, vagy
olyan helyre mennek, ahol nem ütköznek állandóan boldog
családokba meg szerelmespárokba?
Késői ebédet evett egy út menti fogadóban, bár utált egyedül
beülni egy vendéglőbe. De megéhezett, és ráadásul vécére is
kellett mennie. Mire hazaindult, már lefelé hajolt a nap, és
jelentősen hűvösebb volt a levegő. Erősen megnyomta a
tempót. A szél borzolta a haját, a friss, tiszta levegő pedig
tágította a tüdejét. Jó volt egész nap mozogni! De még jobb
lenne, ha otthon kettesben üldögélhetne valakivel a kandalló
előtt, innák a pohárka vörösbort, és együtt várnák a közös
estét.
Letette a kerékpárt a garázsba, és érezte combjában a
húzást. Holnapra ebből tisztességes izomláz lesz. Nem is baj.
Legalább egész héten emlékezhet vasárnapi hősies
sportteljesítményére.
Kinyitotta az ajtót, és belépett a keskeny folyosóra,
amelyből közvetlenül a bejárat mellett jobbra kanyarodott fel
az emeleti lépcső.
– Megjöttem! – kiáltotta, pedig senki sem volt ott, aki
hallhatta volna. Hát akkor most egyedül ül le a kandallóhoz, és
bizony kinyit egy üveg bort. Tudta, hogy az alkohol nagyon is a
napi vigaszává nőtte ki magát, de pillanatnyilag nem látott
más kiutat.
Bement a konyhába, amely hátra, a kertre nyílt. Régimódi
konyha, fehérre lakkozott bútorokkal, szekrényekkel, kicsi,
négy részre osztott ablakkal, amely előtt kék függöny libegett,
és egy ajtóval, amely kivezetett a kertbe. Mögötte a lépcsők
olyan rozogák voltak, hogy szinte életveszélyesnek lehetett
volna minősíteni őket, ezért aztán Marina nem is használta ezt
a lépcsőt: ha a kertbe ment, a szomszédos étkező felől indult
kifelé. Megszokásból mégis ellenőrizte a kertbe vezető ajtót,
és megrémült: nem volt bezárva.
– A francba! – káromkodott halkan. – Már megint!
Elfordította a kulcsot, és rátolta a reteszt. Mindig ez van:
elfelejti bezárni. Persze, reggeli után kiszórta a kenyérmorzsát
a rozoga lépcsőre, hadd csipegesse fel az a galambpár, amelyik
évek óta itt fészkelt, és mindig vágyakozva várta a maradékot.
De ilyenkor túl gyakran felejtődött nyitva az ajtó. Már
többször is járt úgy, hogy a munkából hazajövet
megállapította, hogy egy betörő igen kényelmesen
besétálhatott volna. Bár ez eddig még nem történt meg. A
környék nem volt kifejezetten gazdag, és az ő házán amúgy
sem látszott, menynyi van a tulajdonosa számláján. Sürgős
festésért kiáltott a homlokzat, az előkertbe képzett kertész
még az életben nem tette be az ollóját – sajnos, ez is szemet
szúrt. Marina úgy látta, hogy a háza alapján egy nem túl
tehetős családra következtetnek amely éppen hogy fenn tudja
tartani ezt a színvonalat. Ez némi biztonságérzetet nyújtott
neki.
Hozott a hűtőből egy üveg fehérbort, és kinyitotta.
Nagyvonalúan telitöltötte a poharát, aztán átment a szobába,
bekapcsolta a tévét, hogy legalább valamiféle zaj vegye körül.
Indiai árvagyerekekről szóló riport ment éppen.
Másodpercekig a képernyőre meredt. Egy gyerek…
Átkapcsolt – a másikon egy régi játékfilmet sugároztak –
aztán a szép kövezett kandalló felé fordult, amit még saját
kezűleg rakott az exférje. Hamarosan leszáll a sötétség, a tűz
meleget és otthonos érzéseket kelt majd.
Épp amikor letérdelt, és a fal melletti kosárból kivett
néhány nagy gonddal előkészített fahasábot, meghallotta a
zajt.
Egy padlódeszka reccsent, valahol fent a házban. Ha
pontosítania kellett volna, azt mondja: a dolgozószobájában.
Fölegyenesedett, hallgatózott. Semmi.
Talán tévedett. Épp folytatni akarta, amit elkezdett, amikor
újra meghallotta a neszt. Elég régóta élt ebben a házban, hogy
biztos legyen benne, a padló reccsent, és afelől is meg volt
győződve, hogy az ő dolgozószobájából jött.
 Talpra ugrott.
Nyugi, intette aztán magát, öreg ház, gyakran reccsen
valami, nincs semmi jelentősége.
Még nem vette fel a házi cipőjét, így zokniban, hangtalanul
surrant ki a folyosóra. A nappali ajtajával szemben indult
csavarvonalban a lépcső felfelé.
– Halló? – kiáltotta halkan. Keze a ház bejárati ajtajának
kilincsén. Bármelyik pillanatban kiszaladhat, és segítségért
kiálthat. Sok szomszéd van, valaki biztos meghallja.
De minden csendes maradt. Marina azt mondta magának,
hogy hisztériás, hiszen ezer okból is recseghetnek a
padlódeszkák.
Miért is például? – folytatta rögtön a gondolatot, de sajnos
egy ok sem jutott eszébe, ami elég meggyőző lett volna.
Menj föl, és nézz utána, mielőtt még egészen hisztis leszel, és egész
este itt rinyálsz az idegességtől!
Még végigfutott az agyán, hogy nem kéne-e átmenni egy
szomszéd-asszonyért, és megkérni, hogy jöjjön vele, de aztán
nevetségesnek találta az ötletet. Valószínűleg semmit sem
találnának, de hamarosan az egész környéken elterjedne,
hogy milyen vénasszonyosan ijedős.
Persze, már túl régóta él egyedül. Nem tesz az jót neki. Egyre
furcsább lesz. Hát persze, hogy az ilyen aztán nem talál férjet
magának!
Összeszorította a fogát, villanyt gyújtott, és nagy elszánással
felfelé indult a lépcsőn. Megint eszébe jutott az a reggeli furcsa
érzés a garázsban, meg az, hogy egész nap nem volt itthon, a
konyhaajtó viszont nyitva volt. Bárki könnyen bejöhetett. No,
de minek? A betörők azért jönnek, hogy lopjanak, nem pedig,
hogy meghúzzák magukat valahol, és megvárják, amíg hazajön
a lakó.
Vagy mégis? Lehet, hogy odafent valami olyan fickó lapít,
akinek nem számítógépre, ékszerekre vagy készpénzre fáj a
foga, hanem nőt akar?
Marina, te hülye vagy, már olyan régen nem nyúltak hozzád,
hogy megerőszakolásról fantáziálsz, torkolta le magát
gorombán, de a szíve továbbra is a torkában dobogott. Idefent
csapdába kerül. Idefent csak abban reménykedhet, hogy elér
egy ablakot, és azon üvöltözhet ki segítségért az estébe.
Továbbhaladt.
A felső folyosó csendes és üres volt. Négy ajtó ágazott itt
szét: a fürdő, a háló, Ken egykori irodája, amit Marina
vendégszobává alakított át, és a saját dolgozószobája. Ennek
az ajtaja egyenesen a lépcsővel szemben volt, és a többivel
ellentétben, csak be volt hajtva. 0 maga hagyta nyitva ezt az
ajtót reggel? Egyáltalán volt ma a dolgozó-szobában? Nem
tudta már, és biztos volt benne, hogy eszébe sem fog jutni. Az
ajtó félig nyitva volt, ő pedig most meg fogja nézni, hogy miért,
és nem fog tovább itt rettegni a lépcső tetején.
Nagy levegőt vett, kihúzta magát, határozottan bemasírozott
a dolgozószobába, kivágta az ajtót, és ugyanazzal a
mozdulattal felcsapta a villanyt. A mennyezeti lámpa ragyogó
fénnyel árasztotta el az egész szobát.
Marina minden félelme ellenére is biztos volt abban, hogy
senki sem lesz ott. Elvégre annyira abszurdnak tűnt az a
feltételezés, hogy éppen az ő házában ólálkodik valaki!
Rémületére mégis ott állt a dolgozószoba közepén egy férfi.
Pont a lámpa alatt. Elvakította a fény, hunyorogva pislogott rá,
és éppannyira el volt képedve, mint ő maga.
Egy vagy két másodpercig így bámultak egymásra. Marina
észrevette, hogy a férfi nagyon magas, nagyon fiatal, és testileg
valószínűleg erősebb nála. Kinyitotta a száját, hogy segítségért
kiáltson, de a fiatalember feléje lépett, és megszólalt:
– Kérem, ne kiáltson!
A szemében félelem, a hangja reszketett.
– De hát mi az ördög… – kezdte Marina, a félelemtől
berekedve, és még mindig teljes elképedéssel afölött, hogy
valaki tényleg beosont a házába, amíg ő nem volt otthon. Az
ilyesmi könyvekben szokott előfordulni. Filmekben. De nem a
valóságban.
Hülyeség: Miért ne fordulna elő az életben? Épp most
olvasta valahol, hogy csak Nagy-Britanniában minden második
percben betörnek valahová. Olyan volt ez, mint a
betegségekkel, balesetekkel, egyéb sorscsapásokkal.
Mindenki azt gondolta, hogy csak a többieket érhetik, őt nem.
– Csak… nyitva volt az ajtó… – mondta a fiú gyorsan. Ugyanis,
és ezt most már egyértelműen felfogta Marina, nem volt
idősebb a behatoló, mint egy fiú, és ezzel le is csengett az első
nagy ijedtsége.
– Nyitva volt az ajtó? És te egyszerűen besétálsz egy
vadidegen lakásba? Hát ez nem lehet igaz!
– Úgy fáztam.
– Te voltál ma reggel a garázsban? – kérdezte Marina.
A fiú bólintott.
– Aztán már annyira fáztam ott, hogy körüljártam a házat, és
megnéztem, hogy be tudok-e jönni valahol… És hát, igen, a
konyhaajtó…
– Elszöktél otthonról – állapította meg Marina –, és éppen
nálam kell menedéket keresned. Na, figyelj, most már nagyon
szeretném tudni, kicsoda…
A fiú a szavába vágott:
– Maga Marina Dowling?
– Igen. De…
A fiú megint közbeszólt. Szemével valósággal rátapadt,
amint azt mondta:
– Robert Hamilton vagyok. Én vagyok a fia.

A hívás akkor érte el Rosannát, amikor Marc meg ő már

visszafelé mentek Londonba. Késő délutánra járt, esti
szürkület kezdett a tájra ereszkedni. Kicsit autóztak még
Langbury környékén, meg-megálltak, sétálgattak a falvakban,
mintha a véletlentől várnák, hogy elébük tereli a szökevényt.
Két dolgot kellett végiggondolniuk: az egyik, hogy Elaine-t
elszalasztották, hogy buzgó és kapkodó kutatásuk a semmibe
futott ki, és most már igazán ügy festett, hogy ez az ügy az
örökké megoldatlanok közé fog tartozni. A másik, hogy
valahová be kellett sorolniuk azokat az érzelmeket, amelyeket
egymásban keltettek, és amelyek a parton előtörtek belőlük.
Egyetlenegyszer sem hozták szóba a történteket. És Rosanna
félt attól a pillanattól, amikor ez meg fog történni. Arcát az
ablaküveghez szorította, úgy nézte az elsuhanó, téliesen rideg
tájat. Egyben biztos volt: nem szabad találkoznia többé Marc
Reeve-vel. És amilyen gyorsan csak tud, vissza kell mennie
Gibraltárba. Ott a helye, ott van rá szükség. Elaine és a sorsa a
múlté, megoldhatatlan titok maradt, és neki, Rosannának,
nem is kell megoldania ezt a titkot. A jelen, az ő jelene Dennis
és Robert.
És a jövőd micsoda? – tette fel a kérdést magának. Nem
akart még válaszolni erre a kérdésre. Túl veszélyes volt.
Már elhagyták a grófságot, és York felé tartottak, amikor
Rosanna mobilja megcsörrent. Szabályosan kirántotta a
táskából: biztos volt benne, hogy Dennis az, aki közli, hogy
Robert hazaért, biztonságban, és egészségben.
– Igen? – kiáltotta bele.
– Mrs. Hamilton, a Jóisten áldja meg, hol van? Merre van?
Nem ismerte meg azonnal a hangot, de azt hallotta, hogy
nem Dennis az.
– Ki beszél? – kérdezte.
– Én vagyok, Brent! Brent Cadwick!
– Ó, Mr. Cadwick. Hát mi újság?
Szeme sarkából látta, hogy Marc feje hirtelen feléje fordul.
Mr. Cadwick hangja szinte elcsuklott.
– Megvan! Elaine Dawson! Megfogtam! Jöjjenek, amilyen
gyorsan csak tudnak! Siessenek!
Mr. Cadwick arca sötétvörös volt: biztosan veszélyes
magasságokba szökött a vérnyomása. Háza bejáratában állt
egyik lábáról a másikra, amikor Marc és Rosanna több mint
egy órával a hívása után befutottak. Marc gyorsabban hajtott,
mint szabad lett volna, de egy csomó falun kellett átjutniuk,
amelyekben legalább egy kicsit vissza kellett fognia a tempót,
és egyszer tankolnia is kellett, különben az utolsó csepp
benzinjével gurult volna be Langburybe.
– Végre! – kiáltotta Mr. Cadwick izgatottan. – Végre! Úristen,
hát hol jártak?
– Már majdnem otthon – mondta gorombán Rosanna. Nem
bízott meg Cadwickben. Ez a pofa visszacitálta őket ide a világ
végére, remélte, nemcsak azért, hogy elmondja, sajnos, Elaine
megint köddé vált.
– Nos, Mr. Cadwick? Hol van? Hol van Elaine Dawson?
A férfi az ujjával fenyegette.
– Már egész mérges voltam magácskára, Mrs. Hamilton! Nem
volt valami szép maguktól, hogy elosontak kora hajnalban,
búcsú nélkül. Hát illik ez?
– Vasárnap van, és nem akartuk korán felkelteni – mondta
Marc. – Nos, Mr. Cadwick, Miss Dawson ezek szerint újra
előkerült?
Cadwick lehalkította a hangját, és ujjával az első emeleti
ablak felé mutatott.
– Ott fent, az apartmanban! Bezártam!
Rosanna összerezzent.
– Bezárta? Nem zárhat be csak úgy valakit!
– Miért, gondolja, hogy megvárta volna, mire végre
visszamásznak maguk ketten? – morogta Cadwick. – Hiszen
csak a pénzét akarta, és már el is párolgott volna megint!
– Miféle pénzt? – kérdezte Marc.
– A kauciót. Két hónap bérleti díj kauciót tett le nálam. Azt
akarta visszakapni. Biztosan kell az új lakáshoz. Hát én meg,
na igen, nagyon ravaszul kezdtem hozzá. Azt mondtam neki,
fent vannak még holmijai, amelyeket megtaláltam, és össze
kéne szednie, hát menjen föl értük. És amikor belépett,
gyorsan rázártam az ajtót. És aztán hívtam magukat!
– Feljelentheti zaklatásért és szabadságtól való
megfosztásért –mondta Marc.
Cadwick vigyorgott. Még mindig lótüdő-színű volt a feje. Ez
volt élete nagy napja.
– Ez aztán nem megy a rendőrségre. Le merném fogadni. Ez
nem. Ez túlságosan fél.
– Felmehetnénk most? – kérdezte Rosanna. – Csak éppen
szeretnénk vele megismerkedni, aztán menjen isten hírével,
az útjára.
Cadwick tétovázott.
– Járt már fent a másik úr is – suttogta aztán.
Rosanna és Marc egymásra néztek.
– Miféle másik úr?
– Hát, a sajtótól.
– A sajtótól? Felhívott valami újságot? – kiáltotta Rosanna.
Cadwick egy kicsit mérgesnek látszott.
– Dehogy. Dehogy hívtam. Az egyetlen sajtó, amivel
beszéltem, az Mr. Simon volt a Covertől, tőle is csak a maga
telefonszámát kértem el. Nem, fogalmam sincs, honnan kapott
szimatot a sajtó. De mindenesetre hirtelen itt termett egy
riporter.
– Tony Harper – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. A
rosszul megvilágított folyosón egy férfi bukkant fel. Rosanna
nem mondta volna meg, hogy nem állt-e ott az egész idő alatt.
 – Daily Mirror. Reggel kaptunk egy értesítést, hogy
felbukkant itt egy nő, akit évek óta eltűntnek hittek.
– Hát ilyen nincs! – hápogott Rosanna.
– Honnan kapták a fülest? – kérdezte Marc éles hangon.
Harper vállat vont,
– Lee Pearce. Magánbeszélgetések. Valahogy eljuttatta a
főnökömnek. Fogalmam sincs, kitől kapta. Mindenesetre
nekem kell kitalálnom, hogy az nő odafent – és fejével intett a
fölöttük lévő emelet felé – a keresett Elaine Dawson-e. Ezért
aztán azt javaslom, menjünk föl együtt, és önök azonosítják.
Aztán azonnal eltűnők. Úgyis szállás után kell még néznem.
– Csak nem gondolja komolyan, hogy mi most magával
együtt felballagunk oda, és elsőként magának meg az
újságjának adjuk el azt a nőt, aki odafenn vár – mondta Marc. –
Akárki is ő, akármi is a története, nem tartozik magára!
Tony vigyorgott, és az oldalán himbálódzó tekintélyes
táskára ütött.
– Képem már van róla. Ez pedig azt jelenti, hogy így vagy
úgy, ki fogjuk deríteni, hogy kicsoda az illető. Kicsit
megkönnyíthetné a dolgunkat, ha mindjárt ellátna bennünket
a megfelelő információkkal.
– Az öreg ördögöt látom el! – kiáltott rá Marc dühösen. –
Tűnjön a fenébe! Másképp egész éjszaka itt állhatunk, mert
azt, ugye, nem képzeli, hogy magával együtt fogok becsörtetni
oda?
Harper vállat vont. Még csak meg sem sértődött.
– Megmondta a főnök, hogy valamit el akarnak tussolni.
Engem nem zavar, Mr. Reeve. Minél zavarosabbak az ügyei,
annál csattanósabb lesz a sztori. Mondom, van pár jó képem a
ládában, amit meg tudni akarunk, úgyis megtudjuk.
Biccentett Cadwicknek.
– Viszlát, Mr. Cadwick, Keresek valahol egy helyet, ahol az
éjszakát eltölthetem. Lehet, hogy később még benézek!
Cadwick buzgón bólogatott.
– Persze! Jöjjön csak, amikor akar!
Alig tűnt el Tony Harper, Rosanna az öreg felé fordult.
– Felhívta Lee Pearce-t! – kiáltotta. – Ne is tagadja!
Cadwick a fejét rázta. Tényleg meglepettnek látszott.
– Esküszöm, hogy nem. Senkit sem hívtam fel, csakis magát!
Ez meg késő délután egyszerre csak megjelent az ajtóban, és
egy rakás mindenfélét kérdezett. Behívtam, és még ott
beszélgettünk, amikor felbukkant Elaine Dawson. Leültettem
odafent, és…
Elhallgatott. Látszott, hogy kínosan érinti az ügy.
– … és mivel Mr. Harper feltétlenül fényképet akart készíteni
róla – egészítette ki Marc ezért magának nem volt jobb dolga,
mint hogy sürgősen teljesítse ezt a kérését.
– Miért, hát ő hogy bánt velem? – ment át azonnal védekező
támadásba az öreg. – Egyszerűen csak lelépett, itt hagyott!
Mindazok után, amit tettem érte. Mondhatom, nagyon kedves!
Emberileg nagyot csalódtam, és…
– Mr. Cadwick, felmehetnénk most, és vethetnénk Miss
Dawsonra egy pillantást? – kérdezte hűvösen Rosanna.
Mialatt az öregember nyomában felfelé kapaszkodtak a
lépcsőn, azt suttogta:
– Vajon mi történhetett?
 Marc a vállát vonogatta.
– Fogalmam sincs – suttogott vissza. – Nick Simon nem jöhet
szóba?
– Nick nem őrült meg, hogy a konkurenciát értesítse. Saját
maga előbb bukkan fel itt, mint hogy a Daily Mirrort ideküldje!
– Na igen. De rajtunk kívül ő az egyetlen, aki tudja, hová
jöttünk. Nem: a bátyádnak is mondtad. Legalábbis nagyjából.
– Cedricnek? Az biztos nem fecsegi el ezt az információt a
sajtónak. Soha.
– Majd később tisztázzuk – mondta Marc. – Most egyéb
tennivalónk is akad.
Felértek a lakás ajtaja elé. Mr. Cadwick kinyitotta a kulccsal.
– Tessék – mondta halkan. – Lépjenek be. Hiszen kiismerik
már magukat.
Rosanna és Marc belépett a szűk lakásba, amelyből
majdnem tizenkét órája csendben, titokban, szinte
lábujjhegyen lopózkodtak ki. Rosanna arra számított, hogy egy
dühtől majdnem szétrobbanó fiatal nő, Elaine, vagy akárki
más fog nekik esni, mindjárt az ajtóban, és számon kéri tőlük a
viselkedésüket, de a folyosón csend honolt, és a többi
helyiségben se moccant semmi.
Remélem, nem mászott ki az ablakon, villant át Rosanna
fején, de ez olyan nyaktörő vállalkozás lett volna, hogy
komolyan nem is gondolta végig.
Marc-kal a nyomában belépett a nappaliba. Csak az
állólámpa égeti, gyenge, szórt fényt árasztva.
A heverőn egy nő ült. Vastag dzseki volt rajta, sál, kesztyű –
mintha nem közel két órája ülne itt a szobában, hanem
azonnal menni akarna. Ez persze meg is felelt a valóságnak,
Odafordította a fejét, amikor Marc és Rosanna a szobába
lépett, de nem szólalt meg, nem is ugrott fel. Csak nézte őket.
Rosanna nem látott haragot a szemében. Haragot vagy a
bosszúság egy szikráját, de még zavarodottságot sem. Csak
lemondás volt a tekintetében. Megadás. Egy olyan ember ült itt
összekuporodva előttük, akinek már csak egyetlen dolog volt
fontos a világon: hogy ne vegyék észre, hogy olyan csendben és
feltűnést kerülve mehessen át az életen, amennyire csak lehet.
Ez a nő félt, de félelme elérte azt a stádiumot, amelyben a
harckészség már nem működött. A félelem a lényének részévé
vált, nem lehetett leválasztani róla, akárcsak a kezét, a lábát, a
száját vagy az orrát. Beleevődött és átszőtte mindenét.
És Rosanna még egyvalamit látott meg azon nyomban. Hogy
ez a nő nem Elaine Dawson.

– Fel kell hívnom az apádat – mondta Marina. – Megőrül az

aggodalomtól. Megérted, ugye?
A fiú a vállát vonogatta.
– Nem tudom. Muszáj? – kérdezte boldogtalan hangon.
Marina még mindig remegett, a térde is mintha meglágyult
volna. Ha egy igazi betörőt talál odafent, akkor sem
reagálhatott volna ijedtebben.
A fia. Robert. Akit utoljára négyhetesen látott, rózsás, finom
kisbaba, puha pihékkel a fején. Ártatlan kis lény, aki nem
akarta őt bosszantani, de állandóan sírt, keveset aludt, és
egyfolytában éhes volt. Aki a pánik legkülönfélébb fajtáit
keltette benne életre, és aki miatt naphosszat tartó, keserves
zokogások vettek rajta erőt.
A nappaliban ültek le. Robert meggyújtotta a tüzet a
kandallóban, Marina három óriási szelet kenyeret vajazott
meg a konyhában, és kakaót főzött.
Egyáltalán, megissza egy tizenhat éves fiú a kakaót? –
gondolkodott a konyhában, kortyolta a fehérbort, hogy össze
ne omoljon, és érezte, hogy reszkető ujjai alig bírják
megtartani a kést. Vagy lehet, hogy már őt is borral kell
kínálni? Nem, alkoholt nem. Mit is isznak a fiatalok? Kólát. De
kóla nincs a házban.
A kakaó amúgy telitalálatnak bizonyult. Robert ledöntötte,
aztán félig éhen halt módon nekiesett a kenyereknek.
– Te jó ég! – mondta a nő. – Miért nem vettél ki valamit a
hűtőből, ha már úgyis itt voltál? Régóta nem ettél?
Robert a fejét csóválta.
– Tegnap dél óta nem ettem. De nem akartam lopni tőled.
De hiszen az anyád vagyok, mondta neki kevés híján, de
iszonyú hamisan hangzott volna ez a mondat. Hogyan is
érezné őt Robert az anyjának? Hiszen ő maga sem érezte így.
Alapjában véve idegenek voltak egymásnak, akik véletlenül
egy szobában ültek, és nem nagyon tudták, mi fog történni
legközelebb.
Lopva nézte a fiát. Eléggé hasonlított Dennisre, még
bizonyos mozdulatai is voltak, amelyek fiatalkori nagy
szerelmét idéztek. Saját magából semmit sem fedezett fel
benne. Jóképű volt. Magas. Sportosnak látszott. De
érzékenynek is. Félénknek.
 – Hogy találtál meg? – kérdezte. Évek óta semmi kapcsolat
nem volt közte és Dennis között.
A fiú felnézett.
– Pár éve egyszer láttam apu íróasztalán a címedet –
mondta. –Akkor felírtam. Csak úgy. És most arra gondoltam,
hogy megnézem. Talán szerencsém lesz, és még itt laksz.
Halványan még emlékezni vélt rá, hogy akkor írta meg
Dennisnek a címét, amikor hozzáment Kenhez, és
ideköltöztek. Úgy nyolc éve. Csak pár sort írt, hogy férjhez
ment, és most ez a lakcíme. Később gondolkodott is rajta, hogy
vajon minek írta meg ezt Dennisnek. Semmit sem várt tőle.
Amikor Robert hároméves lett, Dennis küldött a kicsiről
néhány fényképet, ő azonban azt írta, hogy ne tegyen többé
ilyet, mert életének ezt a részét egyszer s mindenkorra le
szeretné zárni. Dennis ezek után soha többé nem jelentkezett.
Tudta, hogy a férfi a világ legérzéketlenebb anyjának tartja, de
azzal is tisztában volt, hogy másképp nem tudná elviselni azt a
tudatot, hogy van egy fia, akit kizárt az életéből.
Nyolc év. Robert nyolc éven át hurcolta a címét.
– És egyszerűen kimentéi a reptérre, vettél egy jegyet, és
iderepültél Londonba? – kérdezte. Úgy érezte, ez meglepően
önálló tett egy tizenhat éves gyerektől.
A fiú bólintott, hangsúlyozottan flegmán, ugyanakkor
büszkén is.
– Olyasformán. Interneten vettem elektronikus jegyet. Már
csak ki kellett nyomtatnom a reptéren.
– Hogy fizetted ki?
A gyerek magabiztossága jelentősen csorbult.
 – Apa hitelkártyájával. De majd mindent visszafizetek neki.
Van pénzem a takarékban.
– De akkor a kártyára szükséged volt a reptéren is. Vagyis
meglovasítottad az apád hitelkártyáját is, azzal együtt léptél
le.
– De nem vettem le róla több pénzt. Komolyan nem. Csak
attól tartottam, hogy nem adják oda a jegyet, ha látják, hogy
még csak tizenhat vagyok. És ezért…
Nem fejezte be.
– Ravasz – mondta Marina, mert nem jutott más az eszébe.
Robert elnézett mellette, bele a kandalló tüzébe.
– Nem akarok visszamenni hozzá. Nem jövök ki jól vele.
– Pontosan mi történt?
– Tulajdonképpen állandóan történik valami – mondta
Róbert. – Egyfolytában piszkál. Semmi sem elég jó neki.
Semmit nem szabad csinálnom. Legszívesebben bezárna. Most
volt egy buli, a végzős osztályoké az iskolában. Mindenki
elment. Csak én nem mehettem. Mert ott van alkohol, és apa
úgy gondolja, hogy beszállok valakinek a kocsijába, és
nekimegyünk egy fának. Jaj, mintha ilyen hülye lennék!
Kihívóan nézett Marinára.
– És a buli helyett te szépen kimentéi a reptérre –
következtette a nő.
– Mert ezt nem lehet velem megtenni. Jövő ősszel már
tizenhét leszek! Meddig akar kisbabának nézni? És ráadásul
most még…
Elakadt.
– Mi van? – kérdezte Marina.
 – Rosanna elment. Most már végképp nem lehet elviselni.
– Rosanna?
Robert mintha meglepődött volna.
– Te nem tudtad, hogy apa megnősült?
– Nem, nem írta meg. És hát, már amúgy sem tartottuk a
kapcsolatot.
– Nos, öt évvel ezelőtt. És Rosanna igazán szuper. Sokkal
nyitottabb, mint apa, sokkal nagyvonalúbb. És leggyakrabban
az én oldalamra áll.
Igazán cool.
– És most miért ment el?
– Tudod, régen újságíró volt. És most elfogadott Angliában
egy megbízást.
– De hiszen akkor visszamegy!
A fiú az asszonyra nézett.
– Nem. Én nem hiszem.
– Miért gondolod?
– Mert közte és apa között nem stimmelnek már a dolgok.
Egyfolytában csak veszekednek. És Rosanna boldogtalan
Gibraltárban. Boldogtalan apával.
– Talán csak te látod úgy. Lehet, hogy Rosanna és az apád
egész másképp látják. Ráadásul vannak olyan időszakok,
amikor egy pár nincs olyan jól meg egymással, de később
mégiscsak rendbe jönnek a dolgok.
A fiú a fejét csóválta.
– Nem hiszem. Közöttük nem.
Aztán átmenet nélkül megkérdezte:
 – Te férjnél vagy?
– Elváltam.
– Na látod. Néha nem jön rendbe – mondta Róbert.
– Az egy másik történet volt. Figyelj rám, Robert! Ahogy
mondtam: fel kell hívnunk apádat. Tudnia kell, hol vagy.
– De…
– Különben bíróság elé kerülök.
– De az anyám vagy.
– De ő a gondviselőd. És ettől eltekintve sem gondolom, hogy
rászolgált volna, hogy ennyi félelmet és bizonytalanságot
zúdíts a nyakába. Ez így nincs rendben. Tökmindegy, milyen
bajod van vele amúgy.
Robert elégedetlen képet vágott.
– De én nem akarok visszamenni hozzá.
– Robert, ott jársz iskolába. Ott vannak a barátaid, ott az
egész életed… Nem hagyhatsz ott egyszerűen mindent. Csak,
mert az apád úgy gondolja, hogy fiatal vagy még a bulikhoz,
ahol folyik az alkohol! Amit, jegyezzük meg mellékesen, én
sem találok valami remek dolognak. Úgy értem, az alkoholt a
te korodban. Nem hiszem, hogy itt, nálam, nagyobb eséllyel
próbálkozhatnál ilyesmivel.
– De az … ahogy mondja… – folytatta határozatlanul Robert.
Marina értette, miről beszél. Sok évig járt Dennis
Hamiltonnal. Tudta, hogy alapjában véve jó ember, de a
diplomáciai érzéke a zérussal egyenlő. Igen, durva és nyers
volt, ha keresztül akarta vinni az akaratát. Gyakran vesztek
össze emiatt. És egy kamasz fiúval mindez még sokkal
rosszabb lehetett.
 – Kérlek, mondd meg a számotokat – kérte Robertet –,
mégiscsak fel kell hívnom. Megtalálom a tudakozó útján is, de
csak egyszerűbb lenne, ha megmondanád.
– Oké – mondta dacosan Robert. Aztán hirtelen a szemébe
nézett, és a nő azt gondolta: a szeme, az tőlem van. Igen, a
szeme.
Mintha tükörbe nézett volna. Lenyűgöző volt.
– Itt maradhatok? – kérdezte.
A nő megijedt.
– Ma éjszakára?
– Örökre.
– Robert, én…
– Nem akarok visszamenni apához. Másom meg nincs. Te
vagy az anyám. Azt gondoltam…
– Mit?
– Azt gondoltam, talán megörülsz, hogy megismerhetsz.

9
– Sajnáljuk – mondta Rosanna Brent Cadwicknak. – Ez a nő
nem az az Elaine Dawson, akit mi keresünk.
A lépcsőházban álltak. A bejárati ajtót senki sem csukta be,
így csak áradt befelé a metsző hideg. Cadwick csalódott képet
vágott. A szenzáció, amiben reménykedett, pár másodperc
alatt semmivé foszlott. De nem lehet csalódottabb nálam,
gondolta Rosanna.
Hirtelen érezte, hogy elhatalmasodik rajta a fáradtság és az
idegesség. Csak most vette észre, mennyire bízott a sikerben.
Amikor úgy látszott, hogy Elaine-t egy hajszállal kerülték el, és
ezért abba kell hagyni a kutatást, akkor szomorú volt, de még
mindig ott volt az a gondolat, hogy talán megtalálják. Talán
mégiscsak van esély.
Most azonban végképp bebizonyosodott: hamis nyomon
jártak eddig. Az a konkrét utalás, ami amúgy is elég furcsa volt
így öt év elteltével, teljes tévedésnek bizonyult. Találtak egy
nőt, akinek a neve azonos volt az eltűntével, és aki
homályosan kicsit emlékeztetett is rá. Épp olyan üres kézzel
álltak ott, mint eddig.
Ezt a rejtélyt már sohasem fogják megoldani.
– De azért – mondta dacosan Cadwick, mintha makacssággal
bármilyen tényt meg lehetne változtatni –, azért ez a nő is elég
furcsán viselkedik!
– Igen – ismerte el Rosanna. A furcsa tekintet, a félelem…
nyilvánvalóan nem volt minden rendben ezzel a nővel.
– Én jót akartam – mondta Cadwick.
– Igazán nagyon hálásak is vagyunk önnek – mondta
Rosanna.
Határozatlanul álldogáltak.
Ma már nem jutunk el Londonig, gondolta Rosanna, a
következő pillanatban pedig: feltétlenül beszélnem kell
Dennisszel.
Csosszanó léptekre lettek figyelmesek, megfordultak. Az
Elaine Dawson nevű nő kijött a lakásból.
– Akkor én most elmehetek? – kérdezte.
Rosanna csodálkozott, hogy lehet valaki ilyen alázatos és
szinte szolgai. Cadwick bezárta. Előbb egy újságírót uszított rá,
aztán két vadidegen embert, akik – zavarónak és különösnek
tűnhetett ez is – szemlátomást valaki másra számítottak.
Rosanna bizony nem csodálkozott volna, ha az idegen nő
tombol, őrjöng, szitkozódik, felvilágosítást és
bocsánatkéréseket követel tőlük, vagy akár feljelentéssel
fenyegetőzik. Ehelyett mintha egyre kisebbre és egyre
jelentéktelenebbre húzta volna össze magát, és mintha semmi
egyéb nem járt volna a fejében, mint hogy lehetőleg további
károsodás nélkül megússza ezt a helyzetet. Legszívesebben
feloldódott volna a levegőben. Minden pillantása azt mondta:
nem vagyok itt! Felejtsetek el gyorsan! Nem is létezem!
– Természetesen elmehet – mondta Rosanna Brent Cadwick
helyett, akinek igazság szerint válaszolnia kellett volna. Ő
azonban hallgatott, és dacosan nézte a padlót. – Sajnáljuk, ami
történt. Egy névazonosságnak vált az áldozatává, de hát
persze, nem lett volna szabad idáig fajulnia a dolognak.
Őszintén sajnálom.
A nő ránézett. A szeme elsötétedett a félelemtől.
– Egy férfi lefényképezett – mondta halk hangon. – Ő is
önökkel van?
Rosanna a fejét csóválta.
– Újságíró – mondta. – Tudjuk is, hogy honnan szerezte a
tippet, de azt nem, hogy tőlünk hol szivároghatott ki.
Megpróbálom, persze, megtalálni, de addig a sötétben
tapogatózunk.
A nő szeme még nagyobbra nyílt.
– Újságíró? – kérdezte, és egészen elfulladt a hangja.
– A Daily Mirrortól. De…
– Mit akar? Mit akar azzal a fényképpel?
 Rosanna érezte, hogy a másik mindjárt pánikba fog esni. A
karjára tette a kezét.
– Valószínűleg semmit – mondta nyugtatóan. – Hiszen ön
nem az a személy, akiről az egész cirkusz szólt volna. így a
fényképek nem is lehetnek értékesek a sajtó szempontjából.
Még ha valaki meg is jelenteti, akkor is gyorsan ki fog derülni,
hogy…
– Mi az, hogy ha valaki megjelenteti? Mit jelent ez? Ez azt
jelenti, hogy…
– Valószínűleg senki sem fogja… – kezdte Marc, de a nő, aki
már egyáltalán nem volt megdermedve, mintha az előbbi
sóbálványhoz köze sem lenne, azonnal a szavába vágott:
– Valószínűleg? Valószínűleg? Nekem nem elég a valószínűleg!
Nekem abszolút biztosra kell mennem! Egészen biztosnak kell
lennem, hogy nem jelenik meg az a kép az újságban! Érti?
Abszolút biztosnak!
Mészfehér volt az arca.
– Nagyon fontos! – kiáltotta. – Rendkívül fontos! Hiszen
fogalmuk sincs…
És Rosanna nagy rémületére könnyekben tört ki, majd
hangos, kétségbeesett zokogásban, aztán pedig lassan
lecsúszott háttal a falnak, ahogy volt, a padlóra, a mocskos
padlódeszkákon összekuporodott, és reszketve, sírva ott is
maradt.
Valahogy lecipelték a lépcsőkön, és beültették az autóba. Az
egyértelmű volt, hogy nem hagyhatják egyszerűen ott heverni,
és nem tűnhetnek el csak úgy. Ráadásul Rosanna úgy érezte,
hogy akármit akar is közölni velük ez a fiatal nő, azt nem
Brent Cadwick jelenlétében akarja elmondani. Neki ugyanis
túlságosan az arcára volt írva a szenzációéhség, és nem
lehetett megjósolni, mit művel azokkal az információkkal,
amelyekhez hozzájut. Rosanna még mindig őt gyanúsította Lee
Pearce értesítésével. Fogalma sem volt róla, mitől retteg ilyen
nagyon az idegen nő, de nem biztos, hogy Brent Cadwick a
legjobb titokgazda.
Cadwick természetesen felajánlotta nekik a nappaliját,
aztán, amikor rájött, hogy ez nem fogja feltartóztatni a
látogatókat, szitkozódásban tört ki. Emlegette a hiányzó
háládatosságot, a tiszteletlenséget, és a társadalom általános
érzelmi ridegségét, de senki sem foglalkozott vele. Marc
valahogy elhelyezte a kocsi hátsó ülésén az idegen nőt, akinek
kitörését a teljes apátia követte. Rosanna pedig melléje ült.
Nem törődtek a szitkozódó Cadwickkel, nekiindultak az
éjszakának. Rosanna kifelé figyelt a hátsó szélvédőn, nehogy
Tony Harper utánuk eredjen, de az nyilvánvalóan elhordta
magát. Minden csendes és sötét volt, így remélhették, hogy a
dühöngő vénemberen kívül senki sem értesült a távozásukról.
Mintegy húsz percig mentek anélkül, hogy bármelyikük is
megszólalt volna, aztán Marc hirtelen lefordult egy keskeny
földútra, amelyet a fényszórók fényében hirtelen észrevett. A
kocsi egy darabig még tovább gördült az egyenetlen talajon,
aztán megállt. Marc lekapcsolta a fényszórókat és a motort, és
felgyújtotta a kocsi belső világítását.
Visszafordult a két nőhöz.
– Tudom, nem valami idilli ez a hely – mondta
bocsánatkérően de legalább távol kerültünk a
kellemetlenkedő Mr. Cadwicktől. Úgy gondolom, mielőtt
továbbmennénk, beszélnünk kellene. Például arról, hogy Miss
Dawson egyáltalán velünk akar-e jönni. Vagy, hogy hol tegyük
ki. Vagy esetleg… – kicsit tétovázott, de aztán kimondta –vagy
Miss Dawson elmondja nekünk, hogy mitől fél ilyen
rettenetesen. Úgy értem… bizonyos tekintetben mi is hibásak
vagyunk az újságíró felbukkanásában, még akkor is, ha nem a
tudtunkkal szegődött a nyomunkba. De lehet, hogy tudunk
segíteni, ha a dolognak esetleg kellemetlen következményei
lennének.
A nő nem reagált. Elnézett mellettük, mintha nem is
lennének ott.
Rosanna megfogta a nő kezét: jéghideg volt, és úgy csüngött
le, mint egy darab rongy.
– Miss Dawson… Elaine, talán nekünk kellene kezdeni a
magyarázkodást. Ahogy már nyilván megértette, tévedés
áldozata lett. Minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy
megtaláljunk egy öt évvel ezelőtt eltűnt nőt, akit szintén Elaine
Dawsonnak hívnak. Mr. Cadwick egy tévéadást követően
jelentkezett nálam, és azt állította, hogy az a személy, akit
keresünk, az ő albérlője. Ezért indultunk el Mr. Reeve-vel. De
aztán kiderült, hogy önt ugyan szintén Elaine Dawsonnak
hívják, de…
A nő most megmozdult. Mióta Cadwick lépcsőházában
összerogyott, először mozdult meg saját jószántából. Oldalra
fordította a fejét, és megnézte Rosannát. Szemében még
mindig az a rettenet és üresség látszott, de mintha valami
változott volna. Mintha egy kis élet költözött volna belé,
valami saját akarat, amely nem akar rejtőzködni tovább.
– Nem Elaine Dawsonnak hívnak – mondta, aztán hirtelen
felrántotta a kocsi ajtaját.
– Ne! Nem juthat messzire! – kiáltotta utána Rosanna
ijedten, aki azt hitte, hogy a másik el akar szaladni.
 De az egyáltalán nem akart elmenekülni. Csak kihajolt a
kocsiból, és hányt, újra meg újra, rá a köves útra, reszketve,
öklendezve.
Amikor végzett, lihegve ült a kocsiban, és törölgette a száját
a zsebkendővel, amit Rosanna adott neki.
– Bocsánatukat kérem – mondta végül.
Megint Rosannára nézett.
– Pamelának hívnak – mondta. – Pamela Luke-nak. Az Elaine
Dawson az álcám volt az utóbbi években.
Benyúlt a kézitáskájába, kotorászott benne. Végül
megtalálta, amit keresett, és Rosanna ölébe hajította. Egy brit
útlevél volt.
Rosanna belenézett, és nem hitt a szemének.
– Ilyen nincs! – szólalt meg kifulladva.
– Micsoda? – kérdezte Marc.
Rosanna elhűlve bámulta az igazolványt. Kétség nem fért
hozzá: a fénykép, az adatok…
Az eltűnt Elaine Dawson útlevelét tartotta a kezében.
 Február 18., hétfő

Pit Wavers nem volt már olyan sokat együtt Ronnal, mint
régebben, és ezt szívből sajnálta. Kedvelte Ront, és mindig jól
érezte magát vele, de bele kellett nyugodnia, hogy ez vica
versa nem így van. Pedig jó kis időket éltek meg együtt, akkor,
évekkel ezelőtt, itt Londonban, de bizonyos dolgai elvadították
tőle Ront, és biztosan nem is értett belőlük semmit.
– Te beteg vagy – mondta egyszer, és ezzel mélységesen
megbántotta Pitet. Ilyen kijelentésért bárki másnak laposra
verte volna a pofáját, de Ron a barátja volt, így többet
engedhetett meg magának. Olyan dolgokat is mondhatott,
amelyek másnak eszébe se juthattak. Ám olyan embert Pit
elképzelni sem tudott, aki meg merte volna támadni őt.
Környezete őrizkedett attól, hogy ujjat húzzon vele. Kicsi volt,
de erős, mint az oroszlán. És ha felingerelték, még erősebb
lett. És nagyon könnyen elszaladt vele a ló. Alig bírta
abbahagyni, ha egyszer valakit kezelésbe vett. Olyan volt ez,
mint a mámor. Imádta hallgatni a másik fájdalmas sikolyait, a
nyöszörgését. Imádta a bordák reccsenésének, törésének
hangját, az ízületek ropogását. Ha vér folyt, vagy állkapocs
tört, szinte elélvezett. És pontosan ez volt a nagy különbség
köztük. Ron se kényeskedett, ha az ellenfeleivel el kellett
bánni, Isten a tudója, nem, de a szíve és az agya hideg maradt,
akármennyire nyolc napon túl gyógyulósra vert is valakit.
Erőszakos volt, de erőszakkitörései nem voltak olyan
orgiaszerűek, mint Pitéi. Pit szinte megőrült, ha egy áldozat
előtte hevert, és extázisba esett, ha a nyers, dühöngő,
vulkánkitörés-szerű erőszak célzott kínzásba, mehetett át. Ezt
azért nem engedte meg magának túl gyakran – nem is volt túl
sűrűn megfelelő alkalom –, ám ha rákerülhetett a sor, az
valósággal fénypontja volt az életének. Teljesen azért nem
tudna róla lemondani. Még ha emiatt elfordult is tőle a barátja.
Nem is értette, mi zavarja ebben Ront.
Toleránsabban, öregfiú, gondolta magában többször is,
hiszen ez mind csak nudli. Nem lehet ok közöttünk a
veszekedésre.
Ezen a hétfői kora reggelen Islingtonba igyekezett, Ron
lakására. Sajnos, vége volt már a régi szép időknek, amikor ők
ketten megosztoztak egy lakáson, és tökéletes férfi-
lakóközösséget alkottak, hosszabb vagy rövidebb életű
kalandokkal, csinos fiatal nőkkel, hosszú hajúakkal,
nagymellűekkel, akik hamar felfogták, hogy parírozniuk kell,
ha nem törött orral vagy kivert metszőfogakkal akarják
viszontlátni magukat. Pit imádta megfélemlíteni a nőket.
Tetszett neki, amikor elkezdett rebegni a szemük, és sípolóssá
vált a hangjuk. Azt is észrevette, hogy a nőknek jobban
működnek az ösztöneik, mint a férfiaknak. Ritkán találkozott
olyan nővel, aki alábecsülte volna őt, Pitet. Férfiakkal pedig
sűrűn előfordult ez. Ez az egyhatvanhármas magasságával
függött össze. A férfiak azt hitték, hogy egy törpe, egy senki,
aki csak fuvalkodik, de nincs mögötte semmi. És ennek azért
megvolt a maga keresetlen bája. Sokkal erősebb és sokkal
brutálisabb volt, mint amilyennek valaki is vélhette, és mire
felfogták, addigra nyakig benne ültek a slamasztikában.
Élvezte azt a pillanatot, amikor kiült arcukra a felismerés
képe tévedésükről, és már bánták, hogy kikezdték vele.
 London ezen a reggelen is dübörgő lármával ébredt, mint
mindig, milliónyi emberrel, akik mind ott zubogtak a tereken,
utcákon, metró-állomásokon. Ezernyi hang, közben
autódudák, fékcsikorgás, felüvöltő motorok, kerékpárok
csengőszava. Hétfőn különösen hangos volt a város, különösen
telt, különösen eleven. Hozzájárult még a világító kék égbolt,
amely tavaszt jelzett. Végre vége a havas esőnek és a ködnek.
Most kezdődik a legszebb évszak.
Befordult az utolsó sarkon, amely elválasztotta Ron
sokemeletes házban bérelt földszinti lakásától, és
másodpercre pontoséin érkezett, hogy még lássa, amint Ron
barátja kilép a házból, keze a hátán, jobb-ról-balról egy-egy
zsaruval szegélyezve. Járőrkocsi várt rájuk, mellette két
további rendőr.
Hát ez nagyon is nyilvánvaló volt: Ron Malikowskit, aki már
rengeteg börtönt meg tárgyalótermet látott belülről, de akit
eddig még soha nem sikerült hosszasabban bevarrni, most
éppen letartóztatták.
Ezen a napsütéses, ígéretes reggelen.
A francba! Vajon mi történt?
Pit máris visszaugrott a sarok mögé, mert villámgyorsan
felfogta, hogy ostoba dolog volna most arrafelé mutatkozni.
Önkéntelenül megmarkolta a pisztolyt, amelyet néha az övébe
tűzött, ha elment otthonról, de azonnal vissza is húzta a kezét.
Egy filmben most vad lövöldözésben tört volna ki, és
felszabadított volna a cimborájának egy menekülő-útvonalat,
de ilyen eszetlen és veszedelmes dolgot senki sem művelt a
valóságban. Ehelyett lázasan járt az agya. Mi történhetett?
Miért tartóztatták le azok a mocskos pofájú zsaruk Ront? Még
ha nem voltak is már olyan nagyon egybenőtt barátok, mint
régen, azért nagyjából tudta, miben utazik a másik.
Pontosabban: hogy milyen büntethető dolgokban van éppen
benne. És azok alapján, amiket Pit tudott, Ron nem állt olyan
rosszul. Az évek múlásával sokat szelídült, sajnos, ezt is el
kellett mondani róla. Még mindig prostikkal kereste a pénzét,
méghozzá olyan kelet-európai lányokkal, akiket úgy
csempésztek be az országba, aztán prostitúcióra
kényszerítettek. De már rég jött be újabb szállítmány,
legalábbis Ron kapcsolatától. Azok a nők, akik neki dolgoztak,
valahogy beletörődtek a sorsukba. A legtöbbjük számára még
mindig jobb volt, mint az a trágyadomb, ahonnan jöttek,
legalábbis Ron ezt szokta mondani. Nem valószínű, hogy
egyikük hirtelen elszaladt volna árulkodni a rendőrségre, és
ezzel kockáztatta volna, hogy kitoloncolják. Eleinte egyik-
másik lány még megpróbálkozott ilyesmivel. Lehet, hogy
kiégett náluk néhány biztosíték, és kétség-beesett tettekre
ragadtatták volna magukat, de a tervezés fázisán egy se jutott
túl. Ron ellenőrzési rendszere kifogástalanul működött. A
lányok mindig idejében lebuktak, Ron és a kollégák intenzív
kezelésbe vették őket, és nekik örök időkre elment a kedvük
attól, hogy még egy kitörést kíséreljenek meg. Olyan
engedelmesekké váltak, hogy az már szinte unalmas volt. Pit
szerette, ha a nők védekezni próbáltak. Szerette megtörni az
akaratukat, persze ez csak ott volt lehetséges, ahol egyáltalán
volt akarat. Azok a nők, akiket Ron „megintett”, már a nevüket
se nagyon tudták kibetűzni.
De ha nem egy luvnya miatt, akkor vajon miért?
Volt egy olyan sötét sejtelme, hogy esetleg róla lehet szó.
Amiatt a nyavalyás ribanc Linda miatt. Úristen, micsoda egy
bőr volt az! De sajnos, nem tudta befogni a pofáját, mindig
vissza kellett feleselnie. Akaratos kis liba. Aztán egyszer
elunta hallgatni, bedühödött… Tulajdonképpen csak egy kicsit
akarta megleckéztetni, de a dolog kicsúszott az ellenőrzése
alól. Olvasta az újságban, hogy megtalálták a holttestét.
Tanú volt rá, hogy Ronnal mászkált? Voltak párszor itt meg
amott együtt.
Pit csendesen, de kiadósán káromkodott.
Persze, Ron amolyan haverféle, de azért a fejét nem dugja
hurokba Pitért. Ha felelősségre vonják Linda miatt, akkor
szépen fel fogja tálalni, hogyan is volt az a valóságban. Ez
viszont azt jelenti, hogy Pitnél a zsaruk hamar, talán már a
következő órában fel fognak bukkanni.
Jobb, ha haza se megy.
De akkor meg hová? A jó büdös francba! Ha legalább annyit
tudna, mi van! Lehet, hogy nincs is semmi oka, hogy vissza ne
menjen a lakására. Másrészt azonban túl nagy volt kockázat,
hogy csak úgy bevállalja.
Az ördögbe is! Ha tényleg Lindáról van szó, akkor komoly
bajban van.
Még nem reggelizett, és abban reménykedett, hogy Ronnál
kap majd egy finom, erős kávét – de úgy tűnik, ebből semmi
sem lesz.
Bement a legközelebbi Starbucks büfébe, kért egy
kapucsínót, leült egy csendes sarokba, és egyelőre csak
elmélkedett. Legalább két-három napon át, ez világos volt,
nem mehetett a lakásának még a közelébe sem – bosszantó,
hogy semmit sem hozott el magával onnan.
Persze vannak olyan cimborák, akiknél meghúzhatja magát
pár napra, de a legjobb egy olyan haver lenne, akit Ron nem
ismer. Nem lehet tudni, hány nevet és címet kürtöl szét, csak
hogy mentse a bőrét.
Ilyen egy szart! Ilyen egy tökfölösleges, átkozott szart!
Belekortyolt a kávéba, élvezte a meleget. Talán bele kéne
kukkantani egy újságba, lehet, hogy okosabb lenne tőle. A
pulthoz ballagott, elvett egy Daily Mirrort , aztán visszaült a
helyére.
A Linda-féle gyilkosság, amelynek rettenetes körülményeit
szinte kéjjel csámcsogta a sajtó napokon át, mára eltűnt a
címlapról. Pontosabban Pit, akármerre lapozgatott is, egyetlen
apró cikkecskét sem talált már a témával kapcsolatban.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy a rendőrség nem nyomul
gőzerővel, és esetleg nincsenek már konkrét információk is.
Végül is, nem kötnek mindent a sajtó orrára.
Nem lett okosabb, mint volt. Azon kívül, hogy semmi olyan
új bűntény nem történt, amit Ronnal hozhatnának
kapcsolatba. Ez viszont annak valószínűségét növelte, hogy
mégiscsak Lindáról volt szó.
Kedvetlenül forgatta a lapokat ide-oda, míg egyszerre
hirtelen megdermedt.
– Ez nem lehet igaz! – morogta félhangosan.
Nagyon rossz volt a fénykép, amelyet az oldal legalsó
egyharmadában észrevett, túl sötét, nagy szemcséjű, ráadásul
életlen is, de ezer közül is felismerte volna azt az arcot,
amelyet ábrázolt. Az időközben eltelt évek ellenére. És a kép
rossz technikai minősége ellenére.
És annak ellenére, hogy a fényképen szereplő nő sok
mindent tett azért, hogy megváltoztassa a külsejét. A haja már
nem szőke volt, hanem sötét, és nem ért a derekáig, hanem
rövid apródfrizurává vágatta. Egyszerű ruha, semmi smink,
amennyire meg lehetett ítélni. Legalábbis most mindennek
látszott, csak afféle vampnak nem. Inkább úgy nézett ki, mint
egy derék közép-angliai háziasszony. Csak éppen egy kicsit
szomorúbbnak látszott az átlag háziasszonynál,
vigasztalanabbnak és félénkebbnek.
És erre, gondolta Pit, minden oka meg is van.
Pamela volt az. Száz százalék, hogy az ő Pamelája. Soha nem
felejti ezt az érzéki, telt szájat. A tökéletes vonalú orrot. Ez a
nő egy szépség volt. És persze lehet megint, ha nem játssza ei a
szürkék hegedősét.
Milyen furcsa. Mindig biztos volt benne, hogy egyszer
megtalálja. De hogy Anglia egyik legnagyobb példányszámú
lapja kínálja majd neki tálcán…
Figyelmesen végigolvasta a cikket, és kicsit elcsodálkozott.
Pamela ezek szerint Elaine Dawson néven élt egy Langbury
nevezetű kis faluban Northuijiberlandben.
Northumberlandben! Ez a hús-vérré vált férfiálom az ország
legtávolabbi szögletében… hihetetlen!
Ha jól értette a cikket, akkor az eredeti Elaine Dawson öt
évvel ezelőtt rejtélyes körülmények között eltűnt, és az a férfi,
aki akkor az eltűnéssel kapcsolatban gyanúba keveredett, de
aki persze mindent tagadott, azt hitte, hogy egy Iangbury-i
lakossági bejelentés alapján megtalálta fent
Northumberlandben. De ez tévedésnek bizonyult. Az újság
véletlen névazonosságról beszélt.
Pit vigyorgott. Nem, nem, ez egészen másképp volt, de ezt
persze az újságnál az okostojások nem tudhatják. Pamela
egész egyszerűen álnéven élt.
 Az a pofa pedig, akinek annyira kellett volna az igazság az
ügyben, egy londoni ügyvéd, Marc Reeve nevezetű, akit egy
újságírónő támogatott. Rosanna Hamiltonnak hívják, és a Daily
Mirror szerint „feladatának érzi, hogy egy évek óta ártatlanul
meghurcolt férfi nevét tisztázza a szörnyű vádak alól – mert
valószínűleg már rég nem közömbös neki ez a férfiú”. Az újság
nagyon finoman de egyértelműen még arra is célzott, hogy
Reeve és Hamilton azt forgathatta a fejében, hogy az ál-
Dawsont igazinak adják el, hogy egyszer s mindenkorra
tisztázzák, hogy nem válhatott bűntény áldozatává, hanem
teljes békében él Anglia egy távoli csücskében. Ám hála a
média éber szemének, ez a tervük nem valósulhatott meg.
Sztorinak nem rossz, gondolta Pit, már csak azt kéne
tisztázni, hogy a Mirror honnan szerezhetett tudomást
minderről. Mindegy. Mit kezdjek már most mindezzel?
Persze kézenfekvő lenne azonnal elstartolni
Northumberlandbe. Ha már egyszer úgysem mehet haza a
lakására, legalább elutazik Skóciába; nem a legrosszabb módja
ez az idő eltöltésének. És lezár egy olyan ügyet, amelyről
mindig is tudta, hogy le kell zárnia, ha nem szeretne egyszer
nyitva maradt számlával meghalni.
Azt, amit Pamela tett vele, még egyetlen nő sem merészelte.
És meg kell értetni vele, hogy nagy hiba volt becsapni, és
ekkora leégésnek kitenni őt. Egy olyan férfit, mint ő, nem
hagyhat el egy nő. Ha pedig mégis, drágán meg kell fizetnie
érte. És Pamela ezzel nyilván tisztában is volt, ezért a festett
haj, a hamis név, az isten háta mögötti hely, és ez a rettegő
pillantás, amellyel a riporter kamerájába nézett. A férfi
vigyorgott. Mekkora pechje van ennek a szerencsétlennek!
Milyen jól elrejtőzött, biztos már nagy biztonságban hitte
magát. És akkor, szerencsétlenségére, egy évekkel korábban
eltűnt nővel kapcsolatban előkaparják és kiteszik a sajtó
nyilvánosságának! Ráadásul csak kishírben, ami bizonyára
senkit sem érdekelhet komolyabban.
Rajta kívül persze. De őt bezzeg nagyon is!
Legszívesebben azonnal indult volna északra, de arra
kényszerítette magát, hogy még egyszer végiggondolja az
egészet. Pamela rohadt egy csaj, de egyvalami biztos: nem
hülye. Tudta, hogy nagy kockázattal jár a számára ez a
lebukás, és biztosan nem várja csendben Langburyben, hogy
Pit ráleljen. Most valószínűleg azért fohászkodik, hogy ne
jusson el hozzá az újság, vagy hogy legalább ne ismerje meg a
képen, de azért biztosan nem gondolja komolyan, hogy ez így
is lesz. És nagyon is jól tudja, mire számíthat, ha egyszer
szemtől szemben állnak.
Már biztosan elillant abból a faluból.
No de hová mehetett?
Pitnek, ha csak nem akar most már céltalanul kóvályogni
Northumberlandben, akár úgy is, hogy a nő közben már rég
továbbállt, az egyetlen meglévő támponthoz kell tartania
magát. Márpedig ez Marc Reeve londoni ügyvéd, meg bátor
védelmezője, Rosanna Hamilton. Reeve-et nem lesz nehéz
kinyomozni a londoni ügyvédek között. Lehet, hogy ott majd
adódik esély a továbblépésre. Még az is lehet, hogy az ő
Pamelája egyenesen ennél a Reeve-nél lesz.
Felhajtotta az utolsó korty kávét, összehajtogatta az újságot,
és a zakója belső zsebébe csúsztatta. Úgy érezte, átjárja a friss
kávé és a jövőbe vetett bizalom. Ron letartóztatása miatt
szarul kezdődött ez a nap, de máris felbukkant a fény az alagút
végén.
 Csöndesen fütyörészve lépett ki a kávézóból London
embersűrűs reggelébe.
Amíg Reeve előkerítésével próbálkozott, részletesen
elképzelte, mit is fog csinálni Pamelával, ha kézbe kapja.
Hogy mennyire szórakoztató tud lenni az élet!

Rosanna egy kicsit bizonytalanul szemlélte a férfi lakását,

amíg az kávét készített. Két szoba, egy konyhafülke, egy
fürdőszoba – nem több, de egy egyedülálló férfi számára, aki
napi tizenkét órát dolgozik az irodájában, elég is ennyi. A
nappaliban egy akvarell lógott a falon, vitorlás hajót ábrázolt
egy kikötői kőfal előtt. A jobb alsó sarokban Rosanna
észrevette a szignót: J. R. Jacqueline Reeve. Eszébe jutott, amit
Mrs. Hall, az egykori szomszédasszony mondott: hogy a feleség
tehetséges és jó nevű festőművész. Szép is volt a kép, de
nagyon sötét. Milyen érdekes, hogy Marc ilyen exponált helyre
tette a volt felesége által festett képet. Bár ez leginkább arról
tanúskodott, hogy képes átlépni a múlton. Ráadásul Rosanna
sem haragot, sem gyűlöletet nem érzett ki a férfi hangjából,
amikor az kettejük félresiklott házasságáról beszélt. Inkább
csak szomorúság csengett benne. Nem úgy tűnt, mintha a
feleségét okolná a történtekért. Lehet, hogy volt idő, amikor ez
így volt, de mára már nincs meg ez az érzés. Marc a fia
elvesztését is – pedig az súlyos és mély seb volt a lelke mélyén,
Rosanna világosan érezte – távolról és tárgyilagosan tudta
szemlélni.
A kép kivételével semmi személyes tárgy nem volt a
szobában. Semmi. Nem voltak könyvek, sem CD-k. Nem voltak
bekeretezett fényképek vagy egyéb díszítő elemek. Még egy
szobanövény sem az ablakpárkányon. Lehet, hogy ez jellemző
egy olyan férfi lakására, aki a munkát tette meg élete
középpontjává. Vajon van valahol egy kép a gyerekről? Talán a
hálószobában, Rosanna csak félig látott be a résnyire nyitott
ajtón ebbe a helyiségbe, de nem mert bemenni. Látott egy
franciaágyat, amelyre elég figyelmetlenül, elcsúszva,
sötétszürke ágyterítőt dobtak. Mellette egy csomó újság a
padlón. És többet nem látott.
A heverőre ültették a teljes apátiában lévő Pamela Luke-ot,
ahol is megdermedt abban a tartásban, ahogy odarakták.
Rosannának eszébe jutott az a halálra rémült kismacska,
amelyet egyszer talált és hazavitt magával. Olyan nyomorult és
kimerült állapotban volt, hogy megmaradt abban a
pozícióban, amelybe Rosanna rakta. Nern volt már energiája
ahhoz sem, hogy egy milliméterrel arrébb csúsztassa a
mancsocskáját. És végül, minden fáradozás ellenére, el is
pusztult.
Pamela az éjszakai londoni út során nem szólalt meg többé,
és végül Rosanna sem kérdezgette többet Elaine Dawson
útlevelének származásáról, de remélte, hogy később egyszer
majd választ kap rá. Még egyetlenegyszer reagált: amikor
Marc megkérdezte tőle, hogy hazavigye-e, akkor rettenettel
sikoltott fel:
– Ne! Dehogy, az ég szerelmére! Nem! El kell mennem innen!
– De a holmija – szólt közbe Rosanna hiszen csak össze kell…
– El innen! Kérem, vigyenek el innen!
– Akkor magunkkal visszük Londonba – határozott Marc
végül de ott azért majd egypár dolgot meg kell magyaráznia,
Miss Luke. Ugyanis ez az ügy tényleg nagyon fontos nekünk.
 Pamela a szélvédőnek támasztotta a fejét, és az út további
részét végighallgatta.
Mentek az éjszakában, nem láttak egyebet, mint a
sötétséget, és a szembejövő autók fényszóróit. Rosanna és
Marc is hallgatott. Aztán Marc egyszer lehajtott egy
pihenőhelyre.
– Szükségem van egy kis szünetre. Nem kockáztathatom,
hogy elalszom a volánnál.
Ő meg Rosanna bementek a pihenőhely vendéglőjébe, amely
éjszaka is nyitva volt. Pamela sem a kérésükre, sem a
felszólításukra nem tartott velük. Egyszerűen csak ült ott, fejét
még mindig az üvegnek nyomva. De nem aludt. A szeme tágra
volt nyitva.
Rosanna azt mondta, aggódik, hogy a távollétüket
kihasználva meglép, de Marc szerint ennek semmi esélye nem
volt.
– Túlságosan is kimerült. És tudja, hogy innen nem jut
sehová. Lehet, hogy egyszerűen csak egy kicsit el akart
távolodni tőlünk, meg egyáltalán, mindentől és mindenkitől.
A vendéglő majdnem üres volt, és a pult mögött álló, lófogú
nő is rosszkedvet árasztott. De legalább tisztességes, erős
kávét adott. Rosanna és Marc leült egy műanyag asztalkához.
Valaki zöld filctollal felírta a lapjára: I love Jeremy.
Rosanna nem adta vissza Pamelának Elaine Dawson
útlevelét. Most elővette a táskájából.
– Azért nem volt egészen értelem nélkül való ez a hosszú út
– mondta. – Most van egy valódi nyomunk. Elaine útlevele.
Hihetetlen. De mindent összevetve, most még zavarodottabb
vagyok, mint eddig voltam!
 – Egész biztos vagy abban, hogy ez Elaine útlevele? –
kérdezte Maré. Sápadt volt, a szeme kivörösödött a
fáradtságtól, de a hangja vibrált, és kihallatszott belőle a
feszültség és az izgatottság.
Rosanna kinyitotta az útlevelet.
– Ennyi egyezés nem lehet véletlen. Elaine Susan Dawson. Ez
a teljes neve. Született 1979. augusztus 1-jén. Ez is stimmel.
Tauntonban született, Somerset megye. Ez is bingó.
Becsukta az igazolványt.
– Kételkedsz még? És a fényképen is kétségkívül az én
Elaine-em van. Nem, Marc, ez nem lehet kétséges: az ő
útlevelét tartom a kezemben. És lehet, hogy ha megtudjuk,
hogyan került ennek a rejtélyes Pamela Luke-nak a birtokába,
akkor közelebb kerülünk Elaine rejtélyének megoldásához is.
– El fogja mondani – felelte Marc –, csak az a kérdés, hogy
mikor? Én úgy látom, teljesen összeroppant. Valamitől
iszonyatosan fél, és ettől meg sem tud szólalni.
Tulajdonképpen vele és az igazolvánnyal együtt a rendőrségre
kellene mennünk.
– Ne adjunk neki okot arra, hogy elveszítse bennünk a
bizalmát! Különben soha az életben nem fog megszólalni. Most
először is el kell vinnünk valahová, ahol ki tudja pihenni
magát.
– Akkor azt javaslom, menjünk hozzám – mondta Marc. – Az
én lakásom csendes, üres, ott magához térhet. De csak
átmeneti lehet, hogy odavisszük, hallod? A rendőrségen a
helye ennek az ügynek. Nem szeretném, ha végül még azt is
rám kennék, hogy valamiféle nyomokat megpróbáltam
eltüntetni. Nyílt kártyákkal szeretnék játszani.
 Rosanna bólintott.
– Hát persze. Világos. Csak nem találnám túl szerencsés
dolognak, ha most egyenesen bemasíroznánk vele egy
rendőrőrsre. El tudom képzelni, hogy ha a nyomozók elkezdik
kikérdezni, attól végképp megkukul.
– Aztán még arra is nagyon kíváncsi lennék – folytatta Marc
–, hogy ki uszította ránk Lee Pearce-et. Ez a Tony Harper
időzített bomba nekünk, Rosanna. Ha a sztoriját, akármilyen
körítésben, lehozza az újság, még mielőtt a rendőrségnél
jártunk volna, nagyon rossz lapjaink vannak.
– Tehát akkor – tolta el a csészéjét Rosanna, és felállt –,
induljunk tovább. Jó lesz, ha sürgősen Londonba érünk.
A kora hajnali órákban érték el a külvárosokat, mégis
rengetegszer dugóba kerültek. Nyolc óra lett, mire
megpillantották Marc lakását egy modern, fantáziátlanul
épített emeletes házban. Mindhárman kialvatlanok voltak,
elmerevedtek, égett a szemük. Rosanna annyira vágyott egy
zuhanyozásra, hogy szinte sírva fakadt. Ritkán érezte magát
ennyire mocskosnak, ápolatlannak és taszítónak. Marc
jelenléte és az általa kiváltott zűrzavaros érzelmek még
inkább nyomasztották.
A férfi a konyhából érkezett, kezében tálca, azon három
csésze, egy kanna kávé, cukortartó és egy nagy tejes ibrik.
– Az erősítés – mondta. – Mi lenne, ha gyorsan átszaladnék
még szemben a pékségbe, és hoznék pár muffint is?
Rosanna abbahagyta a lakás szemlélését, és azt az
elmesportot, hogy megpróbáljon belőle a lakó tulajdonságaira
következtetni.
 – Én megyek. Te maradj Pamelával, és diktálj bele egy kis
kávét, ha lehet!
Mire visszaért, egy nagy zacskó friss, illatozó szedres
muffinnal, addigra Pamela a heverő sarkáról már az asztalig
merészkedett, leült oda, és belekortyolt a kávéjába. Arcára
mintha egy leheletnyi szín költözött volna.
Marc szemben ült vele. Nem úgy nézett ki, mintha közben
valami élénk eszmecserébe bonyolódtak volna, ahogy azt
Rosanna ingerülten megállapította. Reménykedett benne,
hogy Pamela hamar bizalmat érez irántuk, megnyílik és
kiteríti a lapjait.
Nagyon komolyan nézett Pamelára.
– Pamela, igazán nem akarjuk sürgetni. De nagyon fontos
mindkettőnk számára, hogy megmondja, hogyan jutott hozzá
eltűnt barátnőmnek, Elaine-nek az útleveléhez. Kérem. És
nincs sok időnk.
Pamela letette a kávéscsészét.
– Nem – mondta ő is –, nincs túl sok időnk. Ha az a riporter
kirakja az újságban a fényképemet, akkor Pit minden követ
megmozgat, hogy megtaláljon. És ha megtalál, akkor megöl.
Ezt olyan hangon mondta, hogy nemcsak a félelem, hanem a
bizonyosság is kihallatszott belőle, amely valósággal sokkolta
a másik kettőt.
Rosanna és Marc borzalommal nézett rá.
– Megöli? – kérdezte Rosanna, mialatt Marc ugyanebben az
időben azt kérdezte:
– Kicsoda az a Pit?
Pamela az ő kérdésére válaszolt először.
 – Pit pszichopata. Gyilkos. A legveszedelmesebb ember, akit
csak ismerek. Már megölt egy nőt. És velem is azt fogja tenni.
Beteg.
– Meggyilkolt egy nőt? – kérdezte Marc. – És meg akarja
gyilkolni önt? De az istenért, miért nem ment a rendőrségre?
Úgy értem, azzal, hogy ezt elmondja…
Pamela félbeszakította. Mosolygott. Mosolya nem volt túl
boldog, de egyszerre kiderült a tény, hogy Pamela Luke
nagyon is mutatós nő, ahogy Rosanna hirtelen észrevette.
Kicsit másképp kikészítve akár fotómodell is lehetett volna.
Csak nagyon sok energiát beleölt abba, hogy egy szürke egérre
hasonlítson.
– Az olyan embereken, mit Pit – mondta –, nem tud segíteni a
rendőrség.
– De ha rábizonyítható a gyilkosság – mondta Maré –,
legalábbis több évtizedre bezárják.
– És ha nem bizonyítható rá? – kérdezett vissza Pamela. –
Mr. Reeve, magának tudnia kell, hogy mennek ezek a dolgok.
Az áldozat senkit sem érdekel. A következő áldozatjelölt
végképp nem. A megértés és az érdeklődés csak a tettesnek jár
ki. És ha be is zárnak egy gyilkost, az biztos, hogy idő előtt újra
kikerül, mert biztosan talál egy olyan pszichológust, aki
rámondja, hogy alkalmas a társadalmi integrációra.
Megszeretteti magát jó magaviselettel, és senki sem sejti, hogy
ez is csak az aljas terveinek egy része. Pittől egész életemben
nem lennék biztonságban. Számomra az egyedüli lehetőség az
volt, hogy eltüntetem magam, semmi egyéb.
– És az a nő, akiről azt állítja, hogy Pit megölte – szólt közbe.
Rosanna –, nem lehet, hogy…
 – Mi?
– Hogy Elaine Davvson volt?
Pamela a fejét csóválta.
– Nem. Ismertem azt a nőt. Jane French-nek hívták.
Prostituált volt. Biztos, hogy nem a maguk Elaine Dawsonja.
– Még mindig nem értem – szólalt meg Marc is. – Honnan van
akkor az útlevél?
– Ron lakásán találtam. És magamhoz vettem. Abban
reménykedtem, hogy egyszer majd felhasználhatom.
– Ki az a Ron?
– Ron Malikowski. Pit legjobb barátja. Mindig együtt
mászkáltak mindenhová.
– És miféle fickó az a Ron? – kérdezte Rosanna.
– Strici. Gátlástalan, brutális fazon. De nem beteg, mint Pit.
Nem pszichopata, egyszerűen csak egy gátlások nélküli alak,
aki kihasználja a nőket, belőlük csinálja a pénzt. Ő meg az
emberei órákon át erőszakolják meg sorban azokat a
lányokat, akik ki akarnak szállni, így törik meg az akaratukat.
De nem hiszem, hogy valakit valaha is meggyilkolt volna. A
gyilkosság nem az ő műfaja.
– És nála találta meg Elaine útlevelét? – kérdezte Rosanna,
már csak biztosításképpen. – De hát Elaine-nek mi dolga
lehetett egy stricivel?
Pamela vállat vont.
– Lehet, hogy beszerzéseket intéz neki. A lányoktól ott
elszednek minden papírt, és általában olyan biztos helyre
dugják, hogy nem lehet hozzájuk férni. Elaine útlevele Ron
hálószobájában volt, egy fiókos szekrényben. Csodálkoztam is
rajta, és rendetlenségnek, trehányságnak gondoltam. De azt is
megláttam, hogy ez az én nagy lehetőségem.
Rosannának zúgott a feje. Elaine-re gondolt, az ő kis
Kingston St. Mary-i Elaine Dawsonjára. Mint prostituált? Nem
volt sokkal meggyőzőbb, amikor megpróbálta elképzelni,
mintha magát a Queent próbálta volna meg ebben a szerepben
lefesteni magának.
– Elaine sohasem állna ki a sarokra – mondta értetlenül.
– Ha kényszerítik, lehet, hogy nem tud mást tenni – szólt
közbe Marc is. – És nekem úgy tűnik, ennek a Malikowskinak
elég brutális módszerei vannak arra, hogy keresztülvigye az
akaratát.
– De hogy jöhettek össze ezek ketten? Hiszen te a reptér
irányába haladó metróra ültetted fel. Talán ott leszólították? A
reptéren? Vagy volt valami oka arra, hogy nem indult el
Gibraltár felé, hanem inkább visszaindult volna Kingston St.
Marybe, amikor a karjaikba szaladt?
– Több ilyen irányban is spekulálhatunk – mondta Marc. –
Hiszen ott van a nagy Mr. X., a nagy ismeretlen, Elaine barátja,
akiről nekem beszélt. Lehet, hogy ez az alak volt az.
– Ilyen fickóval egy Elaine-féle lány soha nem állt volna
szóba. Az anyja mindig féltette a férfiaktól. Még ott is
illetlenkedést gyanított, ahol nyoma sem volt.
– De épp az ilyen lányok esnek gyakran a legszörnyűbb
tévedések áldozatává – mondta Marc –, mert lehet, hogy tele
vannak előítéletekkel és félelmekkel, ugyanakkor tökéletesen
tapasztalatlanok is. Ha egy férfi csak egy kicsit is ért hozzá,
hogy kell becsapni egy ilyet, könnyű dolga lehet. Megnyerni a
bizalmát, ne adj’ isten, még akár a szívét is… És mire
észreveszi, hová került, már bezárul a csapda.
Rosanna bólintott. Tudta, hogy a férfinak igaza van.
Történhetett bizony pontosan így is.
Pamelához fordult, aki mozdulatlanul figyelt a
beszélgetésükre.
– Pamela, tényleg nagyon fontos, hogy eljöjjön velünk a
rendőrségre – mondta neki, szinte rimánkodva. – Tudja,
nagyon bonyolult lenne most mindent elmesélni, de Mr.
Reeve-et gyanúba keverték Elaine eltűnésével kapcsolatban.
Vádat persze nem emeltek, hiszen semmit sem tudtak
bizonyítani, de máig rávetül őrá és a családjára ennek a
szörnyűségnek az árnyéka. És ha kiderülne, hogy mi történt
igazából Elaine-nel, akkor életének egy igen csúnya fejezetére
tehetne pontot.
Pamela szinte hitetlenkedve nézett rájuk.
– Őt gyanúsították? – kérdezte, fejével Reeve felé intve. – Te
jó ég, milyen abszurd! Nem is olyan fajta. Rosanna, én nem
tudom, hogy mi történhetett, de ez az Elaine nyilvánvalóan
kapcsolatba került Pittel, Ronnal, vagy mindkettőjükkel. Ez
pedig, akármennyire sajnálom is, nagyon rossz jel. Ha még
egyáltalán életben van, akkor biztosak lehetnek benne, hogy
nyakig ül a pácban, mégpedig évek óta. Erre akár fogadni is
lehet!

