Az utolsó nap

Négy lépést tesz, majd ismét hátrafordul. Néma az út, amit maga
mögött hagyott, ám ebben a csendben nem szabad bíznia. Csak a
szöcskék ciripelése hallatszik, semmi más: semmi motorbőgés, semmi
madárdal. Hiányzik neki az éji dalnok. Azok a magas tónusok, a sza-
pora akkordok, amelyek elűzik a sötétséget.
Megriad, amikor az út mentén megpillant egy árnyat, törött bordá-
jába fájdalom hasít.
De csak egy bokor áll ott.
A sötétség hajladozó alakoktól hemzseg, s azok körbetáncolják őt,
mind gyorsabban, mind közelebb, szinte fojtogatják. Egyre nehezeb-
ben lélegzik. Talán az a törött borda felsértette a tüdejét.
Végül megpillantja a fényt. Egy aprócska pont az egész, s csak
lassan növekszik, nagyon lassan. A feje hasogat, a rosszullét hullá-
mokban tör rá, megtépázva a látványt. A pontra mered, hátha sikerül
megtartania: oda kell eljutnia, ott a cél.
Lába cserben hagyja, s ő lebukik a földre. Kezét védekezőn maga
elé tartja, hogy tompítsa az esést. Öklendezni kezd. Mintha valaki
kéjes kegyetlenséggel a mellkasába vágott volna.
Milyen jó volna fekve maradni… De már olyan közel jár a célhoz.
Nagy nehezen feltápászkodik, s botladozva megindul előre. Háta
mögött megcsikordul a kavics. Lépéseket hall? Nem, az lehetetlen –
legfeljebb csak egy állat az.
A fénybe árnyék vetül, ő pedig megáll. A szeme nem akarja felfogni,
amit lát, a tudata nem akarja közvetíteni a képet.
Miért?
Marja őt a kérdés, a talaj meginog a lába alatt. Összeomlóban a világ.

7
MÁJUS 15., SZERDA
 1. fejezet

Hanna Duncker végighaladt a kavicsos úton. A vaskapu nyikorogva

tiltakozott, amikor kinyitotta. Egyre több dolgot kell itt megjavíttatnia.
Már bő egy hónapja beköltözött ebbe az alig ötven négyzetméteres,
világoskékre és fehérre festett faházba, Kleva falvának legszélén.
Hanna Öland szigetének másik felén nőtt fel, a keletin, de hogy oda
költözzön vissza, az már az első pillanattól fogva ki volt zárva. Ott ő
nem lenne senki más, csakis Lars Duncker lánya.
Múlt ősszel Lars végül halálra itta magát. Hanna kipakolta gyer-
mekkori otthonát, és akkor jött rá, mit akar az életével. Oly sok év után
ismét áthaladt a szigetre vezető hídon, és ez váratlanul erős vágyat
ébresztett benne: olyan vágyat, amit Stockholmban nem érzett. Öland
szigetén van az ő otthona, sehol máshol.
Persze nem az élete legbölcsebb döntését hozta meg azzal, hogy
éppen egy ilyen lepusztult házat vásárolt meg, de ez volt a legolcsóbb
az eladó házak között, és drágábbat nem engedhetett volna meg magá-
nak. Miután eldöntötte, hogy ideköltözik, egyetlen percnyi maradása
sem volt Stockholmban: eladta a lakását, megvette az ölandi házat, és
új állást szerzett magának.
Csak akkor hívta fel a bátyját, Kristoffert Londonban, amikor már
mindennel megvolt, és bátyja körülbelül úgy reagált, ahogy Hanna
számított rá.
„Tisztára megőrültél!” – ordította a telefonba.
Azóta nem beszélt Kristofferrel. Persze az ő száján is kicsúszott egy-
két csúnya megjegyzés, hisz annyi elfojtott harag forrongott benne.
Például az, hogy Kristoffer el sem jött a temetésre. Minden teendő
Hannára maradt: neki kellett foglalkoznia a hagyatékkal, ő pakolta ki

