John Grisham

A BÍRÓ LISTÁJA
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Geopen Könyvkiadó
2022
 
A mű eredeti címe:
The Judge’s List by John Grisham Copyright ©
2021 by Belfry Holdings, Inc.
 
 
Hungarian translation © Etédi Péter, 2022
 
 
 
Fordította: Etédi Péter
 
 1.

A hívás az iroda ásatag vezetékes telefon hálózatán érkezett,

amely legalább húsz éve mindenfajta technológiai újításnak
vitézül ellenállt. A kagylót egy Felicity nevű tetovált recepciós
vette fel, aki nemrégiben érkezett, de sejteni lehetett róla, hogy
mielőtt beletanulna a telefon kezelésébe, egykettőre el is húzza
a csíkot. Innen mindenki lelépett, főleg a titkárságról. Mire
megmelegedtek volna, már el is tűntek. Hihetetlen sebességgel
cserélődtek az ifjú hölgyek. A munkamorált csak hírből
ismerték. A Bírák Fegyelmi Tanácsa költségvetését már az
egymást követő negyedik évben kurtította meg a létezésükről
szinte semmit nem tudó állami törvényhozás.
Felicity sikeresen átirányította a hívást a folyosó túlvégébe,
Lacy Stoltz zsúfolt íróasztalára. - A hármas vonalon keresik -
jelentette fontoskodva.
- Ki az?
- Nem t’om.
Sokféleképpen lehet az ilyesmit mondani. E pillanatban
azonban Lacynek nem volt kedve energiát fektetni abba, hogy
jó modorra tanítsa ezt a gyereklányt, és megmondja neki, merre
hány méter. A tisztességes kommunikációt egyre kevésbé
ismerték a cégnél, a fegyelem és a kötelességtudat napról napra
fogyatkozott. Rendetlenséget szül, ha nincs rendes vezető. A
BFT-nél sem volt ez másként.
Régi motorosként - a legrégebbiként - példát kellett mutatnia.
- Köszönöm - mondta udvariasan, és megpöccintette a villogó
kapcsolót. - Lacy Stoltz.
- Jó napot, asszonyom. Volna egy perce?
Művelt nő, nincs felismerhető akcentusa, a negyvenes évei
közepén, plusz-mínusz három év. Lacy kedvelte ezt a
hangazonosító játékot. - Kihez van szerencsém?
- Pillanatnyilag legyen a nevem Margie. De más neveket is
használok.
Ez mulattatta Lacyt, csaknem felnevetett. - Jó, hát legalább
ezzel nem húzzuk az időt. Többnyire beletelik egy kis időmbe,
amíg túljutok az álneveken.
Mindennapos volt, hogy az ügyfelek nem mondták meg az
igazi nevüket. Ha valaki sérelmezte egy bíró viselkedését,
óvatoskodott, hezitált, és csak nagy sokára fedte fel a kilétét.
Csaknem mindenki tartott a hatalmasok arroganciájától.
- Ha gondolja, itt az irodámban bizalmasan beszélhetünk.
- Nem, azt nem! - csattant fel a nő, már maga a gondolat is
megrémítette. - Azt nem lehet. Ismeri a szomszédban a Siler
Irodaházat?
- Persze - mondta Lacy, és ahogy felállt, az ablakon át már
látta is a Silert. Tallahassee belvárosában sok ilyen jellegtelen
kormányzati épület volt.
- A földszinten van egy kávézó - mondta Margie. -
Találkozhatnánk ott?
- Gondolom, nincs akadálya. Mikor?
- Most. Én már a második lattémat iszom.
- Lassítsunk kicsit. Adjon pár percet. Meg fog ismerni?
- Igen. Fent van a fényképe a cég weboldalán. Hátul vagyok,
balra.
Lacy irodája valóban alkalmas volt bizalmas beszélgetésre. A
tőle balra lévő szoba üresen állt, egy kollégája nemrég állt fel,
keresett magának egy nagyobb kormányügynökséget. A
szemközti irodát hevenyészett raktárhelyiséggé alakították át. A
titkárságra menet benézett Darren Trope- hoz. A férfi alig két
éve volt náluk, de már új munkahelyet keresett.
Darren szöszmötölt valamivel. - Sok a munkád? - kérdezte
Lacy.
- Nem igazán. - Nem számított, volt- e valami érdekes vagy
érdektelen tennivalója, ha Lacynek szüksége volt valamire,
Darren azonnal ugrott.
- Kérnék egy szívességet. Átugrom a Silerbe, találkozom
valami ismeretlen nővel, aki épp az imént tudatta velem, hogy
álnevet használ.
- Remek! Imádom a regényes kalandokat. Biztos jobb, mint
itt ülni, és olvasgatni egy bíróról, aki trágár megjegyzésekkel
traktált egy tanút.
- Mennyire trágár?
- Hát, eléggé szemléletes.
- Fotó, videó?
- Egyelőre nincs.
- Majd szólj, ha lesz. Szóval, átjönnél utánam úgy egy
negyedóra múlva? Jó lenne, ha csinálnál pár képet.
- Persze, semmi gond. Nincs semmi ötleted, hogy ki lehet?
- Egyelőre semmi.
Lacy kiment az épületből, szép kényelmesen járt egyet a
környéken, élvezte kicsit a hűvös, friss levegőt, aztán belépett a
Siler Irodaház előcsarnokába. Már majdnem négy óra volt, a
kávézó szinte üresen kongott, Margie ott ült hátul balra egy
kicsi asztalkánál. Egy gyors mozdulattal, kapkodva intett,
mintha attól tartana, hogy észreveszi valaki. Lacy
elmosolyodott, és elindult a nő felé.
Afroamerikai, a negyvenes évei közepén, értelmiségi,
kellemes megjelenésű, nadrág, magas sarkú cipő. Csinosabban
öltözött fel, mine Lacy, bár manapság bárki bárhogyan
öltözhetett a BFT- nél. A régi főnök elvárta az eleganciát, és
utálta a farmert, de két éve nyugdíjba ment, és vele mentek az
elvárásai is.
A pincérnő mindkét könyökével a pultot támasztotta,
kezében rózsaszín telefonját dajkálgatta. Láthatóan nem tudott
betelni vele. Nem nézett fel, eszébe se jutott, hogy köszöntse a
vendéget, de Lacynek se hiányzott, hogy ledöntsön még egy
kávét. Úgyhogy ez így rendben is volt.
Anélkül, hogy felállt volna, Margie előrenyújtotta a kezét. -
Nagyon örülök. Kér kávét?
Lacy elmosolyodott, kezet fogott Margie- val, és szemben
vele leült. - Köszönöm, nem. Akkor tehát Margie?
- Pillanatnyilag.
- Értem. Lacy Stoltz. De akkor legyen csak Lacy. Ez kicsit
nehezen indul, nem? Miért használ álnevet?
- Órákba telne elmondani, és aligha szeretné hallani.
- Akkor miért is vagyunk itt?
- Fogalma sincs, micsoda gyötrelmes traumában élek.
Nehezen szántam rá magam, hogy felhívjam. Tiszta roncs
vagyok.
Ehhez képest egész jól nézett ki, bár egy kicsit valóban
idegesnek tűnt. Talán a második lattétól. Szép szeme ide- oda
villant nagy, bíborszín keretű szemüvege mögött. A lencsékre
valószínűleg nincs is szüksége, a szemüveg sokkal inkább
díszlet, a finom álca része.
- Nem tudom, mit mondhatnék - szólalt meg Lacy. - Mi
lenne, ha belekezdene, akkor talán jutunk valahova.
- Olvastam magáról. - Lenyúlt, és egy gyors mozdulattal
kivett egy mappát a hátizsákjából. - Az indián kaszinóügy, nem
is olyan rég. Elkapta a sápot szedő bírónőt, le is csukatta. Egy
újságíró az amerikai jogtörténelem legnagyobb vesztegetési
botrányaként jellemezte az esetet. - A mappa öt centi vastag
volt, és azt a benyomást keltette, hogy kifogástalan rend van
benne.
 Lacy a „jogtörténelem” szóra amúgy is felfigyelt. Laikusok
nem szoktak ilyen szavakat használni.
- Elég komoly ügy volt, valóban - szerénykedett Lacy.
- Komoly? - mosolygott nagyot Margie. - Felszámolt egy
bűnszervezetet, elkapta a csalárd bírónőt, és egy rakás embert
rács mögé juttatott. Még ma is ott vannak, gondolom.
- Igen, de azért messze nem egyedül csináltam. Sokat tett az
FBI is. Bonyolult ügy volt, több gyilkosságot is elkövettek.
- Meghalt a kollégája is, Hugo Hatch.
- Sajnos Hugo is meghalt, igen. De miért gyűjt anyagot
rólam?
Összekulcsolt két kezét Margie a még zárt mappára helyezte,
a két mutatóujja alig láthatóan remegett. A bejárat felé tekintett,
és még egyszer körbenézett, bár a találkozásuk óta senki nem
jött be. Nem volt semmi mozgás, még a pincérnő sem moccant,
mélyen elmerült a mobilja felhőjében. Margie a szívószálon át
kortyolt egyet, de ez a második csésze kávéja szinte még tele
volt. A „trauma” szót használta, és azt mondta magáról, hogy
tiszta roncs. Lacy rádöbbent, hogy a nő meg van rémülve.
- Ó, azért anyaggyűjtésnek nem nevezném - mondta Margie.
- Csak leszedtem az internetről néhány dolgot. Tudja, ma már
szinte mindenhez hozzá lehet férni.
Lacy elmosolyodott, és megpróbálta megőrizni a türelmét. -
Nem tudom, hogy mindezzel mire akar kilyukadni.
- Az a munkája, hogy olyan bírók ellen folytat vizsgálatot,
akikre valamilyen panasz érkezett, jól tudom?
- Így van.
- És mennyi ideje is végzi ezt a munkát?
- Már ne haragudjon, de mi köze ennek bármihez?
- Kérem, legyen szíves.
- Tizenkét éve. - Mintha ezzel a számmal beismerte volna a
vereséget. Olyan hosszú idő.
 - És általában hogyan szokott belekapcsolódni egy ügybe? -
kérdezte Margie, és kissé előredöntötte a vállát.
Lacy mély levegőt vett, igyekezett türelemre inteni magát.
Az őt felkereső panaszosok többnyire zavartan viselkednek.
Elmosolyodott. - Hát, a jellemző az, hogy aki panaszt kíván
tenni egy bíróra, felveszi velünk a kapcsolatot, és
megbeszélünk egy találkozót. Ha úgy tűnik, hogy érdemleges a
panasz, akkor a sértett hivatalosan, írásban beadja a panaszát, és
ilyenkor nekünk negyvenöt napunk van arra, hogy kivizsgáljuk
az ügyet. Ebben a másfél hónapban a beadványt bizalmasan
kezeljük. Ez az értékelési szakasz. Tíz esetből kilencszer ennél
tovább nem is jut az ügy, és a panaszt elvetjük. Ha azonban
felmerül a gyanú, hogy a keresetben lehet némi igazság,
értesítjük az érintett bírót, akinek harminc napja van a
reagálásra. Ilyenkor persze már ügyvédet szoktak fogadni. Mi
vizsgálódunk, meghallgatásokat tartunk, tanúkat idézünk be,
ilyesmi.
Miközben Lacy magyarázott, Darren besétált, felzavarta
méla ábrándozásából a pincérnőt, kért egy koffeinmentes kávét,
és tudomást sem véve a két nőről a kávézó túlsó felében helyet
foglalt egy asztalnál, kinyitotta a laptopját, és belefogott
valamibe, ami rendkívül fontos munkának tűnt. A laptopja
kameráját észrevétlenül Lacy háta és Margie arca felé
irányította, az élesebb kép érdekében rájuk közelített, és
bekapcsolta a felvevőt. A videón kívül néhány állóképet is
készített.
Margie semmi jelét nem mutatta, hogy észrevette volna.
Figyelmesen követte, mit mond Lacy.
- Mennyire gyakori, hogy egy bírót elmozdítanak a
hivatalából?
Ez már megint miért fontos? - Szerencsére nem gyakori. Ezer
bíró fölött gyakoroljuk az ellenőrzési jogot, és a többségük
becsületes, szorgalmas szakember. A panaszok többsége
valójában nem különösebben jelentős. Elégedetlen felperesek,
akik nem kapták meg, amiért bíróságra vitték az ügyüket. Egy
sereg válási ügy. Egy csomó ügyvéd, aki elvesztette a perét.
Elég sok munkánk van, de az esetek nagy százalékában
elsimítjuk a konfliktusokat.
A szavaiból úgy tetszett, hogy unalmas a munkája, és
tizenkét év után valójában így is érezte.
Margie gondosan figyelt Lacy szavaira, ujjaival önkéntelenül
dobolt a mappán. Vert egy mély levegőt. - Aki panaszt ad be -
kérdezte - , csak névvel teheti?
Lacy gondolkodott egy pillanatig. - Végeredményben igen -
mondta aztán. - Nagyon ritka, hogy a panaszos névtelenségben
marad.
- Miért?
- Mert többnyire ő az, aki ismeri az üggyel kapcsolatos
tényeket, és tanúskodnia kell a bíró ellen. Igen nehéz úgy
megszorongatni egy bírót, hogy akivel szemben gondatlanul
járt el, nem meri vállalni az állításait, ön is fél?
Már maga a kérdés megrémítette Margie- t. - Igen,
fogalmazhatunk így - ismerte el.
Lacy elkomorult, kezdte untatni a dolog. - Nézze, ideje volna
a lényegre térni. Milyen súlyos az ügy, amiről beszél?
Margie összegörnyedt, és becsukta a szemét. Nehezen
mondta ki. - Gyilkosság.
Aztán rögtön felkapta a fejét, és szétnézett, hallhatta- e
valaki. Lacyn kívül senki nem volt elég közel ahhoz, hogy akár
csak egy szót is hallhatott volna, de ő is erős kétkedéssel
fogadta Margie állítását. Megedzették az évek. Ismét türelemre
kellett intenie magát. Amikor újra Margie- ra nézett, könnyeket
látott a szemében.
Lacy kicsit közelebb hajolt. - Azt akarja mondani - kérdezte
halkan - , hogy egy hivatalban lévő bíró gyilkosságot követett
el?
Margie beharapta az ajkát, és megrázta a fejét. - Biztosan
tudom.
- Megkérdezhetem, hogy honnan van tudomása róla?
- Az apám volt az egyik áldozat.
Lacy igyekezett feldolgozni, amit hallott, és maga is
körülnézett. - Az egyik? Miért? Többen is voltak?
- Igen. Úgy hiszem, az apám volt a második. A sorrend nem
biztos, de a bíró bizonyosan bűnös.
- Hm. Érdekes.
- Ez enyhe kifejezés. Hány panasz érkezett olyan bíróra, aki
gyilkolt?
- Ugyan már. Egy sem.
- Pontosan. Az Egyesült Államok történetében hány olyan
bíróról tudunk, akit azért ítéltek el, mert hivatali évei alatt
embert ölt?
- Én egyről sem hallottam.
- Hát persze. Mert soha nem történt ilyen. A szám nulla.
Úgyhogy ne akarja elintézni a dolgot azzal, hogy „érdekes”.
- Nem akartam megbántani.
Mindeközben Darren végzett a fontos munkájával, és elment.
Egyik nő sem kommentálta a távozását.
- Nem vettem annak - mondta Margie. - Itt, ebben a
kávézóban most nem mondanék többet. De sok dolgot
szeretnék megosztani önnel, és csakis önnel. De nem itt.
Lacy már elég sok háborodottal találkozott, akik doboznyi
dokumentumot szedtek össze arról, hogy valami tetű bíró a
végtelenségig korrupt. De aztán alig pár percnyi személyes
beszélgetés után szinte mindig arra jutott, hogy a panaszt
nyilvánvalóan el kell süllyesztenie a fiók mélyére. Az évek
során megtanulta kiismerni az embereket, és az útjába kerülő
futóbolondok kiszűrése nem jelentett komoly problémát.
 Margie - vagy hívják akárhogy - azonban nem volt sem
háborodott, sem futóbolond, még csak zavarodott sem. Valami
nagyon súlyos ügy foglalkoztatja, és nagyon meg van rémülve.
- Értem - mondta Lacy. - Mi legyen a következő lépés?
- Mi legyen?
- Nézze, ön keresett meg. El akarja mondani, hogy miért,
vagy nem? Nincs kedvem játszadozni, és időm sincs arra, hogy
egy panaszosból harapófogóval húzzam ki, miért akar panaszt
tenni egy bíró ellen. Egyébként is túl sok időt fecsérelek arra,
hogy rávegyem az embereket, nyögjék már ki, hogy mit
szeretnének. Úgy havonta egyszer megesik, hogy zsákutcába
jutok. Beszél végre, vagy nem?
Margie ismét elsírta magát, törölgette az arcát. Lacy a lehető
legnagyobb együttérzéssel figyelte, de fogytán volt a türelme,
és bármelyik percben kész volt felpattanni. Akkor aztán vissza
se néz.
Mindazonáltal izgatta ez a gyilkosság. A BFT monoton
mókuskereke nemigen kínált neki többet boldogtalan emberek
kicsinyes panaszainál. Ebben a szürke taposómalomban egy
hivatalban lévő bíró által elkövetett gyilkosság példátlan lenne,
valójában teljességgel hihetetlen.
- Kivettem egy szobát a Ramadában, az East Gainesen -
mondta végül Margie. - Amikor végzett a napi munkájával, ott
találkozhatnánk. De egyedül kell jönnie.
Mint aki számított erre, Lacy bólintott. - Értem, de nekem
kötelező érvényű óvintézkedéseket kell tennem. A belső
szabályrendszerünk tiltja, hogy egy új ügyféllel egyedül és az
irodán kívül találkozzam. Magammal kell vinnem egy másik
vizsgálóbiztost, az egyik kollégámat.
- Mint például azt a Mr. Trope- ot? - kérdezte Margie, és
Darren immár üres széke felé biccentett.
Lacy lassan megfordult, hogy lássa, Margie mi a bánatról
beszél, és megpróbálta sebesen kikattogni, miképpen is
válaszolhatna.
- A weboldaluk, tudja? - folytatta Margie. - Minden
kollégájuk ott mosolyog rajta. - A táskájából előhalászott egy
szép nagy színes fényképet saját magáról, és átcsúsztatta az
asztalon. - Fogadja szeretettel. Sokkal jobb minőségű, mint amit
az imént Mr. Trope lopott rólam.
- Miről beszél?
- Azóta már biztos végigfuttatta rajta az arcfelismerő
szoftverüket, és nem talált semmit. Senki adatbankjában nem
szerepelek.
- Miről beszél?? - Margie- nak nagyon is igaza volt, de Lacy
meg volt kavarodva, és nem akarta elismerni, amit Margie
állított.
- Ó, tudja azt maga jól. Egyedül kell jönnie, különben soha
többé nem találkozunk. Az irodájukban maga a legtapasztaltabb
vizsgálóbiztos, és pillanatnyilag a főnökének csak ideiglenes a
megbízatása. Valószínűleg azt tesz, amit akar.
- Bárcsak ilyen könnyű lenne.
- Kezelje egy kissé lazábban. Találkozunk a bárban, és ha
minden jól alakul, felmegyünk a szobámba, ahol aztán szép
nyugodtan elbeszélgethetünk.
- Nem mehetek a szobájába. Tiltja az eljárásrend. Ha már
írásos panaszt tett, és ha ezután szükségesnek látszik a
személyes találkozó, lehet róla szó. Valakinek tudnia kell, hogy
hol vagyok, legalábbis kezdetben.
- Jó, legyen. Hánykor?
- A hat megfelel?
- A jobb hátsó sarokban leszek, egyedül, miként maga is. És
nem lesz rejtett mikrofon vagy titkos kamera, és nem lesz ott a
kollégája sem, aki úgy tesz, mintha kávézna, de közben
felvételt készít. És adja át üdvözletemet Darrennek. Egyszer
talán majd személyesen is megismerhetem. Rendben?
- Rendben.
 - Jó. Akkor most elengedem.
Miközben Lacy a sarkon túl visszasétált az irodájába,
akárhogy is tűnődött, nem jutott eszébe semmi olyan korábbi
alkalom, amikor az első megbeszélésen ilyen komoly tockost
kapott volna.
Odacsúsztatta a színes fényképet Darren elé. - Szép munka.
Jól lebőgtünk. Tudja a nevünket, a beosztásunkat, lényegében
minden fontosat. Ideadta ezt a fényképet, hogy legyen
minőségibb képünk, mint amiket a laptopoddal csináltál.
Darren kézbe vette a fényképet. - Mit mondjak, igaza van.
- Bármi ötlet, hogy ki lehet ez a nő?
- Passz. Egyik adattárunkban sincs rögzítve. Ami persze nem
jelent sokat, mint tudod.
- Annyit azért jelent, hogy az elmúlt hat évben nem
tartóztatták le Floridában. Át tudod futtatni az FBI
nyilvántartásán?
- Valószínűleg nem. Kérnek valami indokot, mivel azonban
semmit nem tudunk róla, ez nem járható út. Feltehetek egy
alapvető kérdést?
- Ki vele.
- A BFT nyomozati szerv, igaz?
- Elvileg.
- Akkor hogy létezik, hogy a fényképünk meg az életrajzunk
kint van a hülye honlapunkon?
- Ezt a főnöktől kérdezd.
- De hát nincs is főnökünk. Egy karrierista papírtologatónk
van, aki mire kettőt pislogunk, már nem is lesz itt.
- Lehetséges. Figyelj, Darren, ezt már százszor
megbeszéltük. A legkevésbé sincs ínyemre, hogy ott virítunk a
BFT honlapján. Ezért sem cserélem le a fényképemet már öt
éve. Meg aztán így továbbra is harmincnégynek nézek ki.
- Én inkább harmincegyet mondanék. De én elfogult vagyok.
- Kösz.
 - Bár szerintem semmi különös kárunk nem származik
belőle. Végül is nem gyilkosokat vagy drogkereskedőket
hajszolunk.
- Persze.
- De akkor ennek a nőnek végül is mi a hasfájása?
- Még nem tudom. Kösz a segítséget!
- Ja. Sokat ért.
 
 2.

A Ramada előcsarnoka a szálloda magasra ívelő

üvegátriumának egyik nagy beszögellését foglalta el. Hatra már
zsúfolásig megtelt a krómdíszítésű bár jól öltözött lobbistákkal,
akik az ügynökségek vonzó titkárnőit stírölték. A legtöbb asztal
már foglalt volt. A floridai törvényhozás ötsaroknyira ülésezett
az állami parlamentben, és a belváros összes lazulós helyén
sok- sok fontos ember politizált, pénzre vagy szexre vadászott.
Amikor Lacy benyitott, a férfiak alaposan megbámulták, de ő
szép nyugodtan hátrasétált, és a jobb sarokban meg is találta az
egyedül üldögélő Margie- t, aki előtt csak egy pohár víz volt az
asztalon. - Köszönöm, hogy eljött - mondta, miközben Lacy
helyet foglalt.
- Nincs mit. Ismeri a helyet?
- Nem. Most vagyok itt először. Úgy látom, igencsak
felkapott.
- Igen, de csak ebben az időszakban. Mihelyt vége ennek a
rumlinak, elcsendesül a város.
- Rumli?
- A parlamenti ülésszak. Januártól márciusig. Alkoholt
elzárni, nőket, gyerekeket elrejteni. Tudja, hogy van ez.
- Sajnálom, nem tudtam.
- Nyilván nem itt lakik.
- Nem.
Egy hajszolt pincérnő futtában megállt mellettük,
megkérdezte, mit kérnek, és közben felhúzott szemöldökkel jól
megnézte a pohár vizet. Nyilvánvaló volt az üzenet: Hé, lányok,
ez itt nem a vasárnapi matiné, ha nem isztok valami rendeset,
másnak is odaadhatom az asztalt.
- Egy pohár szürkebarátot, legyen szíves - mondta Lacy.
- Nekem is ugyanazt - intett Margie, és a pincérnő már ott
sem volt.
Lacy körülnézett a teremben, vajon illetéktelenek
meghallhatják-e, amiről majd beszélgetnek. Esély se volt rá. Az
asztalok tisztes távolban voltak egymástól, a bárból áradó
szüntelen lárma pedig minden más hangot elnyomott.
- Jó, tehát nem itt él - mondta Lacy - , és az igazi nevét sem
tudom. Elég lassú kezdés, de szokott ez így lenni. Ugyanakkor
azt hiszem, mondtam már, hogy egy csomó időt elpocsékolok
olyanokra, akik felkeresnek, de aztán, amikor sor kerülhetne rá,
egy értelmes szót sem lehet kiszedni belőlük.
- Elsőnek mit szeretne tudni?
- Mi lenne, ha megmondaná a nevét?
- Annak nincs akadálya.
- Remek.
- De tudni szeretném, mit csinál a nevemmel. Nyit egy aktát?
Esetleg digitális fájlt? Ha digitálisát, hova menti el? Ki másnak
lesz még hozzáférése?
Lacy nyelt egy nagyot, és a nő szemébe nézett. Margie nem
állhatta a tekintetét, félrenézett.
- Maga ideges - mondta Lacy és úgy viselkedik, mintha
követné valaki.
- Nem, nem követnek, Lacy, de mindennek nyoma marad.
- Olyan nyom, amit valaki követhet. Értem. Ez a valaki az a
bíró, akit gyilkossággal gyanúsít? Segítsen, Margie. Adjon
valami konkrétumot.
- Mindennek nyoma marad.
- Ezt már mondta.
 Odaviharzott a pincérnő, és épp csak annyi ideig állt az
asztalnál, amíg le nem tett két pohár bort meg egy tálka
majszolni való mogyorót.
Margie mintha észre sem vette volna a bort, de Lacy kortyolt
egyet. - Hát, jól megrekedtünk a nevénél. Felírom valahova, de
egyelőre nem teszem fel a hálózatunkra. így jó lesz?
Margie bólintott, és hirtelen más ember lett. - Jeri Crosby,
negyvenhat éves, Mobile- ban politológiát tanítok a Dél-
alabamai Egyetemen. Volt egy házasságom, elváltam, van egy
lányom.
- Köszönöm. Ha jól értem tehát, úgy gondolja, hogy egy
hivatalban lévő bíró megölte az édesapját. Így van?
~ Igen, egy floridai bíró.
- Ez úgy nagyjából ezerre szűkíti a lehetséges elkövetők
számát.
- Táblabíró, huszonkettedik kerület.
- Pompás. Akkor már csak durván negyven ember jöhet
szóba. Mikor mondja meg, hogy ki a gyanúsítottja?
- Hamarosan. Tényleg. Lassíthatnánk egy kicsit? Egyelőre a
legapróbb dolgok is felzaklatnak.
- Még hozzá se nyúlt a borhoz. Az talán segít.
Jeri ivott egy kortyot, majd vett egy mély levegőt. - Azt
hiszem, maga úgy nagyjából negyvenéves lehet, ugye?
- Mindjárt. Harminckilenc. Nemsokára negyven leszek,
valóban. Traumatikus élmény?
- Hát, mondhatni. De az élet megy tovább. Tehát huszonkét
évvel ezelőtt még középiskolás volt, igaz?
- Persze. Miért fontos ez?
- Mindjárt, Lacy. Türelem. Hadd mondjam végig. Hamarosan
kiderül, miért kérdezem. Vagyis még fiatal lány volt, és
vélhetőleg nem hallott a gulfporti jogi egyetem egyik
nyugalmazott tanárának a meggyilkolásáról.
- Nem, soha. Az édesapja?
 - Igen.
- Részvétem.
- Köszönöm. Apám csaknem harminc évig tanított a gulfporti
Stetson Jogi Egyetemen itt, Floridában, tampai régió.
- Az egyetemről hallottam már.
- Amikor betöltötte a hatvanat, családi okok miatt nyugdíjba
ment, és visszaköltözött dél- karolinai szülővárosába.
Készítettem apámról egy vaskos dossziét, amit majd oda fogok
adni, ha eljön az ideje. Nagyszerű ember volt. Mondanom sem
kell, mennyire megrendítette a családunkat a halála. Valójában
én máig nem tértem magamhoz. Fiatalon elveszíteni egy szülőt
önmagában is szörnyű, de ha gyilkosság történt, egy máig
felderítetlen gyilkosság, akkor az feldolgozhatatlan. Huszonkét
év eltelt, de azóta sem történt érdemi előrelépés, a rendőrség
gyakorlatilag már feladta. Amint rájöttem, hogy nem jutnak
semmire, megfogadtam, hogy minden lehetőt megteszek, és én
magam próbálom megtalálni a gyilkost.
- Feladta a rendőrség?
Jeri ivott egy korty bort. - Ahogy múlt az idő, igen. Az aktát
még nem zárták le, néha beszélek is velük. Tesztelem őket,
tudja? Hátha. A körülményekhez képest minden tőlük telhetőt
megtettek, de ez a gyilkosság maga volt a tökéletes gyilkosság.
Bár persze mindegyik az.
Lacy ivott egy kicsit. - Tökéletes gyilkosság?
- Igen. Nincsenek tanúk, a helyszíni szemle teljesen
eredménytelen. Nincs semmi olyan nyom, ami elvezethetne a
gyilkoshoz. Nincs nyilvánvaló indíték sem.
Lacy csaknem megkérdezte: És akkor tőlem most mit vár?
De inkább ivott még egy kortyot, és megpróbált lavírozni. -
A Bírák Fegyelmi Tanácsa aligha rendelkezik olyan
eszközökkel, hogy egy ilyen régi, dél- karolinai gyilkossági
esettel foglalkozzon.
 - Nem is ezt kérem. Az önök jogi illetékessége olyan floridai
bírók esetében érvényesíthető, akik valami elfogadhatatlant
tettek. Jól gondolom?
- Igen.
- És ez a gyilkosságot is magában foglalja?
- Vélhetőleg igen, de soha nem volt ilyen ügyünk. Az ilyen
súlyos dolgokat az állami rendőrség meg talán az FBI intézi.
- A rendőrség megpróbálta. Az FBI- t viszont két ok miatt
sem érdekli. Az egyik, hogy az ügynek nincs szövetségi
vonzata. A másik, hogy semmi olyan bizonyíték nincs, ami a
gyilkosságokat összekapcsolná, így aztán az FBI nem is tud
róla. Azt hiszem, rajtam kívül senki nem tudja, hogy irt egy
potenciális sorozatgyilkossal állunk szemben.
- És az FBI- t értesítette?
- Persze. Évekkel ezelőtt. Az áldozat családtagjaiként
kétségbeesetten próbáltunk segítséget kapni. Nem jutottunk
sehova.
Lacy ismét kortyolt egyet. - Jó, hát most már elég ideges
vagyok, úgyhogy vegyük át szép sorjában az egészet. Ügy
gondolja tehát, hogy egy hivatalban lévő bíró huszonkét évvel
ezelőtt megölte az édesapját. Ez a bíró már akkor is hivatalban
volt, amikor a gyilkosság történt?
- Nem. 2004- ben választották meg.
Lacy elgondolkozott, körülnézett. Egy lobbistának tűnő
pasas, aki a szomszéd asztalnál ült, olyan arcpirítóan fodrozta,
ami a parlament környékén egyáltalán nem volt szokatlan. Lacy
addig meredt rá, amíg a férfi félrenézett, aztán közelebb hajolt
Jetihez. - Jobban érezném magam, ha valahol másutt
folytatnánk. Túlságosan zsúfolt ez a hely.
- Egy szinttel feljebb van egy kis tárgyalóm - mondta Jeti. -
ígérem, biztonságos. Ha megpróbálnék erőszakoskodni
magával, elkezd sikoltozni, és elhúzza a csíkot.
- Nyilván jó lesz, persze.
 Jeri rendezte a számlát, kimentek a bárból és az átriumból,
aztán fel a mozgólépcsőn a félemeleti üzleti szintre, ahol Jeri
kinyitotta a sok kis tárgyaló egyikét. Az asztalon számos
dosszié feküdt egymáson.
Leültek az asztal két szemközti oldalára, a dossziék középen,
épp karnyújtásnyira tőlük. Más egyéb nem volt az asztalon, sem
laptop, sem jogi feljegyzések. A mobiltelefonjuk is még a
retiküljükben volt. Jeri láthatóan fesztelenebb volt, mint a
bárban, és rögtön hozzá is kezdett. - Jó, hát vágjunk bele. Nem
írhat le semmit, egyelőre legalábbis. Az apám, Bryan Burke
1990- ben ment nyugdíjba a Stetsonról. Csaknem harminc évig
tanított azon az egyetemen, valóságos legenda volt, imádták a
tanítványai. Anyámmal úgy határoztak, hogy visszaköltöznek
abba a dél- karolinai kisvárosba, Gaffney- be, ahol felnőttek.
Sok rokonuk élt azon a környéken, a nagyszüleimről még
valami kis földet is örököltek. Felépítettek egy gyönyörű kis
házat az erdőben, csodás kertjük is volt. Az anyai nagyanyám is
velük élt, gondját viselték. Szóval, mindent egybevéve,
kellemes nyugdíjas évekre számíthattak. Biztos anyagi háttérrel
rendelkeztek, makkegészségesek voltak, a helyi templomi
közösségbe jártak. Apám sokat olvasott, jogi szaklapokba írt
cikkeket, összejárt a régi cimboráival, és új barátokra is szert
tett. Aztán meggyilkolták.
Előrenyúlt, és elvett egy kék dossziét. Jó két centi vastag
volt, mint a többi is. Átcsúsztatta az asztalon. - Cikkgyűjtemény
az apámról, a karrierjéről, az életéről és a haláláról. Van olyan,
amit innen- onnan én ástam elő, van, amit az internetről
szedtem le, de egyiket sem tárolják semmilyen szerveren.
Lacy nem nyúlt a dossziéért.
- Ha kinyitja a sárga címkénél - folytatta Jeri - , talál egy
fotót az apámról. A helyszínelők készítették a gyilkosság után
nem sokkal. Én már nagyon sokszor láttam, most nem
szeretném újra. Nézze csak meg.
 Lacy a címkéhez lapozott, és a homlokát ráncolva megnézte
a felnagyított színes fotót. Az elhunyt a gazos aljnövényzetben
feküdt, nyaka körül rövid, szorosan meghúzott kötél, amely
belevágott a nyakába. Nejlonkötélnek tűnt, a színe kék, rajta
rászáradt vérfoltok. Hátul, a tarkó alatt vaskos rögzítő csomó.
Lacy összecsukta a dossziét. - őszintén sajnálom - suttogta.
- Milyen furcsa. Huszonkét év elteltével az ember
megtanulja, hogyan élhet együtt a fájdalommal. Bezárja egy
dobozba, ahol - ha nem háborgatjuk - ott is marad. De elég egy
pillanatnyi elgyengülés, és az emlékek máris feltolulnak. Most
jól vagyok, Lacy, igazán jól, mert beszélhetek róla, és végre
történik valami. El nem tudja képzelni, hány órát győzködtem
magam, hogy felkeressem magát. Nehéz ez. Rémisztő.
- Beszélhetnénk talán most már a bűntényről.
- Igen, persze - sóhajtott Jeri, és vett egy mély levegőt. -
Apám szeretett nagyokat sétálni a házuk mögötti erdőben. Néha
anyám is vele ment, de nem sokszor, mert gyakran kínozták az
ízületei. 1992 egy szép tavaszi reggelén apám elköszönt tőle,
felkapta a sétabotját, és indult az erdei ösvényhez. A boncolás
fulladást állapított meg, de apámnak súlyos fejsebe is volt. Nem
volt nehéz kitalálni, hogy találkozhatott valakivel, aki előbb
valamivel a fejére sújtott, amitől elájulhatott, de a halált végül a
nejlonkötél okozta. Levonszolták az ösvényről egy árokba, ott
bukkantak rá aznap késő délután. A helyszínen semmi
értelmezhető nyomot nem találtak, nem volt ott a súlyos tárgy,
amivel leütötték, a száraz talajon egyetlen cipőnyomot sem
tudtak azonosítani. Küzdelemre semmi jel nem utalt, egyetlen
hajszál, egyetlen szövetszál sem került elő. Semmi, az
égvilágon semmi. A kriminalisztikai laborban alaposan
megvizsgálták a kötelet, de nem jutottak semmire. A
dossziéban ott van, hogy milyen volt. A ház ugyan nem volt
messze a várostól, de azért valamelyest mégiscsak elkülönült
tőle, és egyetlenegy tanút sem sikerült találni. Senki nem látott
semmi szokatlant, senki nem figyelt fel olyan autóra, amelynek
a rendszáma nem dél- karolinai. Nem ólálkodtak a környéken
ismeretlen idegenek. Arrafelé rengeteg olyan hely van, ahol le
lehet parkolni, el lehet rejtőzni, aztán nyomtalanul eltűnni.
Huszonkét év alatt semmi nem került elő, Lacy. Semmi. Erre
mondják, hogy döglött akta. Kénytelenek voltunk elfogadni a
keserű tényt, hogy az ügyet soha nem fogják megoldani.
- Voltunk?
- Igen, de hát azért ez leginkább mégiscsak egyszemélyes
történet. Apám után két évvel anyám is meghalt. Soha nem
tudta feldolgozni a történteket, az idegei felmondták a
szolgálatot. Van egy bátyám, Kaliforniában él, néhány évig
igyekezett tartani bennem a lelket, de aztán belefáradt, elege lett
abból, hogy a rendőrség semmit nem tud felmutatni. Néha
felhívjuk egymást, de apu már nemigen kerül szóba. Magamra
maradtam, Lacy. Nagyon egyedül vagyok.
- Ez rettenetes, Jeri. De azért a gyilkosság dél- karolinai
helyszíne és egy floridai bíróság között nagyon nagy a távolság.
Mi a kapcsolat?
- Nem sok, valóban. Leginkább csak spekuláció.
- Ha mindössze spekuláció lenne, nem ülnénk most itt. Mi
lehet az indíték?
- Az indíték, igen, ez az, ami azonosítható.
- Megosztaná velem?
- Kis türelmet, Lacy. Elképzelni sem tudja a helyzetemet. Itt
ülök magával, és mindenfajta bizonyíték nélkül vádolok valakit.
- Pillanatnyilag még nem vádol senkit, Jeri. De van egy
gyanúsítottja, máskülönben nem volna itt. Megmondja a nevét,
és én nem adom tovább senkinek. Addig semmiképpen, amíg
nem hatalmaz fel rá. Világos?
- Igen.
- Na, akkor térjünk vissza az indítékhoz.
 - Ez a kezdetektől fogva kínzó kérdés. Senkit nem találtam
apám életében, aki ne szerette volna. Egyetemi tanár volt, szép
fizetéssel, és gondosan takarékoskodott. Soha nem ment bele
kétes üzletekbe vagy befektetésekbe. Semmi ilyesmi. Ki nem
állhatta az ingatlanfejlesztőket, a spekulánsokat. Volt néhány
olyan kollégája, a jogon tanítottak ők is, akik nem kevés pénzt
vesztettek a tőzsdén, befektetéseken, más effélén, és nem
nagyon sajnálta őket. Nem voltak üzleti érdekeltségei vagy
vállalkozásai, semmi olyasmi, ami konfliktusokat szül és
ellenségeket szerez az embernek. Gyűlölte az adósságot,
minden számláját mindig pontosan fizette. Hűséges volt a
feleségéhez és a családjához, már persze amennyire én ezt
tudhatom. Ha az ember ismerte Bryan Burke- öt,
elképzelhetetlennek tartotta még csak a gondolatát is, hogy
megcsalja a feleségét. Az egyetemen rendesen bántak vele, a
hallgatói pedig rajongtak érte. A harminc év alatt négyszer is
Kiváló Professzornak választották. Rendszeresen
visszautasította a dékáni előléptetést, mert a tanítást tartotta a
legnemesebb hivatásnak, és a tanteremben akart lenni. Ne
értsen félre, Lacy, nem volt tökéletes, de irgalmatlanul közel
járt hozzá.
- Bárcsak ismerhettem volna.
- Elbűvölő, drága ember volt. Nem tudok senki ellenségéről.
Nem volt rablás, mert a pénztárcája a házban volt, és a testéről
vagy a ruházatáról sem hiányzott semmi. Baleset bizonyosan
nem lehetett. A rendőrség tehát kezdettől sötétben tapogatózott.
- De.
- De. De azért van itt valami. Vakmerő állítás, de ez minden,
amim van. Szomjas vagyok. Maga nem?
Lacy megrázta a fejét. Jeri a pohárszékhez ment, egy kancsó-
ból jeges vizet töltött magának, aztán visszaült az asztalhoz.
Vett egy mély levegőt, és folytatta. - Amint mondtam, apám
nagyon szerette a tantermi munkát. Imádott előadni. Számára ez
egyfajta előadás vole, és a színpadon ő volt az egyetlen színész.
Szerette irányítani a környezetét, és különösen a diákjait
szerette kézben tartani. Van az első emeleten egy terem,
évtizedeken ár az volt az ő birodalma. El is helyeztek ott egy
emléktáblát a tiszteletére. Ez egy kisebbfajta előadóterem,
félkörben nyolcvanan tudtak leülni, és minden előadása telt
házzal ment. Alkotmányjogi előadásai magával ragadóak,
nemegyszer humorosak voltak, de komoly felkészültség kellett
a befogadásukhoz. Elképesztő humorérzéke volt. Minden
hallgató Burke professzor úr előadásaira akart bejutni - a dr.
Burke megszólítást nagyon rühellte. Sokan nem tudták felvenni
a kurzusait, de még anélkül is végigülték az előadásait, hogy
kreditpontokát kaptak volna érte. Gyakran előfordult, hogy
tanárkollégák, tanszékvezetők, egykori hallgatók is
bezsúfolódtak a terembe, nemegyszer összecsukható széket
hoztak magukkal, és valahol helyet szorítottak maguknak. Még
az egyetem szintén jogász végzettségű rektora is sokszor
meghallgatta az előadását. Képben van, ugye?
- Igen, csak épp nem tudom elképzelni. Én csak rémülettel
tudok visszagondolni az egyetemi alkotmányjogi óráimra.
- Ez az általános, persze. Az a nyolcvan szerencsés első éves
hallgató, aki bejutott az előadására, pontosan tudta, hogy apám
nagyon kemény is tudott lenni. Elvárta tőlük, hogy felkészültek
legyenek, és hogy tisztességesen ki tudják fejezni magukat.
Ahogy az édesapjára gondolt, a szeme ismét bepárásodott.
Lacy elmosolyodott, bátorítóan bólintott, megpróbálta
megnyugtatni.
- Apa nagyon szeretett előadni, és különösen szerette a
szókratészi tanítási módszert, amikor is találomra felhívott egy
hallgatót, és megkérte, hogy a többiek előtt röviden foglaljon
össze egy esetet. Ha a diák elvétett valamit, vagy nem tudott
ügyesen érvelni, akkor a beszélgetés gyakran vitába torkollott.
Az évek során számos korábbi tanítványával beszéltem, és bár
változatlanul kifejezték a csodálatukat, a hideg rázta ki őket a
gondolatra, hogy Burke professzorral alkotmányjogi
kérdésekben kellene vitázniuk. Tartottak tőle, de összességében
mégiscsak rajongtak érte. És mindannyiukat megdöbbentette,
hogy meggyilkolták. Hát kinek juthat eszébe egyáltalán, hogy
megölje Burke professzort?
- Tényleg beszélt egykori tanítványokkal?
- Hogyne. Azzal az ürüggyel, hogy egy esetleges könyvhöz
gyűjtök róla anekdotákat. Évek óta csinálom ezt. A könyv
persze soha nem készül el, de ezzel a módszerrel egész jól el
lehet indítani egy beszélgetést. Csak kimondom, hogy egy
könyvön dolgozom, és máris megnyílnak. Legalább két tucat
fényképem van, amit egykori hallgatók küldtek nekem. Apa az
államvizsgán. Apa sörözik a diákok softball meccsén. Apa a
pulpituson egy próbaperen. Az egyetemi élet pillanatképei.
Nagyon szerették őt.
- Biztosan ebből is készített egy dossziét.
- Persze. Örömmel meg is mutatom.
- Talán majd később. Most térjünk vissza az indítékhoz.
- Jó. Szóval sok évvel ezelőtt beszéltem egy orlandói
ügyvéddel, akit apám tanított, és ez az ember elmondott nekem
egy érdekes történetet. Volt apám egyik csoportjában egy
egészen átlagos fiatalember, tizenkettő egy tucat. Egy nap
kihívta őt az apám, és megkérte, hogy fejtsen ki egy ügyet,
amely a negyedik alkotmánykiegészítéssel, a felkutatás és
elkobzás témával volt kapcsolatban. A fiú egész jól fel volt
készülve, de valamit másként értelmezett, mint apa, és
elkezdtek vitatkozni. Apám imádta, ha a diákjai szenvedélyesen
szembeszegültek az álláspontjával. Ez a diák azonban kissé
elvetette a sulykot, és hetyke modorban, meglehetősen nyeglén
kötekedni kezdett Burke professzorral, aki a végén egy
nevetéssel intézte el a dolgot. A hallgató úgy hihette, hogy most
egy darabig nem lesz műsoron, és legközelebb készületlenül
ment órára. Apám újra őt szólította fel. A tudatlanság
megbocsáthatatlan bűn volt, és a fiatalembernek csak úgy
lángolt a feje a blamázstól. Két nappal később Burke professzor
harmadszor is kihívta ugyanezt a diákot. Most rendesen
felkészült, és készen állt a szócsatára. Csak úgy záporoztak az
érvek és ellenérvek, de apám végül sarokba szorította.
Önmagában sem bölcs dolog olyan emberrel nyílt vitába
bocsátkozni, aki hosszú évek óta tanítja újra meg újra ugyanazt
az anyagot, de ez a diák ráadásul gőgös és túlságosan
magabiztos volt. A végső csapás egy szellemes aforizma volt,
amely a hallgatóság körében nagy sikert aratort, és végképp
megrengette a hallgató pozícióját. A diák teljes vereséget
szenvedett, és megszégyenült. Káromkodni kezdett, elhajította a
jegyzetfüzetét, felkapta a hátizsákját, és kiviharzott a teremből.
Az ajtó csak úgy döngölt utána. „Mit csinálna ez - jegyezte meg
apám tökéletes időzítéssel - , ha egy igazi tárgyalást kellene
levezetnie? A diákok hahotázni kezdtek, olyan hangosan, hogy
az ajtó mögül is meg kellett hallania. Leadta a kurzust,
ellentámadásba ment át, és bepanaszolta apámat a dékánnál és a
rektornál. Mivel nevetség tárgyává lett, kimaradt az egyetemről.
Leveleket kezdett írni végzett hallgatóknak, politikusoknak,
más professzoroknak, egészen furcsán kezdett viselkedni.
Apámnak is írt leveleket. Jó stílusban írt, de zavaros
gondolatmenettel, és nem igazán fenyegető hangon. Az utolsó
levél egy Fort Lauderdale melletti privát pszichiátriai intézetből
jött, kézírással, az intézet levélpapírján. Azt állította benne,
hogy ideg- összeroppanása van, amit kizárólag apám
viselkedése okozott.
Szünetet tartott, és ivott egy kis vizet.
Lacy egy darabig türelmesen várt. - Ennyi? - kérdezte végül.
- Ez az indíték? Egy elégedetlen joghallgató?
- Igen, de ennél sokkal bonyolultabb a dolog.
- Hát, reméljük. Mit történt ezzel a fiatalemberrel?
 - Összeszedte magát, és Miamiban befejezte a jogi
egyetemet. Ma bíróként dolgozik. Nézze, tudom, hogy
szkeptikus, jó okkal, de ő a világon az egyetlen lehetséges
gyanúsított.
- Mit jelent az, hogy sokkal bonyolultabb a dolog?
Jeri a dossziékra nézett hosszan, némán, öt volt belőlük,
mindegyik más- más színű, de mind az öt igencsak vaskos.
Lacy követte Jeri pillantását, és végül megértette a célzást. - És
ez az öt ugyanennek a gyilkosnak öt további áldozata?
- Ha nem így gondolnám, most nem lennék itt.
- Biztos van köztük valamilyen kapocs, igaz?
- Kettő is. Az egyik a módszer. Mind a hat áldozatnak
rásújtottak a fejére, aztán megfojtották őket ugyanazzal a típusú
kötéllel. A kötél minden esetben csúnyán felhasította az
áldozatok nyakát, és hátul a csomó is ugyanolyan. A gyilkos
mintegy névjegyként hagyta hátra. És mind a hatnak volt
valami nézeteltérése a bírónkkal.
- Nézeteltérés?
- Mondjuk így. Jól ismerte őket. És évekig követte őket.
Lacy néhány pillanatig levegőt se vett, nyelt egy nagyot,
zsigeri félelem szorította össze a gyomrát. Kiszáradt a szája, és
csak annyit tudott mondani: - Ne mondja meg a nevét. Nem
hiszem, hogy készen állok rá.
Hosszan hallgattak, mindketten csak meredtek maguk elé. -
Nézze - mondta végül Lacy - , mára eleget hallottam. Hadd
emésszem meg. Majd hívom.
Jeri elmosolyodott, bólintott. Hirtelen magába roskadt.
Mobilszámot cseréltek, és elköszöntek egymástól. Lacy
végigviharzott az előcsarnokon, és amilyen gyorsan csak tudott,
beült a kocsijába.
 
 3.

A Floridai Állami Egyetemtől nem messze élt egy nemrégiben

rehabilitált épülettömb elegáns, ultramodern lakásában.
Egyedül élt, már ha nem számítjuk Frankie- t, a csúnyácska
francia buldogot. A kutyája mindig az ajtóban várta, és
napszaktól függetlenül azonnal kikéredzkedett, hogy
megöntözze a virágágyásokat. Lacy kiengedte, aztán töltött
magának egy pohár bort, lezuppant a kanapéra, és csak merőn
bámult kifelé az ablak nagy üvegtábláján.
Kora március volt, kezdtek hosszabbodni a nappalok, de
azért még mindig elég rövidek voltak. A Középnyugaton nőtt
fel, és a legkevésbé sem hiányzott neki a hideg, sötét tél meg a
rengeteg hó. Szerette Florida északnyugati részét, a Panhandle,
a „serpenyőnyél” vidékét, az enyhe teleket, a váltakozó
évszakokat, a hosszú, meleg tavaszi napokat. Két hét múlva
óraátállítás, még tovább hosszabbodnak a nappalok, felélénkül
az egyetemi városrész, beindulnak a kerti sütögetések, a
medencés partik, kezdetét veszi a jókedvű koktélozás, a
teraszos vígságok. A diákok sütkéreznek a tengerparton, és szép
barnára sülnek.
Hat gyilkosság.
Tizenkét éve vizsgálja a bírók különféle visszaéléseit, úgy
hitte, nagy meglepetés nem érheti már. Eléggé fáradt és
túlhajszolt volt ahhoz, hogy készpénznek vegye Jeri történetét.
Egyébként minden eléje kerülő panaszt kétségekkel fogadott.
De Jeri Crosby nem hazudik.
 Lehet, hogy tévesek Jeri teóriái, és alaptalanok a
gyanúsításai. Talán még a félelmei sem indokoltak. De
nyilvánvalóan meg van győződve arról, hogy az apját megölte
egy hivatalban lévő bíró.
Lacy üres kézzel jött el a Ramadából. Mindössze egyetlen
dossziét nyitottak ki, de az is ott maradt az asztalon. Most már
kezdett kíváncsi lenni. Megnézte a telefonját, két nem fogadott
hívása volt Allie Pachecótól, a barátjától. Allie nem volt a
városban, majd valamikor később beszélnek. Lacy elővette a
laptopját, és elkezdett guglizni.
A huszonkettedik igazságügyi kerület három megyét foglalt
magában Florida északnyugati részén. A három megyében
nagyjából négyszázezer ember él, és ebben az igazságügyi
kerületben negyvenegy táblabíró tölt be hivatalt, választás
útján. A huszonkettedik kerületben Lacy emlékezete szerint a
BFT- nél eltöltött tizenkét éve alatt csak két- három
jelentéktelen esetben kellett felelősségrevonási eljárást indítani.
A negyvenegyből tizenötöt 2004- ben választották bíróvá - ez
az az év, amikor a Jeri által gyanúsított férfi is bíró lett. A
Miami Egyetemen ebből a tizenötből mindössze egy ember
szerzett jogi diplomát.
Nem egész tíz percen belül Lacy már tudta is a nevet: Ross
Bannick. Negyvenkilenc éves, pensacolai születésű, nőtlen,
gyermektelen. Az igazságügyi kerület honlapján nem sok
életrajzi információra lelt. A feltöltött fénykép meglehetősen
jóképű férfit mutatott, sötét szem, erős áll, kissé őszülő haj.
Lacy igazán vonzó férfinak találta, és csodálkozott, hogy
nőtlen. Talán elvált, ki tudja. Keresgélt még egy kicsit, hátha
rábukkan valamire a neten, de semmi érdemleges. Az elég
nyilvánvaló volt, hogy a két és fél ciklus alatt, amióta bíró, nem
keveredett kétes ügyekbe. Lacy átnézte a BFT nyilvántartását,
de az évek során egyetlen iktatott panasz sem érkezett ellene.
Floridában az volt a gyakorlat, hogy az ügyvédeknek éves
beszámolót kellett benyújtaniuk a bírókról, akikkel a munkájuk
során találkoztak. Névtelenül, persze. Az elmúlt öt évben
Bannick csillagos ötöst kapott az ügyvédi kamarától. A
minősítő jelzők csak úgy ragyogtak: pontos, gyors, felkészült,
készséges, szakszerű, szellemes, együttérző, sziporkázó,
„félelmetesen intelligens”. A huszonkettedikből csak két másik
bíró kapott ilyen kiváló értékelést.
Tovább ásott, és végül mégiscsak talált valami kis sarat. A
Pensacola Ledger újságcikke volt, még 2000- ből, az április 18-
i szám. Egy helybéli, harmincöt éves ügyvédnek, Ross
Bannicknek politikai ambíciói támadtak, és megpróbálta a
huszonkettedik egyik öreg bíróját kiszorítani a hivatalából. Vita
támadt abból, hogy Bannick egyik ügyfele, egy
ingatlanfejlesztő vízi vidámparkot akart létesíteni Pensacola
kiemelt értékű tengerpartján. A park ötletét szinte mindenki
ellenezte, és a pereskedések és ütésváltások közt kiderült, hogy
Bannick ügyvédnek tízszázalékos részesedése volt a
vállalkozásban. A tények nem voltak egészen egyértelműek, de
Bannick állítólag el akarta titkolni, hogy érdekelt az üzletben.
Az ellenfele kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és
hirdetésekben támadt ellene. Ez végzetesnek bizonyult Bannick
számára, a választáson megsemmisítő vereséget szenvedett. Az
újságcikkek csekély tényanyagából nem lehetett pontos
következtetéseket levonni, de úgy tűnt, hogy Bannick nem
csinált rosszul semmit. Mindenesetre a hivatalban lévő bíró
nagy fölénnyel győzött.
Lacy tovább kutatott, és megtalálta a 2004- es választási
eredményeket. Az újság közölt egy fotót is az öreg bíróról,
legalább kilencvenévesnek látszott, és még két cikket is
publikáltak hanyatló egészségi állapotáról. Bannick ügyesen
kampányolt, és a négy évvel korábbi ellentmondásos ügyeket
már senki nem emlegette. Nagyjából ezer szavazat
különbséggel nyert. Ellenfele három hónappal később meghalt.
 Lacy ráébredt, hogy éhes, és kivette a hűtőből az előző
napról megmaradt pitét. Allie már három napja úton volt, így
Lacy nem főzött. Töltött még egy kis bort, leült a
konyhaasztalhoz, és csipegetett a kajából. A 2008- as
újraválasztásakor Bannicknek nem volt ellenfele. Floridában
nem gyakori, hogy hivatalban lévő táblabírónak a választáskor
komoly kihívója lenne. Igaz, ez más államban sincs másképp.
Bannick vélhetőleg hosszú időre bebetonozta magát.
A mobilja pityegni kezdett, Lacy felugrott. Annyira elmerült
a tépelődésben, hogy még a pitéről is megfeledkezett.
Ismeretlen szám.
- Na, megvan a neve? - kérdezte Jeri.
Lacy elmosolyodott. - Nem volt nehéz - felelte. - Miamiban
végzett, 2004- ben választották meg bírónak a huszonkettesbe.
Csak egy ilyen van.
- Jóképű a tag, mi?
- Aha. Vajon miért nem nős?
- Gőzöm sincs.
- Nekem se.
- Valami gondja van a nőkkel, ez is különös.
Lacy vett egy mély levegőt. - Na jó. Nem találkozott vele,
gondolom.
- Isten őrizz! Dehogy. A közelébe se mennék. Mindenütt
biztonsági kamerákkal veszi magát körül - a tárgyalótermében,
az irodájában, az otthonában.
- Ez fura.
- A furánál ez azért több.
- Úton van? Vezet?
- Pensacolába megyek, aztán talán Mobile- ba. Holnap aligha
tud találkozni velem, gondolom.
- Hol?
- Pensacolában.
- Az innen három óra kocsival.
 - Hát igen, nem a szomszédban lakik.
- És mi lenne a célja a találkozásnak?
- Nekem egy célom van az életben, Lacy, maga ezt már
pontosan tudja.
- Elég sűrű napom lesz.
- Mindegyik ilyen, nem?
- Sajnos igen.
- Akkor tegye meg, hogy felvesz a táncrendjébe. Mikor
találkozhatnánk?
- Jó, meg fogom nézni.
Hosszú szünet állt be, olyan hosszú, hogy Lacy végül
megkérdezte: - Ott van még?
- Jaj, persze. Bocsánat. Hajlamos vagyok elkalandozni. A
neten talált valamit?
- Igen, egy keveset. A választásairól. Először mindegyiket a
Ledger tette közzé.
- Azt megtalálta 2000- ből, ami a földügyletét tárgyalja? Az a
telekspekuláció a megválasztásába került.
- Igen, olvastam.
- Én összegyűjtöttem az összesét egy dossziéba, bármikor
elolvashatja.
- Jó, majd meglátjuk.
- Danny Clevelandnek hívták azt az újságírót. Valahonnan
északról keveredett ide. Úgy hat évig dolgozott a Ledgernek,
aztán továbbállt. Az utolsó munkahelye az arkansasi Little
Rockban volt.
- Az utolsó?
- Igen. A lakásában találtak rá. Fulladásos halál. Ugyanaz a
kötél, ugyanaz a csomó. A tengerészek dupla nyolcasnak
hívják, eléggé ritka. Egy újabb megoldatlan rejtély, egy újabb
döglött akta.
Lacy megpróbált reagálni valamit, de észrevette, hogy
remegni kezdett a bal keze.
 - Ort van még? - kérdezte Jeri.
- Igen... azt hiszem... Mikor volt ez a...?
- Kétezerkilencben. Egy árva nyomot sem hagyott hátra. De,
Lacy, túl régen beszélünk már irt a telefonban. A többit inkább
személyesen. Majd tudassa, hogy mikor találkozhatunk. - És
hirtelen megszakította a hívást.

Allie Pachecóval bő két éve járt, de úgy érezte, valahogy

megrekedt a kapcsolatuk. A férfi harmincnyolc éves volt, és a
tizenegy éve véget érő szörnyűséges első házassága kínzó
emlékeit még a terápián sem volt hajlandó előhozni. A házasság
mindössze négy rémséges hónapig tartott, a felesége
szerencsére nem esett teherbe.
Lacy egyre nyilvánvalóbbnak látta, hogy kettejük között
azért nem fonódik szorosabbra a kapcsolat, mert mindketten
élvezik és féltik a szabadságukat. Soha nem költözött össze
senkivel, és nem is vágyott rá, hogy állandóan ott toporogjon
körülötte valaki. Lacy persze szerette az apját, de jól emlékezett
a basáskodó természetére; hímsoviniszta volt, és cselédnek
tekintette a feleségét. Lacy anyja engedelmesen behódolt neki,
a lánya előtt mentegette az apa viselkedését, és egyre azt
suttogta a lánya fülébe: - Az ő generációja már csak ilyen.
Gyatra kifogás volt, és Lacy megfogadta, hogy ilyen üres
szólamot soha nem fog elfogadni. Allie más volt. Kedves volt,
segítőkész, sokat mókázott, és az esetek többségében
kifejezetten figyelmesnek bizonyult. Mindemellett az FBI
különleges ügynöke is volt, és ezekben a napokban ideje nagy
részében Florida legdélibb részén drogkereskedőkre vadászott.
Ha nem pörögtek ennyire a dolgok - ami ritkán esett meg - ,
akkor a terrorelhárításhoz vezényelték. Azt is rebesgették, hogy
esetleg áthelyezik. Nyolcévnyi különleges ügynöki munka után,
amely során nem volt híján a kitüntetéseknek, mindig is ott
lebegett fölötte az átirányítás esélye. Legalábbis Lacy így látta.
A lakásában két fürdőszoba volt, a kisebbiket átengedte
Allie- nek, aki ki is tett a polcra egy fogkefét meg egy
borotválkozószettet. Áthozott mást is Lacyhez, de csak
módjával, épp csak annyit, hogy ha ott akar aludni, legyen mit
felvennie. Lacy viszont a cuccaival érzékelhetőbbé tette a
jelenlétét a férfi negyedórányira lévő kis lakásában. Átvitt
pizsamát, régi tornacipőt, kényelmes farmert, fogkefét, még
néhány divatlapot is tartott a kisasztalon. Egyikük se
féltékenykedett, de a maguk visszafogott módján kölcsönösen
jelezték, hogy otthon érzik magukat a másik lakásában.
Lacyt megdöbbentette volna, ha a férfinak másvalakivel is
van viszonya. Allie egyszerűen nem az a típus volt. De Lacy
sem. Leginkább az volt az érdekes, hogy Allie állandó utazásai
és mindkettejük zsúfolt időbeosztása lehetővé teszi- e, hogy
elégedetté tegyék egymást. Ez egyre több erőfeszítésbe került,
ez pedig azért volt - ahogy egy közeli barátnője megfogalmazta
- , mert „Mindjárt középkorú leszel”. Lacy felbőszült ezen a
megfogalmazáson, és a rákövetkező hónapban rákapcsolt,
Allie- t hetekig hajszolta a két lakás között, mígnem aztán
mindketten totál kifáradtak, és megbeszélték, hogy szünetet
tartanak.
Allie fél nyolckor jelentkezett, beszélgettek egy kicsit, de
csak röviden, mert a férfi „felderítésen” volt, bármit is jelentett
ez. Lacy tudta, hogy a barátja valahol Miami környékén van.
Kölcsönösen biztosították egymást a hiányérzetükről, és
elköszöntek.
Allie megveszekedett profi volt, a munka volt a mindene, és
a feladatairól még Lacynek sem beszélt, nemhogy idegeneknek.
Azt, hogy hol dolgozik, a legszűkebb ismeretségi körén kívül
nem tudta senki. Ha megkérdezték, mivel foglalkozik, azt
felelte, „biztonsági kérdésekkel”, de olyan hangsúllyal, hogy
nem volt több kérdés. Ügynökök voltak a barátai is. Nagy néha,
leginkább egy- két pohár után megesett, hogy mondott pár szót
nekik a munkájáról, de akkor is csak általánosságban. Veszélyes
munkát végzett, és más ügynökökhöz hasonlóan őt is az
adrenalin éltette.
Ezzel szemben Lacy folytonosan ugyanazokkal a szokványos
és unalmas panaszokkal bajlódott: a bírák túl sokat isznak,
ajándékokat fogadnak el ügyvédi irodáktól, húzzák az időt,
részrehajlóak, és belekeverednek a helyi politikába.
Hat gyilkosság bizonyosan felélénkíti a praxisát.
Küldött egy e- mailt a főnökének, hogy kivesz egy nap
szabadságot, és holnap nem megy be. A munkaszerződése
szerint négy napot indoklás nélkül kivehetett. Ritkán élt ezzel a
lehetőséggel, még az előző évről is maradt három napja.
Felhívta Jerit, és megbeszélték, hogy másnap egykor
találkoznak Pensacolában.
 
 4.

Ha nincs Frankie, a szabadnapján addig lustálkodhatna,

ameddig jólesik. De ez csak álom. A kutya már napfelkelte előtt
mocorogni kezdett, ki kellett mennie. Utána Lacy végignyúlt a
kanapén, egy kicsit szeretett volna még lustálkodni, de Frankie
úgy döntött, hogy ideje reggelizni. Úgyhogy Lacy is
felhörpintette a kávéját, és álmosan nézte, miként kel fel a nap.
Izgatott volt, hogy találkozik Jetivel, de nyomasztották a
szokásos félelmei. Hamarosan betölti a negyvenet, és ez
elszomorította. Élvezte az életét, de a napjai valahogy
kisiklottak a kezei közül, és valós házassági tervei sem voltak.
Gyereket eddig nem akart, és már rég eldöntötte, hogy nem is
fog vállalni soha. De ettől nem érezte rosszul magát. Az összes
barátjának volt egy vagy több gyereke, némelyik már tizenéves,
és Lacy hálás volt a sorsnak, hogy őt nem terhelik efféle
gondok. Elképzelni sem tudta, honnan venné a türelmet a
gyerekneveléshez a mobiltelefonok, a drogok, az alkalmi szex,
a közösségi média és más internetes zagyvalékok korában.
A BFT- hez tizenkét éve jött, és már rég ki kellett volna
lépnie, mint ahogy minden kollégája így tett, akit csak
megismert a cégnél. Ahhoz, hogy valaki elinduljon a jogi
pályán, a BFT egész jó hely volt, de a komoly ambíciókkal
rendelkező jogászoknak egyértelmű zsákutca. A legjobb
egyetemi barátnője már egy washingtoni mamutcégnél
dolgozott partnerként, de az is igaz, hogy egy perc szabad ideje
nem volt, ilyen életet viszont nem akart Lacy. Dolgozni kellett
volna a barátságuk fenntartásán, de Lacy nem volt biztos abban,
hogy megéri. A többi régi egyetemi barátnőjét elsodorta az élet,
az ország különféle távoli szegleteiben éltek, keményen
dolgoztak, és igyekeztek elegendő időt szánni a családjukra is.
Lacynek nem volt semmi épkézláb ötlete, hogy mi mást
csinálhatna, így aztán túl sokáig maradt a BFT- nél, most pedig
már azon aggódott, hogy elszalasztotta az igazán jó
lehetőségeket. A legnagyobb ügye, a pályája csúcsa már
mögötte volt. Három éve már, hogy körültekintő nyomozással
leleplezett egy körzeti bírót, aki Florida állam
igazságszolgáltatásának valaha volt legnagyobb
megvesztegetési botrányába keveredett. Lacy rábizonyította a
bíróra, hogy összeállt egy bűnszövetkezettel, amely sok milliót
húzott le egy indián kaszinóról. A bűnözők most szövetségi
börtönökben raboskodtak, és még jó néhány évig ott is
maradnak.
Akkoriban szenzációként robbant az ügy, és a BFT- t egy
rövid időre kiváló ugródeszkává tette. Lacy legtöbb kollégája
élt is a lehetőséggel, és menő állásokhoz jutottak. Az állami
törvényhozás azonban csak újabb költségvetési
megszorításokkal fejezte ki a háláját.
Lacynek nagyon sokba került, hogy híres ember lett.
Súlyosan megsérült egy szántszándékkal megrendezett
autóbalesetben a kaszinó közvetlen közelében. Hetekig feküdt
kórházban, utána pedig hónapokig járt hozzá gyógytornász,
fizikoterapeuta. A törések és zúzódások meggyógyultak, de a
pszichés sérülései, a lelki sebei vele maradtak. A baleset idején
vele utazott a barátja és kollégája, Hugo Hatch, ő a helyszínen
életét vesztette. Hugo özvegye szándékos emberölésért pert
indított, és súlyos sérülései miatt maga Lacy is keresetet adott
be. A bírósági eljárás ígéretesnek tűnt, szinte készpénznek
lehetett venni a jelentős kártérítést, de mint általában a polgári
perek, ez is nyúlt, mint a rétestészta.
 Lehetetlenség volt, hogy ne járjon az eszében a reménybeli
hatalmas összeg. Szinte tapintható közelségben volt már a
kazalnyi dohány, amit csak növelni fog, ha az állam beváltja,
amivel fenyegetőzött, és elkobozza a per alá vont
vagyontárgyakat. De roppant bonyolult eljárás volt. A
károsultak és az ügyvédeik is seregestül tartották a markukat.
Az ő személyes ügye még nem került a bíróság elé, és a
kezdetektől azzal biztatták, hogy perre soha nem is fog sor
kerülni. Lacy ügyvédje biztos volt benne, hogy a vádlottak
minden lehetőt meg fognak tenni, hogy peren kívül
megegyezzenek. Kiverte őket a jeges víz, ha arra gondoltak,
hogy esküdtszék elé kellene állniuk. Hogyan magyaráznák meg
a furmányosan kitervelt, szándékos autóbalesetet, amelyben
Hugo meghalt, Lacy pedig súlyosan megsérült? A
megállapodás most már csak napok kérdése lehetett, Lacy pedig
joggal számított hét számjegyű összegre.
Ha az ember betölti a negyvenet, nem kap röhögőgörcsöt, de
ha egy zsíros bankszámlával mérsékelik a frusztrációját,
hajlamos legalább elmosolyodni. Tisztes fizetése volt, az
édesanyjától is szép summát örökölt, adóssága nem volt,
megtakarítása annál több. A kártérítés olyan anyagi szintre
emelné, hogy elköszönhetne a cégtől. Hogy hová menne, még
nem tudta, de ezek már édes gondok lesznek. A napjai
örvendetesen meg voltak számlálva a BFT- nél, és ez már
önmagában jobb kedvre derítette. Bármelyik pillanatban új
életpálya nyílhat meg előtte, és a tény, hogy fogalma nincs, mit
fog kezdeni magával, a legkevésbé sem búsította.
Addig persze le kell még zárnia néhány ügyet, és egy- két
bíró ellen eljárást kell kezdeményeznie. A napjai rendszerint
úgy kezdődtek, hogy győzködnie kellett Önmagát, ideje már
indulni a hivatalba. De ez a mai nap más volt. Kifejezetten
felkeltette az érdeklődésérjen Crosby elképesztő története erről
a gyilkos bíróról. Az ügy igazságtartalmával kapcsolatosan erős
kétségei voltak, de ahhoz azért elég kíváncsi volt, hogy
alaposabban utánanézzen. Mert mi van, ha igaz a történet? Mi
van, ha Lacy Stoltz egy újabb országos sikerrel zárhatja le ezt
az életszakaszát? Egy újabb ragyogó szakmai dicsőség! Vagy
fél tucat döglött ügy oldódik meg, és a nevét szalagcímekben
hozzák az újságok! Jól van, elég legyen az álmodozásból,
intette magát. Ideje beizzítani a napot.
Gyorsan lezuhanyozott, egy pár percig a tükör előtt igazgatta
a haját és a sminkjét, beleugrott egy farmerba meg a
szabadidőcipőjébe, tápot meg vizet készített ki Frankie- nek, és
már indult is. Az első kereszteződésnél az erre felhívó táblánál
gondosan megadta az elsőbbséget. A tábla mindig a balesetére
emlékeztette. Különös, hogy bizonyos tárgyak mennyire
felidéznek bizonyos emlékeket. Ahogy reggelente felnézett a
táblára, mindig beugrott a kép. Egy pillanat alatt el is tűnt, de
másnap újra előjött. A volán mögött a rémálom után még három
év elteltével is óvatos volt, mindig megadta az elsőbbséget, és
soha nem lépte túl a sebességhatárt.
A város nyugati szélénél, a parlamenttől és az egyetemi
campustól távol behajtott egy bevásárlóközpont parkolójába,
letette a kocsit, és öt perccel nyolc után beült a törzshelyére,
Bonnie reggelizőjébe, ahol se diák, se lobbisra nem szokott
megfordulni. Mint mindig, most is üzletkötőkkel és rendőrökkel
volt tele. Felvett egy napilapot, és leült a pulthoz közel, nem
messze a konyhai kiadóablaktól, ahol jól hallhatta, ahogy a
pincérnők a szakácsokkal kerepelnek, akik persze nem
késlekedtek a maguk csípős megjegyzéseivel. Lacy
végigböngészte a menüt, és felfigyelt a hely legendás
ínyencségére, avokádós tószt buggyantott tojással, havonta
legalább egyszer nem tudott ellenállni neki. Miközben várta az
ételt, megnézte az e- mailjeit meg a néhány sms- t, amit reggel
kapott, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy huszonnégy órát
a fontosabb ügyek is nyugodtan várhatnak. Küldött egy
üzenetet Darrennek, hogy aznap nem megy be.
A mókázó kollégától pillanatokon belül meg is jött a válasz,
hogy Lacy épp állást keres- e.
Ilyen volt ekkoriban a közhangulat a BFT- nél. Akik még
tartották a frontot, azokat is azzal froclizták, hogy biztos a
kilépésüket tervezik.

Fél tízkor Lacy már a nagy, kelet- nyugati 10- es számú

autópályán haladt. Március 4- e volt, kedd, és minden héten
nagyjából ebben az időben szokta hívni egyetlen testvére, a
bátyja. Gunther Atlantában ék, és ingatlan fejlesztésben utazott.
Szüntelenül lelkes volt, és mindig épp egy új, nagyszabású
üzletet bonyolított. Lacyt fárasztották a szenvedélyes
szóáradatai, de türelmesen végighallgatta. Gunther aggódott a
húga miatt, és rendre azzal traktálta, hogy Lacynek állást
kellene változtatnia, menjen Atlantába, ahol majd együtt
leakasztják a nagy zsetont. Lacy minden alkalommal
udvariasan elhárította az ajánlatot. Gunther állandóan
kötéltáncot járt, de mintha élvezte volna, hogy az egyik banktól
felvett hitelből fizeti ki a másikat, folytonosan csődeljárás
fenyegette, de mindig egérutat nyert. Lacy elképzelni sem tudta
volna, hogy valahol Atlanta külvárosában Gunther irányítása
alatt bevásárlóközpontokat épít; úgy, ahogy van, rémálom volt
az egész.
Mindig közel álltak egymáshoz, hét hónappal azelőtt
azonban az édesanyjuk hirtelen meghalt, és a veszteség még
szorosabbá tette a kapcsolatukat. Ebben ugyanakkor Lacy
gyanúja szerint a várható kártérítés is jelentős szerepet játszott.
Gunther úgy gondolta, a húga milliókat fog kapni, és azt az
irritáló szokást vette fel, hogy unos-untalan mindenféle kéretlen
befektetési tanácsokat adott a testvérének. Lacy némileg
szorongva gondolt a napra, amikor a bátyja majd kölcsönt kér
tőle. Gunther egyik adósságból éviekéit a másikba, és a
csillagos eget is leimádkozta az égről, ha ez volt szükséges az
újabb hitelhez.
- Szia, hugi! - köszönt vidáman Gunther. - Hogy s mint vagy
ott délen?
- Kösz, Gunther, megvagyok. És te?
- Nagy fába vágtam a fejszémet. Hogy van Allie? Jól
kijöttök?
- Fogjuk rá. Sokat van távol. És nálad? Mi van a nőkkel?
- Nincs sok újság. - Gunther nemrégiben vált el, és olyan
elánnal hajtotta a nőket, mint a bankkölcsönöket. Lacy erre nem
igazán volt kíváncsi. Szerette volna rávenni a bátyját, hogy két
sikertelen házasság után nézze már meg jobban, kit visz az
ágyába, de Gunther az ilyesmit eleresztette a füle mellett.
- Úgy hallom, vezetsz - mondta Gunther.
- Pensacolába megyek, egy tanút akarok becserkészni.
Semmi extra.
- Mindig ezt mondod. Még mindig új állást keresel?
- Semmi ilyesmit nem mondtam. Annyit csak, hogy kezdem
unni a mostani melót.
- Itt fent sokkal izgibb az élet, hugi.
- Igen, ezt már mondtad. Trudy nénivel nem beszéltél
mostanában, igaz?
- Tudod, hogy nem hívom, ha nem muszáj.
Trudy az édesanyjuk húga volt, amolyan igazi minden lében
kanál vénlány, aki fontoskodva igyekezett összetartani a
családot. Sokat szomorkodott a testvére hirtelen halála miatt, és
a bánatát szerette volna megosztani az unokahúgával és az
unokaöccsével.
- Két napja hívott, rémes volt - mondta Lacy.
 - Mindig rémes. Ezért nem tudok beszélgetni vele. Fura, mi?
Amíg anya élt, szinte soha nem beszéltünk vele, most meg
haverkodni akar velünk.
- Nem könnyű neki, Gunther. Légy vele türelmesebb.
- Kinek könnyű manapság? Hoppá! Befutott egy másik
hívásom. Egy bankár, aki valami nagy lóvét akar hozzám vágni.
Le kell tennem. Majd később hívlak. Szeretlek, hugi!
- Én is téged.
A keddi csevegéseik jobbára ilyen hirtelenséggel szoktak
zárulni, amikor más, fontosabb hívásokkal ostromolták. Lacy
megkönnyebbült, mert Gunther általában a kártérítési perről is
kérdezgetni szokta. Felhívta Darrent az irodában, csak hogy
köszönjön neki, és biztosítsa arról, hogy másnap tényleg bent
lesz a hivatalban. Allie- t is felhívta, hangpostaüzenetet hagyott.
Aztán lehalkította a mobilját, és feltekerte a rádiót. Szerette
Adele londoni élő koncertjét.
 
 5.

A GPS- nek köszönhetően Pensacola egyik régi negyedében

megtalálta a Brookleaf temetőt, és letette az autót a parkolóban.
Közvetlenül előtte egy négyszögletű, bunkerszerű épület
magasodott, nem lehetett más, csak mauzóleum, azon túl pedig
sok- sok hektáron sírkövek és emlékművek. Aznap nemigen
rendeztek temetést, a parkolóban a sajátján kívül mindössze egy
autót látott.
Tíz perccel korábban érkezett, beütötte Jeri számát. - Maga
jött a világosbarna Subaruval? - kérdezte Jeri.
- Igen. És maga hol van?
- Bent a temetőben. Jöjjön be a nagykapun, aztán végig a régi
sírok mentén.
Lacy végigment a kis betonlapokkal kikövezett gyalogúton,
mellette végig réges-régi emlékművek és családi sírboltok,
elmúlt századok kiválóságainak végső nyughelyei. Az idő
múlásával a régi sírok vesztettek fenségükből, utánuk még
díszesebb sírkövek következtek. Ahogy jobbra- balra
nézegetett, látta, hogy ezek már alig pár évtizedesek. Az ösvény
balra kanyarodott, és a néhány meghagyott lombos fa egyike
mögül előlépett Jeri Crosby.
- Jó napot! - mondta Jeri mosollyal az arcán.
- Magának is. Miért temetőben találkozunk?
- Gondoltam, hogy megkérdezi. Mondhatnám, hogy mert
félreeső helyen van, vagy a változatosság kedvéért. Meg lehet
más oka is.
 - Akkor halljuk ezt a más okot.
- Hogyne - bólintott Jeri. - Erre jöjjön. - Sok száz sírkő
mellett sétáltak el, a távolban még sok ezer másik. Egy messzi
kicsiny magaslaton sírásók dolgoztak egy fa bíbor
lombkoronája alatt. Készítették a helyet az újabb jövevénynek.
- Ide - mondta Jeri, letért az ösvényről, és a sírok között
kanyarogva haladt tovább. Végül megállt, és fejével némán egy
bizonyos Leawood család végső nyughelye felé intett. Apa,
kicsi leányka és egy fiatal férfi, Thad, aki 1950- ben született,
és 1991- ben halt meg.
Lacy egy ideig csendesen nézte a családi sírkövet, aztán
amikor már épp kérdezni szeretett volna, Jeri megszólalt. -
Thad helybéli fiú volt, itt nőtt fel a környéken, egyetemre ment,
visszajött, és itt kapott munkát szociális munkásként. Soha nem
nősült meg. Cserkész volt, kedvelte azt az életet, igen magas
rangot ért el, és szeretett gyerekekkel dolgozni. Edzette az
ifjúsági baseballcsapatot, a templomban is tanítgatta a srácokat,
ilyesmi. Innen nem messze élt egyedül egy kis lakásban. A
húszas évei közepén a 722- es cserkészcsapat parancsnoka lett,
ezen a vidéken ez volt az egyik legrégibb csapat. Főállású
munkaként végezte ezt a tevékenységet, és úgy tudni, minden
percét szerette a hivatásának. A csapatából sokan mind a mai
napig szeretettel emlékeznek rá. Mások azonban nem. 1990
körül hirtelen felhagyott a cserkészélettel, és még a környékről
is eltűnt. Azt beszélték, molesztálta, megrontotta a fiúkat. Nagy
botrány lett, még a rendőrség is vizsgálatot indított, de semmi
nem lett az egészből, mert az áldozatok visszakoztak. Nem
lehet hibáztatni őket. Ki vágyna ilyen kellemetlen
közfigyelemre? Miután a fiatalember elhagyta a várost,
elcsitultak a dolgok, és az állítólagos áldozatok sem mondtak
senkinek semmit. A rendőrség elvesztette az érdeklődését.
Miután Thad meghalt, az ügyet lezárták.
 - Fiatalon halt meg - jegyezte meg Lacy, mint aki vár még
némi információt.
- Igen, valóban. Egy ideig az alabamai Birminghamben élt,
aztán ide- oda sodródott. Chattanooga egy kis külvárosában,
Signal Mountainben találták meg. Ott bérelt egy olcsó lakást,
targoncásként dolgozott egy raktárban. Egy este elment kicsit
kocogni, aztán soha nem ért haza. A holttestét gyerekek találták
meg az erdőben. A nyaka körül ugyanaz a kötél. Súlyos ütést
kapott a fejére, aztán megfojtották. Úgy hiszem, ő lehetett az
első, de hát ki tudhatja?
- Biztos róla is van dossziéja.
- Persze. írtak ezt- azt a chattanoogai újságban, és a Ledger is
beszámolt róla. Rövid gyászjelentés. A családja visszahozatta
ide, egyszerű szertartás volt. És most itt van. Eleget látott?
- Bőven.
- Akkor menjünk.
Visszamentek az ösvényen a kocsikhoz. - Szálljon be -
mondta Jeri - , majd én vezetek. Elviszem egy rövid körútra.
Ebédelt már?
- Nem. De nem is vagyok éhes.
Beszálltak Jeri fehér Toyota Camryjába, és elindultak. Jeri
rendkívül óvatos volt, idegesen tekintgetett a visszapillantó
tükörbe. - Úgy csinál, mintha követné valaki - mondta végül
Lacy.
- Így élek, Lacy. Most az ő területén vagyunk.
- Ne vicceljen már.
- A legkevésbé sem viccelek. Húsz éve követem a gyilkost,
és időnként már azt hiszem, hogy ő követ engem. Valahol
meglapul, és okosabb, mint én.
- De hát nem követi magát, vagy igen?
- Nem tudhatom biztosan.
- Nem tudja biztosan?
- Nem.
 Lacy beharapta az ajkát, és nem erőltette tovább a kérdést.
Végighajtottak néhány kisebb utcán, majd Jeri ráfordult egy
szélesebb útra. A fejével a templom felé bökött. - Ez a
Westburg metodista templom, a város egyik legnagyobb
temploma. Van az alagsorban egy nagy közösségi terem, a 722-
es csapat időtlen idők óta ott tartja a gyűléseit.
- Föltételezem, hogy Ross Bannick is tagja volt a
cserkészcsapatnak. Jól gondolom?
- Jól.
Elhajtottak a templom mellett, majd kis utcák hálójában
kanyarogtak. Lacyben egy sor kérdés motoszkált, de
visszafogta magát. Tudomásul kellett vennie, hogy Jeri a maga
tempójában meséli el a történteket. Jeri ráfordult a Hemlock
Streetre, háború előtt épült bájos házak között haladtak,
mindegyik felújítva, kiváló állapotban, keskeny
kocsifelhajtókkal, a tornácok körül kecses virágágyásokkal. Jeri
egyszer csak balra mutatott. - Az ott fent, az a kék, ott élt a
Bannick család. Abban a házban nőtt fel Ross, és mint
gondolhatja, az iskolába, a templomba, a cserkészgyűlésekre is
szépen elgyalogolhatott innen. A szülei már nem élnek, most a
nővére lakik a házban. Jóval idősebb az öccsénél. Bannick
örökölt egy méretes birtokot nem messze innen, Chavez
megyében, ott él. Egyedül. Soha nem nősült meg.
Elmentek a ház mellett. - A családja befolyásos volt? -
kérdezte végül Lacy.
- Az apja közkedvelt gyermekgyógyász volt. Hatvanegy éves
korában halt meg. Az anyja hóbortos művészféle volt,
becsavarodott, utolsó éveiben a megyei sárgaházban élt.
Akkoriban elég ismert volt a család. Az episzkopális egyház
tagjai voltak, a templom itt van a sarkon túl. Barátságos,
szeretetteljes környék volt.
- Terjedt bármi szóbeszéd, hogy Thad Leawood molesztálta
Ban nicket?
 - Nem. És bizonyíték sincs rá, semmi. Ahogy tegnap
mondtam, Lacy, semmire nincs bizonyítékom. Csak feltevéseim
vannak. Hipotézisek, bármi tárgyi bizonyság nélkül.
Lacynek már a nyelvén volt valami szarkasztikus
megjegyzés, de inkább csendben maradt. Ráfordukak egy
szélesebb útra, és néhány percig egyikük sem szólalt meg. Jeri
most egy keskenyebb utcába hajtott be, ahol kisebbek voltak a
házak, a kertek kevésbé ápoltak. Jobbra mutatott. - Ott fent, az a
fehér, sátortetős faház a barna kisteherautóval. Leawoodék
egykori otthona. Ott nőtt fel Thad. Tizenöt évvel volt idősebb
Rossnál.
Elhaladtak a ház mellett. - Most ki él irt? - kérdezte Lacy.
- Nem tudom. Nincs jelentősége. Egy Leawood sem él már.
Jeri áthajtott egy kereszteződésen, aztán jobbra- balra
kanyarogva maguk mögött hagyták a lakónegyedeket. Rátértek
egy forgalmas autópályára. - Mennyi ideig tart még az
idegenvezetés? - kérdezte Lacy.
- Már nem sokáig.
- Addig kérdezhetek?
- Persze. Bármit.
- Amit mondott, ott fent, a Signal Mountain- i gyilkosság.
Tud valamit a vizsgálati eredményekről?
- Szinte semmit. Az a környék népszerű kirándulóhely, de
egyetlen szál tanút sem találtak. A boncolási eredmény szerint a
halál valamikor este hét és nyolc között állt be. Meleg októberi
nap volt. Leawood aláírta a jelenléti ívet, a szokásos időben, öt
perccel öt óra után kijelentkezett a raktárból, és hazaindult.
Egyedül élt, nagyon kevés barátja volt. Az egyik szomszédja
észrevette, hogy fél hét körül futni indul, és a rendőrség adatai
szerint ekkor látta bárki is élve utoljára. A város szélén lakott,
nem messze a helytől, ahol a gyalogösvény indul.
Ahogy távolodtak Pensacolától, meggyérült a forgalom. Egy
táblán ez állt: CULLMAN, 8 mérföld.
 - Ha jól sejtem, Cullmanba megyünk - mondta Lacy.
- így van - felelte Jeri. - Pár perc, és átérünk Chavez
megyébe.
- Már alig várom.
- Jól van, Lacy. Legyen kicsit türelmesebb velem. Nem
könnyű ez nekem. Maga az egyetlen ember, akire rábíztam a
titkomat.
- Oké. Akkor térjünk vissza a gyilkosság helyszínéhez.
- Rendben, vissza a helyszínhez. A rendőrség semmit sem
talált. Se hajszál, se szövetdarab, se súlyos tárgy. Csak a
nejlonkötél Leawood nyaka körül, hátul ugyanaz a dupla
nyolcas csomó.
- És a kötél ugyanolyan?
- Igen. Ugyanaz, mint a többi.
Egy tábla azt mutatta, hogy beértek Chavez megyébe. -
Benézünk Bannick bíróhoz? - kérdezte Lacy.
- Nem, dehogy.
Ráhajtottak egy négysávos autópályára, ahonnan Cullman
külvárosát lehetett látni: gyorséttermek, motelek,
bevásárlóközpontok.
- És a rendőrség mit csinált? - kérdezte Lacy.
- A szokásosat. Kutakodtak, házról házra jártak, kocogókat és
sétálókat kérdeztek ki. Meg Thad munkatársait, egy- két
fellelhető barátját. Átvizsgálták a lakását, és mivel láthatóan
nem túrta fel senki, a rablást kizárták. Megtették, ami tőlük
tellett, de nem jutottak semmire.
- És ez 1991- ben volt?
- Igen. Semmi nyom. Ez is csak egy döglött akta.
Lacy igyekezett megőrizni a nyugalmát, és a kérdései közt
mélyeket lélegzett. - És itt is mindent dossziékba rendezett?
- Hogyne.
- De a rendőrségtől hogy szerezte meg, amit megtudott? Nem
szívesen adják ki az aktáikat.
 - Az információ szabadságára hivatkozva. Valamicskét
együttműködtek, de igaza van, igazából soha semmi
konkrétumot nem adnak ki a kezükből. Azt mondják,
folyamatban lévő ügyről van szó, és rád csapják az ajtót. Jut
eszembe, nem tegeződhetnénk?
- De, persze.
- Kösz. Szóval régi ügyek esetén egy kicsit
engedékenyebbek. Meg hát lyukat beszélek a hasukba.
- És ez nem hagy nyomot?
- De. Lehet.
Letértek az autópályáról, és azt a táblát követték, amely a
történelmi belváros felé mutatott. - Voltál valaha Cullmanban? -
kérdezte Jeri.
- Nem hiszem. Tegnap este utánanéztem, de a BFT- nek az
utóbbi húsz évben nem volt itt semmilyen ügye. Pensacolában
elég sok, de itt Chavez megyében csendesen csordogálnak a
dolgok.
- Hány megyét felügyeltek?
- Túl sokat. Négy vizsgálónk van a tallahassee- i irodánkban,
három pedig Fort Lauderdale- ben. Az annyi, mint hét vizsgáló
hatvanhét megyére, ezer bíróra, hatszáz tárgyalóteremre.
- És elegen vagytok?
- Rendszerint igen. A bíráink túlnyomó többségére
szerencsére nincs panasz. Csak néhány férges almánk van.
- Mint ez itt.
Erre nem reagált Lacy. A Main Street külső szakaszán voltak,
ahonnan Jeri két jobbkanyar után egy kereszteződéshez ért, és
megáik. Szemben egy kapuval elzárt modern épület állt,
társasházak sora, kis kertekkel.
- Bannick apja úgy negyven évvel ezelőtt vette ezt a helyet -
mondta Lacy. - Jó befektetés volt. Ross ott él bent, úgyhogy
ennél beljebb nem megyünk. Egy sereg kamerát szereltetett fel.
 - Épp elég közel vagyunk - mondta Lacy, és már azon volt,
megkérdezi, mire jó, ha Jeri tudja, hol lakik Bannick. De
visszafogta magát. - Térjünk kicsit vissza a rendőrségre -
mondta aztán, miközben már továbbhajtottak. - Nem tartasz
attól, hogy nyomot hagysz, amikor beszélsz velük?
Jeri megeresztett egy ritka mosolyt, és halkan felkuncogott. -
Teremtettem magamnak egy fiktív világot, amelyben sokféle
alakom van. Szabadúszó újságírótól kezdve bűnügyi riporteren
át magán nyomozóig minden vagyok ebben a világban. Olykor
még regényírónak is kiadom magam. Különböző neveim
vannak, különböző lakcímekkel. Amikor ebben az ügyben
jártam, Memphisből érkezett bűnügyi újságírót alakítottam, aki
cikksorozatot ír régi, felderítetlen tennessee-beli ügyekről. A
főnöknek átadtam a névjegyemet, telefonszámmal, e-mail-
címmel Csodákra képes egy bájos mosoly meg egy rövid
szoknya. Ezek mind férfiak, Lacy, a gyengébbik nem. Egy kis
napsütéses csacsogás után egész szépen megnyílnak.
- Hány mobilod van?
- Nem is tudom. Legalább hat vagy hét.
Lacy hitetlenkedve megrázta a fejét.
- Meg azt se felejtsd el, hogy ez az ügy szinte már teljesen
feledésbe merült. És nem véletlenül. Mihelyt tudatára ébredtek
a rendőrök, hogy semmi nincs a kezükben, lényegében ejtették
az ügyet. Az áldozat nem az ő városukban élt, és családtagok
sem voltak, akik csesztették volna őket. A bűncselekmény
véletlenszerűnek és megoldhatatlannak tűnt. Néha az ilyen
döglött akták esetén megesik, hogy a rendőrök örömmel
fogadják, ha valaki friss szemmel néz rá az ügyre.
Visszaértek a történelmi városközpontba. A főteret egy
impozáns, korinthoszi oszlopokkal ékes törvényszéki épület
uralta. Körülötte a tágas téren üzletek, hivatalok.
- Itt dolgozik - mondta Jeri. - De nem megyünk be.
- Mára eleget láttam már.
 - Mindenütt kamerák vannak.
- Tényleg azt gondolod, hogy Bannick felismerne téged?
Ugyan már, Jeri. Soha nem találkoztál vele, nem igaz? Fogalma
se lenne, hogy ki vagy, és mit akarsz.
- Ez igaz, de mi értelme volna kockáztatni? Bár egyszer,
évekkel ezelőtt mégiscsak bementem. Az ülésszak első napja
volt, és csak úgy nyüzsögtek az emberek, több mint száz
esküdtjelöltet hívtak meghallgatásra. Ott maradtam a tömegben,
nézelődtem. A tárgyalóterme az első emeleten van, az irodája
pedig a folyosó végén. Különös élmény volt, nyomasztó, hogy
egy épületben vagyok azzal az emberrel, aki megölte az
apámat.
Lacyt meglepte az a bizonyosság, ami a szavaiból áradt.
Mindenfajta bizonyíték nélkül Jeri meg volt győződve arról,
hogy Bannick az édesapja gyilkosa. Tőle, Lacytől pedig azt
várja, hogy a nyakába vegye az ügyet, és valamiképpen
igazságot szolgáltasson.
Megkerülték a teret, és kihajtottak a belvárosból. - Innék egy
kávét - mondta Jeri. - Te?
- Nekem is jólesne. Vége a túrának?
- Igen. De majd még sok mindenről kell beszélnünk.
 
