JO NESBØ

BOSZORKÁ NYSZÖ G

A MŰ EREDETI CÍME:
JO NESBØ – MAREKORS
2005

MAGYAR FORDÍTÁ S:
PETRIKOVICS EDIT

MAGYARORSZÁ GI KIADÁ S
É VE: 2010
 ELSŐ RÉSZ

Első fejezet
Péntek. Tojás

A bérhá zat 1898-ban építették agyagos talajra, amely egy pará nyit nyugat felé lejtett,
így aztá n a padló is ferde lett egy kissé, és a kü szö b fö lö tt á tfolyt a víz. Végigcsordult
a há ló szobá n, nedves csíkot festve a tö lgyfa padló ra. Egy kis mélyedésben egy
pillanatra megpihent, majd a mö gö tte felgyü lemlett vízcseppek tová bb billentették,
és a vízpatak megriadt patká ny mó djá ra iramodott tová bb a fal tö vében fekvő
szegélyléc felé. Beszimatolt alá , s rá bukkant egy résre a fal és a padló deszka kö zö tt,
ahol egy ö tkoroná s lapult, amelybe Olav kirá ly profiljá t és az 1987-es évszá mot
vésték. Ez volt az az év, amikor az érme kigurult az asztalos zsebébő l. Akkoriban
rohamtempó ban alakítottá k ki az ehhez hasonló tető téri laká sokat a régi bérhá zak
felső szintjein, így a mester nem fecsérelte az idejét a keresgélésre.
A víz hamarosan utat talá lt magá nak a parketta alatt. Megépü lése ó ta ugyanis a
há z deszká i egyre csak szá radtak és zsugorodtak. A repedésen keresztü l a víz az
egyik gerendá ra csö pö gö tt, ami aztá n tová bbvezette, egyenesen a kü lső falba, ahol
befú rta magá t a vakolatba, amit jó szá z é vvel korá bban Jacob Andersen
kő mű vesmester – egyébirá nt ö tgyermekes csalá dapa – kevert ki. A korabeli osló i
kő mű vesekhez hasonló an Andersennek is megvolt a maga habarcsreceptje,
amelynek a mé sz, homok é s víz sajá tos keverési ará nyá n tú l volt még ké t kü lö nleges
ö sszetevő je: a ló sző r és a disznó vér. Jacob Andersen ú gy vé lte, e ké t adalé k
kü lö nleges szilá rdsá got kö lcsö nö z a keveréknek. Mint azt fejü ket csó vá ló
kollégá inak mesé lte, az elgondolá s való já ban nem a sajá t fejébő l pattant ki, ugyanis
má r skó t apja és nagyapja is haszná lta ezeket az ö sszetevő ket, jó llehet ő k a birká ra
eskü dtek. S bá r Andersen ré g elhagyta skó t csalá dnevét, semmi oká t nem látta
annak, hogy hatszá z év tapasztalatá tó l is megvá ljon. Kő mű vestá rsainak egy ré sze
rosszallotta ezt a kü lö nckö dést, ső t, néhá nyan egyenesen ú gy vélték, hogy a mester
az ö rdö ggel cimborá l, a tö bbsé g azonban csak nevetett rajta. S talá n utó bbiak voltak
azok, akik révén az alá bbi legenda megvetette lá bá t az egyre terjeszkedő vá rosban,
melyet akkoriban még Kristianiá nak neveztek.
Egy grü nerløkkai fuvaroslegé ny feleségü l vette egyik vä rmlandi kuzinjá t, és a
Seilduksgata egyik bé rhá zá nak szoba-konyhá já ba kö ltö ztek. A há zat Andersen
é pítette. A sző ke hajú , ké k szemű há zaspá r első gyermeke, igen szerencsétlen
mó don, sö tét fü rtö kkel és barna szempá rral jö tt a vilá gra. Emiatt a férj, aki
természeté né l fogva meglehető sen félté keny alkat volt, egy késő éjjel hátrakö tö tte
felesé ge kezét, levonszolta a pincébe, és befalazta. Az asszony sikolyait elnyelté k a
vastag téglafalak, melyek minden oldalró l szorosan kö rü lzá rtá k. Az ura feltehető leg
abban bízott, hogy ú gyis gyorsan megfullad, azzal viszont nem szá molt, hogy ezek a
falak valamit nagyon jó l tudnak: mégpedig levegő zni. A szerencsétlen asszony végü l
egyszerű en kirá gta magát a falbó l. Ebben alighanem segítségére volt az is, hogy a
skó t Andersen, hogy spó roljon a drá ga mészen, vért és sző rt haszná lt a habarcshoz,
így aztá n a poró zus fal megadta magá t az erő s, vä rmlandi fogak tá madá sá nak. Az
é let utá ni mohó vá gyá ban azonban az asszony tú l nagy falatokat szakított a
malterbó l és a té glá bó l, melyeket aztá n nem tudott sem megrá gni, sem kikö pni, így a
homok, az apró kő - és agyagdarabká k eltö mítették a lé gutait. Az arca elkékü lt, a
szíve egyre lassabban vert, és vé gü l nem lélegzett tová bb. Bá rki halottnak mondta
volna. A szó beszé d szerint azonban a disznó vé r íze azt a ké pzetet keltette a
boldogtalan asszonyban, hogy még mindig életben van, így egyszer csak kiszabadult
mind a kö télbő l, mind a falbó l, és nekiindult. A Grü nerløkka idő sebb lakó i kö zü l
néhá nyan még ma is jó l emlékeznek gyermekkorukbó l a disznó fejű asszonyró l szó ló
tö rté netre, aki ké ssel a kezében já rká lt, hogy levá gja azoknak a gyerekeknek a fejét,
akik este ké ső n odakinn vannak az utcá n. Mert amíg a vé r ízét é rzi a szájá ban, soha
nem tű nhet el egészen.
A legendá ban megö rö kített kő mű ves nevére azonban alig emlékezett valaki, így
a mester tová bbra is gond nélkü l keverhette kü lö nleges habarcsá t. Andersen, három
é vvel a jelenleg beá zó ház felé pü lte utá n, ké tszá z koroná t é s egy gitá rt hagyva
utó daira, lezuhant egy á llvá nyró l. Halá la utá n még csaknem szá z évre volt szü kség
ahhoz, hogy az építő iparban mestersé ges, sző rszá lhoz hasonlító rostot kezdjenek
haszná lni a cementkeveré kekben, valamint hogy egy milá nó i laborató riumban
felfedezzé k, hogy Jerikó falait vérrel é s tevesző rrel erő sítetté k meg.
A víz nagy részét nem szívta magá ba a fal, hanem egyre csorgott lefelé. Mert a
víz, a gyá vasá g é s a vá gy mindig a leggyengébb ellená llá st keresi. Az első cseppeket
elnyelte a gerendá k kö zö tti rö gö s, szemcsés agyag, egy idő mú lva azonban megtelt,
így a nedvesség átszivá rgott rajta és felá ztatta a szigetelésbe begyű rt Aftenposten
1898. jú lius 11-i szá má t, amely arró l szá molt be, hogy a kristianiai építő ipar
fellendü lése minden való színű sé g szerint elérte a csú csot. A harmadik oldal egyik
cikke szerint a rendő rsé g tová bbra sem talá l egyetlen nyomot sem a fiatal varró nő
halá lá nak ü gyében, akit az elő ző héten talá ltak meg agyonszú rva a fü rdő szobá já ban.
Má jusban egy hasonló mó don meggyilkolt é s megcsonkított lá ny hullá já ra
bukkantak az Aker folyó ban, a rendő rség azonban egyelő re nem kívá nt nyilatkozni,
hogy van-e ö sszefü ggés a két ü gy kö zö tt.
A víz á tá ztatta az ú jsá got és a tartó gerendá k kö zö tt lefolyt a plafon olajszínű re
má zolt textilborítá sá nak belső oldalá ra. Mivel ez utó bbi egy 1968-as beá zá s
kö vetkeztében lyukacsos maradt, a víz akadá lytalanul á tjutott rajta, s a vízcsö ppek
remegve vá rakoztak, míg elég sú lyosak nem lettek ahhoz, hogy lepottyanjanak és
há rom méter nyolc centiméteres tá volsá got megtéve végre megérkezzenek. A vízbe.

Vibeke Knutsen mélyet szippantott a cigarettá bó l, majd kifú jta a fü stö t a negyedik
emeleti nyitott ablakon. Délutá n volt, a há tsó udvar napégette aszfaltja felő l forró
levegő á ramlott felfelé, egy darabon magá val emelte a cigarettafü stö t, ami végü l a
vilá goskék homlokzat elő tt szétoszlott. A há z tú loldalá ró l jelenleg csak egy-egy autó
zú gá sa szű rő dö tt á t a má skor mindig forgalmas Ullevå lsveirő l. Most, a vaká ció kellő s
kö zepén, a vá ros szinte teljesen elnéptelenedett. Az ablakpá rká nyon egy légy fekü dt,
hat lá ba a levegő be meredt. Neki nem volt elég sü tnivaló ja hozzá , hogy elmenekü ljö n
a hő ség elő l. A laká s Ullevå lsvei felő li tú lsó része hű vö sebb volt, Vibeke azonban
nem kedvelte a Vå r Frelser temető re nyíló kilá tá st. Tele volt hírességekkel. Csupa
halott hírességgel. A há z fö ldszintjén lévő boltban az ajtó fö lö tti tá bla szerint
„emlékmű veket” á rultak, vagyis sírkö veket. Ú gyszó lvá n kihaszná ltá k a piac
kö zelsé gét.
Vibeke a hű vö s ablaktá blá hoz támasztotta a homloká t.
Boldog volt, amikor végre megérkezett a meleg, ö rö me azonban gyorsan
alá bbhagyott. Má r most vá gyakozott a hű vö s é jszaká k é s az emberekkel teli utcá k
utá n. Ma mindö ssze ö ten fordultak meg a galériá ban ebé d elő tt, délutá n pedig
csupá n hárman. Má sfé l doboz cigarettá t szívott el pusztá n unalomű zé sbő l, a szíve
majd kiugrott a helyé rő l, a torka pedig annyira égett, hogy alig bírt vá laszolni a
fő nö kének, amikor az rá telefoná lt, hogy megkérdezze, hogy megy az ü zlet. Mégis,
alighogy hazaé rt és feltette fő ni a krumplit, azonnal rá tö rt a cigaretta utá ni vá gy.
Vibeke két é vvel ezelő tt szokott le a dohá nyzá sró l, amikor Anderssel
megismerkedett. Pedig a férfi sosem ké rte rá . Ső t. Első talá lkozá sukkor Gran
Canariá n Anders cigarettá t lejmolt tő le. Egyszerű en csak szó rakozá sbó l. Amikor
pedig mindö ssze egy héttel azutá n, hogy visszatértek Osló ba, ö sszekö ltö ztek, a férfi
volt az, aki szinte azonnal leszö gezte, hogy némi passzív dohá nyzá st igazá n
elviselhet a kapcsolatuk. É s hogy a rá kkutató k bizonyá ra tú loznak. Valamint, hogy
idő vel a ruhá i fü stszagá val is biztosan megbará tkozik majd. Vibeke fejében
má snapra megszü letett az elhatá rozá s. Amikor a férfi néhá ny nappal ezutá n a
vacsorá ná l megemlítette, hogy milyen ré gen nem lá tta má r cigarettá zni, Vibeke azt
vá laszolta, hogy tulajdonképpen soha nem volt igazi dohá nyos. Anders
elmosolyodott, á thajolt az asztal fö lö tt, é s megsimogatta az arcá t:
– Tudod, Vibeke, való já ban mindig is ez volt az érzésem.
Hallgatta, ahogy a há ta mö gö tt a fazékban bugyogni kezd a víz, és a cigarettá ra
pillantott. Még há rom szippantá s. Lá ssuk az első t. Semmi íze.
Má r nem emlékezett rá , hogy mikor kezdett ú jra dohá nyozni. Talá n tavaly
tö rtént, akkoriban, amikor a férfi ü zleti ú tjai kezdtek egyre gyakoribbá vá lni. Vagy
ú jévkor, amikor Anders szinte minden este tú ló rá zott? Azért tette, mert boldogtalan
volt? Az lett volna? Soha nem veszekedtek. Viszont szinte má r le sem fekü dtek
egymá ssal, de ezt Anders a tú l sok munka szá mlá já ra írta, és ezzel a téma le is volt
zá rva. Nem mintha kü lö nö sebben hiá nyzott volna neki. Amikor idő nként mégis
tettek egy-egy lagymatag kísérletet, a férfi mintha ott sem lett volna. Így aztá n Vibeke
végü l arra jutott, hogy való já ban neki sem kell ott lennie.
De sosem veszekedtek. Anders nem szerette, ha valaki felemeli a hangját.
Vibeke az ó rá ra pislantott. Negyed hat. Hol lehet má r? Azt azé rt szokta jelezni,
ha késő n é r haza. Elnyomta a cigarettát, a csikket a há tsó kertbe pottyantotta, és
visszafordult a tű zhelyen fő vő krumplihoz. Beledö fö tt egy villá t a legnagyobba.
Mindjá rt ké szen van. A fő ző vízben néhá ny apró , fekete rö gö cske bukkant fel.
Kü lö nö s. A krumpliró l szá rmazhatnak vagy a fazékbó l?
É ppen azon gondolkodott, mire haszná lta legutó bb az edényt, amikor kinyílt a
bejá rati ajtó . A folyosó ró l zihá lá s és a lerú gott cipő koppaná sa szű rő dö tt be. Anders
belé pett a konyhá ba, és kinyitotta a hű tő t.
– Nos? – tudakolta.
– Hú sgombó c.
– Oké ... – A szó vége jó l hallható an ké rdő jellé kunkorodott, és Vibeke nagyon jó l
tudta, mié rt. Má r megint hú s? Nem lehetne kicsit gyakrabban hal?
– Biztosan finom lesz – tette hozzá Anders színtelenü l, é s a fazék fö lé hajolt.
 – Mit csiná ltá l, hogy ennyire le vagy izzadva?
– Nem volt idő m edzeni az este, ú gyhogy feltekertem a Sognsvannhoz é s vissza.
Mik azok a csomó k a vízben?
– Fogalmam sincs – vá laszolta Vibeke. – É n is csak az elő bb vettem é szre ő ket.
– Hogyhogy nem tudod? Azt hittem, má r igazi szakácsnő vagy.
Anders villá mgyorsan két ujja kö zé csippentett egy rö gö cskét, és a szá já ba dugta.
Vibeke a fé rfi tarkó já ra meredt. A vékony szá lú , barna hajra, amit annak idejé n olyan
finomnak talá lt. Á polt volt, rö vidre nyírt. Oldalvá laszté kkal. Anders olyan rendesnek
nézett ki. Olyannak, akivel az ember hosszabb tá vra tervez. Nem csupá n egyetlen
éjszakára.
– Milyen íze van? – kérdezte.
– Semmilyen – vá laszolta a fé rfi még mindig a tű zhely fö lé hajolva. – Tojás.
– Tojá s? De há t én rendesen
elmostam... Vibeke hirtelen
elhallgatott.
– Mi az? – fordult há tra Anders.
– Valami... csö pö g – mutatott a férfi fejére.
Anders homloká t rá ncolva a tarkó jához emelte a kezét. Azutá n, mintegy
vezényszó ra, mindketten há trahajtottá k a fejü ket és a plafonra meredtek. A fehér
mennyezeten két vízcsepp fü ggeszkedett. Vibeke, aki egy kissé rö vidlá tó volt,
való színű leg é szre sem vette volna ő ket, ha átlá tszó ak lettek volna. De nem voltak
azok.
– Ú gy tű nik, Camillá ná l á rvíz van – á llapította meg Anders. – Menj fel és
csengess be hozzá , é n megpró bá lom elérni a há zmestert.
Vibeke a plafonra hunyorgott, aztá n lepillantott a fazé kban ú szká ló csomó kra.
– Uramisten – suttogta, é s érezte, hogy ú jra zakatolni kezd a szíve.
– Most meg mi van? – kérdezte Anders.
– Menj és hozd ide a há zmestert, aztá n együ tt csö ngessetek be Camillá hoz. É n
hívom a rendő rséget.
 Második fejezet
Péntek. Szabadságlista

Az osló i rendő rsé g kö zpontja a Grønland vá rosré szben fekü dt egy magaslaton, a
belvá ros keleti negyedé re nyíló kilátá ssal. A csupa ü veg é s acél épü let 1978-ban
é pü lt. Nem volt itt egyetlen hanyag, ferde vonal sem, az utolsó szö gig minden
tö kéletesen állt – a Telje-Torp-Aasen építészeti iroda kitü ntetést is kapott érte. Az a
telefonszerelő ellenben, aki a hetedik é s a kilencedik emelet hosszú
irodaszá rnyainak vezetékeit elhelyezte, a biztosítá si ö sszeg mellé egy alapos atyai
fejmosá st kapott, amikor lezuhant az á llvá nyzatró l, és eltö rte a gerincét.
– Hét generá ció ó ta mindenki kő mű ves volt a csalá dban. Egyensú lyoztunk é g és
fö ld kö zö tt, amíg a nehézségi erő mindenkit le nem rá ntott a fö ldre. Nagyapá m
megpró bá lt elmenekü lni az átok elő l, de az az É szaki-tengeren á t egészen idá ig
kö vette. Így aztá n aznap, amikor vilá gra jö tté l, megfogadtam, hogy te nem jutsz erre
a sorsra. É s egé szen a mai napig azt hittem, hogy sikerü lt is. Telefonszerelő . Mi a
nyavalyá t keres egy telefonszerelő hat méterrel a fö ld fö lö tt?
Ezen a napon éppen a fiú á ltal felszerelt vezetékben megbú jó réz vitte a jelet a
riasztá si kö zpontbó l a gyá ri betonbó l készü lt emeletek kö zö tt, Bjarne Møller, a
gyilkossá gi csoport osztá lyvezető jének hetedik emeleti irodá já ba. Møller éppen azon
tű nő dö tt, hogy ö rü ljö n-e vagy rettegjen az elő tte á lló csalá di hétvégétő l, amit egy
fahá zban készü lnek eltö lteni a Bergen kö zelében fekvő Osban. Os jú liusban nagy
való színű séggel egyet jelent a pocsék idő vel. Alapvető en semmi kifogá sa nem lett
volna az ellen, hogy az Oslo terü letére jó solt hő séget egy kis szitá ló vidéki eső vel
vá ltsa fel. Csakhogy, ha végig esni fog, igazi mű vészet lesz két meglehető sen
energikus fiú gyermeket lekö tni mindö ssze egy pakli ká rtya segítségével, amibő l
rá adá sul hiá nyzik a kő r kirá ly.
Bjarne Møller a fü le tö vét vakargatva kinyú jtotta hosszú lá bait, mikö zben a
jelentést hallgatta.
– Hogy fedezték fel? – kérdezte.
– Az alsó szomszé d szivá rgá st észlelt – hangzott a vá lasz a kö zpontbó l. – A
há zmester és a szomszéd hiá ba csö ngettek, aztá n mivel az ajtó nyitva volt, végü l
bementek a laká sba.
– Rendben. Odakü ldö k ké t embert.
Letette a kagyló t, é s mélyet só hajtva vé gigfuttatta ujjá t a szolgá latban lé vő k
névsorá n, ami egy mű anyag tokban hevert az író asztalá n. Az osztá ly fele ü resen
kongott, mint mindig a nyá ri szabadsá golá sok idején. Szerencsére jú liusban
á ltalá ban a vá ros rosszfiú i is nyaraltak. Ebben az idő szakban mindig jelentő s
visszaesé s mutatkozott a bű ncselekmé nyek szá má ban, legalá bbis ami a gyilkossá gi
csoport munkáját érintette.
Møller ujja Beate Lønn neve mellett torpant meg. Beü tö gette a telefonba a
bű nü gyi technikusok Kjølberggatá n lévő épü letének a szá má t. Nem vetté k fel a
kagyló t. Megvá rta, míg a hívá st á tirá nyítjá k a kö zpontba.
– Beate Lønn a laborban van – vá laszolta kérdésé re egy magas hang.
– Møller vagyok a gyilkossá giaktó l. Kerítse elő , legyen szíves.
 Vá rt. Beaté t Karl Weber, a technikusok frissen nyugdíjazott vezető je helyeztette
á t a rablá si csoporttó l a bű nü gyi technikusokhoz. Møller ezt ú gy tekintette, mint az
ú jdarwinista elmé let bizonyítéká t, mely szerint az egyé n egyetlen ö sztö ne saját
gé njeinek a tová bbö rö kíté se. Weber pedig lá tható an ú gy vélte, hogy Beate nem
szenved hiá nyt technikusi gé nekbő l. Jó llehet Karl Weber és Beate Lønn első
pillantá sra meglehető sen kü lö nbö zö tt egymá stó l. Weber mogorva volt és indulatos,
míg Beate csendes, szü rke egérke, aki, amikor kikerü lt a rendő rtiszti fő iskolá ró l,
má r attó l elvö rö sö dö tt, ha valaki hozzá szó lt. Rendő rö sztö neik azonban teljes
mé rtékben megegyeztek. Azon szenvedé lyes nyomozó k kö zé tartoztak, akik ha
szagot fognak, képesek mindent kizá rni, és egyetlen technikai nyomra, bű njelre,
videofelvételre vagy egy bizonytalan szemé lyleírá sra ö sszpontosítani, míg végü l
valamilyen formá ban minden apró sá g é rtelmet nem nyer. Rossz nyelvek szerint
Weber és Lønn való já ban a laborató riumban éltek, és nem az emberek kö zö tt, ahol a
nyomozó emberismerete mé giscsak fontosabb, mint egy lá bnyom vagy egy kabá tbó l
szá rmazó szö vetfoszlá ny.
Weber é s Lønn a labort illető en egyetértettek volna a vé lemé nnyel, a lá bnyom és
a szö vetfoszlá ny kérdésében viszont nem.
– Lønn.
– Halló , Beate, itt Bjarne Møller. Zavarok?
– Persze. Mi a helyzet?
Møller rö viden felvá zolta az esetet, é s megadta a lá nynak a címet.
– Kikü ldö k két srá cot az én embereim kö zü l is – tette hozzá .
– Kiket?
– Mindjá rt meglá tom, kit talá lok. Tudja, mindenki szabadsá gon van.
Møller letette a kagyló t és tová bbvezette mutató ujjá t a listá n.
Tom Waaler nevéné l megállt.
A tervezett szabadsá g idejére vonatkozó rubrika ü resen á llt, ami egyá ltalá n nem
lepte meg Bjarne Møllert. Az embernek olykor az az érzése tá madt, hogy Tom
Waaler fő tiszt soha nem megy szabadsá gra, ső t, még csak nem is alszik.
Nyomozó ként ő volt az osztá ly két legerő sebb ü tő ká rtyá já nak egyike. Mindig a
helyén, mindig bevetésre készen, és szinte mindig remek eredményeket felmutatva.
É s a má sik szuperzsaruval ellentétben Tom Waaler megbízható volt, makulá tlan
személyi aktá val bírt, tová bbá minden kollégá ja tiszteletét kivívta. Egyszó val: a
beosztottak gyö ngye. Rá adá sul kétségbevonhatatlan vezető i képességeit ismerve az
is benne volt a pakliban, hogy idő vel ő veszi majd á t Møller osztá lyvezető i munká já t.
A telefoncsö rgés áthasította a vékony falakat.
– Waaler – vá laszolt egy érces hang.
– Møller. Kaptunk...
– Egy má sodperc, Bjarne, csak befejezek egy má sik hívá st.
Bjarne Møller vá rakozá s kö zben az asztalon dobolt. Tom Waaler lehet a
gyilkossá gi csoport eddigi legfiatalabb osztá lyvezető je. Vajon csupá n Tom kora volt
az, ami miatt Møllert olykor kétségek tö ltö tték el azzal kapcsolatban, hogy éppen
neki adja á t a stafétá t? Vagy inká bb az, hogy kollégá ja kétszer is lö vö ldö zésbe
keveredett? A fő tiszt mindkét esetben letartó ztatá s kö zben rá ntott fegyvert, és a
testü let egyik legjobb lö vészéhez méltó an mind a két alkalommal végzetes talá latot
produká lt. Møller persze azzal is tisztá ban volt, hogy bá rmily furcsa, mindent
ö sszevetve éppen ez a két eset lehet az, ami Tom javá ra dö nthet az ú j osztá lyvezető
kinevezésekor. A SEFO belső nyomozá sa semmi olyasmire nem derített fényt, ami
kétségbe vonná , hogy Tom Waaler ö nvédelembő l lő tt, ső t, épp arra a kö vetkeztetésre
jutottak, hogy mind a két esetben kitű nő helyzetfelismerő készségrő l és kocká zatos
helyzethez illő , pá ratlan cselekvő képességrő l tett tanú bizonysá got. Kell ennél jobb
indok ahhoz, hogy valaki vezető i beosztá shoz jusson?
– Elné zé st, Møller, mobilon beszéltem. Miben lehetek a segítségedre?
– Van egy ü gyü nk.
– Végre!
A beszélgeté s tová bbi része nem nyú lt hosszabbra tíz má sodpercnél. Most má r
csak egy má sodik ember hiá nyzott.
Møllernek Halvorsen jutott az eszébe, á m a lista tanú sá ga szerint a fiatal
rendő rtiszt éppen a szabadsá gá t tö ltö tte Steinkjerben.
Tová bbfuttatta az ujját a listá n. Szabadsá gon van, szabadsá gon van, beteg.
Az osztá lyvezető mé lyet só hajtott, amikor a mutató ujja a mellett a név mellett
pihent meg, amelyet szíve szerint leginká bb elkerü lt volna.
Harry Hole.
Kü lö nc. Alkoholista. Az osztá ly fenegyereke. É s egyébirá nt – Tom Waaler mellett
– a hatodik szint legkivá ló bb nyomozó ja. Az osztá lyvezető nem is ez utó bbi tény
miatt volt gondterhelt. Inká bb amiatt, hogy ha az é vek sorá n nem fejlesztett volna ki
magá ban valamifé le kü lö nö s perverzió t az irá nyban, hogy a sajá t bő rét kocká ztassa
e miatt a hó rihorgas, alkoholista nyomozó miatt, Harry Hole má r ré gen repü lt volna
a testü lettő l. Normá l esetben Harry lett volna, akit első ké nt riadó ztat egy ilyen
ü ggyel kapcsolatban, a helyzet azonban jelenleg minden volt, csak normá lis nem.
Vagy még pontosabban: mé g a szoká sosná l is kevésbé volt normális.
Az esemé nyek négy hé ttel ezelő tt tető ztek. Mió ta Hole a télen ú jra belevá gott a
régi ü gy, Ellen Gjelten meggyilkolá sá nak felgö ngyö lítésébe, minden egyéb eset irá nt
elvesztette az é rdeklő dé sét. A fiatal nyomozó nő t, aki Harry legkö zelebbi kollé gá ja
volt, az Aker folyó mellett verté k agyon. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy bá r
az Ellen-ü gyet má r ré gen lezá rtá k, Harry annyira a dolog megszá llottjá vá vá lt, hogy
Møller kezdett komolyan aggó dni kollégá ja ép eszé ért. Az esemé nyek tető pontja az
volt, amikor Harry egy hó nappal ezelő tt beviharzott az irodá já ba, é s elő adta neki
hajmeresztő ö sszeeskü vés-elméleté t, de semmit nem tudott felmutatni, ami
bizonyította vagy legalá bb való színű sítette volna a Tom Waaler ellen felhozott
képtelen vá dakat.
Harry ezutá n egyszerű en eltű nt. Møller né há ny nappal késő bb felhívta a
Schrøder éttermet, ahol pontosan azt a felvilá gosítá st kapta, amitő l a leginká bb
tartott: Harry ú jra visszaesett. Møller, hogy fedezze a tá volmaradá sá t, kiírta
szabadsá gra. Aztá n ú jra. Harry rendszerint ú gy egy hé t elmú ltá val szokott életjelet
adni magá ró l. Most viszont má r a negyedik hét is eltelt. A szabadsá gnak vége.
Møller egy ideig a telefonkagyló t bű vö lte, aztá n felá llt és az ablakhoz lé pett. Fél
hat volt, a kapitá nysá g elő tti park mégis szinte teljesen elnéptelenedett, csupá n
néhá ny, a fő vá rosban ragadt napimádó dacolt a hő séggel. A Grønlandsleireten a
zö ldségesek magá nyosan ü ldö géltek ü zletü k napellenző je alatt, árujuk mellett. Még
az autó k is lassabban vá nszorogtak, pedig most igazá n nem volt forgalom. Møller
hátrasimította hajá t koponyá já n. Régi szoká sa volt ez, amivel a felesége szerint ideje
lenne végre felhagynia, mert az emberekben azt az érzést kelti, mintha
kopaszodá sá t akarná rejtegetni. Tényleg nincs má s ö tlete Harryn kívü l? Møller
pillantá sa egy fé rfit kö vetett, aki a Grønlandsleireten dü lö ngé lt. A fickó alighanem
bepró bá lkozik majd a Ravnenben, ahová feltehető leg nem fogjá k beengedni, és végü l
a Boxenben kö t majd ki. Azon a helyen, ahol az Ellen-ü gynek egyszer és
mindenkorra pontot tettek a vé gé re. É s egyú ttal talá n Harry Hole rendő ri
pá lyafutá sá nak is. Møller nyomá s alatt volt, hamarosan el kell dö ntenie, hogy mihez
kezdjen a Harry-kérdé ssel. No de az momentá n még vá rhat, elő bb ezzel az ü ggyel
kell kezdeni valamit.
Møller felemelte a kagyló t, mikö zben az zakatolt a fejében, hogy éppen Harryt és
Tom Waalert készü l ugyanarra az ü gyre rá á llítani. Ez az egész nyá ri szezon egy
raká s szar. Az elektromos impulzus annak rendje és mó dja szerint elhagyta a Telje-
Torp-Aasen által jegyzett é píté szeti remeket, és kicsengett egy helyen, amelyet a
teljes ká osz uralt. Egy laká sban, a Sofies gatén.
 Harmadik fejezet
Péntek. Ébredés

A nő ú jra felsikoltott, Harry pedig kinyitotta a szemét.

A nap bepislogott a lustá n meg-meglebbenő fü ggö ny mö gü l, mikö zben a
Pilestredeten fékező villamos sivítá sa lassan elhalt. Harry megpró bá lt tájékozó dni. A
nappalija padló já n fekü dt ruhá stul, még ha nem is valami jó l ö ltö zö tten. Bá r nem
é rezte magát tú l fényesen, de legalá bb é letben volt.
Az izzadsá g ragacsos maszkké nt tapadt az arcá ra, szíve kapkodva ugrá lt, mint
valami pingponglabda a cementpadló n. A feje enné l lényegesen rosszabb volt.
Harry egy pillanatig habozott, mielő tt ú jra rá szá nta magá t a lélegzésre. A plafon
é s a falak forogtak, nem volt sem egy ké p, sem egy lámpa, amiben szeme
megkapaszkodhatott volna. Látó mezejének legszélére egy Ivar kö nyvespolc, egy
karosszék há ttá mlá ja és egy zö ld színű dohá nyzó asztal kanyarodott. De legalá bb az
á lomtó l megszabadult.
Mindig ugyanaz a régi lidércnyomá s. Bé nultan, tehetetlenü l pró bá lja becsukni a
szemét, hogy ne lá ssa a nő hangtalan sikolyra torzult szá já t. A tá gra nyílt, ü resen
maga elé meredő szem néma kö nyö rgését. Gyermekkorá ban Søs volt az, a kishú ga.
Most Ellen Gjelten. Azelő tt né ma volt ez a sikoly, most fémesen sivító . Nem tudta,
melyik a rosszabb.
Harry csendben fekü dt, és a fü ggö ny szá rnyai kö zö tt kibámult a Bislett bérhá zai
fö lö tt fü ggeszkedő , remegő napkorongra. A nyá ri csendet csupá n a villamos zaja
tö rte meg. Nem pislogott. Merev pillantá sa elő tt a nap lassan há rtyavékony,
halvá nykék szö veten lü ktető , sá rga szívvé vá ltozott, és forró sá got pumpá lt magá bó l.
Amikor kicsi volt, az anyja mindig azt mondta neki, hogy azoknak a gyerekeknek,
akik a napba néznek, kiég a szemü k, megvakulnak, és egész é letü ket a vakító
napfénnyel a fejü kben kell leélniü k. Há t, most erre vá rt. Hogy a vakító napfé ny
mindent kiégessen a fejé bő l. Ellen ö sszezú zott koponyá já nak képé t a hó ban az Aker
folyó mellett, a fö lé boruló á rnyékkal. Há rom é ve ü ldö zi má r azt az árnyékot, de nem
képes elkapni. Egyszer má r azt hitte, hogy elcsípte, de az egész ö sszeomlott.
Rakel...
Harry ó vatosan felemelte a fejét, és az ü zenetrö gzítő fekete, halott szemére
pillantott. A készü lék má r hetek ó ta nem mutatott semmilyen életjelt, azó ta, amió ta
Harry hazatért a Boxerbő l a bű nü gyi igazgató val és Møllerrel lezajlott talá lkozó ja
után.
A francba, de meleg van itt!
Rakel...
Most má r eszé be jutott. Az á lom sorá n az arc egyszer csak Rakelé vé vá ltozott.
Søs, Ellen, anya, Rakel. Nő i arcok. Folyamatos lü ktetésben vá ltoztak és olvadtak
egymásba.
Harry felnyö gö tt és visszaengedte a fejé t a padló ra. Aztá n pillantá sa az asztal
szélé n egyensú lyozó ü vegre esett. Jim Beam from Clermont, Kentucky. Ü res.
Elpá rolgott. Rakel. Becsukta a szemét. Nem tért vissza semmi.
Fogalma sem volt, mennyi az idő , csak annyit sejtett, hogy nagyon ké ső lehet.
Vagy nagyon korá n. De semmiképpen sem megfelelő idő pont az ébredésre.
Helyesebben, az alvá sra. A napnak ebben a szaká ban egészen má s dolgokat kellene
csiná lni. Pé ldául inni.
Harry nagy nehezen térdre kecmergett.
Valami rezgett a nadrá gzsebé ben. Szá rnyaival hevesen verdeső , foglyul esett
é jjeli lepke. Most jö tt csak rá, hogy ez é bresztette fel. Benyú lt a zsebébe, hogy
elő hú zza a mobiltelefonjá t.

Harry a St. Hanshaugen irá nyá ba tartott lassú léptekkel. A fejfájá s most é ppen a
szemgolyó ja mö gö tt kalapá lt. A cím, amit Møller megadott neki, gyalog is kö zel volt
a laká sá hoz, ú gyhogy vizet frö cskö lt az arcá ba, aztá n felkutatott még egy korty
whiskyt a mosogató alatti szekré nyben sorakozó ü vegek egyikének a fenekén, és
abban remé nykedett, hogy a sétá tó l majd kiszellő zik a feje valamelyest. Elhagyta az
Underwatert. Nyitva délutá n négytő l reggel háromig, hétfő nként né gytő l hajnali
egyig, vasá rnap zá rva. Igazá bó l nem szokott erre a helyre járni, mivel tö rzshelye, a
Schrøder a pá rhuzamos utcában volt, de a tö bbi alkoholistához hasonló an Harry
agya is automatikusan elraktá rozta a kü lö nbö ző vendé glá tó -ipari egységek
nyitvatartá si idejét.
A koszos ablakü vegen felbukkanó tü kö rképére vigyorgott. Majd máskor.
A sarkon jobbra fordult, az Ullevå lsveienre. Gyalog ugyan nem szeretett erre
menni, autó knak való ú t volt, á m most a javá ra szó lt, hogy a jobb oldali já rdá n volt
némi árnyé k.
Harry megá llt a megadott há zszá m elő tt, és egy pillantá ssal felmérte az épü letet.
A fö ldszinten mosoda ü zemelt, piros mosó gépekkel. A kirakatban egy papírlap
fü ggö tt a nyitva tartá ssal é s az aktuá lis akció val. Az egyik gé p mellett egy színes
bő rű asszony ü lt, és a semmibe meredt. A mosoda melletti ü zlet kirakatá ban
sírkö vek á lltak, valamivel tá volabb pedig egy zö ld, KEBAB feliratú neontá bla
biggyeszkedett egy bü fé vel egyesített é lelmiszerü zlet fö lö tt. Harry pillantá sa tová bb
vá ndorolt a piszkos homlokzaton. A régi ablakkeretekrő l pattogzott a festék, a
kiugró tető ablakok azonban arra utaltak, hogy az eredetileg né gyszintes é pü let
tetejére ú j, tető téri laká sokat hú ztak. A rozsdá s vaskapu mellé, a látható an ú jonnan
felszerelt kaputelefon fö lé egy kamera is kerü lt. A vá ros nyugati felébő l lassan, de
biztosan folyt á t a pénz a keletibe. Megnyomta a kaputelefon legfelső gombjá t, amely
mellett a Camilla Loen név á llt.
– Igen?
Bá r Møller elő re figyelmeztette, Waaler hangja mégis kissé gyomorszá jon vágta.
Harry hirtelen semmit nem bírt kicsikarni hangszá laibó l. Kö hö gö tt és ú jra
nekifutott.
– Hole. Nyisd ki!
A kapu felzú gott, Harry pedig megragadta a hideg, durva felü letű , fekete
vaskilincset.
– Helló !
Harry megfordult.
– Jó napot, Beate!
Beate Lønn az á tlagosná l kissé alacsonyabb, rö vid, kö zépsző ke hajú é s ké k
szemű , se nem szép, se nem csú nya fiatal nő volt. Nem volt rajta semmi
kü lö nö sebben szembeö tlő . Eltekintve talá n a fehér, ű rhajó sruhá hoz hasonlító
kezeslábastó l.
Harry tartotta a kaput, amíg a lá ny bevonszolta a két fémbő rö ndö t.
– Most ért ide?
Igyekezett nem Beate irá nyá ba lehelni, amikor a lá ny elhaladt mellette.
– Nem, csak le kellett jö nnö m a kocsihoz a maradék holmiért. Má r ú gy fél ó rája
itt vagyunk. Megü tö tte magá t?
Harry vé gighú zta az ujjá t az orrnyergén lé vő seben.
– Ú gy tű nik.
Kö vette a lá nyt a lépcső há zba vezető , kö vetkező ajtó hoz.
– Mi a helyzet odafö nn?
Beate letette a bő rö ndö ket a zö ld liftajtó elé, és felpillantott Harryra.
– Azt hittem, az az egyik alapelve, hogy elő bb szétnéz, és csak azutá n kérdez –
vá laszolta, és megnyomta a hívó gombot.
Harry bó lintott. Beate Lønn azok kö zé az emberek kö zé tartozott, akik mindenre
emlékeznek. Olyan apró részleteket is fejbő l felmondott egyes bű nü gyekrő l, amiket
Harry má r ré ges-ré g elfelejtett, és amelyek még azelő tt tö rté ntek, hogy a lá ny
egyá ltalá n elkezdte volna a rendő rtiszti fő iskolá t. Ezenkívü l szokatlanul fejlett
fusiform gyrusszal rendelkezett – ez az agynak azon ré sze, ami az arcokra
emlékszik. Ehhez kapcsoló dó tesztjének eredménye egyenesen elképesztette a
pszicholó gusokat. Ezek utá n nem lehet csodá lkozni, hogy minden apró sá gra
emlékezett, amit Harry tanított neki, amikor tavaly együ tt dolgoztak egy bankrablá s-
sorozaton.
– Így is van, amikor megérkezem a tetthelyre, első kö rben, amennyire csak lehet,
szeretek a saját benyomá saimra hagyatkozni – felelte Harry, és ö sszerá zkó dott,
amikor a lift a hívá sra nagyot zö rrenve elindult fentrő l. Cigaretta utá n kezdett
kutatni a zsebeiben. – De nem hiszem, hogy é n dolgozni fogok ezen az ü gyö n.
– Hogyhogy?
Harry nem vá laszolt. Elő halá szott egy gyű rö tt csomag Camelt a nadrá gzsebébő l,
é s kipö ckö lt belő le egy tö rö tt cigarettá t.
– Ó , persze, má r emlékszem – mosolyodott el Beate. – Hiszen még a tavasszal
említette, hogy nyaralni készü lnek. Normandiá ba, ugye? Má zlista...
Harry a szájá ba dugta a cigarettá t, és rá gyú jtott. Ocsmá ny íze volt é s alighanem a
fejfá já sá n sem segít majd. Azon csupá n egy dolog segíthet. Az ó rá já ra hunyorgott.
Hétfő . Né gytő l egyig.
– Normandiá bó l nem lett semmi – válaszolta.
–Ó.
– De nem is emiatt. Hanem mert odafö nn má r nekilá ttak az ü gynek – biccentett
felfelé Harry, mélyet szippantva a cigarettá bó l.
Beate hosszan nézte.
– Vigyá zzon, nehogy a má niá já vá vá ljon, Harry. Lépjen tú l rajta!
– Lé pjek tú l rajta? – fú jta ki Harry a fü stö t. – Ezt pont maga mondja? Hisz jó l
tudja...
A lá ny elvö rö sö dö tt.
– Tomnak és nekem csak egy futó kalandunk volt, Harry. Ez minden.
– Ez nem akkoriban volt, amikor kék foltokkal a nyaká n mászkált?
– Harry! Tom soha...
 Beate hirtelen elhallgatott, amikor észrevette, mennyire felemelte a hangjá t.
Szavait néhá ny má sodpercig visszaverte a lépcső há z, aztá n a leérkező lift tompa
dö rrenése elnyelte a hangokat.
– Maga egyá ltalá n nem kedveli ő t – mondta a lá ny. – Ezért képzel mindenfélét.
Tomnak egy csomó jó tulajdonsá ga van, amikrő l maga nem tud semmit.
– Hm.
Harry elnyomta a falon a cigarettá t, míg Beate beszá llt a liftbe.
– Nem jö n fel? – kérdezte a lá ny, é s Harryra pillantott, aki tová bbra is a lift elő tt
szobrozott és a levegő be bá mult. A lift. Egy toló ajtó van a liftajtó n belü l. Egy
egyszerű , fekete toló ajtó , amit az ember behú z maga mö gö tt, hogy a szerkezet
elindulhasson. Ú jra az a sikoltá s. A néma sikoly. É rezte, ahogy az egész testét kiveri a
verejté k. Az a korty whisky semmire nem volt elé g. Semmire.
– Valami gond van? – kérdezte Beate.
– Dehogy – vá laszolta rekedten Harry. – Csak nem vagyok odá ig ezekért az ó sdi
liftekért. Inká bb lépcső zö m.
 Negyedik fejezet
Péntek. Statisztika

A há zban két tető té ri laká s volt. Az egyiknek nyitva á llt az ajtaja, de a nyílá st egy
kifeszített, narancssá rga rendő rsé gi szalag zá rta le. Harry lehajolt, és egy gyors
oldallépéssel á tbú jtatta szá zkilencvenkét centi magas termetét a mű anyag szalag
alatt. Egy ferde falakkal és tető ablakokkal szegélyezett, tö lgyfa padló s nappaliban
talá lta magát. Olyan meleg volt, mint egy szauná ban. A laká s pici volt, pont olyan
minimalizmussal berendezve, mint Harryé, de a hasonló sá g ennyiben ki is merü lt.
Ez a kanapé a Hilmer Hus legfrissebb kollekció já bó l, a dohá nyzó asztalka pedig a
R.O.O.M.-bó l szá rmazott. A nappaliban volt még egy kis, tizenö t colos Philips
televízió is jégkék, á tlá tszó mű anyagbó l, ami pontosan passzolt a sztereó
berendezé shez. Harry a nyitott ajtó kon keresztü l belá tott a konyhá ba és a
háló szobá ba. Ez volt minden. Meg a feltű nő en nagy csend. A konyhaajtó ban egy
egyenruhá s rendő rtiszt billegett a sarká n, karba tett kézzel, és izzadva, felhú zott
szemö ldö kkel mustrá lta a frissen érkezettet. Vigyorogva rá zta meg a fejét, amikor
Harry az igazolvá nyá ért nyú lt.
Mindenki ismeri a majmot, á llapította meg Harry. Csak a majom nem ismer
senkit. Vé gighú zta a kezé t az arcá n:
– Hol vannak a helyszínelő k?
– A fü rdő szobá ban – felelte a tiszt, és a háló szoba belseje felé intett. – Lønn é s
Weber.
– Weber? Má r a nyugdíjasokat is be kell hívni?
– Nyá r van – vont vá llat a tiszt.
Harry kö rü lné zett.
– Oké . Gondoskodjon ró la, hogy zá rjá k le a lé pcső há zat és a bejá ratot. Ki-be
járká l mindenki.
– De...
– Na, ide figyeljen! Azok is a tetthely részei. Világos?
– É rtem én... – kezdte a tiszt recsegő hangon, amibő l Harry rö gtö n megértette,
hogy ez a pá r mondat elé g volt, hogy ú jabb ellensé get szerezzen magá nak a
testü letné l. Pedig a lista eddig sem volt rö vid.
– Viszont vilá gos utasítá st kaptam... – folytatta a tiszt.
– ...hogy itt felü gyeljen – fejezte be a mondatot egy hang a há ló ban.
Az ajtó nyílá sban Tom Waaler bukkant fel.
Fekete ö ltö nye dacá ra egyetlen izzadsá gcseppet sem lehetett lá tni dú s, sö tét haj
keretezte arcá n. Tom Waaler szé p férfi volt. Nem egy sá rmő r, de voná sai
szimmetrikusak, szabá lyosak. Nem volt olyan magas, mint Harry, de a legtö bben
mé gis ezt tippelté k volna, ha efelő l kérdezik ő ket. Talá n egyenes tartá sa vagy a
fesztelen ö nbizalom miatt, amit magá bó l á rasztott, és amivel nem csupá n lenyű gö zte
a kö rü lö tte lé vő ket, de biztonsá gérzetet is keltett bennü k. Mellette mindenki
megnyugodott, és minden a helyére kerü lt. Fizikai felépíté se csak tová bb erő sítette
ezt a benyomá st: egyetlen ö ltö ny sem rejthette el a heti ö tszö ri sú lyzó zá s és
karateedzés jó l látható eredmé nyeit.
 – É s tová bbra is itt kell maradnia – fű zte hozzá Waaler. – É pp az elő bb kü ldtem
le egy fickó t a lifttel, hogy zá rjá k le a bű ncselekmény teljes helyszínét. Mindent
ellenő rzé s alatt tartunk, Hole.
Az utolsó mondatró l ké ptelenség volt eldö nteni, kérdésnek vagy kijelenté snek
szá nta-e. Harry megkö szö rü lte a torká t.
– Hol van?
– Idebenn.
Waaler sajná lkozó képet vá gott, mikö zben az ajtó bó l fé lrelépve beengedte
Harryt a há ló szobá ba:
– Megü tö tted magad, Hole?
A háló szobá t egyszerű en, ám ízlésesen és romantikusan rendezté k be. A csupá n
egy szemé lyre megvetett dupla á gy mellett álló tartó gerendá ba bele volt valami
karcolva. Olyannak tű nt, mint egy szív, benne egy háromszö ggel. Talá n egy szerető
névjegye, talá lgatott Harry. Az ágy fö lö tt há rom bekeretezett kép ló gott, amelyek
meztelen fé rfiakat á brá zoltak kifogá solhatatlan mó don, valahol a szoftpornó és a
giccs hatá rá n egyensú lyozva. Sehol egy személyes tá rgy vagy fotó .
A fü rdő szoba a há ló bó l nyílt. É pp csak akkora volt, hogy elférjen benne egy
mosdó kagyló , egy vécé, egy fü ggö ny nélkü li tusoló és Camilla Loen. A fiatal nő az
ajtó felé fordított fejjel fekü dt a csempével borított padló n, pillantá sa azonban
felfelé, a zuhanyfü lke irá nyá ba mutatott, mintha csak a vízre vá rna.
A nő fehér, átá zott, nyitott kö ntö se aló l kilá tszott meztelen teste. Beate az ajtó bó l
fényképezett.
– Kiderü lt má r, hogy nagyjá bó l mikor halt meg?
– Az igazsá gü gyi orvos szakértő má r ú ton van – mondta Beate. – De a rigor
mortis még nem á llt be, ső t a test még nem is hű lt ki egészen. Legfeljebb néhá ny ó rá ja
tö rténhetett.
– Amikor a szomszéd é s a há zmester megtalá lta, a víz mé g folyt, nem?
– De. Miért?
– A meleg víz magasan tarthatta a test hő mé rsékletét és késleltethette a
hullamerevsé g beá lltát.
Harry az ó rá já ra pillantott. Negyed hét.
– Szerintem abbó l kellene kiindulnunk, hogy ö t ó ra kö rü l halhatott meg – szó lalt
meg mö gö ttü k Waaler.
– Miért is? – kérdezte Harry ané lkü l, hogy megfordult volna.
– Egyetlen nyom sem utal arra, hogy a testet elmozdítottá k volna, vagyis
nyugodtan kiindulhatunk abbó l, hogy a zuhany alatt á llt, amikor meggyilkoltá k.
Amint lá tod, a test és a kö ntö s eldugaszolta a lefolyó t, és ez okozta a beá zá st. A
há zmester, aki a zuhanyt elzá rta, azt mondta, hogy a csap teljesen meg volt nyitva.
Ellenő riztem a víznyomá st. Egészen jó , ahhoz ké pest, hogy a laká s a padlá sté rben
van. Egy ilyen picike fü rdő szoba esetében nem kell sok idő ahhoz, hogy a víz
á tfolyjon a kü szö b fö lö tt a há ló szobá ba. É s arra sem kell sokat vá rni, hogy a víz aztá n
utat talá ljon magá nak az alsó szomszé dhoz. Az ott lakó hö lgy azt mondta, hogy
pontosan ö t ó ra hú szkor vetté k észre a beá zá st.
– Vagyis mindö ssze egy ó rá val ezelő tt – jegyezte meg Harry. – Ti pedig má r egy
fé l ó rá ja itt vagytok. Ú gy tű nik, mindenki rendkívü l gyorsan reagá lt.
– Azért mé gsem mindenki, nem? – vá gott vissza Waaler.
 Harry nem válaszolt.
– Az orvos szakértő re gondoltam – nevetett Waaler. – Má r itt kellene
lennie. Beate befejezte a fotó zá st, és Harryra pillantott.
Waaler megérintette a lá ny karjá t.
– Hívj fel, ha van valami. Lemegyek a harmadikra, é s beszélek a há zmesterrel.
– Oké.
Harry megvá rta, amíg Waaler kimegy a szobábó l.
– Nem baj, ha...? – kérdezte.
Beate bó lintott, és odébb lépett.
Harry cipő je cuppogott a nedves padló n. A helyiségben lecsapó dott pá ra vékony
patakokban csordogá lt lefelé a lapos felü leteken. A tü kö r mintha sírdogá lt volna.
Harry leguggolt, de fél kézzel kénytelen volt megtámaszkodni az egyik falon,
nehogy elveszítse az egyensú lyá t. Mélyen beszívta a levegő t, de szappanillaton kívü l
semmi egyebet nem érzett, pedig tudta, hogy annak a bizonyos szagnak ott kell
lennie. Dysosmia. Harry egy kö nyvben olvasott ró la, amit Aunétő l, a gyilkossá gi
csoport há zi pszicholó gusátó l kapott kö lcsö n. Vannak bizonyos szagok, melyeket az
agy egyszerű en nem hajlandó észlelni. A részleges érzékvesztés ezen formá ja
tö bbnyire valamilyen érzelmi traumá ra vezethető vissza. Ez utó bbit Harry nem
tudta megerő síteni. Pillanatnyilag csak annyit tudott, hogy nem érezte a holttest
szagá t.
Camilla Loen fiatal volt, Harry huszonhét-harminc év kö rü linek saccolta. Csinos.
Molett. A bő re sima, napbarnított, de alatta má r feltű nt a hullá kná l oly hamar
megjelenő sá padtsá g. Sö tét haja volt, ami szá razon bizonyá ra valamelyest
vilá gosabbat mutat majd, az apró cska lyukat pedig a temetkezési vá llalkozó minden
bizonnyal kö nnyen eltü nteti a homloká ró l. Amú gy nem lesz kü lö nö sebben sok
tennivaló ja, azon kívü l, hogy lesminkelje a jobb szemén lé vő duzzanatszerű séget.
Harry a lá ny homloká n lévő fekete, kerek lyukra koncentrá lt, ami nem volt
nagyobb egy egykoroná sná l. Idő nké nt mé g most is meglepte, hogy milyen apró cska
lyuk ké pes kioltani egy ember é letét. Persze olykor becsapó s a dolog, mert megesik,
hogy a bő r ö sszehú zó dik kissé a seb fö lö tt. Harry ebben az esetben is ú gy vélte, hogy
a lö vedék nagyobb volt a lyuk mé reténél.
– Nagy pech, hogy vízben fekü dt – jegyezte meg Beate. – Má skü lö nben lett volna
esély rá , hogy megtalá ljuk a gyilkos ujjlenyomatá t, DNS-ét vagy valami foszlá nyt a
ruhájábó l.
– Hm. Mindenesetre a homloká t nem igazá n érte nedvesség.
– Igen?
– A bemeneti lyuk kö rü l fekete, megszá radt vér van. A bő r pedig befeketedett a
lö vé stő l. Ez az apró cska lyuk talá n elá rulhat nekü nk még néhá ny dolgot. Adna egy
nagyító t?
Anélkü l, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Camilla Loenrő l,
kinyú jtotta a kezét, majd miutá n tenyeré ben é rezte a német optikai ipar remekének
csekély sú lyá t, tanulmá nyozni kezdte a lő tt seb kö rnyékét.
– Mit lát?
Beate suttogá sa kö zvetlenü l a fü le mellett szó lalt meg. A lá ny mindig csupa
figyelem volt, ha valami ú jat tanulhatott. Harry pedig tisztá ban volt vele, hogy
hamarosan má r nem lesz mit tanítania neki.
 – A bemeneti seb elfeketedésének szü rke tó nusai azt jelzik, hogy a lö vést nagyon
kö zelrő l, de nem kö zvetlen kö zelrő l adtá k le – magyará zta Harry. – É n ú gy fél
méterre tippelném a tá volsá got.
– Aha.
– Az aszimmetrikus elfeketedés arra utal, hogy a lö vést a magasbó l adtá k le,
vagyis a gyilkos lefelé irá nyította a fegyvert.
Harry ó vatosan elfordította a holttest fejét. A lá ny homloka még mindig nem volt
teljesen hideg.
– Nincs kimeneti nyílá s – folytatta. – Ez megerő síti az elő ző feltevésemet, hogy a
lö vé s a magasbó l, rézsú tosan lefelé érte. Lehet, hogy a gyilkos elő tt térdelt.
– Az is lá tszik, hogy milyen fegyvert haszná lt?
Harry megrá zta a fejét.
– Ezt majd a patoló gus fogja kideríteni a ballisztikai szaké rtő k segítségé vel. De
mivel csak nagyon kevés elszínező dést lá tok, nagyon való színű , hogy rö vid csö vű
fegyverrő l van szó . Vagyis pisztolyró l.
Harry pillantá sa szisztematikusan végigfutott a holttesten, de érezte, hogy az
alkohol okozta tompasá g elfed elő le olyan részleteket, melyek fontosak lehetnek
szá má ra. Vagyis az ő szá mukra. Ez nem az ő ü gye volt. Amikor a lá ny kezéhez ért,
mé gis észrevett valami furcsá t.
– Donald kacsa – mormolta, és kö zelebb hajolt a meggyö tö rt kézhez.
Beate értetlenü l nézett rá .
– Így á brá zoljá k a képregényben – mondta Harry. – Né gy ujjal.
– Nem szoktam képregé nyeket olvasni.
A lá ny mutató ujjá t vá gtá k le. Csak az alvadt vér fekete nyomai és a csillogó
ínvé gek maradtak. Maga a vá gá s helye sima felü letű és tiszta volt. Harry ujja
hegyé vel ó vatosan megérintette a ró zsaszín hú sban vilá gító fehé r pontot. A csont
felü lete is tiszta, sima tapintá sú volt.
– Csípő fogó – mondta. – Vagy egy nagyon éles kés. Az ujjat megtaláltá k?
– Nyoma sincs.
– Harry hirtelen émelyegni kezdett, és lehunyta a szemét. Mé lyeket lélegzett,
majd ú jra felné zett. Tö bb oka is lehet annak, hogy miért vá gja le valaki az áldozat
ujját. De egyelő re semmi értelme tová bbfű znie a gondolatmenetet, amin elindult.
– Lehet, hogy egy pénzbehajtó volt – vetette fel Beate. – Azok szeretik a
csípő fogó t.
– Még az is lehet – mormolta Harry, felegyenesedett és észrevette, hogy lá ba
fehér nyomot hagyott az eddig ró zsaszínnek vélt csempén. Beate lehajolt és egy
kö zeli fotó t készített a halott arcá ró l.
– Á tkozottul erő sen vérzett.
– Azért, mert a keze is vízben volt – mondta Harry. – A víz gá tolja a véralvadá st.
– Ennyi vé r egy levá gott ujj miatt?
– Igen. É s tudja, hogy ez mit jelent?
– Nem, de valami azt sú gja, hogy hamarosan megtudom.
– Azt jelenti, hogy Camilla Loen ujjá t akkor vá gtá k le, amikor még vert a szíve.
Vagyis még mielő tt lelő tték.
Beate arca ö sszerá ndult.
– Lemegyek és beszélek a szomszédokkal – mondta Harry.
– Camilla má r itt lakott, amikor bekö ltö ztü nk – mondta Vibeke Knutsen, gyors
pillantá st vetve é lettá rsá ra. – Igazá bó l nem volt tú l sok kapcsolatunk vele.
Kö zvetlenü l a tető téri laká s alatti nappaliban ü ltek. Ha valaki idegen néz be, azt
gondolhatta volna, hogy Harry laká sá ban vannak: a pá r a dívá ny szélén feszengett
vigyá zzü lé sben, míg a férfi mé lyen belesü ppedt az egyik fotelbe.
Harry kissé kiégett s nem igazá n ö sszeillő pá rnak lá tta ő ket. Mindketten a
harmincas éveikben já rtak, de Anders Nygå rd vékony volt é s inas, mint egy
maratonfutó . Frissen vasalt vilá goskék inget és gondosan rö vidre nyírt frizurá t
viselt. Az ajkai vékonyak, testbeszé de nyugtalansá gra valló . Bá r a tekintete nyílt volt
é s szinte kisfiú san á rtatlan, ö sszességében mé gis aszkézist é s szigort sugá rzott. A
vö rö s hajú Vibeke Knutsen arcá n nevető gö drö cské k voltak, asszonyosan telt alakjá t
pedig szű k, leopá rdmintá s felső je még inká bb kihangsú lyozta. Olyannak tű nt, mint
aki megé lt má r egyet s má st. A felső ajka kö rü li rá ncok tö bbévi cigarettá zá sró l, a
szeme kö rü l lévő szarkalá bak pedig pozitív életfelfogá sró l és jó adag humorérzékrő l
á rulkodtak.
– Mivel foglalkozott? – ké rdezte Harry.
Vibeke a pá rjá ra né zett, de mivel az nem vá laszolt, ú jra ő vette á t a szó t:
– Ha jó l tudom, egy reklá mü gynö ksé gné l dolgozott. Dizá jnerké nt. Vagy valami
ilyesmi.
– Valami ilyesmi – ismételte meg Harry, mikö zben mérsékelt érdeklő déssel
jegyzetelt az elő tte heverő noteszbe.
Gyakran alkalmazta ezt a trü kkö t kihallgatá skor. Tudta, hogy ha nem néz a
kihallgatott személyekre, azok sokkal kö nnyebben ellazulnak. Ha pedig ú gy tesz,
mintha untatná k, automatikusan arra kezdenek tö rekedni, hogy valami olyasmit
mondjanak, ami felkeltheti az érdeklő désé t. Ú jsá gíró nak kellett volna mennie. Ú gy
lényegesen kisebb problémá t jelentene, ha ittasan dolgozik.
– Volt barátja?
Vibeke a fejé t
rá zta.
– Szerető je?
Vibeke idegesen felnevetett, és ú jra a pá rjá ra pillantott.
– Mi nem szoktunk má sok utá n szaglá szni – kö zö lte Anders Nygå rd. – Maga
szerint egy szerető lehetett?
– Nem tudom – vá laszolta Harry.
– Oké , azt értem, hogy nem tudja.
Harry é rezte az ingerü ltséget a férfi hangjában.
– Viszont mi, itt a há zban, nagyon is szeretné nk tudni, hogy szemé lyes ü gyrő l
van-e szó , vagy valami ő rü lt gyilkos gará zdá lkodik a szomszédsá gban.
– Elké pzelhető , hogy valami ő rü lt gyilkos gará zdá lkodik a szomszé dsá gban –
jelentette ki Harry, majd letette a tollat és vá rt.
Bá r Anders Nygå rdra koncentrá lt, nem kerü lte el a figyelmét, hogy Vibeke
Knutsen ö sszerá zkó dik.
Amikor az emberek ijedtek, sokkal hamarabb dü hbe gurulnak. A megá llapítá s a
rendő rtiszti fő iskola első éves anyagá ban szerepelt azzal a tanáccsal együ tt, hogy a
megrémü lt embereket ne izgassuk fel fö lö slegesen. Harry viszont arra jutott, hogy
sokkal inká bb haszná ra van, ha ellenkező képpen cselekszik. Fel kell dü híteni ő ket. A
dü hö s emberek gyakran mondanak olyasmiket, amiket egyébké nt nem
mondaná nak.
Anders Nygå rd kifejezéstelen arccal meredt rá.
– De mé g való színű bb, hogy egy szerető volt a tettes – folytatta Harry. – Egy
szerető vagy olyasvalaki, akivel korá bban együ tt voltak, de az áldozat kiadta az ú tját.
– Hogyhogy? – karolta á t Anders Nygå rd Vibeke vá llá t, ami némileg
mulatsá gosnak hatott, mivel a férfi karja a nő vá llá hoz képest meglehető sen rö vid
volt.
Harry há tradő lt a fotelben.
– Statisztika. Rá gyú jthatok idebenn?
– Igyekszü nk fü stmentesen tartani a laká st – vá laszolta Anders Nygå rd egy
halvá ny mosoly kísé retében.
Mikö zben Harry visszagyö mö szö lte a cigarettát a nadrá gja zsebé be, elcsípte
Vibeke lesü tö tt pillantá sá t.
– Hogy érti azt, hogy statisztika? – kérdezte a férfi. – Mibő l gondolja, hogy erre a
konkrét esetre is érvényes a statisztika?
– Nos. Mielő tt vá laszolnék, hadd kérdezzek vissza: van valami fogalma a
statisztiká ró l, Nygå rd? Normá lis eloszlá s, szignifikancia, a sztenderdtő l való elté rés?
– Nem, de é n...
– Csodá s – szakította fé lbe Harry. – Mert ebben az esetben ezekre nincs is semmi
szü kség. Ugyanis a kriminá lstatisztika az egész vilá gon szá z éve ugyanarró l a kö zö s,
alapvető dologró l á rulkodik. Arró l, hogy aki ezt csiná lta, a lá ny pasija volt. Vagy ha
mé gsem, olyasvalaki, aki azt gondolta magá ró l, hogy az. Hz a vá lasz az első
kérdé sére. É s a má sodikra is.
Anders Nygå rd felhorkant és elengedte Vibekét.
– De há t ez egy teljesen légbő l kapott kijelentés. Hiszen semmit sem tud Camilla
Loenrő l.
– Így van – vá laszolta Harry.
– Akkor meg mié rt mond ilyeneket?
– Mert kérdezte. Amennyiben vé gzett a kérdéseivel, folytathatná nk esetleg az
enyéimmel?
Nygå rd arcá ró l sü tö tt, hogy szívesen hozzá tenne még valamit, de megemberelte
magá t é s dü hö sen meredt az asztalra. Harry tisztá ban volt vele, hogy hibá zott,
azonban meg mert volna eskü dni rá, hogy Vibeke arcá n egy halvá ny mosoly suhant
át.
– Mit gondolnak, Camilla Loen drogozott? – kérdezte Harry.
– Miért gondolná nk ilyesmit? – kapta fel a fejét Nygå rd.
Harry lehunyt szemmel vá rakozott.
– Nem – hallotta Vibeke halk és puha hangjá t. – Nem hinnénk.
Harry kinyitotta a szemét, és há lá san a nő re mosolygott. Anders Nygå rd enyhén
elképedve fordult Vibeke felé .
– A laká sá nak az ajtaja nem volt bezá rva, ugye? – kérdezte Harry.
Anders Nygå rd bó lintott.
– Nem talá lta kü lö nö snek? – folytatta Harry.
– Annyira nem. Végü l is otthon volt.
 – Hm. Az ö nö k ajtajá n egy viszonylag egyszerű zá r van, de észrevettem, hogy
maga kulcsra zá rta, miutá n bejö ttem – biccentett Vibeke felé.
– Most egy kicsit félő sebb – paskolta meg Nygå rd a pá rja térdét.
– Oslo má r nem olyan, mint régen – jegyezte meg Vibeke.
A nő pillantá sa egy má sodpercre talá lkozott Harryéval.
– Igaza van – mondta Harry. – É s ú gy tű nik, hogy ezt Camilla Loen is tudta. Az
ajtajá n dupla biztonsá gi zá r van, plusz egy lá nc a belső oldalon. Nekem nem olyan
nő nek tű nik, mint aki ú gy megy zuhanyozni, hogy kö zben nem zá rja kulcsra a
bejá rati ajtó t.
– Talá n az a valaki feltö rte a zá rat, amíg Camilla a zuhanyzó ban volt – vonta meg
a vá llá t Nygå rd.
– Csak a filmeken szoktá k feltö rni a biztonsá gi zá rakat – rá zta meg a fejét Harry.
– Lehet, hogy má r benn volt vele a laká sban? – ké rdezte Vibeke.
– Kicsoda?
Harry tü relmesen vá rakozott a beá llt csö ndben. Aztá n amikor ú gy vélte, hogy
má r nem fog vá laszt kapni, felemelkedett a fotelbő l:
– Be fogjá k hívni ö nö ket kihallgatá sra. Addig is kö szö nö m a segítségü ket.
Az ajtó ban visszafordult.
– Egyébként melyikü k hívta a rendő rsé get?
– É n – vá laszolta Vibeke. – Azalatt telefoná ltam, amíg Anders lement a
házmesterért.
– Még mielő tt megtalá ltá k a holttestet? Honnan...?
– A plafonró l csö pö gő víz vé res volt.
– Való ban? Honnan tudta?
Anders Nygå rd színpadias só hajt hallatott é s Vibeke tarkó já ra simította a kezét:
– Példá ul mert vö rö s volt, nem?
– Nos, má snak is lehet vö rö s színe – jegyezte meg Harry.
– Így van – helyeselt Vibeke. – Nem a színébő l jö ttem rá.
Anders Nygå rd meglepetten bámult a pá rjá ra. Vibeke elmosolyodott, de Harry
lá tta, hogy kö zben elhú zó dik a férfi kezétő l.
– Egy ideig együ tt éltem egy szakáccsal, volt egy kis éttermü nk. Akkoriban
megtanultam néhá ny dolgot az élelmiszerekrő l. Tö bbek kö zö tt azt, hogy a vér
tojá sfehérje-szerű anyagot tartalmaz, és hogyha hatvanö t fokosná l melegebb vízbe
kerü l, megalvad és ö sszecsomó sodik. É pp ú gy, mint a megrepedt tojá sbó l kicsurgó
fehé rje a fő ző vízben. Amikor Anders megkó stolta a vízben ú szká ló csomó cská kat, és
azt mondta, hogy tojá síze van, azonnal rájö ttem, hogy vé rrő l van szó . É s hogy
nagyon nagy lehet a baj.
Anders Nygå rd eltá totta a szá já t és egy pillanatra elsá padt napsü tö tte barnasá ga
alatt.
– Jó étvá gyat – mormolta Harry, é s kilépett az ajtó n.
 Ötödik fejezet
Péntek. Underwater

Harry ki nem á llhatta a tematikus bá rokat. Legyen az ír kocsma, toplessbá r,

netká vézó vagy – mind kö zü l a legrémesebb – prominens klub, a tö rzsvendé gek
fotó ival a falon. A bú vá rkodá s témá já hoz fazonírozott Underwater a
szkú nerromantika á tláthatatlan tengeri egyvelege volt. Harry ú gy a negyedik korsó
sö r utá n tú ltette magá t az akvá riumokban bugyborékoló zö ld vízen, a falon díszelgő
bú vá rsisakokon é s a nyikorgó fá bó l vájt rusztikus enteriő rö n. Rosszabb is lehetne.
Amikor utoljá ra itt já rt, az egyik asztalná l a vendé gek idő nként felpattantak és
nekiá lltak operaá riá kat é nekelni. Kö rü lnézett, és megkö nnyebbü lten á llapította meg,
hogy a helyisé g né gy vendé gének egyike sem tű nik olyannak, mint aki hamarosan
dalra fakad.
– Uborkaszezon? – kérdezte a pultos lá nyt, mikö zben az elétette a korsó t.
– Még csak hét ó ra van – kö zö lte a lá ny szá razon, és kétszá zas helyett szá z
koroná bó l adott neki vissza.
Ha ezt tudta volna, inká bb a Schrøderbe megy. Á m egy bizonytalan hangocska
azt sú gta neki, hogy ott nem lá tná k most szívesen, ahhoz pedig nem érzett elé g erő t
magá ban, hogy errő l meg is bizonyosodjon. Ma nem. Agyá ba beú szott néhá ny
emlékfoszlá ny a keddi eseményekrő l. Vagy szerdá n tö rtént? Valaki elkezdte
bolygatni azt az ü gyet, ami miatt Harry szerepelt a tévében. Ú gy á llítottá k be, mint a
norvé g rendő rsé g hő sét, mert lelő tt egy gyilkost Sydneyben. Egy fickó
kommentá rokat fű zö tt a tö rténtekhez, és kü lö nbö ző dolgokat vá gott Harry fejé hez,
amikbő l néhá ny célba is talá lt. Az sincs kizá rva, hogy végü l verekedé sre kerü lt a sor,
bá r az ébredéskor a kézfején és az orrnyergén felfedezett sebeket akkor is szerezhette,
amikor felbukott a Dovregata macskakö vein.
Megszó lalt a mobiltelefon. Harry a szá mra pillantva konstatá lta, hogy ezú ttal
sem Rakel hívja.
– Szia, fő nö k.
– Harry? Hol vagy? – Bjarne Møller hangja aggodalmasnak tű nt.
– Víz alatt. Mi a helyzet?
– Víz?
– Víz. Folyó víz. Szó davíz. Olyan – hogy is mondjá k? – izgatottnak tű nik a
hangod.
– Részeg vagy?
– Még nem eléggé.
– Mi?
– Semmi. Le fog merü lni az aksi, fő nö k.
– Egy tiszt, aki ma a helyszínen volt, az imént azzal fenyegető zö tt, hogy jelentést
ír ró lad. Azt á llítja, hogy egyértelmű en részeg voltá l. Szolgá latban.
– Hogyhogy csak fenyegető zö tt?
– Sikerü lt lebeszé lnem ró la. Ré szeg voltá l, Harry?
– Természetesen nem, fő nö k.
– Egészen biztos, hogy igazat mondasz, Harry?
– Egészen biztos, hogy tudni akarod?
 Harry hallotta, ahogy Møller felnyö g a vonal tú lsó végén.
– Nem akarom ezt tová bb folytatni, Harry. Valahol meg kell hú znom a határt.
– Oké . Pé ldá ul kezdhetnéd azzal, hogy elveszed tő lem ezt az ü gyet.
– Mi?
– Jó l hallottad. Nem akarok együ tt dolgozni azzal a disznó val. Á llíts az ü gyre
valaki má st helyettem!
– Nincs elé g emberü nk, hogy...
– Akkor viszont rú gj ki! Nekem aztá n édesmindegy.
Harry a belső zsebébe dugta a telefont. Møller hangja ott vibrá lt tová bb, a
mellbimbó ja kö zelében. Tulajdonképpen egé szen kellemes é rzé s volt. Legurította a
maradék sö rt, és kiimbolygott a forró nyá ri estébe. A harmadik taxi, amit leintett, fel
is vette.
– Holmenkollveien – kö zö lte a sofő rrel, és izzadt tarkó já t a hátsó ü lés hű vö s
bő ré hez tá masztotta. Az ú t alatt végig a fecskéket bá multa a há tsó ablakbó l, ahogy
é lelmet vadá szva ciká znak a vilá goskék égen. A rovarok csak most bú jnak elő . Ez a
fecskék ó rája, egyetlen esé lyü k a tú lélé sre. Mostantó l – amíg a nap leszá ll.

A taxi egy hatalmas, sö té t favilla elő tt parkolt le.

– Menjek fel egészen a felhajtó ra? – kérdezte a sofő r.
– Nem – vá laszolta Harry. – Csak álldogá ljunk itt egy kicsit.
A ház felé meredt. Abban bízott, hogy Rakel legalá bb egy villaná snyi idő re
felbukkan majd az ablakban. Olegnek hamarosan le kell fekü dnie. Most má r biztosan
nyafog, hogy hadd maradhasson fenn még egy kicsit...
– Péntek van, ugye?
A taxisofő r éber pillantással, lassan biccentett a visszapillantó tü kö rben.
Napok. Hetek. Ú risten, milyen gyorsan megnő nek ezek a kissrá cok.
Harry megdö rgö lte az arcá t, pró bá lt egy kis életet masszírozni hullasá padt
bő rébe.
Té len nem á lltak ennyire rosszul a dolgok.
Megoldott néhá ny nagyobb esetet, volt egy tanú ja az Ellen-ü gyben, nem ivott egy
kortyot sem, és Rakellel tö bbé má r nem friss szerelmesek voltak, hanem elkezdtek
csalá dként mű kö dni. É s ez tetszett neki. Szerette a hétvé gi kirá ndulá sokat. A
gyerekbulikat, ahol ő volt a grillezés nagymestere. Szerette az apjá val é s Søssel
kö zö s vasá rnapi ebédeket, és ahogy Down-kó ros hú ga és a kilencéves Oleg együ tt
játszanak. É s ami a legjobb volt az egé szben: még mindig szerelmesek voltak. Rakel
néha má r arra cé lozgatott, hogy Harry lassan oda is kö ltö zhetne hozzá juk. Azzal
é rvelt, hogy a há z hatalmas csak neki é s Olegnek. É s persze Harry sem tiltakozott
kü lö nö sebben.
– Meglá tjuk, ha pontot tettem vé gre az Ellen-ü gy végére – mondta.
A normandiai nyaralá s – há rom hét egy ö reg udvarhá zban, majd egy hét egy
lakó hajó n – lett volna a tesztidő szak, amibő l kiderü l, hogy való ban megérett-e a
helyzet az ö sszekö ltö zésre.
Aztá n a dolgok elkezdtek szétcsú szni.
Egé sz télen az Ellen-ü gyö n dolgozott. Intenzíven. Tú lsá gosan is intenzíven. De
nem tehetett má sképp. Ellen Gjelten nem csupá n egy kolléga volt, hanem a
legkö zelebbi bará tja is. Három év telt el azó ta, hogy a Herceg fedő nevű
fegyvercsempész ü ldö zése sorá n egy baseballü tő elvette a lá ny é letét. Az Aker folyó
melletti helyszínen rö gzített nyomok Sverre Olsenhez vezettek, aki egy neoná ci
csoport jó l ismert alakja volt. Kihallgatni azonban nem tudtá k, ugyanis egy golyó val
a fejé ben vé gezte, mert a letartó ztatá s sorá n á llító lag rá lő tt Tom Waalerre. Ettő l
eltekintve Harry meg volt ró la győ ző dve, hogy a gyilkossá g mö gö tt való já ban a
Herceg á ll és rá vette Møllert, engedje ő t tová bb nyomozni az ü gyben. Szemé lyes ü gy
volt, ami voltaképpen a gyilkossá gi csoport ö sszes alapelvé vel ellenkezett, Møller
azonban a tö bbi ü gyben felmutatott eredmé nyei jutalmaként belement, hogy egy
ideig ezzel foglalkozzon. É s télen vé gre bekö vetkezett az áttö ré s. Talá lt egy tanú t, aki
a gyilkossá g estéjé n együ tt lá tta Sverre Olsent valakivel egy autó ban a
Grü nerløkká n, mindö ssze néhá ny szá z méternyire a tetthelytő l. A tanú egy bü ntetett
elő életű neoná ci volt, bizonyos Roy Kvinsvik, aki idő kö zben a Filadelfia gyü lekezet
frissen megté rt pü nkö sdistá ja lett. Kvinsviket a legnagyobb jó indulattal sem lehetett
volna á lomtanú nak nevezni, de miutá n hosszasan és alaposan tanulmá nyozta a
fotó t, amit Harry dugott az orra alá , teljes bizonyossá ggal állította, hogy ezzel a
személlyel lá tta együ tt Sverrét az autó ban. A kép Tom Waalert á brá zolta.
Bá r Harry jó ideje Waalert gyanú sította, a Kvinsviktó l kapott megerő sítés mé gis
sokké nt érte. Már csak azé rt is, mert ez egyben azt is jelentette, hogy Waalernek a
testü letné l feltehető leg tö bb hasonsző rű tá rsa is van, má ské pp ugyanis nem tudott
volna ilyen széles kö rű tevékenysé get folytatni. Mindebbő l pedig az kö vetkezik,
hogy Harry nem bízhat meg senkiben. Így aztá n senkinek nem szó lt egy szó t sem
arró l, amit Roy Kvinsviktó l megtudott, mert tisztá ban volt vele, hogy mindö ssze egy
lehető sége van: a mé regfogat egy lendü lettel, gyö kerestü l kité pni, kü lö nben
elintézte magát.
Így aztá n Harry a legnagyobb titokban kezdett hozzá az ü gy teljes
felgö ngyö lítésé hez, ami azonban nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Mivel nem
tudta, hogy kivel beszélhet nyíltan, az archívumban kutakodott, miutá n a tö bbiek
hazamentek, fellopó dzott az intranetre, kinyomtatta a Waalert érintő leveleket, a
kimenő és bejö vő telefonhívá sainak listáját. Dé lutá nonké nt egy kocsibó l figyelte a
Youngstorgeten lévő Herbert’s Pizzá t. Harry elmé lete szerint ugyanis a
fegyvercsempészet a pizzériá ban megforduló neoná cikon keresztü l zajlott. Miutá n
ez nem vezetett eredményre, kö vetni kezdte Waalert és néhá ny má sik kollégá já t.
Azokra koncentrá lt, akikrő l tudta, hogy sok idő t tö ltenek fegyverek kö zö tt az økerni
gyakorló pá lyá n. Figyelte minden lé pésü ket, az otthonuk elő tt vacogott a kocsiban,
míg azok odabenn aludtak. Hajnalban hullafá radtan zuhant be Rakel mellé az á gyba,
majd néhá ny ó ra alvá s utá n ú jra munká ba indult. A nő egy idő mú lva megkérte,
hogy ezek utá n a dupla mű szakok utá n aludjon inká bb a saját laká sá ban. Harry soha
nem á rulta el neki, hogy ezek az éjszakai mű szakok kívü l á llnak szolgá laton,
fő nö kö n és bá rmiféle hivatalos eljá rá son.
Késő bb aztá n egyé b kü lö nutakkal is pró bálkozott.
Elő szö r csupá n egy estére té rt be a Herbert’s Pizzá ba. Aztá n mé g egyre.
Beszé lgetett a srácokkal. Meghívta ő ket egy sö rre. Azok nagyon jó l tudtá k, hogy
Harry kicsoda, de az ingyensö r, az ingyensö r – felhajtottá k, vigyorogtak és tartottá k
a szájukat. Idő vel aztá n Harry rá jö tt, hogy fő ké nt azé rt hallgatnak, mert való já ban
fogalmuk sincs semmirő l. Ennek ellenére tová bbra is eljá rt a Herbert’sbe. Maga sem
tudta, miért. Talá n mert ú gy é rezte, hogy ha a sá rká ny barlangjá nak kö zelében
marad, akkor csak idő é s tü relem kérdése, hogy a sá rká ny elő bú jjon. De sem Waaler,
sem a kollégá i nem bukkantak fel. Így végü l visszatért a Waaler há za elő tti
ő rkö déshez. Egyik é jszaka, a legalá bb hú szfokos fagyban, egy rö vid, vékony dzsekit
viselő fiú bukkant fel a kihalt utcá ban, é s a drogosok jellegzetesen bizonytalan
lépé seivel kö zeledett a megfigyelt há z felé. Kö rü lnézett, majd egy feszítő vassal
nekiesett a zá rnak. Harry nem lépett kö zbe, tová bbra is a kocsibó l figyelte. Nem
akarta megkocká ztatni, hogy Waaler leleplezze. A srá c feltehető leg tú lsá gosan be
volt szívva ahhoz, hogy képes legyen normá lisan haszná lni a feszítő vasat, mert
amikor megrá ntotta, nagy reccsenés hallatszott, a kapu faré szé bő l letö rt egy nagy
darab, a srá c pedig hanyatt esve egy hó kupacon landolt. É s ott is maradt elterü lve.
Néhá ny ablakban fény gyulladt. Waaler fü ggö nye meglibbent. Harry vá rt. Nem
tö rté nt semmi. Mínusz hú sz fok volt. Waalerné l még mindig égett a villany. A srá c
tová bbra sem mozdult. Harry késő bb tö bbszö r is feltette magá nak a ké rdé st, hogy
vajon mi a frá szt kellett volna tennie. A telefonja a hideg miatt lemerü lt, így még a
mentő ket sem tudta é rtesíteni. A percek egyre csak mú ltak. Á tkozott drogos. Mínusz
huszonegy fok. Nyomorult kö lyö k. Ő most persze elhajthatna a baleseti ü gyeletre,
hogy bejelentse, mi tö rté nt. Vé gü l kinyílt a kapu. Waaler volt az. Meglehető sen
viccesen festett kö ntö sben, csizmá ban, kesztyű ben és sapká ban. A hó na alatt két
gyapjú takaró t hozott. Harry hitetlenkedve nézte vé gig, hogy ellenő rzi Waaler a
drogos pulzusát és pupillá já t, majd csomagolja takaró ba a srácot. Aztá n karjá val a
testét csapkodva á csorgott, s kö zben Harry kocsija felé né zegetett. Néhá ny perc
mú lva egy mentő autó kanyarodott a kapu elé.
Ezen az esté n, amikor hazaé rt, Harry leü lt a fü les fotelbe, rá gyú jtott és Raga
Rockerst meg Duke Ellingtont hallgatott. Reggel pedig ugyanabban a ruhá ban ment
dolgozni, amiben az elő ző huszonné gy ó rá t tö ltö tte.
Rakel és Harry első veszekedésére á prilisban kerü lt sor.
Harry az utolsó pillanatban mondta le a kirá ndulá st a hétvégi há zhoz, mire Rakel
felhívta a figyelmé t, hogy ez sorozatban a harmadik alkalom, hogy felrú g egy elő re
megbeszélt programot. É s egy Olegnek tett ígé retet, egészítette ki. Harry erre azzal
vá gott vissza, hogy Rakel Oleget haszná lja fel, hogy fontosabbnak tü ntesse fel sajá t
igényeit, mint Ellen gyilkosá nak megtalá lá sá t. A nő erre kijelentette, hogy Ellen egy
kísértet, és teljes mérté kben Harry rö geszméjé vé vá lt. É s egyá ltalá n, ahogy ezt a
tragédiát babusgatja, az má r a nekrofília hatá rát sú rolja. Rá adá sul má r rég nem
Ellenrő l van szó , hanem a sajá t bosszú szomja hajtja.
– Valaki megsebzett té ged – mondta. – É s most mindenki má snak háttérbe kell
vonulnia, hogy bosszú t á llhass.
Amikor Harry kivá gtatott a szobá bó l, a lépcső feljá ró rá csai kö zö tt egy
má sodpercre Oleg pizsamá ja és rémü lt pillantá sa villant fel.
Ezutá n vé gké pp semmivel nem tö rő dö tt, ami nem állt kapcsolatban az Ellen
halá lá ért felelő s személy leleplezé sével. Gyéren vilá gító lá mpá k mellett
kinyomtatott e-maileket bö ngészett, villá k é s bérhá zak sö té t ablakait vizslatta és
olyan szemé lyekre vá rt, akik soha nem jö ttek ki a há zakbó l. Majd aludt néhá ny
lopott ó rá t a Sofies gatén lévő laká sá ban.
A napok egyre hosszabbak és vilá gosabbak lettek, de Harry tová bbra sem jutott
elő rébb.
 Egyik é jszaka vá ratlanul ú jra felbukkant egy gyermekkori rémá lma. Søs. Hú ga
fennakadt haja és az arcá ra kiü lő rettenet. A saját bénultsá ga. Az álom a kö vetkező
é jszaká n is visszatért. É s az utá na kö vetkező n is.
Øystein Eikeland, gyerekkori bará tja, aki ha nem a taxijá ban ü lt, akkor a
Malik’sban poharazgatott, kö zö lte Harryval, hogy nagyon nyú zottnak tű nik, és
ajá nlott neki egy kis olcsó speedet. Harry kö szö nettel visszautasította, és dü hö ngve,
kimerü lten folytatta á mokfutá sá t.
Csak idő kérdése volt, hogy az egész gajra menjen.
Végü l, egészen pró zai mó don, egy rendezetlen szá mla indította el a laviná t.
Má jus végén tö rtént. Má r tö bb napja nem beszélt Rakellel, amikor telefoncsö rgésre
ébredt irodai székében. Rakel hívta, hogy az utazá si iroda jelezte, hogy még egy
hetü k van á tutalni a pénzt a normandiai udvarhá znak, kü lö nben kénytelenek lesznek
má soknak á tengedni a helyü ket.
– Péntek a hatá ridő – hangzott Rakel utolsó mondata, mielő tt letette a kagyló t.
Harry kiment a mosdó ba, vizet frö cskö lt az arcá ba, majd a tü kö rbe pillantott. A
vilá gos tü skehaj aló l sö tét kariká kkal szegélyezett véreres szempá r nézett vissza rá a
nyú zott, beesett arcbó l. Megpró bá lt mosolyogni. A szü rke arcbó l sá rga fogak
villantak elő . Alig ismert magá ra. Megértette, hogy Rakelnek igaza van. Hogy
hamarosan lejá r a hatá ridő . Szá má ra és Rakel szá má ra. Szá má ra és Ellen szá má ra.
Szá má ra és Tom Waaler szá má ra.
Aznap bement kö zvetlen fő nö kéhez, Bjarne Møllerhez, az egyetlen személyhez,
akiben szá z szá zalékig megbízott. Mikö zben Harry elő adta, mit akar, Møller
felvá ltva bó logatott és rá zta a fejét, majd kö zö lte, hogy szerencsére ez nem az ő
asztala, Harry forduljon kö zvetlenü l a bű nü gyi igazgató hoz. Valamint hogy nem
á rtana, ha kétszer is meggondolná , mielő tt ezt való ban megteszi. Harry Møller
négyszö gletes szobá já bó l egyenesen a bű nü gyi igazgató ová lis irodá já ba ment,
bekopogott és elő adta, ami a tarsolyá ban volt. A tanú ró l, aki együ tt lá tta Tom
Waalert Sverre Olsennel. É s a tényt, miszerint a letartó ztatá s sorá n éppen Tom
Waaler lő tte agyon a fiatal neoná cit. Ennyit. Ez volt minden, amit ö t hó napnyi
kínló dá s, pepecselés, kísértetü ldö zés utá n, az ő rü let hatá rá n egyensú lyozva fel tudott
mutatni.
A bű nü gyi igazgató megkérdezte tő le, hogy vajon mi lehetett Tom Waaler
indíté ka arra, hogy kivégeztesse Ellen Gjeltent.
Harry azt vá laszolta, hogy Ellennek veszé lyes informá ció k voltak a birtoká ban.
Azon az esté n, amikor meggyilkoltá k, hagyott egy ü zenetet Harry rö gzítő jén, ami
arra utalt, hogy tudja, hogy kit takar a Herceg fedő né v. A Herceg volt az illegá lis
fegyverkereskedelem feje, azé a szervezeté, ami professzioná lis kézi lő fegyverekkel
lá tta el az osló i bű nö ző ket.
– Sajnos én má r tú l késő n hívtam vissza Ellent – mondta Harry, mikö zben
igyekezett megfejteni a bű nü gyi igazgató arckifejezé sé t.
– É s Sverre Olsen? – ké rdezte az igazgató .
– Amikor rá bukkantunk Sverre Olsen nyomá ra, a Herceg kiiktatta, mielő tt a fickó
elá rulhatta volna, hogy tulajdonképpen ki á ll Ellen halá la mö gö tt.
– É s azt mondja, hogy ez a Herceg...?
Harry megismételte Tom Waaler nevét, mire a bű nü gyi igazgató némá n
bó lintott, majd ezt mondta:
 – Vagyis kö zü lü nk való . Az egyik legelismertebb fő tisztü nk.
A kö vetkező tíz má sodpercben Harry ú gy érezte, mintha vá kuumba kerü lt volna:
se levegő , se hang. Tudta, hogy e pillanatban dő l el, vége szakad-e rendő ri
karrierjének itt és most.
– Rendben, Hole. Talá lkozni akarok ezzel a maga tanú já val, aztá n meglá tom,
hogyan tová bb.
A bű nü gyi igazgató felemelkedett.
– É s feltételezem, tisztá ban van vele, hogy ez az ü gy a tová bbiakig kettő nk kö zö tt
marad.

– Meddig szeretne mé g itt idő zni?

Harry ö sszerá zkó dott, amikor meghallotta a taxisofő r hangjá t. Má r majdnem
elaludt.
– Hajtson vissza – mondta, majd vetett egy utolsó pillantá st a villa
irá nyá ba. A Kirkeveien jártak, amikor megszó lalt a telefonja. Beate volt az.
– Való színű leg megtalá ltuk a fegyvert – tá jékoztatta a lá ny. – É s igaza volt,
tényleg egy pisztolyró l van szó .
– Ebben az esetben mindketten megérdemeljü k az elismerést.
– Na igen. Mondjuk, annyira nem volt nehéz a nyomá ra bukkanni, ugyanis a
mosogató alatti szemetesben volt.
– A típusa és a száma?
– Egy Glock 23-as. A sorozatszá mot lecsiszoltá k.
– A csiszolá s nyomai?
– Ha arra kívá ncsi, hogy ugyanolyanok-e a nyomok, mint a tö bbi Osló ban
lefoglalt kézifegyver esetében, akkor a vá lasz igen.
– É rtem – Harry átvette a má sik kezébe a telefont. – Azt viszont nem értem, hogy
miért engem hívott fel ezekkel a hírekkel. Ez nem az én ü gyem.
– É n ebben nem lenné k olyan biztos, Harry. Møller azt mondta...
– Møller és az egész kicseszett osló i rendő rség elmehet a francba!
Harryt megrémisztette sajá t bö mbö lő hangja. A visszapillantó tü kö rben lá tta,
ahogy a sofő r szemö ldö ke ö sszerá ndul.
– Bocs, Beate... Itt van még?
– Igen.
– Pillanatnyilag egy kicsit kivagyok.
– Ráér.
– Micsoda?
– Tényleg nem siető s a dolog.
– Mondja már!
A lá ny felsó hajtott.
– É szrevette a Camilla Loen szemhéjá n lévő duzzanatot?
– Igen, persze.
– Azt hittem, hogy a gyilkos talá n megü tö tte, vagy akkor szerezte, amikor elesett.
De kiderü lt, hogy való já ban nem is duzzanat.
– Nem?
– Az orvos megnyomta a dudort, ami elég kemény volt, ú gyhogy az ujjá val
benyú lt a lá ny szemhé ja alá . É s tudja mit talá lt a szemgolyó ja fö lö tt?
 – Nos – mormolta Harry. – Nem igazán...
– Egy pici, vö rö ses, csillag alakú ra csiszolt drá gakö vet. Ú gy tippeljü k, hogy
gyé má nt. Ehhez mit szó l?
Harry visszafojtotta a lélegzetét és az ó rá ra pislogott. Még tö bb mint há rom ó ra
volt addig, amíg a Sofie bezá r.
– Hogy ez nem az é n ü gyem – vá laszolta, és letette a telefont.
 Hatodik fejezet
Péntek. Víz

Szárazság van, de láttam, ahogy a rendőr elázva kijön az Underwaterből. Víz a szomjazónak.
Esővíz, folyóvíz, magzatvíz.
Nem vett észre. Végigdülöngélt az Ullevålsveien, és megpróbált leinteni egy taxit. Senki
nem akart megállni neki. Olyan volt, mint azok a nyughatatlan lelkek, akik a folyóparton
járkálnak fel s alá, mert a révész nem akarja felvenni őket a csónakjába. Egy kicsit én is tudom,
milyen érzés. Mint amikor olyasvalaki aláz meg, aki a világra hozott. Amikor olyankor
utasítanak el, mikor egyszer kivételesen te szorulnál segítségre. Amikor rájössz, hogy leköptek,
de neked nincs senkid, akit leköphess. Lassan megérted, hogy mit kell tenned. A paradoxon az,
hogy az a taxisofőr fogja átvágni a torkodat, aki megkönyörül rajtad.
 Hetedik fejezet
Kedd. Felmondás

Harry bement a bolt legbelső sarká ba, kinyitotta a tejeshű tő ü vegajtajá t és behajolt.
Felhú zta á tizzadt pó ló já t, lehunyta a szemét és élvezte, ahogy a hű vö s levegő a
testére á ramlik.
Az idő já rá s-jelentés tró pusi hő séget jelzett éjszaká ra, a boltban kó vá lygó néhá ny
vá sá rló grillalapanyagokat, sö rt é s á svá nyvizet vadá szott.
A hajszíné rő l ismerte fel a nő t. A hú sos pultná l állt, Harrynak háttal. Széles hátsó
fele tö kéletesen kitö ltö tte a farmernadrá got. Amikor megfordult, az is kiderü lt, hogy
a mú ltkori leopá rdmintá s felső hö z hasonló an szű k, á m ezú ttal zebramintá s topot
visel. Vibeke Knudsen vé gü l meggondolta magá t, visszará molta a hű tő pultba az
elő recsomagolt bé lszínszeleteket, és á tgurította a kocsit a halaspulthoz, ahonnan ké t
csomag tő kehalfilé t halá szott elő .
Harry visszará ngatta pó ló já t és bezá rta az ü vegajtó t. Nem volt szü ksége tejre.
É pp csak enni akart valamit. Nem mintha éhes lett volna, csak hogy megnyugtassa a
gyomrá t, ami má r a mú lt éjszaka ó ta rendetlenkedett. Nagyon jó l tudta, hogy ha nem
jut azonnal valami szilá rd ételhez, akkor egyetlen csepp alkoholt sem lesz képes
odabenn tartani. A bevá sá rló kocsiban má r ott lapult egy rozskenyér és egy zacskó az
utca tú loldalá n lévő italboltbó l. A kocsi tartalmá t kiegészítette egy fél csirkével és egy
hatdarabos kiszerelésű Hansa sö rrel, majd a gyü mö lcsö s polcokat elhagyva
szó rakozottan beá llt a kassza elő tti sorba, éppen Vibeke Knutsen mö gö tt. Egyá ltalá n
nem így tervezte, de talá n nem is volt teljesen véletlen a dolog.
A nő anélkü l, hogy észrevette volna Harryt, oldalra fordult és egy kissé
ö sszerá ncolta az orrá t, mintha valami csípő s szagot érezne – amelyrő l Harry nem
zá rhatta ki, hogy felő le jö n -, majd ké t hú szszá las Prince Mildet ké rt a
pénztárosnő tő l.
– Azt hittem, hogy fü stmentessé gre tö rekszenek.
Vibeke elképedve megfordult, majd hamarjá ban há rom kü lö nbö ző mosollyal
ajá ndékozta meg Harryt. Elő bb egy gyors, automatikussal. Aztá n eggyel a felismerés
ö rö mé re. Végü l, miutá n fizetett, egy kívá ncsival.
– Maga pedig bulizni készü l, ha jó l lá tom – á llapította meg, mikö zben egy
mű anyag szatyorba szuszakolta a megvá sá rolt holmikat.
– Aha, valami olyasmi – mormolta Harry, és visszamosolygott a nő re, aki
kívá ncsian félrehajtotta a fejét.
A zebracsíkok mozgá sba lendü ltek.
– Sok vendé g lesz?
– Alig néhá ny. Rá adá sul mind hívatlan.
A pénztá rosnő nyú jtotta volna Harrynak a visszajá ró t, ő azonban az
Ü dvhadsereg perselye felé intett.
– Vagyis aká r ki is tudja dobni ő ket az ajtó bó l? – Vibeke mosolya most má r a
szeméig is elért.
– Há t, ezeket a vendégeket éppensé ggel nem olyan kö nnyű kidobni.
Amikor felemelte a szatyrokat, a Jim Beam-es palackok vidám csilingeléssel
koccantak a sö rö sü vegek oldalá hoz.
 – Ó , csak nem ré gi ivó cimborák?
Harry Vibekére pillantott, aki ú gy tű nt, nagyon is jó l tudja, mirő l beszél. Egyre
kevé sbé értette, hogy mit keres ez a nő a mellett a stréber alak mellett. Pontosabban,
hogy egy ilyen fickó miért van együ tt ezzel a nő vel.
– Nincsenek cimborá im – kö zö lte.
– Akkor hö lgyvendé g. A nyomuló s fajtá bó l, igaz?
Harry arra gondolt, hogy kinyitja a nő elő tt az ajtó t, de kö zben a
mozgá sérzékelő k megtetté k helyette. Tudhatta volna, má r vagy ezerszer vá sá rolt itt.
Az ü zlet elő tti járdá n megá lltak.
Harrynak fogalma sem volt ró la, mit mondjon. Végü l ez buggyant ki belő le:
– Há rom hö lgy. Néha el is mennek, amikor má r eleget ittam.
– Mi?
Vibeke beá rnyékolta szemét a kezével és Harryra bá mult.
– Semmi, bocs. Csak hangosan gondolkodtam. Vagyis egyáltalán nem
gondolkodtam... de azt is hangosan csiná ltam. Ezt nevezik locsogá snak. É n...
Nem értette, hogy a nő miért á ll még mindig elő tte.
– Egész hétvé gé n fel-le rohangá ltak a lé pcső n – mondta Vibeke.
– Kik?
– Há t, a rendő rség.
Harry agya lassan dolgozta fel az informá ció t, miszerint má r egy teljes hétvége
telt el azó ta, hogy Camilla Loen laká sá n já rt. Megpró bá lt egy pillantá st vetni
tü kö rképére az ü zlet kirakatá ban. Egy egész hétvé ge? Hogy festhet egyá ltalá n?
– Semmit nem hajlandó k mondani nekü nk – panaszkodott a nő . – Az ú jsá gok
meg azt írjá k, hogy semmilyen nyomuk nincsen. Ez igaz?
– Ez nem az é n ü gyem – felelte Harry.
– É rtem – bó lintott Vibeke Knutsen, majd elmosolyodott. – De tudja, mit?
– Mit?
– Végü l is ez teljesen rendben van így.
Beletelt né há ny má sodpercbe, mire Harrynak leesett, hogy mire is gondol Vibeke.
Elnevette magá t. Egészen addig, amíg a nevetése csú nya kö hö gésbe nem fulladt.
– Furcsa, hogy korá bban sosem lá ttam magá t itt a boltban – jegyezte meg, miutá n
ú jra levegő hö z jutott.
– Ki tudja, lehet, hogy hamarosan ú jra lá tjuk egymá st – vont vá llat Vibeke, majd
ragyogó mosolyt kü ldö tt Harry felé és elindult. A bevá sá rló szatyrok és a feneke ide-
oda ringató ztak.
Te, én és egy afrikai állat.
Harry gondolatai olyan hangosak voltak, hogy egy pillanatra megré mü lt, hogy
esetleg ki is mondta ő ket.

A Sofies gatén lévő há z kapuja elő tti lépcső n egy fé rfi ü ldö gélt dzsekijé t a vá llá ra
dobva, egyik kezét a gyomrá ra szorítva. Az ingén hatalmas izzadsá gfoltok
é ktelenkedtek. Amikor észrevette Harryt, felemelkedett a lépcső rő l.
Harry visszafojtotta a lélegzetét, é s megacélozta magá t. Bjarne Møller volt az.
– Te jó ég, Harry!
– Te jó ég, fő nö k!
– Van fogalmad ró la, hogy nézel ki?
 Harry elő halá szta a kulcscsomó ját.
– Nem vagyok jó formá ban?
– Azt a feladatot kaptad, hogy segíts a hétvégén a gyilkossá gi ü gyben, ehhez
képest a színedet sem lá ttá k. Ma pedig a munkahelyeden sem jelentél meg.
– Elaludtam, fő nö k. É s még csak nem is hazudok.
– Ezek szerint az utó bbi hetekben is végig aludtá l, egészen mú lt péntekig?
– Há t, miutá n az első hét utá n né mileg eloszlott a kö d, felhívtam a kapitá nysá got,
ahol azt mondtá k, hogy valaki kiírt szabadsá gra. Ú gy vé ltem, hogy csak te lehettél
az.
Harry Møllerrel a sarká ban becsö rtetett a lépcső há zba.
– Nem volt má s vá lasztá som – nyö gte Møller és a gyomrá ra tapasztotta a kezét. –
Négy hét, Harry!
– Nos, az épp csak egy nanoszekundum az univerzum...
– É s egy szó t sem hallottunk felő led, hogy merre
já rsz! Harry nagy nehezen betalá lt a kulccsal a zá rba.
– Na, az most jö n, fő nö k.
– Mi?
– A szó , hogy hol voltam. Itt.
Harry belö kte a laká s ajtajá t, ahonnan rö gtö n kiá radt a tö bbhetes szemét, a sö r és
a halmokban gyű lő cigarettacsikkek kipá rolgá sá bó l ö sszeá llt sű rű , savanyú szag.
– Remélem, most jobban érzed magad, hogy ezt is megtudtad. Harry belépett az
ajtó n, Møller pedig habozva kö vette.
– Nehogy levedd a cipő t, fő nö k! – kiabá lt ki Harry a konyhá bó l. Møller a plafonra
emelte tekinteté t, és igyekezett nem megbotlani semmiben a nappali ü res
ü vegekkel, teli hamutartó kkal és lemezekkel tarkított padló já n.
– Né gy héten keresztü l itt kuksoltá l é s ittá l, Harry?
– Szü netekkel, fő nö k. Hosszú megszakítá sokkal. Végü l is szabadsá gon voltam,
nem? É s az utolsó hé t meg még épp csak, hogy elkezdő dö tt.
– Rossz hírem van, Harry – kiabá lta Møller, majd elfordította az ablakkilincset, és
hevesen rá ngatni kezdte. A harmadik lö késre az ablak vé gre megadta magát és
kitá rult. Møller halkan felnyö gö tt, kicsatolta az ö vé t és kinyitotta a legfelső gombot a
nadrá gjá n. Amikor megfordult, Harry má r a nappali ajtajá ban állt, kezében egy
nyitott whiskysü veggel.
– Mennyire rossz? – érdeklő dö tt, majd az osztá lyvezető nyitott ö vé re siklott a
tekintete. – Elfenekelsz vagy meg kell erő szakolnod?
– Renyhe az emésztésem – magyará zta Møller.
– Hm – szaglá szta meg Harry az ü veget. – Igazá bó l érdekes kifejezés ez a
„renyhe”. Olykor nekem is van némi gyomorproblémá m, ú gyhogy kicsit
utá naolvastam a dolognak. A táplá lék megemészté séhez 12-24 ó rá ra van szü ksé g.
Mindenkinek. Kivétel nélkü l. Vagyis a te beleidnek sincs szü kségü k tö bb idő re,
csupá n jobban fájnak.
– Harry...
– Kérsz poharat, fő nö k? Má rmint, ha nem gond, hogy nem tiszta.
– Azért jö ttem, hogy megmondjam, hogy vége, Harry.
– Csak nem fö lmondtál?
– Fogd má r be!
 Møller akkorá t csapott az asztalra, hogy az ü res ü vegek ö sszecsö rrentek. Aztá n
lerogyott a zö ld fü les fotelbe, és egyik kezé vel megdö rgö lte az arcá t.
– Má r tú l sokszor tettem kocká ra a sajá t állá somat azé rt, hogy mentsem a
bő rö det, Harry. Vannak emberek az életemben, akik kö zelebb állnak hozzá m, mint
te. Akikrő l nekem kell gondoskodnom. Ennyire voltam ké pes, Harry. Nem tudok
tö bbet segíteni neked.
– Nos... – zuhant le Harry a dívá nyra, és teletö ltö tte az elő tte á lló poharakat. –
Senki nem kérte, hogy segíts nekem, fő nö k, mindenesetre kö szö nö m. Amíg tartott.
Egészségedre!
Møller mélyet só hajtott és lehunyta a szemét.
– Tudod mit, Harry? Né ha te vagy a vilá g legarrogá nsabb, legö nző bb és
leghü lyé bb seggfeje.
Harry vá llat vont, és egy hajtá sra kiü rítette a poharat.
– Megírtam a felmondá sodat – tette hozzá
Møller. Harry ú jratö ltö tte a pohará t.
– A bű nü gyi igazgató asztalá n van. Csak az alá írá sa hiá nyzik. Felfogtad, mit
jelent ez, Harry?
Harry bó lintott.
– Biztos, hogy nem iszol egy kortyocská t, mielő tt elmé gy, fő nö k?
Møller felemelkedett a fotelbó l, é s a nappali ajtaja felé vette az
irányt.
– Fogalmad sincs ró la, mennyire fáj nekem, hogy ilyen á llapotban lá tlak, Harry.
Rakelen é s a munká don kívü l nem volt semmid. Elő szö r Rakellel szú rtad el, most
pedig a munká dat is veszni hagyod.
Mindkettő t veszni hagytam má r négy héttel ezelő tt, ü vö ltö ttek a gondolatok
Harry fejé ben.
– Tényleg nagyon fá j, Harry!
Az ajtó becsapó dott Møller mö gö tt.
Háromnegyed ó rá val késő bb Harry elaludt a karosszékben. Lá togató ja jö tt. De
nem a há rom állandó nő valamelyike volt az, hanem a bű nü gyi igazgató .

Négy héttel és há rom nappal ezelő tt tö rtént. Maga a bű nü gyi igazgató kérte, hogy a
talá lkozó a Boxerben legyen, egy amolyan igazi lepattant kocsmá ban, egy
kő hajítá sra a kapitá nysá gtó l é s néhá ny botladozó lé pésre a csatorná tó l. Csak ő ,
Harry és Roy Kvinsvik. Azt mondta Harrynak, hogy amíg nem hoznak valamiféle
dö nté st, addig a legjobb lesz, ha minden a lehető legkevésbé hivatalos formá ban
tö rté nik, hogy minden lehető sége meglegyen a visszakozá sra.
Arró l, hogy esetleg Harrynak is lehető sége lenne visszalépni, egy szó sem esett.
Amikor Harry negyedó rá s késéssel megé rkezett a Boxerbe, a bű nü gyi igazgató a
bá r legbelső sarká ban ü lt egy korsó sö r tá rsasá gá ban. Harry, mikö zben leü lt az
asztal mellé, magá n érezte a keskeny, arisztokratikus orrnyereg fö lö tt mé lyen ü lő ,
kék szemek pillantá sá t. Az igazgató nak sű rű , ő sz haja volt, alakja a korá hoz képest
vé kony, tartá sa egyenes. Ö sszességében azok kö zé a hatvanasok kö zé tartozott,
akikrő l nagyon nehéz elképzelni, hogy valaha fiatalok is voltak. Vagy hogy bá rmikor
is igazá n idő snek fognak tű nni. A gyilkossá giakná l egyszerű en csak „az elnö k ú r”-
ként emlegették, nem csupá n ová lis irodá ja miatt, hanem mert – kü lö nö sen hivatalos
alkalmakkor – ú gy fejezte ki magá t, mint egy államfő . Ez a talá lkozó viszont a
legkevésbé sem volt hivatalos.
– Egyedü l jö tt – á llapította meg a bű nü gyi igazgató .
Harry á svá nyvizet rendelt, felvett egy étlapot az asztalró l, tanulmá nyozni kezdte
a borító já t, és mintegy mellékesen kö zö lte:
– Meggondolta magát.
– A tanú ja meggondolta magát?
– Igen.
A bű nü gyi igazgató nagyot kortyolt a sö rbő l.
– Ö t hó napon keresztü l igent mondott a tanú skodá sra – mondta Harry. –
Utoljá ra tegnapelő tt. Mit gondol, milyen lehet itt a csü lö k?
– Mit mondott egé szen pontosan?
– Abban maradtunk, hogy a mai ö sszejö vetelü k utá n elhozom a Filadelfia
gyü lekezetbő l. Amikor odaé rtem, azzal vá rt, hogy meggondolta magá t. Arra jutott,
hogy mé gsem Tom Waaler volt a fickó , akivel Sverre Olsent együ tt lá tta a kocsiban.
A bű nü gyi igazgató Harryra meredt. Majd egy hirtelen mozdulattal, amit Harry
a talá lkozó befejezésenként értelmezett, felrá ntotta zakó ja ujjá t, és az ó rá já ra
pillantott.
– Ezek szerint azt kell feltételeznü nk, hogy az illető mé gsem Tom Waaler volt.
Vagy maga má ské nt gondolja, Hole?
Harry nyelt egyet. Majd még egyet. Az é tlapra bá mult.
– Csü lö k. Azt hiszem, csü lkö t kérek.
– Ahogy gondolja. Most mennem kell, de írassa csak a szá mlá mhoz.
Harry szá razon felnevetett.
– Ez igazá n kedves magá tó l, fő nö k. De hogy ő szinte legyek, valami azt sú gja,
hogy vé gü l mé gis nekem kell majd á llnom a szá mlá t.
A bű nü gyi igazgató a homloká t rá ncolta, s mikö zben beszélt, hangja remegett az
ingerü ltségtő l:
– Akkor hadd legyek én is ő szinte magához, Hole. Mindenki nagyon jó l tudja,
hogy maga é s Waaler fő tiszt ki nem á llhatjá k egymá st. Amió ta pedig elő hozakodott
ezzel a kö dö s vá ddal, hatá rozottan ú gy vé lem, hogy személyes ellenszenve teljes
mé rtékben elhomá lyosítja az íté lő ké pességét. Mindenesetre az imé nt sikerü lt
megerő sítenie ezt a gyanú mat.
A bű nü gyi igazgató odébb tolta az asztal szélérő l a sö rö skorsó t, felá llt és
begombolta a zakó já t.
– Rö vid leszek, Hole, és remélhető leg elé ggé vilá gos. Ellen Gjelten
meggyilkolá sá nak ü gyé t má r felderítettü k, és az ü gyet ezzel le is zá rtuk. Sem maga,
sem má s nem volt ké pes semmifé le é rdemi ú jdonsá ggal szolgá lni, ami azt indokolná ,
hogy ú jra elindítsuk a nyomozá st. Amennyiben mé g egyszer az ü gy kö zelében
talá lom, azt parancsmegtagadá snak minő sítem, az alá írá sommal ellá tott felmondá sa
pedig azon nyomban a személyzetisekné l landol. É s ezt nem azért teszem, mert
szemet akarok hunyni a rendő rö k esetleges korruptsá ga fö lö tt, hanem mert az é n
felelő sségem, hogy ennek a testü letnek a munkamorá lja egy bizonyos szint fö lö tt
maradjon. É s ehhez semmi szü ksé g olyan rendő rö kre, akik farkast kiá ltanak. Ha
rájö vö k, hogy a tová bbiakban bá rmilyen mó don vá daskodni pró bá l Tom Waaler
ellen, azonnali hatá llyal felfü ggesztem, az ü gy pedig a SEFO-hoz kerü l belső
nyomozásra.
– Melyik ü gy? Waaler kontra Gjelten?
– Hole kontra Waaler.
Miutá n a bű nü gyi igazgató elment, Harry a félig teli korsó ra meredt. Megtehetné ,
amit az igazgató kö vetel tő le, á m akkor semmi sem vá ltozna. Neki má r így is, ú gy is
mindegy. Kudarcot vallott, most pedig még a „kocká zatos” bélyegző t is rá ü tö tté k.
Paranoid áruló , kibiztosított bomba, akitő l az első adandó alkalommal
megszabadulnak. Csak alkalmat kell szolgá ltatnia.
A pincér megérkezett az á svá nyvízzel, és az irá nt érdeklő dö tt, hogy kívá n-e
valamit enni. Harry megnyalta az ajká t, mikö zben agyá ban egymá st kergették a
gondolatok. Csak alkalmat kell szolgá ltatnia, a maradékot a tö bbiek elintézik.
Azzal félretolta a palackot é s vá laszolt a pincérnek.
Négy héttel és há rom nappal ezelő tt tö rtént. Akkor és ott kezdő dö tt. É s
végző dö tt.
 MÁSODIK RÉSZ

Nyolcadik fejezet
Kedd és szerda. Csaucsau

Kedden a hő mé rsé klet huszonkilenc fokig kú szott árnyé kban, így az osló iak má r
három ó ra kö rü l elkezdtek szivá rogni az irodá kbó l a Hukon é s a Hvervenbuktá n
lévő strandokra. A turistá k az Aker Brygge teraszain és a Frognerparkban
csoportosultak, izzadtan letudtá k az obligát fotó kat a hatalmas monolitró l, majd
levonszoltá k magukat a szö kő kú thoz abban a remé nyben, hogy egy kó sza fuvallat
pá r enyhet adó vízcseppet permetez feléjü k.
A turistaö svényektő l eltekintve a vá rosban nyugalom honolt, a percek lassított
filmkocká kként peregtek. Az ú tépítő k meztelen felső testtel hajoltak a munkagépek
fö lé, a kő mű vesek a régi Rikshospital á llvá nyairó l a kihaltan á sítozó utcá kat
vizslattá k, a taxisofő rö k pedig á rnyékos pihenő helyekre vadá sztak, ahol csoportokba
verő dve tá rgyaltá k az ullevå lsvei gyilkossá got. Mindö ssze az Akersgatá n
mutatkozott egyre erő sö dő mozgoló dá s, ahol az uborkaszezonban kiéhezett
szenzá ció hajhá sz riporterek igyekeztek rá vetni magukat a még viszonylag friss
gyilkossá g részleteire. Mivel a sajtó orgá numok á llandó munkatá rsainak zö me épp
szabadsá gá t tö ltö tte, a szerkesztő k a gyakorlaton lévő ú jsá gíró -tanoncoktó l a
szerkesztő ségekben malmozó politikai ú jsá gíró kig minden rendelkezésü kre á lló
kollégá t rá á llítottak az ü gyre. Csupá n a kulturá lis rovat munkatá rsainak
kegyelmeztek. Egyébként a délutá n lényegesen nyugodtabb volt, mint má skor,
aminek az lehetett az oka, hogy az Aftenposten a hagyomá nyosan
szerkesztő ségekkel teli utcá ban lévő székhelyérő l beljebb kö ltö zö tt a kö zpontban á lló
Postgirobygget épü letébe, egy enyhén kisvá rosiasnak ható , mindenesetre a
legkevésbé sem vonzó kivitelezésű felhő karcoló ba, ami egyú ttal a Norvég Posta
kö zpontja is volt. Mielő tt belefogtak a Bjørvika vá rosrész kiépítésébe, némileg ugyan
rendbehoztá k a sá rgá sbarna kolosszust és kö rnyékét, de Roger Gjendem bű nü gyi
ú jsá gíró irodá já bó l tová bbra is csak a Piatá ra, a drogosok talá lkozó helyére és
szabadtéri heroinista galériá já ra lá tott rá – a beígért szép ú j vilá gnak egyelő re nyoma
sem volt. A férfi olykor azon kapta magá t, hogy Thomast keresgéli odalenn. De
Thomas épp az Ullersmó ban ü lt, mert a télen megpró bá lt betö rni egy rendő r há zá ba.
Hogy lehet valaki ennyire elképesztő en ostoba? Vagy ennyire elkeseredett. De
legalá bb Rogernek nem kell azon rettegnie, hogy egyszer csak megpillantja az ö ccsét
odalenn, amint épp tú ladagolja magá t.
Amió ta az elő ző rovatvezető tő l a leé píté seknek kö szö nhető en megvá ltak, az
Aftenposten hivatalosan nem nevezett ki ú jabbat, hanem nemes egyszerű séggel a
hírek rovathoz csapta a bű nü gyi té má jú anyagokat. Ez a gyakorlatban azt jelentette,
hogy Roger Gjendemnek kvá zi egyszerű ú jsá gíró i bé rezé sért kellett a bű nü gyi rovat
vezető jeként dolgoznia. Az asztalá ná l ü lt ujjait a billentyű zet fö lö tt tartva, és a
mosolygó nő i arcot ábrá zoló ké pet bá multa, amit valamikor a ké pernyő je há tteréü l
szkennelt be. Gondolatai a nő né l já rtak, aki éppen harmadjá ra csomagolta ö ssze a
bő rö ndjét és hagyta el ő t és a Seilduksgatá n lévő laká st. Tisztá ban volt vele, hogy
Devi ez alkalommal té nyleg nem jö n vissza, é s hogy ideje lenne tú ltennie magá t
rajta. Belé pett a megfelelő menü be, é s kitö rö lte a há ttérképet. Az első lé pés megvolt.
A heroinfü ggő sé ggel kapcsolatos cikket, amivel eddig foglalkozott, félre kellett
tennie. Remek, amú gy is gyű lö lt a drogokró l írni. Devi vá ltig állította, hogy Thomas
miatt. Roger megpró bá lta mind Devit, mind Thomast kiverni a fejébő l, hogy végre a
munká já ra koncentrá lhasson, egészen pontosan az Ullevå lsveien tö rté nt
gyilkossá gró l szó ló beszá moló ra, amiben ö sszefoglalja a nyomozá ssal kapcsolatos
eddigi informá ció kat, mikö zben a tová bbi fejleményekre vá rakozik. Végtelenü l
egyszerű , ső t bizonyos szempontbó l kifejezetten vonzó feladat, amiben minden
hozzá való megvan, amirő l egy bű nü gyi ú jsá gíró á lmodhat. Egy huszonnyolc éves,
fiatal, szingli nő t fé nyes nappal zuhanyzá s kö zben agyonlő ttek a sajá t otthoná ban. A
laká s szemetesében talá lt pisztolyró l kiderü lt, hogy azzal kö vették el a gyilkossá got.
A szomszédok nem lá ttak semmit, a há zban nem vettek észre senki idegent, és
mindö ssze egyetlen lakó véli ú gy, hogy hallott valami pisztolylö vé sszerű séget. Mivel
betö ré snek semmi nyoma nem volt, a rendő rség arra a kö vetkezteté sre jutott, hogy
Camilla Loen feltehető leg maga engedte be az elkö vető t a laká sba, ismeretségi
kö ré ben azonban senki nem keveredett gyanú ba, mivel mindannyian tö bbé-kevésbé
szilá rd alibivel rendelkeztek. Rá adá sul az a té ny, hogy Camilla Loen negyed ö tkor
á llt fel tervező grafikusi munká ja mellő l a Leo Burnettben, és hatkor má r a
Kunstnernes Hus teraszá n kellett volna talá lkoznia két bará tnő jével,
való színű tlenné tette, hogy lá togató t vá rt volna. Hasonló an kicsi a való színű sége
annak, hogy valaki becsengetett volna hozzá és má snak kiadva magá t bejutott volna
a házba, mivel a nő nek lá tnia kellett az illető t a kaputelefon fö lö tti videokamera
jó voltá bó l.
É s mintha a „Gyilkossá g Pszichó -mó dra” é s a „Vért ízlelt a szomszé d” fő címek
nem lettek volna elegendő ek, két tová bbi részlet is kiszivá rgott, amivel az ü gy a
kö vetkező napokban ismét a címoldalra kerü lt: Camilla Loen jobb kezének
mutató ujjá t levá gtá k. Valamint: az egyik szemhéja alatt egy ö tá gú csillagot formá zó
vö rö s gyé má ntot talá ltak.
Roger Gjendem a minél drá maibb á brá zolá s végett elbeszé lő jelen idő ben fogott
hozzá az ö sszefoglaló hoz, de hamarosan rájö tt, hogy az ü gy egyá ltalá n nem igényli
ezt, így kitö rö lte, amit addig írt. Egy ideig tenyerébe hajtott fejjel ü csö rgö tt, majd a
jobb egérgombbal rá klikkelt a képernyő lomtá rikonjá ra, a nyilat a „lomtá r ü rítése”
felirat fö lé vitte é s habozott. Ez volt az egyetlen fotó ja a lá nyró l. A laká sbó l má r
minden nyomot eltü ntetett, ső t mé g a puló vert is kimosta, amit Devi olykor
kö lcsö nvett tő le, és amit utá na mindig annyira szeretett hordani, mert a szö vet
megő rizte a lá ny illatát.
– É g veled – suttogta, és megnyomta az egé r gombját.
Ú jra á tfutotta a bevezető t é s ú gy dö ntö tt, hogy az „Ullevå lsveit” „Vå r Frelser
temető re” cseréli, mert az sokkal jobban hangzik. Azzal írni kezdett. É s ezú ttal
minden klappolt.

Bá r a nap még mindig magasan já rt a szikrá zó an kék é gen, az osló iak vonakodva
hazafelé kezdtek szá llingó zni a strandokró l. Nyolc ó ra lett, aztá n kilenc, az emberek
napszemü vegben kortyolgattá k sö rü ket, mikö zben a terasszal vagy kerthelyiséggel
nem rendelkező vendéglő k felszolgá ló i az ü zletekben malmoztak. Fél tízkor az
Ullernå sen á llomá s fö lö tt elő bb vö rö sre vá lt, majd rö vid idő mú lva lebukott a nap. A
hő ség azonban egy cseppet sem enyhü lt. Ú jabb tró pusi éjszaka kö vetkezett, az
emberek hazaindultak a bá rokbó l é s az éttermekbő l, hogy á lomtalanul é s izzadva
forgoló djanak lepedő iken.
Az Akersgatá n gyorsan kö zeledett a lapzá rta, a szerkesztő k ö sszeü ltek, hogy a
címoldalró l dö ntsenek. A rendő rségtő l semmi ú jat nem tudtak meg. É s nem azért,
mert visszatartottá k volna az informá ció kat – ú gy tű nt, hogy a rendő rségnek négy
nappal a gyilkossá g utá n egyszerű en nincs mirő l beszá molnia. Viszont ez a hallgatá s
anná l nagyobb teret adott a talá lgatá snak. Eljö tt a kreativitá s ideje.

Nagyjá bó l ezzel egy idő ben egy, az Oppsal negyedben á lló , almafá kkal teli kerttel
kö rü lvett, sá rga fahá zban megszó lalt a telefon. Beate Lønn kidugta karjá t a paplan
aló l, és azon tű nő dö tt, hogy az egy szinttel lejjebb lakó édesanyja vajon felébredt-e a
telefoncsö rgésre. Minden bizonnyal.
– Má r aludt? – é rdeklő dö tt egy rekedtes hang.
– Nem – felelte Beate. – Van, aki tud aludni ebben a hő ségben?
– Há t, én példá ul az elő bb é bredtem fel.
Beate ü lő helyzetbe fészkelő dö tt az á gyban.
– Hogy van?
– Mit mondjak? Maradjunk annyiban, hogy elég rosszul.
Szü net. Nem a telefonvonal tehetett ró la, hogy Beate olyan tá volinak é rezte
Harry hangját.
– A technikai nyomok?
– Csak amirő l a lapok is írtak – vá laszolta a lány.
– Melyik ú jság?
A lá ny felsó hajtott.
– Csak amirő l eddig is tudtunk. Ujjlenyomatokat és DNS-mintá kat persze
gyű jtö ttü nk a laká sban, de egyelő re ú gy tű nik, hogy ezek kö zü l semmit nem tudunk
az elkö vető hö z kapcsolni.
– Nem elkö vető – szó lt kö zbe Harry. – Gyilkos.
– Akkor a gyilkoshoz – ásította Beate.
– Kiderítették, hogy honnan szá rmazhat a gyémánt?
– Rajta vagyunk az ü gyö n. Az ö tvö sö k, akikkel beszéltü nk, azt mondjá k, hogy a
vö rö s gyé má nt nem annyira szokatlan, de Norvé giá ban viszonylag kevéssé keresett.
Ké tlik, hogy norvég ö tvö stő l vá sá roltá k volna. Amennyiben kü lfö ldrő l szá rmazik, az
természetesen megnö veli annak lehető ségét, hogy kü lfö ldi elkö vető vel van dolgunk.
– Hm.
– Mi az, Harry?
Harry heves kö hö gésben tö rt ki.
– Csak pró bá lok napraké sz maradni.
– Legutó bb mintha azt mondta volna, hogy ez nem a maga ü gye.
– Nem is az.
– Akkor meg mit akar?
– Nos. Egy rémá lom ébresztett fel.
– Aha. Menjek oda és takargassam be?
– Nem.
 Ú jabb szü net.
– Camilla Loenrő l álmodtam. É s a gyémá ntró l, amire rábukkantak.
– É rtem. É s?
– Há t, szerintem van valami kü lö nö s a dologban.
– Mégpedig?
– Azt nem tudom pontosan. De tudta, hogy annak idején, mielő tt eltemettek
valakit, egy-egy pénzérmé t helyeztek a halott ké t szemére?
– Nem.
– Az volt a révész bére, aki a holtak lelkét á tvitte a tú lvilá gra. Ha nem fizették
meg, sosem talá lhattak békét. Gondoljon csak bele.
– Kö szö net az inspirá ció ért, Harry, de nem hiszek a kísértetekben. Harry nem
vá laszolt.
– Még valami?
– Csak egy apró cska ké rdés. Tud ró la, hogy a bű nü gyi igazgató is ezen a hé ten
kezdte meg a szabadsá gá t?
– Hogyne.
– Nem tudja véletlenü l... hogy mikor jö n vissza?
– Há rom hét mú lva. É s mi a helyzet magával?
– Mi a helyzet velem?
Beate ö ngyú jtó kattaná sá t hallotta a vonal tú lsó végérő l. Felsó hajtott:
– Mikor jö n vissza?
Hallgatta, ahogy Harry letü dő zi a fü stö t, aztá n lassan kifú jja, majd ezt mondja:
– Mintha azt mondta volna, hogy nem hisz a kísértetekben.