Miután megtette az első lépést, Pamela már elmesélte az

egész történetét. Monoton hangon, rezignált tekintettel.
 Szörnyűségekről számolt be, és amikor befejezte, perceken
át sem Marc, sem Rosanna nem tudott megszólalni. Rosannát
mintha fejbe verték volna. Úgy érezte magát, mintha rossz
álom szereplője lenne, és várta, hogy felébredjen.
Végül mégis ő volt az, aki megtörte a hallgatást.
– Most feltétlenül le kell zuhanyoznom – mondta, és
valahogy ezzel a mondattal, amely olyan nagyon nem tartozott
az elhangzottakhoz, meg is törte a mindhármukon
eluralkodott, dermedt csendet.
Marc felajánlotta Rosannának, hogy elviszi a szállodába, de
a nő a fejét csóválta.
– Maradj Pamelával, én hívok taxit.
Persze Marcnál is lezuhanyozhatott volna, de friss
fehérneműre, ruhára, sminkre is szüksége volt. Negyvennyolc
órája rakta rendbe magát utoljára, akkor válthatott ruhát,
ráadásul éjszaka is ugyanazt kellett viselnie. Akár gyalog is
visszament volna a szállodába, csak hogy hozzájuthasson a
ruháihoz.
Felajánlotta Pamelának is, hogy magával viszi, de Pamela,
amikor elképzelte a nagy szállodát, az előcsarnokot, amelyben
csak úgy hemzsegnek az emberek, visszariadt.
– Nem, nem, inkább nem. Itt maradok.
Marc csendes lakásán mintha biztonságban kezdte volna
érezni magát. Marénak sikerült két megbeszélést délelőttről
áthelyezni délutánra, de azt mondta, hogy legkésőbb fél
tizenkettőre be kell mennie az irodába. A titkárnője még
mindig beteg, neki pedig valósággal tornyosulnak a munkák
az asztalán.
 – Addig visszaérek – mondta Rosanna – és vagy magammal
viszem Pamelát, vagy mindketten itt maradunk. De
pillanatnyilag nem lehet egyedül hagyni. A végén még itt tűnik
el nekünk, Londonban, vagy a Temzébe ugrik, vagy mit tudom
én, milyen kiszámíthatatlan dolgokat művel. Lelkileg igen
rossz állapotban van, és bizony mondom, minden oka meg is
van rá!
Marc közben lekísérte az utcára, várták a taxit.
– De azt tudod, hogy előbb vagy utóbb el kell mennünk a
rendőrségre – mondta, amikor már négyszemközt maradtak. –
Nem ülhet mindennap itt vagy a szállodádban, és nem várhatja
el, hogy mi is megtartsuk magunknak mindazt, amit
elmondott. Én már a foglalkozásom miatt sem tehetem meg
ezt. Nem tehet mást: tanúvallomást kell tennie.
Rosanna bólintott.
– Amikor visszajövök, beszélek vele. Meg fogja érteni.
Egymással szemben álltak. Hideg volt még, de a nap megint
ragyogóan kelt.
Marc kinyújtotta a kezét, gyengéden megérintette Rosanna
arcát.
– Nagyon különleges volt veled ott Northumberlandben –
mondta. – A strandon. Nagyon különleges érzés volt.
Rosanna tisztában volt vele, hogy ha most belemegy ebbe a
beszélgetésbe, a tűzzel játszik, mégis visszakérdezett:
– És most? Itt, Londonban, elmúlt az a különös érzés?
A férfi gondolkodott. Rosanna nem érezte, hogy Marc csak
úgy odamondana valamit, éppen csak, hogy válaszoljon. Nem
egyszerű csevegés folyt közöttük.
 – Az érzéseim nem változtak – felelte végül. – Csak
megpróbálom kordában tartani őket. Nem tudom, mi lesz.
Csak annyit tudok, hogy a körülmények nem kedvezőek
számomra. Nem akarom elkötelezni magamat.
Rosanna tehetetlenül emelte fel a kezét:
– Bár tudnék valamit tenni…
– Kérlek, ne érezd, hogy bármire kényszeríteni akarlak! –
szakította félbe Marc azonnal. – Amúgy is elég bonyolult
helyzetbe kerültünk. Azt javaslom, hogy először oldjuk meg
Pamela és Elaine rejtélyét – fia bírjuk. Marad még időnk saját
magunkra az után is.
Rosanna elmosolyodott, bár nem volt túl boldog.
– Milyen okos megoldás.
– Azt hiszem, pillanatnyilag csak próbálkozhatunk azzal,
hogy okosak legyünk – felelte a férfi.
Taxi fékezett le mellettük. Marc kinyitotta az ajtót.
– Jó tudni, hogy viszontlátlak – mondta.
Nem is nagyon tudnám elviselni, ha ez nem így volna,
gondolta magában Rosanna, és ettől a gondolattól annyira
megriadt, hogy hátra sem fordult, hogy megbizonyosodjon
róla: integet-e utána Marc. Egyenesen előremeredt, és azon
törte a fejét, mi is történik vele, és miért történhetik meg. De
még mielőtt bármilyen választ kisüthetett volna – már ha
egyáltalán volt válasz –, megcsörrent a mobilja. Nick Simon
volt, és csak úgy fortyogott dühében.
Most akadt a kezébe a Mirror.
Rosanna valósággal berontott a szálloda előcsarnokába, és
elkérte a kulcsát. A recepción ki voltak rakva az újságok,
lekapott egy Mirrort, túl nagy bankjeggyel fizetett, meg se
hallotta, hogy a portás vissza akar adni. Már a liftben fölfelé
elolvasta a cikket. Ott volt Pamela riadt arca, és mellette a
szöveg, amely őt és Marcot nem is túl burkoltcin csalás
kísérletével vádolta, ráadásul intim viszonyt feltételezett
kettőjük között. Nyilvánvalóan, és persze a várakozásnak
megfelelően Tony Harper még egyszer beszélt Brent
Cadwickkel, aki már tudta, hogy az ő „Elaine”-je nem a
keresett személy.
– Ez nem lehet igaz! – mondta hangosan. Marcnak igaza volt:
amilyen gyorsan csak lehet, el kell menniük a rendőrségre.
Amikor felérkezett, nekiesett a bátyja ajtajának, és ököllel
kezdte püfölni.
– Cedric! Itt vagy? Nyisd ki az ajtót! Én vagyok az, Rosanna!
Kérlek, nyisd ki!
Már attól tartott, hogy a bátyja valahol odakint töltötte az
éjszakát, és most nem bír magához térni. De aztán egy
örökkévalóságnak tdnő várakozás után elfordult bent a kulcs,
és a szétaludt fejű, egy szál alsónadrágba öltözött Cedric
bukkant fel.
– Mi az? – kérdezte. – Miért csapsz ekkora lármái?
Rosanna benyomult mellette a lakásba, visszafordult hozzá,
és az orra alá dugta az újságot
– Ez az oka. Emiatt lármázom. És ezért kell sürgősen
beszélnem veled!
A férfi bezárta az ajtót, és az újságra meredt.
– Ki ez? – kérdezte zavartan.
– Ő Pamela. Pamela Luke-nak hívják, de öt éve Elaine
Dawson néven élt!
 Cedric, ahhoz képest, hogy félig még aludt, egészen
intelligens következtetést vont le az információkból:
– A northumberlandi nó’. Nem a mi Elaine-ünk. Véletlen
névazonosság. De hogy került az újságba?
Rosanna kiokádta az egész mérgét, amit Nick Simon
negyedórája még az ő fülébe ömlesztett.
– Hát igen, hogy is került az újságba? – kérdezte visítva. – Jó
kis kérdés, Cedric! Hogy bukkanhatott fel hirtelen, abban az
istenverte, istentől elhagyatott helyen, éppen a megfelelő
pillanatban, abban a Langbury nevű porfészekben egy
újságíró? Akit a jó Lee Pearce személyesen uszított a
nyomunkba?! Tizenkét órája ezzel a kérdéssel bajmolódom,
hogy leitől tudhatta meg Pearce ezt a dolgot!
– És nekem honnan kéne ezt tudnom? – kérdezte Cedric.
Rosanna a férfi csupasz mellkasába fúrta a mutatóujját, s az
fájdalmas felkiáltással lépett hátra.
– Mert – kiáltotta –, rajtam kívül két ember tudott még a
langburyi hívásról: Nick Simon, aki előbb ugrik a Temzébe,
mint hogy a konkurenciának információval szolgáljon, és aki
az imént éppen telefonon keresztül leharapta a fejemet, és…
te. Neked mindent elmondtam. És támadt egy olyan rettenetes
gyanúm, hogy bizony te voltál az a gyenge láncszem, ahonnan
kiszivárgott az ügy!
Cedric a kiabálás hatására szerencséjére felébredt annyira,
hogy most már gondolkodni is képes volt.
– No, álljunk csak meg – felelte dühösen –, mekkora
marhaságokat beszélsz te? Úgy gondolod, hogy valamivel, amit
te bizalmasan elmondasz nekem, kiállók a nyilvánosság elé?
Úgy gondolod, hogy ilyen beteg ötletem támadt? Hát elment a
józan eszed?
– Nos hát, nem tudom…
– Hát ott van még az a langburyi telefonáló. Nem gondolod,
hogy égen-földön hány embert hívott még fel?
Rosanna becsukta a száját. Elvégre elsőnek maga is Mr.
Cadwicket gyanúsította. A Lee Pearce-szel való telefonos
csevegés nagyon is beleillik a róla alkotott képbe.
Jelentősen nyugodtabban és halkabban folytatta tehát.
– Tehát te senkivel nem beszéltél erről a dologról?
– Persze, hogy nem. Kivel is…
Elhallgatott. Rosanna látta, hogy elsápad.
– Ó, te jóságos ég! – morogta a férfi.
Rosanna azonnal levonta a megfelelő következtetést.
– Tehát mégiscsak elmondtad valakinek. Apának? De hát ő…
Cedric alig mert a húgára nézni.
– Nem. Nem apának. Geoffnak.
– Geoffnak?
– Szombaton meglátogattam az intézetben. Szörnyű volt
kettőnk között a hangulat. Geoff nagyon rossz állapotban volt.
Tele van agresszióval irántam, és valahogy reménytelen is.
Valahogy… nem is tudom, hogy magyarázzam… valahogy volt
egy olyan pillanat, hogy adni akartam neki valamit, amitől
erőre kaphat.
Most már ránézett Rosannára.
– Egyszerűen gyáva voltam. El akartam terelni magamról a
figyelmét. Megkímélni magamat a szemrehányásaitól,
amelyeket tett, vagy, ha nem mondta is ott ki, de éreztem
mindazok mögött, amiket mondott. Gondoltam, ha meghallja
azt a hírt, hogy előkerült egy nő, aki lehet, hogy azonos az ő
eltűnt húgával… Persze, ostobaság volt reményt kelteni benne
anélkül, hogy akárcsak sejteném, megalapozott-e… Amúgy
sem jött be. Azonnal összeesküvést szimatolt, hogy te esetleg
megpróbálkozol Marc Reeve tisztára mosdatásával…
Rosanna nagy levegőt vett.
– Pontosan ezt írta az újság is. Azt hiszem, most már te is
tudod, kinek köszönhetjük a cikket.
– Te azt gondolod, hogy Geoff tényleg telefont ragadott, és…
– Geoff valósággal megszállottja annak a feltételezésnek,
hogy Reeve gyilkos. Minden követ megmozgat, hogy
rábizonyítsa. Vagy legalább, hogy megakadályozza, hogy
bebizonyosodjon az ártatlansága.
Cedric ujjaival a hajába túrt. Akárcsak a húga fején, az övén
is szerteszét meredeztek a kis bongyorkák.
– Annyira sajnálom, Rosanna. Nem lett volna szabad. Persze
nem láthattam a reakciók láncát, amelyet kiváltott, de akkor
is…. nem lett volna szabad.
Átfutotta a cikket.
– De – mondta óvatosan –, hogyhogy… nos, attól eltekintve,
hogy hírbe hoznak téged meg Reeve-et, amivel persze cikkor
fog meggyűlni a bajod, ha eljut Dennis fülébe, annyira eget
verő gondokat nem látok itt. Végül is, mi olyan szörnyű ebben
a cikkben? Nem a megfelelő nőt találtátok meg, az ügy el van
intézve, holnap már a kutya sem ugat utána. Geoff csak azt
előzte meg, hogy a hamis Elaine-t az igazinak adjátok ki – és
hát, gondolom, ez a terv amúgy sem született volna meg
bennetek!
Rosanna a fejét csóválta.
– Hát persze, hogy nem. Ilyen gondolat legföljebb Geoff
gyűlölettől elvakított agyában születhet meg. De, Cedric,
ennek ellenére katasztrofális volt a cikk. Erre azonban
fecsegős pillanataidban tényleg nem számíthattál.
Cedric a szoba belsejébe húzódott, és hellyel kínálta a húgát
is.
– Ülj már le.
Belebújt a fürdőköpenybe, és felült a húgával szemközt az
ágyra, amely teljesen szét volt dúlva.
– És most mesélj el mindent – szólította fel, és még
hozzátette – ha szabad ilyent mondanom: rettenetesen nézel
ki.
– Az utóbbi éjszakát az autópályán töltöttem, előtte egyetlen
szemhunyásnyit sem aludtam, mert egy iszonyatos ágyban
kellett feküdnöm, és szombat reggel zuhanyoztam utoljára.
Nagyot sóhajtott.
– Cedric, belekeveredtünk egy kísérteties sztoriba, és attól
tartok, hogy Elaine már tényleg nincs az élők sorában. Ezt a
nőt, akit Langburyben megtaláltunk, Pamela Luke-nak hívják,
Liverpoolból származik, egy szétesett, alkoholista családból.
Tizenegy évvel ezelőtt, tizennyolc volt akkor, Londonba jött, és
itt alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Megismerkedett
egy Pit Wavers nevezetű alakkal, és a barátnője lett. Pitnek
volt egy kebelbarátja, Ron Malikowski. Ez a két férfi
elsősorban brutalitásáról vált hírhedté, és mindenféle
bűncselekmények elkövetése mellett legfőképp kurvák
futtatásából éltek. Olyan emberkereskedő-hálózatokhoz is
közük lehetett, amelyek Kelet-Európából csempésztek fiatal
lányokat Angliába, akiket aztán erőszakkal prostitúcióra
kényszerítettek. Malikowski iszonyúan kegyetlen volt, de
kiszámítható, Pamela viszont viszonylag hamar észrevette,
hogy Pit Wavers esetében pszichopatával van dolga.
Legalábbis ma annak mondja. Minden lehetséges módon
megfenyegette Pamelát arra az esetre, ha el akarná hagyni, és
neki határozottan az volt az érzése, hogy ez nem üres
fenyegetőzés. Éjjel-nappal a menekülésen törte a fejét, de
aztán mindig elhagyta a mersze, Pit pedig módszeresen meg is
félemlítette, úgyhogy állandó rettegésben kellett élnie.
– És miért nem ment el a rendőrségre? – kérdezte Cedric.
– Nem hitt már abban, hogy bárki is képes lenne segíteni
neki.
Rengeteg cimbora rajzott Pit és a haverja, Ron körül, és
Pamela tudta, hogy a rendőrség soha nem fogja valamennyit
bekasztnizni. És sejtettem, hogy mi vár majd akkor rá, az
árulóra. Máig sem bízik, a legcsekélyebb mértékben sem, a
rendőrökben.
– Értem – mondta Cedric.
Rosanna folytatta:
– 2002 októberében aztán Pamelának olyan rettenetes
élményben volt része, amely véleményem szerint a mai napig
traumás állapotban tartja. Egy angol prostituált azok közül,
akiket Pit és Ron futtatott, név szerint Jane French,
megszökött. Miután pedig egy darabig viszonya volt Pittel, az
úgy érezte, a becsületébe gázoltak, és teljesen bekattant.
Minden követ megmozgatott, hogy megtalálja a lányt, és le is
fülelte novemberben egy bontásra ítélt hackneyi, házban.
Pamela ekkor már rég nem érezte Jane Frenchet a riválisának,
annak ellenére, hogy viszonya volt Pittel, és megpróbálta
figyelmeztetni. De túl későn érkezett, és végig kellett néznie,
amint Pit órákon át halálra kínozza a szerencsétlent.
Szerencséjére Wavers nem vette észre, hogy meglátta.
– Te jó isten! – mondta megrendülve Cedric.
– Ettől kezdve Pamela szinte megszállottként gondolkodott
a szökésen. Tudta, hogy a Pit Wavers-féle kapcsolat csak
erőszakkal, borzalommal végződhet. Megismerte a férfi
legrosszabb oldalát, és már csak iszonyodott tőle. Aztán, 2003
áprilisában Malikowski lakásán véletlenül meglátott egy brit
útlevelet. Malikowski általában elrejtette a nála dolgozó nők
útleveleit. Pameláét is elvette. Így aztán egy érvényes brit
útlevél valóságos esélyt adott a kezébe. És mit gondolsz, kinek
az útlevele volt az?
– Fogalmam sincs.
Rosanna kivette az iratot a táskájából, és odaadta a
bátyjának. Nézte, amint a férfi szeme nagyra nyílik a
csodálkozástól.
– Hát ilyen nincs! – mondta.
– Érted már, miért mondtam, hogy Elaine vagy meghalt, vagy
nagyon nagy bajban van? 2003 januárjában eltűnik. Áprilisban
egy islingtoni strici lakásában megtalálják az útlevelét. Cedric,
Elaine azon a bizonyos januári reggelen, Marc Reeve lakása és
Heathrow között vagy Pit Waversszel, vagy Ron Malikowskival
futott össze. És futott bele a romlásba.
Cedric felállt.
– Ezzel a tudással azonnal a rendőrségre kell menned,
Rosanna – mondta.
 A nő bólintott.
– Tudom. De Pamela megőrül a rettegéstől.
– Idehoztátok Londonba?
– Pillanatnyilag Marc Reeve lakásában van, és nem akarja
kitenni a lábát a házból. Egyszer sikerült megszöknie.
Majdnem öt éve bujkált Észak-Angliában, különféle helyeken.
Elaine Dawson néven.
– No igen. De nem volt kockázatos? Hiszen ezt a nevet az a
drága jó Mr. Wavers nyilván ismeri.
– Persze. De ha munkát akart, vagy ha lakást akart kivenni,
mindig meg kellett volna mutatni az iratait, és semmi egyebe
nem volt, csak ez.
– Öt éve… miért nem ment külföldre?
Rosanna vállat vont.
– Félt. Hiszen törvénytelen papírokkal járkált, és fogalma
sem volt, honnan származhatnak. Egy northumberlandi
főbérlőnek bármit az orra alá dughatsz, de nem biztos, hogy
ugyanez érvényes a határon is.
– De öt év… hát még mindig annyira retteg ettől a
Waverstől? Úgy gondolom, ennyi idő után már a kutya sem
ugat utána.
– Azt állítja, hogy a bosszúszomj csak növekedhetett benne
az évek során. Ráadásul most épp a rendőrségre kellene
mennie, és feladni Waverst. És ő biztos nem lenne
elragadtatva, ha megtudná, hogy Pamela elmeséli a
rendőrségen, hogyan gyilkolta meg Jane Frenchet, meg mi
mindent műveltek még egyébként is ezzel a Ron Malikows-
kival.
 – Látom én a problémát, persze. De mégiscsak a
rendőrségen a helyetek. Nincs más út. Reeve mit gondol?
– Ugyanezt mondta. Amilyen gyorsan csak lehet, menjünk a
rendőrségre.
– Igaza is van. Rosanna…
– Tudom. De tényleg aggódom Pamela miatt. Ez az átkozott
cikk – és az újságra mutatott – a legnagyobb veszélybe
sodorhatja. Wavers rábukkanhat a nyomára. Ezért nem akart
semmiképpen Northumberlandben maradni. Persze
minderről nincs még tudomása, de természetesen látta tegnap
a riportert, és azt is tudja, hogy az lefényképezte. Nem is értem
egyébként, hogyan jelenhetett meg ez a fénykép ilyen gyorsan
az újságban.
– Semmi más nem kellett neki, mint egy laptop, amelyre
beszkennelte a fényképet, és egy internet-csatlakozás. Nem
gond. A fénykép és a hozzá tartozó szöveg minden bizonnyal
már kora este a Móroméi volt, bőven lapzárta előtt.
– Mekkora marhaság, hogy Marcot is, engem is néven nevez
a cikk. Wavers számára ez is kiindulópont lehet.
– Főképp Reeve lakcímét fogja nagyon gyorsan kinyomozni.
Így aztán nem is biztos, hogy Miss Luke számára épp ez a lakás
lenne a legbiztonságosabb. Bár én azért továbbra is azt
mondom, hogy túlzott a félelme. Persze azok után, amiket
átélt, nem csoda, hogy így reagál, de nem tudom elképzelni,
hogy ennek a Waversnek öt év elteltével nincs jobb dolga,
minthogy egy nőt hajkurásszon, aki lelécelt tőle.
– Nem tudod erről meggyőzni Pamelát. Én pedig nem
szeretnék átgázolni rajta, ha ugyan érted, miről beszélek.
Ennek a nőnek borzalmas élményei voltak. És hogy most csak
úgy elsétáljon a rendőrségre, és kitegye magát annak, hogy
mindenféle hivatalnokok összevissza faggassák… úgy erezném
magam, mintha elárultam volna.
Egymásra néztek. Végül Rosanna szólalt meg:
– Azt gondoltam ki: Marc bemegy a rendőrségre, és
mindenről beszámol. Előtte azonban biztos helyre viszem
Pamelát. Valami panzióba, afféle Bed&Breakfast fogadóba, ide
London környékére. Természetesen hamis néven. Lehet, hogy
ott is maradok vele – ez tőle függ. Pamela csak akkor lesz
hajlandó előmerészkedni a rejtekhelyéről, ha Waverst
letartóztatták.
– A rendőrség azonnal beszélni akar majd vele.
Rosanna vállat vont.
– Egy nyomozó biztos meglátogathatja. De csak akkor, ha
olyan helyen lesz, ahol biztonságban érzi magát. Amint te
magad mondtad, Reeve lakása nem éppen megbízható, attól
pedig, hogy ideköltözzön a szállodába, azonnal visszariadt –
túl központinak és túl forgalmasnak találja.
Cedric felállt.
– Nem rossz az ötlet – mondta elszántan –, de a kivitelezést
hagyd inkább rám. Végül is, döntő fontosságú dolgokat
rontottam el. Elmegyek Miss Luke-kal vidékre, keresek egy
eldugott helyet, és vele együtt várok. Te meg Reeve-vel együtt
elmész a rendőrségre. Mindketten elég alaposan
belekeveredtetek már a dologba.
– Megtenned?
Cedric bólintott.
– Pamela nekem köszönheti, hogy megjelent az a bosszantó
fénykép az újságban. Valahogy szeretném jóvátenni.
Ráadásuk..
– Ráadásul? – ismételte Rosanna, amint a férfi elhallgatott.
– Ráadásul végre egy kicsit hasznosnak érezhetném
magamat – folytatta Cedric. – Napok óta csak lébecolok itt,
alszom délig, apa pénzét herdálom…
– Te pénzt kértél apától?
– Miért, te úgy gondolod, hogy a saját pénzemből meg
tudnék engedni magamnak egy ilyen szállodát?
– Cedric…
– Tudom. Nem mehet így tovább. Tisztában vagyok vele.
Nem is képzeled, mennyire az agyamban motoszkál ez a
gondolat. Szünet nélkül.
– Szép tőled, ha segítesz Pamelán. De ez nem változtatja meg
az életedet, igaz?
Cedric mintha türelmetlenné vált volna.
– Tudom. Tudom! De hadd tegyem már meg az első lépést,
jó? Ez csak egy kezdet, érted? Kezdet! Egy apró lépés. És majd
utána továbblépünk.
– Jó, jó – nem akarta még jobbéin a sarokba szorítani, de
attól tartott, hogy ez is a Cedric-féle harsány akciók egyike lesz
csupán: megtesz valami nagyon látványosat, nagyon
különlegeset, amire felfigyelnek, és ami igen derék dolog is, de
amely egy lépéssel sem viszi előbbre az útján.
De most ez nem az a pillanat volt, amikor erről beszélni kell.
Más, súlyosabb gondok fenyegettek.
Rosanna is felállt.
– Most először is lezuhanyozom és átöltözöm. És felhívom
Dennist. Rob péntek este óta nincs meg.
 – Micsoda?
– Veszekedtek egy buli miatt, amelyre Dennis nem akarta
elengedni. Mindig ugyanaz a nóta kettejük között. És nem is
hiszem, hogy komoly lenne, szerintem Robnak egyszerűen
eldurrant az agya, és elrejtőzött valamelyik barátjánál. De
Dennisnek azért mégiscsak szörnyű lehet.
– Lehet, hogy Rob azért is bújt el, mert te eljöttél? – kérdezte
Cedric.
Rosannának ez még nem jutott eszébe.
– Gondolod?
– Úgy gondolom, hogy ez a te két fiúd ott Gibraltárban
ámokfutást végez, ki-ki a maga módján. Abban a családban te
tartod az egyensúlyt. És amikor nem vagy ott, nagyon
megérzik a hiányodat.
– Nem felügyelhetem őket folyamatosan.
– Persze, hogy nem. De amikor le akarsz kapcsolódni róluk,
akkor azonnal kicsapják a biztosítékot mindketten. Ezzel
egyszerűen tisztában kell lenned.
Rosanna az ajtóhoz indult. Olyan fáradt volt, hogy állva el
tudott volna elaludni. Ugyanakkor rángatózott minden
idegszála. Az életét olyannak látta, mint egy őrült, félelmetes
filmet.
– Jaj, Rosanna – mondta Cedric, amikor már fogta a kilincset
–, még meg akartam kérdezni, hogy igaz-e, amit itt ebben a
cikkben írnak rólad? Már az, hogy… van valami közted és Marc
Reeve között?
Gyermekkorukban annyit veszekedtek, hogy szinte
megszakadtak belé, és néha legszívesebben kikaparták volna
egymás szemét, de titkaik sohasem voltak egymás előtt.
 – Igen – mondta azért –, egyszerűen igaz.
Cedric füttyentett a foga között.
– Több problémád van, mint gondoltam.
Odakint Rosanna először is sóhajtott egy nagyot, és háttal
nekitámaszkodott az ajtónak.
Csak egyiket a másik után. Különben elveszted a fejedet.
Egyszerűen csak egyiket a másik után!
És a legközelebbi lépés egy finom, forró zuhany volt.
És ameddig ezzel nem végez, semmi másra nem is gondol.

Pit Wavers az óvatosság kedvéért otthagyta a saját autóját. A

kocsit a lakása közvetlen közelében parkolta le, és bár nála
volt a kulcs, túl nagynak ítélte a kockázatot. És ha Ron énekelt,
és a zsaruk keresik őt, akkor a rendszámot nyilván minden
zsaru ismeri. Ő pedig nem volt hülye. Nem szeretett volna húsz
évre kóterbe kerülni, csak mert azt a két nyamvadt ribancot
hazavágta.
Ismert egy cimborát, aki tartozott neki egy szívességgel, és
elkérte a kocsiját.
– Lehet, hogy csak pár nap múlva tudom visszahozni –
mondta neki.
A fickó már számos jointot elpöfögött, így üveges szemekkel
meredt rá.
– Oké, nem gond – makogta, és Pit úgy látta, hogy tíz perc
múlva már fogalma sem lesz, hogy ki is vitte el az autót.
Még jobb.
 Marc Reeve irodájának címét nem volt nagy kunszt
előkeresni a telefonkönyvből. Azonnal odahajtott, és egy
darabig ott mászkált a Belgravián álló szép, stukkódíszes ház
előtt Az iroda a csengők szerint az első emeleten volt, de nem
látszott, mintha lenne ott élet. Az ablakok észak felé nyíltak,
ráadásul nagy, többnyire csupasz fák árnyékolták a
helyiségeket. Biztos villanyt kell égetni, ha van bent valaki. De
most sötét volt.
Végül azért próbaképpen becsengetett, de, ahogy várható
volt, nem kapott választ. Reeve nem volt ott. És Hamilton címét
nem tudta kinyomozni; rengeteg Hamilton volt a londoni
telefonkönyvben, és még olyan is, akinek a keresztneve R
betűvel kezdődött. Ezek között meg nem találja az igazit.
Tehát Pamela Luke-hoz csakis Marc Reeve-en át tud eljutni
Még tanácstalanul álldogált a bejárat előtt, amikor kilépett
egy idősebb, szőrmebundás hölgy, aki bizalmatlanul
méregette.
– Kit keres? – kérdezte éles, kellemetlen hangon.
– Reeve ügyvéd úrhoz igyekszem – felelte Pit, és elbűvölten
nézte a nő fülében virító vastag arany csingilingit. Akik
ennyire nyilvánvalóan világgá kürtölték a gazdagságukat,
azokat legszívesebben elintézte volna egy tenyérél-ütéssel, és
elvette volna tőlük azt, amivel olyan gátlástalanul és
provokáló módon dicsekedtek.
De most nyilvánvalóan nem ennek az ideje volt itt.
– Az irodában senki sincs – mondta az öregasszony. – Én
alatta lakom, hallanám. Minden lépést hallok, érti? Ez a régi
házak hátránya. Recsegnek a deszkák. Az ember soha nem
lehet nyugalomban.
 – Hát, te jó ég, ez aztán igazán bosszantó – felelte Pit. –
Nagyon fontos periratokat hoztam Mr. Reeve-nek. A lehető
leggyorsabban meg kell kapnia őket. Még egy titkárnő sincs
itt?
– Az már egy hete influenzás – az öregasszony mindent
tudott, és egyre bizalmatlanabbá vált a tekintete. – Hol vannak
azok az akták?
– A kocsiban – vágta rá Pit. – Iszonyú nehezek. Ezért is
akartam először megnézni, hogy át tudom-e adni valakinek.
Az idős nő vállal vont, súlyos parfüm illata csapta meg Pit
orrát.
– Beeresztem magát a lépcsőházba, és leteszi az aktákat az
ajtó elé – javasolta.
Ez azonban nem az volt, amit Pit akart.
– Te jó szagú isten! – kiáltott fel. – Ezek igen kényes papírok!
Csak személyesen, a saját kezébe szabad kézbesítenem,
különben leharapják a fejemet.
Vakarta a fejét, mintha gondolkodna.
– Nem tudja véletlenül, hol lakik Mr. Reeve? – kérdezte. –
Gyorsan beugranék hozzá, és megszabadulnék ezektől.
– Természetesen tudom, hol lakik Mr. Reeve – felelte az idős
hölgy szigorúan. – Csak azt nem tudom, hogy megmondhatom-
e magának.
Hát én meg biztos vagyok, hogy tudok egy-két olyan fogást,
amellyel megoldódna a nyelved, te hülye vén picsa, gondolta
magában Pit.
Elszomorodva fordított hátat, és indult.
– Hát akkor… nincs mit tenni – mondta halkan.
 Már az utcán volt, mikor meghallotta a nő hangját.
– Várjon, csak, fiatalember! Ha tényleg annyira fontos…
Visszafordult.
– Madame, ha Mr. Reeve meghallja, hogy milyen készséges
volt, érdemrenddel fogja kitüntetni – mondta
megkönnyebbülten.
Fél perccel később megvolt a cím.
Míg Reeve lakásával szemben, kicsit följebb leparkolt, azt
gondolta, elképzelhető az is, hogy teljesen fölöslegesen
üldögél itt, és eredménytelenül kell majd elkullognia. Fogalma
sem volt arról sem, hogy Reeve itt lehet-e Londonban, vagy
még ott időz Northumberlandben. Például egy ilyen teljesen
közönséges hétfő délelőtt hogyhogy nincs az irodájában? A
titkárnő beteg, akkor neki kétszeres oka volna tartani a
frontot. Persze az is megeshetett, hogy bírósági tárgyaláson
van, és majd csak délután jön be. Ebben az esetben viszont
majd csak estefelé érkezik meg a lakására. Hacsak nem
valahol másutt alszik. A Mirror talán nem arra célozgatott,
hogy közte meg a Hamilton nevű újságírónő között van
valami?
Minél tovább törte a fejét Pit, annál inkább
elbizonytalanodott. A mélyen járó februári nap nem érte még
el az utcát, a kocsiban hideg volt. Pit nem merte járatni a
motort, mert nem akart feltűnni. Manapság minden tele van
ezekkel az őrült környezetvédelmi aktivistákkal, akik teljesen
kibuknak, ha valaki több széndioxidot pöfög ki, mint amennyit
szerintük szabad volna. És amennyiben Ron énekelt, mint a kis
csalogány, akkor már letartóztatási paranccsal a kézben
keresik őt a zsaruk. Nem éppen kedvező időpont arra, hogy
egy környezetvédelmi marhaság miatt bármilyen büntető
hatalmassággal bajszot akasszon.
Mi lenne, ha mégiscsak fölmenne Northumberlandbe?
Annyira nyomasztó volt a helyzete, annyi gyűlölet gyülemlett
fel benne Pamela iránt, annyi aggodalom Ron letartóztatása
miatt, és annyi feszültség az egész szar helyzet miatt, hogy már
maga a gondolat is mámorító volt, hogy egész Észak-Angliáig
nyomhatja a gázt. De igyekezett kontroll alatt tartani az
érzelmeit. Semmi értelme nem volna engedni az első ötletnek.
Northumberland igen nagy, Sem Pamelát, sem Marc Reeve-et,
sem azt a Hamiltont meg nem találja benne.
Itt Londonban legalább egy címe volt.
Belelehelt dermedező tenyerébe, egymáshoz dörzsölte az
ujjait. Csak ne lenne ilyen rohadt hideg! Pamela már csak
azért is rászolgál a különleges bánásmódra, mert itt fagyasztja
miatta a seggét. Megtapogatta a pisztolyát, végigsimított a
hűvös fémen. ízekre fogja szedni Pamet. Majdnem öt éven át
arról álmodott, milyen lesz majd, amikor szemtől szemben áll
vele, most majd kitalál neki néhány speciális fogást.
Annak idején annyira elképesztette Pammy szökése, hogy
napokon át el sem hitte. Ráadásul épp egy olyan pillanatban,
amikor ő rosszul volt. Roppant hideg és szeles volt az április, ő
pedig majdnem két héten át lázasan feküdt egy megfázással.
Aznap, keddi nap volt, fájt a feje, a heverőn feküdt éppen, és
ráparancsolt Pamelára, hogy azonnal hozzon neki két
aszpirint. Hallotta, amint kotorász a fürdőszobában, aztán
megjelent az ajtóban.
– Elfogyott. Hozzak a patikából?
Csúnya kék monokli volt a szeme alatt, a legutóbbi
veszekedés maradványaképpen. Máig emlékszik rá. És arra,
hogy megfordult a fejében: ne engedd, hogy elmenjen. Hívd
Ront vagy bárkit, hozass tablettát mással, de ezt a ribancot ki
ne ereszd a lakásból.
Ekkorra már tudta, hogy a nő szökésen töri a fejét. Ismerte a
jeleket, amelyekkel egy nő elárulja ezt a szándékát. Már
tisztában volt azzal, hogy nem tudja visszanyerni Pit kegyeit.
Szüntelen rettegésben élt a férfi agresszivitása miatt. Nem volt
már olyan csinos, lefogyott, megsápadt, és valami ideges
rángás jelent meg a szeme táján. Óvatos távolságot tartott
Pittől, mert bármikor lezúdulhatott rá egy-egy ökölcsapás,
akár akkor is, ha semmi sem történt. Pit tisztában volt azzal,
hogy egy embert az állandó kiszámíthatatlansággal lehet
leginkább megfélemlíteni. Pamela nem tudta, hogyan kell
viselkednie ahhoz, hogy ne váltsa ki a férfi brutalitását, és ez
egyszerűen pokollá tette az életét.
Az igazolványait már rég elvette Pit, és ráadásul arra is
rászokott, hogy bezárja, ha egyedül hagyja a lakásban. Mindig
elkísérte vásárolni, és ügyelt rá, hogy ne mehessen ki egyedül.
Pamela régebben szeretett futni, de ezt is abba kellett hagynia,
mert Pit persze nem óhajtott ott loholászni mellette.
Persze már rég nem arról volt szó, hogy az ő nője lett volna.
Eleinte meg volt őrülve érte, mert igazán jó nő volt, de
mostanra már csak az idegeire ment. Nem volt már olyan szép
sem, mint régebben. Hiába volt fiatal, mégis megkeményedtek
a vonásai. És Pit már rég más nőket is nyíltan megbámult,
aztán volt az a Jane French-féle történet, azzal a szörnyű
libával, aki megpróbált lelépni tőle.
Ő fogja meghatározni, hogy mikor lesz lapátra egy nőt, nem pedig
fordítva! És Pamelával sem lesz ez másképp.
 Végül, azon az áprilisi napon mégiscsak elengedte, hogy
hozzon neki aszpirint, mert már nagyon rosszul volt, és
egyszerűen nem volt hozzá türelme, hogy felkajtasson valami
más küldöncöt. Elaludt, és amikor felébredt, már több mint
három óra telt el. A patika öt percre van. És Pamelának semmi
nyoma.
A fájdalomtól félőrülten botorkált ide-oda a lakásban,
benézett minden szekrénybe, minden ágy alá. A holmija itt
volt még, de nyilvánvaló, hogy nem indul el a patikába egy
bőrönddel.
A fürdőszobapolcon pedig, egészen hátul, talált egy
megkezdett csomag aszpirint. Tehát Pam hazudott neki,
amikor azt állította, hogy nincs már itthon.
Bevett két tablettát, és lassan kezdte jobban érezni magát.
Egyre nyilvánvalóbbá vált a dolog, de azért még azzal áltatta
magát, hogy a nő vissza fog jönni hozzá. Egy ilyen históriát
nem fog végigcsinálni. Pamela, ezzel az ideges szemrángással,
az alázatosságával – ő aztán nem. Majd egy kicsit kószál
valahol, de aztán nyüszítve fog visszakéredzkedni. Ő pedig
olyan fogadtatásban részesíti, amilyent még nem látott a világ.
A következő és még a harmadik napon is ezt gondolta.
Akkor Ron azt mondta:
– Fogd már fel, ember, hogy lelépett. Olaj, érted? Ezt nem
fogod többet látni.
Máig emlékezett rá, hogy amikor ezek a szavak
elhangzottak, úgy érezte, hogy szó szerint megfojtja a düh és a
gyűlölet.
Érdekes, hogy ez a gyűlölet az évek múlásával egyáltalán
nem halványult, Néha csak szunnyadt benne mozdulatlanul,
de aztán egyszeregyszer kitört, anélkül hogy látható oka lett
volna. Ilyenkor Pit a városban autózott, és figyelte, nem
pillantja-e meg valahol. Akárcsak az eltűnése utáni hetekben.
Arcokat keresett, alakokat. Mint egy megszállott. Az ilyen
pillanatokban semmi más nem létezett a számára. Ilyenkor
csak a nő volt fontos, és az, hogy feltétlenül megtalálja.
Ron időről időre kijelentette, hogy bolond.
– Ember, mi a fenét akarsz még tőle? Úgyis eleged volt már
belőle. Ne szaladgálj egy olyan csaj után, aki már az idegeidre
ment!
– Hát, te sem szoktál finomkodni, ha lelép tőled valaki!
– Mert az én csajaim az üzletem. A tőkém. És mert ilyenkor
példát kell statuálni, különben mindegyik meglóg nekem,
aztán nézhetem, mit kezdek magammal. De ez a Pamela egész
más eset. Felejtsd már el!
Nem volt esély rá, hogy elmagyarázza Ronnak, mi zajlik
benne.
Hiszen még önmagának sem tudta pontosan megfogalmazni.
Egyszerűen nem tudta feldolgozni azt a sértést, ami megesett
rajta. Nem tudta elfelejteni vagy ellenőrzése alá vonni azt a
dühöt, amit az váltott ki belőle, hogy elhagyták. És ez a düh
olyan volt, mint a tűz, amely egyre csak izzik, és egyre újabb
táplálékot követel. És amely rajta élősködik. Majd csak akkor
lel nyugalmat, ha ezt a dolgot elrendezte.
Különös pillanatokban, általában kora reggel, azt is érezte,
hogy ez alatt a düh alatt fájdalma is van, valami
megnevezhetetlen, megfoghatatlan fájdalom, és rájött, hogy a
dühre ahhoz van szüksége, hogy a fájdalmat elnyomja. Mert
különben nem bírta volna elviselni.
 És ettől megzavarodott. Miért fájdalom? Nem szerette
Pamelát. Kívánatosnak találta, később pedig a terhére volt. Az
egészből semmit sem értett. Csak annyit tudott, hogy meg kell
találnia.
Most pedig nagyon közel kerültem ehhez, mondta magának,
és fújogatta dermedt kezeit.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy egy pillanatra nem
figyelte az utcát. És összerezzent, amikor hirtelen két személyt
vett észre, akik beléptek egy házba, amelyben Marc Reeve
lakott. Reeve és Hamilton? Persze lehetett a két ember akárki
más is, hiszen mások is laktak a házban. Bosszantó, de már
nem láthatta, hogy becsengettek vagy kulccsal mentek be.
Arcát a szélvédő közelébe dugta, de ez sem segített. A két
ember eltűnt a házban, és becsapódott utánuk az ajtó.
De legalább valami megmozdult. A nő nem Pamela volt, ez
egészen biztos. Pamela magasabb, és egészen más a tartása.
Előregörbíti a vállát, és általában karba fonja a melle előtt a
kezét. Piszok jó, buja mellei voltak, de egyfolytában rejtegetni
próbálta őket. Ellenségnek érezte a férfiakat, akik előtt inkább
nem kelt az ember feltűnést. Ez már Pit előtt is így volt,
mégpedig az apja miatt. A lány, mióta tinédzser lett, nem
érezhette biztonságban magát tőle.
Ez a nő viszont magasra tartotta a fejét, és igencsak kihúzta
magát, még hátulról is meglátszott rajta, hogy legalább átlagos
mennyiségű önbizalom dagasztja. Lehetett az a Hamilton, az
újságíró. Pit gyűlölte az ilyen típusú nőket.
Most már figyelt, szemmel tartotta a házat. Egy jó darabig
semmi sem történt. Az órájára nézett. Tizenegy negyven. Már
jó két órája itt várakozik. Ha Reeve mégiscsak idehaza van,
akkor bizonyára komfortosabban érzi magát, mint ő, Pit,
idelenn. Milyen jó lenne egy forró kávé! Legszívesebben itt
hagyta volna megfigyelői posztját, hogy elszaladjon a
legközelebbi kávézóba, és kicsit később visszajöjjön, de ekkor
kinyílt az ajtó, és két ember jött ki rajta. A barna bőrzakóról
felismerte a mintegy negyedórája érkezett férfit, de a nő most
más volt.
A nő Pamela volt.
Az új arcát mutató újságfénykép nélkül is ráismert volna,
hiába a közben eltelt sok év, hiába a nagy változás. A rövid
barna haj a derékig érő, szőke sörény helyett egészen más
típussá varázsolta. Pit mindig is ragaszkodott hozzá, hogy
feltűnően kisminkelje magát, ám a nő most a másik végletbe
menekült: a teljes visszafogottságba. Fekete farmer, olajzöld
dzseki, szürke sál, lapos, fekete edzőcipő. Egy gramm smink
sincs rajta, ha jól meg tudja ítélni ebből a távolságból.
Fáradnak, jelentéktelennek látszott. És idősebbnek, mint
amilyen volt.
Úristen, mi lett belőle? – kérdezte Pit értetlenül.
Dübörgött a szíve. A vérnyomása valószínűleg veszedelmes
magasságokba emelkedett, szédült, egyszer még a
kormánykerékbe is belekapaszkodott, pedig ült.
Hát itt van. Egy pillanatra úgy látta maga előtt, mint azon az
áprilisi napon, amikor kilépett a lakásából. Farmer
miniszoknya, ezüstszínű, tűsarkú szandál. Szőke haja
lófarokba kötve ringott a hátán.
És most így oson ki egy londoni lakásból, egy februári
napon, semmi miniszoknya, semmi tűsarkú, a kör mégis
zárulni látszik, és a dolgok hamarosan rendbe jönnek.
 Legszívesebben kiugrott volna a kocsiból, két ugrással ott
termett volna, a mellette haladó figurának egyet-kettőt a
pofájába vágott volna, aztán elvitte volna a nőt – egy csendes,
nyugodt helyre, ahol csak kettesben vannak. És szép csendben
fel tudják dolgozni mindazt, ami közöttük volt.
De ez nem lett volna bölcs döntés. Itt, London közepén nem.
A nő biztosan ellenállna, ordítana, feltűnést keltene. Aztán
valaki feljegyezhetné a kocsija rendszámát. És nem jutnának
messzire.
Pamela nyugtalan pillantást vetett az utcán fel- és lefelé, és
Pit azonnal lelapult a műszerfal mögé – el volt ragadtatva,
hogy a nő még mindig keresztbe fonja a cicije előtt a karját.
Mindig résen van!
És mennyire igaza van!
Amikor újra feljebb emelkedett, látta, hogy az a pofa, talán
maga Reeve, kinyitja egy londoni rendszámú kocsi ajtaját,
amely pont a ház bejárata előtt parkolt, és beülteti Pamelát.
Aztán körbement, és ő is beült. Becsatolta magát. Mindjárt
elindulnak!
Pititek villámgyorsan el kellett döntenie, hogy mit tesz.
De persze ez nem is volt kérdés. Utánuk megy. Mást nem
tehetett.
Amikor az autó, amelyben Pamela ült, megindult, Pit is
indított. Az izgalomtól izzadt a tenyere. Mostantól kezdve nem
szabad elvesztenie őket szem elől, de túl közel se mehet. Ha
Pamela valamilyen okból belenéz a visszapillantó tükörbe,
felismerheti. Ő nem változott, és abban biztos volt, hogy a nő
elégszer látta rémálmaiban az arcát. Biztos, hogy minden
májfoltot tökéletesen ismert rajta.
 Na, fiam, most aztán kösd föl a gatyád, mondta magának.
Rég nem volt már ennyire éber és ennyire feszült.
És ennyire elszánt sem.

5
Már majdnem négy óra lett, mire Marc és Rosanna Fielder
felügyelő elé került a Scotland Yardon, és végre úgy
érezhették, hogy odajutottak, ahova indultak, az előtt vannak,
aki előtt lenniük kell.
Miután Cedric Pamelával elindult az ismeretlen cél felé,
Marc még beugrott az irodájába, és elhozta a postát, meg
lemondta az aznapra ütemezett megbeszéléseit.
Aztán Rosannával együtt elmentek a legközelebbi
őrszobára, ahol fennakadtak egy rendkívül flegma
tisztviselőn. A jóember mindent, amit elmondtak,
körülményesen és irtó lassan jegyzőkönyvbe vett, és
folyamatosan azt éreztette velük, hogy nagyon kalandosnak
tartja ugyan a történetet, de még nem döntötte el, hogy
komolyan vegye-e, vagy bolondságnak vélje. Marc
türelemfonala végül elszakadt, és a felettesét követelte. Némi
huzavona után elő is került. Akkor végre beindult valami
mozgás, különösen, amikor a Jane French név is elhangzott.
Következett néhány izgatott telefonhívás, aztán Marcot és
Rosannát kocsival vitték a Westminsterbe, ahhoz a
húszemeletes irodaházhoz, amely a New Scotland Yard
székhelye volt. Beültették őket egy konferenciaterembe, és azt
mondták nekik, hogy Fielder felügyelő azonnal ott lesz. Amíg
várakoztak, Rosanna ismételten megpróbálta elérni Dennist,
de sem az irodában, sem a mobilján nem jelentkezett senki.
Ideges és nyugtalan volt, hiszen nem tudta, mi van Robbal, ám
azt is érezte, hogy egyre dühösebb Dennisre. Ez jellemző volt:
hallgatásával, bizonytalanságban hagyásával akar bosszút
állni rajta, amiért Angliában maradt, és Rosanna előtt egyre
világosabbá vált, hogy ha folytatni akarják a kapcsolatukat,
egész sor tisztázó beszélgetésre kell sort keríteniük – ha
egyáltalán képesek lesznek még megtalálni a közös hangot. És
az izgalom dacára, amelyben a jelen helyzet tartotta,
mélységesen el volt keseredve. Olyan sok minden
megváltozott az utolsó napokban!
Végül aztán csak előkerült Fielder, egy nyugodt,
visszafogott, első pillanatra teljesen hétköznapi figura. De aki
alaposabban megnézte, az rájöhetett, hogy nagy hiba lenne
alábecsülni az akaraterejét és határozottságát.
Bevitte őket az irodájába, leültette őket az íróasztalával
szemben, aztán megjelent egy titkárnő is, aki kávét hozott,
végül pedig Fielder azt mondta:
– Önök azt állítják, tudják, ki gyilkolta meg 2002
novemberében Jane Frenchet? Kérem, mondjanak el mindent.
Rosanna átengedte Marcnak, hogy az egész zűrzavaros
történetet, a maga legapróbb részletekig előadja. Fielder
figyelmesen hallgatta, egyetlen egyszer sem szólt közbe.
Amikor Marc befejezte, csak ennyit kérdezett:
– És hol van most ez a Pamela Luke?
– A bátyámmal van – mondta Rosanna és azonnal
jelentkeznek, ha megfelelő szállást találtak.
– Miss Luke-nak itt volna a helye – mondta Fielder,
homlokát ráncolva.
Marc bólintott.
 – Tudjuk. És szerettük volna magunkkal hozni őt is. De nem
tudtuk rávenni. Felügyelő úr, az a nő trauma hatása alatt áll,
sőt, meg van győződve arról, hogy ez a Mr. Waver máris a
nyomában van, az újságban megjelent fényképnek
köszönhetően. Nem akarta feladni őt a rendőrségnek, mert
retteg a bosszújától. Persze ebbe nem mehettünk bele, de nem
akartuk azzal sem sarokba szorítani, hogy idehozzuk, és
esetleg pánik tör ki rajta.
– Értem – mondta Fielder.
– Csak azt a kompromisszumos megoldást tudtuk
elfogadtatni vele, hogy elmegyünk ugyan a rendőrségre, de
előtte őt biztos helyre visszük. Legalább addig, amíg el nem
kapják ezt a Pit Waverst.
– És az ön lakása, Mr. Reeve, nem volt elég biztos hely?
Marc a fejét csóválta.
– Nem is annyira arról volt itt szó, hogy mit érzek én
biztonságosnak, és mit nem. Miss Luke érzéseiről volt szó.
Azzal érvelt, hogy miután a Mirror megemlítette a nevemet,
Wavers könnyen rátalálhat a lakáscímemre is. És el akart
onnan menni. Azt gyanítom, hogy túlaggódja magát, de
lehetetlen volt meggyőzni arról, hogy nem forog olyan akut
életveszélyben, mint ahogy képzeli.
– Értem – mondta Fielder még egyszer. Aztán hozzátette: –
Mr. Reeve, ön ügyvéd. Tudja, hogy mennek a dolgok.
Feltételezem, tisztában van azzal, mennyire hibás lépés volt
ezt a fontos tanút éppen most eltávolítani Londonból, ráadásul
ismeretlen helyre?
Marc bólintott a szemrehányás hallatán.
 – Természetesen tisztában vagyok vele. Különböző
lehetőségeket vettem fontolóra, és emellett döntöttem. Persze
azt is megértem, hogy ezt ön nem helyeselheti.
– Cedric, a bátyám, hamarosan jelentkezik – mondta
Rosanna.
Fielder mintha meg se hallotta volna ezt a megjegyzést.
Mérges volt, ezt Rosanna tisztán érezte, de megpróbálta nem
kimutatni.
– Miss Luke nem említette önöknek a Linda Biggs nevet? –
kérdezte Fielder felügyelő.
Marc a homlokát ráncolta.
– Az újságok írtak róla nemrég, igaz? Ezt a fiatal nőt találták
holtcin az Epping Forestben.
– Összefüggéseket találtunk a Jane French-gyilkossággal.
Persze nem túl valószínű, hogy Miss Luke hallott volna erről az
esetről, ha egyszer évek óta Northumberlandben bujkált.
– Nem említette ezt a nevet – mondta Rosanna.
– Úgy gondolják, hogy Pit Wavers egy másik nőt is
ugyanolyan bestiális módszerrel mészárolt le? – kérdezte
Marc hitetlenkedve, és arcán meglátszott, hogy kezdi
komolyabban venni Pamela páni félelmét.
– Vannak párhuzamok a Jane French-gyilkossággal – mondta
elővigyázatosan Fielder. – Ma reggel letartóztattuk Ronald
Malikowskit. Decemberben őt látta egy tanú Linda Biggs
társaságában.
– Malikowskit elkapták? – kérdezte Marc. – Wavers legjobb
haverját! Persze, nem lehet korán következtetéseket levonni,
de mintha a nagy összerakós néhány darabkája a helyére
csusszant volna.
 Fielder is így látta.
– Kétségtelenül. Malikowski persze mindkét ügyben való
részvételét hevesen tagadja, és eddig mást nem is nevezett
meg. De ez vélhetően csak idő kérdése. Ezek az alakok
gátlástalanul beköpik egymást, ha az irhájukról van szó.
– Fielder felügyelő – kérdezte Rosanna –, mit gondol ezek
után, mi történhetett Elaine Dawsonnal?
Felfogta már, hogy a nyomozó nem szívesen ad hangot a
vélekedéseinek, és még ha gondol is valamit, azt szívesen
megtartja magának. De azért nagyon érdekelte a Scotland
Yard tapasztalt nyomozójának a véleménye.
– Hát, ami a sorsát illeti – mondta Fielder, – nem hiszem,
hogy túl sok okunk lenne a bizakodásra. Évek óta eltűnt, és az
útlevele kevéssel az eltűnése után állítólag egy olyan ember
lakásában bukkant fel, akit éppen két gyilkossággal
kapcsolatban tartóztattunk le. És ha nem is Ronald
Malikowski az, akit keresünk, hanem egyik kebelbarátja,
akkor sem biztatóbb a helyzet. Biztosan nem lepődik meg,
Mrs. Hamilton, ha azt mondom, hogy Elaine Dawsonnal
kapcsolatban csak a legrosszabbakra számíthatunk.
Tényleg nem lepődött meg. Egész idő alatt erre számított.
– Tudom – mondta.
– Megkérdezzük Malikowskit róla is – mondta Fielder-,
mindenképpen meg kell magyaráznia, hogyan került hozzá az
útlevél. Itt van egyébként ez az irat? Vagy Miss Luke továbbra
is használja?
Rosanna kinyitotta a kézitáskáját, elővette az útlevelet, és
átnyújtotta a felügyelőnek. Az alaposan megnézte, aztán maga
mellé helyezte. Világos volt, hogy nem fogja visszaadni.
 Felemelkedett, annak jeléül, hogy befejezte a kihallgatást, és
előbb Rosannának, majd Marénak is kezet nyújtott.
– Köszönöm, hogy eljöttek. Nagyon értékes információkkal
láttak el bennünket. Londoni címüket tudjuk. Szeretném
megkérni önöket, hogy egyelőre ne hagyják el a várost. És
mihelyt megtudják Miss Pamela Luke tartózkodási helyét,
kérem, közöljék velünk is.
– Biztos lehet benne – felelte Marc.
Rosanna óvatosan a mobilja kijelzőjére sandított. Cedric
még mindig nem jelentkezett.
Már negyedik órája úton volt Pamelával.

Somerset irányában hagyta el Londont, nem is gondolkodott,

hová, merre, éppen csak ismerős volt ez az út, sokszor járt már
rajta. Legutóbb pont most a hétvégén. Még az is megfordult a
fejében, hogy Pamelát az apjánál szállásolja el, de amikor
megemlítette ezt a lehetőséget, a nő rémülten kiáltott fel:
– Ne! Azt kitalálja! Semleges helyet kell keresnünk!
– Őszintén szólva nem hinném, hogy Wavers rá tudna jönni.
Hiszen a Hamilton nevet ismeri, de az a húgom asszonyneve.
És szinte lehetetlen lenne, ha valaki ki akarná találni, hogy
régen hol lakott,
A nő egyetlen válasza ez volt:
– Maga nem ismeri őt.
Így aztán letett erről a gondolatról. Lehet, hogy jobb is így.
Hiszen az egész történetet ki kellett volna tálalnia apjának, az
öreget pedig biztosan megviselte volna a dolog.
Egyik dugóból a másikba keveredtek, és csak lassan jutottak
előre. Minél előbbre haladt a nap, annál gyakrabban jegyezte
meg Cedric, hogy a következő faluban már meg kéne állni, és
szállás után nézni, de Pamela minden alkalommal tovább
akart menni.
– Túl közel vagyunk még Londonhoz!
– Hiszen mindjárt Bristolba érünk! – felelte Cedric. – Most
már tényleg úgy gondolom, hogy minden londoni csirkefogó
hatóköréből kijutottunk!
És egyre inkább tisztába jött vele, hogy nem egyszerű
szerepet vállalt magára. Szeretett volna elbeszélgetni
Pamelával, mindenféléket kérdezett tőle, de a nő azonnal
rövidre zárta ezeket a beszélgetéskísérleteket. Oldalról lopva
vetett rá néhány pillantást. Pamela összekuporodva süppedt
bele az ülésbe, karját összefonta, órákon át meg se mozdult. A
nyakát behúzta, mint egy bizalmatlan teknősbéka.
Mindenképpen azt a benyomást keltette, hogy legszívesebben
azonnal levegővé válna, vagy valamilyen más módon
láthatatlanná. A rettegés köpenyként burkolta be, szinte látni
lehetett. Cedric érezte, hogy a nőnek olyan elválaszthatatlan
részévé vált immár a félelem, hogy úgy lehetne csak leoperálni
róla, mint valamelyik szervét. És még ha Pit Wavers rács mögé
kerülne is, a félelem akkor is tovább élne benne. Pamela Luke
már csak úgy érzékelte a világot, mint a rettegés helyét, mint
egy állat, amelyet túl sokáig és túl gonoszul bántalmaztak, és
már nem képes meglátni a jót.
Amikor leszállt a sötétség, és már Glastonburyt is elhagyták
Burnham-on-Sea felé, Cedric úgy döntött, hogy most már nem
veszi figyelembe Pamela Tovább! Tovább! hajszolását.
Megértette, hogy ha a nőn múlik, sohasem fognak megállni.
Behajtott egy öbölbe, és lefékezett. Pamelára nézett; a
sápadt arc úgy világított a nappal felszívódó fényében, mint a
holdsarló.
– Pamela, lassan szállást fogunk keresni magunknak –
mondta óvatosan de határozottan, hogy éreztesse: nem
változtatja meg ezt a döntését. – Nem mehetünk Cornwallig és
még tovább, mert előbb vagy utóbb elérjük Land’s Endet, és
akkor vége. Anglia ugyanis sziget!
Látta, hogy a nő bólint.
– Tudom. Csak olyan… – habozott, – Csak olyan közvetlen
fenyegetést érzek – mondta aztán. – A szívem csak úgy
dörömböl. Valami…
Kereste a szavakat, hogy ki tudja fejezni magát, de nem
találta.
– Pamela, én megértem, mi űzi-hajtja előre, de higgye el,
nem valóságos érzés ez, csak a félelem – felelte. – Tudja, hogy
van az: amikor az ember fél, akkor mindenütt, mindig veszélyt
szimatol. Emlékszem még arra, amikor kisfiú voltam.
Borzalmasan féltem lemenni a pincénkbe. És mindig, amikor
mégis le kellett mennem, hogy hozzak valami szörpöt, furcsa
neszeket hallottam, sőt még izzó szemeket is láttam. És
akármire megesküdtem volna, hogy nem csak úgy képzelem
őket, sőt méregbe is gurultam, ha valaki a vadvirágot hányó
fantáziámat emlegette. Na igen, ma persze tudom már, hogy
marhaság volt az egész. Nem voltak kísértetek a pincében. És
nincs Pit Wavers a közelben. Itt vagyunk a tengernél, és
holnap megmutatom Burnham-on-Sea-t. Régebben gyakran
jártam ott. A táj csodaszép. Lehet, hogy a látványtól majd kicsit
megfeledkezik a félelmeiről!
Észrevette, hogy nem sikerült meggyőznie, de hogy a nő nem
védekezik már. Nem mintha csökkent volna a félelme, hanem
talán, mert megértette, hogy ha a világ végéig szalad, akkor
sem lesz kisebb.
Végül aztán egyáltalán nem volt valami egyszerű vállalkozás
a környéken szállást felhajtani. A gyorsan leereszkedő éjszaka
sem könnyítette meg a dolgukat. Cedric káromkodott, hogy
miért is nem volt erőszakosabb, és miért nem keresett egy
panziót még napfénynél. Elértek Canningtonba, ahol egész sor
Bed&Breakfast motel volt, amelyekben februárban még hely is
lett volna – csakhogy ezek zárva voltak. Ebben az időszakban
még nem vártak errefelé turistákat, és semmi kedvük nem
volt gyorsan rendbe tenni egypár szobát, csak mert két
váratlan vendég beesett. Cedric azt mérlegelte, nem volna-e
jobb továbbmenni, és Bridgewaterben szállodát keresni, de
Pamela már a gondolattól is reszketni kezdett.
– Ne, szállodát ne – esedezett, a férfi pedig feladta, hogy
értelmes párbeszédet folytasson vele.
– Próbálják meg Mrs. Blumnál, lefelé az utcán, a sarkon –
tanácsolta nekik egy asszony, akihez becsengettek, mert kint
lógott a „Szoba kiadó” tábla. De a szobákat éppen renoválták,
és nem voltak lakható állapotban. – Mrs. Blumnak van egy
kijjebb álló háza négy apartmannal. Talán azok közül kiadja
valamelyiket.
Ez a tipp hasznosnak bizonyult. Mrs. Blum nem volt
elragadtatva, hogy ebben a hidegben ki kell mozdulnia
kellemes kuckójából, de az a kilátás, hogy váratlanul pénz áll a
házhoz, mégiscsak talpra ugrasztottá.
 – Milyen névre? – kérdezte bizalmatlanul, és Cedric úgy
döntött, hogy nem megy bele fölösleges kockázatokba.
– Mr. és Mrs. Jones – mondta ezért. – Átutazóban vagyunk, de
lehet, hogy pár napot megülünk itt.
– Fura egy idő a kirándulásra – vélekedett fejcsóválva
Blumné –és hát az sem túl okos, hogy nem foglalnak előre.
Tudják, nincs befűtve az apartmanban. Nagyon drága lenne
úgy, ha éppen nem lakják. Ha azonban tudtam volna…
– Majd csak elleszünk – mondta Cedric.
– A gázfűtés jó, de eltart egy darabig, mire meleg lesz. A falak
nagyon kihűltek már.
Mrs. Blum előrement kocsival, Cedric és Pamela követték.
Kanyargós országutakon mentek egyre beljebb, el a parttól.
Hamarosan mindenhonnan eltűntek a fények, amelyek emberi
jelenlétre utaltak. Itt-ott azért még láttak más kocsikat.
Pamela egyre mélyebbre ásta magát az ülésbe.
– Hiszen ez teljesen elhagyatott!
Cedric most már ingerülten válaszolt:
– Nagyobb városba, rendes szállodába nem akart menni.
Most már nem keresgélhetünk tovább. Fáradt vagyok,
valahová meg kell érkeznünk végre. Ha a tökéletes szállást
keressük, korábban kellett volna elkezdeni. Még mielőtt
leszállt volna ez a töksötét éjszaka!
A nő nem felelt, de Cedric észrevette, hogy reszket. Szívesen
a karjára tette volna a kezét, hogy megnyugtassa, de nem
merte. Valahogy úgy érezte, hogy bármilyen érintéstől
megrettenne.
 Mrs. Blum aztán egyszerre lekanyarodott az országútról, és
felfelé indult egy tekergős úton. Jobbra és balra magas fák
szegélyezték, amelyek csupaszak voltak ugyan, de olyan sűrűn
álltak, hogy teljesen elnyeltek minden fényt. Minden még
sötétebbnek látszott. Cedric nem félt ugyan, de gondolta, hogy
ez nem a legmegfelelőbb hely egy megzavarodott, rettegő
nőnek.
Holnap majd keresünk valami mást, határozta el.
A ház a fák között állt. Amennyire Cedric látta, modern,
lélektelenül felhúzott, funkcionális épület volt, lapos tetős,
dísztelen, rideg.
– A férjem örökölte ezt a telket pár éve – magyarázta Mrs.
Blum. -Lebontattuk a régi házat, és ezt építtettük a helyére.
Négy apartman van benne. Rendesen eladósodtunk akkor, de
minden nyáron telt házunk van. Hamarosan kifizetjük az
adósságunkat.
Kifejezetten önteltnek tűnt. Cedric épp annyira rühellte,
mint a házát.
Bementek a háziasszonnyal együtt, aki mindjárt az első
lakást kinyitotta, amely a folyosóról nyílt. Ahogy Cedric meg
tudta állapítani, két parányi hálószoba volt benne, egy
fürdőszoba, egy konyhapult és egy vele egybenyitott nappali.
Olcsó berendezés, csak a legszükségesebbekkel felszerelve. És
tényleg iszonyatosan hideg. Mindegy. Egyetlen éjszakára jó
lesz ez is.
Mrs. Blum a falra szerelt fűtőtestet babrálta, és az, Cedric
nagy megkönnyebbülésére nagy nyöszörgés és kattogás
közepette életre is kelt.
 – Mindjárt bemelegszik – mondta Mrs. Blum. Odaadta a
kulcsot, és biztonság kedvéért az első éjszaka árát gyorsan be
is gyűjtötte.
– Holnap idenézek – ígérte, és teljesen világos volt, hogy ez
az idenézés a következő éjszakák díját célozza majd. Cedric
tudta, hogy a Bristol-csatorna partvidékét nyaranta teljesen
elárasztják a turisták. Csak ezzel tudta magyarázni, hogy ez a
kellemetlen nőszemély ki tudja adni ezt a mindentől távol eső,
leginkább szociális szükséglakásra emlékeztető épületet.
Talán szép a táj, gondolta magában Cedric. Holnap majd
többet megtudunk.
Gondosan bezárta Mrs. Blum után az ajtót, nem annyira a
saját, mint inkább Pamela megnyugtatására. A nő ott állt a
ronda nappaliban, és még mindig keresztbe volt fonva a melle
előtt a karja. Holtsápadt volt.
– Nos – mondta Cedric erőltetett derűvel –, most először is
felhívom Rosannát, és beszámolok neki, hová az isten háta
mögé sikerült eljutnunk. Lehet, hogy már friss hírekkel is
szolgálhat. Lehet, hogy ez a Wavers máris rács mögött csücsül.
A kijelzőn látta, hogy többször is hívták, de nem vette föl: az
autóban nyilván nem hallotta a csengést. Biztosan Rosanna
kereste. Persze, a húga nyilván nem tudja mivel magyarázni,
hogy ilyen soká nem jelentkezett. Csöndesen káromkodott,
amikor rájött, hogy nincs térerő. Nem is csoda ebben a
mindentől távol eső, erdős völgyben. Megpróbálkozott a
konyhai vezetékes telefonnal, de az is döglött volt.
Kikapcsoltatták. Az a nyavalyás, zsugori vénasszony!
Gondolta, hogy telefonkártya kell a felélesztéséhez, és azt is
hozzágondolta, hogy Mrs. Blum nyilván egész jól keres a
telefonkártyákkal.
 Pamela rámeredt.
– Nem működik a telefon?
– Kártya kellene hozzá, Mrs. Blum nyilván amiatt aggódik,
hogy valaki kitelefonálja a vagyonából.
– És a mobil se működik?
– Valószínűleg nincs térerő. Biztosan elég, ha egy darabot
elsétálunk az utcán. Majd…
– Ne! – A nő még sápadtabb lett. – Ne menjen most el!
– Fel kell hívnom a húgomat – kicsit gondolkodott. – És nem
tudom, maga hogy van ezzel, de én farkaséhes vagyok.
Javaslom, hogy vágjuk a kocsiba magunkat, és menjünk át
Burnhambe, keressünk egy pubot, és vacsorázzunk meg.
Onnan telefonálni is tudunk.
A nő ingadozott.
– De ha elmegyünk, és közben…
– Mi lesz közben? – nézett ingerülten Pamelára. Az úgy
nézett ki, mint egy cickány, a szeme tágra nyitva.
– Közben idejöhet, és megvárhatja, míg visszajövünk.
Ezt a gondolatot Cedric olyan abszurdnak találta, hogy
majdnem hangosan elnevette magát. De végül nem tette, mert
tudta, hogy a nő igazán fél, és igazán bajban van.
– Ahhoz először tudnia kéne, hol vagyunk. És vajon hogyan
találná ki? Erről az idilli helyről fogadjunk, hogy nem tud.
Belebotlani pedig garantáltan nem is fog!
A nőt nem győzte meg ezzel, de legalább nem ellenkezett
tovább. Cedricnek az volt az érzése, hogy férfiaknak egyáltalán
nem szokott ellentmondani. Valószínűleg néhányszor
megjárta már.
 Levette a slusszkulcsot a polcról.
– Menjünk.
Kiléptek a sötét, hideg éjszakába.
Köröttük teljes csönd és teljes sötétség, a kopár ágakat még
egy szellő se mozdította meg.

