A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Steve Cavanagh: Thirteen, 2018

Fordította
ABRUDÁN KATALIN

Copyright © Steve Cavanagh 2018

The moral rights of the author have been asserted.
Translation copyright © 2019, by Abrudán Katalin
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám és Németh Renáta

Szerkesztette: Papp Diána
Korrektor: Kővári Bettina
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

ISBN 978-615-5929-77-9
Noah-nak
Az alábbi idézetet eredetileg Baudelaire-nek
tulajdonítják, de ma már számtalan ellopott és
átdolgozott változata ismert. Ez itt Chris McQuarrie
verziója, és köszönettel tartozom neki, amiért
megengedte, hogy elcsórjam tőle.
,

A Sátán legnagyobb trükkje az, hogy elhiteti magáról,

nem létezik.

A Közönséges bűnözők c. film forgatókönyvéből.

Szövegkönyv: Christopher McQuarrie
 ELŐSZÓ

Egy csípős decemberi délutánon, tíz perccel öt után, Joshua

Kane kilapított kartondobozokból összerakott fekhelyén
hevert a manhattani Büntetőbíróság épülete előtt, és egy
ember meggyilkolását fontolgatta. Nem csak úgy általában.
Konkrét elképzelése volt arról, hogy ki lesz az. Igaz, előfor‐
dult, hogy amikor mondjuk, a metrón utazott, vagy a járóke‐
lőket figyelte, Kane néha eljátszott a gondolattal, hogy kivé‐
gez valami névtelen, kósza New York-it, aki épp akkor került
a szeme elé. Talán a szőke titkárnőt, aki szerelmes regényt
olvas a K metróvonalon, vagy a Wall Street egyik bankárját,
aki esernyőjét lóbálva tudomást sem vesz róla, hogy Kane
apróért koldul, esetleg egy kisgyereket, aki anyja kezét
fogva kel át előtte a zebrán.
Milyen érzés lenne megölni őket? Mi lenne az utolsó sza‐
vuk? Megváltozna a tekintetük, amikor elhagyják ezt a vilá‐
got? Kane kellemesen beleborzongott az eshetőségek latol‐
gatásába.
Az órájára nézett.
Tizenegy perccel múlt öt.
Az utcát elborították az éles, hosszú árnyékok, ahogy a
nappal alkonyatba váltott. Kane felnézett az égre, és öröm‐
mel látta, hogy a fény tompul, mint amikor valaki fátylat
borít egy lámpára. A félhomály megfelelt a céljának. Az
elsötétülő ég újra az ölésre terelte a gondolatait.
Az elmúlt hat hét alatt, amit az utcán, hajléktalanként töl‐
tött, nem is nagyon gondolt másra. Órákon át mérlegelte
magában, hogy vajon meg kell-e halnia ennek az embernek,
vagy sem. A férfi halálán kívül minden mást nagyon gondo‐
san megtervezett.
Kane alig kockáztatott. Okos ember így csinálja. Ha azt
akarja, hogy ne leplezzék le, akkor óvatosnak kell lennie. Ezt
már rég megtanulta. Ha a férfi életben marad, az kockáza‐
tos lehet. Mi van, ha valamikor véletlenül összefutnak vala‐
hol? Felismerné Kane-t? Képes lenne meglátni az összefüg‐
géseket?
És ha megöli? Az ilyen feladat mindig rengeteg kockázat‐
tal jár.
De ezeket a kockázatokat Kane jól ismerte, és már szám‐
talan alkalommal sikeresen elkerülte.
Egy postaszállító furgon húzódott a járdaszegély mellé, és
pontosan Kane-nel szemben parkolt le. A sofőr, a postások
egyenruháját viselő, negyvenes évei vége felé járó, testes
férfi kiszállt. Pontos, mint az óramű. A postás tudomást sem
vett az utcán fekvő Kane-ről, ahogy elment mellette, és a
hátsó bejáraton keresztül belépett a bíróság épületébe.
Nincs egy kis aprója a hajléktalan számára. Ma nincs. Az
elmúlt hat hétben sem volt. Soha. És ugyanolyan óraműpon‐
tossággal, ahogy a postás elhaladt mellette, Kane megint
eltűnődött azon, hogy megölje-e, vagy sem.
Tizenkét perce volt rá, hogy eldöntse.
A postást Eltonnak hívták. Felesége volt és két tini gye‐
reke. Elton hetente egyszer – amikor a felesége azt hitte,
hogy kocogni megy – egy méregdrága kézműves csemege
választékából lakmározott. Puhafedelű regényeket olvasott,
amelyeket egy dolcsiért szedett össze egy kis üzletből a Tri‐
beca negyedben, és csütörtök esténként prémmel bélelt
papucsban vitte ki a kukát. Milyen érzés lenne végignézni,
hogy meghal?
Joshua Kane élvezettel szemlélte, amikor mások külön‐
böző érzelmeket éltek át. A veszteség, gyász és félelem
megfigyelése számára volt olyan részegítő és örömteli, mint
a világ legjobb kábítószerei.
Joshua Kane más volt, mint a többi ember. Páratlan!
Ránézett az órájára. Öt húsz.
Ideje megindulni.
Megvakarta a szakállát. Már egészen dús volt. Azon elmél‐
kedve, hogy a mocsok és az izzadtság változtatott-e a szí‐
nén, felkelt a kartonlapokról és kinyújtóztatta a derekát. A
mozgástól megcsapta az orrát a saját szaga. Hat hete nem
váltott alsót meg zoknit, nem is zuhanyozott. A bűztől
elfogta a hányinger.
Valamivel el kellett terelnie a gondolatait a saját mosdat‐
lanságáról. A lábánál egy penészes, felfordított baseballsap‐
kában pár dollárnyi apró hevert.
Volt abban valami roppant kielégítő, ha az ember végigvitt
egy küldetést. Ha az elképzelést pontosan úgy sikerült meg‐
valósítani, ahogy az annak idején megfogant benne. Ennek
ellenére Kane úgy gondolta, hogy izgalmas lenne belevinni
egy kis véletlenszerűséget. Elton sosem tudja meg, hogy a
sorsáról abban a pillanatban nem Kane, hanem egy feldo‐
bott érme döntött. A férfi fogott egy negyeddollárost, fel‐
dobta: fej vagy írás? Választott, aztán a kézfejére csapta az
érmét. Amíg a pénz a lélegzete hideg párájában pörgött,
Kane úgy határozott, hogy ha fej, akkor Elton meghal.
Lenézett a mocskos bőrön fényesen csillogó, újnak látszó
negyeddollárosra, és elmosolyodott.
A leparkolt postafurgontól úgy három méterre állt egy hot
dogos. Az árus egy magas, kabát nélküli férfit szolgált ki.
Feltehetően óvadék ellenében szabadult, és most egy kis
igazi étellel ünnepel. Az árus elvette a fickó két dollárját, és
a stand aljára kitett táblára mutatott. A roston sült kolbá‐
szok képe mellett egy védőügyvéd hirdetését is kitették,
rajta a telefonszámmal.

LETARTÓZTATTÁK? BŰNTETTEL VÁDOLJÁK? HÍVJA

EDDIE FLYNNT!

A magas pacák harapott egyet a hot dogból, bólintott, és

elment. Épp abban a pillanatban, amikor Elton három
szürke, vászon postazsákot cipelve kijött a bíróságról.
Három zsák! Szóval jól gondolta!
Ma van a napja!
 Elton rendszerint két, sőt, volt úgy, hogy csak egy zsákkal
bukkant fel. De minden hatodik héten három zsákot hozott.
Kane erre a harmadik zsákra várt.
Elton kinyitotta a furgon hátsó ajtaját, és belökte az első
zsákot. Kane lassan közelített felé, jobb kezét előrenyújtotta.
A második zsák követte az elsőt.
Amikor Elton a harmadik zsák behajítására készült, Kane
odarontott hozzá.
– Hé, haver! Van egy kis apród?
– Nincs – morrant Elton, és a harmadik zsákot is belökte a
furgonba. Behajtotta a jobb oldali ajtót, aztán megragadta a
bal oldalit, és pontosan úgy vágta be, mint aki nem a saját
kocsijával jár. Az időzítés volt a lényeg. Kane gyorsan előre‐
tolta koldulásra nyújtott kezét, hogy hátha a tenyerébe dob‐
nak egy kis aprót. Keze pontosan a furgon ajtajának útjába
esett, és a bevágott ajtó egyenesen a karjára csapódott.
Kane tökéletesen időzített. Figyelte a fém hangját, ahogy
belevágott a húsba, és összezúzta az útjába kerülő végta‐
got. Sérült karját megragadva felkiáltott, térdre rogyott, és
közben leste, ahogy Elton a fejéhez kap, a szeme elkereke‐
dik, az álla meg leesik a döbbenettől. Figyelembe véve,
hogy milyen sebességgel és erővel vágta be az ajtót, és
hogy mekkora súlya van egy ilyen fémpanelnek, nem sok
kétség fért hozzá, hogy Kane karja eltörött. Ráadásul biztos,
hogy csúf törést szenvedhetett. Többszörösen szilánkos
törést! Súlyos traumát!
De Kane különleges ember volt. A mama is mindig ezt
mondta neki. Újra felkiáltott. Úgy érezte, fontos, hogy jó kis
színjátékot rendezzen. Az a legkevesebb, ha úgy tesz,
mintha nagyon fájna a karja.
– Jézus isten! Vigyázz! Nem is láttam, hogy ott volt a
kezed… Te… Rettentően sajnálom – hadarta Elton.
Sűrű bocsánatkérések közepette Kane mellé térdelt.
– Azt hiszem, eltört – nyögte Kane, holott tudta, hogy
nem. Tíz éve a csontot szinte teljes egészében fémlapokkal,
rudakkal és csavarokkal helyettesítették. Ami kevés csont
még maradt a karjában, azt szinte páncél vette körbe.
– Basszus, basszus, basszus… – szitkozódott Elton szemé‐
vel az utcát fürkészve, mert fogalma sem volt, hogy mit
tegyen.
– Nem az én hibám volt, de kihívhatom a mentőket.
– Ne tedd, haver! Úgyse kezelnének. Bevinnének a bal‐
esetire, egész éjszakára otthagynának a hordágyon, reggel
meg elküldenének. Nincs egészségbiztosításom. De van itt
egy orvosi központ. Vagy tíz sarokra lehet. Ott a hajléktala‐
nokat is kezelik. Oda vigyél! – kérte Kane.
– Azt nem lehet – felelte Elton.
– Micsoda?
– Tilos utasokat szállítanom a furgonban. Ha valaki meg‐
látja, kirúgnak.
Kane megkönnyebbülten sóhajtott fel, hallván, hogy Elton
milyen hűen betartja a postai dolgozók előírásait. Erre szá‐
mított.
– Akkor tegyél be hátra. Ott senki se lát meg – javasolta.
Elton bebámult a rakodótérbe, aztán a nyitott ajtóra
nézett.
– Nem is tudom…
– Nem lopok én el semmit, az isten szerelmére, meg se
tudom mozdítani a karomat – győzködte Kane nagy nyögé‐
sek között, és ép kezével finoman megtámasztotta a sérült
végtagot.
– Na, jó – mondta Elton kis habozás után. De a postazsá‐
kok közelébe ne menj! Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – felelte Kane.
Nagyot nyögött, amikor Elton összeszedte a járdáról, han‐
gosan feljajdult, amikor úgy sejtette, hogy a sofőr keze túl‐
ságosan közel volt a sérült részhez, de hamarosan már a
fémpadlón ült a furgon rakterében, és a kelet felé tartó kocsi
rugózásával összhangban fájdalmas hangokat produkált. A
rakodótér és a sofőrfülke között válaszfal volt, Elton nem is
láthatta, és feltehetően nem is hallotta, de Kane úgy vélte,
mindenképpen jobb, ha nyög. A tetőn elhelyezett hatvan‐
szor hatvanas buboréküvegen keresztül némi gyér fény szű‐
rődött be hozzá.
Alig hagyták el a bíróság épületét, amikor Kane előkapott
egy dobozvágó szikét, és pillanatok alatt elvágta a törvény‐
székről származó három postazsákot lezáró, műanyag
gyorskötözőket.
Az első zsákkal befuccsolt. Csupa szokásos boríték. A
másodikban ugyanúgy.
A harmadikban volt a lényeg!
Ebben egészen másmilyen levelek voltak, mint az első
kettőben, de mind egyforma. A borítékok alján vörös sáv
húzódott, rajta fehér betűkkel ez állt: KÉSLEKEDÉS NÉLKÜL
OLVASSA EL! FONTOS BÍRÓSÁGI IDÉZÉST TARTALMAZ!
De Kane nem nyitotta ki őket. Ehelyett az egész halmot
szétteregette a furgon padlóján. Közben máris kiválogatta a
nőknek címzetteket, ezeket visszarakta a zsákba. Fél perc
múlva már csak hatvan, talán hetven boríték sorakozott
előtte. Ötösével lefényképezte őket egy kis digitális fényké‐
pezőgéppel, amelyet aztán újra elrejtett a ruházatában.
Később majd felnagyítja a képeket, hogy jól lássa a neveket
és lakcímeket.
Feladatát bevégezve szépen visszatett mindent a zsákba,
és mindhármat újra bekötözte a magával hozott gyorskötö‐
zőkkel. Ezeket nem volt nehéz beszerezni. A gyártmány
ugyanaz, mint amit a törvényszék és a posta is használt.
Még maradt egy kis ideje, és Kane lábát kényelmesen
elnyújtva nézegetni kezdte a gép képernyőjén a fotókat.
Ezek között meg fogja találni a tökéletes személyt. Ezt biz‐
tosan tudta. Érezte. Az izgalomtól még a szívverése is fel‐
gyorsult. Olyan volt, mintha a talpát elektromos ütés érte
volna, amely egyenesen a mellkasáig futott.
A manhattani forgalom folytonos akadozása miatt beletelt
egy kis idő, mire Kane rájött, hogy leparkoltak. Eltette a
fényképezőgépet. Az ajtó kitárult. Kane keservesen szoron‐
gatta álsérült karját. Elton behajolt a rakodótérbe, és segítő‐
készen benyújtotta a kezét. „Törött” karját testéhez szorítva
Kane kinyújtotta a másikat, és megragadta Elton kezét. Fel‐
állt. Hogy ez milyen könnyű lenne! És milyen gyors! Mind‐
össze jól meg kellene vetnie a lábát, és húzni. Egy kis erőfe‐
szítés, és a sofőr már benn is lenne. A dobozvágó szike
egyetlen, olajozott mozdulattal behatolhatna a nyakába, és
az állkapocs vonalát követve átvágná a nyaki verőeret.
Elton olyan óvatosan segítette ki Kane-t a furgonból,
mintha üvegből lenne, és elkísérte az egészségügyi közpon‐
tig.
Az érme ugyanis írást mutatott. Kane nem fogja bántani
Eltont.
Köszönetet mondott megmentőjének, és nézte, ahogy
elhajt. Néhány perc múlva ő maga is elhagyta a rendelőt, és
kilépett az utcára, hogy megnézze nem fordult-e meg a fur‐
gon, hogy a postás meggyőződjön, minden rendben van-e
vele.
De a furgon eltűnt.

Aznap este, de már jóval később, a kocogáshoz beöltözött

Elton kilépett kedvenc csemegeboltjából, egyik hóna alatt
egy hatalmas sózott marhahúsos szendvics maradékával, a
másik alatt meg egy élelmiszerrel teli barna papírzacskóval.
Hirtelen egy magas, simára borotvált arcú, jól öltözött férfi
bukkant fel előtte, és elállta az útját, úgyhogy Elton kényte‐
len volt megállni a sötétben, egy elromlott utcai lámpa alatt.
Joshua Kane kimondottan élvezte a fagyos estét, a kényel‐
mes öltönyt és a tisztára sikált érzést.
– Még egyszer feldobtam a negyeddollárost – mondta.
Kane Elton arcába lőtt, aztán fürge léptekkel betért egy
sötét sikátorba, és eltűnt. Az ilyen gyors és könnyű kivégzés
sosem okozott nagy örömöt. Ideális esetben szívesen töltött
volna még néhány napot Eltonnal, de erre most nem volt
idő.
Még rengeteg dolga volt.
Hat héttel később
HÉTFŐ
 ELSŐ FEJEZET

Egyetlen riporter sem ült mögöttem a tárgyalóterem padján.

A karzaton sem ült senki. Egyetlen aggódó családtag sem
volt jelen. Csak én, az ügyfelem, az ügyész, a bíró, a gyors‐
író és egy jegyző. És el ne felejtsem a teremőrt, aki egy
sarokban ülve, lopva a Yankees meccset nézte az okostele‐
fonján.
A Center Street 100. szám alatt voltam, a manhattani bün‐
tetőbíróságon, a nyolcadik emelet egyik apró tárgyalótermé‐
ben.
És azért nem volt ott senki, mert mindenki más leszarta
az egész ügyet. Ami azt illeti még az ügyész sem volt kíván‐
csi rá, a bíró pedig akkor veszítette el minden érdeklődését,
amikor belenézett a vádba: Narkotikumok és drogfogyasz‐
táshoz szükséges eszközök birtoklása. Az ügyész egész éle‐
tét a kerületi ügyészségen húzta le, a neve Norman Folkes.
Normnak hat hónapja volt a nyugdíjba vonulásig, és ez meg
is látszott rajta. Az inge a nyakánál kigombolva, az öltönye
úgy nézett ki, mintha Reagan elnöksége idején vette volna,
és úgy tűnt, hogy az egyetlen tiszta dolog rajta a kétnapos
borostája.
A tiszteletre méltó Cleveland Parks, az elnöklő bíró, arca
olyan volt, mint egy leeresztett luftballon. A kezére támasz‐
totta a fejét, és ültében előrehajolt.
– Meddig kell még várnunk, Mr. Folkes? – kérdezte Parks
bíró.
Norm az órájára nézett és vállat vont.
– Elnézést kérek, tisztelt bíró úr. Most már bármelyik pilla‐
natban itt lehet.
Az jegyzőnő megzörgette maga előtt a papírjait. A csönd
újra rátelepedett a teremre.
 – Mr. Folkes, engedje meg, hogy a rend kedvéért megje‐
gyezzem, maga rendkívül tapasztalt ügyész, és feltétele‐
zem, tisztában van vele, hogy semmi sem idegesít jobban,
mint a késés – szólalt meg a bíró.
Norm bólintott. Megint elnézést kért, tágított egyet a gal‐
lérján, és Parks bíró arca lassú színváltozásnak indult. Minél
tovább kellett tétlenül várakoznia, annál vörösebbé vált.
Egyébként ez volt a legerősebb érzelemnyilvánítás, amire
Parks részéről számíthattunk. Soha nem emelte fel a hang‐
ját, soha nem tett fenyegető mozdulatokat, csak ült, és
magában füstölgött. Közismert volt, hogy mennyire gyűlöli a
lustaságot.
Az ügyfelem – egy ötvenöt éves volt prosti, bizonyos Jean
Marie – a fülemhez hajolt.
– Eddie, mi lesz, ha a zsaru nem jön? – súgta.
– Jön – súgtam vissza.
Tudtam, hogy meg fog jönni. De azt is tudtam, hogy késni
fog.
Erről én gondoskodtam.
De az ilyesmi csak akkor sikerül, ha Norm az ügyész. Két
nappal ezelőtt beadtam az indítványt a vád elejtésére, de
közvetlenül délután öt előtt, amikor a beosztásokat készítő
hivatalnok már hazament. Hosszú évek gyakorlata alapján
jól tudtam, hogy a hivatal mennyi idő alatt dolgozza fel az
iratokat, és tűz ki egy tárgyalást. Az akták felhalmozódása
miatt feltehetően a mai napnál hamarabb nem került volna
ránk sor, és az irodában nagy kapkodás lehetett, hogy talál‐
janak egy szabad tárgyalótermet. Az indítványozásokra
rendszerint délután kettő körül kerül sor, de hogy melyik tár‐
gyalóteremben, azt az ügyész is, és a védelem is csak pár
órával korábban tudja meg. De ez nem is számított. Norm‐
nak egész délelőtt vádemelési tárgyalásokon kell részt ven‐
nie, és nekem is. Ilyenkor az a szokás, hogy az ember meg‐
kéri a jegyzőt, keresse meg a számítógépes rendszerben,
melyik tárgyalóterembe vagyunk beosztva az indítvány
meghallgatására. Amikor az ember megkapja a választ, és
biztosan tudja, hogy hol lesz a tárgyalás, akkor fogja a
mobilját, megcsörgeti a tanúját, és szól neki, hogy hova kell
jönnie. Ezt mindenki így csinálná. Norm kivételével min‐
denki! Nincs mobilja. Nem hisz a mobilokban. Úgy véli, káros
rádióhullámokat bocsátanak ki. Én külön ügyeltem rá, hogy
a délelőtt folyamán, két vádemelési tárgyalás között megke‐
ressem Normot, és megmondjam neki, melyik teremben
leszünk délután. Norm arra hagyatkozik, hogy a tanúja
ugyanazt teszi, mint amit ő tenne, ha nem árultam volna el
neki a tárgyalótermünk számát. A tanújának a hirdetőtáblán
kell megnéznie, hogy hol kell megjelennie.
A tábla a jegyzők irodájában, az ezres számú szobában
található a törvényszék épületében. Odabenn, a büntetésük
befizetésére várakozók között áll egy nagy fehér tábla,
amelyre felírják, hogy aznap mely ügyeket és indítványozá‐
sokat tárgyaljuk. A tábla azért van, hogy a tanúk, zsaruk,
kerületi ügyészek, joghallgatók, turisták, jogászok tudják,
hogy egy adott időpontban éppen hol folyik tárgyalás. Az
indítványozásom sorra kerülése előtt egy órával felmentem
az ezres számú irodába, gondosan hátat fordítottam a jegy‐
zőnek, megkerestem az indítványozásunkat a táblán, letö‐
röltem a mellette álló tárgyalóterem-számot, és egy másikat
írtam fel helyette. Egyszerű trükk. Közel sem olyan hossza‐
dalmas és kockázatos vállalkozás, mint amilyeneket tíz
évvel ezelőtt, még szélhámos koromban vittem véghez.
Mióta jogász vagyok, néha megengedem magamnak, hogy
a régi módszerekhez folyamodjak.
Tudván, hogy mennyi ideig kell várni itt a liftre, úgy sac‐
coltam, hogy Norm tanúja legalább tíz percet fog késni.
Mike Granger detektív húszperces késéssel lépett be a tár‐
gyalóterembe. Meg sem fordultam, amikor meghallottam,
hogy nyílik mögöttem az ajtó. Csak figyeltem, hogy Granger
cipője majdnem olyan gyorsan kopog a járólappal burkolt
padlón, mint amilyen gyorsan Parks bíró ujjai dobolnak az
íróasztalon. Aztán még több lépésre lettem figyelmes! Erre
már megfordultam.
 Granger mögött egy drága öltönyt viselő, középkorú pasas
jött, és leült az egyik hátsó sorba. Tévedhetetlenül felismer‐
hető volt. A lazán hulló szőke haj, a fogpasztareklám fehér‐
ségű fogsor, és a sápadt, irodakukacszínű bőr. Rudy Carp az
a fajta ügyvéd volt, aki hónapokon át küzdött a tárgyaláso‐
kon az éjszakai hírműsorok kamerái előtt, bírósági tévémű‐
sorokban szerepelt, az arca magazinok címlapján virított, és
mindehhez meg is volt a megfelelő tárgyalási készsége. A
sztárok hivatalos védőügyvédje.
Soha életemben nem találkoztam vele személyesen. Nem
egyforma körökben mozogtunk. Rudy évente kétszer a
Fehér Házban vacsorázott. Harry Ford bíró és én meg
havonta egyszer megittunk egy kis olcsó whiskyt. Volt idő,
amikor hagytam, hogy az ital úrrá legyen rajtam. Ma már
nem. Havonta egyszer iszom. És két pohárnál akkor sem
többet. Uralkodom magamon.
Rudy felém intett. Megfordultam, és láttam, hogy a bíró
Granger nyomozóra mered. Amikor újra hátrafordultam,
Rudy megint intett. Csak akkor jöttem rá, hogy nekem inte‐
get. Visszaintettem, aztán újra előre fordultam, és igyekez‐
tem az ügyre koncentrálni. Ha az életem múlik rajta, sem
tudtam rájönni, hogy mi a fenét keres Rudy a tárgyaláso‐
mon.
– Kedves magától, hogy csatlakozik hozzánk, nyomozó úr
– szólalt meg Parks bíró.
Mike Granger minden ízében maga volt a megtestesült
New York-i veterán zsaru. Peckesen járt, levette az oldal‐
fegyverét, kiköpte a rágógumiját, és a lapos pisztolytáskára
tapasztotta, amit aztán az ügyész asztala alá tett. A bíróság
épületébe tilos volt fegyverrel bejönni. A bűnüldöző szervek
tagjainak elvileg a biztonsági őrnél kellene hagyniuk a pisz‐
tolyukat. A bírósági hivatalnokok általában a veterán zsaru‐
kat hagyták kibújni a szabály alól, de a veteránok tudták,
hogy a tanúk emelvényére még nekik is tilos felvinni a fegy‐
vert.
 Granger megpróbálta elmagyarázni, hogy miért késett.
Parks bíró egyetlen fejrázással leállította. Majd az emelvé‐
nyen beszélhet.
Jean Marie felsóhajtott mellettem. Szőkített hajának fekete
töve már kezdett lenőni, és az ujjai reszkettek, ahogy elta‐
karta a száját.
– Ne izgulj! Már megmondtam, hogy nem fognak bezárni –
súgtam neki.
Új, fekete nadrágkosztümöt vett fel a tárgyalásra. Jól is
nézett ki benne. Megnövelte az önbizalmát.
Míg én megpróbáltam egy kis lelket önteni Jeanbe, Norm
megkezdte a műsort, és felszólította Grangert, hogy lépjen a
tanúk emelvényére. A rendőr letetette az esküt, és Norm
végigvette vele Jean elfogatásának legfontosabb részleteit.
A 37th Street és a Lexington Avenue kereszteződésénél
járt, amikor meglátta Jeant, ahogy egy masszázsszalon előtt
ácsorgott, a kezében egy zacskóval. Granger tudta, hogy
bűnügyi nyilvántartásban volt bizonyos korábbi ügyek miatt.
Kiszállt a járőrkocsiból, és Jeanhez ment. Bemutatkozott, és
megmutatta neki a nyomozói jelvényét. Állítása szerint
ekkor tűnt fel neki, hogy a nő barna papírszatyra legtetején
drogfogyasztáshoz szükséges eszközt pillantott meg.
– Milyen drogfogyasztáshoz szükséges eszközről volt szó?
– kérdezte Norm.
– Szívószálról. Megszokott dolog, hogy a kábszerfüggők
ezzel szippantják fel a narkotikumokat. Kristálytisztán lát‐
tam, ahogy kiállt a zacskóból.
Parks bíró nem lepődött meg, de azért mégis olyan képet
vágott. Mert akármilyen hihetetlen is, de az elmúlt hat
hónapban vagy fél tucat fiatal afroamerikai polgárt tartóz‐
tattak le és tartottak fogva a New York-i rendőrségen drogfo‐
gyasztáshoz szükséges eszköz birtoklása vádjával, pusztán
azért, mert szívószál volt a birtokukban. Rendszerint valami‐
lyen üdítőitalos pohár tetejébe döfve.
– Mit tett ezután? – kérdezte Norm.
 – Számomra a drogfogyasztáshoz szükséges eszköz jelen‐
léte egy személynél nyomós okot jelent. Ms. Marie már sze‐
repel a nyilvántartásunkban kábítószerrel kapcsolatos bűn‐
cselekmények miatt, ezért átkutattam a nála lévő, füles
papírtáskát, és kábítószert találtam benne. Öt kis csomag
marihuánát a szatyor alján. Ezért letartóztattam.
Úgy nézett ki, hogy Jean dutyiba kerül. Ez már a második
kábítószerrel kapcsolatos bűncselekménye tizenkét hónap
leforgása alatt. Ezúttal próbaidőt se fog kapni. Feltehetően
két-három évet vernek rá. Sőt, eszembe jutott, hogy ezért a
szabálysértésért egy kis büntetést már le is húzott. Elfoga‐
tása után három hetet töltött rács mögött, mire végre sze‐
reztem egy óvadékhitelezőt, aki megírta a hitellevelet az
óvadékhoz.
Én is kikérdeztem Jeant a lebukásról. És elmondta, hogy
hogyan volt. Jean mindig elmondja nekem az igazat. Gran‐
ger nyomozó úr azért gurult mellé, mert egy kis szabadfo‐
gású akcióra számított a kocsija hátsó ülésén. Jean meg‐
mondta neki, hogy már felhagyott az iparral. Erre Granger
kiszállt, kikapta a kezéből a papírzacskót, és amikor meg‐
látta benne a füvet, egyből hangot változtatott. Kijelentette,
hogy tizenöt százalékos részesedést követel minden üzleté‐
ből, különben ott helyben letartóztatja.
Jean erre azt felelte, hogy már így is fejenként tíz százalé‐
kot fizet a 17. kerület két járőrének, de ezek szerint nem‐
igen éri meg az a sáp. A másik két zsaru jól ismerte Jeant,
és nem került nagy megerőltetésükbe, hogy szemet hunyja‐
nak. Előélete ellenére Jean igazi hazafi volt. Kizárólag és
száz százalékban hazai termesztésű marihuánát árult, egye‐
nesen az állami engedéllyel rendelkező washingtoni ter‐
mesztőktől. Jean legtöbb kuncsaftja idős ember volt, a füvet
köszvényes fájdalmaik vagy a zöld hályog miatti aggodalom
enyhítésére szívták. Törzsvendégek voltak, és tisztes polgá‐
rok. Jean elküldte Grangert a fenébe, a zsaru meg erre
elkapta, és kitalálta ezt a mesét.
 Természetesen ebből semmit sem tudtam bizonyítani a
bíróságon. Meg se próbáltam.
Ahogy Norm leült, én felálltam, megköszörültem a torkom
és megigazítottam a nyakkendőmet. Kisterpeszt vettem fel,
ittam egy korty vizet, és megacéloztam magam. Azt a
hatást keltettem, mint aki igazi kényelembe helyezi magát,
mint aki arra készül, hogy vagy két órán át fogja nyaggatni
Grangert. Felvettem az asztalomon heverő dossziéból egy
papírlapot, és feltettem az első kérdést.
– Nyomozó úr, vallomásában azt állítja, hogy a vádlott a
papírtasakot a jobb kezében tartotta. Tudjuk, hogy egy nagy
méretű, barna papírzacskóról van szó. Az ilyet nem könnyű
egy kézben tartani. Feltételezem, hogy a vádlott a fülénél
fogva vitte.
Granger úgy nézett rám, mintha banális, idióta kérdések‐
kel akarnám rabolni a drága idejét. Bólintott, és a szája sar‐
kában kis mosoly jelent meg.
– Úgy van, a fülénél fogva tartotta – jelentette ki. Aztán
magabiztosan az ügyészi asztal felé nézett, hogy lássák, ezt
elintézte. Látszott, hogy amikor a mai tárgyalásra készültek,
Norm és Granger alaposan kivesézhették a szívószálak tör‐
vényes használatának kérdését. Granger bő mellénnyel
várt. Arra számított, hogy nagy vitába kell szállnia velem a
szívószál miatt arról, hogy miként bizonyítható, hogy nem
csak egyszerűen egy üdítőitalhoz tartozott, bla-bla-bla.
Ekkor szó nélkül leültem. Az első kérdésem egyben az
utolsó is volt.
Láttam, hogy Granger gyanakodva méreget, mint aki azon
töpreng, hogy zsebmetszés áldozata lett-e, de nem egészen
biztos benne. Norm is kijelentette, hogy nem kíván kereszt‐
kérdéseket feltenni a tanúnak. Granger nyomozó elhagyta a
tanúk emelvényét, én pedig felkértem Normot, hogy bemu‐
tathassak három tárgyi bizonyítékot.
– Tisztelt bíró úr, az első számú tárgyi bizonyíték ebben az
ügyben a papírtasak. Ez a füles tasak – mutattam fel a
lezárt, átlátszó műanyag zacskót, amelyben jól látható volt
a barna papírszatyor, rajta a McDonald’s logója. Lehajoltam,
és felvettem a saját mekis szatyromat. Feltartottam, hogy
összehasonlíthassuk a kettőt.
– Ez a két papírszatyor tökéletesen megegyezik egymás‐
sal. Ez itt ötven centi mély. Ma reggel kaptam, a reggelim‐
mel együtt – folytattam.
Aztán letettem a zacskókat, és feltartottam a második
bizonyítékot.
– Itt látható a tasak tartalma, amelyet ügyfelemtől letar‐
tóztatásakor elkoboztak. Ez a második tárgyi bizonyíték.
A lezárt műanyag zacskóban öt kis tekercs marihuána
lapult. Az öt együtt sem tudna megtölteni egy müzlistányér‐
kát.
– A harmadik tárgy pedig a McDonald’s szívószála. Ez a
szívószál húsz centiméter hosszú – mondtam, miközben fel‐
tartottam. – Ma reggel vettem egy pontosan ugyanilyet. –
Felemeltem a sajátomat is, aztán letettem az asztalomra.
A füvet beleraktam a saját mekis szatyromba, és a bíró
felé tartottam. Aztán fogtam a szívószálat, és belepottyan‐
tottam a zacskóba, míg a másik kezemmel a fülénél fogva
tartottam.
A szívószál azonnal eltűnt a szemünk elől.
A szatyrot átnyújtottam a bírónak. A bíró ránézett, kivette
a szívószálat, aztán maga is belepottyantotta a szatyorba.
Ezt még néhányszor megismételte, sőt, egyszer megpró‐
bálta a füves zacskók tetején is egyensúlyozni. Akármit csi‐
nált, a szívószál jó tíz-tizenkét centire mindig a papírszatyor
pereme alatt maradt. Tudtam, mert magam is sokszor kipró‐
báltam.
– Tisztelt bíró úr, természetesen a bírósági gyorsíró jegy‐
zetei érvényesek, de az én jegyzeteim szerint Granger nyo‐
mozó a tanúvallomásában ezt állította: Kristálytisztán lát‐
tam, ahogy kiállt a zacskóból. A védelem elismeri, hogy a
szívószál valóban látható a zacskó pereme fölött, amennyi‐
ben a zacskót alul megtámasztva tartják kézben. Mindazon‐
által Granger nyomozó maga is megerősítette a tanúvallo‐
másában, hogy ügyfelem a fülénél fogva tartotta a kezében
a szatyrot. Tisztelt bíró úr, ez az utolsó szavam.
Parks bíró felemelte a kezét. Eleget hallott. Ültében kissé
elfordult, és Normnak szentelte a figyelmét.
– Mr. Folkes, megvizsgáltam a papírtáskát, a szívószálat
és a szatyor tartalmát, amely annak az alján helyezkedik el.
Nem győződtem meg arról, hogy Granger nyomozó valóban
láthatta a kiemelkedő szívószálat. Ezek alapján nem volt
nyomós oka a vádlott holmijának átkutatására, következés‐
képp az így szerzett bizonyíték elfogadhatatlan. Beleértve a
szívószálat is. Enyhén szólva nyugtalanítónak tartom a rend‐
őrség köreiben mostanság jelentkező tendenciát, miszerint
a szívószálat és egyéb ártalmatlan tárgyakat azonnal drog‐
fogyasztáshoz szükséges eszközöknek nyilvánítanak. Akár‐
hogy áll is a dolog, önnek nincs bizonyítéka a letartóztatás
indoklására, ezért az összes vádat elejtem. Biztos vagyok
benne, hogy még bőségesen van mondanivalója számomra,
Mr. Folkes, de semmi értelme. Attól tartok mindezzel piszko‐
sul elkésett.
Jean átölelte a nyakamat, és ezzel majdnem megfojtott.
Gyengéden megpaskoltam a karját, és elengedett. Ha majd
megkapja a számlámat, valószínűleg már nem lesz olyan
nagy kedve ölelgetni. A bíró meg a kísérete felállt, és
elhagyták a tárgyalótermet.
Granger kiviharzott, de elmentében még pisztolylövést
utánzó gesztust irányzott felém. Nem zavart, hozzászoktam
már az ilyenekhez.
– Mikorra tervezed a fellebbezést? – kérdeztem Normtól.
– Én aztán semmikorra – felelte. – Granger rendszerint
nem foglalkozik az ilyen kis piti bűnözőkkel, mint az ügyfe‐
led. Valószínűleg más oka van ennek az elfogatásnak,
olyasmi, amit mi sosem tudunk meg.
Norm összeszedte a cuccát, és az ügyfelem nyomában
elhagyta a termet. Már csak én és Rudy Carp maradtunk
hátra. Rudy szemmel láthatóan őszinte mosollyal tapsolt.
Aztán felállt.
 – Gratulálok… ez aztán… hatásos volt. Szánna rám öt per‐
cet?
– Miért?
– Meg akarom kérdezni, hogy hajlandó lenne-e társügy‐
védként részt venni a legnagyobb gyilkossági tárgyaláson,
amit ez a város valaha is látott.
 MÁSODIK FEJEZET

Kane elnézte, hogy a lakásajtót kinyitó, kockásinges férfi

milyen halálos döbbenetben áll a küszöbön. Látta rajta,
hogy teljesen összezavarodott, és Kane azon tűnődött, vajon
mit gondolhat. Biztos volt benne, hogy a kockás inges egy
pillanatra azt hitte, a tükörképét látja, hogy talán ugratás
áldozata, hogy valaki megnyomta a csengőjét, aztán villám‐
gyorsan egy ember nagyságú tükröt illesztett az ajtóke‐
retbe. Amikor pedig rájött, hogy nem tükörbe néz, megdör‐
zsölte a homlokát, hátrált egy lépést, és megpróbálta fel‐
fogni a látványt. Kane még sosem volt ilyen közel hozzá.
Figyelte, fotózta, utánozta. Most tetőtől talpig végigmérte,
és elégedett volt a munkájával. Kane pontosan ugyanolyan
inget viselt, mint az ajtót nyitó férfi. Ugyanolyan árnyalatúra
festette a haját, aztán egy kis ügyes hajvágással, borotvá‐
lással és sminkkel elérte, hogy a halántéka körül is ugyan‐
olyan vonalban ritkuljon a haja. A fekete keretes szemüve‐
gek egymás tökéletes másai voltak. Még a hipófolt is ott volt
a szürke nadrág bal szárán, tizenkét centire felfelé az aljától
és öt centire a belső varrástól. A cipő is megegyezett.
A férfi arcát figyelve Kane három másodpercig számolt,
mire láthatóvá vált, hogy a másik rájött, ez nem ugratás, és
nem is a saját tükörképét bámulja. Ennek ellenére lenézett a
kezére, hogy meggyőződjön, az övé üres. Kane ugyanis egy
hangtompítós pisztolyt tartott a jobb kezében.
Kane kihasználta áldozata zavarát. Erősen mellbe taszí‐
totta, és betuszkolta a lakásba. Kane is belépett, berúgta
maga mögött az ajtót, és hallotta, hogy az zajosan becsapó‐
dik.
– A fürdőszobába! Gyerünk! Veszélyben van! – parancsolt
a másikra Kane.
 A férfi feltartotta a kezét, ajka hangtalanul mozgott,
miközben keservesen kereste a szavakat. Bármilyen szót.
De hang nem jött ki a torkán. Egyszerűen végighátrált az
előszobán, be a fürdőszobába, és addig lépkedett, míg
combjával a porcelánkádba ütközött. A keze reszketett,
ahogy a magasba tartotta, szeme centiméterről centimé‐
terre végigpásztázta Kane-t, és zavarodottságán láthatóan
kezdett felülkerekedni a rátörő pánik.
Hasonlóképpen Kane sem tudta megállni, hogy ne vizs‐
gálja meg alaposan a fürdőszobában álló embert, és ne
vegye észre a finom kis eltéréseket a megjelenésük között.
Közelről látszott, hogy ő legalább hét-tíz kilóval könnyebb,
mint a másik. A hajuk színe nagyon közelített, de nem egye‐
zett tökéletesen. És ott volt a heg is. Aprócska, a férfi ajka
fölött, a bal orcáján. Kane a heget nem látta az öt hete
készített fotókon, sem a járműnyilvántartó adatbázisában
tárolt fényképen, amely a férfi jogosítványán is szerepelt.
Meglehet, a heg a jogosítványkép elkészülte után keletke‐
zett. Akárhogy is, Kane tudta, hogy könnyen reprodukálható
lesz majd. Jól kitanulta a hollywoodi sminktechnikákat. Egy
vékony, gyorsan száradó latexoldattal szinte bármilyen heg
utánozható. Kane bólintott. Egy dolgot tökéletesen eltalált.
A szemszínt. Az pontosan olyan volt, mint a kiválasztott kon‐
taktlencse. Arra gondolt, hogy esetleg sötétebb foltokat kell
a szeme köré tennie, vagy kissé meg kell halványítania a
bőrét. Az igazi gond az orr volt.
De megoldható.
Nem tökéletes, de nem is rossz – gondolta Kane.
– Mi a fene akar ez lenni? – szólalt meg a másik.
Kane előhúzott a zsebéből egy összehajtott papírlapot, és
a férfi lába elé hajította.
– Vegye fel, és olvassa fel hangosan – parancsolta.
Az ember reszketeg lábbal lehajolt, felemelte a papírt,
kihajtogatta és olvasni kezdte. Amikor újra Kane-re nézett,
látta, hogy egy kis digitális hangfelvevőt tart elé.
– Hangosan! – utasította Kane.
 – V-v-vigyen el m-m-mindent, amit csak akar, de kérem,
ne bántson! – könyörgött a férfi, és arcát a tenyerébe rej‐
tette Kane elől.
– Hé! Idehallgasson! Az élete veszélyben van. Nincs sok
időnk. Valaki ide fog jönni, hogy megölje. Nyugalom! Rendőr
vagyok. Azért jöttem, hogy helyettesítsem. Mit gondol, miért
vagyok pontosan úgy öltözve, mint maga? – kérdezte Kane.
A férfi kilesett az ujjai közül, a szeme összeszűkült, és
hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét.
– Ki akarna engem megölni?
– Arra nincs idő, hogy elmagyarázzam, de a gyilkosnak el
kell hinnie, hogy én maga vagyok. Ki fogjuk menekíteni
innen. Biztonságos helyre visszük. De előbb meg kell tennie
valamit. Mert látja, úgy nézek ki, mint maga, de a hangom
egészen más. Olvassa fel hangosan, ami a papíron áll, hogy
halljam a hangját! El kell sajátítanom a beszédritmusát, tud‐
nom kell, hogy hangzik, amikor beszél.
A papírlap remegett a férfi kezében, ahogy olvasni kez‐
dett, eleinte akadozva, egyes szavakat átugorva, másokat
dadogva ejtett ki.
– Hagyja abba! Nyugalom. Biztonságban van. Minden
rendben lesz. Most kezdje elölről – utasította Kane.
Az ember vett egy nagy levegőt, és újból nekifutott.
– Egy hűtlen vejét fülöncsípő, dühös mexikói úr Walternél
mázol Quitóban – olvasta, és egyre nagyobb zavar ült ki az
arcára.
– Ez meg, mi a csoda? – kérdezte.
Kane leállította a digitális magnót, felemelte a pisztolyát,
és a férfi fejére célzott vele.
– Ez a mondat egy fonetikus pangramma. Képet ad a
maga fonetikus tartományáról. És ne haragudjon. Hazud‐
tam. Én vagyok, aki azért jött, hogy megölje. Higgye el, örül‐
nék, ha több időt tölthetnénk együtt. Minden sokkal
könnyebb lenne – mondta Kane.
Egyetlen lövéssel lyukat ütött a férfi szájpadlásába. A
fegyver egy hangtompítós .22-es volt. A golyó nem hagyta
el a koponyát. Se vér, se kifröccsent agyvelő, amit fel kel‐
lene takarítani, és golyó sincs, amit ki kellene piszkálni a fal‐
ból. Takaros, tiszta munka. A férfi teste egyenesen a kádba
zuhant.
Kane a mosdókagylóba pottyantotta a fegyvert, kilépett a
fürdőszobából, és kinyitotta a bejárati ajtót. Kinézett. Várt.
Sehol senki. Senki sem hallott semmit.
A folyosón, szemben a bejárati ajtóval, kis tárolóhelyiség
volt. Kane kinyitotta az ajtaját, kivette a sporttáskát és a
vödör lúgot, amit korábban ott hagyott, és visszament a
lakásba, egyenesen a fürdőszobába. Ha megoldható lett
volna, hogy a férfit megöli, és elviszi valahová a testet,
akkor máshol sokkal hatékonyabban végezte volna el ezt a
feladatot. A körülmények mást diktáltak. Nem kockáztat‐
hatta meg, hogy máshová vigye a hullát. Még feldarabolva
sem. Az öt hét alatt, amíg megfigyelte a férfit, mindössze
talán egy tucatszor látta elmenni otthonról. A pasas nem
ismert senkit az épületben, barátai nem voltak, se családja,
se munkahelye – és ami a legfontosabb – nem voltak látoga‐
tói sem. Ebben Kane biztos volt. De azért ismerték a házban
is, és a környéken is. Köszönőviszonyban volt a szomszédok‐
kal, elcsevegett a boltosokkal, és hasonlók. Felszínes isme‐
retségek, de mégiscsak emberi kapcsolatok. Ezért Kane-nek
úgy kellett hangzania, úgy kellett kinéznie, mint ő, és a
lehető legpontosabban be kellett tartania a napirendjét.
Egy nyilvánvaló kivétellel. A férfi napirendje a legfurcsább
módon fog megváltozni.
De mielőtt a hullával törődhetett volna, saját magával kel‐
lett foglalkoznia. Egy pillanatig újra alaposan megvizsgálta
az arcot. Egészen közelről.
Az az orr!
A férfi orra erősen balra ferdült, és vastagabb is volt, mint
Kane-é. Évekkel ezelőtt törhette el, és vagy nem volt biztosí‐
tása, vagy nem volt rá pénze, vagy csak egyszerűen nem
érdekelte, hogy helyreigazíttassa.
 Kane gyorsan kibújt a ruháiból, takarosan összehajtogatta
és a kis kupacot bevitte a nappaliba. A fürdőszobában kere‐
sett egy törülközőt, forró vízbe áztatta a csap alatt, aztán
kicsavarta. Ugyanezt tette egy mosdókesztyűvel is.
A törülközőt szorosan összetekerte, míg nagyjából egy
hét-nyolc centiméter átmérőjű hengert nem kapott. A mos‐
dókesztyűt a jobb orcájára terítette, de ügyelt rá, hogy az
orrát is lefedje. A törülközőtekercs elég hosszú volt ahhoz,
hogy körbeérje a fejét.
Kane megállt a fürdőszobában, megragadta az ajtó kilin‐
csét, és addig húzta maga felé az ajtót, míg a széle az orr‐
nyergét súrolta. A mosdókesztyű felfogja az ajtó élétől szár‐
mazó ütést, és az arcbőre nem fog felhasadni. Aztán enyhén
balra billentette a fejét, a bal kezét a bal orcájára tette.
Érezte, hogy a nyakizmai megfeszülnek, és a bal tenyere
ellen tartanak, ahogy a kezét erősen nekinyomta az arcá‐
nak. Ez azt jelentette, hogy a feje nem fog elrándulni az
ütés erejétől.
Ekkor háromig számolt, az ajtót eltolta magától, majd tel‐
jes erejéből az orrnyergére rántotta az élét. A feje szilárdan
állta az ütést. Az orra viszont nem. Ezt a csont reccsenésé‐
ből állapította meg. Egyedül a hang alapján ítélhette meg,
mert fájdalmat nem érzett.
A törülközőtekercs megvédte attól, hogy az ajtó a fejére
vágódjon, és a szemüreg fölötti csontot is összetörje. Az a
fajta sérülés a szem bevérzését okozza, és sebészeti
beavatkozással lehet csak helyrehozni.
Kane levette a törülközőt a fejéről, a mosdókesztyűt az
arcáról, és mindkettőt a kádban heverő férfi lábára hajította.
Belenézett a tükörbe. Aztán a férfi orrára nézett.
Nem egészen olyan.
Szorosan két ujja közé fogta az orrát, és balra tekerte.
Meghallotta azt a jellegzetes ropogást, amit az összetörő
csont ad ki. Úgy hangzott, mint amikor egy marék kukorica‐
pelyhet belecsavarnak egy szalvétába, és megszorongatják.
Újra a tükörbe nézett.
 Sokkal jobb. A duzzadás is segíteni fog. Az orra és szeme
körül elkerülhetetlenül megjelenő kék-zöld foltokat sminkkel
fogja eltüntetni.
Aztán magára húzott egy vegyi anyagok elleni védőruhát,
amit – egyebek mellett – a sporttáskában hozott magával. A
kádban heverő embert meztelenre vetkőztette. Amikor ezzel
megvolt, levette a lúgos vödör fedelét, és a por formájú kon‐
centrátumból kis fehér porpamacs szállt fel. A fürdőkád
meleg vizes csapját már megnyitotta, és a víz hamarosan
elviselhetetlenül forró lett. A halott bőre vörösödni kezdett
tőle. A forró vízben vékony vércsíkok lebegtek, táncoltak,
mint megannyi füstpászma. Kane három mérőkanálnyi lúg‐
port szórt a vízbe.
Amikor a kád úgy háromnegyedéig megtelt, elzárta a csa‐
pot. Táskájából előszedett egy nagy gumilepedőt, kihajto‐
gatta és leterítette vele a kádat. Felszakított egy tekercs szi‐
getelőszalagot, és módszeresen, körben a kád széléhez
ragasztotta vele a gumilepedőt.
Kane számtalan módját ismerte annak, hogy miként lehet
nyomtalanul eltüntetni egy hullát. Ezt a módszert kiváltképp
hatékonynak találta. Az alkalikus hidrolízis elvén alapult. A
biohamvasztás sejtszinten oldotta fel a bőrt, az izmokat, a
szöveteket, de még a fogakat is. A megfelelő arányban
vízbe kevert lúgpor tizenhat óra alatt teljesen felemésztett
egy emberi testet. Ezt követően Kane-nek egy zöldesbarnás
színű lével teli kádja lesz. A dugót kihúzza, és a levet
leereszti.
A megmaradt fogak és csontok úgy néznek ki, mintha
kifehérítették volna őket. Törékennyé válnak, és az ember az
egészet könnyen porrá töri a cipője sarkával. Kane azt is
tudta, hogy a csontport úgy lehet a legjobban eltüntetni, ha
beleönti egy nagy mosóporos dobozba. A két por könnyen
elkeverhető, és soha senkinek sem jut eszébe, hogy egy
hullát a mosóporos dobozban keressen.
A kádban már csak egyetlen dolog marad ezután, a golyó.
Azt pedig később a folyóba dobhatja.
 Takaros és tiszta munka, pontosan, ahogy szereti.
Eddigi tevékenységével elégedetten, Kane bólintott egyet,
és kiment az előszobába. A bezárt bejárati ajtó mellett kis
asztalka állt. Az asztalon egy kupac felnyitott boríték hevert.
A halom tetején, fehér oldalán feltűnően és büszkén virító
vörös csíkjával ott terpeszkedett az a boríték, amelyet Kane
már hetekkel korábban lefényképezett. Az esküdtszéki szol‐
gálatra szóló idézés.
 HARMADIK FEJEZET

A Center Streeten, közvetlenül a törvényszék épülete előtt

egy fekete limuzin állt. A sofőr kiszállt, és előzékenyen
kitárta előttem a kocsi ajtaját. Rudy Carp meghívott ebédre.
Éhes is voltam.
A limo sofőrje egy hot dog árus közelében parkolt. A stand
alsó felére hirdetőtáblát ragasztottak, amelyen az én nagy
méretű fotóm és reklámom is ott virított. Mintha szükségem
lenne rá, hogy a világ eszembe juttassa, micsoda különbség
van köztem és Rudy között! Amint beszálltunk, Rudy máris
fogadott egy hívást a mobilján. A sofőr a Park Avenue déli
végén álló egyik étterembe vitt minket. Azt se tudtam, hogy
kellene kiejteni a hely nevét. Francia szónak tűnt. Amint
kiszálltunk Rudy befejezte a telefonbeszélgetést, és hozzám
fordult.
– Imádom ezt a helyet. Az egész városban itt főzik a leg‐
jobb medvehagyma levest.
Azt se tudtam, mi az a medvehagyma. Annyit sejtettem,
hogy biztosan nem valami állat, és rezzenéstelen arccal
követtem Rudyt.
A pincér nagy hűhót csapott a híres vendég körül, és
hátul, a zajosabb vendégektől távolabb ültetett le minket.
Rudy szemben velem helyezkedett el. Ez egy abroszos,
damasztszalvétás krimó volt, valaki andalítóan zongorázott
a háttérben.
– Szeretem az itteni világítást. Igazán… hangulatos – szó‐
lalt meg Rudy.
A világítás annyira hangulatos volt, hogy a mobilom kép‐
ernyőfényénél kellett elolvasnom az étlapot, különben nem
láttam volna. Az étlap franciául volt. Úgy döntöttem, hogy
ugyanazt kérem, amit Rudy, és kész. Kényelmetlenül érez‐
tem magam. Sose szeretek olyan étlapról rendelni, ami nem
hajlandó feltüntetni az ételek árát. Nem nekem való az ilyen
hely. A pincér felvette a rendelést, vizet töltött a poha‐
runkba, és távozott.
– Lássunk neki, Eddie. Maga tetszik nekem. Figyelem már
egy ideje. Az elmúlt pár évben volt néhány remek ügye.
David Childé, például. Igaz?
Bólintottam. Nem szívesen beszélek a régi ügyeimről. Az
ilyesmi csak rám tartozik, meg az ügyfeleimre.
– És sikeresek voltak a New York-i rendőrség ellen beadott
keresetei is. Amint látja, elvégeztük a házi feladatunkat.
Maga a mi emberünk!
Ahogy a házi feladatot említette, olyan érzésem támadt,
hogy a jogi diplomám megszerzése előtti életemnek is
utána néztek. Korábbi, szélhámos korszakomról már csak
kizárólag pletykák keringtek. Senki sem tudott bizonyítani a
világon semmit. És nekem ez tökéletesen megfelelt.
– Feltételezem, hogy tudja, milyen ügyön dolgozom jelen‐
leg – folytatta Rudy.
Tudtam. Nehéz is lett volna nem tudni. Lassan egy éve
minden héten megjelent az arca a hírekben és az újságok‐
ban.
– Igen. A filmsztár, Robert Solomon védőügyvédje. A tár‐
gyalás a jövő héten kezdődik, ha nem tévedek.
– A tárgyalás három nap múlva kezdődik. Holnap lesz az
esküdtek kiválasztása. Szeretnénk, ha beállna a csapa‐
tunkba. Megfelelő felkészüléssel öné lehetne néhány tanú.
Az az érzésem, a maga stílusa rendkívül célravezető. Ezért
vagyok itt. Megkapja a társügyvéd székét, dolgozik néhány
hetet, és mindezért több ingyenreklámot kap, mint
amennyit el tud képzelni. Továbbá kap tőlünk egy összegben
kétszázezer dollárt.
Rudy rám villantotta tökéletes, vakítóan kifehérített fogso‐
rát. Úgy nézett ki, mint egy cukorkaárus, aki annyi ingyen
édességet kínál egy utcagyereknek, amennyit az meg tud
enni. Olyan jóságos tekintettel nézett rám! És minél tovább
hallgattam, annál nehezebb volt megőriznie a mosolyt.
 – Amikor azt mondja: „tőlünk”, akkor pontosan kiről van
szó? Azt hittem, hogy saját praxisa van, a Carp Ügyvédi
Iroda.
– Úgy van – bólintott Rudy –, de amikor hollywoodi sztárok
gyilkossági ügyének tárgyalásáról van szó, akkor még egy
szereplő jelenik meg a képben. Az én ügyfelem a stúdió. Ők
kértek fel, hogy képviseljem Bobbyt, és ők állják a számlát
is. Mit szól hozzá, apuskám? Szeretne híres ügyvéd lenni?
– Szívesebben kerülöm a feltűnést – feleltem.
Rudy képe megnyúlt.
– Ne hülyéskedjen! Ez az évszázad gyilkossági pere! Szó‐
val mit mond?
– Köszönöm szépen, nem vállalom.
Erre nem számított. Hátradőlt, karját összefonta a mellén.
– Eddie, nincs az az ügyvéd a városban, aki ne lenne haj‐
landó akár ölni is azért, hogy helyet kapjon a védelem aszta‐
lánál. Ezt maga is tudja. Kevés a pénz? Mi a gond?
A pincér megjelent két tányér levessel, de Rudy elhesse‐
gette. Közelebb húzta a székét az asztalhoz, előredőlt, a
könyökére támaszkodott, és úgy várta a választ.
– Rudy, nem akarok seggfejnek látszani. Igaza van. A leg‐
több ügyvéd ölni is tudna, hogy megkapja ezt a helyet. De
én nem vagyok olyan, mint a legtöbb ügyvéd. Abból, amit
az újságokban olvastam, és a tévében láttam, úgy gondo‐
lom, hogy Robert Solomon valóban kinyírta a két áldozatot.
És nem vagyok hajlandó segíteni abban, hogy egy gyilkos
megússza a büntetést. Legyen akármilyen híres is, legyen
bármennyi pénze. Ne haragudjon, de a válaszom: nem.
Rudy képén még mindig ott virított az ötezer dolláros
mosoly, de most már laposakat pislogva, aprókat biccentve
nézett rám.
– Értem én, Eddie! – mondta. – Legyen akkor inkább kerek
negyedmillió?
– Itt nem a pénzről van szó. Nem vagyok hajlandó bűnöst
védeni. Régen még próbálkoztam vele. Nincs az a pénz,
amit az ilyesmi megérne – magyaráztam.
 Rudy arcára kiült a megvilágosodás, és egy időre félre‐
tette a mosolyt.
– Nahát, akkor nincs is semmi gond. Bobby Solomon
ugyanis ártatlan. A New York-i rendőrség csak rákente a gyil‐
kosságot – jelentette ki Rudy.
– Igazán? És ezt bizonyítani is tudja? – kérdeztem.
– Én nem – felelte Rudy kis hallgatás után. – De maga sze‐
rintem igen.
 NEGYEDIK FEJEZET

Kane belebámult az előtte álló, földig érő hálószobai

tükörbe. A tükör szélét körben, az üveg és a keret résébe
tűzött fotók tucatja övezte. Mindegyik a saját fürdőkádjában
lassan oszladozó férfit ábrázolta. Kane a fotókat is magával
hozta. Kellett még neki egy kis idő a figura tanulmányozá‐
sára. Az egyik kép – ez volt az egyetlen, ahol ülő helyzetben
sikerült lekapnia a férfit – jobban lekötötte a figyelmét, mint
a többi. A képen a Central Parkban, egy padon ül, kenyér‐
morzsát szór a madaraknak. A lábát keresztbe teszi.
A karosszék, amelyet Kane áthozott a nappaliból, úgy tíz-
tizenkét centivel lehetett alacsonyabb, mint a fényképen lát‐
ható pad, és Kane erősen küszködött, hogy eltalálja a lábtar‐
tás tökéletes szögét. Ő maga sosem tette keresztbe a lábát.
Nem érezte se kényelmesnek, se természetesnek, de ha
arról volt szó, hogy valaki másnak a bőrébe kellett bújnia,
akkor maximalista volt. A sikerhez ez nélkülözhetetlen.
Utánzótehetségét iskolás korában fedezte fel. A szünetek‐
ben Kane az osztály mulattatására utánozta a tanárokat, és
a gyerekek csak úgy gurultak a nevetéstől. Ő maga sosem
nevetett, de azt élvezte, hogy a figyelem középpontjába
került. Osztálytársai nevetését is örömmel hallgatta, de azt
már nem értette, hogy miért nevetnek, vagy hogy vidámsá‐
guk miként függ össze az ő produkciójával. Ennek ellenére,
időről időre előadta magát. Segített a beilleszkedésben.
Gyerekkorában sokat költöztek. Szinte minden évben új
városba, új iskolába került. Anyja előbb vagy utóbb mindig
munka nélkül maradt. Vagy a betegeskedés, vagy az iszá‐
kosság miatt. Aztán meg elkezdtek megjelenni a hirdetések
a környékükön eltűnt kisállatokról.
Olyankor lett ideje odébb állni.
 Kane kialakította magában a képességet, hogy hamar kiis‐
merje az embereket. Gyorsan barátkozott, és ennek gyakor‐
lására bőséges alkalma nyílt. Az imitációk megtörték a
jeget. A lányok néhány napig felhagytak a fura pillantások‐
kal, a fiúk pedig bevonták a baseballról folytatott társalgá‐
sokba. Hamarosan a hírességeket is elkezdte utánozni, nem‐
csak a tanárokat.
Ültében kihúzta magát, és újra megpróbálta úgy átvetni
egyik lábát a másikon, hogy tökéletes mása legyen a képen
látható póznak. Jobb lábikra a bal térden, a jobb lábfej előre‐
nyúlik. A jobb lába lecsúszott a térdéről, ő meg szidta
magát. Kane kis szünetet tartott, és elismételte a pangram‐
mát, amelyet azelőtt vett fel, hogy golyót eresztett a férfi
fejébe. Kívülről fújta a szavakat, eleinte lágyan suttogva,
majd egyre hangosabban. Kane újra meg újra lejátszotta a
felvételt. Behunyt szemmel, feszülten hallgatta. A felvett
hang minősége jobb is lehetett volna. Érezhető volt rajta a
rettegés. A férfi torka mélyéről feltörő remegés néhány szót
is áthatott. Kane ezeket igyekezett kiszűrni, és tudatos
magabiztossággal ismételgette őket, hogy lássa hogyan is
hangzanának, ha félelem nélkül ejti ki őket az ember. A fel‐
vételen hallható hang aránylag mély volt. Kane egy oktávval
mélyebbre vette a saját hangját, és megivott egy adag zsí‐
ros tejszínnel kevert tejet, hogy kissé megvastagítsa a hang‐
szálait. A módszer bevált. További gyakorlással, és amikor a
hangszín már egészen beleivódik a tudatába, egészen bizto‐
san vissza tudja majd adni, de legalábbis hajszál híján
ugyanolyan lesz, anélkül, hogy tejtermékekkel kellene lera‐
kódást termelnie a torkában.
Tizenöt perc elteltével a felvételről hallható hang és Kane
hangja teljesen megegyezett. Ekkor már a térdén átvetett
láb is a megfelelő pozícióban maradt.
Elégedetten felállt, kiment a konyhába, és benézett a
hűtőbe. Miközben tejet töltött, meglátott néhány dolgot,
amitől megjött az étvágya. Bacon, tojás, tubusos tejszínes
sajtkrém, egy csomag vaj, néhány lottyadt paradicsom meg
egy citrom. Úgy döntött, hogy egy kis szalonnás tojás, meg
zsírban pirított kenyér jó kis kalóriabevitel lenne. Fel kell
szednie néhány kilót, hogy megközelítse áldozata súlyát.
Mindent tekintetbe véve, valószínűleg nem lenne feltűnő,
hogy valamivel vékonyabb, és kitömött pocakot is készít‐
hetne magának, de Kane az ilyen dolgokat módszeresen
vitte véghez. Ha az elérendő hatáshoz úgy fog közelebb
kerülni egy fél kilóval, hogy hatalmas, zsíros vacsorát eszik,
akkor azt is fog enni.
A mosogató alatti szekrényben talált egy serpenyőt, és
elkészítette az ételt. Evés közben az Amerikai sporthorgász
című magazin asztalon heverő példányait olvasgatta. Aztán
jóllakottan eltolta maga elől a tányért. Attól függően, hogy
az este folyamán hogyan mennek a dolgok, elképzelhető,
hogy már csak éjfél után ehet újra, ha megéhezik.
A ma este, gondolta magában, határozottan sűrű lesz.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Megállapítottam, hogy a medvehagyma levesre érdemes

volt várni. Újhagyma, fokhagyma és olívaolaj íze volt. Nem
is rossz. Egyáltalán nem rossz. A társalgás abban a pillanat‐
ban megszakadt, amint Rudy megengedte a pincérnek,
hogy elénk tegye a levest. Némán ettünk. Miután meggyő‐
ződtem róla, hogy Rudy is befejezte, letettem a kanalam,
megtöröltem a számat a szalvétával, és odaadó figyelem‐
mel hallgattam.
– Szerintem vonzza magát ez az ügy. Talán érdekelné
néhány részlet, mielőtt végleg dönt. Jól gondolom? – kér‐
dezte Rudy.
– Jól.
– De hiába, mert nem mondhatok semmit! – közölte erre
Rudy. – Az egész keleti partvidéken nem volt még ilyen
szenzációs ügy. Néhány nap múlva meg kell tartanom az
esküdtszék számára a nyitó beszédemet. A legelejétől fog‐
lalkozom az üggyel, és mindent elképzelhetőt megtettem,
hogy titokban tartsam a védelem lapjait. Egy tárgyaláson
létfontosságú a meglepetés ereje. Ezt maga is tudja. Jelen‐
leg maga nem meghatalmazott ügyvéd. Bármit is hallana
tőlem, nem lenne rá érvényes az ügyvéd és ügyfél közötti
titoktartási kötelezettség.
– És ha aláírnék egy titoktartási megállapodást? – kérdez‐
tem.
– Annyit se ér, mint a papír, amire leírjuk – mondta erre
Rudy. – Az egész házamat kitapétázhatnám titoktartási meg‐
állapodásokkal, és tudja, mennyit tartottak be belőlük? Még
egy seggtörlésre se lenne elég! Ez Hollywood!
– Szóval nem akar többet elárulni az ügyről? – kérdeztem.
– Nem tehetem. Mindössze annyit mondhatok, én hiszek
abban, hogy a srác ártatlan – felelte Rudy.
 Az őszinteség megjátszható. És Rudy ügyfele tehetséges
színész. Tudta, hogyan kell előadnia magát a kamerák előtt.
De Rudy – minden handabandázása és rendkívül meggyőző
tárgyalótermi előadóképessége ellenére – nem tudta elrej‐
teni előlem az igazságot. Mindössze fél órát töltöttem a tár‐
saságában. Talán egy kicsit többet. De iménti állítása telje‐
sen természetesen hangzott. Érződött, hogy úgy is gondolja.
Beszéd közben semmilyen fizikai vagy verbális, tudatos
vagy tudat alatti áruló jelet sem mutatott. Tiszta volt. A sza‐
vak természetes módon áramlottak. Ha fogadnom kellett
volna rá, akkor arra tettem volna, hogy Rudy igazat mond.
Valóban hitt abban, hogy Robert Solomon ártatlan.
De ez önmagában nem volt elég. Nekem semmiképp. Mi
van, ha Rudyt palira vette egy ármányos ügyfél? Egy szí‐
nész!
– Nézze! Igazán megtisztelő az ajánlata, de kénytelen
leszek…
– Várjon! – vágott közbe Rudy. – Ne mondjon még nemet!
Gondolja meg. Aludjon rá egyet, és szóljon vissza holnap.
Talán meggondolja magát.
Rudy fizetett, a cechet megfejelte egy hírességhez méltó
borravalóval, és az elsötétített étteremből kiléptünk az
utcára. A limo sofőrje megjelent a járdán, és kinyitotta előt‐
tünk a kocsi ajtaját.
– Elvihetem valahová? – kérdezte Rudy.
– A kocsim a Baxter úton van, a bíróság mögötti parkoló‐
ban.
– Nem gond. Nem bánja, ha útba ejtjük a 42nd Streetet?
Szeretnék valamit mutatni magának – tette még hozzá.
– Felőlem – mondtam erre én.
Rudy kibámult az ablakon, a könyökét a kartámaszon
nyugtatta, ujjaival finoman simogatta az ajkát. Én pedig
végiggondoltam a hallottakat. Nem kellett sokáig törnöm a
fejem, hogy rájöjjek, valójában miért akart Rudy bevenni
engem az ügybe. Nem lehettem teljesen biztos benne, de
egyetlen kérdéssel egyszer s mindenkorra tisztázhattam.
 – Megértem, hogy nem beszélhet a részletekről. Csak egy
dolgot mondjon meg! Feltételezem, hogy az elmúlt két hét
során nem bukkant fel valami nagyon fontos bizonyíték,
amely arra utal, hogy a bűnüldöző szervek Robert Solo‐
monra akarják kenni az ügyet.
Rudy egy pillanatig néma maradt. Aztán elmosolyodott.
Tudta, hogy mi jár a fejemben.
– Úgy van. Nincs bizonyíték. Az elmúlt három hónap alatt
semmilyen új tény nem került napvilágra. Tehát rájött. Ne
vegye sértésnek.
Arról volt szó, hogyha azért vesznek fel, hogy szembe‐
szálljak a New York-i rendőrséggel, akkor a védőügyvédi
stábban én lettem volna az egyetlen ügyvéd, aki a rendőrta‐
núkkal foglalkozik. Én lennék az, aki szarral dobálja a zsaru‐
kat. Ha bejön, szuper. Ha az esküdtek nem veszik be, akkor
engem rúgnak ki. Rudy időt nyerne azzal, hogy elmagya‐
rázza az esküdteknek, hogy új vagyok, még csak egy hete
vettek fel, és a zsaruk ellen felsorolt vádjaim nem az ügyfél
részéről valók. Svindlerkedtem. A saját szakállamra. Ebben
az esetben, akármi is történne, Rudy még mindig jó viszony‐
ban marad az esküdtekkel. Én a csapat feláldozható tagja
lennék, vagy hős, vagy balek.
Cseles! Roppant cseles!
Felpillantottam, és láttam, hogy Rudy a kocsi ablakán
keresztül az utcára mutat. Előre hajoltam, követtem a tekin‐
tete irányát, és megpillantottam egy új film, Az örvény egyik
óriásplakátját. A 42nd Streeten óriásplakáttal hirdetni nem
olcsó mulatság. A film se az olcsóbbak közül valónak lát‐
szott. Kimondottan a drágább fajta sci-fik sorába tartozott. A
plakát alján feltüntetett stáblista elárulta, hogy a film két
sztárszereplője Robert Solomon és Ariella Bloom. Hallottam
már a filmről. És aki csak egyszer is bekapcsolta a tévéjét az
országban az elmúlt év során, az szintén hallott róla. Három‐
százmilliós hazárdjáték, a főszereplők: Robert Solomon és a
felesége, Ariella Bloom. Egy kifejezetten feltörekvőben lévő,
hollywoodi fenegyerek gyilkosság vádjával történő elfoga‐
tása garantáltan őrjöngő sajtóvisszhangot keltett. És ebben
az esetben két áldozat is volt: Bobby biztonsági főnöke, Carl
Tozer, és Bobby felesége, Ariella Bloom. A gyilkosság idején
Bobby és Ariella két hónapja voltak házasok. Épp akkor
fejezték be a saját valóságshow-juk első évadjának a filme‐
zését. A legtöbb szakértő szerint ez a per legendásabb lesz,
mint az OJ- és Michael Jackson-perek együttvéve!
– Ezt a plakátot a múlt héten tették ki. Hírverés Bobbynak,
de a filmet már egy éve dobozban tartják. Ha a sztárt elíté‐
lik, akkor a film dobozban is marad. Ha egy hosszadalmas
tárgyalás végén felmentik, a film akkor is elzárva marad. Az
egyetlen módja, hogy a film forgalomba kerüljön, és a stúdió
befektetett pénze megtérüljön, ha az egész világ számára
bebizonyítjuk, hogy Robert ártatlan. Bobby roppant előnyös
szerződést írt alá, még három további film forgatására. Ez a
franchise a stúdió tartóoszlopa! Mindent el kell követnünk,
hogy Bobby tartani tudja magát a szerződéshez. Ha nem,
akkor a stúdió hatalmas összeget bukik. Milliókat. Ennek az
ügynek óriási a tétje, Eddie. Nekünk kedvező döntés kell, és
gyorsan!
Bólintottam, és elfordultam a plakáttól. Meglehet, Rudy
valóban törődött Robert Solomon sorsával, de közel sem
annyira, mint a stúdió pénzével. És ugyan, ki hibáztathatná?
Végtére is jogász.
A 42nd Street összes újságosánál ott virított a hír a per
azonnali kezdéséről. Minél jobban belegondoltam, annál
inkább meg voltam győződve róla, hogy ez az ügy valóságos
rémálom. Ezek szerint elképzelhető, hogy Bobby és a stúdió
között ellentmondásos viszony áll fenn. Mi van, ha a srác
bűnösnek vallja magát, vagy ki akar egyezni az ügyésszel,
de abba meg a stúdió nem megy bele? És mi van, ha ártat‐
lan?
Magunk mögött hagytuk a 42nd Streetet, megindultunk a
Center Street felé, és közben azon töprengtem, hogy mit is
hallottam az ügyről a hírekben. Állítólag két rendőr vonult ki
Solomon telefonos segélyhívására. A színész elmondta,
hogy holtan találta a feleségét és a biztonsági főnökét.
Solomon beengedte a zsarukat, és azok felmentek az
emeletre.
Az emeleti folyosón egy felfordult asztalt találtak. Mellette
összetört váza hevert a földön. Az asztal a ház mögötti, kis –
fallal körülvett – kertre néző ablak előtt állt. Azon a szinten
három hálószoba volt. Kettő üres és sötét. A folyosó végén
elhelyezkedő nagy hálószobában szintén sötét volt. De oda‐
benn Ariellára és a biztonsági főnökre, Carlra találtak.
Vagyis inkább arra, ami megmaradt belőlük. Mindketten
meztelenül, holtan feküdtek az ágyon.
Solomonon megtalálták a felesége vére nyomait. Állítólag
egyéb orvosszakértői bizonyítékok is rendelkezésre álltak,
amelyek az ügyészi hivatal értékelése szerint Solomon
bűnössége mellett szóló megcáfolhatatlan érveknek tekint‐
hetők.
Akta lezárva.
Gondoltam én.
– Ha nem Robert ölte meg azt a két embert, akkor
kicsoda? – kérdeztem.
A kocsi befordult a Center Streetre, és a bíróság épülete
elé érve lelassított. Rudy kissé előrébb csúszott az ülésén.
– Nekünk arra kell koncentrálnunk, hogy ki nem ölte meg
őket! A rendőrség csal. Egyértelmű! Nézze! Tudom, hogy
nehéz döntés elé állítottam. És becsülöm az erkölcsi szem‐
pontjait is. Gondolja át ma este. Ha úgy dönt, hogy benne
van, hívjon fel. És akármi is lesz, örülök, hogy megismerked‐
tünk – mondta Rudy, majd átnyújtotta a névjegykártyáját.
A kocsi megállt, kezet ráztam Rudyval, a sofőr kiszállt, és
kinyitotta nekem az ajtót. Kiszálltam, és a járdán állva néz‐
tem, ahogy a limo elhajtott. Anélkül is, hogy az aktákat lát‐
tam volna, sejtettem, hogy a zsaruk eldöntötték, Robert a
gyilkos, és talán gondoskodtak is róla, hogy e felől ne legyen
kétség, és biztosan elítéljék. A legtöbb rendőr egyszerűen
csak le akarja csukni a gonosz bűnözőt. És minél borzalma‐
sabb egy bűntett, a zsaruk annál inkább hajlanak rá, hogy a
bizonyítékokat az elkövető ellen manipulálják. Ez pedig nem
törvényes. Erkölcsi szempontból talán védhető, de a rend‐
őrök elvileg nem piszkálhatják a bizonyítékokat, mert legkö‐
zelebb esetleg egy ártatlan ember esetében is így járnak el.
Ismertem egy pár hekust. Kimondottan jókat. És a jó
rendőr még a védőügyvédet sem utálja annyira, mint az
olyan zsarut, aki a saját vádja alátámasztására megbuhe‐
rálja a bizonyítékokat.
A Baxter Streetre befordulva keresni kezdtem a kocsimat.
Egy kék Mustang. De nem találtam. Körbenéztem, és meg‐
láttam, hogy éppen egy lapos utánfutóra vonszolják fel a
városi közlekedésrendészet egyik tagja jelenlétében.
– Hé! Az az én kocsim – szaladtam át az utcán az utánfu‐
tóhoz.
– Akkor meg fizetnie kellett volna a parkolásért, haver –
mondta a kékzubbonyos, dundi rendész.
– De én vettem parkolójegyet! – tiltakoztam.
A parkolóőr erre megrázta a fejét, átnyújtotta a büntetőcé‐
dulámat, és a kocsimra mutatott, amelyet éppen akkor
eresztett le a daru az utánfutó platójára. Először nem is
értettem, hogy mire mutogat, de aztán megláttam. Az
ablaktörlő alá valaki becsúsztatott egy mekis papírzacskót.
A zacskóból vagy harminc, negyven szívószál állt ki. A barna
zacskó oldalára valamit felírtak egy fekete filctollal. A kocsi
puffanva megérkezett a platóra, én is felugrottam, és meg‐
ragadtam a zacskót.
Piszkosul elkésett – állt rajta.
A zacskót belehajítottam egy közeli kukába, elővettem a
mobilomat, és felhívtam a Rudy névjegykártyáján álló szá‐
mot.
– Rudy, Eddie vagyok. Átgondoltam a dolgot. Azt akarja,
hogy megtáncoltassam a New York-i rendőrséget? A pokolba
velük! Vállalom, és Robert ügyvédjeként el akarom olvasni
az aktákat. Egy feltétellel. Ha az ügyet átnézve úgy gondo‐
lom, hogy a srác bűnös, akkor kilépek.
 HATODIK FEJEZET

Az év bármelyik más szakában tíz percen belül a Carp és

Társai irodájához tudtam volna sétálni. A saját irodám,
amely a főbérlőm tudtán kívül a lakásomul is szolgált, a
West 46th Streeten, a 9th Avenue közelében állt. Szoro‐
sabbra vettem a nyakam körül a sálamat, összehúztam
magamon a télikabátomat, és fél hat tájban kiléptem az iro‐
dámból. Még épp elég időm van, hogy útközben felkapjak
egy szalámis pizzát meg egy kólát, és kényelmesen meg‐
egyem. A nap már rég lement, és a járda kezdett felfagyni.
Ha egy darabban akarok megérkezni, akkor lassan kell lép‐
kednem. A cél: Times Square, 4. szám. Régen ez volt a
Condé Nast épülete. A negyvennyolc emeletes, napelemek‐
kel felszerelt, környezetbarát felhőkarcolónak legendás híre
volt. Odabenn a dolgozók Fairtrade termékeken, biotermesz‐
tésű kávén és kombucha teán éltek. A magazinkiadó, a
Condé Nast, pár éve átköltözött a Világkereskedelmi Köz‐
pont épületébe. Amikor ők kiköltöztek, a jogászok beköltöz‐
tek a helyükre.
Öt perccel hat után léptem be az előtérbe. A bejárat és a
fehér márvánnyal borított recepciós pult között vagy har‐
mincméternyi, tükörfényes járólapokkal borított padló húzó‐
dott végig. A mennyezet huszonöt-harminc méter magasan
lehetett, és csillogó acélpanelek egymást fedő sorai fedték
le. Úgy nézett ki, mint valami hatalmas páncélos szörnyállat
teste.
Ha Istennek irodája lenne, akkor az előtere valószínűleg
valahogy így nézne ki.
A cipőm sarka elszántan kopogott, ahogy a recepcióhoz
mentem. Körbenéztem, de sehol sem láttam széket vagy
fotelt. Itt, ha az ember várakozott, akkor állnia kellett.
Mintha az egész helyet szándékosan úgy tervezték volna,
hogy az ember jelentéktelen törpének érezze magát benne.
Végtelenül hosszúnak tűnő idő után a pulthoz értem, és
megadtam a nevem egy rózsásbőrű pasinak, akinek az öltö‐
nye azt a hatást keltette, mintha a lelket is kiszorítaná vise‐
lője madárcsontú mellkasából.
– Várják, uram? – kérdezte brit akcentussal.
– Van időpontom, ha erre gondol – feleltem.
Ajka megmozdult, és igyekezett barátságos módon gör‐
bülni. Nem sikerült neki. Inkább úgy nézett ki, mintha valami
kellemetlen ízű dologba harapott volna, és most kétségbe‐
esetten próbálja leplezni.
– Hamarosan szólítani fogják – mondta.
Egy bólintással megköszöntem, és lassan bóklászni kezd‐
tem a csillogó térben. A telefonom felzümmögött a zakóm
zsebében. Christine – állt a kijelzőn. A feleségem. Az elmúlt
tizennyolc hónapban Riverheadben élt, és egy közepes
nagyságú ügyvédi irodánál dolgozott. Tizenkét éves
lányunk, Amy, jól beilleszkedett az új iskolába. Az elhidegü‐
lés folyamata pár éve tart. Elsődleges oka az alkoholizmu‐
som volt, de az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy
néhány perem miatt a családom is veszélybe került. Úgy
egy éve mindketten úgy gondoltuk, hogy talán újra összejö‐
hetnénk, de nem tudtam vállalni a kockázatot. Addig nem,
amíg nem hagyok fel a jogi pályával. Sokszor fontolgattam,
hogy abbahagyom, de valami mindig visszatartott. Mielőtt
komolyan alkoholista lettem, elkövettem azt a nagy hibát,
hogy megbíztam az egyik ügyfelemben, és sikeresen fel‐
menttettem. Aztán kiderült, hogy mégis bűnös volt, és vala‐
hol a lelkem mélyén én ezt végig éreztem is. A fickó utána
megint elintézett valakit. És én minden nap ezzel a tudattal
élek. És minden nap megpróbálom jóvátenni a hibámat. Ha
kiszállnék, és többé nem segítenék azokon, akik bajban van‐
nak, akkor talán hat hónapot bírnék ki. Utána megint
elkapna a bűntudat. A bűntudat százkilós súlyként neheze‐
dik rám. De mindaddig, amíg azokért az ügyfelekért harco‐
lok, akiknek hiszek az ártatlanságában, addig a súly aprán‐
ként fogyogat. Az ilyesmi időbe telik. Reméltem, és imád‐
koztam érte, hogy Christine megvár.
– Eddie, ráérsz holnap este? Fasírtot sütök, és Amy is
nagyon szeretne látni – mondta Christine.
Ez új volt. Hétvégeken kocsiba ültem, és meglátogattam
Amyt. Hét közben még sosem hívtak meg.
– Az az igazság, hogy valószínűleg elvállalok egy új pert.
Egy nagyon nagyot, de néhány órára mindig ráérek. Milyen
alkalomról van szó? – kérdeztem.
– Semmi különös. Akkor hét harminckor várunk, jó? –
mondta.
– Ott leszek.
– Hét harminckor, nem nyolckor, vagy nyolc harminckor,
oké?
– Megígérem.
Már nagyon régóta nem hívtak meg vacsorára. Egészen
nyugtalan lettem tőle. Szerettem volna, hogy együtt legyen
a család, de a munkám miatt mindenféle baj landolt a
küszöbünkön. Az elmúlt években rengeteget törtem a fejem,
hogy miként válthatnék valami nyugisabb praxisra. De az
elvállalt pereim mindig valami balhéval jártak. És a csalá‐
domnak erre nem volt szüksége. Az utóbbi időben egyre
inkább úgy éreztem, hogy muszáj lenne másba kezdeni. A
kislányom gyorsan cseperedett. És nem voltam ott, hogy
lássam.
A dolgok megérettek a változásra.
Léptek visszhangja ütötte meg a fülemet, és egy alacsony,
szigorú arcú, fekete kosztümös nőt láttam közeledni. Merev
bubifrizurás, szőke haja elszántan lengett jobbra-balra,
ahogy a cipősarka jelezte az érkezését.
– Mr. Flynn, kövessen, kérem – mondta enyhe, németes
akcentussal.
Nyomába szegődtem a várakozó lift felé. Néhány másod‐
perc után kiléptünk egy másik szinten. További, fehér járó‐
lappal kirakott métereket tettünk meg, majd egy nagy, két‐
szárnyú üvegajtóhoz értünk: Carp Ügyvédi Iroda.
 Az ajtó mögött kellemesen fűtött helyiség húzódott.
Az iroda hatalmas volt, és a jobbra elhelyezkedő két
nagyobb, üvegfallal leválasztott konferenciaterem kivételé‐
vel az egész teljesen egybenyitott terű volt. Minden íróasz‐
talon laptopképernyők izzása vetült Rudy jogászhadseregé‐
nek arcára. Sehol egyetlen papírfecni! Az egyik konferencia‐
teremben egy csapat öltönyös fickó tizenkét, közönséges
utcai ruhát viselő embert vizsgálgatott. Színész-esküdtszék.
Egyes nagy ügyvédi irodák szeretik kipróbálni a tárgyalási
stratégiájukat egy szimulált esküdtszék előtt, amelyet mun‐
kanélküli színészekből raknak össze. A színészek vaskos és
ijesztő titoktartási megállapodást írnak alá, és cserébe zsí‐
ros napidíjat kapnak. A jogászokkal ellentétben a színé‐
szekre jól rá lehet ijeszteni egy titoktartási megállapodással.
A másik konferenciateremben Rudy Carp ült egyedül egy
hosszú asztalnál. Ide vezettek be.
– Foglalj helyet, Eddie! Talán akkor tegeződhetnénk –
mutatott Rudy az egyik mellette álló székre. Levettem a
kabátomat, egy szék támlájára dobtam, és leültem az asz‐
talhoz. Ez az asztal nem volt akkora, mint a másik, a nagy
konferenciateremben. Kilenc szék vette körbe. Négy-négy
mindkét oldalon, egy meg az asztalfőn, Rudynak. A terem
velem szemközti oldalán egy faliszekrényt pillantottam meg.
Tele volt kitüntetéssel. Szobrok, nippek, plakettek, kristály‐
tárgyak az olyan tiszteletreméltó intézményektől, mint pél‐
dául az Amerikai Ügyvédi Kamara. Az volt a gyanúm, Rudy
szándékosan ülteti erre az oldalra az ügyfeleit, hogy tökéle‐
tes rálátásuk legyen az üvegszekrényben kiállított szakmai
trófeákra. Részben persze jó reklám az ilyesmi, de biztos
voltam benne, hogy legnagyobbrészt az egocentrikussága
ütközött ki.
– Előkészítettem az aktákat, hogy elvihesd, és amire szük‐
séged lesz, azt még az éjjel elolvashasd – mondta Rudy. A
szőke nő közelebb jött, az asztal távolabbi végéről felemelt
egy vékony, ezüstös laptopot, és Rudy elé tette. Ő megpör‐
dítette, aztán felém tolta.
 – Minden rajta van a merevlemezen, amire csak szüksé‐
ged lehet. Ebből az irodából egyetlen papírlap sem kerül ki
soha. A személyzetet folyamatosan nyaggatják a riporterek.
Rendkívül körültekintőnek kell lennünk. Az ügyön dolgozó
összes kollégának van egy biztonságos Mac gépe. Ezeknek
a gépeknek letiltottuk az internetcsatlakozását, és kizárólag
az irodánkban működő, jelszóval védett Bluetooth szolgálta‐
tón keresztül lehet belépni rájuk. Elviheted – tette még
hozzá.
– Szívesebben olvasok papírról – jegyeztem meg.
– Tudom. Magam is így vagyok vele, de nem kockáztathat‐
juk meg, hogy ennek az ügynek akár csak egyetlen egy
lapja is az újságokba kerüljön, mielőtt megkezdődne a per.
Érted, ugye? – nézett rám.
Bólintottam, felnyitottam a laptop tetejét, és máris megje‐
lent a felszólítás a jelszó megadására.
– Ezzel most egy pillanatig még ne törődj. Szeretnélek
előbb bemutatni valakinek. Ms. Kannard, lenne kedves? –
intett az engem ide kísérő nő felé Rudy.
A hölgy megfordult, és szó nélkül kiment.
Ujjaimmal a tárgyalóasztal fényes tölgyfaborításán dobol‐
tam. Szerettem volna már nekilátni.
– Miért gondolod, hogy a zsaruk el akarják áztatni Robert
Solomont? – kérdeztem.
– Ez most borzasztóan idegesítő lesz, de nem akarom
megmondani. Ha megmondanám, akkor csak arra a vonalra
koncentrálnál. Azt akarom, hogy magadtól fedezd fel. És ha
mindketten ugyanarra a végkövetkeztetésre jutunk, akkor
nyugodtabban terjesztem az esküdtek elé – mondta Rudy,
és amikor az esküdteket emlegette, tekintete egy pillanatra
a szomszéd tárgyalóteremben folyó álper felé fordult.
– Jól van. És hogy haladtok az álperekkel? – kérdeztem.
– Nem valami jól. Eddig négy pert játszottunk le. Három‐
szor bűnösnek találták, egy esküdtszék pedig döntésképte‐
len volt.
– Milyen arányú volt a megosztottság?
 – Három esküdt tartotta ártatlannak. A lejátszott tárgyalá‐
sok után ez a három esküdt azt nyilatkozta, hogy a zsaruk
nem győzték ugyan meg őket, de azt sem hitték, hogy kor‐
ruptak lettek volna. Rettentő ingoványos talajon járunk.
Ezért küldünk téged a lápra. Ha elmerülsz, elmerülsz. Mi
meg folytatjuk nélküled, és helyrehozzuk a kárt. Érted?
– Gondoltam, hogy erről van szó. Nekem mindegy. De
hangsúlyozom, hogy még nem határoztam. Át kell olvasnom
az aktákat. Aztán majd eldöntöm…
Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Rudy felállt.
Tekintetét az ajtóra függesztette. Két gyapjúkabátos, irgal‐
matlanul nagydarab pasas közeledett a tárgyalóterem felé.
Rövidre nyírt haj. Sonkakéz. Bikanyak. És két másik is erre
tartott. Ugyanaz a méret. Ugyanaz a haj. Ugyanaz a nyak.
Egy bőrdzsekis, alacsony férfi nyomában jöttek. Az egyik
behemót kinyitotta az üvegiroda ajtaját, belépett, és az ajtót
kitárva várta a kis fickót. Az belépett, és a testőr bezárta az
ajtót.
A mozivásznon látottak alapján úgy emlékeztem és kép‐
zeltem, hogy Robert Solomon nagyjából hozzám hasonló
alkatú lehet. Száznyolcvan centi magas, kábé nyolcvan kiló.
Az előttem álló férfi nem érte el a százhetven centit, ami
meg a súlyát illeti, nem sokkal lehetett nehezebb, mint vala‐
melyik testőre karja. Bőrdzsekije vékony, keskeny vállról
lógott, testhezálló farmerjében a lába leginkább fogpiszká‐
lóra hasonlított. Fekete haja az arcába lógott, a szemét nap‐
szemüveg takarta. A tárgyalóasztalhoz lépett, én pedig fel‐
álltam, ahogy felém nyújtotta, sápadt bőrű, csontos kezét.
Finoman megfogtam. Nem akartam fájdalmat okozni a
gyereknek.
– Ez az a pasas, Rudy? – kérdezte. Ekkor viszont úgy érez‐
tem, hogy egyből felismertem. Erőteljes, dallamos hangja
volt. Semmi kétség, Robert Solomon állt előttem.
– Igen, ez az a pasas – felelte Rudy.
– Örvendek, Mr. Flynn – mondta.
– Hívjon csak Eddie-nek.
 – Eddie – próbálgatta a hangzását. Nem tehettem róla,
olcsó kis borzongás futott végig rajtam, ahogy kiejtette a
nevemet. Ezt a srácot azzal harangozták be, hogy ő az új
Leonardo DiCaprio. – Akkor szólíts Bobbynak, Eddie!
A kézfogása legalább határozott volt. Őszinte, egyenes. A
mellettem álló széket választotta, és mindhárman leültünk.
Rudy elém tett egy iratot, megkért, hogy olvassam el, és
írjam alá. Átfutottam. Egy meglehetősen szigorú feltételeket
felsorakoztató megbízási szerződés volt, amely kikötötte az
ügyféllel kapcsolatos titoktartási kötelezettséget. Míg átla‐
poztam az okmányt, fél szemmel a jobb oldalamon ülő
Bobbyt is figyeltem. Levette a szemüvegét, és beletúrt a
hajába. Jóképű volt. Kiálló arccsont. Tüzes, kék szem.
Aláírtam a szerződést. Visszaadtam Rudynak.
– Köszönöm. Bobby, tájékoztatásul elmondom, hogy Eddie
még nem vállalta el az ügyet. Előbb elolvassa az aktákat, és
azután dönt. Tudod, Eddie nem olyan, mint a legtöbb védő‐
ügyvéd. Neki van egy… hát, nem is tudom, minek nevez‐
zem… morális értékrendje, de ez talán túl erős kifejezés.
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy ha az akták átnézése után
Eddie úgy gondolja, hogy bűnös vagy, akkor kiszáll. Ha úgy
tartja, hogy ártatlan vagy, akkor segít. Fantasztikus ügyvédi
gyakorlat, igaz? – kérdezte Rudy.
– Nekem tetszik – jelentette ki Bobby. A kezét a vállamra
tette, és egy pillanatig egymás szemébe néztünk. Egyikünk
se szólt. Csak bámultunk. Mindkét fél részéről volt ebben
valami kutakodó. Bobby azt akarta tudni, hogy kételkedem-e
benne. Én meg árulkodó jeleket kerestem, de közben a sze‐
mét is vizsgálgattam. Egyetlen pillanatra sem tudtam sza‐
badulni a gondolattól, hogy ez az ember tehetséges színész.
– Elfogadom, hogy megvan a saját módszered. Át akarod
olvasni az ügyet? Felőlem rendben. Végeredményben az
ügyész bizonyítékai nem számítanak. Nekem semmiképp.
Nem én öltem meg Arit. Nem én öltem meg Carlt. Valaki
más tette. Én… én találtam meg őket. Tudtad? Meztelenül
feküdtek az ágyamban. Most is magam előtt látom őket.
Valahányszor behunyom a szemem. Képtelen vagyok kiverni
a fejemből azt a képet. Amit Arival tettek, az… egyszerűen…
Jézus isten! Senkinek sem lenne szabad úgy meghalnia.
Látni akarom, hogy az igazi gyilkos bíróság elé kerüljön! Ezt
akarom. Ha tehetném, végignézném, hogy elevenen elége‐
tik érte.
Az a szomorú valóság, hogy gyakran vádolnak ártatlan
embereket valamilyen bűntett elkövetésével. Az egész jog‐
rendszerünk erre épül. Minden átkozott nap előfordul! Elég
ártatlant láttam már, akit azzal vádoltak, hogy megölte a
szeretteit, hogy tudjam, ki beszél őszintén, és ki hazudik. A
hazugból valami hiányzik. Nagyon nehéz megmagyarázni,
hogy mi az. Az őszinte emberben ott a gyász és a fájdalom.
De valami más is. Természetesen a harag és a félelem is. És
végül az igazságtalanság égető érzése. Olyan sok hasonló
esettel volt már dolgom, hogy szinte láttam, ahogy ott tán‐
colt az emberek szeme sarkában. Mint egy kis lángocska.
Valaki kiirtotta a családodat, megölte a szerelmedet vagy
egy jó barátodat, és te ott állsz a vádlottak padján, az igazi
tettes meg szabadon flangál. Nincs még egy ilyen érzés! És
az a tekintet mindenütt egyforma. Egy ártatlanul vádolt
ember ugyanúgy néz ki Nigériában, mint Írországban vagy
Izlandon, vagy bárhol máshol. Ha valaki egyszer már látta,
soha többé nem felejti el. Egyébként ritka látvány. De ha
megvan, akkor a vádlott akár a homlokára is tetováltat‐
hatná, hogy ártatlan. Szerintem Rudy is ismeri ezt a jelensé‐
get. Ezért akarta, hogy találkozzam Bobbyval. Tudta, hogy
észre fogom venni az ártatlanság jeleit, és ez sokkal inkább
befolyásolja majd a döntésemet, mint az akták elolvasása.
Bobby Solomon szemében ott égett az a láng.
És tudtam, hogy segítenem kell neki.
 HETEDIK FEJEZET

Bobby társaságában észrevétlenül telt el egy fél óra. Egy

kanna kávé segítette a beszédben, és én is megittam két
csészével, miközben hallgattam. Egy virginiai farmer fia.
Testvére nincs. Az anyja otthagyta őket, amikor Bobby hat‐
éves volt. Egy bárban megismerkedett egy gitárossal, és
lelépett vele. Bobby meg az apja magukra maradtak a gaz‐
daságban. Gyerekként hamar megszokta és megszerette a
farmeréletet, de ugyanolyan hamar elment tőle a kedve,
amikor rájött, hogy másképp is lehet élni. Erre tizenöt éve‐
sen ébredt rá egy szombat délután. A barátnője színjátszó
körbe járt, ám Bobby egyik alkalommal elnézte az időt, és
majd’ egy órával korábban érkezett meg az imaterembe,
ahol a próbák folytak. Ahelyett, hogy kint várakozott volna,
úgy döntött, inkább bemegy, és végignézi a próbát.
Az a nap sorsfordító hatással volt rá.
Bobby teljesen ledöbbent. Soha életében nem látott még
színjátékot. Nem értette, nem tudta miféle erő rejlik benne.
Ez különben furcsa volt, mert mindig is imádta a mozit, de
sosem gondolkodott el rajta, hogyan is készülhet el egy film,
vagy hogy mit is csinálnak a színészek. Amikor a lány előke‐
rült, azonnal elárasztotta a kérdéseivel, és szinte kétségbe‐
esett kíváncsisággal faggatta a színészetről. A következő
héten beiratkozott a színjátszó körbe, hat héttel később
pedig már az első fellépés mámorát is megízlelhette. Utána
már elképzelhetetlen volt, hogy visszatérjen a gazdálkodás‐
hoz.
– Apám pedig valami nagyon nagyszerűt tett értem. A
tizenhetedik születésnapomra eladott néhány marhát, és
leszámolt ezer dollárt a kezembe. Öregem! Annyi idősen azt
hittem, a világ összes pénzét megkaptam. Soha életemben
nem láttam még annyi pénzt! Szinte az egész köteg tíz-
meg ötdollárosokból állt, saras, mocskos bankókból. Igazi
marhakereskedő-pénz.
Biztos voltam benne, hogy Bobby milliomos. Többszörös
milliomos. Ennek ellenére a szeme csak úgy csillogott,
ahogy arról a köteg pénzről beszélt, amit az apjától kapott.
– Gondosan összehajtogattam a bankókat, a felét a tár‐
cámba préseltem, a másik felét a zsebembe gyömöszöltem.
Akkor apám azt mondta, hogy vett nekem egy buszjegyet
New Yorkba. Jézusom! Életem legjobb napja volt. És a leg‐
szörnyűbb is. Tudtam, hogy öregszik. Hogy nem tudja már
sokáig egyedül ellátni a gazdaságot. De ezzel nem törődött.
Csak az volt fontos neki, hogy kapjak egy esélyt.
Bólintottam.
– Én az apámtól kaptam az esélyemet. Hét évet húztam le
mosogatással, pincérkedéssel, a próbajátékok, meghallgatá‐
sok veteránja lettem. Aránylag jól is szerepeltem. Majdnem
a felét meg is kaptam a munkáknak, amikre jelentkeztem.
Egy nap aztán épp a megfelelő időben voltam a megfelelő
helyen, és egyből bekerültem a Broadway-re. Az első két év
durva volt. Apám megbetegedett, én meg ingáztam. A pre‐
mieremet még látta. Látta, hogy főszerepet játszom egy
Broadway-darabban. De utána már nem sokáig húzta. Azt
már nem érte meg, hogy megkerestek Hollywoodból. Pedig
örült volna neki – fejezte be a történetet Bobby.
– Ariellával találkozott? – kérdeztem.
– Nem – rázta meg a fejét Bobby. – Biztosan nagyon meg‐
szerette volna.
Lehajtotta a fejét. Nagyot nyelt. Azt is elmesélte.
Forgatáson ismerkedtek meg. Független film volt, a címe:
Sonka. Felnőtté válásról szóló történet. Közös jeleneteik nem
voltak a filmben, de véletlenül összefutottak a forgatáson,
és utána már minden szabadidejüket együtt töltötték.
Ekkorra Ariella már vagy fél tucat mainstream filmben
kapott kisebb szerepeket. Látszott, hogy felfelé ívelő pályán
van, és egyre feljebb és feljebb kerül. A független filmben
kapta az első főszerepet, és arra számított, hogy csöndesen
induló, de nagysikerű film lesz belőle, és ő pedig mintegy
névjegykártyaként használhatja a szakmában. És úgy is lett.
Bobby csillaga pedig a színésznő felemelkedőben lévő csil‐
laga vonzáskörébe került, és egy ideig együtt haladtak.
Hamarosan sok szempontból erős páros lett belőlük. Meg‐
kapták a sci-fi eposz főszerepeit, és leszerződtek egy való‐
ságshow-sorozatra is.
– Jobb sorunk már nem is lehetett volna – mondta Bobby.
– Épp ezért érthetetlen ez az egész. Boldog voltam Arival, és
minden nagyszerűen ment. Nemrég házasodtunk össze. Ha
a tanúvallomásom során lehetőségem lesz rá, akkor meg
fogom kérdezni az ügyészt, hogy szerinte miért öltem volna
meg a nőt, akit szerettem. Ennek semmi értelme – hajto‐
gatta. Kissé lecsúszott a székén, és dörzsölgetni kezdte a
homlokát. Elmerengve nézett a semmibe. Nekem viszont
nem kellett sokat gondolkodnom, hogy akár egy tucat jó
okot is felsoroljak arra, hogy egy, a Bobby helyzetében lévő
férfi miért akarná kinyírni frissen elvett feleségét.
– Miután meglehet, hogy én is részt veszek a perben,
Bobby, tisztában kell lenned vele, hogy minden egyes talál‐
kozásunkat kihasználom a tárgyalásra való gyakorlásra és
felkészülésre. Ha valami helytelen dolgot mondasz, akkor
szólni fogok, hogy a tárgyaláson már ne kövesd el ugyanazt
a hibát. Érted? – kérdeztem.
– Hogyne, persze. Mi rosszat mondtam? – kérdezte, és fel‐
jebb csúszott a széken.
– Azt mondtad, hogy majd felteszel egy kérdést az
ügyésznek. De te azért leszel ott, hogy megválaszold a kér‐
déseket. Az egész tanúvallomásnak ez a lényege. A lehető
legrosszabb dolog lehet, ha felteszel egy ilyen kérdést, mint
amit most is emlegettél, és az ügyész netán válaszol is rá.
Az ügyész erre azt mondhatja, hogy azért ölted meg Ariella
Bloomot, mert már mindent megkaptál tőle, amit csak akar‐
tál, mert már nem szeretted, mert valaki másba lettél sze‐
relmes, és kerülni akartad a válással járó hercehurcát, vagy
rájöttél, hogy ő lett szerelmes valaki másba, és kerülni akar‐
tad a válással járó hercehurcát, hogy be voltál drogozva,
hogy részeg voltál, hogy féltékenységi roham tört rád, hogy
a feleséged rájött a legsötétebb titkodra… – Itt megálltam.
Amint kiejtettem azt a szót, hogy titok, Bobby szemébe
visszatért az élet, körbevándorolt az irodán, és csak aztán
nézett rám. Ez nyugtalanított. Tetszett nekem a srác. De
most hirtelen elbizonytalanodtam.
– Én nem akarom, hogy titkok álljanak közénk. És ez rád is
vonatkozik, Rudy – szólalt meg Bobby.
Rudy és én egyszerre akartuk figyelmeztetni, hogy nehogy
elmondjon valamit, amivel esetleg veszélyeztetheti a védel‐
mét, de elkéstünk. Mielőtt megakadályozhattuk volna,
Bobby mindent elmondott.
 NYOLCADIK FEJEZET