11
a házat. Kristoffer csak egyetlen évvel volt idősebb Hanná­nál, szinte
úgy nőttek fel, mintha ikertestvérek volnának.
Hanna már a költözés utáni első reggelen kitalált magának egy új
rituálét: ha csak tehette, lesétált Kleva falu strandjáig. Mindössze
hétszáz méteres út volt, és úgy nagyjából ötven méter után elhaladt
Ingrid szürke kőháza mellett, ami legalább kétszer akkora volt, mint
Hannáé.
Ezen a reggelen Ingrid csukott szemmel ült hintaszékében az udva-
ron. Haja ezüstszürke volt, bőrét ráncok barázdálták, térdére takarót
terített. Akárcsak a nagyi – megdöbbentő volt kettejük között a hason-
lóság. A nagyi is így töltötte a napjait most, hogy a nagy feledés ráte-
lepedett az elméjére.
Hanna megpróbált hangtalanul elosonni mellette. Most semmi
kedve nem volt csevegni, még Ingriddel sem.
Ingrid kinyitotta a szemét, és ezzel el is tűnt a nagyival való hason-
lósága. Szeme nem zöldeskék volt, mint a nagyié, hanem sötétbarna,
tekintete élénk és figyelmes. Alighanem csakis azért ült ki ide, hogy
Hannával beszélhessen. A kilátás sokkal szebb volt a másik irányba,
a virágzó mezők felé – itt csak egy kavicsos terület látványában gyö-
nyörködhetett, amit hamarosan alighanem amúgy is be fognak építeni.
De Ingridet a szomszédok mindig is sokkal jobban érdekelték, mint
a természet megannyi szépsége.
A pléd lecsúszott a térdéről, ahogy felkelt, és közelebb lépett.
– Jó reggelt! – köszöntötte őt. – Nagy nap ez a mai.
Hanna bólintott. Ma volt az első munkanapja a kalmari rendőrségen.
Súlyos bűncselekmények felderítésével fog foglalkozni, Kelet-Små-
land és Öland tartozik majd a körzetébe. Hogy a lehető legprobléma-
mentesebb legyen az első napja, új főnöke, Ove Hultmark azt java-
solta, hogy egy szerdai napon álljon munkába.
Miért vette fel őt Ove, azok után, ami kettejük között történt? Hanna
még mindig nem igazán értette. És volt benne egy megmagyarázha-
tatlan rossz érzés is ezzel kapcsolatban: van itt valami a háttérben,
amiről ő nem tud.

12
 – Ne okozz zűrt, és akkor minden rendben lesz – biztatta Ingrid.
A zűr volt Ingrid nyugalmas mindennapjainak legnagyobb réme.
Néhány nappal azután, hogy Hanna beköltözött a házába, Ingrid
bekopogott hozzá, kezében egy doboz frissen sült süteménnyel. Hanna
az ajtóban maradt, hogy ott beszélgessenek, de Ingrid nem várt invi-
tálást, belépett, és teát kért, hogy könnyebben csússzon a sütemény.
Fekete teát, ha lehet, mindenféle virág meg cirkalom nélkül. És ami-
kor meglátta a rendetlenséget, így szólt: „Szóval ezt nem akartad, hogy
lássam?”
Ez a nyíltság és őszinteség Hanna minden tartózkodását lerombolta.
A nagyi is ilyen volt, ilyen nyílt és őszinte, márpedig a nagyi nélkül
Hanna alighanem az árokban kötött volna ki.
Ingrid néhány percben összefoglalta élete legfontosabb eseményeit:
a családneve Mattson, sokévnyi várakozás után harminchat esztendő-
sen szült egy fiút, aki most az apjától örökölt gazdaságot vezeti. Ing-
ridnek három unokája van, a két idősebb Linköpingben meg Umeåban
tanul az egyetemen, a legkisebb viszont késői gyerek, még csak tizen-
egy esztendős, és Down-szindrómája van. Ingridnek meg csípőpana-
szai. Azután megkérdezte Hannát, hogy neki mi a családneve.
„Annak a Larsnak vagy a lánya?” – kérdezte erre Ingrid.
Hanna bólintott, Ingrid pedig a maga részéről láthatólag lezártnak
tekintette a témát, de egyetlen pillanatra együttérzés csillant a tekin-
tetében. Hannának alighanem követnie kellene bátyja példáját, és neki
is nevet kellene változtatnia. Kristoffer a felesége vezetéknevét vette
fel, és most Baxternek hívják. De Hanna nem akart nevet változtatni.
Ő nem követett el semmilyen bűnt.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte Hanna.
– Mivel szerda van – felelte Ingrid –, bebuszozom Mörbylångába,
és leadok egy szelvényt. Az ügetőre – tette hozzá, amikor látta Hanna
értetlen arckifejezését. – Ma van a V65-ös futam.
Hanna kimentette magát, hogy találkozója van valakivel, és foly-
tatta útját a strand felé. Csak két ház szegélyezte a tengerhez vezető
utat. Az egyikben egy kisgyermekes család lakott, a másik mintha üres