Rosanna a szállodai szobában állt, és azon törte a fejét, hogy

vajon az a fekete ruha, amelyet visel, nem túlságosan rövid-e,
és nem lehet-e egyértelmű szándékot leolvasni róla, amikor
megcsörrent a mobilja. Legnagyobb meglepetésére Dennis
volt az. Ő közben már rengeteg-szer megpróbálta hívni, de
mostanra belefáradt és feladta. De most végre jelentkezett. A
hangja szokatlanul kimerültnek hangzott.
– Rosanna? Én vagyok az, Dennis.
Kellett neki pár másodperc, mire felfogta, de akkor aztán
köszönés helyett mindjárt rátámadt:
– Dennis? Hát, ilyen nincs! El tudod képzelni, mennyit
aggódtam miattatok?
– Rosanna…
– Az utolsó, amit felőletek hallottam, az volt, hogy Rob
eltűnt. És aztán te is eltűnsz a süllyesztőben, és nem lehet
elérni. Van valami újság?
– Rob Londonba utazott. Az anyjához.
Rosanna levegőért kapkodott.
– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve.
 – Figyelj, Rosanna, én is Londonban vagyok. Ma délben
érkeztem. Marina tegnap este értesített. Nem akarta, hogy
eljöjjek, azt hiszem, Rob sem akarta. De én… nem bírtam
tovább Gibraltárban.
Dennis Londonban van. A közvetlen közelében. Egyik
pillanatról a másikra mintha nehezebben kapott volna
levegőt.
– Találkozhatnánk? – kérdezte Dennis.
Rosanna nyelt egyet.
– Mikor?
– Most fogok egy taxit, és átmegyek hozzád a szállodába.
Marckal akart vacsorázni, de most Robról volt szó, és
Rosanna úgy érezte, hogy nem térhet ki a beszélgetés elől.
– Rendben – mondta kelletlenül.
Dennis mintha még valamit akart volna mondani, talán
érezte, menynyire nem fogadták örömmel az érkezését, de
aztán kis tétovázás után csak ennyit mondott:
– Oké, akkor mindjárt!
És letette.
A következő pillanatban megint megszólalt a telefon: most
Cedric volt az.
– Foglalt voltál! – mondta. A háttérből emberi hangzavar és
edénycsörömpölés hallatszott.
– Cedric! Végre! Hol vagytok?
– Burnhamben. Somerset megye. Pamelát nem lehetett
megállítani. Legszívesebben a világ végéig szaladt volna.
Tényleg tisztára begolyózott.
 – Cedric, Marc meg én voltunk a Scotland Yardon. Ron
Malikowskit, tudod, azt a pofát, akinek a lakásán Pamela
Elaine útlevelét megtalálta, ma reggel tartóztatták le egy múlt
heti gyilkossággal kapcsolatban. De az is lehet, hogy Wavers
van a dolog mögött. Őt is körözik.
– Remek. Remélem, hamar elkapják.
– Elég dühösek voltak, hogy Pamela elhagyta Londont. A
nyomozásvezető feltétlenül beszélni akar vele.
– Nem hiszem, hogy rá tudom venni, hogy visszajöjjön
Londonba, amíg Wavers szabadlábon van.
– De talán beleegyezik, hogy Burnhamben találkozzanak.
Pontosan hol laktok?
– Canningtontól kicsit kijjebb, egy borzasztó
apartmanházban. Itt biztosan nem bírok ki egy éjszakánál
többet. Képzeld, a telefont kikapcsolták, a mobilnak meg nincs
térereje. Most egy kocsmából hívlak, ahol éppen vacsorázunk.
Holnap keresek egy jobb szállást.
– Kérlek, jelentkezz reggel, mihelyst tudsz. Fielder
felügyelőnek beszélnie kell Pamelával.
– Persze. Mindjárt reggel jelentkezem. Megígérem.
Befejezték a beszélgetést. Rosanna a tükör elé állt: a ruhája
tényleg túl rövid volt, de nem volt kedve átöltözni.
Nézte az arcát.
Hát, vannak gondjaid, Rose Anne!
Pedig nem is álltak rosszul a dolgok. Az Elaine ellen
elkövetett bűncselekményre – mert abban már nem
kételkedett, sőt, ahogy észrevette, a rendőrség sem, hogy az
volt – hamarosan fény derül. Ahogy elnézte, Pit Wavers lesz a
kulcsfigura. És már csak idő kérdése, hogy elkapják. Lehet,
hogy akkor Pamela Luké is új életet kezdhet. Marc
megszabadul a múltból eredő lidércnyomástól. Geoff
Dawsonnak meglesz az az elégtétele, hogy a húga nem önként
hagyta el, és talán meg is békéi ezért. Talán még a család
Kingston St. Mary-i sírjában is elhelyezhetik Elaine földi
maradványait.
És minden rendbe jön.
Én pedig visszatérek Gibraltárra, és boldogan élek Dennisszel.
És váratlanul ráfintorgott tükörbeli aggodalmas képmására.
Beleszerettem Marc Reeve-be. Vajon úgy tehetek-e, mintha mi sem
történt volna, és folytathatok-e mindent úgy, ahogy eddig? De hát
hogyan is volt eddig? Boldog voltam Dennis mellett? Boldog voltam
Gibraltárban? Elégedett voltam az életemmel?
Erre az utolsó három kérdésre, ha őszinte akart lenni,
határozott nem volt a válasz.
És ez volt a nagy probléma. Addig, ameddig más férfi nem
volt az életében, viszonylag békésen el tudta viselni, elfojtani
inkább, hogy a házassága nem túl boldog. Ám most itt van
Marc. Vége a struccpolitikának.
Elfordult a tükörtől. Marc! Fel kell hívnia és lemondani a ma
estét.
Egyelőre elsőbbséget kell kapnia a férjének.
– Terveztél valamit ma estére? – kérdezte hirtelen Dennis,
amikor elég mereven üdvözölték egymást a szálloda
előcsarnokában, és letelepedtek a kis ülőgarnitúrára. A pincér
ásványvizet hozott Rosannának, és gintonikot Dennisnek.
Dennis, ciki pedig mindig gondosan ügyelt a külsejére,
szokatlanul lezserül öltözött: farmernadrág, nem túl tisztának
látszó kockás ing, és egy színben nem hozzáillő zakó volt rajta.
Csak félig-meddig volt megborotválkozva, és mintha
túlhajszolt tett volna. Robert eltűnése óta talán egyáltalán
nem is aludt.
Rosanna megrázta a fejét.
– Nem. Nem terveztem semmit.
– Nagyon jól nézel ki.
– Köszönöm.
– Nohát – Dennis megköszörülte a torkát. – A helyzet nem
éppen örvendetes. Ahogy említettem…
– … Rob az anyjához menekült. Beszéltél vele? Hogy van?
– Zavarodottnak tűnt. Nem volt valami boldog, amikor
megpillantott, és elég keveset beszélt. Igazából azt közölte,
hogy nem akar többé visszajönni Gibraltárra.
– De hiszen ott jár iskolába!
– Azt mondta, itt Angliában ugyanúgy járhat iskolába. Ami
persze igaz is.
– Az anyjával szeretne élni?
Dennis vállat vont.
– Éppen ez az, amit még nem tud pontosan. Az az érzésem,
hogy egyszerűen csak engem akar elhagyni. És még nem is
gondolkodott el rendesen azon, hogy ez mivel jár. Lelécelt
otthonról, méghozzá az egyetlen emberhez, akihez igazán
köze van rajtam kívül: az anyjához.
– És az anyja mit mond?
– Marina? Hát, kicsit túlterheltnek látszik. Az egész teljesen
váratlanul szakadt a nyakába, Rob fel se hívta előtte. Épp
valami kirándulásról jött vissza, ő meg egyszerre csak ott állt a
szobában, és Marina majdnem kiabálni kezdett, mert
betörőnek nézte. És most egyszerre lett egy fia, aki azt várja el
tőle, hogy úgy viselkedjen vele, mint egy anya. Először is kivett
pár nap szabadságot, hogy többet lehessenek együtt. Biztosan
nagyon fog igyekezni.
– Talán nem is rossz, hogy megismerik egymást – mondta
Rosanna. – Hiszen Robert anyja nem halott. Engem egy kicsit
mindig nyomasztott, hogy semmilyen kapcsolat nincs
közöttük. Robert nehéz korszakban van. Most építi fel a
személyiségét, és ehhez talán szüksége van az anyjára is.
Lehet, hogy Angliába is azért menekült, mert ilyen szükséglet
ébredt benne, és nem annyira a veszekedésetek miatt.
– Vagyis azt gondolod, hogy a veszekedésünk csak kiváltója
lett egy olyan folyamatnak, ami amúgy is elindult volna?
– Hát engem nem lepne meg, ha kiderülne, hogy már régebb
óta érdekli a származása. Tisztáznivalója van Marinával. És
lehet, hogy ezt nem kellene meggátolni,
– De ehhez most még valami hozzájárul – mondta Dennis.
Már nem nézett Rosannára, hanem az előcsarnokba meredt, el
a nő mellett, ahol a szálloda mindennapi, normális, kavargó
élete folyt: üzletemberek üzleti vacsorán, idősebb párok, akik
ruházatukból ítélve színházba vagy hangversenyre indultak,
trolibőröndöt húzó frissen érkezettek, a recepciót keresve.
Nagy hangzavar uralkodott, amelybe valahonnan egy zongora
hangja is belekeveredtek.
– Még valami hozzájárul – ismételte Dennis. – Rob nagyon
zavarodott volt, mielőtt… mielőtt elment otthonról. Az a fixa
idea szállta meg, hogy nem jössz vissza hozzánk Gibraltárba.
Nyilvánvalóan régóta tartott már ettől, és az angliai
utazásoddal csak megerősödött ez a gyanúja. Azt hiszem, úgy
érzi, hogy összeomlik a világa. Hogy hamarosan nem lesz már
családunk. Azt hiszem, hogy ha csak amiatt szaladt volna
világgá, mert megtiltottam neki, hogy elmenjen arra a bulira,
cikkor hozzád menekült volna. Amilyen jó kapcsolatban voltál
vele, ez lett volna logikus. De meg van győződve róla, hogy
téged is elveszít. Ezért mondtam, hogy Marina az egyetlen
ember a világon, akihez még köze van rajtam kívül. Marinában a te
pótlékodat keresi. Persze, ez nem ilyen egyszerű, és persze
működni sem fog.
Rosanna örült, hogy ilyen állhatatosan elnéz mellette a férfi,
mert biztos volt benne, hogy az arca elárulja: nagyon meg van
rémülve, és attól is félt, hogy ez meg is látszik rajta.
– Ezt… így mondta? – kérdezte, és hallotta, hogy fátyolos a
hangja. – Hogy… nem jövök vissza?
Dennis még mindig nem nézett rá.
– Azt mondta, hogy nem vagy velem boldog. És hogy el fogsz
menni. Körülbelül ennyire határozottan mondta.
Rosanna nem feleit. Dennis végül feléje fordult.
– Lehet, hogy igaza volt?
Rosanna belekapaszkodott a vizespoharába. Szinte
reflektorfényben látta önmagát: frissen mosott haját, a
szokásosnál hangsúlyosabb sminkjét, a túl rövid ruhát. Dennis
előtt egy másik nő ült. Már ez önmagában is választ adott a
kérdésre.
– Nem tudom – felelte, amikor már túl hosszúra nyúlt a
csend, és így már szinte félreérthetetlen volt, – Igazán, Dennis,
nem tudom.
A férfi nagyot sóhajtott.
– Tudod, mit mondasz ki ezzel? – kérdezte.
 Bólintott.
Dennis figyelmesen megnézte.
– Van egy másik férfi. És ma vele akartál vacsorázni.
– Kérlek, Dennis…
– Kérlek, lennél kicsit őszinte?
– Akkor vagyok őszinte, ha azt mondom, hogy nem tudom.
Igen, megismerkedtem valakivel. De nem tudom, van-e ennek
a dolognak jövője, és még azt sem tudom, akarom-e, hogy
legyen. Sem azzal nem vagyok tisztában, hogy mit érzek iránta,
sem azzal, hogy irántad mit érzek. Időre van szükségem.
– Időre! – mondta Dennis gúnyosan, és teljes sértettsége
benne zengett ebben a szóban.
– Meg kell találnom magamat, Dennis.
Kérő tekintetet vetett rá, hogy a férfi megértse, amit
mondani akar neki.
– Akkor, amikor Gibraltárba költöztem, teljesen átvettem az
életedet. Az országodat, a fiadat, a barátaidat. Mindent
elhagytam, ami hozzám tartozott. És valahogy nem lettem
boldog.
– De akkor…
– Tudom. Senki nem kényszerített. De nem is választhattam.
Ha veled akartam lenni, ezt kellett tennem. Kezdettől fogva
világos volt, hogy a te életedet éljük, és nem az enyémet.
– Nekem már akkor elég jól menő ingatlanirodám volt
Gibraltárban. Nem adhattam fel.
– Nekem is örömöm telt a munkámban.
– De nem voltál önálló. Máshol is elhelyezkedhettél volna.
Nekem mindent fel kellett volna égetnem, amit addig
építettem, és egészen elölről kezdeni.
– Igen. És éppen ezért nem is volt közöttünk soha vita ebben
a kérdésben. De talán soha nem értetted meg, hogy akkor én
nagyon nagyot léptem feléd. Még magamnak se nagyon
vallottam be. De amikor Gibraltárban munkába akartam állni,
mindig lebeszéltél. És végül már azt éreztem, hogy mindig csak
otthon ülök, mosok, főzök, és egyengetek kettőtök között. És
ez nem volt elég, Dennis, túl kevés volt ez nekem.
A férfi lassan bólintott.
– Én csak egyszerűen… csak stabil helyzetet szerettem volna
Robnak teremteni. Hogy legyen anyja, amikor hazajön az
iskolából. Hogy olyan rendszerességgel teljenek a napjai,
ahogy az egy gyereknél szükséges. Amíg egyedül voltunk,
szervezkedéssel teltek a napjaink. Néha itt raktam le, néha
amott… Az egyik ideiglenességből a másikba ugráltunk. És azt
szerettem volna, hogy ilyesmiben soha többé ne legyen része.
Hogy megismerje a meghittséget.
Kicsit rátette a kezét Dennis karjára. Tudta, mennyire
szereti a fiát. És azt is tudta, hogy a saját érzelmeinek egy része
is innen ered; látta, hogy Dennis mennyire szereti Robot, és
megragadó volt látni ezt a kapcsolatot. De ehhez kapcsolódó
elvárásait hamar agyoncsapták: a férfi nem keresett benne
egyebet, mint tökéletes anyát a fiának. Dennis semmi egyebet
nem becsült meg benne. Amíg aztán már ő sem nagyon vette
észre önmagát.
– Lehet, hogy éppen ez volt a baj – felelte ezért. – Elsősorban
anyát kerestél Rob számára. Csak másodsorban feleséget
önmagadnak. És ez így nem működik. És ami a még
szomorúbb: végső soron Rob számára sem működött.
– Igen – mondta a férfi. – Nyilvánvaló.
 Szeme vörös volt a kimerültségtől. Rosanna legszívesebben
átölelte volna, megsimogatta volna ezt a fáradt arcot, és azt
mondta volna, hogy minden jóra fordul.
De ez nem lett volna tisztességes.
– Adj egy kis időt – kérte még egyszer. – Az utóbbi évek
során valahol elvesztettem magamat. És ki kell találni, mit
akarok kezdeni magammal a hátralévő életemben.
A férfi végigsimított a szemén.
– És ezt hogy képzeled? Várok, várok, aztán a végén
kijelented, hogy a másik férfi mellett döntöttél, és nem jössz
vissza. És ennyi volt.
– Elsősorban nem arról van most szó, hogy melyik férfi
mellett döntök. Sokkal többről van szó.
A fáradt szemekben harag gyűlt.
– Igen? Nem férfiakról van szó? Hát akkor csak nézd meg
magad! A megjelenésed egyetlen nagy kihívás minden
férfinak, hogy jöjjenek csak hozzád jelentősen közelebb, mint
ahogy az egy férjes asszony esetében illenék! Mindenesetre
csak azután, miután ezt a kellemetlen beszélgetést letudtad a
férjeddel, és miután a fiát visszapateroltad az apja egykori
barátnőjéhez. És most jön az önmegvalósítási zagyvalék, meg
az adj-nekem-időt hamuka. Persze, ezt az időt nagyon
kellemesen szeretnéd eltölteni, annyit már látok.
– Nem feküdtem le ezzel a férfival, és nem is áll
szándékomban.
– Ezért raktál magadra öt kiló sminket, és vettél fel egy
olyan ruhát, amiből szinte kilóg a bugyid, ha ugyan van rajtad
egyáltalán. Engem sohasem vártál ilyen szerelésben.
– Mert nem szereted.
 – Nagyon helyes! – mondta a férfi. – Nem is szeretem!
Felállt, lecsapta a poharát, és intett a pincérnek,
– Majd én – mondta Rosanna. – Hiszen pillanatnyilag én
lakom itt, én vagyok itthon,
A férfi makacsul csóválta a fejét.
– Talán legalább egy italra meghívhatlak. Az még nem
kötelez semmire.
Olyan sebzetten nézett ki, hogy Rosanna sírva tudott volna
fakadni.
– Szeretnék Robbal találkozni – mondta. – Talán holnap?
– Hívd fel! – vetette oda a férfi.
Tétován álltak egymással szemben, míg meg nem érkezett a
pincér. Dennis fizetett.
– Igen, felhívom – felelte Rosanna.
– És a munkád hogy áll? – kérdezte Dennis. – Az a feladat,
vagy inkább ürügy, amivel idejöttél.
– Nagyon zavaros – felelte, de nem ment bele a
provokációba. – De úgy tűnik, ritkul a köd.
Mégis hirtelen Cedricre gondolt, aki Canningtonban
vacsorázik a teljesen összezavarodott Pamelával. A
rendőrségre, amely gőzerővel nyomoz Pit Wavers után. És
hirtelen Geoffra, a megkeseredett, bosszúszomjas Geoffra,
abban az iszonyatos tauntoni otthonban. Annyi minden
történt az elmúlt napokban, több, mint az előző öt évben
összesen.
Dennis jelzésszerű csókot adott az arcára. Érezte, hogy
borostás. Dennis és a borosta! Tényleg nagyon rossz
állapotban lehet.
 Utánanézett, ahogy a férfi kiment a szállodából. Több
méltósággal viselte a helyzetet, mint ahogy Rosanna gondolta
volna.
Egyszerre úgy érezte, szeretne felmenni a szobájába, és jól
kibőgni magát.
Marcot nem fogja már felhívni. Nem érezte volna ízlésesnek.

Tíz óra elmúlt már, amikor Cedric és Pamela visszaindult az

apartmanház felé. Azért időztek olyan sokáig a bumhami
pubban, mert nem volt kedvük a jéghideg, rideg lakásba
visszatérni. Kevesen voltak a kocsmában, mégis kellemes volt
a hangulat. Egy nagy kandallóban tűz égett, és az étel igazán
kiváló volt. Cedric jó étvággyal evett, de Pamela csak turkálta
az ételt a villával, végül sóhajtva letette az evőeszközt.
– Nincs értelme. Egy falatot sem bírok lenyelni.
Beszélt Rosannával, aztán mindjárt beszámolt Pamelának is
a friss hírekről: Malikowskit letartóztatták, Waverst körözik.
Egyelőre nem emlegette, hogy a nyomozás vezetője beszélni
óhajt a nővel, és ezért, amilyen gyorsan csak lehet, vissza kell
térniük Londonba, a Scotland Yardra. Majd holnap reggel elég
lesz előállni vele. Attól tartott, hogy Pamela pánikban tör ki,
hisztériás rohamot kap, és nem akarta ezt a jó estét elrontani.
Nem is bánta, hogy átjöttek Somersetbe, és örült annak, hogy
másnap megnézik a tengerpartot. Ez az utazás, akármilyen
kellemetlen körítése volt is, mégiscsak kellemes
kikapcsolódást jelentett a londoni szálloda egyhangúságával
szemben, ahol is végig-aludta a nappalokat, és végigitta az
éjszakákat, és görcsösen próbált elhessegetni minden olyan
gondolatot, amely a jövőre vonatkozott. Ez a nő itt vele
szemben az asztalnál azért elég alaposan belerondított a
kellemes hangulatba. Arca kihegyesedett és sápadt volt,
hatalmas, rettegéssel teli szemével minden percben úgy nézett
körül, mintha a testet öltött végzetet látná az ajtóban. Hogy ne
legyen annyira igazságtalan vele szemben, emlékezetébe
idézte, mennyi szörnyűséget átélt már ez a nő, és mennyire
alapos oka van a világot ellenséges, szörnyű helynek gondolni.
De hogy ebben az ártalmatlan, Londontól távol eső vidéki
városkában mi oka volna cidrizni, ezt már nem tudta
megérteni Cedric.
Traumákat élt át, gondolta magában, és aki traumatizált
állapotban van, az nem képes logikusan gondolkodni.
Kicsit túl sok sört ivott, tulajdonképpen csak azért, hogy
kitolja az indulás idejét. Hozzászokott már az alkoholhoz, így
nem érezte a hatását, de azért volán mögé nem kellett volna
már ülnie. De hát mindegy. Valamiképpen el kell jutniuk addig
a nagyszerű szállásig.
Pamela hirtelen megszólalt a kocsiban.
– Nem értem, miért körözik Pitet. Miért nem tartóztatták le
a lakásán?
– Valószínűleg nem volt otthon, amikor érte mentek –
mondta Cedric. – És valószínűleg nem bukkant fel eddig
odahaza. Biztosan figyelik a lakását. És egyszer csak besétál a
csapdába. Lehet, hogy már meg is történt.
– Hacsak meg nem tudta, hogy Ront letartóztatták.
– Honnan tudta volna meg?
A nő megrántotta sovány vállát.
 – Az ő köreikben gyorsan terjed a hír. Ha Pitet eddig nem
kapták el, akkor ez azért van, mert fülest kapott Ron
letartóztatásáról. És akkor már az életben nem fog
visszamenni a lakására.
– Miért, ha Malikowskit elkapják, mindjárt azt kell
gondolnia, hogy ő lesz a következő?
– Legalábbis tarthat tőle. Pit nem buta. Veszedelmes is,
beteg is, de nagyon is ravasz. És ismeri Ront. Országos
cimborák, de bármelyik befújja a másikat, ha a legkisebb
előnyre tehet szert vele.
– Milyen tisztességes! – jegyezte meg Cedric.
– A tisztesség olyan szó, amely nem szerepel a szótárukban –
felelte Pamela. – Ha netán ismernék is, csak nevetnének rajta.
Cedric csöndben elmorzsolt egy káromkodást a foga között,
mert észrevette, hogy elhajtott a leágazás mellett. Ezt a
keskeny erdei utat könnyen el lehetett téveszteni éjszaka.
Hátramenetbe kapcsolt, visszatolatott és befordult. Amikor
megálltak a magányos ház előtt, Pamelához fordult.
– Pamela, nem látom a problémát. Oké, tegyük fel, Wavers
tart attól, hogy letartóztatják, és elrejtőzik, felőlem,
akármilyen hatalmas ügyességgel és ravaszsággal. De
pontosan ez lehet az oka annak is, hogy nem fog éppen most
elindulni s a beteges bosszúvágyát kitölteni magán. Azzal
foglalkozik, hogy mentse a bőrét. És hogyan találhatna meg
bennünket? Hát nézzen körül! Itt aztán senki meg nem talál!
Inkább csak érezte, mint látta, hogy a nő reszket.
– Maga nem ismeri őt – suttogta.
– Nem bizony, nem ismerem, de vannak dolgok, amelyeket
józan paraszti ésszel is fel lehet fogni – mondta Cedric, és
kiszállt. – Pamela, hagyja már abba ezt a rettegést! Megértem,
hogy mi zajlik önben, de higgye el, semmi oka megőrjíteni
magát.
Meg engem, tette hozzá magában.
Áthatolhatatlan sötétségben tapogatóztak a bejáratig.
Cedric kinyitotta. Villanyt gyújtottak, beléptek. A gázkályha
nyöszörgött és bűzlött, de legalább némi meleget is adott. Még
mindig nagyon hideg volt a lakásban.
– Fel vannak húzva az ágyak? – kérdezte Cedric.
Pamela bekukkantott az egyik hálószobába.
– Nincsenek.
Cedric éppen ettől félt.
– Akkor legelőször ágyneműt kell keresnünk. Remélem,
azért akad!
Megtalálták az ágyneműt a nappali kisszekrényében. Tiszta
volt, de nyirkos volt a tapintása, és kissé mintha meg is
dohosodott volna.
Pamelán nem látszott, hogy zavarná, de Cedricnek lassan
kezdett elege lenni ebből a kalandból.
Mihelyt megvirrad, fogadta meg magában, elindulnak. És
keresnek egy szép, tiszta szállodát.
– Melyik szobában szeretne aludni? – kérdezte. –
Kiválaszthatja.
A nő megcsóválta a fejét.
– Egyáltalán nem fogok aludni. Itt maradok a nappaliban.
– Miért?
– Akkor kevésbé vagyok sebezhető.
 – De hát ez nem lehet igaz! Pamela, sürgősen alvásra van
szüksége! Holtfáradtnak néz ki. És Wavers nincs itt. Biztos,
hogy nincs!
Pamela megint megrázta a fejét. A szeme hatalmasra tágult,
rettegés tükröződött benne.
– Olyan rossz érzésem van – suttogta.
Cedric érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Az ördögbe is,
bár persze mindegy neki, hogy a nő itt kucorogva tölti-e az
éjszakát, a falakat bámulva. De holnap akkor még rosszabb
állapotban lesznek az idegei, és ezt rajta fogja kitölteni. Olyan
fárasztónak és hisztérikusnak látta a nőt, hogy visszamenőleg
is csodálkozott, miért törte magát ennyire ezért a feladatért.
Ráadásul az egész Rosanna ügye, neki köze sincs hozzá.
– Lehet, hogy egyszer meg kéne próbálkoznia azzal, hogy
legyőzze ezt a rossz érzést – mondta ingerülten –, ahelyett,
hogy dédelgeti. Nem eszik, nem alszik, és csodálkozik, ha
egyre inkább megbolondul!
– De érzem, hogy Pit… – kezdte a nő könnyekkel a szemében,
mire Cedric durván a szavába vágott.
– Jaj, hagyjon már békén azzal, hogy mit érez! Csak
belelovallja magát, és, őszintén szólva, egyre inkább kiborít
engem is!
Ezt már kicsit hangosabban mondta. Amikor ki akart menni
mellette a szobából, a nő halkan felsikoltott, és visszarettent
tőle.
Cedric hirtelen megállt.
– Pamela – mondta csendesen.
A nő olyan kis zokszót hallatott, amely Cedricet inkább egy
megrugdalt kutyára vagy kisgyerekre emlékeztette.
 – Pamela – mondta ismét. Óvatosan kinyújtotta feléje a
kezét, de aztán vissza is húzta. – Pamela, nagyon sajnálom.
Nem akartam megijeszteni. Hát mit tett az az ember magával?
Mit csinált magából?
A nő nem válaszolt. A szeme csupasz irtózatot sugárzott.
– Kérem, nyugodjon meg – mondta a férfi.
A nő bólintott.
– Azt hittem… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot
– Tudom, hogy mit gondolt – mondta Cedric –, de kérem, ne
gondoljon ilyesmire soha többé.
Kisimította a nő rövid, kócos haját a homlokából.
– Nem minden férfi olyan, mint Pit Wavers,
A nő egyetlen rettegés- és nyomorúságköteg volt, és Cedric
tudta, hogy biztosan a szemét sem fogja lehunyni egész
éjszaka.
– Tudja mit, kicsit leülünk itt a nappaliban, megnézem a
konyhát, nem rejtett-e el Mrs. Blum valahol egy csepp alkoholt
Azt hiszem, mindkettőnknek jót tenne egy korty pálinka.
Pamela nem felelt, de Cedric észrevette, hogy a szemében
hála jelent meg. Hálás volt, mert Cedric nem ragaszkodott
ahhoz, hogy menjenek aludni. És mert nem hagyta egyedül.
Cedric pedig reménykedve elkezdte nyitogatni a
szekrényeket. Egy feles biztos visszavarázsolná a színt Pamela
arcába.
És megnyugtatná.
Nem is tudta, mitől riadt fel. Amúgy is kellett egy kis idő, míg
rájött, hol is van: egy jéghideg szobában hevert egy fotelben,
töksötétben, és csontig áthűlt, a kényelmetlen tartás miatt
pedig minden csontja fájt. Fel akart ülni, de fájdalmában
halkam felkiáltott. Belesajdult a nyakába.
A szokatlan helyzettől és a hidegtől meglehetősen
vigasztalan állapotba került.
Hogyhogy nem ég már a villany? Itt ültek Pamelával, ki-ki
pálinkáspohárral a kezében, a snapszot valami vendég
felejthette itt a főzőfülkében, Ittak, és egy kicsit beszélgettek,
de aztán egyre fáradtabb és fáradtabb lett, és egyre nagyobb
erőfeszítésébe került nyitva tartani a szemét. És valamikor
nyilván elaludt
Pamela biztosan lefeküdt és leoltotta a lámpáját, gondolta.
Felemelkedett, tapogatózott az állólámpa után, amely, ha jól
emlékezett, közvetlenül az ő fotelje mellett állt. Beleütközött,
és még éppen el tudta kapni, hogy nem dőlt fel. A lámpa
kigyulladt. Vetett egy pillantást a gázfűtésre, amely már nem
nyöszörgött, és természetesen rég nem fűtött.
Holnap visszakérem a bérleti díj egy részét az
öregasszonytól, gondolta dühösen.
Az órájára nézett. Sokkal kevesebb idő telt el, mintsem
gondolta volna, még csak fél tizenkettő volt. Talán félórát
aludt.
Ebben a pillanatban meghallotta a zajt.
Ha később elgondolkodott azon, mi lehetett az, amire
fölébredt, sohasem tudta megmondani, de hát nem is volt
jelentősége. Csak éppen iszonyattal gondolt ilyenkor arra, mi
is történt volna, ha akkor valami, bármi, nem ébreszti fel. Ha
továbbra is mély álomban kucorgott volna a fotelben… el sem
tudta képzelni.
 A belső ajtó felől jött a zaj. Valaki a zárat babrálta. Valaki,
aki már túljutott a bejárati ajtón, és bent volt az épületben.
A zaj voltaképpen teljesen egyértelmű volt, mégis azt
mondta magának, hogy vagy hallucinál, vagy pedig van ennek
a zajnak valami teljesen hétköznapi és logikus magyarázata.
Vagy az is lehet talán, hogy Pamela már őt is megfertőzte a
hisztériájával, és olyan neszeket hall, amelyek nem is
léteznek?
Amikor Pamela az eszébe jutott, mindjárt az agyába villant
egy megoldás is. Lehet, hogy a nő kiment, és az ajtó
becsukódott mögötte? És most azon igyekszik, hogy csendben
jöjjön be, és ne zavarja fel őt. Persze az a gondolat, hogy ezt a
lakás ajtajának feltörésével akarná megoldani elég abszurd
volt, úgyszintén az is, hogy Pamela éjnek évadján
kimerészkedne a házból, de a nő annyira őrültnek tűnt Cedric
szemében, hogy simán el tudott róla képzelni bármiféle,
mások számára követhetetlen logikát is.
Úgy döntött, nem itt a szoba közepén várja meg, hogy mi
történik, hanem odamegy, és kinyitja az ajtót. Az ördögbe is,
hiszen Manhattan kellős közepén él, nem éppen a világ
legbiztonságosabb helyén. Nem fogja megfélemlíteni Somerset
idilli környezetében holmi agyrém!
Kilépett a kis előszobába, és két lépéssel az ajtónál akart
teremni, amikor egy halk szisszenés visszatartotta. A nappali
tőszomszédságában lévő fürdőszobából jött.
– Itt van – suttogta egy hang.
Belesett az ablaktalan helyiségbe. Töksötét volt.
– Pamela? – kérdezte halkan.
 – Az ajtónál van – suttogta a nő. Valahol ott kucorgott a
sötétség mélyén, és Cedric, bár nem látta, nagyon is jól el tudta
képzelni, hogy reszket, mint a nyárfalevél. Nyilvánvalóan ő is
hallotta az imént a zajt, és pánikba esve leoltotta az összes
lámpát, és bemenekült a fürdőszobába – a legrosszabb
helyiségbe, ahonnan nem volt kiút.
De az a tény, hogy a nő a fürdőszobában volt, egyúttal valami
mást is jelentett, és ettől Cedric kezdte magát kicsit rosszabbul
érezni: ő nem lehetett az, aki ugyanakkor a zárral is
próbálkozott.
De akkor ki volt az, az égre?
Cedric egy pillanatig tényleg nem tudta, mitévő legyen. Ott
állt, mintha megbénult volna, és egyetlen gondolat forgott a
fejében: hogyan lehettem ilyen istenverte hülye! Egy ilyen
elzárt, mindentől távol eső hely. Nincs telefon, nincs térerő.
Hogyan lehettem ilyen…
Nem jutott tovább. Az ajtó kipattant, és Cedric tudta, hogy a
zavaros tekintetű gnóm, aki a küszöbön megjelent, Pit Wavers.
Kicsi, brutális és fogyatékos. És pisztolya van.
– Hol van? – kérdezte.
– Nem tudom, miről beszél – felelte Cedric.
Pit Wavers hosszú időn át együtt élt Pamelával. És az elmúlt
öt év során egyfolytában a fejében hordozta ennek a nőnek a
képét, vele foglalkozott, vele kelt, vele feküdt. Jobban ismerte,
mint önmagát, hiszen önmagát már csak az óvatosság
kedvéért sem nézte meg alaposabban.
Félig hátrálva, a pisztolyt Cedricre szögezve tolatott a
fürdőszobába, és felgyújtotta a villanyt. Cedric hallotta, amint
Pamela felsikolt.
 – Tudtam – mondta Pit. – A patkány mindig a legsötétebb
helyre bújik. Nem változtál meg, Pammy. Állj fel, és gyere ide!
Az ajtóban állt, a stukkert továbbra is Cedric mellének
szegezte.
– Figyeljen… – kezdte Cedric, bár nem tudta, mit akar
mondani. Mondjuk, hogy azonnal hagyja el a lakást? Röhejes.
Wavers kezében volt az aduász. Miért is engedelmeskedne,
bármire szólítja is fel Cedric. És mutatóujja a ravaszon, csak
kicsit, csak egészen kicsikét kell behajlítania az ujját.
Cedric érezte, hogy végigcsorog rajta a veríték.
– Pofa be! – mondta Pit. – Te majd csak később kerülsz
sorra, köcsög.
Pamela előbukkant a fürdőszobából, a fény elvakította.
Engedelmeskedett Pitnek, közel lépett hozzá. Az belemarkolt a
hajába, és olyan brutálisan ragadta meg, hogy egészen a férfi
könyökének magasságáig görnyedt. És ebben a görnyedt
tartásban kellett maradnia.
– Nem tiltottam meg neked, hogy levágasd a hajadat? –
kérdezte a férfi. – És nem abban egyeztünk meg, hogy mindig
azt teszed, amit mondok?
Megint megrángatta a haját. Pamela felsikoltott, a
fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe.
Cedric most már nem tétovázott tovább. Egyik pillanatról a
másikra felismerte, hogy nincs vesztenivalójuk. Wavers meg
fogja ölni őket. Mindkettőjüket. Őt, Cedricet, valószínűleg
kicsit gyorsabban, Pamelát lassabban. De mire az éjszaka
véget ér, mindketten halottak, és itt kint semmiféle segítségre
nem számíthatnak.
 Hirtelen teljesen váratlanul előreugrott, és egy heves
mozdulattal kiverte Wavers kezéből a pisztolyt. Az
beszánkázott a fürdőszobába. Wavers annyira meglepődött,
hogy elengedte Pamelát.
– Hé! – kiáltott fel elképedten.
Cedric most közvetlenül előtte állt.
– Vagy azonnal eltakarodik – mondta Cedric –, vagy velem
gyűlik meg a baja. De hagyja békén Pamelát!
Wavers válasz helyett az öklével csapott Cedric arcába.
Cedric érezte, amint a vér meleg sugárban tör elő az orrából,
majd hanyatt esett a padlóra. Elviselhetetlen fájdalmat érzett.
Eltört az orrom, gondolta, majd közvetlenül utána: állj fel!
Kelj fel, mielőtt még visszaszerzi a pisztolyt!
Valahogy talpra állt. Legalább másfél fejjel volt magasabb
Wavers-nél, izmos volt, és edzésben is tartotta magát, de egy
pillanatig sem áltatta magát azzal, hogy fölénybe kerülhet
ezzel a veszett törpével szemben. Wavers számtalan
verekedésben edződött, acélkemény izmai voltak, és
valószínűleg rendkívül fordulékony is volt. Őrültsége,
embertelen, gátlástalan brutalitása révén pedig hatalmas
helyzeti előnyhöz jutott. Waversnek adott esetben tökmindegy
volt, hogy megöli-e az ellenfelét, vagy csak nyomorékká veri.
Számára nem voltak tabuk.
Pamela azt mondta rá: pszichopata, Cedric pedig kezdett
neki igazat adni.
Olyat vágott Wavers állcsúcsára, hogy az hátrafelé, az
ajtófélfának tántorodott. És mielőtt még magához tért volna,
Cedric ökle ismét az arcába csapott. A következő pillanatban
azonban lelapult, és hirtelen egész más szögből támadt előre.
Akkorát ütött Cedric gyomrába, hogy annak elállt a lélegzete,
és másodperceken át feketét látott. Összegörnyedt, és azonnal
valami szúró fájdalmat érzett a jobb oldalában. Wavers
bordán rúgta a csizmája orrával. Cedric iszonyodva jött rá,
hogy el fogja veszíteni ezt a küzdelmet. Nem követte el azt a
hibát, hogy alábecsülte volna ellenfelét, de az meghaladta a
képzelőerejét, hogy valaki ennyire erős lehet.
Megpróbálkozott egy ellentámadással, belerúgott ellenfele
ágyékába – ez persze tabuzóna volt, de Cedric rég felfogta,
hogy azok a becsületbeli szabályok, amelyeket valaha az
iskolában megtanult, itt érvényüket vesztik, és Wavers tényleg
felvonított, és másodpercekig képtelen volt a védekezésre.
Cedric zihálva felegyenesedett, letörölte arcát a pulóverével,
és látta, hogy a pulóver ujja csak úgy csöpög a vértől. Wavers a
lábainál hevert, összegörnyedve, mint egy embrió, halkan
vinnyogott. Egy belső hang most azt mondta Cedricnek, itt az
idő, hogy egy célirányos arcon rúgással küzdőképtelenné
tegye ellenfelét, hogy az átmenetileg akár eszméletét is
elveszítse, de túl sokáig tartott, amíg kényszerítette magát
azon a gátlásküszöbön, amely azt mondta, hogy a védtelen,
földön heverő ellenfelet nem szabad bántani. Csak
másodpercekbe telt, amíg önmagával birkózott, de ez elég volt
Waversnek. Karja hirtelen kilökődött, átkapta Cedric jobb
lábát, és egyetlen, erős rántással kihúzta. Cedric azonnal
elvesztette amúgy sem túl stabil egyensúlyát, és hanyatt
zuhant. Érezte, hogy feje nekikoppan valami keménynek, és
mielőtt elájult, még annyit gondolt: a francba, hát ennyi volt.
Nem tudta, mennyi időn át hevert ott, de amikor a szeme
kinyílt, Wavers az ajtó előtt állt. Mozdulatlanul, enyhén
előregörnyedt tartásban. Figyelmes pillantással.
 Cedric egy merő fájdalom volt. Az orrából a fájdalom
szerteszét nyilallt minden arcidegébe, s az orra belülről
annyira megdagadt, hogy alig kapott levegőt. Feje szinte
szétrobbant. Amikor egy kicsit fel-tápászkodott, szeretett
volna felordítani: jobb oldala olyan kegyetlenül fájt, hogy
gyanakodott: Wavers csizmaorra legalább egy bordáját
elrepesztette, ha ugyan nem többet. Összeszorított fogakkal
azért sikerült legalább egy kicsit könyökre emelkednie, és a
fejét is feltartotta. Meglepő látvány fogadta. Pamela háttal
neki, az ajtóban állt, kezében Wavers pisztolya. Támadójára
irányította, de nem volt túl meggyőző látvány, annyira
reszketett ugyanis, hogy adott pillanatban falakat,
mennyezetet, padlót előbb eltalálhatott volna, mint Waverst.
– Tűnj el! – mondta reszelős hangon, és Cedricnek úgy tűnt,
nem először mondja ezt. Wavers nem nagyon törődött vele.
Még meg volt kicsit lepve, de Cedric látta, hogy bármelyik
pillanatban átveheti a helyzet irányítását. Waverst leginkább a
saját elképedése blokkolta le, amelyet Pamela ellenállása
váltott ki belőle – valószínűleg élete első ellenállása. Még
néhány másodperc, és rájön, hogy ebből az idegroncs,
reszkető nőből nem indulhat ki valódi fenyegetés.
Cedric feltornázta magát egy tisztességes ülő helyzetbe.
Életében még csak el sem tudott képzelni ilyen fájdalmakat.
De nem lehetett hosszú ideig eszméletlen. Ez a jelenet minden
bizonnyal az utolsó két-három perc fejleménye. De most,
mindennek ellenére, kitisztult a feje.
– Adja ide a pisztolyt, Pamela! – szólalt meg, még annak a
kockázatát is vállalva, hogy a nő esetleg leereszti a fegyvert,
annyira meglepődik, hogy ő még él, Pamela megfordult.
– Cedric! – kiáltotta.
 – A pisztolyt! – sziszegte.
A nő villámgyorsan mellette termett.
Most nála volt a fegyver. Nem tudta garantálni a sikert, de a
keze legalább nem reszketett.
Vesztett helyzetéből nyugodtan Waversre irányította a
csövet, és rideg hangon mondta:
– Lelövöm magát, Wavers. Ne áltassa magát! Ha csak
egyetlen lépést tesz, vége.
Látta, hogy Wavers mérlegeli a helyzet komolyságát. Cedric
tudta, hogy szánalmas látványt nyújthat, véresen, sérülten, de
nála volt a pisztoly, és nem volt vesztenivalója.
Wavers, úgy látszik, le tudta vonni a következtetéseket.
Mielőtt még bárki megszólalhatott vagy megmozdulhatott
volna, szinte kígyószerű mozdulattal kitekeredett az ajtón.
Olyan hirtelenül tűnt el, mintha sohasem lett völna ott.
Egyetlen hang se hallatszott.
Pamela Cedric mellé térdelt:
– Cedric! Azonnal orvosra van szüksége!
A férfi kicsit jobban fel támaszkodott, nyögött.
– Figyeljen, Pamela, biztos vagyok benne, hogy ez visszajön.
El kell mennünk innen.
– Ha elbarikádoznánk magunkat…
– Betörte a bejárati ajtót és a lakás ajtaját is. Ezeket nem
lehet újra bezárni. Ezek az ajtók viccnek is rosszak. Ráadásul…
– Micsoda?
– Senki sem tudja, hol vagyunk. Még Rosannának sem
tudtam pontosan elmondani. Az egyetlen, aki holnap idetéved,
az Mrs. Blum lesz. Nem mintha különösen kedvelném az
öreglányt, de nem engedhetjük, hogy ennek a pszichopatának
a karjaiba szaladjon. Ez egy miccre végez vele, nehogy szóljon
a rendőrségnek!
Pamela bólintott.
– Megteszi.
– Segítsen talpra állni – kérte Cedric.
A nő talpra támogatta. Cedric előregörnyesztette felsőtestét,
szinte megőrjítette az oldalába szúró fájdalom. Egyre
nehezebben kapott levegőt.
– Hallott valamit? – kérdezte. – Az utóbbi öt percben?
Motorzajt?
Pamela zavartan nézett rá,
– Wavers egyetlen módon akadhatott itt ránk: ha London
óta követett bennünket. Akkor pedig kocsival van itt.
– Nem figyeltem – mondta a nő kétségbeesetten. – Fogalmam
sincs, Cedric. Nem tudom megmondani, hogy hallottam-e
valamit, vagy sem. Sőt, még csak azt sem tudom, hogy ebben a
szobában kellett volna-e hallanunk!
Cedric maga sem tudta, és az utóbbi percekben mással volt
elfoglalva. Hibát halmozunk hibára, gondolta. Wavers itt
ólálkodhat még a ház körül, de el is takarodhatott. Nem
tudták. A legjobb, ha a legrosszabbra számítanak.
Szorosabban markolta a pisztoly agyát.
– Most pedig megpróbálunk eljutni az autóig mondta. –
Nálunk van fegyver, nála nincs. Ez az esélyünk.
Egy idegösszeomlás határán álló nő. Egy súlyosan sérült
férfi, aki a saját lábán saját erőből állni sem tud. És egy
pisztoly.
Cedric tudta, hogy ez az esély igen kicsi.
 Február 19., kedd

Éjfélre járt, mire elérték a lakás ajtaját. Végtelenül lassan

haladtak, a néhány lépésnyi folyosó olyan hosszú volt, mint
maga az örökkévalóság. Cedric csak a száján át tudott
lélegezni, ugyanakkor minden lélegzetvételre szinte
elviselhetetlen fájdalmat érzett a tüdejében és az oldalában.
Gyakran meg kellett állnia, és előrehajolva legyűrni egy-egy
fájdalomrohamot, s csak ez után volt képes továbbmenni.
Próbált mindent elfelejteni, amit valaha is olvasott a
bordatörésekről. Voltak olyanok is, akik egy ilyen fraktúrát
csak napokkal később vettek észre, mert nem is érezték,
mások viszont, mint ő is, szinte eszüket vesztették a
fájdalomtól. Ez gyakran azzal függött össze, hogy egy ilyen
eltört borda valamilyen fontos szervet is megsértett. A
legrettegettebb veszély a tüdő átfúrása volt. Orvosi
beavatkozás híján egy ilyen törés akár halálos végkimenetelű
is lehetett, és Cedric azon törte a fejét, hogy a nehéz és
fájdalmas légzés vajon nem ennek egyik jeleként
értelmezhető-e.
De aztán gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Nem
szükséges most mindenféle borzalmakat a falra festenie.
Egyedül arra kell koncentrálnia, hogy ebből a házból és az
istentelen erdőcskéből kikeveredjenek.
Csak egy kicsit gyorsabban haladnának! A legrosszabb az
volt, hogy Wavers ebből a csigatempóból simán ki tudta
számolni, mennyire odavan az ellenfele. Cedric tényleg
annyira gyengének és szédelgősnek érezte magát, hogy abban
sem volt biztos, a döntő pillanatban le tudná-e adni azt a
lövést a pisztolyból. Nem is beszélve arról, hogy eltalálná-e a
célt.
Megint arra gondolt, amire már egy órával korábban,
amikor Waversszel verekedett: hogy ezt a küzdelmet elveszíti.
Mielőtt elérték volna a kijáratot, még egyszer kimerülten
megállt.
Levegőt vett, és büntetésképpen kegyetlen szúrást érzett az
oldalában. Mintha kések forognának a testében.
– Az ördögbe is, Pamela – nyögte ki –, hogyan adhatta össze
magát egy ilyen alakkal?
A sötétben csak homályosan látta a nőt, de a szemét látta
csillogni. Az a szem tágra nyílt: Pamela nyilván félőrült a
félelemtől.
– Ő volt az első ember életemben, aki szeretett – felelte
végül, aztán, mintha érezte volna a férfi kételkedését, még
hozzátette vagy legalábbis az első, akiről azt gondoltam, hogy
szeret. Az első két évben a padlót is felnyaltam volna utána,
amerre járt, ha éppen ezt akarja.
A bejárati ajtó csak be volt támasztva. Cedric résnyire
kinyitotta, kilesett. Az éjszaka csendes volt, a fák alatt szinte
áthatolhatatlan a sötétség, de Cedric kételkedett abban, hogy
egymagában a sötétség elegendő védelmet fog nyújtani neki
meg Pamelának. Hiszen nem tudtak egész hangtalanul
mozogni, ebben a nyomorult állapotban kiváltképp nem.
Homályosan meglátta a kocsijukat. Nem is figyelt rá, hogy
milyen messze parkolt le a háztól: az ajtótól majdnem nyolc
méterre. Csendben szitkozódott. Mennyivel jobb lett volna
csak pár lépéssel közelebb!
 Körös-körül hallgattak a fák és a bokrok. Átjárhatatlan
sűrűség. Akár fogadni is mert volna, hogy Wavers valahol ott
lappang. Csodás rejtekhelyei biztosít neki az éjszaka.
Persze nem tudhatja, hogy odabent nem működik a telefon,
és hogy a mobilomnak nincs térereje, gondolta, és most
biztosan meg van győződve róla, hogy rég kihívtuk a
rendőrséget. Mert ebben az esetben biztosan veszélyesnek
érzi, hogy órákon át itt lődörögjön.
Mint az orosz rulett. Nagy kockázatot kellett vállalniuk, és
nem tudták, mi várhat rájuk.
– Figyeljen – mondta halkan. – Most amilyen gyorsan csak
tudunk, a kocsihoz megyünk. Egy kicsit jobbra áll előttünk,
sajnos nem túl közel. Látja?
– Igen.
– Megvan a slusszkulcs?
Pamela levette a polcról, amint Cedricet lassan támogatta
kifelé a szobából.
– Igen – mondta a nő megint.
– Oké. Akkor most odamegyünk, és nem nézegetünk jobbra-
balra. Sötét van. Túl sötét. És Waverst úgyis észrevesszük, ha
már… ha már elég közel ér hozzánk.
Érezte, ahogy a nő megint remegni kezd.
– Hé – szólalt meg erőltetett vidámsággal, amely azonban
nem sikerült túl meggyőzőre –, ne feledje, hogy nálunk van a
fegyver!
– De ha hirtelen hátulról ugrik elő – suttogta a nő –, akkor
már nem lesz módja lőni.
 Már az egész idő alatt előugorhatott volna hátulról, gondolta
Cedric. Ez akkor jutott az eszébe, amikor a folyosón kínlódták
végig magukat. Mi van, ha fent rejtőzött el a lépcsőházban? De
ezt csak gondolta, kimondani nem akarta, hiszen ha Pamela
még jobban bekattan, csak rosszabbá tesz mindent.
– És ha mégis reggelig… – folytatta.
A férfi levegő után kapkodott.
– Orvosra van szükségem, Pamela. Mégpedig sürgősen. Úgy
érzem, alaposan megsérültem.
Inkább csak érezte, mint látta, hogy a nő rábólint.
– Akkor induljunk – mondta Pamela hirtelen elszántsággal a
hangjában, többel, mint amit az eltöltött idő alatt valaha is
tapasztalt volna Cedric.
Tíz méter még sohasem tűnt ennyire hosszúnak. Egy
tízméteres szakasz még sohasem nyúlt ennyire a végtelenbe.
Évekkel ezelőtt egyszer végigfutotta a New York Marathónt. A
tüdeje sajgott belé, és az utolsó szakaszon azt hitte, hogy
sohasem lesz vége. De a tüdeje akkor fele annyira sem fájt,
mint most. És az az utolsó szakasz messze nem volt ennyire
távoli, ennyire reménytelen, ennyire nehéz, mint most ez a tíz
méter a kocsijáig.
Most már nem állt meg egyszer sem, pedig a lába
rogyadozott, Érezte, hogy közeledik az eszméletvesztés, és
kétségbeesetten remélte, hogy a kocsiban lesz már, mire
tényleg bekövetkezik ez az állapot.
– Maga vezet – sziszegte oda Pamelának, aki húzta-vonta,
támogatta.
Simán elérték a kocsit. Pamela a távirányítóval kinyitotta.
Feltépte az anyósülés felőli ajtót, és becsúsztatta-eresztette a
fájdalomtól hangosan felnyögő Cedricet az ülésre.
Körberohant. Amikor kinyitotta az ajtót, Cedric még rászólt:
– Ellenőrizze a hátsó ülést! Gyorsan!
Ő már nem tudott hátrahajolni, de attól tartott, hogy
hirtelen megpillantja a tükörben Wavers arcát. Persze, mintha
be lett volna zárva az autó, de ki tudná ezt megmondani?
Pamela félelmében lihegve sandított hátra.
– Üres – jelentette.
– Akkor nyomás!
Pamela keze annyira reszketett, hogy csak harmadik
nekifutásra sikerült beindítania a motort.
– Csak automata kocsit tudok vezetni – suttogta.
– A francba! Mindegy! Valahogy majd csak sikerül!
– Igen, de…
– Induljon. Akárhogy. El kell mennünk innen. És kórházba
kell jutnom.
Rosszul lett. Elviselhetetlenné vált a légszomja. Remélte,
hogy Pamela megőrzi a lélekjelenlétét, és vagy egy
rendőrőrsre vagy egy klinikára viszi, ha elveszti az eszméletét.
Nem tudta, mennyire sérült, de abban biztos volt, hogy órákon
belül meghal, ha nem részesítik rendes ellátásban. Csak
nehogy valahol megálljon bőgni!
Kezéből kicsúszott a pisztoly. Nem tudott ellene semmit sem
tenni. Nem érzett már az ujjaival, ereje végképp semennyi sem
volt. A szeme előtt csillogni kezdett a levegő.
– Adjon gázt! – nyögte ki.
A kocsi lassan elindult. Végigdöcögtek az úton, Pamela
előrehajolt, orrával szinte érintette a szélvédőt. Nem
kapcsolta be a világítást. Talán jobb is így. Majd ha lakottabb
vidékre érnek, meg kell mondania neki, hol van a kapcsoló.
Remélhetőleg tud még majd beszélni. Nyelve mintha feldagadt
és kiszőrösödött volna.
Mindjárt elszállok, gondolta még.
De a remény már élt.
Kocsiban ülünk. Haladunk. Eltűnünk innen. Az a mocsok
alak nem bánthat többé bennünket.
Ebben a pillanatban Pamela úgy beletaposott a fékbe, hogy
Cedric előrelendült az ülésben. Felüvöltött fájdalmában.
– Miért, a franc… – kezdte volna, de elnémult.
Megpillantotta az autót, amely kevéssel az országúti felhajtó
előtt keresztbe állt előttük a bekötőúton.
– A rosseb…- lihegte.
James Bond persze a filmekben ilyen estekben gázt adott, és
látványosan, elegánsan átugratott az ellenautó motorházteteje
fölött Pamela ellenben, mint az őrült, a hátramenétet kereste.
– Nem találom a rükvercet! – kiáltotta.
– Ne vissza – nyögte ki Cedric. – Akkor… csapdába…
kerülünk. Észrevette, hogy egy alak kiugrik a másik kocsiból.
Egy árnyék. Pit
Wavers.
Pamela hisztérikus és kilátástalan küzdelmet folytatott a
rükverccel.
– Lőjön! – kiáltotta, amint Wavers közelebb jött. – Lőjön
már!
– El… vesztettem… a pisztolyt…
 A váltó iszonyú hangokat adott. Cedric úgy érezte, hogy
mindjárt tönkremegy. Pamela valószínűleg elfeledkezett a
kuplungról, miközben vadul rángatta ide-oda a váltókart.
Wavers egyre közelebb került hozzájuk, minden pillanatban
készen arra, hogy fedezékbe ugorjon, ha rálőnek.
Cedricnek legyengült állapotában is lett egy világos
gondolata: mennyit kockáztat itt. A viselkedéséből ítélve
legfeljebb egy vagy két golyó lehet a pisztolyban. És a
szélvédőn át nem tudnak olyan pontosan célozni. Ha
idejekorán lebukik, utána védtelenül ki vannak szolgáltatva
neki.
– Hol van az a rohadt pisztoly? – visította Pamela.
– A… lábamnál.., valahol…
A nő abbahagyta a váltó gyötrését, és lebukott Cedric
lábához. Cedric előtt feltűnt Wavers fehér, verítéktől fénylő
ábrázata. Ilyen gyűlölettől állativá torzult arcot még sohasem
látott.
Vége, gondolta, még ha Pamela megtalálja is a fegyvert,
akkor is vége. Én már… nem… tudok…
Gondolatai szétfolytak, nem akartak szavakká rendeződni.
Már… nem… tudok… lőni…
Wavers egyre közelebb jött. Már közvetlenül a kocsi előtt
állt.
– Megvan – sziszegte Pamela.
Felbukkant a kocsi aljából. Cedric szeme előtt egyre inkább
szétkenődött a világ.
– Lőj! – suttogta. – Az istenbe, lőj már!
 Arra gondolt, mennyire remegett a nő keze az előbb, ahogy
Waversre célzott. Ki van zárva, hogy eltalálja. Elvesztek, kész,
vége.
– Lőj már! – mondta még, de már nem maradt benne a
reménynek csírája sem.
A dörrenés szinte széttépte a dobhártyáját. A golyó áthatolt
a szélvédőn, és közben hatalmas, összevissza repedezett
pókhálót csinált belőle. Cedric, mialatt kisiklott tudatából a
világ, még észlelte, hogyan csattog üresen a pisztoly a további
elsütési kísérletekre, egyre hisztérikusabb gyorsasággal.
– Kifogyott a muníció! – sikította Pamela, és szinte elcsuklott
a hangja. – Kifogyott, Cedric! Üres a pisztoly!
Nem megmondtam? – gondolta magában Cedric, szinte
valami irracionális büszkeséggel. Na tessék, hát nem
megmondtam?!
Aztán elvesztette az eszméletét.
Harmadik rész
 Február 20., szerda

A gyász és az a felfoghatatlan, amely hirtelen betört az

életükbe, maszkokká változtatta az arcukat. Ez volt Fielder
felügyelő első benyomása, amikor újra találkozott a Biggs
család tagjaival. Ebben a pár napban mindenki megváltozott
valamiképpen, bár a fiúk persze továbbra is megpróbáltak
nagyon coolnak mutatkozni.
Sokkolta őket, gondolta Fielder, és ez látszik is rajtuk.
Leginkább Angélán lehetett észrevenni. A kétségbeesés
kezdett bevésődni a vonásaiba. Akármilyen fiatal volt is,
valahogy különös módon gondterheltté vált. Szeme elvesztette
a fényét, ajka pedig, mivel összeszorította, keskenyebbnek
tűnt, mint eddig.
Apjuk, Gordon, olyan lett, mint egy alvajáró. Mint aki bizarr
rémálomban mozog, és semmi reménye arra, hogy valaha is
felébred belőle. Egyfajta beletörődés vett erőt rajta. Bármit
tesz is még vele a lánya erőszakos halála, ő aztán nem fog
védekezni ellene. Soha az életben nem védekezett.
Még legváltozatlanabbnak Sally látszott valamennyiük
közül, hiszen részeg volt, és az alkohol védőfalat emelt közte
és a világ között. Csak annyiban változott, hogy most különös
módon magas, karcsú pezsgőspohárból kezdte inni a pálinkát.
Erősen összpontosított, amint utánatöltött, de karját a másik
kezével kellett megtámasztania, hogy úrrá legyen a
reszketésen. Látszott rajta, hogy a palack és a pohár élete
legfontosabb része lett – az egyetlen, ami még számít.
Fielder a már ismerőssé lett konyhában ült velük. Délelőtt
volt, de mindenki ráért. A fiúk mintha arra használták volna
Linda halálát, hogy kimaradjanak az iskolából, s úgy tűnik,
Angela is hosszabb szabadságot vett ki a munkahelyén.
Lehet, hogy mostanra azt a kicsi tartásukat is elvesztették,
amely eddig összefogta őket, gondolta Fielder; erre a
gondolatra nagyon elszomorodott, és mintha még inkább
elfáradt volna.
– Új hírei vannak számunkra? – kérdezte Angela. Kifésülte
homlokából a haját, és semmi smink nem látszott rajta. Mintha
nem érdekelné már a külseje.
– Az a férfi volt, akit Dawn azonosított?
Fielder a fejét csóválta.
– Minden valószínűség szerint nem ő. Miss Sparks vallomása
azonban döntő fontosságú volt. Ugyanis minden jel arra mutat,
hogy ennek a Malikowskinak egy nagyon közeli barátját
terhelik a bűntények. Pit Waversnek hívják. Nem emlékeznek
arra, hogy Linda valaha is említette ezt a nevet?
Egymásra néztek Sallyt kivéve, aki éppen a pohár és a
palack egyensúlyi mutatványát hajtotta végre.
– Nem – mondta Gordon –, ezt a nevet sohasem említette.
– Biztos, hogy nem – mondta Angela is. – Emlékeznék rá.
Hiszen éppen ez volt a baj, hogy vagy fél éve már szinte
semmit sem mondott el.
– Malikowskit tegnap letartóztattuk – mondta Fielder. – És
némi huzavona után sok mindenről beszámolt. Ezek szerint
Pit Wavers és Linda tavaly nyáron ismerkedtek meg.
Malikowski úgy gondolja, hogy a metróban szólította le, de
erről sohasem beszélgettek ilyen részletesen. Nem igazán
lehet megmondani, hogy Wavers tényleg beleszeretett-e, vagy
csak mutatta, hogy szereti. Mindenesetre a nagyvilági férfit
játszotta neki, előkelő vendéglőkbe hurcolta, drága
ajándékokkal halmozta el. Ez pedig fedi azt, hogy Linda
hirtelen drága ruhákat kezdett hordani, amelyek messze
meghaladták a saját lehetőségeit. Linda, Malikowski szerint,
igen hamar valósággal függővé vált Wavers-től. Tetszeni akart
neki, mindenáron meg akarta tartani magának, nem akarta a
jóindulatát elveszíteni. A barátja szerint Wavers minden
viszonya ezt a sémát követte. Valamilyen módon mindig
sikerült neki magához édesgetni a lányokat.
– Ez egyáltalán nem jellemző Lindára – mondta Angela
tompa hangon.
Fielder részvevő pillantást vetett rá.
– Valószínűleg épp az lett a végzete, hogy erős akarata volt –
mondta csendesen. – Malikowski arról számolt be, hogy
Wavers érzelmei hamar kihűltek Linda iránt, és vele is
pontosan azt tette, amit minden volt szerelmével: ki akarta
küldeni az utcára. És persze rendesen keresni rajta.
Gordon iszonyodva hördült fel. Két kezébe temette az arcát.
– Istenem! – suttogta.
– Úgy tűnik, abból lett a baj, hogy Linda nem akart eleget
tenni ennek a követelésnek. Malikowski szerint egyfolytában
veszekedtek. Aztán Wavers rájött, hogy Linda átverte őt,
amikor az életkörülményeiről faggatta. Azt mondta, hogy a
nővérével lakik együtt, de Wavers rájött, hogy apja, anyja és
még három fiútestvére is van. Ez kockázati tényezővé tette
Lindát. Wavers eddig csak olyan lányokkal batyuzott össze,
akik kiszorultak mindenféle családi kötelékből. Malikowski
csak sejti, hogy egyik veszekedésük alkalmával Wavers
elveszthette az önuralmát. Ez megint olyasvalami, ami
jellemző rá. Nem bírja, ha ellentmondanak neki. Ilyenkor
könnyen elveszíti a fejét.
– És az mennyire biztos, hogy nem ez a Malikowski maga… ?
– kérdezte Angéla.
– Pillanatnyilag még semmi sem biztos – felelte Fielder. – És
még Malikowskival sem jutottunk a végéig. Mindenképpen
elkapjuk erőszakoskodásért, prostitúcióra kényszerítésért,
testi sértésért. Ám ami a Jane French-gyilkosságot illeti, abban
az ügyben megkaptuk egy szemtanú vallomását. Egy fiatal nő
végignézte, amint Wavers halálra kínozza Jane Frenchet. És a
halál körülményeinek nagyfokú hasonlatossága miatt azt
gyanítjuk, hogy Lindát is ő gyilkolta meg. Bizonyítékunk
azonban nincs.
– És letartóztatták azt a Waverst? – kérdezte Angéla. – Vagy
körözik? Fielder egy pillanatig rosszkedvűen hallgatott.
– Wavers meghalt – mondta aztán.
Mind rábámultak.
– Meghalt? – kérdezte az egyik fiú olyan hitetlenkedve,
mintha ez minden elképzelhető lehetőségen túl volna.
– Waverst Cornwallban megölték hétfőről keddre virradó
éjszaka. Egy fiatal nő, kényszerhelyzetben, önvédelemből. Ez a
nő évek óta menekült és bujkált előle, és most Wavers
ráakadt. Amikor beszállították a kórházba, már nem volt
eszméletén, nem lehetett kihallgatni. Pár órával később
meghalt.
Szavait csend követte. Mindenki megpróbálta felfogni annak
teljes jelentőségét, ami az imént elhangzott.
Angela szólalt meg elsőként.
– Akkor nem lesz bizonyosság.
 Fielder sajnálkozva vonogatta a vállát.
– Olyan formában, hogy Pit Wavers beismerő vallomást
tenne, biztosan nem. Majd meglátjuk, a patológusok meg a
nyombiztosítók mit mondanak. Lehet, hogy ők is találnak
bizonyítékokat. És lehet, hogy még Malikowski sem mondott el
mindent, amit tud. Annyi viharfelhő tornyosul a feje felett,
hogy biztosan belemegy a rendőrséggel kötött alkuba. De azok
alapján, amiket tudok, és sokéves rendőri tapasztalatom
alapján kilencven százalékban biztos vagyok abban, hogy
Lindát Wavers gyilkolta meg.
– Nem lesz per – szólalt meg Angéla.
– Nem – mondta Fielder. – Wavers nem kerül a bíróság elé.
Hallgatás. Salty a palackkal küzdött, és valami érthetetlent
mormolt.
– Szívesen szemtől szembe kerültem volna azzal az alakkal –
mondta Gordon, és megjegyzésével cinikus mosolyt csalt a
legidősebb fia arcára.
– És akkor, apu? Mi lett volna akkor? Valami nagyon rosszat
tettél volna vele? Megmutattad volna neki azt az erős öklödet?
– Ha nem vigyázol a szádra, majd te ismerkedhetsz meg az
öklömmel – sziszegte Gordon, de tényleg nem volt valami
meggyőző.
– Higgyék el – folytatta Fielder –, én sem szeretem az ilyen
végkimenetelt Szeretem a tiszta bizonyítékokat, az igazi pert.
Ami pedig a Malikowski-Wavers duó működését illeti, egy
évekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt fiatal nő ügyében is
nyomozunk, akinek az élete, lehet, hogy szintén az ő
számlájukat terheli. És ebben az ügyben is eléggé gátolja a
nyomozást Wavers halála. Semmiképpen nem örvendetes, de
hát, nem segít semmi. Nem támaszthatjuk fel.
– Persze, hogy nem – mondta fáradt hangon Angéla.
Fielder felemelkedett. Szívesen elfogadott volna egy kávét,
de senkinek sem jutott eszébe, hogy megkínálja. Az elmúlt
éjszaka mindössze három órát aludt. Sürgősen szüksége volt
valamire, amitől felébred.
– Azért jöttem csak el – mondta –, mert szerettem volna, ha
tudják. Mindegy, hogy mit sütünk ki, a húgukat, nővérüket,
lányukat semmi nem hozhatja vissza. De tudjuk, hogy az ilyen
esetekben nagyon rossz, ha a hozzátartozók semmiről sem
értesülnek. Mindennek ellenére meg kell próbálniuk
megtalálni az egyensúlyukat. És ez csak akkor megy, ha a kép
tiszta, és azt a tiszta képet aztán egyszer el is lehet majd
hagyni valahol.
Senki sem válaszolt. Gordon maga elé meredt. Sally
behunyta a szemét- A fiúk a földet nézték, és cipőjük orrával
láthatatlan köröket rajzoltak rá.
– Kikísérem – mondta Angéla.
Megy a maga útján, gondolta Fielder. Több intelligencia és
erő szorult belé, mint a család egész maradékába. Ha ez a
történet nem löki ki a pályájáról, akkor elbír az életével.
Az ajtóban ezt mondta:
– Gyászoljon nyugodtan, Miss Biggs. Banálisán hangzik, de
kérem, élje ki a gyászát. Ne kábítsa el magát, ahogy az
édesanyja, és ne rejtőzzön el tompultság mögött, az apjához
hasonlóan. Forduljon szembe ezzel a felfoghatatlan bánattal.
Csak akkor…
Habozott. A lány figyelmesen nézte.
 – Igen?
– Csak akkor fog majd valaha újra élni. És valamit kezdeni az
életével. Biztos vagyok benne, hogy a húga is ezt szeretné.
A lány bólintott, és viszonozta a kézszorítását. Nem valami
erőteljesen, de nem is teljesen erőtlenül. A keze jéghideg volt.
Amikor félig leért a lépcsőn, Fielder azt gondolta: ostoba
fecsegés. Mit is akartam igazából mondani neki?
Végigsimította a szemét. Valóban teljesen kimerült.

