Henning Mankell

A pekingi férfi
 Fordította: Farkas Tünde

2
 A fordítás a Leopárd Förlag AB, Stockholm és a Leonhardt &
Hoier Literary Agency A/S Copenhagen engedélyével készült.
Eredeti cím: Kinesen by Henning Mankell

Kinesen © 2008 by Henning Mankell

Hungarian translation © Farkas Tünde, 2011

Minden jog fenntartva. Tilos e kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs

rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes írásbeli megállapodás nélkül
elektronikus, mechanikus, fényképészeti vagy bármely más adatátviteli formában
továbbadni.

M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2011

elelős kiadó a M-érték Kft. ügyvezető igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Simonits Mária
A borítót tervezte Gerhes Gábor
A kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Pécsi Direkt Kft.
7630 Pécs, Uszögi-kiserdő u. 1.
www.alexandra.hu www.konyvnagyker.hu

3
 ISBN 978 615 5113 02 4

4
Én, Birgitta Roslin, esküszöm és fogadom becsületemre és
lelkiismeretemre, hogy minden ügyemben a legjobb tudásom és
jogismeretem szerinti ítéletet fogom meghozni, szegénynek és
gazdagnak egyformán; tartani fogom magam Svédország
alkotmányához és törvényeihez; megfogadom, hogy a törvényt
sohasem fogom kiforgatni vagy a jogtalanságot támogatni, sem
rokonság, sógorság, barátság okán, sem irigységből,
rosszindulatból vagy félelemből, sem zsarolás, ajándékok vagy
más megvesztegetés miatt, sem pedig bármilyen egyéb okból,
akármilyen köntösben jelentkezzék is az; nem vádolom
bűnösséggel azt, aki ártatlan, és nem mondom ártatlannak a
bűnöst. Az ítélet kihirdetése előtt sem azoknak, akik bíróság elé
kerültek, sem másoknak nem fogok felvilágosítással szolgálni
arról, ami zárt ajtók mögött hangzott el. Mindezt tisztességes és
becsületes bíróhoz híven meg fogom tartani.

PERRENDTARTÁS 4. FEJEZET 11. §

Bírói eskü

5
 Tartalom

ELSŐ RÉSZ
A csend (2006) 6

MÁSODIK RÉSZ
Niggerek és ferdeszeműek (1863) 92

HARMADIK RÉSZ
A vörös szalag (2006) 165

NEGYEDIK RÉSZ
A gyarmatosítók (2006) 270

6
ELSŐ RÉSZ

A csend

(2006)

7
 A sírfelirat

1.
2006 januárjának első napjaiban egy farkas megy át a norvégiai Vauldalenen
és a svéd határon. Egy hókotró vezetője mintha megpillantaná Fjällnäs
közelében, ám a farkas kelet felé bevág az erdőbe, mielőtt még valaki
megfigyelhetné, merre is veszi az irányt. A norvég Österdalar mélyén talált
egy fagyos jávorszarvas-kadávert, amelynek még volt némi hús a csontjain.
Ám ennek már több mint negyvennyolc órája. Most pedig megint éhes és
vadászik.
Fiatal hím farkas, mely saját revírt, vadászterületet keres. Mintha húzná
valami, üget tévedhetetlenül keleti irányba. Nävjarnában, Linselltől északra
újabb jávortetemet talál. Egy napot elhever mellette, és jól telezabálja magát,
mielőtt továbbindul. Csak tovább, kelet felé. Kårbolénál átmegy a befagyott
Ljusnanon, innentől a folyó kanyargós futását követi a tenger felé. Egy
holdfényes éjszakán nesztelen mancsokon átkel a järvsői hídon, aztán belevész
a nagy erdős területbe, amely egészen a tengerig nyúlik.
A farkas január 13-án éri el Hesjövallent, a hälsinglandi Flanza-vidék
egy kicsi faluját. Megáll és szimatol. Vérszagot érez a levegőben. A farkas
körülnéz. A házakban emberek élnek. De a kémények nem füstölnek, éles füle
semmi neszt sem hall.
Ám a vérszag ott van, kétségkívül. A farkas az erdőszélen vár. Meg-
próbálja kiszimatolni, honnan jön a szag. Aztán lassan átüget a havon. A szag
az egyik háztól jön, amely a kis falu szélén áll. Most nagyon óvatossá válik,
mert az ember közelében nem árt vigyázni. Türelem is kell. Megáll. A szag a
ház mögül jön. A farkas vár. Végül megmozdul. Amikor a házhoz ér, meglátja
a friss tetemet. Az erdő széléig vonszolja a súlyos zsákmányt. Senki sem látta
meg, még a kutyák sem ugarnak. Ezen a reggelen tökéletes a csend.
Az erdőszélen a farkas falni kezd. Könnyen megy, mert a hús még nem
dermedt meg. Most már nagyon éhes. Egy lábról lerángat egy bőrcipőt, és
alulról kezd hozzá a lábhoz.
Éjszaka havazott, aztán elállt. Míg a farkas fal, újabb könnyű hópihék
kezdenek szállingózni a fagyos talajra.
8
 2.
Karsten Höglin ébredéskor még emlékezett rá, hogy álmában egy képet látott.
Feküdt az ágyban, és érezte, hogy a kép lassan visszatér, mintha az álom
negatívja másolatot küldene az agyába. Ismerte ezt a képet. Fekete-fehér volt,
és egy férfit ábrázolt, aki egy öreg vaságyon ült, a falon vadászfegyver függött,
a padlón, a lába előtt éjjeliedény állt. Amikor először látta ezt a képet, szívébe
markolt az öregember fájdalmas mosolya. Volt benne valami félénk, valami
várakozó. Karsten sokkal később tudta meg, milyen történet dereng elő a kép
mögül. Az öreg pár évvel a felvétel elkészülte előtt, egy vízimadár vadászaton
agyonlőtte a tulajdon egyetlen fiát. Attól kezdve az a fegyver mindig ott lógott
a falon, és az öregember egyre furcsább lett.
A sok ezernyi kép és negatív közül, amelyeket életében látott, ezt az
egyet nem fogja sohasem elfelejteni, gondolta Karsten Höglin. És szerette
volna, ha az övé az a felvétel.
Az éjjeliszekrény lámpája fél nyolcat mutatott. Karsten általában
nagyon korán szokott ébredni. Ám ezen az éjszakán rosszul aludt, a matrac is
hepehupás volt. Majd szóvá teszi, ha kifizeti a szobát, és elhagyja a szállodát.
Utazásának kilencedik, utolsó napja volt ez. Elhagyatott falvakról és
elnéptelenedő helységekről készített dokumentumsorozatot, amit egy elnyert
ösztöndíj tett lehetővé.
Most Hudiksvallban éjszakázott, és már csak egy falu volt hátra. Az,
hogy éppen erre a falura esett a választása, a miatt az öregember miatt történt,
aki olvasott a dokumentációjáról, és levelet írt neki, amelyben mesélt a faluról,
ahol ő maga is élt. Ez a levél olyan mély benyomást tett Karstenre, hogy úgy
döntött: ott fogja befejezni fényképgyűjtő útját.
Felkelt, elhúzta a függönyöket. Éjszaka havazott. Minden szürke volt, a
nap még nem mutatkozott a láthatáron. Vastagon bebugyolált asszony bicik-
lizett el odalent az utcán. Karsten utána nézett, és azon gondolkodott, hány fok
is lehet. Mínusz öt, legrosszabb esetben hét. Nem több.
Felöltözött, és levitette magát a lassan vánszorgó felvonóval. Kocsiját a
szálloda belső udvarán hagyta. Ott biztonságban volt. Annak ellenére felvitte
magával a szobába a fotósfelszerelését: legrosszabb rémálmaiban fordulhatott
csak elő, hogy egy napon feltört autót talál, és mindene eltűnik.

9
 A recepción egy fiatal lányt talált, szinte még tinédzserkorút. Látta,
hogy rosszul van kifestve, inkább mégsem tett panaszt az ágy miatt. Úgyse jön
többet vissza ebbe a szállodába.
A reggelizőben kevesen ültek, mindenki az újságjába mélyedt. Egy
pillanatra megkísértette a gondolat, hogy előveszi a fényképezőgépét, és
megörökíti a hallgatással teli reggeliző helyiséget. Valahogy az volt az érzése,
hogy Svédországnak mindig is volt egy ilyen arca. Hallgatag emberek, mind a
kávéscsészéjük meg az újságjuk fölé hajolnak, mind a saját gondjaikkal, a saját
életükkel foglalkoznak.
De aztán elhessegette a gondolatot, kávét töltött, készített két
szendvicset, elvett egy lágy tojást. Gyorsan evett, mert neki már nem maradt
újság. A gondolatát is utálta, hogy ott üljön egy asztalnál egymagában, és még
csak olvasnivalója se legyen.
Kint hidegebb volt, mint gondolta. Lábujjhegyre állt, és megnézte a
recepció ablaka melletti hőmérőt. Tizenegy fok a nulla alatt. „Ráadásul tovább
havazik – gondolta magában. – Eddig amúgy is túl enyhe volt a tél. Most majd
megjön a hideg, amire olyan sokáig vártunk.”
Betette a hátsó ülésre a táskákat, beindította a motort, és kezdte
lekaparni a szélvédőt. Az ülésen térkép hevert. Előző nap megkereste az utolsó
faluhoz vezető utat rajta, akkor, amikor a Hesselasjö melletti falu fényké-
pezésében egy kis szünetet tartott. Előbb a déli főúton kell haladnia, aztán
Iggesundnál Sörforsa felé letérni róla. Itt két lehetőség közül választhatott: a
tavat vagy kelet, vagy nyugat felé kerülhette meg – ezt a tavat hol Storsjönnek,
hol meg Långsjönnek hívták. Az út rossz, amint azt a hudiksvalli lehajtónál, a
benzinkútnál megtudta, mégis úgy döntött, nyugat felé megy, mert az
gyorsabb. És ezen a téli reggelen szép volt a fény. Már szinte látta a kémé-
nyekből egyenesen fölfelé szálló füstöt.
Negyven percre volt szüksége. Egyszer még el is tévedt, és egy olyan
útra fordult, amely dél felé, Näcksjö irányába vitt.
Hesjövallen kis völgyben lapult egy tó mellett, amelynek nevére Karsten
nem emlékezett. Hesjön talán? A sűrű erdő a völgyet övező domboldalon leért
egész a falu széléig, a Hälsingland felé vezető út mindkét oldalán.
Karsten megállt a falu szélén, kiszállt a kocsiból. A felhőtakaró felsza-
kadt. Ez a fény már gondot fog okozni, a hatása sem olyan drámai. Körül-
nézett. A házak között nagy volt a csend. A távolból, az országút felől ide-
hallatszott az autók zaja.
Szorongást érzett. Visszafojtotta a lélegzetét, mint mindig, amikor nem
tudta, mi zavarja.
Aztán már látta, mi a baj. A kémények. Hidegek voltak. Hiányzott a
füst, amely olyan jól mutatott a képeken. Lassan végignézett az út mindkét
10
oldalán. A havat valaki ellapátolta, gondolta, de senki sem kelt fel, hogy tüzet
rakjon a kályhákba. Az öregember levelére gondolt, amelyben idehívták. A
levélben kéményekről volt szó, arról, hogy a házak, mondhatni, gyermekded
módon, füstjelekkel beszélgetnek egymással.
Karsten sóhajtott. Hát igen, kap az ember leveleket, gondolta. Az
emberek nem azt írják meg, ami van, hanem amiről úgy gondolják, hogy
mások azt akarják olvasni. Most fényképezheti a hideg kéményeket. Vagy
hagyja az egészet a csudába? Senki sem kényszeríti, hogy pont Hesjövallent és
lakosait fényképezze le. Volt már elég képe az eltűnő félben lévő Svéd-
országról, az elhagyatott tanyákról, a magányos falvakról, amelyeket nem-
ritkán dánok vagy németek mentettek meg, mert felvásárolták és nyaralókká
alakították a házakat, és olyanokról, amelyek egyszerűen széthullottak, és
elnyelte őket a föld.
Úgy döntött, elmegy, visszaült a kocsiba. De keze tétovázott a kulcson.
Ha már eddig eljött, legalább néhány portrét készíthetne. Mindennek ellenére
kereste az arcokat. Amikor még aktív fényképész volt, Karsten Höglint egyre
inkább lenyűgözték az öreg arcok. Titkos küldetést teljesített, amellyel ő maga
bízta meg magamagát: hogy telefényképezzen egy albumot csupa öreg-
asszonnyal, még mielőtt végképp leteszi a gépet. Képei olyan szépségről
fognak mesélni, amelyet csak a nagyon öreg asszonyok arcában lehet meg-
látni. Vénasszonyarcokban, amelyeken az élet minden gondja, nehézsége úgy
rakódott le, vésődött be, mint sziklafalakba az üledékrétegek.
Karsten Höglin még mindig kereste az arcokat, különösképpen az
öregekét.
Újra kiszállt, fülére húzta a kucsmáját, magához vette a Leica M8-at,
amely már tíz éve kísérte útjain, és elindult a legközelebbi ház felé. A
helységben mintegy tíz ház állt, a legtöbb vörös színű, néhánynak beépített
kapuzata volt. Egyetlen újabb épületet látott, ha ugyan újnak lehetett nevezni,
ez az 1950-es években épülhetett. A kertajtóba érve megállt, és felemelte a
gépet. A tábláról leolvasta, hogy az Andrén család lakott itt. Készített néhány
felvételt, többféle blendével és perspektívával kísérletezett. Még mindig
szürke, gondolta. Lehet, hogy csak elmosódottnak látszik. Ha az ember
fényképész, akkor néha váratlan meglepetéseket fedez fel.
Karsten gyakran tiszta megérzésből dolgozott. Persze, nem mintha
fütyült volna a záridőre, ha éppen arról volt szó. Ám néha pontosan azért
sikerült meglepő eredményeket elérnie, mert nem számította ki a pontos
záridőt. Az improvizáció része volt a munkájának. Egyszer Oskarshamnban
egy vitorlás hajót látott teljes vitorlázattal horgonyozni. Tiszta nap volt, éles
napsütéssel. Mielőtt felvette volna a képet, az az ötlete támadt, hogy ráleheljen
a lencsére. És amikor a képet előhívta, egy kísértethajó emelkedett ki a ködből.
11
És egy fontos díjat hozott neki az a kép. Sohasem felejtette el azt a párás
lencsét.
A kapu nehezen nyílt. Erőlködnie kellett, hogy betolja. A friss hóban
nem voltak lábnyomok. „És még mindig egy hang se – gondolta magában. –
Még egy kutya sem vett észre. Mintha hirtelen mind eltűntek volna. Ez nem is
falu itt, hanem egy kísértethajó, egy „bolygó hollandi.”
Fellépkedett a lépcsőn, kopogott, várt, megint kopogott. Se kutyaugatás,
se macskanyávogás, egyszerűen semmi. Ez már elgondolkoztatta. Valami
egyértelműen nem volt rendben. Még egyszer kopogott, most már erőteljesen
és hosszan. Lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. ,,A öregek félősek –
gondolta. – Bezárkóznak, mert azt gondolják, hogy mindaz a szörnyűség,
amiről az újságban olvasnak, velük is megtörténhet.”
Megverte az ajtót, de senki sem válaszolt. Arra jutott, hogy ez a ház
nyilván üres.
A kertajtón átment a szomszédba. Időközben egyre világosabb lett. Ez a
ház sárga volt. Az ablak gittje kitöredezett, biztosan jó huzatos odabent.
Mielőtt kopogott volna, lenyomta a kilincset. Ez az ajtó is be volt zárva.
Bedörömbölt, de nem kapott választ. Mintha itt sem lakott volna senki.
Megint elhatározta, hogy feladja. Ha most beül a kocsiba, és hazaindul,
kora délutánra ér Piteåba. Magda, a felesége, majd örül. Úgy gondolta, hogy az
ura a maga hatvanhárom évével öreg már az utazgatáshoz. Főleg hogy újabban
rendetlenkedett a szíve. Az orvos azt javasolta, figyeljen oda a táplálkozására,
és mozogjon, amennyit csak tud.
Aztán mégsem indult haza. Ehelyett megkerülte a házat, és megpróbál-
kozott egy másik ajtóval, amely mintha a mosókonyhába vezetett volna. Az is
zárva volt. Odament egy ablakhoz, lábujjhegyre állt, benézett. A függöny
résén át belátott egy szobába, egy tévére. Továbbment a következő ablakhoz.
Ugyanaz a szoba volt, látta a tévét is. „Jézus a legjobb barátod” – ez állt a
hímzett falvédőn. Amikor már továbbment volna, észrevett valamit, ami a
padlón hevert. Először azt gondolta, egy gyapjúgombolyag. De aztán meglátta,
hogy egy kötött zokni az, és egy láb van benne. Visszalépett az ablaktól. A
szíve dübörgött. Jól látta? Tényleg egy láb volt? Visszatért az első ablakhoz,
de onnan nem látott be jól a szobába. Aztán megint a második ablakkal
próbálkozott. Most már biztos volt benne. Egy láb. Egy mozdulatlan láb. Nem
tudta volna megmondani, hogy férfié vagy nőé. Talán egy fotelben ül a
tulajdonosa. De az is lehet, hogy a padlón hever.
Olyan erősen kopogott az ablakon, ahogy csak bírt. Semmi. Elővette a
mobilját, bepötyögte a mentők számát, de olyan gyenge volt a térerő, hogy
nem tudott telefonálni. Átszaladt a harmadik házhoz, bekopogott. Itt se
nyitottak ajtót. Azon kezdett gondolkodni, hogy egy rémálomba csöppent-e.
12
Az ajtó mellett egy vas sárkaparó hevert: felfeszítette vele az ajtót. Egyetlen
gondolata az volt, hogy telefont kell találnia. Mikor már berontott, jutott csak
eszébe, hogy itt is ugyanaz a látvány fogadja majd: egy halotté. A konyha-
padlón egy öregasszony hevert. A feje szinte teljesen elvált a testétől. Mellette
egy kutya, kettéhasítva.
Karsten Höglin felkiáltott, és megfordult, hogy kifusson a házból,
amilyen gyorsan csak tud. A folyosóról még belátott a nappali padlójára, ahol
egy férfi teste feküdt az asztal és egy fehér terítős, piros kanapé között a
padlón. Az öregember meztelen volt. A háta merő vér.
Karsten kirohant. Most már csak menekült. Futás közben elejtette a
fényképezőgépet, de nem hajolt le érte. Egyre inkább rettegett attól, hogy egy
láthatatlan lény hátulról lesújt rá. Megfordult a kocsival, és elhajtott.
Csak amikor kiért a főútra, akkor nyomkodta be reszkető ujjakkal a
mentők számát. Ám abban a pillanatban, amikor füléhez emelte a mobilt,
hatalmas ütés érte a mellkasán. Mintha mindennek ellenére utolérte volna
valaki, és kést vágott volna a testébe.
A telefonhang beszélt hozzá. Ő azonban nem tudott válaszolni. Olyan
iszonyatos fájdalmat érzett, hogy csak hörgés tört elő a torkából.
– Nem hallom – mondta egy női hang.
Megpróbálkozott megint. Megint csak hörögni tudott. Épp haldokolni
kezdett.
– Tudna hangosabban beszélni? – szólt a női hang. – Nem értem, amit
mond.
Iszonyú erőfeszítéssel sikerült néhány szót kinyögnie.
– Meghalok – hörögte. – Úristen, meghalok. Segítsen!
– Hol van?

De a nő nem kapott választ. Karsten Höglin már úton volt a nagy sötétségbe. A
szörnyű fájdalomtól szabadulni akarván, mint a fuldokló, aki nem talál a
felszínre, kétségbeesetten a gázra taposott. A kocsi kilőtt a szemközti sávra.
Egy Hudiksvall felé tartó, irodabútorral megrakott kisteherautó még épp le
tudott lassítani az ütközés előtt. A teherkocsi sofőrje kiszállt, hogy megnézze,
hogy van a férfi, akinek kocsijával összeütközött.
A sofőr bosnyák volt, nem beszélt valami jól svédül.
– Hogy vágysz? – kérdezte.
– A falu – hörögte Karsten Höglin. – Hesjövallen.
Aztán már semmit se mondott. Mire a rendőrség meg a mentők kiértek,
Karsten Höglint már elvitte a súlyos szívinfarktus.

13
 Eleinte zavartan álltak a történtek előtt. Azt pedig emberfia nem
sejthette, hogy mi rejlik a hirtelen szívinfarktus hátterében, amelyben a
sötétkék Volvo vezetője meghalt. Csak amikor Karsten Höglint már elszállí-
tották, és a vontató kocsik is megérkeztek a súlyosan megrongálódott kisteher-
autóért és a másikért, akkor vette valaki a fáradságot, hogy meghallgassa, amit
a bosnyák sofőr megpróbál elmondani. A rendőrtisztet Erik Huddénnak hívták,
és semmi kedve nem volt a feltétlen szükségesnél egy szóval is többet beszél-
getni olyan emberekkel, akik még csak svédül sem tudtak rendesen. Ha nem
fejezik ki tisztességesen magukat, mintha az elbeszélt történetek is elveszí-
tenék a jelentőségüket. Természetesen először is megszondáztatta. A sofőr
azonban színjózan volt, a műszer zöldet mutatott, és úgy tűnt, rendben vannak
a papírjai is.
– Valamit ő akart mondani – mondta a sofőr.
– Micsodát? – vakkantotta Huddén morcosan.
– Valami Herö… izét. Talán egy hely.
Erik Huddén a környékről származott, türelmetlenül rázta a fejét.
– Itt semmiféle Herö nincs.
– Talán én rosszul hallottam. Talán s is volt benne? Hersjö?
– Hesjövallen?
A sofőr bólintott.
– Ezt mondta ő.
– Mit akart mondani?
– Ezt nem tudom én. Ő meghalta.
Erik Huddén eltette a jegyzettömbjét. Semmit sem jegyzett fel abból,
amit a sofőr mondott. Amikor félóra múltán a trélerek elvitték a roncsokat, egy
további járőrkocsi pedig kihallgatás céljából a bosnyák sofőrt a kapitányságra,
Erik Huddén is beült a kocsijába, hogy visszamenjen Hudiksvallba. Ytterström
kolléga vezette az autót.
– Benézünk Hesjövallenbe – szólalt meg hirtelen Huddén.
– Miért? Segélyhívást kaptunk?
– Csak utána akarok nézni valaminek.
Kettőjük közül Erik Huddén volt az idősebb. Hallgatagságáról és
makacsságáról volt közismert. Sten Ytterström rákanyarodott a Sörforsába
vezető útra. Amikor Hesjövallenbe értek, Erik Huddén megkérte kollégáját,
hogy lassan hajtson át a falun. Még nem mondta meg, miért kanyarodtak ide.
– Elhagyatottnak tűnik – jegyezte meg Ytterström, amint lassan elma-
radoztak mögöttük a házak és udvarok.
– Most visszafelé – mondta Huddén. – Ugyanilyen lassan.