Nagyjá bó l azzal egy idő ben, hogy Beate Lønn lefekü dt aludni, Bjarne Møller
gyomorfá já sra ébredt. Hatig forgoló dott az ágyban, aztá n feladta é s felkelt. Miutá n
komó tosan elfogyasztotta szigorú an ká vémentes reggelijét, lényegesen jobban
é rezte magá t. Mire pedig nyolc ó ra utá n beért a kapitá nysá gra, legnagyobb
meglepeté sé re a fá jdalom nyomtalanul eltű nt. Felliftezett az irodájá ba és a
megkö nnyebbü lést megü nneplendő hosszú lá bá t felrakta az asztalra, belekortyolt
aznapi első filteres ká véjá ba, és á tlapozta a friss napilapokat.
A Dagbladet címlapjá n a mosolygó Camilla Loen fotó já val és a „Titkos szerető ?”
fő címmel talá lta szemben magá t. A VG első oldalá n ugyanezt a ké pet kö zö lték, de
má s címmel: „A látnok féltékenységet gyanít”. Ú gy tű nt, csupá n az Aftenposten
ö sszefoglaló ja tartja magá t a té nyekhez.
Møller megcsó vá lta a fejét, az ó rájá ra pillantott é s feltá rcsá zta Tom Waaler
szá mát, aki gyanítható an épp mostanra végzett a nyomozó csoport reggeli
értekezletével.
– Egyelő re nincs á ttö rés – kö zö lte Waaler. – Kö rbejá rtuk az ö sszes szomszédot
é s a kö zeli ü zleteket. Ellenő riztü k a taxikat, amelyek az adott idő pontban a
kö rnyéken jártak, beszéltü nk az informátorainkkal, és végigmentü nk az elő életü k
miatt esetleg szó ba jö hető , régi nyilvá ntartottak alibijén. De igazá bó l egyikü k
esetében sem talá ltunk semmilyen gyanú s kö rü lmé nyt. Ő szinté n szó lva nem is
hiszem, hogy ebben az esetben valamelyik régi ismerő sü nk lehetett a tettes. Nincs
nyoma szexuá lis visszaé lé snek, pénzhez, é rtéktá rgyakhoz nem nyú ltak. Nincs
egyetlen momentum
sem, ami bá rmelyik korá bbi bű ncselekményhez kapcsoló dna vagy arra
emlékeztetne. Példá ul ez a levá gott ujj vagy a gyémá nt...
Møller é rezte, hogy a belei morajlani kezdenek. Abban remé nykedett, hogy csak
éhes.
– Ezek szerint nincs semmilyen jó híred?
– A majurstuai rendő rő rs a rendelkezésü nkre bocsá totta há rom emberü ket, így
most van egy tízfő s nyomozó i kü lö nítményü nk. Beate pedig segítséget kap a KRIPOS
technikusaitó l, kö zö sen á tfésü lik a laká sban talá lt nyomokat. Ahhoz képest, hogy a
nyá ri szabadsá golá sok kellő s kö zepén vagyunk, egészen haszná lható csapat á llt
ö ssze, nem gondolod, fő nö k?
– Kö sz, Waaler, bízzunk benne, hogy így elő bbre juttok.
Møller letette a kagyló t, majd oldalra fordította a fejét, hogy egy pillantá st vessen
az ablakra, mielő tt visszatér az ú jsá gokhoz. De nem tért vissza, tová bbra is ebben a
meglehető sen kényelmetlen, kitekert pó zban maradt, ugyanis egy alakot vett é szre a
Grønlandsleireten, a kapitá nysá g elő tti gyepes részen. Az illető nem sietett, de
legalá bb egyenesen haladt, az ú ti cé lja pedig egyértelmű en a kapitá nysá g é pü lete
volt.
Møller felpattant, kiment a folyosó ra és odakiá ltott Jennynek, hogy
haladéktalanul hozzon neki mé g egy csészé t és egy jó adag ká vét. Ezutá n visszament
a szobá já ba, leü lt és gyorsan elő rá ngatott néhá ny régebbi aktá t az egyik fió kbó l.
Három perccel késő bb kopogtattak az ajtó n.
– Igen! – bö mbö lte Møller anélkü l, hogy felpillantott volna a papírok kö zü l, amik
egy kutyatulajdonos tizenkét oldalas feljelentését tartalmaztá k, aki azzal vá dolta a
Skippergatá n lévő á llatkó rhá zat, hogy téves diagnó zisuk vezetett két csaucsau
kutyá já nak halá lá hoz. Az ajtó kinyílt, Møller intett, hogy beljebb lehet fá radni,
mikö zben tová bbra is az aktá t tanulmá nyozta, anná l az oldalná l, amely éppen a
kutyá k pedigréjét, a kiá llítá sokon szerzett díjaikat és figyelemre méltó
intelligenciá jukat taglalta.
– Né zzenek oda – jegyezte meg Møller, amikor vé gre felpillantott. – Azt hittem,
téged kirú gtunk.
– Hm. Tekintve, hogy a felmondá s tová bbra is a bű nü gyi igazgató asztalá n hever,
é s ez a kö vetkező há rom hétben aligha fog vá ltozni, mégiscsak illendő bejö nnö m a
munkahelyemre, nem, fő nö k?
Harry ká vé t tö ltö tt magá nak, majd a csé szé t magá hoz véve, Møller író asztalá t
megkerü lve az ablakhoz lépett:
– Ez persze nem jelenti azt, hogy a Camilla Loen-ü gyö n fogok dolgozni.
Bjarne Møller megfordult és Harryra szegezte tekintetét. Má r számtalanszor
tanú ja volt annak, hogy Harry egyik nap még halá lkö zeli á llapotban leledzik, majd a
kö vetkező napon má r véreres szemű Lá zá rként flangá l ide-oda. Mégis ugyanolyan
elképesztő volt minden egyes alkalommal.
– Ha azt hiszed, hogy a felmondá sod csak blö ff volt, akkor tévedsz, Harry.
Ezú ttal szó sincs semmiféle figyelmeztető lö vésrő l, ez most végleges. Minden egyes
alkalommal, amikor semmibe vetted az utasítá sokat, gondoskodtam ró la, hogy
megkegyelmezzenek neked. Ezú ttal nem fogok felelő sséget vá llalni é rted.
Bjarne Møller a kö nyö rgés halvá ny sugará t kereste Harry tekintetében. Még egy
villaná snyit sem talá lt. Szerencsére.
 – Ez van, Harry. Vége.
Harry nem vá laszolt.
– É s amíg még eszemben van: a fegyverviselé si engedélyedet azonnali hatá llyal
bevontá k. Ez a szoká sos eljá rá s. Még ma le kell adnod a lő fegyveredet az ö sszes
tartozékkal együ tt.
Harry bó lintott. Az osztá lyvezető figyelmesen nézte. Mintha most egy pillanatra
ú gy festett volna, mint egy ö sszezavarodott kiskö lyö k, akinek vá ratlanul lekevertek
egy nyaklevest. Vagy mégsem? Møller az inge legalsó gombjá ra szorította egyik
tenyeré t. Nem volt egyszerű kiigazodni Harryn.
– Ha ú gy gondolod, hogy az utolsó hetekben még hasznossá akarod tenni
magadat, akkor felő lem visszajö hetsz dolgozni. Nem vagy felfü ggesztve, a béredet
így is, ú gy is megkapod erre a hó napra. Vagy itt ü lsz, vagy... Mindketten jó l ismerjü k
az alternatívá kat.
– Remek – vá laszolta Harry színtelenü l. – Akkor megyek, megnézem, hogy van-e
mé g egyá ltalá n irodá m. Csak szó lj, ha valamiben a segítségedre lehetek, fő nö k.
Bjarne Møller elnéző en elmosolyodott:
– Rendben, kö sz, Harry.
– Példá ul a csaucsau-ü gyben – tette hozzá Harry, és csendesen behú zta maga
mö gö tt az ajtó t.

Harry a kü szö bö n egyensú lyozva szemlélte a kétszemélyes irodá t. Saját asztalá val
szemben elhagyatottan szomorkodott Halvorsen helye, mivel a fiatal rendő rtiszt
é ppen szabadsá gon volt. Az irattá roló szekrény fö lö tt Ellen Gjelten fotó ja fü ggö tt
abbó l az idő bő l, amikor még a lá ny ü lt Halvorsen helyé n. A má sik falat szinte
teljesen beborította Oslo gombostű kkel, nyilakkal, idő pontokkal kidekorá lt té rképe.
A jelek mind arró l meséltek, hogy hol tartó zkodott Ellen, Sverre Olsen és Roy
Kvinsvik a gyilkossá g éjszakájá n. Harry odalépett a falhoz és lecö vekelt a té rkép
elő tt. Aztá n hirtelen mozdulattal leté pte a falró l é s belegyö mö szö lte az irattá roló
szekré ny egyik ü res fió kjá ba. Zakó ja zsebébő l elő hú zott egy lapos fémkulacsot,
gyorsan kortyolt egyet belő le, majd a fémszekrény hű vö s felü leté hez tá masztotta a
homlokát.
Tö bb mint tíz évet hú zott le ebben az irodá ban. A 605-ö sben. A hatodik emelet
legkisebb szobá já ban. Azutá n is ragaszkodott az irodá hoz, hogy fő nö keinek az a
képtelen ö tlete tá madt, hogy fő tisztet csiná lnak belő le. A 605-ö snek nem volt ablaka,
mégis innen figyelte a vilá got. Ezen a tíz négyzetméteren tanulta meg a szakmá t, itt
ü nnepelte sikereit és emésztette meg a vereségeket, valamint itt sajá tította el azt a
kevéske emberismeretet, amivel rendelkezett. Azon tö prengett, hogy mit csiná lt még
az elmú lt tíz év sorá n. Valaminek csak kell még lennie, hiszen az ember nem
dolgozik napi nyolc-tíz ó rá ná l tö bbet. Na jó , de tizenkét ó rá ná l semmiképpen sem
tö bbet. Plusz a hétvégék.
Harry lehuppant romos forgó székébe, amitő l a tö nkrement rugó k panaszos
sivalkodá sba kezdtek. Néhá ny hétig elü ldö gél még itt.

Bjarne Møller 17.25-kor rendszerint má r otthon volt felesége és gyermekei

tá rsasá gá ban. Mivel azonban csalá dja jelenleg a nagyszü lő knél nyaralt, arra az
elhatá rozá sra jutott, hogy kihaszná lja a szabadsá gok alatti nyugalmas idő szakot, és
nekiesik a felhalmozó dott papírmunká nak. Az Ullevå lsveien tö rtént gyilkossá g
némileg keresztü lhú zta terveit, de ú gy dö ntö tt, hogy behozza a lemaradá st.
Amikor a kö zpontbó l riasztottá k, kissé ingerü lten azt vá laszolta, hogy az
ü gyeleteseket kellene keresniü k, mert a gyilkossá gi csoport nem foglalkozik eltű nt
személyekkel.
– Sajná lom, Møller. Az ü gyelet egy grefseni tű zesettel van elfoglalva. A bejelentő
pedig meg van ró la győ ző dve, hogy az eltű nt személy bű ncselekmé ny á ldozata lett.
– Mindenki, aki még benn van az osztá lyon, az ullevå lsvei gyilkossá ggal van
elfoglalva. Nem tudok sen...
Møller hirtelen megtorpant.
– Vagyis vá rjon csak egy pillanatot! Mindjá rt megnézem...
 Kilencedik fejezet
Szerda. Eltűnt

A rendő rtiszt kelletlenü l a fé kre lépett, mire a já rő rkocsi megá llt a piros lá mpá ná l az
Alexander Kiellands plasson.
– Vagy kapcsoljam be a sziré ná t és tapossak bele? – fordult reménykedve az
anyó sü lé s felé.
Harry megrá zta a fejét. Kipillantott a parkra, ahol korá bban pá zsit volt é s ké t
pad, tele csö vesekkel, akik énekelve é s ká romkodva igyekezték tú lharsogni a
forgalom zajá t. Néhá ny évvel ezelő tt azonban az illetékesek ú gy hatá roztak, hogy
pá r millió ért felú jítjá k a híres író ró l elnevezett teret, ú gyhogy kipucoltá k, beü ltetté k
é s leaszfaltoztá k, valamint gyalogosö svényekkel é s egy impozá ns, leginká bb
lazactelephez hasonlító szö kő kú ttal láttá k el. Kétségtelenü l esztétikusabb díszlet a
dalolá shoz é s a ká romkodá shoz.
A rendő rautó bekanyarodott a Sannegatá ra, á tgurult az Aker folyó fö lö tti hídon,
majd megá llt a cím elő tt, amit Harry Møllertő l kapott.
Harry kö zö lte a tiszttel, hogy visszafelé megoldja majd az utat, kiszá llt és
kinyú jtó ztatta a hátát. Az ú t tú loldalá n egy jó szeré vel ü res, ú j irodahá z á rvá lkodott,
amelyrő l az ú jsá gok azt írtá k, hogy ü resen is marad még jó ideig. Az épü let
ü vegtá blá i visszatü krö zték azt a negyvenes évek kö rnyéké n é pü lt fehér bérhá zat,
ahová igyekezett. A homlokzat csak ú gy hemzsegett a graffitiző k felsé gterü letet
megjelö lő firká itó l. A buszmegá lló ban két sö tét bő rű lá ny á csorgott karba tett
kézzel, és rá gó zva tanulmá nyoztá k az utca tú lsó oldalá n lé vő Diesel-ó riá splaká tot.
Harry a kaputelefon legfelső gombja mellett bukkant rá a névre.
– Rendő rség – szó lt bele a készü lékbe, és lelkiekben felkészítette magá t a
lépcső zésre.
Amikor végre lihegve felbukkant a legfelső emeleten, egy meglehető sen kü lö nö s
figura vá rt rá az ajtó ban: egy kó cos, á polatlan sö rényű , fekete szaká llú , burgundi
vö rö s arcú férfi, nő i ruhá hoz hasonlító ö ltö zetben, ami a nyaká tó l egészen a
szandá lba bú jtatott lá bfejé ig é rt.
– Nagyon ö rü lö k, hogy ilyen gyorsan ideé rt – ü dvö zö lte a fé rfi Harryt, és felé
nyú jtotta a mancsát.
Willy Barli esetében pontosabb volt ugyanis mancsró l beszélni; a férfi keze
akkora volt, hogy Harryé egészen elveszett benne.
Harry is bemutatkozott, és igyekezett mihamarabb kiszabadítani a kezét.
Egyébké nt sem volt odá ig a férfiakkal való fizikai kontaktusért, ez a ké zfogá s meg
szinte felé rt egy ö lelé ssel. Willy Barli azonban olyan elszá ntan kapaszkodott belé ,
mint egy mentő ö vbe.
– Lisbeth eltű nt – suttogta meglepő en magas hangon.
– Megkaptuk a bejelenté st, Barli. Bemehetnénk?
– Jö jjö n.
Harry kö vette a fé rfit a laká sba. Egy ú jabb tető tér, de amíg Camilla Loen otthona
kicsi volt és minimalista, addig ez itt hatalmas és agyonzsú folt, annyi kevert stílusú
cicomá val, hogy az embernek az az é rzé se tá mad, mintha egy ró mai orgiá ba
csö ppent volna. A szoká sos ü lő alkalmatossá gokat antik hatá sú heverő k hollywoodi
verzió i helyettesítették, a fagerendá kat pedig nem csekély mennyiségű gipsz
segítségével dó r oszlopoknak á lcá ztá k. Vagy korinthoszinak – Harry sosem tudta
megjegyezni a kü lö nbséget. A folyosó fehér falá n éktelenkedő gipszreliefet azonban
felismerte. Amikor kicsi volt, az anyja elvitte ő t és Søst egy koppenhá gai mú zeumba,
ott lá tta Bertel Thorvaldsen „Iaszó n az aranygyapjú val” című szobrá t. A laká s
felú jítá sá t szemmel lá tható an a napokban fejezhették be, Harry mindenfelé frissen
má zolt szegélyléceket és ragasztó szalag-maradvá nyokat lá tott, és a helyiségeket
kellemes oldó szerszag lengte be.
A nappaliban egy két személyre megterített alacsony asztal á llt. Harry kö vette
Barlit a hatalmas, csempével kirakott tető teraszra vezető lépcső n. A terasz a hátsó
kertre nézett, amit né gy bérhá z zá rt kö rbe. Itt má r visszacsö ppentek a norvé g
jelenbe: a grillsü tő n három szelet karaj fü stö lgö tt.
– A tető téri laká s hátrá nya nyá ron, hogy délutá nra mindig iszonyatos a hő ség –
szabadkozott Barli, és egy rokokó utá nzatú mű anyag székre mutatott.
– Vettem észre – jegyezte meg Harry, majd a korlá thoz lépett és lenézett az
udvarra.
Á ltalá ban nem félt a magasban, de egy-egy hosszabb alkoholmá moros idő szak
utá n má r viszonylag kis mélység lá ttá n is vá ratlanul szédü lni kezdett. Mielő tt
visszará ntotta a tekinteté t, ké t ö reg biciklit é s egy szá rító kö télen ló gó fehér lepedő t
pillantott meg, amit ú gy tizenö t méterrel alatta lengetett a szél.
A belső udvar tú loldalá n lévő há z fekete vaskorlá tos teraszá ró l két szomszéd
ü dvö zö lte Harryt, megemelve sö rö sü vegü ket. Az elő ttü k á lló asztalt félig
beborítottá k a barna palackok. Harry visszabiccentett, mikö zben azon tű nő dö tt, hogy
lehet az, hogy odalenn fú j a szél, mikö zben fenn meg sem rezdü l a levegő .
– Egy pohá r vö rö sbort?
Barli kö zben má r tö lteni is kezdett magá nak a félig lé vő ü vegbő l. Harry
é szrevette, hogy a férfi keze remeg. „Domaine La Bastide Sy”, olvasta a borosü veg
címkéjé n. Nem ez volt a teljes név, de ideges kö rmö k lekapargattá k a cé dula
maradékát.
Harry leü lt.
– Kö szö nö m, de szolgá latban nem iszom.
Barli arca grimaszba rá ndult, é s hirtelen mozdulattal letette az ü veget az asztalra.
– Persze, hogy nem. Ne haragudjon, de teljesen magamon kívü l vagyok.
Atyavilá g, igazá bó l nekem sem kellene innom.
A szá já hoz emelte a poharat és ivott. Néhá ny csepp bor a ruha elejére csö ppent és
vö rö s folttá terjeszkedett.
Harry az ó rá ra pillantott, amibő l Barli rájö tt, hogy rö videbbre kell fognia.
– Csak a boltba ugrott le, hogy krumplisalá tá t vegyen a karajhoz – zokogta. – Két
ó rá val ezelő tt még ott ü lt abban a szé kben, ahol most maga.
Harry a homloká ra tolta napszemü vegét.
– A felesége két ó rá val ezelő tt tű nt el?
– Igen. Persze, tudom, hogy ez nem sok idő , de tényleg csak a sarki boltba akart
leszaladni, aztá n azonnal jö tt is volna vissza.
A má sik erkélyen megcsillant a fény a sö rö sü vegeken. Harry végigsimított a
homloká n, majd nedves ujjait szemlélve azon morfondírozott, hogy mit tegyen az
izzadsá ggal. Végü l a felforró sodott mű anyag karfá hoz érintette kezét, és érezte,
ahogy a nedvesség lassan elpá rolog.
– Felhívta má r a bará tait é s az ismerő seit? Lement a boltba, hogy utá nané zzen?
Lehet, hogy csak ö sszefutott valakivel és elment meginni vele egy sö rt. Vagy talá n...
– Nem, nem, nem! – lendü lt a magasba Barli keze elutasító an. – Biztos, hogy nem.
Ő nem olyan.
– Nem milyen?
– Ő olyan, aki... visszajö n.
– Nos...
– Elő szö r hívtam a mobiltelefonjá t, de persze, itthon hagyta, minek is vitte volna
magá val. Aztá n végighívtam mindenkit, akivel ö sszefuthatott a boltban. Aztá n az
ü zletet, a kapitá nysá got, három rendő rő rsö t, a baleseti ü gyeleteket é s mindké t
kó rhá zat. Semmi. Nothing. Rien.
– Megértem, hogy nyugtalan, Barli.
A férfi az asztal fö lé hajolt. Nedves ajka reszketett a szakállában.
– É n nem nyugtalan vagyok, hanem halá losan rettegek. El tudja képzelni, hogy
valaki egy szá l bikiniben, egy ö tvenessel a kezében elindul, mikö zben a karaj a
grillen sü l, és ú gy talá lja, hogy ez kivá ló alkalom arra, hogy lelépjen?
Harry habozott. É pp elhatá rozta, hogy mégis iszik egy korty bort, amikor Barli az
ü veg tartalmá nak utolsó cseppjeit is a sajá t pohará ba lö ttyintette. Miért nem á llt fel
egyszerű en és mondott néhá ny megnyugtató szó t a férfinak? Elregélhette volna,
há ny hasonló bejelentés fordul elő nap mint nap, és hogy szinte minden esetben akad
az eltű nésre valami normá lis és teljesen hétkö znapi magyará zat. Miért nem
bú csú zott el Barlitó l ezutá n és kérte meg, hogy hívja vissza ő ket, amennyiben a nő
mégsem bukkanna fel estig? Talá n a bikini és az ö tvenkoroná s miatt. Vagy mert ő
maga egész á lló nap arra vá rt, hogy tö rténjen végre valami, és mert így legalá bb egy
kicsit elodá zhatta, ami a sajá t otthoná ban vá rta. De leginká bb Barli lá tszó lag teljesen
indokolatlan rettegése miatt. Harry korá bban tö bbnyire alulértékelte mind a maga,
mind má sok megérzéseit, és kivétel nélkü l, minden esetben drá gá n megfizetett érte.

– El kell intéznem né há ny telefont – mondta végü l.

Beate Lønn 18.45-kor é rkezett meg Willy é s Lisbeth Barli Sannergatá n lé vő
laká sá ba, negyedó rá val késő bb pedig egy kutyá s já rő r is befutott egy belga
juhá szkutyá val. A fé rfi mind magát, mind a kutyá t Ivanként mutatta be.
– Teljesen véletlen – magyará zta. – Nem az é n kutyám.
Harry lá tta Ivanon, hogy valami szellemes kommentá rra számít, de
pillanatnyilag egy sem volt ké zné l.
Mialatt Willy Barli bement a há ló szobá ba, hogy elő keresse a Lisbethrő l ké szü lt
legutó bbi fotó kat és a nő né há ny ruhadarabjá t, hogy Ivan – a kutya –
megszaglá szhassa, Harry halkan é s tö mö ren informá lta a ké t kollégá t:
– Oké . A nő gyakorlatilag bá rhol lehet. Elő fordulhat, hogy elhagyta a férjét, lehet,
hogy egyszerű en csak rosszul lett. Az is lehet, hogy szó lt Barlinak, hogy má shová is
megy, csak a pasas nem fogta fel. Vagy egymillió lehető ség felmerü lhet. De az is
megeshet, hogy é pp egy autó há tsó ü lésén fekszik, é s négy fiatalkorú igyekszik
megerő szakolni, mert bevadultak a bikinije lá ttá n. De nem akarom, hogy bá rmiféle
feltételezé sbő l induljanak ki. Egyszerű en csak keressenek.
 Beate és Ivan bó lintott, hogy értik.
– Hamarosan befut egy járő rkocsi is. Beate, maga fogja tá jékoztatni ő ket.
Nézzenek szét a szomszé dokná l é s beszéljenek a kö rnyékbeliekkel. Kü lö nö sen
abban a boltban, ahová a nő indult. Utá na szemé lyesen maga beszél majd a
há zbeliekkel. É n felugrok a szomszé d há z teraszá n ü ldö gélő khö z.
– Gondolja, hogy tudhatnak valamit? – kívá ncsiskodott Beate.
– Teljes panorá májuk nyílik Barliék teraszá ra, és az elő ttü k sorakozó ü res
ü vegek mennyisé gébő l kiindulva má r jó ideje ott ü lhetnek. Lisbeth pedig a fé rje
szerint az egész napot itthon tö ltö tte. Tudni akarom, hogyan é s mikor láttá k a nő t a
teraszon.
– Miért? – kérdezett kö zbe a rendő rtiszt, és megrá ntotta Ivan pó rá zá t.
– Mert meglehető sen gyanú snak talá lná m, ha egy bikinis nő ebben az iszonyatos
melegben nem jö tt volna ki a laká sbó l a teraszra.
– Vilá gos – suttogta Beate. – A férjet gyanú sítja.
– Má r csak elvbő l is – bó lintott Harry.
– Miért? – tette fel ú jra a kérdést Ivan.
Beate egyetértő en elmosolyodott.
– Mindig a fé rj az – vá laszolta Harry.
– Hole első tö rvénye – tette hozzá Beate.
Ivan pillantá sa ide-oda vá ndorolt Harry é s Beate kö zö tt.
– De... nem a férj jelentette be az eltű nést?
– Dehogynem – bó lintott Harry. – Ennek ellenére is mindig a férj az. Ivan és maga
pontosan ezért nem az utcá n fogja kezdeni a nyomkeresé st, hanem idebenn. Ha
gondolja, tő lem kereshet valami hihető magyará zatot, de azt akarom, hogy
legelő szö r a laká st kutassá k át az utolsó négyzetcentiméterig, szekrényestü l-
mindenestü l. Csak azutá n folytathatja odakinn a keresé st. Vilá gos?
Ivan vá llat vont, majd lenézett névrokoná ra, aki rezigná ltan viszonozta a
rendő rtiszt pillantá sát.

A szomszédos erkélyen ü ldö gélő két személy nem két fiatal srá c volt, mint ahogy azt
Harry Barli teraszá ró l nézve feltételezte. Természetesen tisztá ban volt vele, hogy egy
felnő tt nő , akinél Kylie Minogue képe ló g a falon és vele egykorú lakó tá rsa tü skehajat
és a trondheimi nő i futballcsapat pó ló já t viseli, nem feltétlenü l leszbikus. Egyelő re
azért mégis ebbő l a feltételezésbő l indult ki. Egy fotelben ü lt a két nő vel szemben,
épp ú gy, mint ö t nappal korá bban Vibeke Knutsen és Anders Nygå rd nappalijá ban.
– Sajná lom, hogy berá ngattam magukat az erkélyrő l – kezdte Harry.
A Ruthként bemutatkozott nő a szá ja elé tette a kezét, hogy eltompítson egy
bü fö gést.
– Ugyan má r, ü lhetü nk ott még eleget – legyintett. – Nem igaz?
Azzal lakó tá rsa té rdére csapott. Hatá rozottan fé rfi mó dra, jegyezte meg
magá ban Harry, majd hirtelen eszébe jutott, amit egyszer Aune, a pszicholó gus
mondott. Hogy a sztereotípiá k ö nmagukat erő sítik, mivel az ember tudat alatt
mindig épp azt keresi, ami a sajá t vélemé nyét igazolja. Ezé rt van az, hogy a rendő rö k
– az ú gynevezett tapasztalatokra hivatkozva – ú gy vé lik, hogy minden bű nö ző idió ta.
É s hogy a bű nö ző k pont ugyanezt gondoljá k a rendő rö krő l.
Harry rö viden felvá zolta a tö rténteket. A két nő elképedve bá mult rá.
 – Való színű leg hamarosan magá tó l megoldó dik az ü gy, de rendő rö k lévén,
kénytelenek vagyunk utá najá rni a dolgoknak. Egyelő re megpró bá ljuk az
idő pontokat behatá rolni.
A két nő komoly arccal bó lintott.
– Remek – nyugtá zta Harry és bevetette a Hole-vigyort. Legalá bbis Ellen csak így
jellemezte a grimaszt, amit akkor ö ltö tt magá ra, mikor kö zvetlennek é s joviá lisnak
pró bá lt tű nni.
Ruth elmesélte, hogy való ban az erkélyen tö ltö tté k az egész délutá nt. Lá ttá k,
hogy Lisbeth és Willy Barli a teraszon heveré sznek egészen ú gy fé l ö tig, amikor
Lisbeth bement a laká sba. Kevéssel ezutá n Willy begyú jtotta a grillsü tő t. Valamit
kiabá lt a krumplisalá tá val kapcsolatban, amire a nő bentrő l vá laszolt. Aztá n Willy is
bement a laká sba, ahonnan nagyjá bó l hú sz perccel késő bb a marhaszeletekkel
együ tt tért vissza (Harry magá ban karajra javított). Egy ó rá val késő bb – arra
jutottak, hogy negyed hat kö rnyékén – lá ttá k, hogy Barli telefoná lni kezd a
mobiljá ró l.
– Az ilyen udvarok kivá ló an kö zvetítik a hangot – jegyezte meg Ruth. –
Hallottuk, hogy a laká sban csö rö gni kezd egy má sik mobiltelefon. Barli lá tható an
ideges lett, legalá bbis az asztalra dobta a mobiljá t.
– Bizonyá ra megpró bá lta felhívni a felesé gét – mondta Harry.
Látta, ahogy a ké t nő pillantá sa egymá sra villan és azonnal meg is bá nta, hogy a
„bizonyá ra” szó belecsú szott a mondatba.
– Mennyi ideig tart krumplisalá tá t vá sá rolni a sarki ü zletben?
– A Kiwiben? Ha nincs sor, ö t perc alatt megjárható .
– Lisbeth Barli aztá n nem rohant – vetette kö zbe a lakó tá rs halkan.
– Ezek szerint ismeri ő t?
Ruth és Futballpó ló ú jra egymá sra pillantott.
– Való já ban nem, de tudjuk, hogy ki ő .
– Igen?
– Igen. Biztosan maga is lá tta a bulvá rlapok szalagcímét, miszerint Willy Barli
kibérelte a Nemzeti Színhá zat a nyá rra, hogy színpadra állítson egy musicalt.
– Az csak egy bulvá rhír volt, Ruth.
– Nem csak az – vá gta rá Ruth ingerü lten. – Lisbeth fogja já tszani a fő szerepet. Jó
nagy ké p is volt ró la meg minden, biztosan lá tta maga is.
– Há t – vá laszolta Harry -, hogy ú gy mondjam... a nyá ron nem nagyon volt idő m
ú jsá got olvasni.
– Tö k nagy ramazuri volt miatta. Az a kulturá lis aká rki azt mondta, hogy
mé giscsak gyalá zat, hogy a Nemzeti Színhá zban nyá ri revü t akarnak rendezni. Mi is
volt a darab címe? My Fat Lady?
– Fair Lady – morogta Futballpó ló .
– Ezek szerint színhá zi emberek? – szó lt kö zbe Harry.
– Há t, így is lehet mondani. Willy Barli mindent csiná l, amit csak el tud képzelni.
Revü t, filmet, musicalt...
– Producer. A nő pedig énekesnő .
– Nahá t.
– Így van. Biztosan emlékszik Lisbethre mé g az eskü vő jü k elő tti idő kbő l. Akkor
mé g Harang volt a vezetékneve.
Harry sajná lkozva ingatta a fejé t, mire Ruth mélyet só hajtott.
 – Annak idején együ tt énekelt a nő vé ré vel a Spinnin’ Wheelben. Lisbeth igazi
bomba nő volt, kicsit olyan Shania Twain-es. Dö gö s, rekedtes hanggal.
– Annyira azért nem voltak ismertek, Ruth.
– Mindenesetre ennek a Vidar Lønn-Arnesennek a mű sorá ban felléptek. É s egy
raká s lemezt eladtak.
– Kazettát, Ruth.
– Lá ttam egyszer a Spinnin’ Wheelt a Momarked fesztivá lon. Egészen jó k voltak.
Ú gy volt, hogy elmennek Nashville-be, hogy felvegyenek egy lemezt. De aztá n Barli
felfedezte Lisbethet. Musicalsztá rt akart faragni belő le, de eltartott egy ideig.
– Nyolc évig – szú rta kö zbe Futballpó ló .
– Mindenesetre Lisbeth Harang otthagyta a Spinnin’ Wheelt, és hozzá ment
Barlihoz. A szépség és a pénz, ismerő s sztori, nem?
– É s a kerék nem forgott tová bb?
– Mi?
– A zenekart ké rdezi, Ruth.
– Ja, vagy ú gy. Azutá n a nő vére vette át a helyét, de igazá bó l Lisbeth volt a sztár.
Azt hiszem, hogy mostaná ban szá llodá kban meg hajó kon játszanak.
Harry feltápászkodott.
– Még egy rutinkérdést engedjenek meg. Van valami sejtésü k ró la, milyen lehet
Willy é s Lisbeth há zassá ga?
Futballpó ló és Ruth ú jabb radarjeleket vá ltottak.
– Ahogy má r említettem, az ilyen belső udvarok nagyon jó l kö zvetítik a hangot –
vá laszolta Ruth. – A há ló szobá juk is a kertre nyílik.
– Hallottá k ő ket veszekedni?
– Nem veszekedtek.
Sokatmondó tekintettel néztek Harryra. Beletelt néhá ny má sodpercbe, mire
rá jö tt, hogy mire céloznak, és legnagyobb bosszú sá gá ra érezte, ahogy a feje bú bjá ig
elvö rö sö dik.
– Ezek szerint kifejezetten jó l mű kö dik a há zassá guk?
– A teraszajtajuk egész nyá ron sarkig nyitva á ll, ú gyhogy má r viccelő dtem is
azzal, hogy csak fel kellene kú sznunk a tető re, aztá n simá n leugorhatná nk az
erkélyü kre – vigyorgott Ruth. – Egy kicsit leskelő dni. Nem nagy ü gy, csak felá ll az
ember a korlá tra, aztá n az ereszcsatorná n.
Futballpó ló oldalba vá gta lakó társát.
– De igazá bó l erre semmi szü kség – szedte ö ssze magát Ruth. – Mivel Lisbeth
profi... hogy is mondjá k ezt?
– Kö zvetítő – vá gta rá Futballpó ló .
– Az. Minden ott van a hangszalagjaiban, tudja?
Harry megvakarta a nyaká t.
– Az az igazi dö gö s, rekedtes hang – tette hozzá Futballpó ló visszafogott
mosollyal.

Amikor Harry visszaért, Ivan és Ivan mé g mindig a laká s á tkutatá sá ná l tartott.

Rendő r Ivan izzadt, kutya Ivan nyelve pedig májszínű nyakkendő ké nt ló gott nyitott
pofájábó l.
 Harry ó vatosan leü lt az egyik fekvő alkalmatossá gra, és megkérte Willyt, hogy
mesélje el ú jra a tö rténteket az elejérő l. A férfi verzió ja a délutá n tö rténtekrő l
teljesen megegyezett Ruth é s Futballpó ló beszá moló já val.
Harry lá tta a férfi tekintetén a teljes elkeseredettséget. Gyanítani kezdte, hogy
amennyiben való ban bű ncselekmény tö rtént, akkor elképzelhető – elképzelhető -, hogy
ez az eset lesz a szabá lyt erő sítő kivétel. Ara ennél is erő sebb volt azon
meggyő ző dése, hogy Lisbeth hamarosan hazatér. Nem a férj volt, ső t, senki sem volt.
Statisztikailag.
Beate idő kö zben visszaért kö rú tjá ró l. Beszá moló ja szerint a há znak mindö ssze
két laká sá ban tartó zkodtak otthon, é s ő k sem hallottak vagy lá ttak semmi kü lö nö set,
sem a lé pcső há zban, sem pedig az utcá n.
Kopogtattak, Beate ajtó t nyitott. Ez egyik járő rkocsis, egyenruhá s rendő r volt az.
Harry azonnal felismerte, ugyanez a tiszt volt szolgá latban az ullevå lsvei laká sban. A
fé rfi, Harryt egy pillantá sra sem méltatva, azonnal Beatéhez fordult:
– Beszéltü nk mindenkivel az utcá n é s a Kiwiben, átfésü ltü k a szomszé dos
kapualjakat és átjá ró kat. Semmi. Mivel szinte mindenki vaká ció n van, az utca
gyakorlatilag kihalt, ú gyhogy a hö lgyet simá n berá ngathattá k egy autó ba ané lkü l,
hogy bá rki észrevette volna.
Harry é rezte, ahogy Willy Barli ö sszerá zkó dik mellette.
– Esetleg ellenő rizhetnénk a kö rnyéken lévő kü lfö ldieket meg a bó déikat – vetette
fel a tiszt, és megvakarta a fü lét a kisujjá val.
– Miért pont ő ket? – érdeklő dö tt Harry.
A tiszt végre Harry felé fordult és az utolsó szó t erő teljesen megnyomva
megkérdezte:
– Talá n nem olvasta a bű nü gyi statisztiká kat, fő tiszt?
– Dehogynem – vá laszolta Harry. – É s ha az emlékezetem nem csal, a boltok
egé szen a lista aljá n szerepeltek.
A rendő r a kisujjá t tanulmá nyozta.
– Tudok pá r dolgot az arabokró l, és szerintem maga is, fő tiszt. Az ő szemü kben
ha egy nő bikiniben jelenik meg, az azt jelenti, hogy kifejezetten esedezik azért, hogy
elkapjá k. Hogy ú gy mondjam, szinte kö telessé gü knek érzik.
– Való ban?
– Csak mert ezt mondja a vallá suk.
– Tartok tő le, hogy kissé keveri az iszlá mot és a kereszténységet.
– Ivan és én végeztü nk idebenn – jelentette a kutyá s já rő r, aki ebben a pillanatban
ért le a lépcső n.
– Talá ltunk néhá ny szelet karajt a szemetesben, ezenkívü l semmi. Amú gy já rt a
laká sban mostaná ban má sik kutya is?
Harry Willyre pillantott, aki csak némá n megrá zta a fejét.
Ivan az elő szobá ban ú gy reagá lt, mintha lett volna ott egy má sik kutya, pedig
nem volt ott semmi. Felmenné nk szétnézni a padlá stérbe. Valaki megmutatná az
utat?
– Persze – á llt fel Willy.
Amikor eltű ntek az ajtó ban, a rendő rtiszt Beatéhoz fordult é s megkérdezte,
szü kségü k van-e még rá .
– A fő nö kö t kérdezze – vá laszolta a lány.
 – Elaludt – intett a fé rfi vigyorogva Harry irá nyá ba, aki a ró mai fekvő széket
tesztelte.
– Hadnagy – szó lalt meg Harry anélkü l, hogy kinyitotta volna a szemé t -, jö jjö n
kö zelebb, legyen szíves.
A rendő rtiszt szé les terpeszben megá llt Harry elő tt és az ö vébe dugta a
hü velykujját.
– Igen, főtiszt?
Harry kinyitotta az egyik szemét:
– Ha még egyszer hagyja Tom Waalernek, hogy rá beszélje magá t, hogy jelentést
nyú jtson be ró lam, gondoskodni fogok ró la, hogy rendő ri pá lyafutá sá nak tová bbi
részét kizá ró lag a já rő rkocsi kormá nya mö gö tt tö ltse. Megértette, hadnagy?
A rendő r arcizma jó l lá tható an megrá ndult. Mire kinyitotta a szá já t, Harry má r a
legrosszabbra is felkészü lt. A tiszt hangja viszont halk volt és nyugodt:
– Elő szö r is: nem ismerek semmiféle Tom Waalert. Má sodszor: kö telességemnek
érzem jelenteni, ha egy rendő rségi alkalmazott veszélybe sodorja magá t és kollégá it
azzal, hogy ittasan jelenik meg szolgá latban. Harmadszor pedig: mindig is já rő rként
kívá ntam dolgozni. Leléphetek, fő tiszt?
Harry kü klopszszemé vel a rendő rtisztre meredt. Majd behunyta a szemét, és
nyelt egyet, mielő tt vá laszolt:
– Tessék.
Amikor meghallotta a laká sajtó csapó dá sá t, felnyö gö tt. Innia kell valamit. De
nagyon sü rgő sen.
– Jö n? – kérdezte Beate.
– Menjen csak – vá laszolta Harry. – É n mé g maradok egy kicsit, és segítek az
Ivanoknak kö rü lszaglá szni az utcá n, ha vé geztek a padlá son.
– Biztos benne?
– Teljesen.

Harry felment a lépcső n és kilé pett a teraszra. A fecské ket figyelte, mikö zben a há tsó
kertre nyíló ablakokbó l kiszű rő dő hangokat hallgatta. Felemelte a borosü veget az
asztalró l. Egy kevé ske lö työ gö tt mé g az aljá n. Kiü rítette az ü veget, majd intett
Ruthnak és Futballpó ló nak, akik ú jra az erkélyen ü csö rö gtek, és visszament a
lakásba.
Azonnal érezte, ahogy kinyitotta a há ló szoba ajtajá t. Má r tö bbszö r feltű nt neki,
de sosem jö tt rá , honnan az a nyugalom, ami vadidegen emberek há ló szobá já bó l
á rad.
Itt is lá tszottak még a felú jítá s nyomai.
A ruhá sszekré nyhez egy levett tü krö s szekrényajtó t dö ntö ttek, a megvetett
dupla á gy mellett pedig egy nyitott szerszá moslá da hevert. Az ágy fö lö tt egy Willyt
é s Lisbethet á brá zoló ké p ló gott. Harry nem né zte meg tú l alaposan a fotó t, amit
Willy a járő rnek mutatott, most azonban igazat adott Ruthnak: Lisbeth való ban egy
bombá zó . Sző ke haj, szikrá zó an ké k szem é s vékony, szinte tö rékeny test. É s
legalá bb tíz é vvel fiatalabb a fé rjé nél. Nagyon barná nak és boldognak tű ntek a fotó n,
ami való színű leg egy kü lfö ldi nyaralá son ké szü lt. A há zaspá r mö gö tt egy régi,
mé ltó sá gteljes é pü let é s egy lovas szobor lá tszott. Talá n valahol Franciaorszá gban.
Normandiában.
 Harry lezö kkent az á gy szélére, és meglepő dve tapasztalta, hogy az megmozdul
alatta. Vízá gy. Hanyatt dő lt é s érezte, ahogy az á gy felveszi teste formáját. Az
á gynemű hű vö sen simult meztelen karjá hoz. Amikor megmozdult, a víz
bará tsá gosan csobogott a matracban. Behunyta a szemét.
Rakel. Egy folyó n voltak. Nem, inká bb egy csatorná n. Egy kis folyami hajó n
ringató ztak lefelé, aminek ké t oldalá t csobogva nyaldostá k a hullá mok. Ott voltak a
fedé lzeten, Rakel mozdulatlanul fekü dt mellette az á gyon. Csendben nevetett,
amikor Harry a fü lé be suttogott. Most ú gy tett, mintha aludna. Szeretett ú gy tenni,
mintha aludna. Szinte kö zö s já tékuk lett. Harry az oldalá ra gö rdü lt, hogy rá nézzen.
Pillantá sa elő szö r a tü krö s szekré nyajtó ra esett, ami az egész á gyat visszatü krö zte.
Aztá n megpillantotta a nyitott szerszá moslá dá t. A legtetejé n egy zö ld nyelű véső
fekü dt. Felemelte a szerszá mot. Kö nnyű volt és kicsi, nem volt rajta egy cseppnyi
rozsdafolt sem a finom vakolatré teg alatt.
É ppen vissza akarta tenni a véső t a lá dá ba, amikor hirtelen megfagyott a
mozdulata.
A szerszá moslá dá ban egy testré sz hevert. Má r má s tetthelyen is lá tott ilyesmit.
Levá gott nemi szervek. Eltelt egy hosszú má sodperc, mire rá jö tt, hogy a bő rszínű ,
igencsak való sá ghű pé nisz egy dildó volt.
A véső t még mindig a kezében tartva visszagö rdü lt a há tá ra é s nyelt egyet.
Ennyi év utá n, s egy olyan munkakö rben, ahol az ember nap mint nap má sok
holmija kö zö tt és magá néletében turká l, egy dildó igazá n nem volt sokkoló . Nem is
emiatt kellett nyelnie.
Itt – ebben az ágyban.
Most azonnal innia kell valamit.
A hangokat visszaveri a belső udvar.
Rakel.
Igyekezett nem gondolni semmire, de má r késő volt. A nő hozzá simuló teste.
Rakel.
Má r ott is volt az erekció . Harry behunyta a szemét é s é rezte, ahogy a nő keze –
az alvó ö ntudatlan, vé letlen mozdulatá val – elindul és a hasá n megpihen. Csak ott
fekszik a hasá n, mintha nem is akarna elmozdulni onnan sehová . A fü lében érzi
meleg, szuszogó lélegzetét. A csípő jé t, ami egyetlen é rintésé re azonnal mozogni
kezdene. Apró , puha mellét az érzékeny bimbó kkal, melyek má r attó l azonnal
megmerevednek, ha csak rájuk lehel. Hü velyé t, ami befogadná és elemé sztené. A
torka ö sszeszorult, mintha sírá s fojtogatná .
Harry ö sszerá zkó dott, amikor odalenn becsapó dott az ajtó . Felü lt, elsimította a
paplant, aztá n felá llt és a tü kö rbe pillantott. Kezé vel erő sen megdö rgö lte az arcá t.
Willy ragaszkodott hozzá , hogy velü k menjen az utcá ra, ott akart lenni, ha Ivan,
az eb, valami nyomra bukkan.
Amikor kié rtek a Sannergatá ra, egy piros autó busz hangtalanul kigurult
mellettü k a megá lló bó l. Egy kislá ny Harryra bá mult a há tsó ablakbó l, kerek
arcocskája egyre kisebb és kisebb lett, ahogy a busz eltű nt a Rodeløkka irá nyá ban.
Elmentek a Kiwi ü zletig, majd vissza, a kutya azonban semmilyen nyomot nem
jelzett.
 – Ez mé g nem jelenti azt, hogy a felesé ge nem járt itt – magyará zta Ivan. – Egy
belvá rosi utcá n, ahol autó k kö zlekednek, és tö bb gyalogos is megfordul, nehéz
kivá lasztani egy személynek a szagá t.
Harry kö rü lnézett. Ú gy érezte, mintha figyelné valaki, az utca azonban teljesen
kihalt volt, csupá n a há zak homlokzatá n sorakozó ablakokban visszatü krö ző dő sö té t
eget és a napot lá tta. Alkeszparanoia.
– Nos – jegyezte meg Harry -, akkor egyelő re nem tudunk tö bbet tenni.
Willy elkeseredve nézett rá .
– Minden rendben lesz – pró bá lta Harry megnyugtatni.
Willy vá lasza olyan színtelen volt, mint egy idő já rá s-
jelenté s:
– Nem. Semmi nem lesz rendben.
– Ivan, gyere ide! – kiá ltotta a rendő rtiszt, és megrá ntotta a kutya pó rá zá t. Az
á llat egy Golf első lö khá rító ja alá dugta a pofáját, ami a járda mellett parkolt.
Harry megveregette Barli vá llá t, s igyekezett elkerü lni a férfi kutató pillantásá t:
– Az ö sszes já rő rkocsit értesítettü k. Amennyiben a felesé ge nem kerü l elő é jfélig,
kö rö zé si parancsot adunk ki. Oké ?
Willy nem válaszolt.
Ivan pó rá zát rá ngatva ugatta a Golfot.
– Vá rjon egy pillanatot – szó lalt meg a kutyá s já rő r, azzal négykézlá bra
ereszkedett és bekukucská lt az autó alá .
– Jézusom – nyö gte, és egyik karjá t a kocsi alá nyú jtotta.
– Talá lt valamit? – kérdezte Harry.
A rendő r megfordult. Egy magas sarkú nő i cipő t tartott a kezé ben. Harry
hallotta, ahogy Willy felzokog mö gö tte, és megkérdezte tő le:
– A felesé ge cipő je, Willy?
– Semmi sincsen rendben – hajtogatta a férfi. – Semmi sincsen rendben.
 Tizedik fejezet
Csütörtök és péntek. Lidérc

Csü tö rtö k délutá n egy piros postá sautó fékezett le a rodeløkkai postahivatal elő tt. A
postalá da tartalmá t egy zsá kba ü rítetté k, amit aztá n visszadobtak az autó ba, és
egyenesen a Biskop Gunnerus 14. alatti Levé lcentrumba, ismertebb nevé n a
Postgirobyggetbe hajtottak vele. Még ugyanezen az estén a Levé lcentrum logisztikai
csarnoká ban a kü ldemé nyeket méret szerint szétvá logattá k, így a barna, pá rná zott
boríték a tö bbi C5-ö s méretű levél kö zö tt landolt. A boríték tö bb kézen is á tment, de
természetesen sem ekkor, sem a fö ldrajzi szortírozá s sorá n – amikor is elő bb az
østlandi, majd a 0032-es irá nyító szá mmal ellá tott dobozba kerü lt – nem szentelt
neki senki kü lö nö sebb figyelmet.
Mire a levél végü l egy piros postakocsi há tuljá ban lévő postazsá kban landolt,
készen arra, hogy má snap reggel kikézbesítsék, má r ké ső este volt és az osló iak
tö bbsége ré g az igazak á lmá t aludta.

– Minden rendben lesz – mondta a fiú , és megpaskolta a kerek arcú lá nyka fejét.
É rezte, ahogy a kislá ny hosszú , vé kony szá lú haja a kezéhez tapad. Elektromos.
Tizenegy éves volt, a kishú ga pedig hét. Anyjukná l voltak az imént a kó rhá zban,
látogató ban.
Megérkezett a lift, kinyílt az ajtaja. Egy fehér kabá tos férfi félrehú zta a rá csot,
rá juk mosolygott és kilépett a fü lkébő l. A gyerekek beszá lltak.
– Miért olyan ö reg ez a lift? – kívá ncsiskodott a kislá ny.
– Mert ez egy nagyon régi há z – vá laszolta a fiú , és berá ntotta a rácsot.
– Ez egy kó rhá z?
– Nem egészen – mondta a fiú , és megnyomta a fö ldszint gombjá t. – Ez egy olyan
há z, ahol az emberek egy kicsit kipihenhetik magukat, ha nagyon elfá radtak.
– A mama fá radt?
– Igen, de minden rendben lesz. Nem szabad az ajtó hoz dő lni, Søs.
– Mi?
A lift ugrott egyet indulá skor, é s a kislá ny hosszú , sző ke haja mozogni kezdett.
Elektromos, gondolta, és csak né zte, ahogy a haj lassan a magasba emelkedik a hú ga
fejérő l. A kislá ny a fejé hez kapott és sikoltott. Vé kony, éles sikoly volt, amitő l szinte
megfagy az ember ereiben a vér. A haja feszesen ló gott a rá cson kívü l. Való színű leg a
liftajtó csípte be. A fiú mozdulni pró bá lt, de mintha ő maga is megbénult volna.
– Papa! – sikoltotta a kislá ny, és lá bujjhegyre á llt.
De papa má r elő rement, hogy elhozza az autó t a parkoló bó l.
– Mama! – sikoltotta a kislá ny, amikor felemelkedett a lift padló já ró l. De mama
az á gyban fekve mosolygott rá juk sá padtan. Csak ő volt ott. A kislá ny lá bai a
levegő ben kalimpá ltak, mikö zben kezé vel a saját hajába kapaszkodott.
– Harry!
Csak ő . Csak ő mentheti meg. Ha egyá ltalá n képes lenne megmozdulni.
– Segítség!
Harry egy rá ndulá ssal felü lt az á gyban. A szíve ú gy zakatolt, mint egy
gyorsvonat.
 – A rohadt életbe! – hallotta sajá t rekedt hangjá t, és visszaejtette fejét a párná ra.
A fü ggö ny szá rnyai kö zö tti résen á t szü rke fé ny szivá rgott a szobá ba. Az
é jjeliszekrényen vö rö sen vilá gító digitá lis ó ra felé hunyorgott. 04.12. Á tkozott nyá ri
é jszaka. Á tkozott lidércnyomá s.
Feltá pá szkodott az á gybó l és kibotorká lt a vécére. A vizelet hangos csobogá ssal
érte el a csészében ö sszegyű lt vizet. Harry mereven maga elé bá mult. Tudta, hogy
nem fog tudni visszaaludni.
A hű tő szekrény, egy ü veg alkoholmentes sö rtő l eltekintve, ami tévedésbő l
landolt a bevá sá rló kocsijá ban, teljesen ü res volt. Kinyitotta a konyhaszekrényt. Egy
sereg whiskys- és sö rö sü veg meredt rá némá n, vigyá zzá llá sban. Mind ü res. Hirtelen
dü hrohamá ban felborította az ö sszeset, és még azutá n is hosszan hallotta a
csö rö mpö lést, hogy becsapta a szekrényajtó t. Ú jra az ó rá ra pillantott. Péntek reggel
volt. Péntek, vagyis kilenctő l hatig. Ami azt jelenti, hogy az italbolt nyitá sá ig még
legalá bb ö t ó ra van há tra.
Harry leü lt a nappaliban a telefon mellé é s beü tö gette Øystein Eikeland számát.
– Oslo Taxi.
– Na, milyen a forgalom?
– Harry?
– Jó estét, Øystein!
– Há t, annyira azért nem nevezném jó nak. Má r egy fél ó rá ja nem volt semmi
fuvarom.
– Mindenki nyaral.
– Tudom. A tulaj is elhú zott a kragerøi nyaraló já ba, és rá m hagyta Oslo
legó cská bb tragacsá t. É s É szak-Euró pa legunalmasabb vá rosát. Komolyan mondom,
az egé sz vá ros olyan, mintha neutronbombá t dobott volna rá valaki.
– Nem is tudtam, hogy ennyire zavar, ha nem kell beleizzadnod a munká ba.
– Ö regem, izzadok, mint egy disznó ! Ez a zsugori szemétlá da légkondi nélkü li
kocsit vett. A francba, mű szak utá n annyit iszom, mint egy teve, csak hogy pó toljam
a folyadé kvesztesé get. Az pedig nem kevés pénz, gondolhatod. Tegnap példá ul
tö bbet vedeltem el, mint amennyit egész nap ö sszekerestem.
– Igazá n nagyon sajnálom.
– Mégiscsak a kó dfeltö rés mellett kellett volna maradnom.
– Á , a hackelésre gondolsz? Ami miatt kirú gtak a DnB-bő l, és hat hó nap
felfü ggesztettet kaptá l?
– Oké , oké, de abban legalá bb jó voltam. Ez meg... Egyébké nt a fő nö k ú gy
dö ntö tt, hogy még az eddiginé l is kevesebbet fog vezetni, de én má r így is tizenké t
ó rá kat ü lö k a kormá ny mö gö tt, és egyszerű en képtelensé g má sik sofő rt felhajtani.
Tényleg, nincs kedved beszá llni a taxibizniszbe?
– Kö sz, majd átgondolom.
– Mit akarsz?
– Szü kségem van valamire, amitő l aludni tudok.
– Menj orvoshoz.
– Azon má r tú l vagyok. Írt fel Imovanét, valami altató t. De nem haszná lt semmit.
Erő sebbet meg nem hajlandó adni.
– Há t, ö regem, nem érdemes piaszagú an beá llítani a há ziorvoshoz, amikor épp
Rohypnolt akarsz felírattatni vele.
 – Azt mondta, hogy tú l fiatal vagyok az erő sebb altató khoz. Neked van valamid?
– Rohypnol? Megő rü ltél? Az illegá lis. De van Flunipamom, az majdnem
ugyanazt tudja. Egy fé l tabletta totá l kiü t.
– Oké . Most egy kicsit le vagyok égve, de amint megjö n a fizeté sem, megkapod a
pénzed. Az á lmokat is visszafogja?
– He?
– Á lmodni sem fogok?
A vonal má sik vége egy hosszú má sodpercre elcsendesü lt.
– Tudod mit, Harry? Most, hogy jobban utá nagondoltam, é pp ki vagyok fogyva a
Flunipambó l. Kü lö nben is, elé g veszé lyes a cucc. É s egyébké nt sem szü nteti meg az
á lmokat. Ső t.
– Te most szó rakozol velem.
– Lehet, de ettő l fü ggetlenü l neked nem Flunipamra van szü ksé ged. Pró bá lj meg
inká bb egy kicsit lazítani. Tarts egy kis szü netet.
– Tartsak szünetet? Te is nagyon jó l tudod, hogy nem tarthatok szü netet.
Harry hallotta, hogy kinyílik a taxi ajtaja, aztá n Øystein hangjá t, ahogy elkü ldi az
utast a fenébe, majd visszaté r a telefonhoz:
– Rakelró l van szó ?
Harry nem válaszolt.
– Szakítottatok?
Harry valami recsegé st hallott a vonalban. Biztosan az illegá lis rendő rsé gi
rá dió adó Øystein kocsijá ban.
– Hé , ö regem! Nem lehetne, hogy esetleg vá laszolj, amikor a gyerekkori
cimborá d é pp afelő l érdeklő dik, hogy az életed teljesen romokban hever-e?
– Há t, ú gy is mondhatjuk – vá laszolta halkan Harry.
– Hogyhogy?
Harry nagy levegő t vett.
– Merthogy való já ban én kényszerítettem Rakelt, hogy szakítson velem. Valami,
amin nagyon soká ig dolgoztam, piszkosul gajra ment. Nem bírtam vele. Leittam
magam, há rom napig teljesen ki voltam ü tve, és a telefont sem vettem fel. A
negyedik nap becsö ngetett hozzá m. Elő szö r dü hö s volt. Azt mondta, hogy nem
szívó dhatok fel csak ú gy. Meg hogy Møller kérdező skö dö tt utá nam. Aztá n
megsimogatta az arcomat, és azt kérdezte, hogy szü kségem van-e segítségre.
– Erre te kidobtad az ajtó n, vagy valami ilyesmi, mi? Ismerlek má r jó l.
– Azt vá laszoltam, hogy jó l vagyok. De ettő l csak még szomorú bb lett.
– Persze. Ez a lá ny szeret téged.
– Ő is ezt mondta. Meg azt is, hogy ezt nem tudja még egyszer végigcsiná lni.
– Mit?
– Oleg apja alkoholista volt. Majdnem tö nkretette mindhármó jukat.
– É s te mit válaszoltál?
– Hogy igaza van. É s hogy jobb, ha tá vol tartja magá t az ilyen fickó któ l, mint én.
Erre elkezdett sírni és elment.
– Most pedig ré má lmaid vannak?
– Igen.
Øystein mélyet só hajtott.
– Tudod mit, Harry? Csak egy dolog segíthet rajtad.
 – Tudom – vá laszolta Harry. – Egy golyó .
– Való já ban azt akartam mondani, hogy te magad.
– Ezt is tudom. Felejtsd el, hogy hívtalak, Øystein.
– Má r el is felejtettem.
Harry kiment a konyhá ba az alkoholmentes sö rért, majd visszaté rt a fü les
fotelbe és rosszalló tekintettel méregette a címké t. A kupak halk só haj kísé retében
pattant le az ü vegrő l. A vé ső t a dohá nyzó asztalra fektette. A nyele zö ld volt, a vasat
pedig finom, sá rga vakolatréteg borította.

Pénteken hajnali hatkor az Ekebergå sen pereme fö lö tt má r rézsú tosan lefelé tű zö tt a

nap, é s szikrá zó fé nyben fü rdette a kapitá nysá g épü letét. A recepció n tespedő
biztonsá gi ő r hangosan ásított é s felpillantott az Aftenposten mö gü l, amikor az első
korá n kelő bedugta azonosító já t a ká rtyaolvasó ba.
– Azt írjá k, hogy ma még melegebb lesz – kö zö lte az ő r, aki nagyon megö rü lt,
hogy vé gre felbukkan valaki, akivel vá lthat néhá ny szó t.
A magas, sző ke férfi rá pillantott vé reres szemé vel, de nem válaszolt.
Az ő r magá ban konstatá lta, hogy bá r mindkét lift a fö ldszinten volt, a férfi mégis
a lé pcső t vá lasztotta.
Aztá n ú jra belemélyedt az Aftenposten cikkébe az asszonyró l, aki fé nyes nappal
tű nt el az elő ző hétvé gé n, é s még mindig semmi nyoma sincs. Az ú jsá gíró , Roger
Gjendem, Bjarne Møller osztá lyvezető t idé zte, aki megerő sítette, hogy egy kocsi
alatt, ami kö zvetlenü l az eltű nt szemé ly há za elő tt parkolt, rá bukkantak a nő egyik
cipő jére, ami alá tá masztja a rendő rség gyanú já t, miszerint elképzelhető , hogy az
asszony eltű né se mö gö tt bű ncselekmé ny á llhat, bá r ezt egyelő re még nem
bizonyították.

Harry a leveles fakkokhoz menet lapozta át az ú jsá got, majd ott magához vette a
Lisbeth Barli utá ni kutatá sró l az utó bbi ké t napban ké szü lt jelenté seket. Az irodá ban
lévő rö gzítő n ö t ü zenet vá rta – egy kivételével mind Willy Barlitó l érkezett.
Á tverekedte magá t a fé rfi ü zenetein, melyek gyakorlatilag teljesen egyformá k
voltak: á llítsanak rá tö bb embert a keresésre, hogy felhajtott egy lá tó asszonyt és
hogy a nyilvá nossá g elé akar á llni é s hajlandó egy nagyobb ö sszeget felajá nlani
annak, aki segít Lisbeth nyomá ra akadni.
Az utolsó ü zenetben mindö ssze valakinek a lélegzése hallatszott.
Harry visszatekerte a szalagot és ú jra lejá tszotta.
Aztá n mé g egyszer.
Lehetetlen volt megá llapítani, hogy fé rfi vagy nő az illető . Azt pedig mé g
kevé sbé , hogy Rakel volt-e. A kijelző szerint a hívá s ismeretlen szá mró l érkezett,
22.10-kor. Ugyanezt szokta jelezni, amikor Rakel a holmenkollveieni készü lékrő l
hívja. Ha ő volt, akkor miért nem pró bá lta a mobiltelefonjá n vagy otthon elé rni?
Harry á tfutotta a jelentéseket. Semmi. Elolvasta ő ket még egyszer. Még mindig
semmi. Aztá n kiü rítette az agyá t és nekifogott még egyszer.
Amikor elké szü lt, az ó rá ra pillantott é s visszament a fakkokhoz, hogy megnézze,
é rkezett-e idő kö zben valami. Magához vett egy jelentést, ami az egyik nyomozó tó l
jö tt, és á ttette a megfelelő rekeszbe a Bjarne Møller részé re címzett barna borítékot,
majd visszament a szobájá ba.
 A jelenté s rö vid volt és semmilyen érdemi információ val nem szolgált.
Harry visszapö rgette az ü zenetrö gzítő szalagjá t, megnyomta a lejá tszá s gombot
és feltekerte a hangerő t. Behunyta a szemét és há tradő lt a székben. Megpró bá lta
felidézni Rakel lélegzését. É rezni a lélegzését.
– Idegesítő , amikor nem akarjá k, hogy felismerjü k ő ket, mi?
Harry tarkó já n nem a szavaktó l, hanem az ismerő s hangtó l borzoló dtak fel a
hajszá lak. Lassan kö rbefordult a szé ken, ami ettő l sebzetten visított egyet.
Az ajtó bó l Tom Waaler mosolygott rá . Almá t rá gcsá lt é s egy nyitott zacskó t
nyú jtott Harry felé:
– Kérsz egyet? Ausztrá l. Valami isteni íze van.
Harry megrá zta a fejét anélkü l, hogy levette volna a férfiró l a pillantásá t.
– Bejö hetek? – kérdezte Waaler.
Mivel Harry nem vá laszolt, belé pett az irodá ba és behú zta maga mö gö tt az ajtó t.
Megkerü lte az asztalt, majd lezö kkent a má sik forgó székre. Há tradő lt é s harsogva
beleharapott a piros almá ba.
– Feltű nt má r, hogy szinte mindig mi érkezü nk első ként a munká ba, Harry?
Kü lö nö s, nem? Fő leg, mivel mi megyü nk haza utolsó ként is.
– Ellen széké n ü lsz – mondta Harry.
Waaler megpaskolta a szé k
karfá ját.
– Ideje, hogy beszéljü nk egymá ssal, Harry.
– Má r beszé lü nk – vá laszolta Harry szárazon.
Waaler a neoncső felé emelte az almá t és fé l szemé vel hunyorított.
– Nem tú l lehangoló egy ablaktalan iroda?
Harry nem vá laszolt.
– Az a hír járja, hogy tová bbá llsz – folytatta Waaler.
– Hír?
– Na igen, hírnek nevezni azért tényleg tú lzá s. Mondjuk ú gy, hogy megvannak a
magam forrá sai. Má r biztosan elkezdté l má sfelé nézelő dni. Biztonsá gi szolgá lat,
vagyonvédelem. Esetleg valami behajtó cé g? Egy jogi ismeretekkel rendelkező
nyomozó utá n biztosan sok helyen kapkodnak.
A gyü mö lcs hú sá ba hó fehér, erő s fogak mélyedtek.
– Bá r lehet, hogy nincs tú lsá gosan sok olyan hely, ahol érté kelik az
alkoholfü ggő sé get, az indokolatlan tá vollétet, a hatá skö r á tlépésé t, a feljebbvaló val
szembeni engedetlensé get vagy a munkaadó val szembeni illojalitá st.
Az állkapcsok egyre csak ő rö ltek.
– De – fejtegette tová bb Waaler – talá n nem is olyan nagy baj, ha nem akarnak
majd alkalmazni. Végü l is ú gysem tudná nak kü lö nö sebb kihívá ssal já ró feladatokat
adni neked. Olyasvalakinek, aki az elő bb felsoroltak ellenére má r fő tiszt volt,
ráadá sul a szakterü letén a legjobbak kö zö tt tartottá k szá mon. Meg amú gy sem
fizetné nek valami jó l. É s az azé rt mé giscsak szá mít, nem igaz? Hogy az embert
megfizessék a munká já é rt. Hogy legyen mibő l enni meg á llni a rezsit. É s hogy fussa
egy sö rre vagy aká r egy ü veg konyakra is. Esetleg whiskyre?
Harry csak most vette észre, hogy annyira erő sen szorítja ö ssze az á llkapcsát,
hogy szinte sajognak a fogtö mé sei.
 – A legjobb mégis az volna – folytatta Waaler -, ha az ember megengedhetne
magá nak néhá ny extra dolgot is az alapvető kiadá sok mellett. Mondjuk hé be-korba
egy nyaralá st. A csalá ddal. Példá ul Normandiá ban.
Harry érezte, ahogy a fejé ben megpattan valami. Mint amikor kié g egy pici
biztosíték.
– Te és én nagyon sok mindenben kü lö nbö zü nk, Harry. De ez nem jelenti azt,
hogy ne tisztelegnék a szakértelmed elő tt. Céltudatos vagy, agyafú rt, kreatív, a
becsü letességedhez sem férhet kétség, ezt mindig is így gondoltam. De első sorban
mentá lisan vagy valami elképesztő . Ez pedig nagyon hasznos tulajdonsá g egy olyan
tá rsadalomban, ahol egyre keményebb a verseny. É s sajnos a konkurencia nem
mindig azokkal az eszkö zö kkel él, amit mi szeretnénk. Ha mégis győ zni akarunk,
kénytelenek vagyunk ugyanazokat az eszkö zö ket haszná lni, amit konkurenseink. Ja,
és még valami... – halkította le Waaler a hangjá t. – Az embernek a megfelelő
csapatban kell já tszania. Abban a teamben, amellyel győ zni fog.
– Mit akarsz, Waaler?
Harry é rezte, hogy megremeg a hangja.
– Segíteni akarok neked – emelkedett fel Waaler a székbő l. – Nem kell ennek így
lennie, mint ahogy most á llnak a dolgok, tudod...
– Má rmint hogy?
– Így, hogy te és é n ellenségek vagyunk. Meg hogy a bű nü gyi igazgató nak alá
kell írnia azt a papírt. É rted má r?
Waaler az ajtó hoz lépett.
– É s hogy soha nincs lehető séged rá , hogy valami jó t tegyél magaddal és azzal,
akit szeretsz...
A kilincsre tette a kezét.
– Gondold á t, Harry. Csak egyvalami segíthet rajtad odakinn a dzsungelben.
Egy golyó , gondolta Harry.
– Te magad – mondta Waaler, és eltű nt.
 Tizenegyedik fejezet
Vasárnap. Búcsú

Az á gyon fekve cigarettá zott, és az alacsony komó d elő tt á lló férfi há tá t

tanulmá nyozta. Ahogy a lapocká i mozogtak, a mellény selymé n fekete é s ké k
á rnyalatok csillantak meg. Pillantá sa a tü kö rre siklott. Nézte, ahogy a férfi gyengéd
é s biztos mozdulatokkal megkö ti a nyakkendő jé t. Szerette a fé rfi kezét. Szerette
nézni, ahogy mozog.
– Mikor jö ssz vissza? – kérdezte a nő , és kissé dacosan elő rebiggyesztette alsó
ajká t.
A pillantá suk ö sszefonó dott a tü kö rben. A mosolya is gyengéd volt és
biztonsá got sugá rzott..
– Amint tudok, kedvesem.
Senki sem ejtette ú gy azt a szó t, hogy „kedvesem”, mint a férfi. Liebling. Azzal a
kü lö nö s akcentussal és éneklő hanglejtéssel, amitő l szinte ú jra megkedvelte a német
nyelvet.
– Remélhető leg holnap, az esti gé ppel – vá laszolta a fé rfi. – Vá rsz majd rám?
A nő képtelen volt visszafojtani a mosolyát. Aztá n mindketten elnevették
magukat. A fene vigye el, mindig sikerü l neki.
– Biztos vagyok benne, hogy Osló ban egy raká s bará tnő vá r rá d – jegyezte meg a
nő .
– Há t, ezt én is nagyon remélem.
A férfi begombolta a mellényét, majd levette a zakó já t a szekrényen ló gó
vá llfá ró l.
– Kivasaltad a zsebkendő imet, kedvesem?
– A bő rö ndbe tettem ő ket a zoknik mellé – felelte a nő .
– Csodá s.
– Fogsz talá lkozni valamelyikü kkel?
A férfi nevetett, az á gyhoz lépett és a nő fö lé hajolt:
– Te mit gondolsz?
– Nem tudom – fű zte a férfi nyaka kö ré a karját. – De mintha mindig nő i illatod
lenne, amikor hazaérsz.
– Mert sosem vagyok olyan soká ig tá vol, hogy eltű njö n ró lam az illatod,
kedvesem. Mikor is talá ltam rá d? Huszonhat hó napja? Má r huszonhat hó napja
hordozom az illatodat.
– É s senki másét?
Beljebb fészkelte magá t az á gyba é s magá val hú zta a fé rfit
is. Az finoman megcsó kolta.
– É s senki má sét. A repü lő gé p, kedvesem... – szabadította ki magá t a férfi.
Nézte, ahogy visszamegy a komó dhoz, kihú zza az egyik fió kot, kiveszi, majd a
belső zsebébe gyű ri az ú tlevelét meg a repü lő jegyeket és begombolja a zakó já t. Az
egész egyetlen olajozott mozdulatsor volt, olyan kö nnyed hatékonysá ggal és
biztonsá ggal végezve, ami a nő szá má ra egyszerre tű nt nagyon érzékinek és
ijesztő nek. Ha az egész nem ilyen ö sztö nö s természetességgel tö rténne, azt gondolná ,
hogy a férfi egész életében ezt gyakorolta. Hogy elmegy. Hogy elhagy valakit.
 Ahhoz ké pest, hogy az utó bbi két évben milyen sokat voltak együ tt, meglepő en
keveset tudott a férfiró l, aki viszont soha nem titkolta, hogy elő tte nagyon sok má s
nő vel volt má r együ tt. Azt szokta mondani, azért, mert annyira kétségbeesetten
kutatott utá na. Minden nő t azonnal otthagyott, amint kiderü lt, hogy mé gsem ő az, és
fá radhatatlanul folytatta a keresé st egészen addig a ké t évvel ezelő tti, szé p ő szi
napig, amikor egymá sra talá ltak a Grand Hotel Europá ban a Vaclá vské ná mestín.
Ez volt a promiszkuitá s legszebb formá ja, amirő l valaha hallott.
Mindenesetre szebb, mint az ö vé, ami kizá ró lag a pénzrő l szó lt.
– Tulajdonké ppen mi dolgod van Osló ban?
– Ü zlet – vá laszolta a férfi.
– Miért nem akarod soha elmondani, hogy pontosan mivel foglalkozol?
– Mert szeretjü k egymá st.
Azutá n a fé rfi csendben behú zta maga mö gö tt az ajtó t, és má r csak a lé pcső n
kopogó lé ptei hallatszottak.
Ú jra egyedü l. Behunyta a szemét és abban remé nykedett, hogy az ágynemű
megő rzi a fé rfi illatá t addig, amíg vissza nem tér. Vé gigsimított a nyaklá ncá n. Egy
pillanatra sem vette le azó ta, mió ta a férfi megajá ndékozta vele, még fü rdéskor sem.
Ujjá val a medá lt ciró gatta é s a férfi bő rö ndjére gondolt. A fehér, merev
lelkészgallérra, amit a zoknik mellett lá tott. Mié rt nem kérdezte meg ró la? Talá n ú gy
é rezte, hogy a férfi szerint má r így is tú l sokat kérdező skö dik. Nem szabad
felbosszantania.
Felsó hajtott, vetett egy pillantá st az ó rá ra, aztá n ú jra behunyta a szemé t. Az
egé sz napja ü res volt. Mindö ssze egy ké tó rai idő pont az orvosá ná l. Számolni kezdte
a má sodperceket, mikö zben ú jra és ú jra végigsimított a vö rö s színű , ö tá gú csillagot
formá zó gyémá ntfü ggő n.

A VG címlapjá nak tanú sá ga szerint egy meg nem nevezett tévés híresség valamikor
„rö vid, á m igen heves” kapcsolatot á polt Camilla Loennel. A cikkhez egy
meglehető sen szemcsés fotó t is mellékeltek, hogy ezzel nyomatékosítsá k a cikk
homá lyos célozgatá sait az á llító lagos kapcsolat részleteit illető en. A kép Camillá t
á brá zolta apró cska bikiniben egy nyaralá son.
A Dagbladet ugyanezen a napon interjú t kö zö lt Lisbeth Barli nő vérével, Toya
Haranggal, aki a „Folyton lelépett” szalagcím alatt a hú ga gyermekkori viselkedésé t
taglalta, ezzel pró bá lva kimutatni, hogy az eltű nés oka Lisbeth személyiségében
keresendő . „A Spinnin’ Wheelsbő l is lelé pett, akkor most miért ne tehette volna meg
ú jra?” – nyilatkozta.
Az interjú hoz mellékelt fotó n az együ ttes kisbusza elő tt pó zolt, cowboykalapban.
Mosolygott. Harry ú gy tippelte, hogy ezt ké ső bb alighanem megbánta.
– Egy sö r lesz.
Lezö kkent az Underwater egyik bá rszékére, és magá hoz ragadta a VG-t, amibő l
megtudta, hogy a Valle Hovinban meghirdetett Springsteen-koncertre minden jegy
elkelt. Annyi baj legyen. Amú gy sem rajongott kü lö nö sebben a stadionkoncertekért,
má srészt pedig egyszer má r volt ilyenen. Tizenö téves korá ban Øysteinnel beló gtak a
Drammenshallba két hamis Springsteen-jeggyel, amit cimborá ja készített. Akkoriban
voltak a csú cson. Mind Springsteen, mind Øystein és ő maga.
 Harry félresö pö rte az ú jsá got és kinyitotta a Dagbladetet Lisbeth nő vé rének a
fotó já ná l. A testvérek kö zö tti hasonló sá g szembeö tlő volt. Harry nemré g felhívta a
nő t Trondheimben, de semmit nem tudott meg tő le. Jobban mondva, semmi
haszná lható t. Hogy a beszé lgetés mégis tö bb mint hú sz percesre nyú lt, az igazá n
nem rajta mú lott.
A nő kifejtette neki, hogy a keresztnevében a má sodik szó tagon van a hangsú ly.
Toy-a. É s hogy nem Michael Jackson nő vérérő l, LaToyá ró l nevezték el, mert az ő
nevében a hangsú ly az első szó tagra esik.
Lisbeth négy nappal ezelő tt tű nt el, és az ü gy – tö mö ren fogalmazva –
megfeneklett.
Csakú gy, mint a Camilla Loen-ü gy. Beate is teljesen letö rt. Egé sz hétvé gé n a
szabadsá golá sok miatt foghíjas technikai csoportnak segített. Remek lá ny ez a Beate.
Ká r, hogy végü l teljesen hiá ba gü rcö lt.
Camilla minden kétséget kizá ró an tá rsasá gkedvelő fiatal nő volt, és bá r
nagyjá bó l sikerü lt felté rképezniü k, kikkel talá lkozott a gyilkossá g elő tti héten,
mé gsem talá ltak semmilyen kapaszkodó t, ami elő bbre lendítette volna az ü gyet.
Harry tulajdonképpen ú gy tervezte, hogy megemlíti Beatének Waaler lá togatá sát
az irodá já ban és arra irá nyuló , félig-meddig nyílt ajá nlatá t, hogy Harry adja el neki a
lelkét. De néhá ny okbó l kifolyó lag má ské nt dö ntö tt. Van a lá nynak így is elé g dolga.
Ha meg Harry Møllerhez fordulna, az csak vitá ba fulladna, így ezt az ö tletet azonnal
el is vetette.
Má r fé lig kiü rítette a korsó já t, amikor észrevette a nő t. Egyedü l ü ldö gélt az egyik
fal melletti asztalná l a félhomá lyban. Fé lmosollyal az arcá n egyenesen Harryra
szegezte pillantá sá t. Az asztalon egy pohá r sö r á llt, ké t ujja kö zö tt pedig egy
cigaretta fü stö lgö tt.
Harry magához vette korsó já t, és odament a nő asztalához.
– Leü lhetek?
Vibeke Knutsen az ü res szé k felé intett.
– Mit csiná l maga itt?
– A kö zelben lakom – vá laszolta Harry.
– Erre má r rá jö ttem, de azelő tt sosem lá ttam itt.
– Nem. A mú lt héten, egy bizonyos incidenst illető en, meglehető sen eltérő
vé leményre jutottunk a tö rzshelyemmel.
– Kitiltottá k? – nevette el magá t rekedten a nő .
Harrynak tetszett a nevetése. É s csinosnak talá lta. Talá n a smink miatt. É s persze
a félhomá lynak is szerepe lehetett benne. Mi mé g? Tetszett neki a nő szeme, tele volt
játékossá ggal. Gyermeki és egyszerre okos pillantá s. Pont, mint Rakelé . De a
hasonló sá g ennyiben ki is merü lt. Rakelnek keskeny, érzé keny szá ja volt, Vibeke
egyé bként is vastag ajká t pedig csak tová bb hangsú lyozta a jajvö rö s rú zs. Rakel
diszkré t eleganciá val ö ltö zkö dö tt, és vékony volt, mint egy balerina, híjá n a dú s
vonalaknak. Vibeke felső jét ma tigriscsíkok borítottá k, melyek legalá bb olyan
hatékonyan vonzottá k a tekintetet, mint a leopá rd- és zebraminta. Rakelen szinte
minden sö té t volt: a szeme, a haja és a bő re. Harry mé g sosem lá tott olyan izzó bő rt,
mint az ö vé. Vibeke viszont vö rö s hajú volt és sá padt, meztelen, egymá son á tvetett
lá ba fehéren vilá gított a félhomá lyban.
– É s maga mit csiná l itt egyedü l? – kérdezte tő le Harry.
 A nő vá llat vont és belekortyolt a sö rébe.
– Anders ú ton van valahol, és csak este jö n meg. Ú gyhogy gondoltam, é n is
elfoglalom magam egy kicsit.
– É s messzire ment?
– Valahova Euró pá ba, tudja, hogy van ez. Sosem mondja meg, hogy merre jár.
– Mivel foglalkozik?
– Templomok és imahá zak részére á rusít mindenfé lét. Oltá rképeket,
lelkészruhát, keresztet, ilyesmit. Haszná ltan és ú jonnan.
– Hm. Egész Euró pá ban?
– Elő fordul, hogy ha egy svá jci gyü lekezetnek ú j szó székre van szü ksége, akkor
Å lesundban készíttetik el. A régit pedig aztá n Stockholmban vagy Narvikban
restaurá ljá k. Rengeteget utazik, tö bbet van tá vol, mint otthon. Legalá bbis az utó bbi
idő ben. Tulajdonképpen az utolsó egy é vben.
Vibeke beleszívott a cigarettá já ba és hozzá tette:
– De tudja, ő nem hívő .
– Nem?
A nő megrá zta a fejét, mikö zben a fü st vastagon gomolygott kifelé az apró
rá ncokkal sű rű n szegélyezett vö rö s ajkak kö zü l.
– A szü lei pü nkö sdistá k voltak, ú gyhogy Anders ennek minden hozomá nyá val
együ tt nő tt fel. É n csak egy ö sszejö vetelü kö n voltam, de tudja, kifejezetten ijesztő nek
talá ltam. A nyelveken szó lá st, meg ezeket a dolgokat. Maga volt má r ilyen
ö sszejö vetelen?
– Kétszer – felelte Harry. – A Filadelfia gyü lekezetben.
– Megtérítették? Megszabadult a bű neitő l?
– Nem. Egy fickó t kerestem, aki megígérte, hogy tanú skodni fog az egyik
ü gyben.
– Há t igen, ha Jézust nem is, legalá bb az egyik tanú já t megtalá lta.
Harry megrá zta a fejét.
– Azt mondtá k, hogy má r nem já r a Filadelfiá ba, és a megadott címén sem lehet
megtalá lni. Nem, nem szabadultam meg.
Harry kiitta a sö rét és a bá r felé intett. A nő meggyú jtott egy ú jabb cigarettát.
– Pró bá ltam elérni magát valamelyik nap – szó lalt meg Vibeke. – A
munkahelyén.
– Igen?
Harrynak eszébe jutott a néma ü zenet a rö gzítő jén.
– Igen. De azt mondtá k, hogy ez nem a maga ü gye.
– Ha a Camilla Loen-ü gyre gondol, az való ban nem az enyém.
– Ú gyhogy azzal a má sik pasassal beszéltem, aki ott volt ná lunk. Azzal a
felvágó ssal.
– Tom Waalerrel?
– Igen. Mesé ltem neki néhá ny dolgot Camillá ró l. Olyasmiket, amikrő l nem
beszélhettem, amikor ná lunk járt.
– Miért nem?
– Mert Anders is ott volt.
Vibeke mélyen leszívta a
fü stö t.
 – Ki nem á llhatja, ha valami lekicsinylő megjegyzést teszek Camillá val
kapcsolatban. Teljesen felhú zza magá t. Pedig igazá bó l nem is ismertü k.
– Miért mondana ró la rosszat, ha egyszer nem is ismerte?
A nő megrá ntotta a vá llá t.
– Mondjuk, é n egyá ltalá n nem tartottam becsmérlő megjegyzésnek. De Anders
szerint az. Biztosan a neveltetése miatt. Azt hiszem, való já ban ú gy véli, hogy egy nő
egé sz élete sorá n csak egyetlen férfival szexelhet.
Vibeke elnyomta cigarettá já t és halkan hozzá tette:
– Ha egyá ltalá n.
– Hm. Ezek szerint Camilla tö bb férfival is lefekü dt?
– Nem én mondtam.
– É s honnan tudja? Ennyire gyenge a hangszigetelés?
– Nem, az é pü leten belü l nem. Télen nem nagyon hallatszik semmi. De nyá ron a
nyitott ablakokná l, tudja, ezek a belső udvarok...
– ...kivá ló an kö zvetítik a hangot.
– Pontosan. Anders ilyenkor mindig felkelt és bevá gta az ablakot. É s ha
megjegyeztem, hogy na, most biztosan eljut a jó ba, olyan ideges lett, hogy a
nappaliban aludt.
– É s azért keresett, hogy ezt elmesélje nekem?
– Igen. É s van mé g valami. Volt egy telefonhívá som. Elő szö r azt hittem, hogy
Anders az, de általá ban felismerem a há ttérzajokat, amikor ő hív. Rendszerint az
utcá ró l telefoná l, amikor valamelyik euró pai vá rosban utazgat. Mondjuk, ez azért
vicces, mert a hangok igazá bó l teljesen egyformá k, mintha mindig ugyanonnan
hívna. Mindegy. Most viszont teljesen má s volt. Á ltalá ban egyszerű en csak le
szoktam csapni a kagyló t é s nem foglalkozom az ilyesmivel, de miutá n Camillá val ez
a dolog tö rtént, Anders pedig ú ton van...
– Igen?
– Á , való já ban annyira nem volt nagy kaland.
Vibeke fá radtan elmosolyodott. Harry szépnek talá lta a mosolyát.
– Csak valakinek a lélegzése hallatszott a kagyló ban. De valahogy mégis
ijesztő nek talá ltam. Ezért kerestem meg utá na magá t. Waaler azt ígérte, hogy
utá nanéz a dolognak, de biztosan nem tudtá k kideríteni, milyen szá mró l jö tt a hívá s.
Van olyan, hogy ezek a gyilkosok visszatérnek a tetthelyre, nem?
– Szerintem ilyesmi csak a krimikben szokott megtö rténni – vá laszolta Harry. –
É n nem nagyon tö rő dnék vele.
A poharat forgatta a kezé ben. A gyó gyszer lassan hatni kezdett.
– Maga és a pá rja nem ismerik véletlenü l Lisbeth Barlit?
Vibeke szemö ldö ke kérdő n felemelkedett:
– Azt a nő t, aki eltű nt? Honnan kellene ismernü nk?
Té nyleg, honnan ismernék? – morfondírozott magá ban Harry, és maga sem
tudta, mié rt tette fel a ké rdé st a nő nek.
Kilenc ó ra felé já rt má r, amikor az Underwater elő tti járdá ra kilé ptek.
Harrynak nagyon oda kellett figyelnie, nehogy elveszítse egyensú lyá t.
– Tényleg itt lakom a kö zelben – mondta. – Mi lenne, ha...
Vibeke oldalra billentette a fejét és elmosolyodott:
– Ne mondjon olyasmit, amit késő bb megbá nhat, Harry.
 – Megbánhatok?
– Az utolsó féló rá ban kizá ró lag errő l a Rakelró l á radozott nekem. Má r el is
felejtette?
– Má r mondtam, hogy Rakel nem akar engem.
– Nem, de maga sem engem akar, hanem Rakelt. Vagy egy Rakel-pó tlékot.
Vibeke Harry karjá ra tette a kezé t.
– Ha a dolgok má sként á llná nak, még az is lehet, hogy meggondolná m. De így
nem. Rá adá sul Anders is hamarosan hazaér.
Harry vá llat vont és oldalra lépett, hogy megtartsa az egyensú lyát.
– Akkor legalá bb hadd kísérjem el a kapuig – dü nnyö gte.
– Az kétszá z mé ter, Harry.
– Annyi még menni fog.
Vibeke hangosan felnevetett, és belekarolt Harryba.
Lassan végigsodró dtak az Ullevå lsveien, mikö zben az autó k é s az utasok nélkü li
taxik elú sztak mellettü k, és az esti szellő simogatta a bő rü ket, ahogy azt csak a
jú liusi Osló ban tudja. Harry a nő hangjá nak egyenletes zü mmö gésé t hallgatta, és
azon gondolkodott, hogy vajon mit csiná lhat most Rakel.
A fekete ková csoltvas kapu elő tt megá lltak.
– Jó éjt, Harry!
– Hm. Lifttel megy?
– Miért?
– Semmi, semmi – Harry a nadrá gzsebé be dugta a kezé t, és megtá ntorodott. –
Legyen ó vatos! Jó é jszaká t!
Vibeke elmosolyodott és odalépett hozzá . Harry mé lyen beszippantotta az illatát,
amikor a nő puszit nyomott az arcá ra.
– Talá n egy má sik életben, ki tudja? – suttogta Vibeke.
A kapu olajozott csattaná ssal zá rult be mö gö tte. Harry a kapu elő tt á lldogá lva
igyekezett felidézni a hazautat, amikor az egyik kirakatban valami felkeltette a
figyelmé t. Nem a sírkö vek vá lasztéka, hanem valami, ami a kirakatü vegben
tü krö ző dö tt. Egy piros autó az ú ttest tú lsó oldalá n. Ha egy kicsit jobban érdekelté k
volna az autó k, talá n azt is tudta volna, hogy az exkluzív já tékszer egy Tommykaira
ZZ-R.
– Elmé sz te a francba – suttogta Harry, és lelé pett az ú ttestre. Egy taxi hangos
dudá lá ssal kerü lte ki. Á tdü lö ngélt a sportkocsihoz, és lecö vekelt a sofő r oldala
mellett. A sö tétített ü veg hangtalanul lesiklott.
– Mi a nyavalyá t csiná lsz te itt? – sziszegte Harry. – Utá nam kémkedsz?
– Jó esté t, Harry – á sított Tom Waaler. – Camilla Loen laká sa elő tt ő rkö dö m.
Figyelem, hogy kik járká lnak errefelé. Mert tudod, az, hogy a tettes visszaté r a
helyszínre, nem csak egy vá rosi legenda.
– Ó , dehogynem – vá laszolta Harry.
– Viszont pillanatnyilag – mint talá n te is tudod – ez az egyetlen, amire
támaszkodhatunk. A pasas gyakorlatilag semmilyen támpontot nem hagyott nekü nk.
– A gyilkos – javította ki Harry.
– Az. Vagy a gyilkos nő .
Harry vá llat vont, és tett egy lépé st oldalra. Az anyó sü lés melletti ajtó felpattant.
– Ugorj be, Harry. Beszélni akarok veled.
 A nyitott ajtó felé hunyorgott. Habozott. Egy oldallépé ssel megpró bá lta
megtartani az egyensú lyá t. Aztá n megkerü lte a kocsit, és beü lt.
– Gondolkodtá l a dolgon? – kérdezte Waaler és lehalkította a zenét.
– Igen, gondolkodtam – felelte Harry kényelmetlenü l fészkelő dve a szű k
kagyló ü lésben.
– É s sikerü lt megtalá lnod a megfelelő vá laszt?
– Ú gy tű nik, odá ig vagy a piros, japá n sportkocsikért – Harry felemelte a kezé t, és
kemé nyen a mű szerfalra csapott. – Masszív kis darab. Mondd csak... – Harry
igyekezett tisztá n artikulá lni. – Ugyanebben a kocsiban ü ltél Sverre Olsennel is, a
Grü nerløkká n azon az esté n, amikor Ellent meggyilkoltá k?
Waaler hosszan nézte Harryt, mielő tt vá laszolt.
– Harry. Fogalmam sincs ró la, hogy mirő l beszélsz.
– Nincs? Tudtad, hogy Ellen rá jö tt, te á llsz a fegyvercsempész banda mö gö tt, nem
igaz? Gondoskodtá l ró la, hogy Sverre Olsen megö lje, mielő tt tová bbadhatná ezt
valakinek. É s amikor megtudtad, hogy Sverre Olsen nyomá ban vagyok, odarohantá l
és megrendezted, hogy ú gy tű njö n, mintha a letartó ztatá skor pisztolyt ragadott
volna. Pontosan ú gy, mint azzal a fickó val a konténerkikö tő ben. Ú gy lá tszik, az a
specialitá sod, hogy a kellemetlenné vá lt gyanú sítottakat likvidá lod.
– Részeg vagy, Harry.
– Két évem ment rá , hogy valami ké zzelfogható bizonyítékot talá ljak ellened,
Waaler, tudtad?
Waaler nem vá laszolt.
Harry elnevette magá t és ú jra a mű szerfalra só zott, ami vészjó sló an megreccsent.
– Há t persze, hogy tudtad! Hiszen a koronaherceg mindent tud. Hogy jö ttél rá?
Mesélj!
Waaler kinézett az oldalsó ablakon. A kebabbü fébő l egy fé rfi lépett ki,
kö rü lnézett, majd elindult a Szenthá romsá g-templom irá nyá ba. Egyikü k sem szó lalt
meg, amíg a férfi be nem fordult a temető és a kó rhá z kö zö tti utcá ba.
– Rendben – mondta halkan Waaler. – Gyó nhatok, ha ezt akarod. De azt ne
felejtsd el, hogy aki gyó ntat, kö nnyedén kellemetlen dilemmá k kö zö tt talá lhatja
magát.
– É n aztá n igazá n jó ban vagyok a kellemetlenségekkel.
– Sverre Olsen csak azt kapta tő lem, amit megérdemelt.
Harry lassan Waaler felé fordult, aki félig lehunyt szemmel ü lt, az ü lés
támlájá nak dö ntve fejét.
– De nem azért, mert attó l féltem, hogy leleplezi, hogy kapcsolatban á llunk
egymá ssal. Vagyis az elméletednek ez a ré sze sá ntít.
– Való ban?
Waaler felsó hajtott.
– Belegondoltá l má r abba, hogy az olyan embereket, mint mi, mi ö sztö nzi arra,
hogy azt tegyé k, amit tesznek?
– Má st sem csiná lok – mondta Harry szá razon.
– Mi az első dolog, amire emlékszel, Harry?
– Az első mi?
– Az első dolog, amire é n emlékszem, az az, ahogy esté nként apá m az á gyam fö lé
hajolt.
 Waaler végigsimított a kormányon.
– Né gy- vagy ö té ves lehettem. Dohá ny- és biztonsá gszagot á rasztott. Tudod,
amilyen illatuk az apá knak szokott lenni. Rendszerint akkor ért haza, amikor má r
á gyban voltam, és tudtam, hogy reggel jó val azelő tt elmegy dolgozni, mint hogy é n
felébredné k. É s azt is tudtam, hogy ha kinyitom a szememet, akkor elmosolyodik,
megpaskolja a fejemet é s kimegy, hogy ne zavarja az á lmom. Ezért aztá n ú gy tettem,
mintha aludnék, csak hogy egy kicsit tová bb maradjon mellettem. Csak olyankor
á rultam el magam, amikor a disznó fejű asszonyró l á lmodtam, aki az utcá kat ró ja
gyerekvér utá n kutatva. Olyankor, amikor felá llt mellő lem, mindig kértem, hogy
maradjon még egy kicsit. Ott ü lt, én pedig nyitott szemmel fekü dtem, és csak néztem
ő t soká ig. A te apá ddal is így volt, Harry?
Harry megrá ntotta a vállát.
– Az én apá m taná r volt. Folyton otthon ü lt.
– Aha, szó val kö zé posztá lybeli a csalá dod.
– Valahogy ú gy.
Waaler bó lintott.
– Az é n apá m kisiparos volt. É ppen ú gy, mint a két legjobb cimborá mé, Geiré és
Soló é . Ugyanabban a bé rhá zban laktak, pontosan fö lö ttü nk. Oslo szü rke, keleti
szélé n, a Gamlebyen vá rosrészben, de egy rendezett, normá lis há zban, ami az
ipartestü let birtoká ban volt. Nem tekintettü k magunkat munká sosztá lybelinek,
inká bb olyan vá llalkozó félék voltunk. Ső t, Solo apjá nak mé g egy kis kioszkja is volt,
ahol a csalá dtagok dolgoztak felvá ltva. Innen szá rmazott Solo gú nyneve is, az ü dítő
utá n. A szomszé dsá gunkban élő ö sszes iparos keményen dolgozott. De senki nem
olyan kemé nyen, mint az apá m. Reggeltő l estig. É jjel é s nappal. Olyan volt, mint egy
gé p, amit csak vasá rnaponként kapcsolnak le. Egyik szü lő m sem volt kifejezetten
vallá sos, bá r az apá m fél éven keresztü l hallgatott teoló giá t esti tagozaton, mert a
nagyapá m lelké szt szeretett volna faragni belő le. De amikor a nagyapá m meghalt,
apá m azonnal abbahagyta az iskolá t. Ettő l fü ggetlenü l minden vasá rnap elmentü nk
a Vå lerenga-templomba, utá na pedig apá m elvitt minket kirá ndulni az Ekebergre
vagy Østmarká ra. Ö t ó ra felé má r otthon voltunk, átö ltö ztü nk és a nappaliban
elfogyasztottuk a vasá rnapi lakomá t. Talá n unalmasnak tű nik, de tudod, mit? Egé sz
héten a vasá rnapokat vá rtam. Aztá n eljö tt a hétfő , és az apá m ú jra eltű nt.
É pítkezé seken dolgozott és folyamatosan tú ló rá zott. Olykor fehéren, néha szü rkén,
má skor pedig szénfeketé n. Ebben a szakmá ban csak így lehet félretenni egy kis
pénzt, mondogatta. Tizenhá rom é ves voltam, amikor a vá ros nyugati felé be
kö ltö ztü nk egy almá skerttel kö rü lvett há zba. Apa azt mondta, hogy ott jobb lesz
nekü nk. É n voltam az egyetlen az osztá lyban, akinek a szü lei nem jogá szok,
ü zletemberek vagy orvosok voltak. Vagy valami hasonló . A szomszé dunkban egy
bíró lakott, a fia egyidő s volt velem. Joakim. Apa abban reménykedett, hogy majd
olyan leszek, mint ő . Mindig azt mondta, ahhoz, hogy egyszer majd bekerü ljek ebbe
a kö rbe, nagyon fontos, hogy legyenek olyan bará taim, akiktő l megtanulhatom a
tá rsasá g viselkedé si formá it, nyelvezeté t és íratlan szabá lyait. De sosem láttam a
szomszé dainkat, csak a kutyájukat, egy német juhá szt, aki egész éjjel a verandá jukon
ugatott. Ú gyhogy iskola utá n inká bb elvillamosoztam a Gamlebyenbe, hogy Geirrel
é s Soló val talá lkozzam. Anya és apa egyszer meghívtá k az ö sszes szomszédot
grillpartira, de azok egytő l egyig kimentették magukat, és udvariasan nemet
mondtak. A mai napig emlékszem a szomszéd kertekbő l á tszű rő dő grillfü stre és
hangos nevetésre arró l a nyá rró l. Bennü nket soha nem hívott meg egyikü k sem.
Harry ú jra ö sszpontosított, hogy ne akadjon ö ssze a nyelve:
– Van valami csattanó ja is ennek a tö rténetnek?
– Azt majd te eldö ntö d. Hagyjam abba?
– A vilá gé rt se. Ú gysincs ma semmi nézhető a tévében.
– Egyik vasá rnap szoká s szerint templomba készü ltü nk. Már kinn voltam az
utcá n é s a szü leimre vá rtam, amikor é szrevettem a német juhá szt, aki szabadon
engedve, morogva és ugatva rohangá lt fel-le a keríté s tú loldalá n. Nem tudom, miért,
de odamentem és kinyitottam a kertkaput. Talá n azt gondoltam, hogy azért olyan
mé rges, mert folyton egyedü l van. A kutya rá m ugrott, lelö kö tt a fö ldre és az
arcomba harapott. Még ma is lá tszik a heg.
Waaler az arcá ra mutatott, de Harry nem lá tott semmit.
– A bíró rá ordított a kutyá ra a verandá ró l, mire az eleresztett. Aztá n rá m
parancsolt, hogy tű njek el a kertjé bő l. Anya egé sz ú ton sírt, apa pedig szinte egy szó t
sem szó lt, míg oda nem értü nk az ü gyeletre. Amikor hazaértü nk, az arcomon egy
vastag, fekete varrat hú zó dott az á llamtó l egész a fü lemig. Az apá m á tment a
bíró hoz. Amikor visszaté rt, a tekintete sö tét volt, é s még annyit sem beszé lt, mint
elő tte. Némá n ettü k meg a vasá rnapi sü ltet. Azon az éjszaká n felriadtam, de nem
tudtam, hogy mitő l. Né ma csend volt. Aztá n hirtelen rá jö ttem. A német juhá sz.
Abbahagyta az ugatá st. Aztá n hallottam, hogy nyílik a há z ajtaja. É n pedig
ö sztö nö sen tudtam, hogy az a kutya soha tö bbé nem fog ugatni. Amikor a háló szoba
ajtaja halkan kinyílt, siető sen lehunytam a szememet, de nem elé g gyorsan ahhoz,
hogy észre ne vegyem a kalapá csot. Apá m dohá ny- és biztonsá gillatot á rasztott. É n
pedig ú gy tettem, mintha aludné k.
Waaler lepö ckö lt a kormá nyró l egy lá thatatlan porszemet.
– Azért tettem, mert tudtuk, hogy Sverre Olsen elvette az egyik kollé gá nk életét.
Ellenért tettem, Harry. Magunkért. Igen, embert ö ltem. Mi lesz, feljelentesz?
Harry nem vá laszolt, csak maga elé meredt. Waaler behunyta a szemét.
– Csak kö zvetett bizonyíté kaink voltak Olsennel szemben, Harry. Szabadlá bra
kerü lt volna. Ezt nem hagyhattuk. Te hagytad volna, Harry?
Waaler oldalra fordult, tekintete talá lkozott Harry merev pillantásá val.
– Hagytad volna?
Harry nyelt egyet.
– Valaki együ tt lá tod té ged Sverre Olsennel a kocsidban. Valaki, aki hajlandó lett
volna tanú skodni. De ezt bizonyá ra te is tudod, nem?
Waaler vá llat vont.
– Tö bbszö r is beszé ltem Sverre Olsennel. Neoná ci volt és bű nö ző . Az a munká nk,
hogy az ilyen embereket szemmel tartsuk, Harry.
– Aki lá tott benneteket, hirtelenjében mégsem akar tanú skodni. Beszé ltél vele,
ugye? Megfenyegetted, hogy tartsa a szá já t.
Waaler a fejét rá zta.
– Erre nem tudok vá laszolni neked, Harry. De ha ú gy dö ntesz, hogy csatlakozol a
csapatunkhoz, akkor lesz egy á llandó szabá ly, mégpedig az, hogy csak annyit kell
tudnod, amennyi a feladatod elvé gzé sé hez szü kséges. Merevnek tű nhet, de
mű kö dik. Mi mű kö dü nk.
 – Beszéltél Kvinsvikkel? – fú jtatott Harry.
– Kvinsvik csak az egyik szé lmalmod, Harry. Felejtsd el! Inká bb magadra
gondolj!
Kö zelebb hajolt Harryhoz és lehalkította a hangjá t:
– Mi vesztenivaló d van? Nézz csak a tü kö rbe...
Harry ö nkéntelenü l is hunyorgott.
– Ez az, lá tod? – nyugtá zta Waaler. – Egy negyvenes alkoholista vagy munka,
csalá d és pénz nélkü l.
– Utoljá ra kérdezem! – Harry kiabá lni pró bá lt, de tú lsá gosan részeg volt. –
Beszé ltél... Beszé ltél Kvinsvikkel?
Waaler visszahú zó dott az ü lésbe.
– Menj haza, Harry, és gondold á t, ki a hibá s ebben az egészben. A testü let? Akik
kiszipolyoztak, aztá n kirú gtak, mert má r nincs rá d szü kségü k? A fő nö keid, akik
azonnal olajra lépnek, ha valami kellemetlenséget szimatolnak? Vagy talá n te magad
tehetsz errő l az egészrő l? Te, aki évek ó ta azon gü rizel, hogy Oslo utcá in valami rend
legyen? Rá adá sul egy olyan orszá gban, amelyben a bű nö ző ket jobban védi az á llam,
mint a sajá t embereit. Te tényleg a szakma legjobbjai kö zé tartozol, Harry. A
tö bbséggel ellentétben te tehetséges vagy. Mégis te dolgozol éhbérért. É n az
ö tszö rö sét meg tudom neked adni, mint amennyit most keresel, de nem ez a lényeg.
É n egy cseppnyi tekintélyt is kíná lok, Harry. Méltó sá got. Gondolkodj el ezen!
Harry megpró bá lt Waalerre fó kuszá lni, de a férfi arca szétfolyt elő tte. A kilincs
utá n tapogató zott, de nem talá lta. Nyavalyá s japá nok! Waaler á thajolt elő tte és
kilö kte az ajtó t.
– Tudom, hogy megpró bá ltad megtalá lni Roy Kvinsviket – mondta Waaler. –
Hadd spó roljam meg neked a fá radsá got. Igen, beszé ltem Olsennel aznap este a
Grü nerløkká n. De ez nem jelenti azt, hogy bá rmi kö zö m lenne Ellen halá lá hoz. Azért
tartottam a szá mat, mert nem akartam tová bb bonyolítani az ü gyet. Tégy, amit
akarsz, de hidd el: Roy Kvinsvik tanú skodá sa teljes mé rtékben érdektelen.
– Hol van?
– Vá ltozik bá rmi is, ha megtudod? Hinni fogsz nekem?
– Talá n – vá laszolta Harry. – Ki tudja?
Waaler felsó hajtott.
– Sognsveien 32. A volt mostohaapja alagsori laká sá ban
lakik. Harry megfordult é s intett egy szembejö vő taxinak.
– De ma este a Menna kó rus pró bá já n van – tette hozzá Waaler. – Az csak egy
rö vid séta. A Gamle Aker gyü lekezeti há zban pró bá lnak.
– Gamle Aker?
– A Filadelfia gyü lekezetrő l a Betlehemre váltott.
A taxi lefékezett, habozott, majd ú jra gá zt adott és eltű nt a vá roskö zpont
irá nyá ban. Waaler elvigyorodott.
– Nem kell ahhoz elvesztenie az embernek a hitét, hogy á ttérjen, Harry.
 Tizenkettedik fejezet
Vasárnap. Betlehem

Vasá rnap este nyolc ó rakor Bjarne Møller á sított egyet, bezá rta az író asztala fió kjá t
é s lekapcsolta az asztali lá mpá t. Fá radt volt, de egyszersmind elé gedett is. A
gyilkossá g és az eltű nési ü gy kapcsá n elcsitította a mé dia leghevesebb
kérdé srohamait, és egé sz hétvégén zavartalanul dolgozhatott. Az író asztala szélé n
tornyosuló papírhalom csaknem felé re apadt. Most pedig végre elindulhat haza, ahol
egy kortynyi Jameson tá rsasá gá ban megnézheti a Beat for Beat ismétlé sét. Ujjá t a
villanykapcsoló n tartva vetett egy utolsó pillantá st a letakarított asztalra. Ekkor
fedezte fel a kipá rná zott, barna borítékot. Homá lyosan rémlett neki, hogy mé g
pénteken hozta be a fakkjá bó l. Bizonyá ra a papírhalom mö gö tt lapult eddig.
Habozott. Igazá bó l vá rhatna reggelig. Megtapogatta a borítékot. A csomagolá son
keresztü l nem tudta azonosítani a tartalmát. Kinyitotta egy papírvá gó ké ssel és
belenyú lt. Nem volt benne kísé rő levé l. Fejre állította a boríté kot, de nem akart
kijö nni, ami benne volt. Erő sen megrá zta, és hallotta, ahogy valami levá lik a
mű anyag bélé srő l. Ezutá n lekoppant az író asztalra, elgurult a telefon irá nyá ba, és az
ü gyeleti lista tetején á llt meg.
Bjarne Møllerre egy pillanat alatt rá tö rt a gyomorgö rcs. Ö sszegö rnyedt és levegő
utá n kapkodott. Beletelt egy kis idő be, mire fel bírt egyenesedni és sikeresen beü tö tt
egy szá mot a telefonba. Ha nem lett volna ennyire magá nkívü l, azt is észrevette
volna, hogy a telefonszá m é ppen azé volt, akinek a nevére a postá n é rkező tá rgy
rá mutatott a listá n.

Marit szerelmes volt.

Ú jra.
A gyü lekezeti há z lépcső je felé pillantott. A fény, ami a bejá rati ajtó betlehemi
csillagot ábrá zoló , kerek ü vegablaká n keresztü l á radt kifelé, éppen az ú j fiú arcá ra
esett. Roy. Néhá ny kó rusbeli lá nnyal beszélgetett. Marit má r napok ó ta azon tö rte a
fejét, hogy hívja fel magá ra a figyelmét, de semmi haszná lható nem jutott az eszébe.
Egyszerű en odamenni hozzá é s beszélgeté st kezdemé nyezni nem lenne tú l jó
indítá s. Jobb, ha kivá rja a megfelelő alkalmat. A fiú a mú lt heti pró bá n hangosan és
vilá gosan beszá molt nekik a mú ltjá ró l. Arró l, hogy a Filadelfia gyü lekezet tagja volt.
É s arró l is, hogy mielő tt megtért, neoná ci volt! Az egyik lá ny még arró l is hallott
valami szó beszédet, hogy a testére egy náci jelkép van tetová lva. Abban egytő l egyig
egyeté rtettek, hogy ez borzasztó , Marit mégis ú gy érezte, hogy má r pusztá n a
gondolattó l bizseregni kezd a teste. Legbelü l nagyon jó l tudta, hogy ez a szerelem
jele. Ez az ú j, ismeretlen, finom, á m mú lékony izgalom. É s hogy végü l ú gyis má s
mellett fog kikö tni. Olyan valaki mellett, mint Kristian, a kó rusvezető . Kristian szü lei
mindketten a gyü lekezet tagjai voltak, a fiú pedig lassanként má r el is kezdett igét
hirdetni az ifjú sá gi csoport ö sszejö vetelein. Az olyanok, mint Roy, elő bb-utó bb
rendszerint lemorzsoló dnak.
Ezen az estén jó cská n elhú zó dott a pró ba. Amellett, hogy megtanultak egy ú j
dalt, á tvették majdnem a teljes repertoá rjukat. Kristian mindig ezt csiná lta, amikor ú j
tagok érkeztek, szerette megmutatni, hogy milyen jó l érti a dolgá t. Á ltalá ban a sajá t
helyiségeikben pró bá ltak, de mivel azt a nyá ri szü netre bezá rtá k, kö lcsö nkérté k a
Gamle Aker gyü lekezeti há zat az Akersbakkenen. Annak ellené re, hogy má r éjfél is
elmú lt, pró ba utá n szoká s szerint beszélgettek még egy kicsit kinn az ajtó elő tt. A
levegő zü mmö gö tt a hangjuktó l, aká r egy méhkaptá r, és mintha valami szokatlan
feszü ltség is ló gott volna a levegő ben. Talá n a meleg miatt. Vagy mert a kó rus há zas
é s jegyben járó tagjai mind nyaralni voltak, így ő k megszabadultak azoktó l az
elné ző en mosolygó pillantá soktó l, amelyek kö nnyen figyelmeztető vé vá ltak, amint a
megfigyelő k ú gy vé lték, hogy a fiatalok tú l messzire mennek a flö rtö lésben. Marit
szó rakozottan vá laszolgatott bará tnő i kérdéseire, mikö zben folyamatosan Roy felé
pislogott. Nagyon furdalta a kívá ncsisá g, hogy hol is lehet az a nagy ná citetová lá s.
Az egyik bará tnő je oldalba bö kte és egy férfi felé intett, aki az Akersbakkenen
kö zeledett.
– Né zd má r, ez tö kré szeg – suttogta.
– A szerencsé tlen – sajná lkozott egy másik.
– Jézus pont az ilyen elveszett lelkeket keresi.
Ez utó bbit Sofie mondta. Ő mindig ilyeneket mondott.
A tö bbiek bó lintottak, Marit is helyeselt. Aztá n hirtelen megvilá gosodott. Itt a
lehető ség. Habozá s nélkü l kilé pett a lá nyok kö zü l és a férfi ú tjába állt.
Az megá llt és lepillantott a lá nyra. Magasabb volt, mint Marit hitte.
– Ismered Jézust? – szegezte neki a ké rdést Marit hangosan és
mosolyogva. A férfi arca vö rö s volt, pillantá sa zavaros.
A Marit mö gö tt hangzó zü mmö gő beszélgeté st mintha elvá gtá k volna, é s ő a
szeme sarká bó l lá tta, hogy Roy és a lá nyok mind felé jü k fordulnak.
– Sajnos nem – dü nnyö gte a férfi. – É s tartok tő le, hogy te sem, leá nyom. De talá n
Roy Kvinsviket ismered.
Marit érezte, hogy a vér az arcá ba szö kik és hogy a mondat má sodik fele – tudod,
hogy csak arra vár, hogy találkozhasson veled? – benne szorul.
– Nos? – kérdezte a férfi. – Itt van?
Marit a fé rfi rö vidre nyírt haját és bakancsá t nézte. Hirtelen halá lra ré mü lt.
Lehet, hogy a pasas egy neoná ci, Roy régi barátai kö zü l? Valaki, aki meg akarja
bosszulni Roy á rulá sá t? Vagy rá akarja beszé lni, hogy té rjen vissza kö zéjü k?
– É n...
De a fé rfi ekkorra má r továbbtámolygott.
Marit megfordult, még idő ben ahhoz, hogy lá ssa, amint Roy siető sen eltű nik a
há zban, az ajtó pedig becsapó dik mö gö tte.
A részeg ö les léptekkel nekilendü lt a csikorgó kavicson keresztü l. Felső teste ide-
oda dü lö ngélt, mint valami á rboc a szé lviharban. A lépcső elő tt té rdre esett.
– Ú risten... – suttogta az egyik lá ny.
A férfi feltá pá szkodott.
Marit lá tta, ahogy Kristian gyorsan fé lrehú zó dik, a férfi pedig felrobog a lépcső n.
A legfelső lé pcső fokon megá llt és jobbra-balra billegett. Egy pillanatig ú gy tű nt, hogy
azonnal hanyatt vá gó dik, végü l azonban sikerü lt visszanyernie az egyensú lyá t.
Megragadta a kilincset.
Marit a szá ja elé kapta a kezét.
A férfi megrá ngatta a kilincset, de Roy szerencsé re kulcsra zá rta az ajtó t.
 – A rohadt életbe! – ordította a férfi alkoholtó l ká sá s hangon, majd meglendítette
felső testét és elő rebukott. É ktelen csö rö mpö lé s hallatszott, amikor homloká val
bezú zta az ajtó n lévő kerek ablakot. A lépcső re ü vegszilá nkok zú dultak.
– Á llj! – kiá ltotta Kristian. – Nem lehet...
A férfi megfordult és Kristianra meredt. Homloká bó l egy há romszö g alakú
szilá nk állt ki. A vér apró patakké nt csordult vé gig orrnyergén.
Kristian elhallgatott.
A férfi ü vö lté sben tö rt ki. A hangja olyan hideg volt, mint egy acélpenge.
Visszafordult az é pü let felé , és Marit által sosem lá tott, kitö rő vadsá ggal, ö kö llel
esett a masszív, fehér ajtó nak. Ü vö ltö tt, mint a saká l, és csak ü tö tt é s ü tö tt. A hú s ú gy
csattant a fá n, mint a fejszecsapá s az erdő hajnali csendjében. Ezutá n a kerek ablak
ková csoltvas betlehemi csillagá t kezdte ü tni. Marit szinte hallotta a felhasadó bő r
hangjá t, amikor lá tta, hogy a vércseppek kezdik vö rö sre színezni a fehér ajtó t.
– Csiná lj má r valamit! – ordította valaki. Marit lá tta, amint Kristian a fü lé hez
emeli mobiltelefonjá t.
A vascsillag kiszakadt az ajtó bó l, a férfi pedig hirtelen térdre zuhant.
Marit kö zelebb lépett. A tö bbiek egyre hátré bb hú zó dtak, ő viszont képtelen volt
megá llni. A szíve hevesen kalapá lt. A lé pcső elő tt érezte, ahogy Kristian keze a
vá llá ra nehezedik. Megá llt. A térdelő férfi zihá lá sa olyan volt, mint egy partra vetett
hal halá ltusája. Mintha zokogott volna.

Amikor a rendő rautó negyedó rá val késő bb megérkezett, hogy elvigye, a férfi
ö sszekuporodva fekü dt a lépcső tetején. Miutá n talpra állítottá k, ellenkezés nélkü l
tű rte, hogy a kocsihoz vezessék. Az egyik rendő rnő megkérdezte tő lü k, hogy
akarnak-e feljelentést tenni, de ő k csak a fejü ket rá ztá k. Tú lsá gosan nagy volt a sokk
ahhoz, hogy az ö sszetö rt ablakkal tö rő djenek.
Amikor a rendő rautó elhajtott és csak a meleg éjszaka maradt, Marit bénultan á llt
és arra gondolt, hogy ilyesmi aztá n tényleg soha nem tö rtént még vele. Szinte nem is
észlelte, amint Roy falfehéren kijö n a gyü lekezeti há zbó l, majd eltű nik az éjszaká ban.
Mint ahogy azt sem, hogy Kristian a karjaiban tartja. Az ö sszetö rt csillagra meredt az
ablakkeretben. Meghajlott és el is csavarodott: a csillag ö t á gá bó l most kettő felfelé,
egy pedig lefelé mutatott. Lá tta má r ezt a jelet egyszer, egy kö nyvben. S bá r tró pusi
hő ség volt, szorosabbra hú zta maga kö rü l a kabá tjá t.

É jfé lre já rt, a kapitá nysá g ablakai visszatü krö zték a hold fé nyé t. Bjarne Møller
keresztü lvá gott az ü res parkoló n a fogda épü lete felé. Belé pett é s kö rü lné zett. A
három fogadó pult ü res volt, az ü gyeletesszobá ban azonban két tiszt bá multa a té vé t.
Ré gi Charles Bronson-rajongó ké nt azonnal felismerte a filmet. „Bosszú vá gy”. Az
idő sebb tisztet is felismerte, Groth volt az, akire a bal szeme alatt lévő má jszínű
forradá s miatt a „Kö nnyes” nevet ragasztottá k. Groth má r emberemlékezet ó ta a
fogdá ban dolgozott, é s mindannyian tudtá k, hogy való já ban ő viszi az egészet.
– Halló ! – kiá ltotta el magá t Møller.
Anélkü l, hogy egy pillanatra is elszakadt volna a képernyő tő l, Groth ujjá val a
fiatalabbik tiszt felé bö kö tt, aki kelletlenü l megfordult a széken.
Møller a rend kedvéért meglengette igazolvá nyá t, bá r ez teljes mértékben
felesleges volt, hiszen jó l ismerték.
 – Merre van Hole? – kiá ltott ú jra.
– Az a futó bolond? – horkantotta Groth, mikö zben Charles Bronson bosszú ra
emelte fegyveré t.
– Az ö tö s zá rká ban, ha minden igaz – vá laszolta a fiatalabbik tiszt. – Ké rdezze
meg az egyik ő rt. Má r ha talá l valakit.
– Kö sz – morogta Møller, é s a cellá khoz vezető ajtó felé vette az irá nyt.
A fogdá ban nagyjá bó l szá z, szezoná lisan vá ltozó telítettségű vizsgá lati cella
kapott helyet. Pillanatnyilag ú gyszó lvá n uborkaszezon volt. Møller lemondott ró la,
hogy az ő rö k ü gyeleti szobá já ban is vizitá ljon, és elindult a vasrácsok kö zö tti
folyosó n. A falak visszaverték léptei hangjá t. Sosem rajongott kü lö nö sebben a
fogdá ért. Elő szö r is, mert teljesen abszurdnak érezte, hogy élő embereket zá rnak be
ide. Má sodszor, mert mindent csatorna é s tö nkrement é letek szaga lengett be.
Harmadszor pedig amiatt, ami itt folyt. Példá ul annak az ő rizetesnek a sztorija miatt,
aki feljelentette Grothot azért, amit egy tű zoltó slauggal mű velt vele. A SEFO
leá llította a belső nyomozá st, miutá n kigurítottá k a slaugot és kiderü lt, hogy csupá n
az ominó zus cella felé vezető ú t feléig ér, ahol az á llító lagos ö blítés tö rtént.
Vélhető leg a SEFO volt az egyetlen a kapitá nysá g berkein belü l, aki nem tudott ró la,
hogy Groth egyszerű en rö videbbre vá gta a slaugot, amikor rájö tt, hogy a nyaká ra
léphetnek.
A tö bbi zá rká hoz hasonló an az ö tö s sem volt kulcsra zá rva, hanem egy
pofonegyszerű megoldá s segítségével egyszerű en csak kívü lrő l lehetett kinyitni az
ajtaját.
Harry fejé t a kezébe temetve ü lt a padló n a cella kö zepé n. Møllernek elő szö r a
jobb kezét borító á tvé rzett kö té s tű nt fel. Aztá n Harry lassan felemelte a fejét és
rá né zett. A homloká n tapaszt viselt, szeme pedig be volt dagadva. Mintha sírt volna.
A levegő ben há nyá sszag ú szott.
– Miért nem fekszel a priccsre? – kérdezte Møller.
– Nem akarok elaludni – suttogta Harry alig felismerhető hangon. – Nem akarok
á lmodni.
Møller, hogy leplezze megrendü lését, grimaszt vá gott. Lá tta má r má skor is
padló ra kerü lni Harryt, de ennyire maga alatt, ennyire ö sszetö rve még soha.
Megkö szö rü lte a torkát:
– Menjü nk.
„Kö nnyes” és a fiatal tiszt pillantá sra sem méltatta ő ket, amikor elhaladtak az
ü gyeleti szoba mellett, Møller figyelmét azonban nem kerü lte el Groth sokatmondó
fejcsó válá sa.
A parkoló ban Harry elhá nyta magát. Ö sszegö rnyedve á llt é s szentsé gelve
kö pkö dö tt, mikö zben Møller meggyú jtott egy cigarettá t és odanyú jtotta neki.
– Az eset nem kerü l az aktá dba – mondta Møller. – Nem lesz nyoma.
Harry kö hö gése nevetésbe fulladt.
– Kö sz, fő nö k. Jó tudni, hogy némileg tisztá bb személyi aktá val leszek kirú gva,
mint amit érdemelné k.
– Nem ezért csiná ltam. Má skü lö nben ugyanis azonnali hatá llyal fel kellene, hogy
fü ggesszelek.
– É s?
 – A kö vetkező napokban szü ksé gem lesz egy olyan kaliberű nyomozó ra, mint
amilyen te vagy. Pontosabban, amilyen jó zanul vagy. Vagyis a kérdés az, hogy képes
vagy-e jó zan maradni.
Harry felegyenesedett és kifú jta a fü stö t.
– Nagyon jó l tudod, hogy ké pes vagyok rá , fő nö k. Inká bb az a ké rdés, hogy
akarok-e.
– Honnan tudjam? Akarod, Harry?
– Az embernek szü ksége van egy okra.
– Igen. Arra egészen biztosan – gondolom.
Møller tö prengve né zte a fő tisztjét. Arra gondolt, hogy itt állnak egyedü l az osló i
é jszaká ban, egy parkoló ban, a hold é s egy dö glö tt rovarokkal teli utcai lá mpa sá padt
fé nyében. É s mindarra, amin eddig együ tt keresztü lmentek. Sikereikre és
kudarcaikra. Ennyi é v utá n té nyleg itt és így kell, hogy szé tvá ljanak ú tjaik?
– Amió ta csak ismerlek, egyetlen dolog tudott talpra segíteni téged – szó lalt meg
vé gü l. – A munká d.
Harry nem válaszolt.
– Most van egy munká m a szá modra. Ha akarod.
– É s mi lenne az?
– Ezt ma kaptam egy barna, pá rná zott boríté kban. Azó ta pró bá llak elérni.
Møller kinyitotta a tenyerét és Harry reakció já t figyelte. A hold és a lá mpa
megvilá gította a kezét és benne a bű nü gyi technikusok á tlátszó mű anyag tasakjá t.
– Hm – kö zö lte Harry. – É s a testé nek a tö bbi része?
A zacskó ban egy hosszú , vékony, pirosra lakkozott kö rmű ujj lapult. Az ujjon egy
ö tá gú csillagot formá zó , drá gakő vel díszített gyű rű volt.
– Mindö ssze ennyink van – mondta Møller. – A bal ké z kö zépső ujja.
– A technikusoknak sikerü lt azonosítaniuk, hogy kihez
tartozik? Bjarne Møller bó lintott.
– Ilyen gyorsan?
Møller gyomrá ra tapasztotta tenyerét és ú jra bó lintott.
– Nos – mondta Harry. – Ezek szerint Lisbeth Barlié.
 HARMADIK RÉSZ

Tizenharmadik fejezet
Hétfő. Érintés

Ott vagy a tévében, kedvesem. Egy egész fal van tele veled, te vagy az, tizenkét, egy ütemre
mozduló, klónozott kiadásban, alig észrevehető szín- és kontraszteltérésekkel. Végigmégy egy
párizsi kifutón, megállsz, meglendíted a csípődet, és rám nézel azzal a hideg és gyűlölködő
pillantással, amit beléd vertek, aztán hátat fordítasz. És működik. Az elutasítás mindig
működik, és ezt te is nagyon jól tudod, kedves.
Aztán a bejátszás véget ér, te pedig tizenkét szigorú pillantást rám szegezve olvasod fel
tizenkétszer ugyanazt a hírt, miközben én a huszonnégy vörös ajkat bámulom. De néma vagy,
én pedig a némaságodért szeretlek.
Aztán egy árvíz képei következnek valahonnan Európából. Nézd csak, kedvesem,
átgázolunk az utcákon. Az ujjamat az egyik kikapcsolt tévé képernyőjéhez emelem és
felrajzolom a csillagjeledet. Bár a készülék teljesen halott, így is érzem a feszültséget a poros
képernyő és az ujjam között. Elektromosság. Bezárult élet. És az én érintésem kelti életre.
A csillag csúcsa egészen a kereszteződés túloldalán álló vörös téglaépület előtti járdáig ér.
Itt elácsoroghatok a tévészaküzletben, és a tizenkét készülék közötti réseken át mindent
szemmel tarthatok. Ez a város legforgalmasabb kereszteződése, rendszerint hosszú kocsisorok
kígyóznak minden irányból, ma mégis csupán két utcán haladnak autók abból az ötből, melyek
a sötét aszfaltszívből áradnak szét sugárformában. Öt út, kedvesem. Egész nap az ágyban
feküdtél és rám vártál. Ezt még elintézem, és már megyek is. Ha akarod, elhozom a levelet a
tégla mögül, és elsuttogom neked a szavakat. Bár már kívülről tudom az egészet. „Kedvesem!
Folyton csak te jársz az eszemben. Még mindig érzem ajkadat ajkaimon és a bőrödet a
bőrömön.”
Kinyitom az üzlet ajtaját, és kilépek az utcára. A napfény mindent eláraszt. Nap. Áradás.
Hamarosan nálad leszek.