Egy hónappal korábban Kane-nek egy egész napjába telt,

hogy megszerezze ezt a parkolóhelyet. Akkor egy közeli
helyet talált, és addig ült és várt, míg ez a másik fel nem
szabadult. Akkor beállt, és a kocsit ott hagyta. Most pedig a
kombi sofőrülésében ült, és forró kávét kortyolgatott egy
termoszból. Tudta, hogy minden fáradozás és költség bőven
megéri. A Times Square-en álló parkolóház pont szemben
volt a Condé Nast épületével. Ha az ember a nyolcadik
szintre hajtott, és elfoglalta a bal oldalt lévő tíz hely egyikét,
akkor kimondottan jó rálátása nyílt a szemközti oldalra. Elég
magasan volt ahhoz, hogy jól lássa, mi történik az utcán,
ugyanakkor egy szintbe került az éjjel nappal kivilágított
Carp Ügyvédi Irodával. Kane egy kis digitális messzelátóval
figyelte a védőügyvédi gárda felkészülését a perre. Követte,
amikor a társak véleményt mondtak Rudy Carp nyitóbeszé‐
déről, és még két perimitációt is végignézett.
De ami ennél is fontosabb, azt is látta, amikor Carp és az
esküdtszéki szakértő a konferenciaterem végében, egy nagy
táblára 20x25-ös, laminált fényképeket rakott ki. A fényké‐
pek az esküdtjelöltek köréből válogatott férfiakat és nőket
ábrázolták. A fotókat hétről hétre váltogatták, aszerint, hogy
mikor, kit találtak megfelelőbbnek, és ahogy igyekeztek
összeállítani egy számukra megfelelőnek tűnő esküdtszéket
a perre. De ma este fény derül a végső tizenkettőre.
Kane mindezek mellett a tárgyalási stratégiával kapcsola‐
tos megbeszéléseket is kihallgatta, amelyek Rudy Carp
tágas magánirodájában folytak. Csak egyszer kellett végig‐
pásztáznia a messzelátójával a Carp Ügyvédi Iroda belső
terét, és máris támadt egy ötlete, hogy hova rejthetne el
egy lehallgató készüléket, és néhány napos megfigyelés
után a módját is kitalálta. Volt benne egy kis kockázat, de
nem sok. A parkolóból figyelte, ahogy Rudy átvette a cso‐
magot a titkárnőjétől, kinyitotta, és megnézte a trófeát. Egy
üreges fatalapzathoz erősített, megcsavart, elferdített fém‐
kreáció. A talapzat kis bronztábláján ez állt: Rudy Carp,
2018 legjobb ügyvédje – FEÜT.
A trófeát kísérő levél szerint a FEÜT a Fiatal Európai Ügy‐
védek Társasága rövidítése volt. A levélen ott állt a feladó
címe is. Az első dolog, amit Kane az áltrófeába rejtett mikro‐
fonon keresztül lehallgatott, az volt, hogy Carp köszönőleve‐
let diktál, amelyet a Kane által előfizetett brüsszeli postafiók
címre szándékoztak küldeni.
Az irodával szemközti megfigyelőhelyéről Kane jól látta,
ahogy Carp titkárnője a díjat a többi közé helyezi a nyitott
vitrinben.
Ennek már három hete. A perig már csak két nap maradt,
és Kane határozottan magabiztosnak érezte magát. A per‐
imitációk mind vétkesnek nyilvánítással végződtek. A védő‐
ügyvéd csapata megoszlott, civakodott. Bobby Solomon
egyre inkább úgy nézett ki, mint aki a teljes idegösszeomlás
határán áll. Mindennek a tetejébe a filmstúdió sem volt elé‐
gedett. És rendkívül erős nyomást gyakoroltak Rudyra. Hol‐
lywood természetesen azt kívánta, hogy az ítélet „ártatlan”
legyen, és ezt mindeddig a rengeteg kifizetett pénzzel sem
tudták szavatolni. A stúdió vezetősége egyszerűen nem
értette, hogy mi a gond.
Kane már nem is lehetett volna boldogabb.
Aztán meglátta a védelem által kiválasztott tizenkét
esküdt képét. Semmi sem garantálja persze, hogy bármelyi‐
kük be is kerül a per esküdtszékébe. Kane többször is látta a
táblán annak a férfinak a képét, akinek immár a képmása
lett, de ma este nem tették ki.
Kane-nek tehát saját kezűleg is alakítania kell egy kissé a
listán.
Ahogy ezen elmélkedett, meglátta a fiatal ügyvédet Carp
irodájában. Adtak neki egy laptopot. Aláírt egy megbízást.
Most meg Bobby Solomonnal beszél. Új ügyvéd! Solomon
elmeséli az élete történetét ennek az új ügyvédnek. Forté‐
lyoskodik vele. Megpróbál részvétet kelteni benne.
Kane megigazította a fülében a fülhallgatót, és figyelt.
Flynn. Így hívják az ügyvédet.
Új játékos. Kane elhatározta, hogy este még jobban utána
kell néznie ennek a Flynn-nek. De most azonnal nem volt rá
ideje. Elővett egy mobilt. Olcsó, feltöltőkártyás fajta volt, és
felhívta a telefon memóriájában tárolt egyetlen számot.
Az ismerős hang azonnal beleszólt.
– Dolgozom. Hívj vissza később.
A beszélőnek mélyen zengő hangja volt. Tekintélyparan‐
csoló.
– Ez az ügy nem várhat. Én is dolgozom. Szükségem van
rá, hogy ma este szemmel tartsd a rendőrség mozgását.
Egy barátomat készülök meglátogatni, és nem szeretném,
hogy megzavarjanak – mondta Kane.
Kane erősen figyelte, hogy megjelenik-e az ellenállás vagy
vonakodás legkisebb jele is. Mindkét férfi tudta, hogy miféle
kapcsolatról van itt szó. Nem volt ebben se partnerség, se
szövetség. Kane volt, aki parancsolt. Ez mindig is így volt, és
így is lesz.
A férfi egy pillanatig hallgatott. És Kane-t még ez az apró,
néma késlekedés is ingerelte.
– Vitát kellene nyitnunk? – kérdezte.
– Nem. Hallgatlak. Hova készülsz? – kérdezte a hang.
– Ide is, oda is. A pontos helyet majd később elküldöm egy
SMS-ben – felelte Kane, és befejezte a hívást.
Kane óvatos volt. Minden egyes lépése előtt mérlegelte a
kockázatot. És az élet még így is meglepte néha egy-két
kanyarral. Torlaszokkal a céljához vezető úton. A legtöbbet
egyedül is el tudta intézni, de előfordult, hogy segítségre
volt szüksége. Olyasvalakire, aki hozzáfért bizonyos adatbá‐
zisokhoz, be tudott szerezni olyan információkat, amelyek a
közönséges polgár számára elérhetetlenek. Az ilyen embe‐
rek mindig hasznosak, és akivel most beszélt, már többször
bizonyított.
 De nem voltak barátok. Ilyen érzelmekre egyiküknek sem
volt szüksége. Ha beszéltek egymással, akkor a másik úgy
tett, mintha osztaná Kane meggyőződését, és azt állította,
hogy ő is elszánt híve Kane küldetésének. De Kane tudta,
hogy ez hazugság. A férfit nem érdekelte Kane ideológiája,
őt csak a módszerei érdekelték: egyszerűen csak maga az
ölés, és az azzal járó élvezet.
– Én nem akarom, hogy titkok álljanak közénk. És ez rád is
vonatkozik, Rudy… – mondta Solomon. Kane kristálytisztán
hallotta a szavakat. Félretette a telefont, és a figyelmét a
tárgyalóteremre összpontosította. Carp az ablaknak háttal
ült. Kane nem láthatta az arcát. Flynn Carp jobb oldalán ült,
de az ablaktól ő is elfordult, Bobby Solomonra figyelt. Kane
előrehajolva hallgatózott.
 KILENCEDIK FEJEZET

Nincsen rossz ügy. Csak rossz ügyfél. A mentorom, Harry

Ford bíró ezt még nagyon régen megtanította nekem. És
igaza is volt. Ez újra és újra bebizonyosodott. Ott ültem
Bobby Solomon mellett a bőrrel bevont széken, és megint
Harry tanácsa jutott eszembe.
– Ariella és én összevesztünk azon az estén, amelyen
megölték. Azért mentem el otthonról, és leittam magam.
És… én… egyszerűen csak szeretném, ha tudnátok róla. Ha
esetleg szóba kerülne. Veszekedtünk, de mindenre, ami
szent, nem én öltem meg. Szívből szerettem – mondta
Bobby.
– Min veszekedtek? – kérdeztem.
– Ari azt akarta, hogy szerződjek le a Solomonék második
évadjára is. Tudod, a valóságshow-ra. De én gyűlöltem, hogy
állandóan a nyomunkban jár egy kamera, egyszerűen… ez
már túl sok volt. Érted? Képtelen voltam rá. Vitatkoztunk.
Fizikailag nem bántottuk egymást. Soha! A kisujjammal se
nyúltam volna hozzá! De kiabáltunk, és Ari sírt. Megmond‐
tam, hogy nem vagyok hajlandó végigcsinálni. Aztán elmen‐
tem – fejezte be Bobby.
Hátradőlt, nagyot fújt, és két tenyerét a feje tetejére tette.
Úgy nézett ki, mint aki komolyan megkönnyebbült attól,
hogy elmondhatta, ami nyomasztotta. És könnyezni kezdett.
Behatóan tanulmányoztam az arcát. Egyetlen szó volt
ráírva: bűntudat. De hogy vajon azért volt-e bűntudata,
mert a feleségéhez intézett utolsó szavai kemények voltak,
vagy valami más miatt, azt nem tudtam eldönteni.
Rudy felállt, kitárta a karját, és pusztán a mozdulattal
kérte, hogy Bobby ölelje meg. Megölelték egymást. Hallot‐
tam, hogy Rudy közben megnyugtatóan suttog.
 – Megértem, teljesen megértem. Hallod? Ne aggódj. Jól
tetted, hogy elmondtad. Minden rendben lesz.
Amikor végre elengedték egymást, láttam, hogy Bobby
szeme nedvesen csillog. Szipogott egyet, és megtörölte az
arcát.
– Rendben. Azt hiszem, mára ennyi – mondta Bobby. –
Köszönöm, hogy meghallgattál – nézett rám, és felém nyúj‐
totta a kezét. – Elnézést, hogy elragadtak az indulataim. De
nézd, kutyaszorítóban vagyok. Örülök, hogy segíteni fogsz.
A kézfogáshoz én is felálltam. Meglepően határozott szorí‐
tása volt. Fogtam a kezét, és közben közelebbről is végig‐
vizslattam az egész embert. A fejét kissé lehajtotta. Érez‐
tem, hogy az idegfeszültségtől meg-megremeg a keze. A
testőrök, a divatos öltözék, a manikűrözött kéz és a renge‐
teg pénz ellenére Bobby Solomon csak egy riadt srác volt,
akinek a feje fölött ott lógott annak a lehetősége, hogy élet‐
fogytiglan börtönbüntetésre ítélik. De én megkedveltem.
Hittem neki. Ennek ellenére maradt bennem egy hajszálnyi
kétely. Talán ez az egész csak színjáték. Amit nekem rendez‐
tek, hogy meggyőzzenek. A srác egyértelműen tehetséges.
Efelől semmi kétség. Elég tehetséges lenne ahhoz, hogy
engem is bolonddá tegyen?
– Megígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek –
mondtam végül.
Bal kezével megfogta a csuklómat, a jobbal pedig erősen
megragadta a kezem.
– Köszönöm. Más nem is kérek – felelte.
– Köszönöm szépen, Bobby. Mára ennyi elég is lesz. Hol‐
nap találkozunk a bíróságon az esküdtek kiválasztásánál. A
kocsi negyed kilenckor ott lesz a szállodád előtt. Próbálj meg
aludni egy kicsit – mondta Rudy.
Bobby még utoljára búcsút intett, és kiment az irodából. A
testőrök azonnal közrefogták, semmit sem bíztak a vélet‐
lenre. És a hosszú kasmírkabátok falanxa kikísérte az irodá‐
ból.
Rudy felé fordultam. Újra leültünk.
 – Akkor hát, mióta tudod, hogy Bobby és Ariella között
nézeteltérés volt a valóságshow miatt? – kérdeztem.
– A legelső naptól – felelte Rudy. – Számítottam is rá, hogy
az ügyfél valamikor beszélni fog róla. Úgy látszik, nagy
hatással vagy Bobbyra. Hogy így egyből megnyílt.
– Te meg jól játszottad a szereped – bólintottam. – Így leg‐
alább Bobby valódi megkönnyebbülést érezhet. Ez dob egy
kicsit az önbizalmán.
Rudy ekkor elkomorult, az íróasztalra meredt, kezét össze‐
kulcsolta. Egy pillanat múlva felemelte a fejét, fogta a lapto‐
pot, és felém nyújtotta.
– A Bobby ellen szóló bizonyítékok lehengerlőek. Van
ugyan egy kis esélyünk. Valami halvány kis remény. De én
mindent elkövetek, hogy megnöveljem az esélyünket. Nézd
át az anyagot. Majd meglátod, hogy mivel állunk szemben.
Elvettem tőle a laptopot, és kinyitottam.
– Ritka különleges adottság kell ahhoz, hogy valaki hideg‐
vérrel megöljön két másik embert. Főleg, ha a feleségéről és
egy másik, jól ismert emberről van szó. Az is ritka, hogy hir‐
telen így beleugorjon a mélyvízbe, úgy hogy előtte soha
nem hajtott végre semmilyen erőszakos cselekedetet.
Tudunk arról, hogy Bobbynak valamilyen pszichológiai prob‐
lémája lett volna? Ha a kórtörténetében nincs nyoma erő‐
szakos tendenciáknak, akkor érdemes lenne megmutatni az
ügyésznek – vetettem fel.
– A perben nem használjuk a kórtörténetet – utasított el
kereken Rudy. Megnyomott egy gombot a telefonján. – Kérek
egy biztonsági őrt – szólt bele.
Volt valami a hangjában. Vagy nem értett velem egyet
ebben a kérdésben, vagy valamit el akart titkolni. Akármi is
lehetett, úgy gondoltam, bizonyára nem fontos, mert akkor
a vád már kiszagolta volna, és fel is használta volna. Úgy‐
hogy nem foglalkoztam vele. Egyelőre.
A laptop kezdőképernyője jelszót kért. Rudy valamit felírt
egy kis öntapadós cetlire, és átnyújtotta.
 – Ez a jelszó. Gondoskodunk róla, hogy a biztonságban érj
vissza az irodádba. Úgyhogy, ha megengeded, utasítom a
biztonságiak közül az egyik emberünket, hogy kísérjen el.
Belegondoltam, hogy odakinn milyen fagy van, és hogy
gyalog kellene visszamennem az irodába.
– Kocsival van a biztonsági őr? – kérdeztem.
– Persze.
Ránéztem a kis cetlire. A jelszó: Ártatlan1.
Lezártam a laptop tetejét, felálltam és kezet ráztam Rudy‐
val.
– Örülök, hogy hivatalosan is beállsz hozzánk – mondta.
– Megmondtam, hogy először elolvasom az aktákat,
mielőtt végleg döntök – emlékeztettem.
– Igen, de Bobbynak meg most mondtad, hogy segíteni
fogsz neki – mutatott rá Rudy. – Megígérted, hogy mindent
megteszel, amit csak tudsz. Úgyhogy most már benne vagy.
Hiszel neki, igaz?
Nem volt értelme tagadni.
– Hát igen. Azt hiszem, igen.
De volt már úgy, hogy tévedtem – gondoltam magamban.
– Te is olyan vagy, mint én. Meg tudod állapítani, hogy
ártatlan-e az ügyfél, vagy sem. Megérzed. Sosem találkoz‐
tam még senkivel, aki képes lenne rá. Egészen ma estig –
mondta Rudy.
– Rudy, én nem vagyok Bobby Solomon. Nekem nem kell,
hogy nyalizz. Tudom, hogy azért hívattad ide, mert azt akar‐
tad, hogy találkozzam vele. Azt akartad, hogy lássam a sze‐
mét. Hogy próbára tegyem. Hogy döntsek. Tudtad, hogy
hinni fogok neki. Kijátszottál. És igaz, hogy nem hiszem,
hogy Bobby gyilkos lenne, abban már nem vagyok biztos,
hogy ő meg nem játszik-e ki mindkettőnket.
– Minden vádat elismerek – tárta szét a karját Rudy. – De
ez nem változtat azon, hogy a rémálom, a legrosszabb eshe‐
tőség megvalósul: a vádlott ártatlan. Persze, tud színész‐
kedni. De az ember nem tudja kiszínészkedni magát egy
kettős gyilkosságból.
 Ekkor kinyílt az iroda ajtaja. A belépő férfinak mindkét
ajtószárnyat ki kellett tárnia, és még úgyis csak oldalazva
tudott besasszézni. Nagyjából olyan magas lehetett, mint
én. Kopasz. És olyan széles, mint középen a kicseszett kon‐
ferenciaasztal. Fekete nadrág, fekete, állig begombolt
dzseki. Összefont karokkal állt. Úgy néztem öt-hat évvel idő‐
sebb, mint én, és valamikor bokszoló lehetett. Golyórágó
méretű ujjpercei élesen kidudorodtak.
– Ez itt Holten. Ő fog gondoskodni arról, hogy a laptop és
te is biztonságban legyetek – mondta Rudy. Lehajolt, elővett
az asztal alól egy alumínium aktatáskát, és az asztal tete‐
jére tette. Holten előrelépett, udvariasan üdvözöltük egy‐
mást, aztán egyenesen az aktatáskához ment. Felkattintotta
a csatjait, felbillentette a tetejét, és a laptopot egy formára
öntött mélyedésbe illesztette. Néztem, ahogy Holten lehaj‐
totta a fedelet, majd lezárta a táskát, aztán elővett a zsebé‐
ből egy bilincset. Az aktatáskát a csuklójához bilincselte és a
kezébe vette.
– Mehetünk – mondta.
Köszönetet mondtam Rudynak, és már az ajtónál jártunk
Holtennel, amikor még elsütött egy utolsó tanácsot.
– Amikor majd az aktáknál tartasz, emlékezz, hogy mi tör‐
tént itt ma este! Jusson eszedbe, hogy mit éreztél! Emlé‐
kezz, hogy tudod, ez a fiatalember ártatlan. És a mi dolgunk
gondoskodni róla, hogy az is maradjon.
 TIZEDIK FEJEZET

Kane Robert Solomon vallomása után kikapcsolta a lehall‐

gató készüléket. Kiszállt a kombiból, bezárta, és átült a Ford
szedán sofőrülésébe. A parkolóház kijárati rámpája felé for‐
dult a kocsival. Erről a megfigyelőhelyről éppen annyit látott
az utcából, hogy el tudja csípni a Carp Ügyvédi Iroda nagy,
fekete terepjáróját. A Ford motorja egyenletesen járt.
A szemét le sem véve az utcáról, Kane áthajolt az utasülés
oldalára, és kinyitotta a kesztyűtartó ajtaját. Elővette a benn
nyugvó 45-ös Coltot, és kihúzta belőle a tölténytárat. Ujjai‐
val kitapogatta a tárban megbújó töltényeket. A kocsiban
halk csattanás visszhangja kísérte, ahogy Kane a helyére
csúsztatta a tárat. Majd egy fémes kattanás jelezte, hogy az
első töltény a helyére került.
Az utcán végiggurult egy piros Corvette.
A Colt pedig új otthonra lelt Kane kabátjának belső mell‐
zsebében. Az óra hét óra tizenöt percet mutatott.
Most már bármelyik pillanatban lehet – gondolta Kane.
Szorosan tapadó bőrkesztyűt húzott. Kane imádta a bőr
szagát. Egy nőre emlékeztette, akit valamikor régen ismert.
Rendszerint fekete, motoros bőrdzsekit, fehér pólót és kék
farmert hordott. Kane jól emlékezett a lány fekete, fürtök‐
ben göndörödő hajára, sápadt bőrére, arra, ahogy nevetés
közben gyakran felhorkant, emlékezett a szája ízére is. De
legfőképpen a motoros dzsekire emlékezett. A minden mást
elnyomó szagára. És arra, hogy úgy tűnt, mintha a vér meg‐
állna a felszínén, mielőtt a bőr fokozatosan magába szívja.
Mintha a dzseki, hosszan, lassan kortyolgatta volna.
Kane megragadta a kormányt.
Figyelte, milyen hangot ad a bőrön dörzsölődő bőr: a kesz‐
tyű a kormányon, és ez felidézett egy emléket, a bőrdzseki
súrlódó hangját, ahogy a lány hadonászva, szánalmas erőfe‐
szítéssel próbált küzdeni az életéért. Nem sikoltozott. Egyet‐
len egyszer sem sikoltott fel. A szája kinyílt, de hang nem
jött ki a torkán. Csak a motoros dzseki cipzárja zörgött, és a
bőr súrlódása hallatszott, ahogy a lány karja Kane felé len‐
dült. És neki az jutott eszébe, hogy ez a hang majdnem
olyan volt, mint a suttogás.
Autógumi csikorgott a festett, öntött betonon. Fényszórók
pászmája jelent meg. Kane a zaj meg a fény forrása felé
nézett, és látta, hogy a fölötte lévő szintről egy kis furgon
ereszkedik lefelé. Nem akarta, hogy a furgon eltakarja a
látómezejét. Kiállt a parkolóhelyről, és megindult a kijárati
rámpa felé. Megállt. A kamera leolvasta a rendszámtábláját.
A sorompó emelkedni kezdett. Kane lassan előregurult a
Forddal.
Ahogy az utcára kihajtani készült, egy fekete városi terep‐
járó ment el előtte, és lehúzódott a Condé Nast épülete
előtt. Kane jobbra nézett. Aztán balra. Mindkét oldalról sza‐
bad volt az út. Annyira lassan gurult ki a parkolóból,
amennyire feltűnés keltése nélkül csak lehetett. Elég hely
volt arra, hogy elhajtson a leparkolt SUV mellett, de nem ez
volt a szándékában. Mögé gurult, és megkönnyebbülve
látta, hogy Flynn és a Carp Ügyvédi Iroda izompacsirtája
kilépnek az épületből, majd megindulnak a kocsi felé. A két
fickót vizsgálgatva Kane-nek az az érzése támadt, hogy az
ügyvéd volt olyan veszedelmes, mint a biztonsági őr. Ahhoz
túl sötét volt, hogy az arcukat is lássa, a mozgásukat viszont
meg tudta figyelni. Bobbyt számtalan testőr védte, és nehéz
lett volna megállapítani, hogy most melyiküket látja; mind
nagyon hasonlítottak egymásra. Az őr széles, tömzsi, izmos
ember volt, mégis mereven mozgott. Az őröket nagyon
nehéz volt megkülönböztetni egymástól, mind ugyanolyan
alkatú, és ugyanúgy mozog. Flynn viszont úgy járt, mint
valami táncos. Vagy bokszoló. Mindig egyensúlyban. Maga‐
biztosan állt a lábán. Magas volt, a kondíciója kitűnő. Lát‐
szott rajta, hogy fiatalabb korában rendszeresen edzett.
Flynn úgy mozgott, mint egy ökölvívó.
 A testőrnél valami aktatáska volt. Egy laptoptáska. Az
ügyvédi iroda a laptopjai biztonságával kapcsolatban nem
ismert tréfát. Távoli kapcsolaton keresztül feltörni lehetetlen
volt őket, és csak valamelyik jogász saját jelszavával lehe‐
tett volna hozzájuk férni, azokat viszont naponta cserélték.
Ha elég időt tölthetne egy ilyen laptoppal, akkor fel tudná
törni, de ahhoz előbb szerezni kellene egyet. Anélkül, hogy
az iroda rájönne. Kane-nek megvoltak a módszerei, a kap‐
csolatai és az eljárásai, hogy bejusson a Carp Ügyvédi Iroda
épületébe. De ezek egyike sem tudott annyi időt teremteni
neki, amennyire szüksége lett volna, anélkül, hogy ne kelt‐
sen gyanút. Az irodából pedig lehetetlen lett volna elhozni
egy gépet, amikor az íróasztalok minden egyes négyzetcen‐
timéterét lefedték a biztonsági kamerák. Pedig nagyon akart
egy ilyen gépet. Bennük volt az egész Solomon-per.
Az akták birtoklásának gondolatára Kane bőrén elektro‐
mos borzongás futott végig. A tarkóján felállt a szőr. Eleresz‐
tett egy reszketeg sóhajt. Az ügyvéd meg a testőr beszáll‐
tak, és besoroltak a forgalomba.
Kane kiengedte a kuplungot, és követte őket.
Manhattannek ezen a részén, és az estének ebben a sza‐
kában a forgalom mindössze lépésben araszolt. De ez a
tempó Kane-nek tökéletesen megfelelt. Nagyon akarta azt
az aktatáskát.
A kormánytól jobbra, egy okostelefon (természetesen nem
regisztrált) állt a dokkolóban. Kane megnyitotta a Google
keresőt, és beírta, hogy Eddie Flynn, védőügyvéd. Meglepe‐
tésére az első találatok mind újságcikkek voltak. Beszámo‐
lók a korábbi ügyeiről. A cikkeket átfutva Kane megállapí‐
totta, hogy Flynn határozottan veszedelmes ellenfél a tár‐
gyalóteremben. Ez az ember veszélyes. Számos oldalt is
megnyitott, amelyek a már olvasott esetekről számoltak be,
csak más blogokon, vagy médiaoldalon osztották meg őket.
Eddie Flynn irodájának nem volt weboldala. Kane mindössze
egy címet és egy telefonszámot talált az Arany Oldalak web‐
oldalán.
 És valóban, húsz perccel később a SUV a West 46th Street
jobb oldalán húzódott le az egyik ház előtt. A cím ugyanaz
volt, mint amit Kane talált az interneten. Ő maga az utca bal
oldalán húzódott le, és leállította a motort. A telefont kivette
a dokkból, zsebre vágta, kiszállt, és kinyitotta a csomagtar‐
tót. Előbb körbenézett, hogy meggyőződjön, senki sincs a
háta mögött. Tiszta volt a levegő. A csomagtartóban, egy
takaró alatt egy konyhakéskészlet lapult, amelyet Kane
megrendelésre készíttetett. Kiválasztott egy filézőkést és
egy hentesbárdot. Mindkettő bőr védőtokban volt. A takaró
mellett egy előre odakészített, kis hátizsák hevert. Kane
beletette a késeket, becipzárazta és a hátára vetette. Ha a
két férfival végzett, még mindig meg kell szereznie a laptop‐
táskát. Már évekkel ezelőtt megtanulta, hogy egy végtag
legkönnyebb és leggyorsabb eltávolításához jó hentesgya‐
korlat kell, nem pedig nyers erő. Ha a halott testőr csuklójá‐
nak a hentesbárddal esik neki, akkor valószínűleg öt-tíz
súlyos ütésre is szüksége lenne. Az ütések erejét a csukló
izmai és inai felfognák. Ezzel a módszerrel legalább harminc
másodpercbe is beletelik a kéz levágása. Kane azonban úgy
számította, hogy a filézőkéssel öt másodperc alatt átnyesi a
csukló izmait és húsát, és feltárja a csontot. A másfél kilós
hentesbárddal ezután már csak egyetlen ütésre van szük‐
ség, és azzal kész is. Úgy számított, hogy az egész eljárás
legfeljebb tizenöt vagy tizenhét másodpercet vehet
igénybe.
Kane a szemébe húzta a baseballsapkáját, lezárta a cso‐
magtartót, és átment az utcán.
A testőr a csuklójához bilincselt táskával már kiszállt.
Kane-nek háttal állt, a kezét a hátsó ajtó felé nyújtotta,
ahogy kinyitni készült. A legközelebbi utcalámpa fénye nem
hatolt el elég messzire, hogy Kane jól megnézhesse magá‐
nak az őrt. Kane és kiszemelt áldozata között tizenöt méter
lehetett. A terepjáró ajtaja kinyílt, és Flynn is kiszállt. Ekkor
Kane a kabátzsebébe nyúlt, jobb kezével megmarkolta a
pisztolyt, ujját finoman a ravaszra illesztette.
 Még tizenkét méter. Flynn már a kabátját gombolta,
készült, hogy belép az épületbe.
Kane hallotta, hogy közvetlenül előtte becsapódik egy
kocsiajtó. Megdermedt. Egy sötétkék öltönyös, idősebb
fekete férfi megkerült egy alacsony, sötétzöld kabriót, és
mindössze néhány méterre Kane előtt fellépett a járdára,
egyenesen az utcalámpa fényébe. Ugyanabba az irányba
ment, Flynn irodája felé. Kane nem látta az arcát. Csak azt
látta, hogy a tarkóját ősz haj borítja.
Kane már arra készült, hogy előrántja a fegyvert, és a
férfit eltaszítja az útból, amikor a pasas üdvözlésre emelte a
kezét, és megszólalt.
– Szevasz, Eddie!
Flynn Kane felé fordult. És a testőr is. Ekkor már mindkét
férfi a lépcsőn állt, a járda szintje fölé magasodva. Kane
gyorsan lehajtotta a fejét. Sapkája ellenzője alól jól látta a
férfiak törzsét, de az arcukat nem. Nem akarta megkockáz‐
tatni, hogy a tekintetük találkozzon. Még csak az hiányzik,
hogy felismerjék! A testőr megfordult, fellebbentette a
kabátja szárnyát, és megragadta a kézifegyverét. A testőr
és Flynn is Kane irányába bámult.
Kane elvesztette a meglepetés erejét. Ha most meghúzná
a ravaszt, akkor látnák, hogy ki lőtt. És abban a pillanatban,
átlagos reakcióidővel számolva, az őr néhány lövést bizto‐
san le tud adni. Először az őrre kell lőni!
Kane bakancsa erősen kopogott a járda kőlapjain. De a
szíve annál is gyorsabb ritmusban kalapált. A vére a fülében
dobolt. Szinte már érezte a lövés fanyar utóillatát a levegő‐
ben. Fenséges borzongás futott végig a gerince mentén. Ez
az! Ez volt Kane élete! A pompás, izgatott várakozás! Egyet‐
len könnyed mozdulattal kifújta a levegőt, megemelte a
könyökét, és gyorsan kivette a jobb kezét a kabátzsebéből.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

A ház bejáratához vezető lépcsősor harmadik fokán jártam,

amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja az
utcán. Éreztem, hogy Holten azonnal megfeszült. Idefelé
jövet, a kocsiban nem beszélt, azon kívül, hogy egyszer
megkérdezte, kényelmesen ülök-e. Az én csevegési kísérle‐
teimre udvarias, ám egyszavas válaszokat adott. Jó főnök
Rudy? Igen. Holten magánvállalkozó, de Carppal könnyű
együtt dolgozni. Régóta van már a cégnél? Ja. Szereti a
baseballt? Nem. És a futballt? Nem. Feladtam. Biztosan az
utat figyeli, gondoltam, és jobb, ha nem zavarom. A bejárati
ajtóhoz vezető lépcsőn állva meglepett, hogy azonnal védel‐
mező állást vett fel. Pedig nem csinált semmi különöset.
Nem igazán. De érezhető volt, hogy készen állt. Bármire. A
hang irányába fordultam, és megláttam a járdán integető
Harry Ford bírót. Oldtimer kabriója valamivel feljebb parkolt
az utcában.
Éppen vissza akartam inteni Harrynek, amikor megláttam
mögötte a pasast. Mélyen a szemébe húzott baseballsapka
volt rajta. Az utcalámpa elvakított, és nem láttam az arcát.
A sapka ellenzője is eltakarta az arcát. De abban a pillanat‐
ban az arca nem is volt érdekes. Sokkal jobban érdekelt,
hogy mit csinál a jobb kezével. A kabátja belső zsebébe
mélyesztette, mintha fegyvert akarna rántani.
A szemem sarkából láttam, hogy Holten is kiszúrta a fic‐
kót, és a tenyere már a kézifegyverén nyugodott. A szám
kiszáradt, és megállapítottam, hogy képtelen lennék nagy
levegőt venni. Teljesen megdermedtem. Ami elemi, ősi ösz‐
tön megmaradt bennem, az teljes erőből a kezét a zsebében
tartó férfira összpontosított. A testemnek semmi egyéb
tevékenységre – mint mondjuk, a lélegzés vagy a gondolko‐
dás – nem volt szüksége. Minden izmom és idegvégződésem
hirtelen riadókészültséget vett fel. Minden energiám a teljes
túlélési üzemmódra való átállásra irányult. A földbe gyöke‐
rezett a lábam. Ha az a kéz egy pisztollyal bukkan elő a
kabátzsebből, akkor azonnal a földre vetem magam.
A hőmérséklet érezhetően csökkent. Láttam, hogy friss
jégréteg vonta be a járdát, és kristályporként csillámlott az
utcai lámpák fényében.
A férfi Harry mellé ért, és előkapta a kezét a zsebéből.
Kinyújtott karja felénk mutatott. A kezében valami fénylő,
fekete holmi. Hallottam, ahogy Holten fegyvere tompa, cup‐
panó hanggal elhagyja a tokját. Bennem meg mintha aktivá‐
lódott volna valami belső kapcsoló, hatalmas levegőt vet‐
tem, és térdre rogytam. A kezemmel eltakartam a fejemet.
Csönd. Nincs lövészaj. Se torkolattűz. Golyók se koppan‐
nak a fejem fölött a téglán. Éreztem, hogy egy lapáttenyér
megpaskolja a vállamat.
– Minden rendben – mondta Holten.
Felnéztem. Harry a baseballsapkás mellett állt. Mindketten
a pasas okostelefonját bámulták. Harry a telefonra mutatott,
aztán nyugati irányba, végig a 46th Streeten. A férfi bólin‐
tott, mondott valamit, és feltartotta a telefonját. Még onnan
is, ahol én álltam, láttam, hogy a telefon nagy képernyőjén
egy térképet jeleníthetett meg. A férfi nyugati irányba tartva
elhaladt az irodám épülete előtt.
– Jézus isten, Holten! A szívrohamot hozza rám! – nyög‐
tem.
– Ne haragudjon – mondta Holten. – Az óvatosság kifizető‐
dik.
– Eddie, te meg mi nyavalyát csinálsz? – kérdezte Harry.
Felálltam, leporoltam a kabátomat, és a lépcsőkorlátnak
támaszkodtam.
– Állítólag óvatos vagyok. Mit akart az a pacák?
– Csak egy turista. Útbaigazítást kért – felelte Harry.
Hátranéztem a vállam fölött. A férfi folytatta az útját, az
okostelefonját maga előtt tartotta. Nekem háttal volt. Figyel‐
tem, hogy egyre távolabb kerül, aztán Harry felé fordultam.
 – Azt hittük, hogy fegyver van nála. Abból, ahogy közele‐
dett. Olyan elszántan. Te láttad már valamikor? – kérdeztem.
– Nem tudom. Nem láttam rendesen az arcát az ellenző
miatt. De még ha láttam volna is, akkor se tudnék sokat
mondani. Nincs rajtam a szemüvegem – mondta Harry.
– Akkor hogy tudtál vezetni? – kérdeztem.
– Nagyon óvatosan – felelte Harry.

Holten felemelt egy széket, kiment az irodából és letette az

előszobai ajtó mellé. Visszajött, és még egyszer körbené‐
zett. A kanapén ülő Harry azzal a közönnyel nézett fel Holt‐
enre, mint amikor az ember egy jó minőségű skót whiskyt
tart a kezében, és tökéletesen tisztában van vele, hogy
mennyire jó az a minőség.
– Mr. Flynn, ez a hely nem igazán biztonságos. Az éjszakát
az előszobában töltöm. Reggel pedig intézkedem, hogy küld‐
jenek egy széfet. A laptopot a széfbe kell zárnia, amikor
elhagyja az irodáját. Ez megfelel önnek? – kérdezte Holten.
– Azt akarja mondani, hogy egész éjjel az irodaajtóm előtt
fog ülni?
– Úgy tervezem.
– De talán észrevette ott hátul azt az ágyat. Nekem nincs
külön lakásom. Itt szoktam aludni. Valószínűleg egész éjjel
dolgozni fogok, úgyhogy ne aggódjon a laptop miatt. Menjen
haza, és aludjon egy jót. Nem lesz semmi gond.
– Ha nem bánja, akkor inkább az előszobában maradok.
– Van egy kanapém. Ha marad, akkor legalább helyezked‐
jen el kényelmesen.
Holten a kanapéra nézett. Néhány éve Harry a közepére
zuhant, és eltört néhány rugót. A kanapé középen mélyen
besüppedt. Ama bizonyos éjszakára való örök megemléke‐
zésként, valahányszor Harry átjött hozzám, mindig a kanapé
végébe húzódott, de a törött rugók miatt ültében megdőlt,
és úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban a középen
húzódó mély völgybe zuhanna. Az volt az érzésem, Holten
úgy vélte, hogy egy kemény, fából készült széken sokkal
kényelmesebben töltheti az éjszakát.
– Nem sok hasznomat látják, ha a kanapén alszom, miköz‐
ben valaki betöri az ajtót, hogy megszerezze a laptopot. Az
előszobában leszek. Rendben?
Az asztalomon heverő aktatáskára néztem. A bilincs még
mindig a füléhez volt csatolva.
– Felőlem rendben – egyeztem bele.
– Akkor magukra hagyom az urakat – mondta Holten, és
bezárta maga mögött az ajtót.
– Kicsit komor a pasas – jegyezte meg Harry.
– Ezzel a fickóval kapcsolatban semmi sem kicsi. Ezzel
együtt, valahol mégis tetszik nekem. Látszik rajta, hogy
igazi profi – mondtam.
– Na, és mi van a laptopon, ami ilyen súlyos óvintézkedé‐
seket igényel?
– Elmondhatnám, de úgy be fogsz rúgni, hogy semmire
sem fogsz emlékezni belőle, úgyhogy a beszélgetésnek ezt
a részét talán jobb lenne reggelre hagyni.
– Erre iszom – jelentette ki Harry.
Öntöttem magamnak kétujjnyi bourbont, és az íróasztal‐
hoz ültem. Csak egy pohárral iszom. Hogy egy kicsit lehig‐
gadjak. Az akták elolvasásához muszáj józannak maradnom.
De most, csak egy kis időre legalább ellazíthatok. A sarok‐
ban álló lámpa, és az íróasztalom zöld üvegbúrás olvasólám‐
pája hangulatos fénnyel árasztotta el kis irodámat. Hátradől‐
tem, egyik lábamat feltettem az asztalra, és a számhoz
emeltem a poharat. Most már eljutottam odáig, hogy Harry
társaságában megihattam néha egy-egy pohárkával. Én dol‐
goztam ki az elvet, de nagyon sokáig tartott, míg sikerült a
gyakorlatban is kivitelezni. Harry segített.
Harry nélkül sosem lett volna belőlem ügyvéd. Évekkel
ezelőtt autóbaleset okozása miatt bepereltek, és én védtem
magam. Biztosítási csalás volt az ügy mögött, de elszúrták.
Harry volt a bíró. Vitába szálltam a másik fickó ügyvédjével,
megnyertem a pert, és Harry utána odajött hozzám. Java‐
solta, hogy érdemes lenne jogi pályára lépnem. Úgy is lett.
Egy jogi diplomával később Harry mellett jegyzősködtem, és
közben készültem az ügyvédi záróvizsgára. Harry új életet
adott nekem, ami kimentett az utcai szélhámosságok és
átverések világából. Manapság a tárgyalóteremben űztem a
szemfényvesztést.
– Hogy van a család? – kérdezte Harry.
– Amy egyre nagyobb. Hiányzik. De lehet, hogy a dolgok
jobbra fordulnak. Christine telefonált, és meghívott vacso‐
rára – feleltem.
– Jól hangzik – lelkesedett Harry. – Szerinted helyre tudjá‐
tok még hozni a dolgokat?
– Nem tudom. Christine és Amy Riverheadben… Úgy
érzem, az életük megy a maga pályáján – nélkülem. Olyan
állást kellene szereznem, amivel nem viszem vásárra a
bőrömet. Valami stabil, unalmas munka kellene, ami se rám,
se másokra nem hoz bajt. Christine erre vágyik. Normális
életre.
De már ahogy kimondtam, sem voltam benne biztos, hogy
ez még mindig igaz lenne. Mindig is stabil, biztonságos ott‐
honra vágytunk. A foglalkozásom ezt nem tette lehetővé. De
most már abban sem voltam biztos, hogy Christine-nek egy‐
általán szüksége van-e rám. Eltávolodtunk egymástól.
Reméltem, a vacsora során esélyem nyílik rá, hogy újra
közelebb kerüljek hozzá. Harry a whiskyjét szopogatta, és a
fejét masszírozta.
– Min jártatod az eszed? – kérdeztem.
– Az aktatáskán. Az előszobádban üldögélő kisebbfajta
hegyomláson. Ezeken jártatom az eszem. Meg, hogyha
valami nyugisabb munkára vágysz, akkor ez nem az.
Mondd, hogy nem keveredtél bajba!
– Nem keveredtem bajba.
– Vajon mitől van olyan érzésem, hogy ez mégsem a tel‐
jes igazság? – elmélkedett Harry.
 Meglötyögtettem a borostyánszínű folyadékot a nagy tal‐
pas pohár gömbjében, és a fény felé tartottam. Kortyoltam
egyet, aztán leraktam a poharat.
– Megismerkedtem Rudy Carppal. Felvett a Robert Solom‐
ont védő csapatba.
Harry felállt. A maradék whiskyt elpakolta, üres poharát
letette az asztalra, az enyém mellé.
– Ebben az esetben mennem kell – jelentette ki.
– Micsoda? De miért?
Felsóhajtott, zsebre dugta a kezét, és amíg beszélt, végig
a földet bámulta.
– Gondolom, ma délelőtt találkoztál vele. És előtte nem is
keresett. Semmi e-mail vagy telefon. Igaz?
– Igaz. De te ezt honnan tudod?
– Mit mondott Rudy, hogy miért akar szerződtetni?
– Hát inkább magamtól találtam ki. Lényegében fogyóesz‐
köz vagyok. Én vagyok az, aki ujjat húz a zsarukkal. Ha az
esküdteknek nem tetszik, akkor a védelem csapata kirak, és
úgy intézik, hogy az esküdtek a végén el is felejtik az egész
dolgot. Mintha meg sem történt volna. Egyfajta lökhárító‐
ként fogok működni Rudy és az esküdtszék között. És ha a
trükk nem jön be, akkor Rudy még mindig megőrzi a jó hír‐
nevét az esküdtek szemében. Nem nagy ügy, de szeretnék
segíteni ennek a pasasnak, Bobbynak. Tudom, hogy film‐
sztár, meg minden, de megkedveltem. És azt hiszem, hogy
ártatlan.
– Gondolom, Rudynak szüksége volt valami sztorira, amit
beveszel. Egyfelől sokkal meggyőzőbb, ha azt hiszed, hogy
rossz alkut csinálsz. Ez megmagyarázza, hogy miért az
esküdtek kiválasztása előtt egy nappal szerződtek veled.
Most rajtam volt a sor, hogy nyugtalanná váljak. Ültömben
kihúztam magam, és teljes figyelmemet Harrynek szentel‐
tem.
– Harry, ne kertelj! Gyerünk, nyögd ki!
– Pénteken felhívott Collins bírónő. Azt mondta, hogy
nagyon furcsán érzi magát. Ez nem lepett meg. Az elmúlt év
folyamán ő vezette a Solomon-ügy tárgyalási előkészületeit.
Lefutott vagy egy tucat bizonyításfelvételi tárgyalás, a vád
elejtésének indítványozásai, amit csak akarsz. Két héttel
ezelőtt szállodába költözött, hogy nyugodtan, békében tud‐
jon dolgozni. Minden hibája ellenére Rowena Collins nem
retten vissza a kemény munkától. Mindenesetre én azt hit‐
tem, hogy a stressz volt az oka. Egy ilyen ügy megviseli az
embert.
Harry elhallgatott és a gondolataiba merült. Nem szóltam
semmit. Ha majd rendezte a gondolatait úgyis elmondja a
többit.
– Szombaton hívtak a kórházból. Előző este, nem sokkal
azután, hogy beszéltünk, Rowena elájult. Ha nincs a rend‐
szeres szobapincéri szolgáltatás, akkor meg is halhatott
volna. A pincérfiú látta meg, hogy a padlón hever. Légzési
elégtelenség. Hála istennek, hogy még időben találtak rá. A
rohammentősök mentették meg az életét. Szívrohama volt,
és most az intenzív osztályon ápolják. Az állapota kritikus,
de stabil. Ma voltam benn nála. Szörnyen néz ki. Ráadásul
az egész dolog veszélybe sodorta a Solomon-pert. Jelenleg
egyetlen bíróm sincs, aki két hétre félre tudná tenni az
ügyét, úgyhogy én ugrottam be a helyére. Én vagyok a Solo‐
mon-per bírája.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Harry iszonyú zabosan ment el az irodámból. Utálta, ha az

ügyvédek megpróbálták kijátszani a rendszert. Harry szerint
arról volt szó, hogy Rudy Carp kétségbe vonja az elfogulat‐
lanságát. Nincs abban semmi, ha az ügyvédek és a bírók
barátok. A bírók nem szakítanak a jogász barátaikkal, ami‐
kor megkapják a bírói kinevezésüket. A tárgyalótermen kívül
az ügyvédek és a bírók továbbra is fenntartják a barátságot,
ahogy egyes ügyészek és védőügyvédek között is létezik
barátság. De ha ugyanabban a perben szerepelnek, akkor
betartják a szabályokat. Elfogadott tény. De ez csak egyféle‐
képp működhet. Úgy, hogy amikor egymással szemben áll‐
nak, akkor a per tárgyalásának idejére minden kapcsolatot
megszüntetnek. Amíg Bobby Solomon védőügyvédi csapatá‐
nak tagja vagyok, megszűnnek a közös iszogatások, a talál‐
kozások. És Harry csőrét ez piszkálta a legjobban.
Kivettem a laptopot az aktatáskából, bekapcsoltam, és fel‐
hívtam Rudy Carpot.
– Eddie, kizárt, hogy máris mindent elolvastál – hitetlenke‐
dett Rudy.
– Még bele sem néztem. Előbb ittam egy pohárkával a
haverommal, Harry Forddal.
Mély csönd.
Vártam, hogy Rudy mond valamit. De csak a szuszogását
hallottam a vonal végén. Egyfelől szerettem volna, ha szé‐
pen bevallja a dolgot. Másfelől azt se bántam, ha egy dara‐
big hallgat, és fő egy kicsit a saját levében.
– Rudy, azt hiszem, ebből nekem ki kell szállnom.
– Nem, nem, dehogyis! Ne szállj ki! Nézd, valahogy meg
kellett szerezzelek az ügynek. Ragyogó ügyvéd vagy, Eddie.
Nem vettünk volna fel, ha nem hinnénk, hogy remek szak‐
ember vagy.
 – Ezek után, hogy hihetném el akár csak egy szavadat is?
– Nézd, amit elmondtam, még most is ugyanúgy igaz.
Szükségünk van valakire, akit ráküldhetünk a zsarukra.
Ebben te kitűnő vagy. Máskor is csináltál már ilyet. Ha mel‐
léfogsz, és véletlenül bevered a fejed, akkor kirúgunk, hogy
az esküdtszék előtt megőrizzük a tekintélyünket. Ha a bíró
történetesen a legjobb barátod, hát akkor reméljük, hogy
nem fog máglyára küldeni minket, amiatt, hogy te hogyan
szerepeltél. Hiszen az mégse vetne jó fényt a haverjára,
Eddie Flynnre, nem igaz?
Ravasz. Roppant ravasz. Bőségesen akad jó ügyvéd a
városban. És bőven vannak olyanok is, akik tapasztaltak a
zsaruk megizzasztásában. De nem sokan vannak szoros
barátságban Harry Forddal.
– Ha azt hiszed, hogy Harry miattam megkönnyíti az ügy‐
feled dolgát, akkor tévedsz!
– Ne aggódj, én nem kérdőjelezem meg a bíró becsületét.
Tudom, hogy nem elfogult irántunk. És nem is állítok ilyet.
De a stratégiánk kockázatos. Ha az esküdtszéket nem hatja
meg, akkor Ford bíró nem fogja hagyni, hogy rossz fényt
vessen az ügyfelünkre vagy rád. Mindössze ezt mondom.
Attól még nem elfogult, hanem igazságos.
Most rajtam volt a mély hallgatás sora. Ott volt a nyelvem
hegyén, hogy azt mondom, kiszállok. Ami azt jelentené,
hogy most azonnal visszaküldöm a laptopot Holtennel. A
képernyőn megjelent a jelszó beírásának a helye. Miközben
azt fontolgattam, hogy mit is mondjak, beírtam, hogy Ártat‐
lan1, és a képernyő azonnal váltott. Bobby Solomon képe
jelent meg rajta. Bobby és Ariella, sípulóverben a barna
homokkő házukban a karácsonyfa előtt. A képen két fiatal
állt, akik egyértelműen szerelmesek egymásba. Fogják egy‐
más kezét, egymás szemébe mélyednek. Tekintetükből ígé‐
ret árad. A másiknak tett ígéret. Ha kiszállok, akkor cserben
hagyom Bobbyt. És az indokaim sem lesznek helyesek.
– Nem szeretem, ha manipulálnak. Azt akarod, hogy részt
vegyek a perben, csakhogy ennek az ára hirtelen felszökött.
 – Megértem, hogy a helyzet feldühített, de nincsenek
kiapadhatatlan forrásaink. Talán egy kicsit tudunk még sró‐
folni a honoráriumon, hogy ne legyen köztünk harag. Mit
szólsz plusz huszonöt százalékhoz?
– És te mit szólsz ahhoz, hogy beveszel a Carp Ügyvédi
Irodába társnak? Társtulajdonosnak. Az azzal járó összes jut‐
tatással. És én döntöm el, hogy milyen ügyet vállalok.
Nekem nem egy egyszeri, nagy összegre van szükségem,
amiből elélhetek a következő fél évben. Nekem stabil állás
kell, olyan, amitől nem kerül a nyakam a hurokba.
– Ez aztán komoly feltétel – állapította meg Rudy.
– Ez meg egy komoly per – mutattam rá.
Rudy hallgatott. Hallottam, hogy magában motyog, ahogy
átgondolja a dolgot.
– Mit szólnál egy két évre szóló, irodavezető munkatársi
szerződéshez? Két éven át mindent kiszámlázol, mint min‐
den rendes főmunkatárs, utána társtulajdonos lehetsz. Ez a
maximum, amit tehetek, Eddie – mondta Rudy.
– Legyen akkor az eredeti honor plusz a szerződés –
egyeztem bele. A munkadíj jól jött, de valójában az állás kel‐
lett. Christine azt szerette volna, ha rendes munkám van,
ami se engem, se a családomat nem kever bajba. Egy ilyen
állás nagyban hozzájárulhat a kapcsolatunk helyreállításá‐
hoz, és a jövőnkről is gondoskodna.
– Megegyeztünk – mondta Rudy.
– Remek! Akkor most mondd el, hogy mit hallgattál még
el előlem!
– Semmit. Esküszöm! Olvasd el az aktákat. És még egy‐
szer mondom, ne haragudj a bíró miatt. A végtelenségig
úgysem tarthattam volna titokban. Amint belépsz a tárgya‐
lóterembe, rájössz úgyis. Nézd, hiszem, hogy Bobby ártat‐
lan. Tudom. Érzem. Tudod, hogy milyen ritkán van ilyen
érzésem? Mindent megtennék, hogy a srácot felmentsék.
Olvasd át az aktákat, és meglátod, hogy hogyan építettük
fel az ügyet. Hívj fel reggel. Az esküdtek kiválasztása kilenc‐
kor kezdődik.
 Azzal letette.
Eltöprengtem azon, hogy vajon pontosan milyen messzire
lenne hajlandó Rudy elmenni, hogy megmentse az ügyfelét.
Ujjaim végigsiklottak az érintőpadon, és megjelenítettek
egy sor mappát a képernyőn. Se egy internetes böngésző,
se egy app, semmi. Ez a laptop az aktákon kívül semmi
mást nem tartalmazott. Összesen öt mappa volt. Nyilatkoza‐
tok és tanúvallomások. Fotós anyagok. Törvényszéki orvos‐
tani anyagok. A védelem tételei. A védelem szakértői.
Felkaptam egy ceruzát, és pörgetni kezdtem az ujjaim
között. Segített a gondolkodásban. És az ujjaimat is edzés‐
ben tartotta. Mielőtt jogász lettem, mindenféle szélhámos‐
kodásból éltem. Esetenként szükségessé vált egy-egy tárca,
kulcscsomó vagy mobiltelefon elemelése. Apám mindig arra
tanított, hogy tartsam edzésben a kezem, vagyis gyakorol‐
jam a reflexeket és a gyors mozgást. Úgyhogy, ha valamin
gondolkodtam, akkor jót tett, ha felvettem egy tollat vagy
egy pókerzsetont, és végigfuttattam a kézfejemen.
Az első három mappa a vád álláspontját tartalmazta. A
védelem tételei és A védelem szakértői elnevezésű mappák‐
ban pedig a Carp Ügyvédi Iroda által összerakott anyagok
voltak. A legtöbb ügyvéd egyből a vád anyagaival kezdte
volna, megnyitotta volna a nyilatkozatok és tanúvallomások
szövegeit, és minden egyes szót elolvasott volna. Ezek
mindegyike egy-egy külön történet. Az, ahogyan az adott
egyén visszaemlékszik. Együttesen pedig átfogó elbeszélés
áll össze belőlük. A vád ezt a felépített történetet próbálja
majd megetetni az esküdtszékkel.
Az ilyen történetekben az a legrosszabb, hogy gyakran
megbízhatatlanok.
Én kissé másképp közelítettem az ügyhöz. Mert az igaz
történetet a fotók mondják el. A bűntény helyszínén készült
fotók nem hazudnak. Egy fénykép nem tanú. Képtelen
hibázni, és képtelen elrejteni az igazságot. És a fotók segíte‐
nek elképzelni, hogy milyen sztorit rak össze az ügyész.
Hogy miként építeném fel a vádat Bobby Solomon ellen, ha
én lennék az ügyész. Gyilkossági per esetén nem elég azt
tudni, hogy az ember hogyan fog védekezni, azt is tudnia
kell, hogy milyen lépéseket tervez az államügyész, és
ezekre fel kell készülnie.
A fotók galérianézetben jelentek meg. Illetve az első nem
is fotó volt. Hanem egy videofelvétel. Elindítottam.
A képernyő elfeketedett, és egy pillanatra az hittem, hogy
a film nem töltött be rendesen. Aztán rájöttem, hogy egy
magánlakás bejárata fölé szerelt biztonsági kamera felvé‐
tele. Az alatta húzódó utca képét mutatta. Egy kapucnis
pulóvert és fekete farmert viselő férfi felment a bejárati ajtó‐
hoz vezető lépcsőn. A feje lehajtva. Nyilvánvaló volt, hogy a
szeme a kezében tartott iPod képernyőjére meredt. Valami
listában lapozgatott. Egy vékony, fehér zsinór fülhallgatóhoz
vezetett. A férfi egy pillanatra megállt az ajtónál, és amikor
kinyitotta, kissé megemelte a fejét. Éppen annyira, hogy a
szemcsés képernyőn ki tudjam venni a sápadt, vékony
arcot, és egy nagy, fekete napszemüveg körvonalát. A férfi
eltűnt a látókörből, feltehetően bement a házba.
A felvétel ideje 21:02.
A videó Bobby Solomont mutatja, amint kilenc után haza‐
tér.
Befejeztem a lejátszást, és a fényképekkel kezdtem foglal‐
kozni. Már az első képből megállapítottam, hogy valaki kinn
volt a helyszínen az államügyész irodájából. Az első sorozat
a bejárati ajtóról készült. Okos!
Közönséges, vastag, fakazettás ajtó. Nemrég sötétzöldre
festették. A fényképek a gyilkosság éjjelén készültek, és a
vaku megvillant az aránylag friss festéken. Az ajtó közepén
tömör réz ajtógomb terpeszkedett. A zárról készült közelkép
tökéletesen sértetlen állapotot mutatott. Nem volt körülötte
lepattogzott festék. Maga a zár sem sérült. Az ajtón sehol
sem látszott sérülés.
Amikor két ember lemészárolva fekszik az emeleten,
akkor a New York-i rendőrség számára nem az a legfonto‐
sabb, hogy fotókat készítsen egy teljesen hétköznapi bejá‐
rati ajtóról. Ők a gyilkost akarják elkapni. És a helyszínen töl‐
tött minden egyes percüknek ez a célja. Az államügyész
csapata viszont másképp gondolkodik. Nekik az a fontos,
hogy amikor a gyilkost elkapják, akkor elítéljék. Ehhez az is
hozzátartozik, hogy számítanak egy potenciális védelmi
stratégiára – Ariella Bloomot és Carl Tozert egy ismeretlen
behatoló ölte meg –, és azt már csírájában megpróbálják
elfojtani.
A bejárati ajtón vagy a záron nincs nyoma sérülésnek.
Megnyitottam a következő sor fotót. Itt már látszott a tör‐
ténet kezdete. Pillanatfelvételek sorozatai az előszobáról, a
földszinti szobákról, a konyháról, az emeleti fürdőszobáról, a
vendégszobákról, vagyis a házban létező összes helyiségről,
amelyben nem találtak hullát.
Egységes lakberendezési stílus az egész lakásban.
Modern. Minimalista. Mindent a fehér, a szürke és a bézs
árnyalatai uraltak. Csak néha tűnt fel itt-ott egy-egy színfolt.
Lila díszpárna egy drapp kanapén. Egy vörös, absztrakt fest‐
mény a konyhában, míg a nappaliban, a fehér kandalló
fölött tompakék árnyalatokkal festett impresszionista ten‐
geri látkép függött. Minden makulátlanul tisztának és rende‐
zettnek tűnt. Úgy nézett ki, mintha a házat egyenesen egy
katalógusból vették volna meg. Semmi ismertetőjegy.
Semmi, ami arról árulkodna, hogy itt egy fiatal házaspár
lakik. A foglalkozásukat figyelembe véve, lehet, hogy nem
sok idejük maradt, amit itt tölthettek.
Tíz perc után a képek átnézése tisztázott néhány kérdést.
A háznak volt egy hátsó ajtaja is. Zárva volt, és a csak belül‐
ről nyitható tolózárban még benne volt a kulcs. A hátsó ajtót
kívülről díszes fémrács takarta. A rácson lakat. Se az ajtón,
se a rácson nem volt sérülésnyom.
A padlószőnyeg majdnem fehér. Olyan hatást keltett,
mintha egyenletes, egynapos hóréteg borítaná a padlót.
Puha. Bolyhos. Az a fajta hely volt, ahol az ember az ajtón
belépve egyből leveszi a cipőjét. Az egész ház padlóját ilyen
szőnyeg borította. Egyetlen csepp vért is könnyen meg
lehetne látni rajta. De vér nyoma sehol sem volt.
Mindeddig az egyetlen feltűnő kép az emeleti lépcsőfordu‐
lóról készült. Itt egy felborult asztal, és mellette a földön egy
összetört váza látszott. Az asztal egy díszes bemélyedés
nagy ablaka alatt hevert. Az emberek rengeteg pénzt meg‐
adtak az effajta eredeti vonásokért az ilyen jellegű lakások‐
ban. A következő kép volt az első abból a több mint két
tucatból, amelyek a gyilkosság helyszínén készültek. Az erő‐
szakos halál mindig elmondja a maga történetét. Rá van írva
az áldozatokra. A sebeikre. Ott van a bőrükön. Néha a sze‐
mükben is.
Ilyet még sosem láttam!
A New York-i rendőrség bűnügyi fotósa az első képet az
ágy lábánál állva készítette. Ariella a hátán feküdt, az ágy
bal oldalán, az utcára néző ablak felőli oldalon. Carl mel‐
lette, a jobb oldalon. A takaró rendetlen halomban hevert
Carl mellett, a földön. Ariellán mindössze egy bugyi volt. A
karja szorosan a teste mellett, lába is összezárva. A szája
nyitva. A szeme is nyitva. A törzse vörös. A köldökében kis
vértócsa gyűlt össze. Mellkasán számos helyen sötétebb fol‐
tokat láttam. Szúrt sebek nyoma. Alatta a lepedő szintén
vörös volt. Egyedül a nyakán látszottak vércseppek. Se az
arcán, se a lábán nem volt vér.
Carl a jobb oldalán, Ariella felé fordulva feküdt. Lába térd‐
ben behajlítva, a törzse előregörbült. Ebből a szögből nézve
elhelyezkedése egészen hasonlított egy hattyú formájára.
Amennyire meg tudtam állapítani, semmilyen sérülés sem
látszott rajta. Sem szúrt seb. Sem zúzódás. Békésnek lát‐
szott. Mintha csak összegömbölyödött volna a lány mellett,
és aztán meghalt. Csak akkor jöttem rá, hogy mi okozta a
halálát, amikor megláttam egy hátulról készült fényképet.
Koponyája tarkó fölötti része behorpadt. Nagyon kevés vér
folyt el, egyetlen sötétvörös folt volt a feje alatt, de a sérü‐
lés formájából arra lehetett következtetni, hogy egyetlen
ütés végzett vele. Feltehetően ez magyarázta a testhelyze‐
tet is, a felhúzott lábat, a majdnem magzatpózt, azt, ahogy
a feje előrecsuklott az ütés erejétől.
A büntetőjogi védőügyvédek, a zsarukhoz hasonlóan,
megszokják, hogy az élet megszűnésének borzalmas vissza‐
vonhatatlanságával szembesülnek. Az erőszakkal, amelyet
mi emberek egymás testével elkövetünk. Ilyen az ember. Ha
valamit elég gyakran csinál, akkor az a dolog már nem
jelenti ugyanazt, már nincs rá olyan hatással, mint az első
alkalommal.
De én sosem szoktam meg az erőszakos halál látványát.
És imádkoztam, hogy soha ne is szokjam meg, mert akkor
lényemnek az a része elpusztul, és soha nem tér vissza az
életbe. Nekem pedig szükségem volt rá. Nekem kellett az a
fájdalom. Egy férfit és egy nőt kiszakítottak a világból, ami‐
jük csak volt, és ami még az övék lehetett volna, azt mind
elragadták tőlük. A fejemben egyetlen szó járt. Ártatlan.
Ártatlan. Ártatlan. Semmit sem tettek, amivel ezt érdemel‐
ték volna.
Reccs.
A kezemre néztem, és akkor jöttem rá, hogy abbahagytam
a ceruza görgetését. És akkora erővel szorítottam, hogy
anélkül, hogy észrevettem volna, kettétörtem.
Mindamellett, amivel a munkám járt, úgy éreztem, hogy
Ariella és Carl felé is kötelezettséggel tartozom. Akárki is
járatta meg velük ezt a poklot, annak meg kell bűnhődnie.
Ha az a valaki Bobby volt, akkor jog szerint kell eljárni
ellene. Ahogy elnéztem az áldozatokat, csak még inkább
elfogott a kétely, hogy Bobby ilyesmire képes lenne.
De aztán eszembe jutott valami. A lelkünk mélyén mind‐
annyian képesek vagyunk rá.
Abból, amit én láttam, a halál oka nem teljesen annak
tűnt, mint amit a média terjesztett. Az újságok és a tévé azt
állították, hogy mindkét áldozatot darabokra szabdalták
valamiféle őrjöngő féltékenységi roham során. De én ennek
semmi nyomát nem láttam a képeken. Carlon nem is voltak
szúrt sebek. Végiggörgettem egy újabb sorozatot, és az
egyiken megjelent egy – a hálószoba padlóján heverő –
baseballütő közelképe. Az ütő vastagabbik vége arról árulko‐
dott, hogy feltehetően az volt a felelős Carl fejsérüléséért.
Végigpörgettem az eseményeket a fejemben, de sehogy
sem akartak összeállni. A gyilkos be tudott jutni a házba.
Besurrant, vagy kulcsa volt, és bement, felment az emeleti
hálószobába, és Ariellát és Carlt az ágyban találta. Carl
lehetett az első áldozat. Logikus, hogy a veszélyesebb ellen‐
felet iktatja ki elsőnek. Ha valakit egy faütővel akkora erővel
sújtanak fejbe, hogy betörik a koponyája, az zajjal jár. Nagy
zajjal. A hangot nem lehet tompítani anélkül, hogy az ne
gyengítené az ütés erejét. És Ariellán mégsem látszottak a
védekezésből származó sérülések. Karján, lábán nem volt
egyetlen vágás vagy zúzódás. Úgy tűnt, mintha már az első,
vagy második szúrt seb halálos lett volna. De legalábbis
elég súlyos ahhoz, hogy mozgásképtelenné tegye.
Valami sehogy sem stimmelt ezzel a képpel.
Még két fotósorozat volt hátra, és a képekkel végzek is. Az
egyik sorozatban Bobby Solomon szerepelt. Vörös kapucnis
felsőt, fehér pólót és fekete melegítőnadrágot viselt. A
kapucnis pulóvernek véres volt az ujja. Bobby keze is véres
volt. Máshol viszont nem látszott vér.
Az utolsó képsor határozottan nyugtalanított. A fotók a
hullaházban készültek. Carl Tozer meztelenül feküdt a fém‐
asztalon. És most először láthattam, hogy a torkán keresztül
egy vékony, lilás, nagyjából hét centis zúzódás húzódott.
Mintha egy vékony fémrúddal vágtak volna oda, vagy
mintha valamit a nyaka köré tekertek volna, majd hirtelen
megrántották. De nem ez aggasztott. Nem a zúzódás okozta
a halált, és az is lehet, hogy csak hullafolt volt, ahogy a vér
meggyűlt a nyaka körüli zsírrétegben, amikor a szív meg‐
szűnt tovább pumpálni a vért.
Engem az ezt követő képsor nyugtalanított. Egy sor kép
fokozatosan közelített a szájához.
Valami volt a nyelve alatt.
 Aztán a fotós videofelvételre kapcsolt, hogy felvegye ezt
az utolsó, fura csavart. Elindítottam a felvételt. Néztem,
ahogy egy hosszú fémcsipesz behatol Carl szájába. Amikor
újra megjelent volt valami a két vége között, de először nem
ismertem fel, hogy mi az. Akármi is volt, beletették egy
Petri-csészébe, és egy másik csipesszel vizsgálgatni kezd‐
ték. Úgy nézett ki, mint egy félbehajtott noteszlap, amely‐
nek a közepéhez kis kúp illeszkedett. A kúp nagyjából
akkora volt, mint egy golyóstoll kupakja. Mindkét csipesz
elmélyülten bontogatta az összehajtogatott papírlapot, a
kamera pedig egyre közelített hozzájuk.
Erről semmit sem szóltak az újságok. Tuti, hogy nem!
És nem is noteszlap volt. Hanem egy bankjegy! Egy egy‐
dolláros, amelyet nagyon, de nagyon sokszor összehajtogat‐
tak. Az egydolláros hátoldalán az Egyesült Államok nagype‐
csétje látható. És minden sarkában ott van az 1-es szám‐
jegy, alatta pedig betűvel is kiírva, hogy: EGY. Mindezek
mögött a háttér leginkább egy pókhálóhoz hasonlatos. A
bankjegyet úgy hajtogatták össze, hogy mindegyik sarka
úgy nézett ki, mint valamilyen minta, mintha egy szárnyon
lévő minta lenne. Középről, a kúpszerű bábból négy szárny
indult ki. A bábot a bankjegy közepéből formázták, rendkívül
bonyolult hajtogatással. Úgy alakították ki, hogy egy torra
és potrohra emlékeztessen. A torból mindkét oldalt egy-egy
elülső és oldalsó szárny állt ki.
A gyilkos úgy hajtogatott össze egy egydollárost, hogy az
egy pillangóra hasonlítson, aztán beletette Carl Tozer szá‐
jába.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Az aktatáska megszerzésére tett sikertelen kísérlet után

Kane leírt egy kört a háztömb körül. Mire visszaért a kocsijá‐
hoz, már újra normális ritmusban lélegzett. A kezét már
nem érezte nehéznek. A vér már nem lüktetett az ujjhegyei‐
ben. Hátizsákját az utasülésre dobta, és várt.
Húsz perc elteltével látta, hogy a jól szabott öltönyt viselő
férfi kilép Flynn lakásából. Kane figyelte, ahogy beszáll a
kabriójába, és elhajt. A lüktetés újra visszatért az ujjaiba, és
hirtelen nagyon is tudatosult benne, hogy dzsekije zsebében
egy kézifegyver lapul. Csak az őr és Flynn van a lakásban.
De az őr most már fokozottan éber lesz. Kane a legutolsó
pillanatban döntött úgy, hogy nem ránt pisztolyt az utcán.
Túl hosszan várt ki a fegyver elővételével. Az őr megelőzte.
Ezért aztán a mobilját vette elő, és útbaigazítást kért. És jól
is tettem – gondolta. Az őr hamarabb lőtt volna.
De ha arra gondolt, hogy az a laptop most ott terpeszke‐
dik Flynn lakásában, akkor muszáj volt a fogát csikorgatnia.
Újra megnézte magának az épületet. Semmi jele annak,
hogy hány biztonsági kamera lehet odabenn, vagy hogy
hány lakásban, hányan élnek. Az is lehet, hogy az előtérben
egy asztal mögött portás ül.
A motor, a nagy hideggel küzdve, lassan életre köhögte
magát. Kane sebességbe kapcsolt, és lassan kigurult a West
46th Streetről.
Majd máskor. Amikor jobban felkészült. Megígérte magá‐
nak, hogy még visszajön.
De most más dolga is volt még.
Kelet és a folyó felé tartott. A 46th Streeten egészen a 2nd
Avenue-ig ment, aztán a gyorsforgalmi úton. A forgalom
még mindig nagyon sűrű volt, és csak lassan haladt. Kane
nem volt tősgyökeres New York-i. Egyáltalán nem. Ennek
ellenére szinte rá sem nézett a GPS-re. Manhattan alaprajza
rácsos szerkezetű. Amikor az ember először érkezik Manhat‐
tanbe, öt percig kell csak tanulmányoznia egy térképet, és
utána már mindig el tud igazodni. A térképen a sziget úgy
nézett ki, mint egy áramkörlap. Már csak áramra volt szük‐
ség a működtetéséhez. Kane úgy gondolta, hogy nem az
emberek, nem Manhattan lakosai generálták azt az elektro‐
mosságot, ami ezt az áramkörlaphoz hasonlatos városrészt
működtette. Nem is a kocsik. Sem a vonatok.
Hanem a pénz.
Manhattant a zöldhasú energiája működtette.
Miközben a forgalom állt, Kane megnézte magát a vissza‐
pillantó tükörben. Az orra szépen feldagadt. Talán túlságo‐
san is. Az egész arca felpüffedt tőle. Magában megjegyezte,
később majd jegelnie kell, hogy legalább egy kicsi lelohad‐
jon a duzzadás. És erősebb sminket is kell majd feltennie. A
zúzódás már kezdett megmutatkozni a vékony bőrön.
Bárki más iszonyúan kínlódna. Kane bezzeg nem! Kane
különleges ember. Ezt mondta neki az édesanyja.
Kane nem ismerte a saját testét. Mindig volt köztük egy
bizonyos távolság.
Nyolcévesen fedezte fel, hogy nem olyan, mint mások.
Leesett a kertben az almafáról. Méghozzá nagyon csúnyán
esett. Egészen magasra kapaszkodott, és a fa legfelső ágai‐
ról zuhant alá. Feküdt a fűben, de nem sírt. Kane sosem sírt.
Egy pillanat múlva felállt, és készült, hogy újra felmászik a
fára, amikor észrevette, hogy a bal kezével nem tudja meg‐
fogni az ágat. A csuklója megdagadt. Ez újdonság volt, és
bement a konyhába, hogy megkérdezze az anyját, miért
olyan fura a csuklója. Mire a házhoz ért a csuklója már a
háromszorosára dagadt, és úgy nézett ki, mintha valaki egy
teniszlabdát dugott volna a bőre alá. Kane a mai napig
emlékszik, hogy anyja arca hogyan rándult össze, amikor
megpillantotta a sérülést. Mentőt hívott, de végül annyira
elege lett a várakozásból, hogy fogott két csomag fagyasz‐
tott zöldborsót, Kane csuklója köré tekerte, a fiút bezsup‐
polta az ócska kocsiba, és bevitte a sürgősségi betegellá‐
tóba.
Az anyja még sosem vezetett ilyen gyorsan.
Kane tökéletesen emlékezett az egész útra. A rádióban a
Stones egyik száma szólt, anyja arcán fénylő csíkokat hagy‐
tak a patakzó könnyek. A pániktól elvékonyodott, eszelős
hangon beszélt hozzá.
– Minden rendben van, minden oké. Ne ess pánikba! Meg‐
látod, mindjárt rendbe hozunk. Fáj, kincsem? – kérdezte.
– Nem – felelte Kane.
A kórházban a röntgen szerint a csont több helyen is
eltört. A csuklót helyre kellett igazítani, mielőtt begipszel‐
hették volna. Az orvos elmagyarázta, hogy ez mennyire fon‐
tos és sürgős, és hogy minden tőlük telhetőt megtesznek,
hogy a fájdalmat altatógáz és oxigén segítségével csökkent‐
sék. Csakhogy a kis Joshua nem volt hajlandó belélegezni a
csőből érkező, fura szagú levegőt, és a maszkot többször is
letépte az arcáról.
Egész idő alatt egyetlen egyszer sem kiáltott fel, vagy sírt
a fájdalomtól. Teljes mozdulatlanságban tűrte, és némán,
lenyűgözve figyelte összetört csontjainak tompa recsegését,
ahogy az orvos igazgatta a csuklóját. Az egyik nővér matri‐
cát ragasztott a pólójára, és megdicsérte, hogy milyen bátor
páciens. A kisfiú közölte a nővérrel, hogy neki ugyan nem
kell semmiféle gyógyszer. Teljesen jól van.
A baleseti osztályon a megrázkódtatás hatásának tudták
be, de Kane anyja tudta, hogy többről van szó. Ez valami
más. És kiverekedte, hogy végezzenek el egy sor tesztet.
Kane a mai napig nem tudja, honnan szerezhette az anyja a
pénzt a vizsgálatokra. Első körben az orvosok azt hitték,
hogy az agyában van valami rendellenesség. Nem kiáltott
fel, amikor tűvel szurkálták. Hallotta, hogy valami tumorról
beszélnek, de nem tudta, hogy az mit jelent. Azonban az
agydaganat lehetőségét hamar elvetették. Kane anyja
ennek nagyon megörült, de nem nyugodott meg teljesen, és
további vizsgálatokat kért.
 Egy évvel később Joshua Kane-t egy ritka genetikai rendel‐
lenességgel diagnosztizálták. A neve: veleszületett analgé‐
zia. Kane agyában egyáltalán nem működtek a fájdalomre‐
ceptorok. A kis Joshua soha életében nem érzett fájdalmat,
és nem is fog. Kane előtt most megjelent, hogy az orvosi
rendelőben ülve anyja milyen örömmel vegyes félelemmel
fogadta a hírt. Boldog volt, mert a fia ezek szerint sosem
fogja megtudni, hogy milyen is a fizikai fájdalom, ugyanak‐
kor mégis megrettent. Kane szinte látta, ahogy anyja ott ül
a rendelőben, és ránéz. Ugyanaz a kék ruha volt rajta, mint
amit akkor viselt, amikor Kane leesett a fáról. És a szemé‐
ben ugyanaz a rettenet gyúlt ki.
Kane pedig a jelen minden egyes pillanatát maximálisan
élvezte.
Felharsant mögötte egy autó dudája, siettette, hogy moz‐
duljon már meg, és ezzel gondolatai visszatértek a jelenbe.
Egy óra múlva Kane Brooklynba ért. Leállította a motort,
kiszállt, és egy SMS-ben megadta az emberének a tartózko‐
dási helyét.
Bármilyen hívás futna be a New York-i rendőrséghez, Kane
azonnal értesítést fog kapni róla.
Megindult a hajszálra egyforma, középosztálybeli, kétszin‐
tes kertvárosi házak sorai mellett. A lakótér a földszinten, a
garázs fölött. A kerteket övező kerítés rozsdáját friss festék
takarja. Kane egy bizonyos Wally Cook nevű férfi házához
ért.
Wally fényképét sokkal többször tűzték ki a Carp Ügyvédi
Iroda választott esküdtjeinek táblájára, mint bárki másét.
Wally tagdíjat fizető liberális volt, magánnyomozói irodája
nyereségéből rendszeresen adományozott az Amerikai Pol‐
gárjogi Egyesület számára, hétvégén pedig a kölyök base‐
ballcsapatot edzette.
Kane nem számíthatott rá teljes biztonsággal, hogy a vád
ellenezni fogja Wally felvételét az esküdtszékbe, a listán
hagyni viszont piszkosul veszélyes lett volna. Ráadásul
jelenléte megnehezítette Kane-nek, hogy a védelem kivá‐
lasztottjai közé kerüljön.
Wally háza előtt, a kocsifeljárón egy személyautó és egy
furgon parkolt. A földszinti ablakból fény szűrődött ki. Egy
harmincas, hosszú, barna hajú nő egy kisbabával a karjában
fel s le sétált. Wally odament hozzájuk, megcsókolta a nőt,
aztán eltűnt a látótérből. Kane kihúzta a tokjából a filéző‐
kést, és megindult a bejárati ajtó felé.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A Solomon-ügy maradék aktáival kevesebb, mint két óra

alatt végeztem. Nagy részét elég volt csak gyorsan átfutni.
Rendőrök nyilatkozatai, amelyek alátámasztják a felügyeleti
láncot, hosszadalmas orvosszakértői jelentések, tanúvallo‐
mások. Számos kulcsfontosságú bizonyíték.
Bobby Solomon 00:03 órakor felvett hívása a 911-es
segélyhívó számon. Nemcsak szöveges formában, hanem
hangfelvételen is. Bobby zokogástól, dühtől, rettegéstől és
borzalmas gyásztól elcsukló hangja őrült pánikról árulkodott.
Ez mind benne volt a hangjában.

Diszpécser: 911-es segélyhívó szolgálat. A tűzoltókat, a

rendőrséget vagy a mentőket kéri?
Solomon: Segítség…! Jézusmária…! A West 88th Street
275. szám alól hívom. A feleségem… Azt hiszem,
meghalt. Valaki… jaj, istenem…! Valaki megölte őket!
Diszpécser: Kiküldöm a rendőrséget és a mentőket. Nyu‐
godjon meg, uram! Ön veszélyben van?
Solomon: Én… nem… nem is tudom.
Diszpécser: Jelenleg a lakásban tartózkodik?
Solomon: Igen, a hálószobában. Épp… épp… most talál‐
tam rájuk. A hálószobában vannak. Meghaltak.
(zokogás)
Diszpécser: Uram? Uram? Kérem, vegyen egy mély leve‐
gőt. Kérem, mondja meg, ha tud róla, hogy van-e még
valaki más is a lakásban!
Solomon: (üvegcsörömpölés és botladozó léptek zaja)
Itt vagyok. Még nem néztem szét a házban… Ó, a
fenébe…! Kérem, küldje azonnal a mentőket! A felesé‐
gem nem lélegzik…
(Solomon elejti a telefont)
 Diszpécser: Uram? Kérem, vegye fel a telefont! Uram?
Uram?

Bobby a rendőrségen elmondta, hogy már délután óta ivott.

És gyógyszert is vett be. Nem emlékezett, hogy merre járt,
az rémlett neki, hogy beült néhány bárba, találkozott pár
emberrel, de a nevük nem jutott eszébe. Egy éjszakai
mulató előtt fogott egy taxit, és néhány perccel éjfél előtt
ért haza. Az előszobában sötét volt. Carl nem volt sem a
konyhában, sem a nappaliban. Bobby az emeletre ment,
hogy megkeresse. Meglátta, hogy Ariellánál nyitva az ajtó,
és ég a villany. Belépett, és megtalálta a halott Ariellát és
Carlt.
A telefonhívás, Solomon egész sztorija első hallásra hihe‐
tőnek tűnt. Bobby elkövetett néhány kisebb kihágást egy-
egy ivászata után, és az sem volt újdonság, hogy csak kissé
vagy egyáltalán nem emlékezett arra, hogy begőzölt állapo‐
tában mit csinált.
Alibinek ez bizony nagyon gyenge. Ugyanakkor semmi ok
nem volt arra, hogy az ember kétkedjen benne.
Egészen addig, amíg el nem olvastam Ken Eigerson vallo‐
mását. Ken a West 88th Street 277. szám alatt lakott. Negy‐
venhárom éves, foglalkozása szerint fedezeti alapkezelő.
Eigerson elmondta, hogy azon az estén kilenckor ért haza,
és odaköszönt az éppen akkor szintén hazatérő híres szom‐
szédjának, Bobby Solomonnak. Látta, hogy Bobby felmegy a
bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. Eigerson pontosan tudta,
hány óra volt, mert a felesége minden csütörtök este túlórá‐
zik, és a bébiszitter kilencig vigyáz a gyerekre. Connie Brew‐
kowski, Eigersonék huszonhárom éves au pairje szintén alá‐
támasztotta a tanúvallomást. Elmondta, hogy kilenckor
hagyta el a házat, amikor Eigerson megérkezett.
 Eltöprengtem, hogy miként lehetne ezzel variálni valamit.
Hol lenne támadható? De akkor eszembe jutott a videofelvé‐
tel. A bejárat fölötti biztonsági kamera felvétele. Amelynek
keltezése megegyezik a gyilkosság estéjével, az időpont
kilenc óra, és az látszik rajta, hogy Solomon belép a házba.
A kamerát egy mozgásérzékelő aktiválja. És semmi mást
nem vett fel egészen tíz perccel éjfél utánig, amikor megje‐
lentek a rendőrök.
Nincs felvétel arról, hogy Bobby éjfél előtt pár perccel
érne haza, úgy ahogy mondta. Ariellát és Carlt a New York-i
rendőrség holtan találja, amikor Bobby éjfél után tíz perccel
beereszti őket.
A végkövetkeztetés? Bobby Solomon a hazaérkezése ide‐
jét illetően hazudott.
A törvényszékiek ezért rá fogják húzni a vizes lepedőt.
Bobby baseballütőjén Carl vérét és Bobby ujjlenyomatait
találták. Bobby ruháján ott volt Ariella vére. És a hab a tor‐
tán: A pillangóformára hajtogatott egydollároson, amelyet
Carl szájából szedtek ki, Bobby ujjlenyomatait és DNS min‐
táját találták. Bobby azt vallotta a rendőröknek, hogy soha
életében nem látta a pillangóformájú egydollárost, szó sincs
róla, hogy ő hajtogatta volna össze, és tette volna Carl szá‐
jába.
A játszmának vége.
Rudy azonnal felvette a telefont.
– Hát ez rácseszett – állapítottam meg.
– Egyetértek – mondta Rudy –, de nem figyelsz eléggé a
részletekre. Bobby DNS-ét a New York-i rendőrség krimina‐
listái rakták az egydollárosra.
– Mitől vagy ebben ennyire biztos? – kérdeztem.
– Mert a vizsgálatok nem csak egyetlen DNS-profil jelenlé‐
tét mutatták ki.
– Egy pill! – mondtam, és megnyitottam a kriminalisztikai
fájlt. És tényleg! Ott volt a jelentés, amelyben az egydollá‐
rosról sikeresen levett DNS-eket azonosították. A DNS-profi‐
lokat „A” és „B” jelöléssel látták el. Az „A” minta Bobbyé
volt. Míg a „B” minta egy, az adatbázisban már szereplő
férfitól, bizonyos Richard Penától származott.
– Na, de Rudy! Természetes, hogy egy forgalomban lévő
bankjegyen nem csak egy DNS lesz. Az a furcsa, hogy nem
húszat találtak rajta! Ez még nem jelenti azt, hogy a New
York-i rendőrség szándékosan tette rá Bobby DNS mintáját.
– De igen. Richard Pena profiljáról kiderült, hogy a labor‐
ban véletlenül rákerült szennyeződés volt – közölte Rudy.
– Hogyhogy?
– Utánanéztünk ennek a Richard Penának. Az adatok
mélyen el vannak ásva a kriminalisztikai osztályon. Elítélt
sorozatgyilkos volt. 1998 és 1999 között négy nővel végzett
Észak-Karolinában. A sajtó a Chapel Hill-i Fojtogató nevet
ragasztotta rá. Elfogták, elítélték, és miután a fellebbezései
szélsebesen a kútba estek, 2001-ben kivégezték.
Nem vártam meg, hogy Rudy folytassa. Megnyitottam a
dollárról készült fotót, amelyet akkor készítettek, amikor
már kihajtogatták. Az első kép a bankjegy hátoldalát
mutatta. Észrevettem, hogy az amerikai sas képe körül
valami elszíneződés volt, mintha egy zsebben valamikor egy
toll ért volna hozzá, és elmaszatolta. Ezt most nem vizsgál‐
gattam túl alaposan, mert valójában a dollár másik oldala
érdekelt. Újra kattintottam, és megjelent az a kép, amit
kerestem. A bankjegy elülső oldalán George Washingtontól
jobbra ott volt a sorozatszáma. Új sorozatszámot kizárólag
három okból adnak ki. Az első, ha új tervezésű bankjegyet
adnak ki. Az új sorozatok nyomásának másik két oka szintén
a bankjegyen végrehajtott változtatásokkal függ össze. Min‐
den egyes bankjegyen két aláírás áll. Ezek Washington két
oldalán helyezkednek el. Az első a Pénzügyminisztérium
kincstári titkárának az aláírása, a másik a pénzügyminisz‐
teré. A Carl szájában talált bankjegyen álló aláírások Rosa
Gumataotoa Rios kincstári titkártól és Jack Lew pénzügymi‐
nisztertől származtak. A sorozatszám 2013-ból, Lew kineve‐
zése évéből való.
De ekkor Rudy már ki is mondta.
 – Richard Pena kezében nem lehetett ez a bankjegy. A
bankjegy nyomtatásakor Pena már tizenkét éve halott volt.
– És ujjlenyomatot nem is találtak tőle, csak DNS-t – tet‐
tem hozzá.
– Úgy van.
– Ha az egyetlen ujjlenyomat a pénzen Bobbytól szárma‐
zik, ugyanakkor Bobby és Pena DNS-e is rajta volt… akkor az
a gyanúm, hogy a kriminalisztikai technikus mindent letörölt
a bankjegyről, mielőtt rárakta Bobby DNS-ét, és közben
valahogy, tévedésből Penáé is felkerült rá – fejtegettem.
– Na, most már kapiskálod. Ez az egyetlen lehetséges
magyarázat. A DNS-t bármilyen háztartási tisztítószer
leszedi. Nagyon könnyen eltüntethető. És 2013 óta vajon
hány kézen ment át az a bankó? Százak, ha nem ezrek fog‐
doshatták össze! Rá akarták kenni Bobbyra, de melléfogtak.
A bankjegyet megtisztogatták, de mégis elszúrták a dolgot,
amikor rárakták Bobby DNS-ét. Mert valahogy Pena DNS-e is
felkerült rá a laborban. Ez az egyetlen létező magyarázat.
Ezzel megcsípjük őket – fejezte be Rudy.
Ebben volt valami. De egy másik dolog még mindig nyug‐
talanított. A pillangónak valamilyen szimbolikus jelentése
volt. Valakinek sokat számított. Vagy a gyilkosnak, vagy az
áldozatnak. A rendőrség ezzel a tárgyi bizonyítékkal vissza‐
élt. A New York-i rendőrség arra használta, hogy a gyilkossá‐
got Bobbyra kenje úgy, hogy rárakták a DNS-ét, de elhibáz‐
ták a dolgot.
– Pena DNS-ét egy másik államban kellett vizsgálják.
Hogy kerülhetett a New York-i rendőrség laborjába?
– Ezt nem tudjuk. De odakerült.
Végighallgattam, ahogy Rudy kifejtette a nézeteit a rend‐
őrség korrupt voltáról, arról, hogy micsoda vihart kelt majd a
médiában ez a bizonyíték, és hogy micsoda alappillére ez
Bobby védelmének. Harminc másodperc elteltével már nem
is figyeltem. Gondolatban visszatértem a Carp Ügyvédi Iro‐
dába. Ott ülök Bobby mellett. Hallgatom, ahogy az ártatlan‐
ságát bizonygatja, közben azon töprengek, hogy hagyom-e
meggyőzni magam. Hiszen Bobby tehetséges színész. Efelől
semmi kétség. Nem mindegyik filmsztár jó színész. Bobby
viszont igazi mester, és kitűnő képességekkel is rendelkezik.
Valami más nyugtalanított. A legtöbb esetben a rendőrség
azért hamisít bizonyítékokat a gyanúsított ellen, mert meg‐
győződése, hogy az illető bűnös. És el sem tudtam elkép‐
zelni, hogy miként juthatott volna valaki más ki- és be a
házba anélkül, hogy a kamerát aktiválta volna. Ráadásul ott
volt a szomszéd tanúvallomása.
– Rudy, én megvettem Bobby sztoriját. Ezt nem tagadha‐
tom sem előtted, sem magam előtt. Hittem neki, amikor azt
mondta, hogy ártatlan. Nem hagyhatom, hogy ebben az íté‐
letemben bármi is megingasson. Ha neked is megfelel,
akkor szeretnék hozzálátni a munkámhoz a saját nyomo‐
zómmal. Az Ariellával végző kés még mindig nem került elő.
Mondd csak, mit mond Bobby a Carllal végző baseballütő‐
ről?
– Azt mondja, hogy az előszobában tartotta. Persze volt
testőre, de az örege is mindig tartott egy ütőt a bejáratnál.
És ezért Bobby is. A saját ütője. Ez magyarázza az ujjlenyo‐
matokat…
– De a vért nem. Ezt még alaposabban meg kell vizsgál‐
nom – mondtam.
– A munkadíjadat átutaltuk a számládra. Ha egy részét
nyomozásra akarod költeni, akkor nyugodtan légy a vendé‐
gem. Én az esküdtek kiválasztásával fogok foglalkozni. Hívj
fel reggel! És valamennyit azért aludj is! – tanácsolta még,
aztán letette a telefont.
Görgetni kezdtem a telefonom hívólistáját, amíg megtalál‐
tam a Ne szívass! név alatt álló számot. Rákoppintottam a
hívás ikonjára. Meg sem néztem, hogy hány óra lehet, ez az
illető hozzá volt szokva, hogy bármikor fogadja a hívásokat.
A munkájával járt. És már fel is vette. A vonalban megszólalt
egy női hang. Rekedtes, enyhe közép-nyugati akcentus.
– Eddie Flynn, a szélhámosból lett jogász! Kíváncsi vol‐
tam, hogy mikor fogsz végre felhívni.
 A hang tulajdonosa egy volt FBI-ügynök, bizonyos Harper
volt. A keresztnevét sosem árulta el nekem. De ha jól bele‐
gondolok, nem is biztos, hogy valaha is megkérdeztem tőle.
Harpert úgy egy éve ismertem meg, közvetlenül az előtt,
hogy munkatársával, Joe Washingtonnal együtt otthagyta az
FBI-t. Magánnyomozói és őrző-védő szolgáltatásokat nyújtó
irodát nyitottak Manhattanben, és a hírek szerint egész jól
ment nekik. Úgy ismerkedtünk meg, hogy Harper a Mustan‐
gom tetejébe törölte a képemet. Pár hónappal később már
ugyanazt a rosszfiút üldöztük, és Harper nemcsak az én éle‐
temet, hanem az ügynöktársai életét is megmentette. Egye‐
dül is nyomozhattam volna Bobby ügyében, de együtt akar‐
tam dolgozni Harperrel. Jó megérzései voltak. Bíztam az íté‐
lőképességében. Ha úgy véli, hogy Bobby bűnös, akkor
lehet, hogy még meggondolom magam.
– Jó hallani a hangodat! Ne haragudj, hogy sokáig nem
jelentkeztem, a megfelelő alkalomra vártam. Nyomozóra
van szükségem. Talán tudsz ajánlani egy jó irodát.
– Ne szívass! Ki az ügyfeled?
Mielőtt bármit mondtam volna, már előre tudtam, mit
kapok érte. Azért mégis elmondtam.
– Bekerültem a Bobby Solomont védő csapatba. Be akar‐
juk bizonyítani, hogy a New York-i rendőrség csak rákente a
gyilkosságot. Te pedig segíteni fogsz.
– Ez aztán jó vicc – harsant fel a kacagása a vonal másik
végén. – Legközelebb meg majd azzal jössz, hogy Charles
Manson védője vagy.
– Komolyan beszélek. Egy órán belül megjelenik nálad a
Carp Ügyvédi Iroda egyik biztonsági őre egy laptoppal. Meg‐
várja, amíg átnézed az aktákat. Bizalmas anyag. Ha bármi
kiszivárog belőle a tárgyalás előtt…
Harpernek a torkán akadt a nevetés.
– Eddie! Ezt most komolyan mondod?
– Teljesen komolyan. Úgy néz ki, csak egy-két napunk van
rá, hogy átlássuk az ügyet. Olvasd el az anyagot! Hívj fel,
amikor megvagy vele! Reggel pedig a gyilkosság helyszínén
kezdünk. Hacsak nem akarod, hogy valaki máshoz forduljak.
– Felhívlak, amint átolvastam. Abból, amit a tévében lát‐
tam, minden arra utal, hogy Solomon a gyilkos. Tudod,
ugye? Úgy látszik, hogy a hapsi lesz a lúzer.
– Én még az újságokat is elolvastam. Megnéztem a jogi
szakértők műsorát a CNN-en. Úgy vélik, hogy ez a tárgyalás
már a kezdete előtt véget fog érni. Talán igazuk van. De
Bobbyval is beszéltem. És Rudy Carp is. És mi nem hisszük,
hogy Bobby követte el azt a két gyilkosságot. Mindössze
annyi a dolgunk, hogy tizenkét embert meggyőzzünk az iga‐
zunkról.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Kane egy gyors kis csuklómozdulattal fogást váltott a késen.