13
lett volna. Talán nyaralónak használják. Amikor Ingrid másodszor
látogatta meg, elmesélte, kik laknak Klevában. A lakosok száma csu-
pán harminc körül lehet, de a tengerparti út lakóiról nem volt sok
mondanivalója. Leginkább Jörgenről beszélt, a stockholmi férfiról,
aki néhány éve költözött ide a feleségével, és egészen konkrétan min-
dennel baja volt. Panaszkodott amiatt, hogy lócitrom van az úton, meg
azok miatt is, akik hagyják lepusztulni a házukat; nem tetszett neki
semmi a világon.
„Átkozott panaszláda – kommentálta Ingrid. – Én ugyan nem cse-
rélek ki semmit csak azért, mert egy megkeseredett szárazföldinek ez
az óhaja.” Habár Hanna sok-sok évet töltött el maga is a szárazföldön,
Ingrid mégis a szigetlakók közé sorolta őt. Ráadásul Ingrid szerint
nagyon örültek a falubeliek, hogy Hanna odaköltözött, hiszen rendőr.
A tengerhez vezető út volt Hanna számára az igazi, hamisítatlan
Öland: nyílegyenes kavicsos út, amelyet mindkét oldalon szántók sze-
gélyeztek. A takarmánykukorica apró, ágas-bogas palántái, meg még
egy növény, amit Hanna nem ismert fel. A gaz olyan magasra nőtt az
árokban, hogy szinte teljesen eltakarta az alacsony kőfalat. Néhány
száz méterrel odébb fák bukkantak fel, s egy boldogabb élet reményét
hordozták. A fákon túl pihent a Kalmari-öböl.
Lassan közelebb ért a fákhoz, a fenyő meg a tengeri moszat illata
elnyomta a trágya szagát. Hanna hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy
a szél cirógassa az arcát. Istenem, mennyire hiányzott neki ez az érzés.
Stockholmban egy ötszintes házban élt, olyan emberekkel összezsú-
folódva, akikről a világon semmit sem tudott. De itt végre lélegzethez
jutott.
Újabb néhány lépést követően megpillantotta a fák között meg-
csillanó öblöt, s minél közelebb került, annál többet látott az aranylóan
csillogó kékségből. A kavicsos út parkolóvá szélesedett. Inkább most
mégsem megy le a strandra. Átvágott a parkolón, és dél felé irányozta
lépteit. Ugyan még nem kezdődött el a strandszezon, és különben is
túl korán volt még, de Hanna nem akarta megkockáztatni, hogy bár-
kivel is összefusson. Egy kutyát sétáltató idősebb úr jött vele szembe,
Hanna pedig üdvözlésképp bólintott egyet.