– Természetesen megértelek, Rosanna – mondta Nick. – Nem

örülök a döntésednek, de tényleg megértem.
A sok heves veszekedés után, amelyeken az utóbbi időkben
átmentek, megint a régi Nick volt, aki inkább barátja, mint a
főnöke Rosannának. És Rosanna érezte, hogy ennek nagyon
örül, és megkönnyebbül tőle. Épp az imént mondta vissza a
megrendelt sorozatot, és a rajta végzendő mindennemű
munkát. És megeshetett volna, hogy Nick ordítani kezd vele. És
Rosanna attól félt, hogy ha ez megtörténik, akkor ő bizony
elsírja magát. Az idegei szánalmas állapotban voltak. Az utóbbi
napok egymásba bukfencező eseményei megviselték. A
legrosszabb a bátyja állapota volt. Pit Wavers több bordáját is
eltörte, Cedric a fájdalomtól néha nem is volt képes levegőt
venni,
Nick részvéttel nézte az íróasztal fölött. A férfi irodájában
ültek, egy-egy csésze kávé előttük, de Rosanna még hozzá sem
nyúlt az övéhez.
 – Ma hogy van Cedric? – kérdezte. – Gondolom, már reggel
felhívtad.
– Persze. Azt hiszem, túl van a legvastagabbján. Tauntonban
fekszik a kórházban, apa vele van. Elmeséltem neki is az egész
rémhistóriát, persze meg volt ijedve, és össze is zavarodott.
– Nem rossz teljesítmény, ahogy ez a Pamela Luke egyetlen
lövéssel leterítette Waverst. Hidegvérű egy nőszemély!
– Egy a százezerhez volt az esélye, legalábbis szerintem.
Óriási szerencsénk volt. Legfőképp Cedricnek.
– Miss Luke most itt van Londonban?
Rosanna bólintott.
– Beköltözött Cedric szobájába a szállodába. Egyébként
szünet nélkül a Scotland Yardon ül. Ez az egész ügy valami
hatalmas mocsár. Wavers és a cimborája, Malikowski,
rengeteg bűntényben voltak benne. De Wavers messze
rosszabb volt. Két gyilkosság is terheli a lelkét. Sőt, ha még
Elaine halálát is rábizonyítják, akkor három.
– És van, ami emellett szól?
– Ahogy vesszük. Pamela Malikowski szobájában találta meg
Elaine útlevelét, de Malikowski körömszakadtáig tagadja,
hogy ismerte volna Elaine-t, vagy hogy valaha is kezében
lettek volna ezek a papírok.
– A helyében én is letagadnám.
– De más tetteket, amelyekkel vádolják, nem tagad.
– Hiszen Elaidne esetében ez a gyilkosság egyik bizonyítéka
lenne. Más kaliber ám ez! Biztos, persze, hogy bekasztnizzák,
de nem mindegy, hogy mennyi időre!
– Meglátjuk – felelte Rosanna.
 A férfinak feltűnt Rosanna sötét tekintete és sápadtsága.
– Mi bajod? Olyan boldogtalannak látszol!
A nő végigsimított a szemén.
– Csak kimerültem. Ez a Cedric-féle dolog… meg minden
más…
– Azt hiszem, most gyorsan haza kellene repülnöd a
családodhoz. Szépen kialudni és kipihenni magadat. Tényleg
nem haragszom rád az elmaradt sorozat miatt.
A nő halkan válaszolt:
– Olyan lelkifurdalásom van. Hiszen ezt a szörnyűséget mind
én lendítettem mozgásba. Meg kellett volna maradnom
feladatomnál, leírni a történetet, és leszállítani neked.
Végzetes volt magánbuzgalomból nyomozásba fogni.
– De hiszen természetes volt, hogy tisztázni szeretted volna
Elaine sorsát – felelte Nick. – Egyébként meg hát: mi rosszat
tettél? Az a show-műsor indította el a lavinát, oda pedig az én
biztatásomra mentél el. És Pamela Luke főbérlőjét is én
uszítottam rád. Ha te nem mentél volna el hozzá, akkor
másokat zaklat, egészen addig, amíg valakit oda nem sikerül
csődítenie. Csak nyilvánosság elé szeretett volna kerülni a
jóember, pontosan, ahogy mondtad.
– Persze. De nem feltétlenül engem kellett volna ehhez
eszközként felhasználni. Vagy akkor legalább okosabban
kellett volna cselekednem. Nagy hiba volt, hogy teret adtunk
Pamela félelmeinek, akármennyire érthetőek voltak is. Marc
Reeve-nek és nekem egyszerűen le kellett volna adnunk őt a
rendőrségen. Nem pedig elhurcolni Londonból, és ráadásul
Cedricet is belekavarni! Ez tiszta őrület!
 – Nem tudhatta senki sem, hogy Wavers ilyen villámgyorsan
kitalálja, hol vannak, sőt, még észrevétlenül követni is tudja
őket – mondta Nick.
– Dehogynem! Dehogynem! – rázta a fejét hevesen Rosanna.
– Rá kellett volna jönnöm, hogy csak az újságot kell elolvasnia,
és máris minden fontos támpontot megkapott. Megemlítették
Marc Reeve nevét, és ez volt a döntő utalás. A cégjegyzékből
semmi perc alatt megkaphatta az irodája címét. Bármelyik
postán utánanézhetett. A rendőrség már azt is tudja, hogy
Marc lakcímét egy asszonytól szerezte meg, ciki ott lakik, ahol
Marc irodája van. És innentől már csak várnia kellett.
Tudhatta, hogy vagy maga Pamela fog felbukkanni ott, vagy
Marc vezeti el a rejtekhelyéhez. Felvette a vérnyomot, és ettől
kezdve már csak türelmesnek kellett lennie.
– De…
– Az volt a legnagyobb tévedésem, hogy nem hittem
Pamelának – mondta Rosanna kétségbeesetten –, a
legeslegnagyobb. Félőrült volt a félelemtől, és egyfolytában
arról beszélt, hogy Wavers megszállottja annak a gondolatnak,
hogy bosszút álljon rajta. Én meg azt hittem, túllihegi. El nem
tudtam képzelni, hogy egy férfi öt év után bosszút áll egy nőn
csak azért, mert az valamikor elhagyta. Talán még öt héttel,
vagy, na jó, öt hónappal később igen, de nem öt évvel később!
Legalábbis nem gondoltam volna, hogy bármiféle
erőfeszítésre képes ezért. De amint látjuk, elég rendesen
mellétrafáltam ezzel a feltevésemmel. Pamela nagyon jól
ismerte a fickót. Komolyabban kellett volna vennem, amit
mondott. Tudta, hogy zavarodott az az ember – ahogy ő
mondta: pszichopata. Én meg valahogy nem is figyeltem
rendesen. Pedig elveszthettem volna miatta a bátyámat!
 Könnyekkel küzdött, míg ezt mondta.
Nick felállt, körülsétált az íróasztal körül, zsebkendőt
nyomott Rosanna kezébe. A nő letörölgette a könnyeit.
Nehogy most még bömbölni is elkezdj, szuggerálta magát
csendben. Sejtette, hogy nem tudná csak úgy egykettőre
abbahagyni.
A férfi megveregette a vállát.
– Nézd a helyzet a jobbik oldalát! – mondta. – Olyan sok
minden történt, és olyan sok minden tisztult ki! Pit Wavers
meghalt. Nem Cedric halott, ő felépül majd. Hanem Wavers! Az a
pszichopata, az a gyilkos, aki mindenki másra veszélyt
jelentett. Pamela Luke-nak nem kell idegen néven, idegen
személyiséggel bujkálnia, vagy isten háta mögötti falvakban
rejtőznie. Időre lesz szüksége persze, de aztán visszatérhet a
normális életbe. És elég tiszta képet alkothatunk arról is, hogy
nagyjából mi történhetett Elaine-nel. Persze nincs
bizonyosságunk, talán még nincs, de egyre egyértelműbbnek
látszik, hogy Pit Wavers vagy Ronald Malikowski áldozata lett
ő is. Ez szomorú történet, de két jó aspektusa is van: Reeve
fellélegezhet, ennek a szörnyű történetnek az árnya végre
nem őrá hull. És Geoffrey Dawson, Elaine bátyja is
megtalálhatja a lelki békéjét. Most már tudja, hogy a húga nem
szántszándékkal hagyta cserben. Ismeri a sorsát, akármilyen
tragikus is az. De tudom, hogy ha egy ember eltűnik, akkor a
rokonoknak a legszörnyűbb a bizonytalanság. A halálra
gyásszal tudunk válaszolni, le tudjuk reagálni. És az élet megy
tovább. Dawson biztosan nem ezt fogja majd érezni, de azzal,
hogy fényt derítettél erre az ügyre, nagy szívességet tettél
neki. Meg fog változni valami az életében. Nemcsak töpreng
majd rosszkedvűen vegetálva, hanem szeretetben elbúcsúzhat
a húgától, és kezébe veheti a sorsának további irányítását.
Rosanna bólintott. Mindannak, amit Nick elmondott, volt
füle-farka, mégis olyan gyengének és törődöttnek érezte
magát.
Talán csak sok volt egyszerre ennyi, gondolta.
Összegyűrte a zsebkendőt, bedugta a kézitáskájába és
felállt.
– Nem akarlak tovább feltartani, Nick – mondta. –
Köszönöm, hogy megértettél. És hogy… a barátom vagy. Olyan
jó volt… – és elmosolyodott –, jó volt megint beleszagolni az
újságíróskodásba!
– Bármikor alkalmad nyílik rá – felelte Nick. – Jelentkezz, ha
egy kicsit kipihented magadat, és ha kedved van. Bármikor
dolgozhatsz nálam!
Amikor már lent állt az utcán, mindjárt jobban érezte magát.
Nick szeretetre méltó viselkedése nagyon sokat javított a
kedélyén. Meglepően meleg februári nap sütött az arcába.
Hunyorgott. Mi lesz a következő lépés?
Sem ő, sem Nick nem említette, de mindkettejük számára
világos volt, hogy ki kell költöznie abból a méregdrága
szállodából. Mostantól kezdve nem a Cover fizeti londoni
tartózkodását, sőt az is kérdésessé vált, hogy vajon
visszamenőleg megteszi-e. Kiszállt a megállapodásból, és hogy
Nick mennyit fizet az egészből, azt kizárólag az határozza meg,
mennyit akar belőle vállalni. Már semmi sem kötelezte
semmire, Rosannának pedig nem volt saját pénze. Vajon
Dennis kifizetné a szállodaszámláját?
 Nem igazán tudta elképzelni. Ahogy Dennisre gondolt,
hirtelen valaki más is eszébe jutott, és mindjárt halkan
szitkozódni kezdett. Rob! Megígérte, hogy kedden felhívja. Ma
szerda volt, és az egymásba torlódó események miatt
egyszerűen megfeledkezett a mostohafiáról. Még egy kövér
fekete pont Dennistől az ellenőrzőjében. Pillanatnyilag mintha
hibát hibára halmozna.
Kikapta a táskájából a mobilt, és még ott az utcán álltában
bepötyögte Dennis számát.
A férfi azonnal jelentkezett.
– Tessék?
– Dennis? Én vagyok az, Rosanna. Sajnálom, hogy…
– Nem tőlem kell elnézést kérned – szakította félbe a másik
hűvös hangon.
Persze nem is várt előzékenységet vagy megértést, és nem
ez volt az első eset, hogy azonnal védekezésbe kényszerült.
Érezte, ahogy kicsírázik benne a düh, de ugyanakkor azt is
érezte, hogy nincs joga dühösnek lenni. Gyakran került a
házassága alatt ilyen helyzetbe, de ez csak most tudatosodott
benne.
– Még Londonban vagytok? – kérdezte.
– Rob még Londonban van. Én tegnap este visszarepültem
ide, Gibraltárba. Dolgoznom kell, nincs kibúvó. Rob pedig
semmi áron nem akart velem jönni.
Ez elég szemrehányóan hangzott, de ugyanakkor keserűen
is. Rosanna sajnálta Dennist. Élénken el tudta képzelni,
mennyire szenved ebben a helyzetben.
– Sok minden történt – mondta, bár sejtette, hogy Dennist ez
nemigen fogja érdekelni. – Cedric kórházban fekszik
Tauntonban. Egy pszichopata brutálisan összeverte. És
valószínűleg ugyanez az ember volt az, aki öt éve meggyilkolta
Elaine-t.
– Aha – mondta Dennis.
– Kiszálltam a sorozatból. Nem fogom megírni a leszerződött
cikkeket. Azok után, amik történtek…
Választ várt, de Dennis hallgatott.
– Fel fogom hívni Robot – folytatta végül. – Mindent
megmagyarázok neki. És biztos vagyok benne, hogy megérti.
– És haza mikor óhajtasz jönni? – kérdezte Dennis. – Már, ha
egyáltalán tervezel ilyesmit.
– Egyelőre be kell mennem Cedrichez a kórházba. És az
apámnál fogok lakni. Nem tűnhetek el csak úgy. Én kevertem
Cedricet abba a helyzetbe, amely…
– Hát ez a te kis terved, hogy feltétlenül Nick Simonnak kell
újra dolgoznod, nem sok érintettet tett boldoggá – jegyezte
meg Dennis. – Rob tisztára megzavarodott, Cedric a kórházban
van, Elaine-en mindez már úgysem segít, és még csak meg sem
írod a történetet. Csak a költség volt vele. És rengeteg gond
meg baj mindenki számára, akit akár csak a szele is
megcsapott.
– Elaine sorsa legalább kiderült. Es tudjuk a tettest is.
– És? Fontos ez nekünk? Vagy, ha másképp akarom feltenni
a kérdést: ezeknek a körülményeknek a kinyomozása volt az,
amiért a feladatot elvállaltad? Hiszen nem holmi
leleplezésekről lett volna szó, most nem kéne úgy tenned,
mintha teljesítetted volna a kitűzött célodat. Igazából inkább
minden kicsúszott a kezedből.
 – Én ezt nem így látom – felelte Rosanna, de hallotta, milyen
hiteltelenül hangzik, ráadásul, hogy már úgysem éri el
Dennist. Már a legütősebb, legravaszabb érvekkel sem
juthatott volna el hozza. Dennist megbántották, a fiával igen
komoly gondjai voltak, a világ maradék része pedig nem
érdekelte.
– Majd jelentkezem – mondta ezért sietősen, és nagyon
szerette volna ezt a kínos beszélgetést mihamarabb lezárni. –
Még ma elmegyek Kingston St. Marybe. Viszlát, Dennis!
– Üdvözlöm apádat – mondta rá teljesen formálisan a férfi,
aztán letette a telefont. Rosanna is eltette a mobilt, és megint
ellenállt a kísértésnek, hogy egy jót sírjon. Ezek a könnyek
nem egyedül Dennis magatartása miatt akartak előtörni,
hanem az elmúlt huszonnégy óra összes eseménye miatt.
– Nem bőgünk, egyszerűen megtesszük a következő lépést –
mondta saját magának, és két járókelő meglepetten utána
fordult.
De mi a következő lépés?
Elmenni a szállodába, ott összecsomagolni, kifizetni a
hitelkártyájával a szállodát, és reménykedni, hogy – mivel
Dennis társkártyája volt, és az ő folyószámlájáról vette le a
pénzt – ez még működik.
Elköszönni Pamela Luke-tól, ha ugyan itt van a szállodában,
nem pedig Fielder felügyelővel, bár ez utóbbi azért
valószínűbb Volt.
Kimenni a pályaudvarra, és megnézni, hogyan mennek
Tauntonba vonatok.
Otthonról Robot felhívni. Nem lehet innen, az utcáról,
türelmetlenül, kapkodva megbeszélni vele a dolgok állását.
 Ma éjszaka már otthon, Kingston St. Maryben, a régi
lányszobájában fog aludni – erre a gondolatra kicsit könnyebb
lett a szíve. Néha a felnőtt nőknek is kell egy fészek, ahova
elbújhatnak. Neki pedig mindig nagyon meghitt volt a
viszonya az apjával. Talán el is mesélhet neki mindent. A
házasságáról, Dennisről. Arról, hogy mennyire
szerencsétlennek érezte magát Gibraltáron mindig. Marc
Reeve-ről, aki…
Marc Reeve. Itt megállt gondolatban.
Ez volt a legeslegelső dolog, amit meg kellett tennie: fel kell
hívnia Marcot. El kell tőle búcsúzni, mielőtt elutazna Kingston
St. Marybe.

– Nekem itt valami nem tetszik – mondta Fielder felügyelő,

gondterhelten összeráncolt homlokkal. Egy mayfairi
kávézóban ült egy dupla kávé előtt, és kiflit rágott hozzá,
amely azonban olyan száraz volt, mintha régmúlt időkből
maradt volna itt. Ezen a napon még nem ért rá reggelizni,
előző este meg vacsorázni. Hirtelen elszédült, mintha a
keringése készült volna rendetlenkedni, így engedte, hogy
Christy McMarrow, a kolléganője és asszisztense rábeszélje
egy kávéra és egy reggelire. Christyvel voltaképpen Pamela
Luke-ot akarták felkeresni a szállodájában, de nem találták
ott. Szobakulcsa a recepción lógott. A portás azt mondta, hogy
Miss Luké reggel nyolc tájban ment el a szállodából.
– Nem jelentkezett ki – magyarázta a portás –, és csomagja
sem volt.
 – Nincs is csomagja – morogta Fielder felügyelő, és
nyugtalan pillantását ide-oda jártatta az előcsarnokban észre
sem lehet venni, hogy elutazik-e, vagy csak sétál egyet.
– De hát miért utazna el? – tette fel Christy a kérdést; ekkor
tűnt fel neki, mennyire sápadt a főnöke, és a férfi egy kis
huzavona után beismerte, elképzelhető, hogy alacsony
vércukra miatt van a sápadtság. És miután úgyis beszélniük
kellett a Wavers-ügy kapcsán, de az előcsarnok ülőgarnitúrája
túl nagy és túl nyitott volt mindkettőjük számára, és túl
csalogató lehetőséget teremtett volna bárkinek a
hallgatózásra, Christy bekormányozta a főnökét abba a kis
kávézóba, amelyből rá lehetett látni a szállodára. Ha Pamela
előkerül, innen látni fogják.
– Mi nem tetszik? – kérdezett rá Christy. Csak ásványvizet
kért, mert fogyni szeretett volna. – Hogy nem maradt a
szállodában?
– Megbeszéltük, hogy mindig a rendelkezésünkre áll.
– De megőrül, ha csak a szobájában üldögél. Talán
vásárolnia kell valamit, fogkrémet vagy harisnyát vagy egy
arckrémet. Nem jelentkeztünk be.
– Amikor Biggséknél kész voltam, felhívtam. De már akkor
sem volt a szobájában.
Christy McMarrow nem csodálkozott ezen annyira. Pamela
Luke sok mindent végigcsinált. Tegnap rendőrkocsi hozta
Tauntonból Londonba. Fielder órákon át beszélgetett vele. Az
azt megelőző éjszaka pedig minden bizonnyal olyan lehetett
neki, mint egy rémálom: találkozott egykori kínzójával, Cedric
súlyosan megsebesült, a lövés, amit leadott, tényleg halálosan
eltalálta Waverst. Végül még az is sikerült neki, hogy az
időközben eszméletét vesztett Cedricet elszállítsa egy
rendőrőrsre, ahonnan aztán azonnal hívták a mentőket. Igen
komoly gondjai voltak a kocsival, ráadásul világítás nélkül
hajtott, mert nem tudta, hol a kapcsoló. Valószínűleg csak
azért nem okozott komolyabb balesetet, mert vidéken
autókázott ilyen módon. Nos, mindezek után Christy nagyon is
jól el tudta képzelni, hogy a fiatal nő ma késztetést érzett arra,
hogy kitörjön szobája szűkösségéből, és bevegye magát a
városi forgatagba. Nem is valószínű, hogy másképp el tudná
felejteni a szemébe beleégett rettentő képeket. A szoba pár
négyzetméterén biztosan nem.
Fielder eltolta a kiflit. Élvezhetetlennek minősítette.
– Nem arra gondoltam, hogy nincs a szállodában – felelte. –
Nekem a vallomásának néhány részlete tűnt
ellentmondásosnak. – Megnyomkodta fáradt szemét – Sőt, az
egész nő elég ellentmondásosnak tűnik.
– Sok mindent végigcsinált.
A férfi elgondolkodva kavarta a kávéját.
– Azt mondja, hogy körülbelül öt éve találta meg Elaine
Dawson útlevelét Ron Malikowski hálószobájában egy
fiókban, és akkor vette magához. Waversszel együtt elég
gyakran megfordult nála. Amikor alaposabban rákérdeztem,
egy komódot említett, de arra már nem emlékezett, hogy a
szoba mely részén állt ez a komód. Tegnap beszéltem
Malikowskival is. Azt mondja, egész biztos abban, hogy Pamela
Luke sohasem járt a hálószobájában. Ráadásul nincs is ott
komód, és sohasem volt.
– Nem biztos, hogy az igazat mondja.
– Voltunk a lakásában. Tényleg nincs semmiféle komód a
hálószobájában. Sőt, semmiféle fiók sincs. Japán futonágya
van, és egy hatalmas, fehér, eltolható ajtós gardróbszekrény,
nyitott rekeszekkel. Nincs egyéb bútora.
– Lehet, hogy nem ugyanilyen volt a lakása öt évvel ezelőtt.
– Nem látszanak újnak a bútorok. De ráállítottam egy
embert, aki fényképeket keres a lakásban. Lehet, hogy talál
olyan fényképeket, amelyeken látszik a lakás akkori állapota.
Christy a fejét csóválta.
– Miért gondolja, hogy ennek a figurának egyetlen szavát is
elhihetjük? Ez a legrosszabb fajta strici. Erőszakkal
kényszerítette azokat a lányokat, akiket Kelet-Európából
mindenféle munkalehetőségekkel idecsábítottak, hogy
prostikká váljanak. Egy utolsó mocsok. Elaine Dawsont vagy
maga gyilkolta le, vagy a kedves barátja, Pit Wavers. A
papírokat pedig megtartotta, hiszen az ő szakmájában
ilyesmire bármikor szükség lehet. Wavers olyan gyilkos volt,
akinél elég könnyen állt a halál.
– De miért ölték volna meg Elaine Dawsont?
– Amiért Jane French-et és Linda Biggst.
– Waversnek mindkettőjükkel viszonya volt előtte.
– Talán Elaine-nel is.
– Nem is az ő zsánere volt,
– No de… – kezdett bele Christy, de a férfi máris közbeszólt:
– Ez fontos szempont, Christy. Wavers a legjobb úton volt
ahhoz, hogy sorozatgyilkossá váljon, márpedig az ilyen
esetekben mindig vannak érintkezési pontok az áldozatok
között. Jane French, Pamela Luke és Linda Biggs mindhárman
ugyanazt a típust képviselik, még ha Luke annyira álcázta is
közben magát, hogy szinte nyoma sem maradt ennek a
típusnak. Mind nagyon fiatalok, mutatósak, egy bizonyos
módon vannak kikészítve – amit lehet olcsónak nevezni, de
Waversnek pontosan ez volt az ízlése. Mind olyan családból
származtak, amelyben nem védték meg őket, és nem is
figyeltek rájuk, gyakran már valahol érintkezésbe kerültek a
bűnözéssel, erőszakkal. Általában nagyon tanulatlanok. De
mindebből semmi sem illik Elaine Dawsonra.
– Foglalkozott ezzel az esettel?
A férfi bólintott.
– Nem véletlen, hogy ma ilyen kipukkadt vagyok. Éjszaka
még egyszer végignéztem minden iratot és minden
jegyzőkönyvet. Elaine Dawsonnak volt valami magasabb
iskolája, és asszisztensként dolgozott. A munkaadója nagyon
félénknek és gátlásosnak, de ugyanakkor lelkiismeretesnek és
intelligensnek jellemezte. És nagyon olvasottnak számított.
Olyan lány volt, ciki feltétlenül egyetemre ment volna, ha nem
kell a két szülő halála után a mozgássérült bátyjára vigyáznia.
De így sohasem jutott ki Somerset megyéből, és lehet, hogy
mesélt valamit egy barátról, de azt senki sem látta. Nagyon
tapasztalatlannak kellett lennie. A fényképeken kis dundi nő,
aki valószínűleg soha nem kent még rúzst a szájára. Észre sem
lehet venni. Jellegzetesen az a fajta, akit soha senki meg se lát.
Biztosan nem olyan, akivel Wavers kikezdene. És nem is olyan
nő, akit Malikowski be akart volna szervezni sarki tündérnek.
Ráadásul valahogy nem is gondolom, hogy felült volna
kettejük szövegének. Tapasztalatlan volt ugyan, de azt hiszem,
nagyon is stabil értékrend volt a fejében,
– De valahogy csak odakerült az az útlevél Malikowski
lakására!
 – Valahogy Pamela Luke kezébe kellett kerülnie –
helyesbített Fielder.
Christy McMarrow észrevétlenül megkaparintotta főnöke
otthagyott kiflijét, és letört egy kis darabkát. Már második
hete fogyókúrázott. És olyan éhes volt, hogy akár az
asztallapból is leharapott volna egy darabot.
– És úgy gondolja, hogy Pamela története nem igaz?
– Csak azt gondolom, hogy vannak benne egyenetlenségek.
Lehet, hogy igazságtalan vagyok vele, de nem szeretem, ha
valamibe mindig beleakadok.
Christy letörte a következő falatot a kifliből.
– Csak nem arra gondol, hogy Pamela Luke maga tette el láb
alól Elaine Dawsont, és elvette az útlevelét? – kérdezte
köntörfalazás nélkül. – Jól értem?
– Mondjuk inkább, hogy amennyire Elaine Dawsont meg
tudom ítélni – bár ismereteim egyelőre nagyon felületesek, de
az ösztönöm is azt súgja –, az a vidéki kislány inkább ült fel egy
nő, mint egy férfi trükkjeinek. Főként olyan férfiakénak, mint
Wavers meg Malikowski, akiknek az arcára volt írva a
primitívség és az erőszak.
– De hogyan képzeli? – kíváncsiskodott Christy McMarrow.
Fielder vállat vont.
– Ehhez kellene Pamela Luke vallomása Azt hiszem, hogy
mindaz, amit elmondott, egy bizonyos pontig még igaz is lehet.
Látta Jane French meggyilkolását, és attól a naptól fogva
ebben a traumatikus állapotban élt. Éjjel és nappal a szökésen
agyalt. De ugyanakkor azt is tudta, mekkora veszélynek teszi
ki magát. Wavers elszedte az iratait. És még ha meglettek
volna is: nem léphetett le csak úgy, hanem ki kellett találnia
egy teljesen új személyiséget.
– És ekkor kerülhetett az útjába Elaine Dawson? – kérdezte
kétkedőén Christy.
– Elaine Dawson 2003. január 11-ének kora hajnalán
elhagyta Marc Reeve lakását, az ügyvédét, aki szállást ajánlott
fel neki. A férfi még látta, amint beszáll a metróba Heathrow
felé, hogy talán még el tud csípni egy gépet, amellyel odaér
Gibraltárba a barátnője esküvőjére.
Ha Reeve vallomása igaz – és soha nem volt semmi okunk,
hogy kételkedjünk benne akkor azt is elhihetjük neki, hogy
Elaine tanácstalan volt, kétségbeesett, és egyre kevésbé látta
elviselhetőnek az életet, mint a bátyjához láncolt ápolóét.
Reeve-nek állítólag többször is kijelentette, hogy egyáltalán
nem megy haza többé. A tény az, hogy nem ment Gibraltárba
sem. Eltűnt.
– Ön pedig azt gondolja, hogy a metrón véletlenül találkozott
Pamela Luke-kal. Beszédbe elegyedtek, Elaine elmesélte rossz
életkörülményeit, mire Pamela, isten tudja mit nem ígért neki
–marhajó új állást, tökjó új életet. De ehelyett elcsalta valami
néptelen vidékre, legyilkolászta, és elvette az útlevelét. A
hullát meg olyan tökéletesen elrejtette, hogy soha senki sem
találta meg. Hát, főnök, ne haragudjon meg rám, de azért
nekem ez elég meredeknek tűnik.
– Azért ez a mi Miss Luke-unk átkozottul jól tud lőni.
– Hogyhogy?
– Arról a remek telitalálatról beszélek, amellyel az elmúlt
éjszaka megölte Pit Waverst. Ez nem volt véletlen szerencse.
Legalábbis ne higgyük el elsőre, ellenőrzés nélkül. Az tény,
hogy Miss Luke kétségbeejtő helyzetben volt. Éjszaka, egy
isten háta mögötti helyen ül egy kocsiban, amelyen nem
igazodik ki, mellette egy súlyosan sérült férfi, aki levegőért
kapkod, és teljesen magatehetetlen. Előtte pedig egy
pszichopata gyilkos, akiről nagyon is pontosan tudja, hogy
mire képes. Ő maga mondta, hogy úgy reszketett, mint a
nyárfalevél, és én ezt el is hiszem neki. Még akkor is
reszketett, amikor beszámolt az esetről. Egyetlen lövés van a
pisztolyában, vagyis nem lövöldözhet szanaszét, és
reménykedhet, hogy Wavers majd csak beleszalad egybe.
Közöttük van a szélvédő. Minden összeesküdött ellene. Mégis
tisztán, egyetlen lövéssel szépen leszedi a fickót. A golyó
szorosan a szív mellett hatolt be. Azt mondanám: érti a dolgát.
– Vagy eszméletlen szerencséje volt – mondta Christy.
– Ha kiderül, hogy Pamela Luke leírása Ron Malikowski
lakásáról nem felel meg a valóságnak, vagyis az útlevelet nem
találhatta ott, akkor legalábbis egy szép magyarázattal
tartozik nekünk – mondta Fielder.
– És mi most mitévők leszünk? – kérdezte Christy.
Fielder az órájára pillantott.
– Még egy félórát várunk itt. Lehet, hogy ez alatt az idő alatt
Miss Luke is felbukkan, akkor pedig mindjárt visszük
magunkkal kihallgatni. Másképp meg egyedül megyünk vissza
az irodába. Meglátjuk, mire jutott az a kolléga, aki Malikowski
hálószobájának 2003-as állapotát varázsolja vissza. Aztán
pedig Tauntont is felhívom. Szeretnék beszélni ezzel a Cedric
Jones-szal, mihelyt kihallgatható állapotban van. Középső
ujjával türelmetlenül dobolt az asztalon.
Christy intett a pincérnőnek. Most már mindegy volt. Rendel
egy kiflit.
 4

– Ne menj el ma Tauntonba – kérte Marc. – Maradj legalább

holnapig.
Az irodában álltak, Rosanna az idegesség miatt nem bírt
ülve maradni. Kijelentkezett a szállodából, és a bőröndjével
állított be Marc irodájába. Elment Marchoz, mert az szinte
esedezett neki. Még nem járt az irodájában. A mennyezetig érő
könyvespolcok, iratok a rendezőasztalokon és a padlón.
Amilyen tiptop Marc lakása volt, épp annyira kaotikus és
túlzsúfolt az irodája. Ő pedig a rendetlenség kellős közepén,
felgyűrt ingujjal, meglazított nyakkendővel nagyon
hajszoltnak látszott;
– A titkárnőm még mindig nem jött vissza. Nem tudok
kimozdulni innen. És belefulladok a munkába. Két hete a
kutya sem törődik az aktákkal. Kérlek, Rosanna, én hat előtt
nem tudok elszabadulni innen. De töltsünk el együtt még egy
estét! Vacsorázzunk, beszélgessünk egy kicsit!
Rosanna elnézett a férfi mellett, ki az ablakon.
– Úgy érzem, Marc, hogy a tűzzel játszom. Én férjnél vagyok.
Nem tudok csak úgy…
– Mit?
– Nem tehetem egyszerűen azt, amit szeretnék – fejezte be
halkan.
– Csak beszélgetni szeretnék – mondta Marc.
Rosanna sajnálkozva emelte meg a vállát.
– Kijelentkeztem a szállodából. És gyakorlatilag elfogyott a
pénzem.
 – Elmégy a lakásomra. Odaadom a kulcsot, ott várj meg.
Nálam alhatsz, és holnap reggel mehetsz Tauntonba.
– Tudod, mit szólna hozzá a férjem? Ha nálad éjszakáznék?
– Akkor bérelj kocsit, és menj el ma este Tauntonba. De
beszélgessünk el még egyszer egymással. Az az érzésem… –
csörgött a telefonja, de nem vett róla tudomást –, az az
érzésem, ha most elindulsz, soha többé nem látlak viszont.
Rosanna nem szólt. A telefon elhallgatott, de aztán újra
kezdte.
Marc, úgy látszott, elszánta magát, hogy ameddig nem kap
választ Rosannától, nem veszi fel a telefont.
– Oké – mondta végül a nő.
Marc megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Tessék – vett fel két kulcsot a túlcsorduló íróasztalról. – A
lakás és a kocsi. Vidd az autómat. Odatalálsz?
– Igen, de…
– Én majd metróval megyek. Nem gond.
A telefon megint csörömpölni kezdett.
– Vedd már fel! – mondta Rosanna. – Eligazodom, ne félj.
Kiment, és még látta, amint a férfi utána integet, miközben
felveszi a telefont és beleszól.
Szorongott egy kicsit, nem tudta eldönteni, helyes-e, amit
tesz.
Amikor Marc lakása előtt megpróbált a számára szokatlanul
nagy autóval beparkolni egy kicsi helyre, megcsörrent a
mobilja. Bosszankodott, megállította a kocsit reménytelen
helyzetében, és előszedte a mobilt a táskájából.
 – Igen? – szólt bele kapkodva. Úgy állt le, hogy eléggé
elfoglalta az utcát, és csak remélhette, hogy nem éppen most
akar elmenni mögötte valaki.
– Mrs. Hamilton? Fielder vagyok. Mondja, van valami
elképzelése arról, hová tűnhetett Pamela Luke?
– Nincs. Miért, nincs a szállodában?
– Ma reggel nyolc körül eljött onnan. Most már majdnem egy
van, és még mindig nem került elő.
– Megbeszéltek valamit?
– Konkrétan nem, de tudja, hogy a rendelkezésünkre kell
állnia. Egy kicsit furcsállom. Még ha el is akart volna intézni
egy-két apróbb bevásárlást, öt óra csak elég lett volna rá!
Nagyobb beszerzésekre pedig nincs pénze.
Rosannának feltűnt, hogy a felügyelő hangja szokatlanul
komoly. Sőt, kifejezetten nyugtalan.
– Ön most hol van? – kérdezte.
Nem akarta megmondani neki az igazságot.
– Éppen egy barátomat látogatom itt Londonban – mondta –,
és ma este vagy holnap reggel megyek Tauntonba. Szeretném
látni a bátyámat.
– Ugye, szól, mielőtt visszarepül Gibraltárba? Lehet, hogy
még szükségünk lesz önre.
– Mindenképpen felhívom, felügyelő úr.
A férfi tétovázott.
– Mrs. Hamilton, ön találta meg Miss Luke-ot
Northumberlandben, és elég hosszú időt eltöltött vele. Nem
mesélt önnek valamit, amiből kitalálhatnánk, hol tartózkodik
most? Valami olyasmit, amit azért nem említett eddig, mert
jelentéktelennek tűnt?
Rosanna gondolkodott. Most már értette, mire akar
kilyukadni Fielder.
– Csak nem úgy gondolja, hogy megint eltűnt? Hogy
eltüntette magát?
– Nem zárhatjuk ki – felelte Fielder. – Egész őszintén
szeretnék beszélni: a vallomásában akadt néhány
ellentmondás. Pontosan, ami Elaine Dawson útlevelének
lelőhelyére vonatkozik.
– Annak a stricinek, Malikowskinak a hálószobájában
találta, nem? Nekem és Reeve ügyvéd úrnak ezt mondta.
– Nekünk viszont biztos értesüléseink vannak arról, hogy
Malikowski lakása egyáltalán nem olyan, amilyennek ő leírta.
Vagyis nem járt abban a bizonyos hálószobában. Tehát az
igazolványt sem találhatta ott.
– Öt év telt el azóta. Talán…
– Lehet, igen, hogy kicsit átrendeződtek a dolgok az
emlékezetében. Persze, ez elképzelhető. De az is elképzelhető,
hogy tudatosan nem mondott igazat. És ha a hirtelen eltűnését
hozzászámolom, akkor bizony az utóbbira kell gondolnom.
Rosanna a visszapillantó tükörben meglátott egy kocsit,
amely közeledett, és amelynek semmi esélye nem volt arra,
hogy elférjen mögötte.
– Felügyelő, én most éppen teljesen elfoglalom az utcát a
kocsimmal – mondta. – Be kell fejeznem a beszélgetést, mert
elállóm az utat. Nagyon sajnálom, de amúgy sem tudom még
elképzelni sem, merre bujkálhat most Pamela. És ha valami
eszembe jut, úgyis felhívom önt!
 A mögötte álló autó vezetője türelmetlenül nyomta a dudát.
Rosanna eltette a mobilt, és inkább rosszul, mint jól,
beszuszakoka a kocsit a parkolóhelyre. A hátsó kerekek a
járdán, orra messze belógott az útra. Két járókelő a fejét
csóválgatta, amint Rosanna kiszállt. Érezte, hogy a pulóver
alatt csorog róla a víz. A parkolás miatt? Vagy a felügyelő
telefonhívása miatt lett ennyire ideges?
Mialatt ballagott felfelé Marc lakásába a lépcsőn, azon
gondolkodott, mit jelenthetnek Fielder szavai. Úgy tűnik, a
felügyelő biztos benne, hogy Pamela hazudott az útlevél
lelőhelyéről. De ugyan miért kellene erről hazudnia?
Talán, mert olyan módon jutott az útlevél birtokába, amiről
nem beszélhet, gondolta Rosanna. Kicsit megborzongott.
Lehet, hogy Pamela Luké ebben az egész zűrzavaros
históriában több szerepet is játszott, nemcsak az áldozatét?
Lehet, hogy egyáltalán nem volt olyan kis ártatlanka, mint
ahogy elhitette mindenkivel?
Miért tűnt el?
Kinyitotta a lakást, belépett. A lakás éppen olyan csendes,
hűvös és semmitmondó volt, mint amilyenre emlékezett. A
konyhában egy használt kávéscsésze állt a mosogatóban,
mellette egy muffin hullámos papírja. Egy muffin és egy csésze
kávé – úgy látszik, ez Marc szokásos reggelije.
Hirtelen arra kellett gondolnia, milyen magányosnak
érezheti magát a férfi, amikor reggelente itt fogyasztja – állva –
gyors és szomorú reggelijét. Kételkedett benne, hogy leülne
hozzá. Vajon eszébe jut ilyenkor a családja? A feleség, aki
asztalt terít, a gyerek, aki gügyög…
Olyan keveset beszélt erről, minden erre vonatkozó
érzelmet magába zárt. De vajon mennyire nyomasztó teher
neki még mindig ez a veszteség?
Kinyitotta a hűtőszekrényt. Sivárság. Egy megbontott üveg
ásványvíz, egy palack fehérbor, még bontatlan. Egy doboz
margarin, egy csomag szeletelt kenyér. Pirinyó Cheddar-sajt
maradvány, alufóliába csomagolva. Ennyi.
Észrevette, hogy megéhezett, fogott egy szelet kenyeret és
egy kis sajtot, állva, kézből befalta, pár korty vizet ivott rá. És
máris lelkifurdalása támadt. Úgy látszik, a bevásárlás nem
tartozik Marc erősségei közé, ő meg még abból a nyamvadt kis
készletéből is kieszi. Éppen el is mehetett volna, hogy
felderítse, hol van a legközelebbi élelmiszerbolt,
bevásárolhatott volna mindenféle finomságot, és feltölthette
volna a hűtőt – de gyorsan el is vetette ezt a gondolatot. Nem
akart tolakodónak látszani. Marc felnőtt ember, be tud
vásárolni magának.
Céltalanul ődöngött a lakásban. Most is, akárcsak az első
alkalommal, meglepődött a nyomatékos személytelenségen,
amely ebben a lakásban uralkodott. Mint egy szállodai szoba.
Vagy mint egy bútorozott lakás. Lehet, hogy az is. Lehet, hogy
Marc a válás után minden bútorát és minden tárgyát
átengedte a volt feleségének, vagy raktárba vitette valahová,
hogy ne kelljen látnia tárgyakba öntve életének ezt a
szakaszát, és egyszerűen kibérelt egy lakást. Nyilvánvaló, hogy
rosz-szabbul él, mint ahogy tehetné. De vajon miért? Talán
jobban megviselte az egész, mint amennyire beismeri? A válás,
na jó, ezt, ha a statisztikáknak hihetünk, minden harmadik pár
átéli. De vajon mit jelenthetett számára az, hogy meg kellett
válnia az egyetlen gyerekétől, a fiától is? Dennisre gondolt, aki
lehet, hogy nem jól neveli Robot, de akiről tudta, hogy minden
idegszálával a fián csüng. Dennist a kétségbeesésbe taszította
volna, ha Marcéhoz hasonló sorsot kell megérnie. Lehet, hogy
Marcot már egyáltalán nem is érdekelte, hogyan és hol él.
Valószínűleg már csak aludni jár „haza” ebbe a lakásba. Még
azt is el tudta képzelni róla, hogy az irodájában tölti a
hétvégeket is.
Hogy eszébe jutott Rob és Dennis, mindjárt eszébe jutott az
elmulasztott telefonhívás is. Elővette a mobilt, és kikereste
Rob számát. Nem érezte magát valami jól közben. Tudta,
mennyire közvetlen kérdéseket tud feltenni Rob. És nem akart
hazudni neki, de mit mondhatna a jövőjükről? Hiszen még
maga sem tudta.
Rob az első csengésre jelentkezett. Felismerte a számot a
kijelzőn, mert rögtön így szólt bele:
– Rosanna?
– Szia, Rob. Te meg miféle dolgokat művelsz?
– Nem tudom.
– Naná, hogy tudod! Úgy értem, az, hogy megkeresed,
meglátogatod édesanyádat, az teljesen rendben van. De
apádnak azért szólnod kellett volna előbb. Nagyon aggódtunk
miattad.
– Hm.
– Hogy vagy?
– Jól.
– Anyukád ott van veled?
– Bevásárolni ment. De mindjárt visszajön. Aztán valamit
csinálunk együtt. Elmegyünk a McDonald’sba, vagy valahová.
Apa visszament Gibraltárra.
– Tudom, Beszéltem már vele telefonon. Rob…
 Habozott, mert nem akarta elismételni a fiúnak mindazt,
amit valószínűleg napok óta minden felnőtt elmond neki. De
nem tudta a lényeget elhallgatni.
– Rob, tisztában vagy vele, ugye, hogy nem törhetsz ki csak
úgy az életedből. Te Gibraltárban élsz. Ott jársz iskolába. Nem
hagyhatsz mindent félbe-szerbe, és nem hurcolkodhatsz át
egyszerűen ide.
– Miért, te is azt csináltad.
– De az egészen más. Nekem…
– Te egyszerre csak eltűntél, és azóta nem is létezünk a
számodra. Elfelejtettél bennünket. Már tegnap fel akartál
hívni, de biztos nem voltam elég fontos neked!
– Fontos vagy nekem. Nagyon is. De tegnap…
Nem akarta most az egész történetet elmesélni. Ami
kettőjüket illette, annak a szempontjából úgysem volt
érdekes.
– A bátyámat, Cedricet tegnap baleset érte – mondta ezért. –
Kórházba kellett szállítani. Tauntonba. Ezért aztán nagyon
izgultam, és minden nagyon zavaros is volt. Nagyon sajnálom,
hogy emiatt megfeledkeztem arról, hogy felhívjalak.
Rob hallgatott egy darabig.
– És most hol vagy?
– Itt Londonban. Egy… barátomnál. Valószínűleg még ma
este elindulok Tauntonba. Szeretném megnézni Cedricet,
– Jöhetek én is?
Éppen ettől félt. Hogy Rob most ráakaszkodik. Ő viszont
Kingston St. Maryben szeretett volna kicsit megbújni a szülői
házban. Átgondolni, hogy mi lesz a jövőben. És Robra igazán
nem volt szüksége ehhez.
– Rob, ez nem megy. Mivel…
– Miért nem?
– Mivel legjobb lenne, ha a legsürgősebben visszarepülnél
apádhoz. Mit mondjon most a tanáraidnak?
– Együtt is visszarepülhetnénk!
– De én még nem tudom, mikor megyek vissza.
Megint hallgatás, aztán Rob egyformán kétségbeesetten és
agresszíven azt mondta:
– Még azt sem tudod, hogy egyáltalán vissza akarsz-e jönni,
igaz? Ez a nagy kérdés. Igaz? És ezért nem akarod, hogy veled
legyek!
– Nem tudom még, hogy van Cedric. Sok minden ettől függ.
– És ha jól van? Akkor mikor jössz vissza?
– Pillanatnyilag sajnos egyáltalán nincs jól.
– És mennyire kapóra jön ez neked – vágta rá Robert
csípősen.
Rosanna észrevette, hogy túl keményen markolja a mobilját,
ráadásul a füléhez is annyira odaszorította, hogy csak úgy
égett a fülcimpája. Vett néhány nagy levegőt, hogy egy kicsit
kilazuljon.
– Rob, nem túl tisztességes, amiket te itt beszélsz – válaszolt
neki nyugodtan. – Ráadásul azt hiszem, ezzel te magad is
tisztában vagy. Bele tudom képzelni magamat a te nehéz
helyzetedbe, de nem te vagy az egyetlen, akinek problémái
vannak, és lehet, hogy ezt neked is meg kellene értened.
Egyébként pedig úgy gondolom, hogy ha már átjöttél Angliába,
akkor meg kéne próbálnod jobban megismerni az
édesanyádat. Ahelyett, hogy velem üldögélj Cedric ágyánál!
Robert halkan válaszolt.
– Már ismerem az anyámat. És nem jövünk jól ki egymással.
– De…
– Nagyon kedves. Azt hiszem, igazán megerőlteti magát. De
alapjában vége fogalma sincs rólam, vagy egyáltalán, a
fiatalokról. Minden, ami eszébe jut, csak annyi, hogy
állandóéin elcipel a McDonald’sba, vagy olyan filmekre a
moziba, amelyekből már rég kinőttem. Tiszta ideg, és azt
hiszem, már alig várja, hogy eltűnjek!
– Légy már kicsit megértőbb! Hát mit vársz tőle? Hirtelen
becsöppensz az életébe, és azonnal azt szeretnéd, hogy
tökéletesen értsen hozzád, és pontosan tudja még azt is, hogy
mire vágysz! Hát persze, hogy idegbajos ettől a helyzettől, én is
fiz lennék. Mindenki az lenne.
– De veled egész más volt. Veled olyan… olyan magától
értetődő volt!
– Sokkal több időnk volt arra, hogy megszokjuk egymást.
– De te az első pillanattól fogva tök király voltál!
– Te viszont sokkal fiatalabb voltál. És egy tízéves kisfiúval
nem túl nehéz megtalálni a hangot. Meg kellett vennem a
megfelelő focicsapat trikóját, és már meg is nyertelek
magamnak. Most pedig tizenhat éves vagy, és ez sokkal
nehezebb.
– Legalább tudtad, hogy melyik csapaté kell – duzzogott
Róbert.
Rosanna nevetett.
 – Na, most akkor elárulok neked valamit: az apád súgta meg,
hogy melyik trikót kell megvennem. Nekem halvány gőzöm
sem volt a fociról.
Robnak mintha kellett volna pár másodperc, hogy
megeméssze ezt az információt. Aztán azt mondta:
– Viszont annyit már tudok én is, hogy nem ő az anyám. Te
vagy az!
És letette.
– A francba – mondta Rosanna hangosan. Gondolkodott,
hogy felhívja-e még egyszer, de aztán úgy döntött, inkább nem.
Hiszen mindig csak ugyanazokat a köröket futják le, semmi
értelme tovább beszélni. És ráadásul Rob megint csak
megpróbálna olyan ígéreteket kicsikarni belőle, amelyeket
most még nem tud megadni neki. És lehet, hogy gyávaság volt,
de egyelőre nem akart még egyszer beszélni vele.
Az órára nézett. Fél kettő. Mit kezdjen ezzel a hosszú
délutánnal, amely itt nyújtózkodik előtte?
Végül sétálni indult. Több mint egy órán át gyalogolt a hideg,
csendes időben. Az utóbbi napsütéses nappalok után
mostanában fehér fátyolfelhők borították az eget, a nap
veszített erejéből. Szellő se mozdult. Marc lakásához közel volt
egy kis park, amely igen megtetszett Rosannának. Leült egy
padra, és gondolataiba veszve egy kis tó szürkészöld vizét
bámulta. Ez a park londoni nyári esték emlékét idézte fel
benne. Az aszfaltról felszálló hőséget. A parkokat, amelyek
tele voltak gördeszkásokkal, sétálókkal, a fűben ülő, fagyizó
emberekkel. A hatalmas, sűrű lombú fák leveleinek susogását.
És mindezekre rátelepedett a nagyváros szaga: a benzin, a
kipufogógáz, a por szaga.
 Az én városom.
Soha nem érezte még ennyire világosan, mint most. Az én
városom. Az én életem. Vajon hány évet lehet olyasmire
pazarolni, hogy nem úgy élsz, ahogy szeretnél? Egy olyan
életben, amelyben nem vagy igazán otthon?
Elég későn vette észre, hogy lehűlt a levegő. Gyorsan felállt,
és visszafelé indult.
Marc lakásában rögtön levetkőzött, forró vízzel zuhanyozott
sokáig, aztán vette ki a friss fehérneműt, vastag zoknit,
pulóvert a bőröndjéből és felöltözött. Bekapcsolta a tévét,
megnézett egy szappanoperát, amelyben két nő harcolt egy
férfiért, aki fiatal volt, szép, és olyan korlátolt, hogy
Rosannának akkor sem kellett volna, ha ingyen utána dobják.
Fél öt volt, amikor elővette és kinyitotta a fehérbort Marc
hűtőszekrényéből, és egy nagy pohárral töltött magának.
A második pohár után már öt óra volt, és az alkohol annyira
feloldotta a gátlásait, hogy bemerészkedett vendéglátója
hálószobájába – abban a reményben, hogy talán talál ott
valami személyest, bármit, ami kicsit jobban megvilágítja
ennek a férfinak a személyiségét
Az első pillantásra a hálószoba sem árult el többet, mint a
lakás többi része. Egy nagyon alacsony ágy, elég széles akár
két embernek is, de nem olyan hatalmas, hogy egyetlen
személy elveszettnek érezte volna magát benne.
Éjjeliszekrény nem volt, csak egy állólámpa az egyik oldalon. A
lámpa lábánál számos újság és folyóirat.
Az utcára nyíló ablakkal szemben hatalmas, világosszürke
ruhásszekrény állt.
 A sarokban egy kosárfonatú fotel karfáján lezserül odavetve
két farmernadrág és néhány pulóver.
Az ággyal szemközti falat szinte teljes terjedelmében egy
óriási, fehér könyvespolc töltötte be, amelyen részben minden
rendszert nélkülöző sorban, részben pedig egymáson rengeteg
könyv tornyosult. Ebből vonhatta le Rosanna az első olyan
következtetést, hogy Marc Reeve-nek van azért élete a
foglalkozásán és az irodáján kívül is, és hogy lehetnek olyan
estéi, amelyeket kényelmesen elheverve, egy könyv
olvasgatásával tölt, talán egy pohár bor mellett.
De a fiáról a hálószobában sem talált Rosanna egyetlen
fényképet sem.
Megnézte a könyveket. Marc egyértelműen a történelmi
életrajzokat kedvelte, pontosabban az angol történelem
nagyjai érdekelték. A legtöbb könyve ilyen témájú volt. Olivér
Cromwell például négy példányban szerepelt, Thomas Morus
háromban. De voltak más témájúak is, ezek között a
forradalom témaköre vezetett: francia forradalom, orosz
forradalom, forradalom Angliában. Számos könyv szólt a
második világháborúról. Egyébként akadt néhány krimi
Dorothy Sayerstől, és – ezen Rosanna elvigyorodott –
valószínűleg megvolt a teljes Stephen King-életmű.
Kézbe vett pár könyvet, bele-belelapozott némelyikbe. A
férfi nagyon intenzíven olvashatott, és valószínűleg többször
is elolvasott egy-egy könyvet, mert eléggé lestrapáltnak
tűntek a kötetek. Néhol tökéletesen olvashatatlan írásával
még megjegyzéseket is odafirkált a margóra. Ám
mindenekelőtt az a fura szokása volt, hogy képeslapokat és
leveleket használt könyvjelzőnek, A könyvespolcon valósággal
hemzsegtek a levelek, és Rosanna pontosan érezte, hogy
legkésőbb most kellene abbahagynia a kutakodást, és
kitakarodni a szobából. Mégis átfutott egy képeslapot, amelyet
Dorothy Sayers Lázadás Oxfordban című könyvében talált. A
lapon kék tenger és idilli tengeröböl, fehér homok – Provence.
Kedves Marc, már majdnem három hete itt vagyunk. Az idő
meseszép, a strandok persze tele vannak, de rájöttünk, hogy
bérelhetünk csónakot, s így el tudunk menni távolabbi öblökbe.
Csodálatos itt fürdeni! Hogy vagy? Halljuk, hogy Angliában megállás
nélkül esik. Velünk kellett volna jönnöd. A vakáció egyedül, otthon –
bolondság. Talán majd legközelebb? Ölelünk: Ellen és Dan.
Megpróbálta kibogarászni a postai bélyegzőt. 2002.
augusztus. Az első nyár a válás után. A barátok el akarták
csábítani magukkal, de nyilván visszautasította őket Az Elaine-
történet ekkor még a jövőben szunnyad. Vajon még utána is
próbálták a barátai kimozdítani a magányból? Vágy inkább
békén hagyták? Hiszen szegényt szakmailag is súlyos csapás
érte. Biztos sokan voltak, akik hamar elfordultak tőle, amikor
a nyerő típusból hirtelen minden szinten vesztessé alakult.
Talált még néhány számlát, reklámcédulát, egy pizzafutár-
szolgálat megrendelőlapját. Marc a Pizza Diavolo mögé tett egy
kis ikszet – ezt a pizzát különlegesen csípősnek nevezték az
ismertetőben. Rosanna mosolygott. Ő is ezt rendelte volna.
Levette az egyik Cromwell-életrajzot, és egy
összehajtogatott levél pottyant ki belőle. Elborzadt, amikor
rájött, hogy már nem tud megálljt parancsolni a
kutatóösztönének, de széthajtogatta a levelet. Jobb oldalon
fent egy egyesület nyomtatott lógója látszott: E.A.E. Elvált Apák
Egyesülete.
Bejegyzett egyesület volt.
 Megnyalta kiszáradt ajkát. A levél 2002. november 25-ét
jelölte meg dátumképpen. Egy hétfői napot.
Igen tisztelt Mr. Reeve – hangzott a szöveg –, rendkívül örültem,
hogy megismerkedhettem Önnel az elmúlt pénteken a Vino
Veritasban. Nem hiszem, hogy csak a véletlen vezérelt egymás
közelébe bennünket, egy százötven vendéget számláló partin. Hamar
kiderült, hogy hasonló cipőben járunk.
Amint már említettem. Önnek, öt éve alapítottuk az Elvált Apák
Egyesületét (röviden az E.A.E.), és ez idő alatt hihetetlen létszámra
szaporodtunk fel. Olyan férfiak léptek be az egyesületbe, akik hasonló
helyzetben vannak, mint mi, olyan férfiak, akiket elszakítottak a
gyerekeiktől, és puszta pénzapává fokoztak le. Akiket kifosztanak az
utolsó fillérjükből is, de akiket rettenetes procedúráknak akarnak
alávetni abból a célból, hogy a minimumra csökkentsék a
gyermekeikkel való találkozás lehetőségét – vagy akár teljesen meg
is tiltsák azt.
Együtt erősek vagyunk. Legalábbis erősebbek, mint egyesével,
egyedül. Van, amit máris elértünk, de sok minden még nyitva áll.
Sokunknak már az is segítség, ha elbeszélgethet hasonló sorsú,
szenvedő apatársaival, olyan férfiakkal, akik saját tapasztalatukból
tudják, hogy miről is van szó igazából.
Legközelebbi találkozónk a következő pénteken, november 29-én
lesz, az alábbi vendéglőben. A többi tag nevében is szeretettel
meghívom erre a találkozóra. Nem is kell hangsúlyoznom, mennyire
örülnénk, ha egy jogászt is üdvözölhetnénk a köreinkben.
A beleegyező válasz reményében maradok tisztelettel…
Olvashatatlan aláírás következett, majd egy kézzel leírt
vendéglő-név, és egy sietősen odafirkált térképvázlat.
Rosanna leeresztette a levelet.
 EAE.
Hallott már az effajta csoportosulásokról. Amikor még
újságírással foglalkozott, egyszer el is ment egy ilyen
taggyűlésre, és beszámolt róla. Feltűnt neki már akkor is sok
férfi őszinte kétségbeesése, az a fájdalom, amelyet a
gyermekeik elvesztése miatt éreztek, de az a felháborodás is,
amelyet a jogfosztottság szabadított fel bennük. Emlékezett,
akkor nagyon megrázónak találta az egészet. És nem volt
olyan érzése, mintha csupa dilinyóssal találkozott volna.
Hanem inkább mélységesen boldogtalan emberekkel.
Vajon Marc belépett az egyesületbe? Vajon az a letisztultság,
amit Joshsal kapcsolatban mutatott, csak megjátszás, álca
volt? Lehet, hogy igazából nagy fáradsággal leplezte és tartotta
ellenőrzése alatt a kétségbeesést? Vajon ez a józan lakás, az
üres hűtő, a nyomasztó magány, amit ezek a falak sugároztak,
annak a mélységes bánatnak a kifejeződései, amely teljesen
beburkolta őt?
Kicsit későn hallotta meg az ajtó nyitódását. Már nem tudta
visszadugni a könyvet. Ott volt a kezében, amikor Marc
megállt előtte.
– Hát itt vagy – mondta a férfi derűsen. – Kicsit korábban el
tudtam szabadulni, mint gondoltam. Te, figyelj, hogy parkoltál
le a kocsimmal? Alig lehet elmenni mellette!
Nem látszott rajta, hogy haragudna, amiért a
hálószobájában találta Rosannát.
Pillantása a levélre esett.
– Egy levél? – kérdezte, homlokát ráncolva.
Rosanna talán még sohasem szégyellte ennyire magát.
 – Lehetetlenül viselkedtem, Marc. Tulajdonképpen csak a
könyveidet kezdtem nézegetni, de…
Marc most betűzte ki az egyesület lógóját.
– És rögtön egy telitalálat – mondta.

Fájt minden lélegzetvétel. De legalább megint tudott lélegezni.

Utolsó emléke az a teljes sötétség volt, amelybe belezuhant, és
amikor felébredt belőle, orvosok és nővérek hajoltak fölé, és
lélegeztető gépre volt kapcsolva. Egy szörnyű pillanaton át
közelebb érezte magát a halálhoz, mint az élethez, mert nem
tudott a gép ritmusához alkalmazkodni, és csak kapkodta a
levegőt szörnyű halálfélelemben, de végül valahogyan
megtalálta a ritmust.
– Visszajött – szólalt meg valaki, és ő meglátta az
aggodalmas arcokat és szemeket, amelyek behatóan figyelték.
Csak lélegezzen szépen – mondta az egyik nővér, és ő
szívesen elmagyarázta volna neki, hogy mennyire fájdalmas is
ez, de nem tudott megszólalni. Gondolta, hogy kapott valami
nyugtatót, mert pillanatok alatt megint leragadt a szeme.
Amikor legközelebb felébredt, már nem volt a gépen, de talán
még nagyobb fájdalmakkal küzdött, mint eddig. Biztosan
fájdalomcsillapítót is kapott. Különben biztos minden még
rosszabb, talán egyenesen elviselhetetlen lett volna.
Elmúlt egy nap, aztán egy második is. Cedric még soha
életében nem feküdt kórházban, és ezt most rettenetesnek
találta. Az a szag! Az a ronda linóleumpadló! A ropogós
ágynemű! Az étel! De a legrosszabb az a tény volt, hogy nem
bír megmozdulni. Hogy kiszolgáltatott. Tehetetlen.
– Úgynevezett szériafraktúrája van – mondta egy barátságos
orvos, egy ősz, de mégis fiatalos férfi – négy egymás melletti
bordája törött el. Az ilyen törésekben az a legveszedelmesebb,
hogy belső szerveket sérthetnek meg. A légzése egyre-másra
kihagyott, már attól tartottunk, hogy az egyik tüdőlebenye
összeesett. De szerencséje volt. Sem a tüdeje, sem semmi
egyéb belső szerve nem sérült meg.
– Akkor miért nem kaptam levegőt? – kérdezte Cedric.
Emlékezett, hogy mielőtt elvesztette az eszméletét, rettenetes
levegőhiányt érzett.
– A fájdalom miatt – felelte az orvos. – Az ilyen fraktúrák
esetében ez sem ritka. A lélegzés olyan fájdalmas, hogy a
páciens megpróbál a fájdalommal szemben lélegezni, vagyis
úgy próbál levegőt venni, hogy közben elkerülje a szinte
elviselhetetlen fájdalmat. Ez aztán a légzés görcsössé
válásához, gyakran teljes blokádjához vezethet. Vannak olyan
betegek is, akik csak lassan, fokozatosan tanulják meg újra a
légzést. De önnek szerencséje volt: mindez nagyon gyorsan
lezajlott.
Wavers, te rohadék, gondolta magában, csak kapjalak még
egyszer a kezem közé, mindent kamatostul visszakapsz, megígérem!
Az apja is megjelent. Riadt, aggódó arckifejezéssel, és
nagyon figyelve arra, hogy ne Játszódjon rajta túlzottan az
aggodalom.
– Fiam, fiam! Hát te meg micsoda dolgokat művelsz?
– Nem tudod, mi lett Pamelával, apa? – kérdezte Cedric.
Közben megállapította, hogy nem is olyan könnyű teljesen
mozdulatlannak maradni, amikor beszél. Teste ugyanis a
legkisebb mozdulatra pokoli fájdalmakkal válaszolt, át-meg
átjárták a szúró fájdalmak.
– Pamela? Az a hölgy, aki veled volt? Úgy tudom, Londonban
van. Kihallgatja a rendőrség. Te édes jó istenem, hát miféle
történetbe keveredtél? Rosanna elmondta, hogy…
Cedric szép lassan hozzájutott minden hiányzó
információhoz.
Megtudta, hogy Pamela agyonlőtte Pit Waverst. És hogy őt,
Cedricet, bevitte a legközelebbi rendőrőrsre. És hogy már a
Scotland Yardon ül. És hogy tulajdonképpen minden jóra
fordult.
Most már csak innen kellene kiszabadulni. Az orvos
kilátásba is helyezte, hogy nemsokára hazaengedi.
– A bordái itt se fájnak kevésbé, mint otthon. Ellátjuk
rengeteg fájdalomcsillapítóval, és nem kell feltétlenül itt
feküdnie. De nyugalom, hallja? A kocogás a jövő zenéje!
Késő délután aztán megjelent nála egy rendőr, akit a nővér
nyomatékosan figyelmeztetett, hogy tíz percnél tovább
semmiképpen sem zaklathatja a beteget. Elmondta, hogy a
Scotland Yardról jött, és rögtön fel is tett néhány irritáló
kérdést Pamela Luke-kal kapcsolatban.
– Eltűnt. A kihallgatása még nem zárult le, és pontosan
tudta, hogy még a rendelkezésünkre kell állnia. Azóta nem
láttuk. Van valami sejtelme, hogy hová mehetett?
– Nincs. Abszolút semmi.
– Fontos, hogy megtaláljuk.
– Sajnálom, akkor sem tudom.
 – Feltűnt rajta valami önnek?
– Mi tűnt volna fel rajta? Halálfélelemben élt Pit Wavers
miatt, és ezért eleinte meglehetősen túllihegősnek és
hisztérikusnak gondoltam. De aztán kiderült, hogy a
halálveszély, amit érzett, valóban ott leselkedett rá.
A nyomozó a jegyzeteibe nézett:
– Mondott valamit arról a bizonyos útlevélről, amelyet
állítása szerint Öt évvel ezelőtt egy bizonyos… Ron Malikowski
lakásán talált?
– Nem beszéltünk róla másodszor. És egyáltalán, nagyon
keveset beszélt. Csak azt hajtogatta mindig, hogy fél. Hogy érzi
a rosszat közeledni. És én sajnos nem vettem komolyan.
Máskülönben nem hevernék itt.
Amikor a rendőr elment, Cedric még egyszer elgondolkodott
egy mondatán:…amelyet állítása szerint… talált…
Ez bizony úgy hangzott, mintha ezt a kijelentését a Scotland
Yard kétségbe vonná.
Bosszantotta, hogy nem kérdezett rá azonnal. Biztosan a
fájdalomcsillapítók miatt volt: teljesen lelassult miattuk.
Egyszerűen nem reagált úgy, ahogy kellett volna. És hogyhogy
Pamela megint eltűnt? Most meg vajon mitől fél?
Odakint már kezdett sötétedni, és Cedric már szinte újból
elbóbiskolt, amikor kinyílt az ajtaja. Arra fordította a fejét, és
felnyögött a fájdalomtól. Kicsit talán meglepetésében is.
Ugyanis Geoffrey gördült be kerekes székén a kórterembe.
– Apád felhívott és mindent elmesélt – kezdte Geoff és akkor
arra gondoltam…, na igen hát, szóval, hogy megnézlek.
– Hogy jöttél ide?
 – Egyik nővér elhozott kocsival. Odalent vár – ferdén
vigyorgott. – Miután soha semmiféle mozgásprogramban nem
voltam benne, hát majd kibújtak a bőrükből az intézetben,
amikor kijelentettem, hogy meglátogatnám a barátomat a
kórházban. Egymást licitálták túl, hogy ki hozzon el. Semmi
gond nem volt vele.
– Hát, ez tényleg nagyon kedves tőled – mondta Cedric.
Olyan mereven feküdt az ágyban, mint egy pózna. – Bocsáss
meg, hogy nem nézek rád. De olyan fájdalmaim vannak, ha
megmozdulok, hogy belebolondulok.
– Az embert szépen ki tudja készíteni a teste – mondta Geoff,
Cedric pedig békésen, a szokott szépítgetések nélkül
hozzátette:
– Te pedig mindenkinél jobban tudod ezt!
Egy pillanatig hallgattak, aztán Geoff szólalt meg:
– Figyelj, az itteni ápolónő azt mondta, hogy nem
maradhatok sokáig, ezért rögtön a lényegre térek. Bocsánatot
akarok kérni.
– Miért?
– Nos, ha helyesen értelmezem és rakom össze azt a sok
apró hírt, amit édesapádtól szedegettem össze, akkor azt
hiszem, eléggé megkevertem a szart azzal, hogy felhívtam a
Magánbeszélgetéses Mrs. Pearce-t. Nyilvánvaló, hogy olyan
lavinát indítottam el vele, amely… amelynek, na igen, hát nem
lett volna szabad lezúdulnia.
– Hát, nem tartozik életed legjobb ötletei közé, az biztos.
– Olyan iszonyatosan dühös voltam a húgodra, Cedric!
Láttam a műsorban, láttam, amint megpróbálja tisztára mosni
Marc Reeve-et. Aztán meséltél arról a Yorkshire-ben
felbukkant nőszemélyről, aki Elaine Dawsonnak adta ki
magát. És hogy Rosanna úton van hozzá. Tényleg leszállt a
vörös köd. Biztos voltam benne, hogy nem Elaine az, és ebben
nem is tévedtem, csak éppen arra gondoltam, na jó, Rosanna
most odamegy, aztán majd trükközik valamit, hogy az ő kis
Marc Reeve-jét makulátlannak mutathassa! Mert belezúgott
abba a fickóba, arra mérget vehetsz!
– És ha igen? Geoff, hiszen ismered! Emiatt még nem menne
bele csalásba! Nem ment el teljesen az esze!
– Mindenesetre az az ötletem támadt, hogy ráuszítom Mrs.
Pearce-t.
A sajtó nyilvánossága előtt Rosanna semmilyen hamis
játékba nem kezdhet bele. Persze Pearce azonnal ugrott,
amikor szóltam neki. Megígérte, hogy elküldi
Northumberlandbe egyik kollégáját, akivel jóban van.
– És ez éppen a Mirror riportere kellett hogy legyen!
– Igen. És ezzel mindőtöket nagy bajba, sőt részben
életveszélybe sodortalak.
Geoff nagyon sóhajtott, és még hozzáfűzte:
– Tényleg nagyon sajnálom. Meg tudsz bocsátani nekem?
Cedric legyintett, és persze azonnal feljajdult a fájdalomtól.
– Persze. Spongyát rá. Egyszerűen…
– … megszállott voltam. Megszállt az a gondolat, hogy Marc
Reeve gyilkos. És hogy nekem kell kötélre juttatnom. Pedig
úgy látszik… minden másképp történt…
Cedric óvatosan szólalt meg:
– Tudod, ugye, hogy… Elaine valószínűleg… nem él már?
Geoff hevesen bólogatott.
 – Mondta édesapád. Valószínűleg tényleg bűncselekmény
áldozata lett. Valami londoni strici, ha jól értettem? Nekem
eléggé rejtélyes, hogy hogyan tudott összeakadni pont egy
ilyen alakkal, de hát… valahogyan csak megtörtént, nem?
Elaine és egy londoni kurvapecér – ez azért Cedric fejében is
nehezen akart összeállni. Megint eszébe jutottak a nyomozó
szavai:… amelyet állítása szerint… talált…
Vajon tényleg végére értek már az esetnek? Miért szökött
meg Pamela?
Úgy döntött, hogy semmi értelme sincs Geoffrey újbóli
összezavarásának.
– Geoff, lehet, hogy pontosan sohasem fogjuk megtudni, de
különböző lehetőségeket is elképzelhetünk. Azt tudjuk, hogy
az elmaradt repülés miatt zavart volt és kétségbeesett. Lehet,
hogy megtudta a reptéren, hogy nincs már több járat. Vagy,
hogy már nincs rajta hely. Vagy úgy döntött, hogy azért sem
utazik akkor már. Vagy elfogyott a bátorsága. Talán valaki
leszólította. Vagy beszállt egy autóba, amelybe nem kellett
volna. Ne feledd, hogy tapasztalatlan volt, és egy kicsit
könnyelmű. Reeve-vel is egyszerűen elment. Lehet, hogy a
következő férfival már nem volt ilyen szerencséje.
– Jó lenne tudni.
– Pit Wavers meghalt. De lehet, hogy a cimborája még mond
va-larnit,
Geoff bólintott.
– Igen, talán.
És minden átmenet nélkül hozzáfűzte:
– Tudod, akármilyen hülyén hangzik is, most, hogy
úgyszólván biztosra vehetem, hogy nem él már a húgom, most
valahogy mégiscsak megköthetem a különbékémet ezzel a
történettel. Számomra ugyanis mindig az volt a legszörnyűbb
gondolat, hogy szabad akaratából hagyott el. Hogy csak
elment, és nem pazarolt rám több érzelmet. Én nem tudtam
ezt elképzelni, de a legtöbben a környezetemben pontosan ezt
a lehetőséget mérlegelték, ezt éreztem, és ettől el is
bizonytalanodtam. Nagyon sokat gyötrődtem emiatt. És
akármilyen rettenetes is tudni, hogy meggyilkolták – nekem ez
mégiscsak megkönnyebbülés. Nem akart elhagyni.
Cedric arra gondolt, hogy Geoff azért ezt nem tudhatja ilyen
biztosan, de őrizkedett attól, hogy ki is mondja. Hiszen az
egyik verzió szerint Elaine-t erőszakkal rángatták be egy
autóba, gyilkolták meg, és hajították ki valahol. De a másik
meg az, hogy nagyon is tudatosan állt össze egy férfival,
pontosan azért, hogy kiszabaduljon szűkös életéből. Vagy itt
Londonban ismerkedett meg valakivel, vagy talán már
korábban is volt valaki az életében. Rosanna említette, hogy
Elaine Marc Reeve-nek beszélt valami barátról.
De hogyan illik ebbe a képbe Pamela?
Sok minden nem volt még tiszta, és lehet, hogy ez vagy az
Geoff fülébe is eljut majd, de pillanatnyilag annyira
megkönnyebbült, hogy Cedric nem akarta megfosztani ettől az
érzéstől.
Egy darabig hallgattak, aztán Geoff megköszörülte a torkát,
és azt mondta:
– Nahát, ez volt az, amiért idejöttem. Hogy bocsánatot
kérjek, és elmondjaim, hogy már jobban vagyok, és… és
persze, hogy megnézzelek.
Cedric óvatosan felemelte a kezét.
 – Örülök, hogy láttalak, Geoff. Őszintén. És jobban, mint
amennyire ki tudom mutatni.
Geoff megfogta Cedric kezét.
– Visszamégy az Államokba?
– Mihelyt újra meg tudok mozdulni. Pár hétig apámnál
leszek. Szerintem neki is jót tesz.
– Meglátogatsz még?
– Gondolod, hogy elmennék úgy, hogy el se köszönök? –
háborodott fel Cedric.
Geoff megfordította a székét, és az ajtó felé gördült.
– Geoff! – szólt utána Cedric.
Geoff megállt.
– Tessék?
– Ne veszítsük el egymást ezek után! Taunton és New York
nincs túl közel, de van e-mail, van telefon. Csak annyit, hogy…
na igen, csak, hogy mindig tudjunk a másikról, tudjuk, hogy
mit csinál a másik, mi van vele.
– Örülnék neki – felelte Geoff. Kinyitotta az ajtót. A kerekek
halkan, nyiszogtak a linóleumon, amikor kigurult.
Cedric óvatosan arrafelé fordította a fejét, utánanézett,
amint lassan becsukódott az ajtó mögötte.
Hát, ez kezdet, gondolta, legalább kezdet, annak nem is
rossz. Sőt, mindazok után, ami történt, lehet, hogy több is,
mint amennyire számíthattam volna.
Nagyon fáradt volt. A rendőrnyomozóval folytatott
beszélgetés és Geoff látogatása kimerítette.
 A fenébe, egészen odavagyok még mindig, gondolta
mérgesen.
Halkan kinyílt az ajtó. Biztos valamelyik nővér. Úristen, mi
lenne, ha egyszer hagynák aludni?
Még egyszer odafordította a fejét. Csak ne sajogna annyira a
legkisebb mozdulat is!
Ismerősnek tűnt az az alak, aki most lábujjhegyen
odasurrant melléje, de az ellenfényben nem ismerte meg
azonnal az arcát. Csak amikor zokogva lerogyott az ágyára,
akkor jött rá, hogy ki is az aznapi harmadik látogatója.
– Pamela! – mondta elképedve. – Hogy kerülsz ide?
Kisírt, zavaros szemek néztek rá.
– Cedric! Cedric, segítened kell!
– Csak nyugalom – mondta a férfi. Most átkozta csak a
mozdulatlanságát. Milyen szívesen magához vonta volna,
megsimogatta volna a haját, megvigasztalta volna.
– Csak nyugi. És csöndesen! Különben jön a nővér, és kihajít!
– Egész idő alatt itt vártam a folyosón, amíg az a kerekes
székes pofa bent volt nálad. Cedric…
– Pamela, a rendőrség keres! Tudsz róla?
Hevesen bólogatott.
– Leléptem. Nem tudtam, hová fordulhatnék. És te voltál az
egyetlen ember, aki eszembe jutott. Jöttem busszal, meg
stoppoltam, meg… jaj, egész nap úton voltam! Teljesen kész
vagyok!
Úgy is nézett ki. Leharcoltan, sápadtan, borzasan… mint egy
csavargó. Cedric attól tartott, hogy ha belépne ide egy nővér,
azonnal riadót fújna.
 – Te jó szagú isten, Pamela! Nem léphetsz meg úgyszólván a
kihallgatás kellős közepén a Scotland Yardról! Miért jöttél el?
A nő a könnyeivel küzdött.
– Mert nem hisz nekem. Az a pofa, az a Fielder, vagy hogy
hívják! Tegnap este jöttem rá. Nem hisz nekem, és megpróbál
ellentmondásokon kapni. De hát én nem vagyok hülye,
észreveszem, ha valaki be akar húzni a csőbe! Egész éjszaka
ébren feküdtem, aztán végül úgy döntöttem, hogy el kell
jönnöm, mert különben nyakig ülök a kakában, és hogy…
Cedric félbeszakította:
– Csendesebben! Mindenképpen fel akarod hívni magadra a
nővérek figyelmét? Mi az, hogy nem hisz neked? Mi az, amit
nem hisz el neked?
A nő nagyot sóhajtott.
– Hogy Elaine Dawson útlevelét Ron Malikowski lakásán
találtam.
– Hogyhogy nem hiszi? – kérdezte Cedric zavartan, és egy
pillanatnyi habozás után még hozzáfűzte: – Hiszen ott találtad,
nem?
Hallgatás.
– Pamela! Te mindenkinek azt mondtad, hogy…
A nő agresszíven vágott a szavába.
– Tudom, hogy mit mondtam!
Annyira el bírta fordítani a fejét, hogy belenézhetett a nő
szemébe.
– És hazudtál – állapította meg.
A nő lesütötte a szemét.
 – Igen – mondta alig hallhatóan.
– Ó, hogy az a… – mondta Cedric. – A francba! De hogyhogy?
Miért, Pamela, miért?
Hallgatás.
Legszívesebben vállon ragadta és jól megrázta volna. Dühös
volt és csalódott. Ugyanis tisztában volt vele, hogy a
hazugságnak csak egyetlen oka lehetett: ennek a nőnek több
vaj volt a fején, mint amennyit a rendőrség orrára köthetett.
Elaine útlevelét nyilvánvalóan olyan körülmények között
szerezte meg, amiről lehetőleg senkinek sem volt szabad
tudomást szereznie. Lehet, hogy maga Pamela sem jobb
azoknál, mint akiktől annyira rettegett. Ő pedig még az
áldozatot látta benne! Fél Angliát végigkocsikázta vele, hogy
olyan helyet találjon neki, ahol biztonságban érzi magát.
Megpróbálta megvédeni. Összeverette magát érte. Most
mozdulatlanságra ítélve hevert az ágyban miatta, és még
levegőt sem tudott venni úgy, hogy ne ugorjon a plafonra a
fájdalomtól. És erre meg kell tudnia, hogy a nő hazudott neki.
Simán, hidegvérrel a szemébe hazudott.
– Miért, hogy volt? Pamela, mondd el végre az igazat! Hogy
jutottál Elaine útleveléhez?
Pamela megint könnyekben tört ki, és ezúttal már meg steril
kísérelte elfojtani a sírást.
– Ezt úgysem fogod elhinni soha az életben – zokogta.
6