 6.

A város szélén megálltak egy franchise- étteremnél, bementek.

Fél három volt, mindössze egy- két ember lézengett a helyen.
Egy sarokasztalt választottak, jó messze a bárpulttól, ahol
egyébként egy lélek se volt. Jerri egy méretes táskát hurcolt
magával, Lacy gyanította, hogy a retiküljébe nem fértek volna
be a dossziék. Kávét rendeltek, és várakozás közben jeges vizet
szopogattak.
- Thad Leawoodról többször is mondtad, hogy ő volt az első
- törte meg a csendet Lacy. - Ki volt a második?
- Hát azt nem tudom, hány áldozat van, úgyhogy nem lehetek
biztos benne, hogy ő volt az első. Eddig hat áldozatról tudok.
Thadet 1991- ben ölte meg, és azt hiszem, az apám lehetett a
második, a rákövetkező évben.
- Értem. És nem szeretnéd, ha jegyzetelnék.
- Nem, egyelőre nem.
- Danny Cleveland, az újságíró, 2009- ben volt, ö lett volna a
harmadik?
- Nem hiszem.
Lacy ingerülten felsóhajtott. - Már megint harapófogóval kell
kihúzni belőled a dolgokat. Idegbajt kapok ettől.
- Nyugi, mindjárt. A harmadik, legalábbis a listám szerint,
egy lány volt, akit a jogi egyetemen ismert meg.
- Egy lány?
- Igen-
- És őr miért ölte meg?
 Megkapták a kávét, megint elcsendesedtek. Jeri szép lassan,
ráérősen elkeverte benne a tejszínt. Fesztelenül körülnézett. -
Ezzel majd később foglalkozzunk - mondta. - Eddig háromról
beszéltünk. Egyelőre legyen elég ennyi.
- Jó, rendben. De azért azt megkérdezném, hogy a másik
háromnál több bizonyítékod van, mint az elsőknél?
- Nem igazán. Csak az indíték és a módszer. Ennyi. De abban
biztos vagyok, hogy mind a hárommal Bannick végzett.
- Értem. Tíz éve van hivatalban. Olyan gyilkossággal is
gyanúsítod, amit már bíróként követett el? Más szóval: most is
csinálja?
- Ó, hát persze. A legutóbbit két évvel ezelőtt. Egy nyugdíjas
ügyvéd volt az áldozat, Keysben élt. Egykor vállalati
nagykutya. Egy csónakban találták meg. Pecázgatott, aztán
megfojtották.
- Erre emlékszem. Kronkite, valahogy így hívták.
- Kronke. Perry Kronke. Nyolcvanegy éves volt, amikor
kifogta az utolsó halat.
- Nagy visszhangja volt.
- Hát, legalábbis Miamiban. Arrafelé népességarányosan
több ügyvédet ölnek meg, mint bárhol másutt az országban. Jó
hely, mi?
- Kábítószer.
- Persze.
- És mi a kapcsolat Bannickkel?
- 1989 nyarán gyakornok volt Kronke cégénél, és úgy érezte,
átverték, amikor nem kapott tényleges állásajánlatot. Biztos,
hogy nagyon berágott, mert húsz évet várt a bosszúra. Ezt
nevezem türelemnek, Lacy.
Beletelt egy percbe, amíg Lacy feldolgozta ezt. Kortyolgatta
a kávéját, csak nézett ki az ablakon.
Jeri előrehajolt. - A sorozatgyilkosok amatőr szakértőjeként
azt hiszem, ez volt a legnagyobb hibája. Legalábbis eddig. Egy
köztiszteletben álló öreg ügyvédet ölt meg, akinek sok barátja
volt. Az áldozatai közül ketten voltak igazán tekintélyesek - az
apám és Kronke.
- És a két gyilkosság között húsz év telt el.
- Ez nagyon is jellemző rá. Az ilyesmi szokatlan, de nem
példátlan a szociopaták között.
- Sajnálom, de nem vagyok tisztában a szakzsargonnal.
Olyan bírókkal van dolgom, akik többnyire egészségesek
mentálisan, csak valamiért elhanyagolnak egy- két ügyet, vagy
a személyes ügyeiket összekeverik a bírói feladataikkal.
Jeri sokatmondóan elmosolyodott, és belekortyolt a kávéjába.
Egy újabb körbepillantás után azt mondta: - Egy pszichopata
súlyos mentális zavarral küzd, és antiszociális a viselkedése. A
szociopata egy felturbózott pszichopata. Nem egészen orvosi a
meghatározás, de elég közel áll hozzá.
- Oké, figyelek, csak folytasd.
- Ügy hiszem, Bannick azokról az emberekről vezet listát,
akik megsértették vagy megszégyenítették. Ez olyan kicsiség is
lehet, mint hogy egy jogászprofesszor semmibe vette, és olyan
brutalitás is, hogy egy cserkészvezető szexuálisan kihasználta.
Addig valószínűleg rendezett volt a viselkedése, amíg be nem
következett az abúzus. Nehéz elgondolni, mit okozhat ez egy
gyerekben. Ezért volt mindig problémája a nőkkel.
A magabiztossága most is lefegyverző volt, ugyanakkor
megdöbbentő is. Oly régóta üldözte már Bannicket, hogy a
gyanú bizonyosság lett.
- Rengeteg könyvet elolvastam a sorozatgyilkosokról -
folytatta. - Ponyvát is, szakirodalmat is. Az ilyen emberek nem
akarják ugyan, hogy elkapják őket, ugyanakkor fontos nekik,
hogy valaki - a rendőrség, az áldozat családja, a sajtó - tudjon a
létezésükről, a ténykedésükről. Arról, hogy változatlanul
aktívak. Sokan közülük briliáns elmék, mások kőbunkók.
Nagyon sokfélék. Néhányan évtizedekig gyilkolnak, és soha
nem kapják el őket, mások nem bírják idegileg, és kapkodnak.
Az ilyenek általában hibáznak is. Az egyiknek világos indítéka
van, a másik találomra öl.
- De azért általában elkapják őket, nem?
- Nehéz megmondani. Ebben az országban évente átlagosan
tizenötezer gyilkosság történik. Az esetek egyharmada örökre
megoldatlan marad. Vagyis évi ötezer, ötezer idén, ötezer
tavaly, ötezer tavalyelőtt. 1960 óta több mint kétszázezer. Olyan
sok felderítetlen gyilkosság van, hogy lehetetlenség
megmondani, ezt vagy azt az áldozatot bizonyosan egy
sorozatgyilkos ölte meg. A legtöbb szakértő szerint ezért van
az, hogy hátrahagynak valamit. Valami apró bűnjelet. Azt
akarják, hogy valaki tudjon a tevékenységükről. Hogy ez ő, és
nem más. A mások félelme táplálja és inspirálja őket. Mint
mondtam, azt nem akarják, hogy elkapják őket, de azt igen,
hogy tudjanak róluk.
- Tehát senki, még az FBI sem tudja, hogy hány
sorozatgyilkos mászkál szabadon?
- Nem tudja senki. És a leghíresebbek közül néhányat soha
nem sikerült még csak azonosítani sem. Nem kapták el soha
például Hasfelmetsző Jacket sem.
Lacy önkéntelenül felnevetett. - Bocsáss meg, de
elképesztőnek tartom, hogy itt ülök a floridai Podunkban,
kellemes kávét kortyolgatok, és közben Hasfelmetsző Jackről
csevegek.
- Ne nevess, kérlek. Tudom, hogy nagyon különös, de igaz
minden.
- Mit vársz tőlem, mit tegyek?
- Csak annyit kérek, hogy higgy nekem. Muszáj hinned
nekem.
Lacy elkomolyodott, ivott még egy korty kávét. Hosszú
szünet állt be, nem néztek egymás szemébe. - Jó - mondta aztán
- , figyelek. Az elméleted alapján azt mondod, Bannick azt
akarja, hogy elfogják?
- Nem, nem. Ahhoz túl óvatos, túl okos, túl türelmes. Meg
aztán túl sok a vesztenivalója is. A legtöbb sorozatgyilkos, a
többi gyilkoshoz hasonlóan, a társadalom peremén él.
Bannicknek neve van, rangja, örökségből valószínűleg sok
pénze is. Beteg ember, de a külső máz remek. Egyház, klub,
ilyesmi. Igen aktív a helyi ügyvédi kamarában, valami történeti
társaság elnöke, de még színésznek is hiszi magát, fellép egy
vidéki kis társulattal. Kétszer is láttam előadását, rémes.
- Láttad a színpadon?
- Igen. Érthető okokból persze kevés néző volt, de nem
mondanám kockázatosnak, hogy bementem, mert a teremben
sötét volt.
- Ennek alapján nem tűnik antiszociálisnak.
- Ahogy mondtam, jó a külső máz. Soha senki nem
gyanakodna rá. Pensacola környékén még egy szőkét is láttak
vele. Sok ilyet használ, valószínűleg megfizeti őket, de erről
igazából nem tudok semmit.
- És a szőkékről honnan tudsz?
- Közösségi média. Az Amerikai Rákellenes Liga például
évenként gálaestet tart, elegáns, puccos esemény. Az apja, a
gyerekgyógyász rákban halt meg, Bannicket is bevonják tehát.
Nagy, népes estély, egy csomó pénzt gyűjtenek ilyenkor. A
médiában híre megy. A magánszféra ma már nagyon leszűkült,
Lacy.
- De hát ő nem posztói semmit.
- Nem, persze, semmit. A közösségi médiában egyáltalán
nem jelenik meg. De ha valaki - mint én - állandóan a neten lóg,
csuda dolgokat tud előkaparni.
- De azt mondtad, minden nyomot hagy.
- Ez igaz, de a véletlenszerűnek tűnő szörfözést nehéz
lekövetni. Meg hát óvintézkedéseket is teszek.
 Újabb hosszú szünet állt be, Lacy erősen küszködött, hogy
mit is kérdezzen. Jeri idegesen várt. Ha még valamit feltár,
elriaszthatja újdonsült bizalmasát. A pincérnő arra sétált a
kávéskannával, feltöltötte a csészéket.
Lacy nem nyúlt a kávéjához. - Egy kérdés - szólalt meg újra.
- Azt mondtad, a legtöbb sorozatgyilkos azt akarja, hogy tudjon
valaki a ténykedéséről. Ez Bannickre is igaz?
- Ó, de mennyire. Járja egy régi mondás az FBI- ügynökök
között. „Előbb- utóbb mindenki odabiggyeszti az aláírását.”
Valami könyvben olvastam, talán egy regényben. Nem
emlékszem. Nagyon sokat olvastam.
- A kötél?
- A kötél. Mindig centi vastag nejlonzsinórt használ, kiváló
minőségű, dupla, kettős fonatú, könnyű zsinór. Körülbelül
hetven centi hosszú. Kétszer tekeri az áldozat nyaka köré, olyan
erősen, hogy a bőr mindig el vágódik, és dupla nyolcas
csomóval rögzíti, amit valószínűleg a cserkészcsapatban tanult.
Kronke esetét leszámítva minden bűnügyi helyszínről vannak
fotóim.
- Nem óvatlanság ez?
- Lehet, talán. De hát ki végez bármi érdemleges nyomozást?
Hat gyilkosság, hat különböző joghatósági illetékesség, hat
különböző állam, és mindez húsz év alatt. A hat
rendőrkapitányság közül egy sem tett még csak kísérletet sem,
hogy a feljegyzéseit összevesse egy másikéval. Egyszerűen
nem így működik a rendőrség. És ő tudja ezt.
- És csak egy történt Floridában?
- Igen. Mr. Kronke, két évvel ezelőtt.
- Pontosan hol?
- Lent, Marathon városában, a Keys- szigeteknél.
- De hát akkor miért nem mész el oda, a rendőrségre?
Megmutatod a dossziéidat, és elmondod nekik az elméletedet.
 - Jó kérdés. Esetleg megteszem, Lacy. Előfordulhat, hogy
rákényszerülök. De kétségeim vannak. Mit gondolsz, mit fog
tenni a rendőrség? Nekigyürköznek öt döglött aktának öt másik
államban? Aligha. És egyáltalán nem mellékes, hogy egyelőre
nincs semmilyen bizonyítékom. Mit adhatnék nekik? A legtöbb
esetben már amúgy is ejtették az ügyet.
Lacy kortyolt egyet a kávéjából, és minden meggyőződés
nélkül bólogatott.
- És van egy sokkal fontosabb oka is, hogy nem mehetek oda.
Félek, Lacy.
- Félsz tőle, igaz?
- Rettenetesen. Túl okos ahhoz, hogy elkövessen egy
gyilkosságot, és egyszerűen csak annyiban hagyja a dolgot.
Húsz éve abban a tudatban élek, hogy itt van velem, figyel, és
sorra tünteti el a nyomait.
- És azt akarod, hogy én is részt vegyek ebben?
- Meg kell tenned, Lacy. Nincs senki más, aki segíthetne
nekem.
- Ezt nem hiszem.
- Elhiszed, amit mondtam?
- Nem tudom, Jeri. Tényleg nem tudom. Ne haragudj érte, de
egyelőre nem is nagyon tudom felfogni.
- Ha nem állítjuk meg, újra gyilkolni fog.
Lacy igyekezett feldolgozni, amit hallott. Zavarta, hogy Jeri
többes számot használ. Eltolta a csészéjét. - Egy napra nekem
elég ennyi, Jeri. Meg kell emésztenem. Aludnom kell rá, meg
kell próbálnom eligazodni.
- Persze, Lacy, értem. Meg kell értened, hogy nagyon
egyedül vagyok. Sok éve élek együtt ezzel a teherrel.
Felemészt, a végsőkig kimerít. Terápiára járok, de még nem
tartok sehol. Ráment a házasságom, és csaknem a karrierem is.
De nem hagyhatom abba. Mit szólna az apám? El se hiszem,
hogy legalább eddig eljutottam, hogy végre beszélek róla
valakinek. Valakinek, akiben megbízom.
- Nem érdemeltem ki a bizalmadat.
- De azért elnyerted. Nincs senki más, akihez fordulhatnék.
Szükségem van egy barátra, Lacy. Ne hagyj egyedül, kérlek.
- Nem arról van szó, hogy magadra akarnálak hagyni. A nagy
kérdés az, hogy tehetek- e valamit egyáltalán. Mi nem
gyilkossági nyomozók vagyunk, Jeri. Az a rendőrség meg talán
az FBI dolga. Az ilyen munkához egyszerűen nincsenek
eszközeink.
- De nekem tudsz segíteni, Lacy. Meghallgatsz, fogod a
kezem. És egy bizonyos pontig nyomozni is tudsz biztosan. A
BFT-nek joga van beidézni embereket. A kaszinó ügyében egy
egész bűnbandát elkaptál, a tisztességtelen bíróval együtt.
- Sok segítséget kaptam, főleg az FBL-tól. Azt hiszem, nem
érted, hogy a mi hivatalunk hogyan működik. Addig egy lépést
sem tehetünk, amíg valaki nem nyújt be írásos panaszt. Addig
semmi nem történik.
- A beadvány névtelen?
- Az elején igen. De később már nem. Amint iktattuk a
panaszos beadványt, negyvenöt napunk van, hogy ellenőrizzük
az állításokat.
- A bíró tud a vizsgálatról, amelyet folytattok?
- Az attól függ. A bírók a legtöbb esetben tudják, ha panasz
érkezik ellenük. A beadvány szerzője nem titkolja, hogy
panasszal kíván élni. A beadványok sorsa azonban bizonytalan,
vannak ügyek, amelyek hónapokig, olykor évekig is
elhúzódnak. De nem szokatlan, ha egy bíró nincs részletesen
tájékoztatva az eljárásról. Ha úgy ítéljük meg, hogy a vádaknak
van alapjuk - ez a ritkább hivatalos formában értesítjük a bírót.
- És ekkor mindenképpen megtudja a nevemet?
- Általában így történik, igen. Egy olyan ügyre se
emlékszem, amikor a panasz benyújtója teljes névtelenségben
maradt.
- De azért ezt is lehet, nem?
- Ezt meg kell beszélnem az igazgatóval, a főnökömmel.
- Ez megrémít, Lacy. Az az álmom, hogy elkapjam az
embert, aki megölte az apámat. A másik álmom, hogy a nevem
ne legyen rajta semmiféle listán. Túl veszélyes.
Lacy az órájára pillantott, és még arrébb tolta a csészéjét. -
Figyelj, nekem ez elég volt egy napra - mondta fáradtan. - Még
haza is kell érnem. Hosszú az út. Hagyjuk most itt abba.
- Jól van. De meg kell ígérned, hogy bizalmasan kezeled a
dolgot. Névtelenséget kérek. Rendben?
- Rendben. De meg kell beszélnem a főnökömmel.
- Megbízható férfi?
- Igen, de nő. Eléggé kényes a munkánk. Választott bírák
tisztessége és jó hírneve a tét, ezért számunkra alapvető kérdés
a diszkréció. Amíg nem feltétlenül szükséges, senkinek nem
adom ki a nevedet. Rendben lesz így?
- Azt hiszem, igen. De folyamatosan tájékoztass a
fejleményekről.

A húszperces út vissza a temetőbe visszafogottan telt. Hogy

könnyedebb legyen a hangulat, Lacy Jeri lányáról, Denise- ről
kérdezett. A Michigani Egyetem végzős hallgatója volt, nem
emlékezett a nagyapjára, és nagyot keveset tudott a
meggyilkolásáról. Jerit érdekelte volna, hogy Lacy, ez a vonzó,
egyedülálló nő miért nem ment soha férjhez, de ez a beszélgetés
megfeneklett. Lacynek nem volt újdonság az efféle
kíváncsiskodás, és nem volt türelme hozzá. Drága néhai
édesanyja évekig gyötörte azzal, hogy egyedül, gyermektelenül
fog megöregedni, és Lacy már ügyesen hárította, ha valaki bele
akarta ütni az orrát a dolgába.
 A temetőnél Jeri átadott neki egy vászontáskát. - Itt van
néhány dosszié - mondta. - Előzetesként. Otthon nagyon sok
van még.
- Gondolom, az első háromról.
- Igen. Az apám, Thad Leawood és Danny Cleveland.
Később majd a többiekről is beszélgetünk.
A táska már így is elég nehéz volt, és Lacy a legkevésbé sem
volt biztos benne, hogy kell neki ez a papírhalom. Alig várta,
hogy beülhessen a kocsijába, magára csukhassa az ajtót, és
indulhasson haza. Elköszöntek, kölcsönösen megígérték
egymásnak, hogy hamarosan beszélnek, és kihajtottak a
parkolóból.
Félúton volt Tallahassee felé, amikor megzörrent a telefonja.
Allie volt. Későn ér haza, és jólesne neki egy pizza meg egy
pohár bor. Lacy már négy napja nem látta, és hirtelen hiányozni
kezdett neki. Elmosolyodott a gondolatra, hogy összebújhat egy
tapasztalt FBI- ügynökkel, akivel a munkán kívül másról is
beszélgethetnek.
 
 7.

Szerda reggel Darren Trope nagy vidáman betoppant Lacy

irodájába. - Na, milyen volt a nyomozati meló? Volt valami
érdekes?
- Nem igazán.
- Hiányoztunk?
- Hát, sajnos nem - felelte Lacy mosolyogva. Épp azon volt,
hogy kihalásszon egy aktát a tucatnyi közül, amelyek szép
rendben egymásra pakolva vártak a sorukra az íróasztala sarkán
egy dossziérendezőben. Egy Gilchrist megyei bíró peres feleket
és ügyvédeket egyaránt az őrületbe kergetett, mert képtelen volt
tárgyalásra előkészíteni az ügyeket. Azt rebesgették, hogy
alkohol lehet a dologban. Lacy kelletlenül úgy döntött, ennek
érdemes utánanéznie, és belefogott, hogy értesíti a bíró urat,
miszerint vizsgálat alá veszik.
- Későig aludtál? Volt valahol egy szuper ebéded az FBI-os
fiúnkkal?
- Nem véletlenül hívják ezeket indoklás nélkül kivehető
szabadnapoknak.
- Hát jó. Itt semmiről nem maradtál le.
- Ebben biztos vagyok.
- Elmegyek valami rendes kávéért. Kérsz valamit?
- Igen. A szokásosat.
Mostanában egyre hosszabbak voltak Darren kávészünetei.
Két éve volt a BFT- nél, de már most jól lehetett látni rajta az
érdektelenség összes ismert tünetét. Ahogy Darren kiment,
Lacy becsukta az ajtót, és megpróbált erre az újabb részeges
bíróra koncentrálni. Egy teljes óra eltelt, de alig haladt valamit,
úgyhogy végül félre is lökte az aktát.
Az irodában Maddy Reese volt a legmegbízhatóbb kollégája.
Négy éve jött a céghez, és a négy ügyvéd közül - Lacy után
jócskán lemaradva - már neki volt a leghosszabb szolgálati
ideje. Koppantott az ajtón, de már jött is befelé. - Van egy
perced? - kérdezte.
A nyitott ajtók elvét még a legutóbbi igazgató vezette be.
Mindenki szabadon jött- ment, képtelenség volt félrehúzódni
akár csak egy percre is, valaki mindig megzavarta a munkát. Ez
a főnök már elment, és bár az irodák ajtajai jobbára csukva
voltak, a régi megszokáson nehezen lehetett változtatni.
- Hogyne - mondta Lacy. - Mi újság?
- Cleo azt akarja, hogy nézd át újra a Handy-ügyet. Úgy
gondolja, foglalkoznunk kellene vele.
A mostani igazgatónak Cleopatra volt a rendes neve.
Ambiciózus nő volt, akinek hetek alatt sikerült megutáltatnia
magát mindenkivel.
- Jaj, csak ne megint a Handyt! - nyögött fel kétségbeesetten
Lacy.
- Pedig bizony igen. Úgy tűnik, folytonosan felülbírálja a
területrendezési szabályokat egy bizonyos ingatlanfejlesztő
javára, aki történetesen az unokaöccse barátja.
- Ez itt Florida. Megesik az ilyesmi.
- Hát, mindenesetre a szomszédos földtulajdonosok fel
vannak háborodva, és ügyvédeket fogadtak. Múlt héten ismét
feljelentették, és a dolgok meglehetősen gyanúsak. Tudom,
hogy mennyire szereted a területrendezési ügyeket.
- Odavagyok értük! Hozd be az aktát, belenézek.
- Köszönöm! Ja, és Cleo ma délután kettőre értekezletet
hívott össze.
 - Azt hittem, a hétfő reggeli megbeszélésekkel letudjuk az
ilyesmit.
- Ja. Csak hát Cleo új szabályokat talál ki.
Maddy kiment, de nem csukta be maga után az ajtót. Lacy
ránézett a monitorra, szokása szerint végigpergette a beérkezett
leveleket, hogy eldöntse, mi velük a teendő. Észrevette, hogy
Jeri is ín.
Beszélhetnénk? Majd hívlak. A számom 776- 145- 0088. Ezt
még nem ismered.
Lacy hosszan bámult a levélre, és közben azon töprengett,
miként is kerülhetné el a válaszadást. Ez vajon melyik a fél
tucat telefon közül? Megzörrent a mobilja, megjelent rajta a
szám.
- Szia, Jeri - szólt a telefonba, és már állt is fel, hogy
becsukja az ajtót.
- Nagy köszönet a tegnapért, Lacy. Fogalmad sincs, milyen
sokat jelentett nekem. Az éjjel úgy aludtam, mint már évek óta
nem.
Jó neked. Bár Allie az éjjel végre meleget adón ott volt
mellette, a nap történéseit nem tudta kiverni a fejéből. - Örülök,
Jeri. Érdekes volt a tegnapi nap.
- Ez a legkevesebb, amit mondhatunk róla. Na, mi újság?
Meglepte a kérdés, megrémítette. Új barátnője most akkor
mindennap fel fogja hívni, és új híreket vár tőle? - Ezt hogy
érted?
- Hát mit gondolsz? Mi a következő lépés?
_ Még nem gondolkodtam rajta - hazudta Lacy. - Épp csak
egy napig nem voltam bent, de máris feltorlódtak a
feladathegyek.
- Bocs, nem akarlak zavarni, ne haragudj. De annyira
megkönnyebbültem, hogy rajta vagy az ügyön. Nem is tudod,
milyen magányos volt egyedül kínlódni ezzel.
- Nem vagyok benne biztos, Jeri, hogy egyáltalán van- e ügy.
- Már hogyne lenne? Átnézted a dossziékat?
- Nem. Nem jutottam még hozzá. Van egy csomó más
intéznivalóm is.
- Ja, értem. Nézd, újra találkoznunk kell, hogy a többi
áldozatról is beszéljünk. Tudom, hogy így nagy hirtelen sok ez
most neked, de merem állítani, hogy az asztalodon nincs semmi
fontosabb Bannicknél.
Igaz. A sokszoros gyilkosság vádja mellett minden eltörpül.
- Figyelj, Jeri. Nem ejthetek ki mindent a kezemből, hogy
most azonnal nyissak egy új aktát. Nem mászhatok bele ebbe az
igazgatóm engedélye nélkül. Ezt világosan elmondtam, nem?
- Lehet - felelte Jeri meggyőződés nélkül, majd ugyanúgy
folytatta. - Ma meg holnap tanítok, de a szombatom szabad. Mit
szólsz? Most majd én megyek, és keresünk valami csendes
helyet.
- Sokat gondolkoztam ezen tegnap, amikor három óra hosszat
autóztam hazafelé, de még mindig nem látom, hogyan lehetne
nekünk bármi jogi illetékességünk. Egyszerűen nincsenek
eszközeink ahhoz, hogy gyilkosságot, pláne gyilkosságokat
vizsgáljunk.
- A barátodat, Hugót megölték egy megrendezett közlekedési
balesetben, és azt hiszem, volt egy másik gyilkosság is a
kaszinóügyben. Nem igaz, Lacy? Abban nyakig benne voltál. -
Kezdett kissé agresszívvé válni, de a hangja változatlanul
törékenységről árulkodott.
- Erről is beszéltünk már - mondta nyugodtan Lacy. -
Elmagyaráztam, hogy azon az ügyön detektívek dolgoztak, még
FBI- ügynökök is.
- De te indítottad be a nyomozást, Lacy. Nélküled nem tudták
volna megoldani az ügyeket.
 - Jeri, mégis mit csináljak? Menjek el a tennessee-beli Signal
Mountainbe, az arkansasi Little Rockba meg a floridai
Marathonba, és túrjak fel régi, porosodó rendőrségi aktákat?
Kotorásszak bennük bizonyítékok után, amelyek egyszerűen
nincsenek bennük? A rendőrök, a profi nyomozók se találtak
semmit. Húsz éve próbálkozol. Nincs elég bizonyíték, Jeri,
nincs.
- Hat meggyilkolt ember, mindegyiküket pontosan
ugyanazzal a módszerrel ölték meg, és mind a hatnak volt
valamilyen köze Bannickhez. És azt mondod, hogy ez nem
elég? Ugyan már, Lacy. Nem hagyhatsz cserben. Elhagy már az
erőm, Lacy. Ha hátat fordítasz nekem, kihez forduljak?
Akárkihez. Csak engem hagyj békén.
Lacy mélyeket lélegzett, és némán győzködte magát, hogy
legyen türelmesebb. - Mindent értek, Jeri. Nagyon sok most a
dolgom. Beszéljünk később.
Ha hallotta is ezt Jeri, nem vette tudomásul. - Körülnéztem,
Lacy. Minden államban másképp kezelik a bírósági
beadványokat, de szinte minden államban lehetővé teszik, hogy
a sértett fél valamilyen névtelen módon vizsgálatot
kezdeményezzen. Erre biztosan Floridában is van lehetőség.
- Hajlandó vagy aláírni a beadványt?
- Talán. De erről még beszélnünk kell. Esetleg valami
álnévvel megoldható. Nem gondolod?
- Ezt most nem tudom megmondani, Jeri. Folytassuk holnap,
kérlek.
Amikor sikerült végre lezárni a beszélgetést, Darren is
előkerült a mandulás Jattéval. Csaknem egy órába tellett, hogy
megjöjjön. Lacy megköszönte a kávét, és amikor kiderült, hogy
Darren még szívesen szünetelne egy darabig, azt mondta neki,
hogy haladéktalanul telefonálnia kell. Délben ki is perdült az
irodájából, de kiment az épületből is, és öt utcával arrébb beült
egy kellemes ebédre Allie- val.
 ◙

A BFT titkos fegyvere egy Saddle nevű, látványosan öregedő

jogi asszisztens volt, aki évtizedekkel korábban némi
próbálkozás után végül is nem tette le az ügyvédi vizsgáját.
Egykor három doboz cigit is elszívott naponta, jó néhányat bent
az irodában, és egészen addig képtelen volt leszokni róla,
mígnem végső stádiumú tüdőrákkal diagnosztizálták. Ez
megadta neki a kellő inspirációt, letette a cigarettát, és
előkészületeket kezdett tenni az elmúlásra. Hét évvel később
még mindig ott dolgozott bent az irodában, mégpedig mindenki
másnál többet. Az élete volt a BFT, és nemcsak hogy mindent
tudott, de a java részére még emlékezett is. Egyszerre volt
archívum és keresőmotor, mindent tudott arról, hogy a bírák
hányféle módon teszik tönkre a karrierjüket.
Az értekezlet után Lacy néhány kérdést küldött át neki e-
mailben. Negyedóra múlva Saddle begördült az irodájába a
motorizált székével, maszkban, oxigénpalackkal. Noha a hangja
rekedtes és érdes volt, néha pedig egészen elviselhetetlen,
Sadelle szeretett beszélni, sokszor a kelleténél jóval többet is.
- Volt már ilyen a múltban is - mondta. - Az elmúlt negyven
évből három olyan esetre is emlékszem, amikor a panaszos fél
túlságosan berezelt ahhoz, hogy vállalja a nevét. A
legnevezetesebb ügy talán azé a Tampa környéki bíróé volt, aki
megkapott egy kokainos ügyet, de őt magát is magával rántotta
a drog. A pozíciója miatt nehezen tudott hozzájutni a cucchoz. -
Kis szünetet tartott, hogy oxigént szippanthasson. -
Mindenesetre a problémái akkor oldódtak meg, amikor egy
díler jelent meg a tárgyalótermében a vádlottak padján.
Összehaverkodott a fickóval, enyhe büntetést szabott ki rá,
aztán megegyezett mindenkivel az elosztóláncban, a góré egy
nagymenő drogkereskedő volt. Mivel a folyamatos utánpótlás
garantált volt, a bíró tényleg elszállt, és a dolgok elfajultak.
Nem tudta végezni a munkáját, nem tudott tizenöt percnél
tovább ülni a bírói székben anélkül, hogy szünetet ne tartson
egy gyors szippantás miatt. Az ügyvédek suttogtak, de szokás
szerint nem akartak köpni. Egy bírósági tudósító közelről látott
mindent, és pontosan tudta, honnan hová és hogyan ömlik a
szennylé. Felvette velünk a kapcsolatot, de persze halálra volt
rémülve, mert a bandában volt néhány nehézfiú. Végül
valamilyen álnéven adta be a feljelentést, mi pedig kiadtuk az
idézéseket meg efféléket. Még dokumentumokat is eljuttatott
hozzánk, így bizonyítékunk bőven volt. Már azon voltunk, hogy
bevonjuk a szövetségieket, amikor a bíró önként lemondott.
Soha nem emeltek vádat ellene. - Az arca eltorzult, ahogy
mélyet szívott az oxigénből.
- Később mi lett vele?
- Megölte magát. Véletlen túladagolás, ez volt a hivatalos
verzió, de nagyon gyanús. Csordultig volt kokóval, még a fülén
is az jött ki. Gondolom, úgy távozott, ahogy szeretett volna.
- Mikor volt ez?
- A pontos évet nem tudom, de még előtted történt.
- A tudósítóval mi történt?
- Semmi. Mindvégig megőriztük az anonimitását, soha senki
nem tudta meg. Szóval igen, meg lehet csinálni.
- És a másik két eset?
- Csak halványan rémlik, de utána tudok nézni. Amennyire
emlékszem, az első értékelések után mindkét panaszt
elutasították, úgyhogy nem sok igazság lehetett a vádakban. -
Újabb szippantás. - Miféle ügyed van?
- Gyilkosság.
- Hű, az jó móka lehet! Nem emlékszem egy ilyenre sem,
kivéve a kaszinós esetet. Van valami alapja?
- Nem tudom. Ez most a nagy kérdés. Próbálom kibogozni,
mi lehet az igazság.
- Gyilkosság vádja egy hivatalban lévő bíró ellen.
 - Igen. Talán.
- Ez tetszik! Feltétlenül tájékoztass a fejleményekről.
- Kösz, Saddle, rendben.
- Szóra sem érdemes.
Saddle ismét feltöltötte oxigénnel varas tüdejét, hátramenetbe
kapcsolta a székét, és ki robogott.
 
 8.

A festőt Lanny Vernónak hívták. A megelőző október egy késő

péntek délutánján létrán állt egy félig kész házban, azoknak a
házaknak az egyikében, amelyek Biloxi városhatárán kívül,
burkolatlan utcában, egy új, kiterjedt kertvárosi részen
sorakoztak egymás mellett. Csaknem négy méter magasban
dolgozott a nappaliban, a mennyezet szegélyhibáit javítgatta,
egyik kezében négyliteres festékesvödör, a másikban széles
ecset. Egyedül volt, a segédje aznapra már letette a munkát,
csak a következő héten jön újra, és már sörözik a kocsmában.
Lanny az órájára pillantott, és bosszúsan megcsóválta a fejét.
Már elmúlt öt, és ő még mindig itt dolgozik. Pénteken! A
konyhában a legfrissebb countryslágereket játszotta a rádió.
Nagyon kívánkozott ő is a kocsmába, jó lesz majd önfeledten
lazulni egyet, ment is volna már, de hát a csekk ígérete itt
tartotta. A fővállalkozónak most már tényleg jönnie kellene, és
Lanny egyre ingerültebb lett, ahogy teltek a percek.
A bejárati ajtó nyitva volt, de a zenétől nem lehetett hallani,
ahogy kint a felhajtón becsapódik egy kisteherautó ajtaja.
Egy férfi jelent meg a szobában, és barátságosan köszöntötte.
- A nevem Butler, megyei felügyelő vagyok.
- Kerüljön beljebb - mondta Verno, de csak épp a szeme
sarkából nézett le. Az építkezésen állandóan jöttek- mentek az
emberek.
- Jó későig dolgozik - mondta megfontoltan Butler.
- Ja, de engem is vár már a sör.
 - Van itt még valaki?
- Nem, csak én, de már megyek én is. - Verno most
figyelmesebben nézett le, és feltűnt neki, hogy a felügyelő
cipőjén világoskék lábzsák van. Furcsa, futott át rajta egy
pillanatra. Mindkét kezén kesztyű, a lábzsákhoz hasonlóan
eldobható műanyag. A tag biztos tisztaságmániás. A jobb
kezében írómappa.
- Mondja már meg, hol van a biztosítéktábla - mondta Buder.
- A folyosó végén - biccentett Verno, megmerítette az ecsetet,
és festett tovább.
Butler végigment a folyosón, benézett mindhárom
hálószobába, ellenőrizte a két fürdőt is, aztán a konyhába
sietett. Kinézett az ebédlő ablakán, nem látott senkit. A
kisteherautóját egy furgon mögött tette le a kocsifelhajtón, csak
a festőé lehet. Visszatért a nappaliba, és egyetlen szó nélkül
feldöntötte a létrát. Verno felkiáltott, lebukott a létráról, és a
feje nekicsapódott a kandalló tűzterének kinyúló
téglaszegélyéhez. Döbbenten igyekezett összeszedni magát,
valahogy megpróbált lábra állni, de túl késő volt.
Nadrágja jobb zsebéből Butler elővett egy húszcentis acél
bunkósbotot, a végén öklömnyi ólomgolyó. Szeretetteljesen
Leddie- nek nevezte. A megfelelő helyen nagy szakértelemmel
megpöccintette, mire a teleszkópos bot hossza előbb
megduplázódott, majd megháromszorozódott. Butler nagy
lendülettel oldalba rúgta Vernót, hallani lehetett, ahogy
reccsennek a bordák. Verno felsikoltott fájdalmában, de mielőtt
még bármi más hangot kiadhatott volna, az ólmosbot hátulról a
koponyájába csapódott, és mintha csak tojáshéj lenne,
darabokra zúzta. Verno ettől az egyetlen csapástól is meghalt
volna. Ha egyedül hagyják, a testéből kiszáll az erő, a
szívverése egyre lassabb és lassabb lesz, mígnem a tízperces
határpontnál leáll a légzése. De Butlernek nem volt ennyi ideje.
A bal zsebéből kivett egy bő háromarasznyi, élénk kék- fehér
színű nejlonkötelet, centi vastagot, kettős fonatút, kiváló
minőségűt. Sebesen kétszer Verno nyaka köré tekerte, majd a
térdét kegyetlenül Verno lapockái közt a csigolyákba vágta, és
vad erővel addig húzta a kötél két végét, míg a nyaki
gerincszakasz pattogni nem kezdett a kíméletlen feszítéstől.
Utolsó másodperceiben Verno még egyszer hörögve
felnyögött, és mozdulni próbált, mintha a teste ösztönösen
küzdene a menekülésért. De hiába. Pedig nem volt kicsi ember,
és fiatalabb korában ismert verekedő volt, de így, hogy egy
kötél a nyakába vágódott, és a koponyája betört, minden erő
kiszállt a testéből. A hátába fúródó térd szinte feltűzte, mint
valami rovart, miközben a szörny csaknem letépte a fejét.
Utolsó gondolata talán a csodálkozás lehetett, hogy ennek a
fiira lábzsákos embernek milyen iszonyatos ereje van.
Butler már évekkel korábban megtanulta, hogy harcban az
erősek győznek. Az utolsó, döntő pillanatokban semmi más
nem számít, csak az erő és a gyorsaság. Harminc éven át gyűrte
a súlyzókat, gyakorolta a karate és a taekwondo technikáit, de
nem az egészségéért és nem azért, hogy lenyűgözze a nőket,
hanem azért, hogy a támadásai kivédhetetlenek legyenek.
Két perc szüntelen fojtás után Verno teste elernyedt. Butler
most még egyszer, még erősebben meghúzta, majd mint
gyakorlott tengerész, tökéletes dupla nyolcas csomóba kötötte a
végeket. Felállt, gondosan kikerülte a szétfröccsent
vérnyomokat, és néhány másodpercig elégedetten szemlélte a
művét. De a vér zavarta. Túl sok volt belőle, és Butler utálta a
szutykosan hátrahagyott helyszíneket. A sebészkesztyűje
csurom vér volt, és a khakiszín munkaruháján is volt néhány
apró folt. Fekete nadrágot kellett volna felvennie. Mégis mit
gondolt?
Ezt leszámítva roppantul meg volt elégedve. A holttest arccal
lefelé feküdt, a karok és a lábak suta, kifacsart pózban. A fejből
szivárgó vér mutatós kontrasztot alkotott a friss fenyőpadlóval.
A kandallóra, a falra, még az ablakokra is fröccsent a fehér
festékből, és ez is igazán jól mutatott. Arra külön felfigyelt,
hogy a feldöntött létra milyen kecses árnyalattal gazdagítja az
összképet. Ha valaki betévedne, biztosan azt hinné, hogy Verno
rosszul lépett, csúnyán leesett, és betörte a fejét. Bár ha tesz
még egy lépést, a kötél mindent más megvilágításba helyez.
Végigment az ellenőrző listán: helyszín, telefon, fénykép,
vér, lábnyomok. Kinézett az ablakon, nem látott semmi mozgást
az utcán. Kiment a konyhába, leöblítette a kesztyűt a kezén,
majd a zsebéből kivett egy papírtörlőt, és mindent gondosan
áttörölt. Becsukta a két hátsó ajtót, és bezárta őket. Verno
telefonja a konyhapulton volt, a rádió mellett. A rádiót
lehalkította, a telefont a hátsó zsebébe tette. Felvette az
írómappáját, az előszobába ment, és mélyeket lélegzett. Ne
vesztegess egy másodpercet se, de soha ne kapkodj.
Már épp nyúlt a bejárati ajtó gombja felé, amikor meghallotta
egy kisteherautó zúgását. Rögtön utána ajtócsapódás. Buder
besurrant az ebédlőbe, és kinézett az ablakon. - Ó, a francba!
Egy méretes Dodge Ram parkolt le a padkán, a vezetőülés
ajtaja egy bizonyos Dunwoody egyedi építőipari szolgáltatásait
hirdette. A sofőr már jött is át az előkerten, a kezében boríték.
Átlagos magasság és súly, nagyjából ötvenéves, kissé biceg.
Mindjárt bent lesz a lakásban, és meglátja Verno holttestét a
nappaliban. Attól a pillanattól kezdve semmi egyéb nem fogja
érdekelni.
A gyilkos nyugodtan a lakás megfelelő sarkába ment, a
fegyvere a kezében.
- Hol vagy, Verno? - kérdezte egy rekedtes hang. Lépések,
kis szünet, majd ismét: - Lanny, minden rendben? - Csak három
lépést tett a nappaliban, és az ólomgolyó máris szétzúzta a fejét.
Összecsuklott, csaknem Vernóra zuhant. Túl súlyos volt a
sérülése, és túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy
hátranézzen.
 ◙

Butler újra és újra lecsapott az ólmosbottal, szilánkokra repedt a

koponya, szerteszét fröcsögött a vér.
Két fojtáshoz nem hozott elég kötelet Butler, emellett pedig
Dunwoody nem is érdemelte volna meg. Kötél csak különleges
ügyfeleknek járt. Dunwoody nyöszörgött és vergődött, ahogy
halálos sebei leállították a szervei működését. Butler felé
fordította a fejét, a szeme vörös és üveges volt, nem látott
semmit. Megpróbált mondani valamit, de csak artikulátlanul
nyögött. Végül súlyosan előrebukott, és nem mozdult többet.
Butler türelmesen várt, a haldokló lélegzését figyelte. Amikor
az megszűnt, Butler kivette Dunwoody mobiltelefonját a
kabátja egyik kis zsebéből, és hozzáadta gyarapodó
gyűjteményéhez.
Hirtelen úgy érezte, már órák óta ott van. Ellenőrizte, nem
jár- e valaki az utcán, kisurrant a bejárati ajtón, és bezárta maga
után. Most már mind a három ajtó zárva volt, ez pár percig
feltarthatja, aki be akar menni. Beült a pickupba, sapkát le,
szemüveget fel, még ha felhős volt is az ég. Kitolatott az utcára,
és lassan elhajtott; egy megyei ellenőr újabb zsúfolt hetet zárt
le.
Egy bevásárlóközpontnál parkolt le, távol az üzletektől és a
kameráktól. Levette a sebészkesztyűt meg a lábzsákot,
beletuszkolta őket egy táskába. A két ellopott telefont maga
mellé tette az ülésre, ott láthatta és hallhatta őket.
Megpöccintette az egyiket, a kijelzőn a Mike Dunwoody név
jelent meg. Megérintette a másikat is, és meglátta Lanny Verno
nevét. Őt ugyan nem fogják elkapni ezekkel a telefonokkal,
hamarosan megszabadul tőlük. Hosszú ideig ült mozdulatlanul,
összeszedte a gondolatait.
Verno megérdemelte. A neve már régóta szerepelt a listán.
Egyik városból sodródott a másikba, egyik rossz kapcsolatból a
másikba. A fizetése alig tartott ki a hó végéig. Ha nem lett
volna ilyen semmirekellő és szánalmas szemétláda, az élete
talán ért volna valamit. Elkerülhető lett volna a korai halála.
Már évekkel korábban aláírta a halálos ítéletét, amikor
fizikailag megfenyegette a magát Butlernek nevező férfit.
Dunwoody egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. Soha
nem találkoztak Butlerral, és kétségtelen, nem érdemelt ilyen
erőszakos halált. Járulékos veszteség, ahogy a seregben szokás
mondani, e percben azonban Butler nem örült annak, amit tett.
Nem ölt ártatlan embereket. Dunwoody valószínűleg rendes,
családos ember volt, szerény, de korrekt kis céggel, talán még
templomba is járt, és játszott az unokáival.
Dunwoody telefonja két perccel hét után villogni és
zümmögni kezdett. „Marsba” telefonált. Nem hagyott
hangpostaüzenetet Hat perc múlva újra telefonált.
Valószínűleg a felesége, gondolta. Szomorú, meg minden,
tényleg, de Butler lényegében semmifajta együttérzésre vagy
bűnbánatra nem volt képes.
Járulékos veszteség. Korábban nem történt vele ilyesmi, de
most büszke volt arra, ahogy kezelte.

Mike Dunwoody már évek óta nem ivott, a péntek esti kocsmai
lumpolás csak történelem volt. Marsha nem is tartott attól, hogy
visszaesik, noha jól emlékezett még azokra az időkre, amikor a
férje féktelenül duhajkodott a cimboráival, akiknek a
többségével együtt dolgozott az építkezéseken. Az aznap
délutáni utolsó hívásában Marsha pontos feladatokat adott:
Ugorj be a boltba, vegyél fél kiló tésztát és friss fokhagymát.
Spagettit tervezett, mert a lányuk is átjön. Dunwoody úgy
gondolta, hat körül hazaér, miután leadott néhány csekket egy
építési területen. Sok vállalkozásban volt érintett, egyszerre
nyolc házat is építettek, ezért Dunwoodynak szinte percenként
szólt a telefonja, és ha nem fogadott egy hívást, később
visszahívta, aki kereste. Ha a felesége hívta, amint tehette,
azonnal visszahívta.
7:31- kor Marsha harmadszor is felhívta a férje mobilját.
Butler ránézett a kijelzőre, szinte már szánalmat érzett, de ez
csak egy másodpercig tartott.
Felhívta a fiát, és megkérte, hogy menjen el az aktuális
építkezési területre. Keresse meg az apját.
Vernót senki sem hívta.
◙

Butler a parttól távolodva alsóbbrendű utakon haladt észak felé.

Úgy gondolta, hogy mostanra már bizonyára megtalálták a
holttesteket, és a rendőrök konstatálták, hogy a telefonok
eltűntek. Ideje volt megszabadulni tőlük. Behajtott a 400 lelkes
Neely városkába, keresztülporoszkált rajta. Korábban, amikor a
felderítést végezte, már járt itt. Péntek este egyedül egy kávézó
volt nyitva az egyik végén, a másikon meg a posta, az
előterében egy ódon kék postaládával a kavicsos felhajtó
mellett. Buder leparkolt az aprócska épület előtt, kiszállt, az
ajtóhoz ment, és belépett a szűkös előtérbe. A falon egy sereg
kis négyszögletes postafiókot látott. Mivel sem kívül, sem belül
nem látott kamerát, kijött, és egy laza mozdulattal bedobott egy
tizenkétszer húszas, tömött borítékot a postaládába.
Dale Black volt Harrison megye választott seriffje. Befejezte
a vacsorát a feleségével, és rátette a pórázt a kutyájára, hogy
szokás szerint vacsora után járjanak egyet a környéken. A
felesége már odakint várakozott. Hirtelen megszólalt a seriff
telefonja, Black a legszívesebben káromkodott volna egy cifrát.
A diszpécser volt. Péntek este nyolckor nem jelent jót a
telefonhívás.
 Húsz perccel később Black behajtott az új építési területre.
Vészvillogók metsző látványa fogadta. Leparkolt, és a
helyszínre sietett. A helyettese, Mancuso már várta. A seriff
alaposan megnézett egy' kisteherautót. - Ez Mike Dunwoodyé,
nem?
- De igen, sajna.
- És Miké hol van?
- Odabent. De van egy másik is.
- Halottak?
- Abszolút. Betörték a koponyájukat, asszem. - Mancuso egy
másik kisteherautó felé biccentett az út túloldalán. - Ismered a
fiát, Joey- t?
- Persze.
- Az ott ő. Az apját kereste, meglátta a teherautóját, bement a
házhoz, de az ajtók zárva voltak. Fogott egy zseblámpát,
benézett azon az ablakon, és meglátta a két holttestet a földön.
Nem törte be az ajtót, volt annyi esze, hogy minket hívjon.
- Biztosan tisztára ki készült.
- Ne is mondd.
Felsétáltak a felhajtón a házhoz, rendőrök és sürgősségiek
mellett haladtak el, akik mind arra vártak, hogy hasznosítsák
magukat. - Berúgtam a konyhaajtót, iszonyat, amit odabent
láttam. Egész mostanáig nem engedtem be senkit.
- Jól tetted.
A konyhán keresztül bementek a házba, minden létező
villanyt felkapcsoltak. Megálltak a nappali ajtajában, és
megpróbálták fölfogni a szörnyűséget, amit látnak. Két élettelen
test, arccal lefelé, mindkettejük feje egy merő vér, .körülöttük
sötétvörös tócsák, a szobában mindenütt szétfröccsent festék, a
létra az oldalára dőlve.
- Hozzáértél valamihez? - kérdezte Black.
- Nem, semmihez.
- Azt hiszem, ő lehet Mike - biccentett előre Black.
 - Igen.
- És a festő?
- Fogalmam sincs.
- Mintha lenne nála tárca. Idehoznád?
A tárcában egy Mississippi államban kiadott, Lanny L. Verno
névre szóló jogosítványt találtak. A férfi lakcíme Gulfport. A
seriff és a helyettese egy darabig még dermedten nézte a
helyszínt, nem szóltak semmit. - Megpendül a hatodik érzéked?
- kérdezte végül Mancuso.
- Úgy érted, van- e ötletem, hogy mi történt?
- Olyasmi. Joey azt mondja, az apja az építkezéseket járta
végig, sorban kifizette a hetet az alvállalkozóinak.
Black megvakarta az állát. - Valaki nagyon nem kedvelhette
ezt a Vernót. Előbb nyilván lelökte a létráról, aztán szétzúzta a
fejét, és a dolgot végül a kötéllel zárta le. Aztán megjelent
Mike, a lehető legrosszabbkor, és őt is ki kellett iktatni. Két
gyilkosság. Az elsőt alaposan kitervelhette a tag, nyilván volt
valami oka. A második nem volt benne a tervében, és azért
csinálta, hogy leplezze az elsőt. Egyetértesz?
- Nincs más ötletem.
- Valószínűleg olyan ember műve, aki tudja, mit csinál.
- Hozott kötelet is.
- Szóljunk az államiaknak. Ne kapkodjunk. Biztosítsuk a
helyszínt, a továbbiakat majd ők elvégzik, a helyszínelést meg a
többit.
- Jó ötlet.

Soha nem tért vissza a helyszínekre. Számtalan történetet

olvasott, némelyik krimi, sok más állítólag igaz, amelyekben a
gyilkosokat borzongással töltötte el, ha visszamentek. Ő soha
nem is tervezte, hogy visszamegy, de a pillanat most hirtelen
megfelelőnek tűnt. Nem hibázott. Senkinek sincs fogalma
semmiről. A szürke pickupja úgy néz ki, mint ezer másik a
környéken. A hamis mississippi rendszámtáblája tökéletesen
hitelesnek tűnik. És ha a dolgok bármilyen okból rosszra
fordulnának, bármikor abbahagyhatja a nézelődést, és seperc
alatt elhagyhatja az államot.
Ráérősen visszakocsikázott az építkezési terület felé, békésen
araszolgatott a mellékutcákban. Még mielőtt az utcához ért
volna, már látta a fényeket. A járőrkocsiktól nem tudott
közelebb menni. Ahogy továbbhajtott, biccentett a rendőrnek,
és megpróbált elnézni mellette. Ezernyi piros és kék fény
világította be az utcát. Biztos, hogy valami nagyon csúnya
dolog történt.
Továbbhajtott, és bár a szokásosnál egy kissé jobban sietett,
semmiképpen nem borzongott.

Nem sokkal este tíz előtt Black seriff a helyettesével Neely

városkája felé hajtott. A hátsó ülésen egy húszéves egyetemista
fiú, Nie ült, részmunkaidős technikusként besegített nekik a
rendőrőrsön. Az iPadjét nézte, magyarázta az útirányt.
- Közeledünk - mondta. - Most itt jobbra. Mintha a postánál
lenne.
- A postánál? - kérdezte Mancuso. - Miért dobná el a lopott
mobilt pont a postánál?
- Mert valahol meg kellett szabadulnia tőle - mondta Black.
- Miért nem dobta a folyóba?
- Gőzöm sincs. Majd megkérdezzük tőle.
- Lassabban - mondta Nie. - Itt vagyunk. Most.
Black lehúzódott az út szélére, és mindhárman Neely sötét és
elhagyatott postahivatalára meredtek. Nie az iPaddel matatott. -
Ott kell lennie, abban a kék postaládában.
 - Világos, hát persze - mondta Mancuso. - Ennek aztán sok
értelme van.
- Ki ennek a francos postának a vezetője? - kérdezte Black.
- Isteni állás - mondta Mancuso.
Nic bepötyögött valamit. - Herschel Dereford. Itt a száma.
Herschel békésen aludt a Neelytől nyolc kilométerre lévő kis
házában, amikor felriasztotta a telefonhívás. Valami Black
seriff. Eltartott néhány percig, amíg felfogta, mit akarnak tőle.
Nagyon nem volt kedve hozzá. Azt mondta, a szövetségi
irányelvek értelmében nincs felhatalmazása, hogy kinyissa „az
ő” postaládáját, és lehetővé tegye a helyi hatóságoknak, hogy
átnézzék „az ő” postáját.
Black seriff elővette a szigorúbb hangját, és tudatta a
postamesterrel, hogy nem messze onnan aznap este két embert
meggyilkoltak, és most épp a gyilkost hajszolják. Egy iPhone-
os nyomkövető alkalmazás vezette őket Neelybe, „az ő”
postahivatalához, és létfontosságú, hogy azonnal hozzájussanak
a telefonhoz. Ez kellően megrémítette Herschelt ahhoz, hogy
együttműködjön. Negyedórával később elő is került, de nem
volt boldog. Miközben a kulcsait csörgette, motyogott valamit a
szövetségi törvények megsértéséről, elmagyarázta, hogy
minden délután pontosan öt órakor gyűjti be a leveleket, ekkor
zár a posta. Hattiesburgból küldenek kocsit, az viszi el a
küldeményeket. Mivel most már csaknem éjjel 11, csekély
esélyt lát arra, hogy bármit is találnak a postaládában.
- Vegye a telefonját - mondta Black Nicnek - , és filmezzen.
Vegyen föl mindent.
Herschel elfordított egy kulcsot, és a postaláda elülső ajtaja
lenyílt. Belülről kivett egy négyszögletes alumíniumdobozt,
letette a földre. Nem volt teteje. Belül egyetlen boríték volt.
Mancuso rávilágított a zseblámpájával.
- Mondtam, hogy nem lesz benne sok minden - mondta
Herschel.
 - Most szép lassan - mondta Black seriff. - Óvatosan.
Előveszem a telefonomat, és felhívom Mike Dunwoody
mobilját. Rendben?
Mindenki bólintott. Nézték a kis csomagot. Néhány pillanat
múlva telefoncsörgés hangzott belőle.
Black seriff befejezte a hívást, és várt egy kicsit. - Most
Lanny Verno számát fogom hívni - mondta aztán. - A
barátnőjétől tudtuk meg. - Beütötte a számot, a borítékból pedig
kis szünet után Willie Nelson egyik dala szólalt meg. Ahogy a
barátnő mondta.
Miközben Nie filmezett, és Mancuso tartotta az elemlámpát,
Herschel pedig nemigen tudta, hogy mit tegyen - ha valamit
egyáltalán - , a seriff higgadtan magyarázni kezdett. - Most
tehát felhívtuk mindkét telefonszámot. Nagy biztonsággal
megállapítható, hogy mindkét készülék a postaládából
előkerült, nagyjából tizenkétszer húszas borítékban van. -
Benyúlt a széldzsekije zsebébe, és kivett egy pár orvosi
kesztyűt. Nie ezt is végig filmezte. - Most ki fogom venni a
borítékot - folytatta Black - , de nem nyitom ki. Az a
legokosabb, ha átadjuk az állami bűnügyi labornak. A
szakértőik majd megvizsgálják.
Lenyúlt, óvatosan kivette a borítékot, majd felemelte, és
körbemutatta, hogy mindenki láthassa, Nie pedig lefilmezhesse.
Aztán megfordította. A hátoldalán címke volt, amelyre valami
furcsa betűtípussal ezt írták: Cherry McCraw, 39503
Mississippi, Bifoxi, Jaírway 114.
A seriffnek hirtelen elakadt a hangja, és csaknem eldobta a
borítékot. - A büdös életbe! – motyogta rekedtes hangon.
- Mi baj, főnök? - kérdezte Mancuso.
- Ez a lányom címe!

◙
A lányát feldúlta az ügy, de sértetlen volt. Alig egy éve ment
férjhez, és a szüleitől nem messze lakott. A férje vidéken
nevelkedett, szenvedélyes vadász volt, és szép
fegyvergyűjteménnyel rendelkezett. Biztosította a seriffet, hogy
nincs miért aggódnia.
A seriff házához kirendelték az egyik helyettesét, de Mrs.
Black megnyugtatta a férjét, hogy minden rendben van.
Félúton voltak visszafelé a bűntény helyszínére, amikor Nie
megszólalt a hátsó ülésen. - Nem hiszem, hogy tényleg postázni
akarta a telefonokat a lányának.
Black seriff nem szívelte az okoskodókat, egyébként is
mással volt elfoglalva, és nem vágyott rá különösképpen, hogy
egy tizennégynek látszó főiskolás kölyök elméleteit hallgassa. -
Oké - mondta.
- Pontosan tudta, hogy megtaláljuk a telefonokat. Ma már
nagyon sokféle módon be lehet cserkészni a kallódó
mobiltelefonokat. Tudta, hogy megtaláljuk őket. A postamester
azt mondta, a péntek este bedobott leveleket csak hétfő délután
ötkor szedik ki a postaládából. Nem létezik, hogy hetvenkét óra
hosszat senki nem bukkan rá a borítékra. Ezt tudnia kellett.
- Jó, de akkor miért pont a lányomnak címezte?
- Azt nem tudom. Valószínűleg, mert pszichopata, és
pokolian okos. Ezek ilyenek.
- Csak egy kis móka, mi? - jegyezte meg Mancuso.
- Jó vicc, haha.
A seriffnek semmi kedve nem volt beszélgetni. Túl sok ágas-
bogas gondolat foglalkoztatta. Megválaszolatlan kérdések,
rémisztő eshetőségek.
 
 9.

A Cleopatra becenév a Turisztikai Tanácsban, egy jóval

nagyobb állami ügynökségben ragadt rá, ahol néhány évig
céges ügyvédként dolgozott. Előtte lelki egészséggel,
levegőminőséggel, talajerózióval foglalkozó állami
hivatalokban dolgozott, de mindenütt csak rövid ideig. Nem
lehetett tudni, hogy ki ragasztotta rá a Cleopatra nevet, és még
az sem volt világos a BFT- nél dolgozók számára, vajon
Charlotte tudta- e, hogyan nevezik az alárendeltjei. Azért is
kaphatta ezt a ragadványnevet, mert passzolt, de akár Elizabeth
Taylor miatt is. Egyenes szálú, hosszú, szurokfekete haj,
visszatetsző frufruval, amely folyton birizgálta vastag
szemöldökét, és nyilván folyton igazgatni kellett. Több réteg
alapozó, amely azokat a bőrhibákat és ráncokat volt hivatott
kitölteni, amelyekkel a botox sem tudott mit kezdeni, és annyi
szemceruza meg szempillafesték, amellyel tucatnyi vegasi
utcalány is kicsicsázhatta volna magát. Egy- két évtizeddel
korábban Charlotte- nak még egész jó esélye lett volna, hogy
csinos legyen, de a bőrápolásnak nevezett sokévi elbénázott
kezelés immár megfosztotta ennek a lehetőségétől. Régen rossz,
ha egy ügyvédnek a megítélése és kétes hírneve a rémes
sminkjétől meg a szűk ruháitól függ, nem pedig a jogi
képzettségétől. így aztán Charlotte állhatatos munkával a
szakma legaljába száműzte magát.
Más gondok is voltak a megjelenésével. A rendkívül rövid
szoknyákat szerette, miáltal kínosan vastag combjait rendre
közszemlére tette. Az irodán kívül tizenöt centis, tőrszerű
magassarkút hordott, ami miatt még egy sztriptíztáncosnő is
pironkodna. Abnormális és fájdalmas viselet volt, amiért is az
irodában mezítláb járt. Egyáltalán nem volt érzéke a divathoz,
ami különösebb gondot nem okozott a BFT- ben, azt
leszámítva, hogy az irodában a toprongy lett a menő. A gond
inkább az volt, hogy azt hitte, új divatot teremt. Senki nem
követte.
Lacy az első naptól kezdve elővigyázatos volt vele, két okból
is. Az első, hogy Cleo köztudottan karrierista volt, és mindig
valami jelentősebb munkát hajszolt; ez aligha volt szokatlan az
ügynökségek világában. A második összefüggött az elsővel, de
sokkal problematikusabb volt. Cleo nem szerette a jogi
végzettségű nőket, és mindannyiukat fenyegetésnek tekintette.
Tudta, hogy a munkaerő- felvételt jobbára férfiak végzik, és
mivel egész pályája során mindig az újabb és újabb előrelépést
tervezte, nőkkel nem akart bajlódni.
- Lehet, hogy kapunk egy igen problémás ügyet - mondta
Lacy.
Cleo összehúzta a szemöldökét, de a ráncokat elég jól
elfedték a frufruk. - Igen? Halljuk.
Csütörtök késő délután volt, a többiek már jórészt elmentek.
Cleo nagy irodájának az ajtaja csukva. - Számítok egy
beadványra, ami álnéven fog érkezni. Nehéz ügy. Nem tudom,
mit tegyek.
- Ki a bíró?
- Pillanatnyilag még nem tudni. Körzeti bíró, tíz éve van
hivatalban.
- Talán ha elmondanád a lényeget.
Cleo úgy gondolt magára, mint aki mindig képben van,
mindent átlát, és mindig megmondja a tutit. Nincs idő felszínes
mellébeszélésre. Elő a konkrétumokkal, Charlotte bármit
könnyűszerrel megold.
 - Az állítólagos bűncselekmény gyilkosság.
A frufru kissé meglibbent. - Egy hivatalban lévő bíró?
- Mint az imént mondottam. - Lacy nem szokott
hirtelenkedni, de Cleóval mindig résen volt, és teljes
fegyverzetben állt ki ellene. Kész volt akár elsőként ütni.
- Igen, valóban. És mikor volt ez az állítólagos gyilkosság?
- Nem egy volt, több is. Állítólag. A legutóbbi két évvel
ezelőtt itt, Floridában.
- Több is?
- Igen, több is. A panaszos szerint lehetséges, hogy az elmúlt
két évtizedben legkevesebb hat.
- És hiszel ennek a férfinak?
- Nem mondtam, hogy férfi. És nem tudom, hogy mit
higgyek. De azt tudom, hogy ez a panaszos, akár férfi, akár nő,
nagyon közel áll ahhoz, hogy benyújtson hozzánk egy
beadványt.
Cleo egy darabig csak állt, a tűsarkú nélkül sokkal
alacsonyabban, aztán az asztala mögötti ablakhoz lépett,
ahonnan pazar kilátás nyílt két másik állami hivatal épületére. -
A nyilvánvaló kérdés - mondta az ablaknak - , hogy miért nem
a rendőrségre megy. Bizonyára megkérdezted tőle.
- Tényleg nyilvánvaló, és ez volt az első kérdésem. Azt
mondta, hogy a rendőrségben nem lehet megbízni, legalábbis
most még nem. Most senkiben nem lehet megbízni. És az is
nyilvánvaló, hogy e pillanatban nincs bizonyítéka semmire.
- Ha bizonyítéka nincs, mije van?
- Néhány elég meggyőző, de közvetett és áttételes
bizonyíték. A gyilkosságokat számos különböző államban
hajtották végre az elmúlt húsz évben. Mindegyik megoldatlan.
Csak hideg nyomok vannak. Élete bizonyos pontjain ez a bíró
az áldozatok
mindegyikével találkozott. És egyéni, azonosítható módszere
van - technikailag lényegében a gyilkosságok mindegyike
ugyanaz.
- Kétségkívül érdekes. Viszonylag. Feltehetek még egy
nyilvánvaló kérdést?
- Te vagy a főnök.
- Köszönöm. Ha ezek valóban lenyomozhatatlan ügyek, és a
helyi rendőrök minden esetben feladták a kutatást, hogy a
bánatba lehet kijelenteni, hogy a kérdéses gyilkos bíró a mi
érdekkörünkbe tartozik?
- Ez a nyilvánvaló kérdés, valóban. Nincs válaszom.
- Ha engem kérdezel, egy félnótással van dolgunk. Errefelé
ez nem szokatlan.
- Az ügyfelekre vagy az itt dolgozókra gondolsz?
- A panaszosokra. Nekünk nincsenek ügyfeleink.
- Rendben. A törvény azt mondja, nincs választási
lehetőségünk. Minden beadón panaszt ki kell vizsgálnunk.
Szerinted mit csináljunk?
Cleo belecsússzant főnöki forgószékébe, és hirtelen sokkal
magasabbnak tűnt. - Azt nem tudom, mit fogunk csinálni, de azt
pontosan tudom, hogy mit nem. Nincsenek eszközeink arra,
hogy gyilkossági ügyben nyomozzunk. Ha feljelentést tesz,
nem lesz más választásunk, mint hogy átadjuk az ügyet a
floridai állami rendőrségnek. Ez ilyen egyszerű.
Lacy erőltetetten elmosolyodott. - Jól hangzik. Csak épp a
panaszost nem fogjuk látni.
- Remélem is.

Azt találta ki, hogy e- mailben értesíti Jerit, így elkerülheti az

esetleges hisztériázást. Egy szűkszavú, hivatalos hangú üzenetet
küldött, amelyben ez állt: Margie, az igazgatómmal folytatott
megbeszélés után sajnálattal kell közölnöm, hogy irodánknak
nincs módja foglalkozni az ön által esetlegesen előterjesztendő
panasszal. Ha mégis benyújtja, továbbítani fogjuk az állami
rendőrségnek.
Másodpercek múlva megcsörrent a telefonja, ismeretlen
szám. Az ilyesmit általában nem szokta felvenni, de gondolta,
hogy Jeri lesz az. - Nem mehetsz a rendőrségre. A törvény
szerint a ti dolgotok kivizsgálni a bejelentést.
- Szia, Jeri! Nahát! Hogy vagy?
- Vacakul. Ezt nem hiszem el. Hajlandó vagyok vásárra vinni
a bőrömet, feljelentést teszek, a BFT- nek meg nincs mersze
vizsgálódni. Karba tett kézzel ültök, aktákat tologattok,
miközben ez a tag megússza? És tovább gyilkol?
- Azt hittem, ilyesmiről nem szeretsz telefonon beszélni.
- Nem is. De ezt nem lehet lenyomozni. De hát én akkor
most mit csináljak, Lacy? Dobjak ki a szemétbe húszévi
kemény munkát, hagyjak mindent a fenébe, és csináljak úgy,
mintha nem történt volna semmi? Járkáljon szabadon továbbra
is az apám gyilkosa? Segíts nekem, Lacy!
- Nem én döntöttem így, erről biztosíthatlak.
- Javasoltad, hogy kezdjen el vizsgálódni a BFT?
- Addig nincs mit vizsgálni, Jeri, amíg nem érkezik hozzánk
hivatalos beadvány.
- Na de akkor mire az egész? Ha úgyis a rendőrséghez
szaladtok? Ezt nem hiszem el, Lacy. Tényleg azt hittem, hogy
ennél több metszed van. El vagyok képedve.
- Sajnálom, Jeri. Vannak esetek, amelyekre egyszerűen nem
vagyunk felkészülve. Nincs meg hozzá az eszközrendszerünk.
- A törvény máshogy fogalmaz. A jogszabály azt írja elő a
BFT- nek, hogyha egy bíró ellen beadvány érkezik, akkor azt
minden esetben ki kell vizsgálnia. Nincs semmi olyan
paragrafus, amely azt mondaná, hogy a panasz beérkezése és
kiértékelése után a BFT a beadványt továbbadhatja a
rendőrségnek. Küldjem el talán a megfelelő törvényi cikkelyt?
 - Nem szükséges. Nem én döntöttem így, Jeri. Erre valók a
főnökök.
- Jól van, akkor elküldöm a főnöködnek. Mi a neve? Láttam a
fényképét a weboldalon.
- Ne küldd el. Ismeri a jogszabályokat.
- Nekem nem úgy tűnik. Most akkor mégis mit tegyek, Lacy?
Felejtsem el Bannicket? Ezzel töltöttem az utóbbi húsz évemet.
- Sajnálom, Jeri.
- Nem, nem sajnálod. Úgy terveztem, hogy szombaton
elmegyek hozzád, és négyszemközt leülünk beszélgetni.
Mindent elmondok, amit tudok a hat gyilkosságról. Ne engedd
el a kezem, Lacy.
- Elutazom a hétvégén, Jeri. Sajnálom.
- Milyen kényelmes. - Majd hosszú csend után még annyit
mondott: - Gondolj csak bele, Lacy. Akkor mit fogsz tenni, ha
újra gyilkol? Hm? Egy bizonyos ponton túl te is, meg a
drágalátos BFT- d is bűnrészessé válik.
Azzal megszakította a hívást.
 
 10.

Mivel a munkamorál hanyatlóban volt, a péntekek csendesen

teltek az irodában. A péntek délutánokon síri hangulat
uralkodott, a felsőbb vezetők hosszú ebédszünetre mentek, és
aznap már nemigen jöttek vissza, a fogyatkozó számú
személyzet pedig lelépett, amint Cleo becsukta maga mögött az
ajtót. Senki sem aggódott igazán, mert Saddle sötétedésig
dolgozott, és minden kóbor telefonhívást remekül kezelt.
Lacy még ebéd előtt elment, és nem is tervezte, hogy
visszajön. Hazament, kényelmes sortba bújt, bedobott néhány
ruhát egy táskába, az új szomszédnak, Rachelnek a megbeszélt
helyre dugta a kulcsot, mert a jó Rachel egyben a kutyaszittere
is volt, és nem sokkal délután egy előtt bepattant a barátjával a
kocsiba. A lazán meghatározott cél Rosemary Beach volt, úgy
durván két és fél órányi autózásra nyugati irányban, a Mexikói-
öböl partján. Finom meleg volt, csaknem harminc fok, sehol
egy felhő az égen. Nem hozott magával sem laptopot, sem
aktákat, sem semmiféle papírmunkát, és a megállapodásuknak
megfelelően Allie hasonlóan fegyvertelen volt. Mindent, ami a
munkájára emlékeztette volna, otthon hagyott. Mindkettejük
számára egyedül a mobiltelefon volt megengedett.
A hétvége nyilvánvaló célja a kikapcsolódás, a pihenés, a
napozás volt. A valódi ok azonban ennél sokkal komolyabb
volt.

◙
 Mindketten közeledtek a negyvenhez, és bizonytalanok
voltak a jövőjüket illetően. Egyikük sem tudta, hogy lenne jobb,
együtt vagy külön. Több mint két éve jártak, és már túl voltak a
szokásos kezdő körökön - randizás, szex, itt alszol, ott alszom,
kirándulások, bemutatás a családnak, egymás vállalása a
barátok előtt. Kimondatlanul is hűséget fogadtak egymásnak.
Semmi jel nem utalt arra, hogy bármelyikük is véget akarna
vetni a kapcsolatnak; sőt úgy tűnt, mindketten folytatni akarják.
Lacy azonban nem volt biztos abban, vajon Allie- t is
nyugtalanítja- e a tisztázatlan jövő. Mi lesz velük öt év múlva?
Sokkal tovább már nem akarta húzni a BFT- nél. Allie
elsőrendű ügynök volt, és büszke a munkájára, de őt is egyre
inkább nyomasztotta az FBI. Heti hetven órát nem lehet
büntetlenül dolgozni. Ha kevesebbet dolgozna, vajon több időt
töltenének együtt? És ha igen, ez szorosabbra fűzné a
kapcsolatukat? Vajon ekkor végre képesek lesznek eldönteni,
hogy szeretik- e egymást? Játékosan mondogatták egymásnak
ezt a bűvös SZ betűs szót, de mintha egyikük sem gondolta
volna igazán komolyan. Az első évben kifejezetten kerülték, és
most is csak vonakodva használták.
Lacy attól félt, igazán soha nem fogja szeretni Allie- t, a
viszonyuk viszont közhelyesen tovább csordogál, egészen
addig, amíg más lehetőség nem marad, csak a házasság.
Negyvenévesen mi mást tehetne? Kilépni akkor már nem lehet.
Férjhez megy egy férfihoz, akiért rajong, de akit igazán mélyen
nem szeret. Vagy talán mégis?
A barátnői közül volt, aki azt mondta, két év után ejtenie
kellene már Allie- t, mások azt tanácsolták, addig kapja el, amíg
még ott van mellette.
Bízott benne, hogy a hétvége választ ad a legégetőbb
kérdéseikre, de épp elég giccses vackot olvasott és épp elég
habkönnyű filmet látott már ahhoz, hogy tudja, a csúcs
meghódítása, a nagy romantikus beteljesülés csak ritkán sikerül.
Széteső kapcsolatokat ritkán hoz helyre pár tengerparti nap, és a
küzdelmes szerelmek sem simulnak ki olyan rózsaszínű
egyszerűséggel.
Úgy sejtette, kellemesen fog telni az idő a ragyogó időben,
ha nem aggodalmaskodnak a jövőjük miatt, és tovább
halogatják a döntést.
- Valami nyomaszt téged - mondta Allie. Csak a bal kezével
fogta a kormányt, jobbját Lacy térdén pihentette.
Előttük volt még az egész hétvége, úgyhogy Lacy nem akart
máris a lényegi témára térni. - Van egy ügyünk, aludni se
nagyon tudok tőle.
- Nem szoktad túlspilázni a munkahelyi dolgaidat.
- Mert általában nem gyilkossági ügyek.
Allie ránézett, elmosolyodott. - Na, hadd halljam.
- Nem mondhatom el, tudod jól. A te ügyeidhez hasonlóan az
enyémek is szigorúan bizalmasak. De azt megtehetem, hogy
hipotetikusan, nevek nélkül körülírom a lényeget.
- Remek. Csupa fül vagyok.
- Szóval, van egy bíró, hipotetikusan legyen mondjuk
nagyjából ötven, és nagyjából tíz éve tölti be a hivatalát.
Szociopata. Tudsz követni?
- Persze. Az ilyenek mind szociopaták.
- Jaj, hagyjál már! Komolyan beszélek.
- Jó, jó. A kiképzésünkön, Quanticóban tanulmányoztuk az
ilyeneket. A viselkedéselemző részlegnél. Ez a standard eljárás.
De ez már nagyon régen volt, és személyesen én még nem
találkoztam ilyesmivel. Én hidegvérű gyilkos
kokainkereskedőkkel meg bombagyáros neonácikkal
foglalkozom. Na, folytasd.
- Az egész színtiszta spekuláció, semmit nem lehet
bizonyítani. Legalábbis most még nem. A tanúm szerint, aki
úgy retteg, hogy teljes anonimitást kér, szóval szerinte az elmúlt
húsz évben ez a bíró legalább hat embert ölt meg. Hat
gyilkosság, hat különböző államban. Mind a hat áldozatát
ismerte, mindegyikükkel volt valami gondja, és türelmesen a
sarkukban volt mindaddig, amíg el nem jött a megfelelő
pillanat. Mind a hatot ugyanúgy ölte meg - megfojtotta őket,
ugyanazzal a fajta kötéllel, ugyanazzal a technikával. Ez a
névjegye. A tetthelyek némák, soha semmit nem találtak. Csak
a kötél az áldozat nyaka körül. De az állandó.
- Mindegyik felderítetlen?
- Abszolút. A rendőrség kezében nincs semmi. Se tanú, se
ujjlenyomat, se hajszál, se szövetdarab, se cipőnyom. Nincs
meg a DNS- e, nincs meg az indítéka. Nincs semmi.
- Ha ismerte őket, akkor lennie kell indítéknak.
- Hiába, az én okos FBI- ügynököm.
- Ugye? De hát nyilvánvaló.
- Az. Az indíték egyébként más és más. Az egyik komoly, a
másik jelentéktelen semmiség. De még nem tudok az összesről.
- Ö biztos egyiket sem tartotta jelentéktelen semmiségnek.
- Persze, biztos, hogy nem.
Allie elvette a kezét Lacy térdéről, és megdörzsölte az állát. -
És ez az ügy már ott van az asztalodon? - kérdezte pár pillanat
múlva.
- Nem. A tanúnak még be kell nyújtania a hivatalos
beadványt a bíró ellen. De szörnyen fél. Cleopatra pedig azt
mondta nekem tegnap, hogy a BFT nem fog belefogni egy
gyilkossági nyomozásba.
- És akkor most mi lesz?
- Semmi, gondolom. Ha nincs panaszos, nincs mit tennünk.
A bírónak haja szála se görbül meg, és tovább csinálhatja a
dolgait, még ha gyilkosságokról van is szó.
- Te hiszel a tanúnak, igaz?
- Igen. Hétfő óta gyötrődőm ezzel, akkor találkoztam vele, és
most már ott tartok, hogy hiszek neki.
- A gyanújával miért nem megy a rendőrségre?
 - Több okból. Az egyik, hogy meg van rémülve, és attól tart,
a gyilkos kideríti, hogy ki is ő, és ő is felkerül a listára. De
leginkább valószínűleg azért nem, mert a rendőrségnek semmi
oka, hogy higgyen neki. Egy dél- karolinai kisváros
rendőrségének nincs ideje arra, hogy elővegyen egy floridai
döglött aktát. A Little Rock- i rendőrök nem bajlódnak egy
hasonló chattanoogai gyilkossággal. Nincs sehol semmi
értékelhető nyom.
Miközben gondolkodott, Allie bólintott. - Ez négy. Hol a
másik kettő?
- Azokról még nem beszélt.
- Little Rockban kit ölt meg?
- Egy újságírót.
- És az ő neve miért volt a listáján?
- Kezdünk eltávolodni a hipotetikustól, kedves ügynököm.
Több részletet nem adhatok ki.
- Korrekt. Be kellene vonnia az FBI- t. Erről beszéltél vele?
- Igen, röviden. És pillanatnyilag nem akarja. Biztos benne,
hogy túl veszélyes lenne, és nem hiszi, hogy érdekelné őket.
Miért jönne lázba egy FBI- ügynök egy sorozat olyan
gyilkosságtól, amelyeknek a megoldása lényegében esélytelen?
- Meglepné a tanúdat, mi mindent meg tudunk csinálni.
Lacy egy darabig eltűnődött ezen. Miközben vad tempóban
haladtak, zenét hallgattak. Allie kényszeres gyorshajtó volt, és
amikor lemeszelték - évente legalább kétszer - , széles
mosollyal vette elő a jelvényét, és rákacsintott a motoros
rendőrre. Hízott a mája, hogy soha nem kap büntetést.
- Biztosan - mondta Lacy. - De akkor ez hogy működne a
gyakorlatban? Ha mondjuk a tanú mindent ki akarna teríteni az
FBI elé?
Allie vállat vont. - Nem tudom - mondta - , de kideríthetem.
 - Most még ne. Nagyon óvatosan kell bánnom ezzel a
tanúval. Teljesen ki van készülve.
- Mitől?
- Az apja a kettes számú áldozat.
- Hoppá. Ez egyre jobb. - A férfi igen kellemetlen szokása
volt, hogy rágta a körmét. De csak a bal kezén. A jobbját békén
hagyta. A körömrágás azt jelezte, hogy valamin nagyon
gondolkodik Lacy szinte hallotta, ahogy zakatolnak a
fogaskerekek az agyában.
Allie előrenézett, hosszan hallgatott. - Hát, nem semmi -
mondta pár perc múlva a szélvédőnek. - Tegyük fel, hogy egy
szobában ülsz a rendőrséggel - velünk, a helyiekkel, az
államiakkal, mindegy - , és azt mondod: Megvan a gyilkos.
Név, beosztás, cím, adószám. És itt van a hat áldozat.
Mindegyiket megfojtotta az elmúlt húsz- akárhány évben.
- Igen, de nem lehet semmit bizonyítani.
- Nem lehet semmit bizonyítani. Értem. Hacsak...
- Hacsak mi?
- Hacsak nem magától a gyilkostól szerzed be a
bizonyítékokat.
- Ahhoz házkutatásra, letartóztatásra lenne szükség. Alapos
gyanú nélkül képtelenség ilyet szerezni. Nincs tényleges ügyi
csak vad spekulációk.
- Azt hittem, hiszel neki. Nem ezt mondtad?
- De igen.
- Mintha nem lennél biztos benne.
- Nem mindig, igaz. Annyira valószínűtlen, nem?
- Tényleg az. Soha nem hallottam még ilyesmit. De hát
tudod, én másfajta rossz fiúkat kergetek.
- Bírói végzést nem fogunk szerezni. Az kizárt. Ráadásul a
fazon valószínűleg paranoiás. Üldözési mániája van, biztos.
Meg túl okos is ahhoz, hogy elkapják.
- Mit tudsz róla?
 - Semmit. Hipotézis az egész.
- Ugyan már. Ha már ennyit elmondtál.
- Egyedülálló, soha nem nősük meg. Valószínűleg egyedül is
él. Mindenütt biztonsági kamerák. Megbecsült bíró, és eleget
jár társaságba ahhoz, hogy társadalmilag elfogadhatónak
tűnjön. A kollégák és az ügyvédek nagyra tartják. Meg a
szavazók. Te vagy a profilozó, mi akarsz még?
- Nem vagyok profilozó. Az más káposzta.
- Jó, értem. De hogyha a hat gyilkosságot a legmenőbb FBI-
profilozók elé viszed, és egy szót sem szólsz nekik a
gyanúsítottról, mit mondanának?
- Gőzöm sincs.
- De azért csak meg tudsz kérdezni valakit, nem? Csak úgy,
bizalmasan?
- Minek? Te már úgyis tudod, hogy ki a gyilkos.
A kedvenc szállójuk a Lonely Dunes volt, egy jópofa kis
butikhotel negyven szobával, amelyek mindegyike az öbölre
nézett, és a strandig alig pár lépést kellett tenni. Bejelentkeztek,
a csomagjaikat csak felvitték, de ki se pakolták, és máris siettek
a medencéhez, ahol egy árnyékos asztalnál ebédet és egy üveg
hideg bort rendeltek. A medence túlsó végében egy fiatal pár
fickándozott, láthatóan jól elvoltak. A teraszon túl az öböl
kékesen csillámlott a szikrázó napsütésben.
Épp csak ittak pár kortyot, amikor Allie telefonja rezegni
kezdett az asztalon.
- Ez meg mi?
- Bocs.
~ Azt hittem, megegyeztünk, hogy ebédnél nincs telefon. Én
le se hoztam az enyémet.
Allie kézbe vette a mobilját, és magyarázni kezdett. - A
haverom az, akiről beszéltem. Ismer egy sereg profilozót.
 - Ne. Hagyjad. Már így is túl sokat mondtam, nem akarok
erről az ügyről beszélni.
A telefon végül abbahagyta a zizegést, Allie pedig belökte a
zsebébe, mintha soha többet nem akarná elővenni. Felszolgálták
a ráksalátát, és a pincér töltött még egy kis bort. Mintha csak
épp végszóra, gomolyfelhők kezdtek gyülekezni, és beborult az
ég.
- Elszórtan zápor lehetséges - mondta Allie. - Ezt mutatta
korábban az időjárási applikációm, de most a telefonommal
együtt mélyen a zsebemben van, érinthetetlenül.
- Ha esik, esik. Nincs jelentősége. Nem készülünk sehova.
Egy kérdés.
- Igen?
- Péntek délután van, mindjárt három. A főnököd tudja, hogy
merre jársz?
- Pontosan nem, de azt igen, hogy a hétvégére elutaztam a
barátnőmmel. És Cleopatra?
- Nem érdekel. De őt sem. Néhány hónap, és elmegy.
- És te, Lacy? Te meddig maradsz ott?
- Hát ez a nagy kérdés, bizony. Túl rég másztam bele ebbe a
zsákutcás melóba. A legfőbb ideje lenne már elmenni. De
hova?
- Nem zsákutca. Fontos a munkád, és te szereted.
- Talán. Néha. De már nem szerez örömet. Unom, és
valószínűleg túl gyakran is mondogatom ezt.
- Csak én vagyok itt. Nekem bármit elmondhatsz.
- A legmélyebb, legsötétebb titkaimat?
- Lécei. Szeretném hallani őket.
- De te az ilyesmit nem mondanád el nekem. Nem így vagy
kódolva. Még előttem is sokszor az ügynököt játszod.
- Mit szeretnél tudni?
Lacy elmosolyodott, és ivott egy kis bort. - Na jó. Hol leszel
egy év múlva ilyenkor?
 Allie elkomorodott, félrenézett. - Hát, ezzel most megfogtál.
- ö is kortyolt egyet. - Nem tudom, tényleg. Nyolc éve vagyok
az FBI- nál, és nagyon szeretem. Mindig azt gondoltam, hogy
egész életemben ezt fogom csinálni, addig üldözöm a
rosszfiúkat, amíg ötvenévesen be nem raknak egy irodába,
amikor pedig ötvenkét leszek, kirúgnak, mert akkor kötelezően
abba kell hagyni. De most már nem vagyok annyira biztos
ebben. Amit csinálok, igazán izgalmas, és nagyon ritkán unom,
de be kell látnom, hogy fiataloknak való. Elnézem az ötvenhez
közeledő haverokat, és látom, hogy percek múlva kiégnek. Én
ezt nem szeretném. Egy ötvenéves ember még nem öreg, Lacy.
- Gondoltál már rá, hogy kilépsz?
- Igen. - Nehéz lehetett kimondania, és Lacy úgy érezte, a
barátja ezt még soha nem ismerte el ilyen egyértelműen. Allie
beleszimatolt a borba, ivott egy kicsit. - És van itt még valami -
mondta aztán. - Már öt éve vagyok Tallahassee- ban, ideje
váltani. Egyre többet emlegetik az áthelyezést. Ez egy ilyen
szakma, benne van a pakliban.
- Át fognak helyezni?
- Ezt nem mondtam. De a következő néhány hónapban
célozgatni fognak rá.
Ez szíven ütötte Lacyt, de próbálta leplezni. Ahogy
belegondolt, meglepte, milyen rosszul érinti az eshetőség.
Valójában el- gondolhatatlan volt, hogy Allie nincs jelen az
életében. - És hova mennél? - kérdezte végül csendesen.
Allie alig észrevehetően körülnézett, ahogy a gyakorlott
ügynökök szokták. Persze nem látott senkit, akit a legkevésbé is
érdekelt volna, miről beszélgetnek. - A legnagyobb titokban
zajlik minden. Az igazgató egy speciális egységet szervez a
gyűlöletkeltő csoportok ellen, és engem is meghívtak, hogy
úgymond próbáljam ki magam a csapatban. Sem igent, sem
nemet nem mondtam, de ha igent mondanék, akkor sincs
garancia arra, hogy beválasztanak. A legkiválóbb ügynökökből
álló elit csapat lesz.
- Értem. Hova küldenének?
- Kansas Citybe vagy Portlandba. De még nincs semmi
véglegesírve.
- Eleged van Floridából?
- Nem. Abból van elegem, hogy a hétvégéim jó részét a
kartellek hajszolásával töltöm. Meg abból, hogy egyik olcsó
szállásról megyek a másikra, és fogalmam sincs, mit hoz a
holnap.
- A távkapcsolat nem nekem való, Allie. Szeretném, ha
mellettem lennél.
- Hát, pillanatnyilag nem tervezem, hogy elmegyek. Ez csak
egy lehetőség. Beszélhetünk most rólad?
- Nyitott könyv vagyok.
- Persze. Minden, csak az nem. A kérdés ugyanaz: hol leszel
egy év múlva ilyenkor?
Lacy egy korty borral készült fel a válaszra. Odajött a pincér,
újratöltötte a poharakat, aztán már ott sem volt. Lacy megrázta
a fejét. - Nem is tudom. Nem hiszem, hogy a BFT- nél leszek,
de ezt már évek óta mondogatom magamnak. Valószínűleg nem
vagyok elég bátor a váltáshoz. Nincs merszen otthagyni a biztos
munkahelyet.
- De hát van egy jogi diplomád.
- Ez igaz, de mindjárt negyven leszek, és nem
specializálódtam semmi olyasmiben, ami érdekelheti az
ügyvédi irodákat. Ha magánpraxisba kezdenék, és
végrendeleteket írogatnék, éhen halnék. Egyet se írtam
életemben. Az egyetlen lehetőségem, amit az
államigazgatásban dolgozó ügyvédek többsége tesz, hogy a
nagyobb fizetés reményében igyekszem feljebb kapaszkodni a
táplálékláncban. De ezt meg unom, Allie. Valami mást
szeretnék. Talán a szokásos depi, így negyven körül. Jól
hangzik, nem?
- Közös válság?
- Lehet mondani. Bár inkább egymás melletti, mint közös.
Nézd, mindkettőnknek vannak kétségei a jövőnkkel
kapcsolatban. Nagyjából negyvenévesek vagyunk, szinglik,
nincs gyerekünk Megengedhetjük magunknak, hogy
kockáztassunk, és csináljunk valami hülyeséget. Ha nem
sikerül, legfeljebb majd más utat választunk.
Hát végre kimondta. Alig akarta elhinni, hogy elment idáig.
Vett egy mély levegőt, és hosszan, szótlanul nézte Allie- t. A
férfit láthatóan meglepték a szavai. - Hát, volt itt két fontos
kifejezés - mondta a barátja. - Az első, hogy megengedhetjük
magunknak. Ennyi idősen én nem vagyok olyan helyzetben,
hogy abbahagyjam a munkát, és depresszióba zuhanjak.
- És mi a második?
- Hogy hülyeséget csinálunk.
- Ez csak amolyan szófordulat. Általában egyikünk sem
szokott hülyeséget csinálni.
Megjelent a pincér egy tálcával, és elkezdte leszedni az
asztalt. - Még egyet? - kérdezte, miután felemelte az üres
borosüveget. Mindketten megrázták a fejüket.
A számlát a szobájukra terhelték, ami előszezoni áron
kétszáz dollár volt egy éjszakára. Úgy egyeztek meg, hogy
amikor majd vasárnap kijelentkeznek, felezik a költségeket.
Minden kiadásukat így akarták rendezni. Mindketten körülbelül
hetvenezer dollárt kerestek évente. Aligha elég a nyugdíjra, de
egyelőre nem is emlegették a nyugdíjat.
A medence mellől a partra sétáltak, de pillanatok alatt
belátták, hogy nem mennek bele, túl hideg a víz. Egymásba
karolva sétáltak a parton, céltalanul sodródtak, mint a hullámok.
- Tartozom egy vallomással - mondta Allie.
- Vallomás? Nem szokásod.
 - Próbáld ki. Úgy egy éve rakosgatom félre a pénzt, hogy
vegyek neked egy gyűrűt.
Lacy megdermedt. Eleresztette a férfi karját. Egymásra
néztek.
- És? Mi történt azzal a gyűrűvel?
- Nem vettem meg, mert nem vagyok biztos abban, hogy
elfogadnád.
- Abban biztos vagy, hogy eljegyeznél?
Allie tétovázott, kissé sokáig. - Pont ez az, amiben döntenünk
kell. Nem, Lacy? Hová tartunk?
Lacy összefonta a karját, és egyik ujját elgondolkozva az
ajkához emelte. - Akarsz egy kis szünetet tartani, Allie?
- Szünetet?
- Igen. Kettőnk között. Hogy egy kicsit hagyjalak békén.
- Nem igazán. És te?
- Én sem. Szeretem, hogy itt vagy mellettem.
Elmosolyodtak, megölelték egymást, és sétáltak tovább a
parton. Bármifajta döntés nélkül.
 