14
 Talán neki is kellene egy kutya. Nappal persze nem tudna otthon
lenni vele, de azt gyanította, Ingrid boldogan vigyázna rá, amíg ő
munkában van. Nyolcvanegy esztendeje ellenére Ingrid meglepően
élénk volt, és tevékeny. Alig lehetett észrevenni, hogy bármi baj lenne
a csípőjével.
De nem, nem fog kutyát tartani. Hiszen nem is szereti a kutyákat.
Ráadásul itt Ölandon sokkal kevésbé érezte magát magányosnak,
annak ellenére, hogy Ingriden kívül nem igazán beszélt még senkivel.
A stockholmi ismerősökkel egyáltalán nem kívánja tartani a kapcso-
latot. A legkevésbé Fabiannal nem.
Hanna a turistaúton haladt egy darabon, majd megállt, és a Kalmari-­
öböl felé nézett. Beszívta a só és a tengeri moszat illatát. A fenyők
hajlongtak az öböl felől érkező szélben. Mellette egy felfordított csó-
nak hevert, gerincéről már lekopott a fehér festék. Hanna igazából
jobban szerette a kilátást a másik irányba, a tenger felé, amely össze-
olvadt a horizonttal, és a végtelenbe futott. Innen viszont, ahol most
állt, átlátott a szárazföldre. Nem Ingrid volt az egyetlen, aki úgy
gondolta, hogy a problémák java része onnan érkezik, és nem ő volt
az egyetlen, aki szitokszóként használta azt a szót, hogy „száraz-
földi”. Hannának már rögtön a költözése után feltűnt ez, ahogy az
Ölandi Híreket böngészte. A lap negyedik oldalán két rövid hír sze-
repelt két különböző bűntényről, és mindkét esetben „szárazföldi”
volt az elkövető.
Hirtelen elfogta a vágyakozás. Ugyanaz, amit akkor érzett, amikor
ősszel áthaladt a hídon: sóvárgás egy olyan élet után, ami nem fojto-
gatja őt.
Tizenkét esztendős korában élt át utoljára igazán boldog napot.
Ujjával a karját tapogatta a kabát meg a pulóver alatt. Nem kellett
látnia az aprócska tetoválást ahhoz, hogy érezze. Pulzusa, mint valami
dobogó madárszív a fekete vonalak alatt. Mindig lenyugodott, ha meg-
érinthette a tetoválását.
Ha időben be akar érni a rendőrségre, akkor bizony most kell vis�-
szafordulnia – de Hanna képtelen volt rávenni magát. Először Ove
Hultmarkkal kell találkoznia, utána kezdődik a reggeli értekezlet.

15
I­ gazán az Ovéval való eszmecserétől tartott. Amikor legutoljára szem-
től szemben ült vele, tizenkilenc esztendős volt, és Ove az apjáról
kérdezte őt. Arról, amit Ove szerint az apja követett el.
„Tisztára megőrültél!”
Kristoffer szavai már megint a fejében visszhangzottak, kínozták,
marták. Kivált az a gyanú, hogy bátyjának alighanem igaza van. És
az utolsó két mondata, amit belenyögött a telefonba, mielőtt húgára
vágta volna a kagylót:
„Fogalmad sincs, mit bolygatsz meg. Tönkre fogsz tenni mindent.”
 2. fejezet

– Reggeli! – kiáltott Rebecka Forslund, és megkocogtatta az ajtót az

egyszarvú alatt, amit Molly rajzolt a bátyjának.
A fájdalomcsillapító hatott valamelyest, most már csak tompán
érezte a fejfájást, de a rosszullét csak nem akart enyhülni. Éjjel alig
tudta lehunyni a szemét. Ahogy az alkohol kezdett eltűnni a testéből,
úgy erősödött a szorongás. Igyekezett mozdulatlanul feküdni, hogy
legalább Petri alhasson nyugodtan, de ahogy hajnalodni kezdett, fel-
adta, és kiment lezuhanyozni. Azután visszafeküdt. Amikor Petri
ébresztőórája megszólalt, úgy tett, mintha aludna. Habár teljesen ébren
volt, mégis nehezére esett kikelni az ágyból, amikor az ő ébresztőórája
is rákezdett. Joel gyűlöli a reggeli rohanást, úgyhogy nem fog örülni
annak, hogy csak akkor ébreszti fel, amikor már csupán fél óra van a
busz indulásáig. Szerdánként csak kilencre kellett mennie az iskolába.
Rebecka nem várt tovább a válaszra, benyitott a fia szobájába. Joel
jóformán semmi zajra nem ébredt fel. Mostanában, az egyik éjjel
leégett Gerd garázsa. A tűzoltóság visító szirénákkal száguldott végig
az utcákon, és Gårdbyben alighanem Joel volt az egyetlen, aki képes
volt tovább húzni a lóbőrt. Szerencsére a tűz nem terjedt tovább.
A szobában izzadság- és testszag keveredett, meg annak a rémes
füstölőnek a szaga, amiről egyszerűen képtelenség volt a fiát lebe-
szélni. Rebecka az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt, kinyitotta az
ablakot, és belélegezte a hűs reggeli levegőt. Fiának kamaszévei egé-
szen máshogy alakultak, mint számított rá. Amikor ő volt ebben a
korban, ordibált az anyjával, meg mindenfélét hozzávágott. Persze
Joelnek is voltak rossz pillanatai, de a fájdalmát inkább befelé fordí-
totta. Órákat el tudott tölteni a vázlatfüzete vagy a számítógépe fölé