Ahogy elhaladt a kocsifeljárón parkoló furgon mellett, hirte‐
len meggörnyedt, és a kés hegyével végighasította a sofőr
felőli oldal hátsó kerekét. A furgon pedig meglódult, ahogy a
levegő sziszegve kiszabadult az abroncs falán keletkezett
résen. Kane mélyen a szemébe húzta a sapkáját, a kést
visszatette a zsebébe, felment a bejárati ajtóhoz vezető
néhány lépcsőn, és becsengetett.
Néhány pillanat múlva Wally kinyitotta az ajtót. Kane-nek
először nyílt alkalma rá, hogy alaposan megnézze magának.
Így közelről, a harmincas évei vége felé járónak gondolta. A
haja a halántékánál már ritkulni kezdett, az arca kipirult.
Kane borszagú leheletet érzett, és a férfi felső ajka fölötti
rubinvörös kis folt arról árulkodott, hogy feltehetően most
ihatott meg egy pohár vörösbort. Ami megmagyarázta, hogy
a különben szigorú arc miért volt olyan pirospozsgás.
De amikor a látogatóját megpillantotta, még a szigora is
megenyhült. Akárkire is számított, az nem az az ember volt,
akire Kane ebben a pillanatban hasonlított.
Kane délies akcentussal szólalt meg. Amúgy is gyakran
használta. A vontatott déli beszéd valahogy mindig hiteles‐
séget kölcsönzött a mondanivalójának. Az emberek egyből
megbíztak benne.
– Elnézést a zavarásért – szólalt meg tehát. – Erre jártam,
és észrevettem, hogy a furgonja kereke teljesen lapos. Talán
tud róla, de gondoltam, hogyha mégsem, akkor jobb lesz, ha
szólok.
És Kane azzal már meg is fordult. Magasra felhúzott sáljá‐
val gondosan takarta arca nagy részét, a szemét lesütve tar‐
totta. Úgy látszik, a trükk bejött.
 – Ó… köszönöm – mondta Wally. – Mit mondott, melyik
abroncs az?
– Ez itt, jöjjön, megmutatom – felelte Kane.
Wally kilépett a házból, és követte a férfit a furgon hátsó
végéhez. Combjára támaszkodva előre hajolt, hogy jobban
lássa az abroncsot, Kane közben mögötte állt. A közelben
nem volt utcalámpa, és a házból kiszűrődő fény a kocsifel‐
hajtó végéig már nem ért el.
– Jesszus! Valami az egész kicseszett hóbelevancot végig‐
hasította – szörnyülködött Wally. Ujjával megbökdöste a rést.
Úgy nézett ki, mintha valami kemény, borotvaéles dologgal
vágtak volna bele. – Hát, köszönöm szé… – kezdte, ahogy
félig már kiegyenesedett, de most teljesen megdermedt. A
térde behajlítva, a karja felemelve, keze kitárva. Egyenesen
a fegyvercsőbe bámult. Kane külön odafigyelt, hogy Wally
ezt biztosan észrevegye, mert a pisztolyt közvetlenül az
arcának szegezte.
Amikor újra megszólalt, a kellemesen mézédes déli kiejtés
úgy elolvadt a hangjából, mintha soha ott sem lett volna.
Hangja keménnyé és monotonná vált.
– Egy szót se! Ne mozduljon! Amikor szólok, akkor odame‐
gyünk a kocsimhoz. Felteszek magának néhány kérdést, és
ha válaszol, akkor hazaengedem. Ha akadékoskodik, vagy
nem válaszol, akkor ifjú feleségének is kénytelen leszek fel‐
tenni egy kérdést.
A pisztoly csövét elhomályosította a nehéz lélegzetvétel. A
pánikba esett Wally lába remegni kezdett, és a férfi képtelen
volt levenni a szemét Kane-ről. Nézte az árnyékba húzódott
arcot. Kane úgy képzelte, hogy a vele szemben álló férfi
csak a szeméből sugárzó fényt látja, semmi mást: két apró
fénypontot a sötétben.
– Húzza ki magát, és menjünk! – utasította Kane. – Vagy
inkább tegyem fel a feleségének azt a bizonyos kérdést?
Nagyon egyszerű, hogy mi lenne az. Megkérdezem, mi fájna
neki jobban? Ha a maga arcába lövök, vagy ha szemen szú‐
rom a porontyát?
 A férfi felegyenesedett. Óriási ádámcsutkája le-fel járt,
ahogy rémületében nyeldekelt. Kane intett neki, hogy men‐
jen előre. Wally engedelmeskedett.
– A kocsifeljáróról kiérve forduljon jobbra, menjen végig az
utcán, és álljon meg a kombi utasajtajánál. Öt lépéssel
maga mögött megyek. Ha futni próbál, meghal. És a gyerek
is.
Némán mentek az utca végéig, Kane közben a kabátja
alatt fogta a fegyvert. Rajtuk kívül senki sem járt az utcán.
Átkozottul hideg és átkozottul késő is volt, hogy az ember
kint sétálgasson. Wally jobbra fordult, és követte az utasítá‐
sokat. Megállt Kane kocsija mellett az utas felőli oldalon.
– Mit akar tőlem? – kérdezte Wally dübörgő félelemmel a
mellkasában.
Kane kinyitotta a kocsit, és utasította Wallyt, hogy lassan
szálljon be. Mindketten egyszerre csusszantak be az ülé‐
sükre, és amint Kane benn volt, máris Wallyra irányította a
fegyver csövét. Mindketten bezárták a kocsiajtót. Wally
egyenesen előre meredt, reszketett, és kapkodva szedte a
levegőt.
– Adja ide a telefonját! – parancsolta Kane.
Wally szeme egy fél másodpercre valahova lefelé nézett.
Kane észrevette. A férfi a fegyverre nézett Kane bal kezé‐
ben, ahogy alacsonyan, a hasa előtt tartotta, és Wallyra sze‐
gezte, miközben ő kissé hátradőlt és kihúzta magát, hogy
bele tudjon nyúlni a zsebébe.
– Csak lassan – mondta Kane.
Wally egy okostelefont vett elő, elhúzta a kezét a képer‐
nyő előtt, mire az felvillant, de a férfi annyira reszketett,
hogy a telefont a kocsi padlójára ejtette. Utána nyúlt. A
kombi belső lámpái nem égtek, így Kane csak a telefon kép‐
ernyőfényét látta a padlón. De az elég volt ahhoz, hogy ész‐
revegye, ahogy Wally nadrágszára megrándul. Kane meg‐
dermedt, és kinyújtotta a karját, de elkésett. Wally villám‐
gyorsan újra felegyenesedett, és egyenesen Kane jobb
lábába döfött egy bicskával. A férfi még épphogy elfordí‐
totta a pengét, hogy nagyobb sebet ejtsen, amikor Kane
már megragadta a csuklóját. Kane szorítása olyan erős volt,
hogy Wally képtelen volt kihúzni a kést.
Kane a pisztoly csövével nagyot húzott Wally fejére. Újabb
ütés, ezúttal a fegyver agyával a gyomorszájra. Wally elen‐
gedte a kést. Kane pedig nézte, ahogy a másik liheg, és
nehézkesen kapkodja a levegőt. A legtöbb magánnyomozó
hord magánál valamit, de Kane nem is gondolt rá, hogy
megmotozza, mielőtt a kocsiba ülteti. Kane Wally halántéká‐
hoz illesztette a pisztoly csövét, aztán laza közönnyel lené‐
zett a lábából kiálló késre.
– Egy jó nadrággal kevesebb – állapította meg.
– E-e-ez meg mi a fene? Mi baja van magának? – nyögte
Wally. Kezét a fejére szorította, nehezen kapkodva szedte a
levegőt, és zavarodottan próbálta megérteni az előtte zajló
jelenetet. Kane abszolút nem reagált arra, hogy a lábából
kiáll egy bicska. Meg se rezzent. Nem kiáltott. Nem csikor‐
gatta a fogát. Teljes közönnyel fogadott egy súlyos, fájdal‐
mas sebet.
– Azon töpreng, hogy miért nem ordítok? Adja ide a tele‐
fonját, különben majd maga fog mindjárt ordítani. Méghozzá
nagyon. – Wally ezúttal rettentő lassan hajolt le, felvette és
átadta a telefont. Kane leeresztette a fegyvert. Wally meg
oldalról leste, kezét az arca elé tartotta, és várta a pisztoly
dörrenését.
– A fenébe! Rengeteget dolgoztam rajta, hogy tökéletes
legyen ez a nadrág – morgott Kane. – Ne aggódjon, nem
lövöm le – tette hozzá, és zsebre vágta a pisztolyt. – De a
bicskáját megtartom. Cserébe itt az enyém.
Kane olyan gyorsan mozdult, hogy Wallyban nem is tuda‐
tosult, mit csinált. Még mindig csak a félelem látszott rajta,
mintha valami támadást várna. Koponyájából bugyogott a
vér a Kane kése által ütött lyukon. Kane elindította a motort,
Wally fejét a műszerfal alá nyomta, és elindult. Felkapcsolta
a reflektort. A műszerfal kigyulladó fényei narancsos ragyo‐
gásba vonták a Kane lábából kiálló bicska krómozott nyelét.
Nem merte kihúzni, nehogy elvérezzen. Valami nyugodt
helyet kell keresnie, hogy összefoltozza magát, és megsza‐
baduljon Wally holttestétől.
Tizenöt perccel később rábukkant egy ipartelepre. Szállító‐
udvarok, gyárak és garázsok együttese. Éjszakára mind
bezárt, de egyik-másik már egyébként is évek óta zárva
volt. Kane bekanyarodott az egyik elhagyott gyár melletti
nyitott udvarra, és addig hajtott, amíg hátul egy drótkeríté‐
sig nem ért. Itt nem volt se utcai világítás, se biztonsági
kamera. Kiszállt, és kicserélte a kocsi rendszámtábláját. Ezt
rendszerint öt perc alatt elintézi. De most nem! A combjából
kiálló kés miatt csak nagyon idétlenül tudott térdelni, és a
sérült láb ereje sem volt a régi. Kane letörölte az ujjlenyo‐
matokat Wally telefonjáról, és a murvával felszórt földre
dobta. Aztán kihúzta a holttestet a kocsiból, és a telefon
mellé lökte. A csomagtartóban volt egy marmonkanna ben‐
zin. Bőven megöntözte vele a testet meg a telefont, aztán
meggyújtotta a benzint, és néhány pillanatig még figyelte.
Körbenézett. A környék teljesen kihalt volt, és egészen a
folyóig semmi sem állt az ember tekintete útjába. Egy hulla
itt akár egy hétig is elheverhet anélkül, hogy rátalálnának.
És amikor a zsaruk rábukkannak, akkor is minimum egy
újabb hétbe telik, míg a fogsora alapján azonosítják. Ennyi
idő bőven elég arra, hogy Kane elvégezze a feladatát.
Rájönnének-e egyáltalán a zsaruk, hogy Wallyt esküdti
szolgálatra rendelték be? Talán. Amikor holnap nem jelenik
meg, akkor idézést küldenek neki, hogy menjen be, és indo‐
kolja meg a távolmaradását. Ezzel is telik néhány nap, talán
hosszabb idő is.
Egy óra múlva Kane beállt a Carp Ügyvédi Irodával szem‐
beni parkolóban fenntartott helyére. Várt néhány percig,
amíg a mozgás érzékelésére bekapcsoló lámpák fénye
kialudt, és a szintre sötétség borult. Először is fogott egy
elsősegélytáskát a hátsó ülésről, és kinyitotta. Egy éles olló‐
val felvágta a nadrágját, és elé tárult a markolatig a comb‐
jába döfött bicska. Egy súlyos sérülés megpillantása a saját
testén mindig kíváncsivá tette Kane-t. Semmit sem érzett,
de tudta, hogy a kés mélyen belevághatott az izomba. A
rendszámtábla kicserélése közben bicegett, de nem tudta,
hogy ez csak azért volt-e, mert a kés még mindig a combjá‐
ban volt. Egy dolog biztos, és ez jó hír, hogy a penge egyet‐
len fontos verőeret sem vágott át, különben még Manhat‐
tanben, az úton elvérzett volna.
De azt is tudta, hogy gyorsan kell dolgoznia. A motor még
mindig járt. Kane kikapcsolta a reflektort, és benyomta a
műszerfalba épített szivargyújtót.
Gézt, kötszert készített elő, és kihúzta a bicskát a sebből.
A vérzést sikerült elállítani a kötszerrel. A vérzés egyébként
egyenletes volt. Ennek örült. Ha a szívverésével megegyező
ritmusban pumpálódott volna a testéből a vér, akkor kór‐
házba kellett volna mennie. Az ilyesmi pedig kérdezősködés‐
sel jár.
A szivargyújtó kiugrott a tartóból.
Amit Kane ezután tett, attól bárki más fájdalmában vonag‐
lott, üvöltött volna, vagy átharapta volna a nyelvét, mielőtt
elájul. Neki ezzel szemben csak koncentrálnia kellett, hogy
ne enyhüljön a szorítása a gyújtón, amikor erősen bele‐
nyomja a sebbe. És benntartotta. Amikor a vérzés elállt, az
izzó szivargyújtót a helyére tette, és cérnát fűzött egy tűbe.
Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott. Nem először fordult elő,
hogy össze kellett varrnia a saját bőrét. Az érzés most is
ugyanolyan volt. Mint amikor belecsípnek, és meghúzzák a
bőrt, de semmi kellemetlen. A sebet jó sok gézzel és köt‐
szerrel tekerte be. Kiszállt a kocsiból, és bekapcsolta a lám‐
páit. A lábát eltakarta a kabáttal, és átszállt a másik
kocsiba. Lehúzta a véres, tönkrement nadrágot, és felvett
egy tiszta, fekete farmert, amit az utasülés alatt tartott egy
szvetter és egy Knicks emblémás sapka társaságában.
Mire a lakásba ért, egészen elfáradt. Lassan levetkőzött a
tükör előtt, és megvizsgálta a lábát. A kötésen nem sok vér
látszott. A vérzés remélhetőleg holnapra eláll.
Nagy nap vár rá.
KEDD
 TIZENHATODIK FEJEZET

A Friss és ropogós nevű pékségben, a West 88th Street és a

Broadway sarkán finom kávét főztek és még finomabb pala‐
csintát sütöttek. A kocsim még mindig a városi begyűjtőben
volt, ezért egy korai metróval mentem, hogy elkerüljem a
reggeli csúcsforgalmat. Így jutott időm reggelizni is. Meget‐
tem egy halom palacsintát, meg ropogósra sütött bacont, és
két csésze kávét is legurítottam, míg Harperre vártam.
Nyolc óra tizenöt. És már most hosszú sorokban álltak az
építőmunkások, az irodai dolgozók és a turisták a reggeli
bageljükre várva.
Holtent előbb láttam meg, mint Harpert. Belépett, észre‐
vett, és már félúton járt felém, mire Harper kilépett mögüle.
Nem arról volt szó, hogy Harper kistermetű lett volna. Ez
inkább Holten méretével függött össze. A fickó egy 1952-es
évjáratú Buickot is tökéletesen el tudott volna takarni. Har‐
per meg csak hajszállal volt alacsonyabb az átlagos magas‐
ságnál. Vékony, kitűnő kondiban lévő nő. A haja lófarokba
kötve. Öltözéke farmer, fűzős bakancs és nyakig cipzárazott
bőrdzseki. Holten ugyanabban az öltönyben volt, mint előző
nap, és a kezében ugyanazt a csuklójához láncolt aktatáskát
hozta.
– A műszakom kilenc harminckor jár le. Yanni addigra már
itt lesz. Estig ő vigyáz a laptopra, akkor váltom, megint én
leszek a soros – mondta Holten.
– Magának is szép jó reggelt! – mondtam erre én.
– Ne bántsd Holtent, Eddie. A kanapémon aludt. A helyé‐
ben te is morcos lennél – szólt közbe Harper.
– Azt akarod mondani, hogy Holten tényleg tud aludni?
Azt hittem, hogy csak leállítja magát, aztán csatlakozik egy
konnektorhoz, hogy töltsön.
 – Higgye el – mondta erre Holten –, ha Rudy Carp megta‐
lálná a módját, akkor már rég be lenne építve a seggembe
egy töltőzsinór.
Holten egészen felengedett! Úgy sejtettem, hogy ez Har‐
pernek köszönhető. Mindketten bűnüldöző szervnél dolgoz‐
tak korábban. Sok közös vonásuk lehetett. Harper velem
szemben ült le. Holten meg mellé. Mindketten rendeltek egy
bagelt, én pedig úgy döntöttem, hogy bőven fér még belém
kávé.
– Szóval megszerezted az engedélyt az államügyésztől a
kis cserkészakciónkhoz? – kérdezte Harper.
– Meg. Az egyik helyettes államügyésszel beszéltem, és ő
meg elsimította a dolgot a rendőrséggel. A média olyan óri‐
ási érdeklődést szított az eset iránt, hogy a ház a rajongók
valamiféle fura szentélyévé vált. A rendőrfelügyelő speciális
túlóra beosztást léptetett életbe, csak azért, hogy a bejárat
előtt huszonnégy órában mindig legyen egy őrködő zsaru.
Különben az emberek szétszednék az egész házat a szuvení‐
rekért, meg hogy fotókat készítsenek a Hollywood Repor‐
ternek. Az ügyeletes zsaru tudja, hogy jövünk – mondtam.
Harper bólintott, oldalba bökte Holtent, az meg rámosoly‐
gott. Látszott, hogy Holten egészen belezúgott Harperbe.
Egy iskolás srác bamba bazsalygásával nézett rá.
– Látod, megmondtam, hogy nem lesz gond bejutni. Több
bizalommal kellene lenned – mondta Harper. Holten a vere‐
séget elismerő, megadó gesztussal felemelte a kezét.
Elolvastam az aktákat. És Harper is. Mindketten elég
tapasztaltak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, mindegy, mennyi
helyszíni fotót láttunk, egyikhez sem fogható az, ha fizikai
valójában is megnézzük a helyet. Érzékelnem kellett a gyil‐
kosság helyszínét, az elhelyezkedését, a szoba elrendezé‐
sét. És arról is meg akartam győződni, hogy Rudy és a rend‐
őrök nem siklottak el semmi fölött.
– Na, és te mit gondolsz az esetről? – kérdeztem.
Harper arca egyből elkomorult. A tekintetemet kerülve, az
asztallapra pillantott, és megköszörülte a torkát.
 – Fogalmazzunk úgy, hogy nem vagyok annyira meggyő‐
ződve, mint te. Azt hiszem, az ügyfelünknek sok mindent
tisztáznia kellene, de eddig még nem tette meg.
– Szerinted hazudik?
Ebben a pillanatban kihozták a reggelijüket. Némán vár‐
tuk, hogy a pincérnő hallótávolságon kívül kerüljön.
– Valamivel kapcsolatban hazudik – mondta aztán Harper.
– Valami fontos dologgal kapcsolatban.
Amíg ettek, nem beszélgettünk. De ez nem tartott sokáig.
Holten szinte egyben nyelte el a bageljét, Harper meg úgy
evett, mintha valami nehéz út előtt üzemanyagot töltene
magába. Az étel íze nem érdekelte őket. Én meg iszogattam
a kávémat, és vártam.
Harper megtörölte a száját a szalvétával, és hátradőlt.
Látszott, hogy valamin jártatja az eszét.
– Nem tudom kiverni a fejemből azt a pillangót – szólalt
meg végül.
– Tudom. Bobby ujjlenyomata és a két különböző DNS-
nyom. Rudy szerint a DNS-t a zsaruk hamisították. És azt
hiszem, igaza lehet.
– Ja – bólintott Harper, és vele együtt Holten is. – Nem
tudom, hogy a rendőrségnek hogyan lehetett mintája Pena
DNS-éből. Ez kemény dió. De engem jobban érdekel maga a
pillangó. Tegnap este megpróbáltam utánozni. Úgy látszik,
hogy a dollár-origami divatos dolog manapság. A YouTube-
on rá lehet keresni az útmutató videókra. Megpihentem egy
kicsit az akták olvasása közben, és negyvenöt percig küsz‐
ködtem vele. És a végén még csak nem is sikerült. Akárki is
a gyilkos, rászánta az idejét. Méghozzá a gyilkosság előtt.
Csak egy hidegvérű mocsok képes egy hullával babrálni.
Ennek üzenete van.
– Erre én is gondoltam. Fogalmam sincs, hogy az ügyész
hogyan akarja kihasználni a pillangó fontosságát, de gyaní‐
tom, azt mondja majd, hogy Bobby nem féltékenységi roha‐
mában ölte meg Carlt és Ariellát. Ahogy mondod, ez egy
hidegvérű tett. Előre megfontolt szándékra utal – mondtam.
 – Állati fura ilyesmit csinálni. Szinte rituálisnak tűnik.
Mintha több köze lenne a gyilkoshoz, mint az áldozathoz.
Lehet, hogy túl sokat képzelek bele, mindenesetre felhívtam
az egyik haveromat az FBI-nál. A Viselkedéstudományi Osz‐
tályon dolgozik. Belenéz a nyilvántartásba. Az FBI számon‐
tartja a rituális gyilkosságokat. Külön csoport foglalkozik a
viselkedésminták tanulmányozásával. Talán ez a modus
operandi hasonlít valaki máséhoz – mondta Harper.
Holten leszámolt néhány bankjegyet, és legyezőszerűen
tartotta őket a kezében. A laptoptáska az ölében volt, a
hosszú lánc megcsörrent, ahogy a csuklója megmozdult.
– Ezzel már Rudy is próbálkozott. Egy egész munkacso‐
portunk napokig vakvágányon bolyongott, hogy hasonló
módszereket találjon. Az FBI szóba sem állt velünk, úgyhogy
úgy kutattunk, ahogy tudtunk, újsághírek alapján és a rend‐
őrkapitányságoknál lévő személyes kapcsolatainkon keresz‐
tül. Semmire sem jutottunk. De talán ezzel a haveroddal
szerencsésebb leszel – mondta Holten.
A pincérnő elvitte az üres tányérokat, és letette a számlát.
– Ezt én rendezem – szólaltam meg, és leraktam az asz‐
talra egy pár bankjegyet.
Harper és Holten egyaránt tiltakozott. Főleg Holten. A volt
zsaruk mindig megőrzik azt a szokásukat, hogy semmilyen
módon ne legyenek a védőügyvéd lekötelezettjei. Úgy lát‐
szik, egy ex-rendőr csak akkor fogad el pénzt, ha közvetle‐
nül az ember szolgálatában áll.
– Majd én fizetek – mondta Holten, és Harpernek is vissza‐
adta a húszasát. – A reggelit a Carp Ügyvédi Iroda állja. Majd
hozzácsapom a költségeimhez.
Azzal az én pénzemet is felmarkolta, a helyére lökte a
sajátját, nekem meg visszaadta a bankjegycsomómat. Ekkor
a szemem megakadt a Holten által az asztalra dobott kis
maréknyi bankó tetején trónoló egydollároson. A Washing‐
tont ábrázoló oldalával lefelé hevert. A hátoldala látszott, az
Egyesült Államok nagypecsétjével. Ott volt a piramis, a csú‐
csán a mindent látó szemmel, a csillagos, sávos pajzs és az
egyik lába karmai között olajágat, a másikban egy marék
nyilat szorongató sas. És abban a pillanatban valami bein‐
dult az agyamban. Puszta zsigeri megérzés, hogy a Carl szá‐
jában talált bankjegy az egész nyomorult ügy kulcsa.
Hárman együtt elmentünk a sarokig, majd rátértünk a
West 88th Streetre. Ez az utca egészen a folyóig ért, de
nekünk nem kellett olyan messzire menni. Elhagytunk egy
templomot, néhány vasáru boltot, és egy szállodát. Aztán az
utca másik oldalán megláttuk a házat. Kétszintes, barna
homokkő épület volt. Az ajtón messzire virított a rendőri
helyszínelő szalag. A ház előtt egy egyenruhás rendőr ötper‐
ces pihenőjét töltötte éppen a bejárat előtti lépcsőn üldö‐
gélve. A zsaru, valamivel kisebb, mint Holten, de azért így is
elég termetes fickó; borotvált fejű, vastagnyakú pasas. Az
utcán úgy egy tucat ember álldogálhatott. Mind feketében.
Mások pólót, virágot és Ariellát ábrázoló fotókat kötöztek a
ház előtti vaskerítésre. A kis csoport kempingszékekkel és
esőkabátokkal szerelkezett fel. Látszott, hogy egész napra
jöttek. Talán minden nap eljöttek. A házzal szemközti fa
tövébe gyertyákat helyeztek el. A fa törzsére madzaggal és
ragasztószalaggal egy Ariellát ábrázoló, életnagyságú plaká‐
tot rögzítettek.
Ahogy megindultunk felfelé, a zsaru felállt, bólintott, és
egyik ujját a szájára illesztette. A vállam fölött gyors pillan‐
tást vetett az utcára, és rám kacsintott.
– Jöjjenek be, kollégák!
Egyetértően bólintottam. A ház előtt álló rajongók Ariellát
gyászolták. Egyetlen Bobbyt ábrázoló pólót vagy plakátot
sem láttam. Ha a rendőr viselkedéséből kiderülne, hogy
Bobby képviseletében jöttünk, akkor a helyzet csúnyán elfa‐
julhat. A zsaru félrehúzta a helyszínelő szalagot, épphogy
csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy egyenként beprésel‐
jük magunkat rajta. A hátam mögött futó léptek zaja hallat‐
szott, a rajongók reménykedve előrerohantak, hogy hátha
vethetnek egy gyors pillantást a lakás belsejére.
 – Vissza! – mordult rájuk a rendőr. Mindannyian bemen‐
tünk, és a zsaru bezárta maga mögött az ajtót.
– A fenébe! Őrültek ezek a srácok! – mondta. Harper
kinyújtott kézzel, barátságosan megindult a rendőr felé.
– Jó napot! A nevem Harper – mutatkozott be mosolyogva.
Hosszú ideig dolgozott a szövetségi nyomozóknál. A bűnül‐
döző szervek közötti bajtársias érzés még mindig erősen élt
benne.
De a rendőr zsebre vágta a kezét.
– Húzz a francba, te lotyó! Senki se nyúlhat semmihez!
Értve? Fél óra múlva tűnés innen!
– Kedves Harper, Isten hozott a büntetőjogi védelem olda‐
lán! – jegyeztem meg.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Mielőtt reggel elment volna otthonról, Kane levette a kádat

borító ponyvát. Lehajolt, kihúzta a dugót, és megnyitotta a
zuhany csapját. Egy perc múlva a víz már törékeny, fehér
csontokon folyt végig. A csontokat és fogakat gondosan
összegyűjtötte, törülközőbe tekerte, és egy kalapáccsal
porrá törte. A port beleszórta a mosóporos dobozba, a
dobozt bezárta. A töltényt a zsebébe tette. Amint Kane
elhagyja a lakást, a töltény vagy a folyóba, vagy egy lefo‐
lyóba fog kerülni. Meló letudva. Lezuhanyozott, friss kötést
tett a combsebre, felöltözött, kisminkelte magát, megállapí‐
totta, hogy a jegelés elfogadható módon lelohasztotta arca
duzzadását, felvette a kabátját, és lement az utcára.
Nem sokkal később pedig csatlakozott a Center Street-i
Büntetőbíróság épülete előtt a biztonsági ellenőrzésre vára‐
kozók sorához. Az emberek két csoportra osztva álltak. A
Kane sorában várakozók kezében ott voltak az esküdtszéki
szolgálatra beidéző, vörös sávos borítékok.
Mindkét sor gyorsan haladt, és nem sok időbe telt, mire
Kane a hideg utcáról bekerült a fűtött épületbe. A szúrt seb
ellenére sem sántított. Nem érezte a fájdalmat, ez azt jelen‐
tette, hogy a járása nem változott meg. Megmotozták, a
kabátját pedig átvilágították. Aznap nem hozta magával a
táskáját. Semmiféle fegyvert nem hozott magával. Túlságo‐
san kockázatos lett volna. A biztonsági ellenőrzést követően
Kane-t egy sor lifthez irányították, és közölték vele, hogy
jelentkezzen a teremszolgánál, aki a megfelelő emeleten
várja. Kane sosem szerette a zsúfolt lifteket. Az emberek
bűzlenek. Borotválkozás utáni arcszesz, dezodor, cigaretta
és testszag. Lehajtotta a fejét, és orrát belefúrta a vastag
sáljába.
 A zsigereiben érezte az izgalmat, de gyorsan úrrá lett
rajta.
A liftajtó sápatag fényű, márványpadlós folyosóra nyílt, és
Kane követte a többieket, a recepciós asztalnál álló, kerek
képű teremszolgához. Várt a sorára. Enyhe zavart színlelt.
Beleolvasott az idézésébe, babrált a jogosítvánnyal, amelyet
fényképes személyazonosító okmányként készült használni.
Nézelődött, ujjaival a derékszíja csatján dobolt. A terem‐
szolga a Kane előtt álló nőt a recepciótól jobbra nyíló, nagy
várószobába irányította. Kane tarkóján elektromos borzon‐
gás futott végig. Mintha valaki egy forró villanykörtét tartott
volna közel a bőréhez. Az izgalom ilyen jóleső megnyilvánu‐
lásai voltak Kane ráadás jutalmai. Imádta ezeket az érzése‐
ket.
– Kérem az idézését és a személyazonosító okmányát,
uram – szólította meg a teremszolga. Száját élénkvörös rúz‐
zsal húzta ki, ami a fogát is bemaszatolta.
Kane átnyújtotta neki, és a nő válla fölött belesett a
mögötte jobbra látszó terembe. A nő beszkennelte az idézés
vonalkódját, megnézte a jogosítványt, aztán egy pillantást
vetett Kane-re, majd visszaadta neki a laminált kártyát.
– Fáradjon a váróba, és üljön le – mondta neki. Hamarosan
kezdődik a videoprezentáció. Kérem a következőt!
Kane fogta a jogosítványt, és visszatette a tárcájába. Ez a
vezetői engedély nem a sajátja volt. A New York állam által
kiadott jogosítvány azé a férfié volt, aki előző nap szétmál‐
lott a fürdőkádjában. Kane elnyomta az erős vágyat, hogy
ökölbe szorított kézzel ne üssön egyet diadalittasan a leve‐
gőbe. A személyazonossági ellenőrzésen nem mindig ilyen
könnyű keresztüljutni. Ezúttal Kane nagyon jól választotta
meg az áldozatot. Előfordult, hogy még a latex, a hajfestés
és a smink segítségével sem tudta elérni, hogy teljesen
hasonlítson a megszemélyesíteni kívánt emberhez. Az
észak-karolinai eset például olyan volt. A jogosítványkép
több mint tíz éves volt. Még a kiszemelt áldozat sem hason‐
lított a saját fotójához. A teremszolga bő két percen át
bámulta hol Kane-t, hol a jogosítványképet, és még a főnö‐
két is odahívta, míg végül beengedte. Hála istennek, New
York ma kegyes volt hozzá.
A várószoba meglehetősen lerobbant volt. A mennyezetet
még mindig nikotintól sárga foltok szennyezték, azokból az
időkből, amikor a leendő esküdteknek még szabad volt
dohányozva várni, hogy döntsenek a beválasztásukról. Kane
csatlakozott a nagyjából úgy húsz ott várakozó emberhez.
Mindannyian lehajtható írótáblás székekben ültek. Megjelent
egy másik teremszolga, és két papírlapot adott Kane-nek. Az
egyik egy kérdőív volt, a másik egy tájékoztató: Esküdtszéki
GYIK.
A falon két hatalmas, százkilencven centis tévéképernyő
nézett le a széksorokra. Kane kitöltötte a kérdőívet. Talán
túlságosan is gyorsan. Körbenézett, és látta, hogy a többiek
még a tolluk végét rágcsálva gondolkodnak a válaszokon. A
kérdések célja az volt, hogy kiszűrjék azokat az esküdteket,
akik a közelgő tárgyalás bármelyik tanúját, vagy főszereplő‐
jét ismerték. A kérdőív emellett általános kérdéseket is tar‐
talmazott, amelyek alapján az elfogultságra való hajlamot
szűrték. Kane-nek egyik kérdés sem okozott gondot. Nagy
gyakorlata volt már abban, hogy papíron abszolút semleges‐
nek tűnjön.
Amint letette a tollát, felvillantak a tévéképernyők. Egye‐
nes derékkal, kezét az ölébe téve, figyelmesen követte az
oktatóvideót. Rövid, mindössze tizenöt perces film volt,
amelyet bírók és ügyvédek készítettek abból a célból, hogy
az esküdtekkel ismertessék a tárgyalás menetét, elmondják,
kik vannak jelen a tárgyalóteremben, és milyen szerepet töl‐
tenek be. És természetesen elmagyarázta, hogy az igazság‐
szolgáltatás mit vár el egy New York-i esküdttől. Nyitottnak
kell maradniuk, az ügyről az ítélet meghozataláig nem
beszélhetnek, a bizonyítékoknak nagy figyelmet kell szentel‐
niük. Cserébe negyven dollár napidíjban részesülnek, és ezt
vagy a munkáltatójuktól, vagy a bíróságtól kapják meg.
Amennyiben a tárgyalás harminc napnál tovább tart, saját
belátásuk szerint a munkahely vagy a bíróság napi hat dol‐
lárral emelheti meg a napidíjat. Az ebéd biztosított. A bíró‐
ság az úti- és a parkolási költségeket nem téríti meg.
A film jelenetváltási szüneteiben, amikor a magyarázó
szöveg elhallgatott, Kane egy-egy pillantást vetett a körü‐
lötte ülő férfiakra és nőkre. A legtöbbjüket sokkal inkább
lekötötte a telefonja, mint a videofilm. Néhányan rendesen
figyelték. Mások látszólag elszundikáltak. Kane újra a képer‐
nyő felé nézett, és ekkor vette észre a férfit.
Drapp öltönyben állt a terembe vezető kis benyílóban.
Kopasz volt, és ami haja még megmaradt, az két oldalt lassú
őszülésnek indult. Testes volt, de nem kövér. Tíz, tizenkét
kiló felesleg lehetett rajta. Semmiképp sem több. Az orra
hegyén szemüveg egyensúlyozott, mintha mindjárt
lecsúszni készülne. A férfi lehajtott fejjel figyelte az okoste‐
lefonja képernyőjét. Dundi hüvelykujja sebesen repdesett a
képernyő fölött. A képernyő alulról jövő fénye kiemelte a
férfi tokáját, és azt a hatást keltette az emberben, mintha
valami ötvenes évekbeli horrorfilm szereplőjét látná. A fény
egyúttal lehetővé tette Kane számára, hogy megfigyelje a
férfi mélyen ülő szemét. Sötétbarna, majdnem fekete szem.
Apró és könyörtelen. És egyáltalán nem a telefon képernyő‐
jét figyelte. A szeme egyenként sorra vette a potenciális
esküdteket. Egy-egy arcon legfeljebb négy-öt másodpercig
időzött. Egyetlen vesékig hatoló tekintet. Aztán már mozdult
is a következő felé. Meglehet, egyedül Kane vette észre a
férfit. Ő viszont már máskor is látta. A nevét is tudta. A szo‐
bában rajta kívül senki sem ismerte fel. És a férfinak ez a
háttérbe húzódás tökéletesen megfelelt. Kane ezt tudta. A
fickó jellegtelen öltönyt, fehér inget és semleges színű nyak‐
kendőt viselt. Öltözékének egyetlen darabja sem tűnt újnak.
Az öltönye legalább tíz éves lehetett. Az arca sem volt fel‐
tűnő. Az a fajta volt, akivel az ember akár egy órán át is
szemben ülhet a metrón, de tíz másodperccel a kiszállás
után már semmire sem emlékszik vele kapcsolatban.
 A neve: Arnold Novoselic. Jelenleg a Carp Ügyvédi Iroda
esküdtszéki szakértője a Solomon-per idejére. Az elmúlt
hónap során Kane estéről estére ott ült a parkolóban, és
figyelte, ahogy Arnold ide-oda rakosgatja a fotókat a Carp
Ügyvédi Iroda parafatábláján. Egy egész csapatot szedtek
össze a listán szereplő esküdtjelöltek átvilágítására. Fotókat
készítettek róluk. Kutakodtak az életük után, átnézték a
közösségi médiafiókjaikat, a bankszámlájukat, nyomoztak a
családjuk után, feltérképezték a meggyőződéseiket. Az a
férfi, akinek Kane ellopta a személyazonosságát, szerepelt
azon a parafatáblán. És az is, akit előző éjjel elégetett az
ipartelep üres hátsó udvarán.
Sok szempontból Arnold olyan volt Kane számára, mint
valami lakmuszpapíros teszt. Ha létezik ember, aki rá tud
jönni, hogy Kane elrabolta az egyik esküdtjelölt életét, akkor
az Arnold volt. Most azt figyelte, hogy melyik jelölt veszi
komolyan a dolgot, és melyik nem.
Kane-be hirtelen beléhasított, hogy Arnold gombszeme
hamarosan őt veszi sorra. A gondolat nagy levegővételre
késztette. Egészen felhevült. Az izzadság volt az ellensége.
A smink elfolyhat, és lassan feltárulhat alatta a szeme körüli
zúzódás. Szemét a képernyőn tartva, mintegy szórakozot‐
tan, levette a sálját, és kigombolta az inge felső gombját.
És akkor megérezte. Arnold tekintete megállt rajta. Szere‐
tett volna felé nézni, hogy megbizonyosodjon róla. Kane
minden idegszálával és ösztönével arra vágyott, hogy
Arnold felé fordítsa a fejét, és szembe nézzen vele. De nem
tette. Nyakát és fejét rezzenéstelenül a képernyő felé for‐
dítva tartotta. A szeme sarkából azért látta Arnoldot. Nem
lehetett teljesen biztos benne, de úgy tűnt, mintha elrakta
volna a telefonját, és erősen vizsgálgatná Kane-t.
Ő meg fészkelődött egy kicsit a székén. Úgy érezte magát,
mintha a rendőrség reflektorfényébe került volna. Megder‐
medt. Mint aki lelepleződött. Puszta akaraterejével kénysze‐
rítette a videót, hogy vége legyen. Mert akkor végre körbe‐
nézhet. És kideríthetné, hogy mit is csinál Arnold. Minden
egyes perc halálos gyötrelem volt.
Aztán a film befejeződött, és Kane Arnoldra nézett. Arnold
ekkor már valaki mást, egy Kane-től jobbra ülő személyt
figyelt. Kane őszibarackszín papír zsebkendőt vett elő az
ingzsebéből, és finoman felitatta vele a homlokán az izzadt‐
ságot. Mint kiderült, nem is volt annyira erős, mint ahogy
tartott tőle. A zsebkendőn szinte alig látszott a smink, és
ami rajta maradt, az nagyjából megegyezett a papír színé‐
vel. Kane-nek most sikerült megelőznie a bajt.
Aztán meghallotta, hogy az egyik teremszolga a váró
végéből előrejön. Bakancsa visszhangozva koppant a par‐
ketten. Megfordult, és szembenézett a csoporttal. Kane
látta, hogy mögötte egy újabb csapat potenciális esküdt
várja, hogy beléphessen a terembe.
A teremszolga kis beszédet tartott.
– Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmüket. Kérem,
hogy a kitöltött kérdőíven a lap tetejére írják fel az esküdt‐
számukat, majd helyezzék el a terem végében álló kék
dobozba. Utána kövessék Jim kollégámat a tárgyalóterembe.
De mielőtt elmennek, még szeretném felhívni a figyelmüket,
ha esetleg más még nem mondta volna, hogy ez a terem az
esküdtszék gyülekezőterme. Akit nem jelölnek ki szolgá‐
latra, az, kérem, jöjjön vissza ide, és várja meg a teremszol‐
gát. Itt kell várnia akkor is, ha nem választották be az
esküdtszék tagjai közé. Köszönöm.
Kane gyorsan összeszedte a holmiját, és hátrament. Minél
közelebb kerül a sor elejéhez, annál nagyobb az esélye,
hogy beválogatják az esküdtszékbe. A kérdőívét betette a
dobozba, és besorolt egy vastag, zöld kabátot viselő, közép‐
korú, göndör, barna hajú nő mögé. A nő megfordult és
rámosolygott.
– Nagyon izgalmas, ugye?
Kane egyetértően bólintott. Most jön a neheze! Mert ter‐
vezhet, megtehet minden tőle telhetőt, és még gyilkosság‐
gal is alakíthatja az esküdtjelöltek csoportját, hogy megnö‐
velje az esélyeit arra, hogy a védelem választása ráessen.
De volt már úgy, hogy eljutott erre a pontra, és csődöt mon‐
dott. Arra gondolt, hogy ő maga a saját szerencséje ková‐
csa, és hogy a teremben lévők közül a legeszesebb.
A terem végében lévő ajtó kinyílt, és mögötte láthatóvá
vált egy folyosó. Az a folyosó vezetett a tárgyalóterembe.
Végre! Annyi idő után!
Elérkezett a nagy pillanat.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

A bejárati ajtó és az egész házat beborító, hófehér szőnyeg

kezdete között húzódott egy mintegy három méteres
keményfa padló sávja. Mindannyian alaposan megtöröltük a
talpunkat a lábtörlőn. A rendőr az ajtónak támaszkodott és
figyelt. Mielőtt beléptünk, még megjegyeztem magamnak,
hogy a kis fekete kamera valóban ott van az ajtó fölött,
kissé jobbra. Körbenéztem az előszobában, de a riasztóbe‐
rendezést sehol sem láttam.
– Itt, ni! – szólalt meg Harper.
A riasztót magát nem találta meg, csak a helyét. Az ajtótól
jobbra négy kis befúrt lyuk látszott a falban. A padló szegő‐
lécét pedig a gipszvakolat leheletfinom porrétege vonta be
alattuk.
– De hol a riasztó vezérlőtáblája? – kérdeztem.
– Feltehetően elvitték megvizsgálni – felelte Harper.
Magamban megjegyeztem, hogy erről megkérdezem Rudyt,
amikor majd később találkozom vele.
Az előtér olyan tágas volt, hogy egymás mellett haladva is
kényelmesen tudtunk közlekedni benne, még akkor is, ha
hármunk közül az egyik Holten volt. Amikor viszont a bal
oldali falhoz tolt asztalhoz értünk, el kellett válnia tőlünk.
Holten előre ment, Harper és én utat engedtünk neki, mi
pedig továbbra is egymás mellett lépkedve hagytuk el az
asztalt. Antiknak néztem. Talán rózsafa lehetett. Az asztalon
egy lekapcsolt lámpa állt a telefon, az internetes router és
egy halom felbontatlan levél mellet. A lépcső a bejárattól
jobbra volt.
Holten balra fordult, és belépett egy helyiségbe, amit a
konyhának sejtettem. Nagyobbnak látszott, mint amilyen‐
nek a fotók alapján elképzeltem. És semmi feltűnőt nem
találtunk benne. Bepillantottam a nappaliba. A kanapék és a
karosszékek kárpitját felhasogatták. Az ülésekből dagado‐
zott kifelé a párnatömés. A rendőrségi akták egy hiányzó
dolgot emlegettek. És Bobbyt erről alaposan kifaggatták a
zsaruk. Sehol sem találták az Ariellával végző kést.
Itt a magasföldszinten volt még egy dolgozószoba meg
egy másik, még mindig tele dobozokkal. Aztán egy fürdő‐
szoba is, meg két vendégszoba. Sehol semmi fontos. A
folyosón egy nagy ablak remek kilátást nyújtott a hátsó
kertre. A kert kicsi, fallal körülvett, elgyomosodott terület
volt. Létrának nyomát sem láttam. Egyébként meg a hátsó
ajtó belülről zárva volt. Elképzelhetetlen, hogy valaki azon
hagyta volna el a tetthelyet.
A nagy hálószoba az emeleten volt. Felmentünk. Elöl Har‐
per.
Az emeleti közlekedőn, az ablak alatti felborított asztalka
hiányzott. A helyszíni fotókon még szerepelt, mellette a föl‐
dön az összetört váza.
A nagy háló őrizte a ház összes titkát. Elsőnek Harper
lépett be. Rögtön meg is állt, pólója nyakrészét kihúzta a
dzsekije alól, és az orrára kanyarította.
– Por van. Kinyírja az arcüregemet – magyarázta.
Itt szintén kevés bútor volt. Egy éjjeliszekrény, rajta olva‐
sólámpa. Fésülködőasztal. Mindkettő fehér. A fésülködőasz‐
tal tükrét negyven wattos égők szegélyezték, pont úgy, mint
egy színházi öltözőben. Antik, ovális fejtámlájú ágy. Fehérre
festett kovácsoltvas, csavart mintázatú ráccsal, amelynek
virágdíszeit vörösre festették.
A matrac még most is a helyén volt. Az ágynak azon az
oldalán, ahol Ariella elvérzett, vörösesbarna folt terjengett.
Carl oldalán nem láttam vérfoltot. Harper elnyomott egy
tüsszentést. A lakás lassan egy éve üresen állt. Mindenütt
dohszag uralkodott, itt mégis vastagon belepett mindent a
por, és még valami más is volt a levegőben. Mintha rozsda
és romlott sajt szaga keveredett volna. Az alvadt, áporodott
vér szaga.
 Behunytam a szemem, és igyekeztem nem Harperre
figyelni. Megjelentek előttem a rendőrség fotósa által készí‐
tett helyszíni képek. Eszembe jutott a földre szórt ágynemű,
a baseballütő a sarokban, Ariella és Carl póza az ágyban.
– A zsaruk nem találták meg a kést, igaz? – kérdezte Har‐
per.
– Nem – feleltem behunyt szemmel. – A házban található
összes kést ellenőrizték. Egyiken sem volt vérnyom, és a
sebekhez sem passzoltak. Átkutatták a kertet. A padlást.
Gyakorlatilag szétszedték az egész házat. Felteszem, hogy
még a szennyvízcsatornán is végighúztak egy vonóhálót. A
késnek nyoma sem volt. Ez ad egy kis esélyt nekünk. Azzal
érvelhetünk, hogy akárki is ölte meg Ariellát, magával vitte
a kést, amikor a helyszínt elhagyta.
Hallottam, ahogy Harper átszelte a szobát. A padló meg‐
reccsent a szőnyeg alatt. Kinyitottam a szemem, és lassan
megkerültem az ágyat. A szőnyegnek arra a felére egyetlen
csepp vér sem hullott. A padlón látható egyetlen vérfolt a
sarokban látszott, és az ütőtől származott.
Harper lehúzta az orráról a pólót, hátranyúlt, és előhúzott
egy palack vizet a farmerja farzsebéből. Lecsavarta a kupa‐
kot, és meghúzta a palackot. Ivás közben tüsszentenie kel‐
lett, és úgy látszik félrenyelhetett, mert tüsszentés közben
elfogta a köhögés. Ujjai közül mindenfelé víz spriccelt,
ahogy megpróbálta a kezével eltakarni a száját.
– A francba! Bocs! – mondta, és újra a szája elé húzta a
pólót.
– Te jól vagy? Miattam ne aggódj. Csak víz – feleltem.
Közelebb léptem, és észrevettem egy kis nedves foltot a
szőnyegen, meg néhány vízcseppet az ágyon. Letérdeltem,
és egy zsebkendővel szárazra dörzsöltem a szőnyeget.
– Igazán sajnálom, Eddie – szabadkozott Harper.
– Semmi gond – nyugtattam meg. Már majdnem felálltam,
és készültem, hogy letörlöm a matracot is, amikor megder‐
medtem. A matrac tetején apró cseppek gyöngyöztek. Nem
szívódtak fel. Harper tenyere egyetlen gyors mozdulatával
lesöpörte a cseppeket. Megérintettem a matracot. Csontszá‐
raz volt.
Mindketten az ágyon látható vérfoltra néztünk. Aztán egy‐
másra.
– A piszok rohadék – szólalt meg Harper.
Bólintottam. Harper megint elővette a palackját, és egy
kis vizet csorgatott a matracra. A víz kövér gyöngyszemek‐
ben ült meg a felszínen.
Vártunk.
Harminc másodperc elteltével a vízcseppek ugyanúgy lát‐
szottak. Harper rákoppintott a telefonja képernyőjére, és
meghallottam a fényképezőgép elsütését utánzó digitális
hangot.
– Kell egy lepedő – szólalt meg Harper.
– Megelőztelek! – mondtam, miközben már nyitogattam is
a szekrényajtókat. Két beépített szekrény Ariella ruháival
volt tele. Egy harmadikban összegyűrt lepedők és ágynemű‐
huzatok kupacai álltak. Gondolom, hogy eredetileg takaro‐
san össze lehettek hajtogatva, de a rendőrök a ház minden
egyes centiméterét átkutatták az Ariellával végző gyilkos
fegyverért. Kihúztam egy lepedőt, és a vérfoltra tettem,
aztán visszahajtottam, hogy dupla rétegben fedje. Harper
ráfeküdt. Én meg mellé heveredtem. Egymásra néztünk.
Harper mosolygott. Azóta nem láttam, hogy egy évvel
ezelőtt egy ügyön dolgoztunk. Akkor számtalan órát töltöt‐
tem vele, szorosan együttműködtünk, sokat beszélgettünk,
és a kocsijában az életemért imádkozva kapaszkodtam az
ülésbe, miközben vezetett.
És közben egyetlen egyszer sem tűnt fel, hogy milyen cso‐
daszép szeme van!
– Khmm-khmm-khmm – szólalt meg egy hang. Felültem,
és megláttam Holtent, ahogy az ajtóban állva a torkát
köszörüli.
– Megzavartam a szundit? Vagy netán valami mást? – kér‐
dezte.
 Mindketten oldalra gurultunk és felálltunk. Harper lekapta
a lepedőt az ágyról, összetekerte, ellépett mellettem, és
berakta az ágyneműs szekrénybe. Enyhén elpirult, de az
ajka még mindig kis mosolyra húzódott.
– Azon dolgozunk, hogy kihúzzuk Bobby Solomont a csá‐
vából. Úgy néz ki, hogy a végén mégis ártatlan lehet –
mondta Harper.
Ekkor megszólalt a telefonja. Fogadta a hívást, és kilépett
a közlekedőfolyosóra. Miközben telefonált, Holten és én
feszengve méregettük egymást. Aztán Harper befejezte a
beszélgetést, visszajött, és már éppen mondani akart vala‐
mit, de Holten megelőzte.
– Nem vagyok fáradt. Azt hiszem, felhívom Yannit, és
megmondom neki, hogy ezt a műszakot is végigviszem. És
akkor számíthatok rá, hogy később még mindig jók leszünk
egy italra? – kérdezte.
Harper hátrált egy lépést, megigazította a haját, pedig
már így is takarosan hátra volt fogva.
– Persze – mondta. – De most hívott Joe Washington.
Beszélt az egyik kapcsolatával az FBI-nál, és ha minden
igaz, lesz valaki, aki segít, de most azonnal mennünk kell.
– Hová? – kérdezte Holten.
– A Federal Plaza épületébe. Nem valami nagy az esélye,
de meglehet, hogy lesz egy másik gyanúsítottunk.
 TIZENKILENCEDIK FEJZET

Kane követte a többieket az egyik tárgyalóterembe. Az

esküdtjelöltek egy oldalajtón keresztül léptek a terembe, és
Kane azonnal felmérte, hogy a hallgatóság karzata és a
padok üresek. Az lesz ott az esküdtek helye. A tárgyalásnak
erre a részére sem a közönséget, sem a sajtót nem engedik
be. Kane megpillantotta Rudy Carpot, ahogy az alperesi asz‐
talnál ült Bobby Solomonnal. Arnold Novoselic ugyanennek
az asztalnak a sarkán ült, Rudy mellett. Solomon passzívan
bámult a semmibe.
Az ügyész mosolygott. Kane alaposan utánanézett a
pasasnak. Art Pryor. Magasabb volt, mint ahogy Kane várta,
azok alapján, amit az elmúlt hat hónapban végignézett saj‐
tókonferenciákon látott. Halványkék, méretre szabott öltö‐
nye lezseren lógott széles vállán. Fehér ing, sárga nyak‐
kendő, a szivarzsebből a nyakkendő színével megegyező
zsebkendő kandikált ki. A világosbarna haj, a napbarnított
arc, a finom kéz és a huncutul megcsillanó zöld szem egész
érdekes figurává tette Pryort. Lassan, elegánsan mozgott.
Az a fajta ember volt, aki még a saját nagyanyját is képes
kifosztani, miközben arcon csókolja. Hűvös száj az arcon, pil‐
lekönnyű ujjak a nagyi táskájában. Alabamai volt. Született
alabamai. Elsősorban délen működött, és mindig a vádat
képviselte. Noha gyakran biztatták, sosem pályázott állam‐
ügyészségre, kormányzóságra vagy polgármesterségre.
Pryornak nem voltak politikai ambíciói. A tárgyalóteremben
érezte jól magát.
Kane úgy vélte, hogy tökéletes időzítéssel csatlakozott a
bevonuló jelöltek sorához. Az első húsz esküdtjelölt az első
sorban ült, és Kane a második sor első helyére került. Előfor‐
dul, hogy az első sorban ülőket túlságosan is buzgóknak íté‐
lik meg. Kane már megtanulta, hogy a jogászokban gyanút
kelt, ha valaki túlságosan lelkesedik az esküdtségért. Mert
az ilyenek rendszerint a saját forgatókönyvük szerint
működnek. Kane nem engedhette meg magának, hogy bárki
is rájöjjön, neki itt valamilyen célja van.
Leült, és belépése óta először a terem fő helye felé is
elnézett. Igyekezett, de mégis nehezére esett lelepleznie a
megdöbbenését. A bíró! A bírói székben nem az a szőke
bírónő ült, akit az ügy tárgyalására jelöltek. Helyette az a
férfi elnökölt, akit előző este Eddie Flynn irodája előtt látott
kiszállni a zöld kabrióból. Kane egy pillanatra megdermedt.
Meg sem mert mozdulni, mert mi van, ha a bíró megje‐
gyezte magának. Kane utálta a meglepetéseket. Ez egysze‐
rűen elviselhetetlen volt! Mi van, ha a bíró felismeri? Vissza‐
gondolt arra a rövid kis párbeszédre. Amikor útbaigazítást
kért a bírótól, akkor a saját hangját használta. Nem azt a
hangot, amit begyakorolt. Nem azt a hangot, amelyet most
is használ. Minden tőle telhetőt megtett, hogy elrejtse a
vonásait a baseballsapka ellenzője alatt.
A bíró figyelte, ahogy az esküdtjelöltek helyet foglaltak.
Tekintete Kane-re esett, ő meg visszabámult rá. Kane szív‐
verése felgyorsult. De amennyire meg tudta állapítani, a
bírón semmi jele nem látszott, hogy felismerte volna, az
ügyvéd meg az ügyész felé fordult. Kane egy egészen picit
megrázta magát, hogy az idegei lecsillapodjanak.
Hiszen olyan közel van a célhoz!

Az esküdtek kiválasztása már két órája tartott, és a bíró

még mindig a második sorral foglalkozott. Az volt a baj,
hogy a sor másik végén kezdte a válogatást. Hogy egy
esküdt hogyan kerül a tárgyalóteremből az esküdtek emel‐
vényére, az nagyrészt a bírótól függött. Kane ennek sokféle
módját látta már. Amíg valami véletlenszerű tényező is köz‐
rejátszott, a bírók kerülték a szigorú ellenőrzést. Voltak
bírók, akik véletlenszerű sorrendben szólították az esküdtje‐
lölteket. Más bírók úgy vélték, hogy a lehetséges esküdtek
már eleve véletlenszerűen sorakoztak fel, léptek be a
terembe, és foglalták el a helyüket a padokon, tehát az
esküdtek székének betöltése már eleve erősen a véletlenre
volt bízva. A Harry Ford néven bemutatkozó bíró ez utóbbi
módszert kedvelte.
A bíró kis előadást tartott az esküdtszék szerepéről, és
elmagyarázta, hogy milyen a büntetőtárgyalási eljárás
menete. Kane mindezt máskor is hallotta már, de még soha
nem ennyire világosan.
És aztán megkezdődött a selejtezés. Először maguk az
esküdtjelöltek golyózták ki saját magukat. Vagy fél tucat
hivatkozott lefoglalt és már kifizetett nyaralásra, ápolásra
szoruló rokonra vagy várható kórházi kezelésre. Az indoko‐
kat feljegyezték, a jelöltet pedig elbocsátották.
Aztán nekilátott a vád és a védelem.
Az ügyvéd és az ügyész sorra kérdezte a jelölteket, és
fogadta el vagy utasította el őket. A védelemnek korlátozott
számú lehetősége van arra, hogy egy esküdtet indoklás nél‐
kül elutasítson. Ezt tizenkétszer tehetik meg. Utána már
indokolni kell, hogy szerintük miért nem vehető fel egy
esküdt az esküdtszékbe. A védelem az egyik nőt úgy utasí‐
totta el, hogy még csak kérdést sem tett fel neki. Sőt egy
egész sor esküdtet utasítottak így el, és már csak két tiltako‐
zási lehetőségük maradt. Az ügyész mindössze egy jelöltet
utasított el, azon az alapon, hogy bizonyítottan Bobby Solo‐
mon régi rajongója.
Kane mélyen belevájt a körmével a kezébe. Nem a fájda‐
lom miatt. Hiszen fájdalmat nem érzett. Viszont ezzel meg‐
gátolta, hogy idegességében babrálni kezdjen valamivel.
Nem akarta jelét adni, hogy nyugtalan. Most semmiképp!
Tíz esküdtet már mindkét fél elfogadott. Már csak két hely
maradt. Az esküdtszék padjában négy üres szék állt. Kettő
egy-egy esküdtnek. Kettő pedig a tartalék esküdteknek. Egy
férfi lépett a tanúk emelvényére, hogy válaszoljon a kérdé‐
sekre. A neve Brian Dale. Nős, gyermektelen. Egy Starbucks
vezetője. Hat éve költözött New Yorkba a feleségével a geor‐
gia-i Savannah-ból. Rudy Carp nem tett fel kérdést. Arnold
már alaposan utánanézett Briannak, és Rudy jóváhagyta a
jelölést. Kane-nek feltűnt, hogy ez volt az első ilyen eset.
Eddig egyetlen esküdtet sem fogadott még el a védelem
kérdés nélkül. Úgy látszik, nagyon fontos nekik, hogy Dale
tagja legyen az esküdtszéknek, gondolta Kane. Eszébe jutot‐
tak a Brianról készített fotói. Testsúlyban, felépítésben sok‐
kal közelebb állt Kane-hez. Vékony, izmos alkat. Átlagos
magasság. Hasonló csontszerkezet. Az orruk kiváltképp
hasonlított. Kane végső választása Brian Dale és jelenlegi
személyisége közé esett.
– Van-e kérdés a vád részéről? – tette fel a kérdést Ford
bíró.
– Csak egy, tisztelt bíró úr – felelte Pryor, miközben felállt,
és begombolta az öltönyét. Kane imádta Pryor hangját.
Olyan volt, mint amikor mézet csorgatnak egy puskacsőbe.
– Mr. Dale, látom, hogy a házasság szentségében van sze‐
rencséje élni.
– Úgy van. Már tizenhat éve – felelte Dale.
Kane elnézte, ahogy Pryor a tanúk emelvényéhez ment.
Kissé peckesen járt, de illett neki. Nem tette arrogánssá.
Inkább a kidolgozott elegancia látszott rajta.
– Nagyszerű! A férj és feleség közötti köteléknél nincs fon‐
tosabb. Hogy hívják a kedves feleségét?
Kane küszködött, hogy elnyomjon egy mosolyt. Tudta,
hogy Pryornak ezt teljesen felesleges megkérdeznie.
Játszma kezdődik itt a javából! Pryor arra készült, hogy Dale-
t kigolyózza az esküdtszékből, és a pasasnak erről még csak
fogalma sem volt.
– Martha Mary Dale.
– Engedje meg, hogy megjegyezzem, nagyon szép név. És
most megkérem, képzelje el, ahogy este hazatér Martha
Maryhez. Amint belép az ajtón, megcsapja a fenséges, fris‐
sen főtt vacsora illata. Martha Mary órákat töltött a tűzhely‐
nél, hogy elkészítse. Maga kezet mos, asztalhoz ülnek, és
Martha Mary megkérdezi, hogy merre járt ma. És most
legyen kedves, képzelje el azt is, hogy maga nem felel Mar‐
tha Mary kérdésére. El tud képzelni egy ilyen jelenetet, Mr.
Dale?
– El tudom képzelni, de én minden esetben elmondom
Martha Marynek, hogy hol jártam, mit csináltam. Köztünk
nincsenek titkok.
– És én vagyok az első, aki ezért mindkettőjüknek gratu‐
lál! De tegyük fel, hogy ebben az esetben nem felel Martha
Marynek. Mit gondol? A hallgatása gyanakvást keltene
benne?
– Ó, de még mennyire, uram!
– És mi lenne, ha ezért Martha Mary azzal vádolná magát,
hogy titkos találkája volt egy másik nővel? Ha nem oszlatja
el a gyanakvását, akkor minden joga meglenne rá, hogy a
legrosszabbat gondolja magáról, igaz?
Kane látta, hogy Dale bólint egyet.
– Igaza lenne, ha azt hinné, hogy valami rosszat tettem,
persze – mondta Dale.
– De még mennyire! Ha valakit valamilyen förtelmes bűn‐
nel vádolnak, de az illető hallgat, és úgy dönt, hogy nem
jelenti ki az esküdtszék előtt, hogy ártatlan, akkor vajon az
nem keltene magában gyanút?
– Dehogynem, Mr. Pryor – felelte Dale.
Pryor maga volt a megtestesült bűbáj. Egyenesen a tanúk
emelvényéig ment.
– Köszönöm szépen a fáradozását, Mr. Dale – mondta a
férfi vállára csapva. – Kérem, adja át szívélyes üdvözletemet
a feleségének.
Aztán megfordult, és a vád asztala felé menet, a válla
fölött még odaszólt a bírónak.
– Tisztelt bíró úr, indokolt alapon tiltakozom Mr. Dale fel‐
vétele ellen. Mr. Dale nem tud elfogulatlan ítéletet hozni.
– Elfogadom – jelentette ki a bíró.
Kane-nek az volt az érzése, hogy Pryor volt talán a legjobb
ügyész, akit életében eddig látott. A szeme láttára kiütötte a
védelem egyik kedvelt esküdtjelöltjét, méghozzá a védelem
saját stratégiáját használva. Az esküdtek kiválasztásakor
kizárólag az elfogulatlanság számított.
– Rosszul csináltam valamit? – kérdezte Dale értetlenül
széttárt karral. Arcára kiült a zavart szégyen kifejezése.
– Kérem, üljön le a váróteremben, Mr. Dale. Az egyik
teremszolga majd mindent megmagyaráz – mondta neki a
bíró. – A várakozó jelölteknek pedig ismételten felhívom a
figyelmét, hogy – amint azt már korábban elmagyaráztam –
a vádlottnak nem kell bebizonyítania semmit. Amennyiben a
vádlott nem kíván tanúvallomást tenni, és ez jogában áll, az
esküdteknek abból tilos bármilyen következtetést levonni.
Ekkor megjelent az egyik teremszolga, Dale-hez ment, és
kedvesen elvezette a tanúk emelvényétől. Kane alig hallha‐
tóan felsóhajtott. Hajszál híján úgy döntött, hogy Brian sze‐
mélyazonosságát szerzi meg magának ehhez a feladathoz.
De most óriási megkönnyebbülést érzett, hogy végül mégis
másképp határozott. Valójában a döntő tényező Martha
Mary volt. Legalább száznyolcvan centi magas volt, és majd‐
nem száznegyven kiló. Brian egészen eltörpült mellette.
Kane tudta, hogy ketten együtt nem férnének bele a
kádba.
– Kérem a következő esküdtjelöltet! – szólalt meg a bíró.
Kane felállt, és követte a teremszolgát az esküdtek padjá‐
hoz.
 HUSZADIK FEJEZET

Az FBI New York-i irodájának otthont adó Federal Plaza felé

vezető úton Harper előadta, hogy mire bukkanhatott a part‐
nere, Joe Washington. Holten vezetett, Harper mellette ült
az elülső utasülésen, én meg hátul. Előrehajoltam, hogy jól
halljam Harper sztoriját. Az egy dolog, hogy az ember meg‐
próbálja meggyőzni az esküdteket, hogy nem az ügyfele a
gyilkos. Ezerszer könnyebb dolga van viszont, ha ezt úgy
teheti, hogy közben rá tud mutatni valaki másra, akit meg‐
vádolhat a tettel.
Harper előadta a tényállást Holtennek. Én hallgattam.
– Az FBI és én nem a legjobb viszonyban váltunk el egy‐
mástól. A partnerem, Joe, viszont igen. Ő nem annyira
magának való ember. Felhívta az egyik régi haverját, aki
hajlandó volt lefuttatni egy keresést a sorozatgyilkosok, sze‐
xuális bűnözők meg az Országos Bűnügyi Információs Köz‐
pont nyilvántartásában. Semmit sem talált. Erre Joe haverjá‐
nak az az ötlete támadt, hogy beszélni kellene a VE-2 vala‐
melyik alkalmazottjával. Hátha valami beugrana. És úgy lát‐
szik, hogy van ott egy ügynök, aki talán tud valamit, ami
még jól jöhet.
Az FBI Második Viselkedéselemző Egysége, a VE-2 a fel‐
nőttek ellen elkövetett sorozatgyilkosságokkal foglalkozik.
Nincs a világon még egy bűnüldöző szerv, ami többet tudna
a sorozatgyilkosokról, mint ez a társaság. Az Erőszakos
bűnözők elfogatási programja, a ViCAP és az Országos Bűn‐
ügyi Információs Központ, a NCIC szövetségi adatbázisokat
tartott fenn, amelyek az egész országban számontartott,
megoldatlan bűnügyekhez nyújtottak hozzáférést a bűnül‐
döző szervek számára.
– És ki ez az ügynök? – kérdeztem.
 – Egy elemző szakértő, Paige Delaney. Joe azt mondja,
hogy ebben a hónapban a New York-i irodában dolgozik. A
Coney Island-i gyilkos utáni nyomozásban segít a helyiek‐
nek.
– És mi köze van a mi esetünkhöz? – kérdeztem.
– Lehet, hogy semmi. De az is lehet, hogy nem. Nagyon
nem tetszett nekem az, hogy a tetthely mennyire tiszta volt.
Ha Solomon a gyilkos, akkor piszkos jó munkát végzett,
ahhoz képest, hogy először csinálja. Az áldozatokon nem
maradt DNS-nyom, se védekezésből származó sérülés, és
rajta sem esett karmolás vagy vágás. Nyom nélkül végez
két emberrel, és ezután a saját DNS-ét és ujjlenyomatát hor‐
dozó egydollárost beteszi Carl szájába? Ezt én nem veszem
be! Valami itt nem stimmel, viszont az ügyfél sztoriját sem
tudom elhinni.
– Egy egész sor dolognak nincs értelme ebben az ügyben.
Gondolj csak a gyilkosság eszközeire – mondtam erre én. –
Valamilyen módon, anélkül, hogy elhagyná a házat, Bobby
elrejti a kést, amely végzett Ariellával, de az ütőt, amivel
Carlt intézte el, a hálószoba padlóján hagyja, méghozzá az
ujjlenyomataival együtt, aztán felhívja a rendőrséget, és
közli velük, hogy két holttestet talált. Nincs valami sok
értelme, nem igaz? De az államügyészség nem ezt akarja
látni. Hanem azt, hogy Bobby ütőjéről van szó. Rajta vannak
az ujjlenyomatai. Azt fogják mondani, hogy nem akarta túl‐
ságosan tökéletesnek meghagyni a helyszínt. Különben az
egész nagyon megrendezettnek látszana. A pillangóval
pedig az a célja, hogy félrevezesse a rendőröket, vagy vala‐
miféle elmebeteg üzenetet akar vele küldeni. De elszúrja, és
véletlenül rajta felejti a DNS-ét. Apró hiba, mondják majd.
Akárhogy is, ragaszkodni fognak hozzá, hogy Bobby az egé‐
szet előre eltervezte.
Harper feje belesüppedt a fejtámlába, ő maga a tekintetét
a kocsi mennyezetére függesztette, és úgy gondolkodott.
– És még az is lehet, hogy úgy volt, Eddie. Ahogy már
mondtam, meglehet, hogy az államügyészség a megfelelő
embert vádolja. Várjuk meg, hogy mit mond Paige. Küldtem
nekik egy listát, amiben összeszedtem a gyilkosra utaló jele‐
ket, és valami lehetett rajta, amin megakadt az FBI szeme,
különben nem lennének hajlandóak találkozni velünk.
Holten kitett minket a Federal Plazánál, parkolóhelyet
keresett, aztán találkoztunk a Jacob K. Javits épület előteré‐
ben. Holten úgy döntött, hogy megvár minket. Átvettem tőle
a laptopot. A biztonsági őr úgy vélte, hogy az FBI-nál bizton‐
ságban lesz. Alapos motozás következett, a cipőmet és a
laptopot átvilágították, majd Harperrel együtt felengedtek
minket a huszonharmadik emeletre. Hagytam, hogy Harper
menjen előre. Néhány évig itt szolgált, és ismerte a terepet.
De ettől még néhány ügynök rettentő gonosz pillantások‐
kal méregette, míg a recepción várakoztunk. És vártunk. És
vártunk. Húsz perc elteltével már ott tartottam, hogy elme‐
gyek, és hagyom, hogy Harper intézze a dolgot, amikor
megjelent egy kopott, szürke farmert és fekete pulóvert
viselő nő. Paige Delaney kora ötvenes lehetett, és kimondot‐
tan elegánsan öregedett. Jó fizikai állapotban volt, és
hagyta, hogy a haja természetesen őszüljön. Vékony orrán
szemüveg ült. Szája sarka mintha állandó apró mosolyra
húzódott volna, és ez barátságossá tette a megjelenését.
Kezet rázott Harperrel. Felém meg azt a fajta pillantást
lövellte, amelyhez a védőügyvédek (idővel) egész jól hozzá‐
szoknak. Hosszú, keskeny folyosón vezetett minket végig,
és beléptünk egy konferenciaterembe. Az asztalon egy
lezárt laptop állt. Leültünk. Harper és én az asztal egyik
oldalán, Delaney velünk szemben, a laptop mögé. Levette a
szemüvegét, és az asztalra tette.
– Na, milyen a magánnyomozói élet? – kérdezte Delaney.
– Jó dolog a saját főnökömnek lenni – válaszolta Harper.
Én csak hallgattam. Ez nem az én világom volt. A bűnül‐
döző szerveken belül az embereknek megvannak a saját
kötődéseik. Hagytam Harpert kibontakozni.
– Joe Washington üdvözöl – szólalt meg Harper.
 – Joe mindig is udvarias volt. Örülök, hogy együtt dolgoz‐
tok. Jó ember. Hát akkor, gondolom, nincs sok időd, úgyhogy
vágjunk bele. Átnéztem az ismertetőjeleket – mondta Del‐
aney. Kinyitotta a laptopot, a képernyőt az asztal közepe
felé fordította, hogy mindketten lássák Harper e-mailjét.
– A kutatás szempontjából ezek legtöbbje nem is számít
igazi ismertetőjelnek – kezdte Delaney. – Először is összeha‐
sonlítjuk a lehető legtöbb helyszíni részletet, de csak azokat,
amelyek nagyon jellegzetesek és a kutatáshoz tartoznak. Ha
a gyilkos mindig egy bizonyos fegyvert használ, vagy vala‐
milyen jellegzetes nyomot hagy a holttesteken, vagy üzene‐
tet hagy, vagy úgy tűnik, mintha valami sztorit követne, az
mind ismertetőjel lehet. Az ismételten ölők áldozatait az
ismertetőjelek alapján azonosítjuk. Van úgy, hogy egy
ismertetőjel szándékos, a gyilkos valamiféle fantáziajelene‐
tet játszik le a fejében. Máskor tudatalatti tett. Ha van
benne valami ismétlődő motívum, vagy nyomravezető ötle‐
tet adhat, akkor potenciális ismertetőjelnek tekintjük, és
átadjuk a ViCAP-nak.
– A mi esetünkben semmi sem találtunk a ViCAP rendsze‐
rében.
– A rendszer nem tökéletes. Nem minden bűnüldöző szerv
áll kapcsolatban a ViCAP-pal. Vannak rendőrök, akik egysze‐
rűen képtelenek adminisztrálni. És persze a gyilkosok is
megváltoztathatják a megszokott módszereiket. A legtöbb
esetben a rendszer arra hagyatkozik, hogy a rendőrök beve‐
zetik az adatokat, és ellenőrzik az új bűnügyekre vonatkozó
riasztásokat. Ráadásul, ha a gyilkos megkerül, akkor az ese‐
teket nem is veszik fel a rendszerbe. Az egész úgy van fel‐
építve, hogy segítsen a rendőrségnek elkapni az erőszakos
bűnözőket, azonosítani az ismeretlen személyeket, és meg‐
találni az eltűnt személyeket. És nem tesszük közzé az azon‐
nal elkapott és elítélt elkövetők adatait. Ez a rendszer leg‐
gyengébb pontja.
Harper hátradőlt, és összefonta maga előtt a karját.
 – Miért lenne ez gyenge pont? – kérdezte. – A lezárt gyil‐
kossági ügyek egész biztosan nem lehetnek már relevánsak.
– A rendszer nem veszi figyelembe a téves ítéleteket –
szóltam közbe.
Amióta leültünk, Delaney most először ismerte el, hogy én
is jelen vagyok. Egy pillanatig kivárt, aztán bólintott.
– Az ügyvédnek igaza van. Az Utólagos Felmentések
Országos Nyilvántartásában végzett kutatásaink alapján az
Egyesült Államokban halálbüntetéssel sújtott elítéltek közül
huszonötből egy ártatlan. Évente ötven-hatvan gyilkos ítéle‐
tét nyilvánítják semmisnek. Ez nagyon sok olyan ügyet
jelent, ami be sem kerül a nyilvántartásunkba, és nem vizs‐
gáljuk az ismertetőjeleiket sem. És akkor az ártatlanokról,
akiknek nincs védőügyvédjük, vagy akik nem tudják meg‐
másíttatni az ítéletüket, még nem is beszéltünk. Az az ügy‐
nök, akivel Joe beszélt, engem is ismer. Az volt az érzése,
hogy van valami érdekes azok között a dolgok között, ami‐
ket megemlítettél. Még nem tudom, hogy valóban az-e, de
örülök, hogy bejöttél. A listádon szereplő utolsó ismertetőjel‐
ről van szó, az egydollárosról.
És itt váratlanul elhallgatott. Az a benyomásom támadt,
hogy Delaney szívesen mondott volna többet, de tudta,
hogy nem teheti. Mindkét nőből sugárzott az elszántság. Ha
Harpernek volt egy elmélete, akkor képes volt akár lejárni a
lábát is, addig, amíg a végére nem járt a dolognak. Az esze
vágott, és olyan fizikai energiával rendelkezett, ami szinte
mindent átitatott, bármit is csinált. Harperben tűz volt. Del‐
aney viszont elmélyült, elmélkedő típusnak tűnt. Olyasvala‐
kinek, aki csöndesen töpreng. Mint a számítógép merevle‐
meze: halkan elzümmög, miközben megoldja a problémát.
Harper nem szólalt meg. És én is hallgattam. Passzívan
próbáltuk rávenni Delaney-t, hogy áruljon el egy kicsit töb‐
bet. De nem adott ki semmit. Tudtam, hogy megpróbál
kiszedni belőlünk annyi információt, amennyit csak tud,
anélkül, hogy cserébe bármit is adna. Harper is tudta.
Bevett FBI-gyakorlat ez.
 – Látnom kellene azt az egydollárost – szólalt meg végül
Delaney.
– Csak fényképek vannak róla – mondta erre Harper.
– Itt vannak? – kérdezte Delaney.
Harper bólintott, és állásfoglalása hangsúlyozására mind‐
két tenyerét az asztalra fektette. És nem mozdult. Én igye‐
keztem visszafogni magam és nem beleavatkozni. Ezeket a
játékszabályokat Harper ismerte.
Senki sem moccant. Senki sem beszélt.
Végül Delaney megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.
– Megnézhetem őket? Különben nem tudok segíteni –
tette még hozzá.
– Kössünk egyezséget! Megmutatjuk a képeket. Ha mérv‐
adóak, akkor elmondod, amit tudsz. Mindenki nyílt kártyák‐
kal játszik.
– Azt nem tehetem. Szigorúan bizalmas nyomozásban
veszek részt, és…
Zajosan felálltam. Hagytam, hogy a szék lába nagy zör‐
géssel csússzon végig a padlóburkolaton. Harper is felemel‐
kedett vagy öt centit a székéről, amikor Delaney feltartotta
a kezét.
– Várjatok! Néhány részletet elárulhatok. De nem min‐
dent. És azt is csak akkor, ha idevágó. Nem tudom, milyen
ügyön dolgozol, és ha a dollár nem illik a képbe, akkor nem
is kell tudnom róla. Kérlek, üljetek le! Hadd nézzem meg a
fotókat, és ha arról van szó, amit keresek, akkor elmondom,
amit lehet.
Összenéztem Harperrel. Mindketten leültünk. Kinyitottam
az aktatáskát, kivettem belőle a laptopot, és bekapcsoltam
a gépet. Megkerestem a pillangóformájúra hajtogatott egy‐
dollárosról készült képeket, és úgy fordítottam a laptopot,
hogy mindhárman lássuk a képernyőt.
Delaney teljes öt másodpercig hallgatott, mielőtt végre
megszólalt.
– Nem úgy néz ki, hogy köze lenne az én ügyemhez.
Olyan kép is van, amelyiken kihajtogatva látható a bank‐
jegy?
A szívem egy kicsit elszorult. Harper is a szemem láttára
összement. Válla megroggyant, feje lekókadt. Felsóhajtot‐
tam. Egy pillanatig reménykedtem, hogy kiderül, Bobby
Solomon ártatlan.
– Persze – mondtam. Rákoppintottam az érintőpadra,
átugrottam két fotót, a harmadikat pedig megmutattam Del‐
aney-nek.
– Igazán sajnálom. De legalább egy zsákutcát kizártunk –
mormolta Harper.
Bólintottam, de akkor hirtelen Delaney-re esett a tekinte‐
tem. A nő szeme körül és a homlokán megfeszült a bőr. Ajka
hangtalanul mozgott, ahogy egyre közelebb hajolt a képer‐
nyőhöz. Aztán lehajolt, és valamit keresett az asztal alatt.
Egy rajztömbbel a kezében emelkedett fel újra. Régi, elnyűtt
vázlatfüzet volt. A lapok sarka felkunkorodott. Delaney kinyi‐
totta füzetet, valahol a közepe táján megtalálta, amit kere‐
sett, és buzgón elkezdte egybevetni a papíron és a képer‐
nyőn látottakat.
– Mindent meg kell tudnom az ügyről, amin dolgoztok.
Most azonnal! – mondta.
– Micsoda? – döbbent meg Harper. – Mégis találtál vala‐
mit?
Delaney tudomást sem vett Harperről. Előhúzott egy tollat
a táskájából, és elkezdte bejelölni a rajztömbön látható váz‐
latot. Az ügynök elmélyülten szemlélte a képernyőt, aztán
figyelmét a rajztömbjére fordította, és belefirkantott vala‐
mit. Harper kérdéséről tudomást sem vett, hanem egyből
visszakérdezett.
– Szakmai szempontból mit tudtok a sorozatgyilkosokról?
– kérdezte Delaney.
A kérdés határozottan megborzongatott.
– Csak annyit tudok, amit az újságokban olvastam. Nem
sokat – feleltem.
– Rendszerint fehér férfiak, huszonöt és ötven közöttiek,
magányosak, szociális beilleszkedésre alkalmatlanok, az
intelligenciaszintjük az átlagosnál alacsonyabb, és gyakran
szenvednek valamilyen pszichózisban.
Ez egybevágott azzal a kevéssel, amit én is tudtam.
Ültömben kissé felemelkedtem, és láttam, hogy Delaney az
Egyesült Államok nagypecsétjében található olajágon dolgo‐
zik. Újra felemelte a fejét, és most meg azt láttam, hogy a
ceruzája hegye a nyílköteg fölött áll, ajka hangtalanul
mozog. Valamit számolt. Aztán a ceruzáját a papírra eresz‐
tette, és ismét rajzolni kezdett.
– Szinte majdnem minden téves, abból, amit most elsorol‐
tál – szólalt meg Delaney. – A VE-nél visszaesőknek hívjuk
őket. Bármilyen etnikai csoportból származhatnak. A józan
ész határain belül bármilyen korosztályhoz tartozhatnak.
Sok közülük házas, és nagy családja van. A szomszédod
lehet, és soha nem fogsz rájönni. A gyenge szociális kész‐
ség, és az alacsony intelligenciaszint észszerű feltételezés,
de nem minden esetben helytálló. A legtöbben sokáig meg‐
ússzák, hogy elkapják őket, és ezt az áldozataik megváloga‐
tásának köszönhetik. A visszaesők legtöbb áldozata koráb‐
ban soha nem találkozott a gyilkosával. Még az ostoba
visszaeső is évekig működhet zavartalanul, mire a zsaruk a
nyomára bukkannak. Viszont ott van az a bizonyos egy szá‐
zalék. Rendkívül fejlett szociális készségekkel rendelkeznek,
az IQ-juk magas, és akármi is készteti őket az ölésre, az még
a legközelebbi barátaik előtt is sikeresen elrejthető. Ezt a
fajtát csak nagyritkán sikerül elkapni. A legjobb példa erre
talán Ted Bundy. És ellentétben azokkal a sztorikkal, amiket
az ember a tévében lát, ezek a gyilkosok nem vágynak rá,
hogy elfogják őket. Soha! Némelyik elképesztő óvintézkedé‐
seket tesz, hogy elkerülje a börtönt, beleértve az áldozat
álcázását is. Mások, noha börtönbe ők sem akarnak kerülni,
titokban vágynak rá, hogy valaki elismerje a tehetségüket.
Delaney felénk fordította a képernyőt. Aztán erősen kina‐
gyította a bankjegy hátsó oldalát, a nagypecsét környékét.
Az a kis elszíneződés, amelyet én is észrevettem, de nem
törődtem vele, most az egész képernyőt betöltötte. A pecsé‐
ten három kis tintapötty látszott. Egy az egyik nyílon. A
másik az egyik olajfalevélen, a harmadik azon a csillagon,
amely a sas feje fölött balra, a legközelebb esett a felső csil‐
laghalmazhoz.
– Mit nézünk? – kérdeztem.
Delaney a rajztömböt is megfordította, és elénk tolta. A
rajzon a nagypecsét volt látható. Néhány olajlevél, nyílhegy
és a sas feje fölötti csillagok közül is néhányat besatíroztak
ceruzával.

Ránéztem a képernyőre. A Carl szájában talált, pillangófor‐

májúra hajtogatott bankjegyen valaki piros tintával kiszíne‐
zett egy olajfalevelet, egy nyílhegyet és egy csillagot.
– Ezt a jelölést eddig háromszor láttam egy egydollároson.
Ezen a vázlatos rajzon jelöltem be őket – kezdte Delaney. –
Az elsőt egy kétgyermekes anya lábujjai közé csúsztatták
be. A másodikat egy olcsó motel éjjeliszekrényének a tete‐
jén találták, egy meggyilkolt teherautó-árus mellett. Az utol‐
sót pedig egy halott étteremtulajdonos kezében láttam. Az a
véleményem, hogy egy ismétlődő sémával van dolgunk,
méghozzá abba a bizonyos egy százalékba tartozó gyilkos
ismertetőjeléről. Akármi legyen is az ügy, amin dolgoztok,
feltehetően kapcsolódik a Viselkedéselemző Egység egyik
mumusához. Az a gyanúm, hogy a pasas az FBI történelmé‐
nek legrafináltabb sorozatgyilkosa lesz. Soha senki nem
látta. A megjelölt egydollárosokon kívül semmi más nyom
nincs a kezünkben, és néhány elemzőnk még a létezésében
is kételkedik. De azok, akik hisznek benne, hát ők meg Dol‐
lár Billnek hívják. Úgyhogy legjobb lesz, ha most mindent
elmondotok az ügyről, amiben ti nyomoztok.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Kane a jobb kezébe vette a Bibliát, és az esküt olyan átélés‐

sel olvasta fel a papírról, mintha minden egyes szavát
komolyan gondolná. Az írnok elvette tőle a kötetet, és Kane
megmondta a nevét, amikor erre felszólították majd leült a
tanúk emelvényén álló székre.
Carp és az esküdtszéki szakértő, Novoselic a fejüket
összedugva sutyorogtak. Végül, amikor a bíró már sürgetően
köszörülte a torkát, Carp felállt és feltett egy kérdést. Kane-
nek mindegy volt, hogy mit fog kérdezni tőle. Tudta, hogyan
kell válaszolnia. Tisztában volt vele, hogy a védőügyvédek
mit akarnak egy esküdttől.
– Van-e tudomása olyan tényezőről, amely ellene szól,
hogy tagja legyen az esküdtszéknek? – tette fel a kérdést
Carp.
Kamu kérdés volt. És Kane ezzel tisztában volt. Úgy vélte,
hogy Carp is tisztában van vele. A jogász csak a reakciójára
volt kíváncsi.
Kane szándékosan elnézett valahova oldalra. Kivárt egy
kicsit. Pislogott egy párat. Aztán egyenesen Carpra nézett.
– Nem. Nincs tudomásom semmi ilyesmiről.
A kérdés nem volt fontos. Valójában az számított, hogy
Kane azt a benyomást keltse a védőügyvédben, hogy elgon‐
dolkodott. Kane jól tudta, hogy egy megfontoltnak tartott
esküdtjelöltet a védelem kedvezően ítél meg, és nem feltét‐
lenül váltja ki a vád ellenszenvét sem.
– Köszönöm. A védelem elfogadja a jelöltet – jelentette ki
Carp.
Pryor ültében hátrafordult, és váltott néhány szót a
mögötte ülő egyik segédügyésszel. A párbeszéd egészen
rövidnek bizonyult. Aztán az ügyész felállt, és jól megnézte
magának Kane-t, aki ez alatt az esküdttársak mormolását,
zsongását hallgatta. Az esküdtszék egy eleven, lélegző,
önálló lény. Természetesen egyénekből áll. De ezek együtt
egyetlen bestiát alkotnak. És a bestia megszelídítése Kane
dolga.
Talán három vagy négy másodperc telhetett el azóta,
hogy Pryor felállt. Kane számára ezek hosszú perceknek
tűntek. A teremre csönd ereszkedett. Megszűnt a papírzör‐
gés. A tömeg által kibocsátott fehérzaj eltompult. Pryor ala‐
posan szemügyre vette Kane-t. Egyetlen rövid pillanatra
találkozott a tekintetük. Még fél másodperc sem volt. És
mégis, a pillanat töredékében valami történt közöttük. Kane
úgy érezte, mintha egyezséget kötöttek volna.
– Tisztelt bíró úr – szólalt meg Pryor –, a vádnak nincs kér‐
dése, és ezúttal nem kívánunk állást foglalni.
A bíró utasította Kane-t, hogy foglaljon helyet az esküdt‐
széknek fenntartott sorban. Kane felállt, lelépett a tanúk
emelvényéről, és az esküdtek széksorához ment. Az első
sorba ült le, majdnem a sor legvégére.
Eltelt egy újabb óra, mialatt a védelem és a vád további
tizenöt esküdtjelöltet utasított el. Ahogy azt Kane-nel is
tette, Pryor hét másik leendő esküdt esetében is tartózko‐
dott az állásfoglalástól. Kane végignézett az esküdtek során,
és a plusz székekkel együtt húsz esküdtet számolt össze.
Pryor egy jelöltet arra hivatkozva utasított el, hogy az
illető gyerekszínész volt, és ebből az időből lehetett valami‐
lyen laza, távoli kötődése Bobby Solomonhoz.
Pryor ezután már nem ült vissza a helyére. Végigpásztázta
az esküdtszék betöltött helyeit. Nem siette el, mind a húsz
esküdtet alaposan szemügyre vette. Aztán felvette a jegy‐
zettömbjét, és a bíró felé lépett.
– Tisztelt bíró úr, a vád megköszöni Mrs. McKee-nek, Mrs.
Mackelnek, Mr. Wilsonnak és Mr. O’Connornak, hogy megje‐
lentek. A továbbiakban nincs szükség a szolgálatukra. A vád
elégedett az esküdtszék összeállításával.
Ekkor Kane-től négy székkel jobbra, a sor közepe felé, fel‐
állt egy őszülő hajú férfi, és megindult kifelé. Három esküdt
térde mellett egész jól el tudott oldalazni, mivel azok nők
voltak, és kisebb termetűek, de Kane-nek fel kellett állnia,
és kilépnie a sor szélére, hogy elengedje. A Kane bal oldalán
ülő magas nő szintén felállt, hogy Kane-t is és az elbocsátott
esküdtet is kiengedje.
– Az esküdtek húzódjanak jobbra a sorban! Mindenki üljön
át, töltsék be a helyeket! – utasította őket Ford bíró.
A kifelé tartó férfi elhaladt Kane mellett. Amikor Kane újra
a székek felé fordult, döbbenten látta, hogy a magas nő
elfoglalta a helyét! Őt megelőzve belépett a széksorba, és a
bíró utasításának engedelmeskedve, a többi esküdttel
együtt feljebb helyezkedett el. A nő felpillantott, és udvaria‐
san Kane-re mosolygott, amikor a férfi elfoglalta a széket,
amelyet az elmúlt fél órában a nő melengetett. Kane nem
viszonozta az udvarias gesztust. Az ötvenes éveiben járó
nőnek gesztenyebarna haja volt, és halványkék pulóvert
viselt. E pillanatban a Pryor által elutasított utolsó esküdt is
távozott a Kane mögötti sorból.
– Hölgyeim és uraim, önök ezennel az esküdtszék tagjai –
hirdette ki a bíró. – A hátsó sor első hat embere, és az elülső
sor első hat embere esküdt.
Kane körbenézett.
– Jobbról nézve – tette hozzá a bíró. – A másik négy sze‐
mély, a hölgy és két úr a hátsó sorban, továbbá az első sor‐
ban ülő úr póttag lett.
A magas nő nem pusztán Kane székét foglalta el. Az
esküdtszékben való helyét is elvette! És határozottan elége‐
dettnek tűnt. Kane pedig póttag lett. Végignézheti a tárgya‐
lást. De az esküdtek termébe nem léphet be. És nem is sza‐
vazhat. Mindez emiatt a nő miatt, aki itt ül mellette!
Kane végignézte, ahogy a jegyző feleskette az esküdtszé‐
ket, és mindegyik esküdtnek adott egy sorszámot. Kane a
tizenhármas számot kapta. Az utána következő póttagok a
tizennégyes, tizenötös és a tizenhatos számot kapták.
A bíró pedig elsorolta a figyelmeztetéseket. Ne olvassanak
újságot! Ne nézzenek híradót! A média minden híradását
kerüljék! A bíró ezután feleskette az esküdtek felügyelőjét.
Ez a törvényszolga fog gondoskodni az esküdtekről, és arról,
hogy mindenkor betartsák a szabályokat.
A pulóveres, magas nő – aki Kane helyét elfoglalva immár
a tizenkettes számú esküdt lett – kissé félrebillentette a
fejét, és odasúgta neki:
– Ez az egész olyan lenyűgöző, nem igaz?
Kane csak némán bólintott.
A nő New Jersey-i akcentussal beszélt. Kane érezte a lehe‐
letén a délelőtt elszívott cigaretták szagát. Az anyjára emlé‐
keztette. Kane igyekezett a régi emlékeire koncentrálni. Bár‐
mire, ami eltereli a figyelmét a rettenetes kudarcról, hogy
nem sikerült bejutnia az esküdtszékbe. Mert ha arra a ren‐
geteg előkészületre gondolt…
Ami most mind értelmetlenné vált. Elszállt, mint a szélbe
szórt hamu.
– Vád és védelem! – szólalt meg a bíró, és ezzel megtörte
a Kane mellkasában ágaskodó haragot. – Az esküdtek kivá‐
lasztására eredetileg két napot szántunk. De a válogatás
gyorsabban lezajlott. Javaslom, ne vesztegessük a bíróság
idejét. A tárgyalást holnap reggel megkezdjük – hirdette ki
Ford bíró.
– Készen állunk, tisztelt bíró úr. Ügyfelem alig várja, hogy
tisztázza magát, és a rendőrség megtalálhassa az igazi gyil‐
kost – jelentette ki Carp.
A bíró felvont szemöldökkel Carp felé döfött egyet a tekin‐
tetével. Kane tudta, hogy Solomon jogászai minden lehető‐
séget megragadnak, hogy az esküdtekbe sulykolják ügyfe‐
lük ártatlanságát. Bizonyára vannak olyan esküdtek, akik,
ha elég gyakran hallják, hinni kezdenek a vádlott ártatlansá‐
gában – gondolta Kane.
Az esküdtfelügyelői tisztet betöltő törvényszolga egyen‐
ként kivezette őket a tárgyalóteremből egy rideg, vajszínű
folyosóra. Kane besorolt a pulóveres nő mögé, és megállt.
Egy teremszolga végigment a soron, és űrlapokat meg bro‐
súrákat osztogatott ez esküdteknek, amelyek tájékoztatták
őket a helyes viselkedésről meg arról, hogy miként igényel‐
hetik meg az esküdteknek járó honoráriumot.
A pulóveres nő a falnak támaszkodott, és egy műmosollyal
Kane felé nyújtotta a kezét. Kane a mosoly ellenére is
érezte, hogy milyen határtalanul kommersz energia áradt
belőle. Az a fajta nő volt, aki tortát süt az öregeknek, aztán
kifejti az idős embernek, hogy milyen hálásnak is kell lennie
ezért, és milyen rengeteg munkája van a tortában.
– Brenda vagyok. Brenda Kowolski – mutatkozott be.
Kane kezet fogott vele. És bemondta az álnevét.
– Most vagyok először esküdt. Rettenetesen izgulok.
Tudom, hogy nem beszélhetünk az ügyről, de muszáj elmon‐
danom valakinek, milyen fantasztikus érzés, hogy valamit
adhatok a városnak. Érti, mire gondolok, ugye? Szerintem az
esküdti kötelezettség teljesítése a jó állampolgár feladata.
Kane némán bólintott.
A teremszolga most Brendának és Kane-nek is átnyújtotta
a nyomtatványt és a brosúrát.
– Amennyiben kérdésük lenne az űrlap kitöltésével kap‐
csolatban, forduljanak hozzám. A parkolási költségeket nem
térítjük meg és nem is igazoljuk. Holnap reggel nyolc har‐
minckor legyenek itt, kérem. További kellemes napot kívá‐
nok – tette még hozzá.
Kane fogta a brosúrát és nyomtatványt, aztán búcsút
intett Brendának, és megindult. Hosszú napja volt. Oly’ sok
minden jól sikerült! És lám, mégsem került be az esküdt‐
székbe. Arra gondolt, hogy este belevág a karjába a késével.
Nem mintha meg akarta volna ölni magát. Csak pusztán a
vágás kedvéért. A különös, borzongató érzés kedvéért, ame‐
lyet a penge hegye vált ki a bőre átmetszése által. Fájdalom
semmi. Csak a saját vére langymelege a bőrén.
– Viszlát. Gondolom, holnap megint találkozom magával –
köszönt el tőle Brenda.
Kane megállt, és Brenda felé pördült.
– Nem, biztos. Lehet, hogy én találkozom magával –
mondta Kane széles mosollyal és egy huncut kis kacsintás‐
sal.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Jó darabig sem Harper, sem én nem találtunk szavakat. Ha

az, amit Delaney most elmondott nekünk, helytálló volt,
akkor Bobby Solomon ártatlan volt. Ariella és Carl pedig egy
sorozatgyilkos áldozatai!
A sajtó imádni fogja a hírt!
Már a gondolatától is felpörgött a szívverésem. Beidézhet‐
jük Delaney-t meg az összes anyagát! Megmutathatja az
esküdteknek a dolláros trükköt, a pénzre satírozott mintát.
Delaney tapasztalt, magas rangú FBI-szakértő. Innentől
fogva Bobby szabad ember! Azonnal fel akartam hívni Car‐
pot, de valami még motoszkált a fejemben, és ez szinte a
székembe nyomott. Várjunk még! Többet kell megtudni!
Hidegvérre lett volna szükségem, de piszkosul izgatott let‐
tem. Harper csak vigyorgott. Bejött a megérzése. De még
mennyire, hogy bejött!
– Mindent elmondunk – szólaltam meg végül –, de annak
ára lesz. Az ügyfelünk tárgyalása ezen a héten kezdődik. Be
kell idézzünk az anyagokkal együtt. Szükségünk lesz rá,
hogy mindez tanúvallomás keretében is elhangozzék.
– Attól tartok, ez lehetetlen – mondta Delaney.
– Micsoda? – döbbent meg Harper. Aztán akkorát csapott
a tenyerével az asztalra, hogy a laptop ugrott egyet.
Először azt gondoltam, hogy az ügynöknő csak alkudozni
próbál. Neki szüksége volt arra, amit mi tudtunk. Nekünk
meg szükségük volt a tanúvallomására. Alkuról volt szó.
Aztán rájöttem, hogy szó sincs alkuról. Delaney valóban
nem tehet tanúvallomást arról, amit most elmondott
nekünk. És teljes képtelenség lett volna bírósági végzést
szerezni, amely kényszeríti a tanúvallomásra.
– Lezáratlan nyomozásról van szó, igaz? – kérdeztem. Del‐
aney összeszorított szájjal bólintott.
 – A bíróság nyilvános ülésén ezt nem mondhatod el, mi
pedig nem kényszeríthetünk. Egyenesen kikürtölnéd a gyil‐
kosnak mindazt, amit tudsz, és azt is, amit nem – állapítot‐
tam meg.
– Pontosan. Most pedig tudni akarom, hogy milyen ügyön
dolgoztok – mondta Delaney.
Valójában semmit sem árult el. Neveket nem említett. A
részletekbe nem ment bele. Mindössze néhány tintajelölést
mutatott egy egydollároson. Nekem ez nem volt elég. Biztos
voltam benne, hogy ennél többről van szó. Valami más is
összekapcsolta még ezeket a gyilkosságokat. Néhány tinta‐
pöttynél többnek kellett lennie! És még ha Delaney tanúval‐
lomást is tehetne, ennél többre lenne szükség az esküdtek
meggyőzéséhez. A helyzet jelenlegi állása szerint volt egy
kitűnő főcímünk, de sztori nem volt hozzá.
– Nem adhatjuk ki az ügyfelünkre vonatkozó bizalmas
adatokat – mondtam erre én.
– Marhaság! Ha az ügynek köze van az én nyomozásom‐
hoz, akkor meglehet, bennem van a legnagyobb reménye‐
tek arra, hogy az ügyfelet felmentessétek. Az információ
visszatartása nem szolgálja az ügyfeletek érdekeit.
– És mi a garancia arra, hogy segíteni fogsz az ügyfelün‐
kön? – kérdeztem.
– Semmi, de akkor is ez lehet a legjobb lövésetek.
– Nem! Mert ez az egyetlen friss nyom, ami eléd került!
Szerintem megegyezhetünk. Neked kell egy név. Nekünk
meg három – mondtam.
Delaney az asztalra könyökölt, a tenyerébe támasztotta az
állát, és felsóhajtott.
– Az aktákat nem mutathatom meg, de ezt a vázlatot hat‐
van másodpercig az asztalon hagyom – mondta végül.
A zsebembe nyúltam, elővetettem egy bankjegytekercset,
lehámoztam róla egy egydollárost, aztán nekiláttam, hogy a
vázlaton látható jelöléseket átmásoljam rá.
– Sajnos nem mutathatom meg Annie Hightower, Derek
Cass… Na, nézzenek oda, ki is volt a harmadik? Nem ugrik
be a neve… aktáit – tette még hozzá, és mintha az emléke‐
zetében kutatna, felbámult a plafonra.
Fogtam a célzást.
– Talán Bobby Solomon lehetett? Nem? – kérdeztem. Del‐
aney elkapta a tekintetét a mennyezetről, és tátott szájjal
egyenesen rám bámult. Mintha még remegett is volna az
ajka. Egy pillanatra elfeledkezett a színészkedésről. Meg kel‐
lett emésztenie a nevet. A súlyát. A reflektorfényt, ami
körülvette.
Végül becsukta a száját és megrázta a fejét.
– Nem, nem ő volt az – mondta. – Karen Harvey! Most már
emlékszem! Ennek a három esetnek az aktáit nem mutatha‐
tom meg.
Befejeztem a nagypecséten látható jelölések átmásolását
az egydollárosra. A pénzt összehajtottam és eltettem. Aztán
elpakoltam a laptopot is. Harperrel együtt felálltunk, és
kezet ráztunk Delaney-vel. Először Harper. Gyors, határozott
kézfogás volt. Két szakember közötti rövid, hivatalos kézrá‐
zás.
Aztán az ügynök kikísért minket a tárgyalóteremből, majd
végigjött velünk a folyosón, a recepcióig. Ott megfordult, és
elment. Miközben a liftre vártunk, elővettem a megjelölt
egydollárost.
– Mi a fene lehet? – töprengett Harper.
– Fogalmam sincs. Ha Delaney-nek igaza van, akkor vala‐
hol szabadlábon kószál egy elmebeteg. És valamiféle játsz‐
mát játszik. Muszáj lesz ráhajtani. Meg kell találnunk a mód‐
ját, hogy Delaney-t beidézhessük Bobby tárgyalására –
mondtam.
Harper egyik lábáról a másikra nehezedett, csípőre tette a
kezét, és értetlenül nézett rám.
– Hallottad, mit mondott! És te magad is mondtad. Nem
kényszeríthetjük tanúskodásra. A nyomozás még lezáratlan.
Megérkezett a lift, beszálltunk, és Harper megnyomta a
földszint gombját.
 – Van egy módja annak, hogy rávegyük a tanúvallomásra
– szólaltam meg.
– Na, és hogy? Ne szívass! Szerintem lehetetlen! Na, gye‐
rünk! Várom, hogy leessen az állam! Lefogadom egy dol‐
lárba, hogy nem fog menni. Delaney soha nem fog tanúval‐
lomást tenni az ügyről, amiben nyomoz.
– Pusztán azért nem tanúskodhat, mert a nyomozás nincs
lezárva. Mindössze annyit kell tennünk, hogy lezárjuk neki.

A Carp Ügyvédi Irodához vezető út nem sokáig tartott, és

közben senki sem beszélt. Holten vezetett. Harper meg én
hátul ültünk, és mindketten elmélyülten olvastuk a telefo‐
nunkon a különböző újsághíreket.
Annie Hightowert 2001 novemberében holtan találták
springfieldi lakása nappalijában. A nyakát egészen a csigo‐
lyáig átvágták. Úgy volt, hogy a gyerekei az apjukkal, Omar
Hightowerrel töltik a hétvégét. Valójában Omar húgánál vol‐
tak, az anyjuk lakásától mindössze kétsaroknyira. Omar a
bíróságon elmondta, hogy nemrégiben pénzhez jutott. Nagy
összeget nyert egy futballfogadáson. Közel százezer dollárt.
Még a helyi újságba is bekerült. A pénz egy részét kábító‐
szerre költötte, és aznap délután jól beszívott. A húga a
konyhában talált a gyerekekre. A mikrohullámú sütővel ját‐
szottak. A húg, Cheyenne, éjszakára átvitte magához a gye‐
rekeket, hogy Omar kialhassa a kábaságát. Így aztán Omar‐
nak nem volt alibije a gyilkosság estéjére. Mintegy ezer dol‐
lár gyerektartással tartozott Annie-nek, és a nő ügyvédet
fogadott a behajtására. Az Annie lábujjai közé csúsztatott
egydollároson megtalálták Omar ujjlenyomatát. Felidéztem
magamban a nagypecsét sasát. A karmai között szoronga‐
tott nyilakat és az olajágat. A tárgyaláson a védőügyvédje
azzal érvelt, hogy ügyfele a szóban forgó héten adott némi
készpénzt Annie-nek, és a gyilkos a bankjegyek egyikét
használta arra, hogy bemártsa Omart. De az esküdtek ezt
nem vették be.
 Egy 2008-ból származó, egyetlen bekezdésből álló cikk
pedig hírül adta, hogy Omar a börtönben gyilkosság áldo‐
zata lett.
Derek Cass esete hasonlóan egyértelműnek tűnt. Derek
családos ember volt. Feleség. Három gyerek. Wilmington
kellős közepén saját autókereskedése volt. Transit furgono‐
kat árult. Esetenként el kellett utaznia, hogy találkozzon
egy-egy vevővel vagy a szállítóival. Amikor úton volt, akkor
Derekből Deelyla lett. 2010 nyarán, Newarktól három kilo‐
méterre, Deelyla képében bajba keveredett egy bárban. Egy
részmunkaidős autószerelő, bizonyos Pete Timson, nem
vette jó néven, hogy csinos randi partnere valójában férfi,
és azzal fenyegette meg Deelylát, hogy megfojtja. Követte a
moteljába. Megfojtotta az ágyában, és a megjelölt egydollá‐
rost az éjjeliszekrényén hagyta. A fenyegetésnek szemtanúi
voltak. Az ügyet lezárták.
– Karen Harvey nem egészen illik a sorba – szólalt meg
Harper.
– Hozzá még nem jutottam el. Miért? – kérdeztem.
Harper a képernyőn a cikk elejére görgetett.
– Mert az esete nem hasonlít a másik kettőhöz. A New
Hampshire-i Manchesterben volt étteremtulajdonos. Az
ötvenes évei végén járó, elvált, sikeres üzletasszony volt.
1999-ben halt meg, és úgy tűnik, hogy rablás áldozata lett.
Gyomron lőtték, és közelről kétszer nagy erővel fejbe vág‐
ták. A pénztáron sérülés nyomai látszottak, de nem nyitot‐
ták fel. Mindössze egy egydollárosnak a fele hiányzott. Ami‐
kor a nőt megtalálták, a kezében szorongatta a fél bankje‐
gyet. A pénz másik felét Roddy Rhodes lakásán találták
meg. Roddy egy helyi banda basszusgitárosa volt. Kábító‐
szeres és fegyveres rablásért már többször elítélték. A helyi
zsaruk egy névtelen hívást követően átkutatták a lakását,
megtalálták az elszakított bankjegy hiányzó felét és a gyil‐
kos fegyvert, egy .45-ös Magnumot. Az ujjlenyomatai nem
voltak az egydollároson, de Rhodes mégis elvitte a balhét.
– Bűnösnek vallotta magát?
 – Szándékos emberölés vétsége. Huszonöt évet kapott.
Elgondolkodtam azon, hogy a Carl szájában talált pillangó‐
formára hajtogatott bankjegyen megtalálták Bobby ujjlenyo‐
matát.
Holten megállt a Carp Ügyvédi Iroda előtt. Harper meg én
kiszálltunk, és bementünk. Holten az előtérben várt ránk.
Még az FBI-nál voltunk, amikor Rudy üzenetet hagyott a
telefonomon. Elmondta, hogy az esküdtek kiválasztását
befejezték, és a tárgyalás már holnap kezdődik. Az iroda tel‐
jesen felbolydult. Titkárnők, jogászok, ügyvédbojtárok
zsongtak, nyüzsögtek mindenfelé.
Rudyt és Bobbyt a tárgyalószobában találtuk. Társaságuk‐
ban volt még egy – a bejáratnak háttal ülő, férfi –, akivel
pedig reméltem, hogy soha többé nem kell találkoznom. Pár
éve futottunk össze először, amikor is kellemetlen helyzetbe
hozott az FBI-nál. Még hátulról is felismertem. Azt a csúf
kopasz fejet bárhol kiszúrtam volna! Arnold Novoselic! Az
esküdtszéki szakértők mocskos egy játékot űznek. És Arnold
volt mind közül a legmocskosabb. Egyszer már belekevered‐
tem az egyik ilyen piszkos üzelmébe.
– Helló, Arnold – köszöntem oda neki.
Felállt, megfordult, és leesett az álla, amikor meglátott.
Arnold semmit sem változott, amióta utoljára láttam. Még
mindig testesebb, mint kellene. Még mindig koszosszürke
öltönyben jár. És még mindig egy vagyont keres azzal, hogy
átveri az igazságszolgáltatást.
– Még mindig űzi az esküdtek szájleolvasását? – kérdez‐
tem.
Arnold válaszra sem méltatott. Ehelyett Rudyn fújta ki a
dühét.
– Ezzel az emberrel nem vagyok hajlandó együtt dolgozni!
Ez egy… egy…
– Szélhámos? Vicces, hogy ezt pont maga mondja!
– Hagyjátok abba! Most azonnal! Arnold, ülj le! Légy szí‐
ves. Eddie, Arnold ezen a tárgyaláson az esküdtszéki szakér‐
tőnk. Kipróbált, jól bevált szakember, és mindig eredmé‐
nyes. Hogy az eredményeit miként éri el, az már nem az én
gondom. És nem is a tiéd. Hagyjuk, hogy Arnold tegye a dol‐
gát. Te meg teszed a magadét, és akkor mindenki remekül
kijön mindenkivel. Vitának nincs helye köztünk. Holnap kez‐
dődik a tárgyalás!
Úgy látszik, Harry előrehozta a kezdést. Helyes! Már
nagyon vártam, hogy nekilássunk. Arnoldot egy időre félre‐
tettem magamban, és bemutattam Harpert.
Rudy vállon veregette Bobbyt, és javasolta, hogy vegyen
el egyet az asztal közepén álló vizespalackokból. Bobby elfo‐
gadta a kínálást, kinyitott egy palackot és egyhajtásra kiitta.
Ma először belekóstolhatott, hogy milyen is a tárgyalóterem
hangulata. Igaz, én nem voltam ott, mégis láttam rajta,
hogy a tárgyalás most kezd valóságossá válni a számára.
Zaklatott volt, ideges. Az asztal fölé görnyedt, összeszorí‐
totta az üres palackot, és megcsavarta. Letéptem egy lapot
a jegyzettömbömről, és írtam egy rövid listát arról, hogy
mire lesz szükségem.
– Tisztábban látod már az ügyet? – kérdezte Rudy.
Harper és én összenéztünk. Úgy döntöttem, hogy én szó‐
lalok meg előbb.
– Majd Harper elmondja, hogy mit derítettünk ki. De igen,
valamivel tisztábban látunk. Igaz, még rengeteg dolgunk
lesz. De ha bejön, akkor könnyen lehet, hogy megnyerjük az
ügyet. Először is küldd el az egyik ügyvédbojtárt a boltba! –
mondtam, és odanyújtottam Rudynak a listát.
Átvette, én meg néztem, ahogy a szemöldöke egyre
összébb húzódott, miközben elolvasta.
– Van itt egy pár fura dolog. Három és fél méter széles
műanyag lepedő? Kukoricaszirup? Mi a fenét jelentsen ez,
Eddie? – kérdezte végül.
– Ezt most túl bonyolult elmagyarázni. De mindennek
tetejébe az az érzésünk, hogy nyomára bukkantunk egy
másik gyanúsítottnak. Harper megszervezte, hogy találkoz‐
zunk az FBI egyik szakértőjével. Van egy láncszem, ami a mi
ügyünket összeköti az FBI egy folyamatban lévő nyomozásá‐
val egy sorozatgyilkos ügyében. De még nem tudunk eleget.
A láncszem gyenge, és meg sem közelíti a megalapozott
kétség fogalmát, de rajta vagyunk az ügyön. Addig is szük‐
ségem lesz a segítségedre. Idéztess be egy Gary Cheese‐
man nevű embert. Később majd megadom a munkahelyi
elérhetőségét. Vedd fel a tanúk listájára, és szólj róla a vád‐
nak is. És ne aggódj, nem kell a tanúk emelvényére hívni.
Csak arra van szükségem, hogy ott legyen a karzaton.
Láttam, hogy Harper vadul kutat az emlékezetében a név
után. De sikertelenül, és a végén megkérdezte:
– Ki a nyavalya az a Gary Cheeseman?
– Gary Cheeseman az Illinois-ban működő Sweetlands
Limited nevű cég elnöke.
– És ugyan mi köze van az ügyünkhöz? – kérdezte Rudy.
– Semmi. Éppen ez a legszebb az egészben. Higgyétek el,
Gary Cheeseman hatalmas rést fog ütni a vád falán.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Este hét felé járt az idő. A hőmérséklet lezuhant, és Kane

lehelete meglátszott a levegőben, de ennek ellenére melege
volt. Egészen kiizzadt, miközben egy órát azzal töltött, hogy
egy elhagyott garázsban tisztára mossa a Chevy Silveradót.
A zárat felfeszíteni, a redőnyt felhúzni, a Chevyt beparkolni,
és aztán az egészet újra bezárni gyerekjáték volt. Öt perc,
és kész. Csúcs! A combján feszült a szúrt seb.
A sarokban állt egy rozsdás olajoshordó. A garázs volt
tulaja égetésre használta. A hordó fölött alumínium szellőző‐
nyílás volt. Kiszívott egy kis benzint a Chevyből, beleöntötte
a hordóba, gyufát gyújtott, és utána dobta.
A vígan lobogó tűz mellett állva Kane levette az ingét, és
a lángok közé hajította. Átnézte a nadrágja zsebeit, talált
egy egydollárost, aztán a nadrágot is levette, és a hordóba
lökte. Egy pillanatig elnézte az egydollárost, aztán azt is
elégette. A Chevy hátsó ülésén már oda volt készítve a
tiszta ruha egy táskában. Kane nem mert volna megesküdni
rá, hogy valóban látta-e, de volt egy olyan érzése, mintha a
lángok zöldes fényben játszottak volna. Talán volt egy kis
réz, vagy valami vegyi anyag a hordó aljában. Fitzgerald
Gatsbyja jutott róla eszébe, ahogy a sötét vízen keresztül
bámulta a túloldal zöld fényeit. Az amerikai álmot. Az elér‐
hetetlent, ami a láng minden egyes lobbanásával csak még
távolabbivá válik.
Kane is jól ismerte ezt az álmot. Az anyja sokat mesélt
róla. Az anyja egész életében vágyakozott utána, de sosem
érte el. Pont úgy, mint Kane is addig, amíg rá nem ébredt az
igazságra. Az amerikai álom nem a pénzről szólt. Hanem a
szabadságról. Az igazi szabadságról.
Nem tetszett neki az a feszítő érzés a combjában. Ellen‐
őrizte a kötést, meglazította egy picit, bekapott egy dupla
adag antibiotikumot, és megmérte a hőmérsékletét egy
digitális lázmérővel. 37 fok. Maga a tökély.
Kane rengeteget tudott a fájdalomról, ahhoz képest, hogy
ő maga sosem tapasztalta. Tudta, hogy a fájdalomnak fon‐
tos pszichológiai szerepe van. Figyelmeztetőrendszer. Az
agy jelzése, hogy valami nincs rendben. Fejfájás. Izomsérü‐
lés. Gyulladás. Ha nem szentel alapos figyelmet a testének,
akkor könnyen árthat neki.
Megérezte a kártyás mobilja rezgését. Fogadta a hívást.
– Valami fiatal srácok megtalálták a hullát, amit Brooklyn‐
ban hagytál. Bejelentették. De ne aggódj. Eltart egy dara‐
big, amíg azonosítják – mondta a hívó.
– Felpörgessem egy kicsit a menetrendet? – kérdezte
Kane.
– A hullát nem fogják rögtön kapcsolatba hozni az esküdti
idézéssel. Az is lehet, hogy sosem. Egy liberális nézetű
magánnyomozó volt. Most még bőven van egy sor, sokkal
jobb gyanúsított és indíték. Ettől függetlenül, minél gyorsab‐
ban végzel, annál jobb. Látom, hogy délután is ügyködtél.
Vissza kellene talán fognod magad egy kicsit.
– Észben tartom a tanácsot – vágott közbe Kane.
Hallotta, hogy a másik felsóhajt.
– A Chevy ellen az egész államra kiterjedő körözést adtak
ki. Lemostad? Kicserélted a rendszámtáblát?
– Persze! Nyugodj meg. A kocsit sose fogják megtalálni.
Mit tudsz a délutáni eseményekről?
– Ismerek valakit abban a körzetben a gyilkossági csoport‐
ból. Majd kifaggatom. Figyelem a híreket. Ha kiderül, hogy
mázlijuk van, és valamit megtudnak, azonnal szólok.
– Jól teszed. Ha megtudom, hogy valamit elhallgatsz elő‐
lem…, akkor tudod mi lesz – tette hozzá Kane.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Szükségem volt pár óra pihenésre. Hogy nyugodtan át tud‐

