1

Jo Nesbø

A BIRODALOM

2

Copyright © Jo Nesbø, 2020
A mű eredeti cı́me: Kongeriket
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadá s © Central Kiadó i Csoport, 2020
A jogtulajdonos engedé lye né lkü l a mű bő l ré szlet sem kö zö lhető .

Fordı́totta: Sulyok Viktó ria

ISBN 978-963-324-793-8 (papı́r)

Kiadta Central Kiadó i Csoport 2020-ban

Felelő s kiadó : dr. Szemere Gabriella

www.animuscentral.hu

Az 1795-ben alapı́tott
Magyar Kö nyvkiadó k é s Kö nyvterjesztő k
Egyesü lé sé nek tagja

Szerkesztette: Dr. Dobosi Beá ta

Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borı́tó terv: Beleznai Korné l
Tipográ ia, e-book: Scriptor Kft.

3
 Elő szó

Aznap halt meg Dog.

En tizenhat é ves voltam, Carl tizenö t.
Apa pá r nappal azelő tt mutatta meg a vadá szké st, amivel aztá n
megö ltem. A szé les pengé jé n megcsillant a napfé ny, az oldalá n
bará zdá k futottak vé gig. Apa elmagyará zta, hogy a bará zdá k vezetik
el a vé rt, amikor az ember feldarabolja a zsá kmá nyá t. Carl arcá bó l
kifutott a szı́n, é s apa megké rdezte, hogy há nyni fog-e, mint a
kocsiban szokott. Azt hiszem, Carl ezé rt dö ntö tt ú gy, hogy lelő
valamit – mindegy, mit –, é s feldarabolja, apró darabokra, hogy jó l
megmutassa apá nak.
– Aztá n megsü tö m, é s megesszü k – kö zö lte velem a pajta elő tt,
mikö zben apa Cadillac DeVille-jé nek motorja fö lé hajolva á lltam. –
Apa, anya, te é s é n. Jó ?
– Jó – feleltem, é s pró bá ltam beá llı́tani az elő gyú jtá st.
– Es Dog is kap majd belő le – folytatta. – Jut mindenkinek.
– Persze – bó lintottam.
Apa azt á llı́totta, hogy azé rt nevezte Dogot Dognak, mert hirtelen
nem jutott eszé be má s, de szerintem szerette ezt a nevet. Pont olyan
volt, mint ő . Nem á rult el a szü ksé gesné l tö bbet, é s annyira
amerikainak hangzott, hogy biztosan norvé g volt. Es a kutyá t is
szerette. Elek a gyanú perrel, hogy jobban é lvezte a tá rsasá gá t, mint
az embereké t.
A tanyá nk a hegyekben fekszik, é s talá n nincs benne semmi
kü lö nö s, de a kilá tá s é s a fö ld elé g volt ahhoz, hogy apa a
birodalmaké nt emlegesse. A Cadillac fö lé hajolva nap mint nap
lá ttam, ahogy Carl ú tnak ered apa kutyá já val, apa puská já val é s apa
ké sé vel. Figyeltem, amint apró pö ttyö kké tö pö rö dnek a hegyek

4
kö zö tt. De lö vé st sohasem hallottam. Amikor visszaté rtek, Carl
mindig azt á llı́totta, hogy nem lá tott madarakat, é n meg befogtam a
szá mat, pedig nem kerü lté k el a igyelmemet a csapatosan felrebbenő
hó fajdok, amik szé pen mutattá k, merre já r Carl é s Dog.
Aztá n egy nap lö vé s dö rrent.
Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy bevertem a felnyitott
motorhá ztető be. Letö rö ltem az olajat a kezemrő l, é s a hangá val
borı́tott hegyek felé pillantottam. A hang mennydö rgé ské nt gö rgö tt
tová bb a Budal-tó partjá n fekvő falu felé . Tı́z perccel ké ső bb feltű nt
Carl. Rohant, de amikor annyira kö zel é rt, hogy apa vagy anya
é szrevehette volna a há zbó l, lelassı́totta a lé pteit. Egyedü l jö tt, Dog é s
a puska né lkü l. Akkor má r nagyjá bó l sejtettem, mi tö rté nt, é s
elindultam felé . Amint megpillantott, megfordult, é s lassan abba az
irá nyba kezdett lé pdelni, amerrő l jö tt. Amikor utolé rtem, lá ttam,
hogy az arca csillog a kö nnyektő l.
– Té nyleg akartam – szipogta. – Nagyon sokan voltak, ott
rö pkö dtek felettü nk, é n meg cé lba vettem ő ket, de aztá n egyszerű en
nem ment. Es azt akartam, hogy halljá tok, hogy legalá bb
megpró bá ltam, ezé rt leeresztettem a puská t, é s meghú ztam a
ravaszt. Es amikor eltű ntek, lené ztem, é s Dog ott fekü dt a fö ldö n.
– Megdö glö tt? – ké rdeztem.
– Nem – felelte Carl, é s egyre jobban patakzottak a kö nnyei. – De…
meg fog. Vé r folyik a szá já bó l, é s nem lá t. Csak fekszik, é s nyü szı́t,
meg reszket.
– Gyerü nk! – adtam ki az utası́tá st.
Futá snak eredtü nk. Pá r perc mú lva mozgá st vettem é szre. Egy
farok verdesé sé t. Dog farká é t. Megé rezte a szagunkat. Megá lltunk
felette. A szeme berepedezett tojá ssá rgá já ra emlé keztetett.
– Vé ge van – jelentettem ki. Nem mintha tapasztalt á llatorvos
lenné k, mint a westernekben a cowboyok, de mé g ha Dog valami
csoda folytá n meg is ú szta volna, milyen sors vá rt volna rá vak
vadá szkutyaké nt? – Vé gezned kell vele.
– Nekem? – ré mü lt meg Carl, mintha nem hitte volna el, hogy azt
akarom, vegyen el egy é letet.

5
 Rá pillantottam.
– Add ide a ké st! – utası́tottam.
Felé m nyú jtotta apa vadá szké sé t.
Megfogtam Dog fejé t, ő pedig megnyalta a karomat. Megragadtam
a tarkó já n a bő rt, a má sik kezemmel pedig beledö ftem a nyaká ba a
ké st, de tú l ó vatosan, ezé rt semmi sem tö rté nt, csupá n megrá ndult a
teste. Csak harmadszorra sikerü lt rendesen á tvá gni. Olyan volt, mint
amikor az ember tú l alacsonyan szú r lyukat a gyü mö lcslé dobozá ba.
Omleni kezdett a vé r, mintha csak arra vá rt volna, hogy vé gre
kiszabaduljon.
– Igy ni! – mondtam, é s elengedtem a ké st.
A bará zdá k megteltek vé rrel, é s arra gondoltam, hogy talá n az
arcomra is frö ccsent, mert é reztem valami meleget a bő rö mö n.
– Sı́rsz – á llapı́totta meg Carl.
– Apá nak ne mondd el! – parancsoltam.
– Hogy sı́rtá l?
– Hogy nem tudtad… Hogy nem tudtá l vé gezni vele. Azt fogjuk
mondani, hogy é n dö ntö ttem el, de te hajtottad vé gre. Oké ?
– Oké – bó lintott.
A vá llamra vettem a tetemet. Nehezebbnek bizonyult, mint amire
szá mı́tottam, é s elő re-há tra csú szká lt. Carl felajá nlotta, hogy majd ő
viszi, de lá ttam a megkö nnyebbü lé st a szemé ben, amikor
visszautası́tottam.
A pajtá ba vezető rá mpa elé fektettem Dogot, é s bementem a há zba
apá é rt.
Visszafelé menet elő adtam neki a megbeszé lt tö rté netet.
Semmit sem szó lt, csak leguggolt a kutyá ja mellé , é s bó lintott,
mintha valahogyan elő re lá tta volna az egé szet, é s sajá t magá t okolná
a tö rté nteké rt. Aztá n felá llt, elvette Carltó l a puská t, é s felemelte
Dogot.
– Gyertek! – utası́tott minket, é s felsé tá lt a rá mpá n.
Letette Dogot egy szé nakupacra, mellé té rdelt, lehajtotta a fejé t, é s
mormolni kezdett valamit, ami ú gy hangzott, mint egy amerikai

6
zsoltá r. Né ztem a fé r it, akit rö vid é letem sorá n má r annyiszor lá ttam,
de ı́gy mé g soha. Kö zel az ö sszeomlá shoz.
Amikor vé gü l felé nk fordult, mé g nem té rt vissza az arcá ba a szı́n,
de má r nem remegett az ajka, é s a tekinteté ben megint hatá rozottsá g
é s nyugalom ü lt.
– Es most meg kell beszé lnü nk valamit – szó lalt meg.
Csak ennyit mondott. Es bá r sohasem ü tö tt meg minket, Carl
mintha ö sszehú zta volna magá t mellettem. Apa vé gigsimı́tott a puska
csö vé n.
– Melyikő tö k… – Nem talá lta a szavakat. A keze lassan mozgott a
puská n. – Melyikő tö k vá gta el a torká t?
Carl ré mü lten pislogott. A szá ja szó lá sra nyı́lt.
– Carl – feleltem. – De é n mondtam neki, hogy muszá j, é s az ő
dolga.
– Té nyleg? – pillantott apa ró lam Carlra, majd vissza rá m. –
Tudnotok kell, hogy sı́r a szı́vem. Sı́r, é s csak egy vigaszom van.
Tudjá tok, mi az?
Né má n á lltunk, mert amikor apa ilyen ké rdé seket tett fel, nem vá rt
vá laszt.
– Az, hogy a iaim ma fé r iké nt viselkedtek. Felelő ssé get vá llaltak,
é s dö nté st hoztak. Tudjá tok, mi a vá lasztá s fá jdalma? Amikor a
vá lasztá s ké nyszere kı́nozza az embert. Nem az, amit vé gü l vá laszt.
Amikor az ember tudja, bá rhogyan dö nt is, é jszaká nké nt á lmatlanul
fog há nykoló dni, é s nem tud szabadulni a ké rdé stő l, helyesen
cselekedett-e. Meghá trá lhattatok volna a dö nté s elő l, de nem
riadtatok meg. Dö ntenetek kellett, hogy é letben hagyjá tok-e Dogot,
é s ı́gy szenvedé sre ı́té ljé tek, vagy a gyilkosaivá vá ljatok. Bá tornak kell
lenni ahhoz, hogy az ember ne té rjen ki, amikor ilyen vá lasztá s elő tt
á ll. – Kinyú jtotta mindké t hatalmas kezé t. Az egyiket egyenesen elő re
az é n vá llamra, a má sikat pedig valamivel magasabbra, Carlé ra.
Amikor megint megszó lalt, Armand pré diká torhoz mé ltó hangon
tette. – Es az embereket az kü lö nbö zteti meg az á llatoktó l, hogy
ké pesek nem a legkisebb ellená llá s irá nyá ba indulni, hanem a
legmagasabb erkö lcs ú tjá ra lé pni. – Megint kö nnyek csillogtak a

7
szemé ben. – Osszetö rt emberké nt á llok elő ttetek, de rettentő bü szke
vagyok rá tok, iú k.
Enné l ü tő sebb, é s azt hiszem, enné l hosszabb ö sszefü ggő szö veget
sem elő tte, sem utá na nem hallottam az apá m szá já bó l. Carl elsı́rta
magá t, é s nekem is gombó c nő tt a torkomba.
– Most elmondjuk é desanyá toknak, mi tö rté nt.
Megborzongtunk. Anya mindig sé tá lni ment, amikor apa leö lt egy
kecské t, é s aztá n kivö rö sö dö tt szemmel té rt haza.
A há z felé menet apa visszatartott, é s lemaradtunk Carltó l.
– Mielő tt beszé lsz anyá ddal, nem á rtana alaposan kezet mosnod –
kö zö lte.
Felné ztem rá , é s felké szü lten vá rtam az elkerü lhetetlent, de az
arcá ró l csak szelı́dsé g é s fá radt beletö rő dé s sugá rzott. Megsimogatta
a fejemet. Emlé keim szerint azelő tt sosem csiná lt ilyet. Es ké ső bb
sem.
– Te meg é n egyformá k vagyunk, Roy. Kemé nyebbek, mint az
olyanok, mint anya é s Carl, ezé rt vigyá znunk kell rá juk. Mindig.
Erted?
– Igen.
– Egy csalá d vagyunk. Csak egymá sra szá mı́thatunk. Senki má sra.
Bará tok, szerelmek, szomszé dok, ismerő sö k, az á llam, minden
csupá n illú zió . Szart sem é rnek akkor, amikor igazá n szü ksé g lenne
rá juk. Vé gső soron mi vagyunk ellenü k, Roy. Mi mindenki má s ellen.
Oké ?
– Oké .

8
ELSŐ RÉSZ

9
 Első fejezet

Má r hallottam, mielő tt meglá ttam volna.

Carl visszajö tt. Nem tudom, mié rt jutott eszembe Dog. Hú sz é v telt el,
de az a gyanú m tá madt, hogy a be nem jelentett hazaté ré snek
ugyanaz az oka, mint akkor. Mint mindig. Hogy szü ksé ge van a bá tyja
segı́tsé gé re.
Kint á lltam az udvaron, é s az ó rá mra pillantottam. Fé l há rom.
Mindö ssze egy sms-t kü ldö tt, amiben megı́rta, hogy kettő re itt
lesznek. De ö rö k optimistaké nt tö bbet ı́gé rt, mint amit be tudott
tartani. A tá jat né ztem. Vagyis azt a kis ré szé t, ami kilá tszott az
alattam elterü lő felhő takaró bó l. A hegyoldal a vö lgy má sik oldalá n
ú gy né zett ki, mintha szü rke tengeren lebegne. Itt a magasban má r
ő szi vö rö sben kezdett já tszani a nö vé nyzet. Az é g ké ken é s tisztá n
borult fö lé m, egy iatal lá ny á rtatlan tekinteté re emlé keztetett.
A kellemes, hideg levegő a tü dő mbe mart, ha tú l gyorsan szı́vtam
be. Olyan é rzé s telepedett rá m, mintha teljesen egyedü l lenné k, é s az
egé sz vilá g az enyé m lenne. Vagyis vilá gnak talá n nem lehetett volna
nevezni, inká bb Arará t-hegynek, amin á ll egy tanya. Elő fordult, hogy
feljö tt pá r turista a falubó l a kanyargó s ú ton a kilá tá s miatt, é s vé gü l
az udvarban kö tö tt ki. Altalá ban megké rdezté k, hogy a tanya mé g
mindig kisbirtokké nt mű kö dik-e. Az idió tá k feltehető leg azé rt
nevezté k kisbirtoknak, mert azt hitté k, hogy egy rendes birtok olyan,
mint amilyenek lent vannak a sı́ksá gon: tartozik hozzá egy nagy
termő fö ld, tö bb tú lmé retezett fé szer é s egy tiszteletet parancsoló
paraszthá z. Elké pzelni sem tudtá k, milyen ká rt tud okozni egy hegyi
vihar egy tú l nagy há ztető ben, é s sosem pró bá ltak befű teni egy tú l
tá gas szobá t, amikor sü vı́t a szé l, é s mı́nusz harminc fok van. Nem
tudtak kü lö nbsé get tenni szá ntó é s parlag kö zö tt, é s fogalmuk sem

10
volt, hogy egy hegyi birtokon is legelhetnek á llatok, é s bá r az ilyen
birodalmak kopá rak, gyakran nagyobbak, mint a sı́ksá gi gazda
hivalkodó , gaboná tó l sá rgá lló termő fö ldjei.
Tizenö t é ve laktam egyedü l, de ez most vé get é rt. A felhő takaró
alatt valahol egy V8-as motor hö rgö tt é s morgott. Má r olyan kö zelrő l
hallatszott, hogy minden bizonnyal maga mö gö tt hagyta az emelkedő
kö zepé n a Japá nkanyart. A sofő r gá zt adott, felengedte a pedá lt,
befordult az egyik hajtű kanyarba, majd megint gá zt adott. Egyre
kö zelebb é rt. Hallatszott, hogy nem most já r erre elő szö r. Es amikor
má r ki tudtam venni a motor hangjá nak inomsá gait is, a vá ltá sokat
kö vető só hajokat, a mé ly basszust, amire csak egy alacsony
fokozatban lé vő Cadillac ké pes, tudtam, hogy DeVille. Ugyanolyan,
mint apa sú lyos, fekete autó ja. Há t persze.
Ebben a pillanatban megjelent a Kecskekaptató ban egy DeVille
agresszı́v, rá csos pofá ja. Fekete. De ú jabb modell, ú gy tippeltem, 85-
ö s lehet. Minden má s stimmelt.
Megá llt mellettem, é s a vezető oldalá n leereszkedett az ablak.
Remé ltem, hogy nem lá tszik rajtam, milyen vadul dobog a szı́vem.
Há ny levelet, sms-t é s e-mailt vá ltottunk, é s há nyszor hı́vtuk egymá st
az elmú lt é vekben? Nem sokat é s nem sokszor. Ennek ellené re telt el
ú gy nap, hogy ne gondoltam volna rá ? Aligha. De inká bb hiá nyozzon,
mint hogy az ü gyeivel kelljen foglalkoznom. Az első , ami feltű nt, az
volt, hogy megö regedett.
– Elné zé st a zavará sé rt, uram, de a hı́res Opgard testvé rek
birtoká n já runk?
Mosolyra hú zta a szá já t. Meleg, bará tsá gos, ellená llhatatlan
mosolyra, é s hirtelen mintha eltű nt volna az idő az arcá ró l é s a
naptá rbó l, ami szerint utoljá ra tizenö t é ve talá lkoztunk. De a
tekintete egyú ttal fü rké sző is volt, mintha a fü rdő vizet tesztelné .
Nem akartam viszonozni a mosolyá t. Mé g nem. De nem tudtam
parancsolni az arcomnak.
A kocsi ajtaja kinyı́lt. Carl ö lelé sre tá rta a karjá t, é s a lá bam
automatikusan mozdult felé . Ugy é reztem, hogy ennek fordı́tva
kellene lennie. Nekem, a nagyobb testvé rnek kellene tá rt karokkal

11
fogadnom a hazaté rő t. De ez a szereposztá s valamikor elveszı́tette
korá bbi egyé rtelmű sé gé t. Carl nagyobbra nő tt ná lam, izikailag é s
emberileg is, é s – legalá bbis amikor má sok tá rsasá gá ban voltunk – ő
irá nyı́tott. Lehunytam a szemem, megremegtem, é s mé lyen
beszı́vtam a levegő t. Az ő sz, a Cadillac é s az ö csé m illatá t. Valamilyen
fé r iparfü mö t haszná lt, vagy ahogyan az ilyen illatszereket nevezik.
Az anyó sü lé s ajtaja is kinyı́lt.
Carl eleresztett, é s az autó t megkerü lve a vö lgy felé forduló nő hö z
lé ptü nk.
– Té nyleg nagyon szé p – szó lalt meg.
A hangja az apró , karcsú termeté t meghazudtoló an mé lyen
csengett. A kiejté se idegennek tű nt, é s bá r kü zdö tt a hangsú lyozá ssal,
egyé rtelmű en norvé gul beszé lt. Eszembe jutott, hogy talá n
begyakorolta ezt a mondatot, é s mindenké ppen elő akarta adni,
akkor is, ha nem gondolja komolyan. Azé rt, hogy megkedveltesse
magá t velem, aká r akarom, aká r nem. Felé m fordult, é s rá m
mosolygott. Elő szö r azt vettem é szre, hogy az arca fehé r. Nem sá padt,
hanem fehé r, mint a hó , ami visszaveri a fé nyt, é s ezé rt alig lehetett
kivenni a voná sait. Aztá n az tű nt fel, hogy az egyik szemhé ja fé lig
leló g, mint egy leeresztett redő ny, mintha szö rnyű á lmos lenne. De a
má sik szeme nagyon is é bernek tű nt. Elé nk, barna volt, é s rö vidre
vá gott, tű zvö rö s hajkorona aló l kukucská lt ki. Egyszerű , egyenes
szabá sú fekete kabá tot viselt, ami alatt nem rajzoló dott ki az alakja. A
nyakkivá gá sban fekete garbó lá tszott. Az első benyomá som az volt
ró la, hogy olyan, mint egy vé zna iú cska fekete-fehé r fé nyké pe, amin
a hajá t utó lag szı́nezté k be.
Carl mindig vá logathatott a nő k kö zö tt, ezé rt ő szinté n szó lva kicsit
meglepő dtem. Nem arró l van szó , hogy ne lett volna aranyos, mert
igazá bó l annak tű nt, de bombá zó nak, ahogy felé nk mondjá k, semmi
esetre sem lehetett nevezni. Mé g mindig mosolygott, é s mivel a fogai
nem ü tö ttek el nagyon az arcbő ré tő l, rá jö ttem, hogy azok szinté n
fehé rek. Mint Carl fogai. Mindig is fehé r fogai voltak, velem
ellenté tben. Azzal szokott viccelő dni, hogy kiszı́vja ő ket a nap, mert
sokkal tö bbet mosolyog ná lam. Tuti ezé rt szerettek egymá sba. A

12
fehé r fogaik miatt. Mert egymá s tü kö rké pei. Bá r Carl mind
magassá gban, mind szé lessé gben jó cská n tú ltett rajta, é s a sző ke
hajá val meg a ké k szemé vel nagyon kü lö nbö zö tt tő le, azonnal lá ttam
kö zö ttü k a hasonló sá got. Az é letigenlé st, ahogy az ilyesmit nevezik.
Az optimizmust, ami a legjobbat akarja lá tni az emberekben.
Onmagukban é s má sokban is. Persze akkor mé g egyá ltalá n nem
ismertem.
– Bemutatom… – kezdte Carl.
– Shannon Alleyne – szakı́totta fé lbe az alt hang, é s egy apró ké z
nyú lt felé m. Szinte elveszett a tenyeremben.
– Opgard – tette hozzá Carl bü szké n.
Shannon Alleyne Opgard hosszabban akarta fogni a kezemet, mint
é n az ö vé t. Ebben is Carlra emlé keztetett. Van, akinek rettentő fontos,
hogy kedveljé k.
– Nincs jetlagetek? – ké rdeztem, de azonnal meg is bá ntam.
Teljesen idió tá nak é reztem magam. Nem mintha nem tudtam volna,
mi az a jetlag, de Carl tisztá ban volt vele, hogy sosem já rtam má s
idő zó ná ban, ezé rt a vá laszt nem fogom tudni teljes való já ban
é rtelmezni.
Carl megrá zta a fejé t.
– Ké t napja landoltunk. Meg kellett vá rni a kocsit. Hajó val jö tt.
Bó lintottam, é s a rendszá mtá blá ra pillantottam. MC. Monaco.
Egzotikus, de azé rt annyira nem, hogy elké rjem, ha esetleg kicseré lik
norvé gra. A benzinkú ton lé vő irodá m falá n Francia Egyenlı́tő i-
Afriká bó l, Burmá bó l, Basutofö ldrő l, Brit Hondurasbó l é s Johorbó l
szá rmazó rendszá mtá blá k ló gtak. A gyű jtemé nyemmel elé g nehé z
felvenni a versenyt.
Shannon Carlró l rá m né zett, majd vissza. Elmosolyodott. Nem
tudom, mié rt, talá n csak ö rü lt, hogy Carl é s a bá tyja – az egyetlen
kö zeli rokona – ilyen fesztelenü l viselkedik egymá ssal. Hogy a
levegő ben é rző dő enyhe feszü ltsé g eltű nt. Hogy a fé rjé t é s vele együ tt
ő t is szerető otthon vá rja.
– Megmutatod Shannonnak a há zat, amı́g beviszem a bő rö ndö ket?
– ké rdezte Carl, é s kinyitotta a csomagtartó t, amit apa elő szeretettel

13
emlegetett angolul trunkké nt.
– Ká bé pont annyi idő be fog telni – sú gtam oda Shannonnak menet
kö zben.

Megkerü ltü k a há zat, é s az é szaki oldalon nyı́ló fő bejá rathoz
sé tá ltunk. Oszinté n szó lva fogalmam sincs, apa mié rt nem é pı́tett be
az udvarra é s az ú tra né ző ajtó t. Talá n mert szerette vé gighordozni a
tekinteté t a fö ldjeinken, amikor kilé pett a há zbó l. Vagy mert
fontosnak tartotta, hogy a nap a konyhá t melegı́tse fel, é s ne az
elő szobá t. Amikor belé ptü nk a folyosó ra, kinyitottam az egyik ajtó t a
há rom kö zü l.
– Ez itt a konyha – kö zö ltem, é s megcsapott a megavasodott zsı́r
szaga. Vajon eddig is mindent belengett?
– Jó l né z ki – hazudta Shannon.
Persze rendet raktam, é s kitakarı́tottam, de jó l azé rt nem né zett ki.
Shannon nagy szemeket meresztett a cső re, ami a fatü zelé sű
ká lyhá bó l vezetett a plafonba vá gott lyukon keresztü l az emeletre.
Nyilvá n aggó dott kicsit. Pedig ú gy alakı́tottá k ki, hogy ne gyú jtsa fel a
fá bó l ké szü lt é pü letelemeket, é s a lyuk olyan szé p kerekre sikeredett,
hogy apa tisztessé ges á csmunká nak nevezte. Egyé bké nt ez volt az
egyetlen ilyen a tanyá n – ha leszá mı́tjuk a kinti vé cé ké t hasonló an
kerek lyuká t.
Fel-le kapcsolgattam a lá mpá t, hogy megmutassam Shannonnak,
be van vezetve az á ram.
– Ká vé t? – ké rdeztem, é s megnyitottam a vı́zcsapot.
– Kö szö nö m, majd talá n ké ső bb.
Az udvariassá gi formulá kat mindenesetre megtanulta.
– Carl fog ké rni – jelentettem ki, é s kinyitottam a konyhaszekré nyt.
Addig tapogató ztam, amı́g megtalá ltam a ká vé fő ző t. Má r nem is
emlé keztem, mikor vettem utoljá ra rendes ká vé t. Elvoltam instant
ká vé val. Amikor a ká vé fő ző t a vı́zcsap alá tartottam, é szrevettem,
hogy megszoká sbó l a meleg vizet nyitottam meg. Egni kezdett a
fü lem. Egyá ltalá n honnan vettem, hogy csak a vesztesek isznak meleg
csapvı́zzel felengedett instant ká vé t? A ká vé ká vé , a vı́z pedig vı́z.

14
 Feltettem a ká vé fő ző t a fő ző lapra, bekapcsoltam, é s elindultam a
konyhá val szomszé dos egyik helyisé g felé . A nyugati oldalá n fekvő t
haszná ltuk é tkező nek, de té len mindig bezá rtuk, hogy megvé djen
minket az ebbő l az irá nybó l é rkező hidegtő l. Olyankor a konyhá ban
ettü nk. A keleti oldalon volt a nappali, ami kö nyvespolcokkal, té vé vel
é s sajá t fatü zelé sű ká lyhá val bü szké lkedhetett. Apa a dé li oldalon
engedé lyezte az egyetlen extravagá ns dolgot: egy beé pı́tett
ü vegteraszt, amit ő porchké nt, anya pedig té likertké nt emlegetett, bá r
té len termé szetesen lezá rtuk, é s alaposan elbariká doztuk. Nyaranta
apa ott é lvezte a Berry snü sszt, é s hajtott fel egy-ké t Budweisert.
Ezek voltak az ő szemé lyes extravaganciá i. A vilá gos amerikai sö ré rt
el kellett fá radnia a vá rosba, a Berry snü ssz ezü stszı́nű dobozait
pedig egy amerikai rokonnal kü ldette magá nak az ó ceá n tú loldalá ró l.
Mé g kiskoromban elmagyará zta, hogy a své d szemé ttel ellenté tben
az amerikai snü ssz keresztü lmegy egy erjedé si folyamaton, amit
lehet é rezni az ı́zé n.
– Mint a bourbon – jelentette ki, é s hatá rozottan á llı́totta, hogy a
norvé gok csak azé rt veszik azt a své d szart, mert nem tudjá k, hogy
van jobb is. En mindenesetre tudtam, é s amikor elkezdtem snü sszt
fogyasztani, a Berry mellett tettem le a voksomat.
Carllal mindig megszá moltuk az ü res ü vegeket, amiket apa az
ablakpá rká nyra á llı́tott. Tudtuk, hogy ha né gyné l tö bbet iszik, akkor
elő fordulhat, hogy elsı́rja magá t, é s senki sem akarja az apjá t sı́rni
lá tni. Most eszembe jutott, hogy talá n ezé rt iszom ritká n egy-ké t
sö rné l tö bbet. Nem akartam sı́rni. Carlnak viszont jó kedve kerekedett
az alkoholtó l, ezé rt nem é rezte fontosnak, hogy visszafogja magá t.
Szó val ilyesmikre gondoltam, de egy szó t sem szó ltam, mialatt
felmentü nk a lé pcső n, é s megmutattam Shannonnak a nagy
há ló szobá t, amit apa master bedroomnak nevezett.
– Fantasztikus! – lelkendezett.
Megmutattam neki az ú j fü rdő szobá t is, ami má r nem igazá n volt
ú j, de azé rt a há z legú jabb helyisé ge maradt. Tuti nem hitte volna el,
ha elmondom, hogy fü rdő szoba né lkü l nő ttü nk fel. Hogy a konyhá ban
mosakodtunk, é s a tű zhelyen melegı́tettü k a vizet. Hogy a fü rdő t jó val

15
a baleset utá n alakı́tottam ki. Ha té nyleg ú gy van, ahogy Carl ı́rta,
Shannon Barbadosró l szá rmazik, é s a csalá dja megengedhette
magá nak, hogy Kanadá ban já rassa egyetemre, akkor nyilvá n nehezen
tudná elké pzelni, hogy van, akinek osztoznia kell a szü rké s
fü rdő vı́zen a testvé ré vel, é s té len együ tt dideregnek egy dé zsa
mellett. De kö zben, bá rmennyire furcsa is, egy Cadillac DeVille parkol
az udvaron, mert rendes kocsi persze kell.
A gyerekszoba ajtaja szorult, meg kellett rá ngatnom a kilincset,
hogy ki tudjam nyitni. Allott levegő é s emlé kek fogadtak minket, mint
amikor az ember kinyit egy szekré nyt, ami tele van olyan ruhá kkal,
amikrő l má r ré gen megfeledkezett. Az egyik hosszabbik falná l egy
asztal á llt, elő tte ké t szé k egymá s mellett. A má sikná l egy emeletes
á gy. Az á gy vé gé né l jö tt fel a ká lyhacső a padló ba vá gott lyukon a
konyhá bó l.
– Itt aludtunk Carllal – mondtam.
– Ki volt felü l? – biccentett Shannon az emeletes á gy felé .
– En – feleltem. – A nagyobbik. – Vé gighú ztam az ujjam az egyik
szé k poros tá mlá já n. – Ma á tkö ltö zö k ide, ti pedig megkapjá tok a
nagy há ló szobá t.
Shannon dö bbent pillantá st vetett rá m.
– De kedves Roy, nem akarunk…
Erő sen koncentrá ltam, hogy a szemé be né zzek. Nem furcsa, hogy
egy vö rö s hajú , hó fehé r bő rű embernek barna szeme van?
– Ti ketten vagytok, é n meg egyedü l. Jó lesz ı́gy. Oké ?
Kö rbehordozta a tekinteté t a szobá n.
– Kö szö njü k – felelte.
Elő tte lé ptem be anya é s apa szobá já ba. Korá bban alaposan
kiszellő ztettem. Bá rmilyen szaga van is valakinek, nem szeretem
beszı́vni. Kivé ve Carlé t. Carl szaga, ha nem is jó , de megfelelő . Olyan,
mint az enyé m. Mint a mié nk. Amikor té len megbetegedett – é s
ené lkü l nem mú lt el té l –, mindig mellé bú jtam. Olyan szaga volt,
amilyennek lennie kellett, hiá ba izzadt a lá ztó l, é s á radt a szá já bó l
há nyá s bű ze. Beszı́vtam az illatá t, é s reszketve simultam a tü zesen
izzó testé hez, hogy a melegé bő l nekem is jusson. Az egyik lá za a

16
má sik ká lyhá ja. Az ember gyakorlatiasan kezd el gondolkodni, ha fent
lakik a hegyekben.
Shannon az ablakhoz lé pett, é s kiné zett. Nem vette le a kabá tjá t,
ső t, ú jra begombolta. Nyilvá n fá zott. Szeptemberben. Ez nem jó solt
semmi jó t a té lre né zve. Hallottam, hogy Carl a bő rö ndö kkel bajló dik
a szű k lé pcső n.
– Carl azt mondta, hogy nem vagytok gazdagok – jegyezte meg –,
de minden, amit innen lá tni, a tié tek.
– Ez igaz. De az egé sz megmű veletlen.
– Megmű veletlen?
– Vad termé szet – felelte Carl az ajtó bó l. Nehezen vette a levegő t,
de mosolygott. – Legfeljebb juhok é s kecské k legelhetnek rajta. A
hegyek kö zö tt nem lehet tú l sok mindent termeszteni. Mint lá tod,
erdő sincs igazá n. De mi majd feldobjuk. Lesz itt skyline! Ugye, Roy?
Lassan bó lintottam. Olyan lassan, ahogyan parasztoktó l lá ttam
gyerekkoromban. Mindig azt gondoltam, hogy olyan sok é s bonyolult
dolog zajlik a rá ncos homlokuk mö gö tt, hogy tú l idő igé nyes é s talá n
lehetetlen lenne mindent kifejezni a szegé nyes falusi nyelvü nkö n.
Egyé bké nt is ú gy tű nt, hogy ezek a fé r iak szavak né lkü l is megé rtik
egymá st, mert az egyikü k lassú bó lintá sá ra gyakran egy má sik
biccenté se adott vá laszt. Es most é n is ilyen nyugodtan bó lintottam.
Es most sem é rtettem sokkal tö bbet, mint ré gen.
Persze feltehettem volna ké rdé seket Carlnak, de való szı́nű leg nem
kaptam volna rá juk vá laszt. Vá laszokat igen, bő ven, de egyé rtelmű
vá laszt nem. Es talá n nem is tartottam rá igé nyt, csak ö rü ltem, hogy
visszaté rt az ö csé m, é s nem akartam azzal kı́nozni, hogy mi a
francnak jö tt.
– Roy nagyon kedves – vá ltott té má t Shannon. – Atengedi nekü nk
ezt a szobá t.
– Felteszem, nem azé rt jö tté l haza, hogy a gyerekkori szobá nkban
lakjá l – mondtam.
Carl bó lintott. Lassan.
– Akkor ez nem lesz sok cseré be – emelt fel egy nehé z
kartondobozt. Rö gtö n tudtam, mi van benne. Berry. Amerikai snü ssz,

17
kiporció zva. – A francba is, annyira jó té ged lá tni, bá tyus! – tö rt ki
belő le fá tyolos hangon.
Hozzá m lé pett, é s megint megö lelt. Most rendesen meg is
szorı́tott. Visszaszorı́tottam. A teste kicsit elpuhult, mintha kibé lelté k
volna. Az á lla hozzá m é rt, é reztem, hogy a bő r megereszkedett rajta,
é s a borostá ja szú r, bá r frissen borotvá lkozott. A zakó ja inom, sű rű
szö vé sű anyagbó l ké szü lt. Es inget viselt, ami korá bban sosem fordult
elő . A beszé de is megvá ltozott, azt a vá rosi vá ltozatot haszná lta, amit
akkor beszé ltü nk, amikor anyá t akartuk utá nozni.
De mindez nem szá mı́tott. A szaga a ré gi maradt. Carl-szag. Eltolt
magá tó l, é s vé gigmé rt. A lá nyosan szé p szeme nedvesen csillogott. De
azt hiszem, az enyé m is.
– Lefő tt a ká vé – kö zö ltem nem tú l szilá rd hangon, é s a lé pcső felé
indultam.

Amikor aznap este lefekü dtem, a fü lemet hegyeztem. Hogy a há z má s
hangokat ad-e ki most, hogy megint tö bben laknak benne. De nem.
Pont ugyanú gy nyikorgott, recsegett é s ropogott, ahogy szokott. A
há ló szobá bó l é rkező zajokra is igyeltem. Bá r elvá lasztott tő lü k a
fü rdő szoba, azé rt ki lehetett venni a hangjukat. Vajon ró lam
beszé lnek? Shannon megké rdezi Carltó l, hogy a bá tyja mindig ilyen
csendes-e? Hogy Carl szerint ı́zlett-e neki a chili con carne, amit
csiná lt? Hogy ez a csendes bá ty ö rü l-e az ajá ndé knak, a haszná lt
barbadosi rendszá mtá blá nak, amit annyi nehé zsé g á rá n szerzett meg
a rokonain keresztü l? Hogy szimpatikusnak tartja-e ő t? Es Carl azt
vá laszolja, hogy Roy mindenkivel ı́gy viselkedik, é s idő t kell neki adni.
Mire Shannon talá n megjegyzi, hogy Roy biztosan fé lté keny rá , tuti
ú gy é rzi, hogy elvette tő le az ö ccsé t, az egyetlent, akire szá mı́that.
Carl felnevet, vé gigsimı́t az arcá n, é s azt feleli, hogy felesleges alig egy
nap utá n ilyesmin agyalnia, é s minden rendben lesz. Shannon a
vá llá ra hajtja a fejé t, é s azt suttogja, hogy biztosan igaza van, de azé rt
ö rü l, hogy Carl nem olyan, mint a bá tyja. Es hogy furcsa, hogy egy
olyan orszá gban, ahol alig van bű nö zé s, valaki á llandó an ú gy ké mlel
kö rbe, mintha tá madá stó l tartana.

18
 Persze az is lehet, hogy inká bb szexeltek.
Anya é s apa á gyá ban.
Holnap a reggeliné l megké rdezhetem, ki volt felü l.
A nagyobbik?
Elké pzeltem a dö bbent pillantá sukat. Utá na kimenné k a friss,
nyers levegő re, beü lné k a kocsiba, kiengedné m a ké zifé ket,
elfordı́taná m a kormá nyt, é s elindulné k a Kecskekaptató felé .
Kintrő l hosszú , szé p, szomorú hang hallatszott be. Egy aranylile. A
hegy magá nyos madara, vé zna é s komoly. Kö veti az embert, amikor
kint já r, vigyá z rá , de mindig tisztes tá volbó l. Mintha fé lne, hogy lesz
egy bará tja, de azé rt szü ksé ge van valakire, aki meghallgatja, amikor
a magá nyró l dalol.

19
 Má sodik fejezet

Fé l hatra é rtem a benzinkú tra, fé l ó rá val korá bban, mint ahogy
hé tfő nké nt szoktam.
Egil fá radtan pislogott a pult mö gö tt.
– Jó reggelt, fő nö k! – ü dvö zö lt monoton hangon. Ebben hasonlı́tott
az aranylilé re: csak egy hangszı́nt ismert.
– Jó reggelt! Sokan voltak az é jjel?
– Nem – felelte, é s lá tszott, nem fogja fel, hogy a ké rdé sem kö ltő i,
ahogy mondani szoká s.
Jó l tudtam, hogy sosincsenek sokan, mert az emberek vasá rnap
este visszamennek a hü tté kbő l a vá rosba, é s csak azé rt ké rdeztem,
mert a kú toszlopokná l nem rakott rendet, é s nem takarı́tott fel. A
tö bbi é jjel-nappali benzinkú ton az a szabá ly, hogy aki egyedü l
dolgozik é jjel, nem hagyhatja el az é pü letet, de é n gyű lö lö m a
rendetlensé get, é s a iatalok, akik elő szeretettel haszná ltá k a kutat
é tkezé sre, dohá nyzá sra é s randizá sra, á ltalá ban szé tdobá ltá k a
papı́rokat meg a csikkeket, ső t né ha a haszná lt ó vszereket is. De
mivel a hot dogot, a cigarettá t é s a gumit a kú ton vetté k, nem
akartam elü ldö zni ő ket. Hagytam, hadd ü ljenek a kocsijukban, é s
bá muljá k, amint elhú z mellettü k a vilá g. Inká bb megbı́ztam az
é jszaká st azzal, hogy alkalomadtá n szedje ö ssze a szemetet. A
szemé lyzeti vé cé ben kitettem egy plaká tot. Pont rá lehetett lá tni,
amikor tró nolt az ember. Tedd meg, amit kell! Minden rajtad múlik.
Csináld! Habá r Egil feltehető leg azt hitte, hogy az ü zenet a szé kelé sre
vonatkozik, má r annyit pré diká ltam neki rendraká sró l é s
felelő ssé gvá llalá sró l, hogy igazá n megé rthette volna a cé lzá st. Nem
elé g azonban, hogy fá radt volt, de egyszerű is, é s a hú sz é ve alatt má r
annyi leszú rá st kapott, hogy nagyjá bó l immunissá vá lt rá . Persze ha

20
az ember miné l kevesebbet akar meló zni, akkor nem is olyan
hü lyesé g ú gy tennie, mintha kevesebbet fogna fel, mint amennyit
té nyleg felfog. Szó val Egil talá n nem is volt annyira ostoba.
– Korá n jö tté l, fő nö k.
Tú l korá n ahhoz, hogy gyorsan rendet rakj kint, hogy azt higgyem,
egé sz é jjel tipp-topp volt minden, gondoltam.
– Nem tudtam aludni – feleltem. A kasszá hoz lé ptem, é s beü tö ttem
azt a billentyű kombiná ció t, amivel lezá rjuk a napot. Az irodá ban
felzü mmö gö tt a nyomtató . – Menj haza pihenni!
– Kö szö nö m.
Bementem az irodá ba, hogy elolvassam a forgalmi jelenté st,
mikö zben a nyomtató mé g kö pkö dte a papı́rokat. Elé gedettsé g tö ltö tt
el. A bevé telre nem lehetett panaszom. A fő utunkat senki sem
nevezte volna az orszá g legforgalmasabb ú tjá nak, de mivel mindké t
irá nyban jó harmincö t kilomé tert kellett megtenni a legkö zelebbi
benzinkú tig, autó s oá zis lett belő lü nk, amit fő leg a hü tté jü kbő l
hazafelé tartó kisgyerekes csalá dok lá togattak. Kicsit odé bb kitettem
pá r asztalt é s padot a nyı́rfá k mellé . A vendé gek remekü l rá lá ttak a
tó ra, mikö zben tö mté k magukba a burgereket meg a szendvicseket,
é s nyakló né lkü l vedelté k az ü dı́tő t, ahogy mondani szoká s. Az elő ző
napon majdnem há romszá z szendvicset adtunk el. A szé n-dioxid-
kibocsá tá s miatt kevé sbé volt lelkiismeret-furdalá som, mint a
liszté rzé kenysé g miatt, amiben ki tudja, há ny kuncsaftunk
szenvedett. Vé gigné ztem a papı́ron, é s é szrevettem, hogy Egil hot
dogokat selejtezett le, amivel nem lett volna gond, de szoká s szerint
az eladottakhoz viszonyı́tva kicsit sokat.
Kö zben á tö ltö zö tt, é s az ajtó felé indult.
– Egil?
Megdermedt.
– Igen?
– Ugy lá tom, valaki azzal szó rakozott, hogy szé tszó rt pá r
papı́rtö rlő t a kettes kú tná l.
– Elinté zem, fő nö k – mosolygott rá m, é s má r kint is volt.

21
 Felsó hajtottam. Egy ilyen kis faluban nem kö nnyű jó l ké pzett
munkaerő t talá lni. Az okosak Osló ba vagy Bergenbe mennek tanulni,
a szorgalmasak pedig Notoddenbe, Skienbe vagy Kongsbergbe pé nzt
keresni. Azok, akik itt maradnak, mint Egil is, nem vá logathatnak az
á llá sok kö zö tt. Ha kirú gom, elmehet munkané lkü linek. Es ettő l nem
fog kevesebb hot dogot enni, csak a pult má sik oldalá ra kerü l, é s
izetnie kell é rte. A tú lsú ly á llı́tó lag első sorban falusi problé ma. Nem
csoda. Mi má s ö rö me lehet az embernek, mint a zabá lá s, ha egy
benzinkú ton dolgozik, lá tja megá llni é s tová bbmenni az autó sokat,
elké pzeli, milyen menő helyekre tarthatnak, é s irigyli a kocsijukat,
amihez hasonló t az é letben nem fog tudni megengedni magá nak, meg
a bará tnő jü ket, akit mé g csak meg sem merne szó lı́tani, hacsak nem
rú g be iszonyatosan a falunapon. De elő bb-utó bb muszá j lesz
beszé lnem Egillel. A fő nö ksé get nem é rdeklik az Egilek, csak a
bevé tel. Erthető . 1969-ben Norvé giá ban nagyjá bó l hé tszá zezer autó
kö zlekedett az utakon, é s valamivel tö bb, mint né gyezer benzinkú t
szolgá lta ki ő ket. Negyvenö t é vvel ké ső bb az autó k szá ma majdnem
né gyszeresé re nő tt, mı́g a benzinkutaké kevesebb mint a felé re
csö kkent. Nehezen boldogultak, vagyis nehezen boldogultunk.
Kö vettem a szakmai statisztiká kat, é s tudtam, hogy Své dorszá gban é s
Dá niá ban a megmaradt benzinkutak tö bb mint felé t automatizá ltá k, a
szemé lyzetet pedig elbocsá tottá k. Ezt Norvé giá ban az elszó rt
telepü lé smintá zat miatt egyelő re megú sztuk, de egyé rtelmű , hogy a
benzinkutasok ná lunk is a veszé lyeztetett fajok kö zé tartoznak.
Igazá bó l má r ki is haltunk. Mikor lá tott minket bá rki utoljá ra
tankolni? Azzal vagyunk elfoglalva, hogy rá só zzuk a beté rő kre a hot
dogot, a kó lá t, a strandlabdá t, a grillszenet, az ablakmosó folyadé kot
é s az á svá nyvizet, ami egyá ltalá n nem jobb anná l, ami a csapbó l
folyik, de repü lő gé ppel é rkezik az orszá gba, é s tö bbe kerü l, mint a
leé rté kelt ilmjeink. De nem panaszkodom. Amikor a benzinkú tlá nc
é rdeklő dni kezdett a mű hely utá n, amit nagyon iatalon vettem á t,
nem a ké t magá nyosan á lló kú toszlop é s a hatalmas bevé tel, hanem
az elhelyezkedé se miatt tette. Tetszett nekik, hogy olyan soká ig
kitartottam, mikö zben annyi má s mű hely bezá rt, é s felajá nlottá k,

22
hogy izetnek az ingatlané rt, engem pedig megtesznek kú tvezető nek.
Talá n ki tudtam volna sajtolni belő lü k valamivel tö bbet is, de mi,
Opgardok nem alkudozunk. Noha mé g a harmincat sem tö ltö ttem be,
nem é reztem magam tú l energikusnak. A pé nzbő l fü rdő szobá t
alakı́tottam ki a tanyá n, hogy vissza tudjak kö ltö zni a mű helyben
berendezett agglegé nylaká sombó l. A mű hely é pü lete mellett volt
bő ven hely, ezé rt ú gy dö ntö ttek, nem bontjá k le, hanem mellé é pı́tik
az ü zletet, a ré gi autó mosó t pedig modernizá ljá k.
Az ajtó becsapó dott Egil mö gö tt, ami eszembe juttatta, hogy fent
rá bó lintottak az automata ajtó ra, amit ké rtem tő lü k. A jö vő hé tre
ı́gé rté k. Elé gedettek voltak velü nk. Az é rté kesı́té si vezető ké thetente
beugrott, szé lesen mosolygott, rossz vicceket mesé lt, né ha a vá llamra
tette a kezé t, é s ú gy kö zö lte velem, hogy elé gedettek, mintha
hatalmas titokba avatna be. Há t persze hogy elé gedettek. Lá tjá k az
eredmé nyeinket. Es azt is, hogy sikeresen vesszü k fel a harcot a
kihalá ssal. Emellett eltö rpü l az a té ny, hogy Egil nem tart valami nagy
rendet.
Kö zben há romnegyed hat lett. Megkentem a zsemlé ket, amik az
é jjel kiolvadtak, é s azokra az é vekre gondoltam, amikor motorokat
olajoztam. Egy paraszt zö työ gö tt traktoron az autó mosó felé . Tudtam,
hogy miutá n befejezi a mosá st, ki kell takarı́tanom.
Allomá sfő nö kké nt felelő ssé ggel tartoztam az ú j kollé gá k felvé telé ért,
a kö nyvelé sé rt, a teljesı́tmé nyé rté kelő beszé lgeté seké rt, a
biztonsá gé rt é s egy csomó má s dologé rt, de senki ki nem talá lná ,
mire ment el a legtö bb idő m. A takarı́tá sra. A má sodik helyre szoros
versenyben a szendvicské szı́té s kerü lt.
Hallgattam a csendet. Vagyis igazá bó l sosincs csend, mindig
hallani egyenletes zajokat, mé g akkor is, amikor vé get é r a hé tvé ge,
az emberek hazamennek a hü tté kbő l, é s felké szü lü nk az é jszaká ra. A
ká vé fő ző k, a virslisü tő k, az italhű tő szekré nyek é s a mé lyhű tő k
kü lö nbö ző hangokat adnak ki, de mindig kihallani kö zü lü k a rá csos
kenyé rmelegı́tő t, amibe a hamburgerzsemlé ket tesszü k. Melegen
zakatol, szinte egy jó l megolajozott motorra emlé keztet. Ha
lehunyom a szemem, a zú gá sa visszarepı́t az idő ben. Amikor az

23
é rté kesı́té si vezető utoljá ra itt já rt, felvetette, hogy já tszhatná nk halk
zené t. Arró l dumá lt, hogy kutatá sok bizonyı́tjá k, hogy a megfelelő
hangok befolyá ssal vannak a vá sá rló kedvre é s az é hsé gre. Lassan
bó lintottam, de egy szó t sem szó ltam. Nem szeretem a felesleges
hangzavart.
Nemsoká ra kinyı́lik majd az ajtó . Való szı́nű leg egy mesterember
fog é rkezni, reggel hé t elő tt szinte csak ő k tankolnak, vagy dobnak be
egy ká vé t.
Lá ttam, hogy a paraszt munkagé pekbe tö lthető , illeté kmentes
dı́zelt tankol a traktorá ba. Tudtam, hogy otthon majd á tszı́v
valamennyit a kocsijá ba, de nem tö rő dtem vele. Ez legyen a
rendő rsé g meg az ő dolga.
A pillantá som elsiklott a kutak mellett, á t az ú ttesten, a bicikliú ton
meg a já rdá n, é s megá llapodott a falu egyik hagyomá nyos fahá zá n. A
há romemeletes é pü letet kö zvetlenü l a há ború utá n é pı́tetté k, a
terasza a tó ra né zett, az ablakaira rá telepedett a forgalom pora, a
homlokzatá n egy plaká t hajvá gá st é s szolá riumot reklá mozott, de
valahogy ú gy, mintha a ké t dolog egyszerre tö rté nne, szimultá n,
ahogy mondani szoká s. Mindez a há zban lakó k nappalijá ban. A
helyieken kı́vü l sosem lá ttam má st bemenni, é s a faluban mindenki
tudta, hol dolgozik Grete, ı́gy aztá n elké pzelni sem bı́rtam, milyen cé lt
szolgá l a plaká t.
Ekkor é szrevettem Greté t az ú t tú loldalá n. Papucsban é s pó ló ban
didergett, é s alaposan kö rü lné zett, mielő tt á tkelt volna az ú ttesten.
Alig hat hó nappal azelő tt tö rté nt, hogy egy Osló bó l é rkező sofő r
igyelmé t elkerü lte az ö tvenes tá bla, é s nem sokkal odé bb elcsapta a
norvé gtaná runkat. Elő nyei é s há trá nyai is vannak annak, hogy a kú t
lakott terü leten fekszik. Az elő nyö k kö zé tartozik, hogy a falusiak
gyakran ná lunk vesznek meg ezt-azt, é s az ö tvenes korlá tozá s miatt
az elő ttü nk elhajtó k spontá n ú gy dö nthetnek, hogy bekanyarodnak
hozzá nk. Amikor mé g mű kö dö tt a mű hely, má sok ü zleti sikereihez is
hozzá já rultunk a faluban, mert a messzebbrő l é rkező k, akiknek a
kocsija komolyabb szerelé st igé nyelt, á ltalá ban beugrottak enni a
ká vé zó ba, az é jszaká t pedig valamelyik hü tté ben tö ltö tté k a tó ná l.

24
 A há trá ny pedig az, hogy csak idő ké rdé se, é s elapad a forgalom.
Az autó sok egyenes utakat akarnak, ahol kilencvennel tudnak
repeszteni a cé ljuk felé , é s semmi kedvü k csigatempó ban
vá nszorogni lakott terü leteken. Má r elké szü ltek egy ú j, Ost
megkerü lő fő ú tvonal tervei, de a felszı́ni viszonyok miatt idá ig
megú sztuk. Egyszerű en tú l drá ga lett volna alagutat fú rni a
hegyeinkbe. De elő bb-utó bb meg fogjá k csiná lni. Ez pont olyan biztos,
mint hogy a Nap ö tmilliá rd é v mú lva darabokra szaggatja a
Naprendszerü nket, csak ez hamarabb be fog kö vetkezni. Ami
termé szetesen azt jelenti, hogy mindenki, aki az á tmenő forgalombó l
é l, lehú zhatja a roló t, de a kö vetkezmé nyek a falu tö bbi lakosa
szá má ra is hasonló ak lesznek, mint amikor a Nap bemondja az
unalmast. A parasztok tová bbra is fejik majd a teheneiket, é s
termesztik a magasban megé lő nö vé nyeket, de mihez kezdenek a
tö bbiek? Levá gjá k egymá s hajá t, é s szé nné szolizzá k magukat?
Megint megnyikordult az ajtó . Amikor iatalabbak voltunk, Grete
arca sá padt szü rké s szı́nben já tszott, a haja pedig é lettelenü l lapult a
fejé re. A sá padt szü rkesé ge nem vá ltozott, de a hajá t egy ideje
dauerolta, amitő l é n egyenesen ijesztő nek lá ttam. A szé psé g persze
nem tartozik az alapvető emberi jogok kö zé , de Greté vel rettentő en
kibabrá lt a teremtő . A há ta, a nyaka, a té rde, mindene ferdé nek tű nt,
a hatalmas orra pedig idegen testké nt tró nolt a keskeny arcá n, mint
aminek semmi keresnivaló ja ott. De mı́g a termé szet bő kezű en
adagolta neki az orrot, a maradé kot illető en meglehető sen
szű kmarkú an bá nt vele. Szemö ldö kkel, szempillá val, á llal, mellel é s
csı́pő vel nem igazá n lá tta el. Az ajka vé kony fö ldigilisztá ra
hasonlı́tott. Ré gen vastag, é gő vö rö s rú zsré teggel á lcá zta a hú sszı́nű
gilisztá kat, ami nem is á llt annyira rosszul neki. De aztá n egyszer
csak felhagyott a sminkelé ssel, azt hiszem, nagyjá bó l akkor, amikor
Carl elkö ltö zö tt a falubó l.
Persze az is lehet, hogy má sok nem ú gy tekintettek Grete Smittre,
mint é n. Elő fordulhat, hogy a maga mó djá n vonzó nő volt, de a
kü lsejé rő l alkotott vé lemé nyem befolyá solta, amit a belsejé rő l
gondoltam. Nem á llı́tom, hogy Grete Smitt gonosz volt. Biztos vagyok

25
benne, hogy lé tezik olyan pszichiá triai diagnó zis, ami jobb fé nyben
tü nteti fel, ahogy mondani szoká s.
– Csı́pő s ma az idő – jegyezte meg.
Való szı́nű leg az é szaki szé lre utalt, ami mindig magá val hozta a
gleccserek illatá t, amikor á tsü vı́tett a vö lgyö n, é s ezzel a nyá r
mú landó sá gá ra emlé keztetett. Grete a faluban nő tt fel, de a
beszé dé ben fel-feltű ntek az Eszak-Norvé giá bó l szá rmazó szü lei
kifejezé sei. Az ö regek a kempinget mű kö dtetté k, amı́g cső dbe nem
ment. Leszá zalé koltá k ő ket, miutá n mindkettejü krő l megá llapı́tottá k,
hogy cukorbetegsé g miatt a perifé riá s neuropá tia egy ritka vá ltozata
alakult ki ná luk, aminek kö vetkezté ben a betegnek olyan é rzé se van,
mintha ü vegszilá nkokon lé pdelne. Grete szomszé djá tó l tudom, hogy
a neuropá tia egyá ltalá n nem fertő ző , ezé rt statisztikai csoda, hogy
mindkettejü knek az van. De á llandó an tö rté nnek statisztikai csodá k,
é s a szü lő k most a harmadikon laknak a Grete hajszalonja és
szoláriuma felirat felett, é s nagyon ritká n dugjá k ki az orrukat a
há zbó l.
– Szó val Carl visszajö tt?
– Igen – feleltem, bá r tudtam, hogy nem erre kı́vá ncsi. Csak szı́nleg
ké rdezett, való já ban kijelenté st tett, é s azt vá rta, hogy beavassam a
ré szletekbe, de nekem eszem á gá ban sem volt. Egé szsé gtelen
kapcsolat fű zte Carlhoz. – Mivel szolgá lhatok?
– Azt hittem, jó l elvan Kanadá ban.
– Elő fordul, hogy valakinek kedve tá mad hazaté rni, bá r jó l elvan
valahol.
– Biztos nagyon kiszá mı́thatatlan az ottani ingatlanpiac.
– Igen. Vagy nagyon gyorsan nő , vagy kicsit lassabban. Ká vé t
ké rsz? Vagy inká bb valami é deset szeretné l?
– Kı́vá ncsi lenné k, mi csá bı́t vissza egy torontó i nagymenő t a
falunkba.
– Az emberek – vá gtam rá pó kerarccal.
– Igen, talá n – vá laszolta, é s kö zben á tható pillantá ssal vizslatott. –
De ú gy hallottam, magá val hozott valami kubait is.

26
 Greté t aká r sajná lni is lehetett volna. A szü leit leszá zalé koltá k, az
orra becsapó dott meteoritké nt á llt ki az arcá bó l, nem voltak
kuncsaftjai, sem szempillá ja, sem pasija, Carl fü tyü lt rá , neki pedig
szemlá tomá st nem kellett má s. De a felszı́n alatt ott bujká lt benne
valami gonoszsá g, mint egy zá tony, amit csak akkor vesz é szre az
ember, ha má sok má r fennakadtak rajta. Talá n Newton harmadik
tö rvé nyé hez tudná m hasonlı́tani: ahogy minden hatá shoz tartozik
egy ellenhatá s, Grete is azt akarta, hogy minden fá jdalmat, amit ő
elszenvedett, má s is é rezzen. Ha Carl iatalon nem dugta volna meg
egy buliban ré szegen, egy fá nak dö ntve, talá n nem lett volna ilyen.
Vagy mé gis.
– Valami kubait – ismé teltem meg. – Mintha egy szivarró l lenne
szó .
– Ja, szerintem is – bó lintott, é s á thajolt a pulton, mintha titkos
politikai ö sszeeskü vé sben vettü nk volna ré szt. – Barna, jó szı́vogatni,
é s… é s…
Tü zes, villant á t ö nké ntelenü l az agyamon, é s kö zben a
legszı́vesebben a szá já ba tö mtem volna egy fá nkot, hogy vé gre
befogja.
– …bü dö s – talá lt rá vé gü l a keresett szó ra.
A gilisztaszá ja elnyı́lt, é s ú gy tű nt, elé gedett a hasonlattal, ahogy az
ilyesmit hı́vjá k.
– De nem kubai – rontottam el az ö rö mé t. – Barbadosi.
– Mindegy – vont vá llat. – Thaifö ldi vagy ruszki… Tuti szó fogadó .
Feladtam a harcot. Nem tudtam tová bb titkolni, hogy elegem van
belő le.
– Mit mondtá l?
– Hogy tuti magá val ragadó – vetett rá m diadalmas pillantá st.
Athelyeztem a testsú lyomat az egyik lá bamró l a má sikra.
– Mit akarsz?
Grete a mö gö ttem lé vő polcokat pá sztá zta.
– Elemet anya tá virá nyı́tó já ba.
Ebben erő sen ké telkedtem, mert az anyja ké t nappal azelő tt
tipegett á t elemé rt. Olyan ó vatosan emelgette a lá bá t, mintha a padló

27
bá rmikor megnyı́lhatna alatta. Atnyú jtottam Greté nek az elemet, é s
beü tö ttem az á rá t.
– Shannon – morogta, é s lassan bedugta a bankká rtyá já t a
leolvasó ba. – Lá ttam ró la ké peket az Instagramon. Valami gá z van
vele?
– Nekem semmi sem tű nt fel – vá laszoltam.
– Ne má r! Hogy lehet ennyire fehé r, ha egyszer barbadosi? Es mi
van a szemé vel?
– A tá virá nyı́tó jobban fog mű kö dni, mint ú j korá ban.
Grete kihú zta a ká rtyá já t, é s visszatette a pé nztá rcá já ba.
– Majd talá lkozunk, Roy.
Bó lintottam. Há t persze hogy talá lkozunk. A faluban lehetetlen
elkerü lni egymá st. De a szavai mö gö tt valami má s is megbú jt, é s é n
ú gy tettem, mintha é rtené m, mert remé ltem, hogy akkor nem á ll neki
megmagyará zni.
Az ajtó becsukó dott mö gö tte, de nem teljesen, pedig mú ltkor
á llı́tottam a rugó já n. Má r té nyleg itt az ideje automatá ra cseré lni.

Kilenckor megjö tt az egyik kollé gá m, ı́gy ki tudtam menni takarı́tani

a traktor utá n. Igazam volt. A padló t fö ld é s sá r borı́totta. Volt egy kis
Fritz tisztı́tó szerem, amivel a kosz legnagyobb ré szé t el tudtam
tü ntetni. Megnyitottam a vizet, é s locsolá s kö zben arra gondoltam,
hogy kamaszkorunkban azt hittü k, az é letü nk bá rmikor é les
fordulatot vehet, é s ez naponta meg is tö rté nt. Hirtelen meleg szú rá st
é reztem a lapocká im kö zö tt. Mint amikor a kommandó sok rá szegezik
valakire a fegyverü ket, é s az illető n egy vö rö s lé zerpö tty jelenik meg.
Nem rá ndultam ö ssze, amikor valaki halkan megkö szö rü lte a torká t a
há tam mö gö tt. Megfordultam.
– Iszapbirkó zá st rendeztetek? – ké rdezte a kö rzeti megbı́zott. A
vé kony ajkai kö zé cigarettá t szorı́tott.
– Traktor – feleltem.
Bó lintott.
– Hallom, itthon van az ö csé d.

28
 A vé kony Kurt Olsen beesett arcá t dú s bajusz dı́szı́tette, a szá já ban
mindig sajá t maga á ltal sodort cigaretta ityegett, é s szű k farmert
meg kı́gyó bő r csizmá t hordott, mint az apja ré gen. Igazá bó l egyre
jobban hasonlı́tott a volt kö rzeti megbı́zottra, Sigmund Olsenre, aki
szinté n hosszú ra nö vesztette a sző ke hajá t, é s a Szelíd motorosokban
já tszó Dennis Hopperre emlé keztetett. Kurt Olsennek olyan
karikalá ba volt, mint egyes focistá knak. Ké t é vvel volt iatalabb
ná lam, é s annak idejé n a csapatkapitá nysá gig vitte a helyi
negyedosztá lyban. A techniká já n nem lehetett mit kifogá solni, jó l
taktiká zott, é s lazá n vé gigfutott kilencven percet. Mindenki szerint
magasabb osztá lyban kellett volna rú gnia a bő rt. De akkor egy
nagyobb vá rosba kellett volna kö ltö znie, ahol aká r kispadra is
szorulhatott volna. Hü lye lett volna ezé rt feladni az itteni hő si
stá tuszá t.
– Tegnap é rkezett – bó lintottam. – Honnan tudod?
– Innen – hajtogatta szé t a kezé ben tartott plaká tot.
Elzá rtam a vizet.
Ne szalaszd el a lehetőséget!, á llt rajta hatalmas betű kkel. A szö veg
lejjebb folytató dott: Os Magashegyi Wellness- és Spahotel. Tová bb
olvastam. Olsen nem sü rgetett. Mivel nagyjá bó l egyidő sek voltunk,
szinte biztosra vettem, hogy tudja, az osztá lyfő nö kö m annak idejé n
enyhé n diszlexiá snak nyilvá nı́tott. Behı́vatta a szü leimet, vá zolta
nekik a helyzetet, é s megemlı́tette, hogy a diszlexia ö rö kletes, mire az
apá m felfortyant, é s megké rdezte, ezzel arra cé loz-e, hogy a ia fattyú .
Ekkor anya kö zbeszó lt, hogy apa egyik osló i unokatestvé re, Olav,
szinté n olvasá si nehé zsé gekkel kü zd, de amú gy semmi baja. Amikor
Carl megtudta, mirő l beszé ltek, felajá nlotta a segı́tsé gé t. Majd ő
megtanı́t olvasni, mondta. Tudom, hogy komolyan gondolta, té nyleg
rá m szá nta volna az idejé t é s az energiá já t. De visszautası́tottam. Ki
akar az ö ccsé tő l tanulni?
A plaká t befektető i talá lkozó ra hı́vta az olvasó it az Artun kö zö ssé gi
há zba. Mindenkit szı́vesen lá tnak, hirdette a szö veg. A megjelené s
semmifé le kö telezettsé get nem von maga utá n, é s lesz ká vé meg
gofri.

29
 Má r mielő tt é szrevettem a nevet é s az alá ı́rá st alul, tudtam, mirő l
van szó . Há t ezé rt jö tt haza.
A neve utá n ott á llt a vé gzettsé ge is. Carl Abel Opgard, Master of
Business. Okleveles kö zgazdá sz. Termé szetesen angolul.
Hirtelen nem tudtam, mit gondoljak, de veszé lyt szimatoltam.
– Kitetté k minden buszmegá lló ba é s lá mpaoszlopra! – dü hö ngö tt
Olsen.
Ezek szerint Carl is korá n felkelt.
A kö rzeti megbı́zott ö sszehajtogatta a plaká tot.
– A kö zutakró l szó ló tö rvé ny 33-as paragrafusa é rtelmé ben
engedé lyt kellett volna ké rniü k a kihelyezé sre. Szó lná l neki, hogy
szedje le ő ket?
– Mié rt nem szó lsz neki te?
– Nincs meg a telefonszá ma, é s… – A plaká tot a hó na alá szorı́totta,
a hü velykujjá t a szű k Levi’s nadrá gja ö vé be dugta, é s é szak felé
biccentett. – Orü lné k, ha megspó rolhatná m ezt az utat. Szó lsz neki?
Lassan bó lintottam, é s az ú t felé fordultam, amit meg akart
spó rolni. A tanya nem lá tszott a kú tró l, csak a Kecskekaptató t
lehetett kivenni, meg felü l egy szü rke sá vot. A há z a mö gö tte elterü lő
sı́k terü leten helyezkedett el, elbú jt a lent á lló k tekintete elő l, de
aznap megakadt valamin a szemem. Valami piroson. Hirtelen
rá jö ttem, mi az. Egy norvé g zá szló . Carl ké pes volt egy hé tfő i napon
felhú zni a zá szló t. Nem ı́gy jelzi a kirá ly is, hogy a kasté lyá ban
tartó zkodik? Alig tudtam visszafojtani a rö hö gé st.
– Engedé lyt kell ké rnie – morgott tová bb Olsen, é s az ó rá já ra
pillantott. – Aztá n meglá tjuk, mi lesz.
– Rendben.
– Jó l van. – Ké t ujjá t a nem lé tező cowboykalapjá hoz emelte.
Mindketten tudtuk, hogy egy napba fog telni, amı́g a plaká tok
eltű nnek, é s addigra má r betö ltö tté k a szerepü ket. Akik nem lá ttá k a
meghı́vó t, azok majd hallanak ró la.
Megfordultam, é s megint megnyitottam a vizet.
De a lapocká im kö zti melegsé g nem szű nt meg. Igazá bó l má r é vek
ó ta nem tá gı́tott. Olsen gyanú ja lassan, de biztosan á té gette magá t a

30
ruhá mon, a bő rö mö n, bele a hú somba. De a tö mö r csont megá llı́totta.
Az akarat é s az elszá ntsá g. A bizonyı́té kok é s a té nyek hiá nya.
– Ez micsoda? – ké rdezte.
Felé fordultam, é s ú gy tettem, mintha meglepne, hogy mé g mindig
ott van. A padló n lé vő fé mrá cs felé intett, ahol lefolyt a vı́z. Fennakadt
rajta valami.
– Nem tudom.
Olsen leguggolt.
– Vé res – á llapı́totta meg. – Hú s.
– Ha te mondod – feleltem.
Rá m pillantott. A cigarettá ja má r majdnem teljesen vé gigé gett.
– Já vorszarvas – magyará ztam. – Ha elü tik, é s beleragad valami a
hű tő rá csba, itt szoktá k lemosni.
– Nem valami traktort emlegetté l, Roy?
– Szerintem mé g é jjel kerü lt ide. Meg tudom ké rdezni Egilt, ha
szeretné l… – Olsen há traugrott, amikor a vı́zsugarat a hú sdarabra
irá nyı́tottam, ami ı́gy a fé mrá csró l a betonpadló ra sodró dott. – …
nyomozni az ü gyben.
Olsen villá mló szemmel né zett rá m, é s leverte a nadrá gjá t, bá r
semmi sem kerü lt rá . Nem tudom, emlé kezett-e, hogy ő is ezt a szó t
haszná lta annak idejé n. „Nyomozni”. Nyomozni kell az ü gyben.
Semmi bajom nem volt Kurt Olsennel. Szimpatikus ickó , aki csak a
munká já t vé gzi. De a nyomozá sá val igenis volt bajom. Es nem vagyok
benne biztos, hogy akkor is balhé t csapott volna-e a plaká tok miatt,
ha nem az Opgard né v á ll rajtuk.

Amikor visszaé rtem az ü zletbe, ké t kamasz lá nyt talá ltam bent. Az
egyikü k Julie volt, aki Egilt vá ltotta a pult mö gö tt. A má sikuk, a
vá sá rló há ttal á llt. Lehajtott fejjel vá rakozott, é s nem ú gy tű nt, mint
aki meghallotta, hogy kinyı́lt az ajtó . Ugy gondoltam, a bá dogos Anton
Moe lá nya lehet. Natalie. Hé be-hó ba lá ttam bandá zni a kú ton. Mı́g
Julie kö nnyen beszé dbe elegyedett bá rkivel, hangoskodott, é s sosem
tett lakatot a szá já ra, ahogy mondani szoká s, Natalie Moe arcá n
é rzé keny, mé gis zá rkó zott é s visszafogott kifejezé s ü lt, mintha attó l

31
tartana, hogy ha bá rmilyen é rzelmet kimutat, kigú nyoljá k, é s
nevetsé gessé teszik. Vannak ilyen tiné dzserek. Bá r ú gy szá moltam,
lassan má r be kellene fejeznie a gimit. Mindenesetre azonnal vá gtam,
mirő l van szó , lá ttam, hogy szé gyelli magá t, é s Julie is megerő sı́tette a
sejté semet, amikor intett nekem, mikö zben az esemé ny utá ni
tablettá k felé biccentett. Mivel mé g csak tizenhé t é ves volt, nem
adhatott el dohá nyá rut é s gyó gyszert.
Gyorsan a pult mö gé lé ptem, hogy lerö vidı́tsem a Moe lá ny
szenvedé sé t.
– EllaOne? – ké rdeztem, é s letettem az apró fehé r dobozt a pultra.
– Mi? – é rtetlenkedett Natalie.
– Az esemé ny utá ni tablettá d – szó lalt meg Julie kegyetlenü l.
A sajá t ká rtyá mat haszná ltam, amikor beü tö ttem a kasszá ba az
á rat, hogy lá tszó djé k, egy felnő tt é s feltehető leg felelő ssé ge teljes
tudatá ban lé vő szemé ly vé gezte el a tranzakció t. A Moe lá ny
kisomfordá lt.
– Trond-Bertillel kefé l – pukkasztotta ki a rá gó já t Julie. – Má r
elmú lt harminc, van nő je meg kö lykei.
– Natalie mé g iatal – feleltem.
– Es? – hö kkent meg Julie. Furcsá nak talá ltam, hogy nem
nagydarab, pedig minden nagynak tű nt rajta. A gö ndö r haja, a durva
keze, a nehé z melle é s a szé les vá lla. A szinte kö zö nsé ges szá ja. Es a
hatalmas, ké k szeme, ami fé lelem né lkü l, egyenesen né zett az
enyé mbe. – Fiatal, de azé rt nyugodtan baszhat egy harmincas
pasival?
– Fiatal, é s rá é r mé g é szszerű dö nté seket hozni. Majd benő a feje
lá gya.
– Szó val ké ső bb majd nem fog esemé ny utá ni tablettá é rt
rohangá szni? – kuncogott Julie. – Es egy iatal lá ny is tudhatja, mit
akar.
– Ebben igazad lehet.
– De ha olyan á rtatlan pofá t vá gunk, mint ő szokott, akkor a fé r iak
szı́ve megesik rajtunk. Pont ahogy elvá rjuk tő lü k – nevetett fel. –
Olyan kiszá mı́tható ak vagytok!

32
 Gumikesztyű t hú ztam, é s elkezdtem bagettet vajazni.
– Van valami titkos szö vetsé getek? – ké rdeztem.
– Mi?
– Azoknak a nő knek, akik azt á llı́tjá k, hogy tudjá k, milyenek a nő k.
Beszá moltok egymá snak, hogyan gondolkoztok, é s ezé rt
rendelkeztek minden informá ció val? A fé r iakat illető en é n csak azt
tudom, hogy szart sem tudok. Hogy minden elő fordulhat. Hogy
annak, amirő l azt hiszem, hogy tudom egy pasiró l, legfeljebb negyven
szá zalé ka stimmel. – Szalá mit é s tojá st tettem a bagettre. Ezeket
mindig szeletelve szá llı́tottá k le. – Es most magunkró l beszé lek, akik
á llı́tó lag olyan kiszá mı́tható ak vagyunk. Szó val gratulá lok, hogy ti ı́gy
á tlá ttok az emberisé g má sik felé n.
Julie nem vá laszolt. Nagyot nyelt. Biztosan a kialvatlansá g miatt
vetettem be nehé ztü zé rsé get egy kamasz lá nnyal szemben, aki
nemré g hagyta ott az iskolá t. Egy olyan lá nnyal szemben, aki szı́vesen
kö vet el ő rü ltsé geket, é s nem gondolkozik, mielő tt beszé l vagy
cselekszik. De ez mé g megvá ltozhat. Most ilyen volt a hozzá á llá sa,
ahogy apa szokta mondani, lá zadt, de inká bb bá torı́tá sra volt
szü ksé ge, mint ellená llá sra. Persze mindkettő kellett neki, de fő leg
bá torı́tá s.
– Egyre ü gyesebben cseré lsz kereket – vá ltottam té má t.
Bá r mé g csak szeptemberben já rtunk, a magasban má r havazott a
mú lt hé tvé gé n. Noha kereket nem á rultunk, é s a keré kcsere sem
tartozott a szolgá ltatá saink kö zé , elő fordult, hogy a vá rosiak
beá llı́tottak a terepjá ró jukkal, é s kö nyö rö gtek, hogy segı́tsü nk nekik.
Mind fé r iak, mind nő k. A legalapvető bb gyakorlati teendő k
elvé gzé sé re sem ké pesek. Ha egyszer egy napkitö ré s kivonja a
forgalombó l az elektromos á rammal mű kö dő eszkö zö ket, nem
hú zzá k soká ig.
Julie elmosolyodott. Egy kicsit talá n tú l szé lesen. Orü lt a hirtelen
fordulatnak.
– A vá rosiak szerint csú szó sak az utak – jegyezte meg. – Mi lesz
velü k, ha megjö n az igazi hideg, é s mı́nusz hú sz vagy harminc fok
lesz?

33
 – Akkor kevé sbé fog csú szni – feleltem.
Ké rdő pillantá st vetett rá m.
– A jé g csú szó sabb fagyá spont kö zeli hő mé rsé kleten –
magyará ztam. – Akkor a legcsú szó sabb, ha pontosan mı́nusz hé t
fokos. Ezé rt pró bá ljá k tartani ezt a hő mé rsé kletet a jé gpá lyá kon. Es
nem egy lá thatatlanul vé kony vizes ré tegen csú szunk el, ami a
nyomá s é s sú rló dá s miatt alakul ki, ahogy korá bban gondoltá k,
hanem egy gá zon, ami az ezen a hő mé rsé kleten elszabaduló
molekulá k miatt keletkezik.
Egyá ltalá n nem szolgá ltam rá a Julie tekinteté ben tü krö ző dő
csodá latra.
– Honnan tudsz ennyi mindent, Roy?
Termé szetesen rö gtö n az jutott eszembe, hogy azokra az idegesı́tő
barmokra hasonlı́tok, akik az itt-ott ö sszeszedett, felü letes
tudá sukkal hencegnek.
– Az ú jsá gban olvastam – intettem a magazinos polcok felé , ahol
tudomá nyos ismeretterjesztő lapok é s autó kkal, jachtokkal,
vadá szattal meg halá szattal foglalkozó ú jsá gok, valamint a True
Crime bű nü gyi magazin mellett az é rté kesı́té si vezető
kö vetelő zé sé nek engedve pá r divatlapnak is helyet szorı́tottunk.
De Julie nem hagyta, hogy csak ú gy lemá sszak a piedesztá lró l.
– Igazá bó l szerintem a harminc nem is olyan sok. Legalá bbis a
harmincé ves pasik mindenké ppen jobbak, mint a hú szé ves kis
hü lyé k, meg azok, akik azt hiszik, hogy felnő ttek, csak mert
megszerezté k a jogsit.
– En má r ré gen elmú ltam harminc, Julie.
– Té nyleg? Es az ö csé d mennyi idő s?
– Harmincö t.
– Tegnap itt tankolt.
– Tegnap nem is dolgoztá l.
– Pá r bará tnő mmel a Gnó m kocsijá ban ló gtunk. O mondta, hogy az
ö csé d. Es tudod, mit mondtak a bará tnő im? Hogy az ö csé d egy DILF.
Nem feleltem.
– De szerintem te sokkal DILF-ebb vagy.

34
 Az elsö té tü lő pillantá somra ü gyet sem vetve vihogott. Alig
é szrevehető en kihú zta magá t, é s há trafeszı́tette a szé les vá llá t.
– Olyan idő sebb pasira mondjá k, aki szexuá lisan…
– Kö szö nö m, azt hiszem, é rtem. Kimé sz á tvenni az á rut?
Egy kamion kanyarodott be a kú tra. Asvá nyvizet é s é dessé get
hozott. Ismertem a pillantá st, amit Julie rá m vetett: azt jelezte, hogy
halá losan unalmasnak talá lja a feladatot. Hangosan kipukkasztotta a
rá gó já t, a fejé be hú zta a sapká já t, é s kiması́rozott.

35
 Harmadik fejezet

– Itt? – ké rdeztem hitetlenkedve, é s vé gigné ztem a fö ldü nkö n.
– Itt – bó lintott Carl.
Hangá val borı́tott lejtő k. A hegyek kö zö tt á llandó an sü vı́tő szé l. A
kilá tá s persze mindent visz. Mindenü tt magas hegycsú csok. A nap
megcsillan lent a vı́zen. De azé rt na!
– Utat kell é pı́teni – akadé koskodtam. – Kell vı́z.
Szennyvı́zcsatorna. Aram.
– Igen – nevetett fel Carl.
– Es mi lesz a karbantartá ssal? Egy kibaszott hegycsú cson?
– Egyedi, nem?
– Es gyö nyö rű – tette hozzá Shannon. Mö gö ttü nk á llt karba tett
ké zzel. A fekete kabá tja ellené re didergett. – Gyö nyö rű lesz.
Korá n hazasiettem a kú tró l, é s termé szetesen azonnal
szembesı́tettem Carlt a plaká tü ggyel.
– Ané lkü l hogy egy kibaszott szó t szó ltá l volna? – dü hö ngtem. –
Tudod, há ny ké rdé st kaptam a nap folyamá n?
– Há nyat? Pozitı́vnak tű ntek? – csapott le olyan lelkesedé ssel, hogy
rá jö ttem, leszarja, mennyire bá nt, hogy nem avatott be a terveibe.
– A picsá ba! – szitkozó dtam. – Mié rt nem mondtad, hogy ezé rt
jö tté l haza?
Atkarolta a vá llamat, é s rá m villantotta azt az á tkozott, meleg
mosolyá t.
– Mert nem akartam a sztori felé vel kiszú rni a szemedet, Roy. Meg
nem akartam, hogy ellené rveken tö rd a fejed. Szü letett ké telkedő
vagy, de ezt né lkü lem is tudod. Most megebé delü nk, aztá n mindent
elmondok. Oké ?

36
 Persze megenyhü ltem, ha má sé rt nem, há t azé rt, mert anya é s apa
halá la ó ta most elő szö r vá rt rendes meleg é tel az asztalon, amikor
hazaé rtem a meló bó l. Miutá n elfogyasztottuk, Carl megmutatta a
hotel terveit. Ugy né zett ki, mint egy iglu a holdon, csak ezen a
holdon ré nszarvasok is é ltek. Az é pı́té sz a ré nszarvasokon kı́vü l egy
kis mohá t is felskiccelt, amú gy az egé sz teljesen kopá r é s modernista
benyomá st keltett. Bá r nem gondoltam volna, igazá bó l tetszett.
Való szı́nű leg azé rt, mert marsi benzinkú tnak lá ttam, nem hotelnek,
ahová az emberek ejtő zni já rnak. Mert szerintem az ilyen helyeken a
vendé gek elvá rná nak egy kis melegsé get meg mindenfé le csicsá t,
nemzeti romantiká t, virá gmintá t, fű vel benő tt tető t, valami olyasmit,
amit a mesé kbő l ismernek, vagy mit tudom é n.
Elsé tá ltunk a terü letre, amit Carl kiszemelt az é pı́tkezé sre. Ugy egy
kilomé terre fekü dt a há ztó l. A hanga é s a grá nit hegycsú csok
szikrá ztak a dé lutá ni napfé nyben.
– Lá tod, mennyire beleillik a tá jba? – rajzolta Carl a levegő be a
hotelt, amirő l az imé nt az é tkező ben ké peket mutogatott. – A tá j é s a
funkció hatá roz meg mindent, nem az, hogy a hozzá nem é rtő k mit
gondolnak a magashegyi hotelekrő l é s a kiné zetü krő l. Ez a hotel meg
fogja vá ltoztatni azt, ahogyan az emberek az é pı́té szetrő l
gondolkoznak, mert nem kö veti a ré gi elké pzelé seket.
– Há t persze – feleltem, é s felté teleztem, hogy a hangom nagyjá bó l
olyan szkeptikusan cseng, amennyire szkeptikusnak é rzem magam.
Carl mé g otthon elmesé lte, hogy a hotel tizenegyezer
né gyzetmé ter lesz, ké tszá z szobá t fognak benne kialakı́tani, é s az
alap kiá sá sá nak megkezdé se utá n ké t é vvel ké szü l el. Vagyis inká bb a
robbantá sok megkezdé se utá n, mert tú l sok fö ld nincs a terü leten.
Carl „pesszimista kalkulá ció i” alapjá n az egé sz né gyszá zmillió
koroná ba fog kerü lni.
A nagy ké rdé st egé szen idá ig nem tettem fel.
– Honnan akarsz né gyszá zmillió t szerezni?
Nem is vá rta meg, hogy befejezzem a mondatot.
– A banktó l.
– Az Os Sparebanktó l?

37
 – Nem, dehogy! – nevetett fel. – Ok ehhez tú l kicsik. A DNB-tő l.
– Es mibő l gondolod, hogy adnak neked né gyszá zmillió t erre az… –
Nem mondtam ki, hogy „ő rü ltsé gre”, de mivel a má sik ké t lehetsé ges
befejezé s, a hotel vagy a szá lloda, nem passzolt az „az” hatá rozott
né velő hö z, azt hiszem, egyé rtelmű volt, mit akartam mondani.
– Onnan, hogy nem ré szvé nytá rsasá got fogunk alapı́tani, hanem
oft.-t.
– Oft.-t?
– Osztott felelő ssé gű tá rsasá got. Osban az embereknek nincs
igazá n sok pé nzü k, de az ö vé k a telek é s a birtok, ahol laknak. Ha oft.-
t alapı́tunk, egy koroná t sem kell kicsengetniü k, é s mindenki, aki
benne van, egyforma ré szt kap a tá rsasá gbó l, é s ugyanannyit fog
keresni. Es mindezé rt a kisujjukat sem kell mozdı́taniuk. Az
ingatlanjuk lesz a garancia. A bank ezé rt fog mindent elkö vetni, hogy
inanszı́rozhassa a vá llalkozá st. Enné l nagyobb biztonsá gró l nem is
á lmodhatnak. Gyakorlatilag egy egé sz falu csapja magá t zá logba.
Megvakartam a fejemet.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ha befuccsol a dolog, akkor…
– Akkor minden ré sztvevő csak a sajá t ré szé ért felelő s. Ha szá zan
vagyunk, a vá llalat cső dbe megy, é s szá zezer koroná s tartozá sunk
lesz, akkor sem neked, sem senki má snak nem kell egy ezresné l
tö bbet kikö hö gnie. Es ha valaki nem izeti ki az ezrest, az nem a te
problé má d, hanem a hitelező ké .
– Jé zusom!
– Nem rossz, mi? Miné l tö bben vagyunk, anná l kisebb kocká zatot
vá llalunk. De persze anná l kevesebbet is fogunk keresni, ha a
bevé teleink az é gbe szö knek.
Megpró bá ltam feldolgozni a rá m zú dı́tott informá ció kat. Egy
vá llalati forma, amihez egyetlen koroná t sem kell be izetni, é s ha
minden rendben megy, akkor dő lni fog a ló vé . Ha viszont befuccsol,
akkor sem kell senkinek a sajá t ré szé né l tö bbet izetnie.
– Ertem – szó laltam meg lassan, é s kö zben azon agyaltam, hol
rejtő zhet csapda. – De mié rt befektető i talá lkozó ra hı́vod az
embereket, ha egyszer semmit sem kell befektetniü k?

38
 – Mert a befektető szó jobban cseng, mint a ré sztvevő . Szerinted
nem? – akasztotta Carl az ö vé be a hü velykujjá t. – Nem egyszerű
paraszt vagyok, hanem szá llodaipari befektető – dö rmö gte
elvá ltoztatott hangon, aztá n felnevetett. – Egyszerű pszicholó gia. Ha
a falu egy ré sze beszá ll, akkor a tö bbiek sem akarnak majd kimaradni
a bulibó l. Nem akarjá k majd a partvonalró l né zni, hogy a
szomszé djuk ú j Audiban feszı́t, é s szá llodatulajdonosnak nevezi
magá t. Akkor má r inká bb kocká ztatnak pá r koroná t, pont ahogy a
szomszé d is.
Lassan bó lintottam. Ezzel való szı́nű leg fejé n talá lta a szö get.
– A projekt biztos lá bakon á ll, má r csak el kell indı́tanunk
valahogyan – rugdosta Carl a talajt. – Ha az első pá r ré sztvevő
elkö telezi magá t, akkor majd a tö bbiek is lá tjá k, milyen vonzó
ajá nlattal á llnak szemben. Ha ü gyesen keverjü k a ká rtyá kat,
mindenki be akar majd szá llni, é s akkor sı́nen leszü nk.
– Há t persze. Es hogyan akarod meggyő zni az első pá r ré sztvevő t?
– Ugy é rted, ha mé g a sajá t bá tyá mat sem tudom meggyő zni? –
villantott rá m szé les mosolyt, mikö zben a szemé ben szomorú sá g
csillogott. – Van valaki, akit kö vetnek – folytatta, mielő tt olyan
é rzé sem tá madhatott volna, hogy vá laszt vá r a ké rdé sé re.
– Es ez a valaki…
– A vezé rü rü . Aas.
Há t persze. A volt polgá rmester. Mari apja. Tö bb mint hú sz é vig
vezette kemé ny ké zzel a Munká spá rtot tá mogató kö zsé get, lá tott
jobb é s rosszabb napokat, mı́g egyszer aztá n ö nké nt é s dalolva
visszavonult. Most má r hetven felett já rt, é s legfeljebb a sajá t
birtoká n parancsolt. De né ha ı́rt a helyi lapba, az Os Bladba, é s az
emberek igyeltek a szavá ra. Mé g azok is, akik eredetileg nem
osztottá k a né zeteit, elkezdté k ú j fé nyben lá tni az ü gyet. Abban a
fé nyben, amit a volt polgá rmester fogalmazá si ké szsé ge, bö lcsessé ge
é s a helyes dö nté sek meghozatalá ra való tagadhatatlan ké pessé ge
sugá rzott. Az emberek komolyan elhitté k, hogy az Ost megkerü lő
fő ú tvonal tervei sosem ké szü ltek volna el, ha Aas marad a
polgá rmester. Aas ugyanis é rthető en elmagyará zta volna, mekkora

39
ká rt okozna egy ilyen vá ltozá s, mert megfosztaná a falut az á tmenő
forgalom á ltal generá lt lé tfontossá gú pluszbevé teltő l, egy egé sz
mikrotá rsadalmat tö rö lne le a té rké prő l, é s szellemfalut csiná lna
belő le, ahonnan mindenki menekü l, é s ahol csak né há ny á llami
tá mogatá ssal vegetá ló , nyugdı́jkorhoz kö zeledő paraszt marad.
Felvető dö tt, hogy Aast – é s nem a jelenlegi polgá rmestert – Osló ba
kellene kü ldeni egy delegá ció é lé n, hogy beszé ljen a kö zlekedé si
miniszterrel.
Kö ptem egyet. Ha valaki nem tudná , ez a faluban a lassú bó lintá s
ellenté te, é s azt jelzi, hogy az ember nem é rt egyet valamivel.
– Szó val szerinted Aas a kezé t-lá bá t fogja tö rni azé rt, hogy
kocká ztassa a birtoká t egy magashegyi wellnesshotelé rt? Es rá bı́zza
magá t arra a ickó ra, aki megcsalta a lá nyá t, é s elhú zott kü lfö ldre?
Carl megrá zta a fejé t.
– Lá tom, nem é rted. Aas kedvelt engem, Roy. Nemcsak a jö vő beli
veje voltam, hanem a ia a soha meg nem szü letett ia helyett.
– Té ged mindenki kedvelt, Carl. De ha megbaszod a csajod legjobb
bará tnő jé t…
Carl igyelmeztető pillantá st vetett rá m, mire lehalkı́tottam a
hangomat, é s gyorsan ellenő riztem, hogy Shannon, aki kö zben
leguggolt, é s a fö ldö n tanulmá nyozott valamit, halló tá volsá gon kı́vü l
van-e.
– …akkor csö kken valamicské t a né pszerű sé ged.
– Aas nem tudja, mi tö rté nt kö ztem é s Grete kö zö tt – felelte Carl. –
Csak annyit tud, hogy a lá nya szakı́tott velem.
– Té nyleg? – ké rdeztem hitetlenkedve, de amikor jobban
belegondoltam, má r egé sz hihető nek tű nt.
Mari mindig is fontosnak tartotta a lá tszatot, szó val nem csoda,
hogy a csalá djá n belü l is ragaszkodott a hivatalos verzió hoz, ami
szerint azé rt szakı́tott a falu szé p iú já val, mert – kimondva-
kimondatlanul – a hegyi paraszt Opgard iá ná l jobbat akart.
– Miutá n szakı́tottunk, Aas magá hoz hı́vatott, hogy kö zö lje,
mennyire sajná lja – mesé lte Carl. – Mindenké ppen azt akarta, hogy
hozzuk rendbe, ami elromlott kö ztü nk. Elmondta, hogy ő k is tú l

40
vannak má r pá r dö ccenő n a felesé gé vel, de tö bb mint negyven é ve
kitartanak egymá s mellett. Azt feleltem, hogy é n is szeretné m, de
most jobb lenne, ha egy idő re elhagyná m a falut. Bó lintott, hogy
megé rti, é s volt egy ö tlete. Maritó l tudta, hogy jó jegyeim vannak az
iskolá ban, é s felajá nlotta, hogy ö sztö ndı́jat szerez nekem egy
amerikai egyetemre.
– Minnesotá t Aas inté zte el?
– Voltak kapcsolatai az ottani Amerikai–Norvé g Tá rsasá gná l.
– Ezt mé g sosem emlı́tetted.
– Szé gyelltem magam – vont vá llat. – Megcsaltam a lá nyá t, ő pedig
jó hiszemű en felajá nlotta a segı́tsé gé t. Bá r való szı́nű leg megvoltak a
sajá t okai. Gondolom, abban remé nykedett, hogy egyetemi
diplomá val a zsebemben hazaté rek, visszahó dı́tom a hercegnő t, é s
enyé m lesz a fele kirá lysá g.
– Es most rá akarod venni, hogy megint segı́tsen?
– Nem nekem – rá zta a fejé t. – A falunak.
– Há t persze – bó lintottam. – A falunak. Pontosan mikor kezdted
ennyire a szı́veden viselni a falu sorsá t?
– Es te pontosan mikor letté l ilyen cinikus é s rideg?
Elmosolyodtam. Napra pontosan meg tudtam volna mondani.
Azon az é jjelen, amit magamban csak Fritz-é jszaká nak neveztem.
Carl mé lyen beszı́vta a levegő t.
– Tö rté nik valami az emberrel, amikor a bolygó má sik oldalá n
csü csü l, é s azon tö preng, kicsoda is való já ban. Hogy honnan jö n.
Hová tartozik. Kik az ö vé i.
– Es rá jö tté l, hogy a tié id itt vannak? – biccentettem a falu felé , ami
ezer mé terrel alattunk fekü dt.
– Rá bizony. Olyan ez, mint valami ö rö ksé g, amirő l nem lehet
lemondani. Kö veti az embert, aká r akarja, aká r nem.
– Ezé rt kezdté l vá rosiasan beszé lni? Mert nem akartad elfogadni
az ö rö ksé gü nket?
– Dehogynem. Ez anya ö rö ksé ge.
– Anya azé rt beszé lt vá rosiasan, mert soká ig há zvezető nő ké nt
dolgozott, nem azé rt, mert az anyanyelve volt.

41
 – Akkor egyezzü nk meg abban, hogy az alkalmazkodó ké pessé get
ö rö kö ltü k tő le. Minnesotá ban sok a norvé g, é s mindenki, de fő leg a
potenciá lis befektető k komolyabban vettek, miutá n kulturá ltabban
kezdtem beszé lni.
A mondat vé gé t olyan nyugati parti hanglejté ssel mondta, ahogy
anya szokta, ső t, mé g rá is tett egy lapá ttal. Mindketten felnevettü nk.
– Szé pen lassan megint ú gy fogok beszé lni, mint ré gen – folytatta.
– Mé giscsak Osbó l szá rmazom, de mé g inká bb Opgardró l. Első sorban
hozzá d tartozom, Roy. Ha a fő ú t elkerü l minket, é s a falu nem talá l ki
valamit, ami miatt vonzó cé lponttá vá lik, akkor a benzinkutad…
– Nem az é n benzinkutam, Carl, egyszerű en csak ott dolgozom.
Bá rhol talá lok kú tvezető i á llá st, a cé gnek van vagy ö tszá z kú tja,
szó val engem nem kell megmentened.
– Tartozom neked.
– Mondtam, hogy nincs szü ksé gem semmire…
– De. Igenis szü ksé ged van valamire. Mé ghozzá arra, hogy a sajá t
kutadat vezesd.
Erre nem reagá ltam. Kitalá lta a legtitkosabb vá gyamat, ami nem
csoda, elvé gre az ö csé m volt. Ná la jobban senki sem ismert.
– Ezzel a projekttel meg tudod keresni a pé nzt, ami ehhez kell, Roy.
Megveheted az itteni kutat, vagy egy má sikat.
Igazá bó l spó roltam. Minden egyes koroná t fé lretettem, ká bé csak
kajá ra kö ltö ttem, meg á ramra, hogy fel tudjam olvasztani a pizzá mat,
amikor nem a kú ton eszem. Meg persze benzinre, amit a ré gi Volvó ba
tö ltö ttem, é s a há zra, hogy ne pusztuljon le teljesen. Felvetettem a
fő nö ksé gnek, hogy kö ssü nk franchise-szerző dé st, é s á tveszem a
kutat. Egyre inká bb hajlottak az ö tletemre, mert lá ttá k, hogy a fő ú t
forgalma el fog apadni, de az á r nem ment le annyira, amennyire
remé ltem, é s ez paradox mó don az é n hibá m volt. Tú l jó munká t
vé geztü nk.
– Tegyü k fel, hogy belemegyek ebbe az oft.-s cuccba…
– Igen! – kiá ltott fel Carl. Jellemző . Mindig elő re ivott a medve
bő ré re.
Ingerü lten megrá ztam a fejem.

42
 – Akkor is ké t é vbe telik felhú zni a hotelt, é s akkor mé g egy illé r
hasznunk sincs rajta. Abban sem lehetü nk biztosak, hogy nem dő l be
az egé sz. Es ha a kö vetkező é vekben megpró bá lom megvenni a kutat,
hitelre lesz szü ksé gem, de a bank el fog kü ldeni a francba, mert el
leszek adó sodva a hotelbiznisz miatt.
Lá ttam az arcá n, hogy nem fog odá ig leereszkedni, hogy felhı́vja a
igyelmemet rá , mekkora baromsá gokat beszé lek. Oft. ide vagy oda,
egy bank sem fog azé rt hitelezni nekem, hogy megvegyek egy
benzinkutat, amirő l tudni lehet, hogy nemsoká ra a halá l faszá ná l is
messzebb lesz mindentő l.
– Mindenké ppen csatlakoznod kell a hotelprojekthez, Roy. A
benzinkú thoz szü ksé ges pé nz meg mé g azelő tt a kezedben lesz, hogy
nekiá llunk az é pı́tkezé snek.
– Má r hogy lenne? – meredtem rá .
– Az oft.-nek meg kell vennie a telket, ahol a hotel á llni fog, é s kié
ez a telek?
– A tied é s az enyé m – feleltem. – De ez semmit sem jelent. Pá r
hektá rnyi hegyvidé ki terü let eladá sá bó l senki sem fog
meggazdagodni.
– Ez attó l fü gg, ki hatá rozza meg az á rat – felelte Carl.
Senki sem vá dolhat azzal, hogy lassan kapcsolok, de be kell
vallanom, eltelt pá r má sodperc, mire leesett, mirő l van szó .
– Arra cé lzol, hogy…
– Arra cé lzok, hogy é n á llı́tom ö ssze a projektet, ami azt jelenti,
hogy é n hatá rozom meg a kö ltsé gveté sben szereplő té teleket, amiket
aztá n a befektető i talá lkozó n bemutatok. Termé szetesen nem fogok
hazudni az ingatlan á rá t illető en, de tegyü k fel, hogy hú szmillió ra
taksá ljuk…
– Hú szmillió ra? – nyö gtem ki elké pedve. – Ezt? – mutattam vé gig a
hangá val borı́tott terü leten.
– Ez mé g mindig olyan kis ö sszeg a teljes né gyszá zmillió hoz
ké pest, hogy kö nnyen fel lehet osztani, é s bele lehet é pı́teni a tö bbi
té telbe. Ott van pé ldá ul az ú t, a parkoló k, az é pü let alapterü lete…
– Es ha rá ké rdeznek a né gyzetmé terá rra?

43
 – Akkor termé szetesen vá laszolunk. Nem vagyunk bű nö ző k.
– Há t akkor mik va… – Hirtelen a torkomra forrt a szó . Tö bbes
szá m első szemé ly? Hogy a fené be sikerü lt ilyen hamar
belerá ngatnia? Ugy dö ntö ttem, ezen most nem akadok fenn. – Szó val
akkor mik vagyunk?
– Uzletemberek, akik nagyban já tszanak.
– Nagyban? Falusiakró l beszé lsz, akiknek fogalmuk sincs
semmirő l.
– Ugy é rted, hogy kö nnyen á tverhető , ostoba parasztok? Há t ez
minket nem lep meg, elvé gre mi is itt szü lettü nk. – Kö pö tt egyet. –
Mint amikor apa megvette a Cadillacet. Akkor is annyian
felhá borodtak, nem? – hú zta ferde mosolyra a szá já t. – Ez a projekt
fel fogja verni az ö sszes telek á rá t, Roy. Amikor a hotelre megvan a
pé nz, jö n a má sodik szakasz. Sı́lift, hü tté k é s laká sok. Ebben van a
nagy zsozsó . Szó val mié rt adná nk el most bá rmit is olcsó n, ha tudjuk,
hogy az á rak az egekbe fognak szö kni. Fő leg mivel az á remelkedé s
nekü nk kö szö nhető . Senkit sem verü nk á t, Roy, csak nem kü rtö ljü k
szé t, hogy az első pá r millió az Opgard ivé rek zsebé be vá ndorol.
Szó val… – Kis szü netet tartott. – Kell a pé nz a benzinkú tra, vagy sem?
Vadul já rt az agyam.
– Gondold meg, amı́g dobok egy sá rgá t! – erő skö dö tt Carl.
Elfordult, é s az elő ttü nk magasodó szikla felé indult. Nyilvá n arra
szá mı́tott, hogy a má sik oldalon vé dve lesz a szé ltő l.
Annyi idő t kaptam, amennyi alatt egy hú gyhó lyag kiü rü l, hogy
eldö ntsem, el akarom-e adni a fö ldet, ami né gy generá ció ó ta a
csalá dom birtoká ban van. Olyan á ron, ami má s kö rü lmé nyek kö zö tt
pofá tlan rablá snak szá mı́tott volna. Semmit sem kellett
meggondolnom. Szarok a generá ció kra, legalá bbis ha a csalá domró l
van szó , é s amú gy is megmű veletlen fö ldrő l beszé lü nk, amihez
egyá ltalá n nem kö tő dö m, semmi jelentő sé ge sincs szá momra, é s ez
csak akkor vá ltozna meg, ha hirtelen ritka fé met talá lná nak benne.
Ha Carlnak igaza van, é s a sok millió , amire most rá tudjuk tenni a
kezü nket, csak a hab a tortá n, amibő l ké ső bb minden ré sztvevő kap
egy szeletet, akkor felő lem mehet. Hú szmillió . Tı́z nekem. Tı́zmillá é rt

44
má r tipp-topp benzinkutat lehet kapni. Ami igé nyes, jó helyen van, é s
mé g csak hitelt sem kell felvennem hozzá . Teljesen automata
kocsimosó . Kü lö n é tterem.
– Roy?
Megfordultam. A szé l miatt nem hallottam, hogy Shannon a há tam
mö gé lé pett.
– Azt hiszem, beteg – emelte rá m a pillantá sá t.
Elő szö r arra gondoltam, hogy sajá t magá ró l beszé l. Dideregve
hú zta magá t ö ssze, barna szeme elkerekedve meredt rá m a ré gi
kö tö tt sapka aló l, amit kö lyö kkoromban hordtam. De aztá n
é szrevettem, hogy van valami az ö sszezá rt kezé ben. Meg is mutatta,
mi.
Egy apró madá r. A fehé r fejé n fekete kapucnit viselt, a nyaka
vilá gosszü rke szı́nben já tszott. A visszafogott á rnyalatok miatt biztos
voltam benne, hogy hı́m. Ernyedten fekü dt.
– Havasi lile – kö zö ltem Shannonnal.
– Ott talá ltam – mutatott egy mé lyedé sre a hangá ban, ahol egy
tojá st vettem é szre. – Majdnem rá lé ptem.
Leguggoltam, é s megé rintettem a tojá st.
– Igen. A havasi lile nem kel fel a tojá sokró l, inká bb felá ldozza
magá t, mint hogy cserben hagyja az utó dait.
– Azt hittem, hogy itt is tavasszal kö ltenek a madarak, mint
Kanadá ban.
– Té nyleg tavasszal kö ltenek, de ez a tojá s nem kelt ki, mert a ió ka
halott benne. Szegé ny hı́m való szı́nű leg nem jö tt rá , mi a helyzet.
– Hı́m?
– Igen. A havasi lilé kné l a hı́m kelti ki a tojá sokat, é s gondoskodik a
ió ká kró l. – Felá lltam, é s vé gighú ztam a kezem a Shannon tenyeré ben
heverő madá r begyé n. Az ujjam hegyé vel é reztem, milyen gyorsan
ver a szı́ve. – Halottnak tetteti magá t. Hogy elvonja a igyelmü nket a
tojá sró l.
– Es hol a pá rja? – né zett kö rbe Shannon.
– Gondolom, kamatyol valahol.
– Kamatyol?

45
 – Pá rosodik. Szexel.
– A madarak szexelnek a kö lté si idő n kı́vü l is? – né zett rá m
szkeptikusan.
– Vicceltem, de remé ljü k. Az ő é rdeké ben – feleltem. – Amú gy ezt
poliandriá nak hı́vjá k – tettem hozzá .
– Egy hı́m, aki mindent felá ldoz az utó daié rt, é s ö sszetartja a
csalá dot, mé g akkor is, ha a pá rja megcsalja – simogatta meg a madá r
há tá t. – Ez igazá n ritka.
– A poliandria igazá bó l nem ezt jelenti – feleltem. – Hanem…
– …olyan együ tté lé si formá t, ahol egy nő nek tö bb fé rje van – vette
á t a szó t.
– O! – lepő dtem meg.
– Igen. A vilá g tö bb ré szé n is elő fordul, de fő leg Indiá ban é s
Tibetben.
– Nocsak! Ezt meg… – Ugy akartam folytatni, hogy „honnan tudod”,
de meggondoltam magam. – …mié rt csiná ljá k?
– Altalá ban tö bb iú testvé r vesz el egy nő t, hogy ne kelljen
felosztaniuk a csalá di birtokot.
– Ezt nem tudtam.
– Lehet, hogy tö bbet tudsz a madarakró l, mint az emberekrő l? –
né zett rá m fé lrebillentett fejjel.
Nem feleltem, mire elnevette magá t, é s a levegő be dobta a havasi
lilé t. A madá r kitá rta a szá rnyá t, é s verdesni kezdett. Gyorsan
tá volodott. Kö vettü k a pillantá sunkkal, de ekkor hirtelen mozgá st
vettem é szre a szemem sarká bó l. Elő szö r arra gondoltam, hogy
kı́gyó . Odafordultam, é s lá ttam, hogy a grá nitlejtő n sö té t csı́k
kanyarog felé nk. Feljebb né ztem, é s é szrevettem Carlt a szikla
tetejé n. Ugy tekintett le rá nk, mint a Megvá ltó Krisztus szobra Rio de
Janeiró ra. Mé g mindig vizelt. Oldalra lé ptem, é s megkö szö rü ltem a
torkom. Amikor Shannon megpillantotta a lefelé csorgó vizeletet, ő is
tá volabb hú zó dott. A kis patak tová bb csordogá lt a falu irá nyá ba.
– Mit szó lsz ahhoz, hogy eladjuk ezt a fö ldet hú szmillió koroná é rt?
– ké rdeztem.

46
 – Soknak hangzik – felelte Shannon. – Szerinted nincs veszé lyben a
fé szek?
– Tö bb mint ké tmillió dollá r. Felhú zunk egy ké tszá z á gyas é pü letet.
Shannon elmosolyodott, é s visszaindult arra, ahonnan jö ttü nk.
– Há t az té nyleg nem kevé s. De a havasi lile volt itt elő bb.

Amikor le akartam fekü dni, elment az á ram.

Eppen a konyhá ban tanulmá nyoztam a friss szá mviteli

dokumentumokat. Megpró bá ltam kikalkulá lni, mennyi nyeresé ggel
fog szá molni a fő nö ksé g a jö vő ben, é s milyen á rat á llapı́t meg egy
esetleges tulajdonosvá ltá skor. Arra jutottam, hogy a tı́zmillió
nemcsak arra lesz elé g, hogy vegyek egy tı́zé ves franchise-jogot,
hanem az egé sz hó belevancot ki tudom izetni. A telket é s az é pü letet
is. Té nyleg az enyé m lehet a kú t.
Felá lltam, é s a falu felé né ztem. Ott sem lá ttam fé nyt. Oké , ezek
szerint nem ná lunk van gubanc. A nappaliba vezető ajtó hoz lé ptem,
kinyitottam, é s belestem a vaksö té tbe.
– Helló ! – szó laltam meg té tová n.
– Helló ! – felelte Carl é s Shannon kó rusban.
Odatapogató ztam anya hintaszé ké hez, é s leü ltem. A talpa
nyikorgott a padló n. Shannon felkuncogott. Má r felhajtottak pá r
pohá rral.
– Sajná lom – ké rtem tő lü k elné zé st. – Nem ná lunk van a hiba.
Ná luk.
– Semmi baj – felelte Shannon. – Amikor kicsi voltam, mindig
elment az á ram.
– Barbados szegé ny? – ké rdeztem a sö té tbe meredve.
– Nem – vá laszolta. – Az egyik leggazdagabb karibi sziget. De ahol
felnő ttem, ott sokan csiná ltak cable hookingot… Hogy mondjá k
norvé gul?
– Szerintem nincs rá szavunk – felelte Carl.
– Ugy loptak á ramot, hogy csatlakoztak a fő vezeté khez, é s ettő l az
egé sz há ló zat instabil lett. Teljesen megszoktam. Má rmint azt, hogy

47
bá rminek bá rmikor vé ge lehet.
Valami azt sú gta, hogy nem egyszerű en csak az á ramró l beszé l.
Talá n az otthoná ró l é s a csalá djá ró l? Nem volt hajlandó hazajö nni,
amı́g botot nem szú rt a fö ldbe a havasi lile fé szke mellé , nehogy
má skor vé letlenü l rá lé pjü nk.
– Mesé lj! – ké rtem.
Pá r má sodpercre né ma csend telepedett rá nk.
Aztá n felnevetett, halkan, szinte elné zé ské rő en.
– Nem mesé lsz inká bb te, Roy?
Furcsá nak tartottam, hogy bá r a mondatai nyelvtanilag helyesek,
az akcentusa miatt mé gis idegennek tű nik. Persze lehet, hogy inká bb
a vacsora miatt é reztem ı́gy, amit ké szı́tett. Mofongónak hı́vtá k,
valami karibi cucc volt.
– Igen, mesé lj te, Roy! – szó lt kö zbe Carl is. – Jó l mesé l a sö té tben.
Amikor nem tudtam elaludni, mindig sztorizott.
Amikor nem tudtá l elaludni a sı́rá stó l, gondoltam. Amikor
lemá sztam hozzá d, á tkaroltalak, é s sü tö tt a bő rö dbő l a forró sá g.
Olyankor azt suttogtam, hogy ne gondolj semmire, csak a tö rté netre,
é s hagyd, hogy beburkoljon az á lom. Amikor ez eszembe jutott,
rá jö ttem, hogy nem az akcentus vagy a mofongo a ludas, hanem az,
hogy itt van velü nk, itt ü l a sö té tben Carllal é s velem. A há zunk
sö té tjé ben, abban a sö té tben, ami csak Carlé é s az enyé m, senki má sé .

48
 Negyedik fejezet

Carl az ajtó ban vá rta a vendé geket. Hallottuk, hogyan erő lkö dnek az
első autó k a Kecskekaptató felé vezető emelkedő n. Alacsonyabb
fokozatba kapcsoltak. Aztá n mé g alacsonyabba. Shannon ké rdő
pillantá st vetett rá m, amikor tö ltö ttem mé g egy kis alkoholt a
puncsostá lba.
– Jobban szeretik, ha inká bb a pia é rző dik ki belő le, mint a
gyü mö lcs – magyará ztam, é s kilestem a konyhaablakon.
A há z elő tt megá llt egy ö tszemé lyes Passat. Hatan kecmeregtek ki
belő le. Semmi sem vá ltozott. Az emberek ö sszeá llnak, bezsú foló dnak
egy autó ba, é s a nő k ü lnek a volá nná l. Fogalmam sincs, mié rt tartjá k
egyé rtelmű nek a fé r iak, hogy az ilyen bulikban ő k rú ghatnak be,
vagy hogy a nő k mié rt jelentkeznek ö nké nt é s dalolva
sofő rszolgá latra, de mindig ı́gy volt. Azok a fé r iak, akik egyedü l
jö ttek, mert nem volt pá rjuk, vagy mert az asszony a gyerekekre
vigyá zott, kő -papı́r-olló val dö ntö tté k el, ki fog vezetni. Amikor Carl é s
é n kicsik voltunk, senkit sem tartott vissza a vezeté stő l, hogy
felö ntö tt a garatra, de ilyesmi ma má r nem tö rté nik. A felesé gü ket
mé g mindig verik, de ré szegen nem ü lnek volá nhoz.
A nappaliban kifü ggesztettü nk egy transzparenst, amin a
Homecoming szó á llt. Kicsit meglepő dtem, mert mindig azt hittem,
hogy ennek az amerikai szoká snak az a lé nyege, hogy a hazaté rő
csalá dja é s bará tai szerveznek bulit, nem a hazaté rő maga, de
Shannon nevetve csak annyit mondott, hogy ha má s nem hajlandó rá ,
akkor nekü nk kell ké zbe venni az irá nyı́tá st.
– Majd é n felszolgá lom a puncsot – kö zö lte, amikor elkezdtem
kitö lteni a há zi pá linká s gyü mö lcskokté lt az egymá s mellett
felsorakoztatott poharakba.

49
 Ugyanazt a ruhá t viselte, amiben é rkezett, fekete garbó t é s fekete
nadrá got. Vagyis nyilvá n má sik darabokat, amik a megté veszté sig
hasonlı́tottak a korá bbi szettjé re. Egyá ltalá n nem é rtek az
ö ltö zkö dé shez, de valami azt sú gta, hogy Shannon stı́lusa diszkré ten
exkluzı́v.
– Kö szö nö m, de nem szü ksé ges – feleltem.
– Dehogynem! – hessentett odé bb apró termeté t meghazudtoló
hatá rozottsá ggal. – Neked a ré gi bará taiddal kell beszé lgetned, é n
pedig kö rbejá rok, é s mindenkivel vá ltok pá r szó t.
– Oké – engedtem, é s ú gy dö ntö ttem, nem magyará zom el neki,
hogy a vendé gek Carl bará tai, é s nekem legfeljebb ismerő seim
vannak.
Ettő l fü ggetlenü l ö rö mmel né ztem, amint megö lelik Carlt az
ajtó ban, há tba veregetik, mintha valami megakadt volna a torká n,
vigyorognak, é s mondanak valami vicceset, amit idefelé jö vet talá ltak
ki, a kipirosodott arcukon derű é s enyhe zavar, é s má r alig vá rjá k,
hogy egy kis piá hoz jussanak.
Nekem kezet nyú jtottak.
A kö zö ttü nk lé vő ö sszes kü lö nbsé g kö zü l talá n ez volt a
legnagyobb. Ezek az emberek má r hosszú é vek ó ta nem talá lkoztak
Carllal, mı́g engem kis tú lzá ssal minden á ldott nap lá ttak a
benzinkú ton, mé gis ú gy é rezté k, hogy ő t ismerik, engem pedig nem.
Irigykedtem rá , amikor lá ttam, mennyire é lvezi má sok
kö zvetlensé gé t é s kö zelsé gé t, amiben nekem sosem volt ré szem? Há t
nyilvá n mindenki szeretné , hogy szeressé k. De hogy cseré ltem volna-
e vele? Olyan kö zel engedtem volna-e magamhoz az embereket, mint
ő ? Szá má ra ez lá tszó lag semmibe sem kerü lt. Nekem tú l magasnak
tű nt az á r.
– Szia, Roy! Ritká n lá tni té ged sö rrel a kezedben – szó lı́tott meg
Mari Aas.
Jó l né zett ki, de neki mondjuk mé g az sem tett be, amikor a
hasfá jó s ikreit kellett tologatnia. Tudom, hogy ez a faluban lakó nő k
kö zü l jó pá rnak baszta a cső ré t, mert abban remé nykedtek, hogy
vé gre-valahá ra a kis Miss Tö ké letes is ugyanú gy fog kı́nló dni, mint

50
má s fö ldi halandó k. Mari sosem szenvedett hiá nyt semmiben.
Nemcsak ezü stkaná llal a szá já ban szü letett, é s az emberek az Aas
csalá dné v miatt kijá ró tisztelettel kö zeledtek hozzá , de mé g az agya is
gyorsan forgott, mindig jó jegyeket vitt haza, rá adá sul lé legzetelá llı́tó
kü lső vel dicsekedhetett. Az é desanyja sö té ten ragyogó bő ré t é s nő ies
domborulatait ö rö kö lte, mellé pedig az apja sző ke hajá t é s hideg, ké k
ragadozó szemé t. Talá n a szeme, az é les nyelve é s a lé nyé bő l sugá rzó
hű vö s felső bbrendű sé g okozta, hogy a iú k tiszteletteljes tá volsá got
tartottak tő le, é s nem meré szkedtek hozzá tú l kö zel.
– Ká r, hogy nem talá lkozunk gyakrabban! – folytatta. – Hogy vagy
tulajdonké ppen?
Ezzel a „tulajdonké ppen”-nel nyilvá n azt akarta jelezni, hogy nem
a szoká sos maszlagot akarja hallani, hanem té nyleg é rdekli a
vá laszom. Es szinte biztosra veszem, hogy ő szinté n ké rdezte.
Alapvető en mindenkivel bará tsá gosan é s elő zé kenyen viselkedett,
kö zben mé gis azt a benyomá st keltette az emberben, hogy lené z rá .
Ennek persze az is lehetett az oka, hogy szá znyolcvan centi magasra
nő tt. Jó l emlé kszem arra az alkalomra, amikor egy bulibó l tartottunk
hazafelé kocsival. En vezettem, Carl rettentő en berú gott, Mari pedig a
dü htő l eltorzult hangon sziszegte:
– Fogd má r fel, Carl, hogy nem já rhatok olyasvalakivel, aki lerá ngat
magá val a falu szı́nvonalá ra!
Hiá ba nem elé gedett meg a helyi szı́nvonallal, itt akart maradni.
Noha Carlná l is jobban teljesı́tett az iskolá ban, vele ellenté tben
hiá nyzott belő le a feltö rekvé s igé nye, az é gető vá gy, hogy
megpró bá ljon a nagyvilá gban boldogulni. Talá n azé rt, mert má r
feltö rt, a felszı́nen lubickolt a napsü té sben, ı́gy aztá n csak annyi dolga
volt, hogy ott is maradjon. Talá n ezé rt alakult ú gy, hogy miutá n
szakı́tottak Carllal, beiratkozott ugyan politoló gia alapké pzé sre
(aminek a nevé t a falusiak ki sem tudtá k ejteni), de hamar
hazakö ltö zö tt az ujjá n eljegyzé si gyű rű vel, a hó na alatt pedig Dan
Krané val. Dan szerkesztő ké nt kezdett dolgozni a Munká spá rt helyi
lapjá ná l, Mari pedig nekiá llt megı́rni a szakdolgozatá t, amit a mai
napig nem fejezett be.

51
 – Jó l – feleltem. – Egyedü l jö tté l?
– Dan akart vigyá zni a iú kra.
Bó lintottam. Való szı́nű nek tartottam, hogy a mellettü k lakó szü lei
felajá nlottá k, hogy vigyé k á t hozzá juk a gyerekeket, de Dannak
nagyon nem fű lt a foga a bulihoz. Tö bbszö r lá ttam a kifejezé stelen,
aszketikus arcá t a kú ton, amint felfú jja a rá né zé sre szemé rmetlenü l
drá ga biciklijé nek a kerekeit, amivel rendszeresen já rt versenyekre.
Altalá ban ü gyet sem vetett rá m, de az irá ntam é rzett ellenszenvé t
tapintani lehetett volna. Nem kedvelt, csupá n mert kö zö s a
gé nké szletem azzal, aki annak idejé n behatolt abba a nő be, aki most
az ö vé volt. Nyilvá n nem volt oda a gondolattó l, hogy megü nnepelje a
falu hazaté rő iá t, aki egyben a neje exe is.
– Talá lkoztá l má r Shannonnal? – ké rdeztem.
– Nem – né zett Mari kö rbe a zsú folt nappaliban, ahol
fé lretologattuk a bú torokat, hogy befé rjenek a vendé gek. – De Carlt
mindig is lenyű gö zté k a szé p nő k, szó val nyilvá n olyan csinos, hogy
lehetetlen nem é szrevenni.
A hangjá bó l kihallatszott, hogy errő l megvan a vé lemé nye. Amikor
a vé gző sö k nevé ben beszé det tartott a gimiben, az igazgató ú gy
mutatta be, mint aki „nemcsak intelligens, de feltű nő en szé p is”, mire
Mari azzal indı́tott, hogy megkö szö nte az igazgató szavait, majd ı́gy
folytatta:
– En is szı́vesen megdicsé rné m ö nt é s az elmú lt é vekben é rtü nk
vé gzett munká já t, de nem igazá n tudom, hogyan. Maradjunk
annyiban, hogy ö n is elö l á llt a sorban, amikor a vonzó kü lső t
osztogattá k.
Csak elszó rt neveté s hallatszott. Mari tú l fullá nkosan reagá lt, é s az
emberek nem tudtá k eldö nteni, hogy a polgá rmester lá nya lefelé
vagy felfelé rú g-e.
– Biztosan te vagy Mari.
Mari kö rbepillantott, mielő tt lené zett volna. Shannon fehé r arca é s
fehé r mosolya há rom fejjel alacsonyabbró l ragyogott fel rá .
– Puncsot?

52
 Mari felvonta a szemö ldö ké t. Hirtelen nem tudta hova tenni az
elő tte á lló kecses kis teremté s ké rdé sé t, de aztá n é szrevette a
kezé ben a tá lcá t.
– Kö szö nö m, de nem – rá zta meg a fejé t.
– Jaj, ne! Veszı́tetté l kő -papı́r-olló ban?
Mari é rtetlenü l meredt Shannonra.
– Elmesé ltem Shannonnak, hogy szoktá k eldö nteni, ki vezet… –
kezdtem, de Mari ké nyszeredett mosollyal kö zbevá gott.
– Ja, é rtem. Nem, mi nem iszunk a fé rjemmel.
– Aha! – felelte Shannon. – Azé rt, mert alkoholistá k vagytok, vagy
azé rt, mert egé szsé gtelen?
Mari voná sai megkemé nyedtek.
– Nem vagyunk alkoholistá k, de az alkohol é vente tö bb
halá leseté rt felelő s, mint a há ború k, gyilkossá gok é s drogok
együ ttesen.
– Igen, é s ezé rt há lá snak kell lennü nk – mosolygott Shannon. –
Má rmint azé rt, hogy nincs tö bb há ború , gyilkossá g é s drog.
– Csak annyit akartam mondani, hogy alkoholra semmi szü ksé g –
sziszegte Mari.
– Persze hogy nincs – é rtett vele egyet Shannon. – De azé rt
megoldotta a jelenlé vő k nyelvé t. Kocsival jö tté l?
– Termé szetesen. Ná latok nem vezetnek a nő k?
– Dehogynem, csak a bal oldalon.
Mari bizonytalanul pislogott rá m, mint aki zavarban van, mert
nem é rt egy viccet.
– Barbadoson bal oldali kö zlekedé s van – segı́tettem ki.
Shannon hangosan kacagott, Mari pedig elné ző en mosolygott,
mintha egy gyerek produká lta volna magá t elő tte.
– Gondolom, sok idő dbe é s energiá dba telt megtanulnod a fé rjed
nyelvé t, Shannon. Fel sem merü lt bennetek, hogy inká bb neki kellene
megtanulnia a tié det?
– Jó ké rdé s, Mari, de Barbadoson angolul beszé lnek. Es
termé szetesen szeretné m tudni, mirő l van szó a há tam mö gö tt –
kacagott fel Shannon megint.

53
 Bá r nem mindig é rtem pontosan, mi rejlik a nő k kimondott szavai
mö gö tt, azt azé rt levettem, hogy cicaharc folyik elő ttem, é s jobban
teszem, ha kimaradok belő le.
– Es egyé bké nt is a norvé got preferá lom az angolhoz – folytatta
Shannon. – Az angol a vilá g legszerencsé tlenebb nyelve, ami az ı́rá st
illeti.
– Ugy é rted, hogy az angollal szemben, igaz?
– Azé rt haszná lunk latin betű ket, hogy minden ı́rá sjegy egy hangot
fejezzen ki. Norvé gul, né metü l, spanyolul, olaszul, é s mé g lehetne
folytatni, a betű ket mindig egyfé leké ppen kell kiejteni. De gondolj
pé ldá ul az angol „a” betű re. Bá rmi lehet a kiejté se. Car, care, cat, call,
ABC. Es ez csak egy pé lda volt. Ephraim Chambers má r a
tizennyolcadik szá zadban kijelentette, hogy az angol helyesı́rá s
minden má s ismert nyelv helyesı́rá sá ná l vé letlenszerű bb. Viszont
amikor mindenfé le norvé gtudá s né lkü l Sigrid Undsetet olvastam
hangosan, Carl mindent é rtett – nevetett Shannon, mikö zben
felvá ltva né zett rá m é s Marira. – Az angol helyett a norvé gnak kellett
volna elterjednie.
– Lehet – ingatta a fejé t Mari. – De ha komolyan veszed az
egyenjogú sá got, akkor inká bb ne olvass Sigrid Undsetet. Reakció s
antifeminista volt.
– Szerintem inká bb a feminizmus má sodik hullá má nak korai
ké pviselő je, mint mondjuk Erica Jong. Es kö szö nö m a taná csot, de
szeretek olyan szerző ket is olvasni, akiknek nem osztom a né zé seit.
– Né zeteit – javı́totta ki Mari. – Lá tom, sok idő t tö ltesz a nyelv é s az
irodalom tanulmá nyozá sá val, Shannon. Inká bb Rita Willumsennel é s
az orvosunkkal, Stanley Spinddel kellene beszé lgetned.
– Inká bb, mint…
– Vagy aká r valami hasznosra is fordı́thatná d a norvé gtudá sodat –
hú zta Mari halvá ny mosolyra az ajká t. – Mondjuk kereshetné l
munká t. Ré szt vehetné l a kö zö ssé g é leté ben.
– Szerencsé re nem kell munká t keresnem.
– Nem, té nyleg nem kell – á llapı́totta meg Mari. Lá ttam rajta, hogy
megint mindjá rt teljes gő zzel tá madá sba lendü l. A pillantá sá ban ott

54
ragyogott az a megveté s, amirő l azt hitte, ü gyesen titkolja a falusiak
elő l. – Elvé gre ott a fé rjed.
Shannon tá lcá já ró l elvettek pá r poharat, amı́g beszé lgettü nk, ezé rt
most á trendezte ő ket, hogy kö nnyebb legyen egyensú lyoznia.
– Nem kell munká t keresnem, mert má r van. Rá adá sul innen is
tudom vé gezni.
Mari elő szö r elké pedve, aztá n szinte csaló dottan pislogott.
– Es mi lenne az?
– Rajzolok.
Mari arca felderü lt.
– Rajzolsz! – ismé telte meg eltú lzott lelkesedé ssel, mintha annak,
aki ilyesmivel foglalkozik, bá torı́tá sra lenne szü ksé ge. – Szó val
mű vé sz vagy – á llapı́totta meg lekicsinylő en.
– Nem is tudom. A jobb napjaimon talá n. Es te mit dolgozol, Mari?
Marinak beletelt pá r má sodpercbe, mire ö sszeszedte magá t.
– Politoló gus vagyok – felelte.
– Fantasztikus! Es erre nagy kereslet van itt, Osban?
Mari ú gy mosolygott, mintha fá jna valamije.
– Jelenleg fő á llá sú anya vagyok. Ikreim vannak.
Shannon hitetlenkedő , lelkes sikkantá st hallatott.
– Té nyleg?
– Igen. Nem hazu…
– Fotó k! Vannak fotó id?
Mari fé lrebillentett fejjel tanulmá nyozta az ellenfelé t. Habozott.
Ragadozó tekinteté n lá tszott, hogy megpró bá lja felbecsü lni. Egy
ió kaszerű , fé lszemű nő cske. Nem sok veszé lyt jelenthet szá má ra.
Elő vette a telefonjá t, é s nyomogatni kezdte. Shannon felé fordı́totta a
ké pernyő t, aki halk á muldozá ssal jelezte, mennyire bű bá josnak
tartja, amit lá t. A kezembe nyomta a tá lcá t, hogy meg tudja fogni a
telefont, é s jobban szemü gyre vehesse az ikreket.
– Hogy lesz az embernek ké t ilyen zabá lnivaló csö ppsé ge, Mari?
Fogalmam sincs, hogy megjá tszotta-e magá t, de ha igen, akkor
Oscart é rdemelt volna. Azt mindenesetre elé rte, hogy Mari arcá ró l
eltű njö n a harciassá g.

55
 – Van tö bb is? Lapozhatok?
– Persze.
– Kı́ná lgatná d a vendé geinket, Roy? – ké rdezte Shannon, ané lkü l
hogy rá m né zett volna.
Tettem egy kö rt a tá lcá val a zsú folt nappaliban. A poharakat
gyorsan elkapkodtá k, é s nem kellett senkivel sem fecseré sznem.
Amikor kiü rü lt a tá lca, visszamentem a konyhá ba, ahol szinté n
nem volt tú l sok hely.
– Hé , Roy! Lá ttam, hogy van ezü stdobozos snü sszö d. Megdobsz
eggyel?
Erik Nerell szó lı́tott meg. A hű tő nek dő lve á llt sö rrel a kezé ben.
Lelkesen já rt gyú rni, é s a vastag, izmos nyaká n olyan apró fej
csü csü lt, hogy szinte nem is lá tszott az á tmenet. Ugy né zett ki,
mintha a pó ló já bó l egy fatö rzs meredt volna ki. A felnyı́rt, sá rga haja
szá raz spagettire emlé keztetett, a vá lla pedig olyan bicepszben
folytató dott, amit mintha mindig frissen tolt volna tele izomtö meg-
nö velő vel. Ez a felté telezé s való szı́nű leg nem á llt tá vol az igazsá gtó l.
Ré gen az ejtő ernyő sö kné l szolgá lt, aztá n megnyitotta a falu egyetlen
igazi szó rakozó helyé t, a Szabadesé st. Atvette a Kaf istova bisztró
é pü leté t, é s bá rrá alakı́totta, ahol lehetett tá ncolni é s karaoke-zni.
Hé tfő nké nt bingó t szervezett, szerdá nké nt pedig kocsmakvı́zt.
Kihalá sztam az ezü stszı́nű snü sszö sdobozt a zsebembő l, é s a
kezé be nyomtam. Bedugott egy tasakot a felső ajka alá .
– Csak é rdekel, milyen ı́ze van – magyará zta. – Rajtad kı́vü l senki
má snak nincs amerikai snü ssze. Honnan szerzed?
– Innen-onnan – vontam vá llat. – Olyanoktó l, akiknek Ameriká ban
van dolguk.
– Menő doboz – adta vissza. – Te sosem já rtá l odaá t?
– Nem.
– Mé g valamit akarok ké rdezni – folytatta. – Mié rt az alsó ajkad alá
teszed?
– Igy csiná ljá k az amerikaiak – feleltem. – The American way,
ahogy apa szokta mondani. O is mindig odadugta. Gyakran

56
mondogatta, hogy csak a své dek teszik a felső ajkuk alá , é s mindenki
tudja, hogy a há ború alatt a své dek ö sszefostá k a boká jukat.
Erre kidudorodó felső ajakkal rö hö gö tt.
– Jó kis csajt szedett ö ssze az ö csé d.
Nem vá laszoltam.
– Kicsit ijesztő , mennyire jó l tud norvé gul.
– Beszé lté l vele?
– Csak megké rdeztem, szokott-e tá ncolni.
– Hogy szokott-e tá ncolni? Mié rt?
– Mert olyan tá ncosnő kiné zete van – vont vá llat. – Tö ré keny kis
balerina. Szerinted nem? Meg Barbadosró l jö n. Karnevá li zené k.
Calypso meg ilyesmi… Hogy is hı́vjá k? Soca! – Eszrevehetett valamit
az arcomon, amitő l rö hö gé sben tö rt ki. – Nyugi má r, Roy, nem vette
rossz né ven! Azt mondta, majd mutat pá r lé pé st. Lá ttad má r, hogy
já rjá k a socát? Elé g szexi.
– Aha – feleltem, é s arra gondoltam, nem is rossz taná cs. Má r az,
hogy nyugodjak le.
Belekortyolt a sö ré be, é s diszkré ten a kezé be bö fö gö tt. Ezt teszi az
emberrel, ha ö sszekö ltö zik egy nő vel.
– Nem tudod, volt ú jabban kő omlá s a Katlanban?
– Fogalmam sincs – vá laszoltam. – Mié rt?
– Senki sem szó lt?
– Mirő l?
Vé gigfutott a há tamon a hideg, mintha az ablakok ré sein beszö kö tt
volna a szé l.
– Kurt meg akarja né zetni egy dró nnal a falat, é s ha
biztonsá gosnak tű nik, le lehetne ereszkedni a roncshoz. Pá r é vvel
ezelő tt gondolkodá s né lkü l vá llaltam volna a feladatot, de most, hogy
együ tt vagyok Gró val, é s nemsoká ra jö n a baba, má r má shogy á llok
hozzá .
Nem, nem egyszerű huzat. Inká bb mintha jeges vı́zzel ö ntö ttek
volna nyakon. A roncs. A Cadillac. Má r tizennyolc é ve pihen ott lent.
Megrá ztam a fejem.

57
 – Lehet, hogy biztonsá gosnak tű nik, de rendszeresen hallom,
ahogy lezuhannak a kö vek.
Figyelmes tekintettel mé regetett. Nem tudom, hogy a kő omlá s
veszé lyé t vagy a megbı́zható sá gomat latolgatta-e. Talá n mindkettő t.
Biztosan hallotta, mi tö rté nt, amikor felhoztá k anya é s apa holttesté t.
Ké t hegyimentő ment le é rtü k. Amikor a tá rsaik felhú ztá k a ké t
hordá gyat, azok nekiü tő dtek a sziklá nak, de nem okoztak kő omlá st. A
baleset akkor kö vetkezett be, amikor a hegyimentő k má sztak fel. Az
elö l haladó lerú gott egy kö vet, ami eltalá lta a má sikat, aki lent
maradt, hogy biztosı́tsa, é s megsé rü lt a vá lla. Carllal a
Kecskekaptató ban á lltunk a mentő autó , a hegyimentő k é s Sigmund
Olsen mö gö tt, é s tisztá n emlé kszem a sé rü lt ordı́tá sá ra. Nem lá ttam a
szerencsé tlent, csak hallottam, amint a sikolyai megtö ltik a tiszta,
csendes, esti levegő t. Elnyú jtottnak é s visszafogottnak tű ntek, tú l
nyugodtnak ahhoz ké pest, milyen fá jdalom vá lthatta ki ő ket.
Visszaverő dtek a sziklafalakró l, mint a holló k higgadt igyelmeztető
kiá ltá sai.
– Hé , hallod, beszé d lesz! – kiá ltott fel hirtelen Erik.
Carl az é tkező ben ké szü lt szó noklatot tartani. Az emberek egymá s
sarká t tapostá k. Odanyomakodtam az ajtó hoz. Bá r Carl vagy egy fejjel
kiemelkedett a tö megbő l, felá llt egy szé kre.
– Drá ga, drá ga bará taim! – kezdte zengő hangon. – Annyira jó ú jra
lá tni benneteket tizenö t é v utá n! – Elhallgatott, hogy mindenki
felfogja, mennyi idő telt el. – A legtö bben nap mint nap talá lkoztok,
ezé rt nem veszitek é szre a lassú vá ltozá sokat. Nem lá tjá tok, hogy
megö regedtü nk. De hadd szö gezzem le egyszer s mindenkorra, hogy
ha ró latok van szó , iú k… – Levegő t vett, é s huncut pillantá ssal né zett
vé gig az egybegyű lteken. – …akkor azt kell mondanom, hogy jobban
tartom magam ná latok.
Neveté s hallatszott, pá ran hangosan tiltakoztak.
– De bizony! – kiá ltotta Carl. – Es ennek fő leg azé rt ö rü lö k, mert é n
vagyok itt az egyetlen, akinek a kü lsejé ért ká r lenne.
A neveté s felerő sö dö tt, né há nyan fü tyü ltek, má sok kiabá ltak.
Valaki megpró bá lta lerá ngatni Carlt a szé krő l.

58
 – De – folytatta, miutá n kis segı́tsé ggel sikerü lt fennmaradnia – a
hö lgyek eseté ben ez nem igaz. Ti sokkal jobban né ztek ki, mint ré gen.
A nő k ezt a megá llapı́tá st ü dvrivalgá ssal é s tapssal fogadtá k.
– Ezt most azonnal hagyd abba, Carl! – szó lı́totta fel egy fé r ihang.
Megfordultam, é s a pillantá sommal Marit kerestem. A ré gi
automatizmus mé g mindig mű kö dö tt. Shannon felü lt a pultra, hogy
jobban lá sson. A nyaká t nyú jtogatta. Erik nem vette le ró la a szemé t.
Otthagytam ő ket, é s felmentem a lé pcső n, aztá n be a gyerekszobá ba.
Becsuktam az ajtó t, é s felmá sztam a felső á gyra. Carl hangja
á thallatszott a konyhá ba é s fel hozzá m a ká lyhacső lyuká n keresztü l.
Nem é rtettem minden szavá t, de nagyjá bó l ki tudtam venni, mirő l
beszé l. Hirtelen a nevem ü tö tte meg a fü lemet, amit né ma csend
kö vetett.
– Biztosan klotyó n van – talá lgattak.
Neveté s tö rt ki.
Ekkor Carl a felesé gé t szó lı́totta, mire felhangzott Shannon mé ly,
fé r ias hangja. Mint egy bagolyhangon beszé lő veré b. Alig pá r szó t
mondott, amire udvarias, visszafogott tapssal reagá ltak.
Belekortyoltam a sö rö mbe, aztá n a plafonra meredtem.
Lehunytam a szemem.
Amikor ú jra kinyitottam, má r elhalkultak a zajok. Rá jö ttem, hogy
á taludtam a bulit, é s hogy az utolsó vendé gek é ppen hazafelé
igyekeznek. Az induló autó k motorja felberregett. A kerekeik alatt
csikorogtak a kavicsok. A fü ggö nyre piros fé ny vetü lt, amikor a
Kecskekaptató elő tt fé keztek.
Ezutá n szinte teljes né masá g telepedett a há zra. Csak lé ptek
csosszantak, é s csendes szavak hallatszottak fel a konyhá bó l.
Felnő ttek tá rsalgá sa, apró -cseprő teendő k megbeszé lé se. Ilyen
hangokra aludtam el gyerekkoromban. Megnyugtató hangokra. Az
ember azt hinné , ez a biztonsá g mindig vele marad, mert annyira
jó nak, helyesnek, megvá ltozhatatlannak tű nik.
Visszaemlé keztem az autó ró l szó ló á lmomra. Egy má sodpercig a
levegő ben ú szik, é s ú gy né z ki, mintha kilő ne a vilá gű rbe. De aztá n
utolé ri a való sá g meg a gravitá ció , é s a legnehezebb ré sze, az eleje,

59
ahol a motor van, lassan lefelé fordul. A sö té tsé g felé . A Katlan felé .
Valaki felsikı́t. Nem apa. Nem anya. Nem is a hegyimentő . En sikı́tok.
Arra lettem igyelmes, hogy Shannon az ajtó elő tt kuncog, é s
halkan tiltakozik, mire Carl ré szegen vá laszol:
– Nem fogja bá nni. Megmutatom, milyen volt gyerekkorunkban.
Megmerevedtem, bá r tisztá ban voltam vele, hogy nyilvá n nem azt
akarja megmutatni Shannonnak, milyen volt való já ban.
Kinyı́lt az ajtó .
– Alszol, bá tyus? – suttogta Carl.
Megcsapott az alkoholgő zö s lehelete.
– Igen – morogtam.
– Menjü nk! – unszolta Shannon, de ekkor megé reztem, hogy az á gy
megmozdul, amint Carl befekszik alulra, é s maga mellé hú zza a
felesé gé t.
– Hiá nyoztá l a bulibó l – kö zö lte.
– Bocs – feleltem. – Szü ksé gem volt egy kis egyedü llé tre, é s
elaludtam.
– Jó l tetted, hogy á taludtad a csü rhe hő bö rgé sé t.
– Aha – vá laszoltam egyszerű en.
– Mi az a csü rhe? – ké rdezte Shannon.
– Hangoskodó alakok, akiknek nem tú l ki inomult az ı́zlé sü k –
magyará zta Carl akadozó nyelvvel. – Szeretnek menő amcsi kocsikkal
szá guldozni. – Hallottam, hogy belekortyol a sö ré be. – De a ma esti
vendé geinknek ezt megtiltottá k az asszonyok. A iatalok viszont
tová bbviszik a tradı́ció t. Roy kú tjá n szoktak ló gni.
– Szó val akkor a csü rhe… – kezdte Shannon.
– Eredetileg disznó k egy csoportjá t jelentette – szó ltam kö zbe. –
Es a hı́mek veszé lyesek, ha begerjednek.
– Es akkor mit lehet csiná lni?
– Mondjuk kiheré lheted ő ket. Akkor á rtá ny lesz belő lü k.
– Artá ny – ismé telte meg Shannon.
– Amú gy igazá bó l ezek á rtá nyok voltak – rö hö gcsé lt Carl. –
Megnő sü ltek, lenyugodtak, é s kiheré lté k ő ket. Bá r ahogy lá tom, ez
egyeseket nem akadá lyoz meg abban, hogy bepró bá lkozzanak itt-ott.

60
 – Ez a disznó kná l is elő fordul – feleltem. – Nem mindig fogjá k fel,
hogy má r nem fog ö sszejö nni, é s tová bbra is rajtuk van a kangö rcs.
Carl neveté se betö ltö tte a szobá t.
– Rajtuk van a kangö rcs – ismé telte meg Shannon, é s biztos vagyok
benne, hogy minden egyes szavunkat elraktá rozta az agyá ban. – Es
menő amcsi kocsikkal szá guldoznak.
– Shannon imá dja az amerikai autó kat – jegyezte meg Carl. –
Tizenegy é ves korá ban lett egy Buickja, é s rö gtö n vezethette is. Au!
Hallottam, hogy Shannon halkan szidja.
– Buick – leheltem. – Nem rossz.
– Hazudik. Nem vezethettem – tiltakozott Shannon. – A
nagyanyá m csak azt engedte, hogy kormá nyozzam. Oreg, rozsdá s
tragacs volt, amit a testvé re, Leo halá la utá n ö rö kö lt. Kubá ban halt
meg, amikor Castró val Batista ellen harcolt. Leó t é s a kocsit hajó val
kü ldté k haza Havanná bó l, darabokban. A nagyi sajá t maga szerelte
ö ssze az autó t.
– De Leó t nem tudta ö sszeszerelni – hahotá zott Carl.
– Milyen Buick volt? – ké rdeztem.
– 1954-es Roadmaster – felelte Shannon. – Amikor egyetemista
voltam, a nagyi mindennap azzal vitt Bridgetownba.
Azt hiszem, tú l fá radt voltam, vagy mé g nem jó zanodtam ki
teljesen a puncs é s a sö r utá n, mert majdnem kicsú szott a szá mon,
hogy a Buick Roadmasternek ezt az é vjá ratá t tartom a vilá g legszebb
autó já nak.
– Ká r, hogy á taludtad a bulit – vá ltott té má t Shannon.
– O inká bb ö rü l neki – kö zö lte Carl. – Nem igazá n szereti az
embereket. Má r persze rajtam kı́vü l.
– Té nyleg megmentetted az é leté t, Roy? – ké rdezte Shannon.
– Nem – feleltem.
– De! – vá gta rá Carl. – Amikor megvettü k Willumsentő l azt a
haszná lt bú vá rfelszerelé st, é s nem volt pé nzü nk bú vá rtanfolyamra,
ezé rt ú gy pró bá ltuk ki, hogy szart sem tudtunk.
– Az é n hibá m volt – só hajtottam. – Azt hajtogattam, hogy csak a
jó zan paraszti eszü nkre lesz szü ksé g.

61
 – Ja, é s neked nem is voltak gondjaid – emlé kezett vissza Carl. – De
amikor é n merü ltem, vı́z kerü lt a maszkomba, bepá nikoltam, é s
kikö ptem a csutorá t. Ha Roy nem lett volna ott…
– Ugyan má r! Csak kihajoltam a csó nakbó l, é s felhú ztalak a
felszı́nre.
– Roy mé g aznap este megvette tő lem a bú vá rfelszerelé s rá m eső
ré szé t. Soha tö bbé nem akartam lá tni. Mennyit is pengetté l é rte? Egy
szá zast?
Mosolyra hú zó dott a szá m.
– Csak arra emlé kszem, hogy kivé telesen ú gy gondoltam, jó ü zletet
kö tö ttü nk.
– Egy szá zassal tö bbet izetté l a szü ksé gesné l, Roy –
mé ltatlankodott Shannon. – Tetté l ké ső bb cseré be valamit a
bá tyá dé rt, Carl?
– Nem. Roy sokkal jobb testvé r ná lam.
Shannon felnevetett, mire megremegett az á gy. Azt hiszem, Carl
megcsiklandozta.
– Té nyleg? – ké rdezte Shannon elfú ló hangon.
Carl nem vá laszolt, ı́gy felté teleztem, hogy engem ké rdezett.
– Nem – feleltem. – Hazudik.
– Komolyan? Hogyan segı́tett?
– Kijavı́totta a fogalmazá saimat.
– Dehogyis! – tiltakozott Carl.
– A leadá s elő tti é jjelen mindig felkelt, odaosont a há tizsá komhoz,
kivette a fü zetemet, é s az ö sszes hibá mat kijavı́totta. Utá na
visszatette a fü zetet, é s megint á gyba bú jt. Soha egy szó val sem
emlı́tette.
– Há t ilyen legfeljebb egyszer tö rté nt! – pró bá lt Carl
meghazudtolni.
– Minden fogalmazá somat kijavı́totta. De é n sem hoztam szó ba
soha.
– Mié rt nem? – suttogta Shannon olyan mé ly hangon, amilyen mé ly
a sö té tsé g volt a szobá ban.

62
 – Hogyan vallhattam volna be, hogy tudom, az ö csé m á tı́rja a
fogalmazá saimat, é s semmit sem teszek? Má sré szt viszont
szü ksé gem volt jó jegyekre norvé gbó l.
– Ké tszer volt ilyen – bizonygatta Carl. – Vagy legfeljebb
há romszor.
Hallgattunk. Megosztoztunk a né masá gon. Hallottam Carl
lé legzetvé telé t. Olyan jó l ismertem, mint a sajá tomat. Most egy
harmadik ember is szuszogott mellettü nk. Es hirtelen fé lté kenysé g
hası́tott belé m. Mert nem é n fekü dtem Carl mellett é s ö leltem á t.
Hideg sikoly hallatszott. Mintha a mocsarak felő l é rkezett volna. Vagy
a Katlanbó l.
Alattam pusmorgá s tá madt.
– Shannon azt ké rdezi, milyen á llat volt – szó lalt meg Carl. – Holló ,
nem?
– De – feleltem, é s a fü lemet hegyeztem. A holló k, legalá bbis azok,
amik errefelé já rnak, ké tszer szoktak rikoltani. De ez most nem.
– Veszé lyt jelez? – akarta tudni Shannon.
– Elő fordulhat – vá laszoltam. – De az is lehet, hogy egy má sik
holló nak felel, amit mi nem hallunk, mert messzebb van.
– Van kü lö nbsé g a hangjukban?
– Igen. Má shogy rikoltanak, ha az ember a fé szkü k kö zelé ben van.
Es a tojó k á ltalá ban tö bbet já ratjá k a cső rü ket. Né ha ké ptelenek
befogni, pedig nem ú gy tű nik, mintha kö zö lni akarná nak valamit.
Carl felkuncogott. Imá dtam ezt a hangot. Melegsé get é s jó sá got
sugá rzott.
– Roy tö bbet tud a madarakró l, mint bá rmi má sró l. Má r ha
eltekintü nk a kocsiktó l. Es a benzinkutaktó l.
– De az emberekrő l semmit sem tud – jegyezte meg Shannon. A
hanglejté sé bő l nem lehetett eldö nteni, ké rdé snek vagy á llı́tá snak
szá nja-e.
– Igy van – felelte Carl. – Ezé rt madá rneveket adott az
embereknek. Apa havasi fü lespacsirta volt, anya pedig hantmadá r. A
nagybá tyá nk, Bernard ná di sá rmá ny, mert papnak tanult, mielő tt
autó szerelő lett, é s a ná di sá rmá nynak fehé r a gallé rja.

63
 – Es te mi voltá l, szı́vem? – ké rdezte Shannon nevetve.
– Hm… Mi is voltam?
– Ré ti pityer – feleltem halkan.
– Akkor felteszem, hogy a ré ti pityer szé p, erő s é s intelligens –
kacagott Shannon.
– Há t persze – adtam neki igazat.
– Azé rt lettem ré ti pityer, mert az minden má s madá rná l
magasabbra repü l – á rulta el az igazi okot Carl. – Es mert nagyké pű
vagá ny, aki szeret akrobatiká zni a levegő ben.
– Azt meg hogyan?
– Miutá n felrepü lt olyan magasra, amennyire csak bı́r, dalra fakad,
hogy mindenki lá ssa, hol van, utá na pedig merev szá rnnyal elkezd
ereszkedni, é s kö zben trü kkö ket mutat be – vá laszoltam meg a
ké rdé st.
– Bekö pö tt Carl! – lelkendezett Shannon.
– Kikö pö tt – javı́totta ki Carl.
– Kikö pö tt – ismé telte meg Shannon.
– Bá r szeret menő zni, nem tú l dö rzsö lt jó szá g – folytattam. –
Eppen ellenkező leg. Kö nnyű á tverni. Ezé rt gyakran esik
fé szekparazitizmus á ldozatá ul.
– Fé szekparazitizmus – ismé telte meg Shannon. – Szé p kifejezé s.
Mit jelent?
Felsó hajtottam, mintha a magyará zat nagy erő feszı́té sembe
kerü lne.
– Bizonyos madarak, pé ldá ul a kakukk, má s fajok fé szké be rejtik a
tojá saikat.
– Szegé ny Carl! – nevetett Shannon, é s csó k csattant alattam. – Es
é n, Roy? En milyen madá r vagyok?
– Nem tudom – feleltem elgondolkodva.
– Ugyan má r! – nó gatott Carl.
– Té nyleg nem tudom. Talá n kolibri? Igazá bó l csak a hegyi
madarakat ismerem.
– Nem akarok kolibri lenni! – tiltakozott Shannon. – Kicsi é s
é desszá jú . Nem lehetné k az, amit talá ltam? Havasi lile?

64
 Gondolatban felidé ztem a havasi lile fehé r arcá t é s sö té t szemé t. A
feje tetejé n lé vő tollak rö vidre vá gott frizurá t formá ztak.
– Oké . Lehetsz havasi lile.
– Es te, Roy? Te mi vagy?
– En? Semmi.
– Mindenki valami. Hadd halljam!
Nem vá laszoltam.
– Roy a mesé lő , akitő l megtudjuk, kik vagyunk – segı́tett ki Carl. –
Ezé rt ő egyszerre senki é s mindenki. Né v né lkü li hegyi madá r.
– Né v né lkü li, magá nyos hegyi madá r – egé szı́tette ki Shannon. –
Es milyen dalokkal pró bá ljá k a hozzá d hasonló né vtelen madarak
magukhoz csalogatni a pá rjukat?
– Bocs, Roy – nevetett fel Carl –, de a hö lgy nem fog bé ké n hagyni,
amı́g bele nem lá t az é letedbe.
– Semmi gond – feleltem. – A hegyi madarak hı́mje á ltalá ban nem
dalol a tojó nak. Felesleges hivalkodá snak tartja, é s itt amú gy
sincsenek fá k, amikre letelepedhetne koncertet adni. Ezé rt inká bb
fé szket é pı́t, é s ı́gy imponá l a kiszemeltjé nek.
– Hotelt? – vetette fel Shannon. – Vagy benzinkutat?
– Ugy né z ki, hogy a hotel a haté konyabb megoldá s – vá laszoltam.
Mindketten felnevettek.
– Most má r hagyjuk aludni az ö rvö s rigó t – adta ki Carl az uká zt az
indulá sra.
Felá lltak.
– Jó é jszaká t! – simogatta meg a fejemet.
Az ajtó becsapó dott mö gö ttü k. Mozdulatlanul fekü dtem.
Nem felejtette el. Valamikor ré gen azt mondtam neki, hogy ö rvö s
rigó vagyok. Fé lé nk, igyelmes madá r, ami megbú jik a kö vek kö zö tt.
Carl akkor azt bizonygatta, hogy nincs mitő l tartanom. Azt feleltem,
hogy tudom, mé gis fé lek.
Elaludtam, é s megint ugyanazt az á lmot lá ttam, mintha csak
megá llt volna, arra vá rva, hogy visszaté rjek hozzá . Amikor a kő
eltalá lta a hegyimentő t, felriadtam az ordı́tá sá ra, é s rá jö ttem, hogy
Shannont hallom. Megint felsikı́tott. Es aztá n megint. Carl lelkesen

65
dugta. Remek. Ilyen hangzavarban nem kö nnyű aludni. Kis ideig
hallgattam ő ket. Shannon sikolyaibó l ú gy tű nt, vé gre elé lvezett, de
nem hagytá k abba. A fejemre tettem a pá rná t. Amikor levettem, má r
csend volt. Gondolom, elaludtak. De nekem nem sikerü lt.
Forgoló dtam. Az á gy nyikorgott. Felidé ztem magamban Erik Nerell
szavait. Azt mondta, Olsen embereket akar lekü ldeni a Katlanba,
hogy lecsekkoljá k a Cadillacet.
Es akkor vé gre felhangzott.
A holló má sodik kiá ltá sa.
Es most má r tudtam, hogy veszé lyt jelez. Egyelő re nem nagyon
kö zeli veszé lyt, de azt biztosan megjó solta, hogy a vé gzet elő bb-
utó bb le fog csapni. Má r ré gó ta vá rakozik. Tü relmesen. Nem felejt. Es
el fog jö nni az ő ideje.