17
görnyedve. Szinte mindig megtette, amit mondtak neki. Rebeckának
igazán kivételes alkalmakkor kellett csupán veszekednie vele, például
ha olykor-olykor a padlón maradt a szennyes, vagy nem csinálta meg
rendesen a házi feladatot. De mégiscsak ott mocorgott Rebeckában a
nyugtalanság, hogy otthon ülő felnőtt lesz a fiából. Hogy nem fog
tudni beilleszkedni sehova. Látott benne valami sötét mélységet, ami
őszintén megrémítette.
Rebecka hátrafordult, és beletelt egy kis időbe, mire felfogta, amit
lát. Az ágy üres volt. A fekete takaró összegyűrve hevert az ágy köze-
pén, de hát ez szinte mindig így volt. Rebecka nem akarta, hogy a
gyerekei más elvek szerint éljenek, mint ő maga. Miután valahol azt
hallotta, hogy az atkák jobban szeretik a bevetett ágyat, ő maga csupán
akkor ágyazott be, ha vendégeket várt.
Gondolatai visszaszáguldottak a tegnap estéhez. Gabrielnél és Ulri-
kánál, a szomszédaiknál voltak grillpartin. Hétköznap esténként álta-
lában otthon maradtak, de Gabrielnek épp most volt a negyvenedik
születésnapja, és Ulrika e nagy alkalomra egy méregdrága grillezőt
vásárolt neki, őket pedig áthívta, hogy felavassák az új szerzeményt.
Gabriel emléke egy pillanatra leblokkolta Rebeckát, de sietve félre-
lökte őt a gondolataiból. Túlságosan fájt, ha rá gondolt. Joel este kilenc
körül hazavitte Mollyt, és elaltatta. Amikor Rebecka és Petri pár órá-
val később hazaért, Rebecka mindkét gyerek szobájába benyitott, és
látta, saját szemével látta, hogy az ágyukban fekszenek. Nemcsak Joel
vékony testének kontúrjait látta a sötétben, hanem borzas haját is. De
Joel ágya most mégis üres. Mit jelenthet ez? Joel nem szokott csak
úgy elkódorogni éjszaka. Kivált nem a hét közepén.
Rebecka visszament a konyhába, nyugtalansága nőttön-nött. Molly
megérezhette, hogy valami nincs rendben, és reggelijét majszolva
felpillantott.
– Felébresszem? – kérdezte.
Rebecka néha Mollyt küldte fel, hogy kicsalogassa Joelt az ágyból.
Akármilyen konokul zárkózott is volt Joel reggelenként, a kishúga
szinte mindig mosolyt csalt az arcára. Kilenc év volt köztük, meg egy
tönkrement kapcsolat. Rebecka néha azt kívánta, bárcsak korábban