 11.

Az e- mail vasárnap este 9:40- kor érkezett. Jeri, mint mindig,

most is egyedül volt a lakásában, készült a heti előadásaira,
meg közben azon morfondírozott, megnézzen- e egy tévés
vetélkedőt. A cím, amelyre a levél érkezett, egyike volt Jeri
számos e- mail- címének, amelyeket ritkán használt, és
körültekintően titkosított. Ezt a címét mindössze négy ember
ismerte, de a használatát senki nem tudta követni. A vonal
másik végén lévő férfival soha nem találkozott, oka se lett
volna rá, és Jeri az igazi nevét se tudta. Mindig készpénzben
fizetett neki, a postán adta fel vékony papírtasakban egy
camdeni, Maine állambeli postafiókba címezve, egy homályos
KL nevezetű cégnek.
De a férfi se tudta az ő nevét. Amikor online beszélgettek,
LuLunak hívta, hogy valahogy meg tudja szólítani. Mint
például: Helló, LuLu, van valami érdekes dolog, amire
rácuppanhatnék?
LuLu? Jeri elmosolyodott, és némi csodálkozással megrázta
a fejét, hogy az elmúlt húsz év során már milyen sokféle módon
álcázta magát. Álnevek, ideiglenes postafiókok, parókák,
sminkek, kétszintű azonosítást igénylő, feltörhetetlen e- mail-
címek, egy kazalnyi mobiltelefon, megannyi olcsó feltöltős
kártya.
A férfit csak KL- ként emlegette, és mivel fogalma sem volt,
milyen nevet takarnak a betűk, elnevezte őt Kenny Lee- nek.
Egy évekkel korábbi halvány utalás szerint Kenny Lee egykor
valamiképpen a bűnüldözésben dolgozott, de Jennek sejtelme
sem volt, KL miért hagyta abba azt a munkát. Azt tudta róla,
hogy egy megoldatlan gyilkossági ügyben elvesztette a fivérét,
a rejtély azóta is kínozta, és ez vezette a jelenlegi pénzkereső
tevékenységéhez. Üdv, Kenny Lee - motyogta magában.
 
Hány órát dolgozott vele? - írta.
 
Nem egész hármat.
Rendben.
A férfi hangját soha nem hallotta Jeri, és tippje sem volt, hány
éves lehet, nyolcvan vagy negyven. A kapcsolatuk természetét
nehezen lehetett volna meghatározni, de mindenesetre már
csaknem tíz éve tartott. Lássuk, mid van, Kenny Lee - mondta
magában.
A férfi díja kétszáz dollár volt óránként, és Jeri nem
engedhetett meg magának váratlan kiadásokat. KL szabadúszó
nyomozó volt, magányos harcos, senkinek nem kötelezte el
magát, de bárki számára végzett kutatómunkát, aki hajlandó
volt megfizetni a díját. Dolgozott áldozatok családtagjainak,
kisvárosi rendőröknek tucatnyi államban, az FBI- nak,
oknyomozó újságíróknak, regényíróknak és hollywoodi
producereknek. Azok számára, akik az erőszakos
bűncselekményekről kerestek adatokat, ő volt a forrás.
Rejtőzködő életmódot folytatott, online ék, kutatott, trollkodott,
gyűjtött, jelentett és adatokkal kereskedett. Naprakész volt mind
az ötven állam gyilkossági statisztikáiban, és valószínűleg több
időt töltött az FBI erőszakos bűncselekményekkel foglalkozó
informatikai adathalmazával, mint bárki más az irodán belül
vagy kívül.
Amikor gyilkosságról, különösen megoldatlan gyilkosságról
volt szó, Kenny Lee volt az, akihez fordulni kellett. Egy
bangori ügyvéd segítségével működtette a vállalkozását, aki a
szerződéseit és a díjak befogadását intézte; ez volt a legális,
ismerhető ügymenet. A híre szájról szájra járt, méghozzá
halkan. KL nem hirdette a szolgáltatásait, és bárkinek nemet
mondhatott. A féllegális, titkos ügyintézés során álneveket és
kódolt e- maileket használt, és a honoráriumát készpénzben
kérte. Mindent megtett, hogy titokban tartsa ügyfelei és az
általuk becserkészett gyilkosok személyazonosságát.
Egy órával később Jeri a sötétben ült, és várt. Azt kérdezte
magától, mit tenne, ha KL újabb áldozatról számolna be. A
férfinak nem volt mindig igaza. Olykor mindenki téved. Tíz
hónapja KL egyszer megint előkerült, és egy Kentuckyban
történt fojtogatásról írt. Elsőre ígéretesnek tűnt. Jeri négyórai
díjat fizetett ki neki, aztán két hónapot kutakodott, majd
zsákutcába jutott, méghozzá igencsak váratlanul. A rendőrség
letartóztatott egy férfit, aki beismerő vallomást tett.
KL küldött egy üzenetet, hogy sajnálja. Ilyesmi előfordul.
Több ezer ügyet követett az országban, közülük sok régi volt,
amelyek nem oldódnak meg soha.
Az Egyesült Államokban évente körülbelül háromszáz olyan
gyilkosság történt, amelyet hivatalosan a fulladás/fojtogatás
kategóriájába soroltak. Az ilyen típusú gyilkosságok felében
családon belüli erőszak történt, hirtelen felindulásból, ezeket
általában rövid időn belül megoldották.
A többi esetben szándékos gyilkosság történt úgy, hogy a
tettes valamit erőszakkal az áldozat nyaka köré tekert, ilyenkor
a gyilkos többnyire a tetthelyen hagyja a halált okozó eszközt
is. Villanyzsinór, öv, sál, drót, lánc, cipőfűző, kötél vagy
valamilyen másfajta zsinór. Számtalan brutális variáció létezik.
Azt a fajta nejlonkötelet is igen sok esetben használták,
amilyennel Jeri apját ölték meg. Boltokban, interneten egyaránt
könnyen beszerezhető.
 A második kategóriába tartozó gyilkosok többségét soha nem
kapják el.
A laptopja pittyent, kinyitotta, végigment a hitelesítési
protokollon, és beírta a jelszavakat. Kenny Lee volt.

Öt hónappal ezelőtt a Mississippi állambeli Biloxiban, Harrison

megye, holtan találtak egy Lanny Verno nevű áldozatot.
Megfojtották. Helyszíni fotók egyelőre nincsenek, de talán
hamarosan. A kötél, ahogy leírták, nagyon hasonlónak tűnik.
Egy centi vastag nejlonkötél, durván megfeszítve, a csomó
ugyanaz. Súlyos fejsérülés, valószínűleg a halál beállta előtt. Az
elhunyt 37 éves volt, szobafestőként dolgozott, munkavégzés
közben ölték meg, szemtanú nincs. Van ugyanakkor némi
komplikáció. A rendőrség szerint egy szemtanú rosszkor jelent
meg, és ugyanarra a sorsra jutott, mínusz a kötél. Súlyos
fejsérülések. A rendőrség úgy véli, hogy a második áldozat
azért ugrott be, hogy kifizesse Vernót - péntek délután volt, és
Verno pénzt várt - , és a második gyilkosság nem volt tervezett.
A Verno- gyilkosságot viszont egyértelműen előre eltervezték.
A kötélen kívül nem volt más bizonyíték a helyszínen, vért sem
találtak mást, csak a két áldozatét. Se anyagszálak, se
ujjlenyomatok, se tanúk, se használható kriminalisztikai
jelentés. Újabb makulátlan helyszín... A nyomozásról a sajtóval
nem tudattak semmi érdemit. Az aktát szigorúan lezárták -
fotót, boncolási jegyzőkönyvet még nem tudok küldeni.
Mint tudja, ez időigényes.

KL hagyott egy kis időt, hogy a megbízója reagálhasson. Jetit

felzaklatta, amit olvasott. Csalódottan rázta a fejét, ahogy
eszébe jutott megannyi hiábavaló erőfeszítése, hogy átnézze az
évek óta porosodó rendőrségi aktákat. Mindig az történt, hogy
minél kevesebb nyomuk volt a nyomozóknak, annál buzgóbban
védték
20. aktáikat. Nem akarták, hogy bárki is megtudja, menyire
nem haladnak.
Jeri ezt írta: Mit tud a kötélről és a csomóról?
Módszer és indíték. Az elsőt világosan láthatták a rendőrök,
elgondolkodhattak rajta. A labortechnikusok meg majd
vizsgálódnak A második kiderítése azonban hetekbe,
hónapokba telhet.
KL válasza: Megvan a jelentés, amit az állami bűnügyi labor
az FBI analitikai központjához nyújtott be. Leírása szerint a
kötél nejlon, zöld színű, 1 cm vastag, 70 cm hosszú, az áldozat
nyakára rögzítve, és nyilvánvalóan hátrahagyva. Nincs említés
csomóról, szorítókötésről, racsniról vagy bármilyen eszközről,
amely a kötelet a helyén tartotta volna. Fényképet nem
csatoltak a jelentéshez. A bűncselekmény nyilvánvalóan
megoldatlan, a nyomozás folyamatban van, ezerrel dolgoznak
az ügyön, így a legtöbb lényeges részletet nem adja ki a
rendőrség. A szokásos eljárás. Teljes elzárkózás.
Jeri átslattyogott a konyhájába, és kivett a hűtőből egy diétás
üdítőt. Lepattintotta a kupakot, ivott egyet, visszament a
kanapéhoz, és az ölébe vette a laptopot. Ezt írta: Oké, benne
vagyok. Küldje el, amije van.
Köszönöm.
Szívesen. Úgy negyedóra múlva.
A Mexikói- öböl partja mentén húzódó 10- es autópályán
Mobile mindössze egyórányira van Biloxitól, de a két város két
különböző állam, két különböző világ. A mobile- i Press-
Registemek kevés olvasója van a szomszédos államban, a
Biloxiban kiadott Sun Héráidnak pedig még kevesebb
előfizetője Alabamában.
Jetit nem lepte meg, hogy a mobile- i lapok nem hozták le a
száz kilométerre történt kettős gyilkosság hírét. Felnyitotta a
laptopját, bekapcsolta a többszörösen védett virtuális
magánhálózatát, és keresni kezdett. A Sun Herald október 19- i,
szombati kiadásának első oldala szenzációs hírként tálalta a két
gyilkosságot. Mike Dunwoody építőmestert sokan ismerték
Biloxibanés az öböl mentén. A fényképét is megszerezték a
vállalat honlapjáról. Feleség, két gyerek és három unoka maradt
utána. Amikor a cikket lehozták, a temetés időpontját még nem
lehetett tudni.
Lanny Vernóról alig talált valamit. Valahol Biloxi mellett egy
lakóautóban élt, amit egy lakókocsiparkban tett le. Egy
szomszéd azt mondta, már jó pár éve így élt. Sűrűn váltogatta a
barátnőit. Az egyik alkalmazottja úgy tudta, Lanny valahonnan
Georgiából származott, de mindenfelé megfordult az országban.
A rákövetkező napokban a Sun Herald mindent megtett,
hogy frissen tartsa a történetet. Igyekezett híreket szerezni. A
rendőrség azonban teljesen elzárkózott. A Dunwoody családból
senkiből nem lehetett kiszedni egyetlen szót sem. A temetési
szertartást egy nagy templomban tartották, sok
részvétnyilvánító jött. Az újságírókat a család kérésére nem
engedte közel a rendőrség. Nagy nehezen jelentkezett Verno
egy távoli unokatestvére, és kelletlenül elszállíttatta Georgiába
a holttestet. Az újságírókkal neki is meggyűlt a baja. A kettős
gyilkosság utáni héten Black seriff sajtókonferenciát tartott, de
semmi újat nem mondott. Az egyik riporter megkérdezte,
találtak- e az áldozatoknál mobiltelefont. Black ezt sem
megerősíteni, sem cáfolni nem volt hajlandó.
- De az ugye igaz, hogy Neely postahivatalánál két
mobiltelefont találtak a levélgyűjtőben?
 A seriff úgy nézett rá, mintha a riporter legalábbis a gyilkos
nevét fecsegte volna ki. - Nem kívánom kommentálni az
értesülését - mondta hűvösen, de határozottan.
Alig akadt olyan kérdés, amelyre nem ezt a választ adta.
A seriff igencsak mérsékelt együttműködése felerősítette a
pletykákat, hogy valami nagy dolog készülődik, és hogy talán
azért ilyen szűkszavú a rendőrség, mert közel járnak a
gyilkoshoz, és nem akarják elijeszteni.
De semmi nem történt, csak múltak a napok, aztán a
napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. Dunwoodyék
huszonötezer dollár jutalmat hirdettek meg, ha valaki valami
információval tudna szolgálni. De ez is csak arra volt jó, hogy
egy sereg flúgos telefonált, akik persze nem tudtak semmit.
A Verno családnak hírét se lehetett hallani.

Éjfélkor Jeri főzött egy erős kávét, készült egy újabb álmatlan
éjszakára a számítógépnél. KL elküldte az események
összefoglalóját, valamint annak a hivatalos jelentésnek a
másolatát, amelyet a Mississippi állami rendőrség az FBI- nak
nyújtott be az erőszakos bűncselekményről.
Jeri már sokszor járt ezen az úton, és a legkevésbé sem
kívánta, hogy újabb aktát nyisson meg.
 
 12.

A BFT- t öttagú igazgatótanács irányította. Mind az öten

nyugalmazott bírák vagy ügyvédek voltak, akik nehezen
meghatározható viszonyt ápoltak a kormányzóval. A bőkezű
adományozók és az igazi nagyágyúk a BFT- hez képest sokkal
jövedelmezőbb és rangosabb kinevezésekhez jutottak - nagy
költségvetésű és jelentős presztízsű egyetemi tanácsok,
szerencsejáték- felügyeletek és hasonlók, amelyek révén e
kiválasztottak szabadon utazgattak a világban, és haverkodtak a
hatalmasokkal; ezzel szemben a BFT igazgatósági tagjai
szállást, étkezést és kilométerenként harminc centet kaptak.
Évente hatszor találkoztak - háromszor Tallahassee- ben és
háromszor Fort Lauderdaleben, hogy áttekintsék az aktuális
ügyeket, meghallgatásokat tartsanak, és olykor megdorgáljanak
egy- két bírót. Bírák felmentése kifejezetten ritka jelenség volt.
A BFT 1968- as létrehozása óta mindössze három bírót
mentettek fel hivatalából.
Tervezett ülésükre a testület öt tagja közül négy megjelent
hétfőn késő délelőtt. Az ötödik hely megüresedett, és a
kormányzó túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy új jelöltet
állítson. Két jelölttel próbálkozott ugyan, de mindketten
elhárították a felkérést, így aztán a továbbiakban nem
fárasztotta magát a dologgal. A megbeszéléseket a Legfelsőbb
Bíróság egyik kölcsönkért konferenciatermében tartották, mert
a BFT tárgyalója túlságosan lepusztult volt ahhoz, hogy az
egész napot ott töltsék
 Az első napirendi pont egy tíz órára szervezett találkozó volt
az igazgatóval - egyórás, zárt körű megbeszélés az ügynökség
ügyeiről, pénzügyeiről, személyzetéről és így tovább.
Kellemetlennek ígérkezett, mert Charlotte Baskinnak már kifele
állt a szekere rúdja, és ezt mindenki tudta.
Miután ezzel megvoltak, a tagok a függőben lévő ügyeket
kívánták sorra venni.

Lacy örömmel nyugtázta, hogy vele kapcsolatos ügy nincs

napirenden, tehát nem kell megjelennie a tanács előtt. A hét
első napja úgy kezdődött, mint jobbára az összes többi hétfő:
vezető vizsgálóként lendületes, munkára kész hangulatba kellett
hoznia magát, hogy mosolyogva, bátorítón és energikusan
lépjen be a munkahelyére az adófizetők szolgálatára. Minden
igyekezete ellenére azonban a lelkesedés sehogy se akart
megérkezni, elsősorban azért, mert lélekben még mindig az
öböl és a medence partján volt. Allie- vel három kiadós ebédet
költöttek el sok borral, szunyókálással és szexszel fűszerezve.
Egyik hosszú sétájukon végül is abban maradtak, hogy egyelőre
nem tervezgetik a jövőt, és csak a pillanatnak élnek. A fontos
dolgokat majd később megbeszélik.
Mihelyt azonban nem volt Allie- vel, mindegyre azt
kérdezgette magától, ami péntek óta gyötörte: ha megkérné a
kezemet, vajon igent mondanék?
A válasz homályos és bizonytalan volt.
9:48- kor újabb e- mail érkezett, ismét Jentől. Legalább
ötször írt a hétvégén, de Lacy mindegyiket figyelmen kívül
hagyta, egészen mostanáig. Elég régóta húzta- halasztotta ezt a
nehéz beszélgetést. Rég megtanulta már, hogy a halogatás csak
még kellemetlenebbé teszi a feladatot. A mobiltelefonján
beütötte
 Az egyik lehetséges számot. Semmi válasz. Nem volt
hangposta sem. Megpróbált egy másikat. Ugyanaz az eredmény.
Egyre nagyobb iramban ment el a kedve ettől a kutakodós
játszadozástól. Beütötte az utolsó számot, amelyet a telefonján
tárolt Jenhez.
- Szia, Lacy! - szólt bele Jeri kellemes, de fáradt hangon. -
Merre jártál?
Ehhez meg aztán mi közöd? Lacy nagyot nyelt, és vett egy
mély levegőt. - Jó reggelt, Jeri - mondta. - Bízom benne, hogy
biztonságos a vonal.
- Természetesen. Bocs a kellemetlenségért.
- Látom, hogy egész hétvégén hívogattál meg irkáltál.
- Igen, Lacy, beszélnünk kell.
- Éppen azt tesszük. Hétfő reggel. Azt hiszem, világosan
elmagyaráztam, hogy hétvégén nem dolgozom, és megkértelek,
hogy ne hívogass, ne írj. így van, nem?
- Igen, igazad van. Sajnálom. De ez most tényleg nagyon
fontos.
- Tudom, Jeri. Mindig az. Rossz hírem van. Ismét
találkoztam a főnökömmel. Előadtam a vádakat. Hajthatatlan.
Nem veszünk részt gyilkossági nyomozásban. Ennyi. Mint
ahogy már számtalanszor mondtam, az ilyen típusú munkához
se felkészültségünk, se eszközrendszerünk nincs.
Szünet. Lacy tudta, hogy nem lesz hosszú, mert Jeri nincs
szokva a visszautasításhoz. Hamarosan meg is szólalt. - De
jogom van panaszt tenni. Megnéztem a vonatkozó törvényt. És
megtehetem névtelenül is. A BFT- nek pedig a jogszabály
szerint negyvenöt napja van, hogy megvizsgálja és kiértékelje a
bejelentést. így van, Lacy, igaz?
- Igen, ez áll a jogszabályban.
- Akkor benyújtom a panaszt.
- A főnököm szerint mi pedig azonnal átadjuk az állami
rendőrségnek.
 Lacy éles visszavágásra számított, amit Jeri már biztosan
előkészített. Várt, egyre csak várt, aztán rájött, hogy Jeri
megszakította a beszélgetést. Hirtelen kinyomta. Kilépett.
Lacy nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, soha többé nem
fognak beszélni. De azért az lehet, hogy Jeri egy időre békén
hagyja. Hiszen csak alig egy hete, hogy találkoztak.
És talán abbamaradnak a gyilkosságok is.

Fél óra múlva Jeri ismét jelentkezett. - Nem vagyok biztos

benne - kezdte - , de talán van két újabb halottunk. A hetedik és
a nyolcadik. Dolgozom rajta, hogy egyértelmű legyen, és lehet,
hogy tévedek. Nagyon remélem. Ettől függetlenül biztos, hogy
nem áll le.
- Egyértelmű? A többiek sem egyértelműek.
- Szerintem igen. Lehetséges, hogy az elméletem
bizonyítékai véletlenszerűnek tűnnek, de el kell ismerned, hogy
erőteljesek.
- Nem gondolnám, hogy erőteljesek. A vizsgálat
megindításához mindenesetre nem elégségesek. Még egyszer
mondom, Jeri, nem fogunk belekeveredni.
- Ez a te döntésed, vagy az ideiglenes igazgatóé?
- Ez miért fontos? Nem vállalunk ilyen ügyet.
- Vállalnád, ha te lennél a főnök?
- Viszlát, Jeri.
- Hát ez remek, Lacy. Mostantól fogva a te kezeden fog
száradni a vér.
- Nincs ez kissé túlreagálva, Jeri?
Jeri összefüggéstelenül motyogott valamit, mintha így
próbálná elfedni a szavait. De pár pillanat múlva megint
világosan fogalmazott. - Manapság gyakrabban gyilkol, Lacy.
Szinte minden évre jut egy. Egy sorozatgyilkostól nem
szokatlan ez, már legalábbis az okosabbjánál. Lassan kezdenek,
elérnek némi sikert, csiszolják a képességeiket, aztán egyre
kevésbé tétovák, elmúlik a félelmük, és meggyőzik magukat,
hogy túl okosak. Ekkor kezdenek el hibázni.
- Milyen hibára gondolsz?
- Ezt nem szeretném telefonon megbeszélni.
- Te hívtál engem.
- Ez igaz. Csak tudnám, miért. - Ismét megszakadt a vonal.
Hirtelen Felicity jelent meg az asztalánál hangtalanul, és
átadott egy telefonüzenetet egy régimódi rózsaszín cédulán. -
Jobb, ha felhívod - mondta. - Kellemetlen egy fazon.
- Köszönöm - mondta Lacy, átvette a cetlit, és a tekintetével
érzékeltette a titkárnőjével, hogy talán érdemes lenne távoznia.
- Csukd be magad után az ajtót, kérlek.
A BFT aktuális elnökét Earl Hatley-nek hívták. Egykor bíró
volt, kedves úriember, azon kevesek egyike, akik valóban a
szívükön viselik az igazságszolgáltatás fejlesztésének ügyét. A
kezében tarthatta a telefonját, mert azonnal felvette.
Megkérdezte, Lacy nem hagyná- e abba, amit épp csinál, és
nem sietne- e át a Legfelsőbb Bíróság épületébe egy sürgős
megbeszélésre.
Negyedóra múlva Lacyt egy kis tárgyalóteremben
üdvözölték a négyek. Earl megkérte, hogy foglaljon helyet, és
rá is mutatott egy székre az asztal túlsó végén. - Mellőzöm az
udvariassági köröket- mondta - , mert szorít minket az idő.
Fontos ügyben kell döntenünk.
- Csak tessék. Csupa fül vagyok - mondta Lacy.
- Ma reggel Charlotte Baskin beadta a lemondását. Már ki is
lépett. Kölcsönös megegyezés. Nem volt jó döntés a
kinevezése, amint azt bizonyára pontosan tudja. Sok panasz
érkezett. E pillanatban tehát ismét nincs ügyvezető igazgatónk.
- Én még alkalmazásban vagyok? - kérdezte Lacy a legkisebb
zavar nélkül.
 - Ó, természetesen. Nem hagyhat itt minket, Lacy.
- Rendben.
- Mint azt jól tudja, az elmúlt két évben Charlotte volt a
negyedik ügyvezető igazgató. Úgy hallom, a munkamorál
rendkívül mérsékelt.
- Miféle munkamorál? Mindenki állást keres. Csak telnek a
napok, a hetek meg az évek, mi meg arra várunk, mikor üt be a
ménkű. Mi másra lehetne számítani? Nehéz mímelni a
lelkesedést, amikor az amúgy is csenevész költségvetésünk
minden évben egyre soványkább.
- Megértjük. Nem a mi hibánk. Egy hajóban evezünk.
- Tudom, kinek a sara, és nem hibáztatom önöket. De nehéz
úgy végezni a munkát, hogy nincs rátermett vezető. Már ha
egyáltalán van vezető. Az állami törvényhozás lényegében
átnéz rajtunk. A kormányzót a legkevésbé sem érdekli, mi van
velünk, mit csinálunk.
- A jövő héten találkozom Fowinkle szenátorral - mondta
Judith Taylor. - Mint tudja, ő a költségvetési bizottság elnöke. A
munkatársainak az a véleménye, hogy kaphatnánk egy kicsivel
több pénzt.
Lacy elmosolyodott, és bólintott, mintha hálás lenne. Sokszor
hallotta már ezt.
- Van egy elképzelésünk, Lacy - mondta Earl. - Maga itt a
vezető vizsgáló, és nem mellesleg a szervezet dísze. A kollégái
tisztelik, becsülik. Sokan egyenesen csodálják. Megkérjük,
vállalja el ideiglenesen az igazgatói feladatokat. Míg nem
találunk végleges megoldást.
- Köszönöm, nem.
- Ez hirtelen döntés volt.
- A kérdés is az volt. Tizenkét éve vagyok itt, elég jól
kiismerem magam. A nagy iroda veszélyes üzem.
- Csak ideiglenes megbízatásról lenne szó.
- Manapság minden ideiglenes.
 - Ugye nem akar elmenni, Lacy?
- Mindenkinek ez jár az eszében. De hát lehet ezért hibáztatni
minket? Állami alkalmazottakként ugyanazt a bérezést kapjuk,
mint mindenki más, már ha a törvényhozás nagylelkű. Ha
elvonnak a költségvetésünkből, nincs más választásunk,
lefaragjuk a kiadásainkat. Elnapoljuk a szükséges
beszerzéseket, megnyirbáljuk a dologi kiadásokat, embereket
bocsátunk el, töröljük a szakmai utakat. Lehetne folytatni a sort.
A négyek legyőzötten néztek egymásra. A helyzet
reménytelennek tűnt, és c pillanatban mind a négyen akár úgy is
dönthettek volna, hogy hazamennek, hagyják az egészet a
csudába, és valaki másra testálják a bírókat ért panaszos
ügyeket.
Judith azonban határozottan megszólalt. - Segítsen nekünk,
Lacy. Vállalja cl a munkát fél évre. Egész biztos, hogy
stabilizálni tudja a szervezet munkáját, és ezzel időt ad nekünk,
hogy felhizlaljuk kissé a költségvetést. Maga lesz a főnök, teljes
vezetői jogkörrel. Bízunk magában.
- Nagyon bízunk magában - tette hozzá gyorsan Earl. -
Nagyon. Magának van itt a legnagyobb tapasztalata.
- A fizetés nem rossz - mondta Judith.
- Nem a pénzről van szó - felelte Lacy. A fizetése évi
kilencvenötezer dollár lenne, ez jelentős emelés a jelenlegi
hetvenezerhez képest. Valójában soha nem gondolt az igazgatói
fizetésre. Legalábbis nem mohón, vágyakozón. De azért ez
mégiscsak komoly fizetésemelés.
- Kedve szerint alakíthatja át a szervezetet - mondta Earl. -
Felvesz vagy kirúg embereket, a maga dolga. De a hajó süllyed,
és be kell tömni a léket.
- A költségvetési emelést mégis hogyan képzelik? - kérdezte
Lacy. - Idén megint kevesebb pénzünk van, mint tavaly. 1,9
millió dollár. Négy évvel ezelőtt a BFT 2,3 millió dollárból
gazdálkodhatott. Aprópénz a harvanmilliárd dolláros állami
költségvetésben. De a mi munkánkat akkor is, most is a floridai
törvényhozás irányítja.
Judith elmosolyodott. - Nekünk sem tetszik a folytonos
pénzügyi megszorítás. Lépéseket fogunk tenni a
törvényhozásban. Legyen ez a mi dolgunk. A felügyelet a mi
felelősségünk, és megszerezzük a szükséges pénzt.
Lacynek hirtelen eszébe jutott Jeri Crosby, és ez megzavarta
a tisztánlátását. Mi van akkor, ha igaz a gyanúja? Mi van, ha
folytatódnak a gyilkosságok? Igazgatóként - akár csak
ideiglenesként is - meglenne hozzá a hatalma, hogy úgy intézze
Jeri panaszát, ahogy jónak látja.
És persze foglalkoztatta a pénz is. Ez bizony nem
jelentéktelen emelés. Tetszett neki, hogy kedve szerint
alakíthatja át az irodát, megszabadulhat némi kölönctől, találhat
új tehetségeket. Eszébe jutott az Allie- vel töltött hétvége is.
Kedvetlenül konstatálta, hogy a jövőjük tervezését illetően
semmit nem haladtak előre, lényegi változásra tehát nem
számíthat. Legalábbis nem hamarosan.
A négyek várakozón mosolyogtak rá. Láthatóan nagyon
reménykedtek a megnyugtató válaszban. Lacy nem mosolygott.
- Adjanak huszonnégy órát - mondta.
 
 13.

Ross Bannick lassú becserkészése során megtanult együtt élni

egy lényegi fel tételezéssel: a férfi rendkívül türelmes gyilkos.
Öt évet várt, hogy megölje az apját, kilencet, hogy megölje az
újságírót, huszonkettőt, hogy meggyilkolja Kronke- ot, és
nagyjából tizennégyet, hogy megölje a cserkészvezetőjét.
Ahhoz, hogy rátaláljon arra a pontra térben és időben, ahol és
amikor Lanny Verno keresztezte Bannick útját - már ha
egyáltalán történt ilyesmi - , Jennek a szokásos fáradságos és
szívós adatelemzést kellett elvégeznie, és éveket, talán
évtizedeket kellett visszamennie az időben.
Véglegesített tanári állása volt, heti három nap járt be az
egyetemre, és többé- kevésbé rendszeresen ellátta a feladatait.
A könyvét már évek óta írta, rég le kellett volna adnia. Épp
csak annyit dolgozott, hogy a kari dékánja és a diákjai
nagyjából elégedettek legyenek a munkájával - a bűnügyek
felderítésére fordított mérhetetlen idő és energia kizárta, hogy
olyan kiemelkedő tanár váljék belőle, mint amilyen egykor az
apja volt. Elvált, meglehetősen csinos is volt, de a kevés szabad
idejében még csak nem is gondolhatott arra, hogy társat
keressen magának. A lánya egész jól elboldogult, Michiganben
járt egyetemre, hetente többször is eseteitek vagy e- mailt
váltottak. Valójában nem volt az életében semmi más, ami
elvonta volna az igazi hivatásától: a gyilkos hajszolásától.
Éjszakánként órákat foglalkozott nyomok kutatásával,
vadabbnál vadabb elméleteket gyártott, zsákutcákban
bolyongott. Rengeteg időt töltött ezzel. „Elpocsékolom az
életemet” szokta mondogatni nagy magányában.
Jeri úgy gondolta, hogy ezerfelé dolgozó szobafestőként
Vernónak kisebb dolga is nagyobb volt annál, mint hogy
elmenjen szavazni, de azért alaposan átnézte Chavez, Escambia
és Santa Rosa megyék választói névjegyzékét. Két Lanny L.
Vernót is talált Egyikük túl öreg volt, a másik már meghalt. A
gépjármű- nyilvántartásban talált még egyet, és ő még élt.
Az online keresők, az ingyenesek és a fizetősek, őt Lanny
Vernót találtak a floridai „Serpenyőnyél” régióban, vagyis az
állam északnyugati részén. Nyilvánvalónak tűnt, Jetinek
fogalma sincs, és ötlete sem valahonnan megtudni, hogy az ő
Lanny Vernója mikor élt a környéken, ha egyáltalán valaha, és
ha igen, akkor mikor költözött tovább. Abban az időben,
amikor meggyilkolták, az állandó lakhelye biztosan nem ott
volt. A szűkszavú rendőrségi jelentés szerint, amelyet Kenny
Lee az FBI adatelemző központjából szerzett meg, Verno
aktuális élettársa azt mondta, hogy alig két éve „voltak együtt”,
és egy lakókocsiban éltek Biloxi közelében.
Ha voltak hosszabb kapcsolatai, akkor talán már túl lehetett
válópereken is. Jeri órákat töltött az interneten az ilyen típusú
floridai jegyzékek átkutatásával, de semmi használhatót nem
talált. Ha volt esetleg valahol egy- két gyereke, akkor talán
lehettek gyerektartási nehézségei, de a bírósági feljegyzések
nem tártak fel semmit. Több mint húszéves tapasztalattal
rendelkező veterán magándetektívként tudta, milyen nehéz
tényszerű anyaghoz jutni a családi és ifjúsági bírósági
jegyzőkönyvekből - a hasznos információk nagy részét
adatvédelmi okokból titkosították.
Ha Verno egész életében szobafestőként dolgozott, akkor
nem kizárható, hogy volt már dolga a rendőrséggel.
Nem ítélték el bűncselekményért, legalábbis Floridában nem,
és polgári peres ügyekben sem idézték be. Szerencsére azonban
Pensacola város rendőrsége egy évtizeddel korábban
digitalizálta az aktáit, és harmincévnyi dokumentációt
rögzítettek. Hajnali fél háromkor, miközben egy újabb
koffeinmentes diétás kólát kortyolgatott, Jeri talált egy rövidke
bejegyzést egy bizonyos Lanny L. Verno 2001 áprilisában
történő letartóztatásáról. Az állítólagos bűncselekmény
fegyveres támadás kísérlete volt. A férfi letett ötszáz dollár
óvadékot, és szabadlábra került. Jeri összevetette a letartóztatást
a bírósági nyilvántartással, és talált egy másik bejegyzést. 2001.
június 11- én Vernót a pensacolai városi bíróság ártatlannak
találta. Az ügyet ejtették.
Ross Bannick ekkor harminchat éves volt, és tíz éve
praktizált ügyvédként a környéken.
Lehet, hogy útjaik keresztezték egymást? Ott és akkor
történhetett a dolog?
Merész föltételezés, de Jeri világában minden más is az volt.

Mobile- ban talált egy magándetektívet, aki adantainak mondta

magát. De végül is származhatott akárhonnan. Vernót Atlanta
mellett temettették el távoli rokonai, legalábbis erre utalt egy
olcsó temetkezési vállalat internetes közleménye.
Nagyon nem volt ínyére, hogy magándetektíveket fizessen,
de sokszor nem kínálkozott más megoldás. A legtöbb
rendőrségi nyomozó középkorú fehér férfi volt, akiknek nem
tetszett, ha egy színes bőrű nő régi bűnügyek után kutat. Úgy
gondolták, az ilyesmi férfimunka, mégpedig fehér férfiaké. Jeri
megtakarított pénzének java része olyan magánnyomozók
zsebébe vándorolt, akik korábban rendőrök voltak.
A legtöbbször az egykori rendőr Rollie Tabort bízta meg.
Értelmes ember volt, óránként százötven dollárt kért, és hitt
Jetinek. Sokszor dolgoztak már együtt, és Jeri kedvelte a
munkáját. Tabor elautózott Pensacolába, bement a rendőrségre,
és mivel ügyesen szót értett az irodistákkal, pár perc múlva
besétálhatott egy néhány utcányira lévő raktárépületbe, ahol az
összes régi cuccot tárolták, elsősorban bizonyítékokat - a
legkülönfélébb lefoglalt és elkobzott tárgyakat, fegyvereket,
bűnügyekben használt eszközöket Ezerszámra álltak a
szekrényekben és polcokon réges-régi akták is, soha senki nem
nyitotta ki őket. Fakult uniformisban egy öregecske altiszt
megkérdezte tőle a pultnál, hogy mi járatban van.
- Dunlapnak hívnak, Jeff Dunlap - mondta Tabor. Miközben
az öregúr kitöltötte a belépési nyilatkozatot, Tabor jól megnézte
a nevét a kitűzőn. Mack Faldo őrmester. Vagy ötven éve
ülhetett ott, és már évtizedek óta nem érdekelte, miért is van ott.
- Van valami igazolványa? - kérdezte Faldo.
Tábornak lenyűgöző igazolványgyűjreménye volt. Előhúzta a
tárcáját, és kivett belőle egy Jeff Dunlap névre szóló georgiai
jogosítványt. Ez a bizonyos Dunlap szerényen és észrevétlenül
éldegélt Atlantától nem messze, egy Conyers nevű városkában.
Ha az őrmester vette volna a fáradságot, hogy ellenőrizze az
adatait - bár ez eszébe sem jutott - , mindent rendben talált
volna. Létező ember, valóságos lakcím. Faldo azonban
túlságosan elgyötört volt ahhoz, hogy akár csak egy pillantást is
vessen a jogosítványra, aztán Dunlopra, hogy összevesse a
fényképpel a látogató arcát. - Fénymásolatot kell készítenem -
mormogta.
Odabattyogott egy ásatag Xeroxhoz, ráérősen nyomogatta a
gombokat, aztán álmosan visszaadta az igazolványt.
- Szóval, mit szeretne? - kérdezte. Érezhetően
elkedvedenítette volna, ha tennie kell valamit.
- Egy bírósági aktát keresek. Úgy tizenöt éves ügy lehet. Egy
Lanny Verno nevű fazont letartóztattak valamiért, de a városi
bíróság felmentette. Néhány hónapja meggyilkolták Biloxiban,
és a családja megbízott, hogy nézzek utána néhány dolognak a
múltjában. Itt élt egy ideig, akár gyerekei is lehetnek errefelé,
de nem volt állandó lakhelye, folyton jött- ment.
Tabor átnyújtott az őrmesternek egy nyomtatott űrlapot, rajta
Lanny L. Verno neve, I AJ - száma, születési és halálozási
dátuma. A legkevésbé sem volt hivatalos dokumentum, de
Faldo bevette. - Pontosan mikori az ügy?
- 2001. június.
Faldo leeresztette a szemhéját, mintha ott helyben elaludna,
aztán egy ajtó felé biccentett. - Jöjjön oda.
Tabor az ajtón át követte az öreget egy nagy, félhomályos
terembe, ahol még több irattartó szekrény sorakozott. Minden
fiókon címke évvel, hónappal. Amikor elértek a 2001-eshez,
Faldo megállt, felnyúlt, és kirántott egy egész fiókot. - 2001
júniusa - motyogta. Egy hosszú, poros, mindenféle limlommal
telepakolt asztalhoz vitte, ott letette. - Tessék - mondta. - Jó
mutatást.
Tabor körülnézett. - Ez nincs még digitalizálva?
- Csak egy része. Ezek itt azoknak az ügyeknek az aktái,
amelyeket valamilyen okból ejtettek. Ha volt ítélet, akkor
azoknak az iratoknak az archívumban kell lenniük. Ezeket itt,
kedves uram, el kellene tüzelni.
- Aha. Értem.
Faldo már akkor fáradt volt, amikor munkába érkezett.
Mostanra már teljesen kimerült. - Fotózni tilos. Ha kell valami
másolat, szóljon. Oldalanként egy dollár.
- Köszönöm.
- Nincs mit. - Faldo elcsoszogott, Dunlap meg ott maradt
egyedül milliónyi hasznavehetetlen irat társaságában.
Az asztalra tett fiókban legalább száz akta volt, dátum szerint
gondosan elrendezve. Tabor alig pár perc alatt megtalálta június
12- ét, szétszálazta a névsorba rendezett papírhalmot, és kivette
Lanny L. Verno aktáját.
 Benne számos papírlapot talált összetűzve. Az elsőn ez állt:
ESETJELENTÉS, és egy bizonyos N. Ozment nevű tiszt
aláírásával a követezőt lehetett olvasni: Az áldozat (név
törölve) bejött az őrsre, és azt mondta, aznap reggel a garázsban
vitába keveredett Vernóval, meg hogy a munkadíj miatt támadt
a vita, és hogy Verno megfenyegette, és Verno még fegyvert is
rántott. Aztán lecsillapodtak a kedélyek, és Verno elment. Az
esetnek nem volt tanúja. Az áldozat (név törölve) eskü alatt
vallomást tett, kiadtuk az elfogatóparancsot, a vád testi sértés
kísérlete.
Valaki vastag fekete filccel nyilvánvalóan kisatírozta az
állítólagos áldozat nevét.
Második lap: LETARTÓZTATÁSI JEGYZŐKÖNYV,
valamint Verno börtönben készített fényképe, a lakcíme,
telefonszáma, TÁJ- száma. A jegyzőkönyv szerint Verno egyéni
vállalkozó. A bűnügyi nyilvántartásba korábban egyszer került
be, ittas vezetésért.
Harmadik lap: jegyzőkönyvben rögzített megállapodás az
ötszáz dolláros óvadékról.
Negyedik lap: BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS
JEGYZŐKÖNYVE - de a teljes oldal üres volt.
A következő percekben Tabor a fiókban talált többi aktát
lapozgatta, és tárgyalási kivonatokat tanulmányozott. A
szabályosan kitöltött formanyomtatványokból tényszerűen
kiderült, hogy mi történt az adott bírósági tárgyaláson.
Mindegyiken ott volt a bíró, az ügyész, a vádlott és a védő neve
(védő nem mindig volt), és szintén szerepelt rajta panaszos,
áldozat, tanú vagy tanúk, valamint a tárgyi bizonyítékok.
Minden egyes esethez megtalálta a kapcsolódó tárgyalási
jegyzőkönyvet. Bolti lopás, testi sértés, kutyatámadás,
nyilvános részegség/káromlás/fajtalanság, zaklatás és így
tovább. A fiók tele volt a legkülönfélébb vádakkal - de
értelemszerűen csak olyanokkal, amelyek nem álltak meg a
bíróság előtt.
Egy feliraton ezt olvasta: ENGEDÉLY NÉLKÜL TILOS A
DOKUMENTUMOKAT FÉNYKÉPEZNI VAGY MÁSOLNI.
Tabor megkérdezte magától, rajta és ügyfelén kívül vajon ki
akarhat fényképet vagy másolatot, engedéllyel vagy anélkül.
Kivitte az aktát, és ismét megzavarta Faldót. - Ezt szeretném
lemásoltatni. Négy oldal.
Faldo kivánszorgott a pult mögül. - Darabja egy dollár -
mondta szinte mosolyogva, és elvette az aktát. Tabor figyelte,
ahogy az öreg módszeresen szétkapcsolja a lapokat, lemásolja,
majd ismét összetűzi őket. Visszatért velük a pulthoz. A
nyomozó odanyújtott egy ötdolláros bankjegyet, de Faldo
elhárította.
- Csak hitelkártya.
- Nekem nincs olyanom - mondta Fabor. - Pár éve
tönkrementem, azóta nem használok ilyesmit.
Faldo békés világa atomjaira hullott ezektől a szavaktól, és
olyan kifejezés ült ki az arcára, mint akinek bélgörcse van. -
Sajnálom, készpénzzel nem lehet. - A négy fénymásolt lap ott
árválkodott a pulton. Senki másnak nem kellettek a világon.
Tabor letette az ötdollárost, és felvette a másolatokat. -
Visszavigyem az aktát?
- Ne. Én majd intézem. Ez a munkám.
És milyen fontos munka volt ez. - Köszönöm.
- Nincs mit.
Tabor a kocsiból felhívta Jerit, de csak a hangpostáig jutott.
Bement egy kávézóba, és hogy múlassa az időt, lefényképezte a
négy lapot, és elküldte Jennek. Már a harmadik kávét
kortyolgatta, amikor végre megcsörrent a telefonja. Elmesélte,
mit talált, és hogy a többi akta hogy néz ki. Nyilvánvaló, hogy
Verno aktáját meghamisították.
- Vajon ez az N. Ozment ott dolgozik még? - kérdezte Jeri.
 - Nem. Már megnéztem.
- És semmi más név nincs az aktában? Csak Vernóé és
Ozmenté?
- Semmi.
- Akkor egyértelmű, hogy mi a következő lépés. Próbálja
meg megtalálni Mr. Ozmentet.

Jeri az egyetemi dolgozószobájában volt, az ajtaja nyitva, hogy

bármely diák bejöhessen, ha kicsit diskurálni van kedve, de
most egyedül volt, és egy könnyű salátát rágcsált meg diétás
üdítőt kortyolgatott. Az étel csak forgott a szájában, mert a
gyomra kavargóit a gondolatra, hogy fogalma sincs, mennyi
időbe telik a munka a férfinak, akinek 150 dollárt fizet
óránként. Az is idegesítette, hogy olyan papírok kerültek elő,
amelyeket megbabráltak. Igyekezett észben tartani, hogy még
nem tudhatja, vajon az a Lanny Verno, akit Pensacolában talált,
azonos- e azzal a Lanny Vernóval, akit Biloxiban
meggyilkoltak. Kénytelen volt elismerni, hogy erre kicsi az
esély. Kilencvennyolc Lanny Verno volt az országban.
De azért kedvezően is alakulhatnak a dolgok. A bírói kar
megbecsült tagjaként Bannick bíró bizonyára könnyűszerrel
hozzáférhet régi bírósági aktákhoz és bizonyítékokhoz. Nyilván
a rendőrség is tiszteletben tartja az akaratát. Választott
tisztségviselőként négyévente szüksége van a támogatásukra.
Egész biztos, hogy jól kiismeri magát a bűnüldöző szervek
szövevényes munkájában.
Hogy tizenhárom évvel ezelőtt Lanny Verno, egy szobafestő,
fegyvert fogjon Ross Bannickre, a nagymenő ügyvédre, és a
bíróság neki adjon igazat?
Mint mindig, ebéd közben Jeri most is számos újságot
átlapozott. Ugyanez történt reggeli és vacsora alatt is. A
Tallahassee Democratisms talált egy érdekes dolgot. A hatodik
oldal alján, a közéleti hírek között rábukkant egy nem
különösebben jelentősnek szánt apró bejelentésre, miszerint a
távozó Charlotte Baskin helyett Lacy Stoltz ideiglenes
megbízatást kapott a Bírák Fegyelmi Tanácsa vezetésére. Ezzel
párhuzamosan Baskint a szerencsejáték- felügyelet élére
nevezte ki a kormányzó.
 
 14.

Miközben a szamárlétrán kapaszkodott felfelé, Cleo

megtanulta, hogy sose pakolja tele a fiókjait, és az éppen
aktuális irodája falait ne dekorálja ki fölöslegesen. Bár a
szóbeszéd viharos gyorsasággal terjedt, ő maga nem szólt
senkinek, csak sebesen összeszedte a cuccait, és már ott sem
volt. A következő percben már nem is emlegették, hanem a
munkatársak jóleső izgalommal Lacy jövőjéről tereferéltek
derűs várakozással.
Másnap reggel Lacy mindenkit összehívott az igazgató
meglehetősen lehangoló irodájával szomszédos tárgyalóba, és
megerősítette, hogy bár ideiglenesen, de a belátható jövőben ő
lesz a teljes jogkörű igazgató. A munkatársai örömmel fogadták
a hírt, és hónapok óta most először jókedv töltötte meg a
hivatalt.
Lacy ismertetett néhány változást: 1) kedvedre dolgozhatsz
otthonról, online, csak végezd el rendben a munkádat 2) nyáron
a péntek délutánjaid szabadok, csak mindig vedd fel a telefont
3) értekezlet csak végszükség esetén lesz 4) fizesd be a pénzt a
közös kasszába, ha kávéztál, és akkor legközelebb is lesz 5)
csukd be az irodád ajtaját 6) nem lesz lepapírozva, de mindenki
kap egy plusz hét szabadságot. Megígérte, hogy nagyon
igyekszik több pénzt szerezni, és minden stresszhelyzetet
megpróbál elsimítani. Marad a régi irodájában, mert a nagy
irodát sosem szerette, és nem akarja, hogy ő jusson eszükbe
róla.
 Miután fogadta a kedves gratulációkat, visszatért a
szobájába, ahol az íróasztalán hatalmas csokor virág várta,
benne figyelmes üzenet Allie- től, aki a szeretetéről és
csodálatáról biztosította. Jeri Crosby telefonon hívta, és minden
jót kívánt neki az előléptetése alkalmából.

Tabornak úgy sikerült továbbhaladnia a nyomon, hogy

találomra bement egy kelet- pensacolai rendőrőrsre, és
megkérdezte a pult mögött üldögélő rendőrt, hogy szerinte hol
találhatná meg Ozment rendőrnyomozót.
- Mármint Norrist? - kérdezte az őrmester.
Tabor csak az N kezdőbetűt ismerte, így hát hanyagul
szétnézett az asztalon, összeráncolta a homlokát, és azt felelte: -
Igen, igen. Norris Ozment. öt keresem.
- Most meg megint mit csinált?
- Á, semmi rosszat. Meghalt egy Duval megyei nagybátyja,
és hagyott rá valamit. A hagyatéki ügyvédek kértek meg, hogy
keressem meg.
- Vagy úgy. Norris már öt vagy hat éve lelécelt, biztonsági
munkákat vállal. A legutóbbi hírem az róla, hogy a tengerparton
dolgozik egy üdülőhelyen.
Tabor firkált valami olvashatatlant a jegyzettömbjébe. - Nem
tudja, melyikben?
Becsörtetett egy másik rendőr, őt kérdezte meg az őrmester. -
Figyelj csak, Ted, nem emlékszel, melyik hotel vette fel
Norrist?
Ted harapott egyet a fánkjából, és eltűnődött ezen a súlyos
kérdésen. - Nem a Seagrove Beachte ment? A Pelican Pointba?
- Az lesz az! - vágta rá az őrmester. - Ott kapott egy jó kis
melót, a Pelican Pointban. De nem tudom, ott van- e még.
- Köszönöm, uraim - mondta mosolyogva Tabor.
 - Itt is hagyhatja azt a hagyatéki papírt - vigyorgott az
Őrmester, mire mindenki felvihogott. Nagy komédiás.
Tabor a 98- as autópályán hagyta el a várost, a part mentén
kelet felé haladt. Felhívta a Pelican Pointot, megtudta, hogy
Norris Ozment valóban ott dolgozik, de pillanatnyilag nem
tudják kapcsolni, nagyon elfoglalt. A mobilszámát nem adták ki
neki. Amikor Tabor megérkezett a szállodába, Ozmentet ott
találta az előcsarnokban. Széles mosollyal üdvözölte. Maradt
annál a mesénél, hogy atlantai biztonsági megbízott, akit egy
nemrégiben elhunyt úr családja arra kért, hogy keresse meg a
lehetséges leszármazottakat. - Mindössze öt percre volna
szükségem - mondta barátságosan.
Az előcsarnok üres volt, a szálloda épp csak fél házzal
üzemelt. Ozment úgy határozott, hogy van pár perce a dologra.
Kiültek a teraszra, kávét rendeltek.
- Egy régi ügyéről van szó - mondta Tabor. - Még 2001 - ben,
Pensacolában.
- Maga viccel. Arra sem emlékszem, hogy a múlt héten mit
csináltam.
- Arra én sem. A városi bíróságon volt.
- Még rosszabb.
Tabor elővette a letartóztatási jegyzőkönyv egy összehajtott
másolatát, szétnyitotta, odacsúsztatta Ozment elé. - Ez talán
segít.
Ozment elolvasta, amit egy másik életben írt. Megvonta a
vállát. - Valami mintha rémlene. Miért van kisatírozva a név?
- Nem tudom. De nagyon jó kérdés. Vernót most öt hónapja
Biloxiban megölték. A családja bízott meg. Nem emlékszik
valamire ebből a régi ügyből?
- Hát így kapásból nem. Mindennap jártam ott, a városi
bíróságon. Az egy taposómalom. Részben ezért hagytam ott.
Elegem lett a sok ügyvédből meg bíróból.
- Nem emlékszik egy Ross Bannick nevű ügyvédre?
 - De igen, emlékszem. A legtöbb ügyvédet ismertem. Később
megválasztották bírónak. Azt hiszem, most is az.
- Maga szerint lehetséges, hogy ő itt a másik fazon? Az
állítólagos áldozat?
Ozment alaposan újra megnézte a letartóztatási
jegyzőkönyvet, és pár másodperc múlva elmosolyodott. -
Bizony, hogy igen! Igaza van. Verno kifestette Bannick házát,
elvégezte a munkát, de azt mondta, hogy nem kapta meg a
teljes pénzt, amiben megállapodtak. Bannick meg azt állította,
hogy nem fejezte be rendesen a munkát. Egyik nap
összekaptak, és Bannick állítása szerint Verno előkapott valami
fegyvert, de Verno ezt tagadta. Ha jól emlékszem, a bíró ejtette
az ügyet, mert nem volt elégséges bizonyíték. Csak az egyik
ember szava a másikéval szemben.
- Biztos benne?
- Hogyne, persze. Most már jól emlékszem. Elég szokatlan,
hogy a felperes egy ügyvéd, vagyis itt az áldozat. Nem
tanúskodtam, mert az egészből semmit se láttam. Emlékszem,
Bannick tisztára ki volt akadva, mert hogy ő ügyvéd, és a
bírónak neki kellett volna igazat adnia.
- Látta azóta Bannicket?
- Persze. Miután megválasztották táblabírónak, még a
csapból is ő folyt. De már évek óta eljöttem onnan. Egy percig
se hiányzott az a meló.
- Amióta kilépett, nem hallott róla semmit?
- Nem. Semmi közös dolgunk nem volt.
- Köszönöm. Lehet, hogy valamikor még felhívom.
- Csak nyugodtan.
Miközben beszélgettek, Ozment emberei ellenőrizték a
látogató rendszámát. Bérelt kocsi volt. A sztorija nemigen állt
meg a lábán, és ha Ozmentet érdekelte volna, pillanatok alatt
lebuktathatta volna Jeff Dunlapot. De egy ilyen régi bírósági
eset nem érte volna meg a fáradságot.
 Miközben Tabor kihajtott az üdülő területéről, már hívta is az
ügyfelét. Jeri kába volt, és alig állt a lábán. Ledőlt rendetlen
lakásában a kanapéra, becsukta a szemét, és szántszándékkal
mélyeket lélegzett. Nyolc halott hét különböző államban. A
nyolcból hetet ugyanazzal a fojtási módszerrel öltek meg. A
sors nem volt kegyes hozzájuk - valami módon mindannyian
belebotlottak Ross Bannickbe.
A biloxi rendőrök soha nem találták volna meg Norris
Ozmentet, és soha nem szereztek volna tudomást a Lanny
Verno és Bannick közötti perről. Bőven megelégedtek volna
azzal, ha kiderítik, hogy Vernónak volt egy floridai ittas
vezetése, azt meg mint érdektelent figyelembe se veszik. Verno
végül is az áldozat volt, nem a gyilkos, a szobafestő múltja a
legkevésbé sem érdekelte őket. Az ő szemükben döglött akta
volt az ügy, a nyomozás zsákutcába futott.
A gyilkos csaknem tizenhárom éven át követte áldozatát.
Mérföldekkel járt a rendőrség előtt.
Lélegezz mélyeket, mondta magának. Az összes ügyet nem
tudod megoldani. De egyre több esélyed van.
 
 15.

A jelentős fizetésemelésen kívül, amelyet örömmel fogadott el,

és a nagyobb irodát nem számítva, amelyet még boldogabban
utasított vissza, az előléptetése kevés extra juttatással járt. Az
együk egy céges autó volt, egy viszonylag új Impala, kevés
kilométerrel. Nem sokkal korábban minden nyomozó céges
autóval járt, és a legkevésbé sem érdekelte őket, hogy hány
kilométert tesznek bele a verdába. A költségvetési
megszorítások azonban itt is éreztették a hatásukat.
Lacy úgy határozott, hogy Darren Trope lesz a jobbkeze, és e
minőségében többnyire a sofőrje is ő lesz. Nemsokára majd
tudatja vele, hogy van egy rejtélyes tanújuk, aki elképesztő
dolgokat állít. Azt azonban egyelőre nem fogja elárulni neki,
hogy mi ennek a tanúnak a valós személyazonossága.
Darren Tallahassee- tól pár kilométerre nyugatra, a 10- es
autópálya mellett egy szálloda félig üres parkolójában tette le az
autót. - A kontaktunk látni fogja, hogy bemegyünk a szállóba -
mondta Lacy - , úgyhogy tudni fogja, hogy itt vagy.
- A kontaktunk?
- Bocs, ennél többet pillanatnyilag nem mondhatok.
- Ez jó. Tetszik. Izgalmas bonyodalmak.
- Fogalmad sincs, mibe mászol bele. Maradj csak kint az
előcsarnokban vagy a kávézóban.
- Miért, hol találkozol ezzel a kontakttal?
- Egy szobában, a harmadik emeleten.
 - És ez biztonságos?
- Persze. Ráadásul te is ott leszel lent, hogy megments. Nálad
van a fegyvered?
- Felejtős.
- Te meg milyen ügynök vagy?
- Nem is tudom. Azt gondoltam, csak egy egyszerű vizsgáló,
aki minimálbérért dolgozik.
- Fizetésemelést kapsz. Ha nem jövök le egy órán belül,
feltehetőleg elraboltak, és valószínűleg megkínoztak.
- És ha így van, mit csináljak?
- Fuss.
- Úgy lesz. Na, komolyan, Lacy, mi ennek a kis randevúnak a
célja?
- Hát jó. Miért is jöttünk ide? Arra számítok, hogy a kontakt
átad nekem egy hivatalos beadványt, amelyben panaszt tesz egy
táblabíró ellen, és ebben a beadványban olyan állításokat
fogalmaz meg, melyek szerint ez a hivatalban lévő bíró
gyilkosságot követett el. Valószínűleg nem is egyet. Egy
csomószor próbáltam már elhajtani ezt a kontaktot, hogy
menjen inkább az FBI- hoz vagy valamilyen más bűnüldöző
szervhez, de ő hajthatatlan. És halálra van rémülve. Akárhogy
is alakul, a tényleges vizsgálatot mi kezdjük el. De azt nem
tudom, hol és hogyan zárul.
- Jól ismered a kontaktot?
- Nem. Két hete találkoztunk először. A kávézóban, a Siler
földszintjén, ö az, akiről fotókat készítettél.
- Ó, ezek szerint tehát nő az illető.
- Ahogy mondod.
- És hiszel neki?
- Azt hiszem, igen. De ingadozom. Mégiscsak félelmetes
vádról van szó. De úgy tűnik, a kontaktnak néhány elég erős
közvetett bizonyítéka van.
 - Ez óriási, Lacy! Vegyél be a csapatba, kérlek! Szeretem az
ilyen kalandos dolgokat.
- Már benne vagy, Darren. Te és Saddle. Ez a csapat, mi
hárman. Világos? Csak mi hárman. És meg kell ígérned, hogy
nem kezdesz el faggatózni, ki is a hölgy voltaképpen.
Darren az ujját az ajkához tette. - Megígérem.
- Jól van. Menjünk.
Elmentek a recepció előtt, és az előcsarnokon túl, balra hátul
volt egy kávézó, itt Darren feltűnés nélkül levált. Lacy a lifthez
ment. Nem szállt be senki más, felment a harmadikra, ott
megkereste a szobát, kopogott.
Jeri mosolytalanul ajtót nyitott, nem szólt egy szót sem.
Maga mögött a szoba felé biccentett, Lacy lassan bement,
körülnézett. Kicsi szoba volt, egyetlen ággyal.
- Köszönöm, hogy eljöttél - mondta Jeri. - Foglalj helyet. - A
tévé mellett volt egy szék.
- Jól vagy? - kérdezte Lacy.
- Totál kész vagyok. - Nyoma sem volt a divatos
öltözködésnek, a míves álcának. Viseltes tréningruha volt rajta
és kopott tornacipő. Egyáltalán nem sminkelte ki magát,
évekkel öregebbnek nézett ki. - Ülj le, kérlek.
Lacy a széket választotta, Jeri az ágy szélére ült. Néhány
lapra mutatott az asztalon. - Ez a beadványom, Lacy. Rövidre
fogtam, és mint Betty Roe írtam alá. A szavadat adod, hogy
soha senki nem fogja megtudni az igazi nevemet?
- Ezt nem ígérhetem meg, Jeri. Ezt már többször
megbeszéltük. Azt tudom garantálni, hogy a BFT- nél senki
nem tudja meg, ki vagy. Ezen túl azonban már nem az én
hatásköröm.
- Mi az, hogy ezen túl? Mi van ezen túl, Lacy?
- Nekünk most negyvenöt napunk van, hogy kivizsgáljuk a
panaszodat. Ha találunk bármi olyan bizonyítékot, amely
alátámasztja az állításaidat, akkor nem tehetünk mást, mint
hogy átadjuk az ügyet a rendőrségnek vagy az FBI- nak. Mi
nem tartóztathatjuk le a bírót gyilkosságért, Jeri. Erről is
beszéltünk már. A hivatalából elmozdíthatjuk, de addigra már
ez lesz a legkisebb gondja.
- Minden körülmények között meg kell védenetek engem.
- Végezzük a munkánkat, Jeri, és megtesszük, amit tudunk
Ez minden, amit ígérhetek. A BFT- nél senki nem fogja tudni az
igazi nevedet.
- Nagyon nem szeretnék felkerülni a listára, Lacy.
- Mint ahogy én sem.
Jeri a zsebébe dugta a kezét, és előre- hátra hintázott az ágy
szélén. Teljesen elmerült a gondolataiban. Kínosan hosszú
szünet után szólalt csak meg. - Újra gyilkolt, Lacy. Nem mintha
bármikor abbahagyta volna.
- Igen, mondtad, hogy talán van egy újabb.
- Van. öt hónappal ezelőtt megölt egy Lanny Verno nevű
embert Mississippiben, egy Biloxi nevű kisvárosban. Ugyanaz a
módszer, ugyanaz a kötél. Kiderítettem, hogy miért tette. Én
jöttem rá, Lacy, nem a rendőrség. Én. Megtaláltam Verno
nyomát Pensacolában. Tizenhárom évvel ezelőtti történet.
Kerestem-kutattam, hogy mi történhetett, hol találkozhattak, és
megtaláltam. Én találtam meg, nem pedig a rendőrség. Nekik
fogalmuk sincs.
- Bannickről sincs fogalmuk - mondta Lacy. - Mi történt?
- Valami régi vita. Bannick ki akarta festetni a házát. Úgy
tűnik, Verno előkapott valami fegyvert. Meg kellett volna
húznia a ravaszt. Bannick akkor még csak ügyvéd volt, nem
bíró, és tettlegességért beperelte Vernót. Vesztett. Verno
szabadon távozhatott, és ezzel szépen feltette magát Bannick
listájára. Tizenhárom évet várt! Érted? El tudod ezt képzelni?
- Nem.
- Egyre gyakrabban gyilkol. Nem szokatlan az ilyesmi, bár
minden sorozatgyilkos más. Nincsenek általános ismérvek vagy
szabályok. Nem szokatlan, hogy az idő múlásával
begyorsulnak, vagy éppen lassítanak. - Lassan előre- hátra
ringatta magát. Mintha transzban lenne, csak meredten bámult
előre.
- Kockáztat. És már hibázik. Vernóval majdnem elkapták.
Feltűnt ott egy szerencsétlen, rosszkor, rossz helyen. Bannick
szétverte a fejét, megölte, de kötelet nem használt. Az csak a
kiválasztottaknak jár.
Lacyt ismét meglepte, Jeri milyen magabiztosan beszél olyan
dolgokról, amiket nem látott, és amiket nyilvánvalóan nem tud
bizonyítani. Döbbenetes, milyen meggyőzően tudott
magyarázni. - És a tetthely?
- Arról nem lehet sokat tudni, mert még nem zárták le a
nyomozást, és a rendőrség nem ad ki semmit a kezéből. A
második áldozat egy helyi férfi volt, sok baráttal és ismerőssel,
ez beindította a rendőröket. De Bannick most sem hagyott
semmi nyomot.
- Hat meg kettő az nyolc.
- Legalábbis ennyiről tudunk, Lacy. Lehet akár több is.
Lacy előrenyúlt, elvette a beadványt, de nem olvasta el. -
Ebben mit írtál le?
Jeri abbahagyta a ringatózást, és mintha álmos lenne,
megdörzsölte a szemét. - Csak három gyilkosságot. A legutóbbi
hármat. Tavaly Lanny Verno és Mike Dunwoody, két évvel
ezelőtt Perry Kronke. Ez az a déli eset, lent Keysben. A
diploma után Bannick feltehetőleg nem kapott állásajánlatot
Kronketól.
- És miért ezt a hármat vetted bele?
- Vernót azért, mert könnyű, bizonyítani a pensacolai
kapcsolatot. Egy időben ott élt, kiderítettem. Könnyű, ha
megmutatjuk a rendőrségnek, hogy mit kell tenniük. Régi
digitalizált feljegyzések meg elsüllyesztett régi akták. Ez az,
amit találtam, Lacy. Le kell nyomni valahogy a rendőrség
torkán. Talán össze tudnak tákolni egy épkézláb ügyet.
- Ahhoz bizonyítékok kellenek, Jeri. Nem csak bizonytalan
egybeesések.
- Ez igaz. De a rendőrök még soha nem hallottak Ross
Bannickről. Ha elmondjátok nekik, amit tudni lehet, ha
összekötitek a szálakat, talán beidézik.
- És Kronke? ö miért?
- Ez az egyetlen floridai eset, és Bannicknek utaznia kellett
hozzá. Autóval tíz óra az út Pensacolából Marathonba, Bannick
tehát valószínűleg nem egy nap alatt ment oda. Szálloda,
benzinkút. Még az is lehet, hogy repült. Nyomokat lehet találni.
Valahogy biztos ki lehet deríteni, hol járt, mit csinált a
gyilkosság előtt és után. A bírósági nyilvántartások is
eligazíthatnak. Mikor volt tárgyalása, kivett- e szabadságot.
Alapszintű nyomozati munka.
- Mi nem vagyunk nyomozók, Jeri.
- Vizsgálóbiztosok viszont vagytok, nem?
- Olyasmi.
Jeri felállt, nyújtózott, odament az ablakhoz. Kinézett, és
közben azt kérdezte: - Ki az a pasi, akit magaddal hoztál?
- Darren, munkahelyi kolléga.
- Miért hoztad el?
- Mert így akarok dolgozni, Jeri. Én vagyok a főnök, és az én
szabályaim szerint végezzük a munkánkat.
- Értem, de megbízhatok benned?
- Ha nem bízol bennem, vidd a beadványodat a rendőrségre.
Amúgy is ott lenne a helye. Sose kértelek, hogy nekem add ezt
az ügyet.
Jeri hirtelen eltakarta a szemét, és felzokogott. Lacyt
megdöbbentette ez a váratlan érzelmi kitörés, és furdalta kissé a
lelkiismeret, hogy nem elég együttérző. Végül is egy törékeny
nővel van dolga.
 Lacy papír zsebkendőt hozott a fürdőszobából, és csendesen
várt. Jeri felszárította a könnyeit, megtörölte az arcát. - Ne
haragudj - mondta. - Nagyon kivagyok, és nem tudom, meddig
bírom. Soha nem hittem, hogy eddig is eljutok.
- Semmi baj, Jeri. Megígérem, mindent megteszek, amit
tudok, és ígérem, megvédem a nevedet.
- Köszönöm.
Lacy az órájára pillantott. Meglepte, hogy csak tizennyolc
perce van a szobában. Jeri négy órát utazott Mobile- ból.
Kávénak, víznek, süteménynek semmi nyoma. Pedig valamit
reggelizni kellene.
- Jólesne egy kávé. Te is kérsz?
- Igen, köszönöm.
Lacy írt egy sms- t Darrennek, kért két nagy adag kávét,
hozza oda a lifthez lent tíz perc múlva. Miközben már tette el a
telefonját, eszébe jutott valami. - Figyelj csak. Azért vetted bele
Vernót, mert egykor Pensacolában élt, és ott futott bele
Bannickbe, igaz?
- Igen.
- De hát nem ó az egyetlen pensacolai. Az első, a
cserkészvezető, Thad Leawood, ott nőtt fel a városban, nem
messze Bannicktől. 1991- ben gyilkolták meg, nem?
- Igen, pontos az évszám.
- És gondolod, hogy ő volt az első?
- Remélem, de igazából nem tudom. Egyedül csak Bannick
tudhatja.
- És az újságíró, Danny Cleveland, a Pensacola Ledgerw Pa
dolgozott, és ott élt úgy tizenöt évvel ezelőtt. 2009- ben találták
meg a holttestét a Little Rock- i lakásában.
- Házi feladat jeles.
Lacy megrázta a fejét, és kiment. Megkapta Darrentól a két
kávét, és néhány perc múlva már ismét a szobában volt. Letette
a komódra a kávét, de Jeri hozzá se nyúlt. Lacy hosszan
kortyolta a magáét, közben fel-alá járkált. - Az első
aktakötegben, amit először adtál a kezembe, két női áldozat is
van, de nem mondtál róluk semmit. Velük mi történt?
- Az egyikük Eileen Nickleberry. Bannick még
egyetemistaként ismerte meg. Mindketten kollégisták voltak, és
ugyanabban a társaságban forogtak. Egyik este buli volt,
mindenki sokat ivott. Pia, fű, alkalmi szex. Bannick felvitte
Eileent a szobájába, de csődöt mondott. A lány kinevette,
ráadásul eljárt a szája, fűnek-fának elmesélte a dolgot,
megalázta Bannicket, aki a kollégiumban durva viccek
céltáblája lett. Ez 1985- ben történt. Úgy tizenhárom évvel
később Észak-Karolinában megölték Eileent, Wilmingtontól
nem messze.
Lacy elhűlve meredt Jetire.
- A másik lányt Ashley Barassónak hívták - folytatta Jeri. -
Annyit biztosan lehet tudni, hogy Miamiban együtt tanultak a
jogi karon. Ashley- t ugyanazzal a módszerrel ölték meg,
ugyanolyan kötéllel, a diplomázás után hat évvel. Róla tudom a
legkevesebbet az áldozatok közül.
- Őt hol ölték meg?
- Columbusban, Georgiában. Házas volt, két kicsi gyerekkel.
- Szörnyű.
- Mindegyik az, Lacy.
- Persze.
- Tudod, szerintem Bannicknek komoly problémája van a
szexszel. Valószínűleg összefüggésben lehet ez azzal, amikor
tizenegy vagy tizenkét éves korában Thad Leawood szexuálisan
bántalmazta. Nyilván nem kapott segítséget, pedig nagy
szüksége lett volna rá. Nem ritka ez a gyerekek körében.
Akárhogy is történt, Bannick soha nem heverte ki. Eileent azért
ölte meg, mert kinevette. Hogy Ashley Barasso és Bannick
között mi történt, nem tudom, és valószínűleg soha nem is fog
kiderülni. De együtt jártak egyetemre, ugyanabba a
szemináriumi csoportba, úgyhogy nyilván ismerték egymást.
- A két lány halálakor történt szexuális erőszak?
- Nem. Ahhoz Bannick túl okos. Egy bűnügyi helyszínen a
legfontosabb tárgyi bizonyíték maga a holttest. Sok mindent
elárul. Bannick azonban óvatos, és a kötélen és a koponya
szétverésén kívül nem hagy hátra semmit. Mike Dunwoody
esetét kivéve az indíték mindig a bosszú. Az a szegény balek
egyszerűen csak rosszul időzítette a dolgokat.
- Jó, értem. Kérlek, engedd meg, hogy tegyek egy
észrevételt. Afroamerikai nő vagy.
- így van.
- És úgy hiszem, 1985 tájékán a Floridai Egyetem
kollégiumában szinte kizárólag fehér diákok laktak.
- Ahogy mondod.
- És te magad soha nem jártál ott egyetemre, igaz?
- így van, soha.
- Akkor honnan tudtad meg Bannick és Eileen történetét?
Nincs hiteles forrás, szóbeszéd az egész, városi legenda. Ahogy
lerészegedett húszéves fiatalok emlékeznek valamire. így van?
- Lényegében igen.
- És akkor?
Jeri egy nagy, kopott aktatáskáért nyúlt, kipattintotta a zárat,
és kivett belőle egy könyvet. Odaadta Lacynek, aki elvette, és
merőn bámulta.
- Ki az a Jill Monroe?
- Én vagyok. A saját kiadásomban jelent meg. Nem ez az
egyeden könyvem, van egy sereg álnevem. Én finanszíroztam a
megjelenését. Igazából olvashatatlan, és nem is arra szántam,
hogy bárki elolvassa. Része az álcának, része a fikciónak,
amelyben élek.
- És mi van a könyvben?
 - Igaz történetek. Bűnügyek, amiket az internetről szedtem le.
Lopott anyag, nem fizettem értük egy peták jogdíjat se.
- Figyelek.
- Arra használom őket, hogy felkeltsem az érdeklődést, és
növeljem a hitelességemet. Úgy csinálok, mintha gyakorlott író
lennék. Tapasztalt vén róka. Igaz bűnügyek, rendőrségi
történetek egy független, szabadúszó szerzőtől. Azt mondom
például, hogy egy olyan könyvön dolgozom, amelyben fiatal
nőket gyilkolnak meg. Megfojtják őket. És nem tudni, ki a
tettes. Ebben az esetben átnéztem a Floridai Egyetem fiú- és
lánykollégiumainak a listáját, és végül kiraktam a puzzle- t.
Eileen egyeden régi barátnőjét sem sikerült szóra bírnom.
Hónapok, évek mentek el vele, de végül egy fiú hajlandó volt
beszélni. Annak idején persze kollégista volt ő is. Leültünk egy
St. Pete- i bárban. Azt mondta, ismerte Eileent. De nem csak ő.
Sok fiú ismerte a lányt, így mondta. Akkor már évek óta nem
beszélt Bannickkel, de aztán néhány pohár után mesélt arról a
kínos éjszakáról Eileennel. Azt mondta, nagyon megalázó volt
Bannicknek.
Lacy megint járkálni kezdett. Próbálta feldolgozni, amit
hallott. - Jó, értem, de azt hogy tudtad meg egyáltalán, hogy egy
Eileen nevű lány meghalt?
- Van egy forrásom. Egy őrült zseni. Sokáig rendőrként
dolgozott, de aztán elkezdett bűnügyi statisztikákat gyűjteni,
elemezni. Nincs még egy ilyen kattant pasi a földön. Évente
nagyjából háromszáz embert fojtanak meg az országban.
Mindegyiket jelentik az FBI bűnügyi elemző központjába. A
forrásom rárepül a megoldatlan ügyekre, minták, hasonlóságok
után nyomoz. Eileen Nickleberryt tíz évvel ezelőtt találta meg,
átküldte nekem az esetet. Lanny Vernóra is ő talált rá.
Bannickről nem tud, és fogalma sincs, mit csinálok a tőle kapott
infókkal. Azt hiszi, valamiféle bűnügyi író vagyok.
- Egyetért veled? Hogy sorozatgyilkosról van szó?
 - Nem azért fizetem, hogy egyetértsen. Erről soha nem is
beszélünk. Azért fizetem, hogy kotorásszon a szénakazalban, és
szóljon, ha talál valamit, ami érdekesnek látszik.
- Csak kíváncsiságból kérdezem: hol van ez a pasi?
- Nem tudom. Hozzám hasonlóan ő is különböző neveket
meg címeket használ. Soha nem találkoztunk, telefonon se
beszéltünk, nem is fogunk. Teljes anonimitást ígér.
- És hogy fizeted? Már bocsánat a kérdésért.
- Készpénzben. Egy maine- i postafiókba.
Lacyt felkavarta, amit hallott. Leült. Kihörpintette a kávéját,
nagyokat lélegzett. Most döbbent csak rá igazán, hogy Jeri
menynyi mindent megtudott, mi mindent összegyűjtött az
elmúlt huszonvalahány év alatt.
Mintha a gondolataiban olvasna, Jeri megszólalt. - Tudom,
hogy sok ez egyszerre. - A zsebéből kivett egy pendrive- ot, és
odaadta neki. - Minden itt van rajta, több mint hatszáz oldalnyi
kutatási eredmény, újságcikkek, rendőrségi akták. Minden, amit
találtam, és ami hasznos lehet. És persze biztos sok olyasmi is,
aminek nem lehet hasznát venni.
Lacy elvette a pendrive- ot, és zsebre tette.
- Titkosítva van - mondta Jeri. - Majd átküldőm a kulcsot.
- Miért titkosítottad?
- Mert az egész életemet titkosítom. Bármit teszünk, minden
nyomot hagy.
- És úgy gondolod, hogy valamiképpen a nyomodban van?
- Nem tudom. De igyekszem minimálisra csökkenteni a
veszélyt.
- Oké, a nyomoknál maradva szerinted mennyi az esélye,
hogy Bannick sejti, hogy valaki a nyomában van? Nyolc
gyilkosságról beszélsz, Jeri. Óriási területet próbálsz lefedni.
- Gondolod, hogy nem tudom? Nyolc gyilkosság huszonkét
év alatt. És a szám egyre csak nő. Sok száz emberrel beszéltem,
a többségükkel fölöslegesen. Igen, megvan az esélye, hogy
valamelyik régi egyetemi társa szól neki, hogy valaki
kérdezősködik utána. De soha nem használom az igazi
nevemet. És igen, egy Little Rock- i vagy egy Signal Mountain-
i vagy egy wilmingtoni rendőr megszellőztetheti, hogy egy
magánnyomozó valami régi gyilkossági ügyben szaglászik, de
az kizárt, hogy ezen az esetleges nyomon bárki eljusson
hozzám. Ahhoz túl óvatos vagyok.
- De akkor miért aggódsz ennyire?
- Mert Bannick túl okos és túl türelmes, és mert egyáltalán
nem lepne meg, ha visszamenne.
Lacy egy darabig csak értetlenül várt. - Visszamenne? -
kérdezte aztán. - Hová?
- A tetthelyekre. Ezt csinálta Ted Bunty is, a leghíresebb
sorozatgyilkos. De más gyilkosok is így tettek. Bannick nem
ilyen óvatlan, de az lehet, hogy figyeli a rendőrséget, kideríti,
mi történik néhány régi aktával, megkérdezi, járt- e bent
érdeklődni valaki.
- Na de hogyan?
- Hát az internettel. Könnyen meghekkelhet rendőrségi
anyagokat, megfigyelhet történéseket. De felfogadhat
magánnyomozót is. Ha rendesen megfizeted, elvégzi a munkát,
és csukva tartja a száját.
Megzörrent Lacy telefonja, megnézte. Darren érdeklődött. -
Minden rendben van odafent? - kérdezte.
- Igen. Mindjárt végzünk. - Letette a telefont, és Jetire nézett,
aki megint a könnyeivel küszködött, és ringatta magát.
- Jól van, Jeri - mondta. - Elindítjuk az ügyet. Még ma
iktatjuk a beadványodat. Az óra ketyegni kezd.
- Ugye rendszeresen értesítesz?
- Mire gondolsz?
- Naponta?
- Nem, azt nem. De szólok, ha valami haladást értünk el.
 - Muszáj, hogy találjatok valamit. Meg kell őt állítani, Lacy.
Én már nem tudok többet tenni. Teljesen kész vagyok. Lelkileg
és anyagilag padlót fogtam, elfogyott az erőm. Végem van.
Kész csoda, hogy eddig eljutottam, de innen már nekem nincs
tovább.
- Hívni foglak. Megígérem.
- Köszönöm, Lacy. És kérlek, vigyázz magadra.
 
 16.