66
MÁSODIK RÉSZ

67
 Otö dik fejezet

Carl ott van szinte minden gyerekkori emlé kemben. Alul az emeletes
á gyon. Amint januá rban lemá szom hozzá , mert a hő mé rő higanyszá la
mı́nusz tizenö t fokot mutat, vagy mert tö rté nt valami, ami miatt
szü ksé ge van rá m. Verekszü nk, amı́g el nem sı́rja magá t a
tehetetlensé gtő l, é s dü hö sen fú j rá m. Ez mindig ugyanú gy vé gző dö tt:
kö nnyen legyő ztem, rá ü ltem, é s lefogtam a karjá t. Megcsı́ptem az
orrá t. Amikor elhallgatott, é s má r csak né má n folytak a kö nnyei,
ingerü lten meredtem rá . Zavart, hogy ilyen gyenge, é s minden
tová bbi né lkü l megadja magá t. De ez csak addig tartott, amı́g a
szoká sos alá zatos, vé dtelen pillantá sá val rá m nem né zett. Azzal a
kisö csipillantá ssal. Olyankor gombó cot é reztem a torkomban,
elengedtem, á tö leltem, é s megnyugtató an a fü lé be suttogtam. Miutá n
felszá radtak a kö nnyei, a gombó c é s a lelkiismeret-furdalá s mé g
soká ig nem tá gı́tott mellő lem. Apa egyszer rajtakapott minket
verekedé s kö zben. Egy szó t sem szó lt, hagyta, hadd menjen minden a
maga ú tjá n, ú gy, ahogy a hegylakó né zi té tlenü l a termé szet
brutalitá sá t, hacsak nem a sajá t jó szá gá ró l van szó . Amikor vé gü l
abbahagytuk a bunyó t, ö sszebú jtunk a szó fá n, á tö leltem Carlt, é s
mindketten szipogtunk kicsit. Apa lemondó an megcsó vá lta a fejé t, é s
magunkra hagyott minket.
En tizenké t é ves voltam, Carl pedig tizenegy, amikor Bernard
betö ltö tte az ö tvenet, é s olyasvalamit csiná lt, amirő l anya meg apa
viselkedé se egyé rtelmű en elá rulta, hogy ő rü letesen nagy szá m.
Meghı́vott mindenkit a vá rosba – a nagyvárosba –, hogy a Grand
Hotelben ü nnepeljü nk. Anya azt mondta, hogy lesz medence is, mi
meg alig bı́rtunk magunkkal. Amikor megé rkeztü nk, kiderü lt, hogy
nincs medencé jü k, soha nem is volt. Nagyon elkeseredtem. De Carl

68
mintha nem fogta volna fel, hogy nem lesz pancsolá s, é s amikor a
hotel egyik alkalmazottja vá llalta, hogy kö rbevezeti a tizenegy é ves
kis iú t az é pü letben, lá ttam, hogy Carl egyik zsebé ben ott dudorodik
az ú szó nadrá g. Amikor visszajö tt, megá llá s né lkü l hadová lt a sok
csodá ró l, amit lá tott, lelkendezett, hogy a hotel egy kibaszott kasté ly,
é s egy nap majd ő is é pı́t egy ilyen fasza kasté lyt. Ilyesmiket mondott.
Má r a ká romkodá sok né lkü l. Es a kö vetkező é vekben makacsul
ragaszkodott hozzá , hogy aznap este igenis megmá rtó zott a Grand
Hotel medencé jé ben.
Azt hiszem, Carl anyá tó l ö rö kö lte azt a voná sá t, hogy az á lmait
mindig komolyabban vette a való sá gná l. A lá tszat mindig jobban
foglalkoztatta ő ket, mint ami mö gö tte van. Ha a dolgok nem ú gy
á lltak, ahogyan szeretté k volna, a fantá ziá jukat hı́vtá k segı́tsé gü l, é s
nem tö rő dtek azzal, amit a sajá t szemü kkel lá ttak. Anya pé ldá ul
hallnak hı́vta a trá gyá tó l é s a gumicsizmá któ l bű zö lgő elő szobá nkat,
mintha valami inom helyisé g lenne. Fiatalabb korá ban
há zvezető nő ké nt dolgozott egy hajó zá ssal foglalkozó csalá dná l a
vá rosban, é s szerette az elő kelő é s idegen kifejezé seket.
Apa ezzel szemben foslapá tnak nevezte a trá gyá zó lapá tot, é s azt
akarta, hogy a kö rü lö tte lé vő dolgok neve é s kiné zete amerikai
benyomá st keltsen, mé ghozzá nem vá rosi amerikait, hanem Kö zé p-
Nyugat amerikait. Ezt Minnesotá bó l hozta magá val, ahol né gy é s
tizenké t é ves kora kö zö tt lakott az apjá val, akivel mi sosem
talá lkoztunk. Amerika mindig az ı́gé ret fö ldje maradt szá má ra. Onnan
hozta a Cadillacek é s a metodizmus szereteté t, é s azt az elké pzelé st,
hogy mindenkinek joga van a boldogsá gra tö rekedni. Engem
Calvinnak akart nevezni Calvin Coolidge – termé szetesen
republiká nus – amerikai elnö k utá n. Karizmatikus elő djé vel, Warren
Hardinggal ellenté tben, akinek a nevé t k-val kezdő dő botrá nyok
sorá val kapcsoltá k ö ssze, ú gymint korrupció , ká rtya, ku irc é s koksz,
Coolidge kemé nyen dolgozó , komoly, megfontolt, szű kszavú é s
mé rté kletes á llamfé r iké nt maradt meg a né p emlé kezeté ben. Apa
szerint sosem kapkodott el semmit, szé pen lassan haladt felfelé a
ranglé trá n. De anya nem volt hajlandó rá bó lintani a Calvin né vre.

69
Kompromisszumot kö tö ttek. Ezé rt hı́vnak Roynak, de a má sodik
nevem Calvin.
Carl má sodik neve Abel lett Abel Parker Upshur kü lü gyminiszter
utá n, aki apa szerint jelentő s intellektussal é s sá rmmal
dicsekedhetett, é s mert nagyot á lmodni. Neki kö szö nhető Texas
1845-ö s annektá lá sa, aminek kö vetkezté ben az Egyesü lt Allamok
terü lete egy csapá sra megnö vekedett. Apá t nem nagyon zavarta,
hogy ezé rt cseré be belement, hogy Texasban fennmaradjon a
rabszolgasá g inté zmé nye.
Lehet, hogy apa mindkettő nk eseté ben fejé n talá lta a szö get a
né vvá lasztá ssal. A falusiaknak – talá n az ö reg Aas kivé telé vel –
fogalmuk sem volt, kicsoda az igazi Calvin é s Abel. Mindig azt
mondtá k, hogy é n inká bb apá ra hasonlı́tok, Carl pedig anyá ra. De há t
nem tudjá k, mit beszé lnek, csak já r a szá juk.

Tı́zé ves koromban apa egyszer csak egy Cadillac DeVille-lel jö tt haza.
A csodá latos já rgá nyt Willum Willumsen haszná ltautó -
kereskedé sé ben vette. Willumsen azt á llı́totta, hogy a tulajdonosa az
Egyesü lt Allamokbó l hozta á t, de mivel nem engedhette meg
magá nak a vá mot, el kellett adnia. Elmesé lte, hogy 1979-es modell, é s
eddig gyakorlatilag csak nyı́legyenes utakon kö zlekedett a
csontszá raz nevadai sivatagban, szó val szinte olyan, mint ú j korá ban.
Gondolom, apa lassan bó lintott. Egyá ltalá n nem é rtett az autó khoz,
engem pedig akkor mé g nem é rdekeltek. Alkudozá s né lkü l
belecsapott Willumsen tenyeré be, de aztá n pá r hé t mú lva má r
szerelő hö z kellett mennie. Ott derü lt ki, hogy a kocsi annyira
viharvert é s toldozott-foldozott, mint a Havanna utcá in té glá kon á lló
roncsok. A javı́tá sok vé gü l az autó á rá ná l is tö bb pé nzt emé sztettek
fel. A falusiak ká rö rvendő en rö hö gtek, é s azt mondogattá k, hogy ı́gy
já r az, aki nem é rt a kocsikhoz, a ló kupec Willumsent meg az egekig
magasztaltá k. Nekem viszont lett egy já té kszerem. Vagy inká bb
iskolá nak nevezné m. A bonyolult gé p megtanı́tott rá , hogy ha az
ember rá szá nja az idő t, hogy kiismerje, mivel á ll szemben, é s

70
haszná lja a fejé t meg a kezé t, akkor a dolgokat igenis meg lehet
javı́tani.
Egyre tö bb idő t tö ltö ttem Bernard mű helyé ben. Bernard befogott
segı́teni, legalá bbis ő ı́gy mondta, de az elejé n inká bb ú tban voltam.
Ebbő l az idő bő l kicsit halvá nyak a Carllal kapcsolatos emlé keim. Ez
mé g azelő tt volt, hogy nő ni kezdett volna. Ugy né zett ki, hogy
alacsonyabb lesz ná lam, é s kis ideig csú nya pattaná sok virı́tottak az
arcá n. Mindig jó jegyeket kapott, de ritká n szó lalt meg, alig
bará tkozott, é s sokat volt egyedü l. Amikor elkezdte a gimit, é n
rengeteget dolgoztam a mű helyben, ezé rt elő fordult, hogy csak
lefekvé skor talá lkoztunk.
Emlé kszem, egy este arró l locsogtam, hogy má r alig vá rom, hogy
vé gre betö ltsem a tizennyolcat, nagykorú legyek, é s megszerezzem a
jogsit, anya pedig szipogva megké rdezte, hogy azt tervezem-e, hogy
beü lö k a kocsiba, é s elhú zok itthonró l a francba.
Utó lag persze kö nnyű azt mondani, hogy ı́gy lett volna a legjobb.
De a dolgok nagyon cudarul á lltak, nem lé phettem le csak ú gy,
muszá j volt csiná lnom valamit. Meg kellett javı́tanom ő ket. Es hová
mentem volna?
Aztá n eljö tt apa é s anya halá lá nak napja, é s onnantó l megint
tisztá bban emlé kszem Carlra. En má r majdnem tizennyolc voltam, ő
mé g nem tö ltö tte be a tizenhetet. A há z elő tt á llva né ztü k, ahogy a
Cadillac kihajt az udvarbó l, é s elindul a Kecskekaptató felé . Olyan az
egé sz, mint egy ilm, amit bá rmikor lejá tszhatok, é s ú j ré szleteket
fedezhetek fel benne.
A General Motors gyá rá ban ké szü lt, ké ttonná s gé p lassan
gyorsulni kezd. Most má r olyan messze já r, hogy nem hallom a
kavicsok csikorgá sá t a kerekek alatt. Csend borul rá nk, a kocsi há tsó
lá mpá i pirosan vilá gı́tanak. Erzem a szı́vem dobogá sá t. Az is egyre
gyorsabb. Má r csak hú sz mé ter van há tra a Kecskekaptató ig. A
kö zú tkezelő szalagkorlá tot akart elhelyezni az ú t szé lé n, de az
ö nkormá nyzat kö zbeszó lt, hogy az a szakasz magá nterü letnek
szá mı́t, ezé rt Opgard tartozik é rte felelő ssé ggel. Má r csak tı́z mé ter. A
fé klá mpá k, amik a csomagtartó teteje é s a fé nyes lö khá rı́tó kö zö tt

71
helyezkednek el, mint ké t lé c vagy ké t vonal, egy pillanatra
felvillannak. Aztá n eltű nnek. Minden eltű nik.

72
 Hatodik fejezet

– Mit is mondtá l, Roy? Hogy a há z elő tt á lltá l… Há nykor is?
A kö rzeti megbı́zott, Sigmund Olsen a papı́rjai fö lé hajolt. A sű rű ,
sző ke bozontja az iskola tornatermé ben haszná lt mopra
emlé keztetett. A leló gó hajá t mindenhol ugyanolyan hosszú ra
vá gatta. Elö l, oldalt, há tul. Az ajká t vastag rozmá rbajusz dı́szı́tette.
Tuti, hogy mind a mopot, mind a rozmá rbajuszt a hetvenes é vekben
nö vesztette. Es má ig megő rizte. A koponyá já n kopaszodá snak nyoma
sem lá tszott.
– Aha! – talá lta meg a vá laszt a dokumentumokban. – Es lá ttad,
hogy a szü leid leté rnek az ú tró l?
Bó lintottam.
– Es azt is lá ttad, hogy kigyulladnak a fé klá mpá k?
– Igen.
– Biztos, hogy nem kevered ö ssze a há tsó lá mpá kkal? Tudod,
mindegyik piros.
– A fé klá mpá k erő sebben vilá gı́tanak.
Felkapta a fejé t.
– Nemsoká ra tizennyolc é ves leszel, ugye?
Megint bó lintottam. Gondolom, a papı́rjaiban olvasta, vagy talá n
emlé kezett, hogy a ia, Kurt felett já rtam á ltalá nosban.
– Gimná ziumban tanulsz?
– Nem. A nagybá tyá m mű helyé ben dolgozom.
– Akkor biztosan é rted, mié rt tartjuk furcsá nak, hogy nem
talá ltunk fé knyomokat – hajolt vissza az ı́ró asztal fö lé . – Es bá r
é desapá d vé ré bő l kimutattá k, hogy felhajtott egy pohá rká val, ez az
alkoholmennyisé g aligha lehetett elé g ahhoz, hogy elfeledkezzen a
kanyarró l, ne talá lja meg a fé kpedá lt, vagy elaludjon a volá n mö gö tt.

73
 Nem vá laszoltam. Olsen egyetlen mondattal há rom lehetsé ges
magyará zatot semmisı́tett meg, nekem pedig nem volt negyedik
ö tletem.
– Carltó l tudom, hogy Bernard nagybá tyá tokat akartá k
meglá togatni a kó rhá zban. Ná la dolgozol, ugye?
– Igen.
– Beszé ltü nk vele, é s azt mondta, fogalma sem volt, hogy be
akarnak menni hozzá . A szü leid gyakran á llı́tottak be bejelenté s
né lkü l má sokhoz?
– Nem – feleltem. – Mondjuk igazá bó l sehová sem szoktak
beá llı́tani.
Olsen lassan bó lintott, majd megint lené zett a papı́rjaira. Arra
gondoltam, ı́gy é rzi magá t a legjobban.
– Szerinted é desapá d depresszió s volt?
– Nem.
– Biztos vagy benne? Beszé ltü nk olyanokkal, akik szerint
kedvetlennek tű nt.
– Azt akarja, hogy tanú sı́tsam, hogy depis volt?
– Ezzel meg mire cé lzol, Roy? – emelte rá m Olsen a tekinteté t.
– Arra, hogy ez leegyszerű sı́tené az ü gyet. Ongyilkossá got kö vetett
el, é s az anyá mat is magá val vitte a halá lba.
– Ez mié rt egyszerű sı́tené le az ü gyet?
– Senki sem szerette.
– Ez nem igaz, Roy.
– Oké – vontam vá llat. – Tuti depresszió s volt. Allandó an egyedü l
volt. Bezá rkó zott a há zba, é s senkihez sem szó lt. Dö ntö tte magá ba a
sö rt. Gondolom, ilyesmiket csiná lnak a depisek.
– A depresszió sok gyakran jó l titkoljá k az á llapotukat. – Olsen a
szemembe fú rta a pillantá sá t, é s a vilá g minden kincsé ért el nem
fordult volna. – Mondott az é desapá d olyasmit, hogy… hogy nem
szeret é lni?
„Hogy nem szeret é lni.” Miutá n Olsen kimondta ezeket a szavakat,
ú gy tű nt, megkö nnyebbü lt. A tekinteté be nyugalom kö ltö zö tt.
– Ki a franc szeret é lni? – ké rdeztem.

74
 Olsen arcá n meghö kkené s tü krö ző dö tt. Fé lrebillentette a fejé t. A
hosszú hippihaja az egyik oldalon a vá llá t é rte. Talá n té nyleg mop.
Bá r az ı́ró asztaltó l nem lá ttam, tudtam, hogy a nehé z ö vcsatjá t fehé r
bivalykoponya dı́szı́ti, a lá bá n kı́gyó bő r csizma feszü l. Az emberek
kö rbeveszik magukat a halá llal.
– Mié rt é ljen az ember, ha egyszer nem szeret, Roy?
– Azt hittem, ez egyé rtelmű .
– Szá momra nem.
– Mert halottnak lenni talá n mé g rosszabb.

Bá r má r majdnem betö ltö ttem a tizennyolcat, az agyalá gyult

szabá lyok miatt nem maradhattunk gyá m né lkü l. Ezt a megtisztelő
cı́met Bernard kapta meg. Megjelent ké t nő a notoddeni
gyermekvé delemtő l, hogy megszemlé ljé k, milyen kö rü lmé nyek
kö zö tt é l. Ugy tű nt, megelé gedé sü kre szolgá l, amit lá tnak. Bernard
megmutatta nekik a szobá nkat, é s megı́gé rte, hogy rendszeresen be
fog já rni az iskolá ba beszé lni a taná rokkal Carlró l.
Miutá n a gyermekvé delem elhú zott, megké rdeztem Bernardtó l,
alhatná nk-e Carllal pá r é jszaká t Opgardon, hogy rendesen kipihenjü k
magunkat, mert a faluban tú l nagy a hangzavar, é s minden
behallatszik az ú tró l az ablakon.
Bernard belement, é s ú travaló ul kaptunk tő le zö ldsé ges
apró pecsenyé t.
Ezutá n soha tö bbé nem mentü nk vissza hozzá , bá r hivatalosan
ná la laktunk. Ettő l fü ggetlenü l tö rő dö tt velü nk, é s a gyá mké nt neki
já ró á llami tá mogatá st az utolsó illé rig nekü nk adta.
Ké ső bb, jó val azutá n, amit magamban Fritz-é jszaká nak neveztem,
megint kó rhá zba kerü lt. A rá k á tté teket ké pzett a testé ben. Az á gya
mellett ü ltem, é s amikor elmondta, mi a helyzet, elsı́rtam magam.
– Amikor a keselyű k becuccolnak az emberhez, akkor má r biztos,
hogy nincs sok ideje há tra – jegyezte meg.
A lá nyá ra é s a vejé re utalt.
Mindig azt mondta, hogy a lá nya sosem kö vetett el ellene semmit,
egyszerű en csak ki nem á llhatta a sajá t gyereké t. De tudtam, kire

75
cé loz, amikor a kaló zkodá s kü lö nbö ző formá iró l beszé lt, é s elmesé lte,
hogy ré gebben ezek a bű nö ző k hamis fé nyjelzé ssel magukhoz
csalogattá k a hajó kat, hogy zá tonyra futtassá k, é s kifoszthassá k ő ket.
A lá nya ké tszer lá togatta meg a kó rhá zban. Elő szö r azé rt, hogy
megké rdezze, mennyi ideje van mé g há tra, má sodszor pedig azé rt,
hogy á tvegye a há za kulcsait.
Bernard a vá llamra tette a kezé t, é s egy szaká llas Volkswagen-
viccet kezdett mesé lni, gondolom azé rt, hogy megnevettessen.
– Meg fogsz halni! – szakı́tottam fé lbe dü hö sen.
– Egyszer majd te is – felelte. – Es ez a helyes sorrend. Egyeté rtesz?
– De hogy vagy ké pes most viccet mesé lni?
– Há t… Ha az ember nyakig ü l a szarban, nem ló gathatja az orrá t.
Akkor azé rt elnevettem magam.
– Es van egy utolsó kı́vá nsá gom – folytatta.
– Rá akarsz gyú jtani?
– Na jó , akkor kettő . A má sik az, hogy most ő sszel tedd le az
elmé leti vizsgá t.
– Osszel? – ismé teltem meg. – De ahhoz ö t é v gyakorlati
tapasztalat kell.
– Megvan az ö t é ved, ha beleszá moljuk a rengeteg tú ló rá dat.
– De az nem szá mı́t…
– Nekem szá mı́t. Tudod, hogy nem kü ldené lek el vizsgá zni, ha
alkalmatlan lenné l. Te vagy a legjobb szerelő m. Az ı́ró asztalon talá lsz
egy borı́té kot. A benne lé vő papı́rok tanú sı́tjá k, hogy ö t é ve dolgozol
ná lam. A dá tumokkal ne tö rő dj. Vilá gos?
– Mint a bakablak.
Ez egy kö zö s viccü nk volt. Bernard egyik szerelő je fé lrehallotta a
kifejezé st, é s á llandó an rosszul haszná lta, Bernard pedig nem
javı́totta ki. Akkor hallottam utoljá ra nevetni a nagybá tyá mat.

Amikor meglett az elmé leti vizsgá m, pá r hó nappal ké ső bb pedig a
gyakorlati, Bernard má r kó má ban volt. Aztá n a lá nya kö zö lte az
orvosokkal, hogy ne tartsá k tová bb é letben, ı́gy alig hú szé vesen é n
lettem felelő s a mű helyé rt. Mé gis sokkolt… Nem, ez tú l erő s kifejezé s,

76
inká bb meglepett, amikor felolvastá k a vé grendeletet, é s kiderü lt,
hogy Bernard rá m hagyta.
A lá nya termé szetesen tiltakozott, azt hajtogatta, hogy
manipulá ltam a szerencsé tlen, beteg apjá t. Azt feleltem, hogy semmi
kedvem veszekedni, é s Bernard nem azé rt hagyta rá m a mű helyt,
hogy gazdaggá tegyen, hanem hogy az egyik csalá dtagja vigye tová bb.
Felajá nlottam, hogy ha megfelel neki, akkor megveszem tő le, é s mé g
az á rat is ő hatá rozhatja meg, ı́gy legalá bb teljesı́tjü k az apja
legfontosabb kı́vá nsá gá t. Megadott egy ö sszeget, amire azt feleltem,
hogy az opgardiak nem szoktak alkudozni, de ennyit nem tudok
izetni, é s nem is á ll ará nyban azzal, amit majd megkeresek ott. Erre
meghirdette a mű helyt, de senki sem jelentkezett rá , pedig egyre
alacsonyabb á ron kı́ná lta, ı́gy vé gü l rá fanyalodott, hogy velem kö ssö n
ü zletet. Azt az ö sszeget izettem ki neki, amit eredetileg akartam.
Alá irkantotta az adá své teli szerző dé st, é s olyan dü hö sen ması́rozott
ki a mű helybő l, mintha ő t verté k volna á t.
A legjobb tudá som szerint vezettem a mű helyt, de ez nem
bizonyult elé gnek, mert sem tapasztalatom nem volt, sem a piaci
trendek nem kedveztek. De azé rt nem panaszkodhattam, a kö zelben
lé vő mű helyek ugyanis szé pen lassan bezá rtak, é s egyre tö bben
kezdtek hozzá m já rni. Elegen ahhoz, hogy ré szmunkaidő ben meg
tudjam tartani Markust. De amikor esté nké nt á tné ztü k a kö nyvelé st
Carllal, aki egy kö zgazdasá gi gimná ziumban volt vé gző s, é s tudta, mi
a kü lö nbsé g az eszkö zö k é s a forrá sok kö zö tt, egyé rtelmű en lá tszott,
hogy az é pü let elő tt á lló ké t kú toszlop tö bb hasznot hajt, mint a
mű hely.
– Ellenő rzé st kaptunk – tá jé koztattam Carlt. – Ha meg akarjuk
tartani az engedé lyü nket, modernizá lnunk kell a felszerelé st.
– Mennyibe kerü lne? – ké rdezte.
– Pá r szá zezer. Talá n tö bb.
– Ezt nem engedhetjü k meg magunknak.
– Tudom. Mihez kezdjü nk?
Azé rt haszná ltam tö bbes szá m első szemé lyt, mert mindketten a
mű helybő l é ltü nk. Es azé rt tettem fel a ké rdé st, mert bá r tudtam a

77
vá laszt, azt akartam, hogy Carl mondja ki.
– Zá rd be a mű helyt, é s tartsd meg a benzinkutat! – javasolta.
Megvakartam a tarkó mat, amin Grete Smitt á tment hajnyı́ró val, é s
é reztem, amint az ujjaim vé gigsiklanak a szú ró s tü ské ken. Vá gá s
kö zben Grete azt csivitelte, hogy ezt a frizurá t crew cutnak hı́vjá k.
Hozzá tette, hogy nem divatos, de klasszikus, ú gyhogy tı́z é v mú lva
nem tö r majd ki a frá sz, amikor a ré gi ké peimet né zegetem. Utá na
mindenki á muldozott, mennyire hasonlı́tok az apá mra, nahá t, mint
ké t tojá s, é s gyű lö let tö ltö tt el, mert igazuk volt.
– Azt vá gom, hogy jobban szeretsz kocsikat bü tykö lni, mint
tankolni… – jegyezte meg Carl egy kis idő utá n, amikor se nem
bó lintottam, se nem kö ptem.
– Semmi gond. Amú gy is egyre kevesebb bü tykö lnivaló akad –
feleltem. – Má r az autó gyá rtá s sem a ré gi. Szinte csak gagyi munká k
esnek be, amikhez má r nem kell semmifé le é rzé k.
Bá r mé g alig tö ltö ttem be a hú szat, ú gy beszé ltem, mint egy
nyugdı́jas.
Má snap beá llı́tott Willum Willumsen, hogy megszemlé lje a mű hely
felszerelé sé t. Meg akarta vá sá rolni a vá llalkozá st, é s á t akarta
kö ltö ztetni a telephelyé re.
Willumsen kö vé rsé ge termé szetesnek hatott. Elő szö r is az ará nyai
miatt. Ahhoz, hogy normá lis embernek tű njö n, pont akkora has,
akkora comb é s akkora nyak kellett. Má sodszor olyan kö vé resen já rt,
beszé lt é s gesztikulá lt, bá r nem igazá n tudom, hogyan lehetne
elmagyará zni, mire gondolok. Azé rt megpró bá lom. Kifordı́tott lá bbal
totyogott, mint a kacsa, a zavar legkisebb jele né lkü l eresztette ki a
hangjá t, é s szé les mozdulatokkal meg grimaszokkal hú zta alá a
mondandó já t. Egyszó val nagy helyet foglalt el. Harmadszor pedig
szivarozott, ami egy kö vé r embertő l mé g elmegy, mint ezt Winston
Churchill é s Orson Welles pé ldá ja is mutatja, de ha Clint Eastwood-
osan karcsú termetű lett volna, má r tuti senki sem veszi komolyan.
Willumsen haszná lt autó kkal kereskedett, é s ha egy kocsit nem
tudott elsó zni, akkor szé tkapta, é n pedig né ha vettem tő le
alkatré szeket. Egyé b haszná lt cuccokkal is bizniszelt, é s azt

78
pletyká ltá k ró la, hogy nem nagyon irtatja, honnan szá rmazik, amit
megvesz.
Azok is szá mı́thattak rá , akiknek gyors kö lcsö nre volt szü ksé gü k,
de a bank nem á llt szó ba velü k. Ha azonban nem tö rlesztettek
idő ben, lesú jtott rá juk Willumsen haragja. Volt egy dá n verő legé nye,
aki szé pen elkocsiká zott Jü tlandró l Osba, é s hatá sos eszkö zö kkel,
tö bbek kö zö tt csı́pő fogó val, rá vezette az adó st, hogy jobban já r, ha
kiegyenlı́ti a tartozá sá t, mé g akkor is, ha a sajá t é desanyjá t kell
megkopasztania. Az igaz, hogy a verő legé nyt soha senki sem lá tta, de
a szó beszé d termé szetesen szá rnyakat adott a fantá ziá nknak, amikor
kö lyö kkorunkban egyszer megpillantottunk egy fehé r Jaguar E-Type-
ot Willumsen kereskedé se elő tt, é s é szrevettü k, hogy dá n rendszá ma
van. Egy verő legé ny nyilvá n ilyen autó val já r. Tö bb sem kellett
nekü nk.
Willumsen mindent alaposan megszemlé lt, á tné zte az ö sszes
szerszá momat, mindenhová bekukkantott, é s minden mozdı́tható t
felemelt, mielő tt kö zö lte volna, mennyit hajlandó izetni.
– Há t ez nem sok – feleltem. – Elé ggé ismered ahhoz a szakmá t,
hogy tudd, itt csak a legjobb minő sé gű cuccok vannak.
– Ez igaz, de há t te magad mondtad, Roy, hogy ha meg akarom
tartani az engedé lyt, akkor modernizá ció ra lesz szü ksé g.
– De neked nem kell az engedé ly, Willumsen. Csak ki akarod kicsit
kalapá lni a tragacsaidat, hogy ne robbanjanak le rö gtö n, miutá n
eladtad ő ket.
Hangosan felrö hö gö tt.
– Nem az alapjá n á llapı́tottam meg az á rat, hogy nekem mennyit é r
ez az egé sz hó belevanc, hanem az alapjá n, hogy neked mennyit nem
é r, Roy Opgard.
Az ember mindennap tanul valami ú jat.
– Van egy felté telem – kö zö ltem Willumsennel. – Markust meg kell
tartanod.
– Ez most olyan, mint amikor az ember ú j há zat vesz, é s megkapja
a ré gi lakó k macská já t is vele? Markus inká bb tű nik nekem
macská nak, mint autó szerelő nek.

79
 – Ez a felté telem, Willumsen.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ö tlet, Roy. Nagyon magasak
a já rulé kok.
– Tudom, de Markus majd gondoskodik ró la, hogy az autó id ne
idő zı́tett bombaké nt kö zlekedjenek. Erre te nem vagy ké pes.
Megvakarta a toká já t, ú gy tett, mint aki elgondolkodik az
ajá nlatomon, rá m sandı́tott a dü lledt tintahalszemé vel, é s mondott
egy mé g alacsonyabb á rat.
Addigra má r tele volt a hó cipő m. Rá bó lintottam, é s Willumsen
azon nyomban kinyú jtotta a mancsá t, gondolom azé rt, hogy ne
legyen idő m meggondolni magam. A szé tá lló , apró , szü rké sfehé r ujjai
vı́zzel tö ltö tt gumikesztyű re emlé keztettek. Megborzongtam, amikor
hozzá é rtem.
– Holnap visszajö vö k a holmié rt – kö zö lte velem bú csú zó ul.

Há rom hó nappal ké ső bb felmondott Markusnak, mielő tt lejá rt volna
a pró baideje, ı́gy azonnali hatá llyal ki tudta tenni, nem kellett
kivá rnia a felmondá si idejé t, é s kö zben izeté st adnia neki. A lé pé sé t
azzal indokolta, hogy Markus elké sett a munká bó l, kapott egy
igyelmezteté st, aztá n megint elké sett.
– Es ez igaz? – ké rdeztem Markustó l, amikor felkeresett, hogy
megé rdeklő dje, fel tudom-e venni az egyszemé lyes benzinkú tra, ahol
napi tizenké t ó rá t tö ltö ttem.
– Igaz – felelte. – Tı́z percet ké stem szeptemberben, aztá n né gyet
novemberben.
Igy má r há rman é ltü nk ké t kú toszlopbó l. A mű hely immá ron ü res
é pü leté be beá llı́tottam egy szekré nyt az ü dı́tő italoknak é s
mindenfé le rá gcsá lnivaló knak, de a falusiak inká bb a Coopba mentek,
mert kö zelebb volt, é s nagyobb kı́ná lattal rendelkezett.
– Ez ı́gy nem lesz jó – ciccegett Carl a tá blá zatot szemlé lve, amit
vezettü nk.
– Kicsit feljebb a vö lgyben há rom helyen is é pı́tenek hü tté t –
pró bá ltam megnyugtatni. – Csak vá rd ki a telet, az ö sszes ú j tulaj itt
fog elmenni elő ttü nk.

80
 – Hogy lehet valaki ennyire kemé nyfejű ? – só hajtotta Carl.
Egy nap egy bö hö m terepjá ró parkolt le elő ttü nk, ké t ickó szá llt ki
belő le, é s megkerü lte a mű hely é pü leté t meg az autó mosó t, mint aki
keres valamit. Kimentem hozzá juk.
– Ha a mosdó t keresik, itt van bent – szó lı́tottam meg ő ket.
Odalé ptek hozzá m, a kezembe nyomtá k a né vjegyká rtyá jukat,
amin az á llt, hogy az orszá g legnagyobb benzinkú thá ló zatá tó l jö ttek,
é s megké rdezté k, megejtsü k-e a beszé lgeté st.
– Milyen beszé lgeté st? – ké rdeztem vissza, mielő tt rá jö ttem volna,
hogy Carl uszı́totta ő ket rá m.
Az é rté semre adtá k, mennyire imponá l nekik, hogy ilyen sokra
vittem ilyen kevé ssel, é s hozzá tetté k, hogy kicsit tö bbel mé g jobban
futhatna a szeké r. Franchise-szerző dé st ajá nlottak. Tı́z é vre.
A vö lgybeli é pı́tkezé sekrő l é s a fő ú tvonalon vá rható forgalmi
vá ltozá sokró l is tudtak.
– Mit mondtá l nekik? – ké rdezte Carl, amikor hazaé rtem.
– Hogy kö szö nö m – feleltem, é s lezuttyantam a konyhaasztalhoz,
amire Carl é ppen felolvasztott hú sgolyó kat rakott ki.
– Hogy kö szö nö d? Má rmint… – Az arcomat fü rké szte, mikö zben a
vacsorá t habzsoltam. – Má rmint hogy kö szö nö d, de nem? A picsá ba,
Roy!
– Mindent meg akartak venni – magyará ztam. – Az é pü letet é s a
telket is. Persze egy csomó pé nzt ajá nlottak. De azt hiszem, nekem
fontos, hogy legyen valamim. Tuti a bennem lakozó paraszt miatt.
– De há t a francba is! Nem jutunk egyrő l a kettő re!
– Szó lnod kellett volna.
– Akkor meg sem hallgattad volna ő ket.
– Ez igaz.
Carl felnyö gö tt, é s a tenyeré be temette az arcá t. Egy darabig nem
mozdult, aztá n felsó hajtott.
– Igazad van – szó lalt meg. – Nem kellett volna
belekotnyeleskednem. Sajná lom. Csak segı́teni pró bá ltam.
– Tudom. Es kö szö nö m.
Szé tterpesztette az ujjait, é s fé l szemmel kikukucská lt mö gü lü k.

81
– Té nyleg semmi é rtelme sem volt az egé sznek?
– Dehogynem.
– Micsoda?
– Hosszú ú t á llt elő ttü k, muszá j volt megtankolniuk.

82
 Hetedik fejezet

Bá r apa tanı́tott bokszolni, nem igazá n tudom, jó l verekszem-e. Buli
volt az Artunben. A zenekar má r tö bbszö r já rt ná lunk. Své d
slá gereket já tszottak, é s egytő l egyig szű k, fehé r szerelé sben
feszı́tettek. Az é nekesü k, egy vé zna ickó , akit mindenki Rodnak
szó lı́tott, mert nem rejtette vé ka alá , hogy ú gy akar kiné zni é s
é nekelni, mint Rod Stewart, é s annyi csajt is akar meghú zni, lelkesen
kornyiká lt a furcsa hangsú lyokkal megtü zdelt své d-norvé g
keveré knyelvé n. Ugy hangzott, mint Armand, az utazó pré diká tor, aki
né ha beté rt a faluba, hogy elú jsá golja, az orszá gon ö ntudatra
é bredé si hullá m sö pö r vé gig, ami kapó ra jö n, mert kö zeleg az ı́té let
napja. Ha Armand aznap este az Artunben tartó zkodott volna,
biztosan rá jö n, hogy mé g van bő ven munká ja. A kö zö ssé gi há z elő tti
gyepen kü lö nbö ző korú é s nemű emberek tá ntorogtak ré szegen, é s
vedelté k az otthon ö sszepancsolt rö videt, amit elkoboztak volna
tő lü k, ha beviszik az é pü letbe, ahol az egymá shoz simulva tá ncoló
pá rok alig á lltak a lá bukon, é s Rod egy aranybarna szempá rró l dalolt.
Egy idő utá n persze nekik is elegü k lett, é s kibotorká ltak inni egyet,
vagy eltű ntek a nyı́rfaerdő ben dugni, oká dni vagy egyé b
szü ksé gleteiket kielé gı́teni.
Mondjuk nem mindenki vette a fá radsá got, hogy bevonuljon az
erdő be. Szá jró l szá jra terjedt a sztori, hogy Rod egyszer felhı́vott egy
lelkes nő i rajongó t a szı́npadra, hogy együ tt é nekeljé k a banda sajá t
szerzemé nyé t, a Gondolsz rám ma éjjel-t, ami annyira hajazott Eric
Clapton Wonderful Tonight cı́mű szá má ra, hogy nem is é rtem, hogyan
tudtá k emelt fő vel elő adni. Ké t versszak utá n Rod jelezte a
gitá rosnak, hogy extra hosszú szó ló t kell já tszania, majd eltű nt a
lá nnyal é s a mikrofonnal a szı́nfalak mö gö tt. Amikor eljö tt a

83
harmadik versszak ideje, rá kezdett ugyan, de rettenetesen ki volt
fulladva. Pá r sor utá n visszalejtett a szı́npadra. Egyedü l volt, é s
rá kacsintott az első sorban á lló lá nyokra. Eszrevette, milyen ré mü lt
pillantá sokat vetnek rá , lené zett magá ra, é s felfedezte a fehé r
nadrá gjá n virı́tó vé rfoltokat. Az utolsó refré n utá n visszatette a
mikrofont az á llvá nyra, elmosolyodott, felsó hajtott, majd
visszaszá molt a kö vetkező dalig.
Hosszú , vilá gos nyá ri é jszaká k. A bunyó k á ltalá ban tı́z utá n
kezdő dtek.
A ré sztvevő ké t fé r i, a kivá ltó ok szinte mindig egy nő .
Egy nő , akivel tú l hosszan vagy tú l intim kö zelsé gben beszé lgettek
vagy tá ncoltak. Lehet, hogy az egé sz jó val korá bban kezdő dö tt, é s
nem is az Artunben, de azon a szombat esté n jö tt el a leszá molá s
ideje. A ré sztvevő ket fű tö tte az alkohol é s a kö zö nsé g biztatá sa. A nő
né ha nem is a kivá ltó ok volt, hanem inká bb kifogá s a balhé ra
szomjazó k szá má ra, akikbő l mindig akadt elé g. Olyan arcok, akik meg
voltak győ ző dve ró la, hogy jó l tudnak verekedni, de enné l tö bbet nem
is igen mondhattak el magukró l. Szá mukra az Artun kü zdő té rké nt
szolgá lt. Persze az is elő fordult, hogy való di fé lté kenysé g vezetett a
konfrontá ció hoz. Carl eseté ben á ltalá ban errő l volt szó , mert ő maga
sosem kezdemé nyezett verekedé st. Ehhez tú l lefegyverző é s elbű vö lő
volt, é s nem is jelentett kihı́vá st a kakaskodó k szá má ra. Azok, akik
Carlra vetetté k magukat, hirtelen felindulá sbó l cselekedtek. Né ha
té nyleg semmi okuk sem volt rá , mert Carl csak megnevettette a
lá nyokat, kicsit gá lá nsabban viselkedett velü k, mint az udvarló ik,
vagy rá juk villantotta a ké k szemé t, de aztá n ment is tová bb.
Rá adá sul bará tnő je is volt, mé ghozzá a polgá rmester lá nya. Nem
jelentett veszé lyt senkire. De a ickó k agyá t elborı́totta az alkohol
kö dje, é s mindenké ppen meg akartá k mutatni annak a buzisan csinos
szé p iú nak, aki olyan ü gyesen fű zte a szó t. Tá madá sba lendü ltek, é s
csak mé g jobban berá gtak, amikor az első ü té sü k nyomá n Carl arcá n
ő szinte, szinte lesajná ló meglepettsé g jelent meg. Az, hogy esze
á gá ban sem volt vé dekezni, csak olajat ö ntö tt a tű zre.
Ekkor kerü ltem ké pbe é n.

84
 Azt hiszem, inká bb az á rtalmatlanı́tá sban jeleskedtem: ü gyesen
akadá lyoztam meg má sokat abban, hogy ká rt okozzanak, mint
amikor egy bombá t hatá stalanı́tanak. Talá n azé rt, mert
gyakorlatiasan gondolkodom, é s é rtek a mechaniká hoz. Tudom, mi az
a sú lypont, tö meg é s sebessé g. Mindig azt tettem, amit kellett, hogy
megá llı́tsam azokat, akik ö ssze akartá k verni az ö csé met. Azt, amit
kellett, sem tö bbet, sem kevesebbet. De né ha persze tö bbre volt
szü ksé g. Pá r orrcsont, borda é s legalá bb egy á llkapocs szá rad a
lelkemen. Egy idegenbő l é rkezett csó ka á llkapcsa, aki beverte Carl
orrá t.
Gyorsan kö zbeavatkoztam. Emlé kszem, hogy megsé rü lt a kezem,
frö csö gö tt a vé r, é s valaki megpró bá lt leá llı́tani.
– Elé g má r, Roy!
De nem, mé g nem volt elé g.
Mé g egyszer lesú jtottam a vé res arcra. Mé g egy ü té s, é s a
problé má t egyszer é s mindenkorra megoldom.
– Jö n Olsen, Roy!
Lehajoltam, hogy az a nyomorult biztosan meghallja a
suttogá somat. Eszrevettem, hogy a fü le mellett vé r csorog.
– Nem nyú lsz mé g egyszer az ö csé mhez, megé rtetted?
Uveges pillantá sá ban a ré szegsé g é s a fá jdalom mellett semmi
má snak nem maradt hely. Rá m meredt, de ö nmagá ba né zett.
Felemeltem a karomat. Biccentett. Felá lltam, leporoltam a ruhá mat,
é s odalé ptem a Volvo 240-eshez. A kocsinak já rt a motorja, é s nyitva
volt az első ajtaja. Carl má r befekü dt há tra.
– Kurva nagy baj lesz, ha ö sszevé rzed a huzatot! – szó ltam rá .
Gá zt adtam, é s olyan hirtelen engedtem fel a kuplungot, hogy a
há tsó keré k aló l fű repü lt a szé lró zsa minden irá nyá ba.
– Roy… – hö rö gte Carl há tul, amikor magunk mö gö tt hagytuk az
első kanyarokat a hegyoldalban.
– Tudom – feleltem. – Nem szó lok Marinak.
– Nem errő l van szó .
– Há nynod kell?
– Nem. Mondani akarok valamit.

85
 – Inká bb…
– Szeretlek, tesó .
– Carl, ne…
– De! Baromarcú idió ta vagyok, de te… Té ged nem é rdekel, jö ssz,
é s minden alkalommal megmentesz. – A hangja elcsuklott a sı́rá stó l.
– Roy… Nekem csak te vagy.
A vé res kezemre meredtem, amint szorı́tja a kormá nyt. Majd
szé tvetett az energia, é s szá guldozott az ereimben a vé r.
Megü thettem volna mé g egyszer. De szerencsé tlen ickó csak egy
fé lté keny nyomorult volt, egy lú zer, é s semmi szü ksé g sem volt mé g
egy ü té sre. Pedig mennyire akartam!
Ké ső bb kiderü lt, hogy szeretett olyan bulikba já rni, ahol nem
tudtá k ró la, hogy jó l verekszik. Ott magá ra haragı́tott valakit, aztá n
szarrá verte. Amikor a fü lembe jutott, hogy eltö rtem az á llkapcsá t,
vá rtam, hogy feljelent, de semmi ilyesmi nem tö rté nt. Vagyis
felkereste Olsent, aki azt taná csolta neki, hogy felejtse el az ü gyet,
fő leg mert Carlnak eltö rt egy bordá ja, ami egyé bké nt nem volt igaz.
Az az á llkapocs vé gü l jó befekteté snek bizonyult. Olyan hı́rnevet
szerzett nekem, hogy gyakran elé g volt karba tett ké zzel Carl mö gé
á llnom, amikor bajba keveredett, é s az ellenlá basa azonnal
elkotró dott.
– A picsá ba! – szipogott Carl ré szegen, amikor má r az á gyunkban
fekü dtü nk. – Hiszen é n csak bará tsá gos vagyok. Megnevettetem a
csajokat. A csá vó k meg berá gnak rá m. Es akkor jö ssz te, é s
feltakarı́tasz az ö csé d utá n. En meg csak ú j rosszakaró kat szerzek
neked. A picsá ba! – szı́vta meg az orrá t. – Ne haragudj! – Megü tö gette
a matracom alatt hú zó dó lé ceket. – Hallod? Ne haragudj!
– Csupa barom egytő l egyig – feleltem. – Aludj!
– Ne haragudj!
– Azt mondtam, hogy aludj!
– Jó , jó . De, Roy…
– Hm…
– Kö szö nö m. Kö szö nö m, hogy…
– Most má r fogd be, oké ?

86
 – …hogy a bá tyá m vagy. Jó é jszaká t!
Né masá g telepedett rá nk. Aztá n meghallottam, hogy egyenletesen
lé legzik alattam. Biztonsá gban é rezte magá t. Semmi sem olyan
megnyugtató , mint amikor az ember ö ccse jó l hallható an
biztonsá gban é rzi magá t.
Abban a buliban, amelyik utá n Carl elkö ltö zö tt a falubó l, é s mi
ketten elszakadtunk egymá stó l, egyetlen ü té sre sem kerü lt sor. Carl
berú gott, Rod berekedt, Mari pedig hazament. Hogy veszekedtek-e?
Tuti. Talá n nem csoda, hogy Mari a polgá rmester lá nyaké nt jobban
tö rő dö tt a lá tszattal, mint Carl, mindenesetre zavarta, hogy a iú ja
minden buliban a sá rga fö ldig leissza magá t. Persze az is lehet, hogy
má snap korá n kellett kelnie, talá n templomba ment a szü leivel, vagy
tanulnia kellett. Sosem erkö lcscső szkö dö tt. Szerette, ha rendben
vannak a dolgok, de ennyi. Egyszerű en csak nem akart Carlra
vigyá zni, amikor ennyire berú gott. Attestá lta a feladatot a legjobb
bará tnő jé re, Greté re, aki boldogan magá ra vá llalta. A vak is lá tta,
hogy Grete bele van zú gva Carlba, de el tudom ké pzelni, hogy
Marinak nem tű nt fel. Azt legalá bbis nem sejtette elő re, ami tö rté nt.
Grete nem hagyta, hogy Carl ö sszeessen a tá ncparketten, mikö zben
Rod szoká s szerint a Love Me Tenderrel zá rta az esté t, inká bb kivitte a
nyı́rfaerdő be. Es ott, Carl beszá moló ja szerint egy fá nak dő lve
kö zö sü ltek. Azt mondta, nem volt magá ná l, é s arra eszmé lt fel, hogy
Grete tollkabá tja a fa ké rgé hez sú rló dik. A hang azonnal megszű nt,
amint az anyag kiszakadt, é s a tollak miniatű r angyalokké nt lebegni
kezdtek kö rü lö ttü k. Té nyleg ezt a kifejezé st haszná lta. Miniatű r
angyalok. A csendben feltű nt neki, hogy Grete egyetlen pisszené st
sem hallat, vagy azé rt, mert nem akarta megtö rni a vará zst, vagy
azé rt, mert korlá tozott ö rö mö t lelt a tevé kenysé gü kben. Akkor
kihú zta magá t belő le.
– Mondtam, hogy veszek neki egy ú j kabá tot – szá molt be má snap
reggel az alattam lé vő á gyon fekve. – De azt felelte, hogy nem kell,
mert meg tudja varrni. Akkor megké rdeztem… – Elhallgatott, é s
felnyö gö tt. A ré szegsé g bű ze betö ltö tte a szobá t. – Megké rdeztem,
hogy ne segı́tsek-e neki megvarrni.

87
 Annyira rö hö gtem, hogy folyni kezdtek a kö nnyeim. Hallottam,
hogy a fejé re hú zza a dunyhá t.
– Na é s most mihez kezdesz, Casanova? – hajoltam ki az á gybó l.
– Fogalmam sincs – morogta a dunyha aló l.
– Meglá ttak benneteket?
Nem lá tta ő ket senki sem. Legalá bbis eltelt egy hé t ané lkü l, hogy
bá rmilyen pletyka a fü lü nkbe jutott volna. Vagy Marié ba.
Má r kezdtü k biztosra venni, hogy Carl megú szta.
Addig a napig, amı́g Grete be nem á llı́tott. A té likertben ü ltü nk, é s
lá ttuk, amint feltű nik a Kecskekaptató ban. Biciklivel jö tt.
– A picsá ba! – tö rt ki Carl.
– Nem hiszem, hogy a Tour de France-ra ké szü l – jegyeztem meg
kö nnyedé n. – Inká bb hozzá d jö n.
Carl addig kö nyö rgö tt, amı́g vé gü l é n mentem ki Grete elé , é s azt
kamuztam neki, hogy az ö csé m fertő ző beteg. Nem vá laszolt, csak
bá mult rá m. Ugy é reztem, cé lba vesz az izzadsá gtó l fé nylő orrá val.
Szó né lkü l sarkon fordult, é s visszalé pett a biciklijé hez. Felvette a
csomagtartó hoz erő sı́tett tollkabá tjá t. A há tá n cikcakkozó ö lté sek
sebhelyre emlé keztettek.
Má snap megint felbukkant. Carl nyitott ajtó t, é s mielő tt egy szó t is
kinyö ghetett volna, Grete szerelmet vallott neki, mire Carl azt felelte,
hogy hibá t kö vetett el. Hogy elbaszta. Es megbá nta.
Egy napra rá Mari felhı́vta, é s kö zö lte vele, hogy Grete beszá molt
neki mindenrő l. Es hogy nem já rhat olyasvalakivel, aki megcsalta.
Carl ké ső bb azt mondta, hogy Mari sı́rt, de ettő l eltekintve
nyugodtnak tű nt. Es hozzá tette, hogy nem é rti. Nem azt, hogy a
bará tnő je szakı́tott vele, hanem hogy Grete mié rt szá molt be neki a
nyı́rfaerdő ben tö rté ntekrő l. Az vilá gos volt szá má ra, hogy Grete
nagyon berá gott rá , a kabá t meg a tö bbi miatt. Bosszú t akart á llni.
Oké . De ezzel egy idő ben elmarta maga mellő l az egyetlen bará tnő jé t
is. Es há t ezzel nem maga alatt vá gta a fá t, ahogy mondani szoká s?
Erre nem igazá n tudtam mit vá laszolni, de arra gondoltam, amit
Bernard mesé lt azokró l, akik hamis fé nyjelzé ssel futtattak zá tonyra
hajó kat, hogy aztá n kifoszthassá k ő ket. Akkor kezdtem magamban

88
zá tonyhoz hasonlı́tani Greté t. Elké pzeltem, amint mozdulatlanul
vá rakozik, hogy arra té vedjen egy hajó , é s ö sszeroncsoló djon rajta.
Ré szben persze sajná ltam, hiszen az é rzé sei fogsá gá ban vergő dö tt,
de ugyanú gy elá rulta Marit, mint Carl. Es megsejtettem benne
valamit, ami Carlnak nem tű nt fel. Teljesen á titatta a gonoszsá g. Az a
fajta, amikor az ember vesztesé ge eltö rpü l az afelett é rzett boldogsá g
mellett, hogy má sokat is magá val rá nthat. Mint az iskolai lö vö ldö ző k.
Azzal a kü lö nbsé ggel, hogy ebben az esetben a tá madó é letben
maradt. Vagy legalá bbis nem szű nt meg lé tezni. Tová bb mé rgezhette
az embereket. Es vá ghatta a hajukat.

Mari pá r hé ttel ké ső bb hirtelen Osló ba kö ltö zö tt. Persze azt á llı́totta,
hogy mindig is ú gy tervezte, hogy odamegy tanulni.
Eltelt megint né há ny hé t, é s Carl egyszer csak – ugyanolyan
vá ratlanul – kö zö lte, hogy ö sztö ndı́jat kapott pé nzü gy é s szá mvitel
szakra Minnesotá ba.
– Ezt nem utası́thatod vissza – nyeltem nagyot.
– Nem, szerintem sem – felelte lassan, szinte habozva, de persze
nem tudott á tverni. Tudtam, hogy má r ré gen dö ntö tt.
A kö vetkező napok gyorsan elrepü ltek. A kú ton é gett a kezü nk
alatt a munka, Carlnak pedig ö ssze kellett cuccolnia, ezé rt aztá n nem
igazá n tudtunk beszé lni. Kivittem a repté rre, de a tö bbó rá s ú ton sem
esett kö ztü nk tú l sok szó . Szakadt az eső , é s az ablaktö rlő k surrogá sa
kitö ltö tte a csendet.
Amikor megá lltunk az indulá si oldalon, é s leá llı́tottam a motort,
meg kellett kö szö rü lnö m a torkomat, hogy meg tudjak szó lalni.
– Vissza fogsz jö nni?
– Hogy mi? Há t persze! – hazudta meleg, ragyogó mosollyal, é s
á tö lelt.
Az eső a hazaú ton sem á llt el.
Má r leszá llt a sö té tsé g, amikor leparkoltam az udvaron, é s
bementem a há zba a szellemekhez.

89
 Nyolcadik fejezet

Es Carl hazaté rt. Pé ntek este volt, é s é n egyedü l voltam a kú ton.
Vagyis egyedü l a gondolataimmal, ahogy mondani szoká s.
Amikor az Egyesü lt Allamokba kö ltö zö tt, azt magyará ztam be
magamnak, hogy nyilvá n nem akarta, hogy a jó jegyei meg a
ké pessé gei ká rba vesszenek, é s ki akart tö rni ebbő l a koszfé szekbő l.
Szé lesı́teni akarta a horizontjá t. De az is eszembe jutott, hogy
legalá bb ilyen sú llyal esett a latba, hogy maga mö gö tt hagyja az
emlé keket é s az á rnyakat, amik sú lyosan é s nyomasztó an telepedtek
Opgardra. Csak most, hogy hazajö tt, hası́tott belé m a felismeré s, hogy
aká r a Marival tö rté ntek is befolyá solhattá k a dö nté sé ben.
Mari azé rt szakı́tott vele, mert megcsalta a legjobb bará tnő jé vel,
de az is felmerü lt bennem, hogy talá n csak megragadta a kı́ná lkozó
lehető sé get, hogy lerá zza magá ró l a koloncot. Való já ban magasabbra
tö rt, mint hogy egy hegyi paraszt, egy Opgard felesé ge legyen. Ezt
mutatta a vé gső vá lasztá sa is. Dan Krané val az egyetemen
ismerkedett meg. Mindketten aktı́v tevé kenysé get folytattak a
Munká spá rtban. Dan is jó csalá dbó l szá rmazott, a szü leinek volt mit a
tejbe aprı́taniuk. Dan szerkesztő i pozı́ció t kapott a Munká spá rt helyi
lapjá ban, szü letett ké t gyerekü k, é s Marié k birtoká n laktak, ahol
kibő vı́tettek egy é pü letet, ami ı́gy nagyobb lett a szü lő k há zá ná l.
Ezzel Marinak sikerü lt befognia a ká rö rvendő falusiak szá já t, akik
szerint nem volt elé g jó Carl Opgardnak. Bosszú t á llt, mé ghozzá
stı́lusosan.
Ekö zben Carl, a kikosarazott szé p iú mé g nem tudta
visszahó dı́tani az elveszı́tett tá rsadalmi megbecsü ltsé get é s
tiszteletet. Ezé rt jö tt volna haza? Hogy kö zszemlé re tegye az

90
egzotikus felesé gé t meg a Cadillacjé t, é s felvá zoljon egy olyan
hotelprojektet, amihez mé g csak hasonló t sem lá tott a falu soha?
Mert a terve az ő rü ltsé ggel volt hatá ros. Szinte megvaló sı́thatatlan.
Elő szö r is ragaszkodott hozzá , hogy az é pü let magasan legyen.
Amihez tö bb kilomé ter utat kellett kié pı́teni. Es mindezt azé rt, hogy
nyugodt lelkiismerettel magashegyi hotelké nt hirdethesse, é s ne
kelljen hazudnia, mint annyi má s, alacsonyabban fekvő szá llodá nak.
Má sodszor meg, ki kaptat fel egy hegyre, hogy gő zfü rdő ben
csü csü ljö n, é s hú gymeleg vı́zben á ztassa magá t? Ezek nem tipikus
vá rosi é s alfö ldi programok?
Harmadszor pedig, ha csak né há ny parasztot sikerü l a maga
oldalá ra á llı́tania, nem fogja tudni rá venni ő ket, hogy kocká ra tegyé k
a vagyonukat egy lé gvá r miatt. Meg kell osztania a kocká zatot, vagyis
mindenkit meg kell győ znie. Es ez nem kö nnyű egy olyan helyen, ahol
az emberek a kı́vü lrő l jö vő ú jdonsá gokkal szembeni ké telkedé st –
hacsak nem egy Fordró l vagy egy Schwarzenegger- ilmrő l van szó –
az anyatejjel szı́vjá k magukba, ahogy mondani szoká s.
Es vé gü l ott volt a ké rdé s, hogy mi a való di indı́té ka. Azt á llı́totta,
hogy azé rt akarja megé pı́teni a hotelt, hogy a falu elfoglalja a
megé rdemelt helyé t a té rké pen, é s megmenekü ljö n a lassú eltű né stő l.
De nem fognak á tlá tni rajta az emberek, é s nem jö nnek rá , hogy
igazá bó l sajá t magá t, Carl Opgardot akarja piedesztá lra emelni?
Elvé gre a hozzá hasonló k ezé rt té rnek haza. Megcsiná ltá k a
szerencsé jü ket idegenben, de a szü lő falujukban tová bbra is lú zerké nt
tekintenek rá juk. Kidobta ő ket a polgá rmester lá nya, é s behú zott
farokkal kotró dtak el. Az elismeré s sehol sem jelent annyit, mint
otthon, ahol az ember ú gy é rzi, mindenki fé lreé rti, de ahol
ugyanakkor meg is é rtik.
„Ismerlek”, szoktá k mondogatni fé lig fenyegető en, fé lig
megnyugtató an, é s ezzel arra utalnak, hogy tudjá k, ki is az ember
való já ban. Egy idő utá n lehetetlen hazugsá gok é s csú sztatá sok mö gé
rejtő zni.
A piac felé vezető utat né ztem.

91
 Atlá tszó sá g. Ez a falvak á tka é s á ldá sa. Elő bb-utó bb minden
napvilá gra kerü l. Minden. De Carl ezek szerint hajlandó kocká ztatni
azé rt, hogy egyszer talá n szobrot emeljenek neki a té ren, é s
emlé kezzenek rá a jö vő ben, ami egyé bké nt csak polgá rmestereknek,
pré diká toroknak é s tá nczenekar-é nekeseknek jut osztá lyré szü l.
A gondolataimat az ajtó nyı́lá sa szakı́totta fé lbe. Julie lé pett be.
– Te vagy az é jszaká s? – ké pedt el, majd a plafon felé fordı́totta a
szemé t.
Tú ljá tszotta a meglepő dé st. Csá mcsogva rá gta a rá gó já t, é s az
egyik lá bá ró l a má sikra á llt. Kicsı́pte magá t, a szű k pó ló ja felett rö vid
kabá tot viselt. A karjá t keresztbe tette, é s lá ttam, hogy a szoká sosná l
tö bb sminket kent magá ra. Nem szá mı́tott rá , hogy engem talá l itt, é s
zavarba jö tt, hogy ı́gy lá tom. Hogy tanú ja vagyok, amint elengedi
magá t pé ntek este a tö bbiekkel. Nekem igazá n mindegy volt, de neki,
ú gy lá tszik, nem.
– Egil megbetegedett – magyará ztam.
– Há t akkor szó lsz valakinek – dü hö ngö tt. – Mondjuk nekem. Nem
kell neked…
– Nemré g lett rosszul – szakı́tottam fé lbe. – Es nem gond. Mit
ké rsz, Julie?
– Semmit – vá laszolta, é s nyomaté kosı́tá ské ppen kipukkasztotta a
rá gó já t. – Csak be akartam kö szö nni Egilnek.
– Majd megmondom neki.
Rajtam felejtette a szemé t, mikö zben folyamatosan rá gott. A
pillantá sa nem tű nt teljesen tisztá nak. Visszanyerte a
magabiztossá gá t, legalá bbis a felszı́nen, é s megint a szoká sos kemé ny
oldalá t mutatta.
– Mit csiná ltá l pé ntek esté nké nt iatalkorodban, Roy? – ké rdezte
akadozó nyelvvel, amibő l minden ké tsé get kizá ró an kiderü lt, hogy
nem limoná dé t kortyolgatott kint a kocsiban.
– Tá ncoltam – feleltem.
– Tá ncoltá l? Te? – meresztett rá m nagy szemeket.
– Há t tá ncnak is nevezhetjü k.

92
 Kint felberregett egy motor. Mintha egy é jszakai ragadozó mordult
volna fel igyelmeztető en. Vagy pá rt keresve. Julie ingerü lt pillantá st
vetett a vá lla felett az ajtó irá nyá ba. Aztá n há tat fordı́tott a
pé nztá rgé pnek, kezé vel az asztalra tá maszkodott, amitő l a rö vid
kabá tja szé tnyı́lt, majd elrugaszkodott, é s felü lt a pultra.
– Sok csajod volt, Roy?
– Nem – vá laszoltam, é s rá pillantottam a kinti biztonsá gi kamerá k
ké peire.
Amikor elmesé lem valakinek, hogy hé tvé genké nt legalá bb napi
egyszer elő fordul, hogy egy autó megá ll tankolni, majd izeté s né lkü l
elhajt, teljesen megdö bben, micsoda bű nö ző k laknak a hü tté kben.
Erre azt szoktam mondani, hogy egyá ltalá n nem ı́gy van. Pont azé rt
felejtenek el izetni, mert annyira tele vannak pé nzzel. Amikor
udvarias felszó lı́tá st kü ldü nk a rendszá mtá blá juk alapjá n kiderı́tett
cı́mre, tı́zbő l kilencen azonnal izetnek, szé gyenkezve esedeznek
bocsá naté rt, é s ő szinté n rö stellik, hogy elfelejtetté k kiegyenlı́teni a
szá mlá t. Mert ő k – apá val, Carllal é s velem ellenté tben – sosem
igyelté k a szá mlá ló t, mikö zben a Cadillacjü ket tankoltá k, é s sosem
lá ttá k a lelki szemeik elő tt eltű nni a szá zasokat é s velü k azokat a
dolgokat, amikre el tudtá k volna kö lteni ezt az ö sszeget: CD-ket, egy
ú j nadrá got vagy azt az autó s tú rá t Ameriká ban, amirő l az apjuk
á llandó an hadová lt.
– Mié rt nem? – kı́vá ncsiskodott Julie. – Kibaszott szexi vagy –
kuncogott.
– Lehet, hogy akkoriban mé g nem voltam az – vontam vá llat.
– Es most? Mié rt nincs bará tnő d?
– Volt – feleltem, é s nekiá lltam letö rö lni a pultot. Eddig jó nagy
forgalmat bonyolı́tottunk le, de a hü tté sek mostanra má r
bekuckó ztak otthon. – Tizenkilenc é ves korunkban megeskü dtü nk,
de a ná szú ton vı́zbe fulladt.
– Mi? – nyö gte Julie, bá r tudta, hogy csak szı́vatom.
– Vitorlá zni voltunk, é s a Csendes-ó ceá n kellő s kö zepé n vı́zbe
esett. Megá rtott neki a pezsgő . Azt hö rö gte, hogy szeret, majd
elnyelté k a hullá mok.

93
 – Nem vetetted magad utá na?
– Egy ilyen vitorlá s gyorsabban siklik a vı́zen, mint ahogy az
ember ú szni bı́r. Mindketten megfulladtunk volna.
– Akkor is! Szeretted, nem?
– Szerettem, ezé rt bedobtam neki egy mentő ö vet.
– Legalá bb ennyit megtetté l. – Julie gö rbe há ttal ü lt a pultra
tá maszkodva. – Es hogy van erő d é lni azutá n, hogy elveszı́tetted?
– Az ember nem is hinné , mennyi minden né lkü l ké pes é lni. Majd
meglá tod. Csak vá rd ki a vé gé t!
– Eszem á gá ban sincs vá rni – felelte szı́ntelen hangon. – Mindent
megszerzek, amit akarok.
– Ertem. Es mit akarsz?
Bele sem gondoltam, mit ké rdezek, csak rutinbó l, szinte oda sem
igyelve visszaü tö ttem a labdá t. De a legszı́vesebben leharaptam
volna a nyelvemet, amikor a kö dö s pillantá sa rá m szegező dö tt, é s az
ajka mosolyra hú zó dott.
– Tuti sok pornó t né zel. Mert elveszı́tetted az á lmaid nő jé t.
Tizenkilenc é vesen fulladt vı́zbe, szó val gondolom, olyasmire keresel
rá , hogy „nagy csö csű tizenkilenc é vesek”.
Tú l soká ig hallgattam, é s termé szetesen tudtam, hogy a
ké slekedé sem miatt meg lesz ró la győ ző dve, hogy fejé n talá lta a
szö get, é s ettő l mé g inká bb nem talá ltam a szavakat. A
beszé lgeté sü nk má r ré gen tú lment minden hatá ron. Egy tizenhé t
é ves kamasz lá ny kitalá lta, hogy megszerzi magá nak a fő nö ké t, é s
most kicsit bekarmolt, felbá torodott, é s olyan já té kba kezdett, amirő l
azt hitte, hogy az ellenő rzé se alatt tartja, mert azokkal a iú kkal, akik
kint vá rtak rá a kocsijukban ü lve, mindig mű kö dö tt. Mindezt el
tudtam volna mondani neki, é s ı́gy meg tudtam volna ő rizni a
mé ltó sá gomat, de akkor kihajı́tottam volna egy pezsgő tő l má moros
tinit a vitorlá sombó l. Ezé rt inká bb mentő ö vet kerestem, ami
mindkettő nkö n segı́t.
Meg is talá ltam, mé ghozzá akkor, amikor kinyı́lt az ajtó . Julie
automatikusan lecsusszant a pultró l.

94
 Egy fé r i lé pett az ü zletbe. Hirtelen nem tudtam hova tenni, de
biztosan a falubó l é rkezett, mert autó nem kanyarodott be a kú tra.
Elő regö rnyedt, a beesett arca homokó ra alakú nak tű nt, a kopasz feje
bú bjá n csak né há ny hajszá l virı́tott.
Nem jö tt kö zelebb. Rá m bá mult, é s ú gy tű nt, a legszı́vesebben
sarkon fordulna. Lehet, hogy annak idejé n neki is bevertem pá rat egy
buliban, rajta hagytam a ké zjegyemet, é s nem felejtette el a
tö rté nteket. Lassan a CD-á llvá nyhoz oldalgott. Megszemlé lte a
kı́ná latot, é s kö zben rendszeres idő kö zö nké nt felé nk sandı́tott.
– Ez kicsoda? – ké rdeztem halkan.
– Natalie Moe apja – suttogta Julie.
A bá dogos. Té nyleg. Megvá ltozott. Alig pislá kolt benne az é let,
ahogy mondani szoká s. Talá n beteg? Bernardra emlé keztetett, az
é lete legvé gé n.
A pulthoz lé pett. Letett elé m egy CD-t. Egy Roger Whittaker-
vá logatá st. Leé rté kelve. Szé gyenkezve pislogott, mintha rö stellné a
zenei ı́zlé sé t.
– Harminc korona – kö zö ltem vele. – Ká rtya vagy…
– Ké szpé nz – felelte. – Egil ma nem lesz bent?
– Beteg. Mé g valamit?
Egy pillanatig habozott.
– Semmit – vá laszolta vé gü l, felmarkolta a visszajá ró t, fogta a CD-t,
é s kisomfordá lt.
– Jé zusom! – nyö gte Julie, é s megint felpattant a pultra.
– Ezt meg mié rt mondod?
– Nem lá ttad? Ugy csiná lt, mintha nem ismert volna meg.
– Csak azt lá ttam, hogy ideges. Es nagyon ú gy tű nt, hogy inká bb
Egillel akar ü zletelni. Vajon mit akart tő le?
– Ezt meg hogy é rted?
– Senki sem jö n á t a kú tra ilyen ké ső n pé ntek este azé rt, mert nem
bı́rja ki Roger Whittaker né lkü l. Szé gyellte magá t, é s biztosan nem a
CD miatt. Egyszerű en csak megvette a legolcsó bb cuccot, amit talá lt.
– Tuti kotont akart venni, de ö sszefosta magá t – rö hö gö tt fel Julie.
Ugy hangzott, mint aki maga is já rt má r ı́gy. – Gondolom, kefé l

95
valakivel. Ez má r csak ilyen csalá d.
– Ne legyé l ilyen undok!
– Az is lehet, hogy dilibogyó é rt jö tt, amit azé rt szed, mert cső dbe
ment. Nem lá ttad, hogy bá multa a gyó gyszeres polcot?
– Szerinted azt hiszi, hogy talá l ná lunk fá jdalomcsillapı́tó ná l
erő sebb cuccot? Amú gy nem tudtam, hogy cső dbe ment.
– Persze hogy nem, mert nem á llsz szó ba senkivel, Roy. Akkor
hogyan mondaná nak el neked bá rmit is?
– Ebben igazad lehet. Nem mé sz bulizni a iatalokkal?
– A iatalokkal!
Fú jt egyet, é s nem mozdult. Lá tszott rajta, hogy valami kifogá s
utá n kutat, hogy maradhasson. Jó nagyra fú jta a rá gó já t. Amikor
kipukkadt, té má t vá ltott.
– Simon szerint a hotel ú gy né z ki, mint egy gyá r. Azt mondta, hogy
senkit sem fog é rdekelni.
Simon Nergard Julie nagybá tyja volt. Rajta mindenesetre rajta
hagytam a ké zjegyemet. Nagydarab ickó volt, eggyel fö lö ttem já rt, é s
bokszolt, mé ghozzá meccseken is a vá rosban. Carl felké rt tá ncolni
egy lá nyt, aki neki is bejö tt. Enné l tö bb nem is kellett. Kö rbeá lltá k
ő ket az emberek. Simon é ppen a gallé rjá ná l fogva rá ngatta Carlt,
amikor odalé ptem, é s megké rdeztem, mi a problé ma. Elő tte
rá tekertem az ö klö mre egy sá lat, é s amikor szó ra nyitotta a szá já t,
má r ü tö ttem is. Ereztem, hogy megreccsennek a fogai.
Megtá ntorodott, vé rt kö pö tt, de a tekinteté ben inká bb á lmé lkodá s
tü krö ző dö tt, mint fé lelem. Azok, akik tanultak kü zdő sportot, azt
hiszik, csak kö vetniü k kell a szabá lyokat, é s ezé rt veszı́tenek. De meg
kell hagyni, nem adta fel. Ugrá lni kezdett elő ttem, az ö klé t a hiá nyos
fogsora elé emelte. Té rden rú gtam, mire azonnal abbahagyta az
ugrá ndozá st. A combjá ba is belerú gtam. Elkerekedett a szeme,
gondolom, mé g sosem tö prengett el azon, mi tö rté nik, ha egy ilyen
hatalmas izomtö meg belü lrő l kezd el vé rezni. Nem bı́rt mozdulni,
csak á llt, é s vá rta, hogy megadjam neki a kegyelemdö fé st, mint egy
kö rbekerı́tett hadsereg, ami heroikus idiotizmusá ban ú gy dö ntö tt, az
utolsó emberig harcol. De nem adtam meg neki azt az apró ö rö mö t,

96
hogy elmondhassa magá ró l, fé r iké nt á llta a veré st. Egyszerű en há tat
fordı́tottam neki, az ó rá mra pillantottam, é s mint akinek talá lkozó ja
van, de nem kell sietnie, szé pen elsé tá ltam. A tö meg ő rjö ngve
buzdı́totta, hogy vesse rá m magá t, hiszen nem tudtá k, amit é n igen,
hogy egyetlen lé pé st sem ké pes tenni. Ekkor gú nyolni kezdté k, é s ez
volt a ké zjegy, amit aznap este rajta hagytam. Nem az a ké t tú l fehé r
első fog, amit aztá n a fogorvos beü ltetett neki.
– Ezek szerint a nagybá tyá d lá tta a terveket?
– Nem, de ismer valakit a bankban, aki igen. Es azt mondta, hogy
ú gy né z ki, mint egy gyá r. Egy celleló zgyá r.
– Celluló z – javı́tottam ki. – Az erdő hatá r felett. Há t ez é rdekes.
– Mi?
Kint felberregett egy motor, majd egy má sik.
– Hiá nyzol a tesztoszteronlegé nyeknek. Csö kkentheted a szé n-
dioxid-kibocsá tá st, ha visszamé sz.
– Annyira gyerekesek! – nyö gö tt fel Julie.
– Akkor inká bb menj haza, é s hallgasd meg ezt – nyú jtottam felé J.
J. Cale Naturally cı́mű albumá t.
Otö t vettem belő le, de vé gü l le kellett vennem a CD-polcró l. Direkt
azé rt rendeltem, mert biztosra vettem, hogy a falusiaknak bejö n ez a
visszafogott blues é s a minimalista gitá rszó ló k. De Julié nek igaza volt,
sosem á lltam szó ba velü k, ı́gy nem is ismertem ő ket. Elvette a CD-t,
durcá san leugrott a pultró l, é s elindult az ajtó felé . Felmutatta a
kö zé pső ujjá t, mikö zben eltú lzottan ringatta a csı́pő jé t, olyan hidegen
é s á rtatlanul szá mı́tó an, ahogy csak egy tizenhé t é ves kamasz tudja.
Belé m hası́tott egy gondolat. Fogalmam sincs, mié rt. Az, hogy
mindennek ellené re kicsit kevé sbé tű nik á rtatlannak, mint amikor
tizenhat é vesen munká ba á llt a kú ton. Mi a franc ü tö tt belé m? Mé g
sosem gondoltam ú gy rá , té nyleg nem. Vagy igen? Nem. Ez biztosan
akkor vá ltozott meg, amikor a há ta mö gé tette a kezé t, hogy
felugorjon a pultra, szé tnyı́lt a kabá tja, é s a mellbimbó ja kirajzoló dott
a melltartó já n é s a pó ló já n á t. De há t a francba, a melle tizenhá rom
é ves korá ban nő tt meg ennyire, é s eddig mé g sosem vesztegettem rá
egyetlen gondolatot sem, szó val mi most a kü lö nbsé g? Amú gy sem

97
gerjedtem soha a nagy mellekre, é s a kamasz lá nyok sem izgattak.
Sem a „nagy csö csű ”, sem a „tizenkilenc é ves” kifejezé seket nem
lehetett volna megtalá lni a keresé si elő zmé nyeim kö zö tt.
Es nem ez volt az egyetlen rejté ly.
Ott volt mé g az arcá ra kiü lő szé gyen is. Nem Julie arcá ra, amikor
ú gy é rezte, rajtakaptam a pé ntek esti elhajlá sá n. Hanem a
bá dogosé ra. Moe szeme ú gy ciká zott ide-oda, mint egy csapdá ba
esett pillangó . Kerü lte a pillantá somat. Julie lá tta, amint a mö gö ttem
lé vő polcokat fü rké szi. Megfordultam, é s alaposan szemü gyre vettem
a tartalmukat. Szö rnyű gyanú m tá madt. Azonnal elhessegettem. De
visszaté rt, mint az az á tkozott fehé r teniszlabda-szerű sé g, amivel
Carl é s é n já tszottunk, amikor megé rkezett a faluba az első é s utolsó
lipper, amit betettek a Kaf istová ba egy má sik já té kautomata mellé ,
é s apa elvitt minket, beá llt a sorba, é s olyan arccal vette elő a
pé nztá rcá já t, mint aki Disneylandben izeti be a gyerekeit egy kö rre.
Mert má r lá ttam ezt a szé gyent. Otthon. Visszatü krö ző dve.
Rá ismertem. Enné l nem is lehetett volna nagyobb. Nem csak azé rt,
mert az elkö vetett bű n annyira fö rtelmes é s megbocsá thatatlan.
Hanem azé rt is, mert meg fog ismé tlő dni. Bá r a tü kö rké p
megeskü szik rá , hogy ez volt az utolsó alkalom, megint meg fog
tö rté nni, ú jra é s ú jra. Az ember szé gyenkezik a cselekedete miatt, de
mé g jobban szé gyelli magá t a gyengesé ge miatt, azé rt, mert nem tud
leá llni, é s muszá j megtennie azt, amit nem akar. Ha akarná , akkor
legalá bb rá foghatná az egé szet arra, hogy egyszerű en gonosznak
szü letett.

98
 Kilencedik fejezet

Szombat reggel Markus levá ltott. Kettesben hajtottam fel a hegyre.

Megá lltam a há z elő tt, é s tú rá ztattam kicsit a motort, hogy biztos
lehessek benne, meghallottá k, hogy hazaé rtem.
Carl é s Shannon a konyhá ban ü lt, a hotel rajzait tanulmá nyozta, é s
a bemutató ró l beszé lgetett.
– Simon Nergard azt á llı́tja, hogy senki sem fog befektetni –
jelentettem be. Nekitá maszkodtam az ajtó fé lfá nak, é s fú jtam egyet. –
Valami banki alkalmazottó l hallotta, aki lá tta a terveket.
– En pedig legalá bb egy tucat lelkes vé lemé nyt hallottam – felelte
Carl.
– Itt a faluban?
– Torontó ban. Olyanoktó l, akik é rtenek hozzá .
Vá llat vontam.
– Most nem olyanokat kell meggyő znö d, akik Torontó ban laknak,
é s é rtenek hozzá . Sok sikert! Megyek, lefekszem.
– Jo Aas fogad ma – kö zö lte Carl.
– Té nyleg? – á lltam meg.
– Igen. Megké rdeztem Maritó l a buliban, hogy ki tud-e eszkö zö lni
ná la egy audienciá t.
– Ugyes. Ezé rt hı́vtad meg?
– Ré szben. De azt is szerettem volna, ha megismerkednek
Shannonnal. Itt fogunk lakni a faluban, é s nem akarom, hogy ferde
szemmel né zzenek egymá sra. Es tudod, mi tö rté nt? – karolta á t
Shannon vá llá t. – Azt hiszem, az é n kis felesé gem megolvasztotta a
jé gkirá lynő pá ncé ljá t.
– Mé g hogy megolvasztottam! – forgatta a szemé t Shannon. – Az a
nő gyű lö l, drá gá m. Nem igaz, Roy?

99
 – Há t… – feleltem.
Amió ta belé ptem a konyhá ba, most né ztem elő szö r kö zvetlenü l
Shannonra. Nagy, fehé r fü rdő kö penybe burkoló zott, a haja nedvesen
csillogott. Nyilvá n nemré g zuhanyzott, biztosan megizzadt a zajos
á gytorná ban, amit minden é jjel ű ztek. Mé g sosem lá ttam ilyen lengé n
ö ltö zve, mindig fekete garbó t é s nadrá got viselt, de most feltű nt,
hogy a karcsú lá bá n é s a kö ntö se nyakkivá gá sá ban pont olyan fehé r
é s makulá tlan a bő re, mint az arcá n. A vizes haja szı́ne sö té tebbnek
é s tompá bbnak tű nt, szinte rozsdavö rö snek, é s é szrevettem, amit
eddig nem, hogy az orra tö vé ben megbú jik né há ny vilá gos szeplő .
Mosolygott, de a tekinteté bő l azt olvastam ki, hogy megsé rtő dö tt.
Lehet, hogy Carl valami rosszat mondott? Vagy é n mondtam
olyasmit, amit nem kellett volna? Talá n kihallotta a rö vid
vá laszombó l, hogy ú gy é rzem, kigú nyolta Marit, amikor ú gy tett,
mintha az ikrei annyira csodá latosak lenné nek. Valami viszont azt
sú gta, hogy az effajta kajá nsá gon nem izgatja fel magá t
kü lö nö sebben. Olyan nő nek tű nt, aki megteszi, amit kell, é s nem ké r
senkitő l elné zé st.
– Shannon felajá nlotta, hogy norvé g vacsorá t fő z ma este – vá ltott
té má t Carl. – Arra gondoltam, hogy…
– Ma este is be kell mennem dolgozni – szakı́tottam fé lbe. – Egil
beteg.
– Té nyleg? – vonta fel Carl a szemö ldö ké t. – Nincs egy rakat
embered, akit ugrasztani tudsz?
– Nem jó nekik – feleltem. – Hé tvé ge van, é s ilyen rö vid idő alatt
nem tudjá k á tszervezni a programjukat.
Szé ttá rtam a karomat, hogy mutassam, ilyen a kú tvezető k sorsa.
Mindig az ö vé k a piszkos munka. Lá ttam Carlon, hogy nem sikerü lt
megté vesztenem. Ez a gond a testvé rekkel. Tudjá k, mikor kamuzik a
má sik. De mi a francot mondtam volna? Hogy nem tudok aludni, mert
olyan hangosan basznak?
– Megyek, alszom egyet.

100
Valami zajra é bredtem. Nem mintha tú l hangos lett volna, de egyré szt
a hegyek kö zö tt kevé s a zaj, má sré szt pedig ez a mostani elté rt a
megszokott hangoktó l, az agyam nyilvá n ezé rt nem szű rte ki.
A bú gó zú gá st mintha egy dará zs é s egy fű nyı́ró keresztezé sé bő l
szá rmazó lé ny adta volna ki.
Kilestem az ablakon. Kimá sztam az á gybó l, gyorsan felö ltö ztem,
lesiettem a lé pcső n, é s kirontottam az ajtó n, de a Kecskekaptató felé
má r lassú lé ptekkel indultam.
Egy idegent vettem é szre Kurt Olsen é s Erik Nerell tá rsasá gá ban. A
kezé ben antenná s tá virá nyı́tó t tartott. Mindhá rman azt a tá rgyat
bá multá k, ami felé bresztett. A fehé r, nagyjá bó l tá nyé r mé retű dró n
egy mé terrel a fejü k felett lebegett.
– Nocsak! – szó laltam meg, hogy felhı́vjam magamra a igyelmü ket.
– Csak nem a befektető i talá lkozó t hirdető plaká tokat keresitek?
– Jó napot, Roy! – ü dvö zö lt Olsen. A szá já ban fel-le mozgott a
cigaretta a szavai ü temé re.
– Ez itt magá nú t, mint azt jó l tudod – kö zö ltem vele, é s meghú ztam
a nadrá gom ö vé t, amirő l a nagy sietsé gben elfeledkeztem. – Bá rmit
kitehetü nk.
– A magá nutaknak is tö bb fajtá ja van.
– Té nyleg? – ké rdeztem, é s tudtam, hogy jobban tenné m, ha
lehiggadné k. Nem lenne tú l bö lcs dolog berá gni. – Ja, ha kö zú t lenne,
a ható sá gok má r ré gen felá llı́tottak volna itt egy szalagkorlá tot, nem
gondolod?
– Ebben igazad van, Roy. De a terü let megmű veletlen, ezé rt
mindenkinek joga van itt tartó zkodni.
– En a plaká tokró l beszé lek, nem arró l, hogy van-e jogod itt
tartó zkodni. Egyé bké nt meg dolgoztam az é jjel, szó val ö rü ltem volna,
ha elő re szó lsz, hogy egy dró nnal fogod megzavarni az á lmomat.
– Aká r szó lhattam is volna – vallotta be Olsen –, de nem akartalak
zaklatni benneteket. Nem leszü nk itt soká ig, csak pá r ké pet ké szı́tü nk
gyorsan. Ha ú gy lá tjuk, hogy biztonsá gos leereszkedni, é s
visszajö vü nk, akkor termé szetesen szó lunk idő ben.

101
 A szemé ben nem fedeztem fel ellensé gessé get. Ugy né zett rá m,
mint aki csak meg igyel, é s pillanatfelvé teleket ké szı́t ró lam, pont
mint a dró n, ami kö zben eltű nt a szikla pereme alatt. Má r biztosan
lelkesen fotó zta a Katlan aljá t. Bó lintottam, é s megpró bá ltam
semleges arcot vá gni.
– Sajná lom – folytatta. – Tudom, hogy nem lehet kö nnyű . –
Elnyú jtotta a szavait, mint egy pap. – Té nyleg szó lnom kellett volna,
de nem emlé keztem, hogy ennyire kö zel van a há zhoz. Most mit
mondjak? Orü lnö d kellene, hogy a be izetett adó d egy ré szé t arra
fordı́tjuk, hogy tisztá zzuk, hogyan is tö rté nt pontosan a baleset.
Hiszen mindannyian ezt akarjuk.
Mindannyian?, ü vö ltö ttem fel né má n. Ugy é rted, hogy te akarod.
Az hajt, hogy kiderı́tsd, ami az apá dnak nem jö tt ö ssze.
Persze ezt nem mondtam ki hangosan.
– Igazad van, té nyleg nem kö nnyű . Carllal nagyjá bó l tudjuk, mi
tö rté nt, é s inká bb felejteni szeretné nk, mint megbolygatni az ü gyet.
Csak nyugi. Csigavé r. Ne kapd fel a vizet!
– Ez é rthető – vá laszolta mé zesmá zosan Olsen.
A dró n megint felbukkant a sziklaperem felett. Megá llt, é s egy
helyben lebegett. A hangja a fü lembe mart. Hirtelen megindult felé nk,
é s ú gy telepedett a tá virá nyı́tó s pasas kezé be, ahogy az idomı́tott
vadá szsó lymok szá llnak le a gazdá juk kesztyű jé re a YouTube-
videó kban. Ijesztő lá tvá nyt nyú jtott, mintha egy sci- ibő l lé pett volna
ki, amiben a vilá g fasizá ló dott, Nagy Testvé r mindenkin rajta tartja a
szemé t, é s tudni lehet, hogy a dró nos ickó bő re alatt elektromos
vezeté kek futnak.
– Há t ez gyorsan ment – csodá lkozott Olsen. Kikö pte a csikket, é s
eltaposta.
– Ritká bb levegő n gyorsabban fogy ki az akkumulá tora –
magyará zta a dró nkezelő .
– De tudott ké peket ké szı́teni?
A dró nkezelő a telefonjá n pö työ gö tt, mi pedig kö zelebb lé ptü nk
hozzá . A dró n a rossz fé nyviszonyok miatt szemcsé s videó t ké szı́tett.
Hangot nem vett fel. Vagy lehet, hogy igen, csak egy pisszené s sem

102
hallatszott ott lent. Apa Cadillac DeVille-jé nek a roncsa ú gy né zett ki,
mint egy bogá r, ami a há tá ra esett, é s egé szen addig kalimpá lt
tehetetlenü l a lá bá val, amı́g egy arra já ró vé letlenü l rá nem lé pett, é s
ezzel vé get nem vetett a szenvedé seinek. A rozsdá s é s ré szben
mohá val benő tt alvá z meg a levegő be meredő kerekek sé rtetlennek
tű ntek, de az autó orra é s há tulja ú gy ö sszenyomó dott, mintha
Willumsen hidraulikus pré se vette volna kezelé sbe.
Talá n a lenti né masá gró l é s sö té tsé grő l jutott eszembe egy
dokumentum ilm, amiben bú vá rok merü ltek le a Titanichoz. Vagy
inká bb a Cadillac lá tvá nyá ró l. Ez az impozá ns roncs is elmú lt idő kbő l
szá rmazott, é s hirtelen beá lló halá lró l regé lt, egy tragé diá ró l, amit
annyiszor mesé ltek el, hogy az ember ú gy é rezte, nem is tö rté nhetett
volna má shogyan, mert meg volt ı́rva a csillagokban. A konkré t
való já ban é s á tvitt é rtelemben is lenyű gö ző , legyő zhetetlennek hitt
já rmű a mé lybe zuhant. Az emberek elké pzelté k, mi tö rté nhetett,
milyen fé lelmet é rezhettek az utasok, amikor rá jö ttek, hogy eljö tt
é rtü k a nagy kaszá s. Es nem aká rhogyan hagytá k itt ezt az
á rnyé kvilá got: az elmú lá s nem egy leé lt é let utá n kö szö ntö tt be,
hanem hirtelen, bejelenté s né lkü l tö rt rá juk gyilkos vé letlenek
folytá n. Megborzongtam.
– Jó pá r kő van a talajon – jegyezte meg Erik.
– Ki tudja, milyen ré gó ta. A kocsin egy sincs – vetette ellen Olsen. –
Es az alvá zon sincsenek horpadá sok vagy egyé b sé rü lé sek.
Elő fordulhat, hogy azó ta nem volt kő omlá s, amió ta az a hegyimentő
szerencsé tlenü l já rt.
– Má r nem hegyimentő – felelte Erik halkan, a ké pernyő re
szegezve a pillantá sá t. – Nem tudja haszná lni a kezé t.
Fá jdalomcsillapı́tó kon é l, é s olyan adagokat kell szednie, amik egy
lovat is…
– De é letben van! – vá gott kö zbe Olsen tü relmetlenü l, ı́gy sosem
tudtuk meg, milyen hatá ssal lenné nek a fá jdalomcsillapı́tó k egy ló ra.
Olsen arca kivö rö sö dö tt. Vajon arra utalt, hogy a Cadillac utasai ezt
nem mondhatjá k el magukró l? Nem, nagyon vehemensen beszé lt,

103
szó val má sró l lesz szó . Lehet, hogy az apjá ró l, a volt kö rzeti
megbı́zottró l, Sigmund Olsenrő l?
– Ha itt valami leesik, az biztosan eltalá lja a kocsit. Igazam van? –
intett a ké pernyő felé . – Mé gis benő tte a moha, é s sehol sem lá tszik
semmilyen sé rü lé s. Ez magá é rt beszé l, é s ebbő l sok mindenre lehet
kö vetkeztetni. A mú lt elő rejelzi a jö vő t.
– Egé szen addig, amı́g vá llon nem talá l egy kő – rondı́tottam bele a
gondolatmeneté be. – Vagy fejen.
Erik lassan bó lintott, é s az á llá t dö rgö lte. Olsen arca az eddiginé l is
mé lyebb vö rö sben pompá zott.
– Es mint mondtam, á llandó an halljuk, hogy kö vek zuhannak le.
Noha a pillantá somat Olsenre szegeztem, a mondandó mat
termé szetesen Eriknek cı́meztem. Az ő bará tnő je terhes. Az ő
szakmai felelő ssé ge eldö nteni, hogy biztonsá gos-e leereszkedni, hogy
meg tudjá k vizsgá lni a roncsot. Es Olsen nem hagyhatja igyelmen
kı́vü l a vé lemé nyé t, mert ha bá rmi tö rté nik, bú csú t inthet az
á llá sá nak.
– De ezek szerint nem talá ljá k el a roncsot – folytattam. – Szó val
mellé esnek. Es ha valaki lemá szik, nyilvá n az is ott fog á llni.
Mielő tt Olsen szó ra nyitotta volna a szá já t, a szemem sarká bó l má r
lá ttam, hogy megnyertem az ü tkö zetet.
A Kecskekaptató ban á llva né ztem utá nuk. Az autó k hangja egyre
halkult. Elrepü lt felettem egy holló . Megvá rtam, amı́g né ma csend
telepedik a tá jra.
Shannon szoká s szerint feketé ben tá maszkodott az ablak elő tti
pultnak, amikor belé ptem a konyhá ba. Megint meg kellett
á llapı́tanom, hogy bá r a ruhá i kiemelik, hogy a teste olyan, mint egy
vé zna iú cská é , van benne valami hatá rozottan nő ies. Az apró kezé t
egy gő zö lgő csé szé n melengette, amibő l egy tea ilter madzagja ló gott.
– Mi tö rté nt? – ké rdezte.
– A kö rzeti megbı́zott meg akarja né zetni a roncsot.
Mindenké ppen ki akarja derı́teni, mié rt zuhant le.
– Té ged nem é rdekel?

104
 – Lá ttam, mi tö rté nt – vontam vá llat. – Apa tú l ké ső n lé pett a fé kre.
Fontos idő ben fé kezni.
– Fontos idő ben fé kezni – ismé telte meg Shannon, é s kö zben
lassan bó lintott, ahogy a faluban szoká s.
Ezek szerint má r a testbeszé dü nket is kezdi megtanulni. Megint
olyan é rzé sem tá madt, mintha egy sci- iben lenné k.
– Carltó l tudom, hogy nem lehet kiemelni a roncsot. Rosszul é rint,
hogy ott van?
– Nem. Eltekintve attó l, hogy szennyezi a kö rnyezetet.
– Nem? – Az ajká hoz emelte a csé szé t, hogy apró t kortyoljon
belő le. – Mié rt nem?
– Ha az á gyukban haltak volna meg, azt sem dobtuk volna ki.
– Ez most tú l é rzelgő s, vagy é ppen ellenkező leg? – hú zta mosolyra
a szá já t.
En is elmosolyodtam. Szinte má r fel sem tű nt a leló gó szemhé ja.
Mondjuk az is lehet, hogy má r nem ló gott annyira, mint amikor az
utazá stó l kimerü lten megé rkezett.
– Szerintem a kö rü lmé nyeink nagyobb hatá ssal vannak az
é rzelmeinkre, mint gondoljuk – feleltem. – A regé nyekben á llandó an
remé nytelen szerelemrő l lehet olvasni, de a való sá gban tı́zbő l
kilencen olyanba szeretnek bele, akirő l tudjá k, hogy megkaphatjá k.
– Ebben biztos vagy?
– Tı́zbő l nyolcan – javı́tottam ki magam.
Mellé lé ptem. Magamon é reztem a tekinteté t, mikö zben a sá rga
mé rő kaná llal ká vé t tettem a ká vé fő ző be.
– Ha az ember a tá rsadalom peremé n é l, mint ennek a vidé knek a
lakó i – magyará ztam –, akkor gyakorlatiasan gondolkozik a halá lró l
é s a szerelemrő l. De ez neked nyilvá n idegenü l cseng.
– Mibő l gondolod?
– Azt mondtad, Barbados gazdag sziget. Volt egy Buickod, é s
egyetemre já rtá l. Aztá n pedig Torontó ba kö ltö zté l, hogy ott folytasd a
tanulmá nyaidat.
Egy pillanatig habozott, mielő tt vá laszolt volna.
– Ezt hı́vjá k tá rsadalmi mobilitá snak.

105
 – Aha. Ezek szerint szegé nyes kö rü lmé nyek kö zö tt nő tté l fel?
– Ré szben. Redleg vagyok. Vö rö slá bú .
– Vö rö slá bú ?
– Gondolom, hallottá l má r az Appalache-hegysé gben é lő
fehé rekrő l, akik a tá rsadalom alsó ré tegé t alkotjá k. Hillbillynek is
szoktá k ő ket nevezni.
– Lá ttam a Gyilkos túrát. Bendzsó znak, é s rá juk fé rne egy kis
vé rfrissı́té s.
– Ez sztereotı́pia, ami sajnos a való sá gban gyö kerezik, pont mint a
vö rö slá bú ak eseté ben, akik a tá rsadalmi ranglé tra legaljá n á lló
fehé rek Barbadoson. Azoknak az ı́reknek é s skó toknak a
leszá rmazottai, akik az 1600-as é vekben é rkeztek. Sokukat
fegyencké nt deportá ltá k ide, ahogy Ausztrá liá ba is. Gyakorlatilag
rabszolgaké nt dolgoztattá k ő ket, egé szen addig, amı́g Barbados szert
nem tett afrikai rabszolgá kra. Amikor megszű nt a rabszolgasá g, az
afrikaiak utó dai jobb helyzetbe kerü ltek, de a fehé r vö rö slá bú ak nagy
ré sze nem tudott kitö rni. A legtö bbü nk nyomornegyedekben lakik.
Hogy is mondjá k norvé gul? Viskó kban. Tá rsadalmon kı́vü liek
vagyunk, a szegé nysé g csapdá já ban vergő dü nk. Nincs vé gzettsé gü nk,
sok kö ztü nk az alkoholista, kö zeli rokonok szexelnek egymá ssal, é s
mindenfé le betegsé gü nk van. Saint Johnban a vö rö slá bú ak gyakran
nincstelenek, csak né há nyan é lnek a sajá t tanyá jukon, é s van esetleg
egy kis ü zletü k, ahová a gazdagabb feketé k já rnak. A tö bbiek á llami
segé lyeken tengő dnek. Es tudod, honnan lehet felismerni minket? A
fogainkró l. Ha nem veszı́tjü k el az ö sszeset, akkor rosszak… Hogy is
mondjá k?
– Szuvasak. De a te fogaid…
– Anyá m fontosnak tartotta, hogy egé szsé gesen tá plá lkozzak, é s
naponta mossak fogat. Azt akarta, hogy jobb é letem legyen. Es
amikor meghalt, a nagyanyá m gondoskodott ró lam.
– Jé zusom! – nyö gtem ki. Semmi má s nem jutott eszembe.
Shannon megfú jta a teá já t.
– A vö rö slá bú ak pé ldá ja is mutatja, hogy nem csak a feketé k é s a
latin-amerikaiak nem ké pesek kitö rni a szegé nysé g csapdá já bó l.

106
 – De neked sikerü lt.
– Igen. Es vagyok elé g rasszista ahhoz, hogy meg legyek győ ző dve
arró l, hogy ezt az afrikai gé njeimnek kö szö nhetem.
– Az afrikai gé njeidnek?
– Az anyá m é s a nagyanyá m afrikai szá rmazá sú . – A hitetlenkedő
arckifejezé sem lá ttá n felnevetett. – A hajamat é s a bő rö met egy ı́r
vö rö slá bú tó l ö rö kö ltem, aki há romé ves korom elő tt halá lra itta
magá t.
– Es?
Megvonta a vé zna vá llá t.
– Bá r mind az anyá m, mind a nagyanyá m Saint Johnban lakott, é s
az egyikü k fé rje ı́r volt, a má sikuké pedig skó t, engem soha senki sem
tartott igazi vö rö slá bú nak. Ré szben azé rt, mert volt valamennyi
fö ldü nk, de fő leg azé rt, mert felvettek Bridgetownba a Nyugat-indiai
Egyetemre. Nemcsak a csalá dunkban voltam az első lá ny, aki
egyetemre já rt, de az egé sz kö rnyé kü nkö n is.
Most beszé lt elő szö r ilyen hosszan magá ró l, amió ta idekö ltö zö tt.
Ennek nagyon egyszerű oka volt. Eddig nem ké rdeztem. Mondjuk
nem is nagyon volt rá lehető sé gem, ha leszá mı́tjuk azt, amikor Carllal
befekü dt az emeletes á gy alsó szintjé re, de akkor inká bb ő
faggató zott. Talá n elő szö r belé m akart lá tni, é s mostanra sikerü lt
vé lemé nyt alkotnia ró lam.
Megkö szö rü ltem a torkomat.
– Biztosan nehé z dö nté s volt.
– A nagyanyá m dö ntö tte el – rá zta meg a fejé t. – Es az egé sz
csalá dot mozgó sı́totta. Minden nagybá tyá m é s nagyné né m beleszá llt
a kiadá sokba.
– Beszá llt.
– Beszá llt. Aztá n ké ső bb a torontó i tanulmá nyaimat is tá mogattá k.
A nagyi azé rt cipelt kocsival a bridgetowni egyetemre, mert nem volt
pé nzü nk albé rletre a vá rosban. Az egyik taná rom egyszer azt
mondta, hogy Barbados ú j tá rsadalmi mobilitá sá nak é kes pé ldá ja
vagyok, mire azt feleltem, hogy a vö rö slá bú akat né gy é vszá zad utá n
mé g mindig lehú zza a posvá ny, é s mindent a csalá domnak

107
kö szö nhetek, nem a tá rsadalmi reformoknak. Mindig vö rö slá bú
maradok, aki a csalá dja né lkü l semmire sem vitte volna. Es bá r
Torontó ban jobb kö rü lmé nyek kö zö tt é ltem, Opgard igazá bó l luxus
szá momra. Erted, amit mondok?
Bó lintottam.
– Es mi lett a Buickkal?
Olyan pillantá st vetett rá m, mint aki nem biztos abban, hogy nem
viccelek.
– Nem inká bb a nagyimró l kellene ké rdezned?
– A nagyid é l é s virul – feleltem.
– Aha! Es ezt honnan tudod?
– A hangodbó l. Amikor ró la beszé lté l, nem bicsaklott meg.
– Szó val nemcsak autó szerelő vagy, hanem pszicholó gus is?
– Csak autó szerelő vagyok – vá laszoltam. – A Buick má r nincs meg,
igaz?
– A nagyi igyelmetlen volt, nem hú zta be a ké zifé ket, é s ü resben
hagyta, amikor leparkolt a há zunk elő tt. Elgurult, é s lezuhant egy
hulladé klerakó ba. Totá lká ros lett. Napokig zokogtam. Kihallottad a
hangombó l?
– Igen. 1954-es é vjá ratú Roadmaster. Megé rtelek.
A fejé t ingatta, mintha tö bb szö gbő l is meg akarna vizsgá lni, aká r
egy kibaszott Rubik-kocká t.
– Autó k é s szé psé g – lehelte elgondolkozva, mintha csak magá ban
beszé lne. – Az é jjel egy olyan kö nyvrő l á lmodtam, amit mé g ré gen
olvastam. Biztos a Katlanban lé vő roncs miatt. J. G. Ballard ı́rta, é s
Karambol a cı́me. Olyan emberekrő l szó l, akiket felizgatnak az
autó balesetek. A roncsok meg a sé rü lé sek. A ilmet talá n lá ttad.
Az emlé keim kö zö tt kutattam.
– David Cronenberg – segı́tett Shannon.
Megrá ztam a fejemet.
Habozva pillantott rá m. Mintha megbá nta volna, hogy olyasmirő l
kezdett beszé lni, ami tuti nem é rdekel egy benzinkutast.
– Jobban é rdekelnek a kö nyvek – pró bá ltam eloszlatni a zavará t. –
De ezt nem olvastam.

108
 – Aha – engedett fel. – A kö nyvben leı́rnak egy kopá r sziklafal
mellett futó , belá thatatlan kanyart a Mulholland Drive-on, ahol
é jszaká nké nt lesodró dnak az autó k az ú tró l. Tú l sokba kerü lne
kiemelni ő ket, ezé rt az é vek sorá n autó temető alakult ki a mé lyben,
é s egyre nagyobbra nő . Egy idő utá n meg fog szű nni a szakadé k, é s a
kisodró dó kocsikat megmentenek a felhalmozó dott roncsok.
Lassan bó lintottam.
– Megmentik a felhalmozó dott roncsok – javı́tottam ki. – El kellene
olvasnom. Vagy meg kellene né znem a ilmet.
– Nekem igazá bó l jobban tetszik a ilm – vallotta be. – A kö nyvet
egyes szá m első szemé lyben ı́rtá k meg, é s ezé rt a perverzió ja
szubjektı́v é s… – Elhallgatott. – Hogy mondjá k azt norvé gul, hogy
intrusive?
– Ezt Carltó l kell megké rdeznü nk – feleltem.
– Jo Aasná l van.
A konyhaasztalra pillantottam. Mé g mindig elborı́tottá k a rajzok,
é s Carl a laptopot sem vitte magá val. Talá n arra szá mı́t, hogy tö bb
esé lye van meggyő zni Aast arró l, hogy a falunak szü ksé ge van egy
wellnesshotelre, ha nem zú dı́t rá tú l sok anyagot.
– Tolakodó ? – vetettem fel.
– Kö szi. Szó val a ilm nem tolakodó . A kamera á ltalá ban
objektı́vebb, mint a toll. Es Cronenbergnek sikerü lt megragadnia a
lé nyeget.
– Ami micsoda?
A szeme szikrá zott, a hangjá bó l lelkesedé s á radt. Erezte, hogy
té nyleg é rdekel a mondanivaló ja.
– A torz dolgok szé psé ge – felelte. – A csonká n rá nk maradt gö rö g
szobor azé rt lenyű gö ző , mert az é p ré szé n lá tszik, mennyire
gyö nyö rű lehetett. Szinte lá tjuk magunk elő tt, é s beleké pzelü nk egy
olyan szé psé get, amivel a való sá g sosem tudná felvenni a versenyt.
Nekinyomta a tenyeré t a pultnak, mintha fel akarna ü lni rá , mint a
bulin. Tö ré keny kis balerina. A francba!
– Erdekes – jegyeztem meg. – Visszamegyek aludni.
A szemé ben kihunyt a szikra, mint egy jelző lá mpa.

109
 – Es a ká vé d? – ké rdezte csaló dottan.
Nyilvá n ö rü lt, hogy vé gre van kivel beszé lgetnie. Barbadoson tuti
be nem á ll a szá juk az embereknek.
– Most jö ttem rá , hogy szü ksé gem van mé g pá r ó rá ra –
vá laszoltam.
Kikapcsoltam a fő ző lapot, é s levettem ró la a ká vé fő ző t.
– Ertem – hú zta vissza a kezé t a pultró l.
Fé l ó rá ig á lmatlanul forgoló dtam az á gyban. Megpró bá ltam
elaludni. Semmire sem gondoltam. A lyukon keresztü l gé pelé s
hallatszott fel. Papı́rok zö rö gtek. Há t ez nem fog menni.
Lemá sztam az á gyró l, felö ltö ztem, kisiettem. Hangos sziá val
kö szö ntem el, majd becsaptam az ajtó t. Tuti ú gy hangzott, mintha
menekü lné k valami elő l.

110
 Tizedik fejezet

– O, helló ! – ü dvö zö lt Egil, amikor ajtó t nyitott.

Az arcá t fü rké sztem. Szé gyen é gett rajta. Az ö vé n is. Biztosan azé rt,
mert tudta, hallom a szá mı́tó gé pes já té k hangzavará t é s a haverjai
lelkes lö vö ldö zé sé t a nappalibó l.
– Má r jobban vagyok – mondta gyorsan. – Ejszaka be tudok menni.
– Maradj csak nyugodtan itthon, hogy teljesen meggyó gyulj! –
vá laszoltam. – Nem ezé rt jö ttem.
– Té nyleg? – Olyan ké pet vá gott, mint aki azon tö ri a fejé t, mit
kö vethetett el. Ugy lá tszott, van mibő l vá logatnia.
– Mit szokott venni ná lad Moe? – ké rdeztem.
– Moe? – Ugy bá mult rá m, mintha mé g az é letben nem hallotta
volna ezt a nevet.
– A bá dogos – magyará ztam. – Mikor nem voltá l bent, é rdeklő dö tt
utá nad.
– Ja, a bá dogos! – ismé telte meg.
Mosolygott, de a szemé ben fé lelem csillogott. Aha! Jó nyomon
já rok.
– Mit vesz? – tettem fel megint a ké rdé st, mintha azt hittem volna,
hogy az elő bb nem fogta fel.
– Semmi kü lö nö set.
– Azé rt hadd halljam!
– Nem igazá n emlé kszem.
– De ké szpé nzzel izet?
– Igen.
– Há t ha erre emlé kszel, akkor biztosan arra is, mit vesz. Gyerü nk,
kö pd ki!

111
 Szó né lkü l meredt rá m. A kö dö s tekinteté bő l azt olvastam ki, hogy
szeretne mindent bevallani.
Felsó hajtottam.
– Lá tom, hogy bá nt a dolog, Egil.
– Mi?
– Tud valamit ró lad? Errő l van szó ? Megfenyegetett?
– Moe? Dehogy!
– Akkor mié rt falazol neki?
Ré mü lten pislogott. A nappaliban egyre vadabbul tombolt a harc.
Egil ké tsé gbeesett tekinteté bő l csak ú gy sü tö tt a rettegé s. Makogni
kezdett.
Fogytá n volt a tü relmem, ezé rt a hatá s é rdeké ben lehalkı́tottam a
hangomat.
– Ne kamuzz nekem, Egil!
Az á dá mcsutká ja vadul já rt fö l é s alá . Há tralé pett, é n meg fé lig-
meddig arra szá mı́tottam, hogy becsapja az orrom elő tt az ajtó t. De
semmi ilyesmi nem tö rté nt. Talá n kiolvasott valamit a szemembő l, é s
eszé be jutott, amit azokró l hallott, akiket annak idejé n vé resre
vertem az Artunben. Rá jö tt, hogy muszá j lesz vá laszolnia.
– Mindig jattozik.
Bó lintottam. Amikor munká ba á llt, termé szetesen kö zö ltem vele,
hogy nem fogadunk el borravaló t. Ha a vevő nem ké ri a visszajá ró t,
akkor beü tjü k a kasszá ba, hogy legyen mibő l kipó tolnunk a hiá nyt
azokban az esetekben, amikor valamelyikü nk igyelmetlensé gbő l tú l
sokat ad vissza. Egillel ez rendszeresen megesett. De talá n kiment a
fejé bő l, é s most nem akartam emlé keztetni, ahogy arra sem akartam
vesztegetni az idő met, hogy felhı́vjam a igyelmé t, hogy rosszul
haszná lta a jattol igé t. Csak a gyanú mmal kapcsolatban akartam
tisztá n lá tni.
– Es mit vesz?
– Nem kö vettü nk el semmi tö rvé nytelent – vé dekezett.
Ugy dö ntö ttem, nem dö rgö lö m az orra alá , hogy mú lt idő t
haszná lt, amibő l egyé rtelmű en kiderü l, hogy tudja, a Moe-val kö tö tt

112
megá llapodá sa ezennel é rvé nyé t veszı́tette, tehá t nyilvá n volt
kö rü lö tte valami susmus. Nyugodtan vá rakoztam.
– EllaOne-t – nyö gte vé gü l ki.
Aha. Esemé ny utá ni tablettá t.
– Milyen gyakran?
– Egyszer egy hé ten.
– Es megké rt, hogy ne szó lj ró la senkinek?
Erő tlenü l bó lintott. Nem dicsekedhetett azzal, hogy bá tor é s okos,
de senki sem nevezte volna retardá ltnak, ahogy az ilyesmit hı́vjá k.
Vagyis má r tuti má shogy hı́vjá k, mert ú gy cseré lgetik a szavakat, mint
az alsó nemű t. De a lé nyeg az, hogy biztosan ö sszerakta, mirő l van
szó . Bá r Moe ezzel feltehető leg nem szá molt. Lá ttam, hogy má r
nemcsak szé gyenkezik, hanem a legszı́vesebben a fö ld alá sü llyedne.
Es enné l sú lyosabb bü nteté st elké pzelni sem lehet. En má r csak
tudom, van benne tapasztalatom. Tisztá ban vagyok vele, hogy a
szé gyenné l kegyetlenebb bü nteté st egyetlen bı́ró sem tudna kiszabni.
– Mondjuk, hogy ma beteg vagy, de holnapra teljesen rendbe jö ssz,
oké ? – vetettem rá szigorú pillantá st.
– Oké – felelte, amikor má sodik pró bá lkozá sra sikerü lt hangot
kiadnia magá bó l.
Nem hallottam ajtó csapó dá st. Gondolom, utá nam bá mult, é s azon
tö prengett, mihez fogok kezdeni.

Belé ptem Grete Smitt fodrá szatá ba, é s azonnal olyan benyomá som
tá madt, mintha egy idő gé p a há ború utá ni Ameriká ba repı́tett volna
vissza. Az egyik sarokban egy megtermett fodrá szszé k á llt, aminek a
vö rö s bő rhuzatá t má r jó pá r helyen meg kellett foltozni, é s amirő l
Grete szent eskü vé ssel á llı́totta, hogy egyszer maga Louis Armstrong
ü lt benne. Egy má sik sarokban egy ö tvenes é vekbő l itt maradt
hajszá rı́tó bú ra á rvá lkodott, olyasmi, ami alatt a ré gi amerikai
ilmekben a nő k ü csö rö gnek, mikö zben pletyká lnak, é s nő i
magazinokat lapozgatnak. Nekem mindenesetre mindig a Brazilnak
azt a jeleneté t juttatta eszembe, amikor Jonathan Pryce-on
lobotó miá t vé geznek. Grete mondjuk má sra haszná lta. A shampoo

113
and set né ven emlegetett eljá rá sná l volt rá szü ksé ge. Ez abbó l á llt,
hogy elő szö r speciá lis samponnal megmosta a kuncsaft hajá t, aztá n
hajcsavaró kra csavarta, majd lassan megszá rı́totta a bú ra alatt. A
vendé g fejé t kendő vel kö tö tte be, nehogy a tincsei beleakadjanak az
ő sö reg masina alkatré szeibe, amik teljesen ú gy né ztek ki, mint egy
kenyé rpirı́tó izzó fű tő szá lai. Grete mindig lelkesen bizonygatta, hogy
a shampoo and set iszonyatosan retró , é s nemsoká ra megint
meghó dı́tja a vilá got. Mondjuk Osban igazá bó l sosem ment ki a
divatbó l. Egyé bké nt é ltem a gyanú perrel, hogy a bú ra alatt maga
Grete ü csö rgö tt a leggyakrabban, hogy belő je a dauerolt fü rtjeit, amik
egé rbarna girlandokké nt ló gtak a vá llá ra.
A falakra amerikai ilmsztá rok ré gi plaká tjait fü ggesztetté k ki.
Való já ban a szalon minden tartozé ka Ameriká bó l szá rmazott, kivé ve
Grete hı́res fodrá szolló já t. A fé nylő acé lró l boldog-boldogtalannak
elmesé lte, hogy egy Niigata 1000, amit Japá nban ké szı́tettek, é s
tizenö tezer koroná t kó stá l, cseré be viszont a teljes é lettartamá ra
garanciá lis.
Grete felné zett, de a Niigata 1000 nem á llt meg a kezé ben.
– Olsen – szó laltam meg kö szö né s helyett.
– Szia, Roy! Szolizik.
– Tudom, lá ttam a kocsijá t. Hol a szoli?
A japá n csodaolló veszé lyesen kö zel csattogott a kuncsaft
fü lcimpá já hoz.
– Nem hiszem, hogy ö rü lne, ha megzavarná d…
– Itt bent? – intettem a helyisé g má sik ajtaja felé , amit egy
napbarnı́tott, ké tsé gbeesetten mosolygó bikinis lá ny plaká tja
dı́szı́tett.
– Mindjá rt ké szen van – pillantott le Grete egy tá virá nyı́tó ra, ami
az ajtó mellett fekü dt egy asztalon. – Egé szen pontosan tizenné gy
perc mú lva. Nem vá rod meg kint?
– Aká r meg is vá rhatná m, de talá n mé g egy fé r i is ké pes egyszerre
ké t dolgot csiná lni, fő leg ha csak napoznia é s beszé lnie kell. –
Odabiccentettem a fodrá szszé kben ü lő hö lgynek, aki a tü kö rbő l
bá mult rá m, é s kinyitottam az ajtó t.

114
 Olyan é rzé sem tá madt, mintha egy rossz horror ilmbe
csö ppentem volna. A helyisé gben uralkodó sö té tsé get csak enyhe
ké kes derengé s tö rte meg, ami egy ré sen keresztü l szö kö tt ki Drakula
koporsó já bó l, a ké t szolá riumgé p egyiké bő l. A gé peken kı́vü l csak egy
szé ket vettem é szre, aminek a tá mlá já n Kurt Olsen farmerja é s
vilá gos bő rkabá tja ló gott. A szolá rium csö vei fenyegető en
zü mmö gtek, amitő l csak mé g feszü ltebb lettem.
Kö zelebb hú ztam a szé ket a gé phez.
Olsen fü lhallgató já bó l zene szű rő dö tt ki. Egy pillanatra azt hittem,
Roger Whittakert hallgat, é s té nyleg egy horror ilmbe kerü ltem, de
aztá n felismertem John Denvertő l a Take Me Home, Country Roadot.
– Azé rt jö ttem, hogy szó ljak – mondtam.
A koporsó ban mocorgá s tá madt, valami nekiverő dö tt a tetejé nek,
mire a gé p megremegett. Halk ká romkodá st hallottam. A zene
elhallgatott.
– Egy potenciá lis szexuá lis visszaé lé srő l – folytattam.
– Igen… – Olsen hangja mintha egy konzervdobozbó l szó lt volna.
Nem sikerü lt rá jö nnö m, felismert-e.
– Valaki nemi kapcsolatot tart fenn egy kö zeli csalá dtagjá val.
– Hadd halljam!
Szü netet tartottam. Talá n azé rt, mert hirtelen belé m hası́tott a
gondolat, hogy a helyzetü nk bizarr mó don hasonlı́t a katolikus
gyó ná sra. Azt leszá mı́tva, hogy nem é n kö vettem el bű nt. Most nem.
– A bá dogos Moe heti egyszer esemé ny utá ni tablettá t vesz. Mint
te is tudod, van egy kamasz lá nya. O is vett má r ná lam esemé ny utá ni
tablettá t.
Elhallgattam, hogy Olsen levonhassa a kö vetkezteté seit.
– Mié rt heti egyszer, é s mié rt itt? – ké rdezte. – Mié rt nem a
vá rosban? Vagy mié rt nem szerez má s fogamzá sgá tló t?
– Mert minden alkalommal ú gy gondolja, hogy ez lesz az utolsó –
magyará ztam. – Azt hiszi, abba tudja hagyni.
A koporsó ban ö ngyú jtó kattant.
– Es ezt te honnan tudod?

115
 Mikö zben azon tö rtem a fejem, mit vá laszoljak, a ké k fé nyt
cigarettafü st homá lyosı́totta el, ami aztá n eltű nt a sö té tben. Aká rcsak
Egilt, engem is elfogott a vá gy, hogy vallomá st tegyek. Hogy
elrá ntsam a kormá nyt. Hogy zuhanjak.
– Mindannyian azt hisszü k, hogy holnap jobb emberek leszü nk –
feleltem vé gü l.
– Ilyesmit nem kö nnyű hosszú ideig titokban tartani egy faluban –
bizonytalankodott Olsen. – Es sosem gyanú sı́totta meg senki
semmivel.
– Cső dbe ment. Egé sz nap otthon ü csö rö g, é s semmi dolga.
– De nem iszik – jegyezte meg, vagyis kö vette a
gondolatmenetemet. – Es azt senki sem á llı́thatja, hogy mindenki, aki
nehé z idő szakon megy keresztü l, nekiá ll kefé lni a lá nyá t.
– Vagy heti egyszer esemé ny utá ni tablettá t vesz.
– Lehet, hogy a felesé gé nek kell, mert nem akar megint teherbe
esni. Vagy talá n a lá nya ö sszeá llt valami ickó val, Moe pedig aggó dik
é rte – szı́vott bele a cigarettá já ba. – Es nem akarja, hogy
rendszeresen fogamzá sgá tló t szedjen, mert attó l tart, hogy akkor
boldog-boldogtalannak szé tteszi majd a lá bá t. Moe pü nkö sdista, ha
nem tudná d.
– Nem tudtam, de ez nem csö kkenti a vé rfertő zé s való szı́nű sé gé t.
Amikor kimondtam a v-vel kezdő dő szó t, Olsen mintha
megrá ndult volna a koporsó fedele alatt.
– Ha ilyen komoly vá dakkal illetsz valakit, akkor tö bb bizonyı́té kot
kell bemutatnod anná l, hogy esemé ny utá ni tablettá t szokott
vá sá rolni. Tudsz egyebekkel is szolgá lni?
Erre mit vá laszolhattam volna? Hogy lá ttam a szemé ben a
szé gyent? Ami olyan ismerő s volt, hogy má sra má r nincs is
szü ksé gem?
– En szó ltam – feleltem inká bb. – Azt javaslom, hogy beszé lgess el
a lá nnyal!
Talá n jobban tettem volna, ha nem javasolok neki semmit.
Tudnom kellett volna, hogy ez ú gy veszi ki magá t, mintha
beleavatkozné k a munká já ba. Persze az is lehet, hogy tudtam,

116
mé gsem fogtam vissza magam. Olsen kö vetkező szavai mindenesetre
hidegebben é s hangosabban csengtek.
– En pedig azt javaslom, hogy ne ü sd bele az orrodat! Majd mi
elinté zzü k. De hogy ő szinte legyek, vannak sü rgő sebb ü gyeink is.
A hangsú lybó l ı́té lve a mondatot a nevemmel akarta lezá rni, vé gü l
mé gsem tette. Biztosan arra gondolt, hogy ha ké ső bb mé gis
bebizonyosodik, hogy igazam volt, ő pedig nem tett semmit, akkor
kö nnyebben ki tud má szni a csá vá bó l, ha azt á llı́tja, hogy né vtelen
tippet kapott. En viszont nem tudtam uralkodni magamon.
– Milyen sü rgő sebb ü gyeitek vannak? – ké rdeztem, é s a
legszı́vesebben leharaptam volna a nyelvemet.
– Ehhez aztá n fő leg semmi kö zö d. Viszont ö rü lné k, ha ezt a
pletyká t megtartaná d magadnak. Nem akarunk hiszté riá t kelteni.
Rendben?
Nyeltem egyet, é s mielő tt vá laszra nyithattam volna a szá mat, John
Denver megint dalolni kezdett a fü lhallgató ban.
Felá lltam, é s kilé ptem az ajtó n. Grete é s a vendé ge kö zben
á tcuccolt a hajmosó hoz hajat ö blı́teni. Lelkesen fecsegtek. Mindig azt
hittem, hajvá gá s elő tt kell hajat mosni, bá r itt talá n valami má sró l
lehetett szó . Valamifé le vegyi fegyvereket vetettek be. A hajmosó
szé lé n kü lö nbö ző tubusok egyensú lyoztak. Mindké t nő t annyira
lekö tö tte, amin ü gykö dtek, hogy egyikü k sem vett é szre. Felemeltem
a tá virá nyı́tó t az ajtó mellett á lló asztalró l. Ugy lá ttam, Olsennek mé g
tı́z perce van há tra. Megnyomtam egy felfelé mutató nyilat, é s
á tá llı́tottam a kijelző n lá tható szá mot hú szra. Aztá n megnyomtam az
arcbarnı́tó gombjá t is, é s elő jö tt egy ská la, amin egy pö ttyö t vettem
é szre. Há romszor rá kattintottam a felfelé mutató nyı́lra, é s ezzel a
maximumra á llı́tottam. Mi, akik a szolgá ltató iparban dolgozunk,
tudjuk, milyen fontos, hogy a vendé geink é rezzé k, igenis kapnak
valamit a pé nzü ké rt.
Amikor elmentem Grete é s a kuncsaftja elő tt, elkaptam pá r
szavukat.
– …most meg fé lté keny. Szerelmes volt az ö ccsé be.

117
 Grete arca megmerevedett, amikor meglá tott, de csak
biccentettem nekik, é s ú gy tettem, mintha semmit sem hallottam
volna.
Kint a friss levegő n arra gondoltam, hogy az egé sz olyan, mint egy
kibaszott ismé tlé s. Mindez megtö rté nt má r. Es megint meg fog.
Ugyanazzal az eredmé nnyel.

118
 Tizenegyedik fejezet

Mé g a falunapra sem szoktak ennyien eljö nni. Hatszá z szé ket tettü nk
ki a kö zö ssé gi há z nagytermé ben, de ı́gy sem jutott mindenkinek.
Megfordultam ü ltö mben, é s há trané ztem. Ugy tettem, mintha
keresné k valakit. Mindenki eljö tt. Mari é s a fé rje, Dan Krane, aki
szinté n jobbra-balra né zelő dö tt. Erthető , elvé gre ú jsá gı́ró . A
haszná ltautó -kereskedő Willum Willumsen é s az egyenes há tú ,
elegá ns felesé ge, Rita, aki mé g ü lve is jó egy fejjel magasabb volt ná la.
Voss Gilbert, a polgá rmester, aki a falu labdarú gó klubjá ban, az Os FC-
ben já té kvezető i feladatokat is ellá tott, bá r az eredmé nyeit nem
igazá n tehette volna ki a kirakatba. Erik Nerell é s a jó l lá tható an
terhes bará tnő je, Gro. Kurt Olsen kö rzeti megbı́zott, akinek a leé gett
pofá ja vö rö s lá mpá ské nt vilá gı́tott a tö bbieké kö zö tt. Gyű lö lkö dő
pillantá st vetett rá m. Grete Smitt magá val hozta az apjá t é s az anyjá t
is. Szinte lá ttam magam elő tt, amint apró lé ptekkel betipegnek a
parkoló bó l az é pü letbe. Natalie Moe a szü lei kö zö tt ü lt.
Megpró bá ltam elkapni az apja tekinteté t, de lesü tö tte a szemé t, é s
nem volt hajlandó felné zni. Talá n mert sejtette, hogy mindent tudok.
Vagy mert tudta, hogy mindenki tudja, hogy a cé ge cső dbe ment, é s
ha most beszá ll a hotelprojektbe, azzal gú nyt ű z az ö sszes
hitelező jé bő l. Azt mé g megú szhatja, hogy eljö tt, elvé gre a jelenlé vő k
nagy ré sze puszta kı́vá ncsisá gbó l van itt, nem a befekteté s vá gyá tó l
hajtva.
A volt polgá rmester, Jo Aas é ppen arró l beszé lt, hogy azó ta nem
lá tott ilyen tö meget, hogy Armand pré diká tor a hetvenes é vekben
felkereste a falut. Az emelvé nyen á llva vé gigtekintett az
egybegyű lteken. Magas, vé kony teste zá szló rú dra emlé keztetett, ő sz

119
haja szinte vilá gı́tott. Nyı́rfaké reg-fehé rsé gű , bozontos szemö ldö ke
é vrő l é vre dú sabbnak tű nt.
– De abban az idő ben az olyan szó rakozá s, mint a nyelveken szó lá s
é s a csodá latos gyó gyulá sok sorozata kö nnyen maga mö gé utası́totta
a helyi moziban vetı́tett ilmeket – viccelő dö tt. – Es mé g izetni sem
kellett é rte.
Felhangzott az elvá rt neveté s.
– Most viszont nem azé rt gyű ltetek itt ö ssze, hogy engem
hallgassatok. A falu egyik hazaté rt szü lö tté re, Carl Abel Opgardra
vagytok kı́vá ncsiak. Fogalmam sincs, hogy amit mondani fog, elhozza-
e a megvá ltá st é s az ö rö k é letet a telepü lé snek, ezt majd ti eldö ntitek.
Azé rt vá llaltam el ennek a iatalembernek é s a projektjé nek a
bemutatá sá t, mert itt a faluban a jelenlegi helyzetben é s idő szakban
minden ú jszerű kezdemé nyezé st ö rö mmel fogadunk. Meg kell
tudnunk vá ltoztatni a gondolkodá smó dunkat, é s nem szabad
visszariadnunk a kihı́vá soktó l. De nem szakadhatunk el teljesen a
korá bbi elké pzelé seinktő l, mert kiá lltá k az idő pró bá já t, é s tová bbra
is hozzá segı́tenek minket ahhoz, hogy ezen a zord, á m festő i vidé ken
boldoguljunk. Ezé rt arra ké rlek benneteket, hogy nyitottan, á m
kritikusan hallgassá tok ezt a iatalembert, aki bebizonyı́totta, hogy
egy kö zü lü nk szá rmazó parasztlegé ny ké pes megá llni a helyé t a
messzi tá volban. Atadom a szó t Carlnak.
A zú gó taps é rezhető en elhalkult, amikor Carl vette á t Aas helyé t,
ı́gy nem maradtak ké tsé geim afelő l, hogy a tetszé snyilvá nı́tá s az
ö regnek szó lt, nem az ö csé mnek. Carl ö ltö nyt é s nyakkendő t viselt,
zakó né lkü l é s feltű rt ingujjal. Otthon a nappaliban megké rdezte, mit
szó lunk az ö ltö zé ké hez. Shannon felvetette, hogy nem á rtana egy
zakó , de elmagyará ztam neki, hogy Carl az amerikai elnö kjelö lteket
utá nozza, akik a né p iainak akarnak tű nni, amikor gyá ri munká sok
elő tt tartanak beszé det.
– De rajtuk szé ldzseki é s baseballsapka van – rá zta a fejé t
Shannon.
– Meg kell talá lni a kı́vá natos egyensú lyt – okı́tgatta Carl. – Nem
akarunk felfú jt hó lyagoknak tű nni, elvé gre innen szá rmazunk, ahol az

120
emberek traktort vezetnek, é s gumicsizmá ban já rnak, de muszá j
komoly é s professzioná lis benyomá st keltenü nk. Itt nem lehet
nyakkendő né lkü l beá llı́tani egy kon irmá lá sra, ezt jó l jegyezd meg!
Azzal, hogy leveszem a zakó mat, azt jelzem, hogy tisztá ban vagyok a
feladat sú lyá val é s komolysá gá val, de fű t a lelkesedé s, é s má r alig
vá rom, hogy belevethessem magam a munká ba.
– Mutatja, hogy nem fé l bepiszkolni a kezé t – tettem hozzá .
– Bizony – bó lintott Carl.
Uton a kocsi felé Shannon nevetve a fü lembe sú gta, hogy azt hitte,
a kifejezé s ú gy hangzik, hogy „nem fé l attó l, hogy bemocskolja a
kezé t”.
– Ez helytelen? – ké rdezte.
– Attó l fü gg, mit akarsz mondani – feleltem.
– Azt szeretné m mondani – kezdte a beszé dé t Carl –, mielő tt
rá té rek a vá llalkozá sra, amiben ö rü lné k, ha mindannyian ré szt
venné tek, hogy megtisztelő é s megható itt á llni a fö ldijeim elő tt.
Ereztem, hogy az emberek vá rakozó á llá spontra helyezkednek.
Carlt mindig is kedvelté k. Legalá bbis azok, akiknek a bará tnő je nem
é rdeklő dö tt irá nta tú lzottan. Es azt a Carlt, aki az elutazá sa elő tt volt.
De tová bbra is megmaradt a ré gi Carlnak? Mé g mindig az a virgonc
mó kamester, aki szereti jó l é rezni magá t, nem fukarkodik a
mosollyal, é s mindenkihez van egy jó szava – fé r iakhoz é s nő khö z,
gyerekekhez é s felnő ttekhez egyará nt? Vagy azzá vá lt, akinek a
meghı́vó n nevezte magá t? Master of Business. Hegyi madá r, amelyik
olyan magasra szá ll, hogy senki sem tudja kö vetni. Aki Kanadá bó l té rt
haza, é s ingatlanbirodalomra vá gyik. Magá val hozott egy egzotikus,
karibi felesé get, aki kicsit tú lcicomá zza magá t. Egy falusi lá ny má r
nem is jó neki?
– Megtisztelő é s megható – ismé telte meg Carl komolyan. – Mert
most vé gre belekó stolhatok abba, mit é rzett az az ember, aki
annyiszor á llt itt elő ttem. Hogy mit é rzett… – Hatá sszü netet tartott,
vé gighordozta a tekinteté t a kö zö nsé gen, é s megigazı́totta a
nyakkendő jé t. – …Rod.
Egy má sodpercig semmi sem tö rté nt. Aztá n kitö rt a neveté s.

121
 Carl szé les mosolya felfedte a fehé r fogait. Most má r biztos lehetett
benne, hogy megfogta az embereket. A csupasz alkarjá t a pulpitusra
tá masztotta, mintha az ö vé lenne.
– A mesé k á ltalá ban ú gy kezdő dnek, hogy „Hol volt, hol nem
volt…” De a mi mesé nk mé g nincs megı́rva. Viszont ha egyszer
papı́rra vetik, akkor ezek lesznek az első sorai: „Hol volt, hol nem
volt, volt egyszer egy falu, aminek a lakó i ö sszegyű ltek a kö zö ssé gi
há zban, hogy arró l a hotelrő l beszé ljenek, amit fel akarnak é pı́teni…”
Es ez a hotel…
Megnyomta a tá virá nyı́tó egyik gombjá t, é s a mö gö tte lé vő
hatalmas vá sznon feltű nt egy rajz.
A kö zö nsé g felhö rdü lt. De lá ttam Carlon – lá ttam, hiszen az ö csé m
–, hogy hangosabb felhö rdü lé st vá rt. Vagyis inká bb pozitı́vabb
felhö rdü lé st. De há t megmondtam neki, hogy szerintem a legtö bben
inká bb nemzeti romantiká ra é s virá gmintá ra vá gynak, kandalló
melletti ejtő zé sre, é s nem egy holdbé li igluban akarnak szobá t
kivenni. Má sré szt azonban nem tagadhattam, hogy volt benne
elegancia. Talá n az ará nyai é s a vonalai miatt. Egyetemes szé psé g
lengte be, mint egy jé gkristá lyt, egy fehé r tarajú hullá mot vagy egy
kopá r hegyormot. Vagy egy benzinkutat. Carl is é rzé kelte, hogy nem
lesz egyszerű meggyő znie az egybegyű lteket. Lá ttam, hogy
á tcsoportosı́tja az erő it, ahogy mondani szoká s. Mozgó sı́t. Felké szü l a
kö vetkező rohamra.
Ré szletes magyará zatba bocsá tkozott a rajzzal kapcsolatban,
mindent bemutatott. A wellnessré szleget, az edző termet, a
medencé ket, a gyerekes csalá dokat vá ró já tszó szobá kat, a kü lö nbö ző
besorolá sú hotelszobá kat, a recepció t é s a hallt, az é ttermet.
Kiemelte, hogy a legmagasabb minő sé gre kell tö rekedni é s
első dlegesen nagy igé nyű vendé geket megcé lozni. Ebbő l persze
mindenki é rtette, hogy tö mö tt bukszá jú vendé gekre gondol. Es a
hotelt a falu utá n nevezik el. Os Magashegyi Wellness- é s Spahotel.
Ettő l a né vtő l visszhangzik majd a mé dia. A falu neve a magas
minő sé g szinonimá ja lesz. Talá n mé g egy bizonyos exkluzivitá s
é rzete is tapadni fog hozzá . De ez nem azt jelenti, hogy elé rhetetlen

122
lesz. Egy á tlagos keresetű csalá d is meg tud majd izetni itt egy
hé tvé gé t, de azé rt fontos, hogy takaré koskodniuk kelljen miatta, é s
ö rö mteli vá rakozá ssal né zzenek a pihené sü k elé be. A falu nevé t ö ssze
kell kapcsolni az ö rö mmel, mosolygott Carl, hogy mutassa, milyen
ö rö mmel fognak az emberek Osra gondolni. Szinte é reztem, hogy
lassan magá val ragadja a kö zö nsé get. Azt is ki merné m jelenteni,
hogy itt-ott a lelkesedé s jelei kezdtek mutatkozni, pedig mifelé nk
aztá n elé g halvé rű ek az emberek. De legkö zelebb csak akkor
hö rdü ltek fel, amikor Carl kö zö lte velü k az ö sszkö ltsé get.
Né gyszá zmillió korona.
Az ú jabb felhö rdü lé s utá n a hangulat fagyos lett a teremben.
Carl persze szá mı́tott valami hasonló ra. De az elő bbi
felhö rdü lé ssel ellenté tben most kisebbet vá rt.
Hadarni kezdett, megijedt, hogy elveszı́ti a kö zö nsé gé t. Rá té rt arra,
hogy a fö ldtulajdonosok befekteté se bő sé gesen meg fog té rü lni a
telkek á rá nak emelkedé se miatt, amit a hotel é s a hü tté k é pı́té se von
majd maga utá n. Ugyanez é rvé nyes a kereskedelemben é s a
szolgá ltató iparban dolgozó kra is, mert a hotel é s a hü tté k vonzani
fogjá k a lá togató kat, akik itt fogjá k elkö lteni a pé nzü ket. Mé ghozzá
nem kevé s pé nzt. A falu minden való szı́nű sé g szerint tö bbet fog
keresni ezen, mint magá n a hotelen.
Szü netet tartott. Az emberek mozdulatlanul, né má n ü ltek. Mé g
semmi sem dő lt el. Az ö tö dik sorban foglaltam helyet, é s egy
mozdulat vonta magá ra a igyelmemet. Mint egy vad szé lben
hajladozó zá szló rú d. Az első sorban ü lő Aas mozdult meg. A tö bbiek
fö lé magasodó ő sz feje. Bó lintott. Lassan. Es mindenki lá tta.
Carl ekkor já tszotta ki az ü tő ká rtyá já t.
– De ennek a felté tele a hotel felé pı́té se é s megnyitá sa. Ezé rt
valakiknek reszkı́rozni kell. Vá llalni kell egy bizonyos kocká zatot, é s
meg kell inanszı́rozni a projektet. Hogy a faluban mindenki jó l
já rjon. A kimaradó k is.
A helyiek á tlagosan alacsonyabb vé gzettsé gű ek, mint a vá rosiak.
Amikor ilmet vagy sorozatot né znek, nem esik le nekik minden
poé n, vagy legalá bbis nem rö gtö n. De tudnak olvasni a sorok kö zö tt.

123
Mivel itt elvá rjá k, hogy senki se mondjon tö bbet a felté tlenü l
szü ksé gesné l, az emberekben kifejlő dö tt a kimondatlan dolgok
megé rté sé nek ké pessé ge. Es most az maradt kimondatlanul, hogy aki
nem csatlakozik a kocká zatot vá llaló valakikhez, az a kimaradó khoz
fog tartozni. Azokhoz, akik hasznot hú znak a projekt á ldá sos
hatá saibó l, de semmivel sem já rulnak hozzá .
Egyre tö bb lassú bó lintá st lá ttam. Az egé sz teremben.
De ekkor megszó lalt valaki. Willumsen, aki eladta apá nak a
Cadillacet.
– Ha té nyleg ennyire jó befekteté srő l van szó , ahogy mondod, Carl,
akkor mié rt veszel be mindenkit? Mié rt nem csiná lod egyedü l az
egé szet? Vagy mié rt nem csapsz le egy akkora ré szre, amekkorá ra
tudsz, é s csak pá r nagybirtokost engedsz a hú sosfazé khoz?
– Azé rt – kezdte Carl –, mert é n nem vagyok nagybirtokos, é s ezt
kö zü letek is csak kevesen mondhatjá k el magukró l. Az igaz, hogy
nagyobb ré szt kö vetelhetné k magamnak, é s nem is fogok habozni, ha
nem jö vü nk ö ssze elegen. De azzal az elké pzelé ssel té rtem haza, hogy
mindenkinek lehető sé get adok a ré szvé telre, nem csak azoknak, akik
jó l el vannak eresztve. Ezé rt az a tervem, hogy osztott felelő ssé gű
tá rsasá got alapı́tunk, ami azt jelenti, hogy senkinek sem kell egyetlen
koroná t sem letennie. Egyetlen koroná t sem! – csapott az asztalra.
Szü netet tartott. Né masá g telepedett rá nk. Pontosan tudtam, mire
gondol mindenki. Hát ez meg micsoda hülyeség? Mintha Armand
prédikátor tért volna vissza!
Carl felcsapta az evangé liumot, hogy tudassa a hallgató ival az
ö rö mhı́rt. Hogy izeté s né lkü l is tulajdonossá lehet vá lni. Az emberek
ittá k a nagy ü zletember szavait.
– Miné l tö bben vagyunk – kezdte –, anná l kisebb kocká zatot
vá llalunk egyenké nt. Ha mindenki beszá ll, nem reszkı́rozunk sokkal
tö bbet, mint amikor autó t veszü nk. Legalá bbis ha Willumsenné l
vesszü k.
Megint neveté s hangzott fel. Há tul tapsoltak pá ran. Mindenki
ismerte a Cadillac megvá sá rlá sá nak tö rté neté t, é s nem ú gy tű nt,

124
mintha bá rkinek is eszé be jutott volna, mi tö rté nt vele ké ső bb. Carl
mosolyogva intett egy felemelt ké z felé .
Egy fé r i á llt fel. Jó nagyra nő tt, pont mint Carl, aki ekkor jö tt rá , ki
jelentkezett szó lá sra. Lá ttam rajta, megbá nta, hogy szó t adott neki.
Simon Nergard kihú zta magá t. Kinyitotta a szá já t. Ké t foga jó val
fehé rebb volt a tö bbiné l. Es lehet, hogy té vedek, de ú gy tű nt, mintha
az orrlyuka sı́polna beszé d kö zben, mert a csont rosszul forrt ö ssze.
– Mivel a hotelt arra a terü letre tervezitek, ami a ti
tulajdonotokban van a bá tyá ddal… – Elhallgatott. Nem sietett sehová .
– Igen? – ké rdezte Carl hangosan é s nyugodtan.
Rajtam kı́vü l való szı́nű leg senki sem vette é szre, hogy a hangja
kicsit tú l hangosan é s nyugodtan cseng.
– …é rdekelne, mit ké rtek é rte – fejezte be Nergard a mondatot.
– Hogy mit ké rü nk é rte? – ismé telte meg Carl.
A szeme a kö zö nsé get fü rké szte. Egy pisszené s sem hallatszott.
Tagadhatatlanul ú gy tű nt – é s ezt tuti nem csak é n vettem é szre –,
hogy idő t pró bá l nyerni. Nergard mindenesetre levette, mirő l van szó ,
mert a hangja diadalittasan csengett, amikor folytatta.
– A mé lyen tisztelt ü zletember ú r talá n jobban é rti, ha ú gy
fogalmazok, hogy mi az á ra a terü letnek.
Szó rvá nyos neveté s hallatszott. Az emberek arcá n vá rakozó
feszü ltsé g ü lt. Mint a vizet lefetyelő á llatok, akik szemmel tartjá k a
kö zeledő oroszlá nt, de ú gy vé lik, egyelő re mé g biztonsá gos
tá volsá gban vannak tő le.
Carl elmosolyodott, lehajtotta a fejé t, é s az elő tte lé vő
dokumentumokra szegezte a pillantá sá t. A vá lla megrá zkó dott,
mintha egy bará tsá gos, de enyhé n csı́pő s megjegyzé sen nevetne. A
papı́rjait igazgatta, mint akinek idő re van szü ksé ge, hogy
megfogalmazza a mondandó já t. Bizonyossá g szá llt meg.
Kö rbesandı́tottam, é s ugyanezt a bizonyossá got lá ttam má sok
szemé ben is. Hogy itt é s most fog eldő lni minden. Ké t sorral elő ttem
valaki mé g jobban kihú zta magá t. Shannon. Amikor megint az
emelvé nyre né ztem, elkaptam Carl pillantá sá t. Vad é rzelmek
hullá moztak benne. Mintha elné zé st akart volna ké rni. Veszı́tett.

125
Elbaszta. Nem tud segı́teni a csalá djá n. Semmi esé lye. Nem fogja
megé pı́teni a hoteljé t. En pedig nem veszem meg a benzinkutat,
legalá bbis most nem, é s semmiké ppen sem az egé sz hó belevancot.
– Semmit sem ké rü nk é rte – szó lalt meg. – Roy é s é n bedobjuk a
kö zö sbe.
Elő szö r azt hittem, rosszul hallok. Simon arcá n ugyanaz az
é rtetlensé g tü krö ző dö tt, amit é n é reztem.
De aztá n sustorgá s ü tö tte meg a fü lemet, é s rá jö ttem, hogy
mindenki má s azt hallotta, amit é n. Pá ran tapsoltak.
– Lassan a testtel! – emelte fel a kezé t Carl. – Mé g hosszú ú t á ll
elő ttü nk. Ma csak annyit szeretné k, hogy elegen ı́rjá k alá a
szá ndé knyilatkozatot, hogy amikor engedé lyeztetjü k a projektet,
lá ssá k, hogy nem lé gbő l kapott ö tlet. Hé …
Egyre tö bben tapsoltak. Vé gü l mindenki csatlakozott a
tetszé snyilvá nı́tá shoz. Mindenki, kivé ve Nergardot. Es Willumsent. Es
engem.

– Muszá j volt! – vé dekezett Carl. – Forduló ponthoz é rkeztü nk, nem
é rezted?
Szednie kellett a lá bá t, ha nem akart lemaradni. Kinyitottam a
kocsi ajtajá t, é s beü ltem a volá n mö gé . Carl ö tlete volt, hogy az é n
szü rké sfehé r 240-es Volvó mmal jö jjü nk, ne az ő hivalkodó
já rgá nyá val. Elfordı́tottam a slusszkulcsot, gá zt adtam, é s
felengedtem a kuplungot. Meg sem vá rtam, hogy behú zza maga utá n
az ajtó t.
– A picsá ba, Roy!
– Igen, a picsá ba! – sziszegtem, é s megigazı́tottam a visszapillantó
tü krö t. A kö zö ssé gi há z beleveszett a sö té tsé gbe. Shannon né má n,
ijedten kuporgott a há tsó ü lé sen. – Megı́gé rted! Azt mondtad, nem
fogsz vá laszolni, ha a telek á rá ró l ké rdeznek. Micsoda gyö ké r vagy!
– Ugyan má r, Roy! Te is levetted, milyen a hangulatuk. Ne pró bá lj
á tverni, lá ttam rajtad! Pontosan tudod, ha azt felelem, hogy „há t ha
má r ı́gy rá ké rdezté l, Simon, Royjal arra gondoltunk, hogy hú szmillá t

126
ké rü nk azé rt a kopá r sziklá é rt”, akkor most ü res ké zzel kullogná nk
haza. Es bú csú t inthetné l a ló vé nak meg a sajá t kú tnak.
– Hazudtá l!
– Igen, hazudtam. Es ezé rt mé g mindig van esé lyed benzinkutat
venni.
– Milyen kibaszott esé lyrő l vakerá lsz? – adtam gá zt. A kerekek
felverté k a kö veket, amint elfordı́tottam a kormá nyt, é s kilő ttü nk a
fő ú tra. A gumi felvisı́tott, mielő tt az aszfaltra tapadt volna, é s a há tsó
ü lé srő l halk sikolyt hallottam. – Hogy majd tı́z é v mú lva talá n valami
hasznunk is lesz a hotelen? – dü hö ngtem, é s tö vig nyomtam a
gá zpedá lt. – A lé nyeg az, hogy hazudtá l! Hazudtá l, é s odadobtad
nekik a telkemet! A telkü nket. Ingyen!
– Nem kell tı́z é vet vá rnod, csak maximum egyet, te tö kfej!
A szó tá runkban a tö kfej szinte becé zé snek szá mı́tott, ı́gy aztá n
tudtam, hogy Carl fegyverszü neté rt esedezik.
– Es mi lesz egy é v mú lva?
– Nagy kereslet a telkekre, hogy hü tté ket é pı́tsenek rá juk.
– Hü tté ket? – csaptam a kormá nyra. – Ezt aká r el is felejtheted.
Nem hallottad, hogy az ö nkormá nyzat leá llı́totta a hü tté k é pı́té sé t?
– Leá llı́totta?
– Igen! Nem hoznak a konyhá ra, csak kö ltsé get generá lnak.
– Té nyleg?
– Persze. A hü tté k lakó i ott adó znak, ahová be vannak jelentve, é s
az az é vi hat hé tvé ge, amit á tlagban itt tö ltenek, akkora bevé telt sem
hoz, ami fedezné a kibaszott hü tté kkel já ró kö ltsé geket. Vı́z,
szennyvı́zcsatorna, szemé tszá llı́tá s, hó kotrá s. Az, hogy ná lam
tankolnak, é s bedobnak pá r burgert, jó a kú tnak, meg mé g né há ny
vá llalkozá snak, de az ö nkormá nyzat szempontjá bó l csepp a
tengerben.
– Ezt nem tudtam.
Rá sandı́tottam. Mosolyra hú zta a szá já t. Alnok dö g! Naná , hogy
tudta.
– A kö vetkező t fogjuk csiná lni – magyará zta. – Meleg á gyakat
fogunk eladni az ö nkormá nyzatnak. Nem hidegeket.

127
 – Mi?
– A hü tté k hideg á gynak szá mı́tanak. Tı́zbő l kilenc hé tvé gé n
ü resek. A hotelek ellenben meleg á gyak. Egé sz é vben foglaltak, é s a
vendé geik semmilyen kiadá st sem jelentenek az ö nkormá nyzatnak,
ső t, hozzá k a pé nzt. Az ö nkormá nyzatok elé lveznek, ha csak
meghalljá k a meleg á gy kifejezé st, Roy. Leszarjá k a korá bbi
rendeleteiket, é s nagyvonalú an adjá k ki az é pı́té si engedé lyeket. Ez
ı́gy mű kö dik Kanadá ban, é s itt sincs má shogy. Nem a hotelen fogjuk
szarrá keresni magunkat, hanem a hü tté ken. Mé ghozzá azé rt, mert
harminc-hetvenes ajá nlatot teszü nk az ö nkorinak.
– Harminc-hetvenes ajá nlatot?
– Kapnak tő lü nk harminc szá zalé k meleg á gyat, azé rt cseré be,
hogy lé trehozhassunk hetven szá zalé k hideget.
Lassı́tani kezdtem.
– Szó val ez a terved. Es ú gy gondolod, hogy ö sszejö n?
– Altalá ban fordı́tva szokott lenni. A legtö bbszö r hetven szá zalé k
meleg á gyat kö vetelnek. De ké pzeld el, amint a jö vő hé ten
ö sszeü lnek, é s terı́té kre kerü l, milyen kö vetkezmé nyekkel fog já rni a
fő ú t á thelyezé se, é n meg vá zolom nekik a projektet, é s beszá molok a
hotelrő l, aminek az é pı́té sé t az egé sz falu tá mogatja. A ké pviselő k
majd Abraham Lincolnra pillantanak, aki mé ltó sá gteljesen bó logat,
hogy igen, ennek ı́gy kell lennie.
Apa nevezte el Jo Aast Lincolnnak. Szinte lá ttam magam elő tt a
jelenetet. Carl keresztü lviszi az akaratá t.
– Te mit gondolsz? – ké rdeztem a visszapillantó tü kö rtő l.
– Hogy mit gondolok? – vonta fel Shannon a szemö ldö ké t. – Azt,
hogy ú gy vezetsz, mint egy á rtá ny, amelyik mé g nem fogta fel, hogy
kiheré lté k.
Osszeakadt a tekintetü nk, é s neveté sben tö rtü nk ki. Nemsoká ra
mindhá rman hahotá ztunk. Annyira rá zott a rö hö gé s, hogy Carlnak
kellett kormá nyoznia helyettem. Egy idő utá n visszavettem a volá nt,
alacsonyabb fokozatba vá ltottam, é s rá kanyarodtam a kavicsos ú tra,
ami hajtű kanyarokon keresztü l a tanyá nkra vezetett.
– Né zzé tek! – kiá ltott fel Shannon.

128
 Né ztü k.
Az ú t kö zepé n egy autó á llt, a tetejé n ké k fé ny villogott. A fé kre
lé ptem. A fé nyszó ró k Kurt Olsent vilá gı́tottá k meg, amint a szá ja
sarká ban ityegő cigarettá val, keresztbe tett karral a Land Roverje
motorhá ztetejé nek tá maszkodik.
Csak akkor á lltam meg, amikor a lö khá rı́tó má r majdnem a té rdé t
é rte, de egyetlen arcizma sem rá ndult. A vezető oldali ajtó hoz lé pett,
é n pedig leengedtem az ablakot.
– Kö zú ti ellenő rzé s – kö zö lte, é s egyenesen a szemembe vilá gı́tott
egy elemlá mpá val. – Szá llj ki a kocsibó l!
– Szá lljak ki? – á rnyé koltam be a szememet. – Nem fú jhatok ü lve?
– Szá llj ki! – ismé telte meg kemé ny, de nyugodt, hű vö s hangon.
Carlra pillantottam. Ké tszer bó lintott. Az első azt jelentette, hogy
tegyem, amire Olsen utası́t, a má sodik pedig azt, hogy majd ő á tveszi
az irá nyı́tá st, ha szü ksé ges.
Kiszá lltam.
– Lá tod? – vilá gı́tott Olsen egy nagyjá bó l egyenes vonalra a
kavicsos ú ton. Gondolom, a cowboycsizmá ja sarká val hú zta. – Sé tá lj
vé gig rajta!
– Viccelsz?
– En nem szoktam viccelni, Roy Calvin Opgard. Gyerü nk! Indulj!
Engedelmeskedtem, hogy miné l hamarabb tú l legyü nk az egé szen.
– Ohó ! Ovatosan, nehogy megbotolj! Mé g egyszer, lassan. Mindig a
vonalra kell lé pned. Ké pzeld azt, hogy kö té l!
– Milyen kö té l? – só hajtottam, é s ú jra nekiindultam.
– Amit egy szakadé k fö lé feszı́tettek ki. A szé le tele van kö vekkel,
amik bá rmelyik pillanatban lezuhanhatnak. Ezé rt azok, akik á llı́tó lag
é rtenek az ilyesmihez, nem javasoljá k a szakadé kba való
leereszkedé st. Egyetlen rossz lé pé s, Roy, é s má r le is pottyantá l.
Fogalmam sincs, hogy azé rt-e, mert ú gy kellett lé pdelnem, mint
valami kibaszott modell, vagy azé rt, mert az elemlá mpa fé nye ide-
oda ciká zott, de té nyleg nehezen tudtam megtartani az
egyensú lyomat.

129
 – Tudod, hogy nem iszom, amikor vezetek – szó ltam oda Olsennek.
– Szó val mit akarsz?
– Nem iszol, amikor vezetsz, ez igaz. Az ö csé d meg vedelhet kettő
helyett is. Ezé rt aztá n valami azt sú gja, hogy jobb veled vigyá zni.
Azok, akik mindig jó zanok, rejtegetnek valamit, jó l mondom?
Rettegnek attó l, hogy ré szegen kifecsegik a titkaikat. Nem já rnak
emberek kö zé , é s nem buliznak.
– Ha mindenké ppen nyomozni szeretné l, Olsen, ajá nlom, hogy
kezdd Moe-val. Mit szó lsz?
– Ezzel a vá daskodá ssal kitö rö lheted a segged, Roy. Nem fogod
tudni elterelni a igyelmemet. – A hangjá bó l kezdett eltű nni a hű vö s
nyugalom.
– Szó val ná lad a sorozatos szexuá lis visszaé lé s leleplezé se nem
é lvez prioritá st? Inká bb azzal tö ltö d az idő det, hogy jó zan sofő rö ket
sé tá ltatsz fel é s alá ?
– Allj csak meg! Fé lrelé pté l.
– Dehogy lé ptem! – né ztem le.
– Nem lá tod? – vilá gı́tott a fö ldre, ahol való ban lá tszott egy
lá bnyom. Egy cowboycsizmá é . – Be kell hogy vigyelek.
– Hagyd má r ezt a baromsá got, é s vedd elő azt a kibaszott szondá t!
– Valami gubanc van vele. Osszevissza nyomkodtá k, é s elromlott –
sajná lkozott. – De az elvé gzett teszt eredmé nye alapjá n nem
engedhetem, hogy visszaü lj a volá n mö gé . Mint tudod, az irodá m
mellett van egy laká lyos kis cella, ahol megvá rhatod az orvost, aki
majd vé rt vesz tő led.
Hitetlenkedve meredtem rá m. Annyira hitetlenkedve, hogy az á lla
alá tartotta az elemlá mpá t, huhogott egyet, é s vé rfagyasztó an
felkacagott.
– Ovatosan a fé nnyel! – igyelmeztettem. – Ugy né zem, az utó bbi
idő ben elé g jó l kijutott belő le a bő rö dnek.
Nem sikerü lt feldü hı́tenem. Levette a bilincset az ö vé rő l, mikö zben
mé g mindig rá zta a neveté s.
– Fordulj meg, Roy!