– Elmentem akkor arra a gyűlésre – mondta Marc –, de

sohasem léptem be az EAE.-be. Az én problémám… egészen
más volt.
 Marc lakásában, a padlón ültek. Háttal a hevemnek,
felhúzott lábbal. Itták a bort, amelyet Rosanna kinyitott.
Odakint, az ablakon túl már éjszaka volt. A konyhapult fölött
égett a villany, máskülönben sötét volt a lakásban.
Marc nem haragudott meg. Sem azért, hogy Rosannát a
hálószobájában találta, sem azért, mert a nő a könyvei között
turkált. Sőt még azért sem, hogy elolvasott egy levelet,
amelyhez semmi köze sem volt.
Amikor hazaért, a fürdőszobába ment, zuhanyozott, és az
öltönynyakkendő helyett farmert és pulóvert vett
– Elmenjünk valahová? – kérdezte.
Rosanna a fejét csóválta.
– Szeretnélek megérteni téged, Marc.
És valahogy a padlón kötöttek ki, a borospoharakkal. Lassan
beeresztették a lopakodó sötétséget a szobába, beszélgettek.
Rosanna elmesélte a napját. Beszélgetését Fielderrel. Hogy
Pamelával valami nincs rendben. Mesélt a sétájáról. Arról az
érzésről, amely Marc lakása láttán fogta el.
– Ez nem te vagy. Ez itt egy… komfortos szükséglakás. Igen,
nekem nagyon úgy tűnik. Mi történt az életeddel?
És aztán elérkeztek a levélhez, és hogy az mit is jelképezett.
– Nem mintha rossznak találtam volna, amivel azok az
emberek foglalkoztak. Amiért, vagy ami ellen harcoltak. De az
én esetem egészen más volt. Ezeknek a férfiaknak a még-
feleségük, vagy az ex-feleségük mindenféle akadályokat
gördített az útjukba, hogy ne gyakorolhassák apai jogaikat.
Néha jogi akadályokat, máskor másfajtákat, egész
hátborzongató módon. De az én problémám nem Jacqueline
volt. Az én problémám Josh volt Nem a volt feleségem állította
az akadályt, maga a gyerek volt az akadály. És ettől volt az
egész annyira reménytelen.
– Reménytelen – mondta Rosanna. – Pontosan ez az a szó,
amit kerestem, amikor jellemezni akartalak. A szomorúság a
tekintetedben. A mosolyod, amely mintha nem belülről
fakadna. Ez a lakás, ahol fázik az ember. Az egész életedben ez
a reménytelenség uralkodott el.
A férfi halványan elmosolyodott.
– Igen. Ez igaz lehet.
– Amikor elolvastam ezt a levelet, amelyet egy másik
kétségbeesett apa írt neked, úgy éreztem: igen, megvan a
kulcs. Az a tény, hogy a fiad elhagyott, sokkal nagyobb
szerepet játszott, és még játszik is az életedben, mint amennyit
bévallasz. Minden beszélgetést, akármikor kanyarodtunk is
errefelé, azonnal leállítottál, én pedig meg is értettem, hiszen
elhitetted velem is, hogy túlvagy rajta, lezártad. Sőt, hogy
egyenesen némi távolságból nézel erre a sorscsapásra. De az
az igazság, hogy… a kellős közepén jársz.
A férfi két kezébe támasztotta a fejét.
– Soha senkivel nem beszéltem erről, Rosanna. Nem
akartam, hogy kikészüljek tőle. Nem akartam azok közé a
férfiak közé tartozni, akik ilyen egyletekbe – és a levélre
bökött – tömörülnek. Siránkozásnak látom ezt a levelet, a
hangnemét, a szóhasználatát. „Apatárs”- micsoda egy szó. És a
„szenvedés” szót egyáltalán nem szeretem magamra
alkalmazni.
– Hogyhogy nem harcoltál Joshért?
– Ó, de még mennyire, hogy harcoltam érte! Leveleket
irkáltam neki. Egyszer még az iskolája előtt is meglestem.
Próbáltam beszélni vele. De nem engedte. Mindent azonnal
leállított.
– De miért? Marc, miért? Hogyan taszíthatja el magától egy
gyerek ennyire az apját?
Marc megint a kezébe támasztotta a fejét. Fáradtnak és
valahogy idősebbnek látszott a szokottnál.
– Összejött néhány dolog, Azt hiszem, többször is csalódott
bennem. Valósággal istenítettem, de azt nem vettem
figyelembe, hogy egy gyereknek a vele töltött idő is a szeretet
egyik megjelenési formája. Én pedig többnyire olyan apa
voltam, aki a távollétemmel tüntettem. És ez még nem a
legrosszabb. Néhányszor azt is megtettem, amit gyerekekkel
sohasem szabadna: nem tartottam be az ígéretemet. Ígértem
neki ezt vagy azt a közös programot a hétvégére, aztán
közbejött valami szakmai elfogultság, és lefújtam a dolgot.
Csak úgy. Még csak nem is magyarázkodtam neki valami sokat.
Teljesen normálisnak éreztem, hogy a munkáé az elsőbbség,
hiszen én tartottam el a családot. Azt gondoltam, Josh megérti
ezt, felfogja, hogy ennek így kell lennie, mert másképp nem is
működhet. De a tény az, hogy emiatt nagyon sokat sírt. És úgy
látta: eltaszítom magamtól, megbántom. Én pedig még csak
észre se vettem.
– És…
– És ráadásul még az is feltűnt neki, hogy az anyja miattam
sír olyan sokat.
– És ő miért sírt?
A férfi habozott.
– Gyakran volt egyedül. Talán emiatt kezdett… dolgokat
beképzelni. Egyszerre csak nem volt hajlandó elhinni, hogy a
munka miatt vagyok olyan sokat távol tőlük. Először csak
néha-néha fordult elő, hogy meggyanúsított egy-egy
kolléganővel vagy ügyféllel, és gyakran meg is lehetett
beszélni vele a dolgot. De idővel egyre inkább belelovallta
magát ezekbe az elképzelésekbe. Majdnem a megszállottjává
vált a féltékenységnek. Azt mondta, az utcán forgolódom a
csinosabb fiatal nők után, és hogy a bulikon gátlástalanul
flörtölök, nem vagyok rá tekintettel. Aztán már csak a
veszekedés volt emiatt. Teljesen ki tudott kattanni.
Tárgyakkal dobálózott, őrjöngött, sikoltozott. Végül aztán
hisztérikus sírógörcsök vettek rajta erőt, és ilyenkor Joshhoz
menekült, hogy nála bőgje ki magát. Szerintem katasztrofális
volt, amit a gyerekkel művelt, de hát tehetetlen voltam.
– És sohasem volt igaza ezzel a gyanúsítgatással? – kérdezte
Rosanna. Marc egykori szomszédja jutott eszébe. Nem
Jacqueline volt az egyetlen, aki házasságtörőnek vélte Marcot.
– Egész őszintén, Rosanna, abban az időben annyit
dolgoztam, hogy erőm sem lett volna ahhoz, hogy egy idegen
nővel kezdjek. „Munkafüggővé” váltam. Eszelős becsvágy
dolgozott bennem, hogy igenis egészen a legtetejéig jussak. És
ezt a családom szenvedte meg, amit persze ma is a szememre
lehet hányni. De sohasem csaltam meg Jacqueline-t.
Rosanna végignézett a lakáson.
– Egyetlen kép sincs az egész lakásban a fiadról – mondta
halkan.
A férfi bólintott.
– Nem tudnám elviselni.
– Még a régi bútoraidat sem viselted el, ugye?
 – Nem. Ezt az apartmanlakást bútorozottan bérlem. Így egy
kicsit jobban bírom.
– Mikor láttad utoljára Josht?
– Az Elaine-történet után. Az újságok sokat írtak rólam.
Elcsíptem Josht az iskolája előtt. Meg akartam neki
magyarázni, hogy… hogy amit ott olvashat, abból egyetlen szó
sem igaz. El akartam neki mondani az én verziómat. De hiszen
gondolhattam volna, hogy ettől kicsordul a pohár.
– Nem tudtál szót érteni vele? – kérdezte Rosanna.
– Egyáltalán nem. Ráadásul szerencsétlenségemre még
Jacqueline is felbukkant, aki épp érte jött. Szörnyű jelenetre
került sor. Josh azt ordítozta, hogy hagyjam békén, Jacqueline
pedig azt kiabálta, hogy hogyan merek még itt mutatkozni
mindazok után, ami történt. Az emberek megálltak, volt, aki
felismert. Volt, aki felajánlotta, hogy hívja a rendőrséget…
Mint egy lidércnyomásos álom. Akkor fogtam fel, hogy vége. És
attól kezdve nem próbálkoztam többé. Onnantól kezdve
uralkodott el az életemen a… ahogy te mondtad: a
reménytelenség. Nem remélek már semmit Joshsal
kapcsolatban. És, lehet, hogy ez még rosszabb, de már
merszem sincs hozzá.
– Sokat gondolsz rá?
– Mindennap.
Rosanna tétován megfogta a férfi kezét. Az nem húzta el.
– Miért olyan fontos, hogy senki ne vegye észre rajtad? –
kérdezte.
Nagyon magányossá tesz, ha mindenki elől elzárod azt, ami
leginkább kitölti az életedet.
– Jobbcin elvagyok, ha nem beszélek róla.
 A nő arra gondolt, amit Marc az imént arról a levélről
mondott. Hogy mennyire zavarta a szenvedés szó saját magával
kapcsolatban. Hogy egyáltalán a szenvedéstől, mint fogalomtól
is mennyire irtózott.
– Azt hiszem, neked valahol mindez a veszteséget jelenti, nem
igaz? Arra gondolsz, hogy…
Marc ránézett. Szemében most agresszió tükröződött
– Jaj, Rosanna, a nagyokos! Úgy gondolod, vesztesnek érzem
magamat!? Hát mi másnak érezném? Zátonyra futtattam a
házasságomat. Eljátszottam a gyerekem szeretetét. És amikor
egyetlenegyszer engedtem irgalmas szamaritánusi
hajlamaimnak, mindjárt kéjgyilkost csináltak belőlem. Hát ez
szerinted nem elég, hogy egy parányit vesztesnek érezze
magát az ember?
Hirtelen mozdulattal felállt, és az ablakhoz lépett, kibámult
a lámpafényes utcára, amelyet félig még mindig elfoglalt
rosszul leparkolt autója.
– A francba már – mondta dühösen. – Egyszerűen nem leszek
jobban attól, hogyha beszélek róla. De azért arra igazán
kíváncsi lennék, hogy a nőknek mi a nyavalyának kell mindig
mindenről beszélni?
Rosannát megzavarta a férfi hirtelen hangulatváltozása. Ő is
felállt:
– Azt hittem…
– Mit hittél? Hogy a seb akkor gyógyul a leginkább, ha
folyamatosan piszkálják? Azt mondtad, meg akarsz érteni. De
talán én nem akarom, hogy megértsenek. Talán csak azt
akarom, hogy békén hagyjanak. Miután nem tehetek már
semmit Josh ügyében, a legjobb, ha hagyom az egészet, és nem
rágódom rajta örökké.
– Értem. És sajnálom, hogy…
Kereste a szavakat, a férfi pedig várakozással nézte.
– Sajnálom, hogy elolvastam azt a levelet – mondta végül. –
Nem lett volna szabad. Talán ide se kellett volna jönnöm.
A férfi nem mondott ellent, csak kinézett az ablakon.
Egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott a
hangulat. Rosanna megértette, milyen vékony az a
kiegyensúlyozottságot és oldottságot mutató máz, amely mögé
Marc elrejtőzött. Súlyosan sérült ember volt, aki kudarcosnak
érezte magát; visszautasítást elszenvedett apa volt, akinek
nem sok reménye nyílt arra, hogy valaha is szót tud érteni a
fiával. Az életét csak úgy tudta elviselni, hogy elkábította
magát a sok munkával, és minden múltra irányuló gondolatát
megpróbálta kikapcsolni. Férfimódja volt ez a tragédia
feldolgozásának: tíz férfiból kilenc ugyanezt csinálta volna.
Kinyújtotta a kezét, és megérintette Marc karját. Az azonnal
elhúzódott.
– Átállok a kocsival – mondta, elfordult az ablaktól, és a
dohányzó-asztalról felvette a slusszkulcsot. – Nem maradhat
ott holnap reggelig.
Már majdnem a lakásajtóba ért, amikor Rosannát hirtelen
pánik fogta el, és felkiáltott:
– Marc! Ne! Ne menj!
Megállt.
– Hiszen csak a kocsival állok át.
 Rosanna nem tudta, honnan jött ez a hirtelen félelem, sem
azt, hogy jogos volt-e. De valami azt súgta neki, hogy ha most
Marc beül a kocsijába, akkor kilép ebből a helyzetből, és
valószínűleg egyszerűen elmegy a kocsival. Talán a
legközelebbi kocsmába, ahol belemerülhet a lármába, és
söröspoharak fölött gunnyasztja át az éjszaka maradékát.
Vagy esetleg az irodájába, ahol irathegyek közé temetkezik.
– Kérlek, ne menj! – ismételte. Hirtelen elviselhetetlennek
érezte azt a gondolatot, hogy egyedül maradjon ebben a
vigasztalan lakásban, és hiába várja vissza. És másnap úgy
menjen el Tauntonba, hogy búcsút se vegyen, és mindörökre
ennek a szerencsétlen estének az emlékét őrizgesse.
– Csak a kocsit akarom átparkolni, na – mondta a férfi
harmadszor, és immár türelmetlenül, de aztán mintha
megérzett valamit abból a kétségbeesésből, amellyel Rosanna
küzdött, a konyhapultra tette a kulcsot, és Rosannához fordult.
– Mi baj van? – kérdezte.
Az nem felelt. Hirtelen hatalmasra nőtt kettőjük között a
feszültség. Már nem kellett semmit sem mondania.
A szoba közepén találkoztak össze, és azonnal átkarolták
egymást. Egy másodpercig ez az ölelés mintha inkább
kétségbeesett kapaszkodás lett volna, védelem és vigasz
keresése, de mihelyt a testük is összeért, mindebből semmi
sem maradt, csak a mindent elsöprő, eddig napokon át
elfojtott és kétségbeesetten megtagadott vágy.
Nem bírtak tovább ellenállni, bár Rosannának még egyszer
átvillant a fején Dennis képe – s a neki tett házassági
fogadalom, így még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy
elfordítsa az elkerülhetetlent.
 – A kocsi – suttogta –, nem maradhat úgy.
– Szarok a kocsira – felelte Marc nyersen.
Bőrén még érződött a zuhanyozáshoz használt tusfürdő.
Leheletén pedig az imént elfogyasztott bor.
Rosanna emlékeiben így maradt meg, ebben a keverékben:
a tusfürdő, amit nem ismert, és a bor, ami nemigen ízlett neki,
mégis egy csomót megivott belőle. Az utcai lámpák az ablak
előtt, és a padlószőnyeg durva érintése a bőrén. Olcsó és
célszerű, mint minden ebben a lakásban. Spártai, mint Marc
Reeve egész élete.
Töprengett rajta, vajon szeretkezés közben is olyan
szomorú maradt-e a férfi, de az arcáról semmit nem tudott
leolvasni, megkérdezni pedig nem merte.
 Február 21., csütörtök

A varázs másnap reggelre sem tört meg, bár a hajnal ködösen

és szürkén érkezett, és nem derengett semmi napfény sem,
pedig már megszokták az elmúlt napokon, amikor úgy tűnt,
hogy a tavasz végérvényes győzelmet arat a tél fölött. Most
mintha a november tért volna vissza hirtelen. Megint
szembeötlővé váltak a csupasz fák, a város színtelensége. A
köd a neszeket is elnyelte. Ha az ember kitekintett az ablakon,
megborzongott. Kint biztosan hideg nyirkosság fogad, és a
buszokon meg a metrón csak úgy hemzsegnek az
influenzabacilusok.
Rosanna és Marc az éjszaka folyamán valamikor felkeltek a
padlóról, és szorosan összebújtak Marc ágyában. Szerették
egymást újra meg újra, közben beszélgettek, aludtak, és
Rosanna egyszer sírt is, maga sem tudta, miért. Marc nem
kérdezte. Mintha csak tudta volna, hogy ő maga sem talál
szavakat arra a feszültségre, amely eluralkodott benne.
Fél hétkor keltek, mert Marcnak bírósági időpontja volt.
Rosanna felfedezett néhány muffint a mélyhűtőben, amelyek
még a Pamelával közös reggelijükből maradtak.
Marc kivett kettőt, betette őket a mikroba, és két csésze
kávét főzött.
– Milyen furcsa – mondta. – Reggeli kettesben. Ilyen már rég
nem volt.
– Sohasem volt itt nálad nő, mióta elváltál?
 A férfi mosolygott.
– Ebben a lakásban tényleg nem volt. Az első fél évben a
válás után akadt pár nő, de azok még a régi házban voltak.
Aztán egyszerre elment a kedvem ezektől az egyéjszakás
kalandoktól. Még üresebbnek érzed magad utánuk, mint
amilyen nélkülük lennél. Legalábbis én így jártam.
Rosanna lassan kavarta a kávéját.
– És azt, ami közöttünk volt, milyennek érezted?
– Remélem – felelte Marc –, hogy ezzel az éjszakával nem
zárult le.
– Tulajdonképpen ma Tauntonba kell mennem.
– Miért nem vársz vele holnapig? Ma a fülem se lóg ki a
munkából, de holnap öttől szabad vagyok. És veled mehetek,
ha akarod.
– Kingston St. Marybe?
– Van ellene valami kifogásod?
– Az apám…
– Felháborodna?
– Nem tudja, hogy köztem és Dennis között nem mennek jól
a dolgok. Lassan kell beavatnom. Még csak pár hónapja
özvegy, s most kezdi feldolgozni a veszteséget. És akkor
beállítok, és közlöm vele, hogy sajnos, a házasságomnak
lőttek!
Boldogtalan pillantást vetett Maréra.
– Nagyon nagy csapás lesz neki. Az apám régimódi
értékrendet követ.
– Értem – felelte Marc. Hátával a konyhaszekrénynek
támaszkodott. Rosanna vele szemben a konyhapultra pattant
fel. Pontosan úgy volt, ahogy elképzelte: Marc állva
fogyasztotta magányos reggelijét a konyhában.
– Figyelj, akkor mást javaslok – mondta a férfi. – Elmégy
Kingston St. Marybe. Egyedül. Meglátogatod a bátyádat és az
apádat. Megpróbálod eldönteni, hogy mit akarsz a
továbbiakban. Hogy mi a legközelebbi lépés. Minden ilyesmit.
Lesz rá elég időd.
– Most nagyon nehezemre esik itt hagyni téged.
– Szerinted nekem könnyebb elengedni téged? De neked
családod van. Van férjed, van egy mostohafiad. Nekem
könnyebb belemenni egy kapcsolatba veled. Neked sokkal
nagyobb lépést kell megtenned. Talán több napra is szükséged
lehet.
Rosanna tudta, hogy a férfinak igaza van, mégis meglepően
fájdalmasnak bizonyult az elszakadás.
– Elviheted a kocsimat is – mondta Marc. – Se most, sem a
hétvégén nem lesz rá szükségem.
– De…
– Kérlek, vidd csak el. Legalább valami kényszerít majd arra,
hogy…
– Mire? – kérdezte Rosanna, amikor a férfi elhallgatott.
Marc letette a kávéscsészéjét, és Rosanna kezéből is kivette
az övét. Magához szorította a nőt, arcát a vállgödrébe rejtette.
– Rákényszerít arra, hogy visszagyere – fejezte be aztán. –
Nem léphetsz le a más kocsijával. Gyere vissza a jövő héten!
Kérlek! Tovább nem bírom ki.
Amikor Marc elment, Rosanna kiöblítette a csészéket,
betette őket a szekrénybe. Átment a hálószobába, hogy
beágyazzon: néhány perce a lepedőre szorította az orrát:
szimatolta kettőjük éjszakájának illatmaradványait.
Visszaemlékezett a tegnapi napra, amikor annyira vágyott rá,
hogy visszameneküljön gyermekkora helyszínére, hogy
meghúzhassa magát a szülői házban, és az elmúlt napok után
újra megtalálja a lelki békéjét. Ám ebből a vágyból semmi sem
maradt, az éjszaka folyamán teljesen megsemmisült.
Bűntudatot érzett a bátyja miatt, aki összeverve, sérülten
feküdt a kórházban, de nem vágyott rá, hogy találkozzon vele.
Semmi egyebet nem akart, mint Marckal maradni. Itt akarta
várni, amikor este hazajön. Bele akart merülni vele a színes
londoni életbe, vacsorázni, egy pohár bort meginni… Kart
karba öltve visszasétálni. És éjszaka a karjában feküdni.
Átment a fürdőszobába, megnézte a tükörben a szemét:
nagyra tágult és csillogott.
– Jó kis slamasztika – mondta magának –, téged aztán
rendesen elkapott.
Miután egy csomó fölösleges pótcselekvést elvégzett –
leporolta a tiszta könyvespolcot, a szennyeskosár néhány
darabját bedugta a fürdőszobában a mosógépbe, levitte a
szinte üres szemetest –, feladta, hogy önmagát is megcsalja
azzal, hogy Tanuntonba készül. Úgysem tud elmenni innen. És
nemcsak azért, mert rettegett attól, hogy el kell válnia Marctól.
Mindentől félt, ami várt rá: a telefonbeszélgetésektől
Dennisszel és Robbal, összezavarodott apja intéseitől, Cedric
figyelmeztetéseitől. Vajon hogyan hat ez az egész a többiekre?
Az utóbbi években annyira elrejtette rosszérzéseit, sőt,
jóformán még önmagának sem vallotta be őket, hogy
mindenki azt fogja gondolni: egy boldog házasságot dob el egy
tiszavirág-életű szexuális kalandért. Vagy majdnem mindenki.
Cedric már észrevett valamit. De a többiek… Bolondnak fogják
gondolni. És senki sem érti meg. Az egész hétvégén csak
mentegetőzhet, és mégsem fogja megkapni a feloldozást.
Végül főzött egy jó forró teát, és mialatt apró kortyokban
itta az ablaknál, gondolkodott.
Cedricnek pillanatnyilag nincs rám szüksége. Ott van neki apa, ő
gondoskodik róla. Rob az anyjánál van, és, még ha nem érzi is
különösebben jól magát, azért ez az együttlét fontos neki. Dennis a
munkáját végzi, és amúgy is azt hiszi, hogy még egy darabig
Angliában maradok. Nem számít rám egyhamar. A Nick-féle
megbízást visszaadtam. Pamela Luke-kat pedig törődjön a Scotland
Yard, és ha valami tényleg nincs rendben körülötte, az már nem az
én dolgom.
Szabad volt. Azt csinált, amit éppen akart. Hosszú idő óta
először. Megszabadult a feleség és az anya szerepétől.
Megszabadult a gyerek és a húg szerepétől. És megszabadult
az újságírói szereptől is.
És egyszerre már tudta, hogy mit akar. Valamit, ami
egyáltalán nem volt a kötelessége. Amit senki sem várt el tőle.
Legkevésbé Marc.
Beöntötte a maradék teát a mosogatóba, csizmát húzott,
kabátot vett, még egyszer megigazította a haját, amely az ilyen
nedves időben különösen rakoncátlanul viselkedett.
Aztán fogta a slusszkulcsot, és elhagyta a lakást.

Remélte, hogy jól emlékszik még a névre: Marc említette

egyszer. Binfield Heath.
 Marc autósatlaszában hamar meg is találta a helységet.
Binfield Heath, Henley-on-Thames-hez elég közel. Járt már ott
párszor. Tíz óra lett, mire rákanyarodott az M40-re Oxford
felé.
Hamarosan elhagyta azonban az autóutat, és inkább az
országúton haladt, a Temze menti idilli falucskák és városkák
között. A köd nem volt már olyan sűrű, mint reggel, de párás
fátylat eresztett a mezőkre és a falvakra, a feketén fénylő,
nedves faágakra, háztetőkre, istállókra, legelőkre. Hirtelen
bukkantak elő belőle templomok vagy fallal körbevett tanyák
a birtokok vagy tágas legelők közepén. Néha észrevette a
folyót, sőt, egyszer egy nagy fekete uszályt is látott, amely
méltóság-teljes lassúsággal siklott a vízen. A ködben ez is,
akárcsak a falvak és az erdők, melankolikusnak és
magányosnak tetszett. A világ nyirkos volt, csendes, sőt,
mintha kihalt volna. Rosannát egyre-másra borzongás fogta el,
ami azonban nem a kocsi fűtésével függött össze: az
megbízhatóan működött. A környező világ hangulata
borzongatta meg. Tudatában volt annak, hogy Anglia egyik
legszebb részén kocsikázik, és hogy tiszta időben vagy nyáron
ezek a falvak csodaszépek. De ma egyszerűen csak vigasztalan
látványt nyújtottak. Lehet, hogy mégis az autópályán kellett
volna maradnia.
Elhagyta Marlow, Henley és Shiplake helységeket. A
következő már Binfield Heath.
Kicsi falu, amely most, hogy a köd mindent elborított,
olyannak látszott, mintha csak úgy véletlenszerűen gyűlt
volna itt össze néhány ház. Az utcák és a lakóházak
valószínűleg körben felkúsztak a domboldalakra, de most
minden eltűnt a szürke fátyol mögött. A falu központjában az
útkereszteződésnél, súlyos téglaépület állt, amelyben egy
boltot és a postahivatalt szállásoltak el, és úgy látszott, mintha
itt nem is lenne más üzlet. Tábla hirdette, hogy nyáron a
szomszédos kerthelyiségben teát és aprósüteményt
szolgálnak fel.
Milyen kedves, gondolta Rosanna. Leparkolt a ház előtt, és
elhatározta, hogy ott fog érdeklődni Jacqueline Reeve után.
Biztos volt benne, hogy ebben a faluban mindenki mindenkit
ismer, és hogy az a bolt, amely előtt megállt, minden
információnak és hírnek központi lerakodó- és csereberélő
helye.
Kellemetlen hideg és nyirkosság csapta meg, amikor kiszállt
a jó meleg autóból. Egy pillanatra elbizonytalanodott.
Butaságot csinál? Még visszafordulhat. Békén hagyhatja
Binfield Heatht és Jacqueline Reeve-et. Sőt, nemcsak ennyit
tehet, hanem visszaviheti és leparkolhatja Marc kocsiját a
háza elé, veheti a bőröndjét, felülhet egy tanutoni vonatra.
Meglátogathatja apját és Cedricet, majd egy túlcsordulóan
boldog Rob társaságában visszarepülhet Gibraltárra. És
folytathatja a régi életét. És elfelejtheti a kis közjátékot,
amelynek szereplői Anglia, Elaine, Pamela, Pit Wavers és Marc
voltak.
Őrült vagyok, ha nem ezt csinálom, mondta magában. És
szinte pánikba esve tette még hozzá: lehet, hogy minden
teljesen kicsúszik a kezemből.
Mégiscsak bezárta a kocsit, felhajtotta a kabátgallért, és
belépett a kis üzletbe, amelyben a teán és kávén kezdve, a
szögön és csavaron át az újságig és képeslapig minden
kapható volt, amire csak a helybelieknek szükségük lehetett.
A pult mögött egy fiatal nő unatkozva lapozgatott egy újságot.
Ahogy az várható volt, természetesen ismerte Jacqueline
Reeve-et.
– Ó, hát persze, hogy tudom, hol lakik! Nagyon tehetséges
festőnő! És mi itt mind nagyon büszkék vagyunk rá!
Kíváncsian mustrálta Rosannát:
– A hölgy galériás?
– Nem, nem… magánügyben.
– Aha – kicsit csalódott volt. – Nohát, innen gyalog is eltalál.
Ezen az utcán kell továbbmenni, aztán mindjárt jobbra. És a
bal oldalon a harmadik ház. Ott lakik.
– És hol van a műterme?
– Ugyanabban a házban. Tényleg nagyon egyszerű.
Talán, ha nem lenne ennyire egyszerű, vissza is fordulnék,
gondolta Rosanna.
És öt perccel később már Jacqueline háza és műterme előtt
állt. Ősöreg, fehérre meszelt házacska volt, ragyogó pirosra
mázolt bejárati ajtóval, mélyre lehúzott zsúpfedéllel. Volt egy
aprócska élőkért, amelyben milliárd krókusz nyílt. A ház fala
mellett rács állt, lábánál egy visszanyesett rózsabokrot látott.
Ennek a bokornak köszönhetően nyaranta biztos az egész első
front csupa rózsa.
Az idill tökéletes volt, de a londoni Belgravián álló házhoz, a
Reeve-család egykori otthonához képest olyan szembeötlő
volt a különbség, hogy Rosannának nyelnie kellett. Ez a
Binfield Heath-i ház olyan életérzést sugárzott, amely mögött
teljesen másfajta élet, másfajta gondolkodásmód állt. Vajon
milyennek érezhette Josh a hirtelen váltást?
 Kinyitotta a kaput, nedves, egyenetlen méretű, szürke
köveken lépkedett a bejárat felé. Halk kopogtatására senki
sem felelt, de amikor lenyomta a kilincset, az engedett.
Csendes bimbam hallatszott. Rosanna egy kis előtérbe került,
amelynek falait elég sok kép díszítette. Kivétel nélkül ezt a
vidéket ábrázolták. Folyóparti legelő. Dombok hajnali ködben.
Vitorlás csónak a Temzén. Akár giccsesek is lehettek volna
ezek az akvarellek, de nem voltak azok. Rosanna úgy látta,
hogy egyszerűen csak szépek. Bármelyiket azonnal kitette
volna a szobájában.
A levegőben festék és terpentin szaga úszott. Súlyos,
sötétzöld függöny takarta el a mögötte lévő szobát. Valahol
zongora szólt.
– Tessék? – Egy nő lépett ki a függöny mögül, és nézett
Rosannára. Sötétszürke garbó és farmernadrág volt rajta,
fölötte egy térdig érő nagy férfiing, amelyen számos
festékpötty díszlett. Sötét haját hátul összecsavarta, és inkább
rosszul, mint jól, számos csattal próbálta rögzíteni. Semmi
smink nem volt rajta.
Mégis az egyik legszebb nő volt, akit Rosanna valaha látott.
Nyelnie kellett. Ki hitte volna, hogy Marcnak ilyen gyönyörű
felesége volt? Hogyan is gondolhatta Jacqueline valaha is, hogy
megcsalhatja? Hát miféle nő vethette volna ki őt a nyeregből?
Jacqueline nem barátságtalanul, de kicsit türelmetlenül
kérdezte: – Segíthetek valamiben? Épp dolgozom…
Rosanna egyszerre teljesen lehetetlennek érezte magát.
Tolakodónak, indiszkrétnek. Otrombának. Legszívesebben
motyogott volna valamiféle bocsánatkérést, és
menekülésszerűen elhagyta volna a házat és a falut, de a lába
valamiért felmondta a szolgálatot. Képtelen volt
megmozdulni.
– Ön Jacqueline Reeve? – Kérdezte.
– Igen, az vagyok.
Rosanna a kezét nyújtotta.
– Rosanna Hamilton.
Jacqueline beletörölte kezét az ingébe, aztán kezet fogott
Rosan-nával.
– Örülök, Mrs. Hamiton. Mi hozta hozzám?
– Kicsit bonyolult… – kezdte habozva Rosanna.
– Képekről van szó? A jövő heti kiállításomról?
– Nem, nem, ahhoz semmi köze. Én…
Meleg volt a helyiségben. A vastag télikabát alatt Rosannán
folyt a víz.
– A férjéről volna szó – mondta, miután összeszedte magát. –
A volt férjéről, Marc Reeve-ről.
Jacqueline tekintete azonnal elsötétült. Nem lépett hátra,
mégis mintha megnőtt volna a térbeli távolság közte és
látogatója között.
– Ó, nem tudom, mit… – kezdte.
Rosanna kicsit visszanyerte már a biztonságérzetét.
– Kérem – mondta. – Nagyon fontos. Volna rám néhány
perce?
Jacqueline nem tűnt túlságosan boldognak.
– Dolgozom. Jövő héten kiállításom lesz, és nem tudom, hogy
addig…
– Csak pár percet – szakította félbe Rosanna. – Kérem!
 Jacqueline megadta magát. Lehet, hogy észrevette Rosanna
hangjában a sürgetést, de lehet az is, gondolta Rosanna, hogy
egyszerűen csak kíváncsi.
– Na jó – mondta, és elhúzta a függönyt. – Jöjjön, üljön le!
Tegye le a kabátját! Kér teát?
– Tehát maga Marc új barátnője – mondta Jacqueline. Nem
éppen barátságtalanul, talán kicsit derűsen. Nem a
műterembe vezette Rosannát, hanem egy parányi konyhában,
egy presszóasztal mellett kínálta hellyel. Rosanna végre
letehette a vastag kabátot, és kezdett akklimatizálódni. Egy
rattankerettel körülvett tükörben kurta pillantást vetett
sápadt, hegyes arcára és sötét hajára, amely, pontosan, ahogy
megjósolta, a nyirkosság miatt még vadabbul kunkorodott,
mint szokott. Bánatosan gondolt rá, hogy vajon eljön-e valaha
az az idő, amikor elégedett lesz a külsejével, és egyáltalán,
önmagával. Valószínűleg sohasem. Különösen nem, ha ilyen
szépségek, mint Marc volt felesége, keresztezik az útját.
Forró, édes gyümölcsteát kapott. A szomszéd szobából pedig
felhangzott a megnyugtató zongoraszó.
Valószínűleg Jacqueline így kap ihletet, gondolta. Milyen
furcsa életmód! A falu, a köd, a festékszag… a csend, amelyben
csak a zongora akkordjait lehetett hallani… Hát erre cserélte a
londoni életet, és egy olyan férfit, mint Marc.
– Hát igen – mondta Rosanna Jacqueline megjegyzésére, –
Nem ismerjük egymást még túl régen. De… – elakadt.
– … nagyon szerelmesek – fejezte be Jacqueline a mondatot.
– Igen, ezt el tudom képzelni. Marc nagyon jóképű férfi.
Megértő, nagyvonalú, szeretetre méltó. Nagyon is megértem,
hogy beleszeretett.
 Nagyon nyíltan és nyugodt hangon mondta ezt. Rosanna
iróniát keresett a szavak mögött, de egy szemernyit sem talált.
Úgy tűnt, Jacqueline tényleg azt gondolja, amit mond.
– Mrs. Reeve, én…
– Nevezzen nyugodtan Jacqueline-nak.
– Nézze, Jacqueline, egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet az,
hogy idejöttem. Egészen spontán támadt ez az ötletem ma
reggel. Marcnak fogalma sincs róla. Biztosan elborzadna, ha
tudná.
– Minden bizonnyal.
– De van itt pár tisztázatlan dolog, amelyeket igen nehezen
értek meg… – elhallgatott. Nem kellett volna idejönnöm,
gondolta szerencsétlenül. Csak makogok itt idétlenül, és
mennyire kínosan érzem magam!
Jacqueline előredőlt.
– Mit szeretne tudni, Rosanna? Mi nyugtalanítja annyira? Az
az akkori történet?
– Úgy érti, hogy…
– Hát azzal a nővel a régi történet. Hogy is hívták…
Madelaine…?
– Elaine. Elaine Dawson.
– Pontosan Elaine Dawson. Ismeri az esetet?
Ajjaj, de még mennyire!
– Igen.
– És azt akarja megtudni tőlem, azt gondolom-e, hogy a
férjem megölte-e azt az Elaine-t? Attól fél, hogy egy gyilkosba
szeretett bele?
 Rosanna hátradőlt, Kicsit nyugodtabbnak érezte magát. Ez a
kérdés sohasem volt kérdés a számára.
– Nem. Ettől egyáltalán nem félek. Az viszont igaz, hogy van
valami köze ennek a látogatásnak a Dawson-ügyhöz. Nagyon
hosszadalmas lenne most mindent elmagyarázni önnek, de
úgy látszik, mintha ez a rejtély is épp megoldódóban lenne.
Elaine Dawson tényleg bűncselekmény áldozata lett. És a
rendőrség mintegy kilencven százalékos biztonsággal ismeri a
tettest is.
Pit Wavers. A halott Pit. De mi van Pamela Luke-kal?
Csak egy rövid gondolat villant át az agyán. Pamela elhagyta
Londont. És mi van akkor, ha Cedrickel van? Lehetséges lenne
ez is? És az vajon mit jelent Cedric számára, ha Pamela nem az
az ártatlan bárány, mint aminek egész eddig hitte mindenki?
Egy gyilkossal időzik a bátyám?
Azonnal elűzte ezt a képet. Nem most volt ennek az ideje.
Ám Jacqueline látta, hogy a tekintete megváltozott.
– Igazán? – kérdezte. – Felderítették az ügyet?
– Nagyjából-egészéből. Azt hiszem, a következő napokban a
sajtó is be fog róla számolni. És ettől támadt az az ötletem…
– Milyen ötlete?
Rosanna nekidurálta magát.
– Joshról van szó. Arról a kapcsolatról, ami az apjához fűzi…
vagyis, ami épphogy nem fűzi hozzá. Aminek szintén van köze
az Elaine Dawson-esethez, és ahhoz, hogy Marc szerepét, az
ellene felhozott gyanút egészen sohasem sikerült tisztázni.
– És?
 – Jacqueline, Marc borzalmasan szenved. Már beletörődött,
hogy a fia nem tart vele semmiféle kapcsolatot, de ez a tény
sötét árnyékként vetül egész életére. Beleeszi magát a
munkájába, biztosan sikeres is, de mélységesen magányos, és
nem képes már az igazi életörömre.
– Annyira azért nem lehet magányos. Hiszen ott van neki ön!
– De én nem tudom pótolni a gyermekét. Hiszen éppen ez az,
amit olyan szörnyűnek érzek: hogy akkor is magányos, amikor
vele vagyok. Egymillió ember társaságában is magányos
maradna. Szomorú, amikor nevet. Reménytelen, kilátástalan
az élete.
– Hát igen – mondta Jacqueline, de nem volt annyira
hányaveti, mint amilyennek mutatta magát. Levett a polcról
egy doboz cigarettát, kérdő tekintettel Rosanna elé tartotta,
majd amikor az elhárította, maga vett ki egyet, és mélyen
leszívta a füstöt.
– És hogyan segíthetnék önnek ebben a problémában? –
kérdezte.
Rosanna erősen belenézett a szemébe.
– Nem gondolja, hogy lehetőséget kellene teremteni
Joshnak, hogy közelebb kerülhessen az apjához? Egy rövid
találkozóval. Egy kurta beszélgetéssel. Valamiféle lehetőséget,
hogy azt az elszakadt fonalat újra fel lehessen venni? Ha
kiderül, hogy Marc tényleg nem követett el semmi törvénybe
ütközőt, és ha…
– Rosanna, ébredjen fel! – szólt rá Jacqueline nyers hangon.
Felállt, a cigarettával a kezében megállt a konyha közepén. –
Egyetlen pillanatig se gondoltam, hogy Marc megölte volna azt
a Dawsont. És biztos vagyok benne, hogy legbelül Josh sem
gondolta, és még mindig nem gondolja azt. És ha a rendőrség
megtalálta a gyilkost, és ezt a címlapon fogjuk olvasni, nem
fogunk meglepődni rajta. Örülök, ha Marcról egyszer s
mindenkorra lekerül a gyanú árnyéka, hiszen az ég a
megmondhatója, rendesen belerokkant. De számomra ez nem
aha-élmény. És a fiam számára sem.
– De…
– Josh természetesen rácsapott akkor az ügyre. Valahogy
olyasformán, hogy: látod, milyen szörnyű ez az apu? Most már
meg is ölt egy nőt. Bizonyos értelemben jogos igazolásként
lobogtatta ezt a saját elfordulása miatt. Ezzel hallgattatta el a
bűntudatát, amit talán az apja miatt érzett. Hiszen senki sem
kényszerítheti, hogy egy olyan emberrel töltse a hétvégéket,
aki ilyen gyanúba keveredett, nem igaz? Bizonyos
szempontból még kapóra is jött neki ez a történet. És persze
azonnal heves ambivalenciát váltott ki belőle. Meggyűlölte az
apját a sajtóhadjárat miatt. Minden iskolatársa mindent
tudott, mindenki a fociklubban, minden szomszéd… És Josh
nem volt még tízéves. Mit gondol, mennyire jó egy fiúnak az,
hogy ilyen módon kipellengérezve látja az apját?
Erőszakoskodó kéjgyilkos! És az senkit sem érdekelt, hogy
ezek a vádak milyen gyenge lábakon álltak, és hogy a
rendőrség el is ejtette gyorsan őket. Az emberek jólesően
borzongtak és izgultak az eseten. Számunkra pedig egyetlen
vesszőfutás volt. Josh számára valószínűleg még rosszabb.
– Ezt meg tudom érteni – mondta Rosanna –, biztosan
rettenetes volt. De … Jacqueline, kérem, szóljon rám
nyugodtan, ha tolakodónak tart, de egyvalamit még mindig
nem tudok megmagyarázni magamnak. Nem tudom
megmagyarázni, miért gyűlöli ez a gyerek annyira az apját!
 Jacqueline elnevette magát, bár nem hatott túl vidámnak.
Elnyomta a cigarettáját egy tányéron, és visszaült.
– Josh visszavonhatatlanul elszakadt Marctól. Pontosan,
mint én.
Rosanna tudta, hogy túlmegy egy határon.
– De miért? Miért ez az elszakadás?
Jacqueline egy pillanatig csendesen nézte. Nem
ellenségesen, inkább elgondolkodva. Rosanna attól tartott,
hogy azonnal feláll, és befejezettnek nyilvánítja a beszélgetést.
Nagyon jó, hogy megismerhettem, Rosanna, de a házassági
gondjaimhoz semmi köze. Ismerje csak meg saját maga Morcot. Az
élet valakivel nem néhány átszerelmeskedett éjszakából áll. Találja
ki csak saját maga, hogyan boldogul Marc Reeve-vel az átkozott
hétköznapokban!
Legalábbis én ezt mondanám a helyében.
De Jacqueline nem ezt mondta. Benyúlt a második
cigarettáért. És csendben azt mondta:
– Marckal az élet maga volt a pokol, Rosanna. Számomra – és
ezzel Josh számára is. Nem hiszem, hogy Josh meg akarja
bocsátani az apjának mindazt, amit az anyjával tett.

A szoba szűkös volt, és nem valami ízléses, de még mindig

jobb, mint az a proccos londoni hotel. Ott egyfolytában úgy
érezte, hogy mindjárt megőrül. Az ablakot nem lehetett
kinyitni, nem tudta szabályozni a fűtést, és mintha
agyonnyomta volna az ottani luxus. Már a tükörfalú,
márványborításos fürdőszoba is nyomasztó volt. Ha egy kicsit
ki akart volna ugrani az utcára friss levegőért, egy olyan
előcsarnokon kellett átvágnia, amely egy reptéri
várócsarnokra emlékeztette. Sok ember, rengeteg hang,
kíváncsi tekintetek, ide-oda futkosó személyzet. Minden
harsány, minden hisztérikus, csak úgy zúgott tőle a feje.
Aztán ez a Fielder felügyelő. Kedves volt, kávéval,
ásványvízzel kínálta, és barátságosan beszélt vele. De
egyáltalán nem tetszett neki a szeme, ez a hűvös,
megvesztegethetetlen tekintet. A kérdései elárulták, hogy
mennyire bizalmatlan vele szemben. Nem hitte el neki, hogy
hol találta az útlevelet. És nem hitte el azt sem, hogy soha
életében nem volt még fegyver a kezében. Kedvesen
rámosolygott, aztán újra kezdte azokat a rideg,
engesztelhetetlen kérdéseit. Egyre mélyebbre fúrt. Egyetlen
pillanatra sem hagyott békét neki.
Nem bírta ki tovább. Sem a szállodai szobát, sem a
kihallgatóhelyiséget. Lehet, hogy túlságosan sokáig élt
menekülésben. Túl hosszú időn át élt isten háta mögötti
helyeken. Túl sokáig kerülte az embereket.
Odalépett az alacsony ablakhoz, kinyitotta. Ködös, hideg
levegő áradt a szobába. Mélyeket lélegzett. Alatta egy
közönséges utca, csendes, nem járt rajta senki. Egy mókust
vett észre, amely egyik kertből a másikba surrant. Egyébként
semmi sem mozdult. A csend balzsam volt a lelkének.
Cedric nevezte meg ezt a panziót. Húsz fontot nyomott a
kezébe, és átküldte ide éjszakára. Ő szeretett volna vele
maradni, de be kellett látnia, hogy az osztályos nővéreknek
nyilván kifogásuk lenne ez ellen.
– Azt akarod, hogy kellemetlen kérdéseket tegyenek fel, és
végül elvitessenek a rendőrséggel? – kérdezte Cedric, ő pedig
persze, hogy nem akarta ezt.
A gazdaasszony minden további nélkül kiadta neki a szobát,
de reggel, a gazdag reggelinél, amelyből Pamela szinte alig
csipegetett, elég indiszkrétnek és tolakodónak mutatkozott.
Pamela megértette, hogy tovább kell állnia. Szakadtnak
látszott, csomagja sem volt – nem is kell más hozzá, hogy
felizgassa az emberek fantáziáját, és gyanút keltsen maga
ellen.
– Az apám délben hazavisz a kórházból – mondta Cedric –,
aztán benézünk ide, és magunkkal viszünk. Egyelőre
ellakhatsz a húgom szobájában. De Pamela, egyvalamit tudnod
kell: sem az apám, sem én nem fogunk eldugni téged a
Scotland Yard elől. Jelentkezned kell. És el kell mondanod
nekik, amit nekem is elmondtál!
Elfordult az ablaktól. Fázott, de jót tett neki a friss levegő,
nem akarta kizárni. Abban sem volt biztos, hogy Cedric hitt-e
neki. Mindent elmondott, a férfi pedig közbeszólás nélkül
végighallgatta.
– És miért nem mindjárt ezt mondtad? – kérdezte, ő pedig
megpróbálta elmagyarázni neki, hogy attól tartott, gyanúba
keveredhetik.
– Hát most tényleg gyanúba keveredtél – felelte a férfi.
Igaza volt. Nagy hibát követett el. És nem is azért volt
szüksége a férfira, hogy ezt közölje vele. Azért volt rá
szüksége, hogy segítsen neki.
Szobája falán ómódi porcelánóra függött, zöld, indázó
levelekkel és két sötétlilára festett, szőlőfürt alakú ingával.
Hol lehetett manapság ilyesmit kapni? Még dél sem volt.
Valószínűleg eltart még egy kis ideig, mire Cedric és az apja
idetalál. Ha ugyan egyáltalán idejönnek, nem pedig a
rendőrséget küldik rá. Bár az már rég itt lenne, nem?
Az utóbbi két napban egyfolytában Pit Waverst látta maga
előtt. Méghozzá nem azt a görbe lábú, erős, brutális Pitet, aki
miatt éveken át halálfélelemben bujkált, hanem azt a Pitet, aki
Somersetben, valahol Cannington közelében, egy erdei úton
mozdulatlanul hevert. Lyukkal a mellében. És lecsukott
szemmel.
Fölébe hajolt, és a félelemtől szinte levegőt sem kapott. És
ha csak tetteti magát? Ha hirtelen felpattan, és vaskezével
átfogja a csuklóját? És a másik öklével gyomorszájon vágja,
ahogy azt már annyiszor megtette? A földre került, csak ennyit
látott a lövés után, amikor a szélvédő egy szempillantás alatt
repedésekből álló hatalmas pókhálóvá változott. De azt, hogy
eltalálta-e, nem tudta volna megmondani. Az is lehet, hogy
csak lebukott.
Megpróbált további lövéseket leadni a már láthatatlanná
vált célpontra, de a pisztoly üres volt. És aztán abbahagyta.
Egyszerűen ülve maradt. Mozdulatlanul. Szó szerint
megdermedve félelmében. És számítva arra, hogy Pit
bármelyik pillanatban felbukkanhat mellette az ajtóban. Hogy
bele kell néznie apró, kegyetlen szemébe. A szeme mindig
mindent elárult. Olvasta egyszer valami újságban, hogy a
pszichopatát az érzelmek teljes hiánya jellemzi, az, hogy nem
képes beleélni magát mások helyébe, nem érez empátiát, és
ezért nincs is tekintettel másokra. Innen tudta, hogy Pit zavart
személyiség. És kétségbeesése a végtelenbe nyúlt.
Végre aztán felfogta, hogy nem maradhat örökre a
vezetőülésben, és nem meredhet kifelé a tönkrement
szélvédőn. Mellette Cedric nyilvánvalóan nem volt már
eszméletén. Rendszertelenül, akadozva lélegzett. Orvosra volt
szüksége, mégpedig gyorsan, ez világos volt.
Végül csak kiszállt. Még most is iszonyodva gondolt arra a
pillanatra. Valahogy az a gondolat szállta meg, hogy a férfi a
kocsi mögött lapul, és ő alig száll ki, el fogja kapni a bokáját.
Még mindig fogta a pisztolyt, pedig már nem volt értelme.
Hiszen az egyetlen golyót már kilőtte belőle.
Sötét volt már, de a szeme valamennyire megszokta az
éjszakát. Körüljárta az autót, és majdnem felbukott Pit
testében, amely pontosan azon a helyen hevert, ahol
leroskadni látta. Rámeredt, hallotta, amint a vér dobol a
fülében, és arra várt, hogy valami történjen, bár azt nem tudta
volna megmondani, hogy mi.
Megint Cedricre gondolt, és ez mozdította arrébb. Ha ő még
tovább elácsorog itt, akkor a férfi biztosan meghal, Lehajolt,
meresztette a szemét, hallgatózott. Nem tudta megállapítani,
hogy Pit él-e még, vagy már meghalt, hogy lélegzik-e, vagy
nem. Végül elszánta magát, és a mellkasa bal felére tette a
kezét, és mintha érzett volna valami gyenge szívverést.
Amikor elvette a kezét, az nedves volt és ragadt, és a
csodálkozás egyetlen pillanata után már tudta, hogy vértől.
Elkaptam a szívedet, Pit. Nézd csak, a kis Pam, az a kis
szarcsimbók, ahogy nevezni szoktál, idejött, célzott, lőtt, és a feketébe
talált. Nem is rossz. Életedben nem gondoltad volna, mi?
Nem bizony, Pitnek ilyesmi sohasem jutott volna eszébe.
Még két órája, abban a szörnyű apartmanházban sem nagyon
ijedt meg tőle, amikor pedig rászegezte a fegyvert. Persze,
akkor még maga sem gondolta, hogy meg tudja tenni. Ezért is
reszketett annyira a keze. És annyira megkönnyebbült,
amikor Cedric átvette tőle!
 Eufória lett rajta úrrá, de tisztán érezte azt is, hogy ez nem
valódi megkönnyebbülés, hanem csak annak a jele, hogy már
nagyon közel áll az idegösszeomláshoz. Nevetni és sírni
egyformán kedve volt, és már csak egy hajszál választotta el
attól, hogy sikítozni kezdjen.
Jó, összezuhanhatsz, de csak miután Cedricet elvitted egy
kórházba!
Ledobta a fűbe a használhatatlanná vált pisztolyt, aztán
összeszedte minden önuralmát, és Pit testét a hónaljánál fogva
arrébb húzta. Otthagyta az útszélen. Beszállt az ő kocsijába, és
boldogan látta, hogy bent van a slusszkulcs. Rettenetes lett
volna, ha a halott vagy még élő, súlyosan sebesült, vérző Pit
zsebeiben kellett volna kotorásznia a kulcsért. Remegett a
keze, és csak negyedik kísérletre tudta beindítani az autót.
Előrement vele, annyira, hogy nem állta már el a kijárót. Aztán
kiszállt, visszament Cedrichez, és megint egy fél
örökkévalóságig tartott, mire beindította. Az egész idő alatt –
az csak később világosodott meg, hogy a fényszórókat be sem
kapcsolta – beszélt hozzá.
Te csak ne aggódj! Mindjárt ott vagyunk egy kórházban. Aztán ott
majd segítenek rajtad. Pit már nem bánthat bennünket. Elintéztem,
na, mit szólsz hozzá? Ott fekszik az erdőben, és halott, vagy majdnem
halott. De mi ketten, mi túléljük!
Azt aztán már nem tudta, hogy igazából hogy sikerült neki,
egyszerűen csak keringett a környéken, sejtelme sem volt,
hogy merre jár. Csak valami városba akart beérni, hogy
felfedezzen egy kórházat vagy rendőrőrsöt. És amikor végre
egy alvó kisvárosban észrevette a messzire világító, rendőrség
feliratú táblát, örömében sírni tudott volna.
 Ettől kezdve mások vették kezükbe az irányítást. Halványan
még emlékezett valami kényelmetlen műanyag székre a
rendőrőrszobán, ahol legalább egy órán át ült, egy papírpohár
kávéval a kezében, és csöndesen és megállíthatatlanul sírt.
Megint az ablakhoz lépett, most be is csukta. Hideg lett, és a
hidegre nem akart emlékezni.
Soha nem gondolta volna, hogy az életben egyszer még
hálával emlékszik vissza Liamra, a bátyjára. Brutális pofa volt,
aljas, közönséges, lusta és iszákos, de ő volt az, aki elvitte a
kishúgát a lőegyletbe. Liam valósággal megszállottja volt a
fegyvereknek. Mielőtt az alkohol szánalmas ronccsá
változtatta, minden szabad percét azzal töltötte, hogy
gyakorolt a pisztolyával. Pamela pedig, aki folyamatosan
menekült az apja elől, aki már tizenegy éves korában kéjsóvár
pillantásokat vetett rá, és tizenhárom éves korától
rendszeresen az ágyába feküdt, valósággal esedezett Liamnek,
hogy vigye magával. A fiú szörnyen bánt vele, de legalább nem
tapogatta. Egyszer aztán, Pamelának legalábbis úgy tűnt,
kedvet kapott ahhoz, hogy a kishúgát beavassa az ő
legkedvesebb hobbijába, ő pedig nagyon buzgón igyekezett,
csak hogy elnyerje a tetszését, és egész jó lett a
pisztolylövésben. Néha még maga Liam is megdicsérte, sőt
Pamela azt vette észre, hogy egyenesen büszkélkedik vele a
haverok előtt.
– Istenadta tehetség – dicsekedett –, a végén még a
zsaruknál köt ki, ahogy ez lőni tud!
Hát tényleg a zsaruknál kötött ki, bár nem egészen úgy,
ahogy azt Liam gondolta. Szívesen tudtára adta volna, hogy
neki köszönheti az életét, de legutoljára hullarészegen egy
liverpooli üzletsor előtt látta, összegörnyedve aludt, bűzlött a
mocsoktól, és fel volt duzzadva az alkoholtól. Átölelte a
pálinkásüveget, és amikor Pamela felébresztette, nem ismerte
meg. Azóta nem hallott róla.
Azt már rég tudta, hogy Pitnek van pisztolya: megtalálta,
amikor odaköltözött hozzá. Egy cipősszekrényben tartotta, jó
hátul, elrejtve az öreg gumicsizmák, baseballütők és büdös
gyapjúsálak mögött. Gondolta, hogy nem lett volna szabad ott
kutakodnia, és mivel már megismerkedett Pit dührohamaival,
nem említette a felfedezését. És valami határozatlan
sejtelemtől vezérelve azt sem kötötte az orrára, hogy úgy lő,
mint egy vérprofi – valahogy úgy érezte, jól jöhet még, ha van
egy ismeretlen előnye.
És amikor Pit egyre kevésbé vette emberszámba, és
elkezdte piszkálni, és aztán már bántalmazta is, és ő már csak
félelmet érzett iránta, elkezdett a pisztolyról álmodni. Nem
éjszaka, hanem nappal. Abba az elképzelt képbe kapaszkodott,
hogy kínzója orra alá dugja a csövet, és egy lövéssel
szétszaggatja azt a vigyorgó, kegyetlen ábrázatát. Ezt a
jelenetet látta, amikor ököllel gyomorszájon vágta, amikor
olyan gorombán közösült vele, hogy Pamela sikoltozott a
fájdalomtól, amikor a hajánál fogva rángatta végig a lakáson,
hogy megmutasson neki egy foltot, amelyet nem sikált elég
tisztára a takarításkor. Szüksége volt erre a belső menedékre,
nehogy teljesen kétségbeessen, nehogy kiugorjon az ablakon,
vagy felvágja az ereit. Persze, legsötétebb pillanataiban azt is
bevallotta magának, hogy sohasem lesz annyi bátorsága, hogy
tényleg megtegye. Sohasem fog az ajtó mögé állni, ott várni rá,
és amikor Pit belép, egyszerűen lepuffantani. De, és erre csak
akkor jött rá amikor meghúzta a ravaszt, egy álom is képes
erőforrássá válni. Amikor elszökött, eljátszott azzal a
gondolattál, hogy magával viszi a pisztolyt is, hogy ne legyen
egészen védtelen, de két héttel az előtt, hogy megtette volna a
döntő lépést, a pisztoly eltűnt a cipős szekrényből. Pit nyilván
nem tartotta már elég biztos helynek a szekrényt. És Pamela
nem akadt rá még egyszer a rejtekhelyére.
Most pedig megtettem, gondolta, és a legnagyobb
nyomorúság közepette is kellemes borzongás szaladt végig a
testén. Ennyi év után megvalósult az álma. Elintézte Pitet. Ha
most nem csukják le, akkor ez azt jelenti, hogy hosszú idő óta
végre igazán szabadnak érezheti magát.
Megint rápillantott a giccses órára. Öt perc telt el.
Van-e értelme Cedricre és az apjára várni? Lehet, hogy az
apa azonnal a rendőrségért kiált. De hát hova mehetne? Alig
van pénze, nincsenek papírjai, még váltás fehérneműje sincs.
És nyilván nem telne sok időbe, amíg körözést adnának ki rá.
– Bízz bennem! – mondta Cedric tegnap este, amikor
elbúcsúztak. – Kérlek! Csak ronthatsz a helyzeteden!
Bízz bennem!
Leült az ágyra, és fejét a tenyerébe hajtotta. Ha egyvalamit
megértett az életben, akkor ez az volt, hogy egy férfiban nem
lehet megbízni, és így minden idegszála tiltakozott az ellen,
hogy további sorsát akár csak próbaképpen is Cedric kezébe
tegye.
Gyűlölte, ha azt kellett éreznie, hogy nem választhat.
További öt perc múlva húsig rágta a körmeit. Aztán kitűzött
magának egy időhatárt: ha Cedric és az apja fél órán belül nem
fut be, akkor eltűnik a soha-viszont nem látásra.

4
A köd egyre vastagodott, ahelyett, hogy ahogy illett volna, dél
felé felszáll. A kis ablakon túl szürkén és áthatolhatatlanul
gomolygott. De a konyhában csodás meleg volt. Jacqueline már
a második csésze teát főzte, cukrot tett az asztalra. Egyik
cigarettát a másik után szívta.
– Elég sok időbe telt, mire felfogtam, hogy Marc notórius
házasságtörő. Lehet, hogy el se kezdte azonnal. Eleinte
biztosan megfékezte az, hogy szerelmes volt belém. De aztán
később… gátlástalanná vált. És az volt a legrosszabb, hogy még
csak tennie sem kellett érte semmit. A nők odaomlanak a lába
elé. És nemcsak a külseje miatt. Hanem a modora, a fellépése
miatt is. Visszafogott, komoly, udvarias, távolságtartóan
barátságos… Persze lehet, hogy nem is csoda, ha egy férfi
elgyengül, amikor ilyen könnyű dolga van.
Rosanna belekortyolt a teájába. Forró volt, megégette a
száját. Kis fájdalmas kiáltás szakadt ki belőle, és letette a
csészét.
Jacqueline félreértette a helyzetet.
– Hát igen, ez elég kellemetlenül hathat önre – mondta –, de
tudni akart róla mindent.
– Azt akartam tudni, hogy a fia…
Jacqueline nevetett.
– Hát nem gondolja? Josh szinte minden este, amikor Marc
az ígéreteivel ellentétben nem jött haza, a zokogásomra
ébredt fel. Olyankor átjött a mi hálószobánkba, ahol egyedül
feküdtem a nagy ágyban, és kisírtam a szememet. Apu még
mindig nincs itt? – kérdezte ilyenkor, én meg azt feleltem, nincs,
apu megint sokáig fog dolgozni. Ne sírj, mami, mondta, odabújt
a takaróm alá, és a kis arcát az én könnyes arcomhoz
szorította. Eleinte még biztosan el is hitte, hogy apu tényleg
ilyen sokat dolgozik, és hogy csak azért sírok, mert egyedül
vagyok. De aztán egyre idősebb lett, Marc és én egyre
hangosabban veszekedtünk, Josh egyre többet felszedegetett a
veszekedésekből, és végre megértette, hogy miről is van szó.
Apu nem dolgozik, hanem más nénikkel fekszik az ágyban,
mami pedig borzalmasan szenved emiatt. El tudja képzelni,
hogy ilyen körülmények között egy gyerek megutálja az apját?
Rosanna nem válaszolt, hanem ő is feltett egy kérdést:
– És az, hogy Marc tényleg csak dolgozott, az
elképzelhetetlen? Nekem azt mondta, hogy borzasztó
munkamánia vett rajta erőt. – Tudja, hogy elhanyagolta a
munkája miatt a családját, és komoly lelkifurdalásai vannak
miatta.
– Tudja – mondta Jacqueline –, ha én épp belemennék egy
kapcsolatba, akkor az új partneremnek én sem azzal
kezdeném, hogy elmondjam: a házasságom a félrelépéseim
miatt futott zátonyra. Na igen, Marc ezek mellett
„munkaalkoholista” is volt. Beteges becsvággyal. A
félrelépések mellett ez volt a másik probléma. Inkább a
munkája volt a házastársa, mint én. Minket mindig mellőzött.
Mindegy volt, mit terveztünk el, milyen családi nyaralást a
tengernél, mozit vagy biciklitúrát, tíz esetből kilencszer
befutott a telefonhívás, hogy valami borzasztó fontos dolog
jött közbe. Akár fogadást lehetett volna kötni rá. És nem hiszi
el, mennyire keservesen tud sírni egy kisfiú, amikor újra meg
újra megtörténik vele ez.
– És úgy gondolja, hogy a legtöbb esetben…
– … valami szőkeséggel kamatyolt munka helyett? Úgy
gondolom, fele-fele. Az az iroda, amelynek dolgozott, tényleg
kiszipolyozta a munkatársakat, azon a véleményen voltak,
hogy ha egy ott dolgozónak szabad a szombat estéje, akkor
valami nincs rendben. Én nem is tudom, hányszor
könyörögtem neki, hogy jöjjön el onnan, de azt mondta,
megtalálta az ideális ugródeszkát a nagy karrierjéhez.
Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogyan ejtette ez az
iroda, mint a forró krumplit, amikor az újságok tele lettek vele
a Dawson-ügy kapcsán. Éveken át majd megszakadt, annyit
gürcölt az irodáért, elhanyagolta a családját, és most nem
bírtak tőle elég gyorscin megszabadulni. De hát – és vállat vont
–, ez akkor már nem az én ügyem volt.
Rosanna elhatározta, hogy szarván ragadja a problémát,
még akkor is, ha Jacqueline a következő pillanatban kihajítja.
– Marc azt mondta, hogy számos kalandot csak ön fogott rá –
mondta. – Azt állítja, hogy ez egyfajta… fixa ideájává vált. Hogy
túlságosan stresszes állapotban volt ahhoz, hogy még félre is
lépegessen. Megesküdött, hogy egyetlenegyszer sem csalta
meg önt!
Jacqueline nevetett.
– Fixa idea? Hát, az ő helyében én is ezt mondanám. És még
finoman fogalmazott. Nekem azt mondogatta, hogy idegbajos
vagyok. Tudja, volt egy nehéz időszakom, amikor a haldokló
anyámat látogattam. Cambridge környékén volt egy
idősotthonban, és gyakran elmentem, hogy a közelségemmel
egy kis melegséget vigyek az életébe. De borzasztó volt látni a
szenvedését, iszonyúan levert. Sokat sírtam ebben az időben.
Nagyon szomorú voltam, de az idegeim rendben voltak. Nem
képzeltem be nem létező dolgokat, márpedig éppen ezt állítja
rólam a volt férjem. Nagyon is pontosan láttam mindent, ami
körülöttem történt.
 Vajon tényleg látta? Rosanna nem szeretett volna sémákban
gondolkodni, és azt is tudta, hogy miután szerelmes Marcba,
nem maradhat objektív kívülálló. De Jacqueline állításait sem
szerette volna mindenekfelett álló igazságként elfogadni. A nő
tényleg egy kicsit túl-feszítettnek tűnt. Letelepszik ebben az
isten háta mögötti faluban, és akvarelleket fest. Olyan életet
kényszerít a fiára, amelynél élesebb, kiáltóbb különbséget
nem tálalhatott volna fel neki a korábbi életéhez képest.
Lehet, hogy tehetséges – de hát nem a tehetséges
művészeknek a legélénkebb a fantáziájuk? Marc ritkán
mutatkozott otthon, érzelmileg kiéheztette a feleségét és a
gyerekét – ezt maga is beismerte. De vajon ezzel együtt jár,
hogy idegen ágyakba veszi be magát? Jacqueline nem mondott
semmi konkrétumot, amikor a gyanúsítgatásairól beszélt.
Arról beszélt, hogy a nők a lába elé omlanak, de egyetlen név,
vagy egyetlen közelebbi leírás sem hangzott el. Mint például:
Volt az a szőke kolléganője, azzal hónapokon át együtt volt, vagy
Mihelyt elindultam az anyámhoz, azonnal átment a harmadik házba
ahhoz a nőszemélyhez. Ha egyszer annyira nyíltan beszél valaki,
ahogy most Jacqueline – nem kellett volna egy kicsit
pontosabban kifejeznie magát? Ráadásul el is ismerte, hogy
abban az időszakban lelkileg eléggé le volt strapálva az anyja
hosszan elnyúló haldoklása miatt, ami persze teljesen
normális. Az idegeim rendben voltak, mondta, de egy nő, aki
rendszeresen átjár Londonból Cambridge-be, hogy ott
tehetetlen tanúja legyen egy szeretett ember pusztulásának,
aki emiatt gyakran és hevesen sír – annak bizony éppen hogy
nincsenek rendben az idegei. Lehet, hogy ebben az időszakban
még nyomorultabbá és szomorúbbá lett amiatt, hogy a
keményen dolgozó férje elhanyagolta, lehet, hogy igazságtalan
volt vele. Lehetett így, és lehetett másképp. Állítás állt
szemben állítással, és Rosanna homályosan érezte, hogy
egyikre sem fog bizonyítékokat találni.
Eltolta a csészét és felállt, hogy jelezze: nem akarja tovább
fárasztania vendéglátóját.
– Tudom, hogy nagyon sok a dolga – mondta. – Nem akarom
tovább zavarni. Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt velem.
Jacqueline is felállt, ujjai közt az égő cigarettával.
– Örülök, hogy megismertem – ez őszintén hangzott. – És sok
szerencsét kívánok Marckal. Többet, mint amennyi nekem
volt vele.
– Semmi esély arra, hogy ő meg Josh kibéküljenek? Azt
hiszem, Marcnak ez a leghőbb vágya.
Jacqueline sajnálkozva vont vállat.
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy sokat el tudnék érni
nála. Elmondom Joshnak, hogy tisztázódott az Elaine Dawson-
ügy, de, amint mondtam, ez inkább csak ürügy volt a számára.
Lehet, hogy idősebbnek kell lennie, hogy közeledhessen az
apjához. Én szívből örülnék neki.
– Lehet – mondta rosszkedvűen Rosanna. Szép álma, hogy
szíveket meglágyító találkozást szervez apa és fia között,
füstbe ment. Egyáltalán – megérte, hogy eljöjjön ide Binfield
Heathbe? Megtudott néhány olyan információt, amit talán jobb
lett volna nem megtudnia, és ha csak őrült beképzelés, amit
Jacqueline Reeve átélt, akkor lehet, hogy ez ragadós is.
Mindegy, mi történt, de Jacqueline vádjai kis, rágcsáló
kételyekként maradnak a fejében, és mindig előbukkannak
majd, amikor Marckal valami nem stimmel. Hirtelen világosan
látta, hogy jobb lett volna letenni erről a kirándulásról.
Kifelé menet még megkérdezte:
 – Egyáltalán jellemző volt ez Marcra? Hogy magával visz egy
idegen, kétségbeesett nőt a lakására, és felajánlja a
vendégszobáját?
Jacqueline elhúzta az arcát.
– Ha az a nő csinos lett volna, azt mondanám, hogy bizony,
nagyon is jellemző volt rá. De később láttam a fényképét az
újságban. Ezek szerint színtiszta szánalom vezette.
– Elég szép jellemvonás.
– Soha nem állítottam, hogy Marc velejéig romlott ember lett
volna – mondta Jacqueline –, hiszen én is nagyon szerettem
egykor. Nagyon sok melegség és szívjóság volt benne. Úgy
gondolom, ezt a Dawson lányt tényleg megsajnálta. Gyakran
spontán segítőkészség vett erőt rajta. Még emlékszem,
mennyire szerették a jachtklubunkban, legalábbis, amíg a
legtöbb hétvégét ott töltöttük. Később már nem volt rá ideje.
De mindig ott volt, ahol meg kellett ragadni valami feladatot,
és hiányzott egy ember.
– Én is ilyennek látom.
– Nahát, akkor a közös boldogságnak immár semmi sem áll
az útjába – jegyezte meg Jacqueline, és most mintha mégiscsak
belerezgett volna egy kis gonoszkodás a hangjába.
Kiléptek. A köd valósággal képen csapta őket, mint egy
súlyos, nedves mosogatórongy.
– Napfényben elég festői ez a vidék – mondta Rosanna.
– Nagyon is – helyeselt Jacqueline. – De a falu elég
nyárspolgári. De hát itt meg a környéken sok rokonom van, és
ez eléggé megkönnyít mindent.
A két nő kezet fogott egymással. Rosanna pár lépést tett,
aztán már el is nyelte a köd. Már pár méterre sem lehetett
ellátni.
Akárcsak akkor, gondolta borzongva, akárcsak azon a
januári estén. Amikor nem szállt fel több gép. Amikor Elaine
hirtelen elakadt Heathrow-n. Vajon valaha megtudjuk-e, mi
történt?
Hol és mikor futott össze Elaine a gyilkosával?
És vajon a gyilkos neve tényleg Pit Wavers volt?
5