18
találkozott volna Petrivel, bárcsak ő lehetett volna mindkét gyerme-
kének apja.
Fel kellene hívnia Petrit. Férje Kastlösába indult már egy órával
korábban, mert egy fiatal pár fel szeretné újíttatni a nyaralójukat, mire
júniusban a szigetre jönnek. Rebecka kételkedett abban, hogy Joel anél-
kül kelt fel, hogy ő észrevette volna, hajnali négy után legalábbis sem-
miképpen sem történhetett ilyesmi. De persze nem lehetett biztos benne
– nincs kizárva, hogy Petri elvitte a fiút kocsival, ami bizony előfordult,
amikor Joel lekéste az iskolabuszt, vagy valamiért korábban kellett
beérnie az iskolába. Mörbylånga amúgy is útba esett Petrinek. Rebecka
a mobilját kereste, biztos volt benne, hogy a konyhapulton hagyta.
– Mi legyen, anya, felmenjek hozzá? – faggatta Molly.
– Joel már elindult – felelte Rebecka. – Teljesen elfelejtettem, hogy
ma kirándulni mennek az osztállyal.
Csak úgy kibukott belőle a hazugság, mindenféle gátlás nélkül.
– Én is kirándulni akarok.
Molly az anyjára pillantott, válaszra várva, de Rebecka csak bólin-
tani tudott. Hol az istenben van az az átkozott telefon? Régi újságok
halmai közt turkált, és közben olyan figyelmetlenül tette arrébb a
kukoricapelyhes dobozt, hogy az felborult. Rebeckát hirtelen megint
elfogta a rosszullét. Szája elé kapta a kezét, és néhány gyors kortyot
ivott a vízből, amivel bevette a fájdalomcsillapítókat. Végül megtalálta
a mobilját: a mikró tetején volt, ahova mindig tenni szokta.
Kiment a lépcsőre telefonálni, nem akarta, hogy Molly hallja. Petri
három csengetés után vette fel.
– Te vitted be Joelt reggel? – kérdezte.
– Nem. Hiszen ma sokáig alhat.
– Láttad őt?
– Nem. Miért kérdezed?
– Üres volt az ágya, amikor bementem hozzá.
Most, hogy hangosan kimondta, újból fellángolt benne az aggoda-
lom. Rebeckát elfogta a sírás.
– Biztosan valaki más vitte be – csitította Petri. – Vagy bement egy
korábbi busszal.

19
 Férje nyugtatni próbálta, de a szavai ellenkező hatást váltottak ki
belőle. Semmi logikus magyarázata nem volt annak, hogy Joel ágyát
üresen találta. Nem volt semmi iskolai csoportmunka, amit elő kellett
volna készítenie, semmi leckét nem felejtett el megcsinálni, márpedig
csakis ilyen alkalmakkor ment be korábban.
– Próbáltad hívni?
– Persze hogy próbáltam – mordult rá Rebecka, majd letette.
Mi az ördög ütött belé? Eddig még csak eszébe sem jutott megcsör-
getni Joelt. Előkereste a számát, és hívta, de a telefon ki volt kapcsolva.
Rebecka talán éppen ezért nem próbálta őt hívni idáig, mert a lelke
mélyén sejtette, hogy ez lesz. Sokkal jobb volt erre fogni a dolgot, mint
például arra, hogy a feje ólomnehéz volt az átvirrasztott éjszakától, vagy
hogy tegnap részegre itta magát, és amúgy is labilis érzelmi állapotban
volt. Tizenöt év anyai szorongása csapott le rá hirtelen, s megszédült
egy pillanatra. Akármit is tesz, az sosem lesz elegendő, soha. De ahe-
lyett, hogy önnön felelősségének gyötrelmeiben kezdett volna dago-
nyázni, inkább felhívta Nadine-t, Joel legjobb barátját.
– Mikor beszéltél utoljára Joellel? – kérdezte köszönés helyett.
– Tegnap. Miért kérdezed?
– Ma milyen programja van, mit tudsz róla?
Pár pillanatnyi csend következett, mintha a lány tétovázott volna,
Rebecka legalábbis így érezte.
– Gondolom, a suliban van – felelte végül Nadine.
Rebeckának semmi kedve nem volt most vitába keveredni vele. Az
a pillanatnyi tétovázás annyi mindent jelenthet. Három évvel ezelőtt
Nadine Gårdbyből Kalmarba költözött, de Joel még mindig tartotta
vele a kapcsolatot, sőt vele volt a legjobb viszonyban. Rebecka néha
azt hitte, hogy együtt is járnak, de nem kérdezett rá egyenesen a
dologra: megtanulta, hogy ilyesmit nem szabad tennie. És igazából
nem is akarta, hogy egy pár legyenek. Joel erről nem mondott neki
soha semmit, de Rebecka tudomást szerzett róla, hogy Nadine egyszer
már kísérelt meg öngyilkosságot. Ez volt az egyik oka annak, hogy
elköltöztek innen.
– Ha beszélnél vele, megkérnéd, hogy hívjon fel engem?