130
HARMADIK RÉSZ

131
 Tizenkettedik fejezet

A ká lyhacső lyuká n keresztü l hallottam meg egy ké ső este tizenhat
é ves koromban. A konyhá bó l felhallatszó duruzsolá s má r majdnem
á lomba ringatott. Mint legtö bbszö r, most is anya beszé lt, mé ghozzá a
teendő krő l. Apró sá gokró l. Jelenté ktelen, mindennapi, gyakorlatias
dolgokró l. Apa jobbá ra csak igennel é s nemmel vá laszolgatott. Ha
nagyritká n nem é rtett valamivel egyet, fé lbeszakı́totta anyá t, é s
szű kszavú an kö zö lte vele a vé lemé nyé t. Szinte sosem emelte fel a
hangjá t, de anya ilyenkor csendben maradt egy ideig, majd
nyugodtan teljesen má sró l kezdett beszé lni, mintha a korá bbi té má t
nem is é rintetté k volna.
Tudom, nehé z elké pzelni, de nem ismertem igazá n az anyá mat.
Talá n azé rt nem é rtettem meg soha, mert nem é rdekelt elé ggé , vagy
mert annyira a há tté rbe hú zó dott a fé rje mellett, hogy egyszerű en
eltű nt a szemem elő l. Persze furcsa, hogy fogalmam sem volt, mit
gondol é s é rez az az ember, akihez a legintimebb kapcsolat fű z, akitő l
az é letet kaptam, é s akivel tizennyolc é vig naponta talá lkoztam. Vajon
boldog volt? Mirő l á lmodott? Mié rt beszé lt annyit apá val, mı́g Carllal
alig, velem meg szinte soha? Pont olyan kevé ssé é rtett meg engem,
mint é n ő t?
Csak egyetlenegyszer szembesü ltem vele, kicsoda ő , amikor nem a
konyhá ban sü rö g-forog, á llatokat etet, ruhá t foltoz, vagy rá nk szó l,
hogy fogadjunk szó t az apá nknak. Bernard ö tvenedik szü leté snapjá n
tö rté nt a Grand Hotelben. A rokokó stı́lusú teremben elkö ltö tt
vacsora utá n a há rom fehé r zakó s, jó l tá plá lt zené sz muzsiká ja a
tá ncparkettre csalogatta a felnő tteket, é s mialatt Carlt kö rbevezetté k
a hotelben, é n az asztalná l maradtam, é s é szrevettem, hogy anya
addig sosem lá tott arckifejezé ssel mered a pá rokra. Almodozva,

132
halvá nyan mosolyogva, kö dö s pillantá ssal. Es é letemben elő szö r
belé m hası́tott a gondolat, hogy az anyá m szé p is tud lenni. Halkan
dú dolt, a vö rö s ruhá ja illett az asztalon á lló italá hoz. Sosem nyú lt
alkoholhoz, csak szenteste, de akkor is csak egy pohá rká val hajtott
fel. Szokatlan melegsé ggel a hangjá ban megké rdezte apá t, van-e
kedve tá ncolni. Apa megrá zta a fejé t, de mosolygott, nyilvá n ő is
meglá tta azt, amit é n. Ekkor megjelent egy apá ná l valamivel iatalabb
fé r i, é s felké rte anyá t. Apa a sö ré t kortyolgatta, bó lintott, é s a fé r ira
mosolygott. Szinte bü szké nek tű nt. A pillantá som ö nké ntelenü l
kö vette ő ket, amint a tá ncoló k felé indultak. Remé nykedtem, hogy
nem lesz ciki a helyzet. Anya mondott valamit a fé r inak, aki
bó lintott, aztá n tá ncolni kezdtek. Elő szö r tá volsá gtartó an, aztá n
ö sszesimultak, majd eltá volodtak egymá stó l. Gyorsan, majd
lassabban. Fogalmam sem volt, hogy anya ilyen jó l tá ncol. De valami
má st is é szrevettem. Ahogy né zte az idegen fé r it, fé lig lehunyt
szemmel, halvá ny mosollyal, amit le sem lehetett volna tö rö lni az
ajká ró l, macská ra hasonlı́tott, amint já tszik az egé rrel, mielő tt vé gez
vele. Apa mocorogni kezdett. Hirtelen rá jö ttem, hogy nem a fé r i az
idegen, hanem a nő , akit anyá nak szó lı́tok.
Aztá n a szá mnak vé ge lett, é s anya visszaü lt hozzá nk. Ké ső bb,
amikor Carl mellettem szuszogott a hotelszobá ban az á gyban,
hangok szű rő dtek be a folyosó ró l. Anya szokatlanul hangosan é s
é lesen beszé lt. Felkeltem, é s ó vatosan ré snyire nyitottam az ajtó t. A
szobá juk elő tt á lltak. Apa mondott valamit, anya felemelte a kezé t, é s
ü té s csattant. Apa megdö rzsö lte az arcá t, é s megint mondott valamit,
halkan, nyugodtan. Anya a má sik kezé vel is lekevert neki egy pofont.
Aztá n kikapta a kulcsot a kezé bő l, kinyitotta az ajtó t, é s bement.
Apá nak mintha fö ldbe gyö kerezett volna a lá ba. A há ta meggö rnyedt,
é s megint megdö rgö lte az arcá t, mikö zben az engem rejtő sö té tsé g
felé pillantott. Szomorú nak é s magá nyosnak tű nt, mint egy kisgyerek,
aki nem talá lja a mackó já t. Fogalmam sincs, é szrevette-e, hogy az
ajtó nk nyitva van, csak azt tudom, hogy aznap este feltá rult elő ttem a
szü leim é leté nek egy szelete. De nem é rtettem pontosan, mit lá tok.
Es nem is tudtam, akarom-e é rteni. Má snap, amikor visszamentü nk

133
Osba, minden visszaté rt a ré gi keré kvá gá sba. Anya beszé lt, halk,
monoton hangon gyakorlati informá ció kat osztott meg apá val, aki
igennel vagy nemmel vá laszolt, né ha hatá rozottan megkö szö rü lte a
torká t, é s ilyenkor anya kis idő re elhallgatott.
Azé rt kezdtem el igyelni a ká lyhacső lyuká n felhallatszó hangokra,
mert hosszú szü net utá n apa szó lalt meg. Nagyon ú gy hangzott, mint
aki alaposan megfontolja a szavait. Es a szoká sosná l halkabban
beszé lt. Igen, szinte suttogott. A szü leink persze tudtá k, hogy halljuk
ő ket a lyukon keresztü l, amikor a szobá nkban vagyunk, de azt nem,
mennyit hallunk. Mert a lyukkal mé g nem mentü nk volna sokra. A
ká lyhacső volt a lé nyeg. Vezette é s felerő sı́tette a hangokat, ezé rt
olyan jó l ki tudtuk venni a szavaikat, mintha lent ü ltü nk volna velü k.
Carllal egyeté rtettü nk abban, hogy errő l teljesen felesleges
beszá molni bá rkinek is.
– Beszé ltem ma Sigmund Olsennel.
– Igen?
– Carl egyik taná ra aggó dik.
– Mié rt?
– Azt mondta Sigmundnek, hogy ké tszer is lá tta, hogy Carl
nadrá gja vé res há tul. Amikor rá ké rdezett, hogy tö rté nt, kevé ssé
hihető magyará zatot kapott, hogy ő t idé zzem.
– Milyen magyará zatot? – Most má r anya is lehalkı́totta a hangjá t.
– Ebbe Olsen elő szö r nem akart belemenni, de azt mondta, hogy
be fogjá k hı́vni Carlt egy elbeszé lgeté sre. Ha jó l é rtettem, tö rvé ny
kö telezi ő ket, hogy szó ljanak a szü lő knek, ha tizenhat é v alatti
gyereket hallgatnak ki.
Ugy é reztem, mintha jeges vı́zzel ö ntö ttek volna nyakon.
– Allı́tó lag mi is ott lehetü nk, ha Carl szeretné . Es a tö rvé ny nem
kö telezi, hogy bá rmit is mondjon.
– Es mit felelté l? – suttogta az anyá m.
– Hogy a iam termé szetesen vá laszolni fog a rendő rsé g
ké rdé seire, de szeretné nk beszé lni vele elő tte, é s jó lenne, ha
tudná nk, milyen kevé ssé hihető magyará zatot adott a taná rá nak.
– Es erre Olsen?

134
 – Elő szö r kertelt. Azt mondta, hogy ismeri Carlt, mert a ia
osztá lytá rsa. Hogy is hı́vjá k?
– Kurt.
– Té nyleg, Kurt. Szó val Olsen tudja, hogy Carl ő szinte é s bá tor iú ,
é s ő szemé ly szerint hisz neki. A taná r most diplomá zott, é s ú jabban
azt sulykoljá k belé jü k, hogy igyeljenek oda az ilyesmire, ezé rt
á llandó an ré meket lá tnak.
– Jaj, istenem! De elmondta vé gü l, mit felelt Carl a taná rnak?
– Hogy beleü lt egy deszká bó l kiá lló szö gbe a pajtá ban.
Feszü lten vá rtam anya kö vetkező ké rdé sé t. Kétszer? De hiá ba.
Vajon tudta? Megé rezte? Nagyot nyeltem.
– Istenem, Raymond! – nyö gte ké rdezé s helyett.
– Igen – motyogta apa. – Má r ré gen el kellett volna pakolnom
onnan azokat a deszká kat. Holnap sort is kerı́tek rá . Utá na pedig
beszé lnü nk kell Carllal. Nem á llapot, hogy nem szó l, ha megsé rü l. Egy
rozsdá s szö g aká r vé rmé rgezé st is okozhat, meg ki tudja, mé g mit.
– Igen, muszá j lesz beszé lnü nk vele. Es szó lj Roynak, hogy
vigyá zzon az ö ccsé re!
– Erre semmi szü ksé g. Rajta tartja a szemé t. Igazá bó l szerintem
má r kicsit beteges is, hogy annyira vigyá z rá .
– Beteges?
– Mintha há zasok lenné nek.
Szü net á llt be. Na most jö n, gondoltam.
– Carlnak muszá j lesz egy kis ö ná lló sá got tanulnia – folytatta apa.
– Itt az ideje, hogy kü lö n szobá juk legyen.
– De nincs hely…
– Ugyan má r, Margit! Te is tudod, hogy nem engedhetü nk meg
magunknak egy fü rdő szobá t, hiá ba szeretné d! Pá r falat viszont
kö nnyen á t lehet helyezni, é s má r meg is van a pluszhá ló . Mé g csak
sokba sem kerü l, é s ké t-há rom hé t alatt megvan.
– Komolyan mondod?
– Igen. A hé tvé gé n neki is tudok á llni.
A dö nté st, hogy szé tvá laszt minket, persze má r jó val korá bban
meghozta, mint hogy felvetette volna anyá nak. Nem é rdekelte, hogy

135
Carl é s é n mit szó lunk. Okö lbe szorı́tottam a kezem, é s magamba
fojtottam a ká romkodá st. Gyű lö lö m, gyű lö lö m! Abban biztos voltam,
hogy Carl tartja a szá já t, de ez nem lesz elé g. Ott van Olsen. Az iskola.
Anya. Apa. Lehetetlen lesz visszazá rni a szellemet a palackba. Tú l
sokan tudnak valamit, tú l sokan lá ttak valamit, é s nemsoká ra
rá jö nnek mindenre. Atcsap felettü nk a szé gyen szö kő á rja, é s
mindannyiunkat magá val ragad. Szé gyen, szé gyen, szé gyen. Nem
lehet kibı́rni. Egyikü nk sem fogja kibı́rni.

136
 Tizenharmadik fejezet

Fritz-é jszaka.
Sosem beszé ltü nk ró la Carllal, de magamban ı́gy neveztem el.
Ragyogó ő szi nap virradt rá nk. Má r betö ltö ttem a hú szat. Ké t é v telt
el azó ta, hogy anya é s apa a Katlanba zuhant a Cadillackel.
– Jobban vagytok? – ké rdezte Sigmund Olsen, é s megló bá lta a
botot a feje felett.
A zsinó r gyorsan tekeredett le. Az orsó ereszkedő hangon
dö ngicsé lt, mint egy szá momra ismeretlen madá r.
Nem feleltem. A mű csali utá n né ztem. Megcsillant rajta a napfé ny,
mielő tt eltű nt volna a vı́zben. Olyan messze csapó dott be a csó naktó l,
hogy nem hallottam a loccsaná sá t. Kedvem tá madt megké rdezni,
mié rt kell olyan messzire elhajı́tani, ha aká r oda is csó naká zhatná nk,
ahol vı́zbe akarjuk dobni. Talá n azé rt, mert jobban hasonlı́t é lő halra,
ha nagyjá bó l vı́zszintesen hası́tja a vizet, amikor behú zzá k. Nem
é rtek a pecá zá shoz. Es soha nem is akartam é rteni hozzá , ı́gy aztá n
kussoltam.
– Mert bá r nem mindig tű nik ú gy, té nyleg igaz, hogy az idő minden
sebet begyó gyı́t – folytatta Olsen, é s elseperte a hajá t a
napszemü vege elő l. – Vagy legalá bbis sokat – tette hozzá .
Erre sem szó ltam semmit.
– Hogy van Bernard? – vá ltott Olsen taktiká t.
– Jó l – feleltem.
Akkor mé g nem tudtam, hogy csak hó napjai vannak há tra.
– Azt csiripelik a verebek, hogy az ö csé ddel fő leg Opgardon laktok,
é s nem a nagybá tyá tokná l, ahogy a gyermekvé delem meghagyta.
Erre sem tudtam mit vá laszolni.

137
 – De most má r persze elé g idő sek vagytok ahhoz, hogy ebbő l ne
legyen problé ma, szó val hagyjuk is. Carl gimná ziumba já r, igaz?
– Igaz.
– Es jó l van?
– Igen.
Mi má st mondhattam volna? Mé g csak nem is hazudtam. Carltó l
tudtam, hogy mé g mindig sokat gondol anyá ra, é s egé sz napokat meg
esté ket tö ltö tt egyedü l a té likertben. Lecké t ı́rt, é s ú jra meg ú jra
elolvasta azt a ké t regé nyt angolul, amit apa hozott magá val
Ameriká bó l, az Amerikai tragédiát é s A nagy Gatsbyt. Sosem lá ttam
má s szé pirodalmat a kezé ben, de ezt a ké t kö nyvet imá dta, fő leg az
Amerikai tragédiát. Esté nké nt elő fordult, hogy mellé ü ltem, é s
olyankor felolvasott belő lü k, meg lefordı́totta a nehezebb szavakat.
Egy idő ben azt á llı́totta, hogy hallja anyá t é s apá t sikı́tani a
Katlanban, de azt feleltem, hogy csak a holló k rikoltoznak. Amikor
elmesé lte, hogy ré má lmai vannak arró l, hogy mindketten bö rtö nbe
kerü lü nk, megijedtem. De lassan elsimultak a hullá mok. Mé g mindig
sá padt é s vé zna volt, de má r rendesen evett meg aludt, é s nő tt, mint a
bolondgomba. Má r majdnem egy fejjel magasabb volt ná lam.
Szó val a dolgok meglepő mó don a helyü kre kerü ltek. Lenyugodtak.
Alig hittem el, de a vilá gvé ge jö tt é s ment, mi pedig tú lé ltü k.
Legalá bbis sokan kö zü lü nk. Az elesettek vajon annak szá mı́tanak,
amit apa já rulé kos vesztesé gnek szokott nevezni? Olyan elő re nem
lá tható halá lesetekrő l van szó , amikkel szá molni kell, ha az ember
meg akar nyerni egy há ború t? Fogalmam sincs. Mé g azt sem tudom,
hogy egyá ltalá n megnyertü k-e a há ború t, de az biztos, hogy sikerü lt
fegyverszü netet kieszkö zö lnü nk. Es ha egy fegyverszü net elé g soká ig
tart, kö nnyen ö ssze lehet té veszteni a bé ké vel. Igy á lltak a dolgok a
Fritz-é jszaka elő tt.
– Ré gen gyakran já rtam ide Kurttel – merengett Olsen. – De azt
hiszem, nem é rdekli igazá n a horgá szat.
– Té nyleg? – ké rdeztem olyan hangsú llyal, mintha nehezen hinné m
el.

138
 – Té nyleg. Azt hiszem, semmi sem é rdekli, amit az apja csiná l. Es
te, Roy? Autó szerelő leszel?
Fogalmam sincs, mié rt vitt ki magá val a vı́zre a csó nakjá n. Talá n
ú gy gondolta, ott majd elengedem magam, é s kikotyogok valamit,
amit a kihallgatá son eltitkoltam. Persze az is lehet, hogy kö rzeti
megbı́zottké nt felelő snek é rezte magá t, é s té nyleg csak beszé lgetni
akart, hogy kiderı́tse, minden rendben van-e.
– Igen, ú gy né z ki – feleltem.
– Ja, mindig is szeretté l szerelni. Kurtnek most minden gondolatá t
lefoglaljá k a lá nyok. Allandó an randizni já r. Es ti Carllal? Van valaki a
lá thatá ron?
A vı́z felszı́ne alatt megbú vó sö té tsé gre szegeztem a pillantá somat.
Olsen szavai sú lyosan ló gtak a levegő ben.
– Mé g nem volt bará tnő d, igaz?
Megvontam a vá llamat. Eg é s fö ld a kü lö nbsé g akö zö tt, ha egy
hú szé vestő l azt ké rdezik, van-e bará tnő je, vagy azt, volt-e valaha
bará tnő je. Ezzel termé szetesen Sigmund Olsen is tisztá ban volt. Há ny
é ves lehetett, amikor ilyen moposra nö vesztette a hajá t? Aká rmikor
tö rté nt, azó ta sem kattant le ró la.
– Nem ismerek senkit, aki megé rné azt a sok hű hó t – vá laszoltam
vé gü l. – Nem akarok senkivel sem já rni csak azé rt, hogy legyen
valakim.
– Ezt megé rtem – bó lintott Olsen. – Egyesek egyá ltalá n nem
akarnak bará tnő t. Mindenki ú gy é l, ahogy neki tetszik.
– Igen – é rtettem egyet. Ha tudná ! De senki sem tudta.
– Egé szen addig, amı́g nem á rt má soknak – vette fel ú jra a
gondolata fonalá t Olsen.
– Persze.
Megpró bá ltam rá jö nni, mirő l beszé lü nk igazá bó l. Es hogy meddig
fogunk mé g itt pecá zgatni. A mű helyben vá rt egy kocsi, amit
má snapra meg kellett javı́tanom. Az é n ı́zlé semnek kicsit tú l tá vol
volt má r a szá razfö ld. Mert a tavunk nagy é s mé ly. Apa viccesen „a
nagy ismeretlen”-nek szokta hı́vni, mert nem tenger ugyan, de elé ggé
hajaz rá . Az iskolá ban megtanultuk, hogy a szé l meg a beleö mlő é s a

139
belő le tá plá lkozó há rom folyó miatt vı́zszintes á ramlatok alakulnak ki
benne, de az a legdurvá bb, hogy a vı́z ré tegei kö zti hő mé rsé klet-
kü lö nbsé g – fő leg tavasszal – erő s fü ggő leges á ramlatokat is lé trehoz.
Fogalmam sincs, hogy ez elé g-e ahhoz, hogy lehú zza a mé lybe azokat,
akik nem bı́rnak magukkal, é s muszá j má rciusban megmá rtó zniuk,
de elkerekedett szemmel ü ltü nk a padban, é s szinte lá ttuk magunk
elő tt, amint megtö rté nik. Talá n ezé rt nem szerettem sem a tó ban,
sem a tó ná l lenni. Amikor Carllal bú vá rkodni akartunk, inká bb egy
bará tsá gos, á ramlatmentes hegyi tavacská t vá lasztottunk, hogy
kö nnyen partra tudjunk ú szni, ha felborulunk a csó nakkal.
– Emlé kszel, amikor kö zvetlenü l a szü leid halá la utá n
beszé lgettü nk, azt mondtam, hogy sokan titkoljá k, hogy
depresszió sak? – hú zta be Olsen a nedves zsinó rt.
– Igen.
– Komolyan? Jó memó riá d van. Igazá bó l é n magam is voltam má r
depresszió s.
– Té nyleg? – ké rdeztem dö bbenten. Gondolom, ezt vá rta.
– Bizony. Mé g gyó gyszert is szedtem – hú zta mosolyra a szá já t. –
Azt hiszem, szé gyenkezé s né lkü l bevallhatom, ha
miniszterelnö kö kkel is elő fordul. Egyé bké nt ré gen volt.
– Nahá t!
– De sosem akartam ö ngyilkossá got elkö vetni – folytatta. – Tudod,
mi kellett volna hozzá ? Mié rt lettem volna hajlandó kilé pni az
egé szbő l é s magá ra hagyni a felesé gemet meg a ké t gyerekemet?
Nyeltem egyet. Nagyon ú gy tű nt, hogy a fegyverszü net nemsoká ra
vé get é r.
– Szé gyen – vá laszolta meg a sajá t ké rdé sé t. – Mit szó lsz ehhez,
Roy?
– Nem is tudom.
– Nem tudod?
– Nem – szı́vtam meg az orromat. – Mire utazik? – né ztem mé lyen
a szemé be, mielő tt a tó felé biccentettem volna. – Tő kehalra,
lepé nyhalra vagy lazacra?

140
 Csiná lt valamit az orsó val, felteszem, lezá rta, aztá n letá masztotta a
botot. Levette a napszemü vegé t, é s felhú zta a farmeré t az ö vé né l
fogva. Az ö vé n bő rtokban egy mobiltelefon ló gott, amire rendszeres
idő kö zö nké nt lesandı́tott.
– A szü leid konzervatı́vok voltak – szegezte rá m a pillantá sá t. –
Mé lyen vallá sosak.
– Há t ebben nem vagyok annyira biztos.
– A metodista egyhá z tagjai.
– Ez inká bb csak apa egyik amerikai heppje volt.
– A szü leidet nem lehetett volna a melegek tá mogató inak nevezni.
– Anyá t mé g talá n igen, de apa senkit sem tá mogatott igazá n,
hacsak nem amerikai, é s nem republiká nus szı́nekben indul a
vá lasztá sokon.
Mé g csak nem is vicceltem. Egyszerű en szó ró l szó ra
megismé teltem, amit apa szokott mondogatni. Mondjuk azt nem
tettem hozzá , hogy erre a rö vid listá ra egy idő utá n felkerü ltek a
japá n katoná k is, akiket – hogy megint apá t idé zzem – mé ltó
ellenfeleknek tartott. Ezt olyan hangsú llyal mondta, mintha ő maga is
harcolt volna a há ború ban. A harakiri szoká sá t rettentő en csodá lta.
Ugy tű nt, azt hiszi, hogy szü ksé g eseté n minden japá n katona ehhez
folyamodik.
– Lá tod, mire viheti egy kis né p, ha belá tja, hogy nem engedhet
meg magá nak iaskó kat? – tette fel a kö ltő i ké rdé st egy nap,
mikö zben a vadá szké sé t tisztı́totta, é n pedig mellette ü ltem. – Ha
rá jö nnek, hogy az, aki kudarcot vall, ki kell hogy vá gja magá t a
tá rsadalom szö veté bő l, mint egy rá kos daganatot.
Ezt aká r el is mesé lhettem volna Olsennek, de mi é rtelme lett
volna?
– Te mit gondolsz a melegekrő l? – kö szö rü lte meg a torká t.
– Hogy mit gondolok? Há t, most mit mondjak? Mit kell gondolni a
barna hajú akró l?
Megint felvette a horgá szbotot, é s elkezdte behú zni a horgot. Pont
olyan mozdulatokat tett, mint amikor valakinek jelzü nk, hogy

141
folytassa a mondandó já t. Hogy fejtse ki bő vebben, ahogy mondani
szoká s. De é n egy szó t sem szó ltam.
– Ne kerü lgessü k tová bb a forró ká sá t, Roy! Homoszexuá lis vagy?
Fogalmam sincs, mié rt té rt á t a meleg szó ró l a homoszexuá lisra,
talá n ú gy gondolta, kicsit kevé sbé sé rtő . A mű csali most egé sz kö zel
lebegett a tó ban, megcsillant rajta a fé ny, de kicsit tompá n é s lomhá n,
mintha a vı́z lelassı́totta volna.
– Ki akar velem kezdeni?
Erre nem szá mı́tott. A mozdulatsor megtö rt, felrá ntotta a botot, é s
kö zben ré mü lten meredt rá m.
– Hogy mi? Nem, dehogy, egyá l…
Ebben a pillanatban a mű csali á ttö rt a vı́z felszı́né n. Elszá llt a
csó nak felett, mint egy repü lő hal, tett egy kö rt a fejü nk felett, majd
visszafordult a horgá szbot felé , é s Olsen nyaká nak csapó dott. Ugy
tű nt, a mopszerű haja anná l is sű rű bb, mint amilyennek első re
tippeltem, mert é szre sem vette.
– Ha meleg vagyok – né ztem rá –, nyilvá n azé rt nem bú jok elő ,
mert akkor maga é s az ö sszes falusi há rom perc alatt megtudná .
Ezé rt nem is akarok elő bú jni. A má sik lehető sé g, hogy nem vagyok
meleg.
A szemé ben meglepő dé s tü krö ző dö tt. Lassan emé sztgette a
szavaimat.
– En vagyok itt a kö rzeti megbı́zott, Roy. Ismertem az é desapá dat,
é s egyetlen pillanatig sem vettem be, hogy ö ngyilkossá got kö vetett el.
Ugy meg aztá n fő leg nem, hogy é desanyá dat is magá val vitte.
– Mert nem kö vetett el ö ngyilkossá got – feleltem halkan, de
kö zben magamban ordı́tottam ugyanezeket a szavakat. – Nem tudta
bevenni a kanyart, de ezt má r mondtam.
– Lehetsé ges – dö rgö lte meg az á llá t.
A rohadt é letbe! Tud valamit.
– Tegnapelő tt beszé ltem Anna Olaussennel. Tudod, ré gen
nő vé rké nt dolgozott a rendelő ben. Alzheimer-kó ros, é s egy
otthonban lakik. A felesé gem má sod-unokatestvé re, ezé rt
meglá togattuk. Amikor a felesé gem kiment, hogy vizet hozzon a

142
virá goknak, Anna bevallotta, hogy sosem tudott megbocsá tani
magá nak valamit. Hogy nem tö rte meg a titoktartá si kö telezettsé gé t,
é s nem szó lt nekem, amikor az ö csé d bent já rt ná luk a rendelő ben, é s
ő é szrevette, hogy aná lis isszú rá ja van. Vagyis megsé rü lt a vé gbele.
Nem akarta elmondani Anná nak, mi tö rté nt, de olyan sok lehető sé g
azé rt nincs. Má sré szt viszont annyira nyugodtan mondott nemet,
amikor Anna megké rdezte, volt-e szexuá lis kapcsolata fé r ival, hogy ő
arra gondolt, nem nemi erő szakró l van szó . Hogy konszenzuá lis
aktus tö rté nt. Elvé gre Carl mindig olyan… – Olsen a tó ra szegezte a
pillantá sá t. A horog beleakadt a haja alatt a bő ré be. – …lá nyosan
csinos volt – fordult vissza felé m. – Anna azt is mesé lte, hogy engem
ugyan nem keresett fel, de a szü leidnek szó lt. Es ké t nappal ké ső bb
é desapá d belehajtott a Katlanba.
Elfordultam, hogy elkerü ljem az á tható pillantá sá t. A tü kö rsima tó
felett egy sirá ly repü lt alacsonyan, zsá kmá nyt keresve.
– Mint emlı́tettem, Anna demens, é s fenntartá sokkal kell kezelni,
amit mond. De persze ö sszekapcsoltam a beszá moló já t azzal, amit
Carl egyik taná ra jelentett. Hogy ké tszer is vé res volt a nadrá gja
ü lepe.
– Szö g – morogtam halkan.
– Hogy micsoda?
– Szö g!
A hangom vé gigszaladt a tó há tborzongató an né ma felszı́né n a
szá razfö ld felé , nekiü tkö zö tt a hegyoldalnak, ami ké tszer visszaverte.
…ög …ög. Minden visszaté r.
– Abban remé nykedtem, hogy segı́tesz fé nyt derı́teni arra, mié rt
nem akartak tová bb é lni a szü leid, Roy.
– Baleset volt – feleltem. – Visszamegyü nk?
– Roy, gondolom, megé rted, hogy nem hagyhatom annyiban az
ü gyet. Elő bb-utó bb minden ki fog derü lni, ezé rt az lesz a legjobb, ha
most szé pen elmondod, mi tö rté nt pontosan kö zted é s Carl kö zö tt.
Biztosı́thatlak, hogy nem lehet majd felhaszná lni ellened, mert ez a
kis kirá ndulá s jogi é rtelemben nem szá mı́t hivatalos kihallgatá snak.
Csak eljö ttü nk horgá szni, oké ? Az é rintettekre való tekintettel a

143
lehető legkı́mé letesebben fogok eljá rni, é s ha együ ttmű kö dsz, akkor
minimalizá lni fogom az esetleges bü ntető jogi kö vetkezmé nyeket.
Ahogy a kö zvetett bizonyı́té kok mutatjá k, az egé sz akkor kezdő dö tt,
amikor Carl mé g kiskorú volt, é s ez szá modra, mivel egy é vvel vagy
idő sebb ná la…
– Né zze! – szakı́tottam fé lbe, é s a torkom annyira ö sszeszorult,
hogy a hangom ú gy kongott, mintha ká lyhacsö vö n keresztü l szó lna. –
Meg kell csiná lnom egy kocsit, é s nem ú gy tű nik, hogy lesz kapá sa.
Soká ig stı́rö lt, mintha azt akarta volna belé m szuggerá lni, hogy
nyitott kö nyv vagyok elő tte, ahogy mondani szoká s. Aztá n bó lintott,
é s le akarta tenni a botot. Dü hö sen szitkozó dott, amikor a horog
hú zni kezdte a napsü tö tte bő ré t. Ké t ujjal akasztotta ki. A nyaká n
egyetlen vé rcsepp rezgett, de nem folyt le. Felberregett a csó nak
motorja, é s ö t perccel ké ső bb má r be is á lltunk a hü tté jü khö z tartozó
csó nakhá zba. Utá na a Peugeot-já val elhajtottunk a mű helybe. A
tizenö t perces ú ton egyikü nk sem szó lalt meg.

Alig fé l ó rá ja dolgoztam a Corollá n, é s é ppen a fogaslé cet akartam

kicseré lni, amikor a mosó ban megcsö rrent a telefon, majd rö gtö n
utá na meghallottam Bernard kiabá lá sá t.
– Roy, té ged keresnek! Carl az.
Azonnal kiesett minden a kezembő l. Carl sosem hı́vott fel a
mű helyben. Csak akkor telefoná ltunk bá rhová is, ha vá lsá ghelyzet á llt
fenn.
– Mi van? – pró bá ltam tú lordı́tani a vı́zsugá r csobogá sá t, ami
annak megfelelő en vá ltoztatta a hangjá t, hogy az autó melyik ré szé t
é rte.
– Olsen… – nyö gte Carl remegő hangon.
Ekkor má r teljesen biztos voltam benne, hogy valami szö rnyű sé g
tö rté nt, é s pró bá ltam megacé lozni magam. Lehet, hogy az a barom
má r nyilvá nossá gra is hozta a gyanú já t, hogy a sajá t ö csé met dugom?
– Eltű nt – folytatta Carl.
– Eltű nt? – nevettem fel. – Ne hü lyé skedj! Az elő bb mé g együ tt
pecá ztam vele.

144
 – Komolyan mondom. Azt hiszem, meghalt.
Erő sebben szorı́tottam a telefont.
– Hogyhogy azt hiszed, meghalt?
– Ugy, hogy nem tudom biztosan, mert mint mondtam, eltű nt. De
rossz é rzé sem van. Majdnem biztos vagyok benne, hogy meghalt.
Há rom gondolat futott á t az agyamon gyors egymá sutá nban.
Elő szö r arra gondoltam, hogy Carl megzakkant. Nem ú gy hangzott,
mint aki ré szeg, é s bá r é rzé keny lé lek, annyira azé rt nem, hogy
szellemeket lá sson. Má sodszor az jutott eszembe, milyen furcsa
vé letlen lenne, ha a kö rzeti megbı́zott pont most tű nne el a fö ld
felszı́né rő l, amikor ez igazá n kapó ra jö nne nekem. Harmadszor pedig
az a gondolat hası́tott belé m, hogy ilyen durva déjà vum mé g sosem
volt. Mintha megismé tlő dné nek a Doggal tö rté ntek. Nincs
vá lasztá som. Cserben hagytam az ö csé met, é s ezzel olyan adó ssá gba
vertem magam vele szemben, amit a halá lom napjá ig tö rlesztenem
kell. Es most itt a kö vetkező ré szlet.

145
 Tizennegyedik fejezet

– Minden megvá ltozott, amikor apa eltű nt – mondta Kurt Olsen, é s

letett elé m egy ká vé scsé szé t az asztalra. – Sosem akartam rendő r
lenni.
Leü lt, kisö pö rte a sző ke tincseit a homloká bó l, é s elkezdett
cigarettá t sodorni.
A helyisé g, ahol tartó zkodtunk, szü ksé g eseté n cellaké nt szolgá lt,
de egyé rtelmű en lá tszott, hogy raktá rnak is haszná ljá k. A falak
mellett halmokban á lltak a mappá k é s a papı́rok a padló n. Talá n hogy
az elő zetesben ü csö rgő k ne unatkozzanak, é s legyen mivel elü tniü k
az idő t.
– De há t a dolgok kicsit má shogyan festenek, miutá n az ember
apja hipp-hopp kö ddé vá lik, nem igaz?
Belekortyoltam a ká vé ba. Azé rt rá ngatott ide, hogy vé rt vegyenek
tő lem, bá r mindketten pontosan tudtuk, hogy a vizsgá lat egyetlen
csepp alkoholt sem fog kimutatni, é s most fegyverszü netet ajá nlott.
Felő lem.
– Az ember egyetlen é jszaka alatt felnő – folytatta. – Muszá j neki.
Rá jö n, mekkora felelő ssé g nyomta az apja vá llá t, ő maga meg
mindent elkö vetett, hogy megnehezı́tse a dolgá t. Nem fogadta meg a
taná csait, leszarta, amit mondott, é s teljes erejé bő l az ellen harcolt,
hogy olyan legyen, mint ő . Talá n mert legbelü l sejtette, hogy vé gü l
ú gyis olyan lesz. Az apja tü kö rké pe. Mert mindenki kö rbejá r.
Mindannyian oda tartunk, ahonnan elindultunk. Kivé tel né lkü l.
Tudom, hogy é rdekelnek a hegyi madarak. Carlná l á llandó an
mindenfé le toll volt az iskolá ban. Tő led kapta ő ket, é s rendszeresen
cikiztü k é rte. – Ugy mosolygott, mintha kellemes emlé kek jutottak
volna eszé be. – Vegyü k pé ldá ul a madaraidat! Mindig ú ton vannak.

146
Vagyis kö ltö znek, azt hiszem, ez rá a megfelelő szó . De sosem mennek
olyan helyre, ahol vagy ő k, vagy a szü leik nem já rtak má r. Mindig
ugyanott laknak é s kö ltenek, mé ghozzá ugyanabban az idő ben.
Szabad, mint a madá r? A faszt! Ezt csak mi ké pzeljü k, mert szeretü nk
hinni az ilyesmikben. Mi is ugyanazokat a kibaszott kö rö ket ró juk,
kalitká ba zá rt madarak vagyunk, csak a kalitká nk olyan nagy, é s a
rá csai olyan vé konyak, hogy é szre sem vesszü k.
Rá m pillantott, hogy lá ssa, mekkora hatá st tett rá m a beszé de.
Azon tö prengtem, bó lintsak-e lassan, de vé gü l nem tettem.
– Veled é s velem sincsen ez má ské pp, Roy. Nagy é s kis kö rö ket
rovunk. A nagy kö r az, hogy kö rzeti megbı́zott lettem, mint az apá m.
A kicsi pedig az, hogy hozzá hasonló an é n is mindig visszaté rek egy
megoldatlan ü gyhö z. Az apá m megoldatlan ü gye a szü leid balesete
volt, az enyé m pedig az apá m eltű né se. Van kö ztü k hasonló sá g. Vagy
szerinted nincs? Ké t elkeseredett vagy depresszió s pasas, aki
ö ngyilkossá got kö vetett el.
Megvontam a vá llam, é s megpró bá ltam kö zö mbö s kifejezé st
erő ltetni az arcomra. A picsá ba, szó val ezé rt vagyok itt? Sigmund
Olsen eltű né se miatt?
– Csak az apá m holttesté t nem talá ltá k meg, é s nincs konkré t
tetthely sem – folytatta. – Má r a tavon kı́vü l.
– A nagy ismeretlen – feleltem, é s lassan bó lintottam.
Megvillant a szeme, majd ő is biccentett, ugyanabban a ritmusban,
mint é n, é s egy pillanatig ú gy né ztü nk ki, mint ké t ö sszehangoltan
mű kö dő olajszivattyú .
– Es mivel tudjuk, hogy te voltá l az utolsó elő tti, az ö csé d pedig az
utolsó , aki é letben lá tta, van pá r ké rdé sem.
– Kinek nincs? – feleltem, é s megint belekortyoltam a ká vé ba. – De
é n má r minden ké rdé st megvá laszoltam, é s ré szletesen elmesé ltem,
mi tö rté nt, amikor aznap horgá szni mentü nk, é s errő l szerintem
papı́rod is van – intettem a fal mellett sorakozó dokumentumok felé .
– Amú gy pedig azé rt hoztá l be, hogy vé rt vegyenek tő lem, nem?
– De. – Befejezte a cigarettá t, é s betette a dohá nyzacskó ba. – Ezé rt
ez nem is szá mı́t hivatalos kihallgatá snak, nem fogok jegyzetelni, é s

147
tanú k sincsenek.
Pont, mint amikor az apjá val csó naká ztam, gondoltam.
– Engem most konkré tan az é rdekel, mi tö rté nt, miutá n apa este
hatkor kitett a mű hely elő tt.
– Konkré tan? – szı́vtam be lassan a levegő t. – Kicseré ltem a
kormá nymű ben a fogaslé cet egy Toyota Corollá n. Ha jó l emlé kszem,
89-es modell volt. Ké t keré kagycsapá gy is bú gott, ú gyhogy azokat is
kicseré ltem.
Kurt arca megdermedt. A fegyverszü netü nk veszé lybe kerü lt. A
straté giai visszavonulá s mellett dö ntö ttem.
– Az apá d felment hozzá nk, hogy beszé ljen Carllal. Miutá n
vé geztek, é s tá vozott, Carl felhı́vott, mert elment az á ram, é s fogalma
sem volt, mié rt. A kapcsoló szekré ny ré gi, igazá bó l má r ki kellett
volna cseré lni, Carl pedig sosem volt tú l ü gyes az ilyesmikben, ezé rt
hazamentem, hogy megszereljem. Orá kig tartott, kö zben
besö té tedett, é s csak ké ső n é rtem vissza a mű helybe.
– Igen. A kihallgatá si jegyző kö nyvben é jjel tizenegy á ll.
– Lehet. Ré gen tö rté nt.
– Es van egy tanú nk, aki azt á llı́tja, hogy lá tta apá m kocsijá t
keresztü lhajtani a falun este kilenckor. De má r sö té t volt, ı́gy az illető
nem teljesen biztos benne.
– Ez é rthető .
– Az a ké rdé s, hogy az apá m mit csiná lt este fé l hé ttő l, amikor Carl
szerint elment tő letek, kilencig.
– Ezt nem lesz egyszerű kiderı́teni.
– Van ö tleted? – né zett rá m á tható pillantá ssal.
– Nekem? – vá gtam meglepett ké pet. – Nincs.
Kint leparkolt egy autó . Biztosan az orvos. Kurt az ó rá já ra
sandı́tott. Tuti megké rte, hogy ne siessen tú lzottan.
– Mi lett vé gü l a kocsival? – ké rdezte kö nnyedé n.
– Milyen kocsival?
– A Toyota Corollá val.
– Nem lett vele semmi.

148
 – Té nyleg? Utá nané ztem a kihallgatá soknak, meg annak is, kinek
volt akkoriban ré gi Toyotá ja. Té nyleg 89-es modell volt. Willumsen
akarta megcsiná ltatni, mielő tt eladta volna. Gondolom, csak annyit
akart, hogy egy darabig mé g eldö cö gjö n.
– Ja, ez rá vallana.
– De nem nagyon dö cö gö tt.
– Mi? – csú szott ki a szá mon.
– Tegnap beszé ltem Willumsennel. Emlé kezett, hogy azt ı́gé rté tek
neki, hogy a kocsi má snap menetké sz á llapotban lesz. Azé rt
emlé kezett ilyen pontosan, mert a vevő je messzirő l jö tt csak azé rt,
hogy kipró bá lja az autó t. Es nem tartottá tok be az ı́gé reteteket. A
kocsi nem lett ké sz.
– Hm… – hunyorogtam, amivel azt akartam jelezni, hogy
megpró bá lok á tlá tni a mú lt kö dé n. – Ezek szerint tú l soká ig tartott az
elektromos hiba elhá rı́tá sa.
– Mindenesetre nem fekü dté l le valami korá n.
– Té nyleg?
– Vá ltottam pá r szó t Grete Smitt-tel is. Hihetetlen, hogy az
emberek mennyi hé tkö znapi apró sá gra vissza tudnak emlé kezni, ha
olyan kü lö nleges esemé nyhez kö tik, mint pé ldá ul valakinek az
eltű né se. Grete emlé kezett, hogy reggel ö tkor é bredt, é s amikor
kiné zett az ablakon, a mű helyben é gett a lá mpa, a kocsid meg ott
parkolt elő tte.
– Mindent elkö vetü nk, hogy megtartsuk az ü gyfeleinknek tett
ı́gé retü nket – feleltem. – Bá r nem mindig jö n ö ssze, de azé rt remek
mottó .
Kurt olyan arcot vá gott, mintha egy kü lö nö sen undorı́tó viccel
ö rvendeztettem volna meg.
– Mi lesz amú gy? Le fogtok ereszkedni a Katlanba? – vá ltottam
té má t.
– Meglá tjuk.
– Nerell akadé koskodik?
– Meglá tjuk – ismé telte meg.

149
 Kinyı́lt az ajtó . Stanley Spind, az orvosunk lé pett be rajta. Nem a
kö rnyé krő l szá rmazott, de ná lunk tö ltö tte a gyakorlatá t, é s aztá n
ideké rte magá t. A harmincas é veiben já rt, mindenkivel bará tsá gosan
viselkedett, é s á llandó an azt a benyomá st pró bá lta kelteni, mintha
nem tö rő dne azzal, mit vesz fel, é s hogyan né z ki a haja, de kö zben
mindig minden ú gy á llt rajta, mintha rá ö ntö tté k volna, é s a frizurá já n
sem lehetett kivetnivaló t talá lni. A teste egyszerre tű nt kigyú rtnak é s
puhá nak, mintha egy ü zletben vette volna az izmait. Azt pletyká ltá k
ró la, hogy meleg, é s van egy csalá dos szerető je Kongsbergben.
– Ké szen á lltok a vé rvé telre? – ké rdezte. A szokatlanul ejtett r-jei
sé rtetté k a fü lemet.
– Ugy tű nik, igen – felelte Kurt, mikö zben le nem vette volna ró lam
a szemé t.

Egyszerre tá voztunk Stanley-vel, miutá n megcsapolt.

Attó l fogva, hogy az orvos csatlakozott hozzá nk, Kurt egy szó val sem
emlı́tette az apjá t, ezé rt ú gy gondoltam, egyelő re csupá n a sajá t
szaká llá ra nyomoz. Eppenhogy csak odabiccentett, amikor
vé geztü nk.
– Ott voltam az Artunben – kö zö lte Stanley, amikor beszı́vtuk a
friss, csı́pő s levegő t a jellegtelen, nyolcvanas é vekben felhú zott é pü let
elő tt, ahol nemcsak a kö rzeti megbı́zott kapott irodá t, hanem az
ö nkormá nyzat dolgozó i is. – Az ö csé d jó l fellelkesı́tette a falusiakat.
Szó val lesz egy menő szá llodá nk?
– Erre azé rt mé g má soknak is rá kell bó lintaniuk.
– Há t, ha rá bó lintanak, akkor é n benne vagyok.
Biccentettem.
– Elvigyelek? – ké rdezte.
– Nem, kö szö nö m, felhı́vom Carlt.
– Biztos? Nem nagy kité rő .
Ugy é reztem, hogy alig é szrevehető en ugyan, de tú l hosszan né z a
szemembe. Persze lehet, hogy egyszerű en csak paranoiá s vagyok.
Bó lintottam.

150
 – Akkor majd má skor – fú jt visszavonuló t, é s kinyitotta a kocsija
ajtajá t.
A vá rosiak tö bbsé gé hez hasonló an az idekö ltö zé se utá n ő is
mindig nyitva hagyta az autó já t. Valami miatt azt a romantikus
elké pzelé st dé delgetik, hogy faluhelyen ı́gy szoká s. De té vednek.
Zá rjuk a há zunkat, a csó nakhá zunkat, a csó nakunkat é s a kocsinkat
is. A há tsó lá mpá it elnyelte az é jszaka, é n pedig elő vettem a
telefonomat, é s elkezdtem abba az irá nyba sé tá lni, amerrő l majd Carl
jö n. De amikor hú sz perccel ké ső bb megá llt mellettem a Cadillac,
Shannon ü lt a volá n mö gö tt. Megtudtam tő le, hogy Carl pezsgő t
bontott, amikor hazaé rtek, é s elé g rendesen ivott is belő le. Shannon
alig fogyasztott, ezé rt jö tt ő é rtem.
– Megü nnepelté tek, hogy bö rtö nbe kerü ltem? – ké rdeztem.
– Mondta, hogy ezt fogod mondani, é s a lelkemre kö tö tte, hogy
vá laszoljam azt, hogy azé rt ü nnepeltü nk, mert tudtuk, ú gyis ki
fognak engedni. Sosem esett nehezé re okot talá lni az ü nneplé sre.
– Ez igaz – feleltem. – Irigylem.
Rá jö ttem, hogy Shannon kö nnyen fé lreé rtheti a vá laszomat,
elvé gre nem az anyanyelvé n beszé lü nk, é s má r majdnem
magyará zkodá sba fogtam. Ki akartam fejteni, hogy csak azt a
ké pessé gé t irigylem, hogy mindenben talá l valami pozitı́vumot,
ahogy mondani szoká s, má st nem. Bá r lehet, hogy mé gis
egyé rtelmű en fogalmaztam? Na igen, hajlamos vagyok mindig
mindent tú lbonyolı́tani.
– Lá tom, elgondolkoztá l – jegyezte meg Shannon.
– Csak bambulok – feleltem.
Elmosolyodott. A kormá ny hatalmasnak tű nt az apró kezé hez
ké pest.
– Lá tsz rendesen? – intettem a sö té tsé g felé , amit a fé nyszó ró k
csak ü ggyel-bajjal oszlattak el.
– Ptosis a hivatalos megnevezé se – vá laszolta. – A gö rö g „esik”
igé bő l. Igy szü lettem. Ha az ember edzi a szemé t, csö kken az
amblyopia kialakulá sá nak a veszé lye, amit lusta szem né ven is
szoktak emlegetni. Az é n szemem nem lusta. Mindent lá tok.

151
 – Orü lö k.
Magunk mö gö tt hagytuk az első hajtű kanyart.
– Pé ldá ul azt is lá tom, hogy ú gy é rzed, elvettem tő led Carlt.
Gá zt adott, é s a kerekek felverté k a kö veket. Egy pillanatig
eljá tszottam a gondolattal, hogy ú gy csiná lok, mintha nem hallottam
volna az utolsó szavait, de valami azt sú gta, ha ezzel pró bá lkozné k,
megismé telné ő ket. Felé fordultam.
– Kö szö nö m – mondta, mielő tt kinyithattam volna a szá mat.
– Mit kö szö nsz?
– Mindent, amirő l lemondasz. Azt, hogy intelligens é s jó ember
vagy. Tudom, mennyit jelentetek Carllal egymá snak, é n pedig
nemcsak egy minden szempontbó l idegen nő vagyok, aki fé rjhez
ment az ö csé dhez, de meg is zavartam a kö reidet. Konkré tan
kitú rtalak az á gyadbó l. Igazá bó l gyű lö lnö d kellene.
– Há t… – kezdtem, é s mé lyen beszı́vtam a levegő t. Hosszú nap á llt
mö gö ttem. – Nem a jó sá gomró l vagyok hı́res. Inká bb arró l lehet szó ,
hogy té ged sajnos meglehető sen nehé z gyű lö lni.
– Beszé ltem pá r alkalmazottaddal.
– Té nyleg? – ké rdeztem ő szinté n meglepő dve.
– Ez egy kis falu – vá laszolta. – Es é n valamivel gyakrabban á llok
szó ba má sokkal, mint te. Es biztosı́thatlak ró la, hogy té vedsz. Az
ismerő seid jó embernek tartanak.
– Akkor nem azokat ké rdezted, akiknek bevertem az orrá t –
fú jtattam.
– Há t az lehet. De azt is csak azé rt csiná ltad, hogy megvé dd az
ö csé det.
– Ne legyenek velem kapcsolatban tú l nagy elvá rá said! Csaló dni
fogsz bennem.
– A, azt hiszem, nagyjá bó l tudom, milyen nagy elvá rá saim
lehetnek. A szemhé jcsü ngé snek megvan az az elő nye, hogy az
emberek semmit sem rejtegetnek elő lem, mert azt gondoljá k, hogy
ú gysem veszem é szre.
– Aha! Ezzel azt á llı́tod, hogy ú gy ismered Carlt, mint a tenyeredet?
– Azt mondod, hogy a szerelem vak? – ké rdezte mosolyogva.

152
 – Norvé gul azt mondjuk, hogy a szerelem vakká tesz.
– Hm… – kuncogott fel. – Ez té nyleg sokkal jobb megfogalmazá s,
mint az angol „a szerelem vak”, amit amú gy is rosszul haszná lunk.
– Merthogy?
– Az emberek á ltalá ban azt é rtik alatta, hogy csak a szerelmü nk jó
tulajdonsá gait lá tjuk, de a szó lá s való já ban arra utal, hogy Cupido
szeme be van kö tve, amikor kilö vi a nyilait. Szó val a nyı́l csak ú gy
vé letlenü l eltalá l valakit, é s az ember nem maga dö nti el, kibe szeret
bele.
– Es ez té nyleg igaz?
– Mé g mindig Carlró l é s ró lam beszé lü nk?
– Mondjuk.
– Há t, talá n nemcsak a vé letlennek van szerepe, de a szerelem nem
mindig vá lasztá s ké rdé se. Nem vagyok meggyő ző dve ró la, hogy olyan
gyakorlatiasak vagyunk a szerelemben é s a halá lban, ahogy te azt a
hegyiekrő l gondolod.
Az utolsó emelkedő utá n a kocsi fé nyszó ró ja megvilá gı́totta a
há zat. A nappali ablaká bó l egy kı́sé rtetiesen sá padt arc meredt rá nk,
a szeme helyé n fekete lyuk tá tongott.
Shannon megá llt, parkoló á llá sba tette a vá ltó t, lekapcsolta a
lá mpá t, é s leá llı́totta a motort.
Idefent, ha az egyetlen zajforrá s megszű nik, akkor a csend hirtelen
elkezd ordı́tani az ember fü lé ben. Nem szá lltam ki, é s Shannon sem
mozdult.
– Mennyit tudsz? – ké rdeztem. – Má rmint ró lunk. A csalá dunkró l.
– Azt hiszem, sokat. Csak ú gy voltam hajlandó felesé gü l menni
Carlhoz é s idekö ltö zni vele, ha mindent elmesé l. A rosszat is. Fő leg a
rosszat. Amirő l meg hallgatott, azt szé pen lassan ki igyeltem é s
ö sszeraktam – mutatott a leló gó szemhé já ra.
– Es… – Nyelnem kellett. – Együ tt tudsz é lni azzal, amit tudsz?
– Ahol felnő ttem, a testvé rek egymá ssal szexelnek, az apá k meg
megerő szakoljá k a lá nyaikat. A iú k megismé tlik az apá ik bű neit, é s
apagyilkossá vá lnak. De az é let megy tová bb.

153
 Lassan, komolyan bó lintottam, é s elő vettem a
snü sszö sdobozomat.
– Ja, ú gy né z ki. De biztos nem kö nnyű .
– Nem – é rtett egyet velem Shannon. – Nem kö nnyű . De
mindenkinek megvan a maga keresztje. Es ami tö rté nt, má r ré gen
elmú lt. Az emberek vá ltoznak, errő l meg vagyok győ ző dve.
Azon tö prengtem, hogyan lehetsé ges, hogy a legnagyobb fé lelmem
– hogy egy kı́vü lá lló is megtudja a tö rté nteket – hirtelen mé gsem
tű nik olyan szö rnyű nek. Es azonnal meg is talá ltam a vá laszt.
Shannon Alleyne Opgard nem kı́vü lá lló .
– A csalá d – szó laltam meg, é s betettem egy snü sszö stasakot az
ı́nyemhez. – Sokat jelent szá modra, igaz?
– Mindent – felelte habozá s né lkü l.
– A csalá d irá nti szeretet is vakká tesz?
– Ezt meg hogy é rted?
– Amikor Barbadosró l mesé lté l, ú gy vettem ki a szavaidbó l, hogy
szerinted az emberek lojá lisabbak a csalá djukhoz é s az é rzelmeikhez,
mint az elveikhez. A csalá d fontosabb szá mukra, mint a politikai
né zeteik meg a jó ró l é s a rosszró l alkotott á ltalá nos elké pzelé seik. Jó l
é rtettem?
– Igen. Csak a csalá d szá mı́t. A csalá d hatá rozza meg, mi jó é s mi
rossz, é s minden má s má sodlagos.
– Té nyleg?
Shannon a szé lvé dő n á t a nem tú l nagy há zunkra meredt.
– Volt Bridgetownban egy etikaprofesszorunk. Egyszer Iustitiá ró l,
a jogá llam szimbó lumá ró l beszé lt. Az istennő mé rleget é s kardot tart
a kezé ben, amik az igazsá gossá got é s a bü nteté st jelké pezik. Neki is
be van kö tve a szeme, mint Cupidó nak, amit gyakran a jog elő tti
egyenlő sé g szimbó lumaké nt é rtelmeznek. Az igazsá gossá g azt jelenti,
hogy nem foglalunk á llá st, nem vesszü k igyelembe a csalá dot é s az
é rzelmeket, csak a tö rvé nyt. – Felé m fordult, é s rá m szegezte a
pillantá sá t. A hó fehé r arca vilá gı́tott a sö té t autó ban. – De a szemkö tő
miatt nem lá tja sem a mé rleget, sem azt, hová sú jt le a kardjá val –
folytatta. – A professzorunk elmesé lte, hogy a gö rö g mitoló giá ban

154
bekö tö tté k azok szemé t, akik ké pesek voltak a belső szemü ket
haszná lni, hogy magukban keressenek vá laszokat. Vagyis a bö lcs
megvakul, é s csak azt lá tja, akit szeret, minden má s jelentő sé gé t
veszti.
Lassan bó lintottam.
– Es mi, má rmint te, é n é s Carl egy csalá d vagyunk?
– Nem vagyunk egy vé rbő l való k, de egy csalá d vagyunk.
– Jó l van. Mivel csalá dtag vagy, té ged is beveszü nk a haditaná csba,
é s nem kell a ká lyhacső né l hallgató znod.
– A ká lyhacső né l?
– Belső s poé n.
Carl kö zben kijö tt a há zbó l.
– Es mié rt kell haditaná csot tartanunk? – ké rdezte Shannon.
– Mert hadban á llunk – feleltem, é s mé lyen a szemé be né ztem.
Harci kedv lobogott benne. Pallasz Athé né né zhetett ı́gy ki csata elő tt.
Mennyire gyö nyö rű volt!
Es akkor mindent elmondtam neki a Fritz-é jszaká ró l.

155
 Tizenö tö dik fejezet

A fü lemre szorı́tottam a telefont, é s remé ltem, hogy Bernard a vı́z

zú gá sá tó l nem hallja, mit mondok.
– Mit é rtesz azalatt, hogy majdnem biztos vagy benne, hogy
meghalt?
– Nagyot esett. Es egy hangot sem hallok lentrő l. De azé rt teljesen
nem vagyok benne biztos, mert eltű nt.
– Hol tű nt el?
– Termé szetesen a Katlanban. Akkor sem lá tom, ha teljesen
kihajolok.
– Maradj ott, ahol vagy! Ne beszé lj senkivel, ne nyú lj semmihez, é s
ne csiná lj semmit! Erted?
– Mennyi idő alatt é rsz…
– Tizenö t perc, oké ?
Letettem, kilé ptem a mosó bó l, é s elné ztem a Kecskekaptató felé . A
hegyi utat nem lehetett lá tni, de ha volt rajta forgalom, a kocsik
tetejé t igen. Megfelelő fé nyviszonyok mellett azt is ki lehetett venni,
ha valaki szı́nes ruhá ban á ll a szikla szé lé n. De most má r tú l
alacsonyan já rt a nap.
– Haza kell mennem megjavı́tani valamit – szó ltam oda
Bernardnak hangosan.
Megtekerte a csö vet, é s a vı́zzubogá s megszű nt.
– Mit?
– Elment az á ram.
– Ennyire sü rgő s?
– Carlnak kell villany esté re. Lecké t akar ı́rni. Utá na visszajö vö k.
– Jó l van. Fé l ó ra mú lva elhú zok, de van kulcsod.

156
 Beü ltem a Volvó ba, é s elindultam. Betartottam a sebessé ghatá rt,
bá r kevé s esé lyé t lá ttam annak, hogy megá llı́tsanak, ha a falu
egyetlen rendfenntartó ja egy szakadé k aljá n fekszik.
Carl a Kecskekaptató ban vá rt. A há z elő tt parkoltam le,
leá llı́tottam a motort, behú ztam a ké zifé ket, é s lesé tá ltam hozzá .
– Hallottá l valamit? – biccentettem a Katlan felé .
Megrá zta a fejé t. Egy szó t sem szó lt, a pillantá sá bó l sü tö tt az
ő rü let. Mé g sosem lá ttam ilyennek. A haja ö sszevissza meredezett,
mintha felborzolta volna. A pupillá ja kitá gult, mint aki sokkot kapott.
Mondjuk való ban ı́gy á llt a helyzet.
– Mi tö rté nt?
Leü lt az ú t kellő s kö zepé n, ahogy a kecské k szoktak. Lehajtotta a
fejé t, az arcá t a kezé be temette, de ı́gy is hosszú , kı́sé rteties á rnyé kot
vetett a fö ldre.
– Idejö tt – kezdte dadogva. – Azt mondta, hogy együ tt
horgá sztatok, é s kiké rdezett, é s… – Ké ptelen volt folytatni.
– Szó val Sigmund Olsen idejö tt – ü ltem le mellé . – Gondolom, azt
mondta, hogy beszá moltam neki a dolgokró l, é s megké rdezte, meg
tudod-e erő sı́teni, hogy erő szakot kö vettem el rajtad, amikor mé g
kiskorú voltá l.
– Igen! – kiá ltotta.
– Pszt! – csitı́tottam.
– Azt mondta, hogy az lesz a legjobb, ha vallomá st teszü nk, é s
miné l hamarabb letudjuk az ü gyet. Ha nem, akkor fel fogja haszná lni
a birtoká ban lé vő bizonyı́té kokat, é s hosszú , fá jdalmas nyilvá nos
perre szá mı́thatunk. Azt feleltem, hogy sosem nyú ltá l hozzá m, ú gy
nem, nem… – A hegyoldalnak beszé lt, mintha é n ott sem lettem
volna. – De erre azzal jö tt, hogy az ilyen esetekben az á ldozat gyakran
együ tté rez az elkö vető vel, é s ré szben magá ra vá llalja a felelő ssé get a
tö rté nteké rt, fő leg ha hosszabb ideig tartott a dolog.
Ebben igazat kellett adnom az ö reg Olsennek.
Carl ajka eltorzult a sı́rá stó l.
– Es aztá n azt mondta, hogy Anna, az a nő vé r, elmesé lte anyá nak
é s apá nak, miket csiná lunk, é s ez ké t nappal azelő tt volt, hogy

157
lezuhantak volna, é s apa tudta, hogy elő bb-utó bb ki fog derü lni, é s
amilyen konzervatı́v kereszté ny volt, nem bı́rt volna együ tt é lni a
szé gyennel.
Es anyá t is magá val rá ntotta a halá lba, gondoltam. A ké t
fajtalankodó ia helyett.
– Megpró bá ltam elmagyará zni neki, hogy errő l szó sincs, baleset
tö rté nt. Egyszerű baleset. De nem igyelt rá m, csak hajtogatta a
magá é t. Hogy apa vé ré ben alig volt alkohol, é s egy ilyen kanyart
jó zanul mindenki be tud venni. Teljesen kiké szü ltem, mert lá ttam,
hogy té nyleg nem fog leá llni…
– Ja – feleltem, é s lepiszká ltam egy kavicsot a nadrá gomró l. –
Mindenké ppen fel akarja derı́teni ezt a kibaszott ü gyet!
– Mi lesz velü nk? Bö rtö nbe kerü lü nk?
El intorodtam. Bö rtö nbe? Ja, persze, nyilvá n, de ezen nem is
gondolkoztam igazá n, mert tudtam, hogy ha kiderü l az igazsá g, akkor
nem a sitt lesz a legnagyobb bajom. Nem tudné k együ tt é lni a
szé gyennel. Ha a falu megtudná , akkor má r nem csak az a szé gyen
nyomasztana, amivel hosszú é veken keresztü l kü zdö ttem egyedü l a
sö té tben. Napvilá gra kerü lne az egé sz ocsmá nysá g, az á rulá s,
mindenki ezen csá mcsogna, é s kibeszé lné . Megalá zná nak minket.
Talá n szemé lyisé gzavar, ahogy mondani szoká s, de apa é rtette a
harakiri mö gö tt megbú vó logiká t, ahogy é n is. Aki megszé gyenü l, az
csupá n a halá lba menekü lhet. Persze az ember nem akar meghalni,
ha nem muszá j.
– Nincs sok idő nk – mondtam. – Szó val mi tö rté nt?
– Teljesen ké tsé gbeestem – sandı́tott rá m olyan pillantá ssal,
amilyennel akkor szokott, amikor valami kellemetlensé get ké szü lt
beismerni. – Azt mondtam neki, hogy té nyleg baleset volt, é s
bizonyı́té kom is van.
– Hogy mit mondtá l?
– Muszá j volt valamit kitalá lnom! Azt kamuztam, hogy az egyik
gumi kidurrant, é s ezé rt zuhantak le. A kocsit senki sem csekkolta le,
csak felhú ztá k a hullá kat, aztá n azt a hegyimentő t eltalá lta egy kő , é s
utá na senki sem meré szkedett le tö bbet. Hozzá tettem, hogy é rthető ,

158
hogy akkor senkinek sem tű nt fel a keré k á llapota, hiszen az autó
megpö rdü lt a levegő ben, é s a tetejé n landolt, de pá r hé ttel ezelő tt
lemá sztam egy tá vcső vel addig a pontig, ahol mé g meg lehet
tá maszkodni a kö veken, é s ha az ember kihajol, akkor rá lá t a kocsira,
é s é szrevettem, hogy a bal első jó val kisebb a tö bbiné l. Es tuti, hogy
mé g a zuhaná s elő tt lyukadt ki, mert az alvá z teljesen sé rtetlen.
– Es bevette?
– Nem. A sajá t szemé vel akarta lá tni.
Sejtettem, mi fog kö vetkezni.
– Szó val elő vetted a tá vcsö vet, é s…
– Es lemá szott a szikla szé lé hez, é s… – Carl kifú jta a levegő t, é s
lehunyt szemmel folytatta. – Hallottam, hogy megindulnak a kö vek,
Olsen felü vö ltö tt, é s eltű nt.
Eltű nt, gondoltam. De nem elé ggé .
– Nem hiszel nekem? – ké rdezte Carl.
Lebá multam a szakadé kba. Hirtelen eszembe jutott egy emlé k:
tizenké t é ves vagyok, é s Bernard ö tvenedik szü leté snapjá t
ü nnepeljü k a Grand Hotelben.
– Tudod, mit fog mindenki gondolni? Olsen felkeres, hogy
kihallgasson egy sú lyos bű nü gyben, é s kinyiffan egy kő omlá sban. Ha
kinyiffant.
Lassan bó lintott. Há t persze hogy tudja. Ezé rt engem hı́vott, é s
nem az orvost vagy a hegyimentő ket.
Felá lltam, é s leporoltam a nadrá gomat.
– Menj, hozd ide a pajtá bó l a kö telet! – parancsoltam rá . – A
hosszabbikat.

A kö té l egyik vé gé t a Volvo vonó horgá hoz erő sı́tettem, a má sikat
pedig a derekamra kö tö ttem. Elindultam a Kecskekaptató felé , a
kö telet magam utá n hú ztam a fö ldö n. Szá z lé pé s utá n á llı́tott meg.
Ugy tı́z mé terre lehettem a szikla szé lé tő l.
– Indulhatsz! – kiá ltottam oda Carlnak. – Es tudod, lassan!
Kidugta a kezé t a kocsi ablaká n, felmutatta a hü velykujjá t, é s
tolatni kezdett.

159
 Elmagyará ztam neki, hogy a kö telet vé gig feszesen kell tartania, é s
má r nem volt visszaú t. Nekifeszü ltem a kö té lnek, é s ú gy lé pdeltem a
szakadé k felé , mintha magam utá n akarná m rá ntani az autó t. A szikla
pereme fé lelemmel tö ltö tt el. A testem nem akart engedelmeskedni,
az agyam hiá ba bizonygatta, hogy minden rendben lesz. Haboztam. A
kö té l meglazult, mert Carl nem tudta, hogy megtorpantam.
Odakiá ltottam neki, hogy á lljon meg, é s menjen kicsit vissza, de nem
hallotta, ezé rt há tat fordı́tottam a Katlannak. Aztá n lé ptem egyet
há trafelé , é s zuhanni kezdtem. Legfeljebb egy mé tert eshettem, de
amikor a kö té l megfeszü lt a derekamon, kiszorı́totta belő lem a
levegő t, é s mivel nem nyú jtottam ki a lá bam, a té rdem é s a
homlokom a sziklafalnak ü tő dö tt, amikor elő relendü ltem. Vadul
ká romkodtam, nekitá masztottam a talpam a fü ggő leges falnak, é s
ereszkedni kezdtem. Az é g vilá goské ken é s á ttetsző en borult fö lé m,
é s mintha megcsillant volna rajta pá r csillag is. A kocsi hangja
elenyé szett, né masá g telepedett rá m. Talá n a csend, a csillagok é s a
sú lytalansá g illú zió ja miatt é reztem magam ú gy, mint egy
asztronauta, aki a vilá gű rben lebeg egy ű rkapszulá hoz
csatlakoztatva. David Bowie Tom ő rnagy nevű karaktere jutott
eszembe, akirő l tö bb dalt is ı́rt. Egy pillanatig azt kı́vá ntam, bá rcsak
ö rö kre itt maradhatné k, vagyis inká bb bá rcsak pontot tehetné k ezzel
ennek az egé sznek a vé gé re, é s ellebeghetné k valahová messzire!
De elé rtem a fal aljá t, szilá rd talajt é reztem a talpam alatt, é s a
kö té l ö sszetekeredett kı́gyó ké nt telepedett a lá bamhoz. Talá n ké tszer
vagy há romszor csavarodott meg, aztá n nem mozdult. Felné ztem. A
Volvo kipufogó ja apró gá zfelhő t kö hö gö tt fö lé m. Gondolom, Carl a
szakadé k szé lé n fé kezett le, é s a kö té l mé g ı́gy is é ppenhogy csak
elé gnek bizonyult.
Megfordultam. A lá bam alatt csikorogtak a kisebb-nagyobb kö vek,
amiket az idő morzsolt le a magasba tö rő sziklafalakró l. A Katlan
egyik fala teljesen fü ggő leges volt, a tö bbi azonban kissé ferde, ı́gy a
fö lé m boruló esti é gboltbó l kevesebbet lá ttam, mint az a nagyjá bó l
szá z né gyzetmé ternyi terü let, ahol á lltam. A kopá rsá got semmi sem

160
tö rte meg. Ide nem é rtek le a nap sugarai, é s szagokat sem é reztem.
Egyedü l maradtam a kö vekkel. A vilá gű r telis-tele volt kö vekkel.
Az ű rhajó t, apa Cadillac DeVille-jé t pont olyan pozı́ció ban talá ltam,
ahogyan a hegyimentő k beszá moló i alapjá n elké pzeltem.
A tetejé n fekü dt, a kerekei az é gnek meredtek. Az utasté r há tulja
teljesen ö sszenyomó dott, de az elejé n olyan kevé s sé rü lé s lá tszott,
hogy aká r azt is lehetett volna ké pzelni, hogy a sofő r é s a mellette ü lő
utas tú lé lte a zuhaná st. Anya é s apa teste azonban kirepü lt a
szé lvé dő n, amikor az autó eleje becsapó dott. Az, hogy nem kö tö tté k
be magukat, vö dö rszá mra ö ntö tte az olajat az ö ngyilkossá ggal
kapcsolatos elké pzelé sek tü zé re, hiá ba magyará ztam, hogy apa elvbő l
ellenezte a biztonsá gi ö v haszná latá t, nem azé rt, mert nem lá tta be az
é rtelmé t, hanem azé rt, mert az á ltala tú lszabá lyozó á llamnak
nevezett szervezet ké nyszerı́tette rá . Mé g azt is elá rultam Olsennek,
hogy csak olyankor viselkedett szabá lykö vető en, é s kö tö tte be magá t,
ha zsarukat szimatolt, mert a tú lszabá lyozó á llamná l csak a
pé nzbü nteté seket gyű lö lte jobban.
Olsen hasá n egy holló á llt. Eberen igyelt, a karmaival a
bivalykoponyá s ö vcsatba kapaszkodott. A kö rzeti megbı́zott lá ba a
Cadillacen nyugodott, a felső teste viszont leló gott ró la a tú loldalon. A
holló minden mozdulatomat kö vette a pillantá sá val, amikor
megkerü ltem a kocsit. A lá bam alatt ü vegcserepek ropogtak, é s alig
tudtam á tpré selni magam ké t hatalmas kő kö zö tt. Olsen felső teste
eltakarta a há tsó rendszá mtá blá t. A há ta kilencven fokos szö gben
há trahajlott, é s a termé szetellenes pó zró l egy madá rijesztő jutott az
eszembe. Mintha nem lettek volna ı́zü letei. A ruhá já ba szalmá t
ké pzeltem. A hajá t helyettesı́tő mopbó l csö pö gő vé r halkan, puhá n
frö ccsent szé t a kö veken. A keze az é gnek meredt – vagyis inká bb a
szakadé k falá nak – mintha azt akarta volna jelezni, hogy megadja
magá t. Ahogy apa szokta mondogatni: aki meghalt, az veszı́tett. Es
Olsen enné l halottabb má r nem is lehetett volna. Es bü dö sebb sem.
Kö zelebb lé ptem hozzá , mire a holló rá m kiá ltott, de nem mozdult.
Biztosan tolvajnak né zett, talá n azt gondolta, azoknak a madaraknak
a rokona vagyok, akik megvetendő mó don elcsó rjá k má sok

161
tá plá lé ká t. Felkaptam egy kö vet, é s felé hajı́tottam, mire felrebbent,
é s ké t kiá ltá st hallatva magamra hagyott. Az egyikbő l az irá ntam
é rzett gyű lö let csendü lt ki, a má sikbó l ö nsajná lat.
Má r esteledett. Sietnem kellett.
Azon tö prengtem, hogyan tudjuk felhú zni a hullá t a sziklafalon
mindö ssze egy kö té llel, ú gy, hogy ne csú sszon ki a hurokbó l, é s ne
akadjon bele semmibe. Egy é lettelen test való sá gos Houdini. Ha a
mellkasá ra hurkolom a kö telet, a karja é s a vá lla kö nnyedé n á tcsú szik
rajta. Ha az ö vé re vagy a dereká ra kö tö m, akkor a sú lypontja elő bb-
utó bb el fog toló dni, é s vagy a kö té l, vagy a nadrá gja szakad el. Arra
jutottam, hogy az lesz a legegyszerű bb, ha a nyaká ná l fogva hú zzuk
fel. A sú lypontja olyan alacsonyan lesz, hogy nyugton fog maradni, é s
mivel a feje é s a vá lla lesz feljebb, kisebb az esé ly rá , hogy bá rmiben
megakad. Azt is tudtam, milyen csomó t fogok kö tni rá . Persze
felmerü lhet a ké rdé s, mié rt vagyok ilyen pro i a csomó kban, amikor
manapsá g az ilyesmiben legfeljebb azok já ratosak, akik fel akarjá k
kö tni magukat.
Cé ltudatosan, hatá rozottan dolgoztam. Ez mindig is ment. Tudtam,
hogy ezek a ké pek ké ső bb kı́sé rteni fognak, lá tni fogom magam elő tt
Olsent, amint tá tott szá jú , groteszk hajó orrdı́szké nt hever egy fekete
ű rhajó há tuljá n, de ezzel egyelő re nem foglalkoztam.
Má r besö té tedett, amikor felkiá ltottam Carlnak, hogy ké sz a
csomag. Csak harmadszorra hallott meg, mert betette a Whitney
Houston-CD-jé t a Volvo lejá tszó já ba, é s a hegyek az I Will Always Love
Yout visszhangoztá k. Beindı́totta a motort, é s ó vatosan felengedte a
kuplungot, hogy ne rá ngasson a kocsi. A kö té l megfeszü lt, é n pedig
addig toltam felfelé a hullá t, ameddig csak tudtam, aztá n elengedtem.
Né ztem, amint angyalké nt, kinyú jtott nyakkal megy a mennybe.
Lassan elnyelte a sö té tsé g, de hallottam, amint a sziklafalat sú rolja.
Hirtelen má s zaj ü tö tte meg a fü lemet, é s tő lem nem messze
becsapó dott valami. A picsá ba! A hulla tuti kilazı́tott pá r kö vet, é s
bá rmikor a pofá mba kaphatok egyet. Fedezé kbe kellett vonulnom,
nem volt vá lasztá som. Bemá sztam a szé lvé dő n keresztü l a Cadillacbe.
Osszekuporodtam, é s a mű szerfalra meredtem. Megpró bá ltam

162
leolvasni a fejen á lló szá mokat. A kö vetkező lé pé seken
gondolkodtam. Hogyan tová bb? Atpö rgettem a ré szleteket: egy
csomó mindenre kell igyelnem, é s alternatı́v megoldá sokat is ki kell
talá lnom, ha az A terv befuccsol. Talá n a koncentrá ció miatt sikerü lt
valamennyire megnyugodnom. Ez persze beteg, é ppen egy
halá lesetet pró bá lok eltussolni, é s ez megnyugtat? Bá r lehet, hogy
nem is az agytorna nyugtatott meg, hanem a szagok. A bő rü lé sek
szaga, apa izzadsá ga, anya cigarettá ja é s parfü mje meg Carl há nyá sa.
Akkor oká dta ö ssze a kocsit, amikor az első pá r hajtű kanyar utá n
rosszul lett a vá ros felé menet, ahová a vadiú j já rgá nyunkkal
tartottunk. Mé g a faluba sem é rtü nk le. Anya elnyomta a cigarettá já t,
leengedte az ablakot, é s kivett egy snü sszö stasakot apa ezü stszı́nű
dobozá bó l. Carl aztá n tö bbszö r is kidobta a taccsot, é s mindig olyan
hirtelen tö rt rá a ró ká zhatné k, hogy nem volt ideje magá hoz venni a
há nyó s zacskó já t. Hiá ba hú ztunk le minden ablakot, nem tudtunk
megszabadulni a kibaszott bű ztő l. Carl elfekü dt a há tsó ü lé sen, az
ö lembe hajtotta a fejé t, lehunyta a szemé t, é s ettő l jobban lett. Anya
feltö rö lte a há nyá st, é s mosolyogva há traadott egy kis kekszet, apa
pedig a Love Me Tendert é nekelte lassan, mé ly á té lé ssel. Ez az ú t ú gy
maradt meg az emlé kezetemben, mint a valaha volt legfrankó bb
kiruccaná sunk.

A tö bbi má r gyorsan ment.

Carl lehajı́totta a kö telet, magamra hurkoltam, é s felkiá ltottam neki,
hogy mehet. Felhú zott a sziklafalon. Mintha visszafelé já tszottunk
volna le egy ilmet. Nem igyeltem, mihez é rek hozzá , mé gsem zuhant
le egyetlen kő sem. Ha a hulla felhú zá sakor nem esett volna valami
kis hı́já n rá m, meg mertem volna eskü dni rá , hogy nincs is
omlá sveszé ly.
A Volvo fé nyszó ró i megvilá gı́tottá k a fö ldö n fekvő Olsent. Igazá bó l
nem lá tszott rajta tú l sok sé rü lé s. A mopszerű haja csuromvé r volt, az
egyik keze ö sszezú zó dott, a nyaká n pedig ké kesfekete foltok
lá tszottak. Fogalmam sincs, hogy a kö té l nyomai voltak-e, vagy a friss
hullá kon kialakulhatnak-e egyá ltalá n vé ralá futá sok. De azzal persze

163
tisztá ban voltam, hogy a legamatő rebb boncoló orvos is levenné , hogy
nem akasztá s vagy vı́zbe fulladá s okozta a halá lá t.
Atkutattam a zsebeit, é s az egyikben megtalá ltam a kocsikulcsá t, a
má sikban pedig a csó nakhá zá nak a kulcsait.
– Hozd ide apa vadá szké sé t! – szó lı́tottam fel Carlt.
– Mi?
– A bejá rati ajtó ná l van a puska mellett. Siess!
Futva indult a há z felé , é n pedig kivettem a csomagtartó bó l a
hó lapá tot, ami né lkü l egy hegylakó sehová sem indul. Osszekapartam
a kavicsokat, amiken á tvonszoltuk Olsent, é s lehajı́tottam ő ket a
Katlanba. Hang né lkü l tű ntek el.
– Itt van – zihá lta Carl.
Azé rt a ké sé rt kü ldtem el, aminek a bará zdá i elvezetik a vé rt.
Amivel Dog szenvedé seinek vetettem vé get.
Most is mö gé m á llt, é s elfordı́totta a fejé t, amikor nyeszetelni
kezdtem. Megragadtam Olsen bozontjá t, ugyanú gy, ahogy Dogé t, é s
csontig a homloká ba vá gtam a ké s hegyé t. Majd kö zvetlenü l a fü le é s
a legfelső csigolyá ja felett haladva kö rbevá gtam a fejé t. Apa
megmutatta, hogyan kell ró ká t nyú zni, de most ismeretlen terepen
já rtam. Mé g sosem skalpoltam meg senkit.
– Menj odé bb, nem lá tok tő led!
Carl felé m fordult, felhö rdü lt, é s megkerü lte a kocsit.
Mialatt azon ü gykö dtem, hogy levá lasszam a fejbő rt a koponyá ró l,
Whitney Houston megint arró l kezdett dalolni, hogy mindig, de
té nyleg mindig szeretni fog.
Kibé leltü k szemeteszacskó kkal a Volvó m csomagtartó já t,
lerá ngattuk Olsen lá bá ró l a kı́gyó bő r csizmá t, é s beemeltü k a jobb
sorsra é rdemes hullá t. Aztá n beü ltem Olsen Peugeot-já ba,
megszemlé ltem magam a tü kö rben, é s megigazı́tottam a frizurá mat.
Mé g a sző ke moppal a fejemen sem hasonlı́tottam rá , de amikor a
homlokomra toltam a napszemü vegé t, ú gy vé ltem, á t fogom tudni
verni az embereket, é s nem fognak arra gondolni, hogy nem Olsen
vezeti a sajá t autó já t.

164
 Lassan, de azé rt nem csigatempó ban hajtottam keresztü l a falun.
Nem kellett dudá lnom, vagy má shogyan felhı́vnom magamra a
igyelmet. Já rtak pá ran az utcá n, é s lá ttam, hogy a fejü k
automatikusan a kocsi utá n fordul. Tudtam, hogy tudjá k, hogy a
kö rzeti megbı́zott az, é s elmé lá znak, hová tarthat, aztá n mivel a vı́z
mellett haladtam, a fé lá lomban lé vő agyuk azt fogja sú gni nekik, hogy
tuti a hü tté jé be megy, má r ha tudjá k, hol van.
Amikor odaé rtem Olsen hü tté jé hez, leá llı́tottam az autó t a
csó nakhá z mellett, de a kulcsot a gyú jtá skapcsoló ban hagytam.
Lekapcsoltam a lá mpá t. Nem mintha lakott volna bá rki
lá tó tá volsá gon belü l, de sosem lehet tudni. Ha Olsen egy ismerő se
erre já r, é s é szreveszi a fé nyt, talá n beugrik, hogy vá ltson vele pá r
szó t. Letö rö ltem a kormá nyt, a vá ltó t é s a kilincset. Az ó rá ra
pillantottam. Azt az utası́tá st adtam Carlnak, hogy vigye a Volvó mat a
mű helyhez, á lljon meg elő tte jó l lá tható helyen, nyissa ki a mű helyt a
kulcsaimmal, é s kapcsolja fel a lá mpá t, hogy ú gy tű njö n, dolgozom.
Ne nyú ljon Olsen hullá já hoz. Vá rjon nagyjá bó l hú sz percet, igyelje ki,
nincs-e valaki az utcá n, amikor kikanyarodik a mű hely elő l, é s jö jjö n
utá nam a hü tté hez.
Kinyitottam a csó nakhá zat, é s kihú ztam a csó nakot. A gerince
zö rö gve siklott vé gig a gö rgő kö n, aztá n a tó szinte megkö nnyebbü lt
só hajtá ssal magá ba fogadta. Letö rö lgettem a kı́gyó bő r lá bbelit egy
ronggyal, betettem Olsen kulcscsomó já t a jobb csizmá ba, é s
mindkettő t behajı́tottam a csó nakba, amit aztá n kilö ktem a vı́zre.
Né ztem, amint egyre messzebb ringató zik a nagy ismeretlen
felszı́né n. Bü szkesé ghez hasonló é rzé s tö ltö tt el. A csizmá s hú zá s
zseniá lis, ahogy mondani szoká s. Ha talá lnak egy ü res csó nakot, é s
benne egy pá r csizmá t, amit tö bben lá ttak aznap a csó nak
tulajdonosá nak a lá bá n, a csizmá ban pedig ott a laká skulcs, akkor
minden tiszta. Há t hová má shová mehetett volna, mint a tó feneké re?
Es a csizma má r magá ban bú csú levé lnek szá mı́t. Mintha Olsen
bejelentené , hogy befejezi a fö ldi vá ndorú tjá t. Szinte az alá ı́rá sa is ott
virı́t rajta. Mé g szé pnek is talá ltam volna a helyzetet, ha nem lett
volna annyira abszurd. Hogy bı́rt szakadé kba zuhanni annak az orra

165
elő tt, akivel kapcsolatban nyomozott? Há t ez nehezen hihető .
Igazá bó l nem is tudtam, hogy elhiszem-e. Es mikö zben ilyesmiken
tö prengtem, ú jra tö rté nt valami abszurd. A csó nak visszasodró dott a
partra. Most erő sebben taszı́tottam meg, de hiá ba. Nem sokkal
ké ső bb megint fennakadt a seké ly vı́zben megbú vó kö veken. Nem
é rtettem. Annak alapjá n, amit a taná runk mondott a vı́zszintes
á ramlatokró l, a szé lirá nyró l é s a tó vizé t levezető folyó kró l, pont az
ellenkező jé re szá mı́tottam. Lehet, hogy a tó nak ezen a ré szé n minden
kö rbejá r, á llandó an visszaté r, é s ez ellen semmit sem lehet tenni?
Tuti. Ezek szerint kijjebb kell vinnem, ha azt akarom, hogy olyan
messzire sodró djon, hogy senki se csodá lkozzon Olsen hullá já nak az
eltű né sé n. Bemá sztam a csó nakba, beindı́tottam a motort, hagytam
egy darabig pö fö gni, majd leá llı́tottam, é s má r csak a vı́z sodort.
Letö rö lgettem a gá zkart, de azonkı́vü l semmit sem. Ha ú gy dö ntenek,
hogy megvizsgá ljá k a csó nakot, gyanú s lenne, ha nem talá lná nak
tő lem ujjlenyomatot, elvé gre nem sokkal korá bban együ tt pecá ztam
Olsennel. A szá razfö ld felé ké mleltem. Ké tszá z mé ter. Menni fog.
Elő szö r bele akartam má szni a vı́zbe, de aztá n rá jö ttem, hogy ezzel
lefé kezné m a csó nakot, ezé rt felá lltam az egyik padra, é s
elrugaszkodtam. A hideg vı́z á ltal kivá ltott sokk furcsa mó don
felszabadı́tó an hatott rá m, mintha a tú lhevü lt agyam hirtelen lehű lt
volna. Uszni kezdtem. A ruhá m a vá rtná l jobban akadá lyozott.
Lelassı́totta a mozdulataimat. A taná runk fü ggő leges á ramlatai
jutottak eszembe. Szinte é reztem, hogy hú znak lefelé , é s
megpró bá ltam arra koncentrá lni, hogy ő sz van, nem tavasz, amikor
ezek az á ramlatok kü lö nö sen erő sek. Hosszú , esetlen karcsapá sokkal
igyekeztem miné l hamarabb a partra jutni, ahol persze semmilyen
tá jé kozó dá si pontot nem lá ttam. Mé gis é gve kellett volna hagynom a
kocsi lá mpá já t. Eszembe jutott, hogy az ember lá ba erő sebb a
karjá ná l, é s vad rugdaló zá sba kezdtem.
Ekkor – hirtelen é s minden elő zetes igyelmezteté s né lkü l –
beleakadt valamibe a kezem.
Elmerü ltem, é s vizet nyeltem. A felszı́nre kü zdö ttem magam, é s
csapdosni kezdtem, hogy megszabaduljak a tá madó mtó l. Nem az

166
á ramlat ejtett csapdá ba, hanem valami má s. Nem akarta elereszteni a
kezemet, é reztem a fogait – vagy legalá bbis a szá já t – a csukló mon.
Megint elmerü ltem, de most legalá bb nem kerü lt vı́z a gyomromba.
Osszeszorı́tottam az ujjaimat, hogy miné l keskenyebb legyen a
kezem, é s megrá ntottam. Kiszabadultam. Zihá lva szedtem a levegő t,
amikor a vı́z fö lé kerü lt a fejem. Ugy egy mé terre valami vilá gosat
pillantottam meg a sö té tben. Lebegett. Parafa. Egy kibaszott
halá szhá ló ba ú sztam bele.
Sikerü lt megnyugodnom. Amikor a fő ú ton elhajtott egy autó , a
re lektora megvilá gı́totta Olsen csó nakhá zá t. A fü rdő zé sem há tralé vő
ré sze má r nem tartogatott izgalmakat, ahogy mondani szoká s.
Legalá bbis attó l eltekintve, hogy amikor megpró bá ltam partra
vergő dni, rá jö ttem, hogy nem Olsen csó nakhá zá ná l vagyok, hanem
inká bb a halá szhá ló tulajdonosá é ná l. Nem csó naká ztam ki tú l
messzire, de ez is mutatja, milyen kö nnyű elté rni az irá nytó l.
Cuppogó lé ptekkel kicaplattam a ritká san nö vő fá k kö zö tt az ú tig,
majd onnan vissza Olsen hü tté jé hez.
Egy fa mö gö tt hú zó dtam meg, amı́g Carl vé gre felbukkant a
Volvó val.
– Te vizes vagy? – hitetlenkedett, mintha enné l kü lö nö sebbet nem
tapasztalt volna az este folyamá n.
A mű helyben van szá raz meló s cuccom, akartam vá laszolni, de
annyira vacogtak a fogaim, hogy csak hö rö gni tudtam, mint egy
keletné met Wartburg 353 ké tü temű motorja.
– Menjü nk!
Tizenö t perccel ké ső bb má r megszá rı́tkoztam, é s ké t overallt is
felvettem, de mé g mindig remegtem. Betolattunk a mű helybe,
becsuktuk az ajtó t, é s kiszedtü k a hullá t a csomagtartó bó l. Szé tvetett
vé gtagokkal fektettü k a padló ra. Kutató an mé regettem. Ugy tű nt,
mintha elveszı́tett volna valamit, ami mé g megvolt, amikor pecá zni
mentü nk. Talá n a mopszerű hajá t. Vagy a csizmá já t. Vagy valami
má st? Nem mintha hinné k a lé lekben, de hiá nyzott valami, ami
Olsent Olsenné tette.

167
 Kihajtottam a Volvó val, é s jó l lá tható helyen á llı́tottam le a mű hely
elő tt. Gyakorlatias feladat vá rt rá nk. Iparosmunka. Nem kellett hozzá
sem má zli, sem ihlet, csak megfelelő szerszá mok. Es ha valami bő ven
a rendelkezé sü nkre á llt, az a szerszá m volt. Nem fogom ré szletezni,
mit mire haszná ltunk, csak annyit mondok, hogy elő szö r levettü k az
ö vé t, utá na levá gtuk az ö sszes ruhá já t é s aztá n a vé gtagjait. Vagyis é n
csiná ltam egyedü l, mert Carl most is rosszul lett. A zsebeit
kipakoltam, é s a fé met – az apró t é s a Zippo ö ngyú jtó t – az ö ve mellé
tettem. Majd alkalomadtá n a tó ba hajı́tom ő ket. Ezutá n Olsen
feldarabolt testé t é s a skalpjá t Bernard traktorá nak rakodó kanalá ba
pakoltam. Telente ezzel szokta eltakarı́tani a havat. Amikor vé geztem,
elő vettem hat fé mdoboz Fritz tisztı́tó t.
– Ez mi? – ké rdezte Carl.
– Ezzel szoktuk a mosó t takarı́tani – feleltem. – Mindent eltá volı́t.
Dı́zelt, ká trá nyt, mé g a meszet is. Es haszná lat elő tt mé g fel is
hı́gı́tjuk. Ot liter vizet adunk egy decihez. Szó val ha nem hı́gı́tod fel,
akkor té nyleg mindent el lehet inté zni vele.
– Biztos vagy benne?
– Bernard az. Szó szerint azt mondta, hogy ha az ujjamra frö ccsen,
é s nem mosom le, bú csú t inthetek neki.
Remé ltem, hogy ezzel kicsit feldobom a hangulatot, de Carl mé g
csak el sem mosolyodott. Mintha az egé sz az é n hibá m lenne.
Hagytam is a gondolatot a francba, mert tudtam, ha tová bb
gombolyı́tom, oda jutok, hogy való ban az é n hibá m. Nekem
kö szö nhetjü k ezt a slamasztiká t.
– Na mindegy – vontam vá llat. – Felteszem, nem vé letlenü l nem
mű anyag dobozokban á ruljá k.
Rongyokat kö tö ttü nk a szá nkra é s az orrunkra, letekertü k a
dobozok tetejé t, é s a rakodó kaná lba ö ntö ttü k a tartalmukat. A
szü rké sfehé r folyadé k ellepte Olsen feldarabolt testé t.
Aztá n vá rtunk.
Semmi sem tö rté nt.
– Ne kapcsoljuk le a lá mpá t? – vetette fel Carl a szá ja elé erő sı́tett
rongy miatt tompá n csengő hangon. – A vé gé n mé g beugrik valaki

168
egy kis dumcsira.
– Felesleges – vá laszoltam. – Lá tjá k, hogy az é n kocsim á ll kint,
nem Bernardé . Es velem nem igazá n…
– Igazad van – szakı́tott fé lbe, hogy ne kelljen befejeznem a
mondatot. Velem nem igazán akar fecserészni senki.
Eltelt mé g pá r perc. Ugy pró bá ltam helyezkedni, hogy az overall
miné l kevé sbé dö rgö lje a nemesebb testré szeimet, ahogy mondani
szoká s. Nem tudom, mire szá mı́tottam, mi fog vé gbemenni a
rakodó kaná lban, de mindegy is, mert semmi sem tö rté nt. A Fritz nem
vá ltotta be a hozzá fű zö tt remé nyeket.
– Ne á ssuk el inká bb? – ké rdezte Carl kö hö gve.
Megrá ztam a fejem.
– Tú l sok itt a kutya, a borz é s a ró ka. Kiá sná k.
Es té nyleg. A temető ben a ró ká k teljesen szé ttú rtá k a Bonaker
csalá d sı́rjá t.
– Roy?
– Hm?
– Ha Olsen é lt volna, amikor leé rté l hozzá …
Tudtam, hogy ezt elő bb-utó bb meg fogja ké rdezni, é s azt kı́vá ntam,
bá rcsak ne szó lalt volna meg.
– …mihez kezdté l volna?
– Attó l fü gg – feleltem, é s megpró bá ltam ellená llni a kı́sé rté snek,
hogy megvakarjam a golyó imat, mert rá jö ttem, hogy Bernard
overalljá t vettem fel alulra.
– Azt csiná ltad volna, mint Doggal? – ü tö tte a vasat Carl.
Elgondolkoztam.
– Ha é letben maradt volna, akkor legalá bb tanú sı́thatta volna, hogy
baleset tö rté nt – jelentettem ki.
Carl bó lintott, majd á thelyezte a testsú lyá t az egyik lá bá ró l a
má sikra.
– De amikor azt mondtam, hogy leesett, akkor nem egé szen…
– Pszt! – szakı́tottam fé lbe.
A rakodó kaná lbó l halk sistergé s hallatszott, mint amikor a
tü kö rtojá s sü l. Odakaptuk a fejü nket. A szü rké sfehé r szı́n kezdett

169
kifehé redni, má r nem lehetett lá tni a testré szeket, é s bugyboré kok
pukkadtak ki a folyadé k felszı́nen.
– Na vé gre! – ö rvendeztem. – Fritz akció ba lendü lt.

– Es aztá n mi tö rté nt? – ké rdezte Shannon. – Az egé sz test

feloldó dott?
– Bizony – feleltem.
– De nem aznap é jjel – tette hozzá Carl. – Né há ny csontja
megmaradt.
– Es mit csiná ltatok?
Beszı́vtam a levegő t. A hold a hegyek felett ragyogott, é s lené zett
rá nk, ahogy a Cadillac motorhá ztetejé n ü ltü nk Shannon ké t oldalá n.
Dé lkelet felő l meleg szellő fú jdogá lt, ami nem gyakran esett meg. Fő n.
Azt ké pzeltem, Thaifö ldrő l é s a vele szomszé dos orszá gokbó l é rkezik,
ahol mé g sosem já rtam, é s nem is fogok soha az é letben.
– Majdnem napkelté ig vá rtunk – vá laszoltam. – Aztá n bementü nk
a traktorral a mosó ba, é s kiü rı́tettü k a rakodó kanalat. Amikor
é szrevettü k, hogy a padló rá csá n fennakadt pá r csont é s né há ny
hú sdarab, visszapakoltunk mindent a kaná lba, é s megint megkü ldtü k
egy kis Fritzcel. Aztá n kiá lltunk a traktorral a mű hely mö gé , é s a
magasba emeltü k a kanalat. – A szavaimat felemelt ké zzel
illusztrá ltam. – Hogy senki se lá ssa, mi van benne. Ké t nappal ké ső bb
a maradé kot is kiö ntö ttem.
– Es Bernard? Nem tett fel ké rdé seket?
Vá llat vontam.
– Nem é rtette, mié rt á lltam odé bb a traktorral, de azt kamuztam,
hogy há rom hü ttetulaj is jelezte, hogy gond van a kocsijá val, ezé rt
kelleni fog a hely. Azt persze kicsit furcsá llotta, hogy vé gü l egyikü k
sem jö tt, de há t elő fordul az ilyesmi. Inká bb azon hö kkent meg, hogy
nem lettem ké sz Willumsen Toyotá já val.
– Meghö kkent? – ı́zlelgette a szó t Shannon.
– Meglepő dö tt – magyará zta Carl. – De amú gy mindenki Olsen
ö ngyilkossá gá val volt elfoglalva. Megtalá ltá k a csó nakjá t a

170
csizmá já val, é s á tkutattá k a tavat a holtteste utá n. De ezt má r
mesé ltem.
– Nem ennyire ré szletesen.
– Roy jobban emlé kszik ná lam.
– Es aztá n? – faggató zott tová bb Shannon. – Elvé gre ti lá ttá tok
utoljá ra é letben. Nem hallgattak ki benneteket?
– Dehogynem – feleltem. – Atjö tt a szomszé dos telepü lé s kö rzeti
megbı́zottja, é s elbeszé lgetett velü nk. Elmondtuk neki az igazsá got:
Olsen arró l é rdeklő dö tt, hogy é rezzü k magunkat ennyi idő vel a
baleset utá n. Hozzá tettem, hogy olyan ember volt, aki tö rő dik
má sokkal. Illetve jelen idő ben beszé ltem ró la, mintha ú gy
gondolná m, hogy mé g é letben van, bá r mindenki biztosra vette, hogy
a tó ba ö lte magá t. Jelentkezett egy tanú , akinek a kö zelben van a
hü tté je, é s azt vallotta, hallotta Olsen kocsijá t sö té tedé s utá n, aztá n a
csó nakja motorjá t é s nem sokkal ké ső bb talá n egy csobbaná st is. De
nem volt teljesen biztos a dolgá ban, é s aztá n a keresé s sem hozott
eredmé nyt.
– Es nem hö kkentek meg azon, hogy nem lett meg a holttest?
Megrá ztam a fejem.
– Sokan azt hiszik, hogy a vı́zihullá k elő bb-utó bb elő kerü lnek. A
felszı́nre emelkednek, partra sodró dnak, vagy valaki megtalá lja ő ket,
de ez inká bb a kivé tel, mint a szabá ly. Altalá ban ö rö kre eltű nnek.
– Akkor mit tudhat a ia, amirő l nem tudjuk, hogy tudja? – fordult
Shannon elő szö r felé m, aztá n Carl felé .
– Való szı́nű leg semmit – felelte Carl. – Nincsenek elvarratlan
szá lak. Vagy ha hagytunk is, elinté zte ő ket az eső , a fagy é s az idő .
Szerintem csak olyan, mint az apja. Nem tudja elengedni a
megoldatlan ü gyeket. Az ö reg Olsen a szü leink balesete utá n
szimatolt, Kurt pedig az apja utá n, aki egyszer csak szó né lkü l eltű nt.
Vá laszokat keres a ké rdé seire, de semmit sem fog talá lni. Te mit
mondasz, Roy?
– Nem is tudom. Eddig nem bolygatta az apja ü gyé t. Mi vá lthatta ki
ezt a hirtelen lelkesedé st?

171
 – Talá n hogy hazajö ttem – vetette fel Carl. – En lá ttam utoljá ra
é letben az apjá t. A volt osztá lytá rsa, az az opgardi senki, akinek a
kanadai sikerei bekerü ltek a helyi ú jsá gba, é s aki most a falu
megmentő jé nek a szerepé ben akar tetszelegni. Kurt vadá sznak
ké pzeli magá t, é s engem akar kilő ni. De nincs munı́ció ja, csak arra a
rossz é rzé sé re tá maszkodik, hogy valami bű zlik a tö rté net kö rü l: az
apja idejö tt beszé lni velem, é s rö gtö n utá na eltű nt. Es most, hogy
megint itthon vagyok, beindultak a kerekek az agyá ban. Sok é v telt el
azó ta, má r tá volabbró l szemlé li a tö rté nteket, é s higgadtabban tud
gondolkozni. Es talá lgatni kezdett. Ha az apja nem a tó ban vé gezte,
akkor hol lehet? Es arra jutott, hogy tuti a Katlanban.
– Lehet – feleltem. – De tud valamit. Nem vé letlenü l akar annyira
kö rü lné zni ott lent. Es keresztü l is fogja vinni az akaratá t.
– Nem azt mondtad, hogy Erik az omlá sveszé ly miatt nem
javasolja a leereszkedé st? – ké rdezte Carl.
– De, de amikor rá ké rdeztem, Olsen tú l magabiztosan vá laszolta,
hogy majd meglá tjuk. Szerintem ki fog talá lni valamit, hogy
lemehessenek. De fontosabb lenne rá jö nni, mi a francot keres.
– A tö ké letes rejtekhelyet – jelentette ki Shannon lehunyt
szemmel. Ugy fordı́totta az arcá t a hold felé , mintha napozna. – Azt
hiszi, hogy a roncs csomagtartó já ba tettü k a hullá t.
Rá meredtem. A holdfé ny megvá ltoztatta az arcá t, é s alig tudtam
levenni ró la a szemem. Igy é rzett Erik Nerell is, amikor ú gy bá multa a
buliban? Nem, dehogy. Erik csak egy nő t lá tott, akit szı́vesen
meghú zott volna, é n meg… Mit is lá ttam? Ilyen madá rral mé g nem
talá lkoztam itt a hegyekben. Shannon Alleyne Opgard é nekesmadá r
volt. Az é nekesmadarak nem nő nek tú l nagyra, gyakran a kolibriné l is
kisebbek, é s gyorsan megtanuljá k utá nozni má s fajok hangjá t.
Kö nnyen alkalmazkodnak, bizonyos fajaik má s szı́nű tollakat
nö vesztenek, hogy jobban beleolvadjanak a kö rnyezetü kbe, amikor
kö zeledik a veszé lyes té l. Shannon teljesen termé szetesen vette á t a
beszé dmó dunkat, pé ldá ul amikor a meghökken igé t haszná lta, é s
egyé rtelmű en kö zö ssé get vá llalt velü nk, amikor tö bbes szá m első
szemé lyben mondta, hogy a roncs csomagtartó já ba tettük a hullá t.

172
Ugy alkalmazkodott az ú j helyzeté hez, hogy nem adott fel magá bó l
semmit. Amikor megké rdeztem, hogy egy csalá d vagyunk-e, habozá s
né lkü l vá laszolt. Es komolyan gondolta.
– Igy van! – kiá ltott fel Carl. Ujabban gyakran haszná lta ezt a
kifejezé st. Gondolom, kü lfö ldö n tetszett meg neki. – Menjenek csak
le, é s akkor majd rá jö n, hogy té vedett, nekü nk meg vé gre nyugtunk
lesz! Pé nzt kell szereznü nk a projektü nkre, é s az egé sz falu
tá mogatá sá ra szü ksé gü nk van, szó val nagyon rosszul venné ki magá t,
ha kitudó dna, mivel gyanú sı́t minket.
Hü mmö gve megvakartam az arcomat. Nem mintha viszketett
volna, de ez né ha eszembe juttatott olyasmit, amire addig nem
gondoltam, é s most nagyon ú gy é reztem, hogy valami elkerü li a
igyelmemet.
– Azé rt jobban ö rü lné k, ha belelá tná nk a lapjaiba.
– Beszé lj vele! – vetette fel Carl.
Megrá ztam a fejem.
– Amikor itt já rt Nerell-lel é s a dró nos ickó val, azt kamuzta, hogy
apá é k balesete é rdekli, nem az apja eltű né se, szó val semmit sem
fogok tudni kihú zni belő le.
Né má n ü ltü nk. A motorhá ztető má r ré gen kihű lt alattunk.
– De lehet, hogy ez az Erik belelá t a lapjaiba – szó lalt meg
Shannon. – Es talá n szó ra tudjuk bı́rni.
Mindketten rá meredtü nk. A szeme mé g mindig csukva volt.
– Hogyan? – ké rdeztem.
– Ugy, hogy elmagyará zzuk neki, jobban teszi, ha beszé l.
– Aha…
Felé m fordult, kinyitotta a szemé t, é s elmosolyodott. A nedves
fogai csillogtak a holdfé nyben. Fogalmam sem volt, mire cé loz, de
megé rtettem, hogy az apá mhoz hasonló an ő is a szerint a termé szeti
tö rvé ny szerint é l, hogy a csalá d az első . Fontosabb anná l, mint hogy
mi helyes é s mi helytelen. Minden má s csak utá na kö vetkezik. Es
mindig ö ssze kell fognunk.

173
 Tizenhatodik fejezet

Má snapra megfordult a szé lirá ny.

Amikor felkeltem, é s lebaktattam a konyhá ba, Shannont a ká lyha
mellett talá ltam. Karba tett ké zzel, az egyik ré gi gyapjú puló verembe
burkoló zva didergett. Termé szetesen nevetsé gesen nagy volt rá , é s
arra gondoltam, hogy elfogytak a csinos garbó i.
– Jó reggelt! – ü dvö zö lt. Az ajka sá padtan fé nylett.
– Korá n kelté l. Hogy megy a rajzolá s? – biccentettem a
konyhaasztalt beborı́tó papı́rokra.
– Kö zepesen – felelte. Odalé pett, é s ö sszeszedte a lapokat, mielő tt
rá juk pillanthattam volna. – De jobb kö zepes minő sé gű munká t
vé gezni, mint á lmatlanul forgoló dni. – A papı́rokat egy mappá ba
tette, é s visszaá llt a ká lyha mellé . – Figyelj má r! Ez normá lis?
– Mi?
– Szeptemberben.
– A hő mé rsé klet? Igen.
– De tegnap…
– Az is normá lis volt. – Kiné ztem az ablakon. – Ugy é rtem,
normá lis, hogy ilyen gyorsan vá ltozik az idő . A hegy miatt.
Bó lintott. Nyilvá n megszokta, hogy a hegy szinte mindenre
magyará zat. Eszrevettem, hogy a ká vé fő ző a fő ző lap szé lé n á ll.
– Friss é s meleg – kö zö lte.
Tö ltö ttem magamnak, é s ké rdő tekintetet vetettem rá , de a fejé t
rá zta.
– Gondolkoztam Eriken – folytatta a tegnapi gondolatmeneté t. – A
bará tnő je terhes, igaz?
– Igaz – feleltem, é s belekortyoltam a ká vé mba. Finom volt. Illetve
nem tudom, hogy objektı́ve inom volt-e, de Shannon pont ú gy

174
ké szı́tette el, ahogy szeretem. Hacsak nem egyformá n isszuk,
ki igyelte a ká vé zá si szoká saimat. – De szerintem most nem kell
pará znunk.
– Mert?
– Ugy né z ki, esni fog a hó .
– Hó ? – meredt rá m hitetlenkedve. – Most?
– Ha má zlink van.
Lassan bó lintott. Gyorsan kapcsolt, nem kellett semmit a szá já ba
rá gni. Ha leesik a hó , Olsen lemondhat a leereszkedé srő l é s a
szimatolá sró l.
– De bá rmikor elolvadhat – ellenkezett. – Az idő nagyon gyorsan
vá ltozik… – mosolygott rá m huncutul. – …itt a hegyen.
Halkan felnevettem.
– Azt hittem, Torontó ban is hidegek a telek.
– Jó l hitted. De a há zunkban nem lehetett é rezni, csak ha kiment az
ember.
– Majd javul a helyzet – pró bá ltam vigasztalni. – Az ilyen napok a
legrosszabbak, amikor é szaki szé l fú j, é s megjö n a hó né lkü li szá raz
fagy. Ha leesik a hó , felmegy kicsit a hő mé rsé klet. Es amikor
elkezdü nk fű teni, mindig beletelik pá r napba, amı́g felmelegszik a
há z.
– Es addig? – ké rdezte, é s csak most tű nt fel, mennyire reszket. –
Addig ennyire fogunk fá zni?
Elmosolyodtam, é s letettem a ká vé scsé szé met a pultra.
– Segı́thetek felmelegedni – indultam felé .
Osszeakadt a pillantá sunk. Osszerezzent, é s szorosabbra fonta a
karjá t a kis melle alatt. A fehé r arca kipirult, mintha lá ngnyelvek
nyaldostá k volna. Lehajoltam, é s kinyitottam a ká lyha ajtajá t. Nem
té vedtem. A tű z má r majdnem elaludt, mert tú l sok tú l nagy farö nkö t
dobott rá . Puszta ké zzel kivettem a legnagyobbat, é s a padló ra
ejtettem, hadd fü stö lö gjö n magá ban. Rá fú jtam pá rszor a tű zre a
fú jtató val. Amikor visszacsuktam a ká lyha ajtajá t, vidá man lobogtak a
lá ngok.

175
 Amikor felegyenesedtem, Carl lé pett be a konyhá ba. Hanyagul
ö ltö zö tt fel, a haja torzonborzan meredezett. A kezé ben tartotta a
telefonjá t, é s szé lesen mosolygott.
– Megvan az ö nkormá nyzati kö zgyű lé s napirendje. Mi vagyunk az
első pont.

A kú ton megké rtem Markust, hogy szedje elő a kö nnyű hó lapá tokat, a
jé gkaparó kat é s a fagyá lló hű tő folyadé kokat, amiket pá r hé ttel azelő tt
rendeltem.
Kinyitottam a helyi ú jsá got, ami a cı́mlapot a kö vetkező é vi
ö nkormá nyzati vá lasztá soknak szentelte, de azé rt az Artunben
megtartott befektető i talá lkozó t is megemlı́tette. Belü l egy egé sz
oldal foglalkozott velü nk. A rö vid szö veget ké t nagy ké p egé szı́tette
ki. Az egyik a zsú folt termet á brá zolta, a má sik pedig Carlt, amint
mosolyogva á tkarolja Jo Aas vá llá t. A volt polgá rmester kicsit
meglepett arcot vá gott, mintha valamilyen trü kkel vetté k volna rá a
fotó zá sra. Dan Krane ı́rá sá bó l nehé z lett volna megı́té lni, pozitı́van
vagy negatı́van á ll-e a projekthez. Vagyis szá momra azé rt kiderü lt,
hogy a legszı́vesebben darabokra cincá lná az egé szet, mert idé zett
egy né vtelen forrá st, aki szerint a falusiak ké tsé gbeesetten
remé nykednek abban, hogy a „spá nik hotel” megmenti a
lakó helyü ket, ezé rt tá mogatjá k. Ugy tippeltem, hogy ez a
szó já té kokat kedvelő né vtelen forrá s maga Dan Krane. De persze
nincs kö nnyű helyzetben. Ha tú l pozitı́v, akkor ú gy tű nhet, az apó sá t
tá mogatja, ha viszont tú l negatı́v, akkor azzal vá dolhatjá k, hogy a neje
exé t pró bá lja lejá ratni. Felteszem, hogy az ilyen kis helyen dolgozó
ú jsá gı́ró k vé kony kö té len tá ncolnak.
Kilenckor szitá lni kezdett valami az é gbő l, é s lá ttam, hogy a
Kecskekaptató ban má r havazik.
Tizenegykor lent a faluban is hó hullott.
Dé lben belejtett az ajtó n az é rté kesı́té si vezető .
– Szoká s szerint mindenre fel vagy ké szü lve – mosolygott rá m,
miutá n kiszolgá ltam egy vevő t, aki lapá té rt jö tt be.
– Norvé giá ban lakunk – feleltem.

176
 – Van egy ajá nlatunk – kö zö lte.
Arra szá mı́tottam, hogy megint egy é rté kesı́té si kampá nyt pró bá l
rá nk tukmá lni. De nem akarok rosszmá jú lenni, tı́zbő l nyolcszor
bejö n, amit kitalá lnak, szó val é rtik a dolgukat. Viszont né ha
katasztrofá lis ö tleteik vannak, pé ldá ul amikor az egé sz orszá gban
napernyő t é s rö plabdá t tartalmazó csomagokat terı́tettek, vagy azzal
jö ttek, hogy dobjuk fel az é telkı́ná latunkat spanyolos ı́zesı́té sű hot
doggal, é s adjunk hozzá Pepsi Maxot. Hiá ba, nem ismerik a helyi
vá sá rlá si szoká sokat é s igé nyeket.
– Fel fog hı́vni az egyik fő nö k – folytatta.
– Igen?
– Van egy kis gubanc az egyik nagyobb kú ttal lent dé len,
Sørlandetben. Remek helyen fekszik, é s nagyon jó l felszerelt. De
valami nem stimmel. A kú tvezető nem kö veti az irá nyelveket, nem
adja le idő ben a jelenté seit, az alkalmazottak rettentő
motivá latlanok… Szó val é rted. Olyasvalakit kellene odatenni, aki
ké zben tudja tartani a dolgokat. Ez persze nem az é n asztalom, csak
beugrottam, hogy szó ljak, mert é n vetettem fel, hogy te pont
megfelelné l a pozı́ció ra. – Ugy tá rta szé t a karjá t, mintha azt akarná
jelezni, hogy az egé sz semmisé g, amibő l rá jö ttem, hogy hatalmas
kö szö netet vá r.
– Kö szö nö m – feleltem há t.
Rendü letlenü l mosolygott. Ugy tű nt, azt vá rja, hogy beavassam,
milyen vá laszt fogok adni.
– Ez hirtelen jö tt. Meghallgatom, mit ajá nlanak, aztá n
gondolkozom rajta kicsit.
– Kicsit? – nevetett fel. – Szerintem komolyan el kellene
gondolkoznod rajta. Ez nemcsak magasabb bé rt jelentene, hanem azt
is, hogy a nagyhalaknak is megmutathatod, mit tudsz, Roy.
Ha ezzel pró bá lt rá venni, hogy elfogadjam az á llá st, akkor rossz
kö ltő i ké pet vá lasztott, ahogy mondani szoká s. De há t honnan
tudhatta volna, hogy semekkora halaknak nem ó hajtom megmutatni,
mit tudok? Ha az é n utam egyengeté sé vel akar belé pő t vá ltani az
ö rö kké való sá gba, akkor mellé fogott.

177
 – Rendben, komolyan el fogok gondolkozni – ı́gé rtem. – Jó l jö nne
amú gy egy sajtburgeres kampá ny. Van valami ö tletetek?

Egykor megé rkezett Julie.

Egyedü l voltunk. Egyenesen hozzá m lé pett, é s arcon csó kolt.
Alaposan megtervezte az akció t, a puha ajká t tú l soká ig tartotta a
bő rö mö n. Nem tudom, milyen parfü mmel fú jta be magá t, de
megszaladt kicsit a keze.
– Hé ! – Megkö szö rü ltem a torkomat, amikor elengedett, é s
felné zett rá m.
– Muszá j volt lecsekkolnom az ú j rú zsomat – felelte, é s letö rö lte az
arcomat. – Meló utá n Alexszel randizom.
– A fordos Alexszel? Es arra voltá l kı́vá ncsi, milyen nyomot hagy a
rú zsod a ké pé n?
– Nem. Azt akartam kipró bá lni, hogy csö kkenti-e az ajkam
é rzé kenysé gé t. Tudod, mint ná latok az ó vszer.
Erre nem vá laszoltam, mert eszem á gá ban sem volt ilyen
beszé lgeté sben ré szt venni.
– Alex igazá bó l nagyon cuki – hajtotta fé lre Julie a fejé t. A szemé t le
nem vette volna ró lam. – Talá n nem csak csó koló zni fogunk.
– Szerencsé s ickó – jelentettem ki, é s felvettem a kabá tomat. –
Elleszel egyedü l?
– Egyedü l? – ismé telte meg csaló dott arckifejezé ssel. – Azt hittem,
hogy…
– Legfeljebb egy ó ra mú lva itt vagyok, oké ?
A csaló dottsá g helyé t má s vette á t az arcá n. A homloká t rá ncolta.
– Az ü zletek zá rva vannak. Randid van?
– Hı́vj, ha van valami! – feleltem mosolyogva.
Athajtottam a falun, majd a tó partvonalá t kö vettem. A hó itt lent
azonnal elolvadt, mihelyt fö ldet é rt, de a hegyen megmaradt. Az
ó rá mra pillantottam. Annak a való szı́nű sé ge, hogy egy munkané lkü li
bá dogos egyedü l tartó zkodik otthon egy munkanapon kora dé lutá n,
viszonylag nagynak tű nt. Felsó hajtottam. Rosszul aludtam az é jjel.
Almatlanul forgoló dtam az á gyban, é s a fü lemet hegyeztem. A

178
szobá jukbó l egyetlen pisszené s sem hallatszott, ami szinte rosszabb
volt, mint a hangos mű sor. Egyre feszü ltebben fü leltem.
A bá dogos fehé r há zá t vagy ké tszá z mé ter megmű velt fö ld
vá lasztotta el a legkö zelebbi szomszé djá tó l.
Becsengettem, é s pá r má sodperccel ké ső bb má r ajtó t is nyitott.
Gondolom, hallotta é s lá tta is a kocsimat. A ritká s hajá t felborzolta a
huzat. Ké rdő pillantá st vetett rá m.
– Bemehetek? – szó laltam meg.
Habozott, de semmilyen kifogá s nem jutott eszé be, ezé rt oldalra
lé pett, hogy beengedjen.
– Nem kell levenni a cipő t – morogta.
A konyhá ban ü ltü nk le egymá ssal szemben. A falon bekeretezett
hı́mzé sek ló gtak, rajtuk bibliai idé zetek, mellettü k kereszt. Moe lá tta,
hogy a szemem megakad a gő zö lgő ká vé fő ző n.
– Egy kis ká vé t?
– Nem, kö szö nö m.
– Ha az ö csé d szá llodá já hoz keresel befektető ket, akkor
megkı́mé lhetted volna magad a fá radozá stó l – hú zta zavart mosolyra
a szá já t. – Nem á llok tú l jó l anyagilag.
– A lá nyod miatt jö ttem.
– Való ban?
Az ablakpá rká nyon fekvő kalapá csra pillantottam.
– Tizenhat é ves, é s az Artun Gimná ziumba já r, igaz?
– Igaz.
A kalapá csot felirat dı́szı́tette: Az év bádogosa, 2017.
– Azt akarom, hogy kö ltö zzö n Notoddenbe, é s ott já rjon iskolá ba –
kö zö ltem Moe-val.
– Es mié rt? – bá mult rá m elké pedve.
– Ott olyan tá rgyakat tanulhat, amik jobban felké szı́tik a jö vő
munkaerő piaci kihı́vá saira.
– Ezzel meg mit akarsz mondani, Opgard?
– Csak azt, hogy ha megké rdezi, mié rt kü ldö d oda, akkor ezt kell
vá laszolnod.
– Notoddenbe? De há t az ké t ó ra innen kocsival.

179
 – Bizony. Es kö nnyű albé rletet talá lni.
Megpró bá lt semleges arcot vá gni, de azt hiszem, kezdett
derengeni neki, mire megy ki a já té k.
– Igazá n kedves, hogy ennyire a szı́veden viseled Natalie sorsá t,
Opgard, de az Artun tö ké letesen megfelel neki. Má r má sodikos.
Notodden nagyvá ros, é s a nagyvá rosokban sok veszé ly les az
emberre.
Megkö szö rü ltem a torkomat.
– Ugy vé lem, hogy Notodden a legjobb dö nté s mindenkinek.
– Mindenkinek?
Mé lyen beszı́vtam a levegő t.
– A lá nyod ú gy fekhet le é jszaka, hogy nem kell attó l tartania, hogy
az apja beugrik hozzá , é s megdugja. Te pedig ú gy fekhetsz le, hogy
nem szé gyenı́ted meg a lá nyodat, a csalá dodat é s sajá t magadat, é s
egyszer talá n majd ú gy tudtok tenni, mintha ez az egé sz meg sem
tö rté nt volna.
Moe szeme kidü lledt az elvö rö sö dő arcá bó l.
– Mi a francró l beszé lsz, Opgard? Be vagy rú gva?
– A szé gyenrő l beszé lek – feleltem. – A csalá dod szé gyené rő l.
Mindenki tudja, é s senki sem tesz semmit, é s ezé rt mindenki
hibá snak é rzi magá t, é s ú gy gondolja, hogy minden elveszett, szó val
má r nincs mit veszı́teni, ha annyiban hagyjá k. Mert ha minden
elveszett, akkor má r csak egyvalami maradt. A csalá d. A csalá dtagok
akkor is ott vannak egymá snak.
– Te beteg vagy, baszd meg! – Moe felemelte a hangjá t, a szavai
mé gis erő tlenü l, fá radtan koppantak. Felá llt. – Az lesz a legjobb, ha
elhú zol.
Nem kö vettem a pé ldá já t.
– Bemehetek a lá nyod szobá já ba, lehú zhatom a lepedő jé t, é s
á tadhatom Kurt Olsennek, hogy megné zesse, vannak-e rajta
ondó nyomok, é s hogy a tié id-e. Nem tudná l megá llı́tani. De nem
hiszem, hogy segı́tene, mert a lá nyod ú gysem tanú skodna ellened.
Meg akarná vé deni az apjá t, bá rmit tett is vele. Ezé rt csak ú gy tudunk

180
vé get vetni ennek az egé sznek… – Elhallgattam, é s mé lyen Moe
szemé be né ztem. – Mert vé get akarunk vetni neki, igaz?
Nem vá laszolt. Osszegö rnyedve á llt, a tekinteté bő l minden é let
eltű nt.
– Ha Natalie nem kö ltö zik Notoddenbe, meg kell hogy ö ljelek.
Kö ltö zzö n el, é s tö ltse ott a hé tvé gé ket is! Eszedbe ne jusson
felkeresni! Az é desanyja meglá togathatja, de te nem. Egyetlenegyszer
sem. Ha kará csonyra hazajö n, hı́vd á t a szü leidet vagy az
anyó sodé kat, hogy tö ltsé k veletek az ü nnepeket! –Vé gighú ztam a
kezemet a kocká s asztalterı́tő gyű rő dé sé n. – Ké rdé s?
Egy lé gy repü lt neki az ablakü vegnek ú jra é s ú jra.
– Es hogyan akarsz megö lni?
– Arra gondoltam, hogy agyonü tlek. Ez olyan… – Hatá sszü netet
tartottam. – …bibliai bü nteté s, nem?
– Há t ü tni mindig is tudtá l.
– Szó val?
– Lá tod ezt az idé zetet, Opgard? – intett az egyik hı́mzé s felé .
Nehezen tudtam kibetű zni a cirkalmas feliratot. „Az Ur az é n
pá sztorom; nem szű kö lkö dö m.”
Szinte lá gy csattaná st hallottam, é s felordı́tottam a jobb kezemen
vé gigfutó fá jdalomtó l. Moe felemelte az é v bá dogosá nak kalapá csá t,
hogy megint lesú jtson, é s alig tudtam elrá ntani a bal kezemet. Az
alkalmi fegyver feje az asztalba fú ró dott. Megszé dü ltem, amikor
felá lltam, de ugyanazzal a lendü lettel bevittem neki egy bal horgot.
Eltalá ltam az á llá t, de a kö ztü nk lé vő asztal miatt nem okoztam
benne tú l nagy ká rt. A fejem felé lendı́tette a kalapá csot. Lebuktam,
é s há tralé ptem. Utá nam ugrott, az asztal lá ba megnyikordult a
padló n, a szé kek felborultak. Egy egyszerű testcsellel á t tudtam verni,
é s a bal ö klö mmel orrba vá gtam. Felordı́tott, é s megint meglendı́tette
a kalapá csot. Lehet, hogy 2017-ben az é v bá dogosá nak vá lasztottá k,
de most má r nem forgatta tú l ü gyesen a szerszá mot. Kö zelebb
szö kkentem hozzá . Alig tudott talpon maradni, amikor gyors
egymá sutá nban há romszor vesé n ü tö ttem a bal kezemmel.
Felnyö gö tt a fá jdalomtó l. Felemeltem a lá bam, é s té rden rú gtam.

181
Hallottam, hogy valami megreccsen, é s biztos voltam benne, hogy
győ ztem. Osszeesett, vadul vergő dö tt a szü rke linó leumon, é s
mindké t karjá val á tfogta a lá bamat. Megpró bá ltam talpon maradni, a
jobb kezemmel a tű zhelybe akartam kapaszkodni, de a sé rü lé sem
miatt nem ment. Hanyatt estem, é s a kö vetkező má sodpercben má r
rajtam ü lt. A té rdé vel leszorı́totta a karomat, é s a kalapá cs nyelé t a
gigá mnak nyomta. Nem kaptam levegő t, é s kezdett elsö té tü lni a vilá g.
A feje centimé terekre volt az enyé mtő l.
– Mi a faszt ké pzelsz magadró l, hogy csak ú gy beá llı́tasz ide, é s
megfenyegetsz? – sziszegte a fü lembe. – Tudom jó l, ki vagy. Kibaszott
hegyvidé ki pogá ny!
Felrö hö gö tt, é s elő redő lt. A testsú lya minden levegő t kipré selt a
tü dő mbő l, é s kellemesen szé dü lni kezdtem, mint amikor az ember
majdnem elalszik a há tsó ü lé sen a halkan szuszogó ö ccse meleg
testé hez simulva, lá tja az ablakon á t a csillagokat az é gen, mikö zben a
szü lei halkan beszé lgetnek é s nevetgé lnek elö l. Ellazul, é s belezuhan
sajá t magá ba. Ká vé - é s fü stszag mart az orromba, nyá lcseppek
frö ccsentek az arcomba.
– Karikalá bú , diszlexiá s, kecskebaszó buzerá ns!
Pont ı́gy, futott á t az agyamon. Igy beszé l a lá nyá val is.
Megfeszı́tettem a hasizmomat, homorı́tottam, majd
meggö rbı́tettem a há tamat, é s belefejeltem Moe ké pé be. Eltalá ltam
valamit, é s bá rmi volt is, ahhoz elegendő nek bizonyult, hogy lazuljon
a szorı́tá s a torkomon, é s levegő t tudjak venni, hogy az izmaim
oxigé nhez jussanak. Kirá ntottam a bal kezemet a té rde aló l, é s
kemé nyen fü ltö vö n vá gtam. Elveszı́tette az egyensú lyá t, é s oldalra
dő lt. Megint ü té sre emeltem a bal kezemet. Aztá n megint. Es megint.
Amikor vé geztem vele, magzatpó zban kuporgott a vé res padló n.
Az egyik vé rpatakot egy felborult szé k á llı́totta meg.
Fö lé hajoltam, é s bá r fogalmam sem volt, hall-e, a vé res fü lé be
suttogtam:
– Kurvá ra nem vagyok karikalá bú .

182
– Van egy rossz hı́rem. A bü tykö d minden való szı́nű sé g szerint
ö sszezú zó dott – kö zö lte Stanley Spind az ı́ró asztala mö gü l a furcsá n
pergetett r-jeivel. – De van egy jó is. A mú ltkor levett vé redbő l nem
mutattunk ki alkoholt.
– Osszezú zó dott? – ismé teltem meg. A kö zé pső ujjam
termé szetellenes szö gben á llt, é s a normá lis mé rete ké tszeresé re
duzzadt. A bő rö m felszakadt, é s ahol é pen maradt, ott olyan gonosz,
ké kesfekete szı́nt ö ltö tt, amilyennek a pestises betegeké t ké pzeltem.
– Biztos?
– Igen, de ı́rok beutaló t rö ntgenre.
– Minek, ha egyszer biztos?
– Való szı́nű leg meg kell operá lni – vont vá llat Stanley.
– Mert ha nem…
– Akkor tuti nem tudod tö bbé behajlı́tani.
– Es ha megmű tenek?
– Való szı́nű leg akkor sem.
Lené ztem a kezemre. Há t ez nem tú l jó . De rosszabb lenne, ha mé g
mindig autó szerelő lenné k.
– Kö szö nö m – á lltam fel.
– Vá rj, mé g nem vé geztü nk! – gurult Stanley a szé kkel egy
papı́rlepedő vel leterı́tett á gyhoz. – Ulj ide! Ki van icamodva, ú gyhogy
muszá j lesz reponá lnunk.
– Ami mit is jelent?
– Helyre kell tennü nk.
– Fá jdalmasan hangzik.
– Kapsz helyi é rzé stelenı́té st.
– Mé g ı́gy is fá jdalmasan hangzik.
Stanley ferde mosolyra hú zta a szá já t.
– Tı́zes ská lá n? – ké rdeztem.
– Erő s nyolcas – felelte.
Visszamosolyogtam rá .
Miutá n beadta az injekció t, azt mondta, pá r percet vá rnunk kell,
hogy hasson. Né má n ü ltü nk, ami szemlá tomá st ő t kevé sbe zavarta,

183
mint engem. Amikor má r ü vö ltö tt a fü lemben a csend, az ı́ró asztalá n
heverő fü lhallgató já ra bö ktem, é s megké rdeztem, mit hallgat.
– Hangoskö nyveket – vá laszolta. – Mindent, amit Chuck Palahniuk
ı́rt. Lá ttad a Harcosok klubját?
– Nem. Mi olyan jó Palahniukban?
– Nem mondtam, hogy jó – mosolygott Stanley. – De ú gy
gondolkozik, mint é n. Es ki is tudja fejezni. Ké szen á llsz?
– Palahniuk – ismé teltem meg a nevet, é s elő renyú jtottam a
kezemet.
Osszeakadt a pillantá sunk.
– A rend kedvé ért meg kell jegyeznem, nem veszem be, hogy
elcsú sztá l a frissen esett havon, é s szerencsé tlenü l esté l.
– Oké – feleltem.
Ereztem, hogy a meleg keze megé rinti az ujjamat. Ennyit az
é rzé stelenı́té srő l.
– Es ha má r szó ba kerü lt a Harcosok klubja – keresett fogá st az
ujjamon –, ú gy né zel ki, mint aki onnan jö n.
Az erő s nyolcas nem volt tú lzá s.
Kifelé menet Mari Aast vettem é szre a vá ró teremben.
– Helló , Roy! – villantott rá m sugá rzó mosolyt, de lá ttam, hogy
elpirul.
Akkor kezdtek ú gy kö szö nni mindenkinek, hogy a nevé t is
hozzá tetté k az ü dvö zlé shez, amikor mé g já rtak Carllal. Carl olvasott
egy kutatá sró l, miszerint az alanyok tudattalanul is negyven
szá zalé kkal pozitı́vabb hozzá á llá st tanú sı́tottak, ha a kutató i
asszisztensek a keresztnevü kö n szó lı́tottá k ő ket. Engem nem
ké rdeztek meg ebben a kutatá sban.
– Helló ! – vá laszoltam, é s a há tam mö gé dugtam a kezem. – Korá n
jö tt a hó idé n.
Na, ı́gy kell a falusiakat ü dvö zö lni.

Mikö zben a kocsiban ü lve azon ü gyeskedtem, hogy a bekö tö zö tt,
sajgó ujjamat kı́mé lve elfordı́tsam a slusszkulcsot, megpró bá ltam
rá jö nni, mié rt pirult el Mari. Olyan baja lehet, amit szé gyell? Vagy azt

184
szé gyelli, hogy egyá ltalá n bá rmi baja lehet? Mert nem nagyon szokott
elpirulni. Amikor Carllal já rt, inká bb é n vö rö sö dtem el, ha hirtelen
hozzá m szó lt. Na jó , azé rt pá rszor lá ttam elpirulni. Pé ldá ul amikor
Carl vett a szü leté snapjá ra egy nyaklá ncot, ami ugyan nem kerü lt tú l
sokba, de Mari tudta, hogy Carl teljesen le van é gve, é s kiszedte
belő le, hogy lenyú lt ké tszá z koroná t Bernard ı́ró asztalá nak ió kjá bó l.
En termé szetesen mindent tudtam, é s amikor Bernard megdicsé rte a
csinos nyaklá ncot, Mari arca olyan vö rö s szı́nben kezdett pompá zni,
hogy attó l fé ltem, elpattannak az erei. Való szı́nű leg ő is ú gy volt vele,
mint é n: bizonyos dolgokat – egy jelenté ktelen lopá st vagy egy szó ra
sem é rdemes elutası́tá st – sosem felejt el az ember. Betokosodott
lö vedé kké nt ott maradnak benne, hideg idő ben fá jdalmasan
sajognak, é s é jszaka né ha megmozdulnak. Hiá ba telnek el é vtizedek,
elö nti az arcá t a vé r, ha visszaemlé kszik rá juk.
Julie lá tvá nyosan sajná lt, azt hajtogatta, hogy Spind dokinak
erő sebb fá jdalomcsillapı́tó t kellett volna adnia, é s az Alex-sztorit csak
kitalá lta, nem talá lkozik senkivel munka utá n, csó koló zni meg fő leg
nem fog. Csak fé l fü llel hallgattam. A kezem rettentő en fá jt, é s
tudtam, hogy haza kellene mennem. De ott csak mé g tö bb teendő
vá rt.
Julie kö zelebb hajolt hozzá m, é s szaké rtő arckifejezé ssel
vizsgá lgatta a bekö tö zö tt ujjamat. A karomnak nyomta a puha mellé t,
megcsapott a rá gó ja é des illata. A csá mcsogá sa egy ké rő dző tehé nre
emlé keztetett.
– Csak nem vagy fé lté keny? – suttogta a fü lembe olyan dö rzsö lt
á rtatlansá ggal, amire csak egy tizenhé t é ves ké pes.
– Fé lté keny? – ké rdeztem vissza. – Oté ves korom ó ta gyö tö r a
fé lté kenysé g.
Felnevetett, mintha vicceltem volna, é n pedig kipré seltem
magambó l egy mosolyt, hogy megerő sı́tsem ebben a hité ben.

185
 Tizenhetedik fejezet

Igazá bó l talá n a szü leté se napjá tó l fé lté keny voltam Carlra. Vagy talá n
má r korá bban is, amikor az anyá m gyengé den simogatta a
hatalmasra nő tt pocakjá t, é s kö zö lte velem, hogy nemsoká ra lesz egy
kisö csé m. De emlé keim szerint elő szö r ö té ves koromban
szembesü ltem a fé lté kenysé gemmel, amikor valaki szavakba ö ntö tte
azt a fá jdalmasan szú ró é rzé st.
– Ne fé lté kenykedj az ö csé dre!
Azt hiszem, anya szó lt rá m, mikö zben az ö lé ben tartotta Carlt. Má r
ré gó ta ott kuporgott. Anya ké ső bb azt mondta, hogy Carl azé rt kap
tö bb szeretetet, mert tö bbre van szü ksé ge. Talá n nem is hazudott, de
nem tette hozzá azt, ami szinté n igaz volt. Hogy Carlt egyszerű bb
szeretni.
Es é n mindenkiné l jobban szerettem.
Ezé rt nemcsak Carlra voltam fé lté keny a kö rnyezete felté tlen
szeretete miatt, hanem azokra is, akiket ő szeretett. Pé ldá ul Dogra.
Es egy iú ra, aki egyszer a falu egyik hü tté jé ben nyaralt a
csalá djá val. Olyan helyes volt, mint Carl, é s á llandó an együ tt ló gtak,
é n pedig alig vá rtam, hogy bekö szö ntsö n az ő sz.
Es Marira.
Amikor ö sszejö ttek, hó napokig arró l fantá ziá ltam, hogy Mari
balesetet szenved, é s nekem kell megvigasztalnom az ö csé met. Nem
tudom, mikor vá ltozott a fé lté kenysé gem szerelemmé . Vagy hogy
egyá ltalá n szerelemmé vá ltozott-e. Lehet, hogy a ké t é rzé s
pá rhuzamosan lé tezett egymá s mellett, mindenesetre a szerelem
minden má st elhalvá nyı́tott. Mintha betegsé g tá madott volna meg,
nem tudtam sem enni, sem aludni, sem koncentrá lni. A
legegyszerű bb dolgokra sem.

186
 Boldog rettegé ssel vá rtam, hogy Mari á tjö jjö n hozzá nk, elpirultam,
ha megö lelt, vá ratlanul megszó lı́tott, vagy felé m fordult. Es
termé szetesen iszonyatosan szé gyelltem magam az é rzé seim miatt,
meg azé rt, hogy nem tudom elengedni ő ket, é s megelé gszem a
nekem jutott morzsá kkal, azzal, hogy a kö zelü kben lehetek, é s ehhez
ú gy akartam megszerezni a jogot, hogy olyasmikkel pró bá lkoztam,
amikben nagyon rossz vagyok. Pé ldá ul azon erő lkö dtem, hogy
viccesnek é s é rdekesnek mutatkozzak. Vé gü l megtalá ltam a
megfelelő szerepet, né ma meg igyelő vé vá ltam, nevettem Carl
poé njain, é s lassan bó lintottam, amikor Mari az olvasmá nyaibó l vagy
az apja, a polgá rmester bö lcsessé geibő l idé zett. En vezettem, ha
bulizni mentü nk, ahol Carl berú gott, Mari pedig megpró bá lta
kordá ban tartani. Egyszer megké rdezte, nem unalmas-e á llandó an
jó zannak lenni, mire azt vá laszoltam, hogy nem, amú gy is jobban
szeretek vezetni, mint piá lni, é s né ha ketten is majdnem kevesek
vagyunk, hogy Carlra vigyá zzunk. Vagy szerinte nem? Erre
elmosolyodott, é s bé ké n hagyott. Azt hiszem, á tlá tott rajtam. Mint
mindenki má s. Csak Carl nem. Carl mindig ragaszkodott hozzá , hogy
é n is velü k tartsak, aká r sı́elni mentek, aká r gö rbe hé tvé gé t csaptak a
vá rosban, aká r Aas lovaival tettek egy kö rt. Sosem indokolta meg,
mié rt, de a boldog arckifejezé se ö nmagá ban is elé g é rv volt. Sü tö tt
ró la, hogy a vilá got csodá latos helynek, az embereket pedig egytő l
egyig jó nak tartja, é s anná l nagyobb ö rö mö t el sem tud ké pzelni, mint
hogy együ tt legyen velü nk.
Termé szetesen sosem kezdemé nyeztem, ahogy mondani szoká s.
Pontosan tudtam, hogy Mari semmi má st nem lá t bennem, mint a
pasija hallgatag, ö nfelá ldozó bá tyjá t, aki mindig a rendelkezé sü kre
á ll.
De egy szombat este az Artunben Grete odalé pett hozzá m, é s
kö zö lte velem, hogy Mari szerelmes belé m. Carl otthon maradt,
elkapta tő lem az in luenzá t, amivel egy hé ttel azelő tt é n estem
á gynak, ı́gy aztá n nem kellett vezetnem, é s vedeltem Erik Nerell há zi
tö mé nyé t, ami né lkü l sosem jö tt bulizni. Grete is bekarmolt, a
szemé ben ö rdö gi tű z lá ngolt. Jó l tudtam, hogy csak ká rt akar okozni,

187
egy kis akció ra vá gyik, rombolá sra, mert ismertem, é s lá ttam, hogy
né z Carlra. Mé gis pont olyan hatá ssal volt rá m, mint amikor Armand
pré diká tor az é neklő hanglejté sé vel arró l szó nokolt, hogy lé tezik
megvá ltá s é s é let a halá l utá n. Ha az ember olyasmit hall, ami
feletté bb való szı́nű tlen, de legbelü l vá gyik rá , akkor elgyengü l, é s
hinni kezd benne.
Mari a bejá ratná l á llt. A iú , akivel beszé lgetett, nem a falubó l
szá rmazott, mert a falusi srá cok tú lsá gosan tartottak tő le ahhoz,
hogy bepró bá lkozzanak ná la. Nem azé rt, mert Carllal já rt, hanem
mert tudtá k, hogy okosabb ná luk, lené zi ő ket, é s ú gy utası́tja majd el
a kö zeledé sü ket, hogy arró l mindenki é rtesü lni fog, hiszen az
Artunben mindenki azt leste fé l szemmel, mit csiná l a polgá rmester
lá nya.
De é n Carl bá tyjaké nt bá rmikor megszó lı́thattam, é s ezzel
semmifé le veszé lynek nem tettem ki sem magamat, sem ő t.
– Helló , Roy! – mosolygott. – O itt Otto. Politoló giá t tanul Osló ban,
é s azt mondta, nekem is azt kellene.
Otto tü ntető en a szá já hoz emelte a sö ré t, é s elné zett mellettem.
Nyilvá n nem ó hajtott bevenni a tá rsalgá sukba. Inká bb annak ö rü lt
volna, ha miné l gyorsabban elhú zok a francba. Alig tudtam
visszafogni magam, hogy ne kü ldjem a sö rö sü veget jó mé lyen a
pofá já ba. Marira pillantottam, é s megnyaltam az ajkamat.
– Nincs kedved tá ncolni?
Mari szemé ben meglepeté s tü rkö ző dö tt.
– De há t te nem is tá ncolsz, Roy.
– Meg tudok tanulni – vontam vá llat.
Azt hiszem, ré szegebb voltam, mint gondoltam.
Mari hangosan felnevetett, é s megrá zta a fejé t.
– Há t tő lem aztá n nem. Nekem is jó l jö nne egy tá nctaná r.
– Ebben tudok segı́teni – ajá nlkozott Otto. – Az egyetem mellett
szvinget tanı́tok.
– Rendben, kö szö nö m – villantotta rá Mari azt a ragyogó mosolyá t,
amit olyan hirtelen az arcá ra tudott vará zsolni, é s amivel azt az

188
é rzé st keltette az emberben, hogy rajta kı́vü l senki má s nem lé tezik
szá má ra. – Má r ha nem aggó dsz, hogy kinevetteted magad.
– Nem hiszem, hogy nevetsé gesek leszü nk – mosolygott Otto, é s
letette a sö rö sü vegé t a lé pcső re, é n pedig megbá ntam, hogy nem
vertem ki vele pá r fogá t, amı́g megvolt rá az esé lyem.
– Ez á m a bá tor fé r i! – é rintette meg Mari a vá llá t kö nnyedé n. –
Nem gond, Roy?
– Dehogy – feleltem, é s a tekintetemmel egy falat kerestem, hogy
belefejeljek.
– Ké t bá tor fé r i – jelentette ki Mari, é s a má sik kezé t az é n
vá llamra tette. – Taná r é s diá k. Má r alig vá rom, hogy együ tt lá ssalak
benneteket a tá ncparketten.
Ezzel magunkra hagyott minket. Beletelt pá r má sodpercbe, mire
felfogtam, mi tö rté nt. Egymá sra meredtü nk Ottó val.
– Inká bb verekedni akarsz? – ké rdeztem.
– Hagyjuk má r! – fordı́totta az é g felé a pillantá sá t, majd felkapta a
sö ré t, é s faké pné l hagyott.
Nem mentem utá na. Tú lsá gosan berú gtam, é s a fejfá já s meg a
bű ntudat, amivel má snap reggel é bredtem, sokkal rosszabb volt,
mint a veré s, amit kaptam volna.
Carl felvá ltva kö hö gö tt é s rö hö gö tt, amikor elmesé ltem neki a
tö rté nteket. Azt persze kihagytam, amit Grete mondott.
– Te vagy a legjobb! – lelkendezett. – Mé g tá ncolni is hajlandó
letté l volna, hogy tá vol tartsd a barmokat az ö csé d bará tnő jé tő l.
– De csak Marival, nem azzal az Ottó val – nyö gtem.
– Mindegy, hadd csó koljalak meg!
Ellö ktem magamtó l.
– Kö szi, nem akarok megint in luenzá s lenni.
Azé rt nem igazá n furdalt a lelkiismeret, hogy eltitkoltam Carl elő l
a Mari irá nt tá plá lt é rzelmeimet. Igazá bó l nem is é rtettem, hogyhogy
nem jö tt rá magá tó l. Amú gy aká r el is mondhattam volna neki.
Megé rtette volna. Vagy legalá bbis azt mondta volna, hogy megé rti.
Fé lrebillentette volna a fejé t, é s megfontoltan azt vá laszolta volna,
hogy megesik az ilyesmi, é s el fog mú lni. En is pont ı́gy gondoltam.

189
Ezé rt nem szó ltam egy szó t sem. Arra vá rtam, hogy elmú ljon. Soha
tö bbet nem pró bá ltam tá ncba vinni Marit, sem szó szerinti, sem
á tvitt é rtelemben.
O viszont igen engem.
Ké t hó nappal azutá n, hogy Grete elpofá zta neki, hogy Carl
megdugta, Mari pedig vé get vetett a kapcsolatuknak. Carl má r
lelé pett Minnesotá ba tanulni, é n pedig egyedü l laktam a tanyá n. Egy
nap kopogtak. Mari á llt az ajtó elő tt. Atö lelt, a mellkasomnak nyomta
a dudá it, é s megké rdezte, nem akarok-e lefekü dni vele. Pontosan
ezeket a szavakat sú gta a fü lembe.
– Nem akarsz lefekü dni velem? – Majd hozzá tette a nevemet. –
Roy.
Felteszem, hogy nem azé rt, mert kutatá sok bizonyı́tjá k, hogy ha az
embereket a keresztnevü kö n szó lı́tjá k, akkor kö nnyebb rá venni ő ket
az együ ttmű kö dé sre, hanem hogy jelezze, té nyleg engem kı́vá n.
– Tudom, hogy akarod – erő skö dö tt, amikor haboztam. – Mindig is
tudtam, Roy.
– Nem – feleltem. – Té vedsz.
– Ne hazudj! – csú sztatta be a testü nk kö zé a kezé t.
Há tralé ptem. Termé szetesen tudtam, mié rt jö tt. Bá r ő dobta ki
Carlt, ő a sé rtett fé l. Talá n nem is akart igazá n szakı́tani, de nem
maradt má s vá lasztá sa. Mari Aas, a polgá rmester lá nya nem
hagyhatta szó né lkü l, hogy a hegyi paraszt ia megcsalta, fő leg miutá n
Grete gondoskodott ró la, hogy a fé l falu errő l pletyká ljon. De nem
elé gedett meg azzal, hogy kitette a szű ré t, ahogy mondani szoká s.
Vissza akarta á llı́tani az eltoló dott egyensú lyt. Kivá rta, hogy elteljen
egy kis idő , é s csak utá na lé pett a tettek mezejé re. Ha most szexelü nk,
akkor nem é n é lek vissza egy nő sebezhető sé gé vel, akinek nem
sokkal korá bban é rt vé get a kapcsolata, hanem ő haszná l ki egy
testvé rt, akit elhagyott az, akit a vilá gon a legjobban szeret.
– Nem fogod megbá nni – pislogott rá m csá bı́tó an.
– Nem miattad nem, Mari.
Mozdulatlanná dermedt, a szeme elkerekedett.
– Szó val igaz?

190
 – Micsoda?
– Amit az emberek mondanak.
– Fogalmam sincs, mit mondanak az emberek.
– Hogy nem szereted a lá nyokat. Hogy nem é rdekel semmi, csak…
– Elhallgatott, é s ú gy tett, mint aki nem tudja befejezni a mondatot,
de há t Mari Aasszal olyan sosem tö rté nt, hogy ne talá lta volna meg a
megfelelő szavakat. – …csak a madarak é s a kocsik.
– Ugy é rtettem, hogy nem miattad nem akarom, hanem Carl miatt.
Nem lenne helyes.
– Há t ebben igazad van.
Ekkor hirtelen meglá ttam a tekinteté ben azt a megveté st, amitő l a
falusiak mindig annyira tartottak. De valami má st is leolvastam az
arcá ró l: mintha tudna valamit, amirő l nem lenne szabad tudnia.
Talá n Carl kottyantott el valamit?
– Má shogyan kell bosszú t á llnod – kö zö ltem vele. – Ké rj taná csot
Greté tő l, neki mindig remek ö tletei tá madnak, ha ilyesmirő l van szó !
Elpirult. Es most té nyleg nem talá lta a szavakat. Há tat fordı́tott, é s
kiması́rozott. A kocsija kerekei felverté k a kö veket, amikor elindult.
Pá r nappal ké ső bb ö sszefutottunk a faluban. Megint elpirult, é s ú gy
tett, mint aki nem vesz é szre. Ez megismé tlő dö tt mé g né há nyszor,
egy ilyen kis helyen lehetetlen elkerü lni egymá st. De aztá n telt-mú lt
az idő , Mari Osló ba kö ltö zö tt, politoló giá t tanult, é s amikor hazaté rt,
majdnem ú gy tudtunk egymá ssal viselkedni, mint ré gen. Majdnem.
Azt a jelenetet nem lehetett meg nem tö rté ntté tenni. Tudta, hogy
tudom, ez egy betokosodott lö vedé k a testé ben. Nem az, hogy
elutası́tottam, hanem az, hogy lá ttam, milyen való já ban. Lá ttam
meztelenü l. Meztelenü l é s csú nyá n.
Ami az é n betokosodott lö vedé keimet illeti, nem tudtam
megszabadulni attó l, amelyikbe Mari nevé t vé sté k, de má r legalá bb
nyugtom volt tő le. Kivá rtam, hogy elmú ljanak az é rzé seim.
Bá rmennyire furcsa is, nagyjá bó l akkor szerettem ki belő le, amikor
szakı́tottak Carllal.

191
 Tizennyolcadik fejezet

Ké t nappal a Moe-ná l tett lá togatá som utá n felhı́vtak a fő nö ksé gtő l, é s
felajá nlottá k a kutat, amirő l az é rté kesı́té si vezető beszé lt.
Csaló dottnak tű ntek, amikor nemet mondtam. A visszautası́tá s
oká ró l faggattak, é s vá laszoltam is nekik. Mé ghozzá azt, hogy a
mostani kutamat izgalmas kihı́vá sok elé fogja á llı́tani a fő ú tvonal
á thelyezé se, é s kı́vá ncsi vagyok, meg tudok-e birkó zni velü k.
Elismerő en hü mmö gtek, aztá n kifejtetté k, mennyire sajná ljá k, mert
ú gy é rzik, é n vagyok az ő emberü k.
Valamivel ké ső bb beugrott a kú tra Kurt Olsen.
Szé ttett lá bbal á llt meg a pult elő tt, a mutató - é s hü velykujjá val a
Szelíd motorosokbó l koppintott bajszá t pö dö rgette, é s megvá rta, amı́g
kiszolgá lom az é ppen bent lé vő vevő t, é s a helyisé g kiü rü l.
– Anton Moe feljelentett testi sé rté sé rt.
– Vicces, hogy pont ezt a kifejezé st vá lasztotta – feleltem.
– Vagy nem – sziszegte Olsen. – Elmondta, mivel vá dolod, é s
beszé ltem a lá nyá val, aki biztosı́tott ró la, hogy az apja soha egy ujjal
sem nyú lt hozzá .
– Mé gis mit vá rtá l? Hogy be fogja vallani? Há t ha má r ı́gy
megké rdezte, tisztelt kö rzeti megbı́zott ú r, akkor ja, az apá mmal
baszok.
– Ha nemi erő szak tö rté nik, akkor…
– Hagyjuk má r! En nem haszná ltam ezt a kifejezé st. Gyakorlatilag
talá n nem is az, de attó l mé g nemi erő szakró l van szó , é s ezt te is jó l
tudod.
– Nem, nem tudom.
– Nyilvá n azt gondolja, hogy nem ellenkezett elé g hatá rozottan, é s
tudnia kellett volna, hogy nem szabad engednie, bá r mé g gyerek volt,

192
amikor az egé sz elkezdő dö tt.
– Na, á lljon meg a menet! Errő l neked fogalmad…
– Figyelj rá m! Egy gyerek mindig azt hiszi, hogy amit a szü lei
csiná lnak, az rendben van, nem igaz? De aztá n eszé be jut, hogy az
apja a lelké re kö tö tte, hogy senkinek se beszé ljen ró la, szó val valahol
mé lyen azé rt sejti, hogy mé g sincs annyira rendben. De mivel ő is
segı́tett eltitkolni, mert a csalá dhoz való hű sé g fontosabb, mint az é gi
é s a fö ldi hatalmakkal szembeni ő szintesé g, ú gy é rzi, ré szben ő is
hibá s. Es tizenhat é ves korá ban kö nnyebb elviselnie a kı́nt, ha
meggyő zi magá t arró l, hogy igazá bó l ő is benne volt.
Olsen vé gigsimı́tott a bajszá n.
– Ugy lá tom, ké pzett szocioló gussal á llok szemben, aki sok idő t
tö ltö tt Moe-é k tanulmá nyozá sá val.
Nem vá laszoltam.
– Gondolom, megé rted, hogy nem ké nyszerı́thetek egy tizenhat
é ves lá nyt arra, hogy az apja ellen tanú skodjon – só hajtotta. –
Rá adá sul má r elé g idő s ahhoz, hogy felelő ssé get tudjon vá llalni azé rt,
amit mond.
– Szó val elfordı́tod a fejed, mert lehet, hogy ö nké nt é s dalolva
csiná lja, é s má r tú l van a beleegyezé si korhatá ron?
– Nem. – Kö rbené zett, hogy megbizonyosodjon ró la, mé g mindig
egyedü l vagyunk-e, é s halkabban folytatta. – Az egyenes á gi
leszá rmazottakkal folytatott szexuá lis aktus bű ncselekmé nynek
minő sü l. Moe-t aká r hat é vre is be lehetne varrni, mé g akkor is, ha a
lá nya má r harminc, é s csak konszenzuá lis aktus tö rté nt. De hogyan
bizonyı́thatné k be bá rmit is, ha senki sem hajlandó beszé lni? Ha
letartó ztatom, csak azt kocká ztatjuk, hogy kitö r a botrá ny, é s minden
é rintett é lete tö nkremegy. Rengeteg erő forrá st kellene fordı́tanunk
egy olyan ü gyre, ami nem vezet ı́té lethez. Rá adá sul bemocskoljuk Os
nevé t, é s a sajtó rajtunk fog csá mcsogni.
Azt elfelejtetted hozzá tenni, hogy a te hı́rneved is csorbá t
szenvedne, gondoltam, é s kö zben az arcá t tanulmá nyoztam. A
szemé bő l é s a hangjá bó l sü tö tt a ké tsé gbeesé s.
– Szó val mit lehet tenni? – tá rta szé t a karjá t.