Møller napja rosszul indult.

Miutá n az é jszaka kihozta Harryt a fogdá bó l, reggel fá jó , kemé nyre pumpá lt
strandlabdá hoz hasonlatos gyomorral ébredt.
É s ez mé g csak a kezdet volt.
Kilenc kö rü l mé g egészen ígéretesnek lá tszott minden, amikor a jó zannak tű nő
Harry belépett a gyilkossá gi csoport hetedik emeleti tá rgyaló já ba. Az asztal kö rü l
má r ott ü lt Tom Waaler, Beate Lønn és a csoport négy nyombiztosító ja, valamint ké t
kolléga a kü lö nleges egységtő l, akiket tegnap este a szabadsá gukró l rendeltek
vissza.
– Jó reggelt, emberek – vá gott bele Møller. – Gondolom, mindannyian
informá ló dtak azzal kapcsolatban, amirő l most szó lesz. Adott ké t ü gy, kö nnyen
lehet, hogy ké t gyilkossá g, és minden jel arra utal, hogy ugyanaz az elkö vető á ll
mö gö ttü k. Rö viden: átkozottul hasonlít a dolog azokra a ré má lmokra, amelyek
idő rő l idő re mindannyiunkat gyö tö rnek.
Møller kivetítette az első fó liá t.
 – Balra lá thatjuk Camilla Loen megcsonkított bal kezét, melyrő l hiá nyzik a
mutató ujj, jobbra pedig Lisbeth Barli bal kezé nek kö zépső ujjá t. Utó bbit postá n
kü ldték el nekem. Noha az ujjhoz tartozó test egyelő re még nem á ll
rendelkezésü nkre, Beatének mégis sikerü lt azonosítania a Barli laká sá n talá lt
ujjlenyomatok alapjá n. Jó megérzé s és szé p munka volt, Beate.
A lá ny arca lá ngba borult, mikö zben tollá val a noteszén dobolva igyekezett azt a
lá tszatot kelteni, hogy egyá ltalá n nem jö tt zavarba a dicsérettő l.
Møller kicserélte a fó liá t.
– Erre a drá gakő re Camilla Loen szemhé ja alatt bukkantunk rá : ez egy ö tá gú
csillagot formá zó , vö rö s gyémá nt. A jobb oldali gyű rű t pedig Lisbeth Barli ujjá n
talá ltuk. Mint lá tjá k, a gyű rű ben lévő gyémá nt színe kissé halvá nyabb, formája
azonban teljesen megegyezik a má sik kő vel.
– Megpró bá ltuk kideríteni, hogy honnan szá rmazhat az első gyémá ntcsillag –
szó lalt meg Waaler. – De nem já rtunk szerencsé vel. Elkü ldtü k a fotó kat Antwerpen
két legnagyobb gyémá ntcsiszoló mű helyé be, ahol azt vá laszoltá k, hogy ez a fajta
csiszolá s ná luk nem jellemző . Oroszorszá gra vagy Dé l-Németorszá gra tippeltek.
– A De Beers egyik gyémá ntszakértő jével is felvettü k a kapcsolatot, ő k a vilá g
legnagyobb nyersgyémá nt-felvá sá rló i – tette hozzá Beate. – A nő szerint
spektrometria és mikrotomográ fia segítségével pontosan meg lehetne á llapítani a
gyémá ntró l, hogy honnan szá rmazik. Ma este érkezik Londonbó l, hogy a
segítségü nkre legyen.
Magnus Skarre, aki a legfiatalabb nyomozó k egyikeként viszonylag ú j volt a
gyilkossá giakná l, feltette a kezét:
– Egy pillanatra hadd térjek vissza ahhoz, amit a megbeszé lés elején mondott,
Møller. Nem értem, miért hasonlította rémá lomhoz az ü gyet, hiszen gyanítható an
egy kettő s gyilkossá gró l van szó . Ez esetben viszont nem kettő , hanem csupá n egy
elkö vető utá n nyomozunk, vagyis itt most mindannyian ugyanarra fó kuszá lunk.
Vélemé nyem szerint é ppen...
Magnus Skarre halk torokkö szö rü lést hallott, majd kö rü lnézve konstatá lta, hogy
a társasá g figyelme a szoba legbelső sarka felé fordul, ahol Harry Hole eddig némá n
é s mé lyen a székébe csú szva gubbasztott.
– Hogy is hívjá k magá t? – szó lalt meg Harry.
– Magnus.
– A vezetéknevé t kérdeztem.
– Skarre. – A fiatal nyomozó hangja ingerü lten csengett. – Biztosan emlékszik...
– Nem, Skarre, nem emlé kszem. Maga viszont igyekezzen megjegyezni, amit
most mondok. Amikor egy nyomozó egy elő re megfontolt és ebben az esetben
lá tható an jó l megtervezett gyilkossá ggal kerü l szembe, tisztá ban van azzal, hogy a
gyilkos nagyon nagy elő nyben van. El tudja tü ntetni a nyomokat, alibit biztosít
magá nak a gyilkossá g idő pontjá ra, megszabadul a gyilkos fegyvertő l é s így tová bb.
Van azonban egy dolog, amit a gyilkos soha nem tud elrejteni a nyomozó elő l. Na, és
mi ez?
Magnus Skarre kettő t pislogott.
– Az indíté k – mondta Harry. – Első évfolyam, első lecke, nem? A nyomozá s
sorá n legelő szö r mindig az indítékot jelö ljü k meg. Ez annyira alapvető , hogy olykor
meg is feledkezü nk ró la. Egészen addig, amíg egy szép nap fel nem bukkan minden
nyomozó legrosszabb rémá lmainak gyilkosa, az, akitő l ha felrémlik, izzadsá gban
ú szva é bred az ember. A gyilkos, akinek nincs indítéka. Pontosabban: nincs olyan
indíté ka, ami emberi ésszel felfogható .
– Ugyan, Hole, ne fesse az ö rdö gö t a falra – mondta Skarre és kö rbepillantott a
tö bbieken. – Hiszen egyelő re fogalmunk sincs ró la, hogy milyen indíték á llhat a
gyilkossá gok mö gö tt.
Tom Waaler megkö szö rü lte a torkát.
Møller figyelmét nem kerü lte el, hogy Harry á llkapcsá n megfeszü lnek az izmok.
– Igaza van – szó lalt meg Waaler.
– Há t persze, hogy igazam van – vá gta rá Skarre. – Teljesen nyilvá nvaló , hogy...
– Fogja be, Skarre – szakította félbe Waaler. – Hole fő tisztnek van igaza. Má r tíz,
illetve ö t napja dolgozunk a két ü gyö n anélkü l, hogy bá rmifé le kapcsolatra
bukkantunk volna az á ldozatok kö zö tt. Egészen mostaná ig. É s amikor a
gyilkossá gok á ldozatai kö zö tt a megcsonkítá s mó dja, valamifé le rituá lé vagy kó dolt
ü zenet a kapcsolat, akkor az ember csak egy szó ra ké pes gondolni, amit ha
kérhetném, egyelő re senki ne mondjon ki hangosan. De mindannyian tisztá ban
vagyunk vele, hogy mirő l is van szó . É s lenne még egy javaslatom: Skarre és az
ö sszes zö ldfü lű , aki most zuhant ki a fő iskolá ró l, fogja be a száját és nagyon nyissa ki
a fü lé t, amikor Hole beszé l.
A szoba elné mult.
Møller lá tta, hogy Harry Waalerre mered.
– Nos, akkor ö sszefoglalná m – kö hintett Møller. – Két dolgot kell egy idő ben
szem elő tt tartanunk. Egyrészt ú gy kell kezelnü nk az ü gyeket, mintha ké t teljesen
szokvá nyos gyilkossá gró l lenne szó . Má sfelő l viszont felfestü nk egy ronda, nagy,
kö vér ö rdö gö t a falra. A kö vetkező megbeszélé s ö t ó rakor, ugyanitt. Indulá s.

A reflektorfényben elegá ns tweedzakó t viselő férfi á llt, szá já ban pipa ló gott, s sarkain
hintá zott. Az elő tte á lló kö nyö rgő tekintetű , rongyokba burkoló zó nő t méregette.
– „Térjü nk az ü zletre. Mennyit akar fizetni?”
A rongyos nő megrá ntotta a fejét és a levegő be lendítette a karjá t:
– „Ne féljen, tudom, mi já r. Van egy bará tném, az franciaó rá kat szok venni egy
igazi franciá tul. Ó rá já t tizennyó c pennyjével. De há t csak nem vó na képe annyit
kérni, mint a francia, hiszen maga nem is franciá ul tanít, csak rendesen beszélni. Egy
shillingnél tö bbet nem fizetek. Ha kell, jó , ha nem kell, még jobb.”
Willy Barli a tizenkettedik sorban ü lt a sö té tben és csendben zokogott. É rezte,
hogy a kö nnycseppek lecsordulnak a nyaká n, be a thai selyeming alá ,
vé giggö rdü lnek a mellkasá n, hogy a só csípi a mellbimbó ját, majd hogy a cseppek
tová bbindulnak a hasa felé.
Nem akartak elapadni.
Kezé t a szá já ra tapasztotta, nehogy a színé szeket vagy az ö tö dik sorban ü lő
rendező t megzavarja.
Ö sszerá zkó dott, amikor egy kéz nehezü lt a vá llá ra. Megfordult é s egy magas
fé rfit lá tott maga fö lé tornyosulni. Rossz érzé s kerítette hatalmá ba.
– Igen? – suttogta sírástó l elcsukló hangon.
– É n vagyok az – suttogta vissza a férfi. – Harry Hole. A rendő rsé gtő l.
Willy Barli elvette a kezét a szája elő l és alaposabban megnézte a
férfit.
 – Jaj, há t persze – só hajtott fel megkö nnyebbü lten. – Sajná lom, Hole, olyan sö tét
van, azt hittem, hogy...
A rendő r leü lt a Willy melletti székre.
– Mit hitt?
– Csak mert annyira feketében
van. Willy kifú jta az orrá t.
– Hirtelen azt hittem, hogy egy lelkész az. Egy lelké sz, aki... rossz híreket hozott.
Ostobasá g, nem igaz?
A rendő r nem válaszolt.
– Nagyon megrohantak az érzelmek, Hole. Ma van az első jelmezes pró bá nk.
Nézzen csak rá!
– Kire?
– Eliza Dolittle-re. Ott fenn. Amikor meglá ttam a színpadon, egy pillanatra meg
mertem volna eskü dni rá , hogy tényleg Lisbeth az, és hogy az eltű nése csak egy
rossz á lom volt.
Willy reszketeg hangon felsó hajtott.
– De azutá n megszó lalt, az én Lisbethem pedig eltű nt.
Willy észrevette, hogy a rendő r elképedve mered a színpadra.
– Hihetetlen a hasonló sá g, ugye? Ezért hoztam ide. Ez Lisbeth musicalje.
– Ő a...? – kezdte Harry.
– Igen, ő a nő vére.
– Toya? Akarom mondani, Toy-a?
– Eddig sikerü lt titokban tartanuk. Ma délutá n lesz a sajtó tájékoztató .
– Há t, reklá mnak sem rossz.
Toya megbotlott é s hangosan ká romkodott. A partnere szé ttá rta a karjá t é s a
rendező re sandított.
Willy felsó hajtott.
– A reklá m még nem minden. Amint lá tja, még van min dolgozni. Toyá ban
kétségkívü l rejlik né mi tehetség, de a Nemzeti Színhá z deszká in á llni mégiscsak má s,
mint a selbui kultú rhá zban countrydalokat énekelni. Két évembe telt, mire
kitanítottam Lisbethet, hogyan kell a színpadon viselkedni, vele viszont két hét alatt
kell elérnü nk ugyanezt.
– Ha zavarok, akkor rö vidre foghatom, Barli.
– Rö vidre fogja...?
Willy megpró bá lt olvasni a má sik tekintetében a sö tétben. Ú jra hatalmá ba
kerítette a félelem, és amikor Harry szó lá sra nyitotta a szá já t, ö nkéntelenü l
megelő zte:
– Egyá ltalá n nem zavar, Hole. É n csupá n a producer vagyok. Tudja, aki
mozgá sba lendíti az esemé nyeket. A tö bbi má r a stá b dolga.
A színpad felé intett, ahol a tweedzakó s épp felkiáltott:
– „Azért is hercegnő t faragok ebbő l a tramplibó l!”
– Rendező , díszlettervező , színé szek – folytatta Barli. – Reggel ó ta én is csupá n
néző je vagyok ennek a... – tová bb lengette a kezét, amíg a megfelelő szó t kereste –
...komédiának.
– Nos, az a lé nyeg, hogy az ember ismerje a korlátait.
 Willy felnevetett, de azonnal el is hallgatott, amikor a rendező feje hirtelen feléjü k
rá ndult. Harryhoz hajolt és ezt suttogta:
– Igaza van. Hú sz é ven keresztü l tá ncos voltam. Mé ghozzá meglehető sen rossz
tá ncos, ha éppen tudni akarja. De az Opera tá nckara mindig is szű kö lkö dö tt
fé rfitá ncosokban, így aztá n a léc nem volt tú l magasan. Ettő l eltekintve, amikor
valaki betö lti a negyvenet, nyugdíjazzá k, ezé rt talá lnom kellett magamnak valami
má st. Ekkor jö ttem rá , hogy nekem való já ban ahhoz van érzékem, hogy má sokat
tá ncoltassak. Valamit a színpadra á llítani, Hole, ez az egyetlen, amihez é rtek. De
tudja, mit? Nekü nk a legkisebb siker is hatalmas boldogsá got jelent. Mert ha a
dolgok véletlenü l ú gy mennek, ahogy elterveztü k, azonnal isteneknek tartjuk
magunkat, és azt gondoljuk, hogy mi magunk vagyunk a sajá t szerencsé nk kovácsa.
É s aztá n tö rténik valami ilyesmi, amitő l rá jö vü nk, hogy mennyire tehetetlenek is
vagyunk való já ban. É n...
Willy hirtelen elhallgatott.
– Untatom, ugye?
A má sik a fejé t rá zta, majd megkö szö rü lte a torkát:
– A feleségérő l van szó .
Willy hunyorítani kezdett, mintha valami elviselhetetlen zaj kö zeledté t várná .
– Kaptunk egy levelet. Egy levá gott ujj volt benne. Attó l tartok, hogy a felesé gé é.
Willy nyelt egyet. Mindig szeretetteljes embernek tartotta magá t, most mé gis
ú gy é rezte, hogy ú jra nö vekedni kezdett benne valami. Az a csomó , amit attó l a
naptó l kezdve a szíve alatt hordozott. Az a daganat, ami lassan az ő rü letbe kergeti.
É s most már azt is tudta, hogy színe is van. Hogy a gyű lö let színe sá rga.
– Tudja mit, Hole? Ez majdhogynem megkö nnyebbü lés. Egész idő alatt biztos
voltam benne, hogy meg fogja sebezni.
– Megsebezni?
Willy nyugtalansá ggal vegyes megdö bbenést é rzett a má sik hangjában.
– Megígérne nekem valamit, Harry? Ha nem gond, hogy Harrynak hívom...
A rendő r bó lintott.
– Talá lja meg! Talá lja meg, Harry, és bü ntesse meg! Bü ntesse meg... keményen.
Megígéri?
Willynek ú gy ré mlett, hogy a má sik bó lintott a sö tétben. De nem volt benne
maradéktalanul biztos. A kö nnyek mindent elhomá lyosítottak.
Azutá n a fé rfi elment, Willy pedig nagy levegő t vett é s megpró bá lt ú jra a darabra
ö sszpontosítani.
– „Azt má ’ nem! Rendő rt hívok!”

Harry az irodá já ban ü lt és az asztal lapjá t bá multa. Annyira fá radt volt, hogy
fogalma sem volt ró la, képes lesz-e kitartani.
Az elő ző napi kalandok, a zá rká ban tett lá togatá s és egy ú jabb rémá lom – egyik
esemé ny sem mú lt el nyomtalanul. De való já ban a Willy Barlival való talá lkozá s
csapolta le végü l minden erejét. Csak ü lni és megígérni, hogy meg fogjá k talá lni a
tettest. Szó nélkü l hagyni, hogy Barli ú gy fogalmaz, hogy a feleségét „megsebezték”.
Mert Harry mindö ssze egyvalamiben volt maradéktalanul biztos, mé gpedig abban,
hogy Lisbeth Barli má r nincsen é letben.
 Azó ta érezte az alkohol utá ni vá gyat, amió ta reggel felébredt. Elő szö r csak a test
ö sztö nö s kö vetelő dzé sét, aztá n a pá nikszerű rettegé st, mivel ő maga zá rta el sajá t
magá t a gyó gyírtó l azzal, hogy nem hozott magá val sem laposü veget, sem pénzt.
Mostanra abba a fá zisba kerü lt, ahol a fizikai fá jdalom és rettegé s ö sszeadó dva
készü lt darabokra szakítani ő t. Az ellenség té pte és szaggatta a lá ncokat, a
kutyafalka a fogá t csattogtatta odalenn a gyomrá ban, valahol a szíve alatt. Ú risten,
hogy gyű lö lte ő ket. Legalá bb annyira, mint ahogy azok gyű lö lték ő t.
Harry hirtelen felpattant. Hé tfő n egy ü veg Bell’st hagyott az irattá roló
szekré nyben. Té nyleg csak most jutott eszébe, vagy egész idő alatt tudta? Harry
megszokta má r, hogy Harry becsapja Harryt, trü kkö k ezreit ismerte. É ppen ki akarta
rá ntani a fió kot, amikor hirtelen felpillantott. Mintha valami mozgá st érzékelt volna.
Ellen rá nevetett a fotó ró l. Té nyleg be fog lassan csavarodni, vagy a lá ny szája
való ban megmozdult?
– Te meg mit bá mulsz így, szuka? – morogta, é s a kö vetkező pillanatban a ké p a
padló ra zuhant é s az ü veg szilá nkokra tö rt. Harry Ellenre meredt, aki kitartó an
mosolygott rá az ö sszetö rt keretbő l. Magá hoz szorította a kö té s alatt fájdalomtó l
lü ktető jobb kezé t.
Az ajtó ban á lló két alakot csak akkor vette észre, amikor ú jra megmozdult, hogy
kinyissa a fió kot. Rá jö tt, hogy egy ideje má r ott állhatnak. É s hogy a fénykép ü vege
való színű leg az ő mozgá sukat tü krö zte vissza.
– Szia! – mondta Oleg. Csodá lkozá ssal vegyes rémü lettel bá multa Harryt.
Harry nyelt egyet. Keze lehanyatlott a fió k gombjá ró l.
– Szia, Oleg!
A kisfiú edző cipő t, kék nadrá got és a brazil nemzeti vá logatott sá rga trikó já t
viselte. Harry tudta, hogy a há tá n egy kilences, valamint Ronaldo neve szerepel. Ő
vette egy benzinkú tná l, amikor egy vasá rnap síelni mentek a Norefjellhez Rakellel és
Oleggel.
– Odalenn talá ltam – mondta Tom Waaler, és Oleg fejére tette a kezét. – A
recepció ná l állt és utá nad ké rdező skö dö tt, ú gyhogy felhoztam magammal. Szó val,
focizol, Oleg?
A fiú nem vá laszolt, csak Harryt nézte. Ugyanazzal a sö tét pillantá ssal, amit az
anyjá tó l ö rö kö lt, s ami egyszer olyan végtelenü l gyengéd tudott lenni, má skor pedig
olyan kegyetlenü l kemé ny. Harry ebben a pillanatban nem tudta eldö nteni, mi volt a
tekintetében. Mindenesetre sö tét volt.
– Csak nem csatá r vagy? – kérdezte Waaler mosolyogva, és felborzolta a kisfiú
haját.
Harry Oleg sö tét fü rtjeit bá multa Waaler napbarnított kezének izmos ujjai kö zö tt.
– Nem – vá laszolta Oleg, és tová bbra is Harryra szegezte tekinteté t. – Védő
vagyok.
– Te, Oleg – mondta Waaler, és ké rdő pillantá st vetett Harryra. – Ú gy tű nik,
Harry most é pp á rnyé kbokszolá sba fogott. É n is ezt szoktam csiná lni, ha valami
nagyon felbosszant. Mi lenne, ha felmennénk a tető teraszra megné zni a kilátá st,
amíg Harry ö sszerá mol egy kicsit?
– Itt maradok – kö zö lte Oleg
színtelenü l. Harry bó lintott.
– Oké . Ö rü lö k, hogy talá lkoztunk, Oleg.
 Waaler megpaskolta a srá c vá llát é s eltű nt.
Oleg az ajtó ban maradt.
– Hogy jö ttél ide? – kérdezte Harry.
– Villamossal.
– Egyedü l?
Oleg bó lintott.
– Rakel tudja, hogy itt vagy?
Oleg a fejé t rá zta.
– Nem akarsz beljebb jö nni? – Harry szá ja teljesen kiszáradt.
– Azt akarom, hogy gyere haza hozzá nk – mondta Oleg.

Négy má sodperccel azutá n, hogy Harry megnyomta a csengő t, Rakel feltépte az

ajtó t. A szeme fekete volt, hangja pedig éles:
– Hol voltál?!
Harry egy pillanatig ú gy érezte, hogy a ké rdés mindkettő jü knek szó l, aztá n Rakel
tekintete átsuhant rajta és Olegen á llapodott meg.
– Nem volt kivel já tszanom – mondta Oleg lehajtott fejjel. – Bevillamosoztam a
vá rosba.
– Villamosoztá l? Egyedü l? De hogy...
Rakel hangja elcsuklott.
– Elló gtam – mondta Oleg. – Azt hittem, hogy ö rü lni fogsz, mama. Hiszen azt
mondtad, hogy te is szeretnéd, ha...
Rakel magá hoz rá ntotta a kisfiú t.
– Van fogalmad ró la, hogy mennyire aggó dtam érted, fiam?
Mikö zben Oleget ö lelte, Harryra fü ggesztette pillantá sá t.

Rakel és Harry a kerítés mellett állt a kertben, a vá rost é s a fjordot nézté k.

Hallgattak. A vitorlá sok pará nyi fehér háromszö geknek tű ntek a ké k tengeren. Harry
a há z felé fordult. A fű rő l pillangó k emelkedtek a magasba é s a nyitott ablakok elő tt
á lló almafá k kö zö tt rö pkö dtek. Nagy, fekete gerendá kbó l épü lt há z volt. Egy igazi,
télre épített há z.
Rakelre pillantott. A nő mezítlá b volt, vilá goské k ruhá ja fö lö tt egy vékony, piros
kabá tkát viselt. Nyaklá nca alatt, amin az anyjá tó l ö rö kö lt kereszt fü ggö tt,
izzadsá gcseppek csillogtak a bő rén. Harry arra gondolt, hogy mindent ismer rajta. A
kabá tka illatá t, a vá lla finom ívét a ruhá ja alatt. Megizzadt bő rének só s ízét. A
vá gyait. É s hogy mié rt nem szó l egy szó t sem.
Az ö sszes haszontalan dolgot.
– Hogy vagy? – ké rdezte a nő tő l.
– Jó l – bó lintott Rakel. – Kibéreltem egy nyaraló t. De csak augusztusra tudjá k
kiadni. Egy kissé ké ső n kaptam é szbe.
Hangja semleges volt, szinte alig hallatszott belő le a szemrehányás.
– Megsé rü lt a kezed?
– Csak egy karcolá s – mondta Harry.
A szél egy hajtincset fú jt Rakel arcá ba. Harry ellená llt a kísértésnek, hogy
félresimítsa.
– Volt itt tegnap egy értékbecslő , hogy felmérje a há zat – mondta Rakel.
 – Egy érté kbecslő ? Csak nem akarod eladni?
– Tú l nagy ez a há z ké t embernek, Harry.
– Igen, de há t annyira szereted. Itt nő ttél fel. É s Oleg is.
– Kö szö nö m, de nem szü kséges emlékeztetned rá . Az a helyzet, hogy a téli
felú jítá s majdnem kétszer annyiba kerü lt, mint amire szá mítottam. Most pedig a tető t
is ki kell cserélni. Ez egy régi há z.
– Hm.
Harry Oleget nézte, aki a gará zsajtó nak rú gta a labdá t. Az ajtó nagyot csattant, a
labda messzire gurult, Oleg pedig csukott szemmel, kezét a levegő be lendítve
ü nnepeltette magá t képzeletbeli kö zö nsé gé vel.
– Rakel?
A nő felsó hajtott.
– Mi az, Harry?
– Nem tudná l egy kicsit rá m nézni, ha hozzá d beszélek?
– Nem.
Rakel hangja nem volt dü hö s, inká bb csak kö zö nyö s, mintha egy megá llapítá st
kö zö lne.
– Vá ltozna valami, ha abbahagyná m?
– Képtelen vagy abbahagyni, Harry.
– Ú gy értem, a rendő rségnél.
– Tudom, hogy értetted.
Harry a fü vet rugdosta.
– Talá n nincs má s vá lasztá som – mondta.
– Nincs?
– Nincs.
– Akkor minek teszel fel ilyen hipotetikus kérdést? – fú jta ki Rakel az arcá bó l a
hajfü rtö t.
– Kereshetné k egy nyugisabb munkát. Tö bbet foglalkozné k Oleggel. Lehetne...
– Hagyd abba, Harry!
Rakel hangja pengeéles volt. Lehajtotta a fejét és karba tette a kezét, mintha
borzongana a tű ző napsü tésben.
– A vá lasz nem – suttogta. – Nem vá ltozna semmi. Nem a munká ddal van a
gond. Hanem...
Nagy levegő t vett, megfordult és egyenesen Harry szemébe nézett:
– Te vagy a gond, Harry. Te vagy a probléma.
Harry lá tta, hogy a szemét elfutjá k a kö nnyek.
– É s most menj – suttogta Rakel.
Harry mondani akart valamit, de meggondolta magá t. Helyette a fjordon
vitorlá zó hajó k felé intett.
– Igazad van – mondta. – É n vagyok a probléma. Beszélek egy kicsit Oleggel,
aztá n lelépek.
Tett néhá ny lépést, aztá n megá llt és visszafordult:
– Ne add el a há zat, Rakel! Ne add el, hallod? Kitalá lok valamit.
Rakel a kö nnyein keresztü l elmosolyodott.
 – Kü lö nö s ember vagy – suttogta, és kinyú jtotta a kezét, mintha meg akarná
simogatni Harry arcá t. A férfi azonban tú l messze volt, így aztá n leengedte a karjá t. –
Vigyá zz magadra, Harry!
Amikor Harry elindult, végigfutott a há tá n a hideg. Háromnegyed ö t volt, sietnie
kellett, hogy elérje a megbeszélést.

Az épületben vagyok. Pinceszag van. Csendben álldogálok és a neveket tanulmányozom az

előttem álló táblán. Hangok és lépések hallatszanak a lépcsőházból, de nem félek. Ők nem
láthatják, de láthatatlan vagyok. Figyeled? Nem láthatják, de... Ez nem paradoxon, kedvesem,
csak úgy fogalmaztam, mintha az volna. Bármit meg lehet úgy fogalmazni, hogy
paradoxonnak tűnjék, ez egyáltalán nem nagy mutatvány. Csakhogy igazi paradoxonok nem
léteznek. Igazi paradoxonok – haha – látod, milyen egyszerű az egész? Ezek azonban csak
szavak, a nyelv precíz, de hiányos tisztasága. Én pedig végeztem a szavakkal. A nyelvvel. Az
órára pillantok. Ez az én nyelvem. Tiszta és paradoxonoktól mentes. Készen állok.
 Tizennegyedik fejezet
Hétfő. Barbara

Barbara Svendsen az utó bbi napokban sokat gondolkodott az idő n. Nem mintha
kü lö nö sebben filozofikus alkat lett volna, ső t, aki ismerte, az ennek é pp az
ellenkező jét á llítaná. Egyszerű en csak korá bban sosem jutottak eszébe olyasmik, mint
hogy mindennek megvan a maga ideje, és hogy az idő egyre telik. Hogy a
modellkarrierrő l már lecsú szott, azt évekkel ezelő tt belá tta. Be kell é rnie a „volt
manö ken” titulussal. É rdekes, hogy milyen jó l hangzik ez a szó , pedig az eredetije,
amely a holland nyelvbő l jö n, annyit tesz, hogy „kicsi ember”. Ezt még Petter mesélte
neki. Mint ahogy még egy csomó mindent, amirő l ú gy gondolta, hogy a lá nynak
feltétlenü l tudnia kell. A munká t is ő szerezte neki a Head On bá rjá ban. É s a
tablettá kat, amiknek révén képes volt a munkahelyérő l reggel egyenesen a
Blindernbe, az egyetemi negyedbe menni, ahol megpró bá lta szocioló gussá képezni
magá t. Azutá n Petter, a tablettá k és a szocioló gusá lmok ideje lejá rt, ő pedig ott
talá lta magát fiú és zá ró vizsga nélkü l, a diá khitel és a tablettá k miatti adó ssá ggal,
valamint egy munká val Oslo legunalmasabb kocsmá já ban. Ekkor megrá zta magá t,
kö lcsö nké rt a szü leitő l és Lisszabonba utazott, hogy ú jra kézbe vegye az életét, és
hogy esetleg még portugá lul is megtanuljon egy kicsit.
Lisszabon egy ideig fantasztikus volt. A napok szinte repü ltek, de nem tö rő dö tt
vele. Az idő t olyasvalaminek tekintette, mint ami még az ember elő tt á llt. Egészen
addig, amíg ki nem fogyott a pénzbő l, és Marcos oly hevesen ígérgetett ö rö k
hű ségével együ tt a szó rakozá snak is vége szakadt. Mindenesetre néhá ny
tapasztalattal gazdagabban tért haza. Példá ul azzal, hogy a portugá l ecstasy olcsó bb,
mint a norvég, viszont ugyanolyan kuplerá jt képes csiná lni az ember életébő l, aztá n
hogy a portugá l egy á tkozottul nehéz nyelv, és hogy az idő mégsem vé gtelen, hanem
egy behatá rolt és nem megú juló erő forrá s.
Ezutá n idő rendi sorrendben Rolf, Ron és Roland kö vetkezett. Viccesebben
hangzik, mint amilyen való já ban volt. Talá n Roland kivételé vel, ő kedves volt. De az
idő vel együ tt Roland is elmú lt.
Csak amikor visszakö ltö zö tt gyerekkori szobá já ba, akkor vette észre, hogy a
vilá g nem pö rö g má r olyan lendü lettel, mintha lelassult volna az idő . Má r nem
járká lt szó rakozni, szakított a tablettá kkal és elkezdett játszadozni a gondolattal,
hogy folytatja a tanulmá nyait. Kö zben a Manpowerné l dolgozott. Majd, miutá n négy
hétig kikö lcsö nzö tt munkaerő ként tevékenykedett a Halle, Thune és Wetterlid
ü gyvédi vá llalkozá s recepció já n – ami bá r helyileg a Carl Berners plasson volt,
státuszukat tekintve mégis csak a behajtá ssal foglalkozó irodá k alsó kasztjá ba
soroltá k ő ket -, ugyanitt á llandó munkát ajá nlottak neki.
Ez é ppen négy é vvel ezelő tt tö rtént.
Első sorban azért fogadta el az állá st, mert rájö tt, hogy a Halle, Thune és
Wetterlidné l sokkal lassabban telik az idő , mint bá rhol má sutt, ahol eddig
megfordult. A lassú sá g azon nyomban elkezdő dik, ahogy az ember beteszi a lá bát a
vö rö s téglaé pü letbe és megnyomja a liftben az ö tö dik emelet gombját. Egy
ö rö kkévaló sá g, mire a lift ajtaja bezá rul, és a szerkezet lassan felkú szik az emeletre,
ahol, ha lehet, még enné l is komó tosabban mú lnak a percek. Pult mö gö tti helyét
elfoglalva, Barbara a bejá rati ajtó fö lö tti ó rá n kényelmesen nyomon kö vethette a
percek és ó rá k kelletlen vá nszorgá sá t. Némely napon képes volt szinte teljesen
megá llítani az idő t. Mindö ssze koncentrá ció kérdése az egész. A legkü lö nö sebb az
volt, hogy az idő má sok kö rü l mintha sokkal gyorsabban telt volna, mint kö rü lö tte.
Mintha pá rhuzamos, de kü lö nbö ző idő síkokban léteztek volna. A telefon
folyamatosan csö rgö tt mellette, az emberek pedig ki-be áramlottak, mint egy
némafilmben, de mintha mindez teljes mértékben rajta kívü l tö rtént volna. Mintha ő
egy robot lenne, amely bá r pont olyan gyorsan mozog, mint a tö bbiek, sajá t belső
é lete lassított felvételké nt forog benne.
Vegyü k csak a mú lt hetet. Egy nagyobb inkasszó iroda vá ratlanul cső dbe ment,
amitő l mindenki ő rü lt futkosá sba é s telefoná lgatá sba kezdett. Wetterlid azt mondta
Barbará nak, hogy eljö tt a keselyű k ideje, ugyanis itt a soha vissza nem térő alkalom,
hogy megkaparintsanak egy szabad piaci terü letet, és hogy az elit kö zé
emelkedjenek. Ma pedig azt kérdezte, megtenné-e Barbara, hogy valamivel tová bb
marad, mert a tá rgyalá s a cső dö t jelentett tá rsasá g egykori ü gyfeleivel aznap
legalá bb hatig elhú zó dik – és mindannyian szeretné k azt a benyomá st kelteni, hogy
a Halle, Thune és Wetterlidnél rendben mennek a dolgok, nem igaz? Wetterlid, mint
mindig, most is Barbara melleihez beszélt, ő pedig, mint mindig, mosolygott és
automatikusan egymá shoz nyomta a lapocká it, ahogy még Petter tanította neki,
amikor a Head Onban dolgozott. Reflexszé vá lt. Mindenki azzal henceg, amije van.
Barbara Svendsen ezt egyszer é s mindenkorra a fejébe véste. Vegyü k pé ldá ul ezt a
biciklis futá rt, aki é pp most lé pett be az ajtó n. Fogadni mert volna, hogy a sisak, a
szemü veg é s a szá jmaszk alatt nincs semmi lá tnivaló , ezért tartotta a fiú magá n ő ket.
A futá r kö zö lte, hogy tudja, melyik irodá ba kell vinnie a csomagot, és lassan elindult
a folyosó n feszes biciklissortjá ban, kivá ló lehető séget nyú jtva Barbará nak, hogy
kisportolt há tsó felé t alaposan megszemlé lhesse. Vagy ott a takarító nő , akinek
hamarosan be kell futnia, és aki amú gy bizonyá ra buddhista, vagy hindu, vagy
valami ilyesmi, akinek Allah azt mondta, hogy egy nagy csomó lepedő szerű izé alá
kell rejtenie a testét. De mivel csodá s fogsora volt, mit csiná lt? Ú gy van,
folyamatosan vigyorgott, mint valami betépett krokodil. Mindenki azzal henceg,
amije van.
Barbara szoká s szerint a má sodpercmutató t bá multa, amikor kinyílt az ajtó .
Az irodá ba lé pő férfi viszonylag alacsony volt é s kerek. Nehezen szedte a
levegő t, a szemü vege pedig bepá rá sodott, amibő l Barbara arra kö vetkeztetett, hogy
lépcső n jö tt fel az ö tö dikre. Míg négy évvel ezelő tt még ké ptelen volt
megkü lö nbö ztetni egy ké tezer koroná s konfekció ö ltö nyt egy Pradá tó l, mára má r azt
is megtanulta, hogy nemcsak a ruhá t kell figyelembe venni, hanem a nyakkendő t és
– mint a szolgá ltatá s szintjének legbiztosabb fokmé rő jét – a cipő t is.
A szemü vegét tö rö lgető ú jonnan érkező nem volt kü lö nö sebben imponá ló
jelensé g, de ha az ember a ruhá zata alapjá n ítélte meg – é s ez má r csak így szokott
tö rté nni -, a vékonyan csíkozott, kö nnyű ö ltö ny, a selyem nyakkendő és a ké zzel
varrott cipő mind azt a remé nyt ébresztette, hogy a Halle, Thune é s Wetterlid
hamarosan egy igen figyelemremé ltó ü gyfé llel gazdagodik majd.
– Jó napot, tudok valamiben segíteni? – villantotta rá majdnem legszebb
mosolyá t. A legszebbet arra a napra tartogatta, amikor á lmai férfija sétá l majd be az
iroda ajtajá n.
 – Bízom benne – mosolyodott el a férfi is, majd elő rá ngatott egy zsebkendő t
zakó ja zsebébő l és megtö rö lte a homloká t. – Egy megbeszélésre jö ttem, de talá n lenne
olyan kedves, és hozna nekem elő bb egy pohá r vizet?
Barbara halvá ny idegen akcentust vélt felfedezni a fé rfi kiejté sében, de nem
tudta azonosítani. Mindenesetre a kéré s udvarias hatá rozottsá ga megerő sítette azon
meggyő ző désé t, hogy nagy halró l lehet szó .
– Természetesen – vá laszolta. – Egy pillanat.
Mikö zben a folyosó n lépkedett, eszébe jutott, hogy Wetterlid néhá ny nappal
ezelő tt mintha azt mondta volna, hogy ha jó évet zá rnak, minden alkalmazott
jutalomban részesü l. Akkor esetleg beszerezhetne végre a cég egy olyan ivó vizes
tartá lyt, amit má s irodá kban lá tott. Ekkor, minden elő zetes figyelmezteté s né lkü l,
tö rté nt valami kü lö nö s. Az idő felgyorsult, ugrott egyet. Csak néhá ny má sodpercig
tartott, utá na visszaá llt minden a megszokott, lassú keré kvá gá sba. Mégis olyan
é rzése tá madt, mintha a má sodpercek valamilyen megmagyará zhatatlan mó don
megfosztottá k volna valamitő l.
Bement a nő i mosdó ba és megnyitotta a három csap egyikét. Kihú zott egy fehér
mű anyag poharat a tá roló bó l, majd a vízsugá r alá dugta az ujjá t és vá rt. Langyos. A
fé rfinak a recepció n vá rnia kell kicsit. A rá dió ban ma azt mondtá k, hogy
Nordmarká ná l a tenger már huszonkét fokos. Mégis, ha az ember elé g ideig folyatja
a vizet, a Maridalsvannetbő l nyert ivó víz friss és hideg lesz. Mikö zben azon
tű nő dö tt, hogyan is lehetséges ez, az ujjá t figyelte. Ha a víz elé g hideg, az ujja fehér
lesz és érzéketlenné vá lik. A bal kezének gyű rű sujja. Mikor kerü l rá vajon jegygyű rű ?
Remélhető leg mé g azelő tt, hogy ő maga is fehérré és érzé ketlenné vá lik. Mintha
enyhe lé gmozgá st érzett volna, ami azonnal el is tű nt, ú gyhogy nem fordult meg. A
víz még mindig langyos volt. Az idő pedig csak mú lt. A má sodpercek csak folytak,
mint a víz. Ostobasá g. Mé g tö bb mint hú sz hó napja van hátra addig, hogy betö ltse a
harmincat, bő ven van ideje.
Valami zajra lett figyelmes. A tü kö rbő l mindkét vé céfü lke ajtajá ra rá lá tott. Lehet,
hogy bejö tt valaki anélkü l, hogy é szrevette volna? Szinte ö sszerá ndult az ijedtsé gtő l,
amikor a víz hirtelen jéghideg lett. A hatalmas mélysé gek a fö ld alatt. Emiatt lehet,
ezért ilyen hideg. A vízsugá r alá tartotta a poharat, é s gyorsan a peremé ig tö ltö tte.
Mintha é rezte volna, hogy sietnie kell, mihamarabb ki kell jutnia innen. Megfordult
é s a pohá r kicsú szott a kezé bő l.
– Megijesztettem?
A hang ő szintén aggodalmasnak tű nt.
– Bocsá nat – mondta Barbara, és elfelejtette ö sszeszorítani lapocká it. – Ma egy
kissé ijedő s vagyok.
Azzal lehajolt, hogy felszedje a poharat és kö zben hozzá tette:
– Egyébként a nő i mosdó ban van.
A pohá r pattogva elgurult, végü l a talpá ra esve megá llt. Volt még benne egy kis
víz, és amikor kinyú jtotta é rte a kezét, fö lé hajolva lá tta, hogy a kerek, fehér felü let
az egész arcá t visszatü krö zi. Az arca mellett, egészen a pici víztü kö r szé lén valami
mozgá sra lett figyelmes. Azutá n az idő ú jra nagyon lassú lett. Végtelenü l lassú . Az
utolsó gondolata pedig az volt, hogy az idő éppen most mú lik el véglegesen.
 Tizenötödik fejezet
Hétfő. Vena amoris

Harry fehér és rozsdavö rö s Ford Escortja a té vé szakü zlet elő tt fékezett le. A ké t
járő rkocsi és Waaler piros sportkocsija ú gy festettek, mintha csak véletlenü l
pottyantak volna oda a já rda mellé a keresztező dé s dé lutá ni csendjébe a Carl
Berners plasson.
Harry leparkolt, kivette a zö ld vé ső t zakó ja zsebébő l és az anyó sü lésre tette.
Miutá n a laká sban nem talá lta meg a slusszkulcsot, magá hoz vett né mi dró tot é s a
vé ső t, á tfésü lte a kö rnyéket, majd végü l a Stensberggatá n bukkant rá hő n szeretett
autó já ra. A kulcs termé szetesen a gyú jtá skapcsoló ban volt. A zö ld véső vel remekü l
ki lehetett feszíteni a kocsi ajtaját annyira, hogy aztá n a dró ttal felhú zza a
nyitó gombot.
Harry a keresztező désben á tsétá lt a piroson. Lassan ment, a teste nem engedte,
hogy gyorsan mozogjon. Fá jt a gyomra és a feje, az ing nedvesen tapadt a há tá ra. Ö t
perc mú lva hat ó ra, eddig kibírta gyó gyír nélkü l, de nem ringatta magá t hamis
illú zió kba.
Az ajtó melletti informá ció s tá bla szerint a Halle, Thune é s Wetterlid ü gyvé di
iroda az ö tö dik emeleten volt. Harry felnyö gö tt. Gyors pillantá st vetett a lift
irá nyá ba. Modern. Biztonsá gi rácsnak nyoma sincs.
Amikor a KONE má rká jú lift fémajtaja a helyére csú szott, olyan érzése tá madt,
mintha egy hermetikusan lezá rt dobozba kerü lt volna. Mikö zben a fü lke felfelé
emelkedett, Harry igyekezett nem odafigyelni a felvonó szerkezet hangjá ra. Behunyta
a szemét, de azonnal ki is nyitotta, amikor Søs képe megjelent a szemhéja belső
oldalá n.
Az iroda ajtajá t az egyik egyenruhá s járő r kolléga nyitotta ki.
– Odabenn van – mutatott a recepció s pult bal oldalá ró l nyíló folyosó irányába.
– Hol vannak a nyombiztosító k?
– Ú ton.
– Biztosan ö rü lni fognak, ha az ajtó t és a liftet lezá ratja odalenn.
– Rendben.
– Az ü gyeletesek kö zü l ideért má r valaki?
– Li é s Hansen. Má r ö sszeszedtek mindenkit, aki az irodá ban tartó zkodott,
amikor megtalá ltá k. É ppen az egyik tá rgyaló ban hallgatjá k ki ő ket.
Harry elindult a folyosó n. A sző nyeg kopott volt, a falakat a norvég nemzeti
romantiká hoz sorolt festmények kifakult reprodukció i borítottá k. A cé g
é rzékelhető en valaha jobb napokat látott. Persze az is lehet, hogy soha.
A nő i mosdó ajtaja ré snyire nyitva á llt, és a sző nyeg eléggé elnyelte Harry lé pteit
ahhoz, hogy meghallja Waaler kiszű rő dő hangjá t. Mobilon beszélt.
– Ha tő le van, akkor nyilvá nvaló an nem megy tö bbé rajtunk keresztü l. Igen, de
ezt majd én elintézem.
Harry kinyitotta az ajtó t. A fö ldö n guggoló Waaler felpillantott rá.
– Szia, Harry! Egy pillanat, és készen vagyok.
Harry a kü szö brő l felmérte a terepet, mikö zben egy tá voli hang recsegé sé t
hallgatta Waaler telefonjá bó l.
 A helyisé g meglepő en nagy volt, ú gy négyszer ö t méteres, a berendezé se ké t
fehé r vécé fü lkébő l és három mosdó bó l á llt, utó bbiak egy hosszú tü kö r alatt
helyezkedtek el. A plafon neoncsö vei kemény fé nyt vetettek a fehé rre festett falakra
é s a fehé r csempére. A színek hiá nya szembeszö kő volt. Talá n e miatt a keret miatt
tű nt a holttest kisebbfajta, gondosan megkomponá lt mű alkotá snak. A nő vé kony volt
é s nagyon fiatalnak tű nt. Térdre borulva fekü dt, homloka a padló t érintette. Olyan
volt, mintha muszlim mó djá ra imá dkozna, csak a karja a teste alatt volt. A ruhája
felcsú szott a bugyija, egy krémszínű tanga fö lé. A feje mellett, a padló lapok fugá i
kö zö tt vékony, sö tétvö rö s vércsík hú zó dott. Mintha csak azért festették volna fel,
hogy maximá lis hatá st éljenek el vele.
A test sú lya mindö ssze ö t pontra nehezedett: a két boká já ra, a té rdeire é s a
homloká ra. A kosztü m, a bizarr testhelyzet és a meztelen há tsó egy titká rnő t
juttatott Harry eszébe, aki épp elő ké szítette magá t arra, hogy a fő nö k megkettyintse.
Má r megint ezek a frá nya sztereotípiá k. Kü lö nben is, mit lehet tudni? Lehet, hogy ez
a nő volt a fő nö k.
– Rendben, de ezt most nem fogjuk tudni megbeszélni – mondta Waaler. – Hívj
vissza este.
A fő tiszt a belső zsebébe dugta a telefont, de tová bbra is a padló n guggolt. Harry
most vette csak é szre, hogy a má sik keze a nő fehé r bő rén nyugszik, kö zvetlenü l a
bugyi zsinó rja fö lö tt. Bizonyá ra ott tá maszkodott.
– Szép kis fotó k lesznek, mi? – jegyezte meg Waaler, mintha csak olvasna Harry
gondolataiban.
– Kihez van szerencsénk?
– Barbara Svendsen, huszonnyolc é ves. Bestumbó l. Recepció sként dolgozott a
cégnél.
Harry Waaler mellé guggolt.
– Ahogy lá tod, tarkó n lő tték – mondta Waaler. – Méghozzá minden kétsé get
kizá ró an azzal a pisztollyal, ami ott hever a mosdó alatt. Még mindig lő porszaga
van.
Harry a sarokban fekvő , fekete pisztolyra pillantott. A fegyver csö vé re egy nagy,
fekete krumpliszerű séget rö gzítettek.
– Egy Česká Zbrojovka – tette hozzá Waaler. – Cseh pisztoly. Speciá lisan
kidolgozott hangtompító val.
Harry bó lintott. Nagy kedve lett volna megérdeklő dni, hogy ez a pisztoly is a
Waaler á ltal importá lt fegyverek kö zü l való -e. É s hogy az iménti telefonbeszélgetés
errő l szó lt-e.
– Elé ggé kü lö nö s testhelyzet – jegyezte meg Harry.
– Igen. Gondolom, éppen guggolt vagy térdepelt, majd azutá n esett elő re.
– Ki talá lta meg?
– Az egyik ü gyvé dnő . A kö zpontban 17.11-kor rö gzítetté k a hívást.
– Tanú k?
– Akikkel eddig beszéltü nk, nem lá ttak semmit. Semmi furcsa viselkedés, vagy
gyanú s személy, aki megfordult volna az irodá ban az utolsó ó rá ban. Egy kü lső
személy, aki megbeszélésre jö tt az egyik ü gyvédhez, azt mondta, hogy Barbara 16.55-
kor elment, hogy hozzon neki egy pohá r vizet, de má r nem tért vissza.
– Hm. Ezek szerint ide jö tt vízért?
 – Feltehető leg. A konyha jó val messzebb esik a recepció tó l.
– É s senki nem lá tta idejö nni a recepció ró l?
– Mindkét szemé ly, akinek az irodá ja a recepció és a mosdó kö zö tt van, má r
hazament. Akik pedig mé g itt voltak, az irodájukban vagy az egyik tá rgyaló ban
tartó zkodtak.
– É s mit csiná lt az a kü lső s, amikor a lá ny nem ment vissza a recepció ra?
– Ö t ó rá ra volt idő pontja, és mivel a recepció s nem jö tt vissza, elvesztette a
tü relmét, bement és megkereste annak az ü gyvédnek az irodá já t, akihez jö tt.
– Ezek szerint ismerő s volt itt?
– Nem, azt mondta, hogy elő szö r járt az irodában.
– Hm. Vagyis ő lá tta utolsó ké nt életben a lá nyt.
– Pontosan.
Harry é szrevette, hogy Waaler keze még mindig a lá nyon pihen.
– Akkor valamikor 16.55 és 17.11 kö zö tt tö rtént.
– Igen, nagyon ú gy tű nik – bó lintott Waaler.
Harry a jegyzettö mbjére meredt.
– Muszá j ezt csiná lnod? – kérdezte halkan.
– Mit?
– Vedd le ró la a kezed.
– Talá n nem tetszik?
Harry nem vá laszolt. Waaler kö zelebb hajolt hozzá.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy te még soha nem akartad megé rinteni
egyikü ket sem, Harry?
Harry írni pró bá lt, de a tolla felmondta a szolgá latot.
Waaler rö viden felnevetett.
– Nem kell vá laszolnod, rá d van írva. Nincs abban semmi rossz, ha az ember
kívá ncsi, Harry. Végü l is ez az egyik oka annak, hogy rendő rö k lettü nk, nem? A
kívá ncsisá g és az izgalom. Megtudni, hogy milyen az ember bő re a halá l beá lltakor,
amikor má r nem meleg, de még nem is egé szen hideg.
– É n...
Harry elejtette a tollat, amikor Waaler megragadta a kezét.
– Tessék.
Waaler a halott combjához nyomta Harry kezét. Harry nagy levegő t vett. Az első
késztetése az volt, hogy elrá ntja a kezét, aztá n mégsem tette. Waaler keze a sajátjá n
meleg volt és szá raz, míg a lá ny bő re egyá ltalá n nem tű nt emberinek, olyan volt
inká bb, mint a gumi. Mint a langyos gumi.
– É rzed? Ez az izgalom, Harry. Te is rá vagy kattanva, nem igaz? De hol talá lná l
izgalmat, ha abbahagyná d ezt a munkát? Azt fogod csiná lni, mint a tö bbi
szerencsétlen: a videokö lcsö nző ben keresed az izgalmat? Vagy az ü vegeid feneké n?
Nem lenne jobb inká bb a való életben? Tessék, Harry, érezd. Mi ezt kíná ljuk neked, a
való di életet. Mi lesz: igen vagy nem?
Harry megkö szö rü lte a torkát.
– Ú gy értettem, hogy meg kell vá rnunk, hogy a technikusok biztosítsá k a
helyszínt, mielő tt bá rmihez hozzá nyú lunk.
Waaler hosszasan nézte Harryt. Aztá n vidá man kacsintott és elengedte a kezét.
– Igazad van. Az én hibá m.
 Waaler felá llt, és kiment a helyiségbő l.
Harryn ú jra erő t vett a gyomorfá já s, de megpró bá lta mélyeket lé legezve legyű rni.
Beate sosem bocsá taná meg neki, ha ö sszehá nyná a helyszínt.
Arcá t a hű vö s padló hoz szorítva felemelte Barbara zakó já t, hogy benézzen alá . A
lá ny térde és ívben fö lé boruló felső teste kö zö tt egy fehér mű anyag poharat lá tott. De
ami a figyelmét felkeltette, mégsem az volt, hanem a lá ny keze.
– A francba – suttogta. – A francba.

Beate hat utá n hú sz perccel robogott be a Halle, Thune és Wetterlid ü gyvédi iroda
ajtajá n. Harry a nő i mosdó ajtaja mellett ü lt a padló n és egy fehér mű anyag pohá rbó l
ivott éppen.
Beate lefékezett elő tte, letette fémbő rö ndjeit és végighú zta kézfejét izzadt,
lá ngvö rö s homloká n.
– Bocs. É pp az Ingier strandon fekü dtem. Elő bb haza kellett mennem átö ltö zni,
utá na pedig be kellett ugranom a Kjølberggatá ra a felszerelésért. Rá adá sul valami
idió ta parancsba adta, hogy zá rjá k le a liftet, ú gyhogy ké nytelen voltam a lé pcső n
feljö nni.
– Hm. Az illető bizonyá ra az esetleges technikai nyomok miatt aggó dott. A sajtó
kiszagolt már valamit?
– Má r odakint lebzselnek az é pü let elő tt. De nincsenek sokan. Mindenki nyaral.
– Attó l tartok, hogy vé ge a nyaralá snak.
Beate arca grimaszba rá ndult.
– Ú gy é rti, hogy...
– Jö jjö n.
Harry belépett a lá ny elő tt a mosdó ba é s leguggolt.
– Ha benéz a felső teste alá , lá tni fogja a bal kezé t. Levá gtá k a
gyű rű sujját. Beate felnyö gö tt.
– Nagyon kevé s a vér – folytatta Harry. – Vagyis azutá n tö rté nt, hogy a lá ny
meghalt. É s van itt nekü nk mé g valami.
Elsö pö rte a hajat Barbara bal fü lérő l.
Beate a homloká t rá ncolta:
– Egy fü lbevaló ?
– Szív alakú . Teljesen má s, mint a jobb fü lében lévő ezü stszív. Annak, a pá rjá t az
egyik vécé fü lke padló já n talá ltam meg. Ezt itt a gyilkos tette a fü lébe. Az a
kü lö nlegessége, hogy ki lehet nyitni. Így ni. Szokatlan tartalom, nem igaz?
Beate bó lintott.
– Egy vö rö s, ö tá gú gyémá ntcsillag – mondta.
– É s akkor ez mit is jelent?
Beate Harryra fü ggesztette a tekintetét:
– Hogy most má r hangosan is kimondhatjuk?

– Sorozatgyilkos?
Bjarne Møller olyan halkan suttogta el a szó t, hogy Harry automatikusan
odaszorította a fü léhez a telefont.
 – Itt vagyunk a helyszínen és ugyanaz a minta – mondta Harry. – Elkezdheted
visszarendelni az embereket a szabadsá gukró l, fő nö k. Mindenkire szü kségü nk lesz,
aki él é s mozog.
– É s ha egy copycat?
– Egy utá nzó ? Az ki van zá rva. A csonkítá sró l és a gyémá ntokró l csak mi tudunk.
– Ez most nagyon rosszkor jö tt, Harry.
– A sorozatgyilkosok viszonylag ritká n jö nnek alkalmas idő pontban, fő nö k.
Møller hallgatott egy sort.
– Harry?
– Itt vagyok, fő nö k.
– Meg kell, hogy kérjelek rá , hogy az utolsó hetekben, amíg még itt vagy,
asszisztá lj Tom Waalernek ebben az ü gyben. Te vagy az egyetlen az osztá lyon, aki
talá lkozott má r sorozatgyilkossá ggal. Van tapasztalatod. Tudom, hogy nemet fogsz
mondani, ennek ellenére mé gis erre kérlek. Csak így vagyunk ké pesek megoldani,
Harry.
– Persze, fő nö k.
– Ez fontosabb, mint a nézeteltérés kö zted és Tom kö zö tt... Mit mondtá l?
– Hogy rendben.
– Biztos?
– Igen. De most rohannom kell. Itt tö ltjü k az estét, ú gyhogy jó lenne, ha holnap
reggelre ö ssze tudná d hívni a gyilkossá giakat az első megbeszélé sre. Tom a nyolc
ó rát javasolja.
– Tom? – ké rdezte Møller megü tkö zve.
– Tom Waaler.
– Tudom, kirő l van szó , de mé g sosem hallottam, hogy a keresztnevét haszná ltad
volna.
– A tö bbiek vá rnak rá m, fő nö k.
– Oké.
Harry a zsebé be csú sztatta a telefont és a szemetesbe dobta a poharat. Majd
magá ra zá rta a fé rfivé cé egyik fü lkéjét, é s a csészébe kapaszkodva elhá nyta magá t.
Aztá n megá llt a mosdó elő tt, kinyitotta a csapot é s a tü kö rképét szemlélve
hallgatta a folyosó ró l beszű rő dő beszédfoszlá nyokat. Beate asszisztensét, amint arra
kéri az embereket, hogy a lezá rt terü leten kívü l tartó zkodjanak, Waalert, ahogy arra
utasítja a tö bbieket, hogy kerítsenek elő mindenkit, aki az é pü let kö zelében
tartó zkodott. Valamint Magnus Skarrét, aki épp azt kiá ltotta az egyik kollé gá já nak,
hogy sü lt krumpli né lkü l kéri a sajtburgerét.
Amikor a víz végre lehű lt, Harry a csap alá dugta az arcá t. Hagyta, hadd folyjon
vé gig a víz az arcá n é s a fü lén, le a nyaká n, be az ingé be, aztá n végig a há tá n és a
karjá n. Mohó n, telhetetlenü l ivott. Nem volt hajlandó a bensejében lapuló ellensé g
hangjá t hallgatni. Aztá n visszarohant a vé céfü lkébe é s ú jra há nyt.
Odakinn lassan beesteledett, a Carl Berners plass pedig szinte teljesen kihalt,
mire Harry kilépett az épü letbő l, rá gyú jtott egy cigarettá ra és elutasító an felemelte a
kezét, amikor az egyik sajtó hiéna kö zeledni kezdett felé. A férfi megá llt. Harry
felismerte: Gjendem, vagy valahogy így hívtá k. A sydneyi ü gy utá n beszélt vele.
Gjendem sem volt rosszabb, mint a tö bbi, ső t, talá n egy kissé még elviselhető bb is.
 A tú loldalon lé vő tévészakü zlet még nyitva volt. Harry bement. A bolt, egy
szakadt inges, kö vé r férfit leszá mítva, teljesen ü res volt. A férfi a pult mö gö tt
á csorgott és ú jsá got olvasott. Az asztali ventilá tor felborzolta kopasz fejtető jé n
á tfé sü lt hosszú hajszá lait és izzadsá gszaggal terítette be a helyiséget. Csak
felhorkant, amikor Harry az orra alá dugta igazolvá nyá t, és azt ké rdezte, hogy nem
tű nt-e fö l neki valaki a boltban vagy az ü zlet elő tt, aki furcsá n viselkedett.
– Itt egytő l egyig mindenki furcsa – mondta. – Ez az egész kö rnyék egyenesen a
pokolba tart.
– Esetleg valaki, akibő l kiné zné , hogy képes lenne gyilkolni? – folytatta Harry
szárazon.
A férfi fél szemmel hunyorogva sandított Harryra.
– Ezért van itt ez a raká s já rő rkocsi?
Harry bó lintott.
A férfi megvonta a vá llá t, és visszatért az ú jságjához:
– Ki ne akart volna néhanapjá n meggyilkolni valakit, biztos ú r?
Kifelé menet Harry hirtelen lefékezett, amikor az egyik képernyő n a sajá t autó já t
pillantotta meg. A kamera tová bb pá sztá zta a Carl Berners plassot és a vö rö s
téglaépü letet elérve megá llt. A kép ekkor visszavá ltott a TV2 hírolvasó já ra, a
kö vetkező pillanatban pedig egy divatbemutató ra ugrott. Harry mélyet szívott a
cigarettá já bó l, és lehunyta a szemét.
Rakel jö tt vele szembe egy kifutó n, nem is, egyszerre tizenkét kifutó n. Kilépett a
tévéfalbó l, és megá llt elő tte csípő re tett kézzel. Harryra pillantott, há tradobta a fejét,
megfordult és otthagyta. Harry ú jra kinyitotta a szemét.
Nyolc ó ra volt. Igyekezett nem gondolni arra, hogy van egy kocsma egészen a
kö zelben, a Trondheimsveien.
Az este legkemé nyebb ré sze még csak most
kö vetkezett. Azutá n pedig még ott az é jszaka.

Este tíz ó ra volt, s bá r a hő mé rő higanyszá la nagy kegyesen két fokot sü llyedt, a

forró levegő mozdulatlanul vá rta, hogy mindegy, merrő l, de megérkezzen a szél. A
bű nü gyi technikusok épü lete Beate irodájá tó l eltekintve ü res volt. A Carl Berners
plasson tö rté nt gyilkossá g teljesen a feje tetejére állította a napját, és még mindig a
helyszínen tartó zkodott, amikor kollé gá ja, Bjørn Holm, rátelefoná lt, hogy egy nő
vá rja a recepció n, aki a De Beerstő l jö tt valami gyémá ntok miatt.
Beate visszarobogott a Kjølberggatá ra, é s most a vele szemben ü lő , alacsony,
energikus nő re koncentrá lt, aki pont olyan tö ké letesen beszélt angolul, ahogy az egy
Londonban élő hollandtó l elvá rható :
– A gyémá ntoknak van egy geoló giai tanú sítvá nyuk, ami elméletileg lehető vé
teszi, hogy visszajussunk egészen az eredeti tulajdonosukig. Ez a drá gakő eredetérő l
kiá llított igazolá s végigkísé ri a gyémá ntot mindenhová . De attó l tartok, hogy ebben
az esetben ez nem így van.
– Miért nem? – kérdezte Beate.
– Mert az a ké t kő , amit lá ttam, ú gynevezett véres gyémánt.
– A színe miatt?
– Nem. Azért, mert ezek a kö vek feltehető leg Sierra Leone Kiuvu-bá nyá ibó l
szá rmaznak. A vilá g ö sszes gyémá ntkereskedő je bojkottá lja a Sierra Leonébó l
szá rmazó drá gakö veket, mert a bá nyá kat a lá zadó k tartjá k a kezü kben, akik a
gyé má ntexporttal egy olyan há ború t finanszíroznak, ami nem politiká ró l, hanem a
pénzrő l szó l. Innen ered a véres gyémá nt elnevezé s. Azt hiszem, ezek a gyémá ntok
ú jak, é s feltehető leg Sierra Leonébó l csempé szték á t ő ket egy má sik orszá gba, ahol
hamis tanú sítvá nyt á llítottak ki nekik, amely szerint egy ismert bá nyá bó l
szá rmaznak, mondjuk valahonnan Dé l-Afriká bó l.
– Van esetleg valami ö tlete, hogy melyik orszá gba csempészhették á t ő ket?
– Tö bbnyire valamelyik egykori szocialista orszá gban kö tnek ki. Miutá n a
vasfü ggö ny lehullt, azoknak a szakiknak, akik korá bban igazolvá nyokat és
ú tleveleket hamisítottak, új ü zlet utá n kellett nézniü k. A jó
gyé má nttanú sítvá nyoké rt pedig jó l fizetnek. De nem csak emiatt tippelek Kelet-
Euró pá ra.
– Hanem?
– Lá ttam má r hasonló , csillag formá jú gyémá ntokat korá bban is. Az egykori
Kelet-Németorszá gbó l é s Csehorszá gbó l csempészték be ő ket. É s mint ilyeneket,
alacsonyabb minő sé gű gyémá ntokként csiszoltá k ő ket.
– Alacsonyabb minő ségű ?
– Bá r a vö rö s gyémá ntok szépek, mégis olcsó bbak, mint a tiszta fehérek. A kö vek,
amelyeket maguk talá ltak, jó val nagyobb részben tartalmaznak nem
kikristá lyosodott karbonmaradvá nyokat, ami miatt ezek a gyé má ntok nem olyan
tisztá k, mint amennyire kívá natos lenne. Ahhoz, hogy az ember csillagformá t
kapjon, olyan sokat kell eltá volítani egy-egy kő bő l, hogy nyilvá n nem a tö ké letes
minő sé gű gyémá ntot haszná ljuk e cé lra, hanem inká bb egy alacsonyabb minő ségű t.
– Tehá t, Kelet-Né metorszá g vagy Csehorszá g – ö sszegezte Beate, és behunyta a
szemét.
– Igen, de való já ban ez csak talá lgatá s. Nos, amennyiben nincs tö bb kérdése,
akkor talá n még elérem az utolsó gé pet Londonba...
Beate kinyitotta a szemét, és felá llt.
– Bocsá sson meg, hosszú és kaotikus nap volt. Nagyon sokat segített, há lá sak
vagyunk, hogy el tudott jö nni.
– Ugyan má r. Bízom benne, hogy segítségü kre lehettem abban, hogy elkapjá k a
tettest.
– Ezt mi is nagyon reméljü k. Hadd hívjak magá nak egy taxit!
Mikö zben Beate a taxitá rsasá g vá laszá ra vá rt, észrevette, hogy a
gyé má ntszakértő az ő telefont szorongató kezé t nézi. Beate elmosolyodott.
– Nagyon szép ez a gyé má nt. Jegygyű rű nek tű nik.
Beate ö nké ntelenü l elvö rö sö dö tt.
– Nem vagyok eljegyezve. Ezt a jegygyű rű t még az apá m ajá ndékozta az
é desanyá mnak. A halá la utá n kaptam meg.
– Ó , akkor így má r értem, hogy miért a jobb kezé n viseli.
– Igen?
– Igen, mert az emberek á ltalá ban a bal kezü kö n hordjá k. Vagyis, hogy egészen
pontos legyek, a bal ké z kö zé pső ujjá n.
– A kö zé pső ujjon? Azt hittem, hogy a gyű rű sö n.
A nő elmosolyodott.
– Nem, amennyiben osztja a régi egyiptomiak nézeteit.
– Mégpedig?
 – Ú gy gondoltá k, hogy a szerelem véná ja, vagyis a vena amoris, a szívbő l
kö zvetlenü l a bal ké z kö zé pső ujjá ig fut.
Amikor a taxi megérkezett és a nő elment, Beate egy pillanatra a kezére pillantott.
A bal kéz kö zépső ujja.
Aztá n felhívta Harryt.
– A fegyver szintén cseh – mondta Harry, miutá n végighallgatta Beate
beszámoló ját.
– Esetleg ez kiinduló pont lehet – jegyezte meg a lány.
– Esetleg – mondta Harry. – Mit mondott, hogy is hívjá k azt a vénát?
– Vena amoris?
– Vena amoris – mormolta Harry, majd letette a kagyló t.
 Tizenhatodik fejezet
Hétfő. Párbeszéd

Alszol. Tenyeremet az arcodra simítom. Vágytál rá? Megcsókolom a hasadat, azután lejjebb
csúszom, te pedig mozogni kezdesz. Hullámzó tündértánc. Hallgatsz, úgy teszel, mintha
aludnál. Most már felébredhetsz, kedvesem. Lelepleztelek.

Harry felriadt. Betelt né há ny má sodpercbe, mire rá jö tt, hogy a sajá t sikolya

é bresztette fel. Zihá lva meredt a félhomá lyba, a fü ggö ny é s a szekré ny árnyait
figyelte.
Visszaeresztette a fejét a pá rná ra. Mit is á lmodott? Egy félhomá lyos szobá ban
volt. Két ember mozgott egymá son egy á gyban. Az arcukat elrejtették. Meggyú jtott
egy zseblá mpá t és éppen feléjü k irá nyította, amikor felriadt a sikoltá sra.
Harry az éjjeliszekrényen á lló ó rá ra hunyorgott. Még két és fél ó ra van hétig.
Ennyi idő pont elég ahhoz, hogy az ember á lmá ban eljusson a pokolba, majd vissza.
De aludnia kell. Muszá j. Mély levegő t vett, mintha merü léshez készü lő dne, és
behunyta a szemét.
 Tizenhetedik fejezet
Kedd. Profilok

Harry a má sodpercmutató t nézte Tom Waaler feje fö lö tt a falon.

A hetedik emeleti nagy tárgyaló ba pó tszékeket kellett hozniuk, hogy mindenki le
tudjon ü lni. A helyiségben szinte ü nnepélyes csend uralkodott. Semmi duruzsolá s,
ká vézá s, ú jsá golvasá s, csupá n noteszbe firká lá s és néma vá rakozá s, hogy végre
nyolc ó ra legyen. Harry tizenhé t fejet szá molt ö ssze, vagyis csak egy ember
hiá nyzott. Tom Waaler karba tett kézzel állt velü k szemben, és a Rolexére pillantott.
A falió ra percmutató ja tová bbrá ndult és remegő vigyá zzá llá sban megállt.
– Akkor vá gjunk bele – szó lalt meg Waaler.
Zö rgés tá madt é s mintegy parancsszó ra mindenki leü lt.
– É n fogom vezetni a nyomozó csoportot, Harry Hole segé dleté vel. Az asztal
kö rü li fejek meglepő dve fordultak Harry felé , aki a szoba tú lsó vé gében ü lt.
– Elő szö r is szeretném megkö szö nni mindenkinek, hogy zokszó nélkü l azonnal
visszatért a szabadsá gá ró l – folytatta Waaler. – Tartok tő le, hogy az elő ttü nk á lló
idő szakban sokkal tö bb á ldozatot kell majd hozniuk, mint a szabadsá guk
megszakítá sa, és abban sem vagyok biztos, hogy lesz idő m mindennap ú jra
megkö szö nni, ezé rt engedjék meg, hogy ez a kö szö net kitartson az egé sz hó napra,
rendben?
Az asztal kö rü l nevetgélé s é s bó logatá s támadt. Ahogy az ember egy jö vendő beli
osztá lyvezető nek nevetgé l é s bó logat, gondolta Harry.
– A mai nap tö bb szempontbó l is kü lö nleges.
Waaler bekapcsolta a kivetítő t. A mö gö tte ló gó vá sznon a Dagbladet címlapja
villant fel. SOROZATGYILKOS SZABADON? Kép nélkü l, csak ez a két szó ö les
betű kkel. Manapsá g igen ritká n esik meg, hogy egy szerkesztő ség a szakma irá nti
tiszteletnek fittyet há nyva kérdő jelet tegyen egy szalagcímbe. Azt igen kevesen
tudtá k – ebben a tá rgyaló ban példá nak oká ért senki -, hogy a dö ntés az írá sjel
odabiggyesztésérő l csupá n néhá ny má sodperccel a lap nyomdá ba kerü lé se elő tt
szü letett meg, miutá n a Dagbladet ü gyeletes szerkesztő je végü l odatelefoná lt a
fő szerkesztő tvedestrandi nyaraló já ba, hogy taná csot kérjen tő le.
– Nem volt norvég sorozatgyilkosunk – legalá bbis nem tudunk ró la – Arnfinn
Nesset ó ta a nyolcvanas é vekbő l – mondta Waaler. – A sorozatgyilkosok nagyon
ritká k. Olyan ritká k, hogy ez az ü gy még az orszá g hatá rain tú l is biztosan felkelti az
é rdeklő dé st. Nagyon sok szem szegező dik most rá nk, emberek.
Tom Waaler kö zbeékelt hatá sszü nete teljes mértékben felesleges volt, ugyanis a
jelenlévő k mindegyike tisztá ban volt az ü gy jelentő ségével, kü lö nö sen, mivel Møller
elő ző este mindannyiukat tá jékoztatta errő l telefonon.
– Oké – folytatta Waaler. – Amennyiben való ban egy sorozatgyilkossal van
dolgunk, akkor annyira nem is á llunk rosszul. Elő szö r is, mert van kö zö ttü nk valaki,
aki nemcsak hogy nyomozott már sorozatgyilkos utá n, de el is kapta az illető t.
Gondolom, mindannyian ismerik Harry Hole fő tiszt bá mulatos sydneyi sikeré t.
Harry?
Ismé t minden fej Harry felé fordult. Ő megkö szö rü lte a torká t, aztá n, mivel
é rezte, hogy a hangja cserben fogja hagyni, még egyszer kö hintett:
 – Nem vagyok ró la meggyő ző dve, hogy a Sydney-beli munká m való ban
kö vetendő példa lehetne – mondta, és megpró bá lkozott egy félmosollyal. – Ugyanis,
mint tudjá k, végü l lelő ttem a férfit.
Semmi nevetés, mé g csak egy halvá ny mosoly sem. Vé gü l is nem Harry volt az
osztá lyvezető i poszt vá romá nyosa.
– Bizonyá ra ennél rosszabb végkifejletet is el tudunk képzelni, Harry – mondta
Waaler, és ú jabb pillantá st vetett az ó rájá ra. – Tö bben ismerik Stå le Aune
pszicholó gust, akinek a szaktudá sa má r tö bb ü gy kapcsá n a segítségü nkre volt. Azt
ígérte, hogy tart nekü nk egy rö vid ö sszefoglaló t a sorozatgyilkossá g mibenlétérő l.
Néhá nyuk szá má ra feltehető leg nem fog sok ú jat mondani, de egy kis ismétlé s még
senkinek nem vá lt a ká rá ra. Má r itt kellene...
Mindannyian felkaptá k a fejü ket, amikor az ajtó hirtelen kivá gó dott. A belépő
fé rfi hangosan zihá lt. A tweedzakó aló l kitü remkedő nagy, kerek pocak fö lö tt egy
narancssá rga csokornyakkendő ü lt, fö lö tte pedig egy szemü veg billegett, mé gpedig
olyan kicsi, hogy mindenkinek szö get ü tö tt a fejé be, hogyan lehet egyá ltalá n
keresztü llá tni rajta. A tar koponya alatt izzadtan fénylő homlok, alatta pedig egy pá r
sö té t, feltehető leg festett, mindenesetre gondozott szemö ldö k ü ldö gélt.
– Emlegetett szamá r... – jegyezte meg Waaler.
– Mindig megjelenik! – ragyogta Stå le Aune, majd elő rá ntott egy zsebkendő t
zakó ja mellzsebébő l és felitatta vele az izzadsá got a homloká ró l. Odament az asztal
végéhez és hangos csattaná ssal rá dobta elnyű tt, barna bő rtá ská já t.
– Jó reggelt, hö lgyeim és uraim! Ö rö m ennyi fiatal embert é bren lá tni a napnak
eme szaká ban. Né há nyukat má r ismerem, a tö bbieket egyelő re sikerü lt megú sznom.
Harry elmosolyodott. Ő azok kö zé tartozott, akikkel a pszicholó gusnak ú gymond
nem sikerü lt megú sznia a személyes ismeretsé get. Hosszú évekkel ezelő tt fordult
elő szö r hozzá alkoholproblémá ival. S bá r ez nem volt Aune szakterü lete, vé gü l
mé gis kialakult kö zö ttü k egy olyan kapcsolat, amelyrő l Harry is ké nytelen volt
beismerni, hogy vészesen hasonlít egy bará tsá gra.
– Kinyitni azokat a jegyzettö mbö ket, semmirekellő
banda! Aune az egyik szék támlájá ra dobta zakó ját.
– Olyan képet vá gnak, mintha temeté sen lenné nek. Ez nyilvá nvaló an az eset
szá mlá já ra írható , de szeretném, ha ö sszekapná k magukat és legalá bb né há nyan
elmosolyodná nak, még mielő tt kiteszem innen a lá bamat. Ezt tekintsék parancsnak.
Most pedig figyeljenek, mert gyors leszek!
Aune magá hoz ragadott egy tollat a flipchart tá bla szé lérő l, és elké pesztő
gyorsasá ggal írni kezdett, kö zben pedig folyamatosan beszélt:
– Minden okunk megvan rá , hogy azt felté telezzü k, sorozatgyilkosok azó ta
léteznek, hogy a fö ldö n elkö vetté k az első gyilkossá got. A legtö bben azonban az
1888-as, ú gynevezett „Autumn of Terror”-t tekintik a modern kor első
sorozatgyilkossá gi ü gyének. Ez volt az első alkalom, amikor a sorozatgyilkos
bizonyítottan tisztá n szexuá lis indítékbó l ö lt. Az illető ö t nő t gyilkolt meg, mielő tt
nyomtalanul eltű nt. Hasfelmetsző Jack néven vá lt ismertté, való di
személyazonossá gá ra azonban soha nem derü lt fény. Sajá t orszá gunk leghíresebb
sorozatgyilkosa a listá n nem Arnfinn Nesset volt, akire maguk is emlékezhetnek, és
aki huszonvalahá ny beteget mérgezett meg a nyolcvanas években, hanem Belle
Gunnes, a kifejezetten ritkasá gnak szá mító nő i sorozatgyilkosok egyike. Kivándorolt
Ameriká ba, ahol 1902-ben hozzá ment egy egyszá lbé lű férfihoz, és az Indiana
á llambeli La Porte mellett telepedett le egy farmon. Azért neveztem egyszá lbélű nek
az urá t, mert mindö ssze hetven kiló t nyomott, míg az asszony szá zhú szat.
Aune végigsimított nadrágtartó ján.
– Bá r, ha engem kérdeznek, a hö lgy szerintem pont megfelelő sú lyban
volt. A terem tö bb pontjá ró l neveté s hallatszott.
– Ez a kerek, tű zrő lpattant asszonyka megö lte a férjét, néhá ny gyermeket és
ismeretlen szá mú ú riembert, akiket chicagó i ú jsá gok tá rskereső hirdetéseinek
segítsé gével csalt a farmjá ra. A holttestek akkor kerü ltek elő , amikor a farm 1908-
ban titokzatos kö rü lmények kö zö tt leégett. Volt kö ztü k egy elszenesedett és
szokatlanul terjedelmes, fej né lkü li nő i torzó is. A testet feltehető leg Belle helyezte el
ott, hogy a nyomozó k azt higgyé k, ő is ott pusztult a farmon. A rendő rségen késő bb
tö bb szemtanú is bejelenté s tett, miszerint Bellét tö bb helyen is lá ttá k az
á llamokban, soha nem akadtak azonban a nyomá ra. É s meg is érkeztü nk a
csattanó hoz, kedves bará taim. Sajnos mind Jack, mind Belle meglehető sen jellemző
példá nyai a sorozatgyilkosoknak.
Aune abbahagyta a jegyzetelést, és a filctollal kopogtatni kezdett a flipcharton.
– Ugyanis nem kaptá k el egyikü ket sem.
A tá rsasá g némá n bá mult rá .
– Vagyis – folytatta Aune. – A sorozatgyilkos, mint fogalom, éppoly vitatott, mint
mindaz, amirő l most beszélni fogok maguknak. Mé gpedig azért, mert a pszicholó gia
olyan tudomá ny, ami mé g mindig gyerekcipő ben já r, é s mert a pszicholó gusok
természetü kné l fogva megá talkodott akadékoskodó k. Azokró l a dolgokró l fogok
beszá molni maguknak, amit a sorozatgyilkosokró l tudunk – s ami mellesleg
nagyjá bó l megegyezik azzal, amit egyá ltalá n nem tudunk biztosan. Sok deré k
pszicholó gus szerint ugyanis azok az ismertető jegyek, amelyekkel a sorozatgyilkost
jellemezzü k, egy egé sz sor olyan elmebetegségre jellemző ek, amelyek má s
pszicholó gusok szerint nem is léteznek. Elég é rthető voltam? Na jó , néhá nyan
legalá bb má r elmosolyodtak. Akkor annyira nem rossz a helyzet.
Aune mutató ujjá val megkopogtatta az első pontot, amit a tá blá ra írt.
– A tipikus sorozatgyilkos huszonnégy és negyven év kö zö tti fehér fé rfi.
Á ltalá ban egyedü l tevékenykedik, de van, hogy együ ttmű kö dik má sokkal,
elő fordulnak sorozatgyilkos pá rok is. A csonkítá s annak a jele, hogy egyedü l
dolgozik. Á ldozat gyakorlatilag bá rki lehet, de jellemző en a sajá t etnikai csoportjá bó l
vá laszt, és csak kivételes esetben ismeri pré dáját.
– Az első áldozatá t rendszerint olyan kö rnyezetbő l vá lasztja ki, amit nagyon jó l
ismer. Létezik egy kö zismert elmé let, mely szerint a sorozatgyilkossá gokhoz mindig
valami rituá lé kö tő dik. Ez nem igaz, de amikor egy gyilkossá gi ü gyben rituá lé
bukkan fel, az gyakran arra utal, hogy sorozatgyilkossá gró l van vagy lesz szó .
Aune a kö vetkező pontra bö kö tt, ahol ez á llt: PSZICHOPATA/SZOCIOPATA.
– A sorozatgyilkosok legjellemző bb voná sa azonban, hogy amerikaiak. Csak Isten
– és talá n néhá ny pszicholó giaprofesszor a Blindernen – tudja, miért. Szá munkra ez
az információ azért érdekes, mert az FBI és az amerikai igazsá gü gy, vagyis akik a
sorozatgyilkossá gokró l a legtö bbet tudjá k, ké t típust kü lö nbö ztetnek meg: a
pszichopata és a szociopata sorozatgyilkosokat. Bá r az említett professzorok azon a
vé leményen vannak, hogy mind a kü lö nbségtétel, mind a megfogalmazá s bű zlik, a
sorozatgyilkosok hazá já ban mégis a legtö bb bíró sá g a McNaughton-szabá lyhoz
tartja magát. E szerint csak a pszichopata sorozatgyilkos nem tudja, mit tesz abban a
pillanatban, amikor a bű ncselekmé nyt elkö veti. Vagyis a szociopatá val ellenté tben a
pszichopata megú ssza a bö rtö nt, vagy a halá los ítéletet, amivel az USA-ban
egyé bként meglehető sen gyakran é lnek. Ú gy értem, a sorozatgyilkosok esetében.
Hm...
Visszatette a kupakot a filctollra, és meglepő dve rá ncolta a
homloká t. Waaler keze a levegő ben volt. Aune bó lintott.
– Igen, a bü ntetés mérté ke is érdekes – mondta Waaler. – De ahhoz elő bb el kell
kapnunk. Van olyasvalamije, amit a gyakorlatban is hasznosítani tudunk?
– Elment az esze? É n pszicholó gus vagyok.
Nevetés. Aune elégedetten meghajolt.
– Persze, mindjá rt rá té rek, Waaler. De annyit hadd tegyek mé g hozzá , hogy ha
má r most ennyire tü relmetlenek, akkor nehé z idő szaknak néznek elébe. A
tapasztalatok szerint semmi nem tart olyan soká ig, mint elkapni egy sorozatgyilkost.
Legalá bbis akkor, ha az illető a fals típusba tartozik.
– Mi az a fals típus? – kérdezett kö zbe Magnus Skarre.
– Né zzü k meg elő bb gyorsan, hogy azok, akik az FBI részé re a pszicholó giai
típusleírá sokat ké szítik, hogyan kü lö nbö ztetik meg a pszichopata és a szociopata
sorozatgyilkosokat. A pszichopata sorozatgyilkos tö bbnyire hiá nyosan szocializá lt
személyisé g, nincs se munká ja, se képzettsé ge, bü ntetett elő életű , és egy sor
szociá lis problémá val kü zd. Ellenté tben a szociopatá val, aki intelligens, látszó lag
sikeres, é s teljesen normá lis életet él. A pszichopata kivá lik és kö nnyen gyanú ba
keveredik, míg a szociopata beleolvad a tö megbe. Amikor egy szociopatá t
lelepleznek, a szomszédokat é s az ismerő sö ket szinte mindig sokkolja a hír.
Beszé ltem egyszer egy pszicholó gusnő vel, aki az FBI-ná l dolgozik. Ő azt mondta,
hogy az első mozzanat, amit figyelembe vesz, mindig a gyilkossá gok idő pontja.
Gyilkossá got elkö vetni ugyanis idő be telik. Fontos támpont szá má ra, hogy a
gyilkossá g hétkö znapon vagy hétvégé n, illetve ü nnepnapon tö rtént-e. Utó bbi arra
utal, hogy az elkö vető nek van munká ja, ami nö veli annak a való színű sé gé t, hogy
szociopatá val van dolguk.
– Ezek szerint az, hogy az emberü nk a nyá ri szabadsá gok idején tevékenykedik,
arra utal, hogy dolgozik és hogy szociopata? – ké rdezte Beate Lønn.
– Természetesen korai lenne ezt a kö vetkezteté st levonni, de ha minden eddigi
tényt figyelembe veszü nk, akkor elképzelhető . Ez má r elé g hasznos informá ció nak
tű nik?
– Hatá rozottan – bó lintott Waaler. – De ha jó l értem, egyú ttal meglehető sen rossz
hír is.
– Így van. Ú gy tű nik, hogy az emberü nk a fals sorozatgyilkosok szá má t
gazdagítja. Szociopata.
Aune hagyott né há ny má sodpercet a hallgató sá gnak, hogy megemésszék az
imént hallottakat, majd folytatta:
– Joel Norris amerikai pszicholó gus szerint a sorozatgyilkos minden egyes
gyilkossá g kapcsá n egy hatfokozatú mentá lis folyamaton megy keresztü l. Az első t,
melynek sorá n az illető fokozatosan elveszti kapcsolatá t a való sá ggal, aurafá zisnak
nevezik. A totemfá zis, ami az ö tö dik fokozat, maga a gyilkossá g – minden
sorozatgyilkos szá má ra egyenlő a csú csponttal. Vagy hogy egé szen pontos legyek, a
csú cspontnak remé lt fá zissal. Mert a gyilkossá g soha nem képes teljes egészében
teljesíteni azt a katarzis és megtisztulá s utá ni vá gyat é s elvá rá st, amit a tettes
magá tó l a gyilkolá si folyamattó l remélt. Így a gyilkossá g utá n azonnal a hatodik,
vagyis a depresszív fá zisba kerü l. Innen pedig egyenes ú t vezet az ú jabb aurafá zisba,
amelynek sorá n elkezdi felkészíteni magát az ú jabb gyilkossá gra.
– Vagyis a folyamat mindig ú jraindul – jegyezte meg az ajtó mellő l Bjarne Møller,
aki észrevé tlenü l lopó dzott be a terembe. – Mint egy perpetuum mobile.
– Annyi kü lö nbséggel, hogy az ö rö kmozgó vá ltozatlanul ismétli a mű veleteket –
mondta Aune -, a sorozatgyilkos viszont egy olyan folyamaton megy keresztü l, ami
hosszabb tá von megvá ltoztatja a magatartá sát. Ezt a folyamatot – szerencsére – az
ö nkontroll folyamatos csö kkené se, valamint – sajná latos mó don – a vérszomj egyre
erő sebbé vá lá sa jellemzi. Mindig az első gyilkossá got a legnehezebb feldolgozni,
ezért az ú gynevezett lehiggadá si vagy depresszív fá zis is ez utá n a leghosszabb. Ezt
egy ennek megfelelő en hosszú aurafá zis kö veti, ahol ú jra felké szü l a kö vetkező
gyilkossá gra, é s elég idő t hagy magá nak a terv kidolgozá sához. Amennyiben egy
sorozatgyilkossá g tetthelye arró l á rulkodik, hogy az elkö vető nagy hangsú lyt
fektetett a részletekre, nagyon odafigyelt a rituá lé kra és arra, hogy a lebuká s esélye
a lehető legkisebb legyen, akkor nagy bizonyossá ggal feltételezhetjü k, hogy az illető
mé g a folyamat elején van. Ebben az idő szakban tö ké letesíti a techniká já t, így aztá n
egyre hatékonyabb lesz. Ebben a szakaszban a legnehezebb ké zre keríteni. De ahogy
egyre tö bbet gyilkol, a higgadá si fá zis jellemző en egyre rö videbb és rö videbb lesz.
Kevesebb idő t hagy a tervezésre, a helyszínek rendetlenebbek maradnak utá na, a
rituá lé kat egyre hanyagabbul kezeli, é s egyre nagyobb rizikó t vá llal. Mindez pedig
arra utal, hogy nö vekszik a frusztrá ció ja. Más szó val: a vé rszomja egyre fokozó dik.
Elveszti az ö nkontrolljá t, és kö nnyebben el lehet kapni. Ha ebben az idő szakban
nagyon kö zel kerü l ahhoz, hogy elfogjá k, de ez mégsem tö rté nik meg, megré mü lhet,
é s egy idő re felhagyhat a gyilkolá ssal. Ezzel idő t nyer arra, hogy lecsillapodjon és az
egé szet ú jra kezdje majd az elejérő l. Remélem, hogy ezek a pé ldá k nem dö ntik mély
depresszió ba a kedves hallgató sá got.
– Valahogy tú léljü k – vá laszolta Waaler. – Megosztaná velü nk, hogy mit lá t
speciá lisan ebben az ü gyben?
– Hogyne – mondta Aune. – Tehá t a három gyilkossá g...
– Két gyilkossá g! – ú jra Skarre szó lt kö zbe. – Lisbeth Barli egyelő re csak eltű nt.
– Há rom gyilkossá g – mondta Aune szá razon. – Higgyen nekem, fiatalember!
Néhá nyan ö sszepillantottak. Ú gy tű nt, Skarre mondani akar valamit, á m vé gü l
meggondolta magá t. Aune folytatta:
– A há rom gyilkossá g kö zö tt ugyanannyi idő telt el. A testek megcsonkítá sa és
felékszerezé se is igen hasonló mó don tö rté nt. Levá gta az egyik ujjukat, amit azzal
kompenzá lt, hogy az á ldozatokat megajá ndékozta egy gyémá nttal. A kompenzá ció
egyé bként ismert jelensé g az ilyen típusú csonkítá sok eseté ben. Azokra a
gyilkosokra jellemző , akiket nagyon szigorú erkö lcsi elvek menté n neveltek otthon.
Esetleg lehetne ez az egyik nyom, amin elindulhat a nyomozá s, hiszen manapsá g
má r nincs az a fene nagy erkö lcsi szigor az otthonokban.
Senki nem
nevetett. Aune
felsó hajtott.
 – Ezt hívjá k akasztó fahumornak. Nem akarok cinikus lenni, és a poénok biztosan
jobbak is lehetné nek, é n csupá n azt szeretném elkerü lni, hogy ez az ü gy mé g azelő tt
maga alá temessen, hogy nekifogtunk volna a felderítésé nek. Javaslom, tegyenek
maguk is hasonló képpen. Tehá t: a gyilkossá gok kö zö tti idő tartamok é s a rituá lé k
kivitelezé si mó dja arra utal, hogy emberü nk egyelő re megfelelő ö nkontrollal
rendelkezik és a korai fá zisban van.
Tompa torokkö szö rü lés hallatszott.
– Igen, Harry? – mondta Aune.
– Az á ldozat é s a helyszín kiválasztá sa.
Aune az á llához támasztotta mutató ujjá t, néhá ny má sodpercig gondolkodott,
majd bó lintott.
– Igazad van, Harry.
Az asztal kö rü l ü lő k kérdő pillantá sokat vetettek egymásra.
– Má rmint miben van igaza? – kiá ltotta Skarre.
– Abban, hogy az á ldozatok és a helyszínek kivá lasztá sa épp az ellenkező jére utal
– vá laszolta Aune. – Arra, hogy a gyilkos kezé bő l lassan kicsú szik a kontroll, é s egyre
gá tlá stalanabbul gyilkol.
– Hogyhogy? – szakította félbe Møller.
– Ezt majd Harry elmagyará zza – vá laszolta Aune.
Harry beszéd kö zben az asztal lapját
tanulmá nyozta.
– Camilla Loent a sajá t laká sá ban gyilkoltá k meg, ahol egyedü l élt, ugye? A
gyilkos anélkü l jutott be, majd tá vozott onnan, hogy a lebuká s vagy a felismerés
veszélye fenyegette volna. É s zavartalanul elvégezhette a rituá léit. De má r a má sodik
gyilkossá g alkalmá val is lényegesen nagyobb rizikó t vá llalt. Lisbeth Barlit fényes
nappal rabolta el, lakott terü leten, feltehető leg autó val. Egy autó nak meg, ugye,
rendszá mtá blá ja is van. A harmadik gyilkossá g pedig egyenesen szerencsejá ték volt.
Egy iroda nő i vécéjében. Bá r rö viddel a hivatalos munkaidő vége utá n tö rtént, még
elegen tartó zkodtak a kö zelben ahhoz, hogy á tkozottul nagy szerencse kelljen hozzá ,
hogy ne fedezzék vagy legalá bbis ne ismerjék fel.
Møller Aune felé fordult:
– Vagyis akkor mi a konklú zió ?
– Az, hogy nem tudunk végkö vetkeztetést levonni – vá laszolta Aune. –
Legfeljebb annyit felté telezhetü nk, hogy az illető egy jó alkalmazkodó képességgel
rendelkező szociopata. É s hogy fogalmunk sincs ró la, kezd-e má r teljesen
becsavarodni, vagy egyelő re stabil ö nkontrollal, tiszta fejjel gondolkodik.
– É s mi melyikben reménykedü nk?
– Az első esetben egy vé rfü rdő elő tt á llunk, á m van némi esély arra, hogy
elcsípjü k, mivel egyre nagyobb kocká zatot vá llal. A má sik esetben egyre tö bb idő fog
eltelni a gyilkossá gok kö zö tt, és – legalá bbis a tapasztalatok ezt mutatjá k – belá tható
idő n belü l nem fogjuk tudni elkapni. Ő dö nt.
– De mé gis, hol kezdjü k el a nyomozá st? – kérdezte Møller.
– Amennyiben a statisztikahívő kollégá im nézeteit osztanám, akkor azt
javasolná m, hogy az á gyba vizelő k, á llatkínzó k, erő szakolok é s a piromá niá sok
kö zö tt. Első sorban a piromá niá sok kö zö tt. É n azonban nem hiszek ebben. Sajá t
alternatív istenem pedig nincsen, így a vá laszom sajnos ennyi: fogalmam sincs.
Aune visszatette a kupakot a filctollra. A teremben nyomasztó csend uralkodott.
 Tom Waaler felpattant.
– Oké , emberek, akkor ugorjunk neki. Elő szö r is mindenkit hívjanak be egy ú jabb
kihallgatá sra, akivel az ü gyek kapcsá n eddig beszéltü nk. Ellenő rizzenek mindenkit,
aki ü lt má r korá bban gyilkossá gért. Ezenkívü l akarok egy áttekintést mindenkirő l,
akit nemi erő szakért, illetve gyú jtogatá sért ítéltek el.
Harry Waalert figyelte feladatkiosztá s kö zben. Haté kony volt é s magabiztos.
Gyors é s rugalmas, ha valaki valamilyen gyakorlatias ellenveté ssel jö tt, amit
relevá nsnak ítélt. Erő s és határozott, ha valami mégsem volt az.
Az ajtó fö lö tti ó ra negyed tizet mutatott. A nap még épp csak elkezdő dö tt, de
Harry má ris ú gy é rezte, hogy minden ereje elhagyta. Mint egy vénü lő , végét járó
oroszlá n, aki a falka utá n poroszká l, ahol egykor ki tudta hívni azt, aki most vezé rré
vá lt. Nem mintha bá rmikor is falkavezé ri ambíció i lettek volna, de a helyzet akkor is
sú lyos volt. Jelenleg mindö ssze annyira képes, hogy észrevé tlenü l meghú zza magá t,
é s abban reménykedik, hogy majd csak odavet neki valaki egy koncot.
É s valaki oda is vetette azt a koncot. Méghozzá egy elég nagyot.

Az apró kihallgató szoba tompa akusztiká já tó l Harrynak az az érzése támadt, mintha

pá rná ba beszélt volna.
– Halló készü lékek importjá val foglalkozom – mondta az alacsony, kö vérkés fé rfi,
é s jobb kezével végigsimított selyem nyakkendő jén, amit egy diszkrét arany
nyakkendő tű rö gzített hó fehé r ingéhez.
– Halló készü lékek? – kérdezett vissza Harry, és lepillantott az ű rlapra, amit Tom
Waaler nyomott a kezébe. A lapon az „André Clausen” né v alatt, a foglalkozá st
firtató rubriká ban az „ü zletember” szó volt feltü ntetve.
– Talá n rosszul hall? – ké rdezte Clausen nem kevé s szarkazmussal a hangjá ban,
amirő l Harry ké ptelen volt eldö nteni, hogy ellene vagy ö nmaga ellen irá nyult-e.
– Hm. Tehá t azért já rt a Halle, Thune és Wetterlidné l, hogy halló készü lékekrő l
tá rgyaljon?
– Mindö ssze egy ü gynö ki szerző dést akartam á tnézetni. Egyik kedves kollé gá juk
tegnap délutá n má r készített ró la egy má solatot.
– Ez lenne az? – mutatott Harry egy mappára.
– Pontosan.
– Belenéztem a szerző dé sbe. Két évvel ezelő tt írtá k alá . Meg akarta ú jíttatni?
– Nem, csak biztos akartam lenni abban, hogy nem vernek át.
– Csak most?
– Jobb ké ső bb, mint soha.
– Nincs á llandó ü gyvédje, Clausen?
– Van, de attó l tartok, hogy rohamosan ö regszik.
Hatalmas aranytö més villant fel, amikor Clausen szélesen elmosolyodott, majd
folytatta.
– Való já ban csak meg akartam velü k ismerkedni, tudni akartam, mit nyú jt ez az
ü gyvédi iroda.
– É s a mú lt hé t vé gé n egyeztették az idő pontot? Miért egy olyan céggel, ami
kintlé vő ségek behajtá sá ra szakosodott?
– Ez szá momra is csupá n a megbeszé lés alatt vá lt vilá gossá . Vagyis abban a
néhá ny percben, mielő tt a felfordulá s elkezdő dö tt.
 – Ha ú j ü gyvédet keres, akkor bizonyá ra tö bb irodá t is felkeresett – jegyezte meg
Harry. – Felsorolná nekem, melyek voltak ezek?
Harry nem nézett André Clausen arcá ba. Ú gysem kapta volna hazugsá gon.
Harry má r az ü dvö zlé skor lá tta, hogy Clausen azok kö zé az emberek kö zé tartozik,
akiknek az arca nem á rulja el, mit is gondolnak való já ban. Ennek tö bb oka is lehet,
van, akinél csak a szemérmesség, van, akinek olyan a munká ja, ami pó kerarcot
kö vetel, vagy egy olyan há tté r miatt, ahol az ö nuralom fontos erénynek számít. Így
aztá n Harry a tö bbi jelet figyelte. Példá ul, hogy felemeli-e még egyszer a kezét az
ö lé bő l, hogy megsimítsa a nyakkendő jét. Nem tette. Clausen csak ü lt és Harryt nézte.
Nem mereven bámulta, épp ellenkező leg, kissé leeresztett szemhéjakkal, mintha
inká bb talá lná a helyzetet csö ppnyit mulatsá gosnak, mintsem kellemetlennek.
– A legtö bb ü gyvé di iroda, amit felhívtam, csak a nyá ri szabadsá gok utá nra akart
idő pontot adni – mondta Clausen. – A Halle, Thune é s Wetterlidné l voltak a
legelő zé kenyebbek. Mondja csak, gyanú sítanak valamivel?
– Mindenkit gyanú sítunk – vá laszolta Harry.
– Fair enough.
Clausen tö kéletes BBC-angolsá ggal ejtette ki a szavakat.
– É szrevettem, hogy van egy kis akcentusa.
– Való ban? Az utó bbi években sokszor já rtam kü lfö ldö n, talá n emiatt.
– Merrefelé utazott?
– Való já ban tö bbnyire Norvégiá ban. Kó rhá zakat é s kü lö nbö ző inté zményeket,
otthonokat lá togatok. Ezenkívü l gyakran tartó zkodom Svá jcban, abban a gyá rban,
ahol a halló készü lékek ké szü lnek. A termékek fejlő dése megkö veteli a folyamatos
szakmai felké szü ltséget.
Ú jra ez a megfejthetetlen szarkazmus a hangjában.
– Há zas? Van családja?
– Ha vet egy pillantá st a papírra, amit a kollé gá ja tö ltö tt ki, akkor abbó l kiderü l,
hogy nincs csalá dom.
Harry lenézett a jegyző kö nyvre.
– Persze, lá tom má r. Egyedü l é l... nézzü k csak... a Gimle terassén?
– Nem – helyesbített Clausen. – Trulsszel élek.
– Aha. É rtem.
– Való ban? – Clausen elmosolyodott, mikö zben szemhéjai egy kissé mé g lejjebb
ereszkedtek. – Truls egy golden retriever.
Harry érezte a szemgolyó ja mö gö tt ébredező fejgö rcsö t. Az elő tte fekvő lista
szerint még négy tová bbi kihallgatá s vá r rá ebéd elő tt. Utá na pedig ú jabb ö t. Kizá rt,
hogy lesz ereje mindet vé gigcsiná lni.
Megkérte Clausent, hogy mesélje el még egyszer, mi tö rtént azutá n, hogy
belé pett a Carl Berners plasson lévő épü letbe, egé szen a rendő rség érkezé séig.
– Ezer ö rö mmel, kedves fő tiszt – mondta Clausen, és ásított egyet.
Harry hátradő lve hallgatta, amint Clausen lendü letesen és magabiztosan
elmesé li, hogyan érkezett meg taxival é s lifttel, majd – miutá n vá ltott né há ny szó t
Barbara Svendsennel – ö t-hat percet vá rt, hogy a lá ny visszatérjen a vízzel. Miutá n
Barbara nem kerü lt elő , bement a folyosó ra, és megkereste dr. Halle irodá ját.
Harry lá tta a jegyző kö nyvben Waaler feljegyzé sét, miszerint az ü gyvéd
megerő sítette, hogy Clausen 17.05-kor kopogott be hozzá .
 – Lá tott valakit ekkor a nő i mosdó ba bemenni, vagy onnan kijö nni?
– A recepció ró l, ahol á lltam, nem lehetett rá lá tni a mosdó ajtajá ra. É s akkor sem
lá ttam senkit se bemenni, se kijö nni, amikor az iroda felé tartottam a folyosó n. De
ezt má r té nyleg elmondtam né há nyszor.
– É s mé g el is fogja mondani néhá nyszor – vetette oda Harry, majd hangosan
á sított, és egyik kezét végighú zta az arcá n. Magnus Skarre ebben a pillanatban
megkocogtatta a kihallgató szoba ablaká t é s felemelte a karó rá já t. Harry felismerte a
mö gö tte á lló Wetterlindet. Visszabiccentett, é s egy utolsó pillantá st vetett a korá bbi
jegyző kö nyvre.
– Itt az á ll, hogy nem lá tott egyetlen gyanú s szemé lyt sem a recepció kö rnyékén,
mikö zben ott vá rakozott.
– Így van.
– Akkor kö szö nö m, hogy ennyire ké szsé gesen a segítségü nkre volt – mondta
Harry, majd visszatette a papírokat a mappá ba és megnyomta a felvevő készü lé k
kikapcsoló gombját. – Egészen biztosan felvesszü k még magá val a kapcsolatot.
– Egyetlen gyanús személyt sem – mondta Clausen és felá llt.
– Mi?
– Azt mondtam, hogy nem lá ttam senki gyanú sat a recepció ná l, de ott volt
példá ul a takarító nő , aki bejö tt, majd eltű nt a szobá k irá nyá ban.
– Igen, má r beszé ltü nk vele. Azt mondta, hogy egyenesen a konyhá ba ment, és
nem talá lkozott senkivel.
Harry is felá llt és a listá ra pillantott. A kö vetkező kihallgatá s negyed tízkor
kezdő dik a négyes szobá ban.
– É s persze ott volt a biciklis futá r is – folytatta Clausen.
– Biciklis futár?
– Igen. Kö zvetlenü l azelő tt ment ki a bejá rati ajtó n, amikor elindultam
megkeresni Hallé t. Hozott valamit vagy vitt, mit tudom én. Most mié rt néz így rá m,
fő tiszt? Egy kö zö nséges biciklis futá r egy ü gyvédi irodá ban azért annyira nem
gyanú s jelenség.

Má sfél ó rá val késő bb, miutá n az ü gyvédi irodát és az ö sszes osló i kerékpá ros
futá rszolgá latot vé gigellenő rizte, Harry szá má ra vilá gossá vá lt, hogy hétfő n egyetlen
kézbesíté st sem regisztrá ltak a Halle, Thune és Wetterlid szá má ra.
Két ó rá val azutá n, hogy Clausen elhagyta a kapitá nysá got – s kö zvetlenü l azelő tt,
hogy a napsugarak crescendó ja a tető foká hoz ért -, ú jra visszahoztá k, hogy részletes
személyleírá st adjon a futá rró l.
Tú l sok mindenrő l nem tudott beszá molni. Kb. 180 centiméter magas. Á tlagos
testfelé píté sű . A futá r adottsá gainak megfigyelé sében ennél mélyebben nem merü lt
el, mivel ezt sem kü lö nö sebben é rdekesnek nem tartotta, sem kü lö nö sebben
illendő nek férfiak kö zö tt, mondta. Szerinte a férfi pontosan ú gy volt felö ltö zve, mint
a tö bbi biciklis futá r: tapadó s, sá rga-fekete keré kpá rostrikó , rö vidnadrá g és
kerékpá roscipő , ami kattogott, amikor vé giglé pkedett benne a sző nyegen. Az arcá t
sisak és napszemü veg takarta.
– É s a szá ja? – kérdezte Harry.
– Fehér szá jmaszk – felelte Clausen. – Amilyet Michael Jackson is haszná l. Tudja,
amivel a biciklis futá rok a kipufogó gá z ellen védekeznek.
 – Igen, New Yorkban és Tokió ban. De ez itt Oslo.
Clausen vá llat vont.
– Nekem ez nem jutott az eszembe.
Clausent elbocsátottá k, Harry pedig átment Waaler szobá já ba. A férfi a
telefonkagyló t fü lé hez szorítva igenlő en hü mmö gö tt, amikor Harry belé pett.
– Azt hiszem, van egy tippem, hogyan jutott be a gyilkos Camila Loenhez –
kö zö lte Harry.
Waaler letette a kagyló t, anélkü l hogy befejezte volna a beszélgetést.
– A há z kapucsengő jé hez videokamera csatlakozik, ugye?
– Igen...? – hajolt elő ré bb Waaler.
– Ki az, aki miutá n bá rmelyik gombot megnyomja a kaputelefonon, majd
megmutatja elmaszkírozott arcá t a kamerá nak, egészen biztos, hogy be fog jutni az
épü letbe?
– A Mikulá s?
– Nem egészen. A biciklis futá r. Beengeded, mert azt hiszed, hogy csomagot vagy
virá gcsokrot hozott neked.
Waaler felemelte a kagyló t, de a telefon villá já ra tová bbra is rá tenyerelt.
– Akö zö tt, hogy Clausen megérkezett az irodá ba és a biciklis futá r kisétá lt a
recepció elő tt a bejá rati ajtó n, tö bb mint négy perc telt el. Egy biciklis futá r beszalad,
kézbesít, aztá n má r rohan is. Nem piszmog négy percen keresztü l.
Waaler lassan bó lintott.
– Egy kerékpá ros futá r – mondta. – Zseniá lisan egyszerű . Elmaszkírozva, teljesen
hihető indokkal bá rmelyik véletlenszerű en kivá lasztott ember beengedi. Valaki, akit
mindenki lát, de senki nem figyel meg igazá n.
– Egy tró jai faló – bó lintott Harry. – Sorozatgyilkos nem is kívá nhatna ennél jobb
helyzetet.
– É s az égvilá gon senki nem tartja furcsá nak, ha egy biciklis futá r bá rhonnan is
rohanva tá vozik. Ráadá sul nincs rendszá m, a já rmű nem azonosítható . Já tszva
eltű nik a vá rosban – Waaler a telefonra tette a kezét. – Rá á llítok néhá ny embert,
hogy kérdezzenek kö rbe biciklisfutá r-ü gyben a tetthelyek kö rnyéké n az adott
idő pontokban.
– Van mé g valami, amit á t kellene gondolni – mondta Harry.
– Igen – vá laszolta Waaler. – Hogy figyelmeztetnü nk kell-e a lakossá got az
ismeretlen kerékpá ros futá rral kapcsolatban.
– Így van. Megbeszéled Møllerrel?
– Persze. É s Harry...
Harry megtorpant a kü szö bö n.
– Nagyon szép munka volt – mondta Waaler.
Harry biccentett és kiment.
Három perccel késő bb pedig a gyilkossá gi csoport folyosó já n már szét is futott a
hír, hogy Harry talá lt egy nyomot.
 Tizennyolcadik fejezet
Kedd. Pentagramma

Nikolaj Loeb ó vatosan lenyomta a billentyű ket. Az ü res szoba visszaverte a

zongorá bó l elő bú jó vékonyka hangokat. Pjotr Iljics Csajkovszkij, b-moll
zongoraverseny. A legtö bb zongorista furcsá nak talá lja ezt a darabot, ú gy vélik, nem
elég elegá ns. Nikolaj szá má ra azonban ez volt a legszebb muzsika a vilá gon. Azonnal
elö ntö tte a honvá gy, amint lejá tszotta azt a né há ny taktust, amit kívü lrő l tudott
belő le, ujjai pedig automatikusan ezeket a hangokat keresték, valahá nyszor leü lt a
Gamle Aker gyü lekezeti há z elhangoló dott zongorá ja mellé .
Kinézett a sarkig tá rt ablakon. A temető bő l behallatszott a madarak é neke, ami a
leningrá di nyarakra emlékeztette és az apjá ra, aki mindig magá val vitte a vá ros
mellett fekvő régi harcmező kre, ahol Nikolaj nagyapja és ö sszes nagybá tyja pihent
egy rég elfelejtett tö megsírban.
– Hallgasd csak! – mondta neki az apja. – Milyen szívszorító an gyö nyö rű az
énekü k.
Nikolaj torokkö szö rü lésre lett figyelmes. Megfordult.
Az ajtó ban egy pó ló t és farmert viselő férfi á llt. Az egyik kezé t kö tés borította.
Nikolaj első gondolata az volt, hogy bizonyá ra azoknak a drogosoknak az egyike,
akik idő rő l idő re felbukkannak itt.
– Segíthetek valamiben? – kiá ltott oda a férfinak. A helyiség akusztiká ja miatt a
hangja kissé bará tsá gtalanabbul zengett, mint amilyennek szá nta.
A férfi beljebb lépett a kü szö brő l.
– Bízom benne – vá laszolta. – Azért jö ttem, hogy jó vá tegyek valamit.
– Ennek nagyon ö rü lö k – mondta Nikolaj. – De sajnos én itt nem gyó ntathatok.
Van kinn a folyosó n egy lista, amin rajta vannak az idő pontok. Azutá n pedig le kell
fá radnia a ká polná nkba az Inkognitogatá ra.
A férfi ekkorra egészen kö zel ért. A véreres szemei kö rü li fekete kariká kbó l
Nikolaj arra kö vetkeztetett, hogy jó ideje nem alhatott má r.
– Azt akarom jó vá tenni, hogy tö nkrevá gtam az ajtó n lévő csillagot.
Beletelt néhá ny má sodpercbe, mire Nikolaj rá jö tt, mire gondol a látogató .
– Á , értem má r. Ez ü gyben nem tudok segíteni. Persze, én is lá tom, hogy a csillag
elgö rbü lt é s fejjel lefelé ló g – mosolyodott el. – Ami, hogy finoman fogalmazzak, nem
é ppen Isten há zá ba illő lá tvá ny.
– Ezek szerint maga nem itt
dolgozik? Nikolaj megrá zta a fejét.
– Csupá n néha kö lcsö nkapjuk a helyiséget. É n a Szent Olga fejedelemasszony
apostoli gyü lekezetéhez tartozom.
A férfi felhú zta szemö ldö két.
– Az orosz ortodox egyhá zhoz – tette hozzá Nikolaj. – Szerzetes pap vagyok é s a
gyü lekezet elö ljá ró ja. Azt hiszem, hogy az irodá t kellene megnéznie. Talá n lesz ott
valaki, aki segíthet magá nak.
– Hm, kö szö nö m.
A fé rfi nem mozdult.
– Csajkovszkij, ugye? Az 1. zongoraverseny?
 – Így van – felelte Nikolaj meglepő dve. Tapasztalatai szerint a norvégokat
nemigen lehetett azzal vá dolni, hogy tú lsá gosan mű veltek lenné nek. Ez a kopott
pó ló t viselő fé rfi rá adá sul ú gy fest, mint valami hajléktalan.
– Az anyá m já tszotta nekem mindig – mondta a férfi. – Azt mondta, hogy nagyon
nehéz darab.
– Bizonyá ra nagyon kedves asszony lehet az édesanyja, ha olyan darabokat
játszott magá nak, amit nehé znek talá lt.
– Igen, nagyon kedves volt. Szinte szent.
Volt valami a férfi féloldalas mosolyá ban, ami egy kissé ö sszezavarta Nikolajt.
Tele volt ellentmondá sokkal. Egyszerre nyitott é s zá rkó zott, barátsá gos é s cinikus.
Persze az is lehet, hogy szoká s szerint csak tú l sok mindent akart belemagyará zni.
– Kö sz a segítséget – mondta a férfi, és elindult az ajtó felé.
– Igazá n nincs mit.
Nikolaj visszafordult a zongorához és ö sszpontosított. Lenyomott egy billentyű t,
olyan ó vatosan, hogy az egy darabig csak puhá n és hangtalanul sü llyedt lefelé, majd
é rezte, ahogy a filc a zongora hú rjá hoz nyomó dik. Ekkor tű nt fel neki, hogy nem
hallotta az ajtó t becsukó dni. Megfordult, é s lá tta, hogy a férfi a kilincset szorongatva
á lldogá l az ajtó elő tt, é s az ö sszetö rt ablakban lévő csillagot bá mulja.
– Valami gond van?
A férfi felpillantott.
– Nem, semmi. Mit é rtett azalatt, hogy nem idevaló lá tvá ny a fejjel lefelé ló gó
csillag?
Nikolaj nevetését visszaverték a falak.
– Mert ez egy fordított pentagramma. Nem ismeri?
A férfi tekintetébő l Nikolaj azonnal rá jö tt, hogy fogalma sincs ró la, mirő l van szó .
– A pentagramma egy ő si, vallá si szimbó lum, és nem csak a kereszténységben.
Egy ö tá gú csillag, amit egyetlen, ö nmagá t tö bbszö r is keresztező , ö sszefü ggő
voná ssal le lehet rajzolni. A jelet tö bb ezer éves sírkö veken is megtalá ltá k. Viszont
ha fejjel lefelé ló g, vagyis lefelé egy, felfelé pedig két szá ra mutat, akkor egészen
má st jelent. Ez esetben a démonoló gia egyik legfontosabb jelképével van dolgunk.
– Démonoló gia?
A fé rfi nyugodtan, ám hatá rozottan tette fel a ké rdést. Mint aki ahhoz van
szokva, hogy vá laszolnak neki, gondolta Nikolaj.
– A gonosz tudomá nya. A kifejezés még azokbó l az idő kbő l szá rmazik, amikor az
emberek ú gy vélték, hogy a gonosz a dé monok létezésébő l ered.
– Hm. Akkor most eltű ntek a démonok?
Nikolaj egé szen megfordult a zongoraszéken. Lehet, hogy rosszul íté lte meg ezt a
fé rfit? Tú lsá gosan gyors felfogá sú nak tű nik ahhoz, hogy drogos vagy hajlé ktalan
legyen.
– Rendő r vagyok – mondta a férfi, mintha csak a gondolataiban olvasna. – A mi
fajtá nk folyton ké rdező skö dik.
– É rtem. De hogyhogy é pp erre kívá ncsi?
A férfi vá llat vont.
– Nem tudom. Mostaná ban lá ttam ezt a jelet életemben elő szö r, de nem
emlékszem rá , hogy hol. Vagy hogy fontos-e egyá ltalá n. Melyik démon jelképe ez a
szimbó lum?
 – Csjort – vá laszolta Nikolaj, és ó vatosan lenyomott há rom billentyű t. Disszonáns.
– Illető leg sá tá nként is ismeretes.

Olaug Sivertsen délutá n kinyitotta Bjørviká ra néző franciaerkélye ajtajá t, leü lt egy
székre és a piros vonatot nézte, ami a há za mellett siklott el. Az 1891-ben emelt
kő villa teljesen szokvá nyos há z lett volna, ha fekvése nem annyira szokatlan. A
tervező je utá n elkeresztelt Villa Valle ugyanis az osló i kö zponti pá lyaudvar mellett
fekü dt a sínek mentén, voltaképpen a vasú tá llomá s terü letén. Legkö zelebbi
szomszédja néhá ny alacsony fészer, illetve a Norvég Á llamvasutak mű helycsarnoka
volt. A Villa Valiét az á llomá sfő nö k csalá djá nak és cselédségének az elszá llá solá sá ra
szá ntá k, és extravastag falakkal gondoskodtak arró l, hogy lakó i ne ébredjenek majd
fel minden alkalommal, ha egy vonat elrobog a há z mellett. Az á llomá sfő nö k
rá adá sul kü lö n megkérte a kő mű vest – aki egyébként azért kapta meg a munká t,
mert messze fö ldö n híres volt kü lö nlegesen masszív kö tésű , nagyon tartó s
malterjá ró l -, hogy a szoká sosná l is jobban erő sítse meg a falakat. Arra gondolt
ugyanis, hogy ha netá n egy vonat kisiklik és belerohan a há zba, akkor lehető ség
szerint inká bb a mozdony vezető jének essen baja, mintsem neki vagy a csalá djá nak.
Ez idá ig szerencsére egyetlen vonat sem robogott bele a pompá zatos á llomá sfő nö ki
villá ba, ami magá nyosan emelkedett a fekete kavicsok sivataga fö lé, melyben a sínek
csillogó kígyó ként tekeregtek a napfényben.
Olaug behunyta a szemét és a nap felé fordította arcát.
Fiatalkorá ban egyá ltalá n nem szerette a napot. A bő re azonnal kipirult, leégett
tő le, ő pedig mindig a nedves, hű vö s nordvestlandi nyarak utá n vá gyakozott. Á m
mió ta megö regedett – a nyolcvan felé kö zeledett -, jobban értékelte a meleget a
hidegnél, a fényt a sö tétsé gnél. Magá ny helyett tá rsasá gra, csend helyett pedig
zajokra vá gyott.
Mennyire má s volt még, amikor 1941-ben, tizenhat évesen, ú tnak indult
Averøyá ró l, és pontosan ezeken a síneken Osló ba érkezett, hogy szolgá ló lá nyké nt
munká ba á lljon a Villa Vellá ban Ernst Schwabe rajparancsnokná l é s feleségé né l,
Randiná l. Ernst Schwabe magas, jó kiá llá sú férfi volt, felesége pedig nemesi csalá d
sarja, amitő l Olaug az első napokban halá lra ré mü lt. A há zaspá r azonban olyan
bará tsá gosan és tisztelettel bá nt a fiatal lá nnyal, hogy Olaug egy idő mú lva rá jö tt:
ameddig a német precizitá s á ltal megkö vetelt alapossá ggal é s pontossá ggal vé gzi a
dolgá t, semmi fé lnivaló ja nincsen.
Ernst Schwabe a Wehrmacht szá llítmá nyozá si alegysé gé nek a vezető je volt, é s ő
maga dö ntö tt ú gy, hogy a vasú tá llomá sná l fekvő Villa Vellá ban kívá n lakni. A
felesé ge ugyanebben az alegységben szolgá lt, ő t azonban Olaug soha nem lá tta
egyenruhá ban. A cselé dszoba délre, a kertre és a sínek felé nézett. Az első hetekben
a vasú ti kocsik csö rö mpö lése, éles fü ttyö gése és a vá ros egyé b zajai miatt szinte
egyá ltalá n nem tudott aludni, de aprá nké nt hozzá szokott. Amikor aztá n a kö vetkező
é vben az első vaká ció já ra hazautazott, és á gyá ban fekve a csendet hallgatta abban a
há zban, amelyben felnő tt, hirtelen visszavá gyott az életet jelképező hangok, zajok és
az eleven emberek kö zé.
Eleven emberek. Abbó l aztá n bő ségesen kijutott a Villa Vellá nak a há ború alatt. A
Schwabe há zaspá r nagystílű tá rsasá gi életet élt, németek és norvégok egyará nt
megfordultak ö sszejö veteleiken. Ha az emberek tudná k, hogy a norvég tá rsadalom
mely prominens elemei ettek, ittak, dohá nyoztak itt a Wehrmacht vendégszereteté t
é lvezve! Nem véletlen, hogy a há ború befejezése utá n kapott első utasítá sok egyike
az volt, hogy azonnal égesse el a megő rzö tt asztalká rtyá kat. Olaug pedig szó nélkü l
tette, amit kívá ntak tő le. Idő nként persze nagy volt a kísérté s, amikor a vendé gek
kö zö tt látott arcok egyszer csak felbukkantak a lapokban é s arró l panaszkodtak,
milyen életü k volt a megszá llá s idején a németek igája alatt. Olaug azonban
ö sszeszorította a szá já t és hallgatott. Jó oka volt rá . Kö zvetlenü l a há ború befejezése
utá n azzal fenyegették, hogy elveszik tő le kisfiát, az ő mindenét. Ez a félelem a mai
napig kísé rtette.
Olaug a nap bá gyadt sugarai felé hunyorgott. Nem is csoda, hogy csak ennyire
futja az erejébő l, hiszen egész álló nap azon fá radozott, hogy Olaug virá gait
kiszá rítsa az ablakpá rká nyon. Elmosolyodott. Magassá gos ég, milyen fiatal is volt...
Visszavá gyik azokba az évekbe? Igazá bó l nem. De a tá rsasá gra, az életre és a
nyü zsgé sre vá gyott. Annak idején sosem értette, miért mondjá k azt, hogy az ö regek
magá nyosak, most bezzeg...
Való já ban nem is a magá nyró l van szó , sokkal inká bb arró l az é rzésrő l, hogy az
ember má r nem fontos senkinek. Végtelenü l elszomorodott, amikor reggelente azzal
az érzéssel é bredt, hogy aká r az egész napot á gyban tö lthetné, anélkü l hogy az
bá rkinek is feltű nne.
Emiatt is dö ntö tt ú gy, hogy befogad egy albérlő t, nevezetesen egy tű zrő lpattant,
fiatal trøndelagi lá nyt.
Kü lö nö s é rzé s volt, hogy Ina, aki csak néhá ny évvel idő sebb, mint amennyi ő
volt, amikor a vá rosba kö ltö zö tt, most ugyanabban a cselédszobá ban lakik.
Esté nként bizonyá ra ő is visszavá gyik a vá ros zajá bó l arra a kicsi helyre, ott é szakon.
Bá r, az is lehet, hogy téved. Iná nak ugyanis lett egy udvarló ja. Olaug még csak
nem is lá tta a fiatalembert, nemhogy beszé lt volna vele. Há ló szobájá bó l azonban
hallotta a lépteit a há tsó lé pcső n, ahonnan Ina ajtaja nyílt. Ellentétben azokkal az
idő kkel, amikor Olaug cseléd volt, Iná nak senki nem tilthatta meg, hogy
fé rfilá togató t fogadjon. Nem mintha ez szá ndé ká ban á llt volna, csupá n abban
reménykedett, hogy senki nem fogja elvenni tő le Iná t. Hiszen lassan má r olyan volt
szá má ra, mint egy kö zeli bará tnő . Vagy mé g inká bb, mint egy lá nygyermek. A soha
meg nem szü letett lá nya.
Olaug azonban tisztá ban volt azzal, hogy egy idő s hö lgy és egy fiatal lá ny
kapcsolatá ban mindig a fiatal az, aki felajá nlja a barátsá got, az ö reg pedig elfogadja.
Ezért nagyon odafigyelt, nehogy rá erő szakolja magá t a lá nyra. Ina mindig
bará tsá gos volt, Olaugnak azonban idő nként megfordult a fejé ben, hogy lehet, hogy
ez az alacsony bé rleti díjnak is kö szö nhető .
Szinte má r á llandó szertartá ssá vá lt, hogy este hét ó ra tá jban fő zö tt egy teá t, és
némi apró sü temény kíséretében bekopogott Iná hoz. Jobban szeretett ott ü ldö gélni.
Kü lö nö s mó don még mindig az egykori cselédszobá ban érezte leginká bb otthon
magá t. Bá rmirő l el tudtak beszélgetni. Iná t leginká bb a há ború érdekelte és ami
abban az idő szakban a Villa Vellá ban tö rtént. Olaug pedig mesélt. Arró l, hogy Ernst
és Randi Schwabe milyen nagyon szerették egymá st. Hogy képesek voltak ó rá kon
keresztü l a nappaliban ü ldö gélni és csak beszélgetni. Kö zben gyengéden meg-
megérintették egymá st, elsimítottak egymá s arcá bó l egy-egy hajtincset, vagy fejü ket
a má sik vá llá ra hajtottá k. Olykor elő fordult, hogy Olaug a konyhá bó l kipillantott
rá juk. Ernst Schwabe karcsú alakjá ra, fekete, sű rű hajá ra, magas homloká ra és
tekintetére, ami olyan gyorsan tudott tréfá lkozó bó l komolyra, haragvó bó l nevető sre
vá ltani. Amilyen magabiztos volt ez a szempá r az élet nagy dolgaiban, annyira
kisfiú san zavarba tudott jö nni az apró , triviá lis kérdésektő l. De fő leg Randi Schwabét
nézte. Csillogó , vö rö s hajá t, vékony, hó fehér nyaká t és tiszta szemét, melynek
vilá goskék íriszét sö tét szegély keretezte, és amelynél szebbet soha életében nem
látott.
Amikor így lá tta ő ket együ tt, Olaug mindig arra gondolt, hogy ezek ketten igazi
lelki tá rsak, akik egymá snak lettek teremtve, és hogy soha semmi nem vá laszthatja
szét ő ket. Persze, olykor megesett, hogy a Villa Vella-beli ö sszejö vetelek kellemes
hangulata a vendégek tá vozá sa utá n heves veszekedésbe torkollott.
Egy ilyen marakodá s utá n tö rtént, hogy Ernst Schwabe kicsivel azutá n, hogy
Olaug lefekü dt, bekopogott a szobájá ba. Anélkü l, hogy villanyt gyú jtott volna,
leereszkedett a lá ny á gyá nak a szélére, é s elpanaszolta, hogy a felesége dü hö ngve
hagyta el a há zat, és hogy az é jszakát egy hotelben tö lti. Olaug érezte a fé rfi leheletén
az alkohol szagá t, de mé g fiatal volt és nem tudta, mit kellene tennie, amikor egy
nagyjá bó l hú sz é vvel idő sebb férfi, akire felné zett, akit csodá lt, ső t, akibe titokban
talá n egy kicsit szerelmes is volt, arra kéri, hogy vegye le a há ló ingé t, hogy
megnézhesse meztelenü l.
Az első éjszaka nem érintette meg, csak nézte. Megsimogatta az arcá t, és azt
mondta neki, hogy szép, szebb, mint valaha is megérthetné. Amikor aztá n felá llt és
kiment, ú gy tű nt, mintha legszívesebben elsírná magá t.
Olaug behajtotta az erkélyajtó t é s felá llt. Lassan hét ó ra. Vetett egy pillantá st a
hátsó lépcső hö z vezető ajtó ra, é s egy pá r csinos fé rficipő n akadt meg a tekintete Ina
lá btö rlő jé n. Ezek szerint lá togató ja van. Olaug leü lt az á gyra és hallgató zott.
Nyolckor kinyílt az ajtó . Hallotta, hogy valaki cipő t hú z, majd lemegy a lépcső n.
Beszű rő dö tt azonban valami má s, a kutyamancsok halk kapará szá sá ra emlé keztető
hang is. Olaug kiment a konyhá ba, és feltette a teavizet.
Amikor néhá ny perccel késő bb bekopogott Ina szobá já ba, nagy meglepetésére
nem kapott vá laszt. Fő leg azért talá lta ezt furcsá nak, mert bentrő l halk zene
szű rő dö tt ki.
– Ina?
Olaug meglö kte az ajtó t, ami ettő l kinyílt. Első ké nt az á porodott levegő tű nt fel
neki. Az ablak csukva volt, a fü ggö nyö ket pedig behú ztá k, így a szoba szinte teljesen
sö té t volt.
– Ina?
Semmi vá lasz. Talá n alszik. Olaug á tlépett a kü szö bö n, és az ajtó mö gé
kukkantott, ahol az á gy állt. Ü res. Furcsa. Az ö reg szemek vé gre hozzá szoktak a
sö té thez, így má r ki tudta venni Ina alakját. A lá ny a hintaszékben ü lt az ablak elő tt,
é s tényleg ú gy tű nt, hogy alszik. Szeme csukva, feje oldalra billent. Olaug még
mindig nem jö tt rá , honnan hallatszik a halk zene.
Odament a székhez.
– Ina?
Semmi. Olaug fél kezébe fogta a tá lcá t, a má sikkal pedig ó vatosan megérintette a
lá ny arcá t.
 A teá skanna tompa koppaná ssal é rt a sző nyegre, és két csésze, majd a birodalmi
sassal díszített, ezü st cukortartó , egy tá nyér és hat darab Maryland keksz kö vette.