Március 22- e, szombat gyönyörű, meleg tavaszi nap volt, és

Darren Trope, a huszonnyolc éves, nőtlen fiatalember nem
különösebben vágyott rá, hogy ezen a szép napon bent
üldögéljen az irodájában. Tallahassee- ba tíz éve elsőévesként
érkezett, és nyolc nagyszerű évig tanult közgazdaságtant meg
jogot. Nem tervezte, hogy túl messzire kerüljön az egyetemtől
és a hozzá kapcsolódó tevékenységektől. Beleszeretett azonban
az új főnökébe, Lacy Stoltzba, és amikor a szeretett hölgy azt
mondta, hogy szombat délelőtt tízre legyen az irodában valami
dizájnos kávéval, Darren nem tétovázott, és a megadott időpont
előtt már tíz perccel megérkezett. Némi kevésbé menő kávét a
„különítmény” harmadik tagjának, Sadelle- nek is hozott. Mivel
ő volt a csapat legfiatalabb tagja, a technikai feltételek
biztosításán túl a kávé is az ő felelőssége volt.
Lacy közölte a cég munkatársaival, hogy szombat délelőtt
tilos bemenni az irodába, nem mintha arra számított volna,
hogy tömegek fognak hullámozni az ajtaja előtt. Egy olyan
csapat esetén, amely péntek délben rutinszerűen kirajzott a
hivatalból, kevés esély mutatkozott arra, hogy a hétvégén bárki
is túlórázzon. A hétfő reggel kilenc amúgy is nagyon hamar itt
lesz.
Az igazgatói iroda melletti tárgyalóban ültek le. Mivel az
előző szerdán Darren elvitte a főnökét a „kontakttal” való
találkozóra, tudott néhány részletet, és alig várta, hogy még
többet megtudjon. A hamuszürke, sápadt, beteg Saddle
ugyanolyan szellemszerű volt, mint az utóbbi hét évben mindig,
ott ült a motoros székében az asztalnál, és szopogatta az
oxigént.
Lacy mindkettejüknek átadott egy példányt Betty Roe
beadványából, csendben olvasni kezdték. Saddle közben
hatalmasakat szippantott az oxigénből. - Tehát ez az a
gyilkossági ügy, amit említettél - mondta.
- Igen, ez az.
- És Betty Roe a titokzatos panasztevő?
- Igen.
- Ha megkérdezhetem, miért kerülünk mi képbe? Ez sokkal
inkább nagydarab, fegyveres fickók dolga lenne.
- Egyetértek. Megpróbáltam meggyőzni a tanúnkat, hogyne
itt tegyen panaszt. De ragaszkodik hozzánk. Még csak a
gondolat is megrémíti, hogy a rendőrségre menjen, annyira fél
Ross Bannicktől. Meggyőződése, hogy ekkor ő is a
legközelebbi célpontok közé kerülne.
Saddle kételkedve Darrenre nézett, de aztán mindketten
olvastak tovább. Amikor végeztek, hosszan, csendben
fontolgatták a benne foglalt állításokat. - A „célpontok” szót
használtad - mondta végül Darren Lacynek. - Mintha itt több
esetről is szó lehetne.
Lacy elmosolyodott. - Igen. Nyolc halottról lehet tudni.
Hárman ott vannak az anyagban, amit olvastatok, de rajtuk
kívül is van még öt. Betty elmélete szerint a gyilkosságok 1991-
ben kezdődtek, és legalábbis Verno öt hónappal ezelőtti
megöléséig tartottak. De Betty úgy gondolja, hogy Bannick
változatlanul aktív. Csak talán már nem annyira elővigyázatos.
- Ez a Betty szakértője a sorozatgyilkosságoknak? - kérdezte
Darren.
- Nem tudom, miképp válik szakértővé valaki ilyesmiben, de
valóban sokat tud. Már bő húsz éve próbálja becserkészni
Bannicket. Ö fejezte így ki magát.
 - De miért kezdett el Bannickre vadászni?
- Mert úgy gondolja, Bannick ölte meg az apját, aki a kettes
számú áldozat, még 1992- ből. - Újabb hosszú csönd állt be.
Darren és Saddle zavartan az asztalt bámulták.
- Lehet hinni neki? - kérdezte Saddle.
- Többnyire igen. Eléggé. Azt hiszi, Bannick bosszúból
gyilkol, és listát vezet a potenciális áldozatairól.
Szisztematikusnak, türelmesnek, végtelenül okosnak gondolja.
- Nálunk bepanaszolta már valaki Ban nicket? - kérdezte
Darren.
- Nem. Semmi ilyesmi. Makulátlan előélet. A kamara is
nagyra értékeli.
Saddle újra oxigént szippantott, majd azt mondta: - Ha
bosszúból öl, akkor nyilván az összes áldozatát ismerte, nem?
- De igen.
Darren kuncogni kezdett. Amikor a két nő ránézett,
magyarázkodni kezdett. - Bocs, csak akaratlanul is eszembe
jutott a többi akta az asztalomon. Az egyikben egy
kilencvenéves bíróról van szó, aki már nem tud bejárni a
bíróságra. Lassanként egész napos ápolásra szorul. Egy
másikban az érintett bírónak valami összekoccanása volt a
Rotary Clubbal, nem megfelelő hangnemben beszélt valamiről.
- Képben vagyunk, Darren, kösz - mondta Lacy. - Ismerjük
az ügyeket.
- Tudom, persze. Bocsánat. Csak hát itt most nekünk nyolc
gyilkossági ügyet kellene megoldanunk.
- Nem. A beadványban csak háromról van szó.
Saddle ismét a maga példányára nézett. - Igen, itt is van az
első kettő. Lanny Verno és Mike Dunwoody. Bannicknek mi
volt a köze vagy az állítólagos köze hozzájuk?
- Dunwoodyval semmilyen kapcsolata nem volt. A
szerencsétlen csak feltűnt azon a helyszínen, ahol Vernót
megölte. Vernót a pensacolai városi bíróság elé citálta, úgy
tizenhárom évvel ezelőtt. De Verno nyert. Fel is került a listára.
- Ezt az ügyet miért verte bele Betty?
- Mert zajlik a nyomozás, és egyelőre mindkét áldozat ügye
lezáratlan. Talán a mississippi rendőrök tudnak valamit.
- És Perry Kronke esete?
- Ez sincs még lezárva, és ez az egyetlen floridai ügy. Betty
szerint a marathoni rendőröknek ott délen fogalmuk sincs, mi
történhetett. Bannick nagyon ügyelt minden részletre, semmit
nem hagyott hátra, csak Kronke nyakán a kötelet.
- Mind a nyolcat megfojtották? - kérdezte Darren.
- Hetet. Dunwoodyt nem. A kötél minden esetben
ugyanolyan típusú. Szorosan az áldozat nyaka körül, hátul
speciális matrózcsomó.
- Kronke- kal milyen kapcsolatban volt?
- Hogy került fel a listára?
- Végül is mindegy.
- Bannick a Miami Egyetemen végzett. Egy nagy cégnél
gyakornokoskodott, ott találkozott Kronke- kal, aki az egyik
cégvezető volt. Betty úgy hiszi, hogy a cég állást kínált
Bannicknek, de az utolsó pillanatban visszavonták az
ajánlatukat. Bannick nyilván bedühödött.
- És huszonegy évet várt? - kérdezte Saddle.
- Betty szerint igen.
- És a csónakjában találtak rá? Kötéllel a nyaka körül?
- Az előzetes rendőrségi jelentés szerint. Ahogy mondtam, a
nyomozás még nincs lezárva, bár az eset már két éve történt.
Nincs használható nyom, de a rendőrség nem ad ki semmit, ül
az aktákon.
Mindhárman kortyoltak a kávéjukból, és próbálták rendezni a
gondolataikat. - Most van negyvenöt napunk - mondta végül
Lacy- , hogy kezdjünk valamit a bejelentéssel, és próbáljunk
tenni valamit. Ötlet?
 - Azt hiszem, itt az ideje nyugdíjba mennem - zihálta Saddle.
Lacy és Darren felnevetett, noha a kolléganőjük nem a
humoráról volt híres. A BFT- nél gyakorlatilag mindenki úgy
gondolta, hogy előbb hal meg, mint hogy nyugdíjba menne.
- Vedd úgy, hogy a nyugdíjazási kérelmedet máris
elutasítottam- mondta Lacy. - Nem hagyhatsz itt ezzel az
üggyel. Darren?
- Nem tudom. Az ilyen gyilkossági ügyekben felkészült
detektívek nyomoznak. Tapasztaltak, erre vannak kiképezve. És
nincs sehol semmi nyom? Nincs egy szál gyanúsított se? Hát
akkor mi hárman mi a fenét tudnánk kezdeni? Nagy kísértés
egy ilyen izgalmas meló, de én másra hagynám.
Lacy figyelt, hallgatott. Biccentett. - Neked biztosan van
valami terved - mondta Saddle.
- Van, igen. Betty nem mer a rendőrségre menni, mert meg
akarja őrizni az anonimitását. Minket akar erre használni.
Menjünk mi. Tudja, hogy korlátozottak a lehetőségeink,
nincsenek erőforrásaink, nincs semmink. Azt is tudja, hogy a
jogszabály előírásai szerint minden panaszt ki kell vizsgálnunk,
nem halogathatjuk tehát az ügyet. Azt mondom, lássunk hozzá.
Csendben, óvatosan, és nagyon vigyázzunk, nehogy Bannick
megneszeljen valamit. Nagyjából egy hónap múlva
átgondoljuk, mire jutottunk. Akkor valószínűleg átadjuk a
dolgot a rendőrségnek.
- Ez a beszéd - mondta Darren. - Ha Bannick tényleg
sorozatgyilkos, amit erősen kétlek, foglalkozzanak vele az igazi
zsaruk.
- Saddle?
- Csak ne kerüljek fel a listára.
 
 17.

A következő kedden reggel nyolckor a különítmény kétharmada

Tallahassee- ból Biloxiba utazott. A szárnysegéd Darren
vezetett, a főnök Lacy pedig jelentéseket olvasott,
telefonhívásokat intézett, és általánosságban úgy viselkedett,
mint ahogy az egy ideiglenes igazgatótól elvárható. Elég hamar
megtanulta, hogy a kollégái irányítása nem a legkellemesebb
része a munkájának.
Amikor egy kis csend lett, Darren kihasználta az alkalmat,
hogy megszólaljon. - A napokban elkezdtem
sorozatgyilkosokról olvasni. Tudod, ki az amerikai rekorder?
- Rekorder?
- Igen. Gyilkossági rekorder.
- Jesszus! Fogalmam sincs. Az a Gacy nevű fészer megölt
pár tucat embert Chicagóban, nem?
- John Wayne Gacy harminckét embert ölt meg, legalábbis
ennyire emlékezett. Volt egy külvárosi háza, annak a kertjében
ásta el őket. Az igazságügyi szakértők huszonnyolc ember
maradványait találták meg, úgyhogy a rendőrök hittek a
vallomásának. Azt mondta, néhányat a folyóba dobott, de abban
nem volt biztos, hogy hányat.
- És Ted Bundy?
- r- Bundy hivatalosan harmincat ismert be, de állandóan
variált a számokkal. Mielőtt megsütötték a villamosszékben,
egyébként ire, a mi szeretett államunkban, egy sereg nyomozó
faggatta az ország legkülönfélébb államaiból. Elképesztő agya
volt, de egyszerűen nem tudott visszaemlékezni az összes
áldozatára. Azt mondják, legalább száz nőt ők meg, de ezt
képtelenség volt igazolni. Volt úgy, hogy egyetlen nap alatt
többet is megölt, ráadásul ugyanarról a környékről, ö volt a
legbetegebb állat ebből a brancsból.
- És ő a rekorder?
- Nem, legalábbis ha a beismert gyilkosságokat vesszük
alapul. Egy Sámuel Little nevű csávó kilencven gyilkosságot
vallott be, és még tíz éve is aktív volt. A hatóságok még mindig
nem jutottak a végére, de hatvanat már bebizonyítottak.
- Bevonzott az ügy, igaz?
- Nagyon izgalmas. A Green River- i gyilkosról hallottál?
- Azt hiszem.
- Hetvenet ismert be, negyvenkilencért tudták elítélni.
Leginkább prostituáltakat ölt meg Seattle környékén.
- És ezzel mire akarsz kilyukadni?
- Nincs semmi konkrét elképzelésem. Ami izgalmas a
dologban, hogy egyikük se ölt ugyanúgy. Még nem találtam
olyat, aki húsz évig gyilkolt volna, és csak olyanokat öl meg,
akiket ismer. Mindannyian zavart szociopaták, némelyikük
zseniális, a legtöbbjük nem, de a kiterjedt kutatásom szerint
egyikük sem hasonlít Bannickre, távolról se. Nincs köztük
olyan, aki kizárólag bosszúból öl, és listát vezet.
- A lista csak feltételezés.
- Jó, mindegy, nem ez a lényeg. Számon tartja azokat, akik
keresztbe tettek neki, és évekig követi a nyomukat. Ez az, ami
nagyon szokatlan.
Lacy felsóhajtott, megrázta a fejét. - Még mindig nem tudom
elhinni. Úgy beszélünk egy népszerű, megválasztott bíróról,
mintha biztosan tudnánk, hogy embereket ölt meg. Hidegvérrel.
- Kételyeid vannak?
- Nem is tudom. Nagyon zavaros. Te mit gondolsz?
 - Nekem elég biztosnak tűnik. Ha Betty Roe tényleg
tisztában van a tényekkel, és ha Bannick valóban ismerte az
első hét áldozatát, akkor ez nem lehet véletlen.
Lacy telefonja megrezzent, felvette.

Dale Black Harrison megyei seriff már várta őket, amikor

pontban kettőkor megérkeztek. Végigvezette őket egy folyosón,
majd bementek egy sokcélú kicsi szobába, és hátul egy
asztalnál bemutatta őket Napier nyomozónak, aki a vizsgálatot
vezette. A gyors bemutatkozásokat követően leültek az
asztalhoz. - Megnéztük a neten, hogy mivel foglalkoznak -
kezdte a seriff - , és ahogy látjuk, nem bűnügyi nyomozók. Jól
látjuk?
Lacy elmosolyodott, mert a gyakorlatból tudta, hogyha
korabeli vagy idősebb férfiakkal van dolga, akkor az elbűvölő
mosolya révén el szokta érni, amit akar, vagy valami ahhoz
nagyon hasonlót. És ha nem is sikerült elérnie, amit akart, arra
mindig számíthatott, hogy a mosolya lefegyverzi a férfiakat, és
meglágyítja a viselkedésüket. - Igen, jól - mondta. - Ügyvédek
vagyunk, és bírák ellen benyújtott panaszos beadványokkal
foglalkozunk.
Napiernek tetszett Lacy mosolya, így hát cserébe ő is
elmosolyodott, bár ennek a hatásfoka jóval szerényebb volt. -
Floridában, ugye? - kérdezte.
- Igen, Tallahassee- ból érkeztünk, és Florida államnak
dolgozunk.
Az érkezésük előtt Lacy megkérte Darrent, hogy ne mondjon
semmit, viszont jegyzeteljen, és a kérése minden tekintetben
meghallgatásra talált.
- Nos, akkor a nyilvánvaló kérdés az, hogy miért érdekli
magukat ez a kettős gyilkosság - szólt Napier.
 - Ez nyilvánvaló, hát nem? Keresgélünk, vizsgálódunk,
ennyi. Most nemrég került hozzánk egy bíró elleni panasz, egy
teljesen más ügyben, és olyan információhoz jutottunk, ami
Lanny Vernóhoz vezetett minket. Ugye tudják, hogy valamikor
Floridában élt?
Napier arcáról eltűnt a mosoly, és a főnökére nézett. -
Asszem, igen - motyogta, és felcsapott egy vaskos aktát.
Megnyálazta a hüvelykujját, átforgatott néhány lapot. - Aha, itt
van. Néhány éve ittas vezetésen kapták a maguk államában.
- Van bármifajta olyan iratuk, ami igazolhatná, hogy Vemo
2001 körül Pensacolában élt?
Napier komoran forgatta tovább a lapokat, keresgélt. Végül
aztán megrázta a fejét, nem, nincs.
- Mi tudjuk - mondta derűsen Lacy - , hogy 2000 tájékán ott
élt, és szobafestőként dolgozott. Ez talán hasznos infó lehet
önöknek.
Napier becsukta az aktát, és megpróbálkozott egy újabb
mosolyfélével. - A barátnője, mármint akivel együtt élt, azt
mondta, hogy Verno néhány évvel ezelőtt jött erre a környékre.
De az ifjú hölgy nem bizonyult szavahihetőnek, hogy ne
mondjak sokat.
- És a családja Atlanta környékéről való? - kérdezte Lacy.
Kérdésként fogalmazta meg, de a hanglejtése nyilvánvalóvá
tette, hogy kijelentésnek szánta.
- Ezt honnan tudja?
- A gyászjelentésből, már ha annak lehet nevezni.
- A családjáról alig tudunk valamit - mondta Napier. - De
Dunwoodyékról annál többet.
- Nem veszi rossz néven - kérdezte Lacy egy újabb mosoly
kíséretében ha megkérdezem, hogy van már gyanúsítottjuk?
Napier a seriffre sandított, aki komoran félrenézett. Mielőtt
azonban még nemet mondhattak volna, Lacy újra megszólalt. -
Nem az esetleges gyanúsított nevét szeretném tudni. Arra
volnék csak kíváncsi, hogy találtak- e bármi használható
nyomot.
- Nincs gyanúsítottunk - bökte ki Black seriff.
- És önöknek van? - kérdezte Napier.
- Talán - mondta Lacy mosolytalanul. A két rendőr nagyot
fújt, mintha hirtelen súlyos teher alól szabadulnának. Darren
később elmondta, hogy Black és Napier a „talán” hallatán
felragyogó arccal egymásra pillantott.
- Tudnak mondani valamit a tetthelyről? - kérdezte Lacy.
Napier megrántotta a vállát, mint akitől nehezet kérdeznek. -
Na jó - szólalt meg Black. - Mik itt a játékszabályok? Maguk
nem rendőrök, és még csak nem is ebből az államból valók.
Mennyire bizalmas ez a kis beszélgetés? Ha elmondunk néhány
részletet, köztünk marad, igaz?
- Természetesen. Valóban nem vagyunk rendőrök, de
esetenként azért akad dolgunk bűnügyekkel is. Megértjük az
óvatosságukat. Semmi érdekünk nem fűződik ahhoz, hogy
továbbadjunk bármit is. A szavamat adom.
- A tetthelyből semmit nem lehetett megtudni - mondta
Black. - Nem találtunk se ujjlenyomatot, se hajszálat, semmit.
A helyszínen lévő vér a két áldozaté volt. Ellenállásnak,
dulakodásnak semmi jele. Vernót megfojtották, de súlyos
fejsebe is volt. Dunwoody koponyáját darabokra zúzták.
- És a kötél?
- A kötél?
- Igen, a kötél. Verno nyaka körül.
Napier már épp reagálni akart, de Black leintette. - Várjunk
csak. Tud valamit a kötélről? - fordult Lacyhez.
- Valószínűleg. Nagyjából hetven centi hosszú, egy centi
vastag nejlon, dupla fonatú, a tengerészeméi használatos, vagy
kékfehér, vagy zöld- fehér.
A két rendőr hitetlenkedve nézett rá. De még folytatta. -
Hátul, a koponya tövében dupla nyolcas szorító csomó.
 Black és Napier viszonylag hamar magukhoz tértek az
ámulatból. - Nyilván valahonnan máshonnan ismeri az
emberünket - mondta aztán Napier.
- Lehetséges. Megnézhetnénk a fényképeket?
Lacy elgondolni se tudta, milyen döbbenetét váltott ki
bennük. öt hónap alatt sehova se jutottak. Minden ötlet, minden
tipp időpocsékolásnak bizonyult, minden elmélet csütörtököt
mondott. Verno megölését olyan aprólékosan kitervelték, hogy
nyilván volt valami oka, de az indítékról fogalmuk sem volt. A
férfi jelentéktelen múltjáról vajmi keveset tudtak. Arról
ugyanakkor meg voltak győződve, hogy Dunwoody egyszerűen
rosszkor jelent meg a helyszínen. Róla szinte mindent tudtak, és
semmi nem utalt észszerű indítékra.
Talán Lacy és a BFT áttörést jelenthet?
Vagy félóra hosszat vizsgálták a rettenetes fényképeket.
Black seriffnek fontos találkozója lett volna valahol, de
lemondta.
Amikor a látogatók már eleget láttak, összepakoltak, és
indulni készültek.
- Akkor az önök gyanúsítottjáról mikor beszélgetünk? -
kérdezte a seriff.
- Nem most - felelte mosolyogva Lacy. - Tekintsük ezt a
megbeszélést az első találkozásnak. Folytatni fogjuk.
Szeretnénk jó munkakapcsolatban maradni önökkel, amely a
kölcsönös bizalomra épül. Adjanak nekünk egy kis időt, hadd
folytassuk a vizsgálatainkat, és jelentkezni fogunk.
- Rendben, ez így korrekt. Van itt egy aprócska bizonyíték,
amely egy kis segítség lehet. Nincs benne az anyagban, mert a
gyilkosságok óta ülünk rajta. Úgy tűnik, hogy az emberünk
talán elkövetett egy hibát. Tudjuk, hogy milyen autót vezetett.
- Kis segítség? Nagyon fontos!
- Talán az. Látták a fotókat a két mobiltelefonról, amiket az
áldozataitól vett el. Úgy egy órát autózott észak felé egy Neely
nevű kisvárosba, Mississippi állam. A telefonokat beletette egy
közepes méretű bélelt borítékba, és a Biloxiban élő lányomnak
címezve bedobta a postahivatal előtt a postaládába.
Napier elővett egy fotót a megcímzett borítékról.
- A telefonokat rövid időn belül bemértük, és megtaláltuk
őket Neelyben, a postaládában. Még mindig az állami bűnügyi
laborban vannak, egyelőre nem kaptunk semmi infót.
Napierre nézett, aki vette a lapot. - Valaki látta, hogy megáll
a postánál. Péntek volt, a gyilkosság estéjén, úgy hét óra körül,
nagyjából két órával a gyilkosságok után. Neelyben nem volt
forgalom, mert hát ugye soha nincs, de egy szomszéd látta,
hogy egy pickup megáll a postánál. Kiszállt egy férfi, odament
a postaládához, és bedobta a borítékot. Délután öt után ez volt
az egyetlen csomag, amit bedobtak. Neelyben persze amúgy
sincs nagy postaforgalom. A szomszéd furcsállta, hogy valaki
ilyen időpontban dobja be a postát. Kint volt a tornácán, jó
messzire, nem tudott személyleírást adni. De az autóról
megmondta, hogy Chevrolet volt, elég új, mississippi
rendszámmal.
- És biztos benne, hogy ő volt a gyilkos? - tette fel a teljesen
amatőr kérdést Lacy.
- Nem. Annyit tudunk, hogy ő volt az az ember, aki bedobta
a telefonokat. Valószínűleg a gyilkos, de nem tudhatjuk
biztosan.
' - Rendben, persze. De miért ott szabadult meg a
telefonoktól?
Napier megvonta a vállát, és elmosolyodott. - Szerintem csak
szórakozott velünk - mondta Black. - És főleg velem. Tudnia
kellett, hogy órákon belül megtaláljuk a telefonokat, és hogy
nem fogják elpostázni őket a lányomnak.
- Vagy azt akarta - vette át a szót Napier, hogy lássák a
mississippi rendszámos autóját, mert nem Mississippiből való.
Ravasz a csóka, nem?
 - Nagyon is.
- Es ilyesmit már korábban is csinált ez az ember? - kérdezte
a seriff.
- Úgy gondoljuk.
- És nem Mississippiből való, igaz?
- Szerintünk nem.
 
 18.

Jeri nem volt felkészülve élete most kővetkező szakaszára.

Húsz éven át az az álom éltette, hogy megtalálja apja gyilkosát,
és szembesíti őt a tetteivel. Azonosítani is épp elég nehéz volt
Bannicket - ez csak olyan mérvű elszántsággal és kitartással
sikerülhetett, amely őt magát is meglepte. De megvádolni az
emberöléssel, az mára nehéznél is nehezebb. A gondolata is
rémisztő volt, hogy vádlón rámutat Bannickre. Nem azért, mert
attól tartott, hogy téved. Azért, mert rettenetesen félt a férfitól.
De mégiscsak megtette. Benyújtotta a panaszát egy hivatalos
intézményhez, egy olyan jogi szervezethez, amelynek az a
feladata, hogy megtévedt bírák ügyes- bajos dolgait vizsgálja.
Most már a Bírák Fegyelmi Tanácsának a feladata, hogy
leleplezze Bannicket. Nem tudta biztosan, mit várhat Lacy
Stoltztól és a BFT- től, de az ügy immár az ő asztalukon van.
Ha minden a tervek szerint alakul, Lacy elindítja annak a
férfinak a letartóztatását és felelősségre vonását, akire Jeri éjt
nappallá téve rettegve gondolt.
A Lacyvel való legutóbbi találkozása óta Jeri lehetetlennek
tartotta, hogy az óráira készüljön, vagy anyagot gyűjtsön a
könyvéhez, vagy találkozzon azzal a pár barátjával, aki még
megmaradt. A terapeutájához viszont kétszer is elment, és
elpanaszolta neki, hogy lehangolt, magányos, és
kisebbrendűségi érzések gyötrik. Igyekezett ellenállni a
kísértésnek, hogy újra felmenjen a netre, és régi bűntények után
nyomozzon. Percenként megnézte a telefonját, várta, hogy Lacy
felhívja, és küzdött a késztetés ellen, hogy óránként e-mailt
írjon neki.
A tizedik napon jelentkezett Lacy, és beszélgettek pár percig.
Nem lepte meg, hogy Lacy semmi újdonságról nem tudott
beszámolni. A csapatával feladatokat jelöltek ki, átnézték az
aktákat, terveket fontolgattak, ilyesmi. Jetinek hirtelen elege
lett, kinyomta a telefont, elment sétálni.
Még harmincöt nap volt hátra, és láthatóan semmi nem
történt, legalábbis a BFT háza táján nem.

A Chavez megyei adóhivatal nyilvántartása szerint Ross

Bannick 2012 májusában vett egy használt, világosszürke,
2009- es évjáratú, fél tonna teherbírású Chevrolet pickupot. Két
évig volt a birtokában, aztán a múlt novemberben, egy hónappal
Verno és Dunwoody meggyilkolása után eladta egy Udell nevű
használtautó- kereskedőnek, aki továbbadta a jelenlegi
tulajdonosának, Robert Tragernek. Darren elautózott
Pensacolába, meg is találta Tragert, de a férfi tudatta vele, hogy
a pickup már nincs meg. Szilveszter éjszakáján egy részeg sofőr
nem vett figyelembe egy stoptáblát, belerohant a pickupjába, és
totálkárosra törte. Trager megállapodott a State Farm
biztosítóval, eladta a kocsit ócskavasnak, és szerencsésnek
érezte magát, hogy életben van. Miközben a verandán jeges teát
kortyolgattak, Mrs. Trager talált egy fényképet, amelyen a férje
és az unokája egy- egy csinos pecabottal a szürke pickup
mellett pózolnak. Az okostelefonjával Darren készített egy
képet a fényképről, és elküldte Biloxiba, Napier nyomozónak,
aki vette a fáradságot, elment Neelybe, és megmutatta az
egyetlen szemtanúnak.
A Lacynek küldött e- mailben Napier kurtán ennyit írt: A
tanú azt mondja, „nagyon hasonlít” ahhoz, amit látott.
Mississippiben ez idő szerint ötezer szürke Chevrolet pickup
van. Sok szerencsét!
A további kutakodás kiderítette, hogy Bannick nagy
buzgalommal adja- veszi az autókat. A megelőző tizenöt évben
legalább nyolc használt pickupot vett, majd adott el - a
gyártmány, a modell, a szín igen változatos volt.
Miért kell egy bírónak ennyi autó?
Ez idő szerint egy 2013- as Ford Explorerrel járt, egy helyi
kereskedőtől lízingelte.

Március 31- én, hétfőn, a panasz benyújtásától számított

értékelési időszak tizenharmadik napján Lacy és Darren
Tallahassee- ból Miamiba repült, ott autót béreltek, délnek
vették az irányt, és a Keys vidékét átszelve a kilencezres
lélekszámú Marathonba autóztak. Két évvel azelőtt Perry
Kronke nyugalmazott ügyvédet holtan találták a csónakjában a
nagy kócsagrezervátum sekély vizeitől nem messze. A halála
előtt súlyosan bántalmazták, szétroncsolták a koponyáját.
Mindent vér borított. A halál közvetlen oka fulladás volt,
amelyet a szorosan a nyaka köré tekert nejlonkötél okozott. A
kötelet olyas erősen megfeszítették, hogy Kronke bőre
felhasadt. Tanúk nem voltak, gyanús idegeneket senki nem
látott, analizálható nyomokat nem találtak. Az ügy még aktív
státuszban volt, így roppant kevés információt hoztak
nyilvánosságra.
A bűntényről Jeri kijáró embere, Kenny Lee nem tudott
fotókat keríteni az FBI adatelemző központjából.
A marathoni rendőrkapitányság Turnbull parancsnok
felségterülete volt. Annak idején a zord Michiganből érkezett,
és a finom meleg itt marasztalta. Egyéb kötelezettségei mellett
gyilkossági nyomozó is volt. Némi fenntartással, de szívélyesen
üdvözölte Lacyt és Darrent, és mint pár napja Black seriff,
pillanatok alatt ő is tisztázta, hogy a látogatói nem rendőrök.
- Nem is akarunk annak tűnni - mondta Lacy káprázatos
mosollyal. - Bírók ellen beadott panaszok ügyében
vizsgálódunk, és mivel ebben az államban nagyjából ezer van
belőlük, gondolhatja, hogy nem unatkozunk.
Idegesen nevetgéltek. Muszáj nyakon csípni azokat a
ravaszdi bírókat.
- Szóval, miért érdekli magukat Kronke esete? - kérdezte
Turnbull.
Darrent ismét némaságra intette Lacy. Majd ő mindent intéz.
Előzetesen végiggondolták, elpróbálták a tervezett lépéseket,
kivitelezhetőnek tartották. - Lényegében csak rutineljárás -
mondta Lacy. - A napokban beadtak hozzánk egy panaszt egy
miami bíró ellen, és a vizsgálódásunk során képbe került a
néhai Mr. Kronke. Véletlenül nem ismerte őt? Már úgy értem,
mielőtt megölték
- Nem. Arrébb lakott, az öböl partján. Ismeri a vidéket?
- Nem.
- Puccos hely a gazdag nyugdíjasoknak. A lakosok
nagyobbacska birtokokon, általában egymástól távol élnek.
Nem az én árkategóriám.
- A gyilkosság már két éve történt. Van gyanúsítottjuk?
A parancsnok felnevetett, mintha a feltételezés már eleve
mulatságos volna. - Nem is tudom, hogy válaszoljak- e a
kérdésére - mondta, miután elrendezte az arcvonásait. - Mire
akar kilyukadni?
- Csak a munkánkat végezzük, Turnbull parancsnok.
- Köztünk marad, ami itt elhangzik?
- A legteljesebb mértékben. Semmi hasznunk nem származna
abból, ha bármit továbbadnánk. Florida államnak dolgozunk, és
mint önöknek, nekünk is az a feladatunk, hogy kivizsgáljuk a
bejelentéseket.
 A parancsnok eltűnődött, ideges tekintete egyik látogatójáról
a másikra siklott. Végül aztán vett egy mély levegőt. - Igen,
még valamikor kezdetben volt egy gyanúsítottunk - fogott bele.
- Legalábbis azt hittük, hogy nyomot fogtunk. Mindig is azt
feltételeztük, hogy a gyilkos egy csónakban közelítette meg az
áldozatot. Egyedül találhatta, amint vörös árnyékhalra etetett.
Kronke kedvenc időtöltése volt ez. Aznap sokat foghatott, elég
sok hal volt már a hűtőtáskában. A felesége azt mondta, reggel
hét körül ment el otthonról, és már előre örült, milyen kellemes
napja lesz. Végigjártuk a környék összes kölcsönzőjét,
ellenőriztük a feljegyzéseket, megnéztük, ki mikor mit vitt ki. -
Hosszú szünetet tartott, az ingzsebéből elővette az
olvasószemüvegét, és kinyitott egy aktát. Gyorsan átfutotta,
megtalálta, amit keresett. - Aznap reggel huszonhét csónakot
béreltek ki. Természetesen horgászok, mindegyiket. A
gyilkosság augusztus 5- én történt, az árnyékhalszezon kellős
közepén. Értik?
- Hogyne, persze. - Lacy soha nem hallott az árnyékhalról,
azt se tudta, hogy néz ki.
- Mind a huszonhét nevet ellenőriztük. Időbe telt, de hát ez a
munkánk. Az egyik tagnak priusza volt, megtámadott egy FBI-
ügynököt, ronda ügy volt. Ült is érte rendesen. Fellelkesedtünk,
hátha ő a mi emberünk, eltöltöttünk vele egy kis időt. De végül
nem nyert.
Lacy nem hihette, hogy Ross Bannick annyira elővigyázatlan
lett volna, hogy a tervezett gyilkosság idején és környékén vett
volna ki csónakot, miután bő húsz évig volt Perry Kronke
nyomában, de mély érdeklődést színlelt. Tizenöt percnyi
beszélgetés után kénytelen volt nyugtázni, hogy Turnbull
parancsnok ténykedése a legkevésbé sem nyűgözi le.
- Kért segítséget az államiaktól? - kérdezte.
- Persze. Azonnal. Mégiscsak ők az igaz profik, tudja. Ok
végezték a boncolást, a törvényszéki vizsgálatot, az előzetes
nyomozás nagy részét. Vállvetve dolgoztunk, közös
erőfeszítéssel. Nagyszerű srácok. Kedvelem őket.
Hát ez pompás. - Belenézhetnénk az aktába? - kérdezte Lacy
bűbájosán.
Turnbull homlokán mély ráncok jelentek meg. Lekapta a
szemüvegét, az egyik szárát a fogai közé vette. Ügy bámult
Lacyre, mintha a felesége szexuális életéről kérdezte volna. -
Már miért? - kérdezett vissza.
- Lehet, hogy találnánk valami kapcsolatot a mi
vizsgálatunkkal.
- Nem értem. Itt gyilkosságról van szó, ott meg valami
ravaszkodó bíróról. Milyen kapcsolat lehetne?
- Nem tudjuk, Turnbull parancsnok. Csak lehetőségeket
vizsgálunk. Mint sokszor önök is. Ez a munka lényege.
- Nem adhatom ki. Sajnálom. Szerezzenek bírói végzést,
vagy valamit, és boldogan segítek. Anélkül nem tehetem.
- Persze, megértem. - Lacy megvonta a vállát, mint aki
feladja. Nem volt már miről beszélni. - Köszönjük, hogy ránk
szánta az idejét.
- Szívesen.
- Majd jövünk vissza a végzéssel.
- Rendben.
- Csak még egy utolsó kérdés, ha nem bánja.
- Parancsoljon.
- A gyilkos által használt kötél a bizonyítéktárban van, ugye?
- Természetesen. Nálunk van.
- És látta? Ismeri?
- Nyilván. Azzal követték el a gyilkosságot.
- Le tudná írni nekem?
- Persze. De nem teszem. Hozzon végzést.
- Fogadni mernék, hogy az anyaga nejlon, a hossza durván
hetven centi, kettős fonatú, kiváló minőségű, és vagy kék-
fehér, vagy zöld- fehér a színe.
 A ráncok újra megjelentek. Turnbull leesett állal hátradőlt, a
kezét a feje mögött összekulcsolta. - Mi a franc!
- Elég közel járok? - kérdezte Lacy.
- Igen, elég közel. Maga látta már, mit művel ez a csávó.
- Lehetséges. Talán még gyanúsítottunk is van. Most még
nem beszélhetek róla, de majd talán a jövő héten vagy a jövő
hónapban. Egy csapatban vagyunk, parancsnok.
- Mit akarnak?
- Látni akarjuk az aktát. A teljes aktát. És minden köztünk
marad.
Turnbull felpattant. - Kövessenek - mondta.
◙

Két órával később leparkoltak egy kikötőben, és mentek az új

cimborájuk, Turnbull után egy dokkhoz, ahol egy harminc láb
hosszú járőrhajó mindkét oldalán harsány betűkkel ez állt:
Rendőrség. Az öreg kapitány az egyenruha vízi, rövidnadrágos
változatát viselte, és olyan előzékenyen invitálta őket a
fedélzetre, mintha épp egy luxushajóútra készülnének. Lacy és
Darren szorosan egymás mellett a jobb oldalon ültek le egy
padra, és élvezték az utat a csendes vízen. Turnbull a kapitány
mellett állt, a civilek számára értelmezhetetlen zsarunyelven
diskuráltak valamiről. Negyedóra múlva lassulni kezdtek, majd
szinte teljesen megálltak.
Turnbull a hajó orrába ment, és előremutatott. - Valahol itt
találták meg. Láthatják, mindentől távol esik.
Lacy és Darren felálltak, és minden irányban szétnéztek a
végtelen vízen. A legközelebbi partszakasz bő kilométerre
lehetett, a házak apró pontjait alig lehetett látni. Semmi más
vízi jármű nem volt a vízen.
- Ki talált rá? - kérdezte Lacy.
 - A parti őrség. Amikor az öregúr nem ért haza időben, a
felesége egyre jobban aggódott, és telefonálgatni kezdett. Az
autóját meg a csónakhoz az utánfutót megtaláltuk a kikötőben,
nyilvánvalónak tetszett, hogy még kint van a vízen. Hívtuk a
parti őrséget, és megkezdtük a kutatást.
- Igencsak alkalmas hely egy gyilkossághoz - szólalt meg
Darren, lényegében aznap először.
Turnbull felmordult. - Alkalmas? Tökéletes!

A csónak az övé volt, a terv részeként már egy évvel korábban

megvette. Nem volt különösebben szép, messze nem olyan
mutatós, mint a leendő áldozaté, de nem is azért vette, hogy
felvágjon vele. El akarta kerülni az utánfutóval meg a
parkolással járó feltűnést, ezért Marathontól délre kibérelt
inkább egy dokkot. A saját csónakkal egyszerűbb az élet.
Később majd eladja, mint azt a kis lakást is a kikötőtől nem
messze, remélhetőleg mindkettőt tisztes haszonnal. Megismerte
és megszokta a környéket, bár lényegében nem ismert senkit, és
közben megkedvelte a horgászást is. Aprólékosan követte
célpontja minden tevékenységét, ennek élt. A papírmunkát - az
adásvételi szerződést, a helyi bankszámlát, a földhivatali
nyilvántartást, a horgászengedélyt, az ingatlanadót, az
üzemanyagszámlákat - nem volt nehéz hamisítani. Gyerekjáték
volt ez egy olyan ember számára, akinek több tucat
bankszámlája volt, aki passzióból álneveken adottvett
számtalan dolgot.
Egyik nap a kikötőben belebotlott Kronke- ba, és odaköszönt
neki. A faszkalap még csak vissza se köszönt. Már akkor régen
is tudta róla mindenki, hogy egy seggfej. A dolgok nem
változnak. Valóságos áldás, hogy távol maradt attól az ügyvédi
irodától.
 Aznap figyelmesen nézte, hogyan köti el Kronke a csónakját,
vesz némi üzemanyagot, rendezi a botokat meg a csalikat, végül
pedig kirobog a dokkból. Túl gyorsan ment, hatalmas
hullámokat vert a csónakja. A paraszt. Tisztes távolból követte,
de elmaradt tőle, mert Kronke motorja erősebb volt. Amikor
Kronke megfelelő helyet talált, lassított, megállt, és kivetette a
csalikat. Bannick a távolból távcsöven figyelte. Két hónappal
azelőtt tudatosan a közelébe sodródott, és motorhibára
hivatkozva segítségeikért tőle. Kronke, aki mindig is egy tetű
volt, magasról tett a problémájára, és otthagyta messze bent,
ahonnan a partot is alig lehetett látni.
Aznap Kronke szokása szerint vörös árnyékhalra etetett, ő
pedig egyenesen a nagyobb, erősebb csónak felé navigált.
Amikor Kronke látta, hogy az idegen túl közel jön,
megdermedt, és úgy meredt rá, mintha egy idiótával akadt
volna össze.
- Léket kaptam! - kiáltotta Bannick, és még közelebb jött.
Kronke megvonta a vállát, mintha azt mondaná: Nem az én
gondom. Letette a botját.
Amikor a két csónak összecsattant, Kronke felhördült. - Mi a
franc?!
Ezek voltak az utolsó szavai. Nyolcvanegy éves volt, a
korához képest jó karban, de azért mégiscsak lelassult.
A gyilkos sebesen egy kötélbakhoz kötötte a csónakját,
átugrott, meglendítette Leddie- t, kétszer megforgatta, majd az
ólomgolyóval lecsapott Kronke halántékára. A koponya nagyot
reccsent. Bannick szerette ezt a hangot. Még egyszer lesújtott,
bár fölösleges volt. Elővette a kötelet, kétszer az öregember
nyaka köré tekerte, a térdét belevágta a gerincébe, és olyan
erővel rántotta meg a nejlonzsineget, hogy széthasadt a bőr.
 
Kedves Mr. Bannick!
 
 Örömünkre szolgált a közös munka a gyakorlata során.
Igen jó benyomást tett ránk az ön teljesítménye, és minden
szándékunk megvolt arra, hogy a jövő ősztől munkatársi
állást ajánljunk önnek. Cégünk azonban - mint arról
bizonyára értesült - a napokban egyesült a Reed &
Gabbanoff londoni székhelyű nemzetközi óriáscéggel. Ez
jelentős személyi változást eredményez nálunk. Sajnos nem
áll módunkban a tavaly nyári gyakornokok mindegyikét
alkalmazni.
 
Fényes jövőt kívánunk önnek!
őszinte tisztelettel:
H. Perry Kronke
Vezető üzlettárs
 
Miközben egyre féktelenebből feszítette a kötelet, egyre csak
hajtogatta: - Ez meg itt a te fényes jövőd, H. Perry!
Huszonhárom év telt el, és az elutasítás még mindig fajt. A
seb nem gyógyult be. Az összes nyári gyakornok kapott
állásajánlatot, csak ő nem. A cégegyesülésből egy szó sem volt
igaz. Valaki, nyilvánvalóan egy szemét, rivális gyakornok azt
kezdte terjeszteni, hogy Bannick kerüli a lányok társaságát.
A kötél két végét szoros kettős csomóba kötötte, és pár
másodpercig a munkájában gyönyörködött. Körülnézett, és
látta, hogy a legközelebbi csónak több száz méterre tőle a nyílt
víz felé halad. Megragadta a csónakja kötelét, közelebb húzta,
majd a vízbe ereszkedett, hogy lemossa magáról az esetlegesen
ráfröccsent vért.
- Ez meg itt a te fényes jövőd, H. Perry!

Egy év múlva eladta a csónakot meg a lakást, mindkettőn szép

hasznot húzott. Mindkét tranzakciót Robert West néven kötötte.
Az államban harmincnégy ember élt ilyen néven.
Szeretett játszani az álnevekkel.
 
 19.

Kiterjedt olvasmányaiból tudta Jeri, hogy szinte az összes

sorozatgyilkos csak akkor áll le, ha elkapják vagy megölik őket.
Ha nem a rendőrség szorítja őket sarokba, akkor sokszor
végeznek magukkal, néha pedig az öregség vagy a börtön miatt
kényszerülnek arra, hogy leálljanak. Az őket hajszoló démonok
könyörtelenek és kegyetlenek, és soha nem lehet kiűzni őket.
Csak a halál vagy a bebörtönzés semlegesítheti őket, semmi
más. Az a néhány gyilkos, aki leállt a vérengzéssel, azért tette,
mert börtönbe került.
Jeri kimutatásai szerint Bannick egyszer tizenegy évig nem
ölt. 1998- ban Wilmington közelében megölte Eileen
Nickleberryt, majd egész 2009- ig várt, hogy Little Rock- i
lakásában elkapja a riporter Danny Clevelander. Azóta már
háromszor gyilkolt. Gyorsult a tempója, ami nem volt
szokatlan.
Emlékeztette magát, hogy a kimutatásai valójában
használhatatlanok, hiszen nem tudhatja, ténylegesen hány
embert ölt meg Bannick. Lehetnek vajon olyan holttestek,
amelyek még nem kerültek elő? Néhány gyilkos elrejti az
áldozatait, aztán évek múlva már nem emlékszik, hova temette
őket. A Bannick- típusú gyilkosok azt akarják, hogy
megtalálják az áldozataikat, és valamiképpen a névjegyüket is
leteszik. Amatőr profilalkotóként Jeri úgy gondolta, Bannick
azt akarja, hogy valaki - a rendőrség, a sajtó, a család - rájöjjön,
hogy a gyilkosságok összefüggenek egymással. De miért?
Valószínűleg a beteges egója miatt. Elismerésre vágyik, arra,
hogy kiderüljön, okosabb a rendőrségnél. Olyannyira büszke a
módszerére, hogy frusztrálná, ha nem csodálnák, akár csak
idegenek is. Valószínűleg azt szeretné, hogy a munkája
legendássá váljék.
Jeri nem hitte, hogy Bannick azt szeretné, hogy elkapják
Remek állása van, tekintélye, közismert, jólétben él, iskolázott -
magasan az átlagos sorozatgyilkos fölött áll, már ha van ilyen
egyáltalán. De szeret játszadozni az emberekkel. Bosszúból
gyilkoló szociopata, akit a bűntetteinek a tervezése,
kivitelezése, tökéletessége éltet.
Nyolc gyilkosság, legalábbis Jeri feljegyzései szerint, hét
államban, huszonkét év alatt. Bannick még csak negyvenkilenc
éves, gyilkosként vélhetőleg a fénykorát éli. Minden egyes
gyilkosság csak tovább erősíti az önbizalmát, fokozza a
borzongató izgalmat. Immár rendkívül tapasztalt és harcedzett,
és bizonyára úgy hiszi, soha nem tudják elkapni. Ki lehet még a
listáján?
Szabványos A4- es, fehér papírlap volt, még egy éve vette
egy dallasi papírboltban. A boríték is teljesen átlagos,
azonosíthatatlan. Egy ősrégi, első generációs Olivetti
szövegszerkesztőt használt, még valamikor 1985 körül
gyárthatták, kis képernyős, minimális memóriával. Másod-
vagy harmadkézből vette Montgomeryben, egy régiségboltban.
Eldobható műanyag kesztyűt húzott, gondosan jó pár lapot
helyezett a nyomtató tálcájába, bekapcsolta a monitort, aztán
hosszú percekig csak ült előtte. A gyomra egy merő görcsben
sajgott, nem tudott belefogni. Végül aztán sikerült egyenként,
lassan, billentyűről billentyűre haladva sután leírnia, amit akart:
Bannick bíró: A floridai Bírák Fegyelmi Tanácsa vizsgálja az
ön legutóbbi ténykedését Verno, Dunwoody, Kronke
vonatkozásában. Lehetnek mások is? Szerintem igen.
 
 Általában keveset evett, meglepődött hát, amikor a gyomra
egyszer csak forogni kezdett. Kiszaladt gyorsan a mosdóba,
ahol addig hányt és öklendezett, amíg a mellkasa és a háta
elviselhetetlenül nem fájt. Óvatosan fölegyenesedett, ivott egy
kis vizet, végül valahogy visszajutott az íróasztalához.
Rámeredt a szövegre, amelyet írt, és amelyet korábban fejben
már vagy ezerszer megfogalmazott. Szavak, amelyeket újra és
újra kimondott, gyakorolt.
Hogy fog reagálni rá? Egy ilyen névtelen levelet kézhez
venni pusztító, rémületes, szélütésszerű, letaglózó. Vagy
legalábbis Jeri ezt remélte. Ahhoz Bannick túl érzéketlen és
érzelemmentes, hogy pánikba essen, de a világa már soha nem
lesz ugyanaz. A világát megrengeti ez a levél, és ő meg a
démonjai még őrültebbé válnak a gondolatra, hogy valaki a
nyomában van. Nincs senki, akinek elmondhatná, akiben
megbízhatna, akihez menekülhetne.
Jeri szét akarta zúzni Bannick világát. Azt akarta, hogy a bíró
minden pillanata idegfeszültségben teljen, hogy állandóan
hátranézzen, hogy minden hangra megrémüljön, hogy minden
ismeretlenben veszélyt lásson. Azt akarta, hogy ne tudjon
aludni, hogy minden hangra felriadjon, hogy félelemtől
reszkessen. Ahogy Jeri már hosszú évek óta élt.
Lacyre gondolt, és megint azon tűnődött, helyes- e, hogy
veszélynek teszi ki. De Jeri már korábban meggyőzte magát,
hogy Bannick túl okos ahhoz, hogy valami ostobaságot
csináljon. Emellett Lacy kemény lány, tud vigyázni magára.
Nemsokára amúgy is figyelmeztetni fogja.
Kinyomtatta a sorokat, és a lapot beletette a borítékba.
Ahogy a címet írta, megint megborzongott: R. Bannick, 32533
Florida, Cullman, Eastman Lane 825.
A boríték szegélyét nem kellett megnyálazni, önragasztó
volt. Jeri hevesen verejtékezett, le kellett dőlnie a kanapéra.
Sokáig feküdt így.
 A következő üzenet szintén fehér másolópapírra készült, amit
azonban már egy másik gyártótól vett. Ezt írta:
Most, hogy már tudom, ki vagy, Üdvözöllek innen a síromból,
Sok- sok éve, már oly messze van Dave, te meg én, emlékszel
jól. Éveken át a bosszú percét vártad, De már nem gyötör többé
a kin Mert végül elérted, megtaláltad A lányt, kit így ismertél,
Eileen.
Bármennyire is reszketeg volt, hangosan felnevetett, ahogy
maga elé képzelte a döbbent Bannick arcát, miközben a versét
olvassa. Nevetett az elborzadásán, a hitetlenkedésén és a dühén,
hogy egy áldozat utolérte.

Szombaton Jeri elutazott Mobile- ból, egy óra múlva már

Pensacolában volt. Egy külvárosi bevásárlóközpontban talált
egy átlagos kék postaládát. A legközelebbi térfigyelő kamera is
nagyon messze volt, egy kávézó ajtaja fölött. Még otthon
kesztyűt húzott, most kinyúlt a kocsiból, és bedobta a nyílásba
az első levelet. Majd hétfőn kerül be a pensacolai elosztóba,
legkésőbb kedden onnan viszik ki Bannick házához.
Két órával később az alabamai Greenville-nél lekanyarodott
az autópályáról, és a városi postahivatalnál bedobta a versét a
postaládába. Hétfőn innen Montgomerybe viszik, ott
lebélyegzik, onnan megy majd vissza Pensacolába. Talán
szerdán, de legkésőbb csütörtökön már olvashatja Bannick.
Hogy ezzel megvolt, indult vissza Mobile- ba. Élvezte a
vezetést. Jazzt hallgatott, és időnként a tükörben megnézte,
mennyire széles a mosolya. Feladta hát első két levelét.
Összeszedte a bátorságát, hogy megütközzék a gyilkossal.
Kezdődhet a végjáték. Lezajlott a vadászat, és ez boldoggá
tette. Most majd belefog a második szakaszba, de még mindig
névtelenül. A munkájának még nincs vége, de a huszonkét évi
gyötrődést a háta mögött tudhatja.
Az ügy most már Lacynél van, ő majd, ha elérkezett az idő,
beavatja a rendőrséget, talán az FBI-t is. És Bannick soha nem
fog rájönni, ki cserkészte be.
Aznap késő este egy regényt olvasgatott, lassanként már a
második üveg bort is elkortyolgatta, és ellenállt a kísértésnek,
hogy újra felmenjen a netre, és tovább kutasson. A telefonja
pittyent egyet, az ilyen hang e- mailt szokott jelenteni. KL,
vagy más néven Kenny Lee volt, megkérdezte, ébren van- e.
Jetinek hirtelen nagyon elege lett a detektívesdiből, és csak
annyit szeretett volna, hogy mindenki hagyja békén. De KL régi
jó barát, bár soha nem látta, és soha nem is fogja. Visszaírt:
Helló! Mizujs?
Benne vagyok a sűrűjében. Újabb köteles fojtásos eset.
Missouri, négy hónapja, hasonlónak látszik.
Mint mindig, Jeri most is elhúzta a száját az újabb gyilkosság
hallatán, és mint mindig, most is biztosra vette, hogy csakis
Bannick lehet. De már nagyon elege volt, és a pénze meg az
energiája is fogytán volt. Mennyire hasonló?
Fotó még nincs, a kötélről sincs leírásom. De nincs
gyanúsított, és a helyszínen nem találtak semmit.
Jeri emlékeztette magát, hogy évente háromszáz embert
fojtanak meg, és az esetek 60 százalékát végül megoldják.
Marad 120 megoldatlan ügy. Túl sok ahhoz, hogy mindnél
egyetlen ember legyen a tettes.
Alszom rá egyet. Más szóval nehogy máris ketyegjen a 200
dollárod óránként. Kenny Lee Bannick négy áldozatához is
elvezette, úgyhogy éppen eleget fizetett már neki.
Szép álmokat.
Ott még most is havazik? Jeri mindig egy camdeni
postafiókba juttatta el a kápét. Gyanította, hogy KL valahol ott
élhet Maine- ben.
 Ebben a percben is. Hány holtteste van már?
Nyolc. Hét kötéllel, plusz Dunwoody.
Ideje segítséget kérnie. Meg kell állítani ezt a tagot. Vannak
kapcsolataim.
Nekem is. Elindult valami.
 
Remek.
 
 20.

A különítmény hétfő reggel ismét találkozott a tárgyalóban, és

összevetették, mire jutottak. Már húsz nap telt el a
negyvenötből, és keveset tudtak felmutatni. Lacy elmesélte
Sadelle- nek a marathoni kirándulásukat, de a szegény teremtés
vagy félálomban volt, vagy teljesen elkábították a
fájdalomcsillapítók.
Darren azonban érdekes híreket hozott. - Szóval váltottam
néhány szót egy bizonyos Mr. Larry Toscanóval - mondta, és
belekortyolt a spéci kávéjába. - Partner a Paine & Steinholtz
nevezetű miami cégben, ami annak a Paine & Grubbernek a
jogutódja, ahol gyakornokként 1989 nyarát töltötte Bannick.
Toscano kezdetben le akart pattintani, de aztán elmagyaráztam
neki, hogy a BFT bizonyos esetekben idézési jogkörrel
rendelkezik, és ha szükséges, darabokra szedjük az irodáikat, és
elhozunk egy rahedli iratot, ami persze vicc, hiszen ehhez nem
is volna emberünk, de mindegy, mert a dumám bevált, és
Toscano egyből együttműködőbb lett. Pillanatokon belül
megtalálta a feljegyzéseket, és megerősítette, hogy az utolsó
egyetemi évét megelőző nyáron Bannick valóban náluk
dolgozott. Azt mondta, hogy a csávó aktája makulátlan, jó
munkát végzett, a feletteseitől jó minősítést kapott, meg minden
ilyesmi, de mégsem ajánlottak neki állást. Részleteket is kértem
tőle, mire még egyszer átnézte az aktát. Ha minden igaz, azon a
nyáron huszonheten gyakornokoskodtak náluk, különböző jogi
egyetemekről, és Bannick kivételével mindenki kapott
állásajánlatot. Huszonegyen el is fogadták. Megkérdeztem,
miért arcoskodnak vele, ha az aktája ennyire rendben volt, de
erről persze Toscanónak lövése sem volt. Abban az időben
Perry Kronke volt a két ügyvezető partner egyike, és ő
irányította a nyári gyakornoki programot is. Toscano annyit
mondott még, hogy az aktában van még egy levélmásolat,
Kronke írta Bannicknek, ebben közli, hogy nem kínálnak állást.
Elküldte nekem az akta teljes anyagának a másolatát, de ehhez
persze az kellett, hogy újra meglebegtessem az idézési
jogosultságunkat. Sok érdekes nincs benne, de azt igazolja, amit
már tudtunk, hogy 1989- ben az útjaik valóban keresztezték
egymást.
Sadelle szippantott egy kis levegőt. - Elmondhatnád újra -
harákolta - , hogy Betty Roe honnan tud erről a kapcsolatról.
- Azt írja a beadványában - mondta Lacy - , hogy megtalálta
a cég egyik korábbi vezető munkatársát, annyi idős, mint
Bannick, 1989- ben ő is ott gyakornokoskodott. Jól ismerte
Bannicket, talán még most is kapcsolatban vannak. Azt mondja,
az emberünk nagyon akarta azt a munkát, és végtelenül zokon
vette az elutasítást.
- Aztán hozzáadta a listájához - mondta Sadelle. - Végy egy
nevet, aztán évekkel később rúgd szét a seggét.
- Így valahogy. Huszonvalahány évvel később.
- Nagyon remélem, én nem bosszantottam fel semmivel. Bár
én már így is félig hulla vagyok.
- Elég legyen!
- Mindannyiunkat túlélsz - mondta Darren.
- Fogadunk?
- Hogyan hajtom be, ha nyerek?
- Ott a pont.
Lacy becsukta az aktát, és ránézett kis csapatára. - Na,
emberek, akkor most hogy is állunk? Tudjuk, hogy az áldozatok
közül kettőt biztosan ismert Bannick. Ezt állítja Betty is a
beadványában. Ahogy mondtam, eddig nem hivatalosan öt
további gyilkosságról adott nekem dokumentációt, öt további
áldozat tehát, akik elég balszerencsések voltak ahhoz, hogy
valamikor az életűk során felbosszantották Bannick bírót.
Ezekkel szerencsére nem kell foglalkoznunk.
- Miért nem megyünk egyenesen a rendőrségre? - kérdezte
Sadelle.
- Mert már dolgoznak az ügyön. Kronke meggyilkolása óta.
Láttuk az aktát, több száz oldal.
- Több ezer - mondta Darren.
- Jó, több ezer. Több tucat emberrel beszéltek, akik ismerték
Kronke- ot Marathonban és a város környékén. Semmi.
Ellenőriztek minden hajóbérlést, minden üzemanyag- vásárlást,
minden új horgászengedélyt. Semmi. Beszéltek a volt
ügyvédtársaival Miamiban. Semmi. És egy sereg korábbi
ügyfelükkel. Semmi. A családjával. Semmi. Alaposan
utánajártak az áldozat múltjának és jelenének, és az eredmény
egész pontosan semmi. Sehol egy használható nyom. Mindent
megcsináltak, amit tudtak, de semmit nem tudnak felmutatni, és
ez így megint csak egy újabb döglött akta, amin már csak a
csoda segíthet.
- Szerdán visszarepülök Miamiba - mondta Darren - , hogy
beszéljek az állami nyomozókkal. Telefonon már többször
egyezkedtünk, és legalább arra hajlandónak mutatkoznak, hogy
tájékoztassanak minket. Biztosan ugyanazt az aktát teszik elém,
amit Marathonban már láttunk, de hátha nem. Talán ők tudnak
valamit, amit Turnbull parancsnok nem.
- Miért ne beszélhetnénk nekik Bannickről? - kérdezte két
zihálás közt Sadelle. - Ha ismerjük a gyilkos nevét, vagy
legalábbis eskü alatt tett beadványunk van erről, miért ne
adhatnánk át ezt az információt a nyomozóknak?
Begörbítette a vállát, és felkészült egy újabb levegővételre.
Ahogy erőlködött, a gépe egy kicsit hangosabban zümmögött. -
Lásd be, Lacy, hogy mi itt csak egy helyben toporgunk. Mit is
tehetnénk? Az igazi zsaruknak milliárdos a költségvetésük,
mindenük megvan a vérebektől kezdve a helikoptereken át a
műholdakig, és mégis csak tehetetlenkednek. Akkor tőlünk mit
lehet várni? Szerintem úgy ahogy van, passzoljuk át az ügyet az
állami rendőrségnek. Küszködjenek vele ők.
- Úgyis ez lesz a vége - mondta Darren.
- Lehet - vetette közbe Lacy - , de én megígértem Bettynek,
hogy csak az ő jóváhagyásával adjuk át a rendőrségnek.
- De hát mi nem így működünk, Lacy! - horkant fel Sadelle. -
Amint benyújtják a panaszt, az a mi hatáskörünkbe kerül. A
panaszos fél nem mondhatja meg, hogy mit csináljunk a
beadványával. Ezt te is tudod.
- Hogyne tudnám. De köszönöm a felvilágosítást.
- Szóra sem érdemes.
- Kihasznál minket, Lacy - mondta Darren. - A múlt héten is
beszéltünk erről. Betty a mi fedezékünkből akarja bevonni a
rendőrséget. Úgyhogy legyen ez a következő lépésünk.
- Meglátjuk. Most menj Miamiba, beszélj az államiakkal, és
hétfőn majd számolj be, mit végeztél.

Aznap délután Lacy korán eljött a munkából, és áthajtott a

városon egy kétszintes irodaházakból álló épületegyütteshez.
Az R. Buford Furr tulajdonában lévő lakosztály csendes,
fényűző, jól felszerelt volt, és egy sikeres ügyvédről árulkodott.
A fogadótérben nem várakozott más ügyfél, és egy jóképű fiatal
gyakornok volt a recepciós. Pontosan négykor átkísérte Lacyt a
hatalmas tárgyalóba, ahol Buford a világgal vívta csatáját.
Melegen átölelte a vendégét, mintha évek óta barátok lennének,
és egy kanapéhoz vezette, amely valószínűleg többe került,
mint Lacy autója.
 Furr Florida egyik legjobb peres ügyvédje volt, és sok
megnyert tárgyalással dicsekedhetett. Ezt meg is tette –
irodájának falát bekeretezett főcímek és fotók díszítették.
Minden ügyvéd ismerte, és amikor Lacy úgy döntött, hogy pert
indít a megrendezett autóbaleset miatt, amelyben ő súlyosan
megsérült, a kollégája, Hugo Hatch pedig meghalt, tényleg nem
volt más választása.

Furrt először Verna Hatch, Hugo özvegye bízta meg, és 10

millió dolláros kártérítési pert indítottak. Egy héttel később Furr
ismét perelt, akkor Lacy nevében. A pereket egy szokatlan
akadály hátráltatta: a pénzbőség. A bűnszövetkezet, amely
milliókat fölözött le egy indián kaszinóból, megpróbálta szerte
a világon elrejteni a zsákmányt. A szövetségi ügynökök
mindazonáltal mégis megtalálták, és az a tény, hogy ilyen sok
volt belőle, megdöbbentően sok károsultat vonzott. Meg persze
az ügyvédeiket. Az állami és szövetségi bíróságok tele voltak
keresetekkel.
A megoldás legsúlyosabb akadálya egy hatalmas és
bonyolult szövetségi per volt, amely a kaszinó tulajdonosainak,
indián őslakos amerikaiaknak az egymásnak ellentmondó
követeléseit tárgyalta. Amíg ezt a zűrzavart nem rendezték,
senki sem tudta, mennyi pénz marad a többi károsultnak,
köztük Lacynek és Verna Hatchnek.
Furr ismertette vele a vagyonelkobzási eljárások és más peres
ügyek legújabb fejleményeit. - Lacy - mondta aztán homlokát
ráncolva - , félek, tanúvallomást fognak kérni magától.
- Ezt nem akarom végigcsinálni. Ezt már megbeszéltük.
- Tudom. Az egyik probléma az, hogy a bíróság által a pénz
szétosztására kijelölt ügyvédek órabérben dolgoznak. Nagyon
magas az óradíjuk, és nem sietnek lezárni a dolgokat.
 - Jé! Hogy mit nem mond! Soha nem hallottam még ilyet...
Furr felnevetett. - Nem kisvárosi tallahassee- i tarifákról
beszélünk. Ezek a fickók nyolcszáz dollárt számláznak
óránként. Szerencsénk lesz, ha marad valami.
- Nem lehet panaszt tenni a bíróknál?
- Nagyon sok panasz érkezik. Rengeteg problémás
részletkérdés van.
Lacy elgondolkodott. Furr néhány pillanatig csendben
figyelte. - Nem olyan vészes az a tanúvallomás - mondta aztán.
- Nem hiszem, hogy kibírnám - mondta Lacy. - Hogy újra
átéljem azt a szörnyűséget? Hogy Hugo ott haldoklik, és
mindene csupa vér?
- Fel fogjuk készíteni. Muszáj lesz végigcsinálnia, ha
tárgyalási szakaszba kerül az ügy.
- De én nem akarok tárgyalást, Buford. Ezt már világosán
megmondtam. Maga persze nagy show- műsort akar, rengeteg
vádlottal, sok szereplővel. Az esküdtszéket, mint mindig, most
is megpuhítja, és megint valami nagy ítéletet hoz össze.
Furr megint felnevetett. - Ez az életem, Lacy! El tudja
képzelni ezt a drámát? Azokat a tahó bűnözőket mind
odarángatják a bíróság elé, és végig kell hallgatniuk a
vádbeszédeket. Ez az álmom!
- De nem az enyém. A meghallgatást elviselem, de a
tárgyalást nem. Én tényleg meg akarok egyezni, Buford.
- Meg fogunk egyezni, ígérem. Most azonban türelmesen,
lépésről lépésre végig kell csinálnunk.
- Nem hiszem, hogy készen állok rá.
- Ejteni akarja az ügyünket?
- Nem. Azt akarom, hogy a megállapodás után ez az ügy
tűnjön el az életemből. Még mindig vannak rémálmaim. A
pereskedés nem segít ezen.
- Megértem, Lacy. Csak bízzon bennem, kérem. Sokszor
végigmentem már ezen az úton. Maga megérdemel egy
nagyvonalú és előnyös megállapodást, és én ígérem, hogy ezt
összehozom magának.
Lacy hálásan bólintott.
 
 22.

Faldo őrmester épp a nemi erőszakkal kapcsolatos bűnügyek

tárgyibizonyítékairól készített egy új rendszerű kimutatást,
amikor a zsebében megzörrent a telelőn. A főnöke volt, A
fonók, a teljes pensacolai állomány rendőrfőnöke. Ugyanolyan
nyers volt, mint mindig. Azt mondta, Ross Bannick bíró aznap
délután bele kíván tekinteni az egyik régi aktába. Legalább
négyig a bíróságon lesz, de pontban négy harminckor benéz az
őrsre. Utasította Faldót, hogy tegyen meg mindent, amit
őfőméltósága kérni kegyeskedik. - Nyalja ki a seggét, világos?
- Igenis, uram - válaszolt Faldo. Tudta ő jól, hogyan kell
rendezni az ilyen dolgokat.
Halványan emlékezett rá, hogy Bannick egyszer járt már
bent, évekkel azelőtt. Eléggé szokatlan volt, hogy egy táblabíró
- vagy, ami azt illeti, bármilyen bíró - bemenjen a
bizonyítéktárba. Faldóhoz szinte kizárólag rendőrök jártak.
Különféle ügyekkel összefüggésben tárolásra behoztak
bizonyítékokat, vagy régi aktákkal szöszöltek. De Faldo már
évtizedek óta tudta, hogy a kincsek, amelyeket őrzött, valójában
bárkit érdekelhetnek. Bejelentkezett már nála magánnyomozó,
újságíró, regényíró, nyomok után kutató kétségbeesett
családtag, sőt még egy médium és legalább egy boszorkány is.
Fél ötkor arcán kellemes mosollyal belépett Bannick bíró, és
hangosan köszönt. Úgy tetszett, láthatóan örül, hogy találkozhat
az őrmesterrel, még a kiváló rendőrségi pályafutásáról is
érdeklődött. Nem feledkezett meg arról sem, hogy politikusként
viselkedjék, nagyszerű szolgálatáért köszönetét mondott
Faldónak, és bátorította, hívja csak fel, ha bármikor szüksége
lenne valamire.
Amiért most jött, az egy régi akta, még 2001- ből. Az ügyet a
városi bíróság tárgyalta, jelentéktelen eset, ejtették is az ügyet,
senkire nézve semmilyen következménye nem volt, de egy régi
nyugdíjas tampai barátja megkérte valami apró szívességre.
Bannick leleményes történetmesélő volt.
Miközben a raktár kacskaringós bugyraiban vonultak, és a
fociról beszélgettek, Faldónak mintha rémlett volna valami az
aktával kapcsolatosan. Megtalálta az áprilist, a májust, majd a
júniust, végül kihúzott egy egész fiókot. - A vádlott neve Verno
- mondta Bannick, miközben nézte, ahogy Faldo az aktákat
pergeti az ujjai közt.
- Meg is van - mondta Faldo büszkén, majd kivette és
átnyújtotta az aktát.
Bannick feltette az olvasószemüvegét. - Kikérte ezt
mostanában valaki?
Most már biztosan tudta. - Igen, uram. Néhány hete bejött
egy tag. Furcsa, nem? Lefénymásoltam a jogosítványát. Itt kell
lennie valahol.
Bannick kivett egy lapot, és jól megnézte magának a georgiai
Jeff Dunlap fényképét Conyersből. - Mit akart?
- Hogy az aktán kívül mit, nem tudom. Lemásoltam neki
ezeket. Összesen négy dolcsit fizetett, oldalanként egyet. -
Emlékezett az ötdolláros bankjegyre, amit Dunlap a pultra
dobott, mert ő csak kártyát fogadott volna el. De erről most
inkább nem szólt. Kicsi lopás volt, aprócska korrupció. Amúgy
is évtizedek óta csúnyán alulfizetik.
Bannick hosszasan tanulmányozta a lapokat,
olvasószemüvege intelligensen billegett az orra hegyén. - Ki
törölte a panaszos fél nevét? - kérdezte, de egyáltalán nem
várta, hogy Faldo tud válaszolni.
 Hát, drága uram, ez bizonyára ön volt. A feljegyzéseim
szerint az elmúlt tizenhárom évben csak két ember mutatott
érdeklődést az akta iránt. Huszonhárom hónappal ezelőtt ön,
most meg ez a Dunlap fazon. De Faldo jól átlátta a helyzetet, és
mivel nem akart bajt, nem ezt válaszolta. - Fogalmam sincs,
uram.
- Rendben. Le tudja nekem másolni ennek az embernek a
jogosítványát?
- Hogyne, uram.

Bannick bíró elhajtott a Ford városi terepjárójával, ami sem

feltűnő, sem mutatós nem volt. Erre mindig ügyelt. Mindig.
Egy georgiai magánnyomozó Pensacolába utazik, hogy egy
gyakorlatilag rég kiselejtezett rendőrségi aktában matasson,
mintegy tizenhárom évvel az ügy lezárása után. Megtalálja
benne Lanny Verno - nyugodjék békében - letartóztatásának és
bírósági tárgyalásának hiányos feljegyzéseit. Különös. Nemigen
magyarázható ez mással, mint hogy valaki az ő, Bannick
múltjában kutakodik. Ez bizony nyilvánvaló.
Bannick agya huszonnégy órája ezerrel pörgött, és egymás
után kapdosta be az ibuprofént, hogy csillapítsa a fejfájását.
Létfontosságú volt, hogy világosan gondolkozzék, okosan,
megfontoltan, és minden lehetőséget számításba vegyen. De
sok volt még a homályos pont. Pensacola északi részébe hajtott,
és megállt az egyik bevásárlóközpontnál a kettő közül, amely
az övé volt. Az egyik végében egy Kroger szupermarket volt, a
másikban egy négytermes multiplex mozi, köztük pedig nyolc
kisebb üzlet, napokon belül jönnek a bérleti díjjal. Leparkolt
egy felkapott fitneszterem mellett, ahova ő is szinte mindennap
beugrott, aztán mint afféle közönséges vásárló, végigsétált egy
belső, fedett járdán. A fitneszterem és a jógastúdió között
befordult egy széles, fedett folyosóra, majd egy jelöletlen
ajtónál megállt. A nyílásba helyezte a mágneskártyáját, és
belenézett a retinaszkennerbe. A zár kattant, Bannick gyorsan
belépett. Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, kikapcsolta a
riasztót.
Ez volt a szentélye, a menedéke, a titkos barlangja. Peng?
riasztórendszer, mindenütt rejtett kamerák, ajtó csak egy, ablak
egy se. Sehol nem volt nyilvántartva, nem volt működési
engedélye, nem voltak közüzemi számlák, rajta kívül senki más
nem léphetett be. Az áram, a víz, a csatornázás, az internet és a
kábeltévé az edzőterem hálózatairól lett lecsatlakoztatva, a
vastag fái túloldalán a bérleti díjat ehhez igazítva alakították ki
a bérlővel kötött szóbeli megállapodással. Ez technikailag
sértett ugyan néhány kisebb szabályt és rendeletet, bíróként
nem is tetszett neki, hogy csal egy kicsit, de hát soha senki nem
tudja meg. Ez a kis titkos kamra olyan biztonságot nyújtott, ami
mellett a bűntudat apró kellemetlensége csupán jelentéktelen
nüansz.
Csaknem húsz kilométerrel arrébb, Cullman városában lakott
egy elegáns házban, amelyről lerítt, hogy itt fontos, elfoglalt
ember él, és ahova házkutatási paranccsal könnyen be lehetett
volna hatolni. Bírói, munkahelyi irodája pedig a Chavez megyei
bíróság első emeletén egy meglehetősen komor helyiség volt,
amely az adófizetők tulajdonát képezte, és amely bár nem volt
éppen nyilvános, ha úgy adódik, végzésre átkutatható.
Hadd jöjjenek. Hadd vigyék el az otthonából és az irodájából
az összes aktát, az összes számítógépet. Morzsányi bizonyítékot
sem találnának. Követhetnék az interneten, kutakodhatnának a
számítógépeiben és az igazságügyi fájljaiban,
lenyomozhatnának minden e- mailt, amit valaha is ezekről a
számítógépekről küldött, sehol semmit sem találnának.
Felnőttéletének java részét a letartóztatástól, az
elfogatóparancsoktól, a nyomozóktól, a lebukástól való
félelemben töltötte. A félelem már jó ideje olyannyira szerves
részévé vált az életének, hogy a mindennapjaiban a
legkülönfélébb biztonsági intézkedéseket tette. Eddig azonban
mindig a vérebek előtt járt.
A lebukástól nem azért félt, mert el kellene számolnia a
tetteivel. Azért félt attól, hogy elkapják, mert akkor nem
folytathatná.
A technológia, a biztonság, a megfigyelés, a szokatlan
tudományok, a kémkedés iránti szenvedélye egy olyan filmben
gyökerezett, amelynek a címét már rég elfelejtette. Tizenhárom
éves rémült és sérült fiúként nézte meg egy este, egyedül az
alagsorban, miután a szülei már lefeküdtek. A film főszereplője
egy vézna, magányos fiú volt, a környékbeli erőszakoskodók
kedvenc céltáblája. Ahelyett, hogy lement volna az
edzőterembe, és megtanult volna verekedni, a furcsa
tudományok, a kémkedés, a fegyverek, a ballisztika, sőt a vegyi
hadviselés világában merült el. Megvette az első számítógépet,
ami kapható volt a városban, és megtanulta, hogyan lehet
programozni. Amikor eljött az ideje, bosszút állt a nagyszájú
zsarnokokon, és végül győztesen távozott a színről. Nem volt
valami nagy film, de a fiatal Ross Bannick érdeklődését a
tudomány és a technika világa felé terelte. Karácsonyra, aztán
megint a születésnapjára is Apple II számítógépért rimánkodott
a szüleinek. A maga spórolt pénzéből is beleadott 450 dollárt. A
középiskola és az egyetem alatt minden keresményét, minden
megtakarított dollárját a legújabb fejlesztésekre, a
legmodernebb kütyükre költötte. Fiatalabb korában telefonokat
hallgatott le, a kollégiumban titokban lefilmezte, ahogy a társai
a barátnőjükkel szexeinek, tiltott előadásokat rögzített,
térfigyelő kamerákat tett használhatatlanná, zárakat tört fel,
irodákba surrant be, és sok- sok egyéb ostobaságot is művelt.
De soha nem bánta meg, amit tett. És soha nem bukott le. Még
csak nem is sejtette soha senki, hogy ki a tettes.
 Az internet megjelenése aztán a végtelen lehetőségek
tárházat kínálta.

Levetett zakóját és nyakkendőjét egy bőrdíványra dobta,

gyakorta aludt rajta. Hátul volt egy ruhásszekrénye és egy kis
hűtőszekrénye üdítőkkel és gyümölcsitalokkal. Úgy
százméternyire, a mozi mellett volt egy kávézó, amikor sokáig
dolgozott, többször evett ott egyedül. Odalépett egy vastag
fémajtóhoz, beütötte a kódot, megvárta, amíg elenged a zár,
aztán benyitott. Még mélyebbre ment a titkos birodalmában. A
Páncélterem, ahogy büszkén nevezte, amikor magában beszélt,
nem volt túl nagy, viszont hangszigetelt, víz- és tűzbiztos.
Egyáltalán, minden biztos volt. Rajta kívül soha senki nem
látta, és soha nem is fogja. A tizenöt négyzetméteres szoba
közepén asztal állt, rajta két harminccollos monitor. Az egyik
falat digitális IP- kamerák képei borították, rajtuk mindig
láthatta a házát, az irodáját, a bírósági tárgyalótermét és az
épületet, amelyben volt. Egy másik falon hatvancollos
plazmatévé függött. A másik két falra nem szerelt semmit -
semmi önreklám, semmi dicsérő oklevél, semmi diploma vagy
díj. Ezeket a kacatokat ott tette ki, ahol mások is láthatták őket.
Ezen a titkos rejtekhelyen egyébként sem volt semmi utalás
arra, hogy ki a tulajdonosa. A Ross Bannick név sehol nem volt
látható.
Ha holnap meghalna, a számítógépei és a telefonjai
negyvennyolc óra hosszat türelmesen várakoznának, aztán
mindent letörölnének magukról.
Leült az íróasztalához, bekapcsolta a számítógépet, a
képernyő hamarosan felfénylett. Kivette az irattárcájából a két
levelet, maga elé fektette őket. Az egyik borítékján pensacolai
bélyegző látszott, és a BFT vizsgálódásáról tájékoztatta őt. A
másikat, amelyikben az idióta versike jött, Montgomeryben
adták fel. Mindkettőt ugyanaz az ember küldte, nagyjából
ugyanabban az időben.
Felment a netre, aktiválta a virtuális magánhálózatát, hogy
tűzfalakon is át tudjon jutni, és beírta a speciális jelszavát,
amellyel feljutott a sötét webre. Rafe, mint mindig, most is ott
várta. Állami alkalmazottként Bannick már nagyon régen
behekkelte magát a floridai kormányzat adathálózataiba. Az
igényeire szabott Maggotz nevezetű kémprogrammal
megalkotta a maga csodálatos erejű adathalász programját, és a
barátságos Rafe nevet adta neki. Rafe mindenhová bejutott,
minden rendszerbe, minden rendszer minden felhőjébe, és teljes
titokban vadászott az információkra. Mivel Rafe nem bűnöző
volt, nem lopott el adatokat, és nem követelt váltságdíjat,
csupán rejtett adatokat keresgélt, gyakorlatilag nulla volt a
kockázata annak, hogy felfedezzék.
Rafe például megfigyelte a floridai legfelsőbb bíróság hét
tagjának és titkáraiknak a belső üzenetváltásait, miáltal Bannick
pontosan tudta, hogy egyes tárgyalt ügyeiben a fellebbezésekről
hogyan fognak dönteni. Mivel ő maga ilyenkor már nem
tehetett semmit, az információ lényegében haszontalan volt, de
mindenképpen érdekes volt tudni, merről fuj a szél.
Rafe hozzáfért a főügyész és a kormányzó közötti bizalmas
levelezéshez is. Elolvasta az ügyészek megjegyzéseit a
hivatalban lévő bírákról. Mélyen beleásta magát az állami
rendőrség aktáiba, és beszámolhatott Bannicknek a
nyomozások eredményeiről, illetve megtorpanásáról.
És ami ebben a pillanatban a legfontosabb volt, Rafe
figyelemmel kísérhette, mi zajlik a Bírák Fegyelmi Tanácsában.
Bannick immár második napja ellenőrizte a ténykedésüket, de a
nevével összefüggésben nem talált semmit. Ez zavarba ejtő
volt, határozottan nyugtalanító.
A fenébe is, pillanatnyilag minden nyugtalanító volt.
 Lenyelt még pár szem ibuprofént, és eszébe jutott, hogy
ráküld némi vodkát is. De igazából nem szokott inni, meg
készült a fitneszterembe is. Kétórányi súlyzózás fogja csak
kiűzni belőle ezt a stresszt.
Jót mulatott, milyen panaszok elbírálásával veszkődik
mostanában a BFT. Élvezte a bíró társai ellen megfogalmazott
vádakat. Néhányat jól ismert közülük, néhányukat megvetette.
Hosszan tartó szórakozásról most azonban szó sem lehetett.
Bannick kifejezett örömét lelte bűnös cselekedeteiben. Az
általa elkövetett bűntényekhez képest a BFT- hez beérkezett
többi panasz témája gyerekzsúr volt, májusi körtánc. Most
azonban immár valaki más is tisztában van a múltjával. De ha
panaszt tettek ellene, miért titkolják el?
Zúgott a feje, ismét a tablettákért nyúlt.
Aki a levelet küldte, aki a verset írta, tudja, mi történt. Ez az
ember megemlíti Kronke- ot, Vernót, Dunwoodyt, és jelzi, hogy
más dolgokat is sejt. Vajon mennyit tud? Ha a panaszt ez az
ember nyújtotta be a BFT- hez, akkor azt olyan feltétellel tette,
hogy a beadványt nem jegyzőkönyvezik, legalábbis a
negyvenöt napi értékelési szakasz lejártáig nem.
Hátrament egy kis szobába, levetkőzött, beállt a zuhany alá,
hosszan élvezte a forró zuhatagot, majd edzőruhába bújt.
Miután visszaült az íróasztalához, Rafe- et beküldte az állami
rendőrség legtitkosabb aktái közé. Ezek olyannyira bizalmas és
olyan erősen védett iratok voltak, hogy Rafe idestova három
éve bolyongott köztük. Megtalálta Marathon városából Perry
Kronke aktáját, és döbbenten olvasta az állam vezető
nyomozójának, Grimsley felügyelőnek a legfrissebb
bejegyzését.
Marathonból felhívott ma Turnbull parancsnok; azt mondja,
március 31- én meglátogatta két ügyvéd a floridai Bírák
Fegyelmi Tanácsától - Lacy Stoltz és Darren Trope; Kronke
meggyilkolásának a körülményei érdekelték őket; azt mondják,
esetleg van egy gyanúsítottjuk, de semmi részletet nem árultak
el; nevet se mondtak; kimentek arra a helyre, ahol megtalálták
Kronke- ot; ekkor se mondtak semmit; elmentek, megígérték,
hogy jelentkeznek; Turnbullra nem tettek túl jó benyomást, azt
mondja, szerinte nem fogunk hallani róluk, azt mondja, a
részünkről nincs tennivaló.
Miután Kronke- kal végzett, nem hagyott hátra semmit. Még
az óceánba is belemerült.
„Esetleg van egy gyanúsítottjuk” - ismételte magában.
Lehetséges volna, hogy miután huszonhárom évig láthatatlan
maradt, valaki „gyanúsítottnak” tekintse? És ha igen, kicsoda?
Lacy Stoltz vagy Darren Trope nem jöhet szóba, jelentéktelen
tisztviselők, kispályások. Annyi a szerepük, hogy befogadtak
egy panaszt, amelyet ugyanaz az ember fogalmazott meg, mint
aki a levelet meg a verset.
Sem a mély légzés, sem a meditáció nem oldotta a stresszt.
A vodka felé nyúlt, de végül a fitneszterembe indult. A
búvóhelyét gondosan bezárta maga mögött. Mindig gondos
volt, mindig figyelt, mindig mindent és mindenkit észrevett.
Zavart és rémült volt, de igyekezett nyugalomra, tiszta
gondolkodásra inteni magát. Befordult a sarkon, bement a
fitneszterembe, csatlakozott a terápiás fűtésrendszerben
keményen dolgozó jógázó csoporthoz, és hosszan izzasztotta
magát.
 
 22.