193
 – Mondjuk el lehet inté zni, hogy Natalie elkerü ljö n hazulró l –
feleltem. – Elkö ltö zhetne pé ldá ul Notoddenbe.
Olsen elfordı́totta a fejé t. A pillantá sá t az ú jsá gosá llvá nyra
szegezte, mintha valami é rdekeset vett volna é szre rajta. Lassan
bó lintott.
– Azt viszont ettő l fü ggetlenü l nem sö pö rhetem sző nyeg alá , hogy
feljelentett. Amit elkö vetté l, annak a legmagasabb bü nteté si té tele
né gy é v.
– Né gy é v?
– Ké t helyen eltö rt az á llkapcsa, é s az egyik fü lé re nagy
való szı́nű sé ggel hallá ská rosodá st szenvedett.
– A má sikkal viszont tová bbra is remekü l hall. Sú gd bele, hogy ha
visszavonja a feljelenté st, akkor nem fog kitudó dni, mit csiná lt a
lá nyá val. Mindhá rman tudjuk, hogy csak azé rt jelentett fel, mert ha
nem teszi, akkor ú gy né zne ki, mintha a vá djaimnak lenne alapjuk.
– Ertem a logiká dat, Roy, de é n vagyok itt a kö rzeti megbı́zott, é s
nem hagyhatlak csak ú gy futni, miutá n maradandó fogyaté kossá got
okoztá l valakinek.
– Onvé delem – vontam vá llat. – Bé ké sen ü ldö gé ltem, é s rá m
tá madt egy kalapá ccsal.
Olsen szá razon felnevetett, de a szeme komoly maradt.
– Ezzel nem fogsz megetetni! Mé g hogy egy pü nkö sdista, aki az
é letben nem emelt kezet senkire, csak ú gy nekiessen Roy Calvin
Opgardnak, akirő l mindenki tudja, hogy nem té r ki egy kis bunyó elő l.
– Pedig ha haszná lod a fejedet é s a szemedet, akkor elhiszed –
tettem a pultra a kezemet.
Rá meredt.
– Jobbkezes vagyok, é s mindenki, akivel valaha verekedtem,
tanú sı́thatja, hogy a jobb kezemmel ü tö ttem ki ő ket. Szerinted az
mitő l van, hogy a bal kezem bü tykein sé rü lt a bő r, a jobbon viszont
semmi sem lá tszik, má r ha eltekintü nk a kö zé pső ujjamtó l? Mondd el
szé pen Moe-nak, hogyan fog á llni az ü gye, mind a nemi erő szakot,
mind a testi sé rté st illető en, ha kiderü l, hogy ő tá madott rá m.
Olsen egyre hevesebben simogatta a bajszá t. Kurtá n bó lintott.

194
 – Beszé lek vele.
– Kö szö nö m.
Rá m szegezte a pillantá sá t. Dü h csillogott benne. Mintha azzal,
hogy kö szö netet mondtam, kigú nyoltam volna, mert nem az é n
kedvemé rt avatkozik kö zbe, hanem sajá t maga miatt. Meg talá n
Natalie é s a falu miatt is, de semmiké ppen sem miattam.
– Nem marad meg a hó – jegyezte meg.
– Gondolod? – ké rdeztem kö nnyedé n.
– A jö vő hé tre enyhü lé st mondanak.

Az ö nkormá nyzati kö zgyű lé s ö tkor kezdő dö tt, é s mielő tt Carl elindult
volna, leü ltü nk enni az é tkező ben. Pisztrá ngot sü tö ttem krumplival,
uborkasalá tá val é s tejfö llel.
– Jó l fő zö l – bó kolt Shannon, mikö zben leszedte az asztalt.
– Kö sz, de ez elé g egyszerű kaja – feleltem, é s a Cadillac
motorjá nak tá volodó zú gá sá t hallgattam.
A nappaliban szolgá ltam fel a ká vé t.
– A hotel az első napirendi pont – pillantottam az ó rá mra. – Carl
nemsoká ra akció ba lendü l. Remé lem, lehengerli ő ket.
– Lehengerli ő ket – ismé telte meg Shannon.
– Ha má zlink van, kiü té ssel győ z.
– Kiü té ssel győ z. Bokszoltá l, igaz?
– Igaz, de má r nem nagyon é rdekel.
– Igyunk egy kis bort!
Kiment a konyhá ba, é s ké t pohá rral meg egy ü veg habzó borral té rt
vissza, amit mé g Carl tett be a hű tő be.
– Es mi é rdekel? – ké rdezte.
– Hogy mi é rdekel? – ismé teltem meg, mikö zben né ztem, ahogy
kinyitja az ü veget. – Szeretné k egy sajá t benzinkutat. Es… Há t,
igazá bó l ennyi.
– Asszony, gyerek?
– Ha ú gy alakul, mié rt ne?
– Mié rt nem volt soha bará tnő d?
Vá llat vontam.

195
 – Nem ragadtak rá m a csajok.
– Nem ragadtak rá d? Ugy é rted, nem vagy vonzó ?
– Csak vicceltem, de ja, amú gy igen.
– Biztosı́thatlak, hogy ez nem igaz, Roy. Es ezt nem azé rt mondom,
mert sajná llak, hanem mert té ny.
– Té ny? – Elvettem tő le a poharat, amit felé m nyú jtott. – Az ilyesmi
szubjektı́v, nem?
– Egy ré sze igen. Es persze egy fé r i vonzerejé t má s dolgok
hatá rozzá k meg, mint egy nő é t.
– Szerinted ez igazsá gtalan?
– Há t… A fé r iak talá n szabadabbak, mert az emberek nem
tö rő dnek annyira a kü lsejü kkel. Viszont a tá rsadalmi helyzetü kkel
anná l inká bb. A nő k a kiné zetü kre vonatkozó elvá rá soktó l
szenvednek, a fé r iak meg a stá tuszukkal szemben tá masztott
elvá rá soktó l.
– Es ha valaki nem né z ki jó l, é s a tá rsadalmi helyzete sem tú l
irigylé sre mé ltó ?
Shannon lerú gta a cipő jé t, é s maga alá hú zta a lá bá t. Belekortyolt
az italá ba. Ugy tű nt, elemé ben van.
– A stá tuszt a szé psé ghez hasonló an kü lö nbö ző mó dokon mé rik.
Elő fordulhat, hogy egy nincstelen, de zseniá lis festő t való sá ggal
kö rü ldonganak a nő k. A nő ket nemcsak pé nzzel lehet megfogni,
hanem azzal is, ha valaki kiemelkedik a tö megbő l. Mindenesetre ha
egy pasi nem jó ké pű , é s nincs is tú l jó tá rsadalmi helyzetben, mé g
mindig ledolgozhatja a há trá nyá t az intelligenciá já val, a
sá rmossá gá val, a viccessé gé vel meg persze ezernyi má s
tulajdonsá gá val.
Felnevettem.
– Es szerinted é n ezekkel hozom be a há trá nyaimat?
– Igen – felelte egyszerű en. – Egé szsé gedre!
– Egé szsé gedre! – emeltem fel a poharamat. – Es kö szö nö m.
A buboré kok a fü lembe suttogtak, de nem é rtettem a szavukat.
– Nincs mit – mosolygott Shannon.

196
 – Az olyan pasikná l, mint Carl, egyszerű bb a helyzet – jegyeztem
meg, é s é szrevettem, hogy majdnem kiü rü lt a poharam. – Mié rt
szeretté l bele? A kiné zete, a stá tusza vagy a sá rmja miatt?
– A bizonytalansá ga miatt – felelte. – Es a jó sá ga miatt. Ez a fő
vonzereje.
Má r mozdı́tottam a jobb kezemet, hogy megfenyegessem, de nem
tudtam behajlı́tani a bekö tö zö tt kö zé pső ujjamat, ezé rt inká bb a balt
vetettem be.
– Na ne! Az nem é r, hogy kifejtesz itt nekem egy ilyen darwinista
elmé letet, utá na pedig azt á llı́tod, hogy te kivé tel vagy. A
bizonytalansá got é s a jó sá got nem fogadom el vá laszké nt.
Elmosolyodott, é s ú jratö ltö tte a poharainkat.
– Termé szetesen igazad van. De té nyleg ú gy é reztem, hogy ezé rt
zú gtam bele. Amú gy persze tudom, hogy a hü llő agyam olyasvalakit
keresett, aki az utó daim apja lehet, a meggondolatlan emberagyam
viszont nem tudott ellená llni ennek az ő rü letesen jó kiá llá sú
pasasnak.
– Szó val akkor kiné zet, stá tusz vagy egyé b tulajdonsá gok? –
ü tö ttem a vasat.
– Né zzü k csak! – emelte a pohará t a lá mpa fé nye felé . – Kiné zet.
Bó lintottam, de nem nyitottam szó ra a szá mat. Carlra é s Greté re
gondoltam az erdő ben. Amint Grete tollkabá tja a fatö rzshö z sú rló dik,
majd elszakad. De egy má sik hangot is hallottam. Csá mcsogá st.
Ké rő dzé st. Egy puha mell. Julie. Elhessegettem a ké pet.
– Persze mint mondtam, a szé psé g nem abszolú t – folytatta
Shannon. – Mindig az egyes embertő l fü gg. Kontextus né lkü l nem
lé tezik, hatnak rá a korá bbi tapasztalataink, minden, amit valaha
é rzé keltü nk é s tanultunk. Az emberek á ltalá ban azt hiszik, hogy az ő
orszá guk himnusza a legszebb, az ő anyjuk fő z a legjobban, é s az ő
falujuk legcsinosabb lá nyá ná l szebb nő t sehol sem talá lni, é s ı́gy
tová bb. Amikor elő szö r hallanak idegen zené t, nem fog nekik
tetszeni. Má rmint ha té nyleg idegen. Akik ilyenkor azt á llı́tjá k, hogy
bejö n nekik, ső t, teljesen odavannak é rte, azokat igazá bó l az
egzotikum vonzza, azt tartjá k izgalmasnak, ezenkı́vü l pedig azzal

197
hı́zelegnek maguknak, hogy é rzé kenyebbek é s nyitottabbak
má sokná l. Viszont való já ban csak az tetszik nekik, amit tudat alatt
felismernek. Az ú j egy idő utá n beé pü l a tapasztalataik kö zé ,
megtanuljá k, hogy má s is lehet szé p é s vonzó , mint amit korá bban
ismertek, é s á talakul az eszté tikai é rzé kü k. Az amerikai ilmek a
huszadik szá zad elejé tő l azt tanı́tottá k a né ző knek a vilá g minden
tá já n, hogy a fehé r ilmsztá rok szé pek. Aztá n egy idő utá n jö ttek a
feketé k. Az elmú lt ö tven é vben az á zsiai ilmek ugyanezt csiná ljá k a
sajá t sztá rjaikkal. De itt is az van, mint a zené ben. Kell lennie a
szé psé gü kben valaminek, amit a kö zö nsé g felismer. Egy á zsiai nem
lehet tú l á zsiai, hasonlı́tania kell egy elfogadott szé psé gideá lhoz, ami
tová bbra is fehé r. Ilyen é rtelemben az é rzé k szó t nem is lehetne
haszná lni, ha eszté tiká ró l van szó . Amikor megszü letü nk, lá tunk é s
hallunk, de ami az eszté tiká t illeti, mindannyian tiszta lappal
indulunk. Mindannyian…
Hirtelen elhallgatott. Mosolyra hú zta a szá já t, é s belekortyolt a
borá ba, mintha hirtelen az a gondolat suhant volna á t a fejé n, hogy a
hallgató sá gá t talá n nem é rdekli annyira, amirő l beszé l.
Kis ideig né má n ü ltü nk, aztá n megkö szö rü ltem a torkomat.
– Azt olvastam, hogy minden né pnek, mé g az elszigetelten é lő
tö rzseknek is tetszik a szimmetrikus arc. Ez nem azt jelenti, hogy az
eszté tikai é rzé k legalá bb ré szben velü nk szü letett?
Shannon megint elmosolyodott, é s elő redő lt.
– Lehet. Má sré szt viszont a szimmetria szabá lyai annyira
egyszerű ek é s kö vetkezetesek, hogy semmi furcsa sincs abban, hogy
az egé sz vilá gon né pszerű . Ahogy a felső bb hatalmakba vetett hit:
erő s tá masz, ezé rt univerzá lis, de nem velü nk szü letett.
– Es ha most azt mondom, hogy szerintem jó l né zel ki? – csú szott
ki a szá mon.
Elő szö r meglepett arcot vá gott, aztá n a leló gó szemhé já ra
mutatott, é s amikor megint megszó lalt, a meleg altjá ba fé mes
csengé s kú szott.
– Akkor vagy hazudsz, vagy nem tetted magadé vá a szé psé g
legalapvető bb elveit.

198
 Ereztem, hogy á tlé ptem egy hatá rt.
– Szó val vannak elvek? – ké rdeztem, hogy mentsem a helyzetet.
A szemé bő l azt olvastam ki, hogy azon tö preng, megkö nyö rü ljö n-e
rajtam, vagy se.
– Szimmetria – felelte vé gü l. – Aranymetszé s. A termé szetben is
megtalá lható formá k. Komplementer szı́nek. Harmonikus hangok.
Bó lintottam. Megkö nnyebbü ltem, hogy a beszé lgeté sü nk
visszaté rt a korá bbi medré be, de tudtam, soká ig fogom mé g
ostorozni magam a meggondolatlansá gomé rt.
– Vagy vegyü k az é pı́té szetet é s a funkcioná lis formá kat! –
folytatta. – Amik igazá bó l ugyanazok, mint a termé szetben is
megtalá lható formá k. A mé hkaptá r hatszö gletű sejtjei. A hó d
vı́zszintet szabá lyozó gá tja. A ró ka já ratainak há ló zata. A harká ly
fé szke, ami aztá n má s madarak otthona lesz. Egyiket sem azé rt
ké szı́tik, hogy szé p legyen, mé gis az. Ha egy há zban jó lakni, akkor
szé p. Ilyen egyszerű .
– Es egy benzinkú t?
– Egy benzinkú t is lehet szé p, ha dicsé retes cé lt szolgá l.
– Es egy bitó fa?
– Az is, ha az ember szü ksé gesnek tartja a halá lbü nteté st –
mosolygott.
– Ehhez gyű lö lni kell a halá lraı́té ltet?
Csü csö rı́tett, mintha ı́zlelgetné a ké rdé st.
– Nem. Szerintem elé g szü ksé gesnek tartani az ı́té letet.
– De a Cadillacek szé pek – jegyeztem meg, é s tö ltö ttem mé g bort. –
Bá r a modern autó khoz ké pest nem tú l funkcioná lis a formá juk.
– De a termé szetet utá nozzá k. Ugy né znek ki, mintha azé rt ı́gy
alakı́tottá k volna ki ő ket, hogy saské nt repü ljenek, hié naké nt
vicsorogjanak, é s cá paké nt hası́tsá k a vizet. Es ami az aerodinamiká t
illeti, á ramvonalasak, é s van bennü k hely egy raké tahajtó mű nek, ami
ki tud minket lő ni a vilá gű rbe.
– De a forma hazudik a funkció val kapcsolatban, é s ezt pontosan
tudjuk. Mé gis szé pnek tartjuk.

199
 – Egy ateista is tarthat szé pnek egy templomot. De felteszem, hogy
egy hı́vő mé g szebbnek tartja, mert az ö rö k é let ké pzeté vel kapcsolja
ö ssze, ahogy egy nő teste is hat egy fé r ira, aki tová bb akarja
ö rö kı́teni a gé njeit. A fé r i kevé sbé fogja kı́vá nni a nő t, ha tudja, hogy
nem lehet megtermé kenyı́teni.
– Igy gondolod?
– Le tudjuk tesztelni.
– Hogyan?
– Endometrió zisom van – felelte halvá ny mosollyal.
– Az meg micsoda?
– A mé hem nyá lkahá rtyá ja a mé hen kı́vü l is nő , ami miatt
való szı́nű leg sosem lehet gyerekem. Mivel tudod, hogy belü l nem
stimmel valami, a kü lső t má r nem is talá lod olyan vonzó nak, ugye?
– De – né ztem a szemé be.
Megint elmosolyodott.
– Ezt a felszı́nes, tudatos é ned mondatja veled. Hagyd, hogy a
tudattalanod megemé ssze az informá ció t.
Biztosan a bor vonta be pı́rral a mindig hó fehé r arcá t. Má r é ppen
vá laszra nyitottam a szá mat, amikor nevetve felemelte a kezé t.
– Amú gy pedig a só gorom vagy, szó val nem lenné l tú l jó kı́sé rleti
nyú l.
Bó lintottam, aztá n felá lltam, é s a CD-lejá tszó hoz lé ptem. J. J. Cale
Naturally cı́mű albumá t tettem be.
Né má n hallgattuk vé gig az egé szet, é s amikor lejá rt, megké rt, hogy
indı́tsam ú jra.
A Don’t Go to Strangers alatt kinyı́lt az ajtó . Carl á llt a kü szö bö n.
Komoly, lemondó arckifejezé ssel né zett rá nk. A habzó bor ü vege felé
biccentett.
– Mié rt nyitottá tok ki? – ké rdezte ború san.
– Mert tudtuk, hogy meg fogod győ zni ő ket arró l, hogy kell ide egy
hotel – felelte Shannon, é s felemelte a pohará t. – Es hogy annyi hü tté t
fogsz tudni é pı́teni, amennyit csak akarsz. Elő re elkezdtü nk
ü nnepelni.
– Ugy né zek ki, mint aki sikerrel já rt? – pislogott Carl komoran.

200
 – Nem. Ugy né zel ki, mint egy szö rnyen rossz szı́né sz – kortyolt
bele Shannon a borá ba. – Hozz magadnak is egy poharat, é letem!
Carl maszkja lehullott. Hangosan felnevetett, é s kitá rt karral indult
felé nk.
– Egy ellenszavazattal fogadtá k el! Imá dtá k!

A habzó bor maradé ká nak legnagyobb ré szé t Carl itta meg, é s kö zben
lelkesen gesztikulá lva beszá molt a kö zgyű lé srő l.
– Alig tudtak betelni a szavaimmal. Tudjá tok, mit mondott valaki?
„Az a pá rtunk mottó ja, hogy mindent lehet jobban csiná lni, de a mai
napró l ezt nem lehet elmondani.” Megszavaztak pá r vá ltoztatá st az
é pı́té si szabá lyzatban, ı́gy a hü tté k is sı́nen vannak – intett az ablak
felé . – Utá na Willumsen odajö tt hozzá m. Mondta, hogy vé gighallgatta
a kö zgyű lé st, é s gratulá lt, hogy nemcsak sajá t magamat é s az
enyé imet tettem gazdaggá , hanem a falu ö sszes megmű veletlen
terü leté bő l olajmező t csiná ltam. Sajná lkozott, hogy nincs tö bb fö ld a
birtoká ban, é s felajá nlott há rommillió t a mié nké rt.
– Erre mit vá laszoltá l? – ké rdeztem.
– Hogy ez talá n a fö ldü nk tegnapi á rá nak a ké tszerese, de
mostanra má r tı́zszer annyiba kerü l, vagy nem is, inká bb tizenö tszö r
annyiba. Egé szsé gü nkre!
Shannonnal felemeltü k az ü res poharunkat.
– Es a hotel? – ké rdezte Shannon.
– Imá dtá k. Imá dtá k! Csak apró korrekció kat ké rtek.
– Korrekció kat? – hú zta fel Shannon a vilá gos szemö ldö ké t.
– Egy kissé … sterilnek tartjá k. Igen, ezt a szó t haszná ltá k, ha jó l
emlé kszem. Kicsit tö bb hegyi cicomá t akarnak. De nem vé szes.
– Hegyi cicomá t?
– Ré szleteket. Fel akarjá k dobni. Fü vet ké rtek a tető re, meg itt-ott
egy kis viking beü té sű dı́szı́té st. Ké t nagy fá bó l ké szü lt trollt a bejá rat
mellé . Ilyen baromsá gokat.
– Es?
Carl megvonta a vá llá t.
– Engedtem nekik. Nem nagy ü gy.

201
 – Hogy micsoda?
– Figyelj, bé bi, ez pszicholó gia. Muszá j elhitetnü nk velü k, hogy az ő
kezü kben van az irá nyı́tá s. Nem szabad azt é rezniü k, hogy egyszerű
parasztok, akiknek a vé lemé nyé t le sem szarja az a nagypofá jú
fö ldijü k, aki hazatolta a biciklit kü lfö ldrő l. Erted? Adnunk kell nekik
valamit. Es ú gy tettem, mintha rettentő nehezü nkre esett volna. Most
azt hiszik, hogy jó l megszorongattak minket, é s nem fognak ú jabb
ké ré sekkel jö nni.
– Nem kö tü nk kompromisszumot! – tombolt Shannon. –
Megı́gé rted!
A szeme villá mokat szó rt.
– Higgadj le, bé bi! Egy hó nap mú lva megkezdő dnek a munká latok,
é s akkor má r mi diktá lunk. Majd kitalá lunk valami hihető
magyará zatot, mié rt nem lehet megcsiná lni azokat a giccses
marhasá gokat. Addig hadd ringassá k magukat abban a hitben, hogy
minden ú gy lesz, ahogy ő k akarjá k.
– Ahogy mindenki má snak is hagyod, hogy abban a hitben
ringassa magá t, hogy minden ú gy lesz, ahogy akarja? – csapott le
Shannon.
Ilyen jeges hangon mé g nem hallottam beszé lni.
Carl ké nyelmetlenü l fé szkelő dö tt.
– Bé bi, most ü nnepelnü nk kellene, nem…
Shannon felpattant, é s kirohant.
– Ez meg mi volt? – ké rdeztem, miutá n becsapó dott a bejá rati ajtó .
– A hotel az ö vé – só hajtotta Carl.
– Az ö vé ?
– O tervezte.
– O tervezte? Nem egy é pı́té sz?
– Shannon é pı́té sz.
– Té nyleg?
– A legjobb Torontó ban, ha engem ké rdezel. De megvan a sajá t
stı́lusa, ragaszkodik az elké pzelé seihez, é s sajnos kicsit olyan, mint
Howard Roark.
– Mint kicsoda?

202
 – Egy é pı́té sz, aki inká bb felrobbantja a munká já t, ha nem
pontosan ú gy é pı́tik meg, ahogyan megtervezte. Shannon a legkisebb
apró sá g miatt is mindig hiszté riá zik. Ha valamivel rugalmasabb
lenne, nemcsak Toronto legjobb, de legkeresettebb é pı́té sze is
lehetett volna.
– Nem mintha olyan fontos lenne, de mi a francé rt nem mondtad,
hogy ő tervezte a hotelt?
Carl megint só hajtott egyet.
– Az é pı́té szirodá já nak a neve rajta van a terveken. Ugy gondoltam,
felesleges nagydobra verni, mi a helyzet. Ha kiderü l, hogy a projekt
vezető je a iatal, kü lfö ldi felesé gé vel ké szı́ttette el a terveket,
megké rdő jelezik a professzionalitá sunkat. Az é rdemei termé szetesen
maguké rt beszé lnek, de ú gy gondoltam, elő szö r jobb lenne
meggyő zni a befektető ket é s az ö nkormá nyzatot, Shannon pedig
egyeté rtett.
– Es nekem mié rt nem szó lt egyikő tö k sem?
– Hogy ne kelljen neked is hazudnod – tá rta szé t a karjá t Carl. –
Vagyis há t igazá bó l nem hazudtunk mi sem, ott az iroda neve, de
azé rt… Szó val é rted.
– Hogy kevesebb olyan dolog legyen, amire nincs befolyá sod?
– A picsá ba, Roy! – né zett rá m bá natosan. – Millió nyi labdá val
pró bá lok egyszerre zsonglő rkö dni, é s egyszerű en csak szeretné m
minimalizá lni a zavaró té nyező ket. Oké ?
Beszı́vtam az alsó ajkamat. Azt hiszem, nem sokkal azelő tt
szoktam rá erre. Apa csiná lta mindig, é s szö rnyen idegesı́tett.
– Oké – feleltem.
– Jó l van.
– Apropó zsonglő rkö dé s é s zavaró té nyező k! Osszefutottam
Marival az orvosná l. Elpirult, amikor meglá tott.
– Es?
– Mintha szé gyellné magá t.
– Mié rt?
– Nem tudom. De miutá n meghú ztad Greté t, é s elkö ltö zté l,
megpró bá lt bosszú t á llni.

203
 – Hogyan?
Mé ly levegő t vettem.
– Kikezdett velem.
– Veled? – nevetett fel Carl. – Es mé g te panaszkodsz, hogy nem
mondok el mindent?
– Pontosan azt akarta, hogy a fü ledbe jusson. Igy akarta
megkeserı́teni az é letedet.
Megrá zta a fejé t, é s helyi tá jszó lá sban folytatta.
– Nem szabad lebecsü lni a sé rtett nő ket. Elté l a lehető sé ggel?
– Nem. Es amikor ma meglá ttam, hogy szé gyené ben elpirul,
eszembe jutott, hogy nem sikerü lt bosszú t á llnia rajtad. Es nem az a
feledé keny fajta. Ami tö rté nt, az benne maradt, mint egy
betokosodott lö vedé k. Szó val jobb lesz, ha szemmel tartod.
– Szerinted forral valamit?
– Vagy má r meg is való sı́totta, amit kitalá lt, é s olyan ocsmá nysá got
kö vetett el, hogy rö stelli magá t, ha ö sszefut valamelyikü nkkel.
Carl megdö rgö lte az á llá t.
– Mondjuk olyasvalamit, ami veszé lyezteti a projektü nket?
– Mé g az is lehet. Csak szó lni akartam.
– Es ezt arra alapozod, hogy ú gy lá ttad, hogy elpirul?
– Tudom, hogy hü lyé n hangzik – feleltem –, de mindketten tudjuk,
hogy nem nagyon szokott elpirulni. Magabiztos, é s nehé z zavarba
hozni. De ké nyes az erkö lcseire. Emlé kszel, amikor nyaklá ncot vetté l
a szü leté snapjá ra, é s Bernardtó l nyú ltad le rá a pé nzt?
Carl bó lintott.
– Pont ú gy né zett ki, mint akkor – folytattam. – Mintha
belekeveredett volna valami zű rö s ü gybe, é s má r ké ső megbá nni.
– Ertem – nyugtá zta Carl. – Figyelni fogok rá .
Korá n lefekü dtem. Hallottam, hogy a nappaliban veszekszenek, de
a szavaikat nem tudtam kivenni. Egy idő utá n elhallgattak.
Megnyikordult a lé pcső , aztá n becsukó dott a szobá juk ajtaja. Szinte
rö gtö n elkezdtek dugni.
A fejemre szorı́tottam a pá rná t, é s a Don’t Go to Strangerst
é nekeltem magamban.

204
205
 Tizenkilencedik fejezet

Elolvadt a hó .
A konyhaablakbó l bá multam kifelé .
– Hol van Carl? – ké rdeztem.
– A kivitelező kkel beszé l – felelte Shannon. A konyhaasztalná l ü lt,
é s a helyi ú jsá got lapozgatta. – Gondolom, a telken vannak.
– Neked nem kellene ott lenned? Elvé gre te vagy az é pı́té sz.
– Egyedü l akart menni – vont vá llat.
– Mirő l ı́rnak az ú jsá gban?
– Hogy milyen bajt szabadı́tott rá nk az ö nkormá nyzat. Itt fognak
majd urizá lni a gazdag vá rosiak, mi pedig majd kiszolgá lhatjuk ő ket.
Meg hogy jobban tenné nk, ha inká bb befogadó á llomá st é pı́tené nk
menekü lteknek, mert nekik való ban szü ksé gü k van rá nk.
– Dan Krane té nyleg errő l é rtekezik?
– Nem. Olvasó i levé l, de bő ven kapott helyet, é s a cı́mlapon is
emlı́tik.
– A cı́mlapon – ismé teltem meg. – Es mi van a vezé rcikkben?
– Valami Armand pré diká torró l szó l, aki rá vezette a né pet a
megté ré s ú tjá ra, é s meggyó gyı́totta, de egy hé tre rá , hogy lelé pett
Osbó l a pé nzzel, amit sikerü lt begyű jtenie, a betegek visszakerü ltek a
toló szé kbe.
Felnevettem, é s a tó dé li oldalá n magasodó hegy fö lé boruló eget
tanulmá nyoztam. Az egymá snak ellentmondó jelek miatt nem
tudtam kiolvasni belő le, milyen idő re szá mı́thatunk.
– Szó val Krane nem meri kö zvetlenü l kritizá lni Carlt – á llapı́tottam
meg –, de ha má sok igen, akkor szı́vesen biztosı́t nekik helyet.
– Azé rt nem tű nik ú gy, mintha tartanunk kellene tő le.

206
 – Tő le talá n nem – fordultam Shannon felé . – Ha mé g mindig ú gy
gondolod, hogy ki tudod derı́teni, mit akar Olsen, itt az ideje a
cselekvé snek.

A Szabadesé s azok kö zé a szó rakozó helyek kö zé tartozott, amiket a
kereslet alakı́tott. Tö bbfé le igé nyt kellett kielé gı́tenie. A sö rre
szomjazó kat hosszú bá rpult é s szé kek vá rtá k; akinek a gyomra
korgott, az kis asztalná l csillapı́thatta az é hsé gé t; aki pedig pá rra
vá gyott, az diszkó fé nyekkel megvilá gı́tott tá ncparketten
pró bá lkozhatott. A kilyuggatott posztó jú biliá rdasztal já té kra
csá bı́tott, a nyeremé nyben remé nykedő k pedig vá laszthattak a
ló versenyfogadó szelvé nyek é s a ló versenyeket mutató té vé kö zö tt.
Azt nem tudom, hogy az asztalok alatt né ha vé giglé pdelő fekete
kakas milyen cé lt szolgá lt, de senkinek sem á rtott, é s ő t sem bá ntotta
senki. A kezes szá rnyast az sem é rdekelte, ha az itt lé zengő k sö rt
rendelnek, é s az sem, ha a nevé n szó lı́tjá k. Giovanninak hı́vtá k. Az
mindenesetre biztosnak tű nt, hogy meg fogjá k gyá szolni, amikor
jobblé tre szenderü l. Erik Nerell fennen hangoztatta, hogy
vö rö sborral fogja felszolgá lni a tö rzsvendé geknek, é s lehet, hogy a
hú sa enyhé n rá gó s lesz, de szeretettel fogja elké szı́teni.
Há rom ó rakor lé ptem be a helyisé gbe Shannonnal. Giovanninak se
hı́re, se hamva nem volt, csak ké t fé r i bá multa a té vé ben a kö rbe-
kö rberohangá ló lovakat é s a há tukra lapuló zsoké kat. Az egyik ablak
mellett foglaltunk helyet. A megbeszé ltek é rtelmé ben kitettem
Shannon laptopjá t az asztalra, felá lltam, é s a bá rhoz sé tá ltam,
ahonnan Nerell az é rkezé sü nk ó ta igyelt minket, de kö zben ú gy tett,
mint aki ú jsá got olvas.
– Ké t ká vé t ké rek – rendeltem.
– Oké – rakott Nerell egy csé szé t egy tekinté lyes mé retű termosz
cső re alá , majd megnyomta a tetejé t.
– Tö rté nt valami? – ké rdeztem.
Gyanakodva pillantott rá m. Az ú jsá g felé biccentettem.
– Ja… – kapcsolt. – Nem. Vagyis… – Kicseré lte a csé szé t egy
má sikra. – Nem.

207
 Mire visszaté rtem Shannonhoz a ká vé val, má r bekapcsolta a gé pet.
Mellé ü ltem. A há tté rké pé n egy meglehető sen komor, né gyszö gletes
é s szerintem teljesen hé tkö znapi felhő karcoló lá tszott, amirő l
korá bban elmagyará zta, hogy az IBM chicagó i é pü lete, egy Mies nevű
illető tervezte, é s mestermű .
Kö rbené ztem.
– Hogy akarod csiná lni?
– Fecseré szü nk kicsit, é s kö zben megisszuk a ká vé nkat. Ami
egyé bké nt rettenetes, de nem vá gok pofá kat, mert szemmel tart
minket.
– Erik?
– Igen. Meg a má sik kettő is. Amikor elfogyott a ká vé , magad elé
veszed a gé pet, é s ú gy csiná lsz, mintha nagyon el lenné l foglalva.
Irhatsz is egy kicsit. Ne né zz fel, é s bı́zz rá m mindent!
– Oké – feleltem, é s belekortyoltam a ká vé mba. Igazat kellett
adnom Shannonnak, olyan ı́ze volt, mint valami vegyszernek. Ha sima
forró vizet kapunk, jobban já runk. – Rá kerestem az endometrió zisra.
Azt ı́rtá k, hogy ha nem jö n ö ssze a baba, meg lehet pró bá lkozni
mestersé ges megtermé kenyı́té ssel. Megpró bá ljá tok?
Villá mló szemmel né zett rá m.
– Te akartá l fecseré szni – vé dekeztem.
– Ez nem fecseré szé s – sziszegte –, hanem komoly beszé lgeté s.
– Mesé lhetek a benzinkutakró l – vontam vá llat. – Vagy vicces é s
megalá zó helyzetekrő l, amikor szé tverik az ember dominá ns kezé nek
a kö zé pső ujjá t.
Elmosolyodott. Ugy vá ltozott a hangulata, aká r ké tezer mé teren az
idő já rá s, de a mosolya lá ttá n olyan é rzé s tö ltö tt el, mint amikor forró
vı́zbe csusszanok bele.
– Szeretné k gyereket – felelte. – Ez minden vá gyam.
Termé szetesen nem az agyamé , hanem a szı́vemé .
A vá llam felett Nerellre pillantott. A mosolyá bó l ú gy tű nt, sikerü lt
elkapnia a tekinteté t. Mi van, ha Nerell nem tudja, mit akar Olsen?
Hirtelen elbizonytalanodtam, hogy té nyleg olyan jó -e az ö tlet.
– Es te? – ké rdezte.

208
 – En?
– Akarsz gyereket?
– Ja, igen. Szeretné k. Csak…
– Csak?
– Nem tudom, jó apa lenné k-e.
– En tudom, hogy az lenné l.
– Mindenesetre olyan nő kellene hozzá , aki kiegé szı́t. Es megé rti,
hogy egy benzinkú t vezeté se sok idő t elvesz.
– Ha majd apa leszel, rá jö ssz, hogy nem csak benzinkutak vannak a
vilá gon.
– Meg eloxá lt alumı́niumbó l ké szü lt felhő karcoló k.
Shannon elmosolyodott.
– Megjö tt az idő .
– Itt az idő .
– Itt az idő .
Egymá s szemé be né ztü nk, aztá n magam elé hú ztam a gé pet,
megnyitottam a szö vegszerkesztő t, é s gé pelni kezdtem. Az ujjaim
szinte maguktó l mozogtak, csak arra koncentrá ltam, hogy ne vé tsek
helyesı́rá si hibá t. Kis idő eltelté vel hallottam, hogy Shannon felá ll, é s
elindul. Nem kellett felemelnem a fejem, ané lkü l is tudtam, hogy a
szoká sosná l jobban ringatja a csı́pő jé t. Kibaszott soca! Nem lá ttam a
pultot, csak hallottam, hogy az egyik bá rszé k lá ba megcsikordul a
padló n, é s tudtam, hogy Shannon leü l, Nerell pillantá sa pedig pont
ú gy tapad rá , mint a buliban. Mikö zben a helyesı́rá si gyakorlataimat
vé geztem, valaki letelepedett az asztalhoz. Egy má sodpercig azt
hittem, Shannon té rt vissza dolgavé gezetlenü l, é s furcsa mó don
megkö nnyebbü lé st é reztem. De nem ő volt.
– Helló ! – ü dvö zö lt Grete.
Kisző kı́tette a dauerolt hajá t.
– Szia! – feleltem, é s remé ltem, hogy a hangsú lyombó l kihallja,
mennyire elfoglalt vagyok.
– Ja, ja, té nyleg nagyon szé p – mondta.
Automatikusan kö vettem a pillantá sá t.

209
 Shannon é s Nerell a bá r vé gé né l ü lt egymá ssal szemben.
Osszehajoltak, pro ilbó l lá ttuk ő ket. Shannon felkacagott, aztá n a
neveté se mosollyá szelı́dü lt, é s tudtam, hogy Nerell pont olyan forró
vı́zben lubickol, mint amilyenben nem sokkal korá bban é n. Nem
tudom, azé rt tö rté nt-e, mert Grete a „szé p” szó val felhı́vta rá a
igyelmemet, de hirtelen egyé rtelmű en lá ttam, hogy Shannon Alleyne
Opgard nem egyszerű en csinos, hanem szé p. Talá n mert egyszerre
szı́vta magá ba é s tü krö zte vissza a fé nyt. Ké ptelen voltam levenni
ró la a szememet. De aztá n meghallottam Grete hangjá t.
– Ujujj…
Felé fordultam. Má r nem Shannont igyelte, hanem engem.
– Mi van?
– Semmi – hú zta undok mosolyra a gilisztaszá já t. – Hol van Carl?
– Gondolom, a telken.
Megrá zta a fejé t, é s é n pró bá ltam nem arra gondolni, honnan
tudhatja, hogy nincs ott.
– Akkor fogalmam sincs. Talá n a befektető kkel tá rgyal.
– Há t ez má r kö zelebb van az igazsá ghoz – felelte, é s lá tszott rajta,
azon tö preng, mondjon-e mé g valamit.
– Nem tudtam, hogy szoktá l a Szabadesé sbe já rni – vá ltottam
té má t.
Felemelte a kezé ben szorongatott fogadó szelvé nyeket, amiket
biztosan a té vé alatti asztalró l vett el, mielő tt leü lt volna.
– Apá nak viszem – magyará zta. – Bá r azt mondta, lehet, hogy
legkö zelebb inká bb a hotelre teszi a pé nzé t. Ugyanazon az elven
mű kö dik. Minimá lis befekteté ssel nagy nyeremé nyre lehet szert
tenni. Igaza van?
– Nincs befekteté s – vá laszoltam. – Az igaz, hogy lehet rajta
keresni, de a buká s lehető sé ge is benne van a pakliban. Né zzen utá na,
hogy megengedheti-e magá nak a worst case forgató kö nyvet!
– A vö rszt micsodá t?
– Hogy a dolgok elbaszó dnak.
– Ja, é rtem! – dugta a papı́rokat a tá ská já ba. – Ugy tű nik, Carl
jobban é rt ná lad az ü zlethez – mosolygott rá m. – De há t ez mindig is

210
ı́gy volt. Mondd meg neki, hogy ü dvö zlö m! Es vigyá zz a kis Barbie-
já ra! Ahogy lá tom, ő sem jobb a deá kné vá szná ná l.
A pult felé pillantottam. Shannon é s Nerell é ppen telefonszá mot
cseré lt. Amikor megint Grete felé fordultam, má r a kijá rat irá nyá ba
tartott.
Megné ztem a ké pernyő n, mit ı́rtam. A picsá ba! Teljesen
meghü lyü ltem? A bá rszé k megnyikordult, é n pedig gyorsan bezá rtam
a dokumentumot, é s nemmel vá laszoltam a program ké rdé sé re, hogy
elmentse-e a szö veget.
– Ké sz vagy? – lé pett hozzá m Shannon.
– Aha – feleltem, lecsuktam a gé pet, é s felá lltam.
– Na? – ké rdeztem a Volvó ban.
– Szerintem legfeljebb estig kell vá rnunk – vá laszolta.

Miutá n hazavittem Shannont, a kú tra mentem, é s levá ltottam

Markust, mert elké redzkedett.
– Van valami ú jdonsá g? – ké rdeztem Julié tő l.
– Nem nagyon – fú jta ki a rá gó já t. – Alex berá gott. Szű zkurvá nak
nevezett. Natalie meg el fog kö ltö zni.
– Hová ?
– Notoddenbe. Mondjuk megé rtem. Itt semmi sem tö rté nik.
– Egyá ltalá n semmi – adtam neki igazat, é s kivettem a kassza aló li
ió kbó l egy kulcsot. – Van egy kis dolgom a mű helyben.
Nem a gará zsajtó n, hanem az irodá n keresztü l mentem be. Az
á llott szag elá rulta, hogy ré gen já rtam má r idebent. Itt szoktunk
gumit cseré lni, ha kint tú l hideg volt, de a szerelő akná t má r alig
haszná ltuk. Miutá n Carl elkö ltö zö tt, é s egyedü l maradtam,
berendeztem egy kis kuckó t a haszná laton kı́vü li mű helyé pü let
vé gé ben. Lett egy teakonyhá m, egy á gyam é s egy té vé m. Itt laktam a
té l leghidegebb hó napjaiban, amikor a tanyá hoz vezető utat
eltorlaszolta a hó , é s semmi kedvem sem volt befű teni a há zban arra
a pá r ó rá ra, amit nem a kú ton tö ltö ttem.
Becsuktam a mosó ajtajá t, é s lezuhanyoztam. Ilyen tisztá nak ré gen
é reztem magam. Visszamentem a mű helyben kialakı́tott zugba, é s

211
ellenő riztem a matracot. Szá raz. A fő ző lap is mű kö dö tt. Mé g a té vé is
hajlandó volt bekapcsolni, miutá n ké rette magá t kicsit.
Kilé ptem a mű hely egykori munkaterü leté re.
Itt aprı́tottuk fel az ö reg Olsent. Vagyis é n. Carl né zni sem bı́rta, de
nem is baj, mié rt né zte volna? A traktor ké t napig parkolt kint a
magasba emelt rakodó kaná llal, aztá n beá lltam vele a mosó ba, é s
kiö ntö ttem, ami a kaná lban maradt. Szé pen lefolyt a rá cson. Utá na
kimostam a kanalat, é s ennyi. Hogy milyen volt megint ugyanazon a
helyen á llni? Ereztem-e szellemek jelenlé té t? Olyan ré gen tö rté nt. Es
azon a ré gi esté n é s é jjelen nem igazá n é reztem semmit. Egyszerű en
nem maradt rá energiá m. Ha kı́sé rtenek is szellemek, a Katlanban
laknak, nem itt.
– Roy! – szó lı́tott meg Julie, amikor visszamentem hozzá .
Elnyú jtotta a magá nhangzó t, ezé rt ú gy tű nt, mintha nagyon hosszú
nevem lenne. – Van olyan hely, ahová szı́vesen elmenné l?
Egy utazá si magazint lapozgatott, é s az orrom alá dugott egy
ké pet, ahol egy tengerparton egy igencsak lengé n ö ltö zö tt iatal pá r
napozott.
– Há t… Talá n Notoddenbe – feleltem.
Erre vá gott egy grimaszt.
– Mi a legtá volabbi hely, ahol voltá l?
– Sehol sem voltam – vá laszoltam.
– Ne hü lyü lj!
– Voltam dé len. Es é szakon. De sosem já rtam kü lfö ldö n.
– Ez tuti nem igaz – né zett rá m fé lrehajtott fejjel. – Mindenki volt
kü lfö ldö n – tette hozzá kevé sbe magabiztosan.
– Já rtam tá voli helyeken – kö zö ltem vele. – De itt – kocogtattam
meg ó vatosan a homlokomat a bekö tö zö tt ujjammal.
– Ezt meg hogy é rted? – hú zta halvá ny mosolyra a szá já t. – Dilis
voltá l?
– Embereket daraboltam fel, é s vé dtelen kutyá kat gyilkoltam meg.
– Ja, é s a bepezsgő zö tt nejed utá n hajı́tottá l egy mentő ö vet, amikor
fuldoklott – nevetett fel. – Az é n korombeli iú k mié rt nem olyan
viccesek, mint te?

212
 – Az ilyesmi idő be telik – feleltem. – Es tenni is kell é rte.

Amikor aznap este hazaé rtem, Shannon a sö té t té likertben
kuporgott. Carl ré gi tollkabá tjá ba burkoló zott, a fejé n az é n egyik
sapká m, az ö lé ben gyapjú takaró .
– Hideg van, de olyan szé p itt naplemente utá n. Barbadoson hipp-
hopp sö té t van. Toronto meg olyan lapos, é s annyi a magas é pü let,
hogy a nap egyszer csak eltű nik. De itt minden olyan, mintha lassú
mozgá sban lá tná m.
– Lassı́tott felvé telen.
– Lassı́tott felvé telen? – nevetett fel. – Oké , jó kis kifejezé s. Annyi
minden tö rté nik a fé nnyel. A tavon, a hegyeken, a hegyek mö gö tt.
Mint amikor egy fé nyké pé sz ő rü lt megvilá gı́tá st alkalmaz. Imá dom a
norvé g termé szetet. A vad, csupasz norvé g termé szetet – tette hozzá
ironikusan eltú lzott pá tosszal.
Leü ltem mellé a ká vé mmal, amit a ká vé fő ző bő l tö ltö ttem
magamnak.
– Carl?
– Beszé lni akart valakivel, aki fontos a projekt szempontjá bó l.
Valami haszná ltautó -kereskedő vel.
– Willumsennel. Es amú gy?
– Amú gy mi?
– Tö rté nt valami?
– Mi tö rté nt volna?
A hold elő dugta a sá padt ké pé t a felhő k kö zü l. Mint egy szı́né sz,
aki elő adá s elő tt kiles a né ző té rre a kulisszá k mö gü l. Az á ltala
visszatü krö zö tt napfé ny megvilá gı́totta Shannon arcá t, é s rá jö ttem,
hogy nem a hold a szı́né sz, hanem ő . De elege lett a komé diá zá sbó l.
– Nyolcig bı́rta. – Elő hú zta a telefonjá t a takaró aló l, é s felé m
nyú jtotta. – Mondtam, hogy szimpatikus nekem, é s unatkozom, aztá n
megké rdeztem, tud-e kü ldeni pá r ké pet. Azt akarta tudni, milyen
ké peket, mire azt feleltem, hogy a norvé g termé szetrő l. A vad,
csupasz norvé g termé szetrő l. Ha lehet, teljes pompá já ban.

213
 – Es ezt kaptad? – meredtem Erik Nerell nagy mű gonddal
megkomponá lt szel ijé re.
Ugy tű nt, idő t é s fá radsá got nem kı́mé lve tervezte meg. Meztelenü l
fekü dt egy kandalló elő tt, ú gy né ztem, egy ré nszarvasbő rö n. Bekente
magá t valamivel, amitő l a megfeszı́tett izmai tompá n csillogtak. A
fotó kö zponti elemé nek az erektá lt pé niszé t tette meg.
Az arca ugyan nem lá tszott, de a terhes bará tnő je való szı́nű leg ı́gy
is fel fogja ismerni.
– Gondolom, azzal fog vé dekezni, hogy fé lreé rtett – kuncogott
Shannon. – De ez rettentő en sé rtő szá momra. Es szerintem az apó sa
sem fog ö rü lni.
– Az apó sa? – ké rdeztem. – Nem a bará tnő je?
– Gondolkoztam, mi legyen. Jó beszé lő ké je van, ú gyhogy szerintem
a csaj elő tt ki tudná dumá lni magá t. Kicsit megalá zkodna, elné zé st
ké rne, ilyesmi. De az apó sá val szemben ez nem haszná l.
– Hogy te milyen aljas vagy! – nevettem fel halkan.
– Dehogy! – felelte komolyan. – Jó vagyok. Es ha szeretek valakit,
mindent megteszek, hogy megvé djem. Akkor is, ha ezé rt rosszat kell
cselekednem.
Bó lintottam. Valami azt sú gta, hogy nem ez az első alkalom. Meg
akartam szó lalni, amikor meghallottam egy nyolchengeres batá r
amcsi autó morgá sá t. Fé ny vető dö tt az ú tra, aztá n feltű nt a Cadillac.
Leparkolt, é s lá ttuk, amint Carl kiszá ll belő le. Megá llt, é s a fü lé hez
emelte a telefonjá t. Elindult a há z felé , kö zben vé gig beszé lt.
Há tradő ltem a szé ken, é s rá csaptam a villanykapcsoló ra a mö gö ttü nk
lé vő falon. Carl ö sszerezzent, amikor é szrevett minket. Mintha
rajtakaptuk volna valamin. Kö zben pedig é n nem akartam, hogy
rajtakapjon, amint a sö té tben ü lö k Shannonnal. Lekapcsoltam a
lá mpá t, hogy mutassam, csak jeleztü nk neki, de a sö té tet ré szesı́tjü k
elő nyben a fé nnyel szemben. Es biztosan tudtam, hogy helyes dö nté st
hoztam.
– Lekö ltö zö m a mű helybe – kö zö ltem Shannonnal halkan.
– Mi? – ké rdezett vissza ugyanolyan halkan. – Mié rt?
– Hogy tö bb helyetek legyen.

214
 – Hogy tö bb helyü nk legyen? Erre semmi szü ksé g. Há rman
vagyunk, van egy egé sz há zunk é s egy egé sz hegyü nk. Nem maradná l,
Roy? A kedvemé rt?
Megpró bá ltam kivenni az arcá t a sö té tben. Komolyan gondolja,
vagy csak udvariaskodik? De nem szó lt tö bbet, é s a hold megint
elbú jt a felhő k mö gé .
Carl kijö tt hozzá nk.
– Lejá rt a hatá ridő , mostantó l nem lehet csatlakozni az Os
Magashegyi Wellness- é s Spahotel Oft.-hez – jelentette ki, é s
lezuttyant az egyik fonott szé kbe egy sö rrel a kezé ben. –
Né gyszá zhú szan vagyunk, gyakorlatilag mindenki beszá llt, aki
szá mı́t. A bankkal is lezsı́roztam mindent, é s beszé ltem a
kivitelező inkkel. A holnapi é rtekezletü nk utá n aká r indulhatnak is a
fö ldmunkagé pek.
– Mé gis mit akarsz á satni velü k? – ké rdeztem. – Elő szö r
robbantani kell.
– Ja, ja, á tvitt é rtelemben mondtam. Má r szinte lá tom magam elő tt,
amint a fö ldmunkagé pek tankké nt haladnak elő re, é s meghó dı́tjá k a
csú csot.
– Ehhez elő szö r meg kell szó rnod bombá val, ahogy az amerikaiak
szoktá k. Ki kell mindent irtanod, é s csak utá na kezdheted el a
hó dı́tá st.
Hallottam, hogy a borostá ja serceg a gallé rjá n, amint felé m fordul.
Gondolom, azon tö prengett, rejlik-e valami a szavaim mö gö tt, é s
vajon mi.
– Willum Willumsen é s Jo Aas belé pnek az igazgató taná csba –
ú jsá golta. – Azzal a felté tellel, hogy holnap az é rtekezleten engem
vá lasztanak meg igazgató nak.
– Ugy tű nik, hogy te fogsz irá nyı́tani mindent.
– Ja, ı́gy lesz. Az oft.-nek az az elő nye a ré szvé nytá rsasá ggal
szemben, hogy nincs tö rvé nyi kö telezettsé gü nk arra, hogy legyen
igazgató taná csunk, kö nyvvizsgá ló nk meg mindenfé le ellenő rző
szervü nk. A bank ugyan kikö tö tte, hogy kell igazgató taná cs é s
kö nyvvizsgá ló , de a gyakorlatban az igazgató vezeti a cé get. Tiszta

215
felvilá gosult abszolutizmus. Ez mindent meg fog kö nnyı́teni –
kortyolt bele a sö ré be.
– Roy el akar kö ltö zni – szó lalt meg Shannon. – A mű helybe.
– Micsoda hü lyesé g má r ez! – mé ltatlankodott Carl.
– Hogy tö bb helyü nk legyen.
– Oké – vá gtam kö zbe. – Igazá bó l nekem kell tö bb hely. Tú l ré gó ta
lakom egyedü l, é s rigolyá s ö regember lettem.
– Akkor Shannonnak é s nekem kellene elkö ltö znü nk – vetette fel
Carl.
– Dehogy! – tiltakoztam. – Orü lö k, hogy nem csak egyvalaki lakik
itt. A há z is ö rü l, hogy tö bben laknak benne.
– De akkor a há rom nyilvá n jobb a kettő né l – jegyezte meg Carl.
Erzé keltem, hogy Shannon ö lé be teszi a kezé t. – Es ki tudja, egyszer
talá n majd né gyen leszü nk – folytatta, aztá n pá r má sodpercre né ma
csend telepedett rá nk, é s rá jö tt, hogy hibá t kö vetett el. – Vagy nem.
Csak azé rt jutott eszembe, mert lá ttam Eriket é s Gró t sé tá lni. Má r jó
nagy pocakja van.
Most sem kapott vá laszt. Megint a szá já hoz emelte a sö rö sü veget.
Bö fö gö tt egyet.
– Mié rt beszé lgetü nk á llandó an sö té tben? – ké rdezte.
Hogy ne kelljen uralkodnunk az arcvoná sainkon, gondoltam.
– Holnap beszé lek Nerell-lel – kö zö ltem. – Este pedig elkö ltö zö m.
– Roy… – só hajtotta Carl.
Felá lltam.
– Megyek, lefekszem. Csodá latos emberek vagytok, é s szeretlek
benneteket, de má r alig vá rom, hogy má sokat lá ssak reggel felkelé s
utá n.
Aznap é jszaka ú gy aludtam, mint a bunda.

216
 Huszadik fejezet

Erik Nerell „kint” lakott. Elmagyará ztam Shannonnak, hogy amikor

azt mondjuk, „kint”, arra gondolunk, hogy a tó nak azon a ré szé n,
ahonnan a Kjetter-folyó ered. A vı́z egy fejtető re á llı́tott V-t formá zott,
a falu pedig a V csü cské ben helyezkedett el. A „bent” é s a „kint” nem
é gtá jat jelö lt, hanem azt, hogy merre indul az ember a V szá rai
menté n, a parton futó fő ú ton. Aas, a bá dogos Moe é s Willumsen
„bent” lakott, ami elő kelő bb helynek szá mı́tott, mert a laposabb
fö ldek tö bb napfé nyt kaptak, mı́g Olsen hü tté je é s Nerell tanyá ja
„kint” fekü dt, az á rnyé kos oldalon. Errefelé kellett felmenni Aas
hü tté jé hez is, ahol Carl, Mari, é n é s mé g né há nyan sok é jszaká t
buliztunk á t iatalkorunkban.
Vezeté s kö zben a ré gi szé p idő kre gondoltam.
Egy Ford Cortina mö gö tt parkoltam le a pajtá juk elő tt. Gro, Erik
é lettá rsa nyitott ajtó t, é s mikö zben megké rdeztem tő le, hol a pá rja,
azon iló ztam, hogyan é rte el a nagy pocakjá tó l a kilincset, é s arra
jutottam, hogy biztosan oldalró l kö zelı́tette meg a problé má t. Pont
ahogyan é n is terveztem.
– Gyú r – intett Gro a pajta felé .
– Kö szö nö m – feleltem. – Lá tom, nemsoká ra meglesz a kicsi.
– Igen – mosolygott.
– De ahogy hallom, mé g mindig sé tá ltok esté nké nt.
– Muszá j elvinnie egy kö rre az asszonyt é s a kutyá t – nevetett Gro.
– De most má r nem megyü nk messzire.
Erik nem vette é szre, hogy má r nincs egyedü l. Egy padon fekü dt
vadul fú jtatva. Egy fé mrudat tartott a mellkasa felett, é s amikor
kinyomta, ordı́tott hozzá . Megvá rtam, amı́g visszateszi a helyé re, é s

217
csak akkor lé ptem a lá tó mezejé be. Kivette a fü lhallgató t a fü lé bő l. A
Start Me Upot hallgatta.
– Roy! – ü dvö zö lt. – Korá n kelté l.
– Jó kondiban vagy – feleltem.
– Kö sz.
Felá llt, é s felhú zott egy polá rpuló vert az á tizzadt pó ló já ra, amin a
Hollywood Brats ké pe virı́tott. Tá voli rokoni kapcsolat fű zte a
billentyű sü khö z, Casino Steelhez, é s vá ltig á llı́totta, hogy ha valamivel
jobban idő zı́tenek, akkor nagyobb sikereket é rhettek volna el, mint a
Sex Pistols é s a New York Dolls. Miutá n meghallgattatta velü nk pá r
dalukat, arra gondoltam, hogy nem csak a rossz idő zı́té s miatt nem
futottak be. De tetszett a lelkesedé se. Igazá bó l kedveltem a ickó t.
Té nyleg.
– Van egy kis problé ma – té rtem rá a jö vetelem cé ljá ra. – A ké p,
amit Shannonnak kü ldté l, nem talá lt tú l jó fogadtatá sra.
Elsá padt, é s gyors pislogá sba kezdett.
– Egyelő re csak é n tudok ró la. Shannon nem akarta megmutatni
Carlnak, nehogy bepö ccenjen. De arra gondolt, hogy beszé l Olsennel.
A tö rvé ny szerint az ilyesmi szemé remsé rté snek minő sü l.
– Na ne! Figyelj, azt mondta…
– Termé szetfotó kat ké rt tő led. Mindegy, egyelő re sikerü lt
lebeszé lnem, hogy feljelentsen. Rengeteg felesleges ká rt okozna
mindenkinek, é s Gró t biztosan megviselné .
Az é lettá rsa nevé nek hallatá ra megfeszü lt az á llkapcsa.
– Amikor megtudta, hogy nemsoká ra gyereked szü letik, ú gy
dö ntö tt, inká bb az apó sodnak mutatja meg, é s ő majd eldö nti, mi
legyen. Attó l tartok, nehé z lesz megá llı́tani.
Erik szá ja elnyı́lt, de egy szó sem jö tt ki rajta.
– Azé rt jö ttem, hogy segı́tsek. Talá n a lelké re tudok beszé lni.
Tudod, hogy nem szeretem a felesleges balhé t.
– Igen – nyö gte, de inká bb tű nt ké rdé snek, mint kijelenté snek.
– Nem szeretem pé ldá ul, ha a szü leim halá lá nak a helyszı́né n
kutakodnak, é s igazá n ö rü lné k, ha tudná m, mié rt bolygatjá k az ü gyet.

218
 Megint verdesni kezdett a szempillá ja, mintha ı́gy akarta volna
jelezni, hogy é rti, mire cé lzok. Hogy cseré t ajá nlok.
– Olsen mindenké ppen lekü ld valakit a Katlanba, igaz?
Bó lintott.
– Rendelt Né metorszá gbó l vé dő ruhá t. Ugy né z ki, mint a
tű zszeré szek cucca. Vé d a kisebb kö vek ellen, é s mozogni is lehet
benne.
– Mit keres?
– Csak annyit tudok, hogy le akar menni, Roy.
– Nem. Nem ő akar lemenni, té ged akar lekü ldeni. Szó val tuti
mondta, mit kell keresned.
– Mé g ha tudná m, akkor sem á rulhatná m el, Roy, de ezt nyilvá n
felesleges elmagyará znom.
– Há t persze – vá laszoltam. – Nekem pedig nyilvá n felesleges
elmagyará znom, hogy ú gy é rzem, nincs jogom lebeszé lni Shannont a
feljelenté srő l, hiszen durva bű ncselekmé ny á ldozata lett.
Leü lt a padra, é s olyan pillantá st vetett rá m, mint egy megvert
kutya. A há ta meggö rnyedt, a kezé t az ö lé be ejtette. A Start Me Up
tová bb szó lt a fü lhallgató já bó l, ami most a combjai kö zé pottyant.
– Csapdá ba csaltatok – fú jta ki a levegő t. – Te meg az a picsa.
Té nyleg ott van lent, igaz?
– Micsoda?
– Sigmund Olsen mobiltelefonja.

Egy ké zzel kormá nyoztam, a má sikkal a telefonomat szorı́tottam a

fü lemhez.
– Sigmund Olsen telefonja este tı́zig kü ldö tt jeleket az eltű né se
napjá n.
– Mirő l karattyolsz? – nyö gte Carl má snapos hangon.
– A bekapcsolt mobilok fé ló rá nké nt jeleket bocsá tanak ki, ezeket
veszik a bá zisá llomá sok, amikhez a telefon csatlakozik. Ez azt jelenti,
hogy a bá zisá llomá sok nyilvá ntartá saibó l lá tszik, mikor hol volt egy
telefon.
– Es?

219
 – Kurt Olsen nemré g a vá rosban já rt, hogy kiké rje a szolgá ltató tó l
az apja telefonjá nak az adatait az eltű né se napjá n.
– Ilyen soká ig megő rzik az adatokat?
– Ugy lá tszik. Az ö reg Olsen telefonja ké t bá zisá llomá shoz
csatlakozott, ami alapjá n biztosan nem mehetett a hü tté jé hez abban
az idő pontban, amikor a tanú szerint megá llt egy autó , é s elindult egy
csó nak, vagy legalá bbis nem volt ná la a telefonja, mert a
bá zisá llomá sok, amikhez csatlakozott, teljesen má s terü letet fednek
le. A mi tanyá nkat, a Katlant, Simon Nergard tanyá já t é s az erdő t
kö zte meg a falu kö zö tt. Ezt elé g nehezen lehet ö sszeegyeztetni azzal
az á llı́tá soddal, hogy fé l hé tkor elbú csú ztá l az ö regtő l.
– De azt nem mondtam, hová ment, csak annyit, hogy akkor indult
el tő lü nk. – Carl hangja tisztá n é s jó zanul csengett. – Aká r meg is
á llhatott valahol. Es az is lehet, hogy a tanú valaki má s kocsijá t é s
csó nakjá t hallotta, elvé gre nem csak Olsené knek van arra hü tté jü k.
Vagy elő fordulhat, hogy rosszul emlé kszik az idő pontra. Nem ez
lenne az első eset a vilá gtö rté nelemben.
– Egyeté rtek – feleltem, mikö zben é szrevettem egy traktort kissé
tá volabb. – De nem is az aggaszt, hogy ö sszekuszá ló dott az idő vonal.
Inká bb azé rt aggó dom, hogy megtalá ljá k a telefonjá t lent a
Katlanban. Mert Erik szerint Kurt ezé rt akarja lekü ldeni.
– A picsá ba! Es szerinted ott van? Nem né zté l kö rü l?
– De – vá laszoltam. – Es alapos voltam. De emlé kszel, hogy má r
kezdett sö té tedni, amikor felhú ztuk a hullá t, é s kilazult pá r kő , é n
meg elbú jtam a roncsban?
– Igen.
Atté rtem a szembejö vő sá vba. Bá r az elő ttem lé vő traktor má r
nagyon kö zel já rt a kanyarhoz, nem é rdekelt. Gá zt adtam, é s sikerü lt
mé g a kanyar elő tt visszasorolnom a sajá t sá vomba. A visszapillantó
tü kö rben lá ttam, hogy a traktor sofő rje a fejé t csó vá lja.
– Na, akkor nem kö veket hallottam, hanem a telefonjá t. Egy
bő rtokban volt az ö vé re csı́ptetve, é s amikor a hulla nekiü tő dö tt a
Katlan oldalá nak, a telefon leesett, de a sö té tben nem lá ttam, hogy az
az.

220
 – Mié rt vagy ennyire biztos benne?
– Mert eszembe jutott valami má s is. Ugy é reztem, mintha
hiá nyozna valami a hullá ró l. Es mielő tt feldaraboltuk a mű helyben,
levettem az ö vé t, levá gtam a ruhá it, é s á tkutattam a zsebeit, hogy
amikor leö ntjü k a Fritzcel, ne legyen bennü k fé m. Talá ltam apró pé nzt
meg egy ö ngyú jtó t, de telefont nem. Akkor nem is gondoltam rá ,
pedig tudtam, hogy abban az idió ta bő rtokban tartja.
Carl pá r má sodpercig emé sztgette az informá ció t.
– Es most mihez kezdü nk? – ké rdezte aztá n.
– Felhozzuk a Katlanbó l – feleltem. – Mé g Kurté k elő tt.
– Mennyi idő nk van?
– Tegnap jö tt meg a vé dő ruha, amiben Erik le fog ereszkedni. Ma
tı́zkor talá lkoznak, hogy felpró bá lja, é s aztá n indulnak is.
Carl ré mü lten kapkodott levegő utá n.
– A picsá ba!

221
 Huszonegyedik fejezet

A má sodik leereszkedé s egyszerre ment lassabban é s gyorsabban.

Gyorsabban, mert a gyakorlati problé má kat má r megoldottuk, é s
emlé keztü nk is a megoldá sokra. Es lassabban, mert sietnü nk kellett,
hiszen nem tudtuk, mikor é rnek oda Olsené k. Ezé rt ú gy é reztem
magam, mint egy ré má lomban, amikor el akarjá k kapni az embert, é s
hiá ba pró bá l elfutni, olyan, mintha valami akadá lyozná a mozgá sban.
Shannon a Kecskekaptató bó l igyelte, jö nnek-e kocsik felfelé a fő ú t
felő l.
Ugyanazt a kö telet haszná ltuk, mint első alkalommal, ezé rt Carl
tudta, mennyire kell kö zel tolatnia a Volvó val a Katlanhoz, hogy
leé rjek.
Amikor vé gre szilá rd talajt é reztem a lá bam alatt, kioldottam a
kö telet, é s elfordultam a kő faltó l. Rettentő ré gen já rtam lent utoljá ra,
de olyan volt, mintha itt megá llt volna az idő . Az alacsonyabb dé li fal
dő lé se miatt az eső nem igazá n tudott beesni, é s ami vı́z a
Kecskekaptató felő li magasabb, fü ggő leges falon lezú dult, elfolyt a
kö vek kö zö tt. Gondolom, ezé rt nem ette mé g meg a rozsda a roncsot,
é s ezé rt nem estek mé g szé t a kerekek, bá r az á llapotuk azé rt hagyott
kı́vá nnivaló t maga utá n. Allatok sem kö ltö ztek bele, az ü lé shuzatok é s
a mű szerfal sé rtetlennek tű nt.
Az ó rá mra pillantottam. Fé l tizenegy. A picsá ba! Lehunytam a
szemem, é s megpró bá ltam felidé zni, honnan hallottam a zajt annak
idejé n, de tú l ré gen tö rté nt. Ha a telefon nem ü tő dö tt neki semminek,
akkor nyilvá n egyenes vonalban esett le. Egyenes vonalban. Pont ú gy,
ahogy Olsennek is esnie kellett volna. A izika tö rvé nyei elő l nincs
menekvé s. Mú ltkor elhessegettem ezt a gondolatot, é s most sem volt
kedvem foglalkozni vele. Levilá gı́tottam az elemlá mpá val a fö ldre, a

222
szemem vadul ugrá lt a fal tö vé ben heverő kö vek kö zö tt, ahol a kö té l
ló gott. Mindent ú gy csiná ltunk, mint akkor, ugyanú gy tolattunk vé gig
a kocsival a keskeny ú ton, ezé rt biztosan tudtam, hogy a telefon
nagyjá bó l ide eshetett. De tucatnyi kü lö nbö ző helyen rejtő zhetett a
kö vek kö zö tt, é s aká r el is pattanhatott. A bő rtok legalá bb azt
megakadá lyozta, hogy ripityá ra tö rjö n, é s a darabjai mindenfelé
szé tszó ró djanak. Szuper. Az mondjuk mé g szuperebb lenne, ha
megtalá lná m.
Tudtam, hogy szisztematikusan kell haladnom, nem kö vethetem a
megé rzé seimet, é s nem rohangá szhatok kö rbe-kö rbe, mint a tyú kok,
amiket anya ké ptelen volt lefogva tartani, miutá n apa lefejezte ő ket.
Meghatá roztam egy né gyszö gletes terü letet, amin belü l jó esé llyel
meg fogom talá lni a telefont. A kutatá st a bal felső sarokban kezdtem.
Leté rdeltem, é s mindent alaposan szemü gyre vettem. A kisebb
kö veket felemeltem, a nagyobbak kö zé bevilá gı́tottam. Amikor
valahová nem lá ttam be, é s a kezemet sem tudtam betuszkolni, Carl
okostelefonjá t é s szel ibotjá t hı́vtam segı́tsé gü l. Bekapcsolt vilá gı́tá s
mellett kamerá ztam.
Tizenö t perc mú lva má r majdnem a né gyszö g kö zepé né l já rtam, é s
é ppen ké t hű tő szekré ny nagysá gú kő kö zé dugtam be a szel ibotot,
amikor meghallottam, hogy Carl a nevemet kiá ltja.
– Roy!
Persze tudtam, mié rt.
– Shannon lá tja ő ket.
– Hol vannak? – ordı́tottam fel.
– Most indultak felfelé .
Legfeljebb há rom percü nk maradt. Visszahú ztam a szel ibotot, é s
lejá tszottam a felvé telt. Osszerezzentem, amikor a sö té tbő l egy
szempá r meredt rá m. Egy kibaszott egé r. Há tat fordı́tott, a fé nyben
megvillant a farka, é s má r el is tű nt. Es akkor meglett. A fekete
bő rtokba lyukat rá gtak a ki tudja milyen rá gcsá ló k, de egyé rtelmű en
lá tszott, hogy Sigmund Olsen telefonja az.
Hasra fekü dtem, é s bedugtam a kezem a kö vek kö zé , de nem é rtem
el. Csak né há ny kavicsot tudtam kipiszká lni. A picsá ba! Ha é n

223
megtalá ltam, ő k is meg fogjá k. El kell mozdı́tanom az egyik kibaszott
kö vet. Nekivetettem a há tamat, behajlı́tottam a té rdemet,
megfeszı́tettem a testemet, é s meglö ktem. Egy millimé tert sem
mozdult.
– A Japá nkanyarban vannak – kiá ltott le Carl.
Mé g egyszer nekiveselkedtem. A homlokomon izzadsá g
gyö ngyö zö tt, az izmaim tiltakoztak. De mintha kicsit megmozdult
volna a kő . Megint megtaszı́tottam, é s most hatá rozottan é reztem,
hogy megmozdult valami. A há tamban. Felordı́tottam a fá jdalomtó l. A
kurva é letbe! Osszeszorı́tottam a fogamat. Tudok mozogni? Igen,
szerencsé re, csak kibaszottul fá j.
– Most má r…
– Adj gá zt, é s menj elő re ké t mé tert, amikor szó lok!
Megragadtam a kö telet. Csak egyszer tudtam rá hurkolni a kő re.
Olyan csomó t kö tö ttem rá , amit apa bowline-nak nevezett.
Felké szü ltem rá , hogy azonnal a kő alá vessem magam, ha a Volvo
csak egy kicsit is megemeli.
– Most!
Az autó motorja felü vö ltö tt, é s hirtelen apró kö vek kezdtek hullani
kö rü lö ttem. Az egyik a homlokom kö zepé n talá lt el. De lá ttam, hogy a
nagy kő mindjá rt a magasba emelkedik, é s ú gy ugrottam elő re,
mintha a labdá t akarná m megszerezni egy meccsen. A Volvo kipö rgő
kerekei aló l tová bbra is zá poroztak rá m a kavicsok, de a nagy kő
megbillent, é s a felé m eső oldala emelkedni kezdett. Rothadá s bű ze
csapott meg. Bogarak iszkoltak az á rnyé k felé a hirtelen fé ny elő l, é n
pedig té rdre vetettem magam, é s felkaptam a telefont. Ebben a
pillanatban reccsené st hallottam, felné ztem, é s azt lá ttam, hogy a
kö té l vé ge megindul felfelé , a kő pedig felé m zuhan. Há traugrottam.
Hanyatt estem, remegtem, é s vadul levegő utá n kapkodtam. A kő
visszaesett a helyé re. Ugy é reztem magam, mint aki csak hajszá l hı́já n
kerü lte el, hogy egy vadá llat á llkapcsa ö sszezá ruljon a torká n.
A Volvo megá llt, Carl nyilvá n é szrevette, hogy megszű nt az
ellená llá s. Ekkor meghallottam egy má sik motor hangjá t. Egy Land
Rover jö tt erő lkö dve a meredek ú ton felfelé . A magasban jó l terjed a

224
hang. De hiá ba voltak mé g jó pá r kanyarra innen, a kö té l vé ge hé t-
nyolc mé terrel a fejem felett himbá ló zott.
– Tolass vissza! – ordı́tottam fel.
Leszedtem a kő rő l a leszakadt kö té ldarabot, ö sszetekertem, é s a
kabá tom zsebé be gyö mö szö ltem Olsen telefonja mellé .
A kö té l kö zelebb kerü lt hozzá m, de mé g mindig elé rhetetlen
magassá gban volt, é s sejtettem, hogy Carl má r annyira há tratolatott,
amennyire csak tudott. A haszná lható bal kezemmel
megtá maszkodtam egy sziklatö mbö n, hogy felmá sszak, de é reztem,
hogy meginog. Es é n mé g azt hittem, hogy hazudok, amikor azt
á llı́tom, hogy rendszeresek itt a kő omlá sok. Há t nem. Igazat
mondtam. De nem volt má s vá lasztá som. A jobb kezemmel
megragadtam egy kiá lló szikladarabot. A há tamba hası́tó fá jdalom
szerencsé re elnyomta a kö zé pső ujjam kı́nzó sajgá sá t. Felá lltam a
sziklatö mbre, é s egyre magasabbra há gtam. Ovatosan mozogtam.
Aztá n nyú jtó zkodtam, é s a jobb kezemmel elkaptam a kö telet. Es
most mi legyen? Muszá j kapaszkodnom, é s egy ké zzel nem tudok
csomó t kö tni.
– Roy! – kiá ltott le Shannon. – Az utolsó kanyar felé tartanak.
– Taposs bele! – adtam ki az utası́tá st, mikö zben má sfé lszer a
csukló mra tekertem a kö telet. – Kurvá ra!
Shannon tová bbı́totta az instrukció kat Carlnak. Amint a kö té l
elkezdett hú zni, a bal kezemmel is megmarkoltam, megfeszı́tettem a
hasizmomat, felhú ztam a lá bamat, é s a talpamat a fal irá nyá ba
fordı́tottam. Villá mgyorsan siklottam az é g felé . Nem azé rt ké rtem
meg Carlt, hogy ne kı́mé lje a gá zpedá lt, mert Olsené k egyre kö zelebb
é rtek, hanem azé rt, mert korlá tozott idő t vagyok hajlandó eltö lteni a
semmi felett ló gva ú gy, hogy csak a kezemben bı́zhatok. Azt hiszem,
aznap dé lelő tt megdö ntö ttem a fü ggő leges felfelé haladá s
vilá grekordjá t, de a kiemelkedő teljesı́tmé nyt nyú jtó sportoló kkal
ellenté tben é n vé gig visszafojtottam a lé legzetemet. Csak az alattam
egyre nö vekvő mé lysé gre tudtam gondolni, meg a biztos halá lra, amit
nem tudok elkerü lni, ha lezuhanok. Amikor a Volvo kirá ntott a
Kecskekaptató ba, nem engedtem el a kö telet, hagytam, hogy az autó

225
mé tereken á t vonszoljon az ú ton. Shannon talpra rá ngatott, a
kocsihoz rohantunk, é s bevá gó dtunk. En elő re, ő há tra.
– Hajts a pajta mö gé ! – zihá ltam.
Amint rá kanyarodtunk a sá ros ú tra, a Kecskekaptató ban feltű nt
Olsen Land Roverje. Remé ltem, hogy nem vett é szre sem minket, sem
a kö telet, ami anakondaké nt siklott a fű ben a Volvo utá n.
A kocsiban maradtam, é s megpró bá ltam visszanyerni az uralmat a
lé legzé sem felett, mikö zben Carl ö sszetekerte a kö telet. Shannon a
pajta sarká ná l leskelő dö tt a Kecskekaptató felé .
– Megá lltak – tudó sı́tott. – Az egyikü k ú gy né z ki, mint egy… Hogy
mondjuk norvé gul azt, hogy beekeeper?
– Mé hé sz – felelte Carl. – Tuti attó l tartanak, hogy lent darazsak
laknak.
Felnevettem, majd rö gtö n ö ssze is rá ndultam. Olyan fá jdalom
hası́tott belé m, mintha ké st vá gtak volna a há tamba.
– Carl! – szó lı́tottam meg halkan. – Mié rt mondtad tegnap este,
hogy Willumsenné l voltá l?
– Mi?
– Willumsen „bent” lakik, Erik meg a csaja viszont „kint”, é s azt
mondtad, lá ttad ő ket sé tá lni.
Nem felelt.
– Szerinted? – ké rdezte vé gü l.
– Azt akarod, hogy tippeljek? Es ha tetszik, amit mondok,
rá bó lintasz, é s nem á rulod el az igazat?
– Jó l van – adta meg magá t, é s megné zte a visszapillantó tü kö rben,
hogy Shannon mé g mindig Olsené ket lesi-e. – Azt is mondhattam
volna, hogy ki kellett szellő ztetnem a fejem. Es nem is hazudtam
volna. A fő vá llalkozó nk tegnap hirtelen tizenö t szá zalé kkal felemelte
az á rat.
– Aha.
– Itt voltak, é s elhalasztottá k a kezdé st, mert szerintü k nem
adtunk elé g informá ció t a telekrő l, é s nem szá moltunk be arró l,
mennyire ki van té ve az idő já rá s viszontagsá gainak.
– Es mit szó l a bank?

226
 – Nem tudjá k. Es miutá n né gyszá zmillió t mondtam a
ré sztvevő knek, nem á llhatok elé jü k, é s vallhatom be, hogy má r most
lehet tudni, hogy hatvanmillió val tö bbe fog fá jni.
– Es mit akarsz csiná lni?
– Udvariasan megké rem a fő vá llalkozó t, hogy hú zzon a halá l
faszá ra, é s né lkü le fogok megá llapodni a kivitelező kkel. Igy tö bb
munká m lesz, mert nekem kell egyezsé gre jutnom az asztalosokkal, a
kő mű vesekkel, a villanyszerelő kkel meg mindenki má ssal, é s
igyelnem rá juk, de jó val olcsó bban fogunk kijö nni, mert nem kell tı́z
vagy hú sz szá zalé kot tejelnü nk a fő vá llalkozó nak.
– De nem ezé rt já rtá l tegnap „kint”?
Megrá zta a fejé t.
– Nem…
Elhallgatott, mert kinyı́lt a há tsó ajtó , é s Shannon beü lt mö gé nk.
– Most ké szü lnek fel a leereszkedé sre – kö zö lte. – Tuti eltart egy
darabig. Mirő l beszé lgettek?
– Roy megké rdezte, hol voltam tegnap, é s pont most akartam
elmondani, hogy Olsen hü tté jé né l. Lementem a csó nakhá zá hoz.
Megpró bá ltam elké pzelni, min ment keresztü l Roy aznap.
Ongyilkossá gnak á llı́tottad be Olsen eltű né sé t, é s majdnem
megfulladtá l, Roy, é s mindezt azé rt, hogy megments engem. Sosem
lesz eleged?
– Mibő l?
– Abbó l, hogy utá nam takarı́tsd a szart.
– Nem a te hibá d, hogy Olsen a Katlanba zuhant – feleltem.
Elkapta a pillantá somat. Nem tudom, kiolvasta-e belő le, mire
gondolok. Ami zuhan, fü ggő legesen mozog. Olsen a kocsira esett, a
faltó l ö t mé terre. Carl mé ly levegő t vett, é s beszé lni kezdett.
– Roy, valamit tudnod kell…
– Tudom, amit tudnom kell – szakı́tottam fé lbe. – Hogy a bá tyá d
vagyok.
Bó lintott, aztá n elmosolyodott, de ú gy né zett ki, mint aki mindjá rt
elsı́rja magá t.
– Ennyire egyszerű , Roy?

227
– Igen – feleltem. – Ennyire egyszerű .

228
 Huszonkettedik fejezet

A konyhá ban ká vé ztunk, amikor vé geztek a Kecskekaptató ban. A
szememhez emeltem a tá vcsö vet, é s az arcokra fó kuszá ltam. Há rom
ó ra kö rü l já rt, má r majdnem né gy ó rá ja tevé kenykedtek. Ré snyire
nyitottam az ablakot, hogy halljuk, ha hangosabban beszé lnek. Kurt
szá já ban most nem ityegett cigaretta, é s a szavait nem lehetett
fé lreé rtelmezni. A bő re vö rö ssé gé t má r nem csupá n a tú lzott UV-
sugá rzá snak kö szö nhette. Erik testbeszé de inká bb arró l á rulkodott,
hogy elege van az egé szbő l, é s a legszı́vesebben hazamenne. Talá n
ú gy gondolta, Olsen sejt valamit. A ké t segı́tő jü k enyhé n zavart arcot
vá gott. Ok való szı́nű leg semmit sem tudtak az akció cé ljá ró l, mert
Olsen elé g jó l ismerte a falusiak pletykaé hsé gé t ahhoz, hogy
mindenkinek csak annyit mondjon, amennyit felté tlenü l muszá j.
Miutá n Erik sikeresen kibú jt a furcsa tű zszeré szszerelé sé bő l, a ké t
segı́tő vel együ tt beszá llt a Land Roverbe. Kurt nem mozdult. A há zat
ixı́rozta. Nem hiszem, hogy meglá tott minket, hiszen a nap
egyenesen az ablakra tű zö tt, de talá n é szrevette a tá vcső ü vegé n
megcsillanó fé nyt. Az is lehet, hogy feltű ntek neki a kocsi kerekei é s a
kö té l á ltal hagyott nyomok a fö ldö n. Persze talá n csak paranoiá s
vagyok. Mindenesetre kö pö tt egyet, majd ő is beü lt az autó ba, é s
elhajtottak.
Bejá rtam az ö sszes helyisé get, é s ö sszeszedtem a cuccaimat. Vagy
legalá bbis azokat, amikrő l ú gy gondoltam, hogy szü ksé gem lesz
rá juk. Bá r nem kö ltö ztem messzire, ezé rt nem kellett minden apró
ré szletre igyelnem, nem tudtam ellená llni. Ugy pakoltam be, mintha
soha tö bbé nem jö nné k vissza.
A gyerekszobá ban é ppen a takaró mat é s a pá rná mat pró bá ltam
beleü gyeskedni egy nagy, ké k IKEA-s tá ská ba, amikor Shannon

229
megszó lalt mö gö ttem.
– Ennyire egyszerű ?
– Elkö ltö zni? – ké rdeztem, ané lkü l hogy megfordultam volna.
– Hogy a bá tyja vagy. Ezé rt segı́tesz neki mindig?
– Mi má sé rt?
Bejö tt a szobá ba, é s behú zta maga utá n az ajtó t. Nekidő lt a falnak,
karba tette a kezé t.
– Volt egy bará tnő m, akit má sodikban egyszer fellö ktem. Beverte a
fejé t az aszfaltba. Nem sokkal ké ső bb szemü veges lett. Addig semmi
baja sem volt a szemé nek, nekem pedig meggyő ző dé semmé vá lt,
hogy az é n hibá m. Senkinek sem szó ltam ró la, de abban
remé nykedtem, hogy ő is fellö k engem, é s é n is beverem a fejem az
aszfaltba. Amikor ö tö dikesek lettü nk, azt mondta, hogy azé rt nem
volt mé g soha pasija, mert szemü veges, é s ezt is magamra vettem.
Tö bbet ló gtam vele, mint szerettem volna. Mindig rosszul tanult, de
amikor hatodikban lá tszott, hogy meg fog bukni, biztos voltam
benne, hogy azé rt van, mert megü tö tte a fejé t, é s é n is megbuktam.
– Hogy micsoda? – hagytam abba a csomagolá st.
– Rengeteget ló gtam, nem tanultam, é s amikor dolgozatot ı́rtunk, a
legegyszerű bb ké rdé sekre is hü lyesé geket vá laszoltam.
Kinyitottam a szekré nyt, é s elkezdtem belepakolni egy
sporttá ská ba az ö sszehajtogatott pó ló kat, zoknikat é s
alsó nadrá gokat.
– Aztá n mi tö rté nt?
– Egy idő utá n má r nem kellett neki szemü veg. Es egy nap
rajtakaptam a pasimmal. Azt mondta, hogy sajná lja, é s remé li, hogy
valamikor majd é n is ö sszetö rhetem az ő szı́vé t, ahogy ő is ö sszetö rte
az enyé met.
Elmosolyodtam, é s a barbadosi rendszá mtá blá t is beletettem a
tá ská ba.
– Mi ebbő l a tanulsá g?
– Hogy a lelkiismeret-furdalá s né ha felesleges, é s egyik fé lnek sem
vá lik haszná ra.
– Szó val szerinted nekem lelkiismeret-furdalá som van?

230
 – Az van? – hajtotta oldalra a fejé t.
– Mié rt lenne?
– Nem tudom.
– En sem – feleltem, é s behú ztam a tá ska cipzá rjá t.
Mielő tt kinyithattam volna az ajtó t, kö nnyedé n megé rintette a
mellkasomat, amitő l egyszerre futott rajtam vé gig a hideg, é s ö ntö tt
el a meleg.
– Carl nem mesé lt el mindent, igaz?
– Mirő l?
– Ró latok.
– Nem lehet mindent elmesé lni – vá laszoltam. – Senkirő l.
Ezzel faké pné l hagytam.
Carl szó tlanul szorı́tott magá hoz anya „hall”-já ban. Erő sen é s
hosszan ö lelt.
Kilé ptem a há zbó l.
A sporttá ská t é s az IKEA-s szatyrot a Volvo há tsó ü lé sé re
hajı́tottam, beü ltem, a homlokomat egy pillanatra a kormá nyhoz
nyomtam, aztá n elfordı́tottam a slusszkulcsot, é s elindultam a
Kecskekaptató felé . Ekkor futott á t az agyamon a gondolat. A vé gleges
megoldá s gondolata. Amitő l a roncsok é s a hullá k halma csak nő ne.

Há rom nappal ké ső bb az Os FC hazai pá lyá n já tszott meccsé t né ztem,
é s má r kezdtem megbá nni, hogy a Kecskekaptató ban az utat
kö vettem. Szakadt az eső , a hő mé rő higanyszá la ö t fokot mutatott, é s
null–há romra á lltunk. Nem mintha ez utó bbi zavart volna, szarok a
focira. De é ppen akkor jö ttem rá , hogy az Olsennel é s a mú lttal
folytatott meccsü nk, amirő l azt hittem, hogy megnyertü k, mé g alig
é rt a fé lidő hö z.

231
 Huszonharmadik fejezet

Carl a Cadillackel jö tt é rtem.

– Kö sz, hogy elkı́sé rsz – há lá lkodott, mikö zben fel-alá já rká lt a
mű helyben.
– Ki ellen já tszunk? – ké rdeztem, é s felhú ztam a gumicsizmá mat.
– Nem emlé kszem – felelte a satupad mellő l. – De ha nem nyerü nk,
kiesü nk.
– Há nyad osztá lyba?
– Mibő l gondolod, hogy é n tö bbet tudok a fociró l, mint te? –
Vé gighú zta a kezé t a falon ló gó szerszá mokon, amikre Willumsen
nem tartott igé nyt. – A francba! Volt pá r ré má lmom errő l a helyrő l.
Biztosra vettem, hogy szerepelt benne né há ny szerszá m azok
kö zü l, amiket a darabolá shoz haszná ltam.
– Há nytam, igaz? – ké rdezte.
– Kicsit – feleltem.
Felkuncogott, nekem pedig eszembe jutott valami, amit Bernard
szokott mondogatni. Hogy idő vel mindenbő l szé p emlé k lesz.
Levett egy mű anyag lakont a polcró l.
– Mé g mindig ezzel takarı́tasz?
– Fritzcel? Há t persze. De má r nem lehet olyan koncentrá ció ban
kapni, mint korá bban. Az EU-s szabá lyok miatt. Mehetü nk.
– Akkor indulá s! – pö rgette meg mosolyogva a kezé ben tartott
micisapká t. – Hajrá, Os! Előre! Felülünk egy felhőre! Emlé kszel?
En emlé keztem, de ú gy tű nt, hogy a tö bbi szurkoló , az a szá zö tven
nyomorult, aki a lelá tó n didergett, elfelejtette ezt a remek rigmust.
Vagy nem lá ttá k é rtelmé t skandá lni, mert tı́z perc alatt bekaptunk ké t
gó lt.
– Elá rulná d, mit keresü nk itt? – fordultam Carlhoz.

232
 A hé t mé ter szé les é s ké t é s fé l mé ter magas fatribü nö n á lltunk
legalul, a mű fü ves pá lya nyugati oldalá nak kö zepé n. Az Os Sparebank
inanszı́rozta, amit plaká tok hirdettek mindenfelé . Az egé sz falu
tudta, hogy a ré gi betonpá lyá t borı́tó mű fü vet Willumsennek
kö szö nhetik. Willumsen azt á llı́totta, hogy egy jó nevű keletnorvé g
klubtó l vette alig haszná ltan, de az ő sö reg kacat való já ban a mű fü ves
pá lyá k korá nak hajnalá ró l szá rmazott, amikor a já té kosok ritká n
fejeztek be ú gy meccset, hogy valamelyikü k ne szerzett volna é gé si
sé rü lé st, ne bicsaklott volna ki a boká ja, vagy ne szakadt volna el egy
szalagja. Es egy illé rt sem kellett izetnie é rte, ingyen vá gtá k hozzá ,
mert modernebb, kevé sbé egé szsé gká rosı́tó mű fü vet kaptak, csak el
kellett mennie é rte.
A tribü n egyré szt vé delmet nyú jtott a nyugati szé l ellen, má sré szt
pedig nem hivatalos VIP-szektorké nt funkcioná lt, ahol a legfelső sort
a klub tá mogató i, azaz a falu jobban eleresztett lakó i szá má ra
tartottá k fenn. Most is ott tartó zkodott a klub já té kvezető je, Voss
Gilbert, aki egyben polgá rmesterké nt is tevé kenykedett. Mellette az
Os Sparebank igazgató ja ü lt. Az ő logó juk dı́szı́tette a klub ké k
mezeinek elejé t. Willum Willumsen sem hiá nyzott, akinek
valahogyan sikerü lt a vá llalkozá sa teljes nevé t – Willumsen
Haszná ltautó -kereskedé s é s Bontó – odanyomorı́tania a mezek
há tuljá ra a szá mok fö lé .
– Azé rt jö ttü nk, hogy mindenki lá ssa, mennyire tá mogatjuk a falu
futballklubjá t – felelte Carl.
– Akkor ujjonghatná l kicsit hangosabban – gú nyoló dtam. – A
drukkerek ü dvrivalgá sa elnyomja a hangodat.
– Ma csak az é rdeklő dé sü nket akarjuk kimutatni – vá laszolta. –
Hogy amikor jö vő re anyagi tá mogatá st is adunk nekik, akkor tudni
lehessen, hogy ké t ő szinte rajongó nyú lt a hó nuk alá , akik
rendı́thetetlenü l kitartanak mellettü k.
Megvető en fú jtam egyet.
– Evek ó ta nem lá ttam ő ket já tszani, te pedig mé g ná lam is
ré gebben já rtá l itt utoljá ra.

233
 – De el fogunk jö nni a szezon há rom há tralé vő meccsé re, amiket
hazai pá lyá n já tszanak.
– Annak ellené re, hogy ki fognak esni?
– Pont azé rt, mert ki fognak esni. Nem hagyjuk ő ket magukra a
veresé g ó rá já ban. Az ilyesmit é szreveszik az emberek. Es ha
megkapjá k a ló vé t, elfelejtik az ö sszes meccset, amire nem jö ttü nk el.
Es amú gy mostantó l nincs olyan, hogy mi é s ő k. Csak tö bbes szá m
első szemé lyben fogunk beszé lni. A klub é s Opgard egy é s ugyanaz.
– Mié rt is?
– Mert a hotelnek mindenki jó indulatá ra szü ksé ge van. Fontos,
hogy a klub tá mogató inak tartsanak minket. Jö vő re leigazolnak egy
nigé riai csatá rt, é s akkor az Os Sparebank logó ja helyé t szé pen
á tveszi az Os Magashegyi Wellness- é s Spahotel felirat.
– Leigazolnak egy pro i já té kost?
– Dehogy! Meghü lyü lté l? Az egyik ismerő sö mnek van egy nigé riai
spanja, aki a Radisson Hotelben meló zik Osló ban, é s ré gen focizott.
Fogalmam sincs, mennyire jó l, de felajá nljuk neki ugyanazt a
munkakö rt, amiben most is dolgozik, csak magasabb izeté ssel. Tuti
nem mond nemet.
– Vé gü l is… – vontam vá llat. – Enné l biztosan nem lesz rosszabb.
A pá lyá n a balhá tvé d é ppen egy becsú szá ssal pró bá lkozott, de az
eső miatt a rikı́tó zö ld mű anyag a vá rtná l sı́kosabbnak bizonyult,
ezé rt jó pá r mé terrel odé bb landolt, mint tervezte. Az ellenfelé re
egyetlen má sodpercig sem jelentett veszé lyt.
– Es fel akarok kerü lni oda veled együ tt – biccentett Carl a legfelső
sor felé .
Fé lig megfordultam, hogy rá lá ssak a bankigazgató ra, Willumsenre
é s a polgá rmesterre. Carl má r elú jsá golta, hogy Voss Gilbert elvá llalta
az é pı́tkezé s megnyitá sá t, é s ő fogja ü nnepé lyes keretek kö zö tt
kifordı́tani az első rö gö t a fö ldbő l. A legfontosabb szerző dé seket Carl
má r tető alá hozta, é s most miné l hamarabb el akarta kezdeni a
munká latokat, mé g a fagy beá llta elő tt.
Amikor visszafordultam, Kurt Olsent pillantottam meg. A
kispadná l beszé lgetett a klub edző jé vel, akinek az arcá n elkı́nzott

234
kifejezé s ü lt, de nem rá zhatta le csak ú gy a falu hajdani aranylá bú
já té kosá t. Olsen é szrevett, az edző vá llá ra tette a kezé t, adott neki pá r
utolsó taná csot, é s elindult felé nk a karikalá bá n.
– Nem is tudtam, hogy az Opgard testvé rek é rdeklő dnek a foci
irá nt – jegyezte meg. A szá já ban fel-le ugrá lt a cigaretta.
– Emlé kszem, amikor lő tté l egy gó lt a bajnoksá gon az Odd ellen –
mosolygott Carl.
– Ja – felelte Olsen. – Kilenc–egyre veszı́tettü nk.
– Kurt! – kiá ltotta valaki a há tunk mö gö tt. – Neked is a pá lyá n
kellene lenned!
Neveté s harsant. Olsen vigyorogva né zett fel az illető re, é s
bó lintott, majd megint hozzá nk fordult.
– Egyé bké nt ö rü lö k, hogy itt vagytok, mert lenne egy ké rdé sem
Carlhoz. Te is hallhatod, Roy. Beszé ljü k meg itt, vagy a hot dogos felé
menet?
Carl habozott.
– Együ nk egy hot dogot! – dö ntö tt.
A szé l é s az eső ú jult erő vel csapott le rá nk, amint a hot dogos
kocsi felé lé pdeltü nk, ami az egyik kapu mö gö tt á llt. Biztos voltam
benne, hogy elvontuk a né ző k igyelmé t a meccsrő l. A null–kettes
á llá s é s a nemré g elfogadott ö nkormá nyzati hatá rozat miatt Carl
Opgard jó val nagyobb é rdeklő dé sre tarthatott szá mot, mint az Os FC.
– Apa eltű né sé nek napjá ró l van szó – kezdte Olsen. – Azt mondtad,
hogy fé l hé tkor indult el Opgardró l, igaz?
– Má r nagyon ré gen volt – felelte Carl. – De ha ez van a
vallomá somban, akkor igen.
– Ez van benne. De a bá zisá llomá sok adatai alapjá n apa telefonja
este tı́zig a tanyá tok kö rü li terü leten volt. Utá na megszű ntek a jelek.
Ennek tö bb oka is lehet. Lemerü lt az aksi, kivetté k a SIM-ká rtyá t,
vagy tö nkrement a telefon. Vagy elá stá k, mé ghozzá olyan mé lyre,
hogy a jelek má r nem é rté k el a bá zisá llomá sokat. Aká rhogyan is,
mindenké ppen ellenő riznü nk kell a tanyá tok kö rü li terü letet
fé mdetektorral. Ez azt jelenti, hogy semmihez sem nyú lhattok, é s az
é pı́tkezé st el kell halasztani.

235
 – Mi…? – hebegett Carl. – De há t…
– De há t micsoda? – á llt meg Olsen a hot dogos kocsi elő tt.
Higgadt mozdulattal vé gigsimı́tott a bajszá n.
– Es ez mennyi ideig tart?
– Há t… – biggyesztette le az ajká t a kö rzeti megbı́zott. Ugy csiná lt,
mint aki magá ban szá mol. – Nagy terü letet kell á tvizsgá lnunk. Há rom
hé t. Talá n né gy.
– Na ne, Kurt! – vett mé ly levegő t Carl. – Ez egy csomó pé nzü nkbe
fog kerü lni. Szerző dé sben á llapodtunk meg a kivitelező inkkel az
é pı́tkezé s fá zisait illető en. Es ha jö n a fagy…
– Sajná lom – szakı́totta fé lbe Olsen –, de egy gyanú s halá lesettel
kapcsolatos nyomozá s sorá n nem vehetjü k igyelembe a
pro ité hsé gedet.
– Nemcsak az é n pro itomró l van szó – é rvelt Carl enyhé n remegő
hangon –, hanem az egé sz falué ró l. Es szerintem magadtó l is tudod,
hogy Jo Aas velem é rt egyet.
– A volt polgá rmester? – Olsen felmutatta egy ujjá t, amit a hot dog
á rus velem ellenté tben ké pes volt é rtelmezni, legalá bbis fogott egy
konyhai olló t, é s cé lba vette vele az elő tte heverő zacskó t. – Ma
beszé ltem a jelenlegi polgá rmesterrel, azzal, akinek dö nté si joga van.
Voss Gilberttel – intett a tribü n felé . – Miutá n meghallgatott, azon
kezdett aggó dni, mi lesz, ha kiderü l, hogy az ú j hotelprojekt elindı́tó ja
belekeveredett egy potenciá lis gyilkossá gi ü gybe. – A fé nyes papı́rba
csomagolt hot dogjá é rt nyú lt. – De rö gtö n hozzá tette, hogy
termé szetesen nem akar megá llı́tani.
– Es mit mondjunk a sajtó nak? – ké rdeztem. – Má r az é pı́tkezé s
elhalasztá sá val kapcsolatban.
Olsen felé m fordult. Beleharapott a virslibe. Nedvesen roppant a
fogai alatt.
– Oszinté n szó lva fogalmam sincs – felelte teli szá jjal. – De el
tudom ké pzelni, hogy Dan Krané t é rdekelni fogja az ü gy. Na, é n
vá laszt kaptam az idő pontra vonatkozó ké rdé semre, te pedig tudod,
hogy nem kezdhettek el é pı́tkezni, Carl. Sok sikert a má sodik

236
fé lidő hö z! – Ezzel ké t ujjá t a nem lé tező cowboykalapjá hoz emelte, é s
magunkra hagyott bennü nket.
Carl pillantá sa rá m szegező dö tt.
Há t persze. Kire má sra?

Negyedó rá val a meccs vé ge elő tt lé ptü nk le, null–né gyes á llá sná l.
Egyenesen a mű helyhez hajtottunk.
Miutá n Olsen tá vozott, gondolkoztam. Es rá jö ttem, mit kell
tennü nk.
– Jó lesz? – ké rdezte Carl.
A ké t rö vid szó visszhangzott az ü res mű helyben.
A satupad fö lé hajoltam, é s szemü gyre vettem az eredmé nyt. Carl
egy á rral karcolta bele a nagybetű s feliratot a mobiltelefon fé mjé be.
Sigmund Olsen. Jó l ki lehetett venni. Kicsit talá n tú l jó l is.
– Ossze kell majd kennü nk kicsit – jelentettem ki, é s visszatettem a
ké szü lé ket a bő rtokba. Rá csı́ptettem egy nem tú l vastag madzagra,
majd meglengettem. Nem esett le ró la. – Gyere!
Kinyitottam a mű hely é s az iroda kö zö tt á lló fé mszekré ny ajtajá t.
Elé nk tá rult az, amire szü ksé gü nk volt.
– Jé zusom! – hö rdü lt felt Carl. – Egé sz idő alatt itt tartottad?
– Sose haszná ltam – vontam vá llat, é s megpiszká ltam a sá rga,
sű rı́tett levegő s palackot, é s vé gighú ztam az ujjam a szakadt
bú vá rruhá n. A bú vá rmaszk a felettü k lé vő polcon fekü dt.
– Felhı́vom Shannont, hogy ké ső n é rek haza – só hajtotta Carl.

237
 Huszonnegyedik fejezet

Amikor visszaé rtem a mű helybe, annyira fá ztam, hogy ké ptelen
voltam abbahagyni a remegé st. Carl a kocsiban a kezembe nyomta a
laposü vegé t, hogy kiű zzem magambó l a hideget, ahogy mondani
szoká s. Nem adtam neki vissza, amikor elindult haza, Shannonhoz,
aki nyilvá n a meleg franciaá gyban vá rta. Rettentő fé lté kenysé get
é reztem, é s má r nem is pró bá ltam tagadni magam elő tt. Persze
tudtam, hogy hiá ba. Nem fogom megkapni. Es nem is akarom. Olyan
vagyok, mint Moe, remé nytelen kü zdelmet folytatok a vá gyaimmal. A
betegsé g, amirő l azt hittem, megszabadultam tő le, visszaté rt. Az
egyetlen orvossá g a tá volsá g é s a felejté s, de a mi esetü nkben senki
sem fog kö zbelé pni, é s az egyik é rintettet Notoddenbe kü ldeni.
Nekem kell menekü lő re fognom.
Bezá rkó ztam a mosó ba, a locsoló tö mlő t egy á llvá nyra erő sı́tettem,
kinyitottam a meleg vizes csapot, leté ptem magamró l a ruhá t, é s
beá lltam az é gető en forró vı́zsugá r alá . Fogalmam sincs, hogy a
hirtelen hő mé rsé klet-emelkedé s miatt tö rté nt-e, vagy ugyanazt a
izioló giai reakció t produká ltam, amit a bitó fá ró l ló gó fé r iak, esetleg
a testemre zú duló forró vı́z á tvá ltozott a franciaá gy melegé vé , é s
ezé rt é reztem ú gy, mintha a dunyha alatt fekü dné k, de ahogy lehunyt
szemmel á lltam, ké t dolog tö rt rá m. A torkomat fojtogató sı́rá s. Es
lü ktető erekció .
A vı́z zubogá sa elnyomta a zá rban megforduló kulcs zö rgé sé t. Csak
azt hallottam meg, hogy kinyı́lik az ajtó , é s azonnal felpattant a
szemem. A lehető leggyorsabban há tat fordı́tottam a sö té tben
kirajzoló dó alaknak.
– Bocs! – kiabá lta tú l Julie a vizet. – Meglá ttam a fé nyt, é s a
mosó nak zá rva kell lennie, ezé rt…

238
 – Semmi gond – szakı́tottam fé lbe. A hangom rekedten csengett az
alkohol, az el nem hullajtott kö nnyek é s a szé gyen miatt.
Az ajtó becsapó dott a há tam mö gö tt. Lehajtott fejjel á lltam, é s
vé gigné ztem magamon. A gerjedelmem kezdett elpá rologni, a
merevedé sem gyengü lt, csak a szı́vem vert tová bbra is vadul, de most
a fé lelemtő l, hogy leleplező dtem. Mintha má r mindenki tudná ,
kicsoda ez a kibaszott á ruló , gyá va, gyilkos kura i, é s mit kö vetett el.
Enné l meztelenebb nem is lehetettem volna. De ekkor lassulni
kezdett a szı́vveré sem.
– Ha az ember mindent elveszı́t, annak megvan az az elő nye, hogy
má r semmit sem veszı́thet – mondta Bernard a kó rhá zban, amikor
má r tudta, hogy meg fog halni. – Es ez valahogy megkö nnyebbü lé st is
jelent, Roy. Mert má r nincs mitő l fé lni.
Ezek szerint é n mé g nem veszı́tettem el mindent, mert tová bbra is
fé ltem.
Megtö rö lkö ztem, é s felvettem a nadrá gomat. Hol lehet a cipő m?
Julie a mű helyben vá rt egy szé ken ü lve.
– Jó l vagy? – ké rdezte.
– Nem – feleltem. – Tö nkrement az ujjam.
– Ne hü lyé skedj! Lá ttalak.
– Há t… – bú jtam bele a cipő mbe. – Ha má r ı́gy megké rdezted,
kicsit bá nt, hogy afelő l é rdeklő dsz, jó l vagyok-e.
– Hagyd abba a hü lyé skedé st! Sı́rtá l.
– Nem. Az ember arca né ha vizes lesz zuhanyzá s kö zben. Azt
hittem, ma nem jö ssz be meló zni.
– Jó l hitted. Kint ü ltem a kocsiban, é s pisilni akartam az erdő ben.
Haszná lhatom a vé cé det?
Haboztam. Mondhattam volna neki, hogy menjen a kú t vé cé jé re,
de megtiltottam a iataloknak, hogy oda já rjanak. Pont elé g, hogy a
parkoló nkban bandá znak. Az erdő be viszont csak nem kü ldhettem ki.
Felö ltö ztem teljesen, é s intettem neki, hogy kö vessen.
– Jó kis hely – jelentette ki, miutá n elinté zte a dolgá t. Kö rbené zett
a helyisé gben. – Mié rt ló g egy nedves neopré n ruha a vé cé mellett?
– Hogy megszá radjon – feleltem.

239
 Elhú zta a szá já t.
– Ihatok egy csé szé vel? – A vá laszomat meg sem vá rva a
ká vé fő ző hö z lé pett, levett a csepegtető rő l egy tiszta csé szé t, é s tö ltö tt
magá nak.
– A tö bbiek má r vá rnak – igyelmeztettem. – Nemsoká ra keresni
kezdenek az erdő ben.
– Dehogy – ü lt le mellé m az á gyra. – Osszebalhé ztam Alexszel,
szó val azt hiszik, hazamentem. Mit csiná lsz? Té vé zel?
– Valami olyasmi.
– Ez micsoda? – mutatott a teakonyha falá ra szö gezett
rendszá mtá blá ra.
Má r utá nané ztem a Vehicle Registration Plates around the World
cı́mű rendszá mtá blá s kö nyvemben, mit jelent a J, é s azt olvastam,
hogy Saint John egyhá zkö zsé gre utal. Utá na né gy szá m á llt. Carl
Cadillacjé nek monacó i rendszá má tó l elté rő en sem zá szló , sem má s
nem jelö lte rajta a nemzetisé get. Biztosan azé rt, mert Barbados
sziget, é s az ott regisztrá lt autó k való szı́nű leg az é letben nem
mennek á t má s orszá gokba. Rá kerestem a vö rö slá bú akra is, é s
kiderü lt, hogy Saint John egyhá zkö zsé gben van belő lü k a legtö bb.
– Egy Johorbó l szá rmazó rendszá mtá bla – feleltem. Melegnek
é reztem a testemet. Melegnek é s nyugodtnak. – Johor Malajziá ban
van, ré gen szultaná tus volt.
– Szent szar! – á lmé lkodott Julie tiszteletteljes hangon.
Nem tudom, hogy a megillető dö ttsé g a rendszá mtá blá nak, a
szultá nnak vagy nekem szó lt-e. Olyan kö zel ü lt le hozzá m, hogy a
karja az enyé mhez é rt. Felé m fordı́totta a fejé t, é s nyilvá n arra vá rt,
hogy kö vessem a pé ldá já t. Eppen azon tö prengtem, hogyan
szabaduljak meg tő le, amikor letette a csé szé t, á tö lelt, é s a
nyakamhoz nyomta az arcá t.
– Nem fekszü nk le kicsit?
– Tudod jó l, hogy a vá lasz nem, Julie. – Nem bontakoztam ki az
ö lelé sé bő l, de nem is viszonoztam.
Felné zett rá m.
– Piaszagod van, Roy. Ittá l?

240
 – Kicsit. De lá tom, te is.
– Igy legalá bb van mire fognunk – kuncogott.
Nem feleltem.
Hanyatt lö kö tt az á gyon. Rá m ü lt, é s nekem nyomta a sarká t,
mintha lovat sarkantyú zna. Termé szetesen kö nnyen le tudtam volna
lö kni magamró l, de nem mozdultam.
– Most megvagy – suttogta.
Most sem feleltem, de é reztem, hogy megint felá ll a farkam, é s
tudtam, hogy Julie is é rzi. Ovatosan mozogni kezdett. Nem á llı́tottam
le, csak né ztem. A pillantá sa elkö dö sü lt, a lé legzete elnehezü lt.
Lehunytam a szemem, é s valaki má st ké pzeltem magam elé . Ekkor
Julie az á gyhoz nyomta a csukló mat, é s rá gó gumiszagot lehelt az
arcomba.
Lelö ktem magamró l a fal felé , é s felá lltam.
– Most meg mi van? – mé ltatlankodott.
A konyhapulthoz lé ptem, vizet engedtem egy pohá rba, megittam,
é s ú jratö ltö ttem.
– Menned kell – fordultam felé .
– De te is akarod! – tiltakozott.
– Igen. Ezé rt kell elmenned.
– De senki sem fogja megtudni. Azt hiszik, hogy hazamentem,
otthon pedig azt, hogy Alexné l vagyok.
– Nem lehet, Julie.
– Mié rt nem?
– Mert tizenhé t é ves vagy.
– Tizennyolc! Holnaputá n lesz a szü leté snapom.
– A fő nö kö d vagyok.
– Akkor felmondok.
– Es… – Elhallgattam.
– Es? – ismé telte meg. – Es?
– Má st szeretek.
– Má st szeretsz?
– Má sba vagyok szerelmes.

241
 A hirtelen tá madt csendben a szavaim egyre halkuló visszhangjá t
hallgattam. Mert sajá t magamnak mondtam ő ket. Azé rt, hogy
kiderı́tsem, igaznak hangzanak-e. Es igaznak hangzottak.
Termé szetesen.
– Kibe? – ké rdezte Julie elcsukló hangon. – A dokiba?
– Mi?
– Spind dokiba?
Nem vá laszoltam. A pohá rral a kezemben né ztem, hogy
leká szá ló dik az á gyró l, é s magá ra rá ngatja a kabá tjá t.
– Tudtam! – sziszegte.
Elnyomakodott mellettem, é s kirontott az é pü letbő l.
Utá namentem, é s az ajtó bó l lá ttam, hogy olyan dö ngő lé ptekkel
robog, mint aki darabokra akarja tö rni az aszfaltot. Elfordı́tottam a
kulcsot a zá rban, é s visszafekü dtem az á gyra. Bedugtam a
fü lhallgató mat a telefonomba, é s megnyomtam a lejá tszá s gombot. J.
J. Cale szó lalt meg a fü lemben. A Crying Eyest é nekelte.

242
 Huszonö tö dik fejezet

Ké t nappal ké ső bb reggel egy Porsche Cayenne kanyarodott be a

kú tra. Ké t fé r i é s egy nő szá llt ki belő le. Az egyik fé r i tankolt,
mikö zben a má sik meg a nő kinyú jtó ztatta a lá bá t. A nő a sző ke haja
é s a praktikus, norvé g ö ltö zé ke ellené re nem tű nt
hü ttetulajdonosnak. A pasason elegá ns gyapjú kabá t feszü lt, a
nyaká ra sá lat tekert, az orrá n nevetsé gesen nagy napszemü veget
viselt, olyat, amilyet nő k szeretnek hordani, ha az egyedisé gü ket
akarjá k hangsú lyozni. Elé nken gesztikulá lt, a testbeszé de energikus
volt. Lelkesen mutogatott é s magyará zott a nő nek, pedig eskü dni
mertem volna rá , hogy mé g sosem já rt erre. Arra is eskü dni mertem
volna, hogy nem norvé g.
Ok á lltak meg aznap elő szö r a kú ton, unatkoztam, é s az utazó k
né ha é rdekes sztorikat mesé lnek. Kimentem hozzá juk, lemostam a
Porsche szé lvé dő jé t, é s megké rdeztem, merre tartanak.
– Vestlandetbe – felelte a nő .
– Ja, azzal nem lehet mellé fogni – feleltem.
A nő felkacagott, é s lefordı́totta a szavaimat angolra a
napszemü vegesnek, aki szinté n nevetett.
– Helyszı́neket keresü nk az ú j ilmemhez – kö zö lte angolul. – Ez a
hely is é rdekesnek tű nik.
– Rendező ? – é rdeklő dtem.
– Rendező é s szı́né sz – felelte a fé r i, é s levette a napszemü vegé t.
Az á polt arcá ban mé lyké k szempá r csillogott. Lá ttam, hogy vá r
tő lem valamilyen reakció t.
– Dennis Quarry – sú gta a nő diszkré ten a fü lembe.
– Roy Calvin Opgard – mosolyogtam.

243
 Lehú ztam a vizet a szé lvé dő rő l, é s magukra hagytam ő ket, hogy ha
má r egyszer belelendü ltem, a tö bbi kú toszlopná l is tevé kenykedjek
kicsit. Most nem jö tt be, de té nyleg szoktam é rdekes sztorikat hallani.
Megjelent a Cadillac, é s Carl ugrott ki belő le. Rá vetette magá t az
egyik tö ltő pisztolyra, é s amikor meglá tott, ké rdő n felhú zta a
szemö ldö ké t. A focimeccs é s a merü lé s ó ta eltelt ké t napban má r
szá mtalanszor feltette a ké rdé st, ami az arckifejezé se alapjá n nyilvá n
most is foglalkoztatta. Rá haraptak a csalira? Megrá ztam a fejem, é s a
szı́vem kihagyott egy dobbaná st, amikor megpillantottam Shannont
az anyó sü lé sen. Való szı́nű leg az ő szı́ve is kihagyott egy dobbaná st,
amikor é szrevette a ké k szemű amerikait. A szá ja elé kapta a kezé t,
kotorá szni kezdett a tá ská já ban, kiszá llt, é s a ickó hoz sietett, aki
mosolyogva rá kanyarı́totta a nevé t a papı́rra. Az asszisztense beü lt a
kocsiba, de ő tová bb fecseré szett Shannonnal. Amikor Shannon
vissza akart szá llni a Cadillacbe, megá llı́totta, visszavette tő le a papı́rt
meg a tollat, é s mé g valamit oda irkantott a neve alá .
Odalé ptem Carlhoz. Az arca szü rké s szı́nben já tszott.
– Aggó dsz? – ké rdeztem.
– Kicsit – felelte.
– Filmsztá r – intettem Dennis Quarry felé .
– Nem miatta – hú zta Carl ferde mosolyra a szá já t. Tudta, hogy
viccelek. Sosem fé lté kenykedett, gondolom, ezé rt nem tű nt fel neki
egyszer sem a viharfelhő k gyü lekezé se, amikor az Artunben
buliztunk. – A hotelrő l van szó – só hajtotta. – Gilbert szó lt, hogy
mé gsem tudja vá llalni a hivatalos megnyitó t, mert valami kö zbejö tt.
Enné l tö bbet nem mondott, de tuti az a kibaszott Olsen vette rá , hogy
visszakozzon.
– Higgadj le!
– Higgadjak le? Meghı́vtuk a fé l orszá g sajtó sait. Ez katasztró fa. – A
szabad kezé t vé gighú zta az arcá n, é s kö zben mosolyogva ü dvö zö lt
valami fó szert, aki talá n a bankban dolgozott. – Má r szinte lá tom is
magam elő tt a cikkeket – folytatta, amikor az ismerő se
halló tá volsá gon kı́vü lre kerü lt. – „Az é pı́tkezé st nyomozá s miatt

244
elhalasztottá k. A projektfelelő st é letellenes bű ncselekmé nnyel
gyanú sı́tjá k.”
– Elő szö r is semmi okuk rá , hogy é letellenes bű ncselekmé nyrő l é s
gyanú sı́tá sró l ı́rjanak, má sodszor pedig mé g van ké t napunk. Addig
rengeteg minden megvá ltozhat.
– Nincs ké t napunk, Roy! Ha le akarjuk mondani a megnyitó t,
akkor legké ső bb ma dé lutá n lé pnü nk kell.
– Az este kitett há ló kat á ltalá ban reggel hú zzá k be –
morfondı́roztam hangosan.
– Azt akarod mondani, hogy valami elbaszó dott?
– Azt akarom mondani, hogy elő fordulhat, hogy ezt a há ló t a tulaja
kicsit tová bb hagyta vı́zben.
– De azt mondtuk, hogy ha a há ló tú l soká ig van vı́zben, akkor má s
dö gö k kizabá ljá k belő le a zsá kmá nyt.
– Igy van – feleltem, é s azon tö prengtem, mikor kezdtem el é n is
ezt a kifejezé st haszná lni. – Ugyhogy ma reggel tuti behú ztá k. De
lehet, hogy a tulajdonosa nem szeret semmit elkapkodni, ezé rt nem
hı́vta mé g a rendő rsé get. Nyugalom!
A ilmesek kikanyarodtak az ú tra. Shannon ragyogó arccal é s a
mellkasá ra szorı́tott ké zzel kö zeledett felé nk, mintha ı́gy akarná a
helyé n tartani a szı́vé t.
– Szerelmes vagy? – ké rdezte Carl.
– Egyá ltalá n nem – felelte Shannon, é s Carl ú gy nevetett, mintha
má r el is felejtette volna, mirő l beszé ltü nk az imé nt.

Egy ó rá val ké ső bb egy má sik ismerő s autó á llt meg a dı́zelkú toszlop
mellett, é n pedig arra gondoltam, hogy ez a nap egyre izgalmasabban
alakul. Kilé ptem az é pü letbő l. Amikor Olsen kiszá llt a Land
Roverjé bő l, é s megpillantottam a dü htő l eltorzult arcá t, tudtam, hogy
most vé gre é rdekes sztorit fogok hallani.
Belemerı́tettem a szivacsot a vö dö rbe, é s felemeltem az
ablaktö rlő it.
– Nem kell – pró bá lt tiltakozni, de addigra má r ö sszemaszatoltam
a szé lvé dő jé t tisztı́tó szeres vı́zzel.

245
 – Fontos, hogy jó l kilá ssunk – magyará ztam. – Fő leg most, hogy jö n
az ő sz, é s egyre korá bban sö té tedik.
– Ne aggó dj, lá tok a segı́tsé ged né lkü l is, Roy!
– Nem fá radsá g – feleltem, é s szé tkentem a cuccot a szé lvé dő n. –
Amú gy Carl is itt já rt ma. Le kell mondania a hivatalos megnyitó t.
– Ma? – ké rdezte Olsen.
– Igen. Igazá n ká r. Az Artun gimi kó rusa nagyon csaló dott lesz,
rengeteget gyakoroltak. Es ö tven norvé g zá szló val ké szü ltü nk. Biztos
vagy benne, hogy nem kö nyö rü lsz meg rajtunk az utolsó pillanatban?
Olsen lehajtotta a fejé t, é s kö pö tt egyet.
– Megmondhatod az ö csé dnek, hogy nem kell lefú jnia a megnyitó t.
– Té nyleg?
– Igen – felelte halkan.
– Tö rté nt valami fejlemé ny az ü gyben? – Nem akartam ironikusnak
tű nni, de nehezen fogtam vissza magam. Frö ccsentettem mé g egy kis
vizet a szé lvé dő re.
Olsen megkö szö rü lte a torká t.
– Ma reggel felhı́vott Age Fredriksen. A hü tté nk mellett lakik, é s
kö zvetlenü l a csó nakhá zunk elé veti ki mindig a há ló já t. Má r é vek
ó ta.
– Nohá t! – morogtam.
Beledobtam a szivacsot a vö dö rbe, é s felemeltem az ablaklehú zó t.
Ugy tettem, mintha nem venné m é szre, milyen kutató an vizslat.
– Es most ritka hal akadt a há ló já ba. Apa mobiltelefonja.
– Nem mondod! – A gumi halkan nyikorgott, amint vé gighú ztam az
ü vegen.
– Ugy gondolja, hogy apa eltű né se ó ta ott lehetett, de elmerü lt az
iszapban, ezé rt nem talá ltá k meg a bú vá rok. Csak most akadt bele a
há ló ja a telefontok csı́ptető jé be.
– Durva – feleltem.
Leté ptem egy darab papı́rt, é s letö rö ltem az ablaklehú zó gumijá t.
– Az nem kifejezé s. Evekig semmi, é s most hirtelen beleakad a
há ló ba, é s a felszı́nre bukkan.

246
 – Nem ez a ká oszelmé let lé nyege? Hogy elő bb-utó bb minden
megtö rté nik, mé g a legvaló szı́nű tlenebb dolog is?
– Nem is ezzel van a baj, Roy. Azt mé g el tudom hinni, hogy
megtö rté nik. Az idő ponttal van problé má m. Tú l szé p ahhoz, hogy
igaz legyen.
Aká r ki is mondhatta volna, amire gondol. Hogy ez tú l jó l jö n
nekü nk Carllal.
– Es nem egyezik az esemé nyek rekonstruá lt meneté vel sem –
tette hozzá , majd vá rakozó an rá m né zett.
Persze azt akarta, hogy vitá ba szá lljak vele, é s azzal é rveljek, hogy
a tanú k gyakran té vednek. Vagy hogy aki ö ngyilkossá gra ké szü l, azon
nem lehet szá monké rni a logikus viselkedé st. Vagy hogy a
bá zisá llomá sok adataiban is lehet hiba. De nem hagytam kı́sé rté sbe
vinni magam. A mutató - é s a hü velykujjam kö zé csippentettem az
á llamat, é s lassan bó lintottam. Nagyon lassan. Csak utá na szó laltam
meg.
– Igazad van. Dı́zel lesz?
Ugy né zett rá m, mint aki a legszı́vesebben megü tne.
– Most má r mindenesetre kilá tsz a szé lvé dő n – kö zö ltem vele.
Bevá gta a kocsi ajtajá t, é s tú rá ztatta egy kicsit a motort. De aztá n
nyugodtan megfordult, é s sietsé g né lkü l gö rdü lt ki az ú tra. Tudtam,
hogy igyel a visszapillantó tü kö rbő l, é s alig bı́rtam megá llni, hogy ne
integessek neki.

247
 Huszonhatodik fejezet

Furcsa lá tvá nyt nyú jthattunk.

Eszaknyugat felő l csı́pő s szé l fú jt, é s ú gy ö mlö tt az eső , mintha
dé zsá bó l ö ntené k, ahogy mondani szoká s. Ennek ellené re valamivel
tö bb, mint szá zan vacogtak a hegyü nkö n eső kabá tban, é s né zté k,
amint az ö ltö nyben feszı́tő ö csé m Voss Gilberttel pó zol, aki az
alkalom tiszteleté re polgá rmesteri lá ncot é s politikusmosolyt ö ltö tt.
Mindketten lapá tot tartottak a kezü kben. A sajtó helyi é s má s
ré gió kbó l é rkező ké pviselő i lelkesen fotó ztak, é s a há tté rbő l a
szé llö ké sek kö zö tt né ha eljutott a fü lü nkig Ivar Aasentó l A norvég
ember az Artun Gimná zium kó rusá nak elő adá sá ban. Gilbertet
viccesen „ú j polgá rmester”-ké nt mutattá k be, de nem hiszem, hogy
rossz né ven vette, mert ezt a cı́met minden polgá rmester megkapta,
aki Jo Aas utá n kerü lt hatalomra. Igazá bó l semmi kifogá som nem volt
ellene, de elö l kopaszodott, a vezeté kneve keresztné v volt,
keresztné vké nt meg vezeté knevet adtak neki, szó val kö rbelengte
valami gyanú s, ami ahhoz azé rt nem bizonyult elé gnek, hogy
megakadá lyozza a polgá rmesterré vá lasztá sá t. Persze ha
á trendezné k a kö zigazgatá si egysé geket, é s tö bb ellenfé llel kellene
megkü zdenie, akkor ezzel a sé ró val alulmaradna a harcban.
Carl a há tté rbe hú zó dott, hogy Gilbert kifordı́thassa az első rö gö t a
fö ldbő l. Mé giscsak az ő lapá tjá t dı́szı́tetté k virá gok é s masni. Amint a
polgá rmester megnyitotta az é pı́tkezé st, a fotó sokra mosolygott, é s
ú gy lá ttam, nem tud ró la, hogy a csuromvizes haja a kopasz fejbő ré re
tapad, mintha ı́gy akarná á lcá zni, hogy rettentő en megritkult.
Elsü tö tt egy poé nt, amit ugyan nem lehetett hallani a hangzavarban,
de a kö rü lö tte á lló k kö telessé gtudó an kacagtak rajta. Mindenki
tapsolt, Gilbert pedig az asszisztensé hez szaladt, aki a kifordult

248
ernyő jé t tartotta, aztá n minden jelenlé vő elindult a valamivel lejjebb
vá rakozó buszok felé , amik elvittek minket a Szabadesé sbe, hogy
mé ltó mó don ü nnepelhessü nk.
A fekete tollú Giovanni idegesen, meg-megrebbenve lé pdelt a
vendé gek é s az asztalok lá bai kö zö tt. Elvettem a welcome drinkemet a
bá rpultró l, ami mö gü l Erik mé regetett ö sszevont szemö ldö kkel.
Elő szö r Carl felé akartam venni az irá nyt, aki Willumsennel, Jo
Aasszal é s Dan Krané val beszé lgetetett, de aztá n Shannon mellett
kö tö ttem ki, aki a fogadó szelvé nyes asztalná l á llt Stanley-vel,
Gilberttel é s Simon Nergarddal. Eppen David Bowie Ziggy
Stardustjá ró l beszé lgettek, gondolom azé rt, mert a Starman szó lt a
hangszó ró kbó l.
– Full aberrá lt volt a csá vó ! Nő i ruhá kban rohangá szott –
hő bö rgö tt Simon.
Lá tszott, hogy má r nem teljesen jó zan.
– Ha ezalatt azt é rted, hogy meleg volt, akkor kö zlö m veled, hogy
heteroszexuá lis fé r iak is ö ltö zhetnek nő nek – felelte Stanley.
– Ez geci beteg! – né zett Simon a polgá rmesterre. –
Termé szetellenes.
– Nem felté tlenü l – ellenkezett Stanley. – Az á llatvilá gban is
elő fordul. Te, Roy, biztosan tudod, mert é rdekelnek a madarak, hogy
bizonyos fajokná l a hı́mek utá nozzá k a tojó kat. Nő nemű nek á lcá zzá k
magukat a tollazatuk segı́tsé gé vel.
Mindenki felé m fordult, é s é reztem, hogy az arcomba szö kik a vé r.
– Es nemcsak ü nnepé lyes alkalmakkor – folytatta Stanley –, hanem
egé sz é letü kben. Igaz?
– Az á ltalam ismert hegyi madarak nem csiná lnak ilyet – vallottam
be.
– Na ez az! – csapott le Simon, é s Stanley olyan pillantá st vetett
rá m, mintha cserben hagytam volna. – A termé szet gyakorlatiasan
gondolkozik, é s mi a fasz é rtelme lenne nő nek ö ltö zni?
– Erre nagyon kö nnyű vá laszolni – szó lalt meg Shannon. – Igy
kerü lik el az alfahı́mek igyelmé t, é s ú sszá k meg a tá madá st. Mı́g az
alfá k má s hı́mekkel verekednek, ő k szé pen nyugodtan pá rosodnak.

249
 – Nem rossz straté gia – nevetett fel Gilbert jó indulatú an.
Stanley megé rintette Shannon karjá t.
– Vé gre valaki megé rtette, mi hajtja az é lő lé nyeket.
– Há t ehhez azé rt nem kell nagy tudomá ny – mosolygott Shannon.
– Mindannyian a legké nyelmesebb straté gia alkalmazá sá val akarunk
é letben maradni. Ha olyan helyzetbe kerü lü nk, aká r szemé lyes, aká r
tá rsadalmi szinten, hogy vá ltoztatnunk kell, akkor megtesszü k, de a
ké nyelemre mindenké ppen nagy hangsú lyt fektetü nk.
– Mit é rt a legké nyelmesebb straté gia alatt? – ké rdezte Gilbert.
– Azt, ami kö veti a tá rsadalom já té kszabá lyait, é s amivel nem
kocká ztatunk bü nteté st. Erkö lcs né ven is ismert, polgá rmester ú r. Ha
nem ennek megfelelő en cselekszü nk, akkor á thá gjuk a szabá lyokat.
Gilbert egyik dú s szemö ldö ke a magasba emelkedett.
– Sokan viselkednek erkö lcsö sen, bá r nem ez a legké nyelmesebb
szá mukra.
– Ennek egyszerű en az az oka, hogy egyeseknek annyira
kellemetlen, ha erkö lcstelennek tartjá k ő ket, hogy ez nagyobb sú llyal
esik latba. De ha lá thatatlanok lenné nk, é s nem kellene fé lnü nk a
kö vetkezmé nyektő l, nem fogná nk vissza magunkat, mert alapvető en
mindannyian opportunistá k vagyunk, akiket csak a tú lé lé s é s az
ö rö kı́tő anyagunk tová bbadá sa é rdekel. Ezé rt mindannyian
hajlandó ak vagyunk eladni a lelkü nket, csak má s-má s á rat szabunk
meg é rte.
– Amen – tette hozzá lezá rá ské ppen Stanley.
Gilbert kuncogva rá zta meg a fejé t.
– Ezt a vá rosi beszé det mi nem é rjü k fel é sszel. Ugye, Simon?
– En inká bb faszsá gnak nevezné m – felelte Nergard, majd
felhajtotta az italá t, é s utá npó tlá st keresve kö rbené zett.
– Csak nyugalom, Simon! – emelte fel a kezé t a polgá rmester. –
Azé rt ne feledje, asszonyom, hogy mi az orszá gnak abbó l a ré szé bő l
szá rmazunk, ahol az emberek a má sodik vilá ghá ború alatt
felá ldoztá k az é letü ket az erkö lcs oltá rá n.
– Voss arra a tucatnyi ellená lló ra gondol, aki benne volt abban a
szabotá zsakció ban, amirő l jó pá r ilmet ké szı́tettü nk – magyará zta

250
Stanley. – A tö bbiek a kisujjukat sem mozdı́tottá k.
– Fogd be a pofá d! – sziszegte Simon ö sszehú zott szemmel.
– Kö tve hiszem, hogy az erkö lcs oltá rá n á ldoztá k fel az é letü ket –
ingatta a fejé t Shannon. – Inká bb az orszá guké rt. A falujuké rt. A
csalá djuké rt. Ha Hitler Norvé giá ban szü letett volna a
né metorszá gihoz hasonló politikai é s gazdasá gi kö rü lmé nyek kö zö tt,
akkor itt jutott volna hatalomra, é s ez esetben a szabotő rö k mellette
harcoltak volna.
– Mi a fasz? – hö rö gte Simon, é n pedig felké szü ltem rá , hogy kö zbe
kell lé pnem.
Shannont nem lehetett megá llı́tani.
– Vagy ú gy gondoljá k, hogy a né metek a harmincas é s a negyvenes
é vekben az emberisé g legalja voltak, a norvé gok ellenben az erkö lcs
bajnokai?
– Ez szemenszedett rá galom!
– Szemenszedett rá galom? Termé szetesen megé rtem, hogy
felhá borı́tó é s sé rtő lehet az ittenieknek, akik é rzelmileg kö tő dnek a
tö rté nelmü khö z, de é n csak azt mondom, hogy az emberek
cselekedeteit ritká bban mozgatja az erkö lcs, mint azt hinni
szeretné nk, é s jelentő sen alá becsü ljü k a mieinkhez való hű sé g
szerepé t. Ugy csű rjü k-csavarjuk az erkö lcsö t, hogy megfeleljen a
cé ljainknak, ha veszé lyben é rezzü k a csoportunkat. A csalá di
vendettá kat é s a né pirtá sokat a tö rté nelem sorá n nem szö rnyetegek
hajtottá k vé gre, hanem olyan emberek, mint mi, akik ú gy vé lté k, hogy
az erkö lcs ú tjá n já rnak. Első sorban a szeretteinkhez vagyunk
lojá lisak, má sodsorban pedig a vá ltozó erkö lcshö z, ami mindig a mi
csoportunk é rdekeit szolgá lja. A nagyanyá m egyik testvé re ré szt vett
a kubai forradalomban. Fidel Castró val kapcsolatban ma is ké t
homlokegyenest elté rő vé lemé ny lé tezik, é s persze mindké t tá bor
egyformá n meg van győ ző dve az igazá ró l. Es azt, hogy valaki mit
gondol ró la, nem az illető politikai hovatartozá sa hatá rozza meg,
hanem az, milyen hatá ssal volt a csalá dja sorsá ra. Hogy magasra
emelkedtek-e Havanná ban, vagy menekü ltké nt vé gezté k Miamiban.
Minden má s má sodlagos.

251
 Ereztem, hogy megrá ngatjá k a puló verem ujjá t, é s megfordultam.
Greté t pillantottam meg.
– Vá lthatná nk pá r szó t? – suttogta.
– Szia, Grete! Eppen arró l beszé lü nk, hogy…
– Hogy vannak, akik titokban szexelnek – szakı́tott fé lbe. –
Hallottam.
Volt valami a hangsú lyá ban, ami miatt alaposabban szemü gyre
vettem. A szavai nyomá n kö rvonalazó dni kezdett elő ttem egy sejté s,
ami má r korá bban is motoszká lt bennem.
– Jó , de csak rö viden – egyeztem bele, é s a pulthoz hú zó dtunk.
A há tamban é reztem Stanley é s Shannon pillantá sá t.
– El kellene mondanod valamit Carl felesé gé nek – kö zö lte Grete,
amikor halló tá volsá gon kı́vü l é rtü nk.
– Mié rt?
Gondolom, azé rt ezt ké rdeztem, é s nem azt, hogy mit, mert
tudtam, mirő l van szó . Kiolvastam a rosszindulatú pillantá sá bó l.
– Mert neked hinni fog.
– Mié rt hinne, ha csak ú gy tová bbadok neki valamit?
– Mert ú gy mondod el, mintha első ké zbő l tudná d.
– Má r mié rt tenné m?
– Mert ugyanazt akarod, amit é n is, Roy.
– Es az micsoda?
– Hogy elvá ljanak.
Nem é rt sokké nt, mé g csak meg sem lepett. Inká bb lenyű gö zö tt.
– Ugyan má r, Roy, mindketten tudjuk, hogy Carl é s ez a dé li lá ny
nem illenek egymá shoz! Szı́vessé get teszü nk nekik, é s ez a
szerencsé tlen mé g azt is megú ssza, hogy sajá t magá nak kelljen
rá jö nnie.
Kiszá radt a szá m. A legszı́vesebben sarkon fordultam volna, de
ké ptelen voltam rá .
– Rá jö nnie? Mire?
– Hogy Carl megint dugja Marit.
Vé gigmé rtem Greté t. A dauerolt haja gló riaké nt vette kö rü l a
sá padt arcá t. Mindig csodá lkoztam, hogy az emberek beveszik a

252
reklá mok azon á llı́tá sá t, hogy egy sampon revitalizá lja a hajat. A haj
é lettelen, nem lehet revitalizá lni. A haj egy sző rtű sző bő l kinő tt,
keratintartalmú halott anyag. Pont annyi é let van benne, mint a
testü nkbő l tá vozó szé kletben. Tö rté nelem. Az, ami az ember volt,
amit megevett, é s amit csiná lt. Nem lehet rajta vá ltoztatni. Grete
dauerja a mumi iká ló dott mú lt, az á llandó fagy, olyan ijesztő , mint
maga a halá l.
– Aas hü tté jé ben.
Nem feleltem.
– A sajá t szememmel lá ttam – folytatta Grete. – Az erdő ben
parkolnak, hogy az ú tró l ne lehessen meglá tni a kocsikat, é s aztá n
felmennek a hü tté hez, kü lö n-kü lö n.
Má r majdnem megké rdeztem, mió ta kö veti Carlt, de vé gü l
hagytam a francba.
– Persze nem olyan furcsa, hogy ö sszevissza kefé l.
Lá tszott, hogy azt akarja, ké rdezzem meg, mire cé loz ezzel, de
valami – talá n az arckifejezé se vagy valamifé le bizonyossá g, esetleg
annak emlé ke, hogy anya a Piroska és a farkast olvassa nekü nk –
megakadá lyozott benne. Kiskoromban sosem é rtettem, mié rt ké rdezi
meg Piroska a nagymamá nak ö ltö zö tt farkastó l, mié rt olyan nagy a
szá ja, ha egyszer ú gyis gyanı́tja, hogy a farkassal á ll szemben. Nem
sejti, hogy ha a farkas rá jö n, hogy leleplező dö tt, akkor rá veti magá t,
é s felfalja? Megtanultam, hogy a „mié rt ilyen nagy a fü led”-ké rdé s
utá n meg kell á llni, é s azt kell kamuzni, hogy kimé sz fá é rt a
fá skamrá ba, aztá n pedig el kell hú zni a fené be. De nem mozdultam.
Es mint annak a nyomorult Piroská nak, nekem is szó ra nyı́lt a szá m.
– Ezzel meg mire cé lzol?
– Azzal, hogy ö sszevissza kefé l? Nem olvastad, hogy azok, akiket
gyerekkorukban szexuá lisan bá ntalmaztak, á ltalá ban ezt csiná ljá k?
Elakadt a lé legzetem. A testem megfeszü lt, é s a hangom rekedten
csengett, amikor vé gre ké pes voltam megint megszó lalni.
– Honnan szeded, hogy Carlt szexuá lisan bá ntalmaztá k?
– O maga mondta bebaszva, miutá n megdugott. Sı́rt, é s azt
nyü szı́tette, hogy megbá nta, de nem tehet ró la, mert az olyanok, mint

253
ő , promuszkisak lesznek.
Nyelni pró bá ltam, de teljesen kiszá radt a szá m.
– Promiszkuisak – suttogtam, de nem ú gy tű nt, mintha
meghallotta volna.
– Es azt is mondta, hogy sajá t magadat hibá ztatod miatta, é s ezé rt
vigyá zol rá mindig. Mert ú gy é rzed, hogy tartozol neki.
Lassan megint uralkodni tudtam a hangomon.
– Hazudsz, é s nemcsak nekem, hanem magadnak is.
Elmosolyodott, é s szinte sajná lkozva rá zta a fejé t.
– Annyira be volt baszva, hogy tuti nem emlé kszik semmire, de
té nyleg ı́gy tö rté nt. Megké rdeztem, mié rt hibá ztatod magad, ha
egyszer nem te erő szakoltad meg, hanem az apá tok, mire azt felelte,
szerinte azé rt, mert a bá tyja vagy, é s ú gy gondolod, hogy neked
kellett volna vigyá znod rá . Azt is hozzá tette, hogy vé gü l ezé rt
mentetted meg.
– Szó val ú gy emlé kszel, hogy ezt mondta? – pró bá ltam kiforgatni a
szavait, de lá ttam, hogy semmi é rtelme. Sikerü lt sarokba szorı́tania,
é s bá rmikor bekaphat, mint Piroská t a farkas.
– Ezt mondta – felelte hatá rozottan. – De amikor megké rdeztem,
hogyan mentetted meg, nem vá laszolt.
Ké sz, vé gem. Grete gilisztaszá ja megrá ndult.
– Szó val most tő led ké rdezem ugyanazt. Mit csiná ltá l?
A szemé ben ö rö mteli vá rakozá s csillogott. Az ajka elnyı́lt, ké szen
arra, hogy felfaljon. Felbugyogott valami a mellkasomban, mosoly
tolakodott a szá mra, nem bı́rtam megá llı́tani.
– Mi van? – Grete arcá n zavarodott kifejezé s jelent meg, amikor
neveté sben tö rtem ki.
Nem is tudom, mit é reztem. Boldogsá got? Megkö nnyebbü lé st?
Mint amikor egy gyilkost elkapnak, é s felszabadul, mert vé ge a
vá rakozá snak, é s má r nincs egyedü l a rettenetes igazsá ggal. Vagy
lehet, hogy simá n csak té bolyult vagyok? Mert nyilvá n té bolyult az,
aki inká bb azt akarja, hogy azt higgyé k ró la, megerő szakolta az
ö ccsé t, mint hogy megtudjá k, hogy az apja tette, é s ő maga né má n
tű rte. Bá r az is lehet, hogy nem vagyok ő rü lt, é s egyszerű en csak

254
arró l van szó , hogy el lehet viselni egy egé sz falu viszolygá sá t, ha
hazugsá gban é s pletyká kban gyö kerezik, de ha az igazsá g legkisebb
morzsá já n alapul, akkor má r nem. Es az igazsá g az, hogy Opgardon
nemcsak egy apa kö vetett el bű nt a ia ellen, hanem egy gyá va bá ty is
cserben hagyta az ö ccsé t. Kö zbeavatkozhatott volna, de nem mert;
tudta, mi tö rté nik, de hallgatott; szé gyellte magá t, de csak lapı́tott; é s
vé gü l má r tü kö rbe né zni is alig bı́rt. Most megtö rté nt a lehető
legrosszabb. Ami Grete tudomá sá ra jut, azt elő szö r a vendé gei tudjá k
meg, utá na pedig az egé sz falu. Ilyen egyszerű . De akkor mié rt
nevettem? Mert megtö rté nt a lehető legrosszabb, é s má r
má sodpercek teltek el azó ta. Má r semmi sem é rdekelt. Szabad
voltam.
– Hahó ! – kiá ltott rá nk Carl vidá man. – Mi olyan mó ká s?
Az egyik karjá val az é n vá llamat ö lelte á t, a má sikkal Greté ét. A
leheleté bő l pezsgő szaga á radt.
– Mondd csak el, Grete, mi olyan mó ká s! – szó lı́tottam fel.
– A ló verseny – felelte.
– A ló verseny? – ismé telte meg Carl rö hö gve, é s elvett egy
pezsgő vel teli poharat a pultró l. Ké tsé g sem fé rhetett hozzá , hogy
ezen az esté n is rettentő en be fog rú gni. – Nem is tudtam, hogy Royt
é rdekli az ilyesmi.
– Most pró bá lom rá venni.
– Es mi a pitched?
– A priccsem?
– Mivel é rvelsz?
– Aki nem já tszik, az nem is nyerhet. Es azt hiszem, Roy ebben
egyeté rt velem.
– Egyeté rtesz? – fordult felé m Carl.
Vá llat vontam.
– Szerintem Roy inká bb az a tı́pus, aki ú gy gondolja, hogy aki nem
já tszik, az nem is veszı́thet – jelentette ki Carl.
– Csak olyan já té kot kell talá lni, ahol mindenki nyerhet –
ellenkezett Grete. – Mint a hoteled, Carl. Nincsenek vesztesek, csak
nyertesek é s happy end.

255
 – Erre iszunk! – lelkesedett Carl.
Koccintott Greté vel, majd ké rdő pillantá st vetett rá m.
Az arcomró l mé g nem tű nt el az idió ta vigyor.
– Ott a poharam – biccentettem az imé nt mé g David Bowie-ró l
tá rsalgó k felé , é s arra indultam.
De eszem á gá ban sem volt visszaté rni Carlhoz é s Greté hez.
Dalolt a szı́vem. Vadul é s gondtalanul, szinte gú nyosan, ahogy egy
hantmadá r é nekelt egy sı́rkö vö n, amikor a pap fö ldet dobott a
szü leim koporsó já ra. Nincs boldog vé g, de lé teznek pillanatok,
amikor é rtelmetlen boldogsá g tö lti el az embert, é s bá rmelyik
pillanat lehet az utolsó , ezé rt aztá n mié rt ne é nekeljek teli torokbó l.
Hadd tudja meg a vilá g! Az é let pedig hadd folyjon tová bb a
medré ben, amı́g a halá lba nem torkollik.
Stanley felé m fordı́totta a fejé t, mintha megé rezte volna, hogy
kö zeledem. Nem mosolygott, a tekintetemet kereste. Melegsé g
ö ntö tte el a testemet. Nem tudtam, mié rt, csak azt tudtam, hogy eljö tt
az idő . Elindulok a Kecskekaptató felé , é s nem té rek ki. Lehajtok az
ú tró l, zuhanni kezdek, é s eltö lt a tö ké letes bizonyossá g, hogy nem vá r
rá m má s jutalom, mint a szabadsá g rö pke pillanatai, a felismeré s é s
az igazsá g. Ezenkı́vü l semmi. Aztá n beteljesedik a sorsom, fö ldet é rek
ott, ahonnan a roncsot nem lehet felhozni, ahol á ldott magá nyban,
nyugalomban é s bé ké ben rohadhatok el.
Fogalmam sincs, mié rt ezt a pillanatot vá lasztottam. Talá n mert az
az egy pohá r pezsgő pont elé g bá torsá got ö ntö tt belé m. Vagy talá n
mert tudtam, hogy ö ssze kell zú znom az apró remé nyt, amit Greté tő l
kaptam, mielő tt tá plá lni kezdené m, hogy nagyobbra nő jö n. Nem
tartottam igé nyt a jutalomra, amit belengetett. Rosszabb lett volna,
mint az egé sz é leten keresztü l tartó magá ny.
Ellé ptem Stanley mellett, felvettem a pezsgő spoharamat a
fogadó szelvé nyek mellő l, é s Shannon mö gé á lltam. Gilbert arró l
hadová lt neki lelkesen, mit jelent a hotel a falu szá má ra, de szerintem
inká bb a vá lasztá sokra gondolt. Finoman megé rintettem Shannon
vá llá t, a fü lé hez hajoltam, olyan kö zel, hogy é reztem az illatá t, ami
annyira elté rt minden má s nő illatá tó l, akit valaha ismertem, vagy

256
akivel valaha szeretkeztem, é s mé gis olyan ismerő snek tű nt, mintha a
sajá tom lett volna.
– Sajná lom – suttogtam. – De nem tehetek ellene semmit.
Szeretlek.
Nem fordult felé m, é s nem is ké rt meg, hogy ismé teljem el, amit
mondtam. Vá ltozatlan arckifejezé ssel né zte tová bb a polgá rmestert,
mintha csak tolmá csoltam volna neki. De az illata egy pillanatra
felerő sö dö tt, mintha az engem elö ntő melegsé g ő t is á tjá rta volna, é s
a bő ré rő l illatmolekulá kat sodort volna az orromba.
Az ajtó felé indultam, megá lltam a ré gi já té kautomata mellett,
felhajtottam a pezsgő m maradé ká t, é s letettem a poharat. Giovanni
szigorú , elı́té lő pillantá st vetett rá m kakasszemé vel, majd – hogy mé g
hatá rozottabban kimutassa a megveté sé t – egy fejrá ndı́tá ssal
elfordult. A vö rö s, hitleres beü té sű taraja meglebbent.
Az é pü let elő tt lehunytam a szemem, é s beszı́vtam az eső tő l
megtisztult levegő t. Borotvapengeké nt vá gott az arcomba. Bizony, a
té l hamar be fog kö szö nteni idé n.
A kú tró l felhı́vtam a fejesek irodá já t, é s a HR-menedzsert ké rtem.
– Roy Opgard – mutatkoztam be. – Azt szeretné m ké rdezni,
szabad-e mé g a kú tvezető i á llá s Sørlandetben.

257
NEGYEDIK RÉSZ

258
 Huszonhetedik fejezet

Azt mondjá k, olyan vagyok, mint apa.

Csendes é s megbı́zható . Kedves é s gyakorlatias. Kitartó é s nagy
munkabı́rá sú . Hiá nyzik belő lem a tehetsé g, de mindig elboldogulok,
talá n azé rt, mert nincsenek nagy elvá rá saim az é letben. Kö nnyű
kijö nni velem, é s bá r magamnak való vagyok, szorult belé m elé g
empá tia ahhoz, hogy meglá ssam má sok nehé zsé geit, ahhoz azonban
tú l szemé rmes vagyok, hogy beleavatkozzak az é letü kbe.
Apa sem hagyta soha, hogy má sok beleavatkozzanak az ö vé be.
Bü szké nek tartottá k, de nem arrogá nsnak, é s a tiszteletet, amit
má sok irá nt tanú sı́tott, ő is megkapta, bá r sosem tartozott a falu
vezé regyé nisé gei kö zé . Ezt a szerepet szı́vesen á tengedte azoknak,
akik ná la jobban é s szı́vesebben fű zté k a szó t, é s forgattá k a tollukat,
karizmatikusabbak é s innovatı́vabbak voltak. Mint az Aasok é s a
Carlok. A szé gyentelenebbek.
Mert apa szé gyellte magá t. Es ezt egyé rtelmű en ö rö kö ltem tő le.
Szé gyellte magá t azé rt, ami, é s azé rt, amit csiná l. En pedig
szé gyelltem magam azé rt, aki vagyok, é s azé rt, amit nem csiná lok.
Kedvelt engem. En szerettem ő t. O meg Carlt szerette.
Első szü lö ttké nt meg kellett tanulnom mindent, ami az é lethez kell
egy olyan tanyá n, ahol harminc kecské t tartanak. A nagyapá m halá la
utá n a norvé giai kecskeá llomá ny az ö tö dé re csö kkent, a belő le é lő k
szá ma pedig mindö ssze tı́z é v alatt megfelező dö tt. Apa nyilvá n
sejtette, hogy az Opgardon tartott kevé s kecské bő l a jö vő ben nem
lehet zö ld á gra vergő dni. De mindig azt mondogatta, hogy fenná ll a
lehető sé g, hogy egy nap ö sszeomlik a civilizá ció , ká osz tö r ki, é s
akkor mindenkinek magá nak kell boldogulnia. Es az olyanok, mint
é n, megmaradnak.

259
 Az olyanok, mint Carl, pedig nem.
Talá n ezé rt szerette jobban Carlt.
Vagy talá n azé rt, mert Carl nem istenı́tette ú gy, ahogyan é n.
Nem tudom, hogy ezé rt alakult-e ı́gy. Egy apa vé delmező
ö sztö né nek é s a ia szeretete irá nti igé nyé nek a keveredé se miatt.
Vagy azé rt, mert Carl annyira hasonlı́tott anyá ra, amilyen a
megismerkedé sü kkor volt. A beszé de, a neveté se, a gondolkodá sa é s
a mozgá sa. Apa mindig azt mondta, hogy Carl olyan szé p, mint Elvis.
Talá n anyá ba is ezé rt szeretett bele. Az Elvis-szé psé ge miatt. Bá r ez
az Elvis sző ke hajkoroná val dicsekedhetett, a mandulavá gá sú szeme,
a sima, melegen ragyogó bő re é s a marká ns szemö ldö ke alapjá n aká r
latin-amerikai vagy indiá n is lehetett volna. A szá ja mindig halvá ny
mosolyra hú zó dott, ami kö nnyen csapott á t neveté sbe. Lehet, hogy
apa megint beleszeretett anyá ba. Es aztá n Carlba.
Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy lefekvé skor má r nem anya olvasott nekü nk,
hanem apa, é s egyre hosszabban. Akkor sem hagyta abba, amikor
elaludtam a felső á gyon, de errő l fogalmam sem volt egé szen addig,
amı́g egy é jjel arra nem é bredtem, hogy Carl sı́r, apa pedig csitı́tgatja.
Lené ztem, é s é szrevettem, hogy apa szé ke ü res, szó val biztosan
bebú jt Carl mellé .
– Mi tö rté nt? – szó ltam le.
Nem kaptam vá laszt, ezé rt megismé teltem a ké rdé st.
– Carl rosszat á lmodott – felelte apa. – Aludj csak, Roy!
Szó t fogadtam. A bű ntelenek bű nö s á lmá t aludtam. Aztá n egy
é jszaka megint Carl sı́rá sá ra é bredtem, de apa má r nem volt mellette,
é s nem vigasztalta. Lemá sztam hozzá , á tö leltem, é s a fü lé be sú gtam,
hogy mesé lje el, mit á lmodott, é s akkor majd biztosan eltű nnek a
szö rnyek.
Szipogva azt felelte, hogy a szö rnyek megtiltottá k, hogy elmesé lje,
mert akkor eljö nnek é rtem é s anyá é rt, levisznek minket a Katlanba,
é s megesznek.
– De apá t nem? – ké rdeztem.

260
 Nem felelt, é s é n nem tudom, hogy má r akkor rá jö ttem-e, csak
elfojtottam, vagy ké ső bb é rtettem meg, ké ső bb akartam megé rteni,
hogy a szö rny az apá nk. Apa. Es azt sem tudom, hogy anya meg
akarta-e é rteni. Az ő eseté ben viszont biztosan az akaraton mú lt,
mert az egé sz az orrunk elő tt tö rté nt. Ezé rt hozzá m hasonló an ő is
bű nö s volt, mert homokba dugta a fejé t, é s nem á llı́totta meg apá t.

Tizenhé t é ves koromban vé gü l rá szá ntam magam. Kettesben voltunk
apá val a pajtá ban. En a lé trá t tartottam, ő pedig a villanykö rté t
cseré lte ki. Fent a hegyen nem é pı́tettek igazá n magas pajtá kat, de
azé rt ú gy é reztem, fenyegető , ahogy pá r mé terrel alatta á llok.
– Nem engedem, hogy tová bbra is ezt csiná ld Carllal.
– Szó val nem engeded – felelte nyugodtan, é s befejezte a
mű veletet.
Aztá n lejö tt a lé trá ró l, amit olyan stabilan tartottam, ahogyan csak
bı́rtam. Letette a kié gett kö rté t, mielő tt megvert volna. Az arcomat
nem ü tö tte meg, csak a testemet, a lá gy ré szeket, ahol a legjobban fá j.
Amikor má r a szé ná ban fekü dtem levegő utá n kapkodva, fö lé m
hajolt, é s rekedten a fü lembe hö rö gte:
– Nem vá dolhatod ilyesmivel az apá dat, mert megö l. Egy apá t csak
egy mó don lehet megá llı́tani: tartod a szá dat, kivá rod a megfelelő
alkalmat, é s megö lö d. Erted?
Há t persze hogy é rtettem. Piroská nak is ezt kellett volna tennie.
De nem bı́rtam megszó lalni, mé g bó lintani sem. Lá ttam, hogy
kö nnyek csillognak a szemé ben.
Felsegı́tett, megvacsorá ztunk, é s é jjel megint bemá szott Carl mellé
az á gyba.
Má snap visszavitt a pajtá ba, a nehé z bokszzsá khoz, amit
Minnesotá bó l hozott magá val. Egy idő ben nagyon szerette volna, ha
Carllal elkezdü nk bokszolni, de nem tudott fellelkesı́teni minket, mé g
azzal sem, hogy a hı́res minnesotai ivé rekrő l, Mike é s Tommy
Gibbonsró l á radozott. A nehé zsú lyú Tommy volt a kedvence,
mutatott ró la ké peket, é s kijelentette, hogy Carl nagyon hasonlı́t rá a
magassá ga é s a sző ke haja miatt. En Mike-ra hasonlı́tottam, az

261
idő sebbik iú ra, aki kisebbre nő tt az ö ccsé né l, é s nem is futott be
olyan nagy karriert. A bajnoksá gig egyé bké nt egyikü k sem jutott el,
bá r Tommy 1923-ban egé sz kö zel já rt hozzá , amikor tizenö t menet
utá n pontozá ssal veszı́tett a nagy Jack Dempsey ellen. Ez a nagy
é szaki vasú tvonal menté n fekvő Shelby nevű kisvá rosban tö rté nt,
amit Peter Shelby vasú ti igazgató – aki utá n a helyet elnevezté k –
isten há ta mö gö tti koszfé szekké nt emlegetett. A kisvá ros teljesen
kikö ltekezett a bokszmeccs miatt, mert azt remé lté k, hogy ezzel
felkerü lnek a té rké pre. Epı́tettek egy stadiont, de csak hé tezer né ző
jö tt el, plusz azok, akik izeté s né lkü l beló gtak, é s egé sz Shelby –
beleé rtve né gy bankot is – cső dbe ment. Tommy Gibbons egy romba
dő lt kisvá rost hagyott maga utá n, ahonnan bajnoki cı́m é s egyetlen
itying né lkü l kellett tá voznia, csak azt a bizonyossá got vihette
magá val, hogy legalá bb megpró bá lta.
– Hogy vagy? – ké rdezte apa.
– Remekü l – feleltem, bá r mé g mindig sajgott minden porciká m.
Megmutatta a helyes testtartá st é s az alapü té seket, aztá n a
kezemre adta a viseltes bokszkesztyű jé t.
– Es a vé dekezé s? – ké rdeztem, mikö zben arra a rö vid felvé telre
gondoltam, amit a Dempsey–Gibbons-meccsrő l lá ttam.
– Ha elé g erő sen é s gyorsan ü tsz, nem lesz rá szü ksé ged – felelte,
é s a zsá k mö gé á llt. – Ez az ellenfeled. Gondolj arra, hogy meg kell
ö lnö d, mielő tt ő csiná l ki té ged!
Nem kellett ké tszer mondania. Erő sen fogta a zsá kot, hogy ne
lengjen ki tú lzottan, de né ha elő dugta a ké pé t. Mintha meg akarta
volna mutatni, mié rt edzek, é s kit akarok megö lni.
– Nem rossz – dicsé rt meg, amikor izzadsá gtó l csatakosan a
té rdemre tá maszkodva zihá ltam. – Most befá slizzuk a csukló dat, é s
kesztyű né lkü l folytatjuk.
Há rom hé t alatt lyukat ü tö ttem a zsá kba, é s meg kellett varrni egy
vastag foná llal. Az ö lté sek vé resre sebezté k a bü tykeimet, ké t napig
kı́mé ltem a kezem, aztá n megint vé resre vertem. Igy jobban é reztem
magam, a testi fá jdalom enyhı́tette a lelkit, a szé gyent, hogy csak ü tö k
é s ü tö k, de semmi má st nem teszek.