14
 Aztán megállította Ytterströmöt. Valami felkeltette a figyelmét. Az
egyik ház mögött valami hevert a hóban. Kiszállt, és közelebb ment. Hirtelen
megállt, és elővette a pisztolyát.
Sten Ytterström kiugrott a kocsiból, ő is fegyvert rántott.
– Mi az?
Erik Huddén nem felelt. Óvatosan hatolt előre. Aztán megint megállt, és
előrehajolt, mintha fájdalmat érezne a mellkasában. Erik Huddén arca fehér
volt, amikor visszament a kocsihoz.
– Egy halott fekszik ott – mondta. – Teljesen szétkaszabolták. És hiány-
zik valamije.
– Mit beszélsz?
– Egyik lába eltűnt.
Némán álltak. Egymásra meredtek. Aztán Erik Huddén beült a kocsiba,
és Vivi Sundberget kérte, aki, amint azt Huddén jól tudta, nappali műszakos
volt. Azonnal felvette.
– Erik vagyok. Hesjövallenből hívlak.
Hallotta, amint a nő töpreng. Sok hasonló hangzású helységnév volt a
környéken.
– Sörforsától délre?
– Inkább nyugatra. De persze tévedhetek.
– Mi történt?
– Nem tudom. De van itt egy holttest a hóban, és az egyik lába eltűnt.
– Még egyszer.
– Egy halott férfi. A hóban. Mintha megölték volna. És egyik lába
hiányzik.
Jól ismerték egymást. Vivi Sundberg tudta, hogy Erik nem az az ember,
aki eltúlozza a dolgokat, akármilyen hihetetlenül hangzott is, amit mondott.
– Megyünk – mondta Vivi Sundberg.
– Hívd fel a gävlei nyombiztosítókat!
– Ki van veled?
– Ytterström.
A nő gondolkodott.
– Van valami elfogadható magyarázat arra, ami ott történt?
– Életemben nem láttam még hasonlót.
Tudta, hogy a nő megérti. Huddén már olyan rég volt rendőr, hogy alig
volt a nyomorúságnak és az erőszaknak olyan bugyra, ahová be ne tekinthetett
volna.
Harmincöt perc elteltével már hallották a távolból a szirénákat. Erik
Huddén megpróbálta rábeszélni Ytterströmöt, hogy kopogjanak be a szomszéd
házakba, és kérdezősködjenek, de Ytterström nem volt hajlandó mozdulni,
15
amíg erősítés nem érkezik. Erik Huddén pedig nem akart egyedül bemenni, így
inkább ő is a kocsiban maradt. Vártak, nem beszélgettek.
Az első kocsiból mindjárt Vivi Sundberg szállt ki. Ötvenes éveinek
elején járó, nagydarab nő volt. Aki ismerte, tudta, hogy termetének megfelelő
mennyiségű erővel és kitartással is rendelkezik. Pár hónappal korábban két
húsz év körüli betörőt kaptak el. Azok kiröhögték, amikor Vivi utánuk eredt.
De amikor pár száz méter után beérte és letartóztatta őket, megszűnt a
nevethetnékjük.
Vivi Sundberg haja vörös volt. Évente négyszer ellátogatott a lánya
fodrászszalonjába, és felfrissíttette a vörös színt.
Egy Harmånger melletti kis faluban született, ott élt, és gondozta a
szüleit, amíg meg nem öregedtek, majd meg nem haltak. Akkor aztán tovább
tanult, és pár év elteltével jelentkezett a rendőriskolára, ahol legnagyobb
csodálkozására el is fogadták a jelentkezését. Senki sem tudta megmondani,
hogy vehették fel ezzel a súllyal. De nem kutatta senki az okát – ő maga sem
beszélt erről. Ha pedig bizonyos férfi kollégák fogyást emlegettek, csak
bosszankodva mormogott az orra alatt. Óvatosan duhajkodott a cukorral, de
egyébként istenáldotta jó étvágya volt. Kétszer volt férjnél. Első férje egy
Iggesund nevű ipari munkás volt, tőle született Elin nevű lánya. A férfi
munkahelyi balesetben halt meg. Pár évvel később Vivi férjhez ment egy
hudiksvalli bádogoshoz. Ez a második házasság még két hónapig sem tartott.
A férfi Delsbo és Bjuråker között halt meg országúti balesetben, egy csúszós
téli napon. Vivi ezek után már nem ment férjhez többet. Ám kollégái között az
a hír járta, hogy a számtalan görög sziget valamelyikén él egy barátja. Évente
kétszer odautazott nyaralni. De hogy ebből mi igaz, azt senki sem tudta.
Vivi Sundberg jó rendőr volt. Kitartó volt, makacs, és megvolt az a
képessége, hogy a legapróbb nyomokat is elemezni tudta – márpedig gyakran
nem is volt több a nyomozó hatóságok kezében.
Végigsimított a haján, és Erikre nézett, amint ott állt előtte.
– Megmutatod, hol van?
Odamentek a halotthoz.
Vivi Sundberg elfintorodott és leguggolt.
– A doki már látta?
– Úton van a doktornő.
– Doktornő?
– Hugót helyettesíteni kell. Daganattal operálják.
Vivi Sundberg egy pillanatra elvesztette minden érdeklődését az előtte
heverő véres hulla iránt.
– Miért, beteg?
– Rákos. Nem tudtad?
16
 – Nem. Mije?
– A gyomra. Állítólag még nincsenek áttétek. Uppsalából jön a
helyettes. Valentina Miir. Ha ugyan jól ejtem a nevét.
– És már úton van?
Erik Huddén átszólt Ytterströmnek, aki az egyik járőr kocsinál állt, és
kávét ivott. Megerősítette, hogy az orvos szakértő asszony valóban hamarosan
megérkezik.
Vivi Sundberg most már komolyabban kezdte vizsgálni a holttestet.
Ahányszor csak egy holttest hevert előtte a földön, mindig elfogta a hiába-
valóság érzése. Nem keltheti már életre a halottat, legföljebb a gyilkosát
juttathatja rács mögé vagy elmegyógyintézetbe.
– Valaki úgy őrjöngött, mint egy megszállott – mondta. – Valami nagy
késsel. Vagy bajonettel. Karddal. Legalább kilenc vágott sebet látok, és
majdnem mindegyik halálos lehetett. De ezt a lábat nem értem. Tudjuk, hogy
itt volt ez a férfi?
– Még nem. Mintha minden ház üres lenne.
Vivi Sundberg felállt, és figyelmesen nézte a falut. Mintha a házak is
csak tartózkodva viszonoznák a pillantásukat.
– Bekopogtál?
– Várni akartam. Még itt lehet a tettes.
–Jól csináltad.
Magához intette Ytterströmöt, aki a hóba hajította a papírpoharat.
– Bemegyünk – mondta Vivi Sundberg. – Itt emberek élnek. Ez nem
kihalt falu.
– Egy lelket se láttunk.
Vivi Sundberg megint végignézett a házakon, a behavazott kerteken, az
utcán. Pisztolyáért nyúlt, és elindult a legközelebbi ház felé. A többiek utána.
Már tizenegy óra is elmúlt.
Ami ezután következett, bevonult a svéd igazságszolgáltatás történe-
tébe. A svéd bűnügyi krónikákban nem találtak példát arra, de még csak
hasonlóra sem, mint amit a három rendőr felfedezett. Fegyverrel a kézben
haladtak házról házra. És mindenütt holttestekre bukkantak. A kutyák és
macskák is legyilkolva hevertek mellettük, még egy lefejezett papagájt is
találtak. Összesen tizenkilenc halottat számoltak össze, egy tizenkét év körüli
fiú kivételével valamennyien öregek voltak. Volt, akit álmában, az ágyban ért
a halál, mások a padlón hevertek, a szobában vagy a konyhaasztalnál ültek.
Egy öregasszony fésűvel a kezében halt meg, egy öregember mellett ott
találták a kifolyt kávét. Az egyik házban két, egymáshoz kötözött öreget
találtak. És mindenkit ugyanazzal az őrjöngő dühvel mészároltak le. Mintha
valami véres orkán csapott volna le ezekre az emberekre, akik épphogy
17
elkezdték a napjukat. „Falun az öregek általában korán kelnek –gondolta Vivi
Sundberg így a gyilkosságok is éjszaka vagy kora hajnalban történhettek.”
Vivi Sundberg úgy érezte, mintha vérbe mártogatnák a fejét. Persze fel
volt dúlva, és remegett, de nagyon ügyelt rá, hogy hideg maradjon. Mintha a
szétvagdosott, eltorzított testeket valami távcsövön át látná, mintha nem
kellene közel lépni hozzájuk.
És a szag. A tetemek alig hűltek még ki, ám máris áradt belőlük az az
édeskés-kesernyés szag. Amíg Vivi Sundberg egy-egy házon belül járt, csak a
száján át vett levegőt. Amikor kiért a friss levegőre, hatalmasakat lélegzett.
Szinte emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy átlépje a következő ház
küszöbét.
Minden test, amelyet maga előtt látott, ugyanarról az őrjöngésről
beszélt, és mindahányan valami éles kézifegyvertől szenvedték el hasonló
sérüléseiket. Az a lista, amit a nap folyamán összeállított, és amit soha,
senkinek nem mutatott meg, rövid jegyzetekből állt, amelyekben emlékezetébe
idézte, hogy pontosan mit is látott:
Egyes számú ház: Halott idősebb férfi, félmeztelen, széttépett hálóing,
papucs, félig heverő helyzetben az emeleti lépcsőn. Fejét szinte levágták, bal
hüvelykujja egy méterre a testtől. Halott idősebb nő, hálóingben. A hasát
felvágták, a beleit részben szétrugdalták, az állkapcsát szétverték.
Kettes számú ház: Halott nő és férfi, mindketten legalább nyolcvan-
évesek. A testek a földszinti franciaágyban. A nőt egy csapással ölhették meg,
amely a bal vállától a jobb csípőjéig ér. A férfi kalapáccsal próbált védekezni,
eközben levágták a karját, a torkát elvágták. Ezeknek a testeknek az a
különlegességük, hogy összekötözték őket. Mintha a férfi még életben lett
volna, amikor hozzákötötték a már halott nőhöz. Persze nincs bizonyítékom,
csak úgy érzem. A kis hálószobában egy halott kisfiú. Almában ölhették meg.
Hármas számú ház: Egyetlen nő, egyedül, halott, a konyhapadlón.
Meghatározhatatlan fajtájú kutya mellette, darabokban. A nő gerincét több
helyen is eltörték.
Négyes számú ház: Halott férfi a folyosón. Nadrágban, ingben, mezítláb.
Valószínűleg megpróbált ellenállni. A testet középen majdnem kettéhasították.
Idősebb nő a konyhában, ülve. Két, esetleg három ütés a koponyatetőn.
Hetes számú ház: Két idősebb nő és egy idősebb férfi a felső szinten az
ágyukban, halottak. Benyomásom: ébren voltak, teljes tudatuknál, de képte-
lenek voltak reagálni. Agyoncsapott macska a konyhában.
Nyolcas számú ház: Idősebb férfi kint a szabadban, egyik lába eltűnt.
Két kutya, fejük levágva. Női holttest a lépcsőn, rendkívül megcsonkítva.

18
 Kilences számú ház: Négy halott a földszinti nappaliban. Félig felöl-
tözve, kávéscsészékkel, a rádió bekapcsolva. Három idősebb nő, egy idősebb
férfi. Valamennyiüknek ölében a feje.
Tízes számú ház: Két nagyon öreg ember, férfi és nő, halottak, az
ágyban. Nem tudnám megmondani, tudatában voltak-e annak, ami velük
történt.
A lista vége felé már nem is tudott minden részletemléket felidézni.
Amit látott, sohasem fogja elfelejteni: betekintés volt az a pokolba.
Megszámozta a házakat, amelyekben az áldozatokat megtalálták. De
ezek a házak nem egymás szomszédságában voltak. Amikor ezen a halálúton
az ötödik házhoz értek, életre akadtak. Bentről zene hallatszott ki az udvarra,
olyan hangos, hogy áthatolt a falakon. Ytterström azt állította, Jimi Hendrix.
Vivi Sundberg annyit tudott róla, hogy gitáros volt, Erik Huddén még ennyit
sem. Az ő kedvenc zenésze Björn Skifs volt.
Mielőtt behatoltak volna, még két rendőrt odahívtak, akik épp a lezárá-
sokkal foglalatoskodtak. Annyi zárószalagra volt szükségük, hogy új tekercse-
ket kellett hozatni Hudiksvallból. Kezükben pisztollyal közelítették meg az
ajtót. Erik Huddén bedörömbölt. Az ajtót egy félmeztelen, hosszú hajú férfi
nyitotta ki. Rémülten rezzent össze, amikor észrevette a ráirányuló fegyve-
reket.
Vivi Sundberg leengedte a pisztolyt, amint látta, hogy a férfi fegyver-
telen.
– Egyedül van a házban?
– A feleségemmel – válaszolta a férfi reszkető hangon.
– Még valaki?
– Nincs. Mi történt?
Vivi Sundberg eltette a fegyvert, és intett a többieknek, hogy ők is
tegyék el.
– Menjünk be! – mondta a félmeztelen, a hidegben vacogó férfinak. –
Hogy hívják?
– Tom.
– Ennyi?
– Hansson.
– Helyes, Tom Hansson, akkor most bemegyünk. Hogy ne fagyoskodjon
itt.
A házban ordított a zene. Vivi Sundberg úgy érezte, mintha a ház
minden szobájában hangszórók lettek volna felszerelve. Bement a férfi után
egy rendetlen nappaliba, ahol egy hálóinges nő kuporgott egy heverőn. A férfi
lehalkította a zenét, és felvette a nadrágját, amely ott hevert egy széken. Tom

19
Hansson és a felesége pár évvel lehetett idősebb Vivi Sundbergnél. Olyan
hatvanasok lehettek.
– Mi történt? – kérdezte rémülten a nő.
Vivi Sundberg hallotta, hogy stockholmi tájszólásban beszél. Valószí-
nűleg itt teleltek át, még abból az időből ragadhattak itt, amikor a városi
fiatalok falura költöztek, hogy ott „egyszerűen éljenek”.
Úgy döntött, hogy nem köntörfalaz. Az az iszonyatos felfedezés,
amellyel kollégáival együtt az imént szembesült, a legnagyobb sietségre
ösztökélte. Félni lehetett tőle, hogy az őrült, aki a mészárlást végrehajtotta –
esetleg ha többen voltak, végrehajtották –, megint lecsaphat.
– A szomszédjaik egy része meghalt – mondta ezért Vivi Sundberg. –
Az elmúlt éjszaka szörnyű dolgok történtek itt a faluban. Fontos, hogy minden
kérdésemre válaszoljanak. Hogy hívják?
– Ninni – mondta a heverőn a nő. – Herman és Hilda meghalt?
– Hol laknak?
– Balra a mellettünk lévő házban.
Vivi Sundberg bólintott.
– Meghaltak. Meggyilkolták őket. De nem csak őket. Úgy tűnik, elég
sok ittenit meggyilkoltak.
– Ha ez vicc akar lenni, akkor nem nevezném túl szellemesnek –
mondta Tom Hansson.
Vivi Sundberg egy pillanatra kijött a béketűrésből.
– Semmi egyébre nincs időm, mint hogy kérdéseket tegyek fel, ame-
lyekre válaszolniuk kell. Megértem, hogy felfoghatatlannak tűnik önöknek,
amit elmondtam, de sajnos igaz. Iszonyatos és igaz. Mi volt itt az éjszaka?
Hallottak valamit?
A férfi az asszony mellé ült a heverőre.
– Aludtunk.
– És semmit se hallottak?
Mindketten a fejüket csóválták.
– És most sem vették észre, hogy a faluban csak úgy hemzsegnek a
rendőrök?
– Ha hangosan hallgatjuk a zenét, nem hallunk semmit kintről.
– Mikor látták utoljára a szomszédjaikat?
– Tegnap – mondta Ninni. – Mindig találkozunk, amikor a kutyákat
sétáltatjuk.
– Van kutyájuk?
Tom Hansson a konyha felé biccentett.
– Öreg és lusta. Már akkor sem áll fel, ha idegen jön.
– Éjszaka nem ugatott?
20
 – Sohasem ugat.
– Hány órakor találkoztak a szomszédokkal?
– Délután három körül. De csak Hildával.
– És minden olyan volt, mint mindig?
– Fájt a dereka. Herman meg valószínűleg a konyhában keresztrejtvényt
fejtett. Öt nem láttam.
– És a többiek itt a faluban?
– Minden olyan volt, mint máskor. Itt csak öregek élnek. Behúzódnak a
házakba, amikor jön a hideg. Tavasszal meg nyáron gyakrabban látjuk egy-
mást.
– Gyerekek nincsenek itt?
– Nincsenek.
Vivi Sundberg a halott gyerekre gondolt és hallgatott.
– Ez tényleg igaz? – kérdezte a nő a heverőn.
Vivi Sundberg érezte, hogy fél.
– Igen – felelte. – Amit mondok, az igaz. Lehet, hogy magukon kívül
mindenki halott a faluban.
Erik Huddén az ablaknál állt.
– Nem egészen – mondta most lassan.
– Hogy érted ezt?
– Nem halt meg mindenki. Itt például jön valaki az utcán.
Vivi Sundberg az ablakhoz szaladt. Látta, mi keltette fel Erik Huddén
figyelmét.
Az utcán egy asszony állt. Öreg volt, fürdőköpenyt viselt, lábán fekete
gumicsizma. Kezét összekulcsolta, mintha imádkozna.
Vivi Sundberg visszafojtotta a lélegzetét. A nő nem mozdult.

3.
Tom Hansson az ablakhoz lépett, és Vivi Sundberg mellé állt.
– Ez Julia – mondta. – Néha egy szál hálóingben találjuk. Ha nem jön a
gondozószolgálat, Hermán és Hilda ügyel rá.
– Hol lakik? – kérdezte Vivi Sundberg.
A férfi az utolsó előtti házra mutatott.

21
 – Mi már majdnem húsz éve itt lakunk – folytatta. – Tulajdonképpen
többen indultunk volna, de a végére csak mi ketten maradtunk. Akkor még
Julia férje is élt. Runénak hívták, és erdészeti munkagépeket vezetett. Egy
napon eldurrant egy ütőere. A sofőrfülkében halt meg. Attól kezdve Julia elég
bogaras lett. Olyan emberré vált, aki ökölbe szorított kézzel jár az életben, ha
érti, mire gondolok. Aztán meg szenilis lett. Úgy gondoltuk, joga van itt
meghalni. Két gyereke van, akik évente kétszer eljönnek, és lesik azt a kis
örökségüket. Nem törődnek vele.
Vivi Sundberg Erik Huddénnal együtt kiment. Az asszony mozdu-
latlanul állt az utcán. Feltekintett, amikor Vivi Sundberg elébe állt, de nem
szólalt meg. Amikor sem szólt, amikor Erik Huddén és Vivi együttes erővel
visszavezették a házához. A ház tiszta, rendes volt. Az egyik falon az elhunyt
férj fényképe lógott keretben, meg a két gyereké, akik nem törődtek vele.
Hesjövallenbe érkezése óta Vivi Sundberg most vette elő először a
noteszét, Erik Huddén pedig egy hivatalos pecsétes iratot olvasott, amely az
asztalon hevert.
– Julia Holmgren – mondta. – Nyolcvanhét éves.
– Ügyelj rá, hogy értesítsék a gondozószolgálatot! Nem érdekel, milyen
időközönként szokták látogatni. Most azonnal vegyék gondozásba!
Az öregasszony a konyhaasztalnál ült, kinézett az ablakon. A felhők
mélyen lelógtak a táj fölé.
– Megpróbáljuk kikérdezni?
Vivi Sundberg a fejét rázta.
– Minek? Mit tudna mondani nekünk?
Fejbiccentéssel adta Erik Huddén értésére, hogy egyedül akar maradni
az öregasszonnyal. A férfi kiment. Vivi a szoba közepén behunyta a szemét.
Hamarosan keményen kézbe kell vennie mindazt az iszonyúságot, ami itt
történt. Próbált kiindulópontot találni.
Volt valami az öregasszonnyal kapcsolatban, ami egy homályos
sejtelmet moccantott meg Vivi tudatában – de nem tudta elkapni a gondolatot.
Mozdulatlanul állt, kinyitotta a szemét, és gondolkodni próbált. Mi történt itt
ezen a januári hajnalon? Tizenkilenc lemészárolt ember egy kis, isten háta
mögötti faluban. És egy rakás elpusztított háziállat. Mindebből valami rette-
netes düh érződött. Vajon egyetlen tettes elég volt minderre? Vagy többen
bukkantak fel a semmiből és tűntek el a semmiben, mihelyt rettenetes
munkájukat bevégezték? Nagyon korán volt még, Vivi Sundbergnek egyetlen
válasza, egyetlen kiindulópontja sem volt, csak az a sok halott. Meg a
Stockholmból idemenekült áttelelő pár meg a szenilis vénasszony, aki
hálóingben szokott sétálgatni a falu utcáján. Nem mindenki halt meg. Három

22
lakos életben maradt. Vajon véletlen volt ez, vagy jelentőséget kell tulajdoní-
tani neki?
Pár percig még mozdulatlanul állt. Az ablakon át látta, hogy megér-
keztek a gävlei nyombiztosítók egy nővel, aki az igazságügyi orvos szakértő
lehetett. Vivi mély levegőt vett. Ő a hely parancsnoka. Ez a bűntény olyan
súlyú, hogy valószínűleg nemcsak a belföldi, hanem a külhoni médiumok
figyelmét fel fogja kelteni – ám neki mindenekelőtt a saját területére kell
figyelni. Úgy tervezte, hogy még aznap segítséget kér a stockholmi bűnügyi
rendőrségtől. Amikor fiatal rendőr volt, arról álmodozott, hogy egyszer a
Birodalmi Gyilkossági Ügyosztályon dolgozhat majd, amely közismert volt jól
szervezett gyilkossági nyomozásairól. Most nagyon szerette volna, ha ez az
ügyosztály a lehető legsürgősebben melléje áll.
Vivi Sundberg először is egy beszélgetést folytatott le a mobiljáról. A
szám benne volt a telefonjában. Eltartott egy ideig, mire felvették.
– Sten Robertsson.
– Vivi vagyok. Nagyon sok a munkád?
– Miután államügyész vagyok, mindig sok a munkám. Miért, mi van?
– Egy faluban vagyok, Hesjövallen nevezetűben. Tudod, hol van?
Sörforsa közelében.
– Van térkép a falon. Miért, mi történt?
– Nézd meg előbb, megtalálod-e a helyet.
– Várj egy percet!
Letette a telefont. Vivi Sundberg azon gondolkodott, vajon mit fog
szólni az esethez. „Ilyet, de még csak hasonlót sem élt át közülünk senki –
gondolta. – Az egész országban egyetlen rendőr sem, és nagy valószínűséggel
sok állam sok-sok rendőréről mondható el ugyanez. Mindig azt gondoljuk,
hogy annál, ami előttünk van, nem lehet már rosszabb. És a határok egyre
kijjebb tolódnak. Most itt vagyunk. De hol leszünk holnap? Vagy egy év
múlva?”
Robertsson felvette a telefont.
– Megtaláltam a helységet. Nem elhagyott falu?
– Nem egészen. De most épp a legjobb úton van afelé. Mindenesetre
nem költözések miatt.
– Hogy érted?
Vivi Sundberg a lehető legrészletesebben elmagyarázta, mi történt.
Robertsson hagyta, hogy végigmondja, figyelt. Vivi hallotta, amint lélegzik.
– És ezt el is higgyem? – kérdezte, amikor Vivi befejezte.
– Igen.
– Felfoghatatlannak hangzik.