jam gondolni a dolgokat. A Carp Irodában zajló megbeszélés
végén szemmel láthatóan másoknak is kellett egy kis nyu‐
galom. Mindenki figyelmesen hallgatott. Rudy már minden
létező sztorit hallott életében, de ezen még ő is felvonta a
szemöldökét. A végén mindannyian egyetértettünk abban,
hogy nincs elég bizonyíték a kezünkben ahhoz, hogy egy
ismeretlen sorozatgyilkosra mutassunk. Messze nem volt
elég bizonyítékunk. De a többi ötletem tetszett Rudynak, és
el is szalajtott néhány gyakornokot Manhattanbe, hogy a
cég számlájára hajtsák végre a kért beszerzéseket. Kezdet‐
nek ez is elég. A megbeszélés alatt egyedül Bobby hallga‐
tott. Nem értettem a fickót. Szinte egész idő alatt a Times
Square-re néző ablakon bámult kifelé. Az volt az érzésem,
hogy a lehető legtovább akarja élvezni a kilátást. Mint aki
tudja, hogy a következő harminc-negyven évben, a börtön‐
ben, nem lesz része ilyen látványban.
A megbeszélést azzal zártuk, hogy másnap reggel újra
találkozunk, még a tárgyalás kezdete előtt, hogy végigve‐
gyük Rudy nyitóbeszédét.
Harpernek megígértem, hogy a nap folyamán még felke‐
resem, miután túl van a Holtennel való találkáján.
Először nem is akarta elismerni, hogy randiról van szó. De
végül belegyezően bólintott.
– Hát jó. Legyen randi. Tudom, hogy nem profi hozzáállás,
de hát a francba is! Ha Rudy Carpnak nem tetszik, szerinted
mit tehet? Szívasson!
– Ritkábban kellene használnod ezt a szót. Holten esetleg
másra gondol – tanácsoltam.
Ezen jót nevettünk. Egy kicsit megkönnyebbültünk. De
amint a lift ajtaja kinyílt, rögtön úgy éreztem, mintha egy
százkilós hátizsákot vettem volna fel. Újra kezdődött a
komoly munka.
– Érdeklődni fogok néhány helyi bűnüldöző szervnél. Joe is
ismer egy csomó zsarut. A körzeti rendőrökkel jobban kijö‐
vök, mint az FBI nyomozóival, úgyhogy oda is megeresztek
pár hívást. Sheriffek, helyettes sheriffek, detektívek vannak
köztük. Együtt a fél Egyesült Államokat lefedik. El akarom
nekik küldeni az infót az egydollárosról. Meglátjuk, hogy elő‐
jön-e valami – mondta Harper.
Megcsörrent a telefonom. Christine.
– Szia! Figyelj csak! Itt vagyok a városban. Be kellett jön‐
nöm. Néhány régi ismerőssel találkoztam. Mire hazaérek,
már semmi erőm nem lesz főzni. Mi lenne, ha beülnénk,
mondjuk, egy kínai étterembe? – kérdezte.
– Semmi gond. Nem is tudtam, hogy bejössz Manhat‐
tanbe.
– Szabadnapos voltam, és elhatároztam, hogy összejövök
pár emberrel. Nem kell minden percemmel elszámolnom
neked, Eddie.
– Ne haragudj, egyáltalán nem úgy értettem. Csak…,
mindegy. Az étterem is szuper. Csupán reméltem, hogy
Amyt is láthatom – magyaráztam.
– Hát be kell érned velem. A szokásos hely jó lesz? Mond‐
juk egy óra múlva?
Annál több eszem van, semmint hogy vitatkozzam. Az
Amyvel töltött láthatási időt szinte teljesen Christine tartotta
kézben, és nem volt erőm harcolni vele. Ettől persze minden
csak rosszabb lett. A lényeg, hogy ma este nagyon jó benyo‐
mást akarok kelteni benne. Végre megtaláltam a kiutat a
régi életmódomból. Stabil munkám lett Rudynál. Nem lesz
több kockázatos ügyem. Nem lesz több elmebeteg ügyfe‐
lem. Nem lesz többé okom azon aggódni, hogy egy eszelős
megtámadja a családomat, mert ki akar csikarni belőlem
valamit. Christine mindig is erre vágyott. És én is erre vágy‐
tam.
– Rendben. Ott találkozunk – mondtam.
 Még volt annyi időm, hogy megszerezzem a kocsimat.
Nem akartam tovább halogatni, és egyébként is az volt az
tervem, hogy azzal megyek Riverheadbe Amyhez és Chris‐
tine-hez.
Leintettem egy taxit, és észak felé vettem az utat. Az esti
csúcsforgalomban. Egészen a Hetvenhatos mólóig. A man‐
hattani autólerakathoz. Megkerestem a pénztárost, bemu‐
tattam a bírságcédulámat, kifizettem a büntetést, a pasas
meg ideadta a kocsikulcsot, a parkolószámot, és odanyújtott
egy térképet is. Amikor végre megtaláltam a Mustangot, lát‐
tam, hogy még mindig be van tűzve az ablaktörlő alá a
McDonald’s zacskója. Letéptem, belöktem a hátsó ülésre, és
szidtam Granger nyomozót, mint a bokrot.
A seggfej!
Mindennel együtt úgy egy fél órámba került, mire beültem
a kocsiba, és megindultam a kínai negyed felé. Leparkoltam
és felügettem kétsaroknyit a Doyer Streethez. A Nom Wah
teaház kívülről nem tűnt valami különleges helynek. És
belülről sem volt jobb. Piros műbőr bokszok, műanyag borí‐
tású asztallapok.
Pontosan, mint egy olcsó étkezdében, azzal a különbség‐
gel, hogy kés és villa helyett evőpálcikát hoztak ki a kistá‐
nyéron. Semmi különös nem volt benne az ételtől eltekintve.
És a történetétől. A kínai negyed e körül az étterem körül
nőtte ki magát. 1920 óta működött, és a gombócuknak meg
a dim sumjuknak az egész városban nem volt párja.
Elkéstem. Christine már letelepedett az egyik bokszban,
és rendelt is. Nem mosolygott rám, amikor meglátott. Mind‐
össze intett az evőpálcikájával, és újra a gombócoknak meg
a szójaszósznak szentelte a figyelmét. Mivel az út egy részét
futva tettem meg, egy kissé kifulladtam. A gyomrom össze‐
szorult, és rájöttem, hogy ideges vagyok. El akartam mon‐
dani neki, hogy állást kaptam a Carp Ügyvédi Irodánál, de
nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. A szám kiszáradt, és
ugyanazt éreztem, mint az első randevúnk idején. Féltem.
Már amikor megismertem, is tudtam, hogy rendkívüli nő, és
hogy nem akarom elszúrni a dolgot. Mindenesetre eddig
egész jól sikerült mindent elszúrni. Ez volt az utolsó esé‐
lyem.
Christine rövidre vágatta a haját. A selymes, sötétbarna
hajból, amelyet oly’ rég ismertem, rövid bubifrizura lett.
Christine megváltozott. A szokásosnál napbarnítottabb lett.
Leültem vele szemben, és egy pincér elém tett egy üveg
sört, anélkül, hogy kértem volna.
– Hallom, megint iszol – kezdte Christine.
– Egy pillanat. Először is, ne haragudj, hogy elkéstem.
Másodszor, a sört nem én rendeltem. Hanem te.
– Harrytól hallottam. Azt mondja, kézben tartod a dolgot.
Úgy véli, egyszer-egyszer, amikor veled van, és vigyáz rád,
nem árthat egy kis ital, és jobb is, mint hogy gyötrődj, hogy
már soha többé nem ihatsz – mondta lazán, két falat gom‐
bóc között.
Megadóan feltartottam a kezem.
– Szia! Őszintén sajnálom, hogy késtem. Elkezdhetnénk
elölről a beszélgetést?
Christine ivott egy korty teát, hátradőlt, és megtörölte az
ajkát a szalvétával. Utána rám bámult.
– Egyszerűen csak nyűgös vagyok egy kicsit – legyintett. –
Mi újság?
Beszámoltam neki a Solomon-ügyről. Először feldühödött.
Összevonta a szemöldökét, a nyaka kivörösödött. Jól ismer‐
tem ezeket a jeleket.
– Azt hittem, hogy lassan visszahúzódsz. Hogy távol tar‐
tod magad a reflektorfénytől. Az ilyen esetek pont azok,
amik felhívják rád a figyelmet. Azt pedig mindenki tudja,
hogy ha te a figyelem középpontjába kerülsz, az veszélyes.
És igaza is volt. Pontosan ez volt az oka, hogy különváltan
éltünk. A munkám bajt hozott ránk. És a családom túlságo‐
san is fontos volt nekem. Ha miattam történik velük valami,
akkor nem is tudom, mit csinálok. A múltban csak egy haj‐
szálon múlt, hogy nem lett semmi bajuk. De a kislányunkat
súlyos trauma érte.
 – Ez az ügy nem veszélyes. És ad egy lehetőséget. Mind‐
járt el is mondom. Csak előbb… még nem is mondtad, hogy
van Amy. Szeretnék mindent tudni róla.
– Amy remekül van, Eddie. Sikeresen átment a matekvizs‐
gán, ami miatt úgy izgult. Van egy új barátja a sakk-klub‐
ban. Egy fiú. De csak jó barátok. Egyelőre. Boldog, kiegyen‐
súlyozott, és úgy tűnik, jól kijön Kevinnel…
Kevin. Christine egész jól összebarátkozott a főnökével.
Kevin segített neki otthonra találni Riverheadben. Mindenki‐
nek bemutatta, aki csak számít. Még valami barkácsmunkát
is végzett neki az új lakásban. Sosem találkoztam a pasas‐
sal, de ha rágondoltam, viszketett a tenyerem.
– Nagyszerű. Örülök neki. Na, és még mindig sokat olvas?
– Minden este olvas. Még azokból az olcsó detektívregé‐
nyekből is elolvasott párat, amiket tőled kapott.
Bólintottam. Ez határozottan jólesett. Lefogadtam, hogy
Kevin jogi eljárásokról és a légkondicionálás felfedezéséről
olvasgatott szabadidejében. Amynek és nekem a könyvek
terén mindig is megegyezett az ízlésünk.
Ettem egy keveset. A sörhöz nem nyúltam. Húztam az
időt. Megpróbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy
beszélni kezdjek a kapcsolatunkról. Hosszú ideje külön
éltünk. Egy idő után az ember már nem beszél többet arról,
hogy hogyan lehetne helyrehozni a dolgokat. Túlságosan fáj‐
dalmas. De most változások készültek beállni az életemben.
Itt volt a lehetőség előttem, hogy végre tényleg helyrehoz‐
zam a dolgokat. Egy efféle állás volt minden vágyunk. Stabi‐
litás, biztonság, hogy minden este nyugodtan térhetek haza
vacsorára, anélkül, hogy azon izgulnék, ki fogja ránk törni az
ajtót.
De gőzöm sem volt, hogyan fogjak hozzá. Az ételtől elfo‐
gott az émelygés, és éreztem, hogy a homlokomat kiveri a
veríték.
– Állást kaptam – böktem ki hirtelen. – A Carp Ügyvédi Iro‐
dánál. Teljesen normális perek, esetleg néhány bűnügyi
eset. Semmi veszélyes. Semmi ellentmondásosság. Kilenctől
ötig, és kitűnő a fizetés. És ezzel befejeztem, Christine. Solo‐
mon az utolsó nagy ügyem. Azt szeretném, hogy te és Amy
hazagyertek hozzám. Visszaszerezhetjük a régi lakást Que‐
ensben…
Christine szeme elpárásodott, az ajka megremegett.
– Vagy, ha azt szeretnéd, vehetnénk egy másik lakást.
Hogy tiszta lappal kezdjünk. Most már el tudlak tartani ben‐
neteket. Nem is kell dolgoznod. Megvalósulna, amire mindig
is vágytunk. Újra egy család lehetnénk.
Christine letörölte a könnyeit a szalvétával, aztán hozzám
vágta.
– Vártam rád! Az összes szarság alatt, amin keresztülmen‐
tél. Az alkoholizmuson át. Az elvonókúrán át. Vártam. Erre
jöttek azok az ügyek, amiket elvállaltál, Eddie. A te dönté‐
sed volt. És a munkád miatt egyenesen a tűzvonalba kerül‐
tünk. És most, hogy befejezted, tárt karokkal kellene rohan‐
nom vissza hozzád?
– Tudod, hogy nem így van. Tudod, hogy azok az ügyfelek
megkerestek. Segítségre volt szükségük. Nem utasíthattam
el őket. Miféle ember lennék, ha hagytam volna őket bör‐
tönbe kerülni? Soha nem lett volna nyugodt a lelkiismere‐
tem, ha hagyom. Ez nem döntés kérdése. Ebbe nem volt
beleszólásom. Nem tudok olyan lenni – érveltem.
– De nekem igenis van beleszólásom. Én nem ezt akar‐
tam… nem ilyen életet. Nekem nem kell olyan férj, akinek
külön kell élnie a családjától, nehogy a feleségének vagy a
gyerekének baja essen. Eddie, én megpróbáltam. Vártam
rád. És most elegem lett a várakozásból…
– De már nem is kell várnod tovább. Mondom, hogy állást
kaptam. Biztonságos, nyugodt állást. Minden megint olyan
lehet, mint régen.
– Ahhoz már nincs visszatérés. Én ezt már végiggondol‐
tam. Szerettem volna, hogy kigyere hozzánk, hogy találkozz
Amyvel, de délutánra rájöttem, hogy muszáj elmondanom.
Nem tudok tovább titkolózni. Ezért döntöttem úgy, hogy itt
találkozzunk, mert nem akartam, hogy ezt Amy is végig‐
nézze. Elegem van, Eddie. Elegem lett a várakozásból. Kevin
és én összejöttünk. Azt szeretné, hogy hozzáköltözzünk.
És abban a pillanatban már nem is a bokszban voltam
Christine-nel. Se a teaházban. Még csak nem is a kínai
negyedben. Abban a pillanatban pontosan az történt, amitől
rettegtem, amit hónapok óta magam előtt láttam, amiről
álmodtam. Az Empire State Building előtt hevertem. Chris‐
tine nyolcvanhat emelettel fölöttem állt, a Kilátóban. Kivette
a jegygyűrűjét a táskájából, és áthajította a korláton. Én a
járdán hevertem, és tudtam, hogy a gyűrű felém zuhan.
Egyre gyorsabban és gyorsabban. Az aranykarika pörög
lefelé. Ahogy közeledett, már láttam is. Moccanni sem tud‐
tam. Se levegőt venni. Annyit tehettem csak, hogy a körmö‐
met belevájtam a járdakövek közötti résbe, és vártam.
És amikor a mellkasomra zuhant, felébredtem.
De ez a fájdalom most valóságos volt. Tátongó, hatalmas
űrt hagyó fájdalom, amitől még a lélegzetem is elállt. Pedig
tudtam, hogy ez lesz. Amitől az egész csak még sokkal
rosszabb volt.
– Ne…
– Eddie, döntöttem. Ne haragudj – mondta Christine hirte‐
len rideggé vált hangon.
– Te ne haragudj. Nagyon kérlek! De most minden más‐
képp lesz. Én is megváltozom. Ez az új állás… – De a szavak
elakadtak a torkomban. Christine nem is figyelt. Valami fel‐
éledt bennem. Mindaz a fájdalom, amit az itallal tompítot‐
tam. Most bömbölve dübörgött elő. És arra késztetett, hogy
küzdjek.
– Kevin nem szeret úgy téged, mint én! – kérleltem.
Christine leszámolt néhány bankjegyet az asztalra, a keze
még egy pillanatig a pénz fölött lebegett. Valamin habozott,
de nem a pénz miatt. Egy szót sem mertem szólni. Tudtam,
hogy a lelke mélyén még mindig szeret. Annyi mindenen
mentünk keresztül együtt. Aztán gyorsan pislogott néhá‐
nyat, és megrázta a fejét. Felállt, és kicsusszant a bokszból.
 – Kevin szeret engem – mondta. – Tudom. És Amyről is
gondoskodni fog. Meg rólam is. Ne is telefonálj. Legalábbis
egy darabig most ne.
Indulni készült, és én utánanyúltam. Villámgyorsan. Elkap‐
tam a csuklóját. Christine megállt. Ostobaság volt. Elenged‐
tem.
Aztán hallgattam a cipője sarka kopogását, ahogy kiment
az étteremből. A hang egyre távolodott, halkult. Ránéztem
az előttem álló sörre. Miller. Behűtve. Aranylóan ragyogott.
A palack oldalán gyöngyözve csurrant végig a lecsapódó
pára. Nagyon vágytam rá. És még legalább tíz üvegre, aztán
vodkára, whiskyre és minden másra, hogy eltompítsa a fáj‐
dalmat. Fogtam a palackot, az ajkamhoz emeltem, és ekkor
megláttam az asztalon hagyott pénzt.
A bankjegyek tetején egy arany karikagyűrű hevert.
Letettem a sört. Megdörzsöltem a halántékomat. Úgy
éreztem, mintha tehervonatok száguldoztak volna az ereim‐
ben.
Felálltam, és a gyűrűt a zsebembe tettem.
A lábam gépiesen vitt a kocsimhoz. A parkolóhoz vezető
úton egyszer sem néztem fel. Egyetlen egyszer sem. Amikor
meg beszálltam, és elindítottam a motort, még csak nem is
emlékeztem arra, hogy eljöttem az étteremből. Hányinge‐
rem volt. Mintha lenyeltem volna egy felfújt léggömböt, és
most nem tudom felöklendezni.
A 46th Streetig vezető út is hasonlóan telt. Befordultam a
sarkon, és nem igazán tudtam, hogyan kerültem oda, vagy
hogy mennyi ideig vezettem. Leparkoltam az iroda előtt, és
kiszálltam. A zsebemben megcsörrentek a kulcsaim, ahogy
a bejárati ajtóhoz vezető lépcső felé haladtam. Lehajtott fej‐
jel mentem. A lélegzetem hideg páragomolyokban szállt a
lábam felé.
Granger nyomozót már csak akkor vettem észre, amikor
taszított rajtam egyet.
Meginogtam, de sikerült talpon maradnom. Kocsiajtók csa‐
pódtak. Méghozzá jó sok. Körbenéztem. Balra három nagy‐
darab fickó állt. Jobbra kettő. Az egyik behemót gumibotot
tartott a kezében. Granger hátralépett, fel a lépcsőre, de
végig szemmel tartott. Ezek rám vártak. És annak ellenére,
hogy csak egy pillantást vetettem rájuk, rögtön tudtam,
hogy mind zsaru. Még a gumibotot se kellett észrevennem
hozzá. Látszott a tartásukon. A ruhájukon. Levi’s és Wrang‐
ler farmer. Bakancs. Farmerbe tűrt kockás ing, lazán hordott
dzseki, ami elrejti a fegyvertartó vállhámot.
Ellazítottam a vállam, és leráztam magamról a nagykabá‐
tot. Talán a jeges széltől vagy a félelemtől felpörgő adrena‐
lintól volt, ami úgy áradt szét bennem, mintha egy gát sza‐
kadt volna át valahol, vagy nem tudom mitől, de remegni
kezdtem. Éreztem, hogy ökölbe szorított kezem reszket.
Mögöttem összetört üveg zaja robbant a csöndbe. A szi‐
lánkok a hátamra pattantak, és tudtam, hogy az egyik fickó
nekilátott a kocsimnak a gumibottal.
Granger hangja szinte melengetően barátságos volt.
Negyvennyolc órája várt erre a pillanatra, és a következő
három szóból leplezetlenül kicsengett a gyönyöre.
– Az arcát kíméljétek.
A rohadék!
Nem vártam, hogy mi lesz. Javában benne voltunk a törté‐
nésben. Elfuthattam volna, de tudtam, hogy nem jutnék
messzire, és azt is tudtam, hogy nem akarnak megölni. De
ha futni kezdek, akkor esélyes, hogy kinyírnak. Egy lövés a
hátba. A gyanúsított nem volt hajlandó megállni a figyel‐
meztetés elhangzása után.
Számtalan ilyen eset létezik. Isten hozott New Yorkban!
A vezérzsaru jobbról bukkant fel. Óriási behemót. Kefehaj.
Apró, fekete szem. Sűrű bajusz, nyak semmi. Az ökle akkora,
mint egy pénzeszsák, amibe negyven dollárt tettek negyed‐
dollárosokban. Majd’ tíz centivel volt magasabb, mint én, a
karja meg egy másik tíz-tizenkét centivel volt hosszabb az
enyémnél. Egyértelműen a csapat legnagyobb példánya.
Igazi kemény legény.
 Jobb öklét hátrahúzta, a könyöke hátrafeszült, mintha egy
gyanúsítottat akarna megdolgozni azzal a vaskos karral. A
szeme még apróbbra húzódott össze, ahogy az arca vicsor‐
gásra torzult. A szája felhúzódott összeszorított fogsoráról. A
többiek hátrébb léptek. Ők e pillanatban csak nézők.
Láttam, hogy a fickó kissé megroggyantja a térdét. Gyo‐
morszájra célzott. Egyetlen masszív húzással akart kiütni a
meccsből. A többiek meg végigtáncolnak majd a bordáimon,
a térdemen és a bokámon. Fél óra múlva már vidáman
nevetgélve sörözgetnek egy kocsmában. Grangert elégedet‐
ten vállon veregetik. És kitárgyalják, hogy úgy móresre taní‐
tottak, hogy azt aztán soha nem felejtem el.
Lehet, de ez nem ma éjjel lesz. Szó sem lehet róla!
Abban a pillanatban, amikor a nagy mafla ökle ütésre len‐
dült, egy lépést tettem hátrafelé. Lehet, hogy hatalmas
hapsi volt, de lassú is. Igaz, ez nem nagyon számított. Mert
a puszta izomerő megtette volna a magáét. Az embernek
nincs szüksége gyorsaságra, ha akkora súly van az ütése
mögött.
Ez volt a szerencsém.
Hat éven át, heti hat napon edzettem bokszzsákkal a
Pokol Konyhájában, ami az egész környék legkeményebb ír
bokszterme volt. Ami egyben azt is jelentette, hogy lénye‐
gében egész New York legkeményebb bokszterme volt.
Jobbal vágtam előre. Villámgyorsan. Rövid, gyors ütés, és
már hátra is léptem, hogy kikerüljek a hatósugarából. A
nagydarab pasi nem is látta. Se csípőmozdulat, se súly nem
volt a mozdulat mögött. Nem is volt rá szükség. Arra jutott
idő, hogy kiszúrjam a célpontot, és ez elég is volt. A hatal‐
mas ököl könnyű préda volt. Tudtam, hogy merre, milyen
erővel és milyen gyorsan vette az irányt. Én függőlegesen
tartottam az öklöm. Mintha csak ökölpacsira készültem
volna. Persze nem baráti gesztusnak szántam a mozdulatot.
A csuklóm enyhén lefelé fordult, így a középső kéztőcson‐
tom és a könyököm egy vonalban helyezkedett el. Tökéletes
szögben álló, szilárd csontbázis, amely minden sérülés nél‐
kül fogja majd fel az ütközés erejét.
Itt csak az ellenfél járhat pórul. Az a bizonyos középső kéz‐
tőcsont egyenesen a fickó ötödik kézközépcsontját találta el.
A kisujj csontját. És hátborzongató hangot produkált. Mintha
az óriás teljes erőből be akart volna húzni nekem, de közben
a kisujja megakadt volna egy téglafalban. Az összes zsaru is
hallotta a csonttörés hangját, az ínszalagok szakadását, és a
csuklója felé húzódó sok apró törést. Olyan hangja volt,
mintha egy nagy pöröllyel kalapáltak volna egy zsák földi‐
mogyorót.
A behemót védekezően az arcához kapta összetört man‐
csát, és belegörnyedt a fájdalom okozta megrázkódtatásba.
Akkor vittem be a második ütést.
Közelebb léptem, és egy bal horoggal, teljes erőmmel a
bordái közé vágtam. Az ütés mélyen ült, és a fickó össze‐
gömbölyödve a járdára zuhant. Megpördültem és vártam a
következő ellenfelet. De már túl késő volt. Hamarabb hallot‐
tam meg a gumibot tompa puffanását a halántékomon, mint
ahogy az ütést megéreztem. A járda rettentő gyorsan köze‐
ledett, és kinyújtottam a kezem, hogy megtörjem az esést.
A szemem előtt aranykarika táncolt. Christine gyűrűje
kiesett a zsebemből. Hallottam a tompa koccanást, ahogy
végigpattogott a járdán. Kinyújtottam a kezem, kétségbe‐
esetten szerettem volna elkapni. Egy pillanat, és arccal
előre vágódom a gyűrű mellé. De nem a járdára estem. A
járda elhomályosult, forogni kezdett a szemem előtt, majd
eltűnt.
Hamarabb vesztettem el az eszméletemet, mint ahogy a
járdára zuhantam volna.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A szemembe vakító fény piszkos nagy fájdalmat okozott.

Ezzel az erővel akár egy jégcsákánnyal is kettéhasíthatták
volna a fejem. A fény kialudt, és csak úgy forgott velem a
világ. A lábam jéghideg és nedves volt. Az ingem ugyanúgy.
Egy kanapén feküdtem. Egy alak hajolt fölém. A zseblámpa
megint elvakított, és én inkább behunytam a szemem. Egy
kéz szétfeszítette a szemhéjamat. A fény megint belevakí‐
tott a szemembe, mire káromkodtam egyet.
– Tudod, Eddie, van egy olyan érzésem, hogy a jogi pálya
talán mégsem neked való – hallottam Harry Ford hangját.
Kikapcsolta a lámpát és hátrébb lépett a kanapétól. Az iro‐
dámban feküdtem.
– Akkora búb van a tarkódon, mint egy tyúktojás. Egy bor‐
dád szerintem biztosan eltörött. A pupillád a fényre reagál
és mindkettő egyforma méretű. Nem hánytál. Füledben,
orrodban nincs nyoma vérszivárgásnak. Gondolom, úgy
érzed, mintha egy ló rúgott volna fejbe, és talán van egy kis
enyhe agyrázkódásod, de ettől eltekintve ugyanolyan szar
állapotban vagy, mint máskor.
Harry tizenhat évesen egészségügyi katonaként kezdte a
szolgálatot Vietnamban. A besoroláshoz használt hamis sze‐
mélyazonosító okmány szerint huszonegy éves volt. Gyor‐
san emelkedett a ranglétrán, és kiemelkedő katonai pályafu‐
tás után szerelt le, hogy egy még kiemelkedőbb jogi karriert
fusson be. Tudtommal ő volt az egyetlen bíró, aki egy egész
üveg whiskyvel a gyomrában is képes volt szétszedni és
összerakni egy M16-ost.
– Hány ujjamat látod? – kérdezte Harry három ujját fel‐
tartva.
– Hármat – mondtam.
– Milyen nap van ma? – jött a következő kérdés.
 – Kedd – feleltem.
– Ki az Egyesült Államok elnöke? – kérdezte erre Harry.
– Valami seggfej.
– Pontosan.
Megpróbáltam felülni. Forgott velem a szoba. Visszafeküd‐
tem, és úgy döntöttem, hogy ráérek még felülni.
– Hol találtál meg? – kérdeztem.
– Itt a ház előtt. Egy dögnagy, fekete Escalade elém
vágott, ahogy befordultam a sarkon. A nyavalyás úgy szá‐
guldott, mintha üldözték volna. Leparkoltam, és meglátta‐
lak. Ki akartam hívni a mentőket, de megvizsgáltalak, és
úgy látom, minden rendben. Emlékszel arra, hogy mondtál
nekem valamit az utcán?
– Nem. Mit mondtam?
– Hogy keressem meg ezt. – Azzal Harry feltartotta az
arany karikagyűrűt.
Most végre sikerült felülni. Az oldalam úgy fájt, hogy majd’
belepusztultam. Harry az asztalra tette a gyűrűt, és felvett
két kávésbögrét. Láttam, hogy az asztalon egy üveg skót
whisky áll. Épphogy kikandikált a barna papírzacskóból.
– Kösz, Harry.
– Szóra sem érdemes. Christine felhívott. Elmondta, mi
történt. Most pedig elmesélnéd, hogyan kerültél eszméletle‐
nül, arccal előre bukva a járdára? Valami kocsmai vereke‐
désbe keveredtél? Vagy mi volt? – kérdezte Harry.
– Bonyolult ügy – feleltem.
– Csalódott is lennék, ha nem az volna. Na, de komolyan!
Mi a nyavalya történt?
– Nekem jött egy csapat zsaru. Tegnap sikerült felhergel‐
nem egy Granger nevű nyomozót. Nem fogadta valami jól a
dolgot. Gondolom, beköpték neki a városi lerakatból, hogy
felvettem a kocsimat, idejött a bandájával, és várt.
– Hát, tudd meg, nem tetszik ez nekem. Beszélned kellene
egy…
– Kivel? Egy rendőrrel talán? Ne aggódj, majd megoldom.
 Harry kinyitotta a whiskys üveget, és töltött. Minden
egyes lélegzetvétel irgalmatlan fájdalomhullámot küldött az
oldalamból a már amúgy is sajgó fejem felé. Fogtam a nagy
adag skót whiskyt, aztán letettem az üres bögrét az asz‐
talra. Harry utána töltött. Leküldtem ezt is. Harry megint töl‐
tött.
– Csak óvatosan! – figyelmeztetett.
Hátradőltem, és lehunytam a szemem. Hagytam, hogy az
agyam kiürüljön. Tudtam, hogy az erőm határán vagyok. A
házasságom romokban, és e pillanatban magam is hasonló
állapotba kerültem. Ha nem tudok úrrá lenni a fejfájáson,
akkor végem. Néhány perc múlva enyhülni kezdett a kopo‐
nyámat hasogató érzés. Az oldalam viszont ugyanúgy kín‐
zott. Gondolom, Granger beparázott, amikor látta, hogy a
gumibot a fejemet érte, és elterültem. Alaposan el akartak
intézni. De nem megölni. Granger beérte volna egy jól elhe‐
lyezett rúgással a bordámon. Nem éreztem különösebben
szerencsésnek magam, de tudtam, hogy az voltam.
Volt a tárcámban egy kép Amyről és Christine-ről. Elő
akartam venni, hogy jól megnézzem őket magamnak. Aztán
pedig szét akartam verni az irodámat.
De inkább ittam még egy adag whiskyt. Tudtam, hogy
ideje lesz elgondolkodni Bobby ügyén is. Christine-t félre kell
tennem. Legalábbis egy időre. Aztán, ha a tárgyalásnak
vége, és én újra a felszínre bukkanok, hogy levegőt vegyek,
akkor a fájdalom már nem lesz olyan friss, olyan éles. Időre
van szükségem. Neki is időre van szüksége. Egész hosszan
gondolkodott, mielőtt letette a gyűrűt a bankjegyek tetejére.
Talán mégis jobb belátásra tudnám téríteni. Hátha lenne
még egy esélyem, hogy visszaszerezzem. Muszáj volt hin‐
nem benne. És hittem is benne. De meg kell várnom a tár‐
gyalás lezárását. A per számít! Az időt húzva, lassan fel‐
emeltem a fejem, és kinyitottam a szemem.
– Neked nem is lenne szabad itt lenni. Az ügyész rohamot
kap, ha megtudja, hogy itt jártál.
 – Miriam Sullivan tudja, hogy itt vagyok. Felhívtam,
mielőtt elindultam otthonról. Az ügyről nem fogunk beszélni,
és mivel hivatalosan még nem is jelentél meg a tárgyalóte‐
remben, hivatalos szempontból nincs semmi gond. Miriam is
átesett egy váláson. Tudja, milyen ez, és megérti. Miriam
rendes nő. És nem hagyja, hogy Art Pryor ebből bármiféle
előnyt kovácsoljon magának. De idehallgass! Ezen most ne
rágódj! Akarsz valamit mondani Christine-ről? – kérdezte
Harry.
Nem akartam. Nem is tudtam volna.
– Szóval Miriam Art Pryort vonta be, idegenlégiósként? –
kérdeztem egy idő múlva.
– Igen. Ismered? Találkoztál már vele?
– Nem. Csak a hírét hallottam.
Mivel az államügyészi hivatalokat a plafonig töltik a folyó
ügyek aktái, előfordult, hogy katasztrofális következmények‐
kel járt, ha a főügyész legjobb helyettesét elvonták a meg‐
szokott munkájától, és megbízták valami hatalmas, bonyo‐
lult üggyel. A már folyamatban lévő ügyeivel sem tudott
rendesen foglalkozni, de a nagy ügyre sem maradt elég
ideje. A hivatal ezért vagy bővítette a létszámot, vagy vál‐
lalta a küszködést, és beletörődött, hogy számos, nagy
eséllyel megnyerhető ügyet elveszít, mert nem tudnak meg‐
felelő időt szánni rájuk. Illetve az is megtörtént, hogy a
helyettes ügyész valami csoda folytán megnyerte a nagy,
fontos ügyet, és néhány év múlva elhatározta, hogy jelölteti
magát az államügyészi posztra. A legbiztonságosabb az
volt, ha az ember bevont egy magányos farkast. Ezek közül
Art Pryor az egyik legjobb volt. Legalább húsz államra érvé‐
nyes működési engedéllyel rendelkezett. Kizárólag gyilkos‐
sági ügyekkel foglalkozott. Kizárólag csak a vádat képvi‐
selte. És mindig nyert. A megfelelő díjazás fejében Art ház‐
hoz jött. A főügyész nyugton hagyhatta a többi ügyészt,
hogy csak foglalkozzanak a saját ügyeikkel, egy vagy kettő
esetleg segített egy kicsit Artnak. Art pedig megnyerte a
pert, a vádlottat elítélték, ő meg fogta a kalapját, és tovább‐
állt. Ment a következő nagy ügyet tárgyalni, és senkit sem
ért semmilyen bosszúság. És jól is tette a dolgát. Art a fal‐
hoz állító módszert használta.
A gyilkossági ügyeknél a vád rendszerint minden létező
tanúval elárasztotta a tanúk emelvényét. Felsorakoztatta az
összes zsarut, törvényszéki orvosszakértőt és egyéb szakér‐
tőt. Ha egy rendőr megállt a gyilkosság helyszínén, mert
fánkot hozott a szolgálatot teljesítő haveroknak, akik már
négy órája egy falatot sem ettek, akkor az ember az utolsó
dollárját is rátehette, hogy az ügyész beidézteti a vád tanú‐
jaként.
Art Pryor egészen másképp dolgozott. Úgy tíz éve részt
vett Tennessee-ben egy gyilkossági tárgyaláson. Úgy számí‐
tották, hogy a tárgyalás hat hétig fog tartani. Art négy nap
alatt bűnösnek nyilváníttatta a vádlottat. Kizárólag a legfon‐
tosabb tanúkat hallgatta meg, és még őket sem tartotta
sokáig a tanúk emelvényén. Sok jogász ezt a módszert rop‐
pant kockázatosnak tartja, de Pryornak mindig bejön.
Először egy fiatal ügyésztől hallottam az esetről, aki
elszánta magát, hogy követni fogja Pryor példáját. Egyene‐
sen forradalminak nevezte a módszerét. Kénytelen voltam
kiábrándítani a fickót ebből a fennkölt elképzelésből. Mert
Pryor, ugye, fix díjszabással dolgozott. Neki nem számított,
ha egy tárgyalás hat hónapon, vagy hat órán át tart. Mert az
ő munkadíja akkor is ugyanannyi volt. Miért izzadjon hat
hónapon át, ha akkor is ugyanannyit kap a munkájáért, ha
feleannyi időt tölt vele?
Art Pryor nem volt valami jogi művész. Üzletember volt a
javából.
– Hát, én meg tudom, hogy Art híres arról, mennyire meg
tudja szédíteni az esküdteket. Elbűvöli őket a déli akcentu‐
sával. A New York-iak imádják. De ne hagyd, hogy elbolon‐
dítson. Art lehet, hogy az okoskodó falusi fajankót adja, de
ha egyszer feláll, elsöprő ereje van. A részletekről nem
beszélhetek, de kérdezd csak meg Rudyt, hogy hogyan
golyózott ki ma egy esküdtjelöltet! Mesteri előadás volt! A
fickó igazi profi – mondta Harry.
Lehúztam még egy adag whiskyt. A fájdalom kezdett eny‐
hülni. Harry elvette az üres bögrét, és eltette.
– Mára már bőven eleget ittál. Ne feledd, hogy megegyez‐
tünk! Én mondom meg, hogy mikor elég.
Bólintottam. Harrynek igaza volt. Egy-két pohár után még
meg tudtam állni, de csak ha Harry is ott volt. De hirtelen el
is feledkeztem a whiskyről. Az eszem Pryoron járt.
– Szerinted jobb, mint én? – kérdeztem.
– Hát, ez most majd elválik – felelte Harry.
SZERDA
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Kane képtelen volt aludni.

Túlságosan is tele volt várakozással. Végül valamivel haj‐
nal négy előtt végleg feladta a reményt, hogy még vissza
tudna aludni. Két órát edzéssel töltött.
Ötszáz fekvőtámasz.
Ezer felülés.
Húsz perc nyújtógyakorlat.
Aztán megállt a tükör előtt. A fejét és a mellkasát elborí‐
totta az izzadság. Kane módszeresen megvizsgálta magát a
tükörben. Ott volt a súlyfelesleg, amit kénytelen volt elvi‐
selni. Semmi értelme, hogy rosszul érezze magát miatta.
Végtére is csak szerepet játszik. A bicepsze viszont kemény
és erős. Kane tizennyolc éves korától rendszeresen járt a
konditerembe. Különleges fizikai állapotának köszönhetően
sosem volt izomláza, nem érezte a súlyemeléssel járó fájdal‐
mat. Egészségesen táplálkozott és minden nap keményen
edzett. Néhány éven belül kidolgozta a célja eléréséhez
szükséges fizikumot. Erős, vékony, fitt. Eleinte bosszantot‐
ták a mellkasán megjelenő striák, az izmai olyan gyors iram‐
ban fejlődtek, hogy a bőre nem tudott megfelelően együtt
nyúlni velük. Idővel azonban megszerette a csíkokat. Az
elért eredményeire emlékeztették.
Lenézett a mellkasára, és megdörzsölte a legfrissebb
heget. Nagyjából egycentis vágás, pontosan a mellizmán. A
heg lilásan kidudorodott. Hat hónap, és lassan kifakul, mint
az összes többi heg is. A vágás szerzésének emléke még
erősen élt benne. És mosolyra késztette.
Elhúzta a függönyt és kibámult az éjszakába. Az égen a
hajnal első fényei már elűzni készültek a sötétséget. Az
utcán senki sem járt. A szemközti háztömb ablakai még
feketék, némák voltak. Lehajolt, megpöccintette a zárókal‐
lantyút, és kitárta az ablakot. A jeges levegő úgy árasztotta
el a testét, mint az óceán hideg hulláma. Az álmatlan
éjszaka okozta kimerültség abban a pillanatban elszállt.
Megborzongott. De nem tudta, hogy a jeges széltől, vagy
attól a felszabadító érzéstől, hogy meztelenül áll az egész
város előtt. Kane egész New Yorknak megmutatta magát. Az
igazi valóját. Semmi smink. Semmi paróka. Csak önmaga.
Joshua Kane.
Hosszasan fantáziált arról, hogy felfedi magát a világ
előtt. Feltárja igazi lényét. Tudta, hogy eddig még senki nem
volt hozzá fogható. Alaposan tanulmányozta a pszichológiát,
a pszichiátriát és az idegrendszeri rendellenességeket.
Tudta, hogy semmilyen diagnózis nem illik rá. Sosem hallott
hangokat. Nem voltak látomásai. Skizofréniáról, paranoiáról
szó sem volt. Gyerekkorában nem bántalmazták.
Talán pszichopata lenne? Kane nem érzett együtt mások‐
kal. Nem ismerte az összetartozás vagy az empátia érzését.
Kane elméjében ezek a dolgok nem léteztek. Nem is volt
szüksége rá, hogy bármit is érezzen bárki iránt, mert telje‐
sen más volt, mint bárki más. Mindenki más mélyen alatta
állt. Ő pedig különleges volt.
Jól emlékszik, hogy az anyja mindig ezt mondta.
– Te különleges vagy, Josh. Más, mint a többiek.
És milyen igaza volt – gondolta Kane.
Kane a maga nemében egyedülálló volt.
De ezt nem mindig érezte így. Az ezzel az állapottal járó
büszkeség nem jött könnyen. Kane nem tudott beilleszkedni.
Az iskolában semmiképp. Ha nem lett volna különös képes‐
sége mások utánzására és megszemélyesítésére, akkor nem
is tudta volna megállni a helyét az iskolában. És például a
Johnny Carsont utánzó produkciójának köszönhette, hogy a
csinos, barna hajú Jenny Muskie beleegyezett, a táncpart‐
nere lesz az érettségi banketten. Jenny még a fogszabályo‐
zójával együtt is aranyos volt. Gyakori mandulagyulladásai
miatt sokat hiányzott az iskolából. Amikor egy-egy betegség
után újra járni kezdett az órákra, egy darabig még mindig
rekedtes, fátyolos volt a hangja. Ennek köszönhette a
„Dörmi Muskie” becenevet.
A bál estéjén Kane a kölcsönzőből kivett szmokingjában
beült anyja kocsijába, Jennyék háza elé hajtott, és várt. Nem
ment be. Sokáig ült a kocsiban, járatta a motort, és erősen
küzdött a vággyal, hogy egyszerűen csak elhajtson. Kane
fizikai fájdalmat ugyan képtelen volt érezni, de a szorongás,
a zavart, a félszegséget és a kínos feszengést jól ismerte.
Túlságosan is jól. Végül kiszállt és becsöngetett. Jenny apja,
egy nagydarab, cigarettát füstölő férfi, szigorúan figyelmez‐
tette, hogy vigyázzon a lányára, aztán meg úgy nevetett,
hogy köhögni kezdett, amikor Jenny rávette Kane-t, hogy
adja elő a Carson műsorát. Jenny apja a The Tonight Show
nagy rajongója volt.
A bálra menet a kocsiban nagyrészt hallgattak. Kane nem
tudta, mit mondjon, Jenny meg túl gyorsan beszélt. Időnként
hirtelen elhallgatott, aztán megint rákezdte, hadarva, idege‐
sen, amikor Kane-nek még az előző mondatokat sem sike‐
rült megemésztenie. Kane olvasott. Ez az! Jenny meg nem.
És Jenny nem ismerte Kane kedvenc könyvét, A nagy
Gatsbyt.
– Mi az a Gatsby? – kérdezte Jenny.
És talán a hosszúra nyúló csöndek kínja miatt megkér‐
dezte, hogy hogyan is csinálja Kane a megszemélyesítése‐
ket. Kane meg azt mondta, hogy nem is tudja. Rendszerint
sokáig figyeli az embereket, addig, amíg meg nem lát vagy
hall valamit, amiről úgy érzi, hogy az az illető esszenciális
lényege. A lány ezt nem igazán fogta fel, de Kane nem
bánta. Ezen az estén egyedül az számított, hogy Jenny csi‐
nos, és hogy vele van.
Kane Jennyvel a karján vonult be az érettségi bálra. Jenny
kék ruhában, Kane a nem egészen ráillő szmokingban. Vet‐
tek egy-egy italt, ettek valami ízetlen ételt, és fél óra múlva
elszakadtak egymástól. Kane nem tudott és nem is szeretett
táncolni. Már hetekkel a bál előtt aggódott, hogy hogyan fog
táncolni Jennyvel. De alkalmat nem talált, hogy elmondja
neki, nem tud és nem is akar táncolni. Neki elég volt, ha
beszélgettek egymással.
Újabb fél óra telt el, amikor Kane megint meglátta Jennyt.
A táncparketten csókolózott Rick Thompsonnal. De Jenny
Kane barátnője volt! Oda akart masírozni, és elrántani Rick‐
től. Hanem erre képtelen volt. Ehelyett egész este édes pun‐
csot iszogatott, és figyelte, hogy mit csinál Jenny. Látta,
ahogy elmegy Rickkel. Nézte, hogy beszállnak a srác kocsi‐
jába. Kane tisztes távolságból követte őket, míg felértek a
Mulholland Drive tetejére, és leparkoltak egy különösen szép
helyen, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Los Angelesre. Kane
azt is végignézte, hogy a kocsi hátsó ülésén szeretkeznek.
Az volt az a pillanat, amikor elhatározta: eleget látott.
Kane becsukta az ablakot, a mozdulat kizárta az éjszakát
és a múltját is. Visszament a hálószobába, és kinyitotta a
sminktáskáját. A ruháit már korábban kikészítette. A férfi,
akitől Kane elrabolta az életét és a személyiségét, nem
sokat törődött a megjelenésével, de Kane-t az ilyesmi nem
érdekelte.
Még néhány óra, és kezdődik! A tárgyalás, amiről szinte
egész életében álmodott. Ez ritka különleges eset. A sajtó
érdeklődése hihetetlenül intenzív. Kane legvadabb képzele‐
tét is felülmúlta. Mindaz, ami idáig juttatta, puszta ujjgya‐
korlat volt csak. Minden, ami eddig a pontig vezette.
És megfogadta magának, hogy nem vall kudarcot.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Az éjszaka nagy részét Harry azzal töltötte, hogy sikertele‐

nül megpróbált jeges borogatást tenni a fejemre. De nem
tűrtem, mert állati fájdalmas volt.
Órákon át beszélgettünk. Elsősorban Christine-ről. Rólam.
Erről akartam pedig a legkevésbé társalogni. De az ügyről
tilos volt beszélnünk.
Hajnal kettő tájban Harry felhívta a jegyzőjét, aki taxit
fogott, érte jött, és hazavitte a zöld kabrióval, amit Harry a
ház előtt hagyott. A fickó már megszokta, hogy időnként fel
kell szednie valahonnan a bírót, Harry pedig ügyelt rá, hogy
minden szívességet visszafizessen. Reggel mindketten fejfá‐
jással ébredtünk. Csak eltérő okból kifolyólag.
Ötkor ébredtem, még mindig az irodai kanapén. Elővettem
egy kis jeget az íróasztal melletti minihűtőből, és a tarkómra
nőtt dudorra szorítottam. A duzzadás már valamennyire
visszahúzódott, de a fájdalom abban a pillanatban teljesen
éberré tett, ahogy az első jégkocka hozzáért a koponyám‐
hoz.
Aztán még sokáig feküdtem a kanapén, és a feleségemen
meg a lányomon gondolkodtam. Mindenről én tehettem.
Mindenről! Elbasztam az életem. Azon járt az eszem, hogy
valóban, Christine-nek és Amynek talán tényleg jobb, ha
végleg kilépek az életükből. Christine sokkal jobbat érde‐
melt. És Amy is.
A whisky után nyúltam. Harry rendszerint magával szokta
vinni, de úgy látszik, ezen az éjszakán elfelejtette. Felvet‐
tem, és lecsavartam a tetejét. De leálltam, mielőtt az ital a
bögrébe csorrant volna. A kupakot visszacsavartam a
helyére, a bögre üres maradt.
Emberek számítottak rám. Bobby Solomon. Harry. Rudy
Carp. És valamennyire még Harper is. Sőt, Ariella Bloom és
Carl Tozer is. Legfőképpen ennek a kettőnek tartoztam vala‐
mivel. A haláluk, így vagy úgy, de megoldásra várt. Ha Solo‐
mon bűnös, akkor megérdemli a büntetést. Ha ártatlan,
akkor a rendőrségnek meg kell találnia az igazi gyilkost. Ez
az igazságszolgáltatás. A szabályszerű eljárás.
Ez persze mind lószar. De e pillanatban ez a legjobb
lószar, ami a rendelkezésünkre áll.
Nagy nehezen feltápászkodtam, kimentem a fürdőszo‐
bába, és megtöltöttem a mosdókagylót hideg vízzel. Az
arcomat a víz alá dugtam, és addig tartottam ott, amíg a
hideg már csípni kezdte a bőröm.
Ettől teljesen éber lettem.
Megszólalt a telefon. A híváskijelzőn ez állt: Ne szívass!
– Harper, te miért nem alszol ilyenkor? Találtál valamit? –
kérdeztem.
– Ki tud ilyenkor aludni? Egész éjjel fenn voltam. Joe meg‐
mozgatott néhány követ. A Dollár Bill-gyilkosságok aktáit
olvastam.
– Mind a hármat megszerezted?
– Meg én! De nem sok infó van bennük. Az FBI nem adta
volna át a saját anyagait. Ahhoz megint csak Delaney kellett
volna. Úgyhogy egyenesen az eredeti helyeket kerestem
meg. Springfield, Wilmington és Manchester nyomozóiro‐
dáit. Joe kisütött valami sztorit, hogy a helyszíni nyomozás
módszereiről vezetünk tanfolyamot. Ezek mind lezárt ügyek.
Senki sem aggódott még egy pillanatra sem, hogy belenéz‐
hetünk-e az aktákba.
– És találtál valami feltűnőt? – kérdeztem.
– Semmit. Nincs összefüggés. Amennyire meg tudom álla‐
pítani, Annie Hightower, Derek Cass és Karen Harvey soha
nem találkoztak. Minden áldozat életéről aprólékos leírások
vannak. De az egydollároson kívül semmi más nem köti őket
össze. És a nyomozás idején a rendőrség nem sokat foglal‐
kozott a bankókkal. De megtartották őket. Tudod milyenek a
zsaruk! Lezavarnak egy kábítószeres razziát, találnak egy
bőröndre való zsozsót, de mire a bőrönd megjelenik a tár‐
gyaláson, mint bizonyíték, valószínű, hogy valamivel
könnyebb lesz, mint az elején volt. De Gipsz Jakab meggyil‐
kolásának helyszínén egyetlen fillérhez se nyúlnak. Mindent
megőriznek. Méghozzá tökéletes állapotban.
Felsóhajtottam. Nagyon reméltem pedig, hogy lesz köztük
valami összekötő kapocs. Semmi kétségem sem volt afelől,
hogy Delaney már talált valami ilyesmit. De arról nem
beszélhet. Delaney egy fejhosszal előttünk járt.
– Cass és Hightower esetében az elkövető ujjlenyomatait
megtalálták a bankjegyen. Az alapján küldték őket a
dutyiba. Karen Harvey esetében az egydolláros felét megta‐
lálták ugyan Rhodes lakásán, az ujjlenyomata viszont hiány‐
zott róla. Volt-e a bankjegyeken egyéb ujjlenyomat, vagy
DNS-nyom? – kérdeztem.
– DNS nem volt. Derek Cass esetében egy ujjlenyomat-
töredéket fedeztek még fel. Az Annie Hightower lábujjai
között talált bankjegyen pedig számos ujjlenyomat volt. A
Roddy Rhodes lakásán talált egydollároson, ami a fickót kap‐
csolatba hozta Karen Harvey kirablásával és gyilkosságával,
egyetlen ujjlenyomat sem volt. Az adatbázisokban az az
egyéb talált ujjlenyomatok közül egyet sem tartanak nyil‐
ván.
– De vajon mindet ellenőrizték? – kérdeztem.
– Gondolom, igen. Biztosan persze nem tudom.
– De nekünk biztosra kell mennünk – mondtam erre én.
Hallottam, hogy Harper ujjai egy billentyűzeten kopognak.
– Írok egy e-mailt a három laborba. Nem árt kétszer is
ellenőrizni az ilyesmit – mondta.
– El tudod küldeni azokat az aktákat? – kérdeztem.
– Már elküldtem.
Harper a vonalban maradva várta, hogy beindítsam a lap‐
topot. A tömörített fájlokat hamar megtaláltam és importál‐
tam.
– Mi az összekötő kapocs? – kérdezte Harper.
– Nem tudom. Ha sorozatgyilkosról van szó, ahogy Del‐
aney gyanítja, akkor az is lehet, hogy az egydolláros bankje‐
gyen kívül nincs is más kapocs. Hogy is hívják? Ismertetőjel?
– Igen. Mint egy névjegy. Ezek mindig a gyilkos pszicholó‐
giájával függenek össze. Szó sincs róla, hogy szándékosan
kenyérmorzsaösvényt hagynának maguk után. Az ismerte‐
tőjel szerves része az egyéniségüknek, és annak, hogy miért
ölnek – magyarázta Harper.
– Szerintem valami más is lesz még. Muszáj, hogy legyen
– mondtam. – Senkinek sem tűntek volna fel azok a bankje‐
gyek, ha valami más nem hívja fel rájuk a figyelmet. A
három esetben egyetlen közös vonás van. Az egydolláros
vezette el a zsarukat a gyilkoshoz. Ez az! Talán Delaney is
ezt látta meg. Ha ugyanaz az ember a gyilkos, akkor halál‐
biztos, hogy nem akarja, hogy elkapják. És a legvégsőkig is
elmegy, hogy valaki más viszont egészen biztosan elvigye a
balhét. Miért?
Harper még csak nem is habozott. Rögtön tudta a választ.
– Hogyan lehet a legbiztosabban megúszni egy gyilkossá‐
got? Úgy, hogy az ember gondoskodik róla, a rendőrség ne
jusson a nyomára. Ha a nyomozást lezárják, akkor a gyilkos‐
ságokról nem derül ki, hogy egy sorozat részei. A gyilkos
álcázza a bűntettet, a legvégsőkig is elmegy, nehogy lelep‐
lezzék. Nézd át az aktákat! Most szundítok egyet. Találko‐
zunk a bíróságon.
Azzal letette.
Főztem egy kávét, és megnyitottam fájlokat. Reggel hétre
már mind a három esetet elolvastam. A kávém kihűlt, az
agyam bezzeg lázasan járt. Megkerestem a tárcámat, és
kivettem belőle az egydollárost, amelyre Delaney irodájában
átmásoltam a jeleket, és alaposan megvizsgáltam. Hozzá
voltam szokva a készpénzhez. Azzal dolgoztam. Sőt, átver‐
tem vele az embereket. Rengeteg svindler képes rá, hogy
egy éjszakai mulató álmos bárpincére orra előtt egyetlen
szempillantás alatt egy tízesre cseréljen egy százast. Több‐
ször is láttam ilyet. Én magam is megtettem, valamikor egy
másik életben.
 Megmosakodtam, megborotválkoztam, felöltöztem. Eköz‐
ben mindvégig az Egyesült Államok nagypecsétjén járt az
eszem. A dolláron látható jelöléseken. A nyílon. Az olajfa
levelén. A csillagon. Dolláronként három jel. Gyilkosságon‐
ként három jel.
És a Carl szájából kiszedett dollárpillangón talált ujjlenyo‐
maton is eltöprengtem. Hogy a fenébe tudták a zsaruk
Richard Pena DNS-ét is rátenni a bankóra, amikor a pasas
jóval azelőtt meghalt, hogy a pénzt kinyomták volna?
Magamra kaptam a nagykabátomat, kihörpintettem az
utolsó korty pocsék kávét is, és a laptopommal az aktatás‐
kámban kiléptem a hidegbe. Amint kinyitottam a bejárati
ajtót, a jeges levegő úgy vágott frissen borotvált arcomba,
mintha le akarná nyúzni a bőrömet. Szó sem lehetett róla,
hogy ebben a hidegben gyalog menjek, de a kocsim se volt
használható. A szélvédőn jó nagy lyuk tátongott. Az utasü‐
lést dér és hó lepte. Felhívtam egy pasit, aki egy bontót
működtetett Bronxban. Segítőkész volt, de drága is.
A kocsi kulcsát a sofőr oldali elülső kerék tetejére tettem,
aztán beburkolóztam a kabátomba, és elindultam, hogy
keressek egy taxit.
Öt perc múlva már kocsiban ültem, útban a Center Street
és a város életében hosszú idők óta a legszenzációsabb
bírósági ügy felé. A fejemben óriási volt a káosz. A tanúkon,
a nyitóbeszédeken és Art Pryor stratégiáján kellett volna
gondolkodnom…
Ehhez képest az egydollároson tűnődtem.
Rudy mindent kézben tart. Ebben az ügyben nekem csak
egy apró szerep jut. Egyfelől még hálás is voltam. Kisebb
nyomás nehezedett rám.
A taxisofőr megpróbált csevegni egy kicsit a baseballról.
Kurtán felelgettem, míg végül feladta, és elhallgatott.
Az egydolláros!
Éreztem, hogy nagyon közel vagyok a magyarázathoz.
Volt valami abban a három gyilkosságban, amire Delaney
rájött. De ha a Bobby ügyében szereplő bankjegyre gondol‐
tam, akkor valamit, valahogy szem elől tévesztettem.
Akármi is mocorgott a tudatom mélyén, az nem Bobby volt,
és nem is a pillangó.
Magamban elismételtem a tegnap hallott három áldozat
nevét. Derek Cass. Annie Hightower. Karen Harvey. Ezzel a
három emberrel kapcsolatban valami megfoghatatlanul
motoszkált bennem. Úgy éreztem, mintha itt lenne egyene‐
sen az orrom előtt, és mégsem látom. Cass. Hightower. Har‐
vey.
Cass Wilmingtonban halt meg. Annie Hightower
Springfieldben. Karen Harvey-t Manchesterben fosztották ki
és lőtték le.
A kocsi megállt a bíróság épülete előtt. Kifizettem a taxist,
és borravalót is adtam neki.
Még épp csak nyolc volt, de már komoly tömeg gyűlt
össze az utcán. Két csoportra oszlott. Mindkét csapat nagy
táblákat, plakátokat tartott a magasba, kiáltoztak, rigmuso‐
kat énekeltek. Az egyik csapat tábláin az állt, hogy: „Igazsá‐
got Arinak!”, míg a másik társaság Bobby Solomont támo‐
gatta. Úgy tűnt, hogy Solomon hívei kisebbségben vannak.
Isten tudja, mit fog gondolni az esküdtszék, amikor majd át
kell törnie magát ezek között az emberek között. A tömeg
percről percre nőtt, és a rendőrség nekilátott, hogy korláto‐
kat állítson fel a két társaság elválasztására.
Az egyik ilyen korlát mellett kellett elfurakodnom, hogy
bejussak az épületbe. Mindenki be akart jutni a tárgyalóte‐
rembe. Az egész városban ez volt a legnagyobb szenzáció.
Mire átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, és megnyomtam
a lift gombját, a gondolataim már megint Dollár Bill körül
jártak.
A csillagok.
Előhúztam egy zöldhasút, és útban a huszonegyedik eme‐
let felé egyfolytában a pecsétet bámultam. A sas tizenhá‐
rom nyílvesszőt szorongatott a bal karmában. A jobb karmá‐
ban tartott olajágnak tizenhárom levele volt. A feje fölött a
pajzson tizenhárom csillag.
 Csillagok. Pajzs. Derek Casst Wilmingtonban gyilkolták
meg. Annie Hightower Springfieldben. Karen Harvey-t Man‐
chesterben lőtték le.
Megfordítottam a bankót, és George Washingtonra bámul‐
tam. Aztán elővettem a telefonomat, és felhívtam Harpert.
Azonnal felvette.
– Rájöttem valamire. Hol vagy?
– Útban a bíróságra. Tíz perc, és ott vagyok – felelte.
– Húzódj le! – mondtam.
– Tessék?
– Húzódj le! Fordulj meg, és menj be Delaney-hoz az iro‐
dába. Mondd meg neki, hogy megvan az összekötő kapocs!
És hogy egyéb hírek is vannak.
– Várj, most húzódom le.
Hallottam, hogy a Dodge Charge motorja elhallgat, ahogy
Harper leállította a kocsit.
– Mire jöttél rá?
– A bankjegyek megjelöléséről van szó. Ismétlődő motí‐
vum. Van nálad egy egydolláros?
Harper valószínűleg kihangosította a telefonját. Jól hallot‐
tam a háttérből a dudák, a fékek és általában a forgalom
zaját. A lift megérkezett a huszonegyedik emeletre. Kiszáll‐
tam és odamentem a liftaknák közötti egyik ablakhoz. A
mocskos üvegen keresztül kibámultam Manhattanre. Mintha
egy koszos szűrőn keresztül készült képet néztem volna,
valami vénséges vén fotót.
– Megvan. Na, és mit nézzek? – szólalt meg Harper.
– A nagypecsétet. A tizenhárom olajfalevelet, a tizenhá‐
rom nyílvesszőt és a tizenhárom csillagot a sas feje fölött.
Miért pont tizenhárom?
– Így kapásból fogalmam sincs. Eddig még sose tűnt fel.
– Dehogynem tudod! Az iskolában tanultad. Csak nem
emlékszel rá. Fordítsd meg a bankjegyet. Washington. Az
Egyesült Államok első elnöke. Mielőtt elnökké választották,
a New York-i csapatok élén védte a várost a britektől. Ő
olvasta fel az függetlenségi nyilatkozatot a seregnek. Ami‐
kor Washington felolvasta a függetlenségi nyilatkozatot, és
azt aláírták, akkor csak tizenhárom állam írta alá.
– Tizenhárom csillag… – szólalt meg Harper
– A bankjegy egy térkép. Casst a Delaware állambeli
Wilmingtonban ölték meg. Hightowert Springfieldben, Mas‐
sachusetts államban. Harvey-t a New Hampshire-i Manches‐
terben. Ezek mind olyan gyarmatok voltak, amelyek képvi‐
selői aláírták a függetlenségi nyilatkozatot. Ha Ariella Bloo‐
mot és Carl Tozert is beleszámítjuk, akkor megvan New York
állam. Feltehetően még több gyilkosság is történt. Végig a
keleti partvidéken. Mondd meg Delaney-nak, hogy derítse
ki, elítéltek-e mást is olyan gyilkosságért, amiben megjelent
egy egydolláros. A bankjegynek a vádlott ellen szóló bizo‐
nyítékok között kellett szerepelnie. Feltehetően már végig‐
zongorázta ezt, akár országosan is, de most leszűkítheti a
kört. A többi nyolc államra kell figyelni, amelyek szintén alá‐
írták a nyilatkozatot: Pennsylvania, New Jersey, Georgia,
Connecticut, Maryland, Virginia, Rhode Island, Észak-Karo‐
lina…
– Eddie! Richard Pena! A halott gyilkos, akinek a DNS-e
rajta volt a Tozer szájában talált bankjegyen! Észak-Karoliná‐
ban ítélték el azoknak a nőknek a meggyilkolásáért. Ez egy
lehetséges kapocs – állapította meg Harper.
– Igazad van. Lehet, hogy az. Ki kell derítenünk. Be tudsz
menni Delaney-hoz? Ő például Penáról nem is tud.
– Már úton vagyok, de van itt még egy pár dolog, ami
nem áll össze. Miért van három jel a bankjegyeken? A csilla‐
got értem, az a helyszín. De mit jelent a másik kettő?
– Erre még nem jöttem rá. Gondolkodnom kell rajta. Talán
az áldozatokra utal valahogy.
– És van még valami, amire eddig nem gondoltunk. Mi
van akkor, ha a másik nyolc államban nem lesz ilyen gyil‐
kosság? Mi van, ha a pasi még csak most fogott hozzá?
– Egyik-másik eset között több év is eltelt. Nem hiszem,
hogy közben csöndesen meghúzta volna magát. Szerintem
több áldozat is van, akiket még nem találtunk meg. És ha
Ariella Bloom meg Carl Tozer ennek a pasasnak az áldoza‐
tai… Akkor, lássuk be, igencsak gyakorlott mester. Én arra
tippelek, hogy van még egy pár áldozat. De igazad van. Az
is lehet, hogy még folyik a játszma. Meglehet, e pillanatban
már egy újabb áldozatra hajt.
– Tudom, persze. De nézd, Richard Penára nem akarok túl
sok időt pazarolni. Több nőt is megölt. Nem illik bele úgy a
sorba, mint a többiek – jegyezte meg Harper.
– De az is lehet, hogy igen. Hiszen a mi esetünkben is
ugyanúgy három jelölés van az egydollároson, de két áldo‐
zatunk van.
A pénzt magam elé tettem az ablakpárkányra, jó alaposan
megnéztem, és hangosan felolvastam a sas feje körül hul‐
lámzó lobogó latin feliratát.
E pluribus unum.
Egy (létrejött) a sokból.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Az esküdtek terme bűzlött az állott kávé, az izzadtság és a

friss falfesték elkeveredő szagától. Kane csöndesen ült a
hosszú asztal mellett, hallgatott és figyelt. Amikor megérke‐
zett, az esküdtek felügyelője utasította, hogy menjen be az
esküdtek termébe. Nem kellett a folyosón, a kemény
műanyag széken várnia, mint a többi póttagnak. A bíró uta‐
sítása.
Kane állott vizet kortyolgatott egy műanyag pohárból, és
megpróbált kihámozni valamit az általános pletykákból. A
másik tizenegy esküdt között már meg is indult a klikkek
kialakulása. Négy nő. Hét férfi. Három férfi a baseballról
beszélgetett. Megpróbálták elterelni a figyelmüket a küszö‐
bön álló tárgyalásról. De mégis látszott rajtuk, hogy a
közelgő felelősség erősen nyomja a vállukat.
A másik négy férfi alig-alig szólalt meg. A nőket hallgat‐
ták, akik a tizenkettedik esküdtről, Brenda Kowolskiról
beszélgettek.
– A híradóban láttam. Ő volt az, ez biztos. Borzalmas! –
mondta egy alacsony, szőke hölgy, bizonyos Anne. Kane
nagyon figyelmesen hallgatta az összes jelöltet, amikor az
esküdtek kiválasztása alatt kikérdezték őket. És mindent
elraktározott magának. A foglalkozásukat. Családi állapotu‐
kat. A gyerekeik számát. Vallási meggyőződésüket. Az Anná‐
hoz legközelebb ülő nő a szívéhez kapott, kissé hátrahőkölt
és leesett az álla. Rita.
– Mi történt Brendával? Tegnap itt volt, igaz? Neki volt az
a szép pulóvere – mondta Rita.
– Meghalt. Cserbenhagyásos gázolás áldozata lett a
könyvtár épülete előtt, ahol dolgozott. Ez olyan szörnyű –
mondta Anne. A többi nő hitetlenkedve csóválta a fejét, és a
vén tölgyasztal lapjára szegezte a tekintetét. Kane nagy
élvezettel hallgatta, amit Arnold Novoselic mondott az egyi‐
kükről, a Betsy nevűről, a próbatárgyalások során. Arnold
kiváltképp elégedett lesz, ha megtudja, hogy Rudy Carpnak
sikerült felvennie az esküdtek sorába. A védelem nagyon
kedvelte Betsyt.
És Kane egyetértett velük. Ő is kedvelte Betsyt. Betsynek
hosszú, barna, lófarokba fogott haja volt. Kane szerette
volna megsimogatni azt a hajat.
A negyedik nő, Cassandra, döbbenten csóválta a fejét,
miközben a Brendáról folyó társalgást hallgatta. Kane emlé‐
kezett rá, hogy Cassandra tegnap épp Brendával beszélge‐
tett, amikor ő már menni készült. Cassandra elegáns,
választékosan beszélő nő volt.
– Manapság már túl veszélyes átkelni az úttesten. Sze‐
gény Brenda – szólalt meg Cassandra.
– Én is láttam a híradóban – jegyezte meg Betsy. – Nem is
tudtam, hogy az esküdtszék tagja. Te jó ég! És azt hallottá‐
tok, hogy a kocsi visszatolatott, és még egyszer keresztül‐
hajtott rajta, miután elütötte?
– Tudja, hogy elvileg nem lenne szabad hírműsorokat néz‐
nie! Nem hallotta, mit mondott tegnap a bíró? – kérdezte
Spencer, az egyik legfiatalabb esküdt.
Anne levegő után kapkodott. A nyakán vörös foltok jelen‐
tek meg. Betsy úgy hessegette el Spencert, mintha a férfi
valami idegesítő légy lenne.
– Tegnap megismerkedtünk vele, ma meg halott. Ez a
lényeg – mondta Betsy.
– Ez nem így van. Az a lényeg, hogy azt tegyük, amit a
bíró mond. Egy rakás ember hal meg minden nap. Szó sincs
róla, hogy undok akarnék lenni…, de és akkor mi van? Nem
arról van szó, hogy bármelyikünknek közeli ismerőse lett
volna.
Kane ekkor felállt, elővette a tárcáját, kihalászott belőle
egy húszast, és az asztalra lökte.
– Én beszélgettem egy kicsit Brendával tegnap. Kedves
hölgynek tűnt. Az mindegy, hogy jól ismertük-e, vagy sem.
Most mindannyian egy csapatba tartozunk. Nem tudom,
hogy maguk mit gondolnak, de én örülnék neki, ha az ittlé‐
vők sajnálnák, ha netán holnap meghalnék. Azt javaslom,
hogy dobjunk össze egy kis pénzt, és küldjünk koszorút a
temetésére. Ez a legkevesebb – fejezte be kis szónoklatát.
Az esküdtek sorban egymás után bedobtak néhány bankót
a közösbe.
– Ez a beszéd – mondta valaki.
Meg:
– Szerencsétlen nő.
És:
– Küldjünk egy részvétnyilvánító lapot is.
Mind ilyeneket mondott, kivéve Spencert. A fiatal férfi
összefont karokkal állt, és féloldalasan egyik csípőjére nehe‐
zedett. Végül, amikor az egyik férfi esküdt már nagyon
keményen meredt rá, Spencer ingerülten a plafonra nézett,
aztán letett egy tízest.
– Na, jó! – mondta.
Apró győzelem. Kane tudta, hogy az ilyen gesztusok felbe‐
csülhetetlen értékűek. Finom kis manőverek. Kezdetben
egy-kettő is elég. Csak ennyire van szükség ahhoz, hogy
valamiféle pozícióhoz jusson a csoportban. Összeszedte a
pénzt, és megkérdezte Anne-t, hogy vállalná-e a koszorú
megrendelését.
Anne természetesen szívesen vállalta. És szélesen Kane-
re mosolygott, amikor eltette a pénzt.
– Ez igazán figyelmes magától. Köszönöm… úgy értem
köszönöm mindenkinek – mondta, és a hangjából pont a
megfelelő mértékű meghatottság csengett ki. Nagyot nyelt,
és a pénzt betette a kézitáskájába.
Az esküdtek mindjárt jobban érezték magukat.
Kane visszaült a helyére, és eszébe jutott, hogy milyen
hangot adott Brenda koponyája, ahogy megrepedt a Chevy
Silverado motorháztetején. Mint egy dobütés, mint amikor
valami kemény és üreges koppan egy fémfelületen. Amit
egy másodperc törtrészével később roppanás, reccsenés
követett. Időben túl gyorsan követte az első hangot ahhoz,
hogy rendesen kivehető legyen. De ott volt, elkeveredve a
többi zajjal. Mint egy gitárakkord… a kulcscsont és a nyaki
gerinc darabokra hullásának zenéje. Kane fülében szinte
dallamosnak tűnt. Mint amikor egy zenekar egyetlen, nagy
erejű akkorddal kezdi meg a nyitányt.
Kane belekortyolt a kávéjába, felcsippentett valami kis
szöszt a pulóveréről, és arra gondolt, hogy milyen csalódást
okozóan halkan zökkent a furgon, amikor visszatolatott a nő
fejére.
Na, de üsse kő! – gondolta aztán.
Az esküdtek terme végében álló ajtó kinyílt, és belépett
rajta a bíró. Fekete öltönye fölött fekete talárt viselt.
Mindenki elhallgatott, és figyelmesen a bíróra nézett.
Anne kifejezetten pánikba esett, mintha egy olyan szabály
megszegésén kapták volna, amit nem is ért teljesen. Kane
hozzáhajolt, és gyengéden megpaskolta a karját.
Ford bíró az asztalra helyezte lapátkezét, előrehajolt, és
halk szóval rövid beszédet tartott. Tekintete közben lassan
végigpásztázott az egész termen. Időnként egy-egy esküdt
arcán kissé hosszabban is elidőzött.
– Hölgyeim és uraim, lesújtó hírt kell közölnöm önökkel.
Úgy érzem, a legjobb, ha ezt magunk között mondom el.
Higgyék el, hogy hamarosan az ügyet tárgyaló jogászokkal
is megbeszélem. Az szintén nagyon fontos. Mindazonáltal,
szeretném, hogy a hírt elsőnek tőlem hallják. Ma reggel tele‐
fonhívást kaptam a rendőrbiztostól. A rendőrség alapos
okkal feltételezi, hogy önök mindannyian valós veszélynek
vannak kitéve.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Anne Koppelmann
Életkor: 27
Óvónő Saint Ivesben. Hajadon. Gyermektelen. Előfizet a
New Yorkerre. Klarinéton és zongorán játszik. Szülei
elhunytak. Édesanyja háztartásbeli, édesapja városi köz‐
tisztviselő volt. Nincsenek anyagi gondjai. Érdekli a
közösségi média. Kedvelt oldalak: A feketék élete is szá‐
mít, Bernie Sanders, Demokraták stb. Liberális. Kedvenc
műsora: Bill Maher élőben.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 64%

Arnold L. Novoselic
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Ekkor kinyíltak a liftajtók és a liftből vad gomolyag zúdult ki.

Először egy zölddzsekis férfi vágódott ki háttal, mintha
legalábbis ágyúból lőtték volna ki. Nekiesett a szemközti lift‐
ajtónak, majd egy értékesnek tűnő fényképezőgép követte,
és közvetlenül mellette a falhoz csapódott.
Aztán egyetlen összehangolt mozdulattal a biztonságiak
egész légiója hagyta el a liftet. A hústömeg közepéből
Bobby Solomonnak csak a feje búbja látszott. Mellette Rudy.
Ekkor kivágódott mellettem a lépcsőházba vezető ajtó, és
egy sor fényképész dübörgött be rajta, mint valami harcba
készülő osztag. Felért egy újabb lift, ebből meg egy csomó
riporter és tévékamera robbant be a folyosóra. A levegőt
betöltötte a vakuk villogása. Kérdések és mikrofonok ára‐
data szondázta a biztonságiak körét, tapogatóztak a gyenge
pontok után.
A tárgyalóterem felé ügettem és mindkét ajtószárnyat
kitártam. A biztonságiak szintén felgyorsultak, és eltaszigál‐
ták az útból az egyre közeledő sajtósokat.
Jesszus, micsoda cirkusz!
A biztonságiak megragadták a védelmükre bízott férfiakat,
és robogtak az ajtó felé. Még épp idejében léptem el az
útjukból. Ha nem mozdulok, beletapostak volna a földbe.
Egy nagydarab, széldzsekit viselő biztonsági őr megpördült,
és a kamerák arcába csapta az ajtót.
Körbenéztem. Az írnoktól és a teremőröktől eltekintve a
tárgyalóterem üres volt.
Aztán megtört a kör. Egyik-másik biztonságis aktatáskát
hozott magával. Olyat, mint amilyenben Holten hurcolta a
laptopot. Ezek megindultak a terem elülső része felé. Lát‐
tam, hogy Bobby a levegőt kapkodva összegörnyed a padok
közötti folyosón. Rudy finoman vállon veregette, és nyugtat‐
gatta, hogy minden rendben lesz.
Odaballagtam Rudyhoz, és szóltam neki, hogy beszélnünk
kellene. Rudy feltámogatta Bobbyt, megigazgatta a színész
nyakkendőjét, és kisimította az öltönye ráncait. Aztán meg‐
paskolta a karját, és megkérte, hogy üljön le a védelem asz‐
talához. Utána hátrasétáltunk a terem másik végébe, és elő‐
adtam a Dollár Bill-lel kapcsolatos elméletemet.
Rudy eleinte udvariasan bólogatott. De minél tovább
beszéltem, annál kevésbé érdekelte a dolog. Láttam rajta,
hogy feszült, mert nyugtalanul rágta az ajkát. A kezét sem
tudta egyhelyben tartani. Ideges volt. Szorongott. Persze, ha
valaki egy ekkora ügy főügyvédje, az bárkire ilyen hatással
lehet.
– Ez az FBI-ügynök, ez a Delaney, hajlandó tanúvallomást
tenni? – kérdezte Rudy.
– Kétlem. De lehet, hogy meg tudjuk oldani. Rajta
vagyunk.
Rudy erre felszegte az állát és rám kacsintott.
– Jól van – bólintott. – És most, ha megengeded, át aka‐
rom még nézni a nyitóbeszédemet. És még valami! – intett,
hogy hajoljak közelebb, és a többit már suttogva mondta.
– Azért vettünk fel, hogy elintézd a zsarukat. Tudjuk, hogy
miért, igaz? Eddie, te harcos vagy. És ha leleplezed a rend‐
őrség hazugságait, akkor a vállamon viszlek ki ebből a
teremből. De ha nem sikerül, akkor elvárjuk, hogy a saját
testeddel védd az ügyfelet a bombarobbanástól. Ha erre sor
kerülne, akkor úgy eltűnsz az ügyből, mintha itt sem lettél
volna. Érted? És az az igazság, nem szeretném, hogy az időt
meg az eszközeinket olyan nyomok követésére pazarold,
amelyeket nem is tudunk használni. Te csak végezd el a fel‐
adatot, amiért megfizetünk. Rendben? Elfogadhatóan hang‐
zik ez így?
– Jól van, nem bánom – mondtam olyan hangon, amiből
Rudy tudhatta, de még mennyire, hogy bánom!
 – Helyes. Egyébként megérkezett a cucc, amit vetettél
velünk. Az ügyvédbojtárnál van minden a bizonyítékraktár‐
ban, ennek a folyosónak a végén. Ha szükség lesz rá, akkor
majd behozzák.
Azzal Rudy otthagyott, és leült Bobby mellé a védelem
asztalához. Rudy halkan duruzsolt Bobbynak, hogy meg‐
nyugtassa. Legalább tizenöt méterre voltam tőle, de még
úgy is láttam, hogy a színész válla, sőt még a háta is remeg.
Arnold Novoselic a védelem asztalának egyik sarkához ült,
és az iratait rendezgette.
Mire én is elfoglaltam a helyem az asztalnál, már sikerült
lehiggadnom. Semmi értelme, hogy összevesszek Rudyval.
Most még nem. Erre később is sort keríthetek. De attól, hogy
leültem, nyomás nehezedett a mellkasomra. Bekaptam
néhány fájdalomcsillapítót. Ha álltam, akkor nem volt
annyira rossz. Egyelőre sokat fogok ülni. De a törött borda
okozta fájdalom legalább elvonta a figyelmemet a fejfájás‐
ról.
A teremszolga egy magabiztos kiáltás hangjára kinyitotta
az ajtót. A férfi, akiről gondoltam, hogy csak Art Pryor lehet,
besétált a tárgyalóterembe. Az ügyészek kis csapata
követte, kezükben súlyos kartondobozokkal. Pryor a szere‐
pének megfelelően nézett ki. Makulátlan, kék, hajszálcsíkos
öltöny. Természetesen méretre szabott. Ropogós-friss, hófe‐
hér ing, ami szinte világított, hozzá rózsaszín nyakkendő.
Úgy hallottam, Pryor kifejezetten kedvelte a rózsaszín nyak‐
kendőket. A szivarzsebéből kikandikáló zsebkendő színe
megegyezett a nyakkendőével. És mindehhez megvolt a
megfelelő járás is. Nem egészen fölényes és peckes, de
majdnem.
Odajött a védelem asztalához és barátságosan üdvözölte
Rudyt. A fogsora ugyanúgy vakított, mint az inge.
– Kezdődik a meccs, Art. Jut eszembe! Ez itt a társügyvé‐
dem. Eddie Flynn.
Felálltam, és még hálás is voltam a pillanatnyi meg‐
könnyebbülésért, amit ez hozott, majd a legmegnyerőbb
mosolyommal kinyújtottam a kezem.
Pryor megrázta. De semmit sem szólt. Aztán hátrált egy
lépést, és elegáns mozdulattal kirázta maga előtt a zsebken‐
dőjét, mint egy három Michelin-csillagos étterem főpincére a
szalvétát, mielőtt a vendég térdére terítené. Aztán moso‐
lyogva, de nagy gonddal tisztára törölte a kezét.
– Nocsak, nocsak… Mr. Flynn. Végre megismerhetem.
Sokat hallottam magáról, az elmúlt huszonnégy órában –
mondta olyan déli akcentussal, mintha egyenesen A vágy
villamosa egyik előadásából lépett volna ki.
Valami megcsillant a szemében. Szó szerint éreztem,
ahogy sugárzott a gyűlölet a barnára sült bőréből. Ismertem
a fajtáját. Ezek a tárgyalóterem gladiátorai. Az ilyet nem
érdekli az ügy. Nem számít neki, hogy valakit sérelem vagy
trauma ért, vagy meghalt. A tárgyalást sportnak tekinti. És
nyerni akar. De ami még ennél is több, kegyetlenül el akarja
taposni az ellenfelet. Ez hozza izgalomba. Az ilyesmitől a
hányinger kerülgetett. Azonnal látszott, hogy Pryor és én
nem fogunk kijönni egymással.
– Bármi jó dolgot is hallott rólam, az valószínűleg nem
igaz. Ami rosszat hallhatott, az meg feltehetően csak a jég‐
hegy csúcsa – közöltem vele.
Pryor nagy levegőt vett az orrán keresztül. Mintha a leve‐
gőt betöltő ellenséges indulatokat szívta volna magába.
– Uraim, remélem, hogy első osztályú formában vannak.
Szükségük lesz rá – búcsúzott el tőlünk, és visszament a vád
asztalához. De közben le sem vette a szemét Bobbyról.
Mielőtt még visszaért volna az asztalához, odament hozzá
egy drapp nadrágot és kék sportzakót viselő férfi. Fehér
inget hordott piros nyakkendővel. A nyakkendőt meglazí‐
totta, mert az inget gallérban kigombolta. Rövid, szőke haj,
élénk tekintet, hibás arcbőr. Rettenetes arcbőr! A gallérja
alól haragos vörös foltok kúsztak elő, a járomcsontja fölötti
részt elborították a mitesszerek, az orra hámló bőr tengeré‐
ből állt ki. Mindezt csak fokozta a bőr sápadt tónusa. Volt
nála egy válltáska, a kabátja zsebéből pedig sajtóigazolvány
kandikált ki.
– Ki az a riporter, aki Pryorral beszélget? – kérdeztem.
Rudy végigmérte a hapsit.
– Paul Benettio – mondta aztán. – Celeb szennyhíreket ír a
New York Starnak. Nem akármilyen fazon. Képes magánnyo‐
mozókat felbérelni, csak azért, hogy szexsztorikhoz jusson.
Ebben az ügyben tanú. Olvastad a vallomását?
– Igen, de nem tudtam, hogy kicsoda, és hogy néz ki.
Nem mond valami sokat. Leginkább csak spekulálgat arról,
hogy Bobby és Ariella nem jöttek ki egymással – mondtam.
– Pontosan. Az infó forrásáról meg nem beszél. Idenézz! –
tette hozzá Rudy, és a laptopja képernyőjén megjelent
Benettio vallomása. Rudy rámutatott az utolsó bekezdésre.
Forrásaimat az újságírói jogok védik. Nem nevezhetem
meg őket, és jelenleg semmilyen egyéb tájékoztatást sem
adhatok.
– Utánanéztetek? – kérdeztem.
– Nem. A fickó közönséges zugíró. Semmi értelme a forrá‐
sainkat egy ilyen lúzer utáni nyomozásra vesztegetni. – Fel‐
tűnt, hogy Pryor és Benettio nem fogtak kezet. Egyből a
tárgyra tértek, se mosoly, se köszönés, hanem azonnal
elmélyült tanácskozásba kezdtek. Azt persze nem hallottam,
hogy mit mondtak. Viszont egyértelműen látszott, hogy a
két pasas ismeri egymást, és hogy nemrég már beszélhet‐
tek. Egy ponton elhallgattak, és felém néztek.
De nem rám, hanem közvetlenül mellém, az ügyfelemre
bámultak. Követtem a tekintetüket, és azonnal ráébredtem,
hogy mi ragadhatta meg a figyelmüket.
Bobby az összeroppanás határán állt. Hátravetette a
haját, ujjaival az asztallapon dobolt. Mindkét térde le s fel
járt. Aztán Bobby széke hátra billent. Utána kaptam, hogy
megfogjam, de olyan fájdalom hasított az oldalamba, hogy
nem tudtam tovább mozdulni. A szék feldőlt, és láttam,
hogy Bobby szeme kifordult, még mielőtt padlót ért volna a
feje.
 A teste megfeszült. Szája sarka habzani kezdett. Végtagjai
rángatóztak és remegtek. Arnold volt az első, aki mellé tér‐
delt. Megpróbálta az oldalára fordítani, és megnyugtatóan
szólongatta a nevén.
– Orvost!
Nem tudom, ki kiálthatott. Talán Rudy. Nagyon gyorsan
kisebb tömeg gyűlt körénk. Letérdeltem, és a fájdalomtól
magam is majdnem elájultam. Kezembe fogtam Bobby fejét.
Elővettem a tárcámat és a fogai közé erőszakoltam, nehogy
elharapja a nyelvét.
– Hívjanak már egy átkozott orvost!
Ez most tényleg Rudy hangja volt. Az emberek egyre szo‐
rosabb gyűrűbe fogtak minket. A járólapokkal borított padló
számos vaku villanását tükrözte. Átkozott paparazzi!
Benettio is ott volt, és kifejezetten elégedett képpel szem‐
lélte az eseményeket. Egy fehér inges, vörös váll-lapos nő
jelent meg, és tört át a körben állók falán. Orvosi táska is
volt nála. Benettiót félretolta.
– Epilepsziás? – kérdezte a doktornő, miközben Bobby
mellé térdelt.
Felnéztem, és megláttam Rudy arcát. Látszott, hogy meg‐
dermed.
– Epilepsziája van? Gyógyszert szed? Tudnak valamilyen
allergiáról? Szólaljanak már meg. Tudnom kell! – kiáltotta az
orvos.
Rudy habozott.
– Mondd már meg! – harsogta Arnold.
– Epilepsziás. Clonazepamot szed – mondta Rudy.
– Menjenek hátrébb! Hagyjanak nekünk egy kis helyet –
szólaltam meg én is.
A tömeg ritkulni kezdett, és megpillantottam, ahogy Pryor
az esküdtszék padsorának támaszkodva, karját összefonva
áll.
Az a szemét seggfej még mindig mosolygott. Körbenézett.
Meggyőződött róla, hogy senki sem áll mögötte, és elkez‐
dett egy üzenetet írni a mobilján.
 HARMINCADIK FEJEZET

Kane tudta, hogy ez mit jelent.

A bíró türelmesen magyarázta a többieknek. Legtöbbjük
fel sem fogta.
– A rendőrbiztos tájékoztatott, hogy nem zárható ki annak
a lehetősége, hogy Brenda Kowolskit szándékosan gázolták
el azért, mert bekerült ebbe az esküdtszékbe. Sőt, bizonyí‐
ték van rá, hogy nem közönséges balesetről volt szó. Talán
maguk is látták a híradóban, hogy a jármű elütötte Brendát,
majd szándékosan visszatolatott, egyenesen az áldozat
fekvő testére. Következésképp meg kell tennünk a megfe‐
lelő lépéseket, hogy megóvjuk a biztonságukat – közölte a
bíró.
Elsőnek Spencer szólalt meg.
– Tudtam! Én… Jézusmária! Na, de ember! Milyen lépése‐
ket tesznek, bíró úr?
Kane figyelte, hogy a kitörés alatt Ford bíró megőrizte a
nyugalmát. Bizonyára számított valami hasonló reakcióra,
és együttérző maradt.
– Ebédszünetben mindannyian hazamehetnek, és össze‐
csomagolhatják a legszükségesebbeket. Mindenki mellé
adunk egy rendőrt. Amikor a nap végén a tárgyalást bere‐
kesztjük, egy szállodába visszük önöket, ahol a tárgyalás
teljes idejére fegyveres őrizetet biztosítunk – mondta a bíró.
Nyögések. Tiltakozás. Döbbenet. Könnyek.
Kane teljesen átadta magát a látottak befogadásának.
A bíró szilárd maradt.
– Egy ilyen esetben, mint ez a mostani, az esküdtszék
elkülönítésének lehetősége mindig is fennállt. Higgyék el,
nem volt könnyű meghozni ezt a döntést. Mindazonáltal
hiszem, hogy erre az elővigyázatosságra szükség van. És
azért szólok most, hogy legyen idejük értesíteni a családju‐
kat vagy ismerőseiket. Esetleg vannak önök között olyanok,
akiknek az estékre felügyeletet kell szervezniük a gyerekeik
mellé. Harminc percet kapnak, aztán megkezdjük a tárgya‐
lást.
A férfi esküdtek részéről csak úgy záporoztak a tiltakozá‐
sok és a kérdések, miközben megindult kifelé. Kane az egyik
kérdést egészen tisztán hallotta. A halványkék inget, nyak‐
kendőt viselő férfi volt az, Manuel.
– Bíró úr? Uram? Hol fogunk megszállni? – kérdezte.
Kane egy kissé előrehajolt a székén, és amennyire csak
lehetett, megpróbálta kizárni az egyéb háttérzajokat.
– A bíróság hamarosan intézkedik – mondta a bíró, és
azzal elhagyta a termet.
Kane bólintott, és érezte, ahogy szétárad benne az izga‐
lom. Sejtette, hogy ez lesz. Sőt, számított rá. A bíróság meg
fogja tenni a megfelelő intézkedéseket, de Kane már most
pontosan tudta, hogy délután ötkor hová fogják vinni az
esküdteket.
Ő már megtette a saját intézkedéseit.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Spencer Colbert
Életkor: 21
A Union Square-en álló Starbucks baristája. Hétvégén,
Manhattan különböző klubjaiban DJ. Nőtlen. Homoszexu‐
ális. Érettségizett. Demokrata. Alternatív életmód híve,
rendszeresen szív marihuánát (büntetlen előéletű).
Rossz anyagi helyzetű. Apja meghalt. Anyja beteges,
New Jersey-ben él. Anyját Spencer nővére, Penny gon‐
dozza.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 88%

Arnold L. Novoselic
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Rudy és én a gyengélkedőben várakoztunk, és néztük,

ahogy Bobby lassan magához tér. Egy darabig még kótya‐
gos volt. Nem tudta, hogy hol van, és hogy mi történt vele.
A nővér egy kis vizet adott neki. Mondta, hogy feküdjön
vissza. Rudy a sarokban állt, és szaggatott, feszült szavakkal
tárgyalt valakivel.
– Ezzel Bobby még nincs leírva. Közel sem. Adjanak még
egy kis időt!
Én persze csak a beszélgetés egyik oldalát hallottam. De
nem számított. Abból is érződött, hogy a dolgok nem men‐
nek valami jól.
– Na, és mi van, ha a sajtó látta? Attól még mindig sztár
marad. Két hetet adjanak, és tisztázom…
Akárki is volt a vonal másik végén, letette. Rudy felemelte
a karját, és úgy nézett ki, hogy mindjárt a falhoz vágja a
telefont. Aztán káromkodott egyet, és a karját tehetetlenül
az oldala mellé ejtette.
A gyengélkedőben mindössze egy ágy volt, egy fiókos
szekrény, benne fájdalomcsillapítók és kötszerek, meg a
falon egy tartóban egy defibrillátor. Rudy kedvesen meg‐
kérte a nővért, hogy hagyjon magunkra egy pillanatra.
Mielőtt a nő kiment, a lelkünkre kötötte, hogy még legalább
tizenöt percig hagyjuk Bobbyt feküdni és lassan magához
térni.
– Láttam, hogy a terem végében két riporter is állt. Erede‐
tileg csak akkor jöhettek volna be, amikor már mindenki
más benn van, és helyet foglalt. Biztosan belógtak. És min‐
dent láttak. Fotóztak is. Estére a hír már minden címlapon
ott lesz – jelentette be Rudy.
– Emiatt én már nem aggódom. Attól még egy csomó sze‐
repet eljátszhatok – szólalt meg Bobby.
 – Egy pillanat! Én ezt nem értem. Mi köze van annak bár‐
mihez is, hogy Bobbynak epilepsziás rohama volt? – kérdez‐
tem.
Rudy felsóhajtott, tekintetét a földre szegezte, és úgy
magyarázta.
– A mai napig senki sem tudta, hogy Bobby epilepsziás.
Érted? Egy színész nem dolgozhat egy háromszázmilliós fil‐
men, ha bármikor rohama lehet és lezuhanhat, mondjuk,
egy emelvényről. Csak Bobby biztosítása egyedül legalább
ötvenmillióba kerülne. A stúdió Bobbyt az új Bruce Willisként
akarta felvezetni. Ez most mind elszállt.
– De mintha nagyobb gondja is lenne, mint a karriere
miatt aggódni, nem? – vetettem közbe. – Mondjuk, hogy ne
csukják le gyilkosságért.
– Tudom, de semmit sem tehetünk. Bobby, őszintén sajná‐
lom, de ezen a héten pénteken vetíteni kezdik a filmet, és a
stúdió visszavonta megbízást az irodától.
Bobby képtelen volt megszólalni. Csak lehunyta a szemét,
és visszadőlt az ágyra. Olyan ember benyomását keltette,
mint aki mindjárt lezuhan egy meredek szikla csúcsáról.
– Ezt nem tehetik! – mondtam.
– Én mindent megpróbáltam, Eddie. A plakátokat a tár‐
gyalás miatt már kitették. Nincs szükség hosszas beharan‐
gozásra, a reklámozásra sem kell már sokkal többet költe‐
niük. A stúdió az egész világon a lehető legjobb ingyenreklá‐
mot kapja. Bobby szerződése semmit sem ér a stúdiónak,
ha az epilepsziája köztudottá válik. Ezt Bobby is tudja. Alá‐
írta a szerződést. Meggyőztem őket, hogy várjanak, várjuk
ki a tárgyalás végét, és legyen meg a felmentő ítélet. De
ennek most már semmi értelmét sem látják, és nem hajlan‐
dóak mindent feltenni arra, hogy mi lesz az ítélet. Addig
akarják kihozni a filmet, amíg elvileg még ártatlan.
– Na, de nem hagyhatjuk magára – erősködtem.
– Ennek vége. Hidd el, én is nehezen nyelem le, de az én
ügyfelem a stúdió. Üzenek a bírónak, Bobby. A tárgyalást
elnapoltatjuk.
 Bobby minden szóra figyelt. És filmsztár ide vagy oda,
most úgy nézett ki, mint egy rémült kisgyerek. Arcát a
kezébe temette, és a válla rázkódott a zokogástól.
Rudy már kifelé tartott a gyengélkedőből, de a válla fölött
még visszaszólt.
– Gyere, Eddie. Nekünk itt már nincs több dolgunk.
De én nem mozdultam.
Rudy erre megállt, aztán visszajött, és elém tárta a puszta
tényeket.
– Eddie, a védelmet a stúdió fizette. Nekünk a stúdió az
ügyfelünk. Gyere szépen velem, és azt a munkát már hol‐
nap kezdheted az irodában. Kitűnő fizetés, könnyű munka.
Gyere, megérdemled. Nincs más választásunk.
– Szóval az a szöveg, hogy mennyire hiszel Bobbyban, az
csak üres duma volt, hogy rávegyél, hogy beszálljak, igaz?
És te képes vagy magára hagyni a fickót a gyilkossági tár‐
gyalás első napján?
– A tárgyalás még nem kezdődött el. Beszélek a bíróval,
és megegyezem vele, hogy napolja el, amíg Bobby új ügy‐
védet talál. Nézd, Eddie. Nem vagyok én rossz ember. Nem
arról van szó, hogy cserben hagyom Bobbyt. Egyszerűen
csak az évi tizenhétmillió dolláros fizetés után megyek. Az
ügyfelet követem én is, te is. Na, gyere! – fejezte be Rudy.
Ha most ennek hátat fordítok, akkor még egy ilyen esé‐
lyem soha a büdös életben nem lesz. Ez az állás volt az
egyetlen lehetőségem arra, hogy visszakapjam Christine-t.
Stabil karrier. Könnyű élet. Stresszmentes munka. Kockáza‐
tok nélkül. A családomra nem leselkedne semmi veszély. Ha
beállok a Carp Ügyvédi Irodához, akkor jó esélyem lesz rá,
hogy visszaszerezzem a feleségemet. Ezt tudtam. Ha nem
állok be, el sem hiszi, hogy egyáltalán felvettek. És én,
Eddie Flynn, hazugságban maradok. Már megint.
Nagyot sóhajtottam. Hosszan, nagy levegővel. Bólintot‐
tam.
Kiléptem a folyosóra, és követtem Rudyt a liftek felé. Rudy
megigazította a nyakkendőjét, és megnyomta a hívógom‐
bot. Látta, hogy követem.
– Okos fiú vagy – mondta Rudy.
Hallgattam. Lehajtott fejjel álltam. Megjött a lift. Kinyílt az
ajtaja. Rudy belépett. Én nem mozdultam.
Az ajtó már zárulni kezdett, és Rudy gyorsan megragadta,
hogy megállítsa.
– Gyere már, Eddie! Ideje menni. Ennek az ügynek vége –
mondta.
– Tévedsz! Ez az ügy még csak most kezdődik. És kösz az
állásajánlatot.
Mire a lift ajtaja bezárult, én már bekanyarodtam a folyo‐
són, és siettem a gyengélkedő felé. A nővér közben vissza‐
tért, és megpróbálta megvigasztalni Bobbyt. A színész meg‐
látta, hogy ott állok az ajtóban. Az arcát könnyek áztatták.
Az inge átizzadt. A nővér megpróbálta rávenni, hogy feküd‐
jön vissza, de Bobby ellenállt.
– Bejöhetek? – kérdeztem.
Bobby bólintott. A nővér kissé hátrébb húzódott. Bobby a
hüvelykujját a mandzsettájába akasztotta, és úgy törülgette
az arcát az ingujjával. Közben szipogott. Sápadt volt. Lát‐
tam, hogy reszket. A hangja úgy szólt, mint a viharban
elpattanó száraz faág.
– Nem érdekel a stúdió. Én már csak túl akarok lenni
ezen. Nem én öltem meg Arit és Carlt. És azt akarom, hogy
az emberek ezt tudják!
Nincs két vádlott, aki egyformán reagálna a bűnügyi
perre. Vannak, akik már az első naptól fogva összeomlanak.
Mások az egészet leszarják, úgy, ahogy van. Máskor is ültek
már, és nem érdekli őket, hogy esetleg megint lecsukják
őket. Megint másokat fokozatosan őröl fel. Az elején még
önteltek. Túlságosan is lelkesek. És minél jobban közeledik a
tárgyalás ideje, annál magabiztosabbak. Ugyanakkor a szo‐
rongás is kezdi hatalmába venni őket. A magabiztosságot
hamar felőrli a bénító félelem. És amikor az igazságszolgál‐
tatás gépezete beindul, a tárgyalás első napján összeomla‐
nak.
 Bobby ebbe az utolsó kategóriába tartozott. Méghozzá
nagyon. A gyilkossági tárgyalások napja arról szól, hogy az
ember vagy elsüllyed, vagy úszni kezd. Semmi kétség,
Bobby süllyedt.
– Úgy látom, szükséged van egy ügyvédre – szólaltam
meg.
Egy pillanatra félig lehunyta a szemét. A feszültség kiment
a vállából, és szemmel láthatóan ellazult. De a meg‐
könnyebbülés nem tartott sokáig.
– Nem tudok annyit fizetni, mint a stúdió. – Láttam, hogy
a válla megint befeszül. Az arcára újra kiült a pánik.
– Nyugalom! Rudy bőven megfizetett. Ez még az ő szám‐
lájáról megy. De az én ügyfelem vagy. És minden tőlem tel‐
hetőt megteszek, hogy megvédjelek. Ha elfogadsz – tettem
hozzá.
Kinyújtottam a kezem. Bobby elfogadta.
– Köszönöm…
– Még nincs mit köszönni. Egyelőre ugyanúgy nyakig
vagyunk a szarban.
Bobby hátravetette a fejét, és ideges kacajban tört ki.
Aztán a nevetés hirtelen elhalt, ahogy újra tudatosult benne
a valóság.
– Tudom, de legalább nem vagyok benne egyedül –
mondta.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Az esküdteknek meg kell szokniuk, hogy sok idő megy el

várakozással. A legtöbben ezt nehezen viselik. Nyugtalanok,
dühösek és feszültek lesznek a sok időpocsékolástól. Kane
viszont bőséges gyakorlatra tett szert már az ilyesmiben.
Türelmes ember volt. Az ócska radiátorok hörögni kezdtek az
esküdtek termében, a vezetékek felbúgtak. Kint erősen
lehűlt a levegő, és a fűtés csak nehezen tudta ellensúlyozni
a hideget.
Kane mozdulatlanul maradt az asztal melletti székén. A
többi esküdt vagy nyugtalanul mocorgott, vagy kávét töltött
magának és üres fecsegéssel töltötte az időt. A nők még
mindig Brenda esetét tárgyalták. A férfiak áttértek a sport‐
eseményekre. Kivéve Spencert, aki nem volt valami nagy
sportrajongó. Spencer kibámult az ablakon. Nézte, hogy újra
megindult a hóesés.
Aztán elővette a tárcáját, és átszámolta a benne lévő
sovány kis összeget.
– Napi negyven dolcsi – fordult oda Kane-hez. – Én aztán
nem fogok életfogytiglanra ítélni valakit koszos negyven
dolcsiért – jelentette ki, és szívott egyet a fogán.
Kane tudta, hogy Spencer képe felkerült a táblára, ame‐
lyen a védelem által preferált esküdtek szerepeltek. Vannak
esküdtek, akik minden esetben a bűnüldöző szervekkel, a
hatóság képviselőjével fognak szimpatizálni. Mások mindig
beleélik magukat, hogy ők maguk a vádlottak. Spencer ebbe
az utóbbi kategóriába tartozott. Nem volt nehéz elképzelni,
hogy a védelem miért látta szívesen az esküdtszékben.
– Maga szerint mikor fizetnek? – kérdezte Spencer.
Kane felvonta a vállát, de nem szólt.
Pénz! A pénz mindig a legrosszabbat hozza ki az emberek‐
ből – gondolta Kane. És eszébe jutott egy régi nyári délután.
Talán egy héttel a tizedik születésnapja után lehetett. Az
anyja a konyhai mosogatónál állt, a nap ragyogott a haján.
Mosogatott, közben zenét hallgatott. A ruhája olyan agyon‐
hordott volt, hogy szinte teljesen átlátszóvá kopott. Megivott
már néhány pohárral, ahogy azt délutánonként szokta. Ami‐
kor ellépett a mosogatótól, és megpördült, a nap átsütött a
ruháján is. A haja libbent, repült, és a mosogatókeféről csak
úgy szállt a hab. Egy pötty egyenesen Kane orrán landolt. A
régi tanyaház fapadlója szinte a zene ritmusára nyöszörgött
a hőségben.
Kane emlékszik, hogy hogyan nevetett akkor. Azt gon‐
dolta, talán az volt életében az utolsó alkalom, hogy igazán
szívből boldog volt.
A férfi ugyanazon a délutánon jelent meg, valamivel
később. Kane az öreg fa ágára szerelt hintán ült. Erről a fáról
zuhant le pár éve. A nap már alacsonyan állt. A fa ága nyi‐
korgott, ahogy Kane előre-hátra lódította a lábát. Aztán
összetörő üveg csörömpölését hallotta. Meg egy éles sikolyt.
Először azt hitte, hogy a szél az, vagy hogy a hintát tartó
kötél adja ki a furcsa hangot, de aztán rájött, hogy egyik
sem. És akkor már rohant is a ház felé az anyját szólon‐
gatva.
A konyha padlóján találta. Az arcát vér borította. Valami
hatalmas, sötét dolog feküdt rajta.
Egy feketehajú férfi. Koszos farmerben, mocskos ingben.
Ugyanolyan szaga volt, mint vasárnap délutánonként a lel‐
késznek. Különös, édeskés, földillatú szag. Anya azt mondta,
a bourbon szaga. A férfi felé fordította a fejét, és véreres
szeme Kane-re meredt.
– Szóval itt a fiú – mondta.
– Nem, nem, nem! Megmondtam már, hogy többé látni se
akarlak… – A férfi egy pofonnal elhallgattatta Kane anyját.
– Eriggy ki egy kicsit! Veled később foglalkozom – mondta.
Aztán visszafordult Kane anyjához. – Egy cseppet se hasonlít
rám. Jól is van. Akkor visszatérhetünk a mi kis egyezségünk‐
höz. Már jó ideje nem éltünk vele.
 Kane anyja felsikoltott, és a fiú hozzájuk rohant, de hirte‐
len a konyha másik végében találta magát. Mert a férfi hir‐
telen megfordult, és visszakézből akkorát húzott Kane
arcára, hogy a kisfiú az egész konyhán átrepült. A fickó kér‐
ges tenyere akkorát csattant az arcán, hogy az anyja azt
hitte, a gyerek talán belehalt az ütésbe. Kane tarkója a fal‐
hoz koppant, ő meg lezuttyant a padlóra.
Az anyja erre még hangosabban sikoltozott.
Kane arcát valami melegség öntötte el. Felállt, felemelte a
kezét, és életében először meglátta a saját vérét. Az ütés
felhasította az arcát. Egy ilyen helyzetben a legtöbb gyerek
vagy elvesztette volna az eszméletét, vagy fájdalmában fel‐
sikoltott volna, vagy rettegve meghúzódott volna a sarok‐
ban. Kane viszont csak borzasztóan feldühödött. Ez a férfi
bántotta. És az anyját is bántja.
Kane villámgyorsan a mosogatóhoz futott. Meglátta benne
anya nagy késének fekete nyelét. Anya számtalanszor
intette, nehogy hozzányúljon. És amikor Kane felkapta,
nagyon remélte, hogy az anyukája megbocsátja majd neki,
hogy hozzányúlt a késhez.
A férfi csak egyszer nézett fel, akkor is zavarodottan.
Hiszen majdnem kinyírta a gyereket, az meg itt áll előtte. A
férfi döbbenete ráfagyott a képére. Arcának bal oldala eler‐
nyedt. A bal szeme elhomályosult. A jobb szeme pedig elfe‐
héredett. Mintha valami kapcsolót fordítottak volna el. De
Kane tudta, mindössze arról volt szó, hogy a pasas szeme
rettentő gyorsan kifordult.
Kane anyja feltápászkodott, a férfi pedig a padlóra dőlt. Az
anya magához ölelte a kisfiút, és halkan dúdolt neki. Kane
pedig egész idő alatt a nagy kés hegyét bámulta, amely
kiállt a férfi tarkójából.
A kisfiú később előhozta az ócska, rozsdás talicskát, az
anyja pedig kitolta a hullát a házból, és megindult vele a ház
mögötti mezőre. Kane tudta, hogy mire készül. A gyerek
minden tőle telhetőt elkövetett, hogy anyja ne gyalogoljon
el túl messzire, de tudta, hogy semmi értelme. A nagy moh‐
lepte halom felé tartott. A dombocska mögött volt egy
mélyedés. Ha az ember idetemetett valakit, akkor azt addig
senki sem vette észre, míg már jószerével a síron állt.
A halom tetején anyja kezéből kicsúszott a talicska nyele,
és a férfi teste kiborult belőle, majd lezuhant a mélyedésbe.
A föld ott fekete és porhanyós volt. Könnyen engedelmeske‐
dett a nagy ásónak, amit Kane a vállán hozott idáig.
És Kane anyja hamarosan kifordította az első csontokat a
földből. Apró csontocskákat. Minél tovább ásott, annál több
csont bukkant elő. Állati csontok. Nem túl mélyen temetve a
puha, nedves földbe. Kane anyja nem szólt semmit, és ket‐
ten együtt eltemették a férfit.
Amikor elkészültek, anyját tetőtől talpig vér és föld borí‐
totta. Letérdelt a fia mellé, és puha, sáros arcocskáját a két
keze közé fogta.
– Nem szólok senkinek se az állatokról – mondta. – Mindig
is tudtam, hogy te voltál. Ez az egész a mi titkunk marad.
Csak a tiéd, meg az enyém. Megígérem. Te is megígéred?
Kane bólintott, és valóban nem is beszéltek róla soha,
csak majd jóval később, évek múltán. Tizenöt éves korában.
Amikor megtudta az igazságot. Akkor az anyja elmesélte,
hogy a férfi az unokatestvére volt. Amikor Kane nagyapja
meghalt, és a lánya magára maradt a tanyaházban, ez az
unokatestvér felajánlotta, hogy kisegíti egy kis pénzzel. A
férfi alkalmi munkás volt, járta az országot, jól keresett, és
mindig volt pénze egy hajlandóságot mutató csinos nő szá‐
mára. Kane anyja kétségbeesett helyzetben volt. Nem volt
mit ennie, viszont volt egy csomó kifizetésre váró számlája,
meg egy nagy földje, amit nem tudott megművelni. A pénz
segített rajta. Azt is elmondta Kane-nek, hogy a férfival töl‐
tött minden egyes percet szívből gyűlölte. És hogy Kane
apja nem egy távoli bevetésen odaveszett tengerészgyalo‐
gos volt, hanem az a férfi, akit együtt temettek el, ott a
domb mögött.
Kane anyja őszintén bocsánatot kért tőle. Elmagyarázta,
hogy borzasztóan kellett neki a pénz.
 Kane azt mondta, hogy megérti. És úgy is volt.
De volt valami más, amit nem mondott el az anyjának.
Valami, amiről tudta, hogy soha senkinek sem mondhatja el.
Hogy amikor a nagykést beledöfte a férfi arcába, akkor cso‐
dásan érezte magát.
Rettentő boldognak.
És azt az érzést az évek teltével egyre nehezebben tudta
előidézni.
Kane pislogott egy sort, hogy eltűnjenek előle az emlékké‐
pek, és újra Spencerre nézett. Tudta, hogy az ilyen esküdt‐
tel, mint Spencer, el kell valahogy bánnia. Vannak emberek,
akiket egyszerűen nem lehet meggyőzni. Akármi is fog tör‐
ténni a tárgyalóteremben, akármennyit is vitáznak és győz‐
ködik egymást az esküdtek termében, Spencer mindig csak
egyféleképpen lesz hajlandó szavazni. Pont úgy, mint a
zenész. Manuel. Manuel szintén a védelem egyik kedvence
volt.
Kane számára túl nagy volt a tét. Nem kockáztathatta
meg, hogy minden összeomoljon az esküdtek termében. Ezt
a problémát még csírájában el kell fojtania.
És Kane pontosan tudta, hogy mit fog csinálni Spencerrel
meg Manuellel.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Elizabeth (Betsy) Muller

Életkor: 35
Háztartásbeli. Gyermekei öt és tíz év alattiak. A férje
építőmérnök. A hétvégeken karateoktató. Republikánus.
Volt néhány parkolóbüntetése (nem kizáró tényező az
esküdti szolgálat ellátásában). Szűkös anyagi helyzet.
Felújított bútorokat árul eBayen. Közösségi média: Face‐
book és Instagram, elsősorban a harcművészetek és a
vegyes harcművészetek témájában.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 45%

Arnold L. Novoselic
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Bobbyt a gyengélkedőben hagytam, és bementem a tárgya‐

lóterembe. Az egyik írnok szólt a nővérnek, hogy Harry
engem is és az ügyészt is behívatott az irodájába.
Amikor visszatértem a tárgyalóterembe, a védelem aszta‐
lán mindössze egyetlen laptop állt. Az enyém, és egy tömö‐
rített fájl várta, hogy megnyissák. Az ügy iratai. Az aktákat
legalább továbbra is a rendelkezésemre bocsátják.
– Helló! Nem bánja, ha én is maradok? – szólalt meg egy
hang.
Arnold Novoselic leült, és egy hatalmas barna dossziét
csapott le az asztalra a számítógépem mellé.
– Azt hittem maga is elhúz, Carppal együtt – mondtam.
Arnold kissé hátratolta a székét, és egyenesen a sze‐
membe nézett.
– A munkadíjamat előre kifizették. Bármikor felállhatok, és
elmehetek. De egy esküdtszéki szakértő mindig pontosan
annyit ér, mint a legutolsó esete. Ezt maga is tudja. Muszáj
végigvinnem. Talán még segíthetek is. Ezt nem tudom. De
még soha egyetlen ügyet sem adtam fel. Igaz, most erős a
kísértés.
– Bennem meg erős a kísértés, hogy kirúgjam, de nem
úgy néz ki, hogy ne lenne szükség emberre a védelem csa‐
patában. Ráadásul maga volt az első, aki Bobbyhoz ugrott,
amikor elkapta a roham – állapítottam meg.
– Nekem is lehetnek gyenge pillanataim – mondta Arnold.
Kinyitotta a dossziéját, és átnyújtott egy iratot.
– Ez itt a felülvizsgált esküdtlista. Benne van az összes
esküdt adata. Ma reggel írtam át, miután megkaptuk a hírt.
– Milyen hírt?
– Nem tudja? Ki kellett egészítenem az egyik póttaggal.
Az egyik eredeti esküdtet ugyanis, bizonyos Brenda Kowol‐
skit tegnap este elgázolták. Meghalt. A zsaruk gyanúsnak
találják az ügyet. Láttam, hogy ma reggel egy rendőrhad‐
nagy jelentkezett a bírónál.
– Basszus!
– Nekem mondja! – fanyalgott Arnold. – Az írnok egyéb‐
ként kereste magát. Pryor már benn van, csak magát várják.
Tegyen meg mindent, amit csak lehet, hogy a bíró ne külö‐
nítse el az esküdteket!
– Maga próbálja megmondani nekem, hogy hogyan végez‐
zem a dolgomat? – kérdeztem.
– Nem, de egy cseppet sem bízom magában. Maga meg
nem kedvel engem. Legyünk egymáshoz őszinték, legyen ez
a kiindulási alapunk.
Beleegyezően bólintottam, mire Arnold kiteregette a
papírjait az asztalon. Arnold és én nem bírtuk egymást. Az
esküdtszéki szakértő szükséges rossz volt egy-egy nagy
ügynél. A szolgáltatás egy vagyonba került, és sosem lehe‐
tett tudni, hogy a végén milyen mértékben befolyásolja az
eredményt.
Mindazonáltal, Arnoldnak egy dologban igaza volt. Az
esküdtszék elkülönítése a lehető legrosszabb, ami egy tár‐
gyaláson történhet, és egyik fél sem vágyott rá. Az ember
heteket, hónapokat tölt el az ideális esküdtek jelölésére. A
védelem rendszerint kreatív gondolkodókat keresett. Olyan
embereket, akikben volt valami fantázia. A vád heréket
akart. Akik a megélhetésükért azt teszik, amit mondanak
nekik, és nem vitatkoznak. És mindkét fél megpróbálta a
saját embereivel megtölteni az esküdtszéket.
A védelem gondolkodó embereket keres.
A vád katonákat.
De abban mindkét fél megegyezik, hogy olyan esküdtre
van szükség, aki a jogászok és a tanúk meghallgatása után
meghozza a saját, külön döntését. Az esküdtszék elvileg
szabad elmék gyülekezete, az adott régiót megfelelő válto‐
zatosságban képviselő egység.
 Amikor egy esküdtszéket elzárnak, és az elkülönítés során
elvágják a külvilágtól, akkor a tagok gondolkodása megvál‐
tozik. Túl sok időt töltenek egy olyan helyzetben, ami nor‐
mális körülmények között idegen tőlük. Az esküdtszék egy‐
bekovácsolódik. Falkába tömörül. Az ők és mi felállást veszik
fel. És az „ők” rendszerint az igazságszolgáltatást jelenti,
ami nem engedi, hogy tévét nézzenek, újságot olvassanak,
vagy hazamenjenek, amíg a tárgyalás tart. Az esküdtszék
ekkor már nem önálló egyénekből áll, hanem méhkas-men‐
talitást vesz fel.
És az sem a védelem, sem a vád céljait nem szolgálja,
mert azt soha senki nem tudja megsaccolni, hogy hogyan
fog dönteni egy elkülönített esküdtszék. Akármilyen irányba
is hajolnak, a legvalószínűbb, hogy nagyon gyorsak lesznek.
Rendszerint annyira unatkoznak, és annyira elegük van a
tárgyalásból, hogy rettentő gyorsan meghozzák a döntést
pusztán azért, hogy véget vessenek a megpróbáltatásaik‐
nak. És ilyenkor már mindegy, hogy a vádlott bűnös-e, vagy
sem. Az a lényeg, hogy minél hamarabb végezhessenek, és
hazamehessenek.
Az írnok megállt a hátsó folyosóra nyíló ajtóban, és intett.
Elmentem a tanúk emelvénye és a bírói szék mellett, majd a
tárgyalóteremből kilépve követtem végig a hideg folyosón.
Pryor Harry irodája előtt állva támasztotta a falat. Az írnok
egyet koppantott az ajtón, aztán beengedett minket.
Pryor egy szót sem szólt, amíg ki nem tárult a Harry irodá‐
jába nyíló ajtó.
– Hogy van az ügyfele? – kérdezte.
– Rendbe fog jönni – feleltem.
– Üljenek le, kérem – mondta Harry, mielőtt Pryor újra
megszólalhatott volna.
Egy bíró irodája sokat elárul a tulajdonosa egyéniségéről,
de miután a helyiség bizonyos hivatalos eljárások lefolytatá‐
sára is szolgál, az ember csak korlátozott mértékben teheti
otthonossá. Néhány kép az egyenruhás Harryt ábrázolta
Vietnamban, és volt még egy bekeretezett, autogramos
fénykép, amelyen Mick Jaggerrel volt lefotózva.
Az írnok leült a sarokban álló, kis asztalhoz. Pryor és én a
Harry íróasztala előtt álló nagy bőrfotelekben foglaltunk
helyet. Megvártuk, amíg Harry mindannyiunknak kávét töl‐
tött, még az írnoknak is. Aztán leült az íróasztalához, és a
könyökével odébb tolt néhány iratot, hogy helyet csináljon
maga előtt. Majd előrehajolt, és megmarkolta a kávéscsé‐
széjét.
– Az első probléma, hogy Carp távozott. Eddie, feltétele‐
zem, hogy a védelem elnapolást kér – kezdte Harry.
– Talán nem lesz szükséges. A legtöbb rendőri tanú és
több szakértő anyagából is felkészültem. Ezek a tanúk ere‐
detileg is az enyémek voltak. Ha Mr. Pryor nem tartogat
mára nekem semmilyen meglepetést, akkor felőlem kezdhe‐
tünk. Ha péntekig csak a rendőri tanúkkal és szakértőkkel
foglalkozunk, akkor a hétvégén felkészülhetek a polgári
tanúkból.
– A tanúkról jut eszembe. Láttam mindkét fél tanúnévso‐
rát. Art, maga harminchét tanút kíván előállítani. Eddie
huszonhetet. Feltételezem, hogy szívatni akarják egymást.
Átnéztem az aktákat, és nyugodtan állíthatom, hogy Art
maximum öt-hat tanúval meg tudja oldani a vád képvisele‐
tét. Arról meg fogalmam sincs, hogy a védelem listáján állók
fele egyáltalán kicsoda. Elhiszem, hogy eredetileg Rudy állí‐
totta össze a listát. Na, de komolyan! Ki a fene például az a
Gary Cheeseman?
A tárgyalás tanúnévsora szintén a játszmához tartozott.
Az ember minden elképzelhető személyt beidéztet, akire
csak gondolni tud, mert sosem lehet tudni, hogy kire lesz
szüksége. Tetejébe pedig még odacsapunk egypár extra
nevet, csak azért, hogy az ellenfelet megtévesszük, és arra
késztessük, hogy értékes időt töltsön a tanúk beazonosítá‐
sával.
– Harry, most nem fogok végigmenni név szerint a listán,
hogy elemezzük az egyes tanúk érdemeit. Ha Art hajlandó
törölni néhány embert a saját listájáról, hát jó. Remek! Én is
kihúzok párat. Tudom, az a gyanú, hogy lényegében meg‐
próbáljuk egymás szemét kiszúrni a nagyzoló névsorral. Ha
kihúzzuk a kamu tanúkat, akkor úgy másfél hét alatt végez‐
hetünk is.
– Szó sincs róla! Meghúzzuk a listákat, és arra hajtunk,
hogy a tárgyalást már pénteken befejezzük! – közölte erre
Harry.
– Pénteken? Hát, ez aztán nagyravágyó terv! – jegyezte
meg Pryor.
Mindannyian hallgattunk egy sort. Ittuk a kávénkat. Végül
Harry letette a csészéjét, és az asztalra könyökölve össze‐
kulcsolta maga előtt a kezét. Állát finoman az öklére
támasztotta.
– Elkülönítettem az esküdtszéket – jelentette be. – Ez bírói
hatáskörömnél fogva jogomban áll, és nem is nyitok vitát
róla, mert nem fogom meggondolni magam. Aggódom.
– Ms. Kowolski miatt? De hiszen az egészen biztosan csak
egy tragikus baleset volt – vélte Pryor.
– Ma reggel már itt volt a rendőrség, és a hadnagy
elmondta, szinte teljesen biztosak benne, hogy Ms. Kowolski
szándékos gázolás áldozata. A könyvtárban dolgozott, a kör‐
nyéken mindenki jól ismerte és tisztelte. Nincs semmilyen
nyilvánvaló indíték. Azon kívül, hogy ennek az esküdtszék‐
nek volt a tagja.
– De ez csak puszta feltételezés, bíró úr! – mondta erre
Pryor.
– Itt az irodában szólítson nyugodtan Harrynek. És lehet,
hogy csak feltételezés. De ha nem különítem el az esküdt‐
széket, és valami történik egy másik esküdttel is, akkor…
– Harry, tedd, amit jónak látsz! Mondott valamit a rendőr‐
ség arról, hogy szerintük miért szándékos emberölésről van
szó? – kérdeztem.
– Nem, de folyik a nyomozás. Akkor hát uraim, nézzék át
a tanúik névsorát. Húzzák meg alaposan. És ha olyan tanút
szólítanak, akinek szerintem nincs létfontosságú szerepe az
ügyben, akkor velem gyűlik meg a bajuk! Minél tovább
húzódik a tárgyalás, annál tovább marad az esküdtszék a
reflektorfényben. Art, maga kit szólít először? – kérdezte
Harry.
– A nyomozás vezetőjét. A nyitóbeszédekkel együtt örül‐
hetünk, ha egyáltalán végezni tudunk vele – mondta Pryor.
Harry bólintott, majd felém fordult.
– Hallom, hogy valamiféle epilepsziás roham tört az ügy‐
feledre. Hogy van?
– Már sokkal jobban. De minél hamarabb vége a tárgya‐
lásnak, annál jobb.