262
 Mert folytató dott.
Talá n nem olyan gyakran, mint korá bban. Nem emlé kszem.
Csak arra emlé kszem, má r nem é rdekelte, hogy alszom-e, vagy
hogy anya alszik-e, csak meg akarta mutatni, ki az ú r a há zban, mert
egy ú r azt csiná l, amit akar. Es azé rt csiná lt belő lem izikailag hozzá
mé ltó ellenfelet, hogy bebizonyı́tsa, szellemileg uralkodik felettü nk,
nem testileg. Mert a test mú lé kony é s romlandó , mı́g a szellem ö rö k.
Szé gyenkeztem. Szé gyelltem magam, mikö zben gondolatban
menekü lni pró bá ltam az alsó fekhelyrő l felhallatszó zajoktó l, a
mozgó é s nyikorgó emeletes á gyró l, a há zbó l. Es miutá n elment,
lemá sztam Carlhoz, addig ö lelgettem, amı́g abba nem hagyta a sı́rá st,
é s a fü lé be sú gtam, hogy egy nap, egy nap majd elmegyü nk innen jó
messzire. Megá llı́tom. Megá llı́tom a kibaszott tü kö rké pemet. De az
ü res szavak miatt csak mé g jobban szé gyelltem magam.

Elkezdtü nk eljá rni bulizni. Carl tö bbet ivott a kelleté né l. Es tö bbszö r
keveredett bajba a kelleté né l. En pedig ö rü ltem, mert lehető sé get
kaptam, hogy azt tegyem, amit otthon nem tudtam: hogy megvé djem
az ö csé met. Kö nnyen ment. Kö vettem apa utası́tá sait. Erő sen é s
gyorsan ü tö ttem. A bevert arcok helyett a bokszzsá kot lá ttam magam
elő tt é s rajta apa ké pé t.
De egyszer mindennek vé ge szakad.

Eljö tt a nap.
Carl elmesé lte, hogy orvosná l volt. Megvizsgá ltá k, é s feltettek egy
csomó ké rdé st. Gyanakodnak. Megké rdeztem, mi baja. Letolta a
nadrá gjá t, é s megmutatta. Annyira dü hö s lettem, hogy elsı́rtam
magam.
Lefekvé s elő tt kimentem a vadá szké sé rt. A pá rná m alá tettem, é s
vá rtam.
A negyedik é jszaka osont be. Szoká s szerint az ajtó nyikorgá sá ra
é bredtem. A folyosó n lekapcsolta a lá mpá t, ezé rt csak a kö rvonalait
lá ttam az ajtó nyı́lá sban. A pá rna alá dugtam a kezem, é s
megszorı́tottam a ké s nyelé t. Beszé ltem Bernarddal, aki mindent

263
elolvasott az Osban vé grehajtott má sodik vilá ghá ború s
szabotá zsakció ró l, é s azt mondta, hogy ha lesbő l akarjuk megö lni az
ellenfelü nket, akkor a há tá ba kell dö fni a ké st, a vesé je
magassá gá ban. A torká t sokkal nehezebb á tvá gni, mint ahogy azt a
ilmekben mutatjá k, é s sokan a sajá t ujjukat is elvá gjá k, ahogy tartjá k
az ellensé g fejé t. Nem tudtam pontosan, hol a vese, mindenesetre
tö bbszö r meg akartam szú rni, szó val ú gy voltam vele, csak eltalá lom.
Ha nem, akkor nekiesek a torká nak, é s ki nem szarja le az ujjamat.
Az ajtó nyı́lá sban á lló alak imbolygott kicsit, gondolom, a
szoká sosná l tö bb sö rt vert be. Ugy né zett ki, mint aki azon
gondolkozik, rossz helyen já r-e. Es persze rossz helyen já rt. Má r é vek
ó ta. De ez lesz az utolsó alkalom.
Olyan hangot adott ki, mintha tö bbszö r mé lyen beszı́vta volna a
levegő t. Talá n szimatolt.
Becsapó dott az ajtó , sö té tsé g borult a szobá ra, é n pedig
felké szü ltem. A szı́vem olyan vadul zakatolt, hogy é reztem, amint a
bordá imnak ü tő dik. De aztá n meghallottam a lé ptei zajá t a lé pcső n,
é s rá jö ttem, hogy meggondolta magá t.
Aztá n kinyı́lt a bejá rati ajtó .
Kiszagolta volna? Valahol olvastam, hogy az adrenalinnak sajá tos
szaga van, amit az agyunk – tudatosan vagy tudattalanul – é rzé kel, é s
riadó ké szü ltsé get parancsol a testü nknek. Vagy talá n a szobá nk
kü szö bé n ú gy dö ntö tt, hogy vé get vet az egé sznek. Hogy soha tö bbé
nem kö veti el.
Remegni kezdtem. Es amikor levegő vé tel kö zben a torkombó l halk
hö rgé s tö rt fel, rá jö ttem, hogy amió ta felriadtam, visszafojtottam a
lé legzetemet.
Valamivel ké ső bb halk sı́rá st hallottam. Feszü lten fü leltem, de Carl
egyenletesen szuszogott. A hang a ká lyhacső felő l jö tt.
Lemá sztam az á gyró l, felö ltö ztem, é s lementem.
Anya a konyhaasztalná l ü lt a fé lhomá lyban. Azt a piros kö ntö st
viselte, ami ú gy né zett ki, mint egy pu ikabá t, é s a kivilá gı́tott pajtá t
bá multa. A kezé ben egy poharat szorongatott, az asztalon pedig ott
á llt a bourbon, amihez má r é vek ó ta nem nyú lt senki.

264
 Leü ltem.
En is a pajtá t né ztem.
Anya felhajtotta az italt, é s megint tö ltö tt. A grand hotelbeli este é s
a kará csonyok kivé telé vel most elő szö r lá ttam inni.
Amikor vé gü l megszó lalt, a hangja rekedten, é rdesen csengett.
– Tudod, Roy, annyira szeretem apá dat, hogy ké ptelen lenné k
né lkü le é lni.
Ez ú gy hangzott, mint egy sajá t magá val folytatott hosszú , né ma
beszé lgeté s vé gkö vetkezteté se.
Nem feleltem, é s nem fordultam felé . Arra szá mı́tottam, hogy
valami zajt fogok hallani a pajta felő l.
– De ő tudna né lkü lem é lni – folytatta. – Mesé ltü k, hogy Carl
szü leté sekor kompliká ció k lé ptek fel. Sok vé rt veszı́tettem, é s nem
voltam eszmé letemné l, ezé rt az orvos az apá dra bı́zta a dö nté st. A
beavatkozá st ké tfé le mó don lehetett elvé gezni, az egyik a babá ra
né zve jelentett veszé lyt, a má sik az anyá ra. Apá d azt vá lasztotta,
amelyik az é n é letemet sodorta veszé lybe, Roy. Utá na azt mondta,
hogy é n is ugyanı́gy dö ntö ttem volna, é s igaza volt. De nem é n
dö ntö ttem. Hanem ő .
Hogy mit akartam hallani a pajtá bó l? Há t ez nem ké rdé s. Egy
dö rrené st. Amikor lejö ttem a lé pcső n, lá ttam, hogy a puska nem ló g a
falon, ahol szokott.
– De ha nekem kellene vá lasztanom, hogy a gyerekeim é leté t
mentsem-e meg, vagy a fé rjemé t, akkor a fé rjemet vá lasztaná m, Roy.
Ezt tudnod kell. Ilyen anya vagyok.
A szá já hoz emelte a poharat.
Mé g sosem hallottam ı́gy beszé lni, mé gis alig igyeltem rá . Csak
arra tudtam gondolni, mi tö rté nhet a pajtá ban.
Felá lltam, é s kimentem. A tavaszi é jszaka kellemesen lehű tö tte a
felhevü lt arcomat. Nem siettem. Kimé rt lé pé sekkel haladtam, szinte
mint egy felnő tt fé r i. A pajta nyitott ajtajá ban é szrevettem a puská t.
Az ajtó fé lfá nak tá masztotta. Amikor kö zelebb é rtem, meglá ttam a
lé trá t az egyik keresztgerenda alatt, azon pedig egy kö telet.

265
 Es egyre hangosabban hallottam a bokszzsá kra mé rt ü té sek tompa
puffaná sá t.
Ugy helyezkedtem, hogy rá lá ssak az ajtó bó l. Fá radhatatlanul
pü fö lte a zsá kot. Tudta, hogy a pofa, amit valamikor rá rajzoltam, az
ö vé ? Való szı́nű leg.
Azé rt tá masztotta le a puská t az ajtó ban, mert ké ptelen volt
befejezni, amit elkezdett? Vagy nekem hagyta ott?
Má r nem é reztem melegnek az arcomat, egé sz testemben
borzongtam, az enyhe é jszakai szellő ú gy fú jt á t rajtam, mintha
szellem lenné k.
Né ztem az apá mat. Sejtettem, azt akarja, hogy á llı́tsam meg.
Allı́tsam meg, amit csiná l, á llı́tsam meg a szı́vé t. Mindent elő ké szı́tett,
ú gy rendezte be a terepet, hogy ú gy né zzen ki, mintha ő vé gzett volna
magá val. A kö té l magá é rt beszé lt. Csak kö zelrő l kellett volna
rá lő nö m, aztá n pedig mellé tennem a fegyvert. Osszerezzentem.
Ké ptelen voltam uralkodni a testemen, a tagjaim nem
engedelmeskedtek, rá ngató ztak é s remegtek. Elpá rolgott minden
fé lelmem é s dü hö m, csak tehetetlensé g é s szé gyen maradt bennem.
Mert ké ptelen voltam rá . Meg akart halni, é s é n is azt akartam, hogy
meghaljon, mé gis ké ptelem voltam rá . Mert egyek voltunk.
Gyű lö ltem, de nem bı́rtam elengedni, ahogy magamat is gyű lö ltem,
de magamat sem bı́rtam elengedni. Megfordultam, é s visszamentem
a há zba. A puffaná sokba nyö gé sek, szitkozó dá s é s zokogá s hangja
keveredett.
Má snap ú gy ü ltü nk le reggelizni, mintha mi sem tö rté nt volna.
Mintha csak á lmodtam volna az egé szet. Apa kiné zett az ablakon, é s
mondott valamit az idő já rá sró l, anya pedig sü rgette Carlt, nehogy
elké ssen az iskolá bó l.

266
 Huszonnyolcadik fejezet

Pá r hó nappal ké ső bb Willumsen felesé ge kanyarodott be a mű hely
elé , hogy á tné zesse a Saab Sonett 58-asá t, a falu egyetlen kabrió já t.
Az emberek azt pusmogtá k, hogy beteges é rdeklő dé st tanú sı́t egy
norvé g popdı́va irá nt, aki a hetvenes é vekben volt aktı́v, é s
mindenben pró bá lja utá nozni. Ró la koppintotta a kocsijá t, a ruhá it, a
hajá t, a sminkjé t é s a viselkedé sé t is. Mé g a dı́va hı́res alt hangjá nak
imitá lá sá val is megpró bá lkozott. En a korom miatt nem emlé keztem
erre a sztá rra, de azt é n is egyé rtelmű en lá ttam, hogy Willumsen
asszony igazi dı́va.
Bernard orvoshoz ment, ı́gy nekem kellett ellenő riznem, minden
oké -e a verdá val.
– Nagyon elegá ns – hú ztam vé gig a kezem az első lö khá rı́tó n.
Uvegszá llal megerő sı́tett mű anyag. Bernardtó l tudtam, hogy ebbő l
a modellbő l kevesebb mint tı́z futká rozik az utakon, é s hogy
Willumsennek biztosan tö bbet kellett letennie é rte az asztalra, mint
amennyit szeretett volna.
– Kö szö nö m – felelte Willumsen asszony.
Felnyitottam a motorhá z tetejé t, hogy belené zzek. A ká belkö tegek
é s a csatlakozó k sé rtetlennek tű ntek. En is utá noztam valakit.
Bernardot.
– Lá tom, é rted a dolgodat – bó kolt. – Ilyen iatalon!
Megkö szö ntem.
Melegen sü tö tt a nap, é s é ppen egy teherautó t szereltem, ezé rt
kibú jtam az overallom felső ré szé bő l, é s fé lmeztelenü l dolgoztam,
amikor beá llı́tott. Sokat bokszoltam a pajtá ban, é s a korá bban
nyeszlett izmaim gyors fejlő dé snek indultak. Willumsen asszony
alaposan vé gigmé rt, mikö zben elő adta, mi já ratban van. Amikor

267
felkaptam egy pó ló t, mielő tt szemü gyre vettem volna a kocsijá t,
szinte csaló dott arcot vá gott.
Lecsaptam a motorhá ztető t, é s felé fordultam. A tű sarkú cipő jé ben
magasabb volt ná lam.
– Na? – ké rdezte, é s a kö vetkező szavak kö zö tt tú l hosszú
szü neteket tartott. – Tetszik, amit lá tsz?
– Jó l né z ki, de kö zelebbrő l is rá kell pillantanom – feleltem
megjá tszott magabiztossá ggal, mintha nem Bernard pillantana majd
rá , hanem való ban é n.
Ugy sejtettem, idő sebb, mint amennyinek kiné z. A szemö ldö ké t
mintha leborotvá lta, majd ú jrarajzolta volna. A felső ajka felett apró
redő k sorakoztak. De hogy Bernard szavaival é ljek, sok iatalt
kenterbe vert.
– Es aztá n…? – billentette oldalra a fejé t. Olyan tekintettel
mé regetett, mint aki a hentesné l vá logatja a hú sokat. – Mi lesz,
miutá n rá pillantottá l?
– Kicseré ljü k a motorban, amit ki kell – vá laszoltam. –
Termé szetesen a mé ltá nyossá g é s a tisztessé g hatá rain belü l. – Ezt a
mondatot is Bernardtó l nyú ltam, bá r ő nem szokott nyelni a kö zepé n.
– A tisztessé g hatá rain belü l – ismé telte meg Willumsen asszony,
mintha egy Oscar Wilde-hoz mé ltó szellemessé ggel ö rvendeztettem
volna meg, bá r akkor mé g fogalmam sem volt ró la, ki az ö rdö g az az
Oscar Wilde. De azé rt kezdett derengeni, hogy nem csupá n a ké jsó vá r
fantá ziá m tré fá l meg. Ké tsé g sem fé rhetett hozzá , hogy Willumsen
asszony lö rtö l velem. Persze azt egy má sodpercig sem ké pzeltem,
hogy enné l tö bbet akar, de hogy szakı́t idő t egy tizenhé t é ves iú val
való já tszadozá sra, mint egy felnő tt macska, aki pá rszor odé bb pofoz
egy gombolyagot, mielő tt tová bbá ll, bü szkesé ggel é s ö nelé gü ltsé ggel
tö ltö tt el.
– De azt má r most meg tudom á llapı́tani, hogy nem lesz szü ksé g
sok javı́tá sra. – Nekidő ltem a motorhá ztető nek, é s kihalá sztam az
overallom zsebé bő l a snü sszö sdobozt. – Remek á llapotban van. Fő leg
ahhoz ké pest, milyen idő s.
Willumsen asszony felnevetett.

268
 – Rita – nyú jtotta felé m a hó fehé r, é gő vö rö s kö rmű kezé t. – Es
tegező djü nk.
Ha tö bb tapasztalatom van, talá n csó kot leheltem volna rá , de
ehelyett eltettem a snü sszö sdobozt, megtö rö ltem a kezem a há tsó
zsebembő l kiló gó ronggyal, é s felnő ttesen megszorı́tottam a kezé t.
– Roy.
Elgondolkozva né zett.
– Jó l van, Roy. De nem kell ilyen erő sen szorı́tanod.
– Mi?
– Nem mi, hanem tessé k. Pró bá ld meg mé g egyszer! – nyú jtotta
megint felé m a kezé t.
Ezú ttal ó vatosan fogtam meg.
– Nem azt mondtam, hogy ú gy bá nj vele, mint egy hı́mes tojá ssal,
Roy. Odaadom, é s egy idő re a tié d. Elj a lehető sé ggel, lé gy jó hozzá , é s
bá nj vele ú gy, hogy legkö zelebb is megkapd! – Ezzel harmadszorra is
kezet nyú jtott.
Nekem pedig mindké t kezem emelkedni kezdett.
Megsimogattam a tenyeré t. Az arcomhoz hú ztam. Fogalmam sincs,
honnan vettem hozzá a bá torsá got. Csak azt tudom, hogy hirtelen
meré sznek é reztem magam, nem olyan gyá vá nak, mint amikor a
pajta ajtajá ba tá masztott puská ra meredtem.
Rita felnevetett, kö rü lné zett, hogy meggyő ző djö n ró la, mé g mindig
egyedü l vagyunk-e, kicsit vá rt, aztá n lassan visszahú zta a kezé t.
– Gyorsan tanulsz. Nagyon gyorsan. Es nemsoká ra fé r i lesz
belő led. Boldog lesz, aki megkaphat.
Egy Mercedes fé kezett le mellettü nk. Willumsen ugrott ki belő le,
é s lendü letesen kinyitotta Willumsen asszonynak, vagyis Ritá nak az
anyó sü lé s ajtajá t, nekem meg csak odavakkantott valamit. Megfogta a
neje kezé t, mikö zben az beü lt a kocsiba, ami nem ment tú l kö nnyen a
magas sarkú ja, a feltornyozott haja é s a hosszú , szű k szoknyá ja miatt.
Elhajtottak, é n pedig felizgulva é s zavarodottan meredtem magam
elé . A gerjedelmet az vá ltotta ki, ahogy Rita vé gighú zta a hosszú
kö rmé t a tenyeremen. Es az a té ny, hogy Willumsen fé ltett felesé ge.
Azé a Willumsené , aki á tverte apá t a Cadillackel, aztá n meg mé g

269
hencegett is vele. A zavarodottsá gomat meg a motorté r okozta, ahol
rá né zé sre semmi sem volt jó helyen. Hogy kerü l a tengelykapcsoló a
motor elé ? Bernard ké ső bb elmagyará zta, hogy ezt a sú lyelosztá s
miatt alakı́tottá k ki ı́gy, é s a fő tengely forgá sirá nyá t is megfordı́tottá k,
mert a motor sem ú gy á ll, mint az ö sszes tö bbi kocsiban. Saab Sonett.
Micsoda autó ! Milyen csodá latos, haszná lhatatlan, ré gimó di szé psé g!
Ké ső é jjelig ü gykö dtem a Saabon, mindent á tné ztem, szé tszedtem,
kicseré ltem. Nem tudtam, honnan ez az ú j, tomboló energia. Vagyis
dehogynem, tudtam. Rita Willumsentő l kaptam. Megé rintett. En is
megé rintettem ő t. Fé r iké nt tekintett rá m. Vagy legalá bbis lá tta
bennem a fé r it, akivé vá lhatok. Es ez megvá ltoztatott valamit.
Hirtelen, mikö zben a szerelő akná ban á llva vé gighú ztam a kezem az
autó alvá zá n, merevedé sem tá madt. Lehunytam a szemem, é s magam
elé ké pzeltem a fé lig csupasz Rita Willumsent, amint a Saab
motorhá ztetejé n fekszik, é s a mutató ujjá val hı́vogat. A vö rö s kö rmé n
megcsillan a fé ny. A francba!
Fü leltem, é s amikor megbizonyosodtam ró la, hogy egyedü l vagyok
a mű helyben, lehú ztam az overallom cipzá rjá t.

– Roy? – suttogta Carl a sö té tben, amikor fel akartam má szni az
emeletre.
Azt akartam vá laszolni, hogy tú ló rá znom kellett, é s most aludjunk, de
volt valami a hangjá ban, ami miatt a torkomon akadt a szó .
Felkapcsoltam az á gya feletti lá mpá t. A szeme kivö rö sö dö tt a sı́rá stó l,
é s az arca egyik fele feldagadt. Osszeszorult a gyomrom. Apa a
mú ltkori kö zjá té k ó ta tá volt maradt a szobá nktó l.
– Itt volt? – ké rdeztem halkan.
Carl bó lintott.
– Meg is ü tö tt?
– Igen. Azt hittem, megfojt. Tombolt a dü htő l. Tudni akarta, hol
vagy.
– A picsá ba!
– Ha itt vagy, nem jö n.
– De nem tudok mindig itt lenni, Carl.

270
 – Akkor el kell mennem innen. Nem bı́rom tová bb… Nem akarok
ı́gy é lni…
Az egyik kezemmel á tkaroltam a vá llá t, a má sikkal megfogtam a
tarkó já t, é s a mellkasomra hú ztam a fejé t, hogy a zokogá sa ne
é bressze fel apá t é s anyá t.
– Kitalá lok valamit, Carl – suttogtam bele a sző ke hajá ba. –
Eskü szö m. Nem kell elmenekü lnö d. Meg fogom oldani, hallod?

Mire a hajnal első sugarai elű zté k az é jszaká t, ö sszeá llt a fejemben a
terv.
Az, hogy kigondoltam, mé g nem kö telezett semmire, de tudtam, hogy
ké szen á llok a vé grehajtá sá ra. Az jutott eszembe, amit Rita
Willumsen mondott: nemsoká ra fé r i lesz belő lem.
Uj nap virradt, é s ezú ttal nem fogok meghá trá lni a puska elő l.

271
 Huszonkilencedik fejezet

Mialatt a Saab Sonetten dolgoztam, megtanultam ezt-azt. Nemcsak a

motort fordı́tottá k el, hanem a fé kek is egyszerű bbek voltak. A
modern autó knak ké tkö rö s fé krendszerü k van, ezé rt ha az egyik
fé kcsö vet elvá gjá k, mé g mű kö dni fog a fé k, legalá bbis ké t keré ken. De
ha a Sonetten elnyisszantjá k, fé kezhetetlenü l fog gurulni. Belé m
hası́tott a gondolat, hogy ez a legtö bb ré gi autó ra igaz. Apa 1979-es
Cadillac DeVille-jé re is, bá r annak ké t fé kcsö ve van.
Ha felé nk egy fé r i nem egy szoká sos betegsé gbe hal bele, akkor
autó balesetet szenved, vagy felkö ti, esetleg agyonlö vi magá t a
pajtá ban. Meginogtam, amikor apa tá lcá n kı́ná lta a lehető sé get, hogy
puskavé gre kapjam, é s sejtettem, hogy soha vissza nem té rő alkalmat
szalasztottam el. Muszá j lesz nekem kitalá lnom valamit. Tö rtem a
fejem, é s meg is lett a megoldá s. Nem azt akartam, hogy a kapitá ny a
hajó já val együ tt sü llyedjen el, egyszerű en csak gyakorlatiasan
gondolkoztam. Egy autó baleset miatt nem fognak ú gy nyomozni,
ahogy egy lő tt seb miatt, legalá bbis ezt pró bá ltam bebeszé lni
magamnak. Egyé bké nt meg fogalmam sem volt, hogyan csalhatná m
be apá t a pajtá ba, é s inté zhetné m el ané lkü l, hogy anya rá jö jjö n, mi
tö rté nt. Es ki tudja, hazudna-e a rendő rsé gnek, ha meggyilkoljá k a
fé r it, aki né lkü l nem tud é lni. „Ilyen anya vagyok.” A Cadillac
fé krendszeré vel jó val kö nnyebb dolgom lesz. A kö vetkezmé nyeket is
elő re lá ttam. Apa reggelente felkelé s utá n ellá tta a kecské ket, ká vé t
fő zö tt magá nak, é s né má n né zte, amint a gyerekei esznek. Miutá n
Carllal biciklire pattantunk, é s elindultunk – ő az iskolá ba, é n a
mű helybe –, apa lement a Cadillackel a faluba a postá é rt é s az
ú jsá gé rt.

272
 A Cadillac a pajta elő tt parkolt, é s szá mtalanszor lá ttam, ahogy apa
elfordı́tja a slusszkulcsot, gá zt ad, é s – hacsak nem borı́tja hó é s jé g az
utat – csak akkor fé kez, meg fordı́tja el a kormá nyt, amikor má r
muszá j, kö zvetlenü l a Kecskekaptató ná l.
Ebé d utá n kö zö ltem a csalá dommal, hogy kimegyek edzeni a
pajtá ba.
Senki sem felelt. Anya é s Carl az utolsó falatokat kapartá k ki a
tá nyé rjukbó l, de apa kutató pillantá st vetett rá m. Gondolom azé rt,
mert nem szoktuk bejelenteni a terveinket.
Elhoztam pá r szerszá mot a mű helybő l. A feladat kicsit
nehezebbnek bizonyult, mint amire szá mı́tottam, de ú gy fé l ó ra alatt
azé rt vé geztem. Meglazı́tottam a kormá nyrudat é s a fogaslé cet
ö sszetartó csavarokat, kiszú rtam mindké t fé kcsö vet, é s
beleengedtem a fé kfolyadé kot egy vö dö rbe. Felvettem a ruhá t,
amiben edzeni szoktam, é s nekiestem a bokszzsá knak, hogy amikor
visszamegyek a há zba, lá ssá k, megizzadtam. Anya é s apa a
nappaliban ü lt, apa kezé ben ú jsá g, anyá é ban kö té s, mint egy
hatvanas é vekbeli reklá m ilmben.
– Tegnap este ké ső n é rté l haza – szó lalt meg apa, ané lkü l hogy
felné zett volna az ú jsá gbó l.
– Tú ló rá ztam – feleltem.
– Nyugodtan elmondhatod, ha megismerkedté l egy kislá nnyal –
mosolygott anya, mintha té nyleg normá lis csalá d lenné nk valami
kibaszott reklá m ilmben.
– Csak tú ló rá ztam.
Apa ö sszehajtogatta az ú jsá got.
– Lehet, hogy ezentú l mé g tö bbet kell tú ló rá znod. Pont az elő bb
telefoná ltak a notoddeni kó rhá zbó l, bent tartottá k Bernardot. Tegnap
talá ltak valamit, ami nem tetszett nekik. Ugy né z ki, meg kell
operá lni.
– Igen? – nyö gtem ki, é s meghű lt az ereimben a vé r.
– Igen. A lá nya Mallorcá n van a csalá djá val, é s nem tudja
megszakı́tani a nyaralá sá t, ezé rt a kó rhá zban azt ké rté k, hogy
menjü nk be mi.

273
 – Mi tö rté nt? – lé pett be Carl a nappaliba.
Mé g mindig ú gy beszé lt, mint akit leszedá ltak, é s az arca ijesztő
ké k szı́nben já tszott, de a duzzanat lelohadt.
– Notoddenbe megyü nk – á llt fel apa. – Oltö zzetek fel!
Olyan pá nik tö rt rá m, mint amikor az ember reggel kinyitja a
bejá rati ajtó t, é s azzal szembesü l, hogy mı́nusz harminc fok van, sü vı́t
a szé l, de nem é rzé keli a hideget, csak hirtelen mozdulni sem bı́r.
Kinyitottam a szá mat, majd ú jra becsuktam. Az agyam is megbé nult.
– Holnap dolgozatot ı́runk – ellenkezett Carl, é s é szrevettem, hogy
engem vizslat. – Es Roy megı́gé rte, hogy kiké rdez.
Ebbő l egy szó sem volt igaz. Nem tudom, Carl rá jö tt-e valamire, de
lá tta rajtam, hogy ké tsé gbeesetten keresek valami kifogá st, mié rt
nem tudunk Notoddenbe menni apá é kkal.
– Há t… – sandı́tott anya apá ra. – Akkor…
– Mé g mit nem! – felelte apa gorombá n. – A csalá d mindenné l
fontosabb.
– Holnap iskola utá n á tbuszozunk – jelentettem ki.
Mindhá rman enyhe csodá lkozá ssal mé regettek. Azt hiszem,
mindannyian hallottuk, hogy ú gy cseng a hangom, mint apá é szokott,
amikor ellenkezé st nem tű rő en lezá r egy vitá t.
– Rendben – vá laszolta anya megkö nnyebbü lve.
Apa nem szó lt semmit, de le sem vette ró lam a szemé t.
Miutá n á tö ltö ztek, kikı́sé rtü k ő ket.
Megá lltunk a kocsi elő tt a szü rkü letben. Egy né gytagú csalá d, ami
nemsoká ra ketté szakad.
– Vezess ó vatosan! – né ztem apá ra.
Bó lintott. Lassan. Az emberek utó lag tú l nagy jelentő sé get
tulajdonı́tanak az utolsó szavaknak, é s lehet, hogy é n is ı́gy tettem.
Vagyis apa eseté ben az utolsó né ma bó lintá snak. Mindenesetre volt
benne valami, ami elismeré sre hasonlı́tott. Vagy talá n felismeré s
lehetett. Annak a felismeré se, hogy a ia kezd felnő ni.
Beszá lltak a Cadillacbe. A motor felmordult, majd halk
duruzsolá ssal elindult. Lefelé , a Kecskekaptató felé .

274
 Felvillantak a fé klá mpá k. A pedá lhoz vannak kö tve, ı́gy akkor is
vilá gı́tanak, ha a fé k nem mű kö dik. A Cadillac felgyorsult. Carl
torká bó l nyö gé s tö rt fel. Lá ttam magam elő tt, hogy apa a kormá nyt
forgatja. Nyikorgá s hallatszik, é s apa é rzi, hogy a kormá ny ellená llá s
né lkü l forog, semmilyen hatá sa sincs a kerekekre. Majdnem biztos
vagyok benne, hogy rá jö tt. Remé lem, hogy rá jö tt. Hogy megé rtette é s
elfogadta. Es azt is elfogadta, hogy anyá nak is mennie kell. Igy a
legjobb. Anya azzal tudott é lni, amit a fé rje csiná lt, de né lkü le nem.
Csendben tö rté nt, furcsa mó don egyá ltalá n nem dramatikusan.
Nem hallottam sem ké tsé gbeesett dudá lá st, sem gumik csikorgá sá t,
sem sikolyokat. Csak a kerekek surrogá sa jutott el a fü lemig, aztá n a
kocsi eltű nt, mikö zben egy aranylile a magá nyró l dalolt.
A Katlanbó l tá voli, megké sett robaj hallatszott fel. Nem hallottam,
mit mondott vagy sikı́tott Carl, csak azon já rt az eszem, hogy
magunkra maradtunk itt fent. Az ú t ü resen á sı́tott elő ttü nk, é s csak a
hegy sziluettjé t tudtuk kivenni az é gen, ami nyugaton narancsos,
é szakon é s dé len pedig ró zsá s szı́nekben pompá zott. Az a gondolat
futott á t a fejemen, hogy mé g sosem lá ttam ilyen szé pet. Mintha a
nap egyszerre kelne fel é s menne le.

275
 Harmincadik fejezet

A temeté snek csak ré szleteire emlé kszem.

Bernardot kiengedté k a kó rhá zbó l. Mé gsem mű tö tté k meg, é s csak ő
meg Carl sı́rt. A templomot olyan emberek tö ltö tté k meg, akikhez
legjobb tudomá som szerint anyá nak é s apá nak soha semmi kö ze sem
volt, ha leszá mı́tjuk azt, ami egy Oshoz hasonló faluban
elkerü lhetetlen. Bernard szó lt pá r szó t, é s felolvasta, amit a
koszorú kra ı́rtak. A legnagyobbat a Willumsen Haszná ltautó -
kereskedé s é s Bontó kü ldte, ami azt jelentette, hogy az á rá t
Willumsen való szı́nű leg reprezentá ció s kö ltsé g cı́mé n le tudta vonni
az adó bó l. Sem Carl, sem é n nem akartunk beszé det mondani, é s a
pap nem erő szakoskodott. Azt hiszem, ö rü lt, hogy vé gre ekkora
né ző kö zö nsé g elő tt brillı́rozhat. De nem emlé kszem egy szavá ra sem.
Nem igazá n igyeltem. Utá na jö ttek a ré szvé tnyilvá nı́tá sok, vé g né lkü l
vonultak el elő ttü nk a sá padt, bú s arcok, é s olyan é rzé sem tá madt,
mint amikor a sorompó ná l né zem a vonat ablaká n kibá muló
embereket, é s ú gy tű nik, mintha engem né zné nek, de való já ban nem
lá tnak.
Sokan bizonygattá k, mennyire á té rzik a fá jdalmamat, amire nem
felelhettem azt, hogy akkor nem is olyan rossz nekik.
Emlé kszem, hogy Carllal az é tkező ben á lltunk egy nappal azelő tt,
hogy lecuccoltunk volna Bernardhoz. Akkor mé g nem tudtuk
biztosan, hogy nemsoká ra visszakö ltö zü nk Opgardra. A há zra csend
borult.
– Mindez most má r a mié nk – mutatott kö rbe Carl.
– Ja – feleltem. – De akarsz innen bá rmit is?
– Ezt – intett a szekré ny felé , ahol apa a Budweisert é s a bourbont
tartotta.

276
 En lecsaptam a Berry snü sszre, é s attó l kezdve má r nem csak
né ha-né ha é ltem vele. Persze ı́gy sem haszná ltam gyakran, mert
sosem lehetett tudni, mikor jö n az utá npó tlá s, é s ki akarja azt a své d
szart, ha egyszer ı́zlelt má r való di erjesztett dohá nyt.
Sigmund Olsen má r a temeté s elő tt kihallgatott minket kü lö n-
kü lö n, bá r termé szetesen elbeszé lgeté snek nevezte. Teljesen
rá kattant arra a té nyre, hogy nem talá ltak fé knyomokat a
Kecskekaptató ban, é s arró l faggató zott, hogy apa depresszió s volt-e.
De mi tartottuk magunkat a sztorihoz, hogy baleset tö rté nt. Tú l
gyorsan vezetett, é s nem igyelt. Valami ilyesmit kamuztunk. Vé gü l
ú gy tű nt, Olsen megelé gszik a magyará zatunkkal. Akkor jö ttem rá ,
mekkora má zlink van, hogy csak ez a ké t lehető sé g vető dö tt fel
benne. Baleset vagy ö ngyilkossá g. Amikor kiszú rtam a fé kcsö veket,
é s leengedtem annyi fé kfolyadé kot, hogy csö kkenjen a fé khatá s,
tudtam, ha a hiá ny fel is tű nik valakinek, nem lesz gyanú s, hiszen az
ö reg kocsik fé krendszere gyakran levegő sö dik. De ha arra is
rá jö nnek, hogy meglazult a kormá nyrudat é s a fogaslé cet ö sszetartó
csavar, é s ezé rt a kormá ny sem mű kö dö tt, akkor má r kezdhet fő ni a
fejem. A Cadillac a tetejé n landolt, é s nem tö rt ö ssze annyira, mint
amennyire elké pzeltem. Az persze igaz, hogy bá rmi kilazulhat. De
hogy kilazult a csavar, é s a fé kfolyadé k is elfolyt? Es mié rt nem
hagyott nyomot a fö ldö n? Szó val té nyleg má zlink volt. Vagyis nekem
volt má zlim. Termé szetesen tisztá ban voltam vele, hogy Carl tudja, é n
okoztam a balesetet. Osztö nö sen megé rezte, hogy aznap
semmiké ppen sem szá llhatunk be a Cadillacbe. Meg persze meg is
ı́gé rtem neki, hogy kitalá lok valamit. De sosem ké rdezte, vé gü l
milyen megoldá st eszeltem ki. Felteszem, rá jö tt, hogy a fé kkel volt
valami gubanc, hiszen ő is lá tta, hogy felvillan a fé klá mpa, de a kocsi
csak megy tová bb. De mié rt mondtam volna neki bá rmit is, ha nem
ké rdez? Amit az ember nem tud, azé rt nem bü ntethetik meg. Ha
elkapnak a szü leink meggyilkolá sa miatt, akkor vá llalom a
felelő ssé get egyedü l. Nincs szü ksé gem arra, hogy Carl ott legyen
mellettem, ahogy anya ott volt apa mellett. Anyá tó l elté rő en Carl
gond né lkü l tudna é lni né lkü lem. Legalá bbis akkor ı́gy gondoltam.

277
278
 Harmincegyedik fejezet

Carl kora ő sszel szü letett, é n a nyá ri szü net kellő s kö zepé n. Ez azt
jelentette, hogy ő mindig kapott ajá ndé kot az osztá lytá rsaitó l, é s
megü nnepelté k a szü leté snapjá t, mı́g az enyé m szé pen elsikkadt, bá r
ez sosem é rdekelt tú lzottan. Ezé rt beletelt pá r má sodpercbe, mire
rá jö ttem, hogy a szinte é nekelve kiejtett szavak nekem szó lnak.
– Gratulá lok a tizennyolcadik szü leté snapod alkalmá bó l!
Eppen szü netet tartottam, é s a mű hely mö gö tt ü ltem a napon pá r
egymá sra pakolt raklapon lehunyt szemmel hallgatva a The Creamet.
Felné ztem, é s kivettem a fü lhallgató t a fü lembő l. Be kellett
á rnyé kolnom a szemem. Nem mintha nem emlé keztem volna erre a
hangra. Rita Willumsen hangjá ra.
– Kö szö nö m – feleltem, mikö zben é gett az arcom é s a fü lem,
mintha rajtakaptak volna valamin. – Honnan tudod?
– Nagykorú letté l – jelentette ki vá lasz helyett. – Szavazhatsz.
Lehet jogsid. Es bö rtö nbe is kerü lhetsz.
A Saab Sonett elő tt á llt, pont mint né há ny hó nappal azelő tt. De
most valami má s é rző dö tt a levegő ben: mintha azé rt jö tt volna, hogy
bevá ltson egy ı́gé retet, amit akkor tett. Enyhé n remegő ké zzel
dugtam a fü lhallgató t a zsebembe. A mú ltkori talá lkozá sunk ó ta má r
csó koló ztam pá rszor, é s egyszer benyú ltam egy melltartó alá az
Artun mö gö tt, de a szü zessé gemet mé g mindig nem sikerü lt
elveszı́tenem.
– A Sonett né ha furcsa hangokat ad ki – á llı́totta Rita.
– Milyen hangokat?
– Tegyü nk egy kö rt, é s majd meglá tod.
– Rendben. Vá rj egy kicsit!
Bementem az irodá ba.

279
 – Van egy kis dolgom – kö zö ltem Bernarddal.
– Oké – felelte, de nem né zett fel „az á tkozott papı́rok”-bó l,
ahogyan nevezte ő ket. A kó rhá zi tartó zkodá sa alatt csinos halmokká
nő ttek. – Mikor jö ssz vissza?
– Nem tudom.
Levette az olvasó szemü vegé t, é s rá m szegezte a pillantá sá t.
– Oké – ismé telte meg, de most ké rdő hangsú llyal, arra volt
kı́vá ncsi, akarok-e má st is mondani. Tudtam, hogy ha nem szó lok
semmit, az is rendben van, bı́zik bennem.
Biccentettem, é s visszamentem Ritá hoz.
– Ilyen idő ben igazá bó l le kellene nyitnunk a tető t – jegyezte meg,
amikor kié rtü nk az ú tra.
Nem ké rdeztem meg, mié rt nem nyitjuk le.
– Milyen hangokat hallottá l?
– Az emberek meg szoktá k ké rdezni, azé rt vettem-e meg ezt a
kocsit, mert le lehet nyitni a tetejé t. Nyilvá n nem é rtik, hiszen itt csak
má sfé l hó napig tart a nyá r. De tudod, mi ragadott meg benne, Roy?
– A szı́ne?
– Micsoda hı́msoviniszta vagy! – nevetett fel. – A neve. Sonett.
Tudod, az micsoda?
– Egy Saab.
– Egy versforma. Szonett. Ké t né gy- é s ké t há romsoros stró fá bó l
á ll. Osszesen tizenné gy sor. A szonett mestere egy Francesco Petrarca
nevű itá liai kö ltő , aki ő rü lten szerelmes volt Laurá ba, egy gró f
felesé gé be. Osszesen há romszá ztizenhé t szonettet ı́rt hozzá . Elé g sok,
nem?
– Ká r, hogy fé rjné l volt.
– Egyá ltalá n nem. A szenvedé ly kulcsa az, ha nem kapod meg
teljesen, akit szeretsz. Mi, emberek ilyen szempontbó l nem vagyunk
tú l gyakorlatiasak.
– Való ban?
– Ugy hallom, sokat kell mé g tanulnod.
– Lehet. En viszont nem hallok furcsa hangokat a kocsibó l.
Belené zett a tü krö kbe.

280
 – Reggel mindig hallom ő ket, de amikor a motor felmelegszik,
megszű nnek. Kicsit megá llunk, hogy le tudjon hű lni.
Indexelt, é s bekanyarodott egy keskeny erdei ú tra. Lá tszott, hogy
já rt má r erre. Valamivel ké ső bb rá fordult egy mé g keskenyebb ú tra,
é s egy lucfenyő leló gó á gai alatt megá llt.
Amikor leá llı́totta a motort, hirtelen csend telepedett rá nk.
Osztö nö sen tudtam, hogy meg kell tö lteni valamivel, mert tö bb
feszü ltsé g vibrá lt benne, mint bá rmiben, amit mondani tudtam volna.
Annak ellené re, hogy má r gyilkoltam, sem mozdulni, sem rá né zni
nem mertem.
– Szó val, Roy. Talá lkoztá l lá nyokkal, amió ta utoljá ra beszé lgettü nk?
– Né há nnyal.
– Es tetszett valamelyik?
Megrá ztam a fejem, é s rá sandı́tottam. Piros selyemsá lat kö tö tt a
nyaká ba, é s a bő blú za ellené re tisztá n lá ttam a melle kö rvonalait. A
szoknyá ja felcsú szott a csupasz té rde fö lé .
– Es csiná ltad má r, Roy?
A gyomrom enyhé n ö sszeszorult. Elő szö r hazudni akartam, de mit
é rtem volna el vele?
– Mindent mé g nem.
– Jó l van – felelte, é s lassan lehú zta a selyemsá ljá t a nyaká ró l.
A blú za há rom felső gombjá t nyitva hagyta.
Feszü lt a nadrá gom, é s az ö lembe tettem a kezemet, hogy
elrejtsem. Ugy gondoltam, talá n annyira megzavartak a hormonjaim,
hogy teljesen fé lreé rtem a helyzetet.
– Hadd né zzem, ü gyesebben nyú lsz-e most má r a nő khö z! – tette a
jobb kezé t az ö lemben lé vő kezemre.
A forró sá g á thatolt rajta, le egyenesen a farkamig, é s egy pillanatig
attó l fé ltem, hogy mindjá rt elé lvezek.
Hagytam, hogy maga felé hú zza a kezemet, be a blú za alá , a
melltartó já ra. Az ujjaim a bal mellé n á llapodtak meg.
– Lá tom, má r vá rtad ezt, Roy – bugyboré kolt fel belő le a neveté s. –
Tetszik, ahogy fogsz. Csı́pd meg kicsit a mellbimbó mat! Mi, akik má r

281
nem vagyunk olyan iatalok, kicsit kemé nyebben szeretjü k. Elé g,
gyengé debben! Jó l van. Azt hiszem, tehetsé ges vagy, Roy.
Felé m hajolt, a hü velyk- é s a mutató ujja kö zé fogta az á llamat, é s
megcsó kolt. Minden nagy volt rajta, a nyelve is. Erdesen é s erő sen
fonó dott az enyé mre, mint egy angolna. Jó val tö bb ı́z á radt belő le,
mint abbó l a ké t lá nybó l, akivel nyelves csó kokat vá ltottam. Nem
jobb, csak tö bb. Talá n kicsit tú l sok is. Az é rzé keim megfeszü ltek, é s
tú lé rzé kennyé vá ltak. Rita elhú zó dott tő lem.
– De azé rt van mé g mit gyakorolnunk – mosolygott, é s bedugta a
kezé t a pó ló m alá , hogy megsimogassa a mellkasomat. Es bá r annyira
be voltam gerjedve, hogy kö vet tudtam volna zú zni a farkammal,
nyugodtabban vettem a levegő t. Mert Rita nem vá rt tő lem sokat. O
ü lt a volá n mö gö tt, ő hatá rozta meg, hová menjü nk, é s milyen
gyorsan.
– Sé tá ljunk egyet! – vetette fel.
Kinyitottam az ajtó t. Odakint hangos csiripelé s meg reszkető nyá ri
meleg fogadott. Eddig nem tű nt fel, csak most vettem é szre, hogy Rita
ké k futó cipő t visel.
Egy kanyargó s ö své nyen haladtunk felfelé . A nyá ri szü net miatt
kevesebben tartó zkodtak a faluban, é s az utakon is gyé rebb volt a
forgalom. Itt fent teljesen való szı́nű tlennek tű nt, hogy bá rkivel
ö sszefutunk, mé gis megké rt, hogy maradjak le mö gö tte ö tven
mé terrel, hogy be tudjak hú zó dni az erdő be, ha jelez.
Amikor má r majdnem felé rt a csú csra, magá hoz intett.
Lemutatott egy vö rö sre festett hü tté re.
– A polgá rmesteré – magyará zta. – Ez pedig… – mutatott felfelé
egy má sikra, ami ú gy né zett ki, mint egy csű r egy nyá ri legelő n – …a
mié nk.
Nem igazá n é rtettem, hogy az ö vé é s az enyé m, vagy az ö vé é s a
fé rjé é, de az egyé rtelmű nek tű nt, hogy arrafelé tartunk.
Elfordı́totta a kulcsot a zá rban, é s belé ptü nk a meleg nappali á llott
levegő jé be. Becsukta mö gö ttem az ajtó t. Lerú gta a futó cipő t a lá bá ró l,
é s a vá llamra tette a kezé t. Mé g ı́gy is magasabb volt ná lam.

282
Mindketten nehezen lé legeztü nk, mert az utolsó szakaszon elé ggé
kilé ptü nk. Csó koló zá s kö zben egymá s szá já ba zihá ltunk.
Ugy oldotta ki az ö vemet, mintha vilá gé leté ben ezt csiná lta volna,
é n pedig enyhé n szorongva a melltartó ja kapcsa felé nyú ltam. Ugy
gondoltam, nekem kell kikapcsolnom, de nyilvá n té vedtem, mert
bevezetett a há ló szobá ba, amelynek ablakain be voltak hú zva a
fü ggö nyö k, lelö kö tt az á gyra, é s levetkő zö tt, mikö zben né ztem.
Mellé m fekü dt, é reztem, hogy a bő ré t lehű tö tte a rá szá radt verı́té k.
Megcsó kolt, a meztelen testemhez simult, é s hamarosan megint
mindkettő nkrő l folyt az izzadsá g, ú gy csú szká ltunk egymá son, mint
ké t nedves fó ka. Erő s, kellemes illat á radt belő le. Eltolta a kezemet,
amikor tú l mohó vá vá ltam. Hol tú l aktı́vnak tartott, hol
elviselhetetlenü l passzı́vnak, de vé gü l megragadott, é s magá ba
vezetett.
– Ne mozdulj! – parancsolt rá m, amint kő vé dermedve ü lt rajtam. –
Csak é rezz!
En pedig é reztem. Es arra gondoltam, hogy vé gre megtö rté nt. Roy
Opgard elveszı́tette a szü zessé gé t.

– Azt hittem, csak holnap mé sz. – Bernard dé lutá n ezzel fogadott a
mű helyben.
– Hová ?
– Letenni a jogsit.
– Té nyleg holnap megyek.
– Való ban? Ugy vigyorogsz, hogy azt hittem, má r megvan.

283
 Harminckettedik fejezet

A tizennyolcadik szü leté snapomra egy 240-es Volvó t kaptam

Bernardtó l.
Szó hoz sem jutottam.
– Ne né zz ı́gy, kö lyö k! – pislogott zavartan. – Haszná lt, szó val nem
tú l nagy szá m. Es szü ksé getek van egy kocsira, jö n a té l, a biciklizé st
el lehet felejteni.
Egy 240-es Volvó val az a helyzet, hogy remekü l lehet toldozgatni-
foldozgatni, mert kö nnyű alkatré szeket talá lni hozzá , bá r má r 1993
ó ta nem gyá rtjá k, é s ha az ember vigyá z rá , é lete vé gé ig hű sé gesen
szolgá lja. Az enyé mben kicsit bú gtak az első keré kagycsapá gyak, é s a
fé ltengely enyhé n megkopott, de minden má s tipp-topp á llapotban
volt, mé g csak rozsdá t sem lehetett rajta felfedezni.
Beü ltem a volá n mö gé , a vadiú j jogsimat a kesztyű tartó ba tettem,
é s elfordı́tottam a slusszkulcsot. Amint magam mö gö tt hagytam az Os
tá blá t a fő ú ton, rá jö ttem valamire. Hogy az ú t folytató dik. Es
folytató dik. Uj vilá g tá rult fel elő ttem é s a vö rö s motorhá ztető elő tt.

A nyá r hosszú nak é s melegnek bizonyult.

Reggelente elvittem Carlt a Coopba, ahová felvetté k nyá ri munká ra,
majd a mű helyhez hajtottam.
A kö vetkező hetekben, hó napokban nemcsak gyakorlott sofő r lett
belő lem, hanem Rita Willumsen szerint – bá r nem tö ké letes, de azé rt
– kielé gı́tő szerető is.
Altalá ban dé lelő tt talá lkoztunk. Kü lö n autó val mentü nk, é s má shol
parkoltunk, hogy ne lá ssanak minket együ tt.
Csak egy kö vetelmé nyt tá masztott.
– Amı́g velem vagy, nem lehetsz má sokkal.

284
 Erre há rom oka volt.
Elő szö r is nem akart nemi betegsé geket ö sszeszedni, amik – ahogy
azt az orvosi rendelő ben hallotta – futó tű zké nt terjednek a faluban,
é s az olyan pasikra, mint é n, mindig a ribancok buknak. Nem mintha
tú lsá gosan tartott volna egy kis klamı́diá tó l vagy lapostetű tő l, az
ilyesmit Notoddenben kö nnyű kikezeltetni, de Willumsen hé be-hó ba
mé g mindig elvá rta, hogy teljesı́tse a há zastá rsi kö telezettsé geit.
Má sodszor pedig a ribancok is bele szoktak zú gni azokba, akikkel
hetyegnek, é s akkor minden megjegyzé sre duplá n oda igyelnek,
minden apró sá g feltű nik nekik, é s addig szimatolnak, amı́g rá nem
jö nnek arra, amire nem lenne szabad, é s ké sz is a botrá ny.
Harmadik okké nt azt mondta, hogy egy darabig meg akar tartani.
Nem mintha annyira kiemelkedő lenné k, de egy Oshoz hasonló
porfé szekben nagy kocká zattal já r szerető t vá ltani.
Gyakorlatilag tehá t azt kö tö tte ki, hogy a fé rje ne tudjon meg
semmit. Es ebbő l azé rt nem volt hajlandó engedni, mert Willumsen –
nemhiá ba á llt elő relá tó ü zletember hı́ré ben – ragaszkodott a
kizá ró lagos haszná lati joghoz, é s Rita a kü lsejé n kı́vü l nem
rendelkezett má s aktı́vá kkal, ahogy mondani szoká s. Egyszerű bben
fogalmazva a fé rje né lkü l nem tudta volna inanszı́rozni azt az é letet,
amire vá gyott. Ez a felté tel nekem is megfelelt, mert hirtelen
szá momra is elviselhető bbnek tű nt a lé t.
Rita szerette hangsú lyozni, milyen mű velt. Egy østlandeti alfö ldi
faluban szü letett. Jó csalá dbó l szá rmazott, de miutá n az apja
elherdá lta a csalá d vagyoná t, Rita az anyagi biztonsá g remé nyé ben
igent mondott a kevé ssé vonzó , de tehető s é s nagy munkabı́rá sú
haszná ltautó -kereskedő nek, akinek hú sz é ven á t be tudta adni, hogy
nem szed fogamzá sgá tló t, é s biztosan az ő hı́mivarsejtjei nem elé g
fü rgé k. Elő kelő beszé dstı́lusra, jó modorra, festé szetre é s irodalomra
okı́tgatta, amit nehezen lehet é telre vá ltani. Amit meg nem tudott
beleverni a fé rje fejé be, nekem tanı́totta meg. Cé zanne- é s Van Gogh-
festmé nyeket mutatott. Felolvasott a Hamletbő l meg a Peer Gyntbő l.
Es A pusztai farkasbó l, amirő l korá bban azt hittem, hogy egy dá n
rockbanda. De a legszı́vesebben Petrarca szonettjeit olvasta,

285
á ltalá ban ú jnorvé gul é s enyhe remegé ssel a hangjá ban. Hasist
szı́vtunk, amirő l nem á rulta el, hol szerezte, é s kö zben Glenn Gouldot
hallgattuk, amint a Goldberg-variációkat já tssza.
Mondhatná m, hogy az az iskola, amibe akkor já rtam, amikor
Ritá val talá lkozgattam a hü tté ben, tö bbet é rt, mint bá rmilyen
egyetem vagy fő iskola, de ezzel durvá n tú lozné k. Viszont ugyanolyan
hatá ssal volt rá m, mint amikor a Volvó val kihajtottam a falubó l.
Rá é bresztett, hogy lé tezik egy teljesen má s vilá g is. Egy olyan vilá g,
ami aká r az enyé m is lehetne, ha megtanulom a beavatottak kó djait.
De erre nem kerü lt sor. Egy diszlexiá s iú ilyesmirő l ne is á lmodjon.

Nem mintha Carlban tombolt volna a tudá svá gy.

Errő l szó sem volt. A nyá r ő szbe, majd té lbe fordult, ő pedig egyre
jobban elszigetelő dö tt. Amikor megké rdeztem, min tö ri a fejé t, é s
nincs-e kedve tenni egy kö rt a Volvó val, csak tá voli, halvá ny mosolyt
villantott rá m, mintha ott sem lenné k.
– Furcsá kat á lmodok – szó lalt meg egy este hirtelen a té likertben.
– Ró lad. Hogy gyilkos vagy. Es veszé lyes. Es irigyellek é rte.
Mint má r mondtam, tudtam, hogy Carl tudja, hogy é n inté ztem el,
hogy a Cadillac leté rjen az ú tró l a Kecskekaptató ban, de egy szó val
sem emlı́tette, é n pedig nem lá ttam é rtelmé t beavatni a ré szletekbe,
mert nem akartam bű nré szessé tenni azzal, hogy mindent bevallok
neki. Igy há t nem feleltem, csak jó é jszaká t kı́vá ntam, é s magá ra
hagytam.
Ekkor já rtam a legkö zelebb a boldogsá ghoz. Szerettem a
munká mat, a kocsim bá rhová elrö pı́tett, é s olyan szexuá lis
é lmé nyekben volt ré szem, amikrő l a legtö bb kamasz á lmodni sem
mer. Mondjuk ez utó bbiró l hallgatnom kellett, mint a sı́r, mert Rita
megesketett rá , é n pedig Carl lelké re megfogadtam, hogy tartani
fogom a szá mat.
Egy este megtö rté nt az elkerü lhetetlen. Rita szoká s szerint
korá bban hagyta el a hü tté t, hogy ne lá ssanak meg minket együ tt.
Altalá ban hú sz percet vá rtam, de aznap nagyon ki voltam merü lve.
Elő ző é jjel é s aztá n egé sz nap kemé nyen dolgoztam a mű helyben,

286
ezé rt indulá s elő tt ké nyelembe helyeztem magam az á gyban. Bá r a
hü tté t Willumsen vette é s ú jı́totta fel, Rita hatá rozottan á llı́totta, hogy
tú l dagadt é s ké nyelmes ahhoz, hogy felkaptasson a hosszú é s
meredek ö své nyen. Egyré szt azé rt vette meg, mert tetszett neki, hogy
nagyobb az ö reg Aas hü tté jé né l, é s magasabbra é pı́tetté k, ezé rt le tud
rá né zni, má sré szt pedig befekteté ské nt tekintett rá , amikor Norvé gia
elkezdett megtollasodni az olajbó l, é s a ravasz ró ka megé rezte az
é vekkel ké ső bb bekö vetkező hü tterobbaná st. Bá r a vé letlenek
ö sszjá té ka é s a mié nkné l szemfü lesebb kö zsé gek gyors reakció ja
folytá n vé gü l má shol kezdtek el a hü tté k gombamó d kinő ni a fö ldbő l,
Willumsen dö nté sé t senki sem nevezte volna elhibá zottnak.
Mindenesetre mialatt az indulá s pillanatá ra vá rtam, elnyomott a
buzgó sá g. Hajnali né gykor é bredtem.
Há romnegyed ó ra alatt é rtem haza.
Sem Carl, sem é n nem akartunk apá é k á gyá ban aludni, ezé rt
halkan osontam be a gyerekszobá ba, hogy ne é bresszem fel. De
amikor fel akartam má szni az emeletre, ö sszerá ndult. Lené ztem, é s
egy tá gra nyı́lt szempá rral talá ltam szemben magam.
– Bö rtö nbe fogunk kerü lni – nyö gte ká bá n.
– Mi?
Pislogott, é s megpró bá lta lerá zni magá ró l a bá gyadtsá got. Nyilvá n
á lmodott.
– Hol voltá l? – ké rdezte.
– Egy kocsit kellett befejeznem – vá laszoltam, é s fellendü ltem az
emeletre.
– Nem.
– Nem?
– Bernard beugrott egy kis kajá val, é s ké rdezte, hol vagy.
Mé ly levegő t vettem.
– Egy nő vel voltam.
– Nő vel? Nem lá nnyal?
– Holnap megbeszé ljü k, Carl. Ké t ó ra mú lva kelnü nk kell.
Fü leltem, hogy elkezd-e egyenletesen lé legezni, de nem kezdett.
– Mi ez a bö rtö nö s cucc? – ké rdeztem vé gü l.

287
 – Azt á lmodtam, hogy bö rtö nbe akarnak zá rni minket
gyilkossá gé rt.
– Es kit gyilkoltunk meg?
– Há t ez az. Full para – felelte. – Egymá st.

288
 Harmincharmadik fejezet

A reggelt megint a mű helyben kezdtem, mint az elmú lt é vekben

majdnem mindennap. Ugy gondoltam, ma is autó kkal é s egyszerű en
megoldható problé má kkal kell foglalkoznom. Enné l nagyobbat nem
is té vedhettem volna, ahogy mondani szoká s.
Alighogy nekiá lltam a munká nak, Bernard dugta be a fejé t, é s
szó lt, hogy telefonon keresnek. Kö vettem az irodá ba.
Sigmund Olsen akart beszé lni velem. Felvetette, hogy talá lkozzunk
szemé lyesen. Szeretné tudni, hogy vagyok. Elvisz pecá zni a
hü tté jé hez, nincs messze. Pá r ó ra mú lva eljö n é rtem. A mé zesmá zos
szavai ellené re nem lehetett fé lreé rteni. Nem meghı́vá st kaptam,
hanem utası́tá st.
Termé szetesen azonnal kattogni kezdtek az agyamban a kerekek.
Mi ez a sietsé g, ha csak azt szeretné tudni, hogy vagyok?
Tová bb dolgoztam a motoron, majd ebé d utá n begurultam a kocsi
alá , é s magam mö gö tt hagytam a vilá got. Semmi sem tud annyira
megnyugtatni, mint az autó szerelé s. Kitisztulnak tő le a gondolataim.
Nem tudom, mennyi ideig molyolhattam fekve, de hirtelen
torokkö szö rü lé st hallottam. Rossz elő é rzetem tá madt, talá n ezé rt
haboztam, mielő tt kigurultam volna a kocsi aló l.
– Te vagy Roy – szó lalt meg egy fé r ihang felettem. – Van valamid,
ami az enyé m volt.
Willum Willumsen tornyosult fö lé m. „Ami az enyé m volt.” Mú lt
idő ben.
Biztosan nem fogok tudni elé g gyorsan felpattanni az alá fekvő rő l.
– Es mi lenne az, Willumsen? – ké rdeztem.
– Tudod te azt jó l.

289
 Nyeltem egyet. A szart is kirugdossa belő lem, mielő tt egyá ltalá n
megmozdulhatné k. Lá ttam ilyet az Artunben, é s nagyjá bó l tudtam,
hogyan kell csiná lni, de arró l fogalmam sem volt, mit lehet tenni
ellene. Megtanultam erő sen é s gyorsan ü tni, de a vé dekezé shez nem
konyı́tottam. Megrá ztam a fejem.
– Egy bú vá rruha – kö zö lte. – Meg uszony, maszk, palack, reduktor,
mellé ny. Tizennyolcezer-ö tszá zhatvan korona.
Felrö hö gö tt, amikor é szrevette a megkö nnyebbü lt
arckifejezé semet, amit lá tható lag megdö bbené ské nt é rtelmezett.
– En nem felejtek, Roy.
– Té nyleg? – Talpra kecmeregtem, é s beletö rö ltem a kezem egy
rongyba. – Akkor a Cadillacet sem felejtetted el, amit az apá mra
só ztá l?
Ugy gondoltam, az lesz a legjobb, ha visszategezem.
– De nem á m! – kuncogott olyan ké ppel, mint aki kellemes
emlé keket idé z fel. – Nem alkudozott egy má sodpercet sem. Ha ezt
elő re tudom, talá n kicsit alacsonyabb á rral nyitok.
– Aha! Csak nem rossz a lelkiismereted?
Ezzel akartam megelő zni, hogy ugyanezt ké rdezze tő lem. A
legjobb vé dekezé s a tá madá s, ahogy mondani szoká s. Nem mintha
vé dekezni akartam volna. Nem szé gyenkeztem. Emiatt nem. Elvé gre
csak annyi tö rté nt, hogy egy fé rjezett asszony elcsá bı́tott egy
kamaszt. Ez mé g nem a vilá g vé ge. Inté zzé k el egymá s kö zö tt. En
ezé rt nem vagyok hajlandó bunyó zni. De a biztonsá g kedvé ért
rá tekertem a rongyot a jobb ö klö mre.
– Mindig – mosolygott Willumsen. – De ha van valamihez
tehetsé gem, akkor ahhoz, hogy tudom kezelni a rossz lelkiismeretet.
– Való ban? Es nekem is elá rulod?
Olyan szé lesen vigyorgott, hogy a szeme eltű nt a há jas arca
redő iben, é s az egyik vá llá ra bö kö tt.
– Ha a jobb vá llamon ü lő ö rdö g nem é rt egyet a bal vá llamon ü lő
angyallal, akkor hagyom, hogy elő szö r az ö rdö g vezesse elő az é rveit.
Aztá n berekesztem a tá rgyalá st. – Hangosan rö hö gö tt, majd olyan
recsegő hang tö rt fel a torká bó l, mint amikor egy elő rehaladó autó t

290
rü kvercbe tesznek. Ugy hangzott, mint aki a nem tú l tá voli jö vő ben
má r nem lesz az é lő k sorá ban.
– Rita miatt jö ttem – komolyodott el.
Az esé lyeimet latolgattam. Nagyobb é s nehezebb ná lam, de hacsak
nem hú z elő valahonnan egy fegyvert, izikailag nem jelent rá m
veszé lyt. Amú gy pedig mivel tudna megfenyegetni? Sem anyagilag,
sem má ské ppen nem fü ggö k tő le, é s ha nem té vedek, Carl meg
Bernard sem.
Egyvalakinek persze kö nnyen tud á rtani. Ritá nak.
– Nagyon meg van veled elé gedve – folytatta.
Nem feleltem. Egy autó hajtott el lassan a mű hely elő tt, de bent
rajtunk kı́vü l nem volt senki.
– Azt mondja, hogy a Sonett mé g sosem volt ilyen kezes. Ezé rt
hoztam egy kocsit, é s azt akarom, hogy né zd á t, é s szerelj meg rajta
minden megszerelendő t. De csak amit nagyon muszá j.
Atné ztem az ö rdö gnek fenntartott vá lla felett, é s é szrevettem egy
ké k Toyota Corollá t. Megpró bá ltam palá stolni, mekkora kő esett le a
szı́vemrő l.
– Az a gond, hogy holnapra ké szen kell lennie. A vevő m, akivel má r
szinte sikerü lt megegyeznem telefonon, messzirő l jö n. O is, é s é n is
nagyon sajná lná nk, ha csaló dnia kellene. Erthető voltam?
– Teljes mé rté kben – feleltem. – Ugy tű nik, tú ló rá znom kell.
– Felteszem, hogy Bernard elvá llalja a beeső munká kat rendes
ó rabé r ellené ben.
– Ezt vele kell megbeszé lned.
Bó lintott.
– Az egé szsé gé t tekintetbe vé ve csak idő ké rdé se, é s veled fogok
ó rabé rrő l tá rgyalni, Roy, ezé rt szeretné m, ha má r most megé rtené d,
ki a mű hely legfontosabb ü gyfele. – Ezzel a kezembe nyomta a kocsi
kulcsait, megjegyezte, hogy ú gy né z ki, mé gsem fog esni, é s tá vozott.
Bevittem a kocsit a mű helybe, felnyitottam a motorhá ztető t, é s
felnyö gtem. Egé sz é jszaká s meló vá r rá m. Es nem is tudok most
nekiá llni, mert Olsen fé l ó ra mú lva jö n é rtem. Mé gsem lesz olyan
egyszerű ez a nap, mint amilyennek ı́gé rkezett. Annyi baj legyen,

291
megoldom. Ekkor mé g a viszonylagos boldogsá g korszaká t é ltem, é s
fogalmam sem volt, hogy pá r ó ra mú lva vé get é r.

292
 Harmincnegyedik fejezet

– Willumsen ő rjö ngö tt, hogy nem lett ké sz a kocsi – fogadott Bernard,
amikor ké ső dé lelő tt beé rtem a mű helybe a Fritz-é jszaka utá n.
– Tö bb dolgom volt, mint gondoltam – feleltem.
Bernard fé lrebillentette a nagy, né gyszö gletes fejé t, ami egy kicsi,
de szinté n né gyszö gletes testen tró nolt. Carl é s é n mindig
legó igurá nak neveztü k, ha ugratni akartunk. Nagyon szerettü k.
– Mé gis micsoda? – ké rdezte.
– Dugá s.
– Mi?
– Tú lvá llaltam magam, é s a napirendem egyik pontja egy kis dugá s
volt.
Bernard ö nké ntelenü l felnevetett, de aztá n megint szigorú
arckifejezé st erő ltetett magá ra.
– A meló fontosabb a dugá sná l, Roy. Erted?
– Ertem.
– Mié rt van kint a traktor?
– Kell a hely, ma há rom kocsi is jö n. Hü tté sek.
– Jó l van. Es mié rt emelted fel a rakodó kanalat?
– Hogy kevesebb helyet foglaljon.
– Szerinted nincs elé g hely a mű hely mö gö tt?
– Oké , igazá bó l a tegnap é jszakai teljesı́tmé nyem elő tt akartam
tisztelegni. Es most nem a Corollá ra cé lzok.
Bernard a traktorra né zett, megcsó vá lta fejé t, é s visszabattyogott
az irodá já ba. Hallottam, hogy rö hö g magá ban.
Nekiestem a Corollá nak. Ké ső este kezdett terjedni a pletyka, hogy
Sigmund Olsen ká mforrá vá lt, ahogy mondani szoká s.

293
Amikor megtalá ltá k a csó nakot é s benne a csizmá já t, senki sem
ké telkedett benne, hogy vı́zbe ö lte magá t. Ső t, sokan egymá st
tú llicitá lva á llı́tottá k, hogy nekik feltű nt, mennyire rossz bő rben van
ú jabban.
– Mindig valami sö té tsé g bujká lt a mosolya é s a viccei mö gö tt, de
há t ezt az emberek nem lá tjá k, mert vakok az ilyesmire.
– Pá r napja azt mondta, hogy be fog borulni, é s má r akkor is
sejtettem, hogy nem az idő já rá sró l beszé l.
– Az egé szsé gü gyi dolgozó knak titoktartá si kö telezettsé gü k van,
de hallottam, hogy dilibogyó kat ı́rtak fel neki. Ez mé g pá r é ve volt,
amikor ú gy kikerekedett, emlé kszel? Most meg teljesen beesett az
arca. Tuti nem szedte a gyó gyszereit.
– Annyira lehetett lá tni rajta! Kı́nozta valami. Nem hagyta
nyugodni, de nem kapott vá laszt a ké rdé seire. Es ha nem talá ljuk a
vá laszt, ha nem talá ljuk meg az é let é rtelmé t, é s nem adjuk á t
magunkat Jé zusnak, akkor ez tö rté nik.
A szomszé dbó l á tjö tt a kö rzeti megbı́zott, egy nő , é s hiá ba hitt
mindenki az ö ngyilkossá gban, azé rt el akart beszé lgetni azokkal, akik
talá lkoztak Olsennel az eltű né se napjá n. Megbeszé ltem Carllal,
milyen sztorit adjunk be neki. A szá já ba rá gtam, hogy az lesz a
legjobb, ha a lehető legkö zelebb marad az igazsá ghoz, é s csak azt
hagyja ki, amit felté tlenü l muszá j. Szé pen elmondja, mié rt kereste fel
az ö reg a tanyá n, kö rü lbelü l mikor lé pett le, é s hogy semmi kü lö nö set
nem vett é szre rajta. Ezzel elő szö r nem é rtett egyet, é s be akarta
dobni, hogy depisnek tű nt, de erre azt vá laszoltam, hogy elő szö r is a
nő rengeteg emberrel fog beszé lni, akik mind azt mondjá k majd,
hogy Olsen teljesen normá lisan viselkedett, má sodszor pedig ha
mé gis gyanakszik, akkor milyen reakció t vá r attó l, akinek kö ze lehet
az ü gyhö z?
– Ha tú l lelkesen pró bá lod meggyő zni arró l, hogy kinyı́rta magá t,
azzal csak felhı́vod magadra a igyelmé t.
Carl bó lintott.
– Igazad van, Roy. Kö szö nö m.

294
A Fritz-é jszaka utá n ké t hé ttel tudtam elő szö r elmenni Willumsen
hü tté jé be.
Igazá bó l mindent ú gy csiná ltam, ahogy a rendszeres szerelmi
rituá lé ink sorá n szoktam, de ú gy tű nt, Rita most jobban é rté keli a
tevé kenysé gemet, mint má skor.
A tenyeré be tá masztotta az á llá t, szı́vta a mentolos cigarettá já t, é s
beható an tanulmá nyozott.
– Megvá ltoztá l – jelentette ki.
– Ugy lá tod? – ké rdeztem Berryvel az alsó ajkam alatt.
– Felnő ttebb letté l.
– Es ez olyan furcsa? Má r eltelt egy kis idő azó ta, hogy elvetted a
szü zessé gemet.
Megrá ndult az arca. Korá bban sosem beszé ltem vele ı́gy.
– Ugy é rtettem, hogy a legutó bbi talá lkozá sunk ó ta. Má s vagy.
– Jobb vagy rosszabb? – ké rdeztem, é s a mutató ujjammal
kihalá sztam a snü sszö stasakot a szá mbó l.
Az é jjeliszekré nyen á lló hamutartó ba dobtam, é s visszafordultam
Rita felé . A csı́pő jé re tettem a kezem. Sokatmondó an né zte. Az egyik
ı́ratlan szabá lyunk az volt, hogy ő hatá rozza meg, mikor
szeretkezü nk, é s mikor pihenü nk, nem é n.
– Tudod, Roy – szı́vott bele a cigarettá já ba –, tulajdonké ppen arra
ké szü ltem, hogy ma elmondom, itt az ideje, hogy befejezzü k a
kalandunkat.
– Való ban?
– Az egyik bará tnő m szerint Grete Smitt azt terjeszti, hogy egy
iatal iú val talá lkozgatok.
Bó lintottam, é s megtartottam magamnak, hogy má r az é n
fejemben is megfordult a szakı́tá s gondolata. Kicsit beleuntam az
á llandó ismé tlő dé sekbe. Idejö vü nk, baszunk, megesszü k a kajá t, amit
fő zö tt, megint baszunk, aztá n hazamegyü nk. De amikor ezt hangosan
is kimondtam magamnak, nem é rtettem, mié rt unom. Ritá n kı́vü l
nem is volt má s alternatı́vá m. Nem mondtam le miatta semmirő l.
– De azok utá n, amiket ma csiná ltá l, ú gy dö ntö ttem, folytathatjuk
mé g egy kicsit – nyomta el a cigarettá já t a hamutartó ban.

295
 – Mié rt?
– Hogy mié rt? – né zett rá m elgondolkozva, mintha maga sem
tudná a vá laszt. – Talá n Sigmund Olsen halá la miatt. Arra gondoltam,
hogy egy nap é n is meghalok. Es addig kell é lni, amı́g lehet, nem?
Vé gighú zta a kezé t a mellkasomon é s a hasamon.
– Olsen ö ngyilkos lett – feleltem. – Meg akart halni.
– Pontosan. – Lejjebb csú sztatta a vö rö s kö rmű kezé t. – Es ez
mindannyiunkkal megtö rté nhet.
– Lehet – vettem fel a karó rá mat az é jjeliszekré nyrő l. – De most
lé pnem kell. Remé lem, nem gond, hogy kivé telesen é n megyek el
elő bb.
Elő szö r meghö kkent, de aztá n ö sszeszedte magá t, mosolyra hú zta
az ö sszeszorı́tott szá já t, é s viccesen megké rdezte, hogy randim lesz-e.
Vá lasz helyett viszonoztam a mosolyá t, felá lltam, é s ö ltö zni
kezdtem.
– Nem lesz itthon a hé tvé gé n – kö zö lte durcá s arccal. Sosem
nevezte nevé n a fé rjé t. – Meglá togathatsz.
Megmerevedtem.
– Ná latok otthon?
Lenyú lt az á gy mellé , kihalá szta a kulcscsomó já t a tá ská já bó l, é s
levette ró la az egyik kulcsot.
– Sö té tedé s utá n gyere! Ha alulró l jö ssz be a kertbe, nem lá tnak
meg. Ez a pinceajtó t nyitja – nyú jtotta felé m a kulcsot.
Annyira megdö bbentem, hogy csak bá multam.
– Vedd má r el, te idió ta! – sziszegte.
Engedelmeskedtem. A zsebembe csú sztattam a kulcsot, é s tudtam,
hogy nem fogom haszná lni. Azé rt vettem el, mert most elő szö r lá ttam
olyasmit a szemé ben, ami sebezhető sé gre emlé keztetett. A dü hö s
hangjá val azt pró bá lta leplezni, amit addig nem is gondoltam volna
ró la. Hogy fé l az elutası́tá stó l.
Lefelé az ö své nyen má r biztosan tudtam, hogy a kö ztü nk lé vő
hatalmi viszonyok megvá ltoztak.

Carl is megvá ltozott.

296
Egyenesebb há ttal já rt. Es má r nem hú zó dott vissza a csigahá zá ba,
kimeré szkedett az emberek kö zé . Mindez nagyjá bó l egy é jszaka
leforgá sa alatt tö rté nt. A Fritz-é jszaka alatt. Hozzá m hasonló an talá n
ő is é rezte, hogy a Fritz-é jszaka esemé nyei az á tlag fö lé emeltek
minket. Amikor anya é s apa lezuhant a Katlanba, Carl csak passzı́v
né ző volt. A megmenté sre szoruló á ldozat. De most aktı́van kivette a
ré szé t az esemé nyekbő l, tette, amit tennie kellett, olyasmiket, amiket
a kö rnyezetü nk el sem tudott volna ké pzelni. Atlé ptü nk egy hatá rt,
majd visszaté rtü nk, é s ha valaki ott já rt, ahol mi, az megvá ltozik.
Jobban mondva lehet, hogy Carl most tudott vé gre az lenni, aki egé sz
idő alatt volt, a Fritz-é jszaka talá n csak megrepesztette a bá bjá nak a
burká t, hogy pillangó ké nt kirepü lhessen belő le.
Egy ideje má r magasabb volt ná lam, de a té l folyamá n tö ré keny,
fé lé nk kis iú bó l olyan iatalemberré vá lt, aki jó l tudja, nincs mié rt
szé gyenkeznie. Mindig kedvelté k, de a né pszerű sé ge most az egekbe
szö kö tt. Eszrevettem, hogy amikor a bará taival ló g, ő a fő nö k.
Oda igyelnek a megjegyzé seire, rö hö gnek a poé njain, é s akik
imponá lni akarnak a tö bbieknek, vagy meg akarjá k nevettetni a
bandá t, elő szö r rá né znek. Mindenki ő t akarta utá nozni. Es ez a
csajoknak is feltű nt. A lá nyos szé psé ge fé r ias sá rmnak adta á t a
helyé t, é s a viselkedé se is megvá ltozott. Amikor az Artunben
buliztunk, termé szetes magabiztossá ggal beszé lt é s mozgott. Az
egyik pillanatban kö nnyed já té kossá g csillogott a szemé ben, mintha
semmit sem venne igazá n komolyan, a kö vetkező ben pedig leü lt egy
gondban lé vő bará tjá val vagy egy ö sszetö rt szı́vű bará tnő jé vel,
együ tté rző n meghallgatta, é s ú gy adott taná csot, mintha olyan
é lettapasztalat vagy bö lcsessé g birtoká ban lenne, amitő l ő k mé g
fé nyé vekre vannak.
En viszont egyre inká bb olyan lettem, amilyen mindig is voltam.
De persze é n is magabiztosabbá vá ltam. Tudtam, mire vagyok ké pes
szü ksé g eseté n.

– Te meg itt olvasol? – ké rdezte Carl egy szombat este.

297
 Má r elmú lt é jfé l, é pp akkor é rt haza berú gva, é n meg a té likertben
ü ltem az Amerikai tragédiával az ö lemben.
Egy pillanatig kı́vü lrő l lá ttam magunkat. Elfoglaltam a helyé t.
Egyedü l ü csö rgö k egy szobá ban. De igazá bó l ez nem az ő helye.
Mindig is az enyé m volt, csak ő haszná lta egy ideig.
– Hol voltá l? – ké rdeztem.
– Bulizni.
– Nem ı́gé rted meg Bernardnak, hogy visszaveszel kicsit a
bulizá sbó l?
– De – felelte. A hangjá ban vidá msá g bujká lt, ugyanakkor ő szinte
megbá ná s is. – Nem tartottam meg az ı́gé retemet.
Mindketten felnevettü nk.
Jó volt Carllal nevetni.
– Jó l szó rakoztá l? – csuktam be a kö nyvet.
– Mari Aasszal tá ncoltam.
– Igen?
– Bizony. Azt hiszem, kicsit belezú gtam.
Nem tudom, mié rt, de a szavai ké ské nt fú ró dtak a szı́vembe.
– Mari Aas… A polgá rmester lá nya é s egy Opgard?
– Mié rt ne?
– Há t, á lmodozni szabad – feleltem, é s magam is hallottam, hogy a
neveté sem rú t é s fá jdalmas.
– Igazad van – mosolygott Carl. – Felmegyek á lmodozni kicsit.

Pá r hé ttel ké ső bb lá ttam Mari Aast a Kaf istová ban.
Nagyon szé p volt. Es „veszé lyesen intelligens”, ahogyan valaki
mondta ró la. Mindenesetre é les nyelve volt, é s a helyi ú jsá g szerint
ná la jó val idő sebb politikusokat is kicsiná lt, amikor a Munká spá rt
i jú sá gi szervezeté t ké pviselte egy vitá ban Notoddenben az
ö nkormá nyzati vá lasztá sok elő tt.
Egyenes há ttal á llt, sző ke hajá t vastag varkocsokba fonta, a melle
dudorodott a Che Guevará t á brá zoló pó ló ja alatt, ké k farkasszeme
hidegen csillogott. A pillantá sa vé gigsiklott rajtam, mintha olyasmit
keresne, amire é rdemes vadá szni, é s engem nem tartana kihı́vá snak.

298
Fé lelem né lkü l tekintett kö rbe. Ugy, mint aki a tá plá lé klá nc csú csá ró l
né z le má sokra.

Megint eljö tt a nyá r. Rita hazaté rt Ameriká bó l, ahová a fé rjé vel
ruccant á t, é s kü ldö tt egy sms-t, hogy talá lkozni akar velem a
hü tté ben. Azt ı́rta, hiá nyzom neki. Ré gen mindig fé lreé rthetetlenü l
é reztette velem, hogy ő a fő nö k, de ú jabban egyre gyengé debb
ü zeneteket kaptam tő le, fő leg azutá n, hogy nem é ltem a lehető sé ggel,
é s nem lá togattam meg azon a hé tvé gé n, amikor egyedü l volt.
Amikor megé rkeztem a hü tté be, szokatlanul fel volt villanyozva.
Hozott ajá ndé kokat, egy selyem alsó nadrá got meg egy fé r iparfü mö t,
é s elú jsá golta, hogy mindegyiket New Yorkban vette. De a legnagyobb
meglepeté snek a ké t karton Berry snü sszt szá nta, bá r azonnal
kö zö lte, hogy nem vihetem haza, itt kell maradnia a kettő nk kü lö n kis
vilá gá ban. A hű tő ben fogjuk tartani. Sejtettem, hogy arra szá mı́t, ı́gy
kö nnyebben fel tud majd csalni a hü tté be.
– Vetkő zz le! – szó lı́tottam fel.
Egy pillanatig meghö kkenten né zett, aztá n engedelmeskedett.
Utá na izzadsá gtó l é s egyé b testnedvektő l lucskosan fekü dtü nk az
á gyban. A szoba felforró sodott, a nyá ri nap kı́mé letlenü l sü tö tt le a
há zra. Kibú jtam Rita szó szerint fojtogató ö lelé sé bő l.
Felvettem az é jjeliszekré nyrő l a Petrarca-kö tetet, talá lomra
kinyitottam, é s olvasni kezdtem:
– „Habok friss, é des á rja, hol tagjait kibontva fü rdö tt a Hö lgy, ki
egyedü li né kem!”[1]
Osszecsaptam a kö nyvet.
Rita é rtetlenü l pislogott.
– Habok – mondta aztá n. – Vı́z! Menjü nk fü rö dni! Hozok bort.
Felö ltö ztü nk, Rita fü rdő ruhá t vett, é n pedig kö vettem a hü tté né l
valamivel magasabban fekvő hegyi tavacská hoz. A parton meglá ttam
egy kis, piros csó nakot pá r kajla tö rpenyı́r alatt. Nyilvá n
Willumsené ké volt. Bá r kö zben beborult, é s feltá madt a szé l, a
szeretkezé stő l felhevü lt testü nkrő l mé g mindig folyt az izzadsá g,
hiszen meredek terepen sé tá ltunk felfelé . Vı́zre bocsá tottuk a

299
csó nakot, é s addig eveztem, amı́g olyan tá vol nem kerü ltü nk a
parttó l, hogy biztosak lehettü nk benne, az esetleges erre té vedő k
nem fognak felismerni.
– Fü rö djü nk! – javasolta Rita, miutá n megittunk fé l ü veg
habzó bort.
– Tú l hideg van – tiltakoztam.
– Ilyen puhá ny vagy? – nevetett, é s ledobta a ruhá já t.
A fü rdő ruhá ja kihangsú lyozta a domborulatait, ahogy mondani
szoká s. Eszembe jutott, hogy a sportos testalkatá t é s a szé les vá llá t
azzal magyará zta, hogy iatalkorá ban ı́gé retes ú szó versenyző i karrier
á llt elő tte. Fellé pett az egyik ü lé sre, mire nekem há tra kellett dő lnö m,
hogy ne boruljunk fel. A szé l egyre jobban fú jt, é s a csillogó vı́zfelszı́n
szü rké sfehé rré vá ltozott, mint egy vak szemet borı́tó há rtya. Az apró ,
fü rge hullá mok sebesen kö vetté k egymá st. Amikor Rita behajlı́totta a
té rdé t, hogy elrugaszkodjon, felkiá ltottam.
– Vá rj!
– Haha! – kacagott, é s má r ugrott is.
A teste elegá ns ı́vet ı́rt le a levegő ben. Uszó lé vé n tudta, hogyan
kell vı́zbe ugrani. Viszont fogalma sem volt, hogyan lehet
megbecsü lni a vı́zmé lysé get annak alapjá n, hogy a szé l milyen
formá kat hoz lé tre a felszı́né n. A teste nesztelenü l é rte el a vizet,
majd a mozdulat hirtelen fé lbeszakadt. Egy pillanatig majdnem ú gy
né zett ki, mint az a Pink Floyd-lemezborı́tó , amit Bernard mutatott:
egy ickó ké zen á ll a vı́z alatt, é s a teste mintha a vı́ztü kö rbő l nő ne ki.
Bernard elmesé lte, hogy a fotó t tö bb napba telt elké szı́teni, é s a
legnagyobb nehé zsé get az okozta, hogy a bú vá rpalackos pasas
buboré kokat fú jt ki, amivel megzavarta a vı́z felszı́né t. A mostani
ké pet az vá gta haza, hogy Rita kinyú jtott lá ba é s dereka
ö sszecsuklott. A magas é pü letek irá nyı́tott robbantá sá t bemutató
videó kra emlé keztetett, bá r most nem ő irá nyı́tott.
Amikor vé rben forgó szemmel é s algá val meg iszappal borı́tva
felá llt, é s lá ttam, hogy a vı́z a kö ldö ké ig é r, ú gy rá zkó dtam a
neveté stő l, hogy majdnem beleborultam a tó ba.
– Idió ta! – sziszegte.

300
 Le tudtam volna á llni. Le kellett volna á llnom. Foghatná m a borra,
arra, hogy nem szoktam inni. Mindegy, a lé nyeg az, hogy
megragadtam a narancssá rga gyerekmentő mellé nyt, ami az ü lé sem
alatt volt, é s odadobtam neki. Mellette csapó dott bele a vı́zbe, ott
lebegett. Tú l ké ső n kapcsoltam. Rita Willumsen, az asszony, aki
annak idejé n fö lé m magasodott a mű helyben, é s vé gig utası́tgatott
meg vezetett az ú ton, amit együ tt tettü nk meg, ebben a pillanatban
teljesen elveszettnek tű nt, mint egy magá ra hagyott kislá ny egy
idő sebb nő testé ben. Mert most, a kö nyö rtelen napfé ny é s az
elkenő dö tt sminkje miatt lá tszottak a rá ncai é s a kettő nket elvá lasztó
é vek. A fehé r, megereszkedett bő re libabő rzö tt a hidegtő l.
Abbahagytam a neveté st, é s azt hiszem, meglá tta sajá t magá t a
pillantá somban, mert vé dekező en ö sszefonta a karjá t a mellé n.
– Elné zé st – szó laltam meg.
Vagy helyesen tettem, vagy enné l rosszabbat nem is mondhattam
volna. Persze az is lehet, hogy akkor má r mindegy volt, mit mondok.
– Kiú szom – kö zö lte, é s eltű nt a vı́zben.
Ezutá n soká ig nem lá ttam viszont.
Gyorsabban ú szott, mint ahogy eveztem, é s amikor partot é rtem,
bottal ü thettem a meztelen lá bai nedves nyomá t. Kihú ztam a
csó nakot a vı́zbő l, kiö ntö ttem a bor maradé ká t, é s a ruhá já val
visszasé tá ltam a hü tté hez. De mire odaé rtem, má r nem volt ott.
Lefekü dtem az á gyra, kivettem egy Berryt az é jjeliszekré nyen fekvő
ezü stszı́nű dobozbó l, é s az ó rá mra pillantottam, hogy tudjam, mikor
indulhatok majd el. Az alsó ajkamat az erjesztett dohá ny é gette, a
szı́vemet pedig a szé gyen. Azé rt, mert megalá ztam Ritá t. Mié rt
viseltem ezt annyival nehezebben, mint a sajá t hibá im felett é rzett
szé gyent? Mié rt é rintett rosszabbul, hogy gú nyosan kinevettem egy
nő t, aki egy kamaszt vá lasztott szerető nek, mint az, hogy megö ltem a
sajá t anyá mat, é s feldaraboltam egy embert? Fogalmam sincs. Csak.
Hú sz percet vá rtam, aztá n hazaindultam. Bá r tudtam, hogy nem
jö vö k ide vissza soha tö bbé , ellená lltam a kı́sé rté snek, é s nem vittem
magammal a snü sszt.

301
[1] CXXVI. Habok friss, édes árja. Ká rolyi Amy é s Weö res Sá ndor fordı́tá sa.

302
 Harmincö tö dik fejezet

A nyá r vé ge felé já rtunk. Vasá rnap volt. Ahogy megbeszé ltü k,
Bernard eljö tt hozzá nk egy adag zö ldsé ges apró pecsenyé vel, amit
feltettem melegedni, é s kö zben mindenfé lé rő l beszé ltü nk, csak az
egé szsé gi á llapotá ró l nem. Rettentő en lefogyott, é s mindketten
kerü ltü k a té má t.
– Carl?
– Majd jö n – feleltem.
– Hogy van?
– Jó l. Es jó jegyeket kap.
– Iszik?
Kicsit haboztam, mielő tt megrá ztam volna a fejem. Tudtam, hogy
Bernard apa alkoholizá lá sá ra gondol.
– Apá tok bü szke lenne rá tok.
Erre csak hü mmö gtem.
– Persze magá ban tartotta volna, de nekem elhiheted.
– Ha te mondod.
Bernard felsó hajtott, é s kiné zett az ablakon.
– En mindenesetre bü szke vagyok rá tok. Megjö tt az ö csé d.
Dı́szkı́sé rettel.
Mire kiné ztem az ablakon, Carl é s az á llı́tó lagos dı́szkı́sé rete má r
befordult a há z sarká n. A folyosó n lé ptek hangoztak fel, é s halk,
szinte bizalmas suttogá s. Az egyik hang tulajdonosa lá nynak tű nt.
Aztá n kinyı́lt a konyhaajtó .
– Ismerkedjetek meg Marival! – mutatta be Carl a kı́sé rő jé t. – Van
elé g kaja?
Csak bá multam a nagyra nő tt, egyenes há tú ö csé met é s a magas,
farkasszemű sző ké t mellette, mikö zben a kezem automatikusan

303
kevergette a serpenyő ben rotyogó é telt.
Sejtettem elő re, vagy nem sejtettem?
Egyré szt meseszerű nek tű nt. Az á rva paraszt iú megszerzi a
kirá lylá nyt, akit senki má snak nem sikerü lt meghó dı́tania. Má sré szt
viszont szinte elkerü lhetetlennek é reztem. Ahogy a hold é s a
csillagok akkor Os felett á lltak, nekik egyszerű en muszá j volt
egymá sra talá lniuk. Alig tudtam ö sszeszedni magam. Nehezemre
esett elké pzelni, hogy az ö csé m, akit a karjaimban ringattam, aki nem
merte megadni Dognak a kegyelemdö fé st, é s pá nikba esve hı́vott a
Fritz-é jszaká n, olyasmit meré szelt, amit é n sosem mertem volna.
Odament egy olyan lá nyhoz, mint Mari Aas, bemutatkozott neki, é s
beszé lgetett vele. Ugy vé lte, mé ltó a igyelmé re.
Mari most teljesen má shogyan né zett ki, mint mú ltkor a
Kaf istová ban. Mosolygott, é s a hideg vadá sztekinteté t nyitott,
bará tsá gos, szinte meleg pillantá sra cseré lte. Persze tudtam, hogy ez
nem az é n szemé lyemnek szó l, hanem a helyzetnek, de má r-má r ú gy
é reztem, hogy engem, a kis tanyá n lakó testvé rt is felemel a sajá t
szfé rá já ba.
– Es? – ké rdezte Bernard. – Já rtok, vagy csak ú gy talá lkozgattok?
Mari csengő hangon nevetett, ami csak egé szen kicsit tű nt
erő ltetettnek.
– Há t, azt hiszem, hogy…
– Já runk – szakı́totta fé lbe Carl.
Mari kissé elhú zó dott tő le, é s felvont szemö ldö kkel mé regette.
Aztá n belé karolt.
– Akkor já runk – jelentette ki.

Vé get é rt a nyá r, é s hosszú , eső s ő sz kö szö ntö tt rá nk.
Rita keresett telefonon. Egyszer októ berben é s egyszer
novemberben. Lá ttam az R betű t a kijelző n, de nem vettem fel.
Bernard megint kó rhá zba kerü lt. Hé trő l hé tre betegebb lett. En
sokat dolgoztam, é s keveset ettem. Heti ké tszer-há romszor
meglá togattam Bernardot Notoddenben. Nem azé rt, mert
kö telessé gemnek é reztem, hanem mert é lveztem a vele folytatott

304
szű kszavú beszé lgeté seket, é s szerettem egyedü l ü lni az autó ban, é s
a hosszú ú ton J. J. Cale-t hallgatni.
Carl is eljö tt pá rszor, de egyre tö bb teendő je lett. Marival egyfajta
á lompá rké nt ü nnepelté k ő ket a faluban. Sok tá rsadalmi esemé nyen
vettek ré szt, é s amikor tudtam, é n is velü k tartottam. Carl valamié rt
szerette, ha ott vagyok, é s arra is rá jö ttem, hogy nekem nincsenek
bará taim. Nem mintha magá nyosnak é reztem volna magam, é s
egyé bké nt lett is volna kihez szó lnom, csak nem tartottam rá igé nyt.
Egyá ltalá n nem izgatott. Inká bb a Rita á ltal ajá nlott kö nyveket
bú jtam, amiket á ltalá ban a notoddeni kö nyvtá rbó l vettem ki. Mivel
lassan olvastam, nem tudtam egyszerre tú l sokat kikö lcsö nö zni, de
amiket hazavittem, azokat alaposan á ttanulmá nyoztam. Úton. A
Legyek Ura. Öngyilkos szüzek. Fiesta. A darázsgyár. Bernardnak, aki
nem sű rű n vett kö nyvet a kezé be, ré szleteket olvastam fel egy
Charles Bukowski-regé nybő l, a Postábó l, ami annyira megnevettette,
hogy vé gü l kö hö gő roham tö rt rá . Utá na fá radtnak tű nt. Megkö szö nte
a lá togatá st, é s kö zö lte, hogy ideje mennem.
Aztá n egy nap elmondta, hogy meg fog halni, é s utá na egy
volkswagenes viccel pró bá lt jobb kedvre derı́teni.
Beá llı́tott a lá nya, hogy elvigye a laká skulcsot.
Arra szá mı́tottam, hogy Carl sı́rni fog, amikor elmondom neki, de
való szı́nű leg má r sejtette, mert csak szomorú an rá zta egy darabig a
fejé t, mintha az ember lerá zhatná magá ró l az ilyesmit. Ahogyan – azt
hiszem – a Fritz-é jszaká t is lerá zta magá ró l. Né ha ú gy tű nt, mintha
elfeledkezett volna ró la. Sosem emlı́tettü k, mintha mindketten ú gy
gondoltuk volna, hogy ha elé g sok ré teg hallgatá sba é s idő be
burkoljuk, akkor egy nap talá n visszhanggá szelı́dü l, mint amikor
rá tö r egy ré gi ré má lom az emberre, é s a má sodperc tö redé ké ig azt
hiszi, té nyleg megtö rté nt, de aztá n rá jö n, hogy nem, é s megnyugszik.
Felvetettem Carlnak, hogy kö ltö zzö n á t a szü leink há ló szobá já ba.
Azzal indokoltam a javaslatot, hogy nyolc centivel magasabb ná lam,
é s hosszabb á gyra van szü ksé ge. De való já ban é n aludtam rosszul, é s
nem azé rt, mert nem tudtam kinyú jtó zni. Carl má r nem hallotta a
Katlanbó l é rkező sikolyokat. Most engem kezdtek kı́nozni.

305
 Carl hosszú é s fantasztikus beszé det tartott a temeté sen. Arró l,
hogy Bernard milyen csodá latos, eredeti é s vicces volt. Pá ran tuti
csodá lkoztak, mié rt ő beszé lt a nevü nkben, é s nem é n, a nagyobbik
testvé r, de é n ké rtem meg rá , mert attó l tartottam, hogy a sı́rá stó l
nem tudok majd megszó lalni. Igent mondott, é s é n ellá ttam
ö tletekkel, anekdotá kkal meg gondolatokkal, elvé gre é n á lltam
kö zelebb Bernardhoz. Jegyzetelt, ı́rt, á tfogalmazott, belevitte a sajá t
stı́lusá t, é s a tü kö r elő tt gyakorolt, szó val komolyan vette a feladatot.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire gazdag lelki é letet é l, de há t ez
mindig ı́gy van. Az ember azt hiszi, hogy ú gy ismer valakit, mint a
tenyeré t, aztá n hirtelen elő bukkannak olyan voná sai is, amikrő l
fogalma sem volt. Meg persze mikor szemlé li meg bá rki alaposan a
tenyeré t? Mé g az is elő fordulhat, hogy egyszer csak olyasmit talá l
benne, amire nem is szá mı́t. Mondjuk egy kis pé nzt, egy ö sszegyű rt
papı́rdarabot vagy egy fá jdalomcsillapı́tó t. Ilyesmi ugyanú gy
megtö rté nhet, mint az, hogy beleszeret egy lá nyba, akit alig ismer,
mé ghozzá olyan remé nytelenü l, hogy az ö ngyilkossá g szé lé re
sodró dik. Ilyenkor felmerü l az emberben a gondolat, hogy talá n csak
kitalá lta az egé szet, é s a szerelem puszta ü rü gy arra, hogy megtegye,
amire vá gyik: eltű njö n innen. De é n legfeljebb csak a kö zsé ghatá rig
mentem, ha gondolkozni akartam, vagy Notoddenbe, amikor
kö nyveket kö lcsö nö ztem. Sosem akartam a hosszú , egyenes szakasz
vé gé n, az alagú t nyı́lá sá ná l nekihajtani a hegyoldalnak vagy
megismé telni azt, ami apá é kkal tö rté nt a Katlanná l. Mindig
visszaté rtem. Letudtam egy napot, é s vá rtam a kö vetkező t, amikor
vagy lá tom Marit, vagy nem.
Ebben az idő ben kezdtem verekedni.

306
 Harminchatodik fejezet

A Bernard halá la utá ni idő ben sö té t verembe zuhantam. Atvettem a
mű helyt, é s é jt nappallá té ve dolgoztam. Azt hiszem, ez mentett meg.
Ez meg a bunyó k.
A napjaim egyhangú sá gá t a szombat esté k tö rté k meg, amikor buli
volt az Artunben, Carl berú gott é s lö rtö lt, é n pedig azt lestem, mikor
veszı́ti el a fejé t egy fé lté keny nyomorult, hogy szé tverhessem é s a
padló ra kü ldhessem az undorı́tó , szá nalmas tü kö rké pemet. Ez ı́gy
ment hé trő l hé tre.
A bulik utá n elő fordult, hogy Carl hajnalban rö hö gcsé lve
betá ntorgott a szobá ba, é s ledobta magá t az emeletes á gy alsó
szintjé re. Miutá n á tbeszé ltü k az elmú lt é jszaká t, gyakran kitö rt
belő le:
– Annyira fasza, hogy van egy nagytesó m!
Ez megmelengette a szı́vemet, bá r nem volt igaz. Mindketten
tudtuk, hogy most má r ő a nagyobb kö zü lü nk.
Fel sem merü lt bennem, hogy bevalljam, szerelmes vagyok a
bará tnő jé be. Bernardnak sem szó ltam ró la, é s termé szetesen
Marinak sem mutattam ki az é rzé seimet. Megtartottam magamnak a
lelkemet mardosó szé gyent. Vajon apa is ı́gy volt ezzel? Ugy gondolta,
hogy ha valaki a sajá t iá t kı́vá nja, akkor nem é rdemli meg az é letet,
é s azé rt hagyta a puská t a pajta ajtajá ban, hogy megszabadı́tsam a
szenvedé seitő l? Ugy é reztem, most má r jobban é rtem, ami rettentő en
megijesztett, é s nem csö kkentette a sajá t magam irá nt é rzett
megveté st.
Nem nagyon emlé kszem, mit gondoltam vagy mondtam, amikor
Carl kö zö lte, hogy tová bb szeretne tanulni. Igazá bó l logikus lé pé snek
tű nt, nemcsak azé rt, mert jó jegyei voltak, é s gyakorlatiasnak nem

307
lehetett volna nevezni, hanem azé rt is, mert magá tó l é rtető dő en Mari
Aas is egyetemre ment. Es biztosra vettem, hogy egy vá rosban fognak
tanulni. Má r lá ttam magam elő tt, hogy lesz egy albé rletü k Osló ban
vagy Bergenben, a szü netekben é s az ü nnepeken hazajö nnek a
faluba, maguk kö ré gyű jtik a bará taikat, é n pedig ilyenkor velü k
fogok ló gni.
De aztá n megtö rté nt az a kö zjá té k Greté vel az Artunben, amirő l
Grete beszá molt Marinak, é s minden a feje tetejé re á llt.
Amikor Carl Minnesotá ba kö ltö zö tt, ú gy é reztem, hogy
megszö kö tt. A falusi botrá ny é s Mari Aas elő l. A tanyá é rt vá llalt
felelő ssé g elő l. Elő lem, aki akkor má r jobban fü ggtem tő le, mint ő
tő lem. Es a Katlanbó l felhallatszó sikolyok elő l, mert bá r nem vagyok
benne biztos, szerintem megint hallani kezdte ő ket.
Miutá n lelé pett, csend lett.
Né ma csend.
Eladtam a mű hely felszerelé sé t meg a telket, é s hirtelen, bá r mé g
csak a hú szas é veim elejé n já rtam, egy benzinkú t vezető je lettem.
Fogalmam sincs, hogy meglá ttak-e bennem valamit, amire é n vak
voltam, mindenesetre fá radhatatlanul robotoltam. Nem a becsvá gy
hajtott, az ké ső bb jö tt. Egyszerű en csak nem bı́rtam a tanyá n
ü csö rö gni, kö zel a Katlanhoz, az aranylile dalá t hallgatva. Annak a
madá rnak a dalá t, aki szinté n nem akart egyedü l maradni. Nem
felté tlenü l bará tra vá gyott, csak tá rsasá gra. Ezt ki lehetett vá ltani
azzal, hogy dolgoztam, zajokkal é s emberekkel vettem kö rü l magam,
é s hasznos dolgokon gondolkodtam, ezé rt az agyam nem já rt
á llandó an a ré gi szarokon.
A szervezetem kivetette magá bó l Marit, mint ahogy egy sikeres
mű té t sorá n eltá volı́tanak egy tumort. Persze sejtettem, hogy nem
vé letlen, hogy ez egybeesett a szakı́tá sukkal, de erre pró bá ltam miné l
kevesebbet gondolni. Tú l bonyolultnak tű nt, é s pont akkor olvastam
Ka ká tó l Az átváltozást – egy pasasró l szó l, aki egy reggel felé bredve
szö rnyű fé reggé vá ltozva talá lja magá t az á gyá ban –, é s rá jö ttem,
hogy ha kotorá szni kezdek a tudattalanomban, nagy esé llyel olyasmit
fogok talá lni, ami nem lesz ı́nyemre.

308
 Né ha termé szetesen ö sszefutottam Rita Willumsennel. Jó l né zett
ki, az é vek kegyesek voltak hozzá . Sosem tudtunk bizalmasan szó t
vá ltani, ezé rt csak bará tsá gos mosolyt villantott rá m, ahogy egy
faluban szoká s, é s legfeljebb megké rdezte, hogy é rzi magá t Carl
Ameriká ban.
Egy nap Markusszel beszé lgetett a kú ton, aki a Sonettje kö rü l
serteperté lt. Altalá ban a fé rje tankolta a kocsijaikat. Markus jó ké pű
iú , szelı́d é s bará tsá gos, é s hirtelen az jutott eszembe, hogy
való szı́nű leg ő Rita ú j projektje. Talá n furcsá n hangzik, de a
gondolatra semmi sem mozdult meg bennem. Elvezzé k csak egymá st.
Markus visszatekerte a tanksapká t, Rita pedig é ppen be akart ü lni a
kocsiba, de elő tte elné zett a benzinkú t é pü lete felé . Nem hiszem,
hogy belá tott az ablakon, de felemelte a kezé t, mintha integetne.
Visszaintettem. Amikor Markus bejö tt, elmesé lte, hogy
Willumsennek rá kja van, de rendbe fog jö nni.
Legkö zelebb má jus tizenhetediké n, az alkotmá ny napjá n lá ttam
viszont Ritá t az Artunben. Jó l á llt neki az ü nnepi né pviselet. A fé rje
kezé t fogva lejtett be. Ilyen sem tö rté nt mé g soha. Willumsen
lefogyott, mondjuk nem csontsová nyra, de kevé sbé tű nt kö vé rnek, é s
há t mit mondjak, elé g rossz bő rben volt. A toká ja ú gy ló gott, mintha
valami gyı́k kapaszkodna a nyaká ba. Amikor beszé lgettek, kö zelebb
hajoltak egymá shoz, hogy a má sik egyetlen szavá t se szalasszá k el.
Mosolyogtak, bó logattak, é s egymá s szemé be né ztek. Lehet, hogy a
rá k elhozta Rita szá má ra a megvilá gosodá st. Talá n rá jö tt, hogy az
eltelt idő alatt beleszeretett a fé rjé be, aki istenı́tette. Es ki tudja, az is
elké pzelhető , hogy Willumsen mé gsem olyan vak, mint amilyennek
hittem. Mindenesetre biztosra vettem, hogy amikor Rita integeté sre
emelte a kezé t a kú ton, vé gleg bú csú t vett tő lem. Ez jó l is van ı́gy.
Segı́tettü nk egymá son, amikor mindkettő nknek szü ksé ge volt rá . Az
alapjá n, amit lá ttam, kevé s viszony é r boldog vé get, de mikö zben
Ritá t né ztem a fé rjé vel, arra gondoltam, hogy bizonyos mó don mi
ketten ebbe a kis csoportba tartozunk. Es ezé rt aztá n Willumsen is jó l
já rt.

309
 Mindenesetre most má r hivatalosan is magá nyos aranylilé vé
vá ltoztam.

De alig egy é vvel ké ső bb megismerkedtem egy nő vel, akivel ö t é ven
keresztü l titkos viszonyt folytattam. A fő nö ksé g szervezett Osló ban
egy banzá jt, ami vacsorá val zá rult, é s é n az egyik HR-menedzser, Pia
Syse mellett ü ltem az asztalná l. A bal oldalamra kerü lt, ı́gy az etikett
szerint nem szá mı́tott az asztalszomszé domnak, de evé s kö zben
egyszer csak felé m fordult, é s megké rdezte, nem tudná m-e
megmenteni attó l, hogy tová bb kelljen hallgatnia azt, akit a má sik
oldalá ra ü ltettek, é s aki má r egy ó rá ja a benzinrő l hadová l, pedig ezt
a té má t nagyjá bó l tı́z perc alatt ki lehet merı́teni. Addigra má r
felhajtottam pá r pohá r bort, é s visszaké rdeztem, nem
hı́msovinizmus-e – vagy talá n inká bb nő sovinizmus –, hogy egy
fé r itó l jobban elvá rjá k, hogy szó rakoztasson egy nő t, mint fordı́tva.
Egyeté rtettü nk a ké rdé sben, ezé rt há rom percet adtam neki, hogy
mondjon valamit, amit é rdekesnek talá lok, ami megnevettet vagy
felhá borı́t. Ha egyik sem jö n ö ssze, akkor megkö szö nö m a
fá radozá sá t, é s visszaté rek a jobb oldalamon ü lő szemü veges
barná hoz, aki a vacsora elejé n bemutatkozott – Unninek hı́vtá k –, é s
utá na gyakorlatilag meg sem szó lalt. Meg kell adni, hogy Pia
ragyogó an teljesı́tette mindhá rom feladatot, rá adá sul rö videbb idő
alatt, mint amennyit adtam neki.
Tá ncoltunk, é s azt mondta, hogy ná lam ké tballá basabb
tá ncpartnert mé g nem pipá lt.
A liftben felfelé smá roltunk, utá na elhú zta a szá já t, é s azt mondta,
hogy csó kolni sem tudok.
Amikor má snap felé bredtü nk az á gyá ban – hozzá mentü nk, mert ő
menedzserké nt lakosztá lyt kapott –, kö ntö rfalazá s né lkü l kö zö lte,
hogy szerető ké nt a kö zé pszintet sem é rem el.
De hozzá tette, hogy ré gen nevetett annyit, mint az elmú lt tizenké t
ó rá ban.
Azt feleltem, hogy a né gybő l egy jobb az á tlagomná l. Felkacagott,
é s a kö vetkező ó rá t azzal tö ltö ttem, hogy javı́tsak az első

310
benyomá son. Remé lem, sikerrel já rtam. Mindenesetre azzal
bú csú zott, hogy a kö vetkező ké t hé t folyamá n behı́vat majd az
irodá ba, é s nem hatá roz meg elő re napirendi pontokat.
A recepció elő tt vá rtam a soromra, hogy kijelentkezzek, amikor
Unni, az asztalszomszé dom megké rdezte, hogy Osba megyek-e, é s
elvinné m-e Kongsbergig.
Nem beszé ltü nk sokat az ú ton.
A kocsiró l é rdeklő dö tt, mire elmondtam, hogy a nagybá tyá mtó l
kaptam, é s é rzelmi é rté ke van szá momra. Elmesé lhettem volna, hogy
bá r minden alkatré szé t má r legalá bb egyszer ki kellett cseré lni,
mechanikai mestermű nek tartom. Nem jö nnek ki rajta pé ldá ul olyan
hibá k, mint a menő bb V70-esen, ami á llandó an szenved a kikopott
gö mbcsukló któ l. Es azt is megoszthattam volna vele, hogy szeretné m,
ha a karosszé riá já ban temetné nek el. De ahelyett hogy unalmas
dumá val traktá ltam volna, inká bb unalmas ké rdé seket tettem fel
neki, é s megtudtam, hogy kö nyvelő , van ké t gyereke, é s a fé rje egy
kongsbergi á ltalá nos iskola igazgató ja. Heti ké t napot otthonró l
dolgozik, kettő t Osló ban, é s pé ntekenké nt teljesen szabad.
– Es akkor mit csiná lsz? – ké rdeztem.
– Semmit – vá laszolta.
– Nem nehé z semmit sem csiná lni?
– Nem.
A beszé lgeté s itt zá tonyra futott.
A magnó bó l J. J. Cale szó lt, é s é reztem, hogy nyugalom telepszik
rá m. A kevé s alvá s, J. J. Cale higgadt minimalizmusa é s a té ny, hogy
Unniné l hozzá m hasonló an a hallgatá s az alapbeá llı́tá s, megtette a
magá é t.
Amikor egy rá ndulá ssal felriadtam, é rtetlenü l meredtem a
szembejö vő autó kra, amiknek fé nyei elmosó dtak a szé lvé dő t á ztató
eső ben. Az agyam há rom kö vetkezteté sre jutott gyors
egymá sutá nban. Egy: elaludtam a volá nná l. Kettő : való szı́nű leg nem
csak pá r má sodpercre, mert nem emlé keztem, hogy esett volna az
eső , é s hogy bekapcsoltam volna az ablaktö rlő t. Há rom: má r ré gen le
kellett volna té rnem a kanyargó s ú tró l. Automatikusan a kormá ny

311
felé nyú ltam, de beleü tkö ztem egy meleg ké zbe, ami má r á tvette
tő lem a vezeté st.
– Ugy lá tom, elaludtá l – szó lalt meg Unni.
– Kedves tő led, hogy nem é bresztetté l fel – feleltem.
Nem nevetett, de amikor rá pillantottam, mintha halvá ny mosoly
bujká lt volna a szá ja szö gleté ben. Akkor mé g nem tudtam, hogy enné l
tö bb mimiká t sosem fogok lá tni tő le. Egyelő re csak azt vettem é szre,
hogy szé p. Nem klasszikusan szé p, mint Mari Aas, vagy ká prá ztató an
szé p, mint Rita Willumsen a iatalkori ké pein, amiket imá dott
mutogatni. Oszinté n szó lva nem tudom, hogy Unni Holm-Jensen a
sajá tjá n kı́vü l bá rki má s mé rcé je szerint szé p volt-e, é s igazá bó l azt
akarom mondani, hogy abban a pillanatban, abban a megvilá gı́tá sban
é s abbó l a szö gbő l szebbnek tű nt, mint addig. Nem olyan szé pnek,
hogy beleszeressek, nem is szerettem bele soha, é s az ö t é vü nk alatt
ő sem szeretett belé m. De ott a kocsiban szé pnek lá ttam, é s kedvem
tá madt tová bb gyö nyö rkö dni benne, amit aká r meg is engedhettem
volna magamnak, mert Unni az ú tra szegezte a pillantá sá t, é s nem
engedte el a kormá nyt, é n pedig rá jö ttem, hogy meg lehet bı́zni
benne.
Csak miutá n pá rszor együ tt ká vé ztunk fé lú ton, azaz Notoddenben,
é s a harmadik alkalommal szobá t vettü nk ki a Brattrein Hotelben,
vallotta be, hogy má r az osló i vacsora alatt meghozta a dö nté st.
– Tetszettetek egymá snak Piá val.
– Igen.
– De nekem jobban tetszetté l. Es tudtam, hogy é n is jobban be
fogok jö nni neked.
– Mié rt?
– Mert mi egyformá k vagyunk, Piá ra meg egyá ltalá n nem
hasonlı́tasz. Es Notodden kö zelebb van.
Felnevettem.
– Ugy é rted, hogy azé rt jö ssz be jobban, mert Notodden kö zelebb
van, mint Oslo?
– A rokonszenv á ltalá ban gyakorlatias alapokon nyugszik.
Megint felnevettem, Unni pedig elmosolyodott. Kicsit.

312
 Azt is elmesé lte, hogy nem boldogtalan a há zassá ga.
– Jó ember é s jó apa. De nem é r hozzá m. – A vé kony é s kemé ny
teste vé zna kis iú ra emlé keztetett. Edzett, futott é s gyú rt. – Mindenki
igé nyli az é rinté st.
Nem aggó dott, mi lesz, ha a fé rje rá jö n, hogy megcsalja. Ugy
gondolta, megé rtené . A gyerekeit fé ltette.
– Biztonsá gos é s nyugodt otthonuk van, é s nem hagyom, hogy ezt
bá rmi tö nkretegye. Mindig a gyerekeim lesznek az első k szá momra.
Fontosabbak az ilyesfajta boldogsá gná l. Szı́vesen tö ltö m veled ezeket
az ó rá kat, de gondolkozá s né lkü l lemondok ró luk, ha a legkisebb
bizonytalansá got vagy veszé lyt jelentik a gyerekeim szá má ra. Erted?
A ké rdé s meglepő erő vel csapott le rá m. Mint amikor az ember
letö lt egy vicces alkalmazá st, é s a semmibő l felugrik egy rettentő en
komoly, szinte fenyegető lista, amin ki kell pipá lni a felté teleket,
mielő tt folytató dhatna a mó ka.
Egy nap megké rdeztem tő le, hogy egy esetleges vé szhelyzetben
lelő ne-e engem é s a fé rjé t, ha ez negyven szá zalé kkal nö velné a
gyerekei tú lé lé si esé lyeit. Kalkulá lt magá ban, majd pá r má sodperc
mú lva vá laszolt.
– Igen.
– Ha harminc szá zalé kkal?
– Igen.
– Ha hú sz szá zalé kkal?
– Nem.
A legjobban azt kedveltem benne, hogy mindig tudtam, há nyadá n
á llok vele.

313
 Harminchetedik fejezet

Carl ı́rt pá r e-mailt, é s kü ldö tt ké peket az egyetemrő l. Ugy tű nt, jó l
elvan. Szé lesen mosolyogva mutogatta a fehé r fogait, é s az ú j bará tai
mintha egé sz é letü kben ismerté k volna. Mindig is jó l tudott
alkalmazkodni.
– Ha bedobjá k a tó ba, má r azelő tt kopoltyú t nö veszt, hogy
ö sszevizezné magá t – mondogatta anya.
Emlé kszem, hogy annak a nyá rnak a vé gé re, amikor azzal a csinos,
ná lunk nyaraló iú val ló gott, akire olyan fé lté keny voltam, megtanulta
az osló i dialektust. Most egyre tö bb amerikai kifejezé st haszná lt,
jó val tö bbet, mint annak idejé n apa. Mintha a norvé gja lassan, de
biztosan a semmibe veszne. Talá n szá ndé kosan csiná lta. Az itt
tö rté ntekre a feledé s é s a tá volsá g leplé t akarta borı́tani. Amikor
Stanley Spind, az ú j orvos meghallotta, hogy a csomagtartó t angolul
emlegetem, elmesé lt egy sztorit a felejté ssel kapcsolatban.
– Vest-Agder megyé bő l, ahol felnő ttem, egé sz falvak vá ndoroltak ki
Ameriká ba. Az emberek egy ré sze visszajö tt, é s kiderü lt, hogy akik
elfelejtettek norvé gul, azok a hazá jukra is alig emlé keztek. Olyan,
mintha a nyelv hordozná az emlé keket.
A kö vetkező napokban eljá tszottam a gondolattal, hogy
megtanulok egy ú j nyelvet, é s soha tö bbé nem szó lalok meg norvé gul,
há tha az segı́t. Mert má r nem csak sikolyok hallatszottak fel a
Katlanbó l. Amikor csend telepedett a há zra, halk mormogá st is
hallottam, mintha a halottak beszé lgetné nek egymá ssal a mé lyben.
Mintha tervezné nek valamit. Egy kibaszott ö sszeeskü vé st.
Carl ı́rt, hogy pé nzre van szü ksé ge. Megbukott pá r vizsgá já n, é s
elveszı́tette az ö sztö ndı́já t. Kü ldtem neki. Nem okozott nehé zsé get,
elvé gre dolgoztam, é s alig kö ltö ttem. Tudtam fé lretenni.

314
 Utá na felemelté k a tandı́jat, ezé rt tö bb kiadá sa lett. Azon a té len
rendeztem be magamnak a kuckó t a haszná laton kı́vü li
mű helyé pü letben, ı́gy az á ramon é s a benzinen is tudtam spó rolni.
Megpró bá ltam kiadni a tanyá t, de nem já rtam sikerrel. Amikor
felvetettem Unninek, hogy tegyü k á t a randijainkat a Notodden
Hotelbe, mert olcsó bb a Brattreinné l, megké rdezte, gondot okoz-e
ki izetnem, é s felajá nlotta, hogy dobjuk szé t a szoba á rá t, ahogy má r
korá bban is javasolta. Nemet mondtam, é s vé gü l tová bbra is a
Brattreinben talá lkoztunk, de a kö vetkező pé nteken elmesé lte, hogy
utá nané zett, é s kiderü lt, alacsonyabb a bé rem, mint az enyé mné l
kisebb kutak vezető inek.
Felhı́vtam a fő nö ksé get, é s kis huzavona utá n á tkapcsoltak az
illeté keshez.
Derű s hang szó lt bele a telefonba:
– Pia Syse.
Letettem.
Az utolsó fé lé vben – vagy legalá bbis amirő l á llı́totta, hogy az utolsó
lesz – Carl az é jszaka kellő s kö zepé n hı́vott fel, é s kö zö lte, hogy
ké tszá zezer norvé g koroná nak megfelelő dollá rra van szü ksé ge. Arra
szá mı́tott, hogy a nap folyamá n megkapja az ö sztö ndı́jat a
Minneapolisi Norvé g Tá rsasá gtó l, de elutası́tottá k a ké relmé t, é s
má snap reggel kilencig be kell izetnie a tandı́jat, kü lö nben kirú gjá k,
é s nem teheti le a zá ró vizsgá kat, amik né lkü l olyan lesz, mintha nem
is já rt volna egyetemre.
– Ezen a terü leten nem az szá mı́t, mit tudsz, hanem hogy mit
gondolnak ró lad, Roy. Es itt csak a papı́rokban é s a diplomá kban
hisznek.
– Té nyleg megké tszerező dö tt a tandı́j, amió ta kimenté l? –
ké rdeztem.
– Nagyon szerencsé tlen helyzetben vagyok – felelte. – Sajná lom,
hogy megint ké rnem kell, de a tá rsasá g elnö ke szemé lyesen
biztosı́tott ró la ké t hó napja, hogy minden rendben lesz.
Má r nyitá s elő tt odamentem a bankhoz. Elő adtam az igazgató nak,
hogy ké tszá zezer korona hitelt szeretné k felvenni, é s fedezetü l a

315
tanyá t tudom felajá nlani.
– A tanya é s a telek kö zö s tulajdon az ö ccsé vel, ezé rt ehhez
mindkettejü k alá ı́rá sá ra szü ksé g van – kö zö lte a csokornyakkendő s
é s berná thegyiszemű igazgató . – A hitel elbı́rá lá sa é s a papı́rmunka
beletelik pá r napba, de ha jó l é rtem, ö nnek most kell a pé nz.
Pillanatnyilag annyit tudok tenni, hogy adok ö nnek szá zezer koroná t.
– Garancia né lkü l?
– Itt a faluban megbı́zunk egymá sban.
– Nekem ké tszá zezer kell.
– Ennyire azé rt nem – mosolygott, é s a szeme az elő bbiné l is
szomorú bban csillogott.
– Norvé g idő szerint dé lutá n né gyig á t kell utalnom a pé nzt,
kü lö nben kirú gjá k az ö csé met az egyetemrő l.
– Ilyen szigorú szabá lyokró l mé g nem hallottam – vakarta meg a
ké zfejé t az igazgató . – De ha ennyire fontos, akkor… – Egyre
gyorsabban vakargatta a kezé t.
– Akkor…? – ké rdeztem tü relmetlenü l, é s a bal csukló mra
pillantottam. Mé g hat é s fé l ó rá m volt.
– Nem tő lem hallotta, de Willumsen talá n tud segı́teni.
Szó val té nyleg igaz, amit a faluban Willumsenrő l sutyorognak.
Való ban ad kö lcsö n. Fedezet né lkü l é s uzsorakamatra. Illetve
dehogyis fedezet né lkü l. Mindenki tudja, hogy elő bb-utó bb
valahogyan be fogja hajtani a tartozá st. Ha má shogyan nem, akkor a
dá n verő legé nye segı́tsé gé vel. Erik Nerellrő l is pletyká ltá k, hogy
Willumsenhez fordult, amikor megnyitotta a Szabadesé st, de vele
nem kemé nykedett a vé n ló kö tő . Tü relmesen vá rt, é s amikor Erik
haladé kot ké rt, á llı́tó lag azt mondta, hogy amı́g a kamatokat
rendesen megkapja, semmi gond.
– A kamatos kamat maga a fö ldi paradicsom.
Elhajtottam Willumsen haszná ltautó -kereskedé sé hez. Attó l nem
tartottam, hogy ö sszefutok Ritá val. Gyű lö lte azt a helyet. Willumsen
az irodá já ban fogadott. Az ı́ró asztala mö gö tt egy gı́mszarvastró feá t
vettem é szre. Ugy né zett ki, mint aki á ttö rte a falat, é s most
csodá lkozva mered az elé tá ruló lá tvá nyra. Willumsen a szé ké ben

316
terpeszkedett, a toká ja az ingé re ló gott, apró , vastag ujjait ö sszefonta
a mellkasá n. Csak a jobb keze mozdult meg né ha, hogy leverje a
hamut a szivarjá ró l. Fé lrebillentett fejjel mé regetett. Gondolom, a
hitelminő sı́té semet vé gezte.
– Ké tszá zalé kos kamatra tudom adni – kö zö lte, miutá n elő adtam a
ké ré semet é s a hatá ridő t. – Havonta esedé kes. Most azonnal á t
tudom utalni.
Elő vettem a snü sszö sdobozt, é s betettem egy tasakot az ajkam alá ,
mikö zben já rt az agyam.
– Igy é vi huszonö t szá zalé kná l is tö bbet fogok izetni.
Willumsen kivette a szá já bó l a szivart.
– Ugyesen szá molsz. Az apá dtó l ö rö kö lted.
– Es azt is szá mı́tá sba vetted, hogy é n sem alkudozom?
Felnevetett.
– Igen, ez az utolsó ajá nlatom. Ha nem tetszik, el lehet menni.
– Hol ı́rjam alá ?
– Ilyesmire semmi szü ksé g. Ez bő ven elé g – nyú jtotta felé m a
mancsá t.
Lekü zdö ttem a viszolygá st, amit a virsliujjai lá ttá n é reztem, é s
megrá ztam a kezé t.

– Voltá l má r szerelmes? – ké rdezte Unni.

A Brattrein Hotel hatalmas kertjé ben sé tá ltunk. A tó felett felhő k
vonultak az é gen, a fé ny é s vele a szı́nek gyorsan vá ltoztak
kö rü lö ttü nk. Olvastam, hogy a legtö bb pá r az é vek mú lá sá val egyre
kevesebbet kommuniká l. Velü nk ez pont fordı́tva volt. Egyikü nket
sem lehetett volna szó szá tyá rnak nevezni, é s Unnibő l az első pá r
alkalommal ú gy kellett kihú zni minden szó t. Má r ö t é ve
talá lkozgattunk nagyjá bó l havi egyszer, é s bá r mostanra tö bbet
beszé lt, mint kezdetben, ilyen té má kat nem szokott csak ú gy felvetni.
– Egyszer – feleltem. – Te?
– Soha. Milyen volt?
– Szerelmesnek lenni?
– Igen.

317
 Fú jtam egyet, é s felhajtottam a gallé romat, hogy vé djem magam a
szé ltő l.
– Nem tú l nagy szá m.
A szá ja sarka szinte lá thatatlan mosolyra hú zó dott. Kı́vá ncsian
vá rtam, hová akar kilyukadni.
– Valahol hallottam – kezdte –, hogy az ember csak ké tszer lehet
igazá n szerelmes az é lete sorá n. Az első akció , a má sodik reakció . De
ez a kettő olyan, mint a fö ldrengé s. A tö bbi csak apró é rzelmi
rá zkó dá s.
– Aha. Ezek szerint mé g van esé lyed.
– De nem akarok fö ldrengé st. Gyerekeim vannak.
– Ertem. Csakhogy a fö ldrengé s csak ú gy megtö rté nik, aká r
akarjuk, aká r nem.
– Ez igaz. Neked azé rt nem volt tú l nagy szá m, mert nem
viszonoztá k az é rzé seidet?
– Valahogy ú gy.
– Szó val az a legbiztonsá gosabb, ha az ember nem tartó zkodik
fö ldrengé sveszé lyes terü leten – vonta le a kö vetkezteté st.
Lassan bó lintottam. Kezdtem sejteni, mirő l beszé l.
– Azt hiszem, kezdek belé d szeretni, Roy. – Megá llt. – Es az
otthonomnak nem tenne jó t egy fö ldrengé s.
– Szó val akkor…
Felsó hajtott.
– El kell hagynom…
– …a fö ldrengé sveszé lyes terü letet – fejeztem be helyette.
– Igen.
– Vé gleg?
– Vé gleg.
Né má n á lltunk egymá ssal szemben.
– Nem pró bá lsz meg…
– Nem – feleltem. – Hoztá l egy dö nté st. En meg olyan vagyok, mint
az apá m.
– Vagyis?
– Nem tudok alkudozni.

318
 Az idő nk há tralé vő ré szé t a szobá nkban tö ltö ttü k. Lakosztá lyt
vettem ki, az á gybó l rá lá ttunk a tó ra. Naplementekor kitisztult az é g,
é s Unni megjegyezte, hogy az a Deep Purple-szá m jutott eszé be,
amikor a Gen i-tó partjá n vannak Svá jcban.
Azt feleltem, hogy abban a dalban leé g egy é pü let.
– Igen – vá laszolta.
Ejfé l elő tt csekkoltunk ki a szá llodá bó l, a parkoló ban bú csú zó ul
megcsó koltuk egymá st, é s ellenkező irá nyba elhajtottunk. Soha
tö bbet nem talá lkoztunk.

Kará csony este felhı́vott Carl. A há tté rbő l lelkes fecsegé s hallatszott,
é s Mariah Carey az All I Want for Christmas is Yout é nekelte. En a
mű helyben ü csö rö gtem a kuckó mban egy ü veg tö mé nnyel é s egy
ké szen vett karalá bé pü ré s birkabordá val.
– Magá nyos vagy? – ké rdezte Carl.
Magamba né ztem.
– Kicsit.
– Kicsit?
– Elé ggé . Es te?
– Kará csonyi buli van az irodá ban. Eppen puncsot iszunk.
Lekapcsoltuk a telefonos ü gyfé lszolg…
– Carl! Carl! Gyere tá ncolni! – visı́tott egy nő angolul. Nehezen
forgott a nyelve, é s ú gy hallatszott, mintha Carl ö lé be huppant volna.
– Figyelj, Roy, most mennem kell, de kü ldtem kariajit!
– Igen?
– Aha. Né zz rá a bankszá mlá dra! – Ezzel bontotta a vonalat.
Kı́vá ncsivá tett. Belé ptem a netbankomba, é s lá ttam, hogy egy
amerikai szá mlá ró l é rkezett utalá s. Megjegyzé ské nt ezt fű zté k hozzá :
„Kö szö nö m a kö lcsö nt, drá ga bá tyá m, é s kellemes kará csonyt!”
Hatszá zezer koroná t kaptam, jó val tö bbet, mint amennyit az é vek
alatt Carlnak kü ldtem.
Olyan boldogsá g tö ltö tt el, hogy kitö rt belő lem a sı́rá s. Nem a pé nz
miatt, boldogultam volna né lkü le is, hanem Carl miatt, aki vé gre
megá llt a lá bá n. Persze megké rdezhettem volna, hogyan sikerü lt

319
ennyit keresnie alig pá r hó nap alatt a kezdő ingatlanos izeté sé vel.
Azt mindenesetre má r tudtam, mire fogom fordı́tani a ló vé t.
Leszigeteltetem rendesen a tanyá t, é s vé gre kialakı́ttatok egy
fü rdő szobá t. Nem fogok mé g egy kará csonyt a mű helyben tö lteni.

Itt a faluban – pont, mint a vá rosban – a hozzá m hasonló pogá nyok
csak kará csonykor teszik be a lá bukat a templomba. Mondjuk a
vá rosi né pek szenteste mennek, mi pedig december huszonö tö diké n.
Amikor vé ge lett az istentiszteletnek, Stanley Spind odalé pett
hozzá m, é s meghı́vott magá hoz má snap vacsorá ra. Azt mondta,
sokan leszü nk. Meglepő dtem, hogy ezt ı́gy bedobta, de gondolom,
valaki megsú gta neki, hogy ez a Roy Opgard kará csonykor is egyedü l
gubbaszt a mű helyé ben, há t nem szö rnyű ? Stanley jó ember, de azt
feleltem, ami egyé bké nt igaz is volt, hogy dolgozom kará csonykor,
hogy a tö bbiek szabit vehessenek ki. A vá llamra tette a kezé t, é s azt
mondta, jó ember vagyok. O nekem. Há t elé g szar emberismerő .
Kimentettem magam, é s Willumsen meg Rita utá n siettem, akik a
parkoló felé tartottak. Willumsen mostanra má r teljesen visszanyerte
az eredeti testalkatá t. Rita jó l né zett ki, az arca kipirult, melege
lehetett a bundá já ban. Megrá ztam Willumsen kezé t, é s ö rü ltem, hogy
kesztyű takarja a virsliujjait. Pró bá ltam nem arra gondolni, há nyszor
szarvazta fel velem Rita. Kellemes kará csonyt kı́vá ntam nekik.
– Boldog kará csonyt! – felelte Rita.
Termé szetesen emlé keztem a tanı́tá sá ra. Jobb helyeken az
emberek szentesté ig kellemes kará csonyt kı́vá nnak egymá snak,
aztá n az é v há tralé vő ré szé ben boldog kará csonyt. De ha
Willumsennek feltű nik, hogy egy hozzá m hasonló falusi suttyó é rti
ezeket a inomsá gokat, az felkeltheti a gyanakvá sá t, ezé rt
mosolyogva ú gy tettem, mintha nem vettem volna é szre Rita
helyreigazı́tá sá t. Mé g hogy jó ember vagyok!
– Csak meg akartam kö szö nni, hogy kisegı́tetté l – nyú jtottam egy
egyszerű , fehé r borı́té kot Willumsen felé .
Hü mmö gve forgatta a kezé ben.

320
 – Tegnap é jjel á tutaltam az ö sszeget a szá mlá dra – folytattam. – Ez
a visszaigazolá s.
– A kamatokat az első munkanapig szá mı́tom – felelte. – Addig
mé g van há rom nap.
– Figyelembe vettem. Es hozzá csaptam mé g valamennyit.
Lassan bó lintott.
– Jó é rzé s, igaz? Kiegyenlı́teni a szá mlá t.
Ertettem is, meg nem is, mire cé loz. Nem tudtam mit kezdeni vele.
De ez mé g az é v vé ge elő tt megvá ltozott.

321
 Harmincnyolcadik fejezet

Amikor á tadtam Willumsennek a pé nzt a templom elő tt, Rita

testbeszé de, arckifejezé se é s pillantá sa semmit sem á rult el. Jó l
já tszott. De a talá lkozá s valamit elindı́thatott benne, ezé rt elfelejtette,
amit jobb elfelejteni, é s csak arra emlé kezett, amire é rdemes
emlé kezni. Há rom nappal ké ső bb kaptam tő le egy sms-t. A kará csony
utá ni első munkanapon.

Hütte, holnapután dél.

Pont olyan rö vid é s hivatalos hangú ü zenetet kü ldö tt, mint szokott.
A testem megremegett, é s folyni kezdett a nyá lam, mint Pavlov
kutyá já nak. Felté teles re lex.
Kurta, de anná l hevesebb vitá t folytattam magammal, hogy
elmenjek-e. A racioná lis é nemnek esé lye sem volt. Má r azt is
elfelejtettem, milyen felszabadultnak é reztem magam, amikor
megszakadtak a talá lká ink, viszont az együ tt tö ltö tt ó rá kra é rzé kletes
ré szletessé ggel emlé keztem.
Ot perccel dé l elő tt é rtem az erdei tisztá sra, ahol a hü tte á llt. Az
egé sz utat a nadrá gomat feszı́tő erekció val tettem meg. Akkor tolult a
vé r a farkamba, amikor meglá ttam a Saab Sonettet a fö ldú ton. Abban
az é vben mé g nem esett hó , de fagyott, hiá ba kukucská lt ki a nap a
felhő k kö zü l. Elvezettel szı́vtam be a csı́pő s levegő t. A ké mé nybő l fü st
szá llt fel, a nappali ablaká n Rita behú zta a fü ggö nyt, ami nem volt
szoká sa. Elké pzeltem, hogy meglepeté ssel vá r, talá n a kandalló elő tt
fekszik egy szá l semmiben, a teste sejtelmes fé lhomá lyba burkoló zik.
Minden porciká m bizsergett az izgalomtó l. Az ajtó hoz lé ptem.
Ré snyire nyitva hagyta. Ré gen mindig becsukta, né ha mé g kulcsra is

322
zá rta, é s olyankor nyú jtó zkodnom kellett, hogy elé rjem az ajtó fö lé
rejtett pó tkulcsot. Gyanı́tottam, tetszik neki, hogy szó szerint
tolvajké nt hatolok be a há zba. Ezé rt adta ide a pincé jü k kulcsá t is,
amit egyé bké nt megtartottam, é s né ha arró l fantá ziá ltam, hogy é lek a
lehető sé ggel. Belö ktem az ajtó t, é s belé ptem.
Es azonnal rá jö ttem, hogy valami nem stimmel.
A szagbó l.
Hacsak Rita nem kezdett el szivarozni.
Má r mielő tt a szemem hozzá szokott volna a sö té thez, tudtam, ki ü l
a nappali kö zepé re hú zott fotelben.
– Orü lö k, hogy eljö tté l – szó lalt meg Willumsen olyan lá gy hangon,
hogy vé gigfutott a há tamon a hideg.
Bundá t é s sző rmesapká t viselt, ú gy né zett ki, mint egy medve.
Puská t szegezett rá m.
– Csukd be az ajtó t! – szó lı́tott fel.
Engedelmeskedtem.
– Gyere há rom lé pé ssel kö zelebb, de lassan! Es té rdelj le!
Elő relé ptem.
– Té rdelj le! – ismé telte meg.
Haboztam.
Felsó hajtott.
– Ide igyelj! Minden é vben egy rakat pé nzt izetek azé rt, hogy egy
idegen orszá gban lepuffantsak egy á llatot. Má r nagyon szé p
gyű jtemé nyem van, de a te fajtá d mé g hiá nyzik, Roy Opgard. Szó val
té rdelj le!
Leté rdeltem. Csak most vettem é szre, hogy az ajtó é s a fotel kö zö tt
olyan fó liá t terı́tett a padló ra, amit laká sfelú jı́tá skor szoktak.
– Hol a kocsid?
A vá laszom hallatá n elé gedetten bó lintott.
– A snü sszö sdoboz – mondta.
Nem reagá ltam. A fejemben ké rdé sek ciká ztak.
– Azon tö rö d a buksidat, hogy jö ttem rá . A snü sszö sdobozbó l.
Amikor rá kos lettem, az orvos azt mondta, hogy az egé szsé gem
é rdeké ben igyeljek arra, mit eszek, é s kezdjek el mozogni. Igy aztá n

323
nekiá lltam sé tá lgatni. Tö bbek kö zö tt ide is feljö ttem, ahová má r é vek
ó ta be sem tettem a lá bam. Es mit talá ltam a hű tő ben? – dobott elé m
egy ezü stszı́nű berrys dobozt. – Ilyet Norvé giá ban nem lehet venni,
itt, a faluban meg aztá n fő leg nem. Megké rdeztem Ritá t, é s azt
mondta, hogy biztosan a lengyel munká sok hagytá k itt, akik tavaly
kipofoztá k kicsit a hü tté t. En meg hittem neki. Egé szen addig, amı́g el
nem jö tté l az irodá mba pé nzé rt kuncsorogni, é s elő nem vetté l egy
pontosan ugyanilyen dobozt. Akkor ö sszeá llt a ké p. A snü ssz a
hü tté ben. Meg hogy szerelted a Sonettet. Es Rita egyik napró l a
má sikra olyan bű bá josan kezdett viselkedni, ahogy a hozzá hasonló
nő k csak akkor, ha valamit titkolnak. Igy aztá n rá né ztem a
telefonjá ra. Es Agnete né ven talá ltam egy ré gi ü zenetet, amit nem
tö rö lt ki. Csak az á llt benne, hogy hü tte, egy dá tum é s egy idő pont.
Ellenő riztem a szá mot, é s csodá k csodá já ra kiderü lt, hogy Agnete
való já ban te vagy, Roy Opgard. Aztá n tegnapelő tt kü ldtem neked egy
sms-t Rita telefonjá ró l.
Mivel té rdeltem, fel kellett rá né znem, de most lehajtottam a fejem,
mert megfá jdult a nyakam.
– Ha má r ilyen ré gó ta tudod, mié rt vá rtá l eddig?
– Egy ilyen jó fejszá moló nak, mint te, ezt tudnia kellene.
Nemet intettem.
– Tartoztá l nekem. Ki fogja ki izetni a jussomat, ha golyó t rö pı́tek
abba az okos fejedbe?
A szı́vem erre nem gyorsabban, hanem lassabban kezdett verni.
Há t ezt nem hiszem el! Tü relmes vadá szké nt megvá rta, hogy a
pré dá ja kiszolgá ltassa magá t neki. Megvá rta, hogy pengessek.
Megfejte a tehenet, é s zsebre vá gta a kamatos kamatokat. Es most
elé gté telt akar venni. Erre cé lzott a templom elő tt, amikor
megké rdezte, jó é rzé s-e kiegyenlı́teni a szá mlá t. Le akar lő ni. Ezé rt
csalt ide. Nem megijeszteni akar, vagy megfenyegetni, hanem ki akar
nyı́rni. Tudja, hogy senkinek sem szó ltam, hová ké szü lö k, a lehető
legdiszkré tebben jö ttem fel, é s olyan messze parkoltam, hogy
senkinek sem fog eszé be jutni itt keresni. Lelő , é s elá s valahol. Olyan

324
egyszerű é s nagyszerű tervet talá lt ki, hogy muszá j volt
mosolyognom.
– Tö rö ld le azt a vigyort a pofá dró l! – sziszegte.
– Evek ó ta nem talá lkoztam a felesé geddel – feleltem. – Nem
lá ttad, milyen ré gi az ü zenet?
– Gondolom, a tö bbit tö rö lte. Es ez csak azt bizonyı́tja, hogy má r
ré gó ta dugtok a há tam mö gö tt. De ennek most vé ge. Utö tt az utolsó
ó rá d – emelte fel a puská t.
– Ez igaz, de ezt má r tudom – vá laszoltam.
A szı́vem mé g mindig lassan vert. A pulzusszá mom olyan alacsony
volt, mint nyugalmi á llapotban. Aká r pszichopatapulzusnak is
lehetne nevezni.
– Való ban? – fú jt egyet Willumsen. Az arcá ró l ló gó bő r meglebbent.
Bó lintottam, majd megint lehajtottam a fejem.
– Szó val csak nyugodtan, igazá bó l szı́vessé get teszel.
Szá razon felnevetett.
– Azt akarod beadni nekem, hogy meg akarsz halni?
– Nem. De meg fogok.
– Ezzel mindenki ı́gy van.
– Igen, de nem ké t hó napon belü l.
Az ujja rá feszü lt a ravaszra.
– Es ezt honnan veszed?
– Stanley Spindtő l. Talá n lá ttad, hogy beszé ltem vele a
templomban. Atkü ldté k neki az agydaganatomró l ké szü lt legú jabb
felvé teleket. Egy é ve vetté k é szre, é s most má r nagyon gyorsan nő . Ha
ide cé lzol – emeltem a mutató ujjamat a fejem jobb oldalá hoz, a
hajvonal fö lé –, akkor egy fü st alatt a tumortó l is megszabadı́tasz.
Szinte hallottam, amint forognak az agyá ban a kerekek.
– Ké tsé gbe vagy esve, ezé rt hazudsz.
– Há t akkor lő j le! – feleltem.
Pontosan tudtam, min gondolkozik ilyen vadul. Ha igazat mondok,
akkor a problé má ja nemsoká ra magá tó l megoldó dik, é s neki semmit
sem kell kocká ztatnia. De ha hazudok, akkor elszalaszt egy nagyszerű
lehető sé get, amihez hasonló tö bbet talá n nem fog adó dni. Vagyis há t

325
talá lhat ú j alkalmat, de fel leszek ké szü lve, szó val nehezebb dolga
lesz. Kocká zat é s nyeresé g. Mé rlegelnie kellett.
– Felhı́vhatod Stanley-t – ajá nlottam. – Persze elő tte szó lnom kell
neki, hogy feloldom a titoktartá si kö telezettsé ge aló l.
Szü net á llt be. Willumsen vadul kapkodta a levegő t. Ennek a
dilemmá nak a megoldá sá hoz miné l tö bb oxigé nt kellett az agyá ba
juttatnia. Gyors fohá szt kü ldtem az é g felé , nem a lelkem é rdeké ben,
hanem azé rt, hogy a megerő lteté stő l mondja fel a szı́ve a szolgá latot
itt é s most.
– Ké t hó napod van – szó lalt meg hirtelen. – Ha má tó l szá mı́tva ké t
hó napon belü l nem dö glesz meg, akkor majd é n gondoskodok ró la.
Nem fogod tudni, hol, mikor é s hogyan. Vagy hogy kit kü ldö k rá d. De
lehet, hogy é letedben utoljá ra dá n szavakat fogsz hallani. Ez nem
fenyegeté s, hanem ı́gé ret. Oké ?
Felá lltam.
– Ké t hó nap – ismé teltem meg. – Agresszı́v dö g ez a tumor, nem fog
cserben hagyni. Ja, é s amú gy…
Mé g mindig rá m szegezte a fegyvert, de a szemé vel jelezte, hogy
folytassam.
– Elvihetem a snü sszt a hű tő bő l?
Ezzel aká r tú l is feszı́thettem volna a hú rt, de há t ké t lá bon já ró
hullá t já tszottam, akinek mindegy, mi tö rté nik vele.
– En nem é lek vele, szó val viheted.
Zsebre vá gtam a dobozokat, é s elindultam. Lesé tá ltam az erdő be,
ahol a nappali fé ny má r eltű nő ben volt. Nyugatnak tartottam, majd a
sziklá k takará sá ban a tó felé vettem az irá nyt, ahol Rita az utolsó
pá sztoró rá nk utá n olyan pő ré n é s megalá zottan á llt elő ttem, a iatal
szerető je elő tt, hirtelen megö regedve a napfé nyben.
Eszakró l kö zelı́tettem meg a hü tté t. Ott nem vá gtak ablakot a
vastag fatö rzsekbő l á csolt falba, amit az é pı́tő k vé dő bá styá nak
szá ntak.
Odalopó ztam az é pü let sarká hoz, a jobb kezemre tekertem a
sá lamat, é s vá rtam. Amikor Willumsen kilé pett az ajtó n, nem
haboztam. A fü le mö gé sú jtottam, ahol a koponya nem vé di annyira

326
az agyat, aztá n kapott kettő t a vesé jé be is. Olyan erő vel ü tö ttem, hogy
egyré szt ne tudjon felordı́tani, má sré szt felfogja, jobb, ha nem ugrá l.
Té rdre esett. Levettem a puská t a vá llá ró l, meglegyintettem a
halá nté ká t is, aztá n belö ktem a hü tté be.
Má r felszedte a fó liá t, é s visszatolta a fotelt a kandalló melletti
helyé re.
Ké tsé gbeesetten kapkodott levegő utá n. Amikor felné zett, a sajá t
puská ja csö vé vel talá lta szemben magá t.
– Talá n má r rá jö tté l, hogy hazudtam – szó laltam meg. – De csak a
daganatró l. Má r é vek ó ta nem talá lkoztam Ritá val. Es mivel egy
ü zenet elé g volt ahhoz, hogy iderohanjak, mint egy lelkes kiskutya,
felteszem, az is egyé rtelmű , hogy ő szakı́tott velem, é s nem é n vele.
Maradj nyugton!
Halkan szitkozó dott, de engedelmeskedett.
– Szó val ez a tö rté net aká r ú gy is vé gző dhetett volna, hogy
mindenki é li tová bb a nyugodt kis é leté t – folytattam. – De mivel
bosszú t akarsz á llni, é s le akarsz puffantani, nincs má s vá lasztá som,
mint hogy megelő zzelek. Hidd el, nem lelem ö rö mö met benne, é s
eszem á gá ban sincs felmelegı́teni a ré gi viszonyt Ritá val, miutá n
megö zvegyü l. Igazá bó l aká r é letben is hagyhatná lak, de ha
gyakorlatiasan á llok a ké rdé shez, akkor sajnos az az egyetlen
megoldá s, ha most megszabadulok tő led.
– Fogalmam sincs, mirő l pofá zol – nyö gte Willumsen. – De ha
megö lsz, azt nem ú szod meg. El fognak kapni!
– Gondolod? Szerintem nem. Azzal, hogy idecsaltá l, remek
lehető sé get teremtetté l, hogy elinté zzelek. Egyedü l vagyunk, senki
sem lá tta, hogy idejö ttü nk, é s tudod, mi okozza a leggyakrabban a
harminc é s hatvan kö zö tti fé r iak halá lá t?
Bó lintott.
– Rá k.
– Nem.
– De.
– Nem rá k.
– Akkor autó baleset.

327
 – Nem – rá ztam meg a fejem, de ú gy dö ntö ttem, otthon majd
utá nané zek. – Ongyilkossá g.
– Ez hü lyesé g.
– Es Os szé pen beleillik a statisztiká kba. Az apá m é s Sigmund
Olsen utá n most te vetsz vé get az é letednek.
– En?
– Rá d tö rt a kará csony utá ni depresszió , puská stul elvonultá l a
hü tté dbe, é s senkinek sem szó ltá l. Majd szé pen megtalá lnak.
Klasszikus forgató kö nyv. Es mivel nem esik a hó , mé g csak nyomokat
sem fogok hagyni.
Felemeltem a puská t. Willumsen nyelt egyet.
– Rá kos vagyok – nyü szı́tette.
– Voltá l – feleltem. – Aztá n meggyó gyultá l.
Kö zel á llt hozzá , hogy elsı́rja magá t. A ravaszra tettem az ujjamat.
Willumsen homloká n patakokban folyt az izzadsá g, a teste remegett.
– Utö tt az utolsó ó rá d – suttogtam.
Nehezen szedte a levegő t. A szé tnyı́lt medvebundá ja alatt egy folt
kezdett terjengeni a nadrá gjá n.
– De persze van egy má sik opció is – folytattam hangosabban.
Willumsen csak tá togott.
Leeresztettem a fegyvert.
– Megegyezhetü nk, hogy nem nyı́rjuk ki egymá st. Es bı́zunk
egymá sban.
– Ho-hogy mi?
– Lemondok a remek lehető sé grő l, hogy elinté zzelek, cseré be te
sem pró bá lsz megö lni. Meg kell bı́znunk egymá sban. Ehhez persze
kocká ztatnunk kell. A bizalom jó indulatú fertő ző betegsé g. Szó val ha
te nem nyı́rsz ki engem, é n sem nyı́rlak ki té ged. Na, mit mondasz?
Benne vagy? Megbeszé ltü k?
A homloká t rá ncolta, majd lassan bó lintott.
– Jó l van. Ezt pedig kö szö nö m – nyú jtottam felé a puská já t.
Hitetlenkedve pislogott, é s nem vette el. Gondolom, csapdá t
szimatolt. Mivel nem mozdult, feltettem a puská t a falra.

328
 – Azt tudod, hogy… – Krá kogni kezdett, mert teljesen berekedt. – …
hogy most bá rmibe belementem volna. En nem kocká ztatok semmit,
csak te. Honnan tudod, hogy megbı́zhatsz bennem?
Pá r má sodpercig gondolkodtam.
– Ez bő ven elé g – nyú jtottam felé a kezemet.

329
 Harminckilencedik fejezet

A hó az ú j é v első napjá n esett le, é s á prilis vé gé ig el sem olvadt.
Hú své tkor a szoká sosná l is tö bben jö ttek a hü tté kbe, é s a forgalmunk
rekordot dö ntö tt, rá adá sul mi lettü nk a megye legjobb benzinkú tja,
szó val az alkalmazottak remek hangulatban voltak.
Aztá n felmerü lt, hogy á t kell é pı́teni az ú thá ló zatot, é s vé gü l
kitalá ltá k, hogy alagutat fú rnak, é s a fő ú tvonalat Ostó l messzebb
helyezik.
– Nem eszik olyan forró n a ká sá t! – mondta Voss Gilbert
bizakodó n, é s talá n igaza is volt, de kö zeledtek az ö nkormá nyzati
vá lasztá sok, é s biztosan lá tszott, hogy nem ő fog nyerni. Ha egy falut
egyetlen tollvoná ssal le tudnak tö rö lni a té rké prő l, akkor a
ké pviselő je nem vé gezte jó l a munká já t.
Tö bb megbeszé lé sen is ré szt vettem a fő nö ksé ggel, é s arra
jutottunk, hogy addig fejjü k a tehenet, ameddig lehet. Ha kezd
elapadni a tej, akkor á talakı́tunk, leé pı́tü nk, é s ó raszá mot
csö kkentü nk. Kis kutakra is szü ksé g van. De akkor sem kell
aggó dnom, ha beü t a krach, bizonygattá k.
– Az ajtó nk mindig nyitva á ll elő tted, Roy – kö zö lte Pia Syse. – Hı́vj,
ha valami ú jra vá gysz! Tudod a szá momat.
Rá kapcsoltam. Tö bbet dolgoztam, mint bá rmikor. Ezzel nem is volt
problé ma, szeretek dolgozni. Es ú j cé lt tű ztem ki magam elé . Sajá t
kutat akartam.
Egy nap felkeresett Dan Krane. Eppen a ká vé fő ző t tisztı́tottam.
Ké rdé seket akart feltenni egy Carlt é rintő ü ggyel kapcsolatban.
– Hallottuk, hogy nagyon jó l boldogul a messzi tá volban – jegyezte
meg.
– Bizony – feleltem. – Ezek szerint dicső ı́tő cikket akarsz ı́rni ró la?