A köd egész estig Londonon ült. Megjött a szürkület, leszállt az

este, de az ablak túloldalán az ólmos szürkeség mozdulatlan
maradt. Rosanna valamit evett egy Burger Kingben, megivott
három csesze kávét, hogy egy kis életet varázsoljon magába,
aztán vásárolt ezt-azt egy vacsorához, és már kora délután
visszatért Marc lakásába. Levertnek érezte magát. Most már
nagyon szerette volna, ha sohasem ment volna el Binfield
Heathbe.
Négy óra tájt felhívta az apját Kingston St. Maryben. Victor
azonnal jelentkezett. A hangja szorongó volt.
– Milyen jó, hogy hívsz – mondta. – Mikor jössz?
– Hamarosan, apa. Még… el kell intéznem valamit itt. Cedric
hogy van?
– A körülményekhez képest egész jól, azt mondhatom. Ma
délben hoztam el a kórházból. Erős fájdalmai vannak, de
kapott gyógyszert. Majd rendbe jön.
– Apa… mi a baj? Olyan furcsa a hangod!
Victor mintha önmagával tusakodott volna.
– Ez a Pamela Luke itt van – bökte ki végül.
 Rosanna levegőért kapkodott.
– Pamela Luke? A Scotland Yard keresi!
– Tudom. Odafent van Cedrickel, aki éppen azon győzködi,
hogy jelentkezzen. Tegnap este egyszer csak felbukkant nála a
kórházban. Úgy nézett ki, mint egy csavargó, és teljesen zavart
volt. Meg kell mondjam, hogy egyáltalán nem vagyok boldog
ettől a fejleménytől.
Hát ezt Rosanna nagyon is jól el tudta képzelni. Szegény
apja! A törvény hű követője, betartója egész életében – a
legsúlyosabb kihágás, amelyet életében elkövetett, az két vagy
három szabálytalan parkolás volt. És most egyszerre ott
rejtőzik egy kétes ifjú hölgy a házában, akinek a nyomán ott
liheg a rendőrség, aki valószínűleg egy gyékényen árult
mindenféle veszedelmes bűnözővel. Két éjszakával korábban
pedig lelőtt egy embert, és a fiát miatta verték össze olyan
csúful, hogy négy törött bordával nyomja az ágyat. Victor Jones
valószínűleg úgy érzi, hogy valami rémálomba csöppent.
– Adnád Cedricet? – kérdezte Rosanna.
– Egy pillanat türelmet – felelte Victor a maga körülményes
módján, és megnyomott néhány gombot.
Két perccel később Cedric szólt bele a telefonba:
– Rosanna?
– Cedric? Mi történt? Pamela miért szökött meg? Tudsz
beszélni? Cedric sóhajtott.
– Odaát van a szobádban, lehevert – mondta. – Lelkileg
nagyon rosszul van. Rendes kis slamasztikába mászott bele,
amikor a kezdet kezdetén hazudott. Nem Ron Malikowski
hálószobájában találta meg Elaine útlevelét. Sohasem járt ott,
és ezt már a rendőrség is tudja.
 – De hát akkor… honnan van az útlevél? … Úgy értem… csak
nincs köze Elaine eltűnéséhez?
– Azt állítja, hogy nincs. Bár egy kissé nehéz lesz most ezt
elhinni, miután már annyit hazudott.
– De hát hol…
– Azt mondja, úgy találta az útlevelet. 2003 januárjában.
Nyilvánvalóan közvetlenül az után, hogy Elaine eltűnt.
– És hol?
– Egy távolabbi faluban. Wiltonfield vagy hogy hívják. Jól
kívül Londontól. Ő és Pit kirándultak, és valami konténerek
mellett észrevette az útlevelet; ilyen konténerekből egy csomó
áll ott a falu szélén. Ócska ruhákat gyűjtenek bennük. A földön
hevert. Pamela felvette, és bedugta a kabátzsebébe. Pit nem
vette észre. Otthon megállapította, hogy az útlevél Elaine
Dawson névre szól, és hogy ez a Dawson nagyjából annyi idős,
mint ő maga. Felismerte benne a nagy lehetőséget, elrejtette –
és a következő év áprilisában szökött meg végül.
– Te elhiszed ezt?
– Nehéz megmondani. De ha igen, akkor tudod, hogy mit
jelent? – Valaki Elaine ruháit a konténerbe dobálta. Ekkor
eshetett ki az útlevél.
– Ott volt a reptéren. Biztos vagyok benne, hogy a
kabátzsebébe tette az útlevelet, hiszen arra számított, hogy
majd meg kell mutatni, így nyilvánvaló, hogy valaki
megtalálhatta.
– De rendes esetben az ilyesmit a rendőrségen szokták
jelenteni.
– Hacsak nincs valaki kétségbeejtő helyzetben, és nem
ismeri fel, hogy ez az útlevél lehet az új életének a kulcsa.
 Rosanna egy pillanatig hallgatott.
– De akkor ez azt jelenti…
– Azt jelenti, hogy Elaine e szerint a variáció szerint is
bűncselekmény áldozata kellett, hogy legyen – egészítette ki a
mondatot Cedric –, mert másképp miért is hajítana bárki az
útlevelét egy vidéki konténerbe? Vagy helyezné el ott a ruháit.
Ennek semmi értelme.
– Akkor viszont megint teljesen nyitottá vált, hogy ki tette el
láb alól.
Ha Pamela teljesen véletlenszerűen került az útlevél
birtokába, akkor nem nagyobb a valószínűsége, hogy éppen az
ő környezetéből ölte meg valaki, mint hogy bárki más tette.
Waverst és Malikowskit ezzel akár ki is zárhatjuk.
– Legalábbis nem valószínűbb, hogy ők tették, mint hogy
akárki – értett egyet Cedric is. – Milyen borzasztó lesz ez Geoff
számára. Mennyire megkönnyebbült, hogy volt egy neve!
– De hogy a jó égbe került abba a faluba Elaine?
– Sejtelmem sincs. Talán nem a megfelelő kocsiba szállt be,
nem a megfelelő férfi mellé. Az elviszi egy elhagyatott vidékre,
megerőszakolja, megöli, elkaparja valahol, aztán megszabadul
a ruháitól. Sajnos, elég gyakran fordulnak elő ilyen esetek.
– De hiszen úton volt Heathrow-ra!
– Kétségbe volt esve. Valahol kiszállhatott a metróból. És
hogy az után mi történt… azt valószínűleg sohasem fogjuk
megtudni!
Rosannának új ötlete támadt.
– Akkor Pamela miért akarta gyanúba keverni Malikowskit?
Wavers nem lett volna logikusabb? Hiszen ő már követett el
ilyen bűncselekményt!
– Én is megkérdeztem. Azt mondta, a félelem miatt. Ami a
későbbi, lehetséges bosszút illeti, Malikowski kevésbé tűnt
veszélyesnek. Waverstől szinte megbénult. Ezt a sajat
szememmel láttam, amikor vele utaztam. Persze, miután
Wavers már meghalt, az lett volna a legegyszerűbb, ha
rávarrja az egészet. De akkor már neked és Marc Reeve-nek
egész mást mondott, és nem térhetett el az eredeti
kijelentéseitől. Ezért ragaszkodott a Malikowski hálószobája-
féle verzióhoz.
– És miért nem mondta el eleve az igazat? Hiszen ez
egyáltalán nem olyan valószínűtlen!
– Rosanna, Pamela bűnöző környezetben nőtt fel – mondta
Cedric és alig lépett ki az otthoniból, már bele is került egy
másikba.
Bizonyos szempontból a bűncselekmények vagy legalábbis a
különböző törvényellenes dolgok a mindennapjaihoz
tartoztak. Az ilyen emberek másképp működnek, mint mi. Mi
könnyen el tudjuk mesélni ezt a történetet, mert tiszta a
lelkiismeretünk, és eszünkbe sem jutna, hogy valaki másképp
értelmezheti a szavainkat, és gyanúba keveredhetünk. De az
ilyen Pamela-félék tudják, hogy már az a környezet, amelyből
származnak, önmagában is gyanússá teszi őket a rendőrség
szemében. Ők fél lábbal mindig a börtönben vannak, és tudják,
hogy nemigen adnak hitelt a szavaiknak. Ezért aztán Pamela
gondolkodásában annak volt értelme, hogy azonnal egy
gyanúsítottat is tálal a rendőrségnek, hogy eszükbe se jusson,
hogy esetleg ő maga is belekeveredhetett a dologba. Hiszen
neki is lett volna oka Elaine-t eltenni láb alól: sürgősen
szüksége volt az igazolványaira. így most tényleg nyakig benne
van a pácban.
– Te hogy látod? Hiszel neki?
Cedric habozott.
– Valahogy… igen – mondta aztán. – Nem is tudom, miért, de
nem érzem, hogy nekem is hazudna. Persze nincs kizárva,
hogy szörnyűt csalódok. Hiszen Pamela olyan nő, aki öt éven
át hozzászokott, hogy hamis személyazonosságával téveszti
meg a környezetét. Az is lehet, hogy egészen elvetemült
perszóna. Nem tudom.
– Rám teljesen olyan hatást tett, mintha áldozat lenne. Nem
pedig tettes.
– De valamiért nagyon tud lőni is. Közben ezt is beismerte. A
bátyja tanította meg, még tizenéves korában. Tehát egyáltalán
nem szerencsés véletlen, vagy Isten ítélő keze volt abban, hogy
ilyen simán leterítette Waverst. Azért küldte ilyen jó helyre
azt a golyót, mert iszonyú jól ért hozzá.
– Waversnek pedig volt fegyvere, amelyhez talán hozzá
tudott jutni.
– Igen – mondta Cedric –, így lehetett. Vagy egészen
másképp.
– Cedric, a rendőrségre kell mennie – szólt Rosanna sürgető
hangsúllyal. – Nem rejtőzhet el nálatok. Nem teheti meg
apával. Apa egyáltalán nem tud megbékélni efölött, nekünk
pedig nem szabad belerángatnunk ebbe.
– Tudom – mondta Cedric – és meg is teszem, ami csak telik
tőlem, elhiheted.
Mindketten hallgattak. Bárcsak túllennénk már az egészen,
gondolta Rosanna, egyszerűen túllennénk rajta, és
mindnyájan tudnánk, hogy mi történt.
Kulcs zörrent az ajtóban. Marc! Meg lesz lepve, hogy itt
találja. Még mindig nem döntötte el, hogy elmondja-e neki
látogatását a volt feleségénél.
– Be kell fejeznem – mondta ezért. – Megjött Marc.
– Marc Reeve lakásán vagy? – kérdezte a bátyja.
– Igen – felelte, aztán letette.
Erről a témáról aztán végképp nem akarta Cedric
véleményét hallani. Épp elég vaj volt a fején. Már csak azért is,
mert nem bírt megszabadulni attól az érzéstől, hogy Cedric
szavaiban volt valami, amire rá kellett volna kérdeznie.
De a legjobb akarattal sem jött rá, hogy mi is lett volna az.

Rosanna éjszaka sem tudott elaludni. Túl sok probléma merült

fel, túl sok gondolat keringett a fejében. Késő este még
felfedezte a mobilján, hogy Dennis kétszer is kereste, most
azonban túl gyáva volt ahhoz, hogy visszahívja. Dennis azt
hiszi, hogy Kingston St. Marybe ment. Mivel magyarázza, hogy
még mindig Londonban van?
Marc épp annyira meglepődött, mint amennyire megörült,
hogy itt találja.
– Hé – mondta halkan, és magához vonta. – Hát mi történt?
Hogyhogy nem mentél el a bátyádhoz?
– Nem tudtam elszakadni innen – felelte, mire azonnal a
hálószobába kerültek, és két órát töltöttek az ágyban,
miközben csengett a mobilja, de ő nem vette figyelembe, így a
férjének nem adott esélyt arra, hogy elérje. Később köntösbe
bújtak, és összeütöttek valami vacsorát abból a készletből,
amelyet Rosanna vásárolt be. Gyertyát gyújtottak, kinyitottak
egy üveg bort, amelyet Marc a pincéből hozott fel. Odakint
sötétség és köd, a kis, szomorú lakás pedig egyszeriben a
melegség és az otthonosság színtere lett. Amíg ettek, Rosanna
beszámolt a Cedrickkel folytatott beszélgetéséről és Pamela
vallomásáról.
Marc figyelmesen hallgatta.
– Hűha, ez már valami! – mondta, amikor a nő befejezte. – És
szerinted igaz lehet, amit mond?
Rosanna vállat vont.
– Nehéz megmondani. Én gyakorlatilag nem ismerem
Pamelát, hiszen csak rövid időt töltöttem együtt vele. Cedric,
aki azért jelentősen többet volt vele, hajlik rá, hogy higgyen
neki. De persze ő sem lehet biztos.
– Ha igaz ez – mondta Marc –, akkor az egész megint csak
épp olyan rejtélyes, mint korábban volt.
Ideges fintort vágott.
– Akkor megint bekerültem a lehetséges tettesek
versenyébe!
– Ezt szerintem már senki sem fogja felhozni – vágta rá
Rosanna. – Hiszen te…
– Én beültettem a District Line-ba, ő elindult vele, többet
pedig nem tudok. Így lehetett, meg másképp is.
– Elmagyaráztad neki, hogy át kell szállnia?
– Persze. South Ealing. Picadilly Line. Lehet, hogy ott
rontotta el. Másik vonalra szállt, és valahol isten tudja, hol
kötött ki. Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, Rosanna. És
tudod, mit? – eltolta félig még teli fényárját, és felállt. – Lassan
begolyózom attól, hogy állandóan azon kell morfondíroznom,
hogy mi történhetett vele. Annyira értelmetlen! Úgyse jövünk
rá. Nagyon szeretném, ha végre elszakadhatnánk tőle, és
elfelejthetnénk.
Nem beszéltek hát többet erről, és Rosanna már azt sem
merte megemlíteni Marénak, hogy elment a volt feleségéhez.
Nem voltak valami fényes hangulatban, miért rontaná tovább?
Megnéztek együtt egy talkshow-t a tévében, megitták a
maradék bort, és Rosanna érezte, hogy a torka kaparni, a
szeme égni kezd. Még egy megfázást is összeszedett. Pontosan
erre volt még szüksége!
Amikor már lefeküdtek, egyre jobban rátört a torokfájás. És
elindult a gondolatok körhintája is. Hallgatta Marc egyenletes
szuszogását, és gyötörte magát azokkal a képekkel, amelyek
fölrémlettek a szeme előtt. Marc, amint fiatal, csinos nőkkel
sétálgat Londonban. Ő maga, amint odahaza várja, és lassan
beleőrül a féltékenységbe. Marc, amint késve ér haza, idegen
parfümtől illatozik, és átlátszó kifogásokat sorol. Érezte a
feszültséget, érezte, mennyire felőrlő is lehet, ha olyan
kapcsolatban él valaki, amelyben állandóan azzal kell
foglalkoznia, hogy a másik hazudik-e vagy sem.
Végül felkelt, átsurrant a nappaliba, becsukta a hálószoba
ajtaját maga mögött. Felkapcsolta a főzőfülke lámpáját, kivett
egy poharat, megtöltötte vízzel. A hideg víz jólesett beteg
torkának. A pohárral lassan sétálgatott a szobában. Meg kell
nyugodnia. Nem szabad átadnia magát ezeknek a képeknek.
Az éjszakai virrasztás felfűti a fantáziát, és az ember olyan
kísérteteket lát, amelyek a nappali fényben feloszlanak.
 Marc rég megcáfolta azokat a híreszteléseket, amelyeket a
volt felesége terjesztett róla. Betegesen féltékenynek
jellemezte Jacqueline-t, olyannak, aki szabályszerűen az
őrületig hajszolta magát ebben a kérdésben. Marc meg se
próbálta ideális férjnek, remek apának, gondoskodó
családfőnek beállítani magát. Beismerte valamennyi hibáját,
és elég kíméletlenül írta le önmagát. De azt az egyet nem
ismerte el, hogy megcsalta volna a feleségét. Miért hinne
inkább Jacqueline-nak, mint neki?
Ha én épp belemennék egy kapcsolatba, akkor az új partneremnek
én sem azzal kezdeném, hogy elmondjam: a házasságom a
félrelépéseim miatt futott zátonyra. Ezt mondta Jacqueline.
Persze, ebben igaza van. De mégsem biztos, hogy úgy volt,
ahogy ő mondja. Úgy is lehetett, ahogy Marc leírta.
Rosanna a hűvös ablaküveghez nyomta forró homlokát.
Pontosan, mint Elaine és Pamela esetében. Úgy is lehetett,
ahogy Pamela mondta. És másképpen is. Minden elmosódott a
nem tudásban. Akárcsak odakint az utcán: köd. Egyszerűen
csak köd.
Amikor Pamelára gondolt, megint eszébe jutott, hogy volt
egy pont az elbeszélésében, amikor egy kis riasztócsengő
megszólalt benne. Amikor Cedric elmesélte, miről
beszélgettek Pamelával, valami kattant valahol.
Csak tudná, az ördögbe is, hogy hol és mi?
Kiitta a vizet. Egyre erősebben sajgott a torka, és most még
mintha be is lázasodna. Ez minden bizonnyal a legjobb alap
arra, hogy megoldja a felgyülemlett rejtélyeket. Már persze, ha
egyáltalán ezt kell tennie.
Miért nem hagyom az egészet a fenébe, gondolta, ezt az
egész rejtélyt Elaine eltűnéséről? Miért nem hagyom, hogy
közeledjen felém egy Marckal közös jövő? Miért nem bírom ki,
hogy ne bogozgassam tovább ezeket az összegubancolódott
szálakat itt körülöttem?
Fájó szemmel nézte Jacqueline Reeve akvarelljét a falon,
nézte, de igazából nem látta. Esőfelhők gyülekeznek az égen. A
háttérben hegyek, amelyeknek csúcsa eltűnik a párában.
Szürke víz. Egy vitorlás hajó, amely egy kikötőfal előtt
horgonyoz. Melankolikus kép, szomorú, sötét.
Valahogy mintha egyre nagyobb jelentősége lenne a képnek.
A vitorlás. Felcsavart vitorlákkal. Az eső.
Miért fest ilyen szomorú képeket? – gondolta, hiszen Marc
meg ő imádta a hajózást.
És ebben a pillanatban beugrott. Tudta már, hogy mi
motoszkált benne egész idő alatt. Tudta, hogy mi
foglalkoztatja a tudatát, amióta Cedric elmondta, mit beszélt
Pamelával.
A helység. Wiltonfield. Hallotta már ezt a nevet. Amikor
Marc mesélt a hajóról, a cambridge-i úton. A klubról,
amelyben Jacqueline-nal együtt tagok voltak. A wiltonfieldi
jachtklubról.
Egyszerre felébredt. A szíve mintha riadót dobolt volna.
Meg kell őriznem a nyugalmamat, mondta magának, és nem
szabad elsietett következtetéseket levonnom.
Megint kiment a konyharészbe, megtöltötte a poharat. Kicsi
kortyokban itta a vizet. Az ablakon túli sötétség egy
imaginárius pontjára nézett.
Mik a tények, ha Pamela vallomását igaznak tartjuk?
 Pamela Luke 2003 januárjában, nyilvánvalóan kevéssel Elaine
eltűnése után megtalálja Elaine útlevelét egy Londontól nem túl
távoli kis helység szélén. Wiltonfieldben. Az útlevél egy régi ruhákat
gyűjtő konténer mellett hever.
Wiltonfieldben van az a jachtklub is, amelynek Marc és Jacqueline
Reeue évek óta a tagjai.
Nem jó. Koncentrálj!
2003 januárjában Marc már nem tag. A válása után nem akar ott
találkozni a volt feleségével, ezért kilép. A hajót Jacqueline-nak
hagyja. A mai napig az övé, és ő máig tagja a klubnak.
Emlékezett arra, amit Jacqueline mondott ma délután: azért
bírja ki Binfield Healthben, mert olyan sok barátja lakik a
környéken.
Hát persze! Wiltonfield a közelben van, talán egy vagy két
helységgel arrébb. Valószínűleg a jachtklub valamennyi tagja
ott lakott a környéken. Olyan emberek, akiket Jacqueline évek
óta ismert, akikkel jóban volt. Ezért választotta Binfield
Healthet új lakóhelyéül. Hogy ne érezze magát olyan egyedül.
2003 januárjában Marc Reeve a számára teljesen ismeretlen
Elaine Dawsont magával viszi a lakására. Ezek után a fiatal nő
nyomtalanul eltűnik. Ám hamarosan felbukkan az útlevele,
méghozzá azon a helyen, ahol Jacqueline hajója horgonyoz, annak a
helynek a közvetlen közelében, ahol az új otthona van.
Véletlenül?
Rosanna a halántékát masszírozta, Lehet, hogy beteg, lehet,
hogy lázas, de mostanra már nagyon felébredt.
Ez nem lehet véletlen.
Elaine eltűnésének kezdetén egy Reeve áll. És most úgy
tűnik, hogy a végét is ez a név jegyzi. De lehet, hogy ez már
nem Marc.
Egy gondolat csírázott ki benne, egy olyan gondolat, amely
lehet, hogy őrültnek látszik, de mintha tényleg nem lenne
egészen légből kapott. Az ötlet, hogy talán Jacqueline is
belekeveredett az ügybe. Az elvált feleség – sőt akkor, öt éve, a
válófélben lévő feleség –, akire eddig senki nem gondolt.
A betegesen féltékeny feleség, akit ebből a szempontból
talán megszállottnak is nevezhetünk.
Marc legalábbis így jellemezte. Hogy szüntelenül
gyanúsítgatta. Hogy üldözte a vádjaival. Hogy a közös életük
már csak veszekedésből, szemrehányásból, szörnyű
jelenetekből állt. Hogy szinte a megszállottjává vált annak az
elképzelésnek, hogy a férje egyfolytában csalja.
Ha pedig ez így igaz, akkor tényleg fixa ideája volt. Hiszen
amikor Rosannával beszélgetett, akkor sem volt nagyon szó
másról. A szomszéd is ilyen veszekedésekről számolt be. Ha
tehát azt feltételezi, hogy
Marc nem hazudott, és valóban munkamániás volt, de nem
lépett félre, akkor egyre inkább kikristályosodik egy olyan nő
képe, aki belehajszolta magát egy saját maga által elképzelt
világba, és egyre inkább elvesztette kapcsolatát a valódi
élettel.
És ha akkor este meglátta Elaine-t, amint bemegy Marc házába?
Rosanna a hideg üveghez szorította a homlokát, mintha
csillapíthatná ezzel a lázát. Vajon most csak fantáziál, vagy
valódi lehetőségekről gondolkodik? Persze, ez feltételezi, hogy
Jacqueline a volt lakása közelében tartózkodott. Lehet, hogy
kocsiban ült. Talán háromnegyed évvel a válása és kiköltözése
után még mindig kémkedett a volt férje után. Talán olyan
betegesen féltékeny volt, hogy ezt a szokását akkor sem
szakította meg, amikor más helyre költözött.
Lehet, hogy Jacqueline is ott volt a reptéren. Lehet, hogy el
akart utazni valahová, maga sem jutott tovább a várónál,
viszont meglátta, amint a férje elmegy egy másik nővel. Vagy
másnap hajnalban a metróban? Megszólította Elaine-t?
Bemesélt neki valamit, kicsalta a városból?
Rosanna kényszerítette magát, hogy nyugodtan és
tárgyilagosan gondolkodjon. Ez a gondolati játék abszurd volt,
de a valóságnál nem abszurdabb. Lehet, hogy véletlen volt,
vagy Jacqueline maga idézte elő a helyzetet, de nem tűnt
légből kapottnak, hogy valamit látott vagy hallott, ami betett a
kényszeres gondolkodásának.
És aztán?
Elképzelhető lenne, hogy Jacqueline Reeve elteszi láb alól
Elaine Dawsont?
Ez épp annyira elképzelhető és kevéssé elképzelhető, mint
az, hogy Marc tette. Még mindig az ismeretlen tettes tűnik a
legkézenfekvőbbnek, mert az ő világában, ahonnan jön,
valóságtartalmuk van az olyan fogalmaknak, mint a testi
sértés, gyilkosság, emberölés, amelyet beteges vágyak,
pénzéhség vagy egyszerűen a brutalitásban lelt öröm kedvéért
hajtanak végre. Senki sem tagadhatja, hogy ez a sötét világ
létezik: képviselőinek tettei nap mint nap megtöltik az
újságok bűnügyi rovatait. Marc azonban nem tartozik közéjük.
És Jacqueline-ról sem gondolta volna Rosanna. Ám ha
mindkettőjüket kizárja, az olyan, mintha Elaine útlevelének
megtalálási helyét puszta véletlennek tartaná.
Persze még ez is elképzelhető. A véletlennek mindig megvan
az esélye.
 Összerezzent, amikor lépteket hallott maga mögött. Marc
jött ki a hálószobából, és hunyorgott a konyhasarokban égő
lámpa fényétől.
– Felébredtem, te meg eltűnté] – mondta. – Mi történt? Nem
tudsz aludni?
– Azt hiszem, megfáztam – felelte Rosanna. – Fáj a torkom.
Innom kellett.
A férfi átölelte. Teste meleg, és valamiképpen vigasztaló
volt.
– Szegény drágám. De ne ácsorogj itt fürdőköpeny nélkül!
Túl hideg van ehhez – egy kicsit eltolta, figyelmesen nézte az
arcát, aztán a homlokára tette a kezét,
– Lázas vagy – állapította meg.
Lehet, hogy mindennek csak a láz az oka. Csak amiatt
támadtak ilyen őrült ötletei. De mégis…
– Marc, elképzelhető… – kezdte, de aztán elhallgatott.
Lehetséges, hogy akkor meglátott benneteket a feleséged? A
betegesen féltékeny feleséged? Amikor Elaine-t felvitted magadhoz?
Korai volt még ehhez a kérdéshez. Túl korai, hogy ezzel a
szörnyű gyanúval előálljon.
– Igen? – kérdezte a férfi.
Rosanna mosolygott, megcsóválta a fejét.
– Á, semmi. Igazad van, hideg van itt. Bújjunk vissza az
ágyba!
 Február 22., péntek

Pontosan úgy volt, ahogy Rosanna gyanította: Wiltonfield nem

esett túl messze Binfield Healthtől, kevéssel Reading előtt
feküdt. Álmatag, kicsi falu volt, erdők és legelők ölelésében,
közvetlenül az itt már elég széles, békésen folydogáló Temze
partján. A kacskaringós kis és még kisebb utcák, a
klinkertéglával díszített, színes ajtajú házak nagyon idilli
látványt nyújtottak, hiszen közben az idő is megjavult: az ég
felhős volt még ugyan, de a köd elhordta magát. Itt már
mindenütt a tavasz leskelődött, mintha még a fű is csak valami
jelre várt volna, hogy kisarjadjon és a magasba szökkenjen, s a
fekete, nedvesen csillogó föld is mintha csak azt akarta volna,
hogy keljen már ki belőle mindaz az élet, amely a mélyében
csírázik. A szép napos idő már felébresztette a növényeket, a
mostani hideghullám csak késleltette kicsit a zsendülést. A
következő kellemes nap majd a szivárvány színeibe borítja ezt
a vidéket.
Rosanna azonnal megtalálta a konténersort, amelyről
Pamela beszámolt. Wiltonfield olyan kicsi volt, hogy egy perc
alatt be lehetett járni, és a helység nyugati kijáratánál tényleg
ott volt a parkoló, ahonnan különféle gyalogtúrákra lehetett
indulni, amelyeknek az útvonalát különféle színű
táblácskákkal jelölték. Egy nagy tábla alaposan elmagyarázta
a környék növény- és állatvilágát, és felhívta a figyelmet egy
kissé kijjebb található vendéglőre, amelyben állítólag igen
finom ételeket kínáltak, és a jachtklubra, amely ennek a
vendéglőnek a tőszomszédságában volt található.
 A parkoló szélén három hatalmas konténer állt, amelyekbe
régi ruhákat lehetett bedobni. Egy tábla arra szólította fel az
adományozókat, hogy lehetőleg még hordható állapotú
ruhákat tisztán becsomagolva helyezzenek bele, a cipőket
pedig párosával kössék össze.
Ezen a hűvös reggelen persze senki sem tartózkodott a
közelben.
Rosanna leállította a kocsit, és odament a konténerekhez.
Összefonta a melle előtt a karját, annyira fázott. Mielőtt
elindult volna, egy londoni gyógyszertárban vett torokfájás
elleni tablettákat meg lázcsillapítót, és most egy kicsit tényleg
jobban is lett, de azt azért nem tudta elhitetni magával, hogy
meggyógyult; tisztában volt vele, hogy holnap, de legkésőbb
holnapután ágyba kényszerül. Tulajdonképpen már mára ezt
ígérte Marcnak, mivel az a reggelinél aggodalmas
pillantásokat vetett rá, és végül arra kérte, hogy maradjon
ágyban, amíg megjön.
– Ma péntek van. Nem jövök későn – ígérte.
Rosanna kinézett utána az ablakból, és megkönnyebbüléssel
látta, hogy a metró felé veszi az útját. Tehát itt hagyta neki a
kocsit.
Borzongott. Nemcsak a hideg, hanem a hely magánya miatt
is. Ilyen lehetett ez a hely öt éve is. Egy téli reggelen bárki
kirakhatja itt a ruhákat, a kutya sem törődik vele. Nyáron vagy
hétvégéken lehet, hogy nyüzsögnek itt a turisták, de közben
egy lélek sem jár erre.
És mitől lehetett még megszabadulni itt?
Hiszen ott volt még a kérdés: ha valaki – Jacqueline? – le is
rakta ide Elaine ruháit, vajon magával Elaine-nel mit csinált?
Nem találtak olyan holttestet, amely beleillett volna ebbe az
ügybe.
Tüsszentett, zsebkendőt vett elő, és alaposan kifújta az
orrát.
Beteg vagyok, ráadásul éppen belelovalom magam
valamibe, gondolta.
Szinte látta maga előtt a súlyos, nagycsontú Elaine-t, és a
kicsi, kecses Jacqueline-t. Mit kezdene ez a nő egy hullával?
Már pusztán fizikailag is, hogy bírna vele?
Elgondolkodva bámult le a mezőkön át a vízre. Jól át lehetett
látni a túloldalra, de itt tényleg elég széles volt a folyó. Nagy
fűzfák lógatták karjaikat a hullámokba. Akit folyóba
temetünk, annak nem kell sírt ásni.
A jachtklub nagyon közel volt, így Jacqueline hajója is.
Spontán elhatározással megint az autóhoz lépett, közben
rápillantott a táblára. Ha hihet a leírásnak, csak az országutat
kell követnie, és eléri a klubot. Egy nagyon egyszerű kérdést
szeretett volna csak feltenni. Talán őrültség volt, de ha már
egyszer itt jár… Tíz perc alatt elérte a klubot. Nagy, fából épült
klubház, nagy faterasz a víz fölött, rajta asztalok és padok,
műanyag ponyvákkal letakarva. Hosszú stégek nyúltak a
vízbe, mellettük sok kisebb-nagyobb motorcsónak volt
kikötve. Rögtön a klubház mellett egy lakóház állt, amelynek
ablaktáblái most zárva voltak. Nyáron biztosan nagy itt az élet,
de pillanatnyilag az egész helyet vigasztalan, nyomasztó
magány jellemezte.
Rosanna az épület fölötti parkolóban állította le a kocsiját,
és lement egy keskeny, homokos úton egész a folyóig. A hideg
levegőnek vízillata volt. A borult égtől a víz semmiféle fényt és
semmilyen színt sem kapott, így’ a hullámok sárgásszürkék,
ridegek, majdnem fenyegetőek voltak.
A klubházat és a stégeket magas kerítés zárta el, és Rosanna
már attól tartott, hogy itt véget is ér a kis kirándulása, de
aztán észrevette, hogy a kapu nyitva van, és közvetlenül
mellette egy kerékpárt támasztottak le. Valaki tehát van
odabent.
Belépett, két lépcsőfokon feljutott a teraszra, és megkerülte
a klubházat. Megállapította, hogy az épület egyik oldala
nyitott. Egyfajta csűrbe lehetett bejutni onnan, amely
mindenféle nagy szekrényekkel és szerszámokkal volt
telezsúfolva. Egy szinttel följebbre széles lépcső vezetett.
Valószínűleg ott tartották a vitorlás-felszereléseket. Ajtó nyílt
egy szomszédos helyiségbe. Rosanna bekopogott, remélve,
hogy a kinti kerékpár gazdája odabent tartózkodik.
Nem válaszolt senki, hát egyszerűen benyitott. Éles
tisztítószerillat csapott az orrába. Asztalokat látott, székeket, a
falakon hajós képeket, és egy hatalmas pultot, teli üvegekkel
és poharakkal. Mögötte egy idősebb nő épp azzal
foglalatoskodott, hogy kipucolja a mosogatót. A pult előtt
vödör, porszívó, és egy csomó, különféle tisztítószereket
tartalmazó flakon állt.
– Jó reggelt! – kiáltotta Rosanna. A hangja kicsit reszelős
volt.
A nő a pult mögött összerezzent.
– Te jóisten, de megrémített! – mondta szemrehányó
hangon. Ilyenkor még senki sem szokott idejönni!
– Sajnálom. Kopogtam!
 – Elgondolkodtam. Mi tetszik? – nézett rá gyanakodva az
asszony.
Rosanna közelebb ment hozzá, és közben észrevette, hogy a
frissen felmosott padlón földes nyomokat hagy hátra. Remek,
ezzel biztosan megnyeri az amúgy is morcos nő jóindulatát.
– Rosanna Hamiltonnak hívnak. Jacqueline Reeve régi
barátnője vagyok.
– Aha. És mit keres itt?
Rosanna megpróbált a lehető legelfogulatlanabbul
mosolyogni.
– Jacqueline meg én együtt jártunk iskolába. De aztán én
évekig külföldön éltem. Most pedig szeretném megtalálni. Úgy
tudom, közben elvált…
– Ki nem válik el manapság? – morogta a nő. – Engem a
férjem kilenc éve hagyott faképnél. Egyszerűen elpályázott.
Gondolja, hogy másképp itt kellene takarítanom? De hát nem
elég az a pénz semmire. Minden csak drágul.
– Így igaz. Nem könnyű manapság!
– Tegnap este nagy murit tartottak itt. Jó kis káosz volt,
amikor reggel megérkeztem. Valakinek a születésnapja volt.
Én is hivatalos voltam. Persze, én nem vagyok tagja ennek az
úri klubnak, de ilyenkor én vagyok a csapos. Pár fontot ez is
hoz a konyhára.
– Tényleg sokat kell dolgoznia – mondta együtt érzőén
Rosanna, és törte a fejét, hogyan is kanyarodhatna rá arra,
hogy mi történt egy öt évvel ezelőtti januári reggelen
Jacqueline hajójával. Persze, valószínűleg amúgy sincs semmi
értelme. Ki emlékezne egy ilyen régi eseményre, ami ráadásul
még csak feltűnést sem keltett?
 – Most nem is panaszkodhatom. Nincs sok munka. Néha egy-
egy születésnap, vagy egy-egy törzsasztali összejövetel
szombatonként. Nyaranként persze itt minden este telt ház
van. Hétvégéken pedig odakint grilleznek a víz fölött. Hiába,
akinek pénze van, az élvezheti az életet!
Rosanna egyetértett. És még hozzátette:
– Azt tudja, hogy Jacqueline…
– Hát őt itt már ne is keresse. Már évek óta nem tagja a
klubnak.
– Nem? – Rosanna elképedt. Erről, úgy látszik, még Marc sem
tudott. – De hiszen ez volt a második otthona!
– Hál igen, nem is értette igazából senki sem. Talán a fia
miatt? A kamasz fiúk igen sok energiát lefoglalnak!
Valószínűleg ideje nem maradt rá, gondolom én.
– És a hajó? – kérdezte Rosanna.
A nő bizonytalan mozdulatot tett kifelé, az ablak irányába.
– A Heaven’s Gate? Odakint van. Az itteni klubban adta el
valakinek. Az illető már majd’ megőrült azért a hajóért.
– És ez pontosan mikor volt?
– Úristen, hát mennyire pontosan akarja tudni? Már jó régen
volt.
– Na, körülbelül. Az év? A hónap?
Az asszonyon tényleg látszott, hogy erőlteti a gondolkodást.
– Na, várjunk csak… azt hiszem, kevéssel az után, hogy a
lányomnak megszületett a kicsije…
– És az mikor volt?
 – 2002 novemberében. November 30-án, hogy egész pontos
legyek. Ő az első unokám.
– Milyen szép! És lehetséges, hogy a hajó eladása 2003
januárjára esett?
Rosanna valósággal reszketett izgalmában.
– Hát igen, úgy gondolom, az már az új évben lehetett.
Januárban, februárban… Később biztosan nem, mert akkor
már igazi tél volt. Igen, igen, nagyjából akkortájt.
– És ettől kezdve Jacqueline nem is mutatkozott többé a
klubban?
– Nem, legalábbis én nem tudok róla. Azt hiszem,
magánemberként találkozik még egyik-másik taggal, néha
mesélnek róla. Úgy tűnik, sikeres festő lett belőle. Kiállításai
vannak, meg ilyesmi. De engem nem érdekelnek a képek. És
pénzem sincs.
– Azt nem tudja, hogy akkor január közepén kivitte-e még
Jaequeline a hajót? – kérdezte Rosanna. – Olyan tizedike-
tizenegyedike táján?
A nő arcát azonnal bizalmatlanság öntötte el.
– Miért érdekes ez?
– Csak úgy érdekel. Elképzelhető, hogy kint járt vele? Vagy
hogy valaki kint járt a Heaven’s Gate-tel?
– Fogalmam sincs. És hát, nem is vagyok mindig itt.
– Hm – mondta Rosanna. Nem szerette volna, ha a
takarítónő észreveszi, mennyire izgatott. Miért adta el
Jacqueline közvetlenül Elaine eltűnése után a hajóját? Megint
egy véletlen?
 – Ott lejjebb a zsilipőr – mondta az asszony – a
Mapledurham-zsilip-nél, na, az majd megmondja. Ha a Heaven’s
Gate hosszabb útra indult, akkor át kellett hajóznia a zsilipen.
És ott feljegyzik a hajó számát, a dátumot, az órát, meg
ilyesmit. Ott mindent felírnak.
Rosanna ujjai mint karmok markoltak rá a kézitáskájára.
– És hogy találom meg azt a zsilipőrt?
– Menjen csak itt végig az úton! A zsilipet már messziről
látja, el sem lehet téveszteni.
– Köszönöm. Hálás köszönet! – Rosanna már szaladt is az
ajtóhoz. Olyan izgatott volt, hogy a betegséget már észre sem
vette, pedig az egyre inkább úrrá lett rajta.
– Hé! – kiáltott utána a másik. – Minek a zsilip? Azt hittem, a
barátnőjét akarja megtalálni!
Rosanna nem válaszolt. Még hallotta, amint a nő
zsörtölődik:
– Na de hát, ez már mégiscsak, amennyire itt mindent
összekoszolt, és egyáltalán, hogyan…
Végigszaladt a stégen. A hideg levegőtől a tüdeje is
megfájdult. Heaven’s Gate! Merre van az a Heaven’s Gate?
Egészen hátul volt, az egyik legutolsó hajó a stég mellett.
Csodaszép, kékre mázolt fahajó, rajta fehér olajfestékkel a
név, a másik oldalon pedig a száma.
Rosanna kitúrta a táskáját, előkotort egy papírdarabot meg
egy ceruzát, feljegyezte a számot. Amikor visszasandított,
feltűnt neki, hogy a takarítónő gyanakodva figyeli az ablakból.
Mindegy. Egyelőre megvan, amit keresett.
Következő lépés a Mapledurham-zsilip.
 2
– Miért nem akartál engem? – kérdezte Rob. Váratlanul és
olyan ártalmatlan hangsúllyal kérdezte, mintha mondjuk, az
iránt érdeklődne, hogy miért szürke a konyhapadló kövezete.
Sejtette, hogy az anyja napok óta éppen ettől a kérdéstől
retteg, és élvezte a hatalmat, amely ebből a félelemből fakadt.
Ő, egyedül csak ő akarta meghatározni azt a pillanatot, amikor
szembesíti az anyját ezzel a kérdéssel, amely minden
bizonnyal élete legkellemetlenebb élményét idézi fel számára.
Legalábbis abban reménykedett, hogy az volt. Egy csecsemőt
az ember nem ad egyszerűen tovább valakinek, mint egy öreg
kabátot.
A konyhaasztalnál ültek, ebédeltek. Egy kínzó lassúsággal
elvánszorgó délelőtt után, amikor is ő a nappaliban lötyögött,
és mást sem tett, mint demonstrálta Marinának, hogy
mennyire unatkozik vele, az asszony pedig – ó, mily csodás
változatosság a McDonald’s után! – azt javasolta, hogy
menjenek ebédelni a Pizza Hutba, mire ő sztrájkba lépett.
– De hát, ez már megint csak gyorsétterem! Mióta itt vagyok,
csak ezt a gyors-zabát tömöd belém! Hallottál már arról, hogy
a fiatalok növekedéséhez, esetenként, mondjuk, a zöldségféle
is hozzátartozik?
Az asszony összerezzent, vette a kabátját és a cipőjét, fogta a
pénztárcáját, és hűvös hangon azt mondta:
– Oké, akkor veszek zöldséget. Velem jössz?
Rob éppen a tévé előtti fotelben tekergett. A Szezám utca egy
ezeréves darabja ment, amely egyáltalán nem érdekelte, de
mióta kitalálta, hogy Marinát idegesíti a délelőtti tévézés, ki
nem hagyta volna.
 – Aááá! Nincs kedvem. Menj csak egyedül!
A nő visszajött a brokkolival meg a krumplival, és a
konyhában igyekezett összehozni belőle valamit. Egyik hosszú
estéjükön, amikor megpróbált egy kicsit közelebb férkőzni a
fiához, elmesélte, hogy egyáltalán nem tud főzni, és ezért Rob
boldog volt, hogy odakényszeríti anyját a tűzhelyhez. Ám
amikor már az asztalnál ültek, rájött, hogy a kard hegye
ezúttal visszafordult feléje: ennél fádabb, ízetlenebb ételt
elképzelni sem tudott. Megtudakolta, vajon Marina hallott-e
már olyan dolgokról, mint só, bors, meg hogy ezeket mire
lehet használni. Titokban folyt a nyála egy tisztességes pizza
után, a peremébe sok sajt begöngyölve, a tetején sok
mindenféle… és dühös volt saját magára.
Ezért tette fel azt a kérdést. Valahogy ki kellett nyitnia azt a
szelepet.
Marina keze, amellyel éppen egy villányi ételt tett volna a
szájába, félúton megállt. A fiú figyelte, és látta, hogy az asszony
pupillái kicsit megnagyobbodnak. Marina lassan visszatette a
villát a tányérra.
– Lehet, hogy jó, ha beszélünk erről – mondta végül,
A fiú várakozva nézett rá. Remélte, hogy remegni kezd, talán
el is bőgi magát, de a nő elég jól kézben tartotta az érzelmeit.
– Nem arról van szó, hogy nem akartalak megtartani, Robbi.
Én…
Soha nem szólították még Robbinak, és elsőre megutálta ezt
a nevet.
– Robert a nevem. Esetleg Rob.
– Oké, Rob, Akkor így neveztelek: Robbi.
 – Hát, azért ez a fázis nem tartott olyan sokáig, hogy most ne
tudnál gyorsan átszokni. Úgy tudom, négy hét alatt eleged lett
belőlem, és leléptél.
– Az apádnak adtalak át.
– Leléptél. Tökmindegy, hogy az apámnak adtál, vagy
kosárban kitettél az árvaház elé.
– Nem egészen. Az árvaház, az árvaház. Egy apa meg egy apa.
Hidd el, az árvaházi gyermekkor egészen más lett volna, mint
az, amiben részed volt.
Nyugodt maradt. A fiú olyan indulatot érzett, hogy
legszívesebben anyja fejére borította volna az ehetetlen
zöldségekkel együtt a tányért. Vagy az arcába, amelyben a
szemek az övéi voltak.
– A legtöbb gyereket az anyja neveli fel!
Ebben csak igazat adhatott neki Marina.
– Igen. Tudom. De… olyan fiatal voltam. Még egyetemre
jártam. Egyszerűen nem tudtam…
Tehetetlenül emelgette a karjait.
– Ha nem csalódom nagyot, akkor tizenhét évvel ezelőtt volt
már tabletta. Ha semmiképpen nem akartál gyereket, akkor
miért nem védekeztél?
– Nem bírtam a tablettát. Az apád meg én… megpróbáltunk
vigyázni, de…
– De megtörtént a baj. A szerencsétlenség. A nagy határ szar.
Minek neveznél inkább, mami? Bajnak? Szerencsétlenségnek?
Nagy határ szarnak? Melyik szó tetszik leginkább?
Marina érezte, hogy remeg. Mekkora marhaság! Még csak az
kell, hogy citerázzon!
 – Egyik szó sem tetszik – mondta. – Te egyik sem voltál ezek
közül. Az voltál, és az vagy, ami minden gyerek: ajándék.
Most hülyét csinál belőle?
– Az ajándékokat az ember meg szokta tartani!
– Csodaszép ajándékok is vannak, amelyek egy bizonyos
korszakban meghaladják a megajándékozott képességeit.
Eltolta a tányérját, felállt.
– Egyszerűen túl sok volt nekem, Rob. Éretlen voltam az
anyaságra. Majd ha egyszer lesz gyereked, megérted, hogy
miről beszéltem. A gyerekek hihetetlenül követelődzők. A
kisbabák sírnak. Éjjel és nappal. Egyfolytában esznek, isznak,
és egyfolytában pelenkázni kell őket. Éjszakahosszat ringatod
őket a karodban, és azon töröd a fejedet, hogy vajon miért
nem tudnak elaludni. Ég a szemed, és üvölteni tudnál a
fáradtságtól. És tudod, hogy másnap zárthelyit írsz. És tudod,
hogy az átvirrasztott éjszaka után hajnalban fel kell kelned, és
elvinni a csecsemőt ahhoz, ciki vigyáz rá napközben, hogy
idejében beérj az egyetemre. Tudod, hogy majdnem elalszol a
zárthelyi alatt, és hogy jól el is cseszed. És elképzeled, hogy
vajon hány zéhát kell még elcseszned ahhoz, hogy az egyetem
köszönje, és ne kérjen belőled többet. Rettegni kezdesz a
jövőd miatt, és… eh – egy fáradt, lemondó gesztussal
végigtörült a szemén –, minden élethelyzet más. Az enyém
ilyen volt.
A fiú is felállt. Hidegvérrel kezdte ezt a beszélgetést, de már
a közepe táján meglágyult a térde, és elszédült. Mértéktelenül
felingerelte, amit a nő mondott, és mérhetetlen haragot
gerjesztett benne.
 – És még én vagyok az oka? Hogy ilyen fárasztó csecsemő
voltam?
– Nem. Természetesen nem. Egyáltalán nem így gondoltam.
Csak éppen… megpróbáltam megmagyarázni.
Gyámoltalanul széttárta a karját.
– Valószínűleg nem lehet jó, bármit mondok is. Nem ülnénk
le? Főzök egy kávét, és nyugodtan megbeszéljük…
A fiú a szavába vágott:
– Apának sikerült. Apa is egyetemista volt. Neki is kellett
zéhákat írnia, meg vizsgáznia, meg mindent. És mégis a
gondomat viselte. – Tudom. Idősebb volt, nagyobb volt a
felelősségtudata. És…
– …szeretett. Veled ellentétben.
– Én is szerettelek, Rob. Egyetlen anya sem adja oda a
gyerekét könnyű szívvel. Hinned kell nekem. De egy ilyen
terhesség után…
Megint a szavába vágott:
– Csak el ne kezdd a hormonokat, hogy mindenért ők a
hibásak! Tudomásom szerint éppen a hormonok miatt
szeretik a nők a gyerekeiket, és védelmezik őket mindennel
szemben. Még egy macskánál is működik ez! Csak éppen nálad
nem működött.
– Eléggé megkönnyíted a saját dolgodat – mondta Marina és
azon gondolkodom, hogy vajon tényleg velem akarsz-e
beszélgetni, vagy csak ki akarod ereszteni a felgyülemlett
haragot, amihez persze jogod van. Mert akkor jobb lesz, ha
befogom a számat. Megértést szeretnék elérni, de arra sincs
esélyem, hogy meghallgass.
 A fiú gúnyosan nézett rá:
– És legalább megérte? Megérte ilyen céltudatosan
előremasírozni, és minden akadályt elhárítani az utadból?
Most boldog vagy? Ezzel a házzal, a szakmáddal? Egyedül? Férj
nélkül, gyerek nélkül? Ez az, amit akartál? Csak nehogy
valakiről gondoskodnod kelljen? Csak arról feledkeztél el,
hogy így a végén olyan sem lesz majd, aki rólad gondoskodik.
De valószínűleg lazán lemondasz erről is!
A nő szája végre megrándult. A fiú most eltalálta az Achilles-
sarkát. Egyedül volt, gyalázatosan, szánalmasan magányos
volt, ez Robnak is feltűnt az utóbbi napokban. A kutya sem
ugatott utána. A telefon alig szólalt meg, nem hívták sehová,
semmiféle szórakozásra. Az estéi hosszúak és vigasztalanok
voltak. Megfizette az árat, és a fiú látta ezt, és élvezte,
mélységesen kiélvezte.
– Nem szeretnék erről tovább beszélni – nyögte ki Marina.
Közel volt a síráshoz.
Rob hátralökte a székéi, és a dzsekije után nyúlt, amelyet,
csak hogy Marinát bosszantsa, a hűtőszekrényre dobott.
– Ki kell mennem innen – mondta. – Friss levegőre van
szükségem.
– Hová mész?
– Sétálni.
– Rob! – Körbeszaladt az asztal körül, el akarta kapni a
karját, és a fiú visszarebbent, mintha megütötte volna.
– Van nekem anyám – mondta. – Ezért aztán nem is kellesz,
szerencsére. Rosanna az anyám. Ő tökéletes nő. Minden
megvan benne, ami belőled hiányzik.
 – Meg vagyok győződve róla Rob, hogy Rosanna fantasztikus
ember. És nagyon örülök, hogy az lehetett számodra, ami én
nem lehettem. De…
– De?
– Nem, semmi.
Most minek is hozná szóba? Dennis elmondta, hogy a
házasságuk éppen tönkremegy, és erősen kérdéses, hogy
Rosanna visszatér-e még hozzá és Robhoz. Rob szemében
azonban, amelyben e pillanatban szinte gyermeki riadtság ült,
látta, hogy ő is éppen erre gondol. És, hogy irtózatosan fél.
Annyira megsajnálta. Ezt a nagy, agresszív, sebezhető fiút
annyira megszánta, hogy most szívesen megtette volna azt,
amit kisbaba korában elmulasztott: az ölébe venni, ringatni,
arcát az övéhez szorítani, és a fülébe suttogni, hogy minden
jóra fordul. És ringatni, amíg el nem alszik.
Ami persze teljes lehetetlenség volt.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte a fiú, aztán kiment, és már be is csapta
a bejárati ajtót maga után. A házra leereszkedett az a
szorongató, furcsa csend, amely a hangos veszekedéseket
követni szokta.
Napokon át úgy kerülgették egymást, mint a macskák. És
most végre kitört a vihar. A bomba felrobbant. Talán jó is így.
Egyszer meg kellett történnie.
De nagyon fájt.
Marina leült a székre. Kezébe temette az arcát, és sírni
kezdett.
 3

Marc ingerült lett, amikor Rosanna kora délután hirtelen

berobbant az irodájába. Gyanútlanul megnyomta az ajtónyitót,
és kilépett az előtérbe, hogy fogadja a látogatót, és hirtelen
azzal a nővel találta magát szembe, akiről azt gondolta, hogy
odahaza, a párnák között kúrálja elhatalmasodó influenzáját.
– Nem volna szabad itt kint futkároznod! – mondta.
Aztán észrevette Rosanna a kipirult arcát és furcsán csillogó
szemét, a kifulladt lihegést, és az izgatottságát is.
– Mi történt? – kérdezte.
Rosanna lezuhant egy székre.
– Valamit el kell mondanom – nyögte ki.
Marc odahúzott egy második széket, leült vele szemben,
kezét a kezébe fogta.
– Azt hiszem, lázas vagy – állapította meg.
– Nem tudom. Lehet. Marc, valami hihetetlen dologra jöttem
rá.
– Először nyugodj meg! Egyáltalán miért szaladgálsz
ilyenkor?
A nő kihúzta a kezét, hevesen kotorászni kezdett a
táskájában, és előszedett egy cédulát, amelyre valami
olvashatatlan krikszkrakszot kapart fel.
– A Heaven’s Gate 2003. január 11-én reggel nyolckor haladt
át a Purley-on-Thames-i Mapledurham-zsilipen! Január 11-én!
Reggel! Amikor épp világosodott!
Marc teljesen értetlenül meredt rá.
 A nő annyira izgatott volt, hogy nehezére esett logikus
sorrendben előadni a mondókáját.
– Beszéltem a zsilipőrrel. Ő pedig megnézte a feljegyzéseit.
Egy nappal az után, hogy Elaine eltűnt, a volt feleséged hajója
egy téli hajnalon végigment a Temzén. Sűrű ködben. Tudod,
mit jelent ez?
A férfi még mindig el volt hűlve.
– Nem. Mit? És hogyhogy…?
– Az útlevél. Elaine útlevele! Wiltonfieldben találták meg! A
jachtklub közelében! És akkor ez a kirándulás ebben a nem túl
alkalmas időben! Vagy talán Jacqueline gyakran kihajózott téli
hajnalokon?
– Nem. És azt hiszem, más sem tenne ilyent. De…
– És tudod, még mire jöttem rá? Közvetlenül ez után eladta a
hajót Valakinek a klubban. Nem az övé már a Heaverís Gate!
– Ezt nem tudtam – mondta Marc meglepetten. Lassan
kezdett derengeni neki, hogy Rosanna miről is beszél, és hogy
mire akar kilyukadni.
Elsápadt.
– Csak nem azt akarod mondani… ?
Rosanna csak most jött rá, hogy mennyire lerohanta, és a
férfi mennyire megrettent, és arra is rájött, hogy egy ilyen
szörnyűséget valahogy kíméletesebb formában kellett volna
közölni vele. Egy pillanatig forró arcára szorította jéghideg
kezét, mintha ezzel hűteni tudná belső izgatottságát.
– Nem tudom, Marc. Nem tudom, mi történt, és nem is
akarok feltételezésekkel dobálódzni, főleg olyanokkal,
amelyek másokat nagy bajba keverhetnek, de akárhogy
forgatom és billegetem, mindezt nem tudom csak véletlen
egybeeséssel magyarázni. Azt kell gondolnom, hogy
Jacqueline-nak köze van Elaine eltűnéséhez, bár persze
rengeteg részlet hiányzik, és maradnak ellentmondásos
állítások is, de…
A férfi a szavába vágott.
– Az indíték, Rosanna, mi lett volna az indítéka? Milyen oka
lett volna
Jacqueline-nak arra, hogy eltüntesse Elaine-t, hogy most ilyen
óvatosan fogalmazzak? Honnan ismerte volna egyáltalán?
Rosanna nem nézett a férfira, elnézett mellette, ki az
ablakon, mialatt bevallotta neki, milyen mélyen is túrt bele a
tudta nélkül az életébe.
– Voltam nála, Marc. Tegnap Elmentem Binfield Heathbe, a
műtermébe. Másfél órát beszélgettem vele.
– Ez nem lehet igaz!
– De igaz. És egész idő alatt egyetlen témája volt: a
hűtlenséged. A nőzés. Az, hogy véleménye szerint a
házasságotok alatt gyakorlatilag folyamatosan csaltad. Máig
meg van győződve róla, hogy ez így történt.
A férfi felállt. Rosanna érezte, mennyire erőlködik, hogy
visszafojtsa feltörő haragját.
– Úristen! – morogta.
Rosanna is felállt.
– Az indíték, Marc, ez lehet az indíték. A féltékenysége. Te
magad mondtad, hogy beteges. Hogy olyan dolgokat képzelt
be, amik nem voltak igazak. Hogy emiatt veszekedtetek
annyit. Hogy tárgyakkal dobálózott, hogy tönkretett dolgokat,
ha úgy gondolta, hogy éppen valami kalandod volt. És végül
elment, de biztos vagy-e benne, hogy véget ért a téboly is?
Talán csak úgy fortyogott benne a düh, a kétségbeesés és a
visszautasítottság megalázó érzése, még hónapokkal később
is. Talán még évekkel később is.
– De hogyan…
– Egyetlen kérdés fontos itt, Marc. Láthatott-e benneteket
együtt? Téged és Elaine-t azon a januári éjszakán, amikor
felvitted a lakásodra? Láthatott-e benneteket, és levonhatott-e
belőle valami hamis következtetést?
A férfi a fejét csóválta
– Ez teljesen abszurd – jelentette ki.
De azért nem hangzott teljesen meggyőzőnek.
– Ez a te egész… elméleted azon áll vagy bukik, hogy Pamela
Luké az igazat mondta-e Elaine útlevelének megtalálásáról –
mondta Marc. – És érdekes, hogy eleinte nektek is, a
rendőrségnek is egy egészen más verziót tálalt fel, most mégis
elsőre elhiszed neki. Én ezt elég merésznek tartom.
Fojtott hangon beszélt, bár körös-körül elég nagy volt a zaj.
Elhagyták az irodát, mert Marc hirtelen úgy érezte, ki kell
mennie a levegőre.
– Megőrülök idebent. Induljunk el!
Két utcával lejjebb betértek egy kávézóba, ez pedig, péntek
délután lévén, elég gyorsan megtelt. Háziasszonyok,
üzletemberek, diákok ültek az apró presszóasztaloknál,
kapucsínót ittak, vagy tejshake-et, és hangos nevetéssel, heves
vitázással, vidám fecsegéssel töltötték meg a helyiséget. Marc
és Rosanna a sarokban csíptek el egy asztalt, szódát és kávét
hozattak, aztán óvatosan körülnéztek, hogy nem figyeli-e
valaki túlzott érdeklődéssel a beszélgetésüket. Az ilyen zajos
hely nem volt éppen eszményi kulissza egy ilyen
beszélgetéshez, de Rosanna megértette, hogy Marc nem bírta
ki az iroda csendjében, és ugyanígy nem bírta volna ki a lakása
csendjében sem. És hamar megállapította, hogy aggodalomra
semmi ok: senki ügyet sem vetett rájuk.
– Ha feltételezzük, hogy Pamela most sem az igazat mondja –
hozta fel Marc a kifogását ~, akkor abból kell kiindulnunk,
hogy véletlenül választotta ki épp azt a helyet, ahol Jacqueline
jachtklubja volt. Mert arról aztán tényleg nem tudhatott
semmit. Azért egy ilyen véletlen nem elképzelhetetlen. Nagyon
kedvelt kirándulóhely az a környék. Biztosan járt már ott,
abban a parkolóban, és tudta, hogy ott állnak ezek a használt
ruhás konténerek. Miután nem bizonyult tarthatónak az első
állítása, hogy Malikowskinál találta az útlevelet, most mást
kellett kitalálnia. És eszébe juthatott Wiltonfield, mert ismeri
a környéket, és mert nem akarta még egyszer ugyanazt a hibát
elkövetni, hogy lebukjon egy pontatlan leírással.
– Oké. Legyen véletlen, de akkor meg nem tartod
különösnek, hogy január 11-én Jacqueline kihajózik a
Temzére? Egy hideg, ködös téli reggelen? A zsilipőr már csak
nem beszélt összevissza! Erre is van magyarázatod?
A férfi a kávéját kavargatta. Homlokát ráncok szántották.
– Nem – mondta. – Így hirtelen semmiféle magyarázatot nem
találok. De nem gondolom túl tisztességesnek, ha csak emiatt
mindenfélét rá akarunk bizonyítani. Lehet, hogy ő maga
rögtön megmondaná a teljesen ártatlan okot.
– És marad még az a körülmény, hogy közvetlenül ez után a
január 11-e után hirtelen és váratlanul eladta a hajót. Oly sok
év után.
 – Ebben biztos vagy? Hogy január 11-e után adta el a hajót?
Előtte nem lehetett?
Rosanna elbizonytalanodott. A klubban a takarítónő sem
tudta pontosan megmondani, csak hogy már az új évben
történt, de még télen, vagyis legkésőbb februárban.
– Nem – mondta ezért. – Nem tudom biztosan, De ennek
biztosan utána lehet nézni.
– Ha Jacqueline a Heaven’s Gate-et január 11. előtt adta el,
akkor nem ő volt az, aki ott hajókázolt hajnalban a folyón.
– Ami azért mindenképpen különös.
– Így van. Viszont egyáltalán nem kell, hogy bármi köze
legyen Elaine-hez.
Rosanna válla leroskadt. Annyira el volt ragadtatva az új
felismerésétől, és most hirtelen minden bizonytalanná vált.
Talán Pamela megint hazudott. Talán ő csak túlmagyarázott
eseményeket, olyanokat, amelyek véletlenszerűek, és ezért
teljesen ártalmatlanok voltak.
– Gondolkodj csak! – kérte Marc. – Hogyan, mikor szerzett
volna tudomást Jacqueline arról, hogy Elaine nálam tölti az
éjszakát? Hiszen egyenesen a lakásajtóm előtt kellett volna
leskelődnie.
– A betegesen féltékeny emberek tesznek ilyesmit. Nem ő
lett volna az első.
– Háromnegyed évvel korábban már elváltunk!
– De azért még kémkedhetett utánad! Vannak olyanok is,
akik ezer éve elváltak, és mégis bekattannak, ha az exüket
valaki mással pillantják meg.
 – Jó. De aztán? Hogy képzeled a továbbiakat? Ott várt a ház
előtt, másnap reggel meglátta, amint Elaine meg én kijövünk a
házból. Követett bennünket, már csak szükségből is, gyalog.
Aztán? Beszállt a metróba? Leszólította Elaine-t? Rádumálta,
hogy menjen el vele? Elhozta a kocsiját – persze iszonyatos
sebességgel, hiszen nyolckor már a zsilipen kellett áthaladnia-
, ráadásul a kocsit a házam közvetlen közelében én egész idő
alatt nem vettem észre. Nos, és akkor elvitte Elaine-t
Wiltonfieldbe? És ott a parkolóban megölte? Vagy csak a
hajón?
Ahogy így elmondta, az egész abszurdnak és teljesen
valószerűtlennek hangzott. Rosanna nem felelt.
Marc mindkét könyökével az asztalra támaszkodott, és
behatóan nézett Rosannára.
– Rosanna, én ismerem a volt feleségem gyengéit, jobban,
mint valószínűleg bárki más a világon. Megéltem őt
hisztériásnak, túlfeszítettnek, fanatikusnak, betegesen
féltékenynek, gyakran romboló kedvűnek is – ez ami önmaga
és mások ellen is irányulhatott. De mindez azért egészen más,
mint egy gyilkosság. Hiszen ezzel gyanúsítod: Elaine Dawson
meggyilkolásával.
– Nem gyanúsítok én senkit – mondta Rosanna –, éppen csak
felsoroltam néhány eseményt, amelyek a maguk
véletlenszerűségében különösen összerímelnek. De persze
ezekből az eseményekből nyilván sok mindenre lehet
következtetni, nemcsak egyvalamire.
– Képzeld el képben! Megismerted Jacqueline-t: kicsi,
törékeny, minden, csak nem egy tagbaszakadt teremtés. Elaine
legalább egy fejjel magasabb volt, és sok-sok kilóval többet
nyomott. Legvégső állításod ugye, az volt, hogy Jacqueline
elsüllyesztette a vízbe Elaine holttestét. Hogyan csinálhatta?
Már erővel is hogy bírta volna, meg egyébként is? Azt hiszem,
egy ilyen gyilkosság egy csomó sötét energiát vesz igénybe.
Ilyesmit pedig még nyomokban sem fedeztem fel Jacqueline-
nél.
– Viszont voltak erőszakkitörései, amikor belehajszolta
magát egy-egy ilyen féltékenységi rohamba. Az ilyesmi pedig
elfajulhat. Még úgy is, ha csak véletlenül történik meg valami,
és nem szándékosan gyilkosságot tervez.
– Abban a történetben, amit itt összebarkácsoltál, egész sor
tervezett lépés van.
– Lehet, hogy csak beszélgetni akart vele. És eszkalálódott a
helyzet.
Rosanna maga sem érezte, hogy valami szilárd lábakon állna
az érvelése. Annyira biztos volt magában! És olyan gyorsan
széttört az egész! Kezébe temette az arcát. Lehet, hogy túl
beteg volt ahhoz, hogy ésszerűen gondolkodjon.
Érezte, hogy Marc nézi, felemelte a tekintetét. A férfi nagyon
komolynak látszott.
– Rosanna – kérdezte –, miért akarod olyan feltétlenül tudni,
mi történt Elaine-nel? Miért nem tudod elengedni ezt a
történetet? Miért keresel újabb és újabb nyomokat, miért
veted bele magad egyre vakmerőbb feltételezésekbe? Miért?
Rosanna vállat vont.
– Nem tudom, csak olyan…
– Miért mentél el Jacqueline-hoz? Egyáltalán nem értem!
Miért kellett megkeresned a volt feleségemet?
Miért is? Egyre-másra feltette magának is ezt a kérdést. A
legfőbb gondolat az volt, hogy békülést közvetít Marc és Josh
között Jacqueline-on át. Tudat alatt azonban több lapult
mögötte. Hogy közelebb kerüljön Marchoz. Hogy megtudjon
valamit a múltjáról. Lehet, hogy volt még benne
bizalmatlanság a férfi iránt? Nem tudott válaszolni erre a
kérdésre.
– Miattam volt – szólt bele a gondolataiba Marc –, igaz? Talán
nem is tudatosult benned, de a gyanú árnyéka, amely rám
vetült, még mindig nem oszlott el egészen, a te szemedben
sem. Hiszen csak a szavam a biztosíték arra, hogy tényleg nem
bántottam Elaine-t, és épp olyan kevéssé tudom, hogy hová
tűnt, mint bárki más. És ez vagy igaz, vagy sem. Nem tudom
bizonyítani. Jacqueline-tól a jellememről szerettél volna
útmutatást kapni. És mindettől függetlenül szeretnéd, ha
lenne egy világos bűnügy, egy tisztázott személyű elkövetővel.
Akkor le tudnál kapcsolódni végre. És ki tudnád iktatni ezt az
apró de irritáló kétséget. Lehetséges, hogy ez az? Hogy ez űz és
hajt téged?
Legszívesebben felháborodottan visszautasította volna ezt a
gyanúsítást, de megteheti-e? Nincs-e valamennyi igazság
abban, amit a férfi mond? Hát nem élt benne is a kétely, de
legalábbis nem szerette volna a külvilág kételyeit
maradéktalanul szétoszlatni és örökre eltüntetni?
Lehetett ez, de még sok minden más is. Az Elaine-
problémakör sokrétű volt és bonyolult.
Fáradtan megdörzsölte égő szemét.
– Csak megismételni tudom: fogalmam sincs róla – mondta. –
Tudatosan persze nem kételkedem benned, de már nem
tudom szétválasztani mindazt, ami még belejátszik ebbe a
históriába. Amit világosan érzek azóta, hogy Nicktől
elfogadtam ezt a megbízást, az az, hogy lelkifurdalásom van
Elaine-nel szemben. Azt hiszem, mindig is volt, de elég
sikeresen elfojtottam. És most előjött, és úgy nyom, mintha
kövek tornyosulnának a mellkasomon.
Kicsit mintha meglepődött volna a férfi.
– Neked? Lelkifurdalásod?
– Mert én voltam az, aki meghívtam. Miattam hagyta el a kis,
zárt világát Kingston St. Maryben, és beleugrott a nagy
kalandba, a külföldi utazásba. Csak rólam meg az esküvőmről
volt szó. És ezért egyfolytában az a gondolat gyötör, hogy
tartozom neki annyival, hogy felderítem a sorsát. Nem azért,
mintha valakinek használna még az igazság, hanem csak,
hogy… hogy ne felejtsék el őt olyan nyomtalanul. Hiszen
máskülönben a halála ugyanolyan jelentéktelen, mint az élete
volt: senki sem törődik vele. Örökre olyasvalaki marad, akit
meg se látnak.
Marc bólintott, és Rosanna látta rajta, hogy tényleg megérti.
– De azért – mondta óvatosan a férfi –, azért nem volt olyan
rossz dolog meghívni őt az esküvődre. Inkább kedves volt.
Baráti gesztus. Kísérlet volt arra, hogy kimozdítsd a
magányból, az egyhangúságból, amelybe már beleragadt, és
amelyből saját magát már nem bírta volna kimozdítani.
Rosanna szomorúan mosolygott. Milyen szépen is hangzik
ez! Bárcsak így lelt volna!
– Szeretném, ha igazad lenne. Ha én önmagamat így
láthatnám. Jóindulatú, jó szándékú barátnőként, aki segíteni
akar Elaine-nek. De nem ez volt az okom. Nem voltak ilyen
nemesek az indítékaim.
Marc átnyúlt az asztalon, kezébe fogta a nő kezét. Nagyon
komoly arccal nézte, ő pedig látta, hogy a férfi tényleg szeretné
megérteni.
– Miért, mik voltak az indítékaid?
– Az indítékaim – mondta Rosanna boldogtalanul –, nos, az
indítékaim ugyanazok voltak, mint amelyek a legtöbb
Kingston St. Mary-i lakost mozgatták, ha Elaine-ről volt szó.
Tudod, ő volt a született vesztes. Egy ember, aki úgy ment
végig az életén, hogy soha senki nem figyelt rá, és ha véletlenül
fel is tűnt, akkor is csak a mérhetetlen félénksége és
láthatatlansága okán. Ő volt az, akit soha nem kérnek fel
táncolni, és aki elé a boltban odatolakodnak, csak mert túl
félénk ahhoz, hogy tiltakozzon. Mindig voltak olyan helyzetek,
amikor az emberek azt mondták: kell valamit tennünk azért a
szegény Elaine-ért! És aztán valahová meghívták, egy
születésnapra, egy községi ünnepségre, de persze mindig
érződött, hogy nem is róla van szó, hanem arról, hogy így
valaki eljátszhatja az irgalmas szamaritánust, vagy, ami még
rosszabb, hogy legyen ott valaki, akihez képest mindenki más
igen előnyösen fest. Elaine mellett mindenki csinosnak,
sikeresnek érezte magát, olyannak, aki az élet napos oldalán
sétál – akármilyen problémákkal küzdött is éppen. Olyan
szerencsétlen, mint ő, semmiképp nem lehetett senki, már
csak azért sem, mert a változás és a javulás reményét
mindenki magában hordozta. De ő nem: nála mintha nem
működött volna a remény. Sem ő nem ápolta, sem más nem
társított hozzá semmi ilyesmit. A bátyját ért szerencsétlenség
után pedig végképp nem. Úgy tűnt, arra ítéltetett, hogy
életfogytiglan aggszűz maradjon, és egy kerekes székes
rokkant gondozóját alakítsa. Mi többiek megbukhattunk
éppen vizsgákon, áteshettünk szakításokon, elfogyhatott a
pénzünk, vagy kirúghattak bennünket az állásunkból – de
legalább éltünk. És mindig el lehetett mondani: jó kis szar,
amibe belekeveredtem, de legalább nem vagyok olyan
szerencsétlen, mint szegény Elaine. És máris jobban éreztük
magunkat.
– Értem – felelte Marc.
Rosanna ránézett.
– Nem gondolod, hogy ez is egy ember bántalmazása? Annak
valamilyen formája?
Marc gondolkodott.
– Hát így azért nem mondanám. Azt hiszem, ez inkább…
nagyon is emberi magatartás. Ráadásul a másiknak minden
lehetőséget megad arra, hogy ebből a helyzetből kiváltsa
magát. Elaine-t nem kötelezte semmi, hogy beleragadjon
ebben a szerepbe.
– De…
– Tudom, könnyű ezt mondani. Mégis így van. Nem
kényszerítették, hogy ilyen láthatatlanul surranjon a fal
mellett. Nem kellett volna hagynia, hogy bárki lekenje a vajat a
kenyeréről. Nem volt kötelező, hogy ennyire hagyja magát
kizsákmányolni a bátyjától. És ha mégis megtette, hát azért
senki a világon nem felelős. Te sem.
– Amikor feladtam neki a meghívót, nagyon nagylelkűnek
éreztem magamat. A szegény Elaine! Nem mondhatnám, hogy
emelte volna az ünnep fényét a megjelenésével, de azért csak
meghívtam egy nagylelkűségi rohamomban. Az igazság
azonban az volt, hogy meg akartam mutatni neki, mire vittem:
sikeres, jóképű férj, elragadó mostohafiú, és a csodás
gibraltári klímában egy meseszép kertes ház. Mámorító
lakodalom. Tudtam, hogy meg fogja gyötörni, ha látnia kell
mindezt, és hogy megint a szakadék szélére kerül tőle, de
valahogy a nyomorúsága láttán még fényesebbnek tűnt a saját
ragyogásom, és ezt egyszerűen nem hagyhattam ki.
Marc megszorította a kezét.
– Nem túl szép dolog, igaz. De sokan így éreznénk. Nem
vagyunk szentek.
– Az esküvő előtt telefonon beszéltem Cedrickel, és
említettem neki, hogy Elaine elfogadta a meghívást.
Elviccelődtünk rajta, hogy nem sikerül elszakadnia Geofftól,
hogy a ruháját Taunton legnyárspolgáribb textilüzletében
veszi majd meg. És végül fogadást kötöttünk: Cedric azt
mondta, nem fog eljönni, mert nem sikerül beszállnia a
megfelelő napon, a megfelelő órában a megfelelő repülőgépbe.
Én azt mondtam, hogy eljön ugyan, de először rossz
templomba megy, és csorogni fog rajta az izzadtság, mire
megtalálja azt az esküvőt, amit keres. Tényleg nagyon
komikusnak találtuk. És aztán… tényleg nem érkezett meg… és
már minden volt, csak vicces nem.
Marc bólintott.
– Megértem, mi mozgat. De azért azt is tudnod kell, hogy
mindahhoz, ami történt, a legcsekélyebb közöd sincs – akármi
történt is. Valaki bűnös Elaine eltűnésében, de az nem te vagy.
És nem változtatna az eltűnésén az sem, ha a legőszintébb,
legtisztább baráti szándékok mozgattak volna, amikor
meghívod.
– Az változtatott volna, ha nem hívom meg. Tudhattam, hogy
sok lesz neki ez az utazás.
– De ez tényleg azt jelentené, hogy az ilyen elszigetelt
embereket mindörökre ott is kell hagynunk az
elszigeteltségben. Nézd így a dolgot: ez az utazás valódi esély
lehetett volna a számára. És ha jól sikerül, biztosan nagyot
lendített volna az önbizalmán. Talán máskor is elutazott volna
valahová. Arra is megadta volna a lehetőséget, hogy Geofftól
elszakadjon egy kicsit, hogy megtegye az egyenjogúsodás felé
az első lépést. És ez fontos lett volna neki. Sőt, ebben a
kérdésben sikeres is volt. Hiszen az ő akaratával
szembeszegülve indult el az útra. Azt mesélte, hogy nagy
cirkuszt rendezett a bátyja, de ő végül mégis eljött. Hatalmas
lépés! Egy teljesen új személyiség felé vezető út első lépése
lehetett volna. És az, hogy másképp alakult – ezt senki sem
láthatta előre.
Marc szavai jólestek, de Rosanna lelke nem tudott
nyugalomra lelni.
– Mégis, azért nagyon szeretném tudni, hogy mi történt vele.
És továbbra is úgy érzem, hogy tartozom neki ennyivel.
– És ha tényleg úgy van, ahogy egyszer már sejtettük, hogy
Önként és egymagában lépett le? Hogy egyszerűen kitört az
eddigi életéből, és reménykedik, hogy senki sem jut a
nyomára?
– De akkor miért kellett egy wiltonfieldi ócskaruhás
konténer mellé tennie az útlevelét?
Marc vállat vont.
– Mit tudom én.
– Holnap szeretnék még egyszer kimenni oda – mondta
Rosanna. Wiltonfieldbe. Szeretném megtudni, hogy pontosan
mikor adta el Jacqueline a hajót. És kinek.
Marc a lemondás és a derű keverékével nézett rá.
– Mint a bulldog. Megfogta, nem ereszti.
– Elkísérsz?
 A férfi elővette pénztárcáját, két bankjegyet tett az asztalra,
és felállt.
– Igen, elkísérlek – mondta megadóan. – De most először is
ágyba duglak. Nagyon betegnek nézel ki, és azt hiszem, a lázad
is emelkedett. És egyben biztos lehetsz: ha holnap nem leszel
jobban, akkor inkább odakötözlek a lakáshoz, mint hogy
Wiltonfieldbe furikázzalak!
Rosanna bólintott. Úgy érezte, hogy ha holnap nem lesz
jobban, nem kell a lakáshoz kötözni.
Akkor már úgysem tud majd talpra állni.
 Február 23., szombat

Iszonyú ronda jelenet volt a tegnap esti, és Marina hosszú időn

át nem tudott elaludni. Érezte, hogy a torkában dobog a szíve.
A déli veszekedés után Rob egy ideig odakint lődörgött, négy
körül aztán visszajött és szó nélkül bevette magát a
vendégszobába, ahol eddig is lakott. Amikor az anyja
vacsorázni hívta, nem reagált. Csak fél tízkor jött le a lépcsőn.
Marina, aki a nappaliban tévézett, hallotta, amint leveszi a
fogasról a dzsekijét.
Kiment hozzá a folyosóra.
– Tekeregsz még egy kicsit itt a környéken? – kérdezte
szándékosan lazán, bár úgy érezte, hogy a fiú ennél többre
készül. Több kiló zselatint kent a hajára, és csak úgy bűzlött az
aftershave-től.
Rob felvette a dzsekijét.
– Odamegyek – jelentette ki –, ahol van valami.
– Mit jelent az, hogy ahol van valami?
– Azt jelenti, amit jelent. Péntek este van. Nem fogok itt
üldögélni a város szélén, és idióta kvízműsorokat nézni a
tévében!
– És pontosan hová szeretnél menni?
Rob vállat vont.
– Fogalmam sincs. Körülnézek.
– Rob, nem ismered itt ki magadat. Nincsenek barátaid,
ismerőseid. És még csak tizenhat éves vagy!
Mintha meg se hallotta volna, fogta a kulcsot, amit Marina az
ottléte idejére adott neki, és menni készült.
 – Rob! – szólt rá Marina éles hangon.
Kelletlenül visszafordult:
– Igen?
– Nem szeretném, ha elmennél. London nem valami kis falu.
Nem engedhetlek el egyedül. Veszélyes!
A fiú nagyon igyekezett, hogy lazának és fölényesnek
látsszék, de a szeméből csak a sértett düh sütött.
– És hogyan akarod megakadályozni?
– Megtiltom.
Most már vigyorgott.
– Mi ez a showműsor, mami? – kérdezte. – Komolyan
gondolod, hogy bármit is megtilthatsz nekem? Megmondjam,
mennyire érdekel, hogy mit szeretnél, és mit nem? Hát ennyire
érdekel! – és felmutatta a középső ujját, majd eltűnt az ajtón
túli sötétben, még mielőtt Marina egyáltalán magához tért
volna az obszcén gesztus láttán, és ki tudott volna nyögni
valamit.
Aztán már meg se tudta volna mondani, hogyan telt el az
este. Ült a tévé előtt, de nem tudta, hogy mit lát. Bort ivott, sok
bort, a könnyek végigfolytak az arcán, és mindig csak két
jelenetet látott a lelki szemével, újra meg újra: azt a napot,
amikor Rob megszületett, amikor a nővér a karjába tette a
parányi, rózsás kisbabát, mire ő zokogni kezdett, olyan
hevesen és olyan vigasztalanul, hogy végül nyugtató injekciót
kellett adni neki. És ezt a mai estét, a fiatalembert, aki a
középső ujját mutatta neki, aztán, nem törődve a
tiltakozásával, elment, és nagy zajjal becsapta maga mögött az
ajtót. Mintha azok az akkori könnyek egyenes vonalban,
elkerülhetetlenül ehhez a gyűlölethez vezettek volna, amelyet
ma a fiú szemében látott, és amelytől annyira megrémült.
Éjféltájban feküdt le, négyig csak forgolódott, vagy
felületesen el-elszundított, fülelt a neszekre, amelyekből arra
következtethetett volna, hogy hazajött a gyerek, és
megpróbált normálisan lélegezni minden szívlötyögése
ellenére. Aztán végre elaludt, de fél hétkor megint felriadt,
száraz szájjal, sajgó fejjel.
Nyögve tápászkodott fel. Iszonyúan másnapos volt.
Valószínűleg sokkal több alkoholt ivott, mint amennyi
tudatosult benne.
Felkelt, pongyolát vett, mezítláb átbotorkált a
vendégszobába, és bekukucskált. Iszonyatos állapotok
uralkodtak, mivel Rob egész idő alatt, mióta csak ott volt, se be
nem ágyazott, sem a zoknijait vagy egyéb ruhadarabjait nem
tette el a szekrénybe, hanem otthagyta, ahol éppen levetette.
Az arcvíz illata még mindig belengte a szobát, de ő nem volt
ott.
Marina leszaladt. Csupasz talpa jéghidegnek érezte a folyosó
kőpadlóját. Egyetlen pillantással megbizonyosodott, hogy Rob
dzsekije nem lóg a gardróbban, és a kulcsa sincs a helyén. Nem
vitás: nem jött haza éjszakára.
A konyhában két üres borosüveg állt az asztalon. Marina
emlékezett rá, hogy az egyik még félig volt, a másikat este
nyitotta ki. Vagyis másfél üveg bort ivott meg éjjel. Nem csoda,
hogy úgy érezte magát, mint akinek satuba fogták a fejét.
Kivett egy poharat, megtöltötte a csapból, mohón lehajtotta,
aztán gyorsan megint megtöltötte. Egy fiókban talált egy
utolsó darab aszpirint, feloldotta a vízben.
 Most már csak az a kérdés, hogy mit csináljon.
Odakint éppen világosodott, köd nem volt, talán napos idő
lesz. A hideg felkúszott meztelen lábszárán. Várta, hogy
feloldódjon a tabletta, és azon gondolkodott, felhívja-e
Dennist. Levett volna a vállára nehezedő felelősségből valamit,
ha megoszthatja, de Dennis most úgysem tudna neki segíteni,
és ráadásul ő is csak ideges lenne. Lehet, hogy nincs is semmi
baj. De akkor… hol töltötte Rob az éjszakát?
Megitta az aszpirint, felszaladt a fürdőszobába, hosszan
zuhanyozott forró vízzel, megint lement, bekapott egy pirítóst,
és ivott egy erős kávét. Mivel úgy érezte, megbolondul, ha itt
vár a házban, úgy döntött, autóval végigjárja a környéket.
Lehet, hogy teljesen értelmetlen dolog, de egyáltalán nincs
kizárva, hogy Rob csak valahol lődörög a környéken, és nem
bírta volna ki, hogy csak várjon itt. Kijelöl egy időpontot, utána
elmondja Dennisnek, mi történt, és vele egyetértésben
értesítik a rendőrséget. Legyen, délután három óra. Ha addig
nem kerül elő Rob, ha nem jelentkezik, vagy ha nem találja
meg, akkor hivatalos útra tereli az ügyet.
Kiment a házból. A reggel hideg volt, tiszta és csendes. A
legtöbb ember mintha még aludt volna.
Marina elindult, hogy megkeresse a fiát.