Ugyanabban a pillanatban, amikor Olaug, pontosabban a Schwabe család csé széi a

fö ldö n landoltak, Stå le Aune a szájá hoz emelte a sajá tjá t. Pontosabban az osló i
rendő rsé gét.
Bjarne Møller a kerekded pszicholó gus eltartott kisujj át tanulmá nyozta, és
kö zben azon tű nő dö tt, hogy mennyire szerepjá tszá s ez, é s mennyire csupá n egy
eltartott kisujj.
Møller gyors eligazítá st tartott az irodá já ban, ahová Aunén tú l a nyomozá s
vezető it, vagyis Tom Waalert, Harry Holé t és Beate Lønnt is berendelte.
Egytő l egyig kimerü ltnek tű ntek. Talá n azért, mert a remény, amit a kerékpá ros
futá r dolog keltett, lassan kezdett kialudni.
Tom Waaler é pp az imént futotta át a tévében és rá dió ban kö zzé tett kö rö zé si
felhívá s nyomá n é rkezett bejelenté seket. Ö sszesen huszonnégy hívá st kaptak. Ebbő l
tizenhá rom az á llandó betelefoná ló któ l érkezett, akik mindig jelentkeznek, aká r
lá ttak valamit, aká r nem. A maradék tizenegybő l hét bejelenté s való di feladatot
teljesítő , való di biciklis futá rokra vonatkozott. Négyen pedig arró l szá moltak be,
amit már maguk is tudtak: hétfő n, ö t ó ra kö rü l egy kerékpá ros futá r tartó zkodott a
Carl Berners plasson. Az ú jdonsá g csak annyi volt, hogy lá ttá k lefelé tekerni a
Trondheimsveien. Az egyetlen é rdekes tippet egy taxisofő r szolgá ltatta, aki lá tott
egy sisakot, szemü veget é s sá rga pó ló t viselő keré kpá rost a Mű vészeti és
Ké zmű ipari Iskola kö zelé ben az Ullevå lsveien fö lfelé haladni, nagyjá bó l abban az
idő pontban, amikor Camilla Loent meggyilkoltá k. Utá nané ztek, é s egyetlen
futá rcégnél sem talá ltak olyan megrendelé st, ami miatt bá rmelyik emberü knek
akkor é pp az Ullevå lsveien kellett volna kerékpá roznia. Kevé ssel ezutá n azonban a
Førstemann Futá rszolgá lattó l jelentkezett egy fickó , aki né mileg szégyenkezve
szá molt be ró la, hogy ő aznap tett egy kis kitérő t az Ullevå lsveien felfelé, mert meg
akart inni egy sö rt a St. Hanshaugen egyik kerthelyiségében.
– Má s szó val a felhívá s nem hozott eredményt? – ö sszegezte Møller a hallottakat.
– Ezt egyelő re korai lenne kijelenteni – mondta Waaler.
Møller bó lintott, de arckifejezésé bő l sü tö tt, hogy nincs tú lsá gosan feldobva.
Aunén kívü l mindannyian tisztá ban voltak vele, hogy az első reakció k a
legfontosabbak. Az emberek gyorsan felejtenek.
– É s mit mondanak az emberhiá nnyal kü zdő igazsá gü gyi orvos szakértő ink? –
kérdezte Møller. – Talá ltak valamit, ami segíthetne azonosítani a tettest?
– Sajnos semmit – rá zta meg a fejét Waaler. – Minden egyé b munká t kiejtettek a
kezü kbő l, és csak a mi eseteinkkel foglalkoznak, de mostaná ig eredmé nytelenü l. Se
sperma, se vér, se hajszá l vagy bá rmi egyéb. Az egyetlen fizikai nyom, amit a tettes
maga utá n hagy, az a golyó ü tö tte lyuk.
– É rdekes – jegyezte meg Aune.
Møller kissé enervá ltan megkérdezte, hogy mi olyan é rdekes ebben.
– Mert ez arra utal, hogy szexuá lisan nem bá ntalmazta az áldozatokat – mondta
Aune. – Ez pedig kifejezetten szokatlan egy sorozatgyilkos eseté ben.
– Talá n nem a szexrő l szó l – vetette fel Møller.
 – Ezek a gyilkosok mindig szexuá lis motivá ció val rendelkeznek – rá zta a fejé t
Aune. – Mindig.
– Lehet, hogy olyan, mint Peter Sellers az Isten hozta, Mister!-ben – szó lalt meg
Harry. – „I like to watch.”1
A tö bbiek értetlenü l bá multak rá.
– Ú gy értem, hogy talá n nem kell megérintenie ő ket ahhoz, hogy szexuá lisan
kielégü ljö n – mondta Harry, mikö zben igyekezett elkerü lni Waaler pillantá sá t. –
Lehet, hogy maga a gyilkolá s és a holttest lá tvá nya is megteszi.
– Ez elképzelhető – helyeselt Aune. – A gyilkos á ltalá ban vá gyik az orgazmusra,
de ú gy is tud ejakulá lni, hogy nem hagy spermanyomot a helyszínen. Vagy van elé g
ö nuralma hozzá , hogy megvá rja, amíg biztonsá gba kerü l.
Néhá ny má sodperces csend tá madt. Harry tudta, hogy mindannyian ugyanarra
gondolnak, amire ő : vajon mit tett a gyilkos az eltű nt nő vel, Lisbeth Barlival?
– Mi van a talá lt fegyverekkel?
– Ellenő riztü k ő ket – mondta Beate. – A ballisztikai tesztek kilencvenkilenc egé sz
kilenc tized szá zalékos biztonsá ggal azt bizonyítjá k, hogy ezeket haszná ltá k a
gyilkosságokhoz.
– Remek – nyugtá zta Møller. – Valami ö tlet a fegyverek eredetét
illető en? Beate megrá zta a fejét.
– A sorozatszá mokat lecsiszoltá k. A reszelő nyomok ugyanolyanok, mint amit a
lefoglalt fegyverek tö bbsé gé n is talá ltunk.
– Hm – mondta Møller. – Tehá t ú jra a nagy és rejtélyes fegyvercsempé sz banda.
Nem kellene a Nemzetbiztonsá gi Szolgá latnak elintéznie végre ezeket a srácokat?
– Az Interpol má r né gy é ve dolgozik az ü gyö n, minden kü lö nö sebb eredmé ny
nélkü l – vá laszolta Waaler.
Harry há trabillentette a székét és Waalerre sandított. É s kö zben legnagyobb
elképedésére arra lett figyelmes, hogy érez valamit Waaler irá nyá ban, amit eddig
még sosem, mégpedig csodá latot. Ugyanazt a csodá latot, amit az ember egy olyan
vadá llat irá nt érez, amely tö kélyre fejlesztette tú lélési techniká já t.
Møller felsó hajtott.
– É rtem. Akkor, ha jó l szá molom, a jelenlegi á llá s 3-0, és az ellenfél egyelő re mé g
csak á t sem engedte nekü nk a labdá t. Komolyan nincs senkinek semmi haszná lható
ö tlete?
– Nos, nem tudom, mennyire lehet ö tletnek nevezni...
– Ki vele, Harry!
– Inká bb csak egy kó sza megérzé s. A tetthelyekrő l lenne szó . Van bennü k valami
kö zö s, de egyelő re még nem jö ttem rá , hogy mi az. Az első gyilkossá g egy tető téri
laká sban tö rtént az Ullevå lsveien. A má sodik nagyjá bó l attó l egy kilométerre
é szakkeletre, a Sannergatá n. A harmadik pedig kö rü lbelü l ugyanilyen tá volsá gra,
csak egyenesen kelet felé, a Carl Berners plass egyik irodahá zá ban. Az emberü nk
mozog, de az az érzésem, hogy van ebben valami rendszer. Ebben is.
– Má rmint? – kérdezte Beate.
– Ez má r nem az é n asztalom – vá laszolta Harry. – De a pszicholó gusunknak
biztosan van valami gondolaté bresztő magyará zata.
Møller épp akkor fordult Aunéhoz, amikor az a teá já ba kortyolt.

1 „Szeretem nézni.”
 – Valami megjegyzé s, Aune?
Aune vá gott egy grimaszt.
– Há t, nem éppen egy ceyloni.
– Nem a teá ra értettem.
– Ezt nevezik humornak, Møller – só hajtott Aune. – É rtem, mire akarsz
kilyukadni, Harry. A sorozatgyilkosoknak szigorú preferenciá i vannak a helyszínek
fö ldrajzi fekvésé t illető en. Nagy vonalakban há rom típust kü lö nbö ztetü nk meg.
Aune feltartott ujjain számolt:
– Van a helyhez kö tö tt sorozatgyilkos, aki elcsalja vagy erő szakkal az otthoná ba
hurcolja á ldozatait, és ott végez velü k. A má sik a territoriá lis, aki egy behatá rolt
terü leten tevékenykedik – mint Hasfelmetsző Jack, aki csak a vö rö s lá mpá s
negyedben gyilkolt -, á m ez a behatá rolt terü let aká r egy egé sz vá ros is lehet. Vé gü l
pedig lé tezik az ú gynevezett nomá d típusú sorozatgyilkos. Feltehető leg az ő
lelkü kö n szá rad a legtö bb gyilkossá g. Ottis Toole é s Henry Lee Lucas példá ul
á llamró l á llamra utaztak az USA-ban, és tö bb mint há romszá z embert ö ltek meg.
– Aha – mondta Møller. – De ebben nem igazá n lá tom a rendszert és a
tervszerű séget, amirő l te beszéltél, Harry.
Harry vá llat vont.
– Ahogy mondtam, ez csak egy kó sza megérzés.
– Van egy dolog, ami kö zö s bennü k – vetette kö zbe Beate.
A tö bbiek mintegy vezényszó ra fordultak felé, amitő l a lá nynak azonnal szép,
vö rö sen lá ngoló foltok jelentek meg az arcá n, és ú gy tű nt, má r azt is megbá nta, hogy
kinyitotta a szá ját. Igyekezett ú gy tenni, mintha mi sem tö rtént volna, é s folytatta:
– Olyan terü letekre hatol be, ahol a nő k a leginká bb biztonsá gban érzik magukat.
A sajá t laká sukba. Fényes nappal a sajá t utcá jukba. A munkahelyü k nő i mosdó jába.
– Nagyon jó , Beate – mondta Harry, amiért egy gyors, há lá s pillantá st kapott.
– Kivá ló megfigyelés, ifjú hö lgy – bó logatott egyetértő en Aune is. – Mé g valamit
hadd jegyezzek meg a mozgá smintá k kapcsá n. A szociopata sorozatgyilkosok
á ltalá ban nagyon magabiztosak, mint ahogy azt a mostani delikvens esetében is
megfigyelhetjü k. Jellemző sajá tossá guk tová bbá , hogy szeretik a lehető
legkö zelebbrő l kö vetni a nyomozá st. Ső t, néha odá ig elmennek, hogy szemé lyesen is
felbukkannak az esemé nyek kö zelében. Ú gy tekintenek a nyomozá sra, mint valami
játékra kö ztü k é s a rendő rség kö zö tt, ső t, tö bben hangot is adnak ö rö mü knek, ha
é szreveszik a nyomozó k kö zt uralkodó zű rzavart.
– Vagyis valahol egy fó szer épp hü lyé re rö hö gi magá t rajtunk – foglalta ö ssze a
hallottakat Møller, majd ö sszecsapta a kezét. – Akkor má ra ennyi volt.
– Lenne itt még egy apró sá g – szó lalt meg Harry. – A gyé má ntcsillagok, amikkel
a gyilkos az á ldozatokat felékszerezte...
– Igen?
– Ö tá gú csillagok. Majdnem olyanok, mint egy pentagramma.
– Majdnem? Amennyire ismereteimbő l futja, a pentagramma pontosan így néz ki.
– A pentagramma olyan jel, amit egyetlen, ö nmagá t tö bbszö r is keresztező
ö sszefü ggő voná ssal le lehet rajzolni.
– Ja, hogy a pentagramma. – eszmélt fel Aune. – Az aranymetszé s ará nyai szerint.
Nagyon é rdekes szimbó lum. Tudtá k, hogy létezik egy elmélet, mely szerint a keltá k
a viking idő kben, Norvé gia keresztény hitre térítésekor egy szent pentagrammá t
rajzoltak az orszá g déli része fö lé, hogy a leendő vá rosok és templomok helyé t
meghatá rozzá k vele?
– É s mi kö ze van ennek a gyémá ntokhoz? – kérdezte Beate.
– Nem a gyémá ntokró l van szó – szó lalt meg Harry -, hanem a formá jukró l, a
pentagrammá ró l. Tudom, hogy láttam az egyik helyen. Az egyik tetthelyen. De
egyszerű en nem bírok rá jö nni, hogy hol és melyiken. Talá n zavarosan hangzik, de
azt hiszem, fontos lehet.
– Vagyis – mondta Møller, és a tenyerébe tá masztotta az á llát. – Emlé kszel
valamire, amire való já ban nem emlé kszel, de ú gy gondolod, hogy fontos?
Harry mindkét kezé vel erő sen megdö rgö lte az arcá t.
– Amikor ott vagy egy tetthelyen, annyira koncentrá lsz, hogy az agyad még a
legperifé rikusabb dolgokat is elraktá rozza, tö bbet, mint amennyit fel tud dolgozni.
Az információ pedig csak hever ott, egészen addig, ameddig nem tö rténik valami.
Példá ul amíg fel nem bukkan valami ú j, mondjuk, egy darabka a kirakó s já tékbó l,
ami passzol ehhez az egyhez, de akkor má r nem emlékszel rá, hogy honnan is
szerezted azt az első darabot. Viszont valami kó sza megé rzés azt sú gja neked, hogy
fontos. Hogy hangzik?
– Mint valami elmezavar – á sította Aune.
A má sik há rom rá bá mult.
– Nem pró bá lná nak meg legalá bb elmosolyodni, amikor szellemes vagyok? –
kérdezte a pszicholó gus. – Harry, ez pontosan ú gy hangzik, ahogy egy teljesen
normá lis, kemény munká t végző agy mű kö dik. Semmi okod a fé lelemre.
– Ú gy vélem, van itt mé g né gy, kemé ny munká t végző agy, ami pont eleget
dolgozott má ra – mondta Møller, é s felá llt.
Ebben a pillanatban megszó lalt a telefon az asztalán.
– Møller... Egy pillanat.
Á tnyú jtotta a kagyló t Waalernek.
– Igen?
A szé kek csikorogni kezdtek a padló n, Waaler azonban intett, hogy vá rjanak.
– Rendben – mondta, és letette a kagyló t.
A tö bbiek feszü lten pillantottak rá .
– Jelentkezett egy szemtanú . A nő lá tott egy biciklis futá rt kijö nni az Ullevå lsvei
egyik bé rhá zá bó l a Vå r Frelser temető kö zelében azon a péntek délutá non, amikor
Camilla Loent meggyilkoltá k. Azért emlé kszik rá , mert furcsá nak talá lta, hogy a fé rfi
fehé r szá jmaszkot viselt. Viszont az a futá r, aki a St. Hanshaugnnél akart sö rt inni,
nem haszná lt ilyesmit.
– É s?
– A há zszá mra nem emlé kezett, de Skarre az imént elvitte az Ullevå lsveire, ahol
a nő felismerte a há zat. Azt, amelyikben Camilla Loen lakott.
Møller tenyere nagyot csattant az asztal lapján.
– Na végre!

Olaug az á gyon ü lt és egyik kezét a nyaká ra tapasztva saját pulzusát ellenő rizte.
Lassan kezdett megnyugodni.
– Nagyon megijesztettél – suttogta rekedtes, szinte alig felismerhető hangon.
 – Annyira sajná lom – szabadkozott Ina, és felszedte az utolsó kekszet is a fö ldrő l.
– Nem hallottam, hogy bejö tt a szobá ba.
– É n tartozom bocsá natkéréssel – mondta Olaug. – Csak ú gy rá d tö rö k... É szre
sem vettem, hogy rajtad van az a micsoda...
– Fejhallgató – nevetett Ina. – Nagyon hangosan szó lt a zene. Cole Porter.
– Jaj, há t tudod, hogy é n nem ismerem ezeket az ú jmó di zenéket.
– Cole Porter egy ö reg dzsesszmuzsikus. Igazá bó l má r meg is halt.
– Kedveském, te olyan fiatal vagy, nem kellene halott emberek zenéjé t
hallgatnod.
Ina ú jra elnevette magá t. Amikor valami az arcá hoz ért, ö sztö nö sen odalendü lt a
karja és pontosan telibe talá lta a tá lcá t. A cukor még mindig finom hó takaró ként
borította be a sző nyeget.
– Valaki lejá tszotta nekem a lemezeit.
– Nagyon titokzatosan mosolyogsz – mondta Olaug. – Csak nem a lovagod volt?
Ahogy kicsú szott a szájá n a kérdés, rö gtö n meg is bá nta. Ina most biztosan azt
fogja gondolni, hogy ké mkedett utá na.
– Még az is lehet – vá laszolta Ina, és mosoly csillogott a szemében.
– Idő sebb ná lad, ugye?
Burkoltan igyekezett a lá ny tudtá ra adni, hogy mé g csak egy pillantá st sem
pró bá lt hó doló já ra vetni.
– Azért gondolom, merthogy a régi zenét szereti.
É rezte, hogy ez a megjegyzé s is furcsá n veheti ki magá t, hiszen most meg ú gy
kérdezgeti a lá nyt, mint valami pletyká s vénasszony. Egy pillanatra elö ntö tte a
pá nik, é s lelki szemei elő tt megjelent a kép, ahogy Ina ú j albérletet keres.
– Igen, egy kicsit idő sebb.
Ina incselkedő mosolya egy kissé ö sszezavarta Olaugot.
– Nagyjá bó l, mint amilyenek maga és Ernst Schwabe lehettek.
Olaug szívbő l együ tt nevetett Iná val – fő leg a megkö nnyebbü léstő l.
– Képzelje, pontosan ott ü lt ő is az á gyon, ahol maga – mondta Ina
hirtelen. Olaug végigsimított az á gytakaró n.
– Igen – mondta.
– Amikor Schwabe annak idején majdnem elsírta magá t, az azért tö rté nt, mert
nem kaphatta meg magá t?
Olaug tová bbra is a takaró t simogatta. A gyapjú durva tapintá sa ismerő s volt.
– Nem tudom – vá laszolta vé gü l. – Nem mertem megkérdezni. Ehelyett olyan
vá laszokat gondoltam ki, amilyenek nekem tetszettek. Á lmokat sző ttem, amiket
esténké nt babusgathattam. Feltehető leg ezért lettem annak idejé n annyira
szerelmes.
– Voltak együ tt valaha a há zon kívü l is?
– Igen. Egyszer elvitt kocsival a Bygdøy-félszigetre. Fü rö dtü nk. Vagyis én
fü rö dtem, ő pedig né zett. A nimfá já nak nevezett.
– Amikor teherbe esett, Schwabe felesége tudott ró la, hogy a férje a gyermek
apja?
Olaug hosszasan nézte Iná t. Aztá n lassan megrá zta a fejét.
– 1945 má jusá ban elhagytá k az orszá got. Soha tö bbé nem lá ttam ő ket. É s én csak
jú liusban vettem észre, hogy gyermeket vá rok.
Olaug a takaró ra csapott.
 – De kedvesem, má r biztosan eleged van az én régi tö rténeteimbő l. Beszéljü nk
inká bb ró lad. Ki is ez a te gavallérod?
– Egy nagyon rendes ember.
Ina arcá n tová bbra is az az á lmodozó kifejezés ü lt, amit Olaug akkor szokott
lá tni, amikor első és utolsó szerelmé rő l, Ernst Schwabéró l mesélt neki.
– Adott nekem valamit – mondta Ina, majd kihú zta az író asztal egyik fió kjá t, és
egy aranyszínű szalaggal kö rü ltekert kis csomagocská t vett elő . – Azt mondta, hogy
addig nem nyithatom ki, amíg el nem jegyeztü k egymá st.
Olaug elmosolyodott é s megsimogatta Ina arcá t. Ö rü lt a lá ny boldogságának.
– Szereted?
– Má s, mint a tö bbiek. Nem olyan... Ő olyan régimó di. Azt akarja, hogy vá rjunk
a... tudja, azzal.
Olaug bó lintott.
– Ez nagyon ú gy hangzik, mintha komolyan gondolná a dolgot.
– Igen – vá laszolta Ina egy kö nnyű só haj kíséretében.
– Akkor viszont biztosnak kell lenned abban, hogy való ban ő életed férfija,
mielő tt tová bb engeded ő t – mondta Olaug.
– Tudom – mondta Ina. – Pont ezért olyan nehéz. É ppen most já rt itt, és mielő tt
elment, mondtam neki, hogy gondolkodá si idő re van szü kségem. Azt mondta, hogy
megé rti, hiszen még nagyon fiatal vagyok.
Olaug meg akarta kérdezni, hogy kutya is volt-e a férfival, de végü l visszafogta
magá t, hiszen má r így is pont eleget ké rdező skö dö tt. Még egyszer végigsimított a
régi gyapjú takaró n, és felá llt.
– Megyek é s felteszem ú jra a teavizet, kedveském.

Jelené s volt. Nem csoda, csupá n egy jelenés.

Fél ó rá val azutá n tö rtént, hogy a tö bbiek elmentek. Harry épp vé gzett a Lisbeth
Barli két nő szomszédjá val készü lt kihallgatá s jegyző kö nyvé vel. Lekapcsolta az
író asztalá n á lló olvasó lá mpá t, és hunyorogva szemlélte a sö tétséget. É s akkor
vá ratlanul megjelent. Talá n épp amiatt tö rtént, mert lekapcsolta a lá mpát, pontosan
ú gy, mint esténként, lefekvéskor. Vagy mert egy pillanatra kikapcsolta az agyát, és
abbahagyta a gondolkodá st. Mindenesetre olyan volt, mintha valaki egy nagyon é les
fotó t dugott volna az orra alá .
Bement az irodá ba, ahol a tetthelyek kulcsait ő rizté k, é s elő kereste a megfelelő t.
Azutá n a Sofies gaté ra hajtott, ott magá hoz vett egy zseblá mpá t és gyalog indult el
lefelé az Ullevå lsveien. É jfé lre já rt. A fö ldszinti mosoda redő nyét leengedték, a
sírkö ves kirakatá ban viszont egy spotlá mpa vilá gította meg a „Nyugodjék békében!”
feliratot.
Harry bement Camilla Loen lakásába.
Minden bú tor a helyén volt, a laká sbó l semmit nem vittek el, a falak mé gis
visszaverté k lépteinek zajá t. Mintha a tulajdonos halá lá val a laká sban is valamiféle
konkrét értelemben vett ű r keletkezett volna. Ezzel együ tt mégis az volt az érzése,
hogy nincs egyedü l odabenn. Harry hitt a lé lek lé tezésé ben. Nem mintha
kü lö nö sebben vallá sos lett volna, inká bb mert minden alkalommal, amikor
megpillantott egy holttestet, az az érzése tá madt, hogy ezek a testek elveszítettek
valamit. Olyasmit, amit nem lehet pusztá n azokkal a fizikai változásokkal
megmagyará zni, amik egy halott testében termé szetes mó don végbemennek. Ezek a
testek olyanok voltak, mint a rovarok ü res vá zai a pó k há ló já ban – eltű nt a lé ny, aki
az illető volt, eltű nt a fény, még a rég kihunyt csillagok csaló ka alkonypírja sem
tü krö ző dö tt rajtuk. A test é lettelenné és lélektelenné vá lt. A lé leknek ez az
eltá volodá sa volt az oka annak, hogy Harry hitt.
Nem kapcsolt villanyt, a tető ablakokon beeső holdfény elegendő volt a
tájékozó dá shoz. Egyenesen a há ló szobá ba ment, ahol felkattintotta a zseblá mpá t és
az á gy melletti tartó gerenda felé irá nyította. Visszafojtotta a lélegzetét. Az ábra nem
egy szívbe karcolt háromszö g volt, ahogy azt első ottjá rtakor hitte.
Leü lt az á gy szé lére és ujjbegyével végigsimított a gerendá ba karcolt á brá n. A
megbarnult fá n ejtett sebek olyan vilá gosak voltak, hogy minden kétsé get kizá ró an
nemré g kerü lhettek oda. Pontosabban csupá n egyetlen seb volt. Egyetlen hosszú ,
egyenes, egymá st keresztező vonalakbó l á lló seb. Egy pentagramma.
Harry a padló ra irá nyította a zseblá mpa fényét. A parkettá t finom porréteg és
néhá ny megtermett porcica borította – Camilla Loen lá tható lag nem vesző dö tt a
takarítá ssal, mielő tt meghalt. Az á gy lá ba mellett aztá n arra is rá bukkant, amit
való já ban keresett. Faforgá cs.
Harry hanyatt dő lt az á gyon. A matrac puha volt és rugalmas. A ferde ablakokat
bá multa és gondolkodni pró bá lt. Ha való ban a gyilkos karcolta a csillagot az á gy
fö lé, mi volt vele a cé lja?
– Nyugodj bé ké ben – mormolta Harry, és behunyta a szemét.
Tú l fá radt volt ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodjon. Volt még egy ké rdé s, ami
nem hagyta nyugodni: egyá ltalá n miért tű nt fel neki annak idején az a karcolt á bra?
S utó lag miért kapcsolta ö ssze a gyémá ntokkal? Hiszen azok nem egy vonallal
rajzolt, klasszikus pentagrammá k voltak, hanem teljesen szokvá nyos csillagformá k,
amibe lé pten-nyomon belebotlik az ember. Egyá ltalá n ő kapcsolta ö ssze? Talá n csak
a tudatalattija kö tö tte a pentagrammát valami má shoz, valamihez, amit szinté n az
egyik tetthelyen látott, de nem bírt rájö nni, hogy hol.
Megpró bá lta felidé zni a helyszíneket.
Lisbeth a Sannergatá n. Barbara a Carl Bernes plasson. É s Camilla. Itt. A
háló szoba melletti zuhanyzó ban. Szinte teljesen meztelen volt. Megérintette a
nedves bő rt. A meleg víz miatt olyan tapintá sú volt, mintha csupá n rö viddel azelő tt
halt volna meg. É rezte a bő rét. Beate figyelte ő t, mégsem tudta elengedni. Mintha
meleg, sima felü letű gumin hú zta volna végig az ujját. Felnézett. Látta, hogy egyedü l
vannak, és csak most érezte meg a zuhany meleg sugarait. Lepillantott a lá nyra.
Camilla kü lö nö s csillogá ssal a szemé ben né zett vissza rá . Ő ö sszerá zkó dott,
visszahú zta a kezé t, mire a lá ny tekintete lassan kialudt, mint egy éppen kikapcsolt
tévé ké szü lék képernyő je. Kü lö nö s, gondolta, és a lá ny arcához érintette a kezé t.
Vá rt, mikö zben a zuhany meleg vize lassan elá ztatta a ruhá já t. A fény lassan
visszatért. Má sik tenyerét a lá ny hasá ra fektette, akinek a szemei életre keltek, és
é rezte, ahogy a teste mozogni kezd a keze alatt. Megé rtette, hogy az érintés kelti
é letre. Ané lkü l eltű nik, meghal. Homloká t a lá ny homloká hoz érintette. A víz befolyt
a ruhája alá , á titatta a bő rét, olyan volt, mint valami meleg szigetelé s kettő jü k kö zö tt.
Csak most vette észre, hogy a lá ny szeme má r nem ké k, hanem barna. Rakel. Az ajka
sem sá padt má r, hanem vö rö s, mint a vér. Rakel. A nő ajká ra tapasztotta a szá já t.
Amikor megérezte, hogy jéghideg, visszahő kö lt.
 A nő rá meredt. Szá ja mozogni kezdett.
– Mit keres maga itt?
Harry szíve megtorpant. Részben azért, mert a szavak még mindig ott
visszhangoztak a szobá ban, így talá n mégsem csak á lmodott. Ré szben azért, mert
nem nő i hang volt. De leginká bb mégis azért, mert az á gy mellett egy alak állt, félig
fö lé hajolva.
Aztá n a szíve ú jra vá gtatni kezdett, pá nikszerű en oldalra fordult, és a zseblá mpa
utá n kezdett tapogató zni, ami még mindig be volt kapcsolva. A lá mpa tompa
puffaná ssal a fö ldre esett, ahol vad pö rgésbe kezdett, amitő l az á rnyak tá ncra keltek
a falon.
Valaki felkapcsolta a lámpá t.
Harryt elvakította a fény, első reakció ja az volt, hogy az arca elé kapta a karjá t. A
má sodpercek egyre csak szaladtak, de nem tö rtént semmi. Se lö vés, se ü tés. Harry
leeresztette a kezét.
Azonnal felismerte az elő tte á lló személyt.
– Mi a francot csiná l maga itt? – érdeklő dö tt a férfi.
Ró zsaszín há ló kö ntö st viselt, ennek ellené re nem ú gy nézett ki, mint aki az
imént ébredt. Az oldalvá lasztéka tö ké letes volt.
Anders Nygå rd volt az.

– Felé bredtem a hangokra – mondta immá r sajá t konyhá já ban Nygå rd, és ká vé t
tö ltö tt Harrynak. – Az első gondolatom az volt, valaki é szrevette, hogy ü res a laká s,
é s be akar tö rni. Ú gyhogy felmentem, hogy utá nané zzek.
– Vilá gos – mondta Harry. – De azt hittem, hogy bezá rtam magam mö gö tt az
ajtó t.
– Ná lam maradtak a há zmester kulcsai. Biztos, ami biztos.
Harry papucscsoszogá st hallott maga mö gö tt, é s megfordult.
Az ajtó nyílá sban Vibeke Knutsen bukkant fel, kö ntö sben, á lomittas arccal és a
szélró zsa minden irá nyá ba meredező vö rö s hajjal. Harry megá llapította, hogy így
smink né lkü l, a konyhai neon hideg fényében lényegesen idő sebbnek tű nik, mint az
a kiadá sa, amellyel korá bban talá lkozott. Lá tta, hogy a nő visszahő kö l, amikor
é szreveszi ő t.
– Mi tö rté nt? – mormolta Vibeke, mikö zben pillantá sa Harry és az élettá rsa
kö zö tt rö pkö dö tt.
– Csak ellenő riztem néhá ny dolgot Camilla Loen laká sá ban – mondta gyorsan
Harry a nő riadt tekintetét lá tva. – Leü ltem az á gyra, hogy egy kicsit pihentessem a
szememet, de elnyomott az á lom. A pá rja meghallotta, hogy mozgá s van odafenn,
feljö tt és felébresztett. Hosszú volt a nap.
Anélkü l, hogy pontosan tudta volna, mié rt csiná lja, Harry nagyot á sított, hogy
utolsó mondatá t alá tá massza.
Vibeke az élettá rsá ra hunyorgott:
– Rajtad meg mi van?
Anders Nygå rd ú gy bá mult a ró zsaszín há ló kö ntö sre, mintha ő maga is csak
most venné észre, hogy mit visel.
 – Jaj, biztosan ú gy festek, mint valami transzvesztita – nevette el magá t idegesen.
– Csak egy ajá ndék, amit neked hoztam, kedvesem. Még a bő rö ndö mben volt, és
hirtelen nem talá ltam má st, amit magamra kaphatnék. Tessék.
Azzal kioldotta az ö vet, kibú jt a kö ntö sbő l és odadobta az elképedt Vibekének.
– Kö sz – motyogta a nő bizonytalanul.
– Egyébként hogyhogy felébredtél? – kérdezte tő le a férfi lá gyan. – Nem vetted be
az altató dat?
Vibeke megü tő dve Harry felé pillantott.
– Jó éjt – motyogta, és eltű nt.
Anders a ká vé fő ző hö z lé pett, é s visszatette a kiö ntő t a helyére. Hátá n és
felkarjá n szinte fehéren vilá gított a bő r. Alkarja azonban barna volt, mint a
kamionsofő rö ké nyá ron. A lá ba ugyanígy, alul barna, térden felü l fehér.
– Á ltalá ban egész é jszaka ú gy alszik, mint a bunda – mondta.
– Maga nem?
– Hogy érti ezt?
– Csak mert tudja, hogy Vibeke ú gy alszik, mint a bunda.
– Ő mondja mindig.
– Ezek szerint maga csak akkor ébred fel, ha valaki má szká l a feje
fö lö tt? Anders Harryra pillantott. Majd bó lintott.
– Igaza van, Hole, tényleg nem aludtam. Nem olyan kö nnyű , azok utá n, ami
tö rté nt. Az ember csak fekszik és gondolkodik. É s mindenféle elmé leteket gyá rt.
Harry belekortyolt a ká véjába.
– É s jutott valamire, amit szívesen megosztana
má sokkal? Anders megvonta a vá llá t.
– Há t, én nem tudok valami sokat ezekrő l a tö meggyilkosokró l. Má r ha
egyá ltalá n az.
– Nem, nem az, hanem sorozatgyilkos. Nagy kü lö nbség.
– Akkor sorozatgyilkos. De feltű nt maguknak, hogy az á ldozatokban van valami
kö zö s?
– Igen, mindannyian fiatal nő k. Mé g valami?
– Mind a promiszkuitá s hívei. Vagyis azok voltak.
– Igen?
– Elé g, ha elolvassa az ú jsá gokat. Amit ott ezeknek a nő knek a mú ltjá ró l írnak, az
magá é rt beszél.
– Lisbeth Barli férjné l volt, és amennyire tudjuk, nem hű tlenkedett.
– Na igen, miutá n férjhez ment, má r nem. Elő tte viszont egy zenekarban já tszott,
amivel keresztü l-kasul já rta az orszá got, és mindenféle tá ncos ö sszejö veteleken
léptek fel. Maga tényleg ennyire naiv, Hole?
– Hm. É s mit sü tö tt ki ezekbő l a hasonló ságokbó l?
– Egy olyan gyilkosró l lehet szó , aki é let és halá l urá nak ké pzeli magá t.
Mondhatjuk ú gy is, Istennek. A zsidó khoz írt levél tizenharmadik fejezeté nek
negyedik versében pedig az á ll, hogy Isten megbü nteti a pará zná kat.
Harry bó lintott és az ó rá ra pillantott.
– Ezt fel fogom jegyezni magamnak, Nygå rd.
Nygå rd a ká vé scsészé jét forgatta.
– Megtalá lta, amit keresett?
 – Mondhatjuk. Talá ltam egy pentagrammá t. Ha jó l sejtem, tudja, mi az, hiszen
egyhá zi kellékekkel foglalkozik.
– Az ö tá gú csillagra gondol?
– Igen. Amit egy vonallal le lehet rajzolni. Van valami ö tlete, hogy mit
szimbolizá lhat?
Harry lá tszó lag az asztalterítő t bá multa, de lopva Nygå rd arcá t tanulmányozta.
– Egy csomó mindent – vá laszolta a férfi. – Az ö tö s a fekete má gia legfontosabb
szá ma. Egy vagy ké t ága mutatott felfelé ?
– Egy.
– Nos, akkor legalá bb nem a gonosz jele. Az a jel, amirő l maga beszél,
szimbolizá lhatja példá ul az életerő t vagy a vá gyat is. Hol talá lta?
– A gerendá ba vésve az á gya fö lö tt.
– Ó , igen – bó lintott Nygå rd. – Így má r minden világos.
– Tényleg?
– Igen. Ebben az esetben egy boszorká nyszö grő l van szó .
– Boszorkányszö g?
– Pogá ny szimbó lum. Az á gy fö lé vagy az ajtó félfá ra rajzoltá k, hogy tá vol tartsá k
a gonosz szellemeket és a lidérceket.
– Lidérceket?
– Igen. Tudja, lidércnyomá s. Fé lig-meddig nő forma lény, aki az alvó mellkasá n
lovagol, amíg annak a szorongá stó l és a fé lelemtő l rémá lma nem lesz. A pogá nyok
afféle gonosz szellemeknek tartottá k ő ket. A skandiná v nyelvekben az elnevezé sü k
az indogermá n „mer” szó bó l ered.
– Ami azt illeti, a nyelvészeti ismereteim nem tú l fényesek...
– Azt jelenti, hogy „halá l” – Nygå rd a ká véscsészéjé be meredt. – Vagy mé g
pontosabban azt, hogy „gyilkossá g”.

Amikor Harry hazaé rt, egy ü zenet vá rta a rö gzítő jén. Rakel hívta. Azt akarta tudni,
hogy el tudna-e menni má snap három és ö t ó ra kö zö tt Oleggel a Frognerbadra
strandolni, amíg ő a fogorvosná l ü l. Való já ban Oleg ö tlete volt, hangsú lyozta.
Harry ú jra és ú jra lejátszotta az ü zenetet, há tha felismeri Rakelében a néhá ny
nappal ezelő tti ü zenetrő l a lélegzést, ám végü l ké nytelen volt feladni.
Levetkő zö tt és meztelenü l á gyba bú jt. Elő ző éjszaka má r félredobta a paplant, és
csak a huzattal takaró zott. Persze belegabalyodott, majd miutá n vé gre sikerü lt
elaludnia, álmá ban egyik lá bá val belelé pett a huzat nyílá sá ba, pá nikba esett, és végü l
a szakadó pamut reccsenésére ébredt. Odakinn a sö tétség lassan szü rkü letbe vá ltott.
Lehajította a paplanhuzat maradvá nyait az á gyró l, majd a fal felé fordult.
Aztá n a nő is megérkezett és rá ü lt. A zablá t a szá já ba erő ltette és megrá ntotta.
Harry feje kö rbefordult. A nő lehajolt a fü léhez, ő pedig hallgatta forró lélegzését.
Tű zoká dó sá rká ny. Szó tlan, recsegő ü zenet a rö gzítő n. Combjá t és csípő jét ostorral
csapkodta, é s a fá jdalom édes volt. Kínzó ja azt sú gta, hogy hamarosan ő lesz az
egyetlen nő , akit képes lesz még szeretni, jobb, ha ebbe egyszer s mindenkorra
beletö rő dik.
Csak akkor tű nt el, amikor a napsugarak elérték a legfelső tető cserepeket.
 Tizenkilencedik fejezet
Szerda. Víz alatt

Harry akkor jö tt rá , hogy hová lettek azok az osló iak, akik nem tudtak elutazni a
vá rosbó l, amikor kevé ssel há rom ó ra elő tt leparkolt a strand elő tt. A pénztá rak elő tt
ú gy szá z mé ter hosszú sá gú sor kígyó zott. A VG-t lapozgatta, mikö zben a tö meg
csoszogva vonszolta magá t a megvá ltó kló rszag irá nyá ba.
Bá r a gyilkossá gokkal kapcsolatban semmi ú jat nem írtak, valahogy mé gis
sikerü lt négy teljes oldalra való anyagot ö sszelapá tolniuk. A címek egy ré sze
meglehető sen talá nyos volt, és leginká bb azokhoz az olvasó khoz szó lt, akik má r jó
ideje figyelemmel kísérték az ü gyet. Futá r gyilkossá gokké nt emlegették az eseteket,
é s az égvilá gon mindenrő l tudtak. A rendő rsé g egyetlen lépé ssel sem járt a média
elő tt. Harry mé g azt is megkocká ztatta, hogy a szerkesztő ségek reggeli értekezletei a
megté vesztésig ugyanolyanok voltak, mint a nyomozó csoporté i. Olvasta a tanú k
nyilatkozatait, akiket ő maga is kihallgatott, á m az ú jsá gban érdekes mó don sokkal
tö bb mindenre emlékeztek; a kö zvélemény-kutatá sok eredmé nyeit, amelyekbő l
kiderü lt, hogy az emberek há ny szá zalé ka gondolja ú gy, hogy fél, nagyon fél, avagy
halá losan retteg a gyilkossá gok miatt; illető leg a kerékpá ros futá rszolgá latok
képviselő inek panaszát, akik ú gy vélté k, ká rpó tlá st érdemelnek, mivel addig
képtelenek tisztessé gesen végezni a munká jukat, amíg a ható sá gok kézre nem
kerítik a fickó t, futá rjaikat ugyanis momentá n szinte sehová nem engedik be. A futá r
gyilkossá gok és Lisbeth Barli eltű nése kö zö tti kapcsolatot má r tényké nt kezelté k.
Egy hatalmas fotó , ami a „Nő vére nyomá ban” című cikket illusztrá lta, Toya Harangot
é s Willy Barlit á brá zolta a Nemzeti Színhá z elő tt. A képalá írá s a kö vetkező volt: „Az
energikus producernek esze á gá ban sincs lemondani az elő adá st”.
Harry vé gigfutott a cikken, amelyben Willy Barlit is idézték:
„A »The show must go on« kifejezés nem csupá n egy ü res frá zis. A mi
szakmá nkban ezt véresen komolyan gondoljuk, és meg vagyok ró la győ ző dve, hogy
bá rmi is tö rté nt, Lisbeth itt van velü nk. Nyilvá nvaló an le vagyunk tö rve a tö rténtek
miatt, de megpró bá ljuk pozitívan hasznosítani az energiá kat. Az elő adá ssal
mindenfé leképpen Lisbeth Barli mű vészetének kívá nunk hó dolni, akinek egyelő re
nem adatott meg, hogy megmutassa, micsoda lehető ségek rejlenek benne. Ez még
hátravan. É s nem vagyok hajlandó elfogadni má s véleményt.”
Amikor Harry vé gre bejutott a kapun, megá llt és kö rü lnézett. Utoljá ra nagyjá bó l
hú sz évvel ezelő tt járt a Frognerbadban, de azt leszá mítva, hogy pá r é pü letet
ú jramá zoltak, és lett egy hatalmas, kék csú szda, semmi sem vá ltozott. Kló rszag, a
zuhanybó l finoman szitá ló vízcseppek, melyekre szivá rvá nyt rajzolt a napfény, az
aszfalton csattogó meztelen talpak hangja é s a fagylaltosbó dé elő tti árnyékban
nedves fü rdő ruhá ban vacogó gyerekek.
Rakelre és Olegre a gyermekmedence fö lö tti fü ves emelkedő n bukkant rá.
– Szia.
Rakel szá ja mosolyra hú zó dott, azt azonban nehéz lett volna megfejteni, mirő l
á rulkodik szeme a hatalmas Gucci napszemü veg mö gö tt. Sárga bikinit viselt. Nem
sok nő van, aki megengedheti magá nak, hogy sá rga bikinit hú zzon, de Rakel kö zé jü k
tartozott.
 – Tudod, mi van? – vacogta Oleg, mikö zben oldalra hajtott fejjel pró bá lta
kirá zogatni a fü lébő l a vizet. – Leugrottam az ö tméteresrő l.
Bá r mé g bő ven volt hely a jó kora pléden, Harry a fű be zö kkent le.
– Na, most csak felvá gsz, de nagyon csú nyán.
– Nem is, tényleg leugrottam!
– Az ö tmé teresrő l, aha. Nem is tudtam, hogy kaszkadő r vagy.
– Te leugrottá l má r az ö tö srő l, Harry?
– Mi az hogy.
– É s a hetesrő l?
– Onnan egy éktelen nagy hasassal landoltam.
Harry sokatmondó pillantá st vetett Rakelre, a nő azonban Oleget nézte, aki
hirtelen abbahagyta a fejrá zogatá st, lehalkította a hangjá t és ezt kérdezte:
– É s a tízesrő l?

Harry felpillantott az ugró toronyra, ahonnan ujjongá s és az ú szó mesterek

megafonbó l recsegő vezényszavai hallatszottak. A tízes. Az ugró torony fekete és
fehér T betű ként nyú jtó zkodott a kék ég elő tt. Nem is igaz, hogy hú sz éve já rt
utoljá ra a Frognerstrandon. Az utá n az alkalom utá n volt még egy. Néhá ny évvel
késő bb, egy nyá ri éjszaká n Kristinnel á tmá sztak a kerítésen, majd felkapaszkodtak a
lépcső kö n, és egymá s mellé heveredtek a torony legtetején. A durva sző nyeg
dö rzsö lte a bő rü ket, de ő k a csillagokat bá mulva csak beszélgettek és beszélgettek.
Akkor még azt gondolta, hogy Kristin lesz élete nagy szerelme.
– Nem, még soha nem ugrottam le a tízesrő l – válaszolta.
– Soha?
Harry hallotta a csaló dottsá got a kisfiú hangjában.
– Soha. Csak lezú gtam.
– Lezú gtá l? – ugrott fel Oleg. – Az még szuperebb! É s sokan lá ttá k?
Harry megrá zta a fejét.
– É jszaka tö rtént. Tö kegyedü l
voltam. Oleg felnyö gö tt.
– De hát abban meg mi a jó ? Ú gy csiná lni valami nagyon bá trat, hogy kö zben
senki sem lá tja, az olyan...
– Há t, idő nké nt én is ezt ké rdezem magamtó l.
Harry megpró bá lta elcsípni Rakel pillantá sá t, de a szemü veg lencsé je tú l sö tét
volt. A nő ö sszepakolta a tá ská já t, pó ló t és farmer miniszoknyá t hú zott a bikini fö lé.
– De akkor a legnehezebb is – tette hozzá Harry. – Amikor egyedü l vagy és senki
sem lá t.
– Kö sz, hogy megteszed nekem ezt a szívességet, Harry – mondta Rakel. –
Tényleg nagyon kedves tő led.
– Ugyan má r, nagyon ö rü lö k neki – vá laszolta Harry. – Maradj csak nyugodtan,
ameddig szü ksé ges.
– Ameddig a fogorvosnak szü kséges – mondta a nő . – Remé lhető leg nem tart
majd tú l soká ig.
– É s hogy érkeztél meg a vízbe? – kérdezte Oleg.
– Ahogy mindig – felelte Harry, ané lkü l hogy egy pillanatra is elszakította volna
pillantá sá t Rá kelrő l.
 – Ö t kö rü l itt vagyok – mondta Rakel. – Maradjatok ugyanitt.
– Minden vá ltozatlan lesz – mondta Harry, de azonnal meg is bá nta. Sem a hely,
sem az idő nem volt alkalmas szá nalmas célozgatá sokra. Lesz majd arra megfelelő bb
alkalom is.
Addig kö vette a tekintetével a nő t, amíg az el nem tű nt. Azon mélá zott, vajon
mennyire lehet nehé z idő pontot szerezni a fogorvosná l a vakáció kellő s kö zepé n.
– Akkor megné zed, hogy ugrom le az ö tö srő l? – ké rdezte Oleg.
– Még szép – mondta Harry, és lehú zta a pó ló já t.
Oleg tátott szá jjal meredt rá .
– Harry, te sosem napozol?
– Soha.
Miutá n Oleg kétszer is leugrott, Harry levette a farmerjét is, és felmá szott a
kisfiú val az ugró toronyba. Elmagyará zta neki, hogyan kell bicskát ugrani, mikö zben
néhá nyan a má sik sorbó l rosszalló pillantá sokkal mé regették bő , EU-zá szló kkal
díszített bokszeralsó já t. Egyenesen elő renyú jtotta a tenyeré t.
– Az a trü kkje, hogy vízszintesen kell a levegő re fekü dni. Elég durvá n néz ki,
mindenki azt hiszi, hogy egy ó riá si hasassal fogsz becsapó dni a vízbe, de az utolsó
pillanatban... – szorította egymá shoz hü velykés mutató ujjá t – ... kö zépen ö sszehajtod
magad, mint egy bicska, és a kezeddel és a lá baddal szakítod á t a víz felszínét, így.
Harry nekifutott és ugrott. Még azelő tt hallotta az ú szó mester sípjá t, hogy
ö sszecsukta volna magá t és homloká val á tszakította a vizet.
– Hé , maga, megmondtam, hogy ezt tilos! – hallotta a megafon recsegésé t, amikor
felbukkant a vízbő l.
Oleg leintett neki a toronybó l, Harry pedig magasba emelt hü velykujjá val jelezte,
hogy megértette az instrukció t. Kimá szott a vízbő l, lement a lépcső n és megá llt az
egyik ablak mellett, amin keresztü l a medence víz alatti részét lehetett megfigyelni.
Végighú zta az ujját a hű vö s ü vegen, és firká lt valamit a pá rá ba, mikö zben a
kékeszö ld víz alatti tá jat fü rké szte. Amikor felpillantott a felszín felé , a
fü rdő nadrá gok és rú gkapá ló lá bak mellett egy felhő kontú rjait lá tta kirajzoló dni az
é gen. Az Underwaterre gondolt.
Aztá n megérkezett Oleg egy buboré kfelhő ben, de ahelyett, hogy a felszín felé
rú gta volna magá t, az ablak felé evické lt, ahol Harry állt. Nézté k egymá st. Oleg
nevetett é s hadoná szott. Az arca sá padtzö ld színben játszott. Harry egy hangot sem
hallott odabentrő l, csak azt lá tta, hogy a fiú szá ja mozog, mikö zben fekete haja
sú lytalanul lebeg a feje fö lö tt, ahogy a híná r tá ncol. Ez a kép emlékeztette valamire,
olyasmire, amire most egyá ltalá n nem akart gondolni. Mégis, ahogy ott á llt, minden
oldalró l ü veggel kö rü lvéve, feje fö lö tt a tű ző napsugarakkal, egyszerre burkoló zva az
é let gondtalan nyü zsgésének hangjaiba é s a teljes csendbe, Harrynak hirtelen az az
é rzése tá madt, hogy valami szö rnyű dolog fog tö rténni.
De a kö vetkező pillanatban má r meg is feledkezett errő l, mert egy má sik érzés
kerítette hatalmá ba, mikö zben Oleget nézte, aki felfelé rugdosva magá t egyszer csak
eltű nt a képbő l, Harry pedig ott ragadt, mintha az ü res tévéképernyő re meredne. Az
ü res tévéképernyő . A pá rá ba rajzolt vonalak. Most má r tudta, hol lá tta azelő tt.
– Oleg! – ordította, és felrohant a lépcső n.
Karlt ú gy á ltalá ban nem nagyon érdekelték az emberek. Annak ellenére, hogy má r
tö bb mint hú sz é ve a Carl Berners plasson lévő tévészakü zletben dolgozott, még az
sem jutott eszé be soha, hogy névrokoná ró l, akirő l a teret elnevezté k, valami
kö zelebbit megtudjon. Pontosan ennyi é rdeklő dést tanú sított az elő tte álló , orra alá
rendő rsé gi igazolvá nyt toló magas fé rfi é s a mellette ácsorgó vizes hajú kisfiú
irá nyá ba is. Valamint a lá ny irá nyá ban, akirő l a rendő r azt mondta, hogy holtan
talá ltá k az utca tú loldalá n lévő ü gyvé di irodájá nak a vécéjé ben. Az egyetlen ember,
aki ebben a pillanatban magá é nak tudhatta Karl érdeklő dé sét, az a lá ny volt az
elő tte heverő férfimagazinban. Ró la szívesen hallott volna némi informá ció t, példá ul
hogy há ny éves való já ban, tényleg Tønsbergbő l szá rmazik-e, és való ban szeret-e
meztelenü l napozni az erkélyen ú gy, hogy a há z elő tt elhaladó férfiak rá lá thassanak.
– Já rtam az ü zletben aznap, amikor Barbara Svendsent meggyilkoltá k – mondta
a rendő r.
– Ha maga mondja – vonta meg a vá llá t Karl.
– Lá tja azt a kikapcsolt tévét az ablakná l? – bö kö tt az említett irá nyba a férfi.
– Philips – vetette oda neki Karl, és félretolta a magazint. – Csinos darab, nem
igaz? Ö tven hertz. Real Flat képcső . Surround, teletext és rá dió . Hétkilenc, de maga
ö tkilencért megkapja.
– Lá tja, hogy egy jelet rajzoltak a képernyő t borító porba?
– Oké – só hajtotta Karl. – Akkor ö that.
– Teszek a tévére – mondta a rendő r. – Azt akarom tudni, hogy ki volt az.
– Minek? – bá mult rá Karl. – Nem akarok én emiatt senkit sem feljelenteni.
A rendő rtiszt á thajolt a pult fö lö tt. Arcszínébő l Karl arra a kö vetkeztetésre jutott,
hogy a fé rfi nem volt maradéktalanul elégedett a vá lasszal.
– Na, ide figyeljen! Egy gyilkost pró bá lunk elő keríteni, és minden okom megvan
rá , hogy feltételezzem, az illető itt já rt és iderajzolta ezt a jelet a tévé képernyő jére.
Tud kö vetni?
Karl né má n bó lintott.
– Nagyszerű . Most pedig azt akarom, hogy alaposan gondolja á t a kérdést.
A rendő r megfordult, amikor az ajtó fö lö tti csengő k jelezték, hogy valaki jö n. Egy
fé mkoffert cipelő nő lépett be.
– A Philips – mutatta a rendő r.
A nő szó nélkü l biccentett, aztá n leguggolt a tévék fala elő tt és kinyitotta a
bő rö ndö t.
Karl tá gra nyílt szemekkel bá multa.
– Nos? – ké rdezte a rendő r.
Karlnak most kezdett el derengeni, hogy ez talá n mégis fontosabb, mint Liz
Tønsbergbő l.
– Nem emlékezhetek mindenkire, aki megfordult itt – hebegte, mikö zben arra
gondolt, hogy való já ban az égvilá gon senkire sem emlé kszik.
Ez té nyleg így volt. Az arcok egyá ltalá n nem jelentettek szá má ra semmit. Igazsá g
szerint már Liz arcá ra sem emlé kezett.
– Nem is akarok mindenkirő l tudni – hű tö tte le a rendő rtiszt. – Csak errő l az
egyrő l. Nekem ú gy tű nik, hogy napkö zben nincs itt valami nagy mozgá s.
Karl rezigná ltan megrá zta a fejét.
– É s ha né há ny ké pet mutatnék magá nak? – kérdezte a fé rfi. – Akkor felismerné?
 – Fogalmam sincs. Magá t sem ismertem fel, ú gyhogy...
– Harry – szó lalt meg a fiú .
– Az sem tű nt fel magá nak, hogy valaki a képernyő re firkál?
– Harry...
Egyé bként Karl lá tott valakit aznap az ü zletben. Felidézte, amikor a rendő rségtő l
itt já rtak ná la é s arró l faggattá k, hogy nem vett-e észre valami gyanú sat. A probléma
az volt, hogy az a személy az égvilá gon semmi kü lö nö set nem csiná lt azonkívü l,
hogy a készü lékeket bá multa. Ami annyira azért mégsem kü lö nö s egy olyan boltban,
ahol tévé ket á rulnak. Mé gis mit kellene mondania? Hogy valaki, akirő l fogalma
sincs, hogy nézett ki, itt ácsorgott az ü zletében, é s kö zben némileg gyanú snak tű nt?
Hogy cseré be egy nagy raká s bosszú sá got és nem kívá nt figyelmet kapjon a nyaka
kö zé?
– Nem – vá laszolta Karl. – Nem vettem észre senkit, hogy a té vé re rajzolt
volna. A rendő r mormolt valamit az orra alatt.
– Harry... – a gyerek a rendő r pó ló já ba kapaszkodott. – Ö t ó ra van.
A férfi egy pillanatra lefagyott, majd az ó rá já ra pillantott.
– Beate – fordult a lá nyhoz. – Talá lt valamit?
– Korai lenne mé g bá rmit is mondani. Vannak nyomok, de mivel végighú zta az
ujját a képernyő n, nehé z teljes lenyomatot talá lni.
– Hívjon fel, ha végzett.
Az ajtó fö lö tti csengettyű k ú jra megszó laltak, Karl pedig magá ra maradt a
fé mbő rö ndö s nő vel az ü zletben.
Kinyú jtotta a kezé t Liz utá n, aztá n mégis meggondolta magá t. Visszatette a
magazint a pultra é s a rendő rnő hö z lé pett, aki egy pici ecset segítségé vel ó vatosan
valami port oszlatott szét a képernyő felü letén. Most má r Karl is látta a porban
kirajzoló dó jelet. Mivel a takarítá sért nem rajongott tú lsá gosan, semmi kü lö nö s nem
volt abban, hogy az a rajz napokon keresztü l ott díszelgett a tévé n. Inká bb maga a jel
volt érdekes.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdezte a nő tő l.
– Nem tudom – hangzott a vá lasz. – Nekem is csak a nevét á rultá k el.
– É s mi lenne az?
– Boszorkányszö g.
 Huszadik fejezet
Szerda. Katedrálisépítők

Harry és Oleg a Frognerbad kijá rata elő tt futottak bele Rakelbe. A nő Oleghez rohant
és á tö lelte, mikö zben szemeivel szikrá t szó rt Harry felé.
– Mégis mi a fenét mű veltél? – sziszegte.
Harry csak á llt ott leengedett karral, é s egyik lá bá ró l a má sikra nehezkedett.
Termé szetesen tudott volna vá laszolni Rakel kérdé sére. Mondhatta volna példá ul,
hogy é pp emberé leteket pró bá lt megmenteni. Bá r ez hazugsá g lett volna. Az igazsá g
az volt, hogy csak magá val tö rő dö tt. Csakis sajá t magá val, a má sok rová sá ra. Ez
mindig is így volt, é s feltehető leg má r így is marad. A tény pedig, hogy kö zben
é leteket is ment, igazá bó l csak valamiféle bonusznak szá mított.
– Sajná lom – mondta végü l helyette. Ez legalá bb tényleg stimmelt.
– Egy olyan helyen voltunk, ahol a sorozatgyilkos is járt – ú jsá golta Oleg lelkesen,
majd anyja hitetlenkedő arckifejezé sét látva gyorsan el is hallgatott.
– Szó val... – kezdte Harry.
– Nem – szakította fé lbe Rakel. – Meg se pró bá ld!
Harry vá llat vont és szomorú an Olegre mosolygott.
– Akkor legalá bb hadd vigyelek haza benneteket!
Elő re tudta a vá laszt. Csak á llt és tekintetével kö vette ő ket. Rakel gyors,
hatá rozott lé pésekkel tá volodott. Oleg há trafordulva integetett. Harry visszaintett
neki.
A nap dü hö dten lü ktetett szemhéja mö gö tt.

A kantin a rendő rkapitá nysá g legfelső emeleté n volt. Harry belépett az ajtó n és
kö rü lnézett. Egy szemé lytő l eltekintve, aki há ttal ü lt neki, a hatalmas terem teljesen
ü res volt. A Frognerbadbó l egyenesen a kapitá nysá gra hajtott. A hetedik emelet
néptelen folyosó já n haladva észrevette, hogy bá r Tom Waaler irodája ü res, még é g
odabenn a villany.
Harry az acélredő nnyel lezá rt pulthoz lépett. A terem egyik felső sarká ban
elhelyezett tévében éppen a lottó szá mokat hú ztá k. Harry a csatorná ba guruló golyó t
figyelte. Bá r a készü lék le volt halkítva, mégis hallotta a nő i hangot, amint bejelenti,
hogy a kisorsolt szá m az ö tö s. Valakinek szerencsét hozott. Székcsikorgá s hallatszott.
– Szia, Harry. Má r nincs semmi kaja.
Tom volt az.
– Tudom – vá laszolta Harry, é s arra gondolt, amit Rakel kérdezett tő le. Hogy
tulajdonképpen mi a fené t mű vel.
– Csak egy cigire ugrottam fel – intett Harry a tető terasz felé, ami dohá nyzó ként
szolgá lt.
A tető teraszró l pazar kilá tá s nyílt, a levegő azonban itt is pont olyan forró és
mozdulatlan volt, mint odalenn az utcá kon. A délutá ni nap sugarai ferdén perzselték
a vá rost és a Bjørvika kikö tő t, ami most még konténerparkoló ként és drogosok
talá lkahelyeként mű kö dö tt, és autó utak szelték á t, hamarosan azonban operahá z,
szá llodá k és luxuslaká sok veszik majd á t ezeknek a helyét. A tehető sség hamarosan
maga alá gyű ri a vá rost. Harry arra az afrikai folyó kban élő nagy, fekete halra
gondolt, amelyik képtelen felfogni, hogy amikor a szá razsá g elkezdő dik, mé lyebb
vizek felé kéne menekü lnie, és vé gü l egy sá ros pocsolyá ban végzi. Az építkezések
má r elkezdő dtek, a daruk zsirá f formá jú sziluettjei az é g felé nyú jtó zkodtak.
– Tényleg á llati jó lesz.
É szre sem vette, hogy Tom is kijö tt az erkélyre.
– Majd meglátjuk.
Harry mé lyen leszívta a fü stö t. Nem volt teljesen biztos benne, hogy tudja, mire
vá laszolt.
– Tetszeni fog neked – folytatta Waaler. – Csak hozzá kell szokni.
Harry lelki szemei elő tt megjelent a kiszá radt iszapban tátogva vergő dő hal ké pe,
amint megpró bá l hozzá szokni ahhoz, hogy a víz felett lélegezzen.
– Viszont vá laszra van szü kségem, Harry. Tudnom kell, hogy benne vagy-e, vagy
sem.
Megfulladni a levegő n. Ez a halá l sem lehet rosszabb a tö bbinél.
– Beate telefoná lt – szó lalt meg Harry. – Megpró bált begyű jteni némi
ujjlenyomatot abban a tévészakü zletben.
– Igen?
– Csak tö redékeket talá lt. É s a tulajdonos sem emlékszik semmire.
– Ká r. Aune azt mesélte, hogy Svédorszá gban egész jó eredményeket é rtek el
hipnó zissal a feledékeny tanú k esetében. Lehet, hogy ki kellene pró bá lnunk.
– Aha, lehet.
– Viszont dé lutá n kaptam egy é rdekes informá ció t a Tö rvényszéki Orvostani
Intézettő l. Camilla Loennel kapcsolatban.
– Mégpedig?
– Ú gy tű nik, hogy terhes volt. A má sodik hó napban já rt. Az ismeretségi kö ré bő l
azonban senkinek nincs még csak elképzelése sem, hogy ki lehet az apa. Nem
való színű , hogy kö ze van a gyilkossá ghoz, de azért jó lenne tudni.
Csendben á lldogá ltak. Waaler odalépett a korlá thoz és á thajolt fö lö tte.
– Tudom, hogy nem kedvelsz, Harry. É s nem is ké rem tő led, hogy egyik
pillanatró l a má sikra vá ltoztasd meg a véleményedet.
Waaler szü netet tartott.
– De ha együ tt akarunk dolgozni, akkor valahol el kell kezdenü nk a dolgot.
Nyitnunk kell egy kicsit egymá s felé.
– Nyitni?
– Igen. Ennyire rosszul hangzik?
– Egy hangyá nyit.
Tom Waaler elnevette magá t.
– Egyetértek. Viszont te kezdheted. Ké rdezz valamit, amit tudni akarsz ró lam.
– Amit tudni akarok ró lad?
– Igen. Amit csak akarsz.
– Te voltá l a... – Harry megá llt. – Rendben. Mi az, amitő l nekiló dulsz, és ami
mozgá sban tart?
– Ezt hogy érted?
– Mi az, ami miatt reggelente felkelsz és csiná lod a dolgodat. Mi a cél és a miért?
– É rtem.
Tom hosszasan gondolkodott. Aztá n a daruk felé mutatott.
 – Lá tod azokat? Az ü k-ü kapá m Skó ciá bó l vá ndorolt ki hat sutherland birká val és
az aberdeeni kő mű vescé h ajá nló levelé vel. A birká k és az ajá nló levél ré vé n
bebocsá tá st nyert az osló i ipartestü lethez. Azoknak a há zaknak az é pítésénél
dolgozott, melyeket az Aker folyó mentén és keleti irá nyban a vasú t mellett lá thatsz.
Ké ső bb a fiai vitték tová bb a mestersé get. Azutá n pedig az ő fiaik, és így folytató dott
egé szen az apá mig. A dé dapá m norvég vezetéknevet vett fel, de amikor á tkö ltö ztü nk
a nyugati vá rosrészbe, az apá m visszacserélte a régire. Waaler. Wall. Fal. Leginká bb
ö nérzetbő l, mert ú gy vélte, hogy az Andersen né v nem illik egy jö vendő beli bíró hoz.
Harry Waalerre nézett. Pró bá lta megtalá lni az arcá n a forradá st.
– Ezek szerint bíró nak szá ntak?
– Ez volt a terv, amikor elkezdtem a jogi kart. É s végig is csiná ltam volna, ha nem
ú gy alakulnak a dolgok, ahogy.
– Mégpedig?
Waaler megvonta a vállát.
– Az apá m meghalt egy munkahelyi balesetben. É s hát, bá rmily furcsá n is
hangzik, amikor az apád má r nincs veled, hirtelen felfedezed, hogy a dö ntéseid,
melyeket azelő tt hoztá l, legalá bb annyira szó ltak ró la, mint sajá t magadró l. Egyú ttal
arra is rájö ttem, hogy az é gvilá gon semmi kö zö s nincs bennem és a tö bbi
joghallgató ban. Naiv voltam é s idealista. Azt képzeltem, hogy az egé sz arró l szó l,
hogy az igazsá g zá szlajá t magasba tartva elő re vihetjü k a jogá llamot, de rájö ttem,
hogy a tö bbség szá má ra az egé sz csak arra szolgá l, hogy címet és olyan munká t
szerezzen, amivel eleget kereshet ahhoz, hogy imponá lni tudjon a szomszéd lá nynak
Ullernben. Tényleg, te is jogot tanultá l...
Harry bó lintott.
– Talá n a gének miatt – folytatta Waaler. – Mindenesetre mindig is szerettem
mindenfé le dolgot építeni. Nagy dolgokat. Má r kisfiú ként is ó riá si palotá kat
é pítettem legó bó l, sokkal nagyobbakat, mint a tö bbi gyerek. A jogi karon pedig
rájö ttem, hogy má ské pp vagyok ö sszerakva, mint azok a kisemberek ott a kicsinyes
gondolataikkal. Két hó nappal apá m halá la utá n jelentkeztem a rendő rtiszti
fő iskolá ra.
– Hm. É s a hírek szerint a legjobb eredmé nnyel végezted el.
– Majdnem.
– É s itt a kapitá nysá gon engedték, hogy felépítsd a magad palotáját?
– Nem arró l van szó , hogy engedté k-e vagy sem, Harry. Amikor kicsi voltam,
elvettem a tö bbi gyerektő l a legó t, hogy a saját é pü leteimet elég nagyra építhessem.
A ké rdés sokkal inká bb az, hogy mit akarsz. Kicsi, nyomorú sá gos házat é píteni
nyomorú sá gos é letű embereknek, vagy operahá zakat és katedrá lisokat, olyan
é píté szeti csodá kat, amelyek tú lmutatnak az emberen, és amelyeké rt é rdemes
kü zdeni.
Waaler végighú zta kezét a korlá ton.
– Katedrá lisépítő nek lenni hivatá s, Harry. Itá liá ban azokat a kő mű veseket, akik
templomépítés kö zben haltak meg, má rtírnak tekintették. É s bá r a katedrá lisok az
emberiség javá ra készü ltek, egyetlenegy sem épü lt fel anélkü l, hogy ne kö vetelt
volna emberi csontokat és embervért. Ezt a nagyapá m mondogatta mindig. É s ez
mindig is így lesz. A csalá dom vére tö bb épü let habarcsá ban is ott van, azok kö zü l,
amelyeket innen lá thatsz. É n egyszerű en csak tö bb igazsá gossá got akarok.
Mindenkinek. É s haszná lni akarom az ehhez szü kséges é pítő anyagokat.
Harry a cigaretta parazsá t tanulmányozta.
– Ezek szerint engem is építő anyagnak
szá nsz? Waaler elmosolyodott.
– Így is lehet fogalmazni. De a vá lasz az, hogy igen. Ha akarod. Nekem vannak
vá lasztá si lehető sé geim...
Nem fejezte be a mondatot, Harry azonban tisztá ban volt a folytatá ssal: –
...neked viszont nincsenek.
Harry mélyen leszívta a fü stö t és halkan megkérdezte:
– Mi van, ha azt mondom, hogy hajlandó vagyok beá llni a csapatba?
Waaler felhú zta az egyik szemö ldö két és hosszasan nézett rá , mielő tt vá laszolt
volna:
– Kapsz egy feladatot, amit egyedü l és mindennemű kérdező skö dé s né lkü l kell
vé grehajtanod. Ezen a tö bbiek is á testek. Ezzel bizonyítod a lojalitá sodat.
– É s mi lenne az?
– Idő ben meg fogod tudni. De a dologhoz az is hozzá tartozik, hogy fel kell
é getned néhá ny hidat, ami a régi életedhez kö t.
– Vagyis tö rvényszegéssel jár?
– Való színű leg.
– Aha – mondta Harry. – Ezzel tartotok majd a kezetekben. Nehogy elcsá buljak
é s elá ruljalak benneteket.
– Nos, é n nem egészen így fogalmaztam volna, mindenesetre a lé nyeget
eltalá ltad.
– É s mirő l beszé lü nk? Csempészet?
– Erre egyelő re nem vá laszolhatok.
– Mitő l vagy olyan biztos abban, hogy nem vagyok a nemzetbiztonsá giak vagy a
SEFO beépített embere?
Waaler á thajolt a korlá ton és lefelé mutatott.
– Lá tod ő t odalenn?
Harry a korlá thoz lépett és lepillantott a parkba, ahol a fü vö n még mindig
sü tkéreztek né há nyan a lemenő napsugarak fényé ben.
– Azt a nő t, sá rga bikiniben – mutatta Waaler. – Nem rossz a színe annak a
semmi kis anyagnak, mi?
Harry gyomra ö sszeugrott. Azonnal felegyenesedett.
– Nem vagyunk ostobá k – mondta Waaler, anélkü l hogy egy pillanatra is
felpillantott volna a gyeprő l. – Szemmel tartjuk azokat, akiket a csapatban
szeretné nk tudni. Té nyleg nagyon jó nő , Harry. Okos, és ahogy é n lá tom, fü ggetlen és
magabiztos. De való já ban ugyanarra vá gyik, mint minden hozzá hasonló nő . Egy
olyan férfira, aki képes gondoskodni ró la és a gyerekrő l. Ez színtiszta bioló gia. Te
pedig elé g rosszul állsz az idő vel. Az ilyen nő k, mint ő , nem maradnak soká ig
egyedü l.
Harry a mélybe pö ckö lte kezébő l a cigarettá t, ami szikrá zó csíkot hú zott maga
utá n a levegő ben.
– Tegnap tű zgyú jtá si tilalmat rendeltek el az egé sz keleti orszá gré szben –
jegyezte meg Waaler.
 Harry nem reagá lt. Ö sszerá ndult, amikor Waaler kezét megérezte a vállán.
– A határidő való já ban lejá rt, Harry. De hogy lá sd, mennyire jó indulatú ak
vagyunk, kapsz mé g két napot. Ha ez alatt az idő alatt nem kapok vá laszt,
visszavonjuk az ajá nlatot.
Harry nagyokat nyelt és pró bá lta kiejteni azt az egyetlen szó t, de a nyelve nem
engedelmeskedett, szá ja olyan volt, mint egy kiszá radt afrikai folyó meder.
Vé gü l nagy nehezen mé gis sikerü lt:
– Kö szö nö m.

Beate Lønn szerette a munkáját. Szerette a rutint, a biztonsá got, tudta, hogy ü gyes,
é s azt is, hogy a bű nü gyi technikusok Kjølberggata 21/a-ban talá lható szé khelyén
ugyanezt gondoljá k ró la. S mivel az é letében kizá ró lag a munká ját tekintette
fontosnak, ez pont elegendő okot szolgá ltatott neki arra, hogy reggelente felkeljen.
Minden má s csupá n ablakon kidobott idő nek tű nt. Az anyja házá ban lakott
Oppsalon, az emeleten kialakított lakrész csak az ö vé volt. Jó l kijö ttek egymá ssal.
Egykor szintén a testü letben dolgozó , rajongá sig szeretett apja má r nem élt. Beate
voltaké ppen az ő hatásá ra vá lasztotta a rendő ri pá lyá t. Hobbija nem volt. É s bá r
Halvorsennel, azzal a fiatal rendő rtiszttel, aki Harryval kö zö s irodá ban ü lt, jelenleg
egy pá r voltak, nem volt teljesen biztos benne, hogy ez így is marad. Az egyik nő i
magazinban azt olvasta, hogy ettő l a fajta bizonytalansá gtó l nem lehet
megszabadulni. É s hogy az ember inká bb vá llalja a rizikó t. Beate Lønn azonban nem
kedvelte a rizikó t. Sem a bizonytalansá got. Pontosan emiatt szerette annyira a
munkáját.
Kamaszkorá tó l kezdve má r a gondolattó l is elpirult, hogy valaki rá gondolhat,
ezért ideje nagy részét azzal tö ltö tte, hogy elrejtő zzö n. Tová bbra is folyton
elvö rö sö dö tt, mostanra azonban sikerü lt megtalá lnia a szá má ra legmegfelelő bb
rejtekhelyet. A kjølberggatai épü let kopott, vö rö s té glafalai mö gö tt ó raszám
tanulmá nyozhatta az ujjlenyomatokat, ballisztikai jelentéseket, videó - és
hangfelvé teleket, DNS-teszteket, valamint textilfoszlá nyokat, lá b- vagy aká r
vé rnyomokat, vagyis a vé gtelen mennyisé gű technikai nyomot, amelyek
nagyszabá sú , bonyolult ü gyek felgö ngyö lítésé hez járulhattak hozzá – rá adá sul
mindezt teljes csendben é s zavartalan nyugalomban. Ezenkívü l arra is rájö tt, hogy a
munká ban nem is fenyegeti olyan mé rtékben a feltű né s réme, mint azt gondolta
volna. Csak hangosan és é rthető en kell beszé lni, és le kell gyű rni az arra irá nyuló
indokolatlan félelmet, hogy elvö rö sö dik, megszé gyenü l vagy kö zé ppontba kerü l. A
kjølberggatai iroda lett az erő dítménye, az egyenruha pedig a pá ncé lja.
Fél ó rá val éjfé l utá n az író asztalá n á lló telefon csö rgése zavarta meg a Lisbeth
Barli ujjá ró l készü lt jelenté s olvasá sá ban. A szíve ijedt galoppba kezdett, amikor a
telefon kijelző jén lá tta, hogy a hívá s ismeretlen szá mró l érkezik. Ez csak egyvalakit
jelenthetett.
– Beate Lønn.
Ő volt az. A szavak gyors ü temben zá poroztak rá:
– Miért nem hívtá l fel az ujjlenyomatok miatt?
Mielő tt vá laszolt, egy má sodpercre visszafojtotta a lélegzetét.
– Harry azt mondta, hogy á tadja neked az ü zenetet.
 – Kö sz, megkaptam. Legkö zelebb engem hívsz fel első ként. Vilá gos? Beate nyelt
egyet. Maga sem tudta eldö nteni, hogy dü hé ben vagy fé lelmé ben.
– Rendben.
– Van mé g valami, amirő l Harrynak beszá moltá l, nekem viszont nem?
– Nincs. Csak annyi, hogy a vizsgá latok sorá n kiderü lt, mi volt a postá n kapott ujj
kö rme alatt.
– Lisbeth Barli ujja? É s mi volt az?
– Ü rü lé k.
– Micsoda?
– Szar.
– Kö sz, tudom, mi az. Valami ö tlet, hogy hogyan kerü lt oda?
– Hm, persze.
– Oké , pontosítok: hogy kitő l szá rmazhat.
– Egyelő re nem tudom biztosan, de ki tudom deríteni.
– Lennél olyan kedves és...
– Az ü rü lék vért tartalmaz, feltehető leg aranyérproblémá k miatt. Méghozzá B
vércsoportú t, ami csupá n a lakossá g hét szá zaléká t teszi ki. Willy Barli regisztrá lt
véradó . A vércsoportja pedig...
– É rtem. É s mire kö vetkeztethetü nk ebbő l, Beate?
– Nem tudom – vá gta rá a lá ny gyorsan.
– Azt azért ugye tudod, hogy az á nusz erogén zó na, Beate? Mind a nő knél, mind
a férfiakná l. Vagy má r elfelejtetted?
Beate ö sszeszorította a szemét. Csak nehogy megint ú jra kezdje. Régen tö rtént,
má r kezdte elfelejteni, kitö rö lni a rendszerbő l. A férfi kemény és kíméletlen hangja
azonban nem engedte:
– Nagyon jó l já tszod a rendes lá nyt, Beate. Ez tetszik nekem. É s az is tetszett,
hogy ú gy tettél, mintha nem akarná d.
Te meg én – arró l senki nem tud semmit, gondolta a lány.
– Halvorsen is olyan jó l csinálja?
– Le kell tennem – mondta Beate.
A férfi neveté se a fü lében csengett. É s most má r azt is megértette, hogy
való já ban sehová nem lehet elrejtő zni, mert bá rhol utolérik. Ugyanú gy, mint azt a
három nő t, akik ú gy hitték, hogy a legnagyobb biztonsá gban vannak. Mert nincsen
sem erő dítmény, sem pá ncél.

Øystein a Thereses gatei taxiá llomá son ü ldö gélt a kocsijá ban, és egy Stones-kazettá t
hallgatott, amikor megcsö rrent a telefonja.
– Oslo ta...
– Szia, Øystein, Harry vagyok. Van valaki a kocsidban?
– Csak Mick és Keith.
– Ki?
– A vilá g legjobb bandája.
– Øystein...
– ’gen?
 – A Stones nem a vilá g legjobb bandá ja. Mé g csak nem is a megkö zelítő leg
legjobb bandá ja. Viszont a vilá g leginká bb tú lértékelt együ ttese. A Wild Horsest
pedig nem Keith és nem is Mick írta, hanem Gram Parsons.
– Te is tudod, hogy az hazugsá g! Most pedig le is teszem...
– Halló ! Øystein?
– Mondj valami kedveset, de azonnal.
– Az Under My Thumb egészen jó szá m. É s az Exile On Mainnek is vannak jó
pillanatai.
– Rendben. Mit akarsz?
– Segítségre van szü kségem.
– Hajnali há rom ó ra van. Nem kellene inká bb aludnod?
– Nem tudok – vá laszolta Harry. – Ahogy becsukom a szemem, azonnal elö nt a
pánik.
– Ugyanaz a rémálom?
– Folyton ugyanaz a pokoljárá s.
– A liftes?
– Pontosan tudom, hogy mi fog tö rténni, mé gis minden alkalommal halá lra
rémü lö k. Milyen gyorsan é rsz ide?
– Nem tetszik ez nekem, Harry.
– Milyen gyorsan?
Øystein felsó hajtott.
– Adj nekem hat percet!
Harry egy szá l farmerben á csorgott az ajtó ban, amikor Øystein felkocogott a
lépcső n.
A nappaliban ü ltek le, anélkü l, hogy lá mpá t gyú jtottak volna.
– Van egy sö rö d? – Øystein levette Playstation-logó s sapká já t és há trasimította
vékony szá lú , izzadt hajá t.
Harry megrá zta a fejét.
– Akkor nézzü k – mondta Øystein, és egy fekete, filmes dobozká t tett az asztalra.
– Ezt most é n á llom. Flunipam. Garantá lt ká bulat. Egy tabletta tö bb mint elég.
Harry a dobozra nézett.
– Nem emiatt hívtalak ide, Øystein.
– Nem?
– Nem. A kó dfejtésrő l kellene megtudnom egyet s má st. Hogy hogyan mű kö dik.
– A hackelésre gondolsz? – bá mult Øystein csodá lkozva Harryra. – Fel akarsz
tö rni egy jelszó t?
– Ú gy is mondhatjuk. Olvastá l arró l a sorozatgyilkosró l az ú jsá gokban? Azt
hiszem, hogy kó dokat hagy nekü nk – Harry felkattintotta a lá mpá t. – Ezt nézd meg!
Øystein a papírlapra nézett, amit Harry az orra alá dugott.
– Egy csillag?
– Pentagramma. A gyilkos két helyszínen is ezt a jelet hagyta. Az egyik
alkalommal egy gerendá ba vé ste az áldozat á gya fö lé . Má sodszor pedig a tetthellyel
szemben lé vő ü zletben rajzolta fel egy tévé poros ké pernyő jé re.
Øystein a csillagot nézte és bó lintott.
– É s ú gy gondolod, hogy én majd megmondom neked, hogy mit jelenthet ez?
 – Nem – Harry a tenyerébe tá masztotta a fejét. – Inká bb abban bízom, hogy
tudsz nekem mondani valamit a dekó dolá s alapelveirő l.
– É n matematikai kó dokat tö rtem fel, Harry. Az emberek kö zö tti kó doknak
egé szen má s a szemantiká juk. Példá ul sokszor mé g mindig képtelen vagyok
megfejteni, hogy mirő l is beszé lnek a nő k tulajdonké ppen.
– Képzeld azt, hogy ebben az esetben mindkettő rő l szó van. Egyszerű logiká ró l
é s rejtjelezett ü zenetrő l.
– Oké . Ebben az esetben kriptográ fiá ró l beszélü nk. Vagyis titkosírá sró l. Ami, ha
ú gy vesszü k, mind a logikai, mind az ú gynevezett elemző gondolkodá smó dot
megkö veteli. Utó bbi azt jelenti, hogy az ember a tudatalattijá t és az ö sztö nö s
megé rzé seit is beveti, vagyis azt is, amirő l fogalma sincsen, hogy való já ban tudja.
Azutá n pedig kombiná lni kell a lineá ris gondolkodá st és a mintafelismerést.
Hallottá l má r valaha Alan Turingró l?
– Nem.
– Brit matematikus volt. A há ború alatt német kó dokat tö rt fel. Ú gy is
mondhatjuk, hogy ő nyerte meg a má sodik vilá ghá ború t. Azt vallotta, hogy egy kó d
feltö ré séhez elő szö r is azt kell tudnunk, hogy az ellenfél milyen dimenzió ban
gondolkodik.
– Ez mit jelent?
– Azokra a síkokra gondolok, amelyek a betű k é s a szá mok fö lö tt á llnak. A nyelv
fö lö tt. Azok a vá laszok, amelyek nem a hogyant, hanem a mié rtet tisztá zzá k. Így
érted?
– Nem, de mondd el, hogyan csiná ljá k.
– Azt senki sem tudja. Leginká bb a vallá si megvilá gosodá shoz hasonlítható .
Olyan adomá nyszerű ség vagy adottság.
– Tegyü k fel, hogy a miértet má r ismerem. Ezutá n mi tö rténik?
– Akkor nekivá ghatsz a hosszú ú tnak, és életed végéig kombiná lhatod a
lehető ségeket.
– Itt most nem az é n halá lomró l van szó , ú gyhogy csak a rö vid ú tra van idő m.
– Akkor viszont csak egy megoldá s van.
– Mégpedig?
– A transz.
– Há t, persze. Transz.
– Nem hü lyítelek. Folyamatosan az információ t bá mulod, amíg csak fel nem
hagysz a tudatos gondolkodá ssal. Ez olyan, mint amikor annyira tú lterhelsz egy
izmot, hogy begö rcsö l é s ö ná lló életet kezd élni. Lá ttá l má r hegymá szó t annyira
remegő lá bakkal, hogy ké ptelen volt tová bbhaladni? Nem? Pedig ez is pontosan
olyan. Nyolcvannyolcban négy éjszaka alatt némi LSD segítségével bejutottam a
Danske Bank rendszerébe. Ha a tudatalattidnak sikerü l feltö rnie a kó dot, akkor
megvagy. Ha nem...
– Akkor?
Øystein elnevette magát.
– Akkor az fog feltö rni téged. A pszichiá triai osztá lyok tele vannak olyan
fickó kkal, mint én.
– Hm. Szó val, azt mondod, transz?
 – Transz. Intuíció . É s esetleg egy pará nyi gyó gyszerészeti rá segítés... Harry
felvette az asztalró l a dobozká t és maga elé emelte.
– Tudod, mit, Øystein?
– Mit?
Harry visszadobta neki a kis dobozt.
– Amit az Under My Thumbró l mondtam, az nem igaz.
Øystein az asztal szélére tette a gyó gyszertartó t, míg bekö tö tte a retró hullá m
elő ttrő l szá rmazó , szé ttaposott Puma cipő jé t.
– Tudom. Lá ttad mostaná ban
Rakelt? Harry megrá zta a fejé t.
– Való já ban ez kínoz té ged, nem igaz?
– Lehet – vá laszolta Harry. – Kaptam egy á llá sajá nlatot, amit nem tudom, hogy
kellene visszautasítanom.
– Ezek szerint nem arró l az ajá nlatró l van szó , hogy gyere
taxisofő rkö dni. Harry nevetett.
– Sorry – mondta Øystein, és felá llt. – De nem én vagyok a legjobb
pá lyavá lasztá si taná csadó . Itt hagyom neked a dobozt. Azt csiná lsz vele, amit akarsz.
 Huszonegyedik fejezet
Csütörtök. Pügmalión

A fő pincé r tető tő l talpig vé gigmérte az elő tte á lló férfit. A szakmá ban eltö ltö tt
harminc é v alatt megtanulta kiszagolni a kellemetlenségeket, ez a fickó pedig
messzirő l bű zlö tt. Nem mintha a kellemetlenség felté tlenü l rossz lenne. Egy-egy
zaftos botrá ny esetleg még jó t is tenne a Theatercafé lá togatottsá gá nak. Viszont
annak való di botrá nynak kell lennie. Mondjuk, mint amikor a mű vészvilá g egyik ifjú
csillaga felmá szott a galériá ra, é s a korlátró l hirdette, hogy az ő alfelébő l sü t a
napvilá g. Vagy mint amikor a Nemzeti Színhá z egykori első számú szívtipró ja
részegen teli torokbó l szétkü rtö lte, hogy a szomszéd asztalná l ü lő ismert ü zletember
egyetlen pozitív tulajdonsá ga az, hogy homoszexuá lis, ezért feltehető leg nem fogja
tová bbadni a génjeit. A fő pincér elő tt á lló alak viszont nem olyannak tű nt, mint aki
valami hallatlanul szellemes megmozdulá sra készü l, inká bb olyannak, mint akitő l
csak kifejezetten unalmas kellemetlensé g telik: rendezetlen szá mla, merev
részegség, jó esetben is csak némi pofozkodá s. A kü lső jegyek – fekete farmer, vö rö s
orr és rö vidre nyírt haj – alapjá n elő szö r azt gondolta, hogy a részeges
díszletmunká sok egyike, akik folyton a Burns pincéjé ben lebzselnek. De amikor a
fé rfi Willy Barli utá n érdeklő dö tt, átnyergelt arra a nézetre, hogy a pasas egy
csatornapatká ny az ú jsá gíró k tö rzshelyeké nt szá mon tartott Tostrupkjellerbő l, ami
a kö ztudatban csak a talá ló
„Vé céfedél” né ven forgott. A fő pincé rnek semmi tekintélye nem volt a keselyű k elő tt,
akik olyan gátlá stalanul lakmá roztak abbó l, ami ebbő l a szerencsétlen Barlibó l
megmaradt, akinek az az elbű vö lő felesé ge oly tragikus mó don tű nt el.
– Biztos benne, hogy az illető itt tartó zkodik? – kérdezte a fő pincé r, és
belepillantott a kö nyvbe, amelyben az asztalfoglalá sokat jegyezték fel, noha nagyon
jó l tudta, hogy Barli, mint mindig, pontban tíz ó rakor elfoglalta szoká sos asztalá t a
Stortingsgatá ra nyíló teraszon. Az egyetlen merő ben szokatlan mozzanat – és ez
aggasztotta – az volt, hogy a fő pincér emlékezete szerint ez volt az első alkalom,
hogy a joviá lis producer elhibá zta a napot, és á llandó szerdai lá togatá sa helyett
csü tö rtö kö n jö tt.
– Hagyja, lá tom, hogy ott ü l – kö zö lte az elő tte á lló férfi, és má r el is tű nt Barli
irányába.
A fő pincé r felsó hajtott és á tpillantott az utca tú loldalá ra. Igazá n aggó dott
Barliért, mintha szellemileg má r nem volna a régi. Pé ldául itt ez a musicalbemutató .
A nagy mú ltú Nemzeti Színhá zban, rá adá sul a nyá ri szü net kellő s kö zepén! É des
Istenem.

Harry a sö ré nyé rő l ismerte fel Willy Barlit, ám ahogy az asztalhoz kö zeledett, kissé
elbizonytalanodott.
– Barli?
– Harry!
A férfi szeme egy pillanatra felderü lt, á m azutá n ugyanolyan gyorsan ki is hunyt.
Arca beesett volt, né há ny nappal ezelő tt még kicsattanó an friss, napsü tö tte bő rét
mintha krétafehér pú derréteg fedte volna. Valahogy az egész ember
ö sszezsugorodott, még széles vá lla is keskenyebbnek hatott.
 – Kér egy kis heringet? – bö kö tt Willy az elő tte fekvő tá nyérra. – Itt a legjobb az
egész vá rosban. Minden szerdá n ezt eszem. Á llító lag jó t tesz a szívnek. Persze, ez azt
feltételezi, hogy az embernek van szíve, és azok, akik ebbe a ká vézó ba já rnak...
Willy széles karmozdulattal a szinte ü resen ásító helyiség felé intett.
– Nem, kö sz – vá laszolta Harry, és leü lt.
– Akkor legalá bb egy falat kenyeret tö rjö n – nyú jtotta felé Willy a kosarat. – Ez az
egyetlen hely az orszá gban, ahol még eredeti édeskö ményes kenyé rhez lehet jutni.
Egész magokkal. Tö kéletesen illik a heringhez.
– Kö szö nö m, de csak egy ká vé t kérek.
Willy intett a pincé rnek.
– Hogy talá lt meg?
– Benn voltam a színházban.
– Tényleg? Nahá t, pedig meghagytam nekik, hogy ha keresné nek, mondjá k azt,
hogy nem vagyok a vá rosban. Tudja, az ú jsá gíró k...
Willy torkon ragadta magá t. Harry nem volt benne biztos, hogy sajá t helyzetét
akarja-e illusztrá lni, vagy azt, amit szíve szerint a sajtó képviselő ivel tenne.
– Megmutattam nekik az igazolvá nyomat, és kö zö ltem, hogy fontos az ü gy –
mondta Harry.
– Jó , jó .
Mialatt a pincér megé rkezett Harry csészé jével, és tö ltö tt neki az asztalon á lló
kanná bó l, Willy pillantá sa elveszett valahol a semmiben. Miutá n a pincér odé bbá llt,
Harry megkö szö rü lte a torká t. Willy ö sszerá zkó dott, tekinteté be visszaté rt az élet.
– Ha rossz híreket hozott, akkor ki vele azonnal,
Harry! Harry ivá s kö zben megrá zta a fejét.
Willy behunyta a szemét és valami érthetetlent mormolt.
– Hogy haladnak a darabbal? – kérdezte Harry.
Willy halvá nyan elmosolyodott.
– Tegnap felhívott a Dagbladet kulturá lis rovatá nak vezető je, és ugyanezt
kérdezte. Beszá moltam ró la, hogy milyen elő relépések tö rténtek mű vészeti
szempontbó l, mire kö zö lte, hogy való já ban arra kívá ncsi, hogy a Lisbeth rejtélyes
eltű nése kö rü l kialakult hírverés és a nő vérének a beugrá sa miatt jobban fogynak-e a
jegyek – emelte a plafon felé tekintetét.
– Na és – kö hintett Harry -, jobban fogynak?
– Megő rü lt, ember? – Willy hangja vészjó sló an dö rgö tt. – Nyá r van, az emberek
szó rakozni akarnak, nem pedig egy olyan nő személy utá n keseregni, akit még csak
nem is ismertek. Elveszett a produkció hú zó ereje: Lisbeth Barli, a felfedezésre vá ró
csillag a zenei élet egén. Ez pedig kö zvetlenü l a premier elő tt egyá ltalá n nem tesz jó t
az ü zletnek!
Néhá ny fej fordult feléjü k a helyiség egyik tá volabbi asztala mellő l, Willy
azonban ugyanolyan hangerő vel folytatta:
– Szinte alig kelt el jegy. Eltekintve persze a premiertő l, amire az ö sszeset
elkapkodtá k. Az emberek vérszomjasak, botrá nyt szimatolnak. Igazá bó l arró l van
szó , Harry, hogy ha meg akarjuk hó dítani ezt az orszá got, akkor néhá ny ü tő s
kritikátó l fü gg a sorsunk. De momentá n... – Willy ö kle akkorá t csattant a fehér
abroszon, hogy kilö ttyent a ká vé ja – ...semmi sem érdekel kevé sbé, mint ez a
nyomorult darab!
 Willy Harryra meredt, és ú gy tű nt, hogy folytatni ké szü l, de hirtelen mintha egy
lá thatatlan kéz letö rö lte volna arcá ró l a dü hö t. Egy pillanatra teljesen zavarodottnak
tű nt, mintha azt sem tudná , hol is van éppen. Aztá n kisimultak a voná sai, é s a kezébe
temette az arcá t. Harry észrevette, hogy a fő pincér kü lö nö s, szinte bizakodó
pillantá st vet az asztaluk felé.
– Sajná lom – motyogta Willy ká sá s hangon az ujjai mö gü l. – Nem szoktam
ennyire... Nem alszom... A francba, hogy lehetek ilyen rémesen teá trá lis!
Felzokogott, a sírá s és a nevetés kö zti csuklá ssal, majd ú jra az asztalra csapott és
vá gott egy grimaszt, amibő l aztá n némi erő feszítéssel sikerü lt elkeseredett mosolyt
varázsolnia.
– Miben tudok segíteni magá nak, Harry? Olyan levertnek tű nik.
– Levertnek?
– Szomorú nak. Melankolikusnak. Erő tlennek.
Willy megvonta a vá llá t, és villá já val egy falat halat és kenyeret dugott a szá já ba.
A hal bő re csillogott. A pincér hangtalanul az asztal mellé lépett, és Chatelain
Sancerre-t tö ltö tt Willy pohará ba.
– Fel kell tennem egy kérdést magá nak, ami kellemetlenü l intimnek tű nhet –
mondta Harry.
Willy megrá zta a fejét, mikö zben leö blítette az ételt a borral.
– Minél intimebb, anná l kevé sbé kellemetlen, Harry. Ne feledje, hogy én mű vész
vagyok!
– Rendben.
Harry kortyolt egyet a ká véjá bó l, hogy egy kis idő t nyerjen, é s némileg
felvértezze magá t lelkileg.
– Ü rü lék- és vérnyomokat talá ltunk Lisbeth kö rme alatt. Az eddigi elemzésekbő l
kiderü lt, hogy a vér megegyezik a maga vércsoportjá val. Tudnom kellene, hogy van-
e szü kség DNS-tesztre.
Willy abbahagyta az evést. Jobb kezé nek mutató ujjá t szájá ra illesztette, és
elgondolkodva a levegő be meredt.
– Nem – vá laszolta. – Nyugodtan megspó rolhatják.
– Vagyis a felesé ge ujja kapcsolatba kerü lt a maga... ü rü lékével.
– Szeretkeztü nk az eltű nése elő tti éjszaká n. Minden á ldott este szeretkeztü nk.
Ső t, napkö zben is, amikor nem volt tú l meleg a lakásban.
– É s ekö zben...
– Arra kívá ncsi, hogy gyakoroljuk-e a postillioningot?
– Nos...
– Hogy seggbe dugott-e az ujjá val? Amilyen gyakran csak tudott. De nagyon
ó vatosan. A hasonló korú norvég férfiak hatvan szá zaléká hoz hasonló an én is
aranyérrel kü zdö k, ezért Lisbeth soha nem nö vesztette tú l hosszú ra a kö rmét. Maga
gyakorolja a postillioningot, Harry?
Harry félrenyelte a kávét.
– Sajá t magá n vagy má ssal? – kérdezte Willy.
Harry megrá zta a fejét.
– Pedig kellene, Harry. Kü lö nö sen azért, mert maga fé rfi. Engedni, hogy belénk
hatoljanak, a legelemibb tapasztalatok kö zé tartozik. Merje kipró bá lni! Majd
meglá tja, hogy sokkal mélyebb érzelmi regiszterek rejtő znek magá ban, mint valaha
is
képzelte volna. Ha mindent ö sszeszorít, akkor mindenkit kirekeszt, ö nmagá t pedig
bezá rja. De ha megnyílik, ha sebezhető vé teszi magá t és bizalmat mutat, lehető séget
ad má soknak arra, hogy a szó szoros és á tvitt értelmében is behatoljanak magá ba.
Willy a villá val hadoná szott.
– Természetesen nem lehet megú szni rizikó nélkü l. Elpusztíthatjá k,
megbá nthatjá k. De szerethetik is. É s akkor való ban tud majd szeretni, Harry. A
szeretet a magá é lesz. Azt mondjá k, hogy a kö zö sü lé s sorá n a fé rfi az, aki birtokolja a
nő t, de té nyleg így van ez? Ki veszi való já ban birtokba a má sik nemi szervét?
Gondolkozzon el ezen, Harry!
Harry gondolkodott.
– A mű vészekkel ugyanez a helyzet. Meg kell nyílnunk, sebezhető vé kell
vá lnunk, be kell eresztenü nk má sokat, hogy legyen lehető ségü nk arra, hogy
szeressenek bennü nket. Vá llalnunk kell a kocká zatot, hogy megsebeznek odabenn.
Ez má r való di extrém sport, Harry. Ö rü lö k, hogy má r nem tá ncolok.
Willy mosolygott, de kö zben mindkét szemé bő l kigö rdü lt egy-egy kö nnycsepp,
é s mintha egy szlalompá lyá n iramodtak volna végig, kanyarogva legurultak az
arcá n, majd eltű ntek a szaká llá ban.
– Borzasztó an hiá nyzik, Harry.
Harry a terítő t tanulmá nyozta. Indulnia kellett volna, de ü lve maradt.
Willy elő halá szott egy zsebkendő t, és harsá ny orrfú já sba kezdett. Azutá n kiitta a
maradék bort.
– Nem akarok tolakodó lenni, Harry, de amikor azt mondtam, hogy levertnek
tű nik, akkor jö ttem rá , hogy való já ban mindig is annak tű nt. Egy nő miatt?
Harry a ká véscsészéjét piszká lta.
– Esetleg tö bb nő miatt?
Harry olyasmit akart vá laszolni, amivel elejét veheti a tová bbi
kérdező skö dé snek, aztá n valami miatt mégis meggondolta magá t. Bó lintott.
Willy felemelte a poharat.
– Mindig a nő k, észrevette má r? Kit veszített el?
Harry Willyre né zett. Volt valami a szaká llas producer tekintetében, valami
sebezhető ő szinteség, védtelen nyíltsá g, amitő l ú gy érezte, hogy megbízhat benne.
– Az anyá m beteg volt és meghalt, amikor még kicsi voltam – mondta.
– É s nagyon hiá nyzik magának?
– Igen.
– De vannak má sok is, igaz?
Harry megvonta a vá llá t.
– Az egyik kollé ganő met meggyilkoltá k má sfél é vvel ezelő tt. É s Rakel, a
kedvesem...
Harry elhallgatott.
– Igen?
– Ez annyira nem fontos.
– Azt hiszem, má r meg is é rkeztü nk a dolgok velejéhez – só hajtotta Willy. – Szé t
akarnak menni?
– Csak ő . É n pedig igyekszem meggyő zni, hogy gondolja meg magát.
– Aha. É s miért akar elmenni?
 – Mert olyan vagyok, amilyen. Hosszú tö rténet, de a lényege az, hogy én vagyok
a probléma. Ő pedig má smilyennek szeretne engem.
– Tudja mit, van egy javaslatom. Hozza el ő t a darabomra!
– Miért?
– Mert a My Fair Lady egy gö rö g mítoszra é pü l, amely szerint Pü gmalion, a
szobrá sz beleszeretett egyik szobrá ba, a szé pséges Galateiá ba. Aphrodité hoz
kö nyö rgö tt, hogy keltse életre a szobrot, hogy feleségü l vehesse – és az imá ja
meghallgatá sra talá lt. A darab talá n segít megé rteni a maga Rakelének, hogy mi
tö rté nik, ha valaki meg akar vá ltoztatni egy má sik embert.
– Hogy sosem fog sikerü lni?
– Ellenkező leg. Pü gmalionnak ugyanis, aki a My Fair Lady-ben Higgins
professzor alakjá ban jelenik meg, teljes egé szében sikerü l megvaló sítania az
elképzeléseit. É n csak happy enddel végző dő darabokat á llítok színpadra. Ez a
mottó m. Ha pedig nem happy enddel végző dik a darab, akkor majd én azt csiná lok
belő le.
Harry megrá zta a fejét é s szomorká san elmosolyodott.
– Rakel nem pró bá l megvá ltoztatni engem. Ő okos nő . Inká bb a sajá t ú tját járja.
– Valami azt sú gja nekem, hogy vissza akarja kapni magá t. Kü ldö k magá nak ké t
jegyet a bemutató ra.
Willy intett a pincé rnek, hogy kéri a számlát.
– Honnan a fenébő l veszi, hogy vissza akar engem kapni? – ké rdezte Harry. –
Nem is tud ró la semmit.
– Igaza van. Ö sszehordok itt hetet-havat. Fehé rbort inni az ebédhez, igazá bó l
csak elmé leti síkon jó ö tlet. Mostaná ban tö bbet iszom a kelleténé l. Remé lem, nem
haragszik.
A pincér megérkezett a szá mlá val, amit Willy anélkü l írt alá , hogy egy pillantá st
is vetett volna rá , majd azt kérte, hogy tegyék a tö bbi szá mlá ja mellé. A pincér eltű nt.
– Viszont elvinni a nő t egy premierre, amire az ember rá adá sul príma jegyeket
szerzett – nos, bará tom, ezzel nem lehet bakot lő ni – mosolygott Willy. – Higgyen
nekem, ebben bő ven van tapasztalatom.
Szomorú és beletö rő dő mosolya az apjá ra emlékeztette Harryt. Egy olyan férfi
mosolya volt ez, aki inká bb csak há trafelé pillant, mert ott még van néhá ny dolog,
ami boldoggá teszi.
– Igazá n kö szö nö m, de... – kezdte Harry.
– Csak semmi de. Ha má sra nem is, arra jó ü rü gy lesz, hogy felhívja. Ú gysem
beszélnek mostaná ban tú l gyakran, nem? Hadd kü ldjem el magá nak a jegyeket,
Harry. Azt hiszem, ez Lisbethnek is tetszene. É s Toya meg fogja csiná lni. Remek
elő adá s lesz.
Harry a terítő t babrá lta.
– Majd mé g meggondolom.
– Nagyszerű . É n pedig elindulok, mert kü lö nben itt fogok elaludni – állt fel
Willy.
– Apropó – nyú lt be Harry a zakó ja zsebébe. – Ezt a szimbó lumot talá ltuk a
má sik két tetthely kö zelében. Boszorká nyszö gnek nevezik. Nem emlé kszik rá , hogy
lá tta-e esetleg valahol Lisbeth eltű nése utá n?
Willy a képet nézte.
 – Nem tudok segíteni. Sajná lom.
Harry kinyú jtotta a kezét a
fotó ért.
– Vá rjon csak egy kicsit – Willy hunyorogva vakarta a szaká llá t. Harry vá rt.
– De, lá ttam – mondta Willy. – De vajon hol?
– A laká sban? A lépcső há zban? Kinn az utcá n?
Willy megrá zta a fejét.
– Nem, nem ott. É s nem is mostaná ban. Valahol má sutt, valamikor ré gen. De hol?
Fontos?
– Meglehet. Hívjon, ha eszébe jut!
Amikor az utcá n elvá ltak egymá stó l, Harry ott maradt a ká vézó elő tt és a
Drammensveient bá multa. A rekkenő hő ségben ú gy tű nt, mintha a villamos a
napfényben csillogó sínek fö lö tt lebegne.
 Huszonkettedik fejezet
Csütörtök és péntek. Jelenés

A Jim Beamet rozsbó l, árpá bó l és kukoricá bó l készítik – ez utó bbi adja a bourbon
é des, telt ízét, ami a tö bbi whiskytő l megkü lö nbö zteti. A Jim Beamhez haszná lt víz a
Kentucky á llambeli Clermontban talá lható szeszfő zde kö zelében csö rgedező
forrá sbó l szá rmazik. É s itt ké szü l az a speciá lis élesztő is, aminek receptjé t á llító lag
mé g Jacob Beam vetette papírra 1795-ben. Az elké szü lt whiskyt legalá bb négy éven
keresztü l é rlelik, mielő tt ú tnak indítjá k a vilá g minden tája felé, hogy vé gü l Harry
Hole megvá sá rolja, aki magasró l tesz Jacob Beamre és tisztá ban van vele, hogy ez a
forrá svízdolog csak marketingfogá s, pont, mint az á svá nyvízmá rká k esetében. Az
egyetlen szá zalékérték pedig, ami lá zba hozza, apró betű kkel áll a címkén.
Harry a hű tő szekré ny elő tt á llt egy vadá szké ssel a kezében, é s az ü vegben
csillogó aranybarna folyadékot bá multa. Meztelen volt. A háló szobá ban tomboló
hő ség arra ké sztette, hogy még alsó nadrá gjá tó l is megszabaduljon, ami amú gy is
kló rtó l bű zlö tt és mé g mindig nedves volt.
Má r négy napja nem ivott egy kortyot sem. A legrosszabbon má r tú l van,
mondogatta magá nak. Ez persze hazugsá g volt, mert a legrosszabb még csak jó val
ezutá n kö vetkezik. Aune egyszer megkérdezte tő le, hogy miért iszik. Harry habozá s
nélkü l azt vá laszolta, hogy azért, mert szomjas. Tö bb szempontbó l is sajná latosnak
tartotta, hogy egy olyan tá rsadalomban és egy olyan korszakban él, amikor az
ivá snak sokkal tö bb há trá nya van, mint elő nye. Ha jó zan maradt, az soha nem elvi,
hanem csupá n gyakorlati okok miatt tö rtént. Keményen alkoholizá lni ugyanis
rendkívü l kimerítő volt, és az embernek sivá rsá gban és fizikai fá jdalmak kö zö tt
eltö ltö tt rö vid és szá nalmas életet kíná lt. Az idő szakos ivó szá má ra az élet a teljes
ká bulatban tö ltö tt perió dusokbó l és a kö ztes idő bő l á llt. Arra a má r-má r filozó fiai
kérdésre, hogy ebbő l melyik rész a tulajdonképpeni élet, Harry nem fecsérelt tú l sok
idő t, mivel a vá lasz ú gysem segítette volna hozzá a jobb élethez. Mert minden, ami jó
volt, minden, elő bb-utó bb megadta magá t az alkoholistá k gravitá ció s tö rvényének –
A Nagy Szomjú sá gnak. Legalá bbis így nézett ki az egyenlet egészen addig, amíg
nem talá lkozott Rakellel és Oleggel. Ő k ketten ú j dimenzió t nyú jtottak a jó zansá gra.
Ez ö nmagá ban azonban még nem érvénytelenítette a gravitá ció s tö rvényt. Most
viszont má r nem bírja tová bb elviselni a rémá lmokat. Nem bírja tová bb elviselni a
sikoltá sukat és merev, halott szemü kben a rémü letet, mikö zben fejü k a lift plafonja
felé emelkedik. Kinyú jtotta a kezét a hű tő szekrény felé. Mindent meg kell pró bá lni.
Betette a kést a Jim Beam mellé, és becsukta a hű tő szekrény ajtajá t. Aztá n visszament
a há ló szobá ba.
Nem kapcsolta fel a lá mpá t, a hold fénye azonban befurakodott a szobá ba a
fü ggö ny szá rnyai kö zö tt. A pá rna és a matrac ú gy festett, mintha megpró bá ltá k
volna ledobni magukró l a gubancossá tekeredett á gynemű t.
Ö sszegö mbö lyö dö tt az ágyon. Az utolsó alkalom, amikor nem volt lidérces az
á lma, az a néhá ny perc volt, amit Camilla Loen ágyá ban tö ltö tt. Igaz, ott is a halá lró l
á lmodott, de akkor legalá bb nem fé lt. Egy fé rfi bezá rkó zhat, de aludnia akkor is kell.
Alvá s kö zben viszont senki nem rejtő zhet el.
Behunyta a szemét.
 A fü ggö ny meglebbent, a szobá ba beeső holdfé ny csíkja megremegett.
Megvilá gította az á gytá mla fö lö tt a falat és rajta a késsel ejtett fekete bará zdá kat.
Nagy erő vel vé shették oda ő ket, mert a bemetszések a fehér tapéta alatti fá ba is
mé lyen behatoltak. A seb egy nagy, ö tá gú csillagot formá zott.

Az á gyban fekve hallgatta a Trojská n vé gigrobogó autó k zaját é s a mellette alvó fé rfi
mé ly, egyenletes szuszogá sá t. Olykor ú gy rémlett, mintha rikoltozá st hallana az
á llatkertbő l, de az is lehet, hogy csak a folyó tú lsó oldalá ró l hallatszott át a
pá lyaudvarra begö rdü lő é jszakai vonatok fékezé se. Amikor idekö ltö ztek, ahol a
Moldva barna kérdő jelet rajzol Prá ga té rképére, a férfi azt mondta, hogy szereti a
vonatok hangját.
Esett.
A férfi egé sz nap tá vol volt. Brnó ban, ezt mondta. Amikor vé gre meghallotta a
kulcsa zö rgését a zá rban, má r á gyban volt. Hallotta a bő rö ndje kapará szá sá t a
háló szobá hoz vezető folyosó n, aztá n belé pett. Ő ú gy tett, mintha aludna, de lopva a
fé rfit figyelte, mikö zben az nyugodt mozdulatokkal levetkő zö tt, és a szekrény
melletti tü kö rbő l egy-egy pillantá st vetett a nő re. Aztá n bebú jt az á gyba. A keze
hideg volt, bő re pedig ragacsos a rá szá radt izzadsá gtó l. Az eső kopogá sá nak a
ritmusá ra szerelmeskedtek, a férfi bő re só s volt, utá na pedig azonnal elaludt, mint
egy kisgyerek. Rendszerint ő is elaludt, miutá n szeretkeztek, most azonban éberen
fekü dt, mikö zben a fé rfi nedve kicsordult belő le és beleivó dott a lepedő be.
Ú gy tett, mintha nem tudná, mi tartja ébren, pedig gondolatai folyamatosan
ugyanazon dolgok kö rü l forogtak. Hogy egy nappal azutá n, hogy a fé rfi hétfő este
visszatért Osló bó l, egy hosszú , sző ke hajszá lat talá lt a zakó ja ujjá n, amikor rendbe
tette az ö ltö nyé t. Hogy szombaton ú jra visszamegy Osló ba. Négy héten belü l
immá ron negyedjére. Hogy tová bbra sem hajlandó elá rulni, mivel foglalkozik.
Persze, az a hajszá l bá rhonnan rá kerü lhetett a zakó já ra, aká r egy férfitő l is
szá rmazhat. Vagy lehet aká r kutyasző r.
A férfi horkolni kezdett.
Az első talá lkozá sukra gondolt. A férfi nyílt arcá ra és vallomá saira, amibő l arra
kö vetkeztetett, hogy nyílt, egyenes ember. Egy pillanat alatt elolvadt tő le, mint a
tavaszi hó a Vencel téren. De amikor egy nő ennyire kö nnyen belehullik egy férfi
karjaiba, mindig ott motoszká l a gyanú , hogy nem ő az egyetlen, akivel ez tö rténik.
A férfi azonban tisztelettel bá nt vele, szinte ú gy, mintha egyenrangú partnerek
lennének, pedig volt elég pénze hozzá , hogy ú gy kezelje, mint a Perlova
prostituá ltjainak egyikét. Igazi fő nyeremény volt, s egyben az egyetlen, amit valaha
nyert. É s az egyetlen, akit elveszíthetett. Ez a bizonyossá g volt az, ami ó vatossá tette.
É s ami miatt nem kérdező skö dö tt, hogy merre já r, kivel volt és hogy voltaképpen
mivel foglalkozik.
Tö rté nt azonban valami, ami miatt tudnia kellett, hogy olyan fé rfi-e, akiben
való ban megbízhat. Mert kapott még valamit, valami még értékesebbet, amit nem
veszíthet el. Egyelő re nem mondott semmit a fé rfinak, mert három nappal ezelő ttig,
amíg el nem ment az orvoshoz, még ő maga sem volt biztos benne.
Kicsusszant az á gybó l, és odalopakodott az ajtó hoz. Ó vatosan lenyomta a
kilincset, mikö zben a férfi arcát nézte a komó d fö lö tti tü kö rben. Azutá n kilépett a
folyosó ra és hangtalanul becsukta maga mö gö tt az ajtó t.
 A Samsonite bő rö nd kékesszü rke, modern darab volt. A férfi nemrégiben
vá sá rolta, de az oldala má ris meg volt karcolva é s tele volt olyan célá llomá sokat
jelö lő félig letépett matricá kkal, amelyekrő l még csak nem is hallott.
A gyé r fényben is ki tudta venni, hogy a szá mzá r a nulla-nulla-nulla
kombiná ció n á ll. Mindig ezt csiná lta. Szü ksé gtelen volt meggyő ző dnie ró la, anélkü l
is tudta, hogy a bő rö nd zá rva van. Még sosem lá tta kinyitva, kivé ve azt a néhá ny
alkalmat, amikor ő má r az á gyban fekü dt, a férfi pedig éppen csomagolt. Egészen
vé letlenü l vette észre a legutó bb, amikor a férfi ö sszeké szítette a holmijá t, hogy a
szá mkombiná ció ott van a zá r belső oldalá n. Há rom szá mot megjegyezni pedig
igazá n nem nagy ü gy. Kü lö nö sen, ha az embernek fontos. Amikor példá ul felhívjá k,
hogy ő t kéri valaki, minden egyebet elfelejt, é s az eszébe vési a hotelszoba szá má t,
meg azt, hogy mi legyen rajta, esetleg milyen egyéb kü lö nleges kívá nsá ga van a
kuncsaftnak.
Hallgató zott. A szobaajtó mö gü l kiszivá rgó horkolá s olyan volt, mint egy tá voli
fű rész hangja.
Voltak dolgok, amelyekrő l a férfi nem tudott semmit. Olyasmik, amikrő l nem
kellett tudnia, olyan dolgok, amiket a nő nek meg kellett tennie, de ezek má r a mú ltba
simultak. A szá mok fö lö tti apró fogaskerekekre tette az ujjá t, és forgatni kezdte ő ket.
Mostantó l csak a jö vő szá mít.
A zá r egy halk kattaná ssal felpattant.
Ő pedig a bő rö nd mellett guggolt, és kő vé vá lva bá multa a tartalmát.
A felü l lé vő fehér ing tetejé n egy csú nya, fekete fé mtá rgy fekü dt.
Nem kellett meggyő ző dnie ró la, hogy való di-e a pisztoly, lá tott má r korá bban is
ilyesmit. Az elő ző é letében.
Nyelt egyet, és érezte, hogy mindjá rt elerednek a kö nnyei. A szemére nyomta a
tenyerét, és kétszer elsuttogta magá ban az anyja nevét.
Csak néhá ny má sodpercig tartott.
Azutá n mélyet lé legzett. Muszá j tú lélnie. Muszá j tú lélniü k. Mindkettő jü knek.
Mindenesetre ez megmagyará zta, hogy a férfi miért nem akart bő vebben mesélni
arró l, mivel foglalkozik és mivel keres látható lag olyan jó l. É s ő szintén szó lva, benne
is felmerü lt má r ez a magyará zat.
Dö ntö tt.
Voltak dolgok, amelyekrő l nem tudott. Olyasmik, amikrő l nem kellett tudnia.
Lecsukta a bő rö nd tetejét, a szá mokat pedig visszaá llította a nullá ra. Az ajtó elő tt
hallgató zott egy kicsit, aztá n ó vatosan lenyomta a kilincset, és beosont a szobá ba. A
folyosó ró l téglalap alakú fé ny hullott az á gyra. É s ha egy pillantá st vetett volna a
tü kö rbe, észrevette volna a fé rfi nyitott szemét. De tú lsá gosan lefoglaltá k a sajá t
gondolatai. Jobban mondva, az az egyetlen gondolat, ami ú jra é s ú jra
visszalopakodott a fejébe, mikö zben az ágyban fekve az autó k zaját, az á llatkertbő l
kiszű rő dő hangokat és a fé rfi mély, egyenletes szuszogá sá t hallgatta. Hogy
mostantó l csak a jö vő szá mít.

Egy sikoly, a járdá n landoló ü veg csö rö mpö lése és egy rekedtes nevetés. Szitkozó dá s
é s szapora lé pé sek zaja, melyek lassan eltá volodnak a Sofies gaté n a Bislett stadion
irányába.
 Harry a plafont bá multa és az utcá ró l beszű rő dő éjszakai neszeket hallgatta.
Három á lomtalan ó rá t aludt, mielő tt felébredt é s gondolkodni kezdett. A há rom nő n,
a két helyszínen és a férfin, aki jó árat kíná lt a lelké é rt. Megpró bá lt rendszert talá lni
benne. Pró bá lta megfejteni a kó dokat. Felismerni a mintá t. Megérteni azt, amit
Øystein a minta mö gö tti dimenzió nak nevezett, és a kérdé st, ami a hogyan elő tt jö n.
A miértet.
Mié rt ö ltö zik egy férfi biciklis futá rnak, és gyilkol meg ké t nő t, ső t minden
való színű sé g szerint egy harmadikat is? Miért nehezíti meg a sajá t dolgát azzal, hogy
ilyen tetthelyeket vá laszt? Mié rt hagyott ü zenetet? Ha a tapasztalatok alapjá n
minden sorozatgyilkossá g szexuá lis indítékú , akkor miért nincs semmi jele annak,
hogy Camilla Loent vagy Barbara Svendsent szexuá lisan bá ntalmaztá k volna?
Harry é rezte a kö zelgő fejfájá st. Lerú gta magá ró l a paplanhuzatot, és az oldalá ra
fordult. Az ébresztő ó ra szá mjegyei vö rö sen vilá gítottak. 02.51. Harry két utolsó
kérdé se sajá t magá ra vonatkozott. Mire jó foggal-kö rö mmel ragaszkodni a lélekhez,
ha azzal já r, hogy ö sszetö rik a szív? É s egyá ltalá n: mié rt foglalkozik egy olyan
rendszerrel, ami gyű lö li ő t?
Feltá pá szkodott és kiment a konyhá ba. A mosogató fö lö tti szekrény ajtajá ra
meredt. Elö blített egy poharat, majd megtö ltö tte vízzel. Kihú zta az evő eszkö zö s
fió kot, kivette belő le a fekete filmes dobozká t, lepattintotta szü rke tetejét, és a
tenyeré be borította a tartalmá t. Egy pirula elaltatja. Kettő , néhá ny pohá rnyi Jim
Beammel leö blítve, hiperaktívvá teszi. Há rom vagy anná l tö bb belá thatatlan
kö vetkezményekkel járhat.
Harry kitá totta a szá já t, beledobott há rom tablettá t, majd felhajtotta a vizet.
Ezutá n bement a nappaliba, feltett egy Duke Ellington-lemezt, amit azt kö vető en
vá sá rolt, hogy lá tta Gene Hackmant az éjszakai buszon ü lni a Magánbeszélgetés című
filmben né há ny vékonyka zongorahang kíséretében, amelyné l életé ben nem hallott
magányosabbat.
Lezö kkent a fü les fotelbe.
– Akkor viszont csak egy megoldá s van – mondta Øystein.
Harry az elejé rő l kezdte. Azzal a nappal, amikor ú tban az Ullevå lsvei felé
eltá ntorgott az Underwater mellett. Pé ntek. Sannergata. Szerda. Carl Berner. Hé tfő .
Három nő . Há rom levá gott ujj. Bal kéz. Elő szö r a mutató ujj, aztá n kö zépső , végü l a
gyű rű sujj. Há rom helyszín. Egyik sem csalá di ház, szomszédok mindenü tt. Egy
ü tö tt-kopott bé rhá z a szá zadforduló ró l, egy má sik a harmincas évekbő l és egy
irodahá z a negyvenes évekbő l. Liftek. Maga elő tt lá tta a liftajtó k fö lö tti
szá mjegyeket. Skarre beszélt az osló i és kö rnyékbeli kerékpá r-szakü zletekkel, akik
kifejezetten a futá rok ellá tá sá ra specializá ló dtak. Kerékpá ros-felszerelé s és sá rga
trikó kérdésé ben nem tudtak neki segíteni, azonban a Falken biztosítá si rendszere
alapjá n sikerü lt szert tennie némi informá ció ra arró l, hogy az elmú lt hó napokban
kik vá sá roltak drá gá bb kerékpá rt, abbó l a típusbó l, amit a futá rok haszná lnak.
É rezte a kö zeledő ká bulatot. A széket borító durva gyapjú kellemesen simult
meztelen combjá hoz é s feneké hez.
Az áldozatok. Camilla szö vegíró egy reklá mirodá ná l, szingli, huszonnyolc éves,
sö té t tó nusú , kissé molett. Lisbeth énekesnő , há zas, harminchá rom é ves, vilá gos
tó nusok, vé kony. Barbara recepció s, huszonnyolc éves, otthon lakik a szü leinél,
kö zé psző ke. Há rom á tlagos szépsé gű nő .
 A gyilkossá gok idő pontjai. Amennyiben Lisbethet azonnal megö lté k, akkor
kizá ró lag hétkö znapok. Dé lutá n, kö zvetlenü l a munkaidő lejá rta utá n.
Duke Ellington gyorsan já tszott. Mintha a feje tele lenne hangokkal, amelyeket ki
kell engednie magá bó l. Mostanra teljesen elemelkedett. Má r csak a legszü ksé gesebb
pontokat érinti.
Harry nem vizsgá lta meg alaposan az áldozatok há tterét, nem beszélt sem a
hozzá tartozó kkal, sem a bará tokkal, csupá n a jelentéseket futotta á t, melyekben
viszont semmi nem keltette fel az érdeklő désé t. Mert nem voltak bennü k a vá laszok.
Nem az a lényeg, hogy kik voltak az áldozatok, hanem az, hogy mik voltak, mit
képviseltek. Mert a gyilkos szá má ra ő k mindö ssze kellékek, tö bbé-kevésbé
talá lomra vá lasztotta ki ő ket. Ennyi erő vel bá rki má s is lehetett volna. Itt most az
egé szre kell rá lá tni. Fel kell ismerni a mintát.
Ekkor a kémia teljes gő zzel beindult. A hatá s sokkal inká bb emlékeztetett
hallucinogénre, mint altató ra. A gondolkodá s helyét a gondolatok vették á t, és ő ,
mintha valami hordó ban ü lne, irá nyítá s né lkü l zú gott lefelé egy folyó n. Az idő
lü ktetett és pulzá lt, mint egy folyamatosan tá guló univerzum. Amikor magá hoz tért,
csend volt kö rü lö tte, csak a lemezjá tszó tű je kapará szta a lejá rt lemez címkéjét.
Bement a há ló szobá ba, leü lt tö rö kü lésben az á gy végébe, és a boszorká nyszö gre
fü ggesztette tekintetét. Az ábra egy idő mú lva tá ncolni kezdett. Behunyta a szemét.
Az egészet kell látni.
Mire megvirradt, az ö sszes helyet bejá rta. Ü lt, hallgató zott, né zett, és kö zben
á lmodott. É s amikor az Aftenposten csattaná sa a lépcső há zban felé bresztette,
felemelte a fejét, é s ú jra a pentagrammá ra szö gezte a tekinteté t, ami tö bbé má r nem
tá ncolt.
Semmi sem tá ncolt má r. Készen volt. Lá tta a mintát.
Egy érzéketlen férfi rajzoló dott ki, aki elkeseredett hajszá t folytat a való di
é rzésekért. Egy naiv idió ta, aki azt hiszi, hogy ha ő szeret, akkor viszont is szeretik.
Ahol kérdések vannak, ott vá laszok is lesznek. A minta Harry Hole alakjá t rajzolta ki.
Dü hében a falon lé vő ábrá ba ö klelt homloká val. Csillagokat lá tott a fá jdalomtó l,
amikor tehetetlenü l beledő lt az á gyba. Pillantá sa az ébresztő ó rá ra csú szott. 05.55. A
paplanhuzat meleg volt és nedves.
Aztá n – mintha valaki lekattintotta volna a kapcsoló t – kialudt a fény.