330
 – Az a feladatunk, hogy mindké t oldalt megvilá gı́tsuk.
– Nem az ö sszes oldalt?
– Nahá t, te jobban ki tudod magad fejezni, mint egy szerkesztő ! –
hú zta halvá ny mosolyra a szá já t.
Nem kedveltem. De viszonylag kevé s embert kedvelek, szó val ez
nem szá mı́t. Amikor a faluba kö ltö zö tt, azok az angol szetterek
jutottak eszembe ró la, amiket a hü tté sek terepjá ró iban lehet lá tni.
Vé konyak, nyugtalanok, de bará tsá gosak. Krane bará tsá gossá ga
azonban hű vö snek bizonyult. Tanult viselkedé smó dnak, amit
eszkö zké nt haszná l a hosszú tá vú cé lja elé ré sé hez, é s rá jö ttem, hogy
való já ban maratonfutó . Straté ga, aki sosem veszı́ti el a tü relmé t a
harcmező n. Nem gyors, de fá radhatatlan, mert tudja, hogy vé gü l
ú gyis feljut a csú csra. Ez a bizonyossá g sugá rzott a testbeszé dé bő l, a
szavaibó l, a pillantá sá bó l. Bá r most mé g csak egy jelenté ktelen lap
szerkesztő je, ez nem marad mindig ı́gy. Tö bbre szü letett, ahogy
mondani szoká s. Belé pett Aas pá rtjá ba, annak ellené re hogy az Os
Blad belső szabá lyzata kimondta, hogy a szerkesztő nem tö lthet be
olyan politikai funkció t, ami ké tsé gbe vonhatná az integritá sá t – noha
maga a lap elkö telező dö tt a Munká spá rt mellett. Rá adá sul szü letett
ké t gyereke, szó val nem unatkozott, ú gyhogy a kö vetkező
ö nkormá nyzati vá lasztá sokon nem fog indulni, de talá n majd az
utá na kö vetkező n. Vagy majd azutá n. Mindenesetre csak idő ké rdé se,
hogy a csontos kezé be kaparintsa a polgá rmesteri hivatal kulcsá t.
– Az ö csé d bá tran kocká ztatott, é s má r egyetemista korá ban
szé pen kaszá lt azon a bevá sá rló kö zpont-beruhá zá son – vará zsolt elő
tollat é s jegyzetfü zetet a Jack Wolfskin kabá tja zsebé bő l. – Te is
benne voltá l?
– Fogalmam sincs, mirő l beszé lsz – feleltem.
– Té nyleg? Pedig te is beszá lltá l a ré szvé nyvá sá rlá sba
ké tszá zezerrel.
Remé ltem, nem vette é szre, hogy ö sszerezzentem.
– Ezt kitő l hallottad?
Megint ö sszeszorı́tott szá jjal mosolygott, mintha az ilyesmi izikai
fá jdalmat okozna neki.

331
 – Mé g egy kis ú jsá gnak is vé denie kell a forrá sait.
A bankigazgató fecseghetett? Vagy Willumsen? Vagy a bank
valamelyik kotnyeles alkalmazottja?
– Nem nyilatkozom – né ztem Krané ra.
Felkuncogott, é s felı́rt valamit.
– Komolyan azt akarod, hogy ez jelenjen meg?
– Micsoda?
– Hogy nem nyilatkozol. Ilyet politikusok é s celebek szoktak
mondani, amikor szorul a hurok. Furcsa benyomá st fog kelteni.
– Szerintem olyan benyomá st fog kelteni, amilyet te akarsz.
Megcsó vá lta a fejé t, amitő l a lenyalt haja meglebbent. Kis ember,
de szeret kemé nykedni.
– En csak azt ı́rom le, amit hallok.
– Akkor gyerü nk! Hozd le ezt a beszé lgeté st! Szó ró l szó ra. Vedd
bele a ké retlen taná csodat is a „nem nyilatkozom” kommentá rral
kapcsolatban!
– Az interjú kat megszerkesztik, aminek sorá n kiemelik a lé nyeget.
– Es te dö ntö d el, mi a lé nyeg. Vagyis teljes mé rté kben rajtad
mú lik, milyen benyomá st kelt a beszé lgeté s.
Felsó hajtott.
– Az elutası́tó viselkedé sedbő l arra kö vetkeztetek, nem akarod,
hogy kiderü ljö n, hogy ré szt vettetek ebben a kocká zatos
vá llalkozá sban Carllal.
– Ké rdezd meg Carlt! – feleltem. Lezá rtam a ká vé fő ző t, majd
bekapcsoltam. – Egy ká vé t?
– Igen, kö szö nö m. Felteszem, azzal kapcsolatban sem akarsz
nyilatkozni, hogy Carl akkor vitte á t a cé gé t Kanadá ba, amikor
nyomozni kezdtek utá na, mert az amerikai tő zsdefelü gyelet
á rfolyam-manipulá ció val gyanú sı́totta.
– Ezzel kapcsolatban nagyon szı́vesen nyilatkozom – nyú jtottam
Krane felé egy papı́rpoharat. – Mé ghozzá azt, hogy a felesé ged exé rő l
ı́rsz cikket. Ezt nyugodtan megjelentetheted.
Felsó hajtott, visszatette a jegyzetfü zeté t meg a tollá t a kabá tja
zsebé be, é s szü rcsö lve belekortyolt a ká vé ba.

332
 – Ha egy falusi ú jsá g csak olyanokró l ı́rhatna, akikhez a
munkatá rsainak semmi kö zü k, akkor gyakorlatilag lehú zhatná a
roló t.
– Ezt é rtem, de azé rt hozzá fű ző d a cikkhez a kommentá romat,
igaz? Azt, hogy a szerző Carl Opgard utá n jö tt a sorban.
A maratonfutó szeme villá mokat szó rt. Lá tszott, hogy a hosszú
tá vú straté giá ja meginog, é s mindjá rt olyat mond vagy tesz, ami nem
viszi kö zelebb a vé gső cé lhoz.
És miután Carl bátyja, Roy nemet mondott a felkínált kóstolóra.
Ezt persze nem mondtam ki. Magamban tartottam, de eljá tszottam
a gondolattal, hogy mé g jobban kihozom Krané t a sodrá bó l.
– Kö szö nö m, hogy idő t szá ntá l rá m – hú zta fel a vı́zá lló kabá tjá n a
cipzá rt.
– Nincs mit – feleltem. – Hú sz korona lesz.
Rá m pillantott. Megpró bá ltam utá nozni a pengeé les mosolyá t.

Az ú jsá gban ké ső bb megjelent egy cikk Carl Abel Opgardró l, a falu
szü lö ttjé rő l, aki sikeres vá llalkozá st vezet a tengerentú lon.
Szerző ké nt Krane egyik szabadú szó ú jsá gı́ró já t nevezté k meg.
Amikor a beszé lgeté sü nk utá n hazaé rtem a tanyá ra, elmentem
futni a hegyekbe. Ovatosan megné ztem pá r fé szket, majd vagy fé l
ó rá ig pü fö ltem a ré gi bokszzsá kot a pajtá ban. Aztá n beá lltam a
zuhany alá , é s mikö zben a hajamat mostam, arra gondoltam, hogy a
pé nzbő l nemcsak fü rdő re é s szigetelé sre futotta, hanem ú j ablakokra
is. A meleg vı́zsugá r felé emeltem az arcomat, é s hagytam, hogy
lemossa ró lam az elmú lt ó rá k tö rté né seit. Uj nap vá rt rá m. Ihletet
kaptam. Cé lt tű ztem ki magam elé , é s tudtam, milyen straté giá t kell
alkalmaznom. Nem polgá rmester akarok lenni, csak egy nyavalyá s
benzinkú tra tartok igé nyt. De lassan é n is maratonfutó vá vá ltozom.
Ezutá n ü zent Carl, hogy kö zö lje, hazakö ltö zik.

333
ÖTÖDIK RÉSZ

334
 Negyvenedik fejezet

A lendü let a sebessé g é s a tö meg szorzata. A já rmű a szakadé k felé
tart. Acé l, kró m, bő r, mű anyag, ü veg, gumi, illatok, ı́zek é s emlé kek
fekete tö mege, ami mindö rö kké az emberrel marad, mı́g azok, akiket
szeret, akikrő l azt hitte, sosem fogja elveszı́teni ő ket, egyre messzebb
kerü lnek tő le. En lendı́tettem mozgá sba, é n indı́tottam el az
esemé nyeket. De egyszer csak – é s meglehető sen nehé z eldö nteni,
pontosan mikor é s hol – a tö rté net á tvette az irá nyı́tá st: a volá nná l a
gravitá ció ü l, a já rmű gyorsul, nem lehet megá llı́tani, é s most má r
lé nyegtelen, hogy meggondolom-e magam. A lendü let a sebessé g é s a
tö meg szorzata.
Azt kı́vá nom-e, bá rcsak ne tö rté nt volna meg? Há t persze.
Ugyanakkor van abban valami lenyű gö ző , amikor megindulnak
lefelé a sziklá k a hegyen, amikor hó tö meg zuhan a tó jegé re, vagy
jú liusban kigyullad az erdő , é s az ő sö reg GMC tű zoltó autó elakad
ú tkö zben. Izgalmas, amikor az első igazá n nagy ő szi vihar jó alaposan
megrá zza a falu pajtá inak tetejé t novemberben, é s az ember arra
gondol, hogy idé n talá n leté pi az egyiket, ami aztá n cigá nykereket
há nyva rombol é s pusztı́t, mielő tt darabokra szakadna. Es pont ez
tö rté nik, az emberben pedig felmerü l, mi lett volna, ha valaki az
ú tjá ba kerü l. Persze nem vá gyik rá , de azé rt ott motoszká l benne az
ö rdö gi gondolat, hogy felejthetetlen lá tvá ny lett volna. De vá gyni nem
vá gyik rá . Ha tudtam volna, milyen esemé nyeket indı́tok el, talá n
má ské ppen cselekedtem volna. De há t nem tudtam, é s azt sem
á llı́thatom, hogy bá rmit má shogyan csiná lné k, ha a ré gi informá ció k
ismereté ben ú j lehető sé get kapné k.
Es ha az ember egyszer rá szabadı́tja a vihart a pajta tetejé re, a
vé gkimenetelt má r nem tudja befolyá solni. A leszakı́tott tető

335
veszedelmes fegyverré vá ltozik, é s vadul szá guld a magá nyosan á lló
alak felé , az emberben pedig riadalom, kı́vá ncsisá g é s megbá ná s
kavarog, é s be kell vallania magá nak, hogy a lelke mé lyé n való já ban
valami ilyesmiben remé nykedett. De a kö vetkező gondolatra
egyá ltalá n nem szá mı́t: azt kı́vá nja, bá rcsak ő t talá lná el a tető .

336
 Negyvenegyedik fejezet

Pia Sysé vel hatá rozott idejű szerző dé st ı́rtunk alá , miszerint ké t é v
utá n visszamehetek vezető nek a ré gi kutamra.
Az ú j munkahelyem Kristiansand kü lterü leté n fekü dt az E18-as ú t
menté n, az á llatkerttel szemben. Az osi kú t termé szetesen eltö rpü lt
mellette. Tö bb alkalmazottat foglalkoztatott, tö bb kú toszlopa volt, a
tá gasabb ü zletben tö bbfé le termé ket á rult, é s nagyobb forgalmat
bonyolı́tott le. De a legmeghatá rozó bb kü lö nbsé gnek az bizonyult,
hogy mivel a korá bbi fő nö k csak a bé rkö ltsé get lá tta a
beosztottjaiban, é s agyhalottké nt kezelte ő ket, ellensé gesen
viselkedtek velem, motivá latlanul á lltak hozzá a munká jukhoz,
mindené rt pofá kat vá gtak, é s csak azokat a feladatokat vé gezté k el
ı́mmel-á mmal, amiket kijelö ltem.
– Minden benzinkú t má s é s má s – szó nokolt Gus Myre, az
é rté kesı́té si vezető , amikor elő adá st tartott. – A logó ugyanaz, a
benzin is ugyanaz, a logisztika is ugyanaz, de a mi kú tjaink vé gső
soron nem a kocsikró l, a benzinrő l é s a szendvicsekrő l szó lnak,
hanem az emberekrő l. Azokró l, akik a pult ké t oldalá n á llnak, é s az ő
talá lkozá sukró l.
Minden é vben ú gy dalolta el a mondó ká já t, mintha egyre jobban
unná , de azé rt tisztá ban lenne vele, hogy erre a slá gerre mindig
szá mı́that. Gondolom, ő maga talá lta ki a kocsik-benzin-szendvicsek
szenthá romsá got, ami pont olyan erő ltetettnek hangzott, mint a
hangjá bó l kicsendü lő é s az é vek sorá n egyre inká bb megkopó pá tosz,
amivel az „emberek” szó t kiejtette. Mindig Armand pré diká tor
fellé pé seit juttatta eszembe az Artunben. Hozzá hasonló an Myré nek
is olyasmit kellett elhitetnie a hallgató sá gá val, amit a lelke mé lyé n
mindenki baromsá gnak tart, mé gis szeretne hinni benne. Mert a hit

337
kezelhető bbé teszi az é letet – vagy a pré diká tor eseté ben a halá lt. Ha
az ember való ban elhiszi, hogy egyedi, é s ezé rt minden talá lkozá s is
egyedi, akkor talá n be tudja beszé lni magá nak, hogy lé tezik egyfajta
tisztasá g, ö rö k szű zies á rtatlansá g, é s ez megakadá lyozza, hogy a
kuncsaft pofá já ba csulá zzon, é s eloká dja magá t az unalomtó l.
En nem é reztem magam egyedinek. Es az emlı́tett kü lö nbsé gek
ellené re a kú t sem volt egyedi. A lá nc szigorú franchise-elveket kö vet,
ezé rt van az, hogy á tmenni egy kis kú tró l egy nagyra nagyjá bó l olyan,
mint á thú zni egy á gyat. Miutá n munká ba á lltam, ké t napba telt
felté rké peznem a ké t kú t kö zti apró elté ré seket, né gybe minden
alkalmazottal vá ltani pá r szó t é s kiderı́teni, milyen elké pzelé seik
vannak a sajá t szerepü kkel kapcsolatban, valamint szerintü k hogyan
lehetne jobb munkahelyet teremteni é s a vevő inknek magasabb
minő sé gű szolgá ltatá st nyú jtani. A hallottak kilencven szá zalé ká t
há rom hé ten belü l á t is ü ltettem a gyakorlatba.
Adtam egy borı́té kot a munkavé delmi felelő snek, é s megké rtem,
hogy csak nyolc hé t mú lva nyissa ki, azon a napon, amikor
ö sszegyű lü nk, hogy é rté keljü k a foganatosı́tott vá ltoztatá sokat.
Ehhez egy ká vé zó ban bé reltü nk ki egy helyisé get. Udvö zö ltem
mindenkit, é s á tadtam a szó t. Az egyik kollé ga a forgalomró l é s a
bevé telekrő l beszé lt, egy má sik a betegsé g miatti tá volmaradá sok
statisztiká já t ismertette, egy harmadik pedig egy egyszerű
vá sá rló elé gedettsé gi ké rdő ı́vet mutatott be, valamint egy kevé sbé
hivatalos kö zvé lemé ny-kutatá st, amit az alkalmazottak kö ré ben
vé gzett. En né má n hallgattam, amint hosszas civó dá s utá n
eldö ntö tté k, hogy a sajá t maguk á ltal javasolt vá ltoztatá sok nyolcvan
szá zalé ká t kuká zzá k. Utá na ö sszefoglaltam, melyik mó dosı́tá sokat
tartja mindenki hasznosnak, kö zö ltem, hogy ezeket megtartjuk, majd
tá jé koztattam ő ket, hogy ezennel kezdő dik is a vacsora, é s az
italfogyasztá s korlá tlan. Egy idő sebb, á llandó an morgó alak feltette a
kezé t, é s megké rdezte, hogy a bá r fő nö ké nek ké pzelem-e magam.
– Nem – feleltem. – A kú t fő nö ke vagyok, aki hagyta, hogy nyolc
hé tig a sajá t fő nö keitek legyetek. Lotte, kinyitod a borı́té kot, amit
adtam?

338
 Lotte felolvasta a listá t, amin ö sszeszedtem, szerintem mely
vá ltoztatá sok lesznek eredmé nyesek, é s melyek nem. Az
egybegyű ltek pusmogni kezdtek, amikor kiderü lt, hogy a tippjeim ké t
kivé tellel bejö ttek.
– Ezzel nem azt akarom bebizonyı́tani, hogy ná lam van a bö lcsek
kö ve. Mint lá tható , ké tszer is té vedtem. A ká vé bé rletrő l azt hittem,
mű kö dni fog, é s nem gondoltam volna, hogy ilyen né pszerű lesz az
egynapos zsemlé s „egyet izet, ö tö t kap” akció . De tizenkettő t
eltalá ltam, é s elő re megmondtam, hogy nyolc nem fog mű kö dni, mint
pé ldá ul a ké tmű szakos munkarend. Ez azt mutatja, hogy
valamennyire azé rt é rtek ahhoz, hogyan kell egy benzinkutat vezetni,
nem?
Pá ran elő rehajtottá k a fejü ket. Itt dé len má shogyan bó lintanak az
emberek. Igazá bó l lassabban. Erő sö dö tt a moraj, é s aprá nké nt
mindenki csatlakozott a bó logatá shoz. Mé g a morgó s ö reg is.
– Leghá tul kullogunk a megye kú tjainak listá já n – folytattam. –
Beszé ltem a fő nö ksé ggel, é s sikerü lt megá llapodnom velü k. Ha a
kö vetkező felmé ré sné l a tı́z legjobb kö zö tt leszü nk, kapunk tő lü k egy
komputat Dá niá ba. Ha fel tudjuk kü zdeni magunkat az ö t legjobb
kö zé , akkor Londonba megyü nk. Es ha mi leszü nk a legjobbak,
megá llapı́tanak egy ö sszeget, é s mi dö nthetjü k el, mire kö ltjü k.
Egy má sodpercig csak bá multak rá m, aztá n kitö rt az ujjongá s.
– Ma este… – kiá ltottam, é s a zaj azonnal elü lt. – Ma este a megye
egyik legrosszabb kú tja vagyunk, ezé rt a bá r csak egy ó rá ig tart
nyitva, utá na ugyanis haza kell mennü nk, hogy kipihenten
né zhessü nk a holnap elé , mert holnap el kell kezdenü nk felfelé
kapaszkodni a listá n.

A vá ros keleti ré szé n fekvő nyugodt lakó negyedben, Sømben
bé reltem laká st, nem messze a hı́dtó l. A bú toraim a há rom szobá bó l
kettő t tö ltö ttek meg szellő sen.
Arra szá mı́tottam, hogy Osban má r futó tű zké nt terjed a hı́r, hogy
apa megrontotta Carlt, é s az egyetlen, akinek mé g nem jutott a
fü lé be, az maga Carl. Meg persze é n. Vagyis é n má r hallottam,

339
mé ghozzá Greté tő l, aki való szı́nű leg má r lelkesen pletyká lt a
vendé geinek. Ha Carl megtudja, ki fogja bı́rni, de ha nem tudja meg,
az mé g jobb lesz. A felelő ssé g é s a szé gyen tová bbra is első sorban az
enyé m. Nem bı́rtam vá llalni. Gyenge voltam. De igazá bó l nem ezé rt
kö ltö ztem el. Hanem Shannon miatt.
Ejjel ró la á lmodtam.
Nappal ró la á lmodtam.
Amikor ettem, ú ton voltam a laká s é s a kú t kö zö tt, vá sá rló kat
szolgá ltam ki, edzettem, mostam, a vé cé n ü ltem, ö nkielé gı́té st
vé geztem, hangoskö nyvet hallgattam vagy té vé ztem, ró la á lmodtam.
A lecsukó dó , é rzé ki szemé rő l, amiben tö bb é rzelem tü krö ző dik,
mint má sok tá gra nyitott szemé ben. Es a hangjá ró l, ami majdnem
olyan mé ly, mint Ritá é , mé gis teljesen má s, olyan puha, hogy az
embernek kedve tá mad belefekü dni, mint egy ké nyelmes á gyba.
Arró l, hogy csó kolom, megdugom, megfü rdetem, magamhoz
szorı́tom, elengedem. A napfé nyben csillogó vö rö s hajá ró l, az egyenes
há tá ró l, a melle domborulatá ró l é s a benne rejlő ı́gé retrő l, az apró
kezé rő l, amivel olyan magabiztosan rajzol a levegő be, a neveté sé rő l,
amibe alig é szrevehető en keveredik egy ragadozó morgá sa, é s ami
szinté n ı́gé reteket tartogat.
Azt magyará ztam magamnak, hogy megismé tlő dik a Mari-fé le
eset. Megint beleszerettem az ö csé m nő jé be. Mintha beteg lenné k,
vagy rosszul lenne bekö tve az agyam. Olyasmi utá n vá gyó dom, amit
lehetetlen vagy tilos megszereznem. Es ha Shannon valami csoda
folytá n viszonozná az é rzé seimet, megint csak megismé tlő dné nek a
Marival tö rté ntek. Ahogyan a hegy felett megjelenő szivá rvá ny is
eltű nik, ha az ember odamegy, a szerelmem is eltű nne. Nem azé rt,
mert csak beké pzeltem magamnak, hanem azé rt, mert ahhoz, hogy
lá ssuk a szivá rvá nyt, szü ksé g van egy bizonyos tá volsá gra. Es ha a
szivá rvá ny mé g akkor is ott van, amikor felé rü nk a csú csra, rá kell
jö nnü nk, hogy nincs a tö vé ben kincs, csak tragé diá k é s tö nkretett
é letek.
De hiá ba hajtogattam ezt magamnak á llandó an. Mintha elkaptam
volna a malá riá t. Arra gondoltam, talá n té nyleg igaz, amit mondanak:

340
akkor dö nti le az embert a lá bá ró l, amikor má sodszorra fertő ző dik
meg. Megpró bá ltam kiizzadni, de nem ment. Megpró bá ltam
kimeló zni magambó l, de visszajö tt. Megpró bá ltam aludni é s felejteni,
de felé bresztettek az á llatkertbő l á thallatszó rikoltá sok, ami a
lehetetlensé ggel volt hatá ros, mert majdnem tı́z kilomé terre fekü dt
az albé rletemtő l.
Belevetettem magam az é jszaká ba. Ajá nlottak egy bá rt a
belvá rosban, de egyedü l maradtam a pult mellett. Fogalmam sem
volt, hogyan kell beszé lgeté st kezdemé nyezni, é s igazá bó l kedvem
sem volt hozzá , inká bb csak ú gy é reztem, hogy ezt kellene tennem.
Nem szoktam magá nyos lenni. Vagyis de, csak sosem zavart,
legalá bbis nem tú lzottan. Való já ban ú gy gondoltam, hogy egy nő
segı́thetne, talá n csillapı́thatná a lá zamat. De senki sem felejtette
rajtam a pillantá sá t. Ha a Szabadesé sben ü csö rö gtem volna, pá r sö r
utá n tuti megké rdezi valaki, ki ia-borja vagyok. De itt nyilvá n egy
má sodperc alatt levetté k, hogy csak egy falusi suttyó vagyok, aki
beté vedt a vá rosba, é s felesleges rá m pazarolniuk az idejü ket, ahogy
mondani szoká s. Talá n é szrevetté k a kö zé pső ujjamat, amit nem
tudtam rendesen behajlı́tani, amikor megfogtam az ü veget. Ezé rt
inká bb gyorsan felhajtottam a sö rö met – egy Millert, valami amerikai
lö ttyö t –, é s hazabuszoztam. Lefekü dtem, é s hallgattam a majmok
riká csolá sá t é s a zsirá fok neszezé sé t.

Amikor Julie felhı́vott, mert nem é rtett pá r dolgot a leltá rozá ssal
kapcsolatban, rá jö ttem, hogy Grete való szı́nű leg tartotta a szá já t.
Megvá laszoltam Julie ké rdé seit, aztá n a falubé li pletyká k utá n
é rdeklő dtem. Kicsit csodá lkozva felelt, hiszen korá bban sosem
tö rő dtem az ilyesmivel. Mivel semmi é rdekeset nem mondott, kerek
perec rá ké rdeztem, fecsegnek-e az emberek a csalá domró l, fő leg
apá ró l é s Carlró l.
– Nem. Mé gis mit fecsegné nek? – Hallatszott a hangjá n, hogy
té nyleg fogalma sincs, mirő l beszé lek.
– Hı́vj má skor is nyugodtan, ha nem tiszta valami! – tereltem el a
szó t.

341
 Miutá n letettü k, megvakartam a fejem.
Talá n nem is olyan furcsa, hogy Grete nem kü rtö lte tele a falut
azzal, amit tudott. Elvé gre é veken á t hallgatott. Az ő rü ltsé ge
első sorban szerelembő l fakad, pont, mint az enyé m. Nem akar
Carlnak á rtani, ezé rt kussol. De akkor nekem mié rt mondta el?
Emlé keztem, mit ké rdezett, amikor azt akarta kiszedni belő lem,
hogyan mentettem meg Carlt. „Mit csiná ltá l?”
Lehet, hogy fenyegetni akart? Igy akarta a tudomá somra hozni,
hogy rá jö tt, ki okozta apá é k baleseté t? Hogy tudassa velem, jobb, ha
nem ü tö m bele az orrom a Carllal kapcsolatos terveibe?
Há t ez elé g betegnek tű nt. Megborzongtam a gondolatra.
De mé g egy okot adott arra, hogy egy darabig ne tegyem be a
lá bam Osba.

Nem mentem haza kará csonyra.

Hú své tra sem.
Carl telefonon adta le a dró tot a hotelrő l.
A té l a vá rtná l hamarabb kö szö ntö tt be, é s a hó soká ig nem olvadt
el, ı́gy nem tudtá k tartani a menetrendet. A terveken is kellett
vá ltoztatni, mert az ö nkormá nyzat tö bb fá t é s kevesebb betont
kö vetelt.
– Shannon nagyon berá gott. Nem fogja fel, hogy ha nem engedü nk,
akkor az é letben nem kapjuk meg a szü ksé ges engedé lyeket. Azzal
é rvelt, hogy a fa nem elé g masszı́v, de ez persze baromsá g, csak a
hotel kiné zete é rdekli, azt akarja, hogy lá tszó djon rajta a ké zjegye. De
az é pı́té szekkel mindig ilyen vitá kat kell folytatni.
Ezt ké szsé ggel elhittem, de ú gy tű nt, jó val hevesebben szó lalkozott
ö ssze vele, mint é pı́té szekkel szoká s.
– Es amú gy… – Megkö szö rü ltem a torkomat, amikor rá jö ttem, nem
tudom termé szetes hangon befejezni a mondatot. Legalá bbis Carl
fü lé nek elé g termé szetessel.
Azzal má r tisztá ban voltam, hogy nem tudja, milyen idió ta
szerelmi vallomá st tettem a felesé gé nek a Szabadesé sben tartott
bulin. Azt kihallottam volna a hangjá bó l. En is pont olyan jó l ismerem

342
ő t, mint ő engem. Pé ldá ul má r a beszé lgeté s elejé n levettem, hogy
felhajtott pá r Budweisert.
– Es amú gy jó l elvan?
– Persze – felelte Carl. – Mondjuk idő be telik alkalmazkodni a
megvá ltozott kö rü lmé nyekhez. Miutá n elkö ltö zté l, egy ideig
á llandó an morcizott, é s alig szó lalt meg. Gyereket akar, de ez nem
egyszerű , van valami baja, szó val ú gy né z ki, hogy a lombik az
egyetlen megoldá s.
Osszeszorult a gyomrom.
– Amivel nincs is gond, de most tú l sok a dolgunk. A nyá ron amú gy
Torontó ba megy, be kell fejeznie pá r projektjé t.
Csak nem csengett hamisan a hangja? Talá n csak beké pzeltem
magamnak? Má r nem hagyatkozhattam a jó zan ı́té lő ké pessé gemre.
– Nem jö ssz haza kicsit? – vetette fel. – Az egé sz há z a mié nk lesz.
Na, mit szó lsz? Bulizhatunk, mint a ré gi szé p idő kben? Gyere!
A lelkesedé se rá m is á tragadt, mint má r annyiszor, é s majdnem
igent mondtam.
– Meglá tjuk. A nyá r a fő szezon, rengeteg a turista errefelé .
– Ugyan má r! Neked is kell egy kis pihené s. Voltá l egyá ltalá n
szabin mostaná ban?
– Naná ! – feleltem. – Mikor megy el?
– Shannon? Jú nius első heté ben.

Jú nius má sodik heté ben mentem haza.

343
 Negyvenkettedik fejezet

Amikor hazafelé menet a verő fé nyes napsü té sben megpillantottam
az Os tá blá t a tü kö rsima tó há ttere elő tt, tö rté nt valami furcsa.
Hirtelen elszorult a torkom, az ú t elmosó dott elő ttem, é s pislognom
kellett. Pont, mint amikor az ember unatkozik, leü l megné zni egy Zs
kategó riá s drá má t, é s mivel teljesen elengedi magá t, é s nem szá mı́t
ilyesmire, egyszer csak kö nnyek gyű lnek a szemé be.
Né gy nap szabadsá got vettem ki.
Ezt a né gy napot a tanyá n tö ltö ttem Carllal. Né ztü k a nyarat é s a
lemenni nem akaró napot. Sö rö ztü nk a té likertben. A ré gi szé p
idő krő l beszé lgettü nk. Az iskolá ró l, a bará tokró l, az Artunben
rendezett bulikró l é s Aas hü tté jé rő l. Carl mesé lt Ameriká ró l é s
Torontó ró l. A pé nzrő l, amit lapá tolni lehetett a forrongó
ingatlanpiacon. A projektrő l, amivel vé gü l tú l nagy fá ba vá gtá k a
fejszé jü ket.
– Az a legszarabb, hogy jó l is elsü lhetett volna – tette az ü res
sö rö sü vegé t a tö bbi mellé az ablakpá rká nyra. Az ő ü vegsora má r az
enyé m há romszorosá ra nő tt. – Minden az idő zı́té sen mú lt. Ha há rom
hó nappal tová bb hú zzuk, ma kő gazdagok lenné nk.
Amikor cső dbe mentek, a ké t partnere be akarta perelni.
– Egyedü l é n nem veszı́tettem el mindenemet, ezé rt ú gy
gondoltá k, ki tudnak verni belő lem valamennyi pé nzt – nevetett fel,
é s kinyitott mé g egy ü veget.
– Nincs egy csomó dolgod? – ké rdeztem.
Korá bban kö rü lné ztü nk az é pı́tkezé sen. A munká sok keze alatt
nem igazá n é gett a munka. Sok gé pet lá ttam, é s kevé s embert. Ha
bá rki megké rdez, azt mondtam volna, nem ú gy tű nik, mintha ő rü lt
nagy vá ltozá sok tö rté ntek volna az é pı́tkezé s megkezdé se ó ta eltelt

344
kilenc hó napban. Carl elmagyará zta, hogy egyelő re a fö ldfelszı́n alatt
dolgoznak, é s idő be telt kié pı́teni az utat meg a vı́z- é s
szennyvı́zvezeté keket, de amikor elkezdik magá t az é pü letet felhú zni,
nagyon gyorsan fog menni.
– Igazá bó l má r é pı́tik is valahol, amı́g mi itt beszé lgetü nk. Ezt
ké szhá z-technoló giá nak hı́vjá k. Elő re legyá rtjá k az elemeket. A hotel
tö bb mint fele ké szen é rkezik majd, é s csak felhelyezik az alapokra.
– A talapzatra?
– Bizonyos é rtelemben – ingatta a fejé t Carl.
Ugy vá laszolt, mint azok szoktak, akik vagy meg akarjá k kı́mé lni az
embert a tú l bonyolult ré szletektő l, vagy el akarjá k titkolni, hogy ő k
sem igazá n é rtik, mirő l van szó . Kö rbement, hogy vá ltson pá r szó t a
munká sokkal, é n pedig elsé tá ltam fé szkeket keresni. Egyet sem
talá ltam. Biztosan elijesztette a madarakat a nagy zaj meg a forgalom,
é s kicsit tá volabb kö ltenek.
Amikor visszaé rtem, Carl a homloká ró l tö rö lgette az izzadsá got.
– Nem merü lü nk egyet?
Felnevettem.
– Mi van? – ké rdezte.
– A felszerelé sü nk olyan ré gi, hogy ö ngyilkossá ggal é rne fel.
– Akkor fü rö djü nk!
– Oké .
De aztá n termé szetesen visszamentü nk a té likertbe. Az ö tö dik
vagy hatodik ü veg kö rnyé ken Carl hirtelen megké rdezte:
– Tudod, hogyan halt meg Abel?
– Megö lte a bá tyja.
– Nem a bibliai, hanem akirő l apa elnevezett. Abel Parker Upshur.
A kü lü gyminiszter. A Potomac folyó n hajó zott a USS Princeton
fedé lzeté n, é s meg akartá k mutatni, mit tud az egyik á gyú , de
felrobbant, é s Abelen kı́vü l mé g ö t embert megö lt. Ez 1844-ben
tö rté nt, é s ezé rt nem é rhette meg Texas 1845-ö s annektá lá sá t, amit
pedig nagyon a szı́vé n viselt. Mit szó lsz?
– Szomorú – vontam vá llat.
Carl hangosan felnevetett.

345
 – Te mindenesetre nem hazudtolod meg a má sodik nevedet.
Tudtad, hogy Calvin Coolidge asztalszomszé dja…
Csak fé l fü llel hallgattam, mert má r szá zszor hallottam ezt az
anekdotá t. Apa imá dta. Coolidge asztalszomszé dja fogadott valakivel,
hogy ki tud hú zni ké t szó ná l tö bbet a hı́resen hallgatag elnö kbő l. A
vacsora vé ge felé az elnö k a nő felé fordult, é s ennyi mondott:
„Veszı́tett.”
– Ki hasonlı́t jobban apá ra, é s ki hasonlı́t jobban anyá ra? – vá ltott
té má t Carl.
– Viccelsz? – hö rdü ltem fel, é s belekortyoltam a sö rö mbe. – Te
anya vagy, é n pedig apa.
– En iszom ú gy, mint apa – tiltakozott. – Te pedig, mint anya.
– Há t ez az egyetlen, ami nem stimmel.
– Szó val te vagy a perverz?
Nem feleltem. Nem tudtam mit mondani. Mé g akkor sem
beszé ltü nk ró la, amikor tö rté nt, vagyis nem igazá n, csak vigasztaltam
Carlt, mintha az apá nk egyszerű en megverte volna. Bosszú t is
ané lkü l fogadtam, hogy bá rkit beavattam volna. Gyakran
gondolkoztam azon, má shogyan alakultak volna-e a dolgok, ha
beszé lek ró luk valakinek, ha kiengedem a szavakat, hallható vá ,
való divá teszem ő ket, é s nem marad az egé sz a fejü nkben, nem lehet
az elmé nk já té ká nak minő sı́teni. Fasz tudja.
– Szoktá l gondolni rá ? – ké rdeztem.
– Igen – felelte. – Es nem. Engem kevé sbé gyö tö r, mint má sokat,
akikrő l olvasni lehet.
– Milyen má sokat?
– Má s á ldozatokat. De gondolom, fő leg azok beszé lnek é s ı́rnak
ró la, akikben mé ly sebeket hagyott. Tuti sokan vannak olyanok is,
mint é n. Akik maguk mö gö tt hagytá k. Elvé gre első sorban a kontextus
a fontos.
– A kontextus?
– A nemi erő szak fő leg azé rt ká ros, mert tá rsadalmi elı́té lé s é s
szé gyen ö vezi. Megtanuljuk, hogy traumaké nt kell megé lnü nk, é s
ezé rt minden rosszat erre fogunk. Vegyü k pé ldá ul a zsidó kis iú kat,

346
akiket kö rü lmeté lnek. Megcsonkı́tjá k a nemi szervü ket. Megkı́nozzá k
ő ket. Ez sokkal rosszabb, mintha valakit kicsit megizé lnek. Az adatok
mé gis azt mutatjá k, hogy a kö rü lmeté lé s a legtö bbjü knek nem okoz
lelki sé rü lé st. Mert olyan kontextusban tö rté nik, amiben jó nak
szá mı́t, el kell viselni, mert a kultú ra ré sze. Szó val lehet, hogy a
legnagyobb ká rt nem maga az erő szak okozza, hanem az, hogy
tudjuk, ami velü nk tö rté nt, nem elfogadott.
Né má n mé regettem. Komolyan gondolja, amit mond? Igy pró bá lja
megmagyará zni magá nak? Es ha igen, mi azzal a baj? Ha segı́t neki…
– Shannon mennyit tud? – ké rdeztem.
– Mindent.
A szá já hoz emelte az ü veget, é s nem a fejé t hajtotta há tra, hanem
az ü veget emelte fel. Glugyogá s hallatszott. Nem neveté sre
emlé keztetett, hanem sı́rá sra.
– Azt tudom, hogy tisztá ban van vele, hogy eltussoltuk Olsen
baleseté t, de azt is tudja, hogy megpiszká ltam a Cadillacen a fé ket é s
a kormá nymű vet, amikor anya é s apa meghalt?
Carl megrá zta a fejé t.
– Csak sajá t magamró l mesé lek el neki mindent.
– Mindent? – hunyorogtam az alacsonyan á lló esti nap fé nyé ben. A
szemem sarká bó l lá ttam, hogy Carl ké rdő pillantá st vet rá m. – Grete
tavaly odajö tt hozzá m a buliban – folytattam. – Tő le tudom, hogy
Aasé k hü tté jé ben randizgatsz Marival.
Csend telepedett rá nk, aztá n Carl halkan ká romkodni kezdett.
– Ja – bó lintottam.
Kint ké tszer ká rogott egy holló . Figyelmeztető en.
– Mié rt neked mondta el? – tette fel Carl a ké rdé st.
Nem é rt vá ratlanul. Ezé rt nem szá moltam be az ü gyrő l korá bban.
Hogy ne ké rdezze meg, é s ne kelljen hazudnom. Hogy ne kelljen
elmondanom, mit felté telezett Grete: hogy meg akarom szerezni
Shannont. Mert ha kimondom hangosan, akkor bá rmennyire vadul
hangzik is, é s bá rmennyire tudjuk is, mire já tszik Grete, a szavaimmal
elvetem a ké tsé g magvait. Aztá n má r nem tudná m visszaszı́vni ő ket,

347
é s Carl lá tná az igazsá got, mintha csupa nagybetű vel lenne a pofá mra
nyomtatva.
– Fogalmam sincs – feleltem kö nnyedé n. Talá n tú l kö nnyedé n. –
Tuti mé g mindig odavan é rted. Ha az ember a lebuká s veszé lye né lkü l
akar felgyú jtani valamit, akkor csak besurran, elhajı́t egy gyufá t, é s
remé li, hogy a tű z majd elterjed. Valami ilyesmi.
A szá mhoz emeltem az ü veget. Ereztem, hogy a magyará zatom tú l
szó szá tyá r é s feleslegesen kö rü lmé nyes, ı́gy nem tű nik igazá n
spontá nnak. Vissza kellett ü tnö m neki a labdá t.
– De igaz? Má r hogy te meg Mari?
– Ugy lá tom, nem hiszed el – felelte, é s letette az ü res ü veget az
ablakpá rká nyra.
– Ugy lá tod?
– Kü lö nben má r elmondtad volna. Hogy igyelmeztess. Vagy
legalá bbis szembesı́tetté l volna vele.
– Naná , hogy nem hiszem el! Grete be volt á llva, é s ahogy ö regszik,
egyre bolondabb. Igazá bó l el is feledkeztem az egé szrő l.
– Es most mi juttatta eszedbe?
Vá llat vontam, é s a pajta felé biccentettem.
– Rá fé rne a festé s. Talá n ké rhetné nk á rajá nlatot azoktó l, akik a
hotelt fogjá k kifesteni.
– Igen.
– Akkor elfelezzü k a kö ltsé geket?
– A má sik ké rdé sedre vá laszoltam.
Gyorsan felé fordultam.
– Hogy randizgattam-e Marival – magyará zta, é s bö fö gö tt egyet.
– Nem az é n dolgom – feleltem, é s ittam egy kortyot a sö rö mbő l.
Kezdett megmelegedni.
– O kezdemé nyezett. A homecoming buliban felvetette, hogy
beszé ljü k meg né gyszemkö zt a ré gi ü gyeinket. Hozzá tette, hogy
mindenki minket igyel, ezé rt jobb lenne egy fé lreeső helyen
talá lkozni, hogy ne vegyen minket a szá já ra a falu. A hü tté t javasolta.
Meg hogy menjü nk kü lö n kocsival, parkoljunk má shol, é s é n kicsit
ké ső bb é rjek oda. Ravasz, nem?

348
 – De. Ravasz.
– Onnan jö tt az ö tlet, hogy Grete mesé lte neki, hogy Rita
Willumsen egy idő ben ı́gy kefé lgetett a iatal szerető jé vel.
– Nohá t! Milyen jó l informá lt ez a Grete!
Kiszá radt a torkom. Egé szen elfelejtettem megké rdezni Carltó l,
emlé kszik-e, hogy ré szegen elmondta Greté nek, mit csiná lt apa.
– Valami baj van, Roy?
– Nincs. Mié rt?
– Elsá padtá l.
Vá llat vontam.
– Nem á rulhatom el. A te lelkedre eskü dtem meg.
– Az enyé mre?
– Igen.
– Annak má r mindegy. Ré gen elká rhozott.
Nem emlé keztem, hiszen mé g kamaszkoromban tö rté nt, hogy
ö rö k é letemre fogadtam-e hallgatá st, vagy az igazsá g csupá n
karanté nba ké nyszerü lt egy idő re.
– Rita Willumsen iatal szerető je… – kezdtem. – En voltam.
– Te? – meredt rá m Carl elkerekedett szemmel. – Most hü lyı́tesz? –
A té rdé re csapott, é s hangosan rö hö gö tt. Az ü vegemhez koccintotta
az ü vegé t. – Mesé lj! – szó lı́tott fel.
Mesé ltem. Nagy vonalakban. Carl felvá ltva nevetett, é s vá gott
komoly arcot.
– Es mindezt kamaszkorod ó ta titkolod?! – á lmé lkodott a fejé t
csó vá lva, amikor befejeztem.
– Az ilyesmiben van a csalá dunknak tapasztalata – feleltem. – Most
te jö ssz.
Beszá molt Mariró l. Má r az első talá lká jukon az á gyban kö tö ttek ki,
ahogy mondani szoká s.
– Van gyakorlata abban, hogyan csá bı́tson el – mosolygott Carl
melankolikusan. – Tudja, mit szeretek.
– Szó val azt akarod mondani, hogy esé lyed sem volt ellená llni. –
Magam is hallottam, hogy a hangom vá dló bban cseng, mint ahogy
akartam.

349
 – Nem á llı́tom, hogy á rtatlan vagyok, de Mari egyé rtelmű en erre
utazott.
– Hogy elcsá bı́tson?
– Hogy bebizonyı́tsa magá nak, hogy mindig ő t fogom vá lasztani.
Hogy megmutassa, mindent hajlandó vagyok kocká ra tenni é rte.
Hogy Shannon é s mindenki má s csak helyettesı́teni tudja Mari Aast.
– Hogy mindent hajlandó vagy eldobni magadtó l – javı́tottam ki, é s
elő vettem a snü sszö sdobozt.
– Mi?
– Azt mondtad, hogy mindent hajlandó vagy kocká ra tenni. – Most
má r nem is pró bá ltam leplezni a vá daskodá st.
– Mindegy – felelte. – Szó val elkezdtü nk talá lkozgatni.
Bó lintottam.
– Azokon az esté ken, amikor azt kamuztad, hogy megbeszé lé sre
mé sz, é s mi Shannonnal itthon vá rtunk.
– Ja – vallotta be. – Nem vagyok tú l jó ember.
– Es amikor azt mondtad, hogy Willumsenné l voltá l, de lá ttad
Eriket é s Gró t sé tá lni?
– Há t, akkor majdnem elszó ltam magam. Termé szetesen Maritó l
jö ttem. Talá n azt akartam, hogy kiderü ljö n. Nem kö nnyű á llandó an
rossz lelkiismerettel kü zdeni.
– De azé rt kitartottá l.
Nem reagá lt a gú nyos megjegyzé sre, csak lehajtotta a fejé t.
– Pá r alkalom utá n Mari ú gy é rezte, elé rte, amit akart, é s szakı́tott
velem. Megint. De nem bá ntam. Az egé sz csak… a nosztalgia miatt
tö rté nt. Azó ta nem talá lkoztunk.
– Azé rt a faluban nyilvá n ö sszefuttok.
– Persze, elő fordul. De olyankor csak mosolyog, mintha megü tö tte
volna a fő nyeremé nyt – fú jtatott Carl megvető en. – Mutogatja
Shannonnak a kö lykeit, akiket persze a irká sz csá vó ja tologat. Ugy
tipeg utá na a pasas, mint egy kibaszott inas. Az a legrosszabb, hogy
szerintem sejt valamit. Allandó an fenső bbsé gesen mé reget, de az az
é rzé sem, hogy a legszı́vesebben kinyı́rna.
– Té nyleg?

350
 – Ja. Tuti rá ké rdezett Mariná l, mi volt, ő pedig szá ndé kosan
fé lreé rthető en vá laszolt.
– Es mié rt csiná lt volna ilyet?
– Hogy megizzassza kicsit. Az ilyesmit mindig nagyon é lvezik.
– Kicsodá k?
– Jaj, há t tudod! Az olyanok, mint Mari meg Rita Willumsen.
Kirá lynő szindró má ban szenvednek. Vagyis mi, fé r iak szenvedü nk
tő lü k. Bá r nekik is van rá igé nyü k, hogy kielé gı́tsé k a izikai
szü ksé gleteiket, első sorban azt akarjá k, hogy az alattvaló ik imá djá k
é s istenı́tsé k ő ket, ezé rt manipulá lnak minket, é s semmilyen trü kktő l
nem riadnak vissza. Kurva fá rasztó .
– Nem tú lzol kicsit?
– Nem – tette olyan erő vel az ablakpá rká nyra a sö ré t, hogy ké t
ü res ü veg is felborult, é s a padló ra esett. – Fé r i é s nő kö zö tt nem
alakulhat ki olyan kö telé k, mint egy csalá don belü l. Ehhez vé r kell.
Hogy ugyanaz a vé r csö rgedezzen az ereikben. Ilyen ö nzetlen
szeretet csak csalá dtagok kö zö tt lehetsé ges. Testvé rek kö zö tt meg
szü lő k é s a gyerekeik kö zö tt. Azonkı́vü l… – Szé les ké zmozdulatot tett,
feldö ntö tt mé g egy ü veget, mire rá jö ttem, hogy teljesen elá zott. –
Mindegy. Farkastö rvé nyek uralkodnak. Mindenki csak sajá t magá ra
szá mı́that. – Egyre nehezebben formá lta a szavakat. – Csak mi
vagyunk egymá snak, Roy. Senki má s.
Szerettem volna tudni, hogy Shannonró l beszé l-e, de nem
ké rdeztem meg.

Ké t nappal ké ső bb visszamentem Sørlandetbe.

Amikor elhaladtam a falu tá blá ja mellett, belené ztem a tü kö rbe.
Olyan volt, mintha az OZ szó á llna rajta.

351
 Negyvenharmadik fejezet

Augusztusban csippant egyet a telefonom.

A szı́vem vad dobogá sba kezdett, amikor meglá ttam, hogy
Shannontó l jö tt ü zenet.
A kö vetkező napokban tö bbszö r el kellett olvasnom, hogy el
tudjam dö nteni, mit jelent. Hogy talá lkozni akar velem.

Helló, Roy! Már rég nem beszéltünk. Szeptember 3-án Notoddenbe
megyek, egy potenciális ügyféllel fogok majd találkozni. Tudsz ott egy
jó hotelt nekem? Puszi: Shannon

Amikor elő szö r megnyitottam az sms-t, hirtelen azt hittem, tudja,

hogy ott talá lkozgattam Unnivel. De errő l nem szá moltam be neki, é s
ú gy emlé keztem, Carlnak sem. Hogy mié rt nem emlı́tettem Carlnak?
Fogalmam sincs. Nem szé gyelltem, hogy fé rjes asszonnyal
randizgatok. Es nem is a bennem lakó szű kszavú Ká in ké sztetett
hallgatá sra. Altalá ban a legtö bb dolgomat megosztottam az
ö csé mmel. Talá n egyszer csak rá jö ttem, hogy ő sem mond el nekem
mindent.
Mindenesetre Shannon való szı́nű leg csak ú gy vé lte, tisztá ban
vagyok vele, milyen szá llá slehető sé gek kö zü l lehet vá lasztani Os
kö zelé ben, gondoltam. Es megint elolvastam az ü zeneté t, bá r
termé szetesen má r kı́vü lrő l fú jtam. Arró l győ zkö dtem magam, hogy
felesleges mindenfé lé t belelá tnom há rom hé tkö znapi mondatba.
De azé rt mé gis.
Mié rt veszi fel velem a kapcsolatot egy é v hallgatá s utá n, é s mié rt
é rdeklő dik notoddeni hotelek utá n? Igazá bó l ké t vagy legfeljebb
há rom szá lloda jö het szó ba, é s a Tripadvisoron nyilvá n tö bb é s

352
pontosabb informá ció t talá lna, mint amivel é n szolgá lhatok. Egy
napra rá , hogy megkaptam az ü zeneté t, ezt le is ellenő riztem a neten.
Es mié rt adta meg pontosan, mikor megy? Rá adá sul azt is hozzá tette,
hogy egy potenciá lis ü gyfé llel talá lkozik, é s ezzel kö zvetetten azt is a
tudomá somra hozta, hogy egyedü l lesz. Es – ahogy mondani szoktá k
– vé gü l, de nem utolsó sorban: mié rt aludna ott, ha csak ké t ó rá t kell
hazá ig vezetnie?
Oké , talá n nincs kedve vaksö té tben nekivá gni az ú tnak. Talá n az
ü gyfé llel fog vacsorá zni, é s ı́gy ő is ihat. Vagy csak meg akarja ragadni
a lehető sé get, hogy a tanya helyett hotelben alhat. Mé g az is lehet,
hogy meg akar szabadulni kicsit Carltó l. Lehet, hogy ez rejlik a
kü lö nö s sms mö gö tt? Nem, nem! Ez egy teljesen hé tkö znapi ü zenet,
amivel talá n csak megpró bá lja helyrepofozni a só gorá hoz fű ző dő
viszonyá t, miutá n az azzal rontott rá , hogy szereti.
Mé g aznap este vá laszoltam neki.

Helló! Tényleg rég beszéltünk. A Brattrein jó. Szép a kilátás. Puszi:

Roy

Termé szetesen minden egyes szó n rengeteget kotlottam. Nem

engedtem a kı́sé rté snek, hogy ké rdé st tegyek fel, esetleg a hogylé te
felő l é rdeklő djek, vagy bá rmi olyasmit ı́rjak, ami vá laszé rt kiá lt.
Visszhangot kü ldtem az ü zeneté re, nem tö bbet, nem kevesebbet.
Ennek ı́gy kellett lennie. Egy ó ra mú lva vá laszolt.

Köszönöm a segítséget, kedves Roy. Puszi!

Ebbő l semmit sem tudtam kiolvasni, de há t az é n kurta,

visszafogott sms-emre kellett reagá lnia. Visszaté rtem az első
ü zeneté hez. Tulajdonké ppen elhı́vott Notoddenbe?
A kö vetkező ké t napban megá llá s né lkü l ezen já rt az agyam. Mé g
az ü zenetek szavait is megszá moltam: Shannon elő szö r
huszonné gyet kü ldö tt, amire é n tizenkettő vel vá laszoltam, ő pedig
aztá n hattal. Vajon ez a felező dé s a vé letlen mű ve? Mi lenne, ha most

353
há rom szó val reagá lné k? Lehet, hogy Shannon má sfelet kü ldene
vá laszké nt? Haha!
Ugy lá tszik, kezdek begolyó zni.
Elő vettem a telefont.

Jó utat neked!
Almatlanul forgoló dtam az á gyban, amikor megé rkezett a vá lasz.

Köszönöm. X

Má sfé l szó . Azt termé szetesen tudtam, hogy az X a puszit vagy a
csó kot szimbolizá lja, de milyet? Má snap rá vetettem magam az
internetre. Senki sem tudta biztosan, de pá ran ú gy vé lté k, hogy
azokbó l az idő kbő l szá rmazik, amikor X-szel pecsé telté k le a
leveleket, é s aztá n csó kot nyomtak rá juk. Má sok szerint az X – mint
Krisztus ő sö reg szimbó luma – a vallá sos, á ldá st hozó csó kra utal. De
nekem az a magyará zat tetszett a legjobban, ami ké t ö sszeé rő ajkat
lá tott az X szá raiban.
Ké t ö sszeé rő ajak.
Vajon Shannon is erre gondolt?
Nem, ugyan má r, dehogy!
A naptá rra pillantottam, é s szá molni kezdtem, há ny nap van há tra
szeptember harmadiká ig, de aztá n é szhez té rtem.
Lotte bedugta a fejé t az ajtó n, kö zö lte, hogy a né gyes kú toszlop
kijelző je nem mű kö dik, é s megké rdezte, mit keres a naptá ram a
padló n.

Egyik este elmentem egy bá rba. Má r é ppen tá vozni ké szü ltem,
amikor odalé pett hozzá m egy nő .
– Má r hazafelé ?
– Ja – feleltem, é s alaposan szemü gyre vettem.
Tú lzá s lett volna azt á llı́tani, hogy szé p. Valamikor talá n az volt.
Nem, nem is volt szé p, mé gis az első lá nyok kö zö tt lehetett, akik
magukra vontá k az osztá lyban a iú k igyelmé t. Mert pont elé g

354
rá menő sen é s pimaszul viselkedett, é s jó l felvá gtá k a nyelvé t. A
szemé ben kacé r ı́gé retek csillogtak. De aztá n tú l hamar bevá ltotta
ő ket, nem ké rette magá t soká ig. Azt hitte, ha megadja a iú knak, amit
akarnak, kap valamit cseré be. Azó ta sok mindent á té lt, aminek
legnagyobb ré szé t a legszı́vesebben soha meg nem tö rté ntté tette
volna, azt is, amit ő csiná lt, é s azt is, amit ellene kö vettek el.
Most az alkoholtó l felhevü lve kajtatott valaki utá n, de a szı́ve
mé lyé n tudta, hogy ú gyis csaló dni fog benne. De mi marad, ha az
ember feladja a remé nyt?
Meghı́vtam egy sö rre, bemutatkoztam, é s elhadartam a csalá di
á llapotomat, hol lakom é s dolgozom. Utá na feltettem pá r ké rdé st, é s
hagytam beszé lni. Dü hö sen szapulta a fé r iakat, akikkel ö sszehozta a
sors, é s akik tö nkretetté k az é leté t. Vigdisnek hı́vjá k, egy
kerté szetben dolgozik, de most betegszabadsá got vett ki. Ké t gyereke
szü letett há zassá gon kı́vü l. Ezt a hetet mindkettő az apjá ná l tö lti. Ké t
kü lö nbö ző apá ná l. Alig egy hó napja dobott ki egy harmadik pasit.
Arra gondoltam, hogy a homloká n virı́tó lilá s foltot tuti a kidobá s
foganatosı́tá sakor szerezte. Elmesé lte, hogy az exe é jszaká nké nt a
há za kö rü l szimatol, hogy ellenő rizze, nem visz-e haza valakit, ezé rt
jobb lesz, ha hozzá m megyü nk.
Má r majdnem kö té lnek á lltam, de a bő re tú l pirospozsgá snak, a
teste pedig tú l terebé lyesnek tű nt. Mé g ha be is hunyom a szemem, a
hangja fé mes csengé se hazavá gná az illú zió t, é s azt biztosra vettem,
hogy tú l soká ig nem fogja befogni.
– Kö szö nö m, de holnap dolgozom – utası́tottam vissza. – Majd
má skor.
A szá ja csú f grimaszba rá ndult.
– Te sem vagy tú l jó fogá s, ha esetleg azt ké pzelné d.
– Nem ké pzelek semmit – feleltem, kiittam a sö rö met, é s
elindultam.
Az utcá n egyszer csak cipő sarkak kopogá sá t hallottam a há tam
mö gö tt, é s tudtam, hogy ő az. Belé m karolt, é s a ké pembe fú jta a
frissen meggyú jtott cigarettá ja fü stjé t.
– Nem mehetné nk azé rt együ tt? – ké rdezte. – Egy irá nyban lakunk.

355
 Leintettem egy taxit, é s kitettem Vigdist Lundben egy há z elő tt, az
első hı́d utá n.
Az egyik autó ban a já rda mellett egy alak lapult. Amikor
elindultunk, há trafordultam. Az alak kiszá llt a kocsibó l, é s gyors
lé ptekkel haladt Vigdis felé .
– Allj! – szó ltam oda a sofő rnek.
Lassı́tott, é s a tü kö rben lá ttam, hogy Vigdis elesik a já rdá n.
– Tolasson vissza! – adtam ki a kö vetkező utası́tá st a taxisnak.
Ha é szrevette volna, mi tö rté nik, való szı́nű leg nem
engedelmeskedik. Kiugrottam az autó bó l, é s a zsebembe nyú ltam,
hogy rá tekerjek valamit a kezemre. A pasas Vigdis felett á llt, é s
ordibá lt vele, de a szavait é rthetetlenné torzı́totta a vak, né ma
há zfalak keltette visszhang. Azt hittem, szitkozó dik, é s csak akkor
tudtam kivenni, mit hő bö rö g, amikor kö zelebb é rtem.
– Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
Amint felé m fordı́totta a kö nnyes arcá t, ü tö ttem. A kezemen
felszakadt a bő r. A picsá ba! Megint ü tö ttem. Az orr puhá bb. Nem
tudtam, hogy a szé tfrö ccsenő vé r az ö vé -e, vagy az enyé m. Kapott
mé g egyet. Imbolyogni kezdett, de meg sem pró bá lt vé dekezni vagy
kité rni az ü té sek elő l, csak arra koncentrá lt, hogy talpon maradjon,
hogy jobban el tudjam inté zni. Mintha ö rü lt volna a veré snek.
Gyorsan, mó dszeresen ü tö ttem, ahogy a bokszzsá kot szoktam.
Nem olyan erő sen, hogy mé g nagyobb ká rt tegyek az ö klö mben, de
ahhoz elé g kemé nyen, hogy egyre jobban vé rezzen, é s szé pen lassan
felduzzadjon az arca, mint egy felfú jt gumimatrac.
– Szeretlek – ismé telgette ké t ü té s kö zö tt.
Nem hozzá m beszé lt. Csak suttogott, mintha magá nak
bizonygatná .
Megroggyant a té rde egyszer, aztá n mé g egyszer. Egyre
alacsonyabbra kellett cé loznom. A Gyalog galopp Fekete Lovagjá ra
emlé keztetett, akinek levá gjá k a vé gtagjait, de nem adja fel, é s mé g
akkor is fenyegető zik, amikor má r csak a tö rzse marad meg.
Lendü letet vettem, hogy vé gső csapá st mé rjek rá , de a karomat
visszafogta valami. Vigdis csimpaszkodott a há tamra.

356
 – Ne! – visı́totta a fé mes hangjá n a fü lembe. – Ne! Ne bá ntsd, te
gyö ké r!
Megpró bá ltam lerá zni magamró l, de nem engedett el. A pasas
kö nnyes, vé res, felduzzadt arcá n beteg mosoly terü lt el.
– Szeretem! – sikı́totta Vigdis. – Szeretem, te faszfej!
A pillantá som ö sszeakadt a pasasé val. Bó lintottam. Amikor
megfordultam, é szrevettem, hogy a taxi nem vá rt meg, ezé rt gyalog
indultam Søm felé . Vigdis tı́z-tizenö t mé teren keresztü l ló gott a
há tamon, aztá n eleresztett, é s hallottam, amint kopogó cipő sarkakkal
visszaszalad a zokogó ipsé hez, majd vigasztalni kezdi.
Az E18-as felé sé tá ltam a csendes utcá kon. Eleredt az eső . Egyre
hevesebben ö mlö tt. Cuppogó cipő vel lé ptem a ré gi, ú gy fé l kilomé ter
hosszú fü ggő hı́dra, ami á tvisz Sømre. A kö zepé n dö bbentem rá , hogy
van vá lasztá som. Addigra teljesen elá ztam. Lené ztem az alattam
ö rvé nylő zö ldesfekete vı́zre. Harminc mé ter lehet? De azt hiszem,
má r akkor belé m lopó zott a ké tsé g, mert az agyam azt sú gta, hogy
való szı́nű leg tú lé lné m az esé st. Aztá n bekapcsolna az é letö sztö nö m,
é s valahogyan kivergő dné k a partra, a csontjaim meg a belső
szerveim viszont olyan maradandó sé rü lé seket szenvedné nek, amik
nem lerö vidı́tené k, hanem mé g a mostaniná l is nyomorú sá gosabbá
tenné k az é letemet. Es ha mé gis szerencsé m lenne, é s otthagyná m a
fogam, mit nyerné k a halá lon? Eszembe jutott valami. A vá lasz, amit
Sigmund Olsennek adtam, amikor megké rdezte, mié rt é ljen az ember,
ha egyszer nem szeret. „Mert halottnak lenni talá n mé g rosszabb.” Es
kö zvetlenü l ezutá n arra gondoltam, amit Bernard mondott, amikor
má r tudta, hogy a rá k á tté teket ké pzett a testé ben. „Amikor az ember
nyakig ü l a szarban, nem ló gathatja az orrá t.”
Felnevettem. Alltam a kihalt hı́don, é s hangosan rö hö gtem, mint
egy ő rü lt.
Aztá n megint elindultam Søm felé . Kö nnyedebb lé ptekkel
haladtam, é s egy idő utá n fü tyü lni kezdtem azt a dalt a Monty
Python- ilmbő l, ami alatt Eric Idle a kereszten ló g. Ha a Vigdis-fé lé k
nem adjá k fel a remé nyt, é s kitartó an vá rnak a csodá ra, akkor nekem
is szabad.

357
Szeptember harmadiká n dé lutá n ké t ó rakor begurultam
Notoddenbe.

358
 Negyvennegyedik fejezet

Magas, tejké k é g. A nyá ri meleg mé g nem enyhü lt, fenyő é s frissen
nyı́rt fű illata terjengett, de a szé llö ké sek má r csı́pté k az ember bő ré t,
ami a szelı́d dé len egyá ltalá n nem fordult elő .
Há rom é s fé l ó ra alatt é rtem Kristiansandbó l Notoddenbe. Lassan
vezettem, é s ú tkö zben tö bbszö r meggondoltam magam. De vé gü l
arra jutottam, hogy csak egyvalami lenne szá nalmasabb anná l, mint
amibe belevá gtam: ha fé lú ton visszafordulné k.
Leparkoltam a kö zpontban, é s ró ni kezdtem az utcá kat Shannont
keresve. Gyerekkorunkban Carllal hatalmasnak, idegennek é s szinte
fenyegető nek lá ttuk Notoddent. Most – biztosan mert olyan sok idő t
tö ltö ttem Kristiansandban – furcsá n kicsinek é s provinciá lisnak tű nt.
Azt is igyeltem, nem lá tom-e valahol a Cadillacet, bá r szinte
biztosra vettem, hogy Shannon Willumsentő l bé relt kocsit erre a
kiruccaná sra. Belestem a ká vé zó kba é s az é ttermekbe, amik mellett
elhaladtam. A tó felé indultam, kö zben elsé tá ltam a mozi elő tt. Vé gü l
beü ltem egy kis ká vé zó ba, rendeltem egy feketé t, é s ú gy
helyezkedtem, hogy rá lá ssak az ajtó ra. Lapozgatni kezdtem egy
ú jsá got.
Notodden nem bü szké lkedhetett tú l sok vendé glá tó ipari
lé tesı́tmé nnyel, é s termé szetesen az lett volna a legjobb, ha Shannon
talá l rá m, é s nem fordı́tva. Bejö n, é n felné zek, a tekintetü nk
egymá sba fonó dik, é s kiolvasom a szemé bő l, hogy felesleges
elő adnom a kitalá lt fedő sztorimat: egy eladá sra kı́ná lt benzinkú t
miatt jö ttem ide, é s arra emlé keztem, hogy neki is dolga van
Notoddenben, de arra nem, hogy pont ma. Mé g csak azt sem kell
megké rdeznem, hogy van-e kedve inni egyet velem vacsora utá n, ha
rá é r, ső t, aká r ehetné nk is együ tt, amennyiben nincs má s terve.

359
 Kinyı́lt az ajtó , mire felkaptam a fejem. Lelkesen fecsegő iatalok
lé ptek be. Nem sokkal ké ső bb egy má sik csapat kamasz kö vette ő ket.
Nyilvá n most lett vé ge az iskolá nak. Akkor pillantottam meg, amikor
harmadszorra is kinyı́lt az ajtó . Az arca megvá ltozott, egyá ltalá n nem
ı́gy ő riztem meg az emlé kezetemben. Nyitottsá g sugá rzott ró la. O
nem vett é szre, ı́gy zavartalanul meg igyelhettem az ú jsá gom mö gü l.
Leü lt, é s a iú ra koncentrá lt, akivel é rkezett. Nem nevetett, nem is
mosolygott, é s a szemé n lá tszott, hogy ré sen van, mint aki tart
valamitő l. De ú gy é reztem, van kö zte é s a iú kö zö tt valami, ú gy
kapcsoló dnak egymá shoz, ahogyan csak azok tudnak, akik kö zel
engedik magukhoz a má sikat. A tekintete kö rbesiklott a helyisé gen,
é s amikor talá lkozott az enyé mmel, egy pillanatra megmerevedett.
Fogalmam sincs, Natalie mit tudott arró l, mié rt kü ldte az apja
Notoddenbe. Vagy hogy Moe mivel magyará zta a sé rü lé seit é s a
konyhá juk á llapotá t. Való szı́nű leg nem kö tö tté k Natalie orrá ra,
nekem mi kö zö m van a tö rté ntekhez. De ha most idejö n, leü l, é s
megké rdezi, mié rt avatkoztam kö zbe, mit vá laszoljak? Azt, hogy
azé rt, mert szé gyellem, hogy az ö csé m eseté ben a kisujjamat sem
mozdı́tottam? Hogy azé rt vertem meg annyira az apjá t, mert
bokszzsá knak lá ttam, amin az é n apá m arcké pe vigyorog? Hogy
vé gső soron az egé sz az é n csalá domró l szó l, é s nem az ö vé rő l?
Natalie pillantá sa tová bbsiklott. Talá n nem ismert fel. De,
felismert, teljesen biztos. Bá r azt nem tudja, hogy megfenyegettem az
apjá t, é rthető , hogy ú gy tesz, mintha nem ismerné a ickó t, akitő l
esemé ny utá ni tablettá t vett, fő leg most, hogy vé gre má svalaki lehet,
nem az a lehajtott fejű , zá rkó zott lá ny, aki Osban volt.
Lá ttam, hogy egyre nehezebben koncentrá l arra, amit a iú mond.
Az ablak felé fordult, el tő lem.
Felá lltam, é s kilé ptem a ká vé zó bó l. Ré szben azé rt, hogy nyugta
legyen, ré szben pedig azé rt, mert nem vá gytam otthoni tanú kra, ha
Shannon esetleg felbukkanna.
Ot ó rakor má r a vá ros ö sszes vendé glá tó ipari lé tesı́tmé nyé t
bejá rtam, kivé ve a Brattrein Hotel é ttermé t, mert felté teleztem, hogy
mé g mindig este hatkor nyit.

360
 Amint a kocsitó l a parkoló n á t a bejá rat felé lé pdeltem, hirtelen
ugyanazt a vá rakozá steljes izgalmat é reztem, mint amikor Unnivel
talá lkoztam itt. De gondolom, csak Pavlov kutyá ja ismert rá a
kö rnyezetre, é s kezdett nyá ladzani, mert a kö vetkező má sodpercben
az izgalom fé lelemnek adta á t a helyé t. Mi a faszt csiná lok? Inká bb
ugrottam volna vı́zbe a hı́dró l. Ha sietek, mé g naplemente elő tt
visszaé rek, é s levethetem magam a mé lybe. De nem fordultam meg. A
recepció pont ú gy né zett ki, mint amikor majdnem tı́z é vvel ezelő tt
utoljá ra itt já rtam.
Az ü res é tteremben kopogott a laptopjá n. Sö té tké k kosztü mö t é s
fehé r blú zt viselt. A rö vid, vö rö s hajá t oldalra fé sü lte, é s megtű zte egy
csattal. A harisnyá s lá bá t ö sszeszorı́totta az asztal alatt. Fekete magas
sarkú volt rajta.
– Szia, Shannon!
Felné zett, majd a meglepeté s legkisebb jele né lkü l elmosolyodott,
mintha megbeszé lt talá lkozó ra é rkeztem volna. Levette a
szemü vegé t, amit mé g sosem lá ttam rajta. A tá gra nyı́lt szemé ben a
viszontlá tá s ö rö me csillogott, ami aká r testvé riesnek is tű nhetett
volna. Oszinte ö rö m, ami mö gö tt semmi sem hú zó dik meg. De a
má sik szemé bő l má st olvastam ki. Egy olyan nő t juttatott eszembe,
aki é ppen most fordul felé m az á gyban, az ı́riszé ben má r ott
tü krö ző dik a reggeli napfé ny, de mé g nem reppent el belő le az á lom,
é s benne já tszik az elmú lt szerelmes é jszaka. Sú lyos bá nat szorı́totta
ö ssze a mellkasomat. Nyeltem egyet, é s leü ltem vele szemben.
– Itt vagy? – szó lalt meg. – Notoddenen?
Ké rdő hangsú llyal ejtette ki a szavakat. Oké , ezek szerint nem
rontunk ajtó stul a há zba.
– Notoddenben – javı́tottam ki. – Egy benzinkutat né ztem meg,
amit szeretné k megszerezni.
– Es tetszik?
– Nagyon – feleltem, é s nem vettem le ró la a szememet. – Pont ez a
baj.
– Mié rt baj?
– Mert nem eladó .

361
 – Akkor biztosan talá lsz egy má sikat.
– Nekem ez kell – rá ztam meg a fejem.
– Es hogyan akarod megszerezni?
– Bebizonyı́tom a tulajdonosnak, hogy ha a kú t hiá nyt termel,
akkor elő bb-utó bb ú gyis elveszı́ti.
– Es nem akar vá ltoztatni a mű kö dteté sen?
– Akarni akar, fű t-fá t ı́gé r, ső t, való szı́nű leg maga is elhiszi, amit
mond. De egy idő utá n minden visszaté r a ré gi keré kvá gá sba. Az
alkalmazottai faké pné l hagyjá k, a kú t cső dbe megy, ő pedig é veket
veszteget el egy remé nytelen projektre.
– Szó val azt á llı́tod, hogy ha elveszed tő le a kutat, akkor igazá bó l
szı́vessé get teszel neki?
– Mindannyiunknak szı́vessé get teszek.
Rá m né zett. Kicsit talá n habozva.
– Mikor lesz a talá lkozó d? – ké rdeztem.
– Dé lben volt – felelte. – Má r há rom elő tt vé geztü nk.
– Gyorsabban ment, mint vá rtad?
– Nem.
– Akkor mié rt foglaltá l szobá t?
Vá llat vont. Visszafojtottam a lé legzetemet, é s é reztem, hogy a vé r
a farkamba tolul.
– Etté l má r?
Megrá zta a fejé t.
– Csak egy ó ra mú lva nyitnak. Nincs kedved sé tá lni egyet?
Felemelte a fö ldrő l a magas sarkú já t.
– Akkor maradjunk itt! – dö ntö ttem.
– Tudod, kivel talá lkoztam? – ké rdezte.
– Velem.
– Dennis Quarryval. A ilmsztá rral. Akivel ö sszefutottunk a kú ton,
emlé kszel? Helyszı́nt keresett a ilmjé nek. Azt hiszem, itt lakik.
Olvastam, hogy elkezdtek forgatni.
– Szeretlek – suttogtam, de Shannon eltú lzott lendü lettel lecsapta
a laptopja fedelé t, é s ú gy tett, mintha nem hallotta volna meg.
– Mesé lj, mit csiná ltá l az utó bbi idő ben! – ké rte.

362
 – Rá d gondoltam – vá laszoltam.
– Jobb lenne, ha nem gondolná l rá m.
– Szerintem is.
Hallgattunk.
Shannon felsó hajtott.
– Azt hiszem, ez hiba volt – jelentette ki.
Volt. Mú lt idő . Ha azt mondta volna, hogy hiba, jelen idő ben, akkor
talá n mé g lett volna esé lyem, de ez azt jelentette, hogy má r meghozta
a dö nté sé t.
– Való szı́nű leg – feleltem, é s a fejemet rá ztam egy pincé r felé , akit
felismertem, é s ú gy gondoltam, fel akarja ajá nlani, hogy ö sszeü tnek
nekü nk valamit, bá r csak ké ső bb nyitnak.
Shannon alig hallható an szitkozó dott, majd a homloká ra csapott.
– Roy?
– Igen?
Athajolt az asztal felett, a inom kezé t az enyé mre tette, é s a
szemembe né zett.
– Megegyezü nk abban, hogy ez az egé sz nem tö rté nt meg?
– Termé szetesen.
– Eg veled! – mondta, é s ú gy mosolygott rá m, mintha fá jna
valamije.
Fogta a laptopjá t, felá llt, é s magamra hagyott. Lehunytam a
szemem. A cipő je kopogott a parkettá n, ami Vigdis lé pteit juttatta
eszembe. Kinyitottam a szemem. Nem mozdı́tottam a kezem. Mé g
mindig é reztem rajta az é rinté sé t. Ugy bizsergett a bő rö m, mint egy
forró zuhany utá n.
Kimentem a recepció ra, ahol a magas, vé kony, piros zakó t viselő
alkalmazott rá m mosolygott.
– Jó napot, Opgard ú r! Orü lö k, hogy megint lá tom.
– Jó napot, Ralf! – á lltam a pult elé .
– Lá ttam, amikor bejö tt, é s vettem a bá torsá got, hogy lefoglaljam
ö nnek az utolsó szabad szobá nkat – intett az elő tte lé vő szá mı́tó gé p
felé . – Mielő tt mé g lecsap rá valaki.

363
 – Kö szö nö m, de inká bb az é rdekel, melyik szobá t vette ki Shannon
Opgard. Vagy Shannon Alleyne.
– A 333-ast – felelte, ané lkü l hogy a ké pernyő re pillantott volna.
– Kö szö nö m.
Shannon má r ö sszecsomagolt, é s é ppen az á gyon fekvő tá ská ja
cipzá rjá val kü zdö tt, amikor belö ktem a szobá ja ajtajá t. Pá r szó t
sziszegett, amikrő l felté teleztem, hogy Barbadoson haszná latos
ká romkodá sok, ö sszenyomta a tá ská t, é s megint megpró bá lta
behú zni a cipzá rt. Fé lig nyitva hagytam az ajtó t, é s odalé ptem hozzá .
Megá lltam a há ta mö gö tt. Feladta, é s a tenyeré be temette az arcá t. A
vá lla rá zkó dni kezdett. Atö leltem, é s hagytam, hogy a né ma zokogá s
az ő testé bő l az enyé mbe kö ltö zzö n.
Nem mozdultunk.
Aztá n ó vatosan megfordı́tottam, ké t ujjal letö rö ltem a kö nnyeit, é s
megcsó koltam.
Visszacsó kolt, de kö zben nem hagyta abba a sı́rá st. Annyira
remegett, hogy a fogai az alsó ajkamba mé lyedtek, é s a vé rem é des,
fé mes ı́ze ö sszekeveredett a nyá lá nak meg a nyelvé nek fű szeres, erő s
zamatá val. Visszafogtam magam, felké szü ltem, hogy há tralé pjek, ha
jelé t adja, hogy meg akar á llni. De ez nem tö rté nt meg, é n pedig
lassan elengedtem azt, ami visszatartott: a jó zan eszemet. A
gondolatot, hogy mi lesz vagy mi nem lesz ké ső bb. A ké pet, amint az
emeletes á gyon fekszem alul, é s megö lelem Carlt. En vagyok az
egyetlen, aki mellette van, aki mé g nem hagyta cserben. Mindez
eltű nt, semmivé foszlott, csak Shannon keze lé tezett, amint leté pte
ró lam az inget, a kö rme, ahogy kö zelebb rá ntott magá hoz, a nyelve,
ami anakondaké nt fonó dott az enyé mre, é s a kö nnyei, amelyek
vé gigfolytak az arcomon. Mé g a magas sarkú cipő ben is olyan
alacsony volt, hogy be kellett hajlı́tanom a té rdemet, hogy fel tudjam
hú zni a szű k szoknyá já t.
– Ne! – nyö gte, é s kité pte magá t a karombó l.
Megkö nnyebbü lé s ö ntö tt el. Megmentett minket. Há tralé ptem,
bizonytalanul é s mé g mindig reszketve, é s visszatű rtem az ingemet a
nadrá gomba.

364
 Vadul kapkodtuk a levegő t, kint a folyosó n lé pé sek hangzottak fel,
valaki telefoná lt. Egyre tá volodott, mi ketten pedig egymá st
fü rké sztü k. Nem ú gy mint fé r i é s nő , hanem mint ké t bokszoló , ké t
harcra ké sz á llat. Mert a csatá nak termé szetesen mé g nem volt vé ge.
Csak most kezdő dö tt el.
– Csukd be azt a kibaszott ajtó t! – sziszegte Shannon.

365
 Negyvenö tö dik fejezet

– Pasikat ü tö k le – feleltem.

Az egyik snü sszö stasakot Shannonnak adtam, a má sikat az alsó
ajkam alá dugtam.
– Ezt csiná lod? – ké rdezte, é s felemelte a fejé t, hogy vissza tudjam
tenni a karomat a pá rná ra.
– Nem mindig, de ré gen sokat verekedtem.
– A gé njeidben lehet?
A 333-as szoba plafonjá t tanulmá nyoztam. Unnivel nem ezt a
szobá t szoktuk kivenni, de pont ugyanú gy né zett ki ez is, é s
ugyanolyan illat lengte be, ami enyhé n illatosı́tott tisztı́tó szer
lehetett.
– Apá m fő leg bokszzsá kot pü fö lt – vá laszoltam. – De igen,
gondolom, tő le ö rö kö ltem.
– Megismé teljü k az ő seink hibá it – jelentette ki Shannon.
– Es a sajá tjainkat – tettem hozzá .
Grimaszolt, kivette a snü sszö stasakot a szá já bó l, é s az
é jjeliszekré nyre tette.
– A szoká s hatalma – jegyeztem meg a dohá nyra utalva.
Hozzá m bú jt. A kicsiny teste puhá bbnak bizonyult, mint ahogy
elké pzeltem, a bő re simá bbnak. A melle hó val borı́tott tá jbó l
emelkedett ki, a mellbimbó ja lá ngoló kő halomké nt meredezett. Edes,
erő teljes fű szerillat á radt belő le, a bő ré re á rnyak vetü ltek, a
hó naljá ban é s a lá ba kö zö tt sö té tebb szı́nben já tszott. Es forró sá got
á rasztott.
– Ugy é rzed, hogy kö rben já rsz? – ké rdezte.
Bó lintottam.

366
 – Es ha az ember a sajá t lá ba nyomá ban já r, az nem annak a jele,
hogy elté vedt?
– Lehet – feleltem, de kö zben arra gondoltam, hogy nem igazá n
é rzem magam elveszettnek.
Amikor szexeltü nk, inká bb pá rosodtunk, mint szeretkeztü nk,
inká bb harcoltunk, mint gyengé den é rtü nk egymá shoz, é s az
aktusban tö bb volt a harag é s a rettegé s, mint az ö rö m é s az é lvezet.
Egyszer eltolt magá tó l, lekevert egy pofont, é s felszó lı́tott, hogy
hagyjam abba. Engedelmeskedtem, mire megint arcul ü tö tt, é s
megké rdezte, mi a faszé rt hagytam abba. Es amikor nevetni kezdtem,
a pá rná ba fú rta a fejé t, é s sı́rá sban tö rt ki, é n pedig megsimogattam a
hajá t, a há tá n futó izmokat, a dereká t, é s megcsó koltam a nyaká t.
Elapadtak a kö nnyei, egyre nehezebben lé legzett. A csı́pő jé re
csú sztattam a kezem, é s belé haraptam. Erthetetlen szavakat kiá ltott,
ellö kö tt magá tó l, hasra fekü dt, é s a magasba emelte a feneké t.
Annyira begerjedtem, hogy nem é rdekelt, hogy mikö zben mozogtam
benne, pont ú gy sikı́tozott, mint amikor Carl dugta a tanyá n. A franc
tudja, mé g az is lehet, hogy erre gondoltam, amikor elé lveztem, é s
ezé rt vettem ki kicsit ké ső n a farkamat, ami miatt csak az ondó egy
ré sze landolt a há tá n. Gyö ngysorra emlé keztetett, szü rké sfehé ren
csillogott a parkoló ban é gő lá mpa beeső fé nyé ben. Behoztam a
fü rdő bő l egy tö rö lkö ző t, é s letö rö ltem, majd ké t sö té t foltot is
megpró bá ltam eltü ntetni, de rá kellett jö nnö m, hogy azok az á rnyak a
bő ré n vannak, ezé rt hiá ba dö rgö lö m ő ket. Arra gondoltam, hogy amit
csiná ltunk, az is sö té t á rny, amitő l nem fogunk tudni megszabadulni.
Lesz mé g folytatá s. Es az má smilyen lesz, jó l tudtam. Szeretkezé s,
nem harc, nem csupá n ké t test talá lkozá sa, hanem ké t lé lek
ö sszefonó dá sa. Tudom, hogy giccsesen hangzik, de akkor is ı́gy van.
Ké t kibaszott lé lek kerü lt egymá ssal kapcsolatba, é s vé gre hazaé rtem.
Shannon a lá bnyomom, é s sikerü lt rá talá lnom. Nem akartam má st,
mint itt maradni é s kö rbe-kö rbejá rni, elté vedve, elveszve, teljesen
mindegy, csak vele lehessek.
– Meg fogjuk bá nni? – ké rdezte.

367
 – Nem tudom – feleltem, pedig tudtam, hogy é n biztosan nem
fogom. De nem akartam megijeszteni, ami tuti bekö vetkezne, ha
rá jö nne, hogy annyira szeretem, hogy semmi má s nem é rdekel.
– Csak ez az é jszaka a mié nk – suttogta.
Behú ztuk a sö té tı́tő fü ggö nyö ket, hogy meghosszabbı́tsuk é s miné l
jobban kihaszná ljuk a rendelkezé sü nkre á lló idő t.

Shannon sikolyá ra é bredtem.

– Elaludtam!
Kipattant az á gybó l, mielő tt elkaphattam volna. Es ahogy
utá nanyú ltam, levertem a telefonjá t az é jjeliszekré nyrő l. Az á gytó l
messze é rt fö ldet. Szé thú ztam a fü ggö nyö ket, hogy magamba
szı́vhassam a meztelen teste lá tvá nyá t, mert tudtam, hogy jó darabig
né lkü lö znö m kell majd. Beö mlö tt a napfé ny, é s mé g pont lá ttam egy
pillanatra a há tá t, mielő tt eltű nt volna a fü rdő szobá ban.
Az á rnyé kban landolt telefonjá ra meredtem. A ké pernyő nem
ú szta meg az esé st, ö sszetö rt. A repedé sek bö rtö nrá csai mö gü l Carl
mosolygott rá m. Nagyot nyeltem.
Eppenhogy csak megpillantottam Shannon há tá t.
De tö bb nem is kellett.
Visszafekü dtem az á gyba. Utoljá ra akkor lá ttam nő t ilyen
meztelenü l, a napfé nytő l ennyire lecsupaszı́tva, amikor Rita
Willumsen didergett elő ttem a hegyi tó ban fü rdő ruhá ban, ké kes
szı́nben já tszó bő rrel, megalá zva. Ha eddig nem is vettem é szre, most
felnyı́lt a szemem, ahogy mondani szoká s.
Megé rtettem, mire gondolt Shannon, amikor megké rdezte, hogy a
gé njeimben van-e az agresszió .

368
 Negyvenhatodik fejezet

Carl az ö csé m. Ez volt a problé ma gyö kere.

Vagy inká bb a problé má k gyö kere.
Pontosabban megfogalmazva az egyik problé ma az volt, hogy
szerettem. A má sik pedig, hogy ő is azokat a gé neket ö rö kö lte, amiket
é n. Nem tudom, mié rt voltam valamikor olyan naiv, hogy azt hittem,
apá tó l é s tő lem elté rő en Carlbó l hiá nyzik az erő szakra való hajlam.
Talá n azé rt, mert sosem ké rdő jeleztem meg, hogy Carl anyá ra
hasonlı́t. Anya é s Carl a lé gynek sem tudna á rtani. De embernek igen.
Felkeltem az á gybó l, é s az ablakhoz lé ptem. Shannon a Cadillac
felé sietett.
Nyilvá n megbá nta. Való szı́nű leg semmi dolga sincs, de amikor
felé bredt, rá jö tt, hogy hibá t kö vetett el, é s miné l gyorsabban le akart
lé pni.
Lezuhanyozott, a fü rdő ben ö ltö zö tt fel, é s sminkelte ki magá t.
Amikor kijö tt, testvé ries csó kot nyomott a homlokomra, elő adta,
hogy talá lkozó ja van Osban a hotel miatt, felkapta a tá ská já t, é s má r
ott sem volt. A Cadillac fé klá mpá ja felvillant, amikor majdnem
kihajtott egy kuká sautó elé .
A levegő ben az é jszakai szex szagá ba parfü m illata keveredett.
Kinyitottam az ablakot, amit este becsuktam, mert Shannon olyan
hangosan sikı́tozott, hogy attó l tartottam, felveri a szomszé dokat. Es
tudtam, hogy mé g nem vé geztü nk. Igazam lett. Valahá nyszor
egyikü nk felé bredt, a legá rtatlanabb é rinté s is ú j menetet vont maga
utá n. Kielé gı́thetetlen é hsé g kerı́tett minket hatalmá ba.
Amikor elhú ztam a fü ggö nyt, é szrevettem, hogy amiket addig a
bő re sö té tebb á rnyalatainak hittem, való já ban ké k foltok. Nem olyan
vö rö ses nyomok, amiket a szeretkezé s hagyott a fehé r bő ré n az

369
é jszaka sorá n, é s amik remé lhető leg egy-ké t nap alatt elmú lnak.
Erő teljes ü té sek okoztá k ő ket napokkal vagy hetekkel azelő tt. Lehet,
hogy Carl az arcá t sem kı́mé lte, de csak olyan erő vel ü tö tte meg, hogy
egy kis sminkkel el lehessen takarni.
Megü tö tte, pont ú gy, ahogy anya apá t a Grand Hotel folyosó já n. Ez
az emlé k villant á t az agyamon akkor is, amikor Carl arró l pró bá lt
meggyő zni, hogy Sigmund Olsen lezuhaná sa a Katlanba baleset volt.
Anya. Es Carl. Az ember együ tt é l valakivel, é s azt hiszi, hogy mindent
tud ró la, de igaz ez? Vajon Carl sejtette, hogy ké pes vagyok lefekü dni
a felesé gé vel a há ta mö gö tt? Aligha. Má r nagyon ré gen rá jö ttem, hogy
mindannyian idegenek vagyunk egymá s szá má ra, é s termé szetesen
nem csak Shannon ké k foltjai miatt lá ttam be hirtelen, hogy az ö csé m
erő szakos. Hogy gyilkos. Hanem a té nyek miatt. Mert a tehetetlen test
fü ggő legesen zuhan.

370
 Negyvenhetedik fejezet

A kö vetkező napokban vá rtam, hogy Shannon felhı́vjon, sms-t vagy e-
mailt kü ldjö n. Bá rmilyen jelet. Egyé rtelmű nek tű nt, hogy neki kell
kezdemé nyeznie, hiszen neki van tö bb veszı́tenivaló ja. Vagy
legalá bbis azt hittem.
De semmi sem tö rté nt.
Elszá lltak a ké tsé geim. Megbá nta. Termé szetesen megbá nta. Neki
az egé sz csak egy kaland volt, fantá zia, aminek a magvait akkor
ü ltettem el a fejé ben, amikor szerelmet vallottam neki, é s aztá n
elkö ltö ztem. O pedig a nagy nyugalomban, az ingerszegé ny falusi
kö rnyezet unalmá ban dajká lta é s nagyra nö vesztette magá ban. Olyan
csodá t nevelt belő le, amihez a való di é nem termé szetesen nem é rt
fel. Most viszont sikerü lt kivetnie magá bó l, é s visszaté rhetett a
szoká sos é leté hez.
Má r csak azt szerettem volna tudni, hogy é n mikor leszek ké pes
kivetni magambó l. Azt hajtogattam gondolatban, hogy elé rtem a
cé lomat, együ tt tö ltö ttem vele egy é jszaká t, kipipá ltam ezt a pontot is
a teendő im listá já n, é s ideje tová bblé pnem. Mé gis minden napot
azzal kezdtem, hogy lecsekkoltam a telefonomon, jö tt-e tő le ü zenet.
Semmi.
Igy aztá n elkezdtem má s nő ket á gyba vinni.
Nem tudom, mié rt, de hirtelen tapadtak rá m, mintha lé tezne egy
titkos nő i szö vetsé g, ahol elterjedt a hı́r, hogy lefektettem az ö csé m
felesé gé t, ami csak azt jelentheti, hogy tudok valamit. A rossz iú kra
mindig buknak a nő k, ahogy mondani szoká s. Vagy csak kiolvastá k a
szemembő l, hogy mindent leszarok. Lehet. Talá n é n lettem a né ma,
szomorú szemű pasi, aki a bá rpultot tá masztja, akirő l azt suttogjá k,
hogy mindenkit megkaphat, csak azt nem, akit akar, é s ezé rt semmi

371
sem é rdekli. A pasi, akinek mindannyian be akarjá k bizonyı́tani, hogy
té ved, van mé g remé ny a szabadulá sra, mert van má s nő is a vilá gon,
ott vannak pé ldá ul ő k.
Es igen, kihaszná ltam a lehető sé get. Eljá tszottam a nekem szá nt
szerepet, elmesé ltem nekik a sztorit, nevek né lkü l. Es arró l sem
szá moltam be, hogy az ö csé m felesé gé rő l van szó . Ha egyedü l laktak,
hozzá juk mentü nk, ha nem, akkor jobb hı́já n hazavittem ő ket
magamhoz. Ebredé skor mindig azonnal a telefonomra pillantottam.
De a helyzet javult. Té nyleg. Bizonyos napokon ké pes voltam
ó rá kig nem gondolni rá . Tudom, hogy a malá riavı́rustó l sosem lehet
teljesen megszabadulni, de semlegesı́teni lehet. Ha tá vol maradok
tő le, ha nem talá lkozom vele, az é rzé seim legnagyobb ré szé t ké t,
legfeljebb há rom é v alatt ki tudom irtani.

Decemberben felhı́vott Pia Syse, hogy kö zö lje, a kú t a hatodik helyre
kerü lt. Termé szetesen tudtam, hogy ez nem a HR-menedzser, hanem
Gus Myre, az é rté kesı́té si vezető asztala, szó val való szı́nű leg valami
má st akar.
– Azt szeretné nk, ha maradná l azutá n is, hogy a szerző dé sed
jö vő re lejá r – á llt elő a farbá val. – Az ú j felté telek termé szetesen
tü krö zni fogjá k, hogy nagyon meg vagyunk elé gedve veled. Biztosak
vagyunk benne, hogy a mostaniná l jobb helyezé st is el tudsz é rni.
Ez illett a terveimbe. Kiné ztem az irodá m ablaká n. Lapos tá j,
kö zé pü letek. Az autó pá lya ı́ves fel- é s lehajtó i a Willumsen
Haszná ltautó -kereskedé s é s Bontó há tsó helyisé gé ben felá llı́tott
autó verseny-pá lyá ra emlé keztettek, amivel a gyerekek já tszhattak,
amı́g a szü leik kocsikró l tá rgyaltak. Azt hiszem, Willumsen sok
eladá sá t kö szö nhette olyan kö lykö knek, akik azé rt nyavalyogtak,
hogy vigyé k ő ket oda já tszani.
– Meg kell gondolnom – feleltem, é s elkö szö ntem Piá tó l.
Az á llatkert melletti erdő felett gomolygó kö dre szegeztem a
pillantá somat. Hihetetlen, de a fá k mé g mindig zö ldelltek. Azó ta nem
hullott hó , hogy tizenné gy hó nappal azelő tt idekö ltö ztem.
Sørlandetben á llı́tó lag sosincs igazi té l, legfeljebb csak mé g jobban

372
rá kezd az eső , ami való já ban nem is eső , hanem a levegő ben lebegő
pá ra, ami ké ptelen eldö nteni, milyen irá nyba induljon, ezé rt inká bb
meg sem mozdul. Pont, mint a hő mé rő higanyszá la, ami mindig hat
fokot mutat. Nem bı́rtam elszakadni a kö dtő l, ahogy sú lyos
dunyhaké nt nehezedett a tá jra, mé g jobban kilapı́totta, é s elmosta a
kö rvonalait. Sørlandet té len olyannak tű nt, mintha belefagyott volna
az idő be, é s csak ú gy lenne. Igy aztá n amikor megcsö rrent a telefon,
é s meghallottam Carl hangjá t, ké t má sodpercig vá gyó dtam – igenis
vá gyó dtam – a jé ghideg, bé nı́tó szé llö ké sek é s a hó utá n, ami ú gy
vá gó dik az ember arcá ba, mint sok-sok metsző homokszemcse.
– Hogy vagy? – ké rdezte.
– Oké san – feleltem.
Né ha té nyleg azé rt hı́vott, mert tudni akarta, hogy vagyok, de most
hallatszott a hangjá n, hogy nem errő l van szó .
– Csak oké san?
– Bocs, de itt dé len mindig ezt toljá k. – Gyű lö ltem ezt az „oké san”-t.
Pont olyan volt, mint a té li idő já rá suk. Se hú s, se hal. Amikor
ismerő sö kkel futottak ö ssze az utcá n, mindig furcsá n ü dvö zö lté k
egymá st, mintha kö szö né s helyett ké rdé st tettek volna fel, de kicsit
szá monké rő en. – Es te?
– Jó l – vá laszolta, de hallottam, hogy nincs jó l. Vá rtam a folytatá st.
– Eltekintve egy apró repedé stő l, ami a hotel kö ltsé gveté sé ben
keletkezett.
– Mennyire apró ?
– Teljesen jelenté ktelen. Igazá bó l csak egy kis zavar a
pé nzá ramlá sban. Né há ny szá mla korá bban esedé kes, mint amire
szá mı́tottunk. Nem tö bb ló vé ra van szü ksé gü nk, hanem kicsit
hamarabb van szü ksé gü nk a ló vé ra. Szó ltam a banknak, hogy
gyorsabban haladunk, mint az ü temterv szerint kellene.
– Es té nyleg gyorsabban haladtok?
– Nem haladtok, hanem haladunk, Roy. Mi. Te is tulajdonos vagy,
ugye nem felejtetted el? Amú gy nem, nem haladunk gyorsabban.
Kibaszott nehé z dolgunk van, amikor ennyi hü lyé t kell munká ra
fognunk. Az é pı́tő ipar hemzseg az olyan barmoktó l, akik

373
bukdá csoltak az iskolá ban, é s csak olyan munká kat tudnak
megcsı́pni, amik senkinek sem kellenek. De mivel kevesen vannak, é s
nagy rá juk a kereslet, egy csomó mindent megengedhetnek
maguknak.
– Az utolsó kbó l lesznek az első k.
– Ezt is ott dé len szedted fel?
– Igen. Imá dnak mindent, ami lassú . Os hozzá juk ké pest olyan,
mint a villá m.
Carl szoká s szerint melegen felnevetett, é s é reztem, hogy engem is
eltö lt az ö rö m. A gyilkos kacaja megmelengette a szı́vemet.
– A bankigazgató felhı́vta a igyelmemet, hogy a kö lcsö nszerző dé s
felté telei szerint el kell é rnü nk bizonyos mé rfö ldkö veket ahhoz, hogy
tová bbi hiteleket folyó sı́tsanak, é s kö zö lte, hogy lá ttá k a telket, é s ú gy
vé lik, hogy a munká latokró l adott beszá moló m nem felel meg az
igazsá gnak. Szó val kisebb bizalmi vá lsá g alakult ki, amit sikerü lt
megoldanom, de most a bank azt kö veteli, hogy tá jé koztassam a
ré sztvevő ket a kö ltsé gveté si keret tú llé pé sé rő l, é s majd csak utá na
kapunk zsé t. A ré szvé teli megá llapodá s kimondja, hogy a
vezető sé gnek kell dö nté st hoznia, ha a projektnek tö bb tő ké re van
szü ksé ge.
– Akkor muszá j lesz beszé lned velü k.
– Ja, igen. Csak az a gubanc, hogy nem biztos, hogy jó l fog elsü lni,
é s a vezető sé g elvileg vá llalati é rtekezletet hı́vhat ö ssze, é s
leá llı́thatja az egé szet. Fő leg most, hogy Krane szimatolni kezdett.
– Dan Krane?
– Egy ideje má r ki akar csiná lni. Felhı́vta a kivitelező ket, é s a
kö ltsé gveté srő l meg az ü temtervrő l ké rdezgette ő ket. Talá lni akar
valamit, hogy rossz szı́nben tü ntethessen fel, de addig nem hozhat le
semmit, amı́g nincsenek konkré tumok a kezé ben.
– Es azt sem lehet igyelmen kı́vü l hagyni, hogy az elő izető i nagy
ré sze é s az apó sa is ré szt vesz a projektben.
– Bizony. Az ember nem piszkı́t a sajá t fé szké be.
– Az ember nem, de a szamá rpingvin igen – feleltem. – Azé rt
csiná lja, hogy egyá ltalá n fé szek legyen belő le.

374
 – Aha…
– A szar magá ba szı́vja a napfé nyt, é s megolvasztja a jeget, amiben
ı́gy mé lyedé s alakul ki, é s hipp-hopp megvan a fé szek. Az ú jsá gı́ró k
ugyanı́gy szereznek maguknak olvasó kat. A mé dia is a szarbó l é l.
– Há t ez é rdekes hasonlat – jegyezte meg Carl.
– Ja – é rtettem vele egyet.
– De Krané ná l ez szemé lyes, ezt ugye vá god?
– Es hogyan akarod megá llı́tani?
– Beszé ltem a kivitelező kkel, é s megı́gé rtettem velü k, hogy tartjá k
a szá jukat. Szerencsé re felfogtá k, hogy ez az ő é rdekü k is. De tegnap
hallottam egy kanadai spanomtó l, hogy Krane megbolygatta a
Torontó ban tö rté nteket.
– Es mit fog talá lni?
– Nem sok mindent. Az é n szavam á ll má soké val szemben, é s az
egé sz tú l bonyolult ahhoz, hogy egy ilyen Krané hoz hasonló kispá lyá s
á tlá ssa.
– Hacsak nincs meg hozzá a motivá ció ja – vetettem ellen.
– A picsá ba, Roy, azé rt hı́vtalak, hogy lelket ö nts belé m!
– Minden rendben lesz. Vé gső esetben beveted Willumsen egyik
verő legé nyé t.
Felnevettü nk. Ugy tű nt, Carl má r kevé sbé feszü lt, mint a
beszé lgeté s kezdeté n.
– Mi a helyzet otthon? – Remé ltem, hogy a ké rdé s elé g á ltalá nos
ahhoz, hogy a hangom ne csengjen hamisan.
– A há z mé g á ll. Es Shannon is lehiggadt kicsit. A hotellel
kapcsolatban tová bbra is pará zik, de má r legalá bb nem baszogat a
gyerekké rdé ssel. Azt hiszem, rá jö tt, hogy nem a legjobb az idő zı́té s.
Pró bá ltam hü mmö gni, hogy jelezzem, é rdekel, amit mond, de
ennyi, é s nem tö bb.
– Igazá bó l azé rt hı́vtalak, mert rá kellene né zni a Cadillacre.
– Mié rt? Mi van?
– Ez a te szakmá d, é n nem é rtek hozzá . Shannon szó lt, hogy furcsa
hangokat ad ki. Mivel gyakorlatilag egy kubai Buickban nő tt fel, van

375
fü le az amcsi veterá n autó khoz. Orü lne, ha meg tudná d né zni, amikor
hazajö ssz kará csonyra.
Nem vá laszoltam.
– Mert hazajö ssz kará csonyra, igaz?
– A kú ton sokan szeretné nek szabadsá got…
– A frá szt! – vá gott kö zbe Carl. – Tú ló rapé nzt is sokan szeretné nek.
Es ő k ott laknak, neked pedig haza kell jö nnö d. Megı́gé rted,
emlé kszel? Itt a csalá dod. Nem nagy, de má r alig vá rja, hogy lá sson.
– Carl…
– Birkaborda lesz – szakı́tott megint fé lbe. – Megtanult
birkabordá t csiná lni. Es karalá bé pü ré t. Nem viccelek. Imá dja a
norvé g kará csonyi kajá kat.
Lehunytam a szemem, de Shannont lá ttam magam elő tt, ezé rt
inká bb kinyitottam. A picsá ba! Dehogy megyek haza! Mé g csak az
kellene. Mié rt nem talá ltam ki valami jó kifogá st, hiszen tudtam, hogy
Carl fel fogja hozni a kará csonyt?!
– Meglá tom, mit tehetek.
Igy ni. Most nyertem egy kis idő t, é s majd kitalá lok valamit, amit
Carl is elfogad. Remé lhető leg.
– Nagyon is sok mindent tehetsz – hadarta. – Igazi csalá di
kará csonyt fogunk csapni. Neked az é gvilá gon semmi dolgod nem
lesz vele. Szé pen begurulsz a há z elé , ahol má r rotyog az ü nnepi é tel,
é s az ajtó ban iszol egyet az ö csé ddel. Né lkü led nem lenne ugyanaz,
szó val muszá j lesz hazajö nnö d. Hallod? Muszá j.

376
 Negyvennyolcadik fejezet

December huszonharmadiká n a Volvo elé gedetten dorombolt, az

ú tró l letakarı́tott hó pedig vaskos kokaincsı́kokra emlé keztetett. A
rá dió ban a Driving Home for Christmas szó lt, ami illett a helyzethez,
de inká bb betettem J. J. Cale-tő l a Cocaine-t.
Nem lé ptem á t a sebessé ghatá rt. A szı́vem is nyugodtan vert.
Együ tt é nekeltem a CD-vel. Nem mintha kokó zné k. Csak egyszer
pró bá ltam, amikor Carl kü ldö tt egy adagot Kanadá bó l a ritka levelei
egyiké ben. Má r azelő tt felpö rö gtem, hogy felszı́vtam volna az
orromba, talá n ezé rt nem é reztem igazá n nagy kü lö nbsé get. Vagy
talá n mert egyedü l voltam. Felpö rö gve é s egyedü l, mint most.
Elhaladtam az Os tá bla mellett. Felpö rö gve é s normá lis pulzussal.
Gondolom, ezt szoktá k boldogsá gnak nevezni.
Nem talá ltam megfelelő kifogá st, mié rt nem tudok hazamenni
kará csonyra. Es az nem lehet, hogy soha tö bbé nem talá lkozom a
csalá dommal, igaz? Há rom nap kará csonyozá st csak kibı́rok. Há rom
napot Shannonnal egy há zban. Utá na visszaté rek az ö nké nt vá llalt
magá nyomba.

Egy barna Subaru Outback mellett parkoltam le a há z elő tt. Biztosan
van szó a barnasá gnak erre az á rnyalatá ra, de sosem é rtettem igazá n
a szı́nekhez. A hó mé ter magasan á llt, a nap é ppen lenyugodni
ké szü lt, é s nyugaton az egyik domb mö gö tt egy daru sziluettje
rajzoló dott ki.
Mire megkerü ltem a há zat, Carl má r az ajtó ban vá rt. Az arca
duzzadtnak tű nt, mint amikor mumpszos volt.
– Uj kocsi? – kiá ltottam felé .

377
 – Ré gi – felelte. – Kellett té lre egy né gykeré k-meghajtá sú já rgá ny,
é s Shannon nem akart sokat kö lteni rá . 2007-es, ö tven rugó é rt vette
Willumsentő l. Az egyik asztalosunknak ugyanilyen autó ja van, é s
szerinte ennyié rt mé g a hü lyé nek is megé ri.
– Csak nem alkudtá l?
– Mi, Opgardok nem alkudozunk – mosolygott. – De a barbadosi
asszonyszemé lyek igen.
Az ajtó ban hosszan é s melegen á tö lelt. Ugy tű nt, felszedett
valamicské t azó ta, hogy utoljá ra lá ttam. Es piaszag á radt belő le. Azt
mondta, má r elkezdett ü nnepelni. Nehé z hé t á ll mö gö tte, é s lazı́tani
akar. Jó lesz pá r napig má sra koncentrá lni. Az „ü lepek” alatt, ahogyan
kiskorá ban az ü nnepeket nevezte.
A konyha felé menet be nem á llt a szá ja. Az é pı́tkezé s vé gre
beindult. A kivitelező k ö sszekaptá k magukat, é s felhú ztá k a falakat,
meg felraktá k a tető t, hogy neki tudjanak á llni a benti
munká latoknak, é s ne kelljen tavaszig vá rniuk.
Csak ketten voltunk a konyhá ban.
– A té li hó napokban olcsó bb a munkaerő , ha fedett helyen
dolgozhatnak – fecsegett tová bb.
Vagy legalá bbis azt hiszem, hogy valami ilyesmit mondott. Má s
zajok utá n fü leltem. De csak Carl hangjá t é s a sajá t szı́vveré semet
hallottam. A pulzusom emelkedni kezdett.
– Shannon kint van az é pı́tkezé sen – magyará zta, é s most má r rá
igyeltem. – Nagyon szeretné , hogy minden olyan legyen, mint a
terveken.
– Az jó .
– Igen is, meg nem is. Az é pı́té szek sosem gondolnak a kö ltsé gekre,
csak dicső sé gre vá gynak. – Jó indulatú kacajt hallatott, de a felszı́n
alatt dü h forrt. – Ehes vagy? – vá ltott té má t.
Megrá ztam a fejem.
– Leviszem a Cadillacet a mű helybe, hogy legalá bb azzal
meglegyü nk.
– Shannon azzal ment.
– Az é pı́tkezé sre?

378
 – Ja. Az ú t mé g nincs teljesen ké sz, de má r egé szen fel lehet menni.
– Carl hangjá ban bü szkesé g é s fá jdalom keveredett, mintha sokba
kerü lt volna kié pı́teni azt az utat. Ezt mondjuk nem csodá ltam, az
emelkedő meredeken vezetett felfelé , é s biztosan sokat kellett
robbantani.
– Ilyen idő ben mié rt nem a Subaruval ment?
Carl vá llat vont.
– Nem szereti a ké zi vá ltó t. A nagy amcsi dö gö k jö nnek be neki,
amik gyerekkorá ban vetté k kö rü l.
Felvittem a tá ská mat a szobá mba, é s visszamentem a fö ldszintre.
– Ké rsz egy sö rt? – emelte felé m Carl az ü vegé t.
Megrá ztam a fejem.
– Bekö szö nö k a kú tra, é s elhozok egy inget a mű helybő l.
– Akkor felhı́vom Shannont, hogy vigye le a Cadillacet, é s jö jjö n
haza veled. Oké ?
– Ja, persze – feleltem.
Rá m né zett. Vagyis csak azt hiszem, hogy rá m né zett, mert a
kesztyű m felfeslett varrá sá t tanulmá nyoztam.

A kú ton Julié t é s Egilt talá ltam. Julie apró sikkantá st hallatott, é s
felragyogott az arca, amikor meglá tott. A pult elő tt sor á llt, ő mé gis
kiszaladt hozzá m, é s a nyakamba ugrott, mintha ré gen lá tott
csalá dtagja lenné k. Es az is voltam. Amit korá bban irá ntam é rzett, a
vá gyakozá s é s a vonzalom elenyé szett. Egy pillanatra csaló dottsá g
kerı́tett hatalmá ba, amikor rá jö ttem, hogy elveszı́tettem a kamaszos
rajongá sá t. Es bá r sosem tartottam rá igé nyt, é s ké ptelen lettem
volna viszonozni az é rzelmeit, tudtam, hogy magá nyos ó rá imban
eszembe fog jutni, mi lehetett volna, é s mire mondtam nemet.
– Lá tom, sokan vannak – né ztem kö rbe, amikor vé gre elengedett.
Ugy tű nt, Markus megtartotta a ké t é vvel ezelő tti kará csonyi
dı́szı́té st é s á rukı́ná latot, amivel akkora sikert arattunk. Okos iú .
– Igen – felelte Julie, majd lelkesen hozzá tette: – Alex é s é n
eljegyeztü k egymá st.
Az orrom alá dugta a kezé t, é s té nyleg gyű rű csillogott az ujjá n.

379
 – Má zlista a srá c – mosolyogtam. A pult mö gé lé ptem, é s
megfordı́tottam egy burgert, ami majdnem megé gett. – Es te hogy
vagy, Egil?
– Jó l – felelte, mikö zben beü tö tt egy kará csonyi, gabonaké vé s
madá retető t é s egy borotvá t a kasszá ba. – Boldog kará csonyt, Roy!
– Neked is – mondtam, é s pá r má sodpercig a ré gi helyemrő l
szemlé ltem a vilá got. A kutat, ami az enyé m kellett volna hogy legyen.
Aztá n kimentem a té li hidegbe é s sö té tbe, é s ü dvö zö ltem a
szembejö vő ket, akiknek a szá ja elő tt szü rke felhő kavargott. Az egyik
kú toszlopná l egy vé kony ö ltö nyt viselő ickó dohá nyzott. Odalé ptem
hozzá .
– Itt nem szabad dohá nyozni – igyelmeztettem.
– Nekem szabad – felelte halk, reszelő s hangon, amibő l arra
kö vetkeztettem, hogy valamikor megsé rü lhettek a hangszalagjai. A
ké t rö vid szó nem adott elé g tá mpontot ahhoz, hogy belő jem a
dialektusá t, de dé linek tű nt.
– Nem – vá laszoltam.
Talá n elmosolyodott, a szeme mindenesetre ré snyire szű kü lt a
ragyá s arcá ban.
– Csak igyelj!
Pontosan ezt tettem. Figyeltem. Nem volt magas, ná lam
alacsonyabb, ú gy ö tven kö rü l já rhatott, az arcá t mé gis pö rsené sek
csú fı́tottá k el. Szinte felpü ffedt tő lü k. Az elegá ns ö ltö nyé ben tá volró l
kicsit dagadtnak tű nt, de most má r lá ttam, hogy nem a há j miatt
feszü l rajta a zakó . Hanem a vá lla, a mellkasa, a há ta é s a bicepsze
miatt. Olyan izmokat pakolt rá juk, amilyeneket az ő korá ban biztosan
csak ú gy sikerü lhetett, ha cuccolt hozzá . A szá já hoz emelte a
cigarettá t, é s mé lyen beleszı́vott. Felpará zslott a vé ge. Hirtelen
bizsergé s tá madt a kö zé pső ujjamban.
– Ez egy benzinkú t – kö zö ltem vele, é s a Dohányozni tilos! feliratra
mutattam.
Nem lá ttam, hogy megmozdult volna, de egyszer csak kö zvetlenü l
elő ttem termett, annyira kö zel, hogy ha meg akartam volna ü tni, nem
tudtam volna elé g lendü letet venni.

380
 – Es mé gis mit akarsz csiná lni? – ké rdezte mé g halkabban.
Nem dé lnorvé g dialektus. Dá n. A gyorsasá ga jobban aggasztott,
mint az izmai. A fü rgesé ge é s az agresszivitá sa. Sü tö tt az ö sszehú zott
szemé bő l a szá ndé k, nem, a vá gy, hogy bá ntson valakit. Mintha egy
pitbull meredt volna rá m. A kokainozá shoz hasonló an ezt is csak
egyszer tapasztaltam meg, é s ezt sem ó hajtottam megismé telni.
Fé ltem. Igen. Es rá jö ttem, hogy ugyanezt é rezhetté k az ellenfeleim az
Artunben, mielő tt padló ra kü ldtem ő ket. Tudtá k – ahogy most é n is
tudtam –, hogy az elő ttem á lló fé r i erő sebb é s gyorsabb ná lam, é s á t
meri lé pni a brutalitá s azon hatá rait, amiket é n nem. Az arcá ba
meredtem, amirő l hatá rtalan ő rü let sugá rzott, é s há tralé ptem.
– Semmit sem akarok csiná lni – feleltem ugyanolyan halkan, mint
ő . – Kellemes kará csonyt!
Elmosolyodott, é s ő is há tralé pett. Nem vette le ró lam a szemé t.
Való szı́nű leg lá tott bennem valamit abbó l, amit é n lá ttam benne, é s
megadta azt a tiszteletet, hogy csak akkor fordı́tott há tat, amikor
muszá j volt, hogy be tudjon ü lni az alacsony, fehé r, torpedó szerű
sportkocsijá ba. Egy Jaguar E-Type-ba. A hetvenes é vek vé gé rő l. Dá n
rendszá m. Szé les nyá ri gumik.
– Roy! – szó lalt meg valaki a há tam mö gö tt. – Roy!
Megfordultam. Stanley kiabá lt. Eppen kifelé jö tt egy csomó
szatyrot cipelve. Az egyikbő l kará csonyi csomagoló papı́r á llt ki.
Odacsalinká zott hozzá m.
– Jó lá tni té ged!
Mivel a keze foglalt volt, futó lag megö leltem.
– Fé r iak, akik benzinkú ton szerzik be a kará csonyi ajá ndé kokat
december huszonharmadiká n – jegyeztem meg.
– Tipikus, nem? – nevetett fel. – Azé rt jö ttem ide, mert mindenhol
má shol rengetegen vannak. Dan Krane azt ı́rta, hogy Os rekordot
dö ntö tt. Mé g sosem kö ltö ttü nk ennyit kará csonyi ajá ndé kokra. –
Osszerá ncolta a homloká t. – Sá padtnak tű nsz. Ugye nincs baj?
– Nincs – feleltem. A Jaguar felbrummogott, majd halk morgá ssal
az ú t felé indult. – Lá ttad má r ezt az autó t?

381
 – Igen, amikor ma Dan irodá já ban já rtam. Stı́lusos já rgá ny. Amú gy
sokan ú jı́tottak be menő kocsikat az utó bbi idő ben. De te nem. Es Dan
sem. Jut eszembe, ő is sá padt volt. Remé lem, nem in luenza terjed a
faluban, mert nyugis kará csonyt akarok. Hallod?
A fehé r nagymacska eltű nt a decemberi sö té tben. Dé l felé tartott.
Haza az Amazonas-medencé be.
– Hogy van az ujjad?
Feltartottam a merev kö zé pső ujjamat.
– Amire kell, arra jó .
Stanley jó indulatú an nevetett az ostoba viccen.
– Orü lö k. Carl hogy van?
– Minden rendben, azt hiszem. Ma jö ttem haza.
Olyan arcot vá gott, mint aki mondani akar mé g valamit, de
meggondolta magá t.
– Majd ké ső bb beszé lü nk, Roy. Amú gy idé n is tartok bulit
huszonhatodiká n. Nincs kedved eljö nni?
– Kö szö nö m, de aznap korá n megyek vissza. Vá r a meló .
– Akkor szilveszterkor? Nagy tá rsasá got vá rok. Szinte mindenki
egyedü lá lló , é s ismered ő ket.
– Magá nyos szı́vek klubja? – ké rdeztem mosolyogva.
– Olyasmi – mosolygott vissza. – Szó val?
Megrá ztam a fejem.
– Kivettem a kará csonyt, cseré be viszont szilveszterkor dolgozom.
De kö szö nö m.
Bú csú zó ul kellemes ü nnepeket kı́vá ntunk egymá snak. A
mű helyhez mentem, é s kinyitottam az ajtó t. Ismerő s szagok csaptá k
meg az orrom. Motorolaj, autó sampon, hegeszté s é s mindenfé le
rongy szaga. Mé g a leg inomabb é tel, egy fatü zelé sű ká lyha vagy egy
fenyő á g sem olyan illatos, mint ez a kokté l. Felkapcsoltam a lá mpá t.
Minden ú gy né zett ki, ahogyan itt hagytam.
Az alvó sarkomban kivettem a szekré nybő l egy inget. Bementem az
irodá ba, a legkisebb é s ezé rt legkö nnyebben befű thető helyisé gbe, é s
teljesen feltekertem a hő sugá rzó t. Az ó rá mra pillantottam. Shannon
bá rmelyik percben megé rkezhet. Má r nem az ö regedő , pö rsené ses

382
arcú pasas miatt vert vadul a szı́vem. De egyre ő rü ltebb tá ncot já rt.
Megszemlé ltem a tü kö rké pemet az ablak ü vegé ben, é s
megigazı́tottam a hajamat. Kiszá radt a szá m. Mint amikor
szakvizsgá ztam. Megigazı́tottam a Basutofö ldrő l szá rmazó
rendszá mtá blá t. Fé lre szokott csú szni a szö gö n, amikor a falak té len
ö sszemennek a hidegtő l. Meg nyá ron is, csak a má sik irá nyba.
Amikor vá ratlanul kopogtak az ablakon, ú gy ö sszerezzentem, hogy
megnyikordult alattam a szé k.
Kiné ztem a sö té tbe. Elő szö r a sajá t tü kö rké pemet lá ttam, é s csak
utá na vettem é szre az arcá t. Beleolvadt az enyé mbe, mintha egy é s
ugyanaz a szemé ly lenné nk.
Felá lltam, é s az ajtó hoz lé ptem.
– Brrr! – bú jt be. – Jó hideg van. Most kapó ra jö n, hogy kezdek
megkemé nyedni a té li fü rdő zé stő l.
– Té li fü rdő zé s? – ismé teltem meg, é s alig ismertem rá a
hangomra. Olyan volt, mintha valami rá rakó dott volna a
hangszalagjaimra. A kezemet eltartottam a testemtő l, nagyjá bó l
annyira termé szetesen, mint egy madá rijesztő .
– Igen, ké pzeld! Rita Willumsen má r ré gó ta já r, é s rá beszé lt engem
meg pá r bará tnő jé t, hogy tartsunk vele. Heti há romszor megyü nk,
reggel, de má r csak Rita é s é n maradtunk. Lyukat vá g a jé gen, é s
hopp, má r benn is vagyunk a vı́zben. – Gyorsan, kifulladva beszé lt, é n
pedig ö rü ltem, hogy nem csak engem kavart fel a viszontlá tá s.
Elhallgatott, é s felné zett rá m. Az egyszerű , elegá ns kabá tjá t fekete
tollkabá tra cseré lte, a szinté n fekete sapká já t mé lyen a fejé be hú zta.
De attó l mé g ő volt. Shannon. Bá r má r voltunk együ tt, konkré t, izikai
é rtelemben, mé gis ú gy é reztem, mintha itt é s most egy á lombó l
lé pett volna elő . Egy olyan á lombó l, ami szeptember harmadika ó ta
folyamatosan ismé tlő dik. Itt á llt elő ttem boldogsá gtó l csillogó
szemmel é s nevető szá jjal, amit az ó ta a nap ó ta gondolatban minden
egyes este jó é jszaká t-csó kokkal halmoztam el.
– Nem hallottam a kocsit. Es nagyon ö rü lö k, hogy lá tlak.
Há travetett fejjel kacagott. A neveté se hallatá n megmozdult
bennem valami. Mintha nehé z hó bucka lettem volna, ami

383
feltartó ztathatatlanul zú dul a mé lybe, ha csak kicsit is megolvad.
– A kú t elő tt á lltam meg, a lá mpá k alatt.
– En pedig mé g mindig szeretlek – feleltem.
Kinyitotta a szá já t, hogy mondjon valamit, de aztá n becsukta.
Nyelt egyet, a szeme csillogni kezdett, é s egé szen addig nem tudtam,
hogy kö nnyek gyű lnek benne, amı́g ki nem gö rdü lt egy, é s vé gig nem
folyt az arcá n.
A kö vetkező pillanatban szorosan á tö leltü k egymá st.

Amikor ké t ó rá val ké ső bb visszaé rtü nk a tanyá ra, Carl apa fotelé ben
horkolt.
Odasú gtam Shannonnak, hogy lefekszem, é s a lé pcső rő l hallottam,
hogy felkelti Carlt.
Aznap é jjel tö bb mint egy é ve elő szö r nem Shannonró l á lmodtam.
Hanem arró l, hogy zuhanok.

384
 Negyvenkilencedik fejezet

A kará csony esté t há rmasban tö ltö ttü k.

Dé lig aludtam. Az elmú lt hetekben rengeteget dolgoztam, é s be
kellett pó tolnom az elmaradt pihené st. Lementem, boldog kará csonyt
kı́vá ntam, ká vé t fő ztem, egy ré gi kará csonyi ké pregé nyt lapozgattam,
furcsa kará csonyi hagyomá nyokró l mesé ltem Shannonnak, é s
segı́tettem Carlnak zö ldsé get passzı́rozni. Alig szó ltak egymá shoz.
Kimentem havat lapá tolni, bá r az elmú lt napokban nem esett, é s
magot tettem ki a madaraknak. Fő ztem ká sá t, ré gi szoká s szerint
kivittem a pajtá ba a manó knak, é s megragadtam az alkalmat egy kis
bokszolá sra. A kertben felvettem a sı́lé cemet, é s nekiindultam. Az
első mé tereket egy szokatlanul szé les nyomban tettem meg, lá ttam,
hogy nyá ri gumi hagyta. Kihú zó dtam az ú t szé lé re há nyt hó ba, é s ott
haladtam tová bb a hotel felé .
Az é pı́tkezé s lá tvá nya valami miatt a holdra szá llá st juttatta
eszembe. Mindenü tt ü ressé g é s né masá g. Az emberi ké z munká ja
nagyon nem illett a tá jba. A nagy, elő regyá rtott faelemeket, amikrő l
Carl beszé lt, ideiglenesen acé lhuzallal rö gzı́tetté k az alapokhoz, a
mé rnö kö k szerint ı́gy aká r egy orká nt is kibı́rtak volna. Az
é pı́tő munká sok barakkjaibó l nem szű rő dö tt ki fé ny. Hazamentek
kará csonyozni. Kezdett besö té tedni.
Hazafelé ismerő s hang ü tö tte meg a fü lemet. Hosszan, szomorú an
szó lt, de egyetlen madarat sem lá ttam.

Fogalmam sincs, mennyi idő t tö lthettü nk az asztalná l, egy ó rá ná l
biztosan nem tö bbet, de sokkal hosszabbnak tű nt. A birkaborda tuti
remekü l sikerü lt, Carl legalá bbis ezt á llı́totta, Shannon pedig
udvariasan mosolyogva bá mult le a tá nyé rjá ra, é s igazat adott neki.

385
Carl a keze ü gyé ben tartotta a tö mé nyet, é s az é n poharamat is
folyamatosan ú jratö ltö tte, szó val nyilvá n é n sem fogtam vissza
magam a piá lá sban. Carl a nagyszabá sú torontó i Mikulá s Pará dé ró l
fecsegett, ahol megismerkedtek Shannonnal. Egy szá nban ü ltek, amit
a kö zö s bará taik sajá t kezű leg dı́szı́tettek fel. A mı́nusz huszonö t
fokban felajá nlotta neki, hogy a birkabő rö k alatt megmelengeti a
kezé t.
– Ugy remegett, mint a nyá rfalevé l, de nemet mondott – nevetett
Carl.
– Nem ismertelek – felelte Shannon. – Es maszk volt rajtad.
– Té lapó maszk – magyará zta Carl. – Há t kiben bı́zzon az ember, ha
má r a té lapó ban sem lehet?
– Semmi gond, má r levetted a maszkodat.
Vacsora utá n Shannonnal leszedtü k az asztalt. O forró vı́zzel
elö blı́tette a tá nyé rokat a konyhá ban, é n pedig megsimogattam a
há tá t.
– Ne! – tiltakozott halkan.
– Shannon…
– Ne! – fordult felé m.
A szemé ben kö nnyek csillogtak.
– Nem tehetü nk ú gy, mintha mi sem tö rté nt volna.
– Muszá j lesz.
– Mié rt?
– Ne ké rdezz, csak hidd el, hogy muszá j! Fogadj szó t!
– Fogadjak szó t?
– Ugy kell tenned, mintha mi sem tö rté nt volna. Es való já ban
semmi sem tö rté nt. Csak… Csak…
– Nem igaz – rá ztam meg a fejem. – Rengeteg minden tö rté nt. Es
ezt mindketten tudjuk.
– Roy, ké rlek! Kö nyö rgö k.
– Jó l van – feleltem. – De mitő l fé lsz? Hogy megint megver? Mert ha
csak egy ujjal hozzá d mer é rni…
Fé lig neveté s, fé lig sı́rá s tö rt fel belő le.
– Nem é n vagyok veszé lyben, Roy.

386
 – Hanem é n? Attó l fé lsz, hogy az ö csé m megver? – mosolyodtam el
akaratom ellené re. Nem tudtam parancsolni a szá mnak.
– Nem attó l, hogy megver – suttogta.
Osszefonta a karjá t a melle alatt, mintha fá zna, é s biztosan fá zott
is, mert kint egyre csö kkent a hő mé rsé klet, recsegtek a falak.
– Ajá ndé kok! – kiá ltott ki Carl a nappalibó l. – Valaki ajá ndé kokat
tett a fa alá !

Shannon fejfá já sra hivatkozva korá n lefekü dt. Carl rá akart gyú jtani,
é s ragaszkodott hozzá , hogy ö ltö zzü nk fel melegen, é s ü ljü nk ki a
té likertbe, ami igazá bó l nem a legjobb ö tlet, amikor mı́nusz tizenö t
fok alá sü llyed a hő mé rő higanyszá la.
Elő vett ké t szivart a kabá tja zsebé bő l, é s az egyiket felé m
nyú jtotta. Megrá ztam a fejem, é s felmutattam a snü sszö sdobozt.
– Ne ké resd magad! – mosolygott. – Fel kell ké szü lnö d arra az
idő re, amikor majd a győ zelmü nket ü nnepeljü k meg szivarozá ssal.
– Visszaté rt az optimizmusod?
– Nem is hagyott el soha.
– A mú ltkor mé g problé má kat emlegetté l.
– Té nyleg?
– Az esedé kes szá mlá k meg Dan Krane szimatolá sa.
– A problé má k azé rt vannak, hogy megoldjuk ő ket – kö zö lte, é s
kifú jta a fü stö t.
– Es hogyan oldottad meg ő ket?
– Az a fontos, hogy megoldottam.
– Csak nincs kö ze a megoldá snak Willumsenhez?
– Willumsenhez? Ezt meg honnan veszed?
– Onnan, hogy a kezedben lé vő szivar ugyanaz a má rka, amit az
ü zletfeleinek szokott osztogatni.
Kivette a szá já bó l a szivart, é s megszemlé lte a piros cı́mké jé t.
– Té nyleg?
– Aha. Szó val nem kü lö nö sen egyedi.
– Azt mondod? Pedig meg voltam ró la győ ző dve.
– Ki vele! Miben á llapodtatok meg?

387
 – Szerinted? – szı́vott bele a szivarba megint.
– Szerintem pé nzt vetté l tő le kö lcsö n.
– Nohá t! – mosolygott. – Es mé g azt hiszik, hogy é n vagyok kettő nk
kö zü l az agy.
– Igy van? Eladtad a lelkedet Willumsennek?
– A lelkemet? – ö ntö tte a tö mé ny utolsó cseppjeit a nevetsé gesen
kis pohá rba. – Azt hittem, nem hiszel a lé lekben.
– Nyö gd má r ki!
– Lelkekre mindig akad jelentkező , é s az enyé mé rt igazá n jó á rat
kı́ná ltak. Az ő ü zleté nek is é rdeke, hogy a falu talpon maradjon. Es
most má r annyi pé nzt fektetett a hotelbe, hogy ha é n bukok, ő is
bukik. Ha kö lcsö n akarsz ké rni valakitő l, Roy, sokat kell ké rned.
Akkor nemcsak te fü ggsz tő le, hanem ő is tő led – emelte felé m a
pohará t.
En sem pohá rral, sem vá lasszal nem szolgá lhattam.
– Milyen garanciá t adtá l neki? – ké rdeztem.
– Mit szokott kö vetelni?
Bó lintottam. Csak az ember szavá t. A lelké t. De akkor nem lehet
szó tú l nagy ö sszegrő l.
– De beszé ljü nk má sró l, ne az anyagiakró l! Olyan unalmas.
Willumsen meghı́vott minket a szilveszteri bulijá ba.
– Gratulá lok – feleltem szá razon.
Willumsen szilveszteri bulijá n mindig mindenki ré szt vett, aki
szá mı́tott. Lekö szö nt é s hivatalban lé vő polgá rmesterek,
hü ttetulajdonosok, pé nzes é s magukat pé nzesnek kiadó emberek.
Mindenki, aki egy bizonyos, lá thatatlan kö rbe tartozott, aminek a
lé tezé sé t termé szetesen tagadtá k.
– Mindegy – vá ltott té má t Carl. – Mi baja a csinos kis autó mnak?
Megkö szö rü ltem a torkomat.
– Apró sá gok. De ez persze nem csoda, ré gó ta haszná lod, é s nem
kı́mé led. Jó meredek lejtő ink vannak.
– Szó val rendbe lehet hozni?
Vá llat vontam.

388
 – Atmenetileg igen, de talá n é rdemes lenne megszabadulnod tő le,
é s ú j kocsit venned.
– Mié rt? – né zett hirtelen rá m.
– A Cadillacek bonyolult jó szá gok. Ha rakoncá tlankodni kezdenek,
az mindig nagyobb baj elő jele. Te pedig nem igazá n é rtesz az
autó khoz, ugye?
A homloká t rá ncolta.
– Há t nem, de nekem csak ez a kocsi kell. Meg tudod bü tykö lni,
vagy nem?
Megint vá llat vontam.
– Te vagy a fő nö k, azt csiná lom, amit mondasz.
– Jó l van – szı́vott mé lyen a szivarba. Kivette a szá já bó l, é s
né zegetni kezdte. – Igazá bó l ká r, hogy nem lá thatjá k, mire vittü k.
– Anyá ra é s apá ra gondolsz?
– Igen. Szerinted apa mit csiná lna, ha mé g é lne?
– A koporsó ja fedelé t kaparná belü lrő l – feleltem.
Carl elkerekedett szemmel rá m bá mult, aztá n nevetni kezdett.
Megborzongtam. Az ó rá mra pillantottam, é s á sı́tá st szı́nleltem.

Aznap é jjel megint arró l á lmodtam, hogy zuhanok. A Katlan szé lé n
á lltam, é s hallottam, hogy anya meg apa lentrő l a nevemet kiabá lja, é s
lehı́v. Elő rehajoltam, ahogy Carl beszá moló ja szerint Sigmund Olsen
is, mielő tt megindult alatta egy kő , é s a kö rzeti megbı́zott lezuhant. A
kocsi elejé re nem lá ttam rá , mert tú l kö zel volt az alattam hú zó dó
sziklafalhoz, de a csomagtartó n ké t hatalmas holló t vettem é szre.
Felszá lltak, é s felé m repü ltek. Ahogy egyre feljebb é rtek, lá ttam, hogy
Carl é s Shannon arcá t viselik. Amikor elhú ztak mellettem, Shannon
ké tszer felrikoltott, é n pedig felriadtam, é s visszafojtott lé legzettel
bá multam a sö té tbe, de a szobá jukbó l egyetlen hang sem hallatszott.

Huszonö tö diké n kedvetlenü l fetrengtem az á gyban. Mire

kiká szá ló dtam a dunyha aló l, Carl é s Shannon má r elindult az
istentiszteletre. Az ablakbó l lá ttam ő ket. Visszafogott ruhá t viseltek,
é s a Subaruval mentek. Kicsit té nferegtem a há zban é s a pajtá ban,

389
aztá n megjavı́tottam ezt-azt. A hideg levegő ben felhallatszott a
harangszó a falubó l. Lementem a mű helybe, é s nekiá lltam a
Cadillacnek. Estig elmolyoltam vele, aztá n kilenckor felhı́vtam Carlt,
hogy ké sz a kocsi, jö jjö n le é rte.
– Most nem tudok vezetni – felelte.
Nem mintha nem erre szá mı́tottam volna.
– Há t akkor kü ldd le Shannont! – javasoltam.
Habozott.
– De akkor a Subaru ná lad marad.
Erre ké t é rtelmetlen gondolat futott á t az agyamon. Hogy a „ná lad”
a mű helyt jelenti. Ezek szerint a „ná lunk” pedig a tanyá t.
– En megyek a Subaruval, Shannon meg a Cadillackel.
– De akkor a Volvo marad lent.
– Jó l van – só hajtottam. – Akkor felmegyek a Cadillackel, Shannon
visszahoz, é s felviszem a Volvó t is.
– A kecske é s a ká poszta – jegyezte meg Carl.
Visszafojtottam a lé legzetemet. Arra utal, hogy Shannon é s é n
olyan szoros viszonyban vagyunk egymá ssal, mint a kecske é s a
ká poszta? Mió ta tudja? Es most mi lesz?
– Ott vagy? – ké rdezte Carl.
– Igen – feleltem meglepő en nyugodtan. Megkö nnyebbü lé s ö ntö tt
el. Té nyleg. Durva lesz, de most má r legalá bb nem kell ké pmutató an
sunyı́tanom. – Figyelek. Mit akarsz mondani a kecské vel meg a
ká posztá val?
– Tudod – magyará zta tü relmesen. – A kecské nek mindig be kell
szá llnia a csó nakba, nem? Ez tú l bonyolult. Inká bb á llj ki a Cadillackel
a mű hely elé , gyere fel a Volvó val, Shannon é s é n meg majd valamikor
elugrunk a Cadillacé rt. Kö sz a segı́tsé get, bá tyó . Es most gyere, é s
igyunk egyet!
Olyan erő sen szorı́tottam a telefont, hogy megfá jdult a kö zé pső
ujjam. Szó val a logisztiká ra cé lzott. A kecske, a ká poszta, a farkas é s a
ré vé sz logikai já té ká ra gondolt. Kifú jtam a levegő t.
– Oké – feleltem, é s letettü k.

390
 A telefonra meredtem. Té nyleg a logisztiká ra cé lzott, ugye? Naná !
Mi, Opgardok nem mondunk ki mindent, amit gondolunk, de amit
kimondunk, azt ú gy is gondoljuk. Nem beszé lü nk ré buszokban.

Carl a nappaliban ü lt, é s megismé telte a javaslatá t, hogy igyunk

egyet. Shannon má r lefekü dt. Azt feleltem, nincs kedvem piá lni,
elfá radtam, é s má snap Kristiansandban rö gtö n mennem kell meló zni.
Az á lom é s az é brenlé t hatá rá n forgoló dtam az á gyban reggel
hé tig. Akkor felkeltem.
A konyhá ban sö té t volt, é s ö sszerezzentem, amikor az ablak mellő l
suttogá st hallottam.
– Ne kapcsolj villanyt!
Kö nnyen kiismertem magam fé ny né lkü l is. Kivettem a
szekré nybő l egy csé szé t, é s ká vé t tö ltö ttem a meleg ká vé fő ző bő l.
Csak amikor az ablakhoz lé ptem, é s kö vettem a kinti hó ró l az arcá ra
vetü lő fé ny ú tjá t, vettem é szre a duzzanatot.
– Mi tö rté nt?
Vá llat vont.
– Az é n hibá m.
– Igen? Visszaszó ltá l neki?
Felsó hajtott.
– Most szé pen hazamé sz, é s nem gondolsz erre tö bbet, Roy.
– Itt van az otthonom – é rintettem meg a feldagadt arcá t. Nem
pró bá lta megakadá lyozni. – Es ké ptelen vagyok nem erre gondolni.
Allandó an te já rsz az eszemben, Shannon. Nem tudom leá llı́tani a
gondolataimat. Nem tudunk megá llni. A fé k elromlott, é s nem lehet
megjavı́tani.
Egyre hangosabban beszé ltem, Shannon pedig automatikusan a
ká lyhacső é s a plafonba vá gott lyuk felé pillantott.
– Es az ú t, amin vagyunk, a szakadé kba vezet – suttogta. – Igazad
van, nem mű kö dik a fé k, ezé rt má sik ú tra kell té rnü nk, olyanra, ami
biztonsá gosabb. Le kell té rned, Roy – szorı́totta a kezemet az ajká hoz.
– Roy, Roy, menj innen, amı́g mé g lehet!
– Szerelmem.

391
 – Ne hı́vj ı́gy!
– De igaz.
– Tudom, de fá j hallani.
– Mié rt?
Vá gott egy grimaszt, é s az arcá ró l hirtelen eltű nt a szé psé g. Alig
tudtam visszafogni magam, hogy ne borı́tsam el csó kokkal.
– Mert é n nem szeretlek, Roy. Kı́vá nlak, ez igaz, de Carlt szeretem.
– Hazudsz.
– Mindannyian hazudunk – felelte. – Mé g akkor is, amikor azt
hisszü k, hogy igazat mondunk. Amit igazsá gnak nevezü nk, az csak a
cé ljainknak legjobban megfelelő hazugsá g. Es a szü ksé ges
hazugsá gokban bá rmikor ké pesek vagyunk hinni.
– Tudod, hogy ez nem igaz!
Az ajkamra nyomta az ujjá t.
– Igaznak kell lennie, Roy. Most menj!
Amikor magam mö gö tt hagytam az Os tá blá t, mé g mindig nem
vilá gosodott ki.

Há rom nappal ké ső bb felhı́vtam Stanley-t, hogy megké rdezzem, á ll-e
mé g a szilveszteri meghı́vá s.

392
 Otvenedik fejezet

– Orü lö k, hogy el tudtá l jö nni – szorı́totta meg Stanley a kezemet, é s
egy sá rgá szö ld lö ttyel teli poharat nyú jtott felé m.
– Boldog kará csonyt! – mondtam.
– Vé gre tudja valaki, mi a kü lö nbsé g! – ö rvendezett.
Kö vettem a nappaliba, ahol má r nyü zsö gtek az emberek.
Nem á llı́thatom, hogy Stanley otthona elegá ns volt, mert az ilyesmi
Osban hiá nycikknek szá mı́t, talá n csak Willumsen é s Aas há za a
kivé tel. De Aas há zá t jó zan paraszti é sszel é s a generá ció kon á tı́velő
jó mó d magabiztos mé rté ktartá sá val rendezté k be, Stanley pedig a
rokokó é s a modern mű vé szet kusza keveré ké t ré szesı́tette elő nyben.
A nappaliban a kerek ü lő ké jű , X lá bú szé kekkel kö rü lvett asztal
felett feltű nő ké p ló gott a falon. Kö nyvborı́tó ra emlé keztetett, é s a
Death, what’s in it for me?[2] felirat dı́szelgett rajta.
Stanley kö vette a pillantá somat.
– Harland Miller – kö zö lte. – Egy vagyonba kerü lt.
– Ennyire tetszik?
– Igen, azt hiszem. De talá n a mimetikus vá gy is szerepet já tszott
abban, hogy megvettem. Mindenki szeretne egy Millert a laká sá ba.
– Mimetikus vá gy? – ismé teltem meg.
– Bocs. René Girard. Filozó fus. Igy nevezte azt a jelensé get, amikor
arra vá gyunk, amire azok is, akiket csodá lunk. Ha valaki, akire
felné zel, beleszeret egy nő be, tudat alatt te is meg akarod hó dı́tani
ugyanazt a nő t.
– Aha. De akkor kibe vagyok igazá n szerelmes?
– Szerinted?
Kö rü lné ztem.

393
 – Dan Krane is itt van. Azt hittem, Willumsen nem szervez
szilveszteri partit né lkü le.
– Most nyilvá n tö bb bará tja van itt, mint ott – felelte Stanley. –
Bocs, Roy, ki kell mennem a konyhá ba.
Kö rbesé tá ltam. Mind a tizenké t vendé get ismertem. Simon
Nergard, Kurt Olsen, Grete Smitt. Itt-ott megá lltam, é s belehallgattam
a beszé lgeté sekbe. Forgattam a poharat a kezemben, é s
megpró bá ltam nem az ó rá mat bá mulni. A kará csonyró l fecsegtek, az
ú j fő ú tró l, az idő já rá sró l, a klı́mavá ltozá sró l é s a beharangozott
viharró l, ami má r most felkavarta a havat.
– Megbolondult az idő já rá s – csó vá lta valaki a fejé t.
– Ujé vkor vá rható az ilyesmi – ellenkezett egy má sik. – Csak né zz
utá na, ö té vente ez van!
Elnyomtam egy á sı́tá st.
Dan Krane egyedü l á csorgott az ablakná l. Mé g sosem lá ttam
ilyennek a kimé rt, nagyvilá gi irká szt. Egy szó t sem szó lt senkihez, a
szemé ben kü lö nö s vadsá g csillogott, é s az egyik sá rgá szö ld ló nyá lat
hajtotta fel a má sik utá n.
Nem volt kedvem, mé gis odalé ptem hozzá .
– Hogy vagy? – ké rdeztem.
Meglepve pillantott fel, gondolom, nem szá mı́tott rá , hogy valaki
megszó lı́tja.
– Jó esté t, Opgard! Ismered a komodó i vará nuszt?
– Arra az ó riá sgyı́kra gondolsz?
– Igen. Csak né há ny kis, á zsiai szigeten é l, pé ldá ul Komodó n, ami
ká bé akkora lehet, mint Os kö zsé g. Es a komodó i vará nusz amú gy
nem olyan hatalmas, mint amilyennek tartjá k. Nagyjá bó l annyit
nyom, mint egy felnő tt fé r i. Lassan mozog. Te é s é n lazá n el tudná nk
futni elő le. Ezé rt csapdá t kell á llı́tania. Nem tú l hő sies megoldá s, de
ez van. Viszont nem halsz bele, ha megtá mad. Eppen csak megharap.
Bá rhol, az is lehet, hogy csak a lá bszá radon. Te pedig elmenekü lsz, é s
azt hiszed, hogy megú sztad. De való já ban má r a vé redben kering a
mé rge. Gyenge cucc, lassan hat. Ké ső bb majd visszaté rek rá , mié rt
gyenge, most csak annyit, hogy az á llatoknak sok energiá ba kerü l

394
mé rget elő á llı́tani, é s miné l erő sebb a mé reg, anná l tö bb energia kell
hozzá . A komodó i vará nusz mé rge megakadá lyozza a vé ralvadá st.
Szó val vé rzé keny leszel, a lá badon lé vő seb nem akar begyó gyulni, é s
ha a harapá s belső sé rü lé seket is okozott, azok sem. Igy aztá n
bá rhová menekü lsz is azon a kis szigeten, a komodó i vará nusz a
hosszú nyelvé vel kiszagolja a vé redet, é s komó tosan utá nad baktat.
Ahogy telnek-mú lnak a napok, egyre gyengé bb leszel, é s kö nnyen
utolé r. Megint belé d harap. Es aztá n megint. Egyre tö bb sebed lesz, a
vé rzé s nem á ll el, szé p lassan elfolyik belő led az é let. Nincs
menekvé s, mert a sziget foglya vagy, é s kö nnyű kö vetni a szagodat.
– Es aztá n mi lesz?
Krane sé rtett pillantá st vetett rá m. Gondolom, ú gy é rtelmezte a
ké rdé semet, hogy miné l hamarabb tú l akarok esni a magyará zaton.
– Az olyan kis helyeken, ahonnan a pré da nem tud elmenekü lni, a
mé rges á llatoknak nem kell é rté kes, gyorsan ható mé rget
elő á llı́taniuk. Bő ven elé g, ha kitartó ak. Az evolú ció igen gyakorlatias.
Vagy szerinted nem, Opgard?
Erre nem tudtam mit vá laszolni. Arra persze rá jö ttem, hogy
valakire utal a mé rges á llatos pá rhuzamá val, de vajon kire? A dá n
verő legé nyre? Willumsenre? Vagy valaki má sra?
– Azt hallottam, hogy é jjel mé rsé klő dni fog a szé l – feleltem.
A szemé t forgatta, elfordult, é s kibá mult az ablakon.
Amikor asztalhoz ü ltü nk, a hotelre terelő dö tt a szó . A jelenlé vő k
kö zü l nyolcan szá lltak be a projektbe.
– Remé lem, hogy erő sek az alapjai – né zett Simon Nergard a nagy
panorá maablak felé , ami nyikorgott a szé llö ké sektő l.
– Persze hogy erő sek – jelentette ki valaki megingathatatlan
bizonyossá ggal. – A hü tté met elő bb viszi el a szé l, mint a hotelt, é s a
hü tté m má r ö tven é ve á ll.
Ké ptelen voltam visszafogni magam, é s az ó rá mra pillantottam.
A hagyomá ny é rtelmé ben é jfé l elő tt a falu apraja-nagyja
ö sszegyű lik a té ren. Senki sem tart beszé det, nincsenek formasá gok,
az emberek egyszerű en csapatokba verő dve vá rjá k a tű zijá té kot, é s
az é jfé l utá n kitö rő ká oszban, amikor rö vid idő re mindenki lerá zza

395
magá ró l a tá rsadalom á ltal rá ké nyszerı́tett bé klyó kat, olyanokat is
megö lelnek, é s arcon csó kolnak, akiktő l az é v tö bbi ó rá já ban
igyekeznek miné l tá volabb maradni. Mé g Willumsen bulijá bó l is
odasereglenek a vendé gek, é s elvegyü lnek a pó rné ppel.
Valaki arró l kezdett szó nokolni, hogy Osra bő sé g fog kö szö nteni.
– Es ez Carl Opgard é rdeme – szakı́totta fé lbe Krane. Altalá ban
enyhé n nazá lis, nyugodt hangon beszé lt, de most kemé nyen, dü hö sen
csattantak a szavai. – Vagy bű ne, ha ú gy vesszü k.
– Ezt meg hogy é rted?
– Há t, az a kapitalizmust dicső ı́tő beszé d, amit az Artunben tartott,
mindenkit arra indı́tott, hogy kö rbetá ncolja az aranyborjú t. Igazá bó l
ı́gy kellett volna elnevezni a hotelt. Aranyborjú Wellness. Bá r van egy
jobb ö tletem… – hordozta kö rbe a tekinteté t az asztaltá rsasá gon. –
Lehetne Os Spa. Talá ló bb lenne. A lengyel ospa szó azt jelenti, hogy
himlő , é s ez a betegsé g mé g a huszadik szá zadban is egé sz falvakat
né ptelenı́tett el.
Grete felnevetett. Krane nem hazudtolta meg magá t, szoká s szerint
szellemes beszé det rö gtö nzö tt, de a hangjá bó l sü tő jeges agresszió
mindenkit elhallgattatott.
Stanley é rezte, hogy veszé lyben a kellemes este, é s mosolyogva
felemelte a pohará t.
– Jó duma, Dan, de nem tú lzol kicsit?
– Szerinted tú lzok? – hú zta Krane hű vö s mosolyra a szá já t. Nem
né zett rá nk, a szemé t a falra szegezte a fejü nk felett. – Az a té ny, hogy
bá rki befektethet egy kanyi vas né lkü l, bennetek nem idé zi fel 1929
októ beré t é s az akkori ö sszeomlá st? A tö nkrement nagybefektető k,
akik kivetetté k magukat a Wall Street felhő karcoló inak ablakaibó l,
csak a jé ghegy csú csa. A való di tragé dia a millió nyi kisbefektető t
sú jtotta, akik bedő ltek a bró kereknek, é s elhitté k, hogy a nö vekedé s
sosem fog megszakadni, é s erejü kö n felü l vettek fel hiteleket, hogy
miné l tö bb ré szvé nyt tudjanak vá sá rolni.
– Oké – pró bá lta csitı́tani Stanley –, de né zz kö rbe, mindenki
optimista. Nem ú gy tű nik, mintha bá rhonnan veszé ly leselkedne
rá nk.

396
 – Pont ez az ö sszeomlá s lé nyege – emelte fel Krane mé g jobban a
hangjá t. – Az ember semmit sem vesz é szre, amı́g hirtelen mindent
meg nem lá t. A Titanicró l senki sem hitte volna, hogy elsü llyedhet, é s
pont ez tö rté nt vele. Persze az emberek semmit sem tanultak az
esetbő l. 1929 szeptemberé ben a tő zsdeindex magasabban szá rnyalt,
mint valaha. Gyakran azt hisszü k, hogy a tö bbsé g bö lcsessé ge
felü lmú lhatatlan, é s a piacnak mindig igaza van. Amikor mindenki
csak vesz é s vesz, akkor termé szetesen senki sem kiá lt farkast.
Csordaá llatok vagyunk, é s azt ké pzeljü k, hogy nagyobb biztonsá gban
vagyunk, ha ö sszeverő dü nk…
– Es ebben igazunk is van – szakı́tottam fé lbe. Halkan szó laltam
meg, mé gis olyan csö nd tá madt, hogy a pillantá somat a tá nyé romra
szegezve is tudtam, hogy mindenki engem né z. – Ezé rt repü lnek a
madarak csapatban, é s ezé rt ú sznak a halak a tá rsaikkal. Ezé rt
alakı́tunk mi, emberek ré szvé nytá rsasá gokat é s konzorciumokat.
Mert csordá ban biztonsá gosabb. Persze nem szá zszá zalé kosan,
elvé gre bá rmikor jö het egy ragadozó hal, é s bekaphatja az egé sz
bagá zst, de akkor is biztonsá gosabb, mint egyedü l. Ezt remekü l
mutatja az evolú ció .
A villá mra tű ztem egy darab pá colt lazacot, a szá mba vettem, é s
rá gni kezdtem. Ugy bá multak rá m, mint a sü ketné má ra, akirő l
hirtelen kiderü l, hogy tud beszé lni.
– Erre iszunk! – kiá ltotta Stanley, é s amikor felné ztem,
é szrevettem, hogy mindenki felé m emelte a pohará t.
En is felemeltem a sajá tomat mosolyogva, bá r ü res volt. Teljesen
ü res.

A desszert utá n portó it ittunk. Letelepedtem a szó fá ra, a Harland

Miller ké ppel szemben.
Valaki mellé m ü lt. Grete. A portó is pohará bó l szı́vó szá l á llt ki.
– Death – szó lalt meg. – What’s in it for me?
– Olvasol, vagy tő lem ké rdezed?
– Mindkettő – felelte, é s kö rbepillantott. Senki sem igyelt rá nk. –
Nem lett volna szabad nemet mondanod.

397
 – Mire? – ké rdeztem, bá r tudtam, mire cé loz.
Abban remé nykedtem, ha el tudom vele hitetni, hogy fogalmam
sincs, mirő l vartyog, ejti a té má t.
– Egyedü l kellett cselekednem.
Hitetlenkedve meredtem rá .
– Ugy é rted, hogy…
Komoly arccal bó lintott.
– …pletyká ltá l Carlró l é s Mariró l? – fejeztem be a mondatomat.
– Informá ció kat osztottam meg.
– Hazudsz – csú szott ki a szá mon a kelleté né l hangosabban, é s
kö rbesandı́tottam, hogy megbizonyosodjak ró la, senki sem hallotta
meg.
– Ugy gondolod? – mosolygott gú nyosan. – Es szerinted Dan mié rt
van itt Mari né lkü l? Vagyis mié rt nincsenek Willumsené kné l, ahogy
szoktak? Mert valakinek vigyá zni kell a gyerekekre? Há t nyilvá n ezt
akarjá k beadni az embereknek. Amikor elmesé ltem Dannak, amit
tudok, megkö szö nte, é s megı́gé rtette velem, hogy senki má snak nem
szó lok. Ez volt a legelső reakció ja, é rted? Megjá tsszá k, hogy minden
rendben, nehogy szó é rje a há z elejé t, de való já ban nagyon rossz a
helyzet, nekem elhiheted.
A szı́vem hevesen dobogott, é s izzadni kezdtem a szű k ingemben.
– Es Shannon? Neki is elkotyogtad?
– Nem kotyogtam el senkinek semmit. Informá ció t adtam á t, mert
ú gy é rzem, mindenkinek joga van tudni, ha a partnere megcsalja.
Egyszer Ritá ná l vacsorá ztunk, é s akkor beszé ltem vele. O is
megkö szö nte. Lá tod?
– Es ez mikor volt?
– Hogy mikor? Hadd gondolkozzak! Má r nem já rtunk té li
fü rdő zé sre, szó val szerintem tavasszal.
Az agyamban vadul forogtak a fogaskerekek. Tavasszal. Shannon a
nyá r elejé n ment Torontó ba, é s soká ig ott maradt. Aztá n visszajö tt, é s
felvette velem a kapcsolatot. A picsá ba! A kurva é letbe! Olyan dü h
ö ntö tt el, hogy a poharat tartó kezem remegni kezdett. A
legszı́vesebben rá ö ntö ttem volna a boromat Grete kibaszott

398
bebodorı́tott fü rtjeire, aztá n megné ztem volna, hogy meggyullad-e,
ha beleverem a pofá já t az elő ttü nk á lló gyertyá kba. Osszeszorı́tottam
a fogamat.
– Gondolom, keresztü lhú zta a szá mı́tá saidat, hogy Shannon é s Carl
kitart egymá s mellett.
– Lá tszik, hogy boldogtalanok, é s ez azé rt vigasztal – vont vá llat.
– Ha boldogtalanok, akkor mié rt maradnak együ tt? Mé g csak
gyerekü k sincs.
– Dehogy nincs! A hotel. Shannonnak nagyon fontos, é s ezé rt fü gg
a fé rjé tő l. Ha meg akarsz kapni valamit, amit szeretsz, ki kell tartanod
amellett, amit gyű lö lsz. Mé g nem hallottad? – szü rcsö lt bele a borá ba.
Az arcá t beszı́vta, az ajka ú gy tapadt a szı́vó szá lra, mintha csó kolná .
Ké ptelen voltam tová bb ü lve maradni. Felá lltam, kimentem az
elő szobá ba, é s felvettem a kabá tomat.
– Má r mé sz is? – jö tt utá nam Stanley.
– Elindulok a té rre – feleltem. – Ki akarom szellő ztetni a fejemet.
– Mé g van egy ó ra é jfé lig.
– A lá bam é s az agyam is lassan já r. Ott talá lkozunk.
Felhú zott vá llal lé pdeltem. A szé l á tfú jt rajtam, é s mindent
elsö pö rt. A felhő ket az é grő l. A remé nyt a szı́vembő l. A kö dö t a
tö rté ntekrő l. Shannon tudott Carl hű tlensé gé rő l. Azé rt ı́rt, mielő tt
Notoddenbe jö tt volna, mert bosszú t akart á llni. Ahogy Mari is. Há t
persze. Ismé tlé s. Megint a sajá t nyomaimban já rok, ugyanazt a
kibaszott kö rt rovom. Nem tudok kitö rni belő le. Felesleges
pró bá lkoznom, aká r le is ü lhetek, hogy kö rbefonjon a jeges á lom.
Elment mellettem egy kocsi. Az ú j, piros Audi A1-es, ami Stanley
há za elő tt parkolt. Aká rki vezette is, nem volt teljesen jó zan.
Mindenki kezé ben lá ttam piá t. Felvillantak a fé klá mpá k, é s az autó a
té r elő tt elkanyarodott Nergard irá nyá ba.