– Csodállak – mondta Cedric kedvesen. – Bátor vagy és erős.

Tényleg.
– Bár én is úgy érezném magam – felelte Pamela. – Bátornak
és erősnek. De pillanatnyilag a félelmen kívül semmit sem
érzek.
Fáradtnak látszott, és szinte eltűnt Cedric szürke, magas
nyakú pulóverében, amit azért kapott, hogy ki tudja mosni a
holmiját. Nem volt rajta smink, sötét haját kifésülte a
homlokából. Fiatalabbnak látszott, mint amennyi volt: mint
egy lány a húszas évei elején. Vagy inkább, mint egy
kamaszlány.
Cedric szülői házának nappalijában ültek, Pam felhúzott
lábbal a heverőn kucorgott, Cedric vele szemben, egy fotelben.
Még mindig voltak fájdalmai, bár mólóban: ma reggel már
kevesebb gyógyszerre volt szüksége, mint előző nap.
Odakint teljes erővel nyomult a tavasz. Bent halkan
ketyegett egy óra. Az utcáról ezen a szombat délelőttön nem
szűrődött be semmi zaj.
Cedric és Pam a rendőrökre várt.
Victor illemtudóan visszavonult, és elment a piacra, hogy
bevásároljon a hétvégére.
Háromnegyed órával korábban Pam végre beadta a derekét,
hogy hívják fel Fielder felügyelőt, amit Cedric aztán azonnal
meg is tett.
Fielder, akit személyesen kapcsoltak, azonnal letámadta:
– Ott van magánál? És mennyi ideje?
Cedricnek semmi kedve nem volt hazudozni:
– Szerda este óta.
– És csak most jelenti?
– Időre volt szüksége. Én pedig nem vagyok áruló, most az ő
beleegyezésével hívtam önt, és ez nekem is nagyon fontos volt.
 Fielder majd szétrobbant dühében, de belátta, hogy ez most
nem az az alkalom, amikor kioktathatja Cedricet.
– Az apjánál van, otthon? – kérdezte. – Rendben. Odaküldök
valakit a tauntoni rendőrségről. Miss Luke-ot haladéktalanul
Londonba kell hozni.
– Igen, erre mi is számítottunk – mondta szögletesen Cedric,
aztán még bediktálta Fieldernek a pontos címet, és letette a
kagylót.
– Ne félj – mondta elmondod az igazat, meggyőzöd vele
Fieldert. Biztos vagyok benne, hogy így lesz,
– Hát én nem. Egyszer már hazudtam neki. Semmi oka nincs
arra, hogy higgyen nekem.
– Semmi nem történhetik veled.
Pamela nagyon szomorúnak látszott.
– Milyen kár, hogy nem jöhetsz velem.
Cedric sajnálkozva csóválta a fejét.
– Veled mennék, hidd el! De túl hosszú az út, és én még
nagyon nem vagyok rendben.
– Tudom. Kímélni kell magadat. Elég baj az nekem, hogy
ennyi mindent el kell viselned miattam. Bár megkímélhettelek
volna Pittől! De persze – és sajnálkozó gesztussal emelte fel a
kezét a legjobb az lett volna, ha sohasem találkozom vele. Mert
attól a pillanattól kezdve előre telepített akna volt a tragédia.
– Hát nem volt egy szerencsés választás – értett egyet Cedric
is. És még elgondolkodva hozzátette: – Érdekelne, hogy mi volt
az, ami hozzá vonzott. Hogy miért hitted el neki, hogy szeret.
Olyan brutális volt. Olyan zavart. És olyan kiszámíthatatlan.
Messziről látni lehetett rajta mindezt.
 Pamela vállat vont.
– Valahogy úgy éreztem, amikor vele voltam, hogy valakinek
tényleg fontos vagyok. És ezt azelőtt még sohasem éreztem.
Számomra ez olyan… különleges érzés volt. Bolond dolog,
nem?
– Nem. Nem bolond. De végzetesnek bizonyult,
A nő lassan bólintott, miközben mindkét kezével a
szeméhez nyúlt, mintha le tudná tépni onnan kínzójának
képét. Átmenet nélkül megkérdezte:
– Meddig maradsz, mielőtt visszamégy New Yorkba?
– Ameddig az orvosok zöld utat nem jeleznek – felelte
Cedric.
– Örülök, hogy itt lehetek még egy darabig. Az apámnak is
jót tesz.
– Nagyon magányos.
– Igen.
– És meglátogatod azt a barátodat is? Aki a kerekes székben
ül? Aki ott volt nálad, amikor megérkeztem a kórházba?
– Geoffreynek hívják. Geoffrey Dawson. Eiaine bátyja.
Persze, meglátogatom őt is. Ő is nagyon magányos.
– Honnan ismeritek egymást?
– Ó, istenem, mindig is ismertük egymást. Már a
homokozóban is együtt játszottunk. Együtt jártunk iskolába.
Együtt mentünk egyetemre. Elválaszthatatlanok voltunk,
ameddig… egészen a balesetig.
– És akkor mi történt? – kérdezte Pam.
Cedric habozott. Soha nem beszélt erről. Soha. És a
környezetében mindenki tudomásul vette ezt. De Pam ezt nem
tudhatja.
– Az történt, hogy… nem, erről inkább nem szeretnék
beszélni –mondta mereven.
A nő figyelmesen ránézett, de nem szólt semmit.
Cedric nehézkesen az ablak felé fordította a fejét. Világos
napfény áradt szét az utcán. Csendes üresség. Az előkertben
kifelé türemkedtek a nárciszok a földből. Még semmit, senki
nem lehetett látni vagy hallani.
Pam is követte a tekintetét.
– Hogyha nem kasztniznak be – mondta –, akkor
meglátogathatlak egyszer New Yorkban?
Cedric boldog volt, hogy leszállt a Geoff témáról.
– Naná – mondta. – Örülnék neki.
– Soha nem jártam még New Yorkban. Még az Államokban
sem, sehol. És sohasem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok
oda.
– Szeretni fogod New Yorkot. Szerintem egyáltalán a legjobb
város.
Cedric még egyszer kinézett, pillantásával átfogta a csendes
utcát, a túloldal kicsiny házait, amelyek alacsony kőfalacskák
és fagyal-bokrok mögött álmodtak, és a nárciszokat,
amelyeket még az anyja ültetett, gondozott. Sohasem látta még
tisztábban, mint most, ezzel a falusi, békés idillel a szeme
előtt. Hiába érezte azt, hogy itthon van, hiába gyakorolt rá ez
az érzés bizonyos varázst, annyira megrohanta a honvágy New
York után, hogy legszívesebben felugrott volna az első
repülőgépre, ami arrafelé ment.
Pamela bólintott és az ablakhoz lépett.
 – Itt is szép – mondta. – Biztos nagyon nyugodt és védett
gyerekkort tölthettél el itt.
Ebben igaza volt. A meghittséget olyan mennyiségben kapta
meg itt, és olyan magától értetődő természetességgel, hogy
nem is tudta értékén megbecsülni. Kingston St. Maryt és az
itteni életet gyakran érezte szűkösnek, és sohasem
gondolkodott el azon, hogy mennyi stabilitást és egyenletesen
áradó szeretetet meg odafigyelést hozott ez a hely és a szülői
ház az életébe. Az elmúlt évek során gyakran érezte úgy, hogy
csak egy szél sodorta levél, és sem a magánéletében, sem a
foglalkozásában nem volt képes nyugvópontra jutni. Most
azonban, hogy látta Pamela tekintetét, a benne mélyen
meggyökerezett félelmet, csak most ébredt a tudatára annak,
hogy mennyi erőt merített ő ebből a kiegyensúlyozott, boldog
gyermekkorból. Biztos sok tévutat bejárt, és gyakran
érezhette bizonytalannak a jövőt, de most megértette, hogy
igen erős bizalom élt benne az élet iránt, amely mindig
segítette a továbblépésben. Olyan bizonyossággal horgonyzott
meg benne az az érzés, hogy méltó az életre, mint Pamelában
az, hogy az élet a legkíméletlenebb ellenség. Pamela az első
lélegzetvételétől kezdve csak fenyegetés képében élte meg.
Ő pedig szeretet képében.
Egy futó pillanatra eltöprengett azon, mi lenne, ha Pamela
tényleg meglátogatná New Yorkban. Más volt, mint bármelyik
nő, akivel eddig összesodorta a sorsa. Megkedvelte. Jobban
felkeltette az érdeklődését, mint bármelyik másik nő, és ez az
érdeklődés könnyen átváltozhatott elragadtatássá.
Kivárja. Kérdés, hogy egyáltalán eljön-e. Persze, sok minden
függ a rendőrségi vallomásától is, attól, hogy ez az újabb
történet megállja-e a helyét a Scotland Yard kérdéseivel
szemben.
És érezte, hogy nagyon szeretné, ha így lenne. Nagyon
reménykedett abban, hogy most nem hazudott neki.
Hallotta, hogy egy autó közeledik, lassít, megáll.
Pamela elfordult az ablaktól. Nagyon sápadt volt.
– Itt vannak – mondta. – Itt a rendőrség.
Egyszerre teljesen elveszettnek tűnt. Odakint becsapódott
egy kocsiajtó.
Cedric nagy üggyel-bajjal kikászálódott a fotelből. Még
mindig pokoli fájdalmat okozott a mozgás. Átkozta a
lassúságát. Olyan volt, mint egy ezeréves aggastyán.
– Félek – mondta Pamela.
– Tudom – felelte. Szemben álltak egymással. Becsapódott
egy második kocsiajtó. Két rendőr jött ezek szerint.
– Tényleg szeretnéd, ha meglátogatnálak New Yorkban? –
kérdezte Pamela. Szeme hatalmasra tágult. Valahogy, mintha
sok minden függött volna a válaszától.
– Örülnék, Pam, tényleg – mondta, és érezte, hogy valóban
így van. Már most örült annak, hogy a nő egyáltalán el akar
menni hozzá. – Várlak, Pam,
Csikorgott a kertajtó.
– Hát akkor – mondta Pam.
Cedric hirtelen úgy érezte, hogy valamit adni akar a nőnek.
Valamiféle… zálogot, amely összeköti kettőjüket, ha a nőt most
Londonba viszik, hogy helytálljon Fielder felügyelő
keresztkérdései előtt. És ha ő visszarepül New Yorkba, és egy
óceán választja el őket egymástól, és hogyha ez a február végi
közelség, amely most ebben a kis szobában létrejött közöttük,
már a messze múlté.
– Az egyetem első évében történt – mondta kapkodva – Geoff
és én is tizennyolc évesek voltunk. Egy barátunk
születésnapjára voltunk hivatalosak.
Súlyos léptek csikorogtak odakint a kavicsos úton.
Pamela odaadóan figyelt.
– A barátunk szülei nem voltak otthon. Az egész ház a miénk
volt. Az a pofa a fél világot meghívta. Ötvenen biztosan
voltunk, lehet, hogy többen.
Megszólalt a csengő.
Sietve mondta tovább.
– Két nappal karácsony előtt történt. Nem esett a hó, de
nagyon hideg volt. Fagyott. Mi pedig patakokban ittuk az
alkoholt. Üvöltött a zene. Mintha életünk legjobb bulija lett
volna.
– Értem – mondta Pam,
– Én, Geoff, meg még páran egyszerre a ház első emeleti
erkélyén találtuk magunkat. Reggel négy tájban lehetett. Tele
voltunk, mint az ingyenbusz. És valakinek az az ötlete támadt,
hogy egyensúlyozzunk végig az erkélykorláton.
Másodszor is megszólalt a csengő.
– A rossz az volt, hogy utólag már senki sem emlékezett,
hogy kinek támadt ez a teljesen kretén ötlete, mondom,
mindenki merev részeg volt. Geoff később mindig azt mondta,
hogy én találtam ki. Én pedig nem tudom se megcáfolni, se
megerősíteni. Nem emlékszem.
Megállt az elbeszélésben.
 – Tehát kettesével másztunk fel, mindig egymással szemben,
és megpróbáltunk elnyomakodni egymás mellett. Nagyon
széles volt a korlát. De síkos is. Zúzmarás, ahogy később
mondták. De nem vettük észre.
– Értem – mondta Pam megint.
Cedric érezte, amint a bensejében megmozdul valami. Az a
tehetetlen kétségbeesés, amelyet az óta az éjszaka óta
magában hordozott, amelyet mélyen elsüllyesztett a lelkébe,
annyira mélyre, hogy nem is láthatta, nem is érezhette már.
Ebből most valamennyi feltüremkedett, és fojtogatta.
– Minden rendben is ment. Geoff meg én voltunk az utolsók.
Egymás felé egyensúlyoztunk…
Látta maga előtt a jelenetet. A magas, sötét, csillagokkal
teliszórt eget. A házat a sok, fényesen kivilágított ablakával. A
nézők arcát. Geoffreyt, aki egyre közelebb egyensúlyozott
hozzá, részegen, imbolyogva. Saját magát, amint a karjával
hadonászik, hogy tartsa az egyensúlyt. Majdnem pont középen
találkoztak az erkélykorláton.
– Megpróbáltunk elnyomulni egymás mellett. És valahogy…
meginogtunk. Nem tudtuk visszanyerni az egyensúlyunkat, de
még csak meg se voltunk ijedve. Nem észleltük a veszélyt.
Égett a szeme. Hallotta, amint Geoffrey felkiált: Mindjárt
repülök!
Harmadszor is csengettek, ugyanakkor kopogás is
felhangzott.
– Ugyanabban a pillanatban estünk le. Gyorsan történt,
sokkal gyorsabban, mint hogy bármit is irányíthattunk volna.
És ami ez után történt, az már sorsszerű volt, és nem attól
függött, hogy bármelyikünk is okosabb, sportosabb,
előrelátóbb lett volna. Egyszerűen sors volt.
Pamela már tudta, mi történt.
– Te az erkély belső felére estél – mondta –, a barátod
pedig… a másik felére.
– Nemcsak egy emeletet zuhant – mondta Cedric. Hangja,
legalábbis úgy érezte, különös monotonitással cseng. – Az
erkély alatt volt az úszómedence. Tízszer tíz méter beton.
Decemberben természetesen üresen.
Ez a mondat visszhangot vert a szobában, tartalma teljes
konzekvenciájával. Decemberben természetesen üresen.
Hálás volt, hogy Pam semmit sem mondott. Régebben,
amikor még érintkezett azokkal az emberekkel, akik tudták,
mi történt, mindig olyan mondatokat kellett végighallgatnia,
mint: Nem tehettél róla. Senki sem tudja, kinek támadt az a hülye
ötlete. Aki csak ott volt ebben a baromkodásban, mind egyformán
volt bűnös vagy bűntelen. Meg: Geoff nem volt már kisgyerek. Saját
szakállára cselekedett. Senki sem kényszerítette. Ő maga a felelős a
sorsáért.
És nem akart már ilyesmit hallani. Függetlenül attól, hogy
igazak voltak-e, vagy sem, nem akarta hallani őket.
– Ki kell nyitnunk az ajtót – mondta. – Mert a rendőrség a
végén még megrohamozza a házat
Pamela bólintott. Aztán megölelte, óvatosan, nagyon
gyengéden, a szavak nélküli megértés jeleként.
Aztán pedig odament az ajtóhoz, és kinyitotta a két
hivatalnok előtt, akik elviszik őt Londonba, a Scotland Yardra,
3
Marina akkor lelt rá Robra, amikor már lemondott a
kereséséről, és hazafelé indult. Táguló körökben kutatta végig
a települést, bekukkantott kertekbe, buszmegállókba, párszor
még ki is szállt, és bement a kisebb parkokba, de sehol nem
találta a nyomát sem. Végül azt gondolta, hogy naiv ötlet volt.
Miért kellene, hogy itt legyen az a gyerek? A nap derültnek
ígérkezett, de a levegő még hűvös volt, és egy kint átvirrasztott
éjszaka után senki sem tartózkodott volna az utcán.
De akkor meg hol lehetett? Hol találhatott szállásra?
Nem lett volna szabad elengednem, gondolta, bár tudta,
hogy aligha lett volna esélye arra, hogy visszatartsa. Rob
annyira el volt szánva, hogy végső esetben akár tettlegességre
is vetemedett volna.
– A francba! – mondta hangosan, és öklével a kormányra
csapott. Annyira elege volt már a bűntudatból, amely minden
oldalról ránehezedett. Bűntudatot érzett, mert engedte, hogy
Rob kirohanjon az éjszakába. És újabb bűntudatot, mert
valószínűleg egész idő alatt teljesen rosszul állt hozzá. És még
súlyosabb bűntudatot, hogy annak ide-jén nem vállalta el az
anyaszerepet.
Most először volt igazán dühös, mióta Rob felbukkant itt
nála.
Még egy kört tett a település peremén, ott, ahol a legújabb
házak épültek, amelyeknek a kertjeit még nem művelték meg,
és ahol az új építési terület kezdődött, egyelőre még szederrel
és fenyőmagoncokkal benőve – és ott megpillantotta a fiút. Az
egyik keskeny gyalogösvényen jött, amelyet még a nyulak
számtalan nemzedéke taposott ki; ám már semmi sem
emlékeztetett benne a tegnapi dacos, haragos fiatalemberre,
aki előző este eldöntötte, hogy most már a saját útján fog járni.
Inkább olyan volt, mint egy nyomorult csavargó, összefagyott,
éhes, gyűrött, előreejtett vállal lépkedett. Biztosan szörnyű
volt az éjszakája.
Közvetlenül mellette fékezett le, áthajolt, és kinyitotta az
anyósülés ajtaját.
– Gyere – mondta. – Szállj be!
A fiú nem hallotta az autót, és eléggé megijedt. Amikor
felismerte, elsötétült a tekintete, és összeszorított szájjal
nemet intett.
– Teljesen átfagytál, és fogadni mernék, hogy nem
reggeliztél –mondta Marina. – Én a helyedben bizony nem
utasítanám el a forró zuhanyt, a tiszta ruhát, a kávét és egy pár
pirítóst.
Rob morcos arckifejezéssel odacsoszogott a kocsihoz, és
beszállt.
Marina sejtette, hol tölthette az éjszakát. A telkeken túl
kiskertes telep nyúlt el.
– Betörtél egy kunyhóba, mi? – mondta. – Remélem, nem
tettél tönkre semmit.
A fiú vállat vont.
Marina érezte, hogy még mindig fortyog benne a düh.
Leállította a motort.
– Oké, most figyelj rám! – mondta. – Nincs kedvem folytatni
ezt a játékot. Nincs kedvem nap mint nap a sötét ábrázatodat
nézegetni, hallgatni a kérdéseidet, és egyfolytában csak
mentegetőzni. Mindent elmondtam, amit elmondhattam.
Elmondtam, hogy miért cselekedtem akkor úgy, ahogy,
megneveztem az okaimat is. Megpróbálkozhatsz azzal, hogy
megértesz, de erre nem kötelezhetlek. Nem szeretném
egyfolytában magamat ismételni, és nem szeretném magamat
vádlottnak érezni. Nem szeretnék még egy olyan jelenetet,
mint a tegnap esti volt, és nem szeretnék még egy éjszakát
ébren átforgolódni, mert nem tudom, hol vagy. És nem
szeretném hajnalban bejárni a környék összes utcáit, és
utánad nyomozni, és közben azon tanakodni, hogy vajon nem
ért-e valami szörnyűség. Megértetted?
A fiú valami érthetetlent morgott, nem nézett rá. Marina
látta, hogy a szája egészen kék a hidegtől.
– Ha nem változtatod meg a viselkedésedet – folytatta
Marina – akkor, akármennyire sajnálom is, nem maradhatsz
velem. A legközelebbi repülőgéppel vissza fogsz repülni az
édesapádhoz Gibraltárba.
Rob még mindig a kesztyűtartóra meredt.
– Bevertem egy ablakot – suttogta aztán.
Marina bólintott.
– Tudtam. Hogy be tudj mászni a kerti házba éjszakára.
– Igen.
– Megtaláljuk a tulajdonost. És megtéríted a kárt a
zsebpénzedből.
A fiú bólintott.
Megint beindította a motort.
– Tehát akkor most elmegyünk hozzám. Ott majd
megmondod, hogy hogyan tovább. Hogy megváltozott
feltételekkel nálam akarsz-e maradni, vagy hogy mindjárt
keressünk egy gépet.
 A fiú most végre feléje fordította az arcát. Nagyon sápadt
volt.
– Rosannához akarok menni – mondta.

Ezúttal mind a klubház, mind a mellette álló ház – amely a

fedélzetmesteré volt, amint Marc elmondta – üres volt. Már a
takarítónő sem dolgozott, a parkolóban nem volt egyetlen
kocsi sem, a kerítéshez nem támaszkodott kerékpár. A télies
délelőttben vízimadarak hangja szólt. A folyó túloldalán most
kelt föl a nap, sugarai finom felhőfátylat oszlattak szét az égen.
Néha egy-egy szellő simított végig a víz felszínén, ilyenkor a
két stéghez kikötött hajók megringtak.
– Változatlan – mondta Marc. Az épület fölött a partra
levezető, homokos úton állt, nézte az előtte kibontakozó
csendéletet. – Mintha egyetlen nap sem telt volna el. Még a
szaga is ugyanolyan, mint régen.
Rosanna, aki kicsit mögötte állt, megpróbálta a jelenetet az
ő szemével nézni. Vajon kellemes, könnyed hétvégékre
gondol, amelyeket valaha itt töltött a feleségével meg a fiával?
Vajon mindhármukat együtt látja, ahogy előkészítették a
hajót? Josht rövidnadrágban és pólóban, boldogan és vidáman,
hiszen mindkét szülője vele van. A szép Jacqueline-t, aki
minden bizonnyal ceruzákat és rajzfüzetet is magával vitt a
fedélzetre, hogy megragadja a hangulatokat, képeket, és
vázlatokban rögzítse őket. És önmagát, amint élvezi azt a pár
gondtalan, derűs órát, amelyet kiszakított a munkából.
De persze lehet, hogy egyáltalán nem így történt. Talán az
ártatlan hétvégi programokra is árnyékot vetett a veszekedés
és a gyanúsítgatás. Talán Jacqueline a hajón sem hagyott fel a
vádaskodással és a szemrehányásokkal. Talán nem is túl
vidám képek voltak azok, amelyeket Marc most látott.
– Mikor voltál itt utoljára? – kérdezte.
A férfi gondolkodott.
– Azt hiszem, már a válás előtt is nagyon régen. A klubban
töltött hétvégék lassan-lassan áldozatává váltak a
munkaőrületemnek, a házasságunk is egyre rosszabb lett, így
aztán Jacqueline már leginkább csak egyedül járt ide Joshsal.
– És hiányzott? Hiányzott a hajó meg a társaság?
– A válás után csak Josh hiányzott. Semmi másra nem
maradt hely.
Egy kicsit lejjebb mentek. A víz illata egyre erősödött. Marc
mélyeket lélegzett. Alábecsülte az emlékek erejét, amelyek
ehhez a helyhez kapcsolták. Nyomasztó volt neki az ittlét. Josh
nagyon szeretett a folyónál játszani. Látta maga előtt, amint
csatornát ás, gátakat emel, egész kis városokat épít a parton
agyagból, sárból a bokrok mentén – szuszogott buzgalmában,
nyelvét kidugta a fogacskái között. És néha az apja is segített
neki, azokban a különös csillagórákban, amikor a foglalkozása
és a karrierje engedte.
Arra gondolt, hogy vajon Josh is emlékszik-e azokra az
órákra, és vajon jó érzéssel emlékszik-e. Vagy elmúlt minden,
elsüllyedtek és eltűntek az emlékek az apáról, aki
megbeszélésről megbeszélésre rohant, és szinte szót se
lehetett váltani vele – egy apáról, aki nem volt méltó erre a
megnevezésre?
Rosannához fordult, és észrevette, hogy a nő kicsit hátra
maradt, és a mobiltelefonján éppen beszélgetett valakivel.
Nem hallotta a csengetést, de nem is figyelt: máshol jártak a
gondolatai. Nézte Rosannát. Jót tett neki a pihenés, már sokkal
jobban volt, mint az előző este. Reggel már láza sem volt. Marc
jobban szerette volna, ha elejtik azt a tervet, hogy még egyszer
eljönnek Wiltonfieldbe. Szerette volna, ha ezt a szerencsétlen
Elaine-témát végleg elejtik. Ha közös jövőt terveznek; lesz még
épp elég probléma, amelyekkel szembe kell nézniük, ebbe az
ügybe bele kellene már végre békélni.
De még az is lehet, jutott hirtelen az eszébe, hogy éppen
ezért kap ilyen nagy szerepet az Elaine-téma. Valószínűleg
hatalmas súllyal nyomasztja Rosannát az a tény, hogy még
férjnél van, és tisztáznia kell a helyzetét. És ameddig Elaine-en
rágódik, addig jobban meg tudja kerülni a saját problémáját.
A nő befejezte a beszélgetést, és már feléje tartott. Elég
gondterheltnek tűnt.
– Marina volt. A férjem egykori barátnője, Rob anyja. Robbal
gondok vannak, nagyon össze van zavarodva, és feltétlenül
hozzám akar jönni. Nem az apjához, és nem hozzá. Csakis
énhozzám.
– Akkor talán…
Rosanna megcsóválta a fejét.
– Megmondtam neki, hogy délután elmegyek hozzá. Addig
várnia kell.
Lementek a klub területére. Marénak megvoltak még a régi
kulcsai, de előrelátóan figyelmeztette Rosannát, hogy azóta
ezerszer is kicserélhették a zárakat. De szerencséjük volt: a
kapu, amelyen át be lehetett jutni a területre, kínjait. Átvágtak
az épületen, amelyet Rosanna már ismert, és kiértek a
kikötőstégre. Verőfényes napsütés volt már. A kis hajók
ragyogtak a tisztaságtól. Némelyiken sirályok ültek, amelyek a
tengertől egész idáig követték a folyót.
– Még a hajó is a régi helyén van – állapította meg Marc,
amikor elérték a stég végét, és ott álltak a Heaven’s Gate előtt. –
Itt tényleg semmi sem változott.
– Felmehetünk rá? – kérdezte Rosanna.
A férfi tétovázott.
– Már nem az enyém. Sőt, ezek szerint már nem is
Jacqueline-é.
– De hát nincs itt egy lélek sem. És ugyan mit kifogásolhatna
az új tulajdonos? Azt mondhatod, hogy érzelmi okokból még
egyszer látni akartad a hajót.
– De az egész ponyvát le kell szednünk.
– Úgyse jön senki – sürgette Rosanna.
A férfi végül engedett. Rosanna figyelte, amint gyors, ügyes
mozdulatokkal eloldozta a takaróponyvát, és a nyitott kajüt
hátuljába rakta. Otthonosan mozgott a hajón, ehhez nem fért
kétség. De Rosanna azt is látta rajta, hogy nem érzi magát
valami jól közben. Az egész akciót – amelynek amúgy sem látta
semmi értelmét – legszívesebben félbeszakította volna. Ő
maga sem tudta volna megmondani, miért akart feltétlenül
feljutni a hajóra. Egy megérzést követett. Azt a megérzést,
hogy itt, Wiltonfieldben választ fog kapni arra a kérdésre,
hogy hol van Elaine. Persze azt nem tudta, hogy ez a megérzés
igazából nem csak egy vágy volt-e, amely végül egyetlen
lépéssel sem viszi közelebb a megoldáshoz.
Marc után ment a hajóra. Most, hogy a férfi eltávolította a
ponyvát, dohos szag szállt fel a deszkákról.
– Gondolod, hogy járt itt valaki a télen? – kérdezte a nő.
 Marc vállat vont.
– Nem lehet megmondani. Nem úgy tűnik. De nem is nagyon
kellemes hidegben meg ködben vitorlázni.
– Kimehetnénk egy kicsit a folyóra?
– És még mit nem? – Mindkét kezével a hajába túrt. – Miért,
Rosanna? Mit akarsz felfedezni? Mit akarsz kitalálni?
Pontosan erre nem tudott magyarázatot adni.
– Szeretnék valamit megérezni. Szeretném tudni, milyen
érzés volt, hogy Jacqueline azon a reggelen kiment a hajóval.
– És ettől mit vársz?
– Nem tudom. Talán semmit. De úgy érzem, hogy ez a hájó
fontos. Nem tudom jobban megmagyarázni.
– A vízen hideg van. Sokkal hidegebb, mint itt a szárazföld
közelében. És te máris beteg vagy. Attól tartok, hogy ennek a
kirándulásnak egyetlen haszna egy jó kis tüdőgyulladás lesz.
Semmi több.
Rosanna a barna faborítást nézte, amelynek hátsó falából a
kormányrúd kiállt. Az ülőtér padlóján egy csapóajtó volt,
lakattal lezárva.
– Odalent van a motor, ugye?
– Igen.
– Megvan a lakat kulcsa?
– Annak a lakatnak a kulcsa van meg, amit régen
használtunk. Az új tulajdonos nyilván rég kicseréltette.
– Próbáld ki! Ha nem sikerül, akkor nem tehetünk semmit.
Megígérem, hogy akkor leszállunk a hajóról, visszamegyünk
Londonba, és egyetlen szóval sem említem többé az ügyet.
 A férfi halkan káromkodott, aztán megint elővette a
kulcscsomóját a zakózsebéből. Slusszkulcs, lakáskulcs,
irodakulcs. És volt még egy kicsi, négyszögletes fejű kulcs.
Bedugta a zárba. A nyelv kipattant.
– Bingó! – kiáltott fel Rosanna.
Marc a düh és a lemondás vegyes arckifejezésével nézte a
nyitott zárat.
– És most persze ki akarsz vele menni a folyóra? Egy olyan
hajóval, amely nem a miénk? Tudod, hogy nagy bajba
kerülhetünk?
– Hiszen nem kell tudnunk, hogy a hajó már nem Jacqueline-
é. Legalábbis neked nem kell tudnod.
– Ez hülyeség. Miféle kísérlet ez? Rekonstruálni akarsz egy
helyzetet? Jacqueline és Elaine öt évvel ezelőtt, egy januári
reggelen a hajón? Mit gondolsz, mi fog történni? Azt gondolod,
hogy hirtelen megvilágosodsz?
Rosanna szemben állt vele az imbolygó hajón. Hirtelen
leeresztette a vállát.
– Lehet, hogy igazad van. Talán… talán túllőttem a célon.
A nő feszültnek és nyomorultnak nézett ki egyszerre. Ennek
oka egyrészt a súlyos meghűlés lehetett, másrészt pedig a
csalódás – a férfi mégis megsajnálta.. És még valamit megértett
ebben a pillanatban: ennek a nőnek itt, ezen a helyen le kell
zárnia valamit. Önmagával kell valamit tisztáznia, valamit,
amit mások előtt, de talán saját maga előtt sem foglalt még
szavakba. Valószínűleg csak annyit kell tennie, hogy
elbúcsúzik Elaine-től, és attól a reménytől is, hogy valaha is
kideríti a sorsát.
 – Megpróbálom, beugrik-e a motor – mondta ezért –, és ha
igen, akkor kimegyünk egy darabot. Ha nem, akkor azért nem
fogok a többi hajóról még benzint is lopni. Rendben? Ha nincs
benzin, hazamegyünk, és elfelejtjük az egészet.
Rosanna bólintott.
A harmadik próbálkozásra a motor zajosan, köhögősen
beindult.
– Segíts eloldozni – mondta Marc. – Kihajózunk!
Marcnak igaza volt: a folyó fölött igen hideg szél fújt. Rosanna
mélyebbre bújt a dzsekijébe, ölelgette saját magát. Mélyen
behúzta a gyapjúsapkát a homlokába, és azt kívánta; bár
Marcra hallgatott volna: ez után a kaland után valószínűleg
még sokkal betegebb lesz majd.
A hajó lassan haladt. Ugyanazon az úton mentek, amelyen
Jacqueline – vagy akárki – haladt azon a bizonyos reggelen. A
part mentén lágyan emelkedő dombok, nagy, öreg fűzfák, itt-
ott sűrű sás, majd megint kavicsos partszakasz, amelyet
lágyan öblögetett a víz. Aztán egy-egy falu, vagy ebben az
évszakban még téli álmát alvó városka. Láttak egy
kerékpárost, aki egy szemmel láthatóan göröngyös úton a
bokrok fölött küzdötte előre magát. De amúgy csak a magány.
Semmit nem utalt rá, hogy még mindig nem voltak túl messze
London hatalmas metropoliszától. A semmi közepén voltak.
Teljesen egyedül.
Purley előtt kevéssel Marc megkérdezte:
– A zsilipen is át akarsz menni? Mert az eltarthat egy
darabig,
Rosanna fáradtan, rezignáltan csóválta a fejét:
– Nem, nem fontos.
 Az ülőpadon kucorgott, és azon morfondírozott, hogy
Jacqueline Reeve vajon mit érezhetett öt évvel ezelőtt. Az
ekkorra talán már halott Elaine-nel a fedélzeten,
türelmetlenül, idegesen mérlegelve, hogy vajon átcsusszan-e
baj nélkül a Mapledurham-zsilipen, hogy megszabaduljon a
tehertől, a bizonyítékoktól. Reszketve a férje iránti gyűlölettől,
és kétségbeesetten, mert ez a gyűlölet szörnyű tettre
ragadtatta.
Még télies reggel lehetett, a nap biztosan csak akkor kezdett
felkapaszkodni a szürke, ködös keleti láthatáron. Nem
kéjutazás volt, ezt Rosanna egyértelműen látta. És nem tudta
elképzelni, hogy a Heaven’s Gate 2003. január 11-én kora reggel
ártalmatlan céllal indult volna útjára.
Mintha csak olvasna a gondolataiban, a kormánynál ülő
Marc megszólalt:
– Nagyon fontos lenne megtudni a hajó eladásának pontos
dátumát. Ha ugyanis röviddel a döntő dátum előtt történt,
akkor elképzelhetőnek tartom, hogy az új tulajdonos olyan
boldog volt az új szerzeményével, hogy akármilyen lehetetlen
időpontban is elment vele egy körre. Vagy esetleg próbaútra.
– Ilyen kora hajnalban? Télen?
A férfi vállat vont.
– Ha Jacqueline és a vevő nem talált más közös időpontot? Ő
akkor szinte állandóan, főleg a hétvégéken, az anyjánál járt
Cambridge-ben. Ez pedig szombati nap volt. Teljesen tele volt
már a naptára, csak ezt a lehetetlenül korai időpontot találta.
Ez szerinted olyan lehetetlen?
Rosanna tudta, hogy nem lehetetlen. Emberek igen
furcsákat tudtak tenni, és ezekre gyakran pofonegyszerű
magyarázatok voltak, ha alaposabban megkaparták a
dolgokat. Lehet, hogy az egyetlen személy, aki teljesen
abszurd elméletekkel dobálódzott, az ő maga.
– Visszafordulhatunk? – kérdezte Marc. – Nagyon szeretném,
ha a hajót gyorsan visszaköthetnénk oda, ahol volt, még
mielőtt valaki felbukkan a klubban. Nem hinném, hogy
egyhamar tisztára tudnánk mosni magunkat!
Rosanna tudta, hogy Marcnak igaza van. Semmi értelme,
hogy továbbra is a folyón töltsék az időt. Nem jött a
megvilágosodás. Csak a rossz érzés maradt, de hogy jogosan
vagy jogtalanul, azt most már nem tudta volna megmondani.
– Azt hiszem, visszamehetünk – mondta. – Valószínűleg
ostoba ötlet volt idejönni erre a… erre a kirándulásra. Nem
jutottam előbbre.
Tíz óra tájban a klub már látótávolságra került. Mintha még
mindig üres lett volna. Az ajtók és ablakok zárva, és
amennyire Rosanna meg tudta ítélni, nem parkolt le még kocsi
sem a kicsit magasabban elhelyezkedő parkolóban.
Szerencséjük lesz, nem fogják megtudni, hogy elkötötték a
hajót egy fordulóra.
– Tudom már, mit fogok tenni – mondta. – Búcsút fogok
venni ettől az egész történettől. Nem bírom tovább ezt a kínzó
rejtvényfejtést, töprengést. Érzelmileg túlságosan
belekeveredtem. Meg szeretnék szabadulni.
Szorosan egymással szemben ültek. Miire kutató tekintetet
vetett rá.
– Nem lesz könnyű – mondta –, miután már elég messzire
mentél.
– Tudom. De valahogy megoldom.
 – De…
– Fel fogom hívni Fielder felügyelőt. Elmondok neki
mindent, amit kitaláltam: hogy a volt feleséged hajója azon a
bizonyos reggelen megtett egy ilyen rejtélyes utat. Hogy az
útlevelet itt, Wiltonfieldben találták meg. Ezt talán már tudja,
is, ha Cedricnek sikerült rávennie Pamelát arra, hogy tegyen
megint vallomást. És a maradékot kovácsolja össze ő maga.
Lehet, hogy ő egészen más következtetéseket fog levonni, mint
én.
– Ha Jacqueline tagadja, hogy akkor reggel útra kelt volna a
hajóval, meg fogják vizsgálni az alibijét – mondta Marc. – A
Heaven’s Gate-et pedig krimináltechnikai eljárásoknak fogják
alávetni, hogy kiderítsék: járt-e valaha Elaine Dawson a
fedélzeten.
– Öt év elteltével?
– Nem is sejted, mire képesek manapság. Ha itt volt a hajón,
azt ki tudják deríteni.
Nyomorultul nézett ki. Rosanna sejtette, hogy nehezére
esett volt feleségét, fiának imádott anyját a rendőrség kezére
adni egy gyilkossági ügyben. Hiszen ami ezek után történik, az
elsősorban Josh számára lesz iszonyatos. És amennyiben
Jacqueline bűnösségére fény derül, az Joshnak egyenesen
katasztrófa lesz.
Kinyújtotta a karját, de mintha valami ijedtség suhant volna
át rajta, mégsem érintette meg a férfit.
– Marc, én megértem, mennyire nehéz ez neked. De ezt a
tudást képtelen vagyok véka alá rejteni. Nem… nem tudnék
együtt élni vele. Tudom, mit jelenthet az, ha Jacqueline bíróság
elé kerül, és…
 A férfi megcsóválta a fejét. Arca még szürkébb lett.
– Jacqueline nem kerül bíróság elé – szakította félbe
Rosannát. – Az egész kérdéses időpontra alibije van.
Rosanna rámeredt.
– Micsoda?
– Január 10-én halt meg Jacqueline anyja – mondta Marc. –
Tehát azon a napon, amelynek estéjén én a Heathrow-n
Elaine-nel találkoztam. Az otthonban észrevették, hogy közel a
vég, és már 9-én telefonáltak Jacqueline-nak, aki oda is utazott
rögtön. 11-én és 12-én ott intézte a különféle szervezési
ügyeket. Josht addig egy barátnőjénél helyezte el, amikor
pedig visszaért, azonnal felhívott. És az ottani
intézetvezetőség vagy személyzet tagjai közül bárki igazolja az
alibijét.
Rosanna még mindig nem fogta fel.
– De… hogyhogy… ?
– Sajnálom, Rosanna – mondta Marc –, de Jacqueline mint
tettes, nem jöhet szóba.

A hajó partközelben imbolygott, a hajózóútról letérve, még

mindig a klub látótávolságában. Ha ott most valaki felbukkan,
azonnal látta volna, hogy a Heaven’s Gate nincs a rendes helyén,
hanem mintha fölfelé sodródna a folyón. Ezen biztosan
elcsodálkoztak volna, de Marcot, ciki pedig egészen addig
sürgette a visszatérést, mintha már nem érdekelte volna.
Egyébként meg nem is járt arra senki. A klubház, a
kikötőstégek és a parkoló még mindig üresek voltak.
 Rosanna azon a padon ült, amelyen az egész út alatt
kucorgott. Egyidejűleg bukkant fel a fejében vagy ezer
gondolat, de nem tudta volna megmondani, mire gondolt.
Mintha legszívesebben egyáltalán nem nézte volna meg
közelebbről a képeket, lehetőségeket.
Marc még mindig a kormánynál ült. A hajó motorja
üresjáratban kotyogott. A kora tavaszi, harsány napsütésben a
férfi szinte betegnek látszott.
– Amikor két hete felhívtál – mondta – a Covernek írandó
riport miatt, már éreztem, hogy bajok lesznek. Nem is sejted,
mennyire iszonyodtam attól, hogy most megint mindent
felkavarjanak. A következő éjszaka alig tudtam aludni. És úgy
döntöttem, hogy inkább találkozom veled. Hogy legalább
valamennyire nálam legyen az irányítás.
Rosanna úgy érezte magát, mintha elkábították volna.
– Ezt… ezt már akkor is mondtad – nyögte ki nagyon
nehezen. – Hogy félsz… hogy megint valamit rád kennek. Hogy
ezért mész bele a beszélgetésbe.
– Igen – felelte. – Ezért mentem bele.
Rosanna az átellenes partot nézte. A kopasz fák ellenére is
kedves vidék. Békés. A világ sötét oldala nem érintette meg,
nem tud azokról a gonosz titkokról, amelyeket emberek
magukban hordoznak.
– Mit hallgattál el előttem? – kérdezte. – Mi az, amit ebből a
történetből még nem tudok?
A férfi kereste a szavakat
– Nem meséltem el neked mindent arról az éjszakáról –
mondta aztán. – Arról az éjszakáról, amikor Elaine nálam volt
– Mert nem volt jelentősége?
 Szinte lesajnáló pillantással nézett rá.
– Pontosan tudod, hogy azért, mert volt. Különben
elmondhattam volna.
Mintha egy nagy, súlyos kő ereszkedett volna Rosanna
mellkasára. És mintha egyszerre a torkát is szorongatta volna
valami: alig kapott levegőt Az a hihetetlen tény, amely a
gondolataiban növekedni kezdett, olyan sokkoló volt, hogy
minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy közelebb engedje
magához. Hirtelen megértette, hogy a viktoriánus kor dámái
miért estek egyik ájulatból a másikba, amikor túlnőtt rajtuk az
a helyzet, amelybe éppen kerültek. Életében először Rosanna
őszintén kívánta, bár vele is ez történne: veszítené el az
eszméletét, és csak akkorra térne magához, amikor már
minden megoldódott. Persze, nem fog teljesülni egyik vágya
sem. Nem fogja elveszteni az eszméletét, csak nehezen kapja a
levegőt, és messze nem lesz rendben semmi, mire magához
térne.
– Igaz tehát, hogy Elaine ezen a hajón volt? – kérdezte. És
hallotta, hogy a hangja másképpen cseng, mint eddig.
Idegenszerűen.
A férfi bólintott.
– Igen. Nyilván a helyszínelők is kiderítenék.
– Még mindig megvan a kulcsod. Te mentél ki a hajóval azon
a reggelen.
Marc megint bólintott.
– De miért? – kérdezte Rosanna csendesen. – Miért vitted
magaddal a hajóra Elaine-t?
– Hát igen, miért? – ismételte Marc a kérdést. – Jó kérdés.
Miért vittem Elaine-t egyáltalán haza? Miért keveredtem bele
ebbe az egész átkozott históriába?
– Miért…?
Marc félbeszakította.
– A magad miértjein elgondolkoztál már? Hogy miért akartál
feltétlenül Elaine-ről írni? Hogy miért áskáltál a múltban?
Hogy miért nem hagytál nyugtot neki? Miért nem lehetett
egyszerűen békén hagyni?
– Kezdetben – mondta Rosanna, – csak egy megbízás volt.
Ami kimozdított az életem egyhangúságából.
– És aztán? Mi volt aztán? Hogy volt az, hogy aztán már
semmi másra nem tudtál gondolni? Miért nyomultál, mint egy
megszállott? Megkerested Jacqueline-t. Szimatoltál a
jachtklubban. Kikérdezted a zsilipőrt. Hát ez volt a feladatod?
Ezért fizetnek? Miért nem tartottad távol magadat egy olyan
ügytől, amelyhez semmi közöd? És, a szentségét, mi izgatott fel
annyira ebben a detektívesdiben?
Rosanna feljebb tolta a gyapjúsapka szélét, amit eddig
mélyen a homlokába húzott. Most megint melege lett, lehet,
hogy a láza emelkedik. Marc szavai támadóan hangzottak, ő
pedig nem értette, hogyan tehet fel neki ilyen kérdéseket.
Hiszen mindent elmesélt magáról és Elaine-ről. Tudnia kellett,
hogy miért nem tudja csak úgy abbahagyni Elaine sorsának
tisztázását.
Mintha hangosak lettek volna a gondolatai, úgy
kapcsolódtak hozzájuk a férfi szavai:
– Öt éven át sem az, hogy ismerted Elaine-t, sem a
bűntudatod nem indított el erre az őrült hajtóvadászatra. És
akkor hirtelen úgy véled, hogy abba sem tudod hagyni! És
teljesen mindegy, hogy mit tombolsz szét, és mit teszel tönkre
közben!
Rosanna mélyeket próbált lélegezni:
– Az igazság mint olyan… az nálad nem is létezik?
A férfi keserűen nevetett fel.
– Igazság! Mondd, igazságos ezen a világon valami
egyáltalán? Az talán igazságos volt, hogy Jacqueline ellenem
uszította Josht? Igazságos volt az, hogy a fiam minden tisztázó
beszélgetés, minden találkozás lehetőségét elutasította?
Igazságos volt, hogy ezzel a megcsalás-mesével, ezzel a
megszállott őrülettel annyi gyűlöletet oltott belé, hogy az máig
se csökkent? Hát van ebben valami igazság?
Rosannának eszébe jutott a levél, amit két napja talált a
könyvespolcon. E.A.E. Amikor a levelet olvasta, az volt az
érzése, hogy Marc lelkébe látott. A személytelen, rideg
lakásban elkapott a lelke legmélyéből egy pillantást. Rálátott
arra az izzó, fájdalmas tövisre, amely évek óta gyötri, és amely
gyógyíthatatlanul evesedik benne.
A fia. A veszteség, amelybe nem tud belenyugodni.
Emlékezett rá, hogy átvillant a fején: ez a kulcs.
De abban a pillanatban még nem tudta felmérni, milyen
ajtót nyit ez a kulcs.
– Josh – szólalt meg. – Ennek az egésznek valahogy Joshhoz
van köze.
– Igen – felelte halkan a férfi. – Mindennek Joshhoz van köze.
Hirtelen hangos rikoltással egy vízimadár riadt fel a sásból.
Mindketten, Marc is, Rosanna is, összerezzentek.
 – Elaine halott – mondta Rosanna –, és a folyó fenekén hever.
Valahol a zsilipen túl.
A férfi bólintott.
Rosanna még csak haragot sem érzett. Csak gyászt.
– Hogyhogy… nem bukkant fel a teste?
– Körbetekertem a horgonylánccal. Nem bír felbukni.
– A ruhái…
– Teljesen fel volt öltözve. Még arra is gondom volt, hogy a
kézitáskáját és a bőröndjét is vele süllyesszem el. De amikor
visszaértem a kocsihoz, akkor láttam, hogy a kabátja
ottmaradt. Bedobtam az ócskaruhás konténerbe a
parkolóban. Nem sejthettem, hogy az útlevele a zsebében van.
Arra gondoltam, hogy minden iratát a kézitáskában tartja. De
valószínűleg úgy lehetett, ahogy mondtad: ott tartotta a
zsebében, készen arra, hogy felmutassa. – Megcsóválta a fejét.
– Azt mondják, a legtöbb bűntényt pontosan ezért derítik fel.
Valami apróság, egy apró figyelmetlenség matt. Mint ez az
útlevél. Ez a rohadt útlevél. Az a tény, hogy nem kutattam át a
zsebeit. Ebbe törtem most ki a nyakam.
– Normális esetben már sokkal korábban le kellett volna
buknod – mondta Rosanna. – Ha az az útlevél nem csúszik ki a
zsebéből, és nem a konténer mellett landol, akkor a
Vöröskereszt igen hamar észrevette volna, és leadja a
rendőrségen. Vagy ha bárki más találja meg, és nem éppen
Pamela Luke, akinek sürgősen új személyazonosság kellett.
Bárki más leadta volna az útlevelet. És még sokkal inkább
gyanúba keveredtél volna, hiszen itt van a jachtklubod,
közvetlenül a bizonyíték megtalálási helyén… Biztosan
alaposan átvizsgálták volna a hajót. Bizonyos szempontból…
még szerencséd is volt.
– Szerencse! – Marc mindkét kezével fogta a fejét. –
Rémálom volt, amit azon az éjszakán átéltem. Egyszerűen egy
rémálom! Én nem vagyok gyilkos, Rosanna! Beleszánkáztam
egy katasztrófába, amelyet a saját súlya gördített előre, én
semmit sem tudtam kezdeni vele, csak reagáltam. És hirtelen
csak azt tehettem, amit a bűnözők: elmoshattam a nyomaimat,
és eltüntethettem a hullát.
Felemelte a fejét, Rosannára nézett. Szeme természetellenes
fényben úszott.
– Baleset volt, Rosanna. Hinned kell nekem, szörnyű baleset
volt, ami azon az éjszakán történt, és minden, amit utána
tettem, csak azért volt, hogy megmeneküljek a teljes
romlástól. De nem is történhetett semmi másképp, mint ahogy
történt.

– És megmondta, hogy mit csinál ott, abban a… Wiltonfieldben,

vagy hogy hívják azt a porfészket? – kérdezte Robert. Az
utóbbi pár óra alatt már legalább tizedszer tette fel ugyanezt a
kérdést.
– Nem volt valami jó a vonal, már mondtam – ismételte
Marina türelemmel. – Úgy értettem, mintha egy temzei
hajókirándulásról mondott volna valamit, de miután csak
töredékeket értettem meg, ebben sem vagyok egészen biztos.
– Miért hajókázna valaki februárban a Temzén?
 – Elég szép napos az idő. És varázslatos arrafelé a vidék.
Talán megismerkedett egy hajótulajdonossal.
– Kicsodával?
Marina vállat vont.
– Honnan tudnám? Hiszen még Rosannát sem ismerem!
Marina konyhájában ültek. Rob sokáig állt a zuhany alatt,
aztán tiszta ruhát vett, Marina pedig megterítette reggelihez
az asztalt, és egy nagy kancsó citromos teát készített. A fiú
magatartását megváltoztatta ez a kitörési kísérlet, a hideg
éjszaka a kerti házikóban, az a tény, hogy gyászos állapotban
szedte össze az anyja az utcán: agresszivitása felszívódott, és a
dacos, kekec fickóból újra bizonytalan kamasz fiúvá alakult,
aki nem tudta, hogy legyen tovább, és aki csak egyetlen biztos
pontot látott az életében: Rosannát. Azt a nőt, akit az anyjának
érzett.
– Úgy gondolom, megismerkedett valami férfival – mondta
sötéten Rob. Hosszú sálat kanyarított a nyaka köré, kissé
elkésve, mert a hangján máris hallatszott a kezdődő
torokgyulladás. A haja még nedves volt a zuhanytól.
– Miért gondolod, hogy megismerkedett egy férfival? –
kérdezte Marina meglepetten.
– Amikor először felhívtam itt Angliában – felelte Rob éppen
egy férfival volt találkozója. Hallottam, amikor felszóltak neki
a portáról, hogy megérkezett. Nyilván együtt töltötték az estét.
– De hát ebben semmi különös nincs! Lehet, hogy egy régi
barátja. Vagy valaki, akit a foglalkozása révén ismert meg. Egy
férfi meg egy nő eltölthetnek egy estét úgy, hogy ne legyen
szerelmi kalandjuk.
 – De olyan hülye érzésem van – erősködött Rob. –
Összeveszett apával. Nemcsak most az elutazása előtt, hanem
már körülbelül egy éve sokat veszekedtek. Állandóan. És most
egyszerűen nem tudja elszánni magát arra, hogy hazajöjjön.
Egyfolytában újabb és újabb ürügyeket keres. És most még ez
a hajókázás a Temzén! Bármibe mernék fogadni, hogy nem
egyedül van!
– És ha nem? Rob, tényleg: te rémeket látsz! Hosszú ideig itt
élt Londonban, ahogy Dennis mondta. Hát persze, hogy vannak
itt ismerősei. Mi van abban, ha találkozik velük?
A fiú a tányérjára nézett, amelyen egy pirítós árválkodott.
– És ha nem jelentkezik?
– Megígérte, hogy még ma jelentkezni fog.
– Persze, aztán majd kiszúrja a szememet valami mesével.
Hogy semmi köze a másik férfihoz. Legközelebb majd megint
valami mással hozakodik elő, hogy miért nem jön vissza
Gibraltárba. És egyáltalán, miért van még itt Londonban? Már
csütörtökön el akart menni a bátyjához Tauntonba. Valami
igen nagyszerű dolognak kell itt lennie, amitől nem tud
elszakadni!
– Rob! – Marina előrehajolt, és komolyan nézett a fiára. –
Rosanna felnőtt nő, azt csinál, amit akar. Nem szép tőled, ha
kémkedsz utána, vagy ha számon kérsz tőle bármit is. Ettől
csak el fogtok szakadni egymástól.
A fiú eltolta a tányért.
– Elviszel Wiltonfieldbe?
Marina a homlokát ráncolta.
– Micsodát? Most?
 – Ha nem viszel el, stoppolok. Vagy találok valamilyen
lehetőséget.
– De ilyet nem lehet csinálni.
– Tudni akarom, kivel van ott. És beszélni akarok vele.
– Ehhez nincs jogod. Rob, légy észnél…
A fiú szeme nagyra tágult, ajka remegett.
– Félek. Ezért van hozzá jogom. Félek, hogy szétesik a
családom. Nem tudok csak ülni itt, és várni, hogy mi történik.
Tudni akarom.
Feláll, még mialatt beszélt.
Marina is felállt.
– Rob…
– Most akkor elviszel, vagy nem viszel?
A no megadóan bólintott. Különben megint elmegy és
stoppol, vagy isten tudja, mi történik még vele.
– Elviszlek.