23
 – Felfoghatatlan. Olyan felfoghatatlan, hogy államügyészként nemcsak
hogy azonnal át kell venned az előzetes vizsgálat vezetését, hanem azonnal ide
is kell jönnöd. A saját szemeddel kell látnod, ami itt van előttünk.
– Megyek. Van gyanúsított?
– Nincs.
Sten Robertsson a telefonba köhögött. Bizalmas beszélgetésben egyszer
elárulta Vivinek, hogy légcsőhuruttal küszködik a rengeteg elszívott cigaretta
miatt. Ötvenedik születésnapján abbahagyta a dohányzást. Robertsson és Vivi
nemcsak egyidősek voltak, hanem még a születésnapjuk is egy napon volt:
március 12-én.
Befejezték a beszélgetést. Vivi Sundberg azonban tétovázott, még nem
indult kifelé. Még egy beszélgetést le kell bonyolítania. Ha most meg nem
teszi, ki tudja, mikor lesz rá érkezése.
Benyomta a számot.
– Elin hajstúdiója.
– Én vagyok. Ráérsz?
– Nem sokáig. Két nénikéin ül a bura alatt. Mi történt?
– Körülbelül húsz kilométerre vagyok a várostól, egy faluban. Szörnyű
dolog történt itt. Sok embert meggyilkoltak. Iszonyú felhajtás lesz. Egy percre
sem fogok ráérni.
– Miért, mi történt?
– Tizenkilenc embert lemészároltak. Csak remélhetjük, hogy valami
őrült volt.
– Miért reméled pont ezt?
– Mert ha normális ember tette volna, az megmagyarázhatatlan volna.
– Többet nem mondhatsz? Hol vagy?
– Nem érek rá. Megkérhetlek valamire? Kérlek, hívd fel az utazási
irodát, és töröltesd a léroszi utamat. A múlt héten foglaltam. Ha most vissza-
mondom, még nem veszítem el a pénzt.
– Persze, visszamondom. Veszélyben vagy?
– Emberek vesznek körül. Na, most már figyelj a nénikre, nehogy
túlszáradjanak.
– Elfelejtetted, hogy holnapra beszéltük meg a festést?
– Töröld nyugodtan azt is. Ami itt folyik, abba úgyis beleőszülök.
Zsebre tette a mobilt, és kilépett a házból. Most már nem várhatott
tovább. Az utcán ott állt a két nyombiztosító és az orvos szakértő, rá vártak.
– Semmit se mondok – szólt. – Látnotok kell. Kezdjük mindjárt azzal a
férfival, aki idekint fekszik a hóban. Aztán végigjárjuk házról házra az egészet.
Ti döntitek el, kell-e még segítség. Ez egy rendkívül nagy tetthely. Ennél
nagyobbal valószínűleg soha nem fogtok találkozni. És tudom, hogy olyan
24
iszonyatos az, ami itt van, hogy alig lehet felfogni, mégis úgy kell eljárnunk,
mint egy teljesen normális nyomozásban.
Mindenki tele volt kérdésekkel, de Vivi Sundberg leintette őket. Most az
volt a legfontosabb, hogy mind a saját szemükkel lássák. Végigvezette a
menetet az egyik morbid tetthelytől a másikig. A harmadik háznál Widman, a
két bűnügyi technikus közül az idősebb azt mondta, azonnal erősítést kell
hívniuk. A negyedik háznál a doktornő azt mondta, neki is. A menet megállt,
amíg lefolytatták a szükséges telefonbeszélgetéseket. Aztán végigmentek a
többi házon is, és végül megint összegyűltek az utcán. Ekkorra az első újságíró
is megérkezett. Vivi Sundberg arra kérte Ytterströmöt, figyeljen oda, nehogy
bárki szóba álljon vele. Majd ő beszél vele, ha ideje engedi.
Az emberek, akik a havas utcán körötte gyülekeztek, sápadtak voltak, és
szótlanok. Annak, ami itt történt, senki sem tudta felmérni a horderejét.
– Hát ez a helyzet – mondta Vivi Sundberg. – Minden tapasztalatunkat
és minden tudásunkat próbára teszi ez az eset, méghozzá olyan módon, hogy
azt egyelőre el sem tudjuk képzelni. Minden médium a legelső helyen fogja
hozni a nyomozás híreit, és nem csak Svédországban. Nagy nyomás lesz
rajtunk, hogy mielőbb eredményt produkáljunk. Csak reménykedhetünk
abban, hogy a tettes vagy a tettesek nyomokat hagytak hátra, és hogy gyorsan
el tudjuk kapni őket. Összpontosítanunk kell, és akire csak szükségünk lehet,
minden szakembert be kell vonnunk. Robertsson államügyész úr már úton van.
Azt szeretném, ha mindezt személyesen is látná, és ha ő venné át az előzetes
vizsgálatok vezetését. Ha nincs kérdés, meg is kezdhetnénk a munkát.
– Azt hiszem, nekem volna egy kérdésem – mondta Widman.
Kicsi, vékony emberke volt. Vivi Sundberg nagyon sokra tartotta mint
bűnügyi technikust, de a lassú munkatempója az őrületbe kergette mindazokat,
akik eredményekre vártak.
– Tedd fel!
– Fennáll annak a veszélye, hogy ha ezt egy őrült tette, akkor megint
lecsap?
– Fennáll – felelte Vivi Sundberg. – Miután semmit sem tudunk, abból
kell kiindulnunk, hogy bármi megtörténhet.
– A falvakban eluralkodik a rettegés – folytatta Widman. – Kivételesen
boldog vagyok, hogy városban élek.
A csoport szétoszlott. Ekkor futott be Sten Robertsson. A zárószalag
mögött várakozó újságíró azonnal odament hozzá, mihelyt kiszállt az autóból.
– Most ne! – kiáltotta Vivi Sundberg. – Várnod kell!
– Semmit sem mondhatsz, Vivi? Máskor mindig nyilatkoztál.
– De most nem.

25
 Nem állhatta ezt az újságírót, aki a Hudiksvalls Tidningnél dolgozott.
Rászokott ugyanis, hogy a legaljasabb hangon kommentálja a rendőrség
munkáját. És ami még dühítőbb: általában jogos volt a kritikája.
Robertsson vacogott a vékony dzsekijében. „Milyen hiú – gondolta
Vivi. – Nem hord sapkát, csak mert a sapkaviselőknek állítólag hamarabb
kihullik a hajuk.”
– Most számolj be! – mondta az államügyész.
– Nem. Gyere velem!
Ezen a reggelen már harmadszor járta be Vivi Sundberg az összes
helyszínt. Robertssonnak kétszer ki kellett rohannia a házakból, mert rosszul
lett. A nő türelmesen várt. Fontos volt neki, hogy Robertsson felmérje, miféle
nyomozás élére is áll. És abban sem volt biztos, hogy a férfi felnőtt ehhez a
feladathoz. De a rendelkezésre álló államügyészek közül ő volt a legalkal-
masabb. Hacsak valami magasabb helyen nem döntenek egy tapasztaltabb
mellett.
Amikor végre visszaértek az utcára, Vivi azt javasolta, üljenek be a
kocsijába. Megkínálta Robertssont egy csésze kávéval a termoszából.
Robertsson meg volt rendülve. Reszketett kezében a kávéscsésze.
– Láttál már hasonlót? – kérdezte.
– Egyikünk sem látott ilyet.
– Ki követhette el ezt, ha nem egy elmebeteg?
– Nem tudjuk. Először biztosítanunk kell a nyomokat, és elfogulatlanul
kell dolgoznunk. Megkértem a technikusokat, hogy kérjenek erősítést, ha nem
bírják. A doktornőt is erre kértem.
– Ki az orvos?
– Helyettes. Biztosan ez az első tetthelye. Már hívott segítséget.
– És te? Neked mire van szükséged?
– Először is utasításra tőled, hogy mire figyeljünk kiemelten. És persze
lassan a Birodalmi Bűnügyi Hivatalnak is válaszolnia kellene.
– Mit gondolsz, mire kell koncentrálnunk?
– Te vezeted az előzetes vizsgálatot, nem én.
– Az egyetlen, ami fontos, az, hogy megtaláljuk azt a személyt, aki ezt
elkövette.
– Vagy azokat a személyeket. Nem zárhatjuk ki, hogy több tettes
dolgozott együtt.
– Az őrültek ritkán végeznek csapatmunkát.
– De nem zárhatjuk ki.
– Van valami, amit kizárhatunk?
– Semmi. Még azt sem, hogy megismétlődhet.

26
 Robertsson bólintott. Hallgattak. Az utcán és a házak között emberek
mozogtak. Itt-ott vakuk villantak. A hóban talált halott fölé sátrat húztak. Még
több fényképész és újságíró érkezett. Befutott az első tévéstáb is.
– Szeretném, ha te is ott lennél a sajtókonferencián – mondta Vivi
Sundberg. – Nem tudok egyedül odaállni. Ma délután lesz. Késő délután.
– Beszéltél Luddéval?
Tobias Ludwig a hudiksvalli rendőrőrs parancsnoka volt. Fiatal ember,
aki sohasem dolgozott rendőrként. Jogot tanult, aztán elvégzett egy rendőr-
főnök tanfolyamot. Sten Robertsson nem állhatta. És Vivi Sundberg sem.
Semmi érzéke nem volt a gyakorlati rendőrmunkához, minden idejét lekötötte
a rendőrség belső vezetésének ügyei feletti töprengés.
– Nem beszéltem vele – felelte a nő. – Az egyetlen, amire meg fog kérni
bennünket, úgyis csak az lesz, hogy a lehető legpontosabban töltsünk ki
minden adatlapot.
– Annyira azért nem rossz – vetette ellen Robertsson.
– Nem. Még sokkal rosszabb – felelte Vivi. – De azért felhívom.
– Hívd most!
Vivi felhívta a kapitányságot, és azt a felvilágosítást kapta, hogy Tobias
Ludwig épp kiküldetésen van Stockholmban. Vivi megkérte a központot, hogy
keressék meg a mobilján.
Húsz perc múlva jelentkezett.
Robertsson éppen a frissen érkezett gävlei bűnügyi technikusokkal
beszélt. Vivi Sundberg abban a házban volt, amelyben Tom Hansson és Ninni,
a felesége lakott. A pár kinn állt az udvaron, rajtuk öreg, téli katonazubbony,
és figyelték a jövésmenést.
Az elevenekkel kell kezdeni, gondolta Vivi. Juliával nem lehet beszélni,
teljesen visszahúzódott a belső világába. De lehet, hogy Tom és Ninni
észrevettek valamit, aminek nincsenek a tudatában.
Ez volt az egyike annak a kevés gondolatnak, amit eddig meg tudott
szülni. A tettesnek, még ha őrült volt is, tervet kellett kovácsolnia, ha egy
teljes kis falut ki akart irtani.
Kint állt az utcán, és körülnézett. A befagyott tó, az erdő, a láthatáron
hullámzó hegyek. Honnan jött vajon az a fickó? Talán abból ki lehet indulni,
hogy ezt nő nem tehette. És hát valahonnan csak jönnie kellett, és valamerre el
is kellett hagynia ezt a helyet.
Amikor ki akart menni a kertkapun, egy autó állt meg mellette. A kutyás
nyomozó volt az, akit kértek.
– Csak egy jött? – kérdezte, bosszúságát nem titkolva.
– Karpen megbetegedett – felelte a kutyás rendőr.
– A rendőrkutyák is meg szoktak betegedni?
27
 – Ezek szerint. Hol kezdjem? Egyáltalán mi történt? Sok halottról
beszélnek.
– Beszélj Huddénnel! Aztán próbálkozz meg a kutyával, hátha szimatot
fog.
A rendőrnek lett volna még kérdése, de Vivi elfordult tőle. „Ezt nem
kéne – gondolta. – Pont most jó lenne, ha mindenkire tudnék időt fordítani.
Nem szabad, hogy érezzék az idegességemet, ingerültségemet. Soha senki nem
fogja elfelejteni azt, amit itt látott. Mindenki súlyos megrázkódtatást szen-
vedett.”
Tommal és Ninnivel együtt bement a házba. Még le sem ültek, amikor
megszólalt Vivi mobilja.
– Hallottam, kerestél – mondta Tobias Ludwig. – Tudod, hogy nem
szeretem, ha zavarnak, amikor a Birodalmi Bűnügyi Hivatalban vagyok.
– Sajnos, ez most elkerülhetetlen volt.
– Mi történt?
– Hesjövallen faluban egy csomó halottunk van.
Aztán gyorsan beszámolt a történtekről. Tobias Ludwig nagyon
csendben volt. Vivi várt.
– Ez olyan szörnyű, hogy nehezemre esik elhinni mindazt, amit
mondasz.
– Én is így vagyok vele. De igaz. Ide kell jönnöd.
– Igazad van. Indulok, amint tudok.
Vivi Sundberg az órájára nézett.
– Sajtókonferenciát kell tartanunk – mondta. – Este hatra tesszük. Addig
csak annyit mondok, hogy gyilkosság történt. Nem mondok egy szóval se
többet. Gyere, ahogy csak tudsz. De azért vigyázz.
– Talán kapok járőrkocsit.
– Helikopter jobb lenne. Tobias, tizenkilenc legyilkolt emberről van szó.
Vége volt a beszélgetésnek. Tom és Ninni minden szavát hallották.
Látta rajtuk a tehetetlen hitetlenkedést, pontosan azt, amit ő maga is érzett.
Mintha egyre nagyobb méretűvé duzzadna egy rémálom.
Leült egy székre, amelyről lebiccentett egy szunnyadó macskát.
– A faluban mindenki halott. Csak maguk ketten és Julia maradtak
életben. Még a háziállatok is halottak. Megértem, hogy nagy sokk érte
magukat. Mi is ugyanígy vagyunk ezzel. De fel kell tennem a kérdéseimet.
Próbáljanak a lehető legpontosabban válaszolni. És azt is kérni szeretném,
hogy olyan dolgokra is gondoljanak, amikre esetleg nem kérdezek rá. Értik?
Válaszként néma és ijedt bólintás. Vivi Sundberg úgy döntött, hogy
óvatosan közelíti meg a témát. A reggelről kezdett beszélni. Mikor ébredtek
fel? Hallottak-e neszeket? És éjszaka? Történt valami? Vagy minden ugyan-
28
olyan volt, mint máskor? Kutassanak csak az emlékezetükben. Minden
apróság fontos lehet.
Felváltva válaszolgattak, amikor az egyik elhallgatott, a másik vette át a
szót. Vivi látta rajtuk, hogy valóban igyekeznek segíteni.
Visszamentek az időben, mint egy ismeretlen téli tájban. Vajon az este
észleltek valami furcsát? Semmit. Szinte minden válaszban visszatért, hogy
„Minden olyan volt, mint mindig”.
A beszélgetést Erik Huddén megjelenése szakította félbe. Mit tegyen a
riporterekkel? Egyre szaporodnak, és hamarosan türelmük vesztett, ingerült
falkává fognak alakulni.
– Várj egy pillanatot – mondta. – Mindjárt megyek. Mondd meg nekik,
hogy hatkor sajtókonferenciát tartunk Hudiksvallban.
– Meg tudjuk tartani?
– Muszáj lesz.
Erik Huddén eltűnt. Vivi Sundberg folytatta a beszélgetést. Vissza-
mentek két nappal korábbra. Most Ninni válaszolt.
– Minden olyan volt, mint mindig – mondta. – Kicsit megfáztam, Tom
egész nap fát vágott.
– Beszéltek a szomszédokkal?
– Tom beszélgetett egy keveset Hildával.
– Mást nem láttak?
– Dehogynem. Hiszen havazott. Mindig kijöttek lapátolni. Persze,
többeket is láttam, csak nem jutottak eszembe.
– Látott esetleg idegent? Olyasvalakit, aki nem idevalósi? Vagy idegen
kocsit?
– Nem.
– És az azelőtti napon?
– Nagyjából ugyanez volt akkor is. Errefelé nem sok minden történik.
– Semmi szokatlan?
– Semmi.
Vivi Sundberg elővette a jegyzetfüzetét és egy ceruzát.
– Most egy nehéz kérés jön – mondta. – Megkérem, írja le ide a szom-
szédjaik neveit.
Letépett egy lapot, letette az asztalra.
– Rajzolja le a falut – mondta. – A saját házukat és a többi házat is.
Aztán megszámozzuk őket. Mindenkinek a nevére szükségem van, akik a
házakban éltek.
Az asszony felállt, egy nagyobb lapot hozott, és vázlatosan felrajzolta a
falut. Vivinek az volt az érzése, hogy szokott rajzolni.
– Miből élnek? – kérdezte. – Mezőgazdaságból?
29
 Meglepődött a válasz hallatán.
– Részvényeink vannak. Egy nem túl nagy részvénycsomag, amellyel
igen óvatosan gazdálkodunk. Ha emelkednek az árfolyamok, eladunk, ha
pedig süllyednek, vásárolunk. Afféle „daytraderek” vagyunk.
Vivi Sundbergnek az jutott az eszébe, hogy – jobb, ha már semmin sem
csodálkozik. Miért is ne kereskedhetne egy hälsinglandi faluban élő, idősödő
hippi pár – részvényekkel?
– És sokat beszélgetünk – folytatta Ninni. – Történeteket mesélünk
egymásnak. Manapság ilyennel már nemigen foglalkoznak az emberek.
Vivi hirtelen úgy érezte, hogy kicsúszik a kezéből a beszélgetés fonala.
– A neveket – mondta. – Ha lehet, az életkort is. Szánjanak rá annyi
időt, amennyi csak kell. De ne húzzák el.

Látta, ahogy a pár a papírlap fölé hajolva, susogva neveket kezdett felírni.
Hirtelen egy gondolat bukkant fel az agyában. Ha a mészárlás minden
lehetséges magyarázatát végiggondolják, nem hagyhatják ki azt sem, hogy a
falu egyik lakosa a tettes.

Negyedóra alatt elkészült a névsor. Vivi összeszámolta a neveket: huszonegy

személy jött ki. Önmagukat és Juliát a lista elejére tették. Nem stimmelt a
szám. Nem tudták a gyerek nevét. Vivi az ablakhoz állt, és végigolvasta a
neveket. Úgy tűnik, a faluban volt három népesebb család. Az egyik csoportot
Andrénnak, a másikat Anderssonnak hívták, és két Magnusson nevű személy
is szerepelt a listán.
Ahogy ott nézegette a névsort, eszébe villant az a sok elköltözött gyerek
meg unoka, akiket hamarosan nagy sokk ér, amikor megtudják, mi történt.
„Komoly segítségre lesz szükségünk, hogy mindezt el tudjuk intézni –
gondolta. – Ez akkora katasztrófa, amely sokkal több embert érint, mint
amennyire gondoltam.”
Azt is tudta, hogy ennek a munkának az oroszlánrésze bizony az ő
vállára fog nehezedni. És erre a gondolatra kiszolgáltatottság és félelem fogta
el. Túlságosan iszonyatos volt ez az egész história, egy normális ember egy-
szerűen nem tud mit kezdeni vele.
Felvillantak előtte a nevek: Elna, Sara, Brita, August, Flerman, Hilda,
Johannes, Erik, Gudrun, Vendela. Megpróbálta elképzelni az arcukat, de az
arcvonások homályban maradtak.

30
 Hirtelen feltűnt neki valami, amire eddig nem figyelt. Kiment az
udvarra, és magához intette Erik Huddént, aki az egyik technikussal
beszélgetett.
– Erik, egyáltalán ki találta meg ezt az egészet itt?
– Egy férfi telefonált. Aztán meghalt, és összeütközött egy kisteher-
autóval, amit egy bosnyák sofőr vezetett.
– Ütköztek és meghalt?
– Nem az ütközéstől. Valószínűleg szívinfarktusban.
– Lehet, hogy ő volt a tettes?
– Ez még nem jutott eszembe. Több fényképezőgép volt a kocsijában,
talán fényképész lehetett.
– Tudj meg róla mindent, amit csak lehet. Aztán itt, ebben a házban be
kell rendeznünk egyfajta főhadiszállást. Végig kell mennünk a neveken, meg
kell keresni a rokonokat. Mi van a bútorszállító sofőrjével?
– Fújattam, színjózan. De olyan pocsékul beszélt svédül, hogy inkább
bevitettem a kapitányságra Hudiksvallba, hogy ott hallgassák ki, ne az utcán.
Nem úgy nézett ki, mint aki tud valamit.
– Ezt nem jelenthetjük ki. Nem éppen Bosznia volt az, ahol nemrég
összevissza kaszabolták egymást?
Erik Huddén eltűnt. Vivi Sundberg visszaindult a házba, ám meg-
pillantott egy rendőrt, aki futva közeledett az utcán. Elébe ment a kertkapuig.
Látta rajta, hogy a férfi fél.
– Megtaláltuk a hiányzó lábat – mondta. – A kutya kiszimatolta. Körül-
belül ötven méterre, az erdőben.
Az erdőszélre mutatott.
Vivi Sundberg úgy érezte, hogy még mondani akar valamit.
– Ez minden? – kérdezte.
– Azt hiszem, a legjobb, ha magad látod – felelte a rendőr.
Aztán elfordult, és elhányta magát. Vivi nem foglalkozott vele, szaladt
az erdő felé. Kétszer elcsúszott, és el is esett.
Amikor odaért, már látta, mitől akadt ki annyira a rendőr. A lábról
helyenként csontig lerágták a húst. Teljesen össze volt csócsálva.
Ytterströmre meg a kutyásra nézett, akik a láb mellett álltak.
– Egy kannibál – mondta Ytterström. – Egy emberevőt keresünk? Talán
épp a lakomájában zavartuk meg?
Valami Vivi Sundberg kezére esett, összerezzent. De csak egy apró,
gyorsan olvadó hópehely volt.
– Sátrat – mondta. – Ide is kell egy sátor. Nehogy összetapossák a
nyomokat.