Együtt jöttünk ki Harry irodájából. Az írnok hátramaradt,

hogy előkészítse a bírónak az aktákat. Tudtuk a járást, kísé‐
retre nem volt szükségünk.
– Puszta kíváncsiságból, megkérdezhetem, hogy ki az a
Gary Cheeseman? Az asszisztenseim átkutatták az egész
internetet, és egyetlen szakértőt, de mást se találtak ezen a
néven, aki akár halvány összefüggésbe hozható lenne az
üggyel. Meglepő, hogy milyen kevés Gary Cheeseman nevű
ember él az Egyesült Államokban. Fúrja az oldalamat, hogy
hogyan bukkanhatott fel olyan hirtelen a listán tegnap –
mondta Pryor.
– Elképzelhető, hogy nem is kell szólítanom. E pillanatban
nem mondhatok többet.
– Hát, azt tudtam, hogy Rudyval izgalmas játszmára szá‐
míthatok. Kár, hogy visszalépett. Csak remélni tudom, hogy
maga sem fog csalódást okozni.
Erre csak megcsóváltam a fejem. Az ilyen Pryor-féle fic‐
kóktól hányingerem volt. Az ilyet csak az ügy szaftossága
meg a hatalmas honorárium érdekli. Mindenki eljut arra a
pontra, hogy érzéketlenné válik a hullákkal, a tragédiákkal
és általában a borzalmakkal szemben, amiket az emberek
képesek elkövetni egymással. De itt valami másról volt szó.
Még csak nem is cinizmusról, vagy valami hasonlóról. Ez
maga volt az elmebaj. Évekkel ezelőtt, amikor még csak
készültem a jogi pályára, megfogadtam, hogy ha eljutok
arra a pontra, hogy az áldozat iránti együttérzés nélkül
tudom megszemlélni egy gyilkosság helyszínét, akkor azon‐
nal kiszállok.
– Nézze. Megértettem. Maga nyerni akar. Jól van. De ne
feledje, hogy itt nem azon versenyzünk, ki tud messzebbre
hugyozni. Két ember halott.
– De amikor a tárgyalás véget ér, az a két ember akkor is
halott lesz – mutatott rá Pryor.
Kinyitottam a folyosó végén álló ajtót, és beléptem a tár‐
gyalóterembe. Dugig megtelt. Hemzsegett a riporterektől,
tévés tudósítóktól, Ariella Bloom rajongóitól, sőt még Bobby
rajongói közül is voltak néhányan. Istenverte nagy felhajtás
volt.
Pryor szintén belépett mögöttem, és körbenézett a megtö‐
mött karzaton.
– Egyvalamit mégiscsak rosszul tud. Ez igenis hugyozó‐
verseny. Mert végeredményben az egész arra megy ki, hogy
kinek van jobb ügyvédje. Maga is kinőtt már a rövidnadrág‐
ból, fiacskám, ahhoz, hogy ezt megértse. És pénteken én
fogok ott állni a kamerák meg a fényképezőgépek előtt,
hogy igazságot szolgáltassak az áldozatoknak. Húsz év alatt
egyetlen pert sem vesztettem. Ezt sem fogom elveszíteni.
Aztán felragyogtatta a karzatra gyöngyfehér fogsorát,
megállt a bírói szék meg a tanúk emelvénye között, és
összefogott kezét a feje fölé tartotta, mint valami győzelmét
hirdető sportoló. A tömeg megtapsolta. Bobby rajongói köré‐
ből felszállt néhány fütty meg sziszegés, de nem sok. Arnold
közben bevezette Bobbyt a terembe, és már mindketten a
védelem asztalánál ültek. Bobby sápadt volt, a homlokát
vékony izzadtságréteg borította. Leültem mellé.
– Úgy látszik, mindenki ellenem van – szólalt meg Bobby.
– Ne is törődj vele – mondtam neki. – Mire végzünk ma,
addigra megváltozik a helyzet. Ne foglalkozz ezekkel az
emberekkel. Ebben a teremben kizárólag az esküdtszék szá‐
mít. Amíg az esküdtek igazságosak, addig minden rendben
van.
– Az esküdtekről jut eszembe, olvasta a frissített névsort?
– kérdezte Arnold.
Kihajtottam a papírlapot, amit letett elém, és olvasni kezd‐
tem. Ideje, hogy megismerjem az esküdteket. Tizenkét név.
Tizenkét elme. Az én szempontomból nem a legjobb esküdt‐
szék. De nem is a legrosszabb. Három napom van, hogy
megnyerjem őket az ügyemnek. Ekkor felzümmögött a tele‐
fonom. SMS Harpertől.
A szünetben keress meg engem és Delaney-t! Újabb áldo‐
zatokat találtunk.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Amikor Kane elfoglalta a helyét az esküdtek sorában, egy

kicsit taszigálódnia kellett Ritával. A nő továbblépett, Kane
pedig leült. A hátsó sorban ő volt az utolsó esküdt. Ő került
legközelebb a kijárathoz. Spencer előtte ült némileg alacso‐
nyabban, és kissé jobbra tőle. Ha Kane egyenesen az előtte
álló tanúk emelvényére nézett, akkor egyenesen Spencer
válla fölött vitt el a tekintete.
Tökéletes!
Az esküdtek megkapták a periratokat egy-egy vörös, reke‐
szes irattartóban, és mellé tollat meg jegyzettömböt is
adtak nekik. Ford bíró utasította őket, hogy a periratokat
tegyék a lábuk mellé a földre, és amikor szükséges lesz,
akkor vagy ő, vagy az ügyész, vagy az ügyvéd jelezni fogja,
hogy hányas oldalt keressék meg. Bármikor szabadon jegy‐
zetelhettek.
Cassandra kivételével az összes nő kinyitotta a jegyzet‐
tömbjét, és írásra készen fogta a tollát. Spencer szintén.
Rajtuk kívül egyedül Manuel tartotta az ölében a jegyzetfü‐
zetet, és rágcsálta az új tollat. A többi férfi mindent lepakolt
a padlóra, és összefont karokkal elterpeszkedett. Legalábbis
annyira, amennyire ez az udvariasság határán belül lehetsé‐
ges volt.
A karzaton ülők egyre hangosabban zsibongtak. A termet
megtöltötte az izgalom. A peres ügyeket szenvedélyesen
látogatók, a valóságos bűnügyeket feldolgozó krimiírók, az
újságírók és tévériporterek mind egyszerre fecsegtek. A gyil‐
kosságról csak nagyon kevés részletet tettek közzé. Kizáró‐
lag a puszta tényeket. És még az is elég volt, hogy teljes
lázba hozza a napilapokat. Épp annyi anyaguk volt, hogy
újra meg újra lefuttassák a sztorit, de az igazi részleteket
nem ismerték. Kane tudta, hogy a Washington Post már így
is Az évszázad perének kiáltotta ki az ügyet. A legtöbben
egyet is értettek vele. Legalábbis addig, amíg nem lesz egy
újabb sztárgyilkosság. Addig pedig, ami New Yorkot és az
országot illette, ez volt a szenzáció. Főműsoridős hír.
A bíró csöndet kért, és a tömeg zaja lassan elhalt. Kane
végignézett az embereken. Ariella családjából nagyon sokan
jöttek el. Aztán a védelem asztala felé is vetett egy pillan‐
tást. Rudy Carp hiányzott. Csak Flynn, a vádlott és Arnold
Novoselic, az esküdtszéki szakértő ült ott.
Valami történhetett. Talán Solomon kirúgta az ügyvédeit,
és csak Flynnt tartotta meg. Az pedig súlyos hiba lenne –
gondolta Kane.
A pert a vád nyitotta meg. Kane ezt a részt élvezte mindig
a legjobban.
Pryor felállt, a terem közepére ment, és az esküdtszék felé
fordult. Kane még ebből a távolságból is érezte az arcsze‐
szének az illatát. Átható szag volt, de nem kellemetlen.
Kane látta, hogy mielőtt megszólalt volna, az ügyész élve‐
zettel ízlelgette a csöndet. A teremben minden szem rásze‐
geződött.
Egy lépést az esküdtek felé téve, mint egy táncos, aki a
zene első taktusára mozdul, Pryor megkezdte a nyitóbeszé‐
det.
– Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék! Tegnap, az
esküdtszék kiválogatása során volt szerencsém néhányukkal
szót váltani, de úgy érzem, most rendesen be kell mutatkoz‐
nom önöknek. Az édesanyám is mindig az udvariasságra
tanított. Akkor hát, hölgyeim és uraim, a nevem Art Pryor.
Megkérem, hogy jegyezzék meg a nevem, mert három ígé‐
retet szeretnék tenni önöknek.
Kane erre már kihúzta magát, és látta, hogy mások is
hasonlóan tesznek. Nézte, ahogy Pryor feltartotta a mutató‐
ujját.
– Először is ígérem, olyan tényeket tárok önök elé, ame‐
lyek kétségkívül bizonyítják, hogy Robert Solomon hidegvér‐
rel meggyilkolta Ariella Bloomot és Carl Tozert. Nem fogok
spekulálni, nem fogok elméleteket gyártani. Egyszerűen
csak rámutatok az igazságra.
Pryor most feltartotta a középső ujját is.
– Másodszor, ígérem, hogy bebizonyítom, Robert Solomon
hazudott a rendőrségnek arról, hogy mikor és hol járt a gyil‐
kosság éjjelén. Azt mondta a rendőrségnek, hogy éjféltájban
ért haza. Be fogom bizonyítani, hogy erről a sarkalatosan
fontos tényről hazudott, hogy leplezze a kétszeres gyilkos‐
ságban való szerepét.
Majd feltartotta a gyűrűsujját is.
– És harmadszor, megígérem, hogy olyan kőkemény
orvosszakértői bizonyítékot tárok önök elé, amely egyértel‐
műen vádolja Robert Solomont. Meg fogom mutatni az ujjle‐
nyomatait és a DNS-jelét egy olyan tárgyon, amelyet Carl
Tozer szájában találtak. Ezt a tárgyat a meggyilkolása után
helyezték az áldozat szájába.
Kane jólesően megborzongott. Pryor lenyűgöző produkciót
adott elő. A legjobbat, amit Kane valaha is látott. Amikor
Pryor végül leeresztette a karját, Kane ellenállhatatlan
vágyat érzett, hogy megtapsolja. Pryor hangjából csak úgy
áradt az empátia és a szánalom az áldozatok iránt, valamint
a jogos felháborodás, valahányszor kiejtette Solomon nevét.
– Hölgyem és uraim! Én megtartom az ígéreteimet. Drága
jó édesanyám megfordulna a sírjában, ha ennek a köteles‐
ségemnek nem tennék eleget. Ez a per a szexről, a pénzről
és a bosszúról szól. Robert Solomon rajtakapta a feleségét a
biztonsági szolgálatuk vezetőjével, Carl Tozerrel. Tudta, hogy
viszonyuk volt, és hogy a házasságának befellegzett. Carl
Tozer fejét beszakította egy baseballütővel, majd fogott egy
kést, és beledöfte a felesége testébe. Újra meg újra meg
újra. Aztán összehajtogatott egy egydollárost, és Tozer tor‐
kára nyomta. Talán azt hitte, hogy Tozer Ariella pénzére
vágyott. És ezt akarta megakadályozni. Ariella halála esetén
a vádlott örökli minden vagyonát. Harminckétmillió dollárt.
– Be fogom bizonyítani maguknak, hogy Solomon hazu‐
dott a rendőrségnek. Orvosszakértői véleményeket fogok
bemutatni, amelyek tanúsítják, hogy ő a gyilkos. És utána
már magukra bízom az ügyet. Kizárólag az önök hatalmában
áll, hogy olyan igazságot szolgáltassanak ezeknek az áldo‐
zatoknak, amelyet nagyon is megérdemelnek. Vissza már
nem hozhatják őket az életbe, de legalább békét adhatnak
nekik. És Robert Solomont bűnösnek nyilváníthatják.
Pryor visszasétált a vád asztalához, és Kane egész idő
alatt le sem vette róla a szemét. Látta, hogy előhúzza a
zsebkendőjét, és megtörli vele a száját. Mintha a haragot
akarta volna letörölni az ajkáról. A hallgatóság számára
fenntartott karzaton szinte mindenki tapsolt. A bíró intette
őket csöndre.
Kane egy egészen picit előrehajolt, és belelesett Spencer
jegyzeteibe. Alaposan megnézte magának, és megjegyezte
a vonalvezetési stílust, a betűk méretét, és bizonyos betűk
legfontosabb jellegzetességeit. Amikor újra kihúzta magát,
végignézett az esküdtek két során. Esküdttársai szemmel
láthatóan átadták magukat a beszéd keltette érzelmeknek.
Volt, aki önkéntelenül bólintott egyet.
Azt a mindenit, ez a fickó piszkosul jól érti a dolgát – gon‐
dolta Kane.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Harrynek igaza volt. Pryor a tárgyalóterem igazi profija. Hall‐

gattam a beszédét, és közben figyeltem az esküdteket.
Amikor befejezte, ránéztem Bobbyra. Vacogott a szeren‐
csétlen.
– Ez mind hazugság – súgta hozzám hajolva. – Ha Carl és
Ari le is feküdtek egymással, én arról nem tudtam. Eskü‐
szöm az élő Istenre, Eddie. Ez az egész csak süket duma.
Bólintottam, és mondtam, hogy nyugodjon meg.
– Pryor teljesen lenyűgözte az esküdteket – súgta Arnold.
– Ebből valahogy fel kell ráznia őket.
Ebben igaza is volt. Pryor egy ősi jogásztrükköt használt,
egy matematikai alapigazságot alkalmazott. Az egész
lényege a hármas szám. Pryor minden egyes szavát gondo‐
san mérlegelte, kipróbálta és begyakorolta. És az egész
beszéd a hármas számra épült.
Mert a hármas valóban bűvös erejű szám. Fontos helyet
foglal el az elménkben, és mindenütt jelen van: az életünk‐
ben, a kultúránkban, a mindennapjainkban. Ha az ember
kap egy téves hívást, azt mondja, megesik az ilyen. Ha
ugyanarról a számról újra hívják, akkor furcsa egybeesésnek
tartja. Ha harmadszor is megtörténik, akkor viszont gyanak‐
szik, hogy ez már biztosan nem lehet véletlen. A hármas a
tudatalattinkban az igazság valamilyen formájával, vagy
valamiféle ténnyel egyenlő. Isteni hatalma van. Jézus a har‐
madik napon támadt fel. Aztán ott a Szentháromság. Ott
vannak a triumvirátusok! Aki háromszor visszaesik, az
örökre bűnös marad.
Pryor három ígéretet tett. A „bűnös” szót háromszor ismé‐
telte el. Magát a „hármat” is emlegette. Három ujját tartotta
fel. Az egész beszéd ritmusa és hanglejtése a hármas szám
körül forgott.
 Nem fogok spekulálni, nem fogok elméleteket gyártani.
Egyszerűen csak rámutatok az igazságra… Ez a per a szex‐
ről, a pénzről és a bosszúról szól… majd fogott egy kést, és
beledöfte a felesége testébe. Újra meg újra meg újra.
A beszéd egész szerkezete a hármas egységre épült.
Először is közölte az esküdtekkel, hogy három dolgot akar
nekik mondani. Aztán elmondta azt a három dolgot. Har‐
madszor az egészet elismételte.
Minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen magával.
Gondosan elpróbált, alaposan átgondolt, pszichológiailag
pokoli manipulatív és meggyőző beszédet tartott.
Mielőtt szólásra emelkedtem, láttam, hogy Bobby aggo‐
dalmasan bámul rám. Tudtam, hogy mi jár a fejében. Azon
töprengett, hogy vajon jó ügyvédje van-e. Az élete múlik
rajta. A gyilkossági perekben a vádlott rendszerint nem szo‐
kott második esélyt kapni.
Nem is vettem a szívemre, hogy úgy nézett rám. Az ő
helyében valószínűleg magam is hasonlóan éreznék. Feláll‐
tam, begomboltam az öltönyöm, és mindössze pár méterre
megálltam az esküdtszék elkerített sorától. Csak annyira,
hogy kellően bizalmas közelségbe kerüljek hozzájuk.
Pryor a tapasztalt színész tiszteletet parancsoló lendületé‐
vel és erejével beszélt. Én viszont csak annyira emeltem
meg a hangom, hogy az esküdtek jól halljanak, de a terem
másik végébe már ne érjen el. Akármilyen lehengerlő is volt
Pryor, felfedte az egyik gyengéjét. A hiúságot.
– Eddie Flynn vagyok. Mostantól én vagyok a vádlott,
Robert Solomon védője. Mr. Pryorral ellentétben, én nem
várom el, hogy megjegyezzék a nevem. Én nem vagyok fon‐
tos. Nem számít, hogy mit hiszek. És nem fogok önöknek
ígéreteket tenni. Mindössze egy dolgot kérek önöktől.
Kérem, hogy mindannyian tartsák meg azt az ígéretet, ami
tegnap tettek a Bibliával a kezükben, amikor esküvel fogad‐
ták, hogy a perben igaz és lelkiismeretes ítéletet fognak
hozni.
 – Mert amikor felesküdtek a szolgálatra, akkor egy bizo‐
nyos felelősséget vállaltak. Ebben a tárgyalóteremben,
ebben az államban és ebben az országban most önök a fele‐
lősök minden emberért. A mi igazságszolgáltató rendsze‐
rünk kimondja, hogy inkább kapjon száz bűnös mentessé‐
get, semmint egy ártatlan ember börtönbe kerüljön. Önök a
felelősök minden ártatlanul vádolt férfiért és nőért. Önöknek
kell megvédeniük ezeket az embereket.
Előreléptem. Csak egy lépést. Két női esküdt előrehajolt,
és egy férfi is. Megragadtam a padok előtti korlátot, és én is
előrehajoltam.
– Ebben a pillanatban az ország törvényei szerint Robert
Solomon ártatlan. A vád meg akarja változtatni az önök
véleményét. A vád feladata, hogy minden jogos és megala‐
pozott kétséget kizáróan bebizonyítsa önöknek, ezeket a
gyilkosságokat Robert Solomon követte el. Erre emlékezze‐
nek! Vajon biztos, hogy minden helytálló, amit a vád mond?
Minden igaz? Valóban úgy történtek az események? Vagy
másként is történhettek? Lehetséges-e, hogy valaki más
ölte meg Ariella Bloomot és Carl Tozert?
– A védelem meg fogja mutatni, hogy van ebben az eset‐
ben valaki, akit a vád figyelmen kívül hagyott. Valaki, aki
szintén a helyszínen hagyta a nyomát. Valaki, akit az FBI
már évek óta köröz. Valaki, aki már nagyon sokszor ölt.
Elképzelhető, hogy ez a gyilkos működött itt is? A per végén
ezt a kérdést kell majd feltenniük maguknak. Amennyiben
erre a kérdésre igennel válaszolnak, azzal Robert Solomont
szabadon engedik.
Még mindig szorítottam a korlátot. Aztán minden egyes
esküdtnek külön a szemébe néztem, és visszamentem a
védelem asztalához. Útközben nem tudtam megállni, hogy
ne nézzek Pryor felé.
A tekintete egyértelműen ezt üzente: A játszma elkezdő‐
dött.
A nap folyamán először látszott, hogy Bobby némiképp
kivirult. Csak egy egészen picit, de ennek mégis nagy jelen‐
tősége volt.
Reménykedett.
Arnold felém hajolt, és intett, hogy én is hajoljak közelebb
hozzá.
– Jól van. Tetszett az esküdteknek. Volt köztük egy… –
kezdte, de Pryor ekkor már felállt, és ezt Arnold is észre‐
vette.
– Mindegy, nem számít – mondta gyorsan.
– A vád Joseph Anderson nyomozót szólítja a tanúk emel‐
vényére – hirdette ki Pryor.
Igyekezett, hogy a beszédem ne sokáig visszhangozzon az
esküdtek fülében. Gyorsan akart lépni, hogy visszanyerje, és
meg is tartsa magának az esküdtszéket. Anderson tanúval‐
lomását magam is olvastam. Ő volt a vezető nyomozó.
Előrejött egy szürke nadrágot és fehér inget viselő, nagy‐
darab fickó. Vagy száznyolcvan centi magas. Rövid, fekete
haj. Fellépett a tanúk emelvényére és szembefordult a
nézőkkel. Apró, fekete szem. Tömött bajusz, nyak semmi. A
jobb kezén gipszkötés, amely egészen a könyökéig fedte a
karját. Az ingujja a gipsz tetejéig fel volt tűrve.
Noha erről mit sem tudtam, tegnap este tehát Anderson
nyomozóhoz volt szerencsém. Mike Granger nyomozó kis
társaságának egyik tagja volt. Ő próbálta meg átütni a mell‐
kasomat, én pedig egy védőütéssel kicsontoztam a kezét.
A pasas azonnal felismert. Láttam apró, éles szemén.
Három nap óta először éreztem, hogy némileg megnyug‐
szom. Ha Anderson ugyanolyan mocsok, mint Granger,
akkor minden esélye megvan, hogy a rendőrök a könnyű
utat választották az ügyben. Feltehetően bizonyos dolgokat
szándékosan elnéztek, elhelyeztek néhány hamis bizonyíté‐
kot, bármit elkövethettek, hogy bemártsák az elkövetőt.
Érdekes tárgyalás elé nézünk, az már biztos!
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Terry Andrews
Életkor: 49
Volt kosárlabdázó tehetség. Súlyos ínszalagszakadás
következtében tizenkilenc évesen visszavonult a sport‐
tól. Étteremtulajdonos – hagyományos deli- és grillételek
a Bronxban. Egyben az étterem grillszakácsa is. Kétszer
elvált. Két gyermek apja. A családdal nem tartja a kap‐
csolatot. Nem szavaz, politikailag nem elkötelezett. Jazz-
rajongó. Rossz anyagi körülmények. Az éttermet a bezá‐
rás fenyegeti.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 55%

Arnold L. Novoselic
 HARMINCHATODIK FEJEZET

– Anderson nyomozó, elfogadom, ha csak felemeli a bal

kezét. Látom, hogy nem tudja megfogni a Bibliát. Kérem, az
írnok után ismételje el az eskü szövegét – szólította fel Ford
bíró.
A bíró figyelte, hogy a detektív leteszi az esküt, majd leül
a tanúk emelvényén. Eközben Kane egész idő alatt a védő‐
ügyvéd nyitóbeszédén jártatta az eszét. Az ügyvéd utalt rá,
hogy talán másvalaki lehet az elkövető. Egy gyilkos. És az
FBI nyomoz utána!
Kane előtt megjelent egy régi emlék. Az anyja elvesztette
a farmot. Messzire költöztek, és megváltoztatták a nevüket.
Új életet kezdtek. Egy darabig az anyja boldog volt. Az új
személyazonosság adta biztonság szinte részegítően hatott.
Anyja minden létező munkát kipróbált, amit csak kaphatott,
volt pincérnő, takarítónő, bárpincérnő, boltos, de minddel
befuccsolt. És hegyekben álltak a kifizetetlen számlák.
Átázott falú lakásukban szanaszét hevertek a kis barna borí‐
tékok. Egészen addig, amíg már túl sok lett belőlük, és a
főbérlő Kane-t is, az anyját is kitette.
Egyik albérletből a másikba költöztek, míg végül Kane
anyja állást kapott egy gyárban. Főként azért, mert azt a
munkát senki más nem vállalta. Kane anyja takarította a
nagy tartályokat, miután csak a jó ég tudja, hogy mire hasz‐
nálták őket. Vegyszereket tároltak bennük, mondta a fiának,
de azt nem tudta, hogy miféle vegyszereket. Nap mint nap
valamivel sápadtabban, valamivel vékonyabban, valamivel
betegebben jött haza. Míg egy nap többé már nem tudott
bemenni a munkahelyére. Betegbiztosításuk persze nem
volt, se pénzük az orvosra. Kane kiemelkedő eredménnyel
érettségizett. Az iskolának évek óta nem volt ilyen jó tanu‐
lója. Noha iskoláztatása igencsak hiányos volt, Kane határta‐
lan intellektuális képességeihez kétség sem fért. És ösztön‐
díjat kapott a Brown Egyetemre.
Kane anyja az érettségi után egy héttel halt meg. Ágyban
halt meg, otthon, a szutykos kis lakásban. Ugyanazon a
napon kapta meg a felmondó levelét is a gyárigazgatótól.
Élete végén már szinte alig tudott lélegezni. A legkisebb
mozdulat is kínszenvedéssel járt. És Kane tudta, itt az ideje,
hogy véget vessen a gyötrelmeinek. Az anyja már nem volt
elég erős, de Kane tudta, hogy ő hogyan lehet erős. Többfé‐
leképpen is végezhetett volna vele: a kezével befogja az
orrát és a száját, párnát szorít az arcára, vagy túladagolja a
feketepiacon beszerzett, olcsó morfint. Kane tudta, hogy a
morfin beválna, de fogalma sem volt, mennyi kellett volna
belőle, hogy biztosan elvégezze a feladatot. És ezeknek a
módszereknek bármelyikével csak szenvedést okozna az
anyjának. Valami sokkal hatékonyabb megoldás kellett.
Gyorsabb.
És végül Kane egy olyan módszert választott, amiről
tudta, hogy gyors és megbízható lesz.
Kiment a fejszéjéért.
Mielőtt lesújtott volna rá a kegyelemdöfésnek szánt ütés‐
sel, Kane anyja tisztán látta, hogy mivé lett a fia.
Anyja tárcájában negyvenhárom dollárt talált. Aztán átku‐
tatta a többi holmiját is, és talált egy füzetet, amiről először
azt hitte, hogy emlékkönyv lehet. Régi fotók voltak benne,
anyja fiatalkorából. Meg újságkivágások. Egész sok. A cikkek
mind ugyanazzal az esettel foglalkoztak, és mind úgy hat
évvel korábbról származtak. Egy tanya szélén egy férfi elte‐
metett hullájára bukkantak. A rendőrség a volt tulajdonos és
a fia után nyomozott. Kane-t leírhatatlan izgalom fogta el,
hogy meglátta a nevét, a valódi nevét, az újságban. Ott volt
a szeme előtt! Fehéren, feketén.
Joshua Kane.
Kane megtartotta az emlékkönyvet. Néhány ruhadarabbal
együtt begyömöszölte egy táskába.
 Tudta, hogy nem fog beiratkozni a Brownra. Egy ideje már
tudta, hogy nem teheti meg. Anyja betegsége egyfelől áldá‐
sosnak bizonyult. Túl beteg volt ahhoz, hogy megérezze a
fia szobájából áradó bűzt. Kane május 31-én kapta meg az
érettségi bizonyítványát. Az érettségi bankett május 20-án
volt. Kane báli párja, Jenny Muskie ezen az éjjelen tűnt el
egy másik diákkal, bizonyos Rick Thompsonnal együtt. A
rendőrség az egész államra kiterjedő körözést rendelt el, de
eredménytelenül. A rendőrök a diákok eltűnésének másnap‐
ján átkutatták Kane-ék lakását, de nem találtak semmit, és
elnézést kértek a zavarásért. Ezt követően még háromszor
hallgatták ki Kane-t, és ő minden alkalommal ugyanazt a
mesét adta le. Elvitte Jennyt, vagy, ahogy az iskolában hív‐
ták, Dörmi Muskie-t a bálba, de nem sokkal az érkezésük
után a lány Rickhez csapódott. És aztán már nem is látta
őket többé.
És senki más sem.
Kane felvette a hátizsákját, és visszament vele a szobá‐
jába. Kinyitotta a benzineskannát, amelyet a szomszédok
autóiból lopott benzinnel töltött meg, és bőségesen meglo‐
csolta az ágyát, a padlót, anyja szobáját és a konyhát. De a
legtöbbet a saját szobája padlójára öntötte. Nem akarta,
hogy a rendőrség kiderítse, mi mindent művelt Jenny testé‐
vel. Pedig valószínűleg rá fognak jönni, amikor a padlódesz‐
kák beszakadnak.
Kane még egyszer utoljára körbenézett, meggyújtott egy
egész doboz gyufát, a földre dobta, és elment.
Lopott egy kocsit, és nem állta meg, hogy távoztában ne a
víztározó felé kerüljön. Ha valaha is lecsapolnák, akkor a
fenekén megtalálnák Rick kocsiját. Rick testére a csomag‐
tartóban bukkannának rá, de a fejét a gázpedál mellé pré‐
selve lelnék.
Hát így kezdődött minden. Ez adta a lökést, ahhoz, hogy
egymaga nekivágjon a nagyvilágnak. Méghozzá egy igazi
céllal. Az anyja úgy halt meg, hogy egy jobb életről szóló
álmot dédelgetett. Azt az álmot, amit minden nyomorban
élő amerikai kerget: hogyha elég keményen dolgoznak,
akkor megcsinálhatják a szerencséjüket. És az anyja hány
hosszú órát dolgozott, hány borzalmasnál borzalmasabb
helyen? És mennyiért?
Negyvenhárom dollárért! Neki egyedül az anyja volt, és
most már ő sincs.
Kane tudta, hogy az álom, amelyet az anyja kergetett,
hazugság volt. Egy olyan hazugság, amelyet a sajtó és tévé
vég nélkül sulykolt az emberekbe. A keményen dolgozó
vagy nagyon szerencsés embereket, akik így vagy úgy befu‐
tottak, bálványként imádták. Kane feladata lesz, hogy eze‐
ket megbüntesse azért, hogy létükkel, sikerükkel ezt a
hazugságot táplálják. Ó, de még mennyire, hogy megbün‐
teti őket!
És most, a bíróságon ülve, Kane-nek eszébe jutott, hogy
milyen érzés volt megpillantania a nevét az anyja emlék‐
könyvébe ragasztott újságkivágásokban. Mert amikor Flynn
beszélt, újra megrohanta az az érzés. Egy gyilkos, aki ismer‐
tetőjelet hagyott maga után. Egy ember, aki után az FBI már
évek óta nyomoz. Kane beleborzongott a félelembe és a
kéjes örömbe. Mintha egy hűvös, de örömmel fogadott kéz
kinyúlt volna és megérintette volna a vállát.
Tudom a neved. Tudom, hogy mit tettél.
És hirtelen ráébredt, hogy a maszkja egy pillanatra eltűnt.
Ahogy ezek a gondolatok elárasztották az elméjét, az addig
passzív arckifejezés, és a nyílt, semleges testtartás megvál‐
tozott. Köhintett egyet és körbenézett. Az esküdtszék egyet‐
len tagja sem vette észre. Aztán a védőügyvédre nézett.
Úgy látszik, Flynn sem vette észre.
De valami nem stimmelt. Ebben Kane biztos volt. Érezte.
Ezúttal nem a múltbeli fáradozásaira való emlékezés bor‐
zongatta meg, és nem is a kellemes nosztalgia. Valami más.
A félelem!
Hirtelen meztelennek érezte magát. Leleplezettnek. És
bármennyire is vágyott rá, hogy körülnézzen a tárgyalóte‐
remben, mégsem mert megmozdulni. Ehelyett inkább
Flynnre függesztette a tekintetét, és a perifériás látására
bízta a megfigyelést.
És meg is látta!
Kane egy villámgyors direkt pillantással is meggyőződött
róla. Semmi kétség!
Arnold, az esküdtszéki szakértő egyenesen rászögezte a
szemét. Valamit észrevett! Arnold meglátta az igazi arcát!
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Anderson elmondta, hogy tizennégy éve dolgozik a New

York-i rendőrség gyilkossági csoportjánál, majd egyenesen a
tárgyra tért.
– Az én hivatásomban az ember sok mindent megtapasz‐
tal. Egy idő után az ember már valósággal olvas a helyszín‐
ből. Tapasztalataim alapján azonnal tudtam, hogy személyes
indíttatásról volt szó.
Az én tapasztalataim alapján meg azonnal tudtam, hogy
Anderson marhaságot beszél. Volt egy gyanúsítottja, akit
gyanúsítani akart, és eltökélte, hogy minden egyebet ehhez
fog igazítani. Ha olyan bizonyíték került elő, ami nem azt
támasztotta alá, hogy Solomon az elkövető, akkor az a bizo‐
nyíték vagy elveszett, vagy nem tulajdonítottak neki jelentő‐
séget.
– Anderson nyomozó, megmondaná, hogy milyen érte‐
lemben tekinti személyes indíttatásúnak a cselekményt? –
kérdezte Pryor.
– Amikor egy fiatal nőt és a szeretőjét megölik az ágyuk‐
ban, akkor az számomra meglehetősen személyes indíttatá‐
súnak tűnik. És nem kell hozzá nyomozói jelvény, hogy az
ember belássa, a legvalószínűbb gyanúsított a férj. Igen,
úgy gondoljuk, a mi emberünk ott ül a vádlottak padján, és
Robert Solomonnak hívják.
Pryor kis hatásszünetet tartott, látványosan Bobby felé
fordult, közben figyelte, hogy az esküdtszék is követi-e a
tekintetét, majd folytatta a kihallgatást.
– Nyomozó úr, ki fogok vetíteni egy fotót. Egy felülnézet‐
ből készült képet Ariella Bloomról és Carl Tozerről, a hálószo‐
bában. A képet egy törvényszéki helyszínelő fotós készí‐
tette, és tudtommal a fotók vita nélkül az egyes számú bizo‐
nyítéknak tekintendők. Szeretném felhívni az esküdtszék és
a többi jelenlévő figyelmét, hogy rendkívül szemléletes kép‐
ről van szó – tette még hozzá Pryor.
Korábban már beleegyeztem, hogy a fotóst nem szólítjuk
fel tanúságtételre. A képek nem hazudnak, és nem lett
volna értelme az időt vesztegetni a vallomástételre csak
azért, hogy igazoljuk a fotók hitelességét.
Nem is néztem a tanúk emelvénye mellett álló vászonra,
amikor Pryor betöltötte a képet. Bobbyra koncentráltam.
Lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. A közönség éles,
elakadó lélegzetének hangja elárulta, hogy a kép megjelent
a vásznon. Harry csöndet kért. A tárgyalóteremben tilos volt
fényképezni, még telefonnal is. Ez a fotó nem kerülhet be a
napilapokba. Különben is túl élethű és szemléletes volt.
Bobby csak egy pillantást vetett a vetítővászonra, aztán a
kezébe temette az arcát.
Arnold megrándította a vállát, Bobby felé bólintott, utána
meg az esküdtek felé. Tudtam, hogy mit akar mondani. Ben‐
nem is felmerült ugyanaz a gondolat. Bobbyval szemben
kegyetlen lesz, de az ő érdekét szolgálja.
– Bobby, muszáj, hogy ránézz a vászonra – súgtam oda
neki.
– Nem tudok. És nincs is szükség rá. Ez a kép beleégett az
agyamba, és soha nem fogom elfelejteni – felelte Bobby.
– Muszáj, hogy odanézz. Tudom, hogy nagyon nehéz. De
pontosan azért muszáj. Én tudom, látni sem akarod, hogy a
gyilkos mit tett a feleségeddel. De nagyon fontos, hogy ezt
az esküdtek is meglássák a tekinteteden.
Bobby csak a fejét rázta.
– Bobby, Eddie valójában azt mondja, hogy két dolog
közül választhat – szólalt meg ekkor Arnold. – Szívesebben
bámulná egy börtöncella mennyezetét az elkövetkező har‐
mincöt évben, vagy inkább ránéz most erre a képre. Gye‐
rünk! – tette még hozzá.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha erre sor kerülhet, de
kimondottan eltöltött a hála, hogy Arnold mellettünk
maradt.
 Bobby szipogott egyet, vett egy mély lélegzetet, és szót
fogadott.
Nem tudom, hogy az esküdtek is látták-e, de én teljes
bizonyossággal láttam. Az arcát könnyek csíkozták, és a sze‐
mében őszinte, mély gyász, nem pedig bűntudat ült.
Hálásan Arnold felé bólintottam. Vetett rám egy oldalpil‐
lantást, a tekintetünk találkozott, és Arnold visszabólintott.
– Anderson nyomozó, a fotó és az áldozatok sérülései
alapján elmondaná az esküdtszéknek, hogy ön szerint mi
történt a szobában? – kérdezte Pryor tárgyilagosan. Mintha
csak afelől tudakozódna, hogy Anderson szerint hideg van-e
odakinn.
Én sem akartam a képre nézni, de csak úgy, mint Bobby‐
nak, nekem sem volt más választásom. Muszáj volt követ‐
nem Anderson tanúvallomását.
Jézus isten, de kegyetlen volt!
Anderson és Pryor is a vászonra szegezték a tekintetüket.
Úgy néztek két ember kegyetlen lemészárlásának a megörö‐
kítésére, mint valami mindennapos dologra. Szakszerűen és
ridegen megtárgyalták, hogyan halt meg ez a két fiatal.
– Látszik, hogy Mr. Tozer feje előrecsuklik, a lábát fel‐
húzza. A boncolás eredménye szerint Mr. Tozer súlyos fejsé‐
rülés következtében halt meg. A koponyája betört, és az
agyat végzetes sérülés érte. Még ha nem is halt meg azon‐
nal, az ütés cselekvőképtelenné tette. Az a véleményem,
hogy a gyilkos Mr. Tozer jelenlétét fenyegetőnek találta.
Tozer képzett biztonsági szakember volt. Logikus, hogy őt
kellett előbb elintézni. A tarkójára mért egyetlen erős ütés,
amely álmában éri, olyan sérülést okoz, ami megmagya‐
rázza, hogy miért nincsenek a testén védekezésből fakadó
sebek.
– Azonosították a Mr. Tozer halálát okozó gyilkos fegyvert
vagy eszközt? – kérdezte Pryor.
– Igen. A hálószoba sarkában egy baseballütőt találtam.
Vérnyomok voltak rajta, amelyek arra vallottak, hogy valakit
megütöttek vele. Később a laboreredmények igazolták, hogy
az ütőn található vérnyomok Mr. Tozertől származtak. Való‐
színű, hogy ez az ütő volt a gyilkos fegyver. És mielőtt még
kérdezné, igen, a vádlott ujjlenyomatát is megtaláltuk az
ütőn.
Elfogott az émelygés, amikor megláttam, hogy Pryor
képén ettől hollywoodi mosoly ömlött el. Az esküdtek észre
sem vették, mert minden figyelmüket Andersonra összpon‐
tosították.
Pryor ekkor elővette az átlátszó műanyag zacskóba cso‐
magolt, felcédulázott baseballütőt, és a feje fölé tartotta.
– Ez az az ütő? – kérdezte.
– Igen – felelte Anderson. Az ütőt felvették a bizonyítékok
jegyzékébe, és Pryor átadta az írnoknak.
– Tehát, ha Mr. Tozerre úgy sújtottak ezzel az ütővel,
ahogy ön mondja, mi történt azután?
– Ariella Bloom testén öt szúrt sebet ejtettek. A mellkason
és a hasi tájékon. Az egyik seb egészen a szívig hatolt. Az
áldozat minden bizonnyal nagyon gyorsan meghalt.
Pryorban maradt annyi jóérzés, hogy egy pillanatnyi szü‐
netet tartott, és hagyta, hogy az esküdtek szemügyre
vehessék az Arielláról készült, kivetített képet. Adott egy
másodpercet a hallgatóságnak, hogy belegondolhasson,
hogyan halt meg a színésznő. Pryor jól tudta, hogy egy kel‐
lőképpen felháborodott esküdtszék tíz esetből kilencszer
bűnösnek nyilvánítja a vádlottat.
– Az áldozatokat Sharon Morgan, az orvosszakértőnk vizs‐
gálta meg. A helyszínen is és a hullaházban is. Önt tájékoz‐
tatták a vizsgálatok eredményéről?
– Igen. Az orvosszakértő értesített, hogy valamit talált
Carl Tozer szájában.
– Mi volt az?
– Egy egydolláros bankjegy. A bankjegyet pillangóformá‐
júra hajtogatták, majd a szárnyak találkozásánál félbehajtot‐
ták, és Carl szájába helyezték.
A segédügyész villámgyorsan ügyködött a távirányítóval,
és a dollárról készült fotó már meg is jelent a vetítővásznon.
A tömeg felmorajlott. Ez mindenkinek újdonság volt. Erről
szó sem esett a sajtóhírekben. A különös origamirovar egy
fémasztalon hevert. A szárnya alatt árnyék. Észrevettem,
hogy a bankjegy sarkai elszíneződtek. Talán nyál, talán egy
kevéske vér volt az.
Furcsa volt tudni, hogy egy halott ember szájában volt.
Ettől egészen földöntúlivá vált. Hátborzongató rovarrá,
amely egyszerre gyönyörű és baljós, amely a halottakból kel
ki.
– Megvizsgálták ezt a pillangót, nyomozó úr?
– Igen, elrendeltem, hogy a New York-i rendőrség orvos‐
szakértői teljes körű elemzést végezzenek. A bankjegyen
két különböző DNS-nyomot találtunk. Az első DNS-nyom egy
másik személyé volt, de egyetértettünk abban, hogy ennek
a nyomnak nincs köze a bűntényhez. Csupán anomália.
Lényegtelen. Ami sokkal fontosabb, hogy a szakértők a vád‐
lott ujjlenyomatait is megtalálták a bankjegyen. Az elülső
oldalán az egész hüvelyklenyomatot, a hátoldalán a mutató‐
ujj egy részét. A hüvelykujj közelében DNS-nyomokat is
találtak. Érintéstől származó DNS-t, amely az izzadságban
és a bőr sejtjeiben található. Ez a DNS-nyom megegyezett a
vádlott DNS-ével.
Ez a mondat bombaként robbant a hallgatóság körében.
De az emberek nem kezdtek el hangoskodni, nem kiáltottak
fel. A bejelentéstől a teremre halálos csönd telepedett.
Senki sem csoszogott, nem igazgatta a kabátját, vagy köhé‐
cselt. Megszűnt minden zaj, amit egy nagyobb, mozdulatlan
tömeg rendszerint produkálni szokott.
A csöndet végül egy arcát a kezébe temető nő zokogása
törte meg. Minden bizonnyal családtag lehetett. Talán Ariella
édesanyja. Nem fordultam meg. Vannak pillanatok, amelye‐
ket tiszteletben kell tartani.
És Pryor tökéletesen játszotta a szerepét. Mozdulatlanul
állt, hagyta, hogy az anyai gyász hangja teljesen áthassa a
hallgatóságot. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy szinte min‐
denki mélyen megdöbbent. Kivéve egyetlen személyt. A
New York Star riporterét, Paul Benettiót. Összefont karral ült,
közvetlenül a vád asztala mögött. Ő volt az, aki Anderson
tanúvallomására egyáltalán nem reagált. Az volt a gyanúm,
hogy már tudhatott róla. Amikor a csönd már kezdett
kínossá válni, és Pryor úgy érezte, hogy elég hosszan várt
ki, akkor újra megszólalt.
– Tisztelt bíró úr, a kellő időben szólítani fogjuk az orvos‐
szakértőt, aki ezeket a vizsgálatokat folytatta.
Harry beleegyezően bólintott, és Pryor visszafordult a nyo‐
mozóhoz.
– Nyomozó úr, ön beszélt a vádlottal a helyszínen, igaz?
– Igen. A vádlott pulóverén, melegítőnadrágján és kezén
vérnyomokat láttunk. Elmondta, hogy éjfél körül ért haza,
felment az emeletre, és a hálószobában rábukkant a fele‐
sége és a biztonsági főnöke holttestére. Majd az is
elmondta, hogy Ariellát megpróbálta életre kelteni, és utána
felhívta a segélyhívó központot.
Pryor megpördült, intett az egyik segédügyésznek, aki fel‐
vette a távirányítót, és megnyomott rajta egy gombot.
– Máris lejátsszuk azt a bizonyos hívást. Szeretném, ha
meghallgatnák – mondta Pryor.
Én már korábban meghallgattam. Az esküdtek persze
most fogják először hallani. Véleményem szerint a hívás
Bobby védelmét szolgálta. Mert pontosan úgy hangzott,
mint az a férj, aki e pillanatban holtan találta a feleségét. A
pánik, a hitetlenség, a rettegés és a gyász mind ott csengett
a hangjában. Kikerestem a laptopon a beszélgetés leírt szö‐
vegét, és a felvétel hallgatásával egyidejűleg olvastam is:

Diszpécser: 911-es segélyhívó szolgálat. A tűzoltókat, a

rendőrséget vagy a mentőket kéri?
Solomon: Segítség…! Jézusmária…! A West 88th Street
275. szám alól hívom. A feleségem… Azt hiszem,
meghalt. Valaki… jaj, istenem…! Valaki megölte őket!
Diszpécser: Kiküldöm a rendőrséget és a mentőket. Nyu‐
godjon meg, uram! Ön veszélyben van?
 Solomon: Én… nem… nem is tudom.
Diszpécser: Jelenleg a lakásban tartózkodik?
Solomon: Igen, a hálószobában. Épp… épp… most talál‐
tam rájuk. A hálószobában vannak. Meghaltak.
(zokogás)
Diszpécser: Uram? Uram? Kérem, vegyen egy mély leve‐
gőt. Kérem, mondja meg, ha tud róla, hogy van-e még
valaki más is a lakásban!
Solomon: (üvegcsörömpölés és botladozó léptek zaja)
Itt vagyok. Még nem néztem szét a házban… Ó, a
fenébe…! Kérem, küldje azonnal a mentőket! A felesé‐
gem nem lélegzik…
(Solomon elejti a telefont)
Diszpécser: Uram? Kérem, vegye fel a telefont! Uram?
Uram?

– A hívás mindössze néhány másodpercig tartott. Nyo‐

mozó úr, amikor kiszállt a helyszínre, akkor ön meghallgatta
ezt a hívást?
Nagyon nem tetszett nekem ez a kérdés.
– Nem, nem hallgattam meg – felelte Anderson.
Megérintettem Bobby karját.
– Bobby, amikor felhívtad a 911-et, akkor elestél, vagy
valami eldőlt és összetört? Mi volt az? – kérdeztem súgva.
– Hm… próbálok visszaemlékezni. De nem tudom bizto‐
san. Talán levertem valamit az éjjeliszekrényről. Nem figyel‐
tem – mondta, és a szava elhalt, ahogy újraélte azt a pilla‐
natot, amikor ott találta magát a szobában a két holttesttel.
Kikerestem a laptopon a helyszíni fotókat, és görgetni
kezdtem, hogy megtaláljam az éjjeliszekrényt. Egyetlen
ilyen fotó volt, de azon szinte az egész szekrényke látható
volt. Mellette egy összetört fénykép hevert. Talán Bobby
verte le, és az adott körülmények között észre sem vette.
De volt egy rossz előérzetem, hogy Pryor valami más
magyarázattal fog előállni arra, hogy a zaj honnan származ‐
hatott.
 – Anderson nyomozó, kérem, mondja el az esküdtszéknek,
hogy mi látható az EZ17-es számú képen – szólalt meg Pryor,
és a segédügyész már meg is jelenítette a vásznon.
Az emeleti közlekedőt mutatta, a végében elhelyezkedő
ablakot, alatta a felfordult kisasztallal és az összetört vázá‐
val. Fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni ezzel a
kérdéssel, de úgy tűnt, hogy valami nagy kiütésre gyűjti az
erejét.
– Természetesen. Amikor kiszálltam a lakásra, ezt a felbo‐
rított asztalt a közlekedőfolyosón láttam. A váza összetört –
mondta Anderson.
– Most hol van ez az asztal? – kérdezte Pryor.
– A bűnügyi laboratóriumban. Valamilyen módon hozzá‐
nyúltak. Vagy a gyilkosság előtt, vagy utána. Amikor a vád‐
lottat kihallgattam az őrsön, megkérdeztem tőle, hogy ő
döntötte-e fel az asztalt. Azt mondta, hogy nem emlékszik.
Fenntartotta azt az állítását, hogy megtalálta a holttesteket,
és hogy valaki megölte a feleségét és a biztonsági főnökét.
A nyomozásnak abban a szakaszában a vádlott egyszerű
gyanúsított volt, nem zártuk ki a lehetőségét, hogy igazat
mond. Ha nem ő döntötte fel az asztalt, akkor talán valaki
más tette. Ezért további vizsgálatok céljából lefoglaltuk az
asztalt és a váza törött darabjait is.
– És mit találtak? – kérdezte Pryor.
Átfutottam a Solomon-per aktáit, és a csatolmányokat. Az
antik kisasztalról nem szerepelt semmilyen törvényszéki
szakértői vélemény. Már éppen tiltakozni készültem, amikor
Anderson megszólalt.
– Semmit. Legalábbis először.
– És később? – kérdezte Pryor.
– Tegnap bementem a laborba, és megnéztem az asztalt.
Ugyanis egyetlen bizonyíték hiányzott, éspedig a kés,
amellyel Ariella Bloomot megölték. A házat és a környékét is
alaposan átkutattuk. A kisasztal régi, antik darab. Arra gon‐
doltam, hogy talán van egy titkos fiókja.
 – És van? – kérdezte Pryor.
– Nincsen. Viszont újra átnéztem az ujjlenyomatokat. És
egészen szokatlan dologra bukkantunk. A labor ujjlenyoma‐
tokat keresett, de semmi említésre méltót nem talált.
Ugyanakkor furcsa nyomokat találtunk az asztal felszínén.
További vizsgálatot rendeltem el, és annak az eredményét
ma reggel kaptam meg.
Az egyik segédügyész a védelem asztalához hozott egy
bekötött dossziét. Átvettem. Kinyitottam. Gyorsan átfutot‐
tam.
Hát rosszabb is lehetett volna. De nem sokkal. A jelentést
megmutattam Bobbynak is. Utolsó pillanatban felfedezett,
új bizonyíték. Persze dühönghettem, üvöltözhettem volna és
készíthettem volna egy indítványt, hogy a bíróság ne vegye
figyelembe. De tudtam, hogy semmi értelme sem lett volna.
Harry úgyis engedélyezte volna a bizonyíték felhasználását.
Ezzel Bobby számára a helyzet sokkal komolyabbra for‐
dult.
A kivetített kép megváltozott, és egy asztallap egyik sze‐
letét láttuk, amelyen két csíknyom húzódott végig. Mind‐
kettő három-három párhuzamos vonalból állt. Mintha valaki‐
nek három ecset lett volna egyszerre a kezében, és azokat
egymás mellett végighúzta volna az asztalon.
De bárcsak ecsetnyomok lettek volna!
– Mik ezek, nyomozó úr?
– Lábnyomok – felelte Anderson. A nyomok megegyeznek
annak az Adidas edzőcipőnek a mintájával, amelyet a vád‐
lott a bűntett elkövetésének estéjén viselt. Úgy tűnik, hogy
felállt az asztalra, az megbillent, és a vádlott lába lecsúszott
róla.
– Hazudik! – szólalt meg Bobby. – Én nem álltam fel annak
az asztalnak a tetejére!
Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy távolabb is hallható
legyen, és Harry szigorú pillantása tudatta vele, jó lesz, ha
befogja a száját.
 – Ezért ma reggel elmentem a helyszínre – folytatta
Anderson. – A közlekedőfolyosót megvilágító lámpa az asztal
közelében lóg. A mennyezetről függő villanykörtét egy szí‐
nes, öblös üvegbúra borítja. Felmásztam egy szobalétrára,
és megtaláltam a kést, amelyet valaki a lámpabúrába rej‐
tett.
Bobby keze remegni kezdett.
– Ez az a kés? – kérdezte Pryor, és intett, hogy vetítsék ki
a következő fotót.
Felnéztem, és megláttam ugyanazt a képet, amelyet egy
pillanattal előbb a dossziéban is megtaláltam. Egy rugós
kés. Fekete nyél, a nyél végén elefántcsont berakás. A késen
vérnyomok látszottak. És por.
Az egyetlen jó dolog, hogy ujjlenyomat nem volt rajta.
– Ez a kés végzett Ariella Bloommal? – kérdezte Pryor.
A tárgyalóteremben erre a kérdésre mindenki tudta a
választ. Bobby leszegett állal ült. Az a kés egyetlen vágással
áthasította a Bobby ügyét összetartó szálakat.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Anderson igazolta, hogy a késen talált vérnyomok meg‐

egyeztek az áldozat vértípusával, és elmondta, hogy folya‐
matban vannak a megfelelő DNS-vizsgálatok is az állítás
alátámasztására. Odasúgtam Bobbynak, hogy emelje fel a
fejét. Nem akartam, hogy úgy nézzen ki, mint aki máris
vereséget szenvedett.
Ennek még nincs itt az ideje.
Pryor újabb kérdéssel bombázta meg a zsarut.
– Anderson nyomozó! Szokatlan cselekedet lenne egy
behatolótól, aki egy késsel halálra szúr valakit, hogy a gyil‐
kos fegyvert az áldozat otthonában rejti el?
Felugrottam. Túlságosan is hevesen. Az oldalamba kegyet‐
len fájdalom hasított, olyan erős, hogy alig tudtam megszó‐
lalni.
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr! Mr. Pryor dolga a kihallgatás,
nem pedig célzatos kérdések feltevése.
– Elfogadom – mondta Harry.
Lassan visszaereszkedtem a helyemre. Ennek a tiltakozás‐
nak nem sok értelme volt. Pryor most átfogalmazza a kér‐
dést, de Andersonnak semmi kétsége sem volt afelől, hogy
milyen választ adjon az esküdteknek.
– Nyomozó úr, a szolgálatban töltött évei során találko‐
zott-e olyan gyilkossággal, amikor az elkövető a gyilkos
fegyvert a bűntett helyszínén rejtette el?
– Nem, ilyet még nem láttam. Egyetlenegyszer sem az
egész pályafutásom alatt. Az elkövető rendszerint magával
viszi a fegyvert. Vagy megtartja, vagy valahol máshol szaba‐
dul meg tőle. Nincs értelme a házban rejtegetni. Az elrejtés‐
nek egyedül akkor van értelme, ha a bűnüldöző szervekben
azt a benyomást akarják kelteni, hogy a gyilkos elhagyta a
lakást, és a gyilkos eszközt magával vitte. A 911-es segély‐
hívóval folytatott beszélgetést hallgatva úgy tűnik, hogy a
vádlott éppen az asztalon állt, amikor telefonált. Súlyos,
gyors lépések zaja hallható. Mint amikor valaki megbotlik,
vagy elesik, utána valami összetörik. Nekem mindez úgy
hangzik, mintha az asztal akkor borult volna fel, amikor a
vádlott rajta állt, és a váza meg leesett és összetört.
– Köszönöm, Anderson nyomozó! Egyelőre nincs több kér‐
désem. Viszont az az érzésem, hogy a kollégám bizonyára
panaszkodni fog a nyomozási módszerei miatt, és megpró‐
bálja kizárni az esküdtszéki megfontolás alól. Sőt, meg
vagyok lepve, hogy még nem tiltakozott a késsel kapcsola‐
tos tanúvallomás ellen – jelentette be Pryor.
Odasúgtam egy kérést Arnoldnak. Mire kiment a tárgyaló‐
teremből. Én magam felálltam, és megindultam Pryor felé.
Ha elég lassan mozogtam, akkor a fájdalom viszonylag elvi‐
selhető volt. Pryor a vád asztalának támaszkodott, bal kezét
lazán csípőre tette, és piszkosul elégedett volt magával.
– A védelem nem tiltakozik, tisztelt bíró úr – mondtam. –
Mi több, ez a bizonyíték kifejezetten segíti az esküdtszék
munkáját.
Harry úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
Pryor megnyertem-a-főnyereményt-féle ábrázata megnyúlt,
és az álla gyorsabban zuhant a mélybe, mint egy leleplezett
besúgó, akit a maffia a liftaknába lökött.
A tárgyalóteremben beállt a csönd. Éreztem, hogy formá‐
ban vagyok. A világ megszűnt, csak Anderson és én létez‐
tem. Semmi más nem számított, senki más nem figyelt rám,
csak Anderson. Kizártam a hallgatóságot, az ügyészt, a bírót
és az esküdtszéket. Csak a rendőr meg én léteztünk. Hagy‐
tam, hogy a várakozásterhes csönd egyre nőjön. Anderson
ivott egy korty vizet, és várt.
Én is vártam. Addig nem akartam elkezdeni a keresztkér‐
déseket, amíg Arnold vissza nem tér. De már bármelyik pil‐
lanatban megjöhet, mert nem tart sokáig elhozni a felszere‐
lést a raktárból.
 – Nyomozó úr, engedje meg, hogy megkérdezzem,
hogyan törött el a karja? – kérdeztem.
A rendőrnek olyan állkapcsa volt, mint egy satu két pofája.
És az arca két oldalán jól látható volt, hogy azok a hatalmas
állkapocsizmok erősen megfeszültek, ahogy elszántan
összeszorította a fogát.
– Elestem – mondta.
– Elesett? – kérdeztem vissza.
Habozott. Az ádámcsutkája idegesen ugrált fel-le.
– Igen. Megcsúsztam a jégen. Ha majd vége lesz a tárgya‐
lásnak elmesélem magának az egészet – mondta cserepes
ajakkal. Ivott még egy korty vizet. Sok tanút láttam már
izgulni a tanúk emelvényén. Vannak, akik reszketnek, van‐
nak, akik túl gyorsan válaszolgatnak, mások csak egyszavas
válaszokat adnak, és vannak, akiknek kiszárad a szájuk. Per‐
sze nem vártam, hogy a rendőr megmondja az igazat. És
persze nem szóltam róla, hogy valójában mi történt, de azt
akartam, hogy azt higgye, esetleg még megtehetem. Kicsit
rá akartam ijeszteni. Erre válaszul megfenyegetett.
Ekkor azonban kinyílt a tárgyalóterem hátsó ajtaja. Meg‐
jött Arnold és még néhány bírósági biztonsági őr. Vagy öten
lehetettek. Furcsa menetet alkottak, zsákokat, dobozokat
hoztak, ketten meg egy súlyos matracot cipeltek. Szünetet
tartottam a nyomozó kikérdezésében, és megvártam, hogy
a menet végigjöjjön a padok közötti középső folyosón, és
elém érjen. A hallgatóság értetlenül nézte a furcsa tárgya‐
kat.
Hallottam, ahogy Pryor a nézőkkel poénkodik a káromra.
– Vajon rezesbanda is lesz? – kérdezte gúnyosan.
– Ja, de még mennyire – hajoltam át a vád asztalán. – És a
maga temetési indulóját fogja fújni.
De mielőtt Pryor és én igazán nekiláttunk volna, szóltam
Harrynek, szeretném hivatalosan indítványozni, hogy Ander‐
son kikérdezése során engedélyezze egy jelenet rekonstruk‐
cióját. Harry kiküldte az esküdteket, én pedig közelebb lép‐
tem a székéhez.
 – Mennyire tudományos rekonstrukcióról van szó? – kér‐
dezte Harry.
– Bíró úr, nem vagyok tudós, de van egy szakértő tanúm,
a többi pedig egyszerű fizikai törvényeken alapszik – felel‐
tem.
– Tisztelt bíró úr, a vád felé senki sem jelezte, hogy ilyen
indítványozásra kerül sor. Nem is sejtettük, hogy Mr. Flynn
milyen javaslattal fog előállni, és kérjük az indítvány elutasí‐
tását. Ez egy orvtámadás.
– Az indítványnak helyt adok – mondta Harry. – És mielőtt
még eszébe jutna, hogy megpróbálja a mai tárgyalást elna‐
poltatni azzal, hogy fellebbez, mondok én még magának
valamit! Észrevettem, hogy milyen trükköt folytatott a gyil‐
kos fegyverrel. Ha Mr. Flynn időt kért volna, hogy átgon‐
dolja, hogyan reagáljon erre az új bizonyítékra, akkor meg‐
adtam volna neki. Mert az a gyanúm, hogy erre maga már jó
ideje készült. Próbálja meg csak egyszer is késleltetni az
eljárást, én meg lehet, hogy arra fogom használni az időt,
hogy tanúvallomást kérek be a New York-i rendőrség labora‐
tóriumából arról, hogy valójában mikor találták meg azokat
a cipőnyomokat az asztalon!
– Ahogy a tisztelt bíró úr kívánja! – mondta Pryor, és szét‐
tárt karral hátralépett. – Egyáltalán nincs szándékomban
késleltetni a pert.
Harry bólintott, aztán felém fordult.
– Ebben az esetben rugalmasan jártam el. De mostantól
fogva, ha bármelyikük újabb bizonyítékot akar bemutatni,
akkor előbb figyelmeztessék egymást.
– Az az igazság, hogy szeretnék megmutatni néhány
fotót. Tegnap készültek a bűntett színhelyén – mondtam erre
én.
– Akkor itt az ideje a hivatalos figyelmeztetésnek – közölte
Harry.
Elővettem a telefonomat, megkerestem rajta a fotókat,
amelyeket tegnap reggel Harper készített, és e-mailben
elküldtem az ügyészségi iroda címére. Utána félrevontam
Pryort, és megmutattam neki a képeket a telefon képernyő‐
jén. Pryornak nem volt kifogása az ellen, hogy felhasználjam
a fotókat. Feltehetően azért, mert fogalma sem volt, hogy
mi következik. Ha a leghalványabb gyanúja is lett volna
arról, hogy mire készülök, akkor biztosan pokoli balhét csap.
Imádkoztam, hogy ezt a könnyű beleegyezést még keserűen
megbánja.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Rita Veste
Életkor: 33
Magánpraxist folytató gyermekpszichológus. Férjezett. A
férje a Maroni konyhafőnöke. Gyermektelen. Szülei
nyugdíjasok, és Floridába költöztek. Demokrata, de az
utolsó választáskor nem szavazott. A közösségi média
felületein nincs jelen. A különleges borok kedvelője.
Szakértőként még sosem kellett tanúskodnia. Anyagi
helyzete stabil.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 65%

Arnold L. Novoselic
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Anderson nyomozó vallatása lenyűgözte Kane esküdttársait.

A nyomozó tanúvallomásával az esküdtek belekóstoltak a
kihallgatás menetébe. Anderson volt a nyitány. És az összes
esküdt szemmel láthatóan teljes figyelemmel követte az
eseményeket.
Ez Kane-t tagadhatatlanul jó érzéssel töltötte el. Mert a
tanúvallomás hasznos figyelemelterelésnek bizonyult. Míg
Andersont faggatták, kihasználta az időt, és alaposan meg‐
vizsgálta Spencer írását a jegyzetfüzetben, amely kinyitva
nyugodott a térdén. A második sorban ülő esküdtek közül
senki sem volt elég magas ahhoz, hogy átlássanak az előt‐
tük lévő sorban ülő társaik válla fölött. Kivéve Kane-t. Ő
pedig szintén készített vagy fél oldalra való jegyzetet. Kulcs‐
szavakat és kifejezéseket írt le, amelyekről a tanúvallomás
egésze is eszébe jut később. Aztán lapozott, és az új oldalra
csak egyetlen szót írt fel.
„Bűnös”.
Újra ránézett Spencer jegyzeteire. Aztán a saját írására.
Majd vastagon áthúzkodta a szót. Új oldalra lapozott, és
megint leírta. Ezúttal a „B” betűt kissé vékonyabbra, és
kisebbre vette, az „s”-t pedig egy kevéssé elhúzta. Miköz‐
ben ezzel foglalatoskodott, ügyelt rá, hogy mindvégig előre‐
hajoljon, és egyik mellette ülő esküdt se láthassa meg, hogy
mit ír. Arra is figyelt, hogy a tollat felemelve tartsa, és hogy
csupasz keze ne érjen a papírhoz.
Kane szinte egész életében azt gyakorolta, hogy mások
bőrébe bújt. Előfordult, hogy ezek az egyéniségek még egy
darabig vele maradtak, különösen akkor, ha Kane teljes
mértékben az illető helyébe lépett. Előfordult, hogy a hamis
személyazonosságot szükség szerint gyorsan felhasználta,
és ugyanolyan gyorsan meg is szabadult tőle, amint betöl‐
tötte a feladatát. A hosszabban megmaradó személyiségek
között volt néhány kedvence. És hamar rájött, hogy ha tar‐
tósan az adott személy akar maradni, akkor meg kell tanul‐
nia aláírni a nevét, egy új jogosítványra, vagy banki csekkre,
pénzutaláskor, és így tovább. Szabadidejét Kane az új sze‐
mélyiség aláírásának gyakorlásával töltötte, és megtanulta
az aláhamisítását. Méghozzá tökéletesen. Az évek során
kifejezett tehetségre tett szert. A toll fölötti uralma, és a
szem-kéz közötti koordinációja olyan lett, mint egy képző‐
művészé.
Végül elégedett lett a mesterművel, és kényelmesen hát‐
rasüppedt a székben. A jegyzetfüzetben visszalapozott az
első oldalra, és összefonta maga előtt a karját.
Pryor befejezte a nyomozó kihallgatását, Kane pedig meg‐
kövülten nézte, hogy egy egész sor ember vonul be a hátsó
ajtón, és különféle dobozokat, sőt még egy matracot is hoz‐
nak magukkal. Látta, hogy Pryor Flynn-nel vitatkozik.
– Tisztelt bíró úr, szeretném indítványozni, hogy engedé‐
lyezzen egy bemutatót a keresztkérdések feltevése során –
mondta Flynn.
– Az indítványt meghallgatom, de az esküdtszéket fel kell
kérnem a távozásra – mondta a bíró.
A Kane két oldalán ülő esküdt felállt. Követte a példájukat,
a jegyzetfüzetét közben zsebre vágta. Az esküdtek felügye‐
lője kivezette őket az oldalajtón, vissza az esküdtek ter‐
mébe. Sok per folyamán történik, hogy az esküdteket le- s
fel ugráltatják a helyükről. Egy nap alatt tíz-tizenkét alka‐
lommal is kiküldik, behívják őket, miközben a jogászok a
paragrafusokon vitatkoznak. Kane ezt már megszokta.
Az esküdtek felügyelője a termen kívül állt, és kitárva tar‐
totta az ajtót az esküdtek előtt.
– Elnézést, kimehetek egy pillanatra a mosdóba? – kér‐
dezte tőle Kane, amikor mellé ért.
– Természetesen. Végig a folyosón, és aztán a második
ajtó balra – mondta a felügyelőnő.
 Kane megköszönte az útbaigazítást, és megindult a folyo‐
són. A mosdó kis, sötét helyiség volt, pontosan olyan szag
terjengett benne, mint a legtöbb férfivécében. Az egyik vil‐
lanykörte kiégett. A fehér csempével borított falra két piszo‐
árt szereltek fel. Kane belépett az egyetlen vécéfülkébe,
majd magára zárta az ajtót.
Szélsebesen munkához látott.
Először kivett egy csomag rágógumit a zsebéből. A cso‐
mag már nyitva volt, és egy rágógumi hiányzott belőle. De
most a többit is a tenyerébe rázta. A rágógumikkal együtt
egy apró zacskó is előbukkant. Pontosan akkora volt, mint a
külön becsomagolt rágógumi szeletek. Kane leszedte a cso‐
magocska celofánborítását, és kirázott egy pár lehetetlenül
vékony gumikesztyűt. Sietve felhúzta. Aztán elővette a zse‐
béből a jegyzetfüzetet, és kitépte belőle a lapot, amelyen a
„Bűnös” szó állt. A papirost gombóccá gyűrte, de úgy, hogy
a szó első három betűje látszódjon rajta. Az összegyűrt
papírt a zsebébe tette, levette a kesztyűt, beledugott pár
pénzérmét, az egészet vécépapírba tekerte, bedobta a
vécébe és lehúzta.

Az esküdtszéket nem várakoztatták hosszasan. Mintegy tíz

percig. De ez arra pont elég volt, hogy Spencer máris meg‐
szegje a szabályokat.
– Nézzék, tudom, hogy a vádlott szénája rosszul áll, de a
pernek még nincs vége. És egy cseppet sem bízom abban a
zsaruban.
– Én sem. És tuti, hogy az a nyavalyás ügyész egész idő
alatt talonban tartotta a kést. Egyszerűen csak el akarta tit‐
kolni a védelem elől – szólalt meg Manuel.
– Ezt nem tudjuk. De abban én is biztos vagyok, hogy
Solomon nagy bajban van – mondta Cassandra.
Kane-nek feltűnt, hogy Cassandra időnként lopva Spen‐
cerre néz. A férfi fiatal volt és vékony, és Cassandra ugyan
még nem tartott ott, hogy vegye a bátorságot, és nyíltan
megszólítsa, de az, hogy vonzódik a fiúhoz, még Kane szá‐
mára is nyilvánvaló volt.
– Meg kell őriznünk az elfogulatlanságunkat. Egyébként
pedig addig nem szabad beszélnünk a tanúvallomásokról,
amíg a tárgyalás le nem zárul – jegyezte meg Kane.
Néhány esküdt egyetértően bólogatott.
– Az úrnak igaza van – mondta Betsy. – Most még nem
beszélhetünk ezekről a dolgokról.
– Én is ugyanazt mondtam. Nem kell valamit szentírásnak
venni, csak azért, mert egy zsaru mondja. Legyünk elfogu‐
latlanok és nyitottak – magyarázkodott Spencer.
Az esküdtszék újra elfoglalta a helyét. Kane, mielőtt leült
volna, levette a zakóját és összehajtotta. Amikor pedig
elfoglalta Spencer mögötti helyét, az összehajtott zakót a
jobb térdére fektette. A bíró újra megindította a tárgyalás
menetét.
– Köszönöm, hölgyeim és uraim. Lehetőséget adok Mr.
Flynn számára, hogy szemléltető bemutatót tartson. Felhí‐
vom figyelmüket, hogy a vádnak jogában áll a tanú további
kihallgatása mindazzal kapcsolatban, ami a szemléltetés
során felmerülhet. Mr. Flynn, kérem, fogjon hozzá! – mondta
a bíró.
Kane lecsúsztatta a zakót a térdéről, de közben ügyelt,
hogy a kabát bal ujja hozzá közelebb essen. Lehajolt, hogy
felvegye, de közben ellenőrizte, hogy a két oldalán ülő
esküdt nem rá, hanem Eddie Flynn nyitó kérdésére figyel.
Terry is és Rita is a jogászra összpontosított. Amikor Kane
megfogta a zakót, akkor a jobb oldali zsebből, kívülről, a
szöveten keresztül kinyomta a kis papírgombócot. Így az
összegyűrt papírlap a padlóra került, de a zakó rajta hevert.
Kane most egy-két centire megemelte a zakót, és közben
egy kis seprő mozdulatot tett vele. A másodperc egyetlen
töredékére megpillantotta a papírt, és látta, hogy az előtte
lévő pad árnyékába gurul.
Gyors pillantást vetett a tőle balra ülő esküdtek és a
jobbra ülő Rita arcára. Úgy tűnt, senki sem vette észre.
 Amikor Flynn belefogott a kihallgatásba, Kane figyelmét
nem kerülte el, hogy a jogász és Anderson között valami
feszültség volt. Ez akkor tűnt fel, amikor a zsaru a törött
csuklójáról beszélt. A rendőr azt mondta, hogy elesett.
De Kane azon töprengett, hogy vajon valóban elesett-e
Anderson, vagy netán megpróbált behúzni egyet a védőügy‐
védnek, és elvétette az ütést.
Flynn-nek fájdalmai voltak. Sokkal lassabban mozgott,
mint előző nap, amikor Kane látta. Azt is észrevette, hogy az
ügyvéd csak nehezen lesz úrrá a fájdalmas grimaszon, vala‐
hányszor fel kell állnia.
Kane arra jutott, hogy akár fogadni is merne rá, Anderson
és Flynn valami bunyóba keveredett egymással az előző
este. A zsaru határozottan vészterhes pillantásokat lövellt
Flynnre. Az Andersonból szinte gőzpáraként áradó gyűlölet
jóval erősebb volt, mint az az undor, amit a bűnügyi rend‐
őrök általában mindig is éreznek a védőügyvédekkel szem‐
ben.
Egyértelmű, hogy volt valami köztük. Méghozzá valami
friss dolog.
Kane sosem gondolt rossz érzéssel a rendőrökre. Nem is
gyűlölte őket.
Ezért is döntött úgy, hogy egyikükkel összedolgozik. Egy
zsaru sokszor hasznos lehet. Meg is jegyezte magában,
hogy később majd felhívja a fickót. Dolog van!
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Egy jó szemfényvesztésnek három alapeleme van. Mindegy,

hogy az ember Havannában, Londonban vagy Pekingben
szélhámoskodik. Ezen a három fázison végig kell mennie.
Meglehet, máshol másként hívják őket, és más-más céllal
vetik be, de a lényeg akkor is az, hogy a sikeres átveréshez
erre a három lépésre van szükség.
Na, tessék! Már megint a bűvös hármas!
És mit ad isten, egy jó kihallgatásnak is három eleme van.
És mit ad isten, ez a három lépés pontosan megegyezik
azokkal, amelyeket a közönséges csalók és a selyem zseb‐
kendős szélhámosok mind egyformán használnak. A szélhá‐
mosság és a vallatás művészete egy és ugyanaz. És én
mindkettőben jártas vagyok!
Első lépés. A meggyőzés.
– Nyomozó úr, a látott fotók, a boncolás eredménye és a
saját nyomozói tapasztalata alapján ezt a két gyilkosságot a
vádlotton kívül másvalaki is elkövethette volna, igaz?
Még csak nem is gondolkodott el rajta. Tudtam, hogy nem
fog. Ha egy gyilkosságis valamit a fejébe vesz, azt aztán
piszkosul nehéz onnan kiverni.
– Nem. Nem igaz. Minden bizonyíték egyértelműen arra
mutat, hogy a tett egyetlen lehetséges elkövetője a vádlott
– jelentette ki halálnyugodtan.
– A védelem ezt nem fogadja el, de egy pillanatra tegyük
fel, hogy magának van igaza. Hogy minden bizonyíték egy‐
értelműen arra mutat, a vádlott az egyetlen lehetséges
elkövető. Elképzelhető-e viszont, hogy a valódi gyilkos egy‐
szerűen csak azt szeretné elérni, hogy maga és a kollégái
valamint a vád képviselete az higgye, a vádlott a bűnös.
– Azt akarja mondani, hogy valaki belebbent, majd kileb‐
bent a lakásból, anélkül, hogy bárki is meglátta volna, és
Bobby Solomont bemártó, hamis bizonyítékokat helyezett
volna el? Na, ne! – mulatott a rendőr a nevetéssel küzdve. –
Ne haragudjon, de ez egyszerűen nevetséges.
– És a két gyilkosság kizárólag csakis úgy történhetett,
ahogy azt maga leírta az esküdtszéknek? Carl Tozert agyon‐
ütötték a baseballütővel, Ariella Bloomot pedig agyonszúr‐
ták a késsel, miközben mindketten az ágyban feküdtek?
– Ez az egyetlen megoldás, ami egybevág a bizonyítékok‐
kal – jelentette ki Anderson.
Visszamentem a laptopomhoz, beléptem a jelszóval
védett bírósági rendszerbe, és feltöltöttem rá két fotót, ame‐
lyet előző délelőtt készítettünk Harperrel. A vetítővászonra
néztem, és láttam, hogy Pryor a legutoljára mutatott képet
még fennhagyta rajta. Ez nekem most jól jött. Suttogva
elmagyaráztam Arnoldnak, hogy milyen irányban görgesse
végig a képeket, és melyeket jelenítse meg a bírósági vetítő‐
vásznon. Feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy rendben lesz,
aztán az összes behozott holmit bevitte a tárgyalótér – a
bírói szék, az esküdtszék és a tanúk emelvénye által körül‐
zárt tér – közepére.
Én is felálltam, összeszorítottam a szemem, és az olda‐
lamból sugárzó fájdalom hatására megállapítottam, hogy
ideje lesz bevenni egy újabb adag fájdalomcsillapítót. Csak
még egy kicsit kell kibírni! Egy pillanatig elnéztem a dobozo‐
kat, a matracot és a matrac tetejére tett bolti szatyrot.
Második lépés. A leszámolás.
– Anderson nyomozó úr, az áldozatokról készült fotó,
amely most a vásznon látható, pontosan abban a helyzet‐
ben mutatja őket, ahogyan rájuk talált, amikor kiszállt a
helyszínre? – kérdeztem.
A rendőr újra ránézett a képre. Carl az oldalán fekszik, a
tarkója véres. Ariella a hátán, a hasa és a mellkasa véres, de
máshol nincs rajta vérnyom.
– Igen, pontosan így találtuk őket.
Korábban már elolvastam az orvosszakértő jelentését.
Részletesen leírja benne a testek pozícióját és a sérüléseket.
Az orvosszakértő hajnal egy tájban ért a helyszínre. A halál
beálltának idejét az érkezése előtt három-négy órával
korábbra tette.
Most két ujjamat mutattam fel Arnoldnak, mire új képet
vetített ki a vászonra. Egy közelképet a tetthelyen talált
matrac aljába varrott termékcéduláról.
– Nyomozó úr, az előttünk letett matrac itt a padlón egy
NemoSleep 55612L sorozatszámú termék. Egyetért, és alá‐
támasztja, hogy ez pontosan ugyanaz a termékszám, mint a
fényképen látható matracé, amelyen az áldozat vére is lát‐
szik?
A rendőr ránézett a képre.
– Úgy látszik, hogy igen.
– Az orvosszakértő jelentésében az áll, hogy Ariella törzse
harminc és fél centire helyezkedett el az ágy bal szélétől, a
feje pedig huszonhárom centire volt a fejtámlájától. Igaz ez?
– Feltételezem, hogy igen. A jelentés újraolvasása nélkül
nem emlékszem pontosan – felelte a rendőr.
Elhallgattam, és megvártam, hogy Pryor segédügyésze
megkeresse a jelentés másolatát, és odaadja Andersonnak.
Aztán emlékezetből megmondtam neki, hogy melyik oldalra
lapozzon. Ez a képességem sok jó szolgálatot tett nekem a
jogi pályán. Sosem felejtek.
– Igen, valóban úgy van – mondta aztán Anderson.
Aztán azt is megerősítette, hogy az orvosszakértői véle‐
mény szerint Tozer feje hatvanegy centiméterre volt az ágy
fejtámlájától és közel negyvenhat és fél centire az ágy jobb
szélétől.
Akkor felvettem a matracra tett bolti zacskót, és kirámol‐
tam belőle a holmit a padlóra.
Mérőszalag. Filctoll. Whiskyspohár. Kukoricaszirup. Palac‐
kos víz. Ételfesték. Lepedő.
Kihajtogattam a lepedőt, és leterítettem vele a matracot.
Lemértem az orvosszakértő által megadott távolságokat az
áldozatok pozíciójának meghatározására, és a megfelelő
helyre egy-egy kört rajzoltam a filctollal. Majd egy ujjamat
feltartva jelt adtam Arnoldnak. Most jött el az ideje az első
fotó kivetítésének.
És a vászonra vetített kép megváltozott. Megjelent a mat‐
racról tegnap készült helyszíni fotó. Ariella oldalán nagy,
széles vérnyom, míg Tozer oldalán, a koponyája alá eső
területen egy sokkal kisebb folt, nagyjából akkora, mint egy
kávéscsésze alja.
– Nyomozó úr, egyetért azzal, hogy az általam a lepedőre
felrajzolt jelölések megegyeznek a fényképen látható vér‐
nyomokkal?
A rendőr nem siette el a választ, alaposan összehasonlí‐
totta a fotót és a padlóra tett matracot.
– Nagyjából igen – mondta végül.
– Ön előtt nyitva áll az orvosszakértő jelentése. Az orvos‐
szakértő Ariella Bloom testsúlyát negyvenkilenc kiló nyolc‐
van dekagrammban állapította meg. Carl Tozer súlyát pedig
százöt kilóban. Igaz?
Anderson lapozott egyet.
– Úgy van – mondta.
– Nyomozó úr, nem kell hozzá matematikusnak lenni,
hogy megállapítsuk, Carl Tozer több mint kétszer olyan
súlyos volt, mint Ariella Bloom. Egyetért?
A rendőr bólintott. És kényelmetlenül fészkelődött a
helyén.
– A jegyzőkönyv kedvéért megkérem, hogy szóban vála‐
szoljon – szólítottam fel.
– Igen – mondta Anderson a mikrofonhoz közelebb
hajolva.
Ekkor kinyitottam a dobozt, és kivettem belőle két gömb‐
súlyzót. Megmutattam őket a rendőrnek. Egyetértett és elis‐
merte, hogy az egyik súlya tizenegy kiló, a másiké huszon‐
kettő. Az egyiket az Ariella oldalára rajzolt körbe, a másikat
meg a Tozer fejpozícióját jelző kör alá tettem. És már akkor
láttam, hogy a szemléltetés tökéletesen működni fog. Már
akkor tudtam, amikor Bobby lakásán, a hálószobában a mat‐
racra feküdtünk Harperrel. A huszonkét kilós súlyzó sokkal
mélyebben benyomódott a matracba. És a matrac a súllyal
együtt besüppedt. A tizenegy kilós súly legalább öt centivel
magasabban helyezkedett el.
– Nyomozó úr, az orvosszakértő jelentéséből azt is tudjuk,
hogy Ariella Bloom jelentős vérveszteséget szenvedett.
Megközelítőleg ezer köbcentit, ugye?
A rendőr megkereste a megfelelő bejegyzést.
– Igen – mondta aztán.
Kinyitottam a palackos vizet, töltöttem belőle egy keveset
az asztalomon álló pohárba, majd a palackban maradt víz‐
hez adtam egy kis kukoricaszirupot és két csepp ételfesté‐
ket. Visszacsavartam a kupakot, és a palack tartalmát jól
összeráztam. Újra letekertem a kupakot, és megtöltöttem a
whiskyspoharat.
– Nyomozó úr, ez a pohár, amelyet, ha kívánja, közelebb‐
ről is megvizsgálhat, ötven köbcenti űrtartalmú. Szeretné
megnézni? – kérdeztem.
– Elhiszem magának – felelte Anderson.
– A rendőrség kriminalisztikai laboratóriuma egy rész
kukoricaszirup, négy rész víz keverékét használja a vér sűrű‐
ségének utánzására. Ez áll a vérfoltvizsgálati szakértők
rekonstrukciós kézikönyvében. Tudott erről?
– Nem tudtam, de csakúgy, mint az előbb, nem ellenke‐
zem – mondta Anderson. Anderson elővigyázatosan nem
adott pontelőnyt, mivel tudta, hogy valami ütőkártyával
fogok előhozakodni. Ha feleslegesen vitatkozni kezd, azzal a
korábbi tanúvallomását is gyengítheti. A New York-i rendőr‐
ség minden zsaruját egyformán képezik ki a tanúskodásra.
Már épp eleget vallattam ahhoz, hogy tudjam, milyenek a
módszereik.
A whiskyspohár tartalmát lassan rácsorgattam az Ariella
oldalán elhelyezett gömbsúlyzóra. A súlyzó alatt és körötte
kis tócsa formálódott, majd a sötét folt lassan terjedni kez‐
dett. Átcsordogált az ágyon, és körbekígyózta a Tozer olda‐
lára helyezett súlyzót. Anderson hatalmas állkapocsizma
szinte pumpaként kezdett dolgozni. Három méterről is hal‐
lottam, ahogy csikorgatta a fogát.
– Nyomozó úr, lehetősége van felállni, és közelebbről is
megvizsgálni a matracot, mielőtt felel a kérdésemre. Kérem,
tekintse meg a kivetített fotón látható matracot, és mondja
meg, hogy milyen hibát lát a fényképen.
Anderson felnézett a vetítővászonra, aztán lenézett a mat‐
racra. A rendőr nagyon rossz színész volt. Megdörzsölte a
halántékát, a fejét csóválta és sikertelenül ugyan, de meg‐
próbált értetlenséget mutatni.
– Nem értem, mire gondol – mondta végül.
Tudtam, azon igyekszik, hogy megnehezítse a dolgomat,
de rossz választ adott, és ezzel lehetőséget adott arra, hogy
a megoldást elmagyarázhassam neki, de ami még annál is
fontosabb, az esküdteknek is.
A vásznon új kép jelent meg. Arnold kivetítette az áldoza‐
tokról a helyszínen készült fotót. Arnold és én legalább meg‐
értettük egymást. Mielőtt még kinyitottam a számat, láttam,
hogy Harry jegyzetel. Az ő esze is gyorsan vágott, és már
előttem járt.
– Nyomozó úr, Carl Tozer testén semmi nyoma, hogy Ari‐
ella Bloom vére hozzáért volna, igaz?
– Hát úgy látszik, igaz – ismerte el a rendőr.
Pryornak ezen a ponton elege lett. Felugrott és mellém
lépett.
– Tisztelt bíró úr, a vád kénytelen tiltakozással élni ezzel
a… ezzel a komédiával szemben! Az, hogy a vér, vagy bármi
egyéb, ami ezen a matracon van, lefolyik a matrac egy
másik részére, semmit sem jelent! A vádlott otthonában
lévő matracot nem vizsgálták meg. Az a matrac más!
Semmi bizonyíték sincs rá, hogy ami ezen a matracon törté‐
nik, az szabályszerűen a tett helyszínén lévő matracon is
ugyanúgy történne.
Harry felvonta a szemöldökét, és tollával megkopogtatta
az íróasztalt.
 – Hagytam, hogy a szemléltetés idáig jusson, de Mr. Pryor
érvényes kifogást vet fel, Mr. Flynn – mondta Harry.
Harmadik lépés. Amikor az áldozat rájön, hogy megszívta.
Hátranéztem a hallgatóságra. Mindenki feszülten várta a
válaszomat. A felém forduló arcokon sokféle kifejezés ült.
Némelyek kételkedtek, mások értetlenkedő képet vágtak,
megint mások kíváncsian várták, hogy mi lesz. Ezek az
emberek hónapokon át mindig ugyanazt a sztorit hallották:
Bobby Solomon meggyilkolta a feleségét és a biztonsági
főnökét. De most meglehet, hogy valami újat fognak hallani.
Mindenki imádja a jó sztorikat.
Megtaláltam azt az arcot, amelyet kerestem.
– Mr. Cheeseman, kérem szépen, álljon fel! – szóltam oda.
A karzat második sorában büszkén felállt egy ötven körüli
férfi. Gondosan fésült sűrű, fekete haj és szemmel láthatóan
a legnagyobb szeretettel ápolt bajusz ékítette. Minden
szempontból hatalmas ember volt, éjkék öltönyt, hófehér
inget és smaragdzöld nyakkendőt viselt.
Harry felé fordultam.
– Tisztelt bíró úr, bemutatom Mr. Cheesemant. 2003-ban
Mr. Cheeseman megtervezte és szabadalmaztatta a NemoS‐
leep matracot. A matrac kaucsukkal és kevlárral bevont
anyagból készült, és garantáltan száz százalékosan vízálló.
Ennek a matracnak a nedvességszívó aránya megegyezik a
karbontartalmú acéléval. Emellett hipoallergén, antibakteri‐
ális, gombásodás gátló és világszerte népszerű a szálloda‐
iparban. Amennyiben szükséges, Mr. Cheeseman itt és
most, soron kívül vallomást tehet, ha Mr. Pryor úgy kívánja,
és ki szeretné hallgatni.
Harry alig tudta leplezni az elégedettségét, ahogy Mr.
Cheesemanre nézett. De ami még édesebbé tette a pillana‐
tot, az Pryor arckifejezése volt. Hogy meglepődött, az nem
kifejezés. Olyan képet vágott, mint aki egyenesen belegya‐
logolt egy téglafalba, amelyet elborított az „ártatlan” felirat.
– Khmm. Tisztelt bíró úr, attól tartok, hogy jelenleg nem
tudok állást foglalni Mr. Cheesemant illetően – mondta
végül.
– Egyelőre engedélyezem a kihallgatás folytatását –
mondta Harry.
Pryor még vissza sem ért a vád asztalához, amikor én már
Anderson torkára léptem.
– Nyomozó úr, ahogyan azt korábban már megállapítot‐
tuk, Mr. Tozer testén nem találtak Ariella Bloomtól származó
vérnyomot. Egyetlen cseppet sem. Amennyiben az áldoza‐
tok abban a pozícióban helyezkedtek el, amelyben rájuk
talált, Mr. Tozer testén vérnek kellene lennie. Elfogadja ezt
az állítást?
– Nem. Meggyőződésem, hogy az áldozatokkal az ágyon
fektükben végeztek.
– Elfogadja azt, hogy a folyadék lefelé folyik? – kérdeztem.
– Én… persze, természetesen – felelte.
– Nyomozó úr, egyszerű fizikai törvényről van szó. Carl
Tozer lényegesen súlyosabb volt, mint Ariella Bloom. A súlya
alatt a matrac besüppedt. Az a vér, ami Mrs. Bloom testéből
ömlött ki, a gravitáció törvényének értelmében lefelé folyna,
és a nyoma megtalálható lenne Mr. Tozer testén, így van?
A zsaru tétovázott. Az ajka mozgott, de hang nem hagyta
el a torkát.
– Lehetséges – mondta.
Ekkor megadtam a kegyelemdöfést. A vásznon megjelent
az a kép, amelyet Harper a matrac elszíneződéséről készí‐
tett.
– Amennyiben Tozer az ágyon feküdt akkor, amikor Mrs.
Bloomot megölték, akkor a vér látható lenne a testén. Nyo‐
mozó úr, nem nyilvánvaló, miután látta a szemléltető kísér‐
letet, hogy Carl Tozer nem feküdt ezen az ágyon, amikor a
másik áldozatot megölték? A vér egészen biztosan megszá‐
radt, és megdermedt, mielőtt Carl Tozert az ágyra helyez‐
ték. Igaz?
– Lehetséges – mondta megint.
– Úgy érti, valószínű?
A rendőr összeszorított fogakkal szűrte a szót.
 – Lehetséges.
– De a kihallgatás kezdetén ön azt mondta az esküdtszék‐
nek, hogy a gyilkosság kizárólag úgy történhetett, hogy
mindkét áldozat az ágyban volt, együtt feküdtek az ágyon. A
jelek azonban most valami másra utalnak, ugye? – kérdez‐
tem.
– Talán. Ez akkor sem változtat azon, hogy a maga ügy‐
fele végzett az áldozatokkal – mondta a rendőr.
Készen álltam rá, hogy az egészet kivesézem Anderson‐
nal. Még bőségesen voltak kérdések a nyomozását illetően.
Hanem ekkor a bíró felemelte a kezét, és leállított. Az egyik
teremszolga valamit súgott neki.
– Húsz percre felfüggesztem a tárgyalást– jelentette be
Harry felállva. Az ügyvédet és az ügyészt most azonnal az
irodámba kéretem.
Nagyon zabosnak tűnt. A teremszolga és Harry még vál‐
tott néhány szót, aztán Harry hamarabb eltűnt a hátsó
folyosón, mint ahogy a teremszolga elkiálthatta magát,
hogy mindenki álljon fel.
Fogalmam sem volt, hogy mi történt. És Pryornak sem.
De valami nem volt rendben, az biztos. Láttam, hogy az
esküdtek felügyelője elkezdte összeszedni az esküdtektől a
jegyzetfüzeteiket. Basszus! Még csak az hiányzik, hogy új
esküdtszéket állítsanak össze! Már éppen elkezdtem meg‐
győzni ezt a csapatot.
Akármi is történt, látszott, hogy Harry piszkosul dühös.
Hirtelen valami zajra lettem figyelmes. Fölemelt hangok.
Megkerestem a hang forrását, és a döbbenettől hátratánto‐
rodtam. A praxisom évei alatt még soha ilyet nem láttam!
Az esküdtek között heves vita robbant ki.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Manuel Ortega
Életkor: 38
Zongorista, fuvolista, gitáros. Fő bevétele alkalmi zené‐
lésből származik. Jelenleg nem játszik együttesben.
Elvált. Egy fiúgyermek, tizenegy éves, az elvált édes‐
anyával él. Rossz anyagi helyzet (agresszív hitelezők).
Politikai állásfoglalása ismeretlen. Húsz éve költözött
New Yorkba, Texasból. A testvére börtönben van. A
közösségi média felületein közzétett posztjaiban határo‐
zott véleménnyel száll szembe a börtönbüntetés rend‐
szerével.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 90%

Arnold L. Novoselic
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Megvárta a legmegfelelőbb pillanatot.