A té ren má r á csorogtak né há nyan, fő leg iatalok kisebb csoportokba
verő dve. Elé g cé ltalannak tű ntek, de a legapró bb ké zmozdulatuknak
é s cselekedetü knek is egyetlen mozgató rugó ja volt: a vadá szat.
Mindenfelő l szá llingó ztak az emberek. Es bá r a szé l kı́mé letlenü l

399
csapott le a nyı́lt terepre, é rezni lehetett az adrenalin szagá t, mint
focimeccsek elő tt. Vagy bokszmé rkő zé sek elő tt. Vagy bikaviadalok
elő tt. Igen, most is errő l volt szó . Az emberek halá lt akartak.
Behú zó dtam egy sportszakü zlet é s egy gyermekruhabolt kö zö tti szű k
utcá ba, ahonnan ané lkü l tarthattam szemmel az esemé nyeket, hogy
meglá tná nak. Legalá bbis azt hittem.
Egy lá ny kivá lt a bará tai kö ré bő l, amirő l a sejtosztó dá s jutott
eszembe, é s bizonytalanul, de nagyjá bó l egyenesen felé m tartott.
– Helló , Roy!
Ekkor ismertem fel Julié t. A hangja rekedten, alkoholtó l fá tyolosan
csengett. A mellkasomra tette a kezé t, é s beljebb lö kö tt az
utcá cská ba, majd szorosan á tö lelt.
– Boldog ú j é vet! – suttogta, é s mielő tt reagá lhattam volna, az
ajkamra tapasztotta az ajká t. Megé reztem a nyelvé t a fogamon.
– Julie – nyö gtem ö sszeszorı́tott szá jjal.
– Roy – só hajtotta, teljesen fé lreé rtve a helyzetet.
– Nem szabad – tiltakoztam.
– Csak egy ú jé vi puszit ké rek. Mindenki…
– Mi folyik itt? – szó lalt meg valaki a há ta mö gö tt.
Megfordult, é s é szrevette a pasijá t. Alex parasztcsalá dba szü letett,
é s a paraszt iú k – kevé s kivé tellel, mint pé ldá ul é n – á ltalá ban
nagyok. A sű rű , rö vidre vá gott haja ú gy né zett ki, mintha csak a fejé re
festetté k volna. Elvá lasztotta, é s csı́kokba fé sü lve zselé zte be, aká r
egy olasz focista. Kielemeztem a helyzetet. Nem á llt tú l stabilan a
lá bá n, é s mé g nem vette ki a kezé t a kabá tja zsebé bő l. Beszé lni akar,
mielő tt ü t, kinyilatkoztatá st akar tenni. Eltoltam magamtó l Julié t, aki
azonnal levette, mi van ké szü lő dő ben.
– Ne! – sikı́totta. – Ne, Alex!
– Mit ne? – né zett rá a iú csodá lkozva. – Csak meg akarom
kö szö nni Opgardnak, amit az ö ccsé vel a falué rt tettek – nyú jtotta
elő re a jobb kezé t.
Oké , ezek szerint nem akar semmit sem kinyilatkoztatni, de a
testtartá sa, é s ahogy az egyik lá bá t a má sik elé helyezte,
egyé rtelmű en mutatta, mit tervez. A ré gi „ké zfogá sbó l lefejelé s”

400
trü kkö t. Tú l iatal ahhoz, hogy tudja, há ny hozzá hasonló suhancot
vertem má r ö ssze. Vagy talá n tudja, de azzal is tisztá ban van, hogy
nincs má s vá lasztá sa, hiszen má r fé r i, meg kell vé denie a terü leté t.
Csak kicsit oldalra kell lé pnem, meg kell ragadnom a kezé t, é s meg
kell rá ntanom, amikor ki akarja tá masztani magá t a lá bá val.
Belecsaptam a tenyeré be, é s é szrevettem, hogy a pillantá sá bó l
fé lelem sugá rzik. Mé gis tart tő lem? Vagy attó l retteg, hogy elveszı́ti
azt, amit szeret, pedig egé szen eddig azt remé lte, hogy az ö vé lesz?
Nemsoká ra a fö ldö n talá lja magá t, é s elö nti a veresé g felett é rzett
fá jdalom. Megint megalá zzá k, megint arra emlé keztetik, hogy nem
sokat é r, é s Julie vigasztalá sa csak só t fog hinteni a sebé be. Ugyanaz
fog tö rté nni, mint ami Vigdis pasijá val tö rté nt Kristiansandban. Meg a
bá dogossal a konyhá já ban. Az Artunben tö ltö tt szombat esté ken. Mé g
egy skalp kerü l az ö vemre, de tová bbra is vesztes maradok. Ezt nem
akartam. Ki akartam tö rni, meg akartam á llı́tani a kö rforgá st. Ezé rt
hagytam magam.
Magá hoz rá ntott, é s lefejelt. Valami megreccsent, amikor a
homloka az orromnak csapó dott. Há tralé ptem, é s lá ttam, hogy
meglendı́ti a jobb karjá t, hogy megü ssö n. Kö nnyen kité rhettem volna,
de inká bb elő relé ptem, egyenesen bele az ö klé be. Felordı́tott, amikor
eltalá lt a szemem alatt. Vá rtam a kö vetkező ü té st. A jobb csukló ja
nem bı́rta a gyű rő dé st, de há t ké t keze van. Inká bb a rú gá st
vá lasztotta. Jó dö nté s. Gyomron talá lt, mire ö sszegö rnyedtem. A
kö nyö ké t a halá nté komba vá gta. Egy má sodpercre elfeketü lt minden.
– Alex, hagyd abba!
De Alex nem hagyta abba. Forgott velem a vilá g, é s az agyamban
fel-felvillanó fá jdalom vé gleg megnyitotta az utat a sö té tsé g elő tt.

Volt olyan pillanat, amikor vá rtam a vé get? Amikor beleakadtam a
há ló ba, ami lehú zott a vı́z alá , é s é reztem a bizonyossá got, hogy most
lesú jt rá m a bü nteté s mindazé rt, amit tettem, é s mindazé rt, amit
nem? Ez utó bbit mulasztá ssal elkö vetett bű ncselekmé nynek nevezik.
Az apá m a pokolban fog é gni, mert nem hagyta abba, amit Carllal

401
mű velt. Pedig megtehette volna. En is tehettem volna valamit. En is
é gni fogok. Valami lefelé hú zott, egyre mé lyebbre. Má r vá rnak rá m.
– Roy?
Az é let alapvető en meglehető sen egyszerű , az egyetlen cé lja az
é lvezet maximalizá lá sa. Mé g az agyonajná rozott kı́vá ncsisá gunk is, a
vá gy, hogy kifü rké sszü k a vilá gegyetem é s az emberi termé szet
titkait, ennek a cé lnak az elé ré sé re irá nyul. Ezé rt amikor mı́nuszba
kerü lü nk, amikor tö bb fá jdalomban, mint é lvezetben van ré szü nk, é s
má r nem remé nykedhetü nk abban, hogy ez meg fog vá ltozni,
befejezzü k az é letü nket. Halá lra esszü k vagy isszuk magunkat,
messzire ú szunk a parttó l, rá gyú jtunk az á gyban, ré szegen vezetü nk,
nem megyü nk orvoshoz, hiá ba nő a nyakunkban talá lt csomó . Vagy
csak simá n felkö tjü k magunkat a pajtá ban. Olyan triviá lisnak tű nik,
amikor az ember rá jö n, hogy az ilyesmi minden tová bbi né lkü l
kivitelezhető . Mé g csak nem is az é let legfontosabb dö nté se. Egy
é pı́tkezé srő l vagy egy egyetemi jelentkezé srő l sokkal nehezebben
hatá rozunk, mint arró l, hogy hamarabb befejezzü k az é letü nket, mint
annak magá tó l vé ge szakadna.
Ugy dö ntö ttem, nem á llok ellen. Halá lra fogok fagyni.
– Roy!
Mondom, halá lra fogok fagyni.
– Roy!
A szó longató hang mé lyen csengett, mint egy fé r ié , de lá gyan,
mint egy nő é . A kiejté se nem tű nt idegennek, é s szerettem hallani,
amint kimondja a nevemet, ahogy az r gyengé den gö rdü l le a
nyelvé rő l.
– Roy!
Persze szá molni kell azzal a kellemetlensé ggel is, hogy Alexnek
olyan jogi kö vetkezmé nyekkel kell majd szembené znie, amik nem
á llnak ará nyban az elkö vetett vé tsé ggel. Ami mé g csak nem is volt
vé tsé g. Teljesen mé ltá nyosan já rt el, ha igyelembe vesszü k, hogy
fé lreé rtette a helyzetet.
– Nem fekhetsz itt, Roy – rá zott meg egy ké z. Egy apró ké z.

402
 Kinyitottam a szemem, é s meglá ttam Shannon barna, aggó dó
szemé t. Nem tudtam eldö nteni, való di-e, vagy á lomké p, de nem is
é rdekelt.
– Nem fekhetsz itt – ismé telte meg.
– Té nyleg? – emeltem fel a fejem, amennyire tudtam. Egyedü l
voltunk a szű k utcá ban, de a té ren kó rusban ordı́tottak valamit. –
Elfoglaltam valakinek a helyé t?
Shannon né má n né zett.
– Igen – lehelte aztá n. – Elfoglaltad.
– Shannon – nyö gtem. – Sze…
A tö bbi hangos dö rrené sbe fulladt, amikor szı́nes fé nykavalká ddá
vá ltozott a feje felett az é g.
Megragadta a kabá tom hajtó ká já t, é s segı́tett talpra kecmeregni.
Fojtogatott a há nyinger, é s el-elmosó dott elő ttem az utcaké p.
Shannonra tá maszkodva kitá molyogtam a sportszakü zlet mö gé .
Atvá gtunk az ú ton, é s azt hiszem, nem vett minket é szre senki, hiszen
lelkesen bá multá k a té rrő l a tű zijá té kot, ami ide-oda tá ncolt a
szé llö ké sekben. Egy raké ta alacsonyan zú gott el a há ztető k felett, egy
má sik pedig – biztosan Willumsen egyik jobb minő sé gű rö ppentyű je
– magasra repü lt, é s fehé r csı́kot hú zva maga utá n a hegyek felé
szá guldott.
– Mit keresel itt? – ké rdezte Shannon, mikö zben azon ü gykö dtü nk,
hogy egyik lá bunkat a má sik elé tegyü nk.
– Julie megcsó kolt, é s…
– Igen, ezt elmondta, mielő tt a pasija elrá ngatta volna. Arra vagyok
kı́vá ncsi, mit keresel itt, Osban.
– Az ú j é vet ü nneplem. Stanley-né l.
– Ezt má r hallottam Carltó l. De nem vá laszolsz a ké rdé semre.
– Azt akarod tudni, hogy miattad vagyok-e itt?
Nem felelt, ezé rt tová bb beszé ltem.
– Igen. Azé rt jö ttem, hogy magammal vigyelek.
– Te meg vagy ő rü lve.
– Igen. Teljesen ő rü lt vagyok, mert azt hittem, hogy te is akarsz
engem. Rá kellett volna jö nnö m, hogy csak azé rt fekü dté l le velem,

403
hogy bosszú t á llj Carlon.
A karom megrá ndult, amibő l tudtam, hogy Shannon megcsú szott,
é s majdnem elveszı́tette az egyensú lyá t.
– Honnan tudod? – ké rdezte.
– Greté tő l. Elmondta, hogy tavasszal elá rulta neked, mit csiná lt
Carl Marival.
Lassan bó lintott.
– Szó val igaz? Csak bosszú t akartá l á llni?
– Ez csak az igazsá g fele.
– A fele?
– Nem Mari az első , akivel Carl megcsalt. De ő az első , akirő l
tudom, hogy é rzett irá nta valamit. Ezé rt vá lasztottalak té ged, Roy.
– Mert?
– Mert té nyleg bosszú t akartam á llni, é s olyat kellett vá lasztanom,
aki irá nt é n is é rzek valamit.
Rö vid, fü lsé rtő neveté st hallattam.
– Baromsá g!
Felsó hajtott.
– Igen, baromsá g.
– Lá tod?
Hirtelen elengedte a karomat, é s szembefordult velem. Az apró
teste mö gö tt fehé r kö ldö kzsinó rké nt kanyargott az ú t az é jszaká ban.
– Té nyleg baromsá g – tö rt ki belő le. – Baromsá g, hogy
beleszeretek a fé rjem bá tyjá ba amiatt, ahogy a kezemben tartott
madarat simogatja, é s kö zben magyará z. Baromsá g, hogy
beleszeretek a sztorik miatt, amiket az ö ccse mesé lt ró la…
– Shannon, ne…
– Baromsá g! – sikı́totta. – Baromsá g volt beleszeretnem valakibe,
amikor é reztem, hogy a szı́ve nem ké pes az á rulá sra!
Amikor el akartam menni mellette, a mellkasomnak tá masztotta a
tenyeré t.
– Es az is baromsá g – folytatta halkan –, hogy csak rá tudok
gondolni, amió ta eltö ltö ttem vele pá r ó rá t egy notoddeni
hotelszobá ban.

404
 Megtá ntorodtam.
– Menjü nk! – suttogtam.

Mihelyt belé ptü nk a mű helybe, magá hoz hú zott. Beszı́vtam az illatá t.
Szinte megittasultam tő le. Szé dü ltem, mikö zben vadul csó koltam a
csodá latos ajká t, ő pedig vé resre harapdá lta az enyé met, é s megint
é reztü k a vé rem é des, fé mes ı́zé t. Kigombolta a nadrá gomat, é s
hevesen suttogta ugyanazokat a szavakat, amiket má r hallottam tő le.
Atö lelt, é s kirú gta aló lam a lá bam. A betonpadló n kö tö ttem ki.
Né ztem, amint fé l lá bon tá ncol, hogy levegye a cipő jé t é s a
harisnyá já t. Felhú zta a ruhá já t, é s rá m ü lt. Mé g nem nedvesedett be,
de megragadta a merev farkamat, é s magá ba erő ltette. Ugy é reztem,
mindjá rt leszakad a itymá m, de Shannon szerencsé re nem mozdult,
csak ü lt, é s kirá lynő i pillantá ssal né zett le rá m.
– Jó ? – ké rdezte.
– Nem – feleltem.
Egyszerre nevettü k el magunkat.
A neveté stő l ö sszehú zó dott az ö le a farkam kö rü l, amit ő is
megé rezhetett, mert mé g jobban nevetett.
– Van motorolajam – intettem az egyik polc felé .
Fé lrebillentette a fejé t, é s olyan szeretetteljes pillantá ssal
mé regetett, mintha kisgyerek lenné k, akit el akar altatni. Aztá n
lehunyta a szemé t. Mé g mindig nem mozdult, de egyre forró bb é s
nedvesebb lett.
– Vá rj! – suttogta. – Vá rj!
Az é jfé li visszaszá mlá lá sra gondoltam, amit a té ren hallottunk.
Arra, hogy megá llı́tottam a kö rforgá st, kiszá lltunk belő le, é s szabad
vagyok.
Shannon mozogni kezdett.
Es amikor elé lvezett, győ zedelmes sikolyt hallatott, mintha vé gre
ki tudott volna rú gni egy ajtó t, ami addig bezá rva tartotta.

Szorosan egymá shoz bú jva fekü dtü nk az á gyon. A szé l elü lt, né ha
sisteregve felszá llt egy megké sett raké ta. Es akkor feltettem a

405
ké rdé st, amire azó ta nem talá ltam vá laszt, hogy Carl é s Shannon
megé rkezett a tanyá ra.
– Mié rt jö ttetek Osba?
– Carl nem mondta?
– De. Hogy naggyá tegye a falut. Viszont tuti volt má s okotok is. Le
kellett lé pnie valami elő l?
– Nem mesé lte el?
– Csak annyit mondott, hogy Kanadá ban beperelté k egy
ingatlanprojekt miatt.
Shannon felsó hajtott.
– Fé lbe kellett hagynia egy canmore-i projektet kö ltsé gtú llé pé s é s
inanszı́rozá si hiá ny miatt. Es nincs per. Má r nincs.
– Ezt meg hogy é rted?
– A bı́ró sá g meghozta a dö nté st. Ká rté rı́té s izeté sé re kö telezte
Carlt.
– Es?
– Es nem tudott izetni. Ezé rt elmenekü lt. Ide.
Felkö nyö kö ltem.
– Ugy é rted, hogy… hogy lelé pett az igazsá gszolgá ltatá s elő l?
– Gyakorlatilag igen.
– Ezé rt talá lta ki a hotelt? Hogy ki tudja izetni az adó ssá gait?
Shannon arcá n mosoly futott á t.
– Nem akar visszamenni Kanadá ba.
Megpró bá ltam feldolgozni az ú j informá ció kat. Csak azé rt jö tt
haza, mert szorult a nyaka kö rü l a hurok?
– Es te? Te mié rt jö tté l vele?
– Mert é n voltam a canmore-i projekt tervező je.
– Es?
– Mestermű vet alkottam. Ez az é n IBM-é pü letem. Canmore-ban
nem sikerü lt felé pı́teni, de Carl ú j esé lyt ı́gé rt.
Kezdtem é rteni.
– A hotelt nem Osba tervezted.
– Eredetileg nem. De csak pá r vá ltoztatá sra volt szü ksé g. A Sziklá s-
hegysé g é s az itteni tá j nem kü lö nbö zik nagyon. Nem volt pé nzü nk, é s

406
senki sem akart befektetni a projektü nkbe, ezé rt Carl Ost javasolta.
Azt mondta, itt bı́znak benne az emberek, é s ú gy tekintenek rá , mint
valami helyi csodagyerekre.
– Szó val ı́gy jö ttetek ide. Egyetlen itying né lkü l. De egy Cadillackel.
– Carl azt mondta, fenn kell tartanunk a lá tszatot, ha el akarjuk
adni a projektet.
Armand jutott eszembe, az utazó pré diká tor. Amikor napvilá gra
kerü lt, hogy jó hiszemű , gyó gyulni vá gyó szerencsé tleneken
gazdagodott meg, é s rá adá sul visszatartotta ő ket attó l, hogy
orvoshoz forduljanak, amire pedig nagy szü ksé gü k lett volna, é szakra
kö ltö zö tt. Mire rá bukkantak, má r ú j kö vető ket gyű jtö tt maga kö ré ,
szent gyó gyı́tó szerepé ben tetszelgett, é s há rom „felesé ge” is volt.
Letartó ztattá k adó elkerü lé s é s csalá s miatt, é s amikor a bı́ró sá gon
megké rdezté k tő le, mié rt folytatta a bű nö zé st, miutá n egyszer má r
megú szta, hogy elkapjá k, ı́gy vá laszolt: „Mert ehhez é rtek.”
– Es ezt mié rt nem mondtá tok? – ké rdeztem. Shannon mosolyra
hú zta a szá já t. – Hm?
– Carl szerint nem lett volna jó ö tlet. Pró bá lok visszaemlé kezni,
hogyan fogalmazta meg pontosan. Igen… Azt mondta, hogy bá r
hiá nyzik belő led az é rzé kenysé g, é s tú l sok empá tia sem szorult
belé d, erkö lcsö s vagy. Ellenté tben vele, aki cinikus, á m gyengé d é s
együ tté rző .
A legszı́vesebben hangosan szitkozó dtam volna, de nevetnem
kellett. A franc essen belé , té nyleg meg tudja fogalmazni, amit lá t!
Gyerekkorunkban nemcsak a helyesı́rá st javı́totta ki a lecké imben,
hanem az is elő fordult, hogy beszú rt pá r mondatot, emelkedettebbé
tette a szö veget, szinte szá rnyakat adott a szarnak. Igen, szá rnyakat
adott a szarnak. Ebben rejlett az igazi tehetsé ge.
– De té vedsz, ha azt hiszed, hogy rosszak a szá ndé kai – folytatta
Shannon. – Té nyleg mindenkinek jó t akar. Persze sajá t magá nak
kicsit jobbat, mint a tö bbieknek. Es ö ssze is fog jö nni neki, majd
meglá tod.
– Azé rt akad mé g pá r bö kkenő . Pé ldá ul Dan Krane, aki cikket
tervez ı́rni ró la.

407
 Shannon megrá zta a fejé t.
– Carl azt mondta, hogy ez a problé ma megoldó dott. Es most má r
minden oké . Ezentú l tudjuk tartani az ü temtervet. Ké t hé t mú lva
alá ı́rjá k a szerző dé st egy své d szá llodaü zemeltető cé ggel.
– Szó val Carl Opgard megmenti a falut, maradandó emlé ket á llı́t
magá nak, é s mé g meg is gazdagszik. Szerinted ezek kö zü l melyik a
legfontosabb neki?
– Szerintem az indı́té kaink annyira ö sszetettek, hogy mé g mi
magunk sem é rtjü k ő ket teljesen.
Megsimogattam a kulcscsontja alatti ké k foltot.
– Azok az indı́té kai is ö sszetettek, amik miatt ver?
Vá llat vont.
– Mielő tt nyá ron elmentem Torontó ba, soha egy ujjal sem nyú lt
hozzá m. De amikor visszajö ttem, valami megvá ltozott. O vá ltozott
meg. Allandó an piá lt. Akkor kezdő dö tt. Amikor elő szö r megü tö tt,
annyira kiké szü lt, hogy meg voltam győ ző dve ró la, hogy egyszeri
alkalom volt. De aztá n ú jra é s ú jra megtö rté nt, mintha valami
ké nyszerı́tette volna rá . Né ha má r azelő tt elsı́rta magá t, hogy hozzá m
é rt volna.
Az emeletes á gy aljá ró l felhangzó sı́rá sra gondoltam, arra, amikor
megsejtettem, hogy nem Carl sı́r, hanem apa.
– Akkor mié rt nem hagyod el? – ké rdeztem. – Es egyá ltalá n mié rt
jö tté l ide vele? Annyira szeretted?
Megrá zta a fejé t.
– Akkor má r nem szerettem.
– Es Torontó bó l miattam jö tté l vissza nyá ron?
– Nem – simogatta meg az arcomat.
– A hotel miatt – jö ttem rá .
Bó lintott.
– Mert annyira szereted.
– Nem – felelte. – Gyű lö lö m. De bö rtö nbe zá rt, é s nem ereszt.
– Es mé gis szereted.
– Ahogy egy anya szereti a gyereké t, aki tú szul ejtette – jelentette
ki, nekem pedig az jutott eszembe, amit Grete mondott. Shannon

408
fé szkelő dö tt kicsit, aztá n folytatta. – Ha valamit rengeteg szeretettel
é s fá jdalommal hozol lé tre, é s annyi idő dbe telik, mint amennyibe
nekem ez az é pü let, akkor az a ré szeddé vá lik. Nem, nem is ré szeddé ,
tú lnő rajtad, fontosabb lesz ná lad. Az ö rö k é letet csak egy gyerek, egy
é pü let vagy egy mű alkotá s hozhatja el az embernek, nem igaz? Ezé rt
minden má sná l fontosabb. Erted?
– Szó val te is maradandó emlé ket akarsz á llı́tani magadnak.
– Nem! – tiltakozott hevesen. – En nem tervezek emlé kmű veket.
Egy egyszerű , funkcioná lis é pü letet terveztem, ami szé p. Mert az
embereknek szé psé gre van szü ksé gü k. Es a terveim szé psé ge az
egyszerű sé gben rejlik, a nyilvá nvaló logiká ban. Semmi monumentá lis
nincs bennü k.
– Mié rt a terveidrő l beszé lsz, é s nem a hotelrő l? Hiszen má r
majdnem ké szen van.
– Mert tö nkre fogjá k tenni. Az ö nkormá nyzat kompromisszumokra
ké nyszerı́tett bennü nket a homlokzattal kapcsolatban, é s Carl
belement, hogy kö ltsé goptimalizá lá si cé lzattal olcsó anyagokat
haszná ljanak. Rá adá sul amı́g Torontó ban voltam, megvá ltoztattá k az
elő csarnokot é s az é ttermet.
– Szó val azé rt jö tté l vissza, hogy megmentsd a gyerekedet.
– De elké stem. Es a fé r i, akirő l azt hittem, hogy ismerem, ú gy
dö ntö tt, engedelmessé get ver belé m.
– De mié rt vagy mé g mindig itt, ha má r ú gyis elveszı́tetted a
harcot?
– Szerinted? – mosolygott keserű en. – Felteszem, hogy egy anya
nem ké pes tá vol maradni a gyereke temeté sé tő l.
Nyeltem egyet.
– Van má s oka is?
Soká ig né zett né má n, aztá n lehunyta a szemé t, é s lassan bó lintott.
Kifú jtam a levegő t.
– Hallani akarom, Shannon.
– Ne! Erre ne ké rj!
– Mié rt ne?
Kö nnyek gyű ltek a szeme sarká ba.

409
 – Mert ez olyan, mint egy „szezá m, tá rulj!”.
– Ezt meg hogy é rted?
– Ha kimondom, é s meghallom a sajá t szavaimat, akkor kitá rul a
szı́vem, é s elgyengü lö k. Pedig erő snek kell lennem, amı́g nincs vé ge
ennek az egé sznek.
– Nekem is erő snek kell lennem – feleltem. – Es ezé rt akarom
hallani. Hogy erő t ö ntsö n belé m. Mondhatod halkan, hogy csak é n
halljam.
Ezzel befogtam az apró , fehé r kagyló ra hasonlı́tó fü lé t.
Nagyra nyitotta a szemé t, é s mé lyen beszı́vta a levegő t. Nem
szó lalt meg. Megint nekirugaszkodott. Es most elsuttogta azt a
csodá latos szó t, ami erő sebb bá rmilyen jelmondatná l, hitvallá sná l,
vará zsigé né l.
– Szeretlek.
– En is szeretlek – sú gtam vissza.
Megcsó koltam, é s visszacsó kolt.
– Vigyen el az ö rdö g! – lehelte.
– Ha vé ge ennek az egé sznek… – kezdtem. – Ha má r felé pü lt a
hotel, akkor szabad leszel?
Bó lintott.
– Tudok vá rni – folytattam. – De akkor ö sszecsomagolunk, é s
elhú zunk innen.
– Hová ? – ké rdezte.
– Barceloná ba. Vagy Fokvá rosba. Vagy Sydney-be.
– Barceloná ba – felelte. – Gaudı́hoz.
– Megbeszé ltü k.
Egymá s szemé be né ztü nk, mintha ı́gy pecsé teltü k volna meg a
fogadalmunkat.
Valami hangot hallottam kintrő l. Egy aranylilé t? De mié rt jö tt le a
hegyekbő l? A tű zijá té k miatt?
Shannon arcá n á rnyé k suhant á t. Aggodalom.
– Mi a baj? – ké rdeztem.
– Hallod? – suttogta. – Ez nem jó hang.

410
 A fü lemet hegyeztem. Nem aranylile. A hang hol erő sö dö tt, hol
gyengü lt.
– Tű zoltó autó ! – jö ttem rá .
Egyszerre ugortunk ki az á gybó l, é s szaladtunk a mű hely
elő teré be. Kinyitottam az ajtó t, é s mé g é ppen elkaptuk az ö reg GMC
tű zoltó autó t, ami ré gen egy repté ren teljesı́tett szolgá latot. Tö bbszö r
cseré ltem má r benne alkatré szeket. Az ö nkormá nyzat a hadseregtő l
vette. A vá sá rlá st azzal indokoltá k, hogy nem kerü l sokba, é s
ezerö tszá z liter vı́z fé r a tartá lyá ba. Egy é vvel ké ső bb megpró bá ltá k
elpasszolni. Azzal é rveltek, hogy a nehé z já rmű olyan lassan há g fel a
meredek utakon, hogy ha valami kigyullad a hegyek kö zö tt, akkor az
ezerö tszá z liter vı́znek má r nem lesz mit eloltani, mire felé rnek. De
senki sem kapkodott a tragacsé rt, ı́gy a nyakukon maradt.
– Ebben az idő ben nem lett volna szabad engedé lyezni a
tű zijá té kot a kö zpontban – csó vá ltam a fejem.
– Nem ott van a tű z – mondta Shannon.
Kö vettem a pillantá sá t. A hegy felé né zett. Opgard felé . Ahol az é g
piszkossá rgá n fé nylett.
– A picsá ba! – szisszentem fel.

Beszá guldottam az udvarba a Volvó val. Shannon alig lemaradva

kö vetett a Subaruval.
A tanyaé pü let való sá ggal fö lé nk tornyosult. Kicsit ferdé n á llt,
enyhé n megdő lt kelet felé . Ragyogott a holdfé nyben. Semmi baja sem
volt. Kiszá lltunk. En a pajta felé indultam, Shannon a há z felé .
Amikor beé rtem, lá ttam, hogy Carl elvitte a sı́lé cé t é s a sı́botjá t.
Felkaptam a sajá tomat, é s a há zhoz rohantam, ahol Shannon má r vá rt
a sı́bakancsommal. Felhú ztam, é s felcsatoltam a lé ceket. Elindultam a
piszkossá rga é g felé . A szé l má r elü lt annyira, hogy nem temette be
hó val Carl nyomait, ı́gy kö nnyű volt kö vetnem. De ahhoz elé ggé fú jt,
hogy má r azelő tt meghalljam a kiá ltá sokat é s a tű z ropogá sá t, hogy
felé rtem volna. Amikor vé gre megpillantottam a hotelt é s a
barakkokat, elö ntö tt a megkö nnyebbü lé s. Csak fü stö t lá ttam, tü zet
nem. Ezek szerint eloltottá k. De aztá n é szrevettem, hogy az é pü let

411
má sik oldalá n vilá gı́t a hó , a piros tű zoltó autó é s a felé m forduló
emberek arca. Es amikor a szé l egy pillanatra teljesen elü lt, mohó
lá ngnyelvek nyú jtó ztak az é g felé . Rá jö ttem, hogy az elő bb ú gy fú jt,
hogy onnan, ahol á lltam, nem lehetett lá tni a tü zet. Es arra is
rá jö ttem, mié rt nehé z az oltá s. Az ú t csak a hotel elejé ig jö tt fel, é s a
tű zoltó knak kicsit messzebb kellett megá llniuk, mert az é pü let elő tt
nem takarı́tottá k el rendesen a havat. Ezé rt nem tudtá k megkerü lni
az é pü letet a tö mlő vel, hogy a szé lfú vá s irá nyá bó l oltsá k a tü zet.
Gondolom, teljesen megnyitottá k a csapot, de a vı́zsugá r nem tudott
megkü zdeni az ellenszé llel, é s permetké nt visszasodró dott.
Vagy szá z mé terrel odé bb á lltam, ı́gy nem é reztem a tű z melegé t.
Megpillantottam Carlt a tö bbiek kö zö tt, é s lá ttam, hogy az arca
nedvesen csillog, vagy az izzadsá gtó l, vagy a vı́zpermettő l.
Leolvastam ró la, hogy minden hiá ba. Minden elveszett.

[2] Halá l, mit tartogathat nekem?

412
 Otvenegyedik fejezet

Az é v első napja szü rke fé nnyel kö szö ntö tt rá nk.
Ettő l laposnak lá tszott a tá j, elmosó dtak a kö rvonalai. Amikor a
hotelhez – illetve a tű z helyszı́né re – hajtottam, egy pillanatra olyan
é rzé sem tá madt, mintha elté vedtem volna. Mintha nem olyan terepen
já rné k, amit ú gy ismerek, mint a tenyeremet, hanem idegen
kö rnyé ken, ső t, idegen bolygó n.
Carl há rom fé r i tá rsasá gá ban á llt a fü stö lgő , fekete romokná l. A
megsemmisü lt é pü letné l, ami má r nem lesz a falu bü szkesé ge. Vagyis
termé szetesen mé g lehet, de aligha idé n. A fekete, elszenesedett
faoszlopok igyelmeztető mutató ujjké nt meredtek az é gre, mintha azt
akarná k kö zö lni, hogy a hegyek kö zö tt nem lehet wellnesshotelt
é pı́teni, mert termé szetellenes, é s magá ra vonja a szellemek haragjá t.
Amikor kiszá lltam a kocsibó l, é s elindultam a kis csoport felé ,
rá ismertem Carl tá rsaira. Kurt Olsenre, Voss Gilbertre é s a
tű zoltó parancsnokra, egy bizonyos Adlerre, aki amú gy mé rnö kké nt is
dolgozott az ö nkormá nyzatná l. Nem tudom, azé rt hallgattak-e el,
mert csatlakoztam hozzá juk, vagy mert é ppen befejezté k az
eszmecseré t.
– Na? – szó laltam meg. – Elké pzelé sek?
– Megtalá ltá k egy szilveszteri raké ta maradvá nyait – felelte Carl
olyan halkan, hogy alig é rtettem. A pillantá sa a tá volba ré vedt.
– Bizony – bó lintott Olsen. A mutató - é s a hü velykujja kö zé
csippentett cigarettá t a tenyeré vel vé dte, mint az é jszakai ő rsé gben
szolgá latot teljesı́tő katoná k. – Lehet, hogy a szé l felhozta a falubó l, é s
nekisodorta az é pü letnek. Elké pzelhető .
Az, hogy elké pzelhető , mé g nem jelenti azt, hogy ı́gy is tö rté nt.
Olsen hangjá bó l kihallatszott, hogy nem igazá n hisz benne.

413
 – De? – ké rdeztem.
Vá llat vont.
– A tű zoltó k fé lig betemetett lá bnyomokat fedeztek fel, amik a
hotelhez vezettek. Mivel erő sen fú jt a szé l, nem lehettek tú l ré giek.
– Azt nem lehetett megá llapı́tani, hogy ketten mentek-e be a
hotelbe, é s egyikü k sem jö tt ki, vagy egyvalaki bement, é s ki is jö tt –
vette á t a szó t Adler. – Mindenesetre a legrosszabbat té teleztü k fel.
Bekü ldtem pá r emberü nket, hogy ellenő rizzé k, van-e bent valaki, de
a tű z má r elharapó zott, é s nem tudtak behatolni.
– Nem talá ltunk holttesteket – folytatta Olsen. – De nagyon ú gy né z
ki, hogy já rt itt valaki az é jjel, szó val nem lehet kizá rni, hogy
gyú jtogatá s tö rté nt.
– Gyú jtogatá s? – ismé teltem meg elké pedve.
Azt hiszem, Olsen eltú lzottnak tartotta a hangombó l kicsendü lő
meglepeté st, mert a gyanakvó nyomozó tekintete hosszan idő zö tt el
rajtam.
– Kinek á llna é rdeké ben az ilyesmi? – ké rdeztem.
– Bizony, Roy, kinek á llna é rdeké ben? – Nagyon nem tetszett,
ahogyan a nevemet hangsú lyozta.
– No igen – só hajtott fel a polgá rmester, é s a falu felé biccentett,
amit fé lig elrejtett a szemü nk elő l a tó jege fö lö tt gomolygó kö d. –
Nem csak a má snapossá g miatt fog fá jni a fejü k, ha majd felé brednek.
– Há t… – feleltem. – Ha az ember nyakig ü l a szarban, nincs má s
há tra, mint ú jrakezdeni az é pı́tkezé st.
Mind a né gyen ú gy meredtek rá m, mintha hirtelen ó gö rö gü l
szó laltam volna meg.
– Ez igaz, de nem sok esé ly van rá , hogy idé n ké szen leszü nk –
szö gezte le Gilbert. – Es akkor az emberek nem tudjá k eladni a
hü ttetelkeiket.
– Té nyleg? – né ztem Carlra.
Nem felelt, é s ú gy tű nt, nem is hall minket, csak bá multa a
romokat. Az arca friss betonra emlé keztetett.
– Igy á llapodtunk meg az ö nkormá nyzattal – vá laszolt Gilbert
olyan hangsú llyal, mint aki megismé tel valamit, amit nem sokkal

414
korá bban mondott. – Elő szö r á lljon a hotel, utá na jö hetnek a hü tté k.
Sajnos pá ran elő re ittak a medve bő ré re, é s tú l drá ga kocsit vettek a
ré gi helyett.
– Mé g szerencse, hogy a hotel rendesen biztosı́tva van tű zká r
eseté re – szó lalt meg Olsen, é s Carlra szegezte a pillantá sá t.
Gilbert é s Adler mosolyra hú zta a szá já t, hogy kifejezze,
egyeté rtenek, de ez most sová ny vigasz.
– No igen – dugta Gilbert a zsebé be a kezé t, jelezve, hogy má r
indulna. – Boldog ú j é vet!
Olsen é s Adler a nyomá ba szegő dö tt.
– Té nyleg? – fordultam Carlhoz, amikor halló tá volsá gon kı́vü l
é rtek.
– Mi? Hogy té nyleg boldog lesz-e az ú j é v? – ké rdezte Carl olyan
hangon, mint egy alvajá ró .
– Biztosı́tva van? – egyé rtelmű sı́tettem a ké rdé st.
Carl az egé sz testé vel fordult felé m, mintha való ban betonba
ö ntö tté k volna.
– Mié rt ne lenne?
Nagyon halkan é s lassan beszé lt. Nem tű nt ré szegnek. Lehet, hogy
bevett valamit?
– Esetleg tú l jó l is? – folytattam.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
Ingerü lt lettem, de tudtam, uralkodnom kell magamon, amı́g nem
vagyunk egyedü l.
– Csak azt, hogy Kurt Olsen arra cé lozgatott, hogy gyú jtogatá s
tö rté nt, é s tú lbiztosı́tottad a hotelt. Biztosı́tá si csalá ssal vá dol, ha
nem tű nt volna fel.
– Azt hiszi, hogy é n gyú jtottam fel?
– Te gyú jtottad fel?
– Mié rt gyú jtottam volna fel?
– A projekt kezdett befuccsolni, nem tudtá tok tartani a
kö ltsé gveté st, de ezt sikerü lt eltitkolnod, a tű z pedig remek
lehető sé get biztosı́t arra, hogy tová bbra se kerü ljö n napvilá gra, é s ne
maradj szé gyenben. Tiszta lappal ú jrakezdheted az egé szet, é s jó

415
minő sé gű anyagokat vehetsz, ı́gy aztá n nem kell lemondanod a
dicső sé gedre emelt emlé kmű rő l.
Carl szinte lenyű gö zve né zett rá m, mintha a szeme lá ttá ra
vá ltottam volna alakot.
– Té nyleg azt hiszed, te, a sajá t bá tyá m, hogy ké pes lenné k
ilyesmire? – Enyhé n fé lrebillentett fejjel folytatta. – Igen, té nyleg azt
hiszed. Há t akkor egyvalamire vá laszolj nekem! Mié rt vagyok annyira
elkeseredve, hogy a legszı́vesebben harakirit kö vetné k el? Mié rt nem
otthon dö ntö m magamba a pezsgő t?
Ekkor kezdett el derengeni elő ttem az igazsá g. Carl ü gyesen
hazudik, de annyira jó l nem tudja szı́nlelni a gyá szt, hogy engem is
megvezessen. Esé lye sincs.
– Ne… – suttogtam. – Csak ezt ne, Carl!
– Mit ne?
– Tudom, hogy ké tsé gbe voltá l esve, é s ahol tudtá l, lefaragtá l a
kö ltsé gekbő l, de ezt ugye nem?
– Mit? – ordı́totta dü hö sen.
– A biztosı́tá s… Ugye nem mondtad le a biztosı́tá st?
Carl szemé be nyugalom kö ltö zö tt. Most má r tuti, hogy bevett
valamit.
– Ez elé g nagy hü lyesé g lett volna – suttogta. – Lemondani a
biztosı́tá st, pont mielő tt kigyullad a hotel. Mert… – Az arcá n lassan
mosoly terü lt szé t. Igy mosolyoghat az ember a kö rü lö tte á lló kra,
amikor egy adag LSD utá n meg akarja mutatni, hogy tud repü lni. – Na
igen, most mi lesz, Roy?

416
 Otvenkettedik fejezet

A mié nkhez hasonló hegyekben a sö té tsé g nem leszá ll, hanem
felszá ll. A vö lgybő l, a lenti erdő kbő l é s a tó bó l hatol egyre feljebb, é s
egy darabig lá tni lehet, hogy a faluban é s a fö ldeken má r este van, de
idefent mé g nappal. Aznap, az é v első napjá n azonban nem ı́gy
tö rté nt. Talá n az eget fedő vastag felhő takaró miatt, ami mindent
szü rké re szı́nezett, talá n a tű z utá n maradt feketesé g miatt, ami
mintha minden fé nyt elszı́vott volna a hegyektő l, vagy a tanyá n
uralkodó ké tsé gbeesé s, esetleg a vilá gű r hidege miatt. A nappali fé ny
mindenesetre egyszer csak kialudt, mintha egy izzó kié gett volna.
Né má n vacsorá ztunk Carllal meg Shannonnal, é s hallgattuk a falak
recsegé sé t, amit a hő mé rsé klet csö kkené se okozott. Amikor
vé geztem a tő kehallal, letö rö ltem a szá mró l a zsı́rt, é s beszé lni
kezdtem.
– Dan Krane azt ı́rta az Os Blad honlapjá n, hogy a tű z csak
ké slekedé st fog okozni.
– Igen – felelte Carl. – Felhı́vott, é s azt mondtam neki, hogy a jö vő
hé ten kezdő dnek a munká latok.
– Szó val nem tudja, hogy nincs biztosı́tá s?
Carl a tá nyé rja ké t oldalá ra fektette az alkarjá t.
– Ezt csak mi há rman tudjuk, Roy, é s ennek ı́gy is kell maradnia.
– Az ember azt hinné , hogy egy ú jsá gı́ró alaposabban utá nané z a
sztorinak. Mé giscsak a falu sorsá ró l van szó .
– Felesleges aggodalmaskodnod. Meg fogom oldani, hallod?
– Hallom.
Carl mé g egy kis tő kehalat lapá tolt a szá já ba, aztá n rá m sandı́tott.
Ivott egy korty vizet.

417
 – Ha sejtené , hogy a hotel nem volt biztosı́tva, nem ı́rná , hogy
minden rendben van. Nem?
– Ha te mondod.
Letette a villá já t.
– Mire cé lozgatsz, Roy?
Egy pillanatra má snak lá ttam. A dominanciá t sugá rzó testbeszé de,
a halk, mé gis parancsoló hangja é s az á tható tekintete miatt. Egy
pillanatra ú gy tű nt, mintha nem is ő lenne. Mintha apá vá vá ltozott
volna.
Vá llat vontam.
– Arra cé lozgatok, hogy ú gy tű nik, valaki szó lt Krané nak, hogy ne
ı́rjon semmi rosszat a hotelrő l, é s ez mé g jó val a tű zeset elő tt tö rté nt.
– Es ki szó lt volna neki?
– Egy dá n verő legé ny, aki itt já rt a faluban. Kará csony elő tt lá ttá k a
Jaguarjá t az Os Blad szerkesztő sé ge elő tt. Es Krane utá na sá padtnak
é s betegnek tű nt.
– Willumsen verő legé nye? – rö hö gö tt fel Carl. – Akirő l annyit
beszé ltü nk gyerekkorunkban?
– Akkor nem igazá n hittem a lé tezé sé ben, de most má r igen.
– Aha. Es mié rt akarná Willumsen befogni Dan Krane szá já t?
– Nem a szá já t akarja befogni, hanem a tolla szabadsá gá t
korlá tozni. Krane tegnap beszé lt a hotelrő l Stanley bulijá ban, é s nem
mondhatná m, hogy dicső ı́tette.
Amikor elhallgattam, Carl szemé ben ridegen é s sö té ten villant
valami, amit mé g sosem lá ttam. Ugy vá gott a tekintete, mint a fejsze
é le.
– Mindenesetre nem azt ı́rja, amit gondol – folytattam. –
Willumsen cenzú rá zza. Szó val most azt szeretné m ké rdezni tő led,
mié rt.
Felvette a szalvé tá já t, é s megtö rö lte a szá já t.
– Nyilvá n ezer oka lehet, hogy megpró bá lja leá llı́tani – felelte.
– Aggó dik a pé nz miatt, ami kö lcsö nadott?
– Lehet. De mié rt ké rdezed?

418
 – Mert kará csonykor szé les nyá ri gumik nyomait fedeztem fel a
há z kö zelé ben.
Carl arca megnyú lt, de té nyleg, mintha torzı́tó tü krö t tartottam
volna elé .
– Kará csony elő tt ké t nappal havazott, szó val a nyomok utá na
keletkeztek.
Enné l tö bbet nem kellett mondanom. A falusiak sosem
haszná lná nak nyá ri gumit decemberben. Carl szinte mellé kesen
vetett egy pillantá st Shannonra. Az ő szeme is olyan hidegen
csillogott, ahogy mé g sosem lá ttam.
– Befejezté tek? – ké rdezte.
– Igen – vá laszolta Carl. – Befejeztü k a té má t.
– Az evé sre gondoltam. Jó llaktatok?
– Igen – felelte Carl, é n pedig bó lintottam.
Shannon felá llt, ö sszeszedte a tá nyé rokat é s az evő eszkö zö ket,
majd kiment a konyhá ba. Megnyitotta a csapot.
– Nem ú gy van, ahogy gondolod – né zett rá m Carl.
– Hogy gondolom?
– Azt hiszed, hogy é n uszı́tottam rá azt az arcot Krané ra.
– Es nem te voltá l?
A fejé t rá zta.
– A Willumsentő l kapott kö lcsö n termé szetesen nem hivatalos. A
kö nyvelé sben ú gy jelenik meg, mintha egy bankhitelbő l hı́vná nk le az
ö sszegeket. Ebbő l a pé nzbő l elvé gezhettü k volna az utolsó é pı́té si
munká latokat, é s megint sı́nen lett volna minden. Sikerü lt jelentő sen
csö kkentenü nk a kö ltsé geket, é s a csú szá sokat is behoztuk volna.
Ezé rt teljesen ledö bbentem, amikor egyszer csak megjelent itt… –
Carl elő rehajolt, é s ö sszeszorı́tott foggal sziszegte: – Idejö tt, a
há zamba, Roy! Azé rt, hogy tudassa velem, mi fog tö rté nni, ha nem
izetek. Mintha szü ksé gem lett volna rá , hogy emlé keztessen. –
Lehunyta a szemé t, há tradő lt, é s nagyot só hajtott. – Mindegy.
Kiderü lt, hogy azé rt ugrott be, mert Willumsen aggó dni kezdett.
– Ha minden sı́nen volt, akkor mié rt aggó dott?

419
 – Mert Krane felhı́vta, hogy meginterjú volja. Allı́tó lag arra volt
kı́vá ncsi, mit gondol ró lam é s a projektrő l a falu egyik prominens
szemé lye. Az interjú alatt kiderü lt, hogy Krane ö sszekapart valami
anyagot egy kritikus hangvé telű cikkhez, ami csö kkentheti a
ré sztvevő k projektbe vetett hité t é s az ö nkormá nyzat jó indulatá t. A
kö nyvelé sben is talá lt kivetnivaló t, jobban mondva hiá nyossá gokat.
Azt mondta, hogy beszé lt pá r emberrel Torontó ban, akiktő l azt
hallotta, hogy lelé ptem egy cső deljá rá s elő l, é s á llı́tó lag tö bb
hasonló sá got fedezett fel a kanadai ü gy meg a mostani é pı́tkezé s
kö zö tt. Szó val Willumsen azon pará zott, hogy elhú zok az orszá gbó l,
Krane meg hazavá gja a projektet a hü lye cikké vel, é s azé rt hı́vta ide a
verő legé nyé t, hogy egy fü st alatt ké t munká t is elinté zzen.
– Hogy leá llı́tsa Krané t, é s jó l rá d ijesszen, nehogy eszedbe jusson
megszö kni az adó ssá g elő l.
– Igen.
Lá ttam a szemé n, hogy nem hazudik.
– Es most, hogy leé gett az egé sz szar, mihez akarsz kezdeni?
– Alszok rá egyet – felelte. – Orü lné k, ha itt maradná l.
Tudtam, hogy nem csak udvariassá gbó l mondja. Vannak, akik
egyedü l szeretnek lenni a vá lsá g ó rá já ban, má sok, mint Carl is,
emberekkel akarjá k kö rü lvenni magukat.
– Jó l van – bó lintottam. – Kiveszek pá r nap szabit, é s itt maradok.
Lehet, hogy segı́tsé gre lesz szü ksé ged.
– Megtenné d? – pislogott rá m há lá san.
Ebben a pillanatban belé pett Shannon, ká vé scsé szé ket
egyensú lyozva egy tá lcá n.
– Jó hı́rem van, Shannon. Roy itt marad.
– Remek – felelte Shannon ő szinté nek tű nő ö rö mmel a hangjá ban,
é s ú gy mosolygott rá m, ahogyan egy szeretett só gorra szoká s.
Nem tudom, ö rü ltem-e neki, hogy ilyen jó szı́né sznő , mindenesetre
kapó ra jö tt a tehetsé ge.
– Jó tudni, hogy bı́zhatok a csalá domban. – Carl olyan erő vel lö kte
há tra a szé ké t, hogy annak lá bai megcsikordultak a durva parkettá n.

420
– Kihagyom a ká vé t. Má sfé l napja nem aludtam, ú gyhogy megyek
lefekszem.
Miutá n felment az emeletre, Shannon leü lt a helyé re. Né má n
kortyolgattuk a ká vé nkat, amı́g Carl le nem hú zta a vé cé t, é s be nem
csapta maga mö gö tt a há ló szoba ajtajá t.
– Na? – ké rdeztem halkan. – Milyen é rzé s?
– Micsoda? – Shannon hangja é rzelemmentesen csengett, az
arcá ró l semmit sem tudtam leolvasni.
– Leé gett a hoteled.
Megrá zta a fejé t.
– Nem az enyé m. Mint tudod, az é n hotelem ú tkö zben eltű nt.
– Oké , de a cé g ellen cső deljá rá st fognak indı́tani, mihelyt kiderü l,
hogy a hotel nincs biztosı́tva. Hotel né lkü l hü tté ket sem fognak
é pı́teni, é s ezzel a birtokunk piaci é rté ke megint nagyjá bó l a nullá hoz
fog kö zelı́teni. Baszhatjuk. Mi is, Willumsen is, a falu is.
Nem felelt.
– Utá nané ztem Barceloná nak. Nem vagyok vá roslakó , a hegyeket
szeretem. De sok hegy van a kö rnyé ken. Es ott a há zak is olcsó bbak.
Erre sem reagá lt, csak bá multa a csé szé jé t.
– Talá ltam egy Sant Llorenç del Munt nevű hegyet – folytattam. –
Nagyon jó l né z ki. Egyó rá nyira van a vá rostó l.
– Roy…
– Es biztosan tudné k venni ott egy benzinkutat. Fé lretettem egy
kis pé nzt, ami elé g lesz…
– Roy! – né zett fel a ká vé scsé szé rő l. – Itt az esé lyem. Há t nem
lá tod?
– Az esé lyed?
– Most, hogy az a szö rnyszü lö tt leé gett. Megint van esé lyem arra,
hogy felé pı́tsem a hotelemet, ú gy, ahogy kell.
– De…
Amikor belevá jta a kö rmeit a karomba, elhallgattam. Elő rehajolt.
– A gyerekem, Roy. Nem lá tod? Ujjá szü lethet.
– Nincs rá pé nz.
– Ott a telek, az ú t, a vı́z é s a szennyvı́zcsatorna. Minden megvan.

421
 – Nem é rted, Shannon. Lehet, hogy ö t vagy tı́z é v mú lva majd
é pı́tenek ott valamit, de a te hoteledet senki sem fogja megé pı́teni.
– Te nem é rted. – A szemé ben olyan lá z é gett, amilyet mé g sosem
lá ttam benne. – Willumsennek tú l sok a veszı́tenivaló ja. Ismerem a
fajtá já t. Muszá j nyernie, nem bı́r veszı́teni. Bá rmire ké pes lenne, hogy
viszontlá ssa a pé nzé t, é s a nyeresé grő l sem akar lemondani.
Willumsenre é s Ritá ra gondoltam. Shannonnak igaza lehet.
– Szó val szerinted megint kocká ztatni fog? Dupla vagy semmi?
– Nem tehet má st. En pedig addig maradok, amı́g fel nem é pü l a
hotelem. Most biztos azt gondolod, hogy megő rü ltem – tö rt ki
ké tsé gbeesetten, é s nekitá masztotta a homloká t a karomnak. – De
arra szü lettem, hogy ezt az é pü letet lé trehozzam. Erted? Ha megvan,
megyü nk Barceloná ba. Igé rem!
Megcsó kolta a karomat, aztá n felá llt.
Kö vetni akartam a pé ldá já t, hogy á tö lelhessem, de visszanyomott
a szé kre.
– Most nem szabad elveszı́tenü nk a fejü nket – suttogta. – Eszné l
kell lennü nk. Muszá j, Roy. Hogy ké ső bb majd meggondolatlanok
lehessü nk. Jó é jszaká t!
Homlokon csó kolt, é s magamra hagyott.

Az emeletes á gyon fekve azon tö prengtem, amit Shannon mondott.

Igaza van, Willumsen gyű lö l veszı́teni. De azt is tudja, mikor jobb
beletö rő dni a vesztesé gbe, hogy mé rsé kelje a ká rokat. Lehet, hogy
Shannon csak azé rt hiszi el a sajá t é rvelé sé t, mert annyira el akarja
hinni? Mert szereti a hotelt, é s elvakı́totta a szerelem? Es é n is ezé rt
hagytam, hogy meggyő zzö n? Fogalmam sem volt, melyik erő fog
győ zedelmeskedni Willumsen lelké ben, a pé nzsó vá rsá g vagy a
fé lelem. De abban igazat adtam Shannonnak, hogy ő az egyetlen, aki
megmentheti a projektet.
Kihajoltam az á gybó l, é s rá lestem az ablak mellett ló gó kinti
hő mé rő re. Mı́nusz huszonö t fokot mutatott. Odakint ilyenkor nincs
é let. De ekkor meghallottam a holló veszé lyre igyelmeztető kiá ltá sá t.
Ezek szerint mé gis van. Valami kö zeledik. Elő vagy holt.

422
 Hallgató ztam. A há zra né masá g telepedett. Hirtelen
visszavá ltoztam gyerekké , é s vadul bizonygattam magamnak, hogy
szö rnyek má rpedig nincsenek. Csakhogy té vedtem.
Mert má snap jö tt egy.

423
HATODIK RÉSZ

424
 Otvenharmadik fejezet

Amikor felé bredtem, azonnal tudtam, hogy a hő mé rő higanyszá la
mé g lejjebb sü llyedt. Nem a bő rö mö n é reztem, hanem a tö bbi
é rzé kemmel. Elesebben hallottam a hangokat, é rzé kenyebben
é rintett a fé ny, é s mintha a beszı́vott levegő – mivel jobban
ö sszetorló dtak benne az oxigé nmolekulá k – tö bb é lettel tö ltö tt volna
el.
A hó nyikorgá sá bó l arra kö vetkeztettem, hogy megtermett ember
já r odakint, é s ú gy gondoltam, Carl kelt fel korá n, hogy elinté zzen
valamit. Fé lrehú ztam a fü ggö nyt, é s lá ttam, amint a Cadillac lassan é s
ó vatosan halad lefelé a Kecskekaptató ban, bá r felszó rtuk az utat, é s a
jé g smirglipapı́rra hasonlı́tott. Bementem Shannonhoz a há ló ba.
Az á lomtó l forró testé bő l a szoká sosná l is erő sebben á radt a csak
rá jellemző , csodá latosan fű szeres illat.
Csó kkal é bresztettem, é s azt suttogtam, hogy mé g akkor is van
legalá bb fé l ó rá nk, ha Carl csak az ú jsá gé rt ment le.
– Roy, higgadtnak kell maradnom, hogy gondolkodni tudjak –
sziszegte. – Kifelé !
Felá lltam, de visszahú zott.
Olyan volt, mint reszketve felbukkanni a tó bó l é s leheveredni egy
naptó l felhevü lt kő re. Egyszerre kemé ny é s puha, olyan hihetetlenü l
vará zslatos, hogy a testem dalra fakadt.
Egyre hevesebben lé legzett, é s trá gá rsá gokat suttogott a fü lembe
angolul, bajanul é s norvé gul. Hangosan é lvezett el, a teste ı́vbe
feszü lt. Amikor é n is elmentem, a pá rná ba fú rtam az arcomat, hogy
ne kiá ltsak fel, é s megé reztem Carl szagá t. Azt a fé lreismerhetetlen
illatot. De valami má s is magá ra vonta a igyelmemet. Egy hang. Az
ajtó felő l jö tt. Megmerevedtem.

425
 – Mi van? – zihá lta Shannon.
Az ajtó felé fordultam. Ré snyire nyitva volt. Biztosan nem hú ztam
be magam utá n. Vagy igen? Visszafojtottam a lé legzetemet, é s
hallottam, hogy Shannon kö veti a pé ldá mat.
Csend.
Lehet, hogy a Cadillac visszajö tt, é s nem hallottam meg? Naná ,
hogy lehet, elé g nagy zajt csaptunk. A karó rá mra pillantottam. Mé g
csak huszonké t perc telt el azó ta, hogy Carl lement a faluba.
– Nincs veszé ly – dő ltem hanyatt.
Shannon hozzá m bú jt.
– Barbados – suttogta a fü lembe.
– Tessé k?
– Eddig Barceloná ró l beszé ltü nk. De Barbados is egy opció .
– Vannak ott benzines autó k?
– Há t persze.
– Akkor oké .
Megcsó kolt. A nyelve simá n, erő sen siklott a szá mba. Kutatott é s
talá lt. Elvett é s adott. Teljesen megré szegı́tett. Má r é ppen megint belé
akartam hatolni, amikor motorzú gá st hallottam. A Cadillac. Shannon
nem vette le ró lam sem a kezé t, sem a pillantá sá t, amikor
elhú zó dtam tő le. Kibú jtam az á gybó l, a hideg parkettá n á llva
felkaptam az alsó nadrá gomat, é s ó vatosan visszalopó ztam a
szobá mba. Felmá sztam az á gyra, é s hallgató ztam.
A kocsi leparkolt, é s kinyı́lt a bejá rati ajtó .
Carl leverte a cipő jé rő l a havat, é s belé pett a konyhá ba.
– Lá ttam kint a kocsidat – szó lalt meg. – Csak ú gy bejö tté l?
Hirtelen az egé sz testem jé ggé dermedt.
– Nyitva volt az ajtó – felelte egy fé r i.
Halkan, reszelő sen. Mintha valamikor megsé rü ltek volna a
hangszalagjai.
A kö nyö kö mre tá maszkodtam, é s fé lrehú ztam a fü ggö nyt. A Jaguar
a pajta elő tt á llt, ahonnan elhá nytuk a havat.
– Miben segı́thetek? – ké rdezte Carl.
Uralkodott magá n, de hallatszott, hogy feszü lt.

426
 – Fizesd ki az ü gyfelemet!
– Azé rt rá ngatott ide, mert leé gett a hotel? Harminc ó ra. Nem
rossz reakció idő .
– Most akarja a pé nzé t.
– Megkapja, mihelyt izet a biztosı́tó .
– A biztosı́tó nem fog izetni. A hotel nincs biztosı́tva.
– Es ezt ki mondja?
– Az ü gyfelemnek megvannak a forrá sai. Nem tartottad be a
kö lcsö n felté teleit, ami azt jelenti, hogy az egé sz ö sszeg vissza izeté se
most azonnal esedé kes. Erthető voltam? Jó l van. Van ké t napod.
Egé szen pontosan negyvennyolc ó rá d. Mostantó l.
– Ide igyelj…
– Amikor mú ltkor itt voltam, csak igyelmeztettelek. Ha megint
vissza kell jö nnö m, nem leszek ilyen kedves.
– Nem leszel…
– Akkor vé ge az udvariaskodá snak. Es nem csak annak.
Carl nem felelt. Szinte lá ttam ő ket magam elő tt. A dá n verő legé ny a
begyulladt, vö rö s pattaná saival az asztalná l ü l. A nyugodt testtartá sa
miatt mé g fenyegető bbnek tű nik. Carlró l folyik az izzadsá g, bá r az
elő bb jö tt be a mı́nusz harminc fokró l.
– Mi ez a sietsé g? Hiszen ott a fedezet.
– Aminek nincs tú l nagy é rté ke, ha nincs rajta hotel.
– De mi é rtelme lenne megö letnie? – Carl má r nem annyira tudott
uralkodni a hangjá n. Kezdett ú gy hö rö gni, mint egy megtelt porzsá kú
porszı́vó . – Akkor tuti nem kapja meg a pé nzé t.
– Nem te halsz meg, Opgard. Legalá bbis első nek nem.
Ekkor má r tudtam, mi lesz a kö vetkező mondat, de Carl szerintem
mé g nem.
– Hanem a nejed.
– Sha… – Carl nagyot nyelt. – …Shannon?
– Szé p né v.
– De há t ez… gyilkossá g.
– A reakció sú lyossá ga megfelel a kintlevő sé g mé rté ké nek.

427
 – De ké t nap? Mé gis hogyan szerezzek ennyi pé nzt ilyen rö vid idő
alatt?
– Tisztá ban vagyunk vele, hogy drasztikus lé pé sekre lesz szü ksé g.
Hogy milyen eszkö zö khö z nyú lsz, az minket nem é rdekel.
– Es ha nem tudom ö sszeszedni…
– Akkor ö zvegy leszel, é s megint kapsz ké t napot.
– De há t…
Leugrottam az á gyró l. Megpró bá ltam miné l halkabban felvenni a
nadrá gomat é s a puló veremet. Azt má r nem hallottam, hogy né gy
nap mú lva mi fog tö rté nni, de igazá bó l nem is voltam rá kı́vá ncsi.
Leosontam a lé pcső n. Ha a dá n nem szá mı́t rá m, akkor talá n –
nagyon talá n – le tudom teperni. De ké telkedtem benne. Emlé keztem,
milyen gyorsan mozgott a benzinkú ton, é s az akusztiká bó l arra
kö vetkeztettem, hogy az ajtó felé fordulva ü l, tehá t azonnal meglá t,
mihelyt belé pek a konyhá ba.
Belebú jtam a cipő mbe, é s kisurrantam a bejá rati ajtó n. Mellbe
vá gott a hideg. Mehettem volna kerü lő ú ton, futhattam volna nagy
ı́vben a pajta felé , hogy ne lehessen rá m lá tni a konyhá bó l, de nem
volt sok idő m, ezé rt abban bı́ztam, hogy igazam van, é s a dá n az
ablaknak há ttal ü l. A szá raz hó recsegett-ropogott a talpam alatt. A
ickó munká ja fő leg abbó l á ll, hogy rá ijeszt má sokra, ezé rt arra
szá mı́tottam, hogy fenyegető zik mé g egy kicsit, má sré szt viszont tú l
sok mondanivaló ja nyilvá n nincs.
Berohantam a pajtá ba, megnyitottam a csapokat, é s alá juk tettem
ké t fé mvö drö t. Alig tı́z má sodperc alatt megteltek. Felkaptam ő ket, é s
rohanni kezdtem a Kecskekaptató felé . A vı́z kiloccsant, rá a
nadrá gomra. Amikor leé rtem, az egyik vö drö t letettem, a má sikbó l
pedig ı́vesen a jé gre zú dı́tottam a vizet. Vé gigfolyt a kemé ny felü leten
é s a kiszó rt, fekete borsra emlé keztető homokon. Kitö ltö tte az
egyenetlensé geket meg a kis lyukakat, é s az ú t lejté sé t kö vetve a
szikla szé le felé csorgott. A má sik vö drö t is kiö ntö ttem.
Termé szetesen tú l hideg volt ahhoz, hogy a jé g megolvadjon, a vı́z
vé kony ré teget ké pzett rajta, é s kezdett rá fagyni. Meredten
bá multam, de ekkor meghallottam a Jaguar motorjá nak a hangjá t. Es

428
– mintha ö sszehangoltá k volna ő ket – a tá volban megszó laltak a falu
templomá nak a harangjai is. A há z felé pillantottam, é s lá ttam, ahogy
a fehé r autó kö zeledik. Ovatosan, lassan. Talá n csodá lkozott, hogy
ilyen kö nnyen fel tudott jö nni a nyá ri gumikkal, de a legtö bb dá n nem
é rt a jé ghez: nem tudjá k, hogy ha elé ggé lehű l a levegő , akkor a jé g
felszı́ne olyan lesz, mint a smirglipapı́r.
Es azt sem, hogy ha felmelegı́tik, pé ldá ul mı́nusz hé t fokra, akkor
aká r jé gkorongozni is lehet rajta.
Nem mozdultam, csak á lltam ott a vö drö kkel a kezemben. A dá n a
szé lvé dő n keresztü l bá mult rá m, az apró szemé t, amire jó l
emlé keztem a kú tró l, napszemü veg takarta. Egyre kö zeledett, aztá n
elhajtott mellettem, é s a fejü nk ú gy fordult egymá s felé , ahogy ké t
bolygó forog a tengelye kö rü l. Lehet, hogy halvá nyan ré mlett neki az
arcom, lehet, hogy nem. Lehet, hogy rá jö tt, mié rt á llok ott ké t
vö dö rrel a kezemben, lehet, hogy nem. Es lehet, hogy abban a
pillanatban, amikor a kocsija kerekei hirtelen elveszı́tetté k a
tapadá st, ő pedig automatikusan a fé kre taposott, leesett neki, de
lehet, hogy nem. Aztá n az autó ja is bolygó vá vá ltozott, é s
kö rbefordult a jé gen a templomi harangok zené jé re. Ké tsé gbeesetten
tekerte a kormá nyt, a szé les nyá ri gumis első kerekei vadul forogtak,
mintha ki akarná nak szabadulni, de a Jaguart má r nem lehetett
irá nyı́tani. Amikor szá znyolcvan fokban megfordult, é s há trafelé
kezdett csú szni a szakadé k irá nyá ba, megint egyenesen az arcá ba
bá mulhattam. A vö rö s bolygó t aktı́v vulká nok borı́tottá k. A
napszemü vege lecsú szott az orrá ró l. Vadul rá ngatta a kormá nyt.
Amikor a tekintetü nk talá lkozott, abbahagyta a kü zdelmet. Mert
akkor má r tudta. Rá jö tt, mié rt vannak ná lam a vö drö k, é s hogy ha
korá bban kapcsol, é s azonnal kiugrik a kocsibó l, akkor talá n
megú szhatta volna. De most má r ké ső .
Felteszem, re lexbő l kapta elő a pisztolyá t. Egy verő legé ny, egy
katona automatikusan ı́gy reagá l a tá madá sra. En pedig egy má sik
re lexnek engedelmeskedve emeltem fel a vö drö t tartó kezemet, hogy
bú csú t intsek neki. Hallottam az autó utasteré bő l a dö rrené st, amikor
meghú zta a ravaszt, aztá n egy koppaná st, amikor a golyó á tment a

429
vö drö n, majd elsü vı́tett kö zvetlenü l a fü lem mellett. A szé lvé dő n
keletkezett lyukró l jé gvirá g jutott eszembe, aztá n a Jaguar eltű nt a
Katlanban.
Visszatartottam a lé legzetemet.
A vö dö r himbá ló zott a felemelt kezemben.
A harangok egyre hangosabban bongtak.
Es aztá n meghallottam a tompa puffaná st.
Mé g mindig nem mozdultam meg. Nyilvá n temetnek valakit. A
harangok egy ideig mé g nem hallgattak el, de egyre ritká bban
kondultak meg. A nap ragyogá sba vonta a tá jat, é n pedig vé gigné ztem
a falun, a hegyen é s a tavon.
Ekkor megszű nt a harangzú gá s, é s arra gondoltam, milyen
gyö nyö rű az otthonom.
Biztosan a szerelem tett ilyen fogé konnyá a szé psé gre.

430
 Otvennegyedik fejezet

– Vizet ö ntö tté l a jé gre? – ké rdezte Carl hitetlenkedve.

– Felmelegı́ti kicsit – feleltem.
– Es csú szó ssá teszi – egé szı́tette ki Shannon a magyará zatomat.
Levette a ká vé fő ző t a fő ző lapró l, é s tö ltö tt a csé szé inkbe.
Carl felné zett rá .
– Toronto Maple Leafs – vé dekezett Shannon, mintha Carl
szemé bő l vá dat olvasott volna ki. – A jé gkorongcsapat. Nem
emlé kszel, hogy a szü netekben vı́zzel locsoltá k a pá lyá t?
Carl ismé t felé m fordult.
– Szó val megint van egy hulla a Katlanban.
– Remé lhető leg – fú jtam meg a ká vé mat.
– Es most mihez kezdü nk? Szó lunk Olsennek?
– Nem.
– Nem? Es ha megtalá ljá k?
– Semmi kö zü nk sincs hozzá . Nem lá ttunk é s nem hallottunk
semmit, ezé rt nem jelentettü k.
– Az é n drá ga bá tyá m! – ö rvendezett Carl. A fehé r fogai szinte
vilá gı́tottak az arcá ban. – Tudtam, hogy ki fogsz talá lni valamit!
– Figyeljetek! Ha senki sem tudja vagy sejti, hogy itt já rt, akkor
semmi gond. Hallgatunk, é s ké sz. Evszá zadok is eltelhetnek, mire
felfedezik a roncsot a Katlanban. De ha mé gis megtalá ljá k a
kö zeljö vő ben, akkor a kö vetkező sztorit fogjuk elő adni…
Mindketten kö zelebb hú zó dtak hozzá m, mintha arra
szá mı́taná nak, hogy suttogni fogok a sajá t konyhá nkban.
– Mivel az a legjobb, ha a lehető legkö zelebb maradunk az
igazsá ghoz, elmondjuk, hogy itt volt, mé ghozzá a pé nz miatt, amivel
Carl tartozik Willumsennek. Azt nem tudjuk, mi tö rté nt, miutá n

431
elindult, de a Kecskekaptató nagyon csú szott. Aztá n a zsaruk majd
maguktó l levonjá k a kö vetkezteté seket, ha meglá tjá k, hogy nyá ri
gumi volt a kocsin.
– A harangok! – kiá ltotta Carl. – Majd azt mondjuk, hogy a
harangok miatt nem hallottunk semmit.
– Nem – rá ztam meg a fejem. – Nem voltak harangok.
Ké t é rtetlen szempá r meredt rá m.
– Mié rt nem? – ké rdezte Carl.
– Mé g nincs teljesen ké szen a terv. De nem ma zuhant le. Egy kicsit
tová bb é lt.
– Mié rt?
– Most ne ezzel foglalkozzunk! Szerintem az ő szakmá já ban a
diszkré ció é rté k, ezé rt nyilvá n nem verte nagydobra, mire ké szü l. Ha
megtalá ljá k, akkor majd a mi vallomá sunkbó l kö vetkeztetik ki a
halá la idő pontjá t. De most Willumsenre kell koncentrá lnunk.
– Igen, mert ő nyilvá n tudja, hogy itt volt, é s elmondja a
rendő rsé gnek.
– Szerintem nem.
Csend tá madt.
– Há t persze! – kapcsolt Shannon. – Mert akkor azt is be kellene
vallania, hogy neki dolgozott.
– Té nyleg! Ugye, Roy?
Nem feleltem, inká bb belekortyoltam a ká vé mba, aztá n letettem a
csé szé t.
– Hagyjuk a dá nt! Willumsen nem fog lemondani a pé nzé rő l csak
azé rt, mert a verő legé nye eltű nt.
Shannon arca megrá ndult.
– Es gyilkolni is hajlandó . Szerinted a dá n komolyan gondolta a
fenyegeté st, Roy?
– En csak a ká lyhacsö vö n keresztü l hallottam. Ké rdezd meg Carlt!
O ü lt vele szemben.
– Azt… azt hiszem, igen – dadogta Carl. – De annyira ö sszefostam
magam, hogy bá rmit elhittem volna neki. Roy jobban tudja, hogyan
mű kö dik egy… egy ilyen agy.

432
 Má r majdnem kimondta, amire gondolt. Egy gyilkos agya.
Megint rá m szegezté k a pillantá sukat.
– Igen. Megö lt volna – né ztem Shannon szemé be. A pupillá ja
kitá gult. Aztá n lassan bó lintott, ahogy a faluban szoká s. – Es utá na
Carl kerü lt volna sorra.
Carl lené zett a kezé re.
– Szü ksé gem van egy italra – nyö gte.
– Nem! – szó ltam rá . Mé lyen beszı́vtam a levegő t, hogy
megnyugodjak. – Most nem rú ghatsz be. Kell egy vontató kö té l é s egy
sofő r. Shannon, lemé sz, é s kiszó rsz egy kis homokot?
– Igen. – Felé m nyú jtotta a kezé t, é s megmerevedtem, mert egy
pillanatra azt hittem, meg fogja simogatni az arcomat, de csak a
vá llamra tette. – Kö szö nö m.
Mintha Carl is magá hoz té rt volna.
– Igen, igen! Kö szö nö m! Kö szö njü k! – Athajolt az asztal felett, é s
megragadta a kezemet. – Megmentetté l minket, pedig ez nem is a te
problé má d.
– De. Az é n problé má m is – feleltem.
Má r majdnem hozzá tettem valami dagá lyos hü lyesé get arró l, hogy
egy csalá d vagyunk, é s együ tt kell harcolnunk, de aztá n ú gy
dö ntö ttem, ezt inká bb kihagyom. Elvé gre alig fé l ó rá ja mé g a
só gornő mbe má rtogattam a farkamat.

– Dan Krane ma nem fogta vissza magá t a vezé rcikkben – szó lt ki Carl
a konyhá bó l, mikö zben az elő szobá ban ö ltö zkö dtem, é s azon
gondolkoztam, milyen csizmá t hú zzak, hiszen tö bb mint való szı́nű ,
hogy a sziklafal is jeges. – Azt ı́rja, hogy Gilbert é s az ö nkormá nyzat
tagjai populistá k, é s a gerincnek mé g a kezdemé nye is hiá nyzik
belő lü k. Es hogy ez Jo Aas idejé ben kezdő dö tt, bá r akkoriban mé g
kevé sbé volt szembeszö kő .
– Szeretné , ha valaki jó l ellá tná a bajá t – feleltem, é s apa ré gi, bő r
sı́bakancsa mellett dö ntö ttem.
– Van olyan ember, aki szeretné , ha jó l ellá tná k a bajá t? – ké rdezte
Carl, de addigra má r kilé ptem az ajtó n.

433
 Shannon homokot lapá tolt egy vö dö rbe a pajtá ban.
– Mé g mindig já rsz Rita Willumsennel fü rö dni?
– Igen.
– Es csak ketten vagytok?
– Igen.
– Lá t benneteket valaki?
– Reggel hé tkor megyü nk, amikor mé g sö té t van, szó val nem.
– Mikor mentek legkö zelebb?
– Holnap.
Megdö rgö ltem az á llamat.
– Min tö rö d a fejed? – ké rdezte.
A vö dö rre pillantottam, amiben a homok szintje egyre nő tt.
– Azon, hogyan tudná d kinyı́rni.

Ké ső bb, amikor má r sokadszorra vettü k á t a tervet, é s Carl bó lintott,
hogy é rti, Shannon elő hozakodott a kö vetelé sé vel.
– Csak akkor megyek ebbe bele, ha megı́gé ritek, hogy amennyiben
sikerrel já runk, a hotelt az eredeti terveim alapjá n é pı́tjü k fel. A
legkisebb ré szletnek is stimmelnie kell.
– Oké – felelte Carl rö vid gondolkodá si idő utá n. – Meglá tom, mit
tehetek.
– Nem lá tsz meg semmit – kö zö lte vele Shannon. – En fogom
vezetni a munká latokat, nem te.
– Ide igyelj…
– Ez az együ ttmű kö dé sem felté tele.
Gondolom, Carl is lá tta az arcá n, hogy komolyan beszé l, ezé rt
felé m fordult. Vá llat vontam, hogy jelezzem, ebben nem tudok
segı́teni.
Felsó hajtott.
– Oké . Mi, Opgardok nem alkudozunk. Ha minden ú gy megy, ahogy
elterveztü k, a tié d a munka. De remé lem, nem akarsz teljesen
fé lreá llı́tani.
– Ne aggó dj, talá lunk neked feladatot! – felelte Shannon.
Miutá n ezt lemeccselté k, visszavettem a szó t.

434
– Akkor most mé g egyszer á tbeszé ljü k a teendő inket.

435
 Otvenö tö dik fejezet

Reggel hé tkor mé g való ban nem kelt fel a nap.
Beosontam a sö té t há ló szobá ba, é s a franciaá gy felő l é rkező
egyenletes szuszogá st hallgattam. Amikor megnyikordult alattam a
parketta, megtorpantam, é s a fü lemet hegyeztem. A szuszogá s
ritmusa nem tö rt meg. A hold fé nye vé kony csı́kban esett be a
sö té tı́tő fü ggö ny ré sé n. Folytattam az utamat, nekitá masztottam a
té rdemet az á gy matracá nak, é s ó vatosan az alvó fö lé hajoltam. A
lepedő mé g ő rizte annak az embernek a testmelegé t, aki nemré g kelt
fel ró la. Nem tudtam visszafogni magam, belenyomtam az arcomat,
beszı́vtam a nő ies illatot, é s mint egy mozivá sznon, azonnal
megjelentek elő ttem a ké pek. A meztelen testü nk csillogott az
izzadsá gtó l a szeretkezé s utá n, ké ptelenek voltunk betelni egymá ssal.
– Jó reggelt, szerelmem! – suttogtam.
Es nekinyomtam a pisztolyt az alvó halá nté ká nak.
A szuszogá s megszű nt, a helyé t hangos horkantá sok vetté k á t. Es
akkor kinyitotta a szemé t.
– Ahhoz ké pest, hogy ilyen dagadt vagy, csendesen alszol –
kö zö ltem vele.
Willum Willumsen pislogott pá rat, mintha meg akarna győ ző dni
ró la, nem á lmodik-e.
– Ez meg mi? – hö rö gte elhaló hangon.
– Vé ge az udvariaskodá snak – feleltem. – Es nem csak annak.
– Mit keresel itt, Roy? Es hogy jutottá l be?
– A pinceajtó n.
– De há t zá rva van.
– Igen.
Feltá pá szkodott.

436
 – Roy, Roy, Roy. Nem szeretné m, ha valami bajod esne. Hú zz innen
a faszba, é s megı́gé rem, hogy elfelejtem ezt a kis kö zjá té kot!
Meglegyintettem az orrá t a pisztoly csö vé vel. Lejö tt ró la a bő r, é s
vé rezni kezdett.
– Ne piszká ld! – szó ltam rá . – Hadd vé rezzen!
Nyelt egyet.
– Pisztoly van ná lad?
– Bizony.
– Ertem. Szó val megint azt já tsszuk, mint a mú ltkor?
– Aha. Azzal a kü lö nbsé ggel, hogy akkor mindketten é lve
tá voztunk.
– Es most?
– Most nem vagyok olyan biztos benne. Megfenyegetted a
csalá domat.
– Ez a kö vetkezmé nye annak, ha valaki nem izet vissza egy ilyen
nagy kö lcsö nt.
– Igen, ez pedig a vissza nem izeté s kö vetkezmé nyé nek a
kö vetkezmé nye.
– Té nyleg ú gy gondolod, hogy ö lbe tett ké zzel kellene né znem,
hogy az adó saim tö nkretegyenek? Komolyan? – A hangjá bó l inká bb
felhá borodottsá g csendü lt ki, mint fé lelem, é s igazá bó l csodá ltam a
gyakorlati é rzé ké t, ahogy az ilyesmit nevezik.
– Nem gondolok semmit, Willumsen. Csak azt teszed, amit tenned
kell, é s é n is.
– Ha azt hiszed, hogy ı́gy meg tudod menteni Carlt, té vedsz. Poul
mindenké ppen elvé gzi, amivel megbı́ztam. Nem tudom visszavonni a
parancsot, mert nem tudok kapcsolatba lé pni vele.
– Té nyleg nem tudsz kapcsolatba lé pni vele – é rtettem egyet, é s
ú gy é reztem, a popzene tö rté neté nek egyik legismertebb idé zete
remekü l illik a helyzetü nkhö z, bá r kicsit el kellett ferdı́tenem, é s a
ragyá s ké pű dá nt nehezen tudtam volna a Beatles tagjaké nt
elké pzelni. – Poul halott.
Willumsen hatalmas tintahalszeme elkerekedett. Má r jobban lá tta
a pisztolyt, é s ú gy tű nt, felismeri.

437
 – Le kellett má sznom é rte a Katlanba – mesé ltem. – A Jaguar a
Cadillacen fekszik. Mindkettő megpö rdü lt a levegő ben. Jó l
ö sszenyomó dtak, ú gy né z ki az egé sz, mint valami veterá nautó -
szendvics. Ami megmaradt az importá lt gorillá dbó l, az nem tú l szé p
lá tvá ny. – Willumsen nyelt egyet.
Felemeltem a pisztolyt. – Ez meg beszorult a vá ltó é s a tető kö zé .
Alig tudtam kiszedni.
– Mit akarsz, Roy?
– Elő szö r is azt, hogy ne ö ld meg a csalá domat, beleé rtve a
só gornő met is.
– Megbeszé ltü k.
– Aztá n pedig azt, hogy engedd el Carl tartozá sá t, é s kö lcsö nö zz
neki egy ugyanekkora ö sszeget.
– Ezt nem tehetem, Roy.
– Lá ttam az alá ı́rt kö lcsö nszerző dé st. Osszeté pjü k az ö vé t is, é s a
tiedet is, é s ı́runk egy ú jat.
– Ez nem fog menni. Az enyé m az ü gyvé demné l van. Es mint
nyilvá n tudod, tanú k elő tt ı́rtuk alá , szó val nem lehet csak ú gy
semmissé tenni.
– Amikor azt mondtam, hogy ö sszeté pjü k, á tvitt é rtelemben
beszé ltem. Van ná lam egy ú j, ami á tveszi a ré gi helyé t.
A szabad kezemmel felkapcsoltam az é jjeliszekré nyen lé vő lá mpá t,
a belső zsebembő l elő vettem ké t, azonos szö veget tartalmazó A/4-es
lapot, é s Willumsen dunyhá já ra tettem.
– Itt az á ll, hogy a harmincmillió s kö vetelé sedet ké t korona
kivé telé vel elengeded. Azzal indokoljuk, hogy te javasoltad Carlnak,
hogy takarı́tsa meg a biztosı́tá sra szá nt ö sszeget, ezé rt felelő snek
é rzed magad a kialakult helyzeté rt. Szó val osztozol vele a bajban.
Ezenfelü l ú jabb harmincmillió t bocsá tasz a rendelkezé sé re.
Willumsen energikusan megrá zta a fejé t.
– Nem é rted. Nincs ennyi pé nzem. En is hitelt vettem fel, hogy
kö lcsö n tudjak adni Carlnak. Ha nem kapom vissza, nagy szarban
leszek. – A sı́rá s szé lé n á llt. – Mindenki azt hiszi, hogy ö mlik hozzá m
a ló vé , amió ta a falusiak olyan nagy lá bon é lnek, de való já ban

438
Kongsbergbe é s Notoddenbe mennek ú j autó t venni, Roy. Az é n
haszná lt kocsijaimra rá se bagó znak.
A csı́kos pizsamafelső jé nek gallé rjá ra ló gó toká ja megremegett.
– Akkor is alá ı́rod – nyú jtottam felé a magammal vitt tollat.
Atfutotta a papı́rt, aztá n habozva felemelte.
– A tanú kat é s a dá tumot majd ké ső bb ı́rjuk rá – kö zö ltem vele.
– Nem – rá zta a fejé t.
– Nem?
– Nem ı́rom alá . Nem fé lek a halá ltó l.
– Aha. De a cső dtő l igen?
Né má n bó lintott, aztá n rö viden felnevetett.
– Emlé kszel, amikor utoljá ra beszé lgettü nk hasonló kö rü lmé nyek
kö zö tt, é s azt mondtam, hogy rá kos vagyok? Akkor hazudtam, de
most té nyleg az vagyok, kiú jult. Nincs má r sok idő m há tra. Ezé rt nem
engedhetek el egy ilyen nagy kö lcsö nt, é s semmiké ppen sem
hitelezhetek tö bbet. Virá gzó ü zletet szeretné k a felesé gemre é s a
tö bbi ö rö kö sö mre hagyni. Nekem má r csak ez szá mı́t.
Lassan bó lintottam, hogy lá ssa, alaposan vé giggondoltam a
szavait.
– Ká r. Igazá n ká r.
– Ugye? – nyú jtotta felé m a szerző dé st, amit Carl fogalmazott meg
az é jjel.
– Bizony – feleltem, de ahelyett hogy elvettem volna a papı́rt,
elő hú ztam a telefonomat. – Mert most olyasmire ké nyszerü lü nk, ami
sokkal jobban fog fá jni.
– Amilyen kezelé seken má r tú l vagyok, nem hiszem, hogy meg
tudsz ijeszteni egy kis kı́nzá ssal, Roy.
Nem vá laszoltam. Shannont hı́vtam FaceTime-on.
– Ki akarsz nyı́rni? – ké rdezte Willumsen.
A hangjá bó l kicsendü lt, mekkora idió tá nak tartana, ha meg
akarná m ö lni azt, akibő l pé nzt akarok kicsikarni.
– Nem té ged – kö zö ltem vele, é s a telefon kijelző jé re pillantottam.
Shannon jelent meg a ké pernyő n. Sö té t volt kö rü lö tte, de a kamera
fé nyé t visszaverte a tó jegé t borı́tó hó . Beszé lt, de nem hozzá m,

439
hanem egy lá thatatlan valakihez.
– Filmezhetek, Rita?
– Persze.
Shannon megfordı́totta a telefont, é s az é les fé nyben Rita bukkant
fel. Bundá t viselt, a sző rmekalapja aló l fehé r fü rdő sapka kandiká lt ki.
A jé gbe vá gott né gyszö gletű lyuk elő tt ugrá lt, a szá ja elő tt gomolygott
a lé legzete. A lé k ahhoz elé g nagynak tű nt, hogy egy ember
belefé rjen, de a karjá t má r bajosan tudta volna mozgatni benne.
Mellett egy jé gfű ré sz fekü dt, é s lá tszott a jé gdarab is, amit kiemeltek.
– Hanem a nejedet – fordı́tottam Willumsen felé a ké pernyő t. –
Igazá bó l Poul adta az ö tletet.
Nem ké telkedtem benne, hogy té nyleg kiú jult a rá kja. Es lá ttam a
szemé ben felvillanó fá jdalmat, amikor rá jö tt, hogy elveszı́theti azt,
akit biztonsá gban hitt, akit minden való szı́nű sé g szerint mé g
magá ná l is jobban szeret, é s aki vigaszt nyú jt neki, hiszen tú l fogja
é lni, é s helyette is é lni fog. Abban a pillanatban sajná ltam. Té nyleg.
– Meg fog fulladni – magyará ztam. – Sajná latos baleset. Beleugrik a
vı́zbe, hopp! Es amikor ki akar jö nni, é szreveszi, hogy a lyuk eltű nt. A
jé g mozog kicsit, ebbő l rá jö n, hogy az a darab lehet, amit kivá gtak, é s
megpró bá lja fellö kni, de Shannonnak csak egé szen kicsit kell
lenyomnia, mert a nejed lá ba alatt semmi sincs, csak vı́z. Jé ghideg vı́z.
Willumsen torká bó l elfojtott zokogá s tö rt fel. Hogy ö rö mö t
szerzett-e, amit csiná ltam? Remé lem, nem, mert az azt jelentené ,
hogy pszichopata vagyok, az meg ki akar lenni?
– Ritá val kezdjü k, é s ha nem ı́rod alá , akkor a tö bbi ö rö kö sö ddel
folytatjuk. Shannonban az is felmerü lt, hogy a nejed talá n ré szt vett a
halá los ı́té lete meghozatalá ban, é s ezé rt igencsak motivá lt.
Rita kö zben levetkő zö tt. A libabő rö s karjá n egyé rtelmű en lá tszott,
hogy fá zik, a sá padt bő re ké kesnek tű nt az é les fé nyben. Ugyanaz a
fü rdő ruha volt rajta, amit akkor viselt, amikor együ tt csó naká ztunk a
hegyi tavon. Nem idő sebbnek né zett ki, hanem iatalabbnak. Mintha
az idő nem elő rehaladna, hanem visszafelé .
Toll sercegé se ü tö tte meg a fü lemet.

440
 – Itt van! – hajı́totta Willumsen a papı́rokat é s a tollat a dunyhá ra.
– Allı́tsd le!
Rita a lyuk mellé á llt, pont olyan pó zban, mint akkor ré gen a
csó nakban, mintha most is fejest akarna ugorni.
– Elő szö r ı́rd alá a má sik pé ldá nyt is! – vetettem oda
Willumsennek, ané lkü l hogy levettem volna a szememet a
ké pernyő rő l. Papı́rzö rgé st hallottam, majd megint toll sercegé sé t.
Megszemlé ltem az alá ı́rá sokat. Ugy tű nt, rendben vannak.
Willumsen felnyö gö tt, é s é n gyorsan megint a telefonra
pillantottam. Mé g csak loccsaná st sem hallottam, amikor Rita a vı́zbe
vetette magá t. Ugyes. A kivá gott jé gdarab jelent meg a ké pernyő n, é s
lá tszott, hogy egy vé kony ké z felemeli.
– Tedd le, Shannon! Alá ı́rta.
Elő szö r ú gy tű nt, ü gyet sem vet arra, amit mondok, é s befedi a
lyukat. De aztá n meggondolta magá t, é s visszatette a jé gdarabot a
helyé re. A kö vetkező pillanatban Rita kibukkant a fekete vı́zbő l, mint
egy fó ka. Boldogan nevetett, a lé legzete fehé ren gomolygott.
Letettem a telefont.
– Jó l van – jelentettem ki.
– Jó l van – ismé telte meg Willumsen.
Hideg volt a há ló szobá ban, ezé rt az eltelt percekben egyre jobban
bebú jtam a dunyha alá . Bá r nem teljesen, de kis tú lzá ssal aká r
Willumsen há ló tá rsá nak is lehetett volna nevezni.
– Most menned kell – né zett rá m.
– Bá rcsak ilyen egyszerű lenne! – só hajtottam.
– Ezt meg hogy é rted?
– Mindketten tudjuk, mit fogsz csiná lni, miutá n lelé ptem. Felhı́vsz
egy má sik bé rgyilkost, hogy elinté ztess vele minket, mielő tt elvisszü k
az ú j szerző dé st az ü gyvé dedhez. Ha ez nem jö n ö ssze, akkor
felnyomsz minket a rendő rsé gen zsarolá sé rt, é s azt mondod, hogy
megfenyegettü nk, ezé rt ı́rtad alá a papı́rokat. Azt termé szetesen
sosem vallaná d be, hogy te is hasonló eszkö zö khö z folyamodtá l.
– Igy gondolod?

441
 – Igen, ı́gy gondolom. De vá rok, há tha meg tudsz győ zni, hogy
nincs igazam.
– Es ha nem tudlak meggyő zni?
Vá llat vontam.
– Pró bá ld meg!
– Ezé rt van rajtad kesztyű é s ú szó sapka?
Nem vá laszoltam.
– Hogy ne talá ljá k majd meg az ujjlenyomataidat é s a hajszá laidat?
– Most ne ezen tö rd a fejed, inká bb keress valami má s megoldá st!
– Né zzü k csak… – fonta ö ssze a karjá t a mellkasá n, ott, ahol a
pizsamá ja nyı́lá sá n fekete sző rszá lak tü remkedtek ki.
A beá lló csendben az ú ton elhaladó forgalom zajait hallgattam.
Szerettem ezeket a kora reggeli ó rá kat a kú ton, amikor a falu ú j napra
é bredt, é s a lakó i elfoglaltá k a helyü ket a kis kö zö ssé gü nk
gé pezeté ben. Tetszett, hogy á tlá tom a mozgá sukat, szinte é reztem a
lá thatatlan kezet, ami mindent irá nyı́t, é s elrendez.
Willumsen megkö szö rü lte a torká t.
– Nem szó lok sem bé rgyilkosoknak, sem a rendő rsé gnek, mert
mindkettő nknek tú l sok a veszı́tenivaló ja.
– Te má r elveszı́tetté l mindent – vetettem ellen. – Innen má r csak
nyerni tudsz. Pró bá ld meg megint! Elvé gre haszná ltautó -kereskedő
vagy, gyerü nk, győ zz meg!
– Hm…
Megint csend telepedett rá nk.
– Fogy az idő d.
– Meg kell pró bá lnunk bı́zni egymá sban.
– Most ugyanazt a szar kocsit pró bá lod rá m tukmá lni má sodszorra
is – csó vá ltam a fejem. – Enné l ü gyesebb vagy. Rá só ztad az apá mra
azt a roncs Cadillacet, é s Carltó l meg tő lem kicsaltad annak a
ké tszeresé t, amit Kongsbergben egy haszná lt bú vá rfelszerelé s kó stá l.
– Tö bb idő re van szü ksé gem, hogy kitalá ljak valamit – nyü szı́tett. –
Gyere vissza dé lutá n!
– Ez sajnos lehetetlen. Most kell eldö ntenü nk, mé ghozzá mielő tt
kivilá gosodik, é s valaki meglá t, amikor kilé pek a há zbó l. –

442
Felemeltem a pisztolyt, é s a halá nté ká nak nyomtam. – Té nyleg
szeretné k má s megoldá st talá lni. Nem vagyok gyilkos, é s igazá bó l
mé g kedvellek is. Komolyan. De neked kell rá vezetned arra a má sik
megoldá sra, mert é n nem lá tom. Tı́z má sodperced van.
– Ez igazsá gtalan – nyö szö rö gte.
– Kilenc – kezdtem meg a visszaszá mlá lá st. – Igazsá gtalan, hogy
kapsz egy esé lyt, hogy megmentsd az é letedet, mikö zben
Shannonnak nem adtad meg ugyanezt? Igazsá gtalan, hogy a te utolsó
hó napjaidat veszem el, é s nem a felesé ged ki tudja há ny é vé t? Nyolc.
– Ez talá n nem, de…
– Hé t.
– Feladom.
– Hat. Vá rjuk meg a visszaszá mlá lá s vé gé t, vagy inká bb…
– Az ember nyilvá n miné l tová bb szeretne é lni.
– Ot.
– Szeretné k rá gyú jtani egy szivarra.
– Né gy.
– Hadd gyú jtsak rá , na!
– Há rom.
– Az ı́ró asztalom ió kjá ban van, hadd…
A dö rrené s olyan hangos volt, hogy ú gy é reztem, hegyes ké st
szú rnak a dobhá rtyá mba.
Filmekben lá ttam, hogy az ilyen fejlö vé sek mindig vé rfü rdő vel
já rnak, de ő szinté n meglepő dtem, amikor a sajá t szememmel is
meggyő ző dhettem ró la, hogy té nyleg ı́gy van.
Willumsen hanyatt dő lt az á gyban, az arcá ra szinte sé rtett
kifejezé s ü lt ki, talá n azé rt, mert ké t má sodperccel megrö vidı́tettem
az é leté t. Kö zvetlenü l ezutá n rottyaná st hallottam, é s szarszag
csapott meg. Azt má r nem mutatjá k a ilmekben, hogy a halott
zá ró izmai ellazulnak.
A pisztolyt Willumsen kezé be nyomtam, é s felá lltam. Az é vek
sorá n a tudomá nyos ismeretterjesztő magazinok mellett a True
Crime-ot is lelkesen forgattam, ı́gy aztá n nemcsak fü rdő sapká t é s
kesztyű t hú ztam, hanem a nadrá gom szá rá t é s a kabá tom ujjá t is

443
leszigszalagoztam, nehogy a helyszı́nen hagyjak egy kis testsző rzetet,
ami aztá n DNS-nyomokat szolgá ltat a rendő rsé gnek, ha esetleg
gyilkossá got szimatolnak.
Lesiettem a pincé be, felkaptam egy lapá tot, nyitva hagytam
magam mö gö tt a pinceajtó t, é s kihá trá ltam a kerten á t, mikö zben
betemettem a hó ban hagyott lá bnyomaimat. A tó hoz vezető ú ton
nem kellett tú l sok ablak elő tt elhaladnom. A lapá tot egy ú j é pı́té sű
há z elő tt á lló konté nerbe dobtam. Hirtelen fá zni kezdett a fü lem, é s
eszembe jutott, hogy a gyapjú sapká mat a zsebembe gyű rtem.
Rá vettem a fü rdő sapká ra. Kö zeledtem a mó ló khoz. A Volvó t az egyik
csó nakhá z mö gö tt hagytam. Vé gigpillantottam a jé gen. Valahol itt
fü rdő zik az é letemben fontos szerepet já tszó há rom nő kö zü l kettő ,
é s az egyikü knek megö ltem a fé rjé t. Kü lö nö s. A kocsi mé g nem hű lt
ki, é s gond né lkü l elindult. Hazamentem. Alig mú lt fé l nyolc, é s a nap
mé g mindig nem kelt fel.

Aznap dé lutá n egy orszá gos rá dió ban is bemondtá k a hı́rt.

Egy fér it holtan találtak az otthonában Os községben, Telemark
megyében. A rendőrség idegenkezűség miatt nyomoz.

Willumsen halá la teljesen letagló zta a falusiakat. Igen, ez a

megfelelő kifejezé s. A hotel leé gé sé né l is jobban sokkolta ő ket,
é rzelmi gyomrost vitt be nekik, hogy ez a dö rzsö lt, sima modorú ,
sznob, mé gis fesztelen haszná ltautó -kereskedő , aki á llandó an
sü rgö tt-forgott, nincs tö bbé . Gondolom, ez a té ma minden má st
há tté rbe szorı́tott, é s az otthoni é tkezé sek alatt is fő leg ró la folyt a
szó . Mé g azok is nehezen té rtek magukhoz, akik tudtá k, hogy kiú jult
a rá kja.
A kö vetkező ké t é jszaká n rosszul aludtam, de nem a lelkiismeret-
furdalá s miatt. Megadtam neki az esé lyt, hogy megmenekü ljö n, é s há t
hogyan segı́thet egy sakkjá té kos az ellenfelé nek, miutá n sakkot adott
neki? Onnantó l kezdve nem ő jö n. Nem, má s miatt forgoló dtam
á lmatlanul. Az az é rzé s gyö tö rt, hogy elfeledkeztem valamirő l, hogy a

444
tervezé s folyamá n valami fontosat igyelmen kı́vü l hagytam. De
egyszerű en nem tudtam rá jö nni, mi lehet az.
A Willumsen halá la utá ni harmadik napon, ké t nappal a temeté s
elő tt aztá n megvilá gosodtam. Kiderü lt, mit basztam el.

445
 Otvenhatodik fejezet

Dé lelő tt tizenegykor beá llı́tott Kurt Olsen.

Ké t autó kö vette. A rendszá muk alapjá n Osló bó l é rkeztek.
– Nagyon csú szik az ú t – morgott Olsen, amikor ajtó t nyitottam, é s
rá taposott a fü stö lgő csikkjé re. – Korcsolyá zni ké szü ltö k?
– Nem – feleltem. – Rendszeresen felszó rjuk homokkal, pedig az
ö nkormá nyzat dolga lenne.
– Erre a vitá ra most té nyleg nincs idő nk – jelentette ki Olsen. –
Bemutatom Vera Martinsen é s Jarle Sulesund nyomozó t a Kripostó l.
Olsen mö gö tt egy nő á llt, akinek a fekete nadrá gja é s a rö vid
kabá tja ugyanabbó l az anyagbó l ké szü lt, é s egy fé r i, aki
pakisztá ninak vagy indiainak tű nt.
– Jó pá r ké rdé sü nk van, szó val bemenné nk – folytatta Olsen.
– Szeretné nk feltenni né há ny ké rdé st – szakı́totta fé lbe a nő . – Ha
most megfelel. Es ha megengedi.
Elő bb Olsen felé fordult, majd felé m, é s elmosolyodott. A
fé lhosszú , sző ke hajá t befonva hordta, a szé les arcá hoz szé les vá ll
tá rsult. Ugy gondoltam, ké zilabdá zó vagy sı́futó . Nem mintha bá rkin
lehetne lá tni, milyen sportot ű z, de a nő k kö ré ben ez a ké t sportá g a
legné pszerű bb, é s az embernek tö bb esé lye van helyesen tippelni, ha
a statisztiká kat veszi igyelembe, mint ha a tú lé rté kelt megé rzé seire
hagyatkozik. Ilyen teljesen irrelevá ns gondolatok kavarogtak a
fejemben. Es amikor Martinsenre né ztem, rá jö ttem, ö ssze kell
szednem magam, ha nem akarom, hogy megegyen reggelire, ahogy
mondani szoká s. De semmi gond, fel voltunk ké szü lve.
Bementü nk a konyhá ba. Carl é s Shannon az asztalná l ü lt.
– Mindhá rmukkal szeretné nk beszé lni – kö zö lte Martinsen. – De
egyesé vel.

446
 – Addig menjetek fel a gyerekszobá ba! – vetettem gyors pillantá st
Carlra, hogy biztosan é rti-e, mit akarok. Azt, hogy halljá k a
ké rdé seket meg a vá laszokat, é s ı́gy biztosak lehessü nk benne, hogy
pont olyan egybehangzó vallomá st fogunk tenni, mint amikor azt
gyakoroltuk, mit mondunk egy esetleges rendő rsé gi kihallgatá son.
– Ká vé t? – ké rdeztem, amikor Carl é s Shannon kiment.
– Nem, kö szö nö m – utası́totta vissza Martinsen, majd Sulesund is.
Olsen ké rt. Tö ltö ttem neki.
– A Kripos segı́t nekem a Willumsen terhé re elkö vetett emberö lé s
ü gyé ben – kezdte Olsen, é s lá ttam, amint Martinsen elkı́nzott
pillantá st vet a tá rsá ra. – Ugyanis szinte biztosnak tű nik, hogy nem
ö ngyilkossá got kö vetett el, hanem megö lté k. – Az utolsó szó t a
szoká sosná l mé lyebb hangon ejtette ki, majd hagyta kicsit a
levegő ben ló gni, hogy kifejtse a hatá sá t. Reakció utá n kutatott az
arcomon, aztá n folytatta. – Megö lté k, é s ö ngyilkossá gnak akartá k
beá llı́tani a halá lá t. Az egyik legré gebbi trü kk.
Ezt tuti valamelyik True Crime-cikkbő l szedte.
– De minket nem tud á tverni a gyilkos. Az igaz, hogy a fegyver az
á ldozat kezé ben volt, de sehol sem talá ltunk rajta lő port.
– Lő port – ı́zlelgettem a szó t.
Sulesund megkö szö rü lte a torká t.
– Igazá bó l a gyú elegy é gé smaradvá nyaibó l szá rmazó szemcsé krő l
van szó , nem lő porró l. GSR-nek is hı́vjá k, ami a gunshot residue
rö vidı́té se. Nagyon apró k, bá riumot, ó lmot é s antimont tartalmaznak.
Az anyag a lö vé s utá n ú gy fé lmé teres sugá rban szó ró dik szé t. Nagyon
nehé z eltá volı́tani a bő rrő l é s a ruhá ró l. Szerencsé re – nevetett fel, é s
megigazı́totta a fé mkeretes szemü vegé t. – Lá thatatlan, de bizonyos
eszkö zö kkel kimutatható .
– Mindenesetre – vá gott kö zbe Olsen – Willumsen kezé n nem
tudtuk kimutatni. Erthető ?
– Erthető .
– Rá adá sul a pinceajtó t nyitva talá ltuk, pedig Rita teljesen biztos
benne, hogy zá rva volt. Ugy gondoljuk, á lkulccsal mehettek be. Es a
gyilkos megpró bá lta eltü ntetni a nyomait a kertben, amikor

447
elmenekü lt. Talá ltunk egy lapá tot egy konté nerben a kö zelben, é s
Rita azonosı́totta.
– Nohá t! – á lmé lkodtam.
– Bizony – bó lintott Olsen. – Es van egy gyanú sı́tottunk.
Nem szó ltam semmit.
– Nem é rdekel, kicsoda? – meredt rá m Olsen megjá tszva, hogy
rö ntgenszeme van, ami elé g nevetsé gesnek hatott.
– Dehogynem, de a rendő rsé gnek nyilvá n titoktartá si
kö telezettsé ge van.
Erre a ké t nyomozó felé fordult, é s felkuncogott.
– Gyilkossá gi ü gyben nyomozunk, Roy. Annak megfelelő en adunk
ki é s tartunk vissza informá ció t, hogy mi szolgá lja a nyomozá s
é rdekeit.
– Aha.
– Pro i gyilkossá ggal van dolgunk, é s egy autó kerü lt az
é rdeklő dé sü nk homlokteré be. Egé szen pontosan egy ré gebbi, dá n
rendszá mú Jaguar, amit tö bbszö r lá ttak a kö rnyé ken, é s ami a
felté telezé sem szerint egy alvilá gi igura tulajdoná ban van.
„Az é rdeklő dé sü nk homlokteré be.” „Alvilá gi igura tulajdoná ban
van.” Ugy beszé lt, mint egy gyilkossá gi szaké rtő , aki nap mint nap
ilyen é s enné l bonyolultabb ü gyeket old meg. Es nem ő derı́tette ki,
hogy a Jaguar egy alvilá gi igurá é . A faluban é vek ó ta errő l
pletyká lnak.
– Beszé ltü nk a dá n bű nü gyi rendő rsé ggel, é s elkü ldtü k nekik a
fegyvert meg a lö vedé ket, ő k pedig ö ssze tudtá k kö tni egy kilenc é ve
Aarhusban elkö vetett gyilkossá ggal, amit nem oldottak meg, de az
egyik akkori gyanú sı́tott egy fehé r Jaguar E-Type-pal já rt. Hansennek
hı́vjá k, é s kö ztudott, hogy jó pé nzé rt bá rmire kapható . – Ezzel
vigyorogva megint a ké t nyomozó felé fordult. – Jaguarja van, de
ahhoz tú l fö své ny, hogy ú j pisztolyt vegyen. Há t nem tipikus dá n?
– Azt hittem, ez inká bb a své dekre jellemző – felelte Martinsen
pó kerarccal.
– Vagy az izlandiakra – kontrá zott Sulesund.
Olsen visszafordult felé m.

448
 – Nem lá ttad ezt a Jaguart az elmú lt napokban, Roy? – ké rdezte
kö nnyedé n.
Tú l kö nnyedé n. Ebbő l azonnal rá jö ttem, hogy csapdá ba akar
csalni. Arra vá r, hogy hibá t kö vessek el. Tö bbet tudnak, mint
amennyit elő adott, de nem eleget, ezé rt pró bá lnak kelepcé t á llı́tani. A
legszı́vesebben termé szetesen nemmel feleltem volna, é s semmi sem
tett volna boldogabbá , mint ha erre kö szö netet mondanak, é s
elhú znak a francba, de tudtam, hogy ennek semmi esé lye. Nem
vé letlenü l jö ttek. Tú lsá gosan é rdekli ő ket a Jaguar. Vigyá znom kell, é s
ö sztö nö sen tudtam, hogy leginká bb a nő vel, Martinsennel.
– De, lá ttam – bó lintottam. – Itt volt.
– Itt? – ké rdezte Martinsen halkan, é s kitette a telefonjá t az
asztalra. – Van kifogá sa ellene, ha felvesszü k a vallomá sá t? Nehogy
valami fontos elkerü lje a igyelmü nket.
– Csak tessé k! – vá laszoltam udvariasan. Azt hiszem, a
beszé dmó dja rá m is rá m ragadt.
– Szó val… – Olsen az asztalra kö nyö kö lt, é s kö zelebb hajolt
hozzá m. – Mit keresett itt Poul Hansen?
– Pé nzt akart kizsarolni Carlbó l.
– Igen? – meredt rá m Olsen.
Martinsen kö rbené zett a konyhá ban, mintha keresne valamit.
Valami má st, mint ami az orruk elő tt van, é s amit amú gy is
rö gzı́tenek. A szeme a ká lyhacsö vö n á llapodott meg.
– Azt mondta, hogy most nem Willumsennek akar pé nzt behajtani,
hanem Willumsentő l. Nem tű nt tú l boldognak, é s akkor mé g enyhé n
fogalmaztam. Willumsen tö bb munká já t sem izette ki, é s aztá n
kö zö lte vele, hogy teljesen le van gatyá sodva.
– Willumsen? Legatyá sodva?
– Amikor a hotel leé gett, ú gy dö ntö tt, hogy elengedi Carl
tartozá sá t, mert bá r rengeteg pé nzt adott neki kö lcsö n, felelő snek
é rezte magá t bizonyos dö nté sek meghozatalá ban, amik oda vezettek,
hogy a tű zeset utá n tö bbletkö ltsé gek keletkeztek.
Itt ó vatosnak kellett lennem, mert a faluban rajtunk kı́vü l egyelő re
senki sem tudta, hogy a hotel nem volt biztosı́tva. Elő ember

449
legalá bbis nem. De igazá bó l nem hazudtam. A ré gi kö lcsö n
elengedé sé t é s az ú j jó vá hagyá sá t bizonyı́tó dokumentumok
Willumsen ü gyvé djé né l voltak, é s senki semmilyen kivetnivaló t nem
talá lhatott bennü k.
– Es amú gy is kiú jult a rá kja, má r nem volt sok ideje há tra – tettem
hozzá . – Gondolom, szerette volna, ha az utó kor ú gy emlé kszik rá ,
mint aki nagylelkű en hozzá já rult a hotel felé pı́té sé hez, é s
megakadá lyozta, hogy a projekt kú tba essen a tű zeset utá n fellé pő
anyagi nehé zsé gek miatt.
– Vá rj csak! Carl tartozott Willumsennek, vagy a hotelt birtokló
tá rsasá g?
– Há t ez bonyolult. Inká bb Carllal kellene megbeszé lni.
– Nem a Gazdasá gi Bű nö zé s Elleni Osztá lyró l jö ttü nk, szó val
nyugodtan folytassa! – vetette kö zbe Martinsen. – Poul Hansen
maguktó l akarta behajtani azt az ö sszeget, amivel Willumsen
tartozott neki?
– Igen. De nekü nk sincs pé nzü nk. Bá r Willumsen elengedte a
korá bbi kö lcsö nt, az ú jat majd csak ké t hé t mú lva kapjuk meg.
Olsen mormogott valamit az orra alatt.
– Es ezutá n mit csiná lt Poul Hansen? – ké rdezte Martinsen.
– Rá jö tt, hogy tő lü nk nem szá mı́that pé nzre, é s elment.
– Ez mikor tö rté nt?
Egyre gyorsabban tette fel a ké rdé seit, ı́gy akart arra
ké nyszerı́teni, hogy é n is gyorsabban vá laszoljak. Az embereket
kö nnyű ı́gy befolyá solni. Megnyaltam az ajkamat.
– A gyilkossá g elő tt vagy utá n? – veszı́tette el Olsen a tü relmé t.
Martinsen felé je fordult, é s ekkor lá ttam elő szö r mosolyon é s
nyugalmon kı́vü l má st is az arcá n. Ha pillantá ssal ö lni lehetne, Olsen
holtan esett volna ö ssze. Mert elkottyantotta, hol van a kutya elá sva,
ahogy mondani szoktá k. Az idő vonal. Tudnak valamit Hansen
opgardi lá togatá sá ró l.
A kitalá lt sztorink szerint a verő legé ny nem a gyilkossá g elő tti
napon jö tt fel hozzá nk, ahogy való já ban tö rté nt, hanem kö zvetlenü l
utá na, hogy megpró bá lja Carltó l megszerezni a pé nzt, amit

450
Willumsentő l nem sikerü lt. Elvé gre csak ı́gy á ll ö ssze a ké p: megö lte a
megbı́zó já t, aztá n pedig a Katlanban kö tö tt ki. De Olsen kitö ré se ú gy
hatott rá m, mint a holló igyelmeztető rikoltá sa. Gyors dö nté st
hoztam, é s nagyon remé ltem, hogy Carl é s Shannon igyel a
ká lyhacső né l, é s megjegyzi, hogyan mó dosı́tom a mesé t.
– A Willumsen halá la elő tti napon – feleltem.
Martinsen é s Olsen ö sszené zett.
– Ez egybeesik Simon Nergard vallomá sá val, ami szerint aznap
lá tott egy Jaguar E-Type-ot elhaladni a tanyá ja elő tt, ezen az ú ton,
ami magukhoz vezet fel – mondta Martinsen.
– Es a hotelhez – tettem hozzá .
– De idejö tt?
– Igen.
– Furcsa, hogy Simon Nergard ké ső bb nem lá tta lemenni a Jaguart.
Vá llat vontam.
– De fehé r kocsiró l van szó , é s elé g sok hó esett – tö prengett
Martinsen hangosan. – Maga szerint?
– Nem tudom.
– Segı́tsen kicsit! Maga é rt az autó khoz. Mié rt nem lá tta vagy
hallotta Simon Nergard lemenni?
Nem rossz, gondoltam. Kitartó nő .
– Egy ilyen sportkocsit lehet hallani, amikor felfelé megy, mert a
sofő rnek vissza kell kapcsolnia, nem? De lefelé aká r ü resben is
gurulhat. Maga szerint errő l lehet szó ? Hogy halkan gurult el Nergard
tanyá ja elő tt?
– Nem hiszem – feleltem. – Akik ilyen kocsit vesznek, nem
szeretnek ü resben gurulni. Nem szoktak spó rolni a benzinnel.
Ellenkező leg, szeretik hallani az autó juk hangjá t. Szó val ha
mindenké ppen talá lgatnom kell, akkor azt mondaná m, hogy Nergard
pont a vé cé n ü lt.
A beá llt csendben megvakartam a fü lemet.
Martinsen alig é szrevehető en biccentett, mint egy bokszoló az
ellenfelé nek, amikor á tlá t egy trü kkjé n. Az elő bb arra akart rá venni,
hogy ré szletesen é s miné l meggyő ző bben magyará zzam el, Nergard

451
mié rt nem hallotta lefelé menni a Jaguart, é s ezzel elá ruljam, hogy
mindenké ppen el akarom hitetni velü k, hogy a Jaguar lement. De
mié rt? Martinsen ellenő rizte, hogy a telefonja mé g mindig veszi-e a
beszé lgeté st, Olsen pedig kihaszná lta az alkalmat, hogy magá hoz
ragadja a szó t.
– Amikor é rtesü lté l Willumsen halá lá ró l, mié rt nem szó ltá l
Hansenrő l?
– Mert mindenki azt mondta, hogy Willumsen ö ngyilkos lett.
– Es nem tartottad kü lö nö snek, hogy pont akkor lett ö ngyilkos,
amikor megfenyegetté k?
– Azt nem tudom, hogy megfenyegetté k-e, vagy sem, de azt igen,
hogy rá kos volt, alig pá r hó napja volt há tra, é s nem szá mı́thatott
minő sé gi é letre. A nagybá tyá m, Bernard rá kban halt meg, é s lá ttam,
min megy keresztü l, szó val nem tartottam furcsá nak, hogy az
ö ngyilkossá g mellett dö ntö tt.
Olsen mé ly levegő t vett, é s má r majdnem megszó lalt, de Martinsen
intett neki, hogy tartsa a szá já t. A kö rzeti megbı́zott
engedelmeskedett, é s a kö vetkező ké rdé st a nő tette fel.
– Es Hansen azó ta nem já rt itt?
– Nem.
A pillantá sa kö vette az enyé met, é s ő is a ká lyhacső re né zett.
– Biztos benne?
– Igen.
Tudnak valamit, de mit? Mi lehet az? Olsen ö nké ntelenü l az ö vé re
erő sı́tett telefonjá t piszká lta. Ugyanolyan bő rtokban tartotta, mint az
apja. A mobiltelefon! Má r megint! Ezé rt nem tudtam elaludni. Ezt
felejtettem el. Ezt a hibá t kö vettem el.
– Mert… – kezdte Martinsen, é s akkor hirtelen rá jö ttem.
– Vagyis nem – szakı́tottam fé lbe, é s remé nyeim szerint sikerü lt
zavartan rá mosolyognom. – Willumsen halá lá nak napjá n egy Jaguar
é bresztett fel. Má rmint a kocsi, nem a nagymacska.
Martinsen kifejezé stelen arccal meredt rá m.
– Folytassa! – szó lı́tott fel.

452
 – Amikor alacsony fokozatba kapcsoljá k, jellegzetes hangja van.
Ugy morog, mint egy nagymacska. Mint… há t, talá n mint egy jaguá r.
Martinsen tü relmetlenü l grimaszolt, de nem kapkodtam. Tudtam,
hogy aknamező n lé pdelek, é s a legkisebb botlá s sú lyos bü nteté st von
maga utá n.
– De mire magamhoz té rtem, má r semmit sem hallottam.
Fé lrehú ztam a fü ggö nyt, mert arra szá mı́tottam, hogy a Jaguart
fogom lá tni az ablak elő tt. Mé g nem kelt fel a nap, de az udvaron nem
á llt kocsi. Azt azé rt é szrevettem volna. Azt hittem, hogy csak
á lmodtam.
Martinsen é s Olsen megint ö sszené zett. Sulesund nem nagyon
avatkozott kö zbe, amibő l arra kö vetkeztettem, hogy bű nü gyi
technikus, ahogy az ilyesmit nevezik. Nem é rtettem, mié rt hoztá k
magukkal, de valami azt sú gta, hogy nemsoká ra kiderü l. Majd
meglá tjuk. Mindenesetre a sztorimat akkor sem tudjá k
meghazudtolni, ha megtalá ljá k a Jaguart a Katlanban. Simá n ú gy fog
kiné zni, mintha Hansen a gyilkossá g utá n feljö tt volna, talá n hogy
hatá rozottabb eszkö zö kkel pró bá ljon pé nzt szerezni tő lü nk, de a
nyá ri gumijai megcsú sztak a Kecskekaptató ban, é s lezuhant, ané lkü l
hogy ez bá rkinek feltű nt volna. Beszı́vtam a levegő t. Majdnem
felá lltam, hogy hozzak magamnak egy kis ká vé t, mert nagyon rá m
fé rt volna, de ü lve maradtam.
– Megpró bá ltuk kiderı́teni Hansen telefonszá má t – szó lalt meg
lassan Martinsen –, de nincs neki. Gondolom, a szakmá ja miatt.
Viszont megné ztü k a kö rnyé k bá zisá llomá sainak adatforgalmá t, é s az
elmú lt napokban csak egy dá n telefonszá mot talá ltunk. A mozgá sa
egybevá g a tanú k vallomá saival, akik lá ttá k a Jaguart. Viszont attó l
kezdve, hogy felkereste magukat, nem hagyott el egy meglehető sen
kö nnyen behatá rolható terü letet, mé ghozzá ezt – rajzolt egy kö rt a
levegő be az ujjá val. – Es ezen a terü leten magukon kı́vü l senki sem
lakik. Erre milyen magyará zattal tud szolgá lni?

453
 Otvenhetedik fejezet

A kriposos csaj – akinek enné l nyilvá n hivatalosabb titulusa is volt –

vé gre elő á llt a farbá val. A mobiltelefon. Há t persze hogy Hansennek
volt mobilja! En meg full elfelejtkeztem ró la, amikor ö sszeá llı́tottuk a
tervet, ő k meg rá jö ttek, hogy valahol itt kell lennie. Pont az tö rté nt,
mint Sigmund Olsen telefonjá val é vekkel azelő tt. Hogy a faszba
tudtam ké tszer elkö vetni ugyanazt a hibá t? Minden ké tsé get kizá ró an
tudjá k, hogy a telefon itt volt a kö zelben a gyilkossá g elő tt, alatt é s
utá n is.
– Szó val? – né zett rá m. – Milyen magyará zattal tud szolgá lni?
Ugy é reztem magam, mintha egy videó já té kban lenné k, é s egy
csomó kü lö nbö ző tá rgy repü lne felé m minden irá nybó l elté rő
sebessé ggel é s mozgá ssal. Ilyenkor az ember tudja, hogy csak idő
ké rdé se, valami eltalá lja, é s vé ge a já té knak. Engem elé g nehé z
stresszelni, de most izzadni kezdtem. Vá llat vontam, é s
ké tsé gbeesetten pró bá ltam nyugodtnak tű nni.
– Es maguk milyen magyará zattal tudnak szolgá lni?
Gondolom, kö ltő inek tartotta a ké rdé semet, ahogy mondani
szoká s, mert meg sem pró bá lt vá laszolni rá . Amió ta leü lt, most
elő szö r elő rehajolt.
– Itt maradt magukná l? Itt aludt? Azokná l, akikkel beszé ltü nk,
biztosan nem. A panzió ban sem szá llt meg, ahogy má shol sem, é s a
ré gi Jaguarokban nem igazá n jó a fű té s, szó val biztosan nem a
kocsijá ban é jszaká zott.
– Tuti becsekkolt a hotelbe.
– A hotelbe?
– Vicceltem. Ugy é rtem, hogy biztosan felment az é pı́tkezé shez, é s
bevette magá t az egyik barakkba. Most ü resek. Gondolom, nem

454
okozott neki problé má t a zá r kinyitá sa.
– De a telefonja…
– A telek itt van kö zvetlenü l felettü nk – szakı́tottam fé lbe. –
Ugyanaz a bá zisá llomá s fedi le, mint a tanyá nkat is. Nem igaz, Kurt?
Ré gen te is keresté l itt egy telefont.
Olsen beszı́vta a bajszá t, é s gyű lö lettel teli pillantá ssal mé regetett,
majd a nyomozó k felé fordult, é s kurtá n bó lintott.
– Ez azt jelenti – né zett Martinsen rá m meredten –, hogy Hansen a
barakkban hagyta a telefonjá t, amikor lement megö lni Willumsent.
Vagyis most is ott kell lennie. Olsen, ö ssze tud szedni pá r embert?
Szereznü nk kell egy há zkutatá si engedé lyt. Ugy lá tom, sok dolgunk
lesz.
– Sok sikert! – á lltam fel.
– O, mé g nem vé geztü nk – mosolygott Olsen.
– Ertem – ü ltem vissza.
Ké nyelmesen elterpeszkedett a szé ké n, mintha azt akarta volna
jelezni, hogy remekü l é rzi magá t.
– Amikor megké rdeztü k Ritá tó l, elő fordulhat-e, hogy Poul
Hansennek volt kulcsa a pince ajtajá hoz, nemet mondott, de
megrá ndult az arca, é n pedig má r olyan ré gó ta vagyok rendő r, hogy
tudok olvasni az emberek arckifejezé sé bő l. Kicsit megszorongattam,
é s bevallotta, hogy annak idejé n adott neked egy kulcsot.
– Igen – feleltem. Má r csak ez hiá nyzott!
Olsen a kö nyö ké re tá maszkodott.
– Felmerü lt bennem a ké rdé s, hogy nem adtad-e oda a kulcsodat
Hansennek. Vagy nem kerested-e fel te magad Willumsent aznap
reggel.
Ereztem, hogy mindjá rt á sı́tok egyet. Nem fá radtsá got é reztem, az
agyam sikı́tott oxigé n utá n.
– Ez meg hogy jutott eszedbe?
– Csak ké rdezem.
– Mié rt akarná m megö lni Willumsent?
Olsen megint beszı́vta a bajszá t, é s Martinsenre pillantott, aki
jelezte, hogy folytassa.

455
 – Grete Smitt-tő l tudom, hogy egy idő ben ö sszejá rtá l Ritá val, é s
miutá n szembesı́tettem Ritá t ezzel a té nnyel, beismerte.
– Es?
– Es??? Szex é s fé lté kenysé g. A ké t leggyakoribb gyilkossá gi indı́té k
minden iparosodott orszá gban.
Szinte biztosra vettem, hogy ezt is az egyik True Crime-ban olvasta.
Ké ptelen voltam visszafojtani az á sı́tá st.
– Nem – feleltem nagyra nyitott szá jjal. – Nem ö ltem meg
Willumsent.
– Uhü m. Elvé gre pont most mondtad, hogy a gyilkossá g
idő pontjá ban, vagyis reggel fé l hé t é s fé l nyolc kö zö tt az á gyadban
szundiká ltá l.
Megint hozzá é rt a telefontokjá hoz. Mintha kü lö n bejá ratú sú gó t
kaptam volna. Most má r arra is rá jö ttem, hogy az é n telefonom
mozgá sá t is ellenő rizté k.
– Nem egé szen. Lementem a tó hoz.
– Ja. Talá ltunk egy tanú t, aki nyolc ó ra elő tt lá tott arrafelé egy
olyan Volvó t, mint a tié d. Mi dolgod volt?
– A hableá nyokra voltam kı́vá ncsi.
– Hogy micsoda?
– Miutá n felkeltem a zajra, eszembe jutott, hogy Shannon é s Rita
fü rö dni ké szü l, de nem tudtam pontosan, hová szoktak já rni. Abbó l
indultam ki, hogy Willumsené k há zá hoz kö zel lehetnek. Az egyik
csó nakhá zná l parkoltam, de sö té t volt, é s nem lá ttam semmit.
Olsen pofá ja leeresztett, mint egy kiszú rt strandlabda.
– Mé g valami? – ké rdeztem.
– A rend kedvé ért ellenő rizzü k a kezé t, van-e rajta GSR – kö zö lte
Martinsen.
Az arca most sem á rult el semmit, de a testbeszé de megvá ltozott.
Eltű nt belő le az a feszü lt, tú lé rzé keny igyelem, amit talá n csak azok
vesznek é szre, akik kü zdő sportot ű znek, vagy sok utcai verekedé sben
adnak é s kapnak pofonokat. Elő fordulhat, hogy nem is tudatosult
benne, de magá ban arra a kö vetkezteté sre jutott, hogy nem tartozom
a rossz iú k kö zé , é s lazá bban á llt hozzá m.

456
 Sulesund kinyitotta a tá ská já t, é s kivett belő le egy szá mı́tó gé pet
meg mé g valamit, ami ú gy né zett ki, mint egy hajszá rı́tó .
– Hordozható rö ntgenspektromé terrel fogom magá t ellenő rizni –
magyará zta. – Vé gigszkennelem a bő ré t, é s má r meg is kapjuk az
eredmé nyt. Csak gyorsan csatlakoztatom a ké szü lé ket a
szá mı́tó gé phez.
– Oké . Ne hı́vjam le kö zben Carlt é s Shannont, hogy velü k is
tudjanak beszé lni? – ké rdeztem.
– Es egy fü st alatt beugorná l a fü rdő szobá ba is, hogy lesiká ld a
kezedet, mi? – csapott le Olsen.
– Kö szö njü k, de velü k egyelő re mé gsem akarunk beszé lni – felelte
Martinsen.
– Ké szen vagyok – jelentette Sulesund.
Feltű rtem az ingem ujjá t, é s elé tartottam a kezem, ő pedig
beszkennelte, mintha á ru lenné k a benzinkú ton.
A hajszá rı́tó egy USB-ká bellel csatlakozott a szá mı́tó gé phez, amin
Sulesund most pö työ gni kezdett. Olsen le nem vette volna a szemé t
az arcá ró l. Martinsen engem né zett, é n pedig kibá multam az ablakon,
é s arra gondoltam, nem volt hü lyesé g elé getni az aznap reggel viselt
kesztyű t é s ruhá kat. Es ki kell mosnom az ingemet, amit szilveszter
este vé reztem ö ssze, hogy fel tudjam venni a temeté sre.
– Tiszta – kö zö lte Sulesund a kollé gá ival.
Szinte hallottam, amint Olsen magá ban szitkozó dik.
– Jó l van – á llt fel Martinsen. – Kö szö njü k az együ ttmű kö dé st.
Remé lem, nem okoztunk tú l nagy kellemetlensé get. Gondolom,
megé rti, hogy egy gyilkossá gi ü gyben olyan eszkö zö khö z kell
folyamodnunk, amiket má s esetekben kerü lné nk.
– Tudom, hogy csak a munká jukat vé gzik – feleltem, é s letű rtem az
ingem ujjá t. – Ezt tiszteletben tartom. Es… – Bedugtam egy
snü sszö stasakot az alsó ajkam alá , Olsenre né ztem, é s a kö vetkező
mondatomat teljesen komolyan gondoltam: – Nagyon remé lem, hogy
megtalá ljá k Poul Hansent.

457
 Otvennyolcadik fejezet

Willumsennel együ tt furcsa mó don mintha az Os Magashegyi

Wellness- é s Spahotel Oft.-t is eltemetté k volna.
Az egé sz Jo Aas beszé dé vel kezdő dö tt.
– Ne vı́gy minket kı́sé rté sbe, de szabadı́ts meg a gonosztó l –
szó nokolt az ö reg. Utá na rá té rt arra, hogy az elhunyt kö venké nt
é pı́tette fel a vá llalkozá sá t, egy olyan cé get hozott lé tre, ami azé rt
bizonyult é letké pesnek, mert termé szetesen illett bele a
mikrokö rnyezeté be, é s mindig tudott reagá lni az itt lakó k igé nyeire. –
Willum Willumsent mindannyian kemé ny, de tisztessé ges
ü zletembernek ismertü k. Ertett ahhoz, amit csiná lt, é s sosem kö tö tt
olyan megá llapodá st, aminek nem hitt a sikeré ben. Mindig
megtartotta a szavá t, mé g akkor is, amikor megfordult a szé lirá ny, é s
a vá rt győ zelembő l vesztesé g lett. Mindig. Ez a teljes integritá s teszi a
fé r it fé r ivá , ez a vé gső bizonyı́té ka annak, hogy van gerince. – Aas
egy má sodpercre sem vette le a jé gké k szemé t Carlró l, aki mellettem
ü lt a tö mö tt templom má sodik padsorá ban. – Sajnos nem á llı́thatjuk,
hogy a falu minden ü zletembere ú gy tartja magá t az elveihez, mint
Willum.
Nem né ztem Carlra, de szinte é reztem az arcá n é gő szé gyen
pı́rjá nak melegé t.
Azt hiszem, Jo Aas azé rt ragadta meg az alkalmat, hogy
karaktergyilkossá got kö vessen el az ö csé m ellen, mert tudta, hogy
enné l megfelelő bb szó szé ket keresve sem talá lhat a mondanivaló ja
terjeszté sé hez. Es azé rt akarta kimondani, mert mé g mindig az
hajtotta, ami ré gen. O akarta meghatá rozni a napirendet. Nem sokkal
azelő tt jelent meg Dan Krane cikke a jelenlegi é s a korá bbi helyi
vezető krő l, amiben olyan politikuské nt á brá zolta Aast, akinek a fő

458
tehetsé ge abban rejlik, hogy nyitva tartja a fü lé t, é s a hallottak
szellemé ben hatá roz a lé pé seirő l, ezé rt csodá latos mó don mindig ú gy
tű nik, mintha minden fé l szempontjait igyelembe vé ve kö tne
kompromisszumot. Igy sikerü lt elfogadtatnia az ö sszes javaslatá t, é s
ennek kö szö nhető en tű nt rá termett vezető nek, de való já ban csupá n
azt puhatolta ki, mire vá gynak a hallgató i, vagy egyszerű en csak
kö vette az é ppen aktuá lis á ramlatokat. „A kutya csó vá lja a farká t,
vagy a farok a kutyá t?”, tette fel Krane a ké rdé st.
Ezzel termé szetesen nagy felhö rdü lé st vá ltott ki. Há t hogy jö n
ahhoz ez a felfuvalkodott betolakodó , hogy rá tá madjon a sajá t
apó sá ra, a lekö szö nt polgá rmesterre, akit a faluban mindenki imá d é s
istenı́t? Ozö nlö ttek a levelek papı́ron é s online formá ban, amikre ő
csak annyit vá laszolt, hogy egyá ltalá n nem kritizá lta Jo Aast. Elvé gre
pont az a demokrá cia alapja, hogy a vezető k a né pet ké pviselik, é s
van igazabb ké pviselő é s demokrata egy olyan politikusná l, aki igyel
a kö zhangulatra, é s a szé lirá nynak megfelelő en cselekszik?
Es most bebizonyosodott, hogy Krané nak igaza van, mert Jo Aas
nem a sajá t vé lemé nyé t fejtegette, hanem a falué t visszhangozta,
pontosan ú gy, ahogyan mindig: azt é rtelmezte é s kö zvetı́tette, amit a
tö bbsé g gondolt. Mé g a mi fü lü nkbe is eljutott, mit pletyká lnak az
emberek ró lunk. Valahogyan kiszivá rgott, hogy Carl kezé bő l
kicsú szott az irá nyı́tá s, miutá n kirú gta a fő vá llalkozó t. Hogy nem
tudta tartani a kö ltsé gveté st, é s az azon tá tongó lyukakat szemé lyes
kö lcsö nö kkel tö mte be stiká ban, amibő l semmi sem jelent meg a
kö nyvelé sben. Hogy a tű z talá n csak a kegyelemdö fé st adta meg. Bá r
konkré tumokat mé g senki sem tudott, a sok apró sá g olyan ké ppé á llt
ö ssze, ami senkinek sem tetszett. Má s szelek fú jdogá ltak, mint ő sszel,
amikor Carl optimistá nak mutatkozott, é s fennhangon hirdette, hogy
minden sı́nen van megint. A falusiak akkor ittá k a szavait, hiszen
fejest ugrottak a projektbe, é s má r nem lá ttak visszautat.
Most viszont Willumsent elinté zte egy bé rgyilkos, má r ha hinni
lehet a falut elö zö nlő irká szoknak, é s mit jelent ez? Egyesek szerint
hatalmas adó ssá gba verte magá t. Azt rebesgetté k, hogy a tö bbiekné l
jó val tö bb pé nzt fektetett be a hotelbe, rengeteget kö lcsö nzö tt a

459
projektnek. Lehet, hogy a halá la az első repedé s a talapzaton, az
ö sszeomlá s elő jele? Elké pzelhető , hogy Carl Opgard, ez a sá rmos,
dö rzsö lt ü zletember mindenkit az orrá ná l fogva vezetett, é s a
lé gvá rainak sosem volt esé lyü k a megvaló sulá sra?
Amikor kilé ptem a templombó l, meglá ttam Marit, aki az apjá ba
karolt. Az arca meleg, sö té t ragyogá sá t semlegesı́tette a fekete kabá t.
Dan Krane sehol.
A koporsó t tú lmé retezett ö ltö nyt viselő rokonok hoztá k ki, é s
tetté k a halottaskocsiba. Mikö zben tá volodott, az emberek á jtatos
ké ppel bá multak utá na.
– Nem lehet elhamvasztani – szó lalt meg valaki halkan mellettem.
Grete Smitt termett ott a semmibő l. – Lehet, hogy a rendő rsé gnek
mé g szü ksé ge lesz a hullá ra, há tha talá lnak valamit, amit
ellenő rizniü k kell rajta. Csak a temeté sre engedté k ki, é s most
azonnal vissza kell vinni a jé gre.
Nem vettem le a szemem a kocsiró l. Olyan lassan haladt, hogy ú gy
né zett ki, mintha á llna. A kipufogó cső bő l fehé r fü st á radt. Amikor
eltű nt az ú t kanyarulatá ban, megfordultam, de Greté nek má r hű lt
helye volt.
Az emberek tö mö tt sorban vá rakoztak, hogy ré szvé tet
nyilvá nı́tsanak Ritá nak. Nem voltam benne biztos, hogy ö rü lne, ha
lá tna, ezé rt inká bb beü ltem a Cadillac volá nja mö gé .
Az ö ltö nyö s Anton Moe é s a felesé ge ment el elő ttem, de egyikü k
sem né zett rá m.
– A picsá ba! – szitkozó dott Carl, amikor Shannonnal beszá lltak, é s
elindultunk. – Tudod, mit mondott Rita?
– Nem – feleltem, é s kikanyarodtam a parkoló bó l.
– Amikor ré szvé tet nyilvá nı́tottam neki, magá hoz hú zott, é n meg
má r azt hittem, hogy meg akar ö lelni, de azt sú gta a fü lembe, hogy
„gyilkos”.
– Gyilkos? Biztosan jó l hallottad?
– Igen. Es mosolygott hozzá . Szó val jó ké pet vá gott, de… de azé rt…
– Gyilkos.
– Ja.

460
 – Gondolom, megtudta az ü gyvé djü ktő l, hogy a fé rje elengedte
neked a harmincmillió s kö lcsö nt, é s kaptá l tő le mé g ugyanennyit
kö zvetlenü l a halá la elő tt – jegyezte meg Shannon.
– Es ettő l gyilkos vagyok? – há borgott Carl.
Tudtam, hogy nem azé rt dü hö ng, mert gyakorlatilag á rtatlan,
hanem mert Ritá nak a rendelkezé sé re á lló informá ció k alapjá n
semmi oka sincs arra, hogy megvá dolja. Carl agya ı́gy mű kö dö tt. Ugy
é rezte, hogy Rita nem a té nyek, hanem a ró la alkotott é rté kı́té lete
alapjá n hozott dö nté st, é s ez bá ntotta.
– Igazá bó l nem olyan kü lö nö s, hogy gyanakszik – fejtegette
Shannon. – Nyilvá n nem é rti, mié rt nem szó lt neki a fé rje, hogy
elengedett egy ilyen nagy tartozá st. Azt is furcsá llhatja, hogy az
ü gyvé d csak Willumsen halá la utá n kapta meg az ú j szerző dé st, bá r
má r napokkal korá bban alá ı́rtá tok.
Carl vá lasz helyett csak morgott valamit az orra alatt. Nyilvá n ú gy
vé lte, hogy Rita viselkedé sé re mé g ez a logikus magyará zat sem
mentsé g.
Felné ztem az é gre. Noha napsü té st jó soltak, nyugaton sö té t
fellegek gyü lekeztek. A hegyekben vá ltozé kony az idő já rá s, ahogy
mondani szoká s.

461
 Otvenkilencedik fejezet

Felpattant a szemem. Minden é gett kö rü lö ttem. Az emeletes á gy é s a

falak lá ngokban á lltak, a tű z hangosan ropogott. Leugrottam a
padló ra, é s é szrevettem, hogy má r a matracot is sá rga lá ngok
nyaldossá k. Akkor mié rt nem é rzek semmit? Vé gigné ztem magamon,
é s rá jö ttem, hogy é n is é gek. Hallottam Carl é s Shannon kiá ltá sait a
há ló szobá bó l, é s odarohantam az ajtó hoz, de zá rva talá ltam. Az
ablakhoz ugrottam, é s elhú ztam az é gő fü ggö nyö ket. Az ü veget
vasrá csra cseré lté k le. Es kint, a hó ban, há rman á lltak. Sá padtan,
mozdulatlanul. Meredten bá multak rá m. Anton Moe. Grete Smitt. Es
Rita Willumsen. A Kecskekaptató ban egy tű zoltó autó bontakozott ki
a sö té tbő l. Nem szó ltak a sziré ná i, é s nem é gtek a lá mpá i. Egyre
alacsonyabb fokozatba kapcsolt. A motor mind hangosabban bő gö tt,
de a já rmű folyamatosan lassult. Vé gü l megá llt, é s há tracsú szott,
vissza a sö té tbe, amibő l é rkezett. A pajtá bó l egy karikalá bú pasas
lé pett ki jobbra-balra dü lö ngé lve. Kurt Olsen. Rajta volt apa
bokszkesztyű je.
Felpattant a szemem. Sö té tsé g vett kö rü l, semmi sem é gett. De
valami ropogott. Nem, nem ropogott. Ez egy magas fordulatszá mon
pö rgő motor hangja. A Jaguar szelleme má szott ki a Katlanbó l. Ekkor
teljesen magamhoz té rtem, é s rá jö ttem, hogy egy Land Rover
traktorszerű hangjá t hallom.
Felvettem a nadrá gomat, é s lebaktattam a lé pcső n.
– Felkeltettelek? – ké rdezte Kurt Olsen az ö vé be tű zö tt
hü velykujjal, amikor ajtó t nyitottam.
– Korá n van – feleltem.
Nem né ztem meg, há ny ó ra, de keleten mé g csak nem is derengett.

462
 – Nem tudtam aludni – kö zö lte. – Tegnap vé geztü nk a barakkokná l,
é s nem talá ltuk sem Poul Hansent, sem a kocsijá t, ső t mé g csak arra
utaló nyomokat sem, hogy valamikor ott lett volna. Es a telefonja sem
ad má r jeleket, szó val vagy lemerü lt, vagy kikapcsolta. Az é jjel tá madt
egy ö tletem, é s miné l hamarabb ellenő rizni szeretné m.
Megpró bá ltam ö sszeszedni a gondolataimat.
– Egyedü l vagy?
– Martinsenre cé lzol? – villantott rá m olyan vigyort, amirő l
elké pzelni sem tudtam, mit jelenthet. – Nem lá ttam é rtelmé t
felzargatni. Nem tart soká ig.
Megnyirkodult mö gö ttem a lé pcső .
– Mi a fene van, Kurt? – ké rdezte Carl á lomittas hangon, de
kedvesen. Ez a reggeli alapbeá llı́tá sa. – Hajnali tá madá s?
– Jó reggelt, Carl! Roy, amikor utoljá ra itt já rtunk, azt mondtad,
hogy Willumsen halá lá nak napjá n mintha egy Jaguar hangja
é bresztett volna fel, de vé gü l arra jutottá l, hogy csak á lmodtad.
– Igen?
– Eszembe jutott, mennyire csú szott az ú t, amikor feljö ttü nk. Es az
agyam nem hajlandó leá llni, á llandó an azon kattog, mi lehet ennek a
rejté lyes ü gynek a magyará zata. Szó val arra gondoltam, elő fordulhat,
hogy nem á lmodtá l, é s té nyleg a Jaguart hallottad, de az utolsó
szakaszon má r nem jö tt fel, mert megcsú szott, é s… – Itt Olsen
hatá sszü netet tartott, é s leverte a hamut a cigarettá já ró l.
– Arra cé lzol… – Megpró bá ltam elké pedt arcot vá gni. – Azt akarod
mondani, hogy…
– Mindenesetre utá na akarok né zni. A rendő rsé gi munka
kilencven szá zalé ka abbó l á ll…
– …hogy az ember olyan nyomokat kö vet, amik sehová sem
vezetnek – fejeztem be helyette a mondatot. – En is olvastam ezt a
cikket a True Crime-ban. Lenyű gö zö tt. Lené zté l má r a Katlanba?
Olsen morcos pillantá st vetett rá m, é s kö pö tt egyet.
– Megpró bá ltam, de tú l sö té t van, é s a sziklafal nagyon meredek,
szó val szü ksé gem lesz valakire, aki biztosı́t, mikö zben a szakadé k
szé lé n vagyok.

463
 – Ertem – feleltem. – Lá mpa is kell?
– Az van – tette vissza a cigarettá t a szá já ba, é s felmutatta a
kezé ben lé vő , szalá mira emlé keztető fekete valamit.
– En is megyek – kö zö lte Carl, é s feltrappolt a lé pcső n, hogy
felö ltö zzö n.
Lesé tá ltunk a Kecskekaptató ba, ahol Olsen Land Roverje á llt orral
a Katlan felé , felkapcsolt fé nyszó ró kkal. Az idő já rá s megvá ltozott, a
hő mé rsé klet majdnem nulla fokig emelkedett. Olsen a dereká ra
kö tö tt egy kö telet, amit a csomagtartó bó l halá szott elő .
– Fogd erő sen! – nyomta Carl kezé be a kö té l vé gé t, majd ó vatosan
az ú t szé le felé indult.
A szakadé khoz ú gy ké t mé ter kö ves, meredek lejtő vezetett. Olsen
nekü nk há ttal á llt, é s egyre kijjebb hajolt. Carl a fü lemhez nyomta a
szá já t.
– Meg fogja talá lni a hullá t – suttogta izgatottan. – Es rá fog jö nni,
hogy valami nem stimmel. – Az arcá n folyt az izzadsá g. A hangjá bó l
kicsendü lő pá nikró l az jutott eszembe, hogy egyes bű nö ző k annyira
rettegnek a leleplező dé stő l, hogy sajá t magukat buktatjá k le. –
Muszá j lesz… – intett a mit sem sejtő Olsen felé .
– Szedd ö ssze magad! – sziszegtem olyan halkan, amennyire csak
tudtam. – Meg kell talá lnia a hullá t! Nem lesz semmi baj.
Olsen visszafordult felé nk. A cigarettá ja fé klá mpaké nt pará zslott a
sö té tben.
– Talá n az lenne a legjobb, ha a kocsimhoz erő sı́tené nk a kö té l
vé gé t – javasolta. – Bá rmelyikü nk megcsú szhat.
Elvettem Carltó l a kö telet, a vontató szemre csomó ztam, intettem
Olsennek, hogy mehet, é s diszkré ten szigorú pillantá st vetettem
Carlra.
Olsen letipegett a lejtő n, é s kihajolt a szakadé k fö lé , é n pedig
erő sen tartottam a kö telet. Felkattintotta a lá mpá t, é s levilá gı́tott a
mé lybe.
– Lá tsz valamit? – ké rdeztem.
– Oh, yeah – vá laszolta.

464
Az acé lké k, alacsonyan ú szó felhő k megszű rté k a nap halvá ny fé nyé t.
Sulesundö t é s ké t kollé gá já t leeresztetté k a Katlanba. Sulesund
vastag overallt viselt, é s magá val hozta a hajszá rı́tó já t is. Martinsen
karba tett ké zzel igyelte az esemé nyeket.
– Gyorsan ideé rtek – jegyeztem meg.
– Havat mondanak – felelte. – Utá lom, ha mé teres hó ré teg borı́tja a
helyszı́nt.
– Azt ugye tudja, hogy veszé lyes odalent?
– Olsen emlı́tette, de nulla fok alatt ritka a kő omlá s. A vı́z kitá gul a
sziklafal repedé seiben, é s minden ö sszefagy. Majd akkor lesz
kő omlá s, ha jö n az olvadá s.
Ugy tű nt, tudja, mirő l beszé l.
– Lent vagyunk – hallatszott Sulesund hangja a Martinsenné l lé vő
adó vevő bő l. – Vé tel.
– Izgatottan vá rjuk a jelenté seteket. Vé tel.
Es té nyleg vá rtunk.
– Nem kő korszaki kicsit ez a walkie-talkie-zá s? – ké rdeztem. –
Mié rt nem telefonon beszé lnek?
– Honnan tudja, hogy van lent té rerő ? – né zett rá m Martinsen.
Csak nem arra utalt, hogy ezzel elá rultam, já rtam má r lent? Lehet,
hogy mé g mindig gyanakszik rá m?
– Há t… – feleltem lassan. – Ha a bá zisá llomá s fogta Poul Hansen
telefonjá nak jeleit, miutá n lezuhant, az azt jelenti, hogy van té rerő .
– Majd meglá tjuk, ott van-e az a telefon.
Az adó vevő recsegett.
– Talá ltunk egy hullá t. Nincs jó á llapotban, de Poul Hansen az.
Megfagyott, szó val nem fogjuk tudni megá llapı́tani a halá l idő pontjá t.
– Es a telefonja? – ké rdezte Martinsen.
– Az nincs meg. Vagyis de, Algå rd pont most vette ki a zsebé bő l.
– Szkenneld vé gig a kezé t, a telefont meg hozzá tok fel!
– Oké . Vé ge – zá rta le a beszé lgeté st Sulesund.
– A magá é a tanya? – fordult felé m Martinsen, miutá n az ö vé re
erő sı́tette az adó vevő t.
– Ketten vagyunk tulajdonosok az ö csé mmel.

465
 – Szé p itt – né zett vé gig a tá jon ugyanú gy, ahogy korá bban a
konyhá n is. Azt hiszem, kevé s dolog kerü lte el a igyelmé t.
– Ert a gazdá lkodá shoz? – ké rdeztem.
– Nem. Maga?
– En sem.
Felnevettü nk.
Elő halá sztam a snü sszö sdobozt, é s kivettem belő le egy tasakot,
majd felé nyú jtottam.
– Nem, kö szö nö m – rá zta meg a fejé t.
– Leszokott?
– Ennyire lá tszik?
– Amikor kinyitottam a dobozt, ú gy né zte, mint aki szokott é lni
ilyesmivel.
– Na jó , mé gis ké rek egyet.
– Nem akarom, hogy miattam…
– Csak egyet – nyú lt a doboz felé .
– Kurt Olsen mié rt nincs itt? – vá ltottam té má t.
– Má r ú j bű ncselekmé nyek nyomá ban já r – felelte gú nyos
mosollyal, mikö zben a kö zé pső é s mutató ujjá val bedugta a tasakot a
nedves, vö rö s ajkai kö zé . – Amikor á tkutattuk a barakkokat, talá ltunk
egy lett kő mű vest.
– Azt hittem, a munká latok ú jrakezdé sé ig lezá rtá k ő ket.
– Jó l hitte, de az illető spó rolni akart, ezé rt nem ment haza
kará csonyra, hanem engedé ly né lkü l itt maradt. Amikor rá nyitottak,
az volt az első , hogy angolul bizonygatni kezdte, hogy nem ő gyú jtotta
fel a hotelt. Azt vallotta, hogy szilveszterkor lent volt a faluban, mert
meg akarta né zni a tű zijá té kot. Amikor é jfé l elő tt lefelé ment,
elhú zott mellette egy kocsi. Mire visszaé rt a barakkhoz, a hotel má r
lá ngokban á llt. O hı́vta a tű zoltó kat. Termé szetesen né v né lkü l. Azé rt
nem jelentkezett magá tó l a rendő rsé gen, hogy beszá moljon az
autó ró l, mert akkor kiderü lt volna, hogy kará csony ó ta engedé ly
né lkü l lakik a telken, é s kirú gjá k. Es amú gy is elvakı́totta a fé nyszó ró ,
ezé rt nem lá tta a kocsi tı́pusá t é s szı́né t, csak arra igyelt fel, hogy az

466
egyik fé klá mpá ja nem mű kö dik. Olsen mindenesetre most megint
kihallgatja.
– Maga szerint ennek van bá rmi kö ze Willumsen halá lá hoz?
– Nem zá rjuk ki a lehető sé get – vont vá llat.
– Es a lett…
– Artatlan – szö gezte le.
Lá tszott rajta, hogy nyugalom tö ltö tte el. A nikotinfü ggő k
nyugalma.
– Jó l lá tom, hogy hamar el szokta dö nteni, ki á rtatlan, é s ki nem?
– Jó l lá tja. – Mé g folytatni akarta, de ekkor megjelent Sulesund feje
a szakadé k szé le felett.
Kimá szott, kibú jt a kö té lbő l, é s beü lt a Kripos autó já nak
anyó sü lé sé re. Csatlakoztatta a hajszá rı́tó t a szá mı́tó gé pé hez, é s a
klaviatú ra fö lé hajolt.
– GSR! – kiá ltott ki a nyitott ajtó n. – Semmi ké tsé g, ez a csá vó a
halá la elő tt elsü tö tt egy fegyvert. Egyelő re ú gy né zem, azt, amivel az
emberü nket kinyı́rtá k.
– Ezt is meg tudjá k á llapı́tani? – ké rdeztem Martinsentő l.
– Azt igen, hogy a lő szer tı́pusa ugyanaz-e, de a laborban majd
jó val pontosabb eredmé nyeket kapunk. Mindenesetre most má r
lé nyegesen tisztá bban lá tom az esemé nyeket.
– Es mi tö rté nt?
– Poul Hansen reggel lelő tte Willum Willumsent a há ló szobá já ban,
utá na ide akart jö nni, hogy megpró bá ljon maguktó l pé nzt kicsikarni,
de megcsú szott, é s aztá n… – Hirtelen elhallgatott, é s elmosolyodott. –
Azt hiszem, Kurt Olsen kollé gá nknak nem tetszene, ha megtudná ,
hogy beszá molok magá nak a nyomozá sró l.
– Megı́gé rem, hogy nem pletyká lom el neki.
Erre felnevetett.
– Ennek ö rü lö k. Es azt hiszem, hogy a tová bbi zö kkenő mentes
együ ttmű kö dé s é rdeké ben azt fogom neki mondani, hogy mialatt mi
dolgoztunk, maga vé gig a há zban tartó zkodott.
– Rendben – feleltem, é s feljebb hú ztam a kabá tom cipzá rjá t. –
Té nyleg ú gy hangzik, hogy az ü gy megoldó dott.

467
 Osszeszorı́totta a szá já t, hogy jelezze, erre nem vá laszolhat, de
kö zben rá m hunyorgott.
– Egy ká vé t? – ajá nlottam fel.
Egy má sodpercig zavartan né zett.
– Hideg van – magyará ztam. – Ha gondolja, hozok egy kanná val.
– Kö szö nö m, de van sajá tunk – utası́totta el.
– Ertem – bó lintottam.
Megfordultam, é s elindultam felfelé . Ereztem, hogy kö vet a
pillantá sá val. Nem hiszem, hogy kü lö nö sebben é rdekeltem, de há t az
ember nem szalaszt el egy lehető sé get, ha megszemlé lhet egy há tsó
felet. A lyukas vö dö rre gondoltam, é s arra, hogy Hansen golyó ja kis
hı́já n eltalá lt. Nem rossz ahhoz ké pest, hogy mozgó autó bó l lő tt rá m.
Annak is ö rü ltem, hogy a zuhaná s kö vetkezté ben a szé lvé dő
ö sszetö rt, ı́gy nem kell azon aggó dnom, hogy a rajta ü tö tt lyuk felkelti
a rendő rsé g gyanú já t.
– Na? – ké rdezte Carl.
Shannonnal szemben ü lt a konyhaasztalná l.
– Csak azt tudom mondani, amit Olsen – feleltem, é s a
ká vé skanná é rt nyú ltam. – Oh, yeah.

468
 Hatvanadik fejezet

Há rom ó rakor elkezdett havazni.

– Né zzé tek! – mutatott ki Shannon a té likert vé kony ablakü vegé n. –
Minden eltű nik.
Hatalmas hó pelyhek szá llingó ztak a fö ld felé . A hó takaró egyre
vastagodott, é s ú gy lá ttam, Shannonnak igaza lesz. Né há ny ó ra, é s
való ban mindent belep.
– Este visszamegyek Kristiansandba – jelentettem be. – A
kollé gá im nem szá mı́tottak rá , hogy ilyen soká ig tá vol leszek. Vá r a
munka.
– Majd csö rö gj! – ké rte Carl.
– Igen, csö rö gj! – ismé telte meg Shannon, é s a szé k alatt hozzá é rt a
lá bá val a lá bamhoz.