31
 Behunyta a szemét, és egyszerre megjelent előtte a kék tenger és a fehér
házak, amelyek egy napsütötte hegyoldalon kapaszkodnak a magasba. Aztán
visszament a részvényesek házába, és letelepedett a konyhában a listával.
„Van valahol valami, amit nem fedeztem fel” – gondolta.
Lassan olvasta a neveket, egyiket a másik után. Mintha aknamezőn
sétált volna.

4.
Vivi Sundberg úgy olvasta, mint egy katasztrófa áldozatainak sírfeliratát. Ha
egy hajó elsüllyed, vagy egy repülőgép lezuhan, emléktáblát állítanak a
halottaknak. De ugyan ki állít emlékkövet azoknak az embereknek, akiket
2006 egy januári éjszakáján legyilkoltak itt?
Eltolta maga elől a névsort, és a kezére nézett. Nem sikerült nyugodtan
tartani: a keze reszketett. Ha bárki volna, akinek átpasszolhatná a felelősséget,
egy percig sem habozna. Jó munkát akart végezni, és talán elismerésre is
vágyott, de nemigen forgatta a fejében a rendőrfőnöki kinevezést. Mindig is
becsvágyónak ismerte magát, de azt is tudta, hogy nem hataloméhes. Ám
éppen most senki sem akadt, aki nála kompetensebb lett volna e nyomozás
felelősségének felvállalásában. Szívesen dolgozott együtt Robertsson állam-
ügyésszel. Tobias Ludwig, akit valószínűleg hamarosan letesz itt a faluban egy
helikopter, nem vállalhatja a felelősséget egy ilyen súlyos bűnügyi nyomo-
zásban. Ő afféle pénzt számlálgató, túlórákat elutasító bürokrata volt, aki
ostoba szemináriumokra küldözgette a beosztottjait, akik végighallgathatták,
hogy hogyan engedjék el a fülük mellett az utca emberének rájuk irányuló
gúnyos megjegyzéseit.
Megborzongott, újra maga elé vette a névsort.

Erik August Andersson

Vendek Andersson
Hans-Evert Andersson
Elsa Andersson
Gertrud Andersson
Viktória Andersson
Hans Andrén

32
 Lars Andrén
Kiara Andrén
Sara Andrén
Elna Andrén
Brita Andrén
August Andrén
Hermán Andrén
Hilda Andrén
Johannes Andrén
Tora Magnusson
Regina Magnusson

Tizennyolc név. Három család. Felkelt, és átment a szobába, ahol a

Hansson házaspár ült, és suttogva beszélgetett. Elhallgattak, amint belépett.
– Azt mondták, hogy itt a faluban nincsenek gyerekek. Ez tényleg így
van?
Bólintottak.
– Az utóbbi napokban sem láttak gyerekeket?
– Néha eljönnek a gyerekek, és magukkal hozzák a saját gyerekeiket.
De nem túl gyakran.
Vivi Sundberg habozva folytatta:
– A halottak között sajnos találtunk egy kisfiút is – mondta, és az egyik
házra mutatott.
A nő tágra meredt szemmel nézett rá.
– És ő is meghalt?
– Igen. Ha úgy van, ahogy írták, akkor Hans-Evert és Elsa Andersson
házában volt. Biztos, hogy nem tudják, kicsoda?
Megint egymásra néztek, megcsóválták a fejüket. Vivi Sundberg felállt,
és visszament a konyhába. A tizenkilencedik személynek nem volt neve.
Mindenhonnan kilóg, gondolta magában. Ők, ezek itt ketten, meg a gyagyás
Julia, akit nem fognak megkérdezni a katasztrófáról. Tizennyolc ember, aki
tegnap este aludni feküdt le az ágyába, mára halott. És a fiú. De ő valahogy
nem tartozik ide.
Összehajtogatta a lapot, eltette és kiment. Már csak gyéren pilinkélt.
Nagyon csendes volt minden, csak néha hallatszott egy-egy hang, vagy egy
ajtó, amint becsukódik, vagy valami szerszám hangja. Erik Huddén közeledett
feléje. Nagyon sápadt volt. Mindenki nagyon sápadt volt.
– Hol a doktornő?
– Kint a lábnál.
– Milyen állapotban van?
33
 – Sokkolta. Először elrohant a vécére. Aztán sírógörcsöt kapott. De már
úton van egy másik orvos. Mit tegyünk az újságírókkal?
– Beszélek velük.
Elővette a zsebéből a névsort.
– A fiúnak nincs neve. Rá kell jönnünk, hogy ki az. Másold le ezt a
listát, de ne oszd szét.
– Egyszerűen hihetetlen – mondta Erik Huddén. – Tizennyolc személy.
– Tizenkilenc. A fiú nincs rajta.
Elővett egy golyóstollat, és egészen a lap aljára feljegyezte: „Ismeretlen
fiú.”
Ezután maga köré gyűjtötte a jéggé fagyott riportereket.
– Nagyon röviden tájékoztatom magukat – mondta. – Feltehetik a
kérdéseiket, de válaszaink egyelőre nincsenek. Később majd a városban rendes
sajtókonferenciát tartunk. Egyelőre úgy tűnik, hatra tűztük ki. Most pedig csak
annyit tudok mondani, hogy itt igen súlyos bűncselekmény történt az éjszaka.
És ez minden, amit egyelőre elmondhatok maguknak.
Egy szeplős lány felemelte a kezét.
– Egy kicsit azért többet elmondhatna. Azt magunktól is gondoljuk,
hogy súlyos dolgok történtek, ha egyszer az egész falut lezárták.
Vivi Sundberg nem ismerte a fiatal nőt, akinek dzsekijén nagy betűkkel
virított az egyik nagy országos napilap neve.
– Nyugodtan kérdezhet, amennyit csak akar. Ám a nyomozás érdekében
nem mondhatok többet.
Az egyik tévériporter mikrofont nyomott az orra alá. Őt már gyakran
látta a képernyőn.
– Kérem, megismételné, amit most mondott?
Megtette, amire kérték. Amikor a férfi tovább kérdezte volna, meg-
fordult és elment. Csak akkor állt meg, amikor az időközben felvert sátorhoz
ért. Heves rosszullét tört rá. Oldalt lépett, mélyeket lélegzett, és csak akkor
ment tovább, amikor megnyugodott a gyomra.
Rendőri pályája elején egyszer elájult, amikor egy kollégájával bement
egy lakásba, ahol felakasztva talált egy férfit. Nem akarta, hogy ez még
egyszer megtörténjen.
Amikor belépett a sátorba, egy nő nézett fel a láb mellől, ahol kuporgott.
Erős lámpa égett, egészen befűtötte a sátrat. Vivi Sundberg biccentett, és
megmondta a nevét. Valentina Miir erős akcentussal beszélt. Negyvenes
éveiben járt.
– Mit tudsz mondani?
– Sohasem láttam még ilyent – felelte Valentina Miir. – Letépett,
levágott végtagokkal csak – csak találkozik az ember, no de ez…
34
 – Lerágták?
– Minden valószínűség szerint egy állat volt az. De vannak itt olyan
nyomok is, amelyek elgondolkodtattak.
– Hogyhogy?
– Az állatok egy bizonyos módon rágnak, harapnak, tépnek. Szinte
azonnal meg lehet mondani, hogy milyen állatról van szó. Ez itt farkas lehetett.
De ezt azért nézd meg!
Felemelt egy átlátszó műanyag zacskót. Egy bőr félcipő volt benne.
– Abból indulhatunk ki, hogy ez a lábon volt – mondta a doktornő. –
Persze, az állat lerángathatta a lábról, hogy jobban hozzáférjen a húshoz. De az
aggaszt, hogy a fűző sem volt megkötve.
Vivi emlékezett arra, hogy a másik lábon szorosan megkötött cipő volt.
Gondolatban végigszaladt a házak lakóinak listáján. Ha stimmel a lista,
akkor a levágott vagy letépett lábú férfi Lars Andrén lehetett.
– Tudsz még valamit mondani?
– Még korai lenne.
– Szeretném, ha most velem jönnél. Persze nem akarom megzavarni a
munkád menetét, de szükségem van a segítségedre.
Kibújtak a sátorból, és abba a házba mentek, ahol az ismeretlen gyerek
holtteste hevert a két öregé mellett, akik valószínűleg Hans-Evert és Elsa
Andersson voltak. Odabent süket csönd ült. Hans-Evertet összekötözték a
feleségével.
A fiú hason feküdt az ágyában. A manzárdtető alacsony volt. Vivi
Sundberg összeszorította a fogát, nehogy elsírja magát. Ennek a gyereknek
alig kezdődött meg az élete, két lélegzetvétel között már véget is ért.
Csendben álltak.
– Nem tudom felfogni, hogyan tehet valaki ilyen szörnyűséget egy
gyerekkel – szólalt meg végül Valentina.
– Éppen mert nem tudjuk felfogni, azért kell minél pontosabban
kideríteni, mi történt itt valójában.
A doktornő hallgatott. Vivi Sundberg gondolataiban valami lassan
alakulni kezdett. Először nem is tudta, mi az. Valami, ami eltér a mintától.
Hirtelen rájött, mi az.
– Meg tudod mondani, hány csapással végeztek vele?
A doktornő előrehajolt, és egy éjjeli lámpa fényét irányította a testre.
Pár percig eltartott, mire megszólalt.
– Úgy látom, egyetlen ütéssel ölték meg. Az azonnali halált okozott.
– Valamivel részletesebben?
– Semmit sem érzett. Az ütés összeroppantotta a gerincét.
– Meg tudtad nézni már a többi halottat?
35
 – Főképp arra figyeltem, hogy megállapítsam, tényleg meghaltak-e. A
részletekkel inkább megvárnám a kollégáimat.
– De azt meg tudod mondani, hogy a többi holttest is egyetlen csapástól
halt-e meg?
Valentina Miir mintha nem is értette volna elsőre a kérdést. Aztán
végiggondolta, hogy mit is látott.
– Nem, nem – mondta végül. – Ha jól emlékszem, mindenkivel több
csapással végeztek.
– Amelyek talán nem is okoztak azonnali halált?
– Erre a kérdésre talán még túl korai lenne válaszolni. De igazad lehet.
– Akkor köszönöm.

Amikor az orvos szakértő elment, Vivi Sundberg még sokáig keresgélte a

szobában a fiú holmiját, hátha talál valamit, amiből megtudhatja a nevét. De
semmit sem talált, még egy buszjegyet sem. Lement, kilépett az udvarra. Nem
akart senkivel sem találkozni, a ház mögé került, amely a befagyott tó felé
fordult. Megpróbálta végiggondolni, mit is jelent a felfedezése. A fiút egyetlen
csapással ölték meg, de a többi halottat tervszerűen megkínozták. Mit jelenthet
ez? Csak egyetlen magyarázat jutott eszébe, amely azonban nagyon rémisztő is
volt. Az, aki a fiút megölte, nem akarta, hogy szenvedjen. De a többieknél
igen, mégpedig hosszasan.
Vivi átnézett a tó túlpartján emelkedő párás hegyekre. Meg akarta
kínozni őket, gondolta. Azt akarta, hogy tudatában legyenek, hogy meg kell
halniuk.
De miért? Vivi Sundberg nem találta a választ. Erősödő motorzaj
riasztotta fel, és vitte újra a ház elé. Az erdős domboldal felől egy helikopter
közeledett, és nagy hófelhőt kavarva leszállt a szántóföldön. Tobias Ludwig
kiugrott a helikopterből, amely azonnal a levegőbe emelkedett, és dél felé
kanyarodva el is tűnt.
Vivi Sundberg elébe ment. Tobias Ludwigon félcipő volt, emelgette a
lábát a bokáig érő hóban. Ebből a távolságból egy eltévedt, hóba ragadt
rovarra emlékeztette Vivit, amely csapkod a szárnyával.
Az utcán találkoztak.
Ludwig leütögette magáról a havat.
– Megpróbálom megérteni, amit elmondtál.
– Sok halott hever ezekben a házakban. Azt akartam, hogy lásd őket.
Sten Robertsson is itt van. Mindenkit idehívtam, akit csak meg tudtam
mozdítani. És most rajtad a sor: még több embert kell szerezned.
– Még mindig nem bírom felfogni. Annyi halott? És csupa öreg?
36
 – Egy fiú van csak, aki kilóg a sorból. Egyetlen gyerek. De ő is halott.
Ezen a napon negyedszerre ment végig a házakon. Tobias Ludwig fel-
felnyögött mellette. A sátornál fejezték be a körutat, amely a lábat rejtette. Az
orvosnő eltűnt.
Tobias Ludwig gyámoltalanul csóválta a fejét.
– Mi történt itt tulajdonképpen? Őrültnek kell annak lennie, aki ilyesmit
művel.
– Azt sem tudjuk, hogy csak egyvalaki volt-e. Többen is lehettek.
– Több őrült?
– Bár tudnánk!
A férfi kérdőn nézett rá.
– Egyáltalán tudunk valamit?
– Tulajdonképpen semmit.
– Túl nagy falat ez nekünk. Segítségre van szükségünk.
– Ez lesz a te feladatod. És a riportereknek azt mondtam, hogy hatkor
sajtóértekezletet tartunk.
– És mit mondunk nekik?
– Az attól függ, hány rokont találunk meg addig. Ez is a te feladatod.
– Hogy megkeressem a rokonokat?
– Eriknél ott a névsor. De először meg kell szervezned a munkát.
Bevonni a bevonható személyeket. Te vagy a főnök.
Az utcán Robertsson közeledett.
– Borzalmas és félelmetes – mondta Tobias Ludwig. – Vajon történt
már valaha ilyen bűntény Svédországban?
Robertsson a fejét rázta. Vivi Sundberg elnézte a két férfit. Egyre erősö-
dött benne az az érzés, hogy sietni kell, mert ha nem sietnek, akkor valami
még rosszabb történik.
– A nevekkel kezdd! – mondta Ludwignak. – Tényleg nagyon rászoru-
lok a segítségedre.
Aztán karon fogta Robertssont, és lefelé sétált vele az utcán.
– Mire gondolsz?
– Hogy félek. Te nem?
– Nincs időm rá, hogy ezen gondolkozzam.
Sten Robertsson összehúzott szemmel méregette.
– De gyanakszol már? Többnyire gyanakodni szoktál valamire.
– Most nem. Tízen is lehettek, sem igent, sem nemet nem mondhatunk
semmire. Semmiféle támpontunk nincs. Márpedig a sajtókonferencián neked is
ott kell lenned.
– Utálok a riporterekkel beszélni.
– Magánügy.
37
 Robertsson eltűnt. Vivi épp be akart ülni a kocsijába, amikor észrevette,
hogy Erik Huddén integet. Közeledett, és valamit tartott a kezében. Megtalálta
a gyilkos fegyvert, gondolta Vivi. Ez lenne a legjobb, nagy szükségünk lenne
rá. Na persze, leges-legjobb lenne, ha magát a tettest tudnánk elkapni.
De Erik Huddénnál nem fegyver volt, hanem egy műanyag zacskó,
amelyet át is adott. Egy piros selyemszalag volt benne.
– A kutya találta meg – mondta.
–Hol?
– Bent az erdőben. Úgy harminc méterre a lábtól.
– Nyomok?
– Épp most vizsgálják. De a kutya csak a szalagot jelezte. És semmi
jelét nem adta annak, hogy mélyebbre akarna menni az erdőbe.
Vivi az arca elé emelte a zacskót a szalaggal. Fél szemmel, közelről
nézte, hogy még jobban lássa.
– Milyen vékony anyag – mondta. – Talán selyem. Semmi egyebet nem
találtatok?
– Csak ezt. Ott virított a hóban.
Visszaadta a zacskót.
– Hát ez nem valami sok – mondta. – A sajtókonferencián majd világgá
kürtölhetjük, hogy van tizenkilenc halottunk és egy nyomunk egy piros
selyemszalag képében.
– Talán még valami egyebet is találunk.
– Találjatok. És még jobb, ha elkapjátok azt az embert, aki ezt művelte.
Vagyis inkább azt a szörnyeteget.
Amikor Erik Huddén elment, beült a kocsiba, hogy egyedül gondol-
kodhasson. A szélvédőn át látta, amint a mobil gondozó szolgálat két
munkatársnője kétoldalt karon foga az öreg Juliát, és elviszik. Milyen boldog
tudatlanságban él, gondolta Vivi. Julia sohasem fogja megérteni, mi zajlott le
ezekben a házakban ezen a januári éjszakán.
Behunyta a szemét, és képzeletben legörgette a névsort. A negyedszerre
látott arcokkal sem tudta összehozni a neveket. Hol kezdődhetett? Hiszen
nyilván volt egy első ház, és kellett lennie egy utolsónak is. A tettes pedig,
akár egymaga volt, akár társakkal, tudta, mit tesz. Nem véletlenszerűen
választotta ki a házakat, nem ment be sem a részvényesekébe, sem a szenilis
öregasszonyéba. Az ő házaikat békén hagyta.
Kinyitotta a szemét, és kibámult a szélvédőn. Megtervezte, mondta
magában. Minden bizonnyal. De elképzelhető-e, hogy egy őrült így kitervel
valamit? Képes volna rá?
Persze azt tudta, hogy egy elmebeteg is cselekedhet racionálisan. Voltak
már ilyen tapasztalatai. Emlékezett egy afféle Kolhaas Mihály-szerű alakra,
38
aki sok-sok évvel ezelőtt Söderhamnban a bíróságon rántott pisztolyt, és
agyonlőtte a bírót meg egy csomó ártatlan embert. És amikorra a rendőrség
megjelent az erdőben álló házánál, addigra elaknásította az egész környéket.
Őrült volt, de kiforralt egy szenvedélyes tervet.
Kitöltötte magának a termoszból a maradékot. Az indíték, gondolta. Az
őrülteknek is vannak indítékaik. Talán valami belső hang szólította fel arra,
hogy mészároljon le mindenkit, aki csak elébe kerül. De elképzelhető, hogy
éppen Hesjövallenbe vezetnek valakit ezek a hangok? És ha igen, akkor miért?
Mekkora lehet ebben a drámában a véletlen szerepe?
Ez a gondolat visszatérítette a kiindulóponthoz. Nem volt minden itteni
halott. A gyilkos megkímélt három személyt, pedig ha akarja, nyugodtan
meggyilkolhatta volna őket is. Megölt viszont egy kisfiút, aki csak látogatóban
járt ebben az elátkozott faluban.
A fiú lesz a kulcs. Nem tartozik ide. Mégis meghal. Viszont két
személy, akik már húsz éve itt élnek, meg egy szenilis öregasszony kimarad.
Ebből megint csak egy újabb kérdés adódott, amelyre persze válaszolni
kellett.
Julia háza nem volt zárva. Bement, és átfutotta azt a papírt, amelyet Erik
Huddén hagyott az asztalon. A papíron választ talált a kérdésére, és ez a válasz
megdobogtatta a szívét. Leült, és megpróbált rendet rakni a gondolataiban.
Ez az eredmény hihetetlen volt, de mégis igaz lehetett. Felhívta Erik
mobilját. A férfi azonnal felvette.
– Itt ülök Julia konyhájában. A fürdőköpenyes nő, ma reggel az utcán.
Idejönnél?
– Megyek.
Erik Huddén leült Vivivel szemben az asztalhoz. Aztán azonnal fel is
pattant, és megvizsgálta az ülőkét. Megszaglászta, aztán átült egy másik
szélire. Vivi kérdőn nézett rá.
– Pisi – mondta. – Úgy tűnik, az idős hölgy inkontinenciában szenve-
dett. Mit akartál mondani?
– Azt szeretném, ha végighallgatnád, amit kitaláltam. Nagyon való-
színűtlennek hangzik, de van benne logika.
– Írjam?
– Csak hallgasd meg. Kapcsoljuk ki a telefonokat is, hogy ne zavar-
janak.
Kirakták a mobilokat az asztalra – mintha fegyverszünetet hirdettünk
volna, jutott Vivi Sundberg eszébe.
– Megpróbálnám összefoglalni azt, amit még össze sem lehet foglalni.
De mégis megsejtettem valami különleges logikát abban, ami itt ma éjszaka

39
történt. Szeretném, ha végighallgatnál, és megmondanád, hogy tök rossz az
egész. Vagy hogy hol hibázom el.
Kinyílt az ajtó, bekukkantott egy bűnügyi technikus.
– Hol vannak a halottak?
– Ebben a házban nincsenek.
A technikus eltűnt.
– A nevekkel függ össze – kezdte Vivi. – Nem tudjuk még, hogy hívják
a fiút. De ha jól gondolom, az Andersson család rokona, amely abban a házban
élt és halt, ahol megtaláltuk őket. A ma éjszaka történteknek a kulcsa a nevek-
ben lesz. A családokban. Az egész falut, úgy látszik, Andrénnak,
Anderssonnak vagy Magnussonnak hívták. De Julia neve, aki ebben a házban
lakott, Holmgren volt. Itt a támogatószolgálat papírja: Julia Holmgren. Ő él. És
itt van még Tom meg Ninni Hansson. Ők is élnek. És más a nevük. Ebből
következtetést is lehetne levonni.
– Hogy a tettes valami miatt az azonos nevű emberekre vadászott.
– Menj tovább egy lépéssel! Ez itt egy kicsiny falu. Biztos nem nagy a
jövés-menés. A családok között minden bizonnyal sok összeházasodás történt.
Már nem úgy értem, hogy vérfertőzést követtek volna el. Csak hogy talán
joggal gondolhatjuk, hogy nem is három családról van itt szó, hanem talán
csak kettőről. Sőt esetleg csak egyről. Ez magyarázatot adna arra, hogy miért
él még ma is Julia Holmgren és a két Hansson.
Vivi Sundberg várta, hogyan reagál Erik Huddén. Nem tartotta külön-
legesen nagyra a férfit, de tisztelte azért a képességéért, hogy a megérzései
leggyakrabban a helyes irányba terelték.
– Ha ez igaz, akkor azt jelentené, hogy a tettes ismerte ezeket az embe-
reket. Ki tesz ilyet?
– Talán egy rokon? Vagy egy őrült.
– Egy őrült rokon? De miért tenné?
– Ezt nem tudjuk. Csak annyit próbáltam végiggondolni, hogy miért
nem irtotta ki az egész falut.
– És mivel magyarázod a levágott és elhurcolt lábat?
– Nem tudom megmagyarázni. De szükségem van egy kis építőkockára,
hogy valamivel el tudjam kezdeni. Ezeken az én homályos képzelgéseimen
meg egy vörös selyemszalagon kívül semmink sincs.
– Remélem, tudod, mire kell számítanunk?
– Hogy ránk esik az egész média?
Erik Huddén bólintott.
– Ez Tobias dolga lesz.
– Téged fog az előtérbe tolni.
– Én meg majd téged tollak előre.
40
 – Azt próbáld meg!
Felálltak.
– Szeretném, ha bemennél a városba – mondta a nő. – Tobias be akarja
osztani az embereket a halottak rokonságának felkutatására. Figyelj, hogy
tényleg megtegye. És keresd meg a kapcsolatokat a három család között. De
erről most még senkivel se beszélj!
Erik Huddén kilépett a házból. Vivi Sundberg a csaphoz lépett, és vizet
engedett egy pohárba. Azon töprengett, vajon mennyit érhet az ötlete. Pillanat-
nyilag pontosan annyit, mint bármilyen más ötlet.