Ká vét tö ltö tt a fé rfi csé széjébe, mire az odamordult egy kö szö nö mö t, és

tová bblapozott a The Observerben, amit szoká s szerint a sarkon lévő szá llodá ban
vá sá rolt. A frissen sü tö tt croissant-okkal együ tt, amit Hlinka, a helyi pék készített. A
nő még sosem já rt kü lfö ldö n, csupá n Szlová kiá ban, ami nem is szá mított igazá n
kü lfö ldnek, a férfi azonban biztosította ró la, hogy most má r Prá gá ban is megvan
minden, ami a tö bbi euró pai nagyvá rosban. Pedig ő szívesen utazott volna. Mielő tt
talá lkoztak, egy amerikai ü zletember, aki látogató ba érkezett Prá gá ba, belészeretett.
A fé rfit prá gai ü zleti partnere, egy gyó gyszerészeti cé g lepte meg vele
ajá ndékképpen. Egy édes, á rtatlan, kissé kö vérkés pasas volt, aki mindent megadott
volna azért, hogy ő elmenjen vele Los Angelesbe. Természetesen igent mondott neki.
De amikor elmesélte a dolgot Tomasnak, a futtató já nak és egyben féltestvé ré nek, az
azonmó d berontott az amerikai szá llodai szobá já ba, és megfenyegette egy késsel. Az
amerikai má snap elutazott, é s soha tö bbé nem lá tta viszont. Né gy nappal ké ső bb épp
letö rten ü ldö gélt a Grand Hotel Europá ban, és bort szü rcsö lt, amikor a férfi
felbukkant. Leü lt a helyiség végében, és onnan figyelte, ahogy a nő elhajtja a
rá menő s, tolakodó pasasokat. Ettő l mindig is beindult, mondogatta késő bb. Nem
attó l, hogy má sok kö rü lrajongtá k ő t, hanem attó l, hogy olyan egykedvű en fogadott
minden kö zeledési kísérletet. Erő feszítés nélkü li, kö nnyed érdektelensége és
szemérmessége nagy hatá st tett rá . Azt mondta, hogy létezik még néhá ny férfi, aki
értékeli az ilyesmit.
A nő megengedte neki, hogy meghívja egy pohá r borra, majd megkö szö nte, és
egyedü l ment haza.
Má snap a férfi becsengetett az ő Strasnicén lévő , apró cska pincelaká sá ba. Sosem
á rulta el neki, hogyan derítette ki a címé t. De szü rke élete egy csapá sra ró zsavö rö ssé
vá ltozott. Boldoggá tette. Boldog volt.
Az ú jsá gpapír zizegett, amikor a férfi lapozott.
Tudnia kellett volna. Má r csak a bő rö ndben talá lt pisztoly miatt is.
De ú gy dö ntö tt, hogy szemet huny fö lö tte. Mindent elfelejt. Csak azt nem, ami
igazá n fontos. Hogy boldogok. Szerette a férfit.
Amikor leü lt a szé kre, még mindig rajta volt a kö tény. Tudta, hogy a fé rfi szereti,
ha kö tényt visel. Vé gü l is tudott egyet s má st a férfiak mű kö dé sérő l. Csak az a
lényeg, hogy ő k ne tudjanak errő l. Lepillantott az ö lé be, é s ö nké ntelenü l
elmosolyodott.
– Valamit el kell mondanom neked – mondta.
– Igen? – Az ú jsá g lapja ú gy csattogott, mint a szélben lobogó vitorla.
– Ígérd meg, hogy nem leszel dü hö s – folytatta, é s érezte, hogy egyre szélesebb
lesz a mosolya.
– Ezt nem ígérhetem meg – vá laszolta a férfi, ané lkü l hogy felpillantott volna az
ú jságbó l.
A nő mosolya megmerevedett.
– Mi...
– Gondolom, arró l akarsz beszá molni, hogy amikor tegnap é jszaka felkelté l,
á tkutattad a bő rö ndö met.
Csak most vette észre, hogy a férfi akcentusa megvá ltozott. Az éneklő
hanghordozá s szinte teljesen eltű nt belő le. Letette az ú jsá got, é s egyenesen a nő re
nézett.
Istennek há la, eddig soha nem kellett hazudnia a férfinak. Nagyon jó l tudta, hogy
ú gysem sikerü lne. Mint ahogy ez az imé nt is bebizonyosodott. Megrá zta a fejét, de
é rezte, hogy elveszítette az uralmat arcvoná sai fö lö tt.
A férfi felvonta szemö ldö ké t.
Ő nyelt egyet.
A nagy konyhai ó ra má sodpercmutató ja, amit a férfi pénzén vá sá rolt az Ikeá ban,
hangtalanul ugrott egyet.
A fé rfi elmosolyodott.
– É s talá ltá l egy nagy csokor szerelmes levelet a szerető imtő l,
ugye? A nő zavartan pislogott.
A fé rfi elő rehajolt.
– Csak vicceltem, Eva. Valami baj van?
Ő bó lintott.
 – Terhes vagyok – hadarta suttogva, mintha hirtelen sietnie kellene. –
Gyerekem... gyerekü nk lesz.
A fé rfi mereven maga elé bá mult, mikö zben beszá molt neki az első gyanú s
jelekrő l, majd az orvosná l tett lá togatá sá ró l, és végü l a vé gső bizonyossá gró l.
Amikor végzett, a férfi felá llt, é s kiment a konyhá bó l. Amikor visszaté rt, egy apró ,
fekete dobozt nyú jtott á t a nő nek.
– Az anyá mat szoktam meglá togatni – mondta.
– Micsoda?
– Kívá ncsi voltá l, hogy mi dolgom van folyton Osló ban. Az anyámat szoktam
meglátogatni.
– Az... anyá d...
Bá r az első gondolata az volt, hogy fogalma sem volt ró la, hogy a férfinak
egyá ltalá n él-e az anyja, mindenesetre így folytatta:
– ...Osló ban él?
A férfi elmosolyodott, és a dobozka felé intett.
– Nem akarod kinyitni, kedvesem? A tied. A gyermekért.
A nő pislogott néhá nyat, míg ö sszeszedte az erejét a doboz kinyitásához.
– Csodaszép – mondta, é s érezte, amint a szeme megtelik kö nnyel.
– Szeretlek, Eva Marvanova.
Az éneklő hangsú ly visszatért.
A nő a kö nnyein á t mosolygott, a fé rfi pedig á tö lelte.
– Bocsá ss meg! – suttogta a nő . – Bocsá ss meg nekem! Hiszen nekem pont elég,
hogy tudom, hogy szeretsz. A tö bbi lényegtelen. Nem kell mesélned az anyá dró l.
Sem a pisztolyró l...
É rezte, hogy a férfi teste megdermed a karjai kö zt. Szá já t a fü lére tapasztotta.
– Lá ttam a pisztolyt – suttogta. – De nem akarok tudni semmirő l. Semmirő l,
hallod?
A férfi ó vatosan kibontakozott az ö lelésébő l.
– De igen – mondta. – Sajná lom, Eva. Má r nincs visszaú t. Má r nincs.
– Hogy érted ezt?
– Tudnod kell, ki vagyok.
– Hiszen tudom, hogy ki vagy, kedvesem.
– De nem tudod, hogy mivel foglalkozom.
– Nem tudom, hogy akarom-e tudni.
– Tudnod kell.
A férfi kivette a kezébő l a fekete dobozt, kihú zta belő le a nyaklá ncot és a
magasba emelte.
– Ezzel foglalkozom.
A csillag formájú gyémá nt szikrá zva verte vissza a konyhaablakon beá ramló
reggeli fé nyt.
– É s ezzel – hú zta ki a kezé t a zakó ja zsebébő l, ugyanazt a pisztolyt szorongatva,
amit a nő a bő rö ndben lá tott. Most azonban egy jó kora fekete fé mdarab volt a
csö vére erő sítve. Eva Marvanova nem tudott sokat a fegyverekrő l, ezt azonban
felismerte. Egy hangtompító . Vagy, ahogy az angol nyelvben olyan talá ló an nevezik:
silencer.
Harry telefoncsö rgésre ébredt. Ú gy érezte magá t, mintha tö rü lkö ző t tö mtek volna a
szá já ba. Pró bá lta megnedvesíteni szá jü regét a nyelvével, de az olyan érdes volt,
mintha szá raz kenyér dö rzsö lné a szá jpadlá sá t. Az éjjeliszekrényen á lló ó ra 10.17-et
mutatott. Az agyá ba egy emlékfoszlá ny, egy képtö redék ú szott be. Á tment a
nappaliba. A telefon má r a hetedik csö ngetésnél tartott.
Felemelte a kagyló t:
– Harry. Mondd!
– Csak bocsá natot szeretnék kérni.
Az a hang volt, amit mindig hallani szeretett volna, amikor felvette a telefont.
– Rakel?
– Ez a munká d – mondta a nő . – Nincs jogom dü hö snek lenni emiatt. Sajnálom.
Harry lerogyott a székbe. Valami megpró bá lta átverekedni magá t félig elfelejtett
á lmai bozó tjá n.
– Minden jogod megvan, hogy haragudj – vá laszolta.
– Rendő r vagy. Valakinek vigyá znia kell rá nk.
– Nem a munká ra é rtettem – mondta
Harry. Rakel nem vá laszolt. Harry vá rt.
– Nagyon hiá nyzol – szó lalt meg a nő kö nnybe fú ló hangon.
– Neked az hiá nyzik, akit lá tni szeretné l bennem – mondta Harry. – Nekem
viszont az hiá ny...
– Szia – tette le Rakel a kagyló t. Mint egy zenemű , amit a nyitá ny kellő s kö zepén
szakítottak félbe.
Harry csak ü lt a telefonra meredve. Egyszerre fellelkesedve é s letö rve. Az
é jszakai álom maradvá nyai utolsó kísé rletet tettek arra, hogy a felszínre tö rjenek, a
nap minden má sodpercé vel egyre vastagabbra hízott a jé gtá bla, aminek alsó felén
kopogtattak. Á tkutatta a dohá nyzó asztalt cigarettá ért, vé gü l a hamutartó ban talá lt
egy csikket. A nyelve mé g mindig érzéketlen volt. Rakel biztosan azt vette ki a
motyogá sá bó l, hogy má r megint teljesen kiü tö tte magá t. Ami voltaképpen nem is á llt
messze az igazsá gtó l, azt leszá mítva, hogy erre a méregre nem vá gyott tö bbé.
Visszament a há ló szobá ba. Ideje lenne elindulnia a kapitá nysá gra. Valami...
Behunyta a szemé t.
Duke Ellington visszhangja ú jra ott csengett a fü lében. Nem is ott, hanem valahol
sokkal mélyebben. Folytatta a hallgató zá st. Hallotta a villamos sebzett sikoltá sá t, a
macskakö rmö k kopogá sát a tető n, és a hátsó udvarban zö ldellő nyírfa baljó s
susogá sát. Még beljebb. A há z hangjá ra koncentrá lt, hallotta az ablak gittjé nek
reccsenését, az ü res pince morgá sát a mélybő l, hallotta a lepedő fü lsértő surrogá sá t,
amint a bő réhez é r, és a cipő k tü relmetlen kopogá sá t a lé pcső há zban. Az anyja
hangjá t, amint azt a mondó ká t suttogja, amit mindig elalvá s elő tt hadart neki és
Søsnek. É s má r vissza is tért az á lomba.
Az álomba az elő ző éjszaká ró l. Nem lá tott, vaknak kellett lennie, hogy
hallhasson.
Egy halk hangot hallott, ami mintha valamiféle imá t mormolt volna a há ttérben.
Az akusztika olyan volt, mint egy hatalmas templomban vagy hasonló ban – a
folyamatos csepegé st leszá mítva. A magas boltozat aló l, ha egyá ltalá n az volt, gyors
szá rnycsapkodá s hallatszott. Galambok? Ú gy hallatszott, mintha egy lelkész vagy
egy prédiká tor éppen valami szeá nszot vezetne, a liturgia azonban valahogy furcsá n,
idegenü l csengett. Mintha oroszul beszélné nek vagy nyelveken szó lná nak. A
gyü lekezet egy kü lö nö s harmó niá kbó l és rö vid, szaggatott sorokbó l álló zsoltá rba
kezdett. Egyetlen ismerő s szó sem szerepelt benne, mint pé ldá ul Jézus vagy Má ria
neve. A gyü lekezet hirtelen abbahagyta az éneklé st, és egy zenekar kezdett já tszani.
Felismerte a zenét. A té vé bő l. Vá rjunk csak! Furcsa zajt hallott, mintha valami gurult
vagy gö rgö tt volna. Mint egy guruló golyó vagy labda. Megá llt.
– Ö t – szó lalt meg egy nő i hang. – A kö vetkező szá m az ö tö s.
É s ebben a pillanatban rá jö tt.
Felismerte a kó dot.
 Huszonharmadik fejezet
Péntek. Az ember száma

Harry megvilá gosodá sai rendszerint apró , jé ghideg cseppek formájá ban szoktak
kopogtatni a fejé n. É s ilyenkor, persze nem mindig, tényleg elő fordult, hogy felnézett
abba az irá nyba, ahonnan a cseppek érkeztek, és ki tudta deríteni az
ö sszefü ggéseket. Ez a megvilá gosodá s azonban má s volt. Adomá ny, lopá s, egy angyal
meg nem é rdemelt kegye, zene, ami ú gy á rasztja el az embert, ahogy Duke Ellingtont
– ké szen, egyenesen egy á lombó l, hogy az embernek csak le kell ü lnie egy zongora
mellé, hogy lejátssza.
É s Harry éppen erre készü lt. Tizenhá rom ó rá ra ö sszehívta a kö zö nséget az
irodájá ba. Még elé g ideje volt arra, hogy a helyére kerü ljö n a kó d utolsó ,
leglé nyegesebb darabká ja. Amihez má r csak a vezérlő csillagra volt szü ksége. É s egy
csillagtérképre.
Az irodá ba menet beugrott egy író szerboltba, és beszerzett egy vonalzó t, egy
szö gmérő t, egy kö rző t, a legvékonyabb hegyű fó liafilcet, amit á rultak, valamint
néhá ny fó liá t. Amint beért az irodá ba, azonnal nekilá tott. Elő bá nyá szta a nagy Oslo-
térképet, amit néhá ny napja letépett a falró l, kisimította a gyű rő déseit, és
visszaragasztotta a helyére. Ezutá n egy kö rt rajzolt a fó liá ra, amit gondosan,
hetvenkét fokonként ö t egyforma részre osztott, majd a filccel a vonalzó mentén egy
ö sszefü ggő vonallal mindegyik pontot ö sszekö tö tte a vele szemben lévő , szabad
ponttal. Amikor elkészü lt, a fó liá t a fény felé emelte. A boszorká nyszö g.
A tá rgyaló hoz tartozó kivetítő nem volt a helyén, így á tment a rablá si csoport
tá rgyaló já ba, ahol éppen Ivarsson osztá lyvezető tartotta szoká sos – a kollégá k kö zö tt
csak „hogy lettem ilyen ü gyes” címmel illetett – elő adá sá t egy csapat kényszerbő l
berendelt, nyá ri helyettesítő nek.
– A mi esetü nk első bbséget é lvez – kö zö lte Harry, majd kirá ntotta a dugó t a
csatlakozó bó l, és az elképedt Ivarsson mellett kigurította az írá svetítő t a
helyiségbő l.
Az irodá ba visszatérve feltette a fó liá t a vetítő gépre, a képet a térkép felé
irá nyította, é s lekapcsolta a villanyt.
Csak a sajá t lélegzését hallotta az elsö tétített, ablaktalan szobá ban, mikö zben a
fó liá t forgatta, a projektort tologatta, és a csillag fekete á rnyéká t élesítgette, míg
minden nem klappolt. Merthogy stimmelt. Há t persze, hogy stimmelt. A térképre
meredt, bekariká zott két há zszá mot és lebonyolított néhá ny telefonbeszélgetést.
Készen állt.

Egy ó ra utá n ö t perccel Bjarne Møller, Tom Waaler, Beate Lønn és Stå le Aune má r
ott szorongtak egy mukkaná s nélkü l az egymá s mellé tolt kö lcsö nszé keken Harry és
Halvorsen kö zö s irodá já ban. Harry az író asztal szélén ü lt.
– Ez egy kó d – mondta Harry. – Egy tö kegyszerű kó d. Egy kö zö s nevező , amit
má r sokkal korá bban észre kellett volna vennü nk. Ugyanis kaptunk egy teljesen
egyé rtelmű utalá st. Egy szá mjegyet.
A tö bbiek rá néztek.
– Ö t – mondta Harry.
– Ö t?
 – Igen, a szá m az ö tö s.
Harry a négy tanácstalan tekintetet tanulmányozta.
É s ekkor bekö vetkezett az, ami olykor – az ivá ssal tö ltö tt idő szakokat kö vető en
viszont egyre gyakrabban – megtö rté nt vele. Minden elő zetes figyelmezteté s nélkü l
elveszítette a talajt a lá ba aló l. Ú gy érezte, hogy zuhanni kezd, és a való sá g eltorzul.
Kollégá i nem ü ltek vele szemben az irodá ban, nem volt semmiféle gyilkossá gi ü gy,
sem a tikkasztó osló i meleg és Rakel é s Oleg sem létezett soha. Azutá n minden a
helyé re billent. De nagyon jó l tudta, hogy ezt a rö vid pá nikrohamot tová bbiak
kö vethetik majd. Mé g mindig borotvaélen tá ncol.
Harry felemelte a ká vésbö gré t, és lassan kortyolt belő le, kö zben pedig igyekezett
ö sszeszedni magá t.
Elhatá rozta, hogy amikor a bö gre koppaná sát meghallja az író asztalon, visszatér
ide, ebbe a való sá gba.
Leeresztette a bö grét.
Az halk koppaná ssal é rkezett az asztalra.
– Az első ké rdés – vá gott bele. – A gyilkos minden á ldozatot egy gyémá nttal
jelö lt meg. Há ny ága van a csillagoknak?
– Ö t – vá laszolta Møller.
– Má sodik ké rdés. Minden áldozat bal kezérő l levá gott egy ujjat. Há ny ujj van
egy kézen? Harmadik kérdés. A gyilkossá gok é s az eltű nés há rom egymá st kö vető
héten tö rténtek, egészen pontosan pénteken, szerdá n, majd hétfő n. Há ny nap van
ezek kö zö tt a napok kö zö tt?
Rö vid csend kö vetkezett.
– Ö t – vá laszolta Waaler.
– É s az idő pontok?
Aune kö hintett: – Ö t ó ra kö rü l.
– Az ö tö dik és egyben utolsó kérdés: az á ldozatokat lá tszó lag véletlenszerű
helyekrő l vá lasztotta ki. De a tetthelyekben mégis van valami kö zö s. Beate?
A lá ny vá gott egy grimaszt: – Ö t?
Mind a négyen ü res tekintettel meredtek Harryra.
– Ó , hogy az a... – csapott a homloká ra Beate, aztá n hirtelen elhallgatott, arca
pedig vö rö s színt ö ltö tt. – Bocsá nat, ú gy értem... ö tö dik emelet. Az ö sszes á ldozat az
ö tö dik emeleten tartó zkodott.
– Pontosan.
Mintha a napfelkelte suhant volna á t az arcukon, mikö zben Harry az ajtó hoz
lépett.
– Ö t.
Møller ú gy kö pte ki a szó t, mintha borzalmas íze lenne.
A szoba koromsö té t lett, amikor Harry lekapcsolta a villanyt. Csak a hangjá bó l
tudtá k kivenni, hogy mozog.
– Az ö tö s szám rengeteg szertartá sbó l ismert. A fekete má giá bó l. A
boszorká nysá gbó l. Az ö rdö gimá dá sbó l. De a kereszté nységbő l is: a megfeszített
Krisztusnak ö t sebe volt. Az iszlá mnak pedig ö t oszlopa van, és napi ö tszö ri
imá dkozá st írnak elő . Tö bb írá sban az ember szá má nak is nevezik, mivel ö t
é rzékszervü nk van, é s ö t életszakaszon megyü nk keresztü l.
 Egy kattaná s hallatszott, é s a sö tétben egy sá padtan vilá gító arc bukkant fel
elő ttü k, beesett, fekete szemü regekkel, homloká n pedig egy csillaggal. Halk zú gá s
támadt.
– Elné zést...
Harry elfordította a kivetítő lá mpá já t, így a négyzet alakú fény á tvá ndorolt az
arcá ró l a fehé r falra.
– Ez, amit itt lá ttok, egy ö tá gú pentagramma, má s néven boszorká nyszö g. Ezt a
jelet talá ltuk Camilla Loen és Barbara Svendsen kö zelében. Az ú gynevezett
aranymetszé s szabá lyai szerint van megszerkesztve. Hogy is szá moljá k ki, Aune?
– Errő l aztá n vé gképp fogalmam sincs – horkant fel a pszicholó gus. – Irtó zom az
egzakt tudomá nyoktó l.
– Nos – folytatta Harry. – É n egy egyszerű szö gmé rő segítsé gé vel rajzoltam meg.
A mi cé ljainkra most ez is megteszi.
– A céljainkra? – kérdezte Møller.
– Eddig egybevá gó szá mokró l beszéltem, ami aká r véletlen is lehet. Itt a
bizonyíté k, hogy nem az.
Harry ó vatosan elfordította a vetítő gép lámpá já t, a négyzet alakú fény pedig
á tsiklott a térképre. Má r azelő tt hallotta a levegő utá n kapkodó hangokat, hogy
beá llította volna az é lességet.
– A három tetthely egy kö rö n fekszik, aminek a kö zéppontja Oslo centruma –
magyará zta Harry. – Rá adá sul mindegyik pontosan hetvenkét fok kü lö nbségre
egymá stó l. Mint lá tjá tok, a há rom helyszín...
– ...a csillag egy-egy csú csá n talá lható – fejezte be a mondatot suttogva Beate.
– Ú risten – mondta Møller letagló zva. – Vagyis szerinted... a fickó hagyott...
– Hagyott nekü nk egy vezérlő csillagot, igen – bó lintott Harry. – Egy kó dot, ami
ö t gyilkossá gró l mesél nekü nk. Amibő l három má r megvolt, de kettő még há travan.
Ezeknek pedig a helyszíne a csillag szerint itt é s itt lesz.
Harry a térképen a két kis kö rre bö kö tt, amit a csillag két csú csá hoz rajzolt.
– É s azt is tudjuk, hogy mikor – szú rta kö zbe Tom Waaler.
Harry biccentett.
– Ú risten – nyö gte Møller. – Ö t nap telik el minden gyilkossá g kö zö tt, vagyis...
– Szombaton lesz – mondta Beate.
– Azaz holnap – tette hozzá Aune.
– Ú risten – mondta Møller harmadszorra is. Fohá szkodá sa kifejezetten szívbő l
jö vő nek tű nt.

Harry a tö bbiek izgatott hangjá tó l meg-megszakítva beszélt tová bb, mikö zben a nap
magas parabolá t rajzolt a fakó nyá ri égen a fehér vitorlá k fö lé, amelyek lagymatagon
pró bá ltá k visszavonszolni magukat a kikö tő be. A bjørvikai kö zlekedé si
csomó pontná l egy bevá sá rló szatyor vitorlá zott a rekkenő hő sé gben a kupacnyi
ö sszegubancoló dott gilisztaként ide-oda kanyargó , kihalt utak fö lö tt. A majdani
operaé pü let parcellá já n, az egyik raktá répü let tenger felő li oldalá n egy fiatal srá c
azzal kü zdö tt, hogy a má r gyulladt seb alatt véná t talá ljon. Olyan volt, mint egy
zsá kmá ny fö lö tt gö rnyedő , kiéhezett gepá rd, aki tudja, hogy végeznie kell, mielő tt a
hié ná k megérkeznek.
 – Vá rj csak – szó lalt meg Tom Waaler. – Honnan tudta a gyilkos, hogy Lisbeth
Barli az ö tö diken lakott, ha egyszer kinn vá rt az utcá n?
– Nem az utcá n volt – mondta Beate. – Hanem a lépcső há zban. Ellenő riztü k, amit
Barli is mondott: a há z ajtaja tényleg nem zá ró dott rendesen. A pasas való színű leg
szemmel tartotta a lift kijelző jét, hogy jö n-e valaki az ö tö dikrő l. Ha pedig má shonnan
jö tt valaki, akkor egyszerű en elbú jt a pincelejá ró ban.
– Nagyon jó , Beate – bó logatott Harry. – Tovább?
– Kö vette a nő t az utcá ra és... nem, ez így tú l kocká zatos. Má r akkor megá llította,
amikor kilépett a liftbő l. Kloroformmal.
– Nem – szó lalt meg Waaler hatá rozottan. – Az lett volna csak rizikó s. Mert akkor
ki kellett volna vonszolnia egy kinn parkoló kocsihoz, és ha ekö zben valaki meglá tja
ő ket, akkor biztos a lebuká s. Valaki megjegyzi a típust, felírja a rendszá mot és kész.
– Nem, nem, biztosan nem haszná lt kloroformot – erő sítette meg Møller is. – A
kocsi pedig valamivel arrébb parkolhatott. A nő t megfenyegette egy pisztollyal, és
annak a pasas elő tt kellett mennie, mikö zben az rá irá nyította a zsebében tartott
fegyvert.
– Vagyis a gyilkos teljesen véletlenszerű en vá lasztotta ki az á ldozatokat – mondta
Harry. – A helyszín a kulcs. Ha tö rténetesen Willy Barli érkezett volna le a lifttel a
felesége helyett, akkor ő lett volna az á ldozat.
– Ha tényleg így van, ahogy mondjátok, akkor ez megmagyará zza, hogy miért
nem bá ntalmazta szexuá lisan a nő ket – mondta Aune. – Ha a tettes...
– Gyilkos.
– ...a gyilkos nem vá lasztotta ki elő re az áldozatokat, akkor teljesen véletlen,
hogy mindannyian fiatal nő k voltak. Vagyis ebben az esetben az á ldozatok nem
szexuá lis objektumok, hanem maga a tett végrehajtá sa okoz neki kielé gü lé st.
– É s mi a helyzet a nő i vécével? – vetette fel Beate. – Azt biztosan nem véletlenü l
vá lasztotta. Ha tényleg mindegy neki az á ldozat neme, akkor egy férfi szá má ra nem
lett volna sokkal természetesebb, ha a férfivécébe megy be? Hiszen akkor teljes
mértékben elkerü lhette volna annak a kocká zatá t, hogy befelé vagy kifelé menet
esetleg feltű nést kelt.
– Talá n – mondta Harry. – De ha tényleg olyan alaposan elő készü lt, mint ahogy
lá tszik, akkor biztosan tisztá ban volt vele, hogy egy ü gyvédi irodá ban lé nyegesen
tö bb fé rfi dolgozik, mint nő . É rti?
Beate rezigná ltan lehunyta a szemét.
– Nagyon jó gondolat, Harry – bó lintott Waaler. – A nő i vé cében egész
egyszerű en kisebb volt az esély arra, hogy megzavarjá k a rituá lé kö zben.
Két ó ra utá n nyolc perccel végü l Møller csapott a lovak kö zé:
– Oké , emberek, eleget beszéltü nk a halottakró l. Koncentrá lhatná nk végre
azokra, akik még életben vannak?

A nap megkezdte ú tjá t a parabola má sik felén. Az á rnyak egyre hosszabbra nyú ltak a
Tøyen egyik elá rvult iskolaudvará n, ahol csupá n egy falhoz rugdalt focilabda
monoton csattaná sa hallatszott. Harry hermetikusan elzá rt irodá já nak gő zö lgő
leveshez hasonló levegő jébő l lassan elszö kö tt az ö sszes oxigé n. A térképre vetített
csillag a Carl Berner plass utá n kö vetkező csú csa az Ensjøvei kö zelé ben elterü lő
Kampen egyik telké re mutatott. Harry beszá moló ja szerint a kö zvetlenü l a csillag
csú csa alatt á lló é pü letet 1912-ben é pítetté k tü dő szanató riumnak, de má r jó ideje
kollégiummá alakítottá k. Eleinte a há ziasszonyképző diá kjai kaptak itt szá llá st,
késő bb nő vérszá lló ként mű kö dö tt, manapsá g pedig általá nos egyetemi
kollégiumként haszná ljá k.
A boszorká nyszö g utolsó csú csa a té rkép egy fekete, pá rhuzamos csíkozá sú
mintá já ra mutatott.
– A fő pá lyaudvar vá gá nyai? – kérdezte Møller. – De há t ott senki nem lakik,
nem?
– Né zd meg alaposabban – mutatott Harry egy apró cska négyszö gre.
– Biztosan valami raktá r lesz...
– Nem, nem – szó lalt meg Waaler. – Tényleg van ott egy há z. Még soha nem
vetté tek észre a vonatbó l, amikor beérkeztetek az á llomá sra? Egy olyan furcsa villa,
teljesen egyedü l á lldogá l a sínek mellett. Még kert is van kö rü lö tte...
– Ja, a Villa Vellá ra gondolsz – mondta Aune. – Az á llomá sfő nö ki épü letre. Az
tényleg ismerő s. Gondolom, ma má r irodaé pü letként mű kö dik.
Harry megrá zta a fejé t, és felvilá gosította a jelenlé vő ket, hogy a
lakcímnyilvá ntartó hivatal szerint egy idő s magá nszemély lakik ott, Olaug Sivertsen.
– Egyébként sem a villá ban, sem a kollégium épü letében nincsen ö tö dik emelet –
tette hozzá .
– É s ez visszatarthatja? – fordult Waaler
Auné hez. Aune megvonta a vá llá t.
– Nem hinné m. De miutá n most egy individuum viselkedé sét pró bá ljuk
megfejteni, a maga talá lgatá sa legalá bb annyira helytá lló lehet, mint az enyém.
– Rendben – mondta Waaler. – Akkor abbó l indulunk ki, hogy holnap a
kollégiumban ké szü l lecsapni. Az egyetlen esélyü nk egy alaposan megszervezett
akció . Mindenki egyetért?
Az asztal kö rü l ü lő k egy emberként bó lintottak.
– Oké – nyugtá zta Waaler. – Felhívom Sivert Falkeidet a készenlétiektő l, és
azonnal nekilá tunk a ré szletek kidolgozá sá nak.
Harry lá tta a Waaler szemében megvillanó szikrá t. Há t, persze. Akció . Rajtaü tés.
Letartó ztatá s. Ezek a rendő ri munka legfinomabb falatjai.
– Akkor é n magammal viszem Beatét a Schweigaards gatéra, há tha rá bukkanunk
a tulajdonosra – mondta Harry.
– Legyetek ó vatosak – igyekezett Møller tú lharsogni a széklá bak csikorgá sá t. –
Semmi nem szivá roghat ki a nyilvá nossá g szá má ra. Emlékezzetek arra, amit Aune
mondott, hogy ezek a fickó k bá rmikor felbukkanhatnak a nyomozá s kö zelé ben.
A nap sü llyedt, a hő mérséklet pedig emelkedett.
 Huszonnegyedik fejezet
Péntek. Otto Tangen

Otto Tangen az oldalá ra gö rdü lt. Fü rdö tt az izzadsá gban az ú jabb tró pusi éjszaka
utá n, de mégsem ez ébresztette fel. A telefon utá n nyú lt, mire a lestrapá lt á gy
vészjó sló nyikorgá sba kezdett. Egy évvel ezelő tt tö rt ö ssze, amikor Otto a szemben
lévő pékségben dolgozó Aud Ritá val hancú rozott benne éjszaka. S bá r a lá nyt egy
erő sebb szellő felkapta volna, Otto a szá ztíz kiló t is á tlépte a tavasszal. A hatalmas
reccsenésbő l, amellyel megadta magá t, az is kiderü lt, hogy az á gyat nem
keresztirá nyú , hanem hosszanti mozgá sokra tervezték. Rá adá sul Aud Rita fekü dt
alul, így Ottó nak kulcscsonttö réssel kellett bevinnie a Hønefoss baleseti sebészetére.
Aud Rita tajtékozva fenyegető zö tt, hogy mindent kitá lal Nilsnek, az élettá rsá nak, aki
egyben Otto legjobb és egyetlen cimborá ja volt. Nils, aki akkoriban szá ztizenö t kiló t
nyomott, híres volt aludttej természetérő l. Otto majd megszakadt a rö hö géstő l. Aud
Rita azó ta csak mogorvá n odavakkantott neki, ha betette a lá bá t a pékségbe, amitő l
Otto mindig elszomorodott, mert a tö rténtek ellenére az az éjszaka kifejezetten
kedves emlékként élt az emlékezetében. Akkor szexeit ugyanis utoljá ra.
– Harry Caul – krá kogta a kagyló ba.
Cé gét az 1974-es Coppola-film Gene Hackman á ltal já tszott lehallgatá si
specialistá já ró l nevezte el. A Magánbeszélgetés mind karrierjét, mind életé nek
folyá sá t nagymérté kben meghatá rozta – tö bb szempontbó l is. Otto igencsak
korlá tozott szá mú ismerő sei kö zü l senki sem lá tta a filmet, ő maga viszont
harmincnyolc alkalommal ü lte végig. Miutá n megértette, hogy némi technikai
segítsé ggel milyen bepillantá st nyerhet má sok életébe, tizenö t évesen megvá sá rolta
é lete első mikrofonjá t, és kiderítette, hogy mirő l társalognak szü lei a há ló szobá ban.
Rö gtö n má snap pedig elkezdett gyű jteni első kamerá já ra. Ma, harmincö t éves
korá ra, má r mikrofonok szá zaival és huszonnégy kamerá val rendelkezett, valamint
egy tizenegy é ves fiú gyermekkel, akinek az anyja egy eső s, ő szi é jszaká t tö ltö tt Otto
lehallgató buszá ban Geiló ban. De azt legalá bb sikerü lt elé rnie, hogy a gyereket Gene-
nek kereszteljé k. Ennek ellenére szemrebbenés nélkü l állította, hogy a vilá gon a
mikrofonjaihoz fű zi a legszorosabb viszony. Végü l is gyű jteményét az ö tvenes
é vekbő l szá rmazó Neuman cső mikrofon-kollekció mellett Offscreen
irá nymikrofonok is gazdagítottá k. Utó bbiakat kifejezetten a katonasá gná l haszná lt
kamerá khoz alakítottá k ki. Annak idején az USA-ba kellett repü lnie, hogy pult aló l
hozzá juk juthasson, má ra má r az interneten keresztü l is beszerezhető ek voltak.
Gyű jteményé nek bü szkesé ge azonban mégiscsak a há rom orosz, gombostű fej
mé retű kémmikrofon volt. Nem volt má rká juk, egy bécsi piacon szerezte be ő ket.
Ezenkívü l a Harry Caul birtoká ban volt az orszá g ké t professzioná lis mobil
lehallgató stú dió já nak egyike. Emiatt aztá n rendszertelen idő kö zö nként ugyan, de
kapcsolatba kerü lt a rendő rsé ggel é s a nemzetbiztonsá giakkal, ső t, olykor a
hírszerző kkel is. Jobb szerette volna, ha gyakrabban tartanak igényt rá , mivel már
mé rhetetlenü l unta, hogy folyton szupermarketekbe és videotéká kba szerel be
biztonsá gi kamerá kat, és olyanoknak tart kiselő adá st a haszná latukró l, akiknek
semmi érzékü k a gyanú tlan személyek megfigyelé sé nek finomsá gaihoz. Ezen a
terü leten kö nnyebb volt a rendő rség és a hírszerző k berkein belü l lelki társakat
talá lni, azonban a Harry Caul kitű nő minő ségű felszerelései egy raká s pé nzbe
kerü ltek, Ottó nak pedig az volt a benyomá sa, hogy az említett szervekné l egyre
gyakrabban nyirbá ljá k a kö ltsé gveté st. Olcsó bb volt a sajá t felszerelésü kkel
befé szkelniü k magukat egy házba vagy laká sba a megfigyelt objektum kö zelében,
mondtá k, é s természetesen igazuk volt. Né ha azonban elő fordult, hogy nem volt
semmilyen épü let megfelelő tá volsá gon belü l, vagy hogy egy munka kü lö nlegesen jó
minő sé gű felszerelést kö vetelt. Olyankor má r tá rcsá ztá k is a Harry Cault. Mint most
is.
Otto figyelt. A feladat vonzó nak tű nt. Mivel az objektum kö rnyékén igencsak
bő ven voltak laká sok, azt gyanította, hogy egy igazi nagy halró l lehet szó .
Pillanatnyilag viszont csupá n egy nagy halró l volt tudomá sa.
– A futá r gyilkossá gokró l van szó ? – kérdezte, és ó vatosan felü lt az ágyban,
nehogy szétessen alatta. Má r rég le kellett volna cserélnie. Nem volt benne biztos,
hogy csupá n anyagi okokbó l halogatta ezt folyton. Sokkal inká bb, mert egyszerű en
szentimentá lis volt. Mindenesetre ha ez a beszé lgeté s bevá ltja a hozzá fű zö tt
reményeket, hamarosan egy extraszé les é s masszív á gy tulajdonosa lesz. Még az is
lehet, hogy olyan kö r alakú t vesz. Talá n mé g Aud Ritá ná l is tehet egy ú j pró bá t. Nils
má r ú gyis elérte a szá zharminc kiló t, é s ocsmá nyul néz ki.
– Sü rgő s – kö zö lte Waaler a kérdést figyelmen kívü l hagyva, bá r Otto szá má ra
ebbő l egyértelmű volt, hogy fején talá lta a szö get. – Még ma éjjel végezni kell a
beszereléssel.
Otto hangos nevetésben tö rt ki.
– Egy négyemeletes épü let lé pcső há zá t, liftjét és ö sszes folyosó já t hanggal és
képpel egyetlen é jszaka alatt? Bocs, ö regem, de ez nem fog menni.
– Az ü gy abszolú t első bbséget é lvez, minden...
– N-e-m m-e-gy. Vilá gos?
Má r magá t a gondolatot is annyira nevetségesnek talá lta, hogy az á gy vé szesen
inogni kezdett alatta.
– Ha annyira sietnek, akkor a hétvégén elintézhetjü k, Waaler. Hétfő reggelre meg
tudom csiná lni.
– É rtem – vá laszolta Waaler. – Bocsá nat a naivitá somért.
Ha Otto pont olyan jó l értelmezte volna a hangokat, mint amilyen nagyszerű en
rö gzítette ő ket, talá n rá jö tt volna Waaler hanglejté sébő l, hogy a fő tisztnek nem volt
kü lö nö sebben ínyé re az iménti betű zés. Pillanatnyilag azonban ennél lé nyegesen
jobban foglalkoztatta, hogy a munká ra szá nt ó raszá mot minél magasabbra
torná ssza.
– Nagyszerű , végre ugyanazon a hullá mhosszon vagyunk – nyugtá zta Otto, és
bepillantott az á gy alá , há tha rá bukkan a zoknijá ra, de csak porcicá kat és ü res
sö rö sdobozokat talá lt. – Persze, ez esetben fel kell szá molnom némi éjszakai és
hétvégi pó tlékot is.
Ez az, sö r! Lehet, hogy vesz egy rekesszel és á thívja Aud Ritá t, hogy
megü nnepeljék a meló t. Vagy ha a lá ny nem é r rá , akkor Nilset.
– É s természetesen kénytelen vagyok némi elő leget kérni a felszerelés miatt,
amelyeket nekem is bérelnem kell. Ennyi minden nincs kéznél ugyanis.
– Felejtse el – kö zö lte Waaler. – Hiszen ott van minden Stein Astrup askeri
raktárá ban.
Otto Tangen kis híjá n elejtette a telefonkagyló t.
 – Nahá t – mondta Waaler halkan. – Csak nem é rzé keny pontra tapintottam? Csak
nem olyasmirő l van szó , amit elfelejtett elvá moltatni? Némi kiegészítő , ami egy
rotterdami hajó n érkezett?
Az á gy egy reccsenéssel a padló ra zuhant.
– Kap né há ny embert a mieinktő l a beszereléshez – folytatta Waaler. – Ugorjon
bele a nadrá gjá ba, aztá n fogja azt a csodabuszt és jö jjö n be az irodá mba, hogy
á tbeszé ljü k a teendő ket, és hogy odaadjam magá nak az alaprajzokat.
– É n... é n...
– ...szó hoz sem jut a há lá tó l. Ugyan má r, a jó bará tok ö sszetartanak, nem igaz,
Tangen? Csak viselkedjen okosan, és csiná lja meg nekem élete legjobb munká já t – és
minden rendben lesz.
 Huszonötödik fejezet
Péntek. Nyelveken szólás

– Maga lakik itt? – képedt el Harry.

Annyira zavarba jö tt a feltű nő hasonló sá gtó l, hogy ö sszerezzent, amikor kinyílt
az ajtó , és megpillantotta az asszony sá padt, idő s arcá t. A szeme. Ugyanaz a
nyugalom és melegség tü krö ző dik benne. Igen, fő leg a szeme. É s a hangja is,
á llapította meg, miutá n az asszony megerő sítette, hogy való ban ő Olaug Sivertsen.
– Rendő rsé g – emelte fel igazolványát.
– Ó . Remé lem, nincs semmi baj.
A finom vonalak és rá ncok há ló já n aggodalom rajzoló dott ki. Harry ö nké ntelenü l
is arra gondolt, hogy valaki má s miatt aggó dik. Talá n ú jra csak a hasonló sá g miatt
é rezte így, hiszen az ő aggodalma is mindig má s valakiért szó lt.
– Dehogy – vá gta rá automatikusan, majd fejét rá zva megismételte a hazugsá got.
– Bemehetü nk?
– Természetesen.
Az idő s asszony kitá rta az ajtó t é s oldalra lé pett. Harry és Beate belépett a há zba.
Harry behunyta a szemé t. Mosó szappan és régi ruha illatát érezte. Hát, persze.
Amikor ú jra kinyitotta a szemét, az idő s hö lgy csodá lkozó félmosollyal nézett rá .
Harry visszamosolygott. Hiszen honnan tudhatta volna, hogy Harry egy ö lelé sre vá r,
arra, hogy megpaskolja a fejét, és halkan azt mondja, hogy nagyapa odabenn vá rja ő t
é s Søst a nappaliban.
Az idő s asszony is egy nappaliba vezette ő ket, de ott nem vá rt rájuk senki. A
nappalinak – vagy inká bb nappaliknak, ugyanis egymá s utá n három helyisé g is nyílt
egymá sbó l – a plafonját rozettá k díszítették, melyeknek kö zepé rő l ü vegcsillá rok
ló gtak. Az ö sszes helyisé gben régi, fényű ző bú torok á lltak. A berendezés és a
sző nyegek kopottak voltak, de minden ragyogott a tisztasá gtó l, mint általá ban az
olyan há zakban, ahol csupá n egy ember él.
Harry azon morfondírozott, hogy vajon miért ké rdezte meg az asszonytó l, hogy
tényleg ő lakik-e a villá ban. Talá n amiatt, ahogy ajtó t nyitott és beengedte ő ket?
Mindenesetre félig-meddig arra szá mított, hogy elő bb-utó bb mé gis felbukkan egy
fé rfi, a ház ura. Ú gy tű nt azonban a lakcímnyilvá ntartó hivatal nem tévedett, tényleg
csak az idő s asszony élt itt.
– Ü ljenek le – mondta az asszony. – Ká vét?
Utó bbi inká bb ké résnek, mintsem kérdésnek hangzott. Harry megillető dve
kö hintett. Nem egészen tudta, hogyan is hozza szó ba, miért jö ttek.
– Az jó lesne – mosolygott az asszonyra Beate.
Az idő s hö lgy visszamosolygott rá, és kicsoszogott a konyhá ba. Harry há lá s
pillantá st kü ldö tt a lá ny felé.
– Annyira emlékeztet a...
– Tudom – bó lintott Beate. – Lá tszik magá n. Az én nagymamá m is pont ilyen
volt.
– Hm – dü nnyö gte Harry, és kö rü lnézett.
Kevés csalá di fotó t lá tott. Mindö ssze két fekete-fehér képet, amelyek feltehető leg
még a há ború elő tt készü ltek, és amelyekrő l szigorú tekintetű emberek néztek vele
farkasszemet, illetve né gy má sikat, melyek egy fiú t ábrá zoltak né gy kü lö nbö ző
é letkorban. Azon, ami tizené ves korá ban készü lt ró la, a hatvanas é vek elején divatos
frizurá t viselt, valamint pattaná sokat és pont olyan teddy maci szemeket, mint
amilyenekkel Harry a bejá rati ajtó ban talá lkozott. No és egy mosolyt, ami pontosan
az volt, aminek lennie kellett – egy mosoly, é s nem az a szenvedő grimasz, amit
Harry préselt ki magá bó l a fényképező gép elő tt ugyanilyen idő s korá ban.
Az idő s asszony egy tálcá val té rt vissza. Leü lt, ká vét tö ltö tt és egy tá nyérká n
Maryland kekszet kíná lt nekik. Harry vá rt, amíg Beate udvariasan kö szö netet mond
a ká véért.
– Olvasott az ú jsá gokban az utó bbi hetekben Osló ban meggyilkolt fiatal nő krő l,
Sivertsen asszony?
A hö lgy a fejé t rá zta.
– Tudok ró la, hogy mi tö rtént, mert ott szerepeltek a hírek az Aftenposten
címlapjá n. De soha nem olvasom el az ilyen típusú cikkeket.
A szeme kö rü li rá ncok ö sszeszaladtak, amikor elmosolyodott:
– É s meg kell, hogy mondjam ö nö knek az igazat: nem vagyok asszony, csupá n
egy vénséges vé nkisasszony.
– Elné zé st, azt hittem... – fordult Harry a fotó felé.
– Igen – bó lintott az idő s hö lgy. – Az ott a fiam.
Csend lett. A szé l tá voli kutyaugatá st hozott magá val és egy fé mes hangot, ami
azt recsegte, hogy a haldeni vonat a hetes vá gá nyon indulá sra kész. A nyitott
erkélyajtó elő tt meglebbent a fü ggö ny.
– Nos – emelte fel Harry a ká véscsészét, de aztá n hirtelen rá eszmélt, hogy épp
beszélni készü lt, így visszatette az asztalra. – Okunk van feltételezni, hogy aki
meggyilkolta ezeket a nő ket, egy sorozatgyilkos és a kö vetkező cé lpontjainak
egyike...
– Nagyon finom a sü temény, Siversten asszony – vá gott kö zbe hirtelen Beate teli
szá jjal. Harry meglepő dve bá mult a lá nyra. Az erkélyajtó elő tt vonat robogott el
fü tyü lve az á llomá s irá nyá ba.
Az idő s asszony kissé zavartan mosolygott.
– Ó , én is csak készen vettem – mondta.
– Hadd kezdjem elö lrő l, Sivertsen asszony – vá gott bele ú jra Harry. – Elő szö r is,
hadd szö gezzem le, hogy nincs semmi oka a nyugtalansá gra. Teljes mé rtékben
uraljuk a helyzetet. Ezért...

– Kö szö nö m – mondta Harry, amikor má r a Schweigaards gaté n haladtak lefelé a

fé szerek és az alacsony gyá ré pü letek kö zö tt, melyek erő s kontrasztban á lltak a
kerttel kö rü lvett villá val, ami olyan volt, mint egy kis zö ld oá zis a fekete
kavicssivatagban.
Beate – anélkü l, hogy elpirult volna – elnevette magát:
– Gondoltam, mé giscsak jobb, ha elkerü lü nk egy mentá lis combnyaktö rést. Né ha
szerencsésebb egy kicsit kerü lgetni a forró ká sá t. Jobban mondva, kissé finomabban
tá lalni a dolgokat.
– Igen, hallottam má r valahol.
Rágyú jtott.
– Sosem ment nekem jó l ez a beszéddolog. Sokkal jobban tudok hallgatni. É s
talán...
 Megtorpant.
– Mi az? – nézett rá Beate.
– Talá n egy kicsit érzéketlenné is vá ltam. Má r nem érdekel semmi. É s talá n itt az
ideje... valami má st csiná lni. Nem gond, ha maga vezet? – dobta á t a lá nynak a
kulcsokat a kocsi teteje fö lö tt.
Beate elkapta a kulcscsomó t, és homloká t rá ncolva nézte egy darabig.

Nyolc ó rakor a nyomozá st irá nyító négy rendő rtiszt Aunéval kiegészítve ú jra
ö sszegyű lt a tá rgyaló ban.
Harry beszá molt a Villa Vella-beli látogatá sukró l, és hozzátette, hogy Olaug
Sivertsen higgadtan fogadta a hírt. Termé szetesen megijedt, de nem esett pá nikba,
amikor megtudta, hogy esetleg rajta szerepel egy sorozatgyilkos halá llistá já n.
– Beate azt javasolta neki, hogy egy idő re kö ltö zzö n a fiá hoz – mondta Harry. –
Vélemé nyem szerint ez nagyon jó ö tlet.
Waaler megrá zta a fejét.
– Merthogy? – ké rdezte Harry dö bbenten.
– Elké pzelhető , hogy a gyilkos figyeli a tervezett helyszíneit. Ha hirtelen valami
szokatlan tö rténik, lehet, hogy elijesztjü k.
– Vagyis szerinted egy ártatlan, idő s hö lgyet... – Beate igyekezett elrejteni
felhá borodá sá t, de lá ngba borult arca cserbenhagyta. – ...csalétekként kellene
használnunk?!
Waaler á llta Beate tekinteté t. É s ez alkalommal kivételesen a lá ny is az ö vé t.
Végü l a csend olyan nyomasztó vá vá lt, hogy Møller má r é pp kinyitotta a szájá t, hogy
mondjon valamit, aká rmit, de Waaler megelő zte:
– É n csak biztos akarok lenni abban, hogy elkapjuk a fickó t. Hogy azutá n
mindenki nyugodtan alhasson éjszaká nként. Egyébké nt meg, ha jó l tudom, az
ö reglá ny csak a jö vő héten kö vetkezik.
Møller erő ltetetten é s hangosan felnevetett. Majd még egy kicsit emelt a
hangerő n, amikor é szrevette, hogy a kedélyek tová bbra sem csitultak el egészen.
– Igazá bó l lé nyegtelen – szó lalt meg Harry. – Az asszony mindenké ppen ott
marad a házban, mert a fia nagyon messze lakik. Valahol kü lfö ldö n.
– Oké – mondta Waaler. – Ami a kollégiumot illeti, nyá r lévén természetesen alig
laknak benne pá ran. Mindenkivel beszéltü nk és hatá rozottan felszó lítottuk ő ket,
hogy holnap mindenké ppen maradjanak a szobá ikban. A lehető legkevesebb
informá ció t osztottunk meg velü k. Ú gy tudjá k, hogy egy betö rő t szeretné nk tetten
é rni. É jszaka felszereljü k az ö sszes biztonsá gi berendezést. A tettes akkor
remélhető leg aludni fog.
– É s a készenlétiek? – kérdezte Møller.
Waaler elmosolyodott.
– Ő k ö rü lnek.
Harry kinézett az ablakon. Megpró bá lta felidézni, milyen is az, amikor az ember
ö rü l.

Miutá n Møller lezá rta a megbeszé lést, Harry arra a megá llapítá sra jutott, hogy az
Aune oldalá n lévő izzadsá gfoltnak pontosan olyan formája van, mint Szomá liá nak.
Mindhá rman a tá rgyaló ban maradtak.
 Møller elő hozott né gy Carlsberget, amit a konyhá ban tá rolt a
hű tő szekrényben. Aune szeme felcsillant, és bó lintott. Harry csak rö viden
megrá zta a fejét.
– De miért? – kérdezte Møller, mikö zben felbontotta az ü vegeket. – Miért nyú jtja
nekü nk ö nként a kulcsot a kó d feltö réséhez, ami elá rulja a kö vetkező lépését?
– Megpró bá lja a tudtunkra adni, hogyan kaphatjuk el – felelte Harry, é s kitá rta az
ablakot.
Beá radtak a nyá réjszakai vá ros zajai: legyek zü mmö gő kü zdelme az életben
maradá sért, egy arra já ró kabrió bó l bö mbö lő zene, harsá ny nevetés és az aszfalton
hektikusan kopá csoló cipő sarkak. Ö rü lő emberek.
Møller hitetlenkedve meredt Harryra, azutá n Aune felé fordult, mintha tő le
vá rná abbéli gyanú já nak megerő sítését, hogy Harrynak való ban elment az esze.
A pszicholó gus ö sszeillesztette ujjbegyeit csokornyakkendő je elő tt.
– Harrynak igaza van – bó lintott. – Egyá ltalá n nem szokatlan, hogy egy
sorozatgyilkos provoká lja vagy segíti a rendő rsé get, mert legbelü l arra vá gyik, hogy
megá llítsá k. Egy pszicholó gus, Sam Vaknin szerint a sorozatgyilkosok való já ban arra
vá gynak, hogy elfogjá k és megbü ntessék ő ket, hogy ezá ltal kielégítsék szadisztikus
szuperegó jukat. Személy szerint inká bb abban az elméletben hiszek, hogy
valamiképp segítséget vá rnak ahhoz, hogy a bennü k é lő szö rnyeteget leá llítsá k. É s
hogy a kívá nsá g, hogy elfogjá k ő ket, egy bizonyos fokú objektív betegségtudatbó l
származik.
– Ezek szerint tudjá k, hogy
ő rü ltek? Aune bó lintott.
– Ez... – mondta Møller halkan, és felemelte az ü veget........maga lehet a pokol.

Møller visszaté rt az irodájá ba, hogy visszahívja az Aftenposten egyik ú jsá gíró já t, aki
arra kívá ncsi, hogy a rendő rség támogatja-e a gyermekek érdekvé delmére
szakosodott ombudsman felhívá sá t, miszerint a szü lő k tartsá k otthon utó daikat,
hogy azok ne csatangoljanak egyedü l az utcá kon.
Harry és Aune egy buli tá voli hangjait hallgattá k. Artikulá latlan ü vö lté s é s a
Strokes á ramlott be az ablakon, aztá n egyszer csak egy imá ra szó lító jelzé s vegyü lt
kö zé jü k. Fémesen csikorgó nak és kissé blaszfémikusnak hatott az egyveleg, ám
valahogy mégis csodá latosan szépnek.
– Pusztá n kívá ncsisá gbó l – szó lalt meg Aune. – Mi volt a kivá ltó tényező ? Hogy
jö tté l rá erre az ö tö s-dologra?
– Ezt hogy érted?
– Tudok egyet s má st a kreatív folyamatokró l. Szó val, hogy
tö rtént? Harry elmosolyodott.
– Az utolsó , amit hajnalban elalvá s elő tt lá ttam, há rom darab ö tö s szá mjegy volt
az ébresztő ó rá n. Há rom nő . Ö t.
– Az agy kü lö nö s szerkezet – bó lintott Aune.
– Nos – mondta Harry. – Valaki, akinek van némi rá lá tá sa a kó dfejtésre, azt
mondta nekem, hogy mielő tt nekiá llná nk feltö rni a kó dot, elő bb a „miértet” kell
kiderítenü nk. Erre viszont nem vá lasz az ö tö s szá m.
– Akkor mi a miért?
Harry nyú jtó zkodva ásított.
 – Há t, a mié rt, az a te asztalod, Stå le. É n má r attó l is boldog leszek, ha sikerü l
elkapnunk.
Aune elnevette magá t, aztá n az ó rá já ra pillantott és felá llt.
– Kü lö nö s egy ember vagy te, Harry – mondta, és belebú jt tweedzakó já ba. –
Tudom, hogy az utó bbi idő szakban ú jra ittá l, de most egy hangyá nyit jobban nézel
ki. Tú l vagy má r a nehezén?
Harry megrá zta a fejét.
– Csak jó zan vagyok.

Harry hazafelé tartott. Az é gbolt nagyestélyibe bú jva borult fö lé.

A szomszéd há z aljá ban lé vő élelmiszerbolt, a Niazi neontá blá já nak fé nyében egy
napszemü veges nő á csorgott. Egyik keze a csípő jén, a má sikban a bolt fehér,
má rkajelzés nélkü li mű anyag zacskó já t tartotta. Elmosolyodott, és ú gy tű nt, hogy
Harryra vá rt.
Vibeke Knutsen volt az.
Harry sejtette, hogy a nő mindezt csak szó rakozá sbó l csiná lja, csak játszani akar
vele. Ú gyhogy lelassította lé pteit, és megpró bá lt hasonló képpen visszamosolyogni
rá . Mintha ő is vá rta volna a viszontlá tá st. A furcsa az volt, hogy való ban vá rta, csak
mostaná ig ez nem tudatosult benne.
– Az utó bbi idő ben nem láttam az Underwaterben, drá ga – szó lalt meg a nő ,
majd levette orrá ró l a napszemü veget és hunyorgott, mintha a nap mé g mindig a
há ztető k fö lö tt tekeregne.
– Pró bá ltam a víz fö lö tt tartani a fejemet – vá laszolta Harry, és elő halá szta a
cigarettá ját.
– Ó , micsoda kö ltő i vé na – mondta a nő , és nyú jtó zkodott egyet.
Ezen az esté n nem viselt semmilyen egzotikus á llatot, hanem egy mélyen
kivá gott, kék nyá ri ruhá t, amit tö ké letesen kitö ltö tt. Harry felé nyú jtotta a
cigarettá sdobozt. Vibeke kihú zott belő le egy szá lat, s oly mó don helyezte ajkai kö zé ,
amit Harry egyszerű en csak a szemé rmetlen jelző vel tudott illetni.
– Hogyhogy errefelé ? – kérdezte tő le. – Azt hittem, hogy a Kiwiben szokott
vá sárolni.
– Má r bezá rt. Mindjá rt éjfél van, Harry. Egészen magá ig kellett elzará ndokolnom,
hogy kapjak még valamit.
A nő mosolya mé g szélesebbé vá lt, szeme pedig elkeskenyedett, mint valami
boldogsá gtó l megkergü lt macská nak.
– Ez nem a legbiztonsá gosabb kö rnyék egy kislá ny szá má ra pé ntek é jszaka –
jegyezte meg Harry, és tü zet adott. – A fé rjé t kellett volna elkü ldenie, ha má r nem
vá rhatott...
– Csak á svá nyvíz – emelte magasba a szatyrot Vibeke. – A jegyesem pedig épp
ú ton van. Ha pedig tényleg olyan rossz ez a kö rnyék, akkor nem kellene olyan helyre
vinni ezt a kislá nyt, ahol biztonsá gban van?
Fejével Harry há za felé intett.
– Készíthetek magá nak egy ká vé t – mondta Harry.
– Való ban?
– Nescafét. Má ssal nem tudok szolgá lni.
 Amikor Harry a vízforraló és a ká vé sdoboz tá rsasá gá ban belé pett a nappaliba,
Vibeke Knutsen má r a dívá nyon ü lt. Cipő jét lerú gta, lá bá t pedig maga mellé hú zta.
Tejfehér bő re szinte vilá gított a félhomá lyban. Ú jabb cigarettá ra gyú jtott, ezú ttal a
sajá tjá bó l. Kü lfö ldi má rka, Harry eddig mé g nem talá lkozott vele. Szű rő tlen. Az
ö ngyú jtó megrebbenő fényé ben é szrevette, hogy a nő lá bkö rmé rő l lepattogzott a
sö té tvö rö s lakk.
– Nem tudom, meddig bírom mé g – szó lalt meg Vibeke. – Nagyon megvá ltozott.
Amikor hazaé r, még csak nyugtalan, fel-alá já rká l a nappaliban vagy elmegy edzeni.
Olyan, mintha nem bírná kivá rni, hogy kiszabaduljon é s ú jra elutazhasson. Pró bá lok
beszélni vele, de vagy vagdalkozik, vagy csak é rtetlenü l mered rá m. Tényleg két
kü lö nbö ző bolygó ró l szá rmazunk.
– A bolygó kat az egymá stó l való tá volsá guk és a kö lcsö nö sen ható gravitá ció s
erejü k tartja a pá lyá jukon – mondta Harry, és ká véport adagolt a csészékbe.
– Igen, és?
Vibeke leszedett egy dohá nyszá lat nedves, vilá gospiros nyelvé nek a hegyérő l.
– Valami vá ró teremben ü lve olvastam – vigyorgott Harry.
– Tudja, mi a legfurcsá bb az egészben? Anders nem szeret engem. De tudom,
hogy soha nem engedné meg, hogy elhagyjam.
– Ezt hogy érti?
– Szü ksége van rá m. Nem tudom pontosan, hogy mi miatt, de olyan, mintha
elveszített volna valamit. Olyasmit, amit velem akar kompenzá lni. A szü lei...
– Igen?
– Egyá ltalá n nincsen semmiféle kapcsolat kö zö ttü k. Soha nem talá lkoztam velü k,
azt hiszem, azt sem tudjá k, hogy a vilá gon vagyok. Nemrég csö ngö tt a telefon. Egy
férfi volt az, Anderst kereste. Rö gtö n az volt az érzésem, hogy ez biztosan az apja.
Tudja, olyan jellegzetesen hangzik, ahogy a szü lő k kimondjá k a gyerekü k nevét.
Egyrészrő l má r olyan sokszor mondtá k, hogy a vilá g legtermészetesebb hangjá n ejtik
ki, ugyanakkor mégis annyira intim az egész. Egy szó , ami valamilyen mó don
lecsupaszítja ő ket. Ezért ugyanakkor gyorsan és egy kicsit feszélyezetten mondjá k.
„Anders ott van?” Amikor azt vá laszoltam, hogy azonnal adom, csak elő bb fel kell
é bresztenem, a hang hirtelen valami idegen nyelven kezdett blablá zni... Vagy
igazá bó l nem is idegen, inká bb olyan volt, mint amikor ö sszevissza habogunk, mert
a nagy sietségben nem talá ljuk a szavakat. Mint ahogy azokban az imahá zakban
karattyolnak, amikor olyan izé t kapnak...
– Nyelveken szó lás?
– Igen, azt hiszem, így hívjá k. Anders ezek kö zö tt a dolgok kö zt nő tt fel, de soha
nem beszélt ró la. Hallgattam egy darabig. Elő szö r olyan szavak bukkantak fel, mint a
sá tá n és Szodoma. Aztá n egyre tö bb sértő dolog. Ribanc, meg ilyesmik. Végü l inká bb
letettem a kagyló t.
– Anders mit szó lt ehhez?
– Nem meséltem el neki.
– Miért nem?
– Mert... Ez egy olyan terü let, ahová nincs bejá rá som. É s igazá bó l nem is nagyon
szeretné m, hogy legyen.
Harry belekortyolt a ká vé ba. Vibeke hozzá sem nyú lt a sajátjához.
– Nem érzed magad né ha magá nyosnak, Harry?
 Harry felpillantott.
– Ú gy é rtem, hogy egyedü l. Nem kívá nod néha magadban, hogy együ tt legyél
valakivel?
– Ez két kü lö nbö ző dolog. Együ tt vagy valakivel. É s magá nyos vagy.
A nő megborzongott, mintha valami hideg fuvallat sö pö rt volna végig a szobán.
– Tudod, mit? – szó lalt meg. – Innék valamit.
– Sajná lom, de mindenbő l kifogytam.
Vibeke kinyitotta a kézitá ská já t.
– Hozol két poharat, drá ga?
– Egy is elé g lesz.
– Akkor viszont így is jó lesz.
Azzal lecsavarta a laposü veg kupakjá t, és meghú zta.
– Nem szabad megmozdulnom – mondta, és nevetett. Egy vilá gosbarna csepp
csordult az állá ra.
– Hogy?
– Anders nem akarja, hogy mozogjak. Teljesen nyugodtan kell fekü dnö m. Nem
szó lalhatok meg, nem is nyö ghetek. Az a legjobb, ha ú gy teszek, mintha aludnék. Azt
mondja, hogy eltű nik a vá gya, ha azt lá tja rajtam, hogy élvezem.
– É s?
Vibeke ivott mé g egy kortyot, majd lassan visszacsavarta a kupakot az ü vegre,
mikö zben Harry szemébe né zett:
– Ez szinte lehetetlen mutatvá ny.
A nő pillantá sa annyira egyértelmű volt, hogy Harry ö sztö nö sen egyre
mé lyebbeket lélegzett, é s legnagyobb bosszú sá gá ra felfedezte, hogy kezdő dő erekció
feszíti a nadrá gját.
Vibeke felvonta szemö ldö két, mintha ő is érezte volna.
– Gyere, ü lj á t mellém – suttogta.
A hangja kissé rekedtes volt. Harry látta, hogy a nyaká n kapkodva pulzá l a
verő ér. Ez csak egy reflex, gondolta. Mint Pavlov kutyája, akinek azonnal csorogni
kezd a nyá la, ha meghallja az ételt jelző csengő szó t. Csak egy felté teles reflex, semmi
tö bb.
– Azt hiszem, inká bb nem – válaszolta.
– Félsz tő lem?
– Igen – mondta Harry.
Szomorú édesség tö ltö tte el altestét, mint valami csö ndes sírá s.
Vibeke hangosan felnevetett, de azonnal abba is hagyta, amikor észrevette Harry
pillantá sá t. Durcá san csü csö rített és gyerekhangon kérlelni kezdte:
– Na, Harry...
– Nem megy. Á tkozottul vonzó vagy, de...
A nő tová bbra is mosolygott, de a szeme olyan volt, mintha épp most kevert
volna le neki egy pofont.
– É n nem téged akarlak – fejezte be Harry a mondatot.
Vibeke pillantá sa megrebbent. Szá ja sarka megrá ndult, mintha ú jra nevetni
akarna.
– Hah – mondta végü l.
 Ironikusnak szá nta, teá trá lis só hajnak. Ehelyett azonban fá radt, beletö rő dő
nyö gésnek hangzott. A színjá té k véget ért, mindketten kiestek a szerepü kbő l.
– Bocs – mondta Harry.
Vibeke szeme megtelt kö nnyel.
– Ó , Harry – suttogta.
Harry azt kívá nta, hogy bá r ne csiná lná ezt a nő . Mert akkor azonnal
megké rhetné rá , hogy menjen el.
– Amit tő lem szeretnél, az egyá ltalá n nincs meg bennem – mondta végü l. – Ő
tudja ezt. É s most má r te is tudod.
 NEGYEDIK RÉSZ

Huszonhatodik fejezet
Szombat. Lélek. A nap

Amikor a nap szombat reggel felbukkant az Ekebergå sen fö lö tt, azzal a feltett
szá ndé kkal, hogy megdö nti a melegrekordot, Otto Tangen má r az utolsó
beá llítá sokat ellenő rizte a keverő pulton.
A busz sö tét volt é s fojtogató an fü lledt, rá adá sul mindent á thatott a fö ld é s a
dohos ruha szaga, amit sem az autó illatosító , sem Otto dohá nyá nak illata nem tudott
elnyomni. Né ha egyenesen az az é rzése tá madt, mintha egy bunkerben kuksolna egy
lö vé szá rok mélyén, a halá l bű zé vel az orrá ban, de védve mindentő l, ami odakinn
folyik.
A kollégium a Kampen tetején á llt, és a Tøyen vá rosrészre nézett. A régi,
négyemeletes téglaépü let mindkét oldalá n egy-egy magasabb lakó tö mb á llt az
ö tvenes évekbő l. Ugyanazzal a festékkel má zoltá k le ő ket, és ugyanolyan ablakaik
voltak, mint a kollégiumnak – való színű leg arra tö rekedtek, hogy egységes képet
nyú jtsanak. De az épü letek kö zö tti korkü lö nbséget nem lehetett elleplezni, a
kollégium épü lete minden erő feszítés ellenére ú gy festett, mint amit egy forgó szél
felkapott, majd ó vatosan a két tö mb kö zé helyezett.
Harry és Waaler arra jutottak, hogy a lehallgató buszt a kollé gium elő tti
parkoló ban helyezik el a tö bbi kocsi kö zö tt, mivel ott jó a vétel és egy kisbusz nem
kü lö nö sebben szembeö tlő . Ha az arra haladó k mé gis szentelné nek neki egy
pillantá st, mindö ssze annyit á llapíthatná nak meg, hogy a meszelt ü vegű , rozsdá s,
kékre má zolt Volvo busz a „Kindergarten Accident” nevű rockbanda tulajdona, amit
az oldalá ra má zolt fekete felirat é s a két i betű pontjá t helyettesítő koponyá k
tanú sítottak.
Otto letö rö lte magá ró l az izzadsá got, majd ellenő rizte, hogy mindegyik kamera
mű kö dik-e, minden terü let le van-e fedve, és hogy kö vetni lehet-e rajtuk mindent,
ami a szobá kon kívü l tö rténik. Ú gy tervezték meg a rendszert, hogy bá rkinek a
mozgá sát kö vetni lehessen rajta egész a kü lső bejá rattó l a négy emelet nyolc
folyosó já n elhelyezkedő nyolcvan szoba bá rmelyikéig.
Egész éjszaka rajzoltak, kalkulá ltak és csavaroztak. Otto még mindig a szá já ban
érezte a szá raz malter fémes, keserű ízét, elnyű tt farmerdzsekije vá llá t pedig vékony
rétegben finom sá rga vakolat borította.
Waaler vé gü l hallgatott a jó zan é szre, é s belá tta, hogy ha idő re el akarnak
készü lni, akkor le kell mondaniuk az épü let bemikrofonozá sá ró l. Magá ban a
letartó ztatá s folyamatá ban ú gysem segítene. Persze ha a célszemé ly mondana
valami érdekeset, az jó l mutatna a bizonyítékok sorá ban.
A liftekbe végü l nem kerü ltek kamerá k. Hiá ba pró bá lgattá k ugyanis, a betonakna
nem engedett át elegendő jelet ahhoz, hogy nézhető képet kapjanak a buszban egy
dró t nélkü li kamerátó l. A hagyomá nyos készü lék eseté ben pedig azontú l, hogy
lá tszottak volna a vezetékek, az a veszély is fenná llt, hogy azok belegabalyodhatnak
a lift ká beleibe. Waaler végü l ebbe is belement, mivel a célszemély minden
való színű sé g szerint ú gyis egyedü l tartó zkodik majd a liftben. A lakó kat
titoktartá sra kö telezték, és szigorú utasítá st kaptak, hogy négy é s hat ó ra kö zö tt
zá rkó zzanak be a szobá ikba.
Otto Tangen apró képek mozaikjait rendezgette a há rom hatalmas képernyő n,
illetve felnagyította ő ket, míg ö ssze nem á lltak egy logikus egé sszé . A bal oldali
képernyő mutatta az északi szá rny folyosó it, felü lrő l lefelé a negyediktő l a
fö ldszintig. A kö zépső monitorra kerü lt a bejá rat és kö rnyéke, valamint a
lépcső forduló k és a liftek bejá ratai. A jobb oldali monitor pedig a déli szá rny
folyosó iró l adott ké pet.
Otto rá klikkelt a mentés gombra, aztá n kezét a tarkó já ra kulcsolva há tradő lt a
széken, és elégedetten elvigyorodott. Egy teljes épü letet tartott az ellenő rzé se alatt.
Diá kokkal. Ha tö bb ideje lett volna, a szobá kban is felszerelhetett volna néhá ny
kamerát. Természetesen az ott lakó k tudta nélkü l. Icipici halszemeket olyan
helyekre, ahol soha senki nem fedezné fel ő ket. É s az orosz mikrofonokat. Buja, fiatal
nő vértanuló k egyenesen Norvégiá bó l. Rö gzítené é s a kapcsolatain keresztü l
á rulhatná a felvételeket. A franc esne ebbe a hü lye Waalerbe. Honnan a fenébő l tud
Astrupró l é s az askeri raktá rró l? Egy gondolat villant át az agyá n, de azonnal el is
tű nt. Már jó ideje gyanította, hogy Astrup fizet valakinek azért, hogy az ó vó kezét a
ténykedé se fö lö tt tartsa.
Otto rá gyú jtott. A monitorok mintha kimerevített képeket mutattak volna: a
sá rgá ra má zolt folyosó kon és lé pcső há zakban nyoma sem volt mozgá snak, ami arró l
á rulkodott volna, hogy é lő kö zvetíté srő l van szó . Akik a nyarat a szá llá son tö ltö tték,
mé g javá ban aludtak. De ha vá r né há ny ó rá t, talá n megpillanthatja azt a pasast, aki
é jjel kettő kö rü l eltű nt azzal a csajjal a 303-asban. A lá ny tö krészegnek tű nt. É s
igencsak készségesnek. A pasas meg inká bb csak hajlandó nak. Otto Aud Ritá ra
gondolt. Nilsné l talá lkozott vele legelő szö r. Nils akkor má r rá tette há jas mancsait a
lá nyra, aki Otto felé nyú jtotta kicsi, fehé r kezét, és orrhangon azt selypítette, hogy
„Aud Rita”.
Otto mélyet só hajtott.
Ez a Waaler nagyjá bó l éjfélig itt volt a készenlétiekkel. Otto hallotta a busz
kö zelében á csorgó Waaler és a készenlétiek fő nö kének a megbeszélését. Aztá n
valamivel késő bb megérkeztek a speciá lis egység emberei, hogy há rmasá val
elfoglaljá k minden folyosó n a legutolsó szobá t. Ö sszesen huszonnégy fekete ruhá s
férfi rohamsisakkal, tö ltö tt fegyverekkel, kö nnygá zzal és gá zmaszkokkal. A buszbó l
leadott jelre azonnal akció ba lépnek, amint a célszemély bekopogtat valamelyik
ajtó n, vagy megpró bá l behatolni a szobá ba. Ottó t má r a gondolat is izgatott
remegéssel tö ltö tte el. Má r kétszer is lá tta ő ket akció ban, és ezek a srá cok tényleg
elképesztő ek. Olyan lö vö ldö zést és tű zijá tékot rendeztek, mintha valami heavy metal
koncerten lettek volna, a célszemélyek pedig mindkét alkalommal ú gy lefagytak,
hogy az egész mó ka csupá n má sodpercekig tartott. Ottó nak elmagyará ztá k, hogy
pontosan az a cél, hogy az illető halá lra rémü ljö n, mert így nem képes ellená llá st
tanú sítani.
Otto elnyomta a csikket. A csapda készen á llt. Már csak ki kell vá rni, hogy a
patká ny is felbukkanjon.
 A rendő rö k három kö rü l é rkeznek majd. Waaler megtiltotta, hogy addig és
azutá n bá rki is betegye a lá bá t a buszba. Hosszú és forró napnak néznek elébe.
Otto leheveredett a padló ra dobott matracra. Piszkosul furdalta az oldalá t, hogy
mi tö rténhet épp a 303-asban. Hiá nyzott az á gya, az imbolygá s és Aud Rita.

Ugyanebben a pillanatban Harry mö gö tt becsapó dott a kapu. Megá llt, meggyú jtotta
aznapi első cigarettá já t é s az é g felé hunyorgott, ahol a nap éppen felé getni készü lt a
hajnali pá ra vé kony fü ggö nyét. Aludt. Mélyen, egyhuzamban és á lomtalanul. Szinte
hihetetlen volt.
– Rohadt egy nap lesz ez a mai, Harry! Az idő já rá s-jelenté s szerint 1907 ó ta nem
volt ilyen meleg. Meglá tjuk.
Ali volt az, Harry alsó szomszé dja, egyben a Niazi tulajdonosa. Teljesen
mindegy, hogy Harry milyen korá n kelt fel, Ali é s a fivére má r biztos, hogy ré g
nekiveselkedett a napnak. Ali felemelte a seprű t, és a já rdá ra bö kö tt.
Harry résnyire hú zott szemmel nézett a mutatott irá nyba. Egy raká s kutyagumi.
Tegnap nem vette észre, amikor Vibeke ugyanazon a helyen vá rt rá . Valaki
lá tható lag nem koncentrá lt eléggé , amikor kihozta reggel a kedvencét. Vagy éjszaka.
Megnézte, mennyi az idő . Ez volt az a nap. Né há ny ó ra mú lva megkapjá k a
vá laszt.
Mélyen leszívta a fü stö t, é s é rezte, ahogy a nikotin é s a friss levegő keveré ke
lassan beindítja a fogaskerekeket. Hosszú idő ó ta elő szö r ízlett neki a dohá ny. Jó ,
legalá bb ú gy nagyjá bó l. É s egy pillanatra még arró l is megfeledkezett, amit
elveszteni készü lt. A munká já ró l, Rá kelrő l és a lelkérő l.
Mert ez volt az a nap.
É s jó l indult.
Ami ú gyszó lvá n hihetetlen volt.

Harry érezte az ö rö mö t Rakelen, amikor a nő meghallotta a hangját.

– Má r mindent megbeszéltem az apá mmal. Teljesen odá ig volt, hogy vigyá zhat
Olegre. Søs is ott lesz.
– Premier? – Rakel azzal a bizonyos boldog nevetéssel a hangjá ban ké rdezte. – A
Nemzeti Színhá zban? A mindenit!
Harry tudta, hogy Rakel tú loz – néha szívesen já tszotta ezt -, ettő l fü ggetlenü l ő
ugyanú gy felvillanyozó dott tő le.
– Mit fogsz felvenni? – kérdezte tő le Rakel.
– Még nem is válaszoltál.
– Majd utána.
– Ö ltö nyt.
– Melyiket?
– Lá ssuk csak... amit a Hegdehaugsveien vettem tavalyelő tt május
tizenhetediké re. Tudod, azt a szü rkét a...
– Az az egyetlen ö ltö nyö d, Harry.
– Akkor a dilemma eldő lt: egész biztos, hogy azt veszem majd fel.
Rakel nevetett. Azzal a lá gy nevetéssel, ami pontosan olyan finom, mint a bő re és
a csó kja, Harry mégis a nevetését szerette a legjobban. Ennyire egyszerű volt az
egész.
 – Hatkor értetek megyek.
– Rendben. De Harry...
– Igen?
– Nem hiszem...
– Tudom. Ez csak egy színdarab.
– Kö szö nö m, Harry.
– Ó , ké rlek.
Rakel ú jra nevetni kezdett. Ha ilyen hangulatban volt, Harry bá rmivel meg tudta
nevettetni. Mintha egymá s fejében lettek volna, egymá s szemén á t lá ttá k volna a
vilá got, elég volt aká r szó nélkü l is rá mutatnia valamire. Szinte kényszerítenie kellett
magá t, hogy letegye a kagyló t.
Ez volt az a nap. É s még mindig minden rendben volt.
Abban maradtak, hogy az akció alatt Beate Olaug Sivertsen házá ban lesz majd.
Møller nem akarta vá llalni a rizikó t, hogy a célszemély (két nappal ezelő tt Waaler
kezdte el cé lszemé lynek nevezni a sorozatgyilkost, mostanra pedig má r mindenki
á tvette) felfedezi a csapdá t, és vá ratlanul megvá ltoztatja a helyszínek sorrendjét.
Megszó lalt a telefonja. Øystein volt az. Azt akarta tudni, hogy érzi magá t. Harry
azt felelte, hogy minden rendben, majd megkérdezte, hogy mit is akar való já ban,
mire Øystein azt vá laszolta, hogy csak erre volt kívá ncsi. Harry zavarba jö tt. Nem
volt hozzá szokva az ilyesfajta gondoskodá shoz.
– Tudsz aludni?
– Ma é jszaka aludtam – vá laszolta.
– Oké . É s a kó d? Feltö rted?
– Részben. Tudom, hogy hol é s mikor, má r csak a miért hiá nyzik.
– Vagyis el tudod olvasni a szö veget, de nem tudod értelmezni?
– Valahogy így. A tö bbivel vá rnunk kell addig, amíg elkapjuk.
– É s mit nem értesz?
– Egy csomó mindent. Példá ul, hogy miért rejtette el az egyik holttestet. Meg egy
sor apró sá got: az ujjakat minden á ldozatná l a bal kézrő l vá gta le, de mindig má sikat.
A mutató ujj volt az első , a kö zépső a má sodik, és a gyű rű sujj a harmadik.
– Vagyis sorrendben. Talá n egy rendszerező elme.
– Igen, de miért nem a hü velykujjal kezdte? Ez is egy
ü zenet? Øystein hangosan nevetett.
– Vigyá zz, Harry, a nő kkel kapcsolatos kó dokkal mindig ez van. Ha nem tudod
feltö rni, ő tö r fel té ged.
– Ezt má r mondtad.
– Igen? Helyes, mert ez azt jelenti, hogy gondoskodó ember vagyok. Nem hiszek
a szememnek, de ú gy tű nik, hogy utasom van, Harry. Majd még beszé lü nk.
– Oké.
Harry nézte, ahogy a fü st lassított felvé telként balettozik. Az ó rá já ra pillantott.
Egy valamit nem árult el Øysteinnek. Hogy ú gy érzi, a kimaradt ré szletek
hamarosan a helyü kre csú sznak. Valahogy tú l tö kéletesnek tű nt. Mert a rituá lé k
dacá ra a gyilkossá gokban volt valami kö zö nyö ssé g, valami szembeö tlő
tá volsá gtartá s az olyan é rzé sektő l, mint a gyű lö let, a vá gy vagy a szenvedély. Vagy
é ppen a szerelem, ha má r itt tartunk. Tú l tö kéletesen hajtottá k vé gre ő ket, szinte
mechanikusan, tankö nyvszagú an. Mintha szá mító géppel sakkozná nak, nem pedig
egy megbomlott, zavart elmé vel. De ez idő vel ú gyis kiderü l.
Ú jra az ó rájá t
né zegette. A szíve
nyugodtan vert.
 Huszonhetedik fejezet
Szombat. Az akció

Otto Tangennek egyre jobb kedve kerekedett.

Néhá ny ó ra alvá s utá n hasogató fejfájá sra, valamint vad dö rö mbö lé sre é bredt.
Amikor ajtó t nyitott, Waaler, Falkeid a készenlétiektő l, valamint egy Harry Hole
nevű fazon, aki mellesleg egyá ltalá n nem ú gy festett, mint egy fő tiszt, viharzott be a
buszba, é s azonnal a rossz levegő re és a szellő ztetés hiá nyá ra kezdtek panaszkodni.
De amint a négy termosz egyiké bő l kapott némi ká vé t, majd bekapcsolta a
képernyő ket és felvételre á llította a kazettá kat, Otto ú jra azt a csiklandozó izgalmat
é rezte, mint mindig, amikor a célszemé ly kö zeledtére vá rt.
Falkeid beszá moló ja szerint tegnap este ó ta a kollégium egész terü letén civil
ruhá s embereik ő rkö dtek. A kutyá s já rő r a pincétő l a padlá sig á tkutatta az épü letet,
hogy ellenő rizze: senki nem bú jt el odabenn. Kizá ró lag a lakó k jö ttek-mentek. A 303-
as szobá tó l eltekintve, de az ott lakó lá ny elmagyará zta az ő rö knek, hogy a fickó a
kedvese. Falkeid emberei a helyü kö n voltak, és csak parancsra vá rtak.
Waaler bó lintott.
Falkeid rendszeres idő kö zö nként ellenő rizte az ö sszekö tteté st embereivel. A
készenlétiek sajá t felszerelé sü ket haszná ltá k, így ez nem Otto asztala volt. Behunyta
a szemét, és elmerü lt a zajok élvezetében. Annak a rö vid má sodpercnek fö ldö ntú li
visszhangjá ban, amikor valaki lenyomja az adó -vevő gombjá t, majd az egymá snak
dö rmö gö tt, é rthetetlen kó dokban, a felnő ttek titkos nyelvében.
– Pittypalatty – Otto ajkai hangtalanul formá ltá k a szavakat, mikö zben egy ő szi
estére gondolt, amikor az almafá n ü lve a felnő ttek utá n leskelő dö tt a kivilá gított
ablakok mö gö tt. Pittypalatty, suttogta a bá dogdobozba, amit a keríté s fö lö tt átvezető
madzag kö tö tt ö ssze a Nils fü lére tapasztott dobozzal, aki a tú loldalon kuporgott.
Aztá n, amikor meguntá k, hazamentek vacsorá zni. A bá dogdobozok sosem
mű kö dtek ú gy, ahogy a cserké szkö nyvek szerint kellett volna.
– Akkor vá gjunk bele! – szó lalt meg Waaler. – Az ó rá val minden rendben,
Tangen?
Otto bó lintott.
– 16.00 – mondta Waaler. – Pontosan... most.
Otto elindította az ó rát a kijelző n. A képernyő n a tizedmá sodpercek és a
má sodpercek ő rü lt vá gtá ba kezdtek. É rezte, hogy a néma, boldog, gyermeki neveté s
felbugyog valahol a gyomra mé lyé n. Mert ez jobb volt, mint az almafa. Jobb, mint
Aud Rita kré mes sü tijei, de még a lá ny pö sze nyö gésé nél is jobb volt, amit Otto elő
tudott csalogatni belő le.
Showtime.

Amikor Olaug Sivertsen ajtó t nyitott Beatének, ú gy mosolygott, mintha egy ré gen
vá rt vendég érkezett volna lá togató ba.
– Nahá t, maga az! Jö jjö n csak be! Nem, nem, ne vegye le a cipő jé t. Rettenetes ez a
hő ség, nem gondolja?
Olaug Sivertsen bevezette Beatét a há zba.
 – Nem kell aggó dnia, Sivertsen kisasszony. Ú gy tű nik, hamarosan pontot teszü nk
az ü gy végére.
– Ha ez az ü gy ilyen kedves lá togatá sokkal já r, nyugodtan hú zzá k-halasszá k még
egy kicsit – nevetett az idő s hö lgy, majd ijedten a szá ja elé kapta a kezé t. – Jaj, miket
beszélek! Hiszen ez a fé rfi embereket ö l, nem?
A falió ra épp elü tö tte a négy ó rát, amikor beléptek a nappali ajtajá n.
– Teá t, kedvesem?
– Szívesen.
– Kimehetek egyedü l a konyhába?
– Persze, de ha nem bá nja, én is...
– Jö jjö n csak, jö jjö n.
A modern tű zhelytő l és hű tő szekrénytő l eltekintve a konyha ú gy festett, mint
ahol a háború ó ta nem vá ltozott semmi. Beate elfé szkelő dö tt a nagy konyhaasztal
melletti székek egyiké n, Olaug pedig feltett egy kanna vizet.
– Milyen jó illat van itt – mondta Beate.
– Ú gy találja?
– Igen. Szeretem az olyan konyhá kat, amiknek ilyen az illatuk. Ő szintén szó lva
á ltalá ban sokkal jobban érzem magam a konyhá ban, a nappalikért nem vagyok
tú lsá gosan oda.
– Tényleg nem? – Olaug Sivertsen oldalra billentett fejjel nézte a lá nyt. – Tudod
mit, kedveské m? Azt hiszem, hogy annyira nagyon nem is kü lö nbö zü nk egymá stó l.
É n is inká bb a konyhá ban é rzem jó l magam.
Beate elmosolyodott.
– A nappali inká bb azt mutatja, amilyennek lá tszani akar az ember. A konyhá ban
sokkal jobban elengedi magá t mindenki, olyankor pedig sokkal inká bb ö nmaga. É n
mé g a tegezé sre is á tvá ltottam, ahogy ide belé ptü nk...
– Azt hiszem, tényleg igaza van.
A két nő egymá sra nevetett.
– Tudod, mit? – szó lalt meg Olaug. – Ö rü lö k, hogy pont té ged kü ldtek ide.
Kedvellek. Ugyan má r, nem kell ettő l ú gy elpirulni, kedveském, én csak egy
magá nyos vénasszony vagyok. Tartogasd ezt az udvarló dnak. Vagy talá n má r férjnél
is vagy? Nem? Akkor sincs itt a vilá gvé ge.
– Maga volt valaha fé rjnél, Olaug?
– É n? – nevetett Olaug, mikö zben elő szedte a csészé ket. – Nem. Annyira fiatal
voltam még, amikor Sven megszü letett, hogy utá na sosem volt esélyem rá .
– Nem?
– Persze, azé rt lett volna egy-ké t lehető sé g, de akkoriban az én helyzetemben
lévő nő k olyan alacsony árfolyamon voltak, hogy nagyrészt csak azoktó l a férfiaktó l
kaptak ajá nlatot, akik senki má snak nem kellettek.
– Azért, mert egyedü lá lló anya volt?
– Nem, kedvesem, azért, mert Sven apja német
volt. A teá skanna halkan fü tyü lni kezdett.
– Ó , így má r értem – mondta Beate. – Akkor biztosan nehé z gyermekkora
lehetett.
Olaug tekintete a semmibe meredt, mikö zben a teá skanna tová bb fü tyü lt.
 – Még anná l is nehezebb, mint amit el tudsz képzelni. Ha csak rá gondolok,
elerednek a kö nnyeim. Szegé ny fiam.
– A teavíz...
– Lá tod, kezdek szenilis lenni.
Az idő s asszony levette a tű zrő l a kanná t és kitö ltö tte a vizet.
– Most mivel foglalkozik a fia? – kérdezte Beate az ó rá ra pillantva. Negyed ö t.
– Importtal. Kü lö nfé le árukat hoz be az orszá gba az egykori keleti tö mb
orszá gaibó l.
Olaug elmosolyodott.
– Nem tudom, mennyire keres jó l vele, de maga a szó tetszik. Import. Tudom,
csak locsogok itt mindenfé lét, de tényleg tetszik.
– Ezek szerint akkor ma má r jó l mennek a dolgai. Ú gy értem, a nehéz fiatalkora
ellenére.
– Igen, de nem volt ez mindig így. Biztosan nektek is van aktá tok ró la.
– Sok emberrő l van. Sokukbó l mégis rendes ember lett.
– Akkor tö rtént vele valami, amikor Berlinbe kö ltö zö tt. Azt nem tudom pontosan,
hogy mi, Sven sosem szeretett arró l beszélni, hogy mit csiná l. Mindig olyan
titokzatos. De azt hiszem, hogy megkereste az apjá t. É s hogy ez jó t tett az
ö nértékelésének. Ernst Schwabe remek férfi volt.
Olaug felsó hajtott.
– Persze, az is lehet, hogy tévedek. Mindenesetre Sven megvá ltozott.
– Milyen szempontbó l?
– Nyugodtabb lett. Korá bban folyton vadá szott.
– Mire?
– Mindenre. Pénzre, izgalomra, nő kre. Tudod, ebben nagyon hasonlít az apjá ra.
Javíthatatlanul romantikus é s nagy szoknyavadá sz. Sven is nagyon szereti a fiatal
nő ket. É s azok is ő t. De az a gyanú m, hogy most végre talá lt valaki kü lö nlegeset. Azt
mondta a telefonban, hogy hírei vannak a szá momra. Nagyon izgatottnak tű nt.
– Nem mondta, hogy mirő l van szó ?
– Azt mondta, hogy vá rni akar vele, amíg haza nem ér.
– Hazaér? Ide?
– Igen, ma este érkezik, csak elő bb van mé g egy talá lkozó ja. Holnapig Osló ban
marad, és csak azutá n utazik vissza.
– Berlinbe?
– Nem, nem. Má r nagyon rég volt, amikor ott lakott. Ma má r Csehorszá gban él.
Vagy ahogy az ú rinépek szoktá k mondani, Bohémiá ban. Já rtá l má r ott?
– Ö h... Bohé miá ban?
– Prágában.

Marius Veland a 406-os szoba ablaká n bá mult kifelé. A kollé gium elő tt egy lá ny
napozott egy tö rü lkö ző n fekve. Egy kicsit hasonlított arra a lá nyra a 303-asbó l, akit
magá ban csak Shirleynek nevezett Shirley Manson utá n a Garbage-bő l. De nem ő
volt. A nap az Oslo-fjord fö lö tt né há ny felhő mö gé bú jt. Vé gre megjö tt a meleg, ső t,
egé sz hétre meleghullá mot ígértek. Osló i nyá r. Marius Veland nagyon ö rü lt neki. A
má sik lehető sé g az lett volna, hogy hazautazik Bøfjordba, é lvezi az éjfé li napot, és
nyá ri munkát vá llal a benzinkú ton. Hazatér anyja hú sgombó caihoz és apja állandó
kérdé seihez, hogy miért kell neki média szakra járni Osló ban, amikor jegyeivel aká r
Trondheimben, az NTNU-n is végezhetne okleveles mérnö kként. A kö zö sségi há z
szombat estéihez a ré szeg szomszé dok és az ordítozó régi osztá lytá rsak kö zé, akik
sosem mozdultak ki a falubó l, és á ruló nak tartottak mindenkit, akinek sikerü lt
elszakadnia. É s a tá nczenekarhoz, akik blues bandnek hívtá k magukat, ettő l
fü ggetlenü l sosem riadtak vissza attó l, hogy kerékbe tö rjék a Creedence-t és a
Lynyrd Skynyrdt. De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy Osló ban akarta tö lteni
a nyarat. Megkapta ugyanis á lmai á llá sá t. Írnia kell. Pontosabban lemezeket hallgat,
filmeket né z, majd leírja a vé lemé nyét ró luk, és ezért még fizetnek is neki. Az utó bbi
két é vben az ö sszes lehetséges laphoz elkü ldte a kritiká it – teljesen
eredménytelenü l. Mú lt hó napban azonban bejutott a So What!-hoz, ahol az egyik
cimborá ja bemutatta Runarnak. Runar elmesélte neki, hogy é ppen bezá rni ké szü l
ruhaü zletét, hogy egy ingyenes lapot indítson, a Zone-t, amelynek a tervek szerint
augusztusban fog megjelenni a bemutatkozó szá ma. A cimborá ja megemlítette
Runarnak, hogy Marius szeret kritiká kat írni, mire Runar csak annyit vá laszolt, hogy
tetszik neki a képe, é s ott helyben felvette. Kritikusként „a neourbá nus érté keket
kell tü krö znie, mikö zben a populá ris kultú rá t egyfajta iró niá val kezeli, de
semmiképp nem hidegen, inká bb elfogadó és integratív mó don”. Legalá bbis Runar
így fogalmazta meg a feladatot, amié rt Mariust bő kezű en megfizeti majd. Persze nem
pénzben, hanem ingyen koncert- és mozijegyekkel, szó rakozó helyek belépő ivel,
valamint azzal, hogy bebocsá tá st nyer egy olyan miliő be, ahol fontos kapcsolatokra
tehet szert a jö vő re né zve. Remek esé ly volt, és a feladat alapos felké szü lé st kö vetelt.
Termé szetesen má r eleve is egészen jó rá lá tá sa volt a dolgokra, Runar azonban
adott neki egy raká s CD-t a saját gyű jtemé nyé bő l, hogy mé g jobban beleá shassa
magá t a popzene tö rténetébe. Az utó bbi napokban pé ldá ul a nyolcvanas é vek
amerikai rockhullá má ba: REM, Green On Red, Dream Syndicate, Pixies. Most pedig
é ppen a Violent Femmes forgott a lejá tszó ban. Hatá rozottan idejétmú ltan, mé gis
energikusan csengett.
Odalenn a lá ny felkelt a tö rü lkö ző rő l. Biztosan hű vö s van odakinn. Marius
kö vette a tekintetével. A lá ny az épü let felé tartott, mellette é pp egy biciklista haladt
el az ú ton. Az ö ltö zéke alapjá n futá rnak tű nt. Marius lehunyta a szemét. Neki kell
lá tnia az írá snak.

Otto Tangen megdö rgö lte a szemét nikotinfoltos ujjaival. A buszban ü lő kö n lassan
ú rrá lett a nyugtalansá g, ami megtévesztésig hasonlított a teljes nyugalomra. Senki
nem moccant, és senki sem szó lt egy szó t sem. Ö t ó ra mú lt hú sz perccel, de eddig
egyetlen képernyő n sem észleltek az égvilá gon semmi mozgá st, a sarkokban
meghú zó dó ó rá k rohanó szá mjegyein kívü l. Végü l egy izzadsá gcsepp gö rdü lt Otto
sonká i kö zé. Amikor az ember így vá r, néha az a kényszerképzete tá mad, hogy
valaki hozzá piszká lt az eszkö zö khö z, és egy ideje má r az elő ző napi felvételeket
bámulja.
Ujjaival a billentyű zet mellett dobolt. Waaler betiltotta a dohá nyzá st a buszban.
Otto egy kissé jobbra dő lt, é s elengedett egy hangtalan szellentést, mikö zben
é rdeklő dő pillantá st vetett a sző ke, tü skefrizurá s férfira. Az csak ü lt, és egy árva szó t
sem szó lt, mió ta megjö ttek. Ú gy festett, mint egy elbocsá tott kidobó ember.
 – Há t, ú gy tű nik, ez a maguk embere ma hanyagolja a munká t – szó lalt meg Otto.
– Lehet, hogy tú l meleg van neki, ú gyhogy holnapra halasztotta a dolgot, é s helyette
az Aker Bryggén sö rö zik. Az elő rejelzé sek szerint...
– Fogja be, Tangen – Waaler hangja halk volt, de érthető .
Otto mélyet só hajtott, és vá llat vont.
A képernyő sarká ban az ó ra ö t ó ra huszonegy percet mutatott.
– Látta valaki elmenni a fickó t a 303-asbó l?
Waaler hangja volt. Otto észrevette, hogy a nyomozó tekintete rászegező dö tt.
– É n aludtam délelő tt – válaszolta.
– Ellenő rizzék a 303-as szobá t. Falkeid?
A készenlé ti egység fő nö ke megkö szö rü lte a torkát.
– Nem tartom rizikó ...
– Most, Falkeid!
Mikö zben Falkeid és Waaler egymá st méregette, csak az elektromos
berendezéseket hű tő ventilá torok zú gá sa hallatszott.
Falkeid ú jra megkö szö rü lte a torkát:
– Alfa Charlie kettő nek, jelentkezzen! Vége.
Recsegés.
– Charlie kettő .
– Azonnal ellenő rizzék a 303-ast!
– Vettem. 303-ast ellenő rizni.
Otto a képernyő re meredt. Semmi. Mi van, ha...
Ott voltak.
Három férfi. Fekete egyenruhá k, fekete rohamsisakok, fekete gé ppisztolyok,
fekete csizmá k. Gyorsan mozogtak, de valahogy az egé sz nem hatott igazá n
feszü ltnek. A hang miatt. Hiá nyzott a hang.
Nem a robbantá sos mó dszert alkalmaztá k, helyette a jó ö reg feszítő vassal estek
az ajtó nak. Otto mérhetetlenü l csaló dott volt. Bizonyá ra ez is a takarékossá gi
intézkedések miatt van.
A ké pernyő n hangtalanul tevékenykedő férfiak ú gy helyezkedtek el, mintha a
startvonalon á llná nak, az egyik a zá r alá csú sztatta a feszítő vasat, a má sik kettő
pedig egy-egy mé terre állt tő le, felemelt géppisztollyal. Aztá n hirtelen nekilá ttak.
Olyan volt, mintha egy furcsa tá ncelő adá st lá tná nak. Az ajtó felpattant, a két szélső ,
aki ké szenlé tben á llt, beviharzott, a harmadik pedig – szó szerint – utá nuk
bucská zott. Otto má r elő re ö rü lt, hogy megmutathatja majd Nilsnek a felvé telt. Az
ajtó fé lig becsukó dott, még mielő tt megá llíthattá k volna a képet. Tényleg ká r, hogy a
szobá kat nem kamerá zhattá k be.
Nyolc má sodperc.
Falkeid rá dió ja sisteregni kezdett.
– 303-as ellenő rizve. Egy lá ny és egy fiú , mindketten fegyvertelenek.
– É s életben vannak?
– Nagyon is... há t, é letben.
– Á tkutatta a fiú t, Charlie kettő ?
– Meztelen, Alfa.
– Hozza ki onnan – mondta Waaler. – A francba!
 Otto a 303-as ajtajá t bá multa. Azt csiná ltá k. Meztelenek. Egész éjjel és egész á lló
nap csiná ltá k. Megbaboná zva meredt az ajtó nyílá sra.
– Ö ltö ztessék fel, aztá n vigyék magukkal az á llá sukra, Charlie kettő .
Falkeid letette az adó -vevő t, a tö bbiekre nézett, é s lassan megrá zta a
fejé t. Waaler tenyeré vel keményen a szék karfá já ra só zott.
– A busz holnap is szabad – szó lt kö zbe Otto, é s gyors pillantá st vetett a
fő tisztre. Aztá n még ó vatosabban pró bá lkozott.
– Nem szá molok fel tö bbet a vasá rnap miatt, csak tudnom kellene, hogy mikor...
– Hé , ott!
Otto automatikusan megfordult. A kidobó végre kinyitotta a szájá t. A kö zé pső
képernyő re mutatott:
– A lépcső há zban van. Bement a bejá raton és egyenesen beszá llt a liftbe.
A buszban ké t má sodpercig vá gni lehetett a csendet. Aztá n Falkeid hangja
hallatszott, ahogy a rá dió ba beszél:
– Alfa az ö sszes egységnek. Lehetséges cé lszemély a liftben. Stand-by.

– Nem, kö szö nö m – mosolyodott el Beate.

– Persze, biztosan elég volt má r – só hajtotta az idő s hö lgy, é s letette a kekszes
dobozt. – Hol is tartottam? Ó , igen. Nagyon jó lesik, hogy Sven meglá togat, most,
hogy ilyen egyedü l vagyok.
– Igen, biztosan nagyon magá nyos lehet egy ekkora há zban.
– Azért egy kicsit Iná val is tudok beszélgetni. De ő most elutazott az udvarló já val
valami hétvégi há zba. Mondtam Iná nak, hogy adja á t az ü dvö zletemet a lovagjá nak,
de ti olyan furcsá k vagytok manapsá g, ami ezeket a dolgokat illeti. Titkoló ztok. É s
mindent egyszerre akartok kipró bá lni, mintha nem hinnétek abban, hogy
megvá rnak a dolgok.
Beate pillantá sa az ó rá ra siklott. Harry azt ígérte, hogy azonnal felhívja, amint
á testek az akció n.
– Most egészen má sutt járnak a gondolataid,
igaz? Beate lassan bó lintott.
– Ez így is van rendjén – mondta Olaug. – Bízzunk benne, hogy sikerü l elfogniuk!
– Biztosan nagyon kedves a fia.
– Igen, így van. É s ha tová bbra is olyan gyakran meglá togat, mint az utó bbi
idő ben, akkor egy szavam sem lehet.
– Igen? Miért, milyen gyakran jö n? – kérdezte Beate. Má r biztosan tú l vannak
rajta. Miért nem telefoná l Harry? Lehet, hogy mé gsem bukkant fel a fickó ?
– Az utó bbi né gy hétben hetente egyszer eljö tt. Ső t, még anná l is gyakrabban.
Minden ö tö dik nap itt volt. Persze, csak rö vid idő re. Azt hiszem, té nyleg van valaki
Prá gá ban, aki vá rja. É s mint má r mondtam, azt hiszem, ma este tényleg valami
nagyszerű ú jsá ggal é rkezik.
– Hm.
– Legutó bb egy ékszert is hozott nekem. Szeretnéd megnézni?
Beate az idő s asszonyt né zte. É s hirtelen rádö bbent, hogy mennyire fá radt.
Belefá radt a munká já ba, a sorozatgyilkosba, Tom Waalerbe é s Harry Holé ba. Olaug
Sivertsenbe és leginká bb sajá t magá ba, a nagyszerű , kö telességtudó Beate Lønnbe.
Aki azt hiszi, hogy kedvessé ggel és okossá ggal el lehet érni valamit. Vagy azzal, ha
folyton azt teszi, amit má sok mondanak neki vagy elvá rnak tő le. Legfő bb ideje, hogy
vá ltoztasson ezen, de nem volt benne biztos, hogy képes-e rá egyá ltalá n.
Pillanatnyilag semmi má sra nem vá gyott jobban, minthogy hazamehessen, a fejére
hú zhassa a paplant és aludjon.
– Igazad van – mondta Olaug. – Tényleg nincs rajta sok né znivaló . Mé g egy teát?
– Szívesen.
Olaug tö lteni akart, de Beate a csésze fö lé tartotta a kezét.
– Bocsá nat – nevette el magá t a lá ny. – Ú gy értettem, hogy szívesen megnézném.
– Mi...
– Szívesen megnézném az é kszert, amit a fiá tó l
kapott. Olaug arca felragyogott, é s kisietett a
konyhá bó l.
Milyen kedves, gondolta Beate. Felemelte a csészét, hogy kiigya. Fel kellene
hívnia Harryt, hogy kiderü ljö n végre, hogy sikerü lt.
– Itt is van – mondta Olaug.
Beate Lønn, jobban mondva Olaug Siversten – vagy egészen pontosan: a
Wehrmacht – teá scsészéje megtorpant a levegő ben.
Beate a brossra meredt. Pontosabban a brossba rö gzített drá gakő re.
– Sven ezeket importá lja – mondta Olaug. – Azt hiszem, hogy csak Prá gá ban
csiszoljá k ilyen kü lö nleges formá ra ezeket a kö veket.
Egy gyémá nt volt. Egy pentagrammá t formá zó gyémá nt.
Beate szá ja egy pillanat alatt kiszá radt.
– Fel kell hívnom valakit – nyö gte.
A szá razsá g csak nem akart elmú lni.
– Elő tudna nekem keresni kö zben egy ké pet Svenrő l? Lehető leg olyat, ahogy ma
is kiné z. Sü rgő s lenne.
Olaug ö sszezavarodva bá mult rá , de bó lintott.

Otto tátott szá jjal bá multa a ké pernyő t, mikö zben a hangokat pró bá lta értelmezni
maga kö rü l.
– Lehetséges célszemély Bravo kettő terü letén. Lehetséges célszemély megá ll az
ajtó elő tt. Készen á llnak, Bravo kettő ?
– Bravo kettő készen áll.
– A célszemély megá ll. A zsebébe nyú l valamiért. Elké pzelhető , hogy fegyverért,
nem lá tjuk a kezét.
Waaler hangja:
– Most.
– Bravo kettő , indul!
– É rdekes – mormolta a kidobó ember.

Marius Veland elő szö r azt hitte, hogy csak képzelő dik, mindenesetre a biztonsá g
kedvé ért kissé lehalkította a Violent Femmest. Aztá n megint hallotta. Valaki
kopogtat az ajtó n. Ki a fene lehet az? Tudomá sa szerint a folyosó ró l mindenki
hazautazott a nyá rra. Shirleyt kivéve, vele tegnap ö sszefutott a bejá ratná l. Té nyleg,
meg kellene kérdeznie a lá nyt, hogy eljö nne-e vele egy koncertre. Vagy egy filmre.
Esetleg egy premierre. Persze, ingyen, rá adá sul ő maga vá laszthatná ki, hogy mire.
 Marius felá llt, de kö zben érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Miért? Kizá rt
dolog, hogy pont a lá ny legyen az. Gyorsan kö rü lpillantott, és hirtelen rá jö tt, hogy
azelő tt sosem figyelte meg a szobá já t kü lö nö sebben. Szerencsére nem volt elé g
holmija ahhoz, hogy igazi rendetlenséget csiná ljon. A falak egy szakadt Iggy Pop-
plaká ttó l é s egy elá rvult kö nyvespolctó l eltekintve, ami hamarosan ingyencé déktő l
é s dévédéktő l fog roskadozni, ü resek voltak. Mindent egybevetve, a szoba eléggé
szá nalmasan festett, híjá n minden egyedi voná snak. Még csak egy... Ú jabb
kopogtatá s. Siető sen visszatű rte az á gynemű tartó bó l kikandiká ló paplansarkot, és
az ajtó hoz lé pett. Kinyitotta. Kizá rt, hogy a lá ny az. Kizá rt, hogy a... Nem a lá ny volt.
– Veland ú r?
– Igen?
Marius meglepett arccal bá mult a férfira.
– Van egy kü ldemé nyem a maga számára.
A férfi levette a há tizsá kjá t, majd elő hú zott belő le egy A4-es mé retű borítékot és
á tnyú jtotta Mariusnak. A fiú lepillantott a felbélyegzett, fehér boríté kra, amin
semmilyen né v nem szerepelt.
– Biztos benne, hogy ez az enyém? – kérdezte.
– Persze. Még egy alá írá sra lesz szü kségem...
A férfi egy kapcsos mű anyag tá blá ra rö gzített lapot dugott Marius orra
alá . Marius ké rdő tekintettel nézett vissza rá .
– Ó , bocsá sson meg, van esetleg egy tolla? – nevette el magá t a futá r.
Marius tová bbra is a fé rfit nézte. Valami nem stimmelt, de egyelő re még nem jö tt
rá , hogy mi az.
– Egy pillanat – mondta.
Bevitte magá val a borítékot és letette a polcra a kulcscsomó ja mellé, amin egy
koponya formá jú kulcstartó éktelenkedett. Az egyik fió kbó l elő halá szott egy tollat,
majd megfordult. Ö sszerezzent, amikor észrevette, hogy a férfi kö zvetlenü l mö gö tte
á ll, a szoba sö tét elő terében.
– Nem vettem é szre, hogy bejö tt – mondta Marius, és hallotta, ahogy ideges
nevetésé t visszaverik a falak.
Nem mintha megijedt volna. Ahonnan ő jö tt, ott teljesen megszokott volt, hogy
az emberek nem vá rakoztak a kü szö bö n, hanem bementek má sokhoz. Hogy ne
szö kjö n ki a meleg. Volt valami furcsa ezen a férfin, aki kö zben levette a szemü veget
é s a sisakot. Mariusba hirtelen belevá gott a felismeré s. Há t, persze. A fé rfi idő s volt.
A biciklis futá rok általá ban huszonévesek. A teste sziká r volt é s edzett, ezért tű nt
elő szö r fiatalnak, az arca viszont arró l árulkodott, hogy jó val tú l van a harmincon,
talá n még a negyvenen is.
Marius é pp mondani akart valamit, amikor pillantá sa a futá r kezé re esett. A
szobá ban vilá gos volt, az elő térben pedig sö tét, de Marius Veland elég filmet lá tott
ahhoz, hogy felismerje a hangtompító val felszerelt pisztoly kö rvonalait.
– Ez az enyém? – bukott ki belő le csodá lkozva a kérdés.
A férfi elmosolyodott, é s felé irá nyította a fegyvert. Egyenesen rá szegezte. Az
arcá ra. Mariusnak ebben a pillanatban esett le, hogy fé lnie kellene.
– Ü ljö n le – mondta a fé rfi. – A tollra magá nak lesz szü ksége. Nyissa ki a
borítékot!
Marius lerogyott a székre.
 – Írni fog – kö zö lte a férfi.

– Szé p munka, Bravo kettő ! – kiá ltotta Falkeid. Az arca egyszerre volt holtsá padt és
vö rö s az idegessé gtő l.
Otto nagy levegő t vett az orrá n keresztü l. A képernyő n látta, hogy a célszemé ly a
hátá ra bilincselt kézzel hasal a padló n a 205-ö s szoba elő tt. É s az a legjobb az
egé szben, hogy pont a kamera felé fordítja fájdalomtó l lassan eltorzuló arcá t, amirő l
tisztá n leolvasható az elképedé s és az, hogyan jut el lassan a vereség a disznó
tudatá ig. Sikeres akció volt. Nem, ez anná l jó val tö bb: egy tö rténelmi jelentő sé gű
felvétel. A véres osló i nyá r drá mai finá lé ja: a negyedik gyilkossá gá ra ké szü lő , biciklis
sorozatgyilkos letartó ztatá sa. Az egé sz vilá g lá tni fogja. Ú risten, gondolta Otto,
gazdag ember vagyok! Nincs tö bb szaros bolti kamera, sem idió ta Waalerek,
mindent megvehet, amit csak akar... aká rmit megtehet... Aud Rita és ő ...
– Nem ő az – kö zö lte a kidobó .
A busz elnémult.
Waaler elő rehajolt a székben:
– Mirő l beszélsz, Harry?
– Nem ő az. A 205-ö s az egyik olyan szoba, amelyiknek nem értü k el a lakó ját. A
szobalistá nk szerint Odd Einar Lillebostadnak hívjá k. Annyira nem kö nnyű kivenni,
hogy mit fog a kezében, de nekem nagyon ú gy tű nik, hogy egy kulcscsomó t.
Sajná lom, emberek, de ú gy sejtem, hogy Odd Einar Lillebostad é pp most é rt haza.
Otto a képernyő re meredt. Csak itt a buszban tö bb mint egymillió t érő
felszereléssel rendelkezik, amit részben ő maga vá sá rolt, részben kö lcsö nkapott, és
amivel egy pillanat alatt olyan nagyítá st tud készíteni a pasas kezé rő l, amibő l
azonnal kiderü l, hogy ennek a szarhá zi kidobó nak té nyleg igaza van-e. De nem volt
rá szü kség. Az almafá n megreccsent egy á g. Az ablakokbó l fény hullt a kertre. A
bá dogdoboz sisteregni kezdett:
– Bravo kettő Alfá nak. A bankká rtyá ja szerint a fickó t Odd Einar Lillebostadnak
hívják.
Otto fü lét-farká t eleresztve terü lt el a székén.
– Nyugalom, emberek – mondta Waaler. – Még mindig befuthat. Igaz, Harry?
A Harry nevű figura nem vá laszolt. Ehelyett megszó lalt a telefonja.

Marius Veland a ké t fehér papírlapra meredt, amit a borítékbó l hú zott elő .

– Ki a legkö zelebbi hozzá tartozó ja? – kérdezte tő le a férfi.
– Anya és apa – suttogta Marius. Ú gy hangzott, mint egy keserves segélykérés.
A férfi rá parancsolt, hogy írja fel szü lei nevét é s címé t a borítékra.
Marius a papírra illesztette a tollat. A nevek. A jó l ismert nevek. Bøfjord. A
betű kre meredt. Írá sa reszketeg volt és szétcsú szott.
A férfi diktá lni kezdte a levelet. Marius keze ö nkéntelenü l mozogni kezdett a
papír fö lö tt.
– Sziasztok! Egy hirtelen ö tlettő l vezé relve Marokkó ba utaztam Georggal, egy
marokkó i fiú val, akivel nemrég ismerkedtem meg. A szü lei há zá ban fogunk lakni
egy Hassane nevű kis hegyi faluban. Négy hétig leszek tá vol. A telefon lefedettsé ge
való színű leg rémes lehet, de majd megpró bá lok írni, bá r Georg szerint a posta sem
tú l megbízható . Mindenesetre, ha hazajö ttem, jelentkezem. Ö lel benneteket...
 – Marius – mondta a fiú .
– Marius.
Azutá n a férfi betetette vele a levelet a borítékba, azt pedig a há tizsá kba, amit
odatartott neki.
– A má sik lapra csak annyit írjon, hogy „Négy hé t mú lva visszaté rek”. Alá pedig
a dá tumot, és annyit, hogy Marius. Ú gy, kö szö nö m.
Marius ö lébe szegezett tekintettel ü lt a széken. A férfi kö zvetlenü l mö gö tte állt. A
fü ggö nyt egy szellő libbentette félre. A madarak hisztérikusan riká csoltak odakinn.
A fé rfi elő rehajolt és becsukta az ablakot. Most má r csupá n a kö nyvespolcon
terpeszkedő CD-lejá tszó halk zü mmö gése hallatszott.
– Mi ez a szá m? – kérdezte a férfi.
– Blister in the sun – felelte Marius. A szá m folyamatos ismétlé sre volt á llítva.
Szerette. Tényleg jó kritikát akart írni ró la. Egy ironikus, mégis meleg hangú és
elfogadó kritikát.
– Hallottam má r valamikor – mondta tű nő dve a férfi, majd felhangosította a
lejá tszó t. – De nem bírok rá jö nni, hogy hol.
Marius felemelte a fejét é s kibá mult az ablakon kívü l rekedt nyá rra, a nyírfá ra,
ami mintha bú csú t intett volna, és a zö ld gyepre. Az ü vegen tü krö ző dve látta, ahogy
a mö gö tte á lló férfi felemeli a pisztolyt, és egyenesen a tarkó já hoz irá nyítja.
– Let me go wild! – recsegte a
hangszó ró . A férfi leeresztette a
pisztolyt.
– Bocsá nat. Elfelejtettem kibiztosítani. Na, most.
Marius ö sszeszorította a szemét. Shirley. A lá nyra gondolt. Hol lehet most?
– Ó , most már emlékszem! – szó lalt meg ú jra a férfi. – Prá gá ban hallottam.
Violent Femmesnek hívjá k a bandá t, nem? A kedvesem vitt el a koncertjü kre. Nem
valami nagy szá m, mi?
Marius vá laszra nyitotta a szá ját, de ugyanabban a pillanatban rekedtes kö hö gés
hallatszott a pisztolybó l és má r soha senki nem tudta meg, hogy mit is akart
mondani.

Otto a ké pernyő kö n tartotta a szemét. Mö gö tte Falkeid tá rgyalt Bravo kettő vel titkos
nyelven. Annak a Harrynak a fü léhez még mindig hozzá volt ragadva a telefon. Nem
beszélt tú l sokat. Biztos valami bá nyaré m az, aki meg akarja hú zatni magá t, gondolta
Otto a fü lét hegyezve.
Waaler egy szó t sem szó lt, csak ü lt, és megfeszü lő állkapoccsal nézte, ahogy Odd
Einar Lillebostadot elvezetik. Se egy bilincs, se egy halová ny gyanú s mozzanat, az
é gvilá gon semmi.
Otto szeme tová bbra is a képernyő kre tapadt, mert valahogy az az érzése
támadt, hogy egy atomreaktor mellett ü l. Kívü lrő l semmi nem lá tszik, a belső
fortyogá ssal azonban az é gvilá gon senki nem kívá nna kö zelebbi kapcsolatba kerü lni.
Tehá t szemek a képernyő n.
Falkeid egy „vettem” és egy „vé ge” utá n lekapcsolta az adó -vevő t. Az a Harry
meg tová bbra is csak egyszavas vá laszokat nyö kö gö tt.
– Nem jö n – jelentette ki Waaler, pillantá sá t tová bbra is a monitorra szegezve,
ami ú jra a néptelen folyosó kat és lépcső feljá ró kat mutatta.
– Azért ezt mé g egy kissé korai lenne kijelenteni – kommentá lta Falkeid.
 Waaler lassan megrá zta a fejét.
– Tudja, hogy itt vagyunk. É rzem. Itt van valahol a kö zelben, és rajtunk rö hö g.
Egy fá n ü l a kertben, gondolta Otto.
Waaler felállt.
– Pakolhatunk, fiú k. A pentagrammá s elmélet besü lt. Holnap mindent az elejérő l
kezdü nk.
– Az elmélettel nincs semmi baj.
A má sik há rom a felé a Harry felé fordult, aki épp a zsebébe csú sztatta a
telefonjá t.
– Sven Sivertsennek hívjá k – folytatta. – Norvég á llampolgá r, de jelenleg
Prá gá ban él. 1946-ban szü letett Osló ban, de kolléganő nk, Beate Lønn szerint
lényegesen fiatalabbnak lá tszik a korá ná l. Korá bban két alkalommal is elítélték
csempészésért. Az anyjá nak egy ugyanolyan gyémá ntot ajá ndékozott, mint amit az
á ldozatokon talá ltunk. É s az anyja beszá moló ja szerint pontosan azokon a napokon
lá togatta meg a fia Osló ban, amikor a gyilkossá gok tö rténtek. Méghozzá a Villa
Vellá ban.
Otto lá tta, ahogy Waaler arca megmerevedik és elsápad.
– Az anyja – mondta Waaler szinte suttogva. – Abban a házban, amire a csillag
ö tö dik csú csa mutat?
– Igen – bó lintott az a Harry. – É s most is lá togató ba vá rja. Ma estére. Egy kocsi
má r ú ton van a Schweigaards gate felé az erő síté ssel. Az é n kocsim pedig itt parkol a
kö zelben.
Felemelkedett a szé krő l. Waaler megdö rgö lte az állát.
– Azonnal ö sszeszedem a csapatot – ragadta meg Falkeid a rádió t.
– Á llj! – csattant fel Waaler. – Senki nem csiná l semmit, amíg parancsot nem adok
rá.
A tö bbiek vá rakozó tekintettel figyelték. Waaler behunyta a szemét. Az idő két
rö vid má sodpercet ugrott át. Aztá n ú jra felpillantott.
– Á llítsá tok meg a kocsit, ami ú ton van, Harry. Nem akarok egyetlen rendő rautó t
sem a há z egy kilométeres kö rzeté n belü l. Ha a pasas a legkisebb veszé lyt is
megneszeli, vesztettü nk. Tudok egyet s má st azokró l a fickó kró l, akik az egykori
keleti tö mb terü letérő l csempésznek. Mindig, hangsú lyozom, mindig gondoskodnak
ró la, hogy vissza tudjanak vonulni. É s ha egyszer lelé ptek, akkor az életben nem
talá lod meg ő ket még egyszer. Falkeid és az emberei itt maradnak é s folytatjá k a
munká t, amíg má s parancsot nem kapnak.
– De pont maga mondta az imént, hogy nem fog...
– Azt csiná lja, amit mondtam. Talá n ez az egyetlen esé lyü nk, és mivel az én
bő rö met visszü k vá sá rra, én is akarok rendelkezni felette. Harry, te veszed á t itt a
vezetést. Oké ?
Otto lá tta, ahogy a Harry nevű fickó ü res tekintettel Waalerre mered.
– Oké ? – ismételte meg Waaler.
– Rendben – vá laszolta Harry.
 Huszonnyolcadik fejezet
Szombat. Dildó

Olaug Sivertsen hatalmas, ijedt szemekkel né zte, ahogy Beate megtö lti a revolverét.
– Az én Svenem? De há t, édes Istenem, az nem lehet! Egészen biztos, hogy
tévedtek! Sven a légynek sem tudna á rtani.
Beate visszatolta a helyére a tö lténytá rat, és a Schweigaards gatén lévő parkoló ra
néző konyhaablakhoz lépett.
– Bízzunk benne, hogy té nyleg így van! De ahhoz, hogy errő l
megbizonyosodjunk, elő bb le kell ő t tartó ztatnunk.
Beate szíve gyorsan, de egyenletesen vert, a fá radtsá gá t elfú jtá k, s helyébe a
sú lytalansá g é s a maximá lis jelenlét érzése lépett. Mintha valami drogot vett volna
be. Apja régi szolgá lati revolverét tartotta a kezében. Egyszer hallotta, amikor az
ö reg azt mondta az egyik kollégá já nak, hogy soha nem szabad megbízni egy
pisztolyban.
– Tehá t nem mondta meg, hogy há ny ó ra kö rü l é r
ide? Olaug megrá zta a fejét.
– Csak annyit mondott, hogy el kell inté znie valamit.
– Van kulcsa a bejá rati ajtó hoz?
– Nincs.
– Rendben. Akkor...
– De amikor tudom, hogy jö n, soha nem zá rom be.
– Nincs bezá rva az ajtó ?
Beate érezte, hogy a vér az agyá ba ló dul. A hangja élessé vá lt. Hirtelenjében nem
is tudta pontosan, kire dü hö sebb: az idő s hö lgyre, aki rendő ri védelmet kap, de
nyitva hagyja a bejá rati ajtó t, hogy a fia be tudjon jö nni, vagy sajá t magá ra, amiért
nem ellenő rzö tt egy ennyire alapvető dolgot.
Mélyeket lé legzett, hogy kordá ban tartsa a hangjá t:
– Olaug, szeretné m, ha itt maradna, amíg kimegyek a folyosó ra és...
– Helló !
A hang Beate há ta mö gü l érkezett. Megpö rdü lt, vékony, fehé r ujja pedig a cé lra
tartott pisztoly sú lyos, lomha ravaszá ra gö rbü lt. Az alak teljesen kitö ltö tte a
folyosó ra nyíló ajtó t. Mé g csak nem is hallotta, amikor bejö tt.
– Hű ! – mondta a hang, é s rö vid nevetést hallatott.
Beate az ajtó ban á lló alak arcá ra irá nyította a fegyver célzó gö mbjét. Mielő tt
meglazította volna szorítá sá t a ravaszon, a pillanat tö rtrészéig habozott.
– Ez kicsoda? – ké rdezte Olaug.
– Az udvarló , Sivertsen asszony – vá laszolta a hang. – Tom Waaler fő tiszt.
Elő renyú jtotta a kezét és rö vid pillantá st vetve Beatéra, folytatta:
– Egyébként vettem a bá torsá got, és bezá rtam a bejá rati ajtó t, Sivertsen asszony.
– É s hol vannak a tö bbiek? – kérdezte Beate.
– Nincsenek tö bbiek. Csak...
Beate ereiben megfagyott a vér, amikor Tom Waaler elmosolyodott:
– ...mi vagyunk ketten, kedvesem.

Nyolc ó ra felé járt.