Április 11- én, péntek reggel Norris Ozment épp csak

megérkezett a recepció melletti asztalához a Pelican Point
üdülőhelyen, amikor a vonalas telefonon átszólt neki a szálloda
telefonközpontosa. - Egy bizonyos Bannick bíró keresi
Cullmanból.
Ozment furcsállta, hogy ilyen rövid időn belül ismét ennek a
bírónak a nevét hallja, de azért fogadta a hívást. Megbeszélték,
hogy talán mintha személyesen is ismernék egymást azokból az
időkből, amikor Ozment a pensacolai rendőrségen dolgozott.
Ebbe aztán Bannick bele is kapaszkodott, és rátért a lényegre. -
Egy régi barátom kért meg, hogy nézzek utána valaminek egy
bizonyos Lanny Vernóval kapcsolatban. Valami alja népség
lehetett, pár hónapja meg is ölték Biloxiban. Volt egy ügye a
városi bíróságon, és maga tartóztatta le. Rémlik valami?
- Hát, bíró úr, általában az ilyesmi gyorsan kimegy a
fejemből, de erre most emlékszem.
- Tényleg? De hát tizenhárom évvel ezelőtt volt!
- Ahogy mondja, igen. Maga kiadta a parancsot, én meg
letartóztattam Vernót.
- Bizony így volt - mondta mímelt kacagással Bannick. - Az
a pacák a saját házamban fegyvert fogott rám, de a bíró
szabadon engedte.
- Rég volt, bíró úr. Nem hiányzik már nekem az az élet a
városi bíróságon, meg is próbáltam elfelejteni. Erre az esetre se
emlékeztem volna, de a múlt hónapban eljött ide egy
magánnyomozó, és Vernóról kérdezősködött.
- Komolyan mondja?
- Hát hogyne.
- És mit akart?
- Azt mondta, csak kíváncsi.
- Ha nem haragszik, megmondaná, hogy mire volt kíváncsi?
Ozment nem volt boldog a kéréstől, de Bannick mégiscsak
büntetőügyekben illetékes táblabíró. Ha akarná, valószínűleg
bekérethetné az üdülőhely számláit és vendégkönyveit.
Ráadásul ebben a Verno- ügyben mint állítólagos áldozat
szerepelt. Sok minden végigfutott Ozment fejében, míg
eldöntötte, hogy mennyit mondjon.
- Azt mondta, Vernót megölték, őt meg Verno georgiai
családja bízta meg, hogy járjon utána, igaz- e a híresztelés,
hogy maradt utána egy- két árva, akiknek most nincs
gondviselőjük.
- Hová valósi ez az ember?
- Azt mondta, Georgia. Atlantai régió, Conyers.
- Igazolta magát valamivel?
- Nem. Névjegyet nem adott, én meg nem kértem. Igaz, én se
adtam neki. De a kameráink felvették az autóját a parkolóban,
és feljegyeztük a rendszámot. Mobile- ban bérelte a Hertztől.
- Érdekes.
- Lehet mondani. Akkor azt gondoltam, Atlantából elrepült
Mobile- ba, ott meg kibérelte ezt az autót. Igazság szerint nem
sokat gondolkodtam rajta, bíró úr. Jelentéktelen, százéves ügy,
és az alperest felmentették. Most meg valaki megölte valahol
Mississippiben. Nem igazán az én asztalom.
- Értem. Megnézte azt az autót?
- Igen, uram. Rajta van a videón.
- E- mail- csatolt fájlban el tudná küldeni nekem az anyagot?
 - Hát ezt egyeztetnem kell a főnökömmel. Nem szeretnék
áthágni valamilyen biztonsági előírást.
- Ha ezen múlik, nagyon szívesen beszélek a főnökével. -
Ennek a mondatnak jól hallhatóan volt némi fenyegető éle. Bíró
volt, és hozzászokott, hogy mindent megkap, amit csak akar.
A pillanatnyi csendben Ozment körülnézett üres irodájában. -
Hát hogyne, bíró úr. Adja meg az e- mail- címét.
A nagyméltóságú bíró megadott neki egy ideiglenes címet,
százával használt ilyeneket egy- két alkalomra, aztán soha
többé ugyanazt. Fél órával később Bannick már két fényképet
nézegetett: az egyiken egy fehér Buick szedán volt látható
hátulról, louisianai rendszámmal, a másikat ugyanaz a kamera
rögzítette, de az Jeff Dunlap arcát mutatta. Válaszként Bannick
néhány köszönő szót küldött Ozmentnek, és mellékletben
csatolt egy teljességgel hasznavehetetlen brosúrát a floridai
huszonkettes számú igazságügyi körzet bíráinak és
tisztségviselőinek küldetéséről és feladatairól. Amikor Ozment
megnyitotta, és letöltötte, Maggotz besétált a hátsó ajtón, és a
Pelican Point teljes hálózata egy szempillantás alatt
megfertőződött. Nem mintha Bannicknak valaha is szüksége
lenne arra, hogy arrafelé szaglásszon, de így hirtelen
hozzáférhetett az üdülőközpont vendéglistáihoz, pénzügyi
nyilvántartásaihoz, személyzeti aktáihoz, rengeteg hitelkártya-
és banki adathoz. És ezek nem csak Pelican Point- i
információk voltak. A szálloda egy húsz butikhotelből álló kis
üzletlánc része volt, miáltal Rafe immár seregnyi helyen
kalandozhat, ha úgy tartja kedve.
De voltak ennél sürgetőbb ügyek is. Bannick betelefonált az
irodájába, és beszélt a titkárával. Tizenegykor volt egy ügyvédi
konferencia, más egyéb fontos ügy azonban nem volt.
Az atlantai régióban hét Jeff vagy Jeffrey Dunlap volt, de
közülük csak kettő élt Conyersben. Egyikük általános iskolai
tanárként dolgozott, a feleségének a hangja olyan volt, mint egy
kamaszlányé. A másik nyugdíjas buszvezető volt, és elmondása
szerint soha nem járt Mobile- ban. Ez megerősítette Bannicket
abban, amit már kezdettől fogva sejtett - hogy Jeff Dunlap csak
álneve a magánnyomozónak. A biztonság kedvéért később azért
majd a többi ötöt is leellenőrzi.
Felhívott egy Hertz autókölcsönzőt Mobile- ban, és egy Janet
nevű ifjú hölgy igen előzékenyen pillanatok alatt végigfutott a
tervezett hétvégi kölcsönzés részletein. A visszaigazolást e-
mail- ben elküldte Bannick egyik címére, aki így válaszolt:
„Köszönöm, Janet. Az árajánlat, amit kaptam, 120 dollárral
eltér a visszaigazolásától. Kérem, nézze meg a csatolt anyagot,
szeretném tudni, miből adódhat ez az eltérés.” Mihelyt Janet
megnyitotta a csatolt fájlt, Rafe besurrant a Hertz North
America hátsó ajtaján. Bannick nem szeretett ilyen nagy
cégeket meghekkelni, mert igen kifinomult biztonsági
rendszereik voltak, mivel azonban Rafe csak nézelődött, és nem
lopott, és nem akart zsarolni sem, valószínűleg nem fogják
észrevenni. Bannick már jó előre eltervezte, hogy vár néhány
órát, aztán lemondja a rendelést. Közben elküldte Rafe- et a
Louisiana államban bejegyzett Hertz- járművek
nyilvántartásához.
Korábbi tapasztalataiból tudta, hogy a Hertz félmillió
járművet ad bérbe az Egyesült Államokban, és mind az Ötven
államban kiad forgalmi engedélyeket. Az Enterprise, a
legnagyobb autókölcsönző cég ugyanezt tette több mint
hatszázezer járművel.
Rafe számára ez egy kissé macerás volt, de soha nem
panaszkodott, soha nem állt le. Úgy volt programozva, hogyha
kell, a hét minden napján éjjel- nappal dolgozzon. Míg ő a
háttérben sürgölődött, Bannick a telefonnal foglalatoskodott,
hogy az összes Jeff Dunlapot ellenőrizze Atlanta környékén.
Fél tizenegykor megigazította a nyakkendőjét, és megnézte
magát a tükörben. Megállapította, hogy meglehetősen elgyötört.
Megvolt rá az oka. Nagyon keveset aludt, és kezdett rászakadni
az ég. Életében most először úgy érezte, menekülésre
kényszerül. Negyedóra múlva már ott volt az értekezleten, az
Escambia megyei bíróságon, Pensacolában. Az ügyvédek mind
a belvárosból jöttek, az időpontot az ő kényelmük szerint
határozta meg. Sikerült átállítania egy kapcsolót, és ugyanolyan
barátságosan viselkedett, mint máskor is mindig. Meghallgatta
mindkét oldal álláspontját, és gyors közvetítést ígért. Aztán
sietett vissza a titkos barlangjába. Gondosan bezárkózott.
Március 11- én a Buickot egy bizonyos Rollie Tabor vitte el a
kölcsönzőből. Alabamai állami engedéllyel rendelkező
magánnyomozó volt. Két napig használta a kocsit, március 12-
én már vissza is vitte, és mindössze hétszáz kilométert ment
vele.
Tabor online jelenléte meglehetősen gyér volt, ami a legtöbb
magánnyomozóra igaz volt. Csak annyit hirdettek, hogy
észrevegyék őket a potenciális ügyfelek, és semmilyen
használható részletet nem árultak el. A honlapja szerint Tabor
korábban nyomozó volt - megbízható, tapasztalt, titoktartó.
Annyit lehetett kideríteni róla, hogy jártas eltűnt személyek
felderítésében, válások, gyermekelhelyezések rendezésében, és
háttérvizsgálatokat is végez. Csak a szokásos. Iroda Mobile
belvárosában, cím, telefonszám, e- mail- cím. Hiúsági fotót
nem tett ki magáról.
Amikor Bannick összehasonlította az üdülőhelyen készült
biztonsági kamerafelvételt a Faldo őrmester által lemásolt
hamis jogosítvány fényképével, egyértelművé vált, hogy
mindkét helyen a magát Jeff Dunlapnak nevező férfi járt, és
Lanny Vernóval kapcsolatos információk után szaglászott. A
férfi valójában Rollie Tabor volt. De miért hazudott?
Bannick egy órán át tervezgetett- fondorkodott, egyik cselt
vetette el a másik után. Aztán végre megjött az ihlet. Ekkor
létrehozott egy újabb e- mail- fiókot, és küldött egy üzenetet
Tábornak:
 
Kedves Mr. Tabor! Birminghami orvos vagyok, és Mobile- ban,
illetve a város környékén magánnyomozó segítségére van
szükségem. Családi nehézségeim adódtak, önt kifejezetten a
figyelmembe ajánlották. Van szabad kapacitása? És ha igen,
milyen óradíjjal dolgozik? Dr. Albert Marbury
Bannick elküldte az e- mailt, gondoskodott az utánkövetésről,
és várt. Harmincegy perccel később Tabor megnyitotta a
levelet, és válaszolt:
Köszönöm, dr. Marbury. Van szabad kapacitásom. A díjam 200
dollár óránként. R. T.
Bannick bosszankodott egy sort a kétszáz dolláron. Na persze,
egy orvostól ennyit kér. Újabb e- mailt küldött, elfogadta az
óradíjat, és csatolta egy öbölparti szálloda linkjét. Sejtése
szerint a felesége itt szállhatott meg. Amikor Tabor megnyitotta
a csatolmányt, Rafe besompolygott a hátsó ajtón, és portyázni
kezdett. Először a legújabb ügyfeleket nézte meg. Tabor
nyilvántartása a legjobb esetben is csak kezdetlegesnek volt
nevezhető, legalábbis ami a számítógépre felvitt adatokat illeti.
Bannick persze jól tudta, hogy a magánnyomozók többsége
kétféle nyilvántartást vezet: az egyiket az adóhivatalnak, a
másikat saját magának. Készpénzzel változatlanul le lehetett
zsírozni dolgokat. Eltelt egy óra, minden eredmény nélkül.
Rafe, semmilyen utalást nem talált sem Lanny Vernóra, sem
Jeff Dunlapra, sem az egy hónappal korábbi pensacolai vagy
Seagrove Beach- i kiruccanásra. És persze arra sem, hogy ki
lehet a háttérben megbúvó ügyfél, aki megbízást adott
Tábornak.
 Az ibuprofén mellett most már váliumot is bevett, hogy
csillapítsa az idegeit. Rádöbbent, hogy valósággal elgyengült az
éhségtől, de olyan idegállapotban volt, hogy nem merte
megterhelni a gyomrát. Elege volt a Páncélteremből, és most
sokkal inkább a volán mögé akart volna ülni, hogy csak
vezessen, száguldozzon, hogy falja a kilométereket. A
hétvégére el akart menekülni ebből a nyüves városból. Talán ha
majd visszanéz egy távoli mólóról, egy partszakaszról, vagy
egy hegyről, akkor kitisztul a látása, és akkor talán értelmet
nyer ez az egész.
Valaki tudja. És ez a valaki sokat tud.
Kiment a Páncélteremből, hátra a kis szobába, és átöltözött. Az
edzéshez tornanadrágot, pólót húzott. Friss levegőre volt
szüksége, egy kis kirándulásra az erdőben, de nem tudott
elmenni. Ebben a döntő pillanatban nem. Talált egy narancsot a
hűtőben, megette a feketekávéval.
Lanny Verno és Mike Dunwoody meggyilkolása óta Maggotz
észrevétlenül meghúzta magát a Harrison megyei seriffhivatal
elektronikai rendszereiben. Miután megtalálták a holttesteket,
Rafe aktivizálódott, és elkezdett kutakodni.
Amikor végzett a naranccsal, Bannick odaköszönt Rafe- nek,
és a biloxi vizsgálatvezető Napier nyomozó aktái közé küldte.
Március 25- én Napier a következő bejegyzést rögzítette a
hivatali naplóban: Verno és Dunwoody meggyilkolása ügyében
ma találkoztam Lacy Stoltzcal és Darren Trope-pal, a floridai
Bírák Fegyelmi Tanácsától. Belenézhettek az aktákba, de
semmit nem másoltak le, semmit nem vittek el. Homályosan
utaltak egy gyanúsítottra, de semmi részletet nem mondtak.
Többet tudnak, mint amennyit hajlandóak elárulni. Folytatása
következik. E. Napier.
 Bannick elkáromkodta magát, és ellépett az asztaltól. Űzött
vadnak érezte magát, a tüskés ágak megszaggatták, a vérebek
már a nyomában vannak.
Eileen volt a negyedik. Eileen Nickleberry. A halála idején
harminckét éves volt, a gyászjelentés szerint elvált. Szerette
gyűjteni a gyászjelentéseket. Ott volt mindegyik az aktákban.
Tizenhárom évvel később találta meg, tizenhárom évvel
azután, hogy a lány kigúnyolta őt a kollégiumi szobájában, ti*
zenhárom évvel azután, hogy Eileen Nickleberry letámolygott a
lépcsőn, részegen, mint az összes többi, és szétkürtölte, hogy
Rossnak „nem áll fel”. Ross impotens. A lány harsányan
nevetett, csak járt az a nagy szája, bár másnap reggelre a
többség már nem is emlékezett rá, mit visongott. De azért ez a
nőszemély egyre csak beszélt, terjesztette a hírt a köreikben.
Bannicknek problémája van. Bannick impotens.
Hat év múlva találta meg az első áldozatát, a cserkészvezetőt.
Minden a tervek szerint alakult, a gyilkosság tökéletesen
sikerült. Egy cseppnyi bűntudat sem volt benne, a szánalomnak
még csak egy szikrája sem, amikor hátralépett, és Thad
Leawood holttestére nézett. Az érzés valójában eufória volt, a
hatalomnak, a teljesült bosszúnak a leírhatatlan, kéjes érzése.
Attól a pillanattól kezdve tudta, hogy soha nem fog leállni.
Hét évvel Leawood után és három beteljesített gyilkossággal
a háta mögött végre megtalálta Eileent. Ingatlanközvetítő volt
Myrtle Beach- től északra, csinos, mosolygós arca minden
lehetséges hirdetőtáblán ott virított, mintha legalábbis a városi
tanácstagságért kampányolna. Egy negyven lakásból álló,
tengerparti társasház értékesítésén dolgozott. Bannick kibérelt
egy lakást 1998 nyarára, mielőtt még bíróvá választották volna.
Egy vasárnap délelőtt egy üres lakáshoz csalta, amit éppen el
akart adni, AKCIÓS ÁR!!, és abban a pillanatban, amikor
Eileen Nickleberry megdermedt, mert mintha eszébe jutott
volna valami, Leddie- vel szétzúzta a koponyáját. Amikor a
kötél már mélyen a torkába vájódott, és az utolsót lehelte,
Bannick a fülébe susogott, és emlékeztette a gúnyolódására.
Őt óra is eltelt, míg mozgolódás támadt. Aztán kitört a pánik,
az emberek kiabálni kezdtek, ő meg bérelt lakásának erkélyén
iszogatta a sört, és elnézte, ahogy a kiérkező mentősök
kapkodva sietnek. A szirénák hangja mosolyra fakasztotta. Egy
hétig várta, hogy a rendőrök körbekopogtassanak, és
szemtanúkat keressenek, de nem jöttek. Letette egy összegben a
bérleti díjat, és soha többé nem tért vissza a társasházba.
A bűncselekmény az észak- karolinai Brunswick megyében,
Sunset Beach tengerparti városában történt. Kilenc év telt el,
mire a megye digitalizálta a nyilvántartását, és amikor ez
megtörtént, Bannick már ott állt készenlétben az első
generációs kémprogramjával. Mint minden rendőrkapitányság,
ő is gyakran frissítette az adatbázisát, mindig résen volt,
mindenre rámozdult, mindig a legújabb hekkelőcuccot
használta.
Néhány év után az Eileen- sztori kifulladt. Csak egy újabb
döglött akta vált belőle. Igazából soha senkit nem
gyanúsítottak. Időnként rárepült egy- egy krimi- vagy újságíró,
megjelent néhány családtag, belenézett pár nyomozó.
Péntek késő délután Bannick hónapok óta most először
beküldte Rafe- et, hogy nézzen körül kicsit. A legfrissebb
digitális dátumbélyegző alapján az aktához három éve nem
nyúltak, akkor egy újságíró - vagy valaki, aki annak mondta
magát - akart kezdeni vele valamit.
 
 23.

A narancs lent maradt. Próbált szundítani egyet, de túlságosan

fel volt pörögve. Felkapta a tornazsákját, átment az
edzőterembe, és ott két órán át pörgött- forgott, nyújtott, emelt,
futott, püfölt. Amikor már levegőt is alig kapott, benézett a
gőzbe. Amikor megbizonyosodott róla, hogy egyedül van,
levetkőzött, belépett, és végignyúlt a törölközőjén.
Hiba volt felhívni Norris Ozmentet, de nem volt más
választása. Ozment most közvetlenül össze tudja kötni őt
Vernóval, mint ahogy azt Tabor is tette. Az viszont teljességgel
valószínűtlen, hogy Mississippiből a hatóságok valaha is
megkeresnék Ozmentet, az pedig egyenesen képtelenség, hogy
ő keresné fel őket. Miért tenné?
A bíró megmasszírozta a halántékát, és megpróbált lassan,
mélyeket lélegezni. A gőz megnyugtatón átjárta a tüdejét. Az a
személy, aki panaszt tett a BFT- nél, névtelenül nyújtotta be a
beadványát, azzal a kitétellel, hogy semmi sem kerülhet
digitális fájlokba. Minden offline marad. Az a személy, aki
felbérelte Rollie Tabort, hogy Jeff Dunlapként szimatoljon a
régi bírósági ügyben, szintén feltételül szabhatta, hogy Tabor
semmit sem tárolhat online. Az a személy, aki a két névtelen
levelet küldte, mindent megtett, hogy eltüntesse a nyomokat.
De ez a személy Eileen Nickleberryről is tud.
Ez a személy mind egy és ugyanaz az ember. Nem lehetséges
más magyarázat. Kizárt a véletlen egybeesés. Mielőbb meg kell
találni ezt a személyt. Most nincs ennél fontosabb.
 És ha megtalálja, mit tesz a jó bíró úr? Megölheti, nyilván,
mi sem egyszerűbb. De vajon nem késett- e el? Vajon Stoltz
kisasszonynak van- e már elegendő terhelő bizonyítéka ahhoz,
hogy a rendőrséghez forduljon? Bannick azt mondta magának,
hogy nyilván nincs, és ebben biztos is volt. Vádolni, eljárást
kezdeményezni nem nagy ügy. De elítélni őt? Az lehetetlen.
Gyilkosság} perekben elnökölt, kriminalisztikai tanulmányokat
végzett, és az ilyen dolgokról többet tudott, mint a tényleges
szakértők. És ami a legfontosabb: tudta, mennyi bizonyíték kell
valakinek az elítéléséhez. Pokolian sok! Minden kétséget kizáró
bizonyítékok szükségesek. Sokkal több, mint amennyit
bármelyik nyomoronc zsernyák képes volna ellene
összegereblyézni.
Durván egy tucat lehet a listáján. Egy- kettő ide vagy oda
nem oszt, nem szoroz. Tíz megvan, kettő még hátra. Talán
három. Dunwoody nem számít, mert ő sosem volt rajta a listán.
Rosszkor keveredett oda. Ö még most is nyomasztotta a bírót.
Nem érdemelte meg a halált, mint a többiek. De hát
bármennyire is nyomasztotta, nem tehetett semmit.
És most ennél sokkal súlyosabb gondjai vannak.
Egy gyilkos nem tehet mást, mint hogy folytonosan a háta
mögé néz. Évek óta rettegett attól, hogy egyszer majd mi lesz.
Olyan sok ideje volt töprengeni ezen, hogy több lehetséges
variációt is végiggondolt. Az egyik szerint egyszerűen eltűnik,
felszívódik, mielőtt még a letartóztatás, a vádemelés és a
tárgyalás megaláztatásának kitennék. Rengeteg pénze volt, a
világ pedig nagy és tágas. Sokat utazott, és számos olyan
helyen járt, ahol, ha visszamegy, könnyen elvegyülhet, és soha
nem találják meg. Azokat az országokat mindenesetre előnyben
részesítette, amelyekkel az Egyesült Államok nem írt alá
kiadatási egyezményt.
Egy másik opció, hogy nem megy sehová, és harcol.
Ártatlannak, sőt üldözöttnek vallja magát, ügyvédeket fogad, és
készül a nagy perre. Pontosan tudta, kiket kell megbíznia. Nincs
olyan esküdtszék, amely elítélné őt, hiszen a rendőrség nem tud
felmutatni bizonyítékokat. Biztos volt benne, hogy ugyanilyen
okoknál fogva egyetlen ügyész sem helyezné vád alá.
Amerikában soha egyetlen hivatalban lévő bírót nem fogtak
még perbe gyilkosságért, és ha ilyesmi mégis megtörténne, az
óriási médiafelhajtást eredményezne. Még a legambiciózusabb
ügyész is meghátrálna, ha országos ügyben nagy eséllyel eleve
vesztett ügy mellé állna.
Hogy melyik gyilkosságát lehetne a legkönnyebben
bizonyítani a bíróság előtt? Csaknem mindennap eljátszott ezzel
a kérdéssel. Mivel briliáns elmének tartotta magát, arra a
magasröptű következtetésre jutott, hogy a vádemelési
szakaszon egyik sem jutna túl. Igen, a legvonzóbb variációnak
azt találta, hogy kivár, és vállalja a harcot.
Ha csendben kivár, akkor a listája végére érhet.
Az utolsó változat volt a legkönnyebb. Egyszerűen ő maga
befejezheti a játszmát, és a bűneit magával viheti a sírba.

Bannick bíró péntek késő délutánonként szívesen

elkortyolgatott egy martinit egy- két bíró kollégájával. Sok
kellemes hely volt a környéken. Az egyik kedvence egy klub
volt az óceán partján. Ezen a pénteken azonban nem volt kedve
csevegni, a martininak viszont nagy szükségét érezte. így hát a
hátsó szobában kevert magának egyet, és a Páncélteremben itta
meg. Miközben az italt kortyolgatta, a nyilvánvaló kérdést
ismételgette. - Ki ez az ember?
Egy rendőr nem irkálna névtelen leveleket. Minek
vesztegetné az idejét? Minek játszadozna? Csak a gyanúsítottat
riasztaná fel. De a rendőrök nem is keresték. Meghekkelte az
összes rendőrkapitányság hálózatát, és látta, hogy senki nem
foglalkozik az aktákkal. A biloxi seriff és a nyomozója, Napier
még mindig mindennap dolgozott az ügyön, de csak azért, mert
két áldozat is volt, és az egyikük helybéli. Semmit sem tudtak
felmutatni, és most, fél év elteltével belesüppedtek ugyanabba a
kilátástalan sikertelenségbe, mint a többiek.
Egy magánnyomozó túl sok pénzbe kerülne. Függetlenül az
óradíjtól, egyszerűen túl nagy fáradság és munka lenne
összekapcsolni Eileen 1998- as észak- karolinai meggyilkolását
Perry Kronke 2012- es meggyilkolásával, majd aztán ezekhez
hozzákötni Verno és Dunwoody tavaly őszi biloxi halálát.
Ilyesmit senki sem engedhet meg magának. Bannick jól ismerte
az áldozatait és az áldozatok családját. Perry Kronke volt
messze a leggazdagabb közülük, de az özvegye sokat
betegeskedett, és valószínűleg nem szívesen költött volna egy
vagyont arra, hogy megtalálja a férje gyilkosát. A két fiuk
üzletemberként dolgozott Miamiban, szerény sikerrel.
Bannick a sarokba lépett, és elhúzott egy szőnyeget. Egy
kulccsal kinyitotta a padló alatt rejtőző széfet, és kivett belőle
egy pendrive- ot. Bedugta a számítógépébe, ide- oda klikkéit,
mire másodperceken belül megjelent egy KRONKE feliratú
fájl. Mivel mindent, ami a fájlban volt, ő kutatott ki, ő
ellenőrzött és ő írt le, fejből tudta az egészet, de a múltjának az
állandó felülvizsgálata az élete szerves részét képezte. A
folytonos éberség ugyanolyan fontos volt, mint az aprólékos
tervezés.
Kronke ingó és ingatlan vagyonának hagyatéki tárgyalására a
floridai Monroe megyében került sor, négy hónappal a
meggyilkolása után. A bíróság jóváhagyásával idősebbik fia,
Roger lett a hagyatéki végrehajtó. A vagyoni leltár időben
elkészült. Jel- zálogteher nem volt, és a szokásos
hitelkártyaköltségeken kívül más tartozás nem merült fel.
Halála idején Kronke és a felesége közösen birtokolták
otthonukat, amelyet nyolcszázezer dollárra becsültek fel, két
bérlakást, amelyek egyenként kétszázezer dollárt értek, egy 2,6
millió dollár értékű részvényportfoliót, egy pénzpiaci számlát,
amelynek egyenlege 340 ezer dollár volt, és különböző
bankszámlákat, amelyek összesen kilencvenezer dollárt tettek
ki. Autóival, hajójával és egyéb kisebb vagyontárgyaival együtt
a leltár végösszege 4,4 millió dollárt tett ki.
A földhivatalban az ingatlanok adataihoz legálisan hozzá
lehetett férni. Mivel Maggotz jól ismerte a floridai bíróságok
informatikai rendszerét, a hagyatéki bíró e- mailjeinek feltörése
gyerekjáték volt a számára. Rafe Mrs. Kronke pénzügyeit
alaposan átkutatta. Megfigyelte a banki pénzmozgásokat, és
tudta, hogy a társadalombiztosítástól az asszony havi kétezer
dollárt kap, az ügyvédi irodától havi 4500 dollár nyugdíjat húz,
és a nyugdíj- előtakarékossági alapból is jár neki 3800 dollár.
A lényeg, hogy rengeteg készpénze volt, de arra semmi nem
utalt, hogy nagy összegeket fizetett volna ki
magánnyomozóknak. Nem sokat e-mailezett, de a fiaival
rendszeresen levelezett. Fontolgatta, hogy eladja a házat, és egy
drága nyugdíjasotthonba költözik. A fiai közötti e- mailek a
szokásos aggodalmakat tükrözték: anya túl sokat költ, és
elszórja az örökségüket.
Arra semmi nem utalt a levelekben, hogy bármi módon a
gyilkos után nyomoznának.
Bannick mindezek alapján arra jutott, hogy az a „személy”
nem a Kronke család megbízásából liheg a nyomában.
Anyagilag a másik véglet Lanny Verno volt. Nem volt
semmilyen ingatlan vagyona, így aztán a hagyatéki tárgyaláson
nem volt miről dönteni. Nem hagyott hátra sem vagyont, sem
gyereket, sem közeli családtagokat - semmit, amit érdemes lett
volna meghekkelni. Csak az éppen aktuális élettársa maradt
utána, aki viszont tucatnyi más pasival is összefeküdt. A listáján
Verno volt az utolsó, aki nyomozókat küldene rá.
 Bannick elővett egy másik aktát, amelyre ez volt írva:
EILEEN NICKLEBERRY.
Zűrös családi háttér. Tizenhat éve halt meg végrendelet
nélkül, kevés vagyonnal. Az édesanyját bekérette a bíróság,
hogy a hagyatékát kezelje. A lakását és az autóját biztosítékként
lefoglalták, hogy kiváltsák a hiteleket és kifizessék az
adósságokat. Miután az összes adósnak eleget tettek, elvált
szülei és két testvére körülbelül négyezer dolláron osztozott.
Érdekes módon Eileen apja felfogadott egy ügyvédet, hogy
gondatlanság miatt perelje be annak a társasháznak a
tulajdonosát, ahol a lányát megölték. Rafe körülbelül egy évig
figyelte a tárgyalás során keletkezett e- maileket, míg végül
aztán a per kimúlt. Bannick csak ámult, hogy ügyvédek, nem
pedig rendőrök vizsgálódnak a gyilkossági ügyben. A
rendőrség kezdettől fogva tanácstalan volt, de persze az
ügyvédek is, és a nyomozás nem vezetett sehová. Egy büntetlen
előéletű, biztos alibivel rendelkező ezermesteren kívül soha
nem gyanúsítottak meg senkit. Egy újabb tökéletes gyilkosság.
Az utolsó, akit „az illető” megemlített, Mike Dunwoody volt.
Bannick belenézett az ő aktájába is, de biztos volt benne, hogy
a családja nem bérelt fel magánnyomozókat. A halála még csak
öt hónapja történt, és Black seriff meg Napier nyomozó
mindent megtett, hogy meggyőzze a közvéleményt, jól
haladnak. Úgy tűnt, a család harsány felhangok nélkül,
csendben gyászol, és bízik a hatóságokban. Dunwoody a
végrendeletében mindent a feleségére hagyott, és az asszony
feladata volt, hogy érvényt szerezzen a végrendeletben
foglaltaknak. Öt hónap elteltével még mindig nem kezdődött el
a hagyatéki eljárás. A banki nyilvántartásuk szerint
Dunwoodynak a legtöbb építkezési vállalkozóhoz hasonlóan
egyik évben jobban, a másikban rosszabbul ment,
összességében sikeres volt, de igazából nem gazdagodott meg.
Képtelenségnek tűnt, hogy a család olyan anyagi helyzetben
legyen, hogy több tízezer dollárt költsön egy ilyen kutakodásra.
A kérdéses személy tehát nem rendőr és nem magándetektív.
Ennek ellenére Rollie Táborhoz hasonló embereket alkalmaz.
De hát Mobile- ból ki a csuda bérelhet fel ilyen alakokat?
Ha valaki csak történetekre vadászik, mert mondjuk író,
riporter vagy szabadúszó újságíró, nem létezik, hogy annak
ilyen hosszú időn át ennyi türelme legyen. Meg pénze. Ki
engedheti ezt meg magának?
Kikevert magának még egy martinit, és bevitte az első
szobába. Leült a kanapéra a sötétben. Miközben lassan
kortyolgatta, érezte, ahogy a gin utat tör magának
összezavarodott elméjében. Néhány pillanatra alábbhagyott a
fájdalom. A betege volt már ennek a helynek, de biztonságban
érezte magát. Itt senki sem láthatta. Senki a világon nem tudta,
hogy Ross Bannick hol van. Egy olyan ember számára, aki
felnőttélete nagy részében egyik zsákmányát cserkészte be a
másik után, félelmetes érzés volt, hogy most valaki odakint őt
figyeli. Az áldozatainak ugyanakkor soha még csak sejtelmük
sem volt, ö viszont tudta a szörnyű igazságot, hogy valaki a
nyomában van.
Elvesztette az időérzékét, és a telefonja a Páncélteremben
volt. Végignyúlt a kanapén, és mély álomba merült.

Miközben ő aludt, Rafe egyre csak munkálkodott tovább, és az

Adas Kutatók, más néven Rollie Tabor magánnyomozó kis
irodájának gyér és rendezetlen hálózatában kotorászott.
Befurakodott egy Susie nevű részmunkaidős titkárnő
számítógépébe, ahol is talált néhány fényképet. Az egyik őt és a
főnökét, Mr. Tabort ábrázolta.
 Órákkal később Bannick belenézett Rollie mosolygó arcába,
és könnyűszerrel megállapította, hogy a fényképen szereplő
férfi azonos azzal, akit Norris Ozment biztonsági kamerája
rögzített, valamint azzal is, aki Dunlap hamis jogosítványán
szerepelt. Ez megerősítette abban, amit már tudott: Rollie
Tabort, ezt az átlagos faszfej magánkopót Mobile- ból felbérelte
valaki, hogy kutakodjon Bannick meglehetősen mocskos
szennyesében.
Ennél többet azonban az Adásnál Rafe nem tudott
összegereblyézni. Fontos lett volna, hogy Bannick Tabor
mobilját is átnézze, de ehhez még nem volt elég képzett.
Szorgos tanulással és sok- sok gyakorlással tűrhető
számítógépes hekker lett, de az okostelefon, az sajnos már más
káposzta. Ebben is ügyeseden már, de még messze volt a céltól.
Még sötét volt, amikor pár perccel hat előtt ki merészkedett a
bunkerjából. Szombat kora reggel volt, az éjjel- nappal nyitva
tartó fitneszteremben egy lelket se látott, mint ahogy a
parkolóban se. Mielőbb haza akart érni, sietve beszállt tehát a
kocsijába. Kikanyarodott az utcára, egyetlen más autó se járt
arra. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és csaknem el nevette
magát a helyzet abszurditásán.
Húsz perccel később, amikor keleten a nap kikukucskált a
felhők közül, behajtott jól védett cullmani házának kertkapuján,
és leparkolt a garázsa előtt. Leállította a motort, kézbe vette az
okostelefonját, kikapcsolta a biztonsági rendszert, és megnézte
a biztonsági kamerák legutóbbi felvételeit. Amikor
meggyőződött róla, hogy minden rendben, kiszállt, bement a
házba, felkapcsolta a villanyt, és feltett egy kávét. Nézte, ahogy
lefő, és megpróbálta lerázni magáról a fáradtságot. Töltött egy
csészével, majd a dolgozószobáján keresztül lassan a bejárati
ajtóhoz sétált. Kinyitotta, tett egy lépést a verandán, mindkét
irányban végignézett az utcán, majd benyúlt az ajtó mellé
felszerelt kis postaládába.
 Újabb fehér boríték, feladó nincs.
 
nem tűnt túl ártalmasnak egy
újabb park a strandon
buli, beton, buldózer a kezed
ügyében újabb aranyak
megpróbáltál elbújni a
sötétben a neveden nem
eshet csorba a társaid
mögé bújva megvalósul a kis móka
ó a szabad sajtó szépsége itt a
hazugság hol az igazság nem
lehet korrupt a hivatal minden
bíró bölcs és igaz az öreggel
szemben fájt a vereség
büszkeséged romba dőlt engem
hibáztattál a bűnödért és
élvezted halálom percét
 
 24.

Az álmos szombat reggel kétszer is megszakadt, mire Lacynek

sikerült innia egy korty kávét. Az első hívás nyolc után három
perccel ébresztette fel. Ismeretlen hívó, potenciális bunkó. Az
ilyet az ember nem veszi fel. De valami azt súgta, jó lenne
mégis. Ha valami kéretlen marketing, még mindig leteheti, mint
ilyenkor mindig.
- Jó reggelt, Lacy - mondta Jeri lágy hangon.
Az önkéntelen dührohamot megfékezte Lacy. - Jó reggelt -
válaszolta. - Minek köszönhetem?
- Csak sokat gondolok rád ezekben a napokban. Hogy vagy?
- A hívásodra ébredtem, Jeri. Szombat van, szabadnap, és
szombaton nem dolgozom. Azt hittem, ezt már világosan
megmondtam.
- Sajnálom, Lacy - mondta Jeri, de a hangjában csipetnyi
bűnbánat sem volt. - Miért kell ezt feltétlenül munkának
tekintened? Miért ne beszélhetnénk barátokként?
- Mert nem vagyunk barátok, Jeri. Ismerősök vagyunk, akik
nagyjából egy hónapja találkoztak először. Egy nap talán majd
azok lehetünk, miután végeztünk a munkával, ami összehozott
minket, de egyelőre még nem tartunk ott.
- Jó, értem.
- A „barát” szóval talán nem kellene ilyen lazán dobálózni,
nem gondolod?
- Lehet.
 - És bármiért is hívtál, nem barátságból. Sokkal inkább a
munka miatt.
- így van, Lacy. Ne haragudj, hogy zavarlak.
- Szombat reggel van, Jeri, és én aludtam.
- Értem, Lacy, felfogtam. Azonnal leteszem, csak hadd
mondjam el, amit szerettem volna. Jó lesz így?
- Rendben.
- Nagy esély van rá, hogy Bannick tud a beadott panaszról, és
tudja, hogy a múltjában kutakodsz. Nem tudom bizonyítani, de
szerintem valamiféle szuperképességgel rendelkezik, valami
extraszenzorral, valami ilyesmivel. Nem tudom. De rendkívül
okos és becsvágyó, és hát, azt hiszem, szóval lehet, hogy egy
kicsit paranoiás vagyok. Olyan régóta élek együtt vele, hogy az
az érzésem, mindenütt ott van. Vigyázz magadra, Lacy. Ha
tudja, hogy a nyomában vagy, bármire képes lehet.
- Erre én is gondoltam már, Jeri.
- Jól van. Szervusz.
Letette, Lacy meg azonnal pocsékul érezte magát, hogy így
hirtelenkedett vele. Ez a szegény nő tiszta roncs, már évek óta
az, türelmesebbnek kellene lennie vele.
De mégiscsak szombat kora reggel van.
Becsukta a szemét, és arra gondolt, hogy visszafekszik, de a
kutya már mocorgott. Allie is eszébe jutott, meg hogy milyen jó
volna, ha itt lenne mellette. És most, hogy már teljesen
felébredt, Jeri Crosbyn is tűnődött kicsit, hogy milyen szomorú
élete lehet.
Amire nem gondolt, az a bátyja és egyetlen testvére, Gunther
volt. Amikor Gunther nem egészen tíz perccel Jeri után
telefonált, Lacynek az a rossz érzése támadt, hogy
gondtalannak ígérkező napja nem úgy fog alakulni, ahogyan
eltervezte. A bátyus azt mondta, van egy új repülőgépe, amit
feltétlenül meg akar mutatni, és mivel csodálatos tavaszi
napnak néznék elébe, hiszen egy felhő sincs az égen, okvetlenül
oda kell repülnie, hogy elvigye a kishúgát ebédelni. - A
kifutópályán vagyok, mar épp szállók fel, nyolcvannégy perc
múlva landolok Tallahassee- ben. Találkozunk a reptéren!
Ez annyira jellemző volt Guntherre. Körülötte forgott a világ,
mindenki más csak statisztált. Megetette és kiengedte a kutyát,
felkapott egy farmert, megmosta a fogát, és már indult is a
reptérre. Lőttek a nyugodt szombatjának. De igazából nem volt
meglepve. A bátyjával kapcsolatban már semmi nem lepte meg.
Gunther imádott repülni, és majdnem olyan sűrűn cserélgette a
repülőgépeit, mint ahogy a sportkocsijait. Ugyanígy váltogatta a
nőket, a bankárokat meg a befektetőket is. Amikor futott vele a
szekér, szórta a pénzt, amikor meg befuccsoltak a dolgai,
kölcsönökből élt. Még amikor nagy volt a kereslet a
bevásárlóközpontjai meg a lakóparkjai iránt, akkor is úgy tűnt,
hogy a pénzügyi katasztrófa szélén tántorog. Mivel közismert
volt, hogy szépítgeti a dolgait, és a nagy dumájával kívánja
elfedni minden balhéját, Lacy már nem tudta követni, hányszor
jelentett csődöt a bátyja. Eddig talán háromszor került a tönk
szélére, de azért ehhez még hozzá kellett venni a két válását,
meg hogy egyszer majdnem vád alá helyezték.
A problémáitól függetlenül azonban Gunther remekül aludt,
és minden napnak lelkesen és magabiztosan vágott neki.
Elfojthatatlan életkedve volt, és ha ahhoz támadt kedve, hogy
repülővel menjen ebédelni, nem lehetett lebeszélni, függetlenül
attól, hogy Lacy esetleg valami mást tervezett.
A magánterminálban várakozott, figyelte, ahogy jönnek-
mennek a kisgépek, és valami rossz kávét szürcsölgetett. Várta
is a találkozást, de tartott is tőle. Most, hogy már egyik szülőjük
sem ék, szükségük volt egymásra. Mindketten egyedülállóak és
gyermektelenek voltak, és minden jel arra mutatott, hogy a
Stoltz családnak ők az utolsó generációja. Trudy néni, az anyjuk
húga, megpróbálta játszani a matriarchát, és minden lében kanál
volt. Lacy és Gunther vállvetve ellenállt neki.
 De nem volt éppen elragadtatva sem, hogy láthatja a bátyját.
Gunthernek mindig és mindenről megvolt a véleménye. Az
autóbaleset óta folyton a perről okoskodott, az ügyvédeit
szapulta, a jogi stratégiájukat bírálta. Ügy gondolta, hogy a
húga csak az idejét vesztegeti a BFT- nél. Allie Pachecótól sem
volt különösebben elragadtatva, bár ez inkább reakció volt arra,
hogy Lacy soha egyetlen barátnőjéről sem mondott egyetlen jó
szót sem. Szerinte Tallahassee egy porfészek, és Lacynek
Atlantába kellene költöznie. A húga kocsija ócskavas. És így
tovább.
Már ott is volt, kitornázta magát egy kecses kis gépből, és
elegánsan leugrott a szárnyról. Nem volt nála semmiféle cucc,
táska vagy hasonló; egy sportos úrifiú körülnéz vidéken, és
gyorsan elugrik ebédelni. Megölelték egymást az ajtóban, és
már szálltak is be az autóba.
- Még mindig ezzel a csotrogánnyal jársz? - kérdezte, amint
becsatolta az övét.
- Nézd, Gunther, örülök, hogy látlak, de kímélj meg a
megjegyzéseidtől. Hagyd békén a kocsimat is. Világos?
- Hűha, hugi. Bal lábbal keltél fel?
- Lehet mondani.
- Láttad a gépemet? Hát nem gyönyörű?
- Ja. Amennyire egy repülőgép az lehet.
- A múlt hónapban vettem egy tagtól, akit a felesége
rajtakapott egy másik nővel. Milyen szomorú!
Gunther minden volt, csak nem szomorú. - És milyen márka?
- kérdezte Lacy, de csak mert muszáj volt.
- Socata egyhajtóműves, turbólégcsavaros. Mindent tud,
habot ver, énekel. Szárnyas Ferrari, ötszáz kilométer óránként.
Remek üzletet csináltam vele.
Gunther szótárában a remek üzlet azt jelentene, hogy egy
újabb bankártól vett fel hitelt. - Aha, jól hangzik. Elég kicsinek
látszik.
 - Négyüléses. Nekem bőven elég. Megyünk egy kört?
- Azt hittem, ebédelni megyünk. - Lacyt kétszer vitte már,
annyi elég is volt. Gunther komoly pilóta volt, nem
kockáztatott, nem csinált ostobaságokat, de hát mégiscsak
Gunther volt.
- Rendben - mondta Gunther, rápillantott a telefonjára, aztán
eltette. - Mi újság Allie- vel? Még mindig vele kavarsz?
- Persze. Ezerrel. És a te aktuális csajod?
- Melyik? Nézd, szerintem épp ideje lenne, hogy ez a pasi
lépjen valamit. Vagy lépjen le. Már vagy két éve tart, nem?
- Szóval már a házasságomat tervezed?
Gunther felnevetett, és egy pillanat múlva már Lacy is vele
kacagott. Tényleg nagyon mókás lenne, ha szívügyekben a
bátyja adna neki tanácsot.
- Oké, jót nevettünk, de ebből ne csináljunk viccet. Beszéltél
mostanában Trudy nénivel? Hová megyünk?
- Haza. Lezuhanyozom, és megmosom a fogam. Nem volt
időm rá.
- Ilyen gyönyörű időben ilyenekre vesztegeted az időt?
- Nem, nem beszéltem Trudyval. Fel kell hívnom. És te?
- Nem hívtam én se. Szegénykém. Anya nélkül tisztára el van
veszve. A legjobb barátok voltak, most meg össze van zárva
azzal a féleszű férjével.
- Miért, Rónáiddal nincs semmi baj.
- Ugyan már. Te is tudod, hogy egy görény. Nem jönnek ki
jól, de hát ötven év után már nem mennek szét.
- Beszéljünk valami másról. Hogy megy a meló?
- Beszéljünk inkább Rónáidról.
- Szóval rosszul?
- Nem, igazából nagyon is jól. Sőt, be kellene hogy segíts,
Lacy. Gyere Atlantába, dolgozz velem. Nyüzsgő nagyváros,
fények, rengeteg tennivaló. Egy vagyont keresünk ketten, meg
majd bemutatlak egy csomó klassz srácnak.
 - Nem hinném, hogy a haverjaiddal szeretnék randizni.
- Ugyan már, Lacy. Bízz bennem. Ezeknek a fiúknak a bőrük
alatt is pénz van, pazarul élnek, járják a világot. Allie mennyit
keres egy évben az FBI- nál?
- Gőzöm sincs. De nem is érdekel.
- Nem sokat. Állami alkalmazott.
- Én is az vagyok.
- Hát pont ez az. Sokkal több pénzt kereshetnél. A haverjaim
mostanra már milliomosok, saját vállalatuk van. Mindenük
megvan.
- Persze. Beleértve a tartásdíjat meg a gyerektartást is.
- Jó, hát előfordul az is - nevetett fel a bátyja.
A telefonja természetesen megcsörrent, és hamarosan ideges
beszélgetésbe bonyolódott valami hitelszerződésről. Szombat
reggel?
Gunther még mindig benne volt a beszélgetésben, amikor
Lacy leparkolt a lakása környékén. Bementek, Lacy felment az
emeleti hálószobájába, Gunther lent maradt a nappaliban.

Az ebédet a szabadban, egy előkelő étterem árnyas teraszán

fogyasztották el, távol a belvárostól. Lacy korai időpontra kérte
az asztalt, elsősorban azért, mert még mindig remélte, hogy
megmenthet valamit a délutánjából, egyedül. Fél tizenkettőkor
ültek asztalhoz, a teraszon rajtuk kívül senki nem volt.
Lacy az első lehetséges pillanatban jeges teát rendelt, mert ha
Gunther megrendeli a szokásos üveg borát, akkor aznap délután
már biztosan nem repül el. Megkönnyebbült, amikor a bátyja
érdeklődés nélkül áthajtott a borlapon, és az étlapra kezdett
megjegyzéseket tenni. Ha Lacy városában ültek be egy
étterembe, Gunther nem bírta ki, és folyton kritizálta a
kínálatot. Adanta ebben a vonatkozásban is sokkal jobb volt. De
egy idő után nem túráztatta magát tovább, és megállapodott egy
rákos salátánál. Lacy grillezett garnélarákot rendelt.
- Még most is csak annyit eszel, mint egy madár - mondta
Gunther, és csodálattal nézett a húgára. - Remek formában
vagy, Lacy.
- Kösz, de ne foglalkozzunk a súlyommal, ha kérhetem.
Tudom, mire akarsz kilyukadni.
- Ugyan már! Húsz éve egy dekát nem szedtél fel.
- Tényleg nem, és nem is most szeretném ezt módosítani. És
még miről szeretnél beszélgetni?
- A karambolod után persze csont és bőr voltál. Majdnem azt
mondtam, baleset. De nem volt ilyen egyszerű, igaz?
Ügyes rávezetés a kártérítési perre, de hát Lacy már számított
rá. Elmosolyodott. - Mihelyt lekerült rólam a gipsz meg a géz,
alig ötven kiló voltam.
- Emlékszem, és nagyon szépen kijöttél a gödörből. Büszke
vagyok rád, Lacy. Most is jársz még terápiára?
- Fiziko vagy pszicho?
- Az előbbi.
- Igen, hetente kétszer, de hamarosan befejezem. El kell
fogadnom, hogy kisebb- nagyobb fájdalmakkal már együtt kell
élnem. De szerencsés vagyok, azt hiszem.
Gunther kis citromot csurgatott a teájába, és félrenézett. -
Szerencsének éppen nem nevezném, de Hugónál mindenképpen
jobban jöttél ki a dologból. Szegény fickó. Tartod még a
kapcsolatot az özvegyével, mi is a neve?
- Verna, és igen, most is jó barátok vagyunk.
- Ugyanaz az ügyvédje, mint neked?
- Igen. Szoktunk egyeztetni, támaszkodunk egymásra. Senki
nem akar tárgyalást. Nagyon nehezen bírná.
- Nem lesz ebből soha tárgyalás. A stricik majd
megegyeznek egymással.
 Polgári peres ügyekben Gunthernek sokkal nagyobb
tapasztalata volt, bár az ő ügyei teljesítetlen szerződésekről és
kiegyenlítetlen tartozásokról szóltak. Amennyire Lacy tudta,
személyi sérüléses balesete nem volt a bátyjának.
- Azért ki fog derülni egy s más - mondta Gunther. Próbált
volna közelebb férkőzni a lényeghez.
- Azt hiszem, igen. Az ügyvédem azt mondja, lehet, hogy
tanúvallomást kell tennem. Biztos tudod, hogy megy az ilyesmi.
Gunther undorral felhorkantott. - Ó, hogyne. Remek móka.
Ott ülsz öt ügyvéddel szemben, akik mind azon mesterkednek,
hogy minden szóra, minden szótagra lecsapjanak, és
nyálcsorgatva arról álmodoznak, hogy még több pénzt
sajtoljanak ki belőled. Miért nem tudja már elrendezni az ügyet
az ügyvéded? Már hónapokkal ezelőtt le kellett volna zárni.
- Bonyolult ügy. Az biztos, hogy nagy pénzek forognak, de
ez csak még több keselyűt, még több éhes ügyvédet vonz.
- Világos. Te mivel egyeznél ki, Lacy? Milyen összeggel?
- Nem tudom. Még nem tartunk ott.
- Milliókat kell kapnod, hugi. Azok a szemetek szándékosan
neked mentek, felborítottak, és te...
- Kérlek, Gunther. Jól tudom, mi történt, és nem szeretném
újra átélni.
- Jól van, bocs. Csak aggódom miattad. Nem vagyok biztos
benne, hogy jó ügyvédet fogadtál.
- Mondtam már, Gunther, tudok vigyázni magamra. És az
ügyvéddel sincs semmi baj. Ne rágódj ezen, csak az idődet
vesztegeted.
- Tudom, jól van. Sajnálom. A bátyád vagyok, ösztönös
reakció.
Megérkeztek a tányérok, enni kezdtek, elcsendesedtek.
Gunthert láthatóan foglalkoztatták még különféle gondolatok,
de néhány dolgot sehogy sem sikerült jól megfogalmaznia.
 Lacy legnagyobb félelme az volt, hogy amikor majd végre
elrendeződik a per, Gunthernek hirtelen súlyos pénzinjekcióra
lesz szüksége. Nyíltan soha nem lejmolna tőle, de sürgős
kölcsön orvén bizonyosan próbálkozna ilyesmivel. Lacy már
most elhatározta, hogyha ez megtörténik, nem fog adni. Tudta,
hogy a bátyja fűtől-fától kölcsönkér, mindenét elzálogosítja, és
folytonosan a jólét és az anyagi csőd közti keskeny pallón
egyensúlyozik önhatalmúlag Gunther biztos nem fog
hozzányúlni a pénzéhez - már ha kap egyáltalán kártérítést - ,
de az is valószínű, hogy éket ver közéjük, ha nem ad neki. Ha
így kell lennie, ám legyen. Inkább megtartja a pénzt, akár
csúnya összeveszés árán is, mint hogy adjon neki, és
végignézze, hogy a bátyja elszórja. Akkor aztán utána tele lenne
üres ígéretekkel a padlás.
Gunther végül a pert nem hozta újra szóba, ehelyett inkább
kedvenc témájáról, a legújabb projektjéről kezdett el beszélni.
Hatalmas közösségi teret álmodott, vegyes típusú
lakóépületekkel, központi térrel, hivatalokkal, templomokkal,
iskolákkal, sok- sok vízzel és sétaúttal, és persze a kötelező
golfpályával. Szép, testes utópia. A fejlesztés 50 millió dollárba
kerülne, szükség volna más befektetőkre is, persze. Lacy olyan
kifejezést erőltetett az arcára, mintha érdekelné a terv.
A terasz kezdett megtelni, és nemsokára már szinte
gomolygott körülöttük a tömeg. Gunther elmélázott egy pohár
boron, de meggondolta magát, amikor a húga kávét rendelt.
Egykor rendezte a számlát, és azt mondta, ideje indulnia a
reptérre. Újabb üzlet van kilátásban, muszáj időben visszaérnie
Atlantába.
Búcsúképpen Lacy átölelte a privát terminálban, aztán nézte,
ahogy kigurul a kis géppel. Nagyon szerette a testvérét, de
amikor felszállt a gép, mély levegőt vett, és jólesőn
megnyugodott.
 
 25.

Jól felszerelt szekrényéből Bannick bíró egy világosszürke

dizájner kamgarn Zegna gyapjúszövet öltönyt választott, hozzá
dupla kézelős, mandzsettás fehér ing, egyszínű tengerészkék
nyakkendő. Megcsodálta magát a tükörben, és úgy ítélte meg,
hogy a megjelenése meglehetősen európai. Szombat késő
délután elhagyta cullmani otthonát, és Pensacola North Hills
nevű történelmi központjába hajtott. Az utcákat öreg tölgyek
lombkoronái szegélyezték, vastag ágaikra fátyolmoha borult. A
kétszáz éves fák sok mindent láttak már, túléltek hurrikánokat
és gazdasági összeomlásokat. Pensacolai gyerekként Ross és a
haverjai rendszeresen bicikliztek North Hillsben, és
megcsodálták a szép házakat. Soha még csak eszébe sem jutott,
hogy egyszer majd szívesen látott vendég lesz itt.
Befordult egy gyönyörűen megőrzött viktoriánus ház
macskaköves felhajtójára, leparkolt a terepjárójával egy
csillogó Mercedes szedán mellé, majd átsétált a hátsó teraszon,
és bekopogott az ajtón. Melba, az időtlen idők óta itt szolgáló
szobalány, aki lényegében összetartotta Helen életét, a szokásos
meleg mosolyával üdvözölte, és tudatta vele, hogy Helen még
öltözködik. Szeretne egy italt? Bannick kért egy gyömbérsört,
és megtalálta kedvenc ülőhelyét a biliárdszobában.
Helen özvegy volt, és afféle barátnő, bár Bannicket nem
érdekelte a romantikus kaland, miképp Helent se. A harmadik
vagy negyedik férje végelgyengülésben halt meg, nagy vagyont
hagyott rá, és Helen inkább a pénzhez ragaszkodott.
Feltételezte, hogy minden korban hozzá illő férfi a vagyonára
pályázik, így a kapcsolatukat egyszerűen a kényelmi
szempontok alakították Tetszett neki, hogy egy jóképű,
fiatalabb férfi, ráadásul bíró kísérgeti a városban. Bannick meg
azért kedvelte őt, mert szellemes volt és botrányos, és rá nézve
soha nem jelentett fenyegetést.
Helen hatvannégy évesnek vallotta magát, bár ez erősen
kérdéses volt. A sok éve tartó rendszeres plasztikázás
kisimította egynémely ráncát, lefaragta a tokáját, és
megfényesítette a szemét, de Bannick még így is úgy gondolta,
hogy legalább hetvenéves. A háremét, ahogy magában nevezte,
számos negyven és hetven közti hölgy alkotta. Ahhoz, hogy
valaki elnyerje ezt a státuszt, jómódúnak kellett lennie,
kiegyensúlyozottnak és egyedülállónak Bannickről úgy hírlett,
hogy nem kíván nősülni, és az évek során számos bonyolulttá
váló kapcsolatból kihátrált.
Melba behozta az italát, és magára hagyta. A vacsora fél
nyolcra volt hirdetve, de kizárt, hogy időben odaérjen
mindenki. Egy bíró kényes a pontosságra, a Helenre való
várakozás tehát türelmet követelt Bannicktől. így hát várt,
elnézte az elegáns, bár kissé kopottas bőrbútorokat, a
perzsaszőnyegeket, a lambériázott falakat, a régi könyvekkel
megrakott tölgyfa polcokat és a csillárt, egy letűnt évszázad
gyöngyszemét. A négyszintes ház alapterülete nagyjából ezer
négyzetméter lehetett, Helen és Melba csak nagyon keveset
használt belőle.
Bannick becsukta a szemét, és felidézte magában a legutóbbi
verset. A szerző most már Danny Clevelanddel, a Ledger
egykori újságírójával is összekapcsolta. Még csak öt éve, 2009-
ben végzett vele, azelőtt meg Eileen Nickleberryvel, 1998- ban.
Azután 2012- ben jött Perry Kronke, majd alig egy éve Verno
és Dunwoody. Úgy érezte, mintha az áldozatai most sorra
kimásznának a sírjukból, és zombiszerűen a nyomába
erednének. Döbbent hitetlenség lett úrrá rajta, a gondolatai
irányíthatatlanul kavarogtak, féktelen dühe kezelhetetlenül
tombolt.
Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett, majd benyúlt a
zsebébe, kivett egy Xanaxot, és leküldte a gyömbérsörrel.
Tudta, túl sok nyugtatót szed. Elvben az lett volna a dolguk,
hogy oldják a szorongását, de már nem hatottak.
Lehetséges volna, hogy elveszíti ezt a nagy presztízsű és
kitüntetett pozícióját az életben? Esetleg valami
elképzelhetetlen módon lelepleződik? A múltja, amelyet
mindeddig oly ügyesen titkolt, utolérheti? Mindene, az egész
élete kockán forog. A jövő oly rémségesnek tűnik, hogy
belegondolni is szörnyű.
- Jó estét, dhágám! - köszöntötte Helen, amint a szobába
lépett.
Bannick felugrott, karját udvarias ölelésre tárta, és minden
érzékiségtől mentesen jobbról- balról belecsókolt a levegőbe. -
Ragyogóan néz ki, Helen!
- Köszönöm, kedvesem - felelte a hölgy, és lenézett ujjatlan
ruhájára. - Tetszik? Chanel!
- Gyönyörű! Elbűvölő!
- Köszönöm, dhágám. - Egy georgiai kisvárosból származott,
és igazi déli szépségnek gondolta magát. Szerette affektáltan
mondani a „drágám” szót.
Közelebb hajolt, elkomorodott. - Fáradtnak látom. Sötét
karikák vannak a szeme alatt. Már megint gyötri az
álmatlanság?
Bannicknek soha nem volt efféle gondja, de nem akart
ellenkezni. - Lehetséges. Sűrű tárgyalási napok. - Túl udvarias
volt ahhoz, hogy azt mondja: „Nos, Helen, ebben az esetben
felhívnám a figyelmét a deréktáji hurkákra. Nem néz ki olyan
karcsúnak, mint gondolja.”
 Helenben az volt a jó, és ezt Bannick kifejezetten csodálta,
hogy soha nem hagyta abba a próbálkozást. Mindig diétázott,
folyton tornázott, a legújabb trend szerint vásárolta a ruháit,
figyelemmel kísérte az újfajta sebészeti eljárásokat, a
legdrágább kozmetikumokat vásárolta meg, és nagy odaadással
alkalmazta is őket. Azt állította, hogy a tökéletes női Viagrára
vár, hogy mint egy tinédzser, kedvére váltogathassa a
krapekjait. Ezen mindketten jót nevettek, mert a szex a
kerülendő témák közé tartozott.
Helen olyan keményen dolgozott azon, hogy jól nézzen ki,
hogy Bannick soha nem mondhatott olyasmit, ami esetleg
lehangolhatná. Lenézett a hölgy lábára, amely sosem volt
unalmas pont, és elmosolyodott a leopárdbőrön. - Imádom ezt a
kurvás tűsarkút - mondta nevetve. - Jimmy Choo?
- Mindig, dhágám, mindig.
Elköszöntek Melbától, és indultak. Szokás szerint Helen
Mercedesével mentek, mert végtelenül sznob lévén a hölgy
megalázónak érezte volna, ha egy Forddal látnák érkezni a
country klubba. Bannick kinyitotta neki az utasoldali ajtót,
majd beült a volán mögé. Már csaknem háromnegyed nyolc
volt, és negyedóra, míg odaérnek. Bannick zsúfolt hetéről
beszélgettek, meg Helen Orlandóban élő unokáiról - züllött
bagázs, olyan problémákkal, amelyeket csakis a túl sok pénz
okozhat - , és amikor már vagy tíz perce úton voltak, Helen azt
mondta: - Szórakozottnak tűnik, barátom. Mi a baj?
- Semmi a világon. Csak már alig várom a mesés vacsorát a
rágós csirkével meg a hideg borsóval.
- Ugyan, nem is olyan vészes. Csak végre egyszer találnánk
egy igazán jó szakácsot.
Mindketten tagok voltak, és tudták, mi az igazság. Minden új
főszakács nagyjából fél évig volt állásban, mielőtt kirúgták
volna. Egyikük sem tudott megfelelni a nagyvilági vendégkör
magas igényeinek, akik biztosak voltak abban, hogy pontosan
tudják, igazából milyen is a minőségi étel és ital.
Az Escambia százéves klub volt, ötszáz taggal, és a
várólistán további százan reménykedtek, hogy egyszer majd
bejuthatnak. Ez volt „a” country klub Pensacola környékén,
ahová minden jómódú család tartozni akart, a sorban állók is.
Egy öbölben helyezkedett el, a nagyterem három oldalát víz
nyaldosta. Gondozott golfpályák kígyóztak több irányban is. Az
egész hely, a kanyargós, árnyas felhaj tótól a nyolcvanhektárnyi
ápolt parkig a milliókról szólt és az exkluzivitást harsogta.
A bejárat hatalmas oszlopcsarnok alól nyílt, ahova a tagok
német autókon érkeztek, és ahol fekete nyakkendős ajtónállók
fogadták őket. Csak a vörös szőnyeg hiányzott a szerencsés
kiválasztottaknak. - Jó estét, Herbert! - mondta Helen széles
mosollyal, amikor a kocsi ajtaja kinyílt, és az elegáns portás
udvariasan kisegítette a kocsiból, mint évek óta mindig. Miután
az öreg Herbert eleresztette a kezét, Helen megfogta Bannick
bíró könyökét, és belejtett a pompás előcsarnokba, ahol
pincérek keringtek pezsgőstálcákkal. Helen szinte lerohanta az
egyiket, hogy kapjon már egy italt, noha aznap nem ez volt neki
az első. A bíró egy pohár buborékos vizet vett el. Hosszú lesz
még az este, gondolta, és még hosszabb a vasárnap.
Hamarosan elkeveredtek a jól szituált hölgyek és urak
sokadalmában - a. férfiak az előírt öltönyben, nyakkendőben, a
hölgyek mindenféle dizájner cuccban. Az idősebbek a szorosan
testhez simuló, veszélyesen mély dekoltázsú, ujjatlan ruhákat
részesítették előnyben, mintha közös megegyezéssel minél több
petyhüdt húst szeretnének villantani, hogy bebizonyítsák, még
mindig be tudják indítani a férfiakat. A jelentős kisebbségben
lévő fiatalabb hölgyek úgy tűnt, elégedettek az alakjukkal, és
nem érezték szükségét annak, hogy mutogassák magukat. Zajos
beszélgetés, nevetgélés hangzott mindenütt, közben pedig a
tömeg lassan hullámzott egy puha falikárpitokkal és nagy
méretű portrékkal díszített széles folyosón. Bent a hatalmas
bankett- teremben nagy, kerek asztalok körül keringtek a
vendégek, míg végül mindenki megtalálta a helyét. Szónoka
nem volt az estnek, nem volt emelvény sem, és kiemelt asztalok
sem voltak a szponzorok számára. A terem túlsó végében a
zenekar már hangolt a táncparkett mögött.
A bíró és Helen nyolc ismerős társaságában telepedett le,
négy másik párral, akik mind szabályosan házasok voltak, bár
ez nem igazán érdekelt senkit. Egy orvos, egy építész, egy
kavicsbányatulajdonos meg a feleségeik. És volt még egy férfi,
a legidősebb az asztalnál, aki minden este a klubban vacsorázott
a feleségével, és állítólag több pénze volt, mint a többieknek
együttvéve. Folyt a bor, egyre erősödött a zsibongás.
Bannick bíró gondolatai változatlanul csapongtak, de olykor
hozzászólt egy- két érdektelen dologhoz, nevetésre, mosolyra,
hangos beszédre kényszerítette magát. Időnként azonban érezte
jövője ránehezedő súlyát, a kiszámíthatatlan hétfői posta terhét.
Félt, hogy egyszer csak ott fog állni meztelenül a közösség
előtt, kiszolgáltatottan. Tűnődött, töprengett. Újra és újra
körbenézett a teremben, látta a barátokat, a befolyásos
vezetőket, azokat az embereket, akiket mindig is ismert és
csodált, és rendre megkérdezte magától: mit fognak szólni?
Ahogy elegáns Zegna öltönyében a gazdagokhoz
dörgölődzött, tudta, hogy felnéznek rá ezek a fontos emberek,
és azt is tudta - legalábbis ő így gondolta - , hogy ő az amerikai
történelem legbriliánsabb gyilkosa. Tanulmányozta a többieket.
Ostoba bűnözők egytől egyig. Tudatlan tuskók.
Azt mondta magának, hogy engedje ezt el, és válaszolt egy
kérdésre az öbölben történt olajszennyezéssel kapcsolatban. A
nyersolaj egy része Pensacola felé áramlott, és mindenki
megriadt. Igen, a bíró azt gyanította, hogy a közeljövőben sok
peres ügy lesz. Ismeri a felperesek szokásos ügyvédeit, és -
ahogy mondta - abban a pillanatban perelni fognak, amint az
olajfolt partot ér, de valószínűleg már korábban is. Az
olajszennyezés központi téma lett, és egy ideig az asztalnál
arról faggatta mindenki a nagy tudományú bírót, hogy vajon ki
kit perelhet be. De aztán ez a téma is kimúlt, a nők elvesztették
az érdeklődésüket, és a vacsora felszolgálása közben a saját kis
tereferéjüket folytatták.
A felszolgálók ügyesek és hatékonyak voltak, senki
borospohara nem állt üresen, különösen Helennél forgolódtak
sűrűn. Mint mindig, most is chardonnay- t ivott, és egyre
hangosabb lett. Tízre már biztosan be fog rúgni, és Melba
segítségével ismét be kell majd vonszolni a házba.
Bannick örült, ha csendben lehetett, szívesen hallgatta a
többieket. Körülnézett a nagy teremben, mosolyogva bólintott
néhány ismerősnek, és udvariasan nyugtázta, ha neki
köszöntek. Vidám hangulat volt, szinte már lármás, és mindenki
a legszebb ruhájában pompázott. A nők frissen a fodrásztól
érkeztek tökéletes frizurájukkal. A negyven fölöttieknek
egyforma volt az orruk és az álluk, hála egy dr. Rangle nevezetű
doktor keze munkájának. Ő volt a legkeresettebb arcfelvarró
Florida északnyugati részén. Két asztallal arrébb ült a második
feleségével, egy gyönyörű, meghatározhatatlan korú szőkével,
aki a szóbeszéd szerint a harmincat azért már betöltötte.
Amikor Rangle nem plasztikázta a nőket, akkor lefeküdt velük.
Ellenállhatatlannak tartották, és szexuális kalandjai sikamlós
pletykák forrásai volt szerte a városban.
Bannick gyűlölte őt, miként sok férj is, de titkon irigyelte
tőle a libidóját. Meg az aktuális feleségét.
Ketten is voltak a teremben, akiket szívesen megölt volna.
Rangle csak a második volt közülük. Az első egy bankár volt,
aki nem adott neki hitek, amikor Bannick harmincévesen
szerette volna kialakítani az első ügyvédi irodáját. A bankár
szerint Bannick anyagi helyzete nem volt elég stabil, és
valószínűtlennek tartotta, hogy ügyvédként komoly bevétele
lesz. Ahogy mondta, a város már így is tele van középszerű
ügyvédekkel, a többségük a havi számláit alig tudja kifizetni.
Tipikus bankárszöveg, azt gondolta, mindent tud a világról.
Bannick megvett egy másik épületet, feltöltötte bérlőkkel, aztán
vett még egy másikat is. Ahogy felvirágzott az ügyvédi praxisa,
belépett a country klubba, és átnézett a bankáron. Amikor
harminckilenc évesen megkapta a bírói kinevezést, a bankár
agyvérzést kapott, és vissza kellett vonulnia.
Most ott ült egy sarokasztalnál aszottan és öregen, épp csak
pár szót tudott motyogni a feleségének. Szomorú, szánalomra
méltó. De ezt az érzést Bannick nem ismerte.
Akár őt, akár Rangle- t túl kockázatos lett volna megölni. Ez
egy kisváros, egy helyi gyilkosság túl nagy hullámokat vetne.
Amúgy meg a vétkeik nem értek fel a többiek bűneivel.
Valójában soha nem gondolta komolyan, hogy felteszi őket a
listára.
Ahogy a vacsora véget ért, a zenekar halkan játszani kezdett,
főleg régi népszerű Motown-slágereket, amelyeket imádtak a
vendégek. Néhány lelkes pár már a desszert alatt kiperdült a
parkettra. Helen szeretett táncolni, Bannick pedig jól tartotta
magát. Kihagyták a tortát, a táncolok közé vegyültek, és elég
tisztességesen forgolódtak néhány Stevie Wonder- és Smokey
Robinson- számra. Néhány dal után azonban Helen súlyosan
megszomjazott, és szüksége volt egy italra. Visszakísérte az
asztalhoz, majd kiment a teraszra, ahol a férfiak fekete szivart
szívtak és whiskyt szopogattak.
Örömmel nyugtázta, hogy Mack MacGregor ott áll egyedül a
terasz szélén, egyik kezében pohár, a másikban telefon. Tíz év
bírói munka után Bannick már minden ügyvédet ismert
Pensacolától Jacksonville-ig, meg még persze több tucatot.
Mack mindig is a kedvencei közé tartozott. Mindketten
nagyjából ugyanabban az időben csatlakoztak jelentős helyi
cégekhez, majd elindították saját vállalkozásaikat. Mack imádta
a tárgyalótermet, és igen hamar képzett és keresett peres ügyvéd
lett belőle. Azon kevesek közé tartozott a környéken, akik
képesek voltak az ügyeket a legelejétől a legvégéig, a kedvező
ítéletig elvinni. Nem az egyszerűbb kártérítési ügyeket
hajszolta, hanem bevállalta a súlyos büntetőügyeket is. Ö volt a
megtestesült, kőkemény peres ügyvéd. Bannick a saját
szemével látta a munkáját, de igazán soha nem hitte, hogy egy
nap esetleg majd neki lesz szüksége a szolgálataira.
Az elmúlt napokban túlságosan sokat járt az eszében Mack.
Ha beüt a krach, bár Bannick még mindig az ellenkezőjét hitte,
Mack lesz az első, akit hív.
- Jó estét, bíró úr - köszöntötte Mack, miközben eltette a
telefonját. - Hát hol hagyta a kislányt?
- Elfutott a mosdóba. És maga kivel nyomul ma este?
- Egy új pipivel, helyes kis cuki. A titkárnőm hozott vele
össze. - Mack már tíz éve elvált, és híres volt arról, hogy
folyton hajtja a nőket.
- Szemrevaló.
- De ennél több nincs benne, elhiheti.
- Mára jó lesz, mi?
- Megteszi. Ki kapja meg annak a Fort Wakon- i polinéz
bárnak az ügyét?
- Még nem tudom. Watson bíró majd eldönti. Szeretné?
- Talán.
Egy hónappal azelőtt két arizonai motoros balhézni kezdett
egy olcsó lebujbán Fort Walton Beach mellett, nem messze a
parttól. Előbb kézzel, aztán késsel ment a bunyó, végül aztán
előkerült néhány lőfegyver is, és mire elült a csatazaj, három
ember maradt ott holtan. A motorosok megpróbáltak
elmenekülni, de végül Panama City Beach közelében elfogták
őket.
Abból az alapelvből kiindulva, hogy minden súlyos
bűncselekménnyel vádolt személynek joga van jó ügyvédhez,
Mack és a társa minden évben legalább egy gyilkossági ügyet
bevállalt. Rendszeres tárgyalótermi fellépés, folytonos tréning,
pezsdítő fűszer. Mack élvezte a jó gyilkossági ügyek zord,
gyakran hátborzongató részleteit. Szeretett a börtönben
bóklászni. Élvezte, hogy megismerkedhet olyan emberekkel,
akik képesek gyilkolni.
- Feküdne magának az ügy.
- Manapság elég unalmas az élet.
Hát, Mack, ez hamarosan mindkettőnk számára
megváltozhat, gondolta Bannick. - Ha bevállalná, elintézhetem.
- Az irodában majd dumálunk. Hétfőn hívni fogom. Nem
merülhet fel a halálbüntetés, ugye?
- Nem. Az előre megfontolt szándék biztosan nem áll meg.
így elsőre úgy látom, hogy ezek a vadbarmok berúgtak, aztán
elkezdtek dulakodni. Olajszennyezéses ügyet is kér?
- Hát, csipegetek majd belőle - mondta Mack nevetve. - A fél
kamara kint hajókázik az öbölben, keresik az olajat. Tiszta
aranybánya.
- Meg újabb környezeti katasztrófa.
Kényelmesen múlatták az időt, ismerős ügyvédek dolgairól
diskuráltak, meg érdekesebb perekről. Mack elővett egy bőr
szivartárcát, megkínálta egy Cohibával. Mindketten
rágyújtottak, és kerítettek maguknak whiskyt. Aztán az
ügyvédekről hamarosan áttértek egy jóval kellemesebb témára,
az ifjú hölgyekre. Egy idő után Bannick bíró már érezte, hogy a
partnere keresni fogja. Elköszönt Macktől, és ahogy elsétált,
nagyon remélte, hogy egyhamar nem fog találkozni vele.
 
 26.

Az átadás, mint mindig, most is macerás volt. Helen még

mezítláb is bizonytalanul imbolygóit a hátsó terasz
téglaborításán. - Jöjjön be egy italra, dhágám - turbékolta két
zihálás közt.
- Nem lehet, Helen, már pizsamaosztás van, nem mellesleg
pedig hasogat a fejem.
- Hát micsoda remek zenekar volt! Milyen csodálatos este!
Melba az ajtóban várakozott, amikor odaértek, kinyitotta.
Bannick előbb átadta neki a tűsarkút, aztán átadta Helent, majd
megfordult, és indult át a teraszon. - Muszáj rohannom, drágám,
reggel hívom.
- De én inni akarok!
Bannick megrázta a fejét, rosszallón Melba felé nézett, aztán
a terepjárójához sietett. A bevásárlóközpontjához hajtott, és a
mozinál leparkolt más autók mellé. Odament a titkos
kamrájához, elvégezte a szükséges feloldási műveleteket,
mihelyt pedig bent volt, azonnal ledobta magáról az öltönyt és a
nyakkendőt, és belebújt a tornaruhájába. Félórával azután, hogy
búcsút intett Helennek, kávét kortyolgatott, és ismét a sötét web
bugyraiban követte Rafe legújabb kalandjait.
Az éberség időigényes volt, és általában nem igazán
eredményes. A Maggotz révén bejuttatta Rafe-et ide-oda
trollkodni, ő meg eközben az ügyei rendőrségi aktáit figyelte.
Eddig egyetlen rendőri egységnek sem sikerük sikeresen tűzfal
mögé vonni az adatokat és a belső hálózatokat. Némelyiket
kissé nehezebb volt feltörni, mint a többit, de komoly
nehézséget egyik sem okozott. Változatlanul csodálkozott a
laza és gyenge biztonsági rendszereken, amelyeket a legtöbb
megyei és városi hivatal alkalmazott. Az adatlopások kilencven
százaléka némi szerény erőfeszítéssel megelőzhető lenne. A
leggyakoribb idióta jelszó az „12345” meg a „Jelszó” volt. így
nem csoda.
Ennél fárasztóbb volt folytonosan figyelni az áldozatok
környezetét. Tíz csoport, tíz család, amelyeket elpusztított.
Anyák és apák, férjek és feleségek, gyerekek, testvérek,
nagynénik és nagybácsik. Nem sajnálta őket. Egyszerűen csak
azt akarta, hogy maradjanak távol tőle.
Az őt üldöző személy nem zsaru volt, nem magánnyomozó,
és nem is valami izgalomra vágyó, dokumentarista krimiíró. Az
illető áldozat volt. Olyan valaki, aki évek óta ott kúszik az
árnyékában. Gyűjti az információkat, megfigyeli, követi,
ráakaszkodik.
Egy új valóság érkezett az életébe. De ő a briliáns elméjével
most már kezelni fogja a dolgot. Megtalálja ezt az áldozatot, és
megállítja a leveleket. Véget vet az ostoba versikéknek.
Eileen Nickleberry, Perry Kronke, Lanny Verno és Mike
Dunwoody családját kizárta. Visszament a kezdetekhez, a leg-
kielégítőbb diadalához. Kinyitotta Thad Leawood aktáját, és
megnézte a fényképeket: néhány régi fekete- fehér kép a
cserkészkorából, egy az egész csapatról egy táborozáson, egy
másik egy díjátadó ünnepségen, az édesanyja készítette - Ross
büszkén áll elegáns egyenruhájában, a díszes váll- lappal,
Leawood karja a válla körül. Hosszan elnézte a többi cserkész
arcát, egykor ók voltak a legjobb barátai. Mint mindig, most is
azon tűnődött, közülük vajon hányat bántalmazott még
Leawood. Sosem merte megkérdezni a többieket. Walt Sneed
egyszer megjegyezte, hogy szerinte egy tizenkét éves ízlésének
kicsit sok, amilyen gyakran és ahogy Leawood megérinti vagy
megöleli őket, és „hátborzongatónak” nevezte a vezetőjüket. De
aztán Ross nem merte újra szóba hozni a témát.
Miként lehetséges, hogy egy látszólag normális fiatalember
megerőszakoljon egy gyereket, egy kisfiút? Még most is
gyűlölte Leawoodot, még annyi év után is. Elképzelni sem
tudta, egy ember hogyan lehet képes ilyesmire.
Ment tovább, és a mindig fájdalmas fotók után megnézte a
családfát, már amennyire ezt annak lehetett nevezni. Leawood
rövid gyászjelentése felsorolta a túlélőket: a szülei és egy
idősebb testvér. Felesége nem volt. Az apja 2004- ben halt meg.
Az anyja most kilencvennyolc éves, és szerény körülmények
között él egy niceville- i szegényes idősek otthonában. Gyakran
gondolt arra, hogy csak úgy, a móka kedvéért, kinyírja a
vénasszonyt. Hogy elégtételt vegyen a nőn, aki a világra hozta
Thad Leawoodot.
Mennyi sok célpont jutott az eszébe az évek során.
Thad fivére, Jess Leawood a bántalmazások hírére
hamarosan elköltözött a környékről, és az oregoni Salemben
telepedett le, ahol most már legalább huszonöt éve él.
Hetvennyolc éves, nyugdíjas, özvegy. Hat éve Bannick egy
eldobható telefonnal felhívta azzal a mesével, hogy krimiíró, és
Pensacolában régi rendőrségi akták között kutakodik. Tudta
Thad családja, hogy a testvére egykor gyerekeket bántalmazott?
Csak süket csönd volt a válasz, és a vonal megszakadt. Csak
arra volt jó a hívás, hogy megbüntessen egy Leawoodot.
Amennyire Bannick tudta, Jessnek nem volt semmi
kapcsolata a szülővárosával. Vajon ki hibáztathatná ezért?
Az utolsó vers Danny Clevelandről, a Pensacola Ledger
egykori riporteréről szólt. Negyvenegy éves volt, amikor
meghalt, két tizenéves gyermeket hagyott hátra, már korábban
elvált. A családja visszavitte Akronba, ott temették el. A
közösségi médiában azt találta, hogy a lánya most a Western
Kentucky egyetemre járt, a fia pedig belépett a hadseregbe.
Képtelenségnek tűnt, hogy bármelyikük is elég érett legyen
ahhoz, hogy egy zseniális sorozatgyilkos nyomára bukkanjon.
Azt meg biztosra vette, hogy a volt feleségét a legkevésbé sem
érdekli, ki ölte meg.
Más fájlokat is átnézett. Ashley Barasso, az egyeden lány,
akit valaha szeretett. A jogi egyetemen ismerkedtek meg, volt
egy kellemes kalandjuk, ami aztán hirtelen véget ért, amikor a
lány egy focista miatt dobta őt. Bannick összetört, és hat évig
hordozta a sebet, mielőtt sikerült elkapnia. Amikor a lánynak
vége lett, Bannick fájdalma hirtelen elenyészett, és összetört
szíve meggyógyult. Kiegyenlítette a számlát. Ashley férje
interjúkat adott, és ötvenezer dolláros jutalmat tűzött ki, de
senki nem jelentkezett. Idővel aztán a férj lenyugodott, és
továbblépett. Négy évvel később újra megnősült, több
gyermeke is született, most Washington közelében él.
Preston Dili volt az egyik első ügyfele. Közös megegyezéssel
akart elválni a feleségétől, de nem tudták összekaparni az
ötszáz dolláros illetéket. Gyűlölték egymást, és már a
jövendőbelijük is ott állt sorba mindkét oldalon, de Bannick
ügyvéd nem volt hajlandó elvinni őket a bíróhoz, amíg nem
kapja meg a pénzét. Preston ekkor megvádolta Bannicket, hogy
lefeküdt a feleségével, és őrült botrányt kavart. Bepanaszolta a
kamaránál, később sok ilyen volt még az évek során. Azt
játszotta, hogy felfogadott egy ügyvédet, átverte őt a díjjal,
majd bepanaszolta, hogy nem végezte el a munkát.
Komolytalanként Dili minden panaszát visszadobták. Négy
évvel később az alabamai Decatur közelében egy szeméttelepen
találták meg a holttestét. A családja szétszóródott, jelentéktelen
társaság, valószínűleg nem gyanakodnak.
Bryan Burke professzor hatvankét éves korában távozott
ebből az árnyékvilágból. A holttestét egy keskeny ösvény
mellett találták meg, nem messze a dél- karolinai Gaffney
közelében lévő kedves kis faházától. Mindez 1992- ben történt.
A jogi egyetem évkönyvéből származó fényképét nézegetve
Bannick szinte hallotta Burke vaskos baritonját, ahogy az
osztályterem fölött száll a hangja: - Meséljen nekünk erről az
ügyről, Mr..., aztán mindig szünetet tartott, hogy a diákok ott
vergődjenek, és imádkozzanak, hogy valaki mást szólítson fel.
A diákjai végül is csodálni kezdték Burke professzort, de
Bannick ahhoz nem töltött ott elég hosszú időt. Az ideg-
összeroppanása után, amelyért egyértelműen Burke- öt tette
felelőssé, átiratkozott Miamiba, és elkezdte tervezni a
bosszúját.
Burke- nek két felnőtt gyereke volt. A fia, Alfred egy San
José-i technológiai vállalatnál dolgozott, a feleségével három
gyermeket neveltek. Helyesebben másfél évvel ezelőtt ez volt a
helyzet, Bannick akkor ellenőrizte legutóbb. Most kutakodott
egy kicsit, de nem tudta beazonosítani Alfred jelenlegi
munkahelyét. A korábbi lakcímén most valaki más lakott.
Nyilvánvalóan munkahelyet váltott, és elköltözött. Bannick
átkozódni kezdett, hogy ennek miért nem nézett utána
hamarabb. Egy órába telt, mire megtalálta, hogy jelenleg
Stocktonban él, de a munkahelyét nem tudta kideríteni.
Burke lánya Jeri Crosby volt, negyvenhat éves, elvált, egy
gyermeke van. A legutóbbi frissítés szerint Mobile- ban él, és
politológiát tanít a Dél- alabamai Egyetemen. Bannick
megtalálta az egyetem honlapját - igazolódott, hogy Jeri Crosby
még mindig ott tanít. Furcsamód az oktatói névjegyzékben a
Politológiai és Büntetőjogi Tanszék összes tanárának szerepelt a
fotója, csak az övé nem. Úgy látszik, fölöttébb visszahúzódó.
Egy korábbi anyagból látni lehetett, hogy az egyetemi
alapdiplomáját a Stetsonon szerezte, a mesterdiplomáját a
washingtoni Howardon, a doktori fokozatát pedig Texasban,
politikatudományból. 1990- ben férjhez ment Roland
Crosbyhoz, egy év múlva gyermeket szült neki, és hat évvel
később elvált tőle. 2009- től oktat a Dél- alabamai Egyetemen.
 Bannick felfigyelt a mobile- i kapcsolatra. A felfogadott
nyomozó, Rollie Tabor is mobile- i.
Visszaküldte Rafe- et a Hertz járműnyilvántartásába, majd
elaludt a kanapén.

Kétórányi alvás után, éjjel háromkor az ébresztőjére riadt. Vizet

fröccsentert az arcára, megmosta a fogát, farmert és tornacipőt
vett fel, aztán bezárta a Páncéltermet és a külső ajtót. Egy
darabig a part mentén haladt a 90- es autópályán, majd megállt
tankolni egy éjjel- nappali boltnál, ahol még elfogadták a
készpénzt, és csak egy biztonsági kamera volt felszerelve.
Miután megtankolt, arrébb gurult a parkolóban, és a sötétben
rendszám táblát cserélt. A legtöbb floridai fizetős útnál már
minden járművet lefényképeztek Egy üres megyei úton észak
felé vette az irányt, felhajtott a 10- es autópályára, beállította a
tempomat százhúszra, és berendezkedett egy hosszú napra. Ezer
kilométer állt előtte, és rengeteg ideje volt gondolkodni. Egy
termoszból ivott pár korty erős kávét, bekapott egy Benzedrint,
és megpróbálta élvezni az egyedüllétet.
Ezer és ezer kilométert hajtott már egyedül a sötétben. Kilenc
óra az semmi. Kávé, amfetamin, jó zene. Ha elég folyadékot
iszik, napokig tud vezetni.

Dave Attisont a Floridai Egyetemről ismerte, mindketten

kollégisták voltak, remek srác volt, éjjel- nappal bulizott, de
azért a tanulásban is az elsők között volt. Ő és Ross két évig
laktak együtt a kollégiumban, nemritkán ébredtek másnaposán.
Az alapképzés után másfelé vezetett az útjuk, egyikük jogi,
másikuk fogorvosi egyetemre ment. Dave a gyökérkezelésre
specializálódott, és Boston környékén hírneves specialista lett.
Öt évvel ezelőtt megunta a rengeteg havat meg a hosszú teleket,
és visszatért a szülőföldjére, ahol Fort Lauderdale- ben vett egy
rendelőt, praxist nyitott, és nem csinált mást, mint
foggyökereket kezelt, ezer dolláros áron.
- Minden rendben. A lányom a Floridai Egyetemen van, a
fiam meg középiskolás. Roxie heti ötször teniszezni jár,
úgyhogy nemigen vagyunk egymás útjában.
Egy másik egykori évfolyamtárs szerint Dave házassága
minden volt, csak nem kiegyensúlyozott. Felváltva költöztek el
otthonról. Amikor a fiuk elköltözik otthonról, valószínűleg nem
fogják tovább erőltetni a dolgot.
Megérkezett a hideg sör, koccintottak. Arra korzózott egy
csinoska bikinis leányzó, alaposan szemügyre vették.
- Hú, apám, azok voltak a szép napok! - sóhajtott Ross.
- Mindjárt betöltjük az ötvenet, hinnéd?
- Hát ez az.
- Vajon meddig bámuljuk még a csajokat?
- Amíg lélegzem, örökké - mondta Ross. Lassan ízlelgette a
sörét, épp csak kortyonként. Még egyet nem fog kérni. Hazafelé
is kilenc óra az út.
Felidéztek neveket, régi cimborákat a régi szép időkből.
Jókat nevettek egykori hülyeségeiken, a balhékon. Mintha nem
is telt volna el annyi év, ugyanolyan volt minden.
Ideje volt, hogy Ross belekezdjen a meséjébe. - Volt egy
furcsa találkozásom. Még tavaly. Emlékszel Cora Lakerre?
- Hogyne. Kedves lány volt. Ügyvéd lett, nem?
- Az. Orlandóban voltam az állami ügyvédi kamarai
kongresszuson, és összefutottam vele. Partner egy nagy cégnél
Tampában, fut vele a szekér. Még mindig jól néz ki. Ittunk
egyet, aztán még egyet. Valahogy szóba hozta Eileent, elég
jóban voltak, azt hiszem. Még a szeme is könnybe lábadt. Azt
mondta, az ügyet sosem fogják megoldani. Azt mondta, hogy
valami nyomozó felkereste őt, és Eileenről akart vele beszélni.
Cora azonnal letette a telefont, nem is lett folytatása a
dolognak, de ki volt akadva, hogy valaki megtalálta.
Dave felhorkant, és félrenézett. - Engem is felhívtak.
Bannick nagyot nyelt. Talán kifizetődhet ez a baromi hosszú
út. - Eileennel kapcsolatban?
- Ja, úgy három vagy négy évvel ezelőtt. Már itt éltünk,
lehetett akár öt éve is. Azt mondta a nő, hogy valami krimiíró,
és Eileen egyetemi éveiről kérdezősködött. Azt mondta, hogy
egy könyvön dolgozik, amely megoldatlan ügyekről szól.
Nőkről, akiket üldöztek, zaklattak vagy ilyesmi.
- Egy nő?
- Az. Azt mondta, már több könyvet is írt, és felajánlotta,
hogy küld nekem egyet.
- És küldött?
- Nem, letettem a telefont. Az egy másik élet volt, Ross.
Nagyon szomorú, ami Eileennel történt, de én ezzel már nem
tudok mit kezdeni.
Tehát egy nő. És Bannick megoldatlan ügyeiben vájkál.
Megérte a hosszú út, meg a hosszú visszaút.
- Hát ez furcsa - mondta Ross. - És nem lett folytatása?
- Nem. Gyorsan megszabadultam tőle. De hát tényleg, mit
mondhattam volna? Annyi minden szarság volt annak idején. A
felére se emlékszem. Túl sok volt a pia meg a fii.
- Azok voltak a szép idők!
- Gyere el vacsorára. Roxie még most sem tud főzni, de majd
rendelünk.
- Kösz, Dave, de a befektetőkkel vacsorázom, valamikor
később.
Egy óra múlva Bannick már ismét kint döngetett a 95-ös
autópályán, várta az ezer kilométeres út.
 
 27.

Sadelle tíz percet késett a hétfő reggeli megbeszélésről, és

amikor kis robogóján megérkezett, még inkább úgy tűnt, hogy a
halálán van. Bocsánatot kért, és azt mondta, minden rendben.
Lacy már többször is javasolta neki, hogy vegyen ki néhány
napot, és pihenjen egy kicsit. De Sadelle félt ettől. A munka
tartotta életben.
- Amit tudtunk, mindent átnéztünk a lehetséges utazásaival
kapcsolatban. A Deltától is választ kaptunk végre, miután újra
megfenyegettük őket az idézéssel. Minden utazási irodától
begyűjtöttük a választ. Delta, Southwest, American és Silver
Air. Minden járatot ellenőriztünk, amely Miamiba és Fort
Lauderdale- be indul Pensacolából, Mobile- ból, Tallahassee-
ből, még Jacksonville- ből is. Az eredmény az, hogy a Perry
Kronke meggyilkolását megelőző hónapban Ross Bannick
néven senki nem utazott le délre.
- Vagyis föltételezed - jegyezte meg Lacy - , hogy a valódi
nevén utazott, ha utazott.
- Természetesen. Egyetlen esetleges álnevéről sem tudunk,
vagy igen?
Lacy eleresztette a füle mellett a megjegyzését, és a kávéjára
koncentrált. - Pensacolából Marathonba tizenegy óra az út
kocsival - folytatta Darren - , és mondanom sem kell, hogy
semmi módon nem tudnánk követni a kocsiját.
- Az útdíjfizetési nyilvántartás?
 - Csak fél évig őrzik meg, aztán kuka. Meg egyébként is,
könnyű elkerülni a fizetős utakat.
- És mi van a szállodákkal?
Sadelle különös hangokat hallatott, ahogy próbált levegőt
venni. - Újabb tű a szénakazalban. Tudjátok, hány hotel van
Dél- Floridában? Több ezer. A középkategóriások közül
kiválasztottuk a száz legvalószínűbbet, és nem találtunk
semmit. Csak Marathonban és a környékén tizenegy van. Az
eredmény semmi. Nulla.
- így csak az időnket vesztegetjük - mondta Darren.
- Ezt hívják nyomozásnak - mondta Lacy. - A leghírhedtebb
bűntények közül nem egyet úgy oldottak meg, hogy
belekapaszkodtak néhány apró, elsőre jelentéktelennek tűnő
dologba.
- Miért, tudsz valamit a hírhedt bűntények megoldásáról?
- Nem sokat, de olvastam néhány könyvet
sorozatgyilkosokról. Elképesztő, miket ki nem találnak.
Sadelle látható erőfeszítéssel levegőt vett. - Azt feltételezzük
- kérdezte aztán, amikor levegőhöz jutott - , hogy a Verno-
gyilkosság napján oda- vissza utazott Biloxiba?
- Igen. Verno és Dunwoody. Ezt gondoljuk. Miért, hát
mennyi az, két óra?
- Igen, a két óra nagyjából stimmelhet - mondta Darren. - Ez
az, ami érdekes. Ha megnézzük mind a nyolc gyilkosságot, és
tudom, hogy nem mind a nyolcról van szó, hanem csak
háromról, szóval autóval Pensacolától mindegyik elérhető
távolságban van. Danny Cleveland Little Rockban, innen
nyolcórányira. Thad Leawood Chattanooga közelében, hat óra.
Bryan Burke a dél- karolinai Gaffney- ban, nyolc óra. Ashley
Barasso a Georgia állambeli Columbusban, alig négy óra. Perry
Kronke Marathonban és Eileen Nickleberry Wilmington
közelében, mindketten tizenkét órányi távolságra. Nem kellett
repülni, autót bérelni és szállodai szobát kivenni. Egyszerűen
csak odament kocsival.
- Ezek csak azok, amikről tudunk - jegyezte meg Lacy. -
Lefogadom, hogy van még néhány. És minden egyes gyilkosság
más- más államban történt.
- Többet tud a gyilkolásról, mint mi - mondta Sadelle.
- Hát igen - tette hozzá Darren. - Nagyobb a tapasztalata. És
ravasz.
- Ez igaz - mondta Lacy - , de nekünk itt van Betty, aki a
sarkában jár. Gondoljátok csak el. Ha Bettynek tényleg igaza
van, akkor azonosította a gyilkost. Erre egy hadseregnyi
gyilkossági nyomozó se volt képes.
- Nekünk meg nincsenek meg hozzá az eszközeink, igaz? -
vetette közbe Sadelle.
- Valóban. De ezt kezdettől fogva tudtuk. Úgyhogy csak
folytassuk.
- És a rendőrségre mikor megyünk el? - kérdezte Darren.
- Nemsokára.