Hat óra előtt valamivel néhány rendőr gyűlt össze Tobias Ludwig irodájában.
Megtanácskozták, mit is mondjanak majd a sajtókonferencián. A halottak
névsorát még nem teszik közzé. Ám pontosan közlik a halottak számát és azt
is, hogy a rendőrség egyelőre a sötétben tapogatózik. És hogy nagyon
értékelnének bármilyen lakossági bejelentést, amely fényt: deríthet az ügyre.
Tobias Ludwig fogja bevezetni a sajtókonferenciát, majd átadja Vivinek
a szót.
Mielőtt bement volna az újságírókkal telezsúfolt ülésterembe, Vivi
bezárkózott a mosdóba. Nézte az arcát a tükörben. „Bár felébrednék, és ez az
egész meg sem történt volna!” – gondolta magában.
Aztán kiment, a folyosón ököllel két jó erőset csapott a falra, majd
belépett a máris túlhevült ülésterembe. Felment a kis emelvényre, és leült
Tobias Ludwig mellé.
A férfi ránézett. Ő pedig bólintott neki, hogy akár el is kezdhetik.

41
 A bírónő

5.
A sötétségből kivált egy éjjeli lepke, és nyugtalanul körülröpködte az íróasztali
lámpát. Birgitta Roslin letette a ceruzát, és hátradőlt, közben a pillangót
figyelte, amint hiábavaló kísérleteket tesz arra, hogy behatoljon a porcelán
lámpaburába. A szárnyak verdesése gyermekkora valamelyik hangjára
emlékeztette, de nem tudta volna megmondani, melyikre.
Amikor fáradt volt, az emlékezete kiváltképp kiélesedett, akárcsak most.
Mintha álmában történne, teljesen váratlanul elfeledettnek hitt emlékek
bukkantak fel a távoli múltból.
Akárcsak az éjjeli lepke.
Behunyta a szemét, ujjbeggyel masszírozta a halántékát. Éjfél múlt pár
perccel. Kétszer is hallotta, ahogy az éjjeli őrség körüljárja a bíróság épületét.
Szeretett este dolgozni, amikor már üres volt a ház. Sok évvel ezelőtt, amikor
még gyakornoki évét töltötte Värnamóban, gyakran bement este az üres
tárgyalóterembe, felkapcsolt egypár lámpát, leült, és hallgatta a csendet.
Színpadnak képzelte el a tárgyalót. Voltak nyomok a falakon, suttogó hangok,
amelyek ott maradtak az itt lejátszódott drámákból, elmúlt tárgyalásokból.
Gyilkosokat, erőszaktevőket, tolvajokat ítéltek el itt. Végtelen mennyiségű per
során férfiak cáfolták, hogy apák lennének. Mások visszakapták elvesztett
becsületüket.
Amikor Birgitta Roslin megkérte és megkapta működési engedélyét, és
ajánlatot kapott, hogy Värnamóban töltheti a gyakornoki évét, még állam-
ügyésznek készült. Ám gyakornoki ideje alatt átváltott egy olyan területre,
amelyet közelebb érzett magához. Ez a választás jórészt abban a kiolthatatlan
hatásban gyökerezett, amelyet Anker, az öreg járásbíró tett rá. Az öreg ugyan-
olyan türelmesen hallgatta végig a fiatalembereket, akik átlátszó hazug-
ságokkal próbáltak kibújni az apaság alól, mint a kemény, címeres
gazembereket, akik szörnyű tetteik közül egyetlenegyet sem bántak meg.
Mintha ez az öreg bíró mutatta volna meg neki, hogy mi is a jog lényege.
Amikor Birgitta Roslin őt nézte, akkor meg is élte ezt, nemcsak szavakban,
hanem tettekben is. A jog cselekvést jelentett. És amikor eljött Vármamóból,
úgy határozott, hogy bíró lesz.
42
 Felkelt, és az ablakhoz lépett. Az utcán egy férfi vizelt a falnál.
Havazott aznap Helsingborgban, most a vékony réteg porhót sepregette a szél
a járdán. Birgitta Roslin szemét a férfi felé fordította, de valójában nem látta,
mert fejében a másnapi ítéletet fogalmazta tovább. Addig adott magának
haladékot. Akkorra el kell készülnie.
A férfi már el is tűnt az utcáról. Birgitta Roslin visszatért az asztalhoz,
és a ceruzáért nyúlt. Próbálta már, nem is egyszer, számítógépen megfogal-
mazni az ítéleteket, de egyszerűen nem ment. Mintha a billentyűk elszalad-
nának a gondolatai elől. Csak amikor teljesen kész volt az ítélet, minden
javítást végigvitt rajta, csak akkor írta át a zümmögő képernyőre, amelyen
halak úszkáltak, amikor nem mozogtak a billentyűk.
A sok átjavítással, betoldással bővelkedő papírok fölé hajolt. Egyszerű
ítélet volt, meggyőző bizonyítékokkal, mégis olyan, amellyel sokat bajlódott.
Szeretett volna büntetést kiszabni, de nem lehetett.
Egy férfi és egy nő találkozott egy helsingborgi táncos szórakozóhelyen.
A nő fiatal volt, húszéves alig múlt, túl sokat ivott. A férfi, jó negyvenes,
megígérte, hogy hazakíséri, aztán be is kéredzkedett a lakásba egy pohár vízre.
A nő elaludt a heverőn. A férfi megerőszakolta, úgy, hogy a nő föl sem ébredt
közben igazából, aztán elment. A nő reggel csak homályosan emlékezett arra,
hogy mi is zajlott le éjszaka a heverőn. Megvizsgáltatta magát a kórházban, és
meg is kapta az igazolást az erőszakról.
A nyomozás után, amely sem szigorúbb, sem felületesebb nem volt,
mint sok hasonló esetben, a férfi bíróság elé került. Az erőszak és a bírósági
idézés között egy év telt el. Birgitta Roslin ült a bírói székben, és figyelte a
fiatal nőt. Az előzetes vizsgálati anyagban azt olvasta, hogy a nő különböző
élelmiszerboltokban volt kisegítő pénztáros, abból tartotta el magát. Személyi
aktájából kiderült, hogy túl sokat iszik. Ráadásul kisebb lopásai is voltak, és
egy helyről azért bocsátották el, mert hanyagul végezte a munkáját.
Az alperes férfi sok tekintetben épp az ellentétét képezte. Ingatlan-
ügynök volt, szakterülete az üzlethelyiségek. A megfelelő emberek álltak
mögötte, nőtlen volt, jól keresett. Nem volt büntetve. Birgitta Roslin azonban
mintha csak átlátott volna rajta, amint ott ült a drága, jól szabott öltönyében. A
bírónő egy percig sem kételkedett abban, hogy valóban megerőszakolta a nőt,
aki elaludt a heverőn. A DNS–teszt meghozta a kívánt eredményt: valóban
történt nemi aktus a nő és őközötte. Ám a férfi tagadta, hogy erőszakos lett
volna. A nő beleegyezett a dologba, mondta ő is, malmöi ügyvédje is, akit
Birgitta régebbről ismert, és akiről tudta, hogy minden ügyfelét olyan cinikus
érvekkel védelmezi, amilyenek éppen az eszébe jutnak. Az egész ügy
zsákutcába torkollt. Egy állítás állt szembe egy másik állítással, egy maku-

43
látlan előéletű ügynöké egy piás pénztárosnőével, aki ráadásul az éjszaka
közepén valóban beengedte őt a lakásába.
Felháborodott azon, hogy nem tudja elítélni a férfit. Alapvetően persze ő
is osztozott azon a felfogáson, hogy kétes esetekben inkább engedjék szabadon
a vádlottat, mint hogy elítéljék, de az azért nagyon nem tetszett neki, hogy egy
ember, aki az egyik legdurvább bűntettet követi el, amelyet embertársunk ellen
elkövethetünk, szabadon sétálhasson ki az épületből. De meg volt kötve a
keze, nem értelmezhette a bizonyítást másképp, mint hogy az a férfi szabadon
bocsátásához vezetett.
Vajon mit tett volna Anker, a bölcs bíró? Milyen tanácsot adott volna
neki? „Valószínűleg ugyanazt gondolta volna, amit én – mondta magában
Birgitta Roslin. – Egy bűnöst futni hagynak. Az öreg Anker biztosan ugyanúgy
felháborodott volna, mint én magam. És éppolyan csendben lapított volna,
mint én magam. Ez a bíró gyötrelme: hogy tartania kell magát a törvé-
nyeikhez, és – akár akarata ellenére is – bizonyítékok híján futni hagyni a
bűnöst. És a nő – aki persze korántsem volt az az ártatlan bárányka – ettől
kezdve az igazságtalanság tudatával kell hogy együtt éljen.”
Felkelt, és végignyúlt a dolgozószobája heverőjén. A saját pénzén
vásárolta ezt a bútort, és a kényelmetlen kincstári fotel helyére tette. Azt a
trükköt is a járásbírótól tanulta, hogy ha lehunyja a szemét, egy kulcscsomót
vegyen a kezébe. Ha a kulcscsomó leesik, ideje felébredni. Most egy kicsit
pihennie kell. Aztán majd befejezi az ítélet megszövegezését, hazamegy, és
másnap tisztázza le. Mindent végiggondolt, mindent mérlegre tett, amit csak
lehetett – az ítélet nem lehet más, mint felmentés.
Elaludt, és az apjáról álmodott, akire nem emlékezett. Az apja hajó-
gépész volt. Egy 1949. januári erős viharban a Runskär gőzös elsüllyedt a
Gävle-öbölben. A hajógépész teste sohasem került elő. Birgitta Roslin akkor
négy hónapos volt. Az apjáról alkotott fogalmának alapját a lakás falán függő
fényképek adták. Főképp az, amelyen felgyűrt ingujjasan, szél borzolta hajjal
állt a hajókorlát mellett. Mosolygott arra, aki fényképezte – a kormányosra,
amint később az anyja elmesélte. Ám Birgitta Roslin mindig azt mondogatta
magának, hogy az apja voltaképpen őrá mosolygott, annak ellenére, hogy a
fénykép még az ő születése előtt készült. Álmaiban gyakran megjelent az apja.
Most is úgy mosolygott rá, mint a képen, de eltűnt, mintha hirtelen köd
hömpölygött volna elő, és láthatatlanná tette volna.
Egy rándulással riadt fel álmából. Nem működött a kulcsos trükk.
Leesett ugyan, de ő nem hallotta meg a csörrenést. Felállt, az órájára nézett.
Már reggel hat volt. Több mint öt órát aludt. „Kikészültem – gondolta. – Túl
keveset alszom, mint a legtöbben. Túl sok időt pazarolok arra, hogy aggódjak.

44
Túl sok minden van az életemben, ami aggaszt. De pillanatnyilag sajnos épp
ez az ítélet az, ami levet és felkavar.”
Birgitta Roslin felhívta a férjét, aki már biztosan törte a fejét, hogy hol
lehet. Persze, nem volt egészen szokatlan, hogy a munkahelyi díványon aludt,
amikor előzőleg összevesztek. De most éppen nem ez volt a helyzet.
A férfi az első csengésre felvette.
– Hol vagy?
– Elaludtam az irodámban.
– Feltétlenül dolgoznod kell éjszakánként?
– Egy problémás esettel küszködtem.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy fel kell mentened azt a pasast?
– Pontosan emiatt olyan nehéz.
– Gyere haza, és aludj itthon tovább. Nekem most mennem kell. Sietek.
– Mikor jössz meg?
– Kilenc körül. Ha nem lesz késés. Állítólag Hallandban hó esett.
Letette a telefont, és egyszerre gyengédség ébredt benne a férje iránt.
Nagyon fiatalok voltak még, amikor Lundban összetalálkoztak, ahol mind-
ketten jogot hallgattak. Staffan egy évvel fölötte járt. Egy bulin ismerkedtek
meg, közös barátjuknál. Birgitta azután nem tudta már mással elképzelni az
életét. Egyszerűen lenyűgözte a férfi szeme, nagydarab teste, hatalmas mancsa
és az, ahogy gyámoltalanul el tudott pirulni.
Staffan ügyvéd lett. De egy napon hazajött, és azt mondta, nem bírja
tovább, váltani akar. Birgitta megrökönyödött, mert semmi jelét nem
tapasztalta annak, hogy a férje napról napra súlyosabb terhekkel ballag a
malmöi ügyvédi iroda felé. Aztán másnap Birgitta nagy csodálkozására
jelentkezett egy vasúti ellenőri tanfolyamra, egy napon pedig kék-vörös
egyenruhában jelent meg a nappaliban, és bejelentette, hogy első útján a 212-
es vonatot fogja kísérni, amely 12:19-kor indul Malmőből Alvestán át Växjőbe
és Kalmarba.
Nem tartott sokáig, amíg nyilvánvaló lett, hogy a férfi kiegyen-
súlyozottabbá és derűsebbé vált. Amikor kilépett az ügyvédsorból, már
megvolt a négy gyerek: egy fiú, egy lány, aztán az ikerlányok. A gyerekek
sűrű egymásutánban jöttek, és Birgitta később csak csodálkozott, hogy is
bírhatta. Hat év alatt négy gyerek. Amikor megkapta a bírói kinevezését, akkor
költöztek Malmőből Helsingborgba.
Időközben felnőttek a gyerekek. Az elmúlt évben kirepültek az ikrek is:
közös lakást béreltek. Az anyjuk örült, hogy nem ugyanazt tanulják, és hogy
egyikük sem akar jogász lenni. Siv, aki tizenkilenc perccel idősebb volt
Louisénél, a húgánál, hosszas hezitálás után az állatorvosi pálya mellett
döntött. Louise pedig, aki elsősorban heves vérmérsékletében tért el a
45
nővérétől, összevissza cikázott az életben. Előbb egy férfidivatüzletben volt
eladó, aztán politikatudományt és vallástörténetet kezdett tanulni az egye-
temen. Birgitta Roslin nem egy alkalommal tett kísérletet arra, hogy kiszedje a
lányából, voltaképpen mit is akar kezdeni az életével. De Louise volt a
legzárkózottabb a négy gyerek közül, sohasem lehetett tudni, mi jár a fejében.
Birgitta úgy sejtette, hogy ő az, aki leginkább hasonlít rá. David, a legidősebb
gyerek egy nagy gyógyszergyártó cégnél dolgozott, szinte mindenben az
apjára ütött. Anna, a második, a szülők nagy bánatára hosszú utakat tett
Ázsiában, és nem is nagyon sejtették, hogy mivel foglalkozik.
A családom, gondolta Birgitta. A nagy gond és a nagy boldogság.
Nélkülük nem sokat érne az életem.
Az irodája előtti folyosón nagy tükör lógott a falon. Megnézte benne
magát. Halántékán a kurtára nyírt sötét hajban már ősz sávok jelentkeztek. Az
arckifejezése elutasító volt, mert az volt a rossz szokása, hogy összeszorította
az ajkait. Ám a legjobban az aggasztotta, hogy az utóbbi években meghízott
egy kicsit. Nem túlzottan, három-négy kilót, de ennyi már elég volt ahhoz,
hogy meglátszódjon.
Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Tudta, hogy alapjában véve
csinos nő volt. Most azonban megkopott a kisugárzása. És nem tett ellene
semmit.
A titkárnőjének üzenetet hagyott, hogy később jön be. Megenyhült az
idő, a hó már olvadt. Megkereste a kocsiját az egyik mellékutcában.
Hirtelen azonban másképp döntött. Elsősorban nem alvásra volt
szüksége. Sokkal fontosabb volt, hogy kiszellőztesse a fejét, és hogy valami
egyébre is gondoljon. Birgitta megfordult, és lement a kikötőbe. Szélcsend
volt. Az előző napi felhőtakaró felszakadt. Lement a mólóhoz, a helsingøri
kompok kikötőjéhez. Csak pár percig tartott az átkelés. Szeretett ott ülni a
fedélzeten, egy csésze kávé vagy egy pohár bor mellett, és figyelni az útitár-
sakat, akik rakosgatták a Dániában beszerzett szeszes italokat. Egy ragadós kis
sarokasztalhoz ült. Hirtelen haragra lobbant, és odahívta a lányt, aki körbejárt,
és lerámolta az asztalokról az edényt.
– Panaszt szeretnék tenni – mondta. – Ezt az asztalt lepakolták, de nem
törölték le. Hihetetlenül mocskos.
A lány vállat vont, és tisztára törölte az asztalt. Birgitta Roslin
undorodva nézte a törlőrongyot, de nem folytatta. A lány valahogyan arra a
fiatal nőre emlékeztette, akit megerőszakoltak. Hogy miért, azt nem tudta.
Talán a közömbösség, az akarat hiánya, hogy legalább az edényleszedést
tisztességgel elvégezze. Vagy valami másban megmutatkozó gyámoltalanság,
amit Birgitta meg sem tudott fogalmazni?