 Az idő já rá s-jelentés szerint Anglia felő l hidegfront kö zeledett, vagyis a hő ségnek
hamarosan vé ge szakad.
A Postgirobygget egyik irodájá ban Roger Gjendem épp azt ecsetelte egy
kollégá já nak, hogy a rendő rség az utó bbi né há ny napban feltű nő en titokzatoskodik,
ú gyhogy azt gyanítja, hogy van valami a levegő ben. Hallott néhá ny kó sza hírt azzal
kapcsolatban, hogy mozgó sítottá k a készenléti egységet, amelynek a fő nö ke má r két
teljes napja egyetlen telefonü zenetre sem vá laszol. A kolléga ezt meglehető sen
légbő l kapott feltételezé snek tartotta, és a szerkesztő sé g vezető sé ge is osztotta ezt a
vé leményt. Így az ú jsá g címoldalá ra végü l a hidegfrontró l szó ló elő rejelzé sek
kerü ltek.

Bjarne Møller a kanapén ü ldö gélt és a Beat for Beat című mű sort nézte. Kedvelte Ivar
Dyrhaugot. É s a dalokat is. Nem tö rő dö tt vele, hogy az osztá lyon pá ran ú gy vélték,
hogy a mű sor ó divatú tantiknak való . Ő pont ezért szerette. Ezenkívü l ú jra és ú jra
meg kellett á llapítania, hogy Norvégia szinte hemzseg a tehetséges énekesektő l, akik
soha nem fognak rivaldafénybe kerü lni. Ezen az estén azonban képtelen volt a
bakikra és a poénokra koncentrá lni, csak fá sultan meredt a képernyő re, mikö zben
gondolatai a kö rü l a helyzetjelentés kö rü l keringtek, amit az imént kapott Harrytó l
telefonon.
Az ó rá ra pislogott, majd a telefonra, ami egy fél ó rá n belü l immá ron ö tö djére
szó lalt meg. Abban maradtak, hogy Harry azonnal telefoná l, amint tö bbet tudnak.
Rá adá sul a bű nü gyi igazgató azonnali beszá moló t vá rt tő le, amint az akció véget ér.
Møller azon morfondírozott, hogy vajon a bű nü gyi igazgató is egy zené s vetélkedő
elő tt ü l-e a nyaraló já ban, nyelvé n a megoldá ssal, s vajon kö zben ő is egészen má sra
gondol-e.

Otto mélyet szippantott a cigarettá bó l, behunyta a szemé t, a szá raz levelek zizegésé t
hallgatta odakintrő l, és pont az a nyomasztó érzés kerítette a hatalmá ba, mint
amikor azok odabenn behú ztá k a fü ggö nyö ket. A má sik pléhdoboz a keríté sre
akasztva ló gott. Nils hazament.
Otto sajá t cigarettá ja má r elfogyott, de sikerü lt lejmolnia néhá ny szá lat a Harry
nevű rendő rtő l. A pasas kereken fél ó rá val azutá n, hogy Waaler lelépett, egy csomag
Camel lightot hú zott elő a zsebébő l. Jó vá lasztá s, a light részé tő l eltekintve. Falkeid
rosszalló pillantá st vetett rá juk, amikor rá gyú jtottak, de nem szó lt egy szó t sem. Így
aztá n Otto most vastag, kék kö dö n keresztü l bá multa Sivert Falkeid arcá t. A fü st
egykedvű en lengte kö rbe a folyosó kró l é s a lé pcső há zró l készü lt mozdulatlan
képeket.
Harry Otto mellé hú zta a szé ké t, hogy kö zelebb kerü ljö n a ké pernyő khö z.
Komó tosan cigarettá zott, mikö zben szakadatlanul a képeket tanulmá nyozta, egyiket
a má sik utá n. Mintha felfedezhetne bá rmit is, amit eddig nem vettek észre.
– Az meg mi ott? – bö kö tt a bal oldali monitor egyik képére.
– Ott?
– Nem feljebb. A negyediken.
Otto az egyik képre meredt, ami egy vá ltozatlanul kihalt, sá rgá ra má zolt folyosó t
mutatott.
– É n nem lá tok rajta semmi kü lö nö set – mondta.
 – Jobbra a harmadik ajtó fö lö tt. A falon.
Otto a szemét meresztette. Mintha valami fehér jelzés lenne. Elő szö r arra gondolt,
hogy talá n az egyik kamera sikertelen beszerelésének a nyoma lehet, de nem rémlett
neki, hogy arrafelé leverték volna a vakolatot.
Falkeid elő rehajolt.
– Mi az?
– Nem tudom – vá laszolta Harry. – Rá lehet valahogy hogyishívjá kolni, Otto?
Nagyítani...
Otto a kép fö lé vitte az egeret, és egy kis négyszö get hú zott az ajtó fö lö tti
falrészletre. Lenyomott két billentyű t. A kollégiumi szoba ajtaja fö lö tti négyzet képe
betö ltö tte a 21 colos monitort.
– Jó sá gos ég – dö rmö gte Harry halkan.
– Na ugye, nem mi vertü k le a vakolatot – á llapította meg Otto bü szké n, és
gyengéden megpaskolta a konzolt. Kezdte lassan egészen szimpatikusnak talá lni ezt
a Harry fiú t.
– A boszorká nyszö g – suttogta Harry.
– He?
De a rendő rtiszt ekkor má r Falkeidhez fordult:
– Kérje meg a Delta egyet vagy hogy a gö rcsbe hívjá k ő ket, hogy készü ljenek fel a
406-osba való benyomulá sra. Vá rjá k meg, amíg felbukkanok a képen.
A rendő r felá llt és elő hú zott egy pisztolyt, amit Otto, kö szö nhető en késő éjszakai
netezéseinek, azonnal felismert. Glock 21. Nem értette pontosan, hogy mi tö rténik,
csak annyit, hogy itt most valami lesz! É s talá n ő is megkapja végre a nagy akció t.
A rendő r má r el is tű nt az ajtó mö gö tt.
– Alfa Delta egynek – szó lalt meg Falkeid, és elengedte az adó -vevő gombját.
Recsegés. Kellemes, csikorgó recsegé s.

Harry megtorpant a bejá rati ajtó ná l lévő lift elő tt. Egy pillanatig habozott, majd
megragadta az ajtó fogantyú ját és felrá ntotta. A szíve kihagyott pá r ü temet, amikor
meglá tta a fekete rá csot. Toló rá cs.
Elengedte az ajtó t, mintha é gette volna kezét, é s hagyta becsapó dni. Má r ú gyis
mindegy, ez csak egy amolyan elkeseredett végső sprint, amit az ember mé g
megereszt a peron felé , mert bá r tudja, hogy a vonat má r elment, de szeretne belő le
egy villaná snyit lá tni, mielő tt végképp eltű nik a kanyarban.
Elindult a lé pcső n felfelé . Igyekezett nyugodtan lépkedni. Mikor já rhatott itt a
pasas? Ké t nappal ezelő tt? Vagy a mú lt héten?
Nem bírta tová bb. Cipő talpa olyan hangot adott ki, mintha csiszoló papírbó l
lenne, amikor nekiló dult. Nagyon szerette volna látni az utolsó villaná st.
Abban a pillanatban, amikor bekanyarodott a negyedik emelet bal oldali
folyosó já ra, három fekete ruhá s alak lé pett ki a legutolsó szobá bó l.
Harry megá llt a falba vésett csillag alatt, ami fehé ren vilá gított a sá rga festéken.
A szoba szá ma alatt – 406 – egy név á llt. VELAND. Alá pedig egy fehér
papírlapot erő sítettek fel ragasztó szalaggal:
ELUTAZTAM. MARIUS.
Intett Delta egynek, hogy készü lhetnek.
Az ajtó hat má sodperccel ké ső bb má r nyitva állt.
 Harry megkérte a tö bbieket, hogy kint vá rakozzanak, ő pedig egyedü l bement.
Ü res. Vizsgá ló dva vé gigfuttatta a pillantá sá t a szobá n. Tiszta volt és rendezett.
Tú lsá gosan is rendezett. Ami nem nagyon illett a kanapé fö lö tti falra hanyagul
felragasztott, szakadt Iggy Pop-plaká thoz. A rendbe szedett író asztal fö lö tti polcon
néhá ny megviselt ponyvaregé ny á rvá lkodott. A kö nyvek mellett ö t-hat kulcs egy
koponya formájú kulcstartó ra felfű zve. Egy nevető , barná ra sü lt lá nyt á brá zoló fotó .
A kedvese vagy a testvére, tippelt Harry. Egy Bukowski-kö nyv é s egy ghettoblaster
kö zö tt egy fehérre festett, viasszerű hü velykujj á llt, ami egyenesen a plafon felé
mutatott. Minden oké.
Harry Iggy Pop felé fordult. Meztelen, sová ny felső test, sajá t maga okozta sebek,
mé ly szemgö dö r, á tható tekintet. Egy férfi, aki ú gy néz ki, mintha tú l volna egy-két
keresztre feszítésen. Harry megérintette a polcon á lló hü velykujjat. Tú l puha volt
ahhoz, hogy gipszbő l vagy kartonbó l legyen, szinte teljesen olyan tapintá sa volt,
mint egy való di ujjnak. Hideg, de való di. A Barliék háló szobá já ban talá lt dildó ra
gondolt, mikö zben megszaglá szta a hü velykujjat. Formalin é s festé kszaga volt. Ké t
ujja kö zé fogta és megnyomta. A festék megrepedt és peregni kezdett. Harry
hátrahő kö lt, amikor megérezte a bű zt.

– Beate Lønn.
– Itt Harry. Mi a helyzet maguknál?
– Még vá runk. Waaler a folyosó n van, minket pedig bezavart a konyhá ba. Ennyit
a nő i egyenjogú sá gró l.
– A 406-os kollégiumi szobá bó l telefonálok. Itt járt.
– Ott já rt?
– Egy boszorká nyszö get vésett az ajtó fö lé. A srá c, akié a szoba, eltű nt. Az itt
lakó k színét sem lá ttá k hetek ó ta. Az ajtó n pedig egy papír ló g, ami szerint elutazott.
– Nos... É s mi van, ha való ban elutazott?
Harrynak feltű nt, hogy Beate elkezdte á tvenni az ő beszédstílusát.
– Kizá rt – vá laszolta Harry. – Ugyanis a hü velykujja még mindig itt van a
szobá ban. Mondjuk ú gy, hogy bebalzsamozva.
A vonal tú lsó vé gé n a csend tapintható vá vá lt.
– Má r felhívtam néhá ny emberé t a nyombiztosító któ l. Ú ton vannak idefelé.
– De é n ezt nem értem – mondta Beate. – Az egész é pü letet megfigyelték, nem?
– Igen, most. De nem hú sz nappal ezelő tt, amikor a dolog tö rtént.
– Hú sz nappal ezelő tt? Ezt meg honnan tudja?
– Megtalá ltam a szü lei telefonszá má t és felhívtam ő ket. Kaptak a fiuktó l egy
levelet, amiben azt írta, hogy Marokkó ba utazott. Az apja szerint ez az első alkalom,
hogy levelet írt, mivel mindig telefoná lni szokott. A postai bélyegző dá tuma hú sz
nappal ezelő tti.
– Hú sz nappal ezelő tt... – ismételte meg halkan Beate.
– Hú sz nappal ezelő tt. Vagyis pontosan ö t nappal az első gyilkossá g, Camilla
Loen halá la elő tt tö rtént. Vagyis...
Harry hallotta, hogy Beate mélyeket lélegzik.
– ...vagyis amirő l eddig azt gondoltuk, hogy az első gyilkossá g volt.
– Ú risten!
 – Még nincs vége. Ö sszeszedtü k a lakó kat, és megkérdeztü k, hogy emlé keznek-e
a kérdéses napra, é s a lá ny a 303-asbó l azt mondta, hogy aznap délutá n a kollé gium
mellett napozott a fü vö n, és amikor visszafelé indult az é pü lethez, lá tott egy biciklis
futá rt. Azért emlé kszik rá ilyen vilá gosan, mert errefelé viszonylag ritká n lehet
futá rokat lá tni. É s mert még viccelő dtek is a tö bbiekkel ezzel kapcsolatban, amikor
késő bb megjelentek a hírek a gyilkos futá rró l a lapokban.
– Ezek szerint trü kkö zö tt a sorrenddel?
– Nem – vá laszolta Harry. – Csak én vagyok kö tö zni való bolond. Hiá ba
agyaltam az ujjak sorrendjé n, nem jö ttem rá . Pedig ez a lehető legszimplá bb eleme a
tö rté netnek. A hü velykujj. Az első á ldozatró l a balkéz hü velykujját vá gta le, é s ujjró l
ujjra haladt tová bb. Nem kellett volna zseninek lenni ahhoz, hogy rájö jjek: Camilla
Loen való já ban a má sodik á ldozat volt.
– Hm.
Má r megint kezdi, gondolta Harry.
– É s most má r csak az ö tö s szá m hiá nyzik – foglalta ö ssze Beate. – A kisujj.
– Akkor é rti má r, hogy mi a helyzet, ugye?
– Hogy mi kö vetkezü nk. Hogy egész idő alatt mi voltunk soron. Ú risten, té nyleg
az a terve, hogy... tudja.
– Az anyja ott ü l maga mellett?
– Igen. Mit fog csiná lni, Harry? Mondja el!
– Fogalmam sincs, hogy mire készü l.
– Tudom, de akkor is mondjon valamit.
Harry habozott.
– Oké . A sorozatgyilkosok esetében erő s mozgató rugó lehet az ö nmegvetés. É s
mivel az ö tö dik gyilkossá g lesz az utolsó , a végső csapá s, egyá ltalá n nem
képtelensé g, hogy az ellen forduljon, akinek az életé t kö szö nheti. Vagy sajá t maga
ellen. Esetleg mind a kettő . Ennek semmi kö ze nincs az anyjá hoz fű ző dő
kapcsolatá hoz, sokkal inká bb ahhoz, amit saját maga irá nt érez. Való já ban mindegy,
hogy melyik eset áll fenn, a helyszín megvá lasztá sa logikus.
Csend.
– Itt van még, Beate?
– Igen, persze. Német fattyú ként nő tt fel.
– Ki?
– Az, aki é pp ú ton van ide.
Ú jabb csend.
– Waaler miért egyedü l vá r a folyosó n?
– Ezt miért kérdezi?
– Mert az lenne az é sszerű , ha ketten együ tt tartó ztatná k le. Biztonsá gosabb,
mint a konyhá ban ü lni.
– Lehet – vá laszolta Beate. – Nincs tú l sok tapasztalatom az ilyen típusú
beveté sekben. Biztosan tudja, mit csiná l.
– Igen – mondta Harry.
Néhá ny gondolat bukkant fel az agyá ban. Olyan gondolatok, amelyeket
igyekezett miné l messzebbre ű zni.
– Valami baj van, Harry?
– Nos – kö hintett Harry. – Kifogytam a cigarettá bó l.
 Huszonkilencedik fejezet
Szombat. Vízbe fúlni

Harry visszadugta a telefont zakó ja zsebébe, és há tradő lt a kanapén. A helyszínelő k

biztosan morogni fognak miatta, de nem való színű , hogy lenne itt bá rmi nyom,
aminek haszná t vehetnék. Teljesen nyilvá nvaló , hogy a gyilkos itt is alaposan
kitakarított maga utá n. Ső t, Harry még enyhe mosó szappanillatot is érzett, amikor a
padló hoz hajolt, hogy kö zelebbrő l is szemü gyre vegye azt a néhá ny szem fekete,
gumiszerű morzsalé kot, ami szinte rá volt olvadva a linó leumra.
Egy alak bukkant fel az ajtó nyílá sban.
– Bjørn Holm vagyok a nyombiztosító któ l.
– Csodá s – bó lintott Harry. – Van egy cigarettája?
Harry lecö vekelt az ablak mellett, Holm és kollégá i pedig hozzá fogtak a
helyszínelé shez. A naplemente arany fényben fü rdette a vá rosré sz há zait, az utcá kat,
a fá kat. Az ilyen esté ken Harry nem is tudott szebb vá rost elképzelni Osló ná l.
Vetett egy pillantá st a kö nyvespolcon á lló hü velykujjra. A gyilkos festékbe
má rtotta, azutá n pedig a polc lapjá ra ragasztotta, hogy stabilan á lljon. Feltehető leg
magá val hozta az ehhez szü kséges anyagokat, mert Harry sem festéket, sem
ragasztó t nem talá lt az író asztal fió kjaiban.
– Szeretném, ha megnéznék, hogy mik lehetnek azok a kis fekete csomó k –
mutatott a padló ra.
– Rendben – mondta Holm.
Harry szédelgett. Nyolc cigarettát szívott el egymá s utá n. Ez tompította a
szomjú sá got. De nem szü ntette meg. A hü velykujjra meredt. Való színű leg
csípő fogó val vá gtá k le. Festék és ragasztó . Véső é s kalapá cs az ajtó fö lö tti á brához.
Ezú ttal tö bb szerszá m volt ná la.
A pentagrammá t é rtette. É s az ujjat is. De minek a ragasztó ?
– Olyan, mint a megolvadt gumi – mondta a padló n guggoló Holm.
– Hogyan lehet megolvasztani a gumit?
– Nos. Mondjuk meg lehet gyú jtani. Vagy vasaló val. Esetleg melegítő pisztollyal.
– Mire haszná l az ember olvasztott
gumit? Holm megvonta a vá llá t.
– Vulkanizá lá shoz – kapcsoló dott be a pá rbeszédbe Holm kollégá ja. – Foltozá sra
vagy tö mítésre szoktá k haszná lni. Pé ldá ul autó gumikhoz. Vagy ha légmentesen le
akarnak pecsé telni valamit. Ilyesmikre.
– É s ez itt?
– Fogalmam sincs. Sajná lom.
– Kö szö nö m.
A hü velykujj a plafon felé mutatott. Ahelyett, hogy a rejté ly megoldá sá ra
mutatna, gondolta Harry. A gyilkos kariká t fű zö tt az orrukba, és most ennél fogva
rá ngatja ő ket, mint valami szerencsétlen marhá t. Ennek a felfelé mutató ujjnak is
biztosan van valami megfejté se. Méghozzá valami pofonegyszerű dolog, gondolta
Harry, ha má r a gyilkos ilyen kö nnyen rá ncigá lható ö krö kre szá mított, mint amilyen
ő maga is.
Pillantá sá val az ujjat bű vö lte. Felfelé mutat. Oké. Minden rendben.
 A naplemente fé nyei még mindig az utcá kat simogatjá k.
Mélyet szippantott a cigarettá bó l. A nikotin vé gigszá guldott az erein, majd a
tü dő szű k kapillá risain, aztá n tová bb felfelé. Mé rgezte, ká rosította, hatása alá vonta,
mé gis kitisztult tő le. A fenébe!
Harry erő s kö hö gésben tö rt ki.
A plafon felé mutatott. A 406-os szoba fö lé. A negyedik emelet fö lö tti padlásra.
Hát, persze. Ö kö r, ö kö r!

Harry elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtó t, majd kitapogatta a falon a

villanykapcsoló t. Á tlé pett a kü szö bö n. A padlá s magas volt, tá gas és ablaktalan. A
falak menté n kétszer két méteres alapterü letű tároló k sorakoztak. A dró thá ló k
mö gö tt a lakó k holmijai vá rakoztak felhalmozva, mint egy á tmeneti á llomá shelyen
az otthon és a szemeteskonténer kö zö tt. Lyukas matracok, divatjamú lt
bú tordarabok, ruhá kkal é s elavult elektromos eszkö zö kkel tö mö tt kartondobozok,
amelyektő l egyelő re senkinek nincs szíve megvá lni.
– A pokolba – morogta Falkeid, amikor két emberével belépett az ajtó n.
Harry hatá rozottan talá ló nak vélte a megjegyzést. Bá r odakinn az erő tlen nap
má r alacsonyan já rt, a tető cserepek, amelyekre egész nap tű zö tt, megő rizték hő jét, s
most ká lyhaként ontottá k magukbó l a meleget, szauná vá vá ltoztatva a padlá st.
– A 406-os tá roló ja alighanem erre lesz – indult el Harry jobbra.
– Miért olyan biztos benne, hogy a padlá son van?
– Nos. Mert maga a gyilkos hívta fel a figyelmü nket arra az egyszerű té nyre,
hogy kö zvetlenü l a negyedik emelet fö lö tt az ö tö dik fekszik. Ami esetü nkben a
padlá s.
– Felhívta a figyelmü nket?
– Nevezzü k képrejtvénynek.
– Gondolom, tisztá ban van vele, hogy kizá rt, hogy bá rmiféle holttest legyen itt.
– Miért?
– Mert tegnap a padlá st is á tfésü ltü k a kutyá val. É s egy négyhetes hulla ebben a
melegben... Ha a kutya szaglá sá t lefordítjuk emberi érzékszervekre, akkor az
minimum olyan lenne, mintha egy ü vö ltő -villogó sziréna utá n kellene kutatnunk
idebenn. Mé g egy gyenge ké pessé gű kutya is biztos, hogy rá bukkant volna,
nemhogy az a tegnapi, aki csú csszaglá ssal rendelkezik.
– É s ha a holttestet valamibe becsomagoltá k, pontosan azért, hogy ne lehessen
é rezni a szagá t?
– A szagmolekulá k borzasztó an illékonyak, é s még a mikroszkopikus méretű
nyílá sokon is képesek áthatolni. Kizá rt, hogy...
– Vulkanizá lá s – szakította félbe Falkeidet Harry.
– He?
Harry megá llt az egyik tároló elő tt. A két egyenruhá s azonnal mellette termett a
feszítő vassal.
– Pró bá ljuk meg elő bb ezzel, fiú k – himbá lta meg elő ttü k Harry a halá lfejes
kulcscsomó t.
A legkisebb kulcs beleillett a zá rba.
– Egyedü l megyek be – mondta Harry. – A nyombiztosító k nem szeretik, ha
bezavarunk.
 A kö lcsö nkapott zseblá mpá val kezében megá llt a tá roló java részét elfoglaló
nagy, kétajtó s ruhá sszekrény elő tt. Megragadta az egyik fogantyú t, és igyekezett
megacélozni magá t, mielő tt felrá ntotta az ajtó t. Odabentrő l áporodott ruha, fa é s por
szaga csapta meg. Felkattintotta a lá mpát. Ú gy tű nt, Marius Velandnak abban a
szerencsében volt része, hogy vagy há rom generá ció sö té tké k ö ltö nyeit ö rö kö lte
meg. Mind ott sorakozott katoná san a szekré ny rú djá n. Harry bevilá gított kö zé jü k és
vé gigsimított az egyiken. Durva tapintá sú gyapjú szö vet. Egy má sikra vékony
mű anyag burkot hú ztak. A szekrény legszé lé n szü rke ruhazsá k ló gott.
Harry visszahajtotta a szekré nyajtó t, és a tá roló há tsó része felé fordult, ahol
néhá ny lá tható lag há zilag ké szített fü ggö ny ló gott egy ruhaszá rító n. Harry
fé lrehajtotta ő ket. Egy ragadozó apró , éles fogakkal tarkított, kitá tott pofá ja
vicsorgott rá né má n. Ami még a sző rébő l megmaradt, piszkosszü rke volt, s barna
ü vegszemei is igencsak fényesíté sre szorultak volna.
– Nyest – mondta Falkeid.
– Hm.
Harry kö rü lnézett. Más rejtekhely nem nagyon van. Lehet, hogy té nyleg
tévedett?
Ekkor fedezte fel az ö sszecsavart sző nyeget. A perzsasző nyeget – legalá bbis
annak tű nt – állítva a dró thá ló hoz dö ntö tté k. Harry melléhú zott egy rozoga fonott
széket, felá llt rá , és bevilá gított a sző nyeg kö zepébe. A tá roló elő tt á csorgó rendő rö k
feszü lten figyelték.
– Hm – kö zö lte Harry, majd leszá llt a székrő l és lekapcsolta a zseblámpát.
– Nos? – tudakolta Falkeid.
Harry megrá zta a fejét. Hirtelen elö ntö tte a dü h. Belerú gott a ruhá sszekrénybe,
ami ettő l imbolyogni kezdett, mint valami hastá ncosnő . A kutyafalka csaholni
kezdett. Egy ital. Egyetlen ital, egyetlen fá jdalommentes pillanat. É pp megfordult,
hogy kimenjen a tá roló bó l, amikor kapará szó hangot hallott. Mintha valami a falhoz
sú roló dott volna. Villá mgyorsan megfordult, és még pont lá tta, amint a szekrényajtó
kivá gó dik, aztá n a ruhazsá k rá ugrott és ledö ntö tte a padló ra.
Harry sejtette, hogy néhá ny má sodpercnek nyoma veszett, mert amikor ú jra
kinyitotta a szemét, má r a há tá n fekü dt, tompa fájdalommal a tarkó já ban. Kapkodva
pró bá lt lélegzethez jutni a szá raz fapadló ró l felkavarodó porfelhő ben. A rá zuhanó
sú ly az ö sszes levegő t kipré selte belő le, amitő l az az é rzése támadt, hogy egy vízzel
teli mű anyag zsá kban fekszik, és menten megfullad. Pánikba esve hadoná szott,
é rezte, ahogy ö kle a sima felü lethez csapó dik, és hogy a zsá kban lé vő puha valami
enged az ü tésének.
Harry abbahagyta a hadakozá st, é s mozdulatlanná dermedt. Lassan pillantá sá t is
sikerü lt fó kuszá lnia. Ezzel pá rhuzamosan légszomja is alá bbhagyott. Egy
má sodperce még olyan volt, mintha való ban vízbe fú lt volna.
A fö lö tte heverő vékony szü rke mű anyag mö gü l egy megtö rt tekintet viszonozta
pillantását.
Megtalá ltá k Marius Velandot.
 Harmincadik fejezet
Szombat. A letartóztatás

A repü lő térrő l é rkező ezü stszü rke gyorsvonat csö ndes fuvallatként suhant el a há z
mellett. Beate Olaug Sivertsent figyelte, aki nyaká t nyú jtogatva folyamatosan az
ablak felé hunyorgott. Konyhaasztalon fekvő rá ncos, inas keze olyan volt, mint
valami tá jkép a magasbó l. A rá ncok voltak a vö lgyek, a ké kesfekete erek a folyó k, a
csontok pedig a hegyvonulatok, melyekre szü rké sfehér sá torlap mó djá ra feszü lt rá a
bő r. A lá ny a sajá t kezére pillantott. Azon tű nő dö tt, hogy mennyi mindent vé ghez
tud vinni egy ké z egy é let sorá n. É s hogy mennyi mindent nem tesz meg. Vagy nem
képes megtenni.
21.56-kor hallotta, hogy nyílik a kapu, majd léptek csikordulnak a kavicson.
Beate felemelkedett az asztal mellő l. A szíve olyan sebesen és kö nnyedén
lü ktetett, mint egy Geiger-szá mlá ló .
– Ő az – mondta Olaug.
– Biztos benne?
Olaug szomorú an elmosolyodott.
– Kisfiú kora ó ta figyelem a lé pteit odakinn a kavicson. Amikor nagyobb lett, és
má r eljá rt itthonró l, akkor is mindig hallottam, mikor hazaér. Má r a má sodik
lépé sére felébredtem. Tizenkét lépés az ajtó ig. Szá mold csak meg nyugodtan.
Waaler hirtelen megjelent a konyhaajtó ban.
– Jö n valaki – mondta. – Azt akarom, hogy maradjatok idebenn!
Bá rmi tö rténjék is. Oké?
– Ő az – mondta Beate, és Olaug felé intett.
Waaler biccentett, aztá n má r el is tű nt.
Beate kezét az idő s asszonyéra fektette.
– Minden rendben lesz – mondta neki.
– Majd meglá tjá k, hogy tévedtek – mondta Olaug a lá ny pillantá sát kerü lve.
Tizenegy, tizenkettő . Beate hallotta, ahogy kinyílik a bejá rati ajtó . Majd Waaler
kiáltását.
– Rendő rség! Az igazolvá nyom ott fekszik maga elő tt a padló n. Dobja el a
pisztolyt, kü lö nben kénytelen leszek lő ni!
Miért ordít ennyire hangosan? Legfeljebb ö t-hat méterre á llnak egymá stó l.
– Utoljá ra figyelmeztetem! – kiá ltotta Waaler.
Beate felá llt, és elő hú zta revolverét az ö vére erő sített tokbó l.
– Beate... – Olaug hangja remegett.
Beate pillantá sa talá lkozott az idő s asszony kö nyö rgő tekintetével.
– Dobja el a fegyvert! Egy rendő rtisztre céloz!
Beate négy lépéssel az ajtó ná l termett, feltépte és a fegyvert maga elé emelve
kilépett a folyosó ra. Tom Waaler hátát két mé terrel lá tta maga elő tt. Az ajtó ban egy
szü rke ö ltö nyö s férfi állt. Az egyik kezé ben bő rö ndö t tartott. Beate fejében volt egy
kép arró l, ami idekinn fogadja majd, ennek engedelmeskedve hozta meg a dö ntésé t
is, mielő tt kilépett a folyosó ra. É s pont ezért jö tt zavarba az elé tá ruló lá tvá nytó l.
– Lö vö k! – ordította Waaler.
 Beate lá tta a bejá rati ajtó ban á lló , rémü lettő l kő vé dermedt férfi nyitott szá já t, és
hogy Waaler má r elő re is tolta a vá llá t, hogy a fegyver visszalö kését kivédje, amikor
meghú zza a ravaszt.
– Tom...
Beate hangja halk volt, Tom Waaler há ta mégis megmerevedett, mintha
legalá bbis hátba lő tte volna.
– Nincs ná la semmiféle pisztoly, Tom.
Beaté nek az az érzése tá madt, mintha egy filmet nézne, és valaki hirtelen
megnyomta volna a pause gombot. Az abszurd jelenet megfagyott, és most remegve,
rá ngató zva pró bá lja tová bbvonszolni magá t az idő ben. Vá rta a pisztoly dö rrené sé t,
de nem tö rtént semmi. Persze, hogy nem tö rtént semmi, hiszen Tom Waaler nem
volt ő rü lt. Legalá bbis orvosi é rtelemben nem. Az ő esetében egyá ltalá n nem
hiá nyzott az ö nkontroll. Való színű leg ez volt az, ami annak idején a leginká bb
megrémisztette a lá nyt. Az a jeges ö nuralma, amikor bá ntotta ő t.
– Ha má r ú gyis itt vagy... – szó lalt meg végü l Waaler. Hangja némileg zavartan
csengett – ...akkor esetleg meg is bilincselhetnéd a gyanú sítottat.
 Harmincegyedik fejezet
Szombat. „Hát, nem csodálatos, ha van valaki, akit gyűlölhetünk?”

Má r majdnem éjfélre já rt, amikor Bjarne Møller má sodjá ra talá lkozott a sajtó
képviselő ivel a rendő rkapitá nysá g bejá rata elő tt. Csak a legerő sebben ragyogó
csillagok tudtá k á ttö rni az Oslo fö lö tt terpeszkedő fü lledt pá rát, kezével mégis be
kellett á rnyékolnia a szemét, hogy a vakuk és a kamerá k fénye ne vakítsa el teljesen.
Folyamatosan zá poroztak felé a kérdések.
– Egyszerre csak egy kérdé st – mondta Møller, é s a felnyú jtott kezek egyikére
mutatott. – É s, kérem, mutatkozzanak be.
– Roger Gjendem, Aftenposten. Sven Siversten bevallotta a gyilkossá gokat?
– A gyanú sított é ppen a kihallgató szobá ban ü l Tom Waaler fő tiszt tá rsasá gá ban,
aki letartó ztatta. Amíg nem vé geztek, addig erre a kérdé sre nem tudok vá laszolni.
– Való ban fegyvert é s gyémá ntokat talá ltak a bő rö ndjé ben? É s igaz, hogy a
gyé má ntok ugyanolyanok, mint amilyeneket az á ldozatokná l talá ltak?
– Ezt megerő síthetem. Ott hátul, legyen szíves!
Fiatal nő i hang: – Ahogy ma este má r említette, Sven Sivertsen Prá gá ban él.
Sikerü lt kiderítenem a hivatalos címét, ami egy panzió szerű sé g. Ott azonban azt
mondtá k, hogy tö bb mint egy évvel ezelő tt elkö ltö zö tt tő lü k, és ú gy tű nik, senki nem
tudja, hová . Maguk tudjá k esetleg?
A tö bbi ú jsá gíró nagy lendü lettel jegyzetelni kezdett, még mielő tt Møller
vá laszolt volna:
– Egyelő re nem.
– Egyéb tekintetben azonban egész bő séges felvilá gosítá st kaptam a panzió soktó l
– folytatta a nő i hang leplezetlen bü szkesé ggel. – Sven Sivertsennek feltehető leg van
egy ná la jó val fiatalabb szerető je Prá gá ban. Azt nem tudtá k, hogy mi a hö lgy neve,
de egyikü k megosztotta velem azt a gyanú já t, hogy egy prostituá ltró l van szó . Errő l
tudott a rendő rsé g?
– Eddig nem – felelte Møller. – Mindenesetre kö szö njü k a segítséget.
– É s mi is! – rikkantotta valaki a tö megbő l, á ltalá nos hiénakacajtó l kísérve. A nő
zavartan mosolygott.
Østfoldi dialektus: – Dagbladet. Hogy fogadta az anyja a letartó ztatást?
Møller az ú jsá gíró szemébe né zett, é s az alsó ajká ba harapott, nehogy elá rulja
dü hét.
– Errő l nem tudok nyilatkozni. A kö vetkező kérdé st, legyen szíves!
– A Dagavisen azt szeretné megtudni, hogy fordulhatott elő , hogy Marius Veland
holtteste egy kollégium padlá sá n lapult négy héten keresztü l az é vszá zad
legmelegebb nyará n, anélkü l, hogy felfedezté k volna?
– A gyilkossá g idő pontját egyelő re vizsgá ljá k, mindenesetre a dolog ú gy fest,
hogy a tettes egy ruhá k tá rolá sá ra alkalmas nejlonzsá kot haszná lt, amit gumival
forrasztott le légmentesen, mielő tt... – Møller a megfelelő szó utá n keresgélt –
...beakasztotta az á ldozatot a padlá son talá lható szekrénybe.
Halk mormolá s futott végig a tá rsasá gon. Møller azon tű nő dö tt, hogy nem ment-
e esetleg tú l messzire a részletek ecsetelésében.
Ú jra Roger Gjendem jelentkezett.
 Møller nézte, ahogy a fé rfi szá ja mozog, de kö zben a fejében keringő dallamra
figyelt. I just called to say I love you.2 Olyan szépen énekelte az a nő a Beat for
Beatben. A nő vér, aki most a fő szerepet fogja já tszani abban a musicalben. Hogy is
hívjá k?
– Bocsá nat – mondta. – Meg tudná ismételni a kérdést?

Harry és Beate a sajtó falká tó l kissé tá volabb egy kő kerítésen ü ldö gé lve figyelte az
esemé nyeket, és kö zben cigarettá ztak. Beate arra hivatkozva, hogy ü nnepé lyes
alkalmakkor ellená llhatatlan vá gyat é rez arra, hogy rá gyú jtson, lejmolt egy szá lat
Harry frissen vá sá rolt csomagjá bó l.
Harry a maga részé rő l nem érezte ú gy, hogy ü nnepelni szeretne. Sokkal inká bb
vá gyott arra, hogy vé gre alhasson.
Nézték, ahogy Tom Waaler kivonul a fő bejá raton, és mosolyogva megá ll a vakuk
kereszttü zé ben. Az á rnyak győ zelmi tá ncot lejtettek a kapitá nysá g é pü leté nek falá n.
– Most aztá n híresség lesz belő le – szó lalt meg Beate. – A férfi, aki a nyomozá st
vezette, és saját kezű leg tartó ztatta le a sorozatgyilkost.
– Két pisztollyal, meg ami belefér? – mosolygott Harry.
– Igen, pont, mint a vadnyugaton. De most komolyan, meg tudja nekem
magyará zni, hogy miért szó lít fel valaki egy má sik embert arra, hogy dobja el a
fegyverét, mikor anná l nincs is semmi?
– Waaler biztosan azt gondolta, hogy Sivertsennél ott van a pisztolya. É n is
ugyanezt tettem volna.
– Jó , persze. De tudja, hol talá ltuk meg végü l a fegyvert? A bő rö ndben.
– Az is lehet, hogy Waaler megneszelte, hogy a vadnyugat leggyorsabb
bő rö ndlö vészé vel van dolga.
Beate elnevette magát.
– Ugye maga is eljö n velü nk egy sö rre utá na?
Harry a lá nyra nézett, akinek hirtelen az arcá ra fagyott mosoly, és nyakig
elvö rö sö dö tt.
– Nem akartam...
– Semmi baj. Ü nnepeljen majd helyettem is! É n a részemrő l má r megtettem.
– De azért még eljö n velü nk, ugye?
– Nem hiszem. Ez volt az utolsó ü gyem.
Harry elpö ckö lte a csikket, ami szentjá nosbogá rként szelte á t a sö tétséget.
– A jö vő héttő l kezdve má r nem leszek rendő r. Talá n ez ok lehetne az
ü nneplé sre, de egyelő re valahogy nem így érzem.
– Mit fog csinálni?
– Valami má st – á llt fel Harry. – Valami egészen mást.

Waaler a parkoló ban érte utol

Harryt.
– Ilyen gyorsan lelé psz, Harry?
– Fá radt vagyok. Hogy ízlik a hírnév?
Waaler fogai hó fehéren vilá gítottak a sö tétben.
– Csak néhá ny kép az ú jsá goknak. Te is voltá l má r ilyen helyzetben, ú gyhogy
tudod, hogy megy ez.

2 Csak azért hívlak, hogy elmondjam neked: szeretlek.

 – Amennyiben a sydneyi esetre gondolsz, ott engem cowboynak á llítottak be,
mivel lelő ttem az emberemet. Neked viszont sikerü lt é lve elfognod a fickó t. Vagyis
te vagy az a hő s rendő r, akinél a szociá ldemokrácia nem is kívá nhatna jobbat
magá nak.
– Jó l érzé kelem az enyhe szarkazmust a hangodban?
– Egyá ltalá n nem.
– Oké . Mert nekem aztá n teljesen mindegy, hogy kibő l akarnak hő st faragni. Ha
ez emeli a testü let tekinté lyét, akkor egé szségü kre, csiná ljanak sztá rt belő lem. Ettő l
fü ggetlenü l a há zban mindannyian tisztá ban vagyunk vele, hogy ki volt az eset
való di hő se.
Harry elő halá szta kocsikulcsá t, és megá llt fehér Ford Escortja mellett.
– Ezt el akartam mondani neked, Harry. Az ö sszes résztvevő nevében. Ezt az
ü gyet te oldottad meg, és nem má s.
– Csak a munkámat végeztem.
– A munká dat, igen. Ez a má sik dolog, amirő l beszélni akarok veled. Beü lhetü nk
egy pillanatra?
A kocsi é deské s benzinszagtó l bű zlö tt. Biztosan á tlyukadt a rozsdá tó l valahol,
gondolta Harry. Waaler visszautasította a felé nyú jtott cigarettá sdobozt.
– Megvan az első feladatod – mondta Waaler. – Nem kö nnyű és nem is
veszélytelen. De ha megcsiná lod, teljes jogú ü zlettá rs lehetsz.
– É s mi lenne az? – kérdezte Harry, é s a visszapillantó tü kö rre fú jta a fü stö t.
Waaler ujja hegyével vé gigsimította az egyik vezetéket, ami az autó rá dió egykori
helyé n tá tongó lyukbó l ló gott ki.
– Hogy né zett ki Marius Veland? – kérdezte.
– Né gy hetet tö ltö tt egy nejlonzsá kban. Szerinted mégis hogy nézhetett ki?
– Csak huszonné gy é ves volt. Huszonnégy. Emlé kszel még rá , hogy milyen
terveid voltak huszonné gy évesen? Hogy mit vá rtá l az élettő l?
Harry emlékezett.
Waaler elmosolyodott:
– Azon a nyá ron, amikor betö ltö ttem a huszonkettő t, utazgattunk egy kicsit
Geirrel és Soló val. Nemzetkö zi vonatjeggyel. Az olasz riviérá n kö tö ttü nk ki, de a
szá llodá k annyira drá gá k voltak, hogy nem engedhettü k meg ő ket magunknak.
Annak ellenére sem, hogy Solo magá val hozta a boltjuk teljes aznapi bevételét,
amikor ú tnak indultunk. Ezért aztá n éjszaka sá trat vertü nk a parton, napkö zben
pedig csak má szká ltunk mindenfelé, és a csajokat, a kocsikat meg a hajó kat
bá multuk. É s az volt a legkü lö nö sebb az egészben, hogy kö zben kő gazdagnak
éreztü k magunkat. Mert huszonkét évesek voltunk. Azt gondoltuk, hogy az egész
vilá g a miénk, hogy ott vá r bennü nket egy csomagban a kará csonyfa alatt. Camilla
Loen, Barbara Svendson, Lisbeth Barli, mind fiatalok voltak. Lehet, hogy el sem
jutottak odá ig, hogy csaló djanak, Harry. Talá n még mindig a kará csonyestére vá rtak.
Waaler végigsimította a mű szerfalat.
– Az elő bb fejeztem be Sven Sivertsen kihallgatá sá t. Késő bb elolvashatod majd a
vallomá sá t, de má r most meg tudom neked mondani, hogy mi fog tö rténni. Ez a
pasas egy jé ghideg, intelligens rohadé k. El fogja játszani az ő rü ltet, á tveri az
eskü dtszéket és kétségek kö zé taszítja a pszicholó gusokat, akik vé gü l nem merik
majd bö rtö nbe kü ldeni. Vagyis egy pszichiá triai intézetben fog kikö tni, ahol olyan
figyelemre méltó elő rehaladá st tanú sít majd, hogy néhá ny év mú lva kiengedik. Ez
má r csak így megy, Harry. Ezt csiná ljuk a bennü nket kö rü lvevő emberi hulladé kkal.
Nem takarítjuk el ő ket, nem vetjü k ki magunk kö zü l, hanem ide-oda tologatjuk, mint
egy szemétkupacot. É s nem fogjuk fel, hogy amikor a há z egy rohadó , bű zlő
patká nylyukká vá ltozik, má r ké ső lesz. Csak gondolj azokra az orszá gokra, ahol a
bű nö zé s má r megvetette a lá bá t. Jelenleg, sajnos, egy olyannyira gazdag orszá gban
é lü nk, hogy a politikusok azon versengenek, melyikü k az adakozó bb. Annyira
kedvesek é s lá gyszívű ek lettü nk, hogy má r senki nem meri vá llalni a népszerű tlen
vagy kellemetlen feladatokkal já ró felelő ssé get. É rted?
– Nagyjá bó l.
– É s ekkor jö vü nk mi a képbe, Harry. Mi elvá llaljuk a kellemetlen feladatokat.
Tekints ú gy a dologra, mint valami helyreá llítá si munká ra, amit a tá rsadalom nem
mer felvá llalni.
Harry olyan erő set szippantott cigarettá já bó l, hogy a papír recsegni kezdett.
– Mire gondolsz pontosan? – kérdezte bent tartva a fü stö t.
– Sven Sivertsen – vá laszolta Waaler, és kikémlelt az ablakon. – Egy való di
emberi hulladé k. El kell takarítanod!
Harry ö sszegö rnyedt a sofő rü lé sben, és vadul kö hö gni kezdett.
– Szó val ezzel foglalkoztok? É s mi van a tö bbivel? A csempészéssel?
– A tö bbi csak arra kell, hogy ezt finanszírozzuk belő le.
– A katedrá lisodat?
Waaler lassan bó lintott. Azutá n kö zelebb hajolt, é s Harry é rezte, hogy valamit a
zakó ja zsebébe dug.
– Egy kapszula – mondta Waaler. – Joseph’s Blessingnek nevezik. A KGB
fejlesztette ki az afganisztá ni há ború idején merényletekre. De talá n a fogsá gba esett
csecsen katoná k ö ngyilkossá gi mó dszereként még ismertebb. Megbénítja a
légző izmokat, de a ciá nsavval ellentétben íztelen és szagtalan. A kapszulá t
nagyszerű en el lehet rejteni a nyelv alatt vagy pedig a végbélben. Ha a tartalmá t egy
pohá r vízben feloldva megissza, má sodpercek alatt meghal. Megértetted a feladatot?
Harry kiegyenesedett. Má r nem kö hö gö tt, de az imé nti megerő ltetéstő l mé g
kö nnyes volt a szeme.
– Vagyis ö ngyilkossá gnak kell tű nnie?
– A tanú k a vizsgá lati fogdá bó l meg fogjá k erő síteni, hogy a bekerü lésekor sajnos
nem végeztek rajta rektá lis vizsgá latot. Ezzel ne foglalkozz, má r elintéztü k!
Harry mélyet lélegzett. É melyegni kezdett a benzingő ztő l. A tá volbó l szirénaszó
hallatszott.
– Le akartad lő ni, ugye?
Waaler nem vá laszolt. Harry né zte, ahogy egy rendő rautó a fogda bejá rata elé
gö rdü l.
– Eszed á gá ban sem volt letartó ztatni. Két pisztoly volt ná lad, mert ú gy
tervezted, hogy az egyiket a kezé be adod miutá n lelő tted, hogy ú gy tű njö n, azzal
fenyegetett téged. Az anyjá t és Beatét a konyhá ba parancsoltad, aztá n hangosan
ordítottá l, hogy késő bb tanú sítani tudjá k majd, hogy ö nvédelemrő l volt szó .
Azonban Beate tú l korá n lépett ki a folyosó ra, ú gyhogy a terved dugá ba dő lt.
Waaler mélyet só hajtott.
– Takarítunk, Harry. Ahogy te is eltakarítottad azt a gyilkost Sydneyben. A
tö rvények ma má r nem mű kö dnek, azokat még egy má sik, egy sokkal ártatlanabb
vilá gban alkottá k. É s nem engedhetjü k, hogy amíg ezen nem vá ltoztatnak, a bű nö ző k
á tvegyé k a hatalmat a vá ros fö lö tt. De ezt te is nagyon jó l tudod, hiszen nap mint nap
kö zvetlen kö zelrő l lá tod.
Harry a cigaretta parazsá t tanulmá nyozta. Majd bó lintott.
– De teljes képet akarok kapni – mondta.
– Oké , Harry. Figyelj! Sven Sivertsen a fogda kilences szá mú zá rká já ba fog
kerü lni, é s még a holnap estét is ott tö lti. Vagyis hé tfő reggelig marad. Akkor
á tszá llítjá k majd az Ullersmo megerő sített cellájá ba, ahol má r nem férü nk hozzá . A
kilences zá rka kulcsa a bal oldali recepció s pult mö gö tt van. Holnap éjfélig van idő d,
Harry. Akkor felhívom majd a vizsgá lati fogdát, ahol megerő sítik, hogy a hírhedt
sorozatgyilkos megkapta jó l megé rdemelt bü ntetésé t. É rtetted a feladatot?
Harry ismé t bó lintott.
Waaler elmosolyodott.
– Tudod, mi a helyzet, Harry? Bá r nagyon ö rü lö k, hogy végre egy csapatban
vagyunk, mégis van egy részem, ami kicsit szomorú . Tudod, miért?
Harry megvonta a vá llá t.
– Mert azt hitted, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megvá sá rolni?
Waaler felnevetett.
– Ez jó , Harry, ez jó ! Nem, igazá bó l azért, mert az az érzésem, hogy elvesztettem
egy nagyon jó ellenséget. Mi egyformá k vagyunk, Harry. Tudod, mirő l beszélek,
ugye?
– „Há t, nem csodá latos, ha van valaki, akit gyű lö lhetü nk?”
– Mi?
– Michael Krohn. Raga Rockers.
– Huszonnégy ó ra, Harry. Sok szerencsét!
 ÖTÖDIK RÉSZ

Harminckettedik fejezet
Vasárnap. Fecskék

Rakel há ló szobá ja tü krében nézegette magá t. Az ablak nyitva á llt, hogy meghallja a
kocsit vagy a férfi lépéseit a há zhoz vezető kavicsos ú ton. Pillantá sa apja fotó já ra
esett, amely a tü kö r elő tt á llt a toalettasztalon. Mindig szíven ü tö tte, hogy mennyire
fiatalnak és á rtatlannak tű nik a képen.
Haját, mint mindig, egy egyszerű csattal tű zte fel. Lehet, hogy ezú ttal má shogy
kellene fésü lnie? A vö rö s muszlinruha még az anyjá é volt, ő alakította á t sajá t
magá ra. Bízott benne, hogy nem ö ltö zö tt ki tú lsá gosan. Kislá ny korá ban apja
gyakran elmesélte neki, milyen volt, amikor elő szö r pillantotta meg Rakel
é desanyjá t ugyanebben a ruhá ban. Ő pedig sosem unta el a mesé be illő tö rténetet.
Rakel kihú zta a hajá bó l a csatot, megrá zta a fejét, és hagyta, hogy sö tét fü rtjei az
arcá ba hulljanak. Megszó lalt a csengő , hallotta, ahogy Oleg lefelé szö kdécsel a haliba,
majd izgatott hangjá t és Harry halk nevetését. Vetett még egy utolsó pillantá st a
tü kö rbe. É rezte, hogy a szíve egy kissé hevesebben ver. Kilépett az ajtó n.
– Mama, megjö tt Har...
Oleg kiá ltá sa fé lbeszakadt, amikor Rakel megjelent a lé pcső tetején. Ó vatosan az
első lépcső fokra helyezte a lá bá t, cipő je magas sarká t hirtelen egy kicsit
bizonytalannak é rezte. Felpillantott. Oleg tátott szá jjal bá mult rá a lépcső aljá bó l.
Harry ott állt mellette. A kezében egy csokor ró zsá t tartott. Szeme ú gy perzselt, hogy
Rakel szinte érezte a lá ngokat a bő rén.
– Gyö nyö rű vagy, mama – lehelte Oleg.

Rakel behunyta a szemét. Mindkét ablakot letekerték, a szél simogatta hajá t és bő rét,
mikö zben Harry ó vatosan lenavigá lt az Escorttal a Holmenkollå sen kanyarulatain. A
kocsit enyhe tisztító szerszag lengte be. Rakel lehajtotta a napellenző t, hogy
ellenő rizze a rú zsá t. Még a belső oldalon lévő kis tü kö r is ki volt pucolva.
Nem tudta elnyomni a mosolyá t, amikor eszébe jutott megismerkedé sü k estéje.
Harry felajá nlotta neki, hogy hazaviszi a céges bulibó l, ehhez azonban elő bb
segítenie kellett megtolni a kocsit.
Tulajdonképpen hihetetlen, hogy még mindig ugyanazzal a tragaccsal
kö zlekedik.
A szeme sarká bó l Harryra pillantott.
Ugyanaz a hatá rozott orrnyereg. Ugyanazok a lá gyan formá lt, szinte nő ies ajkak,
amelyek annyira ellentétben á llnak kemé ny, erő sen férfias voná saival. É s a szeme.
Nem igazá n lehetett szé p férfinak titulá lni, legalá bbis klasszikus értelemben
semmiképpen nem. Olyan – hogy is szoktá k mondani? – karakteres volt. Karakteres.
É s ott volt még, ugye, a szeme. Nem, nem is a szeme. A tekintete.
A férfi felé fordult, mintha hallotta volna a gondolatait.
 Mosolygott. Igen, ez az. Az a gyermeki lá gysá g a pillantá sá ban, mintha egy kisfiú
veszett volna el benne, ahogy most rá nevet. Volt benne valami nyíltsá g és
pó znélkü liség. Á rtatlan ő szintesé g. Becsü let. É s tisztessé g. Olyasvalaki tekintete volt
ez, akiben megbízhatsz. Vagy meg akarsz bízni.
Rakel visszamosolygott rá.
– Mire gondolsz? – kérdezte Harry, de kö zben vissza kellett fordulnia, hogy az
utat figyelje.
– Erre-arra.
Az elmú lt hetekben volt elég ideje gondolkodni. Volt elég ideje rá , hogy belá ssa,
Harry soha nem ígé rt neki olyasmit, amit ne tartott volna be. Soha nem ígérte neki,
hogy nem fog ú jra inni. Soha nem ígérte azt sem, hogy a jö vő ben má r nem a munká ja
lesz a legfontosabb az é letében. Mint ahogy azt sem, hogy ez az egész egyszerű lesz.
Ezek az ígéretek csupá n Rakel agyá ban szü lettek meg, é s ezt most má r ő is tudja.
Olav Hole és Søs az oppsali há z ajtajában vá rtá k ő ket. Harry olyan sokat mesél
má r neki ró la, hogy Rakel né ha ú gy é rezte, ő maga is ebben a kicsi há zban nő tt fel.
– Szia, Oleg – kö szö nt Søs, aki egészen felnő ttesnek és nő vérszerű nek tű nt. –
Sü tö ttü nk muffint.
– Tényleg? – lö kdö ste Oleg tü relmetlenü l Rakel ü lésének há ttá mlájá t, hogy
kiszá llhasson végre a kocsibó l.
A vá rosba visszavezető ú ton Rakel az ü lé snek dö ntö tte a fejét és kijelentette,
hogy ú gy véli, Harry jó l néz ki, de azért csak ne bízza el magá t. Azt a vá laszt kapta,
hogy ő meg egyenesen gyö nyö rű , és hogy egészen nyugodtan el is bízhatja magá t.
Amikor megérkeztek az Ekeberg tetejére, és az egész vá ros a lá buk alatt hevert,
Rakel é szrevette, hogy fekete v formá jú madarak szelik á t alattuk a levegő t.
– Fecskék – intett feléjü k Harry.
– Nagyon alacsonyan repü lnek – mondta Rakel. – Ez nem azt jelenti, hogy esni
fog?
– De igen. Eső t mondtak.
– Az nagyon jó lesz má r. Milyen érdekes, hogy a fecskék is jelzik. Rendes tő lü k.
– Most é ppen sokkal hasznosabb munká t végeznek anná l – vá laszolta Harry.
Megtisztítjá k a levegő t a rovaroktó l. Irtjá k a kártevő ket.
– De vajon mié rt sietnek ennyire? Kicsit hisztérikusnak tű nnek.
– Mert kevés idejü k van. A rovarok ilyenkor bú jnak elő , ha lemegy a nap, fel kell
adniuk a harcot.
– Vagyis vé get é r a hajsza.
Rakel a férfi felé fordult, aki mereven maga elé bámult.
– Harry?
– Igazad van – mondta a férfi. – Véget ér a hajsza. Kicsit elkalandoztam.

A bemutató kö zö nsége a Nemzeti Színhá z elő tti á rnyékos téren gyü lekezett.
Hírességek tá rsalogtak má s hírességekkel, sajtó sok rajzottak és kamerá k zü mmö gtek
mindenfelé. Egy-egy nyá ri romá nc kivételével a tá rsalgá s zö mében egyetlen téma, a
biciklis futá r elő ző napi letartó ztatá sa kö rü l forgott.
Mikö zben a bejá rat felé tartottak, Harry finoman Rakel dereká ra tette a kezét. A
nő é rezte ujjai melegé t a vékony anyagon á t. Vá ratlanul egy arc bukkant fel elő ttü k.
 – Roger Gjendem vagyok az Aftenpostentő l. Bocsá ssanak meg a zavará sé rt, de
egy kö rkérdéshez keresü nk vá laszadó kat. Azt szeretnénk tudni, hogy mit gondolnak
az emberek arró l, hogy vé gre elfogtá k a fé rfit, aki elrabolta azt a nő t, akinek ma este
a fő szerepet kellett volna já tszania.
Megtorpantak. Rakel é rezte, hogy a kéz hirtelen eltű nik a derekáró l.
Az ú jsá gíró kitartó an mosolygott, pillantá sa azonban ide-oda ciká zott kettő jü k
kö zö tt:
– Má r talá lkoztunk, Hole. Bű nü gyi ú jsá gíró vagyok, beszé ltü nk néhá nyszor
telefonon, amikor a sydneyi ü gy utá n hazaté rt. Egyszer azt mondta nekem, hogy én
vagyok az egyetlen ú jsá gíró , aki pontosan idézte magát. Így má r emlékszik rá m?
Harry elgondolkodva nézett Roger Gjendemre, majd bó lintott.
– Hm. Felhagyott a bű nü gyi ú jságírással?
– Nem, dehogy – rá zta meg vadul a fejé t a férfi. – Csak beugrottam egy
szabadsá gon lévő kollé ga helyett. Kaphatnék egy kommentá rt Harry Hole
nyomozó tó l?
– Nem.
– Nem? Né há ny szó t sem?
– Ú gy é rtem, hogy már nem vagyok rendő r – mondta Harry.
Az ú jsá gíró meglepetten bá mult rá .
– De hát lá ttam magá t a...
Harry gyorsan kö rbepillantott, mielő tt elő rehajolt Gjendemhez.
– Tud adni egy névjegyet?
– Persze...
A fehér ká rtyá t, rajta az Aftenposten kék, gó tikus betű ivel, Harry a nadrá gja
hátsó zsebé be dugta.
– Tizenegyig kell leadnom az anyagot.
– Meglá tjuk – mondta Harry.
Roger Gjendem taná cstalanul á csorgott tová bb, mikö zben Rakel elindult felfelé a
lépcső n, immá ron ú jra Harry kezé vel a dereká n.
A bejá ratná l egy nagy szaká llú fé rfi mosolygott rájuk kö nnyes szemekkel. Rakel
felismerte az ú jsá gokban lá tott arcot. Willy Barli volt az.
– Annyira ö rü lö k, hogy eljö ttek – brummogta, és ö lelésre tá rta karjá t. Harry
habozott, Barli azonban magá hoz rá ntotta.
– Maga pedig biztosan Rakel – hunyorgott a nő re Harry vá lla fö lö tt, s kö zben ú gy
kapaszkodott a hatalmas férfiba, mint egy hazatalá lt já té kmackó .
– Ez meg mi volt? – érdeklő dö tt Rakel, amikor végre megtalá ltá k székeiket a
negyedik sor kö zepén.
– Né mi férfias szenvelgés – vont vá llat Harry. – Mű vész.
– Nem arró l beszé lek. Hanem, hogy nem vagy rendő r.
– A tegnapi volt az utolsó napom a kapitá nysá gon.
Rakel rá meredt.
– É s errő l miért nem szó ltá l egy szó t sem?
– Mondtam neked. Akkor, ott a kertben.
– É s most mit fogsz csiná lni?
– Valami mást.
– Mégis mit?
 – Valami egé szen má st. Egy bará tom ré vé n kaptam egy ajá nlatot, amit
elfogadtam. Remé lhető leg így sokkal tö bb szabadidő m marad. Ké ső bb elmesélem.
A fü ggö ny felgö rdü lt.

Az elő adá s végé n feldü bö rgő vastaps kö zel tíz percen keresztü l mit sem
mérséklő dö tt.
A színészek ú jabb é s ú jabb alakzatokban futottak ki a színpadra, míg vé gü l
kifogytak a begyakorolt meghajlá sokbó l, és egyszerű en a színpadon állva fogadtá k a
néző k elismerésé t. Amikor Toya Harang lépett elő re a meghajlá shoz, a termen
minden alkalommal ová ció sö pö rt vé gig. Zá rá ské nt mindenkit a színpadra
szó lítottak, akinek kö ze volt az elő adá shoz. Amikor Willy Barli magá hoz szorította
Toyá t, mind a színpad, mind a né ző té r kö nnyekben ú szott.
Még Rakel is elő rá ngatta zsebkendő jét, és kö zben Harry kezé be kapaszkodott.

– Olyan furcsá k vagytok – szó lalt meg Oleg a há tsó ü lésen. – Valami baj van?
Rakel és Harry szinkronban rá ztá k a fejü ket.
– Most ú jra bará tok vagytok? Ezé rt vagytok
ilyenek? Rakel elmosolyodott.
– Mindig is bará tok voltunk, Oleg.
– Harry?
– Igen, fő nö k? – pillantott Harry a visszapillantó tü kö rbe.
– Akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan ú jra megyü nk majd moziba? Igazi fiú s
filmre?
– Meglehet. De csak ha tényleg igazi fiú s.
– Igen? – szó lt kö zbe Rakel. – É s é n addig mit csiná lok?
– Majd já tszol Olavval és Søssel – lelkesedett Oleg. – Az is nagyon szuper, mama.
Olav megtanított sakkozni.
Harry bekanyarodott a há z elé és megá llt, de a motort nem á llította le. Rakel
Oleg kezé be nyomta a kulcsot, és hagyta, hadd szaladjon fel a há zba. Né zték, ahogy
felfelé rohan a csikorgó kavicsokon.
– Ú risten, de megnő tt – mondta Harry.
Rakel Harry vá llá hoz tá masztotta a
fejé t.
– Bejö ssz velem?
– Most nem. Van mé g egy utolsó dolog, amit el kell inté znem munkaü gyben.
Rakel végigsimított a férfi arcá n.
– Késő bb is jö hetsz. Ha akarsz.
– Hm. Jó l meggondoltad, Rakel?
A nő felsó hajtott, behunyta a szemét, és Harry nyaká hoz simította homlokát.
– Nem. É s igen. Kicsit olyan, mintha egy é gő házbó l ugranék ki. Mindenesetre
sokkal jobb zuhanni, mint bennégni.
– Mindenfé leképpen. Legalá bbis addig, amíg fö ldet nem érsz.
– Arra jutottam, hogy a zuhaná s é s az é let kö zö tt vannak bizonyos hasonló ságok.
Tö bbek kö zö tt az, hogy mindkettő leginká bb á tmeneti állapot.
Csendben né zték egymá st, mikö zben a motor egyenetlen zú gá sát hallgattá k.
Aztá n Harry ujjá val finoman megemelte Rakel á llát, é s szá jon csó kolta. Rakel érezte,
ahogy kicsusszan kezébő l a kapaszkodó , elveszíti az egyensú lyá t és elveszíti a fejét
is, é s má r csak egyvalami marad, amiben megkapaszkodhat, az pedig egyszerre égeti
el é s rá ntja a mélybe.
Fogalma sem volt ró la, hogy mennyi ideje csó koló ztak, amikor Harry ó vatosan
kibontakozott az ö lelésé bő l.
– Nyitva hagyom az ajtó t – suttogta a férfinak.
Tudhatta volna, hogy ez ostobasá g.
Tudhatta volna, hogy veszélyes.
De heteken keresztü l má st sem csiná lt, csak gondolkodott. Má r elege volt belő le.
 Harmincharmadik fejezet
Hétfőre virradó éjszaka. József áldása

A fogda elő tti parkoló ban egy lélek sem já rt, és csupá n néhá ny kocsi árvá lkodott.
Harry lekapcsolta a gyú jtá st, mire a motor halá lhö rgést hallatva leállt.
Az ó rájá ra pillantott. 23.10. Ö tven perce van mé g. A Telje-Torp-Aasen é pü let
falai visszaverték léptei zajá t.
Harry vett pá r mély levegő t, mielő tt belépett.
A fogadó térben nem lá tott senkit, teljes volt a csend. Jobb kéz felő l valami
mozgá st érzékelt. Az ü gyeletesi szobá ban lassan elfordult egy irodai szék há ta. Harry
egy fél arcot pillantott meg, má jszínű forradá s éktelenkedett rajta. Olyan alakja volt,
mintha egy kö nnycsepp gö rdü lt volna ki a kifejezéstelenü l bá muló szembő l. Aztá n a
szék visszafordult, és ú jra csak a tá mlá já t mutatta.
Groth. Egyedü l van. Furcsa. Vagy annyira talá n mégsem.
Harry a bal oldali recepció s pult mö gö tt megkereste a kilences kulcsá t, majd
elindult a zá rká k irá nyá ba. Az ő rö k szobá já bó l hangok szű rő dtek ki, de a cella ú gy
helyezkedett el, hogy nem kellett elmennie mellette.
A zá rba dugta a kulcsot és elfordította. Vá rt egy pillanatot. Odabentrő l mozgá s
hallatszott. Kitá rta az ajtó t.
A priccsrő l rá bá muló férfi egyá ltalá n nem tű nt gyilkosnak. Persze, Harry
tisztá ban volt vele, hogy ez nem jelent semmit. Né ha ú gy néznek ki, néha pedig nem.
Ez a fé rfi példá ul kifejezetten jó vá gá sú volt. Tiszta voná sai, sű rű , rö vidre nyírt
haja és kék szeme volt, ami egykor talá n az anyjá éra hasonlított, az évek sorá n
azonban a sajá tjá vá vá lt. Harry a negyvenhez kö zeledett, Sven Sivertsen ö tven felett
já rt. Harryban felö tlö tt a gondolat, hogy a legtö bb ember való színű leg pont fordítva
tippelné.
Sivertsen valamilyen okbó l a fogvatartottak piros munkaruhá já t viselte.
– Jó estét, Sivertsen. Hole fő tiszt vagyok. Megtenné, hogy felá ll és megfordul?
Sivertsen egyik szemö ldö ke a magasba szaladt. Harry megló bá lta a bilincset.
– Ez a szabá ly.
Sivertsen egy szó nélkü l felemelkedett. Harry rá kattintotta a bilincset a
csukló já ra, majd visszalö kte a priccsre.
A cellá ban nem volt sem szék, sem egyé b mozdítható tá rgy, amivel a fogvatartott
ká rt tehetett volna magá ban vagy valaki má sban – idebenn a bü nteté s kiszabá sa a
jogá llam monopó liuma volt. Harry a falnak dő lt, és elő halá szta a cigarettá já t.
– Be fogja indítani a tű zjelző t – figyelmeztette Sivertsen. – Nagyon
érzékeny. Meglepő en magas hangja volt.
Harry meggyú jtotta a cigarettá t, lá bujjhegyre á llt, kipattintotta a tű zjelző dobozá t,
és kivette belő le az elemet.
– É s erre mit mondanak a szabá lyok? – ké rdezte savanyú an Sivertsen.
– Nem emlékszem. Dohá nyzik?
– Mi ez? Valami „jó zsaru”-trü kk?
– Nem – mosolyodott el Harry. – Annyi minden van a kezü nkben maga ellen,
Sivertsen, hogy semmilyen színjá té kra nincs szü ksé gü nk. Mint ahogy nincs
szü kségü nk sem a részletek alaposabb á trá gá sá ra, sem Lisbeth Barli holttestére, sem
a vallomá sá ra. Egyszerű en nincs szü kségü nk a segítségére, Sivertsen.
– Akkor meg mié rt van itt?
– Kívá ncsisá gbó l. Tudja, mi mélytengeri halá szattal foglalatoskodunk, én pedig
lá tni akartam, hogy ezú ttal miféle é lő lény akadt a horgomra.
Sivertsen rö vid kacagá st hallatott.
– Igazá n fantá ziadú s ké ppel élt, de csaló dá st kell okoznom, Hole fő tiszt. Talá n
ú gy tű nik, hogy valami nagy fogá sra akadtak, de tartok tő le, hogy csak egy lyukas
bakanccsal gazdagodtak.
– Beszéljen egy kicsit halkabban, ha megkérhetem.
– Fé l, hogy meghall bennü nket valaki?
– Csak tegye, amit mondtam. Egészen nyugodtnak tű nik ahhoz képest, hogy épp
most kaptá k el négy ember meggyilkolá sá é rt.
– Á rtatlan vagyok.
– Hm. Hadd foglaljam ö ssze rö viden a tényá llá st, Sivertsen. A bő rö ndjében egy
vö rö s gyémá ntot talá ltunk, ami nem nevezhető éppen tucatá runak, mégis pontosan
ugyanilyenre bukkantunk az ö sszes áldozaton. Tová bbá egy Česká Zbrojovká t, ami
viszonylag ritka fegyver Norvégiá ban, azonban pontosan ugyanaz a márka, mint
amivel Barbara Svendsent meggyilkoltá k. A vallomá sá ban azt hangoztatta, hogy a
gyilkossá gok idő pontjá ban Prá gá ban tartó zkodott, a légitá rsasá gok adatai szerint
azonban a tegnapi napot is beleértve mind az ö t aktuá lis idő pontban rö vid
kiruccaná st tett Osló ba. Hogy á ll az ö t ó ra kö rnyéki alibikkel ezeket a napokat
illető en, Sivertsen?
Nem kapott vá laszt.
– Gondoltam. Nekem nem tű nik annyira á rtatlannak, Sivertsen.
– Nekem meg aztá n édesmindegy, hogy maga mit gondol, Hole. Van mé g
valami?
Harry há tá t tová bbra is a falnak vetve leguggolt.
– Igen. Ismeri Tom Waalert?
– Kit?
Sivertsen vá lasza gyors volt. Tú lsá gosan is gyors. Harry vá rt egy kicsit, é s a
plafon felé fú jta a fü stö t. Sven Sivertsen arckifejezé se halá los unalomró l á rulkodott.
Harrynak sok gyilkossal volt má r dolga, akiknek kemé ny kü lseje kocsonyaként
reszkető psziché t takart. Meg azzal a hidegvérű fajtá val is, akiné l má s sem volt, csak
a héj. Azon morfondírozott, hogy ez a pasas mennyire lehet agyafú rt.
– Nem kell ú gy tennie, mintha nem tudná annak a fickó nak a nevét, aki
letartó ztatta é s kihallgatta, Sivertsen. Arra vagyok kívá ncsi, hogy ismerte-e már
korábbró l?
Harry lá tta, hogy a fé rfi szeme egy csö ppnyit megrebben.
– Maga korá bban csempé szet miatt volt elítélve. Mind a bő rö ndjében talá lt
fegyverrő l, mind a tö bbi pisztolyró l ugyanazzal a reszelő vel tü ntetté k el a
sorozatszá mot. É s pontosan ugyanezeket a nyomokat talá ltuk meg az utó bbi
é vekben a vá rosban egyre nagyobb szá mban felbukkanó regisztrá latlan
lő fegyvereken is. Ú gy véljü k, hogy egy csempészbanda á ll a dolog mö gö tt.
– É rdekes.
– Csempészett fegyvereket Waaler számá ra, Sivertsen?
 – Jézusom, maguk ilyesmivel is foglalkoznak?
Sven Sivertsen még csak nem is pislogott. Csak egy pici izzadsá gcsepp indult el
lassan a haja tö vé tő l.
– Melege van, Sivertsen?
– Nem, pont kellemes a hő mérséklet.
– Hm.
Harry felá llt, odament a mosdó hoz, és Sivertsennek há tat fordítva kivett egy
fehé r papírpoharat a tartó bó l, majd megnyitotta a csapot. A víz zubogott.
– Tudja, Sivertsen, a gondolat akkor ü tö tt elő szö r szö get a fejembe, amikor a
kollégá m elmesé lte, hogy Waaler hogyan tartó ztatta le magá t. Azutá n az is eszembe
jutott, hogyan reagá lt Waaler, amikor elmeséltem neki, hogy Beate Lønn rá jö tt arra,
hogy ki is maga. Waaler alapvető en egy igazi jé gtö mb, egy rö vid idő re azonban
teljesen elsá padt, é s szinte megbé nult. Akkor ezt még annak a szá mlájá ra írtam,
hogy abban a pillanatban esett le neki, hogy átvertek bennü nket, és épp azt
kocká ztatjuk, hogy egy ú jabb gyilkossá got kapunk a nyakunk kö zé. De amikor Lønn
beszá molt Waaler ké t pisztolyá ró l és arró l, hogy azt ordította magá nak, ne célozzon
rá , derengeni kezdett a dolog. Hogy nem egy ú jabb gyilkossá g miatt verte ki a jeges
veríték, hanem a maga neve miatt. Mert ismerte magá t. Maga ugyanis az egyik
futá rja. Waaler pedig nagyon jó l tudta, hogy ha magá t letartó ztatjá k gyilkossá g
vá djá val, akkor minden kiderü l. A fegyverekrő l, amiket haszná lt, hogy mire
szolgá ltak a gyakori kiruccaná sok Osló ba, és a maga teljes kapcsolatrendszere. Még
az is lehet, hogy a bíró enyhébb bü nteté st szabna ki magá ra, ha együ ttmű kö dik az
igazsá gszolgá ltatá ssal. Há t, ezé rt akarta Waaler lelő ni magá t.
– Lelő ni...
Harry megtö ltö tte a poharat vízzel, majd megfordult, é s Sven Sivertsenhez
lépett. A poharat letette a férfi elé a padló ra, é s kinyitotta a bilincset. Sivertsen
megdö rzsö lte a csukló já t.
– Igyon – mondta Harry. – Aztá n kap egy cigarettá t is, mielő tt visszateszem a
bilincset.
Sven habozott. Harry az ó rájá ra pillantott. Mé g harminc perce volt.
– Gyerü nk má r, Sivertsen.
Sven megragadta a poharat és hátrahajtotta a fejét. Ivá s kö zben végig Harryn
volt a szeme.
Harry egy cigarettá t dugott a szá já ba, meggyú jtotta, majd odaadta Sivertsennek.
– Nem hisz nekem, ugye? – kérdezte Harry. – Abban reménykedik, hogy Tom
Waaler majd kimenti ebbő l a – minek is nevezzem? – kényes szituá ció bó l. Hogy majd
kocká ra tesz valamit a maga hosszantartó és hű séges szolgá lataiért cserébe, amivel a
pénztá rcá já t vastagította. Legrosszabb esetben pedig még nyomá st is gyakorolhat rá ,
hogy segítsen magá nak a hallgatá sá ért cserébe.
Harry lassan megcsó vá lta a fejét.
– Azt hittem, hogy maga ennél okosabb fickó , Sivertsen. Azok a ké prejtvé nyek,
amiket otthagyott nekü nk, ahogy mindent megkomponá lt, és hogy kö zben
mindvégig elő ttü nk járt egy lé péssel – mindezekbő l olyasvalakire kö vetkeztettem,
aki pontosan tudja, hogyan gondolkodunk é s mit fogunk lépni. Erre most kiderü l,
hogy mé g azt is ké ptelen felfogni, hogyan viselkedik egy ilyen cá pa, mint Waaler.
 – Igaza van – vá laszolta Sivertsen, é s félig leeresztett szemhéjjal a plafon felé
fú jta a fü stö t. – Tényleg nem hiszek magá nak.
Lepö ckö lte a hamut a cigaretta vé gé rő l, de nem talá lt bele az alá tartott
papírpohárba.
Harry azon tű nő dö tt, hogy ez most vajon egy icipici repedé s volt-e a
homlokzaton, de má r tú l sokszor tévedett az ilyen dolgok megíté lésé ben.
– Tudta, hogy jö n a lehű lés?
– Nem kö vetem a norvég híradá sokat – vigyorodott el halvá nyan Sivertsen. A
fickó lá tható lag ú gy vélte, hogy ő győ zö tt.
– Eső t jó soltak. Egyébké nt hogy ízlett a víz?
– Víz íze volt – vont vá llat a férfi.
– Ezek szerint Jó zsef á ldá sa bevá ltja, amit a reklá mja ígér.
– Jó zsef mije?
– Á ldá sa. Blessing. Íztelen és szagtalan. Ú gy tű nik, mintha má r hallott volna a
termékrő l. Tényleg, lehet, hogy egyenesen maga csempé szte Waalernek, nem?
Csecsenfö ld, Prá ga, Oslo... – Harry elvigyorodott. – Micsoda iró niá ja a sorsnak.
– Maga meg mirő l beszél?
Harry magas ívben odadobott valamit Sivertsennek. A fé rfi ü lve elkapta, és a
lá rvaszerű kis tá rgyat bá multa. Egy fehér kapszula volt.
– Ez ü res... – pillantott taná cstalanul Harryra.
– Egészségére.
– Mi?
– Kö zö s fő nö kü nk, Tom Waaler, ü dvö zletét kü ldi.
Harry az orrá n keresztü l engedte ki a fü stö t, mikö zben Sivertsent figyelte. Az
ö nkéntelenü l homloká ra kiü lő rá ncot. A fel-le liftező á dá mcsutkát. É s az ujjait,
melyek hirtelen végigszá ntottá k az arcá t.
– Négy gyilkossá g gyanú sítottjaként valamelyik bö rtö n szuperbiztos szá rnyá ban
lenne a helye, Sivertsen. Ez eszébe sem jutott? Ehelyett itt ü l egy teljesen á tlagos
vizsgá lati fogdá ban, ahová egy rendő rségi igazolvá ny birtoká ban bá rki ki-be
má szká lhat. Nyomozó ként ki is vihetném magammal, elég lenne csak annyit
mondanom az ő rö knek, hogy kihallgatá sra megyü nk, és némi macskakapará s fejében
má r itt sem lennénk. Aztá n adnék magá nak egy repü lő jegyet Prá gá ba. Vagy – mint
esetü nkben – a pokolba. Maga szerint ki gondoskodott arró l, hogy itt legyen most,
Sivertsen? Egyébként hogy érzi magá t?
Sivertsen nyelt egyet. Repedés. Egy gigantikus repedés.
– Miért mondja ezt el nekem? –
suttogta. Harry vá llat vont.
– Waaler kifejezetten vá logató s abban a tekintetben, hogy mit ad tová bb az
alá rendeltjeinek. Arra pedig feltételezem, má r maga is rá jö tt, hogy én meg
természetemnél fogva kívá ncsi fickó vagyok. Maga is szeretné hozzá m hasonló an
egyszer végre egészben lá tni a képet, nem, Sivertsen? Vagy maga is az a fajta, aki ú gy
gondolja, hogy elég, ha halá la pillanatá ban vilá gosodik meg? Nos. Az az én nagy
bajom, hogy szá momra ez még meglehető sen messze van...
Sivertsen fehé r volt, mint a fal.
– Még egy cigarettá t? – kérdezte tő le Harry. – Vagy má r elkezdett émelyegni?
 Sivertsen feje mintegy vezé nyszó ra elő rebukott, a kö vetkező pillanatban pedig
má r sá rga színű há nyá s borította elő tte a kő padló t. Levegő utá n kapkodva ü lt
tová bb a priccs szélé be kapaszkodva.
Harry rosszalló tekintettel méregette a nadrá gszá rára frö ccsent hányá scseppeket.
Odalé pett a mosdó hoz, tépett egy darab vécé papírt, és letisztította a nadrá gjá t.
Azutá n szakított még egyet, é s odanyú jtotta Sivertsennek. A férfi megtö rö lte a száját.
Azutá n a kezé be temette az arcá t. Amikor végre meg bírt szó lalni, hangjá t sírá s
fojtogatta:
– Amikor belé ptem a házba... teljesen elhű ltem. Persze aztá n rá jö ttem, hogy az
egé sz csak színhá z. Rá m kacsintott, és fejével maga mö gé intett, hogy jelezze, a
kiabá lá s való já ban valaki má snak szó l. Eltelt né há ny má sodperc, mire felfogtam a
jeleket. Vagyis amit jelzésnek gondoltam. Azt hittem... azt hittem, azt akarja, hogy
ú gy tű njö n, mintha fegyver lenne ná lam. Hogy ké ső bb legyen mivel magyará znia,
hogy mié rt hagyta, hogy meglé pjek elő le. Ké t pisztoly volt ná la. Azt gondoltam,
hogy a má sikat nekem szá nja. Hogy té nyleg legyen ná lam fegyver, ha valaki meglá t.
Csak á lltam é s vá rtam, hogy odaadja vé gre a pisztolyt. De aztá n elő kerü lt az a
nő szemé ly, é s mindent tö nkretett.
Harry ú jra a falnak vetette a há tá t.
– Ezek szerint tisztá ban volt vele, hogy a rendő rsé g keresi magá t a futá r
gyilkossá gok kapcsá n?
Sivertsen megrá zta a fejét.
– Nem, dehogy. É n nem vagyok gyilkos. Azt hittem, hogy fegyvercsempészés
miatt tartó ztattak le. É s a gyémá ntok miatt. Mert azt tudtam, hogy Waalernek
vannak errefelé ö sszekö tteté sei, végü l is ezért ment olyan flottul az egész. É s hogy
emiatt pró bá lt meg segíteni, hogy lelé pjek. Azt hiszem...
Sivertsen ú jra a padló fö lé gö rnyedt. A produktum ezú ttal zö ldes színben
játszott.
Harry ú jabb adag papírt nyú jtott felé.
Sivertsen sírva fakadt.
– Mennyi idő m van még há tra?
– Azt attó l fü gg – vá laszolta Harry.
– Mitő l?
Harry eltaposta a csikket a padló n, a zsebébe dugta a kezét és kijá tszotta az
adujá t:
– Lá tja ezt itt? – kérdezte, és a magasba emelte a mutató - és hü velykujja kö zé
szorított tablettá t.
Sivertsen bó lintott.
– Ha a Joseph’s Blessing utá n tíz percen belü l beveszi, akkor jelentő sen
megnő nek a tú lé lési esélyei. Egy bará tomtó l szereztem, aki konyít valamicskét a
gyó gyszeré szethez. Most biztosan azt kérdezi, hogy miért is adná m ezt oda
magá nak. Nos. Mert ü zletet akarok kö tni. Azt akarom, hogy tanú skodjon Tom
Waaler ellen. Hogy mondjon el mindent, amit Waaler fegyvercsempészethez kö tő dő
tevé kenysé gé rő l tud.
– Jó l van, jó l van. Csak adja má r azt a tablettá t!
– Megbízhatok magá ban, Sivertsen?
– Eskü szö m!
 – Alaposan á tgondolt vá laszt akarok hallani, Sivertsen. Honnan tudjam, hogy
nem fog ú jra térfelet vá ltani, amint lá tó tá volsá gon kívü l kerü lö k?
– Mi?
Harry visszadugta a tablettá t a zsebébe.
– Telnek a má sodpercek. Miért kellene megbíznom magá ban, Sivertsen?
Győ zzö n meg!
– Most?
– A szer megbénítja a lé gző izmokat. Á llító lag elé ggé fá jdalmas, legalá bbis azok
szerint, akik má r lá ttak ilyesmit.
Sivertsen kettő t pislantott, majd beszélni kezdett:
– Meg kell bíznia bennem, mert így logikus. Ha nem halok meg ma este, Tom
Waaler tudni fogja, hogy lelepleztem és keresztü lhú ztam a tervét, hogy megö let.
Vagyis akkor má r nincs visszaú t: el kell kapnia, mielő tt én kapom el ő t. Egyszerű en
nincs má s vá lasztá som.
– Nagyon jó , Sivertsen. Folytassa!
– Idebenn nincsen semmi esé lyem. Még azelő tt elinté znek, hogy holnap reggel
elszá llítaná nak innen. Az az egyetlen esélyem, ha Waaler leleplező dik és rá cs mö gé
kerü l, amilyen gyorsan csak lehet. É s az egyetlen, aki segíthet nekem ebben, az... az
maga.
– Gratulá lok, elvitte a fő nyeremé nyt – kö zö lte Harry, é s felegyenesedett. – Tegye
hátra a kezét. Kö szö nö m.
– De...
– Tegye, amit mondtam, indulnunk kell.
– A tabletta...
– A tablettá t Flunipamnak hívjá k, é s való já ban csak álmatlansá g ellen
haszná l. Sven hitetlenkedve meredt Harryra.
– Maga...
Harry felkészü lt a tá madá sra, oldalra lépett és ü tö tt – keményen és alacsonyan.
Sivertsen nagyjá bó l olyan hangot hallatott, mint egy kitépett szelepű strandlabda, és
ö sszecsuklott.
Harry fél kézzel felrá ntotta, a má sik kezével meg rá kattintotta a bilincset.
– É n nem aggó dnék annyira a maga helyében, Sivertsen. A kapszula tartalma,
amit lá tott, még tegnap este a mosdó ban végezte. A víz esetleges mellékízé rő l az
osló i vízmű vel tá rgyaljon.
– De há t... é n...
Mindketten a há nyá sra pillantottak.
– Ó , há t ez bá rkivel megesik né ha – vont vá llat Harry. – Ne féljen, nem mesélem
el senkinek.

A széktá mla lassan megfordult az ü gyeleti szobá ban. Egy félig leeresztett pillá jú
szempá r bukkant elő mö gü le. A reakció villá mgyors volt: a szemhéjak há tracsú sztak
a rá juk meredő szemgolyó n. Groth há jas teste meglepő gyorsasá ggal hagyta el a
széket.
– Ez meg mi? – vakkantotta.
– A fogvatartott a kilences zá rká bó l – vá laszolta Harry, Sivertsen felé intve. – Á t
kell vinnem kihallgatá sra a hetedikre. Hol kell alá írnom?
 – Kihallgatá sra? É n nem tudok semmifé le kihallgatá sró l.
Groth széles terpeszbe vá gta magá t, és karba tette a
kezét.
– Tudomá som szerint az ilyesmirő l nem szoktuk tájékoztatni magát, Groth –
kö zö lte Harry.
Groth pillantá sa ide-oda ugrá lt Harry és Sivertsen kö zö tt.
– Nyugodjon meg – mondta Harry. – Csak vá ltozott egy kicsit a terv. A fogoly
nem akarja bevenni a gyó gyszeré t. Valami má s megoldá st kell talá lnunk.
– Fogalmam sincs ró la, hogy mirő l beszél.
– Há t persze, hogy is lenne. De ha a tová bbiakban sem akar semmit tudni az
ü gyrő l, akkor azt javaslom, hogy haladéktalanul tegye a pultra a napló t, hogy
alá írhassam, Groth. Sietnénk.
Groth hunyorítva méregette ő ket.
Harry a légzésére koncentrá lt, és kö zben abban reménykedett, hogy torká ban
kalapá ló szíve kívü lrő l nem lá tszik. Az az egé sz tervét romba dö ntené , mint valami
ká rtyavá rat. Milyen jó hasonlat. Egy nyomorult ká rtyavá r. Amibő l az ö sszes á sz
hiá nyzik. Csak abban bízott, hogy Groth patká nyagya az á ltala feltételezett mó don
fog kapcsolni. Feltételezé se leginká bb Aune elméleté n alapult, mely szerint azokban
az esetekben, amikor személyes hasznuk forog kocká n, az emberek racioná lis
gondolkodá sra való ké pessége fordítottan ará nyos az intelligenciá jukkal.
Groth mordult egyet.
Harry abban bízott, ez annyit tesz, hogy vé gre vette az adá st, miszerint sokkal
kevé sbé kocká zatos a szá má ra, ha az elő írá soknak megfelelő en elengedi Harryval a
foglyot. Ez esetben ugyanis pontosan a tö rténteknek megfelelő en szá molhat majd be
az esetrő l a nyomozó knak. Ahelyett, hogy azon a hazugsá gon érné k, hogy a
titokzatos halá leset idő pontjá nak kö rnyékén senki nem járt a kilences zá rká ban.
Remélhető leg é pp azon já ratja az agyá t, hogy Harry alá írá sá val minden problémája
megoldó dik – ami mindenképpen jó hír a szá má ra. Semmi oka nincs, hogy
ellenő rizze az állítá sá t, hiszen Waaler maga mondta, hogy ez az idió ta az ő oldalukon
áll.
Groth megkö szö rü lte a torká t.
Harry odakaparta a nevé t a kipontozott vonalra.
– Indulá s – ló dította maga elé Sivertsent.
A fogda elő tti parkoló megvá ltó levegő je olyan volt, mintha egy jéghideg sö rt
gurított volna le a torká n.
 Harmincnegyedik fejezet
Hétfőre virradó éjszaka. Ultimátum

Rakel felébredt.
Odalenn kinyílt az ajtó .
Az oldalá ra fordult, és az ó rá ra né zett. Há romnegyed egy. Nyú jtó zott egyet,
aztá n tová bbra is fekve hallgató zott. É rezte, ahogy az á lmossá g lassan á tadja a
helyé t a vá rakozá steli bizsergésnek. Elfészkelő dö tt az á gyban, hogy ú gy tű njö n majd,
mintha aludna, amikor a férfi bebú jik mellé. Tudta, hogy gyerekesnek tű nhet ez a
játék, mégis nagyon szerette. A férfi ott fekszik majd mellette, é s csak a lé legzete
hallatszik. É s amikor á lmá ban megfordul majd, é s kezét mintegy véletlenü l a fé rfi
hasá ra csú sztatja, hallani fogja, hogy vá lik a légzé se egyre mé lyebbé é s gyorsabbá .
É s aztá n csak fekszenek egymá s mellett, anélkü l, hogy megérintené k egymá st, és
arra vá rnak majd, ki bírja tová bb. É s a fé rfi veszíti majd el a versenyt.
Talán.
Behunyta a szemét.
Azutá n egy kis idő mú lva ú jra kinyitotta. Nyugtalansá g fú rta be magá t a bő re
alá.
Felkelt, kinyitotta a há ló szoba ajtajá t, é s hallgató zni kezdett.
A laká s teljesen néma volt.
Odament a lépcső hö z.
– Harry?
A hangjá ban szorongá s csendü lt, és ez csak még jobban megijesztette. Nagy
levegő t vett, és lement a fö ldszintre.
Nem volt ott senki.
Megpró bá lta bebeszélni magá nak, hogy egyszerű en csak nem csukta be jó l a
bejá rati ajtó t, és az ébresztette fel, hogy a szé l becsapta.
Miutá n kulcsra zá rta az ajtó t, leü lt a konyhá ban egy pohá r tejjel, é s az ö reg fahá z
nyikorgá sá t, halk fecsegé sét hallgatta.
Fél kettő kor felá llt. Harry a saját laká sá ba ment haza. É s má r sosem tudja meg,
hogy ma éjjel a fő nyeremé nyt passzolta el.
Ú tban a há ló szoba felé belé hasított egy gondolat, é s egy pillanat alatt elö ntö tte a
pá nik. Sarkon fordult, majd Oleg szobájá nak az ajtajá ban megkö nnyebbü lten
só hajtott fel, amikor megpillantotta az á gyá ban szuszogó fiá t.
Néhá ny ó rá val ké ső bb mé gis egy rémá lomra ébredt, és az é jszaka há tralé vő
részét á lmatlanul há nykoló dva tö ltö tte.

A fehér Ford Escort zakatoló , ö reg tengeralattjá ró ként szelte á t a nyá réjszakát.
– Økernveien – mormolta Harry. – Sons gate.
– Mi az? – érdeklő dö tt Sivertsen.
– Csak gyakorlom.
– Mit?
– A legrö videbb utat.
– Hová ?
– Mindjá rt meglátja.
 Leparkoltak egy zsá kutcá ban, ahol néhá ny villa á rvá lkodott a blokkhá zak kö zö tt.
Harry á thajolt Sivertsen elő tt, és kilö kte az anyó sü lés ajtaját. Néhá ny évvel ezelő tt
feltö rték a kocsit, azó ta nem lehetett kívü lrő l kinyitni. Rakel folyton azon
viccelő dö tt, hogy a kocsi pont olyan, mint a gazdája. Harry nem volt teljesen biztos
benne, hogy é rtette az é lcelő dés mö gö tti ü zenetet. Megkerü lte a kocsit, kiszedte
Sivertsent az ü lésrő l és megkérte, hogy fordítson neki há tat.
– Balkezes já tékos? – kérdezte Harry, mikö zben kinyitotta a bilincset.
– Mi?
– Jobb vagy bal kézzel ü t erő sebbet?
– Ezt meg hogy érti? Nem szoktam verekedni.
– Akkor jó .
Harry a bilincs egyik kariká já t Sivertsen jobb csukló já ra, má sikat sajá t baljá ra
csatolta. Sivertsen kérdő tekintettel nézett rá .
– Nem akarlak elveszíteni, drá gá m – kö zö lte Harry.
– Nem lenne sokkal egyszerű bb, ha egy pisztolyt szegezne rám?
– Bizonyá ra, viszont a fegyveremet néhá ny hete le kellett adnom. Na, gyerü nk.
Á tvá gtak egy csoport emeletes há z kö zö tt elterü lő telken. Az épü letek fekete,
sú lyos sziluettje fö léjü k borult.
– Há t, nem szívet melengető visszaté rni a ré gi tájakra? – ké rdezte Harry, amikor
megá lltak a bérhá z kapujá ban.
Sivertsen vá llat vont.
Amikor beléptek a há zba, Harrynak olyasmi ü tö tte meg a fü lét, amit
pillanatnyilag a legkevé sbé sem szeretett volna hallani. Lé pé sek a lé pcső n.
Kö rbeforgatta a fejé t, é szrevette a lift kicsi, kerek ablaká ban a fé nyt. Oldalra lépett,
é s maga utá n hú zta Sivertsent. A lift zö kkent egyet a sú lyuk alatt.
– Tippelhet, há nyadikra megyü nk – szó lalt meg Harry.
Sivertsen a plafonra emelte tekintetét, amikor Harry egy kulcscsomó t ló bá lt meg
a szeme elő tt.
– Nahá t, nincs kedve já tszani? Há t jó , akkor rö pítsen bennü nket a negyedikre,
Sivertsen.
Sivertsen megnyomta a négyes szá m melletti fekete gombot, és felfelé
irá nyította a tekinteté t, pont mint amikor az ember arra vá r, hogy mozgá sba
lendü ljö n a lift. Harry a férfi arcá t tanulmá nyozta. Á tkozottul jó l já tszik, ismerte el
magá ban.
– A rá cs – figyelmeztette Harry.
– Micsoda?
– A lift addig nem indul, amíg be nem hú zza a rácsot. Ezt maga is jó l tudja.
– Ezt?
Harry bó lintott. Sivertsen hangos csö rö mpö léssel behú zta a rá csot. A lift tová bbra
sem mozdult.
Harry é rezte, hogy egy izzadsá gcsepp ú tnak indul a homloká n.
– Hú zza ü tkö zésig – mondta Harry.
– így?
– Hagyja má r abba ezt a színjá tékot – mondta Harry, és nyelt egyet. – Egészen
ü tkö zésig kell hú znia. Ha a rá cs nem érintkezik a kerettel, akkor nem fog elindulni.
Sivertsen elmosolyodott.
Harry ö kö lbe szorította jobb kezét.
 A lift nagyot rá ndult, és a fehér fal mozogni kezdett a feketé re má zolt vasrá cs
mö gö tt. Amikor elhaladtak egy emelet elő tt, Harry a kinti liftajtó ablaká n keresztü l
egy tarkó t pillantott meg ú tban lefelé a lépcső n. Remélhető leg az egyik lakó volt az.
Bjørn Holm legalá bbis azt mondta, hogy a helyszínelő k má r végeztek itt.
– Nem kedveli tú lsá gosan a lifteket, ugye?
Harry nem vá laszolt, csak a folyamatosan lefelé csú szó falat bá multa.
– Csak nem egy hangyá nyi fó bia?
A lift olyan hirtelen torpant meg, hogy Harrynak oldalra kellett lépnie, nehogy
elveszítse egyensú lyá t. A padló ló dult egyet a talpuk alatt. Harry a rács mö gö tti fehér
falra meredt.
– Mi a francot csiná l? – suttogta.
– Szinte ú szik az izzadsá gban, Hole fő tiszt. Ú gy vélem, ez kivá ló idő pont arra,
hogy tisztá zzak magá val egy dolgot.
– Ez az idő pont az égvilá gon semmire nem megfelelő . Hú zó djon odébb,
kü lö nben...
Sivertsen lecö vekelt kö zvetlenü l a liftgombok elő tt, és egyá ltalá n nem ú gy
festett, mint aki arré bb akarna hú zó dni. Harry felemelte jobb kezét. É s ekkor vette
é szre. Sivertsen egy vé ső t tartott a bal kezé ben. A zö ld nyelű vé ső t.
– Be volt csú szva az ü lés és a há ttá mla kö zé – kö zö lte Sivertsen szinte sajná lkozó
mosollyal. – Alaposabbnak kellene lennie, amikor a kocsit takarítja. Hall engem
egyáltalán?
Az acél megvillant. Harry gondolkodni pró bá lt. É s minél tá volabb tartani magá t
a rá tö rni ké szü lő pá niktó l.
– Hallom.
– Nagyon jó , mert amit most mondani fogok, ahhoz nagy szü ksé g lesz a
figyelmé re. Á rtatlan vagyok. Vagyis, igen, fegyvert és gyémá ntot csempésztem.
É veken keresztü l. De soha nem vettem el senkinek az életét.
Amikor Harry keze megmozdult, Sivertsen felemelte a véső t. Harry
visszaengedte a kezét.
– A fegyvercsempészé s egy Herceg fedő nevű szemé lyen keresztü l tö rténik,
akirő l egy idő mú lva vilá gossá vá lt a szá momra, hogy nem má s, mint Tom Waaler
fő tiszt. De ami még é rdekesebb lehet: bizonyítani is tudom, hogy Tom Waaler az. É s
ha jó l é rtettem a helyzetet, az é n vallomá somtó l és tanú skodá somtó l fü gg, hogy
maga el tudja-e kapni Waalert. Ha maga nem kapja el ő t, akkor ő kapja el magá t, nem
igaz?
Harry pillantá sa nem szakadt el a véső tő l.
– Hole?
Harry bó lintott.
Sivertsen kacagá sa szinte kislá nyosan csengett.
– Há t, nem csodá s paradoxon, Harry? Egy fegyvercsempész és egy zsaru,
egymá shoz lá ncolva, teljes fü ggésben egymá stó l – mégis azon morfondírozunk, hogy
nyírhatná nk ki egymá st.
– Nem léteznek paradoxonok – mondta Harry. – Mit akar?
– Azt akarom – mondta Sivertsen, majd a magasba emelte a véső t és ú gy
fordította, hogy a nyele nézzen Harry felé -, hogy talá lja meg azt az embert, aki azt a
lá tszatot keltette, mintha én ö ltem volna meg azt a négy személyt. Ha megteszi,
ezü sttá lcá n kapja meg Waaler fejét. Maga segít nekem, én pedig segítek magá nak.
 Harry hosszasan nézte Sivertsent. A bilincs egymá shoz csikordult a csukló jukon.
– Rendben – vá laszolta Harry. – De a megfelelő sorrendben. Elő szö r rá cs mö gé
juttatjuk Waalert. Ha ez megvan, akkor nyugodt kö rü lmények kö zö tt tudok segíteni
magának.
Sivertsen megrá zta a fejét.
– Tisztá ban vagyok vele, hogy á ll az ü gyem. Egy teljes napom volt, hogy
gondolkodjak, Hole. Kizá ró lag a Waaler elleni bizonyítékaimmal tudok ü zletelni, és
kizá ró lag magá val. A rendő rség má r bezsebelte a győ zelmet, és nincs senki, aki
hajlandó lenne má s szemmel nézni az ü gyre, és vá llalná a rizikó t, hogy az é vszá zad
diadalá t az évszá zad melléfogá sá vá vá ltoztassa. Annak az ő rü ltnek meg, aki megö lte
azokat a nő ket, nyilvá n kapó ra jö n, hogy a nyakamba varrjá k az ü gyet. Csapdá ba
csaltak. É s segítség nélkü l tehetetlen vagyok.
– Van fogalma ró la, hogy Waaler és cinkosai má r a sarkunkban vannak? É s
minden ó rá val egyre kö zelebb és kö zelebb kerü lnek hozzá nk. É s amikor – ismétlem,
nem ha, hanem amikor – rá nk talá lnak, akkor mindkettő nket elintéznek.
– Igen.
– Akkor meg miféle rizikó ró l hablatyol itt? Ami a rendő rséget illeti, abban igaza
van: nem fogjá k ú jra kivizsgá lni az ü gyet. De még mindig jobb hú sz évet ü lni, mint
meghalni, nem?
– Hú sz é v bö rtö n tö bbé má r nem alternatíva a szá momra, Hole.
– Miért nem?
– Mert nemré g megtudtam, hogy az életem radiká lis vá ltozá s elő tt áll.
– Mégpedig?
– Apa leszek, Hole fő tiszt.
Harry kettő t pislogott.
– Meg kell talá lnia a való di gyilkost, mielő tt Waaler a nyomunkra akad, Hole.
Ennyire egyszerű az egész.
Sivertsen odanyú jtotta a véső t Harrynak.
– Hisz nekem?
– Igen – hazudta Harry, é s a zakó ja zsebébe dugta a véső t.
Az acé lká bel feljajdult, amikor a lift ú jra mozgá sba
lendü lt.
 Harmincötödik fejezet
Hétfőre virradó éjszaka. Lenyűgözően nonszensz

– Remélem, szereti Iggy Popot – mondta Harry, és a 406-os szoba ablaka alatt á lló
radiá torhoz bilincselte Sven Sivertsent. – Egy ideig most ú gysem tudunk nagyon
má st nézni.
– Rosszabb is lehetne – mondta Sven a plaká tra pillantva. – Lá ttam az Iggy and
The Stoogest Berlinben. Feltehető leg még azelő tt, hogy a szoba lakó ja a vilá gra jö tt.
Harry az ó rá já ra nézett. Egy ó ra mú lt tíz perccel. Waaler és az emberei má r
való színű leg átkutattá k a Sofies gatei laká sá t, és a szoká sos szá llodá s kö rö ket ró já k.
Lehetetlen megmondani, hogy mennyi idejü k maradt. Harry lerogyott a kanapéra, és
kezé vel megdö rzsö lte az arcá t.
Á tkozott Sivertsen!
Pedig annyira egyszerű volt a terve. Eljutnak valami biztos helyre, felhívja Bjarne
Møllert és a bű nü gyi igazgató t, és végighallgattatja velü k Sivertsen tanú skodá sá t
Waaler ellen. Elmesé li nekik, hogy há rom ó rá juk van arra, hogy letartó ztassá k
Waalert, utá na Harry értesíti a sajtó t é s meggyú jtja a bombá t. Egyszerű vá lasztá s. Ő k
pedig csendben meghú zzá k magukat, amíg meg nem erő sítik, hogy Waaler rá cs
mö gö tt van. Azutá n Harry feltá rcsá zza Roger Gjendem szá mát, és azt javasolja neki,
hogy hívja fel a bű nü gyi igazgató t és kérjen tő le egy kommentá rt a letartó ztatá sró l.
É s csak ezutá n má szott volna elő Sivertsennel a bú vó helyé rő l.
Teljesen biztosra ment a játék, amíg Sivertsen bele nem kö pö tt a levesé be ezzel
az ultimátummal.
– É s mi lenne, ha...
– Ne pró bá lkozzon, Hole!
Sivertsen még csak pillantásra sem
méltatta. A szarhá zi!
Harry ismét az ó rá ra pillantott. Tudta, hogy abba kellene má r hagynia. Ki kellene
zá rnia az idő t, é s inká bb azzal foglalkozni, hogy ö sszeszedje magá t, rendezze a
gondolatait, improvizá ljon, é s kisakkozza, hogy mit lehet kihozni a szituáció bó l. A
francba!
– Oké – mondta Harry és behunyta a szemét. – Hadd halljam a
tö rténetét! A bilincs megcsö rrent, amikor Sven Sivertsen elő rehajolt.

Harry a nyitott ablak elő tt á llt és cigarettá zott, mikö zben Sven Sivertsen hangjá t
hallgatta. A férfi tizenhét éves korá tó l kezdte a tö rténetet, ekkor talá lkozott elő szö r az
apjá val.
– Anyá m azt hitte, hogy Koppenhá gá ban vagyok, de Berlinbe utaztam, hogy
megkeressem az apá mat. Egy hatalmas, vé rebekkel ő rzö tt há zban lakott a
Tiergarten park melletti diplomatanegyedben. Rá vettem a kertészt, hogy engedjen
be a kapun, és ő elkísért a bejá rati ajtó ig. Becsengettem. Apá m nyitott ajtó t. Mintha
tü kö rbe né ztem volna. Csak á lltunk és bá multuk egymá st, nem volt rá semmi
szü kség, hogy elmagyará zzam, ki vagyok. Vé gü l sírva fakadt és magához ö lelt. Né gy
héten keresztü l ott laktam ná la. Há zas volt, három gyerekkel. Amikor
megké rdeztem tő le, mivel foglalkozik, nem á rulta el. Randi, a
felesé ge, valami drága
magá nszanató riumban fekü dt az Alpokban. Gyó gyíthatatlan szívbetegsé ge volt. Ú gy
hangzott az egé sz, mint valami szerelmes regé ny. Néha egyenesen azon tű nő dtem,
vajon nem ez volt-e az oka annak, hogy odakü ldte a feleségét. Ké tség nem fért hozzá ,
hogy nagyon szerette. Nem is, inká bb szerelmes volt a feleségébe. Amikor arró l
beszélt, hogy Randi meg fog halni, az pont ú gy hangzott, mint valami csö pö gő s
limoná déban. Egy délutá n a felesé ge egyik bará tnő je érkezett lá togató ba. Teá t
ittunk, és apá m azt mondta, hogy Randit a sors kü ldte az ő ú tjá ba, de mert annyira
vé gtelenü l és szégyentelenü l szeretté k egymá st, a sors megbü ntette ő ket, é s a mé g
mindig ré gi szépsé gé ben tü ndö klő Randit elrabolta mellő le. Ké pes volt bá rmiféle
szégyenkezés né lkü l ilyeneket mondani. Aztá n amikor ugyanazon éjszaká n nem
tudtam aludni, é s elindultam, hogy szé tnézzek a bá rszekré nyben, lá ttam, ahogy a
délutá ni barátnő kilopó dzik a há ló szobájá bó l.
Harry bó lintott. Té nyleg hű vö sebbé vá lt az é jszakai levegő , vagy csak képzeli?
Sivertsen mocorogni kezdett.
– Napkö zben az egé sz há z az enyé m volt. Apá mnak volt ké t lá nya, tizennégy és
tizenhat évesek. Bodil és Alice. Szá mukra természetesen ellená llhatatlanul
izgalmasnak tű ntem. Egy idő sebb, ismeretlen fé ltestvér, aki egyszer csak
bevitorlá zott hozzá juk a nagyvilá gbó l. Mindketten szerelmesek voltak belém, de én
Bodil, a fiatalabbik mellett dö ntö ttem. Egy nap korá bban jö tt haza az iskolá bó l, é n
pedig bevittem apá m há ló szobá já ba. Amikor ki akarta cserélni a véres lepedő t,
kizavartam a szobá bó l, majd én is kimentem, bezá rtam az ajtó t, odaadtam a
kertésznek a kulcsot, és arra kértem, hogy adja tová bb az apá mnak. Má snap reggel
apá m megké rdezte tő lem, hogy akarok-e neki dolgozni. Így kezdtem gyémá ntot
csempészni.
Sivertsen szü netet tartott.
– Ketyeg az ó ra – figyelmeztette Harry.
– Osló bó l dolgoztam. Néhá ny kezdeti baklö véstő l eltekintve, amelyek miatt
kétszer bö rtö nbe kerü ltem, jó l csiná ltam a dolgomat. A repü lő téri vá mon való á tjutá s
volt a specialitá som. Rém egyszerű volt. Csak tiszteletre méltó an kell felö ltö zni, és
rettenthetetlennek kell tű nni. É n pedig nem féltem, eszembe sem jutott. Á ltalá ban
lelkészi gallért haszná ltam. Persze, ez elég elcsépelt trü kk, simá n fel is keltheti a
vá mosok figyelmét. A titok az, hogy az embernek tudnia kell, hogy mozog egy
lelkész, hogyan van lenyírva a haja, milyen cipő t hord, hogy tartja a kezét, vagy
milyen az arckifejezése. Ha a szereped részévé teszed ezeket a dolgokat, szinte soha
nem fognak megá llítani. Még ha gyanú t is fog egy vá mos, akkor sem való színű , hogy
egy lelkészt feltartó ztasson. Egy vá mos, aki egy lelkész bő rö ndjében turká l,
mikö zben egy raká s hosszú hajú hippi slisszol el mellettü k, garantá ltan rosszalló
tekinteteket és megjegyzéseket fog kapni. A vá mható sá g pedig, az ö sszes egyéb
ható sá ghoz hasonló an, arra tö rekszik, hogy azt a pozitív – még ha nem is a
való sá gnak megfelelő – képet kö zvetítse a vilá gnak, hogy jó l végzi a munká já t.
Apá mat 1985-ben elvitte a rá k. Randi gyó gyíthatatlan szívbetegsége tová bbra is
gyó gyíthatatlan volt, de annyira azért mégsem lehetett rosszul, ugyanis visszatért
Berlinbe, és á tvette az ü zletet. Nem tudom, hogy valaha tudomá sá ra jutott-e, hogy én
vettem el Bodil szü zességét, mindenesetre nyomban munkanélkü livé vá ltam.
Norvégiá ba má r nem érdemes energiá t fektetni, mondta, de má st nem ajá nlott
helyette. Néhá ny évi osló i semmittevés utá n Prá gá ba repü ltem, ami a vasfü ggö ny
lehullá sa utá n igazi gyé má ntká naá nná vá lt. Jó l beszéltem németü l, é s kö nnyen
feltalá ltam magam. Gyorsan pé nzhez jutottam, és ugyanolyan gyorsan el is
kö ltö ttem. Bará tokat szereztem, de egyikü khö z sem kö tő dtem kü lö nö sebben. Mint
ahogy a nő khö z sem. Nem volt rá szü ksé gem. Tudja, mié rt, Hole? Mert felfedeztem,
hogy az apá m mé giscsak hagyott rá m valamit: azt a képességet, hogy szerelembe
tudok esni.
Sivertsen á llá val az Iggy Pop-plaká t felé bö kö tt.
– Nincs erő sebb afrodiziá kum a nő k szá má ra, mint egy szerelmes férfi. Férjes
asszonyokra specializá ló dtam, mert velü k utó lag lényegesen kevesebb baj volt.
Rá adá sul az olyan idő szakokban, amikor lapos volt a zsebem, mindig odaadó
bevételi forrá soknak bizonyultak. Az é vek pedig csak szá lltak, ané lkü l, hogy egyszer
is elkaptak volna. Tö bb mint harminc év telt el ú gy, hogy a mosolyom bő kezű en
osztottam, az á gyam kö ztulajdon volt, a farkam pedig kvá zi stafétabot.
Sivertsen a falhoz tá masztotta a fejét és behunyta a szemét.
– Bizonyá ra cinikusan hangzik. De higgyen nekem, minden szerelmi vallomá s,
ami elhagyta a szá mat, ugyanolyan ő szinte volt, mint azok a szavak, melyeket a
felesé ge kapott az apá mtó l. Mindenem az ö vék volt. Amíg el nem mú lt a vará zs, és ki
nem adtam az ú tjukat. É n nem tudtam megengedni magamnak a szanató riumot.
Mindig ugyanú gy vé gző dö tt, és nem gondoltam, hogy valaha is má sként tö rténhet.
Egészen addig, amíg két é vvel ezelő tt egy ő szi napon be nem mentem a Vencel téren
a Grand Hotel Europa ká vé zó já ba. Mert ott ü lt ő . Eva. Igen, így hívjá k, és nem igaz,
hogy nem lé teznek paradoxonok, Hole. Első ként az tű nt fel, hogy bá r nem volt
kü lö nö sebben nagy szépség, de ú gy viselkedett. De azok az emberek, akik meg
vannak győ ző dve ró la, hogy szépek, azok széppé is vá lnak. Annak biztos tudatá ban,
hogy tö bbnyire azé rt hatá ssal vagyok a nő kre, odamentem hozzá . Nem kü ldö tt el a
fené be, de udvarias tá volsá gtartá ssal kezelt, amivel teljesen megő rjített.
Sivertsen kisfiú san elmosolyodott.
– Mert nincs erő sebb afrodiziá kum a férfiak számá ra, mint egy nő , aki nem
szerelmes. Huszonhat évvel volt fiatalabb ná lam, sokkal tö bb elegancia volt benne,
mint amennyivel én valaha is rendelkezni fogok, és ami a legfontosabb, nem volt
szü ksége rá m. Tová bbra is folytathatta volna a munká já t, amirő l ú gy hitte, hogy én
nem tudok. A német ü zletemberek korbá csolá sá t és orá lis boldogsá gba segítését.
– Akkor miért nem folytatta mégsem? – kérdezte Harry, és Iggy felé fú jta a fü stö t.
– Nem volt rá lehető sé ge. Mert én szerelmes voltam. Olyan szerelmes, hogy az
kettő nknek is elé g volt. A magaménak akartam tudni ő t. Eva pedig olyan, mint a
legtö bb nő , aki ha nem is szerelmes, az anyagi biztonsá got sokra becsü li. Ahhoz
pedig, hogy csak az enyém legyen, elegendő pénzt kellett szereznem. Sierra
Leonébó l vé res gyé má ntot csempé szni nem volt kü lö nö sebben kocká zatos
vá llalkozá s, viszont elég jö vedelmező sem volt ahhoz, hogy ellená llhatatlanul
gazdaggá tegyen. A drog tú l rizikó s lett volna. Ekkor kerü ltem kapcsolatba a
fegyvercsempészettel. É s a Herceggel. Két alkalommal talá lkoztunk Prá gá ban, hogy
megbeszéljü k a mó dszert és a felté teleket. Má sodszor a Vencel téren talá lkoztunk
egy étterem teraszá n. Rá vettem Evá t, tegyen ú gy, mintha fotó zgató turista lenne, és
a legtö bb ké p egé szen véletlenü l a Hercegrő l és ró lam ké szü lt. Má r tö bb olyan
ü zletfelemet is figyelmeztettem hasonló fotó k kíséretében, akinek nem akaró dzott
kifizetnie a munkámat. Ez mindig hatott. A Herceg azonban maga volt a
pontossá g, soha nem volt semmiféle problémá nk
egymá ssal. Csak jó val késő bb jö ttem rá , hogy való já ban rendő r. Harry becsukta az
ablakot, é s visszaü lt a kanapéra.
– Tavasszal egy férfi vette fel velem a kapcsolatot telefonon keresztü l – folytatta
Sivertsen. – Norvég volt, østlandi dialektusban beszélt. Fogalmam sincs, hogyan
jutott hozzá a telefonszá momhoz. Ú gy tű nt, mindent tud ró lam, szinte ijesztő volt.
Ső t, nem is csak szinte. Tudta, hogy ki az anyá m. Tudott ró la, hogy ü ltem má r
bö rtö nben. Tudott a pentagramma formá jú véres gyé má ntokró l, ami é veken
keresztü l a specialitá som volt. De ami a legrosszabb: tudta, hogy belevá gtam a
fegyvercsempészetbe. É s mind a kettő t akarta. Egy gyémá ntot és egy Česká t
hangtompító val. Elképesztő en magas ö sszeget ajá nlott. A fegyverbe nem mentem
bele, azt mondtam neki, hogy keressen má s forrá st. Ő azonban nem tá gított,
ragaszkodott hozzá , hogy kö zvetlenü l tő lem kell neki a fegyver, nem akar kö zvetítő t.
Megemelte az ö sszeget. É s mint említettem, Evá nak vannak bizonyos igényei. É n
pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem. Ú gyhogy vé gü l mé gis
megegyeztü nk.
– Egészen pontosan miben?
– Nagyon sajá tos terve volt a kézbesíté st illető en. A Frognerparkban kellett
lezajlania, a szö kő kú tná l, kö zvetlenü l a monolit alatt. Az első átadá s nem egészen ö t
héttel ezelő tt tö rté nt. Ragaszkodott az ö t ó rá hoz, mivel akkor van a legtö bb turista a
parkban, rá adá sul a munkaidő vé gezté vel a vá roslakó k is ideö zö nlenek. Így
mindkettő nknek egyszerű bb lesz feltű né s né lkü l odajutni, é s tá vozni is. Annak az
esélye, hogy engem bá rki is felismerjen, amú gy is minimá lis volt. É vekkel ezelő tt
egyszer megpillantottam a prá gai villamoson egy norvé g fickó t, aki az iskolá ban
rendszeresen elpü fö lt. Egyszerű en keresztü lné zett rajtam. Ő , valamint egy hö lgy,
akivel volt egy rö pke kalandunk, mialatt mézesheteit Prá gá ban tö ltö tte, voltak az
egyedü li osló iak, akiket azó ta lá ttam, hogy elkö ltö ztem innen, érti?
Harry bó lintott.
– Természetesen ez a vevő sem akarta, hogy személyesen talá lkozzunk, ami
teljesen elfogadható igé ny. Az á rut barna mű anyag zacskó ba kellett csomagolnom,
majd a kö zvetlenü l a szö kő kú t elő tt á lló zö ld szemetesbe tennem, azutá n pedig
azonnal elhagyni a helyszínt. Ragaszkodott hozzá , hogy pontos legyek. A megbeszé lt
ö sszeget elő zetesen a svá jci bankszá mlá ra utalta. Azt mondta, bízik benne, hogy az
az egyszerű tény, hogy korá bban sikerü lt a nyomomra akadnia, meggá tol majd
abban, hogy esetleg megpró bá ljam becsapni. Igaza volt. Kaphatok egy cigarettá t?
Harry meggyú jtott neki egy szálat.
– Az első szá llítá s má snapjá n ú jra felhívott, és rendelt egy Glock 23-at, valamint
egy ú jabb gyémá ntot a kö vetkező hétre. A ké zbesíté s ugyanazon a helyen,
ugyanabban az idő pontban és ugyanazon forgató kö nyvvel zajlott. Bá r vasá rnap volt,
a parkban ekkor is rengetegen voltak.
– Ugyanazon a napon és ugyanabban az idő pontban, amikor az első áldozatot,
Marius Velandot meggyilkoltá k.
– Mi?
– Semmi. Folytassa.
– Mindez ö sszesen há romszor ismé tlő dö tt meg. Ö t-ö t nap kü lö nbsé ggel. Utolsó
alkalommal azonban egy kissé vá ltozott a koreográ fia. Két kézbesíté sre kaptam
megbízá st. Egyet szombatra, egyet pedig vasá rnapra, vagyis tegnapra. A vevő arra
kért, hogy tö ltsem a szombatró l vasá rnapra virradó éjszaká t az anyám há zá ban,
hogy tudja, hol érhet el, ha valami vá ltozá s á llna be a tervet illető en. Ez nekem is
teljesen megfelelt, mivel egyébké nt is így terveztem a hé tvégét. Ö rü ltem, hogy
talá lkozom vé gre az anyá mmal, mert jó híreim voltak a szá má ra.
– Hogy nagymama lesz?
Sivertsen bó lintott.
– É s hogy meghá zasodom.
Harry elnyomta a
cigarettá já t.
– Vagyis azt á llítja, hogy a gyé má nt és a pisztoly, amit a bő rö ndjé ben talá ltunk,
az a má snap ké zbesítendő áru volt?
– Igen.
– Hm.
– Nos? – szó lalt meg Sivertsen, amikor a csend má r tú lsá gosan hosszú ra nyú lt.
Harry ö sszekulcsolta a feje mö gö tt a kezét, há tradő lt a kanapén és á sított.
– Iggy-rajongó ként biztosan ismeri a Bla-bla-bla című szá mot, nem? Jó kis album.
Lenyű gö ző en nonszensz.
– Lenyű gö ző en nonszensz?
Sven Sivertsen kö nyö kével a radiá torra só zott. Az ü té s ü resen visszhangozva
kongott.
Harry felegyenesedett a kanapén.
– Ki kell szellő ztetnem a fejemet. Van egy éjjel-nappali benzinkú t az utcá ban. Kér
valamit?
Sivertsen behunyta a szemét.
– Ide hallgasson, Hole! Ugyanaz a csó nak. Ugyanaz a sü llyedő csó nak. Vilá gos?
Maga nemcsak kifejezetten randa, hanem ostoba is.
Harry elvigyorodott é s felá llt.
– Ezen még gondolkodom egy kicsit.
Amikor hú sz perccel késő bb visszaté rt, Sven a padló n ü lve, a radiátornak vetett
háttal aludt. Megbilincselt kezét mintha azért emelte volna a magasba, hogy
integessen.
Harry ké t hamburgert, sü lt krumplit és egy nagy ü veg kó lá t pakolt a padló ra.
Sven kidö rzsö lte az álmot a szemé bő l.
– Gondolkodott, Hole?
– Fogjuk rá.
– É s mégis min?
– A ké peken, amiket a kedvese készített magá ró l és Waalerrő l Prá gá ban.
– É s ennek mi kö ze van az
egészhez? Harry kinyitotta a
bilincset.
– A ké peknek semmi kö zü k nincs az ü gyhö z. Arra gondoltam, hogy turistá t
játszott. É s azt tette, amit a turistá k tesznek.
– Vagyis?
– Amirő l beszéltem. Fotó znak.
Sivertsen a csukló já t dö rgö lte, és a padló n heverő ételre pillantott.
– É s hol maradnak a poharak, Hole?
Harry az ü vegre mutatott.
Sven lecsavarta a kupakot, és kö zben Harryra sandított.
 – Vagyis vá llalja a kocká zatot, hogy egy sorozatgyilkossal iszik egy ü vegbő l?
Harry hamburgerrel teli szájjal vá laszolt:
– Ugyanaz az ü veg. Ugyanaz a hajó .

Olaug Sivertsen a nappaliban ü lt, és ü res tekintettel meredt maga elé . Nem kapcsolta
fel a villanyt. Abban bízott, így majd azt hiszik, hogy nincsen otthon, é s végre
feladjá k. Telefoná ltak, csengettek, a kertbő l kiabá ltak és kavicsokat dobá ltak a
konyhaablakra. „Nem nyilatkozom”, mondta, és kihú zta a telefont. A végén má r
csak odakinn á csorogtak hosszú , fekete objektívjeikkel. Amikor odament az
ablakhoz, hogy behú zza a fü ggö nyö ket, azonnal meghallotta a gépek zü mmö gésé t.
Zü mm, zü mm, klikk. Zü mm, zü mm, klikk.
Má r majdnem egy teljes nap eltelt, és a rendő rsé g mé g mindig nem vette é szre a
fé lreé rtést. Hétvége volt. Talá n csak a hétfő re vá rnak, hogy a megszokott hivatali
idő ben tisztá zzá k a dolgot.
Bá rcsak lenne valaki, akivel beszé lhetne. Ina azonban nem tért vissza a
titokzatos udvarló já val tö ltö tt hosszú hé tvégérő l. Esetleg felhívhatná azt a fiatal
rendő rnő t, Beatét. Vé gü l is nem ő tehet ró la, hogy Svent letartó ztattá k. É s egyébként
is ú gy tű nt, mint aki nem hiszi, hogy Sven olyasvalaki lenne, aki embereket ö lt. Ső t,
mé g a telefonszá má t is megadta, és azt mondta neki, hogy mindenképpen hívja fel,
ha van még valami mondanivaló ja a szá má ra. Bá rmi.
Olaug kiné zett az ablakon. A halott kö rtefa sziluettje olyan volt, mintha a kert és
az á llomá sépü let fö lö tt fü ggeszkedő hold utá n nyú jtó zó ké z lenne. Még sosem lá tta
ilyennek a holdat. Mintha egy halott ember arca lenne, amelyen a fehé r bő rt ké k
erek futjá k be.
Hol maradhat vajon Ina? Azt mondta, legkéső bb vasá rnap délutá n visszaér.
Olaug kellemes estét tervezett: isznak egy teá t, és végre bemutathatja Svent Iná nak.
Ina mindig olyan megbízható volt idő pontok tekintetében.
Olaug vá rt, míg a falió ra kettő t ü tö tt.
Azutá n elő kereste a telefonszá mot.
A harmadik csengeté sre fel is
vették.
– Beate – szó lt bele egy á lomittas hang.
– Jó estét, itt Olaug Sivertsen. Ne haragudj, hogy ilyen késő n hívlak!
– Semmi baj, Sivertsen asszony.
– Olaug.
– Olaug. Elnézé st, még nem ébredtem fel teljesen.
– Azért hívlak, mert nyugtalan vagyok Ina, az albé rlő m miatt. Má r rég haza
kellett volna érnie, é s azok utá n, ami tö rté nt... há t, aggó dom.
Mivel Olaug nem kapott azonnali vá laszt, azt hitte, hogy Beate talá n visszaaludt.
Aztá n amikor a lá ny ú jra megszó lalt a vonal má sik vé gén, má r nyoma sem volt
hangjá ban az á lmossá gnak.
– Az imént azt mondta, hogy van egy albé rlő je, Olaug?
– Igen, pontosan. Ina. A régi cselédszobá ban lakik. Ó , tényleg, meg sem
mutattam neked azt a szobát. A há z má sik vé gé ben van, a há tsó lé pcső né l. Ina egé sz
hétvégé n tá vol volt.
– Hol? Kivel?
 – Azt én is nagyon szeretném tudni. Viszonylag friss kapcsolatró l van szó , Ina
mé g be sem mutatott az illető nek. Csak annyit mondott, hogy a férfi nyaraló já ba
utaznak a hétvégére.
– Ezt korá bban említenie kellett volna, Olaug.
– Való ban? Jaj, nagyon sajná lom... én...
Olaug érezte, hogy sírá sba fullad a hangja, de nem tudott mit tenni ellene.
– Nem ú gy gondoltam, Olaug – vá gott kö zbe Beate. – Nem magá ra vagyok
dü hö s. Az én dolgom lett volna, hogy utá naké rdezzek, maga nem tudhatta, hogy
szá munkra fontos informá ció ró l van szó . Azonnal felhívom a kö zponti ü gyeletet, ő k
pedig majd visszahívjá k magát, hogy pontos személyleírá st ké rjenek Iná ró l, ami
alapjá n kiadhatjá k a kö rö zé st. Reméljü k, hogy nincs semmi baja, de szeretnénk
teljesen biztosak lenni benne, nem igaz? Azutá n pedig az lesz a legjobb, ha
megpró bá l aludni egy kicsit, én pedig reggel felhívom. Rendben lesz így, Olaug?
– Igen – vá laszolta Olaug, é s nagyon igyekezett, hogy egy kissé vidá mabban
csengjen a hangja. Szívesen megké rdezte volna Beatét, hogy tud-e valamit Sven
ü gyérő l, de nem tudta rá venni magát. – Persze, legyen így, Beate! Viszlát.
Amikor végü l lefekü dt, Olaug arcá n kö nnyek peregtek.