A beérkezett kérésnek megfelelően az állami rendőrség két

nyomozója pontban reggel nyolckor csöngetett be. Fekete
autóval érkeztek, fekete öltönyt és fekete keretes
napszemüveget viseltek, és száz méterről bárki azonnal tudta
volna, hogy valamelyik rendőri szervtől érkeznek.
Szokatlan feladatként egy táblabíró kérte, hogy menjenek ki
a lakására. Sok bíróval találkoztak már, de mindig a
tárgyalóteremben, soha nem az otthonukban.
Bannick bíró széles mosollyal fogadta őket, és tágas
konyhájában kávéval kínálta őket. Az asztalon egy fehér, A4- es
boríték hevert, a bírónak címezve - arra a címre, ahol most
álltak. A bíró a borítékra mutatott. - Szombaton érkezett a
postával, a bejárati ajtó melletti postaládában találtam. Már a
harmadik egy héten belül. Mindegyikben egy olyan levél volt,
amelyet egy nyilvánvalóan zavart elméjű személy írt, géppel. A
leveleket egyelőre magamnál tartom. Ez a harmadik messze a
legfenyegetőbb. Az első kettőt kézbe vettem, és kinyitottam, de
amikor ezt a harmadikat megláttam, már óvatosabb voltam.
Kesztyűt húztam, és a lehető legkevesebbet nyúltam hozzá,
meg persze a levélhez is. Biztos vagyok benne, hogy a postás
mindháromhoz hozzáért.
- Nyilván így is volt - mondta Ohler hadnagy.
- Nem tudni, mit fognak találni, de valószínűleg rajta lesznek
a postás ujjlenyomatai. Tőlem egy se, ez biztos. Ha szerencsénk
van, akkor viszont ennek a szélütöttnek rajta lesznek a nyomai.
- Hogyne, bíró úr.
Dobbs hadnagy elővett egy műanyag zacskót, és óvatosan
belecsúsztatta a borítékot. - Azonnal nekilátunk.
Megkérdezhetjük, hogy mennyire sürgős?
- Mennyire súlyos a fenyegetés? - kérdezte Ohler.
- Hát, nem veszek magamhoz fegyvert, ha elmegyek
itthonról, de azért mégiscsak jó lenne tudni, ki áll emögött.
- Gondol valakire? - kérdezte Dobbs.
- Nem igazán. Úgy értem, mindig van néhány őrült, aki
bíróknak irkái leveleket, de konkrétan nem gondolok senkire.
- Rendben. Még ma bevisszük a bűnügyi laborba. Holnapra
tudni fogjuk, vannak- e rajta használható ujjlenyomatok. Ha
igen, akkor megpróbáljuk összevetni őket.
- Köszönöm, uraim.
Beszálltak, elhajtottak. - Szerinted miért nem mutatta meg
nekünk a három levelet? - töprengett Ohler.
- Én is ezen agyalok - felelte Dobbs. - Nyilván nem akarja,
hogy bárki is lássa őket.
- És mi lehet a másik két borítékkal?
 - Azokat megfogta, és valószínűleg rajta vannak az
ujjlenyomatai.
- És nekünk megvannak az ujjlenyomatai, igaz?
- Persze. Mielőtt megkapják az engedélyt, minden ügyvédtől
vesznek ujjlenyomatot.
Már az autópályán jártak, amikor Ohler ismét megszólalt. -
Mennyi az esélye, hogy a borítékon használható
ujjlenyomatokat találnak?
- Szerintem nulla. A névtelen leveleket küldözgető bolondok
elég okosak ahhoz, hogy kesztyűt használjanak. És persze más
óvintézkedéseket is tesznek. Nem kell hozzá agykutatónak
lenni.
- Van egy ötletem - mondta Ohler.
- Szuper. Újabb ötlet. Na mi az?
- Tudja, hogy ki csinálta.
- Mert?
- Mert csak. Megérzés. A megérzéseket nem lehet
megindokolni.
- Főleg a tieidet nem.

Egy órával később Bannick bíró letette az autóját a Chavez

megyei bíróság épülete mellett fenntartott parkolóhelyére, és
besétált a hátsó ajtón. Váltott néhány szót Rustyval és Rodney-
val, az ősöreg portás ikrekkel, akik mint mindig, most is
egyforma overallban voltak, majd a hátsó lépcsőn felment a
második emeletre, ahol az elmúlt tíz évben kizárólag ő
uralkodott. Jó reggelt kívánt a fogalmazóinak, aztán megkérte
Diana Zhangot, a sok év óta hűségesen szolgáló titkárnőt,
egyetlen igazi bizalmasát, hogy menjen be hozzá az irodájába.
Becsukta az ajtót, hellyel kínálta a hölgyet, majd komoran és
ünnepélyesen megszólalt. - Borzalmas híreim vannak, Diana.
Negyedik stádiumú vastagbélrákot diagnosztizáltak nálam, és
nem néz ki jól a dolog.
A titkárnője annyira megdöbbent, hogy meg sem tudott
szólalni. Levegő után kapkodott, és azonnal elkezdte törölgetni
a könnyeit.
- Egy kis esélyem azért van. És mindig vannak csodák
- Ez... ez mikor derült ki? - kérdezte Diana elcsukló hangon.
A könnyein át is látta, hogy a bíró úr ismét milyen fáradt és
levert.
- Körülbelül egy hónapja. Az elmúlt két hétben végigjártam
az országot, egy sereg orvossal beszéltem, és végül úgy
döntöttem, hogy egy új- mexikói klinika alternatív
gyógymódját választom. Ennél többet pillanatnyilag nem
mondhatok. Tájékoztattam Habberstam főbírót, hogy a mai
nappal szabadságra megyek, két hónapra. Egyelőre néhány
kollégám fogja átvenni az ügyeimet. Maga és a többiek is
állományban maradnak, teljes fizetéssel, különösebb tennivaló
nélkül. - Sikerült elmosolyodnia, de a hölgy túlságosan döbbent
volt ahhoz, hogy viszonozni tudja.
- A következő két hónapban csendes lesz errefelé az élet.
Rendszeresen be fogok ugrani, hogy megnézzem, rendben
mennek- e a dolgok.
Diana kétségbe volt esve. Bannicknek nem volt felesége,
nem voltak gyerekei, nem volt senki, akihez édességekkel,
ajándékokkal és együttérzéssel fordulhatott volna. - Itt lesz,
vagy inkább ott?      ,
- Hol itt, hol ott. Ahogy mondtam, jelentkezem, és bármikor
felhívhat. Néha majd beugróm magához. Ha meghalok, az nem
a következő két- három hónapban lesz.
- Hagyja abba!
- Jó, jó. Egyhamar nem fogok meghalni, de az elkövetkező
hónapok kemények lesznek. Kérem, vegye fel a kapcsolatot az
összes ügyvédemmel, és tájékoztassa őket, hogy az ügyeiket
más bírák fogják átvenni. Ha megkérdezik, miért, csak mondja
azt, hogy betegség miatt. Miután majd most néhány perc múlva
elmegyek, kérem, mondja el itt a többieknek. Inkább nem
találkoznék velük.
- Ezt el sem tudom hinni.
- Én sem. De hát az élet nem sportszerű.
Bannick otthagyta a titkárnőjét zokogva, és minden további
szó nélkül, sietve távozott. Elhajtott egy pensacolai General
Motors kereskedéshez, ahol járművet cserélt, lízingelt egy új
Chevrolet Tahoe-t. Aláírta a halomnyi papírt, az egyik
számlájáról kiállított egy csekket a fennmaradó összegről, és
türelmetlenül várta, hogy a régi rendszám tábláját
rácsavarozzák az új terepjáróra. Utálta a kocsi ezüstszínét, de
mint mindig, most is olyasmit akart, amivel jól el lehet
vegyülni.
Elhelyezkedett a puha bőrülésben, és magába szívta az új
autó gazdag illatát. Babrált egy kicsit a GPS- szel, végigfutott
az alkalmazásokon, csatlakoztatta a telefonját, és nyugat felé
elhajtott a 10- es autópályán. A telefonja pittyent egyet - egy
másik bíró küldött neki sms- t. Elolvasta a nagy médiakijelzőn:
Sajnálattal hallom a hírt, Bannick bíró. Ha szüksége lenne rám,
bármikor megtalál. Vigyázzon magára! TA.
Újabb pityegés, újabb üzenet. Gyorsan terjed a hír. Délre a
kerület összes ügyvédje, titkárnője, tisztviselője és az összes
bírókolléga tudni fogja, hogy megbetegedett, és szabadságra
megy.
Nem kedvelte azokat, akik a rossz egészségi állapotukból
akarnak előnyt kovácsolni. Az sem volt ínyére, hogy kitalál
magának egy betegséget, és így akarja eltüntetni a nyomokat.
Választott tisztségviselőként két év múlva újra megméretteti
magát a választáson, de nem engedte meg magának, hogy most
politikával foglalkozzon. Az, hogy rákos lett, felbátoríthatja egy
esetleges ellenfelét, hogy elkezdjen terveket szövögetni ellene,
de ezzel ráér még később is foglalkozni. Egyelőre az volt a
legfontosabb, hogy eltűnjön szem elől, elvégezze a sürgős
feladatait, kiiktassa az üldözőjét, és hogy elkerülje a BFT
esetleges vizsgálatát. Jót derült a gondolatra, hogy egy ilyen
gyámoltalan kis ügynökség olyan gyilkosságokat próbál
megfejteni, amelyek harcedzett rendőrökön is kifogtak, már
sok- sok éve. Stoltz kisasszony és a szedett-vedett csapata mit
akar a rozzant költségvetésével? Hát még tisztességes
jogszabályi hátterük sincs.
Vérségi vagy házassági kötelék okán az általa
meggyilkoltaknak csaknem hetven hozzátartozójáról tudott.
Mindegyiket alaposan fontolóra vette, és öt kivételével
mindegyiket kizárta, de ebből az ötből is négyet
valószínűtlennek tartott. Meg volt győződve arról, hogy
megtalálta a kínzóját. Egy nő az, akinek sok titka van, egy
rendkívül zárkózott személy, aki túl okosnak tartja magát hozzá
képest.
Bár Mobile nem volt messze, kevés időt töltött ott, és nem
ismerte a várost. Vagy százszor áthajtott már rajta, de nem
emlékezett, mikor állt meg ott legutóbb bármilyen okból.
Az új navigációs rendszere pazarul működött, és simán
megtalálta az utcát, ahol Jeri lakott. Úgy döntött, hogy majd
csak később térképezi fel a környéket. A nő lakása alig
egyórányira volt az ő cullmani otthonától.
Megtalálta, gyakorlatilag az orra előtt.
 
 28.

Az információ túl fontos ahhoz, hogy e- mailben vagy

telefonon beszéljék meg. Jobb lenne egy személyes találkozó,
magyarázta Black seriff. A négyórányi távolságban lévő
Biloxiban van, azt javasolta, hogy ezt igazságosan osszák ketté.
Megállapodtak, hogy április 16-án, szerdán délután három
órakor találkoznak a floridai DeFuniak Springsben, a 10- es
autópálya melletti gyorsétteremben.
Ahogy elhagyták Tallahassee- t, Darren megkérte Lacyt,
hogy vezessen, mert neki még össze kell szerkesztenie egy
jelentést. Nyilvánvalóan nem volt jól megírva, bele is aludt.
Amikor egy kiadós harmincperces szundikálás után felébredt,
bocsánatot kért, és bevallotta, hogy előző este túl sokáig volt
fenn.
- És mi lehet ez a nagy hír? - kérdezte Lacy. - Ha túl fontos
ahhoz, hogy telefonon suttogjunk róla, vagy e- mailben
rejtjelezzük.
- Ne engem kérdezz. Manapság te vagy itt a detektív.
- Csak mert sorozatgyilkosokról olvasok, még nem vagyok
detektív.
- És miket találsz bennük?
- Nem is tudom. Elég ijesztő cucc, tényleg. Beteg alakok.
- Bannicket is ebbe a kategóriába sorolod?
- Nincs kategória. Minden eset más. Minden gyilkos a maga
módján debil. De olyan türelmesről, mint Bannick, még nem
olvastam. Vagy olyanról, aki kizárólag bosszúból öl.
 - És mi a normális indíték?
- Nincs ilyen. De a szex általában fontos szerepet játszik
Ijesztő, hogy némelyikük mennyire perverz.
- Vannak bennük fényképek? Mármint a könyvekben, amiket
olvasol.
- Némelyikben. Rengeteg vér meg csonkolás. Kölcsönadjam?
- Inkább ne.
Megpittyent Darren telefonja, üzenetet kapott. - Érdekes -
mondta. - Sadelle az. Megnézte, mi Bannick mai beosztása.
Minden tárgyalását törölték. A maiakat, a tegnapiakat, a
holnapiakat. Betelefonált a hivatalába, azt mondták neki, hogy a
bíró úr szabadságot vett ki, egészségi okokból.
Lacy egy darabig hallgatott, igyekezett átlátni a helyzetet. -
Különös, ahogy időzíti a dolgait. Szerinted figyel minket?
- De hát mit figyelne? Semmi sincs online, és fogalma nincs,
mire készülünk.
- Hacsak nem a rendőrséget figyeli.
- Ez nem lehetetlen. - Darren a gondolataiba mélyedt, az állát
vakargatta. - De még ha így is van, akkor se tudna semmit, mert
mi sem tudunk semmit. Nem igaz?
Egy ideig csendben haladtak ezután.

A parkolóban csak egy jelöletlen szedán állt, leparkoltak ők is.

Odabent Black seriff és Napier nyomozó civilben a kávéját
szürcsölgette, figyelt és várt. A lehető legtávolabb ültek a
pulttól. Más ügyfél nem volt. Lacy és Darren is kapott kávét,
köszöntek, leültek. Mind a négyen egy kis asztal köré húzódtak,
igyekeztek helyet adni egymásnak. Aktatáska egyiküknél sem
volt.
- Elvileg nem lesz hosszú - mondta Black. - De még az is
lehet, hogy igen. - Egy biccentéssel jelt adott Napiernek, aki
megköszörülte a torkát, és körülnézett, mintha valaki ott sem
lévő személy hallgatózhatna.
- Mint tudják, a bűntény helyszínéről a gyilkos elvitt két
telefont, aztán bedobta őket egy kis postahivatal gyűjtőládájába,
úgy egyórányira innen.
- A lányának címezve, igaz? - kérdezte Lacy.
- Így van - felelte Black.
- Nos - folytatta Napier - , az FBI az elmúlt hónapban a két
telefonon minden lehetséges tesztet lefuttatott a
laboratóriumában. Most már biztosak benne, hogy Verno
telefonján van egy részleges ujjlenyomat. Az egyik
hüvelykujjról. Több furcsaság is van, az egyik, hogy nincs más
ujjlenyomat, még Vernótól sem, tehát a gyilkos elég
körültekintő volt ahhoz, hogy letörölje a telefonokat. Mike
Dunwoody telefonján egyáltalán nincs ujjlenyomat. Ismétlem, a
fickó nagyon óvatos volt, ami a gyilkosság helyszínét és
körülményeit tekintve nem meglepő. Mennyit tudnak az
ujjlenyomatokról? Meg a vizsgálatukról?
- Mondhatjuk, hogy lényegében semmit - mondta Lacy.
Darren egyetértőleg bólintott.
Napier nem számított másra. - Rendben - mondta. - Ebben az
országban az emberek mintegy húsz százalékától vettek már
valamikor ujjlenyomatot, és ezek többségét az FBI hatalmas
adatbázisában tárolják. Mint sejthetik, a legmodernebb,
feltuningolt szoftverrel rendelkeznek, mindenféle
algoritmusokkal meg hasonlókkal, amikhez én már nagyon nem
értek, de percek alatt bárhonnan le tudnak ellenőrizni egy
ujjlenyomatot. Éhben az esetben Floridában kezdték.
A seriff egy kicsit közelebb hajolt. - Föltételezzük, hogy a
gyanúsítottjuk floridai.
Remek ödet, gondolta Lacy, és bólintott. - A feltételezés jó.
Darren már nagyon hozzá akart szólni. - Ujjlenyomatot
vesznek mindenkitől, aki kamarai tag akar lenni. Ehhez kötik
Ez minden államban így van.
Napier elnézően bólintott. - Igen, tudjuk. És az FBI elemzői
is tudják. Akárhogy is van, nem találtak egyezést sem
Floridában, sem másutt. Minden lehetséges resztet lefuttattak
ezen az ujjlenyomaton, és arra a következtetésre jutottak, nos,
hogy meg lett változtatva.
Napier szünetet tartott, megvárta, hogy megértsék, mit is
mondott. Black seriff átvette a szót. - így az első kérdés, a sok
kérdés közül az első, hogy vajon a gyanúsítottjuknak lehet- e
módja, hogy megváltoztassa az ujjlenyomatát.
Lacy nem találta a szavakat, Darren szólalt meg. - Az
ujjlenyomatot meg lehet változtatni?
- Röviden azt mondanám, hogy igen - felelte Napier - , bár
csaknem lehetetlen. A kőfaragóknak és a kőműveseknek a
sokévi kemény munka után néha eltűnik az ujjlenyomatuk.
- A mi emberünk viszont nem kőműves - mondta Lacy.
- Hanem bíró, igaz? - kérdezte Black.
- Igen.
- Idővel előfordulhat - folytatta Napier - , hogy az
ujjhegyekről lekopnak a barázdák, de ez rendkívül ritka. Ehhez
évekig kell dörzsölni csiszolópapírral, ilyesmi. Mindegy, itt
nem erről van szó. Ennél az ujjlenyomatnál a barázdák jól
kivehetőek, de erősen feltételezhető a sebészeti beavatkozás.
- Elképzelhető, hogy ez az ujjlenyomat Verno barátnőjétől
van? - kérdezte Lacy. - Vagy valaki mástól, akit Verno ismert?
- Ellenőrizték. Nem meglepő módon a nőt néhányszor
letartóztatták, így az ujjlenyomata benne van az adatbázisban.
Nincs egyezés. Órákig beszélgettünk vele, nem tud senkiről, aki
hozzáért volna a telefonhoz. Arra sem emlékezett, hogy ő mikor
foghatta meg utoljára. Ezer éve.
Mind a négyen ittak egy korty kávét a papírpoharukból,
kerülték a szemkontaktust. - Sebészeti beavatkozás? - kérdezte
kis idő múlva Darren. - Ez hogyan lehetséges?
 Napier elmosolyodott. - Hát - fogott bele - egyes szakértők
szerint ez lehetetlen, de volt már néhány eset. Néhány évvel
ezelőtt a holland rendőrség kapott egy fülest, és rajtaütött egy
kis amszterdami lakáson. A gyanúsított igazi profi volt, dörzsölt
bűnöző, aki komoly karriert futott be kortárs műkincsek
ellopásában, amelyek közül néhányat megtaláltak a falaiba
rejtve. Milliókat érő műkincsek. A régi ujjlenyomatai nem
teljesen egyeztek az újakkal. Mivel megtalálták nála a
műkincseket, úgy döntött, alkut köt és beszél. Azt mondta,
Argentínában engedély nélküli tevékenységet folytat egy
plasztikai sebész. Az alvilágban közismert, hogy hozzá kell
fordulni, ha valakinek új arcra vagy friss hegekre van szüksége.
Az ujjbegyek barázdáinak a megváltoztatásában is komoly
gyakorlatra tett szert. Csak a móka kedvéért, menjen fel az
internetre, és írja be, hogy „ujjlenyomat- módosítás”. Ha görget
egy kicsit, igen hamar szembe fognak jönni a hirdetései. Az
ujjlenyomatok megváltoztatása tulajdonképpen nem illegális.
- Már amúgy is terveztem egy kis ráncfelvarrást - mondta
Lacy.
- Ugyan már - mondta mosolyogva a seriff.
- Olyasmi ez mindenesetre - mondta Napier - , amit
fokozatosan, lépésről lépésre meg lehet tenni. Mennyire
türelmes a gyanúsítottjuk?
- Nagyon - mondta Darren.
- Úgy gondoljuk - tette hozzá Lacy - , hogy több mint húsz
éve aktív.
- Hogy érti, hogy aktív?
- Úgy, hogy Verno és Dunwoody mellett valószínűleg mások
is voltak.
A két rendőr ezt némi további kávéval öblítette le. - Az
emberüknek lenne pénze egy ilyen műtétre? - kérdezte Napier.
Mindketten bólintottak. Igen.
 - Azt hiszem - mondta Lacy - , hogy hosszú távon szép lassan
meg tudná csináltatni mind a tíz ujját.
- Ez komoly vállalás - jegyezte meg Black.
- Komoly. De minden dolgát nagyon komolyan veszi.
Elkötelezett. És okos.
Még több kávé, még több szapora gondolat. Lehetséges,
hogy ez lesz a nagy áttörés a sok zsákutca után?
- De hát ennek semmi értelme - mondta a seriff. - Ügy értem,
ha ez az ember olyan nagyon okos, akkor miért nem dobja a
telefonokat egy tóba vagy folyóba? Miért ez az ostoba
ravaszkodás, hogy egy postaládába dobja őket, a lányomnak
címezve? Tudnia kellett, hogy órákon belül megtaláljuk őket.
Pénteki nap volt Kizárt, hogy a két okostelefon hétfőig ott
maradjon észrevétlenül.
- Nem tudom - mondta Lacy - , valaha is megértjük- e, mi
mozgatja vagy mi jár a fejében.
- Elég hülye, ha engem kérdez.
- Hibázik néha. Mike Dunwoody majdnem rajtakapta.
Később az autóját meglátták a postánál, amikor bedobta a
telefonokat. És úgy látszik, az egyik kesztyűje lecsúszott, vagy
talán elszakadt egy kicsit, és most van egy ujjlenyomatunk.
- Így van - mondta a seriff. - A kérdés most már az, hogy mit
csinálunk ezzel a tudással. A következő lépés mindenesetre elég
nyilvánvaló - ujjlenyomatot kell szereznünk a gyanúsítottjuktól.
Ha egyezés van, szüret.
- Mennyi az esélye, hogy tudnak szerezni? - kérdezte Napier.
Lacy Darrenre nézett, aki viszont megrázta a fejét. Fogalma
sem volt.
- Házkutatási parancs? - kérdezte a seriff.
- Milyen alapon? - kérdezte Lacy. - Az alapos gyanú nem áll
meg. Egyelőre. A gyanúsítottunk egy bíró, aki legalább annyira
ért a kriminalisztikához, mint a büntetőeljáráshoz. Lehetetlen
volna meggyőzni egy másik bírót, hogy adjon ki végzést.
 - Szóval meg fogják védeni?
- Nem. De sokkal több bizonyítékot akarnak majd, mint
amennyivel jelenleg rendelkezünk.
- Megmondja a nevét?
- Még nem. De hamarosan. Most nem mondhatok többet.
Black seriff keresztbe fonta a karját a mellkasán, és Lacyre
meresztette a szemét. Napier csalódottan félrenézett. - Egy
csapatban vagyunk, ígérem - tette hozzá Lacy.
A nyomozók alig tudták féken tartani az indulataikat. -
Nekem ez magas - mondta végül Napier.
Lacy elmosolyodott. - Nézzék, van egy informátorunk, egy
forrásunk, az a személy, akitől az ügyet kaptuk. Ez a személy
sokkal többet tud, mint mi, de már évek óta félelemben él.
Megígértük neki, hogy miként fogunk eljárni. Egyelőre csak
ennyit mondhatok. Rendkívül óvatosnak kell lennünk.
- Akkor most mit tegyünk? - kérdezte Black seriff.
- Várunk. Átgondoljuk, hogy mit tudunk, elvarrjuk a
szálakat, és újra találkozunk.
- Tegyünk tisztába néhány dolgot. Van egy egyértelmű
gyanúsítottjuk ebben a kettős gyilkosságban. Ugyanakkor
elismeri, hogy nem nyomoznak gyilkossági ügyekben. így van?
És ez az ember egy hivatalban lévő bíró Floridában, aki más
bűncselekményeket is elkövetett, igaz?
- így van, bár én nem mondtam olyasmit, hogy egyértelműen
ő az emberünk. Egészen a mai napig nem volt bizonyítékunk
arra, hogy bármilyen bűncselekményben részt vett volna. Még
mindig van rá esély, uraim, hogy nem a mi gyanúsítottunk a
tényleges elkövető. Mi van, ha a részleges hüvelykujjlenyomat
nem egyezik?
- Derítsük ki.
- Így lesz. De nem azonnal.
Kényszeredett kézfogások és erőltetett mosolyok kíséretében
berekesztették a megbeszélést.
 ◙

A floridai állami rendőrség tisztje, Ohler hadnagy megerősítette

a telefonban, amire számítani lehetett: a borítékon nem találtak
semmi érdekeset. Két ujjlenyomatot vettek le, de az azonosítás
után nyilvánvalóvá vált, hogy mindkettő ahhoz a férfihoz
köthető, aki mindennap dél körül kiviszi a postát.
 
 29.

Csütörtökre már nagyon elege lett az egészségével kapcsolatos

aggodalmakból, a mielőbbi gyógyulást kívánó sms-ekből meg
hangüzenetekből. Megvárta, amíg a postás megáll nála délben,
kesztyűt húzott, és behozta a postáját. Egy újabb sima boríték,
benne egy újabb vers:
 
üdvözlet innen a síromból
hideg és sötét van idelent
suttogások hörgések nyögések
félelem van itt és rettegés
a bűneidhez nem kell bátorság
az ütés a kötél a csomó
gyáva vagy és beteges és
romlott undorító sátáni féreg
szánalmas nagyképű diák
fontoskodó öntelt seggfej a
kudarc lesz osztályrészed beképzelt
bunkó tahó
 
- Most az apjáról ír - dünnyögte magában, ahogy a
konyhaasztalra fektetett írólapra meredt.
A táskája be volt csomagolva. Pensacolába hajtott, a
bevásárlóközpontba, és leparkolt az edzőterem előtt. Bement a
titkos kamrájába, kinyitotta a Páncéltermet, a legutóbbi levelet
beletette egy mappába, kicsit rendet rakott, ellenőrizte a
kameráit és a videófelvételeket, és amikor meggyőződött arról,
hogy a világa tökéletes biztonságban van, kiment a repülőtérre,
és három órát várt a Dallasba tartó járatra. Ott átszállt, és
sötétedés után leszállt Santa Fében. A repülőjegyet, a bérelt
autót és a szállodát a valódi nevére foglalta, és a
hitelkártyájával fizetett.
A vacsorát a szobaszerviz hozta. Belenézett egy baseball-
meccsbe, de elunta, és egy óra hosszat pornót nézett. Elnyomta
az álom, sikerült néhány órát aludnia, majd hajnali kettőkor
megszólalt az ébresztőórája. Lezuhanyozott, bekapott egy
serkentőt, a szükséges dolgait egy kis tornazsákba tette, és
elhagyta a szállodát. Houston tizenöt órányira volt.
Keleti idő szerint kilenckor felhívta Diana Zhangot, és
tudatta vele, hogy a Santa Fé-i rákgyógyászati központban van.
Azt mondta, jól érzi magát, és lelkileg felkészült arra, hogy
megkezdje a betegséggel való küzdelmet. Optimistának tűnt, és
megígérte, hogy visszatér a tárgyalóterembe, mielőtt még
valakinek is hiányozna. Diana tolmácsolta a sztereotip
együttérző szavakat, és azt mondta, hogy mindenki nagyon
aggódik. Bannick már sokadszor magyarázta el neki, hogy
részben azért kezelik ilyen messze, mert nem akarja az otthoni
felhajtást. Hosszú, magányos utazásra készül, amellyel egyedül
kell szembenéznie. Diana hangja megtört, amikor elköszönt
tőle.
Micsoda egy odaadó nő.
Kikapcsolta az okostelefont, és kivette az elemet.
Hajnalban megállt egy El Paso melletti pihenőhelyen, és
rendszámot cserélt. Most egy négyajtós Kiát vezetett, amely
egy nem létező texasi nevére volt bejegyezve. Nagyon óvatosan
vezetett, a tempomatot pontosan a táblákon megadott lehetséges
sebességre állította, és minden egyes közlekedési szabályt
tökéletesen betartott. Egy gyorshajtási bírság, vagy ne adj’ isten
egy baleset, és vége a küldetésnek. Mint mindig, most is
mélyen a homlokába húzta a sapkáját, volt belőlük bőven a
kollekciójában, és soha nem vette le a napszemüvegét. Benzint
és szendvicset az egyik álnevére kiállított érvényes
hitelkártyával vásárolt. A havi számlakimutatások egy destini
postafiókba mentek.
Ritkán hallgatott zenét vagy hangos könyvet, és ki nem
állhatta a kereskedelmi rádiók folytonos hablatyolását. A nyílt
országút magányát ehelyett arra használta, hogy megtervezze a
soron következő lépését. Szerette a részleteket, a tervezgetést, a
mi történik, ha helyzetek kidolgozását. Olyan gyakorlottá,
olyan képzetté és kíméletlenné vált, hogy már évek óta biztosra
vette, soha nem fogják elkapni. Máskor szép sorban végigjárta
régi gyilkosságai lépéseit, hogy frissen tartsa őket, és hogy
megbizonyosodjon arról, semmit sem hagyott ki.
Amikor megölsz valakit, tíz hibát követsz el. Ha ezek közül
hét az eszedbe jut, akkor zseni vagy. Hol olvasta ezt? Vagy talán
egy filmben volt.
Mit hibázott el?
Hogyan történt? Muszáj megtudnia.
Abban a bizonyosságban élt, hogy soha nem lesz kénytelen
megtervezni a Kiszállást.

1993- ban, amikor még alig két éve végzett a jogi egyetemen, a
pensacolai ügyvédi iroda, ahol dolgozott, szétrobbant, mert a
nézeteltérések szokásos forrása, a bejövő sikerdíj miatt a
partnerek kibékíthetetlenül összevesztek. Az utcán találta
magát, iroda nélkül. Kölcsönkért ötezer dollárt az apjától,
megnyitotta a saját irodáját, és elhíresztelte, hogy készséggel
fogad peres feleket. Megjelent az új fegyverforgató a városban.
Nem éhezett, de az üzlet akadozott. Azzal teltek a napjai, hogy
végrendeleteket írt kispénzű embereknek, és kisstílű bűnözők
mellett serénykedett a városi bíróságon. A nagy áttörést az
hozta meg a számára, amikor egy koszorúslányokkal zsúfolt
partihajó elsüllyedt az öbölben, és hat fiatal hölgy megfulladt.
A helyi ügyvédi kamara felbolydult, és a szokásos idegőrlő
ütésváltások következtek, amikor egymás torkának estek az
ügyekért. Az egyik ügy végül az ő irodájában landolt, részben
egy ötven dolláros végrendeletnek köszönhetően, amelyet egyik
ügyfele számára készített.
Egy Mai Schnetzer nevű dörzsölt pióca három családot is
beszervezett, és gyakorlatilag még a temetések előtt benyújtotta
az első keresetet, aztán a legcsekélyebb erkölcsi fenntartás
nélkül meglátogatta Bannick ügyfelének otthonát, és
megpróbálta ellopni az ügyet. Bannick megfenyegette, őrült
vita támadt, és egészen addig ment a féktelen mocskolódás,
amíg Bannick bele nem egyezett, hogy egyesítik a pert. Neki
nem volt tapasztalata halálesetekkel kapcsolatos ügyekben,
Schnetzer pedig nagy mellénnyel handabandázott, hogy a
tárgyalás úgyis csak formalitás lesz.
Hamarosan kiderült azonban, hogy a húsosfazék közel sincs
annyira tele, mint ahogyan arról a felperesek ügyvédei
ábrándoztak. A hajózási cégnek a partibárkán kívül nem volt
más vagyona, és csődöt jelentett. A biztosítója először tagadta a
felelősségét, de Schnetzer komoly fenyegetőzése nyomán némi
pénzt mégiscsak letett az asztalra. Schnetzer ezután ismét
megkerülte Bannicket, és azt mondta az ügyfelének, hogy
azonnal átadhat neki egy négyszázezer dolláros csekket,
amennyiben az ügyfél beleegyezik, hogy kirúgja az ügyvédjét,
és azt állítja, hogy eleve nem is őt akarta megbízni. Mielőtt
Bannick észbe kaphatott volna, Schnetzer már elrendezte az
ügyeket, a pénzt kiutalta az ügyfeleknek, saját magának meg a
többi ügyvédnek, kivéve persze az újoncot, akit épp most
játszottak ki alaposan. Bannick elmulasztotta, hogy szerződéses
egyezséget kössön a károsultakkal, a volt ügyfelével kötött
megállapodása is csak szóbeli volt. Abban egyeztek meg, hogy
meg fogja kapni a kártérítési összeg egyharmadát.
Négyszázezer dollárnak az egyharmada gigantikus összeg
volt egy éhes fiatal ügyvédnek, de a pénz eltűnt. Bannick
panaszt tett a bírónál, aki nem volt megértő. Fontolóra vette,
hogy beperli Schnetzert, de három okból nem tette meg. Az
első az volt, hogy félt összeakaszkodni a szélhámossal. A
második az, hogy nem hitt abban, hogy valaha is lát egy fillért
is. A harmadik, egyben legfontosabb pedig az volt, hogy nem
akarta, hogy egy nyilvános perben ő maga kínos helyzetbe
kerüljön, hiszen mégiscsak az történt, hogy egy zöldfülű kezdő
ügyvédet palira vett egy károsultakra vadászó pióca. Már így is
elég megalázó volt, ahogy a történet anekdotaként terjedt a
bíróságokon.
így hát Mai Schnetzert is felvette a listájára.
Mai később még néhány további ügyfelet is megkopasztott,
de Bannick nagy örömére végül elkapták, megvádolták,
elítélték, kizárták a kamarából, és két évre börtönbe zárták.
Amikor kiengedték, valahogy Jacksonville- be keveredett, ahol
magukat hirdetőtáblán reklámozó ügyvédeknek hajtott fel
ügyeket. Keresett egy kis pénzt, és pimasz módon még egy kis
ügyvédi irodát is nyitott Jacksonville Beachen, ahol
autóbalesetek ügyeit rendezte anélkül, hogy ügyvédi kamarai
tagsággal rendelkezett volna. Amikor azzal vádolták meg, hogy
engedély nélkül praktizál, lehúzta a redőnyt, és elhagyta az
államot.
Bannick figyelte, és követte a mozgását.
Teltek az évek, majd Schnetzer Atlantában bukkant fel, ahol
néhány válóperes ügyvédnek dolgozott jogi asszisztensként.
2009- ben Bannick Houstonban talált rá, ahol „tanácsadóként”
dolgozott egy kártérítési ügyekkel foglalkozó ismert cégnél.

◙
Két hónappal korábban Bannick bérelt egy bútorozott, huszonöt
méteres luxuslakókocsit egy lakókocsiparkban, Sugar Land
mellett, Houston belvárosától félórányira. Hatalmas birodalom
volt, nyolcszáz egyforma fehér lakókocsival, amelyek hosszú,
takaros sorokban parkoltak a széles utcák mentén. A szabályok
szigorúak voltak, amelyeket be is kellett tartani: lakókocsinként
csak két jármű megengedett, csónakot vagy motort nem lehet
behozni, száradó ruha nem lóghat kint zsinórokon, hirdetőtáblát
nem lehet elhelyezni, és nem lehet hangoskodni. A lakókocsik
melletti kis takaros pázsitot a menedzsment gondozta. Minden
kerti széket, kerékpárt és grillsütőt egyforma fészerekben
tároltak a lakóautók mögött. Kétszer már járt itt, és bár eszébe
sem jutott, hogy tényleg lakókocsiban éljen, pihentetőnek
találta. Ezer mérföldes körzetben senki sem tudta, hogy kicsoda
és mit keres itt.
Egy gyors szundítás után lement az utca végébe, a nagy
diszkont áruházba, és 58 dollárt fizetett készpénzben egy
feltöltőkártyás, eldobható Nokia telefonért, amely hetvenöt
percnyi beszélgetésre adott lehetőséget. Mivel nem kellett
szerződést kötni, az eladó nem kérdezett személyes adatokat.
Ha mégis ki kellett volna tölteni valamit, a tárcájában hamis
jogosítványok egész kollekciója volt készenlétben. Néha kértek
személyit, de általában nem érdekelte őket. Annyi eldobható
telefont vehetett, amennyit csak akart.
Amikor visszaért a lakókocsiba, péntek késő délután felhívta
az ügyvédi irodát, és Mai Schnetzert kérte. Már hazament, és
hétfőig nem is várták. Elmagyarázta a titkárnőnek, hogy sürgős
az ügy, és feltétlenül beszélnie kell vele. A titkárnő, akit ilyen
esetekre nyilván gondosan felkészítettek a főnökei,
kérdezősködött kicsit, mire ő elmondta, hogy az ügy egy
fiatalemberrel kapcsolatos, aki súlyosan megégett egy tengeri
olajfiírótornyon, amelynek az ExxonMobil olaj társaság a
tulajdonosa. A nő felajánlotta, hogy az irodán belül keres neki
egy másik ügyvédet, de Mr. Butler határozott nemet mondott,
mert az ügyvéd urat egy barátja ajánlotta, és csakis Mr.
Schnetzer úr az, aki intézheti az ügyét.
Tíz perc múlva zizegni kezdett az olcsó telefonja. Felismerte
Schnetzer hangját. A sajátját egy oktávval magasabbra emelte,
és igyekezett, hogy valamiképpen nyüszítősnek tűnjék. - A fiam
a Lake Charles- i kórházban van, a testének a nyolcvan
százaléka megégett. Ez egyszerűen borzalmas, Mr. Snitcher!
- Megjegyzem, a nevem Schnetzer. - Még most is ugyanaz a
seggfej vagy. - És egy fúrótornyon történt, ugye? - A tengeri
fúrótornyokon történt balesetekre minden esetben a Jones- tör-
vény, az ügyvédek aranybányája vonatkozott.
- Igen, uram. Három nappal ezelőtt. Nem tudom, túléli- e.
Próbálok odamenni, de mozgássérült vagyok, és most nem
tudok vezetni.
- És maga ott van lent Sugar Landen, igaz?
- Igen, uram. És állandóan hívogatnak az ügyvédek, teljesen
kikészítenek.
- Ezen nem vagyok meglepve.
- Épp most hívott megint az egyik, elküldtem a fenébe.
- Ne beszéljen velük. Hány éves a fia?
- Tizenkilenc. Jó fiú, keményen dolgozik, támogat engem,
meg az édesanyját is. Nem nősült még meg. ö a mindenünk, Mr.
Schnetzer.
- Értem. Szóval nem tud bejönni ide az irodába?
- Nem, uram. Ha itt lenne a feleségem, akkor el tudna vinni,
de éppen úton van ide Kansasból. Kansasiak vagyunk, tetszik
tudni. Muszáj eljutnunk a kórházba. Nem tudom, mit tegyek,
uram. Segítsen rajtunk.
- Jól van. Nézze, egy félóra múlva ott tudok lenni, ha az úgy
jó.
- Ide rúd jönni?
- Igen, azt hiszem. Hamar ott leszek.
 - Ez nagyszerű, Mr. Schnetzer. Muszáj, hogy segítsen nekünk
valaki.
- Mindjárt ott vagyok. Rendben?
- Elintézné, hogy az a sok többi ügyvéd békén hagyjon
minket?
- Persze, megoldom, nyugodjon meg. Mi a pontos címe?

Ahogy teltek a percek, Bannick a redőnyön át figyelte az

elhaladó autókat. Végül egy hosszú, fényes, nagy fülkés,
túlméretezett kerekű Ford pickup lassított, megállt, tolatott,
majd leparkolta bérelt lakóautója mögött.
Az évek nem voltak kegyesek Mai Schnetzerhez. Sokkal
testesebb volt, ingét szétfeszítő hasa túlcsordult az övén, széles,
kerek arca alatt súlyos toka rengett. Hátrafésült sűrű, ősz haját
hátrafogta a nyakánál. Kiszállt, körülnézett, felmérte a
lakókocsit, és megérintette a csípőjén lévő tokban az automata
pisztolyát.
Bannick még soha nem találkozott fegyveres áldozattal, és ez
csak fokozta az izgalmat. Gyorsan mozdult, felkapott a
kanapéról egy sétapálcát, kinyitotta az ajtót, és úgy lépett ki a
kis verandára, görnyedten, mint akinek nagy fájdalmai vannak.-
Jó napot! - szólt oda, amikor Schnetzer odaért a lakóautóhoz.
- Napot! - köszönt vissza Schnetzer.
- Bob Butler vagyok. Köszönöm, hogy eljött. Van bent egy
kis hideg söröm. Kér egyet?
- Hogyne! - Láthatóan megnyugodott, ahogy felmérte
Butiért, és látta, hogy hajlott hátú, és nem jelent fenyegetést.
Huszonegy éve már, hogy ők ketten legutóbb találkoztak,
még ügyvédként, Pensacolában. Bannick kizártnak tartotta,
hogy Schnetzer felismeri, és a mélyre húzott sapkával meg az
olcsó szemüvegkerettel biztos volt benne, hogy Schnetzer
semmit sem fog sejteni. Belépett, nyitva tartotta az ajtót, és
beléptek a lakókocsi szűkös nappalijába. - Köszönöm, hogy
eljött, Schnetzer úr.
- Nincs mit.
Mai elfordult, talán azt nézte, hova ülhetne le, Bannick pedig
a másodperc e törtrésze alatt sebesen előkapta a zsebéből
Leddie- t, suhintott vele, hogy a teleszkópos részek
megduplázódjanak, majd megháromszorozódjanak, és Mai
tarkójára sújtott. Az ólomgolyó keményen becsapódott, és
szétrepesztette Schnetzer koponyáját. Az ügyvéd keze a
magasba rándult, felnyögött, és megpróbált megfordulni.
Leddie újra lecsapott, most a bal halántékára, és Schnetzer egy
olcsó dohányzóasztalra zuhant. Bannick gyorsan lecsatolta a
pisztolytáskát, kivette a pisztolyt, és becsukta az ajtót.
Schnetzer rúgkapált, miközben vergődött, vad pillantással
felnézett, és megpróbált mondani valamit. Bannick újra meg
újra lesújtott, és darabokra zúzta a koponyáját.
- Százharmincháromezer dollár! - süvöltötte Bannick, szinte
köpködve a szavakat. - Szép kövér összeget nyúltál le. Azt a
pénzt, amiért megdolgoztam, és amire nagyon nagy szükségem
volt. Micsoda egy mocskos csaló, Mai, micsoda nyálas kis
szarházi voltál ügyvédként! Annyira örültem, amikor börtönbe
kerültél!
Mai felnyögött, és Bannick megint megütötte. Egyre több vér
terült szét a kanapén és a falakon.
Bannick vett egy mély levegőt, és nézte, ahogy Schnetzer
megpróbál lélegezni. Felhúzta a műanyag kesztyűt, elővette a
kötelet, kétszer Mai nyaka köré tekerte, és miközben szorosra
húzta, áldozata véreres szemébe bámult. Egyik lábát a
mellkasára tette, leszorította, megpróbálta összeroppantani, és
közben tovább feszítette a kötelet, figyelte, ahogy az belevág
Schnetzer bőrébe. Eltelt egy perc, aztán még egy. Néha nyitott
szemmel haltak meg, ezt szerette a legjobban. A kötél végét
csomóba kötötte, felállt, és megcsodálta a művét.
- Százharmincháromezer dollár! Egy gyerektől vetted el! Egy
másik ügyvédtől. Te mocskos szemét.
Amikor Mai kilehelte a lelkét, véreres szeme nyitva maradt,
mintha valami odabent arra lenne kíváncsi, miként lehet itt
most rendet tenni. Vér borította az arcát és a nyakát, és tócsákba
gyűlt az olcsó szőnyegen. Micsoda rendetlenség.
Bannick várt egy kicsit, vett egy nagy levegőt. Csendben
figyelt, nem hall- e kívülről valamilyen hangot, szokatlan zajt,
de nem hallatszott semmi. Az elülső hálószobába ment, és
kinézett az ablakon. Odakint két gyerek biciklizett.
Általában sietnie kellett, de most ráérősen pakolgathatott.
Ritka luxus. Átkutatta Mai nadrágzsebeit, megtalálta a kulcsait.
Az egyik hátsó zsebből kivette a mobiltelefonját, és odatette a
hasára, amikor elmegy, majd otthagyja. Egy szekrényben
megtalálta az olcsó porszívót, amelyet egy hónappal korábban
vett készpénzért egy diszkontban, és megtisztította a konyha és
a dolgozószoba padlóját, vigyázva, nehogy a vérhez érjen.
Amikor végzett, kivette a zacskót, és kicserélte egy újra. Fogott
egy csomag konyhai papírtörlőt, és letörölte Leddie- t meg a
pisztolyt. Új műanyag kesztyűt vett fel, a régit egy üres
bevásárlószatyorba tette. Letörölte a kilincseket, a
konyhapultot, a falakat, minden felületet a fürdőszobában, bár
szinte semmihez nem ért hozzá. Lehúzta a vécét, aztán elzárta a
sarokszelepet. Levetkőzött a bokszeralsójáig, és a ruháit
bepakolta a kis mosógépbe. Miközben a program futott, kivett
egy doboz diétás üdítőt az üres hűtőszekrényből, és leült a
konyhában. Öreg cimborája, Mai alig egy méterre volt tőle.
Megszabadult végre a gyötrelmes tehertől, ami húsz évig
nyomta a vállát. Megnyugodott.
Amikor a program lefutott, a ruháit beletette a szárítóba, meg
kellett várnia ezt is. Mai telefonja felzümmögött. Valaki tudni
akarta, merre jár. Mindjárt hét óra, még legalább egy óra van
sötétedésig.
Mait ismerve úgy gondolta, hogy ez a kókler nem mondta
meg senkinek az irodában, hogy mire készül. Nem hagyott
hátra se egy cetlit, se egy telefonszámot, se a potenciális új
ügyfelének a címét. Nagy esély volt rá, hogy Mai egyáltalán
nem is ment be az irodába, hanem rögtön átsietett Sugar
Landbe, hogy leakassza a nagy dohányt, és a jutalékot egy az
egyben megtartsa magának.
De az sem lehetetlen, hogy a titkárnőnek mégiscsak mondott
valamit. Nem lehet a végtelenségig húzni az időt. Ahogy telik
az idő, úgy nő a kockázat.
Amikor lejárt a szárítóprogram, felvette a ruháit, és bepakolta
a cuccait egy bevásárlószatyorba - Leddie- t, a használt
papírtörlőket, a porszívó zacskóját, a pisztolyt. Miután
besötétedett, kiment a Ford pickuphoz. Néhány gyerek egy
focilabdát rugdosott az utcán. A kesztyűt még mindig magán
tartotta, így ült be a kis teherautóba, beindította a motort, és
elhajtott. Három utcával arrébb letette az autót a központi piac
parkolójában - benzinkút, vegyesbolt, néhány olcsó üzlet is volt
ott a vezetőség irodáján kívül. A kulcsot a gyújtásban hagyta,
aztán eltűnt a sötétben. Tíz perccel később már vissza is ért a
lakókocsijához. Bement, hogy felvegye a bevásárlószatyrot, és
még egyszer utoljára elégedetten megnézze a még mindig
teljesen halott Mait.
Kikapcsolta a telefont, kivette az akkumulátort, aztán
elhajtott.
Egy órával később behajtott egy kamionparkolóba a 45- ös
autópályán, Huntsville- től délre, és leparkolt néhány teherautó
mögött. Kicserélte a rendszámtáblát, a hamisakat a
bevásárlószatyorba tette, majd az egészet beledobta egy nagy,
koszos kukába. Elképzelhetetlen, hogy elkapják Mai
Glockjával.
 Hirtelen megéhezett, bement, tojásos szendvicset kért, aztán
jóízűen megette a kamionsofőrök társaságában. Santa Fe innen
még tizenkét óra, örömmel készült az útra.
 
 30.

Jeri járata péntek délután 2:40- kor szállt le a detroiti

nemzetközi repülőtéren. Ahogy végigsétált a zsúfolt
terminálon, megcsapta a szabadság jóleső érzése, a
megkönnyebbülésé, hogy ilyen messze van Mobile- tói és
Floridától meg az ottani gondjaitól. A repülőn azt bizonygatta
magának, hogy a rémálma most már bizonyosan a végéhez
közeledik, hiszen megtette az első merész lépéseket, miáltal
igazságot fog szolgáltatni az apjának, és hogy senki sem figyeli
őt. Megtalálta a bérelt autóját, és elhajtott Ann Arbor felé.
Denise, az egyetlen gyermeke, a Michigani Egyetemen
mesterképzésre járt fizikából, már másodéves volt. A Georgia
állambeli Athensben nőtt fel, akkoriban Jeri ott tanított. Denise
három év alatt elvégezte az alapképzést, és komoly ösztöndíjat
kapott Michiganbe. Az apja, Jeri exe, a washingtoni
külügyminisztérium alkalmazásában állt. Újra megnősült, és
bár Jetivel alig tartották a kapcsolatot, a lányára igyekezett
figyelni.
Denise- t a karácsonyi szünet óta nem látta az anyja, akkor
egy hetet töltöttek Kalifornia déli csücskében, a cabói
tengerparton. Ann Arborban kétszer járt már Jeri, és tetszett
neki a város. Évek óta egyedül élt, és irigyelte a lánya
mozgalmas társasági életét és széles baráti körét. Amikor
leparkolt a Kerrytownban lévő apartmanház előtt, Denise már
várta. Megölelték és alaposan megnézték egymást - a
látvánnyal mindketten elégedettnek tűntek. Mindketten
formában tartották magukat, és tudták, mi áll jól nekik, bár
Denise e tekintetben előnyben volt. Bármiben remekül nézett
ki, beleértve a farmert és a tornacipőt is, amit most viselt.
Bevonszolták a táskákat Denise kis lakásába, ahol egyedül élt.
Az épület tele volt végzős egyetemistákkal és joghallgatókkal,
és valahonnan mindig szólt a zene, mert valamilyen buli mindig
volt valahol - főleg pénteken. A medence mellett egy
söröshordó állt, lementek hát az udvarra. Denise örömmel
mutatta be az anyját a barátainak, és időnként dr. Crosbynak
nevezte. Jeri elégedetten kortyolgatta a sört egy műanyag
pohárból, és mosolyogva hallgatta a húsz évvel fiatalabbak
locsogását és nevetését.
Egy joghallgató közelebb sodródott, határozottan
érdeklődőbbnek tűnt a többieknél. Denise utalt rá a telefonban,
hogy egy pasi is lehet a képben, és Jeri antennái teljes
készültségben voltak. Linknek hívták, Flintből való jóképű srác
volt, és nem kellett hozzá sok idő, hogy Jeri rájöjjön, több
alkalmi barátnál. Jeri titkon ujjongott, hogy afroamerikai.
Denise mindenféle típusokkal járt, és Jetinek ezzel nem is volt
semmi baja, de legbelül mégiscsak olyan volt, mint a legtöbb
ember. Azt szerette volna, hogy az unokái úgy nézzenek ki,
mint ő.
Anélkül, hogy megkérdezte volna Jerit, Denise szólt
Linknek, hogy menjen el velük egy italra. Hármasban elhagyták
a lakónegyedet, és tettek egy kényelmes sétát Kerrytownban. A
Grotto nevezetű csapszék teraszán elcsíptek egy jó kis asztalt,
és élvezettel nézték, ahogy a diákok tömegei derűsen
őgyelegnek. Jeri nagy késztetést érzett, hogy kifaggassa Linket
a családjáról, a tanulmányairól, az érdeklődési köréről, a jövőre
vonatkozó terveiről. Ettől azonban a lánya bizonyosan
idegrohamot kapna, ő viszont megfogadta, hogy a hétvégén
minden drámát messziről elkerül. Anya és lánya bort rendelt,
Link csapolt sört kért. Egy strigula a pozitív oszlopban. Jeri épp
eleget tudott a diákokról, különösen a fiatalemberekről, hogy
felvonja a szemöldökét, ha valaki töménnyel kezdi az estét.
Link kiváló társalgó volt, könnyen nevetett, és úgy tűnt,
komolyan érdekli, amit dr. Crosby tanít. Jeri tudta, hogy csak
játszik neki, de ettől függetlenül kedvelte a fiút. Nemegyszer
rajtakapta a két szerelmest, ahogy rajongva néznek egymásra.
Vagy talán egyszerűen vágy volt.
A Linkkel töltött egy óra után Jeri bevallotta magának, hogy
talán ő is beleszeretne.
Valamikor Denise jelezhetett a fiúnak, amit Jeri nem vett
észre, mert Link egyszer csak azt mondta, hogy most már
mennie kell. Az egyetem házi bajnokságában esti meccse volt a
jogi kar softballcsapatának, és természetesen ő volt a csapat
sztárja. Jeri szerette volna, ha velük vacsorázik, de kimentette
magát. Talán majd másnap este.
Amint Link elment, Jeri rögtön a lényegre tért. - Na jó,
mennyire komoly a helyzet?
- Ugyan már, anya, ne menjünk bele.
- Nem vagyok vak, kislány. Mennyire komoly?
- Egyelőre nem elég komoly ahhoz, hogy beszéljünk róla.
- Lefekszel vele?
- Persze. Te nem tennéd?
- Hogy lehet ilyet kérdezni?
- És te kivel fekszel le?
- Senkivel, pont ez a gond. - Mindketten felnevettek, de kissé
zavartan.
- Oké, ideje témát váltani - mondta Denise. - Alfred két napja
felhívott. Időnként bejelentkezik.
- Nahát, milyen kedves tőle. Örülök, hogy valakit legalább
felhív. - Alfred Jeri bátyja volt, Denise nagybátyja, és Jeri
legalább három éve nem látta. Az apjuk meggyilkolásáig közel
álltak egymáshoz, utána pedig igyekeztek tartani egymásban a
lelket. De Jeri rögeszméje, hogy meg kell találnia a gyilkost,
végül eltávolította őket egymástól. Jeri szerint a bátyja túl
hamar feladta. Mihelyt Alfred biztos lett benne, hogy a
bűntényt soha nem fogják megoldani, nem beszélt róla többet.
Mivel Jeri nemigen beszélt másról, legalábbis akkoriban,
megszüntette vele az aktív kapcsolatot. Hogy elmeneküljön, és
újra tudja kezdeni, Kaliforniába költözött, és nem is jött vissza.
Volt egy felesége, akit Jeri utált, és három gyereke, akiket
imádott, de túl messze volt ahhoz, hogy részt vegyen az
életükben.
Néhány percig csak a borukat kortyolgatták, és a diákokat
figyelték. - Biztos vagyok benne, hogy apád időnként
bejelentkezik - mondta végül Jeri.
- Nézd, anya, tegyük félre a családi dolgokat, és zárjuk le a
témát, oké? Apa havonta küld nekem száz dollárt, és kéthetente
felhív. SMS- ezünk és e- mailezünk, tartjuk a kapcsolatot. De
nem kellene hogy pénzt küldjön. Nincs rá szükségem. Van
ösztöndíjam és munkám, eltartom magam.
- A bűntudata miatt van. Még nagyon kicsi voltál, amikor
elhagyott minket.
- Tudom, anya. Most akkor végeztünk a családi dolgokkal.
Menjünk vacsorázni.
- Mondtam már, hogy büszke vagyok rád?
- Heti egyszer biztosan. Én is büszke vagyok rád.

A környéken igen népszerű Café Zolában vacsoráztak, amely

egy szép, régi, vörös téglás épületben működött, alig
egyutcányira. Denise a bejárathoz közel foglalt asztalt,
letelepedtek. Hosszú vacsorát terveztek, sok beszélgetéssel. Itt
is bort rendeltek, aztán salátákat és halat. Jeri kérésére Denise
elmesélte, hogy mostanában éppen mit tanul, és mit csinál a
laborban, de olyan szakkifejezéseket használt, amelyeknek az
anyja a felét se értette. A természettudományos és matematikai
génjeit az apjától örökölte, a történelem és az irodalom iránti
érdeklődését az anyjától.
Evés közben Jetinek egyszer csak elkomolyodott az arca. -
Valami fontosat kell mondanom.
- Terhes vagy?
- Ez biológiailag több szempontból is lehetetlen.
- Csak vicceltem, anya. - Denise sejtette, hogy az újság
valamiképpen a gyilkossággal kapcsolatos. Csak nagyon ritkán
került szóba köztük.
- Persze. - Jeri letette a villáját, és a pohara után nyúlt, mintha
segítségre volna szüksége. - Tudom... tudom, hogy ki ölte meg
az apámat.
Denise- nek megállt a falat a szájában. Hitetlenkedve meredt
rá.
- Ügy bizony. Húszévnyi kutatás után megtaláltam azt az
embert.
Denise még most sem jutott szóhoz. Nagy nehezen lenyelte a
falatot, és ivott egy kortyot. Bólintott. - Folytasd.
- Értesítettem a hatóságokat, és ennek a rémálomnak lassan
talán vége lesz.
Denise kifújta a levegőt, tovább bólogatott, de nehezen
találta a szavakat. - Most akkor örülnöm kéne ennek? Sajnálom,
de nem tudom, hogyan reagáljak. Van rá esély, hogy
letartóztatják?
- Azt hiszem, igen. Reménykedjünk és imádkozzunk.
- Ööö, hol van?
- Pensacolában.
- Az nagyon közel van Mobile- hoz.
- Igen, elég közel.
- Ne mondd meg a nevét. Nem hiszem, hogy készen állok rá.
- Senkinek nem mondtam meg, a hatóságokat kivéve.
- A rendőrségre mentél el?
 - Nem. Vannak más nyomozószervek is Floridában. Náluk
van most az ügy. Azt hiszem, hogy a rendőrségnek majd ők
mondják meg, valamikor a közeljövőben.
- És van bizonyítékod? Ahogy mondják, bombabiztos a
dolog?
- Nem, nem az. Sajnos nehéz lesz bizonyítani. Ez persze
nagyon aggaszt.
Denise megitta az utolsó kortyot is. Arra járt a pincérnő,
gyorsan kért még egy pohárral. Körülnézett, és lehalkította a
hangját. - Jó, anya, de ha nincs bizonyíték, hogyan kapják el azt
az alakot?
- Nincs mindenre válaszom, Denise. Ez majd a rendőrség
dolga, meg az ügyészségé.
- Szóval nagy tárgyalás lesz, meg óriási felhajtás?
- Csak remélni tudom. Addig nem tudok nyugodtan aludni,
amíg el nem ítélik, és börtönbe nem zárják.
Denise gyakran aggódott az anyja megszállottsága miatt.
Alfred szerint a húga már szinte téveszmék rabja. Nem
egészséges, ha valakinek ilyen komoly rögeszméi vannak,
különösen egy olyan traumatikus dologgal kapcsolatosan, mint
a gyilkosság. Denise és Alfred az évek során már beszélt erről,
de nem mostanában. Aggódtak Jetiért, bár semmi módon nem
tudták jobb belátásra bírni.
A család többi tagja számára a gyilkosság kerülendő téma
volt.
- Kell majd tanúskodnod a bíróságon? - A gondolat nagyon
nyugtalanította.
- Valószínűleg. Az elhunyt valamelyik családtagját általában
az elsők között idézik be.
- És készen állsz erre?
- Igen. Abszolút készen állok rá, hogy a bíróságon a gyilkos
szemébe nézzek. A tárgyalása egyetlen szavát sem fogom
elmulasztani.
 - Nem kérdezem meg, hogyan találtad meg ezt a pasast.
- Hosszú és bonyolult történet, Denise. Egyszer majd
beszélek róla. De nem most. Most örüljünk a pillanatnak, és
beszéljünk vidámabb dolgokról. Csak gondoltam, tudni akarod.
- Alfrednak elmondtad már?
- Nem, még nem. De majd hamarosan.
- Akkor most örülhetünk? Ez jó hír, igaz?
- Csak, ha elítélik.

A szombat reggel későn indult. A hétvégére a kanapé volt Jeri

ágya, azon kanalaztak egy kis joghurtot, és kora délutánig
pizsamában maradtak. Végül aztán lezuhanyoztak, és először
egy kávézót vettek célba a Huron Streeten. Csodálatos tavaszi
idő volt, jókedvűen üldögéltek a napon, és az életről meg a
jövőről beszélgettek, de szóba kerültek lazább témák is: divat,
tévéműsorok, filmek, fiúk, mindenféle, ami csak az eszükbe
jutott. Jeri igyekezett a Denise- szel töltött idő minden percét
kiélvezni, hiszen tudta, hogy ezek ritka értékes pillanatok. A
lánya okos és ambiciózus fiatal nővé érett, ígéretes jövő állt
előtte, amely valószínűleg messzire viszi majd Mobile- tói, ahol
amúgy sem élt soha.
Denise aggódott, hogy az anyja testközelből nézi, amint
elillan az élete, és nincs kivel megosztania örömöt, bánatot.
Negyvenhat évesen is még mindig gyönyörű és szexi volt, és
annyi mindent tudott volna még nyújtani valakinek. De az életét
arra tette fel, hogy igazságot szolgáltat az apjának.
Megszállottsága eleve kizárta, hogy komolyabb kapcsolattal,
akár csak szoros barátsággal próbálkozzon. Ezt a témát ezúttal
is kerülték.
A jogi kar egész napos softballbajnokságot rendezett,
amelyen egy tucatnyi csapat játszott vigaszágas kieséses
rendszerben. Denise kis Mazdájával megtalálták a
sportkomplexumot, kipakolták a székeket és a hűtőtáskát, és
letelepedtek egy fa alatt a bal oldali kerítésen túl. Link azonnal
rájuk talált, és leterített magának egy takarót. A meccs előtt
még megivott egy sört - úgy tűnt, a játékosok többsége még a
pályán is kortyolgatta a sörét - , és Jeri a jövőjéről kérdezgette.
Az volt az álma, hogy kezdetnek a washingtoni igazságügyi
minisztériumban helyezkedik el, aztán talán valami
magánpraxist folytat. Óvakodott a nagy cégek darálójától, és
inkább a fogyatékkal élőket szerette volna segíteni. Az apja
munkahelyi balesetet szenvedett, és kerekesszékbe kényszerült.
Minél többet nézte Jeri, ahogy Link a lánya körül forgolódik,
annál biztosabb lett abban, hogy ez a fiú a jövő. És ez örömmel
töltötte el. Link megnyerő volt, okos, szellemes, és
nyilvánvalóan bolondult Denise- ért.
Miután Link elment játszani, Denise az anyjához fordult. -
Na jó, anya, most már tudni szeretném, hogyan találtad meg ezt
az alakot.
- Milyen alakot?
- Hát a gyilkost.
Jeri elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Az egész történetet?
Mindent?
- Igen, mindent.
- Az eltart egy ideig.
- Mi más dolgunk van a következő pár órában?
- Jó, rendben.
 
 31.

Szombat késő délelőtt Lacy és a barátja Tallahassee- ből

háromórás autóútra indult az Orlandótól északra fekvő Ocalába.
Allie vezetett, Lacy pedig a szórakozásról gondoskodott.
Elmore Leonard hangos könyvével kezdték, de Lacy hamarosan
kijelentette, hogy elege van a bűnügyekből meg a holttestekből,
és áttértek egy politikai podcastra. Lacy ezt is hamar
lehangolónak találta, úgyhogy rákeresett egy olyan
rádióműsorra, amelyen végre nevetni lehetett. Ezzel jól elvoltak
egy darabig. A találkozójukat Herman Gray- vel délután kettőre
beszélték meg.
Mr. Gray FBI- legenda volt, aki két évtizeden át irányította a
quanticói viselkedéselemző egységet. Most már nyolcvan felé
járt, és visszavonultan élt Floridában a feleségével és három
kutyájával. Allie- t az egyik felettese ajánlotta be hozzá, és
megszervezte a találkozót is. Herman azt mondta, unatkozik, és
rengeteg ideje van, különösen, ha sorozatgyilkosokról fognak
beszélgetni. Egész pályafutása során őket követte és
tanulmányozta, és úgy hírlett, többet tud erről az emberfajtáról,
mint bárki más. A témában két könyvet is írt, de egyik sem volt
különösebben hasznos olvasmány. Mindkettőben többé-
kevésbé a háborús történeteit gyűjtötte össze, véres fotókkal és
nem kevés önelégültséggel.
Szívélyesen üdvözölte a látogatóit, és úgy tűnt, őszintén örül,
hogy vendégei vannak. A felesége ebéddel kínálta őket, de
köszönettel elhárították. Kint a teraszon cukor nélküli jeges
teával kínálta őket, az első fél órában ott beszélgettek,
miközben a spánielek a bokájukat nyaldosták. Amikor Mr. Gray
a pályafutásáról kezdett beszélni, Lacy udvariasan
félbeszakította. - Mindkét könyvét olvastuk, ismerjük
valamelyest a szakmai eredményeit.
Ez tetszett az öregúrnak, így hát szívesen maradt volna a
témánál. - A legtöbb dolog valóban úgy történt, ahogy leírtam.
Jó, hát itt- ott egy kis finomítás volt szükséges.
- Rendkívül érdekes könyvek - udvarolt egy kicsit Lacy.
- Ahogy a telefonban jeleztem - mondta Allie - , Lacy
szeretné, ha minden áldozatot végigvennénk, és
meghallgathatnánk a gondolatait.
- Ez a délután az önöké - mondta mosolyogva Herman.
- A téma igen kényes, ezért nem fogunk valódi neveket
használni.
- Megértem a diszkréciót, kisasszony. Higgye el, nagyon is
megértem.
- Lehetne, hogy Lacynek és Allie- nek szólít minket?
- Hogyne. Én meg Herman vagyok. Látom, hozott aktatáskát.
Bizonyára van benne néhány dokumentum, meg talán fénykép
is.
- Ahogy mondja.
- Talán menjünk a konyhába, és tegyük az asztalra.
Bementek utána a házba, a kutyák a nyomukban, Mrs. Gray
újratöltötte a poharakat. Herman leült az asztal egyik oldalára,
és intett Lacynek és Allie- nek, hogy üljenek le vele szemben.
Lacy vett egy mély levegőt, és belekezdett. - Nyolc
gyilkosságról tudunk. Az első 1991 - ben történt, a legutóbbi
nem egész egy éve. Az első hetet fojtással csinálta, ugyanaz a
kötéltípus, ugyanaz a módszer, de az utolsónál nem használt
kötelet. Csak néhány ütést mért a fejre.
- Huszonhárom év.
- Igen, pontosan.
 Herman bólintott. Erős, szálkás férfi volt, nem látszott rajta a
kora. Bizonyára hatalmas sétákat tett, akár még a tűző napon is.
- Természetesen úgy gondoljuk, hogy mind a nyolc
gyilkosságot ugyanaz az ember követte el. Hat férfi, két női
áldozat.
- Lehet több is, ugye tudja?
- Hogyne. De mi egyelőre erről a nyolcról tudunk.
Herman elővett egy tollat meg egy jegyzettömböt. - Lássuk
az egyes számút.
Allie kinyitotta az aktatáskát, és odaadott egy mappát
Lacynek. - Az egyes számú - mondta Lacy - negyvenegy éves
fehér férfi. Egy kivételével mind fehér volt. Egy gyalogösvény
mellett találtak rá a Signal Mountainben, Tennessee- ben. -
Átadott Hermannak egy lapot, amelynek a tetejére előzetesen
már rágépelte nagy betűkkel, hogy Egyes számú. Dátum, hely,
az áldozat kora, a halál oka, valamint egy színes fénykép a
bokrok között fekvő Thad Leawoodról.
Herman gondosan megnézte a rövid összegzést meg a
fényképet, és jegyzetelt. Lacyék csendben figyelték. - A
holttesten kívül találtak bármi mást a tetthelyen a rendőrség? -
kérdezte Herman, amikor végzett.
- Nem, semmit. Se ujjlenyomat, se szövetdarab, se hajszál.
Vér is csak az áldozaté. A többi helyszínen is mind ugyanez
volt a helyzet.
- Különös a csomó. Mint egy szorító nyolcas.
- Csak duplán. Elég ritka.
- Ritka bizony. Ha minden alkalommal ezt használta, akkor
nyilván az a védjegye. A fejre hány ütést mért?
- Kettőt, úgy tűnik, hogy ugyanazzal a fegyverrel.
- Boncolás?
- A koponya szétrepedt, a becsapódási pont körül számos
sugaras repedés. Az észak- karolinai Wilmingtonban, egy másik
tetthelyen úgy gondolta a rendőrség, hogy valami kalapácsféle
lehetett, vagy valami kis kerek fémgolyó.
- Minden alkalommal beválik, bár elég sok mocskot hagy
maga után. A vér úgy szétfröccsen ilyenkor, hogy valószínűleg
a gyanúsított ruhájára is jutott belőle.
- Amit természetesen soha nem találtak meg.
- Természetesen. Indíték?
- Az elmélet szerint az egyes számú szexuálisan zaklatta a
gyilkost, amikor az még kisfiú volt.
- Az bizony komoly. Van erre valami bizonyíték?
- Nem igazán.
- Értem. Mi a helyzet a kettes számúval?
Lacy átnyújtotta neki Bryan Burke lapját. - A rákövetkező
évben, 1992- ben.
Herman megnézte. - Dél- Karolina.
- Igen. Mindegyiket más államban csinálta.
Herman elmosolyodott, jegyzetelt. - Indíték?
- Az útjaik az egyetemen keresztezték egymást, amikor a
gyilkos még diák volt. A kettes számú az egyik tanára volt. -
Lacy ügyelt rá, hogy ne használja a „jogi egyetem” kifejezést.
Ezt majd talán később. Allie nem sokat mesélt róla Hermannak,
és nem árulta el, hogy hol dolgozik, vagy hogy ki után nyomoz.
Erről megint csak később, a délután folyamán beszélhetnek.
A hármas számú Ashley Barasso volt. - Négy évvel később,
Columbus, Georgia - mondta Lacy. - Az indítékról sejtelmünk
sincs. Csak annyit tudunk, hogy együtt jártak egyetemre.
- Egyetemre?
- Igen.
- Szexuális erőszak?
- Nem. A lány teljesen fel volt öltözve. Minden ruhája ép.
Semmi jele zaklatásnak.
- Ez szokatlan. A sorozat- bűncselekmények nyolcvan
százalékában a szex is szerepet játszik.
 A négyes számú Eileen Nickleberry volt, 1998- ban.
Danny Cleveland volt az ötödik. - Az emberünk tizenegy évi
szünetet tartott, legalábbis az ismereteink szerint - mondta Lacy.
- Ez bizony nagy idő - jegyezte meg Herman, miközben a
fényképet tanulmányozta. - Ugyanaz a csomó. Nem akarja,
hogy elkapják, ahhoz túl okos, de azért azt is akarja, hogy
felismerjék a módszeréről. Egyáltalán nem szokatlan. -
Lejegyzett még néhány dolgot, eközben a felesége megjelent,
és süteménnyel kínálta őket. Az asszony nem a konyhában
forgolódott, de Lacynek az volt a benyomása, hogy
valószínűleg valahol a közelben hallgatózik.
A hatos számú Perry Kronke volt Marathonból. Herman
gondosan megnézte a fényképeket. - Ezeket honnan szerezték?
- kérdezte.
- Egy olyan személytől kaptuk őket, aki már évek óta
dolgozik az ügyön. Az információszabadságról szóló törvény
alapján juthatott hozzá az FBI adatbankjából. A szokásos. Az
első hat helyszínről vannak fotóink, de az utolsóról nincsenek.
- Kevés idő telt el azóta, gondolom. A szerencsétlen békésen
pecázgatott, nem zavart senkit. Fényes nappal!
- Jártam a helyszínen, távol esik mindentől.
- Értem. Indíték?
- Munkahelyi összekülönbözés. Az emberünk valószínűleg
kaphatott egy állásajánlatot, amiből aztán a végén nem lett
semmi.
- Tehát őt is ismerte?
- Mindegyiket ismerte.
Hermanra láthatóan mély benyomást tettek a képek. - Jó, hát
lássuk az utolsót.
Lacy átadta a hetes és a nyolcas számút, és elmagyarázta az
elméletüket, miszerint a tényleges célpont az első áldozat volt, a
második rosszkor érkezett a helyszínre. Herman sokáig
tanulmányozta az összefoglalókat és a fotókat. - Hát jó. Ez
minden? - kérdezte fanyar mosollyal.
- Ez minden, amiről tudunk.
- Fogadni mernék, hogy van több is. Ne gondolják, hogy már
végzett.
Bólintottak, és mindketten ettek egy falat sütit.
- Szóval most akkor egy profilt szeretnének, igaz?
- Igen. Ez az egyik oka, amiért itt vagyunk.
Herman letette a tollat, felállt, kinyújtóztatta a hátát, és
miközben gondolkozott, megvakarta az állát. - Fehér férfi,
durván ötvenéves, a húszas évei közepén követhette el az első
gyilkosságot. Egyedülálló, valószínűleg sosem volt házas. Ha
az első két esetet nem számítjuk, péntekenként és hétvégenként
gyilkol, ami egyértelmű jele annak, hogy valami fontos
munkája van. Említették az egyetemet, és hát elég nyilvánvaló,
hogy okos, sőt briliáns. És türelmes. A szex nem szempont,
tehát valószínűleg impotens. Az indítékok alapján beteges
bosszúvágy hajtja. Bűntudat nélkül öl, de ez általában így van.
Finoman szólva is szociopata. Antiszociális, de mivel tanult
ember, valószínűleg sikerül fenntartania a normális életvitel
látszatát. Hét helyszín hét államban, huszonhárom év alatt.
Nagyon szokatlan. Tudja, hogy a rendőrség nem fektet bele
annyi munkát, hogy összekapcsolja a bűncselekményeket. Az
FBI- t bevonták már?
- Még nem - felelte Allie. - Ez a másik ok, amiért itt
vagyunk.
- Ismeri a törvényszéki gyakorlatot, a rendőrségi eljárást és a
törvényt - mondta Lacy.
Herman lassan leült, és a jegyzeteit nézegette. - Egészen
szokatlan. Sőt egyedülálló. Elképesztő ez a fickó. Mit tudnak
róla?
- Hát, a profil telitalálat - mondta Lacy. - Ez az ember bíró.
 Herman nagyot fújt, mint akit ez már egy kicsit meglepett.
Megrázta a fejét, és hosszasan gondolkodott. - Egy hivatalban
lévő bíró? - kérdezte végül.
- Szabályos körülmények között megválasztották.
- Amindenit. Ez nagyon szokatlan. Nárcisztikus, hasadt
személyiség, aki egyrészt képes arra, hogy a társadalom
tiszteletétől övezve élje az életét, másrészt viszont a szabad
idejében a következő gyilkosságát tervezgeti. Nehéz lesz
elkapni. Hacsak...
- Hacsak nem hibázik - fejezte be a mondatot Allie.
- Pontosan.
- Szerintünk legutóbb hibázott - mondta Lacy. - Az előbb
kérdezte az FBI- t. A nyomozásban valóban nem vesznek részt,
de találtak egy nyomot. A bíró hagyott egy részleges
ujjlenyomatot egy mobiltelefonon. A quanticói laboratórium
hónapokat töltött vele, lefuttatták az összes tesztet. A probléma
az, hogy igazi egyezés nincs. Az FBI szerint valószínűleg
megváltoztatta az ujjlenyomatát.
Herman hitetlenkedve megrázta a fejét. - Hát, én nem igazán
értek az ujj nyomatokhoz, de amennyire tudom, rendkívül
bonyolult műtét nélkül ez gyakorlatilag lehetetlen.
- Megengedheti magának - mondta Lacy - , az idejéből meg
kitelik.
- Körülnéztem egy kicsit - mondta Allie - , beszéltem néhány
szakértőnkkel. Volt egy pár eset, amikor az ujjlenyomatokat
megváltoztatták.
- Ha maga mondja. Nekem kétségeim vannak.
- Nekünk is - mondta Lacy. - Ha nem találunk egyezést,
keresztet vethetünk az ügyre. Az indítékon kívül nincs
semmilyen bizonyítékunk, az pedig nem elég, igaz?
- Nem is tudom. Gondolom, arra nincs mód, hogy
megszerezzék az ujjlenyomatait. Mármint a mostaniakat.
 - Végzés nélkül nincs - mondta Lacy. - A gyanúnk kevés
ahhoz, hogy egy bírótól megkapjuk a házkutatási parancsot.
- A tanácsára van szükségünk, Herman - mondta Allie. - Mi
legyen a következő lépésünk?
- Hol él ez az ember?
- Pensacolában.
- Az ujjlenyomat meg Mississippiben van, igaz?
- Igen.
- Az ottani hatóságok fel fogják venni a kapcsolatot az FBI-
jal?
- Egész biztos. Nagyon szeretnék megoldani az ügyet.
- Akkor ott kell kezdeni. Mihelyt bekapcsolódik a
nyomozásba az FBI, könnyebb lesz meggyőzni egy szövetségi
bírót, hogy adjon ki házkutatási parancsot.
- Na de mit kutassunk át? - kérdezte Lacy.
- Az otthonát, az irodáját. Bármi olyan helyet, ahol ott
lehetnek az ujjlenyomatai.
- Ezzel lehetnek problémák - mondta Allie. - Az első rögtön
az, hogy ez a pasas képes lehet arra, hogy ne hagyjon nyomot
sehol. A másik pedig, hogy mihelyt megneszeli, hogy bajba
kerülhet, valószínűleg felszívódik.
- Ez legyen az FBI- nyomozók gondja. Meg fogják oldani.
Senki sem képes arra, hogy az otthonából meg az irodájából
minden nyomot kipucoljon. Ami az esetleges eltűnését illeti, ezt
a kockázatot vállalniuk kell. Addig nem tartóztathatják le, amíg
nincs egyezés az ujjlenyomatokkal, igaz? Nincs semmi más
bizonyíték?
- Eddig nincs - mondta Lacy.
- Esetleg lehet még egy további gond is - mondta Allie. -
Előfordulhat, hogy az FBI nem akarja átvenni az ügyet.
- Miért ne akarná?
- Mert rendkívül kicsi az esélye a sikernek. Az első hat
tetthelyről nulla bizonyítékot sikerült begyűjteni. Ezek döglött
ügyek, és már évek óta azok. Ismeri, hogy Quanticóban hogyan
gondolkoznak. A viselkedéselemzési osztály folytonos
emberhiánnyal küzd. Nem fordulhat elő, hogy nem akarják még
ezt is bevállalni?
Herman legyintett. - Ez nem lehet probléma. Nemegyszer
évekig güriztünk némelyik sorozatgyilkos után, és soha nem
találtuk meg őket. Nem is egy olyan ügy van, amin már
harminc évvel ezelőtt is dolgoztam, de még most is
megoldatlan, és az is marad örökre. Ez nem fogja eltántorítani
őket, az ilyen esetek adják a munkájuk lényegét. És ne felejtsék
el, hogy nem kell az összes gyilkosságát megoldaniuk. Egy is
elég ahhoz, hogy lecsukhassák.
Herman letette a tollát, és keresztbe fonta a karját. - Nincs
más választásuk, mint bevonni az FBI- t. De érzem, hogy
tétovázik.
Lacy elmondta Betty Roe történetét, a húszéves kutatást, a
sok gyötrődés néhány részletét. Herman félbeszakította. - Nem
keres ez a nő állást? Az FBI- nak nagy szüksége lenne rá.
- Tartalmas, felelős munkája van - mondta Lacy, miután
nevettek egy jót. - A Bírák Fegyelmi Tanácsához adott be
panaszt, ahol dolgozom. Törékeny, rémült asszony, akinek
megígértem, hogy csak akkor vonjuk be a rendőrséget, ha mi
már végeztünk az előzetes vizsgálatainkkal.
Hermannak ez nemigen tetszett. - Ez elég baj. Nem szabad,
hogy ettől függjön. Nagyon rafinált gyilkossal van dolguk, aki
változatlanul életveszélyes. Ideje, hogy az FBI belépjen. Minél
tovább várnak ezzel, annál több holttestet fognak találni.
Magától nem áll le ez az ember.
 
 32.

Kedden a Pensacola Ledger a hírrovat ötödik oldalán

beszámolt egy különös esetről. Mai Schnetzert, aki sok évvel
azelőtt Pensacola környékén dolgozott ügyvédként, a megelőző
szombaton meggyilkolták. Egy lakókocsiban találtak rá a texasi
Sugar Landben, Houstontól nyugatra, ahol már régóta élt. A
rendőrség szinte semmilyen részletet nem közölt, csak annyit
árultak el, hogy az áldozatot megfojtották egy bérelt
lakókocsiban, de a személyt, akinek a nevén volt a lakókocsi,
még keresik. A történet emlékeztette az olvasókat, hogy
Schnetzer nagypénzű felperesek ügyvédjeként vált ismertté a
környéken, de aztán kizárták a kamarából, és letöltendő
börtönbüntetést kapott, mert meglopta az ügyfeleit. Mellékeltek
egy kis fényképet is Mairól, még a szebb napjaiból.
Jeri meglátta a hírt az újság online kiadásában, és a reggeli
kávéja mellett elolvasta. Azonnal összefésülte a többi esettel:
Danny Cleveland, a Ledger egykori riportere, akit 2009- ben
fojtottak meg Little Rock- i lakásában; Thad Leawood, akit
1991- ben fojtottak meg a Tennessee állambeli Signal Mountain
közelében; és Lanny Verno, akit a megelőző évben gyilkoltak
meg Biloxiban. Schnetzer, Cleveland és Leawood ismert volt
Pensacolában, és mindhármuk haláláról a Ledger számolt be.
Verno lényegében csak átutazóban volt, és nem ismerték, így
aztán nem is tudósítottak a haláláról. Jeri megtalálta Little
Rock, Chattanooga, Houston és Biloxi helyi újságjaiban a
gyilkosságokról szóló beszámolókat, szépen elrendezte ókét
egy fájlban, aztán egy új e- mail- fiókból elküldte őket egy
Kemper nevű újságírónak, aki hírt adott a Schnctzer-
gyilkosságról. Pár rejtélyes szót írt csak: Négy megoldatlan
gyilkosság, mind a négy embert megfojtották, mind a négyen
szorosan kötődtek Pensacolához. Verno itt élt 2001- ben. Tegye
a dolgát!
A Schnetzer- gyilkosságról nem hallott korábban, és nem is
akarta beleásni magát. Kimerült volt, gyakorlatilag filléres
gondjai voltak, és egyszerűen most már nem tudott energiát
gyűjteni egy újabb nyomozáshoz. Mint mindig, most is
Bannickra gyanakodott, de ez most már legyen valaki másnak a
gondja.
Másnap reggel a címlapon, a hajtás alatt szenzációs hír jelent
meg a négy pensacolai férfiról, akiket más államokban
gyilkoltak meg. A helyi rendőrség nem kívánt nyilatkozni, és
minden kérdést elhárítottak, hiszen nem tudtak semmit. A
gyilkosságok nem az ő hatáskörükbe tartoztak. Hasonlóképpen
az állami rendőrség sem akart nyilatkozni.
Jeri jókedvűen elolvasta a cikket, és azonnal el is küldte Lacy
Stoltznak, mint mindig, most is titkosítva. Pár perccel később
elküldte a feloldó kulcsot is.
Lacy épp az íróasztalánál ült, más panaszok kiértékelését
olvasta, amikor meglátta az e- mailt. Megnyitotta, semmi
szövegtörzs nem volt. Ki más küldene neki privát e- mailt,
szöveg nélkül, majd utána a kulcsot? Ki másnak volnának meg
a Ledger és a többi újság régi történetei? Ismét rácsodálkozott
Jeri kutatómunkájára és kitartására, és ismét jót kuncogott
Herman Gray megjegyzésén, miszerint az FBI- nak szüksége
lenne Jetire.
Becsukta az ajtót, és ráérősen újraolvasta a régebbi és az
újabb gyilkosságokról szóló beszámolókat. Megpróbálta
felmérni a cikk hatását, de végül arra jutott, hogy nem lehet
megjósolni, mi fog történni. Az azonban aligha kétséges, hogy
megváltozik a helyzet. Bannick is el fogja olvasni, valószínűleg
már el is olvasta. Ki az ördög tudná kiszámítani a következő
lépését?

Bannick bíró egy Santa Fé- i hotelszobában volt, amikor

meglátta a cikket. Mint mindig, most is átfutotta a Ledger
online cikkeit, hogy hírekhez jusson otthonról. És amikor
meglátta, átkozódni kezdett.
Rajta kívül az egyetlen személy, aki Lanny Vernót
összekapcsolhatta Pensacolával, Jeri Burke volt. Talán még az a
kiugrott rendőr, Norris Ozment, de ez biztosan nem az ő sara.
Néhány régebbi ügyvéd esetleg kapcsolatba hozhatja őt
Schnetzerrel és az 1993- as díjvitájukkal. Talán a Ledger egyik
riportere emlékezhet Danny Clevelandre és a Bannickről szóló
szennycikkére, amikor először indult a hivatalért, bár ez elég
kétséges. Cleveland elsősorban gyanús építési vállalkozók
nyomába eredt. Tudomása szerint Thad Leawooddal már senki
sem hozhatja kapcsolatba. Vádat nem emeltek ellene, és a
rémült áldozatok a szüleik mögé bújtak, akiknek fogalmuk sem
volt, mit tegyenek.

Tizenhárom éves volt, amikor már középvezetői rangot ért el,

tizennyolc próbát teljesített, az összes előírtat is. Az volt a célja,
hogy a tizennegyedik születésnapjáig eléri a korosztályában
lehetséges legmagasabb Sas fokozatot - erre az édesapja is
bátorította, mert amint elkezdi a középiskolát, a cserkészet
amúgy is háttérbe szorul. Ő volt a legjobb csapat, a Cápa őrs
vezetője. Mindenestül szerette a cserkészetet - a hétvégéket az
erdőben, a hosszú gyakorló úszásokat, a táborokat, a magasabb
fokozatok elérésének izgalmát, az egyre szaporodó kitűzőket, a
díjátadó ünnepségeket, a közösségi szolgálatot.
- Mit mondjak, érdekes. Kíváncsi lennék, hogyan tudták
ilyen gyorsan összegereblyézni a gyilkosságokat.
- Nem is tudom. Biztosan kaptak egy névtelen e- mailt
valakitől, aki elég sokat tud ezekről a gyilkosságokról. Nem
gondolod?
- Az bizony meglehet.
- Kíváncsi vagyok, hogyan reagálhatott az emberünk.
- Jókedve nem lett tőle, az biztos.
- Remélem, azon helyben megütötte a guta, és belefulladt a
saját hányásába. Azt mondják, amúgy is elég vacakul van.
Vastagbélrákot emlegetnek, de én ezt erősen kétlem. Sokkal
inkább indokot keresett, hogy elhúzhasson a városból.
- Milyen harcias vagy ma.
- Jókedvem van, Lacy. Michiganben töltöttem a hétvégét, a
lányommal. Szuper volt.
- Remek. Annál is inkább, mert van egy hírem, aminek nem
biztos, hogy örülni fogsz. Végeztünk a beadványod
kiértékelésével, és úgy gondoljuk, megalapozott a panaszod,
épp ezért továbbítjuk az állami rendőrségnek és az FBI- nak. A
döntésünk végleges.
Csönd a vonal túlsó végén. - Nem kellene ezen
meglepődnöd, Betty - folytatta Lacy. - Mindig is ezt akartad.
Arra használtál minket, hogy elindítsuk a nyomozást, és hitelt
adjunk az állításaidnak, miközben te meghúzódtál a háttérben.
Nincs ezzel semmi baj. Biztosíthatlak, hogy a neved sehol nem
hangzott el, és továbbra is védjük a személyazonosságodat, a
lehetséges mértékig.
- Az mit jelent, hogy a „lehetséges mértékig”?
- Azt jelenti, nem tudom, hogyan zajlik majd ezután a
nyomozás. Nem tudom, hogy az FBI be akar- e vonni téged, de
ha igen, akkor nyilván tudják, hogyan védjenek meg egy
kulcsfontosságú tanút.
- Aludni se tudok, amíg nem tartóztatják le, és nem kerül rács
mögé. Jobb, ha te is aggódsz, Lacy. Figyelmeztettelek.
- Valóban, és vigyázok is magamra.
- Okosabb, mint mi, Lacy, és figyel, folyton figyel.
- Szerinted tudja, hogy vizsgálódunk?
- Fölteszem, igen. Számítsunk a legrosszabbra. Mindig
újrakezdi, Lacy.
Lacy becsukta a szemét, és kis híja volt, hogy nem nyomra ki
a telefont. Betty paranoiája időnként már nagyon árasztotta.
 
 33.

A Harrison megyei seriffhivatal számítógépes és

telefonhálózatát Nie Constantine gondjaira bízták. Nie
húszéves, részmunkaidős diák volt, levelező kurzusra járt egy
főiskolai tagozatra, nem messze a rendőrség épületétől. Élvezte
a munkát, és szeretett a rendőrök között lógni, akiknek
általában igen szerény informatikai ismereteik voltak. Nicnek
viszont komoly tehetsége volt az ilyesmihez, lényegében
bármilyen hibát elhárított, bármit megjavított. Folyamatosan
sürgette őket, hogy fejlesszenek már egy kicsit, de mindig
költségvetési nehézségeik voltak.
Nie tudta, hogy a Verno/Dunwoody-ügy szigorúan titkos. A
sajtókeselyűk még mindig köröztek fölöttük, Black seriff
ugyanakkor minden kommunikációt befagyasztott, és kérte,
hogy lehetőleg semmi ne legyen online. Nagy örömére Nie ott
volt a gyilkosság helyszínén, és később elvezette a seriffet és
Mancuso helyettest a két mobiltelefonhoz a Mississippi
állambeli Neely városkában. Az ilyesmit akármelyik kisdiák
pikk- pakk megoldja.
Nie rendszeresen lefuttatta a hálózaton a vírusirtó programot,
de Rafe- et és gonosz haverjait a Maggotzból nem tudta
kiszűrni; ezek az idő túlnyomó részében ugyanis szundikáltak.
A hibát Napier nyomozó követte el, aki egy kódolatlan e- mailt
küldött a seriffnek, amelyben megerősítette, hogy április 25- én,
pénteken találkozó lesz az FBI- jal a pensacolai irodájukban.
Megírta, hogy egy csapat érkezik Washingtonból repülőgéppel,
és szakértőt, mobiltelefont, RHU- t egyaránt emlegetett. Napier
azonnal rájött a hibájára, törölte az e- mailt, és megkereste
Nicet is. Megkérte, hogy törölje az e- mailt a hálózatról. Nie ezt
mégis tette, a belső szerver minden zegzugát átvizsgálta, és
biztos volt benne, hogy mindent törölt.
Napier és Nie elmondta a seriffnek, hogy mi történt. Nie
arról álmodozott, hogy egyszer majd az FBI- nak dolgozhat, és
roppantul megörült a találkozó hírének. Felajánlotta, hogy ott
lesz, hátha megint előadódik valami hiba, amit el kell hárítani.
Black seriffet ez nem hatotta meg.