46
 A komp remegni kezdett. Kellemes, szinte már kéjes érzést keltett. Az
első külföldi útja jutott az eszébe. Tizenkilenc éves volt. Egy barátnőjével
együtt ment angoltanfolyamra Angliába. Az az út is egy kompátkeléssel
kezdődött, Göteborg és Harwich között. Birgitta nem felejtette el azt az érzést,
amikor a fedélzeten állt, és megindult a felszabadító ismereten felé.
„Már az életem felén is túl vagyok – gondolta. – Magam mögött hagy-
tam azt a pontot is, amelynél az ember még tudatosítja magában, hogy elhaladt
mellette. Már nincs túl sok fontos döntés előttem. Nyugdíjig bírónő maradok.
És normál esetben megérem, hogy unokáim születnek, mielőtt mindennek
vége lesz.”
Ám a leginkább az a kérdés foglalkoztatta, ami olyan sok kínzó kelle-
metlenséget okozott neki: hogy házasélete Staffannal minden eresztékében
recseg-ropog, és az egész összerogyással fenyeget. Jó barátok voltak, és
meghittséget adtak egymásnak. De a szerelem, az, hogy örömöt szerzünk a
másik közelségéből, teljességgel eltűnt belőle.
Négy nap múlva egy éve lesz annak, hogy utoljára szeretkeztek elalvás
előtt. Birgitta növekvő tehetetlenséggel figyelte az évforduló közeledtét. Már
mindjárt itt van. Néha kísérletet tett arra, hogy megossza Staffannal a magányt,
amelytől szenvedett. De a férje nem akart erről beszélni, elhúzódott, és csak
halogatta a beszélgetést, amelynek szükségességét persze belátta. Elmondta a
feleségének, hogy nincs más nő az életében, éppen csak a kedve hiányzik a
dologhoz, de majd biztosan megjön, csak türelemmel várják ki.
Birgitta gyászolta az elvesztett közösséget a férjével, a nagydarab
vonatkísérővel, akinek olyan hatalmas mancsa van, és aki olyan könnyen
elpirul. De egyelőre nem szándékozott bedobni a törülközőt, még nem állt
készen arra, hogy kapcsolatuk csak bizalmas barátsággá alakuljon.
Kért még egy csésze kávét, és átült egy kevésbé mocskos asztalhoz.
Néhány fiatalember, akik a korai időpont ellenére már elég rendesen mólésak
voltak, harsányan vitatkozott azon, hogy vajon Hamlet vagy Macbeth volt-e
az, akit a Helsingør melletti sziklára épített Kronborg kastélyában tartottak
fogva. Jól elszórakozott a vitán, és időnként kísértést érzett, hogy beleszóljon.
Egy sarokasztalnál pár fiú ült, alig tizennégy-tizenöt évesek lehettek.
Valószínűleg épp az iskolából lógtak. Miért is ne, hiszen szemlátomást a kutya
sem törődött velük. Egyáltalán nem vágyott vissza tekintélyelvű iskolájába.
Ugyanakkor eszébe jutott egy tavalyi esete. Akkor esett kétségbe először a
svéd jogállam állapota miatt – nagyon sürgős szükségét érezte annak, hogy
elbeszélgessen Ankerrel, a mentorával, aki ekkor már harminc éve halott volt.
Helsingborg egyik külső kerületi lakótelepén egy majdnem nyolcvan-
éves asszony szíve felmondta a szolgálatot, s a nő a járdán összeesett. Két fiú
ment arra, az egyik tizenhárom, a másik tizennégy éves. Ahelyett hogy segí-
47
tettek volna az idős nőn, habozás nélkül kivették a levéltárcáját a táskájából,
majd pedig megpróbálták megerőszakolni. Ha egy kutyasétáltató arra nem jár,
valószínűleg sikerül is nekik. A rendőrség később elkapta a két fiút, de mivel
kiskorúak voltak, el kellett engedniük őket.
Birgitta Roslin egy államügyésztől hallott az esetről, aki egy rendőrtől
szerzett tudomást róla. Felháborodott, és megpróbált utánajárni, hogyhogy
nem jelentették a gyámügynek az esetet. Hamarosan rájött, hogy évente
mintegy száz gyerek követ el kisebb-nagyobb bűncselekményt anélkül, hogy
bármilyen jogi következménnyel kellene számolnia. A gyámügyiseket nem
értesítették, a szülőkkel sem beszélgettek el. Pedig nemcsak kisebb kap-
kodásokról volt szó, hanem rablásról, testi sértésről – az utóbbi esetben csak a
szerencsén múlt, hogy nem lett halálos következménye.
Ettől aztán eléggé elkeseredetten kezdte szemlélni az egész svéd jog-
rendet. Kit is szolgál ő voltaképpen? Az igazságot vagy a közömbösséget? És
vajon mi lesz annak később a következménye, ha egyre több gyereknek
engedik meg, hogy bűntetteket kövessen el mindennemű megtorlás nélkül?
Hogyan süllyedhettek idáig, hogy a demokratikus rendszert egy rogyadozó
lábakon álló jogrend veszélyeztethesse?
Megitta a kávéját, és arra gondolt, hogy még tíz évet kell dolgoznia.
Vajon kibírja-e? Vajon lehet-e jó bíró valaki, aki megkérdőjelezi a működő
jogállam létezését?
Nem tudta a választ. Hogy lerázza ezeket a kellemetlen gondolatokat,
amelyek végül mégsem álltak össze rendszerré, még egyszer átkompozott a
túloldalra. Mire a svéd oldalon kiszállt, már kilenc óra volt. Átvágott
Helsingborg széles főutcáján. Amikor befordult egy utcasarkon, pillantása az
újságosstandra esett, az országos esti lapok kínálatára, amit egy férfi éppen
most rakott ki. Olyan szalagcímek ütötték arcul, mintha háború tört volna ki.
Megállt, és elolvasta őket: „Tömeggyilkosság Hälsinglandban”, „Iszonyatos
bűntény. A rendőrség semmit sem tud”, „Nem tudni, hány halott van.
Tömeggyilkosság”.
Továbbment a kocsijához. Csak nagy ritkán vásárolt esti lapot.
Zavarónak, sőt időnként kifejezetten visszataszítónak érezte azokat a kiroha-
násokat, amelyeket ezek a lapok intéztek gyakran a svéd jogrendszer ellen.
Még akkor sem szerette az esti lapokat, ha néhány dologban igazat adott nekik.
Birgitta Roslin Kjelltorpban, egy családi házas településen lakott, a
város északi kivezetőjénél. Útközben megállt egy boltban, amelynek tulajdo-
nosa, egy bevándorolt pakisztáni, mindig udvarias mosollyal üdvözölte. Tudta,
hogy Birgitta bírónő, és nagy tisztelettel bánt vele. Birgitta nem volt biztos
abban, hogy Pakisztánban a nők betölthetnek-e bírói tisztséget, de sohasem
kérdezte meg a boltost.
48
 Amikor hazaért, megfürdött, aztán lefeküdt. Amikor egy órakor
felébredt, végre úgy érezte: kipihente magát. Evett pár szelet kenyeret, és
kávézott, aztán visszatért a munkába. Pár óra alatt készre írta a számítógépen
az ítéletet, amely szabadon eresztette a bűnöst, és letette a titkárnő asztalára.
Valahol a bíróságon nyilván továbbképzés folyt, amiről nem szóltak neki,
vagy – és ez volt a valószínűbb – ami teljesen kiment a fejéből. Amikor
hazaért, megmelegítette az előző napi csirkeragut. A maradékot eltette
Staffannak a hűtőbe.
Egy csésze kávéval a heverőre ült, bekapcsolta a tévét, teletextre
állította. Ekkor megint eléje kerültek a nemrég látott szalagcímek. A rendőr-
ségnek nem állnak rendelkezésére értékelhető nyomok, és sem azt nem árulták
el, hány áldozat van, sem azt, hogy hívták őket, mert még nem sikerült
értesíteni a hozzátartozókat.
Egy őrült, gondolta a nő. Aki vagy üldözési mániában szenved, vagy
úgy érzi, hogy rosszul bántak vele.
A bírói székben eltöltött hosszú évek alatt megtanulta, hogy az
őrületnek számos fajtája van, amelyek mind arra késztethetik az embereket,
hogy szörnyű bűncselekményeket kövessenek el. Azt is megtanulta, hogy az
igazságügyi lélektani szakértők sem látnak át minden bűnözőn, akik zavartnak
tettetik magukat, hogy enyhébb büntetést kapjanak.
Kikapcsolta a tévét, és lement a pincébe, ahol egy kisebb bortárolót
rendezett be. A különböző borimportőrök katalógusait is ott gyűjtötte össze.
Pár évvel ezelőtt rájött, hogy a gyerekek elköltözése anyagi könnyebbséget
hozott Staffan és az ő életébe. Úgy gondolta, most már megengedhet magának
néha valami kis különlegességet, és úgy döntött, hogy minden hónapban
rendel pár üveg vörösbort. Örömét lelte abban, hogy tanulmányozza a
borkereskedők ajánlatait, és ismerkedik a tereppel. Szinte tiltott élvezetet
jelentett az, hogy akár ötszáz koronát is kifizetett egy-egy üveg vörösborért.
Kétszer Staffant is rávette arra, hogy elmenjen vele Olaszországba, ahol
meglátogattak néhány szőlészetet. Ám nem sikerült a férje érdeklődését a
mérsékeltnél erősebben felkeltenie. Cserébe viszont elment vele néhány
dzsesszkoncertre Koppenhágába, bár ez a fajta zene hidegen hagyta.
Hűvös volt odalenn. Ellenőrizte, hogy a megfelelő, tizennégy fokos
hőmérséklet van-e a pincében, és leült a polcok között egy hokedlira. Itt, a
palackok között nagy nyugalmat érzett. Ha választania kellett volna egy meleg
vizes medence és a borospince között, a pincét választotta volna, amelynek
polcain e napon már száztizennégy flaska hevert.
De vajon igazi volt-e az a nyugalom, amit itt lent érzett? Ha valaki
fiatalkorában azt jósolta volna neki, hogy egyszer vörösborokat fog gyűjteni,
nem hitte volna el. Sőt: felháborodva utasította volna vissza. Lundi
49
egyetemista korában a baloldali radikális körökkel rokonszenvezett, amelyek
az 1960-as évek vége felé nemcsak az egyetemi oktatást kérdőjelezték meg,
hanem azt a társadalmat is, amelyben majd dolgozniuk kell. A borgyűjtés
akkoriban idő- és energiapocsékolásnak tetszett volna, afféle velejéig polgári –
és mint ilyen, elvetendő – időtöltésnek.
Még mindig gondolataiba veszve üldögélt ott, amikor meghallotta, hogy
Staffan megérkezett. Letette a katalógust, és felment a lépcsőn. A férje épp
elővette a hűtőből a csirkeragut. Az asztalon néhány esti lap hevert, amelyeket
a vonatról hozott.
– Láttad?
– A hälsinglandi ügyet?
– Tizenkilenc halott.
– A teletexten azt írták, hogy nem tudni a halottak számát.
– Ez a késői kiadás. Egy faluban majdnem minden embert meggyil-
koltak. Szinte hihetetlen. És a te ítéleteddel mi lett?
– Kész van. Felmentés. Nem lehetett más.
– Nagy port fog felverni a sajtóban.
– Az csak jót tenne.
– Téged is bírálni fognak.
– Persze. De felszólíthatom az újságírókat, hogy nézzenek már utána a
törvényben, meg aztán azt is megkérdezhetem tőlük, azt akarják-e, hogy
áttérjünk a lincselésre.
– A tömeggyilkosság el fogja terelni a figyelmet erről az ügyről.
– Hát persze. Mi egy nyamvadt kis nemi erőszak egy jól fejlett, zaftos
tömeggyilkossághoz?!

Este időben lefeküdtek. A férfi reggel korán kezdett, az asszony semmi

érdekeset nem talált a tévében. Már azt is eldöntötte, hogy milyen bort rendel:
egy láda Barolo Arione 2002-est, üvegjét 252 koronáért.
Éjféltájban egyetlen rándulással ült fel az ágyában. Staffan nyugodtan
aludt mellette. Birgittát néha gyötrő éhség riasztotta fel: lement a konyhába,
megkent pár szelet kenyeret, főzött egy gyenge teát.
Az esti lapok ott hevertek még az asztalon. Szórakozottan belelapozott
egyikbe. Ha újságokat nem szokott is vásárolni, azért ha a keze ügyébe kerül-
tek, átnézte őket. Nehéz volt tiszta képet alkotni arról, ami abban a
hälsinglandi faluban történhetett, ahol elég sok embert brutális kegyetlenséggel
lemészároltak.

50
 Épp arrébb akarta tolni az újságot, amikor összerándult. A halottak
között több Andrén nevű is volt. Még egyszer elolvasta a cikket, és egy másik
lapba is belenézett. Ott is ugyanazt olvasta.
Birgitta Roslin az újságra meredt. Ez igaz lehet? Vagy rosszul emlék-
szik? Bement a dolgozószobájába, és kihozott az egyik fiókból egy piros
szalaggal összekötött iratcsomót.
Felgyújtotta az íróasztali lámpát, és kinyitotta a mappát. Nem találta a
szemüvegét, hát Staffanét használta. Egy kicsit gyengébb volt, mint az övé, de
azért ezzel is látott.
A mappában minden irat benne volt, ami a szüleivel függött össze. Most
már az anyja is több mint tizenöt éve halott volt. A hasnyálmirigyrák alig
három hónap alatt elvitte.
Birgitta végül egy barna borítékban megtalálta azt a fényképet, amelyet
keresett. Elővett egy nagyítót, azzal nézte a képet. Régies ruhában egypár
ember állt egy ház előtt.
Kivitte a fényképet a konyhába. Az egyik újságban arról a faluról is
közöltek egy képet, amelyben a tragédia lejátszódott. Figyelmesen nézte a
képet, aztán a harmadik háznál megállt, és elkezdte összehasonlítgatni a kettőt.
Végül már egészen biztos volt abban, hogy nem tévesztette meg az
emlékezete. A hirtelen lecsapó gonosz nem akármilyen falut támadott meg. Az
a falu volt, amelyben az anyja felnőtt. Minden stimmelt. Az anyját nem
Andrénnak hívták ugyan, hanem Lööfnek, de mivel mindkét szülője beteges
alkoholista volt, elvették tőlük, és nevelőszülőknek adták ki: az Andrén
családnak. Anyja nem sokat mesélt arról az időről. Jól bántak vele, rendesen
ellátták, mégis mindig vágyakozott az igazi szülei után. Ám ezek hamar
meghaltak, még az anyja tizenöt éves kora előtt, így ott kellett maradnia a
faluban, míg csak úgy nem gondolták, hogy már elég nagy ahhoz, hogy a saját
lábára álljon, és munkát keressen. Amikor pedig Birgitta apjával találkozott,
akkor mind a Lööf, mind az Andrén név a múlté lett. Ám most az egyik név
nagy erővel visszatért.
Az anyja papírjai közötti fényképet abban a faluban vették fel az egyik
ház előtt, amelyben a mészárlás történt. A ház homlokzata az ablakok
fadíszítményeivel éppen olyan volt a fényképen, mint az újság felvételén.
Semmi kétség. Abban a házban, amelyben az anyja a gyermekkorát
töltötte, pár éjszakával ezelőtt embereket öltek meg. Lehet, hogy az anyja
nevelőszüleit is megölték? Az újságok azt írták, hogy az áldozatok általában
öregemberek voltak.
Megpróbált számolni, és arra jutott, hogy a nevelőszülőknek most már
jócskán kilencven fölött kellett lenniük. Tehát elképzelhető. De tartozhattak
valamelyik fiatalabb nemzedékhez is.
51
 Megrázkódott erre a gondolatra. Nem szokott a szüleire gondolni, vagy
csak nagyon ritkán. Még az se ment könnyen, hogy felidézze az anyja arcát.
De most a nyakába esett a múlt.
Staffan lépett be a konyhába. Nagyon halkan járt, mint mindig.
– Megijesztesz – mondta Birgitta. – Mindig megijedek, ha nem hallom,
hogy jössz.
– Miért keltél fel?
– Éhes voltam.
A férfi az asztalon heverő papírokra nézett. Birgitta meg elmondta neki,
miről gondolkodott, és minél inkább belemelegedett, annál erősebbé vált a
meggyőződése, hogy ez a valóság.
– Azzal együtt azért ez nagyon távoli dolog – mondta a férfi, amikor az
asszony elhallgatott. – Nem köt téged oda valami vastag szálakkal.
– Vékonnyal köt, de köt. Magad is beláthatod.
– Inkább aludnod kéne most. Gondolj arra, hogy holnap kipihentnek kell
lenned, amikor az újabb bűnözőket rács mögé dugod.
Sokáig feküdt még ébren, az a vékony szál egyre messzebbre nyúlt a
távolba, még végül attól kellett félni: elszakad. Ekkor félálmából újra felriadt,
és az anyjára gondolt. Már tizenöt éve halott volt. Birgittának nehezére esett,
hogy önmagát lássa benne, hogy saját életét annak a személynek az emlé-
keiben tükrözze, aki az anyja volt.
Végül mégis elaludt, és csak akkor ébredt fel, amikor Staffan nedves
hajjal ott állt az ágya mellett, és vette az egyenruháját. „Én vagyok a tábor-
nokod – szokta mondani. – Nincs fegyverem, csak egy tollam, amellyel jelt
teszek a menetjegyekre.”
Az asszony alvást tettetett, és megvárta, amíg becsukódik az ajtó. Aztán
felkelt, és a számítógépéhez ült. Különféle internetes oldalakról szedegette
össze az információkat. Úgy látszott, hogy a hälsinglandi eseményekről még
mindig nem tudtak többet. Az egyetlen, ami egyértelművé vált, az volt, hogy a
gyilkos fegyver egy nagy kés vagy valami hasonló vágófegyver volt.
„Többet akarok erről tudni – gondolta magában. – Legalább annyit,
hogy az anyám nevelőszülei azok közé tartoztak-e, akiket ott fenn lemészárol-
tak.”
Nyolckor már nem foglalkozott a tömeggyilkossággal. Ezen a napon
egy emberkereskedelmi ügyet tárgyalt, amelynek két fővádlottja két iraki férfi
volt.
Tízre összeszedte a papírjait, belelapozott az előzetes vizsgálati jegyző-
könyvbe, és helyet foglalt a bírói asztalnál. „Segíts, öreg barátom, Anker, hogy
túléljem ezt a napot is!” – fohászkodott.

52
 Aztán könnyedén az asztalra csapott a kalapáccsal, és felszólította az
államügyészt, hogy ismertesse a vádat.
Mögötte magas ablakok voltak.
Mielőtt leült volna, látta, hogy a nap kezd áttörni a súlyos felhőkön,
amelyek az éjszaka Svédország fölé kúsztak.

6.
Amikor a per két nappal később véget ért, Birgitta Roslin már tudta, milyen
ítéleteket fog hozni. Az idősebbik férfi, Abdul Ibn Yamed, az ember-
csempészbanda főnöke, három évet és két hónapot kap. A fiatalabb, Yassir al-
Habi megússza egy évvel. És persze a börtönbüntetés letöltése után kitolon-
colás vár rájuk.
Összehasonlította a korábbi hasonló ügyeket, és mindenképp arra az
eredményre jutott, hogy ez nem egyéb, mint súlyos bűncselekmény, amely
szigorú büntetést érdemel. Azok közül az emberek közül, akiket ilyen módon
csempésztek be az országba, sokakat bántalmaztak, ha netán nem tudták
megfizetni a hamis papírok és a hosszú út árát. Birgitta egyenesen viszolygott
az idősebbik férfitól. Az ugyanis érzelgős érvekkel próbált hatni a bírónőre
meg az államügyészre, és azt állította, hogy egy fillért sem tartott meg a
menekültek pénzéből, hanem jótékony célokra fordította a hazájában. A
tárgyalás egyik szünetében az államügyész bejött Birgitta szobájába egy csésze
kávéra. Távozáskor mintegy futólag megemlítette, hogy Abdul Ibn Yamed
olyan Mercedesszel érkezett, amely majdnem egymillió svéd koronába kerül.
A tárgyalás fárasztó volt. A napok hosszúra nyúltak, nemigen jutott
hozzá más dologhoz: evett, aludt, és a jegyzeteit tanulmányozta, és már megint
várta a bírói szék. Az ikrek telefonáltak, hívták Lundba, de nem tudott
elmenni. Az embercsempészek után egy szinte kibogozhatatlan hitelkártya-
csalás ügye volt soron, román szereplőkkel.
Szinte egyáltalán nem tudta figyelemmel kísérni, mi történt ezekben a
napokban Hälsinglandban. Reggelente belelapozott az újságokba, de este már
fáradt volt ahhoz, hogy a tévéhíradót is megnézze.
Annak a napnak reggelén, amikor nekilátott volna a román hitel-
kártyacsalók ügyének előkészítéséhez, észrevette a naptárjában, hogy esedékes
az éves orvosi kontroll. Elgondolkodott, ne tolja-e el a határidőt vagy két

53
héttel. Attól eltekintve, hogy kimerült, és néha pánikrohamok kínozták, nem
tudta elképzelni, hogy beteg lehet. Szabályozott életet élt, szinte még csak
náthás sem szokott lenni. De aztán mégsem telefonált oda, hogy elhalassza a
vizsgálatot.
A rendelő a városi színház közelében volt. Letette a kocsit, és gyalogolt.
Szélcsendes, hideg, tiszta idő volt. A pár napja esett hó már el is olvadt.
Megállt egy kirakat előtt, és szemügyre vett egy kosztümöt. Az árától
szabályosan megrémült. Ennyiért rengeteg üveg finom vörösbort vásárolhat.
A váróban heverő újság első oldalát teljes egészében elfoglalták a
Hälsinglandban történt tömeggyilkosság részletei. De alig kezdett el olvasni,
már be is szólították. Az orvos idősebb férfi volt, sok tekintetben emlékeztette
öreg mentorára. Már tíz éve járt hozzá. Egyik bírókollégája ajánlotta. Meg-
kérdezte, hogy jól van-e, vannak-e görcsei, majd átküldte vérvételre az
asszisztensnőhöz. Utána megint a váróban üldögélt. Egy másik páciens közben
megkaparintotta az újságot. Birgitta Roslin behunyta a szemét, és várt.
Elképzelte a családtagjait, hogy épp most ki mit csinálhat. Staffan Hallsberg
felé robogott a vonattal. Majd csak későn ér haza. David az Astra Zeneca
laboratóriumában dolgozott, Göteborg közelében. Anna tartózkodási helyét
többnyire elég nehéz volt kitalálni. Legutóbb egy hónappal ezelőtt hallottak
felőle: akkor Nepálban volt. Az ikrek pedig Lundban, és szerették volna, ha
meglátogatja őket.
E gondolat fölött el is bóbiskolt, és arra ébredt, hogy az egyik nővér
megérinti a vállát:
– Bemehet a doktor úrhoz.
„Ennyire nem lehetek kimerült, hogy az orvosi váróban elalszom” –
gondolta Birgitta, míg bement a rendelőbe, és leült.
– A vérképe nincs egészen rendben – kezdte az orvos. – A vörös-
vértestek száma nagyon alacsony. Ezen, mondjuk, egy vaskészítménnyel segít-
hetünk.
– Vagyis ennyi bajom van mindössze?
– Már sok éve ismerjük egymást. Az a kimerültség, amelyet említett –
ha nem haragszik meg a nyíltságomért –, meg is látszik önön.
– Hogy érti ezt?
– A vérnyomása is túl magas. Egyáltalán: azt a benyomást kelti, hogy
agyondolgozta magát. Aludni tud?
– Igen, mondhatni, bár néha felébredek.
– Szédülés?
– Nincs.
– Félelem?
– Van.
54
 – Gyakran?
– Előfordul. Néha pánikrohamaim is vannak. Előfordul, hogy meg kell
kapaszkodnom valamibe, mert különben úgy érzem, elesek. Vagy inkább hogy
a világ rogy össze.
– Betegállományba veszem. Ki kell pihennie magát. A vérképének is
javulnia kell. És legfőképp a vérnyomását kell stabilizálni. Ennek még alapo-
sabban utánanézünk.
– Nem mehetek betegállományba. Eszméletlenül sok dolgom van.
– Pont ezért.
A nő kérdő tekintettel nézett rá.
– Ennyire komoly?
– Annyira nem komoly, hogy ne tudnánk gatyába rázni.
– Aggódnom kell?
– Ha nem tartja be, amit mondok, akkor igen. Egyébként nem.
Birgitta Roslin pár perccel később kint állt az utcán, és csodálkozva
ízlelgette a gondolatot, hogy az elkövetkező két hétben nem fog dolgozni. Az
orvos felforgatta az életét.
Bement a munkahelyére, és beszélt Hans Mattssonnal, a főnökével.
Közösen kitalálták, hogyan kell lezajlania annak a két ügynek, amelyeket
Birgitta Roslinnak kellett volna letárgyalnia. Aztán Birgitta beszélt a titkár-
nőjével, elküldött néhány elfekvő levelet, kiváltotta a gyógyszereit egy patiká-
ban, majd hazament.
Ebédet főzött, leült a heverőre. Elővette az újságot, és olvasni kezdte.
Több mint négy nappal a hesjövalleni tragédia után még mindig nem neveztek
meg minden halottat. Egy Sundberg nevű rendőrnyomozó nyilatkozott.
Mindenkit felszólított, hogy ha megfigyelt valami szokatlant, akkor értesítse a
rendőrséget. Semmi konkrét nyom nem volt. És bármilyen nehéz volt is elkép-
zelni, eddig semmi nyom nem szólt amellett, hogy több tettes lett volna.
Egy másik helyen egy Robertsson nevű államügyész nyilatkozott. A
nyomozást széles fronton, objektíven vezeti. A hudiksvalli rendőrség támoga-
tást kért és kapott is a központi nyomozó szervektől.
Robertsson úgy beszélt, mint aki máris biztos a győzelemben.
– Elkapjuk azt az embert, aki ezt tette. Nem engedünk a szorításból.
A következő nagy cikk azt tárgyalta, mennyire elharapózott a félelem
Hälsingland erdeiben. Sok, gyéren vagy alig lakott falu van arrafelé. Fegyver-
kező emberekről, kutyákról, riasztókról és elbarikádozott ajtókról szólt a cikk.
Birgitta Roslin félretette az újságot. A ház csendes volt, üres. Ez a
váratlan szabadság a semmiből pottyant az ölébe. Lement a pincébe, és
felhozott egy borkatalógust. Az interneten megrendelte a láda Barolo Arionét.
Persze, igazából elég drága, de valamivel meg akarta lepni magát. Aztán úgy
55
döntött, hogy alaposan kitakarít, mert ez valahogy mindig elmaradt. Ám
amikor elővette a porszívót, meggondolta magát. Leült a konyhaasztalhoz, és
azon gondolkodott, mihez is volna kedve. Kiírták, de nem érezte komolyan
betegnek magát. Az orvos háromféle tablettát is felírt neki a vérnyomása
csökkentésére és a vérképe javítására. Be kellett ismernie, hogy az orvos
jobban meglátta, mint ő maga: nem áll messze a kiégéstől. Az alvászavarok és
az a pánikroham, amely néha úrrá lett rajta, párosult azzal a félelemmel, hogy
hátha egyszer a bírói székben tör rá, és ez sokkal több gondot okozott neki,
mint amennyit önmagának bevallott.
Birgitta nézte az újságot az asztalon, aztán az anyjára és az anyja
fiatalkorára gondolt. Hirtelen eszébe jutott valami. Odahúzta a telefont,
tárcsázta a rendőrkapitányságot, és Hugo Malmberg bűnügyi felügyelőt kérte.
Már régóta ismerték egymást. Egyszer meg akarta tanítani őt meg Staffant
bridzselni, de ők nem lelkesedtek érte.
Birgitta Roslin hallgatta a férfi lágy hangját a telefonban. Az ember azt
gondolná, hogy a rendőrök durvák, ám Hugo ennek épp az ellentéte volt. A
hang mögé inkább egy kedves nyugdíjas bácsit képzelt volna, aki egy parkban
üldögél a padon, és eteti a madarakat.
Megkérdezte tőle, hogy van, és hogy ráér-e egy kicsit.
– Melyik eset érdekel?
– Nem eset. Vagy legalábbis nem a mi esetünk. Ráérsz?
– Az a rendőr, aki komolyan veszi a szakmáját, és azt mondja, ráér, az
hazudik. Mikor akarsz átjönni?
– Gyalog indulok el hazulról. Mondjuk, egy óra múlva.
– Várlak.
Amikor Birgitta belépett Hugo Malmberg gondosan rendben tartott
szobájába, a férfi éppen telefonált. Csak intett neki, hogy üljön le. A nő
hallotta, hogy egy előző napi testi sértésről beszélnek. „Lehet, hogy egyszer
majd nálam köt ki ez az ügy – gondolta. – Majd ha befaltam az összes
vastablettát, csökkentettem a vérnyomásomat, és megint dolgozhatok.”
A telefonbeszélgetés befejeződött. Hugo Malmberg rámosolygott.
– Kérsz kávét?
– Inkább nem.
– Ezt hogy érted?
– A kávé itt a kapitányságon legalább olyan pocsék, mint nálunk.
A férfi felállt.
– Menjünk be az ülésterembe – mondta. – Itt megállás nélkül cseng a
telefon. Ez az az érzés, ami minden tisztességes svéd rendőrhivatalnoknál
teljesen egyforma: hogy egyedül ő dolgozik.