Amikor hé tkor elindultam, má r nem esett a hó . Beugrottam a kú tra
tankolni, é s mé g pont lá ttam Julié t eltű nni az automata ajtó mö gö tt. A
parkoló ban csak egy autó á llt, Alex feltuningolt Ford Granadá ja.
Leparkoltam az erő s fé nyben az egyik kú toszlopná l, kiszá lltam, é s
betettem a tö ltő pisztolyt a nyı́lá sba. A Ford Granada alig pá r mé terre
á llt tő lem, az egyik utcai lá mpa megvilá gı́totta az aranybarna
motorhá ztetejé t é s a szé lvé dő jé t, ı́gy jó l lá ttuk egymá st. Alex egyedü l
ü lt a kocsiban, gondolom, Julie kajá t vett esté re. Talá n pizzá t. Szé pen
hazamennek, é s megné znek egy ilmet. A faluban a szerelmespá rok
á ltalá ban ilyesmivel szoktá k elü tni az idő t. Miutá n kikerü ltek a
hú spiacró l, ahogy mondani szoká s. Alex ú gy tett, mintha nem vett
volna é szre. Egé szen addig, amı́g el nem engedtem a tö ltő pisztolyt, é s
el nem indultam felé . Akkor hirtelen izegni-mozogni kezdett, kihú zta
magá t a kormá ny mö gö tt, é s kipö ckö lte az ablakon a mé g fé lig sem

469
szı́vott cigarettá já t, ami szikrá t vetve vé giggurult a feltakarı́tott
aszfalton, é s a kú toszlopok feletti tető alatt á llapodott meg. Gyorsan
felhú zta az ablakot. Tuti szó ltak neki, hogy má zlija volt, hogy Roy
Opgard szilveszter é jjel nem akart bunyó zni, é s nem adott neki
ı́zelı́tő t a ré gi, å rtunbeli szombat esté kbő l. Elő vigyá zatossá gbó l mé g a
kocsi ajtajá t is bezá rta.
Megá lltam a vezető oldali ajtó mellett, é s a mutató ujjammal
megkocogtattam az ü veget.
– Igen? – eresztette le pá r centire az ablakot.
– Van egy javaslatom.
Felmordult, é s olyan ké pet vá gott, mint aki arra szá mı́t, hogy
visszavá gó t fogok kö vetelni. Azt is lá ttam rajta, hogy nagyon nem
fű lik hozzá a foga.
– Julie tuti elmesé lte, mi tö rté nt szilveszterkor, mielő tt csatlakoztá l
volna hozzá nk, é s gondolom, azt akarja, hogy elné zé st ké rj tő lem. De
ez egy hozzá d hasonló iú nak nem olyan egyszerű . Tudom, mert
valamikor é n is olyan voltam, mint most te. Ne is miattam vagy
magad miatt ké rj elné zé st! Hanem Julie miatt. A pasija vagy, é n meg
az egyetlen fő nö ke, aki normá lisan bá nt vele.
Alex szá ja elnyı́lt, amibő l rá jö ttem, hogy ha nem is talá ltam a fejé n
a szö get, de elé g kö zel ü tö ttem hozzá .
– Hogy a bocsá natké ré s ne tű njö n kamunak, most visszamegyek
tankolni, é s nem fogom elkapkodni. Amikor Julie kijö n, kiszá llsz a
kocsibó l, odajö ssz hozzá m, é s bé ké t kö tü nk ú gy, hogy lá ssa.
Mé g mindig tá tott szá jjal bá mult. Nem tudom, mennyi é sz szorult
belé , de amikor vé gre ö sszezá rta az ajká t, ú gy tű nt, felfogta, hogy
ezzel ké t legyet ü thet egy csapá sra. Elő szö r is a bará tnő je nem
zaklatja tö bbet azzal, hogy szedje ö ssze magá t, é s ké rjen elné zé st,
má sodszor pedig nem kell mindig azon aggó dnia, mikor veszek
revansot.
Bó lintott.
– Jó l van. – Ezzel visszamentem a Volvó hoz.
Ugy helyezkedtem, hogy Julie ne vegyen é szre, amikor kijö n. Egy
perc mú lva hallottam, hogy beü l a kocsiba, é s becsapja az ajtó t. Pá r

470
má sodperccel ké ső bb kinyı́lt egy má sik ajtó . Es Alex odalé pett
hozzá m.
– Elné zé st – nyú jtotta felé m a kezé t.
– Elő fordul az ilyesmi – feleltem, é s a vá lla felett lá ttam, hogy Julie
nagy szemeket mereszt rá nk. – De, Alex!
– Igen?
– Ké t dolog. Elő szö r is bá nj vele rendesen. Má sodszor pedig ne
dobj el é gő cigarettá t a kú ton.
Nyelt egyet, é s bó lintott.
– Felveszem – ajá nlotta.
– Nem kell – rá ztam meg a fejem. – Ulj vissza a kocsiba, é s majd é n
felveszem, ha elmentetek. Oké ?
– Oké – felelte.
A szemé ben há la tü krö ző dö tt.
Julie lelkesen integetett, amikor elindultak.
Lassan hajtottam ki a kú tró l. Mivel enyhü lt az idő , jobban csú szott
az ú t. Amikor elhaladtam az Os tá bla mellett, nem né ztem bele a
visszapillantó tü kö rbe.

471
HETEDIK RÉSZ

472
 Hatvanegyedik fejezet

Az Os Magashegyi Wellness- é s Spahotel Oft. februá r első heté re

hı́vott ö ssze kö zgyű lé st. Az e-mail januá r má sodik heté ben é rkezett.
A napirendet nem bonyolı́tottá k tú l, csak egyetlen pont szerepelt
rajta. A jövő.
Ez kü lö nbö ző é rtelmezé si lehető sé geket kı́ná lt. Lehú zzuk a roló t?
Vagy eladjuk a hotelt, é s megszü ntetjü k a cé get? Vagy ú j ü temterv
szerint folytatjuk a munká t?
A kö zgyű lé s este hé tkor kezdő dö tt, de má r dé lutá n egykor
leparkoltam a tanya udvará n. A ké k, tiszta é gen fé mesen ragyogott a
fehé r nap. Magasabbra há gott a hegyek fö lö tt, mint amikor utoljá ra
itthon já rtam. Ahogy kiszá lltam a kocsibó l, Shannont pillantottam
meg. A szé psé ge szinte izikai fá jdalmat okozott.
– Megtanultam haszná lni ezt – nevetett, é s boldogsá gtó l sugá rzó
arccal felemelte a sı́lé cet.
Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne kapjam a karomba. Né gy
nap telt el azó ta, hogy egymá shoz bú jtunk Notoddenben, é s mé g
mindig é reztem a teste ı́zé t a nyelvemen é s a melegé t a bő rö mö n.
– Nagyon ü gyes! – dicsé rte Carl az ajtó bó l. Eszrevettem, hogy a
sı́bakancsomat fogja. – Menjü nk fel a hotelhez!
A pajtá ban felcsatoltuk a sı́lé ceinket, é s elindultunk. Azonnal
megá llapı́tottam, hogy Carl termé szetesen tú lzott. Bá r Shannon
szinte vé gig talpon maradt, ü gyesnek azé rt nem lehetett nevezni.
– Biztos azé rt, mert gyerekkoromban sokat szö rfö ztem – jelentette
ki elé gedetten. – Az ember megtanul egyensú lyozni, é s… – Felsikı́tott,
amint a sı́lé c megindult alatta, ő pedig hanyatt esett a hó ban.
Carllal ké tré t gö rnyedtü nk a neveté stő l, é s miutá n hiá ba pró bá lt
sé rtő dö tt arcot vá gni, Shannon is elrö hö gte magá t. Felsegı́tettü k, é s

473
Carl a há tamra tette a kezé t, aztá n megszorı́totta a nyakamat. A
pillantá sa ké ken ragyogott. Jobban né zett ki, mint kará csonykor.
Kicsit lefogyott, gyorsabban mozgott, a szeme é s a beszé de is
tisztá bbnak tű nt.
– Na? – ké rdezte a sı́botjá ra tá maszkodva, amikor a telekre é rtü nk.
– Lá tod?
A kié gett, fekete romon kı́vü l semmit sem lá ttam.
– Nem lá tod? A hotelt, ami itt fog á llni?
– Nem.
– Vá rd ki a vé gé t! – nevetett Carl. – Tizenné gy hó nap. Beszé ltem az
embereimmel, é s tizenné gy hó nap elé g lesz rá . Nemsoká ra á tvá gjuk a
szalagot az é pı́tkezé s megnyitó já n. Nagyobb esemé ny lesz, mint a
mú ltkori. Anna Falla elfogadta a meghı́vá st. Az ő kezé ben lesz az olló .
Bó lintottam. Parlamenti ké pviselő , a Kereskedelmi é s Ipari
Bizottsá g elnö ke. Ez té nyleg nem semmi.
– Utá na pedig bulizunk az Artunben, pont, mint a ré gi szé p
idő kben.
– Semmi sem lehet pont olyan, mint a ré gi szé p idő kben, Carl.
– Majd meglá tod! Sikerü lt rá vennem Rodot, hogy cső dı́tse ö ssze a
bandá já t az esemé ny tiszteleté re.
– Viccelsz? – tö rt ki belő lem.
Alig tudtam elhinni. Rod. Ezzel egy parlamenti ké pviselő sem
vetekedhet.
Carl megfordult.
– Shannon?
Shannon mé g csak most kecmergett fel az emelkedő n.
– Visszacsú sztam – mosolygott rá nk kifulladva. – Nem igazsá g.
Há trafelé kö nnyebb, mint elő re.
– Nem mutatod meg Roy bá csinak, milyen ü gyesen sı́elsz a szű z
hó ban? – intett Carl a domb szé lvé dett oldala felé . A hó ú gy csillogott
rajta, mintha gyé má ntokkal szó rtá k volna tele.
– Eszem á gá ban sincs szó rakoztatni benneteket – grimaszolt
Shannon.

474
 – Gondolj arra, hogy meglovagolod a hullá mokat! – cukkolta Carl,
mire Shannon fenyegető en felemelte a sı́botjá t, é s megint majdnem a
há tsó felé re huppant. – Nem mutatod be, hogyan kell sı́elni? – fordult
Carl felé m mosolyogva.
– Nem – feleltem, é s lehunytam a szemem. Hiá ba volt rajtam
napszemü veg, zavart a nap erő s fé nye. – Nem akarom tö nkretenni.
– A szű z hó ra gondol – magyará zta Carl. – Azt nem akarja
tö nkretenni. Apa megő rü lt tő le. Altalá ban Royt ké rte meg, hogy
menjen elő re az é rintetlen porhó ban, mert Roy sı́elt kö zü lü nk a
legjobban, ő meg nem volt hajlandó , mert nem akarta tö nkretenni a
nyomaival.
– Ezt meg tudom é rteni – felelte Shannon.
– Há t apa nem tudta. Szerinte a haladá s á ra a rombolá s.
Lecsatoltuk a lé ceinket, rá juk ü ltü nk, é s megosztoztunk egy
narancson.
– Tudtad, hogy a narancs Barbadosró l szá rmazik? – ké rdezte Carl
csá mcsogva.
– A gré pfrú t – javı́totta ki Shannon. – Es ez sem biztos. De… –
szü netet tartott, é s rá m né zett. – Az teszi a tö rté neteket kerekké , amit
nem tudunk.
Amikor elfogyott a narancs, kö zö lte, elő remegy, hogy ne kelljen rá
vá rnunk. Carllal né ztü k, amint lekü zd egy dombot.
– Az a kibaszott tű z… – só hajtotta Carl, miutá n eltű nt a szemü nk
elő l.
– Sikerü lt valamit kiderı́teni?
– Csak annyit, hogy gyú jtogatá s tö rté nt, é s azt a szilveszteri
raké tá t való szı́nű leg csak azé rt tetté k oda, hogy fé lrevezessé k a
nyomozá st. Az a litvá n…
– Lett.
– Mé g azt sem tudta elmondani, milyen kocsit lá tott, szó val nem
zá rjá k ki annak a lehető sé gé t, hogy ő a felelő s.
– Mié rt gyú jtogatott volna?
– Mert piromá n. Vagy mert le izetté k. Vannak a faluban irigy
gyö kerek, akik gyű lö lik a hotelt.

475
 – Ugy é rted, hogy minket gyű lö lnek.
– Minket is.
A tá volbó l vonyı́tá s hallatszott. Kutya. Valaki azt á llı́totta, hogy
farkasnyomokat lá tott itt fent. Má sok medvenyomokat emlegettek.
Nem mondom, hogy lehetetlen, de elé ggé való szı́nű tlen. Szinte
semmi sem lehetetlen. Csak idő ké rdé se, é s minden meg fog tö rté nni.
– En hiszek neki.
– A litvá nnak?
– Mé g egy piromá n sem maradna ott az é pü let mellett, amit
felgyú jtott. Es ha le izetté k, akkor mié rt bonyolı́taná tú l a dolgot, é s
mié rt kamuzná azt, hogy lá tott egy kocsit, aminek az egyik
fé klá mpá ja nem é gett? Simá n kihagyhatta volna, vagy egyszerű en
mondhatta volna, hogy aludt, é s semmit sem vett é szre. Rá adá sul a
tű zoltó kat is ő hı́vta ki.
– Nem mindenki gondolkozik olyan logikusan, mint te, Roy.
– Ebben lehet valami – tettem be egy snü sszö stasakot az ajkam
alá . – Ki gyű lö l annyira, hogy felgyú jtsa a hoteledet?
– Lá ssuk csak! Kurt Olsen, mert meg van ró la győ ző dve, hogy
kö zü nk van az apja eltű né sé hez. Erik Nerell, mert beszopattuk, é s
rá vettü k, hogy kü ldjö n meztelen fotó t magá ró l Shannonnak. Simon
Nergard, mert… mert Nergardon lakik, egyszer szarrá verted, é s mert
mindig is gyű lö lt minket.
– Es Dan Krane? – vetettem fel.
– Tulajdonosok a cé gben Marival.
– Mindketten?
– Papı́ron csak Mari.
– Há t akkor az nem kö zö s tulajdon.
– Ebben igazad van, de Dan sosem á rtana Marinak, é s…
– Szerinted nem? Vedd szá mı́tá sba, hogy Mari megcsalta,
mé ghozzá veled. Aztá n Hansen megfenyegette, é s arra ké nyszerı́tette,
hogy ne ı́rja meg, amit kiderı́tett, é s ne tü ntesse fel rossz szı́nben a
projektedet. Kihajı́tottá k a jó tá rsasá gbó l, é s a pó rné ppel kellett
tö ltenie a szilvesztert. A há zassá guknak lő ttek, ezé rt a fejé be vette, ő
veri be az utolsó szö get a kapcsolatuk koporsó já ba, mé ghozzá ú gy,

476
hogy a fö ldbe dö ngö li az apó sá t egy vezé rcikkben. Biztos vagy benne,
hogy egy ilyen pasas ké ptelen lenne á rtani annak, aki minden
nyomorú sá gá nak okozó ja? Rá adá sul tudta, hogy ezzel ké t legyet ü t
egy csapá sra, mert neked is keresztbe tesz. Stanley bulijá ban lá tszott
rajta, hogy á tlé pett egy hatá rt, é s nagyon kö zel já r ahhoz, hogy
elszakadjon ná la a cé rna.
– Es elszakadt?
– Tudod, milyen ijesztő , amikor olyasvalaki fenyeget, akinek ez a
szakmá ja, é s nagyon é rt hozzá ?
– Azt hiszem – sandı́tott rá m.
– Ez a fé lelem té nyleg megeszi a lelket, ahogy mondani szoká s.
– Igen – suttogta alig hallható an.
– Es mit csiná l ilyenkor az ember?
– Nem akar tová bb fé lni.
– Bizony – bó lintottam. – Mindent leszar, mé g a halá lt is. Rombolni
akar. Tö nkretenni magá t vagy valaki má st. Gyú jtogat é s gyilkol.
Bá rmit megtenne, hogy megszabaduljon a fé lelemtő l. Levetkő zi
minden gá tlá sá t.
– Igen. Es amikor té nyleg elszakad a cé rna, megkö nnyebbü lé st
é rez. Mert mindennek ellené re ı́gy jobb neki.
Egy ideig né má n ü ltü nk. A fejü nk felett szá rnyak verdestek, é s a
havon egy á rny suhant á t. Talá n hó fajd. Nem né ztem fel.
– Boldognak tű nik – szó laltam meg. – Má rmint Shannon.
– Ja. Azt hiszi, megkapja a hoteljé t, mé ghozzá ú gy, ahogy
megá lmodta.
– Csak hiszi?
Carl bó lintott, é s leengedte a vá llá t. Az arcá ró l a mosoly utolsó
maradvá nyai is eltű ntek.
– Mé g nem tudja, de kiszivá rgott, hogy nincs biztosı́tá sunk, é s csak
Willumsen ló vé ja mentett meg minket az ö sszeomlá stó l. Való szı́nű leg
Krane já rtatta a szá já t.
– A picsá ba!
– Az emberek fé ltik a pé nzü ket. Mé g az igazgató taná cs tagjai is
megpendı́tetté k, hogy talá n é rdemes lenne elgondolkodni a projekt

477
lezá rá sá n. A ma esti kö zgyű lé s aká r a vá llalkozá s vé gé t is jelentheti,
Roy.
– Es mit akarsz csiná lni?
– Megpró bá lom megfordı́tani a kö zhangulatot, de Jo Aas megalá zó
temeté si beszé de, Dan irká lmá nya é s pletyká i utá n megcsappant a
velem szemben tá plá lt bizalom a faluban.
– Az emberek ismernek – szö geztem le. – Es ez vé gső soron tö bbet
szá mı́t, mint hogy mirő l ı́r é s hablatyol egy zsurnaliszta, aki rá adá sul
nem is a falu szü lö tte. Aas szavait pedig el fogjá k felejteni, ha
meglá tjá k, hogy megint talpra á llsz, é s rá jö nnek, hogy nem adod meg
magad, pedig má r majdnem rá d szá moltak.
– Ezt komolyan mondod?
– Ismered a dalt, nem? Everybody Loves a Comeback – bokszoltam
a vá llá ba. – Mindenki imá dja, ha valaki vert helyzetbő l ú jra talpra á ll.
Rá adá sul a munka oroszlá nré szé t má r elvé gezté tek, szó val a nehezé n
tú l vagytok, szinte má r csak az é pü letet kell felhú zni. Most nem
szabad feladni. Menni fog, ö cskö s!
– Kö szö nö m, Roy – é rintette meg a vá llamat. – Kö szö nö m, hogy
bı́zol bennem.
– Má r csak azt kell kitalá lnod, hogyan veszed rá ő ket Shannon
eredeti terveinek elfogadá sá ra. Gondolom, az ö nkormá nyzat
tová bbra is ragaszkodik a trollokhoz meg a mindenfé le csicsá hoz, é s
ha az anyagok é s a kivitelezé s megdrá gul, akkor jó vá kell hagyatnod a
tagokkal a kö ltsé gveté si keret bő vı́té sé t.
Carl kihú zta magá t. Ugy tű nt, sikerü lt erő t ö ntenem belé .
– Errő l sokat beszé lgettü nk Shannonnal. Amikor elő szö r mutattuk
be a terveket, nem dolgoztuk ki elé ggé a prezentá ció vizuá lis ré szé t,
ezé rt tú l szü rke é s unalmas benyomá st keltett. Most Shannon
megvá ltoztatta a ké peken a fé nyviszonyokat, é s má s szö gekbő l
ké szı́tett rajzokat. De a legnagyobb kü lö nbsé g az, hogy most nyá ron
á brá zolta a hotelt, nem té len. A mú ltkor a beton beleolvadt az
egyhangú , szı́ntelen té li tá jba, ezé rt az é pü let ú gy né zett ki, mintha az
utá latos té l ré sze lenne. Most szı́npompá s nyá ri tá j lesz a há tté rben,

478
amibő l kiemelkedik, é s nem lehet ö sszekeverni egy, a kö rnyezeté be
belesimuló bunkerrel.
– Szó val ú jracsomagoljá tok ugyanazt a termé ket?
– Es mé g csak sejteni sem fogjá k. Teljesen odalesznek a
lelkesedé stő l – mosolygott, é s megcsillant a fogain a napfé ny. A
letö rtsé ge szerencsé re nem tartott soká ig.
– Ez olyan, mint amikor a bennszü lö tteknek ü veggolyó kat adnak –
mosolyogtam vissza rá .
– A mi gyö ngyeink igaziak, csak kicsit kifé nyesı́tjü k ő ket.
– Egyenes beszé d.
– Az há t.
– Az ember azt teszi, amit tennie kell.
– Ez ı́gy van – fordı́totta a fejé t nyugat felé . Mé lyen beszı́vta a
levegő t, é s megint ö sszehú zta magá t. Csak nem visszaté rt az
elkeseredettsé ge? – Mé g akkor is, amikor tudja, hogy nagy szarban
van.
– Ez igaz – feleltem, bá r sejtettem, hogy most má r valami má sró l
van szó .
Kö vettem a tekintetemmel Shannon nyomait.
– Es mé gis ú jra meg ú jra megtö rté nik – folytatta. Lassan beszé lt, é s
olyan é rthető en hangsú lyozta a szavakat, ahogy kü lfö ldö n tanulta. –
Nap mint nap. Ejszaká ró l é jszaká ra. Mindig elkö vetjü k ugyanazokat a
bű nö ket.
Visszafojtottam a lé legzetemet. Lehet, hogy apá ró l beszé l. Vagy
magá ró l é s Mariró l. De a legvaló szı́nű bb, hogy Shannonró l.
Shannonró l é s ró lam.
– Pé ldá ul… – Elfulladt a hangja, é s nyelt egyet, é n meg
megpró bá ltam megacé lozni magam. – Mint amikor Kurt lené zett a
Katlanba, hogy ott van-e a Jaguar. Teljesen kiké szü ltem, é s arra
gondoltam, hogy megismé tlő dnek a ré gi esemé nyek, de most le
fogunk bukni. Az apja is pont ott á llt, ahol ő , hogy ellenő rizze,
defektes-e a Cadillac kereke.
Nem vá laszoltam.

479
 – De akkor nem voltá l mellettem, hogy megá llı́ts. En lö ktem le
Sigmund Olsent, Roy.
A szá m annyira kiszá radt, hogy a Gó bi sivatag elbú jhatott volna
mellette, de legalá bb megint kaptam levegő t.
– De ezt egé sz idő alatt tudtad – suttogta Carl.
Nem vettem le a szemem Shannon nyomairó l, csak a fejemet
dö ntö ttem meg enyhé n.
– Mié rt nem hagytad soha, hogy elmondjam?
Vá llat vontam.
– Nem akartá l bű nré szessé vá lni gyilkossá gban – talá lgatott.
– Ugy gondolod? – hú ztam ferde mosolyra a szá m.
– Willumsen é s Hansen má s té szta. Olsen semmit sem kö vetett el
ellenü nk.
– Biztos jó erő sen lö kted meg. Elé g messze esett a sziklafaltó l.
– Szinte szá rnyalt – felelte, majd lehunyta a szemé t. Arra
gondoltam, hogy nem bı́rja a napot, de aztá n kinyitotta. – Má r akkor
tudtad, hogy nem baleset volt, amikor felhı́vtalak. De nem ké rdezté l
rá . Igy mindig egyszerű bb. Kö nnyebb ú gy tenni, mintha a rossz nem
lé tezne. Mint amikor apa bejö tt hozzá nk é jjel, é s…
– Fogd be! – sziszegtem.
Engedelmeskedett. Megint gyors szá rnycsapá sokat hallottam.
Biztosan az elő ző madá r jö tt vissza.
– Nem akartam tudni, Carl. Azt akartam hinni, hogy tö bb embersé g
szorult belé d, mint belé m, é s nem vagy ké pes hidegvé rrel gyilkolni.
De tová bbra is az ö csé m vagy. Es amikor lelö kted, akkor talá n
megakadá lyoztad, hogy a bá tyá dat megvá doljá k a szü lei
meggyilkolá sá val.
Elhú zta a szá já t, feltette a napszemü vegé t, é s a hó ba hajı́totta a
narancshé jat.
– Everybody Loves a Comeback. Té nyleg van ilyen szá m, vagy csak
te talá ltad ki?
Vá lasz helyett az ó rá mra né ztem.
– A kú ton valami gond van a leltá rozá ssal, é s megı́gé rtem, hogy
beugrok segı́teni. Hé tkor ott leszek az Artunben.

480
 – De itt alszol?
– Nem, utá na rö gtö n visszamegyek. Holnap korá n kezdek.

Noha csak a befektető k szavazhattak, a kö zgyű lé sen bá rki ré szt
vehetett. Idő ben odaé rtem, leü ltem a leghá tsó sorba, é s igyeltem a
szá llingó zó embereket. A má sfé l é vvel azelő tti befektető i talá lkozó n
izgatott vá rakozá s lengte be a helyisé get, de most má smilyen lé gkö r
uralkodott. Sö té t, komor. Lincshangulat, ahogy mondani szoká s. Hé t
ó ra elő tt valamivel mindenki befutott. Jo é s Mari Aas Voss Gilbert
mellett ü lt legelö l. Dan Krane pá r sorral mö gö ttü k foglalt helyet
Stanley-vel. Grete Smitt Simon Nergardhoz hajolt, é s a fü lé be sú gott
valamit. Mikor lettek ilyen jó ban? Anton Moe a felesé gé vel jö tt, Julie
Alexszel. Markus elcseré lte a mű szakjá t a kú ton. Lá ttam, hogy
ö sszené z Rita Willumsennel, aki ké t sorral mö gö tte ü lt. Erik Nerell é s
a bará tnő je Kurt Olsen mellé telepedett le, de amikor Erik
beszé lgeté st kezdemé nyezett, Olsen egyé rtelmű en a tudomá sá ra
hozta, hogy nincs kedve bá jcsevegni. Gondolom, Erik azonnal
megbá nta, hogy odaü lt, de má r nem tudott má sik helyet keresni.
Carl pontosan hé tkor lé pett fel az emelvé nyre.
– Mindenkit ü dvö zlö k! – kezdte. A hangja erő tlenü l csengett, a
tekintete csapongott, mintha senki sem akarna a szemé be né zni. –
Hegylakó k vagyunk. Az é let mindig is nehé z volt errefelé , é s mindig
egyedü l kellett boldogulnunk.
Felteszem, hogy á ltalá ban nem ı́gy szoktá k megnyitni a
kö zgyű lé seket, de a teremben tartó zkodó k legnagyobb ré sze
való szı́nű leg pont annyit tudott a kö zgyű lé sek eljá rá srendjé rő l, mint
é n.
– A tú lé lé s é rdeké ben ré gtő l fogva azt a szabá lyt kellett kö vetnü nk,
amit a bá tyá mmal az apá nktó l tanultunk. Tedd, amit tenned kell! – A
pillantá sa rajtam á llapodott meg. Mé g mindig nyú zottnak tű nt, de az
ajká n halvá ny mosoly jelent meg. – Tehá t tesszü k, amit tennü nk kell.
Minden á ldott nap. Nem azé rt, mert megtehetjü k, hanem azé rt, mert
meg kell tennü nk. Amikor nehé zsé gekkel szembesü lü nk, elveszı́tjü k a
jó szá gunkat, elfagy a termé sü nk, vagy elzá r minket egy hegyomlá s a

481
kü lvilá gtó l, megoldjuk a helyzetet. Amikor á thelyezik a fő ú tvonalat,
é s a vilá g nem tud eljutni hozzá nk, akkor megtalá ljuk a mó djá t, hogy
ne szigetelő djü nk el. Magashegyi hotelt é pı́tü nk. – Kezdett erő
kö ltö zni a hangjá ba, é s szinte é szrevehetetlenü l kihú zta magá t. – Es
amikor a hotel leé g, é s minden ö sszeomlik, akkor megszemlé ljü k a
romokat, é s kesergü nk… – Felemelte az ujjá t, é s jó val hangosabban
fejezte be a mondatot. – …egy napig!
Elfordı́totta ró lam a pillantá sá t, é s ú gy tű nt, most má r má sok is
ö rö mmel fogadjá k, ha a szemü kbe né z.
– Amikor eltervezü nk valamit, é s a dolgok nem ú gy mennek, ahogy
szeretné nk, akkor azt tesszü k, amit tennü nk kell. Uj tervet
ková csolunk. Az esemé nyek most sem ú gy alakultak, ahogy
elké pzeltü k. Semmi gond. Kitalá lunk valami má st. – Megint
egyenesen rá m né zett. – Mi, hegylakó k nem engedhetjü k meg
magunknak a felesleges é rzelgő skö dé st. Mi nem tekinthetü nk
folyamatosan a mú ltba. Ahogy apá nk szokta mondogatni, nekü nk
gyakorlatiasan kell gondolkodnunk. Né zzü nk elő re, bará taim! Együ tt.
Hosszú hatá sszü netet tartott. Talá n rosszul lá ttam, de mintha Jo
Aas bó lintott volna. Nem, té nyleg bó lintott. Es Carl megkapta a jelet,
amire vá rt. Folytatta.
– Mert ö ssze kell tartanunk, ha akarjuk, ha nem. Egy csalá d
vagyunk. Te, é n é s mindenki, aki ma este eljö tt ide. Sorskö zö ssé get
kell vá llalnunk egymá ssal, nem tudjuk kivonni magunkat aló la. Mi, Os
lakó i együ tt merü lü nk el, vagy együ tt emelkedü nk a magasba.
A feszü ltsé g kezdett felengedni. Lassan ugyan, de megmutatkoztak
a vá ltozá s jelei. A lincshangulat hű vö s ké telkedé snek adta á t a helyé t.
Kimondatlanul is ott ló gott a levegő ben, hogy Carl nem ú szhatja meg
a kı́nos ké rdé sek megvá laszolá sá t. Errő l ne is á lmodjon. De tetszett
az embereknek, amit hallottak. Az is, amit mondott, é s az is, ahogyan
mondta. Helyi nyelvjá rá sban. Rá jö ttem, hogy a kezdeti
bizonytalansá g nem a vé letlen mű ve volt. Carl tudatosan csiná lta.
Megjegyezte, amit mondtam neki. Everybody Loves a Comeback.
De amikor má r ú gy tű nt, hogy az emberek rá harapnak a csalira,
Carl há tralé pett, é s szé ttá rta a karjá t.

482
 – Semmit sem tudok garantá lni. Ehhez tú l bizonytalan a jö vő , é s
tú l rossz jó s vagyok. Csak azt tudom mondani, hogy egyedü l kudarcra
vagyunk ı́té lve. Olyanok vagyunk, mint a nyá jtó l elszakadt bá rá ny.
Felfalnak minket, vagy halá lra fagyunk. De együ tt, ha ö sszetartunk,
egyedü lá lló lehető sé get kapunk arra, hogy kimá sszunk a csá vá bó l,
amibe a hotel leé gé se miatt kerü ltü nk.
Megint elhallgatott, é s né má n á llt a fé lhomá lyban, a pulpitustó l
ú gy egy mé terre. Csodá ltam. Az utolsó mondatá t tanı́tani kellene
retoriká bó l. Há rom legyet ü tö tt vele egy csapá sra. Egy: amikor
bevallotta, hogy csá vá ba kerü ltü nk, ő szinté nek mutatkozott, kö zben
meg a tű zre kente az egé szet. Kettő : ihletett moralizmussal
szolidaritá sra szó lı́tott fel, de ezzel egy idő ben a hallgató sá gá ra
ruhá zta a felelő ssé get azé rt, hogy megmentse a helyzetet. Há rom:
jó zannak mutatta magá t, amikor kiemelte, hogy nem szá mı́that senki
biztos megoldá sra, csak lehető sé gre, ugyanakkor azt is hangsú lyozta,
hogy a lehető sé g egyedü lá lló , tehá t má s esé lyü k nincs.
– Ha ü gyesek leszü nk, nem egyszerű en csak kimá szunk a csá vá bó l
– szó lalt meg ú jra.
Szinte biztos vagyok benne, hogy a vilá gı́tá st elő re lezsı́rozta. Mert
amikor visszalé pett a fé nyá rban ú szó pulpitushoz, a vizuá lis hatá s
tö ké letesen kiegé szı́tette a szavait. Kimerü lten, elkı́nzottan ment fel
az emelvé nyre, majd hirtelen energikus szó nokká vá ltozott.
– Fel fogjuk virá goztatni a falut – jelentette ki hatá rozottan. –
Mé ghozzá azzal, hogy kompromisszumok né lkü l é pı́tjü k fel a hotelt.
Nem cicomá zzuk ki trollokkal meg mindenfé lé kkel csak azé rt, mert
azt gondoljuk, hogy a ma embere norvé g né pmesé kre vá gyik, ha
kimeré szkedik a vá rosbó l. Ezek az emberek a hegyet akarjá k. Szinté n
kompromisszumok né lkü l. Olyan hotelt fogunk é pı́teni, ami illik a
hegyhez, igazodik hozzá , kö veti a ké rlelhetetlen szabá lyait. Betonbó l
é pı́tjü k fel, ami a hegy konglomerá tum kő zeté hez a legkö zelebb á lló
anyag. Es nemcsak azé rt haszná lunk betont, mert ez a legé szszerű bb
dö nté s, hanem azé rt is, mert a beton szé p.
Ugy pillantott vé gig a hallgató sá gá n, mint aki arra szó lı́tja fel ő ket,
hogy szá lljanak vele szembe. De senki sem emelkedett szó lá sra.

483
 – A beton, ez a beton, a mi betonunk – szavalta szinte é nekelve,
mint Armand pré diká tor. Ritmikus szavainak hipnotizá ló erejé t azzal
is nö velte, hogy a mutató ujjá val ü temesen kocogtatta a pulpituson
á lló laptopot. – Olyan, mint mi. Egyszerű , ellená ll az ő szi viharoknak,
a té li hó fö rgetegeknek, a laviná knak, a villá mnak é s a
mennydö rgé snek, a szilveszteri raké tá knak, é s nem fog rajta az idő .
Vagyis hozzá nk hasonló an mindent tú lé l. Es azé rt olyan szé p,
bará taim, mert olyan, mint mi!
Gondolom, ezt a vé gszó t beszé lte meg a technikai szemé lyzettel,
mert a hangszó ró kbó l zene kezdett á radni. A megvilá gı́tott
vetı́tő vá sznon feltű nt a hotel, amit Shannon tervezett. Zö ld erdő .
Napsü té s. Patak. Já tszadozó gyerekek é s sé tá lgató felnő ttek.
Mindenki nyá ri ruhá ban. A hotel most nem bará tsá gtalannak tű nt,
hanem a kö ré rajzolt é let nyugodt, megbı́zható há tteré nek.
Idő tá lló nak, mint maga a hegy. Egyszó val pont olyan fantasztikus
lá tvá nyt nyú jtott, mint ahogy Carl beharangozta.
Lá ttam, hogy visszafojtja a lé legzeté t. Nem csoda, é n sem mertem
levegő t venni. Aztá n kitö rt a tapsvihar.
Carl addig nem szakı́totta fé lbe, amı́g alaposan ki nem é lvezte. De
egy idő utá n felemelt ké zzel lecsendesı́tette az ujjongá st.
– Mivel lá tom, hogy mindenkinek tetszik, tapsoljuk meg az é pı́té szt
is. Shannon Alleyne Opgard!
Shannon kilé pett a takará sbó l a re lektorfé nybe, é s a hallgató k
megint ö sszeü tö tté k a tenyerü ket.
Shannon megá llt, boldogan mosolygott é s integetett. Pont annyi
ideig maradt az emelvé nyen, hogy megmutassa, é rté keli az
elismeré st, de nem akarja elvonni a igyelmet a falu hő sé rő l.
Miutá n eltű nt, é s a teremre megint csend borult, Carl
megkö szö rü lte a torká t, é s mindké t kezé vel megragadta a pulpitust.
– Kö szö nö m, bará taim. Kö szö nö m! De ma este nemcsak arró l kell
beszé lnü nk, hogyan fog kiné zni a hotel, hanem sok minden má sró l is.
Magá ró l a projektrő l, az ü temtervekrő l, a inanszı́rozá sró l, a
kö nyvelé srő l é s a tulajdonosok ké pviselő inek megvá lasztá sá ró l.
Mostanra má r mindenki a tenyeré bő l evett.

484
 Beszá molt arró l, hogy az é pı́tkezé s ké t hó nap mú lva, á prilisban
indul ú jra, alig tizenné gy hó napba fog telni, a kö ltsé geik mindö ssze
hú sz szá zalé kkal fognak nö vekedni, é s sikerü lt ú j megá llapodá st
kö tniü k a své d szá llodaü zemeltető cé ggel.
Tizenhat hó nap.
Tizenhat hó nap mú lva szabadok leszü nk Shannonnal.
Shannon azt mondta, hogy mé gsem tudunk Notoddenben
talá lkozgatni, ahogy azt megbeszé ltü k, mert az é pı́tkezé s á prilisi
megkezdé sé ig rengeteg a teendő je.
Megé rtettem.
Es szenvedtem.
Es szá moltam a napokat.

Má rcius harmadik heté ben, egy é gzengé s kellő s kö zepé n, csengettek.
O á llt az ajtó elő tt. A vö rö s haja vizesen lapult a fejé re. Elő szö r azt
hittem, hogy a nyaka fehé r bő re rozsdá s vagy vé res. Tá ská t tartott a
kezé ben. A tekinteté bő l ké tsé gbeesé s é s hatá rozottsá g keveré ke
á radt.
– Bemehetek?
Oldalra lé ptem.
Csak má snap tudtam meg, mié rt keresett fel.
Hogy elmondja a hı́reket.
Es hogy megké rjen egy ú jabb gyilkossá gra.

485
 Hatvankettedik fejezet

A nap ki-kikukucská lt a felhő k mö gü l, de a fö ld mé g nem szá radt fel
az é jszakai ı́té letidő utá n. A madarak fü lsiketı́tő csiripelé se kı́sé rt
minket az erdő ben, amint kart karba ö ltve sé tá ltunk.
– Kö ltö ző madarak – magyará ztam. – Ide hamarabb visszaté rnek.
– Boldognak tű nnek – jegyezte meg Shannon, é s a karomra
hajtotta a fejé t. – Gondolom, honvá gyuk volt. Mit is mondtatok,
milyen madá rnevek voltak a csalá dotokban?
– Apa havasi fü lespacsirta volt, anya pedig hantmadá r. Bernard
ná di sá rmá ny. Carl…
– Ne mondd meg! Ré ti pityer.
– Igen.
– En havasi lile vagyok. Te pedig ö rvö s rigó .
Bó lintottam.
Ejjel alig vá ltottunk pá r szó t.
Beengedtem, levettem az á tá zott kabá tjá t, é s ké rdé sekkel kezdtem
bombá zni, de fé lbeszakı́tott:
– Nem beszé lhetjü k meg holnap? Muszá j aludnom. – Atö lelt, a
mellkasomnak nyomta az arcá t, é s é reztem, hogy az ingem nedves
lesz. – De elő szö r té ged akarlak – tette hozzá .
Má snap korá n kellett kelnem. Jö tt egy csomó á ru a kú tra, é s nekem
is ott kellett lennem az á tvé telné l. Reggeli kö zben sem á rulta el, mié rt
jö tt, é n pedig nem ké rdeztem. Mintha megsejtettem volna, hogy ha
elmondja, tö bbé soha semmi sem lesz a ré gi. Ezé rt inká bb lehunytuk
a szemü nket, é s é lveztü k az együ tt tö ltö tt kurta idő t, a rö vid
szabadesé st a fö ldet é ré s elő tt.
Ebé dig mindenké ppen a kú ton kellett maradnom, legkorá bban
akkor tudtak levá ltani, de felajá nlottam, hogy jö jjö n velem, é s

486
sé tá ljunk egyet az á ruá tvé tel utá n. Bó lintott, elhajtottunk a kú tra, é s
megvá rta a kocsiban, hogy ellenő rizzem é s igazoljam a raklapok
á tvé telé t.
Eszak felé mentü nk. Egyre jobban eltá volodtunk az autó pá lya le-
é s felhajtó itó l, amik mindig a Szaturnusz gyű rű ire emlé keztettek. Az
erdő má r most elkezdett zö ldellni. Egy keskeny ö své nyen haladtunk.
Megké rdeztem tő le, hogy Osban mé g mindig té l van-e.
– Opgardon igen – felelte. – A faluban má r ké tszer azt hitté k, vé gre
bekö szö nt a tavasz.
Felnevettem, é s megcsó koltam a fejé t. Egy magas kerı́té shez
é rtü nk, é s mivel nem tudtunk tová bb menni, leü ltü nk egy nagy kő re
az ö své ny mellett.
– Es a hotel? – ké rdeztem, é s gyors pillantá st vetettem az ó rá mra. –
Hogy á ll?
– Az é pı́tkezé s ké t hé t mú lva kezdő dik hivatalosan, ahogy
terveztü k, szó val jó l. Bizonyos szemszö gbő l.
– Bizonyos szempontbó l – javı́tottam ki. – Es mi nem á ll jó l?
– Ez az egyik, amié rt beszé lni akartam veled. Tá madt egy elő re
nem lá tott problé ma. A mé rnö kö k gyengesé geket fedeztek fel a
talajban. Magá ban a hegyben.
– Most fedezté k fel? Carl tudja, hogy a hegy nem teljesen szilá rd,
ezt mutatja a kő omlá s is a Katlanban, é s ezé rt halogatjá k annyi ideje
az alagú tfú rá st. – En magam is hallottam, hogy a hangom ingerü lten
cseng. Azt hiszem, fő leg az bá ntott, hogy nem miattam jö tt
Kristiansandba, hanem a hotelje miatt.
– Errő l nem szó lt senkinek sem – felelte Shannon. – Tudod, hogy
szı́vesen a sző nyeg alá sö pri azt, amirő l ú gy gondolja, hogy ké ső bb
problé má kat okozhat.
– Es? – ké rdeztem tü relmetlenü l.
– Rendbe kellene hozni, de sokba kerü l, é s Carl szerint nincs annyi
pé nzü nk, ezé rt felvetette, hogy hallgassunk, amú gy is legalá bb hú sz
é vbe fog telni, mire az é pü let egy kicsit is elmozdul. Ezt persze nem
fogadtam el, é s titokban utá nané ztem az anyagi helyzetü nknek, hogy
kiderı́tsem, tudunk-e mé g bankkö lcsö nt felvenni. Azt mondtá k, hogy

487
csak akkor tudnak pé nzt adni, ha tö bb garanciá t kapnak. Erre azt
feleltem, hogy ké rdezzé k meg tő letek, lehetne-e Opgard a fedezet, é s
akkor… – Nyelt egyet, mielő tt folytatta volna. – Akkor azt mondtá k,
hogy a fö ldhivatal nyilvá ntartá sa szerint Opgard a Willumsentő l
kapott kö lcsö n fedezete. Es egyé bké nt Carl az egyedü li tulajdonos,
miutá n kora ő sszel kivá sá rolt té ged.
Elkerekedett a szemem, é s meg kellett kö szö rü lnö m a torkomat,
hogy meg tudjak szó lalni.
– Ez nem igaz. Valami hiba tö rté nhetett.
– En is ezt mondtam, de mutattak egy fé nymá solatot az adá své teli
szerző dé srő l, amit mindketten alá ı́rtatok.
Felemelte a telefonjá t. Es té nyleg. A sajá t alá ı́rá somat dugta az
orrom alá . Vagyis egy olyan alá ı́rá st, ami a megté veszté sig hasonlı́tott
az enyé mre. Ez azt jelentette, hogy csak egyvalaki hamisı́thatta oda,
mé ghozzá az, aki gyakran kijavı́totta a fogalmazá saimat, é s
megtanulta utá nozni az ı́rá somat.
Es akkor derengeni kezdett valami. Mit is mondott Carl Hansennek
a konyhá ban?
„Mi ez a sietsé g? Hiszen ott a fedezet.”
Es erre mit felelt a bé rgyilkos?
„Aminek nincs tú l nagy é rté ke, ha nincs rajta hotel.”
Willumsen, aki egyé bké nt mindig megelé gedett a szó beli
megá llapodá ssal, Carltó l ı́rá sos garanciá t kö vetelt.
– Tudod, apa hogy nevezte a szá nalmas tanyá nkat?
– Nem.
– Birodalomnak. Mindig azt hangoztatta, hogy Opgard a mi
birodalmunk. Mintha attó l tartott volna, hogy a iai nem é rté kelik
elé ggé , hogy fö ldbirtokosok.
Shannon egy szó t sem szó lt.
Megint megkö szö rü ltem a torkomat.
– Carl odahamisı́totta az alá ı́rá somat. Tudta, hogy sosem menné k
bele, hogy elzá logosı́tsuk, ezé rt a há tam mö gö tt a sajá t nevé re ı́ratta
az egé szet.
– Es most ő az egyedü li tulajdonos.

488
 – Papı́ron igen, de nyilvá n visszakapom majd a ré szemet.
– Azt hiszed? Lett volna ideje, hogy diszkré ten visszaá llı́tsa az
eredeti á llapotokat, miutá n Willumsen elengedte a kö lcsö nt. Mié rt
nem tette meg?
– Gondolom, má s miatt fő tt a feje.
– Ebredj má r fel, Roy! Vagy é n jobban ismerem az ö csé det, mint te?
Ne felejtsd el, hogy Kanadá ban habozá s né lkü l á tverte a partnereit
meg a bará tait, é s lelé pett! Amikor a nyá ron Torontó ban voltam,
megtudtam ezt-azt az ü gy ré szleteirő l. Beszé ltem az egyik volt
partneré vel, akivel korá bban jó ban voltam. O mesé lte, hogy Carl
é letveszé lyesen megfenyegette, amikor igyelmeztetni akarta a
befektető ket, hogy vigyá zzanak, mert a projekt vesztesé ges, é s
való szı́nű leg mé g tová bb fog romlani a helyzet.
– Carl csak ugat, de nem harap.
– Egyszer meglá togatta, amikor egyedü l volt otthon, é s pisztolyt
fogott rá . Azt mondta, hogy megö li ő t is, é s a csalá djá t is, ha nem
kussol.
– Bepá nikolt.
– Es szerinted most nem pá nikol?
– Tő lem nem fog lopni. A bá tyja vagyok. – Shannon megé rintette a
karomat. A legszı́vesebben elhú zó dtam volna, de nem mozdultam. –
Es nem gyilkol meg senkit sem – tettem hozzá , de a hangom nem
csengett tú l hatá rozottan. – Ezé rt nem. Pé nzé rt nem.
– Lehet – felelte. – Pé nzé rt talá n nem.
– Ezzel meg mit akarsz mondani?
– Nem fog elengedni. Most má r nem.
– Most má r nem? Mert mi tö rté nt?
Shannon a szemembe né zett. Valahol megreccsent egy á g. Atö lelt.
– Bá rcsak sosem ismerkedtem volna meg Carllal! – suttogta a
fü lembe. – De akkor veled sem talá lkoztam volna, szó val nem is
tudom. De csodá ra van szü ksé gü nk. Arra, hogy isten
kö zbeavatkozzon.
A vá llamra tá masztotta az á llá t, ı́gy mindketten má s irá nyba
né ztü nk. O a kerı́té s é s a sö té t erdő , é n pedig a vilá gossá g é s az

489
autó pá lya felé , ami messze vezetett, má s helyekre.
Megint reccsené s hallatszott. Arnyé k vetü lt rá nk, é s a madarak
hirtelen elné multak, mintha egy lá thatatlan karmesternek
engedelmeskedné nek.
– Roy… – suttogta Shannon.
Felemelte az á llá t a vá llamró l. Felfelé fordı́totta a fejé t. Az egyik
szeme tá gra nyı́lt, a má sik szinte teljesen lehunyó dott. Megfordultam,
é s né gy lá bat vettem é szre a kerı́té s mö gö tt. Vé gigné ztem rajtuk. Fel a
magasba, aztá n mé g magasabbra. Meglá ttam egy testet, aztá n egy
nyakat, ami egyre csak folytató dott az é g felé , a fatö rzsekkel
pá rhuzamosan.
Csoda.
Egy zsirá f.
Unottan né zett le rá nk, az á llkapcsa folyamatosan já rt. A
szempillá ja Malcolm McDowellt é s a Mechanikus narancsot juttatta
eszembe.
– Nem mondtam, hogy ez egy á llatkert – magyará ztam.
– Nem – felelte Shannon. A zsirá f a nyelvé vel a szá já ba hú zta az
egyik vé kony, csupasz á gat, é s a napfé ny rá esett Shannon arcá ra. –
Senki sem mondta, hogy ez egy á llatkert.

A beszé lgeté s utá n visszasé tá ltunk a kú tra.

Megegyeztü nk, hogy elviszi a Volvó t, é s ha vé geztem, felhı́vom, hogy
jö jjö n é rtem. At kellett né znem a kö nyvelé st, de nem tudtam
koncentrá lni. Carl elá rult. Atvert, ellopta az ö rö ksé gemet, eladta
annak, aki a legtö bbet kı́ná lta é rte. Hagyta, hogy gyilkossá vá ljak,
hogy megö ljem Willumsent, é s ı́gy megmentsem a bő ré t. Mint
mindig. Es egy szó t sem szó lt arró l, mit kö vetett el. Becsapott, igen,
becsapott!
Olyan dü h ö ntö tt el, hogy remegni kezdtem, é s nem bı́rtam
abbahagyni. Ki kellett mennem há nyni a vé cé re. Utá na sı́rva
fakadtam, é s remé ltem, hogy senki nem hall.
Mi a francot csiná ljak?

490
 A pillantá som az elő ttem lé vő plaká tra esett. Ugyanazt tettem ki,
mint ami Osban is ló gott a szemé lyzeti vé cé falá n. Tedd meg, amit
kell! Minden rajtad múlik. Csináld!
Azt hiszem, akkor hoztam meg a dö nté st. Szinte biztos vagyok
benne. De persze az is lehet, hogy csak ké ső bb. Amikor megtudtam,
mi a má sik ü gy, ami miatt Shannon Kristiansandba jö tt.

491
 Hatvanharmadik fejezet

Né má n ü ltem a konyhaasztalná l, amit Shannonnal á tcipeltü nk a

nappaliba.
Bevá sá rolt, é s cou-cou-t ké szı́tett. Azt mondta, ez Barbados
nemzeti é tele. Ná luk kukoricalisztet, baná nt, paradicsomot, hagymá t
é s borsot tesznek bele. Bá r repü lő hal helyett tő kehalat kellett
haszná lnia, ö rü lt, mert tudott venni okrá t é s kenyé rfá t.
– Valami baj van? – ké rdezte.
Megrá ztam a fejem.
– Nagyon é tvá gygerjesztő en né z ki.
– Ezer é ve nem voltam olyan ü zletben, ahol van normá lis vá laszté k
– lelkendezett. – Itt a vilá gon a legmagasabb az é letszı́nvonal, de a
kajá tokon nem lá tszik.
– Ez igaz.
– Szerintem azé rt esztek olyan gyorsan, mert nem vagytok
hozzá szokva, hogy az é telnek ı́ze is van.
– Ez is igaz.
Tö ltö ttem mindkettő nknek a fehé rborbó l, amit Pia Syse é s a
fő nö ksé g kü ldö tt ké t hé ttel azelő tt, amikor má r biztosan lá tszott,
hogy felkü zdö ttü k magunkat a ranglista harmadik helyé re. Letettem
az ü veget az asztalra, de nem nyú ltam a poharamhoz.
– Mé g mindig Carlon já r az eszed – á llapı́totta meg Shannon.
– Igen.
– Azon tö prengsz, hogyan volt ké pes elá rulni?
Megrá ztam a fejem.
– Azon tö prengek, hogyan voltam ké pes é n elá rulni.
Shannon felsó hajtott.

492
 – Az ember nem maga hatá rozza meg, kibe szeret bele, Roy.
Egyszer arró l beszé ltü nk, hogy a hegylakó k gyakorlatias szempontok
alapjá n lesznek szerelmesek, de most má r lá tod, hogy ez nem ı́gy van.
– Talá n nem – feleltem. – De azé rt nem csak ú gy vé letlenü l
szeretü nk bele valakibe.
– Ugy gondolod?
– Stanley mesé lt valami francia pasasró l, aki szerint azt kı́vá njuk,
amit má sok is. Szó val má sokat utá nzunk.
– Mimetikus vá gy – bó lintott Shannon. – René Girard.
– Igen.
– Szerinte az csak romantikus illú zió , hogy az ember a szı́vé t é s a
belső vá gyait kö veti, mert az alapvető szü ksé gleteink kielé gı́té sé n
kı́vü l nincsenek sajá t belső vá gyaink. Azt kı́vá njuk, amit a
kö rü lö ttü nk lé vő k kı́vá nnak. Mint a kutya, amit egé szen addig nem
é rdekel egy csont, amı́g má s kutyá k szemet nem vetnek rá .
– Es ezé rt vá gyik jobban az ember egy benzinkú tra, ha a fü lé be jut,
hogy má sok is meg akarjá k venni.
– Az é pı́té szek meg ezé rt akarjá k mindenké ppen megszerezni azt a
megbı́zá st, amié rt a legjobbakkal kell versenyezniü k.
– A csú f, buta testvé r pedig ezé rt akarja megszerezni a jó ké pű ,
okos ö ccse nő jé t.
Shannon az é telé t piszká lta.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy Carl miatt kezdté l é rzé seket
tá plá lni irá ntam?
– Nem – vá laszoltam. – Semmit sem akarok mondani. Mert semmit
sem tudok. Lehet, hogy ö nmagunk szá má ra pont olyan rejté lyesek
vagyunk, mint má sok szá má ra.
Shannon vé gighú zta az ujjbegyé t a pohará n.
– Nem lenne szomorú , ha csak ú gy tudná nk szeretni, ahogy
má sok?
– Bernard mindig azt mondta, hogy sok minden szomorú , ha az
ember elé g soká ig é s elé g alaposan né zi. Jobban já rná nk, ha a fé l
szemü nkre vakok lenné nk.
– Talá n igaza volt.

493
 – Nem pró bá lunk meg teljesen vakok lenni? – ké rdeztem. –
Legalá bb ma é jjel.
– Oké – mosolygott rá m mereven.
Felemeltem a poharamat, ő pedig kö vette a pé ldá mat.
– Szeretlek – suttogtam.
A mosolya szé lesebb lett, a szeme ú gy csillogott, mint ragyogó
nyá ri napokon a Budal-tó , é s egy pillanatra minden má st
elfelejtettem. Csak mé g egy kö zö s é jszaká ra vá gytam. Utá na aká r
atombomba is zuhanhat rá nk. Igazá bó l azt szerettem volna, ha
atombomba zuhan rá nk, mert addigra má r – é s ebben majdnem
teljesen biztos vagyok – meghoztam a dö nté st. Es az atombomba
jobb ö tletnek tű nt.
Amikor letettem a poharamat, é szrevettem, hogy Shannon nem
ivott, é s má r felá llt. Elő rehajolt, é s elfú jta az asztalon é gő gyertyá t.
– Ne vesztegessü k az idő t! – mondta. – Miné l hamarabb hozzá d
akarok bú jni.

Nyolc perccel né gy elő tt borult a mellkasomra. Az izzadsá ga

ö sszekeveredett az enyé mmel, a szagunkat é s az ı́zü nket nem lehetett
volna megkü lö nbö ztetni egymá stó l. Felemeltem a fejem, hogy
megné zzem, mennyi az idő .
– Mé g há rom ó rá nk van – suttogta.
Visszaejtettem a fejem a pá rná ra, é s a snü sszö sdobozé rt nyú ltam,
amit az ó ra mellé tettem.
– Szeretlek – né zett rá m.
Minden é bredé skor elmondta, mielő tt megint szeretkezni
kezdtü nk volna. Es elalvá s elő tt is.
– En is szeretlek, havasi lile – feleltem ugyanazzal a hangsú llyal,
mint ő , mintha a szavak mé ly tartalma annyira ismert lenne
mindkettő nk szá má ra, hogy nem szü ksé ges é rzelmeket, é rtelmet
vagy meggyő ző dé st vinnü nk belé jü k, elegendő kimondanunk ő ket,
ledará lnunk, mint egy mantrá t, mint egy betanult hitvallá st.
– Ma sı́rtam – vallottam be, é s betettem egy snü sszö stasakot a
szá mba.

494
 – Gondolom, nem sı́rsz tú l gyakran.
– Nem.
– Mié rt sı́rtá l?
– Tudod jó l. Mindené rt.
– Igen, de konkré tan mié rt?
Elgondolkoztam.
– Azé rt, amit ma elveszı́tettem.
– A csalá di birtoké rt.
Felnevettem.
– Nem.
– Ertem.
– Te sosem voltá l az enyé m – vá laszoltam. – Carlé rt sı́rtam. Ma
elveszı́tettem az ö csé met.
– Há t persze – suttogta. – Ne haragudj! Elné zé st, hogy ilyen buta
vagyok.
A mellkasomra tette a kezé t. Ereztem, hogy ez most má s, mint a
megjá tszottan á rtatlan é rinté sek, amikrő l mindketten tudtuk, hogy
ú jabb é s ú jabb szerelmi csatá rozá sokhoz fognak vezetni. Es olyan
sejté sem tá madt, hogy ezzel a mozdulattal a szı́vemet pró bá lja
megragadni. Nem, nem is megragadni, inká bb megtapintani. Erezni
akarta a szı́vveré semet, arra volt kı́vá ncsi, hogyan reagá lok a
mondandó já ra.
– Reggel azt mondtam, hogy csak ré szben jö ttem a hotel miatt. –
Nagy levegő t vett, é n pedig visszafojtottam a lé legzetemet. – Terhes
vagyok.
Mé g mindig nem vettem levegő t.
– Tő led. Notoddenben tö rté nt.
Bá r ennek az ö t szó nak minden elké pzelhető ké rdé semet meg
kellett volna vá laszolnia, az agyamban csupá n egyetlen hatalmas
ké rdé s visszhangzott.
– Az endometrió zis… – kezdtem.
– Megnehezı́ti a teherbe esé st, de nem lehetetlenı́ti el – szakı́tott
fé lbe. – Csiná ltam egy terhessé gi tesztet, é s elő szö r nem hittem el az
eredmé nyt, de aztá n az orvos is megerő sı́tette.

495
 Megpró bá ltam egyenletesen lé legezni. Nem vettem le a szemem a
plafonró l.
Hozzá m bú jt.
– Gondoltam az abortuszra, de nem tudom megtenni, é s nem is
akarom. Lehet, hogy ez az egyetlen esé lyem, hogy gyerekem legyen.
Szeretlek, é s ez a gyerek nemcsak az enyé m, hanem a tié d is. Te mit
szeretné l?
Né má n fekü dtem, é s azon tö prengtem, hogy a keze azokat a
vá laszokat kapja-e a szı́vemtő l, amiket remé lt.
– Azt szeretné m, amit te is – feleltem vé gü l.
– Fé lsz? – ké rdezte.
– Igen.
– Orü lsz?
Mé lyen magamba né ztem.
– Igen.
Hallottam a lé legzetvé telé n, hogy mindjá rt elsı́rja magá t.
– Megé rtem, hogy ö sszezavarodtá l, é s nem tudod, mihez kezdjü nk
– hadarta remegő hangon, mintha gyorsan a mondanivaló ja vé gé re
akarna é rni, mielő tt elcsuklik a hangja. – En sem tudom, Roy. Osban
kell maradnom, amı́g a hotel el nem ké szü l. Biztos azt gondolod, hogy
a gyerekü nk fontosabb, mint egy é pü let, de…
– Pszt! – hú ztam vé gig a mutató ujjamat a puha ajká n. – Tudom. Es
té vedsz. Nem zavarodtam ö ssze, é s pontosan tudom, mihez kell
kezdenü nk.
A szeme fehé rje el-eltű nt, ahogy pislogott.
Tedd meg, amit kell!, gondoltam. Minden rajtad múlik. Csináld!
Mint mondtam, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a
szemé lyzeti vé cé n hoztam-e meg a dö nté st, vagy vacsora kö zben,
vagy Shannon mellett az á gyban, miutá n elmondta, hogy a
gyerekemet hordja a szı́ve alatt. Es talá n nem is olyan fontos, talá n
semmifé le gyakorlati jelentő sé ge nincs, ahogy mondani szoká s.
Mindenesetre kö zelebb hajoltam a fü lé hez, é s belesú gtam, mit kell
tennü nk.
Bó lintott.

496
 Az é jszaka há tralé vő ré szé t é bren tö ltö ttem.
Az é pı́tkezé s kezdeté ig ké t hé t volt há tra. A meghı́vó t, amin
kiemelté k, hogy az Artunben tartandó buliban Rod fogja szolgá ltatni
a talpalá való t, kitettem a konyha falá ra.
Szá moltam az ó rá kat.
Es szenvedtem.

A nehé z, fekete autó mozgá sba lendü lt. Lassan, szinte vonakodva
gurult, a kerekei alatt csikorgott a kavics. Há tul, ké toldalt vö rö sen
vilá gı́tott ké t keskeny, fü ggő leges lá mpa. Egy Cadillac DeVille. A nap
má r lement, de a kanyar mö gö tt narancssá rga csı́k vonta ragyogá sba
a hegyet é s a hasadé kot, amit mintha fejszé vel vá gtak volna rajta.
– Te é s é n, Roy, mi csak egymá sra szá mı́thatunk – mondogatta Carl
mindig. – Mindenki má s, akirő l azt hisszü k, hogy szeretjü k, vagy hogy
ő szeret minket, dé libá b a sivatagban. De te é s é n egyek vagyunk.
Testvé rek. Ké t testvé r a sivatagban. Ha egyikü nk meghal, vele pusztul
a má sik is.
Igen, é s a halá l nem elvá laszt minket. Hanem ö sszekö t.
Az autó gyorsulni kezdett. Abba a pokolba tartott, ahol
mindannyian vé gezzü k majd. Mi, akik nem riadunk vissza attó l, hogy
ö ljü nk.

497
 Hatvannegyedik fejezet

Az é pı́tkezé s hivatalos megnyitó já t este hé tre tetté k, de é n má r kora
reggel elindultam Kristiansandbó l. Az Os tá bla ragyogott a nap
fé nyé ben, amikor elhajtottam mellette.
A hó elolvadt, má r csak koszos, szü rké s latyak maradt belő le az ú t
szé lé n. A tó jé gká sá ra emlé keztetett, kezdett tö redezni rajta a jé g.
Pá r nappal korá bban felhı́vtam Carlt, hogy jö vö k, de a
szalagá tvá gá sig nem fogok rá é rni, mert a kú t ellenő rzé st kapott, é s á t
akarjá k né zni az elmú lt ö t é v kö nyvelé sé t. Azt hazudtam, hogy
szú ró pró baszerű en vá lasztottá k ki, nem kell aggó dni, de ott kell
lennem, hogy meg tudjam vá laszolni az esetleges ké rdé seket.
Fogalmam sincs, mennyi ideig fog tartani, pá r ó rá ig vagy ké t napig, de
legfeljebb a mű helyben alszom. Carl azt felelte, hogy rendben, amú gy
is el lesznek foglalva Shannonnal.
– De meg szeretné k beszé lni veled valamit – tette hozzá . – Ha
gondolod, le tudok menni a kú tra.
– Szó lok, ha lesz szü netem, é s bedobhatunk egy sö rt a
Szabadesé sben – javasoltam.
– Ká vé t – javı́tott ki. – Egyá ltalá n nem iszom alkoholt.
Szilveszterkor megfogadtam, hogy nyugdı́jas é letet fogok é lni, é s
Shannon szerint egé sz jó l haladok.
Ugy tű nt, jó a kedve, nevetett, é s viccelő dö tt. A legrosszabbat má r
maga mö gö tt hagyta.
Velem ellenté tben.
Leparkoltam a Volvó t a mű hely elő tt, é s Opgard felé né ztem. A
reggeli fé ny aranyba vonta a hegyet. Ahol rá sü tö tt a nap, ott elolvadt
a hó , de az á rnyé kban megmaradt.

498
 A kú ton szemetet lá ttam a fö ldö n, é s bejö tt a szá mı́tá som, té nyleg
Egilt talá ltam a kasszá ná l. Eppen kiszolgá lt egy vevő t. Beletelt pá r
má sodpercbe, mire a hajlott há tá ró l felismertem. Moe volt az. A
bá dogos. Megá lltam az ajtó ban. Egil nem vett é szre, é ppen a há ta
mö gö tt lé vő polcró l vett le valamit, ahol az esemé ny utá ni tablettá t is
tartottá k. Visszafojtottam a lé legzetemet.
– Ez minden? – ké rdezte Egil, é s egy dobozt tett Moe elé .
– Igen, kö szö nö m – felelte Moe.
Fizetett, majd megfordult, é s elindult felé m.
A kezé ben tartott dobozra meredtem.
Paracetamol.
– Roy Opgard! – szó lı́tott meg szé les mosollyal, é s megá llt elő ttem.
– Aldjon meg az isten!
Nem tudtam, mit mondjak. Figyeltem a kezé t, ahogy a kabá tja
zsebé be dugja a fá jdalomcsillapı́tó t. Ismerem azoknak a testbeszé dé t,
akik á rtó szá ndé kkal kö zelednek hozzá m, é s Moe most bé ké snek
tű nt. Amikor megfogta a kezemet, elő szö r vissza akartam rá ntani, de
valami, talá n a laza tartá sa é s a szeme elkı́nzott, de szelı́d csillogá sa
miatt vé gü l meggondoltam magam. Ovatosan a ké t tenyeré be vette a
kezemet.
– Há la neked, Roy Opgard, visszaté rtem a helyes ú tra!
– Igen?
– Az ö rdö g rabsá gá ban vergő dtem, de te megszabadı́tottá l. Engem
é s a csalá domat is. Kiverted belő lem a gonoszt, Roy Opgard.
Megfordultam, é s né ztem, ahogy elmegy. Bernard szerint né ha, ha
az ember nem tud megoldani egy mechanikai problé má t, fel kell
kapni egy kalapá csot, jó erő sen oda kell vele vá gni, é s minden rendbe
fog jö nni. Né ha. Talá n most is ez tö rté nt.
Moe beü lt egy Nissan Datsun pick-upba, é s elhajtott.
– Fő nö k! – hallottam Egil hangjá t a há tam mö gü l. – Visszajö tté l?
– Amint lá tod, igen – feleltem. – Mé g mindig annyira szereted a hot
dogot?
Lassan esett le neki, hogy való szı́nű leg viccelek. Visszafogottan
nevetett.

499
A mű helyben kinyitottam a tá ská t, amit Kristiansandbó l hoztam.
Ezeké rt az autó alkatré szeké rt tö bb mint egy hé tig já rtam a bontó kat
é s a roncstemető ket, amik kö zü l a legtö bb a vá rostó l nyugatra fekvő ,
ritká n lakott terü leteken helyezkedett el, ahol má r ré gó ta pont
annyira imá dtak mindent, ami amerikai – de fő leg a kocsikat –, mint
Jé zust.
– Ezek má r nem fognak mű kö dni – jegyezte meg az utolsó helyen a
tulaj, amikor rá né zett az elrohadt fé kcsö vekre é s a megtö rt
gá zbowdenre, amit ké t tragacsbó l szedtem ki: egy Chevy El
Caminó bó l é s egy Cadillac Eldoradó bó l.
A falon egy csicsá s ké p ló gott, ami egy hosszú hajú ickó t á brá zolt
pá sztorbottal é s egy csomó juhval.
– Akkor biztos nem ké r sokat é rtü k – feleltem.
Hunyorı́tott, é s mondott egy á rat, amibő l rá jö ttem, hogy
Willumsen szelleme tová bb é l ezen a fö ldö n. Azzal vigasztaltam
magam, hogy a pé nz nagy ré sze biztosan a templomi perselybe fog
vá ndorolni, á tnyú jtottam neki az ö sszeget, é s nem ké rtem szá mlá t.
Felemeltem a gá zbowdent, é s alaposan szemü gyre vettem. Bá r
nem Cadillac DeVille-bő l szereztem, nagyon hasonlı́tott, szó val jó
lesz. Té nyleg nem fog mű kö dni. Csak be kell tennem. A sofő r gá zt ad,
é s aztá n hiá ba veszi le a lá bá t a pedá lró l, a bowdenszá l megakad a
megtö rt bowdenhá zban, é s a já rmű tová bb fog gyorsulni. Egy
autó szerelő talá n rá jö nne, mi tö rté nik, é s ha sikerü l megő riznie a
hidegvé ré t, leveszi a gyú jtá st, vagy alacsonyabb fokozatba kapcsol.
De Carl nem autó szerelő , é s hidegvé rű nek sem lehetne nevezni. Ha
egyá ltalá n lesz ideje bá rmit is csiná lni, csak fé kezni fog.
Felvettem a szé trohadt, lyukas fé kcsö veket. Sokszor szereltem má r
ki ilyeneket autó kbó l, de be eddig mé g csak ú jakat tettem.
Ha a rendő rsé g megné zeti az autó t egy szerelő vel, az azt fogja
mondani, hogy az alkatré szek egyszerű en csak elkoptak, vagy
elkezdtek rozsdá sodni.
Bepakoltam a szü ksé ges szerszá mokat a tá ská ba, behú ztam a
cipzá rt, é s mé lyeket lé legeztem. Ugy é reztem, mintha a mellkasom
ö sszenyomná a tü dő met.

500
 Az ó rá mra pillantottam. Negyed tizenegy. Bő ven van idő m.
Shannontó l tudtam, hogy Carl kettő kor talá lkozik a telken a buli
szervező ivel, aztá n lemennek az Artunbe feldı́szı́teni a helyisé get.
Legalá bb ké t, de inká bb há rom ó rá t ott lesznek. Remek. Legfeljebb
egy ó ra alatt ki tudok cseré lni mindent.
Es miutá n senki sem akarta á tné zni az elmú lt ö t é v kö nyvelé sé t,
rá é rtem.
Leü ltem az á gyra. Vé gighú ztam a kezem a matracon, ahol
Shannonnal fekü dtü nk. A teakonyha falá n ló gó barbadosi
rendszá mtá blá ra pillantottam. Korá bban vé geztem egy kis
kutató munká t. A szigeten tö bb mint szá zezer já rmű van, ami
szerintem a né pessé gszá mhoz viszonyı́tva meglepő en sok. Az
é letszı́nvonaluk magas, Eszak-Ameriká ban a harmadik legmagasabb,
van mit aprı́taniuk a tejbe. Es mindenki beszé l angolul. Gond né lkü l el
tudok majd vezetni egy benzinkutat. Vagy egy autó szerelő mű helyt.
Lehunytam a szemem, é s ké t é vvel elő retekertem az idő t. Lá ttam
magamat é s Shannont egy má sfé l é ves kisgyerekkel egy napernyő
alatt az Atlanti-ó ceá n partjá n. Mindhá rmunk bő re sá padt, de
Shannonnak é s nekem lebarnult a lá bunk. Vö rö slá bú ak vagyunk.
Kicsit visszapö rgettem, é s most csak tizenné gy hó nappal já rtam
elő bbre. A bő rö ndö k az ajtó elő tt sorakoznak. A há ló szobá bó l
gyereksı́rá s é s Shannon megnyugtató hangja hallatszik. Má r csak
apró sá gok vannak há tra. Aramtalanı́tanunk kell a há zat, é s el kell
zá rnunk a vizet. Be kell szö geznü nk az ablakokat. El kell varrnunk az
utolsó szá lakat, é s má r indulhatunk is.
Az utolsó szá lak.
Megint az ó rá mra sandı́tottam.
Má r nem igazá n szá mı́t, de nem szeretem az elvarratlan szá lakat.
Nem szeretem, ha szé t van szó rva a szemé t a kú ton.
De hagynom kellene. Most má s dolgom van. Ahogy apa szokta
mondani, nem jó , ha az ember igyelme elterelő dik.
Szé tszó rt szemé t a kú ton.
Tizenegykor feltá pá szkodtam az á gyró l.

501
– Roy! – á llt fel Stanley a kis ı́ró asztala mö gü l a rendelő ben.
Megkerü lte, é s megö lelt. – Sokat vá rtá l?
– Hú sz percet – feleltem. – Az asszisztensed csak rö vid idő re
engedett be, szó val nem foglak soká ig feltartani.
– Ulj le! Minden rendben? Az ujjad?
– Minden oké . Igazá bó l csak ké rdezni szeretné k valamit.
– Igen?
– Nem emlé kszel, hogy szilveszterkor, miutá n lelé ptem, Dan Krane
is elindult-e? Es kocsival volt? Nem lehet, hogy nem ment veletek
tű zijá té kot né zni?
Stanley megrá zta a fejé t.
– Es Kurt Olsen?
– Mié rt ké rdezed, Roy?
– Majd utá na elmondom.
– Jó l van. Nem, egyikü k sem ment el. Nagyon fú jt a szé l, é s olyan jó l
elvoltunk, hogy kihagytuk a tű zijá té kot. Aztá n iszogatá s kö zben
egyszer csak meghallottuk a tű zoltó autó t.
Lassan bó lintottam. Ennyit az elmé letemrő l.
– Ejfé l elő tt csak te, Simon é s Grete lé ptetek le.
– De egyikü nk sem kocsival volt.
– De Grete igen. Megı́gé rte a szü leinek, hogy é jfé lre hazamegy,
hogy együ tt lé phessenek á t az ú j é vbe.
– Aha. Es milyen kocsija van?
Stanley felnevetett.
– Ismersz, Roy, nem é rtek a kocsikhoz. Csak azt tudom, hogy vadiú j
é s piros. Amú gy azt hiszem, Audi.
Mé g lassabban bó lintottam.
Lá ttam magam elő tt a piros Audi A1-est, amint lekanyarodik
Nergard felé . Abban az irá nyban csak Nergard é s Opgard van, meg
persze a hotel.
– Ha má r egyszer ú j dolgokró l beszé lü nk – vá ltott té má t Stanley. –
El is felejtettem gratulá lni.
– Gratulá lni? – Automatikusan a kú t harmadik helyezé se jutott
eszembe, de ezek az infó k termé szetesen nem jutnak el az

502
é rintetteken kı́vü l senki fü lé be.
– Há t ahhoz, hogy nagybá csi leszel. – Pá r má sodperc mú lva
mosolyogva folytatta. – Carl is pont ı́gy reagá lt. Holtsá padt lett.
Nem tudtam ró la, hogy holtsá padt lettem, de hirtelen ú gy é reztem,
mintha megá llt volna a szı́vem. Osszeszedtem magam.
– Te vizsgá ltad meg Shannont?
– Há ny má s orvost lá tsz itt? – tá rta szé t a karjá t Stanley.
– Szó val elmondtad Carlnak, hogy apa lesz?
Stanley a homloká t rá ncolta.
– Nem, felteszem, Shannon ú jsá golta el neki. De amikor
ö sszefutottam Carllal bevá sá rlá s kö zben, gratulá ltam neki, é s
emlı́tettem ezt-azt, amire Shannonnak igyelnie kell a terhessé ge
alatt. Es akkor pont ú gy elsá padt, mint most te. Erthető . Ha ez embert
emlé keztetik, hogy apa lesz, hirtelen szembesü l az ijesztő
felelő ssé ggel. Nem tudtam, hogy ez a nagybá csikná l is ı́gy van, de
most má r lá tom, hogy igen – nevetett fel.
– Má snak is szó ltá l Carlon é s rajtam kı́vü l?
– Nem, dehogy, titoktartá si kö telezettsé gem van. – Hirtelen
elhallgatott, é s há rom ujjá val megé rintette a homloká t a
hajvonalá ná l. – Ajajj! Te nem tudtad, hogy terhes? Azt hittem… Mert
olyan kö zel á lltok egymá shoz Carllal…
– Gondolom, egyelő re nem akarjá k elmondani senkinek, amı́g nem
biztosak benne, hogy minden rendben lesz – feleltem. – Shannon
egé szsé gü gyi problé má i miatt…
– Uh, ez nem volt tú l professzioná lis tő lem – sajná lkozott Stanley,
é s a szemé ben ő szinte ké tsé gbeesé s tü krö ző dö tt.
– Semmi gond – á lltam fel. – Ha nem emlı́ted senkinek, é n is
hallgatok.
Elhú ztam, mielő tt rá ké rdezhetett volna, mié rt é rdeklő dtem
annyira a szilveszteri buli utá n. Beszá lltam a Volvó ba, é s kibá multam
a szé lvé dő n.
Szó val Carl tudja, hogy a felesé ge terhes. Tudja, é s nem
szembesı́tette vele. Es nekem sem szó lt. Ezek szerint rá jö tt, hogy nem
ő az apa? Sejti, mi ké szü l? Hogy Shannonnal ö sszefogtunk ellene?

503
Elő vettem a telefonomat, de haboztam. Mindent alaposan
megterveztü nk, tö bbek kö zö tt azé rt, hogy ne kelljen tö bbszö r
hı́vnunk egymá st, mint ahogy az só gor é s só gornő kö zö tt
termé szetes. A True Crime szerint a rendő rsé g mindig azt ellenő rzi
elő szö r, hogy az á ldozat legkö zelebbi hozzá tartozó i é s a potenciá lis
gyanú sı́tottak kivel telefoná ltak a gyilkossá g elő tt. Vé gü l
elhatá rozá sra jutottam.
– Most? – hallottam a vonal tú lsó vé gé rő l.
– Igen – feleltem. – Egy ó rá m van.
– Oké – vá laszolta Carl. – Hú sz perc mú lva a Szabadesé sben
vagyok.

504
 Hatvanö tö dik fejezet

A Szabadesé sben a szoká sos dé lelő tti klientú ra ü ldö gé lt. A lovi
szerelmesei meg azok, akik nem hagyjá k, hogy a norvé g szociá lis
ellá tó rendszer feleslegesnek é rezze magá t.
– Egy sö r lesz – rendeltem Erik Nerelltő l.
Hű vö sen bá mult rá m. Eredetileg elő kelő helyet foglalt el a hotel
felgyú jtá sá val gyanú sı́tottakró l vezetett listá mon, de ma a né vsor egy
té telre reduká ló dott.
Mikö zben egy ablak melletti, ü res asztal felé lé pdeltem,
é szrevettem, hogy Dan Krane egy korsó sö rt szorongatva kuporog
egyedü l valamivel odé bb. Bambá n bá mult maga elé . Kicsit – hogy is
mondjam? – leharcoltnak tű nt. Bé ké n hagytam, é s arra szá mı́tottam,
hogy ő sem fog zaklatni.
Má r fé lig vé geztem a sö rö mmel, amikor Carl becaplatott.
Erő sen magá hoz szorı́tott, majd ké rt egy ká vé t a pultná l. Erik ő t is
pont olyan megveté ssel kezelte, mint engem. Krane é szrevette Carlt,
felhajtotta a sö re maradé ká t, é s nehé z lé ptekkel tü ntető leg elhagyta a
helyisé get.
– Ja, lá ttam Dant – szó lalt meg Carl, mielő tt bá rmit ké rdezhettem
volna, é s leü lt. – Má r nem Aas tanyá já n lakik.
Lassan bó lintottam.
– Es amú gy?
– Há t… – kortyolt bele a ká vé já ba. – Termé szetesen má r alig vá rom
az esté t. Shannon otthon egyre tö bbet dirigá l. Ma azt talá lta ki, hogy
napkö zben elviszi a Cadillacet, ı́gy az ő kocsijá val kellett jö nnö m –
intett a parkoló ban á lló Subaru felé .
– Az a legfontosabb, hogy majd este a helyzethez mé ltó mó don
jelenj meg – feleltem.

505
 – Há t persze – é rtett egyet, é s megint belekortyolt a ká vé ba.
Vá rt. Szinte idegesnek tű nt. Ké t testvé r, akik idegesek egymá s
tá rsasá gá ban. Mint amikor az emeletes á gyban fekü dtü nk, é s attó l
rettegtü nk, hogy kinyı́lik az ajtó .
– Azt hiszem, tudom, ki gyú jtotta fel a hotelt – vá ltottam té má t.
– Igen? – kapta fel a fejé t.
Nem akartam hú zni az idő t, ezé rt bedobtam a bombá t.
– Grete Smitt.
Carl felnevetett.
– Grete egy dö g, de azé rt ennyire nem. Es amú gy is lenyugodott.
Jó t tett neki, hogy ö sszejö tt Simonnal.
– Simonnal? – meredtem Carlra. – Má r hogy Simon Nergarddal?
– Nem tudtad? – kuncogott. – Allı́tó lag szilveszterkor hazavitte
Simont, é s ná la maradt. Azó ta ú gy vannak, mint a borsó meg a hé ja.
Az agyam vadul já rt. Lehet, hogy Grete Simonnal együ tt gyú jtotta
fel a hotelt? Izlelgettem a gondolatot. Furcsá nak tű nt. Má sré szt
viszont mi nem furcsa az utó bbi idő ben? De igazá bó l nem kell
megvitatnom Carllal. Ső t, való já ban senkivel sem kell megvitatnom.
Kit é rdekel, ki tette? Megkö szö rü ltem a torkomat.
– Beszé lni akartá l velem.
Lené zett a ká vé scsé szé jé re, é s bó lintott. Felemelte a fejé t,
meggyő ző dö tt ró la, hogy biztonsá gos tá volsá gban ü lü nk a
Szabadesé s hat má sik vendé gé tő l, elő rehajolt, é s fojtott hangon
kö zö lte:
– Shannon terhes.
– Azt a mindenit! – mosolyogtam, é s megpró bá ltam nem
tú ljá tszani a szerepemet. – Gratulá lok, ö cskö s!
– Ne! – rá zta meg a fejé t.
– Ne? Valami baj van?
A fejrá zá s bó logatá sba ment á t.
– A gyerekkel? – ké rdeztem, é s annak ellené re, hogy
alakoskodtam, ö sszeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy valami
gond lehet a gyerekkel, a gyerekü nkkel.
Erre Carl megint megrá zta a fejé t.

506
 – Akkor?
– Nem é n vagyok…
– Nem te vagy…?
Abbahagyta a fejrá zá st, a szemé be sokatmondó , legyő zö tt pillantá s
kö ltö zö tt.
– Nem te vagy az apa?
Biccentett.
– Honnan…
– Azó ta nem szexeltü nk, hogy hazajö tt Torontó bó l. Nem engedte,
hogy hozzá nyú ljak. Nem is tő le tudom, hogy terhes, hanem Stanley-
tő l. Es nem mondtam el neki, hogy tudom.
– Há t ez ké sz! – á lmé lkodtam.
– Ja. Ez ké sz. – Nem vette le ró lam a szemé t. – Es tudod, mi van
mé g, Roy?
Vá rt, de nem feleltem.
– Azt hiszem, tudom, ki csiná lta fel.
Nyeltem egyet.
– Igen?
– Igen. Kora ő sszel egyszer csak Notoddenbe ment. Valami
ü gyfé lrő l kamuzott. Amikor visszajö tt, napokig nem volt magá ná l.
Alig evett, é s nem tudott aludni. Elő szö r azt hittem, azé rt, mert nem
jö tt ö ssze a megbı́zá s. Amikor Stanley elpofá zta, hogy terhes,
elgondolkoztam, hol a fené ben szedett ö ssze valakit, elvé gre itt
egymá s szá já ban lakunk. Es eszembe jutott az a notoddeni
kiruccaná s. Amú gy mindig mindent elmesé l, amit meg nem, azt
kitalá lom. De most má s volt a helyzet. Valamit eltitkolt elő lem.
Mintha rossz lett volna a lelkiismerete. Es amikor visszapö rgettem az
esemé nyeket, rá jö ttem, hogy a kis notoddeni tú ra utá n vá ltozott meg.
Utá na tö bbszö r is elhú zott a falubó l, azzal az ü rü ggyel, hogy vá sá rolni
akar. Na, szerinted?
Hü mmö gni is alig bı́rtam.
– Aztá n megké rdeztem, hol aludt Notoddenben, é s azt mondta,
hogy a Brattrein Hotelben. En meg felhı́vtam ő ket. Es kiderü lt, hogy

507
szeptember harmadiká n té nyleg ott aludt, de amikor megké rdeztem,
kivel volt, a recepció s azt felelte, hogy egyedü l vette ki a szobá t.
– Es ezt az informá ció t csak ú gy kiadta?
– Talá n mert azt mondtam neki, hogy Kurt Olsennek hı́vnak, é s
kö rzeti megbı́zott vagyok Osban.
– Aha – nyö gtem, é s é reztem, hogy kezd á tnedvesedni az ing a
há tamon.
– Mindenesetre megké rtem, hogy né zzen rá a vendé gkö nyvre. Es
akkor egy é rdekes nevet olvasott be a telefonba, Roy.
Kiszá radt a szá m. Mi a fasz? Talá n Ralf emlé kezett, hogy aznap ott
já rtam, é s elkotyogta Carlnak? Vagy vá rjunk csak! Hirtelen eszembe
jutott, hogy azt mondta, lefoglalt nekem egy szobá t, amikor lá tta,
hogy az é tterem felé tartok, mert azt hitte, hogy ott akarok aludni.
Elő fordulhat, hogy felvitte a nevemet a foglalá sok kö zé , é s aztá n nem
tö rö lte, amikor kö zö ltem, hogy nincs szü ksé gem szobá ra?
– Erdekes é s nagyon ismerő s né vrő l van szó – folytatta Carl.
Megpró bá ltam felké szü lni az elkerü lhetetlenre.
– Dennis Quarry.
– Mi? – tö rt ki belő lem.
– Az a szı́né sz. Meg rendező . Az az amcsi, akivel ö sszefutottunk a
kú ton. O is a Brattreinben szá llt meg.
Nem is tudtam, hogy visszafojtom a lé legzetemet, amı́g hirtelen
oxigé n nem jutott a tü dő mbe.
– Es?
– Hogyhogy é s? Autogramot adott Shannonnak, nem emlé kszel?
– De, emlé kszem, de…
– Utá na megmutatta a kocsiban. Rö hö gö tt, mert a csá vó rá ı́rta a
telefonszá má t é s az e-mail-cı́mé t is. Valami olyasmit mondott, hogy
sokat lesz Norvé giá ban. Mert… – Carl macskakö rmö ket rajzolt a
levegő be. – …rendezni fog. Aztá n igazá bó l ki is ment a fejembő l az
egé sz, é s szerintem Shannon sem gondolt rá , amı́g rá nem jö tt, hogy
Mari é s é n…
– Szerinted bosszú t akart á llni?
– Há t persze. Mi má sé rt kú rt volna vele?

508
 – Talá n mert szereti? – vontam vá llat.
– Shannon senkit sem szeret. Csak a hoteljé t. Adni kellett volna a
pofá já ra.
– Azt hiszem, ez megtö rté nt.
Nem tudtam magamban tartani. Carl az asztalra csapott, a szeme
kidü lledt.
– Ezt mondta az a kurva?
– Pszt! – sziszegtem, é s ú gy szorı́tottam a sö rö met, mint egy
mentő ö vet. A hirtelen beá lló csendben mindenki felé nk kapta a fejé t.
Megvá rtuk, amı́g megint halk mormogá st hallunk magunk kö rü l, é s
Erik visszafordul a telefonjá hoz. – Kará csonykor vettem é szre rajta a
foltokat – suttogtam. – Amikor kijö tt a fü rdő bő l.
Lá ttam, hogy Carl ké tsé gbeesetten pró bá l valami hihető
magyará zatot kitalá lni. Mié rt nem fogtam vissza magam? Muszá j,
hogy bı́zzon bennem!
– Carl…
– Jó l van – adta meg magá t. – Igazad van. Pá rszor meglegyintettem,
miutá n visszajö tt Torontó bó l. – Olyan mé lyen szı́vta be a levegő t,
hogy a mellkasa jó cská n megemelkedett. – Iszonyatosan stresszeltem
a hotel miatt, é s á llandó an baszogatott Marival. Es amikor ittam
kicsit, akkor elő fordult, hogy… hogy nem tudtam uralkodni
magamon. De má r nincs ilyen, amió ta abbahagytam az ivá st.
Kö szö nö m, Roy.
– Mit kö szö nsz?
– Azt, hogy szembesı́tetté l a tö rté ntekkel. Má r ré gó ta szerettem
volna beszé lni veled errő l. Attó l tartottam, hogy olyan leszek, mint
apa. Hogy olyasmit fogok csiná lni, amit igazá bó l nem akarok, é s aztá n
nem tudom abbahagyni. De abbahagytam. Megvá ltoztam.
– Visszaté rté l a helyes ú tra.
– Mi?
– Biztos vagy benne, hogy megvá ltoztá l?
– Igen. Ezt aká r ı́rá sba is tudom adni.
– Aha. Az ı́rá s az megy neked.

509
 Ugy bá mult rá m, mint aki nem é rt egy viccet. En pedig tudtam,
hogy muszá j lesz jobban oda igyelnem.
– Mindegy – dö rzsö lte meg az arcá t. – Csak el akartam mondani
valakinek, hogy terhes. Sajná lom, hogy mindig rá d zú dı́tom a
nyű gjeimet.
– Ugyan má r! – feleltem, é s megforgattam magamban a ké st. –
Elvé gre a bá tyá d vagyok.
– Igen. Te mindig mellettem á llsz. Annyira ö rü lö k, hogy rá d lehet
szá mı́tani – tette a kezé t a kezemre. Nagyobb, puhá bb é s melegebb
volt az enyé mné l, ami jé ghidegnek é rző dö tt.
– Bá rmikor – suttogtam rekedten.
Carl az ó rá já ra pillantott.
– Majd ké ső bb beszé lek Shannonnal – só hajtotta. – Kö ztü nk
marad, hogy nem é n vagyok a kö lyö k apja, igaz?
– Há t persze – bó lintottam, é s amilyen beteg vagyok, majdnem
elrö hö gtem magam.
– Ma este megmutatjuk nekik, Roy! – Harcias arcot vá gott,
hunyorı́tott, é s megrá zta az ö kö lbe szorı́tott kezé t. – Az Opgard iú k
győ zni fognak!
Elmosolyodtam, é s felemeltem a poharamat, hogy igyak a
győ zelemre.
Né ztem, ahogy az ajtó felé siet. Az ablakon á t lá ttam, hogy beü l a
Subaruba. Shannon gondoskodott ró la, hogy napkö zben autó t
cseré ljenek. De Carl majd a Cadillackel megy a szalagá tvá gá sra. Vagy
legalá bbis azzal indul el.
A Subarunak csak az egyik fé klá mpá ja gyulladt ki, amikor
első bbsé get adott egy tré lernek, mielő tt kikanyarodott volna a fő ú tra.
Rendeltem mé g egy sö rt. Lassan kortyolgattam, mikö zben
kattogtak az agyamban a kerekek.
Shannonra gondoltam. Arra, mi mozgat minket, embereket. Es
sajá t magamra. Hogy mié rt szó ltam el magam annyiszor. Mié rt
á rultam el Carlnak, hogy tudom, megverte Shannont. Es mié rt
cé loztam arra, hogy tudom, rá hamisı́totta egy szerző dé sre az
alá ı́rá somat. Mié rt nyú jtottam neki tá lcá n a lehető sé get, hogy

510
leleplezzen, é s ı́gy ne kelljen vé grehajtanom a tervemet. Hogy ne
kelljen mé g egy autó t é s mé g egy embert a Katlanba kü ldenem.

511
 Hatvanhatodik fejezet

Né gy korsó sö r utá n tá voztam a Szabadesé sbő l.

Mé g csak fé l kettő re já rt, bő ven volt idő m kijó zanodni, de tudtam, a
gyengesé g jele, hogy ennyit piá ltam. Mintha el akartam volna
menekü lni a kö vetkező esemé nyek elő l. Egyetlen rossz lé pé s
hazavá ghatta az egé sz tervet, szó val mié rt é ppen akkor á lltam neki
vedelni? Felteszem, azé rt, mert egy ré szem abban remé nykedett,
hogy nem fogok sikerrel já rni. A hü llő agyam. Nem, annak ehhez
semmi kö ze, lá tszik, hogy ké ptelen vagyok tisztá n lá tni,
ö sszekeverem a fogalmakat. Mindegy, a tudatos é nem nagyon is
tudta, mit akar. Vissza akarta szerezni azt, ami jog szerint já r neki,
legalá bbis ami megmaradt belő le. Es el akarta takarı́tani az ú tbó l
azokat, akik fenyegetik a vé delmem alatt á lló kat. Mert má r nem
testvé r voltam. Hanem fé rj. Es apa. Uj csalá dom lett.
Mé gis volt valami, ami nem hagyott nyugodni.
A Szabadesé sbő l dé lkelet felé hajtottam. Amikor a mű helyhez
é rtem, megá lltam, é s az ú t tú loldalá t ké mleltem. Egé szen pontosan a
Grete hajszalonja és szoláriuma feliratot a szemben á lló há z falá n.
Az ó rá mra pillantottam.
Mé g van idő m, de hagynom kellene. Nem most kellene ezzel
foglalkoznom. Ső t, talá n igazá bó l sosem kellene.
Szó val fogalmam sincs, hogy kerü ltem hirtelen az ú t tú loldalá ra. A
kö vetkező ké p az, hogy szemü gyre veszem a gará zsban parkoló piros
Audi A1-est.

– Helló ! – kiá ltotta Grete a fodrá szszé kbő l. A fejé t a szalon

bü szkesé gé be, az ö tvenes é vekbő l szá rmazó hajszá rı́tó bú rá ba dugta.
– Nem hallottam a csengeté st.

512
 – Mert nem csengettem – feleltem, é s megbizonyosodtam ró la,
hogy egyedü l vagyunk.
Mivel a sajá t hajá t dauerolta é ppen, nyilvá n nem vá rt vendé get, de
azé rt bezá rtam magam mö gö tt az ajtó t.
– Tı́z perc mú lva meg tudlak nyı́rni – csivitelte. – De elő szö r a sajá t
hajamat kell rá ncba szednem. Fontos, hogy egy fodrá sz haja ne ú gy
né zzen ki, mint amit a kutya szá já bó l rá ngattak ki.
Idegesnek tű nt. Talá n azé rt, mert csak ú gy beá llı́tottam. Vagy
megé rezte, hogy nem nyiratkozni jö ttem. Esetleg a lelke legmé lyé n
má r ré gó ta vá rta, hogy ké rdő re vonjam.
– Jó kis kocsi – meredtem rá .
– Mi? Alig hallak.
– Jó kis kocsi! Szilveszterkor lá ttam Stanley há za elő tt, de nem
tudtam, hogy a tié d.
– Ja, az enyé m. Idé n jó l jö vedelmezett a fodrá szkodá s. Mint amú gy
minden má s is a faluban.
– Egy ugyanilyen kocsi ment el mellettem szilveszterkor valamivel
é jfé l elő tt, amikor a té r felé tartottam. Nem sok piros Audi futká rozik
errefelé , szó val aká r azt is lehetne hinni, hogy te voltá l, nem? De
Stanley mondta, hogy sietté l haza a szü leidhez, hogy együ tt
ü nnepeljé tek az ú j é v bekö szö nté t. Csakhogy ahhoz az ellenkező
irá nyba kellett volna indulnod. De te befordultá l a hotel felé vezető
ú tra. Amerre a hotelen kı́vü l amú gy csak Nergard é s Opgard van. Es
errő l eszembe jutott valami…
Lehajoltam, é s megszemlé ltem a tü kö r elő tti asztalká n fekvő olló t.
Semmi é rdekes nem tű nt fel rajta, de biztosra vettem, hogy a hı́res
Niigata 1000-t lá tom. Mintha Grete kiá llı́totta volna a nyitott
tartó já ban, hadd gyö nyö rkö djenek benne a kuncsaftjai.
– A buliban azt mondtad, hogy Shannon gyű lö li Carlt, de fü gg tő le,
mert né lkü le lemondhatna a hoteljé rő l. Csak nem arra gondoltá l,
hogy ha a hotel leé g, é s a projektet kuká zzá k, akkor Shannonnak
semmi oka sem marad arra, hogy ne hagyja el Carlt, é s ı́gy lenne ná la
esé lyed?

513
 Grete nyugodtan né zett a szemembe. Az idegessé gé t mintha
elfú jtá k volna. A karja mozdulatlanul pihent az ormó tlan, nehé z
fodrá szszé k karfá já n, a fejé t a magasba emelte a mű anyag bú ra
izzó szá lai alatt. Ugy tró nolt elő ttem, mint egy kibaszott kirá lynő .
– Há t persze hogy gondoltam erre – felelte halkan. – De nemcsak
é n, hanem te is, Roy. Ezé rt té ged gyanú sı́tottalak a gyú jtogatá ssal.
Elvé gre mé g é jfé l elő tt lelé pté l.
– Nem é n voltam.
– Akkor csak egyvalaki jö het szó ba.
Kiszá radt a szá m. Kurvá ra mindegy, ki gyú jtotta fel azt a szart.
Valahonnan zü mmö gé st hallottam. Fogalmam sincs, hogy a hajszá rı́tó
bú rá bó l jö tt-e, vagy a fejembő l.
Grete mondani akart mé g valamit, de elakadt a szava, amikor
kivettem az olló t a tokjá bó l. Kiolvashatott valamit a szemembő l, mert
vé dekező en felemelte a kezé t.
– Roy, ugye nem akarsz…
Nem tudom. Kurvá ra nem tudom, mit akartam. Csak azt tudom,
hogy hirtelen tú l sok lett az egé sz. Ami tö rté nt, aminek nem lett volna
szabad megtö rté nnie, ami tö rté nni fog, é s amit má r nem lehet
elkerü lni, bá r nem lenne szabad megtö rté nnie. Ugy tolult fel bennem
minden, mint a feká lia egy eldugult vé cé bő l, má r ré gó ta ki akart
tö rni, é s most elé rte a peremet, é s kirobbant. A hegyes olló n
megcsillant a fé ny. Csak bele kellett volna dö fnö m az undorı́tó
szá já ba, hogy szé ttrancsı́rozzam a pofá já t, kivá gjam belő le az
ocsmá ny szavakat…
De visszafogtam magam.
Az olló ra meredtem. Japá n acé l. Atvillant az agyamon, amit apa
mondott a harakirirő l. Eletem legnagyobb hibá já t ké szü lö k elkö vetni.
Nem inká bb engem kellene Grete helyett rá kos daganatké nt kivá gni a
tá rsadalom szö veté bő l?
Nem. Mindkettő nket. Mindketten megé rdemeljü k a bü nteté st.
Egnü nk kell.
Megragadtam a ré gi, fekete vezeté ket, ami a hajszá rı́tó bú rá bó l
ló gott ki, szé tnyitottam az olló t, é s belevá gtam. Az erő s acé l ellená llá s

514
né lkü l hası́totta ketté a szigetelé st, é s amikor a ré zhez é rt, az
á ramü té s majdnem á tvette a tagjaim felett az irá nyı́tá st. De fel voltam
ké szü lve, meg tudtam tartani az olló t, é s nem vá gtam á t a vezeté ket.
– Mit csiná lsz? – visı́tott Grete. – Ez egy Niigata 1000! Es
tö nkreteszed a a hajszá rı́tó bú rá má t, ami ezerkilencszá zö tven…
A szabad kezemmel megfogtam a kezé t. Becsukó dott a szá ja,
amikor zá rult az á ramkö r, é s az á ram keringeni kezdett. Megpró bá lt
kiszabadulni, de nem hagytam. A teste megrá ndult, a szeme kifordult,
mikö zben a bú ra pattogott é s szikrá zott. A torká bó l sikoly tö rt fel,
elő szö r vé kony é s kö nyö rgő , aztá n egyre erő szakosabban kö vetelő ző .
A mellkasomban vihar tombolt, tudtam, hogy a szı́v csak korlá tozott
ideig visel el ké tszá z milliampert, de nem engedtem el. Mert Greté vel
megé rdemeltü k, hogy ide jussunk, hogy ö sszekö ssö n minket a
fá jdalom kö re. Ekkor ké k lá ngok csaptak ki a bú rá bó l, é s é gett haj
szagá t é reztem. Lehunytam a szemem, erő sen szorı́tottam a kezé t
meg az olló t, é s é rthetetlen szavakat mormoltam, ahogy Armand
pré diká tor szokta gyó gyı́tó vagy megvá ltó tevé kenysé ge kö zben.
Grete sikolya fü lsiketı́tő lett, ezé rt elő szö r meg sem hallottam a
tű zjelző vijjogá sá t.
Elengedtem a kezé t, é s kinyitottam a szemem.
Kiugrott a bú ra aló l, é s lá ttam, hogy a hajcsavaró i megolvadtak, a
haja pedig é g. A hajmosó hoz rohant, megnyitotta a csapot, é s
alá dugta a fejé t.
Az ajtó hoz mentem. A lé pcső n lefelé szaladó lé ptek zajá bó l arra
kö vetkeztettem, hogy az ö regek neuropá tiá ja szabadsá gra ment.
Megfordultam, é s visszané ztem Greté re. Megmenekü lt. Mondjuk a
dauerolt hajá bó l nem sok maradt, é s a fejé bő l szü rke fü st szá llt fel.
Tú lhevü lt grillre emlé keztetett, amire rá zú dı́tottak egy vö dö r vizet.
Az elő té rben megvá rtam, amı́g Grete apja leé rt annyira a lé pcső n,
hogy biztosan meglá sson. Há pogott valamit, talá n a nevemet, de a
tű zjelző tő l nem hallottam. Elfordultam, é s kilé ptem a há zbó l.

Eltelt egy ó ra. Há romnegyed há rom volt.

A mű helyben ü ltem, é s a tá ská mat bá multam.

515
 Olsen nem bukkant fel, nem tartó ztatott le, é s ı́gy nem á llı́totta le
az egé szet.
Most má r té nyleg nem tudom elkerü lni. Ideje akció ba lendü lnö m.
Felkaptam a tá ská t, kimentem a Volvó hoz, beü ltem, é s Opgardra
hajtottam.

516
 Hatvanhetedik fejezet

Kicsú sztam a Cadillac aló l. Shannon fö lö ttem á llt a hideg pajtá ban.
Didergett a vé kony, fekete puló veré ben. A karjá t keresztbe fonta, az
arcá n aggodalmas kifejezé s. Felá lltam, é s leporoltam az overallomat.
– Na? – ké rdezte tü relmetlenü l.
– Megvan – feleltem, é s elkezdtem tekerni az emelő t, hogy
leeresszem az autó t a fö ldre.
Utá na Shannon segı́tett kitolni az udvarra, a té likert elé , hogy az
orra egyenesen a Kecskekaptató felé né zzen.
Az ó rá mra pillantottam. Negyed ö t. Kicsit tová bb tartott, mint
gondoltam. Visszamentem a pajtá ba, é s é ppen elkezdtem bepakolni a
szerszá mokat a satupadon heverő tá ská ba, amikor Shannon a há tam
mö gé lé pett, é s á tö lelt.
– Mé g visszacsiná lhatjuk – suttogta, é s a há tamnak nyomta az
arcá t.
– Vissza akarod?
– Nem.
Vé gigsimı́tott a mellkasomon. Amió ta feljö ttem, nem é rtü nk
egymá shoz, szinte nem is né ztü nk egymá sra. Rö gtö n dolgozni
kezdtem a Cadillacen, hogy biztosan be tudjam tenni a rossz
alkatré szeket, mielő tt Carl visszaé r a talá lkozó ró l, de nem csak ezé rt
kerü ltü k egymá st. Má s oka is volt. Hirtelen idegenek lettü nk egymá s
szá má ra. Ké t gyilkos, aki pont annyira irtó zik a má siktó l, mint sajá t
magá tó l. De el fog mú lni. Tedd meg, amit kell! Csináld! Ennyi.
– Akkor kö vetjü k a tervet – feleltem.
Bó lintott.
– Visszaté rt a havasi lile – ú jsá golta. – Tegnap lá ttam.

517
 – Ilyen korá n? – fordultam meg. A durva kezem kö zé vettem a
gyö nyö rű arcá t. – Remek.
– Nem – mosolygott rá m szomorú an. – Nem lett volna szabad
visszaté rnie. A hó ban talá ltam meg a pajta elő tt. Halá lra fagyott. – A
fé lig lehunyt szemé ben kö nnycsepp jelent meg.
Magamhoz hú ztam.
– Mondd el megint, mié rt csiná ljuk! – ké rte.
– Mert csak ké t lehető sé g van – vá laszoltam. – Vagy é n ö lö m meg
ő t, vagy ő engem.
– Mert…
– Mert elvette azt, ami az enyé m. Es é n is elvettem azt, ami az ö vé .
Mert mindketten gyilkosok vagyunk.
– De biztos, hogy ez az egyetlen kiú t?
– Nincs má s megoldá s, Shannon. De ezt má r elmagyará ztam.
– Igen – szipogta a mellkasomhoz simulva. – Ha vé ge ennek az
egé sznek…
– Igen. Ha vé ge ennek az egé sznek.
– Azt hiszem, kis iú .
Né má n ö leltem. De aztá n meghallottam a má sodpercek
ketyegé sé t, ahogyan á trá gjá k magukat az idő n, mintha
visszaszá molná nak addig, amı́g a vilá g elveszı́ti az é rtelmé t. De há t
nem ı́gy lesz! Nem vé ge szakad, csak most kezdő dik. Egy ú j é let. Es az
é n ú j é letem is.
Elengedtem, é s betettem az overallt meg Carl fé kcsö veit é s
gá zbowdené t a tá ská ba.
– Mi lesz, ha nem mű kö dik? – ké rdezte Shannon.
– Pont az a lé nyeg, hogy ne mű kö djö n – vá laszoltam, bá r
termé szetesen é rtettem, mire cé loz.
Gondolom, kihallotta az ingerü ltsé get a hangombó l, é s
megpró bá lta kitalá lni az oká t. Nyilvá n rá jö tt. Stressz. Feszü ltsé g.
Fé lelem. Megbá ná s? O megbá nta? Biztosan. De Kristiansandban,
amikor á tvettü k a tervet, erre is kité rtü nk. Hogy a ké tsé g a fü lü nkbe
fog suttogni, mint a jegyesek fü lé be az eskü vő napjá n. A ké tsé g olyan,
aká r a vı́z, mindig rá lel a tető n tá tongó lyukra, é s most szö rnyű

518
kı́nokat okozva csö pö gö tt a fejemre. Arra gondoltam, amit Grete
mondott, hogy csak egyvalaki gyú jthatta fel a hotelt. A Subaru kié gett
fé klá mpá já ra. A lett munká s vallomá sá ra.
– A terv mű kö dni fog – pró bá ltam nyugalmat erő ltetni magamra. –
A rendszerben alig maradt fé kfolyadé k, é s a kocsi tö bb mint ké t
tonná t nyom. A lendü let a sebessé g é s a tö meg szorzata. Ez csak
egyfé leké ppen vé gző dhet.
– De mi van, ha a kanyar elő tt rá jö n?
– Carl sosem fé kez, ha nem muszá j – feleltem higgadt szelı́dsé ggel,
bá r ezt má r sokszor á tbeszé ltü k. – A kocsi egyenes talajon á ll, Carl
elindul, jö n a lejtő , leveszi a lá bá t a gá zró l, é s mivel az ú t meredek,
nem fogja tudni, hogy a kocsi azé rt is gyorsul, mert a bowdenszá l
beakadt. Ké t má sodperccel ké ső bb má r a kanyarná l já r, é s é rzi, hogy
gyorsabban megy, mint ahogy ott szokott. Pá nikba esve a fé kre tapos,
de hiá ba. Talá n mé g egyszer megpró bá l fé kezni, fé lrerá ntja a
kormá nyt, de semmi esé lye. – Megnyaltam a szá m szé lé t. Elmondtam,
amit akartam, é s aká r be is foghattam volna. Ehelyett mé g egyszer
megforgattam a ké st. Magamban é s Shannonban is. – A kocsi tú l
gyorsan megy, é s tú l nehé z, a kanyar pedig tú l é les. Mé g az sem
mentené meg, ha az ú t le lenne aszfaltozva. Zuhanni kezd, a
sú lytalansá g á llapotá ban lebeg. Carl egy ű rraké ta kapitá nya, az
agyá ban vadul forognak a kerekek. Azt ké rdezi magá tó l, mi tö rté nt. Ki
csiná lta. Es mié rt. Es talá n rá is lel a vá laszokra, mielő tt…
– Elé g! – sikı́totta Shannon. A mellkasá ra szorı́totta a reszkető
kezé t. – Es ha… Es ha valahogyan rá jö n, hogy valami nem stimmel, é s
nem indul el?
– Akkor nyilvá n megné zeti a kocsit, é s a szakemberek elmondjá k
neki, hogy a gá zbowden megtö rt, é s a fé kcsö vek is rossz á llapotban
vannak, ennyi. Ilyesmi elő fordul. Ebben az esetben ú j tervre lesz
szü ksé g, ami nem a vilá g vé ge.
– Es ha sikerü l, de a rendő rsé g gyanú t fog?
– Akkor ő k né zetik meg a roncsot, é s lá tjá k, hogy pá r alkatré sz
elkopott. Ezt má r rengetegszer á trá gtuk, Shannon. A terv jó . Oké ?

519
 Sı́rva fakadt, é s megint hozzá m bú jt. Ovatosan lefejtettem
magamró l a karjá t.
– Most megyek – lé ptem há tra.
– Ne! Maradj!
– A mű helybő l fogom kö vetni az esemé nyeket. Onnan rá lá tok a
Kecskekaptató ra. Csö rö gj, ha gubanc van! Oké ?
– Roy! – Ugy sikı́totta a nevemet, mintha most lá tná nk egymá st
utoljá ra, mintha elsodró dné k tő le a nyı́lt tengeren, mintha ú jdonsü lt
há zaspá r lenné nk egy vitorlá son, akik bepezsgő ztek, de hirtelen
elszá llt a kellemes má moruk.
– Ké ső bb talá lkozunk. Utá na rö gtö n hı́vd a segé lyhı́vó t!
Bó lintott. Kihú zta magá t, é s lesimı́totta a ruhá já t.
– Es aztá n… Szerinted mi lesz aztá n?
– Szinte biztos vagyok benne, hogy kapunk egy szalagkorlá tot.

520
 Hatvannyolcadik fejezet

Este hat ó ra ké t perckor má r leszá llt a szü rkü let.
Az iroda ablaká ná l ü ltem a Kecskekaptató ra szegezett tá vcső vel.
Fejben kiszá moltam, hogy zuhaná s kö zben a Cadillac nagyjá bó l
há romtized má sodpercig lesz lá tható , szó val nem bambulhatok el.
Azt gondoltam, kevé sbé leszek ideges, ha elvé gzem a munka rá m
eső ré szé t, é s a maradé kot má r Shannonnak kell inté znie, de nem lett
igazam. Most, hogy dologtalanul ü ltem, tú l sok idő m maradt azon
agyalni, mi sikerü lhet fé lre, é s á llandó an ú j ö tleteim tá madtak. Az
egyik való szı́nű tlenebbnek tű nt, mint a má sik, de ez nem nyugtatott
meg.
Azt talá ltuk ki Shannonnal, hogy amikor indulniuk kellene a
szalagá tvá gá sra, rosszullé tet szı́nlel, é s kö zli Carllal, hogy muszá j
ledő lnie. Felveti, hogy Carl menjen egyedü l a Cadillackel, ő pedig
majd utá namegy a Subaruval, ha jobban é rzi magá t.
Az ó rá mra né ztem. Hat ó ra há rom. Há romtized má sodperc. Megint
a szememhez emeltem a tá vcsö vet. A pillantá som vé gigsiklott
Smitté k ablakain, amik mö gö tt eddig mé g nem lá ttam mozgá st, é s a
Kecskekaptató n á llapodott meg. Lehet, hogy má r megtö rté nt. Talá n
má r elvé geztetett.
Bekanyarodott egy autó a mű hely elé . Rá irá nyı́tottam a tá vcsö vet,
de nem tudtam rendesen fó kuszá lni. Szabad szemmel viszont
remekü l lá ttam, hogy Kurt Olsen az a Land Roverjé ben.
Elhallgatott a motor, é s Olsen kiszá llt a kocsibó l. Biztosan nem vett
é szre, mert lekapcsoltam a lá mpá t, mé gis ú gy meredt felé m, mint aki
tudja, hogy ott vagyok. Csak á llt ott a karikalá bá n, a hü velykujjá t az
ö vé be akasztotta, mint egy cowboy, aki pá rbajra akar kihı́vni. Elindult

521
a mű hely ajtaja felé , é s eltű nt a szemem elő l. Pá r má sodperc mú lva
becsö ngetett.
Felsó hajtottam, felá lltam, é s az ajtó hoz lé ptem, hogy kinyissam.
– Jó esté t, kö rzeti megbı́zott ú r! Ez alkalommal miben segı́thetek?
– Helló , Roy! Bemehetek?
– Most nem igazá n…
Fé lrelö kö tt, é s betolakodott a mű helybe. Ugy né zett kö rbe, mint
aki mé g sosem já rt itt. A polchoz trappolt, ahol sok mindent
tartottam. Pé ldá ul a Fritz tisztı́tó szert is.
– Az é rdekel, hogy mi tö rté nt itt, Roy.
Megmerevedtem. Rá jö tt volna? Kiszimatolta, hogy az apja
holtteste – teljesen konkré tan – itt vé gezte? Hogy itt falta fel a Fritz
tisztı́tó szer?
De aztá n é szrevettem, hogy a mutató ujjá val a halá nté ká t ü tö geti,
é s megvilá gosodtam. Arra cé lzott, hogy mi tö rté nt a fejemben.
– Es hogy mié rt gyú jtottad fel Grete Smittet.
– Ezt Grete mondta? – ké rdeztem.
– Nem. Az apja. Azt vallotta, hogy amikor elhagytad a szalont,
Grete feje fü stö lt.
– Es Grete mit szó lt?
– Szerinted? Azt kamuzta, hogy a hajszá rı́tó bú ra egyszer csak
megbolondult, talá n tú lfeszü ltsé g miatt, te pedig segı́teni pró bá ltá l
neki, de egy szavá t sem hiszem. A bú ra vezeté ke fé lig á t volt vá gva.
Azt ajá nlom, hogy alaposan gondolkozz el, mielő tt megvá laszolod a
ké rdé semet. Milyen fenyegeté ssel vetted rá , hogy hazudjon?
Mikö zben a reakció mra vá rt, felvá ltva szı́vogatta a bajszá t, é s fú jta
fel a pofá já t, mint az ö kö rbé ka.
– Megtagadod a vá laszt, Roy?
– Nem, dehogy.
– Akkor?
– Csak azt csiná lom, amit javasoltá l. Alaposan elgondolkozom.
Olsen pillantá sa elkö dö sü lt, é s lá ttam, hogy kezd begő zö lni.
Odaugrott hozzá m, é s meglendı́tette a jobb kezé t, hogy megü ssö n.
Tudom, hogy ezt tervezte, mert tudom, hogy né z ki, aki ü tni ké szü l.

522
Mint egy cá pa, aminek harapá s elő tt kifordul a szeme. De visszafogta
magá t. Gondolom, eszé be jutott valami. A szombat esté k az
Artunben, amikor jó pá r orr é s fog gazdá ja megbá nta, hogy kikezdett
Roy Opgarddal, aki sosem veszı́tette el a fejé t, inká bb hidegvé rű en
megalá zta azokat, akik igen. Ezé rt bunyó helyett megrá zta a
mutató ujjá t.
– Tudom, hogy Grete tud valamit ró lad. De mit? – Olyan kö zelrő l
ordı́tott az arcomba, hogy rá m frö ccsent a nyá la. – Rá jö tt, mi tö rté nt
Willumsennel?
Megszó lalt a telefonom a zsebemben, de Olsen tú lharsogta.
– Hü lyé nek né zel? Azt hiszed, beveszem, hogy Willumsen gyilkosa
vé letlenü l megcsú szott a jé gen a tanyá tok elő tt? Hogy Willumsen
csak ú gy elengedett nektek egy ilyen nagy ö sszegű kö lcsö nt? Mert
erkö lcsi kö telessé gé nek é rezte?
Talá n Shannon hı́v? Muszá j megné znem, egyszerű en muszá j.
– Hagyjuk ezt a baromsá got! Willumsen az é letben soha senkinek
sem engedett el egyetlen koroná t sem.
Kihalá sztam a telefont a zsebembő l, é s a kijelző re meredtem. A
picsá ba!
– Tudom, hogy nyakig benne vagytok az ö csé ddel. Pont, mint
amikor eltű nt az apá m. Mert gyilkos vagy, Roy Opgard! Mindig is az
voltá l.
Odabiccentettem neki, mire egy pillanatra elhallgatott, é s
elkerekedett szemmel bá mult, mintha beismertem volna, hogy
té nyleg gyilkos vagyok, de aztá n rá jö tt, csak azt akartam jelezni, hogy
felveszem a telefont. Es akkor megint rá kezdte:
– Ha nem hallottad volna meg, hogy jö n valaki, Greté t is elinté zted
volna! Mert…
Fé lig há tat fordı́tottam neki, majd az egyik ujjamat a bal fü lembe
dugtam, a jobbra pedig rá szorı́tottam a telefont.
– Igen, Carl?
– Roy? Segı́tsé gre van szü ksé gem.
Mintha hirtelen kihunyt volna minden fé ny, é s valami tizenhat
é vvel visszavetett volna az idő ben.

523
 Ugyanaz a helyszı́n.
Ugyanaz a ké tsé gbeesé s az ö csé m hangjá ban.
Megint bű ncselekmé ny van ké szü lő dő ben, de most ő lesz az
á ldozat.
Viszont egyelő re mé g é l. Es segı́tsé gre van szü ksé ge.
– Mirő l van szó ? – ké rdeztem, mikö zben Olsen a há tam mö gö tt
ordibá lt.
Carl habozott.
– Kurt Olsen ott van?
– Igen. Mi van?
– Mindjá rt kezdő dik az é pı́tkezé s megnyitó ja, é s a Cadillackel
kellene mennem, de valami gubanc van vele. Biztosan semmi komoly,
szó val ha feljö ssz, tuti gyorsan meg tudod oldani.
– Megyek – feleltem. Letettem a telefont, é s Olsen felé fordultam. –
Orü lö k, hogy ilyen kellemesen elbeszé lgettü nk, de ha nincs ná lad
letartó ztatá si parancs, akkor most tá vozné k.
Nem ú gy tű nt, hogy egyhamar be fogja csukni a szá já t.

Pá r má sodperccel ké ső bb má r ki is hajtottam a fő ú tra. A tá ska a
szerszá maimmal az anyó sü lé sen fekü dt, Olsen Land Roverjé nek a
fé nyszó ró ja a visszapillantó tü krö mbe vilá gı́tott, é s a fenyegető zé se,
miszerint egyszer ú gyis elkap engem is, meg az ö csé met is, mé g
mindig a fü lemben csengett. Attó l tartottam, hogy felkı́sé r a tanyá ra,
de amikor rá kanyarodtam a felé nk vezető ú tra, ő egyenesen ment
tová bb.
Es igazá bó l nem is miatta aggó dtam leginká bb.
Valami gubanc van a Cadillackel? Mi a fasz? Lehet, hogy Carl mé g
indulá s elő tt rá jö tt, hogy nem fog a fé k? Nem, biztosan nem. De ha
valaki szó lt neki? Ennek mennyi esé lye van? Talá n Shannon nem
tudta eljá tszani a szerepé t? Osszeomlott, é s mindent bevallott? Vagy
ami mé g rosszabb, elá rult, é s beadta Carlnak az igazsá g egy
vá ltozatá t? A sajá t vá ltozatá t. Igen, csak ez tö rté nhetett. Azt hazudta,
egyedü l talá ltam ki az egé szet. Tudom, hogy Carl odahamisı́totta a
szerző dé sre az alá ı́rá somat, megerő szakoltam, teherbe ejtettem, é s

524
megfenyegettem, hogy megö lö m ő t is, é s a gyereket is, ha nem tartja
a szá já t. Mert nem fé lé nk, ijedő s ö rvö s rigó vagyok, hanem havasi
fü lespacsirta, mint apa. Ragadozó , aminek fekete maszk fedi a
szemé t. Es aztá n elő adta, hogyan tudná nak megmenekü lni. Fel kell
csalniuk a tanyá ra, é s meg kell tő lem szabadulniuk, ú gy, ahogy mi
szabadultunk meg apá tó l annak idejé n. Hiszen jó l tudja, hogy az
Opgard testvé rek ké pesek gyilkolni, é s ha el akarja é rni a cé ljá t, nem
vá logathat az eszkö zö kben.
Megpró bá ltam nyugodtan lé legezni, é s elhessegettem magamtó l a
beteg, tolakodó gondolatokat. Bevettem egy kanyart, é s sö té t alagú t
nyı́lt meg elő ttem, pedig semmi ilyesminek nem lett volna szabad ott
lennie. Athatolhatatlan sö té tsé g vett kö rü l, kő fal á llta utamat, é s
esé lyem sem volt á ttö rni. Ez lenne a depresszió , amirő l Sigmund
Olsen beszé lt? Apa bú skomorsá ga horgadt fel bennem, aká r az
é jszaka, ami felé nk nem leszá ll, hanem felemelkedik a vö lgybő l?
Lehet. Ahogy az egyik hajtű kanyart a má sik utá n hagytam magam
mö gö tt, magasabbra é s magasabbra há gtam, a lé legzetem lelassult.
Mert beletö rő dtem a sorsomba. Nem baj, ha most mindennek
vé ge, é s nem é lem meg a kö vetkező napfelkelté t. A gyilkossá g
remé lhető leg egymá shoz lá ncolja Carlt é s Shannont. Carl
gyakorlatias ickó , fel fogja tudni nevelni a gyereket, aki ugyan nem
az ö vé , mé gis a vé re. Igen, a halá lom talá n az egyetlen boldog lezá rá sa
a tö rté netü nknek.
A Kecskekaptató utá n gá zt adtam, é s a há tsó kerekek felverté k a
kavicsokat. A faluban má r leszá llt az este, de a dé lutá ni napfé ny az
utolsó erejé vel mé g megvilá gı́totta Carlt, ahogy a Cadillac elő tt vá r
karba tett ké zzel.
Es akkor belé m hası́tott egy gondolat. Nem is elő szö r.
Hogy té nyleg csak errő l van szó . Valami gubanc van a Cadillackel.
Apró sá g, aminek semmi kö ze a fé kcsö vekhez vagy a
gá zbowdenhez, é s amit kö nnyen rendbe tudok hozni. A konyhá ban, a
fü ggö ny mö gö tt Shannon vá rja, hogy elinté zzem, é s utá na menni fog
minden, mint a karikacsapá s.

525
 Kiszá lltam a kocsibó l. Carl odalé pett hozzá m, é s á tö lelt. Olyan
erő sen szorı́tott, hogy a teste minden rezdü lé sé t é reztem. Annyira
remegett, mint apa é jszakai lá togatá sai utá n, amikor lemá sztam
hozzá , é s vigasztaltam.
A fü lembe sú gott pá r szó t, é s akkor má r tudtam.
Tudtam, hogy semmi sem fog ú gy menni, mint a karikacsapá s.

526
 Hatvankilencedik fejezet

A Cadillacben ü ltü nk. Carl a volá n mö gö tt, é n az anyó sü lé sen.
A Kecskekaptató t bá multuk é s a tő lü nk dé lre hú zó dó hegyeket,
amiket narancs é s vilá goské k ragyogá sba vont a lemenő nap fé nye.
– Azé rt mondtam a telefonban, hogy a Cadillackel van gubanc,
mert meghallottam Olsent – magyará zta Carl elcsukló hangon.
– Ertem – feleltem, é s megpró bá ltam megmozdı́tani az elzsibbadt
lá bam. De nem, nem is elzsibbadt, hanem megbé nult. Pont, mint a
testem tö bbi ré sze. – Mondd el ré szletesen, mi tö rté nt! – Mintha nem
is é n beszé ltem volna.
– Szó val… – kezdte Carl. – Ké szü ltü nk a megnyitó ra, Shannon má r
teljes harci dı́szben pompá zott, nagyon kicsı́pte magá t. Pont a
konyhá ban vasaltam az ingemet, é s akkor elkezdte, hogy nem é rzi jó l
magá t. Mondtam, hogy vegyen be valamit, de mindenké ppen le akart
fekü dni, é s győ zkö dö tt, hogy menjek egyedü l, ő meg majd utá nam
jö n, ha jobban lesz. Rá szó ltam, hogy szedje ö ssze magá t, de csak a
fejé t rá zta, hogy az egé szsé g a legfontosabb, meg ilyen baromsá gok.
Es akkor kurvá ra begő zö ltem, mert mé g az é letben nem é rezte magá t
annyira szarul, hogy ne bı́rt volna ki pá r ó rá t, é s ennyit igazá n
megtehetne, ha nem is miattam, legalá bb maga miatt. Mindenesetre
elveszı́tettem a fejem, é s odavá gtam neki…
– Odavá gtam neki… – visszhangoztam. A bé nasá g má r majdnem
elé rte a nyelvemet is.
– Igen, odavá gtam neki, hogy ha rosszul van, akkor tuti a
zabigyereke miatt.
– A zabigyereke miatt – ismé teltem meg. Nagyon fá ztam. Szö rnyű
hideg volt a kocsiban.

527
 – Ja, csak né zett rá m, hogy milyen zabigyerek, mintha nem é rtené ,
mirő l beszé lek. Es akkor a pofá já ba vá gtam, hogy tudom, hogy kú rt
azzal az amcsi szı́né sszel, azzal a Dennis Quarryval. Erre
megismé telte a nevé t, é s annyira gyű lö lö m, ahogy kiejti! Dennis
Quarry. Es aztá n rö hö gni kezdett. Rö hö gni! Nekem meg ott volt a
kezemben a vasaló , é s elborult az agyam.
– Elborult az agyam – suttogtam szı́ntelen hangon.
– Es megü tö ttem.
– Megü tö ttem. – Egy kibaszott visszhanggé ppé vá ltoztam.
– Azt hiszem, a halá nté ká n talá ltam el. Elesett, é s beverte a fejé t a
ká lyhacső be, ami eltö rt, é s kijö tt belő le egy kis korom.
Most nem szó laltam meg.
– Fö lé hajoltam, é s az orra alá dugtam a forró vasaló t.
Megfenyegettem, hogy ha nem vall be mindent, akkor kivasalom,
mint az ingemet, de csak rö hö gö tt tová bb. Folyt a vé r az orrá bó l, é s a
foga full vö rö s lett. Ugy né zett ki, mint egy kibaszott boszorká ny, é s
má r nem volt olyan elegá ns, mint szokott. Es akkor bevallott
mindent. Nemcsak azt, amit ké rdeztem, hanem má st is. Hogy
megforgassa bennem a ké st. Beismerte a legrosszabbat is.
Nyelni pró bá ltam, de a szá m teljesen kiszá radt.
– Es mi a legrosszabb?
– Szerinted, Roy?
– Nem tudom.
– A hotel. O gyú jtotta fel a hotelt.
– Shannon? De há t hogyan…
– Amikor elindultunk Ritá tó l a tű zijá té kra, azt mondta, hogy
fá radt, é s hazamegy. Mé g a té ren voltunk, amikor meghallottuk a
tű zoltó autó t. – Lehunyta a szemé t. – Szó val ott ü lt, é s rö hö gve
mondta, hogy felment a hotelhez, é s olyan helyen gyú jtotta fel,
ahonnan lassan terjed tová bb a tű z, é s odatett egy szilveszteri
raké tá t, hogy ú gy né zzen ki, mintha az okozta volna.
Tudtam, mit kell ké rdeznem, bá r tisztá ban voltam a vá lasszal. De
meg kellett ké rdeznem, hogy Carl ne jö jjö n rá , hogy tudom, mert pont
olyan jó l ismerem Shannont, mint ő . Ezé rt megké rdeztem:

528
 – Mié rt?
– Mert… – Carl nagyot nyelt. – Mert olyan, mint isten, aki a sajá t
ké pé re teremt. Nem viselte el, hogy a hotel nem olyan, amilyennek
tervezte. Vagy a sajá t elké pzelé seit akarta viszontlá tni, vagy semmit.
Nem tudta, hogy lemondtam a biztosı́tá st, é s ú gy gondolta, simá n
ú jra tudjuk kezdeni az é pı́tkezé st, é s akkor majd rá nk ké nyszerı́ti az
eredeti terveit.
– Ezt mondta?
– Igen. Es amikor megké rdeztem, hogy nem gondolt-e rá nk, rá d é s
rá m meg a falusiakra, akik befektettek a projektbe, azt mondta, nem.
– Azt mondta, nem?
– Egé szen pontosan azt, hogy kurvá ra nem. Es megint rö hö gni
kezdett. Es akkor megint megü tö ttem.
– A vasaló val?
– Az aljá val. A hideg ré szé vel.
– Erő sen?
– Erő sen. Lá ttam, hogy elhomá lyosul a szeme.
Alig bı́rtam levegő t venni.
– Meg…
– Nem é reztem a pulzusá t.
– Es aztá n?
– Aztá n kihoztam.
– A csomagtartó ban van?
– Igen.
– Hadd né zzem!
Kiszá lltunk. Mialatt Carl kinyitotta a csomagtartó t, nyugat felé
né ztem. A narancsszı́n má r szinte teljesen felfalta a vilá goské ket a
hegyek felett. Arra gondoltam, talá n ez az utolsó alkalom, hogy
valamit szé pnek lá tok. De a pillanat tö rtré szé ig, mielő tt belené ztem
volna a csomagtartó ba, á tvillant a fejemen a gondolat, hogy az egé sz
talá n csak tré fa, é s a kocsi há tulja ü res.
De té vedtem. Hó fehé r Csipkeró zsikaké nt fekü dt ott. Ugy, mint azon
a ké t é jszaká n, amit együ tt tö ltö ttü nk Kristiansandban. Az oldalá n.

529
Akaratlanul is arra gondoltam, hogy ugyanú gy magzatpó zt vett fel,
mint egy gyermek az anyamé hben.
A fejé n lé vő sé rü lé sek semmi ké tsé get sem hagytak bennem azt
illető en, hogy halott. Megé rintettem az ö sszezú zott homloká t.
– Ez nem egy ü té s nyoma – jegyeztem meg.
– Mert… – Nyelt egyet. – Amikor letettem, hogy kinyissam a
csomagtartó t, megmozdult, é n meg… bepá nikoltam.
Automatikusan lené ztem a fö ldre, é s a csomagtartó bó l jö vő fé ny
megcsillant az egyik nagy kö vö n, amit apa tetetett le velü nk egy
nagyon eső s ő szö n, hogy kö nnyebben lefolyjon a vı́z. Vé res volt.
Carl alig tudott megszó lalni, bugyboré kolva tö rtek fel a torká bó l a
szavak.
– Ki tudsz hú zni ebbő l a csá vá bó l, Roy?
Megint Shannonra né ztem. Nem tudtam levenni ró la a szemem.
Megö lte. Nem, meggyilkolta. Hidegvé rrel. Es most a segı́tsé gemé rt
kö nyö rö g. Gyű lö lö m. Gyű lö lö m, gyű lö lö m! Ugy é reztem, mintha a
szı́vem most kezdene el verni, é s a vé rrel megé rkezett a fá jdalom is.
Vé gre. Olyan erő vel szorı́tottam ö ssze a fogamat, mintha azt akartam
volna, hogy kitö rjö n. Mé lyen beszı́vtam a levegő t, é s nagy nehezen
kipré seltem a szá mon há rom szó t.
– Mé gis hogyan segı́tsek?
– Kicsit odé bb vihetné nk, valahová , ahol meg fogjá k talá lni, é s
mellette hagyhatná nk a Cadillacet. Majd azt fogom mondani, hogy
elment valahová , é s mé g nem jö tt haza, amikor elindultam a
megnyitó ra. Ha most elinté zzü k, mé g oda is é rek, é s akkor majd
ké ső bb bejelentem, hogy eltű nt. Na?
Gyomron vá gtam.
Elő redő lt, é s levegő utá n kapkodott. A fö ldre vittem, é s rá ü ltem. A
karjá t a lá bammal a testé hez szorı́tottam. Meg kell halnia! Kö vetnie
kell Shannont. A jobb kezemmel kitapogattam a nagy kö vet, de
csú szott a vé rtő l, é s nem tudtam megfogni. Má r majdnem
beletö rö ltem a kezem az ingembe, de é szhez té rtem, é s inká bb
ké tszer vé gighú ztam a fö ldö n, majd megint megkerestem a kö vet. A
fejem fö lé emeltem. Carl visszafojtott lé legzettel é s ö sszeszorı́tott

530
szemmel fekü dt alattam. Azt akartam, hogy lá ssa, mi tö rté nik, ezé rt a
bal kezemmel megpö ckö ltem az orrá t.
Kinyitotta a szemé t.
Kö nnyek csillogtak benne.
Rá m szegezte a pillantá sá t. Talá n nem vette é szre a kö vet, amit a
magasban tartottam, vagy nem fogta fel, mit tervezek. Vagy eljutott
oda, ahová é n. Mindent leszart. Ereztem, hogy a gravitá ció le akarja
hú zni a kö vet, hogy rombolhasson. Mé g csak erő t sem kellett volna
kifejtenem, csupá n el kellett volna lazı́tanom az izmaimat, é s a kő
elvé gezte volna a feladatá t. Carl abbahagyta a bő gé st, é s é reztem,
hogy é gni kezd a karom. Ekkor ellazı́tottam az izmaimat. Hagytam,
hogy megtö rté njen. De hirtelen meglá ttam. Mint valami kibaszott
visszhang a gyerekkorunkbó l. A tekintete. Az a meghunyá szkodó ,
tehetetlen kisö csipillantá sa. Elszorult a torkom. Es most é n sı́rtam el
magam. Megint. A kő egyre kö zeledett a fejé hez. Adtam neki egy kis
lendü letet. Es olyan erő vel csaptam le, hogy mé g a vá llamban is
é reztem. Ugy lihegtem, mint egy kibaszott kutya, amelyik a
kifulladá sig kergetett egy nyulat.
Amikor nagyjá bó l normalizá ló dott a lé legzé sem, leszá lltam ró la.
Mozdulatlanul fekü dt. Vé gre né má n. A szeme tá gra nyı́lt, mintha
mindent lá tott é s megé rtett volna. Megtá maszkodtam a fö ldö n, é s a
hegyet bá multam. A né ma tanú nkat.
– Ez kö zel volt a fejemhez – nyö gte Carl.
– Nem elé g kö zel – feleltem.
– Oké , tudom, elbasztam – só hajtotta. – Megnyugodtá l?
Elő vettem a nadrá gom zsebé bő l a snü sszö sdobozt.
– Ha má r kö vekrő l é s fejekrő l tá rsalgunk – jegyeztem meg. –
Szerinted ha megtalá ljá k, mit fognak gondolni a sé rü lé seirő l?
– Felteszem, azt, hogy valaki megö lte.
– Es ki lesz az első szá mú gyanú sı́tott?
– A fé rj?
– Aki a True Crime szerint az esetek nyolcvan szá zalé ká ban bű nö s.
Kü lö nö sen, ha nincs alibije a gyilkossá g idő pontjá ra.
Feltá pá szkodott.

531
 – Oké , bá tyus. Akkor mihez kezdü nk?
Mihez kezdü nk. O é s é n. Há t persze.
– Gondolkoznom kell – feleltem.
Kö rbené ztem. Hogy mit lá ttam?
Opgard egy kis há zbó l, egy pajtá bó l é s mű veletlen fö ldbő l á ll. Es
micsoda való já ban? Egy hatbetű s né v, egy csalá d, aminek má r csak
ké t tagja van é letben. Es mi a csalá d, ha lefejtü nk ró la mindent? Egy
sztori, amit azé rt mesé lü nk egymá snak, mert a csalá dra szü ksé g van,
mert é vezredek alatt jó együ ttmű kö dé si egysé gnek bizonyult? Ja,
vé gü l is. Vagy ezenkı́vü l má s is ö sszekö ti a szü lő ket é s a testvé reket?
A vé r? Azt szoktá k mondani, hogy csak szereteten nem lehet é lni. De
az is biztos, hogy né lkü le sem. Es ha van valami, amit az ember akar,
akkor az az é let. Ezt abban a pillanatban teljes bizonyossá ggal
é reztem, talá n azé rt is, mert a csomagtartó ban ott lapult a halá l. Elni
akarok. Es ezé rt ké nytelenek vagyunk megtenni, amit kell. Minden
rajtam mú lik. Nem habozhatok. Csiná lnom kell.
– Ide igyelj! Amikor a mú ltkor megné ztem a Cadillacet, mondtam
Shannonnak, hogy ki kellene cseré lni a fé kcsö veket é s a gá zbowdent.
Ezt elinté zté tek?
– Mi? – kö hö gö tt Carl, é s a gyomrá hoz kapott. – Errő l egy szó t sem
szó lt.
– Jó l van, ez most kapó ra jö n. Betesszü k a volá n mö gé . Aztá n ö ssze
kell vé rezned a kormá nyt, az ü lé st é s a mű szerfalat, utá na pedig ki
kell takarı́tanod a csomagtartó t é s a konyhá t. Erthető ?
– Ja. De…
– Lesodró dott az ú tró l, é s a Katlanba zuhant. A sé rü lé seit az esé s
kö vetkezté ben szerezte.
– De… Ez má r a harmadik kocsi a Katlanban. A zsaruk sem hü lyé k.
– Ez igaz. De felfedezik majd a ré gi alkatré szeket, amikrő l az elő bb
beszé ltem, é s meg lesznek ró la győ ző dve, hogy té nyleg baleset volt.
– Komolyan mondod?
– Halá losan.

532
A hegyet mé g mindig vé kony, narancsszı́nű csı́k dı́szı́tette, amikor
meglö ktü k a nagy, nehé z kocsit. Shannon olyan kicsinek tű nt a
hatalmas kormá ny mö gö tt. Elengedtü k. Az autó lassan, szinte
vonakodva gurult vé gig az udvaron, a kerekek alatt csikorgott a
kavics. A ké toldalt elhelyezkedő keskeny, fü ggő leges lá mpá k pirosan
vilá gı́tottak. Ez a Cadillac DeVille mé g abbó l az idő bő l szá rmazott,
amikor az amerikaiak ű rhajó szerű já rmű veket gyá rtottak, hogy azok
az é gbe rö pı́tsé k a tulajdonosukat.
Meredtem né ztem utá na. Aká rmi tö rté nt is a gá zbowdennel, a
kocsi egyre gyorsult, é s arra gondoltam, hogy most té nyleg fel fog
szá llni az é gbe.
Shannon azt mondta, szerinte kis iú . Nem feleltem neki, de
termé szetesen azonnal neveken kezdtem gondolkodni. Nem hiszem,
hogy jó vá hagyta volna az ö tletemet, de csak a Bernard jutott
eszembe.
Carl á tö lelte a vá llamat.
– Nekem csak te vagy, Roy – suttogta.
Nekem pedig te, gondoltam. Ké t testvé r a sivatagban.

533
 Hetvenedik fejezet

– Sokan ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk – szó nokolt Carl.

Az Artun emelvé nyé n á llt, az egyik mikrofoná llvá nyná l, amit
nemsoká ra á t kell majd adnia Rodnak é s a bandá já nak.
– Es most nem az első befektető i talá lkozó ra gondolok, amit itt
tartottunk, hanem arra, amikor é n, a bá tyá m é s egy csomó an
kö zü letek, akik itt ma ö sszegyű ltek, ebben a helyisé gben buliztunk.
Gyakran megesett, hogy tú l sokat ittunk, é s azzal hencegtü nk, milyen
nagy hő stetteket fogunk majd vé ghez vinni a jö vő ben. Vagy
megké rdeztü k azt, aki az elő ző hé ten a legjobban verte a mellé t, mi a
helyzet, nekiá llt-e má r a csodá latos terve kivitelezé sé nek.
Gú nyoló dtunk egymá son, é s az erő sebb szavaktó l sem riadtunk
vissza, ső t, akinek tú lsá gosan megsé rtettü k az é rzé kenysé gé t, az
gyakran az ö klé vel szerzett elé gté telt magá nak.
A hallgató sá g felnevetett.
– De ha jö vő re megké rdezik tő lü nk, mi van a hotellel, amire olyan
bü szké k voltunk, akkor azt tudjuk mondani, hogy felé pı́tettü k.
Mé ghozzá ké tszer.
Vad é ljenzé s tö rt ki. Athelyeztem a testsú lyomat az egyik lá bamró l
a má sikra. A torkomat há nyinger fojtogatta, a szemgolyó mat
ritmikusan verte belü lrő l a fejfá já s, a mellkasomban meg olyan
fá jdalmat é reztem, hogy attó l tartottam, szı́vrohamom lesz.
Megpró bá ltam nem gondolkozni é s nem é rezni. Egyelő re ú gy tű nt,
Carlnak jobban megy. Tudhattam volna. Mindig is ő volt a
hidegvé rű bb kettő nk kö zü l. Mint anya. Passzı́v bű ntá rs. Halvé rű .
Szé ttá rta a karjá t, mint egy cirkuszigazgató vagy szı́né sz.
– Akik ma eljö ttek a hivatalos megnyitó ra, lá ttá k a kirakott
ké peket, é s pontosan tudjá k, milyen fantasztikus lesz. Es igazá bó l a

534
felesé gemnek, Shannon Alleyne Opgardnak is itt kellene á llnia
mellettem, hiszen ő tervezte az é pü letet. Ké ső bb talá n majd
csatlakozik hozzá nk, de most otthon fekszik, mert az ember né ha
pihené sre vá gyik, ha nem csak egy hotel szü lő anyja…
A kö zö nsé g egy má sodpercig nem reagá lt, aztá n kitö rt az
ü dvrivalgá s. Sokan dobogtak is.
Nem bı́rtam tová bb. A kijá rat felé indultam.
– Es most, emberek, fogadjá tok szeretettel…
Kirohantam az ajtó n, é s alig tudtam megkerü lni az é pü let sarká t,
mielő tt a gyomrom tartalma a torkomba tolult, é s elhá nytam magam.
Oklendeztem. Ki kellett vetnem a testembő l, olyan volt, mintha
szü ltem volna. Amikor vé geztem, té rdre estem, ü resen, legyő zö tten.
Hallottam, hogy odabent kolomp adja az ü temet Rodé k szoká sos
nyitó dalá hoz, a Honky Tonk Womenhez. A falnak tá masztottam a
homlokomat, é s sı́rá sban tö rtem ki. Az á llamon kö nny, takony é s
há nyá sszagú nyá l folyt vé gig.
– Nocsak! – szó lalt meg mö gö ttem valaki. – Csak nem adtak vé gre
Roy Opgardnak?
– Hagyd abba, Simon! – feddte meg egy nő i hang, é s egy ké z
é rintette meg a vá llamat. – Minden rendben, Roy?
Fé lig megfordultam. Grete vö rö s kendő t kö tö tt a fejé re. Nem is á llt
neki rosszul.
– Tú ltoltam a tö mé nyet – feleltem. – De azé rt kö sz.
Szorosan ö sszefonó dva indultak a parkoló felé .
Felá lltam, é s becé loztam a nyı́rfaerdő t. A lá bam cuppogott a puha
fü vet borı́tó olvadt hó lé ben. Mindké t orrlyukamat kifú jtam, kö ptem,
é s mé lyet lé legeztem. A levegő nem melegedett fel, de má s ı́zt
é reztem benne, mintha vá ltozá st ı́gé rt volna, ú j é s jobb dolgok
kö zeledté t. Elké pzelni sem tudtam, mik lehetnek azok.
Egy csupasz fá nak tá maszkodtam a domboldalban. Felkelt a hold,
é s vará zslatos fé nybe vonta a tavat. A jé gen nemsoká ra egyre
nagyobb repedé sek keletkeznek, é s a vı́z nem fogja kı́mé lni a
szé ttö redezett darabokat. Ha errefelé valami hasadozni kezd, nem
kell hozzá sok idő , hogy teljesen eltű njö n.

535
 Egy alak lé pett mellé m.
– Mit csiná lnak a hó fajdok, ha elragadjá k a tojá saikat? – ké rdezte
Carl.
– Ujakat tojnak – feleltem.
– Furcsa, hogy amikor az ember iatal, é s ilyesmiket hall a
szü leitő l, azt hiszi, hogy baromsá g, de aztá n egy nap megé rti, mit
akartak mondani.
Vá llat vontam.
– Szé p, nem? – pró bá lt fellelkesı́teni. – Most, hogy itt is
bekö szö ntö tt a tavasz.
– De.
– Mikor jö ssz vissza?
– Vissza?
– Osba.
– Majd a temeté sre.
– Itt nem lesz temeté s. Hazakü ldö m Barbadosra. Ugy é rtettem,
mikor kö ltö zö l haza.
– Soha.
Ugy nevetett, mintha viccet mondtam volna.
– Magad sem tudod, de mé g az é v vé ge elő tt hazajö ssz, Roy Opgard
– jelentette ki, aztá n faké pné l hagyott.
Nem mozdultam. Egy idő utá n megint felné ztem a holdra. Orü ltem
volna, ha nagyobb, mondjuk, mint egy bolygó , é s ú j perspektı́vá ba tud
helyezni engem é s má sokat, a tragé diá inkat é s a gyorsan elreppenő
é letü nket. Igazá n szü ksé gem lett volna rá . Arra, hogy valami a
fü lembe sú gja, hogy ez az egé sz – Shannon, Carl é s é n, apa é s anya,
Bernard, Sigmund Olsen, Willumsen é s a dá n verő legé nye – egy
má sodperc alatt eltű nik é s elfelejtő dik, é s alig egy szempillantá s a
vilá gegyetem belá thatatlan idejé hez ké pest. Csak az vigasztalhatja az
embert, hogy semmi sem szá mı́t. Az sem, hogy megtartsa az apai
ö rö ksé gé t. Vagy sajá t benzinkú tja legyen. Azzal é bredjen, akit szeret.
Lá ssa felnő ni a gyermeké t.
Semmi sem fontos. Minden jelenté ktelen.
De a hold persze tú l kicsi ahhoz, hogy való di vigaszt nyú jtson.

536
537
 Hetvenegyedik fejezet

– Kö szö nö m – nyú lt Martinsen a ká vé scsé szé ért.
A konyhapultnak tá maszkodott, é s kiné zett az ablakon. A Kripos
szolgá lati kocsija é s Olsen Land Roverje mé g mindig a
Kecskekaptató ban á llt.
– Szó val semmit sem talá ltak? – ké rdeztem.
– Termé szetesen nem – felelte.
– Maga szerint ez termé szetes?
Felsó hajtott, é s kö rbepillantott, mintha meg akart volna győ ző dni
ró la, hogy mé g mindig magunk vagyunk-e a konyhá ban.
– Hogy ő szinte legyek, alapesetben elutası́tottuk volna a
kö zremű kö dé st egy olyan ü gyben, ami ennyire egyé rtelmű en baleset.
Amikor a kö rzeti megbı́zottjuk felhı́vott minket, má r megtalá ltá k az
autó n a hibá t, ami a balesetet elő idé zte. A holttest sé rü lé seit
nyilvá nvaló an a nagy zuhaná s okozta. Az orvosuk termé szetesen nem
tudta megá llapı́tani a halá l pontos idő pontjá t, fő leg mert huszonné gy
ó ra eltelté vel eresztetté k le az autó hoz, ı́gy meg kell elé gednü nk
azzal, hogy este hat é s é jfé l kö zö tt kö vetkezett be.
– Akkor mié rt jö ttek ide mé gis?
– Egyré szt mert Olsen ú r annyira ragaszkodott hozzá . Nagyon
feldú ltnak tű nt a telefonban. Meggyő ző dé se, hogy a só gornő jé t
meggyilkoltá k, é s olvasta egy ú jsá gban, amit szakmai kiadvá nynak
nevezett, hogy az ilyen esetek nyolcvan szá zalé ká ban a há zastá rs az
elkö vető . A Kripos pedig szeretné megő rizni a jó kollegiá lis viszonyt
a kö rzeti megbı́zottakkal – mosolygott. – Amú gy remek a ká vé .
– Kö szö nö m. Es mi a má sik ok?
– A má sik ok?
– Azt mondta, csak ré szben jö ttek Olsen miatt.

538
 Megint elmosolyodott, é s rá m szegezte a ké k szemé t. Nem tudtam
eldö nteni, csupá n professzioná lis é rdeklő dé sbő l mé reget-e. El is
fordı́tottam ró la a pillantá somat. Nem akartam, hogy
ö sszekapcsoló djon a tekintetü nk. Má shol já rtam. Es tudtam, ha elé g
hosszan né z a szemembe, felfedezi benne a fá jdalmat.
– Erté kelem, hogy ilyen nyı́ltan beszé l velem, Martinsen.
– Vera.
– De egyá ltalá n nem gondolja, hogy Olsennek igaza lehet? Hiszen
tudja, hogy ö sszesen há rom autó szenvedett balesetet ugyanabban a
kanyarban, é s azzal is tisztá ban van, hogy az ö csé met szoros
kapcsolat fű zte mindenkihez, aki itt halt meg.
– Egy má sodpercre sem felejtettem el, Roy. Ezt egyé bké nt Olsen
nem is hagyná . Azt az elmé leté t is megosztotta velü nk, miszerint az
első baleset is gyilkossá g volt, é s azt akarja, hogy né zessü k meg az
embereinkkel a já rmű vet.
– Az apá m autó já t – feleltem, é s nagyon remé ltem, hogy sikerü l
pó kerarcot vá gnom. – Meg fogja né zetni?
Felnevetett.
– Elő szö r is ké t má sik alatt fekszik kilapı́tva. Es ha talá lná nk is
valamit, az ü gy tizennyolc é ves, tehá t má r elé vü lt. Amú gy pedig nem
vonhatom ki magam az é szszerű sé g é s logika szabá lyai aló l. Tudja,
há ny autó té r le az ú tró l Norvé giá ban é vente? Ugy há romezer.
Viszont ezek a balesetek kevesebb mint ké tezer helyszı́nen
tö rté nnek. Szó val az esetek jelentő s ré szé ben nem csupá n egy autó
já r szerencsé tlenü l az adott helyen. Az, hogy tizennyolc é v alatt
há rom kocsi zuhant le egy olyan kanyarban, amit sokkal
biztonsá gosabbá kellene tenni, é rthető . Inká bb azon csodá lkozom,
hogy csak há rom szerencsé tlensé g tö rté nt.
Bó lintottam.
– Ezt esetleg megemlı́thetné az ö nkormá nyzatnak is.
Mosolyogva tette a csé szé jé t az asztalra.
Kikı́sé rtem.
– Hogy van az ö ccse? – é rdeklő dö tt, mikö zben a kabá tjá t gombolta.

539
 – Há t, nem tú l jó l. Barbadosra utazott, hogy talá lkozzon Shannon
rokonaival. Utá na a hotellel kapcsolatos munká latokra fog
koncentrá lni.
– Es maga?
– Jobban – hazudtam. – Termé szetesen engem is megviselt az eset,
de az é let megy tová bb. Az elmú lt má sfé l é vben, amı́g Shannon itt é lt,
é n nagyré szt má shol laktam, ezé rt nem kerü ltü nk igazá n kö zel
egymá shoz… Szó val é rti. Nem olyan, mintha csalá dtagot veszı́tettem
volna el.
– Ertem.
– Há t akkor… – Kinyitottam neki a bejá rati ajtó t, mivel ő maga nem
nyú lt a kilincs felé . Es most sem mozdult.
– Hallotta? – ké rdezte suttogva. – Csak nem egy aranylile?
Bó lintottam. Lassan. – Erdeklik a madarak?
– Nagyon. Ezt az apá mtó l ö rö kö ltem. Magá t?
– Kicsit.
– Itt a kö rnyé ken rengeteg é rdekes faj é l.
– Igen.
– Esetleg valamikor beugorhatné k, é s kö rbevezethetne.
– Nem lenne rossz – feleltem. – De nem itt lakom.
Es akkor mé gis a szemé be né ztem, hogy lá ssa, mennyire vagyok
sé rü lt.
– Aha. Szó ljon, ha visszakö ltö zik. A né vjegyká rtyá mat a csé szé m
alatt talá lja.
Miutá n tá vozott, felmentem a há ló szobá ba, é s az á gyra vetettem
magam. A pá rná ba fú rtam az arcomat, hogy beszı́vjam Shannon
illatá t. A gyenge, fű szeres illat pá r napon belü l el fog tű nni.
Kinyitottam a ruhá sszekré nyt. Semmit sem talá ltam benne. Carl a
legtö bb cuccá t visszavitte Barbadosra, a tö bbi pedig a szemetesben
vé gezte. De a szekré ny mé lyé n é szrevettem valamit. Shannon
biztosan a há zban talá lta valahol, é s betette ide. Egy horgolt
gyerekcipő volt, olyan apró , hogy a szá m akaratlanul is mosolyra
hú zó dott. Az apai nagyanyá m horgolta, é s anya szerint elő szö r é n
hordtam, aztá n pedig Carl.

540
 Lecaplattam a konyhá ba.
Kiné ztem az ablakon, é s lá ttam, hogy a pajta ajtaja tá rva-nyitva á ll.
Bent egy cigaretta pará zslott. Olsen guggolva szemlé lt valamit a
fö ldö n.
Elő vettem a tá vcsö vet.
Vé gighú zta az ujjá t valamin. Sejtettem is, min. A puha deszká kon,
amiken nyomokat hagyott az emelő . Utá na a bokszzsá khoz lé pett, é s
a rá rajzolt arcra bá mult. Ovatosan megü tö tte. Gondolom, Vera
Martinsen szó lt neki, hogy a Kripos ö sszecuccol, é s hazahú z. De
Olsen nem fogja feladni. Valahol azt olvastam, hogy a testben hé t é v
alatt az ö sszes sejt kicseré lő dik, beleé rtve az agysejteket is, é s akkor
elvileg megú julunk. De a DNS-ü nk, a program, ami meghatá rozza,
milyen sejtjeink vannak, nem vá ltozik. Ha levá gjuk a hajunkat vagy a
kö rmü nket, ugyanaz fog visszanő ni. Igazá bó l ismé tlé s. Es az ú j
agysejtek sem kü lö nbö znek a ré giektő l, á tveszik az emlé kek é s
tapasztalatok nagy ré szé t. Mi magunk nem vá ltozunk, ugyanolyan
dö nté seket hozunk, é s ugyanazokat a hibá kat kö vetjü k el. A iú k az
apjuk nyomdokaiba lé pnek. Egy Kurt Olsen-fé le vadá sz mindig
vadá szni fog, egy gyilkos pedig – ha a kö rü lmé nyek megint fenná llnak
– ú jra meg ú jra gyilkol. Olyan ez, mint egy ö rö k kö rtá nc, mint a
bolygó k kiszá mı́tható keringé si pá lyá ja, az é vszakok á llandó
vá ltakozá sa.
Olsen má r kifelé indult a pajtá bó l, amikor valami megragadta a
igyelmé t. Felemelte, é s a fé ny felé fordı́totta. Az egyik fé mvö drö t
talá lta meg. Rá fó kuszá ltam a tá vcső vel. A golyó ü tö tte lyukat
tanulmá nyozta. Elő szö r a vö dö r egyik oldalá n, aztá n a má sikon. Kis
idő utá n letette, lesé tá lt a kocsijá hoz, é s elhú zott.
Egyedü l voltam a há zban. Apa is ı́gy é rezte magá t, akkor is, amikor
ott voltunk kö rü lö tte?
Halk, fenyegető moraj hallatszott. A hang irá nyá ba fordı́tottam a
tá vcsö vet.
A hegy é szaki oldalá n megindult a hó . A nehé z, nedves hó tö meg
lefelé gö rgö tt, é s á tszakı́totta a tó jegé t. A vı́z a magasba frö ccsent.
Igen. A tavaszt nem lehet megá llı́tani.

541
542