Beate megpró bá lt visszaaludni. A há zat hallgatta. Beszélt. Az anyja tizenegykor

kikapcsolta a tévét, ú gyhogy odalenn teljes csend honolt. Azon tű nő dö tt, vajon az
anyja is épp ő rá gondolt-e. Az apjá ra. Ritká n beszéltek ró la. Tú l sok erő t emésztett
fel. Beate nekiá llt laká st keresni a belvá rosban, mert az utó bbi egy évben má r kezdte
tú l szorosnak érezni anyja kö zelségét. Kü lö nö sen miutá n talá lkozgatni kezdtek
Halvorsennel, a megbízható és kedves fiatal steinkjeri rendő rtiszttel, aki a
keresztnevén szó lította Beate anyjá t, és azzal a félénk tisztelettel bá nt vele, amit a
lá ny olyan nagyon nagyra értékelt. A vá rosban sokkal kevesebb helye lesz. É s
nagyon fognak hiá nyozni neki a há z hangjai, a szó tlan monoló g, ami egész életében
elringatta.
Ú jra megszó lalt a telefon. Beate nagyot só hajtott és kinyú jtotta a karjá t.
– Igen, Olaug?
– Harry vagyok. Nagyon olyan a hangja, mintha ébren lenne.
A lá ny felü lt az á gyban.
– Igen. Olyan ez a há z ma é jszaka, mint valami telefonkö zpont. Mi a helyzet?
– Segítsé gre van szü kségem. É s maga az egyetlen, akiben megbízom.
– Ó , való ban? Ahogy magá t ismerem, ez egy egész sor kellemetlenséget fog a
fejemre zú dítani.
– Még anná l is tö bbet. Benne van?
– É s ha nemet mondok?
– Hallgassa meg elő bb, hogy mit akarok. Utá na mé g mindig mondhat nemet.
 Harminchatodik fejezet
Hétfő. Fotográfia

Hétfő n há romnegyed hatkor a nap má r rézsú tosan tű zö tt lefelé az Ekebergå sen

pereme fö lö tt a vá rosra. A recepció n tespedő biztonsá gi ő r hangosan á sított, és
felpillantott az Aftenposten mö gü l, amikor az első korá n kelő bedugta azonosító ját a
kártyaolvasó ba.
– Azt írjá k, hogy jö n az eső – kö zö lte az ő r, aki nagyon megö rü lt, hogy végre
felbukkan valaki.
A magas, komor tekintetű férfi rá pillantott, de nem válaszolt.
A kö vetkező ké t percben tová bbi há rom, hasonló an szű kszavú és morcos
pillantá sú férfi é rkezett.
Hatkor má r mind a négyen a rendő rfő kapitá ny irodá já ban ü ltek a hetedik
emeleten.
– Tehá t – vá gott bele a fő kapitá ny. – Az egyik fő tisztü nk magá val vitt egy
gyilkossá ggal gyanú sított szemé lyt a fogdá bó l, és most senki nem tudja, hol
tartó zkodnak.
A testü let berkein belü l a rendő rfő kapitá ny erényei kö zt tartottá k szá mon, hogy
képes kertelés né lkü l beszélni a problémá kró l, s épp ilyen lényegre tö rő mó don
foglalja ö ssze a tennivaló kat is:
– Javaslom, hogy talá ljuk meg ő ket, de nagyon gyorsan. Milyen lépések tö rténtek
az ü gyben idá ig?
A bű nü gyi igazgató pillantá sa Møllerre és Waalerre siklott, mielő tt
megkö szö rü lte a torká t:
– Felá llítottunk egy kicsi, ám tapasztalt nyomozó csoportot. Az embereket a
nyomozá s vezető je, Waaler fő tiszt vá logatta ö ssze. Há rom fő a Nemzetbiztonsá gi
Szolgá lattó l é s kettő a gyilkossá gi csoportbó l. Má r ma éjjel elkezdté k a nyomozá st,
egy ó rá val azutá n, hogy a vizsgá lati fogdá bó l jelentetté k, hogy Sivertsent nem vitté k
vissza.
– Gyors munka. De miért nem értesítették a já rő rkocsikat? É s az ü gyeletet?
– Meg akartuk vá rni ezt a megbeszélést, Lars. Hallani akartuk a véleményedet.
– A vé lemé nyemet?
A bű nü gyi igazgató ujjá val vé gigsimított felső ajkán:
– Waaler fő tiszt ígé retet tett rá , hogy huszonné gy ó rá n belü l elő keríti Holét és
Sivertsent. Addig ellenő rzé s alatt tartjuk az információ á ramlá st is. Csupá n mi
négyen, valamint a vizsgá lati fogdá bó l Groth tud ró la, hogy Sivertsen eltű nt.
Ezenkívü l felhívtuk az Ullersmó t, és lemondtuk a cellá t meg a szá llítá st, amit azzal
indokoltunk, hogy legfrissebb információ ink alapjá n okunk van feltételezni, hogy
Sivertsen nem lenne biztos helyen ná luk, így egy má sik helyre szá llíttatjuk, amit
egyelő re nem akarunk a nyilvá nossá gra hozni. Vagyis jó esé lyeink vannak arra
nézve, hogy sikerü lt titokban tartani a dolgot, amíg Waaler és csapata meg nem
oldjá k az ü gyet. De a dö ntés természetesen a te kezedben van, Lars.
A rendő rfő kapitá ny egymá shoz illesztette ujjai hegyét, és elgondolkodva
bó lintott. Azutá n felá llt, az ablakhoz lépett, és a tá rsasá gnak há tat fordítva megá llt.
 – A mú lt héten taxival utaztam. A sofő r melletti ü lésen egy nyitott ú jsá g hevert.
Megké rdeztem tő le, hogy mi a vé leménye a gyilkos futá rró l. Nem á rt ugyanis tudni,
hogy mit gondolnak az egyszerű emberek. Azt vá laszolta, hogy ezzel a biciklis
sorozatgyilkossal pontosan az a helyzet, mint a World Trade Centerrel volt.
Nevezetesen az, hogy mindenki rossz sorrendben tette fel a kérdéseket. Mindenki a
„ki”-re és a „hogyan”-ra volt kívá ncsi. De ahhoz, hogy az ember megoldjon egy
rejté lyt, elő szö r egy má sik kérdé st kell feltenni. É s tudja, hogy mi az a kérdés,
Torleif?
A bű nü gyi igazgató nem válaszolt.
– A „mié rt” az, Torleif. Ez a taxisofő r egyá ltalá n nem volt ostoba. Van valaki
maguk kö zö tt, uraim, aki feltette má r magá nak ezt a ké rdést?
A rendő rfő kapitá ny a sarká n hintá zva vá rakozott a válaszra.
– Minden elismerésem a taxisofő ré – szó lalt meg végü l a bű nü gyi igazgató -, de
nem vagyok benne biztos, hogy ebben az esetben létezik bá rmiféle „miért”.
Racioná lis „mié rt” legalá bbis semmiféleképpen. Mindannyian tudjuk, hogy Hole egy
labilis, alkoholista rendő rtiszt. Ezé rt is rú gtuk ki.
– Még az ő rü lteknek is van motivá ció juk, Torleif.
Diszkré t kö hinté s hallatszott.
– Igen, Waaler?
– Batouti.
– Batouti?
– Az egyiptomi piló ta, aki szá ndékosan lezuhant egy utasokkal teli géppel,
csupá n azért, hogy bosszú t á lljon a légitá rsasá gon, amiért lefokoztá k.
– Mit akar ezzel, Waaler?
– Szombat este, miutá n letartó ztattuk Sivertsent, Harry utá n mentem a parkoló ba
és beszéltem vele. Nem akart velü nk ü nnepelni, szemmel lá tható an el volt keseredve.
Egyrészt a felmondá s miatt, má srészt azért, mert ú gy érezte, elvettü k tő le a
dicső séget, hogy ő kaphassa el a futá rt.
– Batouti...
A rendő rfő kapitá ny kezével beá rnyékolta a szemét, amikor az első napsugarak
elérté k az ablakát.
– Maga mé g egy szó t sem szó lt, Bjarne. Mi a véleménye?
Bjarne Møller az ablak elő tt á lló sziluettre meredt. Annyira fá jt a gyomra, hogy
má r nemcsak hitte, hanem kicsit szinte remélte is, hogy hamarosan szé treped.
Azó ta, hogy az éjszaka kö zepé n felé bresztetté k az eltű nésrő l szó ló hírrel, arra vá rt,
hogy valaki való ban felé bressze végre, és megnyugtassa, hogy mindez csupá n egy
rémálom.
– Fogalmam sincs – só hajtotta. – Ő szintén szó lva azt sem é rtem, hogy mi folyik
itt.
A rendő rfő kapitá ny lassan bó lintott.
– Ha kiderü l, hogy az ü gyet elhallgattuk a nyilvá nossá g elő l, minimum keresztre
feszítenek bennü nket – mondta.
– Ez nagyon precíz megfogalmazá s volt, Lars – jegyezte meg a bű nü gyi igazgató .
– De ha az derü l ki, hogy elveszítettü nk egy sorozatgyilkost, akkor ugyanú gy
keresztre feszítenek minket. Ha megtalá ljuk, akkor is. Mé g mindig van némi
esélyü nk rá , hogy teljes csendben oldjuk meg a problémá t. Ha jó l értettem,
Waalernek van egy terve.
– É s mi lenne az, Waaler?
Tom Waaler baljá val kö rbefogta ö kö lbe szorított jobb kezét.
– Hogy ú gy mondjam, tisztá ban vagyok vele, hogy nem engedhetü nk meg
magunknak egy ilyen kudarcot. Ezé rt kénytelen vagyok néhá ny szokatlan mó dszert
bevetni. Az esetleges kö vetkezmé nyeket figyelembe véve azonban ú gy vé lem, jobb,
ha nem tudnak semmit a tervrő l.
A rendő rfő kapitá ny enyhe elképedéssel az arcá n sarkon fordult.
– Ez igazá n nagylelkű magá tó l, Waaler. Tartok azonban tő le, hogy ezt nem
tudjuk...
– Ragaszkodom hozzá.
A rendő rfő kapitá ny a homlokát ráncolta.
– Ragaszkodik hozzá ? Tisztá ban van vele, hogy mit kocká ztat, Waaler?
Waaler szétnyitotta mindkét tenyerét é s megszemlélte ő ket.
– Igen. De ez maradjon kizá ró lag az én felelő sségem. É n vezettem a nyomozá st,
melynek sorá n szoros együ ttmű kö désben dolgoztunk Holéval. Vezető ké nt észre
kellett volna vennem a jeleket. Legkéső bb a parkoló beli beszélgeté sü nk sorá n.
A rendő rfő kapitá ny kutató pillantá st vetett Waalerre. Azutá n visszafordult az
ablak felé , é s csak állt. A négyzet alakú fé ny elérte a padló t. Akkor felhú zta a vá llait
é s megrá zkó dott.
– É jfélig van ideje – mondta az ablakü vegnek. – Akkor kiadjuk az eltű nésrő l szó ló
sajtó kö zlemé nyt. Ez a megbeszé lés pedig soha nem tö rtént meg.
Az irodá bó l kifelé Møller elcsípte, amint a rendő rfő kapitá ny egy há lá s és meleg
mosoly kísé retében megszorítja Waaler kezét. Mint ahogy az ember kö szö netet
mond egy munkatá rsá nak a lojalitá sá é rt, gondolta az osztá lyvezető . Megjutalmaz
egy nagy tettet. Vagy gratulá l egy tró nö rö kö snek.

Bjørn Holm, a helyszínelő k ifjú rendő rtisztje komplett idió tá nak érezte magá t,
mikö zben egy mikrofonnal a kezében a japá n arcokat nézte, akik vá rakozó an
bá multak rá . A tenyere csú szott az izzadsá gtó l, és korá ntsem a hő ség miatt. É pp
ellenkező leg, ugyanis a Bristol elő tt parkoló luxusbusz klímaberendezésének
kö szö nhető en odabenn lényegesen alacsonyabb volt a hő mérséklet, mint kinn a
reggeli napsü tésben. Amiatt verte ki a veríték, mert mikrofonba kellett beszélnie.
Angolul.
Az idegenvezető Norwegian police officer-ként jelentette be, mire egy idő s,
mosolygó férfi elő kapta a fényképező gé pét, mintha Bjørn Holm turistalá tvá nyossá g
volna. Holm a csukló já ra pillantott. Hé t ó ra. Még egy egész sor csoporttal kell
beszélnie, ú gyhogy ideje volt belevá gnia. Nagy levegő t vett, és dará lni kezdte az
ú tkö zben begyakorolt mondatokat:
– We have checked the schedules with all the tour operators here in Oslo –
mondta. – And this is one of the groups that visited Frognerparken around five
o’clock on Saturday. What I want to know is: who of you took pictures there?3

3 Ellenő riztü k az osló i utazá si irodá k programtervét. A maguk csoportja is a Frognerparkban

tartó zkodott szombaton délutá n ö t ó ra kö rnyékén. Azt szeretném megtudni, hogy ki készített maguk
kö zü l fotó kat a parkban?
 Semmi reakció .
Holm habozva az idegenvezető re pislogott.
A nő rá mosolygott, megszabadította a mikrofontó l, és elismételte az utasoknak,
amit Holm az imé nt mondott, legalá bbis a rendő rtiszt bízott benne, hogy a japá n
mondatok ugyanazt jelentették, amit ő elhabogott. Az idegenvezető egy leheletnyi
meghajlá ssal zá rta szavait. Holm a hirtelen magasba lendü lő kezekre meredt. A
fotó labor kimerítő napnak néz elébe.

Roger Gjendem, mikö zben bezá rta a kocsiját, egy Tre Små Kinesere-dalt dudorá szott
a munkané lkü lisé grő l. A parkoló há ztó l az Aftenposten Postgirobyggetben talá lható
ú j székhelyé ig rö vid volt az ú t, mé gis mindennap kocogva tette meg. É s nem azért,
mert folyton késésben volt, épp ellenkező leg. Roger Gjendem ugyanis ahhoz a
szerencsés kisebbséghez tartozott, akik minden egyes munkanapnak boldogan
ló dulnak neki. Alig győ zte kivá rni, hogy ott legyen, ahol minden a munká val van
kapcsolatban: az iroda a telefonnal és a számító gé ppel, a kö tegnyi napilap, a kollégá i
hangjá nak a zü mmö gé se, a szö rcsö gő ká véfő ző gépek, a dohá nyzó beli pletyká lkodá s
é s a reggeli é rtekezletek pengevá ltá sai. A tegnapi napot Olaug Sivertsen há za elő tt
tö ltö tte, de egy fotó n kívü l, amin az idő s hö lgy az ablakban á ll, tulajdonképpen
teljesen eredmé nytelenü l. De ezzel is beé rte. Szerette a kihívá sokat. Abbó l pedig
jutott neki elég a bű nü gyi rovatná l. Olyan volt, mint valami drogos. Teljesen a
bű nü gyek rabjá vá vá lt. Legalá bbis Devi mindig ezt mondta. Roger nem szerette, ha a
lá ny így beszél. Az ö ccse, Thomas, na ő való ban drogos. Ő viszont keményen
dolgozik, á llamtudomá nyokat tanult, és aztá n ú gy alakult, hogy a bű nü gyi ú jsá gírá s
mellett kö tö tt ki. Ettő l eltekintve Devinek abban mégiscsak igaza volt, hogy van a
munká já nak né há ny vonatkozá sa, ami megszá llottsá got igé nyel. Eredetileg politikai
ú jsá gíró ké nt dolgozott, majd amikor egy rö vid ideig a bű nü gyi rovatná l
helyettesített, alig né há ny hét elteltével é rezte, hogy beszippantotta a dolog. Hogy
má r szü ksége van a napi adrenalinlö ketre, amit csak az életrő l és halá lró l szó ló
tö rté netek révén kaphat meg. Még aznap beszélt a fő szerkesztő vel, aki minden
kü lö nö sebb felhajtá s nélkü l véglegesen á thelyezte a bű nü gyi rovathoz. Lá tható lag
nem ez volt az első hasonló eset pá lyafutá sa alatt. Roger pedig attó l a naptó l kezdve
reggelente futó lépésben tette meg az utat autó játó l az író asztalá ig.
Ma azonban né há ny lépé s utá n feltartó ztattá k.
– Jó reggelt – ü dvö zö lte a férfi, aki a semmibő l bukkant fel elő tte. Fekete, rö vid
bő rdzsekit é s napszemü veget viselt annak ellenére, hogy a parkoló há zban félhomá ly
honolt. Roger é ppen elé g rendő rt lá tott má r pá lyafutá sa alatt, hogy azonnal
felismerje ő ket.
– Jó reggelt – válaszolta.
– Van egy ü zenetem a maga szá má ra, Gjendem.
A férfi karja a teste mellett ló gott. Keze fejét fekete sző r borította. Rogernek
á tvillant az agyá n, hogy sokkal természetesebben hatna, ha inká bb zsebre dugná a
kezét. Vagy a há ta mö gé. Esetleg keresztbe fonná maga elő tt. Így olybá tű nt, mintha
azonnal haszná lni akarná , de hogy mire, azt sejteni sem lehet.
– Igen? – kérdezte ó vatosan Roger. Hallotta, ahogy a hangjá t visszaverik a
falak. A férfi elő re hajolt.
– Az ö ccse az Ullersmó ban ü l – kö zö lte a férfi.
 – Igen. É s?
Roger tudta, hogy odakinn hétá gra sü t a nap, de itt az autó katakombá ban egy
csapá sra jegessé vá lt a levegő .
– Ha jelent magá nak valamit a fiú , akkor meg kell tennie nekü nk egy szívességet.
Vilá gos, Gjendem?
Roger elké pedve bó lintott.
– Ha Harry Hole fő tiszt felhívja magát, a kö vetkező t teszi: megkérdezi tő le, hogy
hol tartó zkodik. Ha nem hajlandó elá rulni, beszé lje rá egy talá lkozó ra. Ha nem akar
belemenni, mondja azt neki, hogy ha nem talá lkozhatnak szemé lyesen, akkor nem
fogja leadni a sztorijá t. A talá lkozó nak még ma éjfé l elő tt meg kell tö rténnie.
– Miféle sztorit?
– Feltehető leg megalapozatlan vá dakat akar majd a nyilvá nossá g elé tá rni egy
fő tisztrő l, akit nem akarok megnevezni, de ne is tö rő djö n vele. Ú gysem fog soha
nyomtatá sba kerü lni.
– De...
– Felfogta, amit mondok? Miutá n beszé ltek, felhívja ezt a szá mot, és megadja,
hogy hol tartó zkodik Hole, vagy hogy hova beszélté k meg a talá lkozó t. É rtette?
A férfi bal kezé vel a zsebébe nyú lt, majd á tnyú jtott Rogernek egy cetlit.
Roger a papírdarabra pillantott, é s megrá zta a fejét. Bá rmennyire is megijedt,
é rezte, hogy a torká ban felbugyog a nevetés. Vagy talá n pont emiatt.
– Tisztá ban vagyok vele, hogy maga rendő r – mondta Roger, é s igyekezett
elnyomni vigyorgá sá t. – Ú gyhogy meg kell értenie, hogy ez nem megy. É n ú jsá gíró
vagyok, nem tudok...
– Gjendem.
A fé rfi levette a napszemü veget. Bá r sö tét volt, a pupillá ja tű hegynyire szű kü lt
szü rke íriszében.
– Az ö ccse az A107-es cellá ban ü l. A benn lévő drogosok tö bbségéhez hasonló an
ő is minden kedden megkapja a becsempészett drogadagjá t, amit azonnal be is lő
magá nak, soha nem ellenő rzi az anyagot. Eddig még sosem tö rtént semmi baj. Kezdi
kapisgá lni, mire akarok kilyukadni?
Roger természetesen nagyon is jó l értette.
– Remek – nyugtá zta a fé rfi. – Valami ké rdés?
Roger szája olyan volt, mint a sivatag.
– Mibő l gondoljá k, hogy Harry Hole fel fog hívni engem?
– Abbó l, hogy ké tségbe van esve – vá laszolta a fé rfi, és visszatette az orrá ra a
napszemü veget. – É s mert maga adott neki egy névjegyká rtyá t tegnap a Nemzeti
Színhá z elő tt. Tová bbi kellemes napot, Gjendem!
Roger, miutá n a fé rfi elment, egy ideig mozdulni is képtelen volt. Mé lyen
belé legezte a parkoló há z nyirkos, poros levegő jé t. Azutá n lassan és vonakodva
nekivá gott a há tralévő rö vidke ú tnak.

A telefonszá mok vitustá ncot já rtak a Klaus Torkildsen elő tt á lló képernyő n a
Telenor osló i kö zpontjá nak kontrollhelyisé gében. Szó lt a kollé gá inak, hogy ne
zavarjá k, majd magá ra zá rta az ajtó t.
Az inge csatakos volt az izzadsá gtó l. Pedig szó sem volt arró l, hogy rohanvá st
é rkezett volna meg a munkahelyé re. Sétá lt – nem tú l lassan, de nem is siető sen -,
belé pett az é pü letbe, s má r éppen az irodá ja felé vette az irá nyt, amikor a recepció s
a nevét kiabá lva megá llította. A keresztnevét haszná lta, ahogy azt maga is szerette.
– Lá togató – bö kö tt a lá ny a pult melletti kanapén ü ldö gélő férfira.
Klaus Torkildsen meglepő dö tt. Első sorban azé rt, mert az ő munkakö re nem
indokolta a lá togató kat. Ami mellesleg egyá ltalá n nem volt véletlen, ugyanis
magá néletéhez hasonló an a munkahelye megvá lasztá sakor is lényeges szempont
volt, hogy csak annyi emberrel kerü ljö n kö zvetlen kapcsolatba, amennyivel
feltétlenü l szü ksé ges.
A kanapé n ü lő fé rfi felá llt, majd kö zö lte, hogy a rendő rségtő l jö tt, é s megkérte,
hogy foglaljon helyet mellette. Klaus belesü ppedt az egyik karosszékbe, és egyre
csak sü ppedt és sü ppedt, s érezte, hogy kö zben az egész testét ellepi a jeges veríték.
A rendő rségtő l. Má r tö bb mint tizenö t éve nem volt velü k dolga, é s akkor is
mindö ssze egy bírsá g, ennek ellenére má r attó l is azonnal elö ntö tte a pá nik, ha csak
az utcá n megpillantott egy egyenruhá t. Így aztá n attó l a pillanattó l kezdve, hogy a
fé rfi kinyitotta a szá já t, Klaus izzadsá gmirigyei is tá gra nyíltak.
A fé rfi egyenesen a tá rgyra té rt, és azt mondta, hogy egy mobiltelefonszá m
nyomon kö veté séhez van szü ksége rá . Klaus egyszer má r végzett hasonló feladatot a
rendő rsé gnek. Viszonylag egyszerű volt. Egy bekapcsolt mobiltelefon ugyanis
minden féló rá ban jelet bocsá t ki, amit a vá ros kö rü li bá zisá llomá sok regisztrá lnak.
Csak ú gy, mint az elő fizető k kimenő é s bejö vő hívá sait. Amennyiben az ember ismeri
az egyes bá zisá llomá sok á ltal lefedett terü leteket, ú gy kevesebb, mint egy
négyzetkilométernyi pontossá ggal be lehet mérni, hogy egy bizonyos telefon éppen
a vá ros mely pontjá n talá lható . Ezzel az eljá rá ssal dolgozott az elő ző alkalommal is,
amikor együ ttmű kö dö tt a rendő rséggel.
Klaus azt vá laszolta, hogy egy esetleges lehallgatá st mindenképpen meg kell
beszélnie elő bb a fő nö kével, a fé rfi azonban kö zbeszó lt, hogy meglehető sen sü rgő s
az ü gy, é s szó sem lehet ró la, hogy bü rokratikus kö rö kkel hú zzá k az idő t. Rá adá sul
nem csupá n egyetlen telefonszá m (amirő l Klaus idő kö zben kiderítette, hogy Harry
Holé hoz tartozik) forgalmá t kell figyelnie, hanem egy egé sz sor má s szemé lyét is,
akik kapcsolatba kerü lhetnek a kö rö zö tt egyénnel. A rendő rtiszt egy
telefonszá mokkal és e-mail címekkel teli listá t nyomott Klaus kezébe.
Klaus megké rdezte, hogyhogy é pp hozzá fordultak, hiszen akadt volna mé g jó
néhá ny jelö lt, aki lényegesen tö bb tapasztalattal bír ezen a té ren. A vá lasztó l egy
pillanat alatt a há tá ra fagyott az izzadsá g a légkondicioná lt helyiségben.
– Mert tudjuk, hogy maga tartani fogja a szájá t, Torkildsen. Mint ahogy mi is
tartjuk a szá nkat a munkaadó i és a kollé gá i elő tt arró l a té nyrő l, hogy 1987
januá rjá ban szó szerint legatyá sodva kaptá k el a Stensparkban. A nyomozó nő
szerint anyaszü lt meztelen volt a kabát alatt. Megjegyzem, nem irigylem. Á tkozottul
hideg lehetett...
Torkildsen nyelt egyet. Annak idején azt mondtá k, hogy az esetet né há ny é v
mú lva tö rlik az aktá já bó l.
Még egyet nyelt. Aztá n nekilá tott.
A mobiltelefont gyakorlatilag lehetetlen volt nyomon kö vetni. Be volt kapcsolva,
így minden féló rá ban kibocsátotta a jelet, de minden egyes alkalommal a vá ros má s
részérő l, mintha a bolondjá t akarná já ratni vele.
 Igyekezett inká bb a listá n megadott címekre ö sszpontosítani. Az egyik a
Kjølberggata 21. egyik titkosított szá ma volt. Utá nané zett. A szá m a rendő rsé g
bű nü gyi technikusainak a kö zpontjá hoz tartozott.

Beate azonnal felvette a telefont.

– Nos? – é rdeklő dö tt a hang a vonal tú lsó végén.
– Eddig elég rosszul á llunk – vá laszolta Beate.
– Hm.
– Két embert á llítottam rá a filmek elő hívá sá ra, és folyamatosan érkeznek a fotó k
az asztalomra.
– É s Sven Sivertsen sehol?
– Amennyiben tényleg a Frognerpark szö kő kú tjánál tartó zkodott, amikor Barbara
Svendsent meggyilkoltá k, akkor pechje van. Eddig egyetlen fotó n sem vettem é szre,
pedig ké pek szá zait nyá laztam végig.
– Fehér, rö vidujjú inget és kék...
– Má r mondta, Harry.
– Még csak egy arc sincs, ami hasonlítana?
– Elé g jó az arcmemó riá m, Harry. Egyik képen sincs rajta.
– Hm.
Beate intett Bjørn Holmnak, aki é pp belé pett az irodá ba egy ú jabb kö teg fotó val
a kezében, amelyek mé g bű zlö ttek az elő hívá shoz haszná lt vegyszerektő l. Az
író asztalra zú dította a ké peket, majd rá bö kö tt az egyikre, felemelte a hü velykujjá t,
é s eltű nt a szobá bó l.
– Vá rjon csak – szó lalt meg Beate. – É pp most kaptam egy ú jabb adagot. Ez a
csoport is ott volt a parkban szombaton ö t ó ra kö rü l. É s...
– Mondja már.
– Ó , nézzenek oda... Talá lja ki, hogy kit stírö lö k éppen!
– Ez most komoly?
– Bizony. Sven Sivertsen a maga teljes való já ban. Profilbó l, pontosan Vigeland
ó riá sai elő tt. Mintha épp elmenő ben lenne.
– Van a kezé ben egy barna zacskó ?
– Ahhoz tú lsá gosan tá voli a felvétel, hogy ki lehessen venni.
– Oké , de legalá bb az kiderü lt, hogy té nyleg ott járt.
– Há t, igen. Viszont szombaton senkit nem ö ltek meg, Harry. Vagyis ez az
é gvilá gon semmit nem bizonyít.
– Viszont azt jelenti, hogy valami mégiscsak igaz abbó l, amit állít.
– Nos. A legjobb hazugsá gok kilencven szá zalékban igazak.
Beate érezte, ahogy a fü lcimpája lá ngba borul, amikor hirtelen tudatosult benne,
hogy Harry sajá t evangéliumá bó l idézett. Rá adá sul még a hanglejtés is megegyezett.
– Hol van most? – pró bá lta gyorsan má s irá nyba terelni a beszélgetést.
– Mint má r mondtam, mindkettő nk szá má ra jobb, ha nem tud ró la.
– Bocs, elfelejtettem.
Szü net.
– Akkor mi... ö hm, folytatjuk a képek á tvizsgá lá sá t – szó lalt meg végü l Beate. –
Bjørnnek sikerü lt megszereznie azoknak a turistacsoportoknak a listá já t, amelyek a
tö bbi gyilkossá g ideje alatt a Frognerparkban tartó zkodtak.
 Harry egy vakkantá ssal tette le a telefont, amit Beate kö szö netnyilvá nítá sként
értelmezett.

Harry két ujja kö zé fogta orrnyergét, és erő sen megnyomta a szeme sarká t. A reggeli
két ó rát is beleszá mítva az elmú lt há rom napban ö sszesen hat ó rá t aludt. É s tudta,
hogy mé g sok idő be telhet, amíg végre kialudhatja magát. Utcá kró l á lmodott. Az
irodai térkép lebegett a szeme elő tt, és rajta a sok osló i utcané v. Sons gate,
Nitteldalgata, Sørumgata, Skedsmogata – mind-mind a Kampen kis utcácská i voltak.
Azutá n az á lom é jszaká ba fordult, esett a hó , ő pedig a Grü nerløkka egyik utcájá n
(Markveien? Toftes gate?) gyalogolt, ahol egy piros sportautó parkolt, amiben ketten
ü ltek. Amikor kö zelebb ért a kocsihoz, akkor látta, hogy az egyikü k egy régimó di
ruhá t viselő , disznó fejű asszony. Harry a nevé t kiá ltotta, Ellen utá n kiabá lt, amikor
azonban a nő felé fordult, hogy vá laszoljon neki, szá já n kavicsok hullottak ki szavak
helyett. Harry jobbra-balra forgatta elgémberedett nyaká t.
– Figyeljen ide – mondta, és megpró bá lt Sven Sivertsenre fó kuszá lni, aki a
padló ra dobott matracon hevert. – A hö lgy, akivel az imént beszé ltem, egy teljes
appará tust vetett be kettő nk érdekében, amivel nem csupá n az á llá sát kocká ztatja,
hanem azt is, hogy bű nré szessé g vá djá val bö rtö nbe kerü lhet. Szü kségem van
valamire, amivel egy kicsit megnyugtathatom a lelké t.
– Mégis mire gondol?
– Azt akarom, hogy kapjon egy má solatot az egyik fotó bó l, amin maga együ tt
lá tható Waalerrel Prá gá ban.
Sivertsen felnevetett.
– Maga té nyleg ennyire nehé z felfogá sú , Hole? Az az egyetlen ü tő ká rtyá m,
mondtam má r. Ha most kijá tszaná m, azonnal lefú jná a „mentsü k meg Sivertsent”-
akció t.
– Talá n sokkal hamarabb is megleszü nk, mint sejtené. Talá ltak magá ró l egy
képet, ami szombaton készü lt a Frognerparkban. Arró l a napró l azonban semmit,
amikor Barbará t meggyilkoltá k. Ami mégiscsak meglepő , tekintve, hogy a japá nok
egé sz nyá ron vakuval bombá zzá k a szö kő kutat, nem gondolja? Mindenesetre ez
meglehető sen rossz hír a maga számá ra. Ezért azt akarom, hogy hívja fel az
é lettá rsá t, és kérje meg rá , hogy mailben vagy faxon kü ldjö n át egyet ezekbő l a
képekbő l Beate Lønnek a bű nü gyi technikusokhoz. Ha akarja, a bará tnő je
kitakarhatja Waaler arcá t a ké pen, és akkor megmaradhat a maga ü tő ká rtyá já nak,
de lá tni akarok egy fotó t magá ró l és a má sik pasasró l azon a té ren. A pasasró l, aki
aká r Waaler is lehet.
– Vencel tér.
– Mindegy. Egy ó rá ja van rá – mostantó l. Ha nem, akkor a megá llapodá sunk a
mú lté . Megértette?
Sivertsen hosszasan szemlélte Harryt, mielő tt vá laszolt.
– Azt sem tudom, hogy otthon van-e egyáltalán.
– Nem dolgozik – mondta Harry. – Egyrészt aggó dik, má srészt á llapotos, tehá t
egé szen biztos, hogy otthon ü l, és a maga telefonjá ra vá r. Bízzunk benne a maga
é rdeké ben. Mé g ö tvenkilenc perce van.
Sivertsen pillantá sa ide-oda ciká zott a szobá ban, végü l aztá n visszatért Harryhoz.
Megrá zta a fejét.
 – Nem tehetem, Hole. Nem rá ngathatom bele. Eva ártatlan. Waaler pedig
egyelő re nem tud se ró la, sem arró l, hogy hol élü nk Prá gá ban. De ha ezzel most
valamit elszú runk, akkor biztos vagyok benne, hogy rá fog jö nni, é s ő t is célba veszi.
– É s ahhoz vajon mit fog majd szó lni, ha magá ra marad egy gyerekkel, akinek az
apjá t életfogytiglanra ítélik né gy ember meggyilkolá sá ért? Pestis vagy kolera,
Sivertsen. Ö tvennyolc.
Sivertsen a tenyerébe rejtette az arcát.
– A fenébe...
Amikor ú jra felné zett, Harry odanyú jtotta neki a mobiltelefont.
Sivertsen az ajká ba harapott. Azutá n elvette Harrytő l a telefont, beü tö gette a
szá mot, és a fü léhez tartotta a piros készü léket. Harry az ó rá já ra pillantott. A
má sodpercmutató vad vá gtá ba kezdett. Sivertsen nyugtalanul fészkelő dö tt. Harry
hú sz má sodpercet vá rt.
– Nos?
– Lehet, hogy elutazott az anyjá hoz Brnó ba – mondta Sivertsen.
– Há t, ez nagy pech – kö zö lte Harry, pillantá sá t még mindig az ó rá ra szegezve. –
Ö tvenhét.
Hallotta, ahogy a telefon a padló ra csattan, é s még idő ben felpillantott ahhoz,
hogy lá ssa Sivertsen eltorzult arcá t, mielő tt a fé rfi keze a torká ra kulcsoló dott volna.
Harry felrá ntotta mindkét karjá t, é s Sivertsen csukló já ra sú jtott, aki elvesztette
egyensú lyá t. Azutá n Harry ö kle a fé rfi arca felé lendü lt, valamibe beletrafá lt, majd
ú jra ü tö tt. É rezte, ahogy a vé r melegen és sű rű n csordogá l az ujjai kö zö tt, majd
bizarr mó don az jutott eszébe: mint a frissen fő zö tt eperlekvá r a vajas kenyé ren a
nagyanyjá ná l. Felemelte a kezét az ú jabb ü téshez. Né zte, ahogy a megbilincselt,
tehetetlen férfi megpró bá l feltá pá szkodni, de ettő l csak mé g jobban elborította az
agyá t a vér. Fá radt volt, ijedt é s dü hö s.
– Wer ist da?4
Harry megtorpant, majd egymá sra meredtek Sivertsennel. Egyikü k sem szó lt egy
szó t sem. A hang a padló n heverő mobiltelefonbó l hallatszott.
– Sven? Bist du es, Sven?5
Harry felmarkolta a telefont, és a fü léhez tartotta.
– Sven is here – mondta lassan és tagoltan. – Who are you?6
– Eva – vá laszolta az izgatott nő i hang. – Bitte, was ist passiert?7

– Beate Lønn.
– Itt Harry. Azért...
– Tegye le, és hívjon vissza a mobilomon – csapta le a kagyló t a lá ny.
Harry tíz má sodperccel késő bb ú jra a vonalas telefonon hívta Beatét.
– Mi tö rtént?
– Megfigyelnek minket.
– Hogyan?

4 Ki az?
5 Sven? Te vagy az, Sven?
6 Sven itt van. Maga kicsoda?
7 Kérem, mi tö rtént?
 – Van egy jelző rendszerü nk kifejezetten a hackelések ellen, ami folyamatosan azt
jelzi, hogy a telefonhívá sainkat és a mailjeinket egy harmadik fél is nyomon kö veti.
Alapvető en az lenne a dolga, hogy megvédjen bennü nket a bű ncselekményektő l.
Bjørn azt mondja, olyan, mintha maga a háló zati operá tor lenne az.
– Lehallgatják?
– Nem való színű . Viszont az ö sszes telefonbeszélgetést és a levélforgalmat is
rö gzítik.
– Waaler és az emberei.
– Igen, tudom. Ú gyhogy most má r azt is tudjá k, hogy felhívott, ami azt jelenti,
hogy nem tudok tová bb segíteni magá nak, Harry.
– Sivertsen bará tnő je kü ldeni fog magá nak egy képet Sivertsen és Waaler prá gai
talá lkozó já ró l. A képen Waaler csak há tulró l lá tszik, ú gyhogy bizonyítékként
haszná lhatatlan, de szeretném, ha megné zné , és utá na megmondaná nekem,
mennyire hihető . Fenn van a kép a nő szá mító gépén, ú gyhogy má ris el tudja kü ldeni
magá nak. Mi az e-mail címe?
– Nem hallotta, amit mondtam, Harry? Az ö sszes levelet és hívá st ellenő rzik. Mit
gondol, mi tö rténik, ha most kapunk egy mailt vagy egy faxot éppen Prá gá bó l? Nem
tehetem meg, Harry. Ráadá sul most mé g arra is ki kell talá lnom valami hihető
magyará zatot, hogy miért hívott fel. É n nem vagyok olyan jó az ilyesmiben, mint
maga. Ú risten, mit fogok nekik mondani?
– Nyugodjon meg, Beate! Nem kell mondania semmit. É n nem hívtam magá t.
– Most meg mirő l beszél? Eddig há romszor hívott.
– Igen, viszont ő k ezt nem tudjá k. Az egyik cimborá mmal telefont cseréltü k. Most
az ő mobiljá t haszná lom.
– Ezek szerint sejtette, hogy ez fog tö rténni?
– Nem, ez meg sem fordult a fejemben. Azért cseréltem vele, mert a
mobiltelefonok jelzéseket kü ldenek a kü lö nbö ző bá zisá llomá soknak, amibő l meg
lehet á llapítani, hogy a ké szü lék a vá ros mely részé n talá lható é ppen. Ha Waalernek
vannak emberei a szolgá ltató ná l, akkor bajban lesznek, ha a mobiltelefonom alapjá n
akarnak a nyomomra akadni. Ugyanis az tö bbé-kevésbé folyamatosan mozgá sban
van az egész vá ros terü leté n.
– Errő l a lehető legkevesebbet akarom tudni, Harry. É s ne kü ldessen ide semmit.
Oké?
– Oké.
– Sajná lom, Harry.
– Má r nekem adta a jobb karjá t, Beate. Nem kell bocsá natot kérnie azért, mert a
balt meg akarja tartani magá nak.

Bekopogtatott. Ö t rö vid koppaná s, kö zvetlenü l a 303-as tá bla alatt. Remélhető leg

elég hangos volt ahhoz, hogy odabenn meghalljá k a zenétő l. Vá rt. Már éppen ú jra
felemelte a kezét, amikor a zene elhalkult, a padló n pedig meztelen talpak csattogá sa
hangzott fel. Az ajtó kinyílt. A lá ny ú gy festett, mint aki é pp az imént ébredt.
– Igen?
Felmutatta igazolvá nyá t, ami tulajdonképpen visszaé lésnek szá mított, mivel
hivatalosan má r nem volt rendő r.
 – Sajná lom a szombaton tö rténteket – mondta Harry. – Remélem, nem rémü ltek
halá lra, amikor magukra tö rté k az ajtó t.
– Most má r rendben – grimaszolt a lá ny. – Vé gü l is csak a munkájukat végezték.
– Igen – bó lintott Harry, és sarkain hintá zva végigpillantott a folyosó n. – Az
egyik helyszínelő kollégá val éppen nyomok utá n kutatunk Marius Veland
szobá já ban. Kapnunk kellene egy dokumentumot e-mailben, de a laptopom
pillanatnyilag bemondta az unalmast. Elég fontos anyag lenne, és hirtelen eszembe
jutott, hogy szombaton épp az interneten szö rfö lt és...
A lá ny intett, hogy felesleges tová bb magyará zkodnia, és kitá rta az ajtó t.
– A szá mító gé p be van kapcsolva. Most biztosan szabó dnom kellene a kupi miatt.
Hát, remélem, nem zavarja, mert én nagyjá bó l leszarom.
Harry lezö kkent a képernyő elé, belé pett a levelező programba, majd elő vette a
papírt, amire Eva Marvanova címét írta, é s kopá csolni kezdett a kosztó l ragadó
billentyű zeten. Az ü zenet rö vid volt. Ready. This address.8 Kü ldés.
Megfordult a széken és a lá nyt nézte, aki épp egy szű k farmerbe pró bá lta
belekanalazni magá t. Az elő bb észre sem vette, hogy csak bugyi van rajta,
való színű leg a cannabismintá s pó ló terelte el a figyelmét.
– É s ma csak így egyedü l? – kívá ncsiskodott, hogy tö rténjen valami, amíg Eva
vá laszá t vá rja. A lá ny arcá ró l azonnal leolvashatta, hogy a kérdé s nem volt valami jó l
sikerü lt felü té s a tá rsalgá shoz.
– Dugá s csak hé tvé genként van – kö zö lte a lá ny, és megszagolta a kezében
tartott zoknit, mielő tt felhú zta. Elé gedett vigyorral konstatá lta, hogy a vá lasz
Harryba fojtotta a szó t. Aki viszont azt a megá llapítá st tette, hogy a lá nyra rá férne
egy alapos fogorvosi kezelé s.
– Levele jö tt – intett a lá ny a monitor felé.
Harry visszafordult az író asztalhoz. Eva levele. Nem volt benne egy sor sem,
csak egy mellé klet. Ké tszer rá klikkelt a csatolmá nyra. A ké pernyő elsö tétü lt.
– Nem egy mai darab, ú gyhogy egy kissé lassú – mondta a lá ny egyre
szélesebben vigyorogva. – De mindjá rt megnyitja, csak vá rjon egy kicsit.
A monitor felső szé lérő l indulva lassan elkezdett betö ltő dni a kép. Elő bb egy ké k
rész, majd, amikor az ég elfogyott, szü rke fal és egy sö té tzö ld emlé kmű kö vetkezett.
Majd a tér is kibontakozott. Azutá n megjelentek az asztalok. Sven Sivertsen. É s egy
bő rdzsekis férfi, há ttal a kamerá nak. Sö té t haj. Erő s nyak. A fotó bizonyítékké nt
természetesen nem á llta volna meg a helyét, de Harry egy pillanatig sem vonta
kétségbe, hogy a férfi Tom Waaler. Mégsem emiatt bá multa megbaboná zva a képet.
– Bocsi, de vécé re kell mennem – szó lalt meg a lá ny. Harrynak fogalma sem volt
ró la, mennyi ideje ü lhet a ké pernyő re tapadva. – É s mivel piszkosul visszhangzik
minden, elé g kínos... Szó val, ha végzett...
Harry felpattant, kö szö netet mormolt és eltű nt.
A harmadik és a negyedik emelet kö zö tti lépcső forduló ban megtorpant.
A kép.
Nem lehet vé letlen. Pedig elméletileg lehetetlen volt.
Vagy talá n mégsem?
Ugyan, biztosan kiderü l majd, hogy képtelensé g. Senki nem tesz ilyesmit.
Senki.

8 Rendben. Ez a cím.
 Harminchetedik fejezet
Hétfő. Gyónás

A két férfi, aki egymá ssal szemben á llt a Szent Olga fejedelemasszony apostoli
gyü lekezetének templomá ban, egyforma magas volt. A fü lledt, meleg levegő ben
édeskés fü st- és dohá nyszag ú szott. Lassan má r ö t hete tű zö tt Osló ra a nap, Nikolaj
Loeb há tá n pedig patakokban folyt az izzadsá g a vastag gyapjú reverenda alatt,
mikö zben a gyó ná st bevezető imá dsá got olvasta:
– É s te, aki most gyó gyulni jö tté l a mindenkor jelen levő , de szemmel nem
lá tható Krisztus elébe – nézd, ő má r itt vá rja bű nvallá sodat.
Megpró bá lt beszerezni egy kö nnyebb és modernebb reverendá t a Welhavens
gaté n, de azt a vá laszt kapta, hogy ortodox papok szá má ra, sajnos, nem tartanak
semmit. Amikor vé gzett az imá val, a kö nyvet a kettejü k kö zö tt á lló asztalra fektette
a feszü let mellé . Az elő tte á lló fé rfi mindjá rt megkö szö rü li majd a torká t. Mindig
megkö szö rü lik a torkukat a gyó ná s elő tt, mintha bű neiket nyá lká ba kapszulá ztá k
volna. Nikolajnak ú gy rémlett, mintha lá tta volna má r a férfit, de nem emlé kezett rá ,
hogy hol. A neve sem mondott neki semmit. A férfi egy kissé meglepő dve vette
tudomá sul, hogy a gyó ná s szemtő l szembe fog tö rténni, és hogy a nevét is meg kell
adnia. Nikolaj persze mérget vett volna rá, hogy végü l nem a való di nevét diktá lta
be. Talá n egy má sik gyü lekezet tagja. Olykor elő fordult, hogy hozzá juk fordultak
titkaikkal, mivel itt senki nem ismerte ő ket. Nikolaj tö bb alkalommal adott má r
feloldozá st a norvég á llamegyhá z híveinek is. Ha kérik, meg is kapjá k, az Ú r
kegyelme vé gtelen.
A férfi megkö szö rü lte a torká t. Nikolaj lehunyta a szemét és megígérte magá nak,
hogy amint hazaér, testét fü rdő vel, fü leit pedig Csajkovszkij muzsikájá val fogja
megtisztítani.
– Azt mondjá k, hogy a vá gy a vízhez hasonló an mindig a leggyengébb ellená llá st
keresi. Ha akad egy nyílá s, egy repedés vagy hasadá s az ember jellemé ben, a
vá gyakozá s meg fogja talá lni azt.
– Mindannyian bű nö sö k vagyunk, fiam. Van valami vétked, amit szeretnél
megvallani?
– Igen. Hű tlen voltam az asszonyhoz, akit szeretek. Együ tt voltam egy kö nnyen
megkapható nő vel, aki irá nt semmit nem é rzek, de nem tehettem má st, ú jra és ú jra
vissza kellett térnem hozzá .
Nikolaj elnyomott egy á sítá st.
– Folytasd!
– É n... a megszá llottja voltam.
– Azt mondod, voltá l. Vagyis má r nem talá lkozgatsz vele?
– Má r meghaltak.
Nem is annyira az hö kkentette meg Nikolajt, amit a férfi mondott, hanem inká bb
az, ahogy mondta.
– Meghaltak?
– Terhes volt. Azt hiszem.
– Sajná lattal hallom a veszteségedet, fiam. A felesé ged tud errő l?
– Senki nem tud ró la.
 – Mi miatt halt meg?
– Egy golyó miatt a fejében, atyám.
Nikolaj érezte, ahogy az izzadsá g megfagy a bő rén. Nyelt egyet:
– Van egyé b bű nö d is, amit meggyó nná l, fiam?
– Igen. Az a férfi. Egy rendő r. Lá ttam, hogy a nő , akit szeretek, elmegy hozzá . É s
az a gondolatom támadt, hogy...
– Igen?
– Bű nö s vagyok. Ez minden, atyá m. É s most elmondaná nekem a feloldozá si
imát, atyá m?
A templomtérre ráborult a csend.
– É n... – kezdte Nikolaj.
– Mennem kell, atyá m. Lenne olyan szíves?
Nikolaj behunyta a szemé t. Aztá n mondani kezdte. É s csak akkor nézett fel,
amikor ehhez a ré szhez ért:
– Feloldozlak téged minden bű nö d aló l az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Keresztet rajzolt a férfi homloká ra.
– Kö szö nö m – suttogta a férfi, majd sarkon fordult, és siető s léptekkel elhagyta a
kis templomot.
Nikolaj egy tapodtat sem mozdult, csak hallgatta a szavak visszhangját, melyek
mé g mindig a falak kö zö tt pattogtak. É s most már azt is tudni vélte, hol lá tta
korá bban a fé rfit. A Gamle Aker gyü lekezeti házban. Ő hozta az ú j betlehemi
csillagot a tö nkretett helyett.
Pap lévé n Nikolajt kö tö tte titoktartá si eskü je, és nem is tervezte, hogy megtö rje
azt amiatt, amit az imént hallott. Volt azonban valami a fé rfi hangjá ban, ahogy azt
mondta: az a gondolata tá madt, hogy... hogy mi is?
Nikolaj kibámult az ablakon. Hol maradnak má r a felhő k? Mostanra annyira
fullasztó vá vá lt minden, hogy valaminek felté tlenü l tö rténnie kell. Például
eleredhetne végre az eső . De mindenekelő tt: villá mlá s é s mennydö rgés.
Bezá rta az ajtó t, a kicsi oltá r elé térdelt, és imá dkozni kezdett. Olyan á hítattal és
mélyrő l fakadó ő szinteséggel, amit má r hosszú évek ó ta nem érzett. A helyes ú tért és
hozzá az erő ért. É s megbocsá tá sért.

Ké t ó rakor Bjørn Holm bukkant fel Beate irodá já nak ajtajában, és kö zö lte a lá nnyal,
hogy van valami, amit feltétlenü l lá tnia kell.
Beate felá llt, é s kö vette a fotó laborba a fiatal tisztet, aki rá bö kö tt az egyik ké pre,
ami mé g a szá rító madzagon fü ggö tt.
– Mú lt hét hé tfő n készü lt – mondta Bjørn. – Fé l hat kö rü l, tehá t nagyjá bó l fél
ó rá val azutá n, hogy Barbara Svendsent lelő tték a Carl Berners plasson. Biciklivel
ennyi idő alatt kö nnyedén el lehet jutni a Frognerparkba.
A kép egy mosolygó lá nyt ábrá zolt a szö kő kú t elő tt. Mellette egy szoborrészlet
lá tszott. Beate azt is tudta, melyik szobor az. A fá ró l leeső lá ny. Kislá nykorá ban
mindig megá llt ez elő tt a szobor elő tt, amikor vasá rnaponként a szü leivel
beautó ztak a vá rosba, hogy sé tá ljanak egyet a Frognerparkban. Apa elmagyará zta
neki, hogy Gustav Vigeland szerint a szobor a fiatal lá nyok felnő ttléttel é s anyá vá
vá lá ssal kapcsolatos szorongá sá t szimbolizá lja.
 Ma azonban nem a lezuhanó lá ny ragadta meg Beate figyelmé t. Hanem egy férfi
háta, aki egé szen a kép szé lé n á llt. Mé ghozzá egy zö ld szemetes elő tt, kezé ben egy
barna mű anyag zacskó val. Testre simuló sá rga felső t é s fekete kerékpá rosnadrá got
viselt. Fején fekete sisak ü lt, arcát napszemü veg és szájmaszk takarta.
– A biciklis futá r – suttogta Beate.
– Talá n – bó lintott Bjørn Holm. – De sajnos elmaszkírozva.
– Talá n. – Ú gy hangzott, mint a visszhang. Beate anélkü l, hogy egy má sodpercre
is levette volna tekinteté t a képrő l, kinyú jtotta a kezét. – A nagyító t.
Holm a vegyszerek kö zö tt bukkant rá az asztalon. Odanyú jtotta a lánynak.
Beate elvette tő le, majd egyik szemé vel hunyorogva elkezdte finoman
vé gigvezetni a domború ü veget a fotó fö lö tt.
Bjørn Holm a fő nö két figyelte. Természetesen hallotta a tö rténeteket Beate
Lønnrő l azokbó l az idő kbő l, amikor még a rablá si csoportná l dolgozott. Hallotta,
hogy képes volt napokat tö lteni a House of Painben, ebben a speciá lisan kialakított
videoszobá ban. Mesélté k, hogyan tanulmá nyozta képkocká ró l képkocká ra haladva a
rablá sokró l készü lt felvételeket, hogyan térképezte fel a tettes testfelépíté sé t,
mozgá sát, maszk mö gé rejtett arcá nak kö rvonalait, míg végü l fel nem fedte az illető
személyazonossá gá t. Például annak révén, hogy egyszer már lá tta az illető t egy
má sik felvételen, ami, mondjuk, egy tizenö t évvel korá bbi postarablá sró l készü lt.
Vagyis akkor, amikor ő maga még el sem érte a serdü lő kort. Gépének merevlemezén
ott lapult az ö sszes bankrablá sró l készü lt felvé tel, amit valaha is ké szítettek
Norvé giá ban, amió ta biztonsá gi kamerá kkal lá ttá k el a pénzintézeteket. Vagy
egymillió arc. Néhá nyan azt á llítottá k, hogy ennek a ké pességnek Beate szokatlan
fusiform gyrusa az oka. Ez az agynak azon része, amely az arcok felismerésé é rt felel,
é s mű kö dé se veleszü letett sajá tossá g. Ezé rt aztá n Bjørn Holm most nem a képet
bá multa, hanem Beate Lønn szemét, ahogy vé gigpá sztá zza a fotó t a legapró bb
részletek utá n kutatva, melyeket ő maga, ha megfeszü lne, sem venne észre, mert
ehhez olyan é rzé kenysé g szü kséges, amivel ő soha az é letben nem fog bírni.
– A térde – szó lalt meg Beate. – Lá tja?
Bjørn Holm kö zelebb lépett.
– Melyik? – kérdezte.
– A bal. Olyan, mintha egy sebtapasz lenne rajta.
– Ú gy é rti, hogy olyasvalakit kell keresnü nk, aki sebtapaszt visel a térdén?
– Nagyon vicces, Holm. Mé g mielő tt megpró bá ljuk kitalá lni, hogy ki lehet a
képen, ki kell derítenü nk, hogy egyá ltalá n lehetsé ges-e, hogy ő a gyilkos futá r.
– É s ezt hogy derítjü k ki?
– Meglá togatjuk az egyetlen szemé lyt, aki kö zvetlen kö zelrő l lá tta a gyilkos
futá rt. Ké szítsen egy má solatot a képrő l, én pedig hozom az autó t.

Sven Sivertsen hitetlenkedve meredt Harryra, aki é pp az imént fejtette ki neki

elméletét. Totá lisan ké ptelen elmé letet volt.
– Eskü szö m, errő l még csak fogalmam sem volt – suttogta Sivertsen. – Sosem
lá ttam az á ldozatok fotó it a lapokban. A kihallgatá s alatt említettek neveket, de azok
nem mondtak nekem semmit.
– Ez egyelő re csupá n egy elmélet – mondta neki Harry. – Nem tudjuk, hogy
való ban ő -e a gyilkos futá r. Konkré t bizonyítékokra van szü kségü nk.
 Sivertsen megpró bá lkozott egy halvá ny mosollyal:
– Elő bb inká bb engem kellene meggyő znie arró l, hogy elé g anyag van a kezében
ahhoz, hogy engem felmentsenek. Mert akkor indulhatunk is, hogy feladjuk
magunkat, maga pedig megkapja a bizonyítékaimat Waaler ellen.
Harry vá llat vont.
– Felhívhatom az osztá lyvezető met, Bjarne Møllert, hogy jö jjö n ide egy
járő rkocsival, és vigyen bennü nket biztonsá gos helyre.
Sivertsen hatá rozottan megrá zta a fejét:
– Kö nnyen elképzelhető , hogy a rendő rsé gen Waaler fö lö tt is benne vannak
pá ran a dologban. Nem bízom senkiben. Elő bb szerezzen bizonyíté kokat!
Harry ö kö lbe szorította a kezét, aztá n ú jra szétnyitotta.
– Van egy alternatívá nk – mondta. – Olyasmi, ami mindkettő nkö n segíthet.
– É spedig?
– A sajtó hoz fordulunk, é s elmondunk nekik mindent, amink van. A biciklis
futá rró l és Waalerrő l is. Utá na má r késő lesz, hogy bá rmit is csiná ljanak velü nk.
Sivertsen kétkedő pillantá st vetett rá.
– Az idő ellenü nk dolgozik – figyelmeztette Harry. – Waaler egyre kö zelebb kerü l
hozzá nk. Nem érzi?
Sivertsen a csukló já t dö rzsö lgette a bilincs mellett.
– Oké – mondta vé gü l. – Csiná lja.
Harry elő halá szott a farzsebé bő l egy gyű rö tt névjegyet. Egy má sodpercig
habozva nézte. Talá n, mert sejtette a kö vetkezményeit annak, amire épp készü lt.
Vagy pont azért, mert fogalma sem volt ró la. Beü tö gette a ká rtyá n szereplő
munkahelyi szá mot a telefonba. A vá lasz meglepő en gyors volt:
– Roger Gjendem.
Harry beszélgetés morajá t, telefoncsö rgést és billentyű zet kopá csolá sá t hallotta a
há ttérben.
– Itt Harry Hole. Nagyon figyeljen, Gjendem. Informá ció im vannak a gyilkos
futá rró l. Valamint egy olyan fegyvercsempészési ü gyrő l, amelyben néhá ny kollégá m
is érintett a rendő rsé gen. Megértette?
– Azt hiszem.
– Remek. Az információ t kizá ró lag maga kapja meg, cserébe viszont amilyen
gyorsan csak lehet, kiteszi az Aftenposten internetes oldalá ra.
– Természetesen. Honnan hív, Hole?
Gjendem hatá rozottan kevé sbé tű nt meglepettnek, mint amire Harry számított.
– Egyá ltalá n nem lényeges, hogy hol vagyok. Olyan információ im vannak,
melyek azt bizonyítjá k, hogy nem Sven Sivertsen a biciklis sorozatgyilkos, é s hogy
egy vezető pozíció ban lé vő rendő rtiszt tagja egy olyan fegyvercsempész bandá nak,
amely má r hosszú évek ó ta tevékenykedik Norvégiá ban.
– Fantasztikusan hangzik. De, gondolom, azt megé rti, hogy a sztori nem kerü l
nyomtatá sba egyetlen telefonbeszélgetés alapjá n.
– Ezt hogy érti?
– Egyetlen komoly lap sem fogja megjelentetni azt a vá dat, hogy a rendő rsé g
egyik, név szerint említett fő tisztje fegyvercsempé szként tevékenykedik anélkü l,
hogy ellenő rizte volna forrá sa szavahihető ségét. Bá r nem vonom ké tségbe, hogy
maga való ban az, akinek kiadja magá t, de honnan tudhatná m, hogy nem részeg-e
vagy ő rü lt, esetleg mindkettő egyszerre? Ha ezt nem ellenő rzö m, a lap kö nnyedén a
vá dlottak padjá n talá lhatja magá t. Beszé ljü nk meg egy talá lkozó t, Hole. Azutá n
pedig megírok mindent, és ú gy, ahogy mondja. Megígérem magá nak.
A beá lló csendben Harry nevetést hallott a há tté rben. Gondtalan, gyö ngyö ző
kacagást.
– É s ne is pró bá lkozzon má s ú jsá gokná l. Mindenhol ugyanezt a vá laszt fogja
kapni. Bízzon bennem, Hole!
Harry nagy levegő t vett.
– Oké – vá laszolta. – Az Underwaterben a Dalsbergstienen. Ö tkor. Egyedü l jö jjö n,
kü lö nben lelépek. É s egy hangot se az egé szrő l egy léleknek sem, vilá gos?
– Vilá gos.
– Akkor viszlát.
Harry letette, é s az ajká ba harapott.
– Remélem, tényleg okos ö tlet volt – jegyezte meg Sven.

Bjørn Holm é s Beate lekanyarodtak a forgalmas Bygdøy alléró l, és a kö vetkező

pillanatban má r egy csendes utcá ban talá ltá k magukat, melynek egyik oldalát fá bó l
é pü lt villá k, má sikat pedig elő kelő tá rsashá zak szegélyezté k. A já rda mellett
kizá ró lag német má rká jú autó k sorakoztak.
– Ú jgazdagé k – morogta Bjørn.
Leparkoltak egy babahá zszerű , sá rga bérhá z elő tt.
Csak a má sodik pró bá lkozá sra kaptak vá laszt a kaputelefonban:
– Igen?
– André Clausen?
– Határozottan.
– Beate Lønn, rendő rsé g. Bemehetü nk?
André Clausen combkö zépig érő há zikö ntö sben pompá zva vá rta ő ket az ajtó ban.
Egy elvarasodott sé rü lést vakargatott az arcá n, mikö zben tett egy nem tú l buzgó
kísérletet arra, hogy elnyomja á sítá sát.
– Sajná lom – kö zö lte. – Késő éjjel értem haza.
– Csak nem Svájcbó l?
– Nem, csak a nyaraló mban voltam. Jö jjenek be!
Clausen nappalija némileg szű kö snek tű nt az ott felhalmozott mű tá rgyak miatt,
é s mint Bjørn Holm azonnal megá llapította, Clausen ízlése inká bb hú zott Liberace,
mint a minimalizmus irá nyá ba. Az egyik sarokban szö kő kú t csö rgedezett, melybő l
egy meztelen istennő nyú jtó zkodott a sixtusi mennyezet felé.
– Szeretném, ha elő szö r is ö sszpontosítana, és felidézné azt a délutá nt, amikor a
biciklis futá rt lá tta az ü gyvédi iroda recepció já n – kérte Beate. – Utá na pedig nézze
meg ezt!
Clausen elvette tő le a képet és tanulmá nyozni kezdte, mikö zben egyik ujja
hegyé vel a vart piszká lgatta az arcá n. Bjørn Holm a fejé t forgatva nézelő dö tt a
nappaliban. Az egyik ajtó mö gö tt mintha mancsok kapará sztak volna.
– Talá n – mondta Clausen.
– Talá n? – csú szott Beate a szék szélére.
– Nagyon való színű . A ruha ugyanolyan. A sisak és a napszemü veg is.
– Rendben. É s a sebtapasz a térdén? Az is rajta volt?
 Clausen hangosan felnevetett.
– Ahogy azt korá bban is említettem, nem szoktam beható an tanulmá nyozni a
fé rfitesteket. De ha ettő l boldogabbak lesznek, akkor első nekifutá sra ú gy vé lem,
hogy ezt a fé rfit lá ttam. Errő l azonban... – tá rta szé t a karját.
– Kö szö njü k – mondta Beate, és felállt.
– Ó , kérem, igazá n nincs mit – vá laszolta Clausen, é s kikísé rte ő ket az ajtó ig, ahol
kezet nyú jtott. Milyen furcsa, gondolta Holm, de elfogadta. Amikor azonban Clausen
Beate felé nyú jtotta a kezét, a lá ny egy kis mosollyal megrá zta a fejét:
– Bocsá sson meg, de véresek az ujjai. É s az á lla is vérzik.
Clausen megérintette az arcá t.
– Való ban – mosolyodott el. – Truls volt az, a kutyá m. Kicsit vadul já tszottunk a
hétvégé n a nyaraló ban.
Beatét nézte, és a mosolya egyre szélesebb lett.
– Viszlá t – kö szö nt el Beate gyorsan.
Bjørn Holm nem tudta, miért borzongott meg, amikor ú jra kiértek a melegre.

Klaus Torkildsen a szoba mindkét ventilá torát az arcá ra irá nyította, mégis ú gy
é rezte, hogy csak a gépbő l á radó meleg levegő t fú jjá k vissza rá . Ujját a ké pernyő
vastag ü vegé hez nyomta. A kjølberggatai belső szá mhoz, amelyen az elő fizető épp az
imént tette le a kagyló t. Ez volt ma a negyedik alkalom, hogy az illető ugyanazzal a
mobiltelefonszá mmal beszé lt. Rö vid beszélgetések voltak.
Kétszer rá kattintott a mobilszá mra, hogy kiderítse az elő fizető t. A képernyő n
egy név bukkant fel. Erre is ké tszer rá klikkelt, így megkapta a címé t és a
foglalkozá sá t is. Klaus pillantá sa az elő fizető foglalkozá sá ra tapadt. Azutá n
feltá rcsá zta a szá mot, amit a rendő rtiszt hagyott ott neki, hogy hívja, ha
jelentenivaló ja van.
– Halló ?
– Torkildsen vagyok a Telenortó l. Kivel beszélek?
– Az magá t ne érdekelje, Torkildsen. Mije van a szá munkra? Torkildsen érezte,
ahogy nedves felkarja a felső testéhez tapad.
– Utá nanéztem valaminek – mondta. – Hole telefonja folyamatos mozgá sban van,
lehetetlen a nyomá ra akadni. Van azonban egy má sik mobiltelefon, ami tö bbszö r is
hívta a Kjølberggata egyik belső szá má t.
– Aha. É s kié a telefon?
– Az elő fizeté s egy bizonyos Øystein Eielandhoz tartozik. Taxisofő rként van
bejelentve.
– É s?
Torkildsen elő retolta alsó ajká t, é s megpró bá lt levegő t fú jni izzadsá gtó l
elhomá lyosult szemü veglencséi alá .
– Csak gondoltam, elké pzelhető , hogy van valami ö sszefü ggés egy folyamatosan
mozgá sban lé vő mobiltelefon és egy taxisofő r kö zö tt.
A vonal tú lsó végén csend lett.
– Halló ? – szó lt bele a kagyló ba Torkildsen.
– É rtettem – vá laszolta a hang. – Folytassa a nyomkö vetést, Torkildsen.

Bjørn Holm és Beate épp a Kjølberggata recepció ja elő tt haladtak el, amikor
megszó lalt a lá ny telefonja.
 Lepattintotta az ö vérő l, rá pillantott a kijelző re, és gyors mozdulattal a fü léhez
emelte.
– Harry? Kérje meg Sivertsent, hogy hú zza fel a bal nadrá gszá rá t! Talá ltunk egy
fotó t egy elmaszkírozott kerékpá rosró l, aki mú lt hétfő n fél hatkor a szö kő kú t elő tt
tartó zkodott. A bal térdén sebtapasz van, a kezében pedig egy barna mű anyag
zacskó t tart.
Bjørnnek jó cská n ki kellett lépnie, hogy lépést tudjon tartani a folyosó n az apró
termetű nő vel. A telefonban egy hang csikorgott. Beate beviharzott az irodá ba.
– Se tapasz, se sebhely? Nem, én is tudom, hogy nem bizonyít semmit. De a maga
informá ció ja mellett André Clausen épp az imént azonosította tö bbé-kevésbé a
képen lévő kerékpá rost azzal, akit a Halle, Thune é s Wetterlandná l lá tott.
Beate lerogyott az író asztal mö gö tti székre.
– Mi?
Bjørn Holm a homloká ra véső dő rá ncokat figyelte.
– Aha, remek.
Elvette a telefont a fü létő l, és ú gy meredt rá , mintha nem tudná , hogy higgyen-e
annak, amit hallott.
– Harry ú gy gondolja, hogy tudja, ki a biciklis sorozatgyilkos – mondta vé gü l.
Bjørn nem vá laszolt.
– Né zd meg, hogy ü res-e a labor – kérte Beate. – Adott nekü nk egy ú jabb meló t.
– Miféle meló t? – kívá ncsiskodott Holm.
– Egy igazi szar meló t.

Øystein Eikeland félig leeresztett pillá kkal ü ldö gélt autó já ban a St. Hanshaugen
melletti taxiá llomá son, és egy hosszú lá bú lá nyt mustrá lt, aki épp az imént vette
magá hoz kora délutá ni koffeinadagjá t a Java teraszá n. A klímaberendezés zú gá sá t
elnyomta a hangfalbó l elő kú szó countryszá m.
– Faith has been broken, tears must be cried...9
Rossz nyelvek szerint a dal való já ban Gram Parsonsé volt, é s Keith meg a Stones
nyú lta le a Sticky Fingers-albumhoz, amikor a hatvanas években valahol odalenn
kotlottak Franciaorszá gban, é s pró bá ltá k a zsenialitá sba lő ni magukat.
– Wild, wild horses couldn’t drag me away...10
Kinyílt az egyik há tsó ajtó . Øystein enyhén ö sszerá ndult. Az illető biztosan
hátulró l, a park felő l é rkezett. A visszapillantó tü kö rben egy erő s á llkapcsú ,
napbarnított arcot lá tott, amelynek a nagy részét sö té t napszemü veg takarta.
– A Maridalsvannethez.
Bá r a hangja lá gy volt, a hangnem egyértelmű en utasító .
– Ha nem nagy fá radsá g...
– Dehogy – mormolta Øystein, majd lehalkította a zenét, szívott egy utolsó t a
cigarettá bó l, és a csikket kihajította a nyitott ablakon.
– A tó melyik részé hez...
– Csak vezessen. Majd szó lok.
Felfelé indultak az Ullevå lsveien.
– Á llító lag ma má r esni fog – jegyezte meg Øystein.

9 A hit ö sszetö rt, a kö nnyeket pedig el kell sírni...

10 Vad, vad lovak, nem tudnak elvonszolni innen...
 – Majd szó lok – ismételte meg a hang.
Ugrott a borravaló , gondolta Øystein.
Tízpercnyi autó zá s utá n kiértek a lakott terü letrő l. Rö gtö n mező k é s tanyá k kö zt
talá ltá k magukat, é s hamarosan elé rték a Maridalsvannet partját. A vá ros és a vidé k
kö zö tt olyan hirtelen volt az átmenet, hogy egy amerikai utas egyszer megkérdezte
Øysteint, hogy valami skanzenben vannak-e.
– Majd azon az ú ton bekanyarodhat felfelé – mondta a hang.
– Az erdő be? – ké rdezte Øystein.
– Pontosan. Vagy talá n baj?
Ez eddig nem merü lt fel Øysteinben. Eddig. Ú jra a visszapillantó tü kö rbe né zett,
de a férfi az ablak felé csú szott, így csupá n a fé l arcá t látta.
Øystein lefé kezett, balra pillantott, és felhajtott az ú tra. A kocsi elő tt elnyú ló
kavicsos ú t keskeny volt és gö rö ngyö s, a kö zepé n fű csomó kkal.
Øystein habozott.
Mindké t oldalon lombos, zö ld ágak nyú ltak be az ú tra, é s hívogató
mozdulatokkal lengedeztek. Øystein a fékre lépett. A kavicsok csikorogtak és az autó
megállt.
– Sorry – mondta a tü kö rnek. – É pp a napokban rakattam rendbe az alvá zat egy
vagyonért. É s egyé bké nt sem vagyunk kö telesek ilyen utakon hajtani. Hívhatok
magá nak egy má sik kocsit, ha akarja.
A há tsó ü lé sen ü lő férfi mintha elmosolyodott volna, legalá bbis az arcá nak az a
fele, amit Øystein a tü kö rbő l lá tott.
– É s mégis melyik telefonró l, Eikeland?
Øystein érezte, ahogy a tarkó já n felborzoló dik a haj.
– A sajá tjá ró l? – suttogta a hang.
Øystein agya alternatívá k utá n kutatott.
– Vagy Harry Hole telefonjáró l?
– Nem vagyok benne egészen biztos, hogy értem, mirő l beszél, miszter, de a
tú rá nak itt vége.
A fé rfi felnevetett.
– Miszter? Nem hinném, Eikeland.
Øystein érezte, hogy nyelnie kellene, de sikerü lt legyő znie a kísértést.
– Figyeljen, tő lem aká r fizetnie sem kell, vé gü l is nem vittem el a célig. Szá lljon
ki, én meg szerzek egy má sik kocsit.
– Az aktájá bó l kiindulva maga okos fickó , Eikeland. Ú gyhogy feltételezem, hogy
é rti, mire akarok kilyukadni. Gyű lö lö m a klisé ket, de té nyleg magá n áll, hogy a
kö nnyebb vagy a nehezebb utat vá lasztja.
– Tényleg fogalmam sincs ró la, hogy mit... aú !
A férfi kö zvetlenü l a tá mla fö lö tt odasó zott a feje há tsó részére. Amikor Øystein
ö sztö nö sen elő rebukott, legnagyobb meglepetésére érezte, hogy a szeme megtelik
kö nnyel. Nem mintha az ü tés annyira fá jdalmas lett volna. Inká bb az a fajta
nyakleves volt, amit az ember az iskolá ban osztogat: kö nnyű , inká bb csak megalá zá s
céljá bó l. Viszont a kö nnycsatorná i lá tható lag má r felfogtá k azt, amit ő maga még
vonakodott beismerni. Nevezetesen azt, hogy tényleg nagy bajban van.
– Hol van Harry telefonja, Eikeland? A kesztyű tartó ban? A csomagtartó ban?
Esetleg a zsebében?
 Øystein nem vá laszolt. Csendben ü lt, mikö zben ide-oda ciká zó pillantá sa
kö zvetítette az informá ció kat az agya felé. Mindkét oldalon erdő van. Valami azt
sú gta neki, hogy a férfi a há tsó ü lésen elég jó kondiban van ahhoz, hogy
má sodperceken belü l elkapja. Egyá ltalá n, vajon egyedü l van a pasas? Mi lenne, ha
megnyomná a vészjelző t, ami a tö bbi taxival ö sszekö ti? Rá ngasson bele má sokat is?
– É rtem – szó lalt meg a férfi. – Ezek szerint a nehezebb ú t mellett maradunk. É s
tudja, mit?
Mielő tt Øystein bá rmit is tehetett volna, a férfi karja a nyaká hoz tapadt, és a
fejtá mlá hoz szorította a fejét.
– Tulajdonké ppen magam is ebben reménykedtem.
Øystein elvesztette a szemü vegé t. Kinyú jtotta a kezét a kormá nyoszlop felé, de
nem érte el.
– Ha megnyomja a vészjelző t, megö lö m – sziszegte a fé rfi a fü lébe. – É s ezt most
szó szerint é rtem, Eikeland.
Annak ellenére, hogy az agya nem kapott elég oxigént, Øystein hallá sa, lá tá sa és
szaglá sa szokatlanul élesen mű kö dö tt. Lá tta az erek há ló já t szemhéja belső oldalá n,
érezte a férfi arcszeszének az illatá t, és kihallotta a hangjá bó l az ö rö m kajá n kis
felhangjait:
– Hol van, mi? Hol van Harry Hole?
Øystein tá togni kezdett, mire a fé rfi lazított a szorításon.
– Fogalmam sincs, mirő l...
A férfi karja ú jra megfeszü lt.
– Utoljá ra ké rdezem, Eikeland. Hol van az ivó cimborája?
Øystein érezte, hogy a fá jdalom egyre inká bb legyű ri, s ugyanakkor élni vá gyá sa
egyre erő sebb. Egyszer á té lt má r ilyesmit, tudta, hogy ez csak egy fá zis, egy kö ztes
stá dium, mielő tt bekö szö nt a lényegesen kellemesebb kö zö mbö ssé g. A má sodpercek
teltek. Az agya elkezdte egymá s utá n bezá rni a fió kokat. Elő szö r a lá tá sa adta meg
magát.
Ekkor megint engedett a szorítá s, az agyá t pedig elborította az oxigé n. A látá sa
visszatért. É s a fá jdalom is.
– Így is, ú gy is meg fogjuk talá lni – mondta a hang. – Azt maga dö nti el, hogy
azelő tt vagy azutá n, hogy maga elhagyott bennü nket.
Øystein érezte, hogy valami kemény és hideg dolog sú rolja végig a halá ntéká t.
Azutá n az orrnyergét. Elég westernfilmet lá tott életében, de egy 45-ö s kaliberű
revolver ilyen kö zelrő l még szá má ra is ú j volt.
– Nyissa ki a
szá já t! Há t mé g az
íze.
– Ö tig szá molok, aztá n lö vö k. Bó lintson, ha van valami mondanivaló ja a
szá momra. Lehető leg mé g az ö tö s elő tt. Egy...
Øystein megpró bá lta felvenni a harcot a halá lfélelemmel. Igyekezett bebeszélni
magá nak, hogy az ember alapvető en racioná lis lé ny, é s hogy a fé rfi az égvilá gon
semmire nem megy azzal, ha megö li ő t.
– Kettő ...
A logika az é n oldalamon á ll, gondolta Øystein: a fegyver csö vének fém- és
vé ríze volt.
 – Há rom. É s ne tö rő djö n az ü léshuzattal, Eikeland. Alaposan ki fogok takarítani
magam utá n.
Øystein érezte, hogy a teste remegni kezd. Kontrollá lhatatlan reakció , aminek
csak a szemlélő je lehet. Arra a rakétá ra gondolt, amit a tévében lá tott. Pontosan így
rá zkó dott má sodpercekkel azelő tt, hogy kikü ldté k a jeges, ü res vilá gű rbe, a
semmibe.
– Négy.
Øystein bó logatni kezdett. Energikusan és
folyamatosan. A pisztoly eltű nt.
– A kesztyű tartó ban van – zihá lta. – Azt mondta, hogy ne is foglalkozzak vele, ne
vegyem fel, ha megszó lal. Az enyé m pedig ná la van.
– Teszek a telefonokra – mondta a hang. – Azt akarom tudni, hogy hol van Hole.
– Nem tudom. Nem mondott semmit. Vagyis de, annyit mondott, hogy az a
legjobb mindkettő nknek, ha nem tudok ró la, hogy hol van.
– Hazudott – mondta a férfi.
Hangja nyugodt é s tá rgyilagos volt, Øystein pedig nem tudta eldö nteni, hogy a
fé rfi dü hö s, vagy egyszerű en csak szó rakozik.
– Csak neki jó , Eikeland. Magá nak egyá ltalá n nem az.
A hideg pisztolycső izzó vasaló ként simult Øystein arcához.
– Vá rjon! Harry mondott valamit. Most má r emlékszem. Azt mondta, hogy
otthon fog elrejtő zni.
A szavak olyan gyorsan buktak ki Øysteinbő l, hogy ú gy é rezte, meg sem
formá lta ő ket rendesen.
– Má r voltunk ott, maga féleszű – mondta a hang.
– Nem arra gondoltam, ahol most lakik. Oppsalban otthon. Abban a há zban, ahol
felnő tt. A férfi nevetett, Øystein pedig szú ró fájdalmat érzett, amikor a pisztoly csö ve
megpró bá lta befú rni magá t az orrlyuká ba.
– Lenyomoztuk a telefonjá t az elmú lt ó rá kban, Eikeland. Tudjuk, hogy a vá ros
melyik részé n van. É s az nem Oppsal. Szó val, mit szé pítsü k, maga hazudik.
Má sképp fogalmazva: ö t.
Sípolá s. Øystein ö sszeszorította a szemét. A sipító hang nem akart abbamaradni.
Vagy ez má r a halá l? Aztá n a sípolá s dallammá á llt ö ssze. Valami ismerő s dallammá .
Purple Rain. Prince. Ez egy mobiltelefon.
– Igen, mi az? – kérdezte a hang mö gö tte.
Øystein nem merte ú jra kinyitni a
szemét.
– Az Underwaterben? Ö tkor? Oké, szedj ö ssze mindenkit, azonnal megyek.
Øystein ruhaanyag zizegését hallotta maga mö gö tt. Itt az idő . Hallotta, hogy
odakinn énekelni kezd egy madá r. Gyö nyö rű , magas hangon trillá zott. Nem tudta,
milyen madá r. Tudnia kellett volna. É s hogy miért. Ki kellett volna derítenie, hogy
miért é nekelnek. Most má r soha nem fogja megtudni. É rezte, hogy egy kéz
nehezedik a vá llá ra.
Øystein ó vatosan kinyitotta a szemét, és a tü kö rbe hunyorgott.
Fehé r fogak villantak rá , majd a fé rfi a má r ismert kajá n felhanggal ezt mondta:
– A kö zpontba, sofő r. Sietek.
 Harmincnyolcadik fejezet
Hétfő. A felhő

Rakel kinyitotta a szemét. A szíve hevesen kalapá lt. Elaludt. Hallgatta a fü rdő ző
gyerekek kiabá lá sá nak egyenletes lá rmá já t. Kö nnyű , kesernyés fű íz ü lt a
nyá lkahá rtyá já n, a meleg pedig vastag paplanként nehezedett a vá llá ra. Talá n
á lmodott valamit, és az ébresztette fel?
Egy hirtelen tá madt, hű vö s fuvallat lependerítette ró la a képzeletbeli paplant, és
libabő rö sre borzolta testét.
Kü lö nö s, hogy né melyik á lom ú gy kicsusszan az ember emlékezetébő l, mint egy
nedves szappan, gondolta, és megfordult. Oleg eltű nt. Feltá maszkodott a kö nyö kére
é s kö rü lné zett.
A kö vetkező pillanatban má r talpon volt.
– Oleg!
Futni kezdett.
Az ugró torony mellett bukkant rá . Ott ü lt a szélén, és egy fiú val beszélgetett, akit
Rakel mintha má r lá tott volna korá bban is. Talá n egy iskolatá rsa lehet.
– Szia, mama – mosolygott fel rá hunyorogva Oleg.
Rakel megragadta a karjá t. Keményebben, mint
akarta.
– Megmondtam, hogy nem lé phetsz le szó nélkü l!
– De hát, aludtá l, mama. Nem akartalak felébreszteni.
Oleg el volt képedve, é s lá tható lag egy kissé kínosan érezte magá t. Az iskolatá rs
odébbhú zó dott.
Rakel né mileg lecsillapodott. Felsó hajtott és a horizontra pillantott. Az é g kéken
ragyogott. Mindö ssze egyetlen fehér felhő á rvá lkodott rajta. Felfelé borzoló dott,
mintha éppen most lő ttek volna ki belő le egy rakétát.
– Mindjá rt ö t ó ra van, indulunk hazafelé – mondta szó rakozottan. – Lassan
vacsoraidő van.
A kocsiban hazafelé Oleg megkérdezte, hogy Harry is jö n-e.
Rakel csak a fejét rá zta.
Mikö zben a Smestadkryssetnél a zö ld lámpá ra vá rtak, Rakel elő rehajolt, és
felné zett a felhő re, ami nem mozdult egy tapodtat sem, csupá n egy halvá ny, szü rke
csillaná snyit magasabb lett.
Emlékeztette magá t, hogy ne felejtse majd el bezá rni a bejá rati ajtó t, ha hazaértek.
 Harminckilencedik fejezet
Hétfő. Találkozások

Roger Gjendem megá llt, és az Underwater ablaká ban bugyboré koló akvá riumra
meredt. Egy kép villant fel elő tte. Egy hétéves kissrác ú szik felé gyors, kapkodó
mozdulatokkal, jó l lá tható pá nikkal az arcá n, és csakis ő , Roger, a bá tyja az egyetlen
az egész vilá gon, aki megmentheti. Roger nevetve kiabá lt neki, de Thomas nem
é rtette, hogy má r egészen seké ly vízben evickél, é s csak a lá bát kellene letennie.
Rogernek idő rő l idő re á tvillant az agyá n, hogy bá r sikerü lt megtanítania ú szni az
ö ccsé t, Thomas a szá razfö ldö n mé giscsak elmerü lt.
Az Underwater ajtajá n belé pve vá rt néhá ny má sodpercet, hogy szeme
megbará tkozzon a félhomá llyal. A pultoson kívü l mindö ssze egy személyt fedezett
fel a helyisé gben, egy vö rö s hajú nő t, aki a bejá ratnak fé lig hátat fordítva ü lt. Elő tte
egy fé lig kiü rü lt korsó , kezében cigaretta. Roger lekocogott a lépcső n a
pincehelyiségbe, é s kö rü lnézett. Sehol egy lélek. Ú gy dö ntö tt, hogy visszamegy a
bá rpulthoz, és ott vá rakozik. A padló deszká k megnyikordultak a cipő je alatt. A
vö rö s hajú nő felpillantott. Á rnyék esett az arcá ra, de a tartá sa miatt, ahogy ott ü lt,
Rogernek az az érzése támadt, hogy szép lehet. Vagy legalá bbis szép volt. É szrevette,
hogy egy nagy tá ska á ll mellette a padló n. Talá n ő is vá r valakit.
Kért egy sö rt, aztá n az ó rájá ra nézett.
Tett né há ny kö rt a kö rnyéken, nem akart korá bban ideérni a megbeszélt ö t
ó rá ná l. Nem akart a tú lbuzgó sá gá val gyanú t kelteni. Bá r kiben keltene gyanú t, ha
egy ú jsá gíró tú lpö rö g, amikor é pp olyan informá ció kra vá r, amelyek teljesen a feje
tetejére á llíthatjá k a nyá r legnagyobb sztorijá t? Má r amennyiben tényleg csak errő l
van szó .
Roger, mikö zben az utcákat ró tta, megpró bá lta kiszú rni ő ket. Egy furcsa helyen
parkoló kocsit, egy ú jsá got olvasó alakot a sarkon, vagy legalá bb egy padon alvó
hajléktalant. De nem látott senkit. Persze, végü l is profikró l van szó . É s é pp ez
ijesztette meg a legjobban. A tudat, hogy ezt az egészet bü ntetlenü l megtehetik, mert
ú gyis megú sszá k. Egyszer az egyik részeg kollégá ja locsogott neki valamit, hogy az
utó bbi években olyan dolgok tö rténnek a rendő rkapitá nysá gon, amiket senki el nem
hinne, ha megírná . Ez idá ig Roger is kö zéjü k tartozott.
Ú jra az ó rájá t vizslatta. Hét perccel mú lt ö t ó ra.
Vajon azonnal berontanak majd, ha Harry Hole megérkezik? Neki nem mondtak
semmit azonkívü l, hogy legyen itt a megbeszélt idő ben, é s viselkedjen
természetesen. Roger abban a reményben hú zta meg a sö rét, hogy az segít majd
megnyugtatni az idegeit.
Tíz perc. A pultos a bá r egyik sarká ba hú zó dott, és kiteregette maga elé az
ú jsá gjá t.
– Elnézé st – szó lította meg
Roger. A férfi felpillantott.
– Nem já rt itt véletlenü l mostaná ban egy férfi? Magas, sző ke...
– Bocs – szakította fé lbe a pultos, majd megnyá lazta az ujját és lapozott egyet. –
Pont akkor kezdő dö tt a mű szakom, amikor maga megjö tt. Kérdezze inká bb ő t.
Roger habozott. Azutá n lehú zta a sö rét a Ringnes-logó aljá ig, és felállt.
 – Elné zést...
A nő halvá ny fé lmosollyal az arcá n nézett fel rá.
– Igen?
Csak ekkor vette észre. Az arcá n nem á rnyékok voltak, hanem véralá futá sok. A
homloká n, az arccsontjá n és a nyaká n.
– Talá lkozó m lett volna valakivel, de attó l tartok, hogy az illető má r elment. Egy
legalá bb szá zkilencven centi magas, rö vid hajú , sző ke pasas.
– Ó . Fiatal?
– Mondjuk. Ú gy harmincö t lehet. Egy kissé olyan... lerobbant.
– Vö rö s orr és kék szem, ami olyan, mintha egyszerre lenne ö reg és fiatal?
A nő még mindig mosolygott, de valahogy olyan zá rkó zottan, amibő l Roger
rájö tt, hogy a mosoly nem neki szó l.
– Ő lehetett az – mondta Roger bizonytalanul. – Ezek szerint itt...
– Nem, én is rá várok.
Roger rá bá mult. Ő is egy lenne kö zü lü k? Ez a szétesett, ö sszevert harmincas nő ?
Hihetetlennek tű nt.
– É s mit gondol, eljö n?
– Nem – emelte fel a nő a pohará t. – Akit szeretnél, hogy jö jjö n, az sosem jö n.
Mindig csak má sok jö nnek.
Roger visszament a bá rhoz. A korsó já t má r elrá moltá k a pultró l. Kért egy
má sikat.
A pultos zené t tett be. Gluecifer mindent megtett, hogy felderítse a félhomályt.
– I got a war, baby, I got a war with you!11
Nem jö tt. Harry Hole nem jö tt el. Mit jelenthet ez? A fenébe is, errő l igazá n nem ő
tehet.
Fél hatkor kinyílt az ajtó .
Roger reménykedve pillantott fel.
Az ajtó bó l egy bő rdzsekis férfi meredt felé.
Roger megrá zta a fejé t.
A férfi kö rbepillantott a helyiségben. Azutá n vízszintesen végigrá ntotta nyitott
tenyerét a torka elő tt, és eltű nt.
Roger első gondolata az volt, hogy utá narohan. Hogy tisztá zza, mit is jelent a
mozdulat. Hogy lefú jtá k az akció t? Vagy, hogy Thomas... Megszó lalt a telefonja.
Felvette.
– Nem jö tt el? – kérdezte egy hang.
Nem a bő rdzsekis fé rfi volt, de nem is Harry. Ennek ellenére valahogy
ismerő snek tű nt.
– Mit kell tennem? – kérdezte Roger halkan.
– Ott marad nyolcig – mondta a hang. – É s ha felbukkant, felhívja a szá mot, amit
kapott. Haladnunk kell.
– É s Thomas...
– Az ö ccsének nem esik bá ntó dá sa addig, amíg azt teszi, amit mondunk
magá nak. É s amíg nem kerü l semmi nyilvá nossá gra ebbő l.
– Persze, hogy nem. É n...
– Akkor kellemes estét, Gjendem!

11 Harcolok, baby, há ború zok veled!

 Roger a zsebé be csú sztatta a telefont, és rá vettette magá t a korsó ra. Levegő utá n
kapkodva tette le ú jra. Nyolc ó ra. Az még két é s fél ó ra vá rakozá s.
– Na, mit mondtam magá nak?
Roger hátrafordult. A nő kö zvetlenü l mö gö tte á llt. Felmutatta egyik mutató ujjá t a
pultosnak, mire az morcosan feltá pá szkodott.
– Hogy értette azt, hogy má sok? – kérdezte tő le Roger.
– Milyen má sok?
– Azt mondta, hogy a helyett, akit vá r az ember, mindig má sok jö nnek.
– Azok, akikkel be kell érnie helyette, drá ga.
– Aha.
– Olyanok, mint maga vagy én.
Roger teljesen a nő felé fordult a széken. Volt valami abban, ahogy ezt mondta.
Nem volt sú lyos vagy drá mai, csak talá n az a kis rezigná ltsá g a hangjá ban... Volt
benne valami ismerő s, mintha hirtelen lelki tá rsra bukkant volna. Most má r jobban
meg tudta nézni. A szemé t, vö rö s ajká t. Biztosan nagyon szép volt – azelő tt.
– A pasija verte meg? – kérdezte Roger.
A nő felemelte a fejét, és á llá t elő retolva a pultos felé nézett, aki épp a sö rét
csapolta.
– Azt hiszem, ez aztá n végképp nem tartozik magá ra, fiatalember. Roger egy
pillanatra behunyta a szemét. Furcsa nap volt. Az egyik lehető legfurcsá bb. Kizá rt,
hogy má ris vé ge legyen.
– Még az is lehet, hogy igen – válaszolta.
A nő megfordult é s é les pillantá st vetett
rá . Roger az asztala felé intett.
– A tá skája méretébő l ítélve most már inká bb csak az expasija lehet. Ha szá llá sra
van szü ksé ge, akkor felajá nlhatom egy hatalmas laká s vendégszobá já t.
– Ó , való ban?
Bá r a hanglejtése elutasító volt, Roger é szrevette, hogy megvá ltozott az
arckifejezé se. Kérdő lett, kissé kívá ncsi.
– A té len lett hirtelen ilyen nagy – tette hozzá Roger. – Egyé bként szívesen
meghívom egy sö rre, ha csatlakozik hozzám. Még egy ideig itt kell maradnom.
– Nos – vá laszolta a nő . – Vé gü l is együ tt is várakozhatunk.
– Arra, aki nem jö n?
A nő nevetése szomorú volt, de legalá bb nevetett.

Sven a széken ü lt az ablakná l, és a kollégium melletti ü res ré tet bámulta.

– Lehet, hogy mé giscsak oda kellett volna mennie – szó lalt meg. – Egyá ltalá n
nem biztos, hogy az az ú jsá gíró tudatosan mondta.
– Nem hinné m – vá laszolta Harry.
A kanapén fekü dt és a cigarettafü stö t tanulmá nyozta, ami spirá lban tekergő zö tt
a szü rke plafon felé.
– Szerintem inká bb ö nkéntelenü l figyelmeztetni akart.
– Csak mert maga „vezető pozíció ban lé vő rendő rtisztként” említette Waalert, az
az ú jsá gíró meg „fő tisztnek” nevezte, még nem feltétlenü l jelenti azt, hogy a pasas
má r tudta, hogy Waalerrő l van szó . Lehet, hogy csak talá lgatott.
 – Akkor most rá faragott. Hacsak nem figyelmeztetni akart, é s tudta, hogy
lehallgatják.
– Maga teljesen paranoiás, Harry.
– Az lehet, de ez még nem jelenti azt...
– ...hogy nincsenek a nyomá ban. Ezt má r mondta. Van má s ú jsá gíró is, akit
felhívhatna?
– Nem bízom meg senkiben. É s azt hiszem, hogy szerencsés lenne, ha nem
nagyon haszná lná nk tová bb ezt a telefont. Jobb lesz, ha kikapcsolom. A jelzései
alapjá n kö nnyedé n lenyomozhatjá k, hogy hol vagyunk.
– Mi? Waalernek fogalma sem lehet ró la, hogy miféle telefont haszná l.
Miutá n az Ericsson zö ld kijelző je kialudt, Harry a zakó ja zsebébe csú sztatta a
készü léket.
– Ú gy lá tom, hogy maga még mindig nincsen tisztá ban azzal, hogy Tom Waaler
mire ké pes, Sivertsen. A taxis cimborá mmal abban maradtunk, hogy ha minden
rendben van, akkor felhív egy fü lkébő l ö t és hat ó ra kö zö tt. Hat ó ra mú lt tíz perccel.
Hallotta csö ngeni a telefont?
– Nem.
– Akkor ez alighanem azt jelenti, hogy má r tudnak a telefonró l. Kö zeledik.
Sven felnyö gö tt.
– Mondtá k má r magá nak, hogy hajlamos folyton ö nmagá t ismételni, Harry?
Egyébké nt pedig nem lá tom magá n azt a fene nagy igyekezetet, hogy kikerü ljü nk
vé gre ebbő l a slamasztiká bó l.
Harry vá laszké ppen egy kö vér fü stkarikát fú jt a plafon irányá ba.
– Má r szinte az az érzésem, hogy kifejezetten azt akarja, hogy megtalá ljanak
bennü nket. É s hogy ez az egész csak olcsó porhintés. Ú gy kell tű nnie, mintha
iszonyatosan pró bá lná nk elrejtő zni, mikö zben maga biztos benne, hogy Waaler
elő bb-utó bb felbukkan majd.
– Hm, érdekes elmélet – mormolta Harry.

– A Norske Møller gabonafeldolgozó szakértő je megerő sítette a gyanú já t – mondta

Beate a telefonkagyló ba, és intett Bjørn Holmnak, hogy tű njö n el az irodá bó l.
A kattogá sbó l ú gy sejtette, hogy Harry egy telefonfü lkébő l hívja.
– Kö sz a segítséget – há lá lkodott Harry. – Pontosan erre az informá ció ra volt
szü kségem.
– Komolyan?
– Legalá bbis remélem.
– Az imént beszéltem Olaug Sivertsennel, Harry. Teljesen magá nkívü l van az
aggodalomtó l.
– Hm.
– Nem csak a fia miatt. Az albérlő je miatt is, aki elutazott a hétvégére, de még
mindig nem té rt vissza. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki.
– A lehető legkevesebbet. Hamarosan véget ér ez az egész.
– Megígéri?
Harry neveté se olyan volt, mint egy rekedt géppuska hangja:
– Nagyjá bó l ez az egyetlen, amit meg tudok ígérni.
Beate há zi telefonja megreccsent:
 – Lá togató ja van – kö zö lte valaki orrhangon. A nő i biztonsá gi ő r volt az, ezek
szerint már né gy ó ra is elmú lt. Beaté nak feltű nt, hogy egy idő utá n a recepció s pult
mö gö tt mé g a biztonsá gi szolgá lat emberei is orrhangon kezdenek beszé lni.
Beate lenyomta a gombot az elő tte fekvő , régimó di távbeszélő n.
– Mondja meg az illető nek, hogy egy kicsit vá rnia kell, mert dolgom van.
– Igen, de...
Beate megszakította a kapcsolatot.
– Folyton csak a kifogá sok... – jegyezte meg.
Harry recsegő légzése mellett egy autó fékezése szű rő dö tt be a vonalba, majd azt
is hallotta, ahogy a motort lekapcsoljá k. Ezzel pá rhuzamosan azt is érzé kelte, hogy a
fé nyviszonyok megvá ltoznak az irodá já ban.
– Most le kell lépnem – mondta Harry. – Kezdenek felpö rö gni az események.
Ké ső bb még hívom. Legalá bbis, ha minden ú gy alakul, ahogy szeretné m. Oké?
Beate?
Beate letette a kagyló t. Tekintete az ajtó nyílá sra szegező dö tt.
– Mi az? – szó lalt meg Tom Waaler. – Még csak el sem kö szö nsz egy jó baráttó l?
– Nem szó ltak a recepció n, hogy vá rj egy kicsit?
– Ó , dehogynem.
Tom Waaler becsukta maga mö gö tt az ajtó t, majd megrá ntotta a kü lső , egy
légterű irodá ra né ző ü vegablakon a fü ggö nyzsinó rt. Azutá n megkerü lte Beate
író asztalá t, megá llt a lá ny szé ke mellett, é s az asztalra nézett.
– Az micsoda? – mutatott a két ü veglapocská ra, amelyek egymá shoz voltak
ragasztva.
– A laborató rium szerint valamilyen mag.
Waaler kö nnyedén a lá ny nyaká ra helyezte a kezét. Beate megmerevedett.
– Harryval beszéltél az elő bb?
Egyik ujjá val végigsimított a lá ny bő rén.
– Hagyd abba – szó lt rá Beate magá ra erő ltetett nyugalommal. – Vedd le ró lam a
kezed!
– Ó , bocs, tévedtem volna?
Waaler mosolyogva felemelte mindké t kezét:
– Pedig ezt mindig is kedvelted, Lønn, nem igaz?
– Mit akarsz?
– Adni akarok neked egy esé lyt. Azt hiszem, ennyivel tartozom neked.
– Azt hiszed? É s mégis miért?
Beate oldalra hajtott fejjel nézett a férfira. Waaler megnedvesítette az ajká t és
lehajolt, szinte egészen a lá ny arcá ba.
– A szolgá latkészségért. É s a behó dolá sért. É s azért a szű k kis lyukért.
Beate keze ü tésre lendü lt, de a férfi elkapta a csukló já t, és ugyanazzal a
mozdulattal há tracsavarta és felfelé szorította a karjá t. A lá ny levegő utá n kapkodott,
elő rebukott a széken, és homloká t az asztal lapjá ba ü tö tte.
– Megadom neked az esé lyt, hogy megtartsd az á llá sodat, Lønn. Tudjuk, hogy
Harry felhívott téged a taxis haverja telefonjá ró l. Hol van most?
A lá ny felnyö gö tt. Waaler még feljebb nyomta a karját.
 – Tudom, hogy fáj – mondta. – É s azt is tudom, hogy ezzel nem foglak tudni
rá venni arra, hogy bá rmit is elmondj nekem. Ú gyhogy ez itt most csakis az én
személyes kielé gü lé semet szolgá lja. É s a tiédet.
Waaler a lá ny oldalá hoz nyomta alsó testé t. Beate fü lében dü bö rgö tt a vér.
Célzott é s hagyta magát elő rezuhanni. A feje a belső telefonkészü léken koppant. A
kemé ny mű anyag megreccsent.
– Igen? – szó lalt meg az orrhang.
– Azonnal kü ldje be hozzá m Holmot – nyö gte Beate, arcá t az asztal lapjá hoz
szorítva.
– Máris.
Waaler habozva eleresztette a lá nyt. Beate felállt.
– Te disznó – mondta a fé rfinak. – Fogalmam sincs ró la, hogy hol van. Soha az
é letben nem jutna eszébe, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozzon.
Tom Waaler hosszasan bá mult rá . Méregette. É s mikö zben ő ezzel volt elfoglalva,
Beate kü lö nö s felfedezést tett. Má r nem fél a férfitó l. A jó zan esze azt sú gta neki,
hogy veszélyesebb, mint bá rki, de volt valami a pillantá sá ban, valami szorongá sféle,
amit azelő tt sosem lá tott. É s hogy éppen az imé nt elveszítette az ö nuralmá t. Ha csak
néhá ny má sodpercre is, de első alkalommal élte á t, hogy a fé rfi megbillen.
– Visszajö vö k – sziszegte a lá nynak. – Ezt megígérem. É s te pontosan tudod,
hogy megtartom az ígéreteimet.
– Mi a...? – bukkant fel Bjørn Holm, majd gyorsan félre is ugrott, amikor Tom
Waaler elviharzott mellette az ajtó ban.
 Negyvenedik fejezet
Hétfő. Eső

Fél nyolckor a nap sü llyedni kezdett az Ullerná sen á llomá s irá nyá ban. Ö zvegy
Danielsen asszony Thomas Heftyes gatei há zá nak verandá já n á csorogva figyelte,
ahogy percrő l percre egyre tö bb fehér felhő ú szik be az Oslo-fjord fö lé. Odalenn épp
ekkor szelte á t az utcá t André Clausen és Truls. Az asszony sem a férfit, sem a
golden retrievert nem ismerte név szerint, de gyakran lá tta ő ket, a Gimle terasse felő l
erre sétá lni. A Bygdøy allén lévő taxiá llomá s melletti lá mpá s keresztező désnél
megtorpantak. Danielsen asszony arra a megá llapítá sra jutott, hogy bizonyá ra a
Frognerparkba igyekeznek.
Mindketten elé g megviseltnek tű nnek, gondolta az asszony. A kutyá ra egy
alapos fü rdeté s is rá férne.
Elfintorította az orrá t, amikor észrevette, hogy az eb, aki a gazdá ja mö gö tt
ü ldö gélt, egyszer csak felemeli alfelét és a já rda szélé n kö nnyíteni kezd magá n. A
gazdá ja pedig, nemhogy semmi jelét nem adta, hogy ö ssze akarná szedni az
ocsmá nysá got a jó szá g utá n, hanem amikor a lámpa zö ldre vá ltott, egyenesen maga
utá n rá ngatta a kutyá t, és átkelt a zebrá n. Danielsen asszony mérhetetlenü l
felhá borodott, é s ugyanakkor tű zbe is jö tt. Felhá borodott, mert ő mindig minden
tő le telhető t megtett a vá ros tisztasá gá ért. Harci kedvé t pedig az korbá csolta fel,
hogy végre anyagot talá lt egy ú jabb olvasó i levélhez az Aftenposten megfelelő
rovatá ba, amelyet má r jó ideje nem tü ntetett ki figyelmé vel.
Tová bbra is sasszemekkel vizslatta a tetthelyet, mikö zben a kutya és gazdája
szélsebesen és nyilvá nvaló an bű ntudattal telve lelépett a Frognerpark irá nyá ba. Ily
mó don aztá n annak is tehetetlen szemtanú ja lehetett, amint az ellenkező irá nybó l a
zö ldö n átsiető nő á ldozatá ul esik az imé nti á llampolgá r totá lis felelő tlensé gé nek. A
nő lá tható lag annyira el volt foglalva azzal, hogy megszerezze az egyetlen ott
vá rakozó taxit, hogy é szre sem vette, mibe lé pett.
Danielsen asszony hangosan felhorkantott, vetett egy utolsó pillantá st a felhő k
armadájá ra, és bevonult a há zba, hogy nekilá sson az olvasó i levélnek.

A vonat ú gy suhant el mellette, mint egy hosszú , puha lélegzetvétel. Olaug kinyitotta
a szemét, é s csodá lkozva vette észre, hogy a kertben á ll.
Kü lö nö s. Egyá ltalá n nem emlékezett rá , hogy kiment volna a há zbó l. Most mégis
ott á llt a sínek kö zö tt, a késő i ró zsá k és az orgona édes illatá val az orrá ban. A
halá ntéká ban a nyomá s egy csö ppnyit sem enyhü lt, épp ellenkező leg. Felpillantott az
égre. Odafenn felhő k gyü lekeztek, szó val ezért van olyan sö tét. Lenézett meztelen
lá bá ra. Fehér bő r, kék erek, egy vénség lá bai. Fogalma sem volt ró la, miért pont itt
á csorog. Itt, pontosan ezen a helyen á lltak ő k is. Ernst és Randi. Olaug a cselédszoba
félhomá lyba bú jó ablaká bó l nézte ő ket, az azó ta rég kipusztult rododendronbokor
mellő l. A nap má r csaknem eltű nt a horizonton. A férfi halkan mormolt valamit
németü l a feleségének, aztá n leszakított egy szá l ró zsá t, és az asszony hajá ba tű zte. A
nő elnevette magá t, és homloká t a férje nyaká hoz szorította. Azutá n nyugat felé
fordultak, á tkaroltá k egymá st, és elcsendesedtek. Az asszony a férfi vá llá ra hajtotta a
fejét, és mind a há rman a lassan lebukó napot figyelték. S bá r Olaug nem tudta, hogy
mi já r a má sik kettő fejében, a maga részérő l ú gy vé lte, hogy egyszer talá n ú jra felkel
majd. Olyan fiatal.
Olaug ö nkéntelenü l is a cselédszoba ablaká ra pillantott. De nem állt ott sem Ina,
sem a fiatal ö nmaga, csupá n a sö té t ü veg tü krö zte vissza a felhő k vattapamacsait.
A nyá r vé géig fog majd sírni. Talá n egy kicsivel tová bb. Azutá n pedig elkezdi
é lete há tralé vő részé t, éppú gy, ahogy mindig is tette. Ez volt a terv. Az embernek
szü ksége van tervekre.
Valami megmozdult mö gö tte. Olaug nehé zkesen megfordult. É rezte, ahogy a
talpa elszakad a rá tapadó hű vö s fű tő l. Aztá n a mozdulat kö zepén hirtelen
megmerevedett.
Egy kutya volt az.
Az á llat olyan pillantá ssal nézte ő t, mintha elné zé st szeretne kérni valamiért, ami
egyelő re még meg sem tö rtént. Ugyanebben a pillanatban hangtalanul kilépett
valaki a gyü mö lcsfá k á rnyéká bó l, és megá llt a kutya mellett. Olaug ú gy érezte,
mintha valaki egy apró á llatot gyö mö szö lt volna le a torká n, amitő l most egyá ltalá n
nem kap levegő t.
– Benn voltunk a há zban, de nem talá ltuk sehol – mondta a fé rfi, és fé lrehajtott
fejjel szemlélte Olaugot, mintha legalá bbis egy érdekes rovart tanulmá nyozna. – Mé g
nem ismerjü k egymá st, Sivertsen asszony. Má r nagyon régen szerettem volna
talá lkozni magá val.
Olaug kinyitotta a szá já t, aztá n rö gtö n be is csukta. A férfi kö zelebb lépett hozzá .
Olaug átpillantott a vá lla felett.
– Uramisten – suttogta, és kinyú jtotta a karjá t.
A lá ny lejö tt a lépcső n, nevetve átszaladt a kavicsos feljá ró n és Olaug karjaiba
vetette magá t.
– Annyira aggó dtam miattad – mondta Olaug.
– Tényleg? – lepő dö tt meg Ina. – Csak egy kicsit tová bb maradtunk a nyaraló ban,
mint ahogy terveztü k. Hiszen tudja, ú gyis mindenki szabadsá gon van.
– Persze, persze – vá laszolta Olaug, és magá hoz szorította a lányt.
A kutya, egy angol szetter, a viszontlá tá s ö rö mé tő l megfertő zve felugrott és ké t
mancsá t Olaug vá llá ra fektette.
– Thea! – szó lt rá a férfi. – Ü l!
Thea leü lt.
– É s ő ? – kérdezte Olaug, amikor végre eleresztette Inát.
– Ő Terje Rye. – Ina arca izzott az alkonyatban. – A vő legényem.
– Jó sá gos Isten! – csapta ö ssze a kezét Olaug.
A férfi szélesen mosolyogva nyú jtotta felé a kezét. Nem volt kü lö nö sebben
jó vá gá sú . Pisze orra volt, ritká s haja és kö zel ü lő szemei. Ő szinte és kö zvetlen
tekintete azonban nagyon is Olaug kedvére való volt.
– Nagyon ö rü lö k – mondta a férfi.
– É n is – vá laszolta Olaug, é s bízott benne, hogy a jó té kony sö tétsé g elrejti
kö nnyeit.

Toya Harang a Josefines gatéig észre sem vette a szagot.

 Gyanakodva méregette a sofő rt. Sö tét bő re volt, de legalá bb nem afrikai. Igaz,
akkor be sem mert volna ü lni hozzá . Nem mintha rasszista lett volna. Csak
figyelembe vette a statisztiká kat.
Vajon mi lehet ez a szag?
É szrevette a sofő r pillantá sát a tü kö rben. Tú l merészen ö ltö zö tt volna fel? Tú l
mé ly a piros felső dekoltá zsa? Vagy a cowboycsizma fö lö tti, felsliccelt szoknya volna
tú l kurta? Aztá n hirtelen egy sokkal kellemesebb gondolat lepte meg. Lehet, hogy
egyszerű en felismerte. Az ú jsá gokbó l, amik tele voltak a hatalmas fotó ival. Toya
Harang. A musical ú j kirá lynő je. Jó llehet a Dagbladet kritikusa „esetlenü l
elbű vö lő ként” jellemezte, é s azt írta ró la, hogy sokkal hihető bb volt virá gá rus
Elizaként, mint nagyvilá gi dámá nak, amivé Higgins professzor vá ltoztatta. Abban
azonban az ö sszes kritika egyetértett, hogy ami az éneklést és a tá ncot illeti, bá rkivel
felveheti a versenyt. Na ugye! Lisbeth vajon mit szó lna ehhez?
– Valamit ü nnepel? – kívá ncsiskodott a sofő r.
– Olyasmi – felelte Toya.
Egy kétszemélyes ü nnepség. Aphrodité és... mit is mondott, mi a má sik név?
Végü l is mindegy, a lényeg, hogy ő Aphrodité. A férfi odament hozzá tegnap a
premier utá ni bulin, és azt suttogta a fü lébe, hogy ő egy titkos csodá ló ja. É s meghívta
magá hoz ma estére. A férfi nem rejtette véka alá szá ndékait, Toya pedig nem
mondhatott nemet. Az illendő ség ú gy kívá nta, hogy ne mondjon nemet.
– Bizonyá ra nagyon kellemes lesz – mondta a sofő r.
Az illendő sé g. Mé g ma is az orrá ban érezte a siló bű zét, és a széna szagá t, látta
apja meglendü lő ö vét a pajta deszká i kö zö tt beeső fé nycsíkokban. Megpró bá lta
beleverni az illendő sé get. É s é rzi utá na anyja simogató kezé t is a hajá n, aki azt
kérdezi tő le, hogy mié rt nem tud olyan lenni, mint Lisbeth. Kedves és ü gyes. Aztá n
egy nap Toya kitépte magát anyja kezébő l, és azt mondta, hogy ő pontosan olyan. É s
hogy ezt magá tó l az apjá tó l tudja. Hiszen lá tta, amikor az apja a pajta végében ú gy
ü zekedett Lisbethtel, mint a disznó k szoktak – vagy errő l az anyja nem is tudott?
Toya lá tta, ahogy az anyja arca megvá ltozik. Nem azért, mert tudta, hogy
hazudik, hanem mert lá tta, hogy a lá nya má r semmilyen eszkö ztő l nem riad vissza,
hogy megsebezze ő ket. Aztá n Toya olyan hangosan kezdte ü vö lteni, hogy gyű lö li
mindannyiukat, ahogy csak a torká n kifé rt. Az apja az ú jsá ggal a kezében kijö tt a
nappalibó l, ő pedig lá tta az arcukon, hogy megé rtették: most való ban nem hazudik.
Vajon még most is gyű lö li ő ket, amikor má r egyikü k sincs tö bbé ? Nem tudta. Nem.
Ma má r senkit sem gyű lö l. É s nem is ezé rt teszi, amit é pp tenni készü l. Csupá n a
szó rakozá s kedvé ért. Az illetlenség kedvéért. É s mert ez olyan ellená llhatatlanul
tilos.
Kétszá z koroná t adott a sofő rnek, és mosolyogva azt mondta neki, hogy a
kocsiban uralkodó szag ellené re tartsa meg a visszajá ró t. Csak miutá n a kocsi
elhajtott, akkor értette meg, hogy miért bá mult rá ú gy a taxis a tü kö rbő l. A szag
ugyanis nem a sofő rbő l á radt, hanem belő le.
– Ó , hogy az a...
Barna csíkokat hagyva maga utá n, a já rda széléhez dö rzsö lte a magas sarkú
cowboycsizma bő rtalpá t. Ezutá n szétnézett, há tha talá l valahol egy pocsolyá t, de
miutá n Osló ban má r lassan ö t hete egy cseppnyi eső nem esett, ké nytelen volt
feladni a kutatá st. Odament a kapuhoz, és becsengetett.
 – Igen?
– Itt Aphrodité – bú gta a kaputelefonba, és elmosolyodott.
– Itt pedig Pü gmalió n – vá laszolta a hang.
Té nyleg, ez volt az!
Az ajtó nyitó felzú gott. Toya egy má sodpercre elbizonytalanodott. Az utolsó
lehető ség, még visszakozhat. Aztá n hátradobta a hajá t, és benyomta a bejá rati ajtó t.
A férfi az ajtó ban vá rta egy pohá r itallal a kezében.
– Mindent ú gy csiná ltá l, ahogy mondtam? – kérdezte Toyá tó l. – Teljes titokban
tartottad, hogy hová készü lsz?
– Megő rü ltél? Hát persze – forgatta a szemé t Toya.
– Talá n – vá laszolta a férfi, és kitá rta az ajtó t. – Lépj be, és ü dvö zö ld Galateiát!
Toya nevetett, bá r fogalma sem volt ró la, mirő l beszél a férfi. Nevetett, bá r tudta,
hogy valami borzalmas dolog fog tö rté nni.

Harry valamivel odébb, a Markveien talá lt parkoló helyet. Leá llította a motort, és
kiszá llt a kocsibó l. Rá gyú jtott, majd kö rü lnézett. Az utcá k néptelenek voltak, ú gy
tű nt, hogy a vá roslakó k behú zó dtak odú ikba. A délutá n mé g patyolatfehér felhő k
mostanra ké kesszü rke vattaként borítottá k be az eget.
Kö vette a bé rhá zak graffitivel tarkított falainak vonalá t, amíg meg nem é rkezett
a megfelelő kapuig. Felfedezte, hogy má r csak a fü stszű rő t szorongatja ujjai kö zö tt,
ú gyhogy gyorsan megvá lt tő le. Becsengetett és vá rt. Olyan fü lledt volt a levegő , hogy
szabá lyosan izzadt a tenyere. Vagy talá n fél? Az ó rá já ra pillantott, és igyekezett
megjegyezni az idő pontot.
– Igen? – a kaputelefonban megszó laló hang ingerü ltnek tű nt.
– Jó estét, Harry Hole vagyok.
Semmi vá lasz.
– A rendő rsé gtő l – tette hozzá sietve.
– Ó , persze. Bocsá nat, má sutt jártak a gondolataim. Jö jjö n
be! Az ajtó zú gni kezdett.
Harry hosszú , komó tos lépésekkel vette a
lé pcső fokokat. Mind a ketten az ajtó ban vá rtá k.
– Helló – ü dvö zö lte Ruth. – Odakinn hamarosan á llni fog a bá l.
Harry megá llt a laká s elő tti lépcső forduló ban.
– Mindjá rt esni fog – fű zte hozzá Futballpó ló magyará zatképpen.
– Ja, hogy az eső – Harry a nadrá gjá ba tö rö lte izzadt tenyerét.
– Mit tehetü nk magá é rt, Hole?
– Segíthetnek elkapni a gyilkos futá rt – vá laszolta Harry.

Toya magzatpó zba gö mbö lyö dö tt az á gy kö zepén, és a falhoz dö ntö tt tü krö s

szekré nyajtó ban bá multa magá t. Hallgatta a zuhany alsó szintrő l felszű rő dő
csobogá sá t. A fé rfi most mossa le ő t magá ró l. Megfordult. Az á gy lá gyan kö vette
teste formá já t. A képet nézte. A lencsé be mosolyogtak. Valamelyik nyaralá son
készü lt. Talá n Franciaorszá gban. Végigsimított a hű vö s á gynemű n. A férfi teste is
ilyen hideg volt. Hideg, kemény, és a korá hoz képest izmos. Kü lö nö sen a feneke é s a
combja. Azt mondta, azért, mert tá ncos volt. Tizenö t éven keresztü l mindennap
edzette az izmait, ezek má r soha nem fognak eltű nni.
 Toya a fekete ö vet nézte a férfi padló n heverő
nadrá gjá ban. Tizenö t é v. Soha nem fog eltű nni.
A há tá ra gö rdü lt, feljebb lö kte magá t az á gyban, és hallotta, ahogy a víz kotyogni
kezd a matrac belsejé ben. De most má r minden má ské pp lesz. Toyá bó l ü gyes lá ny
lett. É s kedves. Pont olyan, amilyennek mama és papa szerette volna. Lisbeth lett
belő le.
Toya a falnak tá masztotta a fejét, amitő l teste mélyebbre sü llyedt az á gyban. A
lapocká i kö zö tt valami megcsiklandozta. Mintha egy ringató zó hajó n fekü dt volna.
Honnan jö ttek most elő vajon ezek a gondolatok?
Willy megké rdezte tő le, ellenére lenne-e egy dildó t haszná lni, mikö zben ő csak
nézi. Toya vá llat vont. Kedves. A férfi kinyitotta a szerszá moslá dá t. Ő behunyta a
szemét, de kö zben szemhé ja belső oldalá n lá tta a pajta deszká i kö zö tt beeső
fé nycsíkokat. É s amikor a férfi a szá já ban volt, a siló ízét is é rezte. De nem szó lt egy
szó t sem. Ü gyes.
Ugyanilyen ü gyes volt, amikor Willy arra utasította, hogy beszé ljen és énekeljen
ú gy, mint Lisbeth. Já rjon és mosolyogjon ú gy, mint a testvé re. Willy adott a
sminkesnek egy képet Lisbethrő l, és kö zö lte velü k, hogy Toyá nak pontosan így kell
kinéznie. Csak egy dolgot nem sikerü lt megoldania: Lisbeth nevetésé t. Végü l Willy
maga is arra kérte, hogy inká bb hagyjá k. Né ha elbizonytalanodott azt illető en, hogy
mennyire szó l ez az egész Eliza Dolittle szerepérő l, és mennyire Willy Lisbeth utá ni
elkeseredett vá gyakozá sá ró l. Most pedig itt fekszik. Talá n ez is Lisbethrő l szó l, mind
a férfi, mind Toya szá má ra. Hogy is mondta Willy? A vá gy mindig a leggyengébb
ellená llá st keresi?
Valami ú jra a lapocká i kö zé bö kö tt, mire ingerü lten fészkelő dni kezdett.
Ha nagyon ő szinte akart lenni – annyira azért nem hiá nyzott neki Lisbeth.
Természetesen az eltű nésének híre ő t is sokkolta. Viszont egy sor ú j ajtó is megnyílt
elő tte. Interjú kat készítettek vele, a Spinnin’ Wheel pedig zsíros ajá nlatot kapott,
hogy rendezzenek koncertsorozatot Lisbeth emlékére. A My Fair Lady fő szerepérő l
nem is beszélve. Ami rá adá sul minden jel szerint nagy siker lesz. Willy maga mondta
a premierbulin, hogy készü ljö n fel rá , hogy híresség lesz. Csillag. Díva. A há ta alá
csú sztatta a kezét. Mi nyomhatja ennyire? Valami csomó . A lepedő alatt. Ha
megnyomta, eltű nt. Aztá n megint ott volt. Muszá j rá jö nnie, mi az.
– Willy?
Hangosabban kellene kiabá lnia ahhoz, hogy tú lharsogja odalenn a zuhanyt, de
eszébe jutott Willy szigorú utasítá sa, hogy pihentesse a hangját. A mai szabadnap
utá n egész héten já tszani fognak. Amikor ideért, Willy egyenesen arra ké rte, hogy
egyá ltalá n ne szó ljon egy szó t se egész idő alatt, amíg itt van. Bá r elő ző leg azt
mondta, hogy á t akar venni vele néhá ny dialó gust, ami még nem ü l teljesen, é s arra
kérte Toyá t, hogy a hitelessé g kedvé ért sminkelje magá t Elizá nak.
Toya kiszabadította a feszes lepedő t a vízá gy szélérő l, és félrehú zta. Nem volt
semmiféle huzat alatta, csupá n a kék, félig á tsejlő gumimatrac. De akkor mi bö kdö ste
annyira? A matracra fektette a kezét. Ott volt az a valami, a gumi alatt. Egyszerű en
nem bírta kivenni, mi lehet. Oldalra nyú jtotta a kezét, és az éjjeli lá mpa fényét
kö zvetlenü l a kérdéses helyre irá nyította. Az a valami má r megint eltű nt. Visszatette
a kezét a matracra, és vá rt. É s amikor visszatért, Toya rá jö tt, hogy amikor
megnyomja, lesü llyed, majd lassan ú jra felemelkedik. Elvette a kezét.
 Elő szö r csak a kö rvonalak rajzoló dtak ki a gumi alatt. Olyan volt, mint egy profil.
Nem, nem olyan volt, mint egy profil. Egy profil volt. Toya a gyomrá ra szorította a
kezé t. Elakadt a lé legzete. Mert megint érezte. A gyomrá tó l egészen a lá bujja
hegyéig. Hogy egy egész test van odabenn. Egy test, amit a felhajtó erő préselt hozzá ,
mikö zben az ő testé t a nehézsé gi erő hú zta lefelé – mintha a két ember megpró bá lt
volna eggyé vá lni. É s hogy talá n má r meg is tö rté nt. Mert olyan volt, mintha tü kö rbe
pillantott volna.
Sikoltani akart. Tö nkre akarta tenni a hangjá t. Nem akart má r sem kedves lenni,
sem ü gyes. Csak ú jra Toya. De ké ptelen volt rá . Csak bá multa nő vé re sá padtké k
arcá t, aki hiá nyzó pupillájú szemekkel meredt vissza rá . A zuhanyt hallgatta, ami
ú gy zú gott, mint a tévé az adá sidő végé n. É s a vízcseppek kopogá sá t a parkettá n a
háta mö gö tt, az á gy vé gé ben, ami arró l árulkodott, hogy Willy má r ré g nem a zuhany
alatt á ll.

– Kizá rt, hogy ő az – mondta Ruth. – Ez... ez... egyszerű en képtelenség.

– Amikor legutó bb itt já rtam, azt mondtá k, eljá tszottak má r azzal a gondolattal,
hogy felmá sznak a tető re, hogy Barliék utá n leskelő djenek – mondta Harry. – É s
hogy a teraszajtajuk egész nyá ron tá rva-nyitva á ll. Biztosak ebben?
– Persze, de mi lenne, ha egyszerű en csak becsengetne hozzá ? – kérdezte
Futballpó ló .
Harry megrá zta a fejét.
– Gyanú t foghat, és nem akarjuk megkocká ztatni, hogy lelépjen. Még ma el kell
kapnom, kü lö nben késő lesz.
– Mihez lesz ké ső ? – é rdeklő dö tt Futballpó ló , egyik szemét ö sszehú zva.
– Figyeljenek ide, mindö ssze annyit ké rek, hogy hadd má sszak fel az erkélyü krő l
a tető re.
– Tényleg tö kegyedü l van? – folytatta a kérdező skö dé st Futballpó ló . – É s nem
kellene há zkutatá si parancsnak vagy valami ilyesminek lenni magá ná l?
Harry ú jra csak a fejét rázta.
– Megalapozott gyanú – kö zö lte. – Nincs rá szü kség.