Ezt mindig nehéz megítélni. Olyan sokan veszik körül.
Kane-t mindig különösen kínosan érintette, ha mások közel
ültek hozzá. Éveket töltött azzal, hogy ráhangolódott a
kiszemelt áldozatok viselkedésének legfinomabb részleteire:
a hangjuk tónusára, a szavajárásaikra, a testtartásukra, a
szokásaikra, a ticjeikre, lélegzetük ritmusára, a szagukra,
még arra is, hogy pihenés közben hogyan fonták össze a
kezüket.
Amikor a többi esküdt között ült, ezt képtelen volt kikap‐
csolni. Másoknak ezt az akut érzékelését. Időnként egészen
lehengerlővé vált. Máskor kifejezetten örült neki.
Mint most is.
Oda sem kellett néznie, mégis érzékelte. Flynn csapdába
csalta az ügyészt. Az a magas, kövér ember a második sor‐
ban. Cheeseman. Úgy látszott, mintha még a bútorok is felé
fordultak volna. Mindenkit megbabonázott.
Kane közben lazán lendített egyet a jobb lábán, és elegán‐
san keresztbe vetette a bal térdén. Aztán összekulcsolt
kezét a térdére tette, és várt. Tudta, hogy a papírgombóc
előre gurult az első sor alá. Érezte, amikor a lába hozzáért.
És egyetlen rövid pillanatra a papír zörrenését is meghal‐
lotta.
Spencer balra nézett, kereste a zaj forrását. Aztán jobbra
nézett. De nem látott semmit. Ahhoz le kellett volna hajol‐
nia.
Kane már nem látta a kis papírgombócot, noha ösztönö‐
sen érezte, hogy hol van.
A Spencertől jobbra ülő esküdt, Betsy, két tenyerét a szé‐
kére támasztotta, és kissé változtatott az ülőhelyzetén.
Előbb kinyújtotta, aztán maga alá húzta a lábát, és bokában
keresztbe tette.
Betsy meghallott valamit. Kane is hallotta. A zaj ezúttal
erősebb volt. Mint amikor egy papírt összegyűrnek. Betsy
lehajolt, és a kezében egy papírgombóccal emelkedett fel.
Egy ideig mozdulatlanul ült, a kezében tartotta a papírt, és
úgy nézett rá, mintha egy kristálygömb lenne.
A „Bűnös” felirat tisztán látszott rajta. Rita Kane mellett
ült. Látta, hogy Betsy felvett valamit a padlóról. Rita ültében
egy kissé előrébb fészkelődött, és finoman Betsy vállára
tette a kezét.
– Jesszusom, az van odaírva, hogy bűnös? – suttogta Rita.
– Igen – mondta Betsy.
Mindkét nő Spencer felé nézett.
– Spencer, maga mit csinál? – kérdezte Betsy.
Spencer értetlenül Betsy felé fordult.
– Mi az? – kérdezte.
Az esküdtek felügyelője meghallotta, hogy beszélnek, és
Kane mellett előrehajolva már készült, hogy rájuk szól. És
abban a pillanatban meglátta a papírt. Betsy feléje fordí‐
totta, hogy lássa, mi van ráírva. A teremszolga vészesen
kihúzta magát. Szólt, hogy mindenki maradjon csöndben.
Fogta a papírlapot, és egyenesen a bíróhoz masírozott vele.
Kane passzív maradt, és zavart arckifejezést öltött. Miután
az esküdtek felügyelője nem volt a közelükben, Betsy egy‐
ből kitört.
– Maga egy manipulatív, nyavalyás kis pöcs, tudja! – kelt
ki magából.
És ezt a többi esküdt is jól hallotta.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

A végén az összes teremőrre szükség volt, hogy lecsöndesít‐

sék az esküdtszéket. Mind az ötre. És az esküdtek még
akkor is vitatkoztak, amikor kivezették őket az esküdtszék
elkerített soraiból. Az évek alatt lefolytatott tárgyalásaim
során ez volt az első eset, hogy az esküdtszék megkockáz‐
tatta a bírósági eljárás megsértését.
Chris Pellosi, a sápadt honlaptervező, egyik kezével Spen‐
cer pulóverét rángatta, a másikkal Manuel Ortegára muto‐
gatott. Daniel Clay, a sci-fi rajongó, a korosodó Bradley
Summers és James Johnson, a fordító együttes erővel pró‐
bálták túlkiabálni a többieket. Persze a vitában csak veszte‐
sek lehettek. Sosem működik, ha az ember üvöltve akar
lecsöndesíteni másokat.
Manuel, a zenész egyenesen a nagydarab Terry Andrews
képébe kiabált. Betsy meg Rita közben dühös szóáradatot
eresztett Spencer Colbertre.
Csak egyetlen egy ember tartotta magát távol a vitától.
Alec Wynn. Ő lehajtott fejjel ült a helyén. A teremőrök végül
kivezették az esküdteket a teremből.
De még akkor is hallottuk heves vitájukat, amikor a folyo‐
sóajtó már becsukódott mögöttük.
– Szent Isten, ez meg mi a fene? – kérdezte Bobby.
Az ügyfelem felé fordultam, és megpróbáltam megnyug‐
tatni.
– Fogalmam sincs, de akármi is történt, meglehet, hogy a
végén a javadra szolgál – feleltem.
– Hogyan? Hogy szolgálhat a javamra? – kérdezte Bobby.
– Még nem tudható biztosan, de úgy néz ki, hogy az
esküdtszék véleménye némileg megoszlik. Ez jó jel. És
reméljük megosztottak is maradnak.
 Úgy látszott Bobby megértette. Egyből jobban nézett ki. A
szín visszatért az arcára. Szinte felragyogott.
Megérte ezt látni. Mert nagyon sok mindenről lemondtam
azért, hogy Bobby Solomon mellé üljek, és képviseljem. De
most, ahogy ránéztem, tudtam, hogy helyesen döntöttem.
– Akkor tehát van esélyünk? Úgy értem, tudod, hogy én
azt a kést ma láttam életemben először, Eddie. Hidd el,
sosem láttam még, nemhogy a kezemben lett volna – tette
még hozzá.
– Bobby, beszéljünk egy kicsit arról a baseballütőről a
hálószobában. Rudy azt mondta, hogy rendszerint az előszo‐
bában tartottad, igaz?
– Így van! Tanyán nőttem fel, és apa nem szerette a pus‐
kákat. Inkább mindig tartott egy jó nagy husángot a bejárati
ajtó mellett. Csakis védekezésül! Egyszer kettétörte egy
adósságbehajtó fején. Azért ült pár hónapot. Amikor kisza‐
badult, elment, és vett magának egy baseballütőt. És
ugyanott tartotta. Volt egy kis benyíló a bejárati ajtó mellett.
Azt mondta a baseballütő nem törik olyan könnyen. És én
megtartottam ezt a szokást, mindegy volt, hogy hol laktam,
vagy hogy milyen biztonsági rendszer őrizte a lakást. De
egyetlen egyszer sem használtam.
– Rendben – mondtam erre én. Volt egy elképzelésem az
előszobában tartott baseballütőről, és arról, hogy mi köze
lehetett a Carl Tozer torkán megjelent rejtélyes zúzódáshoz.
Az írnok futva közeledett. Harry hívatott minket. Követtük
az írnokot Harry irodája felé, de ezúttal Pryor befogta a szá‐
ját. Biztos, hogy az esküdtszék miatt aggódott. Tizenkét
olyan ember, aki nem jön ki egymással, nem fogja egyhan‐
gúan bűnösnek találni a vádlottat. Meg kell harcolnia az
esküdtek megnyeréséért, és ezt tudta is.
Harry az íróasztala mögött ült. A talárját levette és fel‐
akasztotta a fogasra. Fehér inget és nadrágtartós fekete
nadrágot viselt. Előtte, az asztalon egy gombóccá gyűrt
papírlap hevert, meg egy kis toronyban jegyzetfüzetek áll‐
tak.
 Leültünk a Harryvel szemben elhelyezkedő plüssfotelekbe.
Az írnok leült a saját asztala mellé, és bejött a bírósági
gyorsíró is. A gyorsíró azonnal gépelni kezdett, amint Harry
megszólalt. Erről a megbeszélésről hivatalos feljegyzés
készül.
– Uraim! – mondta Harry. – Van egy befurakodott esküd‐
tünk.
– A szentségit! – tört ki Pryor, és nagyon csapott Harry
asztalára.
Megdörzsöltem az arcom, és kértem Harrytől egy kis vizet.
Bevettem egy újabb adag fájdalomcsillapítót. Éppen ideje
volt. Most aztán jobban, mint bármikor. A törött borda mellé
még a fejem is lüktetni kezdett. A fejem eddig aránylag jól
volt, ha nem tapogattam a tarkóm fölötti dudort. De most
éreztem, hogy irgalmatlan fejfájás közeleg. Ráadásul még
csak köze sem volt a gumibothoz, ami tegnap fejbe vágott.
Harry szavai úgy értek, mintha a jó magasról egy zongorát
ejtettek volna a fejemre.
Befurakodott esküdt! Nekem még soha nem volt szeren‐
csém ilyenhez, de sok sztorit hallottam, és az újságban is
olvastam róluk. A befurakodott esküdt a maga saját elképze‐
lését követi. A legtöbb esetben személyes ismerőse a vád‐
lottnak. Általában távoli rokonok vagy közeli barátok. Az
ilyen esküdtnek egyetlen célja van: befurakodni az esküdt‐
szék tajgai közé, aztán a pert a saját céljainak megfelelő
irányba terelni.
– Melyik az? – kérdezte Pryor.
– Nézze meg, de ne nyúljon hozzá – felelte erre Harry. –
Már így is épp elég ujjlenyomat van rajta.
Mindketten felálltunk, és megvizsgáltuk az asztalon
heverő papírlapot. Amikor megláttam, hogy a papíron a
„Bűnös” szó áll, és belegondoltam, hogy ezt adogatták
körbe egymásnak az esküdtek, akkor újabb fájdalom hasí‐
tott a koponyámba.
– Elnapolod a tárgyalást? – kérdeztem.
 – Még nem tudom. Végignéztem a jegyzetfüzeteket, ame‐
lyeket a bíróságtól kaptak az esküdtek. Azt hiszem, megta‐
láltam az írás párját. Két notesz üres. A többiben az írás
még csak nem is hasonlít ehhez. Nem vagyok írásszakértő,
de ez az egy itt rendkívül hasonlónak tűnik.
Azzal Harry az íróasztalán heverő, nyitott noteszra muta‐
tott. A jegyzetfüzetben látható írás nem hogy hasonlított az
összegyűrt papíron látható szóhoz, hanem kiköpött mása
volt.
– Nekem is úgy tűnik, hogy a két írás ugyanaz – állapította
meg Pryor.
– Szerintem is – mondtam én is.
Harry megkérte az írnokát, hogy hívja be az esküdtet.
Nem kellett sokáig várnunk. Az írnok bekísérte Spencer Col‐
bertet, és megkérte, hogy foglaljon helyet az íróasztal olda‐
lánál álló széken. A magam részéről nem feltétlenül örültem
volna neki, ha ez az esküdt kiesik. Papíron úgy nézett ki,
mintha a védelem embere lenne. Kreatív, hipszter, liberális
beállítottságú, garbópulóverben jár és füvet szív. A védelem
szempontjából ideális esküdt lehet.
A fickó feszengve leült, mint valami kisfiú, akit az iskola‐
igazgató elé citáltak, mert verekedett az udvaron.
– Mr. Colbert, a beszélgetésünket rögzítik. Azt szeretném
tudni, hogy maga írta-e ezt a szót erre a papírra, valamiféle
üzenet gyanánt az esküdttársai számára.
– Micsoda? Nem, semmi közöm az egészhez!
– Pedig a maga kézírásának látszik – mondta Harry.
Colbert mondani készült valamit, de aztán meggondolta
magát.
– Én erről az írásról semmit sem tudok – vonta meg a vál‐
lát. – Nem én voltam, bíró úr.
– Nézze uram, én se ma jöttem le a falvédőről. Megnéz‐
tem ezt az írást, aztán a maga jegyzetfüzetét. Ez az utolsó
esélye – jelentette ki Harry.
Az esküdt a padlóra meredt. Megint úgy látszott, hogy
mondana valamit, de a végén csak megrázta a fejét.
 – Jól gondolja meg, Mr. Colbert. Mielőtt bármit is mond,
tudnia kell, hogy nekiláthatnék, és végigkérdezhetném az
összes esküdtet. De maga megspórolhatja nekem ezt. Mert
ha tovább vesztegeti az időmet azzal, hogy a többi esküdtet
győzködi, akkor fogadjunk, hogy az éjszakát a szomszédban
tölti, a Temetőben, míg én átgondolom, hogy mihez is kezd‐
jek magával – fenyegette meg Harry.
Több szóra nem is volt szükség. A gondolat, hogy egy
éjszakát húsz keménylegénnyel összezárva kell töltenie a
Temetőnek nevezett manhattani fogdaközpontban, egyből
őszinte embert csinált Colbertből.
– Azt a szót nem én írtam – mondta. – Én különben nem is
hiszem, hogy a vádlott bűnös lenne – tette még hozzá, de
rögtön azt kívánta, hogy bárcsak egy szót sem szólt volna.
A bíró megpördült a székével, hogy jobban lásson minket.
– Mr. Colbert, önt ezennel elbocsátom! Ezen a ponton
önnek még nem lenne szabad semmilyen véleményt formál‐
nia. Ez már önmagában is elég, ahhoz, hogy felmentsem a
szolgálat alól. De meg kell mondanom, hogy nem hiszek
magának. Szerintem azt a szót maga írta. Úgy vélem, meg
akarta győzni az esküdttársait arról, hogy a vádlott bűnös.
De akármi is az igazság, nem hagyom, hogy tovább próbál‐
kozzon a tárgyalás manipulálásával. A feljegyzéssel kapcso‐
latban még nem döntöttem. Először is felkérem a rendőrsé‐
get, hogy vizsgálja meg, és folytasson vizsgálatot maga
után is. A maga érdekében remélem, hogy itt most igazat
mondott. Amennyiben megtalálják az ujjlenyomatát ezen a
papíron, akkor még hallani fog felőlem. Megértette?
Spencer bólintott, és elhúzta a csíkot, mielőtt még
rosszabbra fordult volna a helyzete.
– Ezek az esküdtek úgy potyognak, mint az érett almák,
nem igaz, bíró úr? – állapította meg Pryor.
– Nekem mondja? Legalább fél tucat póttagot kellett volna
kijelölnöm. Utasítani fogom az esküdteket, hogy ne vegye‐
nek tudomást az írásról. Maguk akarnak valamit mondani?
Szeretném felhívni a figyelmüket, hogy nem tervezek perúj‐
rafelvételt.
Pryor és én is egyetértően bólintottunk. Semmi értelme
ebben az ügyben perújítást kérni. Ha Harry utasítja az
esküdtszéket, hogy ne vegyenek tudomást az írásról, akkor
nincs is alapja a perújításnak. Felesleges lenne erőlködnöm.
– Helyes – mondta Harry. – Bevetjük a második pótesküd‐
tet. Egész idő alatt jelen volt, nem hiszem, hogy bármi kifo‐
gása lenne. Most pedig dologra fel!
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

James Johnston
Életkor: 43
Két évvel ezelőtt költözött New Yorkba, Washingtonból.
A szülei nem élnek. Egy fivére van, aki Washingtonban
maradt. Fordító (arab, francia, orosz, német nyelvekből).
Otthonról dolgozik egy fordítóirodának, amely videokon‐
ferencia-bázissal is rendelkezik. Stabil anyagi helyzet.
Számos közösségi csoportnál önkéntes, elsősorban
azért, hogy emberek között legyen. Társasági életet
nem él. Kedveli a francia filmeket, az ismeretterjesztő
irodalmat és a sajtkóstolást. Szavazni nem szokott.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 50%

Arnold L. Novoselic
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Két teremőr az esküdtszékkel maradt, amíg várták, hogy

visszatérhessenek a tárgyalóterembe. Egyik esküdt sem
szólt egy szót sem. Kane töltött magának egy kis kávét, és a
többieket figyelte. A legtöbbjük egyre dühösebb lett.
Amikor visszavezették őket a tárgyalóterembe, egy új
esküdt várt rájuk. Valerie Burlington a negyvenes évei köze‐
pén járó nő volt. Drága, fekete farmert és fekete felsőt
viselt. Rengeteg ékszert is hordott, mind aranyból, mind
valódi. Csak a vastag karkötője legalább húszezerbe kerül‐
hetett. A drága ékszer mégis olcsóvá tette a megjelenését.
Kane-től távol, ugyanannak a sornak a túlsó végén ült le.
A bíró közölte az esküdtszékkel, hogy Spencert elbocsátot‐
ták, és hogy helyébe az egyik póttagot nevezték ki. Ígéreté‐
hez híven Harry utasította az esküdteket, hogy ne vegyenek
tudomást az írott üzenetről, majd szigorúan felhívta a figyel‐
müket, hogy tilos az ügyet megtárgyalniuk, amíg nem hal‐
lották az összes tanúvallomást. És azt is egyértelműen
elmagyarázta, hogy a szabály megszegése milyen következ‐
ményekkel jár.
Spencer eltávolítása után Kane-nek már csak Manuel
miatt kellett aggódnia.
De Manuelnek várnia kell.
Gondolataiból Bobby ügyvédjének hangja rezzentette fel.
Alábecsülte ezt az embert. Eddie Flynnt. Ez még egyszer
nem fog előfordulni.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Anderson nyomozó nem nagy örömmel pillantott meg újra.

Kevés tanú szokott örülni nekem. De a stratégiai pillanat
elmúlt, és Andersonnak volt ideje átgondolni, hogy mit kér‐
dezhetek tőle. Elvesztettem a meglepetés erejét.
– Nyomozó úr, kimondtuk, hogy elfogadja: ez a két gyil‐
kosság másképp is történhetett, mint ahogyan azt először
elmondta az esküdtszéknek. Engedje meg, hogy leírjak egy
másik eshetőséget! Vessen még egy pillantást Mr. Tozer
boncolási jegyzőkönyvére! – kértem.
Anderson megkereste az előtte lévő dossziéból a megfe‐
lelő iratot.
– Még mindig meggyőződésem, hogy az áldozatokat az
ágyukban ölték meg, ügyvéd úr – mondta. – Nem tudom,
hogy miért nem volt vérnyom Mr. Tozer testén, de ez sem‐
min sem változtat.
Erről a kijelentésről egyelőre nem vettem tudomást. De
szándékomban állt még visszatérni rá.
– A jegyzőkönyv harmadik oldalán olvashat arról, hogy Mr.
Tozer torkán zúzódást fedeztek fel. Közel egy centiméter
széles és hét és fél centi hosszú. Megtalálta?
– Igen.
– Ön szerint, hogyan kerülhetett ez a zúzódás Mr. Tozer
nyakára, ha az áldozatokat az ágyban fekve, álmukban ölték
meg?
A rendőr elgondolkodott, belelapozott a jegyzőkönyvbe, és
megnézte a testről készült ábrát, amelyen az orvosszakértő
bejelölte, hogy hol talált rajta sérülést.
– Nem tudom. Talán még azelőtt szerezte ezt a sérülést,
mielőtt lefeküdt. Feltehetően ennek semmi köze a gyilkos‐
sághoz – mondta végül.
 – Természetesen meglehet, hogy ennek a serülésnek
semmi köze a gyilkossághoz. De az is lehet, hogy ez a nyom
az egész ügyben a legfontosabb. Kérem, tekintse meg eze‐
ket a képeket! – mondtam neki.
Arnold kivetítette azokat a rendőrségi fotókat, amelyek a
ház többi részét ábrázolták. A konyhát, a közlekedőfolyosó‐
kat, a két nappalit. A konyha kivételével a padlót mindenütt
az a bizonyos hófehér szőnyeg borította.
– Ha Mr. Tozer nem az ágyban halt meg, akkor valószínű‐
leg a ház valamelyik másik pontján végeztek vele. Amint azt
maga is látja, sehol sincs vérnyom. Igaz? – kérdeztem.
Ezúttal egyből válaszolt.
– Egy csepp sem. A Mr. Tozertől származó egyetlen vér‐
nyomot az ágyon találtuk – jelentette ki majdhogynem győ‐
zedelmesen.
– Nyomozó úr, ha egy behatoló sikeresen bejut a házba,
és egy zacskót húz Mr. Tozer fejére, majd hátulról meghúzza,
akkor feltételezhetően hasonló zúzódás lesz látható Carl
Tozer nyakán. Egyetért?
Anderson egyből óvatos lett. Erre nem számított.
– Talán. De Mr. Tozer halálát nem fulladás okozta. A fejére
sújtottak az ütővel.
– Úgy tűnik. Nyomozó úr! Tudja, hogy a vádlott rendsze‐
rint hol tartotta a baseballütőjét?
– Ezt nem tudom – felelte.
– Az előszobában, a bejárati ajtó mellett – világosítottam
fel.
Anderson vállat vont, és megcsóválta a fejét. Mintha azt
mondta volna, hogy: Na és?
– Egy behatoló, aki valamilyen módon sikeresen bejutott a
házba, mondjuk valamilyen csalással, könnyen Mr. Tozer
fejére húzhatta a zacskót vagy zsákot, megránthatta, ezáltal
zúzódást okozva, majd megragadhatta a vádlott baseball‐
ütőjét, és nagy erővel rávághatott Mr. Tozer fejére. Ez lehet‐
séges, igaz?
 A nyomozó egyfolytában a fejét csóválta, míg beszéltem.
Ezt nem volt hajlandó elfogadni, és úgy gondolta, hogy meg
is van rá a válasza. Pryor tiltakozhatott volna, de úgy tűnt,
nem bánja, ha ezt a kérdést Anderson egyedül hárítja.
– Szó sincs róla! Ha így tett volna, akkor hol van a vér‐
nyom? Azon a szőnyegen egyetlen vércsepp is feltűnne.
Kizárt dolog, hogy ne vettük volna észre.
– De ha a behatoló egy zsákot húzott Mr. Tozer fejére,
netán egy húzózsinóros zsákot, akkor a ház bármely pontján
fejbe vághatta az áldozatot, mert az ütés erejétől kiserkedő
vért a zsák felfogta volna. Igaz?
Ez logikus volt. És megmagyarázta a torkon látható zúzó‐
dást, a vér hiányát a fehér szőnyegen, és azt is, hogy Ariella
Bloom vére miért nem ért el Tozerhez az ágyban. Mire Tozert
felcipelték a lépcsőn, és mellé fektették az ágyba, Ariella
szíve már megállt. Ami azt jelentette, hogy a vérzés is elállt.
Ami vér pedig kiömlött, az a saját súlya alatti mélyedésben
maradt, és felszívta a lepedő.
– Nem értem. Ha ez történt, akkor miért kellett megölni
Ariella Bloomot, aztán meg melléje tenni Tozer testét? – kér‐
dezte Anderson.
Ilyen hibát csak a zöldfülűek követnek el! Harry már
készült is, hogy figyelmeztesse Andersont, hogy neki nem
feladata a kérdezés. A tanú soha nem kérdezhet. Csakis
válaszolhat. Ezúttal azonban kimondottan örömmel válaszol‐
tam.
– Azért, mert, ha Tozer testét Ariella mellett találják, akkor
úgy néz ki, mintha valaki meglepte volna őket az ágyban, és
meggyilkolta őket. Ezzel indítékot szolgáltatnak Bobby Solo‐
monnak a gyilkossághoz, a nyomozás figyelmét rá terelik,
egyúttal elvonják az igazi gyilkosról, nem igaz?
– Ez a maga véleménye – mondta erre Anderson.
– Akkor hagyjuk a véleményeket, rendben? Az viszont
tény, hogy Ms. Bloom testén védekezésből eredő sérülés
nem volt látható. Így van?
 – Igen. Feltételezem, hogy álmában támadták meg –
mondta Anderson.
– Kérem szépen a nyolcas számú tárgyi bizonyítékot –
mondtam az írnoknak.
Az írnok hátranyúlt, és elővette a lezárt, átlátszó műanyag
zacskóba helyezett baseballütőt. A matrachoz léptem, és az
ütővel finoman meglegyintettem a gömbsúlyzót, amelyet
Tozer oldalára tettünk.
A tompa döngés szinte visszhangzott a teremben. Az ütőt
aztán visszaadtam az írnoknak.
– Kétségtelen, hogy ha egy juharfa ütővel ráhúzunk egy
fémtárgyra, az átkozottul nagy zajjal jár. Amikor az ütő Carl
Tozer fejét érte, akkor bizonyára hangos reccsenés volt hall‐
ható.
– Zaj keletkezett volna, igen. Ezt elfogadom.
– És Ms. Bloom, aki, ahogy maga állítja, mindössze
néhány centiméterre feküdt a zaj forrásától, nem ébredt fel
rá?
A rendőr nagyot fújt az orrán keresztül. Hosszan, kitar‐
tóan, hogy megszabaduljon a bosszúságtól.
– Ezt nem tudom megmondani – felelte végül.
Ideje, hogy tovább lépjek, mert az asztal, meg a kés is
fontos szerepet játszik ebben az ügyben.
– Hányszor kutatták át a lakást a lehetséges gyilkos fegy‐
verért? – kérdeztem.
A rendőr megfontolta a kérdést.
– Talán egy tucatszor.
– És a kést nem azon alkalmak valamelyikén találták meg,
ugye?
– Nem. Úgy volt, ahogy mondtam. Én találtam meg teg‐
nap.
– Jó kis rejtekhely volt, igaz? – kérdeztem.
A rendőr kényszeredett mosollyal bólintott.
– Hát igen, feltehetően jó rejtekhely volt, de végül mégis
megtaláltuk – mondta.
 – A fegyvernek a lámpabúrába való helyezését egyedül az
indokolja, hogy a gyilkos nem akarta, hogy megtalálják a
kést. Ezzel egyetért?
– Pontosan.
– Akkor hát tegyük fel, hogy a vádlott az asztalra áll, és
elrejti a kést. Vajon miért nem állította fel utána az asztalt,
és tette a helyére?
– Nem tudom – felelte Anderson.
– A kést csak azért találták meg, mert észrevették, hogy
az asztal eldőlt?
– Igen, úgy is lehet mondani – jött a válasz.
– És ez a maga szemében arra utal, hogy a gyilkos és az
asztal valamilyen módon kapcsolatba kerültek, igaz?
– Igaz.
– Ha gyilkos a helyére állította volna az asztalt, akkor
maga nem találta volna meg a kést?
– Valószínűleg nem – ismerte el Anderson.
– A 911-es segélyhívóval folytatott telefonbeszélgetés és
az első rendőr helyszínre való érkezése között majdnem hét
perc telt el?
– Úgy tudom, igen.
– Bőségesen jut tehát idő arra, hogy a gyilkos, aki az asz‐
talra állt, egyszerűen újra felállítsa, nem gondolja?
– Erre is csak azt tudom mondani, lehetséges.
– Mondjuk, hogy magának van igaza, a vádlott a gyilkos,
és megpróbálja elrejteni a kést. Nem akarja, hogy megtalál‐
ják. Fáradságosan talál egy olyan rejtekhelyet, ahol senki‐
nek sem jut majd eszébe keresni. Egy lámpabúrát. Aztán
eltör egy vázát, és az adott lámpa alatt felborít egy asztalt.
Azt akarja mondani, hogy mindezek után a vádlott otthagyja
a feldőlt asztalt, és az összetört váza darabjait? Hiszen biz‐
tos, hogy ezek egyenesen a gyilkos fegyverhez vezetik a
rendőröket, pontosan úgy, ahogy azt maga az imént elis‐
merte. Semmi értelme, hogy a vádlott feldőlve hagyja az
asztalt, ha ő a gyilkos. Nem igaz?
 – A gyilkosok mindenféle hibát elkövetnek. Ezért kapjuk el
őket.
Ekkor kivetítettük azt a hálószobai fotót, amelyen az
összetört fényképkeret látszik az éjjeliszekrény mellett.
– Nyomozó úr, a segélyhívóval folytatott beszélgetés
során üvegcsörömpölés hallatszik. Lehetséges, hogy az itt
látható beüvegezett fénykép volt az?
– Lehetséges.
A zsaru ezzel a válasszal nagyon elégedettnek tűnt. Már
majdnem készen is voltunk. Csak annyit akartam még, hogy
az esküdtek tudják, nem hagyjuk figyelmen kívül a Tozer
szájában talált egydollárost sem.
– Nyomozó úr, az egydollároson folytatott törvényszéki
vizsgálatokat nem maga végezte, ugye?
– Nem, nem én végeztem.
– Rendben van. Akkor majd a törvényszéki szakértővel
beszélek róla.
Az előző éjszaka történtek emléke nem hagyott nyugodni,
és elhatároztam, Anderson megérdemli, hogy rossz szájízzel
távozzon. Rudy Carp csapata alapos munkát végzett Ander‐
sonnal kapcsolatban, és úgy véltem kár lenne elpocsékolni.
– Mindössze a maga szavára hagyatkozhatunk, hogy a
gyilkos fegyvert a lámpabúrában találta. Hány alkalommal
indított maga ellen kivizsgálást a belügy?
Anderson szeme összeszűkült, és szinte köpte a választ.
– Kétszer. És minden állítólagos jogsértés alól felmentet‐
tek. Mind a kétszer.
– Mire ez a per befejeződik, meglehet, hogy harmadszorra
nem lesz ilyen szerencséje – mondtam erre egyenesen
Anderson mogorva képébe nézve.
Pryor tiltakozott. Az esküdtszéket felszólították, hogy ne
vegyen tudomást erről az utolsó megjegyzésről.
– Köszönöm, nyomozó úr. Nincs több kérdésem – mond‐
tam.
Pryor nem kívánta felülvizsgálni a tanúvallomást. Ander‐
son elhagyta a tanúk emelvényét, és közben gyilkos pillan‐
tást lövellt felém. Tudtam, hogy nem tiszta ember. Mike
Granger haverja volt. És tegnap este az a kis társaság az
irodám előtt bebizonyította, hogy Anderson olyan mocskos
volt, amennyire egy nyomozó a New York-i gyilkossági cso‐
portnál csak lehet. Sikerült egy új ellenséget szereznem.
Méghozzá kimondottan csúf ellenséget.
Egy óra felé közeledett az idő. Láttam, hogy Harry az órá‐
jára néz.
– Hölgyeim és uraim, közeleg az ebédidő. Az esküdteknek
lesz egy kis dolguk az ebédszünetben. Azt javaslom, hogy
háromkor találkozzunk újra. A tárgyalást berekesztem.
Amikor visszamentem a védelem asztalához, Arnold
leadta a véleményét az esküdtekről.
– Kedvelik magát. Sosem gondoltam, hogy ezt fogom
mondani, de a dolog tagadhatatlan. Úgy nézem, négy
esküdt lehet a mi oldalunkon. Két nő egyetértően bóloga‐
tott, amikor a felborított asztalról beszélt. És az is meggyőző
volt, ahogy a gömbsúlyzót megütötte a baseballütővel.
Ekkor Bobby odahajolt hozzánk, és ezt mondta:
– Köszönöm. Örülök, hogy mellettem állnak.
– Jobb nem túlságosan fellelkesedni. Még mindig bősége‐
sen vannak a vádnak olyan tanúi, akik komoly problémát
okozhatnak. És az a gyanúm, hogy Pryor is tartogat még
néhány meglepetést a tarsolyában – mondtam erre én.
Ahogy a tárgyalóterem lassan ürülni kezdett, megpillan‐
tottam vagy egy tucat öltönyös férfit. A terem végében
sorakoztak. Bobbynak még mindig megvolt a testőrsége.
Várták, hogy biztonságban kikísérhessék a színészt, elvigyék
a bíróság épületén belül egy kisebb szobába, ahol bekaphat
egy burritót, és őrizheti a titkait. Mert szemmel láthatóan
nyomasztotta valami titok. Valami bűn nyomta. Valami, ami‐
ről úgy döntött, hogy megpróbálja elrejteni. Kétségtelenül
olyasmi, ami a gyilkosság éjszakájával is kapcsolatban van.
Mi az, amit nem árulsz el, Bobby?
De mielőtt ezen jobban eltöprenghettem volna, a tömeg
egészen megritkult, és láttam, hogy két nő közeledik.
 Harper és FBI-os cimborája, Delaney. Nem tudtam, mire
jöhettek rá. És az arckifejezésükből se lehetett megállapí‐
tani. Mindössze annyit tudtam, hogy nagy hír van. Átfura‐
kodtak a hallgatóság utolsó néhány tagja között.
– Most azonnal beszélnünk kell! Ezt nem fogod elhinni! –
mondta Harper amint a védelem asztalához ért.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Bradley Summers
Életkor: 64
Nyugalmazott postai alkalmazott. Özvegy. Jó anyagi
körülmények, állami nyugdíj. Adóssága nincs. Vagyona,
ingósága sincs. Mindkét gyermekétől elhidegült (az
egyik Ausztráliában él, a másik Kaliforniában). Néha sak‐
kozik a parkban. Demokrata párti szavazó. Online tevé‐
kenységet nem folytat. A New York Times előfizetője.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 66%

Arnold L. Novoselic
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Életében nem először, Kane egy rendőrségi járőrautóban

utazott. Esküdttársaival együtt az egyik oldalajtón keresztül
hagyta el a bíróság épületét. A járda mentén a New York-i
rendőrség kék-fehér Crown Vic kocsijai sorakoztak. Az autó‐
kat nem tudták a főbejárat elé vinni. A bíróság előtt gyüle‐
kező tömeg miatt a közlekedési rendőröknek le kellett zár‐
niuk a fél Center Streetet.
A zsaru, aki Kane-t a lakására vitte, egész úton egy szót
sem szólt. Együtt felmentek a lifttel a harmadik emeletre. A
zsaru, Locke biztos, némán várt a zsúfolt előszobában, míg
Kane bement a hálószobába, és összecsomagolt.
Alsónadrágot, zoknit, két inget és két nadrágot pakolt egy
táskába. Egy különleges táskába. Még Vegasban készíttette
magának sok évvel ezelőtt. Vastag olasz bőrből készült, kézi
varrással, és még most is éppolyan kitűnő állapotban volt,
mint amikor elhozta a műhelyből. Egy borotva, egy fogkefe
és a tablettái kerültek bele. Meg az antibiotikum. Eltette a
digitális hőmérőt is, de előbb még megmérte vele a hőmér‐
sékletét, és megállapította, hogy normális.
Aztán körbetapogatta a táskát, kezét végigfuttatta a belső
varrás mentén. Rátalált a hüvelykujjformájú hasításra, és
kissé meghúzta. Egy rejtett kis tok volt bevarrva ide, alufóli‐
ával bélelt, hogy megtévessze a fémdetektorokat. A tok a
gyártó márkanevével ellátott fémjelvény mögött helyezke‐
dett el, az anyag belső oldalán. A zsaruk rendszerint feltéte‐
lezték, hogy a detektorok a logó fémlapocskáját érzékelik.
Kane összeszedett néhány esszenciális dolgot. Apró holmi‐
kat, lényegében egy gyilkosság elkövetésének legalapve‐
tőbb eszközeit. Ezeket berakta a rejtett tarsolyba, a táskát
becipzárazta, és kiment az előszobában várakozó zsaruhoz.
Locke rendőr az előszobai kisasztalon heverő egyik maga‐
zint lapozgatta.
– Horgászik? – kérdezte Locke.
– Igen, ha úgy adódik – felelte Kane.
– Én meg néhány haverommal évente kétszer felmegyek
az Oswego folyóhoz. Jó kis horgászhelyek vannak arrafelé.
– Én is hallottam. Ha majd kezdődik a szezon, kipróbálom
– mondta Kane.
A Center Streetre visszamenet a szokásos pecás sztorikat
mesélték egymásnak. A hatalmas halról, ami a végén meg‐
lógott. Minden pecás történet egyforma. Locke a hátsó bejá‐
raton keresztül bekísérte Kane-t a bíróság épületébe. A
rendőr aztán magára hagyta. Kane egyedül volt az esküdtek
termében. Elsőként érkezett vissza. A tárgyalás nem okoz‐
hat nehézséget. Tudta, hogy jól mérte fel az esküdttársait.
Gondolatai már a per utáni dolgokkal foglalkoztak. A követ‐
kező lépést hónapok óta tervezi. A tárgyalás miatt azonban
most azon töprengett, hogy módosítsa-e a terveit.
Letett az asztalra egy tízcentest.
Fej – marad az eredeti tervnél.
Írás – az új terv lép életbe.
Feldobta a pénzérmét.
A levegőben élet és halál pörgött. A puszta véletlen foly‐
tán, maga a sors dönt. Kane így is, úgy is nagyon körülte‐
kintő lesz, akármelyik oldalával felfelé is ér asztalt az érme.
A bizonytalanság egészen felizgatta. Ott bizsergett a
gyomra mélyén.
Az érme pattant egyet az asztalon, aztán megállt.
Írás.
Eltette a tízcentest, és falatozni kezdett egy szendvicsből.
Evés közben azon az emberen járt az esze, aki, íme, leélheti
az életét. Megkímélte neki a tízcentes. Sejtelme sem lesz
róla soha, hogy micsoda borzalomtól menekült. Mi több,
Rudy Carp még az sem fogja tudni soha, hogy veszélyben
volt.
 Ez persze azt jelenti, hogy ugyanezt a vámot valaki más‐
nak kell megfizetnie.
Kane fogta a táskáját, kiment az esküdtek terméből,
végigsétált a folyosón és megkereste a vécét. Meggyőződött
róla, hogy üres, és bement. Bezárkózott a fülkébe, a táska
rejtett zsebéből elővette a feltöltőkártyás mobilt, és felhívott
egy számot. A hívott fél egyből felvette.
– A terv megváltozott. Rhode Island lesz a cél. – szólt a
telefonba Kane.
– Ez a te kis fej vagy írás játékod egyszer még bajt hoz a
fejedre. Hadd találgassak, Carp megússza – mondta erre a
másik.
– Az érme bölcsen döntött. Reggelre Flynn-nel lesz tele
Amerika-szerte az összes újság és a közösségi média. Töké‐
letes áldozat. Akkor tehát be tudod szerezni, amire szüksé‐
gem van? – kérdezte Kane.
– Sejtettem, hogy a végén ez lesz. Számítani lehetett rá,
hogy Flynn a címlapokra kerül. Meg leszel velem elégedve.
A holmi már ott van a kocsidban a reptér mellett – közölte a
hang.
– Már meg is van?
– Jó alkalom nyílt. Kihasználtam. Flynn különben is túl
sokat kérdezősködik. Anderson többször is majdnem bele‐
esett a csapdájába. Valahogy meg kell védenünk.
– Természetesen. Erre valók az üzleti partnerek. Azt
hiszem, Anderson kifejezetten élvezni fogja, ami most jön –
mondta Kane. – Gyűlöli Flynnt.
– Tudom. Majdhogynem sajnálom is Flynnt. Fogalma sincs
mi vár rá.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Két emelettel lejjebb, a zsúfolt konzultációs fülke csak úgy

bűzlött az olcsó arcszesz és az izzadság szagától. Nem
mintha Delaney-t zavarta volna. Harpernek nagyobb gondot
okozott, és beletelt néhány percbe mire megszokta. Harper
érzékeny volt az ilyesmire.
Több dossziét és lefűzetlen iratokat hoztak magukkal,
amelyeket a fülke asztalára tettek. Elsőnek Harper szólalt
meg.
– Richard Pena áldozatai összefüggésben állnak a Dollár
Bill-lel kapcsolatos nyomozással – kezdte.
A Carl Tozer szájában talált egydollárosra valahogy ráke‐
rült Pena DNS-e. Bobby Solomon ujjlenyomata és DNS-e
mellett persze. Csakhogy Pena ennek a bankjegynek a
nyomtatása előtt már tizenkét éve halott volt. Észak-Karo‐
lina államban végezték ki négyszeres gyilkosság elkövetése
miatt. A Penának tulajdonítható áldozatok száma viszont fel‐
tűnő volt. Nem létezik, hogy mind összefüggésbe hozható a
mi gyilkosunkkal.
– Azoknál a gyilkosságoknál találtak egydolláros bankje‐
gyet? – kérdeztem.
A nyomozónők nem válaszoltak azonnal. Szemük egy‐
másra villant, mintha azt kérdeznék, hogy melyikük mondja
el. Végül Delaney kinyitotta az egyik dossziét, és kirakott
néhány fotót.
Egészen pontosan négyet. Mindegyiken egy-egy nő. Mind‐
egyik fehér. Mindegyik fiatal. Mindegyik halott. A fotókból
ítélve valamilyen gyepes vagy füves területen találták őket.
Mindegyiküket ugyanabban a pózban rendezték el. Lábuk
mintha terpeszugrásra tárulna szét. De nem is! A kitárt kar‐
ral együtt inkább csillagot formáznak.
 Torkukon élénk színekben virító zúzódások. Az erőszak
más jele nem volt látható, de ezt pusztán a képek alapján
nehéz volt egyértelműen megállapítani. A lányokról nem
hiányzott semmilyen ruhadarab. Kapucnis pulóvert vagy
kardigánt, pólót, farmert viseltek.
– Mindegyik az Észak-Karolinai Egyetem diákja volt Chapel
Hillben. A holttesteket a kampuszon lökték ki, feltehetően
egy furgonból. A legidősebb huszonhárom éves volt – tette
hozzá Delaney.
Az erős koncentrálásból reccsenés hangja rezzentett fel.
Anélkül, hogy észrevettem volna, az asztal vékony műanyag
lábát szorongattam, és kis híján múlt, hogy el nem törtem.
Megpróbáltam valahogy túltenni magam az iszonyatos
indulaton, és kizárólag csak a fotókra koncentrálni. Először
nem is vettem észre. Aztán az egyik képen megláttam, hogy
az áldozat blúza alól kikandikál valami. A melltartójába
dugott egydolláros volt.
Alighogy észrevettem, Delaney előkapott egy másik fotót.
A négy áldozatot egyszerre ábrázoló montázs volt. És mind‐
egyiken jól látszott, hogy a melltartójuk alá egy egydollárost
csúsztattak be.
– Basszus! – mordultam fel.
– A hekusok ezt bezzeg eltitkolták a média elől. Az egyik
bankjegyen DNS-nyomok voltak. Eleinte nem találtak sem‐
mit az adatbázisban. Aztán a rendőrség és a kampusz biz‐
tonságisai DNS-mintát vettek a kampuszon élő és dolgozó
ezernégyszáz férfitól. És akkor találtak rá Richard Penára.
Karbantartóként dolgozott, de kiderült, hogy egy rövid ideig
együtt járt az egyik áldozattal. Az utolsó volt az, Jennifer
Esposito. És igen, az egydollárosok meg voltak jelölve –
tette hozzá még Delaney.
Aztán újabb négy fényképet tartott fel. A nagypecsét
ugyanazokon a helyeken volt beszínezve. Ugyanaz a nyíl‐
hegy, olajlevél és csillag.
– A zsaruk bizonyítékgyűjtés céljából fényképezték le a
bankjegyeket. A jelöléseket nem vették észre, vagy ha észre
is vették, nem említették meg külön a tárgyaláson. Szá‐
mukra az egyértelmű bizonyíték a DNS és a fojtogatás volt,
ami mind a négy áldozatnál megegyezett – fejezte be Del‐
aney.
– És Pena önként szolgáltatott DNS-mintát? – kérdeztem.
– Más választása nem nagyon volt – felelte Harper. – Az
egyetem lényegében kötelezővé tette a dolgozók számára.
Talán azt hitte, hogy nem hagyott semmi nyomot. Végtére is
a gyilkos nagyon óvatos volt. De az egyező DNS elég volt
hozzá, hogy villámgyorsan elítéljék. A gyilkosságok előtt
Chapel Hillt egy sorozatos erőszaktevő tartotta rettegésben
a kampuszon. A nemi erőszakot nem tudták ráverni Penára,
de a sorok között olvasva kiderül, hogy a zsaruk úgy vélték,
Pena volt az, aki idővel a gyilkossághoz is kedvet kapott. A
város hónapok óta halálfélelemben élt, és alig várták, hogy
valakit a villamosszékbe ültethessenek. A tárgyalás két
napig tartott. Az esküdtszék mindössze tíz percig tanácsko‐
zott. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Penának nem volt
valami erős védelme. Saját jogászt nem tudott megfizetni, a
hivatalból kirendelt védő pedig vagy végigszundikálta a tár‐
gyalást, vagy eleve nem is érdekelte. A fellebbezéseit gyor‐
san és kőkeményen elutasították. A társadalom a fickó vérét
akarta látni, és az állam engedelmeskedett a közakaratnak.
Villámgyorsan ment minden. Az igazságszolgáltatás rend‐
szerint bőkezűen bánik a drága idővel. De nem ebben az
esetben!
– És Pena végig kitartott az ártatlansága mellett? – kér‐
deztem.
– Utolsó leheletéig – felelte Harper.
– Mind kitartott – szólt közbe Delaney.
– Mi az, hogy mind kitartott? – toltam el magam elől a
fotókat.
Harper felállt, és az asztalt megkerülve a szűk helyen, Del‐
aney széke mögé lépett.
– Mert találtunk még – válaszolta Delaney. – Miután
elmentetek, megszereztem az engedélyt, hogy újabb körö‐
zéseket futtassak végig. A Solomon-ügyben talált egydollá‐
ros elég nyomós érvnek bizonyult, ezzel már a feletteseim‐
hez fordulhattam. A keleti partvidék tizenhárom államának
minden sheriffhivatalában és megyei gyilkossági csoportjá‐
nál riadóztattam. Abban a tizenhárom államban, amelyek
eredetileg aláírták a függetlenségi nyilatkozatot. Gondolom,
te is rájöttél. Helyes. Nekem eltartott egy darabig. Mert ere‐
detileg csak egy három áldozaton alapuló elmélet volt, és az
nem elég ahhoz, hogy a bűnüldöző szervek szilárd ítéleten
alapuló, lezárt ügyeket szedjenek elő miatta. De hogy a
Solomon-esetre hivatkoztam, a főnök szabad kezet adott a
riadóztatáshoz. És arra is engedélyt kaptam, hogy az érin‐
tett államok összes megyéjében értesítsem a bírókat és a
jegyzőket. Ez volt az első ilyen lépés. Eddig még soha nem
tettünk ilyet. És meg is lett az eredménye.
A székemmel együtt közelebb húzódtam az asztalhoz, és
néztem, ahogy Delaney több papírost is előhúz az egyik
dossziéból. Négy paksamétát. Mindegyiket gumiszalag fogta
össze. Egyesével rakta elém őket. Újságkivágások, rendőri
jelentések, az ügyészet számára készített dossziék voltak.
– Gyújtogatás egy fekete gyülekezet templomában Geor‐
giában. Két ember meghalt. Egy kanna benzin mellett egy
részben megégett egydollárost találtak. A bankjegyet hasz‐
nálták a tűz belobbantására, de a gyújtogató eltaposta a
lángoló pénzt. A benzines kannán talált ujjlenyomatok egy
rasszista fehér férfihoz, bizonyos Axelhez vezettek, aki épp
akkor nyert kétmillió dollárt a lottón.
Delaney lecsapta az asztalra a következő paksamétát is.
– A pennsylvaniai hasfelmetsző. Három nőt szó szerint
darabokra téptek a saját lakásukban; kannibalizmusra utaló
jelek, és a halál beállta utáni megcsonkítás. Mindhárommal
két héten belül, 2003 nyarán végeztek. A támadások az
állam egymástól távol eső részeiben történtek. Az egydollá‐
rosokat a bugyijukba csúsztatva találták. Jonah Parks, egy
paranoid skizofréniában szenvedő férfi beismerte a gyilkos‐
ságokat, holott frissen házasodott, és a felesége erős alibit
nyújtott. De ahhoz nem volt elég, hogy a börtöntől meg‐
mentse.
Újabb aktacsomó. Rám mered egy halott. Ezúttal egy
kamion kormánya mögött ülő férfi.
– A pihenőhelyek gyilkosa. Öt férfi, mind kamionsofőr.
Mind felvett egy stoppost Connecticutban, és mind holtan
végezte. Közvetlen közelről főbe lőtték és kifosztották őket.
Az egydollárost a műszerfalon hagyták. A zsaruk minden
esetben úgy vélték, hogy a stoppos hagyta ott a fuvarért. A
bankjegyeken talált ujjlenyomat egy hajléktalan csavargó‐
hoz vezetett, aki éppen akkor házhoz jutott, mert kiderült,
hogy egy elhunyt, távoli rokona jelentős vagyont hagyott rá.
A pasas soha nem élvezhette az örökségét.
És az utolsó.
– A tizenhat éves Sally Buckner. Maryland. Elrabolták,
megerőszakolták, és egy kétélű késsel végeztek vele. A
hekusok a kezében találták az egydollárost, amikor előhúz‐
ták a testét a szomszédja verandája alól. A nyolcvanegy
éves Alfred Gareck tagadta a vádat. DNS-t itt nem találtak,
de több közvetett bizonyíték is előkerült. A lány szombaton‐
ként rendszeresen végzett bevásárlást az öregnek, az meg
mindig adott neki pár dollárt a fáradozásáért. Gareck ujjle‐
nyomata rajta volt a bankjegyen. Egy héttel a gyilkossági
ítélet után meghalt – fejezte be a történetet Delaney. Aztán
megcsóválta a fejét.
– A nagypecsétet mindegyik bankjegyen a már ismert
módon jelölték meg. Nyílhegy, levél, csillag. Még várjuk,
hogy jön-e valami New Jersey, Dél-Karolina, Virginia és
Rhode Island hivatalaiból. Meglehet a gyilkos ezekbe az álla‐
mokba még nem jutott el. Meglehet, hogy igen, csak mi
még nem jöttünk rá.
Ezek után egy darabig egyikünk sem tudott megszólalni.
Harper a falnak vetette a hátát, és a padlót bámulta. Mind‐
hárman megéreztünk valamit. A szobában sötét, gonosz erő
jelent meg. Olyasmi, amire az ember nem hajlandó még
csak gondolni sem. Mindannyian úgy növünk fel, hogy vala‐
mitől rettegünk. A mumustól, a szekrényben élő szörnytől,
az ágy alatt rejtőzködő ördögtől. És a szülők azt mondják,
hogy ez csak a gyermeki fantázia szüleménye. Hogy démo‐
nok nincsenek. Se szörnyek.
Pedig vannak.
Én magam is csináltam egy-két szemét dolgot életemben.
Sérülést okoztam másoknak. Öltem. Nem volt más választá‐
som. Önvédelemből. A családom védelmére. Mások védel‐
mére. És még ilyen körülmények között sem könnyű meg‐
ölni valakit. Tapasztalatból tudom, hogy Harper is meghúzta
már párszor a ravaszt. Ölt. Azt persze nem tudom, hogy Del‐
aney végzett-e valaha is valakivel, de ha nem, akkor is
tudta, milyen érzés. Ezt a lépést időnként meg kell tenni.
De mindig mély sebet hagy az ember lelkén.
Itt viszont egy olyan embert láttunk, aki élvezetből ölt.
Neki ez játszma volt. Csakhogy ez a pasas nem ember!
Hanem a szörnyek egyike!
Volt még valami, amit meg akartam tudni, de nem volt
hozzá bátorságom, hogy feltegyem a kérdést. A szám kiszá‐
radt. Megnedvesítettem, nyeltem egyet és végül megszólal‐
tam.
– Hány áldozatról tudunk?
Delaney tudta. Harper is. És ez a tudás súlyosan neheze‐
dett rájuk. Harper behunyta a szemét és suttogva mondta
ki.
– Eddig tizennyolcról. Húszról, ha Ariella Bloomot és Carl
Tozert is beleszámoljuk.
– És beleszámoljuk Ariellát meg Carlt, Delaney nyomozó?
– kérdeztem.
– Azt hiszem, igen, de még messze nem tartunk ott. És ez
egy folyamatban lévő nyomozás. Azért mondom el nektek,
mert megkerestetek az egydollárossal. Hajlandó vagyok
kijelenteni a bíróság előtt, hogy az FBI a Bloom- és Tozer-
gyilkosság és egy, a keleti partvidéken működő, sorozatgyil‐
kos tevékenysége közötti lehetséges összefüggések ügyé‐
ben nyomoz. De semmi egyéb bizonyítékot vagy adatot
nem mondhatok. Ha Solomont elítélik, akkor az újabb ajtót
vág a képembe. Tudjátok, milyen nehéz újra felvetetni egy
lezárt ügyet? Amikor még ítélet is születik? Akár a lehetet‐
lennel is próbálkozhatnék.
A szobára ismét csönd telepedett.
– Van-e valami kapcsolat az áldozatok között? Muszáj len‐
nie valamiféle logikának abban, hogy mi alapján választja ki
őket. Nem lehet teljesen véletlenszerű – szólaltam meg.
– Eddig még nem találtunk összefüggést – felelte Harper.
– De rajta vagyunk. Azt hiszem, talán úgy tudok a legtöbbet
segíteni neked, Eddie, ha ezt a szálat követem. Egyelőre
semmi kapcsolat sincs az áldozatok között. Eltérő életkor,
mindkét nem, más-más rasszok, különböző hátterek.
Bólintottam. Harpernek igaza volt. De ezek egyike sem
segített Bobbyn. Nem igazán.
– Muszáj valamilyen kapcsolatnak lennie. Ott az egydollá‐
rosok megjelölése. Arra gondolok, hogy a pasas valami sötét
küldetésben jár. Célja van. Terve. Húsz emberrel végzett, és
a rendőrség meg az FBI még csak nem is keresi. És minden
egyes alkalommal sikerült valaki másra kennie a gyilkossá‐
gokat – magyaráztam.
Az a szó, az a fura vérvörös szó – gyilkosság. Mintha a
nyelvemhez tapadt volna. Az agyam nem akart szabadulni
tőle.
Egy pillanatig hagytam, hogy minden leülepedjen ben‐
nem. Hamarosan vissza kell térnem a tárgyalóterembe.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a gondolataim
elkalandozzanak. Mert valahol a tudatalattimban megvolt a
válasz.
Lassan kezdett kibontakozni. Mint valami csöndes lüktetés
a kis fülkében. Vagy mint a hegedű szívéből feltörő rezgés.
Alig hallható. Amelyet az ujjak érintése vált ki a húrokból
közvetlenül a nyitány kezdete előtt. Éreztem. És aztán meg‐
volt! Ott volt tisztán előttem!
– Kell nekem egy kis idő, hogy átolvassam ezeket az
ügyeket. És remélhetőleg hírt kapunk a többi államból is. Ha
használni akarjuk ezt az anyagot, akkor áttekinthető rend‐
szerbe kell foglalnunk, és meg kell találnunk a kapcsolatot
az áldozatok között. És ezzel a bizonyítékkal kell szolgálnunk
Pryornak, ha hajlandó vagy egy egyezségre, Delaney. Addig
is, ma még valahogy kihúzom. Holnapig elnapolást kérek
Harrytól. Lényegében fel is ajánlotta, hogy megadja, ha
szükségem lenne rá. És van is. Mindannyiunknak szüksége
van rá – mondtam.
Beszéd közben a tekintetem körbevándorolt a kis szobán,
és vele együtt a gondolataim is.
Aztán a hegedűművész keze megmozdult. És az első han‐
gok ott visszhangoztak az elmémben.
– Miféle egyezségről beszélsz? – kérdezte Delaney.
– Itt egy egyszeri ajánlat. Alkunak nincs helye. Tetszik,
nem tetszik, ez van. Holnap megjelensz a tárgyaláson. Elő‐
fordulhat, hogy tanúskodni hívlak, de azt hiszem, hogy erre
nem is lesz szükség. A legfontosabb, hogy beleegyezz, eze‐
ket az aktákat megmutathatom a vádnak is, és az, hogy
szavadat add, ha kell, elmondod az esküdteknek is azt, amit
nekem mondtál.
Az ügynök összefonta a karját, a válla fölött Harperre
nézett, aztán vissza rám.
– Már megmondtam, hogy ezt nem tehetem. Nem kockáz‐
tathatom a nyomozás kimenetelét – felelte.
– Nem is fogod. Jelenj meg a tárgyalóban. Egyezz bele,
hogy vallomást teszel, hogy elmondhassam a vádnak, hogy
a védelem tanúja vagy. De nem kell tanúskodnod. Ha ebbe
beleegyezel, akkor esküszöm, hogy huszonnégy órán belül
letartóztatásba veheted az emberedet.
Delaney ültében hátrahőkölt, annyira meglepte ez a
merész ígéret.
– És ugyan, hogyan szállítod le nekünk Dollár Billt? – kér‐
dezte.
– Ez az egészben a legjobb. Nem én fogom szállítani a fic‐
kót. Ha holnap minden simán megy, akkor Dollár Bill szépen,
magától is egyenesen besétál az FBI karjaiba.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Cassandra Deneuve
Életkor: 23
Két éve nevet változtatott. Korábban Molly Freudenber‐
ger volt a neve. Felvették a New York-i Egyetem díszlet‐
tervezői szakának alapképzésére. A McDonald’snál dol‐
gozik. Szülei anyagilag támogatják, anyagi nehézségei
nincsenek. Két év alatt két egyetemi kurzusról is kibu‐
kott. Több kapcsolata is volt. Nagyszámú követője van
az Instagramon. Kedveli a macskákat. Politikai állásfog‐
lalása ismeretlen.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 38%

Arnold L. Novoselic
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Az új esküdt csörgések, csilingelések közepette foglalta el a

helyét a teremben. És már most idegesítette Kane-t. A bal
bokáján egy talizmános láncot viselt, ami a legkisebb moz‐
dulatára is megcsörrent. A többi esküdtnek is feltűnt. Valerie
Burlington és a bokalánca hamarosan még a legbéketűrőbb
esküdtre is úgy hatott, mint az iskolatáblán megcsikorduló
köröm hangja.
Kane megengedte magának azt a luxust, hogy elábrán‐
dozzon, milyen is lenne levágni a nő lábát. És azon kapta
magát, hogy közvetlenül a bokája alatt kidomborodó ereket
bámulja, amelyek úgy tekeregtek az önbarnító krémmel
kezelt bőr alatt, mint iszapban a giliszták.
Valerie átlendítette a lábát a térdén, és nem vett tudo‐
mást a fülét elérő cöcögésekről és suttogásokról.
Szerencsére az esküdteknek nem kellett sokáig várakoz‐
niuk.
Kane csalódott lett, amikor a bíró kihirdette, hogy másnap
reggelig elnapolja a tárgyalást. Annyi jó volt a dologban,
hogy több ideje marad a saját feladataira.
Az esküdtek visszaszivárogtak az esküdtek termébe,
összeszedték a holmijukat, és a hátsó kijáraton át elhagyták
a bíróság épületét. Egy sárga, városi busszal vitték ki őket
Manhattanből, két bírósági biztonsági őr kíséretében. Majd’
egy órán át hajtottak az autópályán; a J. F. Kennedy nemzet‐
közi reptér felé tartottak. De persze nem a reptérre mentek.
Viszont a JFK környéke bővelkedik elfogadható árú szállo‐
dákban. Ezek közül sok Jamaica városnegyed, Queens
középosztálybeli régiójának a szomszédságában áll. Tizen‐
két esküdtet és a póttagokat túlságosan drága lett volna
elhelyezni egy manhattani hotelben.
 A bíróság három szállodaláncot részesített előnyben. A
Holiday Innt, a Garden Innt, és ha nagyon megszorultak,
akkor a Grady’s Innt. Most úgy tűnik, hogy megszorultak.
Erről Kane gondoskodott. Egy héttel korábban több előrefi‐
zetett kártyát használva számos stratégiai fontosságú fogla‐
lást ejtett meg a Holiday Innben és a Garden Innben is.
Mindkét szálloda meglehetősen tele volt már, úgyhogy elég
volt szállodánként mintegy féltucatnyi szobát foglalni. Ter‐
mészetesen mindegyiket más-más néven. Némelyik fogla‐
lást online végezte, másokat kártyás mobilon. Minden fogla‐
láskor kikötötte az emeletet és a szoba számát is, ezt vagy
telefonon, vagy e-mail útján intézte.
Ennek eredményeként sem a Holiday Inn, sem a Garden
Inn nem tudott tizenöt szobát biztosítani ugyanazon a szin‐
ten, amikor a bíróság nevében a törvényszolga szerette
volna elintézni a csoportos foglalást. Biztonsági okokból az
emeleten még egy őrt is el kellett helyezni az elkülönített
esküdtek szemmel tartására. Két-három különböző szintet
lehetetlen lett volna rendes ellenőrzés alatt tartani. A bíró‐
ság biztonsági szolgálatának erre nem volt elég embere. De
nem ám! Egy őr. Egy emelet. Ez a szabály.
És maradt a Grady’s Inn. Egy emelet. Egy őr.
A busz megállt a Grady’s előtt, és Kane megfigyelhette,
hogy milyen csalódott kifejezés ült ki esküdttársai arcára,
amikor megpillantották leendő szállásukat.
– Vajon mikor szedhették le innen a Bates Motel feliratot?
– poénkodott Betsy, és ezzel sikerült kicsalnia egy kis ideges
nevetést a többiekből meg a bírósági biztonságisokból is.
Az esküdtek bevonultak az előtérbe. Leginkább egy temet‐
kezési vállalkozó recepciójához hasonlított az egész. A fala‐
kat sötét tölgyfa borítás takarta, és még azt a kis fényt is
elnyelte, aminek sikerült áthatolnia a koszos ablakokon.
Kane főtt zöldség szagát érezte. A portás mindegyiküket
külön kis biccentéssel üdvözölte, ahogy elhaladtak előtte. A
csomagjukkal nem segített. Mi több, úgy nézett ki, mint aki
be van lőve. Még a szaga is olyan volt. A korosodó recepciós
mögött preparált őzfejek sorakoztak a falon. A nő a nyolcva‐
nas éveiben járhatott, és tök süket volt. A biztonsági kísérő
könnyebben meg tudta volna értetni magát valamelyik kitö‐
mött őzfejjel.
Kane ügyelt rá, hogy várakozás közben Manuel mellé
kerüljön. Aztán oldalba bökte a férfit. Manuel ránézett.
– Tudom, hogy maga azt gondolja, Solomon ártatlan –
súgta oda Kane hozzáhajolva. – Egyetértünk. Nem enged‐
hetjük meg, hogy börtönbe kerüljön valamiért, amit nem ő
követett el. Majd később beszélünk, oké?
És Kane mindentudóan bólintott. Manuel elgondolkodott,
aztán beleegyezése jeléül diszkréten feltartotta a hüvelykuj‐
ját.
Szétosztották a tizennégy kulcsot. Valódi kulcsokat. Nem
lehúzókártyákat. Mert ez egy ilyen hely volt. Ez a szálloda
valamikor előkelő helynek számított. Az öt emeleten mint‐
egy negyven szoba helyezkedett el. Lift nem volt. Az esküd‐
tek követték a biztonsági őrt a negyedik emeletre, aztán
egyenként elmentek mellette, ahogy beléptek a szobáikba.
Kane a negyvenegyes szobát kapta. Ez a folyosó jobb olda‐
lán helyezkedett el. Szándékosan olyan hosszan babrált a
kulccsal, amíg egy másik esküdt odaért a vele szemben lévő
szoba ajtajához.
Valerie volt az. Hallotta, ahogy a bizsuk csilingelése meg‐
szűnik a háta mögött.
– Valerie, borzasztóan sajnálom, de szörnyű migrénjeim
szoktak lenni. Ebbe a szobába már kora reggel be fog tűzni
a nap, és azonnal megfájdul tőle a fejem. Lehetséges lenne,
hogy cseréljünk? – kérdezte Kane, ahogy odafordult hozzá.
– Hát persze, aranyom. Semmi gond! – mosolygott rá
Valerie, és kedvesen megpaskolta a karját. – Megkaphatja a
szobámat.
Kane elvette a negyvenkilences szoba kulcsát, hálásan
Valerie-ra mosolygott, és megköszönte a szívességet. Kinyi‐
totta új szobája ajtaját, belépett, aztán becsukta maga
mögött az ajtót, és a kulcsot is elfordította. A szoba kicsi
volt, de mocskos. A nagy ablak az egy szinttel lejjebbi
ereszre nézett. Balra a tető kilaposodott. A lenti kert épp‐
hogy látható volt innen.
Kane az ágyra hajította a táskáját, aztán leheveredett és
elaludt.
Egy óra múlva hangos kopogtatásra ébredt. Az őrnek
megmondta, hogy nem érzi jól magát, és nem megy le a
vacsorához. Inkább alszik. Nem, orvosra nincs szüksége.
Ezt követően sikerült visszaaludnia, és hajnal egykor
ébredt. Üdén. Éberen. Kipihenten.
Átöltözött és megmérte a lázát. Bekapta a következő adag
antibiotikumot, becsomagolta a táskáját, símaszkot húzott
és kimászott az ablakon.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Alec Wynn
Életkor: 46
Légkondicionálási berendezések szerelője. Jelenleg mun‐
kanélküli. Nőtlen. Republikánus. Anyagi helyzete inga‐
tag, de még nem válságos. Társasági érintkezésekben
alig vesz részt. Magányos. Lelkes természetjáró, vadász,
horgász. Kajakozik. New York és Virginia államokra érvé‐
nyes fegyvertartási engedéllyel rendelkezik. Három kézi‐
fegyver: kettő itt. Egy Virgina államban. Engedélye van
egy forgótolózáras vadászpuskára is. Online olvasmá‐
nyai és gyakran látogatott oldalai között megtalálható: a
Brietbart News, Donald Trump, a Republikánus Párt, a
kőkemény pornóval és a különböző, amerikai katonai
hírekkel foglalkozó oldalak. Katonai szolgálatot soha
nem teljesített.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 20%

Arnold L. Novoselic
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Harry egyből engedélyezte az elnapolást. Pryor nem tiltako‐

zott. Másnap reggelig van tehát időm, hogy mindennel elké‐
szüljek. Amikor a tárgyalóterem kiürült, én, Arnold és Bobby
hátramaradtunk. Holten, akinek testőrcége a Carp Ügyvédi
Irodával szerződött, kijelentette, hogy velünk marad, és
továbbra is ellátja Bobby körül az őrző-védő feladatokat.
Megkérdeztem, és kiderült, hogy Carppal már mindent elin‐
tézett, Bobby védelme a hét végéig rendezve van. Utána
viszont a saját pénzéből kell állnia a számlát. Ez igazán ren‐
des dolog volt Rudytól, Bobby legalább biztonságban lesz
addig, amíg megkapja az életfogytiglani büntetését. Az elő‐
térben öt biztonsági őr várakozott, hogy Holtennel együtt
hazakísérje Bobbyt.
– Hol szálltál meg? – kérdeztem.
– Midtownban. Egy ódon házban. Csöndes, kellemes kör‐
nyék. A padláson még egy régről maradt pánikszoba is van,
vastag acélajtóval. Biztonságban leszek. Még Rudy vette ki
nekem a lakást. A hónap végéig ki is van fizetve. Figyelj
csak, még mindig úgy gondolod, hogy van esélyünk? – kér‐
dezte Bobby. Hosszú, kimerítő napja volt, és ez kezdett
megmutatkozni rajta. Megmondhattam volna neki az igazat,
de úgysem segített volna rajta. Ösztönösen úgy éreztem,
hogy valószínűleg elkapjuk az igazi gyilkost. Ehhez bíznom
kellett Delaney-ben, de a lelkem mélyén tele voltam kéte‐
lyekkel. Ez az ügy még mindig nagyban függött a szerencsé‐
től.
– Igen, úgy gondolom, hogy van esélyünk. Holnap már
többet fogok tudni. Azt hiszem, hogy Ariella és Carl valami‐
féle elmebeteg játszma áldozatai lettek. És a gyilkos rád
akarta kenni a tettet. Azt még nem tudom, hogy miért. És
azt sem tudom pontosan, hogy hogyan csinálta. Most arra
van szükség, hogy hazamenj, és gondolkodj. Holnap meg
kell mondanod nekem, hogy hol voltál a gyilkosság éjjelén –
tettem még hozzá.
– De már megmondtam, hogy nem emlékszem. Istenem,
bárcsak emlékeznék! – sóhajtotta Bobby.
De beszéd közben a padlót bámulta. Hazudott. Biztos vol‐
tam benne. És Arnold is látta.
– Bobby, ebben a kérdésben nincs más választásod. Meg
kell mondanod! – jelentettem ki határozottan.
– De már megmondtam, hogy nem emlékszem – rázta a
fejét Bobby.
– Reméljük holnapra élénkebb lesz a memóriád. Az esküd‐
tek tudni akarják, hogy merre jártál. Ha nem tudod, akkor
nagy bajba kerülsz – tettem még hozzá.
Kikísértük Bobbyt és a vele hazatartó testőrök tömegét.
Bobby megígérte, hogy aludni fog, és beveszi a gyógysze‐
reit. Testőröktől körbevéve kilépett az őrjöngő tömegbe.
És most először alkalmam nyílt, hogy rendesen beszélhes‐
sek Arnolddal. Feltártam előtte a Dollár Bill-es elméletet.
Először el sem akarta hinni. De minél több részletet tártam
elé, annál nagyobb érdeklődést mutatott.
– Gondolja, hogy ez az esküdtszék majd elhiszi nekünk? –
kérdeztem.
– Megpróbálni mindenképp megéri – sóhajtott, és megdör‐
zsölte a kopasz fejét. – De most, hogy az esküdtszéket elzár‐
ták, a legfontosabb, hogy kiderítsük, ki az alfa.
– Az alfa?
– Az elkülönített esküdtszéken nagyon hamar eluralkodik
a falkaszellem. Az elkülönítés elvágja őket a megszokott
életmódjuktól, és egy fokozottan stresszes, valóságshow-
szerű helyzetbe zárja össze őket. Számukra már csak a „mi”
és az „ők” léteznek. Az esküdtek között szoros kötődés ala‐
kul ki. És élükre áll egy vezér. Szándékosan nem használtam
az alfahím kifejezést. Gyakran előfordul, hogy az esküdtek
falkájának élére nő kerül. Amint sikerül kideríteni, hogy ki ez
az alfa, akkor már elég csak arra az egy személyre koncent‐
rálni. Ha megnyeri magának az alfát, a többi esküdtet is
megnyeri, mert azok mindenben követik.
Bólintottam. Logikus. És hirtelen egészen megörültem,
hogy Arnold mellettem maradt.
– Kösz, ezt határozottan jó tudni – mondtam őszintén.
Arnold egész jól fogadta. Úgy tűnt szívesen segít.
– Tudom, hogy nem mindig a legjobb viszonyban… hát,
tudja, mire gondolok… Sajnálom, ami történt. Úgy látom,
nagyszerűen teszi a dolgát Bobby ügyében – mondta Arnold,
és kezet nyújtott.
Elfogadtam. Nem vagyok haragtartó.
– Ó, most jut eszembe! Akartam még valamit mondani –
szólalt meg hirtelen Arnold. – Az egyik esküdtről van szó.
Feltűnt valami…, és lehet, hogy kicsit furán fog hangzani…
– Mondja csak!
– Elég nehéz elmagyarázni. Hát, nézze, pár éve láttam
egy filmet valamelyik kábeltévés csatornán. Horrorfilm volt
a New York-i előkelőségekről. Az egyik talán jogász volt, a
másik maga az ördög, nem is tudom. Nem emlékszem már,
hogy volt. Mindenesetre egy jelenet megmaradt bennem. Az
egyik lány egy ruhabolt próbafülkéjében próbált valami
ruhát, és a kamera egyenesen a mosolygó arcát mutatta.
De egyetlen rövid pillanatra az arca teljesen elváltozott. A
mosolya valamiféle… ördögi vigyorrá vált. A foga kihegyese‐
dett, a szemében gonosz fény lobogott. A másik szereplő, a
főszereplő, szóval a másik nő meg nem is volt benne biztos,
hogy egyáltalán látta-e, érti? Na, valahogy így érzek én is.
Megláttam ezt az esküdtet, és hát az arca egészen eltorzult.
Rémisztő volt. Valami… valami szörnyűséges villant fel rajta
egy másodperc töredékére – fejezte be Arnold.
Izzadt, a szeme alatt akkora táskák voltak, hogy akár öt
kiló krumplit is beléjük rakhatott volna. Bőre elszürkült, az
egész ember kimerült. És félt.
– Melyik volt az? – kérdeztem.
És ekkor felzümmögött a mobilom. Elővettem a zakóm
zsebéből, és Arnold persze észrevette. Ismeretlen szám
hívott.
– Megbocsát egy pillanatra? – kérdeztem.
– Tudja, mit? Felejtse el. Ne haragudjon, hogy ezzel zavar‐
tam. Mindenfélét összehordok itt. Hat hónapja napi tizenöt
órát töltök ezzel az üggyel. Fárasztó napunk volt. Nyugodtan
fogadja a hívást, és majd holnap találkozunk.
– Hát akkor menjen csak. Pihenje ki magát, Arnold!
Néztem, ahogy elment. A stressz mindenféle dolgot kivált‐
hat az emberből. Megesküdni nem mertem volna rá, de az
egész úgy hangzott, mintha Arnold hallucinált volna. Vagy
talán a világítás űzött vele valamilyen tréfát.
Fogadtam a hívást. Az autószerelőtől hívtak. A Mustangom
vadonatúj szélvédőt kapott, és bármikor elvihettem. A
számla nem is volt olyan borzasztó, és a szerelő kihasználta
az alkalmat, hogy ellenőrizze a motort is, és elvégezze az
olajcserét. Megköszöntem, és mondtam, hogy amint tudok,
ott leszek.
Hosszú éjszaka állt előttem. El kellett olvasnom az új áldo‐
zatok ügyéről szóló aktákat. És végigvenni az összes bizo‐
nyítékot a holnapi tárgyalásra. Delaney válságkezelő csapa‐
tot állított össze a New York-i irodában, és reggel hatra
beszéltük meg, hogy munkareggelin találkozom vele meg
Harperrel. Beletelik még egy kis idő, amíg elmehetek a
kocsimért.
A taxi letett a West 46th Streeten. Ezúttal nem várt sem‐
miféle üdvözlő bizottság. Ahogy felfelé trappoltam a lép‐
csőn, arra gondoltam, hogy fel kellene hívnom Christine-t.
Az első lépcsőfordulóhoz érve eldöntöttem, megmondom
neki, hogy nem fogok harcolni a válóper során. Mindent oda‐
adok neki, amit csak kér. Mindent, ami neki és Amynek a
legjobb. Mire az ajtómhoz értem, elhatároztam, hogy felhí‐
vom, és megmondom neki, hogy még mindig szeretem.
Hogy a világon mindennél jobban szeretem, és ha ez az ügy
lezárul, akkor végleg felhagyok a szakmával.
De a végén csak kikapcsoltam a telefont. Az íróasztalo‐
mon még mindig állt egy fél üveg whisky. Töltöttem belőle
egy pohárral. Sokáig szorongattam a kezemben, míg végül
kiöntöttem a kézmosó kagylóba, és munkához láttam.
Először is átnéztem a Solomon-aktákat. Előkészítettem a
keresztkérdéseimet. Aztán elővettem Dollár Bill gyilkossági
aktáit. Nem vagyok egy szakképzett pszichológus. Még csak
kriminológus vagy bűnügyi elemző sem, se FBI-ügynök, se
zsaru. A képességeim ezen a téren korlátozottak.
De két dologgal tisztában vagyok.
Először is tudom, hogyan kell másokat átverni. És itt felis‐
merhetően látszott az átverés ismétlődő motívuma. Először
jött a beetető trükk, utána a csere. Az áldozatokat megölték.
A különböző államokban különböző módszereket alkalmaz‐
tak. Elhelyezték az egydollárost. Ami aztán nem tűnt fel a
zsaruknak. De ezért nem is hibáztattam őket. Én is láttam a
pillangóformájúra hajtogatott bankjegyen a satírozást, és
mégsem tulajdonítottam neki jelentőséget. Mint ahogy a
rendőrség sem. Ezzel mindenki így volt. Kivéve Delaney-t. A
trükkösen elhelyezett bizonyíték egy ártatlan elkövetőhöz
vezet. Dollár Bill pedig másik államba, másik városba költö‐
zik, és kezdi elölről az egészet.
A másik dolog, amiről van fogalmam, az az ölés.
Én olyan fiúkkal nőttem fel, akikből később gyilkosok let‐
tek. Szélhámos koromban szinte naponta volt dolgom bér‐
gyilkosokkal. Egyik-másik a pénzért csinálta. De a legtöbbje
sportból űzte. Ismertem olyanokat, akik kifejezetten élvez‐
ték az ölést. És már messziről felismertem őket. Kizárólag
annak köszönhetem, hogy még élek, hogy nagyon komolyan
igyekeztem megérteni az észjárásukat, következésképp tud‐
tam, hogyan maradhatok kívül a látókörükön, hogyan kerül‐
hetem el őket.

Mire legközelebb az órámra néztem, már hajnal fél öt volt.

És mindent sokkal tisztábban láttam. Felhívtam Harpert.
– Ébren vagy?
 – Most már igen – felelte. A hangja kissé durván szólt. Las‐
san, száraz, dühös torokhangon beszélt. – Mit akarsz?
– Átolvastam az aktákat. Az áldozatok között nincs össze‐
kötő kapocs.
– Na, és ezt nem megmondta már Delaney? Mikor is? Teg‐
nap!
– De igen. Csakhogy rossz helyen kereste az áldozatokat –
feleltem.
Hallottam, hogy Harper felnyög, aztán suhog az ágyne‐
műje. Feltételeztem, felült az ágyban, hogy teljesen feléb‐
redjen.
– Mi az, hogy rossz helyen kereste az áldozatokat?
– Delaney a gyilkosságok áldozataira koncentrált. De én
nem hiszem, hogy ők az igazi kiszemelt áldozatok. A gyilkos
azért öl, hogy aztán valaki másra kenje a bűntettet. Meg
vagyok győződve, hogy a valódi kiszemelt áldozatok azok,
akiket elítéltek a gyilkosságokért.
– A probléma ugyanaz, mint a gyilkosságok áldozataival.
Vannak köztük, akik sosem hagyták el az államot, ahol éltek.
– Nincs szó se földrajzi, se társadalmi kapcsolatról. El sem
tudom képzelni, hogy ezek az emberek valaha is találkoz‐
hattak volna. Soha nem éltek egyazon településen, teljesen
más társadalmi körökben mozogtak, más egyetemre jártak,
vagy egyáltalán nem is végeztek egyetemet. Ilyen szem‐
pontból semmi adatom sincs. De én nem vagyok az FBI.
Csak az alapján tudok haladni, amit az aktákban, meg az
interneten találok. És ez egyelőre nem sok. Találtam néhány
online cikket. Például Axelről, a gyújtogatóról. Volt egy kis
írás arról, hogy telitalálata lett a lottón, egy másik meg
Omar Hightowerről és a futballfogadásáról…
– Mi? – kérdezte Harper.
Ha az ember valamit hangosan kimond, a dolog gyakran
egyből valóságossá válik. Velem legalábbis így szokott lenni.
– Harper, az igazi áldozatok azok, akiket bemártottak. A
gyilkos azért választotta őket, mert az életük drámai fordu‐
latot vett. Omar rengeteg pénzt nyert a futballon, Axel meg‐
nyerte a lottót, a hajléktalant, akit a pihenőhelyeken elköve‐
tett gyilkosságokért ítéltek el, épp akkor érte nagy szeren‐
cse a zsíros örökséggel… mindez a helyi újságokban volt.
Most jön az, hogy Delaney-vel együtt vegyétek sorra az
összes elítéltet, és derítsétek ki, hogy mi történhetett.
Valami drasztikus fordulat megváltoztatta az egész életüket.
A gyilkos pedig megtudta. És ezért váltak a célpontjává.
Harper egyből beindult. Hallottam, ahogy lába dobbant a
padlón. És egy másik hang is átszűrődött hozzám a vonalon
keresztül. Távoli, halk. A háttérben.
– Ki van ott?
Harper nem válaszolt azonnal. Elég hosszan habozott
ahhoz, hogy rettenetes pöcsnek érezzem magam.
– Jézusom, Harper! Ne haragudj, fogalmam sem volt, hogy
van nálad valaki! Máris leteszem… – hápogtam.
– Semmi gond. Csak Holten az. Őt nem zavarja – nyugta‐
tott meg Harper.
Jó darabig azt se tudtam, mit mondjak. Vagy mit gondol‐
jak. És hirtelen azon kaptam magam, hogy a karikagyűrű‐
met simogatom a hüvelykujjammal. Még mindig hordtam.
Az évek során egészen simára koptattam a gyűrű befelé eső
felét, annyit piszkáltam.
– Ó, hát akkor jól van – mondtam erre, nagyjából olyan
hangon, mint egy hatodikos kisfiú.
– Rendben. Utánanézek annak, amit mondtál, és felhívom
Delaney-t. Még valami?
Dehogy volt még valami! Még egyszer bocsánatot kértem.
És letettem a telefont. Fejem az íróasztalra hanyatlott, de
inkább a szégyenkezés, mint a fáradtság miatt.
Az asztalra borulva gondolataim visszaszálltak az Arnold‐
dal folytatott délutáni beszélgetéshez. Ez az ügy borotva‐
élen táncolt, és nagyon nagy szükségem volt két dologra:
Arnold tiszta fejére és egy igazságos, elfogulatlan esküdt‐
székre. Több befurakodott, svindler esküdtről szó sem lehet!
És Arnold aggodalma az egyik esküdt furcsa arckifejezése
miatt engem is nyugtalanított. Függetlenül, hogy mennyire
eszelősen hangzott. Muszáj volt többet megtudnom. Arnold
már hozzászokott a fontos perekhez, és tudta, hogy egy
gyilkossági esetben az alvás relatív dolognak számít. Felhív‐
tam. A telefon néhányszor kicsöngött, aztán felvette.
– Halló? – szólalt meg Arnold. Semmiféle álomittasságot
nem véltem felfedezni a hangjában. Tökéletesen ébernek
tűnt.
– Nem én keltettem fel, ugye? – kérdeztem.
– Nem tudok aludni – mondta.
– Nézze, ne haragudjon, hogy ilyen korán hívom. Egész
éjjel dolgoztam. Megpróbálok egy fél órát pihenni, mielőtt
elindulok a találkozóra az FBI-ügynökkel. De nem tudok
elaludni, amíg nem mondja el rendesen, amit elkezdett.
Tudja, arról az esküdtről. Úgy érezte, hogy valami fontosat
látott.
– Az esküdtről? – csodálkozott Arnold.
– Igen, akiről délután beszélt. Tudja, hogy az arca egé‐
szen… megváltozott. Nem volt benne biztos, hogy mi lehe‐
tett az, csak egy futó megérzés volt. Lehet, hogy fontos. Az
is lehet, hogy nem. De tudni szeretném, hogy mire gondolt.
– Ó, emlékszem már! – mondta Arnold. Végre leesett neki.
– Hát igen, pontosan úgy van, ahogy mondja. Nem vagyok
benne biztos, hogy mi lehetett. De sokszor van úgy, hogy az
esküdtek arca egy pillanatra egészen megváltozik.
– Na, és melyik volt az?
Elhallgatott. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy ez
most nagyon fontos.
– Alec Wynn – mondta Arnold.
Wynn volt a puskás pasas. Az, aki vadászott, horgászott
és a Fox News-t nézte. És eltöprengtem azon, hogy vajon
Alec ugyanolyan szívesen vadászott-e emberre is, mint őzre.
– Kösz, Arnold. Nézze, tudom, mennyire keményen dolgo‐
zott eddig. Pihenjen, és majd valamikor a nap folyamán
találkozunk.
Arnold megköszönte a szavaimat, és letettem a telefont.
Aztán beállítottam rajta az ébresztést, hogy fél óra múlva
csöngessen. Gyors, erőt adó alvással feltöltődöm, utána
meg elkészülök, hogy hatra az FBI irodájába érjek.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez is hosszú nap lesz.
CSÜTÖRTÖK
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Mire a Grady’s Inn másik oldalán felkelt a nap, Kane már

lezuhanyozott, és tiszta pólót húzott. Az ágyán hevert, és
átengedte magát egy kis szundításnak. A lábán ejtett seb
tisztának tűnt. A megerőltető éjszaka ellenére sem szakadt
fel, és nem vérzett. Alaposan megvizsgálta, aztán friss
kötést tett rá. Fertőzésnek nyomát sem látta. A biztonság
kedvéért még bevett egy adag antibiotikumot. Megmérte a
testhőmérsékletét. Minden a legnagyobb rendben.
Úgy számolta, hogy még legalább egy óra, de lehet, hogy
másfél, mire az őr ébreszteni kezdi az esküdteket a reggeli‐
hez. Kane izmai ellazultak. Kétszer hosszan, mélyet léleg‐
zett, és hagyta, hogy elméje elzsonguljon, a félálom vilá‐
gába kerüljön, ahol a tudatalatti az úr.
Határozottan elégedett volt az éjjel végzett munkával.
Az őr hamarosan elkezd kopogtatni az ajtókon. Aztán a
kopogtatásból dörömbölés lesz. Amit kiáltozás követ. És
végül sikoltozás.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Daniel Clay
Életkor: 49
Munkanélküli. Segélyből él. Nőtlen. Szülei nem élnek.
Családja nincs, barátai sincsenek. Borzalmas anyagi
viszonyok. Szívesen használja a közösségi médiát, sze‐
reti a sci-fi és a fantasy regényeket. Újságot nem olvas,
az online híreket is kerüli. Elvis-rajongó. Büntetlen elő‐
életű. Érdeklődik a szcientológia iránt, de még nem
lépett be az egyházba, elsősorban a rossz anyagi hely‐
zete miatt.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 25%

Arnold L. Novoselic
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Mondjon akárki, amit akar az FBI-ról. Az eljárásaikról. A tit‐

kos politikai manővereikről. A korrupcióról. Az amerikai pol‐
gárok rejtett megfigyeléséről. A hibáikról. És az általuk kiol‐
tott életekről.
Csütörtök reggel hat óra öt perckor az én véleményem
szerint az FBI ritka rendes népség volt. Amíg elláttak kávé‐
val, addig hajlandó voltam megtartani az ideiglenes fegy‐
verszünetet.
Ráadásul az is mellettük szólt, hogy milyen gyorsan
berendeztek egy esetszobát a Dollár Bill-es gyilkosságok
vizsgálatára. Delaney kezében most már elég bizonyíték
volt ahhoz, hogy a főnökök megnyissák a pénzesládát.
Nagy, ablaktalan terembe vezettek. A világítás kifogástalan.
Mindenfelé íróasztalok. A termet középen hosszú üvegpanel
szelte ketté, amely gyilkossági tablóként működött. Rajta az
áldozatok fotói, a képek alatt az életrajzok, és mindezt az
adott esetben elítélt vádlott fotója köré csoportosították. Az
üveget szinte behálózták a filctollal húzott nyilak.
– Találtunk még egyet – szólalt meg mögöttem Delaney.
Előrébb lépett, és az üvegre egy sűrű, göndör, fekete hajú,
motoros bőrdzsekit viselő lány képét ragasztotta fel. Sápadt
bőr. Pompomlányos mosoly. Húszas évei elején járhatott.
Mellé pedig magas, bajszos, középkorú férfi képe került.
Rendőrségi fotó.
– Egy angol szakos, egyetemi professzor, akit egy pin‐
cérnő meggyilkolásáért ítéltek el Dél-Karolinában.
– Mikor? – kérdeztem.
– 2014-ben. A professzor épp akkor adta el az első regé‐
nyét egy nagy New York-i kiadónak. Amint letartóztatásba
került, azonnal felbontották a szerződését – mondta Del‐
aney.
 A szoba teljes széltében, a hátsó falon egy idővonal húzó‐
dott, amelyen a gyilkosságok és a tettest elítélő perek dátu‐
mai szerepeltek. 1998-ban kezdődött, az első fiatal nővel,
akinek a meggyilkolásáért Penát ítélték el. És folyamatosan
haladt a legújabb esetig, ami a professzoré volt 2014-ben.
– Tizenhat év – állapítottam meg halkan.
– Talán – jegyezte meg Delaney. – Néhány államból még
mindig nincs adatunk. New Jersey, Virginia és Rhode Island.
Az idővonal lehetne hosszabb is, de nem hiszem, hogy sok‐
kal. Ez a pasas nagyon szorgalmas.
Szörnyen nehéznek éreztem az áldozatok fotóit nézni.
Mindegyikük élete könyörtelen, kegyetlen véget ért. Férfiak
és nők. Szüleik, barátaik, némelyiknek gyerekeik is voltak.
Ekkora pusztítást túl sok volt befogadni. Leültem az egyik
üres asztal mellé. A szobában már ilyen korán is csak úgy
nyüzsögtek az ügynökök. Mindössze röpke bepillantást nyer‐
tem abba a rettenetes fájdalomba, amit ez az ember oko‐
zott, ésszel mégis alig volt felfogható. Olyan volt, mint a
látóhatáron lobogó tűz. Az áldozatok arca parázslott benne.
Úgy éreztem, hogy ha túl közel megyek, vagy ha túl erősen
bámulok meg egy arcot, akkor a tűz elnyel, és én sosem
szabadulok.
Delaney a hivatásos bűnüldözők tárgyilagos távolságtartá‐
sával vizsgálta az esetet. Az áldozatok arcát a klinikai
elemző szemével nézte.
– Ezt meg hogy csinálod? – kérdeztem.
– Mit?
– Hogy ilyen nyugodtan nézed ezeket a képeket? Mintha
nem is hatna rád – magyaráztam.
– Dehogynem hat! Nekem elhiheted – felelte. – Amikor
ránézek ezekre a halottakra, ha belegondolok az egésznek
pusztán a volumenébe, az okozott szenvedés iszonyatos
nagyságába, akkor könnyen az elmeosztályon végezném, ha
hagynám. Úgyhogy nem ezt nézem. Amikor elgondolkodom
egy kép fölött, akkor nem az áldozatot látom, hanem a gyil‐
kost keresem. Megpróbálok szagot fogni, felfedezni valami
ismertetőjelet vagy valamiféle nyomot találni. A romokat
muszáj félretolni, túlnézni rajtuk, és megkeresni mögöttük a
szörnyeteget.
Kis időre mind elhallgattunk. Gondolataim az áldozatok
körül jártak.
– Na, elárulta már Eddie, hogyan kaphatod el ezt a köcsö‐
göt? – kérdezte Delaney-t Harper.
Észre sem vettem, hogy megérkezett. Úgy nézett ki,
mintha legalábbis egy hordónyi kávét cipelne magával.
Szinte roskadozott az elvitelre adott óriási papírpohár súlya
alatt. Letette az asztalra, és mellém ült.
– Még nem – felelte Delaney.
Igazság szerint nem voltam benne teljesen biztos, hogy jó
nyomon járok-e. Úgy éreztem, tapogatózom csak, de miután
egy egész éjszakát azzal töltöttem, hogy Dollár Billen gon‐
dolkodtam, mégis volt egy olyan sejtésem, hogy megtalál‐
tam a megoldást.
– Szerintem az igazi célpontok azok az emberek, akikre
Dollár Bill ráverte a gyilkosságokat. Vegyük a bankjegyek
megjelölését. Mindig három van. Az a gyanúm, hogy a nyíl‐
hegy az áldozatot jelenti. Az olajág levele lényegében az
olajág nyújtása a társadalomnak, hogy az elkövetőt elkap‐
ták, és elítélték. Persze csak azután, hogy Bill bemártotta.
És a csillag. Az meg az államot jelképezi. Csak így lehet. De
képzeljétek magatokat a pasas helyébe!
Harper belekortyolt a kávéba, Delaney pedig összefonta
maga előtt a karját és hátradőlt. Nem voltam biztos benne,
hogy hihetőnek tartja-e a dolgot.
– A fickó rettentő messzire is képes elmenni csak azért,
hogy egy ártatlan embert ítéljenek el az általa elkövetett
gyilkosságokért. Szerintem arról van szó, hogy ez állati jó
érzés lehet. Eltervezel egy gyilkosságot, végrehajtod, és a
zsaruk még csak nem is keresnek. Ez már majdnem maga a
tökéletes gyilkosság, nem? Tegyük fel, mindent elkövettél
azért, hogy valaki mást kapjanak el. Nem logikus, hogy egy
darabig még a közelben maradsz, mert meg akarsz győ‐
ződni róla, hogy a palimadarat tényleg elítélik?
Delaney tollat fogott, a székét közelebb húzta az asztal‐
hoz, és jegyzetelni kezdett.
– Hogy érted, hogy a közelben marad? – kérdezte Harper.
– Szerintem figyeli a tárgyalást. Ennek a seggfejnek ez az
egész jóval több, mint valami egyszerű játszma. Inkább kül‐
detés. Képzeld csak el, micsoda hatalmat éreznél, ha ott
ülnél a tárgyalóteremben, és végignéznéd, hogy egy másik
embert ítélnek el azért, amit te követtél el. És az egészben
az a legjobb, hogy mindez neked köszönhető. A terv szó sze‐
rint és tökéletesen a szemed láttára valósul meg. Szóval azt
akarom mondani, hogy ez a pasas hihetetlenül ügyesen tud
másokat bemártani. Eddig minden esetben elérte, hogy az
általa kiszemelt embert elítéljék. El sem hiszem, hogy a
védelem egyetlen pert sem nyert meg! Minden esetben íté‐
let született. Ettől egész biztosan úgy érzi, hogy hatalom
van a kezében. Rengeteg gyilkos épp a hatalom megtapasz‐
talása miatt nyírja ki az áldozatait. Miért lenne épp ez a
fickó más? – kérdeztem.
Delaney tolla eszeveszetten száguldott a papíron. Jegyze‐
telés közben egyetértően bólogatott.
– Sok gyilkossal találkoztál már, Eddie? – kérdezte Del‐
aney.
– Erre a kérdésre inkább nem válaszolnék.
– Tévéközvetítések, a helyi lapokban megjelent fotók a
tárgyalásokról, országos napilapok, blogok… Végre elkezd‐
hetjük így is keresni a fickót – állapította meg Harper.
– És ha igazam van, akkor az azt is jelenti, hogy ma ott
lesz a tárgyalóteremben, hogy lássa Bobbyt. Helyezzetek el
fél tucat FBI-ügynököt a teremben, és figyeljék a közönsé‐
get. Meglátjátok, mi történik, amikor keresztkérdéseket kez‐
dek feltenni a vád tanúinak Dollár Billről. Ha szerencsénk
van, sikerül ráijeszteni. Azt akarom, hogy azt higgye, sokkal
többet tudunk róla, mint amennyit szeretne. Ha esze van,
akkor feláll, és igyekszik elkapni a legközelebb felszálló
gépet. Nektek meg csak annyi dolgotok marad, hogy elcsíp‐
jétek, amikor kimegy a tárgyalóteremből.
Delaney és Harper izgatottan összenéztek. Ez egész jó
tervnek tűnt. Delaney átlapozott egy dossziét, majd előhú‐
zott belőle valami bekötött jelentést.
– Ez Dollár Bill profilja. Éjjel raktuk össze, még eléggé
elnagyolt és ki kell egészítenem. Benne vannak az ismert
tartózkodási helyei, aszerint, ahogy egybevágnak a külön‐
böző gyilkosságok dátumával. Ehhez még hozzáteszem a
gyilkosságokat követő tárgyalások dátumait is. Azt hiszem,
Eddie, fején találtad a szöget. És megkaptam az üzenetedet,
Harper. Valóban létezik kapcsolat azok között, akiket Bill
bűntettei miatt elítéltek. Már sejtettük egyébként, de nem
tudtuk pontosan meghatározni, amíg újra át nem vizsgáltuk
az összes esetet. De most már ezzel is megvagyunk!
Mindkettőnknek adott egy-egy példányt a profilból, és
addig pörgettük a lapokat, amíg eljutottunk az Áldozat kivá‐
lasztása címszóhoz.

A különböző gyilkosságok áldozatai között nem fedez‐

hető fel jól kimutatható szexuális vagy földrajzi össze‐
kötő kapocs. Feltételezhető, hogy az áldozatok kiválasz‐
tása az alapján történt, hogy milyen összeköttetésben,
viszonyban vagy kapcsolatban álltak azzal a személlyel,
akit a tettes elítéltetni kívánt az adott gyilkosságért
vagy gyilkosságokért. Azok a személyek, akiket a tettes
nagy valószínűséggel maga helyett gyanúba kevert, egy
közös, szokatlan vonásban egyeznek meg: a gyilkosság
idejével megközelítően egybeeső időszakban valamilyen
sorsfordító élményben volt részük. Előfordult, hogy sors‐
döntő változás állt be vagy az anyagi helyzetükben,
vagy a társadalmi státuszukban (lottó-telitalálat, várat‐
lan örökség, éttermi franchise). A körülményeiben beálló
fordulat az adott személy számára minden esetben
jelentős volt.
 A bűntények helyszínén hagyott egydollárosok megje‐
lölése, majd azok vizsgálata a vádeljárás során és a gyil‐
kosságok helyszínéül választott államok közötti mozgás,
fontos, potenciálisan pszichológiai megfontolásokat és
patológiát tárnak fel.
Az egydolláros bankjegyen található tizenhárom csil‐
lag azt a tizenhárom államot szimbolizálja, amelyek
elsőnek írták alá a függetlenségi nyilatkozatot. A nyilat‐
kozat jogi alapot szolgáltat az amerikai életmód törekvő
természetének.
A séma egyértelmű, a patológia pedig az amerikai
életmód ambiciózus, törekvő voltának elpusztítására irá‐
nyul. Következésképp valószínű, hogy a tettesnek vagy
a tetteshez közelálló személynek valamikor nem sikerült
megvalósítani valamilyen életcélt. Rendkívüli méreteket
öltött, bosszúálló hadjáratról van szó. Az életüket meg‐
változtató emberek büntetése, hogy új életük szinte
azonnal tönkremegy, mert gyilkossággal vádolják őket.
A tettes gyűlöli a felfelé törekvésből származó változást.
Feltehetően ezt szimbolizálja a Bloom- és Tozer-gyilkos‐
ság során talált, pillangóformájúra hajtogatott egydollá‐
ros.

Végül az utolsó oldalhoz értem, és elolvastam a profilt

lezáró végkövetkeztetést.

Nem: Férfi.
Életkor: Feltehetően harmincnyolc és ötven év között.
Rassz: Ismeretlen.
Származási állam: Ismeretlen.
Fizikai állapot: Bizonyos esetekben olyan fizikai erőn‐
létre volt szükség az adott sérülések okozásához,
hogy a tettes, valószínűleg erős, jó kondícióban lévő
ember lehet.
Pszichológia: A tettes rendkívül intelligens. Kivételesen
jól szervezett. Szociális szempontból fejlett. Manipula‐
 tív. Jellemében önimádó elemek fedezhetőek fel. Szo‐
ciopátia és pszichopátia fennállása megállapítható, de
a tettes ettől függetlenül rendkívül magas értelmi
szinten működő egyén, akinek megvan hozzá az intel‐
lektuális képessége, hogy a tüneteit mások előtt lep‐
lezze, még a barátai és a családja körében is. Az áldo‐
zatokon végrehajtott erőszakos cselekedetek a halál
beállta előtt és esetenként a halál beállta után, sza‐
dista elemekre utalnak. Az ártatlan emberek gyanúba
keverése a bűntettei miatt pedig egyfajta emocionális
szadizmusra utalhat. Nagy a valószínűsége, hogy pszi‐
choszexuális megszállottsággal viszonyul a fájdalom‐
hoz. Feltehető, hogy valamilyen parafíliás rendellenes‐
ség, például szexuális szadizmus áll fenn. Tanult, való‐
színűleg felsőfokú tanulmányokat is folytatott. Kiemel‐
kedően jó gyakorlati ismeretei vannak a törvényszéki
orvosi eljárások terén. A tettes patológiáját figye‐
lembe véve feltételezhető, hogy olyasvalaki, aki
választott hivatásában sikertelen maradt, vagy egy
hozzá közel álló személynek nem sikerült kihasználnia
a benne rejlő képességeket. Elképzelhető, hogy a tet‐
tes, életének egy pontján, komoly mélyszegénységet
tapasztalhatott meg. A tettes küldetése, hogy torz
módon háborút vívjon az amerikai értékrend és ambí‐
ció ellen. Mindezt nagy valószínűséggel a bosszúállás
motiválja.