20
 – Simán.
Molly kijött, már rajta volt a rózsaszín egyszarvús táska. Rebecka
tudta, hogy lányára dzsekit kellene adnia, hiszen még korántsincs
olyan jó idő, hogy rövidujjúban lehetett volna flangálni, de most nem
törődött ezzel. Mint ahogy azt sem kérdezte meg tőle, hogy mosott-e
fogat. A gyerekek erre a kérdésre hajlamosak voltak az igazságnak
nem éppen megfelelően válaszolni. Megfogta a lánya kezét, és elin-
dultak Gårdby iskolája felé. Csupán nyolcszáz méter volt az út, de
nem bízhatták Mollyra a közlekedést a forgalomban; ahhoz túlságosan
is figyelmetlen volt. Rebecka egyébként a sofőrökben sem bízott –
némelyik rettenetes erővel tudott beletaposni a gázpedálba. A sebes-
ségkorlátozás a legkevésbé sem volt mindenki számára szent és sért-
hetetlen. Molly felkuncogott.
– Mi az?
– Tényleg ebben akarsz jönni, anya?
Rebecka lenézett, és látta, hogy véletlenül Petri fapapucsát vette
fel, ami mellesleg úgy hét számmal lehetett nagyobb a lábánál.
– Húha – kommentálta mosolyogva tévedését.
De ez a mosoly abban a pillanatban elhalt, ahogy ismét felbukkant
benne a kérdés: hova tűnt Joel?
Elhaladtak a leégett garázs mellett, amiből nem maradt más, csak a
hátsó fal. Az egész egy nagy fekete kupac volt, amiből eldeformálódott
gerendák és lécek nyúltak ki, mintha segítségért nyújtózó, süllyedő
karok volnának. A füstszag még mindig orrfacsaró volt. Habár aznap
éjjel hatalmas vihar csapott le a szigetre, sokan meg voltak győződve
róla, hogy szándékos gyújtogatás történt. A gyújtogatás érzékeny téma
errefelé. Az ötvenes évek végén két éven keresztül egy piromán tartotta
rettegésben Öland keleti részét, akit sosem sikerült kézre keríteni. 2003
márciusában az åbyi illetőségű Ester Jensent meggyilkolták, majd
rágyújtották a házát. 2005 és 2012 között hat ember halt meg tűzvész
következtében Észak-Ölandon. A legutolsó tűz egy garázsból indult, és
egy kettős gyilkosságot akartak vele elleplezni.
Molly nem nézett a garázs felé. Egész úton az iskolába menet arról
csivitelt, hogy mit fognak játszani az első szünetben. Valami lovagos