– Azt hiszem, a tragédia azzal kezdődött, hogy azon az

éjszakán Elaine túl sokat mesélt magáról. Ahogy abban az
olasz vendéglőben ültünk, ettük a tésztát, talán kicsit több
bort ittunk a kelleténél, az volt az érzésem, mintha lassan
valami gát szakadt volna át nála. Annyira kétségbe volt esve! A
reptéren a teljes zárlat, ami számomra meg ezer más utas
számára csak bosszúságot jelentett, neki azonban maga a kész
katasztrófa – a tipikus vesztes, aminek tartotta magát.
Egyáltalán nem tudta oda besorolni, ahova tartozott, a
balszerencsés véletlenek közé, amely még csak nem is őt
egyedül sújtotta. Teljesen kikészült, aztán az egész
élettörténetét rám zúdította, és a legelső naptól kezdve
minden drámaként volt elővezetve. Nem voltak barátai, nem
szerették az iskolában, jelentéktelen kamaszlánnyá nőtte ki
magát, akit a tánciskolában nem kértek fel soha, egy fiú sem
mutatott érdeklődést iránta, a szüleit hamar elvesztette, és így
tovább. A csúcspont persze a baleset volt, amelyben a bátyja
kerekes székes nyomorékká vált. És azzal, hogy elvállalta a
gondozását, máris örök időkre az árnyékba állítva képzelte
magát, főképp, hogy a férfi minden eszközzel igyekezett öt
magához láncolni. Persze álmodozott ő is arról, hogy egyszer
férjhez megy, gyermekeket szül, de nem látott esélyt arra,
hogy ebből az álomból valaha is valóság legyen. Részben
amiatt, mert azt a szerepet játszotta a bátyja életében, amit,
részben pedig, mert soha életében rá sem nézett egyetlen férfi
sem. Azt mondta, hogy az életben mindig mindenki átnéz rajta.
Nemcsak az emberek, hanem levegőnek nézi még a jó vagy
legalább kedvező sors is. Panaszkodott az átlagossága miatt.
És tényleg nagyon kétségbeesett benyomást tett rám.
Végighallgattam, de inkább csak udvariasan, mint
érdeklődve. Megvolt a magam baja Először is, a törölt
repülőjárat miatt elmaradt megbeszélés és persze Josh.
Előttem állt a válás. Tudtam, hogy nincs már esély. Josh látni
sem akart, de akkor még reménykedtem benne, hogy
mégiscsak találok hozzá utat, valahogy csak rá tudom venni,
hogy másképp lássa, másképp ítélje meg a helyzetet. Azon
tanakodtam, hogy vajon ki tudok-e verekedni egy megosztott
gondviselői státust – ezt azonban enyhén szólva is kérdésessé
tette Josh elutasító, hogy ne mondjam, gyűlölködő
magatartása. Egyszóval: a saját jövőmet sem láttam túl
rózsásnak, de ezt ezzel az idegen nővel végképp nem állt
szándékomban megvitatni. Már rég megbántam, hogy
meghívtam magamhoz. Túl sokat beszélt, ráadásul olyan
komoran, ami az én hangulatomat is még tovább rontotta.
Amikor megérkeztünk hozzám, megmutattam neki a
vendégszobát Mellette volt Josh szobája. Jacqueline sok
mindent elvitt a költözködéskor, de ami maradt – főleg olyan
játékok, amelyekből Josh már kinőtt –, ahhoz háromnegyed
éven át hozzá sem nyúltam. Mindenesetre nem volt nehéz
gyerekszobaként azonosítani. És nyitva volt az ajtaja.
Elaine azonnal kérdezgetni kezdett, hogy vannak-e
gyerekeim, igen, mondtam, van egy fiam, aki a válófélben lévő
feleségemnél lelkik. Akkor aztán megfordította a nyársat, és
ezért mondtam az elején, hogy minden azzal kezdődött, hogy
túl sokat mesélt magáról. Mert lehet, hogy a vendéglőből
hazáig azon a rövid úton a hideg kijózanítóan hatott rá, vagy
egyéb oka volt a gondolkodásra. Mindenesetre úgy gondolom,
kezdte megbánni, hogy annyira megnyílt nekem, és
vénkisasszonyos, pehmariskaként mutatkozott be. Tisztában
volt vele, hogy most már én sem tudom másnak látni, csak
amilyennek ő a saját szemével látja magát – ez pedig nem volt
valami vonzó kép. De ekkor még eléggé be volt csípve ahhoz,
hogy a félénkségéből és a valóságérzetéből jókora darabot
elveszítsen. Persze nem tudnék megesküdni rá, de mintha
annak a jeleit vettem volna észre rajta, hogy olyan remények
kezdtek csírázni benne, mintha közöttünk valaminek
történnie kellene ezen az éjszakán. Persze semmi ilyet nem
mondott ki egyenesen. De arra kezdett célozgatni, hogy
kettőnk találkozása sorsszerű. Arra gondoltam, jaj, istenem,
csak ezt ne! Reménykedtem benne, hogy hamar lefekszik,
elalszik, és másnap jó korán eltűnik a házamból. És életemben
soha többé nem hallok felőle.
Ehelyett azonban nem bírta elereszteni ezt a Josh-témát. És
miután semmit nem vonhatott vissza, amit saját magáról
elmondott, most engem próbált lerángatni az ő szintjére. Még
csak abban sem vagyok biztos, hogy tudatosan tett így. Talán
mindenki ezt tette volna a helyében.
Elaine nem volt buta. Azonnal észrevette, hogy Josh a gyenge
pontom. Hiszen tönkrement a házasságom, elvesztettem a
fiamat, s ezzel már majdnem ugyanolyan szomorú vesztes
vagyok, mint ő. Lehet, hogy többre mentem az életben, de
aztán zátonyra futtattam mindent, és a végén éppen olyan
magányos lettem, akárcsak ő. Még ma is látom maga előtt: ült
Josh szobájában a padlón, valami szétcincált plüssállatot
simogatott, és csak mondta, mondta, hogy mi minden nem
sikerült nekem az életben. És nem finomkodott! Mindazt, amit
a „válási árvák” sorsáról összeolvasott valaha, azt mind
odatálalta elém: a lelki összezavarodásukat, zavartságukat,
szétszakítottságukat. De az egyetlen gyermeküket elveszítő
apák gyászát is végig kellett hallgatnom. Hogyan fogok élni
ezzel a tudattal? Hogyan viselem el? Vajon lelki nyomorék lesz
belőlem? Vagy csak megkeseredett remete?
És ebben a stílusban folytatódott. Eleinte még csak ingerült
voltam, és megpróbáltam behúzni a féket rajta, szűkszavú,
semmitmondó válaszokat adtam neki, egyébként is
hallgattam. De nem engedett. Egyre mélyebbre furkált: azt
akarta kideríteni, min akadt el a házasságunk. Hogy milyen
gyakran fogom látni Josht. Hogy milyen a kapcsolatunk. Hogy
azt gondolom-e, hogy mindennek ellenére még fel tudok
építeni valami szoros, bizalmas viszonyt a fiammal.
 Ma nem is értem, hogyan szoríthatott a sarokba egy
vadidegen személy, akit alig ismertem, és aki a legcsekélyebb
jelentőséggel sem bírt a szememben, az indiszkrét
megjegyzéseivel és kérdéseivel. Ügyvéd vagyok. Felnőtt férfi.
Megszoktam, hiszen a munkám része, hogy hideg fejjel verjem
vissza a makacs kérdezősködést. Utólag csakis azt
mondhatom, hogy a lelkiállapotom nagyon labilis volt a
Joshtól történt elszakadás miatt, labilisabb, mint gondoltam
volna magamról. Ott álltam egykori szobájának ajtajában,
láttam, amint esténként az ágyán ül, és lapozgatja a könyveit,
vagy a kisvasútjával játszik, és most fogtam csak fel teljes
élességgel, hogy ezek a képek már végleg a múlthoz tartoznak,
és hogy ilyen soha többé nem lesz már. Új erővel ütött arcul ez
a felismerés, a veszteség tudata, és egyszerre csak ott láttam
ezt az idegen nőszemélyt, ezt az inkább ellenszenves
perszónát, akitől már rég megszabadultam volna, akivel
semmi dolgom nem volt, és aki az elveszített kisfiam állatkáját
simogatja, és csak úgy ömlik belőle a hülyeség.
Emlékszem rá, egy pillanatra elhomályosodott a szemem
előtt a képe, és egy rettenetes pillanatig szerettem volna
odamenni hozzá, feltépni a földről, ököllel beleverni a képébe,
aztán kihajítani az utcára. Csak hogy végre elhallgasson. Hogy
ne forgassa meg azt a kést újra meg újra a sebeimben.
Fájdalmat szerettem volna okozni neki, csak hogy a saját
fájdalmamat kevésbé érezzem.
De nem tettem meg. Én nem vagyok gyilkos, ahogy
mondtam, és erőszakot sem alkalmazok. Sőt, épp ellenkezőleg.
Már önmagában az az elképzelés, hogy ilyesmi megfordult a
fejemben, és hogy ezt a vágyat akár valósággá is válthattam
volna, megrendített. És megfélemlített.
 Ami ez után történt, eléggé elmosódik az emlékezetemben.
Számtalanszor megpróbáltam újrajátszani. Amit biztosan
tudok, az az, hogy nem nyúltam hozzá. Egyetlen hajszálát se
görbítettem meg. Sőt, úgy emlékszem, hogy megpróbáltam jó
végét vetni a helyzetnek, hogy azt mondtam, nem szeretném
folytatni ezt a beszélgetést, és elmennék aludni. Erre
emlékeim szerint felállt, odajött hozzám, és azt felelte, hogy
nem megoldás, ha kitérek a problémáim útjából, és kitérek az
önmagámmal való szembenézés elől. Valami ilyesmit, a
háziasszonyok pszichológiájának stílusában. Sajnos rengeteg
könyv forog a piacon, amelyekből ilyen szólamokat lehet
tanulni, így aztán mindenkinek minden helyzetre van néhány
kis bölcsessége a mellényzsebében.
Akárhogy történt is, csak nem engedett. Nem vette észre,
milyen rettenetesen dühös voltam már ekkor. Ha csak egy
parányi önvédelmi ösztön is működik benne, látta volna, hogy
legfőbb ideje, hogy békén hagyjon, és akkor minden másképp
történik. De azt hiszem, igazából ekkor kezdett csak neki
megtetszeni a lelki tanácsadónő szerepe. Hiszen a saját
problémánkkal való foglalatosságtól semmi más nem térít el
bennünket olyan sikerrel, mint ha más problémáival kezdünk
foglalkozni. És amikor azt mondta, hogy meg kell tanulnom
szembenézni a problémáimmal, akkor valami elszakadt
bennem. Ha valamit csináltam azóta, hogy Jacqueline és Josh
elmentek tőlem, akkor az éppen a töprengés volt, a hibáim
feltérképezése. Darabokra szedtem, ízekre tépkedtem
magamat. Kegyetlenül, irgalom nélkül bíróság elé állítottam
magamat, minden álló éjszaka, mint ahogy máig ezt teszem.
Nem hagyhatom, hogy ez a huszonhárom éves vidéki
ártatlanság így beszéljen velem! Nem szerettem volna
szorongani, csak mert egy Elaine Dawson azt vette a fejébe,
hogy analizál engem. De azt még ma is tudom, és már rögtön
másnap tisztában voltam vele, hogy úgy viselkedtem, mint egy
elmeháborodott. Hülyeség volt, hogy hagytam magam sarokba
szorítani. Nem ismert engem. Jacqueline-t és Josht sem
ismerte. Sejtelme sem volt az egész helyzetről. Csak locsogott
valamit, anélkül, hogy fogalma lett volna bármiről. Hűvösen és
fölényesen kellett volna elbánnom vele. Nem lett volna szabad
elragadtatnom magamat… nos hát, mire is?
Esküszöm, nem tudom pontosan, miket mondtam, vagy
miket tettem. Azt hiszem, hirtelen elkezdtem vele üvölteni.
Hogy mit képzel magáról, mit enged meg magának. Hogy jön
ahhoz, hogy belekeveri magát az életembe. Hogy gondolhatja,
hogy az ő szánalmas életének bármilyen részlete is
érdekelhetne engem. Hogy takarodjon. Hogy engem nem
érdekel, hol tölti az éjszakát, de az én házamban aztán nem.
Takarodjon, tűnjön el, és soha ne lássam többé.
Emlékszem, reszketni kezdett. Azt is tudom, hogy hófehér
lett az arca. Mintha halálra rémült volna. Tényleg nem vette
eddig észre, hogy a helyzet mennyire túlment már minden
határon. Teljesen felkészületlenül érte a kitörésem. Ami máig
foglalkoztat, az az, hogy nyilvánvalóan félni kezdett tőlem.
Biztos rettentő fenyegetően hatottam rá, fenyegetőbben, mint
ahogy magam éreztem. Pontosabban, én egész másképp
érzékeltem a helyzetet: én áldozatnak láttam saját magamat.
Olyannak, akit lerohantak, akit megsértettek, akinek nem
maradt más választása, mint hogy harsányan kiabálva
védekezzen. Nem akartam én bántani. Csak annyit akartam,
hogy eltűnjön. Hogy befogja a száját. Hogy békében hagyjon.
Ő azonban azt képzelte, hogy bármelyik pillanatban
nekieshetek. Lehet, hogy hangosabban ordítottam, mint ahogy
azt magam is gondoltam. Talán az arcom torzult valami
fenyegető grimaszba. Nem tudom. Kijött a szobából, hátrált a
lépcső felé, közben egyfolytában engem nézett, mintha attól
félne, hogy kalapáccsal fejbe vágom, vagy valami hasonló.
Lehet, hogy én is vele mentem, hogy túl közel mentem hozzá,
lehet, hogy fenyegető volt a testtartásom… ahogy mondtam, ez
a része az éjszakának elég hiányosan és elmosódottan él
bennem.
A régi házamban a lépcső elég magas és meredek volt. Lehet,
hogy Elaine már az első lépcsőfokon mellélépett, lehet, hogy
néhány fokon még lejutott. Nem tudom. Hirtelen azt láttam,
hogy zuhan. Megijedtem, de nem tudtam reagálni. Talán még
el tudtam volna kapni. De lehet, hogy túl nagy volt köztünk a
távolság. Mindenesetre olyan voltam, mint aki, lebénult.
Hátrafelé zuhant. Feje többször is nekicsapódott a kemény
lépcsőfokoknak. Iszonyú volt hallani. Olyan hangos volt!
Reccsenések. Mintha ezer darabra tört volna a feje. De nem
tört szét. Amikor leérkezett, teljesen sértetlennek látszott. De
amire odaértem – és attól tartok, ez jó időt vett igénybe, és
még csak meg se tudom mondani, hogy mennyi lehetett –, nos
tehát, amikorra odaértem és föléje hajoltam, akkor láttam,
hogy meghalt.
Azt hiszem, a nyakát törte. Ott hevert, nagy volt, kövér és
halott, a házam padlóján. Az imént még Josh szobájában ült, és
az idegeimre ment a hülyeségeivel. Milyen gyorsan történt.
Iszonyatosan gyorsan.
De hát a legtöbb katasztrófa ilyen gyorsan történik, nem?
Másodpercek alatt következnek be. Kicsi tévedések, apró
hibák a kiváltóik. Banális apróságok vagy figyelmetlenségek.
Általában nem történik semmi drámai. Köztem és Elaine
között feszült volt a helyzet, agresszív is, de Elaine számára
egyáltalán nem veszélyes. Az ő szempontjából egy baráti
hangú, bizalmas beszélgetés csapott át egy pillanat alatt egy
agresszív, dühös támadásba. De mindezek mellett sem kellett
volna semminek sem történnie. Egyszerűen csak el kellett
volna mennie. Biztos, hogy vissza is hívtam volna a hideg,
ködös utcáról. Ha abbahagyta volna, hogy Josh miatt csepül és
támad, pár másodperc alatt magamhoz tértem volna. Csak
annyit akartam, hogy megértse: ezzel a témával ne
hozakodjon elő többé.
De így tragédia lett belőle. Nem lehetett megváltoztatni, nem
lehetett jóvátenni.
Mentenem kellett a bőrömet.
8

– És azt gondoltad, azzal, hogy eltünteted a halott Elaine-t, és

minden nyomot elmosol, azzal megmented a bőrödet? –
kérdezte Rosanna.
Míg mindig ugyanabban a helyzetben ült az enyhén
himbálódzó hajón. Marc vele szemben. A hideg szél még
mindig borzolta a vizet, de a nap feljebb kúszott, sugarainak
ereje növekedett. Egyre melegebb lett. Egyébként semmi sem
változott, még mindig nem járt ember a parton, sőt a folyón se
mozdult semmi, egy kis teherhajó kivételével. A csendet még
mindig csak a vízimadarak kiáltásai törték meg.
Semmi sem változott, de mégis minden más lett.
Rosanna különös kábaságot érzett, és egyszerre
kétféleképpen érzékelte a világot: egyik része mintha távol
lett volna az eseményektől, kívülről látta, szinte fátyolon át, a
folyót, a hajót, a férfit, és minden neszt csak mintha messziről
hallott volna. Egy másik része viszont éberebb volt a
rendesnél, és szinte fájdalmas élességgel regisztrált mindent,
amit csak látott és hallott.
És azt hallotta, amit semmiféleképpen nem akart hallani.
Marc tehetetlen gesztussal tárta szét a karjait.
– Mit tehettem volna? Felszedtem egy idegen nőt a reptéren,
hazavittem, és most ott hevert előttem holtan. Hogy
magyaráztam volna?
– Ahogy nekem magyaráztad. Egyszerűen elmondod, hogy
mi történt.
– Hitt volna nekem valaki?
– A helyszínelés manapság már elég fejlett. Azt hiszem,
képesek lettek volna rekonstruálni az eset lefolyását, és meg
tudták volna erősíteni, hogy igazat mondasz.
– Lehet. De rajtam már nem segített volna sokat. –
Végigsimított kimerültségtől kivörösödött szemén. – A
karrieremet végleg derékba törte volna egy ilyen történet.
Nem tartottam valószínűnek, hogy a kiszemelt irodában ezek
után is szívesen láttak volna. De ami még sokkal többet
nyomott a latban: mit gondolsz, hogy vette volna ki magát ez
a… szerencsétlenség, a közeli válás, és az azt követő
gyermekelhelyezés tekintetében? Hiszen mindig az én
állítólagos vad, házasságtörő viszonyaimról volt szó. És most
akkor én magam szállítom azt a képet magamról, hogy már a
reptéren is leszólítok vadidegen nőket, és hurcolom őket
mindjárt haza… És ha az a nő hamarosan a lépcsőm alján
hever kitört nyakkal, az bizony nem szépítette volna meg ezt a
képet. Vagy gondolod, hogy egy ilyen férfinak örömmel
odaítélnek egy gyereket, akinek amúgy is bajai vannak az
apjával?
Josh. Megint Joshról van tehát szó. Ennek a történetnek, a
történet minden pontjának ő a tengelye, ő a forgópontja, a
sarokvasa az egész históriának.
– De azt gondoltad, hogy eltünteted, és senkinek nem fog
hiányozni?
– Nem, dehogy. Azok után, amiket elmesélt, világos volt,
hogy legalábbis a rokkant bátyja hatalmas cirkuszt csap.
Viszont azt reméltem, hogy a rendőrség nem fog majd nagyon
ráhajtani a nyomozásra. Egy felnőtt nő, aki hirtelen eltűnik
anélkül, hogy a legcsekélyebb oka lenne bűnügyet szimatolni,
nem szokott nagy port felverni.
– De abból kellett kiindulnod, hogy láttak benneteket együtt.
– Persze. Elég sokáig üldögéltünk az olasznál is, aki elég jól
ismert engem. A szomszédok is láthattak. De abban
reménykedtem, hogy Elaine fényképe nem fog megjelenni
sehol. Nem kerül minden eltűnt férfi vagy nő bele az újságba.
És ameddig ez nem történik meg, addig meglehetős
biztonságban vagyok. Persze tisztában voltam azzal, hogy
vékony jégen járok. De megvolt az esélyem, hogy megúszom,
és ezt ki akartam használni.
Rosanna a fejét csóválta.
– Milyen… hűvösen, milyen hidegvérűen mondod ezt!
– Most lehet, hogy így érzed, öt év után. De azon az éjszakán
nem így volt. Azt hiszem, eleinte sokkhatás alatt álltam,
amelyben a saját iszonya elől talál menedéket az ember. Csak
azért tudtam meggondoltan cselekedni, mert szinte kívül
helyezkedtem magamon. Kiszaladtam, előhoztam a kocsit, és
közvetlenül a ház ajtaja előtt álltam meg vele. Fél tizenkettő
tájban volt már, körös-körül minden ház elsötétedett. A
biztonság kedvéért vártam még egy félórát, és amikor nem
mozdult semmi, karomba vettem Elaine-t, és betettem a
kocsimba. A kerti út veszélyes szakasz volt. Ha akkor valaki
meglát egy ablakból… de nyilvánvalóan szerencsém volt.
Utána még kihoztam a bőröndjét, a kézitáskáját és a kabátját
is. A hátsó ülésre fektettem, leterítettem egy pokróccal. Aztán
visszamentem a házba, és összerogytam.
Marc annyira nyomorultul nézett ki, hogy Rosanna
legszívesebben a kezébe vette volna a kezét, legalább egy
pillanatra. Hogy megmutassa neki, mindennek ellenére is vele
van. De valamiért nem volt képes megtenni.
– Rogyadozott a térdem, reszketett a kezem. Nem
vezethettem ebben az állapotban. Azt hiszem, leültem a
legalsó lépcsőfokra, és ott üldögéltem pár órán át. Szörnyű
volt, amint lassan-lassan magamhoz tértem, és végig tudtam
gondolni a helyzetemet. Odakint a kocsimban fekszik egy
halott nő, akit el kell tüntetnem. Az én házamban halt meg. És
alapjában véve már azzal elvágtam magam minden más
megoldástól, hogy kihordtam utána az összes holmiját is a
kocsiba. Folytatnom kellett, de nem tudtam, hogyan. Minden,
amit tudtam, az volt, hogy egyik pillanatról a másikra egy
rémálomba csöppentem. És azt is megértettem, hogy az
életem, amely a benne található törött cserepek ellenére is
viszonylag ép volt eddig, most már sohasem lesz az.
Rosanna megpróbált tárgyilagos maradni.
– Mikor jutott eszedbe az az ötlet, hogy a Temzére viszed
Elaine-t?
 – Valamikor. A helyzetben az volt az őrült, hogy míg egyrészt
teljesen kétségbeestem, és minden pillanatban azt gondoltam,
hogy most fogok becsavarodni, másrészt viszont az agyam
teljes gőzzel működött, kereste a kiutat. Azt mondtam
magamnak, hogy a hulláját soha nem szabad megtalálni, mert
az már komoly nyomozást vonna maga után, és egykettőre
nyakig benne lennék. Végül aztán eszembe jutott a hajó. Azt
egyébként nem tudtam, hogy Jacqueline-nak szándékában áll
eladni. Véletlen volt, hogy röviddel ez után tényleg el is adta.
– Mikor indultál el?
– Talán olyan hajnali hat körül. Teljesen kiégettnek és
üresnek éreztem magamat. De valamiképpen mégiscsak
működtem. A jachtklubban persze egy lélek sem volt.
Szerencsére megvolt még minden kulcsom – tudod, hogy máig
megvannak. Nem volt gond kifutásra előkészíteni a hajót,
megvolt még a szükséges rutinom. De azt elhiheted, hogy nem
volt könnyű Elaine testét elcipelni a parkolótól, le az ösvényen
a hajóig; szakadt rólam a verejték. Aztán még lehoztam a
bőröndöt és a kézitáskáját is. Ahogy mondtam, a kabátra
valahogy nem figyeltem. Lecsúszott a hátsó ülésről a padlóra.
– És miért mentél át a zsilipen? Teljesen fölösleges kockázat
volt!
– Nem is terveztem. De a folyón két teherhajó közé
kerültem, nem túl nagy távolságra. Nem mertem egy…
nagyobb tárgyat kihajítani a fedélzetről. Túl nagy volt a
veszély, hogy meglátnak. Egyre tovább haladtam, és
reménykedtem, hogy egyszer majd csak kiszabadulok
kettőjük szorításából. De sajnos csak a Mapledurham-zsilip
után jött el ez a pillanat. Végre leráztam a két teherhajót, és…
végrehajtottam, amiért odamentem.
 – És amikor visszajöttél…
– …akkor találtam meg a kabátot, és tudtam, hogy baj lesz
belőle. De nem volt már annyi energiám, hogy még egyszer
lemenjek a folyóra. Ezen kívül egyre világosodott, és megnőtt
a veszélye, hogy valaki mégiscsak odakeveredik a klubba.
Tehát egyszerűen elindultam, és amikor elhajtottam az
ócskaruhás konténer mellett, akkor egyszerűen odahajítottam
a kabátot. Kockázatos volt ugyan, de hát, gondoltam, ugyan ki
hozná összefüggésbe Elaine-t ezzel a kabáttal? A
legátlagosabb, legközönségesebb kabát volt, amit csak el lehet
képzelni. Ezer más használt nadrággal meg pulóverrel együtt
elheverészik ebben a konténerben, aztán egyszer majd eljut
egy rászoruló családhoz. És emiatt nem is lett volna semmi baj.
Ha nincs a zsebében az útlevél…
Rosanna arra gondolt, hogy a legfájdalmasabb számára
ebben az egész ügyben az, hogy milyen ügyesen tudta
megjátszani magát Marc – őelőtte.
– Amikor Northumberlandbe mentünk – mondta, hangjában
keserűséggel – és én csak úgy repestem a reménytől, hogy
megtaláljuk Elaine-t, és miattad is örültem ennek, hiszen
megszabadultál volna a gyanú árnyékától is, te mellettem ültél
a kocsiban, és pontosan tudtad, hogy nem fogjuk megtalálni
Elaine-t. Nem is találhattuk volna meg. De te azért úgy tettél,
mintha…
– Hát mit tehettem volna? Azt kellett volna mondanom,
ugyan, Rosanna, ne vesztegessük már az időnket, hiszen Elaine
a Temze fenekén pihen, éspedig azért tudom ezt annyira jól,
mert én magam dobtam oda? Valahogy csak együtt kellett
játszanom. Feszült voltam, izgultam is, de egy véletlen
névrokonságra gondoltam. Aztán amikor előkerült az útlevél,
pontosabban, amikor azt mondtad, hogy a te Elaine-ed
útlevele az, akkor mintha fejbe vertek volna. Kétségbeesetten
törtem a fejemet, hogy hogyan lehetséges ez. Pamela Luke azt
mesélte, hogy annak a stricinek a lakásán találta meg – de oda
hogyan juthatott? Azt hittem, a kézitáskában volt az útlevél, de
ha az a táska valahogy kioldódott és a felszínre emelkedett
volna, akkor azt látni lehetett volna rajta. Egy ilyen igazolvány
nem hever hetekig, hónapokig a víz fenekén, hogy aztán úgy
nézzen ki, mint újkorában! De amikor Wiltonfieldről is szó
esett, akkor már sejtettem, mi történhetett. És azt is tudtam
már, hogy vége.
Mégis tovább folytatta a játékot. Végighallgatta az ő
elméleteit, aggódott és együtt érzett vele. Figyelt a
meghűlésére, és még az előző éjszaka is a karjában tartotta őt.
Ezt az egészet csak megjátszotta volna? Az érzéseit is? Azért
játszotta el a szerelmes szerepét, hogy érzelmileg megnyerje
magának? Hogy megakadályozza abban, hogy tudásával
nyílegyenesen a rendőrségre szaladjon?
Marc folytatta.
– A bolond vagy a tragikus az volt az ügyben, hogy az akkori
helyzetemen ez az egész eltussolás nem sokat segített.
Geoffrey Dawson akkora felhajtást rendezett a húga körül,
hogy a fényképe tényleg a sajtóban kötött ki. Pár nappal az
eset után a szomszédasszonyomtól kaptam egy tippet. Jó
asszony volt szegény, aki sokat szenvedett a zsarnok férjétől.
Átsuttogta nekem a kerítésen, hogy a férje a rendőrségre
készül, mert meg van győződve róla, hogy az eltűnt fiatal nőt,
akit az újságban mutattak, velem látta. Már tudtam ekkor,
hogy a lavina elindult. Legközelebb a vendéglő személyzete
fog emlékezni. Tehát támadásba kellett átmennem: önként
jelentkeztem a rendőrségen. Gyakorlatilag a szomszédommal
egyszerre érkeztünk oda. Előadtam a variációmat, amit te is
ismersz. Csak a vége más a történetnek.
– És nem voltál ügyetlen az apró részletekkel sem. Például
azt a titokzatos barátot, akit Elaine kizárólag neked emlegetett,
azt te találtad ki, igaz?
– Igen – ismerte be Marc. – Azt az elméletet akartam
megerősíteni, hogy Elaine egyszerűen lelépett. A rendőrséget
elég gyorsan meg is győztem ezzel az elmélettel. Ehhez
Geoffrey Dawson maga is jelentős mértékben hozzájárult.
Olyan módon őrjítette a hisztériájával a rendőröket, hogy egy
idő után már mindenki készpénznek vette, hogy Elaine-nek
eszébe sem jutott, hogy visszamenjen hozzá. Mindenki nagyon
is jól el tudta képzelni, hogy inkább a soha viszont nem látásra
eltűnt a szeretőjével együtt a balfenéken.
– Meg tudták volna találni a hullanyomokat a kocsidban.
– Senki sem látta értelmét, hogy a kocsimat vizsgálat alá
vessék. Hiszen elismertem, hogy vittem benne Elaine-t. Amint
azt is elismertem, hogy a házamban volt. Nyitott voltam és
együttműködő. A rendőrség egyetlen pillanatra sem
nyilvánított hivatalosan gyanúsítottnak. A sajtó is csak azért
tette, mert Dawson ellenem tüzelte őket, nekik meg kellett a
sztori. Persze, mindennek fatális hatása volt Joshra. Hiszen az,
hogy magammal vittem azt a lányt, számára azt jelentette,
hogy igaz mindaz, amit Jacqueline rólam mondani szokott.
Valószínűleg nem lett volna rosszabb akkor sem, ha az első
pillanattól fogva az igazat mondom. Ha azon az éjszakán
hívom a mentőt, a rendőröket, és mindent pontosan
elmesélek. Hiszen így is elvesztettem a fiamat, a jó híremet, és
a karrieremnek legalábbis egy részét. De hát – és sajnálkozva
vonta fel a vállát –, az ember nem lát a jövőbe.
9

Amikor megérkeztek a kikötőstéghez, Marc leugrott a hajóról,

szorosan a stég mellé vonta, és gondosan odakötötte. Aztán
segített Rosannának is kiszállni, aki kábulatában alig volt már
képes épkézláb cselekedetre. Amikor már ott állt mellette,
figyelmesen megnézte a nőt. Rosanna enyhén reszketett.
– Kikészültél – mondta Marc. – És úgy látom, nő a lázad.
Figyelj, légy észnél, menj föl a parkolóba, ülj be a kocsiba, és
várj meg ott! Ellátom a hajót, és megyek utánad.
Rosanna túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy
ellenvetése legyen. Szívesen maradt volna Marc mellett, ezer
kérdése lett volna hozzá, de érezte, milyen rozogán áll a lábán,
és hogy csak úgy izzik a homloka. A Temze fölött fújó hideg
szél, és ez a hajózás biztosan beteszi a kaput az egészségének.
Arról nem is beszélve, amit odakint a vízen megtudott.
– Oké – mondta ezért csendesen.
A férfi egy pillanatra magához ölelte. Ölelése olyan volt,
mint mindig: erős, vigasztaló, szerető. Rosannába mégis
fájdalmasan hasított bele a felismerés, hogy nem érzi már a
melegséget ebben az ölelésben. Most nem, és talán már soha
többé.
Lassan felballagott a lejtőn. Egyszer visszafordult, de Marc
nem vette észre, hogy nézi: a hajóval foglalatoskodott.
Nem gyilkolta meg, mondta magában, ennyiben nem kell
visszavonnom a megállapításomat, hogy nem bűnöző.
Szerencsétlenség történt. Olyan szerencsétlenség, amelyet
sem ő, sem Elaine nem láthatott előre. Ilyesmi megtörténik.
De azt is tudta, hogy az ilyesmit nem szokták eltussolni. Sok
ember meghalt, mert szerencsétlenül zuhant le, nem a
megfelelő tablettát vette be, belefulladt az úszómedencébe, de
utána senki sem rakta őket hajóra, és süllyesztette egy folyó
fenekére. És játszott a világnak egy jó kis színházat.
De ez már bűntény?
Megérkezett a kocsihoz, és megállapította, hogy liheg. Csak a
miatt a kis kaptató miatt. Tényleg elég beteg lehet.
A kocsi nyitva volt. Kinyitotta az anyósülés ajtaját, leroskadt
az ülésbe, hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Teljesen
kimerült, egy ágyra vágyott csak, amelybe bekucorodhat,
amelyben meleget és nyugalmat talál. De a benseje vibrált,
túlságosan is éber volt, és tudta, hogy most a világ egyetlen
ágyában sem volna képes nyugalomra találni.
Meg kell próbálkoznia azzal, hogy megérti a férfit. Ha
megérti őt, akkor talán lehet közös jövőjük. Ám ha zavartan,
elbizonytalanodva, megfélemlítve marad itt, akkor máris a
végére ért a Marc Reeve-hez fűződő kurta kapcsolatnak.
Úgy viselkedett-e a férfi, mint egy bűnöző?
Azon az estén érzelmileg különleges állapotban volt. A válás
küszöbén állt, a láthatást vagy a megosztott
gyermekelhelyezést, ami olyan fontos volt számára most
kellett kiharcolnia a bíróság előtt. Eddig apaként a saját
szemében, de Joshéban és a bíróságéban is megbukott. Két
tényt tudtak a szemére vetni: hogy a karrierjének rendelt alá
mindent, és hogy folyamatosan hűtlen volt a házasságában. Az
elsőt minden további nélkül elismerte, a másodikat
vehemensen tagadta. De pontosan erre a másodikra volt most
egy kézzel fogható bizonyíték: egy fiatal nő, akivel a reptéren
ismerkedett meg, és akit hazavitt a lakására, és aki
szerencsétlenségére kitörte a nyakát a lépcsőjén. Ez az
eseményeknek olyan láncolata volt, amely bárkinek az
idegrendszerét kikezdte volna. Egy gondolati rövidzárlat
hatására a halott Elaine-t és minden holmiját berakja az
autójába. És ahogy ő maga is mondta, ekkor világosodott meg
előtte, hogy már nem fordulhat vissza, nem hurcolhatja ide-
oda a hullát, és azt, hogy elmozdította, a bűnügyi technikusok
nyomban kiszúrták volna, talán a boncolás is kimutatja. Marc
pillanatok alatt teremtett egy számára tiszta és – legalábbis
büntetőjogi szempontból – ártalmatlan helyzetből olyan
körülményeket, amelyek enyhén szólva is gyanúsnak
mutatták. Csak a szava volt a biztosíték arra, hogy nem lökte le
Elaine-t, mielőtt az leesett volna a lépcsőről – ám miután
mindent megtett, hogy az egész történetet elhallgassa, vajon
mennyit érhet ott még a szava?
A dolgok maguktól lendültek aztán mozgásba, és ezeket a
lépéseket már nem tudta előre kiszámítani. Az, hogy
közvetlenül Elaine halála után ilyen meggondolatlanul
cselekedett, odavezetett, hogy ezek után már csak
reagálhatott a következő eseményekre. Egészen addig, hogy
jelentkezzen a rendőrségen, ami aztán ironikus módon éppen
olyan helyzetbe hozta, amelyet el akart kerülni. Elvesztette a
fiát, és derékba tört a karrierje.
Kinyitotta a szemét, körülnézett. Marcot nem lehetett látni,
valószínűleg még mindig a hajón tevékenykedett.
Lehet, hogy nem is az a gondolat zavar, hogy bűnöző
módjára viselkedett, gondolta aztán, hanem az a tudat, hogy
engem is becsapott. Hogy az egész idő alatt megjátszotta
magát.
De mi mást tehetett volna?
Lehet, hogy korábban kellett volna előállnia a vallomásával.
Akkor, amikor már nemcsak rokonszenvesnek találták
egymást, hanem viszonyuk lett. Vagy talán akkor, amikor Marc
észrevette, hogy mennyire nyomasztja őt ez a történet, hogy
mennyire igyekszik kideríteni. Ám ehelyett továbbra is
fenntartotta az egész hazugságot. Csak amikor már egészen a
falig hátrált, amikor rájött, hogy Rosanna vallomása
egyenesen elvezeti majd hozzá a rendőröket, csak akkor
ismert be mindent. Önkéntességről, saját kezdeményezésről
szó sem eshet. Mindegy, hogyan lesz tovább, ez a keserű
mellékíz megmarad.
Elaine-ről is megtudott egyet s mást. Megpróbálta
elképzelni, hogy azon az éjszakán milyen lehetett. Annyira
jellemző volt Elaine-re, hogy életének egész nyomorúságát
ráönti egy idegen férfira! De az a szerep, amit utána felvállalt,
az már nem volt jellemző rá – az, hogy vigasztalni akart, hogy
lelki tanácsokat akart volna adni. Érdekes az is, hogy ezt a
magán igencsak jól uralkodó Marc Reeve-et, aki olyan
tökéletes álcába tudott bújni, megfelelő célpontnak találta
erre a vélhetően jó szándékú kioktatásra. Vajon mennyi
fájdalom, magány, sérülékenység sugárzott akkor este
Marcból? Elaine legalábbis egy segítségre szoruló embert
látott benne – bármennyire szerepet kaphatott ebben az is,
hogy ezekkel a kéretlen analízisekkel és tanácsokkal elterelje
a figyelmet túlzott nyíltszívűségéről. És lehet, hogy éppen itt
volt a válasz arra is, hogy miért vitte el akkor este Marc Elaine-
t. Mindig azzal magyarázta, hogy részvétet érzett a
nyilvánvalóan reménytelenül kétségbeesett fiatal nő iránt. De
az is elképzelhető, hogy ő maga is félt sötét, magányos, üres
házába visszatérni akkor Heathrow-ról, és egyedül maradni
Josh emlékével, és a hamarosan bekövetkező válás
gondolatával. A berlini tárgyalás azt jelentette volna, hogy
ebből a szörnyű helyzetből egy vagy két napra kimenekülhet.
És hogy ebben meggátolta a köd, a segítőkészségnek
nyilvánvalóan önző magyarázata is lehet: Elaine nem volt
csinos, bőgött, mint a záporeső, és idegesítő volt, de legalább
elterelte a figyelmét, és ebből az egyetlen szempontból nagyon
is értékes lett Marc szemében. Rosanna nem kételkedett
abban, hogy a férfinak meg sem fordult a fejében holmi futó
viszony létesítése, de az, hogy Elaine ott volt vele, fecsegett
neki, kicsit lelassította, ha egészen nem is apasztotta el a saját
gondolatainak folyamát. De sajnos, Elaine aztán túl sokat
beszélt. És épp nem a megfelelő témáról.
Rosanna észrevette, milyen melege van; kinyitotta a kocsi
ajtaját. A hűs levegő, ami azonnal beáradt, kellemesen
simogatta izzó arcát. Kiszállt, körbejárta a kocsit, megpróbált
a bokrok és fák között átkukucskálni a stéghez. Látta a
klubházat a maga csendes elhagyatottságában, látott pár hajót
is, de a Heaven’s Gate-et nem. Arról a helyről, ahol állt, a
klubház éppen elzárta tekintete elől a stéget.
Vajon mennyi időre van szüksége Marcnak ahhoz, hogy
mindent rendbe rakjon? Egyáltalán – mennyi idő múlt már el?
Egy pillantást vetett az órára; látta, hogy már majdnem dél
van, de ez nem segített rajta, hiszen fogalma sem volt arról,
hogy mikor kötöttek ki odalent. Érzése szerint már legalább
háromnegyed óra eltelt, mióta visszament a kocsihoz. Ennyi
ideig csak nem tart, amíg azt a takaróponyvát helyre rakja és
rögzíti? Talán nem bír el vele. Akármilyen tapasztalt is hajós
ügyekben, azért az ő idegei sincsenek kötélből.
Még mindig rogyadozott egy kicsit a térde, de azért
visszament, hogy segítsen Marcnak.
A stéget már teljes hosszában sütötte a nap. Nyári napokon
milyen jó is lehet itt üldögélni, lábat lógázni a vízbe! Ez villant
át Rosanna fején, míg előreszaladt rajta. Szép, romantikus
hely. És egyáltalán nem illett bele egy férfi képe, aki egy
januári kora hajnali ködös órán egy fiatal nő holttestét
vonszolja végig rajta.
Megállt a Heaven’s Gate előtt. Arra számított, hogy itt találja
Marcot, akár a ponyvával bajmolódva, akár a pádon ülve,
összeroskadva, az életén, a jövőjén morfondírozva. De a hajó
teljesen üres volt. Még csak le sem volt fedve. Pontosan olyan
volt, mint amikor egy órával ezelőtt itt hagyta.
– Marc? – kiáltotta. Hangja idegenül, valószínűtlenül törte
meg a csendet. Mint egy zavaró zaj. Mint olyasvalami, ami nem
illik ide.
– Marc? Itt vagy? – megpróbált bekukucskálni a kajütbe, de
az ablakok mögött sötét volt, semmit nem látott. Közelebb
húzta a hajót a stéghez, és átlépett rá. Elég nehéz volt
eltávolítani a csapóajtót, amely a lejáratot lezárta, de végre
sikerült, és lemászott a szűk helyiségbe. Nyirkos, dohos szag
fogadta. Két, egymással szembefordított, párnázott padot
látott, egy asztalt, fiókokat a fal mentén végig, amelyeket
mindenféle kacattal tömtek tele – egy üveg napolaj, két
zsebkönyv, egy szemüveg, néhány penny. Marcnak semmi
nyoma, sem annak, hogy járt volna itt.
Viszont valószínűleg valamelyik padon hevert annak idején
Elaine holtteste. Biztosan idelent rejtette cl, máshol
veszélyesebb lelt volna.
Libabőrös lett a karja, és gyorsan kimászott a kajütből. Azok
a képek, amelyek a szeme előtt megjelentek, túl nyomasztóak
voltak ahhoz, hogy továbbra is megengedhette volna őket
magának.
Amikor visszalépett a stégre, megint körülnézett, de senkit
sem látott a sirályokon kívül, amelyek rendületlenül
rikácsoltak éles hangjukon. Rosanna eddig alig vette észre
őket, már szinte a táj részét alkották, a nap részét, de most
egyszerre összerezzent. A sirályok rikoltozása felerősítette
magányérzését, azt a teljes elszigeteltség-érzetet, amely az
egész tájra ráfeküdt. Mindannak ellenére, ami eddig történt,
Rosanna eddig valahogy barátságosnak érzékelte ezt a napot,
amolyan kellemes, tavasz eleji napnak. Ám percek alatt
megváltoztatta arcát. Most a csupasz fákat látta, az ég hideg
kékjét, a fedélzetmester házának elutasítóan zárt ablakait.
Füst sem szállt az ég felé, hangok és neszek sem hallatszottak,
amelyek emberek közelségére utalhattak volna.
Teljesen egyedül vagyok itt, gondolta.
De nem, valahol Marc is itt van.
És egyszerre félni kezdett.
– Marc? – kiáltott fel még egyszer, de a hangja most riadtan
és halkan csengett, és nem a megfázás miatt.
Visszaszaladt a stégen, átvágott a csónakház előtti nyílt
téren. Megrázta a klubteremhez vezető ajtót, de az zárva volt.
Vajon Marcnak ide is van kulcsa? De hát miért zárná magára a
klubhelyiséget?
A kerítés túloldalán megállt, és felnézett a parkolóra. Lehet,
hogy Marc közben felment a kocsihoz? Semmit sem látott
innen. Amilyen gyorsan csak bírt, felszaladt az úton. Szúró
fájdalom jelentkezett a mellében, minden lélegzetvétel fájt, a
hideg levegőtől a torka is sajgott. Fázott, de ugyanakkor
lucskosra izzadta a ruháját a hátán.
Marc sem az autóban nem volt, sem sehol a közelben.
Rosanna megállt, levegőért kapkodott. Nem értette, mi van.
Hiszen a férfi csak a hajót akarta letakarni. Lehet, hogy
elhagyta az ereje, és nem bírta befejezni? Nagyon feldúlt volt.
De akkor minek bújik el előle?
Mert én vagyok számára a legkomolyabb fenyegetés.
Nyelnie kellett, olyan erővel tört rá a félelem, hogy
másodpercek alatt teljesen kiszáradt a szája, és a nyelve olyan
lett, mint egy vattagolyó. Egész idő alatt azt mérlegelte, hogy
Marc vallomása őbenne milyen következményeket vált ki: a
csalódást, a fájdalmat, a bizalom elvesztését – de arra eddig
nem gondolt, hogy most ő is megváltozott helyzetben áll
Marckal szemben. Hiszen eddig egy csapatot alkottak, amely
közösen akart megoldani egy feladatot, egy tisztázatlan
történetet; ugyanazon az oldalon álltak, egy irányba húztak.
De most kiderült, hogy ez sohasem volt igaz: Marc részéről
csalás és ámítás, Rosanna részéről pedig illúzió volt.
Másrészről szerelmespár is voltak. De az még nem derült ki,
hogy Marc részéről ebben mennyi volt a szerepjátszás.
És most mindezekből még egy dolog következik. Marc
szempillantás alatt körözött bűnözővé válhat, akit a rendőrség
keres. És Rosanna az az ember, aki jelt adhat a
hajtóvadászatra.
Nem beszéltek arról, hogy hogyan tovább. Az utolsó
kijelentés, amit Marc Rosanna szájából hallott erről a témáról,
az az volt, hogy felhívja Fielder felügyelőt, és elmond neki
mindent, amit tud – ami ekkor még csak annyi volt, hogy
Elaine útlevelét Wiltonfieldben találták meg, hogy Jacqueline
Reeve-nek hajója volt ott, és hogy ez a hajó 2003. január 11-
ének kora reggelén áthajózott a Mapledurham-zsilipen.
Időközben már sokkal többet tudott. És egy szóval sem
mondta, hogy véka alá rejti a tudását. Sőt, erről még csak el
sem gondolkodott. Az itt a nagy kérdés, hogy Marc mennyire
fél tőle? És hogy milyen eszközökhöz nyúl, hogy a tőle
kiinduló, fenyegető veszélyt elhárítsa?
– Hülyeség! – mondta hangosan. Aztán idegesen körülnézett,
de még mindig nem volt ott senki.
Marc nem bűnöző. Elaine halála baleset volt, amelyre
fejetlenül és teljesen hibásan reagált, de nem ölte meg őt.
Erre a szavát adta. Máshonnan nem tudom.
Sohasem fogja megtudni. Élete végéig sem. Elaine hátrált a
lépcső felé, és hirtelen leesett? Vagy Marc nekitámadt,
meglökte, talán meg is ütötte, esetleg teljesen elvesztette az
önuralmát, sokkal jobban, mint amennyit bevallott?
Marc nagyon messzire ment, hogy eltussolja ezt az egész
szerencsétlen történetet, akárhogy esett is meg. És vajon
milyen messzire menne most? Még ha a rendőrség elhiszi is
neki, amit elmond, még ha kizárólag az elhallgatás miatt
büntetnék is meg, és nem a gyilkosság miatt, akkor is
beletörne a karrierje. A sajtó megsemmisítené, darabokra
szedné, újrakezdésről nem is álmodhatna. És a Joshsal történő
kibékülés, amelynek esélye a fiú növekedésével, érésével
azért elképzelhető lett volna, most a kilátástalan messzeségbe
tűnne.
 Élete végső katasztrófájának vagyok a kulcsa.
A férfi tudta, hogy ő, Rosanna, bűntudatot érez Elaine-nel
szemben. Lekötelezettséget a bátyja iránt. Vajon
reménykedik-e abbéin, hogy Rosanna a szavát adja, hogy
mindarról, amit ma reggel megtudott a Heaven’s Gate
fedélzetén, örökre hallgatni fog?
És ha nem reménykedik, akkor vajon mit tervez? Vár, hogy a
nő elmenjen a Scotland Yardra? Vagy…
Miért bújt el? Hol lehet? Mit akar?
Gyorsan kinyitotta a kocsi ajtaját, lehajtotta a kesztyűtartó
fedelét, beletúrt. Hát persze, hogy nincs pótkulcs, ki volna
olyan bolond, hogy a kesztyűtartóba dugná a pótkulcsot? Nem
mehet el innen. Itt áll ebben az istenverte magányban, és nem
tud elmenni, és valahol itt, egészen közel, itt van ez a férfi, akit
teljesen a sarokba szorított. Akinek, legalábbis Marc biztosan
úgy érzi, nincs mit vesztenie.
Először arra gondolt, hogy beül a kocsiba, magára zárja az
ajtót, és reménykedik, hogy valamikor majd csak előkerül a
fedélzetmester, vagy a klubból valaki. Hát senki nem akar
kimenni a folyóra ezen a szép tavaszi napon? Vagy javítgatni a
hajóját, vagy inni egyet a klub-helyiségben, vagy egyáltalán,
valamit csinálni? Talán majd később, délután. Szombat délelőtt
mindenki vásárol. Eltart egy darabig, amíg valaki megjelenik
itt.
És azt, hogy ő hol van, senki sem tudja.
Állj, ez így nem igaz. Eszébe jutott a telefonhívás – hány
órája is már? Marina. Rob anyja, Dennis egykori barátnője
hívta. Neki megmondta, hol van, de nagyon fossz volt a vonal,
azt se tudta, mennyit értett meg a másik. Meg is ígérte, hogy
később még jelentkezik. Csak később fog majd Robnak
feltűnni, hogy nem hívja. Ha egyáltalán feltűnik neki. Az utóbbi
napokban volt már olyan, hogy megfeledkezett a nevelt fiáról.
Marcnál vannak a kocsikulcsok. Bármikor kinyithatja
kívülről az autót, ő pedig nem tudja védeni egyszerre a négy
ajtót és a csomagtartó tetejét is!
Megfordult, amikor mintha zajt hallott volna a háta mögött,
de semmi sem volt ott, nyilván csak képzelődött. Lent a
klubháznál és a stégen sem mozdult semmi. Marc simán
feljöhetett az erdőn át idáig, és érkezhet a másik oldalról is.
Sőt, bárhonnan érkezhet. Lehet, hogy ebben látja az egyetlen
esélyét? Hogy elhallgattatja Rosannát, és reménykedik, hogy
Pamela Luké vallomása nem tereli rá a rendőrség figyelmét?
Vajon ilyen messzire is elmenne?
Hiszen nem is ismeri. Tulajdonképpen egyáltalán nem
ismeri. Beleszeretett a jóvágású férfi külsejébe, a
kedvességébe, talán a melankóliájába is. De Marc minden
fontos ponton hazugságokkal traktálta, újra meg újra
elterelte, és eddig nem is tudott így meg mást róla, mint hogy
remek színész. Alapjában véve azt se tudja róla, hogy tényleg
notórius házasságtörő volt-e, ahogy Jacqueline állította.
És azt sem tudja, hogy gyilkos-e.
El kell mennie innen. Amilyen gyorsan csak tud. Már túl
sokáig várt, ártalmatlan oka már nem lehet Marc hosszú
eltűnésének. A legártatlanabb még az lehetne, hogy a folyó
mellett gyalog menekül, bár az, hogy ennyire esztelenül
cselekedjék, igazából nem illett hozzá. Kevésbé ártalmatlan
elképzelés volt az, hogy lesben áll valahol, és várja az
alkalmat, hogy elhallgattassa azt a nőt, aki tönkre tudja tenni
az egész jövőjét.
 A legközelebbi falu, Wiltonfield, két és fél mérföldre volt.
Jókora szakasz gyalogszerrel, de nincs más választása.
Rohanj, ahogy csak bírsz!
Megmarkolta a kézitáskáját, és megpróbált nem törődni
azzal a ténnyel, hogy a lábai nem akarnak engedelmeskedni. A
homloka lángolt. Majd ráér később betegnek lenni.
Futva elindult, néha megállt és hátranézegetett.
Minden csendes és üres maradt.

10

– Wiltonfield! – kiáltotta Rob, aki elsőként vette észre a táblát.

– Még három mérföld!
– Nem lehet eltéríteni attól, hogy odamenj, igaz? – kérdezte
Marina. – Pedig ha Rosanna hajókázik, akkor úgysem fogjuk
megtalálni.
– Akkor várunk rá. Szeretném tudni, kivel van!
– Rob! Ezt nem illik!
A fiú előremeredt, nem válaszolt. Marina már ismerte
annyira, hogy tudja: kegyetlenül makacs.
Elérték Wiltonfieldet, lassan végiggurultak a főutcán. Bal
felől folyt a Temze, de a folyóra nem lehetett rendesen rálátni,
mert a házak és egy keskeny erdősáv eltakarta. Figyeltek,
látnak-e valahol kikötőre utaló táblát, vagy olyat, amelyik
sétahajókázást hirdet.
– Itt nincs semmi ilyesmi – mondta Marina, amikor már a
község végét jelző táblához értek. – Mondtam neked, hogy
pocsék volt a vonal. Lehet, hogy nem jól értettem a
helységnevet.
– De ez az egyetlen lehetőségünk, hogy itt keressük –
makacskodott Rob. – Nincs más esélyünk!
– Dehogy nincs. Ott az esélyünk, hogy szépen hazamegyünk,
és megvárjuk, amíg Rosanna felhív. És akkor szépen felteszed
mindazokat a kérdéseket, amelyek úgy nyomasztanak.
A fiú majdnem megvető pillantással mérte végig az anyját.
– És azt hiszed, akkor majd az igazat mondja? Hogy
összeismerkedett valami hapsival, és most meg akar lépni
vele? Majd szépen kibeszéli magát. Napok óta csak
kifogásokkal etet.
Már kiértek a helységből, amikor Rob hirtelen felkiáltott:
– Állj! Ott van egy nő, mindjárt megkérdezem tőle!
Egy idősebb, kutyás asszony jött az utcán. Marina lefékezett,
Rob kipattant. Amikor visszajött, izgatottnak tűnt.
– Azt hiszem, mégiscsak jól értetted Rosannát! Tényleg van
itt egy jachtklub, egyszerűen csak tovább kell menni az úton
vagy két és fél mérföldet.
Marina az égre meresztette a szemét: azt hitte, már véget ér
a kis kirándulásuk. Nagyon kínosnak érezte az egész helyzetet,
és a saját szerepét benne nem túl dicsőségesnek. Az, hogy ez a
tizenhat éves Rob gyerek féltékeny a mostohaanyjára, és
leskelődik utána, az egy dolog. Az viszont, hogy ő, aki felnőtt,
értelmes nő, támogatta ebben, már egy másik. Ő persze tudta,
miért ment bele: mert félt, hogy a fiú megint megszökik, és
nem akart újabb veszekedést. De nem szerette volna leégetni
magát egykori barátja felesége előtt. Végül aztán abban
maradt, hogy egyáltalán nem tud megbirkózni ezzel a
gyerekkel, akit tizenhat évvel ezelőtt beleszült a világba, és
akit mások neveltek fel helyette.
Wiltonfield magaslaton terült el. Az utca enyhén lejtett
lefelé, majd egy sűrű erdőbe kanyarodott be. A fák, bár még
kopárak voltak, olyan sűrűn álltak egymás mellett, hogy
ágaikkal teljesen kizárták a napfényt Nyáron biztosan meghitt,
árnyékos, talán varázslatos is ez a hely. Ezen a februári napon
azonban volt benne valami fenyegető és sötét.
– Most már mindjárt meg kéne látnunk a táblát – mondta
Marina, de Rob ugyenebben a pillanatban felkiáltott:
– Állj! Itt van Rosanna! Itt van!
Marina a fékre lépett. Legnagyobb csodálkozására egy nőt
látott gyalogszerrel felfelé jönni a sötét, elhagyatott úton. Nem
futott, inkább csak vonszolta magát. Arca elé sálat tartott.
Kicsit meghajlott az alakja.
– Ez Rosanna! – kiáltotta Rob.
A kocsi pontosan előtte állt meg. Rob azonnal kipattant.
– Rosanna!
A nő összerezzent. Marina tágra meredt szemeket látott a
sál mögül elővillanni. Félelem ült ezekben a szemekben.
– Mi történt, Rosanna? – kérdezte Rob.
Marina is kiszállt.
– Marina vagyok – nyújtott kezet a nőnek. – Rob anyja.
Telefonon beszéltünk már. Sajnálom, hogy csak úgy
felbukkantunk itt, de Rob annyira türelmetlen volt, és…
– El kell mennünk innen – zihálta Rosanna. Hangja károgóvá
vált Marina most látta csak, hogy nyilvánvalóan megfázott, és
lázas is.
 Hát nem éppen februári hajókázásra való állapot, gondolta
döbbenten.
– Gyalog van itt? – kérdezte Rosannát, és körülnézett,
mintha azt gondolná, hogy Rosanna autója ott áll valahol.
Rosanna is körülnézett, láthatóan idegesen.
– Marc kocsijával jöttünk. De…
Nem folytatta. Marina úgy érezte, hogy nem tudja, hogyan
foglaljon szavakba egy nagyon bonyolult történetet.
– Ki az a Marc? – kérdezte Rob azonnal.
– Az ég küldött benneteket – mondta Rosanna magyarázat
helyett. Aztán tüsszentett. – Sajnos, ronda influenzát szedtem
össze – tette még hozzá.
Marina átölelte.
– Ágyba kell feküdnie. Nem itt az úton szaladgálni, és
legfőképp nem hajókázni. Jöjjön! Visszamegyünk, előbb
hozzám, és ott szépen mindent megbeszélünk.
És indult vissza a kocsihoz. De Rosanna hirtelen
elbizonytalanodott.
– De Marc még a jachtklubban van – mondta –, legalábbis azt
hiszem.
– Ki az ördög az a Marc? – ismételte a kérdést Rob.
Rosanna szórakozottan simította végig a haját.
– Nagyon messzire vezetne, ha ezt most elkezdeném
magyarázgatni… csak éppen… elvesztettük egymást, és azt
hittem… és aggódom miatta… – Marinára nézett. – Megtenne
nekem egy nagy szívességet? Visszajönnének velem a
jachtklubba? Biztosabbnak érzem magam, ha ön és Rob is ott
van, legalább még egyszer megnézném Marcot.
 Marina semmit sem értett abból, hogy miről is van szó, de
azt pontosan érezte, hogy a másik nő hangjából szorongás és
sürgetés csendül ki.
Bólintott.
– Rendben.
A kocsi ugyanott állt, ahol eddig, a parkolóban. Rosanna
félig-meddig abban reménykedett, hogy Marc időközben beült
és elhajtott, vagy legalábbis itt ül a volánnál, de nem úgy
nézett ki, mintha az eltelt időben járt volna erre valaki.
Minden üres volt és elhagyatott. A fedélzetmester házában
még mindig nem mozdult semmi, és sem a klubházba, sem a
kikötőstégekhez nem érkezett meg senki.
Örök időkig itt ülhetnék és várhatnék, gondolta Rosanna, de
vajon hol ül és vár Marc? És vajon mire vár?
– Elmondanád végre, miről van szó? – kérdezte Rob a hátsó
ülésről. És vele egyidejűleg Marina is megszólalt:
– Milyen elhagyatott egy hely. Ez az… ismerőse kocsija?
– igen, És azon töröm a fejem… – Rosanna kinyitotta az ajtót.
– Biztos nagyon zavarosnak látnak, gondolta, és biztosan az is
vagyok. Inkább valamennyiünknek a legsürgősebben el kellett
volna tűnnünk innen.
– Megígérem, hogy később mindent el fogok mondani –
mondta ezért sietősen. – Most viszont lemegyek a hajóhoz, és
még egyszer megnézem, nincs-e ott Marc. És ha tizenöt percen
belül nem érnék vissza, kérem, hívják a rendőrséget.
Rob szeme tágra nyílt, Marina lélegzete elakadt:
– Te jóságos isten!
 Rosanna lassan ment le az úton. Vajon már hányadszor ezen
a napon? Nem tudta, de azt igen, hogy a szíve egyre nehezebb
lett. Olyan sok minden történt, amit fel kellene dolgoznia. De
egy pont legalább kivilágosodott mindabból, ami a további
lépéseire vonatkozott, valamit elhatározott, amikor a
végtelenül hosszú úton fölfelé botorkált az erdőn át: azt
határozta el, hogy hinni fog Marcnak. Elhiszi, hogy Elaine
balesetben halt meg, nem bántotta senki. És azt is elhatározta,
hogy meg tud birkózni ezzel a tudással úgy, hogy nem kürtöli
világgá. Ha a rendőrség Pamela vallomása révén nem jut el
Marchoz, akkor tőle semmit sem fognak megtudni. Nem az ő
feladata a detektívesdi. Nem az ő feladata feljelenteni azt a
férfit, akit szeret. És annak a férfinak ezt meg kell tudnia. A
lehető leggyorsabban.
A baj csak az volt, hogy pillanatnyilag félt attól a férfitól, akit
szeretett. Ami egyébként, ebben is majdnem biztos volt,
roppant igazságtalanság vele szemben. Marc eltűnt, de ez még
egyáltalán nem azt jelenti, hogy azon töri a fejét miképpen
bántsa őt, Rosannát. Hát nem lett volna már ezerszer alkalma
rá? Ezer évig ott ült a kocsiban, elveszetten, védtelenül. Ezt
sem használta ki. Lehet, hogy már menekül. Fejvesztve,
pánikban. Ahogy azon az éjszakán.
Átment a csónakházon, végig a stégen. Nem is nagyon
reménykedett benne, hogy ott találja a hajón, és valóban, az
épp olyan üres és elhagyatott volt, mint azelőtt.
Körülnézett. Persze egy másik hajón is elbújhatna, de mit
remélne ettől?
– Marc! – kiáltotta.
Csak egy sirály rikoltott feleletképpen.
 Kicsit biztosabbnak érezte magát most, mióta Marina és Rob
is a közelben volt, mégis félelmetesnek, riasztónak tartotta a
helyzetet. Még egyszer elkiáltotta a nevét, de aztán csend volt.
Lassan visszament a partra, belépett a csónakház sötétjébe.
Megint a fa átható illatát érezte csak. Jobb felől a gyerekek kis
kalózai sorakoztak polcokon. Aztán látott egy folyosót, ahol a
klubtagok lezárt szekrényei álltak. Végigszaladt rajta, de
szinte semmit sem látott, és hamarosan falhoz érkezett. Itt
senki sem rejtőzött.
Amikor visszaért az ajtóhoz, a beszüremlő fényben egy
pillantást vetett az órájára. Majdnem tíz perc eltelt már.
Sietnie kell, különben Rob és az anyja riasztják a rendőrséget.
Felnézett a sötét padlásra vezető lépcsőn.
– Marc? – kiáltott fel halkan.
Volt még néhány perce. Elég lesz felszaladni, és odafent
körülnézni. Hangosan dobogó szívvel ment fel a lépcsőn. Azt
várta, hogy fent teljes sötétség fogadja, és hogy nem fogja
megtalálni a villanykapcsolót, ám egy apró, koszos tetőtéri
ablakon mégiscsak szüremkedett be némi fény. A padlás
hatalmas volt, az egész épületen végig húzódó. És tökéletesen
átláthatatlan: a széles tetőgerendákról vitorlák feszültek ki
végesteien végig. Óriás vitorlák, nyilván a jollékhoz tartoztak;
szellőzni és száradni feszítették ki őket. Egyfajta labirintussá
változtatták a tetőteret, számtalan apró fülkére, folyosóra,
helyiségre tagolták. Erre a látványra minden gyerek hangos
ujjongásban tört volna ki.
Rosanna azonban csak ennyit tudott kinyögni:
– Te atyaúristen!
 Az első érzése az volt, hogy sürgősen megfordul, lemászik a
lépcsőn, visszafut az autóhoz, Úgyse nagyon maradt már ideje.
Valószínűtlennek tartotta, hogy Marc itt fent lapulna. Lehet,
hogy pánikba esett, de nem választana magának ilyen
rejtekhelyét, ahol viszonylag gyorsan rátalálhatnak, és ahol
amúgy sem maradhat sokáig. Hacsak mást akart, nem
elrejtőzni. Mondjuk, arra várt, hogy ő feljöjjön utána, aztán…
Azt hittem, eldöntötted, hogy megbízol benne!
Volt valami megmagyarázhatatlan érzése, hogy nincs
egyedül. Nem feltétlenül itt a padláson, de az épületben.
Képzelte vagy az ösztöne súgta? Valószínűleg az idegei
járatták vele a bolondját. Teljes mozdulatlanságba dermedi, és
fülelt bele a félhomályba. Dübörgött a szíve. Hallotta a saját
lélegzetét. Hallotta, ahogy a falak és a gerendák meg-
megreccsennek, de azt is tudta, hogy ez teljesen normális egy
teljesen fából épített ház esetében. Valószínűleg ez okozta azt
az érzést, hogy még valaki van itt rajta kívül. Az élő fa. Hogy
szüntelen dolgozott. Ez igazán nem ok arra, hogy megőrjítse a
félelem.
Megfordult, vissza a lépcsőhöz. Itt fent senki sincs. Nincs
értelme ezzel a vitorlaáradattal megharcolni.
És ebben a pillanatban meghallotta. Meghallotta azt a neszt,
amit nem tudott sehová sem besorolni. Nem is tudta volna
megmondani, hogy valaki másnak a lélegzése vagy a léptei
voltak… De olyan nesz volt, amely elütött a fa recsegésétől és
ropogásától, nem odavaló volt, más volt. A lépcső felől jött.
Valaki fölfelé jött a lépcsőn.
Valaki, aki nagyon ügyelt arra, hogy ne hallják meg.
 Hangtalanul hátrált egy lépést. Az első pillanatban még
kísértésbe is esett, hogy a nevét kiáltsa.
Marc, te vagy az? Itt vagyok, fenn!
De az ösztöne azt súgta, hogy fogja be a száját.
Akárki volt is – miért lopakodik?
Mintha gyomorszájon ütötték volna, amikor rájött, hogy
elzárták a visszavonulás útját: úgy ült itt, mint nyulacska a
csapdában. Rob és Marina kihívja a rendőrséget. Vajon mennyi
idő alatt érnek ide? Vagy Rob és Marina inkább nekiállnak
keresgélni őt?
Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Most már
tisztán hallatszott és egyértelmű volt: valaki jött felfelé a
lépcsőn.
A vitorlafalak védelmezőn összezárultak körülötte. Arcát
dörzsölte a durva vászon. Ebben a sötétségben egy csomó illat
keveredett össze: víz, fa, gépolaj, tisztítószer, korhadás.
Mélyebbre húzódott.
A másik – Marc? – felért. Rosanna hallotta, hogy megállt.
Megpróbál tájékozódni. A szemének először még hozzá kell
szoknia ehhez a fakó fényhez. Az övé, Rosannáé már
megszokta, $ ez bizonyos előnyt biztosított neki. Persze, végül
ez sem fog segíteni rajta. Mert egyszer elér a falhoz. Vagy
egyfolytában járja a vitorlavászon-labirintust, amíg a másik
elébe nem kerül. Bármelyik pillanatban összetalálkozhatnak.
Lába alatt megnyikordult egy padlódeszka. Azonnal
megdermedt, hallgatózott. Még levegőt se vett. Minden
mozdulattal elárulhatta a rejtekhelyét. Óvatosabbnak kell
lennie.
 Áthussant a következő sarkon, kis híján elbotlott egy csomó
kötélben, amelyek tekercsekbe rendezve ott hevertek a
padlón. Az utolsó pillanatban sikerült egy nagy lépéssel
átlendülni fölöttük.
Körülötte a vitorlák megmozdultak. Valaki a sarkában volt.
És aztán, a következő pillanatban, minden egyszerre történt.
Rosanna, most már nem ügyelve arra, hogy zajt csap-e vagy
sem, a következő sarokra szaladt.
Valaki elkiáltotta magát:
– Rosanna!
Ő pedig megállt, és sikoltott, sikoltott iszonyattal, nem hitte
el a szemének, amit látott, és hirtelen karok fogták át hátulról,
meleg, vigasztaló, erős karok, és egy arc szorult oda az övéhez,
és Rob rekedt hangját hallotta:
– Ne nézz oda, Rosanna, ne nézz oda!
Ó azonban nem tudott nem odanézni. Nézte a testet, amely
egészen lágyan, finoman himbálódzott. Nézte Marc Reeve
halálküzdelemtől eltorzult vonásait.
– Rosanna, itt vagyok veled!
És ő nem tudta abbahagyni a sikítást.
 Március 1., vasárnap

– Meg kéne nézned – mondta sürgetően Pam. – Már több mint

egy órája odafent van. Talán szüksége van rád.
– De egyedül akart maradni – mondta Cedric vonakodva.
Attól tartott, hogy a húga össze fog omlani, és nem ő akart így
rátalálni. – Nem akarsz inkább te…?
– Te vagy a bátyja. Hozzám szinte semmi se fűzi.
Végül Cedric keservesen kikászálódott a kocsiból. A ház
előtt parkoltak, ahol eddig Marc Reeve lakott. Jacqueline
Reeve odaadta Rosannának a kulcsot, és azt mondta, elvihet
emlékbe a lakásból egy tárgyat, bármit. Rosanna nem volt túl
jól, ezért is kísérte el Cedric meg Pamela, de ott aztán
mégiscsak arra kérte őket, hadd menjen fel egyedül.
– Szükségem van egy kis időre egymagámban – mondta.
Pamelának igaza volt: ez a „kis idő” lassan több mint egy
órára nyúlt.
Cedric átment az úton. Törött bordái még mindig sajogtak,
de a helyzetet össze sem lehetett hasonlítani a kiinduló
állapottal. Sokkal jobban tudott mozogni, és épen megúszta a
Taunton-London utazást is. Hamarosan a régi lesz.
A ház ajtaja csak be volt hajtva. Cedric felment a lépcsőn, és
belépett a lakásba. A húga Marc nappalijának közepén állt, és
mintha a felérkezése óta el se mozdult volna innen.
– Pam azt mondta, nézzelek meg – mondta a férfi –, már
régóta itt vagy fenn.
– Régóta? – kérdezett vissza, lassan odafordulva Rosanna.
– Egy órája.
 Rosanna meglepődött.
– Észre sem vettem.
Cedric végignézett a lakáson. Kis, fehérrel csempézett
konyafülke.
Drága bútorok, amelyek nem voltak se csúnyák, se szépek,
egyszerűen semlegesek voltak. Egyszerű szőnyegpadló. Cedrik
észrevette, hogy megborzong.
Hogy élhet így valaki, hogy bírhatja ki ilyen rideg
szürkeségben?
Az egyetlen személyes tárgy egy akvarell volt a falon.
Kikötőfal előtt egy vitorlás hajó. A festmény legalább valami
különlegességet képviselt a szörnyű célszerűségben, amelyet a
többi tárgy árasztott, de annyira sötét és melankolikus volt,
hogy az általános sivárságot egy csöppet sem enyhítette.
Rosanna követte a tekintetét.
– Annyira sematikusan gondolkodunk – mondta –, még
akkor is, amikor azt hisszük, hogy a dolgok legaljáig tisztán
lelátunk. Marc tökéletesen értett hozzá, hogy megalkossa a
saját képét, és még én sem vettem észre, hogy mennyire
tökéletlen is ez a kép. Sikeres ügyvéd. Becsvágyó. Jóvágású.
Intelligens. Igen, mindez ő volt. De mellette mélységesen
depressziós is volt. És iszonyú energiát fordított rá, hogy ezt
senki ne vegye észre.
– Ebből a lakásból én is erre következtetnék – felelte Cedric.
– Még sohasem láttam ilyen helyiséget, amely ennyire.,.
Kereste a szavakat.
– Személytelen – egészítette ki Rosanna. – Rideg. Élettelen.
Hát milyen az a férfi, aki ilyen környezetet teremt magának?
 – Úgy gondolod, hogy ez az Elaine-ügy borította ki ennyire?
Vagy a fia?
– Gondolom, már előtte is depressziós lehetett. Az, ahogy
beleásta magát a munkába, már ennek a kifejeződése volt. De
hát olyan keveset tudok róla, Cedric! Gyakorlatilag semmit.
Semmit nem tudok a gyerekkoráról, a fiatalságáról, a
származásáról. Abban a két hétben, amit együtt töltöttünk,
gyakorlatilag csak azzal volt elfoglalva, hogy a 2003. januári
események saját maga által kitalált változatát elhitesse velem.
Biztosan úgy érezte, hogy teljesen sarokba szorították.
Egyfolytában reagálnia kellett az én újabb és újabb ötleteimre.
És nem hagytam nyugtot neki, lélegzetvételnyit sem.
Valósággal beleszerettem abba a gondolatba, hogy
bebizonyítom az ártatlanságát. És végül… én voltam az, aki
nem hagytam neki más kiutat.
Cedric érezte a húga szomorúságát, szinte kézzelfogható
volt, és azt a fájdalmat is, amelyet Marc Reeve hagyott itt,
ezekben a szobákban. Szívesen megölelte volna, de úgy érezte,
Rosanna nem venné jó néven.
Így csak annyit mondott:
– Saját maga ácsolta magának a kilátástalan helyzetet,
Rosanna. Azzal az éjszakával kezdődően, amikor Elaine-t az a
szerencsétlenség érte. Ha valóban baleset volt, nem lett volna
szabad eltussolnia. Az volt a vég kezdete.
– Igen – megint az ablakon nézett ki: a szürke ég nem sokat
javított a hangulatán. – Az volt. De a végnek nem ilyennek
kellett volna lennie, amilyen lett. Ha jobban melléálltam
volna… ha tudta volna, hogy mellette állok… akkor még lett
volna remény a számára.
 – Vagy nem. Fölösleges azon spekulálni, mi lett volna, ha…
Megértem én, Rosanna, hogy mire gondolsz, de ez nem segít.
Csak magadat teszed tönkre vele. Meg azzal, hogy itt ebben a
szörnyű lakásban álldogálsz. Fogj meg valamit, valami
emléktárgyat, és menjünk el innen.
– De mit fogjak meg? Tényleg, Cedric, nem tudom, hogy
melyik tárgy jelenthetne valami kapcsolatot közte és köztem.
Olyan boldogtalannak nézett ki! Cedrik legszívesebben
kézen fogva rángatta volna ki ebből a házból.
– És most hogyan tovább? – kérdezte.
Rosanna vállat vont. Annak ellenért, hogy a szeme továbbra
is bánatos maradt, Cedric úgy érezte, hogy kicsit hálás neki,
amiért eltereli Marc Reeve-ről a gondolatait.
– Nem tudom még. Azt hiszem, keresek magamnak állást
Londonban. És lakást is.
– Tehát nem mégy vissza Dennishez?
– Nem.
– És Rob?
Ettől a névtől egy kicsit meglágyultak azok a vonások,
amelyek az utóbbi nyolc napban mélyen belevésődtek
Rosanna arcába.
– Szikla volt nekem a hullámverésben, Cedric. Abban a
rettenetes pillanatban, amikor… megtaláltam… Marcot.
Úristen, Rob még csak tizenhat éves. De olyan erős volt! Olyan
összeszedett! Átölelt, és azt hiszem, ezért bírtam ki azt a
borzalmas pillanatot. Nem is tudom, mi lett volna nélküle.
– Nagyon szeret téged.
– Szeretne velem maradni.
 – De ehhez Dennis beleegyezésére is szükséged van.
– Talán lehet vele beszélni. Hiszen mindig is csak azzal
törődött, hogy Robnak jó legyen. Azt hiszem, nekünk
kettőnknek, Robnak és nekem, lennének esélyeink.
Hallgattak, és Cedricben tudatosult, hogy a kishúga éppen
most emeli ki a sarkából és dönti romba eddigi életét, és olyan
határozottsággal és elszántsággal teszi ezt, hogy ő csak
csodálni tudta ezért.
– Én pár nap múlva visszarepülök New Yorkba – mondta
végül –, elég jól vagyok már. Az orvos azt mondta ugyan, hogy
várjak még. de ez a lődörgés nem tesz jót nekem. Valahogyan
folytatnom kell.
– És Pamela veled megy?
– Nagyon szeretne. De még nem döntöttem el. Nem hiszem,
hogy támasz tudnék lenni neki – pont én! Először a saját
életemet kellene rendbe rakni.
– Lehet, hogy csak ugródeszkára van szüksége. Pam nagyon
erős, Cedric, különben túl sem tudta volna élni ezeket az
elmúlt éveket. Nem hinném, hogy a terhedre lenne.
– Kedvelem – mondta Cedric –, de fogalmam sincs, mi lesz a
dologból.
– Én sem tudom, hogy az én életemmel mi lesz – mondta
Rosanna.
– Jó kis slamasztika ez az egész – mondta Cedric, és
kisimította a haját a homlokából: amikor zavarban volt,
gyakran tett így. – Voltam Geoffnál – folytatta, némiképp
összefüggéstelenül. – Elbúcsúzkodtunk.
– És most nagy volt a szája, mi? Hogy ő bezzeg egész idő alatt
tudta!
 Cedric nevetett. Először ezen a napon.
– A jó öreg Geoff. A mi kis Catónk. Ceterum censeo, Marc
Reeve a tettes! Már úgy ömlik belőle, mint a litánia. És végre
egyszer tényleg igaza lett. De nem érzett diadalt, csak
megkönnyebbült, hogy most már biztosat tud, és lezárhatja a
történetet. Végül is, neki ez volt a fontos.
Rosanna megértette. Fontos, hogy az ember le tudjon zárni
valamit. Hogy bizonyossága legyen.
Cedric mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Ez gyötör annyira? – kérdezte. – Hogy sohasem fogod
megtudni, Marc igazat mondott-e neked? Hogy baleset volt, és
nem támadt rá Elaine-re?
Rosanna a fejét csóválta.
– Nem, Még odakint Wiltonfieldben eldöntöttem, hogy
hiszek neki, és emellett ki is tartok. Ami gyötör, az az, hogy…
ezt már nem mondhatom el neki. Hogy nem tettem semmit
azért, hogy más kiutat is lásson, mint azt, ami mellett végül
döntött. Ez kínoz engem. És mindig is kínozni fog.
Hát erre mit lehet mondani?
– Marc öngyilkossága pánikreakció volt mondta végül
Cedric –, akárcsak Elaine hullájának eltüntetése. Kritikus
helyzetekben nyilvánvalóan rövidzárlatot kapott.
– Ha a hétköznapokban találkoztál vele, ezt se gondoltad
volna róla – mondta Rosanna. – Nem, ilyesmit végső esetben
sem gondolt volna róla az ember. A maszkja mindig tökéletes
volt.
Kinyújtotta a karját, és megfogta a testvére kezét.
 – Gyere, menjünk! Semmit sem találok itt, amit magammal
vihetnék. És nemcsak amiatt, mert a lakás ilyen. Hanem azért
is, mert nem ismertem őt.
Együtt léptek ki az utcára. A szél hidegen söpört végig a
házak között, pedig már március elseje volt, és a tavasz már a
küszöbön toporgott.
Március elseje, gondolta Rosanna. Josh születésnapja. Már
nem fog megbékélni soha az apjával. De talán nem is akart
volna.
Pamela kiszállt a kocsiból, és két karját a melle előtt
keresztbe fonva fel és alá járkált. Orra piros volt, az ajka kék.
De azért már nem nézett ki olyan űzöttnek, sokkal
oldottabbnak látszott. Végérvényesen megszabadult
üldözőjétől, Pit Waverstől, amikor agyonlőtte. Ezzel bosszút
állt Jane French és valószínűleg Linda Biggs gyilkosán is. Azóta
a szemében megjelent egy újfajta öntudat és erő kifejezése.
– Te jó ég, végre! – mondta, amikor meglátta a testvéreket. –
Mindjárt megfagyok.
Tétován álldogáltak hárman.
– És most mi legyen? – kérdezte Cedric. – Mit kezdjünk a nap
maradékával?
Mit kezdjünk az életünk maradékával? Kérdezte magában
Rosanna, de nem mondta ki. Ki is tudott volna válaszolni neki?
Cedric, aki ezért az állítólagos határozottságáért csodálja őt?
Hogyan értené meg a bensőjében kongó ürességet? Hogyan
sejtené, hogy ¿unit elszántságnak hisz, az pusztán
kétségbeesés?
– Ami engem illet – szólalt meg Pamela –, azt hiszem, el
tudnék viselni egy kis szíverősítőt. Egy helyes kis kocsmát, egy
dupla felest…
– Milyen jó ötlet – lelkesedett Cedric.
Otthagyták a kocsit, és egyetértő hallgatásban mentek végig
az utcán. Valahol a közelben lesz majd egy kocsma. És ott majd
eszükbe jut, hogy mi legyen a következő lépés.
A nap hátralévő részére.
És a maradék időre.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE


Wiltonfieldet és az ottani jachtklubot én találtam ki, és vettem a
bátorságot, hogy letelepítsem a valóban létező Binfield Heath és
Reading közé. Egyetlen Temze-parti jachtklubot sem szerettem volna
összefüggésbe hozni a könyvben szereplő eseményekkel.