56
 Leültek egy ovális asztalhoz, amelyen használt papírpoharak és vizes
palackok álltak.
Malmberg rosszallón csóválta a fejét.
– Az emberek nem raknak rendet maguk után, ha kimennek valahonnan.
Összeülnek egy megbeszélésre, aztán mindent otthagynak. Miért jöttél? Csak
nem gondoltad meg mégis a bridzset?
Birgitta elmesélte a felfedezését, hogy úgy gondolja, távoli kapcsolatban
áll a tömeggyilkosság pár áldozatával.
– Kíváncsi vagyok – fejezte be. – Abból, amit az újság vagy a tévé
lehoz, csak annyi derül ki, hogy sok halott van, és hogy a rendőrség nem tud
semmit.
– Be kell vallanom, örülök, hogy nem odafent dolgozom. Szerintem
most egyenesen a pokolban érzik magukat. Sohasem hallottam még hasonlót
sem. Akkora cirkusz lesz, amely semmivel sem marad el a Palme-gyilkos-
ságtól.
– És te többet tudsz, mint ami az újságban áll?
– Errefelé nyilván egyetlen rendőr sincs, aki ne szeretne többet tudni az
esetről. Bárki bárkivel beszédbe elegyedik, csak ez a téma. És mindenkinek
megvan az elmélete. Az csak mese, hogy mi, rendőrök alapvetően racionális,
fantáziátlan lények volnánk. Mi is spekulálunk, hogy vajon mi történhetett.
– És mit gondolsz?
A férfi vállat vont, és egy pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt
volna:
– Nem tudok többet, mint te. Sok a halott, brutális az egész. De ha jól
láttam, semmit sem vittek el. Csak találgatni lehet, mi rejlik a mészárlás
mögött. Valószínűleg egy beteg ember tehette. Gondolom, odafenn a kollégák
olyan nyilvántartott bűnözőket keresnek, akik zavart elméjűként ismertek.
Biztosan felvették már a kapcsolatot az Interpollal meg az Europollal, hogy
így bukkanjanak nyomra. De hosszan eltarthat, amíg lesz eredmény. Semmi
egyebet nem tudok.
– Ismered a fél ország rendőreit. Nincs odafenn Hälsinglandban
ismerősöd, akit felhívhatnál?
– Egyszer találkoztam a főnökükkel – mondta Malmberg. – Egy Ludwig
nevű pofa. Őszintén szólva nem voltam lenyűgözve tőle. Tudod, gyanakvással
nézem azokat a rendőrtiszteket, akik nem dolgoznak kinn a terepen. De
felhívhatom és megkérdezhetem.
– Megígérem, senkit nem fogok fölöslegesen zaklatni. Csak annyit aka-
rok tudni, hogy az anyám nevelőszülei haltak-e meg vagy esetleg a gyerekeik.
Vagy hogy tökéletesen hibásan gondolkodtam.

57
 – Ez elég alapos ok. Megnézem, mit tehetek. De most bocsáss meg,
mennem kell. Egy rendkívül kellemetlen kihallgatás vár rám egy
erőszaktevővel.

Este elmesélte Staffannak, mi történt. A férfi csak futólag jegyezte meg, hogy
az orvosnak igaza lehet, és hogy Birgitta valószínűleg jobban tenné, ha
elutazna délre. Birgitta megbántódott ennyi közömbösség hallatán, de persze
nem tette szóvá.
Másnap délelőtt, amikor Birgitta Roslin épp a számítógép előtt ült, és a
különböző utazási irodák ajánlatait tanulmányozta, megszólalt a telefonja.
– Van számodra egy nevem – mondta Hugo Malmberg. – Bűnügyi
nyomozónő, Sundbergnek hívják.
– Olvastam ezt a nevet. De valamiért azt hittem, férfi.
– Vivian a neve, Vivinek szólítják. Ludwig meg akarja mondani neki a
te nevedet is, hogy tudja, miről van szó, amikor felhívod. Mondom a számát.
– Írom!
– Megkérdeztem azt is, hogy halad az ügy. Még mindig nincs nyomuk.
Valószínűleg, sőt minden kétséget kizáróan egy őrült a tettes. Legalábbis
Ludwig ezt mondta.
Birgitta érezte a hangján, hogy kételkedik.
– Te meg nem hiszel neki?
– Nem hiszek én semmit. De tegnap este az interneten mindent elol-
vastam, amit csak találtam, és valami azért feltűnt ebben a történetben.
– Micsoda?
– Túlságosan jól tervelték ki.
– Az elmebetegek is képesek jól előkészíteni a bűntényeket.
– Nem úgy értem. Inkább csak egy érzés, valahogy túlságosan őrült ez
az egész história ahhoz, hogy igaz legyen. Ha ott dolgoznék, én inkább azon
elmélkednék, mi történhetett, amit a tettes egy őrült művének akar álcázni.
– Mi lehetett?
– Nem tudom. Nem te voltál az, aki hozzátartozóként jelentkezni akartál
náluk?
– Köszönöm a segítségedet. Egyébként délre utazom. Te jártál már
Tenerifén?
– Soha. Jó utat.
Birgitta Roslin azonnal felhívta azt a számot, amelyet az imént kapott
meg. Üzenetrögzítőn volt. Nyugtalanná vált. Megint megragadta a porszívót,
de megint csak nem jutott hozzá a takarításhoz. Ehelyett visszaült a számító-
géphez, és körülbelül egy óra alatt eldöntötte, hogy Tenerifére megy: két nap
58
múlva indul Koppenhágából. Előkereste a régi iskolai atlaszát, és bizony-
talankodva kék tengerről és spanyol borról kezdett álmodozni.
„Lehet, hogy épp erre van szükségem – gondolta Birgitta. – Egy hétre
Staffan nélkül, tárgyalás nélkül, a mindennapi taposómalom nélkül. Nincs
valami nagy gyakorlatom az önmegfigyelésben vagy abban, hogy figyelembe
vegyem a vágyaimat vagy elképzeléseimet. De az én koromban lassan fel kell
ismerni az embernek, hol akadozik a gépezet, és ott kell változtatni, ahol
szükséges. Amikor fiatal voltam, arról álmodoztam, hogy én leszek az első nő,
aki vitorlás hajóval megkerüli a Földet. Nem lett belőle semmi. De emlékszem
még néhány manőverre, és tudom, hogy lehet a keskeny csatornákon
átevickélni. Nagyon is szükségem lehet pár napra, amikor csak oda–vissza
kompozok a szorosban, vagy éppen a tenerifei strandon heverek, és eltöp-
rengek azon, hogy vajon ez már az öregség-e, vagy a saját hajamnál fogva ki
tudom-e még húzni magam a mocsárból. A menopauzát elég békésen
megúsztam. De azt, ami most történik velem, nem értem egészen. És meg kell
próbálnom kitalálni. Mindenekelőtt pedig arra kell rájönnöm, hogy a
vérnyomásom meg a pánikrohamaim Staffannal állnak-e kapcsolatban. És
tudatosítanom kell azt is, hogy ha ebből a szárnyaszegett állapotból ki nem
mászunk, annak nem lehet jó vége.”
Máris tervezgetni kezdte az utat. Online nemigen sikerült a jegyfoglalás,
így e-mailben küldte el a nevét, telefonszámát és az utazás számát. Azonnal
válaszoltak: egy órán belül felveszik vele a kapcsolatot.
Még le sem telt az óra, már meg is szólalt a telefon. De nem az utazási
iroda volt.
– Vivi Sundberg vagyok. Birgitta Roslint keresem.
– Én vagyok.
– Elmondták nekem, hogy kicsoda ön, de azt nem tudom pontosan, mi
érdekli. Képzelheti, hogy teljesen elborít bennünket a munka. Ön bíró?
– Igen. És rövidre fogom. Az anyám, aki már rég halott, nevelt lánya
volt egy Andrén nevű családnak. Láttam a fényképeket, és úgy látom, hogy a
kérdéses házak egyikében nőtt fel.
– Nem mi foglalkozunk a hozzátartozók értesítésével. Erik Huddénnel
kellene beszélnie.
– De… voltak a faluban Andrén nevű emberek?
– Az Andrén família a falu legnagyobb családja volt.
– És mind halottak?
– Erre nem válaszolhatok. Tudja az anyja nevelőszüleinek a kereszt-
nevét?
Birgitta Roslin már előzőleg odavitte a mappát. Kibontotta a szalagot, és
keresgélt a papírok között.
59
 – Nem tudok várni – mondta Vivi Sundberg. – Hívjon fel, ha megtalálta
a neveket.
– Itt vannak. Brita és August Andrén. Már kilencven felett járhatnak.
Sőt talán már kilencvenöt fölött.
Eltartott egy darabig, míg Vivi Sundberg válaszolt. Birgitta hallotta,
amint lapoz.
Aztán Vivi Sundberg újra beleszólt:
– Itt vannak. Sajnos halottak, a férfi volt az idősebb, már kilencvenhat
éves volt. Kérem, ne adja ki ezt az információt a sajtónak.
– Miért adnám ki?
– Bírónő, tudja, hogy megy az. És azt is, hogy miért mondtam ezt.
Birgitta Roslin nagyon is tudta. A kollégáival elég gyakran beszélgetett
arról, hogy mennyire békén hagyják őket az újságírók, pontosan azért, mert
tudták, hogy a titkos információkat tőlük biztosan nem kaphatják meg.
– Természetesen érdekel, hogy mi lesz a továbbiakban.
– Sajnos nem érünk rá az egyéni kérdésekre. Valósággal ostrom alá vett
bennünket a sajtó. Sokan még a záró szalagjainkat sem respektálják. Tegnap
egy kamerás embert találtam az egyik lezárt házban. Kérem, ha Hudiksvallba
telefonál, Erik Huddént kérje.
Vivi Sundberg hangja türelmetlen és ingerült volt. Birgitta megértette.
Emlékezett, mennyire hálás volt a jó sorsának Hugo Malmberg, hogy nincs az
események középpontjában.
Véget ért a beszélgetés. Birgitta még egyszer átgondolta, mit is tudott
meg. Már biztos lehetett abban, hogy az anyja nevelőszülei a halottak között
vannak. De neki is, a többieknek is türelemmel kell várni, amíg a rendőrség a
munkáját végzi.
Gondolkodott rajta, hogy felhívja-e a hudiksvalli rendőrséget, hogy
megkeresse azt az Erik Huddén nevű embert. De ugyan mi újat mondhattak
volna még neki? Így Birgitta úgy döntött, hogy nem telefonál. Ehelyett
alaposan átnézegette az anyja és apja közös mappájában talált iratokat. Sok
éve már annak, hogy utoljára kinyitotta az irattartót. Egy részüket soha meg se
nézte.
Most három kupacra osztotta a vastag köteg iratot. Az egyik köteg az
apjáé volt, aki a Gävle-öböl fenekén pihent. A Balti-tenger iparilag szennye-
zett vizében nem esnek szét a csontvázak. Valahol a talaj iszapja őrzi még a
koponyáját és a csontjait. A második kupac a házasságuk éveiről szólt, ebben
már ő maga is szerepelt, a születése előtt és után. A harmadik halom lett a
legvastagabb, ez egyedül Gerda Lööfről szólt, akiből Andrén lett. Lassan
végigolvasta az összes papírt. Amikor ahhoz az időszakhoz ért, amikor anyját

60
örökbe fogadta az Andrén család, attól kezdve lassabban haladt. Sok papír már
elsárgult és annyira kifakult, hogy nagyítóval is csak nehezen lehetett olvasni.
Fogott egy jegyzettömböt, és minden nevet és életkort feljegyzett. Ő
maga 1949 tavaszán született. Az anyja akkor tizennyolc éves volt: 1931-ben
született. A papírokban még August és Brita születési dátumát is megtalálta:
Brita 1910 augusztusában, a férje 1909 decemberében született. Huszonegy és
huszonkét évesek voltak tehát Gerda születésekor, és még harminc alatt,
amikor örökbe fogadták. Nem talált semmit, ami arra utalt volna, hogy
Hesjövallenben laktak. De az a fénykép, amelyet még egyszer összehasonlított
az újságban látottal, meggyőző volt. Szó sem lehetett tévedésről.
Nézte az embereket, akik egyenes derékkal, feszesen pózoltak a felvevő
előtt. Két fiatalabb ember is volt a képen, kicsit oldalvást, a középre került
idősebb pár mellett. Lehet, hogy ők voltak Brita és August? A kép hátán
semmi sem volt, még egy évszám sem. Megpróbálta meghatározni, mikor
készülhetett a kép. Mit mondanak a ruhák? A személyek kicsinosították
magukat a fénykép kedvéért, viszont vidékiek voltak, ahol egy ruha akár egy
egész emberöltőn át is megmaradhatott.
Arrébb tolta a képeket, és tovább lapozta a leveleket és a papírokat.
Britát 1942-ben gyomorbántalmakkal beszállították a hudiksvalli kórházba.
Gerda leveleket írt neki, amelyekben gyógyulást kívánt. Gerda ekkor tizenegy
éves, szögletes betűkkel ír. Némelyik szónak rossz a helyesírása, az egyik
levelet oldalt virág díszíti.
Birgitta Roslin egészen meghatódott, amikor megtalálta ezt a levelet, és
csodálkozott, vajon miért nem került már korábban a kezébe. Egy másik levél
belsejébe csúszott. De vajon azt miért nem nyitotta ki soha? Lehet, hogy épp a
Gerda miatti gyász volt az oka? Anyja halála után Birgitta sokáig hozzá sem
tudott nyúlni semmihez, ami rá emlékeztette.
Hátradőlt a székben, behunyta a szemét. Mindent az anyjának köszön-
hetett. Gerda, aki maga még az érettségiig sem jutott el, fáradhatatlanul
hajszolta a lányát, hogy tanuljon tovább. Most rajtunk van a sor, mondta. Most
a munkásosztály lányai is megszerzik a tudást. És Birgitta pontosan ezt is tette.
Az 1960-as években játszódott le mindez, amikor már nemcsak az előkelő
házakból származó fiatalok juthattak be az egyetemekre. És magától értetődő
volt, hogy az ember csatlakozzon egy baloldali radikális csoporthoz. Nemcsak
azért éltek, hogy megértsék a világot, hanem azért is, hogy megváltoztassák.
Kinyitotta a szemét. Aztán mégsem úgy lett - gondolta. Jogász lettem,
de feladtam a radikális nézeteimet, nem is tudom, miért. Még most, majdnem
hatvanévesen sem merem feltenni magamnak azt a kérdést, hogy mit is
csináltam az életemből.

61
 Folytatta a rendszerező munkát, végigvitte a teljes mappán. Megint ott
volt egy levél. Sápadt kék színű, Amerikában lepecsételt borítékban. A vékony
levélpapírt apró bolhabetűkkel írták tele. Birgitta ráirányította az íróasztali
lámpát, és nagyítójával olvasni kezdte. A levelet svéd nyelven, de angol
kifejezésekkel telitűzdelve írták. Egy Gustaf nevű ember mesélt benne
sertéstenyésztői munkájáról. Egy Emily nevű gyermek épp meghalt, a házban
„nagy sorrow” uralkodott. Gustaf arról érdeklődik, hogy vannak odahaza
Hälsinglandban, mi a helyzet a családdal, az aratással és a gyerekekkel. A
levélen ott volt a dátum: 1896. június 19. A borítékon pedig a cím: August
Andrén, Hesjövallen, Svédország. De akkor a nagyapám még meg sem
születhetett, gondolta a bírónő. Talán az ő apjának szólt a levél, és azért
őrizték meg épp Gerda családjában. De hozzá vajon hogyan érkezett?
A levél alsó részén ott állt a feladó: Mr. Gustaf Andrén, Minneapolis
Post Office, Minnesota, United States of America.
Megint kinyitotta az atlaszt. Minnesota paraszti vidék. Oda vándorolt ki
tehát több mint száz évvel ezelőtt egy Andrén rokon a hesjövalleni családból.
Ám további leveleket is talált, amelyek viszont arról számoltak be, hogy
egy Jan August Andrén az Egyesült Államok másik részén telepedett le. Úgy
látszik, ő a vasútnál talált munkát, amely akkor épült ki, a hatalmas ország
kelet és nyugati partjait összekötendő. A levélben ő is rokonokról érdeklődött,
elevenekről és holtakról. De a levél további nagy részei olvashatatlanok
voltak: az írás elmosódott.
Jan August címe Reno Post Office, Nevada, United States of America
volt.
Folytatta az olvasást, ám ezután már semmi olyasmit nem talált, amely
az ő és az Andrén család kapcsolatát érintette volna.
Oldalra tolta a papírhalmot, felment az internetre, és nem túl nagy
reménykedéssel elkezdte keresni azt a Minneapolisi postai címet, amelyet
Gustaf Andrén adott meg. Ahogy számította, zsákutcába jutott. Utána a
nevadai címre keresett rá. Egy újságcím is előjött: a Reno Gazette Journal.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Az utazási iroda volt. Egy dán
kiejtéssel beszélő, barátságos fiatalember végigkalauzolta az utazás minden
rejtélyén, leírta a szállodát is – ő pedig nem habozott. Előjegyeztette a
foglalást, és megígérte, hogy másnap reggel megerősíti.
Még egyszer megpróbálta a Reno Gazette Journal oldalát lehívni. A
jobb szélen rengeteg témát és cikket kínáltak fel, amelyek közül választania
kellett volna. Már be is akarta zárni az oldalt, amikor eszébe jutott, hogy az
Andrén névre keresett rá, és csak utána jött ki az újság – tehát kell, hogy
valami összefüggés legyen egy cikk és a név között. Olvasni kezdett, oldalról
oldalra, és egyik témát a másik után jelölte ki.
62
 Amikor az oldal megjelent a képernyőn, összerándult. Először csak
átfutotta, meg sem értette, aztán még egyszer, lassabban, és akkor egyszerűen
nem akarta elhinni, amit ott olvasott. Felkelt, és pár lépést elhátrált a számító-
gép képernyőjétől. De sem a szöveg, sem a fényképek nem tűntek el.
Kinyomtatta az oldalakat, és kivitte a konyhába. Lassan még egyszer
elolvasta az egészet.

Január negyedikén a Renótól északra fekvő Ankersville nevű kisvárosban

kegyetlen gyilkosság történt. Reggel a városka lakatosműhelyének tulajdo-
nosát és egész családját holtan találta egy szomszéd, akinek gyanús lett, hogy
miért nem nyit ki a műhely. A rendőrség nem talált nyomot. Ám annyit
megállapítottak, hogy az Andrén családot: Jacket, a feleségét, Connie-t és két
gyermeküket, Stevent és Laurát valami vágófegyverrel gyilkolták meg. Semmi
jel nem utalt arra, hogy rablógyilkosság lett volna.
És indíték sem volt. Az Andrén családot mindenki kedvelte, nem voltak
ellenségeik. A rendőrség elmebeteg tettesre gyanakszik, esetleg egy kétségbe-
esett drogosra, más nem követhette el ezt a rettenetes bűntényt.
Birgitta Roslin mozdulatlanul állt. Az ablakon át szemeteskocsi zaja
hallatszott be.
Ez nem őrült, gondolta. A hälsinglandi rendőrség nagyot téved, akárcsak
a nevadai. Ez egy nagyon is dörzsölt gyilkos – ha ugyan nem több –, aki
pontosan tudja, hogy mit tesz.
Először érezte, hogy belopja magát a szívébe a félelem. Mintha titokban
figyelné valaki.
Kiment, és ellenőrizte, hogy zárva van-e a bejárati ajtó. Aztán visszaült
a képernyő elé, és a többi újságcikket is kikereste a Reno Gazette Journalból.
A kukásautó eltűnt. A délutánra leereszkedett a sötétség.