21
játék volt. Molly biciklijének kereke kilyukadt a hétvégén, de a kis-
lány nem nyaggatta anyját, hogy javíttassák meg. Rebecka ugyan nem
tudott Mollyra figyelni, de elég sokször hümmögött válaszként ahhoz,
hogy lányának ez a szétszórtság ne tűnjön fel. Azután egy gyors öle-
lés, és Molly már el is tűnt a sárga iskolaépületben – Rebecka is pon-
tosan ugyanide járt harminc évvel ezelőtt. Akkoriban kevesebb gyerek
volt még, de ezt leszámítva nem sok minden változott. Rebecka áll-
dogált ott még egy darabig. Fogalma sem volt, mit tegyen.
– Szia.
Rebecka a hang irányába fordult. Ulrika volt az, Eliast hozta az
iskolába. A kisfiú ősszel tölti be a kilencet, és lerítt róla, hogy nem túl
boldog, amiért a mamája elkísérte. Ulrika megölelte a fiát (aki ettől
nyilván nem lett boldogabb), majd elengedte.
– Köszönjük a tegnapi vendéglátást – szólt Rebecka.
– Örülök, hogy átjöttetek, kellemes volt beszélgetni egyet.
Ulrika sokkal frissebb volt, mint amilyennek Rebecka érezte magát,
pedig grillezéskor Ulrika is rendesen emelgette a poharat. Látszott,
hogy reggel letusolt, majd könnyű sminket rakott fel, így fedve el a
nyomát annak, hogy előző este kirúgott a hámból. Ulrika délután hívta
meg őket az esti bulira, amikor a két kert határában találkoztak: sut-
togva Rebecka tudtára adta, hogy születésnapi meglepetéssel készül
Gabrielnek. Ulrika szánalmasan gyatra szervezőnek bizonyult. Eliason
kívül volt még egy lányuk is, Linnea, aki Joelnél egy évvel volt fia-
talabb. Az a tény, hogy gyermekeik körülbelül egykorúak, azt is jelen-
tette, hogy elég sokat lógtak együtt, amióta szomszédok lettek, ennek
pedig már hét esztendeje. Rebecka, Petri és Joel néhány hónappal
Molly születése előtt költözött ebbe a házba.
Milyen volt tegnap Joel hangulata? Talán lehangoltnak tűnt kissé,
de nagy baj nem lehetett, mert Linneával bementek rajzolni a házba.
Linnea szeretett volna megtanulni portrét rajzolni. A végeredmény
meglepően jó lett, de az világosan látszott, hogy annyira ügyes sosem
lesz ebben, mint Joel.
Ulrika maga mellett tolta mentazöld biciklijét, és együtt haladtak
hazafelé. Az egyik közeli élelmiszerbolt pénztárosaként dolgozott, és

22
a gyerekeihez tudta igazítani a munkarendjét. Hétköznap csak kilenc-
től dolgozott, hétvégenként viszont néha túlórát vállalt.
– Linnea az iskolában van? – kérdezte Rebecka.
– Nagyon remélem.
Ulrika kutató tekintettel pillantott Rebeckára, aki nem bírta tovább,
elmondott mindent.
– Biztosan csak korábban bement – mondta Ulrika, amikor végig-
hallgatta. – Ne aggódj, Rebecka. Mindketten tudjuk, hogy Joel rendes,
megbízható fiú.
Miután saját kamaszévei katasztrofálisak voltak, Rebecka azt kép-
zelte, hogy Joelé is legalább annyira rettenetesek lesznek, ha eljön az
ideje. De Rebecka őt sosem kapta sem hazugságon, sem italozáson.
Rebecka Ulrikára sandított. Kellemes volt a tegnap esti grillparti.
Az utóbbi néhány hónapban meglepően jó volt velük együtt lenni;
talán azért is, mert annyi estét töltöttek már együtt. De mostantól fogva
nem ülhetnek le négyesben Ulrikával meg Gabriellel: azután semmi-
képpen, ahogyan Gabriel viselkedett. Rebecka erősen kételkedett
abban, hogy Gabriel valaha is elárulja a feleségének, ami történt,
ahhoz túl gyáva. Ami pedig Rebeckát illeti, hát ő biztosan nem mond
egy szót sem Petrinek.
– Hát akkor, szia – szólt Ulrika, és továbbhaladt a saját házuk felé.
Rebecka tudta, hogy a műtermébe kellene mennie, hiszen rendeltek
tőle egy gyümölcstálat. Keramikusként próbálta megkeresni a napi
betevőt. Olykor olajfestményeket is készített, ám ezeket csak ritkán
próbálta eladni. Most azonban tudta, hogy képtelen lenne a munkára
figyelni. Úgyhogy inkább a konyhába ment, és kitöltötte magának a
maradék kávét. A Skansen Általános Iskola számát tárcsázta, ahol az
igazgatóhelyetteshez kapcsolták. Joel haragudni fog rá, de ezzel most
nem tudott törődni.
– Joel Forslund az iskolában van? – kérdezte.
– Nagyon örülök, hogy telefonál – felelte a nő, akinek Rebecka
eladott már egy készlet teáscsészét. – Éppen készültem önt hívni. Joel
tegnap sem volt iskolában, történt valami?