A mennydö rgés halkan é s vé szjó sló an morajlott végig Harry feje fö lö tt. Az erkély
fö lö tti ereszcsatorná t valaha sá rgá ra má zoltá k, a festék nagy része azonban má r ré g
lepattogzott, s helyén hatalmas, vö rö s rozsdaró zsá k virítottak. Harry ké t ké zzel
belekapaszkodott, é s ó vatosan megrá ngatta, hogy megnézze, elé g stabilan á ll-e. A
csatorna hangos reccsenéssel megadta magá t, egy csavar kiszakadt a vakolatbó l és
leszé dü lt a há tsó kertbe. Harry szentségelve eleresztette. Mivel azonban nem volt
má s vá lasztá sa, egyik lá bá val fellépett az erkély korlá tjá ra, és felhú zta magá t. Azutá n
lené zett a mélybe, é s nyomban levegő utá n kezdett kapkodni. Odalenn a kiteregetett
lepedő apró bélyegké nt lebegett a szélben.
Elrú gta magá t, majd felhú zta a lá bá t, és bá r a tető meredek volt, a cserepek és a
dr. Martens masszív talpa kö zti sú rló dá s elegendő volt ahhoz, hogy megtegye felfelé
azt a ké t lépést a kéményig, amit aztá n mint egy régi bará tot ö lelt a keblére.
Felegyenesedett és kö rü lnézett. A tá volban, valahol Nesodd fö lö tt villá mlott az ég. A
levegő pedig, ami az utcá ba é rkeztekor meg sem rezdü lt, most ó vatosan bele-
belekapott zakó já ba. Harry ö sszerá zkó dott, amikor hirtelen egy fekete á rnyé k
hú zott
el az arca elő tt. Az á rny á tszelte az udvart. Egy fecske. Harry még lá tta, ahogy bevá g
az eresz alá menedéket keresve.
Felkú szott a tető gerincig, cé lba vett egy fekete szélkakast, ami nagyjá bó l tizenö t
mé terre volt tő le, nagy levegő t vett, é s karjá t szé ttá rva, mint egy kö téltá ncos,
nekivá gott a gerincnek.
Félú ton já rt, amikor elkezdő dö tt.
Amikor meghallotta a zú gá st, azt hitte, hogy az alatta lévő fá k lombja az. A zaj
azonban egyre hangosabb lett, és kö zben az udvaron á lló szá rító is forogni és
csikorogni kezdett. De Harry tová bbra sem érzékelt még csak egy fuvallatot sem.
Egészen addig, amíg a szél vá ratlanul le nem csapott rá . A szá raz heteknek vége
szakadt. A szélroham ú gy kapta mellkason Harryt, mint valami léglavina, ami a
lezú duló víztö meget hivatott bejelenteni. Tett hátrafelé egy botladozó lépé st, és
imbolyogva megá llt. Hallotta, ahogy valaki kopogó léptekkel futva kö zeledik felé a
cserepeken. Az eső . Vagyis inká bb a vízö zö n. Lesú jtott, é s a kö vetkező
má sodpercben má r minden vizes volt. Harry igyekezett visszanyerni egyensú lyá t, de
az ö sszes sú rló dá si ellená llá s odalett. Mintha szappanra lépett volna. A talpa
megcsú szott, ő pedig kétsé gbeesetten elő revetette magá t a szélkakas irá nyá ba.
Karjá t elő renyú jtotta, ujjait szétterpesztette. Jobb kezé vel a nedves tető cserepeket
karmolá szta kapaszkodó t keresve, de semmit nem talá lt. A nehé zségi erő lerá ntotta.
Mikö zben lefelé csú szott, kö rme pont olyan zajt csapott a cserepeken, mint kasza a
kö szö rű kö vö n. Hallotta, ahogy a szá rító sikolya elhal, érezte az ereszcsatorná t a
térde alatt. Tudta, hogy hamarosan átbucská zik a tető szé lén, és egy elkeseredett
kísérletet tett rá , hogy kinyú jtó ztassa testét. Megpró bá lt minél hosszabbra nyú lni,
hosszú ra, mint egy antenna. A bal keze fogá st talá lt valamin, belekapaszkodott. A
fé m megadta magát, és meggö rbü lt, szinte meghajolt elő tte. Egy hosszú pillanatig
azzal fenyegetett, hogy kö veti Harryt a mélybe, vé gü l aztá n mégiscsak kitartott.
Harry mindkét keze kapaszkodó t talá lt, és sikerü lt ú jra felhú znia magá t. A
gumitalpak tá maszté kra leltek, ő pedig pró bá lta minél erő sebben a tető felü leté hez
tapasztani ő ket, hogy megtartsá k. Az arcá t csapkodó , tomboló eső ben
visszakapaszkodott a tető gerincre, felü lt rá lovagló ü lésben, és kifú jta magá t. Alatta a
megtekeredett fémpó zna ferdé n lefelé mutatott a mélybe. Valaki ma este lemarad a
Beat for Beat ismé tlésé rő l.
Harry vá rt, amíg a pulzusa rendező dik egy kicsit. Azutá n feltá pá szkodott és
tová bb egyensú lyozott. A szé lkakas kapott egy puszit.
Barliék terasza a tető része volt, így aztá n kö nnyedén le tudott ugrani a vö rö s
terrakottacsempére. Cipő talpa hangosat cuppanva ért fö ldet, de az eső és a szél
zú gá sa, valamint a vízzel teli ereszcsatorna zubogá sa elnyomta a zajt.
A székeket gondos kezek beszedték a teraszró l. A grillező feketén és
elhagyatottan á csorgott az egyik sarokban. A teraszajtó épp csak be volt hajtva.
Harry odaosont.
Elő szö r semmit nem hallott a tető n doboló eső n kívü l, de miutá n ó vatosan
belé pett a laká sba, má r egy má sik hangot is meg tudott kü lö nbö ztetni, amit szintén
víz okozott. Az alsó szinten lévő fü rdő szobá bó l jö tt. A zuhany. Végre egy csö ppnyi
má zli. Kitapogatta a véső t az á tá zott zakó zsebében. Mindenké ppen elő nyben
részesített egy meztelen és fegyvertelen Barlit, kü lö nö sen annak tudatá ban, hogy a
Sven által szombaton a Frognerparkba leszá llított pisztoly nagy való színű séggel
mé g mindig a férfiná l van.
Látta, hogy a há ló szoba ajtaja nyitva áll. Az ágy mellett á lló szerszá moslá da
tetején egy finn ké s fekü dt. Odaosont az ajtó hoz, és gyorsan besurrant.
A szoba sö tét volt, mindö ssze az éjjeliszekrényen á lló kislá mpa vilá gított. Harry
megá llt az á gy végénél, és vetett egy gyors pillantá st a falon lévő képre, ami a
mosolygó Lisbethet és Willyt á brá zolta a ná szú tjukon egy régi, méltó sá gteljes épü let
és egy lovas szobor elő tt. É s Harry most má r azt is tudta, hogy a fotó nem
Franciaorszá gban készü lt. Sven szerint minden, magá t kicsit is mű veltnek valló
embernek illik felismernie a cseh nemzeti hő s Nemzeti Mú zeum elő tt á lló szobrá t a
prá gai Vencel téren.
Miutá n Harry szeme hozzá szokott a sö tétséghez, pillantá sa levá ndorolt az á gyra.
A kö vetkező pillanatban pedig megfagyott az ereiben a vér. Ott á llt visszafojtott
lélegzettel és mozdulatlanul, mint valami jégszobor. A paplan a padló ra dobva
hevert, és a lepedő t is fé lig lerá ngattá k az á gyró l, kilá tszott aló la a kék matrac. A
tetején egy meztelen alak fekü dt a hasá n, a kö nyö kére tá maszkodva. A pillantá sá t
mintha a matrac azon pontjá ra irá nyította volna, amit az éjjeli lá mpa fé nynyalá bja
megvilá gított.
Az eső egy utolsó dobszó ló t játszott a tető n, mielő tt hirtelen elcsendesedett. Az
á gyon heverő személy nyilvá nvaló an nem hallotta, hogy Harry bejö tt a szobá ba, de
ez nem maradhatott így soká ig. Harry ugyanis azzal a problémá val kü zdö tt, amivel a
jégszobrok tö bbsé ge jú liusban: csepegett. Zakó já bó l kö vé r vízcsepp koppant a
parkettá ra, amit Harry fü le kisebbfajta ágyú dö rgé ské nt érzékelt.
Az á gyon fekvő személy megmerevedett. Azutá n megfordult. Elő szö r csak a fej.
Majd a teljes meztelen test is.
Az első , ami Harry szemé be ö tlö tt, egy merev pénisz volt, ami fel-alá lengett,
mint egy metronó m.
– Ú risten! Harry?
Willy Barli hangja egyszerre árulkodott rémü letrő l és megkö nnyebbü lésró l.
 Negyvenegyedik fejezet
Hétfő. Happy ending

– Jó éjszaká t!
Rakel puszit nyomott Oleg homloká ra, és bebugyolá lta a paplanba. Azutá n
lement a lé pcső n, leü lt a konyhá ban, és a szakadó eső t né zte. Szerette az eső t.
Megtisztította a levegő t, é s elmosott minden régit. Egy ú j kezdet. Erre volt szü ksé g.
Ú j kezdetre.
Odalépett a bejá rati ajtó hoz, és ellenő rizte, hogy való ban bezá rta-e. Az este
folyamá n immá ron harmadszor. Mitő l is fél tulajdonképpen?
Bekapcsolta a tévét.
Valami zenei mű sor ment. Há rom ember ü lt egyazon zongoraszéken. Egymá sra
mosolyogtak. Mint egy kis csalá d, gondolta Rakel. Ö sszerezzent, amikor egy
mennydö rgés kettéhasította az eget.

– Fogalma sincs ró la, mennyire megijesztett.

Willy Barli a fejét rá zta, s a mozgá st hű en kísérte egyre lankadó pénisze.
– Ezt nem csodá lom – bó lintott Harry. – Ú gy értem, mivel a teraszajtó n keresztü l
érkeztem.
– Nem, Harry. Té nyleg fogalma sincs ró la.
Willy á tnyú lt az á gy széle felett, felmarkolta a padló ró l a paplant és magá ra
terítette.
– Ú gy hallatszott, mintha zuhanyozna – mondta Harry.
Willy egy grimasz kíséreté ben ú jra csak a fejét rá zta.
– Nem én – mondta.
– Akkor kicsoda?
– Lá togató m van. Egy... egy nő .
Halvá nyan elvigyorodott és állá val az egyik szék felé biccentett, amelyen egy
bő rszoknya, egy fekete melltartó é s egy fé l pá r fekete, gumírozott szélű harisnya
fekü dt.
– A magá ny elgyengít bennü nket, fé rfiakat. Nem igaz, Harry? Mind ott keresü nk
vigasztalá st, ahol ú gy hisszü k, rá akadhatunk. Egyesek a pohá r feneké n. Má sok
meg... – Willy megvonta a vá llá t. – Hajlamosak vagyunk rá , hogy hibá t hibá ra
halmozzunk. É s igen, Harry, rossz a lelkiismeretem.
Harry szeme mostanra teljesen hozzá szokott a sö tétsé ghez, így má r a Willy
arcá n végigguruló kö nnycseppeket is ki tudta venni.
– Megígéri, hogy nem mondja el senkinek, Harry? Csupá n egy egyszerű botlá s
volt.
Harry odalépett a székhez, a harisnyá t á ttette a tá mlá já ra, és leü lt.
– Ugyan kinek mondaná m el, Willy? A feleségének?
A szobát hirtelen egy vészjó sló bö mbö léssel kísért villá mlás világította be.
– Ez most nagyon kö zel volt – á llapította meg Willy.
– Igen – Harry vé gighú zta a kezét nedves homlokán.
– Szó val, mit akar?
– Azt hiszem, azt maga is nagyon jó l tudja, Willy.
 – Azért csak mondja!
– Azért jö ttü nk, hogy magunkkal vigyü k.
– Nincs mi. Egyedü l jö tt, nem? Teljesen egyedü l.
– Ezt meg mibő l gondolja?
– A pillantá sá bó l. É s a testbeszédébő l. Ismerem az embereket, Harry. Belopó dzott
ide a kö zvetlen kö zelembe, és a meglepetés erejében bízik. Az ember nem így csap le,
amikor falká ban vadá szik, Harry. Miért van egyedü l? Hol vannak a tö bbiek? Tudja
bá rki is, hogy itt van?
– Ennek most nincs semmi jelentő sé ge. Tegyü k fel, hogy egyedü l vagyok.
Aká rhogy is, magá nak né gy ember meggyilkolá sá ért kell felelnie.
Willy elgondolkodva az ajká ra helyezte mutató ujjá t, mialatt Harry felsorolta a
négy nevet:
– Marius Veland. Camilla Loen. Lisbeth Barli. Barbara Svendsen.
Willy egy kis ideig ü res tekintettel meredt maga elé. Azutá n lassan bó lintott, és
elvette ujjá t a szá ja elő l.
– Hogy jö tt rá , Harry?
– Ú gy, hogy végü l megértettem a miértet. Félté kenysé g. Hiszen így bosszú t állhat
mindkettő jü kö n, nem igaz? Mert rá jö tt, hogy Lisbeth megcsalta magá t a ná szú tjukon
Prá gában.
Willy behunyta a szemét és há trahajtotta a fejét. A matracban kotyogott a víz.
– Csak azutá n jö ttem rá , hogy ez a kép magá ró l és Lisbethrő l Prá gá ban készü lt,
miutá n ma meglá ttam ezt a szobrot egy fotó n, amit szintén Prá gá bó l kaptam.
– É s ebbő l má r tudta is?
– Nos. Első nekifutá sra teljesen abszurdnak tű nt az elképzelé s. Azutá n lassan
kezdett egyre ésszerű bbnek lá tszani. Má r amennyire az ilyesfajta elmebaj
é sszerű nek tű nhet. É rtelmet nyert a té ny, hogy a gyilkos futá rnak semmiféle
szexuá lis motivá ció ja nincs. Hogy az egész sorozatgyilkossá g egyszerű en csak meg
van rendezve. É s hogy ú gy kell tű nnie, mintha Sven Sivertsen lenne a gyilkos. Csak
egy ember lé tezik, aki ezt a színjátékot megrendezhette. Egy profi. Olyasvalaki,
akinek ez a munkája és a szenvedé lye is egyben.
Willy kinyitotta az egyik szemét.
– Akkor, ha jó l értem, ú gy vé li, hogy ez a személy azé rt tervelte ki négy ember
meggyilkolá sá t, hogy egyikü kö n bosszú t álljon?
– Az ö t áldozat kö zü l háromnak a személye csakis a vakvé letlenen mú lott. Ú gy
vá lasztotta ki a helyszíneket, mintha egy véletlenszerű en a té rképre helyezett
boszorká nyszö get rajzolná nak ki, való já ban azonban a csillag ké t fix pontbó l indult
ki. A sajá t címébő l és Sven Sivertsen anyjá nak a villá já bó l. Agyafú rt, de igazá bó l
egyszerű geometria.
– Maga té nyleg hisz az elméletében, Harry?
– Sven Sivertsen soha nem hallott Lisbeth Barliró l. De tudja, mi a helyzet, Willy?
Nagyon is jó l emlé kezett rá, amikor nem sokkal ezelő tt megemlítettem neki a
felesé ge lá nykori nevé t. Lisbeth Harang.
Willy nem válaszolt.
– Van viszont egy dolog, amit nem é rtek – folytatta Harry. – Hogy miért vá rt
ennyi éven keresztü l a bosszú ra.
Willy feljebb csú szott az ágyban.
 – Induljunk ki abbó l, hogy fogalmam sincs ró la, mire akar kilyukadni, Harry.
Nem szeretném sem magá t, sem magamat abba a ké nyelmetlen helyzetbe hozni,
hogy vallomá st teszek. Mivel azonban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy
tudom, hogy maga az é gvilá gon semmit nem tud bizonyítani, nincs kifogá som
ellene, hogy megosszak magá val né há ny dolgot. Hiszen tudja, milyen nagyra
é rtékelem az olyan embereket, akik jó l tudnak hallgatni.
Harry nyugtalanul fészkelő dö tt.
– Igen, Harry, való ban tudtam, hogy Lisbethnek kapcsolata volt azzal a férfival.
De ezt csupá n tavasszal fedeztem fel.
Odakinn ismét rá zendített a vihar, az eső cseppek hangosan kopogtak a
tető ablakon.
– Ő maga mondta el?
Willy megrá zta a fejét.
– Soha nem mondta volna el. Olyan csalá dbó l szá rmazott, ahol hozzá szokott az
elhallgatá shoz. Soha nem derü lt volna ki, ha egy nap nem jut eszembe, hogy egy
kicsit fel kellene ú jítani a laká st. Talá ltam egy levelet.
– Igen?
– Lisbeth dolgozó szobá já nak az egyik kü lső fala teljesen csupasz, vakolatlan
tégla. Még a há z eredeti fala, a szá zadforduló n épü lt. Erő s és masszív, té len viszont
jéghideg. Le akartam szigetelni, aztá n beburkolni. Lisbeth ellenkezett. Ezt kissé
furcsá nak talá ltam, mivel egyébként nagyon gyakorlatias lá ny volt, egy tanyá n nő tt
fel. Nem az a típus, aki szentimentá lissá vá lik egy ö reg téglafal miatt. Aztá n egy nap,
amikor elment itthonró l, nekiá lltam felmérni a fal állapotá t. Semmi kü lö nö set nem
talá ltam, amíg odé bb nem toltam az asztalá t. Kívü lrő l az égvilá gon semmi nem
lá tszott, viszont amikor vé gigkocogtattam az ö sszes téglá t, az egyiknek má s hangja
volt. Megpró bá ltam megmozdítani, mire viszonylag kö nnyedé n kiszabadult a falbó l.
A kö rü lö tte lévő rést szü rke habarcsdarabká kkal takarta el. A lyuk belsejében két
levelet talá ltam. A borítékon Lisbeth lá nykori neve szerepelt, é s egy postafió kcím,
amit soha nem lá ttam. Az első gondolatom az volt, hogy olvasatlanul visszateszem a
leveleket, és megpró bá lom meggyő zni magamat arró l, hogy soha nem lá ttam ő ket.
De é n is csak egy gyenge fé rfi vagyok. Nem bírtam ki. „Kedvesem! Folyton csak te
jársz az eszemben. Még mindig érzem ajkadat ajkaimon, és a bő rö det a bő rö mö n.”
Ezekkel a szavakkal kezdő dö tt a levé l.
Az á gy csobbant egyet.
– A szavak ostorcsapá sként égettek, de folytattam az olvasá st. Kü lö nö s érzés
volt, mintha a saját szavaimat olvastam volna. Miutá n leírta, mennyire mélységesen
szereti Lisbethet, részletes beszá moló t adott ró la, hogy mit mű veltek egymá ssal a
prá gai hotelszobá ban. De nem a szeretkezés leírá sa bá ntott a legjobban. Hanem az,
hogy olyan dolgokat idézett Lisbethtő l, amelyek nyilvá nvaló an a mi kapcsolatunkra
vonatkoztak. Hogy Lisbeth szá má ra ez csupá n egy „praktikus megoldá s egy
szerelem nélkü li é letben”. El tudja ké pzelni, milyen érzés volt ez nekem, Harry?
Egyszer csak azzal szembesü lni, hogy a nő , akit szeretek, nemcsak hogy megcsalt, de
sosem szeretett. Nem szeretve lenni – há t nem ez az elhibá zott é let definíció ja?
– Nem – vá laszolta Harry.
– Nem?
– Folytassa, legyen szíves!
 Willy kutató pillantá st vetett Harryra.
– Sivertsen kü ldö tt neki egy képet is magá ró l, feltehető leg Lisbeth kö nyö rö gte ki
tő le. Azonnal felismertem. Az a norvég pasas volt, akivel a Perlova egyik
ká vézó já ban talá lkoztunk, Prá ga egyik meglehető sen kétes hírű negyedében, amely
hemzseg a prostituá ltaktó l és a tö bbé-kevésbé á lcá zott bordélyoktó l. Ott ü lt a bá rban,
amikor beléptü nk. Azonnal feltű nt, mert ú gy festett, mint valami Boss-modell: egy
érett és disztingvá lt ú riember. Elegá ns, de má r egyá ltalá n nem fiatal. Viszont
szemében az a fiatalos, já tékos kifejezés ü l, ami minden férfiembert arra indít, hogy
kü lö nö sen ü gyeljen a feleségére. Nem is lepő dtem meg kü lö nö sebben, amikor egy
idő mú lva odalépett az asztalunkhoz. Norvégul mutatkozott be, és egy nyaklá ncot
kíná lt eladá sra. Udvariasan elutasítottam az ajá nlatá t, ő azonban elő hú zta a zsebébő l
a lá ncot, és megmutatta Lisbethnek, aki persze azonnal elolvadt tő le, és kö zö lte, hogy
mindenképpen szeretné. A lá ncon fü ggő medá l egy ö tá gú csillagot formá zó vö rö s
gyémá nt volt. Megkérdeztem tő le, hogy mennyit kér az ékszerért, mire egy olyan
arcpirító an magas ö sszeget mondott, amit csak provoká ció nak tudtam tekinteni. Így
aztá n megkértem, hogy tá vozzon. Ő azonban győ ztes tekintettel rá m mosolygott, egy
cetlire lefirkantotta egy má sik ká vézó címét, és kö zö lte, hogy amennyiben
meggondoljuk magunkat, má snap ugyanebben az idő pontban ott megtalá ljuk. Azzal
á tadta a papírt – természetesen – Lisbethnek. Emlékszem, ezutá n egész délelő tt
rémes hangulatban voltam. De utá na el is felejtettem az egészet. Lisbeth nagyon
ü gyesen tudott segíteni felejteni. Olykor annyi is elég volt... – Willy mutató ujjá val
megdö rgö lte a szemét – ...hogy ott van.
– Hm. É s mi volt a má sik levélben?
– Azt a levelet a felesé gem írta, és lá tható lag megpró bá lta elkü ldeni
Sivertsennek, de visszajö tt „ismeretlen címzett” bélyegző vel. A levélben az á llt, hogy
má r minden lehetsé ges mó don megpró bá lta elérni, de a férfi á ltal megadott
telefonszá mon senki nem vá laszol, és sem a tudakozó , sem a prá gai
lakcímnyilvá ntartó nem tudta kideríteni az elérhető ségét, de reméli, hogy ez a levé l
valamilyen ú ton-mó don mégiscsak eljut hozzá . É s hogy csak nem kellett elkö ltö znie
vé gü l Prá gá bó l? Talá n még mindig nem sikerü lt kilá balnia a pé nzü gyi
nehézsé gekbő l, ami miatt tő le is kö lcsö n kellett ké rnie?
Willy ö blö sen felnevetett.
– Mert akkor csak vegye fel vele a kapcsolatot, írta Lisbeth. Ő pedig majd segít
neki. Mert szerelmes belé. Má sra sem tud gondolni, és csaknem beleő rü lt az
elvá lá sba. Abban reménykedett, hogy idő vel majd jobb lesz, ehelyett azonban, mint
valami betegség, teste minden négyzetcentiméterébe befészkelte magá t. É s hogy
néhá ny négyzetcentiméter kü lö nö sen fá jdalmas volt, mert ahogy írta, amikor a
férjével – vagyis velem – szeretkezik, mindig behunyja a szemét, és ő t képzeli a
helyembe. Ez persze sokkolt. Igen, szinte megbénultam. De a halá los csapá st az
mérte rá m, amikor megpillantottam a borítékon a dá tumbélyegző t.
Willy ö sszeszorította a szemét.
– A levelet februá rban adtá k fel. Idén.
Egy villá mlá s ú jabb á rnyékokkal borította el a falakat.
– Mit tesz az ember ilyenkor? – ké rdezte Willy.
– Hm. Mit tesz?
Willy halvá nyan elmosolyodott.
 – É n a ré szemrő l libamá jat szervíroztam é des fehé rborral. Ró zsá val borítottam
az á gyat, é s végigszeretkeztü k az éjszaká t. Amikor hajnalban elaludt, ott fekü dtem
mellette és csak né ztem. Tudtam, hogy nem tudok élni nélkü le. De azzal is tisztá ban
voltam, hogy csak ú gy szerezhetem vissza, ha elő bb el bírom veszíteni.
– É s ekkor nekilá tott a terv kidolgozá sá nak. A darab rendezé sé nek, amiben
egyszerre veszi el a felesé ge életét, é s gondoskodik arró l, hogy az a férfi bű nhő djö n
miatta, akit a nő szeretett.
Willy vá llat vont.
– Ú gy lá ttam hozzá , mint bá rmelyik színdarabhoz. Minden színhá zi ember tudja,
hogy az illú zió megteremté se a legfontosabb. A hazugsá got olyan igaznak kell
beá llítani, hogy az igazsá g való színű tlennek tű njö n mellette. Talá n bonyolultan
hangzik, de az én szakmá mban hamar rájö n az ember, hogy rendszerint ez sokkal
kö nnyebb, mint az ellenkező je. Az emberek sokkal inká bb hozzá vannak szokva a
hazugsá ghoz, mint az igazsá ghoz.
– Hm. Mondja el, hogy csinálta!
– Miért kocká ztatná m meg?
– Mert ami itt most elhangzik, ú gysem tudom felhaszná lni maga ellen egyetlen
bíró sá g elő tt sem. Nincsenek tanú im, rá adá sul teljesen tö rvényellenes mó don
jutottam be a laká sá ba.
– Nem tehetem. Maga okos fickó , Harry. Még a végé n olyasmit kotyognék ki,
amit fel tud haszná lni ellenem a nyomozá s sorá n.
– Elké pzelhető . De szerintem maga hajlandó vá llalni a kocká zatot.
– Miért is?
– Mert el szeretné mondani. Szinte é g a vá gytó l, hogy elmesélhesse. Csak
figyeljen magá ra egy kicsit.
Willy Barli hangosan nevetett.
– Vagyis azt hiszi, ismer engem, Harry?
Harry megrá zta a fejét, mikö zben cigaretta utá n kotorá szott a zsebében. Semmi.
Lehet, hogy akkor vesztette el, amikor lecsú szott a tető rő l.
– Nem ismerem magá t, Willy. Sem az olyanokat, mint maga. Tizenö t é ve
foglalkozom gyilkosokkal, de csupá n egy dolgot tudok biztosan. Hogy mindannyian
keresnek valakit, akinek elmesélhetik. Emlékszik mé g rá , hogy mit ígértetett meg
velem a színhá zban? Hogy megtalá lom a tettest. Nos, é n megtartottam az
ígéretemet. Ú gyhogy kö ssü nk egy ü zletet. Maga elmeséli nekem, hogyan tette, én
pedig elmesé lem magá nak, hogy milyen bizonyíté kok vannak a kezemben maga
ellen.
Willy hosszasan szemlélte Harryt. Egyik keze a matracot simogatta.
– Igaza van, Harry. El akarom mesélni. Jobban mondva, azt akarom, hogy
megé rtse. É s amennyire ismerem magá t, meg is fogja é rteni. Ugyanis má r a kezdetek
ó ta figyelem magá t.
Harry arckifejezését látva Willy elnevette magát.
– Fogalma sem volt ró la, mi?
Harry vá laszké ppen csak vá llat vont.
– Sokkal tová bb tartott Sven Sivertsen nyomá ra bukkannom, mint hittem –
vá gott bele Willy. – Ké szítettem egy má solatot a fotó ró l, amit Lisbeth kapott tő le, és
Prá gá ba utaztam. Vé gigjá rtam a Mustek és a Perlova ö sszes ká vézó já t és bá rjá t,
mutogattam a fotó t és ké rdező skö dtem, hogy ismer-e valaki egy Sven Sivertsen
nevű norvégot.
Eredménytelenü l. De éreztem, hogy pá ran tö bbet tudnak anná l, mint amennyit
mutattak. Né há ny nap mú lva aztá n taktikát vá ltottam. Az utá n kezdtem
kérdező skö dni, hogy tud-e nekem valaki vö rö s gyémá ntot szerezni, amirő l tudtam,
hogy csak Prá gá ban lehet felhajtani. Dá n gyémá ntkereskedő nek adtam ki magam
Peter Sandmann néven, és elhíreszteltem, hogy hajlandó vagyok magas ö sszeget
fizetni egy kü lö nleges vá ltozatá ért, amit ö tá gú csillagformá ra csiszoltak.
Meghagytam, melyik szá llodá ban lakom. Két nap mú lva megcsö rrent a telefon a
szobá mban. Tudtam, hogy ő az, azonnal felismertem, amint megszó lalt.
Eltorzítottam a hangomat, é s angolul beszé ltem. Azt mondtam neki, hogy éppen egy
má sik kereskedő vel tá rgyalok, é s arra kértem, hadd hívjam vissza késő bb. É s hogy
adjon egy szá mot, amin bá rmikor elérhetem. Hallottam a hangjá n, hogy alig tudja
palá stolni izgatottsá gá t. Tudtam, hogy aká r abba is belemenne, hogy még aznap este
talá lkozzunk valami félreeső , sö té t utcában. De uralkodnom kellett magamon, ahogy
a vadá sz teszi, amikor bá r célba veszi a zsá kmá nyt, mégis kivá rja a megfelelő
alkalmat. É rti?
Harry lassan bó lintott.
– É rtem.
– Megadott egy mobiltelefonszá mot. Má snap hazautaztam Osló ba. Egy hétbe telt,
mire kiderítettem mindent, amit tudni akartam Sven Sivertsenrő l. Azonosítani volt a
legegyszerű bb. A lakcímnyilvá ntartá s szerint huszonkilenc Sven Sivertsen létezik,
kö zü lü k kilencen voltak nagyjá bó l megfelelő korú ak, de csupá n egyikü k nem
rendelkezett á llandó lakcímmel Norvé giá ban. Feljegyeztem az illető utolsó ismert
címét, a tudakozó tó l megszereztem a hozzá tartozó telefonszá mot, és felhívtam. Egy
idő s hö lgy vette fel a telefont. Azt mondta, hogy Sven a fia, de má r évek ó ta nem
lakik otthon. Azt mondtam neki, hogy néhá nyan általá nos iskolai osztá lytalá lkozó t
szervezü nk, és pró bá lunk mindenkit megtalá lni. Az asszony azt vá laszolta, hogy a
fia Prá gá ban é l, de sokat utazik, ezé rt nincs sem állandó lakcíme, sem telefonszá ma.
É s hogy egyé bké nt sincs meggyő ző dve ró la, hogy Svennek kü lö nö sebben nagy
kedve lenne a régi osztá lytá rsaival talá lkozni. Mit is mondtam, hogy hívnak? Azt
feleltem, hogy csupá n fé l évig jártam egy osztá lyba Svennel, ú gyhogy biztosan nem
fog rá m emlé kezni. Ha pedig mégis, akkor feltehető leg azé rt, mert akkoriban
meggyű lt néhá nyszor a bajom a rendő rsé ggel. Egyébként igazak a hírek, hogy
Svennek is akadtak gondjai velü k? Az anyja éles hangon az vá laszolta, hogy mindez
má r nagyon régen tö rtént, és nem is csoda, hogy Sven tú llépte a határt azok utá n,
ahogy annak idején bá ntunk vele. Az osztá ly nevében bocsá natot kértem tő le, majd
letettem a telefont és felhívtam a bíró sá got. Ú jsá gíró nak adtam ki magam, és
megké rtem ő ket, legyenek kedvesek megmondani, mi miatt ítélté k el hosszú évekkel
ezelő tt Sven Sivertsent. Egy ó rá val ké ső bb má r tudtam, mivel is foglalkozik
Sivertsen Prá gá ban. A megszerzett informá ció k alapjá n egy terv kezdett formát
ö lteni a fejemben. Csempészet, ö tá gú gyémá ntok, fegyverek. É s az anyja címe. Lá tja
má r az ö sszefü ggést?
Harry nem válaszolt.
– Amikor ú jra felhívtam Sven Sivertsent, má r három hét telt el prá gai
tartó zkodá som ó ta. Norvé gul beszé ltem vele, a való di hangomon. Nyomban a
tá rgyra tértem, és azt mondtam, hogy má r nagyon régen keresek valakit, aki tová bbi
kö zvetítő nélkü l, egyszerre tud nekem fegyvert é s gyémá ntot is szerezni, é s hogy
ú gy
vé lem, vé gre rá akadtam. Má r tudniillik rá , Sven Sivertsenre. Amikor megkérdezte,
hogy honnan szereztem meg a nevét é s a telefonszá má t, azt vá laszoltam, hogy a
diszkré ció m az ő javát is szolgá lja, és hogy javaslom, spó roljuk meg a tová bbi
felesleges ké rdező skö dé st. A javaslatom nem aratott nagy sikert, é s a tá rsalgá s
egé szen addig akadozott, amíg meg nem említettem az ö sszeget, amelyet hajlandó
vagyok fizetni az á ruért. Méghozzá elő re, é s lehető ség szerint egy svá jci
bankszá mlá ra. Azon a ponton, amikor Sivertsen megkérdezte, hogy koroná ban
gondoltam-e az ö sszeget, én pedig csodá lkozó hanglejtéssel kö zö ltem, hogy
természetesen euró ró l beszélü nk, csaknem a klasszikus filmdialó gusokat sú roltuk.
Tudtam, hogy az ö sszeg má r ö nmagá ban meggyő zi arró l, hogy nem vagyok rendő r.
Egy olyan verébre, mint Sivertsen, nem lö vö ldö znek ilyen kaliberű á gyú val. Azt
mondta, hogy részérő l rendben van a dolog, mire kö zö ltem, hogy akkor hamarosan
keresni fogom.
Aztá n, mikö zben teljes gő zzel folytak a My Fair Lady pró bá i, elvégeztem az utolsó
simítá sokat a terven. Elég lesz ennyi, Harry?
Harry megrá zta a fejé t. A zuhany. Meddig akar még az a nő a zuhany alatt á llni?
– Tudni akarom a részleteket.
– A tö bbi má r inká bb csak technikai dolog – legyintett Willy. – Elég unalmas.
– Számomra nem az.
– Very well. Elő szö r is létre kellett hoznom egy karaktert Sven Sivertsennek.
Amikor az ember felépít egy karaktert, nagyon fontos, hogy a kö zö nség szá má ra
megfogható legyen: meg kell mutatni, hogy mi motivá lja, milyen vá gyai é s á lmai
vannak, vagyis rö viden: mi mozgatja az illető t. Ú gy dö ntö ttem, hogy olyan gyilkost
faragok belő le, akinek nincs racioná lis motivá ció ja, de a rituá lis gyilkolá s szexuá lis
szü kséglet szá má ra. Egy kissé sekélyes talá n, de a lé nyeg az volt, hogy Sivertsen
anyjá t leszá mítva, az ö sszes á ldozat véletlenszerű vá lasztá snak tű njö n. Nagyon
sokat olvastam sorozatgyilkosokró l, és talá ltam néhá ny kifejezetten szellemes
motívumot, amit mindenképpen bele akartam építeni a figurá ba. Példá ul a
sorozatgyilkosok anyai kö tő dését. Vagy Hasfelmetsző Jack példá já t a tetthelyek
kivá lasztá sá t illető en, amirő l a nyomozó k azt hitték, hogy valamiféle kó d. Aztá n
elmentem a Vá rostervezé si Hivatalba, ahol szert tettem egy pontos térké pre Oslo
kö zpontjá ró l. Amikor hazaértem vele, elő szö r is hú ztam egy vonalat a há zunktó l
Sven Sivertsen anyjá nak a há zá ig. Ebbő l a vonalbó l kiindulva azutá n
megszerkesztettem egy pontos pentagrammá t, és kikerestem a csillag tö bbi
csú csá hoz legkö zelebb eső címeket. É s hogy ő szinte legyek, nem kevés
adrenalinlö ketet adott, amikor a ceruza hegyét a térké pre helyeztem, és tudtam,
hogy ott – pontosan ott – é l valaki, akinek a sorsa ebben a pillanatban
megpecsételő dö tt.
Az első éjszaká kon arró l fantá ziá ltam, hogy kik lehetnek, hogyan nézhetnek ki,
milyen lehetett az életü k mostaná ig. De gyorsan meg is feledkeztem ró luk, hiszen ő k
csak a díszlet részei, névtelen statisztá k voltak.
– Az é pítő anyag.
– Tessék?
– Semmi. Folytassa!
– Tudtam, hogy a véres gyémá ntok és a fegyverek alapjá n viszonylag gyorsan
eljuthatnak majd Sven Sivertsenhez. Hogy még meggyő ző bbé tegyem a rituá lis
gyilkossá g illú zió já t, tová bbi tá mpontokat fű ztem a tö rténetbe: a levá gott ujjakat, az
ö tnapos idő kö zt az egyes gyilkossá gok kö zö tt, a gyilkossá gok idő pontjá t és az ö tö dik
emeleti helyszíneket.
Willy elmosolyodott.
– Nem akartam sem tú l egyszerű vé tenni a dolgukat, sem tú lsá gosan
megnehezíteni. É s kellett bele egy kis szellemesség is. Egy jó tragédiá ban mindig van
némi humor, Harry.
Harry ké nyszerítette magá t, hogy nyugodtan ü ljö n tovább.
– Az első fegyvert néhá ny nappal Marius Veland meggyilkolá sa elő tt kapta meg,
igaz?
– Igen. A pisztoly a megá llapodá sunknak megfelelő en a Frognerpark
szemetesében lapult.
Harry nagy levegő t vett:
– É s milyen volt, Willy? Milyen volt ö lni?
Willy elő retolta alsó ajká t, mintha gondolkodnia kellene a válaszon:
– Igazuk van azoknak, akik azt á llítjá k, hogy az első alkalom a legnehezebb. A
kollégiumba kö nnyedé n bejutottam, viszont sokkal tö bb ideig tartott a
melegítő pisztollyal ö sszehegeszteni a nejlonzsá kot, amibe a srá cot tettem, mint
gondoltam. É s annak ellenére, hogy a fél életemet azzal tö ltö ttem, hogy jó l tá plá lt,
norvé g baleriná kat emelgettem, pokoli meló volt felcipelni a kö lykö t a padlá sra.
Csend. Harry megkö szö rü lte a torkát.
– É s azutá n?
– Azutá n visszakerékpá roztam a Frognerparkba, hogy elhozzam a má sik
pisztolyt és a gyé má ntot. Sven Sivertsen é pp olyan pontosnak é s pé nzé hesnek
bizonyult, mint amit egy félnémettő l elvá rtam. Azért az a rendező i utasítá s, hogy a
gyilkossá gok idő pontjá ban a Frognerparkba rendeltem, elég jó hú zá s volt, nem?
Végü l is nem ez volt az első bű ncselekmény, amit elkö vetett, ezért ú gy voltam vele,
hogy csak gondoskodik ró la, hogy lehető leg ne ismerjé k fel, é s hogy senki ne tudjon
ró la, merre járt. Egyszerű en hagytam, hogy ő maga oldja meg, hogy mé g véletlenü l
se legyen alibije.
– Bravó – mondta Harry, és végighú zta mutató ujját a szemö ldö kén.
Ú gy érezte, hogy minden gő zö lö g és nedves kö rü lö tte, mintha a teraszró l és a
fü rdő szobá bó l befurakodott volna a víz a tető n é s a falakon keresztü l.
– De mindezt, amit eddig elmondott nekem, már magamtó l is ö sszeraktam,
Willy. Mesé ljen nekem olyasmirő l, amit nem tudok! Meséljen a feleségérő l! Mit
csiná lt vele? A szomszé dai szerint aznap végig kint voltak a teraszon. Hogy tudta
kivinni a laká sbó l, és elrejteni, mire megérkeztü nk?
Willy csak mosolygott.
– Nagyon szó tlan lett – jegyezte meg Harry.
– Ha a szerző egy keveset meg akar tartani magá nak a titokbó l, akkor ó vakodnia
kell attó l, hogy tú l sok mindent megmagyará zzon.
Harry felsó hajtott.
– Oké, de akkor legalá bb azt magyará zza meg nekem: miért bonyolította ennyire
tú l? Miért nem ö lte meg egyszerű en Sven Sivertsent? Hiszen Prá gá ban minden
lehető sége megvolt rá . Lényegesen egyszerű bb lett volna, és kevésbé kocká zatos,
mint elvenni há rom á rtatlan ember életét, plusz a feleségéét.
 – Elő szö r is, mert szü ksé gem volt egy bű nbakra. Ha Lisbeth egyszerű en csak
eltű nik, és az ü gyet sosem derítik fel, akkor mindenki azt hitte volna, hogy én
csiná ltam vele valamit. Mert mindig a fé rj az, nem igaz, Harry? Persze, végü l is é n
tettem, mert a szerelem szomjas, Harry. Szomjazik. De nem vízre, hanem bosszú ra.
Bosszú szomj – milyen szép ez a szó , nem gondolja? Maga érti, mirő l beszélek, Harry.
De a halá l nem bosszú . A halá l megvá ltá s. Happy ending. Á m amit Sven
Sivertsennek ké szítettem elő , az igazi tragé dia. Szenvedé s, semmi egyéb. É s sikerü lt.
Sven Sivertsen azon nyughatatlan lelkek egyike lett, akik a Styx partjá n bolyonganak
fel-alá , s én vagyok Kharó n, aki nem hajlandó átvinni ő t ladikjá n a holtak
birodalmá ba. Ismerő s a tö rté net, Harry? É letre ítéltem ő t. Hogy a gyű lö let eméssze
el, ugyanú gy, ahogy engem is elemésztett. Az olyan gyű lö let, amikor az ember nem
tudja, kit is ké ne gyű lö lnie való já ban – végü l mindig saját maga ellen fordul, a saját
á tkozott sorsa ellen. Ez tö rté nik azokkal, akiket olyan ember á rul el, akit szerettek.
Vagy azzal, aki rá cs mö gö tt ü l élete vé gé ig olyasmié rt, amirő l tudja, hogy nem ő
kö vette el. Há t van ennél jobb bosszú , Harry?
Harry ellenő rizte, hogy a vé ső mé g mindig a zsebében van-e.
Willy rö vid nevetést hallatott. A kö vetkező mondattó l enyhe déjà vu é rzete
támadt:
– Nem kell vá laszolnia, Harry, magá ra van írva.
Harry behunyta a szemé t, és hallgatta, ahogy Willy hangja tová bb duruzsol:
– Maga sem má s, mint én, magá t is a vá gy hajtja. É s a vá gy mindig...
– ...a leggyengébb ellená llá st keresi.
– A leggyengé bb ellená llá st. De most azt hiszem, hogy maga kö vetkezik, Harry.
Mi lenne az a bizonyíték, amirő l beszé lt? Olyasmi, ami miatt aggó dnom kellene?
Harry ú jra kinyitotta a szemét.
– Elő bb még el kell mondania, hogy hol van Lisbeth, Willy.
Willy halkan nevetett, és a szíve fö lé tette a kezét.
– Itt van.
– Má r megint hü lyíteni akar – mondta Harry.
– Ha Pü gmalió n képes volt szeretni Galateiá t, egy nő nek a szobrá t, akivel soha
nem talá lkozott, miért ne szerethetné m én is a feleségem szobrá t?
– Nem tudom kö vetni, Willy.
– Nem is kell, Harry. Tudom, hogy má sok szá má ra ezt nem kö nnyű megérteni.
A beá lló csendben Harry hallotta, hogy a zuhany tová bbra is ugyanolyan erő vel
zubog. Hogy juttassa ki a laká sbó l a nő t ú gy, hogy ne veszítse el az uralmá t a helyzet
fö lö tt?
Willy hangja halkan belekeveredett a há ttérzajokba:
– Hiba volt azt gondolnom, hogy ú jra életre lehet kelteni a szobrot. Á m az, akinek
meg kellett volna tennie, nem akarta megérteni, hogy az illú zió erő sebb, mint az,
amit való sá gnak nevezü nk.
– Kirő l beszél most?
– A má sikró l. Az élő Galateiá ró l, az ú j Lisbethrő l. Pá nikba esett, é s azzal
fenyegetett, hogy mindent tö nkretesz. Most má r lá tom, be kell érnem azzal, hogy a
szoborral é lek. De rendben lesz így is.
Harry é rezte, hogy valami kifelé kívá nkozik. Valami hideg, a gyomrá bó l.
 – Megérintett má r valaha is egy szobrot, Harry? Egészen elbű vö lő tapintá sa van
egy halott bő rének. Má r nem teljesen meleg, de még nem is teljesen hideg.
Willy a kék matracot simogatta.
Harry é rezte, hogy a hideg belü lrő l teljesen megbé nítja, mintha valaki jeges vízzel
injekció zta volna be. A hangja szorongó vá vá lt:
– Tisztá ban van vele, hogy vége?
Willy elnyú jtó zott az á gyon:
– Miért is, Harry? É n csupá n egy mesélő vagyok, aki é pp az imént mondott el egy
tö rté netet magá nak. Az é gvilá gon semmilyen bizonyítéka nincs ellenem.
Willy az é jjeliszekré ny felé nyú jtotta a kezét. Valami fémesen megcsillant, Harry
ereiben pedig ú jra megfagyott a vér. Willy felemelte a kezé ben tartott tá rgyat. Egy
karó ra.
– Késő éjjel van, Harry. Azt hiszem, a lá togatá si idő nek vé ge. Azért mégiscsak
jobb lenne, ha elmenne, mielő tt kijö n a zuhany aló l, nem?
Harry nem moccant a székrő l.
– Hogy megtalá lom a gyilkost, az csak a magá nak adott ígéret fele volt, Willy.
Azt is megígé rtem, hogy megbü ntetem. Méghozzá keményen. É s azt hiszem, hogy
maga is hasonló an gondolja. Hiszen a lelke mélyén maga is vá gyik a bü ntetésre, nem
igaz, Willy?
– Freud fö lö tt eljá rt má r az idő , Harry. Pont, mint e fö lö tt a lá togatá s fö lö tt.
– Nem akarja elő bb meghallgatni a
bizonyítékot? Willy ingerü lten felsó hajtott:
– Amennyiben ez meggyorsítja a tá vozá sá t, akkor feltétlenü l.
– Tulajdonké ppen má r akkor rá kellett volna jö nnö m, amikor megkaptuk Lisbeth
gyé má ntgyű rű vel felé kszerezett ujjá t. A bal kéz kö zé pső ujja. Vena amoris. Hogy
olyasvalakinek a keze volt, akitő l a gyilkos azt szerette volna, hogy szeresse. Paradox
mó don aztá n mégis ez az ujj leplezte le magá t.
– Leleplezett...
– Pontosabban a kö rö m alatti ü rü lék.
– A véremmel, igen. De ez egy ré gi hír, Harry. É s má r mondtam magá nak, hogy
szerettü k...
– Igen, és miutá n ezt megerő sítette, nem vizsgá ltuk tová bb az ü rü léket. Á ltalá ban
nincs is nagyon értelme. Az elfogyasztott ételnek tizenkét-huszonnégy ó rá ra van
szü ksége ahhoz, hogy a szá jtó l a végbélig eljusson, és ez alatt az idő alatt a gyomor és
a bélrendszer felismerhetetlen bioló giai hulladékká vá ltoztatja. Olyannyira
felismerhetetlenné, hogy még mikroszkó p alatt is nehéz lenne eldö nteni, hogy mit
evett az illető . Azonban mégis van, ami képes sértetlenü l á thaladni az
emésztő rendszeren. Ilyen példá ul a sző lő mag...
– Nem lehetne, hogy á tugorjuk a kiselő adá st, Harry?
– ...és a kü lö nbö ző magvak. Két magot talá ltunk. Ebben mé g nem is lenne semmi
kü lö nö s. Ezért tö rténhetett meg, hogy csak ma – amikor megvilá gosodtam, hogy ki
lehet a gyilkos – vizsgá ltattam meg a magokat kö zelebbrő l a laborató riumban. É s
tudja, mi derü lt ki?
– Fogalmam sincs.
– Hogy egész é deskö mé nymagokró l van szó .
– Aha. Na és?
 – Beszéltem a Theatercafé sé fjével. Igaza volt, amikor annak idején azt mondta
nekem, hogy ez az egyetlen hely Norvégiá ban, ahol az édeskö mé nyes kenyeret egész
magokkal készítik. Mert nagyon jó l illik...
– A heringhez – fejezte be a mondatot Willy. – Igen, és mint tudja, ott szoktam
enni. Mit akar ebbő l kihozni?
– Korá bban azt á llította, hogy azon a szerdá n, amikor Lisbeth eltű nt, szoká s
szerint heringet reggelizett a Theatercaféban. Valamikor délelő tt kilenc é s tíz ó ra
kö zö tt. Arra lenné k kívá ncsi, hogy kerü lhetett a mag a gyomrá bó l Lisbeth kö rme alá .
Harry vá rt, hogy Willy biztosan kö vetni tudja okfejtését.
– Azt mondta, hogy Lisbeth ö t ó ra kö rü l hagyta el a laká st. Vagyis nagyjá bó l
nyolc ó rá val a maga heringreggelije utá n. Tegyü k fel, hogy kö zvetlenü l azelő tt, hogy
elindult, szeretkeztek, és Lisbeth az ujjá val behatolt a végbelébe. De fü ggetlenü l
attó l, hogy milyen hatékonyan mű kö dnek a belei, kizá rt, hogy a kö ménymagok nyolc
ó ra leforgá sa alatt a vé gbé lbe jussanak. Ez bioló giailag lehetetlen.
Harry lá tta, ahogy a „lehetetlen” szó elhangzá sakor Willy meglepett arca enyhén
megrándul.
– A kö ménymag leghamarabb este kilenc ó ra kö rnyékén juthatott el a végbélbe.
Ami azt jelenti, hogy az este, az éjszaka vagy a kö vetkező nap folyamá n Lisbeth ujja
ismét a végbelébe kerü lt. Mindenesetre biztos, hogy azutá n tö rtént, hogy bejelentette
a felesége eltű nését. É rti, mirő l beszélek, Willy?
Willy Harryra meredt. Pontosabban Harry irá nyá ba, de a pillantá sa a tá volba
veszett.
– Ezt nevezik technikai bizonyítéknak – mondta Harry.
– É rtem – bó lintott Willy lassan. – Technikai bizonyíték.
– Igen.
– Konkrét és megcá folhatatlan tény?
– Bizony.
– A bíró k és az eskü dtek imá djá k az ilyesmit, nem? Jobb, mint egy vallomá s,
ugye, Harry?
A rendő rtiszt bó lintott.
– Bohó zat, Harry. Való já ban az egészet egy vaskos komédiá nak tekintettem.
Ajtó kon ki-be má szká ló emberekkel. Gondoskodtam ró la, hogy kinn legyü nk a
teraszon, és a szomszédok lá ssanak bennü nket, mielő tt behívtam Lisbethet a
háló szobá ba, és elő vettem a pisztolyt a szerszá moslá dá bó l, ő pedig tá gra nyílt
szemmel – igen, pont mint valami bohó zatban – bá mult a hangtompító ra.
Willy kihú zta a kezét a paplan aló l. Harry a pisztoly csö vére szerelt fekete
hangtompító ra meredt, ami egyenesen rá mutatott.
– Ü ljö n vissza, Harry!
Harry é rezte, hogy a véső megbö ki az oldalá t, mikö zben visszarogyott a székre.
– Lisbeth fé lreé rtette a legkomikusabb mozzanatot. Mennyire lírai lehetett volna.
A kezemen lovagoltatom, mikö zben forró ó lmot ejakulá lok oda, ahová beengedte ő t.
A má sikat.
Willy felemelkedett az á gyon, ami gurgulá zva csobogott alatta.
– A bohó zat azonban megkö veteli a feszes tempó t, ezé rt gyors bú csú ra
kényszerü ltem.
Megá llt meztelenü l Harry elő tt, és felemelte a pisztolyt.
 – A fegyver torkolatát a homloká hoz illesztettem, amit ö sszerá ncolt a
meglepeté stő l, mint mindig, amikor ú gy vélte, hogy a vilá g igazsá gtalan, vagy
amikor egyszerű en csak ö sszezavarodott valami miatt. Mint azon az esté n, amikor
Bemard Show Pügmalión című színdarabjá ró l meséltem neki, ami a My Fair Lady
alapjául szolgá lt. Amiben Eliza Dolittle nem megy feleségü l Higgins professzorhoz,
aki rá ncba szedte, és utcagyerekbő l mű velt, fiatal hö lggyé faragta, hanem lelép a
fiatal Freddyvel. Lisbeth teljesen magá nkívü l volt, és ú gy gondolta, hogy Eliza
tartozott a professzornak, és hogy ez a Freddy csupá n egy é rdektelen senki. É s tudja,
mi tö rté nt, Harry? Elsírtam magam.
– Maga ő rü lt – suttogta Harry.
– Nyilvá nvaló an – bó lintott Willy komoly arccal. – Szö rnyű ség, amit tettem, teljes
mértékben hiá nyzott belő le az ö nuralom. É n csupá n egy egyszerű férfi vagyok, aki
kö vette, amit a szíve diktá lt. Amit pedig a szerelem irá nyított. Az a szerelem, amit
Istentő l kapunk, és ami Isten eszkö zévé tesz bennü nket. Végü l is a pró fétá kat és
Jézust is ő rü lteknek nézték, nem? Persze hogy mindannyian ő rü ltek vagyunk, Harry.
Ő rü ltek, és egyú ttal a vilá g legjó zanabb teremtményei. Biztosan sokan nyomorult
féregnek gondolnak, és azt mondjá k, hogy ő rü ltség, amit tettem, de kérdem én: ki a
nyomorultabb, az, aki nem tudja féken tartani szerelmét, vagy akit szeretnek, de nem
tud viszontszeretni?
Hosszú csend kö vetkezett, amit végü l Harry krá kogá sa tö rt meg:
– É s azutá n lelő tte?
Willy lassan bó lintott.
– Egy apró horpadá s keletkezett a homloká n – mondta né mi csodá lkozá ssal a
hangjá ban. – Egy pici, fekete lyuk. Pont olyan, mint amikor az ember szö get ver egy
bádogba.
– Ezutá n pedig elrejtette a holttestét. Az egyetlen helyre, amirő l tudta, hogy ott
mé g egy nyomozó kutya sem fogja megtalá lni.
– Meleg volt a laká sban – fü ggesztette Willy a pillantá sát egy pontra, valahol
Harry feje fö lé . – Az ablakpá rká nyon légy zü mmö gö tt, é n pedig meztelenre
vetkő ztem, mert nem akartam, hogy véres legyen a ruhá m. A szerszá moslá dá ban
má r mindent elő re ö sszeké szítettem. Harapó fogó val vá gtam le a bal kezérő l a
kö zé pső ujját. Azutá n levetkő ztettem, elő vettem a purhabot, és gyorsan
eltö mítettem vele a sebeket a homloká n é s az ujja helyén, valamint az ö sszes
testnyílá sá t. A vízá gybó l má r korá bban leengedtem a víz felét. Szinte egy csepp víz
sem loccsant ki, amikor a matracba vá gott lyukon keresztü l bepréseltem. Ezutá n
ragasztó , gumi é s a melegítő pisztoly segítségé vel visszazá rtam a nyílá st. Sokkal
gyorsabban ment, mint az első alkalommal.
– É s azó ta is itt ő rzi? A sajá t vízá gyá ba temetve?
– Nem, nem – vá laszolta Willy, é s elgondolkodva meredt a Harry feje fö lö tt lévő
pontra. – Nem temettem el. Ső t, visszavezettem az anyaméhbe. Az ú jjá szü letés
kezdete volt.
Harry tudta, hogy rettegnie kellene. Hogy veszélyes, ha egy ilyen helyzetben
nem fél. Azt kellene éreznie, hogy kiszá rad a szá ja és dü bö rö g a szíve, é s nem ezt az
ó lmos fá radtsá got, ami lassan teljesen eluralkodik rajta.
– A levá gott ujjat pedig a sajá t á nuszá ba dugta – bó lintott lassan Harry.
 – Hm – mondta Willy. – Tö kéletes rejtekhely. Mint említettem, szá mítottam rá ,
hogy kutyá t fognak haszná lni.
– Lé teznek má s rejtekhelyek is, amelyeket szagtalanul le lehet szigetelni. De
persze ez magá nak perverz é lvezetet nyú jtott, nem igaz? Mi lett például Camilla
Loen ujjá val? Amit azelő tt vá gott le, hogy meggyilkolta.
– Camilla, ó , igen...
Willy mosolyogva bó logatott, mintha Harry egy kellemes emléket elevenített
volna fel.
– Az hadd maradjon a kettő nk titka, Harry.
Willy kibiztosította a fegyvert. Harry nyelt egyet.
– Adja ide a pisztolyt, Willy! Má r vége. Nincs semmi értelme.
– Persze, hogy van értelme.
– É s mi lenne az?
– Mindig ugyanaz, Harry. Hogy az elő adá s tisztességes befejezé st kapjon. Csak
nem képzeli, hogy a kö zö nséget le lehet azzal rá zni, hogy hagyom magam
letartó ztatni és elvezettetni a színrő l? Nem, Harry. Fergeteges finá lé ra van
szü kségü nk. Emlékszik, happy ending. Ha nem happy endre végző dik a darab,
akkor majd én azt csiná lok belő le. Ez a...
– Mottó ja – suttogta Harry.
Willy elmosolyodott, és Harry homloká hoz emelte a pisztolyt.
Harry behunyta a szemét. Má r csak aludni szeretett volna. Hagyni, hogy egy
zú gó folyó magá val ragadja. Vagy á tvigye a tú lpartra.

Rakel ö sszerá ndult, és kinyitotta a szemét.

Harryró l á lmodott. Egy hajó fedélzeté n voltak.
A há ló szobá ban teljes sö té tség honolt. Hallott valamit? Az é bresztette fö l?
Figyelte az eső megnyugtató kopogá sá t a tető n. A biztonsá g kedvéért vetett egy
pillantá st mobiltelefonjá ra, ami bekapcsolva hevert az éjjeliszekrényen. Ha esetleg
telefoná lna.
Azutá n ú jra behunyta a szemét. Továbbsodró dott.

Harry elvesztette idő é rzékét. Amikor ú jra kinyitotta a szemét, a fény mintha
má sképp esett volna az ü res szobá ra, és nem tudta eldö nteni, hogy csak egy pillanat
vagy egy perc telt-e el.
Az á gy ü res volt. Willy eltű nt.
A víz hangjai visszatértek. Az eső . A zuhany.
Imbolyogva talpra á llt, és a kék matracra meredt. Egész teste borzongott a ruha
alatt. Az éjjeli lá mpa fé nyében egy emberi test kö rvonalai rajzoló dtak ki a matrac
belsejé ben. A gipszö ntvé nyszerű arc egé szen a felszínen volt.
Kiment a há ló szobá bó l. A teraszajtó sarkig ki volt tá rva. Kilépett a korlá thoz, és
lepillantott az udvarba. Harry nedves lá bnyomokat hagyott maga utá n a fehér
lépcső fokokon, amikor lement az alsó szintre. Kinyitotta a fü rdő szoba ajtajá t. A
szü rke zuhanyfü ggö ny mö gö tt egy nő i test sziluettje rajzoló dott ki. Ó vatosan
fé lrehú zta a fü ggö nyt. A meztelen Toya Harang a vízsugá r felé hajolt, az á lla
csaknem a mellére bukott. A nyaka kö ré csavart fekete harisnya má sik vége a
zuhanyró zsá hoz volt erő sítve. A szeme csukva volt, hosszú fekete pillá in vízcseppek
hintá ztak. Félig nyitott szá já t megszilá rdult habnak tű nő , sá rga massza tö mte el.
Ugyanez az anyag tö ltö tte meg orrlyukait, és a halá nté kon lévő apró lyukat is.
Harry elzá rta a zuhanyt, mielő tt
kiment. A lépcső há zban nem lá tott
senkit.
Ó vatosan tette egyik lá bá t a má sik elé . Teljesen ká ba volt, mintha a teste
kezdene lassan kő vé meredni.
Bjarne Møller.
Fel kell hívnia Bjarne Møllert.
A há tsó kapun kilé pett a belső udvarba. Az arcá ba szitá ló eső t egyá ltalá n nem
é rzékelte. Hamarosan teljesen le fog bénulni. A ruhaszá rító má r nem csikorgott.
Harry felé se né zett. Az aszfalton egy sá rga dobozt pillantott meg. Odalépett, és
felvette. Kinyitotta, kihalá szott belő le egy cigarettá t, é s a szá já ba dugta. Pró bá lta
meggyú jtani, de a cigaretta vége nedves volt. Biztosan belefolyt a víz a dobozba.
Felhívni Bjarne Møllert. Iderendelni a csapatot. Aztá n Møllerrel együ tt á t a
kollégiumba, ott pedig kihallgatni Sven Sivertsent. Egyú ttal szalagra rö gzíteni a
Waaler elleni vallomá st is. Végighallgatni, ahogy Møller parancsba adja Tom Waaler
letartó ztatá sá t. Hazamenni. Haza, Rakelhez.
Lá tó tere legszélén ott á llt a szá rító .
Szitkozó dva letö rte a cigi nedves végét, majd visszadugta a szá já ba, és
megpró bá lta ú jra meggyú jtani. Miért ilyen ideges? Nincs má r semmi dolga. Vége
van, elmú lt.
A ruhaszá rító felé fordult.
A lebetonozott pó zná n á lló szerkezet kicsit elferdü lt, de a mű anyag zsinó r csak
egy helyen szakadt el – ahol Willy Barli ló gott. Karjait szétvetette, nedves haja az
arcá ba tapadt, szemei fennakadtak, mintha imá dkozna. Milyen kü lö nö s é s szép kép,
villant á t Harry agyá n. A meztelen testét félig-meddig beburkoló nedves lepedő vel
egé szen olyan volt, mint egy Gallion-figura egy hajó orrá n. Willy megkapta, amire
vá gyott. A nagy finá lé t.
Harry elő hú zta zsebébő l a telefont, és beü tö tte a PIN-kó dot. Ujjai csak
vonakodva engedelmeskedtek. Hamarosan kő vé dermednek. Beü tö gette Bjarne
Møller szá má t, é s má r majdnem lenyomta a hívá sindító gombot, amikor a ké szü lé k
figyelmezető en felsikoltott. Harry ö sszerezzent, és majdnem elejtette a telefont. A
kijelző hangü zenetet jelzett. Most mi legyen? Vé gü l is nem az ő telefonja. Habozott.
Egy hang azt sú gta neki, hogy elő bb hívja fel Møllert. Behunyta a szemé t. É s
megnyomta a gombot.
Egy nő i hang kö zö lte, hogy egy hangü zenete van. Sípolá s, majd néhá ny
má sodpercnyi csend. Aztá n egy hang suttogott a fü lébe:
– Szia, Harry! É n vagyok az.
Waaler.
– Kikapcsoltad a telefont. Nem volt valami okos hú zá s, merthogy beszé lnem kell
veled, tudod?
Tom hangja olyan kö zel volt a fü léhez, mintha a férfi kö zvetlenü l mellette állt
volna.
– Sajná lom, hogy suttognom kell, de nem akarjuk felébreszteni, ugye nem?
Kitalá lod, hol vagyok? Szerintem biztosan. Hiszen talá n má r a te fejedben is
megfordult korá bban.
 Harry idegesen szippantott a cigarettá bó l. É szre sem vette, hogy má r rég kialudt.
– Egy kicsit sö tét van idebenn, de ló g egy focicsapatot á brá zoló kép az á gya
fö lö tt. Nézzü k csak. Tottenham? É s van egy olyan kis Gameboy az éjjeliszekrényén.
É s most jó l figyelj, mert odatartom a telefont az á gya fö lé.
Harry szinte a fü léhez tapasztotta a telefont. Olyan erő sen szorította, hogy szinte
belesajdult a feje.
Hallotta a Holmenkollveien lévő fekete fahá zban békésen alvó kisfiú egyenletes,
nyugodt szuszogá sá t.
– Mindenhol van szemü nk é s fü lü nk, Harry, ú gyhogy ne is pró bá lj felhívni má st,
vagy kapcsolatba lé pni bá rkivel. Csak tedd pontosan azt, amit mondok. Hívd vissza
ezt a számot, és beszéljü nk. Ha bá rmi má ssal pró bá lkozol, a fiú halott. É rtetted?
Harry szíve hevesen pumpá lni kezdte a vért elnehezü lt tagjaiba, és a ká bulat
helyét má ris a szinte elviselhetetlen fá jdalom vette á t.
 Negyvenkettedik fejezet
Hétfő. Boszorkányszög

Az ablaktö rlő hangosan surrogott, a gumi pedig megcsikordult az aszfalton.

Az Escort á tcsú szott a keresztező désen. Harry olyan gyorsan vezetett a szakadó
eső ben, amennyire csak mert, mivel tisztá ban volt vele, hogy a kerekeit fedő
gumiabroncs mintá zatai inká bb má r csak jelzésértékű ek.
Gá zt adott, és még á tsuhant a kö vetkező keresztező dés sá rga jelzésén.
Szerencsére az utcá kon egy lélek sem já rt. Gyors pillantá st vetett az ó rá jára.
Még tizenkét perc. Nyolc perc telt el azó ta, hogy a Sannergatai udvarbó l felhívta
a telefonszá mot, amit Waaler meghagyott neki. Nyolc perc azó ta, hogy a hang a
fü lé be suttogott:
– Végre.
Harry pedig azt vá laszolta, amit egyá ltalá n nem akart kimondani a fé rfi fü le
hallatá ra, de képtelen volt magá ba fojtani:
– Ha egy ujjal is hozzá érsz, megö llek!
– Ó , igen? Merre vagytok? Te és Sivertsen?
– Fogalmam sincs – vá laszolta Harry a szá rító ra meredve. – Mit akarsz?
– Csak talá lkozni szeretnék veled. Szeretné m megtudni, hogy miért rú gtad fel a
megá llapodá sunkat. É s megbeszé lni, ha valamivel nem vagy elégedett. Mé g nem
késő , Harry. Hajlandó vagyok elmenni mé g egy darabig, csak hogy a sajá t
oldalunkon tudhassalak.
– Oké – mondta Harry. – Talá lkozzunk. Felmegyek hozzátok.
Tom Waaler halkan nevetett.
– Szívesen talá lkoznék egyú ttal Sven Sivertsennel is. Szerintem jobb lesz, ha én
megyek oda, ahol ti vagytok. Ú gyhogy halljam a címet. Most.
Harry habozott.
– Hallottad má r azt a hangot, ami akkor keletkezik, amikor átvá gjá k valakinek a
torká t, Harry? Elő szö r egy halk csikorgá s, amikor az acé l áthatol a bő rö n és a
porcon, aztá n egy sziszegé s kö vetkezik, olyasmi, mint a nyá lelszívó zaja a
fogorvosná l. Ez annak a hangja, amikor a levegő elhagyja az átvá gott légcsö vet. Vagy
a nyelő csö vet, ezt mindig is kevertem.
– A kollégium. 406-os szoba.
– Ó , anyám. A tetthelyen? Gondolhattam volna.
– Való ban.
– Oké . Ha esetleg telefoná lni akarná l má soknak, vagy csapdá t készü lsz á llítani,
most szó lok, hogy felejtsd el, Harry! Magammal viszem a fiú t is.
– Ne! Ne... Tom... Lé gy szíves!
– Szíves? Azt mondtad, hogy legyek szíves?
Harry nem vá laszolt.
– Ö sszevakartalak a mocsokbó l, és adtam neked mé g egy lehető séget. Te pedig
voltá l szíves tő rt dö fni a há tamba. Nem én tehetek ró la, hogy most ezt kell tennem,
Harry. Hanem egyedü l te. Ezt ne felejtsd el!
– Figyelj...
 – Hú sz perc mú lva. Hagyjá tok kitá rva az ajtó t, és ü ljetek ú gy a padló ra, hogy
mindkettő tö ket lá ssalak, a kezeteket a fejetekre téve.
– Tom!
Waaler letette.
Harry elfordította a kormá nyt, de é rezte, hogy az abroncsok elveszítik a fogá st az
aszfalton. A kocsi mindké t oldalá n magasra csapott a víz, és ő egy hosszú pillanatra
olyan á lomszerű lebegésben talá lta magá t, ahol a fizika ö sszes tö rvénye megszű nt.
Csupá n egy pillanatig tartott, de elég volt ahhoz, hogy Harryt eltö ltse valami
felszabadító érzés, ami azt sú gta neki, hogy mindennek vége, má r ké ső bá rmit is
megpró bá lni. Azutá n az abroncsok ú jra megkapaszkodtak az aszfalton, és ő is
visszatért.
A kocsi bekanyarodott a kollégium é pü lete elé, é s a bejá rat elő tt csikorogva
lefékezett. Harry leá llította a motort. Még kilenc perc. Kiszá llt é s megkerü lte az
autó t. Kinyitotta a csomagtartó t, félredobá lta az ablakmosó folyadékok félig kiü rü lt
mű anyag kanná it meg a koszos tö rlő rongyokat, és elő bá nyá szott egy tekercs fekete
ragasztó szalagot. A lé pcső n felfelé menet elő hú zta a pisztolyt a nadrá gja dereká bó l,
é s lecsavarta ró la a hangtompító t. Nem volt ideje ellenő rizni, de felté telezte, hogy a
cseh minő ség gond nélkü l elvisel tizenö t mé ternyi zuhaná st. A negyedik emeleten
megá llt a lift ajtaja elő tt. A liftajtó fogantyú ja olyan volt, mint amire emlékezett: fé m,
a vé gé n erő s, gö mbö lyű famarkolattal. Elé g nagy ahhoz, hogy egy hangtompító
nélkü li pisztolyt el lehessen rejteni mö gö tte. Megtö ltö tte a fegyvert, és két
ragasztó csíkkal odaerő sítette. Ha kezdettő l fogva minden ú gy tö rténik majd, ahogy
eltervezte, akkor egyá ltalá n nem lesz szü ksé g rá . Megnyikordult a sarokvas, amikor
a lift melletti szemé tledobó ajtajá t kinyitotta, a hangtompító azonban nem keltett
zajt, amint lezuhant a mé lybe. Még négy perc.
Kinyitotta a 406-os ajtajá t.
A bilincs megcsö rrent a radiátoron.
– Jó hírek?
Sven hangja szinte esdeklő volt. Harry a bilincs levé telekor megá llapította, hogy
a férfinak rémes szájszaga van.
– Nem á llítaná m – vá laszolta Harry.
– Miért?
– Idejö n Oleggel.
Harry é s Sven a folyosó padló já n ü lve várakozott.
– Késik – jegyezte meg Sven.
– Igen.
Csend.
– C-vel kezdő dő Iggy Pop-dalok – szó lalt meg Sven. – Maga kezdi.
– Ki van zárva.
– China Girl.
– Most ne!
– Segít. Higgyen nekem! Candy.
– Cry For Love.
– China Girl.
– Ezt má r mondta, Sven.
– Két verzió ja volt.
 – Cold Metal.
– Fé l, Harry?
– Halá losan rettegek.
– É n is.
– Remek. Az nö veli a tú lélé si esélyeket.
– Mégis mennyivel? Tíz szá zalé kkal? Hú sz...
– Csitt! – intette le Harry.
– Ez a lift...? – suttogta Sven.
– Ú tban vannak felfelé. Lélegezzen mélyen és egyenletesen!
Hallottá k, ahogy a lift halk nyö géssel megá ll. Eltelt két má sodperc. Azutá n
felhangzott a toló rá cs csö rgése, amit egy hosszú nyikorgá s kö vetett. Waaler
ó vatosan kinyitotta a lift ajtajá t. A szemétledobó nyílá s ajtaja halkan megcsikordult.
Sven ké rdő pillantá st vetett Harryra.
– Emelje fel a kezét, hogy észrevegyen bennü nket – sú gta neki Harry.
A bilincs megcsö rrent, amikor egy ö sszehangolt mozdulattal a magasba emelté k
a kezü ket. Ezutá n kinyílt a folyosó ü vegajtaja.
Oleg papucsban volt, pizsamá ja fö lö tt melegítő felső t viselt. Harry agyá n hirtelen
képek villantak át. A folyosó . Háló ing. Csoszogó papucsok zaja. Mama. A kó rhá z.
Tom Waaler kö zvetlenü l Oleg mö gö tt lépkedett. Kezé t a rö vid dzseki zsebébe
dugta, de Harry ki tudta venni a fekete bő rhö z szorított pisztoly csö vének
kö rvonalait.
– Á llj – szó lalt meg Waaler, amikor ú gy ö t mé ter volt kö ztü k és Harryék kö zö tt a
tá volság.
Oleg ijedt, fekete szemekkel bá multa Harryt, aki – reményei szerint – meleg,
biztonsá got sugá rzó pillantá ssal nézett vissza rá .
– Miért bilincseltétek egymá shoz magatokat, fiú k? Máris elvá laszthatatlanok
lettetek?
A hangját visszaverték a falak, amibő l Harry egybő l leszű rte, hogy Waaler
á tnézte a mú ltkori akció terveit, és ő is rá jö tt arra, amit Harry má r tudott: hogy a
negyedik emeleten pillanatnyilag egyetlen lakó sem tartó zkodik.
– Arra jutottunk, hogy ú gyis egy csó nakban evezü nk – vá laszolta Harry.
– É s mié rt nem a szobá ban ü ltö k, ahogy az utasítá s
szó lt? Waaler ú gy helyezkedett, hogy Oleg kö zé jü k
kerü ljö n.
– Miért akartad, hogy a szobá ban ü ljü nk? – kérdezte Harry.
– Itt most nem te kérdezel, Hole. Befelé a szobá ba! Most.
– Sorry, Tom.
Harry felmutatta a má sik kezét, ami nem volt Svenhez bilincselve. Két kulcsot
tartott az ujjai kö zö tt: egy nagyobbat és egy kisebbet.
– A szobá é é s a bilincsé – tette hozzá magyará zatképpen.
Ezutá n kitá totta a szá já t, a nyelvére fektette a kulcsokat, majd ö sszeszorította a
szá já t. Olegra hunyorított és nyelt egyet.
Tom Waaler hitetlenkedve meredt Harry le-fel liftező ádá mcsutkájára.
– Vá ltoztatnod kell a terveden, Tom – nyö gte Harry.
– Ó . Miféle tervre gondolsz?
 Harry maga alá hú zta a lá bát, majd hátát a falnak vetve félig felemelkedett.
Waaler kihú zta kezé t a dzseki zsebébő l, és egyenesen rá szegezte a pisztolyt. Harry
arca grimaszba rá ndult, é s mielő tt megszó lalt, kétszer a mellkasá ra ü tö tt:
– Ne felejtsd el, hogy néhá ny éve má r a nyomodban vagyok, Tom. Ezalatt
aprá nként kiismertelek. Megö lted Sverre Olsent a sajá t otthoná ban, és utá na ú gy
á llítottad be, mintha ö nvédelembő l tetted volna. Aztá n a konténerkikö tő ben is
eljá tszottad ugyanezt. Szó val, ú gy tippelem, az volt a terved, hogy mindkettő nket
lelő sz a szobá ban, aztá n ú gy rendezed a dolgokat, mintha én lő ttem volna le
Sivertsent, azutá n pedig ö ngyilkossá got kö vettem volna el. Utá na lelépsz a
tetthelyrő l, és a kollégá idra hagyod a feladatot, hogy a nyomomra bukkanjanak.
Esetleg megeresztesz egy névtelen bejelentést, miszerint a kollégiumbó l lö véseket
hallottak.
Tom Waaler tü relmetlenü l kö rbepillantott a folyosó n.
Harry folytatta:
– A magyará zat pedig adja magá t: Harry Hole, az alkoholista, labilis rendő rtiszt
egyszerű en besokallt. A bará tnő je elhagyta, kirú gtá k a rendő rsé gtő l. Elrabolt egy
foglyot. Ö npusztító dü hkitö ré s, ami végü l szö rnyű ségbe torkollott. Szemé lyes
tragédia. Szinte – hangsú lyozom, csak szinte – felfoghatatlan. Valami ilyesmire
gondoltá l, nem?
Waaler halvá nyan elmosolyodott.
– Nem rossz. De azt a részt kihagytad, hogy szerelmi bá nattó l vezérelve éjszaka
elhajtottá l az exszerető dhö z, észrevétlenü l bejutottá l a há zá ba és elraboltad a fiá t.
Akire mellettetek bukkannak rá .
Harry igyekezett a levegő vételre ö sszpontosítani.
– Komolyan azt hiszed, hogy mind benyelté k volna ezt a sztorit? Møller? A
bű nü gyi igazgató ? É s a média?
– Természetesen – vá laszolta Waaler. – Nem olvasol ú jsá got? Nem nézel tévét?
Persze ez a sztori nem lesz nagy szenzá ció , csak pá r napig fog kitartani, legfeljebb
egy hé tig. Azt is csak, ha kö zben nem tö rténik valami má s. Valami té nyleg
figyelemre mé ltó .
Harry nem vá laszolt.
Waaler elmosolyodott.
– Ebben a tö rténetben az egyetlen figyelemre méltó mozzanat az, hogy te té nyleg
azt hitted, nem foglak megtalá lni.
– Mitő l vagy ebben ennyire biztos?
– Miben?
– Hogy azt hittem, nem jutsz el ide.
– Há t, én a helyedben leléptem volna. Most má r nincs tö bb kiú t, Hole.
– Ez így van – mondta Harry, és a zakó ja zsebébe dugta a kezét.
Waaler felemelte a pisztolyt. Harry egy csomag átá zott cigarettát vett elő .
– Csapdá ban ü lö k. Má r csak az a kérdés, hogy kinek ké szü lt a kelepce.
Kihú zott egy cigarettát a dobozbó l.
Waaler szeme elkeskenyedett.
– Ezt hogy érted?
– Nos – kö szö rü lte meg a torká t Harry, mikö zben letö rte a cigi nedves vé gé t, és a
maradékot a szájá ba dugta. – Elé g szar, hogy mindenki egyszerre veszi ki a
szabadsá gá t, nem? Sosincs elég ember arra, hogy normá lisan befejezzé k a dolgokat.
Példá ul, hogy egy akció végé n leszereljék a kamerá kat.
Harry figyelmé t nem kerü lte el, hogy kollé gá ja szemhéja finoman megrándul.
Hü velykujjá val a háta mö gé bö kö tt.
– Né zz csak fel a jobb sarokba, Tom. Látod?
Waaler pillantá sa a Harry á ltal mutatott pontra ugrott, majd vissza.
– Tudom, hogy mű kö dik az agyad, Tom. Tisztá ban voltam vele, hogy elő bb vagy
utó bb a nyomunkra akadsz itt. Csak egy kicsit meg kellett nehezítenem a dolgod,
nehogy csapdát szimatolj. Szombat reggel hosszas csevegést folytattam egy fickó val,
akit te is ismersz. Azó ta ott ü l a buszban és arra vá r, hogy rö gzíthesse ezt a
szeá nszot. Integess Otto Tangennek, Tom!
Waaler szemhé ja ú gy rá ngató zott, mintha valami a szemébe ment volna.
– Csak blö ffö lsz, Harry. Ismerem Tangent, soha nem mert volna belemenni
ilyesmibe.
– Felhatalmaztam rá , hogy tová bbadhatja a felvé teleket. Gondolj csak bele, Tom!
Egy felvétel a végső leszá molá sró l! Fő szerepben az á llító lagos gyilkos futá r, a
megbomlott nyomozó é s a korrupt fő tiszt. A vilá g tévécsatorná i sorban á llná nak a
felvételért.
Harry tett egy lépést elő re.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha ideadnád azt a pisztolyt, Tom, mielő tt még nagyobb
bajt csiná lsz.
– Maradj ott, ahol vagy, Harry! – sziszegte Waaler, és Harry lá tta, amint a
pisztoly csö vét szinte észrevétlenü l Oleg há tá ra irá nyítja. Megtorpant. Tom Waaler
abbahagyta a pislogá st. Á llkapcsa megfeszü lt, teljes erő bedobá ssal ö sszpontosított.
Senki nem mozdult. A kollégiumban olyan csend honolt, hogy Harry szinte hallani
vé lte a falak sustorgá sá t. Tíz má sodperc telt el. Tíz, vé gtelen hosszú sá gú nak tű nő
má sodperc ané lkü l, hogy Waaler pislogott volna. Harrynak eszébe jutott, hogy
Øystein egyszer arró l értekezett neki, hogy az emberi agy milyen dö bbenetesen sok
informá ció t képes feldolgozni má sodpercenké nt. Azt állította, hogy tíz má sodperc
alatt kb. egy á tlagos kö zkö nyvtá r adatmennyiségét pö rgeti át.
Waaler szemhé ja megmozdult. Harry ú gy látta, hogy valamiféle nyugalom
szá llta meg. Fogalma sem volt ró la, mit jelenthet ez, de azt gyanította, hogy rá juk
nézve semmi jó t.
– Az igazsá gszolgá ltatá s ú gy mű kö dik – szó lalt meg végü l Waaler -, hogy az
ember egészen addig á rtatlan, amíg rá nem bizonyítjá k az ellenkező jét. É s é n
egyelő re egyetlen kamerá t sem lá tok a kö rnyé ken, ami bá rmi tö rvénybe ü tkö ző
dolgot rö gzített volna.
Odalépett Harryhoz és Svenhez, majd durvá n felrá ntotta a bilincset, amitő l
Sivertsen azonnal lá bra á llt. Szabad kezével gyorsan végigtapogatta zakó juk és
nadrá gjuk kü lső oldalát, mikö zben pillantá sát végig Harryn tartotta.
– É pp ellenkező leg. Mindö ssze a munká mat végzem. Letartó ztatok egy rendő rt,
aki elrabolt egy elő zetesben lévő rabot.
– É pp az imént tettél vallomá st a kamera elő tt – emlékeztette Harry.
– Igen, nektek – mosolyodott el Waaler. – Ha nem csal az emlékezetem, ezek a
kamerá k csak képet rö gzítenek, hangot nem. Ez itt egy teljesen szabá lyos
letartó ztatá s. Indulá s a lifthez!
 – É s mi a helyzet a tízévesek elrablá sá val? – kérdezte Harry. – Tangennek épp
elegendő ké pe van arró l, hogy pisztolyt szegezel egy gyerekre.
– Ó , hogy ő – mondta Waaler, és olyan ü té st mé rt Harry há tá ra, amitő l az Svent is
magá val rá ntva elő re bukott. – Hát, ő nyilvá nvaló an felébredt az é jszaka kö zepén, és
lejutott valahogy a rendő rkapitá nysá gra ané lkü l, hogy a mamá já nak egy szó t is szó lt
volna. Hiszen má r má skor is megtette, nem igaz? Mondjuk ú gy, hogy a kapitá nysá g
é pü lete elő tt bukkantam rá , amikor épp utá nad és Sivertsen utá n indultam. A
gyereknek persze feltű nt, hogy valami nincs rendben, és amikor elmagyará ztam neki
a helyzetet, kö zö lte, hogy ő is segíteni akar. É s való já ban az ő ö tlete volt ez a
szerepjá ték, hogy tú szként haszná ljam, nehogy valami ostobasá got csiná lj, és bajod
essen, Harry.
– Egy tízé ves? – nyö gte Harry. – Te komolyan azt gondolod, hogy ezt bá rki el
fogja hinni?
– Majd meglá tjuk – felelte Waaler. – Oké , emberek, indulá s a lifthez! Aki
bá rmivel is pró bá lkozni mer, azé az első golyó .
Amikor a lifthez értek, Waaler megnyomta a hívó gombot. Az akna mélyé rő l
morajlá s hallatszott.
– Hogy milyen csendes tud lenni egy ilyen kollégium a nyá ri szü netben, nem? –
mosolygott Svenre. – Mint egy kísértetkastély.
– Add fel, Tom!
Harrynak nehezére esett megformá lni a szavakat. Mintha homokot tö mtek volna
a szá já ba.
– Má r tú l ké ső . Fogd má r fel, hogy senki nem fog hinni neked!
– Kezded ö nmagadat ismé telgetni, drá ga kolléga – hű tö tte le Waaler, és vetett
egy pillantá st a lift kijelző jére, amin a mutató lassan haladt kö rbe, mint egy irá nytű
nyelve a kerek ü veg alatt.
– Hidd el, hogy hinni fognak nekem, Harry. Mé gpedig azon egyszerű okná l
fogva... – simított végig felső ajká n Waaler – ...hogy nem lesz senki, aki
ellentmondjon nekem.
Harry szá má ra most má r vilá gossá vá lt Waaler terve. A lift. Há t persze, hiszen a
lift nincs bekamerá zva. É s Waaler utó lag meg fogja magyará zni a dolgot – példá ul
verekedé s tö rt ki, vagy hogy Harry vá ratlanul kicsavarta a kezé bő l a pisztolyt -,
mindenesetre semmi kétsé ge nem volt afelő l, hogy mindannyian ott pusztulnak
majd a liftben.
– Papa... – szó lalt meg Oleg.
– Minden rendben lesz, fiam – pró bá lt meg rá mosolyogni Harry.
– Igen – bó lintott Waaler. – Minden rendben lesz.
Hangos, fémes csattaná st hallottak. Kö zeledett a lift. Harry az ajtó gö mbö lyű
fogantyú já ra pillantott. Ú gy ragasztotta fel a pisztolyt, hogy egy mozdulattal meg
tudja majd ragadni a markolatot, és le tudja té pni a fegyvert, mikö zben ujjá t a
ravaszra csú sztatja.
A lift tompa dö rrenéssel megá llt, és finoman megremegett.
Harry nagy levegő t vett, é s kinyú jtotta a karjá t. Keze becsú szott a durva felü letű
fa há tlapjá ra. Vá rta, hogy ujjai végre a hideg, kemé ny acélba ü tkö zzenek. Semmi. Az
é gvilá gon semmi. Csak a fa. É s egy szabadon lengedező ragasztó csík.
Tom Waaler felsó hajtott.
 – Attó l tartok, hogy a szemétledobó ban landolt, Harry. Tényleg azt hitted, hogy
nem né zek utá na, nincsen-e elrejtve itt-ott valami fegyver?
Waaler felnyitotta a vasajtó t, mikö zben tová bbra is rá juk szegezte a fegyvert.
– A fiú szá ll be első ként.
Harry félrefordította a fejét, amikor Oleg felpillantott rá . Képtelen volt elviselni a
kérdő tekintetet, hiszen tudta, hogy a kisfiú ú jabb megerő sítést vá r tő le. Helyette
némá n a lift felé intett. Oleg belépett és megá llt a lift belső oldalá ná l. A plafonró l
sá padt fény hullt a fü lke paliszander utá nzatú falá ra, amelybe szerelmi
vallomá sokat, jelszavakat, nemi szervek sematikus rajzait és kü lö nféle ü dvö zléseket
karistoltak.
Sírkamra, gondolta Harry. Való di sírkamra volt.
Szabad kezé t a zakó ja zsebébe dugta. Á tkozott lift. Amikor hirtelen megrá ntotta
a bal kezét, a bilincs má sik végé n Sven elvesztette az egyensú lyá t, és oldalró l
Waalernek vá gó dott. Waaler Sven felé fordult, mikö zben Harry a magasba emelte
jobb kezé t. Ú gy célzott, mint egy matador, aki tudja, hogy csupá n egy pró bá lkozá sa
van, é s hogy a szú rá s pontossá ga fontosabb, mint az ereje.
Aztá n leengedte a kezét.
A véső hegye reccsenő hang kíséreté ben szakította á t a dzseki anyagá t. A fé m
belefutott a jobb kulcscsont fö lö tti puha szö vetbe, lyukat ü tö tt a vena jugularison,
befurakodott a plexus brachialis idegeinek há ló zatá ba, é s megbénította a karba
vezető motorikus idegeket. A pisztoly hangos csattaná ssal a kő padló ra esett, majd
csú szva elindult lefelé a lépcső fokokon. Waaler elképedve meredt a jobb vá llá ra. A
hú sá bó l kiá lló , kis zö ld nyél alatt karja élettelenü l ló gott a teste mellett.

Tom Waalernek á tkozottul hosszú és kifejezetten szar napja volt. Pocsékul indult,
hiszen azzal az ü zenettel é bresztetté k, hogy Harry lelépett Sivertsennel. É s a
tová bbiakban sem alakultak jobban a dolgok, ú gy tű nt, nehezebb Harry nyomá ra
bukkanni, mint gondolta. Aztá n hiá ba magyará zta a tö bbieknek, hogy be kell
vetniü k a kö lykö t, visszautasítottá k. Tú l kocká zatos, mondtá k. Legbelü l egész idő
alatt tudta, hogy az utolsó etapot egyedü l kell majd vé gigcsiná lnia. Ez mindig így
volt. Senki nem akarta leá llítani, de segíteni sem akart neki senki. A lojalitá s
leginká bb attó l fü ggö tt, hogy mi éri meg. Mindenki a sajá t felebará tja volt. É s az igazi
moslék csak ezutá n kö vetkezett. Egyá ltalá n nem érezte a karját. Az egyetlen dolog,
amit érzett, az a mellkasá n végigö mlő vér volt, ami azt jelezte, hogy olyasmi sérü lt
meg odabenn, amin rengeteg vér folyik keresztü l.
Amikor visszafordult Harry felé, még volt annyi ideje, hogy lá ssa, ahogy a má sik
arca gyorsan kö zeledik az ö véhez. A kö vetkező pillanatban Harry koponyá ja
reccsenő hang kíséretében az orrnyergéhez csapó dott. Tom Waaler egyensú lyá t
veszítve há tralépett, az utolsó pillanatban mégis sikerü lt félrehajolnia Harry jobb
ö kle elő l. Harry utá nalendü lt, Sivertsenhez lá ncolt bal keze azonban visszafogta.
Waaler a szá já n keresztü l kapkodott levegő utá n, mikö zben érezte, ahogy a fá jdalom
fehér, ú j erő t adó dü hö t pumpá l az ereibe. Visszanyerte egyensú lyá t. Minden
értelemben. Felmérte a tá volsá got, berogyasztotta a térdét, kö nnyedén elrú gta magá t,
és egyik lá bá n kö rbefordulva a má sikat a magasba emelte. A tö kéletesen kivitelezett
oou tek a homloká n érte Harryt, aki Sven Sivertsent magá val rá ntva az oldalá ra
zuhant.
 Tom megfordult, és a pisztoly utá n nézett. Az alattuk lévő lé pcső forduló ban
hevert. Megkapaszkodott a korlá tban, é s ké t ugrá ssal lenn termett. A jobb karja
tová bbra sem akart engedelmeskedni. Ká romkodva bal kezébe szorította a pisztolyt,
é s visszarohant a negyedikre.
Harry é s Sven eltű nt.
Még idő ben megfordult, hogy lá ssa, ahogy a lift ajtaja csendben becsukó dik. A
foga kö zé vette a pisztolyt, bal kezével megragadta a fogantyú t, és megrá ntotta. Ú gy
é rezte, hogy a karja menten kiszakad az ízü letbő l. Zá rva. Arcát az ajtó n lé vő kis,
kerek ablakhoz tapasztotta. Azok odabenn má r behú ztá k a vasrácsot, hallotta
kiszű rő dő , izgatott hangjukat.
Egy igazi trá gya nap. De most má r elege volt. Ideje végre rendet tenni. Tom
felemelte a pisztolyt.

Harry zihá lva a fü lke hátsó falá nak dő lt és vá rta, hogy a lift végre elinduljon. Mé g
é pp sikerü lt berá ntania a rá csot és megnyomnia a PINCE felirat melletti gombot,
amikor a lift ajtaja megrá ndult, és Waaler ká romkodni kezdett odakinn.
– Ez az átkozott szar nem akar elindulni! – fú jtatta Sven. Térdre ereszkedett
Harry mellett.
A lift megrá ndult, mintha csuklott volna, de tová bbra sem mozdult egy tapodtat
sem lefelé .
– Ha ez a nyomorult ennyire lassú , akkor mire leé rü nk, az a rohadék tá rt
karokkal fogad majd bennü nket odalenn!
– Fogja be! – mondta Harry halkan. – A folyosó és a pince kö zö tti ajtó zá rva van.
Harry egy árnyé kot látott megmozdulni a kerek ablak mö gö tt.
– Fekü dj! – ü vö ltö tte, és a rá cs felé lö kte Oleget.
A Harry feje fö lö tt a paliszander utá nzatú falba fú ró dó golyó hangja olyan volt,
mint a borospalackbó l kihú zott dugó pukkaná sa. Sivertsent magá val rá ntva Olegre
vetette magá t.
Ebben a pillanatban a lift megrá ndult, é s nyikorogva megmozdult.
– A francba – suttogta Sven.
– Harry... – szó lalt meg Oleg.
Csö rö mpö lés hallatszott, és mielő tt automatikusan ö sszeszorította szemé t a
zá porozó ü vegszilá nkok miatt, Harry még látta a rá cs vasai kö zü l elő bukkanó ö klö t
Oleg feje fö lö tt.
– Harry!
Oleg sikoltá sa eltö ltö tte és megbénította Harryt. Megtö ltö tte fü lét, orrá t, szá já t,
torká t, és fojtogatni kezdte. Kinyitotta a szemét, és egyenesen Oleg tá gra nyílt
szemével és kitá tott, fá jdalomtó l és félelemtő l eltorzult szá já val talá lta szemben
magá t. Hosszú , fekete hajá ba nagy, fekete kéz markolt. Oleg felemelkedett a fö ldrő l.
– Harry!
É s akkor Harry egyszerre megvakult. Hiá ba meresztette a szemé t, nem lá tott
semmit. Csak a pá nik rá boruló , fehér lepedő jé t. Hallani azonban hallott. Hallotta Søs
sikolyá t.
– Harry!
Ellen sikolyá t. Rakelé t. Mindannyian az ő nevét sikoltották.
– Harry!
 Tá gra nyílt szemmel bá mult a fehérségbe, ami lassan feketé be csavarodott.
Elá jult volna? A sikolyok egyre tompá bbak lettek, mint az elhaló visszhangok.
Elsodró dott. Igazuk volt. Mindig lelépett, amikor szü kség lett volna rá. Gondoskodott
ró la, hogy ne kelljen ott lenni. Becsomagolta a bő rö ndjét. Kinyitotta az ü veget.
Bezá rta az ajtó t. Megijedt. Megvakult. Mindvégig igazuk volt. É s ha eddig esetleg
mé gis tévedtek volna, hamarosan való ban igazuk lesz.
– Papa!
Egy lá b mellkason talá lta. Ú jra látott. Oleg rugdaló zva himbá ló zott elő tte, a feje
mintha hozzá nő tt volna Waaler kezé hez. A lift azonban megá llt. Azonnal lá tta, hogy
miért. A biztonsá gi rá cs kicsú szott a helyé rő l. Harry Svenre pillantott, aki jéggé
dermedve ü lt mellette.
– Harry! – hallatszott Waaler hangja odakintrő l. – Gyertek vissza a lifttel,
kü lö nben lelö vö m a fiú t!
Harry felemelkedett, de azonnal le is bukott ú jra. Lá tta, amit akart. A negyedik
emelet ajtaja fé l mé terrel magasabban volt, mint a lift.
– Ha onnan lő sz, Tangen felveszi a gyilkossá got – kiá ltotta vissza Harry.
Hallotta Waaler halk nevetését.
– Mondd csak, Harry, ha a lovassá god való ban itt van, nem kellett volna már rég
begaloppozniuk?
– Papa... – nyö gte Oleg.
Harry behunyta a
szemét.
– Figyelj! A lift nem fog elindulni addig, amíg a rá cs nincs rendesen becsukva.
Ú tban van a karod. El kell engedned Oleget, hogy visszatolhassuk a helyére.
Waaler ú jra nevetni kezdett.
– Teljesen hü lyének nézel, Harry? A rá csot csak néhá ny centiméterrel kell odébb
tolnotok. Ez akkor is menni fog, ha tová bbra is fogom a kö lykö t.
Harry Svenre nézett, de tekintete csak a férfi ü veges pillantá sá val talá lkozott.
– Oké – mondta. – De bilincs van rajtunk, ú gyhogy szü kségem van Sven
segítsé gére. De nagyon ú gy tű nik, hogy ő most egy kissé elkalandozott.
– Sven! – ordította Waaler. – Hall
engem? Sven megmozdította a fejé t.
– Emlé kszik Lodinra, Sven? Az elő djére Prágában?
A folyosó falai visszaverté k Waaler szavait. Sven nagyot nyelt.
– Emlé kszik a fejé re az esztergapadon, Sven? Szeretné kipró bálni?
Sven imbolyogva lá bra á llt. Harry a gallérjá ná l fogva megragadta, és egészen
kö zel hú zta magá hoz.
– Tudja, hogy mit kell tennie, Sven? – ordította a férfi holtsá padt, ká ba arcá ba,
mikö zben a farzsebé bő l elő halá szott egy kulcsot. – Gondoskodnia kell ró la, hogy a
rács nehogy ú jra elcsú sszon a helyérő l. Hallja? Fogja erő sen a rá csot, amikor
elindulunk.
Harry az egyik kopott, fekete nyomó gombra mutatott.
Sven hosszasan Harryra bá mult, aki a kulccsal kinyitotta a bilincset. Azutá n
bó lintott.
– Oké – kiá ltotta Harry Waalernek. – Mi megvagyunk. Megpró bá ljuk visszatolni
a rá csot a helyére.
 Sven há ttal a rá cs elé á llt, erő sen megragadta és jobbra rá ntotta. Waaler
felnyö gö tt, amikor a vas odébb lö kte a karjá t. A rá cs halk kattaná ssal a helyére kerü lt.
– Oké ! – ordította Harry.
Vá rtak. Harry tett egy lépé st az ajtó felé , és felnézett. A kis ablak és Waaler vá lla
kö zö tti résen a férfi dü htő l kitá gult pupillá ja és a pisztoly fekete, halott pillantá sa
meredt rá .
– Most pedig gyertek vissza! – utasította Waaler.
– Csak ha a fiú t nem bá ntod – mondta Harry.
– Rendben.
Harry lassan bó lintott, majd megnyomta a liftgombot.
– Tudtam, hogy végü l helyesen fogsz cselekedni, Harry.
– Az ember tö bbnyire ezt teszi – vá laszolta Harry.
Nézte, ahogy Waaler szemö ldö ke hirtelen a magasba szö kik. Talá n mert épp
akkor fedezte fel, hogy Harry csukló já n ü resen fityeg a bilincs má sik karikája.
Esetleg Harry hanglejté se miatt. Vagy mert ő is megérezte, hogy eljö tt a pillanat.
Az acélvezeték vészjó sló an felsikoltott, amikor a lift megrá ndult. Ugyanebben a
pillanatban Harry tett egy gyors lépé st elő re, é s lá bujjhegyre á llva felfelé nyú jtó zott.
A bilincs diszkrét kattaná ssal fonó dott Waaler csukló já ra.
– A pokol... – ordította Waaler.
Harry felrá ntotta a lá bait. A bilincs mindkettő jü k csukló já ba mélyen belevá gott,
amikor Harry kilencvenö t kiló ja lefelé rá ntotta Waaler karjá t. Waaler megpró bá lt
ellentá masztani, de a karja olyan mé lyen becsú szott az ablakon, hogy a vá lla
beszorult.

Egy igazi trá gya nap.

– A pokolba, engedj má r el!
Tom arca a hideg vasajtó hoz préselő dö tt. Megpró bá lta visszará ntani a karjá t, de
Hole tú l nehéz volt. Tajtékozva ü vö ltö tt dü hében, é s teljes erő bő l ü tö tte a pisztollyal
a vasajtó t. Egyá ltalá n nem így kellett volna tö rté nnie. Mindent tö nkretettek.
Tö nkretették, szé trú gtá k a homokvá rat, most pedig ott állnak és rajta nevetnek. De
majd meglá tjá k. Egy napon majd mind meglá tjá k. Ekkor vette észre. É rezte, hogy a
rács vasa tö bb helyen is az alkarjá ba fú ró dik, amikor a lift elindul. A rossz irá nyba.
Lefelé. É rezte, hogy a torka ö sszeszorul, amikor vilá gossá vá lt szá má ra, hogy mi
tö rté nik. Hogy csapdá ba kerü lt. Hogy a lift lassú mozgá sú guillotine-ná vá ltozott.
– Tartsa erő sen a rá csot, Sven! – hallotta Harry kiá ltásá t.
Tom eleresztette Oleget, és ú jra megpró bá lta kihú zni a karjá t. Harry azonban tú l
nehéz volt. Pá nikba esett. Ú jabb elkeseredett kísérletet tett. Majd még egyet. A lá ba
megcsú szott a sima felü letű kő padló n. É rezte, ahogy a kabin teteje a vá llá ra
nehezedik. Elhagyta a jó zan esze.
– Ne, Harry! Á llj!
Ezt akarta ordítani, de a sírá s beléfojtotta a szavakat.
– Kegyelem...
 Negyvenharmadik fejezet
Keddre virradó éjszaka. Rolex

Tikk, tikk.
Harry csukott szemmel ü lt, a ketyegé st hallgatta, és kö zben magá ban szá molt.
Arra gondolt, hogy minden kétsé get kizá ró an pontos a má sodpercmutató , mivel a
hang egy arany Rolex ó rá bó l szá rmazik. Tikk, tikk.
Ha helyesen szá molt, akkor é pp negyedó rá ja ü lnek a liftben. Tizenö t perce.
Kilencszá z má sodperc telt el azó ta, hogy megnyomta a stop gombot a fö ldszint é s a
pince kö zö tt, és kijelentette, hogy itt biztonsá gban vannak, csak vá rniuk kell.
Kilencszá z má sodperce ü ltek néma csendben, és hallgató ztak. Lé pések utá n. Hangok
utá n. Kinyíló vagy becsukó dó ajtó k utá n. É s kö zben Harry csukott szemmel szá molta
a Rolex ó ra ketyegé sét a fü lke padló já n heverő , vérben ú szó kar csukló já n, ami még
mindig a sajá t kezé hez volt bilincselve.
Tikk, tikk.
Harry felnézett. Kinyitotta a bilincset, és azon tű nő dö tt, hogy fog bejutni a kocsija
csomagtartó já ba így, hogy lenyelte a kulcsot.
– Oleg – suttogta, é s ó vatosan megrá zta a ká ba kisfiú vá llát. – Szü kségem van a
segítségedre.
Oleg feltápászkodott.
– Mi a terv? – ké rdezte kicsit késő bb Sven, és felpillantott Olegre, aki Harry
vá llá n á llva épp leszerelte a plafonon lévő neoncsö vet.
– Vegye el! – mondta neki Harry.
Sven Oleg felé nyú jtotta a karjá t, aki leadta neki az egyik csö vet.
– Egyrészt hozzá szoktatom a szememet a sö tétsé ghez, mielő tt kimegyek a
pincé be – mondta Harry. – Má srészt nem akarom, hogy kivilá gított céltá blá vá
vá ljunk, amikor a lift ajtaja kinyílik.
– Waaler? A pincé ben? – bá mult rá Sven hitetlenkedve. – Ugyan má r, Harry, ezt
senki nem éli tú l.
A neoncső vel a padló n fekvő , má r elfehéredett, viasszerű karra mutatott.
– Gondoljon csak a vérveszteségre. É s a sokkra.
– Igyekszem mindenre gondolni – vá laszolta Harry.
Aztá n elsö té tü lt minden.

Tikk, tikk.
Harry kiszá llt a liftbő l, tett né há ny gyors oldallé pést, majd lekuporodott a fö ldre.
Hallotta, ahogy az ajtó becsukó dik mö gö tte. Megvá rta, amíg a lift elindul. Abban
maradtak, hogy megint a pince és a fö ldszint kö zö tt á llítjá k meg a felvonó t, ahol
biztonsá gban vannak.
Visszafojtott lélegzettel hallgató zott. Egyelő re nyoma sincs a kísé rteteknek.
Felá llt. A pince tú lsó végében lé vő ajtó ra vá gott ablakon á t sá padt fény szű rő dö tt be.
A helyiségben, a dró thá ló mö gö tt, kerti bú torok, régi komó dok é s sílécek kö rvonalait
ismerte fel. Végigtapogató zott a fal mentén. Talá lt egy ajtó t, és benyitott. A
helyiségben édeskés szemétszag terjengett. Jó helyen já rt. Á tgá zolt a szakadt
kuká szacskó kbó l, tojá shé jbó l és ü res tejesdobozokbó l á lló halmon. Szinte tapintható
volt a rothadá sbó l á radó meleg nyirkossá g. A pisztoly a fal mellett hevert. Az egyik
ragasztó csík még mindig rajta fityegett. Megbizonyosodott ró la, hogy mé g mindig
meg van tö ltve, majd kiment.
Ö sszegö rnyedve a felé az ajtó felé osont, ahonnan a fé ny jö tt. A lé pcső há z felé
vezető ajtó nak kell lennie.
Az ü vegen kirajzoló dó sö té t kontú rokat csak akkor vette észre, amikor kö zelebb
é rt. Egy arc volt. Harry ö sztö nö sen leguggolt, de aztá n eszébe jutott, hogy az illető
nem lá thatja ő t a sö tétben. Két marokra fogva maga elé emelte a pisztolyt, és tett ké t
lépé st elő re. Az arc olyan szorosan préselő dö tt az ü veghez, hogy teljesen szétfolytak
a voná sai. Harry egyenesen az arcra irá nyította a fegyver célgö mbjét. Tom volt az.
Tá gra nyílt szeme mereven bá mult a sö tétségbe, valahol Harry mellett.
Harry szíve olyan erő sen kalapá lt, hogy nem tudott stabilan a célra
tartani. Vá rt. A má sodpercek csak peregtek, de nem tö rtént semmi.
Vé gü l leeresztette a pisztolyt, é s felegyenesedett.
Odalépett az ajtó hoz, és Tom Waaler megtö rt pillantá sá t bá multa. Szemeit
kékesfehér fá tyol borította. Megfordult és a sö tétséget fü rkészte. Bá rmi volt is az,
amit Tom bá mult, má r rég eltű nt.
Harry csendben á llt, és hallgatta, ahogy pulzusa kitartó an é s csö kö nyö sen
kalapá l. Tikk, tikk. Nem egé szen értette, hogy mit jelenthet ez. Azonkívü l, hogy
é letben van. Mert a fé rfi az ajtó tú loldalá n halott volt. Talá n azt, hogy kinyithatná az
ajtó t, a férfi bő rére simíthatná a kezét, hogy érezze, hogy hagyja el a meleg a testét,
hogyan vá ltozik meg a bő rének tapintá sa, mikö zben elveszti az élettő l kapott
anyagszerű sé gét, és egyszerű en csak csomagoló anyaggá vá lik.
Harry homlokát Tom Waaler homlokához simította. A hideg ü veg szinte égette a
bő rét.
 Negyvennegyedik fejezet
Keddre virradó éjszaka. Mormolás

Az Alexander Kiellands plasson álltak a piros lámpá ná l.

Az ablaktö rlő jobbra-balra kü zdö tte magá t a szélvé dő n. Má sfél ó ra mú lva felkel a
nap. De most még éjszaka volt, a felhő takaró piszkosszü rke ponyvaké nt feszü lt a
vá ros fö lé.
Harry a há tsó ü lésen ü lt, karjá t Oleg kö ré fonva.
Egy nő és egy férfi dü lö ngélt lefelé a Waldemar Thranes gate kihalt já rdá já n. Egy
ó ra telt el azó ta, hogy Harry, Sven és Oleg elhagyta a liftet, kilépett az é pü letbő l, az
eső ben á tvá gott a mező n, és leü lt a hatalmas tö lgyfa alá , amit Harry az ablakbó l
lá tott. Harry elő szö r a Dagbladet szá mát tá rcsá zta, és ké rte az ü gyeletes szerkesztő t.
Ezutá n Bjarne Møllert hívta fel, beszá molt neki a tö rténtekrő l és megkérte, hogy
keressék meg Øystein Eikelandot. Vé gü l felcsengette Rakelt. Hú sz perccel ké ső bb a
kollégium kapuja elő tti félhomá lyt járő rkocsik kék, és vakuk fehér villó dzá sa tö ltö tte
be.
Harry, Oleg és Sven a tö lgyfa alatt ü ldö gé lve figyelte, ahogy az emberek ki-be
rohangá lnak a kollégium bejá ratá n.
Azutá n Harry elnyomta a cigarettáját.
– Igen, igen – mondta Sven.
– Character – mondta Harry.
Sven pedig lassan bó lintott: – Ez kiment a fejembő l.
Azutá n lassan a kollé gium elő tti tér felé ballagtak, ahol Bjarne Møller elé jü k
viharzott, é s beü ltette ő ket az egyik rendő rautó ba.
Elő szö r a kapitá nysá gra hajtottak egy rö vid kihallgatá sra. Vagy ahogy Møller
tapintatosan kifejezte: kikérdezésre. Amikor Svent elvezették a fogdá ba, Harry
ragaszkodott hozzá , hogy két rendő rtisztet á llítsanak a zá rká ja elé . Møller némi
csodá lkozá ssal a hangjá ban megkérdezte, hogy való ban ennyire nagy-e a veszélye
annak, hogy Sivertsen szö kni pró bá l. Harry csak a fejé t rá zta, Møller pedig tová bbi
kérdező skö dé s nélkü l teljesítette a kérésé t.
Vé gü l kértek egy járő rkocsit, hogy Oleget hazaszállíthassák.
A kö zlekedési lá mpa hangosan sípolt, mikö zben a pá r á timbolygott az Uelands
gaté n. A nő egy zakó t tartott a feje fö lé, amit nyilvá n a férfitő l kapott kö lcsö n. A férfi
inge á tá zva tapadt felső testé re, és hangosan nevetett. Harrynak valahogy
mindketten ismerő snek tű ntek.
A lá mpa zö ldre vá ltott.
Mielő tt a pá r végleg eltű nt a lá tó terébő l, a zakó aló l egy pillanatra egy vö rö s haj
tincs villant elő .
Ahogy elhagytá k a Vinderent, az eső hirtelen elá llt. Mintha színpadképet vá ltott
volna az ég: a felhő k szétnyíltak, és az ú jhold felragyogott az Oslo-fjord fö lé boruló
fekete égen.
– Végre – fordult há tra Møller mosolyogva az anyó sü lésrő l.
Harry ú gy vélte, bizonyá ra az idő já rá sra gondol.
– Végre – visszhangozta, pillantá sá t tová bbra is a holdra fü ggesztve.
 – Elké pesztő en bá tor fiú vagy – paskolta meg Møller Oleg térdét, mire a kisfiú
sá padtan visszamosolygott rá , majd Harryra pillantott.
Møller visszafordult, és ú jra a szélvédő t fü rkészte.
– Még a gyomorfá já som is elmú lt – jegyezte meg. – Mintha elfú jtá k volna.
Øystein Eikelandra ugyanott bukkantak rá , ahová Sven Sivertsent szá llítottá k. A
fogdá ban. Groth papírjai szerint Øysteint Tom Waaler vitte be ittas vezetés
gyanú já val. A vé rvizsgá lat jelenté ktelen mérté kű alkoholszintet mutatott csak ki.
Amikor Møller kö zö lte, hogy Eikelandot a formalitá sok mellő zésével azonnali
hatá llyal engedjé k szabadon, Groth meglepő mó don ellenvetés né lkü l teljesítette az
utasítá st, ső t, szokatlanul elő zékenynek mutatkozott.
Rakel az ajtó ban szobrozva vá rta, hogy a já rő rkocsi vé gre felkanyarodjon a
kavicsos feljá ró n.
Harry á thajolt Oleg fö lö tt, és kinyitotta az ajtó t. A kisfiú kiugrott a kocsibó l, és
Rakelhez rohant.
Møller és Harry a kocsibó l nézte, ahogy Rakel és Oleg némá n szorítjá k egymá st a
lépcső n.
Møller telefonja megszó lalt. Felvette, majd két „igen” és egy „pontosan” utá n le is
tette.
– Beate volt az. A Barliék udvará ban á lló szemetesben egy zacskó ra bukkantak,
amiben egy biciklis futá r teljes felszerelése lapult.
– Hm.
– Ez maga a pokol, Harry – fakadt ki Møller. – Mindannyian akarnak egy kis
részt belő led. Az ú jsá gok, a rá dió , a tévécsatorná k. Még a kü lfö ldiek is sorban á llnak.
Gondold el, Spanyolorszá gban is tudnak a gyilkos futá rró l. De hát te tudod a
legjobban, mirő l beszélek. Egyszer má r vé gigcsiná ltad ugyanezt.
– Tú l fogom élni.
– Persze hogy tú lé led. Ráadá sul megvan a felvétel arró l, ami az é jszaka a
kollégiumban tö rtént. Csak azt nem tudom, vajon miért kapcsolta be Tangen
vasá rnap délutá n ú jra a felvevő készü lékeket a buszban, s aztá n miért ment haza
Hønefossba vonattal se szó , se beszé d.
Møller kutató pillantá st vetett Harryra, de ő nem vá laszolt.
– É s ami extra nagy má zli, hogy é pp elő tte takarította le a merevlemezt, így aztá n
tö bbnapnyi felvétel elfért rajta. Tulajdonképpen hihetetlen. Az ember azt gondolná ,
hogy az egész elő re el volt tervezve.
– Mondhatni – mormolta Harry.
– Belső nyomozá s lesz az ü gyben. Felvettem a kapcsolatot a SEFO-val, és
tájékoztattam ő ket Waaler té nykedéseirő l. Nem tartjuk kizá rtnak, hogy a testü letbő l
tö bben is belekeveredtek az ü gybe. Holnap reggel sort is kerítek velü k az első
megbeszélé sre. Alaposan a dolgok fenekére kell néznü nk, Harry.
– Remek, fő nö k.
– Remek? Ez nem volt valami meggyő ző .
– Nos. Neked nincsenek kétségeid?
– Má r miért lennének?
– Mert te magad sem tudod má r, hogy kiben bízhatsz meg.
Møller szemhéja megrá ndult. Nem vá laszolt, helyette gyors pillantá st vetett a
kormá ny mö gö tt ü ldö gélő rendő rtisztre.
 – Tudsz vá rni egy kicsit, fő nö k?
Harry kiká szá ló dott a kocsibó l. Rakel elengedte Oleget, aki eltű nt az ajtó mö gö tt.
Rakel ö sszefonta maga elő tt a kezét, pillantá sá t pedig az elő tte á lló Harry ingére
szegezte.
– Vizes vagy – mondta.
– Nos. Amikor esik...
– ...elá zom – mosolyodott el szomorú an Rakel, é s Harry arcá ra simította tenyerét.
– Vége van? – suttogta.
– Vé ge.
Rakel behunyta a szemét, és elő redő lt. Harry magá hoz szorította.
– Tú l lesz rajta – mondta Rakelnek.
– Tudom. Azt mondta, hogy nem is fé lt igazá n, mert ott voltá l vele.
– Hm.
– É s te hogy vagy?
– Jó l.
– Tényleg igaz? Való ban vége?
– Vége – mormolta a nő hajába. – Ez volt az utolsó munkanap.
– Akkor jó – mondta Rakel.
Harry érezte, hogy a nő teste egyre szorosabban simul hozzá , lassan az ö sszes
pici hézag eltű nt kö zö ttü k.
– Jö vő héten kezdek a má sik helyen. Rendben lesz.
– Ez az a munka, amit a cimborá don keresztü l szereztél? – kérdezte Rakel, é s
Harry tarkó já ra tette a kezét.
– Igen – a nő illata egészen elhó dította. – Øystein. Emlé kszel még Øysteinre?
– A taxisofő rre?
– Igen. Kedden lesz a taxisvizsga. Az igazolvá nyért. Napok ó ta Oslo utcá it
biflázom.
Rakel nevetve megcsó kolta.
– Mit szó lsz hozzá ? – kérdezte Harry.
– Hogy bolond vagy.
Rakel nevetése ú gy csö rgedezett a fü lé ben, mint egy kis patak. Aztá n letö rö lt egy
kö nnycseppet a nő arcá ró l.
– Mennem kell – sú gta neki.
Rakel mosolyogni pró bá lt.
– Nem fog menni – sikerü lt még kibö knie, mielő tt a hangja elfú lt.
– Dehogynem – mondta Harry.
– Nem fog menni... nélkü led.
– Ez nem igaz – hú zta vissza magá hoz Harry. – Né lkü lem is nagyon jó l
boldogulsz. Inká bb az a ké rdé s, hogy velem is menni fog-e.
– Ez kérdés? – suttogta Rakel.
– Tudom, hogy át kell még ezt gondolnod.
– Nem tudsz semmit.
– Elő bb gondold á t, Rakel!
A nő há trébb hú zó dott. Harry érezte há ta ívének feszü lését a tenyerében. Rakel
az arcá t fü rkészte. Biztosan a vá ltozá s jeleit keresi, gondolta Harry.
– Ne menj, Harry!
 – Van mé g egy megbeszé lésem. Ha akarod, holnap reggel visszajö vö k. É s...
– Igen?
– Nem tudom. Nincsenek terveim. Sem ö tleteim. Jó l hangzik? Rakel mosolygott.
– Tö kéletesen.
Harry a nő ajká t nézte. Habozott. Azutá n megcsó kolta és elment.

– Itt? – kérdezte a kormá ny mö gü l a rendő rtiszt, é s a tü kö rbe pillantott. – Nyitva van

egyáltalán?
– Hétkö znaponként déltő l hajnali há romig – vá laszolta Harry.
A sofő r leparkolt a Boxer elő tt.
– Velem jö ssz, fő nö k?
Møller megrá zta a
fejé t.
– Egyedü l akar veled beszélni.
Kiszolgá lá s má r nem volt, és az utolsó vendé gek is lassan szedelő zkö dtek.
A bű nü gyi igazgató ugyananná l az asztalná l ü lt, ahol a legutó bb. Beesett szeme
á rnyé kban volt. A sö rö skorsó szinte teljesen ü resen á llt elő tte. Az arca felderü lt.
– Gratulá lok, Harry!
Harry bekú szott az asztal és a pad kö zé.
– Tényleg kivá ló munka volt. De el kell á rulnia, hogyan jö tt rá , hogy nem Sven
Sivertsen a gyilkos futá r!
– Kaptam egy Prá gá ban ké szü lt fotó t Sivertsenrő l, é s hirtelen bevillant, hogy
lá ttam egy képet Willyrő l és Lisbethrő l, ami ugyanazon a helyen készü lt. Ezenkívü l a
technikusok szé kletet talá ltak Lisbeth...
A bű nü gyi igazgató á thajolt az asztal fö lö tt, és Harry karjá ra tette a kezét.
Lehelete sö r- és cigarettaszagú volt.
– Nem a bizonyítékok érdekelnek, Harry, hanem maga az ö tlet. A gyanú . Ami
alapjá n a bű njeleket a megfelelő emberhez kapcsolta. Mi volt az a mozzanat, amitő l
leesett a tantusz?
Harry vá llat vont.
– Végü l is az ember folyamatosan gondolkodik. Egé sz idő alatt. De...
– Igen?
– Tú lsá gosan klappolt minden.
– Ezt hogy érti?
Harry megvakarta az állát.
– Tudta, hogy Duke Ellington mindig arra kérte a zongorahangoló t, hogy ne
legyen teljesen tiszta a hangszer hangja?
– Nem.
– Amikor egy zongora tö kéletesen fel van hangolva, valahogy nem az igazi.
Persze, nem hamis, de hiá nyzik belő le valami melegség, valami, amitő l való divá
vá lik.
Harry az asztal lapjá t kapirgá lta.
– A gyilkos futá r tö kéletes kó dokat adott a kezü nkbe, amik pontosan
megmutattá k a holt é s a mikort. A miértrő l azonban hallgattak. Elérte, hogy
kizá ró lag a cselekményre fó kuszá ljunk az indíté k helyett. É s minden vadá sz tudja,
hogy ha sö tétben vesszü k cé lba a vadat, akkor egy picit mellé kell célozni. Akkor
hallottam meg, amikor má r nem kö zvetlenü l a té nyekre koncentrá ltam.
 – Ö hm, meghallotta?
– Igen. Azt, hogy ezeknek az ú gynevezett sorozatgyilkossá goknak tú lsá gosan
tö kéletes a hangja. Tisztá n cseng, de nem való di. A gyilkossá gok pontró l pontra
kö vették a megadott receptet, és kaptunk egy olyan magyará zatot, ami éppoly
hihető volt, mint bá rmelyik hazugsá g – és amennyire az igazsá g szinte soha nem az.
– É s ekkor jö tt rá?
– Nem. Viszont felhagytam azzal, hogy folyton csak a tényekre koncentrálok.
Elhagytam a cső látá somat.
A bű nü gyi igazgató bó lintott, é s az ö blö s sö rö skorsó ba meredt, amit az asztalon
forgatott. Olyan hangja volt a csendes, szinte ü res helyiségben, mint a kö szö rű nek.
Kö hintett:
– Tévedtem Tom Waalerrel kapcsolatban, Harry. Nagyon
sajná lom! Harry nem vá laszolt.
– Való já ban azé rt hívtam ide, hogy elmondjam, nem írtam alá a felmondá si
papírjait. Azt akarom, hogy folytassa a munkájá t. É s hogy tudja: bízom magá ban.
Teljes mérté kben bízom magá ban. É s remé lem, Harry...
A bű nü gyi igazgató felnézett, szá já n valami mosolykezdemé ny tű nt fel.
– ...hogy ez kö lcsö nö s.
– Ezt még végig kell gondolnom – vá laszolta Harry.
A mosolykezdemény lehervadt.
– Má rmint a munka folytatását.
A bű nü gyi igazgató nak most má r a szeme is mosolygott.
– Természetesen. Hadd hívjam meg egy sö rre, Harry. Igaz, má r bezá rtak, de ha...
– Alkoholista vagyok.
A bű nü gyi igazgató egy pillanatra elhű lt, majd kissé hektikusan felnevetett:
– Sajná lom, hamarabb szó ltam, mint gondolkodtam volna. Van még valami,
Harry. Gondolkodott má r azon...
Harry tü relmesen vá rt, amíg a sö rö skorsó kö rbefordul.
– ...hogyan fogja ismertetni az ü gyet?
– Ismertetni?
– Igen. A jelentésében. É s a sajtó elő tt. Beszélni akarnak majd magá val. É s az
egé sz testü letet gó rcső alá fogjá k venni, ha Waalernek ez a fegyvercsempé szési ü gye
napvilá gra kerü l. Ezé rt nagyon fontos, hogy ne...
Harry a cigarettá já t, a bű nü gyi igazgató a szavakat kereste.
– Hogy nehogy olyan verzió t tá rjon eléjü k, ami félreértéseket szü lhet – fejezte be
végü l.
Harry halvá nyan elmosolyodott, és az utolsó szá l cigarettá ra pillantott.
A bű nü gyi igazgató ö sszeszedte magá t, kiitta a maradék sö rét, majd kézfejével
megtö rö lte a szá já t:
– Mondott valamit?
Harry felvonta egyik szemö ldö két.
– Ú gy érti, Tom Waaler?
– Igen. Mondott valamit, mielő tt meghalt? Arró l, hogy kivel dolgozott együ tt?
Kik voltak még benne az ü gyben?
Harry ú gy dö ntö tt, hogy az utolsó cigarettá t mégiscsak késő bbre tartogatja.
– Nem. Nem mondott semmit. Az égvilá gon semmit.
 – Ká r. – A bű nü gyi igazgató kifejezé stelen tekintettel né zte Harryt. – É s mi a
helyzet ezekkel a filmfelvételekkel? Segítenek nekü nk valamilyen mó don?
A két fé rfi tekintete talá lkozott. Amennyire Harry tudta, a bű nü gyi igazgató
vilá géleté ben a rendő rségné l dolgozott. Az orra é les metszésű volt, szá ja egyenes és
keskeny, keze nagy és durva. A rendő rsé g egyik alapkö ve volt, kemény és
megingathatatlan grá nittö mb.
– Ki tudja? – felelte Harry. – De amiatt felesleges aggó dni. Kü lö nö sen, miutá n
olyan verzió t szeretné nk, ami lehető ség szerint...
Harrynak sikerü lt végre egy nagyobb darab lakkot fellazítania az asztal lapján.
– ...nem szü l félreértéseket.
A lá mpá k szinte vezé nyszó ra egymá s utá n halvá nyodni kezdtek.
Harry felá llt.
Egymá sra pillantottak.
– Hazavigyem kocsival? – kérdezte az igazgató .
Harry megrá zta a fejét.
– Sétálok.
A bű nü gyi igazgató hosszan é s erő sen szorongatta Harry kezét, mielő tt az
elindult az ajtó felé. Majd Harry hirtelen megtorpant, é s megfordult.
– Most má r emlé kszem. Waaler mégiscsak mondott
valamit. A bű nü gyi igazgató ö sszehú zta fehé r szemö ldö két.
– Igen? – kérdezte ó vatosan.
– Igen. Kegyelemért kö nyö rgö tt.

Harry a Vå r Frelser temető n keresztü l vezető rö videbb ú t mellett dö ntö tt. A fá k

á gairó l csepegett az eső víz. A cseppek halk só hajjal landoltak a leveleken, majd
tová bbcsurrantak le, a fö ldre, ami szomjasan szívta magá ba a nedvességet. A
sírkö vek kö zö tti ö svényen gyalogolt és hallgatta, ahogy a holtak mormolva
beszélgetnek egymá ssal. Megá llt és hallgató zott. A Gamle Aker gyü lekezeti há z
á lmosan gubbasztott elő tte. A holtak nedves nyelvü ket pö rgetve, hadarva suttogtak.
Balra fordult és a Telhusbakken felé nyíló kijá rat felé indult.
A laká sba érve levetkő zö tt, beá llt a zuhany alá , é s megnyitotta a meleg vizet.
Lassan mindent belepett a pá ra. Addig á llt a forró víz alatt, mígnem a bő re vö rö s lett
é s hú zó dni kezdett. Bement a há ló szobá ba. Teste gő zö lgö tt, ő pedig végignyú lt az
á gyon ané lkü l, hogy megtö rü lkö zö tt volna. Behunyta a szemét és vá rt. Az á lomra.
Vagy a képekre. Amelyik hamarabb jö n.
Helyettü k azonban a mormolá s jö tt.
Hallgató zott.
Mirő l suttoghatnak?
Mifé le terveik vannak?
Rejtjelekkel beszé ltek.
Felü lt. Fejét a falhoz támasztotta, tarkó ja alatt érezte az odavésett pentagrammát.
Az ó rá ra pillantott. Hamarosan megvirrad.
Felkelt és kiment a folyosó ra. Á tkutatta zakó ja zsebeit az utolsó cigarettá ért.
Lecsípte a végét, é s meggyú jtotta. Leü lt a nappaliban a fü les fotelbe, és elkezdte
vá rni a reggelt.
A hold fénye bevilá gította a szobát.
 Tom Waalerre gondolt, aki má r az ö rö kkévaló sá got fü rkészte. É s a férfira, akit
felkeresett a Gamlebyenben, a Waalerrel való beszé lgeté s utá n, amit a kapitá nysá g
tető teraszá n folytattak. Nem volt nehéz a nyomá ra akadni, mivel a mai napig
megtartotta gyermekkori becenevét, é s még mindig a családi ü zletben dolgozott.
– Tom Brun? – kérdezett vissza a kopott pult mö gö tt álló férfi, és végighú zta
kezé t zsírtó l fé nylő hajá n. – Persze hogy emlékszem rá . Szerencsé tlen fló tá s. Az apja
folyton verte. Az apja? Munka nélkü li kő mű ves volt. Ivott. Hogy barátok? Nem, én
soha nem voltam Tom Brun cimborá ja. De igen, engem hívnak Soló nak.
Olaszország?
A férfi elnevette magát.
– É n vonattal sosem jutottam messzebb Mossná l. Nem hinném, hogy Tom
Brunnek tú l sok barátja lett volna. Kedves, rendes srác volt, az a típus, aki á tsegíti az
idő s hö lgyeket a zebrá n, amolyan igazi kiscserkész. De az igazat megvallva, elég fura
szerzet volt. Egyé bként az apja halá la kö rü l volt valami suskus. Elég kü lö nö s baleset
volt, tudja?
Harry végighú zta gyű rű sujjá t a fényes asztallapon. É rezte, ahogy az apró
részecské k az ujjbegyéhez tapadnak. A véső rő l lehullott sá rga por. Az ü zenetrö gzítő
piros szeme vadul pislogott. Feltehető en az ú jsá gíró k. Reggel kezdő dik. Harry a
nyelvé hez érintette ujja hegyét. Keserű íze volt. Vakolat. A 406-os szoba feletti falró l
szá rmazik, ahová Willy Barli a boszorká nyszö get véste. Harry tová bb ízlelgette a
port. A vakolathoz valami kü lö nö s keveréket haszná lhattak, volt valami mellékíze.
É deské s. Nem, inká bb fé mes. Tojá síze volt.