– Azt képzeli, hogy elpusztítja a nagy amerikai álmot –

mondtam ki hangosan, anélkül, hogy észrevettem volna.
Felnéztem a papírokból, és a két nő tekintetével találkoz‐
tam.
– Egész biztosan alaposan kutatott a célpontjai után.
Újsághírekben, helyi tévéadók műsoraiban meg ilyesmi. Tud‐
játok. Az éjszakai műsorok végén a pozitív hírekben. Úgy
találhatott rájuk. Ennek is utánanézek – ajánlotta Harper.
– Összekötlek két ügynökömmel. Ők már el is kezdték fel‐
venni a kapcsolatot a helyi hírügynökségekkel – szólalt meg
Delaney.
A szobában csak úgy feszült az energia. Delaney tudta,
hogy egyre közelebb kerül a fantomhoz. De engem valami
mégis nyugtalanított. Az elmélet jónak tűnt, de úgy látszott,
mintha Bill túlságosan is sokat bízott volna a szerencsére.
Kétségtelenül. Eddig nyolc államban követett el gyilkosságo‐
kat és mind a nyolc államban el is ítéltette az emberét. New
York lenne a kilencedik. És meglehet, több is van, csak Del‐
aney még nem bukkant rá.
Én aztán mindenkinél jobban tudtam, hogy egy bűnügyi
perben bármi megtörténhet. Még a nagyon erős törvény‐
széki bizonyítékok esetén is túl sok a változó tényező.
Elképzelhető, hogy Bill egyszerűen csak ilyen szerencsés
volt, hogy nyolc esetben nyolcszor elérte a másik ember
elítélését?
– Amikor átvizsgálod a területi hírügynökségeket, emlé‐
kezz minden képet megszerezni a tárgyalásokról. Talán lesz
videofelvétel vagy fénykép a tárgyaláson megjelent közön‐
ségről. Szerintem a mi emberünk minden egyes per minden
egyes mozzanatát figyelte. Megvan az esélye, hogy egy
fényképész lekapta – jegyeztem meg.
– Hát nem sok, de azért ennek is utánanézünk – hagyta
jóvá Delaney. Az, hogy beül a tárgyalás nézői közé, illik a
pszichés profiljához. Nagyon sok gyilkos tér vissza a bűn‐
tény helyszínére vagy tart meg magának valami trófeát az
áldozattal kapcsolatban. Ez lehetővé teszi, hogy újra meg
újra átéljék azt az izgalommal teli pillanatot. Persze, nem
ugyanaz, mint maga a gyilkosság. Nem érik el ugyanazt az
izgalmi fokot. De valamit akkor is kihoz belőlük.
Harper felállt, összegyűjtötte a jegyzeteit, látszott rajta,
alig várja, hogy munkához lásson.
 – Elég lesz ez ahhoz, hogy Solomont felmentsék? – kér‐
dezte.
– Nem tudom. Pryornak rengeteg hathatós bizonyítéka
van, amelyeket ma az esküdtek elé akar tárni. Sokat segí‐
tene, ha Bobby emlékezne, hogy hol a pokolban volt a gyil‐
kosság éjszakáján.
– Tényleg nem tudja? – kérdezte Harper.
– Azt mondja, hogy részeg volt, és nem emlékszik.
– Na de valaki csak felismerte volna, ha egy bárban járt –
mondta Delaney.
– Hát igen, az ember azt gondolná. De láttam a biztonsági
kamera felvételét. Sötét színű ruha volt rajta, baseball
sapka és kapucnis felső. Nagyon sok hírességnek sikerül úgy
járni-kelni, még New Yorkban is, hogy nem ismerik fel, ha jól
álcázzák magukat…
De itt elakadtam. Delaney fején találta a szöget. Valahol
fel kellett volna ismerjék Bobbyt. Ez az!
– Delaney, van itt egy lista az FBI törvényszéki szakértői‐
ről? – kérdeztem.
– Meg tudom szerezni. Miért?
– Mindkettőnk érdeke, hogy Bobby megússza. Szükségem
van a segítségedre – feleltem.
Először bizalmatlan volt. Összefonta elöl a karját, és fel‐
állt.
– Hacsak nem valami illegális dologról van szó, talán
segíthetünk – jelentette ki.
– Hát, azzal egy kis gond lehet.
Rám nézett.
– Lényegében csak akkor lehet illegális, ha elkapnak min‐
ket – nyugtattam meg mosolyogva.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

A bíróság biztonságisa már majdnem tíz perce dörömbölt az

ajtón. Hét harminc volt. A folyosóba ivódott régi ételszagot
felváltotta a frissen sült tojás illata. A legtöbb esküdt már
lement a földszintre. Kane, a biztonsági őr, Betsy és Rita a
folyosón maradtak, és szólongatták a szoba lakosát, hogy
nyissa ki az ajtót.
– A fenébe, hol van már az a portás a tartalék kulccsal! –
bosszankodott az őr. Újra megdöngette az ajtót, és bekiál‐
tott.
Ekkor végre, nagy szuszogva megjelent az idős hotelpor‐
tás is, és átnyújtotta a kulcsot.
– Nem siette el a dolgot – jegyezte meg az őr.
A portás erre csak a vállát vonogatta.
– Kinyitjuk az ajtót! – szólt figyelmeztetően Betsy.
Kane a többiekhez hasonlóan teljesen felöltözött. Lezuha‐
nyozott, átöltözött, és a sminket is felrakta, ami elrejtette az
orrtörésből eredő élénk zúzódásokat az arcán. Kane megpró‐
bálta elnyomni az izgalmát, amikor a hivatalnok a zárba
illesztette a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
– Ébren van? A bírósági biztonsági őr vagyok – szólt be a
hivatalnok, ahogy belépett a szobába. Kane finoman eltaszi‐
gálta Betsyt az útjából, és követte az őrt.
A szoba makulátlan volt. Az ágyon egy sporttáska hevert.
A takaró felhajtva, de a Kane jobb oldalán álló ágy üres volt.
A szoba túlsó végéből, az ágyon túlról, a fürdőszobából fény
szűrődött ki. A biztonsági őr a szoba lakóját szólongatva
megindult a fény forrása felé.
– Te jó ég! – kiáltotta Betsy.
A törvényszolga megpördült. Vele együtt Kane is. Betsy és
Rita felsikoltottak. Mindannyian az ágy és az ajtóhoz köze‐
lebbi, bal oldalt húzódó fal közötti keskeny sávra meredtek.
Az őr elhúzta a faltól az ágyat. Aztán csak álltak és bámul‐
ták Manuel Ortega holttestét. Nyaka köré lepedő csavaro‐
dott. A teste lecsúszott az ágyról. A lepedő másik vége az
ágy támlájához kötözve. Úgy tűnt, mintha megfojtotta volna
magát.
Kane Betsyn, Ritán és az őrön tartva a szemét hátratánto‐
rodott, kezét a szája elé kapta. És míg a többiek neki háttal
állva, elborzadva bámulták Manuel hulláját, addig ő lerán‐
totta a válláról a törülközőt, és ráborította az ablakkilincsre.
Egy gyors mozdulat, és az ablak máris zárva volt belülről. Se
ujjlenyomat, se DNS. Tiszta. A törölközőt újra a vállára
csapta, és előrébb lépett.
A dolog öngyilkosságnak látszott. A biztonságis már fel‐
vette a rádiókapcsolatot a rendőrséggel és segítséget
hívott. Manuel szeme nyitva volt, és szinte kiguvadt az üre‐
géből. A bézsszínű szőnyegre bámult.
Kora hajnalban Kane bekopogtatott Manuel ablakán. Első
megdöbbenését követően Manuel beengedte.
– Ember, maga meg mit csinál? – suttogta Manuel.
– Csak így tudunk nyugodtan beszélni. Borzasztóan aggó‐
dom emiatt az eset miatt. Szerintem a zsaruk rá akarják
verni a gyilkosságokat Solomonra. Mindent meg kell ten‐
nünk, hogy felmentsék. Egy pillanatig sem hiszem, hogy ő
ölte volna meg a két áldozatot.
– Én sem hiszem. De mit tehetünk? – kérdezte Manuel.
Egy darabig a lehetséges stratégiát elemezgették. Hogy
hogyan tudnák befolyásolni az esküdttársaikat. Tíz perccel
később Manuel kiment a fürdőszobába. Kane követte, és
közben felhúzta a kesztyűjét. Hátulról kapta el Manuelt, egy
rongyot tömött a szájába, és ott is tartotta. A másik karját
erősen rászorította Manuel légcsövére. Nem tartott sokáig
legyőzni a másikat. Az egész ügy csöndben, gyorsan zajlott,
és mire a fulladásos halál beállt, Kane még csak meg sem
izzadt. Akkor a testet az ágy és a fal közé húzta, a lepedő
egyik végét rátekerte az ágy végére, a másikat meg Manuel
torkára. Jó erősen húzta meg.
 Aztán ugyanazon az úton, amelyen jött, elhagyta a szobát.
Egyedül az ablak bezárását nem tudta megoldani.
De most már ezzel is megvolt.
A bírósági biztonságis egész éjjel a folyosón tartózkodott,
a hálószoba ajtaja és most már az ablaka is zárva volt.
Mindez olyan kombinációt alkotott, hogy a rendőrség egé‐
szen biztosan öngyilkosságként fogja elkönyvelni az esetet.
Semmi más magyarázat nem lehet.
– Mindenki menjen ki – mondta a bírósági őr.
Kane, Betsy és Rita elhagyták a szobát. Kis csoportban áll‐
tak a folyosón, és Kane átkarolta a zokogó Rita vállát.
– Én ebből ki akarok szállni! – szólalt meg Betsy. – Ez bor‐
zalmas. Mi a fene folyik itt?
Kane csöndesen, megnyugtatóan beszélt a két nőhöz,
javasolta, hogy menjenek le, és hajtsanak fel egy jó erős
italt, hogy megnyugtassák az idegeiket. És a Grady’s Innhez
közeledő rendőrszirénák egyre erősödő hangja közepette
mindkét esküdtet szépen, karonfogva elvezette a folyosón,
le a lépcsőn, be a szálloda bárjába.
Most már sikeresen megtisztogatta az esküdtszéket. A
többiek mind nyitottak lesznek a meggyőző sugallataira.
Robert Solomon utolsó esélye Manuel volt arra, hogy esetleg
felmenthetik. És Manuel már nincs többé. Végre megvolt
Kane esküdtszéke.
 CARP ÜGYVÉDI IRODA
421. lakosztály, Condé Nast Building, Times Square, 4. sz. New York, NY

Szigorúan bizalmas, ügyvéd és ügyfél közötti

munkaanyag
Esküdtmemorandum
Az Állam kontra Robert Solomon
Manhattani Bűnügyi Bíróság

Christopher Pellosi
Életkor: 45
Weboldaltervező. Otthon dolgozik. Egyedülálló. Elvált.
Hétvégén súlyosan iszik (kizárólag a lakásán fogyaszt
alkoholt). Társasági élete elhanyagolható. Szülei egy idő‐
sek otthonában élnek Pennsylvania államban. Rossz
anyagi körülmények. Vagyona nagy részét a tőzsde
összeomlása előtt, rossz befektetések következtében
elvesztette. Szeret enni és főzni. Depresszió és szoron‐
gás ellen enyhe gyógyszereket szed.
„Nem bűnös” voks valószínűsége: 32%

Arnold L. Novoselic
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Mielőtt Pryor feltette volna a nap első kérdését, végiggon‐

doltam mindazt, ami a kora délelőtt folyamán történt.
Miután eljöttem az FBI-tól, felhívtam Pryort, és közöltem
vele, hogy a nyomozómnak be kell mennie Solomon laká‐
sára. Nem ellenkezett, de roppant bosszúsnak hangzott.
– Úgy látszik, igazi híresség lett magából – morgott a tele‐
fonban.
– Dolgoztam. Nem figyeltem a híreket – szabadkoztam.
– Minden csatornán maga a fő hír. A fényképe ott virít a
New York Times címlapján. Na, milyen érzés? – kérdezte.
Szóval ezen emésztette magát! Pryor maga szeretett
volna főcím lenni.
– Ahogy az előbb is mondtam, nem láttam a híreket. Meg‐
kapta az e-mailjeimet?
Pryor megerősítette, hogy megkapta az újabb felfedezé‐
semmel kapcsolatos üzeneteket. Az volt a véleménye, hogy
az utolsó szalmaszálba próbálok belekapaszkodni, amikor
azzal jövök elő, hogy valójában egy sorozatgyilkos követte
el a tettet.
És talán igaza is volt, de semmi más nem állt rendelkezé‐
semre.
A tárgyalási napot megint Harry irodájában kezdtük. Ismét
meghalt egy esküdt. Manuel Ortega. A rendőrség öngyilkos‐
ságot állapított meg. A családját már értesítették. Néhány
esküdt látta a holttestet, de aránylag jól viselték. Egy áldo‐
zatvédelmis beszélt velük, és abban maradtak, hogy mind
alkalmas állapotban van az esküdti szolgálat folytatására. És
behívták a következő póttagot. Rachel Coffee-t. Sem Pryor,
sem én nem kifogásoltuk a személyét. Harry kijelentette,
hogy le akarja zárni a pert, mielőtt még egy esküdtet elve‐
szítünk.
 – Átok ül ezen a peren – állapította meg Harry. – Be kell
fejeznünk, amilyen hamar csak lehet.
Bobbynak rossz éjszakája volt. Egy szemhunyásnyit sem
aludt. Holten meg egy csapat biztonsági őr kísérte be a bíró‐
ságra. Holten a mögöttünk lévő sorban ült. A délelőtt nagy
részében átkarolva tartotta Bobbyt. Támogatta. Biztató sza‐
vakat suttogott a fülébe. Azt mondogatta, hogy Bobbynak
van a világon a legjobb védelme.
Kimondottan hálás voltam Holtennek. Egyértelmű, hogy
Harper kedvelte, és a fickó elég eszes volt ahhoz, hogy fel‐
mérje, Bobby lélekjelenléte épp arra volt elegendő, hogy
eddig eljusson. Már nem sok ereje maradt, hogy tartsa
magát.
Bobby és én leültünk a védelem asztalához, és közöltem
vele, hogy Arnold majd később jön. Bobby hátrapillantott a
válla fölött. Holten rámosolygott, feltartotta az öklét és
szinte hang nélkül lehelte: Kitartás!
– Bobby, minden rendben lesz. Úgy sejtjük, tudjuk, ki vég‐
zett Carllal és Ariellával. Ma meg is mondom az esküdtek‐
nek. Csak tarts ki! – biztattam én is.
Bobby bólintott. Szólni képtelen volt. Láttam, ahogy küsz‐
ködve igyekszik lenyelni a félelmét. De legalább bevette a
gyógyszereit. És Holten gondoskodott róla, hogy egy jókora
melegszendvics várja, amikor beszállt a terepjáróba, ami a
bíróságra hozta. Még tudott is enni belőle egy keveset.
Töltöttem neki egy kis vizet. Gondoskodtam róla, hogy
kényelmesen helyezkedjen el. És akkor feltettem a kérdést.
Veszedelmes, ártalmas kérdés volt, de kizárt, hogy lett
volna más megoldás.
– Bobby, muszáj tudnom, hogy hol jártál a gyilkosság éjje‐
lén. Most már meg tudod mondani nekem az igazat?
Bobby rám meredt, és megpróbálta megjátszani a sértő‐
döttet. De nem nagyon sikerült.
– Részeg voltam. Nem emlékszem – mondta.
– Ezt nem hiszem. És ha én nem hiszem el, akkor az
esküdtszék sem fogja.
 – Az az én bajom. Én nem öltem meg senkit, Eddie. Elhi‐
szed?
Bólintottam. De mégis elfogott az émelygés. Tévedtem én
már ügyféllel kapcsolatban.
– Ha nem mondod meg, akkor teljesen jogosan kiszállha‐
tok az ügyből. Ezt tudod, ugye? – kérdeztem.
Bólintott. De nem szólt semmit. Nincs az a hülye, aki haj‐
landó lenne még egy ügyvédet elveszíteni, egy gyilkossági
per kellős közepén. És Bobby mégsem szólalt meg. Akkora
nyomást gyakoroltam rá, amekkorát csak tudtam. Azt nem
akartam, hogy összeomoljon. Ugyanakkor továbbra is hit‐
tem, hogy nem ő a gyilkos. Akármit is rejtegetett, az inkább
a saját bűntudatával függhetett össze. Hogy vajon, ha ott‐
hon lett volna, akkor Ariella és Carl talán még mindig élne?

Harry belépett a terembe és mindenki felállt. Aztán behí‐

vatta az esküdteket, és én alaposan megnéztem magamnak
őket, ahogy elfoglalták a helyüket. Két dologra figyeltem.
Először is, hogy ki lehet az alfa esküdt.
A nők közül ketten kiemelkedően meghatározóvá válhat‐
nak. Rita Veste és Betsy Muller. Kettőjük közül pedig érzé‐
sem szerinte Betsy volt a valószínűbb. Ezen a délelőttön
mindkét nő nagyon komoly maradt. Látszott rajtuk, hogy sír‐
tak. Láttam az arcukon. Mindketten védekező, bezárkózó
pózban ültek. Betsy maga köré fonta a karját, Rita pedig elöl
összefont karral és keresztbe tett lábbal ült.
Talán ők voltak azok az esküdtek, akik megtalálták Manuel
hulláját.
Eddig nem sokat törődtem a férfiakkal, de most mindegyi‐
ket alaposan megnéztem magamnak.
A szakács, Terry Andrews volt a legmagasabb esküdt. Nem
hittem, hogy ő lett volna az alfa. Úgy tűnt, mintha az egész
nem is érdekelné. Sőt, mintha valami más vonná el a figyel‐
mét. Olyasvalaki volt, aki elmerült a saját gondjaiban.
Daniel Claynek valami beszorult a foga közé. Azt piszkálta a
nyelvével, és csak csekély érdeklődéssel követte az esemé‐
nyeket.
James Johnson Chris Pellosival társalgott. A fordító és a
webtervező erős egyéniségek voltak, és bármelyikük nyu‐
godtan vetekedhetne az irányító szerepért. A legidősebb
esküdt, a hatvannégy éves Bradley Summers a körmét rágta
és a mennyezetet bámulta. Ezt én jó jelnek vettem. A fickó
gondolkodik. Nem biztos, hogy az ügyről, de legalább volt
valami a fejében, és képesnek látszott a racionális elem‐
zésre.
És ezzel eljutottam az utolsó férfi esküdthöz, Alec Wynn‐
hez. A fegyvergyűjteménnyel rendelkező természetjáróhoz.
Az ő arcán kapta el Arnold azt a gyűlöletteli arckifejezést,
amit a pasas megpróbált elrejteni. Wynn egyenes derékkal
ült. A keze az ölében. Figyelt. Készen állt, hogy teljesítse a
kötelességét.
Úgy gondoltam, hogy ő akár az alfa is lehet. Ezt a fickót
szemmel kell tartanom.
Pryor ekkor szólította az orvosszakértőt, Sharon Morgant.
Szőke hölgy, szoros szabású, fekete kosztümben. Az ötvenes
éveiben járt, de megőrizte fiatalosságát. Ami ennél is fonto‐
sabb, a tanúvallomásai során rendszerint nagyon jó megér‐
zései voltak. Jelen volt a helyszínen, ő végezte el a boncolá‐
sokat és ő találta meg az egydollárost Carl szájában. Pryor
bemutatta az esküdtszéknek. Aztán sorra vették a sebeket,
a boncolási eredményeket. Az orvosszakértő alátámasztotta
a két haláleset okát. Carl koponyatörést és súlyos agysérü‐
lést szenvedett.
– És a női áldozat esetében meg tudta állapítani a halál
okát? – kérdezte Pryor.
– Igen. A traumás sérülést egyértelműen a mellkason lát‐
ható szúrt sebek okozták. Megállapítottam, hogy a közvetle‐
nül a bal mell alatt található szúrás fontos eret vágott át. A
szív még egy darabig lüktetett, és ezzel vákuum keletkezett.
Az érbe levegő jutott, amely rendkívül gyorsan elérte a szí‐
vet, ahol elzáródást okozott, következésképp a vérkeringés
leállt, és azonnali, súlyos szívroham állt be. A halál feltehe‐
tően másodperceken belül bekövetkezett – jelentette ki Mor‐
gan.
– Ez lenne a magyarázata annak, hogy miért nincsenek az
áldozaton védekezésből eredő sebek? – kérdezte Pryor.
Rávezető kérdést tett fel, de nem tiltakoztam. Pryor meg‐
próbált valamit helyrehozni az általam tegnap okozott
károkból, és megkísérelte bebizonyítani, hogy mindkét áldo‐
zattal az ágyban végeztek.
Néztem, ahogy Wynn bólintott egyet. A vád határozott
előnyre tett szert Morgan kikérdezésével. Pryor kivetített
egy post mortem fotót Ariella mellkasáról. A laikus szemé‐
ben az öt rés akár lőtt seb is lehetett. Ovális rések a mellka‐
son.
– Önnek alkalma nyílt alaposan megvizsgálni a vádlott
otthonában talált kést. Mit tud mondani a késről és az Ariella
Bloom által elszenvedett sérülésekről?
– A sebeket egyélű kés okozta. Nem kétélű. Ebben az
esetben a seb aljának lapos éle egyélű fegyverre utal. A
megvizsgált kés pontosan illik a sebesülés alakjához. Egy
kétélű fegyver rombusz alakú behatolási nyomot hagyott
volna. A kés emellett a seb mélységének is megfelel.
Pryor ekkor leült. Nekem mindössze három kérdésem volt.
Ezek egyike megcáfolhatatlanná teszi a két külön táma‐
dásról szóló elméletemet. A másik két kérdés pedig elegyen‐
getné az utat a védőbeszédem előtt, és felvezetné Dollár
Bill megjelenését az ügyben. Amikor tegnap elemeztem az
esetet, még több bizonyítékot találtam arra, amelyek Billt az
ügyhöz kapcsolták. Elérkezett az idő, hogy ezek közül néhá‐
nyat a nyilvánosságra hozzak.
Az orvosszakértő türelmesen várta az első kérdést. A dok‐
tornő nem az a fajta volt, aki hagyná magát felesleges
elmélkedésekbe vonni. Profi bírósági tanú volt a javából. És
én ebben bíztam.
 – Doktor Morgan, korábban kijelentette, hogy az áldozat
mellkasán öt szúrt sebet találtak. A sebek viszonylag nagy
távolságra helyezkednek el egymástól. Amint az itt, a képen
is látható, egy sebet ejtettek középen a két mell között, két
másik, egy vonalba eső sebet a két mell alatt, és ezek alatt
még kettőt lejjebb, a mellkas két oldalán. Az öt szúrt seb
tökéletesen megfelel egy ötágú csillag öt csúcsának, igaz?
Morgan újra megvizsgálta a fotót.
– Igen – mondta.
A sebekről készült képet most lecseréltem a Carl szájában
talált egydolláros fotójával.
– Az egydollárost ön találta meg Carl Tozer szájában. Ami‐
kor a fotók készítése után megvizsgálta a bankjegyet, látta,
hogy a hátoldalán, a nagypecséten bizonyos bejelölések vol‐
tak. Egy nyílhegy, egy olajág levele, és még valami volt
megjelölve. Mi volt az?
A doktornő felnézett a vetítővásznon látható, kinagyított
képre.
– A csillag – felelte.
Két esküdtnő, Betsy és Rita mintha előrehajolt volna. Egy
darabig ezt most hagyom, hadd mozgassa meg a fantáziáju‐
kat.
– Még valami. A Carl Tozer koponyáján látható halálos
sérülést, az ön leírása szerint egy tompa tárgytól származó,
erős ütés okozta. Amikor az ütést az áldozatra mérték, a
becsapódás pillanatában erős zaj keletkezett, ugye?
– Ez szinte biztos – felelte Morgan.
Visszatértem a védelem asztalához. A képernyőn az egy‐
más mellett az ágyban fekvő áldozatokat mutató fotó jelent
meg előttem. Nem terveztem több kérdést, de valami, ami
egész idő alatt ott motoszkált a tudatalattimban, most hirte‐
len előugrott. A kép a laptop egész képernyőjét betöltötte.
És tényleg! Persze az esküdteknek ez most még semmit
nem jelentene. Sőt, inkább megzavarná őket. És Pryort is.
Úgy döntöttem, hogy mégis megéri megkockáztatni.
 – Még egy utolsó kérdés, doktor Morgan – szólaltam meg,
és kivetítettem az ágyon fekvő áldozatok képét a tárgyaló‐
terem nagy vásznára. – Azt vallotta, hogy a halál mindkét
áldozatnál szinte azonnal beállt. Ariella Bloom két karja szo‐
rosan a teste mellett helyezkedik el, a színésznő a hátán
fekszik. Carl Tozer az oldalán, és Ariella felé fordul. Össze‐
gömbölyödik, és szinte egy hattyú formájára emlékeztet.
Lehetséges, hogy a gyilkos az áldozatokat közvetlenül a
halál beállta után helyezte el ebben a pozícióban?
A doktornő a fotóra nézett.
– Úgy vélem, igen – felelte.
– Ha jól megnézzük az áldozatokat, úgy tűnik, mintha Carl
Tozer teste egy hattyút formázna, vagy lehetséges, hogy a
kettes számot?
– Igen.
– Ariella pedig az egyes számra emlékeztet?
– Lehet – mondta.
Mindig is tudtam! Egyszerűen csak eddig nem vettem
észre. Dollár Bill még egy pert le akar tudni. Ariella Bloom,
Carl Tozer és Bobby Solomon jelentik a tizenkettedik csilla‐
got. És a testeket úgy helyezte el, hogy a tizenkettes
számra emlékeztessenek!
Tizenkét per. Tizenkét ártatlan ember. Meg kell állítanom a
fickót, mielőtt meglesz a tizenharmadik is.
Felnéztem, a tárgyalóterem vége felé. Hátul vagy fél tucat
FBI-ügynök sorakozott. Delaney középen. Megrázta a fejét.
Senki sem próbálta elhagyni a termet. Egyelőre. Kinyílt a
tárgyalóterem ajtaja, és belépett rajta Harper, meg egy
szürkeöltönyös, apró emberke. A fickó valamit mondott Del‐
aney-nek. Harper végigjött a terem jobb oldalán és leült a
védelem asztalához. A táskájából elővett egy nagy köteg
papírt, és elém rakta.
– Igazad volt – súgta oda.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Alaposan megfigyelte esküdttársai reakcióját. Az orvosszak‐

értő vallomását úgy szívták magukba, mint szivacs a vizet.
Szó nélkül bevették. És Flynn kérdéseit csak páran követték.
Kane megdermedt, amikor Flynn elkezdett beszélni az egy‐
dollárosról. A jelölésekről. De sikerült elnyomnia az izgalmat,
az arcán egyetlen pillanatra sem jelent meg.
Elképzelhető, hogy ennyi év után valaki végre felismerte a
küldetését?
Az áldozatok elhelyezése! Flynn rájött! Látta, hogy Kane
keze van a gyilkosságokban. A legtöbb gyilkosság során,
amelyeket elkövetett, ellenállt a kísértésnek, hogy valami‐
lyen pozícióba állítsa be a hullákat. De ez különleges eset.
Bobby filmcsillag volt. Kane képességei tetőfokára hágott,
és egy igazán nehéz feladatra volt szüksége. Valami elérhe‐
tetlen áldozatra. Egy filmsztárra.
Bárcsak ne halt volna meg olyan gyorsan a lány! – gon‐
dolta Kane.
A kés első döfése felébresztette, és egyetlen másodperc
múlva már ki is oltotta szemében a fényt. Ez az ő csillaga!
Kane kése kijelölte a lány testén a csillag pontjait. Ennél a
gyilkosságnál valami pluszra volt szükség, mert túl gyorsan,
túl könnyen ért véget. A lány nagyon békésnek látszott,
ahogy ott feküdt az ágyon, karja takarosan a teste mellett.
Kane felcipelte a férfit az emeletre. A Carl fejére húzott
zsák, amelynek száját a nyaka körül jó szorosra húzta, jól
lezárta a nyílást, ezért egyetlen csepp vér sem hullott
sehová a lakásban. Pontosan úgy, ahogy Flynn mondta.
Amikor Carlt letette az ágyra, levette a fejéről a zsákot.
Aztán felhozta a baseballütőt is az előszobából, beledugta a
zsákba, és bekente vérrel, majd az ütőt a szoba sarkába
lökte.
 A tizenkettes fontos mérföldkő volt. Úgyhogy Kane Carl
lábát felhúzta és behajlította, és a testet úgy helyezte el,
hogy a kettes számhoz hasonlítson. Persze ez az ötlete csak
akkor támadt, miután végzett Ariellával. Már oly’ közel volt
a küldetés teljesítéséhez! És Kane lelkének egy kis része azt
kívánta, bárcsak valaki tudná, mit tett. Hogy megértse.
Kane észrevette, hogy Flynn a tárgyalóterem végében álló
nőre pillant. Meg a körülötte álló emberekre.
Az FBI.
Kane megnyalta az ajkát.
Szóval megindult végre a hajsza! De az még messze van,
hogy meg is találják. Az FBI ügynökei a tömeget figyelték,
nem az esküdtszéket.
Kane az órájára nézett. Nagy levegőt vett, hogy megnyug‐
tassa magát.
Mostanára már biztosan felfedezték a hullát. Azt, amelyi‐
ket azután hagyott a nyomozóknak, miután meglátogatta
Manuelt.
Minden kezdődik elölről. De most már az utolsó alkalom‐
mal.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Pryor következő húzása az volt, hogy leszögezze a vád sze‐

rinti időtényezőket, és ezzel rábizonyítsa Bobbyra, hogy
hazudik. Ken Eigersont, Bobby szomszédját szólította. Ken a
negyvenes évei derekán járó férfi volt, kétsoros öltönyt
viselt, amely jótékonyan elfedte a pocakját, és egy hosszúra
növesztett, a feje tetején keresztbe fésült hajtincset, amely‐
nek viszont nem sikerült elrejtenie kopaszságát. A két trükk‐
ből legalább az egyik bejött. Nem rossz arány. Eigerson
megerősítette, hogy valóban a Wall Streeten dolgozik, és
hogy csütörtökön mindig hazaér este kilencre. A felesége
csütörtök esténként extrém jógát oktat, és Kennek haza kell
érnie, mert a bébiszitter, Connie kilenckor indul, hogy elérje
a buszt.
– Mit látott, amikor kiszállt a kocsiból? – kérdezte Pryor.
– Robert Solomont láttam. Minden kétséget kizáróan.
Bezártam a kocsit, és megindultam a házunk felé, amikor
balról lépések zaját hallottam. Odanéztem és észrevettem.
Sosem váltottam vele szót. Egyszer-kétszer láttam, ahogy
jön-megy. Intettem és odaköszöntem. Ő meg visszaintett.
Ennyi volt az egész. Aztán bementem a lakásba. A gyerekek
már aludtak, és Connie, a bébiszitter elment.
– Biztos benne, hogy a vádlottat látta? – kérdezte Pryor.
– Száz százalékig. Híres ember. Láttam az egyik filmjét.
– És honnan tudja biztosan, hogy este kilenckor ért haza?
– tette fel a következő kérdést Pryor.
– Az irodában nyolc harminckor álltam fel az asztalomtól.
Kocsiba ültem. Amikor megálltam a ház előtt, ellenőriztem
az időt a kocsi óráján. Az előző héten egy kicsit késtem. Tíz
perccel kilenc után értem haza. Connie egy cseppet sem
örült. Mondta, hogy le fogja késni a buszt, úgyhogy adtam
neki ötven dollárt taxira. Tudja, milyen nehéz jó bébiszittert
találni! De nagyon ügyeltem, hogy legközelebb időben érjek
haza. És úgy is volt. Halálpontosan érkeztem.
– Még egyszer megkérdezem, Mr. Eigerson. Mert ez tény‐
leg nagyon fontos. Szeretném, ha tisztában lenne a szavai
súlyával. A vádlott azt állítja, hogy éjfélkor ért haza. Tehát
vagy a vádlott hazudik, vagy maga hazudik. Ha csak egy
kicsit is bizonytalan valamiben, akkor ez a megfelelő pilla‐
nat, hogy elmondja az esküdtszéknek. Ezért még egyszer
megkérdezem. Biztos benne, hogy a gyilkosság napján
Robert Solomont látta bemenni a házába este kilenckor? –
kérdezte Pryor.
Eigerson ezúttal az esküdtek felé fordult, egyenesen rájuk
nézett, és magabiztosan kijelentette:
– Biztos vagyok benne, hogy őt láttam. Este kilenc volt.
Akár a gyerekeim életére is megesküszöm.
– A tanút átadom – jelentette ki Pryor roppant önelégül‐
ten. Elfordult a bírótól és a tanútól, és megindult vissza a
vád asztalához.
Felugrottam, az oldalamba hasító fájdalomról nem vettem
tudomást, és mielőtt még leülhetett volna, a karjánál fogva
megragadtam Pryort.
– Kérem, várjon itt egy pillanatot, Mr. Pryor. – Megpróbált
megfordulni, és a bíróra nézni, de én erősen tartottam.
Pryor megállt, és a fogát csikorgatva nézett rám. Mielőtt
még tiltakozhatott volna, vagy kiránthatta volna magát a
kezemből, elsütöttem a lövést.
– Mr. Eigerson, közel fél órán át társalgott Mr. Pryorral.
Mintegy három méterre állt öntől, és egész idő alatt a szeme
előtt tartózkodott. Legyen kedves, mondja meg, milyen
színű nyakkendőt visel Mr. Pryor! – kértem.
Pryor cöcögött egy sort. De én akkor sem engedtem, hogy
megforduljon. A tanúk emelvényének háttal állt.
– Azt hiszem, pirosat – mondta Eigerson.
Ekkor elengedtem Pryort. Összehúzott szemmel nézett
rám, és mielőtt az asztalhoz ült volna, zakóját begombolta a
nyakkendője fölött.
 – Ó – nyögött fel Eigerson. – Azt hittem, piros volt. Téved‐
tem.
– Olcsó! Nagyon olcsó! – próbált gúnyolódni Pryor.
– Azt nem kérdeztem, hogy mennyit fizetett érte, de ha
egy dolcsi ötvennél többet adott ezért a nyakkendőért,
akkor magát kifosztották – mondtam az ügyésznek.
A tárgyalótermen vidám nevetés futott végig.
– Mr. Eigerson, vajon milyen hosszan láthatta az utcán álló
embert? Két, esetleg három másodpercig?
– Igen, nagyjából annyi lehetett.
– És milyen messze volt tőle?
– Úgy hat-hét méterre. Vagy egy kicsit messzebb – felelte.
– Tehát lehetett akár tíz méterre is?
Ezen elgondolkodott.
– Annyira talán nem. Mondjuk hét vagy hét és fél méterre.
– Sötét volt?
– Igen – válaszolta Eigerson.
– A férfi sötét napszemüveget viselt, és a kapucniját az
arcába húzta. Jól mondom?
– Igen, de akkor is Solomon volt.
– Solomon volt, mert ugyanolyan jellegű öltözéket viselt,
mint Robert Solomon szokott hordani, és mert Solomon háza
felé tartott, igaz?
– Solomon volt!
– Tehát hétméteres távolságból, a sötétben maga látott
egy férfit, a fejébe húzott kapucnival, sötét napszemüveg‐
ben. Mert lényegében ezt látta, igaz?
– Igen. És tudom, hogy…
– Tudja, hogy egy férfi volt, aki a felé a ház felé tartott,
amelyben Robert Solomon lakik. És ezért gondolta azt, hogy
a vádlott volt. Igazam van?
Eigerson erre nem szólt semmit. Gondolatai között kuta‐
tott a helyes válasz után.
– Az az ember akárki is lehetett, ugye? Mert az arcából
szinte semmit sem látott.
 – Az arcából nem sokat láttam, de akkor is tudom, hogy ő
volt az – felelte Eigerson dacosan.
Az esküdtek felé fordulva elsütöttem az utolsó kérdést.
– És vajon volt-e rajta nyakkendő? – kérdeztem.
Az esküdtek felnevettek. Alec Wynn kivételével mindenki
nevetett.
Eigerson nem válaszolt.
– A vádnak nincs több kérdése. Az állam Todd Kinney
tanút szólítja – jelentette be Pryor.
Eigerson pedig lehajtott fejjel hagyta el a tanúk emelvé‐
nyét. Pryort már nem is érdekelte. Ilyen volt a stílusa. Sok
ügyész egy egész délelőttöt töltött volna csak Eigersonnal.
De nem Pryor! Úgy szórta kifelé a tanúkat, mint a pelyvát.
És ha az esküdtszéknek az egyik tanú nem tetszett, akkor
máris ott volt a másik. Kockázatos taktika! Csak úgy zápo‐
roztak a tanúvallomások. Egyfelől ez sok mindent leegysze‐
rűsített; a tárgyalás gyorsan haladt, és az esküdtek is ébe‐
rek maradtak.
Kinney meglepően fiatal férfi volt. Fehér inget, nyakkendőt
viselt, kék farmert és kék zakót. Minden ruhadarabja leg‐
alább két számmal kisebbnek tűnt. Még a nyakkendője is.
Nem ért le a derekáig. Nagyon fiatal volt. Igazi hipszter.
Tiszta pazarlás, hogy bűnügyi szakértőként dolgozik. Remek
beépített ember lehetett volna belőle. Pryor máris felszök‐
kent. Jobb lábával szinte dobolt a padlón. Kezdtem az idege‐
ire menni. Az inggallérja egészen megfeszült a nyakán.
Elhatároztam, hogy tovább feszítem a húrt.
Útban visszafelé az asztalomhoz megálltam, és Pryor
fülébe súgtam:
– Bocs a nyakkendő miatt. Tényleg olcsó húzás volt.
Közben hallottam, hogy Kinney közeledik.
– Úgysem menti meg az ügyfelét. És ha még egyszer hoz‐
zám mer érni, betöröm azt az ocsmány orrát – mondta Pryor
lenyűgöző mosolyt vetve a bíró felé.
– Megígérem, hogy többé nem érek magához – mondtam
és elhátráltam tőle, egyenesen Kinney elé. Megbotlott, én
meg megtámogattam.
– Jaj, nahát! Ne haragudjon! – kiáltottam.
Kinney semmit sem szólt. Csak megcsóválta a fejét, és
folytatta útját a tanúk emelvénye felé. Leültem a védelem
asztala mellé, és hagytam, hogy Pryor tegye a dolgát, ahogy
akarja. Miután Kinney letette az esküt, Pryor sorra vette a
képesítéseit és a bűnügyi technikusi, valamint DNS-profil
elemzői szakmai tapasztalatát. Az egész nem tartott sokáig,
és én hagytam, hadd fussa ki magát a dolog. Vártam, hogy
Pryor mikor tér a lényegre.
– Ön vizsgálta meg a Carl Tozer szájában talált egydollá‐
rost? – kérdezte Pryor, és közben kivetítette a pillangóformá‐
júra hajtogatott pénz képét.
– Igen. Az orvosszakértő megőrizte. Eredetileg ujjlenyo‐
matokat kerestünk rajta. Egy jó minőségű hüvelyklenyoma‐
tot találtam, és a lenyomat felületén lefolytattam a DNS-
kereső vizsgálatot is. Mintát vettem az ujjlenyomat közvet‐
len környezetéről és az egész bankjegyről is.
– Mi lett az eredménye az ujjlenyomat-vizsgálatnak?
– Levettük a vádlott ujjlenyomatait is. A vádlott jobb
hüvelykjének lenyomata egy teljes, tizenkét pontos baráz‐
daegyezést mutatott az egydollárosról vett ujjlenyomattal.
Miközben Kinney válaszolt, Pryor az esküdtszéket nézte.
Az esküdtek közül volt, aki felfogta, hogy miről van szó. Volt,
aki nem.
– Hogyan érti azt, hogy teljes, tizenkét pontos ujjlenyo‐
mat-egyezés? – kérdezte Pryor.
Kinney nekiveselkedett, hogy megválaszolja, de a szakmai
részleteket igyekezett közérthetővé tenni.
– A világon minden egyes embernek más-más ujjlenyo‐
mata van. Az ujjlenyomatot a bőr felszínén található baráz‐
dák mintázata adja. A vizsgálati rendszer ezeket a barázdá‐
kat ellenőrzi, és tizenkét meghatározó ponton nézi meg
őket. Általánosan elfogadott, tudományos tény, hogyha
mind a tizenkét pont egyezik, akkor ugyanarról az ujjlenyo‐
matról van szó – mondta Kinney lassan, és mindvégig az
esküdtszékre nézve.
– Lehetséges, hogy az ujjlenyomat téves személyazonosí‐
táshoz vezetett? – kérdezte Pryor. Látszott, hogy egyenként
zárja le azokat a támadási pontokat, amelyeket használhat‐
tam volna.
– Nem. Az lehetetlen. A vizsgálatot én magam végeztem,
ezért biztosan tudom. Emellett az ujjlenyomat környékéről
begyűjtött DNS-minta megegyezett a vádlott DNS-ével –
jelentette ki Kinney.
– Ezt honnan tudja?
– Mert a vizsgálatot én magam végeztem. Én vettem le a
DNS-mintát a vádlott szájüregének nyálkahártyájáról. Ezt
különböző teszteknek vetettük alá, és teljes DNS-profilt
nyertünk. Ez a profil egy az egymilliárdhoz matematikai
valószínűséggel ugyanaz a DNS-profil, mint amelyet az egy‐
dollárosról gyűjtöttünk.
Kinney kitűnő szakember volt. Viszont magyarázni nem
tudott.
– Mit jelent az, hogy egy az egymilliárdhoz matematikai
valószínűséggel?
– Azt, hogy a bankjegyen talált DNS megegyezett a vád‐
lott DNS-ével, és ha egymilliárd másik embert megvizsgá‐
lunk, akkor talán egyet találunk közöttük, akinek szintén
megegyezik a DNS-e az egydollároson találttal.
– Akkor hát feltételezhető, hogy az egydollároson talált
DNS a vádlott DNS-e?
Ezen még csak gondolkodnia sem kellett. A válasz tisztán,
egyértelműen hangzott.
– Egész nagy valószínűséggel állíthatom, hogy az egydol‐
lároson talált DNS a vádlott DNS-e.
– Köszönöm. Kérem, maradjon még. Talán Mr. Flynn-nek is
lesznek kérdései.
De még mennyire, hogy voltak kérdéseim! Egy egész sor!
De ezek közül nem sok tartozott Kinney-re. Gyors pillantást
vetettem Bobbyra. Úgy nézett ki, mintha átment volna rajta
az úthenger. Rudy már beszélt neki erről a bizonyítékról, de
ha ugyanezt az ember egy tárgyalóteremben hallja, tizenkét
ember előtt, akik azért vannak ott, hogy ítéletet mondjanak
fölötte, az lesújtó. Töltöttem neki még egy kis vizet. A keze
remegett, ahogy a poharat az ajkához emelte. Bobby tisztá‐
ban volt vele, hogy micsoda ereje van Kinney tanúvallomá‐
sának. Ráadásul vérbeli színész volt, és azonnal megérezte
a közönség hangulatában beállt változást. Ezen nincs mit
szépíteni, Kinney tanúvallomása komoly kárt okozott Bobby‐
nak. Engem pontosan azért vontak be ebbe a perbe, hogy
ízekre szedjem az olyan tanúkat, mint Kinney is. Viszont már
a legelejétől tudtam, hogy nincs elegendő bizonyítékunk
ahhoz, hogy ezt a vallomást megingassuk. Az egész per
ezen a tanún áll vagy bukik.
A bűnügyi perekben a szakértői bizonyíték maga az Isten.
Csakhogy én meg védőügyvéd vagyok. Az én oldalamon
az ördög áll. És az ördög sosem játszik tisztességesen.
Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy magabiztosnak
hassak, ahogy a tanúk emelvénye felé lépkedtem. Éreztem,
hogy az esküdtek szeme követte minden mozdulatomat. A
szemem sarkából láttam, hogy Alec Wynn összefonja elöl a
karját. Ő már döntött. Mindegy, hogy mit fogok kérdezni, ő
már határozott.
– Szakértő úr, a tanúvallomása előtt esküt tett, hogy
csakis az igazat fogja vallani. Megtenné, hogy felveszi a
keze mellett fekvő Bibliát egy pillanatra? – kértem.
Hallottam, hogy Pryor székének lába megcsikordult, ahogy
hátratolta a székét a padlón. Elképzeltem, hogy azzal az
öntelt kis mosolyával összefonja maga előtt a karját. Tudta,
hogy Kinney egyedül a szavahihetősége felől támadható. Ha
sikerül rábizonyítanom, hogy hazudik, akkor van egy kis
esélyem. Pryor nyilván fel is készítette erre.
Maradjon a tudomány terén, a vizsgálati eredmények nem
hazudnak.
Kinney a jobb kezébe vette a Bibliát, és a vállam fölött
Pryor felé nézett. Jaja! Kinney-t felkészítették a támadás
ilyen formájára. Készen állt. Tudtam is, hogy így lesz. Része
volt a tervemnek. Nem kérdeztem, hogy őszintén beszélt-e,
nem emlékeztettem az esküjére, nem vádoltam azzal, hogy
hazudott. Ehelyett csak azért imádkoztam, hogy mondja
meg az igazat.
– Mr. Kinney, kérem, tegye le a Bibliát – utasítottam.
Kinney összevonta a szemöldökét. Pryor széke újra meg‐
csikordult, és tudtam, hogy most meg ültében kihúzta
magát, és közelebb vonta az asztalhoz, hogy jegyzetelni
tudjon. Pryor erre nem számított.
Felvettem a Bibliát, mindkét kezemmel magamhoz szorí‐
tottam, és az esküdtszék felé fordultam. Az esküdteknek ezt
látniuk kellett.
– Szakértő úr! A nap folyamán számos tanú tette le az
esküt erre a Bibliára. Amikor maga esküt tett, akkor a kezé‐
ben tartotta. Most az én kezemben van. Mondja, kérem, ha
most megvizsgálná ezt a Bibliát, akkor feltehetően a mai
napon szólított összes tanú ujjlenyomatát és DNS mintáját
megtalálná rajta, igaz?
– Igen. Bizonyára rajta lenne a korábbi tanúk ujjlenyo‐
mata, még ha töredékesen is, hacsak a mi ujjlenyomataink
nem törölték el őket. Mindannyiuk DNS mintáját is be tud‐
nánk gyűjteni. És a magáét is, Mr. Flynn – tette még hozzá.
– Egyetértek. Valamint az írnok, a tegnapi tanúk és min‐
denki más DNS-ét is, aki csak mostanában a kezében tar‐
totta ezt a Bibliát. Erről a könyvről tehát számos DNS-mintát
tudna begyűjteni. Igaz?
– Igen.
Kinney már sejthette, hová akarok kilyukadni. Zárkózot‐
tabbá vált, válaszai tömörek, velősek lettek.
– Ha most megvizsgálná ezt a Bibliát, és csak az én DNS-
emet találná rajta, akkor azt furcsállná, nem igaz? – kérdez‐
tem.
Az esküdtek közül néhányan kezdtek érdeklődőbbé válni.
Rita Veste, a gyerekpszichológus, Betsy Miller, a hétvégi
karateoktató, Bradley Summers, az aranyos öregúr és Terry
Andrews, a séf, mind erősen figyeltek ránk. Mind csupa fül
volt. Alec Wynn továbbra is összefonva tartotta a karját. Őt
meggyőzték a törvényszéki szakértők. De nekem volt egy
sor kérdésem, ami még eltérítheti a véleményétől.
Kinney alaposan megfontolta a válaszát.
– Talán – bökte ki végül.
Ekkor teljes támadásba lendültem. Innen már nem volt
visszaút.
– Egyik lehetséges magyarázata annak, hogy csak az én
DNS-emet találják a Biblián, az lenne, hogy valaki gondosan
letörölgette a borítót. Jól mondom?
– Igen.
A Bibliát visszatettem a tanúk emelvényére, és minden
erőmmel Kinney-re összpontosítottam. Eljött a harc ideje!
– Szakértő úr! Egy olyan egydolláros, amely évek óta for‐
galomban kering az Egyesült Államokban, valószínűleg ujjle‐
nyomatok és DNS-profilok százait, ha nem ezreit tartal‐
mazza. Banktisztviselőkét, bolti eladókét, az utca emberéét,
lényegében bárkiét, aki valami miatt készpénzzel bánik.
Egyetért?
– Ez természetesen lehetséges, igen – felelte.
– Ugyan már! Sokkal inkább valószínű, mint csak lehetsé‐
ges, nem?
– Hát akkor valószínű – mondta erre, de minden szótagot
egy hajszálnyi ingerültséggel ejtett ki.
– A Carl Tozer szájában talált bankjegyen az áldozat, a
vádlott és egy harmadik személy DNS-profilját találták meg,
így van?
– Igen.
– A harmadik profil egy bizonyos Richard Pena nevű férfié,
akit egy másik államban kivégeztek, méghozzá az itt talált
bankjegy nyomtatása előtt.
Látszott, hogy a tanú számított erre a kérdésre.
– Számomra elegendő magyarázat, hogy az a profil vélet‐
len anomália volt. Közel sem volt olyan erős, mint a vádlott
profilja, és akár Mr. Pena egy közeli vérrokonától is származ‐
hatott. Ellenőriztem az országos laboratóriumi adatokat, és
amennyire lehetett, meggyőződtem róla, hogy Pena DNS-e
soha nem hagyta el a lakóhelye szerinti államot. A mi labo‐
runkba sosem került be, tehát egy esetleges szennyeződés
fennállása kizárható. A DNS egészen biztosan egy közeli vér‐
rokoné.
– Lehetséges. Tudta, hogy Richard Penát többszörös gyil‐
kosságért ítélték el, és mindegyik áldozata melltartójába
egy egydolláros bankjegyet találtak betűzve, és az egyik
ilyen bankjegyen megtalálták a DNS-ét?
Hallottam, hogy az esküdtek mormolni kezdenek, és a zaj
lassan a nézőkre is átterjedt. De egyelőre még csak a mag
elültetéséről volt szó. A fa majd csak később fog kinőni.
– Nem, ezt nem tudtam – felelte Kinney.
– Visszatérve ehhez a mostani ügyhöz. Még mindig érthe‐
tetlen, hogy miért nem volt semmilyen más DNS-nyom a
Carl Tozer szájában talált bankjegyen. Tudjuk, hogy Mr.
Penánál nem lehetett, és tudjuk, hogy évek óta forgalomban
volt. Az az igazság, hogy valaki megtisztogatta azt a bankje‐
gyet, mielőtt a vádlott kezébe került volna. Ez lehet az
egyetlen magyarázat, nem igaz?
– Ezzel én nem értek egyet.
– A bankjegyet azért tisztogatták meg, hogy a vádlott
DNS-e tisztán felismerhető és begyűjthető legyen. Más szó‐
val, valaki azért tette Carl szájába, mert Mr. Solomonra
akarja fogni a gyilkosságot.
Kinney tagadólag rázta a fejét.
– De mindez még nem magyarázza meg, hogy hogyan
került a vádlott ujjlenyomata a bankjegyre – jegyezte meg
önelégülten.
– Majd én megmagyarázom magának! Könnyen előfordul‐
hat, hogy valaki úgy rendezte, hogy a vádlott megérintse a
bankjegyet, miközben fogalma sem volt ennek a tettnek a
jelentőségéről. Aztán az az illető a pénzt eltette, majd Carl
Tozer szájába helyezte.
 Kinney erre már csúfondáros arckifejezéssel csóválta meg
a fejét.
– Az nem létezik!
– Szakértő úr! Kérem, nyúljon bele a zakója bal belső zse‐
bébe – mondtam neki, de az esküdtszék felé fordultam.
Meglepetten fújtatott egyet. Aztán belenyúlt a zsebébe. És
mély megdöbbenéssel előhúzott egy egydollárost.
– Reggel még nem volt nálam egyetlen egydolláros sem –
nyögte.
– Természetesen nem. Ezt a pénzt én tettem a zsebébe.
És most már rajta van a maga DNS-mintája.
Előhúztam a zsebemből egy kendőt, kinyújtottam a
kezem, és a kendőbe fogva kihúztam az egydollárost az ujjai
közül.
– Könnyebb, mint gondolná, igaz? – kérdeztem.
Azzal a helyemre sétáltam, miközben Pryor hangja élesen
csengett a fülemben. Harrynek panaszkodott az eljárásom
ellen, aki elfogadta a kifogás emelését.
De ez mindegy volt. Mert az esküdtek látták, amit mutatni
akartam nekik. És lesznek köztük, akik ezt alaposabban
megfontolják, és megkérdőjelezik a DNS-en alapuló bizonyí‐
tás súlyát. Ha elegendően lesznek, akik kételkedni kezde‐
nek, akkor már van esélyünk.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Flynn a helyére ment, Todd Kinney pedig elhagyta a tanúk

emelvényét. A bíró bejelentette, hogy ebédszünet követke‐
zik, és Kane-nek szüksége is volt rá. Úgy érezte, hogy az
arca menten szétszakad, ha még tovább kell őriznie a
szenvtelenségét. Csatlakozott az esküdtek libasorához, és
kiment a tárgyalóteremből. Az állkapcsát alig tudta moz‐
gatni, annyira erősen szorította össze a fogát, és vér ízét is
érezte. Ha nem is erősen, de ott volt. Megtörölte a száját, és
halvány kis pirosságot látott a kezén. Dühében biztosan túl
erősen harapott az ajkába. Persze ebből semmit nem érzett.
Kane a legszenvedélyesebb pillanataiban sem érzett gyű‐
löletet. Amikor a kését forgatta, vagy amikor érezte, hogy
egy torok összeszorul a keze között, amikor a halálfélelem
kiült az áldozatai arcára, akkor csak örömöt érzett. A gyűlö‐
letnek ehhez semmi köze sem volt.
Az egész kizárólag élvezetet jelentett.
Flynnt hallgatva azonban újra előbújt a régi, jól ismert
érzés. Kane nagyon sok dolgot gyűlölt: a média által terjesz‐
tett hazugságokat, hogy azt sugallták, az ember többre
viheti, de leginkább azokat gyűlölte, akiknek szerencséjük
volt, és valóban megváltoztatták az életük menetét. Kane-
nek sosem volt ilyen szerencséje. És az anyjának sem. A
gyűlölet tehát ehhez kötődött. De talán inkább bosszúnak
nevezné. A legtöbb esetben szánalmat érzett. Szánta azokat
a szerencsétleneket, akik azt hitték, hogy a pénz, a család,
valamilyen új lehetőség vagy akár a szerelem bármit is
megváltoztathat. Az egész egy nagy hazugság. Kane szemé‐
ben ez volt a nagy amerikai hazugság.
Kane tudta, hogy valójában mi az igazság. Tudta, hogy az
álom nem létezik. Hogy nincs változás. Hogy kizárólag csak
a fájdalom létezik. Ő maga soha nem érezte, de a létéről
ugyanúgy tudott. Túl sok arcon látta megjelenni.
Az esküdtek az esküdtek termében ültek, a hosszú asztal
mellett, és a teremszolga megjelent egy halom szendvicses
zacskóval meg italokkal. Kane felpattintotta egy kóla dobo‐
zát, és elnézte, ahogy az egyik teremszolga megszámolja a
visszajárót, és a bizonylattal együtt elteszi. A teremszolga
az esküdtek ebédjét a bírósági írnoki irodában felvett kész‐
pénzből vásárolta. Kane máskor is látta már, hogy megy ez.
– A fenébe is, én ugyan nem fizetek borravalót – mor‐
molta a teremszolga átkozódva. Feljegyezte a nyugtán álló
összeget, összehajtogatott egy egydollárost, mellé tette az
aprót is, és az egészet begöngyölte a bizonylatba.
Kane felidézett egy évvel korábbi jelenetet. Mocskos ron‐
gyokban és egy szemetes konténerből kihalászott sapkában
hevert a hideg járdán. A szokásos hajléktalan szerepben. Ez
azért volt hatékony, mert a New York-iak közül csak kevesen
törődtek a hajléktalanokkal. Egy mocskos arcú, éhes, pénz‐
telen ember mellett elmenni hozzátartozik egy New York-i
mindennapjaihoz. Néhányuk lökött egy kis aprót. Mások
soha. Arra tökéletes módszer volt, hogy az ember megfi‐
gyelje a kiszemelt áldozatot. A bírósági postaszolgálat meg‐
figyelésével ellentétben ez a névtelen, hontalan szerep
mindössze néhány napig tartott. És jobb környéken is volt.
Kane az 88th Street sarkán foglalt el egy helyet. Vagy négy‐
százötven méterre Robert Solomon otthonától. Solomon a
harmadik napon sétált el mellette a szokásos iPoddal és fej‐
hallgatóval. Kane megérintette a lábát.
– Van egy dollárod, haver? – kérdezte.
Robert Solomon a zsebébe túrt, előkotort két egydollárost,
és Kane felé nyújtotta. Mielőtt elfogadta volna, gyorsan az
emlékezetébe véste, hogy Solomon ujjai hogyan helyezked‐
tek el a bankjegyen. A felső bankó elsőrangú ujjlenyomattal
fog szolgálni George Washington arcán. Kane feltartotta
üres kávésbögréjét, és a bankók belepottyantak. Később
még egy antibakteriális szerrel is befújja, és megtisztítja
őket. De Solomon ujjlenyomatát gondosan megőrzi.
Oly’ egyszerű! Oly’ könnyű! Miközben Solomon továbbha‐
ladt, Kane visszatette a fedelet a bögréjére, felállt és
elment.
Ez a bizonyos feladat így kezdődött.
Kane beleharapott a szendvicsébe, és nézte, ahogy a töb‐
biek esznek. Aztán az órájára pillantott.
Most már nemsokára – gondolta. Ebben biztos volt. Mind‐
ezt persze segítség nélkül sohasem érthette volna el. Kifize‐
tődő volt egy barátot szerezni, egy másik hasonlóan sötét
lelkű embert, akinek megengedte, hogy hozzácsapódjon, és
részese legyen az ügyeinek. És a fickó bizonyított.
Kane soha nem jutott volna idáig, ha nincs ez a beépített
embere.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

– Bűnösnek fognak ítélni, ugye? – kérdezte Bobby.

– Vereségről még szó sincs, Bobby. Tartogatunk még egy-
két meglepetést – feleltem erre.
– Bobby, maga ártatlan. És ezt az esküdtek is be fogják
látni – szólalt meg Holten.
Bobby a konzultációs szobában ült, előtte az érintetlenül
hagyott ebéd. Holten kiment, és hozott néhány szendvicset.
Enni én sem tudtam. Kinney súlyos csapást mért Bobby
ügyére. Még egy ilyet nem fog túlélni. Pryornak még két
tanúja volt hátra. Az egyik a videotechnikai szakértő, aki a
Bobby házára felszerelt mozgásérzékelő kamerát vizsgálta
meg, a másik a riporter, Paul Benettio. Harpernek hála, a
technikussal szemben volt a kezemben egy jó ütőkártya. A
riporter nem sok olyat tudott mondani, ami nyugtalanított
volna. Elmondta, hogy Bobby és Ariella nem jöttek ki valami
jól.
De hiszen házasok voltak! Ez még nem jelenti azt, hogy
Bobby megölné Ariellát.
Beszéltem az ügynökkel, akit Harper magával hozott. Ő
volt a szürke öltönyös hapsi. Az FBI egyik digitális kommuni‐
kációs szakértője, és olyan eszes volt, mint amilyennek lát‐
szott. Fiatal, de piszkosul jól képzett. Harper bemutatta. A
neve: Angel Torres. Angel elmondta, hogy mit talált, amikor
ma elment Bobby lakására. Nem fogja szétbombázni a vád
érveit, de az biztos, hogy átkozottul jól jött a hír.
– És a helyszínt őrző zsaru nem látta, hogy mit csináltok?
– kérdeztem.
– Nem – felelte Harper. – A fickó elszánt baseballszurkoló.
Szóba hoztam a kedvenc csapatát és ezzel sikerült a nappa‐
liban tartanom. Amúgy se nagyon érdekelte, hogy mit csiná‐
lunk. Kizárólag a Knicks pontátlaga érdekli. Torres felvillan‐
totta az FBI-igazolványt, és a hekus egyből megnyugodott.
– Különben sem tartott sokáig. Öt perc múlva már men‐
tünk is – tette hozzá Torres.
– Remek – mondtam erre én.
Holten, Torres és Harper állva eszegették a szendvicsüket.
Én viszont evés helyett bekaptam még néhány fájdalomcsil‐
lapítót, és leöblítettem egy kis kólával.
Delaney is megjött. Egy köteg dossziét hozott.
– Mi a helyzet az esküdtekkel? – kérdezte Delaney.
Bobby rám bámult, és várta, hogy milyen pozitív választ
adok.
– A DNS-ről szóló tanúvallomás ellenünk szól, de tudtuk is,
hogy így lesz. Talán sikerült egy kicsit tompítanom az ütés
erejét. De ez majd még kiderül. Tarts ki, Bobby! Van még
egy pár dobásunk! – mondtam.
– Elmondtad már Eddie-nek, hogy mi a helyzet az esküd‐
tekkel? – kérdezte Delaney.
– Éppen arra készülök – felelte Harper. – Miután Torresszel
eljöttünk Bobby lakásáról, visszamentünk az FBI-irodába.
Átvizsgáltam az újságcikkeket, amiket a nyomozók begyűj‐
töttek a különböző regionális újságok archívumából. Két hírt
is találtam. Az első egy kicsit érdekesebb, mint a második.
Úgy tűnik, mintha ez a hölgy fegyveres rablás áldozata lett
volna. Pena perében esküdt volt.
Harper a telefonja képernyőjén mutatta meg a cikket.
Hatvanas évei elején járó hölgy, bizonyos Roseanne
Waughbasch. Az észak-karolinai Chapel Hill egyik turkálójá‐
ban dolgozott. Valami nagy hős az összes golyót az arcába
lőtte a kétcsöveséből. A boltból nem sok mindent vittek el,
de a pénztárt, és a jótékonysági adományokat tartalmazó
befőttesüveget kiürítették. A bolt tulajdonosa szerint vagy
száz dollárról volt szó. A cikk elsősorban a halálesettel és az
erőszakos tettel foglalkozott. De mi volt itt a nyereség?
Nagyjából száz dolcsi meg egy kis apró?
 – Kitalálod, hogy mi a fura itt? Nézd csak meg ezt a fotót!
– mondta Harper.
Utcakép volt, rajta a bezárt turkáló üzlet. Az ajtón helyszí‐
nelő szalag futott végig.
És de még mennyire, hogy láttam, mi volt a furcsa! A tur‐
kálótól közvetlenül jobbra egy éjjel-nappali közért állt. A
másik oldalt pedig egy italbolt volt a szomszédja. Azon túl
meg egy kis helyi bankfiók látszott.
– Ez nem rablás volt. Gyilkosság – mondtam egyből.
– Én is erre gondolok. A turikban sosincs valami sok kész‐
pénz. Ellopni semmit sem érdemes, és a vásárlók sem sokat
fizetnek. Ha ezen az utcán ki akarnék rabolni valamit, akkor
az inkább a közért lenne. Az italbolt árusánál valószínűleg
lesz fegyver, a banknak biztonsági őre van, de a közértben
ilyen nincs. Legfeljebb egy baseballütő. És az ott dolgozók
közül senki sem valami nagy hős. Ki a fene kockáztatna
ekkorát ilyen kevés pénzért? És a közértben jóval több kész‐
pénz van. Sokkal több, mint egy turkálóban.
– És a másik újsághír mi volt? – kérdeztem.
– Az nincs nálam. Egy hirdetés volt a Wilmington Stan‐
dardban. Miután Pete Timsont elítélték Derek Haas meggyil‐
kolásáért, az egyik esküdt eltűnt. Családja nem volt, munka‐
helye viszont igen. A pert követően többé nem ment be, és
a főnöke aggódni kezdett. Értesítette a rendőrséget, még
egy hirdetést is betett az újságba. A fickót soha többé nem
látták, miután elhagyta a bíróság épületét.
A bordáim körüli fájdalom lassan enyhülni kezdett. De a
helyét a mellkasomban tompa sajgás, a torkomban pedig
keserűen égető érzés vette át. Delaney elmélete Dollár Bill‐
ről végig helyes volt. Viszont fogalmunk sem volt róla, hogy
mi mindent követett el. Magamba roskadtan ültem, lehuny‐
tam a szemem, és megdörzsöltem a tarkómon a dudort. Azt
akartam, hogy a fájdalom kissé felélénkítsen.
A per során most először elfogott a félelem. Dollár Bill sok‐
kal ravaszabb, mint azt valaha is elképzeltem.
 – Egészen idáig rossz helyen keresgéltünk – állapítottam
meg. – Minden vádlottat elítéltek, akik a pasas bűnéért bíró‐
ság elé kerültek. Minden egyes vádlottat! De egy per bármi‐
kor átfordulhat az ellenkező oldalra. Még erős bűnügyi bizo‐
nyítékok esetén is. Hogyan gondoskodott róla ez a fickó,
hogy mindig megszülessen az elmarasztaló ítélet? A bizonyí‐
ték elhelyezése nem volt elég neki. Dollár Bill nem a tárgya‐
lóterem biztonságos soraiból követte a pereket. Az esküdt‐
székben ült. Ahogy azt Harry megmondta: van egy befura‐
kodott esküdtünk.
– Micsoda? – szólalt meg Harper és Delaney egyszerre.
Bobby és Holten tátott szájjal egymásra bámultak.
– Valahogy bejutott az esküdtek közé. A Derek Haas-gyil‐
kosság esetében szerintem az az esküdt azért nem ment be
többé a munkahelyére, mert már előbb halott volt. Feltehe‐
tően már egy jó ideje. De legalább egy héttel a tárgyalás
megkezdésétől. A fickó foglalta el a helyét. A mi esetünkben
elgázolta Brenda Kowolskit, és valahogy megfojtotta Manuel
Ortegát. Pena perében lelőtte az idős esküdt nőt. Elintézte
őket, mert tudta, hogy nem úgy szavaznának, ahogy ő sze‐
retné.
– Még az esküdtek kiválasztása előtt megöli az egyik jelöl‐
tet, és ellopja a személyazonosságát. Csakis így lehet. Ezért
tűnt el az az esküdt a per után – állapította meg Delaney
fagyosan. Az igazság felismerése jeges indulatként sepert
végig az arcán.
– De honnan tudja, hogy kik szerepelnek az esküdtjelöltek
listáján? – kérdezte Harper.
– Feltörheti a bíróság szerverét. Vagy bejuthat valahogy
az ügyvédi irodába. Vagy a vád képviseletéhez. Vagy meg‐
szerzi valahogy a leveleket – sorolta a lehetőségeket Holten.
– Őrület! – ámult Harper.
– Szó sincs róla – vetette közbe Delaney. – Ez Bill. Meg‐
mondtam már. Ez a pasas kivételesen intelligens. Meglehet
a legokosabb, akivel valaha is találkoztam. Meg kell szerez‐
nünk az összes ügyben szereplő esküdt nevét. Ellenőriztet‐
jük a személyazonosságukat a járműnyilvántartó adatbázi‐
sában, az útlevél-nyilvántartóban, minden létező nyamvadt
adatbázisban, ami csak a rendelkezésünkre áll. A végtelen‐
ségig nem tudja elváltoztatni a külsejét. Azzal az esküdttel
kezdjük, aki eltűnt a Haas-per után. El fogjuk kapni a fickót!
Eddie, tanúvallomást teszek. Mindent megteszek, amit csak
kell – fogadkozott Delaney.
Nekiláttunk kidolgozni a stratégiát. Elhatároztuk, hogy
mostantól az esküdtszéket figyeljük. De ennek megvolt a
maga kockázata.
– Bobby, ha minden jól megy, ezzel sikerül perújrafelvé‐
telt kérnünk. Ez a cél. Ez azt jelenti, hogy egy időre minden
leáll. Delaney szemmel tartja az esküdteket, és addig nyo‐
moz utánuk, amíg kiderül, hogy melyik a gyilkos. Az a
lényeg, hogy ezt a pert leállítsuk. Nem engedhetem meg,
hogy a döntés az esküdtszék kezébe kerüljön. Szó sem lehet
róla, amikor a gyilkos ott ül. De tisztában kell lenned vele,
elképzelhető, hogy nem járok sikerrel. Van egy elméletünk.
Bizonyítékunk viszont nincs. Ha a bíró elutasítja a per-újra‐
felvételi kérelmet, akkor megvan az esélye, hogy Pryor az
egészet ellenünk fordítja.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Bobby.
– Ha megvádoljuk az esküdteket, hogy egy sorozatgyilkos
ül köztük, de e pillanatban még nem tudjuk, hogy ki az,
akkor az egész esküdtszék úgy fogja venni, hogy őket vádol‐
juk ennek a gyilkosságnak az elkövetésével. Magukra veszik
a vádat. Ez pedig azzal járhat, hogy téged bűnösnek fognak
ítélni. Ha megpróbáljuk, de nem sikerül, és nem kapjuk el a
fickót, akkor könnyen meglehet, hogy életed hátralevő
részét rácsok mögött töltöd.
Kedveltem Bobbyt. Tetszett, hogy a hatalmas vagyon és
hírnév ellenére is alig változott, és még most is ugyanaz a
farmerfiú volt, aki annak idején apja megtakarított pénzével
nekivágott a világnak. Persze, neki is megvoltak a maga
problémái. Mindenkinek megvannak. De nem Bentley-vel
jött a bíróságra. Nem járt a nyomában tizenkét talpnyaló,
akiknek más dolguk sincs, mint hogy a nap huszonnégy órá‐
jában bizonygassák, milyen nagyszerű ember. Szinte még
gyerek volt, amikor már tudta, hogy milyen hivatást választ.
És megvolt az a szerencséje, hogy jól is csinálta, követte az
álmait, szerelmes lett, és megvalósította az álmot. Most
pedig itt áll, felnőtt fiatalemberként, és gyászolja az elve‐
szett szerelmét. Nincs az a pénz vagy siker, ami ezt vissza‐
adhatja.
– Ez az ember megölte Ariellát és Carlt. Meg azt a sok
embert. Szeretném, ha elkapnátok. Tedd azt, amit tenned
kell. Velem ne törődjetek. Tudom, hogy el fogjátok kapni –
mondta Bobby.
– Lennie kell valamilyen más megoldásnak – szólalt meg
Holten.
Én sem akartam Bobby szabadságát kockáztatni. De
abban a pillanatban nem volt semmilyen más ötletem. Érez‐
tem, hogy valamit nem vettem észre, valami fölött átsiklot‐
tam. A DNS-minta már az elejétől zavart. Hogy a fenébe
kerülhetett egy halott DNS-e az egydollárosra?
Hiszen ez lehetetlen.
És abban a pillanatban, amikor ez a gondolat átvillant az
agyamon, egy csapásra megértettem, hogy hogyan kerülhe‐
tett Pena DNS-e a Carl szájában talált egydollárosra. Össze‐
írtam néhány ellenőrizni való dolgot, és odaadtam Delaney-
nek. Dollár Bill piszkosul okos volt.
De senki sem tökéletes.
 ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Kane összekulcsolta a hasán a kezét, lassan kifújta a leve‐

gőt, és kényelmesen elhelyezkedett, hogy figyelje, hogyan
lesz úrrá Pryor a tárgyaláson. Az esküdtek ebéd alatt beszél‐
gettek egymással. Itt-ott suttogó csoportok alakultak ki. Ha
most szavaznának, akkor kétharmados arányban a bűnös‐
ség mellé tennék le a voksukat. Kane úgy sejtette, hogy a
többiek még nem döntöttek biztosan, de a legtöbbjük a vád‐
lott bűnössége felé hajlott. Kane rosszabbal is szembesült
már az esküdtek termében.
Pryor szólította a délután első tanúját. Egy Williams nevű
szakértő volt, aki a Solomon-ház mozgásérzékelő biztonsági
kameráját vizsgálta. A szakértő megerősítette, hogy a
berendezést valóban leszerelték, vizsgálat alá vetették, és
találtak egy releváns videofelvételt.
A bírósági vetítővásznon megjelent az utca felülnézeti
fekete-fehér képe, ahogyan az Solomonék bejárata felől lát‐
ható. A bal alsó sarokban az időkijelző 21:01 órát mutatott,
amikor megjelent egy kapucnis alak. Kane nem tudta
kivenni az illető arcát. Egy pillanatra láthatóvá vált az álla,
mert megemelte a karját. A karját egy darabig még meg‐
emelve tartotta.
– Mit csinál ez az ember a felvételen? – kérdezte Pryor, és
egy pillanatra megállította a lejátszást.
– Talán éppen most illeszti a kulcsot a zárba. Szerintem ez
történik – mondta Williams.
A felvétel újraindult. A kapucnis alak fejét lehajtva tar‐
totta, az iPodját nézte. A készülékből vékony, fehér zsinór
kígyózott elő, majd eltűnt a kapucni alatt. A fülhallgató zsi‐
nórja. Kinyílt az ajtó, és fény áramlott ki az utcára. Az alak
belépett a házba, és a felvételnek vége szakadt.
 – Williams szakértő tiszt, hogyan működik ez a biztonsági
berendezés? – kérdezte Pryor.
– Egy mozgásérzékelő aktiválja. A kamera automatikusan
bekapcsol, amint az érzékelő valamilyen mozgást észlel. Az
érzékelőt megvizsgáltam a laborban, és megállapítottam,
hogy tökéletesen működött, ahogyan azt az imént is láttuk.
Az érzékelő hatósugara három méter. A mezőn belül minden
mozgás beindítja a kamerát.
– A vádlott azt állítja, hogy éjfél körül ért haza. Valamint
azt, hogy nem találkozott a szomszédjával kilenc órakor.
Erről magának mi a véleménye?
– Teljesen lehetetlen. A kamera kilenc óra egy perckor fel‐
vételt készített róla. A filmen látszik, hogy Bobby Solomon a
kulcsával kinyitja a bejárati ajtót. Ellenőriztem a rendszert,
és ezt követően nincs több felvétel.
Pryor leült, és Kane figyelte, ahogy Flynn felállt. Mielőtt
Flynn megszólalt volna, valami megzavarta Kane-t. Balra pil‐
lantott, a zavaró mozgás irányába. A tárgyalóterem ajtaja
nyílt ki, és a New York-i rendőrség két detektívje lépett be.
Az egyik Mike Anderson volt, még mindig gipszben. A másik,
valamivel idősebb, ősz, lenyalt hajú férfi. Kane úgy sejtette,
hogy Anderson partnere lehet. Mindketten a terem végében
álltak meg.
Kane újra Flynnre nézett, és a késeire gondolt. Elképzelte
Flynnt, ahogy valahol, messze innen, egy félreeső helyen
megkötözve hever. Valahol, ahol nyugodtan hagyhatja, hogy
Flynn fájdalmában ordítson. Látta magát, ahogyan kivá‐
lasztja a megfelelő kést. Ahogy hagyja, hogy Flynn is jól
lássa, mit választ. Aztán lassan a megkötözött ügyvédhez
sétálna. Kane végtelen sokáig el tudott húzni egy késvágást.
Az acél lassú bemélyesztése a húsba egyszerűen fenséges
érzés volt.
Kane megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a fantáziálás
kellemes képétől. Itt még nem végezte el a feladatát.
Messze nincs még készen. Flynn Pryorhoz sétált, és átnyúj‐
tott neki egy aktacsomagot. Az ügyész gyorsan átlapozta.
Még az esküdtek helyéről is jól hallható volt a férfi hangja.
– Ehhez hogyan jutott hozzá? – kérdezte Pryor.
– A New York-i rendőrség engedélyével. Senki sem állt az
útjába. Torres FBI-ügynök alapos gyanúval ment. És ha nincs
ellenvetés, akkor nincs szükség házkutatási engedélyre –
közölte Flynn.
Kane nagyon figyelt, hogy erre Pryor mit válaszol, de nem
értette. A két jogász a bíróhoz ment. Szemmel láthatóan
valami vita folyt közöttük.
– Engedélyezhető – mondta néhány perc múlva Ford bíró.
– Amennyiben a New York-i rendőrség nem emelt kifogást,
és engedélyezte a belépést, részemről rendben van.
 ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

Majdnem megsajnáltam a Solomonék lakásában őrködő zsa‐

rut. Ha észreveszi, hogy az FBI valami vizsgálatot végez,
akkor feltehetően tiltakozik. Még az is lehet, hogy letartóz‐
tatja Harpert és Torrest. Csakhogy nem vett észre semmit.
Ellenvetés nem volt. Így most semmi gond. Harry megen‐
gedte, hogy a jelentést bizonyítékként használjam.
És csak az Isten a megmondhatója, mennyire szükségem
is volt rá!
Meg Bobbynak is. Ha a perújrafelvételt nem sikerül elérni,
akkor legalább legyen néhány esküdt, aki mellettünk sza‐
vaz.
Szorosan fogtam a jelentést. Úgy éreztem, mintha valami
életmentő csónakba kapaszkodnék.
– Williams szakértő, a felvételen nem látható Robert Solo‐
mon arca, ugye? – kérdeztem.
– Nem teljesen. A napszemüveg egy darabja, a szája és az
álla egy része látható. A kapucnit erősen a szemébe húzta,
és majdnem az egész arcát eltakarja. De ettől függetlenül is
kijelenthetem, hogy ő az – nyilatkozta Williams.
Miután Pryor befejezte a kihallgatást, a filmet visszavitte,
és leállította azon a ponton, ahol a kapucnis alak az ajtóban
áll.
– A videofelvételen látszik, hogy az illető valamilyen elekt‐
romos készüléket tart a kezében. Meg tudja mondani, hogy
mi lehet? – kérdeztem.
– Úgy tűnik, hogy egy iPod – felelte Williams.
– Kérem, emlékeztesse az esküdtszéket, hogy mikor
készült ez a videó?
– Közvetlenül este kilenc után, a gyilkosság éjszakáján.
A távirányítóval ekkor új képet vetítettem ki, az egyik
helyszíni fotót. A kép az előszobáról készült. Középen az
emeletre vezető lépcső, balra telefonasztalka, rajta egy wifi
router meg egy váza. Átnyújtottam Torres jelentését Willi‐
amsnek, és nekiláttam a lényegnek.
– Szakértő úr, ezt a jelentés a mai nap folyamán készí‐
tette az FBI különleges ügynöke, Mr. Torres. A fotón látható
wifi router törvényszéki szakértői vizsgálatát tartalmazza.
Maga megvizsgálta a routert?
– Nem.
– Torres ügynöknek sikerült hozzájutnia bizonyos előz‐
ményadatokhoz egy illesztőfelület segítségével. Ezek felso‐
rolását a negyedik oldalon találja. Kérem, tekintse meg –
mondtam.
Williams a megfelelő helyre lapozott és olvasni kezdett.
Adtam neki harminc másodpercet. Befejezte az olvasást, és
értetlen képpel ült a helyén.
– A vádlott azt mondta a rendőrségnek, hogy éjféltájt ért
haza. Tekintse meg a negyedik oldal közepe táján látható
bejegyzést. A tizennyolcas számút. Kérem, olvassa fel.
– Itt az áll, hogy csatlakozás 00:03 perckor: Bobby iPodja –
olvasta Williams.
– Most pedig nézze meg az előző bejegyzést, a tizenhetes
számút.
– Nem kapcsolódó készülék, csatlakozás nem engedélye‐
zett: 21:02 – olvasta a szakértő.
Megragadtam a távirányítót, és kivetítettem a bejárat
előtt álló, kapucnis alak képét.
– Észszerű azt feltételezni, szakértő úr, hogy az ezen a
fotón látható készülék megegyezhet azzal, amelyik megpró‐
bált csatlakozni a vádlott otthonában található routerhez?
– Ezt nem tudom biztosan – felelte Williams.
– Természetesen nem. De roppant különös véletlen lenne,
ha nem ez a készülék volna, ezt így méltányos kijelente‐
nünk?
– Igen, méltányos – nyelt nagyot Williams.
– Mert, ha valaki Bobbyhoz hasonlóan öltözik, abból a cél‐
ból, hogy behatoljon a lakásába, akkor az illető azt is tudni
fogja, hogy Bobbynál mindig van egy iPod. És ez jó ürügyet
szolgáltat arra, hogy elrejtse az arcát a kamera elől, nem?
– Ezt nem tudom. Talán igen – mondta Williams.
– Valóban. Talán. És amennyiben ez az illető bejut a
lakásba, akkor egész egyszerűen kikapcsolhatja a kamerát,
igaz? És azt követően a kamera már senki másról nem fog
felvételt készíteni – fejeztem be.
– Ezt megteheti, de nem áll rendelkezésemre semmi, ami
ezt bizonyítaná – közölte a szakértő.
– Tényleg? – kérdeztem.
A fickó egy pillanatig elgondolkodott.
– Tényleg – jelentette ki végül.
– Rendben van. Akkor kérem szépen, hogy vetítse le az
esküdtszék számára azt a felvételt, amelyen a rendőrség
látható, amint behatol a lakásba ezen a főbejáraton.
Williams ajka megmozdult, és hangtalanul azt mondta:
basszus.
– Ilyen felvétel nincsen. A készüléken található utolsó fel‐
vétel az, amelyen a vádlott belép a lakásba.
– De az tény, hogy a rendőrség kiszállt a helyszínre, és
bement a lakásba. Amennyiben erről nem készült felvétel,
és arról sem, hogy az ügyfelem éjfélkor érkezett haza,
annak az az egyetlen magyarázata, hogy valaki korábban
kikapcsolta a kamerát, igaz?
A tiszt kényelmetlenül fészkelődött ültében. Vadul kutatott
valami jó válasz után, és majd megfeszült, hogy megtalálja.
– Ez lehetséges. Úgy értem, igen, ez valóban megtörtén‐
hetett.
Még tovább is feszegethettem volna a dolgot, de tudtam,
hogy ingoványos talajon járok. Egyelőre az volt a lényeg,
hogy az esküdtek legalább elgondolkodjanak a lehetőségen,
hogy valaki más is lehetett az, aki bement a házba. Torres
megadta nekünk ezt a reményt. A fenébe! Hamarabb is
eszembe juthatott volna, hogy megvizsgáltassam a routert!
Pryor gyors visszavágót intézett.
 – Szakértő úr! Nem tudjuk, hogy a router hatósugara mek‐
kora, ugye? – kérdezte Pryor.
– Tessék? Nem, azt nem tudjuk. A router akár egy ház
előtt elhaladó kocsiban lévő készüléket is befoghatott –
mondta Williams.
Hát igen. Pryor megigazgatta a nyakkendőjét, és leült.
– Ehhez kapcsolódóan lenne egy megjegyzésem – mond‐
tam Harryre nézve.
– Egy kérdést engedélyezek, Mr. Flynn, és nem többet –
mondta Harry.
Megnyomtam a lejátszás gombot. Újra végignéztük a
negyvenöt másodperces felvételt. Aztán leállítottam, és lát‐
tam, hogy Williams már rájött, mit akarok kérdezni, de
semmi ötlete nem volt, hogy majd mit mondjon.
– Mr. Williams, a jegyzőkönyv kedvéért megerősítené,
hogy a videón jól látszik az utca, és sem jármű, sem gyalo‐
gos nem halad el a ház előtt?
– Úgy van – sóhajtotta Williams.
Ezzel a tanúval végeztem is.
 ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

Ültében kissé fészkelődve, Kane most először kezdte magát

kényelmetlenül érezni. Közben némán átkozta magát, hogy
nem gondolt a wifi routerre. Átok ez az ügyvéd! Kane meg‐
szokta már, hogy egy per mennyire hullámzó lehet. Sokszor
megtapasztalta. De ilyet még nem látott. Az összes eddig
látott védőügyvéd közül Flynn egyértelműen a legjobb. Kane
eltöprengett azon, hogy Rudy Carp vajon felért volna-e
Flynn-nel. Nem mintha ez bármit is számított volna.
Közben Pryor szólította a vád utolsó tanúját. A többiekhez
képest ez az ügyész embertelen gyorsasággal dolgozott.
Hatékony is volt. Sok évvel ezelőtt Kane részt vett egy per‐
ben, amely során neki kellett emlékeztetnie a többi esküdtet
egy tanúvallomásra, amelyet hetekkel korábban hallottak. A
fontos bizonyítékok legnagyobb részét egészen elfelejtették.
Pryornál erre nem kerülhet sor.
A riporter felment az emelvényre, fogta a Bibliát és letette
az esküt. Kane azon elmélkedett, hogy vajon mi mondaniva‐
lója lehet. Nem sok. Az is igaz, hogy Pryor is nagy játszmás
volt. Talán nem annyira jó, mint Flynn, de nem maradt el
messze tőle. Az évek során Kane megtanulta, hogy az ügyé‐
szek alattomos módszereire mindig számíthat.
Volt egy olyan érzése, hogy Pryor most egy olyan adu‐
ásszal jön elő, amelyet mindvégig a kezében tartogatott.
Az ügyész először is sorra vette Benettio szakmai ajánlá‐
sait. A riporter jól ismerte a hollywoodi köröket. Igazi benn‐
fentes volt.
– Mit tud elmondani az esküdtszéknek a vádlott és a
második áldozat, Ariella Bloom között fennálló kapcsolatról?
– tette fel az első kérdést Pryor.
– Nemrég házasodtak össze, miután megismerkedtek és
egymásba szerettek egy forgatás során. A házasság erős
szövetségnek bizonyult. Ez tette lehetővé számukra, hogy
Hollywoodban nagy hatalomra tegyenek szert. Tudják,
milyen erőt képviselnek az egyformán híres házaspárok.
Mint például Brad és Angelina. Nem sokkal ezt követően
elindították a saját valóságshow-jukat. És mindketten fősze‐
repet kaptak a nemrég bemutatásra került űreposzban. A
filmstúdiók valósággal elárasztották őket a pénzzel. Befutot‐
tak, mert házasok voltak.
– És mit tud a magánéletükről?
– Mindenki tudja, hogy Hollywoodban mindig rengeteg a
pletyka. Ez a bestia már csak ilyen. Mindig lesznek, akik
kételyeket keltenek egy házassággal kapcsolatban. Én
magam is ezek közé tartozom. Ebben az estben azonban
szakítok az újságírói szokásokkal. Megbízható forrásra
támaszkodom! Méghozzá olyasvalakire, aki közvetlen közel‐
ről ismeri Solomonék kapcsolatát. Az illető elmondta, hogy
ez pusztán érdekházasság volt. Persze, valóban nagyon jól
kijöttek egymással. De ez inkább testvéri viszonynak volt
nevezhető, mert Robert Solomon homoszexuális.
 HATVANADIK FEJEZET

Imádom Amerikát. Imádom New Yorkot. Imádom az itt élő

embereket. De azért előfordul, hogy ez az egész elkeserít.
Nem az emberek, leginkább a média. Mert hiába a rengeteg
csatorna, újság és digitális hírközlés, az amerikai népet nem
valami jól szolgálja a média. A tárgyalótermet nagyrészt a
média képviselői töltötték meg. És a helyiséget az ő elakadó
lélegzetük hangja töltötte be, amikor Benettio bejelentette,
hogy Robert homoszexuális.
Ezek az újságírók meg sem rezzentek, amikor Pryor kivetí‐
tette az Ariella holttestét ábrázoló fotót, a sebeit, hogy nagy
felbontásban közszemlére tette a lány fiatal életének erő‐
szakos végét. Attól bezzeg egyből megőrülnek, ha kiderül,
hogy egy híres ember nem feltétlenül heteroszexuális.
Bobby megrázta a fejét, én pedig odasúgtam neki, hogy
minden rendben lesz. Bólintott, és azt mondta, hogy semmi
gond.
– Mr. Benettio, ez nem mindennapi kijelentés. És nem sze‐
repel az írásos nyilatkozatában, illetve tanúvallomásában. –
Ennek mi az oka? – kérdezte Pryor.
– A hír forrását kívántam ezzel védeni. De most, hogy
folyik a per, kötelességemnek érzem, hogy nyilvánosságra
hozzam az igazságot.
– És kitől származik ez az információ?
– Carl Tozertől. Ő keresett meg azzal, hogy van egy szto‐
rira való anyaga arról, hogy valójában milyen is ez a házas‐
ság. Ariella mindig is gyanította. És megtörtént, hogy lefe‐
küdt Carllal. Ariella és Robert külön életet éltek. A kamerák,
fényképezőgépek kedvéért együtt voltak, de ez volt minden.
Meggyőződésem…
– Tiltakozom, tisztelt bíró úr! – szóltam közbe, de mielőtt
Harry le tudta volna állítani, Benettio lehengerlően folytatta,
és még a bírót is túlkiabálta.
– Határozott meggyőződésem, hogy Robert Solomon
rájött, hogy Carl felkeresett engem, és ezért ölte meg őt is
és Ariellát is. Robert hazugságban élt, és az igazság nyilvá‐
nosságra kerülését nem tudta volna elviselni. Amennyiben
Hollywood megtudja, hogy homoszexuális, az egész karri‐
erje romba dől. Robert ezt tudta. Ezért inkább végzett velük!
– jelentette ki Benettio.
Spekulációra hivatkozva újra tiltakoztam. Harry elfogadta,
és közölte az esküdtszékkel, hogy a tanú vallomását hagyják
figyelmen kívül. De elkéstünk. Hiszen amikor tiltakoztam,
Benettio akkor is beszélt. Az esküdtek mindent hallottak. A
kár megtörtént.
– Nincs több kérdésem – jelentette be Pryor.
Tudtam, hogy ha vallatni kezdeném Benettiót, akkor újra
megpróbálna előhozakodni ugyanezzel a dologgal. Semmi
értelme, hogy kikérdezzem. A bíró megmondta az esküdt‐
széknek, hogy ne vegyen tudomást a vallomásáról. Semmi
haszna sem lett volna Bobby szexualitása köré kihegyezni
az pert. Közöltem Harryvel, hogy nincs kérdésem.
– A vád befejezte a tanúk kihallgatását – hirdette ki Pryor.
Elérkezett a döntés ideje. Pryor már jelezte, hogy nem
kívánja kihallgatni a matracos pasast, Gary Cheesemant.
Torres jelentése a wifi routerrel kapcsolatban meg már beke‐
rült a bizonyítékok közé. Pryor nem tudta semmissé tenni.
Nekem csak két fontos tanúm volt. Delaney és Bobby.
– A védelem a tanúk emelvényére szólítja Paige Delaney
különleges ügynököt.
És Delaney egy órán át vesézte az ügyet az esküdteknek.
Dollár Bill teljes dicsőségében bontakozott ki előttük. Bősé‐
ges időt szántunk rá, hogy az összes esetet kitárgyaljuk,
minden áldozatot, az egydollárosokat, és hogy végigköves‐
sük a bizonyítékokat, amelyek az ártatlanokhoz vezettek,
akiket aztán elítéltek Dollár Bill bűneiért. Kitértünk a bankje‐
gyek megjelöléseire és a gyilkos pszichológiájára.
 Fél szemmel egyfolytában az esküdteket figyeltem. Főleg
a férfiakat. Mind megbűvölten hallgatta Delaney tanúvallo‐
mását. Daniel Clay, a munkanélküli sci-fi-rajongó csak úgy
habzsolta. Korban akár ő is lehetett volna az elkövető, de
nem tudtam róla elképzelni. Volt valami a szemében. Min‐
den egyes gyilkosság taszította, ahogy Delaney sorra vette
őket. Biztos, hogy nem ő volt. Pedig a személyazonosságát
könnyű lenne elrabolni.
A fordító, James Johnson sok szempontból megfelelő lett
volna. Az életkora szerint is, és azért is, mert jó néhány
napig senki sem vette volna észre az eltűnését. Otthon dol‐
gozott. Ugyanakkor ő is teljesen lenyűgözve hallgatta Del‐
aney-t. Testbeszédéből és ajka hangtalan mozgásából is lát‐
szott, hogy elhitte Delaney vallomását. És amit hallott, meg‐
rémítette. Nem. A gyilkos nem James volt.
Terry Andrews, a grillszakács, és Chris Pellosi, a webter‐
vező szintén lehetett volna Dollár Bill. Mindkettő olyan
figura, akinek néhány napra könnyen el lehetett volna lopni
a személyazonosságát. De Andrews túl magas volt. Azt
hiszem a gyilkosnak nehéz lett volna tartósan egy ennyire
magas ember benyomását kelteni. Pellosi már inkább lehet‐
séges volt.
A hatvanon túli, nyugdíjas Bradley Summers az életkora
miatt kiesett. És egyébként is népszerűnek tűnt az esküdtek
körében. Úgy látszott, hogy tisztelik. Talán a kora miatt is.
És akkor már csak Alec Wynn maradt. A munkanélküli főis‐
kolai tanár. Természetjáró. Egy olyan ember, aki több fegy‐
vert is tart, és nagyon magának való.
A férfi, akit Arnold is kiszúrt. Akinek az arca egy pillanatra
teljesen eltorzult.
Arnold még mindig nem érkezett meg, és magamban meg
is jegyeztem, hogy fel fogom hívni. Rengeteget rögtönöz‐
tem, és az az igazság, hogy már annyira megszoktam, hogy
egyedül viszem az ügyeimet, hogy nem is vettem észre
mindjárt, hogy Arnold még nem jelent meg. De most nagy
szükségem volt rá. Tudni akartam, hogy mit gondol Wynnről.
 Megálltam az esküdtek előtt, és feltettem Delaney-nek az
utolsó kérdésemet. Ezt jól begyakoroltuk.
– Delaney ügynök, hogyan lehetséges az, hogy Dollár Bill
minden esetben elérte, hogy másokat ítéljenek el helyette?
Hiszen egy bűnügyi per sokszor fordulhat a vádlott javára,
még akkor is, ha sok, erős bizonyíték szól ellene.
Delaney nem nézett rám. Még egyszer utoljára belemerült
a jegyzeteibe. A terem végében ügynökök sorakoztak. Har‐
per a védelem asztalánál ült, egyszerre dolgozott és követte
a pert. Előtte bekapcsolva állt a laptopja, és egész délután
folyamatosan fogadta a különböző archív híreket. Újságcik‐
keket és rövid videofelvételeket azokról a tárgyalásokról,
amelyek során valaki mást ítéltek el Dollár Bill tetteiért. Har‐
per minden bizonnyal hallotta a kérdést. Lezárta a laptopot,
és az esküdtszékre bámult.
Delaney rám nézett, bólintott, és ahogy beszélni kezdett,
mindketten az esküdtszék felé fordultunk. Azzal a különb‐
séggel, hogy én kizárólag csak egy embert néztem. Alec
Wynnt. Egyik kezével az ölében, keresztbe vetett lábbal ült,
a másik kezével az állát simogatta. Feszülten figyelte Del‐
aney minden szavát.
Elérkezett a nagy pillanat. Alaposan megtárgyaltuk. Mérle‐
geltük az érveket és az ellenérveket. És úgy döntöttünk,
hogy nincs más választásunk.
– Az FBI meggyőződése, hogy a sorozatgyilkos, Dollár Bill
a tárgyalások során beszivárgott az esküdtek soraiba, és
sikeresen manipulálta őket, hogy bűnösnek mondják ki a
vádlottakat.
A tömeg egészen biztosan reagált valahogy. Elakadó léleg‐
zetvételek hangja, hitetlenkedő felkiáltások. Valami. Ebben
biztos vagyok. De ha volt is, nem hallottam. Egyedül a szí‐
vem vad lüktetését hallottam a fülemben. Teljes mértékben
összpontosítottam. Wynn arcának minden centiméterét
ismertem már. Láttam, hogy a mellkasa emelkedik és
süllyed, figyeltem a kezét, még a lába lendülését is, ahogy
keresztbe vetette.
 Amikor Delaney válasza elhangzott, a fickó arckifejezése
megváltozott. A szeme elkerekedett, az ajka szétvált.
Azt hittem, hogy észrevenném. Egy ilyen kijelentés felér
annyival, mintha egy zsúfolt szobában lerántanánk Dollár
Bill maszkját az arcáról. Úgy kellett érnie, mintha fejbe vág‐
ták volna egy jókora husánggal.
És mégsem voltam biztos magamban.
Lassan újra érzékelni kezdtem a körülöttem lévő világot. A
hangok, a szagok, az ízek, a bordáimban lüktető fájdalom
mind egyszerre csapott le rám, mintha mély vízből bukkan‐
tam volna a felszínre.
A többi esküdt is mind hasonlóan reagált. Voltak, akik
arcára hitetlenkedés ült ki. Másokén a döbbenet, és a
nagyon is valós félelem jelent meg a felismeréstől, hogy egy
ilyen ember szabadon járhat, mint a madár.
És akármelyikük is volt Bill, kiválóan megőrizte a nyugal‐
mát. Egyetlen pillanatra sem árulta el magát. Még egy
utolsó, hosszú pillantást vetettem Alec Wynnre.
És nem voltam biztos benne!
Egyetlen kérdés maradt hátra. Egy kérdés, amely óhatat‐
lanul következett Delaney előző válaszából. Akár ott rögtön
feltehettem volna. De nem tettem. Mert ha elhangzik, akkor
úgy nézne ki, mintha kifejezetten a perújrafelvételre hajta‐
nék. És úgy tűnhetne, hogy az esküdtszéket vádolom. Jobb
lesz, ha Pryorra hagyom.
Hadd tegye fel ő.
– Nincs több kérdésem – mondtam.
Még le sem ültem, Pryor már el is eresztette az első sortü‐
zet. Olyan volt, mint a pályára eresztett agár a versenyen.
– Delaney különleges ügynök, ön azt állítja, hogy Ariella
Bloom és Carl Tozer ennek a sorozatgyilkosnak, Dollár Bill‐
nek lehettek az áldozatai.
– Igen – mondta Delaney.
– És azt vallotta, hogy Dollár Bill kiválasztja az áldozatát,
meggyilkolja, majd megtévesztő bizonyítékokat helyez el,
amelyek valaki másra kenik a bűntényt?
 – Úgy van – válaszolta Delaney.
– De Mr. Flynn utolsó kérdésre adott válaszából úgy tűnik,
hogy ön szerint Dollár Bill még ennél is továbbmegy. Ön úgy
véli, hogy ez az ember beszivárog az ártatlan vádlott peré‐
ben részt vevő esküdtszék soraiba, és úgy gondoskodik róla,
hogy elítéljék az illetőt?
– Pontosan.
Pryor egészen közel ment az esküdtekhez, és mindkét
kezét rátette az esküdtszék sorait elkerítő korlátra. Elhelyez‐
kedése azt sugallta, mintha közösséget vállalna az esküd‐
tekkel, mintha az ő oldalukon állna.
– Tehát, ha jól értem, akkor ön szerint ez a sorozatgyilkos
most itt van köztünk. És itt ül mögöttem, az esküdtek sorai‐
ban?
Visszatartott lélegzettel hallgattam.
– Mielőtt Delaney különleges ügynök válaszol – szólalt
meg ekkor Harry –, felkérem a vád és a védelem képviselőit,
hogy azonnal jöjjenek az irodámba.
 HATVANEGYEDIK FEJEZET

Függetlenül attól, hogy Kane hány tárgyaláson vett már

rész, mindegyik hozott valami váratlan, új fordulatot. Ez a
mostani egy egész sor eddig még soha nem látott fordulatot
hozott.
És itt Kane úgy érezte, hogy teljes mértékben részese az
eseményeknek. Nem egyszerűen úgy, mint egy esküdt,
hanem tényleges résztvevőként. Az FBI tehát végül a nyo‐
mára bukkant! Az az ügynök, az a Delaney, roppant eszes‐
nek tűnik. A szeméből süt az értelem. Kane érezte, hogy a
nő rendkívüli intelligenciája szinte elsöprő erővel tör fel
belőle. Méltó ellenfél lenne? Talán, gondolta Kane.
Végül is elkerülhetetlen volt, hogy ez bekövetkezzen.
Ennyi év, ennyi hulla, ennyi per után! Valakinek jönnie kel‐
lett, aki képes összerakni a képet. Igaz, Kane nem könnyí‐
tette meg a dolgukat. Persze, hogy nem! De Kane arról fan‐
táziált, hogy majd talán egy napon, jóval azután, hogy ő
már nem él, jön valaki, aki elég eszes lesz ahhoz, hogy egy‐
máshoz illessze a kirakós darabjait.
És akkor, amikor ezt megteszi, valahogy felfedezi a Kane-
hez vezető szálakat. Látná, és úgy értékelné az életművét,
ahogy addig senki más. Minden a világ szeme elé tárulna. A
küldetése. A hivatása.
De arra nem számított, hogy ez ilyen hamar is bekövet‐
kezhet. Legalábbis addig nem, amíg nem fejezi be a mester‐
művét.
És erre megint egy soha nem látott dolog jön. Ezúttal a
bírótól.
Mielőtt a két jogásszal visszavonult volna, utasításokat
adott az esküdtek felügyelőinek. Minden egyes esküdtet el
kell különíteni. Szerencsére egyik szomszédos tárgyalóte‐
remben sem folytak tárgyalások, és így a hozzájuk tartozó
irodák is szabadok voltak: a bírók, az írnokok irodái, és
maguk a tárgyalótermek is a rendelkezésükre álltak. Bősé‐
gesen jutott hely, hogy az esküdteket elkülönítsék egymás‐
tól. Az esküdtek felügyelője felkért még néhány teremszol‐
gát, hogy segítsenek elkísérni az esküdteket az egyes szo‐
bákba.
Kane ilyet még nem látott! A bíró nem akarta, hogy az
esküdtszék összeomoljon, hogy az esküdtek kétkedni kezd‐
jenek egymásban, gyanakodjanak, hogy egyikük netán,
esetleg gyilkos lehet.
Eltartott egy darabig, mire a teremszolgák összegyűltek,
majd mindegyik egy esküdt mellé állt. A Kane-t kísérő hiva‐
talsegéd szőke hajú, sápadt fiatalember volt. Huszonöt
évesnél nem lehetett idősebb. Kikísérte Kane-t a tárgyalóte‐
remből, végigmentek a folyosón, és betértek az egyik mel‐
lékfolyosón álló kis irodába. Kane leült az irodaszékre a
kikapcsolt számítógép elé. A teremszolga bezárta az ajtót.
Ez is teljesen új helyzet. Most, hogy belegondolt, persze,
várható volt, hogy ilyen is lesz egyszer. És mégis váratlanul
érte.
Menekülni akart! Az FBI szoros gyűrűt vont köré. Az álarca
lassan elkezdett lecsúszni. Kane körbenézett az apró helyi‐
ségben. Két íróasztal, mindkettő az ajtónak háttal, a fallal
szemben állt, amelyre egy naptárat tűztek ki. Egyik íróasz‐
talról sem volt elmondható, hogy rend lett volna rajta. Tűző‐
gépek, öntapadós noteszlapok, tollak hevertek szanaszét a
billentyűzetek körül, az asztalok szélén, vagy mellettük, a
földön dossziétornyok egyensúlyoztak. Kane a tenyerébe
hajtotta a fejét.
Végül is kihúzhatja valahogy. A per már nagyon közel állt
ahhoz, hogy átadják az esküdtszéknek.
Kopogtathatna, és megkérhetné a teremszolgát, hogy jöj‐
jön be. Az ajtót bezárná, és egyetlen perc alatt ki tudná törni
a srác nyakát. Az egyenruhája elég szoros lenne, de Kane
úgy gondolta, hogy még meg is úszhatná, ha villámgyorsan
öltözik át, és habozás nélkül kisétál, majd végigmegy a
folyosón. A fejét lehajtva kell tartania, és ha biztonsági
kamerát lát, akkor meg el kell fordítania.
Gyűlölte, amikor nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen.
Mert mindegy, hogy miként dönt, tudta, hogy később meg
fogja bánni. Mert vagy életfogytiglanit kap, és verheti a fejét
a falba, hogy miért nem szökött, amikor még volt rá lehető‐
ség, vagy valahol New Yorktól messze, egy kávéházban
üldögélve álmodozhat arról, hogy mi lett volna, ha egy kicsit
tovább kitart.
Döntött. Felállt, és megkopogtatta az ajtót. A teremszolga
kinyitotta és bedugta a fejét. Kisfiúsan fiatal arca volt.
– Mondja csak, kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte
Kane.
– Hogyne – felelte a teremszolga.
Már majdnem becsukta az ajtót, amikor Kane megfogta a
kilincset.
– Várjon! Megengedi, kérem, hogy egy résnyire nyitva
maradjon? Klausztrofóbiás leszek az ilyen helyeken.
Az őr bólintott, és elment. Kane leült, nehezen szedte a
levegőt. A vére szinte átsütött a bőre alatt. A várakozással
teli izgalomtól, hogy hamarosan mi fog következni. Minden
részletet tisztán látott maga előtt. A teremszolga majd lete‐
szi elé a pohár vizet. Kane egyik kezével elkapja a csuklóját,
a másikat merev ujjakkal a torkába döfi. Utána már pusztán
a logisztikai kérdéseket kell megoldania. Ha a fiú össze‐
rogyna, akkor Kane odaugrik, a hasára fordítja, a hátára tér‐
del, megragadja az állát, és hirtelen mozdulattal felrántja a
fejét. Ha a srácnak sikerül állva maradnia, akkor Kane-nek
mögé kell ugrania, el kell ragadnia a fegyverét, majd karját
a nyaka köré fonva előbb előre- majd hátranyomni, és balra
rántani a fejét.
Szinte hallotta, ahogy reccsen a csigolyája.
A teremőr visszatért egy műanyag pohárral.
– Tegye, kérem, az asztalra. Köszönöm – mondta Kane.
A súlyos bakancs hangját könnyű volt követni. Kane a fiú‐
nak háttal ült, egyenesen előre bámult, és a számítógép
fekete képernyőjén, a tükröződő képen figyelte, ahogy a
teremőr letette a vizespoharat az asztalra.
Kane keze hirtelen kinyúlt, és megragadta az őr csuklóját.
 HATVANKETTEDIK FEJEZET

– Az isten szerelmére, mi a nyavalya folyik itt? – támadt

ránk Harry.
Még az asztaláig sem ért, már nekünk szegezte a kérdést.
Mindhárman ott álltunk az iroda közepén. Harry dühös volt,
ugyanakkor aggódott is. Pryor tank módjára indult neki,
mielőtt egy szót is szólhattam volna. Teljesen belelovallta
magát a jogos felháborodásba. Vagy legalábbis abba, ami
egy karrierista ügyész szemében jogosnak tűnt.
– A védelem kavar, tisztelt bíró úr, ez folyik itt! A védelem
tudja, hogy a vádlott ellen szóló bizonyítékok megingatha‐
tatlanok. Ezért perújrafelvételre törekszik. Ezt a bíró úr is
tudja. Tudom, hogy tudja! Csakhogy ezt nem fogják elérni
azzal, hogy légből kapott vádakkal illetik az esküdtszéket,
méghozzá minden bizonyíték nélkül, de nem ám!
– Ha lett volna bizonyítékom, akkor szóltam volna neked,
Harry – feleltem erre. – Nézd, az FBI nem fog csak egy egy‐
szerű megérzésre alapozva tanúvallomást tenni a védelem
oldalán egy gyilkossági perben. Ezt te is tudod! Amennyiben
Delaney ügynöknek igaza van, és a gyilkos az esküdtszék
tagja, akkor a per folytatása égbekiáltó igazságtalanság
lenne az ügyfelemmel szemben. Nem akarok ujjal mutogatni
egy olyan esküdtszékre, amely Solomon sorsát tartja a kezé‐
ben, de már eddig is túl sok gyanús dolog történt. Két
esküdt halott, egyet pedig az esküdtek valószínű manipulá‐
lása miatt kellett eltávolítani. Meg kell látni a nagyobb
összefüggéseket is.
– És ugyan mi lenne az? Egy befurakodott esküdt, aki
valójában az ügyben vizsgált gyilkosságok elkövetője? Ez
teljesen hihetetlen – jelentette ki Harry.
– De lehetséges – mondtam erre én.
– Nevetséges! – vágott vissza Pryor.
 – Ebből elég! – emelte fel a hangját Harry. Hátat fordított
nekünk, az asztalához ment, és elővett egy üveg tízéves
whiskyt meg három poharat.
– Köszönöm, én nem kérek, bíró úr – mondta Pryor.
A palack szája egy pillanatra megállt a pohár fölött, és
Harry szigorúan az ügyészre nézett. Egyetlen szót sem szólt.
Csak rámeredt a pasira. A csönd egészen kínossá vált, és
Harry arca továbbra is megőrizte a sztoikus rosszallás kifeje‐
zését.
– Hát jó, de csak egy kortyot – adta meg magát Pryor.
Harry mindhárom pohárba töltött. Nekem is, Pryornak is
odanyújtott egyet. Lenyeltük a skót whiskyt. Mindhárman.
Pryor felköhögött, és elvörösödött. Nem volt hozzászokva a
jó erős szeszhez.
– Még fiatal védőügyvéd koromban, emlékszem, hogy
ugyanebben az irodában ültem Fuller bíróval. Nagy egyéni‐
ség volt az öreg. Az íróasztala fiókjában egy .45-ös Coltot
tartott. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen jogásznak sem
lenne szabad úgy megtartania a védő- vagy vádbeszédét
egy gyilkossági perben, hogy előtte ne inna meg legalább
háromujjnyi skót whiskyt.
Letettem az üres poharat Harry asztalára. Ezek szerint
döntött.
– Nekem is megvannak a magam fenntartásai ezzel az
üggyel és az esküdtszékkel kapcsolatban. Nekem kell
magyaráznom, hogy milyen nehéz döntés ez nekem. De
végső soron a bizonyítékokat kell követnem. Az egyik
esküdttel szemben gyanú merült fel. Nem vagyok abban a
helyzetben, hogy ezt a gyanút kivizsgáljam. Jelenleg nincs
olyan bizonyíték, amely meggyőzne arról, hogy az esküdt‐
szék kompromittálva lenne. Be kell vallanom magának, Mr.
Pryor, hogy ennek egyáltalán nem örülök. De muszáj a tör‐
vényt követnem. Ne haragudj, Eddie. Mr. Pryor a maga kér‐
dését elutasítom. Lesz-e még kérdése Delaney ügynökhöz?
– Nem lesz.
 – Kíván-e a védelem még mást tanút is szólítani? – fordult
hozzám Harry.
– Nem. A vádlottat nem szólítjuk tanúságtételre – felel‐
tem.
Soha nem szoktam tanúként szólítani az ügyfeleimet. Ha
az ember odajut, hogy a saját ügyfelére kell hagyatkoznia az
ártatlanság kijelentésében, akkor vesztett ügye van. A pert
a vád bizonyító eljárása alatt kell megnyerni. Vagy elveszí‐
teni. Szerintem Bobbynak amúgy sem volt sok esélye az
esküdtszéknél. Ha hagyom, hogy Pryor ízekre szedje azzal
kapcsolatban, hogy hol tartózkodott, akkor azzal még én is
csak az esélyeit csökkentem.
Bobby egyetlen reménye egy remek védőbeszédben volt.
Clarence Darrow, az egyik legjobb bírósági védőügyvéd, aki
valaha whiskysüveget bontott, a legtöbb perét a védőbe‐
széddel nyerte meg. Ez az utolsó dolog, amit az esküdtek
hallanak, mielőtt visszavonulnak a termükbe, hogy eldönt‐
sék az ügyfél sorsát. Darrow sok-sok életet mentett meg a
szavai erejével.
Van úgy, hogy a védőügyvédnek nincs is más fegyvere,
csak a hangja. Az a baj, hogy az én esetemben ugyanez a
hang rendelt még egy utolsó pohárral, ugyanez a hang tette
tönkre a házasságomat, ugyanez a hang tett tönkre min‐
dent. De most életet kell mentenie.
A szavaknak sosincs akkora súlyuk, mint amikor egy
másik ember érdekében szólnak. És ez a súly most óriási
erővel nehezedett a mellkasomra. Ha az ítélet bűnösnek
mondja ki a védencemet, akkor ez a súly örökre rajtam
marad.
– Lezárhatjuk az ügyet még ma, de lenne egy kérésem.
– Mi az? – kérdezte Harry.
– Szeretném, ha megmondanád Delaney-nek, hogy ki az a
zsaru, akinek odaadtad azokat a jegyzettömböket, amiket
elvettél az esküdtektől.
 HATVANHARMADIK FEJEZET

– Jól van? – kérdezte a kisfiús teremőr.