Rafe ugyan szendergett, de mindig jelen volt, és látta az e-

mailt. Egy félórával később Bannick bíró is látta, és pánikba
esett. Tudta, hogy az FBI mennyire szereti a rövidítéseket.
Ugyanolyan jól ismerte a szakzsargont, mint a terepen dolgozó
ügynökök. RHU - részleges hüvelykujjlenyomat.
Gyorsan ellenőrizte a kamerafelvételeket és a biztonsági
rendszereket az otthonában, a bírósági irodában és a
páncélteremben. Nem jött semmi biztonsági értesítés. Helyet
foglalt a Santa Féből induló legkorábbi járatra, ki jelentkezett a
szállodából, és már inait is haza.
Az út végtelen hosszú volt, de rengeteg időt adott neki a
gondolkodásra. Biztos volt benne, hogy nem hagyott
ujjlenyomatot, de mi van, ha mégis? De ha találtak is esetleg
valamit, manapság már bizonyosan nem lenne egyezés. Az
évekig tartó módosítások után az egyetlen bizonyító erejű
egyezés kizárólag egy aktuális ujjlenyomatával lehetne. Az
elmúlt tíz évből.
Hajnali háromkor érkezett haza, pihenésre lett volna
szüksége, de a serkentők túl hatékonyan dolgoztak. Lekapcsolta
a mennyezeti világítást, hogy a szomszédok ne tudják meg,
hogy otthon van, és a félhomályban rendezkedett. Műanyag
kesztyűt húzott, és az első adagot bepakolta a mosogatógépbe.
A csészék és poharak egy része egy nagy szemeteszsákban
végezte.
Ha ártörli a felületeket, az legalábbis elkeni az esetleges
ujjlenyomatokat, és használhatatlanná teszi őket. De nem az
elkenés- maszatolás volt a terv. Oldatot kevert vízből, desztillált
alkoholból és citromléből, és mikroszálas ruhával áttörölte a
pultokat és a készülékeket. Meg a villanykapcsolókat, a falakat,
a kamra polcait. A hűtőszekrényből kivette a tartókat,
tubusokat, konzerveket, üvegeket, műanyag dobozokat, és a
szemétbe dobta őket. Az edények is oda kerültek. Nem főzött
sokat, és a hűtő sosem volt tele.
A lappangó ujjlenyomatok évekig megmaradhatnak.
Miközben magában átkozódott, folytonosan ezt motyogta:
RHU, RHU.
A fürdőszobában lesikálta a felületeket, a falakat, a vécét, a
zuhanyzócsapokat, felsúrolta a padlót is. Kirámolta a
fürdőszoba szekrényt, és csak egy fogkefét, egy eldobható
borotvát, borotvahabot és egy félig üres Colgate tubust hagyott
benne. Textíliáról gyakorlatilag lehetetlen ujjlenyomatot
levenni, de azért a fürdőlepedőket és kéztörlőket berámolta a
mosógépbe.
A nappaliban kidobta a tévé távirányítóját, és letörölte a
LED-képernyőt. Kivágta a szemétbe az összes képes magazint
és néhány régi újságot. Lesikálta a falakat és a bőrfoteleket.
Az irodájában letörölte a billentyűzetet, egy régi laptopot, két
elavult mobiltelefont, valamint egy halom írószert és borítékot.
Rábámult egy iratokkal teli szekrényre, és úgy döntött, hogy
ennek a tartalmáért majd később visszajön.
A tisztítás- pucolás órákig, ha nem napokig tart, és tudta,
hogy ez még messze nem a vége. Lesz még egy második
forduló is, talán még egy harmadikra is lesz ideje. Hajnalban,
mielőtt a szomszédok elkezdtek volna mozgolódni, három nagy
fekete szemeteszsákot vonszolt ki a terepjárójába, és leült egy
kicsit szundikálni.
Aludni lehetetlen volt. Nyolckor lezuhanyozott és átöltözött,
kidobta a törölközőket és a ruhákat. Belenézett a szekrényébe,
és rájött, mennyi mindent kell kidobnia. Megtöltötte a
mosógépet alsóneművel és ruhákkal, és megduplázta a
mosószert.
Köznapi ruhába bújt, és elment. Felhívta Diana Zhangot,
megmondta neki, hogy visszatért a városba, jól érzi magát, és
egy köszönés erejéig benéz a bíróságra. Amikor kilenckor
megérkezett, a beosztottjai visszatérő hősként fogadták.
Elbeszélgetett velük egy kicsit, biztosította őket, hogy az első
kemoterápiás kezelés jól sikerült, és az orvosai bizakodnak.
Néhány napig itthon lesz, mielőtt visszamegy Santa Fébe.
A kollégái fáradtnak, elkínzottnak látták, de nem mondták.
Leült az íróasztalához, és lediktálta a titkárnőjének a
tennivalókat. El kellett intéznie néhány hívást, így megkérte a
hölgyet, hogy fáradjon ki. Bezárta az ajtót, és körülnézett az
irodájában: íróasztal, bőrfotelek, tárgyalóasztal, iratszekrények,
könyvekkel és szerződésekkel teli polcok. Szerencsére a
legtöbbjükhöz évek óta nem nyúlt. A feladat lehetetlennek tűnt,
de nem volt más választása. Kinyitotta az aktatáskáját,
műanyag kesztyűt húzott, kivett három csomag alkoholos
törlőkendőt, és munkához látott.
Két óra elteltével közölte a munkatársaival, hogy hazamegy
lepihenni. Kérte, hogy ne hívja senki. Azonban nem haza,
hanem a pensacolai titkos barlangjához hajtott. Nem hihette,
hogy bárki, aki ujjlenyomatok után szaglászik, valaha is
megtalálja ezt a helyet, de nem kockáztathatott. Rendkívüli
óvatossággal tervezte meg a rejtekhelyét, gondosan ügyelve
arra, hogy vészhelyzet esetén se hagyjon nyomokat. Mindent
digitalizált - nem volt itt sem könyv, sem akta, sem számla.
Semmi nem volt, ami hozzá vezethetett volna.
Végignyúlt a kanapén, és sikerük két órát aludnia.

Jeri az órarendje szerint, amelyet hivatalosan az interneten

tettek közzé, 14:00 órakor összehasonlító politológiából tartott
órát a bölcsészettudományi épületben. Bannick egy óra alatt
Mobiléba ért, és az egyetemi térkép alapján, amelyet
memorizált, megtalálta az épületet.
Jeri 2009- es fehér Toyota Camryja száz másik autóval együtt
a tanárok és diákok számára fenntartott parkolóban állt, rajta a
hivatalos belépési matrica. Bannick elment onnan, egy néhány
háztömbnyire lévő autómosóhoz hajtott, új Tahoe- ját átfuttatta
az automata kocsimosón, majd leparkolt a porszívók mellett, és
kinyitotta mind a négy ajtót. Miközben szorgoskodott,
rendszámtáblát cserélt, és most már Alabamában volt
regisztrálva. Amikor minden makulátlanul csillogott- villogott,
visszahajtott a bölcsészkar épületéhez, és a Camryhoz a lehető
legközelebb leparkolt. Felnyitotta a Tahoe csomagtartóját,
kivette az emelőt és a pótkereket, és úgy tett, mintha épp
lázasan cserélné a bal hátsó kereket, ami nem volt lapos.
Az egyetem biztonsági őre egy öreg Broncóban a parkoló
autók sora közé gurult, és megállt a Tahoe mögött. - Segítsek? -
kérdezte előzékenyen, anélkül, hogy kiszállt volna.
- Nem, köszönöm - mondta Bannick. - Megoldom.
- Nem látom a kocsiján a matricát.
- Így igaz uram. Defektem volt ott kint - mondta, és az utca
felé bökött. - Egy perc, és már itt sem vagyok.
Az őr minden további szó nélkül elhajtott.
A francba! Hiba, de nem lehetett elkerülni.
 A megemelt Tahoe takarásában, és anélkül, hogy egy
kerékanyához is hozzáért volna, eltávolította a mágneses
rögzítésű BlueCloud TS-180 GPS-nyomkövetőt. Negyven
dekát nyomott, és körülbelül akkora volt, mint egy vastag puha
kötésű könyv. Hanyagul odasétált a Camryhoz, de a
napszemüvege mögül minden mozgásra figyelt. Észrevette,
hogy három diák lép be az épületbe, de nyilvánvaló volt, hogy
nem vele foglalkoznak. Gyorsan lekuporodott, és a készüléket a
benzintank oldalához tapasztotta. Az akkumulátora 180 órát
bírt, és mozgásérzékelős volt; így amikor az autó nem mozgott,
nem fogyasztotta magát. Bannick visszament a Tahoe- hoz,
leeresztette, elrakta a pótkereket és az emelőt, becsukta az ajtót,
és kigurult a parkolóból. A biztonsági őr nem volt sehol.
Két órával később a Camry elindult. Bannick az
okostelefonjával követte, és csakhamar már látta is. Jeri megállt
egy vegy- tisztítónál, elintézte, amit akart, aztán a lakásához
hajtott.
A nyomkövető csodálatosan működött.
Bannick visszatért Cullmanba, megvárta, amíg fél hatkor
bezár a bíróság, majd a saját kulcsával belépett a hátsó ajtón.
Tíz éve úgy jött és ment, ahogy neki tetszett, és munkaidő után
szinte soha nem találkozott senkivel. Nem bűncselekményre
készül, egyszerűen csak ki akarja takarítani az irodáját.
Újra áttörölt mindent, és sötétedés után két vastag, aktákkal
és jegyzettömbökkel teli aktatáskával távozott. Ilyen egy
szorgalmas bíró.
 
 34.

Péntek reggel Lacy és Darren 9:45- re érkezett meg a belvárosi

irodaházba a tíz órás megbeszélésre, egyfajta csúcstalálkozóra.
Az FBI hatalmas irodakomplexuma a hatodik emeleten volt, ott
várta őket a liftnél Dagner különleges ügynök Pensacolából.
Bannick bíró egy két háztömbnyire lévő, második emeleti
szállodai szobából egyszemes kézi távcsővel figyelte a
parkolót. Látta, ahogy Lacy és Darren eltűnik az épületben. Tíz
perccel később azt is látta, hogy egy jelöletlen, mississippi
rendszámú szedán leparkol, és két férfi száll ki belőle. Utcai
ruhában voltak, még kabátot és nyakkendőt is viseltek a jeles
találkozó alkalmából. Ezután egy fekete városi terepjáró
érkezett. Mind a négy ajtó egyszerre nyílt ki, a három férfi és
egy nő szebbnél szebb sötét öltönyökben pattant ki belőle.
Szövetségi nyomozók voltak. Ahogy kiszálltak, már siettek is
be az épületbe. Az utolsó kettő egy floridai rendszámú autóval
érkezett. Még több sötét öltöny.
Tíz perccel tíz után megszűnt a sürgés- forgás. Ekkor
Bannick leült az ágy szélére, és megdörzsölte a halántékát.
Megérkezett az FBI, a washingtoni kiemelt nyomozók. Itt van
az állami rendőrség is, meg a mississippi hekusok.
Nem tudhatta, mit beszélnek az utca túloldalán. Rafe- nek
nem sikerült behatolnia a hálózatba.
De azért persze sejtette, mi történhet, és azt is tudta, hogyan
derítheti ki.
 ◙

A komplexum legnagyobb irodájában egy hosszú asztal körül

gyűltek össze, két titkárnő kávéval és süteménnyel járt körbe. A
bemutatkozások után - annyi új név volt, hogy Darren
megpróbálta leírni őket - a főnök, Clay Vidovich megnyitotta az
értekezletet. Vidovich az asztalfőn ült, ő volt az ügy felelős
különleges ügynöke az FBI- től. Tőle jobbra Suarez, Neff és
Murray különleges ügynökök ültek. Balra tőle Dale Black seriff
és Napier nyomozó Biloxiból. Mellettük a floridai állami
rendőrség két nyomozója, Harris és Wendel foglalt helyet. Lacy
és Darren az asztal túlsó végén ültek, mintha tényleg nem
tartoznának az igazi rendőrök közé.
Feltűnő volt a pensacolai rendőrség hiánya. A gyanúsított
odavalósi volt, rengeteg kapcsolattal, ismerőssel. Az óvatlan
sustorgásnak hamar híre megy. A pensacolai fiúk csak útban
lennének.
- A papírmunka rendben - kezdte Vidovich - , minden
megfelel az előírásoknak, az FBI- nak immár hivatalos
megbízatása van az ügy felgöngyölítésre. Az itt megjelentek
alkotják azt a munkacsoport, amelynek a tagjai teljes mértékben
együttműködnek a sikeres megoldás érdekében. Seriff, mi a
helyzet a Mississippi állami rendőrséggel?
- Természetesen mindenről tájékoztattuk őket, de a kérésnek
megfelelően erről a kezdeti találkozóról nem tettem említést.
Feltételezem, készen állnak, ha szükségünk lesz rájuk.
- Egyelőre nem, talán később. Harris hadnagy, értesítette a
marathoni rendőrséget ott délen?
- Nem, uram. De amint szükségünk lesz rájuk, szólok nekik.
- Rendben. Nélkülük kezdjük el. Most már mindannyian
elolvastuk az összefoglalókat, így azt hiszem, mindenki képben
van. Stoltz kisasszony, mivel ön volt a kezdeményező, legyen
szíves, foglalja össze a lényegi információkat.
 - Természetesen - mondta Lacy egy apró mosoly kíséretében.
Rajta kívül mindössze egy nő volt a teremben, Agnes Neff, egy
karót nyelt ügynök, aki még egy pillanatra sem mosolyodon el.
Lacy felállt, hátratolta a székét. - Ez az egész egy Bannick
bíró ellen beadott panasszal kezdődött. A beadványt egy
bizonyos Betty Roe nyújtotta be, de ez álnév.
- Mikor tudhatjuk meg az igazi nevét?
- Mivel ez most már az önök ügye, valójában akkor, amikor
akarják. De jobb szeretném, ha kihagynánk, ameddig csak
lehet.
- Rendben. És mi az ő szerepe?
- 1992- ben Dél- Karolinában meggyilkolták az apját,
Gaffney közelében. Az ügyben semmi előrehaladás nem történt,
és Betty Roe a fejébe vette, hogy megtalálja az apja gyilkosát.
Évek óta az ügy megszállottja.
- És nyolc gyilkosságról beszélünk, igaz?
- Betty nyolcról szerzett tudomást. De lehet több is.
- Azt hiszem, nyugodtan föltételezhetjük, hogy van több is.
És egyedül az indítékot ismeri?
- Meg a módszert.
Vidovich Suarezre nézett, aki megrázta a fejét. - Ez ugyanaz
az ember - mondta. - Ugyanolyan típusú a kötél, és a csomó a
védjegye. Megkaptuk a helyszíni fotókat Texasból is, a
Schnetzer- gyilkosságról, ott is ugyanaz a kötél és a csomó. A
halottkémi jelentések alapján megállapítottuk, hogy az áldozat
fejét ugyanolyan jellegű ütés érte, ugyanazzal az eszközzel.
Valamiféle szeghúzó kalapács lehet, ami egy meghatározott
ütéspontban szétzúzza a koponyát, és minden irányban
szétrepeszti a koponyacsontot.
Vidovich Harris hadnagyra nézett. - És tudni lehet, hogy
valamikor régen ismerte a gyilkos, igaz?
- Így van - felelte Harris. - Sok évvel ezelőtt mindketten
ügyvédek voltak itt a városban.
 - És ön ugye nem ismeri ezt a bírót, Stoltz kisasszony.
- Nem volt hozzá szerencsém, valóban. Eddig senki nem
nyújtott be panaszt ellene. Köztiszteletben áll, makulátlan
előéletű.
- Figyelemre méltó - mondta Vidovich az asztalnak, és
mindenki egyetértőleg ráncolta a homlokát.
- Kérem, hölgyem - folytatta Vidovich - , mit gondol, mit
tenne ez az ember, ha egyszerűen megkérnénk, hogy fáradjon
be, és válaszoljon néhány kérdésre? Ismert bíró, közszolga, a
bíróság alkalmazottja. Nem tud az RHU- ról. Miért ne lenne
együttműködő?
- Hát, ha bűnös, akkor miért lenne együttműködő? Szerintem
vagy eltűnne, vagy ügyvédeket fogadna. De nem fogjuk tudni
elérni.
- És fennáll a szökés veszélye?
- Egyértelműen. Okos, vagyonos ember. Az elmúlt húsz
évben elképesztő ügyességgel kerülte el a leleplezést. Ügy
gondolom, a másodperc tört része alatt fel tud szívódni.
- Köszönöm.
Lacy leült, és az asztalnál ülők tekintetét kereste.
- Nyilvánvaló - mondta Vidovich - , hogy szükségünk van az
ujjlenyomatára, a jelenlegire. Agnes, kérem, mondjon pár szót a
házkutatási parancsról.
Változatlan faarcával az ügynöknő megköszörülte a torkát, és
lenézett a jegyzettömbjére. - Tegnap Washingtonban beszéltem
a jogi osztállyal, szerintük meg tudjuk csinálni. Egy gyilkosság
első számú gyanúsítottjáról van szó, tulajdonképpen nem is egy,
hanem két gyilkosság. A Biloxi- ügy. Van ott egy rejtélyes
részleges ujjlenyomatunk, amely semmivel sem egyezik. A jogi
osztály szerint megkaphatjuk a végzést. Mississippi
államügyészét már tájékoztatták, aki egy bírót már készenlétbe
is helyezett.
 - Megkérdezhetem - vetette közbe Lacy hogy mit terveznek
átkutatni?
- Az otthonát és az irodáját - válaszolta Vidovich. - Ezer
ujjlenyomat is lesz ott. Ha egyezést találtunk, vége a
játszmának. Ha nem lesz egyezés, elnézést kérünk, és távozunk.
Betty Roe meg folytathatja a Sherlock Holmes- gyakorlatait.
- Jó, értem, de ez az ember rögeszmésen ügyel a
biztonságára. Mindent lát, mindent megfigyel. Tudni fogja, ha
valaki valahogy bejut a házba. Aztán bottal üthetjük a nyomát.
- Tudjuk, hogy jelenleg hol van?
Egyöntetű fej rázás. Vidovich kérdőn Harrisre meredt. - Nem
helyeztük megfigyelés alá - mondta a hadnagy. - Nem volt
miért. Nincs semmilyen ügye. Egyelőre nem is gyanúsított.
- Egyébként egészségi okokból is távol van - mondta Lacy - ,
egy itteni, pensacolai forrásunk szerint azt állítja, hogy rákos
megbetegedéssel kezelik. Az irodája azt közölte az egyik
kapcsolatunkkal, hogy mostantól számítva legalább két hónapig
nem vezet tárgyalást. Ezt a kerületi bíróság honlapja is
megerősíti.
Mindenki szótlanul ült, Vidovich a homlokát ráncolva
megdörzsölte az állát. - Oké - mondta - , kezdjük akkor a
megfigyeléssel. Találjuk meg a pasast. Addig is szerezzünk
házkutatási parancsot a mississippi bírótól, a végzést hozzuk el
az itteni bíróhoz, és üljünk rajta, amíg meg nem találjuk a tagot.
Ekkor már nem tűnhet el, mi meg elvégezzük a házkutatást.
A megfigyelés részleteivel vagy egy óra hosszat bíbelődtek:
ki, hol, hogyan, mikor. Lacy és Darren unni kezdték a dolgot, a
kezdeti lelkesedésük fokozatosan alábbhagyott, végül aztán
kimentették magukat.
Vidovich megígérte, hogy időről időre tájékoztatják őket, de
nyilvánvaló volt, hogy a munkájuknak itt vége.
Már hajtottak ki a városból, amikor Darren megkérdezte: -
Elmondod Bettynek?
 - Nem. Nem kell tudnia, hogy mi történik.
- Akkor végeztünk vele? Lezárhatjuk az ügyet?
- Ebben azért nem vagyok biztos.
- De miért? Hát nem te vagy a főnök?
- De igen.
- Akkor meg miért ne mondhatnád, hogy a BFT a
továbbiakban nem foglalkozik az üggyel?
- Eleged van?
- Ügyvédek vagyunk, Lacy, nem rendőrök.

A háromórás út vissza Tallahassee- ba valóságos

megkönnyebbülés volt. Már majdnem dél volt, ráadásul péntek,
furcsán hűvös tavaszi nap. Ügy döntöttek, hogy elfelejtik az
irodát.
Miközben a sorsáról tárgyaltak, Bannick bíró tíz perc alatt a
bevásárlóközpontjához ért, és eltűnt a titkos rejtekhelyén meg a
Páncéltermében. Letörölte a számítógépeit, eltávolította a
merevlemezeket, kivette a pendrive- okat a rejtett
páncélszekrényekből, és újra végigsikálta az egész helyet.
Amikor kijött, újraindította a biztonsági kamerákat meg az
érzékelőket, és elindult Mobile felé.
A délutánt azzal töltötte, hogy egy bevásárlóközpontban
lófrált, megivott néhány kávét egy Starbucksban, szódát
szopogatott egy sötét bárban, a kikötőben őgyelgett, aztán
sötétedésig kocsikázott.
 
 35.

A sima, fehér, A4- es borítékban három kis versének a másolata

volt. A boríték le volt pecsételve, és vastag fekete tintával ezt
írták rá: Jeri Crosby. Postacím nem volt rajta, de nem is volt
szükség rá. A neve alá a Személyes kézbesítés szavakat
firkálták. Este kilenc óráig várt, aztán két utcával arrébb
leparkolt a járdaszegély mellett.

Jeri egy újabb péntek estét töltött tétlenül, váltogatta a

tévécsatornákat, és folyamatosan ellenállt a mindegyre
feltámadó kísértésnek, hogy felmenjen a netre, és újabb
gyilkosságok után kutasson. Lacy ebéd után azzal a hírrel hívta
fel, hogy az FBI a városban van, és átveszik a nyomozás
irányítását. Jetinek most már igazán jobb kedve lehetne, hiszen
a munkája véget ért, és immár profik erednek Bannick
nyomába. Lacy azonban kezdte megtanulni, hogy egy
rögeszmétől nagyon nehéz megszabadulni, mert nem lehet csak
úgy egyszerűen kikapcsolni, és keresni helyette valami más
elfoglaltságot. Olyan sokáig élt Bannick életében, hogy
valósággal a részévé vált, és nem tudta kiszorítani a saját
énjéből. Nem volt más célja, csak az elhanyagolt munkája és a
drága leánya. És még mindig rettegett. Azt kérdezgette magától,
vajon meddig tarthat ez a gyötrő félelem. Eljön valaha is az idő,
amikor egy teljes óra hosszat kibírja, hogy ne pillantson a háta
mögé?
A csengő riasztotta fel. Hosszan ügyetlenkedett a
távirányítóval, aztán valahogy elnémította a tévét, felkapta a
legközelebbi pisztolyt az ajtó melletti asztalról, és kikukucskált
a redőnyön. Egy utcai lámpa megvilágította a társasházi sorban
lévő négy lakás elő- kertjét, de Jeri nem látott semmi
szokatlant. Nem akart ajtót nyitni, főleg nem péntek este
kilenckor, és nem jutott eszébe senki, aki előzetes telefonhívás
nélkül beugrana hozzá. Ilyen késői órán még a politikai
aláírásgyűjtők sem járják a lakásokat. Várta, hogy újra
megszólaljon a csengő, szorongatta a pisztolyát, és ellenállt a
késztetésnek, hogy kinézzen a kémlelőlyukon. Hosszú percek
teltek el. Nyilvánvalóvá vált, hogy bárki is van odakint, nem
csönget újra, és valójában nem is akarja látni őt. Ez csak tovább
rontott a helyzeten. Valami gyerek szórakozna? Ilyen még soha
nem fordult elő ebben a csendes kis utcában. Rádöbbent, hogy
izzad, és kavarog a gyomra. Próbált mélyeket lélegezni, de a
szíve hevesen vert.
Lassan az ajtóhoz lépett, és előregörnyedve, félhangosan
kiszólt: - Ki az?
Természetesen nem jött válasz, összeszedte a bátorságát,
hogy belenézzen a kémlelőnyílásba, némileg arra számítva,
hogy valami véreres szemgolyó mered vissza rá, de nem volt
semmi. Hátralépett, ismét vett egy mély levegőt, és a pisztolyt a
jobb kezében tartva a baljával elfordította a reteszt. A
biztonsági láncot a helyén hagyva kikukkantott az ajtón, de nem
látott senkit. Képzelődött volna? Vajon tényleg becsöngettek
egyáltalán?
A kamera, te féleszű! A csengőjét olyan ritkán nyomta meg
valaki, hogy megfeledkezett a kameráról. Kiment a' konyhába,
felvette az okostelefonját, és reszkető kezével nagy nehezen
megtalálta az alkalmazást. Hunyorogva megnézte a videót. A
csengő kamerája mozgásérzékelős volt, és ahogy az ismeretlen
mintegy másfél méter távolságban mintha a bokrok közül bújt
volna elő, elindult a felvétel. Fellépett az ajtóhoz, bedobott egy
borítékot, és eltűnt. Jeri újra meg újra végignézte, és felfordult a
gyomra.
Férfi, hosszú, homokszínű, váltig érő hajjal. Jelzés nélküli
sapkája mélyen a szemébe húzva. Vastag keretes szemüveg,
alatta bőrszínű, ragyavert maszk, himlőhelyekkel és hegekkel,
mintha valami horrorfilmből lépett volna ki.
Felkapcsolta a villanyt, és leült a kanapéra a pisztolyával és a
telefonjával. Újra megnézte a videót. Bár hat másodperces volt,
a férfi csak a felében volt látható. De három másodperc is elég
volt. Jeri azon kapta magát, hogy sír, amit utált, de a
könnyeknek semmi közük nem volt a szomorúsághoz. A
rettegés könnyei voltak. A gyomra felfordult, hányingere
támadt. Tetőtől talpig reszketett, a szíve vadul kalapált.
De a neheze még hátra volt.
Végül mégiscsak kényszerítette magát, hogy felálljon, és az
ajtóhoz menjen. Kireteszelte, óvatosan kinyitotta. A boríték a
szélfogó ajtó nyílásából a küszöbre esett. Felkapta, újra bezárt
mindent, aztán visszament a kanapéhoz, és tíz percig csak
meredten bámulta.
Amikor kinyitotta, és meglátta a saját ostoba verseit, a keze
ösztönösen a szájához lendült, és elfojtotta a sikolyát.
A rendőröket bosszantotta a komolytalan hívás. Húsz percbe
telt, mire kiértek, szerencsére kék villogok nélkül. Kiment
eléjük.
- Egy csavargó? - kérdezte egyikük.
Jeri kedvéért a másik ide- oda villantott a virágágyás körül a
zseblámpájával, de nem talált semmit.
Jeri megmutatta nekik a videót. - Ez csak egy buta tréfa,
asszonyom - mondta az első, és megrázta a fejét az ostoba
háborgatás miatt. - Valaki a frászt akarja hozni magára. -
Nagyvárosi péntek este volt, és az erőszakos bűncselekmények,
a drogdílerek meg a részeg randalírozók miatt számos sokkal
sürgetőbb dolguk is volt.
- Hát, a tréfa mindenesetre sikerült - mondta Jeri.
Odament hozzájuk a szomszédból Mr. Brammer, a rendőrök
feltettek neki néhány kérdést. Jeri hetek óta nem beszélt vele,
mint ahogy a többi szomszédjával sem. Elzárkózónak, kissé
barátságtalannak ismerték.
Mr. Brammer felajánlotta Jetinek, hogy szóljon át, ha ez még
egyszer előfordulna. A rendőrök már készültek elmenni, de
megígérték, hogy a következő néhány órában járőrözni fognak
a környéken. Miután elmentek, Jeri újra mindent bezárt, minden
lámpát felkapcsolt, és leült a kanapéra. Az elgondolhatatlanon
gondolkozott.
Bannick tudja, hogy ő az. Járt a házánál, becsengetett hozzá,
hátrahagyta a verseit. És vissza fog jönni.
Arra gondolt, hogy talán felhívja Denise- t, de miért ijesztené
meg? Lehetetlenül messze van, és amúgy sem tudna tenni
semmit. Aztán eszébe jutott, hogy Lacyt hívja fel, csak hogy
valaki tudjon róla. De ő is háromórányira van, és valószínűleg
nem is venné fel a telefont ilyen későn.
Éjfélkor lekapcsolta a villanyokat, és tovább ült a sötétben.
Várt.
Egy órával később összepakolt egy kis táskát, majd
pisztollyal a kezében kiment a hátsó ajtón, és beült a kocsiba.
Elhajtott, másodpercenként a visszapillantó tükörbe nézett, de
nem látott semmi gyanúsat. Csendes kis utcákon haladt
cikcakkban, aztán keleti irányban ráhajtott a 10- es államközi
útra, de csak akkor nyugodott meg, amikor a város fényei már
elmaradtak mögötte. Megkönnyebbült, hogy kijutott a városból.
Az egyik kijáratnál lehajtott az útról, majd felment az 59- es
főútra, és az öböl felé vette az irányt. Az út ezen a késői órán
néptelen volt, és Jeri biztos volt benne, hogy senki sem követi.
Átment Robertsdale, majd Foley városán. Leparkolt egy éjjel-
nappal nyitva tartó boltnál, és figyelte, jön- e valaki mögötte.
Tízpercenként haladt el egy autó. Az út Gulf Shores
üdülővároskánál kiért a Mexikóiöbölhöz. Kelet vagy nyugat
volt a választás. Bannick valószínűleg még mindig Mobile
környékén ólálkodik, ezért balra fordult, áthajtott Alabama
tengerparti városkáin, majd átért Floridába. Vagy egy óra
hosszat a 98- as úton poroszkált, aztán Fort Walton Beachben
meg kellett állnia egy közlekedési lámpánál. Egy ideje már jött
mögötte egy autó, ezt furcsállta, mert gyakorlatilag nem volt
más forgalom. Hirtelen északnak fordult, a 85- ös főútra, ott
aztán az autó már nem jött a nyomában. Fél órával később már
ott volt a 10- es autópálya, táblák hirdettek gyorséttermeket,
benzinkutakat, szálláslehetőségeket.
Most már feltétlenül pihennie kellett. A Bayview Motel sok
hívogató fénye és üres parkolóhelye odavonzotta. Letette az
autót, berakta a táskájába a pisztolyát, és bement, hogy
kivegyen egy szobát.
Húsz perccel később Bannick is bekanyarodott a parkolóba.
Laptopjával az ölében az ismét alabamai rendszámú
terepjárójában ült, és online szobát foglalt. Amikor megérkezett
a visszaigazoló e- mail, várt tíz percet, majd azt válaszolta,
hogy némi gond adódott a foglalással. Kérte, nézzék meg a
csatolt mellékletet. Amikor az ügyintéző ezt megtette, Rafe
könnyedén átjutott a meglehetősen gyatra biztonsági
rendszeren, és elkezdett halászgatni a rendszerben.
A megelőző este 9:28 óta csupán egyetlen vendég
jelentkezett be, egy bizonyos Margie Frazier, aki nyilvánvalóan
feltőltős hitelkártyát használt.
Hát ez nagyon édes, gondolta a bíró. Szeret különböző
neveket használni.
Rafe a 232- es szobában találta meg. A folyosó túloldalán a
233- as üresnek tűnt. A folyosó végén volt egy kijárat meg egy
lépcsőház, csak vészhelyzet esetére.
A motel tipikus elektronikus kódkártyarendszert használt, és
tűz esetére volt egy főkapcsoló. Rafe megtalálta a világítás
központi paneljét, mire a bíró a móka kedvéért lekapcsolta a
lámpákát az előcsarnokban. Néhány másodpercre sötétbe borult
az előtér, aztán Bannick visszakapcsolta a fényeket. Egy lélek
se mozdult.
Belépett az üres előcsarnokba, és megkocogtatta a recepciós
pult csengőjét. Nagy nehezen előkerült egy álmos szemű
fiatalember, köszönt. Gyorsan elintézték a papírmunkát,
egyágyas szoba mindössze egy éjszakára, közben a bíró lazán
csevegett. A 233- as szobát kérte, azt mondta, úgy egy fél éve
már megszállt ott, és kilenc órát aludt egyfolytában, ami sok
évre visszamenőleg páratlan rekord. Újra szerencsét akar
próbálni. Persze, babonaság, de hátha beválik. A srácot a
legkevésbé sem érdekelte.
Felment a lifttel, hangtalanul beosont a 233- as szobába, és
szemügyre vette az ajtót. Biztonsági zárral és elektronikus
retesszel is fel volt szerelve. Semmi különös, de hát ez egy
turistamotel, 99 dollár egy éjszaka. Felhúzott egy pár testszínű
műanyag kesztyűt, felnyitotta a laptopját, összekapcsolódott
Rafe- fel, és megnézte a biztonsági és világítási rendszereket.
Margie ott volt szemben a 232-esben. A szomszédos 234- es
üresen állt. Gyakorlásképpen arra utasította Rafe- et, hogy
nyissa ki az összes szobaajtót, majd átment a 234-eshez, és
egyszerűen elfordította a gombot. Az ajtó kinyílt. Amikor
visszaért a saját szobájába, újra bezárta az összes ajtót, majd
elrendezte az eszközeit az olcsó kredencen: gondosan egymás
mellé kirakott egy kis üveg étert, egy mikroszálas kendőt, egy
kis zseblámpát és egy reteszkerülő pengét. Mindezt a mellénye
elülső zsebeibe tette; ilyen különleges alkalmakkor mindig ezt
vette föl. A szerszámos táska mellé óvatosan elrendezett egy
injekciós tűt és egy kis üveg erős ketamint az altatáshoz.
 Kinyújtóztatta a hátát, vett néhány mély levegőt, és két igen
fontos dologra emlékeztette magát: egy - nincs más választása;
kettő - nem hibázhat.

Hajnali három múlt tizennyolc perccel. Szombat, április 26.

A laptopjával utasította Rafe- et, hogy először nyissa ki az
összes ajtót, utána pedig kapcsolja ki az áramot. Minden
azonnal elsötétült. A zseblámpájával a fogai között kinyitotta az
ajtaját, átment a folyosó túloldalára, halkan elfordította a 232-
es ajtógombját, a reteszkerülő pengét becsúsztatta a résen,
visszatolta a zárat, egy félméternyire kinyitotta az ajtót, térdre
ereszkedett, lekapcsolta a zseblámpát, és bekúszott a szobába.
Amennyire meg tudta ítélni, mindezt teljes csendben csinálta.
Jeri aludt. Hallgatta az asszony nehéz légzését,
elmosolyodott, és tudta, hogy a többi már könnyű lesz.
Tapogatózva odalopakodott a nő ágya mellé, elővett a
mellényzsebéből egy éterrel átitatott mikroszálas kendőt,
felkattintotta a zseblámpát, és már támadott is. Jeri a lepedő
alatt az oldalán aludt, és mindaddig fogalma sem volt semmiről,
amíg egy súlyos kéz olyan erővel nem feszült a szájának, hogy
nem kapott levegőt. Kábultan, zavartan, rémülten szabadulni
próbált, de a támadója erős volt, és minden szempontból
előnyben volt. Az utolsó dolog, amire emlékezett, az valami
szövetdarab édeskés íze volt.
Bannick kinézett a folyosóra - koromsötét, sehol egy lélek.
Átvonszolta Jerit a szobájába, ráfektette az ágyra, aztán a
laptophoz ment, és visszakapcsolta az áramot.
Korábban soha nem látta a nőt. Átlagos magasságú, karcsú,
talán csinos is, bár így, hogy csukva a szeme, nehéz
megmondani. Fekete jóganadrágban és kifakult kék pólóban
feküdt le aludni, valószínűleg azért, hogy egy pillanat alatt
menekülőre foghassa, ha úgy adódik. A bíró 500 milligramm
ketamint szívott fel, és Jeri bal karjába lőtte. Az anyag három-
négy órára biztosan kiüti. Bannick visszasietett Jeri szobájába,
összeszedte a tornacipőjét meg a kiskabátját, és az
éjjeliszekrényen észrevette a pisztolyt, egy 9 milliméteres
automata revolver. Egy töredék másodpercre szerencsésnek
érezte magát, hogy Jeri nem használta. Aztán kiment a
szobából, és becsukta az ajtót.
A terepjárója a lehető legközelebb parkolt a külső
lépcsősorhoz. Bedobta a táskáját, felnyitotta a csomagtér ajtaját,
körülnézett a parkolóban, nem látott semmi mozgást, visszatért
a szobájába. Odament a laptopjához, kikapcsolta az áramot,
kétszer is ellenőrizte, hogy minden biztonsági kamera ki van- e
kapcsolva, aztán felemelte Jerit az ágyról, átvetette a vállán, és
egy fújtatás után végigsietett vele a folyosón, majd le a lépcsőn.
Az épület sarkánál megállt, még egyszer körülnézett, ismét nem
látott semmi mozgást, a távolban fényszórót sem, és a sötét
árnyak között a terepjárójához sietett.
Most már erősen lihegett, meg is izzadt. Visszairamodott a
szobájába, felvette a laptopját, felkapta Jeri tornacipőjét és
kabátját is, és meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott ott.
3:38- kor elhagyta a Bayview Motel parkolóját, és kelet felé
indult a part mentén. Nyolc perccel fél négy után kiállt a
Bayview Motel parkolójából, és a tengerpart mentén kelet felé
indult.
 
 36.

Vaksötétben ébredt, valami sűrű zsákfélével a fején, amitől

nagyon nehezen kapott levegőt. A csuklója hátul össze volt
bilincselve, és a keze meg a karja iszonyúan fájt, mert
perecként mintha kicsavarták volna őket. A bokája is össze volt
kötözve. Egy takarón feküdt, mögötte valami bőrszerű dolgot
érzett, talán kanapé. A levegő meleg volt, füstszagú.
Életben volt, legalábbis egyelőre. Ahogy a feje lassan
tisztulni kezdett, és képes volt gondolkodni, tűz halk, pattogó
hangjaira lett figyelmes. Nem messze tőle egy férfi köhögött.
Nem mert volna megmozdulni, de a vállai úgy hasogattak, hogy
vonaglott a fájdalomtól.
- Azt hiszem, ideje, hogy magához térjen - mondta egy
ismerős hang.
Görcsös igyekezettel ülő helyzetbe kínlódta magát. -
Leszakad a karom - mondta. - Ki maga?
- Szerintem tudja.
A hirtelen mozdulattól émelyegni kezdett, és attól félt, hogy
elhányja magát. - Rosszul vagyok - motyogta, de közben a
gyomorsav már meg is töltötte a száját.
- Hajoljon előre, dobja ki bátran.
Jeri keményen nyelt egy nagyot, és visszaerőltette. A
küzdelmes légzéstől erősen verejtékezett. - Nem kapok levegőt.
Megfulladok.
- Kedvenc szavaim egyike.
 Bannick odalépett, lehajolt az arcáig, és lerántotta a csuklyát.
Jeri iszonyodva meredt a ragyavert, himlőhelyes maszkra, és
fel- sikoltott. Hosszú másodpercekig hányt a padlóra,
öklendezett, vonaglott. Amikor végzett, Bannick óvatosan a
háta mögé nyúlt, és kioldotta a bilincset. Jeri kihúzta a kezét, és
megrázta a karját, hogy helyreálljon a keringése. - Köszönöm,
seggfej - mondta.
Bannick a kandallóhoz lépett, egy halom irodai irathoz, és
lassan, egyesével a lángok közé dobta őket.
- Kaphatnék egy kis vizet? - kérdezte.
A bíró egy üveg felé bökött a fejével, ott állt egy lámpa
mellett. Jeri felkapta, ivott, és közben igyekezett nem Bannickre
nézni, aki mit sem törődött vele, és továbbra is dobálta az
iratokat a tűzbe.
A szoba sötét volt, redőnyök lehúzva, takarók a két ablak
előtt, sehol egy csepp napfény. A mennyezet alacsony, a falak
tökéletes rönkökből, közöttük fehér vakolat. Egy kisasztalon
egy tekercs nejlonkötél, többméternyi, kék és fehér színű - két
szál külön levágva, szem előtt, hogy Jeri jól lássa.
- Hol vagyunk? - kérdezte Jeri.
- Gondolja, hogy megmondom?
- Nem. Vegye le a maszkot, Bannick. Tudom, hogy maga az.
Felismertem a hangját.
- Találkoztunk volna?
- Istennek hála, egész mostanáig nem. Láttam a színpadon.
Az ügynök halála.
- Mióta van a nyomomban?
- Húsz éve.
- Hogy talált meg?
- És maga hogy talált meg?
- Elkövetett pár ostoba hibát.
- Mint ahogy maga is. Nem érzem a bokámat. Tisztára el van
zsibbadva a lábam.
 - Hát ez szomorú. Örüljön, hogy él.
- Mint ahogy maga is. Már évekkel ezelőtt meg akartam ölni.
Bannick jót mulatott ezen, aztán a foglyával szemben leült
egy sámlira. Jeri nem bírt a maszkra nézni, ehelyett a tűzbe
bámult. A légzése még mindig nehéz volt, a szíve úgy dübögött,
mint egy légkalapács. Ha nem rettegett volna ennyire, átkozta
volna magát, amiért olyan ostoba volt, hogy elkapta a férfi, akit
évtizedek óta gyűlölt. Újra hánynia kellett.
- Miért nem ölt meg?
- Mert nem érte volna meg a börtönt. És én nem vagyok
gyilkos.
- Művészet, ha az ember rendesen csinálja.
- Maga tudja.
- Ó, de mennyire.
- Én leszek a következő?
- Nem tudom. - Bannick lassan felállt, lehúzta a maszkot, és
a tűzbe vetette. Aztán utánadobott még néhány aktát. Visszaült
Jeri elé a sámlira, a térdük csaknem összeért.
- Miért nem ölt meg, Bannick? Én lennék, mondjuk, a
kilencedik? Tizedik? Tizenegyedik?
- Legkevesebb. Miért mondanám meg?
- Tehát kihagytam párat. - Megrázkódott, eltorzult az arca,
ismét vissza kellett nyelnie az ingert. Becsukta a szemét, hogy
elkerülje Bannick tekintetét.
Bannick visszasétált a tűzifaállványon lévő aktakupachoz,
levett a halom tetejéről néhányat, és lassan a lángok közé dobta
őket. Jeri meg akarta kérdezni, hogy mit éget, de valójában nem
érdekelte. Semmi más nem számított, csak hogy valamiképpen
életben tudjon maradni, bár erre nem látott sok esélyt. Hirtelen
eszébe jutott Denise, az egyetlen ember, akinek hiányozni fog.
Bannick visszajött a sámlihoz, és merőn Jetire nézett. - Van
néhány lehetőségem, asszonyom...
 - Ó, kérem, ne tegyen úgy, mintha tisztelne. Nincs szükségem
rá. Maradjunk csak a Jerinél meg a Bannicknél.
- Minél többet beszél, annál jobbak az esélyei, mert tudni
akarom, hogy mit tud, és főleg azt akarom tudni, hogy mit tud a
rendőrség. Én eltűnhetek, Jeri, beleveszek a semmibe, és soha
többé nem látnak. Mennyit mondott el Lacy Stoltznak?
- öt hagyja ki ebből!
- Igazán? Elég különös óhaj. Elment hozzá a panaszával,
beszélt Vernóról, Dunwoodyról és Kronke- ról, nyilván utalt
másokra is, és ügyesen elintézte, hogy rácuppanjon arra, amit
most csinál, bármi legyen is az, és most azt mondja, hagyjam ki
ebből. És ha ez még nem lenne elég, névtelen levelet küldött
nekem, hogy Lacy hivatalosan is nyomoz utánam a
gyilkosságok miatt. Ez volt az egyik hibája, Jeri. Tudta, hogy
Lacynek nem lesz más választása, mint hogy a rendőrséghez
forduljon, amit maga nem mert megtenni. Miért félt a
rendőrségtől?
- Talán nem bízom bennük.
- Ez okos. Szóval feldob Lacynek, mert neki nincs más
választása, mint hogy elindítsa a vizsgálatot. Tudta, hogy
elmegy a kopókhoz. Maga meg elbújt Lacy Stoltz mögött, és
most azt akarja, hogy hagyjam őt békén. Jól mondom?
- Nem tudom.
- Mennyit tud Lacy?
- Honnan tudhatnám? Ez az ő vizsgálata, ő irányítja.
- Akkor mit mondott el neki? Vagy a kérdés inkább az, hogy
maga mennyit tud.
- Mit számít? Úgyis meg fog ölni. De tudja mit, Bannick?
Elkaptam magát.
Bannick nem reagált, hanem visszatért az aktákhoz, elvett
néhányat, és módszeresen a tűzre vetette őket. Mielőtt a soron
következőt a tűzbe dobta, mindig megvárta, amíg az előző
lángra kap. A szoba meleg volt, füstszagú. Az egyetlen fény a
kandallóból jött, a falakat és a Jeri mögötti részt árnyékok
sötétítették. Bannick arrébb ment, majd egy csészével tért
vissza. - Kér kávét?
- Nem. Nézze, a bokám szétreped, és nem érzem a lábamat.
Lazítsa már meg ezeket, hogy tudjunk beszélgetni, jó?
- Nem. És csak hogy tudja, csak egy ajtó van, és az is be van
zárva. Ez a kis faház mélyen bent van az erdőben, távol
mindentől és mindenkitől, úgyhogy ha sikítozni akar, tegye
csak, amíg be nem reked. Ha sikerül kijutnia, sok szerencsét.
Vigyázzon a csörgőkígyókkal, a mokaszinkígyókkal, a
medvékkel meg a prérifarkasokkal, nem beszélve néhány állig
fel fegyverzett négergyűlölőről, akik néha erre kószálnak.
- Vagyis érezzem magam nagyobb biztonságban itt bent,
magával?
- Nincs telefonja, pénze, cipője. A pisztolyát a szállodai
szobában hagytam, de van itt kettő is elrejtve. Ha nem muszáj,
nem használnám őket.
- Ne tegye, kérem.
- Mennyit tud Lacy?
Jeri a tüzet bámulta, és próbált tisztán gondolkodni. Ha
elmondja az igazat, veszélybe sodorhatja Lacyt. De ha
elmondja az igazat, és meggyőzi arról, hogy Lacy és most már
az FBI is mindent tud, akkor talán valóban köddé válik.
Megvannak hozzá az eszközei, a pénze, a kapcsolatai, az esze.
- Mennyit tud Lacy? - kérdezte Bannick lassan.
- Tudja, amit Vernóról, Dunwoodyról és Kronke- ról
mondtam neki. Ezentúl fogalmam sincs.
- Hazudik. A saját apjáról csak tud, nem igaz? Meg Eileenről
és Danny Clevelandról is. És azt várja tőlem, hogy elhiggyem,
nem mondta el Lacynek?
- Nem tudom bizonyítani.
- Semmit sem tud bizonyítani. És senki más sem!
 Bannick hátranyúlt, megragadta az egyik levágott
kötéldarabot, és sebesen Jeri nyaka köré tekerte. Megfogta a két
végét, és egy kicsit meghúzta. Jeri hátrahőkölt, de nem tudott
kiszabadulni. Bannick föléje magasodott, az arca alig
félméternyire volt az övétől.
- Figyeljen rám! - sziszegte a bíró. - Sorban akarom őket,
egyik nevet a másik után, kezdve az apjával.
- Hagyjon, kérem!
Bannick szorosabbra húzta. - Ne kényszerítsen!
- Jól van, jól van. Nem az apám volt az első, igaz?
- Nem.
- Thad Leawood volt az első, aztán az apám. - Behunyta a
szemét, és sírva fakadt, hangosan, gyötrelmesen,
kontrollálatlanul sírt. Bannick egy lépést hátrált, és hagyta,
hogy a kötéldarab ott csüngjön tovább a foglyának a nyakán.
Jeri a kezébe temette az arcát, és harsogva zokogott. Csak nagy
sokára kapott levegőt. - Gyűlölöm! - motyogta. - Gyűlölöm
magát. Fogalma sincs, mennyire.
- Ki volt a következő?
Jeri az alkarjával megtörölte az arcát, és becsukta a szemét. -
Ashley Barasso, 1996.
- Ashley- t nem öltem meg.
- Ezt nehéz volna elhinni. Ugyanaz a kötél, ugyanaz a csomó,
a dupla nyolcas csomó, amit valószínűleg a cserkészeknél
tanult, így volt, Bannick? Thad Leawoodtól tanulta?
- Nem én öltem meg Ashley- t.
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy vitatkozzam
magával.
- És kihagyott egyet.
- Remek.
Bannick felállt, a kandallóhoz ment, és belökött még néhány
aktát. Amikor Bannick hátat fordított neki, Jeri lerántotta a
nyakáról a kötelet, és eldobta. A bíró felvette, és a kötéllel
babrálva visszatért a sámlihoz.
- Folytassa - mondta. - Ki volt a következő?
- Kit hagytam ki?
- Miért mondanám meg?
- Jogos. De ez már nem érdekel engem, Bannick.
- Folytassa.
- Eileen Nickleberry, 1998.
- Öt hogy találta meg?
- Ahogy a többit is. Mélyre ástam a múltjában, Bannick.
Találnak egy holttestet, ugyanolyan kötéllel fojtják meg,
ugyanaz a szorosan megkötött furcsa csomó. Végül az
információ bekerül az FBI erőszakos bűncselekményeket
elemző adatbankjába. Tudom, hogyan férhetek hozzá.
Megvannak a kapcsolataim. Húsz éve csinálom ezt, Bannick, és
sokat tanultam. A kutatás sokszor zsákutcába visz. De az
állhatatosság kifizetődik.
- Nem hiszem el, hogy megtalált.
- Eleget beszélek?
- Folytassa. Következő?
- Pár évet kihagyott, némi kis hiátus, ami a magafélék
beteges világában nem szokatlan. Próbált normálisan élni. Nem
sikerült. 2009- ben Little Rock- i otthonában megfojtva találták
Danny Clevelander.
- Megérdemelte.
- Na persze. Ha tisztességes újságírói munkával leleplezik a
korrupciót, az nyilván főbenjáró bűn. Elkapta őt is. Újabb
strigula.
- Folytassa. Következő.
- Két évvel ezelőtt Perry Kronke- ot halva találták a
csónakjában. Ott főtt a perzselő hőségben, vér mindenütt.
Kiborította, hogy amikor huszonnégy éves volt, nem kapott tőle
állásajánlatot, holott minden más nyári gyakorlatosnak jutott
valami. Újabb főbenjáró bűn.
- Megint kihagyott egyet.
- Bocsásson meg.
- Folytassa.
- Verno és Dunwoody tavaly Biloxiban. Verno nyert maga
ellen a bíróságon, amikor még nagymenő fiatal ügyvéd volt.
Természetesen halált érdemelt. Szegény Dunwoody rosszkor ért
oda. Nincs bűntudata a családja miatt? Feleség, három gyerek,
három unoka, csodálatos ember, sok baráttal. Nem érez semmit,
Bannick?
- Esetleg még valaki?
- Nos, a Ledgerben megjelent cikkben szerepelt egy bizonyos
Mai Schnetzer is. Elég új dolog. Alig egy hete ölték meg
valahol Houston közelében. Úgy tűnik, valahol, valamikor
keresztezték egymást az útjaik, mint az összes áldozat esetén.
Ezt az ügyet még nem volt időm átnézni. Olyan gyorsan gyilkol
mostanában, hogy nem tudok lépést tartani magával. - Megállt,
a férfira nézett. Bannicket mintha mulattatta volna a felsorolás.
Beszélj tovább, mondta magának. - Miért van az, Bannick,
hogy a végén a sorozatgyilkosok egyre többször ölnek? Olvas
róluk, a többiekről? Kíváncsi arra, ők hogyan csinálják? Vesz át
tőlük ötleteket? Figyeli a stratégiájukat? Persze ezek jobbára
akkor íródnak, amikor már elkapták vagy kinyírták őket. Hát én
bizony mindegyiket olvastam, és gyakran, de biztosan nem
mindig, ezt csak a jó ég tudja, szóval nincs igazi módszer ebben
az elmebajban, a végén mintha csapdában éreznék magukat, és
gyorsítással reagálnak. Kronke, aztán Verno és Dunwoody,
most meg Schnetzer. Ez már négy mindössze két év alatt.
- Az én olvasatomban csak három.
- Ja, világos. Dunwoody nem számít, mert ő nem sértette
meg magát, nem szegezett magának fegyvert, nem hozta
zavarba az évfolyamtársai előtt.
 - Fogja be!
- Maga mondta, hogy beszéljek.
- Most meg azt mondom, hogy fogja be.
- Tudja mit, Bannick? Nincs kedvem befogni. Nagyon-na-
gyon sokáig éltem a tetves életében, és álmomban sem
gondoltam volna, hogy egyszer majd így elbeszélgethetünk, és
a szemébe vághatom, hogy milyen egy nyomorult szemétláda.
Gyáva alak. A bűneihez nem kellett bátorság.
- Ezt már mondta az egyik bárgyú versében.
- Szerintem meg éppenséggel okosak.
- És ostobák. Miért pazarolta ilyesmire az idejét?
- Jó kérdés, Bannick. Nem biztos, hogy van rá válaszom. Azt
hiszem, csak szerettem volna kiordítani magamból. Meg hogy
gyötörjem magát. Azt akarom, hogy szenvedjen. És most, hogy
közel a vég, nem tudom elhinni, hogy maga az, aki menekül, itt
bujkál az erdőben, és még egyszer utoljára gyilkolni akar. Vége
a játszmának, Bannick; ahogy az életének is. Miért nem adja
fel? Fogadja el férfiként a vereséget, a büntetést.
- Azt mondtam, fogja be!
- Nagyon sok mindent akarok még mondani.
- Tartsa meg magának. Fáraszt a hangja. Ha még a jövő héten
is akar beszélni, most sürgősen fogja be.
Bannick hirtelen felállt, odament hozzá, leült a sámlira, a
térdük ismét majdnem összeért. Amennyire csak tudott, Jeri
elhúzódott tőle, biztos volt benne, hogy meg fogja ütni.
Bannick a zsebébe nyúlt, és elővett két eldobható telefont. -
Elhozom Lacyt. Azt akarom, hogy ő is itt legyen magával.
Majd szép hosszan elbeszélgetünk, és kiderítem, hogy mennyit
tud.
- Őt hagyja békén. Csak a munkáját végzi.
- Tényleg? Belerángatta az FBI-t.
- Hagyja békén! Engem okoljon, ne őt. Még csak nem is
hallott magáról, amíg el nem mentem hozzá.
 Bannick megmutatta neki mindkét telefont. - Mind a kettő a
magáé. Nem tudom, melyik fog működni, de azt akarom, hogy
valamelyikről hívja fel Lacyt, és beszéljen meg vele egy
találkozót. Mondja meg neki, hogy van egy bizonyítéka, ami
minden kétséget kizáróan bizonyítani fogja, hogy én vagyok a
gyilkos, de erről csak személyesen akar beszélni vele. Sürgős,
most azonnal találkoznia kell magával.
- Rajta, inkább öljön meg.
- Ide figyeljen, maga ostoba nőszemély! Nem fogom megölni
magát, most legalábbis nem, és talán soha. Itt akarom látni
Lacyt. Elbeszélgetünk, és ha már mindent tudok, jó esély van
ra, hogy egyszerűen eltűnök, elmegyek valami egzotikus
tengerparti vagy hegyvidéki faluba, valahová, ahol senki sem
beszél angolul. Soha nem találnak meg. Már jártam ott, tudja?
Mindent elterveztem.
Jeri mélyeket lélegzett, a szíve sebesen vert.
- Melyik telefonnal? - kérdezte Bannick.
Elvette az egyiket anélkül, hogy ránézett volna. Bannick a
semmiből előkapott egy pisztolyt, egy ijesztően nagyot, és
maga mellé tette. - Megmondja neki, hogy a Crestview melletti
Bayview Motelben találkoznak, az autópálya mellett. Lacy látta
már a kocsiját?
- Igen.
- Jó. Még most is ott van a parkolóban. Mondja meg neki,
hogy oda tegye le az autóját, a magáé mellé. A szobaszám 232.
Még egy éjszakára kivettem, szintén a Margie Frazier névre,
úgyhogy amikor Lacy megérkezik, látni fogja, hogy maga is ott
van. Szóltam a szállodában, hogy ne takarítsák ki a szobát.
Talán ott van még bent a cucca.
- Nem érdekel.
- És a 9 milliméterese érdekli? Ott volt az éjjeliszekrényen.
- Bárcsak időben fölkaptam volna.
- Jó gondolat.
 Hosszú csend. Jeri a tüzet nézte, Bannick a padlót bámulta.
Lassan felvette a fegyvert, de nem fogta rá. - Hívja. Ma este
kilenckor találkozik vele a Bayview Motelben. És legyen
hiteles, világos?
- Nem tudok jól hazudni.
- Marhaság! Ugyanolyan tehetséges hazudozó, mint amilyen
tehetségtelen költő.
- Ígérje meg, hogy nem fogja bántani.
- Nem ígérek meg semmit. Kivéve azt, hogyha Lacy nélkül
jövök vissza, használni fogom ezt. - Felkapta az egyik
kötéldarabot, és a foglyára dobta. Jeri felsikoltott, és
megpróbálta arrébb csapni a kötelet.
 
 37.

A meccs kilenckor kezdődött, ami szörnyű korai időpont

tízéves fiúknak ahhoz, hogy egyenruhában, megfelelően
bemelegítve játékra jelentkezzenek. A Royals már az első
játékrészben pályára lépett, egy maroknyi szülő udvariasan
tapsolt a lelátóról. Néhányan bátorító szavakat kiabáltak, amit a
játékosok nem hallottak. Az edzők tapsoltak, próbálták
felpezsdíteni a hangulatot.
Diana Zhang egyedül ült egy kempingszékben az első bázis
mellett, takarót terített a lábára, kezében hosszú kávé. Április
végéhez képest szokatlanul csípős és hűvös volt a reggel itt, a
Mexikói- öböltől nem messze. Szemben, a harmadik bázis
közelében a volt férje támaszkodott a kerítésnek, és figyelte,
ahogy a gyermekük a középpálya felé kocog. A válásuk túl friss
volt ahhoz, hogy udvariaskodva szóba álljanak egymással.
A háta mögül egy női hang szólalt meg halkan. - Elnézést,
asszonyom.
Oldalra pillantott, és egy fekete bőrtokból hivatalos kinézetű
jelvény nézett vissza rá. Egy nő tartotta. - Agnes Neff ügynök,
FBI. Volna egy perce a számomra?
Mint bárki mást, ez Dianát is megdöbbentette. - Hát, épp a
fiam meccsét szerettem volna megnézni.
- Természetes. Menjünk talán oda a kerítés mellé. Pár szó az
egész. Pillanatok alatt végzünk.
Diana felállt, és a lelátóra nézett. Nem szerette volna, ha
bárki ilyen helyzetben látja. Megfordult, és meglátott egy férfit,
aki csakis egy másik ügynök lehetett. A férfi ment előre,
megálltak a pálya szélénél.
- Bemutatom Drew Suarez különleges ügynököt - mondta
Neff.
Diana ingerült pillantást vetett a férfira, Suarez
visszabólintott.
- Rövidek leszünk - folytatta Neff. - A főnökét keressük, de
nem találjuk. Van ötlete, hogy hol lehet most Bannick bíró?
- Hát, huh, nem. Gondolom, szombat reggel otthon van.
- Nincs.
- Hát... akkor nem tudom. Miért?
- Mikor látta utoljára?
- Csütörtök reggel benézett az irodába, az két napja volt.
Azóta nem beszéltem vele.
- Úgy tudjuk, orvosi kezelés alatt áll.
- Igen. Rák. Talán valami bajba került? Vagy mi történt?
- Nem, egyáltalán nem. Egy másik nyomozás kapcsán
felmerült pár dolog. Néhány rutinkérdés, ennyi.
Ez elég homályos volt ahhoz, hogy ne jelentsen semmit,
remek zsaruduma, de Diana úgy döntött, hogy nem kötözködik.
Bólintott, mint aki tökéletesen átlátja a helyzetet.
- Szóval, nincs ötlete, hogy hol lehet? - kérdezte Neff.
- A bíróságon már biztos jártak. Van saját kulcsa, akkor jön-
megy, amikor akar.
- Igen, már megnéztük. Nincs ott. És otthon sincs. Szokott
esetleg máshova is menni?
Diana pár másodpercig a meccset nézte, nem tudta, mit
mondjon. - Van egy nyaralója a tengerparton, de csak ritkán jár
oda.
- Megnéztük azt is. Nincs ott.
- Jó, hát azt mondják, hogy nem került bajba, de akkor miért
keresik mindenütt?
 - Beszélnünk kell vele.
- Nyilván.
Suarez közelebb lépett, keményen a szemebe nézett. -
Asszonyom, ön az FBI- jal beszél. Hadd emlékeztessem, hogy
törvénybe ütközik, ha nem mond igazat.
- Maga most hazugnak nevez engem?
- Nem.
Neff megrázta a fejét. Nem. - Nagyon fontos, hogy mielőbb
megtaláljuk - mondta.
Diana Suarezre pillantott, majd Neffre nézett. - Nem
leheletlen, hogy visszament Santa Fébe. Ott kezelik,
vastagbélrákkal. Nézzék, a bíró úr nagyon zárkózott ember, és
maga intézi az utazásait is. Szabadságot vett ki, és nem beszéli
meg a dolgait senkivel. - Suarezre nézett. - őszintén. Fogalmam
sincs, hol lehet - mondta lefegyverző nyíltsággal.
- Az elmúlt negyvennyolc órában nem váltott repülőjegyet -
mondta Neff.
- Amint mondtam, nem én intézem az utazásait.
- Tudja a Santa Fé- i kórház nevét?
- Nem.
Neff és Suarez egymásra nézett. Bólintottak, mintha
hinnének neki. - Szeretném, ha ez a beszélgetés köztünk
maradna, rendben? Nem jegyzőkönyvezzük.
- Más szóval - szólt közbe Suarez - , ne szóljon róla a
bírónak, ha esetleg beszél vele. Rendben?
- Persze.
- Ha beszél neki rólunk, felelősségre vonhatják magát
bűnpártolásért vagy akár bűnrészességért.
- Azt hittem, azt mondták, nem csinált semmi rosszat.
- Még nem. Ha jót akar, ne szóljon senkinek.
- Értettem.

◙
Allie- ról csak annyit tudott, hogy valahol a Karib- tengeren
van, figyeli, követi, elfogja a rossz fiúkat. Azt is elárulta, hogy
ez most egy közös akció a DEA- val, a kábítószer- ellenes
bűnüldözőkkel. Valami nagy leszámolás zajlik, de aztán Lacy
azt is kipuhatolta, hogy a dolog már majdnem három éve tart.
Neki csak Allie biztonsága számított, de már nyolc napja
elment, és azóta semmi hír róla. Kezdett belefáradni, hogy a
barátja folyton úton van, bár sejtette, hogy ez már Allie- nek is
sok. Lacy nem tudta elképzelni, hogy egy olyan férfi felesége
legyen, aki állandóan eltűnik. A nagy beszélgetésük egyre
közeledett, alig pár hét, amelyben mindent kimondanak majd,
és semmit sem tartanak vissza. Bonyolult, mégis egyszerű.
Vagy elkötelezzük magunkat egymás és egy másfajta jövő
mellett, vagy befejezzük, és nem vesztegetjük tovább az időt.
Minden tagja fájt, a jóga és a fizikoterápia valamilyen
keverékével nyújtotta az izmait és az ízületeit, harmincperces
gyakorlat, naponta kétszer kellett nekifeszülnie. Hirtelen
megszólalt a telefon. 10:04 volt. Biztos Jeri az, friss híreket
szeretne hallani.
Ehelyett újsütetű cimborája, Clay Vidovich nem túl kellemes
hangját hallotta, még egy napja sincs, hogy találkoztak az FBI
pensacolai megbeszélésén. Elnézést a szombat reggeli
zavarásért, kezdte Vidovich, bár nem úgy tűnt, hogy egy kicsit
is zavartatja magát.
- Nem találjuk ezt az embert, Lacy - mondta. - Van valami
ötlete?
- Huh, nincs, Mr. Vidovich...
- Clay, ha kérhetem. Azt hittem, tegnap már túljutottunk a
formaságokon.
- Rendben, Clay. Nem ismerem ezt az pasast, soha nem is
láttam, fogalmam sincs, merre van. Sajnálom.
- Tudja ez a bíró, hogy a BFT is vizsgálódik az ügyben? És
hogy maga is érintett?
 - Nem vettük fel vele a közvetlen kapcsolatot. Nem vagyunk
kötelesek, amíg túl nem jutunk egy ügy kezdeti kiértékelésén.
De valószínű, hogy igen.
- De hát honnan tudná?
- Hát a forrásunk, Betty Roe, úgy gondolja, hogy Bannick
mindent hall, mindent lát. És Bettynek eddig többnyire igaza
volt. Ha egy testület egy bíró után kutakodik, annak valahogy
híre megy. Az emberek szeretnek fecsegni, különösen az
ügyvédek és a bírósági tisztviselők. Szóval igen, jó esély van rá,
hogy Bannick tudja, hogy nyomozunk.
- De azt nem tudhatja, hogy maga az állami rendőrséghez és
az FBI- hoz fordult.
- Clay, gőzöm sincs, hogy mit tud Bannick.
- Jogos. Nézze, nem szeretném tönkretenni a szombat
délelőttjét, de biztonságos helyen van?
Lacy körülnézett a lakásában. A kutyájára pillantott.
Megnézte a bejárati ajtót is, biztos volt benne, hogy bezárta. -
Hogyne, persze. Itthon vagyok. Miért?
- Egyedül van?
- Most kémkedik utánam?
- Ahogy mondja. De felelőtlen lennék, ha nem mondanám
meg, hogy jobban éreznénk magunkat, ha nem lenne egyedül,
legalábbis amíg meg nem találjuk.
- Most komolyan beszél?
- Halál komolyan, Lacy. Ez a csóka, ez a hivatalban lévő bíró
eltűnt, és harminchat órája nem tudni, hogy merre jár. Bárhol
lehet, és veszélyes lehet. Meg fogjuk találni, de addig
helyesebb, ha nagyon óvatos.
- Nem lesz semmi bajom.
- Hát persze. Hívjon, ha megtud valamit.
- Úgy lesz.
Lacy a telefonjával a kezében az ajtóhoz ment, megnézte,
hogy tényleg bezárta- e. Gyönyörű tavaszi reggel volt, kicsit
hűvös, de felhőtlen, és úgy tervezte, a kedvenc kertészetében
vesz pár tő azáleát, és elülteti őket a kis kertjében. Korholta
magát, amiért egy ilyen tökéletes napon hagyja megijeszteni
magát.
Allie valahol messze rendőrösdit játszik. Darren az új
barátnőjét levitte a tengerpartra. Lacy körbejárta a lakást,
ellenőrizte az ajtókat és az ablakokat, és közben még mindig
szidta magát. Hogy ellazuljon, leereszkedett a jógamatracára, és
összehajtogatta magát. Két mély lélegzetvétel után a telefonja
ismét megszólalt. összerezzent. Miért ilyen ideges ma?
örült, amikor meghallotta Gunther hangját. A bátyja
bocsánatot kért, amiért kedden elmulasztotta a heti hívást;
természetesen kritikus fontosságú beruházási megbeszélése volt
az új építészcsapatával.
Lacy elnyúlt a kanapén, és sokáig beszélgettek. Kiderült,
hogy mindketten unják magukat. Gunther jelenlegi barátnője,
már ha valóban van komoly barátnője, szintén elutazott. Miután
Gunther rájött, hogy Lacynek nincs semmi terve délutánra,
felélénkült, és megpendítette, hogy akár együtt is
ebédelhetnének.
Alig két hete, hogy legutóbb találkoztak, ezért némileg
elkedvetlenítő volt, hogy ilyen hamar újra a húgához akar
repülni. Erősen valószínű, hogy a bankok pillanatokon belül
bekerítik.
- Egyórányira vagyok a reptértől, maga a repülés nyolcvan
perc. Délután kettő? Mit szólsz?
- Jól hangzik.
Bármennyire is problémás a bátyja, mégiscsak jó érzés lenne,
ha ott töltené mellette a következő huszonnégy órát.
Meggyőzné Gunthert, hogy maradjon vacsorára, aztán aludjon
is nála, és egy idő után óhatatlanul szóba kerülne a kártérítési
ügy is.
Előbb- utóbb túl kell esniük ezen a beszélgetésen.
 
 38.

Előszörre nem vette föl, aztán másodszorra sem. Nem volt

szokatlan, főleg szombaton. Hívja újra, utasította Bannick.
- Letenné azt a fegyvert, kérem? - kérdezte.
- Nem.
Bannick ott ült másfél méterre tőle, háttal a tűznek, a rőfnyi
kötéldarab lazán átvetve a vállán. - Próbálja meg újra - mondta.
A bokáját és a lábát már nem érezte, de talán jó is volt ez így.
Teljesen elzsibbadtak, így ha eltörtek, a fájdalmat sem érezte.
De a zsibbadás felfelé sugárzott a lábában, és úgy érezte,
megbénult. Kérte, hadd használhassa a mosdót. Bannick nemet
mondott. Órák óta nem mozdult, és fogalma sem volt, hány óra
lehet.
Harmadszorra már felvette Lacy.
- Szia, Lacy, itt Jeri! Hogy vagy, drágám? - énekelte olyan
derűsen, amennyire emberileg ez lehetséges, miközben egy
tizenöt centis mordály követte minden mozdulatát. Bannick
néhány centivel megemelte a fegyvert.
Elbeszélgettek az időjárásról, a gyönyörű tavaszi napsütésről,
aztán rátértek a lényegre, hogy az FBI mennyire hiábavalóan
keresi Bannicket.
- Soha nem fogják megtalálni - mondta Jeri, és derekasan
állta Bannick rideg pillantását.
Behunyta a szemét, és belekezdett a mesébe: Egy névtelen
informátortól egyértelmű tárgyi bizonyítékot kapott, amivel
elkaphatják Bannicket. Telefonon ezt nem lehet megbeszélni -
személyesen kell találkozniuk, mégpedig sürgősen. Egy
kétórányira lévő motelben rejtőzik, és nem érdekeli, mit
tervezett estére Lacy. Mondja le.
- A kocsim a motel déli oldalán áll a parkolóban - mondta. -
Tedd le a kocsidat az enyém mellé, látni fogom az ablakból. És
Lacy, kérlek, egyedül gyere. Megoldható?
- Persze. Nincs veszély, ugye?
- Nem több, mint máskor.
A beszélgetés rövid volt, és amikor befejezte, Bannick még
mosolygott is. - Látja? Maga nagyon is tehetséges hazudozó.
Jeri visszaadta neki a telefont. - Kérem, ne hozzon olyan
méltatlan helyzetbe, hogy nem enged ki a mosdóba.
Bannick eltette a fegyvert meg a telefont, és lenyúlt, hogy
kinyissa a bilincset, és eloldja a láncot. Megpróbálta felsegíteni,
de Jeri ellökte magától. - Csak adjon egy percet, jó?
Bizonytalanul állt egy- két pillanatig, amíg a vér leért a
lábába és a lábfejébe, és éles nyilallásokban visszatért a
fájdalom. Bannick odanyújtott neki egy sétabotot, muszáj volt
elfogadnia, hogy stabilizálja magát. Nagy volt a kísértés, hogy
végigvágjon vele rajta, hogy egyetlen elkeseredett ütéssel
legalább képletesen megfizessen az áldozatokért, de túlságosan
bizonytalanul állt a lábán. Különben is, Bannick könnyedén
megtorolná, és a következmények csúnyák lennének.
Becsoszogott egy kis szobába, ahol Bannick a pisztollyal várta,
aztán sikerült bezárnia a szűk, kád és zuhanyzó nélküli
fürdőszoba ajtaját. Ablak sem volt, egyetlen halvány
villanykörte pislákolt. Végre enyhíthetett a végtelen feszülésen,
de még sokáig ült elégedetten a vécén, mert végre- valahára
egyedül lehetett.
Elégedetten? Halott volt, és tudta ezt. Hát mit tett Lacyvel?
Még egyszer öblített, bár szükségtelen volt. Bármi jó, amivel
húzhatja az időt. Bannick végül aztán bekopogott. - Idő van.
Igyekezzen.
 A szobában Bannick az ágy felé biccentett. - Itt pihenhet.
Hamarosan visszaérek. Az az ablak zárva van, és amúgy sem
nyílik Ha bármi hülyeséget csinál, tudja, mi fog történni.
Majdnem megköszönte, de visszafogta magát, és
végignyújtózott az ágyon. A hely és az idő tökéletes a szexuális
erőszakhoz, de nem aggódott. Nyilvánvalóan ez meg sem
fordult a bíró fejében.
Bár a kalyibában meleg volt, magára húzott egy poros
takarót, és hamarosan elálmosodott. A fáradtság, a félelem és
valószínűleg a kábítószer utóhatása még mindig dolgozott a
testében.
Amikor elaludt, Bannick bedobott egy Benzedrint, és
megpróbált ébren maradni.

Gunther szeretett felvágni a csinos lányok előtt, még ha az a

csinos lány a húga is, ezért az az ötlete támadt, hogy elrepül
ebédelni és remek tengeri herkentyűket falatozni. Azt állította,
hogy a világnak azon a részén minden kisrepülőgép- pilóta
ismeri a Beau Willies Oysterst a louisianai Houma közelében.
A bő kilométer hosszú leszállópályát három oldalról víz vette
körül, a landolás nem volt éppen sétagalopp. Ha viszont
sikeresen földet ért az ember, akkor az étterem már csak tíz perc
séta volt. Napközben a vendégek többsége pilóta volt, akik az
izgalmas móka mellett szívesen lakmároztak a remek ételekből
is.
Amikor kiszálltak a gépből, Lacy megnézte a telefonját. Jeri
kétszer is hívta. Másodpercekkel később újra hívta, és
miközben követte a bátyját a Beau Willie- hez, váltottak pár
szót. Bár a hívás kissé rejtélyes volt, a hír lélegzetelállító:
Egyértelmű bizonyíték, amelynek alapján elkaphatják
Bannicket.
 Az étvágya ugyan elillant, de azért sikerült fél tucat nyers
osztrigát legyűrnie, közben pedig figyelte, ahogy Gunther egy
tucatnyi osztrigát fai fel előételnek, majd egy sült osztrigás
spéci louisianai szendvicset is betolt. Váltottak pár szót Trudy
néniről, letudták ezt is. Gunther megkérdezte, van- e valami
újdonság Allie- fronton, és megint elárasztotta a tanácsaival. Itt
az ideje, hogy férjet találjon magának, családot alapítson, és
végre ne kelljen attól rettegnie, hogy egyedül éli le az életét.
Lacy emlékeztette a bátyját, hogy valószínűleg ő az utolsó
ember, akire hallgatna, ha a téma a hosszú távú elköteleződés.
Az ilyesmin mindig jót nevettek, és Gunther sportszerűen vette
a lapot. Lacy is megkérdezte, hogy ki az aktuális csinoska, de
Gunther ugyanolyan blazírtnak tűnt, mint két héttel korábban.
- Van egy kérdésem vagy inkább kérésem - mondta Lacy,
miközben a jeges teáját szopogatta. Gunther eljátszott a
gondolattal, hogy ledönt egy hideg sört, osztrigát végül is még
soha nem evett sör nélkül, de hát mégiscsak el kell vezetnie
visszafelé is a repülőgépet.
- Bármit.
- Most kaptam egy hívást, ami megváltoztatja a terveimet.
Van egy Crestview nevű húszezres kisváros Pensacolától
egyórányira keletre, ott kell találkoznom egy fontos tanúval este
kilenckor. Lehetséges lenne, hogy ott szállsz le? Ott aztán
lehetne autót bérelni.
- Valószínűleg. Egy ekkora városnak már biztos van reptere.
Történt valami?
- Nagy újság van - mondta Lacy, és körülnézett. Egy vízparti
asztalnál ültek, a többi asztal üres volt. Majdnem délután öt óra
volt, ebédhez túl késő, vacsorához túl korán. Mivel szombat
délután volt, a bár megtelt sörözgető helybéliekkel.
- Említettem legutóbb, hogy nyomozunk egy bíró után, aki
vélhetőleg gyilkosságot követett el.
- Hogyne, emlékszem. Nem ilyenek a szokásos eseteid.
 - A legkevésbé sem. Ez a mostani hívás a legfontosabb
tanúnktól érkezett, azt mondja, fontos információja van. Muszáj
találkoznom vele.
- Crestview- ban?
- Igen. Hazafelé útba esik. Megállhatnánk ott?
- Ha jól értem, ma este nem megyek vissza Atlantába.
- Lécei. Nagyon sokat segítenél. Meg örülnék, ha nem
kellene egyedül lennem.
Gunther elővette a telefonját, és felment a netre. -
Megoldjuk. Úgy látom, autót is tudunk bérelni. Veszélyesnek
ígérkezik?
- Nem hiszem. De nem árt egy kis óvatosság.
- Hú, ez tetszik!
- De ez szigorúan bizalmas ügy, Gunther.
A bátyja felnevetett, körülnézett. - És vajon kinek mondanám
el?
- Maradjon csak köztünk, kérlek.

Az ágya mellett állt a sötét szobában, és hallgatta Jeri nehéz

légzését. Az ösztönei azt súgták, hogy fogja a bal kezében lógó
kötelet, és végezzen vele. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.
Gyorsan, könnyedén megtehetné, aztán letöröl mindent, és
elhajt. Napokba telne, mire megtalálnák.
Egyrészt gyűlölte Jerit azért, amit tett vele. Romba döntötte a
világát, és az élete már soha többé nem lesz a régi. Ö és csakis
ő követte, egyedül, és most vége a játszmának. Másrészt
viszont nem tudta nem csodálni ennek a nőnek a bátorságát, az
eszét, a kitartását. Jobb munkát végzett, mint egy sereg állam
sok száz rendőre, és neki most menekülőre kell fognia.
Az ágyra dobta a kötelet, fogott egy éterrel átitatott
mikroszálas kendőt, és Jeri arcához szorította. Ahogy a foglya
megrándult, egyik karját a nyaka köré kulcsolta, és a kezével a
lehető legszorosabban tartotta a kendőt. Jeri küzdött és
rúgkapált, de nem volt ellenfél. Eltelt egy perc, és ernyedni
kezdett. Amikor már nem mozdult, Bannick elengedte, és
eltette a kendőt. Elővett egy injekciós tűt, és lassan,
módszeresen Jeri karjába szúrta, ötszáz milligramm ketamin,
elég ahhoz, hogy Jeri órákig se ébredjen föl. Eljátszott a
gondolattal, hogy még egy adagot bead neki, de ezt
kockázatosnak találta. Lehet, hogy soha nem ébredne fel tőle.
Ha meg kell ölnie, akkor csinálja rendesen.
Átment a másik szobába, tűzre vetett még néhány aktát,
felvette a bilincseket és a láncokat, és az ágyhoz vitte őket.
Erősen a háta mögé szorította Jeri csuklóit, és lezárta a
bilincseket. A bokáját a láncokkal rögzítette, és a móka
kedvéért könnyedén Jeri nyaka köré helyezte a nejlonkötelet.
Mint mindig, Bannick most is műanyag kesztyűt viselt, de a
biztonság kedvéért azért letörölte a felületeket. Újra ellenőrizte
az ablakokat, lehetetlenség volt kinyitni őket. Rossz állapotú,
régi kunyhó volt, az ablakokat a használatlanság és a beszáradt
festék szilárdan beragasztotta. Elégette az utolsó iratokat is, és
amikor meggyőződött róla, hogy a tűz már nem ég nagy
lánggal, bezárta a faház egyetlen ajtaját. Kilépett a verandára, és
megnézte az óráját. 7:10. Crestview- tói nagyjából egyórányira
volt északra, a Gantt-tó közelében, Alabamában.
A földút úgy kanyargóit az erdőben, hogy csak néha lehetett
kilátni róla a tóra. Itt- ott elhaladt egy- egy kocsibejáró mellett,
de a többi házikót nem lehetett látni. Bannick rákanyarodott egy
kavicsos útra, és intett két ápolatlan, quaddal lavírozó
tizenévesnek. Megálltak, megnézték, ahogy elhalad mellettük.
Jobban örült volna, ha nem látja meg senki, és
morfondírozott is kicsit, visszamenjen- e a faházhoz, nehogy
kíváncsiskodni akarjanak ezek a fiúk. De elhessegette a
gondolatot, ez már paranoia. A kavicsos útból aztán nemsokára
aszfaltozott megyei út lett, hamarosan pedig Bannick már dél
felé haladt az autópályán.
 
 39.

Sötét volt már, amikor Lacy megpillantotta a fehér Camryt a

motel parkolójában. Ahogy Jeri kérte, a bérelt autóval ott
parkolt le mellette, és kiszállt. Gunther a kocsiban maradt.
Bement az előcsarnokba, és mivel pár perccel korábban
érkezett, egy kicsit bóklászott az ajándékboltban, megnézett
néhány képeslapot. 9:10- kor Gunther egy oldalajtón benyitott,
és köszönt a recepciósnak. Lacy beszállt a liftbe, Gunther a
lépcsőn ment. A folyosó rövid volt, talán ha tíz szoba mindkét
oldalon, és a távolban egy vörösen világító tábla mutatta a
kijáratot. Lacy megállt a 232- es szoba előtt, és vett egy mély
levegőt. Háromszor kopogott, és ebben a pillanatban minden
fény kialudt.
A folyosó túloldalán Bannick a laptopjával kikapcsolta a
villanyt és a biztonsági kamerákat, aztán ledobta az ágyra.
Elővett egy éteres kendőt, és kinyitotta az ajtót. Lacy
meghallotta, és éppen akkor fordult meg, amikor a férfi a
sötétben feléje vetődött. Sikerült elkiáltania magát. - Hé! -
Ebben a pillanatban a bátyja a koromsötétben a semmiből
feléjük ugrott, és rájuk vetette magát. Mindhárman a földre
zuhantak. Lacy felsikoltott, és valahogy talpra vergődött.
Bannick a támadója felé csapott, ütött, rúgott. Gunther a bordái
közé kapott egy rúgást, és felnyögött. Miközben a két férfi
hevesen dulakodott, Lacy sikoltozva a folyosó végébe rohant.
Valaki kinyitotta az ajtót. - Hé, mi folyik itt?
- Hívja a rendőrséget! - kiáltotta Lacy.
 Gunther megszédült, amikor Bannick az arcába rúgott.
Arrébb kúszott, próbált megkapaszkodni valamiben, de nem
talált semmit. Bannick beviharzott a szobájába, felkapta a
laptopját, és a kijárat felé futott.
Lacy és Gunther megtalálta a lépcsőt, lefutottak a sötét
előcsarnokba. A recepciós egy zseblámpával hadonászott. -
Nem tudom! - magyarázta néhány vendégnek. - Nem tudom!
Ugyanez történt tegnap este is.
- Hívja a rendőrséget! - szólt neki Lacy. - Megtámadtak
minket az emeleten.
- Ki támadta meg magukat?
Hát ez egy hosszú történet, gondolta Lacy. - A franc tudja! -
mondta. - Siessen, elmenekül! - Egyre több vendég botorkált le
a sötétben, egyre több zseblámpa villant.
Gunther talált egy széket, és leült, hogy ápolja a sebeit. - A
rohadék akkorát tud rúgni, mint egy öszvér - mondta még
mindig kábultan. - Azt hiszem, eltörte a bordáimat. - Ahogy a
dolgok kezdtek lenyugodni, Lacy leült melléje. Várták a
rendőrséget. - Fel kell hívnom Jerit - mondta. - Nagy bajban
lehet.
- Ki az a Jeri?
- Betty Roe. A segítőnk. A forrásunk. Majd később
elmagyarázom.
Jeri nem vette fel a telefont, ami egyáltalán nem volt
szokatlan. Lacy végigpörgette a legutóbbi hívásait, és beütötte
Clay Vidovich számát. A férfi a második csörgés után felvette,
és Lacy elmondta neki, hol van, mi történt, és hogy biztos
benne, Ross Bannick megvezette őket. Nem tudta egyértelműen
azonosítani a támadót, de minden összeállt. Bannick
bizonyosan menekül. Nem, nem látta, hogy milyen autót
vezetett. Vidovich egyórányira tőlük épp vacsorázott a
csapatával Pensacola belvárosában. Azonnal értesíti a floridai
állami rendőrséget, és szól a mobile- i hatóságoknak, hogy
nézzenek utána Jennek. Lacy biztos volt benne, hogy nem
fogják otthon találni. Vidovich máris indul oda hozzájuk, Lacy
addig szóljon a motelben, hogy ne nyúljanak a két szobához.
Pár perc múlva villogó kék lámpákkal megérkezett a helyi
rendőrség. Az előcsarnokban káosz uralkodott, a vendégek a
félhomályban ténferegtek. A motel központi világítási paneljét
és biztonsági hálózatát feltörték, és a személyzetből senki sem
tudta, mit kellene vele csinálni. Lacy elmondta, amit tudott, és
általános leírást adott Bannickról. Nem, fogalma sincs róla,
milyen autót vezethet, ők is hívták az állami rendőrséget, de
mivel nem volt leírás a járműről, nem tudták, hol is kezdjék.
Egy recepciós két kis zacskó jéggel jelent meg, az egyiket
Gunther bordáira, a másikat az állára, amely megduzzadt, de
valószínűleg nem tört el. Még mindig kissé bódult volt, és
nagyon fájt, amikor levegőt vett, de nem panaszkodott, és
vissza akart menni a repülőgépéhez. Egy alkalmazott beüzemelt
egy hordozható gázgenerátort, és hirtelen kivilágosodott az
előcsarnok. Ahhoz nem volt elég áram, hogy a
légkondicionálók is működjenek, a hőmérséklet gyorsan
emelkedett. A vendégek közül többen kisétáltak a parkolóba, és
a kocsijuk körül őgyelegtek.

Leküzdötte a késztetést, hogy ezerrel száguldjon az állami

autópályán, és a sebességét a megengedett határérték közelében
tartotta. A túlreagálás csak még több bajt okozna, ezért arra
kényszerítette magát, hogy megfontoltan vezessen. Közben
átgondolta, mi is történt az imént. Pályafutása során most
először került csapdahelyzetbe, és nem volt kétséges, hogy
hibázott. De mint mindig, most is műanyag kesztyűt viselt, és
tudta, hogy nem hagyott sehol ujjlenyomatot, sem semmifajta
bizonyítékot. A szobába csak egy okostelefont meg egy
laptopot vitt be, és most már mindkettő egy Crestview melletti
tó fenekén volt. A jobb válla fájt a verekedéstől, vagy minek is
lehetne nevezni. Nem vette észre a férfit, nem is hallotta, hogy
jön. Csak egy másodpercig fogta Lacyt, aztán rögtön
megtámadták, leteperték. Aztán az a nő máris sikoltozni
kezdett.
Valószínűleg Darren Trope lehetett, Lacy kollégája. A kurva
anyját.

Hamarosan átért Alabamába, tett egy kitérőt, és áthajtott a

Conecuh erdőn. Ahogy közeledett a kilencezer lakosú
Andalusia városához, úgy döntött, hogy körbekerüli. Már
majdnem fél tizenegy volt ezen a mozgalmas szombat estén, a
hekusok nyilván nagy erőkkel kiszálltak a motelhez. Nem volt
szüksége GPS- re, mert megjegyezte, hol mennek az autópályák
meg az alsóbbrendű utak. Meglátta a Gantt- tó irányába mutató
táblákat, és hol jobbra, hol balra kanyarodva annak az irányába
haladt. Áthajtott a csendes Antioch falucskán, egy árva lelket
sem látott sehol. Az utak egyre szűkültek. A kavicsos útig már
csak alig három kilométer volt hátra, amikor döbbenten
érzékelte, hogy hátulról kék fények közelednek. Nem lépte túl a
megengedett sebességet, tudta, hogy nem hajtott gyorsan. A
környéken sehol nem voltak közlekedési lámpák, nem
hajthatott át a piroson sem. Még jobban lelassított, és értetlenül
bámult a járőrkocsira, amely elszáguldott mellette. Hát,
szombat este van, valószínűleg kocsmai verekedés. A kék
lámpák elviharzottak.
Gyorsan megöli, és máris megy tovább. A kunyhó tiszta, ott
sincs semmi nyom. Mint ahogy sehol. Tökéletes csomóval
díszíti majd a munkáját, ha már ez a nőszemély annyira
kíváncsi volt rá.
 A kavicsos út egyre mélyebbre futott az erdő sötétjében, ahol
a faház várta. Hirtelen újabb kék fények villantak, egy másik
megyei járőr volt mögötte. Szinte a megállásig lassított, félreállt
az útból. A kocsi eliramlott mellette, centikkel kerülte el az
autóját, nyomában porfelhő kavargott. Itt valami nem stimmel.
Ráfordult a földútra, amely a faház bejáratánál végződött,
olyan mélyen az erdőben, hogy senki sem láthatta, aki csak úgy
véletlenül a környéken jár. Ott volt a tisztás, meg az átjáró a
kerítésen, lehúzódott az útról. Betolatott a bokrok közé, kiszállt,
és a faház felé sietett. Ahogy a földút kanyarodott, hirtelen
szörnyű látvány tárult eléje. A kunyhónál bűnügyi helyszínelés
zajlott, rendőrök és kék fények mindenütt.
A két tizenöt- tizenhat éves forma fiú még sötétedés előtt
érkezett quaddal. Észrevették, hogy fust gomolyog a
kéményből, ebből tudták, hogy valaki ott tölti a hétvégéjét, de
az ezüstszínű Tahoe éppen akkor ment el. Figyelték a faházat,
figyelték az utat, és jóval sötétedés utánig vártak, mielőtt
berúgták volna a bejárati ajtót. Fegyvereket,
horgászfelszerelést, bármi értékeset kerestek. Semmi ilyesmit
nem találtak, viszont megláttak egy halott fekete nőt az ágyon,
a csuklóját hátrabilincselték, a bokáját összeláncolták.
Pánikba estek, elmenekültek, és csak egy kis boltnál álltak
meg, amely este zárva volt. Egy telefonfülkéből felhívták a 911-
et, és bejelentették, hogy egy halott nőt találtak a Crab Hill
Road mellett lévő régi Sutton-faházban. Amikor a diszpécser a
nevüket kérdezte, lecsapták a kagylót, és hazairamodtak.