Kane egy pillanatra még erősebben szorította a fiatalem‐
ber csuklóját. A másik keze ujjai kiegyenesedtek, megacélo‐
zódtak. Valóságos hús-, ín-, csontpengét képeztek. Készen
arra, hogy az ifjú őr torkába szaladjanak.
Kane habozott.
Már csak néhány óra van hátra.
– Bocsásson meg, meglepett – mondta Kane, és eleresz‐
tette a fiú csuklóját. – Köszönöm a vizet.
Kane kiitta a vizet, figyelte, hogy a fiatal teremőr elhagyja
az irodát, és becsukja maga mögött az ajtót. Nagyot fújt, és
sokáig meredt az előtte álló fekete számítógép-képernyőre.
Gondolatai Gatsby körül kezdtek járni, ahogy kinyújtotta a
kezét a nyugtalan, fekete vizeken át a tompa, távoli zöld
fény felé. Ha ő most feladja, ha nem tudja bevégezni a fel‐
adatot, akkor mások is arra fogják elfecsérelni az életüket,
hogy a zöld fény után kutatnak, hogy egész életüket álmo‐
dozással töltik, valami jobb reményében.
De remény nincs. Kane álmai mindig is komorak voltak.
Szörnyekkel és a földben csontok után ásó kisfiúkkal teli.
Nem kellett sokáig várnia. A teremszolga hamarosan
visszakísérte a tárgyalóterembe, ahol Kane csatlakozott a
többi esküdthöz. A bíró bejelentette, hogy a védelem is
befejezte a tanúk kihallgatását. Már majdnem délután öt óra
volt, de mindkét jogász úgy vélte, hogy még hat előtt befe‐
jezik a védő- és vádbeszédeket. Az esküdtek visszatérhet‐
nek a szállásukra, átgondolhatják az ügyet, aztán reggel
visszajöhetnek, hogy együtt meghozzák a döntést.
A per eszméletlen sebessége egészen felvillanyozta Kane-
t. Most már örült, hogy életben hagyta a teremőrt. Menekü‐
lésre nincs szükség. Még nincs. Addig nem, amíg ez a külde‐
tés le nem zárul.
Amikor Pryor felállt, hogy szavait az esküdtszékhez
intézze, a teremre mély csönd ült. Kane szinte érezte a
csöndet. Az ügyész végül ünnepélyes fogadalommal törte
meg a némaságot.
– Mindannyiuknak megígérem, hogy a döntés, amelyet
ebben az ügyben hoznak, életük részévé fog válni. Tudom,
hogy így lesz. Önöknek meg kell hozniuk a helyes döntést.
Ha hibás döntést hoznak, az napról napra, apránként fel‐
emészti az életüket. És végül a szívükig hatol. Egy ember
életét tartják a kezükben. Ezt a védelem képviselőjétől is
hallani fogják. Mr. Flynn feltehetően sokszor emlékeztetni
fogja önöket erre. De a valóságban sokkal nagyobb a fele‐
lősségük. Mert önök a város minden lakójának a sorsát tart‐
ják a kezükben. Mi mind a minket védő törvényben bízunk.
Abban, hogy megbünteti azokat, akik elveszik az életünket.
Önmagunkat kisebbítjük, ha ezt a felelősséget nem vállaljuk
fel. Ha a kötelességünket nem teljesítjük, akkor az áldoza‐
tokról feledkezünk meg. És mondjuk ki nyíltan! Ebben az
ügyben az önök felelőssége, ha figyelmesen hallgatták
végig a tanúvallomásokat, egyértelműen az, hogy a vádlot‐
tat bűnösnek nyilvánítsák.
 HATVANNEGYEDIK FEJEZET

Néztem, ahogy Bobby szinte a szemem láttára ment össze.

Pryor minden egyes szavával egyre kisebbnek, törékenyebb‐
nek tűnt, mintha minden elmúló perccel az élete is elpáro‐
logna.
Pryor emlékeztette az esküdteket a legfontosabb
tényekre. Bobby senkinek sem árulta el, hogy hol volt a gyil‐
kosság éjjelén. Az ujjlenyomatai rajta voltak a baseballütőn.
Hazudott arra vonatkozóan, hogy hány órakor ment haza. Az
ujjlenyomata és a DNS-mintája rajta volt az egydollároson,
amelyet Carl szájában találtak. Jó indítéka és alkalma is volt
a tett elkövetésére, Ariella vérét megtalálták a ruháján, és a
kés, amellyel megölte a feleségét, soha nem hagyta el a
házat. Hogy esetleg lehetséges lenne, hogy valaki más
követte el a gyilkosságot? Ez pusztán a védelem trükkje.
Semmi egyéb.
Mire Pryor elfoglalta a helyét, a veríték kiverte a homlokát.
Harminc percen át teljes erőbedobással szónokolt.
Most én jövök.
Először is emlékeztettem az esküdtszéket, hogy Solomo‐
nék házában a wifi router egy ismeretlen készülék jelenlétét
érzékelte, méghozzá pontosan abban az időben, amikor
valaki, aki úgy öltözött, mint Bobby, megérkezett a bejárat‐
hoz. Arra is emlékeztettem őket, hogy bárki is legyen az
illető, aki akkor behatolt a lakásba, az kikapcsolta a bizton‐
sági kamera mozgásérzékelőjét. Néhány esküdt, kiváltképp
Rita és Betsy úgy tűnt, hogy követi a logikámat.
Wynn egész idő alatt elöl összefont karral ült.
A két gyilkosság nem történhetett úgy, ahogyan azt a vád
leírta. A legvalószínűbb, hogy Carl fejére hátulról egy zsákot
húztak, és majd csak azután ütötték fejbe az előszobában
tartott baseballütővel. Ezért lehetséges, hogy Ariella nyu‐
godtan aludt, amikor a gyilkos belopakodott a hálószobába.
És az egydollárost – Bobby és egy halott DNS-ét leszámítva
– minden egyéb nyomtól megtisztogatták.
– Tisztelt esküdtszék! Mr. Pryor emlékeztette önöket a
kötelességükre. Engedjék meg, hogy ezt a megjegyzését
pontosítsam! Önök kizárólag önmaguknak tartoznak elszá‐
molással. És csak egyetlen kérdést kell feltenniük maguk‐
nak. Valóban biztosak abban, hogy Robert Solomon gyilkolta
meg Ariella Bloomot és Carl Tozert? Teljesen biztosak? Én
azt állítom, hogy Mr. Eigerson nem volt biztos abban, hogy a
szóban forgó éjszaka a vádlottat látta. Állítom továbbá, hogy
egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy a szakértői
vizsgálatok során nem érte-e valamilyen beavatkozás a Carl
Tozer szájában talált egydollárost. De az, hogy én mit állítok,
egy fabatkát sem ér. Kizárólag az számít, hogy önök mit tud‐
nak biztosan. És a szívük mélyén mindannyian tudják, nem
lehetnek teljesen biztosak benne, hogy a két áldozatot való‐
ban Robert ölte meg. Most mindössze annyit kell tenniük,
hogy ezt ki is mondják.
A következő néhány perc teljesen egybefolyt. Egyik pilla‐
natban még az esküdtszékhez beszéltem, a következőben
meg már az aktatáskámba pakoltam a holmimat, és Bobby‐
tól búcsúzkodtam. Hazafelé készült Holtennel és a többi biz‐
tonsági őrrel. Holnap délelőtt meglesz az ítélet. Talán. Az
esküdteket kivezették, és a tárgyalóterem lassan ürülni kez‐
dett. Harry áthajolt a mellvéden, és az írnokkal beszélgetett.
Már csak az utolsó néhány lézengő ember maradt hátra.
Delaney és Harper vártak rám. Úgy látszik, megérezték,
hogy szükségem volt néhány percnyi magányra, hogy a
gondolataim kissé leülepedjenek. Én is mindent beleadtam
a védőbeszédbe. Az agyam péppé vált.
Vállamra vettem a laptoptáskámat, és kinyitottam a
kaput, amely a hallgatóság széksorait elválasztotta a tár‐
gyalóterem többi részétől. Delaney és Harper előttem men‐
tek. Fáradt voltam. Mindenem fájt. Kikészültem. Pedig tud‐
tam, hogy egész éjjel dolgoznom kell. Még mindig megvolt
az esélye, hogy találunk valami kapaszkodót a Dollár Bill-
ügyben. Volt egy rossz érzésem, hogy ez volt Bobby egyet‐
len esélye.
Ekkor, tőlem balra, mozdult valami. Rettentő gyorsan. És
alacsonyan. Mindössze a szemem sarkából észleltem. Valaki
letérdelt a tőlem balra húzódó széksorok között. Odafordul‐
tam, hogy lássam, mi történik, de nem voltam elég gyors.
Egy ököl az állkapcsomba vágódott. Hallottam, hogy Del‐
aney kiált valamit. Harper is, de én már zuhantam is. A
padló rettentő sebesen közeledett felém. Magam elé tettem
a kezem, és így legalább nem törtem be a fejem, de a csem‐
peborítású padlóra vágódó bordáimba hasító fájdalomtól fel‐
kiáltottam. Elállt a lélegzetem. A fájdalom hullámain át csak
tompán észleltem, hogy mi folyik körülöttem. Az előttem
haladó Harpert a földhöz vágták. A hátára esett. Mögöttem
gyors léptek zaja: Harry sietett felénk, hogy megnézze, mi a
fene folyik itt.
Éreztem, hogy valaki erősen megragadja mindkét csukló‐
mat, aztán hátrafeszít a karomat. Azonnal megértettem,
hogy mi történik. Éppen elégszer fogtak el már ahhoz, hogy
tudjam, hogyan csinálják ezt a zsaruk. Szinte még abban a
pillanatban meg is éreztem a bilincs bőrömbe maró hidegét,
először a bal, aztán a jobb csuklómon. Hátrabilincselték a
karomat! Valaki a hónom alá nyúlt, és először hátra, aztán
felfelé lendített. Talpra állítottak. Mondani akartam valamit,
de az állkapcsom keservesen tiltakozott. Attól az első ütés‐
től szinte kimozdult a helyéből. Nagy keserven elnéztem
balra a hátam mögé. Granger detektív! Mögötte meg Ander‐
son.
– Eddie Flynn, ezennel letartóztatom. Jogában áll, hogy
befogja a száját… – mondta Granger. Ahogy maga előtt lök‐
dösött, tovább folytatta a jogaim felsorolását. A tárgyalóte‐
rem főbejáratánál egy egyenruhás rendőr állt, keze a pisz‐
tolytáskája szíján nyugodott.
– Ezt nem tehetik – kiáltotta Harry. – Azonnal fejezzék be!
 – De még mennyire, hogy megtehetjük. És meg is
tesszük! – vágott vissza Anderson.
Harper harcra készen felállt, de Delaney visszatartotta.
– FBI-ügynök vagyok. Mi a fene folyik itt? Mi a vád? –
követelte Delaney.
– Ennek semmi köze az FBI-hoz. Magának itt nincs jogha‐
tósága. Ezt az embert a Rhode Island-i rendőrségre visszük
kihallgatásra – felelte Granger.
Nem kaptam levegőt. A fájdalom erős hullámokban tört
rám. Minden egyes hullám nagy erővel nyomta össze a
tüdőmet. Felnéztem, és észrevettem, hogy az ajtóban vára‐
kozó rendőr kissé másmilyen egyenruhát viselt. A Rhode
Island-i rendőrségét. Andersont és Grangert tehát egy
összekötő rendőr kísérte. Letartóztattak, és most még ki is
visznek az államból.
– Mi… mi… a… vád? – nyögtem ki nagy nehezen. Ha meg‐
kérdezem, akkor kötelességük megmondani. Törvény adta
jogom van tudni. A szavak kipréselése olyan erőfeszíté‐
sembe került, hogy majdnem elájultam. Granger megrán‐
gatta a karomat, és ezzel újabb pokoli kínokat idézett elő a
bordáim körül. Éreztem, ahogy a lábam elnehezedik. Már
majdnem elvesztettem az eszméletem, amikor megérkezett
Anderson válasza.
– Arnold Novoselic meggyilkolásáért tartóztatjuk le –
mondta.
Jézusom! Arnold! Még néhány napja sem lettem volna
különösebben szomorú, ha azt hallom, hogy Arnoldnak vég‐
leg bevonták az útlevelét. De most egészen másként érez‐
tem. Ma hajnalban még beszéltem vele. A halálhíre okozta
döbbenet majdnem elnyomta az a fölötti értetlenségemet,
hogy letartóztattak.
– Ugyan miért ölné meg Eddie a saját esküdtszéki szakér‐
tőjét? – kérdezte Delaney. Mögöttünk jött, és vadul harsogta
a kérdéseit Anderson fülébe.
– Kérdezze meg inkább Flynnt! – felelte Anderson. – Kér‐
dezze csak meg tőle, hogy miért nem viselt kesztyűt, amikor
legyömöszölt tizenhárom egydollárost Novoselic torkán!
 HATVANÖTÖDIK FEJEZET

A busz lassan kigördült a bíróság mögötti parkolóból. Az

esküdtek némán ültek. Mindegyik az ügyben elhangzott
végső érveket mérlegelte magában. A legtöbbjük szemmel
láthatóan örült, hogy hamarosan túlesik az egészen. Kane
épp jókor nézett ki az ablakon, amikor a busz elhúzott az
épület előtt, hogy lássa, amint a megbilincselt Flynnt kive‐
zeti a rendőrség, és betuszkolja egy közönséges személyau‐
tóba.
Kane megengedte magának, hogy elmosolyodjon. Mire jó
egy barát!
A New York-i Jamaicából rekordidő alatt ért át Rhode
Islandra, Arnold lakásába. Az esküdtszéki szakértő először
be sem akarta engedni. Kane óriási meglepetést ígért neki.
Első kézből származó információt egy befurakodott esküdt‐
ről, aki ott ül az esküdtszékben. Ennek a szakértő már kép‐
telen volt ellenállni. Kane belépett a luxuslakásba, kért egy
pohár vizet, aztán hátulról elkapta és megfojtotta Arnoldot.
Utána kinyújtóztatta a konyhapadlón. Elővette az egydollá‐
rosokkal teli kis műanyag zacskót, amit már korábban kivett
az esküdtek szállása melletti reptér hosszú távú parkolójá‐
ban hagyott kocsi kesztyűtartójából. Sietnie kellett, és egyik-
másik bankjegyet egy kanállal tolta mélyebbre Arnold torká‐
ban. Arra viszont ügyelt, hogy egy bankjegy jól láthatóan
kilógjon a férfi szájából. Azt a bankjegyet, amelyet piros tol‐
lal jelölt meg, amelyen a nagypecsét minden csillagját, min‐
den nyílhegyét és minden olajlevelét besatírozta. Az utolsó
bankjegyet.
Azt a bankjegyet, amely Eddie Flynn ujjlenyomatát és DNS
mintáját hordozta.
Azt, amelyik Eddie Flynnt a rácsok mögé juttatja, még‐
hozzá abban a pillanatban, amikor ügyvédi karrierje olyan
meredeken ível felfelé, hogy a határ már csak a csillagos ég
lehet. Flynn-nel voltak tele a tévés hírek, az újságok. New
York City legmenőbb jogásza lett! És Kane ezt már előre
látta!
De Eddie Flynn amerikai álma itt véget is ér.
 HATVANHATODIK FEJEZET

Granger leszedte rólam a bilincset, utasított, hogy forduljak

meg, és most elöl bilincselte össze a kezem. Aprócska
könyörületes cselekedet volt ez. Hátrafeszített karral ülve
jóval nagyobb nyomás nehezedett volna a bordáimra. Kétsa‐
roknyira se jutunk, és elájulok. Granger lenyomta a fejem,
és betuszkolt a rendőrségi kocsipark egyik jeltelen nyomozó‐
autójának az ülésére. Bent állott ételszag, az ülések felhaso‐
gatva.
Ha belegondoltam, hogy Arnoldot megölték, és bankje‐
gyeket nyomtak le a torkán, egészen libabőrös lettem. Dol‐
lár Bill engem is bemártott. Épp úgy, ahogy a többieket!
Minden erőmet kimerítette, hogy megpróbáljak lecsilla‐
podni. El kellett nyomnom a fájdalmat, muszáj volt gondol‐
kodnom.
Kinyílt a vezetőülés melletti ajtó, és Granger beszállt. A
Rhode Island-i zsaru az én oldalam felől szállt be, és elém
ült, a sofőr melletti utasülésbe. Éreztem, hogy a kocsi
nagyot süllyed, és Anderson is bevágódott hátra, mellém.
Ránéztem, és határozottan megrémültem.
Mert Andersont kiverte a veríték. És remegett. Granger
besorolt a forgalomba, és megindultunk. Nem tudtam
levenni a szememet Andersonról. A tárgyaláson nagyon
keményen elbántam vele. A kezét is jól elintéztem. E pilla‐
natban el kellene olvadnia a gyönyörűségtől. Dölyfösen
bámulni rám, élvezni a győzelmet. Grangernek és Anderson‐
nak poénkodniuk kellene rajtam, szívatni meg röhögni, hogy
milyen reménytelen védőügyvéd vagyok. Rám hozni a
frászt. Élvezettel közölni velem, hogy nekem aztán végem,
és hátralévő napjaimat rács mögött fogom tölteni.
Ehelyett a kocsi utastere majd felrobbant a feszültségtől.
Arra emlékeztetett, amikor régen, szélhámos koromban, fur‐
gonok hátuljában vagy kocsikban ültem, és vártam a megfe‐
lelő pillanatot, hogy nekilássak valami nagy átverésnek.
– Kösz, hogy hagytad, hogy begyűjtsük a fickót – szólalt
meg Granger.
– Semmi gond. Jó estét, Mr. Flynn. Valasquez biztos
vagyok – mutatkozott be a Rhode Island-i rendőr, mielőtt
visszafordult volna Grangerhez. – Örülök, hogy az őrsötök
felvette velem a kapcsolatot, ez sok huzavonát megspórol
az igazságszolgáltatásnak. Egyből sejtettem, hogy valamit
nagyon sérelmeztek Flynn-nel kapcsolatban.
– De még mennyire! Megvan nekünk a magunk története!
– helyeselt Granger. A visszapillantó tükörbe nézett, de egy
önelégült, beképzelt ábrázat helyett valami egészen más
kifejezést láttam az arcán. Izgalmat. Ha jobban kihúztam
magam az ülésen, akkor jól láttam Granger szemét a tükör‐
ben. Tekintete megszállottan járt minden irányba. Ellen‐
őrizte az utat, a járdát, hátra-hátranézett Andersonra, és
szemmel tartotta a Rhode Island-i zsarut, Valasquezt is.
Tudtam, hogy valami készül. Csak abban nem voltam biz‐
tos, hogy vajon Valasquez is benne van-e a buliban. Gyaní‐
tottam, hogy nincs.
Ahogy végighajtottunk a Center Streeten, hátradőltem és
megtapogattam a telefonomat a zakóm zsebében. Senki
sem motozott meg. Nagyjából úgy számoltam, hogy hárman
együtt – a korukat figyelembe véve, meg azt, ahogyan visel‐
kedtek – legalább ötven év szolgálati időt tudhattak maguk
mögött.
Meglepő, hogy egy több mint tíz éves gyakorlattal rendel‐
kező zsaru elfelejti megmotozni a gyanúsítottat. Ez nyugta‐
lanított. Granger befordult néhány sarkon, és észak felé vet‐
tük az utunkat. A szorongásomat ez cseppet sem oldotta.
Elvileg Rhode Islandra kellene vinniük. Arra a legrövidebb út
déli irányba vezet, fel az FDR gyorsforgalmi útra, végig a
folyó mentén, egészen addig, amíg az ember eléri a 95-ös
autópályát. Nincs New Yorkban az a gyilkosságis zsaru, aki
más irányt venne! Szinte mindenkinél jobban ismerik a
várost.
– Hova megyünk? – kérdeztem, és közben lassan lecsúsz‐
tattam összebilincselt kezem a zakóm oldalán, jobb oldalt, a
kocsi ajtaja irányába.
– Fogd be a pofád! – közölte Granger.
– Ne szívass! – mondtam erre én.
– Tedd, amit mond, fogd be azt az átkozott pofádat! –
tette hozzá Anderson.
De nem fogtam be.
– Ha Rhode Islandra megyünk, akkor miért nem a gyors‐
forgalmin hajtunk? – kérdeztem.
Az utasülésen előttem ülő rendőr most Granger felé for‐
dult, és rábámult.
– Bármennyire is nehezemre esik igazat adni neki, de az
ügyvéd mond valamit – szólalt meg Valasquez, és közben az
órájára nézett.
– Túl nagy a forgalom. Ilyenkor óriási dugók vannak ott –
felelte Granger.
A nappal fényei már gyorsan halványodtak. Az elhaladó
kocsik sorra gyújtották fel a fényszóróikat. A rendőrautó
továbbra is sötét maradt. Granger balra fordult. Most meg
nyugat felé tartottunk. Egy sor gyors jobbra majd balra
kanyarral folyamatosan meg is tartottuk azt az irányt.
– West 13th Street és 9th Avenue? – szólaltam meg,
ahogy kinéztem az ablakon. Mit keresünk mi a Meatpacking
Districtben?
– Rövidítünk – köpte Granger.
A kocsi balra letért egy mellékutcába. A csatornákból gőz
gomolygott, és az utcalámpák fényétől megvilágított pára‐
felhők azt a hatást keltették, mintha maga a pokol húzódna
Manhattan alatt.
– Bocs, de van egy kis elintézni valóm – recsegte Granger.
Itt az idő! Grangernek nincs semmi „elintézni valója”.
Engem viszont most fognak elintézni, és soha nem jutok el
Rhode Islandra.
 Anderson enyhén felém dőlt, ahogy a bal kezével kutatni
kezdett valami után a zsebében. A jobb kezét borító gipsz
miatt Anderson lényegében csak a bal kezét tudta hasz‐
nálni. Aztán a sofőr oldala felé dőlt, és valami csillogó holmit
pillantottam meg a kezében. A lábam elé dobta, majd ismét
mélyen a zsebébe nyúlt. Mindössze egy gyors pillantásra
jutott csak időm. De többre nem is volt szükség. A lábam
előtt apró pisztoly hevert.
– Fegyver! – kiáltotta Anderson. És már elő is rántotta a
sajátját. Tehát arra készül, hogy lelő, és majd azt állítja,
hogy önvédelemből tette. Ezért nem motoztak meg, mielőtt
a kocsiba ültettek! Mindez aközben villant át az agyamon,
miközben Andersonra vetettem magam. Reccsenés hallat‐
szott, ahogy az orrába fejeltem, egyúttal mindkét kézzel
elkaptam a bal karját. A bilincsek a csuklómba vájtak, ahogy
nagy erővel lenyomtam a kezét.
A rendőr vadul hadakozott. Ellöktem magam az ülésről, és
a könyökömmel sikerült jól fejbe vágnom Grangert. A rendőr
oldalra dőlt, és a lába padlóig nyomta a gázpedált. A kocsi
nagy sebességgel előrelódult, én meg visszazuhantam az
ülésre. A fájdalom borzalmas volt. Csak az adrenalin segí‐
tett, hogy valahogy elviseljem.
Anderson a saját fegyverét is elejtette. Előrehajolt, és
megpróbálta felvenni. Biztosan Granger ülése alá csúszott.
Láttam, hogy Anderson karja mélyen az ülés alá nyújtózko‐
dik. A kocsi megrázkódott, és Anderson ablakán keresztül
pattogó szikrákat láttam. Úgy látszik, belecsúsztunk egy
parkoló kocsiba.
Anderson felült, és megcélzott a fegyverével.
De ekkor meglódult, és a feje a kocsi tetejébe ütődött. A
pisztolya elsült, az arcomra üvegszilánkok záporoztak. A
golyó az ablakomat találta el. Engem megtaszított az ütkö‐
zés ereje, és hátravágódtam az ülésen. Felültem, és láttam,
hogy Valasquez a fejét fogja. A biztonsági öve nem volt
becsatolva. A rendőrkocsi orrából egy lámpaoszlop állt ki.
 Mielőtt Anderson még egyszer elsüthette volna a piszto‐
lyát, a mellkasomhoz húztam a két térdem, kezemet a fejem
fölött az ajtóhoz nyomtam, és mindkét lábbal, teljes erőből
Anderson arcába rúgtam. A rúgás ereje a derekamtól indult,
és beleadtam a karom, a mellkasom és hasam minden izmá‐
nak erejét is. A testem úgy pattant ki, mint egy íj, amelyről
ellőttek egy nyilat. Olyan keményen rúgtam, ahogy csak bír‐
tam, de mellément. A törzsét találtam el. A rúgás ereje így
is kivetette Andersont a kocsiajtón át az utcára.
Viszont ezzel minden energiámat elhasználtam. Küszköd‐
tem, hogy felüljek, de túlságosan sajgott mindenem. Hátra‐
hanyatlottam, és megpróbáltam kiüvölteni magamból a fáj‐
dalmat. Muszáj volt megmozdulnom. Menekülnöm kellett
volna a kocsiból, de még felülni se voltam képes. Akadozva
kapkodtam levegő után, de minden egyes lélegzetvétel
gyötrelmes kínt okozott.
– Most megdöglesz, te rohadék! – csikorogta Granger. Fel‐
néztem, és láttam, hogy éppen kiszáll. A sofőrülés melletti
ajtó egyébként az ütközéskor kinyílt, és a rendőr félig kizu‐
hant a kocsiból. De már állt, és hallottam, ahogy léptei meg‐
csikordultak az utcát borító üvegszilánkokon. Csak a kocsi
oldalablakán át láttam, de érzékeltem, hogy előhúzta a
fegyverét a vállán lógó pisztolytáskából.
– Fegyver van nála! – kiáltotta, ahogy átlépett Anderso‐
non, és lőtt.
A karommal eltakartam a fejem.
De nem éreztem, hogy belém csapódott volna egy golyó.
Fájdalom sem árasztott el. Mindössze annyit éreztem, hogy
valami langyos folyadék permetezi be az arcomat.
Valasquez viszont a vállát fogta és fájdalmasan jajongott.
Granger rálőtt! És aztán hallottam, ahogy Granger fegy‐
vere megint elsül, és abban a pillanatban Valasquez fején
egy lyuk tátongott.
– Megöltél egy rendőrt! Látod, ez történik azokkal, akik a
belüggyel fenyegetnek minket. Felpiszkálsz minket, és
golyót kapsz.
 És akkor, ahogy térdre bukott, megláttam Granger arcát!
Fegyverét két kézre fogva előrenyújtotta, és célzott. A cél‐
gömb egyenesen a fejemre mutatott. Anderson mögötte
hevert a járdán, épp hogy ki tudtam venni a magasba tar‐
tott karját.
Kiáltani akartam. Üvölteni. De nem jött ki hang a torko‐
mon. Ha jött is volna, se hallottam volna meg. A vér olyan
hangosan lüktetett a fülemben, hogy a zaj az óceán hullá‐
maira emlékeztetett. A szívverésem hanghullámként zúgott
a fejemben.
Hirtelen óriási harag öntött el, ahogy a lányomra gondol‐
tam. Ez a pasas a kislányomat akarja megfosztani az apjá‐
tól. Elég szar apától, de akkor is! Kezemet a bőrüléshez
nyomtam, összeszorítottam a fogam és minden erőmmel
igyekeztem felülni. A kis pisztoly, amelyet Anderson a lábam
elé hajított, az ujjaim hegyétől mindössze néhány centire
hevert. De ezzel az erővel akár egy futballpálya túlsó végén
is lehetett volna.
A kezem lecsúszott az ülésről, és én összeomlottam. A
fejem Granger felé billent.
A rohadék még képes volt mosolyogni! Kinyújtotta a kar‐
ját, még egyszer utoljára ellenőrizte a célzást, és aztán
hatalmas zaj kíséretében eltűnt egy nagy szikra- és fém szi‐
lánkfelhőben.
Megráztam a fejem. Becsuktam a szemem. Aztán kinyitot‐
tam. Egy kocsi oldalát pillantottam meg. Egy kék kocsiét. A
kocsi sebesen hátrált. Meghallottam egy V8-as ismerős
zúgását. A kocsi ekkor kikerült a látóteremből. Kinyílt mögöt‐
tem az ajtó, és megjelent fölöttem Harper arca. Szeme elke‐
rekedett, és látszott, hogy kifulladt. Egyik kezében a telefon‐
ját szorongatta. A kijelzőn ott világított a nevem. Mert sike‐
rült megnyomnom a hangvezérlés gombját, aztán kimond‐
tam a szavakat, amely alatt Harper számát elmentettem.
– Tartozol nekem egy új kocsival – jelentette ki könnyes
szemmel. Aztán finoman a mellemre tette a kezét.
– Ne szívass! – mondtam erre én.
 Ekkor felharsant Harry hangja is, aztán a bíró meg is jelent
Harper oldalán.
– Azt kérdeztem, hogy Eddie jól van-e! – morgott Harry.
A távolból egyre közeledő szirénák hangját hallottam.
– Jól vagyok, Harry.
– Hála istennek. És majd emlékeztess, hogy soha többé
ne üljek be Harper mellé. Azt hiszem, most fogok szívroha‐
mot kapni – jelentette ki Harry.
– Delaney azt mondta, hogy felhívja a Rhode Island-i rend‐
őrséget. Dollár Bill téged is bemártott. De most már min‐
dent tisztázni fogunk – közölte Harper.
Tudtam, hogy Delaney nagyon meggyőző lesz.
– Anderson és Granger? Velük mi lesz?
– Nem élik túl – felelte Harper.
Bólintottam, és lehunytam a szemem. Vér ízét éreztem a
számban, és nagyot nyeltem. Hosszú lesz még az éjjel.
PÉNTEK
 HATVANHETEDIK FEJEZET

Hajnal két óra tizenhét perc.

Kane az ágyán hevert és a mennyezetet bámulta. Túl sok
az izgalom ahhoz, hogy egyáltalán gondolni tudjon az
alvásra. Még soha nem hajtott végre két missziót ennyire
gyors egymásutánban. A kockázat óriási, de hogy álma
beteljesedése ilyen közel került, Kane úgy döntött, vállalja.
Egész életében mindig úgy érezte, hogy valamiféleképpen
sebezhetetlen.
Hogy ő különleges. Mint ahogy az anyja mindig is mondta.
Valahol a folyosón állhatott egy régi óra. Kane hallotta a
távoli ketyegést. Egy sötét, néma szobában, az éjszaka
közepén minden zaj mesterségesen felerősödik. Oldalra for‐
dította a fejét, és ránézett az éjjeli szekrényen álló digitális
ébresztőórára.
Két óra tizenkilenc perc.
Felsóhajtott. Nincs értelme, hogy aludni próbáljon. Lelökte
magáról a takarót, és kiült az ágy szélére. A lábán a szúrt
seb szépen gyógyult. Lefekvés előtt cserélt rajta kötést.
Váladék semmi, bűz semmi, se kivörösödött duzzadás a seb
környékén.
Kinyújtózkodott, kezét a magasba tartotta, mintha meg
akarná érinteni a mennyezetet.
És ekkor valami zajt hallott! Megdermedt. Az óra még
mindig hangosan ketyegett valahol a folyosón, de most
valami más is hallatszott mellette.
Lépések. Lábak csusszanása a lépcsőn. Sok lábé. Kane
halkan felállt. Felvette az alsónadrágját, a nadrágját és a
zokniját.
A cipőfűzőjét kötözte, amikor meghallotta a fapadló nyi‐
korgását. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A folyosón a második
vagy harmadik sorban volt egy lazább padlódeszka. Előző
nap vette észre.
Arra sem maradt ideje, hogy felkapjon egy inget, a kését
még gyorsan a nadrágzsebébe csúsztatta, és az ajtóhoz
lopakodott. Rátapasztotta a fülét, visszatartotta a lélegzetét,
és úgy hallgatózott. Valaki járt a folyosón. Kane lassan, óva‐
tosan az ajtóba süllyesztett kémlelőnyíláshoz illesztette a
szemét. A szoba előtt négy ember állt a SWAT különleges
egységének felszerelésében. Fekete egyenruha, kevlár
golyóálló mellény. Zubbony, kesztyű, kamerával felszerelt
sisak. És mindegyik egy gépkarabélyt dédelgetett a karján.
Kane elcsusszant az ajtó elöl, hátát a falnak támasztotta, és
nagy erőfeszítéssel igyekezett nyugodtan, egyenletesen
lélegezni. Hát megtalálták! Ennyi év után, végül eljutottak
idáig! Egyfelől Kane valamiféle büszkeséget is érzett. Az FBI
végre felismerte és elismerte a munkásságát. Mindig is
remélte, hogy legalább egy közülük felismeri a módszereit,
és megérti, hogy min munkálkodik.
Az éjjeliszekrényen álló digitális óra kijelzője két óra har‐
minchárom percet mutatott.
Kane mélyet lélegzett, aztán kifújta a levegőt, és abban a
pillanatban ugrásra lendült, amikor meghallotta az ajtó fájá‐
nak a reccsenését, és a különleges osztag embereinek:
„Padlóra! Padlóra!” kiáltását.
 HATVANNYOLCADIK FEJEZET

Az órámra néztem.
Hajnal két óra.
Az FBI egyik vezérjárművében fagyasztottam a seggemet.
A kocsi lényegében sima furgon volt, de acélpadlóval, és az
egyik oldalát számítógépek képernyői borították.
Én a képernyőkkel szemben ültem, és egy csésze gőzölgő
kávét fújogattam. A kezemet a csészére tapasztva melen‐
gettem. Az elmúlt tizenöt órában kávén és morfiumon kívül
más nem került a gyomromba. Mindkettő segített, de épp
most morfinból volt több. Energikusnak éreztem magam, és
a fájdalom is enyhült. Az este végül is nem végződött olyan
rosszul, mint ahogy azt vártam. Négy órát töltöttem a rend‐
őrőrsön, aztán szabadon engedtek. Ha a vallomásomat nem
támogatja meg a New York-i Legfelsőbb Bíróság egyik bírája,
egy volt FBI-ügynökből lett magánnyomozó és az FBI egyik
rangos elemzője, akkor két napon belül nem jutok ki a zár‐
kából. Végül Harper oldotta meg a helyzetet. Mert nemcsak
fogadta a hívásomat, hanem felvételt is készített róla!
Egy órán belül a belügy is csatlakozott a nyomozáshoz, és
legalább egyméteres listát raktak össze Andersonról és
Grangerről. Pillanatokon belül kigyűjtötték Anderson és
Granger mobilhívásait, hangposta, SMS és WhatsApp üzene‐
teit. És azokban minden benne volt. Irgalmatlanul berezel‐
tek attól, hogy ha ráébredek, hogy Arnold meggyilkolása
miatt életfogytiglan vár rám, akkor a büntetés csökkentése
reményében kiadom őket a vád képviseletének. A korrupt
zsaruk, az önbíráskodás és a szervezett bűnszövetkezetek
világában semmi sem végez gyorsabban az emberrel, mint
egy rendőrségi elfogatás.
Máskor is láttam már ilyet.
 A tervek szerint úgy volt, hogy Anderson felveszi a kis
pisztolyt, és két golyót ereszt Valasquez fejébe. Aztán az
idegen rendőrre fogták volna, hogy ő nem gondolt a meg‐
motozásomra. Ez mind benne volt az üzeneteikben, és a
hangpostájukban. Még nem volt idejük, hogy eltüntessék a
feltöltőkártyás mobilokat.
Anderson és Granger kihasználta a lehetőséget, amint
megtudták, hogy a Rhode Island-i rendőrségnek bizonyítékai
vannak ellenem. Eltöprengtem azon, hogy vajon Dollár Bill
számított-e arra, hogy Anderson és Granger megpróbálnak
kinyírni. Ez sehogy sem illett a módszereihez. Ő a szaftos,
nyilvános tárgyalásokat kedvelte. Semmiképp sem kíván‐
hatta, hogy golyóval a fejemben végezzem egy rendőrkocsi‐
ban.
Az előzetes szakértői vizsgálatok eredménye három óra
múlva futott be, és megerősítette, hogy Valasquezt az autón
kívülről lőtték le, Granger fegyverével. Granger kezén talál‐
tak lőpornyomot. Az enyémen nem.
Később még vissza kell mennem a rendőrségre és részle‐
tes vallomást kell tennem a belügyes kivizsgálók előtt, hogy
tornádó módjára kiseperhessék az egész gyilkossági csopor‐
tot, de egyelőre elengedtek, miután egy orvos megvizsgált,
és adott némi fájdalomcsillapítót.
Mire kijutottam, Harper is, én is láttuk, hogy egy egész sor
nem fogadott hívásunk van Delaney-tól. Harper visszahívta,
és egyből megindultunk a Federal Plaza irodájához. Delaney
azt is kérte, hogy Harry is jöjjön velünk. Az FBI sokat haladt,
és szükségük volt egy szövetségi házkutatási parancsra,
amit Harry segítségével reméltek megkapni.
Ennek már néhány órája. Most pedig majd’ lefagyott a
seggem a Grady’s Inn előtti egysávos úton parkoló furgon
hátuljában. Kinyílt a hátsó ajtó, és beszállt Harry, mögötte
pedig a bírósági gyorsíró, June jött. June az ötvenes éveiben
járó hölgy volt, gyöngyökkel kivarrott blúzt, vastag szövet‐
szoknyát és gyapjúkabátot viselt. Gyorsírógépét a tokjában
hozta, és az arckifejezéséből ítélve emellett még jókora
neheztelést is cipelt magával amiatt, hogy kirángatták az
ágyából és hajnal kettőkor iderendelték.
– Pryor is megjött. Láttam, amikor leparkolt – jelentette be
Harry.
Bólintottam, és kortyoltam egyet a kávéból. Harry elővett
egy kis laposüveget, és élvezettel meghúzta. Mindenkinek
megvan a maga módszere a hideggel szemben. June leült
Harry mellé, kinyitotta az írógéptokot, és a gépet az ölébe
helyezte.
Pryor is bemászott a furgonba, őt pedig Delaney követte.
Sorban ültünk a lehajtható üléseken a fal mentén. Nagy fur‐
gon volt, bőségesen jutott volna még benne hely legalább
négy-öt embernek, csak azt nem volt szabad elfelejteni,
hogy a fejünket lehajtva kellett tartani. Delaney egy forgó‐
széken ült, és a képernyőket figyelte. Feltett egy mikrofonos
fejhallgatót.
– Rókák, készenlétet rendelek el – szólt a mikrofonba.
– Elmondanák, hogy mit keresek én itt? – kérdezte Pryor.
– June, jegyzetel? – kérdezte Harry.
A nő összeszorította az ajkát, de olyan vadul csépelte a
gyorsírógép billentyűit, hogy azzal tökéletesen megadta a
választ.
– Mr. Pryor, jegyzőkönyvezett találkozón vagyunk az Állam
kontra Solomon perben. Azért kérettem ide, mert engedé‐
lyezni készülök, hogy a bűnüldöző szervek elfogják az ügy‐
ben szereplő egyik esküdtet. Jogilag az elkülönített esküdt‐
szék az ítélet kihirdetéséig kizárólag az én fennhatóságom
alá tartozik. Mivel még nem született ítélet, ha a bűnüldöző
szervek valamely tisztje vagy valamely kormányképviselő
beszélni kíván egy esküdttel, ahhoz az én engedélyem szük‐
séges. Azért kívántam, hogy maga és Mr. Flynn itt legyenek,
hogy amennyiben szükségesnek látják, akkor tiltakozhassa‐
nak, illetve szemtanúi legyenek, ha valamilyen beavatko‐
zásra lesz szükség. Az FBI felkérésére, és az esküdtek biz‐
tonságának megóvására vagyunk itt. Rendkívül kényes hely‐
zet állt elő, és az FBI nem tud időt szakítani arra, hogy a
bíróságon intézzük el. A beavatkozást ezen a helyszínen kell
engedélyeznünk. Minden világos?
– Egyáltalán nem. Miről van szó? – kérdezte Pryor.
– Dollár Billről van szó. Bebizonyosodott, hogy valóban az
esküdtszék tagja – szólaltam meg.
Hangos koppanás zengett végig a furgonon, ahogy a
talpra ugró Pryor feje becsapódott az alacsony tetőbe. A
pasas vérbeli jogász volt, és persze minden jogász állva
érvel. A feje búbját dörzsölgetve visszaült.
– Ez az egész csak ködösítés és szemfényvesztés!
Amennyiben ezt a beavatkozást engedélyezi, hitelt ad a
védelem érvelésének. Lényegében ezzel azt mondja, hogy a
védelemnek igaza van. Bíró úr, ezt nem teheti – jelentette ki
az ügyész.
– De megtehetem, Mr. Pryor. Perújrafelvételért folyamo‐
dik? – kérdezte Harry.
Ezzel aztán el is hallgattatta az ügyészt. Tudta, hogy rend‐
kívül erős pozícióban van. Meg kellett fontolnia, hogy ez az
esemény mennyire billentheti az én javamra a mérleg nyel‐
vét.
– A perújrafelvétellel kapcsolatban holnap reggelig várok
a véleményemmel, tisztelt bíró úr, ha bíróságnak is úgy tet‐
szik – jelentette ki Pryor megfontoltan.
– Rendben. Most pedig a Paige Delaney különleges ügy‐
nök által elém tárt tények alapján, engedélyt adok az Alec
Wynn néven ismert esküdt letartóztatására – mondta Harry.
– Alapos okunk van feltételezni, hogy Alec a Dollár Bill fedő‐
néven ismert sorozatgyilkos, akinek modus operandija, hogy
ártatlan embereket kever gyanúba a saját bűntettei miatt,
oly módon, hogy a bűntény helyszínén egydolláros bankje‐
gyeket hagy, amelyek az ártatlanokat kapcsolatba hozzák
az adott bűnténnyel. Ezt követően Dollár Bill meggyilkolja
valamelyik potenciális esküdtet, aki idézést kap, hogy részt
vegyen az ártatlanul vádolt ember perében, és ellopja a sze‐
mélyazonosságát, hogy gondoskodni tudjon a vádlott elíté‐
léséről. A Delaney ügynök által elém tárt, meggyőző erejű
bizonyítékok a következőek…
Tisztában voltam a bizonyítékokkal. Delaney nekem és
Harpernek ezeket már előadta a Federal Plazában. Minden
tökéletesen egybevágott.
Harry a jegyzőkönyv kedvéért végigmondta az egészet.
– Elrendeltem az esküdtek jegyzetfüzeteinek szakértői
vizsgálatát. A jegyzetfüzeteket magamhoz vettem, miután
Spencer Colbert esküdtet kizártam az esküdtszékből. Az FBI
az engedélyemmel átvette a jegyzetfüzeteket, és Delaney
ügynök eskü alatt tett nyilatkozata szerint, az első megvizs‐
gált füzet Alec Wynné volt. Az ügynök alátámasztotta, hogy
a jegyzetfüzet megvizsgálásához a védőügyvéd, Eddie Flynn
nyomós okot szolgáltató vallomása szolgált alapul.
Pryor rám emelte a tekintetét, aztán újra Harry felé for‐
dult. Fortyogott benne a düh.
– Mr. Flynn, a jegyzőkönyv kedvéért ismételje el, hogy
milyen bizonyítékot szolgáltatott Delaney ügynöknek!
– Beszámoltam neki egy telefonbeszélgetésről, amelyet
Arnold Novoselickel, a védelem által alkalmazott esküdtszéki
szakértővel folytattam. Arnold az egyik esküdt részéről gya‐
nús viselkedést…
– Tiltakozom! – vágott közbe Pryor. – Mi az, hogy gyanús
viselkedés?
– Észrevette, hogy valami megváltozott. Eltorzult az arca.
Arnold egyebek mellett a testbeszéd szakértője is volt, és
ezt az elváltozást elég különösnek tartotta ahhoz, hogy
nekem is beszámoljon róla.
– Ennyi az egész? Bíró úr, egy mendemondaszerű vallo‐
más és egy arckifejezés alapján engedélyezni szándékozik
egy esküdt letartóztatását? – Az ügyész már jó előre felsora‐
koztatta az érveit. Ha az akció félresikerül, akkor Pryor tilta‐
kozásának ott lesz a nyoma a jegyzőkönyvben.
– Nem – szólt közbe Delaney. – Az Alec Wynn jegyzetfüze‐
téről levett ujjlenyomat döntő bizonyíték. A jegyzetfüzeten
talált ujjlenyomatok megegyeznek egy bizonyos Joshua
Kane nevű gyanúsított ujjlenyomataival, akinek az adatai
szerepelnek az országos adatbázisban. Erről az egyénről
nagyon keveset tudunk. Nem ismerjük a születési helyét,
dátumát és a lakcímét. Tudjuk azonban, hogy háromszoros
emberölés és gyújtogatás vádjával körözik. A bűntényekről
is mindössze annyit tudunk, hogy Virginia államban hajtotta
végre őket. Kikértük a rájuk vonatkozó aktákat, és várjuk,
hogy megérkezzenek a williamsburgi rendőrségtől. A kérést
először két órával ezelőtt továbbítottuk, és azóta több sür‐
gető üzenetet is küldünk. Az aktáknak, és a Kane-t ábrázoló
fotónak hamarosan itt kell lennie.
Harry bólintott.
– Az ujjlenyomat alapján történt azonosítás és a Dollár
Bill-esetekkel való lehetséges kapcsolat alapján elrendelem
Alec Wynn esküdt letartóztatását. Az ügyész és a jogász
kíván-e kifogással élni? – kérdezte Harry.
– Nem – jelentettem ki.
– Kérem a tiltakozásom jegyzőkönyvbe vételét. Ez az
akció teljesen ellenkezik minden szabályszerű eljárással –
ellenkezett Pryor.
– A tiltakozást jegyzőkönyvbe vettük. Delaney ügynök,
kérem, intézkedjen – szólította fel Harry az ügynököt.
– Rókák, indulás! – adta ki a parancsot Delaney, miközben
a képernyők felé pördült a székével.
A furgon hosszának a felét öt képernyő töltötte be. Négy a
különleges osztag embereinek fejére szerelt kamerákhoz
csatlakozott. Az ötödik pedig Delaney e-mailfiókját mutatta.
Delaney néhány másodpercenként folyamatosan frissítette
az e-maileket. Minél több anyaga van Kane-ről, annál jobb. A
négy sisakkamera imbolygó képeket közvetített. Hallottuk a
bakancsos léptek zaját, és ahogy az emberek befordultak a
sarkon, látóterükbe került a Grady’s Inn. Régi épület.
Nagyon régi. Pontosan olyan szállodának nézett ki, ahova
kifejezetten meghalni mennek a turisták.
A különleges osztag első embere felvillantotta az igazolvá‐
nyát a kapus előtt, aki még a szállodánál is vénebbnek tűnt.
Halkan tárgyaltak a recepción ülő portással, megkérdezték
hányas szobában lakik Alec Wynn, és figyelmeztették, hogy
senkinek se telefonáljon. Lassan fellopakodtak a lépcsőn. Én
az egyik, középen haladó ügynök kameráját követtem. Lát‐
tam, hogy egy másik megy előtte, aki megmutatta az jelvé‐
nyét a folyosót őrző bírósági biztonsági őrnek, és intett neki.
Suttogva közölték az őrrel, hogy maradjon mindig mögöttük,
és hogy letartóztatási parancsuk van a bírótól Alec Wynn
ellen. A bírósági biztonsági őrrel is egyeztették a szobaszá‐
mot, aztán lassan megindultak a szoba felé.
Az ajtó előtt megálltak. Felkapcsolták a zseblámpáikat,
amelyek valószínűleg a gépkarabély csöve alá lehettek erő‐
sítve.
A különleges osztag vezetője visszaszámolt háromtól
egyig. A sisakokra szerelt kamerák órája szerint ekkor hajnal
két óra huszonhárom perc volt.
– Három. Kettő.
Pitty! Delaney fiókjába sürgős jelzésű e-mail futott be.
– Egy.
Az ajtó kivágódott, és a zseblámpák éles fénye az ágya
lábánál elkerekedett szemmel, csupasz felsőtesttel álló
Wynnre esett. Ösztönösen a magasba tartotta a kezét.
FBI! Hasaljon, azonnal hasaljon a padlóra!
Wynn letérdelt, a keze reszketett, ahogy letette a padlóra.
Másodperceken belül megmotozták és megbilincselték.
– Nekem ebből elegem van – jelentette ki Pryor. Felállt,
kabátját szorosabbra vonta magán, és kiszállt. Az ajtót nagy
erővel bevágta maga után. Újra a képernyők felé fordultam.
Az egyik ügynök talpra ráncigálta Wynnt, a másik meg
egyenesen ránézett. Mindent tisztán láthattunk.
– Jézusmária! Kérem, ne b-b-bántsanak! Nem csináltam
semmit – hebegte Wynn. Az arcán csorgott a könny és a
takony, és egész testében reszketett a félelemtől.
A Wynnre bámuló ügynök kissé hátrébb lépett, és láttuk,
hogy a kezét az arcához emeli. Halkan szitkozódott, és akkor
mi is megláttuk, hogy mit néz.
 Wynn ölétől kiindulva sötét folt terjengett, és hosszú sáv‐
ban haladt lefelé végig a pizsamája egyik szárán. Wynn
elvesztette az uralmat a testi funkciói fölött. A rettegéstől
már szinte vitustáncot járt, és alig volt képes megszólalni.
Delaney átkozódva olvasta az e-mailt. A williamsburgi
rendőrségtől jött. A Joshua Kane-ről vezetett akta rövid kivo‐
nata volt. Harry és én felálltunk, és Delaney válla fölött
áthajolva olvastuk. Kane-t egy középiskolás diáklány, Jenni‐
fer Muskie megerőszakolásáért és meggyilkolásáért, vala‐
mint egy másik diák, Rick Thompson meggyilkolásáért
körözték. Utoljára mindkét diákot az érettségi bálon látták. A
harmadik áldozat Raquel Kane volt. Kane anyja. A rendőrség
gyanúja szerint Kane elrabolta, megerőszakolta és meggyil‐
kolta Jennifert, majd testét anyja lakásán rejtette el. Anyját
megölték, a lakását pedig felgyújtották.
Az akta feljegyzéseiben szerepelt, hogy Rick Thompson
testét a helyi víztározóban találták meg a kocsijával együtt.
Kane-ről egy fekete-fehér igazolványképet is csatoltak. A
szkennelés minősége gyenge volt, és arcának finomabb
részleteit csak nehezen lehetett kivenni, de az biztos volt,
hogy nem hasonlított Wynnre.
Újra ránéztem az egyik képernyőre. Wynn teljesen össze‐
omlott. Sírva könyörgött kegyelemért. És nem színészke‐
dett. Joshua Kane elképesztően tökös legény lehetett, hogy
képes volt elkövetni azokat a gyilkosságokat, és utána még
befurakodik az esküdtek közé is. A szerencsétlen Wynn bez‐
zeg cseppet sem tűnt tökös legénynek.
– Basszus! – mormoltam. Elővettem a telefonomat és
megnéztem a hívásnaplót. Addig görgettem visszafelé, amíg
megtaláltam azt az időpontot, amikor előző éjjel megcsör‐
gettem Arnoldot. Hajnal fél ötkor hívtam. És nem volt hosszú
beszélgetés. Feltételeztem, hogy Arnold otthon lehetett a
Rhode Island-i lakásán. Még ha folyamatosan nem vesz
tudomást a sebességkorlátozásokról, és ha feltételezzük,
hogy csak csekély vagy szinte semmi forgalom sem volt,
akkor is két és egy negyed órába telt volna Kane-nek, hogy
Rhode Islandról visszahajtson a reptéri szállodához.
– Delaney, szólj a rohamosztagosnak, kérdezze meg a
bírósági őrt, hogy tegnap hánykor ébresztette az esküdteket
a reggelihez! – mondtam.
Delaney továbbította a kérdést, az egyik ügynök kiment a
folyosóra, és láttam, ahogy beszélt a biztonsági őrrel.
– Azt hiszem, hat óra negyvenötkor, legkésőbb hét óra táj‐
ban keltettük őket – hallottuk az őr válaszát.
Kizárt, hogy Kane a telefonbeszélgetésünk után ölte volna
meg Arnoldot, majd utána visszahajtott, elrejtette a kocsit,
időben beért a szállodába, és még sikeresen vissza is lopa‐
kodott a szobájába.
– Nem azt kaptuk el, akit keresünk – szólaltam meg.
Delaney csak hallgatott. Még mindig a Kane-ről szóló e-
mailt olvasta. Harry a feje tetejét masszírozta, és meghúzta
a whiskyt a laposüvegből.
– Arnold a múlt éjjel azt mondta nekem, hogy Wynn az,
aki a valódi arcát rejtegeti előlünk. De ha jobban belegondo‐
lok, akkor az a gyanúm, hogy a telefonbeszélgetés idején
Arnold már halott volt. Én nem Arnolddal beszéltem. Hanem
Kane-nel.
– Kane-nel? – kérdezte Delaney.
– Mert ha végiggondoljuk, akkor világos, hogy különben
nem lett volna ideje Rhode Islandról visszaérni a szállodába.
Ez csak úgy lehetséges, hogy Arnolddal addigra már vég‐
zett. Dollár Bill félrevezetett, és a gyanút Wynnre terelte –
fejeztem be.
– Te jó ég! – kiáltotta Delaney. Felvette a telefonját és
valakit felhívott. A hívott fél felvette.
– A megvizsgált jegyzetfüzetről van szó. Alec Wynn neve
szerepelt rajta. Azonnal ellenőrizzék a többi füzetet is, és
mondják meg, hogy van-e még egy jegyzetfüzet ugyanezzel
a névvel – adta ki az utasítást Delaney.
Miközben vártunk, az ügynök tovább görgette a williams‐
burgi rendőrség által beszkennelt akta oldalait a számítógé‐
pen.
Láttam, hogy hirtelen megrándul. Valamit talált!
– Ez a pasas egész biztos, hogy nem Wynn – mondta a
képernyőre meredve. Ekkor megszólalt egy hang a telefon‐
ban, és megerősítette, hogy két jegyzetfüzeten is szerepelt
Alec Wynn neve. Kane a saját jegyzetfüzetére is Wynn nevét
írta.
Közelebb hajoltam a képernyőhöz, hogy lássam, mit néz‐
het Delaney.
Jennifer Muskie-t és Raquel Kane-t 1969-ben ölték meg. És
abban a pillanatban rájöttem, hogy melyik esküdt Joshua
Kane. És Delaney is. Rettentő gyorsan kellett cselekednie,
elnyomnia a hitetlenkedést, és azonnal intézkedni.
Delaney parancsokat osztogatott a rohamosztagosoknak,
és Wynntől egy másik esküdthöz irányította őket.
Pittyent egyet a mobilom. Harper volt az. Útban volt hoz‐
zánk, egyúttal küldött egy fotót Dollár Billről, amelyet egy
régi újságcikkben talált. Aztán még egy SMS-t küldött,
amelyben benne volt a gyanúsított esküdt neve.
Ugyanaz a név volt, amelyre én gondoltam.
A mocskos rohadék!
 HATVANKILENCEDIK FEJEZET

Miközben a rohamosztagosok betörtek a szomszéd szobába,

Kane gyorsan kinyitotta az ablakot, és kimászott a tetőre.
Arra nem volt idő, hogy átmásszon az alacsonyabbik tetőre,
amelyet az oromzat egyik végénél beállványoztak.
Most minden másodperc számított. Úgyhogy két kezét
hátra támasztva inkább leszánkázott a tetőn. Ing nem volt
rajta, és érezte, ahogy a cserepek végigkarmolják a hátát.
Fájdalmat nem érzett, csak azt, ahogy a bőrét karistolják a
cserepek. Kane hagyta, hogy a lába, majd a törzse is lassan
lecsússzon a tetőről. Aztán mindkét kezével elkapta az
ereszcsatornát, hogy lassítsa a csúszás sebességét, és egy
hóbuckába irányítsa az esést. Közel négy métert zuhanha‐
tott, egyenesen a hotel háta mögött feltornyosult hóku‐
pacba.
Kane kigurult a buckából. Maga előtt fényeket látott, és
befutott a fák közé, hogy ezektől eltávolodjon. Piros, fehér
és kék villogó fények voltak. A Grady’s Innhez vezető
magánösvény bejáratánál biztonságisok csapata gyüleke‐
zett. Kane habozás nélkül a fényektől balra vette az irányt,
és futott. Erősen lihegett, és a lélegzete kis pamacsokban
párállott a hideg éjszakában. Fájdalmat annak ellenére sem
érzett, hogy meztelen felsőtesttel futott. Kane a hideget és
a forróságot sem érzékelte. Noha ez a fajta érzékelése is
tompa volt, a jeges levegőtől mégis megborzongott.
A facsoport széléhez érve meglátta az Innt elhagyó egyik
kocsi reflektorát. Egy fehér Aston Martin volt. Kane kiállt az
útra és karját lengetve leintette az autót. A kocsi megállt, és
Art Pryor szállt ki.
– Mr. Summers? – hitetlenkedett Pryor. – Valami baj van?
Mit keres itt kinn, ebben a hidegben? Halálosan meghűlhet,
a maga korában!
 Kane a karját a melle köré fonva didergett.
– K-k-kérem szépen a kabátját – vacogta.
Pryor lekapta kasmírgyapjú kabátját, és Kane vállára terí‐
tette.
– Lövéseket hallottam, kiáltozást. Megijedtem, és elfutot‐
tam – mondta Kane.
– Szálljon be, és elviszem valami biztonságos helyre –
nyugtatgatta Pryor.
Kane átment a kocsi utas felőli oldalára, és közben bele‐
bújt a kabátba, aztán beszállt. Pryor a sofőrülésen ült,
bezárta az ajtót, majd a Bradley Summers néven ismert hat‐
vanöt év körüli esküdt felé fordult, és halálra váltan bámulta
a férfi csupasz mellkasát. Kane szándékosan hagyta, hogy a
kabát szárnya szétnyíljon, és Pryor meglássa az alkotását.
– Istenem! – nyögte az ügyész.
Csak nagyon kevesen részesültek abban a kiváltságban,
hogy Kane mellkasát megláthassák, és Pryor most teljes
pompájában megcsodálhatta a kocsi belső lámpájának
fényében. Az egész mellkast hegek tömege borította. A
bonyolult ábrát alkotó dudorodások az amerikai nagypecsé‐
tet formázták. Egy nyílköteget és olajágakat tartó sast. A
karmai Kane hasának két oldaláig értek. A sas feje fölötti
pajzs és a csillagok a szegycsontja fölött csoportosultak.
– Menjünk innen. Nem egészen két kilométernyire van
egy Holiday Inn. Ott parkoljon le, és nem lesz semmi bántó‐
dása! – mondta Kane, azzal elővette a kését a nadrágzsebé‐
ből, és az ölébe tette.
Pryor felpörgette a motort, mert, ahogy a kést bámulta,
túl erősen adott gázt. Kane odaszólt, hogy nyugodjon meg.
Elindultak, és néhány perc múlva megérkeztek a Holiday Inn
elé. Pryor egész idő alatt kétségbeesetten könyörgött az éle‐
téért.
A hátsó parkoló egy elhagyatott, sötét sarkában álltak le.
A Holiday Inn mintegy háromszáz méterre lehetett.
– Szükségem van a ruhájára és a kocsijára. A tárcáját
megtarthatja. Átvág a parkolón és máris a hotelhez ér. Ha
tiltakozik, akkor erőszakkal kell elvennem.
De nem kellett kétszer kérnie. Az ügyész alsóneműre vet‐
kőzött, és a ruhákat belökte a kocsi hátsó ülésére, ahogy
Kane utasította.
– Most pedig szálljon ki.
Pryor kinyitotta a kocsi ajtaját, és Kane látta, ahogy azon‐
nal mellbe vágta az éjszaka hidege. Ott állt cipőben, zokni‐
ban, és a fagyos levegő ellen védekezve magára fonta a
karját a sötét, üres parkolóban.
– A tárcám – vacogta Pryor.
Kane átmászott a sofőrülésre, bezárta a kocsi ajtaját,
lehúzta az ablakot, és a tárcát az aszfaltra ejtette.
Pryor közelebb lépett és lehajolt, hogy felvegye. Ahogy
felegyenesedett, egy pillanatra arca egy szintbe került Kane
rámeredő arcával.
Pryor megdermedt. A lába megremegett, az egész ember
megrázkódott, aztán Kane kihúzta az ügyész bal szeméből a
kését, és a test a földre omlott.
Kane gyorsan felkapkodta magára Pryor ruháit. Jó pár
számmal nagyobbak voltak rá, de ez most nem számított.
Néhány percen belül már Manhattan felé tartott az Aston
Martinban. Nem engedhette meg, hogy az FBI megzavarja a
menetrendjét! Neki még meg kell ölnie valakit!
És semmi sem állhat az útjába.
 HETVENEDIK FEJEZET

A rohamosztagosok Bradley Summers szobáját üresen talál‐

ták. Az ablak nyitva volt. Az osztag vezetője kimászott a
tetőre, körbenézett, és meglátta a feltúrt buckától elvezető
lábnyomokat a hóban. A biztonság kedvéért Delaney tüze‐
tes házkutatás rendelt el a szállodában és a környékén. Fél
órába telt, és mire az FBI-ügynökök végeztek, teljesen nyu‐
godtak lehettek afelől, hogy minden egyes vendéget jól fel‐
bosszantottak, valamint megállapíthatták, hogy a lábnyo‐
mok az Inntől elvezető műúthoz tartottak, és semmi jel nem
utalt arra, hogy Dollár Bill visszalopakodott volna a szállo‐
dába.
Joshua Kane meglépett.
Az FBI sebessége egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő. A
házkutatás végeztével perceken belül riadóztatták az összes
bűnüldöző szervet. Közben Harper is megérkezett. Két fény‐
képet is talált az újságkivágások között. Mindkettőn egy, az
ötvenes évei vége felé járó férfi volt látható. Az egyiken
éppen belép a bíróság épületébe, a másikon meg elhagyja.
A férfi mindkét képen a háttérben volt látható. Más hajszín,
más öltözék, de az arcvonások nagyjából megegyeztek.
Summers törött orrától eltekintve ugyanaz az ember volt.
Delaney és én a vezérkocsiban ültünk, és a fotókat tanulmá‐
nyoztuk. Harry még mindig megpróbálta elérni Pryort a
mobilján. Eldőlt, hogy perújrafelvétel lesz. Semmi kétség.
– Vajon hova menekülhet? – kérdezte Delaney, ahogy a
képeket nézte.
– Talán az igazi Bradley Summers lakására? – vetette fel
Harper.
– Egy ügynök már úton van, de szerintem ennek nincs sok
esélye. Ez a pasas nem azért tudott ilyen sokáig rejtve
maradni, mert zöldfülűekhez illő hibákat követett el.
 – Hihetetlen, hogy eddig megúszta. Hiszen már évtizedek
óta mást se csinál! – mondta erre Harper.
Én meg keserű haragot éreztem amiatt, hogy a bűnüldöző
szervek mindezt hagyták. De talán így megy ez. A gyilkos‐
sági csoportok szinte mindegyike túlterhelt minden állam
minden városában. A nyomokat addig követik, ameddig
csak tudják. Arra már nem marad idejük, hogy sokat kérde‐
zősködjenek. Még azt is lehet mondani, hogy nem tehettek
róla. Hiszen egy rendkívül intelligens, hidegvérű gyilkos
manipulálta őket, és egyszerűen nem jutott rá idejük, hogy
egyéb lehetőségeken is elgondolkodjanak. Ugyanakkor Dol‐
lár Billnek akkor is valószínűleg jó adag szerencséje volt.
Mennyi áldozat! És mind a pasas valamiféle súlyosan elme‐
beteg missziós látomása miatt!
Sorra vettem mindazt, amit Kane-ről tudtam. A gyilkossá‐
gokat. A pereket. Az áldozatokat. A nagypecsét megjelölé‐
sét.
Kizárt, hogy ez a fickó ezen a ponton az egészet hagyja
szétesni! Mindenképp be akarja fejezni a művét.
– Harper, hívd fel Holtent! Most azonnal! Ez az eszelős
seggfej elszánt és szörnyen alapos. A maga törvényei alap‐
ján akarja lezárni az ügyet. Szerintem Bobbyra hajt! – kiál‐
tottam.

Három perc múlva már Harper bérelt kocsijában ültem, és

két kézzel kapaszkodtam a műszerfalba, miközben vadul
száguldottunk a rohamosztagosok nyomában, és a sziréna‐
hangot követve cikáztunk a forgalomban.
– Próbáld újra hívni Holtent! – mondtam.
A telefon ide-oda csúszkált a műszerfal tetején, és Harper
a hangvezérlést használva indította a hívást. A felvillanó
képernyő tükröződött a szélvédőben, a tárcsahang vissz‐
hangzott a kocsi Bluetooth rendszerében.
Holten telefonja nem csöngött ki.
– Még egyszer megpróbálom Bobbyt – mondtam erre én.
 Beütöttem a számát. De úgy tűnt, hogy kikapcsolhatta a
mobilját. Viszont Holten telefonja végre kicsöngött. Már csak
annyi kellett, vegye is fel azt az átkozott mobilt!
– De a zsaruk már úgyis útban vannak hozzájuk – szólalt
meg Harper.
Mielőtt elindultunk, Delaney riadóztatta a New York-i rend‐
őrséget, hogy menjenek ki Bobby lakására, és ellenőrizzék,
minden rendben van-e. Most már bármelyik percben odaér‐
hetnek. A Federal Plazából is kirendelt egy mozgósítható
ügynököt, hogy szálljon ki, és ellenőrizze, rendesen be van-e
zárva a lakás.
A Jamaica városnegyedtől Midtown Manhattanbe nagyjá‐
ból egyórás kocsiút vezet. A Queens Midtown autópályát
kevesebb mint tíz perc alatt értük el, kereszteztük, és már ki
is rajzolódtak a felhőkarcolók ismerős körvonalai az égre: A
Midtown alagúton túl az ENSZ épülete úgy világított, mint
valami megelevenedett képeslapfotó.
Harper mobilja felzümmögött. Delaney kereste.
– Most hívott a New York-i rendőrség. Elérték Solomon biz‐
tonsági őreit. Minden csöndes. Szóltam a rendőrségnek,
hogy az osztag kocsiját küldjék távolabbra, és az ügynökün‐
ket is utasítottam, hogy vonuljon vissza. Az alagúton keresz‐
tül még bekapcsolva hagyjuk a szirénákat, de utána már
csöndben megyünk. Átszállok egy jelöletlen kocsiba, és
végigpásztázzuk az egész környéket. Kane még nem érke‐
zett meg Solomon lakására, de ha már a közelében van, és
figyeli a házat, akkor nem akarom elriasztani.
– Rendben – felelte Harper –, de attól Eddie meg én még
benézhetünk, nem igaz?
– Először hadd ellenőrizzem én. Aztán visszaszólok. Jut
eszembe! Most kaptam a szakértői véleményt a Kane ujjle‐
nyomatát, de Wynn nevét viselő jegyzetfüzetről vett DNS-
minta vizsgálatával kapcsolatban. A DNS feldolgozása még
nem teljes, és még vagy tíz órán át nem is lesz, de a korai
eredmények szerint a minta megegyezik a halott Richard
Pena DNS-ével, akinek nyoma a Tozer szájában talált dollá‐
ron is rajta volt. De ezt majd akkor tudjuk biztosan, ha meg‐
van a teljes eredmény. Harper, majd hallani akarom, hogy
mire jutottál a Pena utáni nyomozással. Valahol lennie kell
egy összekötő kapocsnak – töprengett Delaney.
Amint beértünk az alagútba, megszűnt minden térerő. De
ez nem is számított. Harper vezetési stílusa mellett külön‐
ben sem mertem levenni a kezem a műszerfalról. Százhúsz
kilométeres sebességgel száguldott a rohamosztagosok
nyomában, és időnként majdnem súroltuk a mellettünk
elhaladó kocsikat, meg az alagút falát. Meg akartam kér‐
dezni, hogy mit derített ki Pena DNS-ével kapcsolatban, de
túlságosan is rettegtem, hogy a falba csapódunk, ha megza‐
varom.
Az alagútból kiérve megszűnt a pánik. Leálltunk a 38th
Street egy pontján, Bobby házától egy sarokra, és vártunk.
Midtownnak ez a része aránylag csöndes. Nagyrészt fogor‐
vosok meg orvosok laknak errefelé. A járda mellett parkoló
kocsik, a drága városi terepjárók vagy a kapuzárási pánik‐
ban szenvedő fogorvosok sportkocsijai voltak.
– Kiderítettél valamit Pena DNS-éről? – kérdeztem.
– Ki. Richard Pena a DNS alapján azonos a Chapel Hill-i
gyilkossal. A DNS-e megegyezett az egyik egydollároson
talált nyommal. A környéken ezernégyszáz férfi jelentkezett
önként DNS ujjlenyomat-vizsgálatára. Pena is. A Chapel Hill-i
rendőr elmondta, hogy mivel ilyen sokan voltak, a rendőrség
egyszerűen nem győzte a minták vételét. Kiképezték a kam‐
pusz biztonsági őreit is, hogy az egyetem tanáraitól, sze‐
mélyzetétől és diákjaitól ők vegyék le a mintát. Az egyik biz‐
tonságis, bizonyos Russell McPartland vallomást tett, hogy
Penától ő gyűjtötte be a mintát, megfelelően lezárta, és
átadta a rendőrségnek. E pillanatban a Chapel Hill-i rendőr‐
ség egyik tagja most rágja át magát az egyetem személy‐
ügyi aktáin.
– Hogy a fenébe veszed rá ezekre a hekusokat? – kérdez‐
tem.
 – Roppant meggyőző tudok lenni – villantott egy mosolyt
Harper.
Ebben nem kételkedtem. Sejtettem, hogy Russell McPart‐
land Joshua Kane egy újabb álneve lehet. Képtelen lett volna
azt a rengeteg gyilkosságot minden esetben olyan hibátla‐
nul végrehajtani. Előbb vagy utóbb valahol nyomot kellett
hagynia maga után. Úgy sejtettem, hogy álnéven beállt biz‐
tonsági őrnek a kampuszon. Egy ilyen munka zavartalan
hozzáférést biztosított a bizalommal közeledő egyetemista
lányokhoz. Amikor köztudott, hogy szabadon jár köztük egy
gyilkos, a fiatal nők nagy valószínűséggel bizalommal fogad‐
ják a kampusz egyik biztonsági őrének közeledését vagy
ajánlatát, hogy hazakíséri őket. De Kane valamit elszúrt. És
valahogy rajta maradt a DNS-e az egyik egydollároson, amit
valamelyik áldozata mellett hagyott. Erre egyből rájött, ami‐
kor meghallotta, hogy a rendőrség DNS-mintákat gyűjt a
környéken élő férfiaktól. Csakhogy Kane ezt is kihasználta,
és az előnyére fordította. Mintát vett Penától, a karbantartó‐
tól. Roppant könnyű egy vattás pálcikával nyálmintát venni
Pena szájából, és lezárni egy kis műanyag csőbe. De Kane
bizonyára a saját nyálmintáját adta be Penáé helyett. És
Kane DNS-ét hibásan Pena profiljaként jegyezték fel. Pena
DNS-e valójában Kane-é volt! Penának nem volt pénze védő‐
ügyvédre, és a Chapel Hill-i Fojtogatót pro bono senki sem
védte volna. Azokban az időkben nem létezett olyan hivatal‐
ból kirendelt ügyvéd, akinek az irodája egy DNS-vizsgálat
újrafuttatására pazarolta volna a pénzét.
És ezért kaptuk vissza a Tozer szájában talált dollárról vett
mintáról szóló jelentést azzal, hogy Pena DNS-e van rajta.
De Pena kezében nem lehetett az a pénz, mert már rég
halott volt. Tehát Kane DNS-e volt, amelyet annak idején
Pena DNS-eként regisztrált.
Okos. Nagyon okos.
Feltételeztem, hogy a kampusz biztonsági őreinek sze‐
mélyazonosítás céljából a fényképük is szerepel a személy‐
zetis aktában. Vártam, hogy Harper mikor kapja meg a Rus‐
sell McPartlandot ábrázoló fotót.
Semmi más magyarázat nem lehetett.
Megszólalt Harper mobilja, és a nyomozónő felvette. Del‐
aney kihangosított szavai betöltötték az egész kocsit.
– Átkutattuk az utcát és ötsaroknyi körzetben az egész
területet. Kane-nek semmi nyoma. Kószál néhány ember
erre, de semmi feltűnő nincs bennük. Éjszakai mulatókból,
bárokból hazafelé tartó emberek, az egyik saroknál néhány
takaróba burkolt hajléktalan hever. Még egy elázott pasast
is találtunk, aki az Aston Martinja utasülésén alussza ki
magából a borgőzt az O’Brien’s előtt. Mindent megfigyelés
alatt tartunk, de Kane-nek nyoma sincs. Egyelőre.
– Bemehetek Bobbyhoz? – kérdeztem.
– Persze, de ne maradj sokáig – mondta Delaney, és
letette.
– Eredj! Leteszlek a ház előtt, és kicsit feljebb meg lepar‐
kolok – mondta Harper.
Átgördültünk a 39th Streetre. Bobby háza úgy középtájon
állt. Bobbyn elmélkedtem, és azt találgattam, hogy vajon
mit szól ahhoz, amit mondani fogok neki. Egészen biztos
voltam benne, az egész pert semmisnek tudom nyilvánít‐
tatni délelőtt, ha az FBI még az éjjel elkapja Billt. Mennyi
minden történt! Arnold halott, és még időm sem volt rá,
hogy ezt feldolgozzam. Ahogy azt sem, hogy Kane-nek
hogyan sikerült rám terelnie a gyanút egy egydollárossal.
– Állj meg! – szóltam oda hirtelen Harpernek.
– Mi az? – kérdezte a nyomozónő.
– Azonnal állj meg! Hívd a Chapel Hill-i hekust! Szó sincs
róla, hogy Kane egyfolytában ennyire szerencsés lett volna!
– kiáltottam.
Harper felhívta a zsarut. Aztán vártunk. A rendőr felvette
a telefont, és elmondta, hogy épp megtalálta a McPartland
nevű biztonsági őr aktáját. Reggel akarta elküldeni e-mail‐
ben, de Harper rávette, hogy készítsen róla fotókat a tele‐
fonjával, és küldje el SMS-ben. A zsaru ezt meg is tette.
Aztán felhívtam Delaney-t, és elmondtam neki az egészet.
Végre összeállt a teljes kép! Úgy tíz percig tárgyaltuk a
dolgot, aztán kiszálltam Bobby háza előtt. Jellegtelen, barna
homokkőből rakott épület volt. A környék pedig tökéletes,
ha az ember el akar rejtőzni a média elől.
Felmentem a bejárathoz vezető néhány lépcsőn, és beko‐
pogtattam. A hideg szinte perzselte az arcomat, és a
kezemre leheltem. Holten nyitott ajtót, és éreztem, ahogy a
fűtés melege kiáramlik a házból a szabadba.
A biztonsági őr még mindig fekete öltönynadrágot, inget
és nyakkendőt viselt. A zakót valahol elhagyta. Megnyugta‐
tónak találtam, hogy az oldalfegyvere még nála volt. A
Glock a lapos pisztolytáskában lógott a derékszíjáról.
– Hogy van? – kérdezte.
– Szarul. Bobby jól van?
– Jöjjön be! Bobby az emeleten van. Van valami újság?
Holten mellett beléptem a lakásba, és azonnal nagyon
hálás lettem neki, hogy bezárta mögöttem az ajtót. Nem
volt rajtam a télikabátom, és a kocsitól a házig tartó néhány
lépéstől is átfagytam. Hála istennek, a morfin még mindig
hatott, különben szörnyen nyomorultul éreztem volna
magam a törött bordáimból áradó fájdalom miatt.
Az előszobában sötét volt, de a nappali fénye bevilágította
a sarkokat. Hallottam, hogy a tévében baseballmeccs megy.
Oldalra léptem, hagytam, hogy Holten elmenjen mellettem.
– Menjen fel hozzá. Az emeleten van. A meccset felvétel‐
ről nézem. Legalább nem maradok le róla. Talán nem gond.
Most, hogy az FBI kinn parkol, nem érzem olyan nagynak a
veszélyt. Egy kicsit elengedem magam, tudja – jegyezte
meg Holten.
– Persze – bólintottam. – Kemény napok vannak mögöt‐
tünk. Azt hiszem, a dolgok kezdenek kedvezően alakulni
Bobby számára. Remélhetőleg hamarosan véget ér ez az
egész.
 De Holten már meg is fordult, és visszament a nappaliba.
Láttam, ahogy leveti magát a hatalmas prizmatévé előtt ter‐
peszkedő kanapéra.
– Elkapták a pasast? Dollár Billt?
– Talán – feleltem. – Annyi anyagunk mindenképpen van,
hogy perújrafelvételt kérjünk. Ha meg elkapjuk, akkor meg‐
lesz a felmentő ítélet.
Holten kipattintott egy sörösdobozt, és felém nyújtotta.
– Kér? Úgy néz ki, mint akinek jót tenne – mondta.
Igaza volt. Jót tenne. Meg még vagy húsz másik doboz.
– Nem, köszönöm – hárítottam el.
Felmentem az emeletre, végigmentem a folyosón, eljutot‐
tam a következő lépcsősorig, és hangosan szólítottam
Bobbyt.
Semmi válasz. Amikor felértem a lépcső tetejére, megint
megéreztem a hideget. A lámpák nem égtek, és gondoltam,
hogy Bobby lefeküdhetett. Jeges fuvallat csapta meg az
arcomat. Az utcára néző ablak nyitva volt. Zajtalanul oda‐
mentem. Kilestem. Az ablak úgy harminc centire lehetett
nyitva, és a tűzlépcsőre nyílt. Kidugtam a fejem és körbe‐
néztem. Sem fölöttünk, sem alattunk nem volt senki a lép‐
csőn.
Visszahúztam a fejem és egy kéz a számra zárult, majd
hátrahúzott. Egy másodpercig meg sem moccantam. Min‐
den levegő kiszállt belőlem. Ösztönösen azt tettem volna,
hogy megragadom a csuklóját, belehátrálok a támadóba,
megpördítem, és a háta mögé szorítom a kezét.
De ekkor valami éles dolog bökött a hátamba. Egy kés
hegye.
Az ablakra néztem. Az üvegben ott tükröződött Bradley
Summers esküdt alakja. Mögöttem állt, de az arca jól lát‐
szott. Ő is a tükörképre nézett, és a tekintetünk találkozott.
A földszintről felhallatszott a tévékommentátorok távoli
hangja.
Moccanni sem mertem. Nem volt kétségem afelől, mi tör‐
ténne, ha megmozdulnék. Kane a hátamba döfné a pengét.
 A telefonom a zakóm zsebében volt. Ha elérném, akkor
talán most is aktiválhatnám a hangvezérlést, mint alig pár
órával ezelőtt a rendőrkocsiban.
Ezek a gondolatok egyetlen másodperc alatt futottak
végig a fejemben. És egyből rájöttem, hogy Kane valószínű‐
leg ugyanerre gondol. Az ablaküvegben tükröződő képemet
tanulmányozta, figyelte a reakcióimat. Fejével közeledett az
arcomhoz, a fülemen éreztem a leheletét.
– Ne moccanjon! – súgta. – Eszébe ne jusson segítséget
hívni – sziszegte. – Ma éjjel meghal, Flynn. Egyedül az a kér‐
dés, hogy mennyire lesz elhúzódó a halála, és hogy azt a
maga csinos nyomozónőjét is elintézem-e. Ha gyors és fáj‐
dalommentes halált akar, arról is lehet szó. Csak mindent
tegyen úgy, ahogy mondom.
 HETVENEGYEDIK FEJEZET

Kane érezte Flynn szívverését. Bal kezét szorosan az ügyvéd

szájára tapasztotta, alkarja egyúttal erősen a nyakára nyo‐
módott. És megint megérezte! Újra elkapta a láz! Vadul, ele‐
venen lüktetett a pulzusa. A félelem és az adrenalin jól
ismert sebességgel száguldott végig a testén.
– Elveszem a kezem. Maga mindent úgy tesz, ahogy mon‐
dom. Ne kiáltson! Ne mondjon semmit! Egyetlen szó, egyet‐
len suttogás, és megölöm. Utána a nőt is, a nyomozót. De
vele lassú leszek. Szépen lehámozom a bőrét, amíg már
könyörögni fog, hogy végezzek vele. Ha mindent megértett,
bólintson! – parancsolta Kane.
Flynn bólintott egyet.
Kane lazított a szorításon, és levette a kezét Flynn szájá‐
ról. Az ügyvéd hatalmas levegőt vett. A rettenet majdnem
megfojtotta.
– Vegye elő a telefont, és dobja a földre – utasította Kane.
Flynn a zakózsebébe nyúlt, kivette a mobilt, és a földre
ejtette. A készülék szinte hangtalanul pattant kettőt a vas‐
tag szőnyeggel borított padlón.
– Ott egy ajtó jobbra – mondta Kane egy lépést hátrálva. –
Nyissa ki, és menjen be.
Flynn megfordult, kinyitotta az ajtót, és egy sötét hálószo‐
bában találta magát. A függönyök nem voltak behúzva, így
az utcáról beszűrődő lámpafény tompa, sárga félhomályba
vonta szobát. Jobb oldalt egy ágy állt. A bejárattal szemben
öntöttvas ajtó.
Az ajtó zárva volt. Közvetlenül fölé biztonsági kamerát
szereltek, amelynek a most kijelzője vörösen izzott. A
kamera egyenesen az ajtó előtti térre irányult.
Kane az ajtó felé lépett, de a hálószoba küszöbén maradt.
 – Solomonnak sikerült bejutnia a pánikszobába, mielőtt
elkaphattam volna. Azt akarom, hogy maga csalogassa ki. A
kamerán keresztül most csak magát látja. Mondja azt, hogy
elmentem. Mondja neki, hogy megérkezett a rendőrség, és
biztonságban van. Hívja ki! – parancsolta Kane.
Az ügyvéd nem mozdult. Kane látta, hogy az ajtó melletti
kis asztalt nézi. Az asztalon egy lámpa és egy telefonkészü‐
lék állt. A vezetékes telefon zsinórja az asztal mögött lefu‐
tott a fali konnektorhoz. A pánikszoba ajtaja mellett egy
kábelburkolattal fedett vezeték kúszott ugyanahhoz a kon‐
nektorhoz. A burkolatot letépték a falról, és a vezetéket
elvágták. Régi pánikszoba volt. Feltehetően még a telefon
bevezetése előtt építhették. A betont nem lehetett átfúrni, a
vezetéket tehát áthúzták a szobából a konnektorhoz. Kane
ezért még mindig hálás volt. Sikerült időben elvágnia a
vezetéket, mielőtt Solomon használni tudta volna a pánik‐
szobai telefont.
– Csak az idejét vesztegeti – szólalt meg Kane. – Mondja
meg a színésznek, hogy biztonságban van. Hívja ki!
Az ügyvéd előre lépett és megállt a pánikszoba ajtaja
előtt.
– Szóljon neki! – sürgette Kane.
– Bobby! – mondta Flynn, ahogy felemelte a fejét, és a
kamerába nézett. – Bobby, én vagyok az, Eddie.
Kane fogást váltott a késen, és óvatosan tett egy lépést a
szoba belseje felé, miközben gondosan ügyelt, hogy a
kamera látókörén kívül maradjon.
– Bobby, nagyon figyelj! Biztonságban vagy. Teljes bizton‐
ságban. Most pedig megkérlek, hogy… – mondta Flynn.
Kane szájából hosszú nyelv kúszott elő, és végigfutott az
ajkán. Érezte, ahogy felgyorsult a szívverése, és olyan erő‐
sen vágyott az ölésre, hogy az már szinte fájt.
– Bobby, bármi történjen is, ne nyisd ki az ajtót! – mondta
Flynn.
Bolond! – gondolta Kane.
 Majd még elkapja Solomont. Talán ma éjjel már nem. De
hamarosan. Most viszont az ügyvédnek meg kell fizetnie.
Kane erősebben szorította a kerámiakést, és érezte, ahogy
az első forró hullám feltolul a vérében. Aztán azt látta, hogy
az ügyvéd megragadja a nyakkendőjét, és eltakarja vele a
száját meg az orrát.
Abban a pillanatban szilánkokra zúzódott a bal oldali
ablak, és könnygáz töltötte be a szobát.
 HETVENKETTEDIK FEJEZET

Amint az első palack felrobbant a szoba sarkában, a szobát

betöltötte a körülöttem potyogó, összetört üveg zaja. Két
rohamosztagos felszerelést, és gázmaszkot viselő FBI-ügy‐
nök zúdult be a szobába. Aztán a folyosóról puffanás hallat‐
szott, és egy másik rohamosztagos Kane mögött bukkant
fel. A hozzám legközelebb álló ügynök adott egy maszkot,
sikeresen térdre vetettem magam, és egy sarokba húzódva
felvettem. A szememet már marta a füst, mire sikerült rögzí‐
tenem a tépőzárat a tarkómon.
Hallottam az ügynökök figyelmeztető kiáltásait, és a felhí‐
vást, hogy Kane dobja el a kését, és vesse magát a padlóra.
Látni senkit sem láttam. A hálószoba és a folyosó nyitott
ablaka között erős huzatot teremtett a kint süvítő szél, és a
szoba pillanatok alatt áthatolhatatlan, fehér füsttel telt meg.
Az ablakokon keresztül a füst gyorsan szállt kifelé, de
néhány pillanatig semmit sem lehetett látni.
Egy automata fegyver pattogó sorozata. A padlóra
potyogó, üres töltényhüvelyek egymásnak koccanó hangja.
Aztán néma csönd. Nyögés, majd egy súlyos test a földre
zuhant. Ekkor nyitották meg igazán a tüzet! Két fülsiketítő,
gyors sorozat. A füstön keresztül is látszott a csőtorkolatban
felvillanó tűz, de nem tudtam rájönni, hogy melyik irányból
jöhet.
Egy alak gyorsan haladt a füstben. Csak a körvonalait lát‐
tam. Az alak mélyen lehajolt a szoba sarkában, aztán fel‐
egyenesedett. Ismét üvegcsörömpölést hallottam, és lát‐
tam, hogy egy füstcsík húzódik ki az ablakon. A lépcső felől
lépések zaját hallottam. Súlyos léptek. Gyors léptek.
A füst ritkult egy keveset. Felálltam, és majdnem hasra
estem az egyik FBI-ügynök testében. Tőle kaptam a gáz‐
maszkot. Elvágták a torkát. És a fegyvere hiányzott. Kissé
távolabb egy másik rohamosztagos hevert a hasán. Aztán
megláttam, hogy a folyosón Kane az utolsó ügynök földön
heverő teste mellett áll. Ő volt, aki a másik ablakon keresz‐
tül ugrott be. Rángatózva feküdt a szőnyegen. Kane a tár‐
ban maradt összes golyót beleeresztette. Az ügynök nem
mozdult többé. Kane elhajította a fegyvert, felvette a kését
és megindult felém.
A szeme vörös volt, ömlött belőle a könny, de mintha
észre sem vette volna. A hasa fölött sötét folt terjengett az
ingén. Eltalálták, mielőtt az első ügynököt megölte, és
elvette a fegyverét.
És úgy látszik ez sem zavarta, még csak le sem lassult
tőle. Egy szikrányit sem!
Mi a fene lehet ezzel a fickóval?
Mindössze három méter választott el Kane-től. A lépcső
felőli lépések egyre hangosabbak lettek. Addig hátráltam,
míg megéreztem a pánikszoba acélajtaját. Kane egyenletes
lépésekkel, mosolyogva közeledett.
Előhúztam Holten Glockját a zsebemből, és egyenesen
mellbe lőttem. A fegyvert akkor fújtam meg, amikor Holten
nekem háttal bezárta a bejárati ajtót. Az ütés erejétől Kane
néhány lépést hátratántorodott, de csodával határos módon
talpon maradt. Lenézett a mellére, és meglátta a becsapó‐
dás okozta tátongó lyukat. Aztán felkapta a fejét, a szája
kinyílt. Ajkáról vér bugyogott, és újra megindult felém.
Egy újabb lövésem a vállát találta el. Erre még csak meg
sem állt.
Két és fél méterre lehetett. A kés még mindig ott volt az
istenverte kezében.
Meghúztam a ravaszt, újra meg újra. Mellélőttem, aztán
gyomron találtam, utána mellen. És a rohadék még mindig
jött.
Másfél méter. A lépések most már a folyosóról hangzottak.
Alacsonyan céloztam, és kétszer elsütöttem a fegyvert. Az
első lövés mellément. A második a térdét találta el, és Kane
a földre rogyott. Ekkor vért zihálva kúszni kezdett.
 Egy méterre volt tőlem, felém vágott a késsel, és a penge
a combomat érte. Ebben az utolsó pillanatban Kane tekin‐
tete megváltozott. Lágy lett, ellazult. Majdnem mintha, vala‐
miféle tehertől szabadult volna, ahogy felbámult a Glock
csövébe.
Még egyszer utoljára meghúztam a ravaszt, és szétlőttem
a fejét.
A fájdalom belém hasított és én is térdre rogytam. A com‐
bomon hosszú vágás futott végig, és éreztem, ahogy a vér
eláztatja a nadrágomat Gondolataim ködössé váltak. A
szoba oldalra billent. Valószínűleg a padlóra rogytam. A sze‐
mem előtt Holten pisztolya. Biztosan elejtettem. Felnéztem,
és láttam, hogy Holten lihegve áll mellettem. Lehajolt és fel‐
vette a fegyvert.
Felnéztem rá, és láttam, hogy döntött. Kivette a tölténytá‐
rat, és megnézte. Legalább két töltény még maradhatott
benne. Az átkozott maszk miatt alig tudtam levegőt venni.
Letéptem.
– Kedden, amikor együtt reggeliztünk! A pékségben.
Együtt reggeliztünk, mielőtt elmentünk a gyilkosság helyszí‐
nére – ziháltam.
Holten letérdelt, és Kane hullájára bámult.
– Nem gondoltam volna, hogy ezt megérem – mondta.
Ámulva csóválta a fejét. – Nem volt még egy ilyen ember a
világon! Semmi sem ártott neki. Nem érzett fájdalmat. Azt
gondoltam, hogy nem is ember – hitetlenkedett tovább
Holten.
– A pékség! Felvette a pénzt, amit az asztalon hagytam a
számlára, visszaadta nekem azzal, hogy majd maga fizet.
Közben elvette az egyik egydollárost, és később odaadta
Kane-nek. Maga segített neki rám terelni a gyanút. Végig
segített neki!
Holten felállt, felém fordult, és széles mosoly terült el az
arcán.
Valami torz, ördögi jelenség volt az a mosoly! Én is láttam
a képet, amit a Chapel Hill-i zsaru elküldött Harpernek.
Holten semmit sem változott. Azt akartam, hogy tudja,
lelepleződött, hogy többé nem rejtőzhet álnéven. A hangom
időnként elakadt, a fájdalom már szinte elviselhetetlen volt.
– Maga cserélte el Richard Pena DNS mintáját Kane DNS-
ével a Chapel Hill-i egyetemen. Így volt, ugye, Russell
McPartland biztos?
Erre visszacsúsztatta a tárat a helyére, a golyó a helyére
kattant, és fickó a fejemre célzott.
Összeszorítottam a fogam. Egyenesen a szemébe néztem.
Holten hirtelen rángatózni kezdett, és az ablakkeretben
még megmaradt üvegcserepek élénkvörösre váltak, mielőtt
a teste kizuhant az utcára.
Delaney és Harper a folyosón álltak egymás mellett. Mind‐
ketten leeresztették a fegyverüket. Hallottam, hogy Delaney
mentőst hív, aztán a szoba elsötétült. Megpróbáltam kinyitni
a szemem, de nem ment. A fejem ólomnehéz volt, és verí‐
tékben fürödtem. A hátammal az ajtónak dőlve a padlóra
csúsztam. Éreztem, hogy képtelen vagyok megállni lába‐
mon, és a földre rogyok. Kezdett elhagyni az öntudatom.
Méghozzá gyorsan.
De mielőtt még teljesen elvesztettem az eszméletemet,
egy kéz megérintette az arcomat. Azt nem tudtam kivenni,
hogy mit mondtak. Valaki egy fémajtón döngetett. Bobby
tudni akarta, hogy biztonságos-e már kijönnie. Megpróbál‐
tam felelni, hogy minden rendben. Megpróbáltam elmon‐
dani, hogy délelőtt nem kell bíróság elé állnia, hogy a per‐
nek vége, de nem találtam a szavakat.
 HETVENHARMADIK FEJEZET

A 39th Streeten lezajlott lövöldözést követő nyolc hétben

teljes képet kaptunk Dollár Bill bűntetteiről. Ahhoz túl
gyenge voltam, hogy személyesen beszéljek Delaney-vel,
de felhívta Harryt, és mindenről beszámolt. A gyógyulás
ideje alatt Harrynél laktam, ő meg elmesélte az egészet.
Kane roppant aktív gyilkos volt. A DNS-ét még három
másik bűntény helyszínén is megtalálták. A per kezdete
előtt egy héttel eltűnt egy Wally Cook nevű férfi. Kane DNS-
e a háza előtt parkoló kocsija felhasított kerekén volt. Cook
teste elégett, de idővel sikerült a fogászati adatok alapján
azonosítani. A férfi szerepelt a Solomon-per esküdtjelöltjei
között. Azon kívül megtalálták Pryor holttestét is a Bobby
utcáján parkoló Aston Martinban.
Kane elhagyta a Grady’s Innt, találkozott Pryorral, elvette
a ruháit, megölte, ráadta a nagykabátot, a kalapjával meg
eltakarta az arcát, hogy ne látszódjon a szemüregében
tátongó lyuk.
Igaz, hogy minden kétséget kizáróan nem lehetett bizonyí‐
tani, de valószínű volt, hogy Kane ölte meg a két esküdtet,
Manuel Ortegát és Brenda Kowolskit is.
Delaney a Russell McPartland nevű Holtenről is megtudott
egyet s mást. A hadseregből súlyos megrovással szerelték
le, több, állítólagos szexuális zaklatás vádja miatt. Ezek
egyikét sem tudták rábizonyítani, de ahhoz elég indítékot
nyújtott a feletteseinek, hogy egy sor kisebb kihágás miatt
kirúgják. A kihágások legtöbbjét egyébként a katonatársai
rendezték meg. McPartland a Chapel Hill-i egyetem bizton‐
sági őreként helyezkedett el, és nem sokkal felvétele után
számos, különös kegyetlenséggel végrehajtott nemi erősza‐
kot követtek el a kampuszon. Lényegében rendőrnek számí‐
tott, és a fiatal nők megbíztak benne, amikor közeledett
hozzájuk. Amikor a Chapel Hill-i Fojtogató első áldozatára
bukkantak, akkor azt hitték, hogy a nemi erőszak elkövetője
srófolt egyet a tettein, de az FBI másképp vélte. Delaney
biztos volt benne, hogy Kane megkereste McPartlandet és
megfenyegette, hogy leleplezi, ha nem segít neki fedezni a
gyilkosságait.
A két bűnös remekül összedolgozott. McPartlandnek ott
volt a biztonsági őri háttere, kapcsolatai voltak a rendőrség‐
nél. Minden információhoz hozzáfért, amire Kane-nek szük‐
sége volt. És ha személyazonosságot kellett hamisítani,
akkor is tudta, hogy kihez forduljon. Kane-nek nem pusztán
nagy szerencséje volt az évek során. Segítséget is kapott.
Aztán megindultak a tisztázások és a felmentések. Ezek
némelyike posztumusz volt, de a legtöbbje nem. A Dollár Bill
bűntetteiért ártatlanul elítélt férfiakat szabadon engedték,
és ők nekiláttak, hogy hosszú, fáradságos módon kártérítést
szerezzenek az igazságtalan megvádolásért. De mindegy,
hogy milyen kárpótlást kaptak, a derékba tört életeket
semmi sem tudta visszaadni.
Harry kanapéján hevertem, és a Cagney és Lacey ismétlé‐
seit néztem. Bobby minden nap felhívott, és minden nap
megköszönte, hogy megmentettem az életét. És Harry volt
olyan jó, hogy beszélt vele helyettem. Én pedig megnéztem
a CNN interjúját Bobbyval. Mesélt arról, hogy micsoda meg‐
próbáltatás volt olyan bűnért bíróság elé állni, amelyet nem
ő követett el. Beszélt az epilepsziájáról, és arról, hogy
miként titkolta a szakma elől. És beszélt a szexualitásáról is.
Elmondta a riporternek, hogy Ariella és Carl meggyilkolásá‐
nak éjjelén egy másik férfival töltötte az éjszakát. Egy másik
színésszel. Egy másik világhírű emberrel, aki szintén hazug‐
ságban él. És elmondta, hogy ez a szégyen még most is
mennyire kísérti, és hogy hogyan rejtegette mindenki előtt,
még a saját ügyvédjei előtt is.
Amerika pedig megbocsátott Bobbynak, még akkor is, ha
Hollywood nem.
 Nyílt a bejárati ajtó, és Harry sétált be a szobába, kezében
egy palack alakú, barna papírzacskóval.
A zacskót, egy halom boríték kíséretében letette a
dohányzóasztalra, hozott két poharat és töltött.
– Mit nézel? – kérdezte.
– A Cagney és Lacey-t – feleltem.
– Én is szeretem – mondta erre Harry.
Belekortyolt a whiskybe, aztán letette a poharat.
– Bobby Solomon alkalmazni akar.
– Mire?
– Próbafelvételeket készítenek egy Netflix-sorozathoz,
amelynek a főszereplője egy szélhámos, akiből ügyvéd lesz
– felelte mosolyogva.
– Abból aztán sosem lesz siker – mondtam erre én.
Harry észrevette, hogy a postát bámulom. Erre össze‐
szedte, és máshová vitte a leveleket.
– Jött nekem is valami? – kérdeztem.
Nem felelt. De én már megláttam egy ismerős, nagy
barna borítékot.
– Harry, add ide! – kértem.
Felsóhajtott, kihúzta a kupacból a barna borítékot és oda‐
hozta.
– Nem kell még foglalkoznod ezzel – tanácsolta.
Feltéptem a borítékot, kivettem belőle az iratokat és felül‐
tem. A lábam még mindig pokolian fájt, de már gyógyulóban
voltam. A doki szerint néhány hét múlva eldobhatom a
botot. Most csak tompa sajgást éreztem. A dohányzóaszta‐
lon heverő iratok sokkal nagyobb fájdalmat okoztak. Harry
egy bögrében néhány tollat tartott a dohányzóasztalon. Fel‐
vettem egyet, átlapoztam a papírokat és aláírtam a válásra
és a szülői felügyeleti jogra vonatkozó iratokat.
Aztán kiittam a whiskymet. Hosszú idő óta most először
éreztem az alkohol marását a torkomban. Harry újra töltött.
– Beszélhetnék Christine-nel, ha akarod – ajánlotta.
– Nem kell. Jobb ez így nekik. Minél messzebb vannak
tőlem, annál nagyobb biztonságban vannak. Ez már csak így
van. Amikor Midtownban, Bobby házában Kane engem és
Harpert fenyegette, szinte örültem. Ha Christine-nel és Amy‐
vel vagyok, akkor az ő életükre tört volna. Jobb, ha elszaka‐
dunk egymástól.
– Bobby jól megfizetne. És hátat fordíthatnál ennek a
szakmának, Eddie. Csinálj valami mást!
– De mit? Ahhoz nem vagyok formában, hogy visszatérjek
a szélhámossághoz.
– Nem is arra gondoltam. De valami más szakmára vált‐
hatnál. Valami rendes, törvényes szakmára.
A tévében reklámszünet volt, és megjelent a Bobby Solo‐
mon és Ariella Bloom életéről szóló dokumentumfilm előze‐
tese. A média minden telhetőt megtett, hogy jól megfejje
Bobby történetét, addig, amíg még mindenki élénken
emlékszik az eseményekre.
Az előzetes után egy másik reklám a Rudy Carppal készí‐
tett interjút hirdette. Rudyt minden létező talkshow-ra és
hírműsorba meghívták, ahol büszkén hirdette a Solomon-
perben elért sikerét. Engem nem érdekelt. Legyen neki! Az
olyan ügyvéddel szemben, mint Rudy, semmi értelme a
dicsőségért harcolni. Én egyébként sem a népszerűség ked‐
véért vállaltam az ügyet. Az hiányzott nekem a legkevésbé.
– Azt hiszem, egy darabig még megmaradok védőügyvéd‐
nek – mondtam végül.
– De miért? Nézd meg, hogy mibe kerül ez neked! Miért
folytatnád?
Nem néztem Harryre, de éreztem, hogy tudja a választ.
– Mert ehhez értek. És mert muszáj. Mert mindig lesznek
Art Pryorok és Rudy Carpok. Valakinek muszáj megóvni a
szakma tisztességét.
– Na, de ez nem mindig a te feladatod – vetett ellen Harry.
– Mi lenne, ha mindenki így gondolkodna? Mi lenne, ha
soha senki nem állna ki mások mellett, mert azt várná, hogy
majd valaki más úgyis megteszi? Valakinek muszáj odaállni
a másik oldalra! És ha elesek, akkor valakinek jönnie kell,
aki a helyemre áll. Nekem csak az a dolgom, hogy addig áll‐
jam a sarat, ameddig csak tudom.
– Ami azt illeti, mostanában nem sok sarat állsz. Harper
látni akar.
Hagytam, hogy a csönd súlyossá váljon.
Összegyűjtöttem az iratokat, amelyeket Christine ügy‐
védje előkészített, és visszatettem a borítékba. Gondolatban
újra a midtowni ház hálószobájában voltam. Lehúztam a
karikagyűrűmet, és belepottyantottam a borítékba. Jobb lesz
nekik, ha nincs nekem családom. Amúgy is túl jók voltak
hozzám. Én meg túlságosan is szerettem őket.
Christine karikagyűrűje a tárcámban maradt. Megtartot‐
tam. Ott akkor, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele.
Végigcsinálom a válást, és természetesen Christine minden
követelésébe beleegyezem. Így lesz a legjobb. Miattuk.
Kiittam a poharam, újratöltöttem, és hátradőltem a kana‐
pén.
– Na, és akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte Harry.
Elővettem a telefonomat, és arra gondoltam, hogy felhí‐
vom Christine-t. Szerettem volna beszélni vele, de fogal‐
mam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Harpernek
viszont bőségesen lett volna mit mondanom, ugyanakkor
azt gondoltam, hogy azokról inkább jobb hallgatni.
Sokáig bámultam a telefont, míg végül kiválasztottam egy
számot, és megnyomtam a hívógombot.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, most is hálával tartozom Euan Thorneycroftnak

és az AM Heath egész csapatának. Egyetlen író sem kíván‐
hatna magának jobb ügynököt. Köszönöm az Orionnál dol‐
gozó Francesca Pathak és Bethan Jones rendkívüli magabiz‐
tosságát, amellyel helyrepofozták ezt a regényt. Nekik is és
az Orion egész csapatának, kiváltképp Jon Woodnak szívből
köszönöm, hogy hittek a könyvemben. Köszönet jár podcas‐
tes partneremnek, Luca Vestének, hogy segített megőrizni
az ép elmémet, hogy mindig megnevettetett, és hogy elol‐
vasta ez a könyvet. Köszönet minden barátomnak és kollé‐
gámnak. Az összes könyvárusítónak, és az olvasóknak, akik
velem tartanak. Külön köszönet a feleségemnek, Tracynek,
aki mindig az első olvasóm, aki mindig elsőnek mond véle‐
ményt, és aki mindig, mindenben az első helyet foglalja el
az életemben. Mert ő a világon a legjobb.
„Bestiálisan jó könyv, amely szakavatottan vegyíti a jogi
tudást és a kivételesen izgalmas, borzongató elemeket. Rit‐
kán születik ennyire eredeti könyv.”

Michael Connelly, a New York Times első számú sikerszer‐

zője

„Káprázatos… Az egyik legjobban kidolgozott jogi dráma,

amelyet ebben az évben olvastam.”
 Daily Mail

„Az olvasó pulzusa végig szaporán ver… Ez a feszes rit‐

musú, letehetetlen könyv egyaránt megfelel a jogi thrillerek
és a sorozatgyilkos utáni nyomozások minden kritériumá‐
nak.”

Publishers Weekly

„Elképesztő végső csavar, amelyhez azonban méltó az

egész könyv.”

Ian Rankin, a New York Times sikerszerzője

„Briliáns, csavaros, roppant eredeti módon felépített rejtély.

Steve Cavanagh magabiztosan valósít meg egy irigylésre
méltó ötletet.”

Ruth Ware, a New York Times első számú sikerszerzője

„Minden olvasó számára színtiszta élvezetet nyújt… A Tizen‐

három halálosan izgalmas a műfaj új olvasói és régi rajongói
számára egyaránt. Noha a fő kérdés sokkal kevésbé az,
hogy »ki?«, hanem inkább az, hogy »hogyan?«, a cselek‐
mény mégsem szűkölködik váratlan meglepetésekben.”

Shelf Awareness

„Iszonyatosan izgalmas, eredeti thriller, amely egy igazán

hátborzongató gyilkost szerepeltet.”

The People (UK)

„Steve Cavanagh bírósági drámája olyan, mint valami szte‐
roiddal hajtott Grisham-regény.”

Irish Independent