Jerit mentőautóval az alabamai Enterprise város regionális

kórházába szállították. Ébren találták, erősen bódult állapotban,
és bár kiszáradt és rettenetesen émelygett, de gyorsan gyógyult.
Éjfélkor már el tudta mondani az állami rendőrségnek, hogy mi
történt. Bannick annyira elkábította, hogy nem látta a járművét,
így arról semmit nem tudott. A rendőrség azonban gyorsan
kutakodni kezdett, és hamarosan meglett a márka, a modell és a
rendszám.
Hajnali egykor egy nyomozó felhívta Lacyt. Otthon volt
Tallahassee- ben, biztonságban, és a testvérét ápolta, akit
addigra már megröntgeneztek, és fájdalomcsillapítókat is adtak
neki. A nyomozó mosolyogva nyújtotta a telefonját Jerinek.
Amikor meghallották egymás hangját, könnyekre fakadtak.

Ekkor Tahoeján hamis texasi rendszámmal Bannick már

Birmingham külvárosában járt; a nemzetközi repülőtér
parkolójában hosszabb időre is letehette az autót. Az éjszakai
holmiját gyorsan összecsomagolta, és a táskával a kezében
belépett a főterminálba. Egy kávézóban ütötte el az időt,
megivott egy kávét. Talált egy üléssort, ahonnan kilátás nyílt a
kifutópályákra, és megpróbált aludni egy kicsit. Egy újabb
fáradt utazó. Amikor hatkor kinyitott az Avis pultja, odasétált,
és elbeszélgetett az ügyintézővel. Felmutatott egy hamis
jogosítványt meg egy álnévre kiállított előre feltöltött
hitelkártyát, kibérelt egy kaliforniai rendszámú Hondát, és az új
autóval nyugatnak indult a repülőtérről. Hosszú, nagyon hosszú
út. A következő húsz órában gyakorlatilag megállás nélkül
vezetni fog, és készpénzzel fizet majd a benzinért, a
serkentőkért, a megszámlálhatatlan csésze feketekávéért.
 
 40.

Vasárnap reggel fél nyolckor két csapat FBI- ügynök és

technikus, valamint néhány helyi rendőr lecsapott Bannick
világára. Az egyik csoport egy feszítővassal behatolt a házába,
és hatástalanította a biztonsági rendszerét, de csak miután a
szomszédok felriadtak. A második csapat Diana Zhang és egy
gondnok segítségével behatolt a Chavez megyei bíróság
épületébe, és elkezdte átkutatni Bannick íróasztalát,
iratszekrényeit, könyvespolcait, mindent, amihez csak
hozzáérhetett. Hamar rájöttek, hogy az iratszekrények üresek,
miként az íróasztal fiókjai is. Diana meglepődött, hogy mennyi
személyes tárgya hiányzik. Bekeretezett fényképek,
kitüntetések, oklevelek, levélbontók, tollak, írótömbök,
papírnehezékek. Bannick íróasztalához ment, hogy megkeresse
az iratokat, amelyekkel legutóbb a főnöke dolgozott, de a
fiókokat üresen találta. Az asztali számítógépét nem sikerült
bekapcsolni, és a merevlemeze hiányzott. Kivitték egy
furgonba, hogy elszállítsák a laboratóriumba.
Az otthonában a technikusok találtak egy hűtőszekrényt,
amely gyakorlatilag üres volt, ahogyan az összes szemetes is.
Az ágy jelentős részét frissen mosott ruha és törülköző foglalta
el nagy kupacokban. A kis dolgozóban sem telefont, sem
laptopot nem találtak. Az asztali számítógépet itt sem lehetett
bekapcsolni, elszállították ezt is. A merevlemeze eltűnt. Egy
ilyen kutatás órákig, ha nem napokig tart, de az hamarosan
kiderült, hogy az otthonát és a bírósági irodáját nagyon
gondosan letisztogatták. A nyilvánvaló felületek kétórás
porozása után egyetlen látens ujjlenyomatot sem sikerült
azonosítani. A technikusok azonban nem adták fel,
módszeresen dolgoztak tovább, és bíztak benne, hogy előbb-
utóbb találnak néhány ujjlenyomatot. Lehetetlen úgy élni és
dolgozni valahol évekig, hogy az ember ne hagyjon maga után
valamit.

Jerit délben kiengedték. Még mindig émelygett, és nem tudott

enni, de az orvosok nem tehettek mást, mint hogy
gyógyszerekkel tömték. Fájt a feje, és a lüktetésen az ibuprofén
sem segített sokat. A csuklója és a bokája gémberedett és
zsibbadt volt, de lassanként egyre érzékenyebbé vált. Denise-
szel kétszer is beszélt, és megnyugtatta, hogy egészséges, és
biztonságban van, nehogy leutazzon hozzá, nincs miért. Ketten
kísérték, két fiatal és igencsak jóképű FBI- ügynök, az egyik a
sofőr, a másik a hátsó ülésen próbált jópofizni, megállás nélkül
dőlt belőle a szó. Jeri azonban most nem volt vevő erre, pár
perc múlva békén is hagyták. Az utasablakon bámult kifelé, és
újra meg újra átélte az elmúlt negyvennyolc órát. Még most
sem tudta elhinni, hogy életben van.
De Bannicket sehol nem találták. Jetinek régóta
meggyőződése volt, hogy ez az ember bármire képes,
különösen arra, hogy nyomtalanul elillanjon. Tegnap is azzal
dicsekedett, hogy eltűnik valami távoli helyre. Ahogy fogytak a
kilométerek, és teltek az órák, Jerit szörnyű kétség kezdte
emészteni. Mi van, ha Bannick felszívódik? Ha soha nem
állítják bíróság elé? Ha az irtózatos bűntettei megtorlatlanok
maradnak? Mi van, ha az ő két évtizedes magányos erőfeszítése
hiábavalónak bizonyul?
 Mobile szóba sem jöhet. Hiszen Bannick ott járt a lakásán,
becsöngetett, pontosan tudja, hol lakik. Követte a motelbe,
elrabolta, senki nem látta, nem hagyott semmilyen nyomot.
Soha nem hagy nyomot. Jeri azon tépelődött, hazatérhet- e még
valaha.
Két órával később beértek Tallahassee- be, és hamarosan már
a belvárosban kanyarogtak. Amikor megálltak a felújított
raktárépületnél, Lacy már várta a lépcsőn. Megölelték egymást,
hosszan sírtak, aztán bementek.
Allie néhány órával korábban ért haza, és Lacy elmondta
neki, mi történt. Aztán pillanatokon belül Gunther vette át a
szót, élvezte a hős szerepét. Lacynek szemernyi kétsége sem
volt, hogy idő múltával, ahogy Gunther újra és újra elmondja, a
történet egyre színesebb lesz, és a sorozatgyilkos elleni
rettenthetetlen támadása előbb- utóbb legendássá válik.
Lacy megkérte az egyik ügynököt, hogy hozzon pizzát. A
másik az ajtó mellett ült, őrködött. Odabent ők négyen a
nappaliban egymás szavába vágva mesélték izgatottan, kivel mi
történt. Egy idő után már egész derűsek lettek, akkor pedig
mindannyian elnevették magukat, amikor a mindig élénk
Gunther az egyik mondata közepén megállt, hogy a bordáit
szorongassa. Duzzadt állkapcsa nem akadályozta meg, hogy
hosszan részletezze a mondandóját.
Hogy megkönnyebbüljön, Jeri elmesélte a Bannickkel
folytatott beszélgetéseit. A bíró a gyilkosságok egyikét sem
ismerte be nyíltan, de kelletlenül elfogadta Jeri elbeszélésének
egyes részleteit. Tagadta Ashley Barasso megölését, ez azonban
aligha hihető. Ennél sokkal aggasztóbb, hogy állítólag másokat
is megölt, akikről Jerinek nem volt tudomása.
Ötkor megérkeztek a szövetségi épületben lévő FBI- irodába.
Clay Vidovich üdvözölte őket, és mindenkit hellyel kínált a
nagy tárgyalóban az asztal körül. A jó hír az volt, hogy Bannick
garázsában találtak két látens ujjlenyomatot. A rossz hír meg
az, hogy nem a hüvelykujjáról származtak. Biztos volt azonban
benne, hogy találnak még ujjlenyomatokat, bár meglepte őket,
hogy Bannick milyen őrületes precizitással sikált le mindent.
Bannick mobiltelefonja Cresrview-ban megszűnt működni,
valószínűleg eldobta. Az elmúlt hetvenkét órában Ross Bannick
nevű ember nem foglalt repülőjegyet. A titkárnője nem tud róla
semmit. A környéken senki családtagja nem él, csak egy nővére
valahol nagyon messze, de már régóta nem tartják a
kapcsolatot.
Mindazonáltal Vidovich biztos volt benne, hogy meg fogják
találni. Már javában zajlik az országos hajtóvadászat, pusztán
idő kérdése az egész.
Jeri ebben nem volt olyan biztos, de megtartotta magának a
gondolatait. Amikor végre megnyugodott egy kicsit, beszélni
kezdett az elmúlt két napjáról. Most még nem igazán érzi jól
magát, de majd hétfőn részletesebben beszámol mindenről.
Hála istennek, hogy valaki rátörte a kalyiba ajtaját.
 
 41.

Amarillóban megállt annyi időre, hogy feladjon egy expressz

FedEx- küldeményt. Feladóként saját magát jelölte meg, és a
Chavez megyei bíróságon lévő hivatali címét. A címzett Diana
Zhang volt, ugyanezen a címen. Ha minden a tervek szerint
megy, akkor hétfő délután ötig megérkezik, és kedd délelőtt fél
tizenegyig kikézbesítik neki.
Bérelt autóját hétfőn reggel 8:00- kor letette a Pecos
Mountain Szanatórium előtt, és egy pillanatra megcsodálta a
távolban hullámzó gyönyörű hegyeket. A felső kategóriás
rehabilitációs intézet egy domboldalban épült, és alig látszott a
kanyargós útról. Kesztyűt váltott, és letörölte a kormányt, az
ajtókilincseket, a mobiltartót és a médiaképernyőt. Az elmúlt
húsz órában folytonosan kesztyűt viselt, és tudta, hogy nem
lehet semmi nyom az autóban, de nem kockáztatott. Kis
táskájával besétált a puccos előcsarnokba, és jó reggelt kívánt a
recepciósnak.
- Időpontom van dr. Joseph Kassabianhoz - mondta
udvariasan.
- Megmondaná a nevét?
- Bannick. Ross Bannick.
- Foglaljon helyet, kérem. Máris szólok neki.
Leült egy káprázatos bőrkanapéra, és megcsodálta a kortárs
művészeti alkotásokat a falon. Havi ötvenezer dollárért a
részeges kuncsaftoknak nyilván kijár a kellemes környezet. A
Pecos Szanatóriumba sűrűn jártak rocksztárok, hollywoodi
hírességek és eleganciát kedvelő sznobok, és annak ellenére,
hogy meglehetősen közismert volt, a Pecos büszke volt arra,
hogy kerülni akarta a feltűnést. Bizalmasan kezelte a páciensek
titkait, és ezért aztán ódákat zengtek róla.
Dr. Kassabian perceken belül megjelent, és elvonultak a
folyosó végén lévő irodájába, ötven körüli volt, egykori függő.
- Hát nem mindannyian azok vagyunk? - tette fel a költői
kérdést korábban, még a telefonban. Leültek egy kicsi
asztalhoz, és méregdrága ásványvizet kortyolgattak.
- Mesélje el a történetét - mondta meleg, barátságos
mosollyal. Vége a megpróbáltatásoknak. A legmegfelelőbb
helyen van.
Bannick a kezével megtörölte az arcát, és úgy tűnt, mindjárt
elsírja magát. - Csak alkohol, semmi drog. Vodka, legalább egy
liter naponta, már évek óta. Viszonylag jól szuperálok még, de
bíró vagyok, a munkám megterhelő, és muszáj leszoknom az
italról.
- Ez bizony sok vodka.
- Soha nem elég, és mindig csak egyre rosszabb. Ezért
vagyok itt.
- Mikor ivott legutóbb?
- Három napja. Rövid időre mindig sikerül letennem, de
leszokni képtelen vagyok. Ebbe belepusztulok.
- Akkor detoxikálásra valószínűleg nincs szüksége.
- Nem, nincs. Már voltam ilyen kezelésen, doktor úr. Az
elmúlt öt évben ez a harmadik elvonókúrám. Szeretnék egy
hónapig maradni.
- A korábbi két kezelése milyen hosszú volt?
- Mindkettő egy hónap.
- Harminc nap nem elég, Mr. Bannick. Nekem elhiheti. Ennyi
idő alatt valóban kiürül a szervezete, és jól érzi magát, de
legalább hatvan napra van szüksége. Mi általában kilencven
napot szoktunk javasolni.
 Na persze. Havi ötvenezerért.
- Meglátjuk. Nekem most harminc is megváltás lenne. Csak
józanítson ki, kérem.
- Megoldjuk. Nagyon jók vagyunk abban, amit csinálunk.
Bízzon bennünk.
- Köszönöm.
- Be fogom mutatni a gazdasági igazgatónak, ő intézi majd a
papírmunkát, ilyesmi. Van biztosítása, vagy magánszemélyként
fizeti majd a számlát?
- Magánszemélyként. Biztos anyagi hátterem van.
- Még jobb.
- Jó, nézze, választott tisztségviselő vagyok, így a titoktartás
elsődleges szempont. Senki sem tudhatja meg, hogy itt vagyok.
Egyedülálló vagyok, nincs családom, néhány barát, de senkinek
sem mondtam el. Még a titkárnőmnek sem.
Kassabian doktor úr elmosolyodott, mert mindig ezt szokták
mondani. - Higgyen nekem, Mr. Bannick, a bizalom nálunk
kiemelten fontos. A táskájában mi van?
- Csak néhány dolog, ruha, fogkefe, ilyesmi. Nem hoztam
sem telefont, sem laptopot, sem semmiféle más technikai
kütyüt.
- Nagyszerű. Úgy nagyjából egy hét múlva már használhat
telefont. Addig semmit.
- Tudom. Nem ez az első menetem.
- Értem. De a táskájának a tartalmát leltárba kell vetetnem.
Az első két hétre szép lenvászon köntöst adunk, Ralph Lauren.
- Remek.
- Autóval van?
- Bérelt. Repülővel jöttem.
- Oké. A papírmunka után teljes orvosi vizsgálatot végzünk.
Ez nagyjából ki is tölti a délelőttöt. Maga és én együtt
ebédelünk, csak mi kerten, és elbeszélgetünk a múltról és a
jövőről. Aztán bemutatom a tanácsadójának.
 Bannick bólintott, mint aki elismeri a vereségét.
- Örülök, hogy józanul jött be - mondta dr. Kassabian. - Jó
kezdet. El nem tudja képzelni, milyen állapotban tántorog be
ide néhány szerencsétlen.
- Nem érzem magam józannak, doktor úr. Egyáltalán nem.
- A legjobb helyen van.
Átmentek a szomszéd szobába, az volt a gazdasági igazgató
irodája. Bannick kifizette az első tízezer dollárt, hitelkártyával,
a többi negyvenezer dollárról kötelezvényt írt alá. Dr.
Kassabian elkérte a táskáját. Amikor végeztek a felvételivel,
megmutatták neki az első emeleten lévő, meglehetősen tágas
szobáját. Dr. Kassabian kimentette magát, és megismételte,
hogy az ebédnél találkoznak. Amikor Bannick végre egyedül
maradt, gyorsan levette elegáns nejlon taktikai utazóövét, és
apró műanyag zacskókat vett ki a rejtett belső zsebekből. A
zacskókban két doboz tabletta volt, amelyekre majd később lesz
szüksége. Egy komód alá rejtette őket.
Bekopogott egy steward, és összehajtogatva köntösöket és
törölközőket nyújtott át neki. Megvárta, amíg Bannick
levetkőzik a fürdőszobában, majd elvitte a ruháit, beleértve az
övét és a cipőt is.
Bannick lezuhanyozott, felvette az egyik puha köntöst,
végignyúlt az ágyon, és elaludt.

Lacy, Jeri és Allie kivitték Gunthert a repülőtérre, ahol

megvárták, míg kigurul és felszáll. Utána már egészen ünnepi
hangulatba kerültek. Visszatértek az FBI irodájába, ahol Clay
Vidovich és két másik ügynök fogadta őket. Jeri aláírt egy
tanúvallomást, amely a Bannick fogságában töltött
hétvégéjének a részleteit taglalta. Ennek alapján
elfogatóparancsot adtak ki emberrablás miatt, és a pensacolai
régiót kivéve szétterítették az egész országban. Biztosak voltak
benne, hogy Bannick nem Északnyugat- Floridában van, a
barátai és ismerősei figyelmét pedig nem akarták felkelteni a
körözéssel.
Vidovich beszámolt nekik a Bannick irodájában és
otthonában végzett házkutatásokról, és hosszasan
bosszankodott azon, hogy nem találtak több ujjlenyomatot. Az
FBI átkutatta az összes ismert ingatlanját, de mindeddig semmi
használhatót nem találtak.
Az iroda lassanként kezdett megtelni, ahogy más ügynökök
is megjelentek. Nyakkendők meglazítva, ingujjak feltűrve,
gallérok kigombolva. Minden jel arra mutatott, hogy
végigdolgozták a hétvégét. Lacy felhívta Darrent, és szólt neki,
hogy jöjjön ő is. Titkárnők kávét, vizet, süteményt hoztak be
tálcán.
Tíz órakor Vidovich megnyitotta az értekezletet. Szólt, hogy
kapcsolják be mind a két kamerát. - Ez csak tájékoztató jellegű.
Mivel maga nem gyanúsított, Jeri, nem kell tájékoztatnom a
jogairól.
- Ez megnyugtató - mondta Jeri, mire nagy derültség támadt.
- Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy maga nélkül
most nem lennénk itt. Az elmúlt húsz évben végzett nyomozói
munkája egyszerűen briliáns. Valójában a csodával határos.
Soha nem találkoztam még ilyesmivel. Úgyhogy a családok és
az egész amerikai bűnüldöző közösség nevében köszönetét
szeretnék mondani önnek.
Jeri zavartan bólintott, és Lacyre nézett.
- Még nem kapták el - mondta.
- De el fogjuk.
- Remélem, minél hamarabb.
- Szeretném, ha az elején kezdené. Maga már sokaknak
elmondott sok mindent, de kérem, avassa be a jelenlévőket.
 Az apja halálával és annak következményeivel kezdte, a
nyomok hiányával, a hónapokkal, amelyek úgy teltek el, hogy
alig volt bármifajta kapcsolata a rendőrséggel, és egyáltalán
nem történt semmi előrelépés. És hogy mi lehetett az indíték.
Évekig próbált választ találni erre a kérdésre. Ki lehetett Bryan
Burke világában az, aki akár csak egyetlen rossz szót is
mondott volna róla. Se rokonok, se kollégák, talán egy- két
diák. Nem voltak üzleti ügyletei, nem voltak partnerei, nem
voltak szeretői, nem voltak féltékeny férjek a háttérben. Végül
Ross Bannicknél állapodott meg, de kezdettől fogva tudta, hogy
csak találgat. Nagyon bizonytalan tipp. Esélytelen, hogy bármit
is bizonyítani tud, nem volt más, csak a hiperaktív képzelete.
Beleásta magát Bannick múltjába, fiatal pensacolai ügyvéd
korától minden lehetőt összeszedett róla, és lassan megszállottá
vált. Tudta, hol élt Bannick, hol dolgozott, hol nőtt fel, hova járt
templomba, hol golfozott hétvégenként.
A Ledgerben ráakadt egy régi történetre Thad Leawoodról.
Helybéli fiatalember, aki gyanús körülmények között
elköltözött a városból, majd jóval később meggyilkolták. Annak
alapján kötötte Bannickhez, amit a cserkészek nemzeti
nyilvántartásában talált róla. Amikor végül meglátta a
gyilkosságról készült helyszíni fotókat, a kirakós egy fontos
darabja a helyére került.
Folytonosan dörzsölgette a csuklóját. - A kutatásaim szerint a
következő Ashley Barasso volt, 1996- ban. Bannick azonban
most szombaton azt mondta, hogy nem ő ölte meg.
Vidovich a fejét rázta. Murray ügynökre nézett, akinek
szintén kétségei voltak. - Hazudik - mondta Murray. - Megvan
az akta. Ugyanaz a kötél, ugyanaz a csomó, ugyanaz a módszer.
Ráadásul ismerte a nőt a miami jogi egyetemről.
- Én is ezt mondtam neki - vetette közbe Jeri.
- De miért tagadná? - kérdezte Vidovich.
 - Van egy elgondolásom - mondta Jeri, miután ivott egy korty
kávét.
Vidovich elmosolyodott. - Rögtön gondoltam - mondta. -
Halljuk.
- Ashley harmincéves volt, a legfiatalabb áldozat, volt két
kicsi gyermeke, három- és másfél évesek. Bent voltak a házban,
amikor az édesanyjukat megölték. Talán Bannick látta őket.
Talán egyszer az életben bűntudatot érzett. Talán ez az egyetlen
gyilkosság, amelyiknek az emlékétől nem tud szabadulni.
- Van benne ráció - mondta Vidovich. - Már ha ebben az
egészben van bármi ráció.
- Bannick beteg elméjében van. Soha nem ismerte be egyik
gyilkosságot sem, de azt is mondta, hogy kihagytam néhányat.
Murray a papírjai között kotorászott. - Lehet, hogy találtunk
egyet, amelyet kihagyott. 1995- ben az alabamai Decatur
közelében meggyilkoltak egy Preston Dili nevű férfit. A
tetthely a szokásos. Nincsenek szemtanúk, nincs használható
kriminalisztikai jelentés, ugyanaz a kötél és a csomó. Még
mindig folytatjuk a kutatást, de úgy tűnik, hogy Dili egykor
Pensacola környékén élt.
Jeri megrázta a fejét. - Örülök, hogy kihagytam egyet.
- Ez így legkevesebb öt olyan áldozat, akiknek köze volt a
környékhez. Bár igaz, egyikük sem élt ott, amikor
meggyilkolták őket.
- Leawood kivételével csak átutazóban voltak - mondta
Vidovich. - Elég sokáig éltek ott ahhoz, hogy találkozzanak
valahol, valamikor.
- És mindez huszonhárom év alatt - mondta Neff. - Magán
kívül, Jeri, aligha lett volna képes bárki arra, hogy összefüggést
találjon a gyilkosságok között.
Jeri nem reagált, de senki más sem. A megjegyzés igazsága
vitathatatlan volt.
 
 42.

Utolsó reggelijét egyedül költötte el. A konyha hétkor nyitott, ő

alig pár perccel később érkezett, pirítóst és rántottat kért, töltött
magának egy pohár grapefruitlevet, kivitte a tálcáját a teraszra,
és egy napernyő alól csodálta a távoli hegyek fölött a
varázslatos napfelkeltét. A reggel csendes és nyugodt volt. A
többi páciens, akikkel nem kívánt találkozni, egy újabb
ragyogó, józan reggelre ébredt. Tekintetük tiszta és bizakodó
volt.
Békében volt a világgal, és ehhez a nyugalomhoz hozzájárult
néhány reggeli előtti váliumtabletta is. Nem sietett, élvezte az
ételt. Amikor végzett, visszavitte a tálcát, és a szobájába ment.
Az ajtajára egy steward közben kiragasztotta az aznapi
programját. Csoportos túra kilenckor, tanácsadás fél
tizenegykor, ebéd és így tovább.
Elrendezte a papírmunkát, aztán hozzákezdett. Műanyag
kesztyűt húzott, és letörölt mindent a szobában és a
fürdőszobában. A komód alól kivette a kis tablettás
csomagokat, visszament a fürdőszobába, és magára csukta az
ajtót. Ledugaszolta a mosdókagyló lefolyóját, eresztett hét-
nyolc centi vizet, majd beledobott két csomag sósavtablettát.
Ahogy a tabletták a vízhez értek, pukkanásokkal és sistergéssel
kísért bugyborékolás kezdődött, és másodperceken belül a víz
mintha forrt volna. Két másik csomagból negyven, egyenként
30 milligrammos oxikodontablettát rázott ki, bevette őket, és
egy papírpohárnyi vízzel leöblítette őket. A csomagokat, a
papírpoharat és a kesztyűt lehúzta a vécén. Fogott egy kis
kéztörlőt, és hogy elnyomja vele a várható gyötrelmes
reakciókat, a szájába tömte, majd mind a tíz ujját belemártotta a
fortyogó szupersavba. A fájdalom azonnali és kíméletlen volt.
Eltorzult arccal szűkök, de nem vette ki a kezét, a sav pedig
átégette a bőr első rétegét, majd kezdte szétmarni a másodikat.
A keze mintha parázson lángolt volna, és érezte, hogy gyengül.
Amikor a térdei megrogytak, megragadta a mosdókagyló
peremét, kihúzta a dugót, és kinyitotta az ajtót. Az ágyára
zuhant, kiköpte a kéztörlőt, és a kezét a lepedő alá dugta.
Azután elvesztette az eszméletét, és megszűnt a fájdalom.

Diana a fogadópultnál volt, amikor 10:35- kor megérkezett a

FedEx- boríték. Egy pillantást vetett a feladó nevére és címére,
majd bevitte a borítékot az irodájába, és becsukta maga mögött
az ajtót. Három napja az irodát és a többi helyiséget szinte
megállás nélkül ostromolták az FBI nyers, sőt goromba
technikusai, és szüksége volt az egyedüllétre.
Remegett a keze, amikor feltépte a csomagolást, és kivette a
borítékot, amelyben négy A4- es írólapot talált. Az első egy
neki szóló levél volt. Ez állt benne:
Kedves Diana! Amikor ezt olvassa, én már halott leszek.
Sajnálom, hogy ezt kell tennem magával, de nincs más, akihez
fordulhatnék. Kérem, hívja fel dr. Joseph Kassabiant a Santa Fe
melletti Pecos Mountain Szanatóriumban, és tájékoztassa, hogy
maga a titkárnőm, a végrendeleti végrehajtóm és az egyetlen
örökösöm. A mellékelt végrendeletben foglaltak szerint úgy
rendelkezem, hogy a holttestemet azonnal hamvasztassa el, és a
hamvaimat szórássá szét a Pecos- hegységben, itt Új-
Mexikóban. Semmilyen körülmények között ne szállíttassa
vissza a testemet Florida államba, és ne engedélyezze a
boncolást. Holnap küldje el a sajtóközleményt Jane Kempemek
a Pensacola Ledgerhez. Kérem, a rendőrséget csak akkor
tájékoztassa, amikor már tovább nem halasztható. Ross.
Diana elfojtott egy sikolyt, levegő után kapott, és elejtette a
papírokat. Amikor felvette őket, sírva fakadt. A második lap
volt a sajtó közlemény. Ez állt benne:
Ross Bannick táblabíró ma reggel elhunyt egy egészségügyi
intézményben az új- mexikói Santa Fe közelében.
Vastagbélrákkal kezelték. 49 éves volt. Bannick bíró az elmúlt
tíz évben büszkén szolgálta a huszonkettedik bíróság körzet
polgárait. Pensacola szülötte volt, Cullman városában élt. A
Floridai Egyetemen, majd a Miami Egyetem jogi karán szerzett
diplomát. Ezt követően csaknem tizenöt évig magánpraxist
folytatott Pensacolában, majd2004- ben bírónak választották.
Nőtlen volt, szülei, dr. és Mrs. Herbert Bannick már elhunytak,
egyetlen nővére, Katherine LaMott a Georgia állambeli
Savannah- ban él. Virágok helyett a család az Amerikai
Rákellenes Társaság számára kér adományokat.
Gyászszertartás nem lesz.
A harmadik lap címe ez volt: Ross L. Bannick végakarata. Ez
állt benne:
Alulírott Ross L. Bannick, józan elmém, emlékezetem és
cselekvőképességem teljes birtokában ezennel jelen iratot
végakaratommá nyilvánítom, és kijelentem, hogy minden
korábbi rendelkezésem kifejezetten és megmásíthatatlanul
visszavonásra kerül. Ezt az okiratot kizárólag én készítettem, és
minden tekintetben az én végső, saját kezűleg írt
végrendeletemnek tekintendő.
 1. Végendeleti végehajtómnak hűséges barátomat, Diana
Zhangot jelölöm ki, és utasítom őt, hogy a lehető
leghamarabb folytassa le a hagyatéki eljárást. Lemondok
arról, hogy a végehajtóm bárkinek is beszámoljon
rendelkezéseim végehajtásáról.
2. Utasítom a végrehajtómat, hogy maradványaimat
haladéktalanul hamvasztassa el, és hamvaimat szórássá
szét a Pecos- hegységben, Santa Fe mellett.
3. Minden vagyonomat Diana Zhangnak adományozom és
hagyom örökül.
4. A szokásos havi számlákon kívül nincsenek
kötelezettségeim. Csatolom a vagyonelemek listáját.
Aláírás: Ross L. Bannick.
A negyedik lap a végrendelethez volt fűzve. A kimutatás nyolc
bankszámlát sorolt fel hozzávetőleges egyenlegükkel;
Cullmanban lévő otthonát, amelynek értéke hétszázezer dollár;
egy tengerparti nyaralót, amelynek értéke 550 ezer dollár;
részvénytársaságok tulajdonában lévő két bevásárlóközpontot;
és egy részvényportfóliót, amelynek értéke 240 ezer dollár.
Diana egy jó ideig túlságosan kába volt ahhoz, hogy
megmozduljon, és gondolkodni sem tudott tisztán. A pillanat
borzalma kizárta, hogy a bíró vagyona felkeltse az
érdeklődését.

Sikerült felmennie az internetre, és megtalálta a Pecos

Mountain Szanatórium honlapját. Szenvedélybetegek
szanatóriuma? Ennek így semmi értelme. Felhívta a számot,
ahol azt mondták, hogy dr. Kassabian nem elérhető. Az
elutasítás nem volt elfogadható opció a számára, és
nyomatékkal megismételte, hogy rendkívül sürgős ügyben jár.
Amikor végre elérte az orvost, elmagyarázta, hogy ki ő, mit
akar és így tovább. Kassabian megerősítette, hogy Bannick
meghalt, azt mondta, hogy túladagolásnak tűnik.
Visszahívhatná később? Nem, az lehetetlen. A doktor ezután
hajlandó volt a telefonnál maradni, és addig beszélgettek, amíg
a halottkém meg nem érkezett.
Diana megtalálta Neff különleges ügynök névjegykártyáját,
és felhívta az FBI- t. A szanatórium barátságos menedékhely
volt nehéz sorsú emberek számára, akik új életet akartak
kezdeni. Ide nem meghalni jöttek az emberek. Dr. Kassabiannal
még soha nem esett meg, hogy egy páciense meghalt volna, és
nem tudta, mit tegyen. Azt a legkevésbé sem akarta, hogy egy
ilyen traumatikus esemény felkavarja a többi beteget. A Diana
Zhanggal folytatott második beszélgetésében a végrendeleti
végrehajtó megemlítette a hamvasztás iránti kérést, és
elmagyarázta, hogy egyértelmű utasításokat kapott az
elhunyttól arra vonatkozóan, hogy halála után mi történjék a
maradványaival. A józan ész azonban azt diktálta, hogy amíg
nem jelennek meg kompetens hatóságok a helyszínen, addig a
holttestet és a szobát érintetlenül kell hagyni. Amikor két FBI-
ügynök érkezett a Santa Fé- i irodából, nem örült ugyan a
jelenlétüknek, de megkönnyebbült, hogy a szükséges
döntéseket valaki más hozza meg helyette. Amikor közölték
vele, hogy Bannick bírót emberrablás vádjával körözik,
vicceskedni próbált. - Hát, azt hiszem, elkéstek.
Beléptek a szobába, és Bannickre bámultak.
- Úton van pár technikus kollégánk, fontos, hogy
ujjlenyomatot vegyünk tőle - mondta az egyik ügynök.
- Hát ez akadályokba ütközhet - mondta Kassabian doktor.
Lassan lehajolt, megfogta a takaró egyik csücskét, és félrehúzta.
Bannick keze groteszk módon feldagadt, az ujjait feketére
marta a sav, a körmei szétmállottak és semmivé váltak. A
ruháját és az alatta lévő lepedőt rozsdaszínű folyadék mocskolta
be.
- Úgy tűnik, számított rá, hogy jönnek - mondta Kassabian az
ügynököknek.
- Aha - mondta a másik ügynök. - Ne nyúljon semmihez.
- Nyugi, eszemben sincs.
 
 43.

Éppen befejezték az ebédet egy belvárosi kávézóban, amikor

sürgős hívás érkezett Clay Vidovichtól. Rohantak a szövetségi
épületben lévő FBI- irodába, ott vártak egy- két percet a
tárgyalóban Vidovichékra, aki Neff és Suarez ügynökök
társaságában jött sietve. Nyilvánvaló volt, hogy híreik vannak.
Vidovich nem is ült le, úgy mondta. - Ross Bannick meghalt.
Nyilvánvaló túladagolás egy Santa Fe melletti rehabilitációs
klinikán.
Jeri összezuhant, a kezébe temette az arcát. Lacy is
túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.
- Tegnap kora reggel jelentkezett be - folytatta Vidovich - , és
körülbelül három órája találtak rá holtan, a szobájában. Az
ottani ügynökeink mindent megerősítettek.
- Mi van az ujjlenyomatokkal? - kérdezte Allie.
- Nagyon bizonytalan. Most kaptam egy videót az egyik
ottani ügynökünktől. Akarják látni?
- Miről? - kérdezte Lacy.
- Az emberünkről a rehabon. Van egy nagyon szemléletes
része.
Jeri megtörölte a szemét, és az ajkába harapott. - Én igen -
mondta. - Látni akarom.
Murray ügynök megnyomott néhány gombot egy rablétén, és
a Vidovich mögötti nagy képernyőn elindult a videó. Vidovich
kilépett a projektor fény nyalábjából, mindenki az
okostelefonnal készült felvételre meredt. Bannicket nem
mozdították meg, hanyatt feküdt, csukott szemmel, félig nyitott
szájjal, borotválatlanul. Egy szikra élet se volt benne. A szája
egyik sarkából fehér folyadék szivárgott. A kamera lassan
haladt lefelé a testén, és megállt két kezénél, amelyeket egymás
mellé helyeztek az ágyéka fölött.
- A halála előtt valószínűleg valamilyen savba mártotta a
kezét - magyarázta Vidovich.
- A kurva anyját! - mormolta Allie, de jól hallhatóan.
A kamera most ráközelített az ujjakra, Lacy félrenézett.
- Az ujjlenyomatokról kérdezett - mondta Vidovich. - Ez
problémás lehet. A károsodás szemmel láthatóan jelentős, ezek
a sebek nem fognak begyógyulni. Most biztosan nem. Úgy
látszik, pontosan tudta, hogy mit csinál.
- Meg tudná itt állítani? - kérdezte Lacy.
Suarez ügynök lenyomta a pillanatmegállítót. - Gondoljuk
szép lassan végig - mondta Lacy. - Nyilvánvalóan szét akarta
roncsolni az ujjait, nehogy lenyomat készülhessen róluk. Ez
tudtommal a halál után is lehetséges.
- Igen - mondta Neff ügynök - , csináljuk is sokszor, feltéve,
hogy az ujjak normális állapotban vannak.
- Jó. Föltételezve, hogy használhatatlanná akarta tenni az
ujjlenyomatait, és föltételezve, hogy korábban már
valamiképpen megváltoztatta őket, nem lenne észszerű feltevés,
hogy tudott a részleges hüvelykujjlenyomatunkról?
Vidovich elmosolyodott, bólintott. - Dehogynem. Bannick
valahogy megtudta, hogy van egy ujjlenyomatunk.
Mindenki Jetire nézett. Megrázta a fejét. - Fogalmam sincs.
- De miért izgatná ez Bannicket? - kérdezte Allie. - Ha
amúgy is öngyilkosságra készül, miért érdekelné, hogy utólag
elkapják?
- Ne próbálj meg Bannick fejével gondolkodni - felelte Jeri. -
Halálvágya volt, ami nem szokatlan a sorozatgyilkosoknál.
Nincs hozzá elég akaraterejük, hogy felhagyjanak azzal, amit
csinálnak, ezért azt akarják, hogy valaki más állítsa meg őket. A
tönkretett hírnév. A szülők emlékének a meggyalázása.
Mindannak az elvesztése, amiért dolgozott.
- A leghíresebb sorozatgyilkosok közül nem is egynek erős
halálvágya volt - mondta Vidovich. - Például Bundy vagy Gacy.
Egyáltalán nem szokatlan.
A videó véget ért. - Vissza tudna menni az elejére? - kérdezte
Jeri. Suarez megnyomta a gombot, és ismét Bannick kísérteties
arcát látták. - Itt állítsa meg, kérem - mondta Jeri. - Itt, igen.
Holtan akarom látni. Régóta vártam már erre.
Vidovich elgondolkodott, Lacyre és Allie- ra nézett. - Zűrös
helyzet alakulhat ki - mondta kis szünet után. - Új végrendeletet
hagyott hátra, ez most már nyilvánvaló, néhány konkrét
utasítással. Azt akarja, hogy azonnal hamvasszák el, és a
hamvait szórják szét az ottani hegyekben. Milyen kedves. Mi
persze meg akarjuk őrizni a holttestet, és őrült módon
vadászunk egy hüvelykujj nyomatra. A probléma az, hogy
tulajdonképpen nincs az őrizetünkben. Egy halottat nem lehet
letartóztatni. A végzésünk abban a pillanatban érvényét
vesztette, amikor meghalt. Most beszéltem a washingtoni jogi
osztállyal, vakarják a fejüket.
- Nem engedhetik, hogy elhamvasszák - mondta Lacy. -
Szerezzenek bírósági végzést!
- Ez azért nem ilyen egyszerű. Melyik bíróságtól? A
floridaitól? Az új- mexikóitól? Nincs olyan törvény, amely
előírná, hogy egy halottat haza kell szállítani, és otthon kell
eltemetni. Ez az ember mindent eltervezett, és arra utasította a
végrendeleti végrehajtóját, hogy ott a távolban hamvasszák el,
és ne legyen boncolás.
Jeri még egyre a halott ki merevedett arcát nézte. Megrázta a
fejét. - Még a sírjából is tönkre akar tenni minket.
- De vége van, Jeri - mondta Lacy, és átfogta a vállát.
 - Ennek most már soha nem lesz vége. Bannicket soha nem
állítják bíróság elé. Megúszta, Lacy.
- Nem. Meghalt, és soha többé nem gyilkol.
Jeri idegesen krákogott. - Menjünk innen.

Allie kitette őket Lacy lakásánál, aztán hazament. Orlandóba

hívták volna dolgozni, de egy meglehetősen ingerült
beszélgetés során közölte a felettesével, hogy szüksége van
néhány nap pihenésre otthon.
A nők leültek a nappaliban, és megpróbálták feldolgozni a
történteket. Izgatottan idézték fel a részleteket, és azt
kérdezgették maguktól, mi lesz még. Mi jöhet még esetleg, ami
akár még Bannick halálhírét is felülmúlná?
Ha soha nem tudják azonosítani a részleges
hüvelykujjlenyomatot, akkor soha nem lesz semmi fizikai
bizonyítéka annak, hogy ő ölte meg Vernót és Dunwoodyt.
Ami a többi gyilkosságot illeti, csak az indítékot és a
módszert ismerték. Ilyen gyatra bizonyítékokkal lehetetlen
lenne elítéltetni őt. Most pedig, hogy halott, se a helyi, se az
állami, se a szövetségi rendőrség nem vesztegetné az idejét a
nyomozásra. Ezek az ügyek amúgy is már évtizedek óta a
süllyesztőben vannak. Miért izgatnák magukat? De Jeri biztos
volt benne, hogy mindenki örömmel fogadná, ha sikerülne
bebizonyítani Bannick bűnösségét. Lehetne tájékoztatni a
családokat, végre megnyugtatóan le lehetne zárni az aktákat.
Amit szombaton mondott a sötét alabamai kunyhóban, a
megjegyzései, a kitérői, az állításai, a tagadásai nem sokat
segíthettek a rendőrségnek. Bíróság előtt egyetlen kijelentését
sem lehetne érdemben felhasználni. Ügyelt arra, hogy semmit
ne ismerjen be egyértelműen. Elvégre mégiscsak bíró volt.
 Jeri időnként elérzékenyült, időnként pedig vigasztalhatatlan
volt. Élete munkája váratlanul és hirtelen véget ért, és nem
érzett megnyugvást. Bannick bármennyire is halott volt,
gyakorlatilag érinthetetlen maradt. Az emberrablás vádja, ha és
amennyiben valaha is kiderül, csak zavart keltene, és semmit
sem bizonyítana. A háttérben meghúzódó részleteket soha nem
hoznák nyilvánosságra. Nem tartóztatták le semmiért. A nevét
soha nem hoznák összefüggésbe az áldozataival.
De azért időnként megkönnyebbülést is érzett. A szörny már
nem volt a nyomában. Nem élt többé ugyanabban a világban,
mint Ross Bannick, akit olyan sokáig gyűlölt, hogy ez a
szörnyeteg az életének immár a részévé vált. Soha nem fog
hiányozni neki, de hogyan töltse be az űrt?
Olvasta valahol, hogy gyakran csodálni, sőt szeretni kezdjük,
akit vagy amit oly megszállottan gyűlölünk. Az életünk részévé
válhat, egy idő után már számítunk rá, egyre inkább
rászorulunk, és szükségünk lesz rá. Ez határoz meg minket.
Fél háromkor egy FBI- ügynök kopogtatott az ajtón, és
tudatta Lacyvel, hogy a kis biztonsági osztagát visszarendelték
az irodába. A veszély elmúlt, a terep tiszta. Lacy megköszönte,
és búcsút intett.
Jeri azt kérte, hogy hadd maradhasson még egy éjszakára.
Időbe telhet, amíg képes teljesen ellazulni, és jó lenne, ha
hosszú sétára indulhatna egyedül, a környéken, a campuson, a
belvárosban. Meg akarta ízlelni, milyen az, amikor úgy
kószálhat, hogy nem kell körülnéznie, nem kell aggódnia, nem
kell önkéntelenül is folyton Bannickre gondolnia. És amikor
Lacy hazajött az irodából, be akart állni melléje a konyhába,
hogy együtt főzzenek vacsorát. Már évekkel, sőt évtizedekkel
korábban abbahagyta a főzést, hiszen az estéit felemésztette a
kutatás.
Lacy azt felelte, ez természetes. Amikor elment, Jeri leült a
kanapéra, és azt ismételgette magában: Bannick halott.
 A világ jobb hely lett.
 
 44.

Diana Zhangnak soha eszébe sem jutott, hogy egyszer majd

vég- rendeleti végrehajtója lesz valakinek. Valójában egy bíró
titkárnőjeként éppen eleget tudott a hagyatéki eljárásról ahhoz,
hogy tudja, érdemes elkerülni az ilyesmit. Most, hogy
áldozatául esett korábbi főnöke akaratának, és egy nem kívánt,
bonyolultnak, sőt csaknem lehetetlennek tűnő feladat terhe
nehezedett a vállára, nemigen tudott jó képet vágni hozzá.
A negyedik oldalon szereplő vagyontárgyak listája azonban
mégiscsak megédesítette ezt a keserű kötelességet. Soha nem
gondolt arra, hogy Bannick bíró váratlanul meghal - hiszen
olyan fiatal volt - , arra pedig végképp nem, hogy egyszer majd
birtokosa lesz hátrahagyott javainak. Nem sokkal azután
azonban, hogy múlni kezdett a főnöke halála okozta sokk,
elkerülhetetlenül spekulálni kezdett az ölébe hullott hatalmas
vagyonon.
Az igazat megvallva nem érdekelte, hogy elhamvasztják- e,
vagy hogy hol temetik el, főleg, hogy az FBI ott lihegett a
nyakában. Megkérték, hogy halogassa a temetési terveket, és
ami azt illeti, minden másban is türelemre intették. Nem volt
oka sietségre. Bannicket a megyei hullaházban jegelték, jó
messzire tőle, és ha az FBI azt akarja, hogy ne siettesse a
dolgokat, akkor ez ellen nem lehet kifogása. Beleegyeztek,
hogy nem babrálják a holttestet, csak annyit kértek, hogy
részletezőn lefényképezhessék a kezét és az ujjait.
 Bőségesen idézték a Ledger szerdai számában. Ragyogó
szavakkal dicsérte egykori főnökét, és elmondta, hogy már egy
ideje beteg volt, de mivel Bannick bíró igencsak zárkózott volt,
nem beszélt neki az egészségi állapotáról. Az egész iroda
„megrendült és megdöbbent”, ahogy a kollégái és az ügyvédi
kamara tagjai is. A történet a címlap teljes alsó felét elfoglalta,
és illusztrációként egy szép fotót csatoltak a fiatal Bannickről.
Az emberrablás miatt kiadott elfogatóparancsról egy szó sem
esett.
Szerda délre az FBI lefoglalta és átkutatta a birminghami
repülőtér parkolójában hátrahagyott terepjárót, miként a Pecos
Mountain Szanatórium előtt álló bérelt autót is. Nem meglepő
módon mindkettőt gondosan letörölték, nem találtak egyetlen
ujjlenyomatot sem. A Dianának küldött FedEx- borítékon
voltak ugyan ujjlenyomatok, de egyik sem egyezett a Verno
telefonján talált részleges hüvelykujjlenyomattal. A Gantt Lake-
i faházat is átfésülték, de semmi használhatót nem találtak.
Amihez csak hozzáérhetett a szanatóriumban, a szobája és az
összes létező felület minden négyzetcentiméterét átvizsgálták,
kétszer is végigmentek mindenen, eredménytelenül. Egy
steward azt mondta, hogy többször is látta őt, de mindig
kesztyűben.
Az FBI legjobb ujjlenyomat- szakértő csapata Új- Mexikóba
sietett, és megvizsgálta Bannick összes ujját, különös tekintettel
a hüvelykujjakra. A sav mindent szétmart, mindent tönkretett.
Mivel a holttestet rövid időn belül el kellett hamvasztani,
Vidovich úgy döntött, hogy el kell távolítani a kezeket, és el
kell szállítani őket a laboratóriumba. Megemlítette a tervét
Diana Zhangnak, aki először elborzadt. Vidovich azonban azzal
érvelt, hogy miként a test, a kezek és az ujjak is némi késéssel
hamuvá válnak, mi hát ezzel a baj? Amikor Diana még mindig
hezitált, Vidovich azzal fenyegette meg, hogy szövetségi bíró
elé citálja.
 Dianának már most elege volt az új feladatköréből. Minél
tovább van Bannick a hullaházban, annál több problémát okoz.
Az biztos, hogy a holttestét soha nem fogja megnézni, sem
kézzel, sem anélkül. Ezerötszáz kilométerre volt tőle, de úgy
érezte, ez sincs elég messzire. Végül igent mondott az
amputációra, a két kezet eltávolították, és sebesen a nyugat-
virginiai Clarksburgba, a törvényszéki laborba szállították.
Ami Ross Bannick bíróból megmaradt, azt egy Santa Fé- i
krematóriumba vitték, ahol annak rendje s módja szerint hamu
lett belőle, amit aztán egy műanyag urnába töltöttek, és a
temetkezési vállalkozó további utasításig egy polcon tárolta.

Lacy a nap folyamán többször is beszélt Vidovichcsal, aztán a

fejleményeket tudatta Jetivel, aki hirtelen egyre
türelmetlenebbül haza akart menni.
Az FBI átkutatta Jeri kocsiját, de nem találtak használható
ujjlenyomatokat, viszont megtalálták a GPS- jeladót a
benzintank mellett. Clarksburgba küldték alapos vizsgálatra.
Valahogy, valahol az emberrablás rémülete és káosza
közepette Bannick magával vitte Jeri pisztolyát és a kis
kézipoggyászát, de a telefonját és a laptopját hátrahagyta. Jeri
föltételezte, hogy Bannick nem akarta megkockáztatni, hogy az
elektronikus eszközeit bemérik. A retiküljét és a kulcsait is
otthagyta. Nem volt szüksége sem a kevéske készpénzre, sem a
hitelkártyáira, és a saját járművét vezette, bár azt Jeri sosem
látta.
Ugyanaz a két jóképű ügynök, aki vasárnap elvitte a
kórházból, most Tallahassee- ben jelent meg a Camryvel és a
holmijával. Azt az utasítást kapták, hogy kísérjék vissza
Mobile- ba, és gondoskodjanak róla, hogy az ajtózárakat
mielőbb kicserélje egy szakember. Jeri nemet mondott, mire a
két fiatalember kelletlenül távozott.
Lacyvel és Allie- vel elköltött egy korai vacsorát, megölelte
mindkettejüket, szívből jövő köszönetét mondott nekik
mindenért, megígérte, hogy hamarosan újra találkozunk, aztán
indult haza, a négyórányira lévő Mobile- ba. Ahogy elhagyta a
várost, elfordította a visszapillantó tükröt, hogy ne pillantgasson
folyton hátra. Néhány szokást nagyon nehéz elhagyni.
Szertelenül kavarogtak a gondolatai, és a hangulata
szélsőségesen ingadozott. Szerencsés volt, hogy életben maradt,
és fájó csuklója mindegyre arra emlékeztette, hogy egy
hajszálon múlt az élete. Ennek az epizódnak azonban,
bármennyire rémisztő volt is, egyértelműen vége lett. A
szerencse közbenjárt az érdekében, és megmenekült a biztos
haláltól. Arra ítéltetett, hogy tovább éljen, de vajon mi célból?
Úgy érezte, mintha nem végezte volna el a feladatát, de most
akkor mi a cél, hol a cél? Elmosolyodott a kellemes gondolatra,
hogy nem él egy világban Bannickkel, de aztán szinte
káromolni lett volna kedve a dühítő valóságot, hogy Bannick
megúszta a gyilkosságokat. Soha nem fog szembenézni az
áldozataival, soha nem fogják narancssárga kezeslábasban,
bilinccsel a bokáján tárgyalóterembe hurcolni - talán épp a
sajátjába. Soha nem fogja elszenvedni azt a mérhetetlen
megaláztatást, hogy a címlapon lássa a bűnügyi
nyilvántartásból a saját fényképét, nem fogják megvetni a
barátai, nem fogják kiebrudalni a hivatalából, nem fogják
elítélni a förtelmes bűneiért, nem fogják börtönbe zárni. Nem
kerül be a történelembe mint az első amerikai bíró, akit
gyilkosságért elítéltek, és nem úgy emlékeznek majd rá mint
legendás sorozatgyilkosra. Soha nem rohad meg a
börtöncellában, amit pedig annyira megérdemelt volna.
Bűneinek a bebizonyítása nélkül az áldozatok családtagjai
soha nem fognak tudni a vélelmezhető bűnösségéről. Tudta a
nevüket, mindannyiukét. Eileen Nickleberry szülei és testvérei;
Ashley Barasso két gyermeke, akik most mindketten a húszas
éveik elején járnak; Perry Kronke özvegye és két fia; az
egyetlen „járulékos veszteség”, Mike Dunwoody családja;
Danny Cleveland gyermekei; Lanny Verno és Mai Schnetzer
családja.
És mit mondjon a saját családjának, Kaliforniában élő Alfred
bátyjának és Denise- nek? Érdemes felizgatnia őket azzal a
hihetetlen történettel, hogy megtalálta a gyilkost, de az
igazságszolgáltatás képtelen volt elítélni őt?
Miért érdekelné őket? A családban csak akkor esett szó
Bryan Burke meggyilkolásáról, ha ő, Jeri felemlítette.
Azzal vigasztalta magát, hogy végül is az ügy még nem
zárult le. Az FBI immár teljes gőzzel nyomul az ügyben, kijár
most nekik egy kis szünet. Még találhatnak Bannickre nézve
terhelő adatokat, bizonyítékokat. Ha akár csak az egyik
gyilkosságát sikerülne bebizonyítani, akkor az FBI bizonyára
tájékoztatná a helyi rendőrkapitányságokat, akik rögtön
találkozhatnának a családokkal. A teljes igazság továbbra sem
derülne ki, de talán néhány család számára megnyugvást
jelentene, ha megtudnák az igazságot.
Jeri nem hitte, hogy ő valaha is megnyugvást talál.
 
 45.

Csütörtök késő délelőtt Lacy a kis különítményével utoljára ült

össze, és nagy örömmel süllyesztették a Bannick- ügyet a
„Berekesztve” fiók mélyére, amikor Felicity sürgős hívással
szakította félbe a mosolygást. Sadelle az oxigénjét ízlelgette,
Darren pedig azon tanakodott, hogy mekkora adag lattét
hozzon.
- Betty Roe az, és azt mondja, fontos - jelentette Felicity a
kihangosítón keresztül.
Lacy a plafonra meresztette a szemét, és elgyötörten
felsóhajtott. Remélte, hogy talán lesz végre néhány napja,
amikor nem kell Jerivel beszélnie, de valójában nem lepődött
meg. Darren már épp indulni készült a kávéért, Sadelle meg
lehunyta a szemét, mintha ismét szundikálni készülne.
- Jó reggelt, Betty - mondta Lacy.
- Elhagyhatjuk már ezt a Bettyt, nem?
- Dehogynem. Hogy vagy ma reggel, Jeri?
- Csodásán! Vagy húsz kilóval könnyebbnek érzem magam,
és nem tudom abbahagyni a mosolygást, olyannyira
megkönnyebbültem, hogy megszabadultam ettől a tehertől. El
se tudom mondani, milyen jó érzés!
- Örömmel hallom, Jeri. Jó sok idő volt.
- Egy élethossznyi gyötrelem, Lacy. Évtizedekig éltem ezzel
a görénnyel. Na de nem ezért hívtalak. Nem tudtam aludni.
Egész éjjel fenn voltam, mert szöget ütött a fejembe egy újabb
kalandos vállalkozás. De a segítségedre van szükségem. Meg
Allie is jöhetne, ha otthon van.
- Elment ma reggel, gőzöm sincs, hogy hova.
- Akkor Darrent hozd. Gondolom, ő a legkönnyebben
elérhető fehér fiú.
- Azt hiszem, igen. De hova vigyem?
- Pensacolába.
- Pensacolába? Mire lenne az jó?
- Hidd el, hogy az. Bízz bennem. Azt hiszem, már
kiérdemeltem a bizalmadat.
- Az igaz.
- Akkor jó. Hagyd abba, amit csinálsz, és gyere Pensacolába.
- Jó, értem, de még mindig nem tudom, hogy minek.
Pensacola nem a szomszéd utcában van.
- Igen, igazad van. Nekem egy óra, neked három, de nagyon
fontos lehet. Ez lehetne az utolsó szög Bannick koporsójába.
- Talán képletesen. Nem volt kedve koporsóhoz.
- Jó, persze. Figyelj, Lacy, megtaláltam a terepjárót.
- Miféle terepjárót?
- Azt, amit azon a napon vezetett, amikor Biloxiban megölte
Vernót és Dunwoodyt. Azt, amit meglátott az öreg, aki ott
Neelyben, Mississippiben üldögélt a tornácán. Amikor Bannick
bedobta a mobilokat a postaládába. Azt a terepjárót.
- Igen? És? - kérdezte Lacy bizonytalanul.
- Hát azon még senki nem keresett ujjlenyomatokat!
- Várj. Szerintem azt Darren lenyomozta.
- Igen, mondjuk. 2009- es, világosszürke pickup, 2012- ben
vásárolta. Két évig volt az övé, a biloxi gyilkosságoknál
használta, majd egy hónappal később megvált tőle. Egy Trager
nevű férfi vette meg egy használtautó- kereskedésben, két
hónapig vezette, de aztán egy részeg sofőr belerohant. Az autót
totálkárosnak nyilvánította a biztosító, kifizette Tragert, és a
roncsot eladta ócskavasnak. Ez minden, amit három héttel
ezelőtt elmondtál nekem.
- Így van, most már emlékszem. Darren azt mondta, hogy
innentől zsákutca.
- Hát, nem egészen. A roncsot nem ócskavasnak adták el,
hanem bontóba, alkatrésznek. Szerintem megtaláltam a telepet,
ahol van. Pensacolától kissé északra, Milton mellett. Van GPS-
ed?
- Persze.
- Szuper. Elküldöm neked a miltoni Dusty bontó linkjét.
Biztosítóktól vesz meg roncsokat, és részenként eladja őket.
Harmincöt hektárnyi összetört autó. Megtaláltam azt a
kárszakértőt, aki a Trager- kárigényt kezelte, elég biztos benne,
hogy a pickup a Dustyhoz került.
- És akkor nekem most mi is a teendőm? - kérdezte
gyanakodva Lacy.
- Na, hát annyi, hogy mi hárman - te, én meg Darren -
elmegyünk oda, megkeressük, és alaposan megnézzük. Ha két
évig Bannicknél volt, akkor lehetnek ujjlenyomatok. Aligha
törölt le benne mindent, mert akkor még nem tudott a Verno
telefonján lévő ujjlenyomatáról. Hónapokkal azelőtt eladta.
- Harmincöt hektár?
- Ugyan, Lacy, ez lehet a nagy áttörés! Jó, hát persze tű a
szénakazalban, de az a tű ott van!
- Mennyi ideig marad meg egy ujjlenyomat?
- Akár évekig is. Persze sok mindentől függ - a felülettől, az
időjárástól, az ujjlenyomat erősségétől, meg ilyesmik.
Lacyt nem lepte meg, hogy Jeri az ujjlenyomatokban is ilyen
szakértő. - Szóljunk az FBI- nak.
- Remek ötlet... Jaj, Lacy, nekik majd akkor szólunk, ha
megvan a pickup. Aztán majd utána eldöntjük, hogy mit
csinálunk.
 Lacy első gondolata az volt, hogy előadja Jetinek, mennyire
el van havazva, hogy milyen káosz alakult ki az irodában a
távollétében, meg minden efféle, de pontosan tudta, hogy Jerit
mindez mit sem érdekelné, és csak elhessegetné a kifogásait.
Jeri egy olyan sorozatgyilkos nyomára bukkant, akiről a
rendőrség még csak nem is hallott, és mindezt úgy érte el, hogy
a végtelenségig kitartó volt. Lacy belátta, hogy egyszerűen nem
vitatkozhat.
Sadelle- re nézett, aki békésen szunyókált. - Négy előtt nem
érünk oda - mondta.
- A Dusty ötkor zár. Igyekezzetek. Csinos legyél!

Ernie a hosszú pult egyik végén ügyködött valamit, és amikor

beléptek az alkatrészosztályra, ő volt az egyetlen a négy
„munkaerő” közül, aki nem telefonált. Mosolytalanul intett
nekik, hogy menjenek oda hozzá. A dekoráció horpadt
dísztárcsák és régi kormánykerekek gyűjteménye volt, a pult
mögött pedig használt autóalkatrészekkel teli jókora tárolók
meg bödönök sorakoztak. Az egyik falnál használt
autóakkumulátorokkal megrakott állvány roskadozott. A hely
fáradt olajtól bűzlött, és mind a négy munkatársnak legalább két
koszfolt volt az ingén. Ernie sem volt kivétel, a farzsebéből
ráadásul valami olajos rongy csüngött. A szája sarkában
meggyújtatlan szivar fityegett. - Óhajtanak valamit? - morogta.
Lacy és csapata nyilvánvalóan nem illett a képbe.
Lacy megvillantotta legékesebb mosolyát. - Igen, köszönjük.
Egy 2009- es Chevrolet pickupot keresünk.
- Itten ezer olyan is van. Szűkítsük a kört, drágám.
Máskor ez a „drágám” kiverte volna nála a biztosítékot, de a
pillanat nem volt alkalmas arra, hogy helyre tegye a férfit.
- Valami alkatrészt keresnek?
 - Nem, nem igazán - felelte, még mindig széles mosollyal.
- Nézze, hölgyem, mi itt alkatrészeket árulunk, használt
alkatrészeket, semmi mást, csak alkatrészeket. Több mint
százezer roncs van odakint, és naponta kapunk újakat.
Lacy rájött, hogy így nem fognak jutni semmire.
Odacsúsztatott egy névjegykártyát. - Egy szabálysértési ügyben
vizsgálódunk. Florida állam alkalmazásában állunk.
- Maguk hekusok? - kérdezte a férfi meghőkölve. A
Dustyban minden jel szerint a készpénz volt az ász. Az adózást
rendszeresen kijátszották, a felszín alatt mindenféle kétes
üzelmek zajlottak. A három telefonálóból kettő odapillantott.
- Nem - válaszolta sebesen Lacy. Jeri néhány keréktárcsát
bámult, Darren a telefonjával babrált. - Egyáltalán nem. Csak
meg kell találnunk ezt a pickupot. - Átcsúsztatta, amit Jeri az
interneten talált.
Ernie elvette, és a hetvenes éveket idéző köpcös kis
monitorjára meredt. Az is olajfoltokkal volt tele. A homlokát
ráncolva pötyögött valamit az öregesen zörgő billentyűzeten. -
Még januárban jött be - dünnyögte végül. - Déli szektor,
nyolcvannégyes sor. - Lacyre nézett. - Na? Nézze, hölgyem, mi
itt alkatrészeket árulunk. Nem tartunk ingyenes túrákat,
világos?
- Hogyne érteném - mondta Lacy kissé emeltebb hangon. -
Egy végzéssel bármikor visszajöhetek, ha az úgy jobb.
A hökkent reakcióból a napnál is világosabb volt, hogy a
Dustynál nem látják szívesen a végzéseket. Érnie hátrafelé
biccentett. - Jöjjenek - mondta. Kivezette őket a hátsó ajtón. Az
egyik oldalon egy hosszú fémépület állt, amelynek
csarnokaiban a bontás különböző stádiumaiban lévő autók és
teherautók zsúfolódtak. A másik oldalon, ameddig a szem ellát,
többhektárnyi területen roncsautók sorakoztak. Jobbra intett. -
Ott vannak az autók - mondta, aztán balra intett. - Ott meg a
pickupok, furgonok, egyebek. Arrafelé lesz a déli szektor, úgy
nyolcszáz méter.

Keressék a nyolcvannégyes sort. Kis szerencsével megtalálják.

Ha nem akarnak itt éjszakázni, ötkor zárunk.
Darren egy golfkocsival kacskaringózó srácra mutatott. -
Kölcsönkérhetjük? - kérdezte Ernietől.
- Itten minden eladó, főnök. Kérdezze Hermant.
Ernie egyetlen további szó nélkül megfordult és elment.
Herman rábólintott, hogy öt dollárért elviszi őket a 84- es
sorhoz. Felkapaszkodtak, és hamarosan több ezer roncs és
kibelezett jármű mellett zötykölődtek. A legtöbbnek hiányzott a
motorházteteje, gumiabroncs egyiken sem volt, némelyiknek az
ablakán gaz nőtt ki. Megálltak egy szürke pickup előtt,
kiszálltak.
Lacy átnyújtott neki egy újabb ötdollárost. - Herman -
mondta - , ugye vissza tud jönni értünk záráskor?
A fiatalember elvigyorodott, eltette a pénzt, és tovarobogott.
A pickupba jobboldalt elöl rohant bele a másik autó,
alaposan szétroncsolta, de a motor nyilván ép maradt, mert már
darabjaira szedték. Körüljárták, megbámulták. - És akkor most
mit csinálunk? - kérdezte Lacy.
- Vegyük ki a maradék hengereket - mondta Darren igazi
okostojásként.
- Nem egészen - mondta Jeri. - De azért jó úton jársz. Végig
kell gondolnunk, hogy mi az, amihez Bannick biztosan nem
nyúlt. A motor például ilyen. És mi az, amit viszont biztosan
megfogott? Hát a kormány, a műszerfal, az index, a sebváltó és
minden egyéb kapcsoló, gomb meg bütyök.
- Port hoztál? - kérdezte Lacy.
 - Nem, de tudom, hogyan lehet ujjlenyomatot találni. A
tartalék terv az, hogy idehívjuk az FBI- t, hogy alaposan
átvizsgálják. Most egyelőre csak szét akarok itt nézni.
- A kesztyűtartó - mondta Darren.
- Igen, meg az ülések alatt és mögött. Gondolj a saját
autódra, meg a sok szarra, ami innen- onnan kiesik. Kesztyűt
valaki?
- Belenyúlt a táskájába, és több pár műanyag kesztyűt vett
elő. Kötelességtudóan felvették.
- Én bemászom - mondta Jeri. - Darren, te nézd meg hátul.
Lacy, próbálj benézni az ülés mögé a másik oldalon.
- Vigyázzatok a kígyókkal! - mondta Darren, mire a két nő
kis híján felsikoltott.
A széles jobb oldali ülés szétroncsolódott, az utasoldali ajtót
pedig már csak valami vékony drót tartotta. Lacy átgázolt a
gazon, és sikerült kinyitnia. Az oldalzseb üres volt. Az
utasoldalon nem látott semmi érdekeset. Jeri óvatosan lesöpörte
az üveget a vezetőülésről, és beült a kormány mögé. Jobbra
nyúlt, és megpróbálta kinyitni a kesztyűtartót, de az keményen
be volt szorulva.
Az első kör eredménytelen volt. - Ki kell nyitnunk a
kesztyűtartót - mondta Jeri. - Ha szerencsénk van, találunk
kézikönyvet meg mindenféle papírt. Minden kocsiban így
szokott lenni, nem igaz?
- Mi az a kézikönyv? - kérdezte Lacy.
- Jellemző - mormolta Darren.
Lacyben hirtelen feltört egy emlék, és elgyengült a térde.
Zihálni kezdett, lehajolt, megtámaszkodott a térdén, próbált
levegőt venni.
- Jól vagy? - kérdezte Jeri, és megérintette a vállát.
- Nem. Sajnálom. Adjatok egy percet.
- Az autóbalesete, amiben Hugo meghalt - mondta Darren
Jerinek. - Nem volt olyan rég.
 - Ó, nagyon sajnálom - mondta Jeri. - Erre nem gondoltam.
Ne haragudj.
Lacy felegyenesedett, vett egy mély levegőt.
- Hoznunk kellett volna vizet - mondta Jeri. - Bocs.
- Semmi baj. Már jobb. Menjünk, és szóljunk az FBI- nak.
Elvégzik majd ők a vizsgálatot.
- Persze - mondta Jeri - , de előbb szeretném tudni, mi van
abban a kesztyűtartóban.
Vagy két méterrel arrébb egy nagy, összetört tetejű Ford állt.
Darren odament, körbejárta, és meglátott egy kilógó
küszöblemezdarabot. Csavargatta egy kicsit, letépte, és
bemászott vele a Chevy pickupba. Új kéziszerszámát
beerőltette a sérült kesztyűtartóba, de az nem nyílt ki. Újra és
újra tolta, emelte, feszítette, de az csak nem akarta az igazságot.
A kesztyűtartó össze volt zúzva, és szorosan záródott.
- Azt hittem, erősebb vagy - jegyezte meg Lacy, ahogy
Jetivel Darren küszködését figyelték.
Darren szúrósan ránézett, vett egy mély levegőt, megtörölte a
homlokát, és új fent megtámadta a kesztyűtartót. Végre sikerült
felfeszítenie, és letörte a kis ajtót.
Rávigyorgott Lacyre és Jetire, és a küszöblemezt
belehajította a gazba. Szorosan felhúzta a kesztyűjét, aztán
lassan kivett egy vastag műanyag mappát, egy gumiabroncs-
garanciát, egy Robert Trager nevére kiállított, olajcseréről szóló
számlát, egy autóklubszórólapot meg két rozsdás csavarhúzót.
Kiadta a mappát Jetinek, és kimászott a kocsiból.
Mindhárman a zsákmányukra meredtek. - Kinyissuk? - kérdezte
Lacy.
Jeri két kézzel fogta a mappát. - Jó esély van rá, hogy
Bannick valamikor megfogta ezt. Meg az is esélyes, hogy utána
nem törölte le, nem is igazán tehette, legalábbis az elmúlt
hónapban nem, amikor mindent mániákusan lesikált.
- Menjünk biztosra - mondta Lacy és vigyük el az FBI- hoz.
 - Feltétlenül. De először pillantsunk bele. - Lassan kinyitotta
a mappát, és kivette belőle a használati útmutatót. A lapjai közé
csúsztatva volt abban minden: kiterjesztett garanciairatok, egy
Robert Trager nevére kiállított régi floridai forgalmi engedély
és két blokk egy autóalkatrész- kereskedőtől.
Hirtelen még egy kártya is kipottyant belőle, és lelibegett a
földre. Lacy felvette, elolvasta, elmosolyodott. - Bingó! -
mondta.
Bannick egyik vállalkozásának, a Waveland Shoresnak volt a
biztosítási kártyája. A 2013 januárja és júliusa közötti féléves
időszakra vonatkozott, és tartalmazta a kötvényszámot, a
biztosítási összeghatárokat, az alvázszámot és a biztosítási
üzletkötő nevét. A hátoldalon utasítások voltak arra
vonatkozóan, hogy baleset esetén mi a teendő. Lacy
megmutatta Jerinek és Darrennek, de ők féltek hozzáérni, ezért
visszatette a kézikönyvbe.
- Jó napunk van! - rikkantotta Jeri.
- Hívom Clay Vidovichot - mondta Lacy, és már vette is elő a
telefonját.
Tíz percig tanácstalanul őgyelegtek, míg végre meglátták
Hermant a golfkocsijával. Elvitte őket a főépülethez, ahol
bejelentkeztek Ernie-nél, aki természetesen tíz dollárt kért a
kézikönyvért. Lacy lealkudta öt dollárra, ami így is a floridai
adófizetők költsége, és már mentek is.
Egy órával később már Pensacola belvárosában voltak, és
Vidovich, valamint Neff és Suarez ügynökökkel üdítőt
szopogattak a tárgyalóban. Miközben a kalandjukat
részletezték, két technikus a kesztyűtartóból előkerült
kézikönyvet, biztosítási kártyát és egyéb tárgyakat vizsgálta.
- Igen, reggel már megyünk is - mondta Vidovich a gépünk
nyolckor indul. Délután érünk vissza Washingtonba. Hála
magának, Jeri, ez igencsak eredményes kiruccanás volt, nem
igaz?
 - Vegyesek az érzéseim - mondta Jeri komoly arccal. -
Megtaláltuk az emberünket, de elkapni nem sikerült, a saját
feltételei szerint távozott.
- A gyilkosságok abbamaradtak, és ez nem mindig van így.
Ezt az ügyet le tudjuk zárni, de vannak még mások is.
- Hány ügyük van most, ha nem veszi rossz néven? -
kérdezte Darren.
Vidovich Neffre pillantott, aki megvonta a vállát, mint aki
nem tudja.
- Nagyjából egy tucatnyi, a legkülönfélébbek.
- Bárki Bannickhez hasonló? - kérdezte Lacy.
Vidovich elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Nincs olyan,
akiről tudnánk, de nem teszünk úgy, mintha mindet ismernénk.
A legtöbb ilyen fazon találomra öl, és nem ismeri az áldozatait.
Bannick kivétel volt. Volt egy listája, és éveken át a nyomukban
volt. Maga nélkül, Jeri, soha nem találtuk volna meg.
Kinyílt az ajtó, és bejött az egyik technikus. - Van két nagyon
jó hüvelykujjlenyomatunk, mindkettő a biztosítási kártyáról.
Már el is küldtem a clarksburgi laborba.
Kiment, a nyomában Vidovich is távozott.
- Elsőbbséget biztosítanak nekik - mondta Suarez - , és
átfuttatják őket az adatbankon. Alig pár perc alatt több millió
ujjlenyomatot tudnak ellenőrizni.
- Bámulatos - mondta Darren.
- Na és ha van egyezés, akkor mi történik? - kérdezte Lacy.
- Nem sok - felelte Neff. - Biztosra fogjuk tudni, hogy Vernót
és Dunwoodyt Bannick ölte meg, de lehetetlen lesz végigvinni
az ügyet.
- És ha még élne?
- Akkor se lenne könnyű. Nem szívesen lennék az ügyész
helyében.
- És a többi gyilkosság? - kérdezte Jeri.
 - Sajnos nemigen tudunk mit tenni - mondta Suarez. - Az
biztos, hogy felvesszük a kapcsolatot az egyes helyi
rendőrkapitányságokkal, és elmondjuk, amit tudunk, ők majd
találkoznak a családokkal, már ha erre hajlandóak a családok.
Van, aki majd el akar beszélgetni a dolgokról, mások nem. És a
maga családjával mi a helyzet?
- Valamikor majd biztos elmondom nekik - felelte Jeri.
Miközben várakoztak, szép lassan elapadt a beszélgetés.
Darren kiment a mosdóba. Lacy töltött még üdítőt.
Vidovich széles mosollyal tért vissza. - Egyértelmű az
egyezés. Gratulálok. Most már bizonyítható, hogy Bannick bíró
valóban megölte Lanny Vernót és Mike Dunwoodyt.
Pillanatnyilag ez a maximum, amiben reménykedhetünk.
- Most nagyon innék valamit - mondta Lacy.
- Én meg arra gondoltam - mondta Vidovich hogy miután
ittunk, betolunk egy hatalmas ünnepi vacsorát. Az FBI állja a
cechet.
Jeri helyeslőleg bólintott, és letörölte a könnyeit.
 
 46.

Két héttel később Lacy és Allie Miamiba repült, autót béreltek,

és az 1- es főúton, Key Largón keresztül kényelmesen
lecsorogtak délre, Islamoradába, ahol megpihentek, és egy
vízparti teraszon urasan megebédeltek. Aztán továbbindultak,
áthaladtak Marathonon, majd amikor Key Westnél véget ért az
autópálya, megálltak. Bejelentkeztek a Pier House üdülőbe,
ahol kaptak egy óceánra néző szobát. Becsobbantak a vízbe,
sétáltak a homokban, lustálkodtak a parton, és miközben a
gyönyörű naplementét nézték, ittak egy koktélt.
A következő nap szombatra esett, reggel eljöttek Key West-
ből, egyórányi autózással Marathonba értek, és Grassy Keyben
megtalálták a Kronke család házát - egy kerítéssel, fasorral
védett fényűző villát közvetlenül a vízparton. Tízre beszélték
meg a találkozót, de néhány perccel korábban érkeztek. Jane
Kronke szívélyesen üdvözölte őket, és felvezette őket a
teraszhoz, ahol két fia, Roger és Guff már várt rájuk. Ök előző
nap jöttek le Miamiból. Pár perccel később Turnbull parancsnok
is megérkezett a marathoni rendőrségtől. Allie elnézést kért, és
a kávéjával kiment a ház elé.
A kötelező bevezető körök után Lacy a lényegre tért. - Nem
tartom fel önöket sokáig. Ahogy a telefonban is mondtam, a
Bírák Fegyelmi Tanácsának megbízott vezetője vagyok. Az a
feladatunk, hogy kivizsgáljuk a bírák ellen benyújtott, hivatali
visszaéléssel kapcsolatos panaszokat. Még márciusban
találkoztunk egy asszonnyal, akinek az apját 1992- ben
meggyilkolták. Azt mondta, kiderítette a gyilkos kilétét.
Hivatalos panaszt nyújtott be, és az állami törvények
értelmében kötelességünk volt eljárni az ügyben. Ez az asszony
azt állította, hogy a gyanúsítottja egy hivatalban lévő bíró, őt
tartja felelősnek Mr. Kronke, valamint további két férfi
meggyilkolásáért a Mississippi állambeli Biloxiban. Általában
nem szoktunk gyilkossági ügyekben nyomozni, de nem volt
más választásunk. Egy kollégámmal márciusban eljöttünk ide
Marathonba, és találkoztunk a parancsnok úrral, aki nagyon
együttműködő volt. Igazából nem jutottunk semmire, mert,
mint azt önök is tudják, nem sikerült bizonyítékot szereznünk.
Végül felvettük a kapcsolatot az FBI viselkedéselemző
egységével, ők az az elit csapat, amely sorozatgyilkosok után
nyomoz.
Kis szünetet tartott, kortyolt egyet a limonádéjából. A
vendéglátói csak úgy itták a szavait, láthatóan megrendültek.
Szinte sajnálta őket.
- A szóban forgó bíró egy bizonyos Ross Bannick, a
pensacolai körzetből. A gyanúnk szerint legalább tíz
gyilkosságért felel az elmúlt húsz évben, Mr. Kronke halála is
az ő lelkén szárad. Három héttel ezelőtt öngyilkosságot követett
el egy Santa Fe melletti addiktológiai intézetben. Egy
ujjlenyomat egyértelműen összekapcsolja őt a két biloxi
gyilkossággal, arra azonban még mindig nincs bizonyíték, hogy
Mr. Kronke- ot is ő ölte meg. Az indítékon és a módszeren
kívül nincs más kapaszkodónk.
Jane Kronke megtörölte a szemét, Guff megsimogatta az
édesanyja karját.
- Mi az indíték? - kérdezte Roger.
- 1989- re nyúlik vissza a dolog, amikor Bannick nyári
gyakornokként dolgozott az ön apjának a cégénél. Ismeretlen
okból nem ajánlottak neki ügyvédi állást a diploma
megszerzése után.
 ◙

Abban az évben a gyakornokokat az apja felügyelte, és levélben

értesítette a fiatal ügyvédet, hogy nincs módjában állást kínálni
neki. Bannick ezt meglehetősen zokon vette.
- És huszonhárom évet várt, hogy megölje? - kérdezte Guff.
- Igen. Nagyon türelmes volt, nagyon számító. Az összes
áldozatát ismerte, becserkészte őket, és kivárta a megfelelő
pillanatot, amikor lecsapott. Soha nem fogjuk megtudni a
részleteket, mert Bannick mindent megsemmisített, mielőtt
megölte magát. Feljegyzéseket, jegyzeteket, merevlemezeket,
mindent. Tudta, hogy az FBI végül is bekerítette. Rendkívül
alapos volt, egészen briliáns. Nagy benyomást tett az FBI- ra.
Hitetlenkedve hallgatták, nem szóltak semmit. - A módszert
említette - mondta Turnbull parancsnok hosszú szünet után.
- Egyetlen kivétellel mind ugyanúgy történt. Ütés a fejre,
aztán fojtás a kötéllel. Mindig ugyanolyan típusú kötelet
használt, amelyet egy ritkán használt csomózási módszerrel, az
úgynevezett dupla nyolcassal rögzített. Néha a tengerészek
használják.
- A névjegye.
- Igen, a névjegye. Nem szokatlan ez. Az FBI profilozói
szerint azt ugyan nem akarta, hogy elkapják, azt viszont akarta,
hogy tudják, ő tette. Az FBI szakemberei azt is gondolják, hogy
valamiféle halálvágya volt, ezért lett öngyilkos.
- Hogyan lett öngyilkos? - kérdezte Roger.
- Kábítószer- vagy gyógyszer- túladagolás. Nem tudjuk
biztosan, mivel mérgezte meg magát, mert a rendelkezései
értelmében nem volt boncolás. De nem is volt rá igazán
szükség. Az FBI megvizsgálta az ujjait, de túlságosan
roncsoltak voltak ahhoz, hogy ujjlenyomatot lehessen venni
róluk.
- Az apámat egy bíró ölte meg? - kérdezte Guff.
 - Így gondoljuk, igen, de soha nem fogjuk tudni
bebizonyítani.
- És akkor a világ soha nem fogja megtudni, hogy ő a tettes?
- Ujjlenyomatot csak a biloxi gyilkosságoknál találtak. Az
ottani seriff azt tervezi, hogy találkozik az áldozatok
családtagjaival, és aztán eldönti, mit tegyen. Van rá esély, hogy
nyilvánosságra hozzák az információt, miszerint a
gyilkosságokat megoldották, és hogy Bannick a gyilkos.
- Nagyon remélem, hogy így lesz - mondta Roger.
- De akkor nem lesz vádemelés? - kérdezte Guff.
- Nem. A tettes halott, és erősen kétlem, hogy ahogy a jogban
mondani szokás, in absentia, vagyis a távollétében
megpróbálnák elítélni. A seriff úgy véli, hogy legalább az egyik
család nem akarja majd lefolytatni az ügyet. Bármilyen
vádemelés bonyolult, sőt egyenesen lehetetlen lenne, mert
Bannick nem lesz ott, hogy szembesíthessék a tetteivel.
Jane Kronke összeszorította a fogát. - Nem tudom, mit
mondjak. Most akkor megkönnyebbültnek vagy dühösnek
kellene lennünk? Vagy mi?
Lacy tanácstalanul megvonta a vállát. - Sajnos erre nem
tudok válaszolni.
- De akkor nem lesz semmilyen bejelentés, semmilyen hír,
semmi, ami a nyilvánosság tudomására hozná, hogy az apánkat
ez az ember ölte meg? - kérdezte Guff.
- Arra nincs befolyásom, hogy önök esetleg mit mondanak
egy újságírónak, de ha nem kerül elő valami bizonyíték, nem
hiszem, hogy bármit is érdemes lehozni nyomtatásban.
Elégséges bizonyíték nélkül problematikus lehet egy halott
embert gyilkossággal vádolni.
Újabb hosszú szünet. A család megpróbálta felfogni a
felfoghatatlant. - És a többi áldozat? - kérdezte végül Roger. -
Ők kik voltak?
 - Emberek Bannick múltjából, akik valamikor valamiképpen
megsértették. Egy jogászprofesszor, aztán egy ügyvéd, aki
kicsalta a honoráriumát, néhány régi barátnője, egy volt
ügyfele, aki panaszt tett ellene, egy riporter, aki leleplezett egy
kétes ingatlanügyletet. Egy cserkészvezető. Úgy hisszük, hogy
ez a cserkészvezető szexuálisan zaklatta, amikor Bannick
tizenkét éves volt. Talán ott kezdődött az egész. Soha nem
fogjuk megtudni.
Guff elkeseredetten megrázta a fejét, felállt, zsebre dugta a
kezét, és elgondolkodva sétálni kezdett.
- Ha olyan briliáns volt, hogyan sikerült elkapniuk? -
kérdezte Jane.
- Nem mi kaptuk el. És nem is a rendőrség. A parancsnok úr
itt tanúsíthatja, hogy szinte semmi bizonyítékot nem hagyott
maga után.
- Hát akkor?
- Hosszú történet, mindenféle értelemben. Elég hihetetlen az
egész. A részleteket mellőzve, hogy rögtön a lényegre térjek, a
második áldozata, vagy legalábbis akit másodiknak gondolunk,
Bannick tanára volt a jogi egyetemen. A tanár lánya
rögeszmésen küzdött azért, hogy megtalálja az apja gyilkosát.
Végül aztán Bannickre kezdett gyanakodni, és húsz éven át a
nyomában járt. Amikor meggyőződött arról, hogy jól gondolja,
és amikor összeszedte a bátorságát, elhozta hozzánk az ügyet.
Mi nem akartuk, de nem volt más választásunk. Rövid időn
belül az FBI- t is bevontuk a vizsgálatba.
- Kérem, adja át neki köszönetünket - mondta Jane.
- Feltétlenül. Figyelemre méltó asszony.
- Egyszer majd jó lenne személyesen is találkozni vele - tette
hozzá Roger.
- Ki tudja, talán sikerülhet. De nagyon félénk teremtés.
- Hát, ő mindenesetre megoldotta az ügyet, amit mi nem
tudtunk - mondta a parancsnok. - Jól járna vele az FBI.
 - Szeretnék is alkalmazni. Nézzék, sajnálom, hogy tőlem
kellett megtudniuk a hírt. De gondoltam, nyilván tudni
szeretnék. A telefonszámom megvan, ha bármilyen kérdésük
lenne.
- Biztos vagyok benne - mondta Guff hogy ezernyi
kérdésünk lesz.
- Bármikor. De azt nem ígérhetem, hogy mindegyikre lesz
válaszom is.
Lacy indulni készült. Újra és újra megköszönték, aztán
kikísérték a kocsihoz, ahol Allie várt rá.
Késő délután az üdülőhelyen zene fodrozódott a bárokból,
strandröplabdázók kurjongattak, a medencébe gyerekek
ugrándoztak visongva. A pálmafák alatt egy reggae-zenekar
hangolt. A távolban vitorlások szelték a kristályosán kék vizet.
Lacynek elege lett a napozásból, és sétálni támadt kedve. A
kis földnyelv végében belefutottak egy násznépbe, egy kis
kápolna körül nevetgéltek vígan. Sorra érkeztek a vendégek,
kortyolgatták a pezsgőt.
- Milyen aranyos kápolna! - mondta Lacy. - Jó lehet itt
esküdni.
- Tényleg szép - mondta Allie.
- Lefoglaltam szeptember 27- ére. Szabad vagy aznap?
- Uh, hát, nem is tudom. Miért?
- Időnként tényleg nehéz a felfogásod. Aznap lesz az
esküvőnk. Épp itt. Már az előleget is kifizettem.
Allie megfogta a kezét, és közelebb húzta magához. - És mi
van a lánykéréssel meg az effélékkel?
- Épp most kértem meg a kezedet. Te erre alkalmatlan vagy.
Azt a gyűrűt pedig most már tényleg kérem.
Allie felnevetett, és megcsókolta. - Miért nem intézed ezt is
te? Vegyél egyet magadnak, ha már te veszed át az irányítást.
- Gondoltam rá, de ez már tényleg a te dolgod. A kedvencem
az ovális gyémánt.
 - Értettem. Azonnal intézkedem. Van még valami, amit
tudnom kellene?
- Hogyne lenne. Azért választottam ezt a napot, mert így van
négy hónapunk, hogy elrendezzünk mindent a mostani
állásunkkal, és elkezdjük az új életünket. Én kilépek. Te is
kilépsz. Vagy én, vagy az FBI.
- Van választásom?
- Nincs.
Allie felnevetett, és újra megcsókolta Lacyt. Aztán még
nevetgélt egy darabig. - Téged választalak.
- Jó válasz.
- Gondolom, már a nászutunkat is eltervezted.
- Persze. Egy hónapra megyünk. Az olaszországi Amalfi-
parton kezdünk, ott csavargunk egy kicsit, aztán elvonatozunk
Portofinóba, Nizzába, Dél- Franciaországba, talán Párizs lesz a
végállomás. Majd improvizálunk, menet közben rögtönzünk.
- Jó terv, tetszik. És amikor visszajövünk?
- Ha visszajövünk, a következő fejezetet majd akkor
kitaláljuk.
Egy mezítlábas, csokornyakkendős vőfély
bermudanadrágban és rózsaszín ingben odasétált hozzájuk két
pohár pezsgővel. - Gyertek ti is! Több vendégre van
szükségünk.
Elvették a pezsgőt, leültek a hátsó sorban, és igazán otthonos
körülmények között figyelték, ahogy két vadidegen ember
egymáshoz köti az életét.
Lacy gondolatban már jegyzetelt, hogy ő majd mit fog
másképpen csinálni.
 
 A szerző megjegyzése

Amikor legutóbb A raguban láttuk, Lacy Stoltz épp kezdett

felépülni súlyos sérüléseiből, és a jövőjével viaskodott. Sokat
gondoltam rá azóta, és feltett szándékom volt, hogy egy
kalandra még visszahozom. Jó ideig azonban nem találtam meg
azt a témát, amely ugyanolyan sikerrel kecsegtetne, mint az első
története. Aztán rátaláltam egy bíróra, aki egyben gyilkos is.
Remek dolog az irodalmi fikció.
Amint azt a könyv néhány hiteles helyének egyikén jelzem,
minden amerikai állam a maga választotta intézménnyel rendezi
a bírák ellen benyújtott panaszokat. Floridában ez a szervezet
az Igazságügyi Minősítő Bizottság, amely 1968 óta végzi
színvonalas munkáját. A Bírák Fegyelmi Tanácsa nem létező
szervezet.
Alább felsorolt barátaimnak nagyon köszönöm szíves
segítségüket: Mike Linden, Jim Lamb, Tim Heaphy, Lauren
Powlovich, Neal Kassell, Mike Holleman, Nicholas Daniel,
Bobby Moak, Wes Blank és Talmage Boston.
 
John Grisham