7.
Sokkal később, amikor az események már fakulni kezdtek, feltette magának a
kérdést, vajon mi történt volna, ha akkor mégiscsak elutazik Tenerifére, aztán,
amikor több vassal a vérében, alacsonyabb vérnyomással, kipihenten visszatér,

63
újra munkába áll. De hát úgy történt, ahogy történt. Birgitta Roslin másnap
reggel felhívta az utazási irodát, és töröltette a foglalását.
Staffan csak későn ért haza, mert a mozdonya meghibásodott, és megállt
a szabad pályán. Két órán át azzal kellett foglalkoznia, hogy ingerült utasokat
nyugtatgasson, és egy idős hölgyet istápoljon, aki hirtelen megbetegedett.
Amikor hazaért, ő maga is fáradt és ingerült volt. Birgitta hagyta, hogy
békében elköltse a vacsoráját, ám utána elmondta neki azt a felfedezését, hogy
a távoli Nevadában olyan tömeggyilkosság történt, amelynek valószínűleg
köze van a hälsinglandihoz. Észrevette, hogy a férje hiszi is meg nem is, amit
hall, de nem tudta, hogy kételkedése a fáradtságból fakad-e, vagy valami
egyébből. Miután lefeküdt, Birgitta visszaült a számítógéphez, és Nevada meg
Hälsingland között ingázott ide-oda. Éjféltájban elkezdett jegyzetelni egy
írótömbre, mint amikor ítéletet kell meghoznia, és akárhogy forgatta, mindig
csak arra jutott, hogy a két tömeggyilkosság között összefüggésnek kell lennie.
És arra gondolt, hogy ő maga is az Andrén családhoz tartozik, bár most a
Roslin nevet viseli.
Vajon ő maga is veszélyben forog? Hosszan ült ott a jegyzetei fölött, és
nem talált választ. Aztán kilépett a tiszta januári éjszakába, és felnézett a
csillagokra. Az anyja azt mesélte egyszer, hogy az apja szenvedélyes csillag-
vizsgáló volt. Időről időre kapott tőle leveleket, amelyekben leírta, hogyan
tanulmányozza éjszakánként a csillagok változó állását a fedélzetről. Szinte
vallásosan meg volt győződve arról, hogy a halottak porrá lesznek, és hogy a
porból új csillagok keletkeznek. Ezek a csillagok gyakran olyan távoliak
voltak, hogy szabad szemmel látni sem lehetett őket. Birgitta arra gondolt,
vajon mi járhatott az apja fejében, amikor a Runskär gőzös alámerült a Gävle-
öböl vizébe. Az alaposan megpakolt hajó oldalra dőlt az erős szélben, és egy
perc sem kellett hozzá, hogy elsüllyedjen. Egyetlen S. O. S. hívás ment ki,
aztán elhallgatott a rádió. Vajon tudatában volt annak, hogy hamarosan
meghal, vagy álmában tört rá a jeges víz, és nem volt ideje gondolkodni sem?
Hirtelen felriadás, iszony, aztán a hideg és a halál.
Ezen az éjszakán közel volt az ég, a csillagok szépen ragyogtak. Látom
a felszínt, gondolta Birgitta. Van összefüggés, vékonyka összekötő szálak. De
vajon mi van alatta? Milyen indítéka lehet annak, aki meggyilkol tizenkilenc
embert egy kicsi norrlandi faluban, s ráadásul eltöröl a föld színéről egy
nevadai családot? Nyilván a szokásos: bosszúvágy, kapzsiság, féltékenység
Ám mi lehet az az igazságtalanság, amely ekkora bosszúért kiált? Ki nyer
valamit azzal, hogy tizenkilenc nagyon öreg embert lemészárol egy norrlandi
faluban? Ki lehetne féltékeny rájuk?
Visszament a házba, amikor fázni kezdett. Rendesen korán feküdt le,
mert estére nagyon elfáradt, és mert utálta, ha kialvatlanul megy dolgozni,
64
különösen ha tárgyalása volt. De most nem kellett erre gondolnia. Végighevert
a díványon, halk zenét tett fel, nehogy felébressze Staffant. Válogatás volt
újabb svéd balladákból. Birgitta Roslinnak volt egy álma, amelyet senkivel
sem osztott meg. Arról ábrándozott, hogy egyszer ír egy olyan slágert, amely
egyből kijut az európai slágerfesztiválra. Néha szégyellte magát e miatt a
kívánsága miatt, de ugyanakkor ki is tartott mellette. Sok évvel ezelőtt vásárolt
egy rímlexikont, és a fiókjába zárva egy sor vázlatot is rejtegetett. Persze
szokatlan volt, hogy egy aktív bírónő slágerszövegeket írjon, de nem tudott
olyan szabályról, amely tiltotta volna.
Legszívesebben egy pacsirtáról írt volna. Egy madárról szólt volna a
dal, a szerelemről, olyan dallammal, amelyet soha senki el nem felejt. Végül
is, ha az apja szenvedélyesen figyelhette a csillagokat, akkor ő meg szenvedé-
lyesen vadászhat a rímekre. Mindketten szenvedélyes emberek, csak az
egyikük az eget bámulta.
Háromkor feküdt le, megrázta Staffant, aki horkolt. Staffan megfordult
és elhallgatott, akkor ő is elaludt.
Reggel Birgittának egy álom jutott eszébe, amelyet az éjszaka látott. Az
anyját látta álmában. Beszélt hozzá, de ő nem értette, mint mond. Mintha egy
üveglap lett volna előtte. Mintha végtelen sokáig ment volna ez így, s az anyja
egyre jobban dühbe gurult amiatt, hogy a lánya nem érti meg, amit mond. Ő
maga is csodálkozott, mi lehet az, ami elválasztja őket.
Az emlékezés olyan, mint az üveg, gondolta. Aki meghal, az láthatóan
ott marad a közelben. De már nem érhetjük el. A halál néma, hallgatást
követel, tiltja a beszédet.
Birgitta felkelt. Egy gondolat fogalmazódott meg a fejében. Egyszerre
csak ott termett, egész világosan. Tulajdonképpen nem is értette, hogyhogy
nem született meg már hamarabb. De hiszen az anyja is maga mögött hagyta a
múltját. Tőle, a saját lányától soha nem követelte meg, hogy érdeklődjön az
anyja korábbi életéről.
Elővette Svédország autóatlaszát. Régen a gyerekekkel mindig elutaztak
nyaralni, házat béreltek, általában egy hónapra. Csak nagy ritkán repültek,
például amikor kétszer is Gotlandba mentek. Sohasem mentek vonattal, mert
akkoriban Staffannak még eszébe sem jutott, hogy ügyvédi pályáját felcserélje
a vonatkísérőével.
Kinyitotta az áttekintő térképnél. Hälsingland északabbra volt, mint
gondolta. Hesjövallent pedig nem is találta. Olyan jelentéktelen falu volt, hogy
rajta sem volt a térképen.
Mire letette az atlaszt, megérlelődött benne az elhatározás. Kocsival fel
fog menni Hudiksvallba. Egyrészről hogy lássa a bűntény helyszínét, más-
részről azonban azért is, hogy lássa azt a falut, ahol az anyja felnőtt.
65
 Fiatalabb korában elhatározta, hogy egyszer végigjárja Svédországot.
„Honismereti túrának” nevezte el, és a legészakibb pontig, Treriksrösetig
vezetett volna fölfelé, aztán vissza Skåne déli partjaiig, ahol a legközelebb lett
volna a kontinenshez, és az ország legnagyobb részét maga mögött tudhatta
volna. Észak felé haladva a part mellett ment volna, visszafelé pedig az ország
belsejében. De ebből az utazásból semmi sem lett. Amikor megemlítette
Staffannak, az nem mutatott érdeklődést. És a gyerekekkel persze lehetetlen
lett volna.
Most legalább egy kis szakaszát teljesítheti ennek az utazásnak.
Amikor Staffan megreggelizett, és elkészült a vonatához – ezúttal az
alvestai vonaton teljesített szolgálatot, mielőtt pár napra szabadságra jött –,
Birgitta elmesélte neki, mire készül. Staffan ritkán kifogásolta a felesége
terveit, most sem szólt ellene. Csak annyit kérdezett, hogy mennyi ideig marad
el, és hogy az orvosa nem kifogásolja-e a hosszú autóutat.
Birgitta agya csak akkor durrant el, amikor a férfi már az ajtóban állt. El
is köszöntek a konyhában, de most a férfi után szaladt, és hátulról hozzávágta
a reggeli újságot.
– Mi bajod?
– Egyáltalán érdekel téged, hogy miért megyek el?
– Hiszen elmondtad.
– Nem fogod fel, hogy talán kettőnkről is el szeretnék gondolkodni?
– Erről most nem tudunk beszélni. Indulnom kell, lekésem a vonatomat.
– Persze, neked semmikor sem jó! Este rosszkor van, reggel rosszkor
van. Neked sohase fordult meg a fejedben, hogy el kéne beszélgetnünk az
életünkről?
– Tudod, hogy nem vagyok olyan feszült, mint te.
– Feszült? Szerinted az feszültség, ha reagálni merészelek arra, hogy
egy éve nem feküdtünk le egymással?
– Most nem tudjuk ezt megbeszélni. Nem érek rá.
– Pedig sürgősen rá kellene érned.
– Hogy érted?
– Hogy elfogy a türelmem.
– Ez fenyegetés?
– Csak annyit tudok, hogy nem akarom így csinálni tovább. És most tűnj
el a hülye vonatoddal együtt!
Visszament a konyhába, és hallotta, amint becsukódik a bejárati ajtó.
Megkönnyebbült, hogy végre kimondta, amire gondolt, de ugyanakkor szoron-
gani is kezdett, hogy mit lép a férfi.

66
 Este telefonált. Egyikük sem emlegette a reggeli összecsapást. De
Birgitta hallotta a férje hangján, hogy nyomasztja a dolog. Talán most majd
mód nyílik egy beszélgetésre, amelyet már úgysem halogathatnak.
Másnap hajnalban kocsiba ült, hogy elinduljon észak felé. Beszélt a
gyerekeivel, és arra gondolt: annyira lefoglalja őket a saját életük, hogy még
arra sem jutott idejük, hogy megtudják, mi foglalkoztatja az anyjukat. Persze,
nem is említette nekik, hogy kapcsolata van a hesjövalleni eseményekkel.
Staffan, aki éjszaka ért haza, kihozta és betette a kocsi hátsó ülésére a
bőröndöt.
– Hol szállsz meg?
– Lindesbergben van egy kis szálloda. Majd felhívlak. Később pedig
valószínűleg Hudiksvallban fogok szobát keresni.
A férfi végigsimította Birgitta arcát, és utána integetett. Birgitta nem
kapkodott, sokszor megállt, késő délutánra ért Lindesbergbe. Csak a legutolsó
órák alatt ment havas úton. Megszállt a kis hotelben, egy üres kisvendéglőben
vacsorázott, és korán lefeküdt. Az esti lapban, amely továbbra is tele volt a
szörnyű, félelmetes tragédia híreivel, azt olvasta, hogy másnap hidegebb lesz,
de csapadékra továbbra sem kell számítani.
Mélyen aludt, ébredéskor nem emlékezett az álmaira, és továbbhaladt a
partvidék és Hälsingland irányába. Nem kapcsolta be a rádiót, élvezte a
csendet és a látszólag végtelen erdőket. Vajon milyen lehetett ott felnőni? Az ő
gyerekkorából ringatózó gabonamezők és nyílt síkságok rémlettek fel. „A
szívem mélyén nomád vagyok – gondolta. – És a nomád nem az erdőt keresi,
hanem a nyílt síkságot.”
Gondolatban olyan szavakat kezdett keresni, amelyek a „nomád” szóra
rímelnek. A magánhangzók jó sok rímet tettek lehetővé. „Esetleg önmagámról
írhatnék egy dalt… egy bírónő, aki felkutatja a benne rejlő nomádot.”
Tíz óra után megállt egy pihenőnél Njutånger mellett, kávézott. Ő volt
az egyetlen vendég. A Hudiksvall Tiding egy példánya ott hevert egy asztalon.
Mindent elárasztott a tömeggyilkosság, de újdonságot már nem talált. Tobias
Ludwig rendőrfőnök bejelentette, hogy másnap ismertetik a halottak nevét. Az
elmosódott fényképen túl fiatalnak látszott ahhoz a felelősséghez, amit ez a
poszt megkövetel.
Egy idősebb asszony járt körbe, megöntözte az ablakban lévő virágokat.
Birgitta Roslin odabiccentett.
– Milyen üres itt minden – mondta. – Azt hittem, az egész környék csak
úgy hemzseg majd az újságíróktól azok után, ami történt.
– Á, azok mind Hudikban vannak – felelte az asszony feltűnő tájszó-
lással. – Hallottam, hogy ott már egy szabad szoba sincs.
– Mit mondanak az emberek errefelé?
67
 Az asszony megállt Birgitta asztala mellett, és várakozón nézett rá.
– Maga is újságíró?
– Nem, egyáltalán nem. Átutazóban vagyok.
– Nem tudom, hogy mások mit gondolnak. Én viszont azt gondolom,
hogy a városi kegyetlenség most már nem kíméli a falvakat sem.
Ez olyan, mintha betanulta volna, gondolta Birgitta. Olvasta valahol,
vagy a tévében hallotta és megtanulta.
Fizetett, a kocsijához ment, kiterítette a térképet. Hudiksvall nem volt
már messze. Ha egy kicsit később letér az ország belseje felé, elhalad
Hesjövallen mellett. Egy kicsit tétovázott, kicsit hiénának érezte magát, de
aztán el is vetette a gondolatot. Neki tényleg volt oka, hogy odamenjen.
Iggesundnál balra fordult, aztán még egyszer balra az ölsundi kereszte-
ződésnél. Egy rendőrautó jött vele szemben, aztán kisvártatva még egy.
Hirtelen kinyílt az erdő, és egy tó jelent meg. Az út jobb és bal oldalán álló
házakat piros-fehér rendőrségi zárószalag vette körül. Az utcán rendőrök
jártak.
Az erdő szélén egy sátrat látott, az egyik udvaron pedig egy másikat.
Birgitta hozott magával távcsövet. Vajon mi van a sátrakban? Ezekről semmit
sem olvasott az újságokban. Talán az egyik halottat, vagy akár többet is, ott
találták meg? Vagy a nyombiztosítók állítottak fel sátrakat a nyomok felett?
Végignézte a falut a távcsővel. Overallos, egyenruhás emberek mozog-
tak a házak között, álltak a kertkapukban, és dohányoztak, egyedül vagy
csoportban. Volt már úgy, hogy látta egy-egy tetthelyen a rendőrség munkáját.
Tudta, hogy nem szeretik, ha az államügyész vagy az igazságszolgáltatás többi
figurája megjelenik ott: a rendőrség egyfolytában résen volt, hogy kiküszö-
bölje az esetleges kritikákat. De Birgitta Roslin megtanulta, hogyan tegyen
különbséget a módszeres és a trehány nyomozás között. Amit itt látott, az
nyugodt és így valószínűleg jól megszervezett munka volt.
Ugyanakkor az is tudatosult benne, hogy mindenki siet. Ellenségnek
számított az idő. Amilyen gyorsan csak lehet, rá akartak jönni az igazságra,
még mielőtt a szörnyűség megismétlődne – ami a legrosszabb lehetőség volt.
Egy egyenruhás rendőr bekopogott az oldalsó szélvédőn, és megszakí-
totta a gondolatmenetét.
– Mit keres itt?
– Nem vettem észre, hogy a zárószalagok mögé kerültem volna.
– Nem is került. De megpróbáljuk szemmel tartani azt, aki errefelé jár.
Különösen ha távcsöves emberekről van szó. Ha esetleg nem tudná, a sajtó-
konferenciákat a városban tartjuk.
– Nem vagyok újságíró.
A pelyhes szakállú, fiatal rendőr bizalmatlanul méregette.
68
 – Hát akkor micsoda? Bámészkodó?
– Gyakorlatilag hozzátartozó vagyok.
A rendőr egy jegyzetfüzetet vett elő.
– És kinek a hozzátartozója?
– Brita és August Andréné. Úton vagyok Hudiksvallba, de nem tudom
már, kit kell megkeresnem.
– Biztosan Erik Huddént. Ő tartja a kapcsolatot a rokonokkal. És őszinte
részvétem.
– Köszönöm.

A rendőr vigyázzba állt, ő meg nagyon hülyén érezte magát. Megfordult és

elhajtott. Amikor Hudiksvallba ért, rájött, hogy nem csak az újságírók tömege
miatt: nem lehet szobához jutni. A Grand Hotelben egy barátságos portás
elmondta, hogy most tartanak egy svédországi erdészeti konferenciát is.
Birgitta leállította a kocsit, és lődörgött a kisvárosban. Két szállodát és egy
panziót próbált még meg, de mindhiába.
Egy darabig vendéglőt keresgélt, hogy megebédelhessen, végül egy
kínaiba nyitott be. A vendéglő tele volt, de még talált egy kis asztalt az egyik
ablaknál. A helyiség pontosan olyan volt, mint valamennyi kínai étterem, ahol
eddig megfordult. Ugyanazok a vázák, a porcelánoroszlánok, a kék és piros
szalagok a lámpákon. Az embert megkísérti a gondolat, hogy a világ vala-
mennyi kínai vendéglője ugyanahhoz a lánchoz tartozik, sőt talán még a
tulajdonosuk is ugyanaz.
Egy kínai nő jött az étlappal. Amikor Birgitta rendelt, észrevette, hogy
talán egyáltalán nem ért svédül.
A sietősen bekapott ebéd után addig telefonálgatott, amíg végül pozitív
választ nem kapott. A delsbói Andbacken Hotelben volt még egy szabad
szoba. Ott is volt ugyan összejövetel, ezek az emberek a változatosság
kedvéért a reklámszakmához tartoztak. Svédország olyan országgá vált,
gondolta magában, amelyben sok ember azzal tölti életének egyre nagyobb
részét, hogy szállodákban lakik, és ülések színterei között utazgat, és beszélget
más emberekkel. Ő maga még azokra a továbbképzésekre sem nagyon ment el,
amelyeket az igazságügyi hatóságok szerveztek.
Az Andbacken Szálló nagyobb épület volt egy befagyott tó partján.
Mialatt a recepción várt, elolvasta, hogy a reklámosok munkacsoportokban
fogják tölteni a délutánt. Este ünnepi vacsora és jutalmazás lesz. „Csak nehogy
egész éjszaka részegek rohangáljanak a folyosókon, és csapkodják az ajtókat!
– gondolta. – Tulajdonképpen nem is tudok semmit a reklámszakemberekről.
Miért gondolom mindjárt, hogy csak lármásan tudnak ünnepelni?”
69
 Megkapta a szobáját, amely a befagyott tóra és az erdővel benőtt emel-
kedőkre nézett. Végigfeküdt az ágyon, behunyta a szemét. Ma egy tárgyalása
lett volna, gondolta, és végig kellett volna hallgatnia valamelyik államügyész
altató hatású vádbeszédét. Ehelyett viszont egy szállodai ágyon fekszik,
hegyekkel körülvéve, messze-messze Helsingborgtól.
Felkelt, felvette a dzsekijét, és egyenesen Hudiksvallba hajtott. A
rendőrségi előtérben nagy volt a sürgés-forgás. Látta, hogy a sok ember
legtöbbje újságíró. Még egy olyan férfit is felismert, aki a tévében a külön-
leges drámai esetekről – bankrablás, túszejtés – szokott tudósítani. Bizonyos
magától értetődő arroganciával előzött meg mindenkit, senki sem mert
rászólni. Végül Birgitta Roslin is sorra került – egy kimerült, fiatal recepciós
lány elé, akit Vivi Sundbergről kérdezett.
– Vivi Sundberg nem ér rá.
Az elutasító válasz meghökkentette.
– Meg se kérdezi, miért keresem?
– Nyilván kérdéseket akar feltenni neki, mint mindenki más. De várnia
kell a következő sajtókonferenciáig. Mindjárt kezdődik.
– Nem újságíró vagyok. Az egyik hesjövalleni család hozzátartozója
vagyok.
A pult mögött álló lány azonnal hangnemet váltott.
– Ó, sajnálom. Akkor Erik Huddénnel kell beszélnie.
Tárcsázott és bemondta, hogy látogató jött. Nyilvánvaló, nem kellett
többet mondania. A „látogató” volt a kulcsszó a hozzátartozókra.
Egyszerre egy fiatal férfi állt előtte.
– Úgy hallottam, hogy az egyik meggyilkolt hozzátartozója. Feltehetnék
néhány kérdést?
Birgitta általában behúzva tartotta a karmait. De most előjöttek
maguktól.
– Miért tehetne fel nekem kérdéseket? Azt sem tudom, kicsoda.
– Írok.
– És kinek?
– Mindenkinek, akit csak érdekel.
Birgitta megcsóválta a fejét.
– Semmi mondanivalóm nincs a maga számára.
– Természetesen szeretném a részvétemet is kifejezni.
– Dehogyis – felelte. – Dehogyis szeretné. Azért beszél ilyen halkan,
nehogy még valaki meghallhassa, hogy sikerült felhajtania egy zsákmányt, akit
a többiek még nem szagoltak ki.
Kinyílt egy ajtó, amelyen „Erik Huddén” névtábla állt. Kezet fogtak.
Vaku villant, amikor becsukódott mögöttük az üvegajtó.
70
 A folyosón nagy volt a szaladgálás. Idebent egész más tempóban folyt a
munka, mint Hesjövallenben. Bementek egy ülésterembe. Az asztalon irat-
rendezők és listák. Minden mappa számot viselt. Ide gyűjtik a halottakat,
gondolta Birgitta Roslin. Erik Huddén arra kérte, foglaljon helyet, aztán ő is
leült vele szemben. Birgitta elmesélte az egész történetet a kezdetektől fogva, a
két névváltoztatást, és hogy miképpen jött rá a dologra. Észrevette, hogy
Huddén csalódott arcot vág, amikor kiderült számára, hogy az ő jelenléte nem
fogja segíteni a rendőrséget a munkában.
– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egészen másfajta infor-
mációkat várnak – mondta. – Bíró vagyok, és bizonyos szempontból ismerem
azokat az eljárásokat, amelyeket az ilyen bonyolult esetekben alkalmaz a
rendőrség, hogy kézre kerítse a tettest.
– Természetesen köszönjük, hogy megkeresett bennünket. – A rendőr-
tiszt letette a ceruzát, és hunyorogva nézett rá. – De ezért jött fel ezen a hosszú
úton Skånéból? Telefonálhatott volna.
– Van valami, ami a tulajdonképpeni nyomozásra vonatkozik. Beszél-
hetnék Sundberg kolléganőjével?
– Nem beszélhetné meg velem? Vivi Sundberg nagyon elfoglalt.
– Beszéltem már vele telefonon, és a továbbiakban is vele szeretnék
beszélni.
A férfi kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót. Birgitta
Roslin maga elé húzta azt a mappát, amelyen ez állt: „Brita és August
Andrén”. Az első kép, amit meglátott, iszonyatos volt. A ház belsejében vették
fel. Csak most sejtette meg, micsoda vérfürdő lehetett ott. A szétmetélt, felha-
sított testek fotóját nézte. Az asszonyt alig lehetett felismerni, mert egy csapás
szinte kettéhasította az arcát. A férfi egyik karját csak pár szál ín tartotta.
Becsapta a mappát, és eltolta magától. De a képek ott maradtak, már
soha az életben nem fog megszabadulni tőlük. Bíróként az évek folyamán
számos alkalommal szembesült szadista kegyetlenséggel, de soha még csak
hasonlót sem látott ahhoz, ami itt Erik Huddén mappájában lapult.
A férfi visszajött, és intett, hogy kövesse.
Vivi Sundberg egy papírokkal teleszórt íróasztal mögött ült. Szolgálati
fegyvere és a mobilja egy dagadásig tömött mappán hevert.
A látogatószékre mutatott.
– Beszélni akart velem – mondta Vivi Sundberg. – Ha jól értettem, ezért
jött fel ezen a hosszú úton Helsingborgból. Minden bizonnyal úgy gondolja,
hogy nagyon fontos közlendője van, máskülönben nem jött volna ide.
A telefon csengett. Vivi Sundberg lekapcsolta, és várakozón nézett a
vendégre.

71
Birgitta Roslin beszélt, nem bonyolódott részletekbe. Gyakran gondolta a bírói
székben ülve, hogy mennyivel jobban kifejezhette volna magát egy
államügyész vagy egy védő, egy vádlott vagy egy tanú. Ő maga azonban birto-
kában volt ennek a művészetnek.
– De valószínűleg már amúgy is ismeri a nevadai ügyet – ezzel fejezte
be.
– Egyetlen megbeszélésünkön sem említette még senki. Márpedig
naponta kettőt tartunk.
– És mit gondol arról, amit elmondtam?
– Semmit se gondolok.
– Pedig ez azt jelentheti, hogy ezt itt nem valami őrült tette.
– Az ön információit pontosan úgy ki fogjuk értékelni, mint az összes
többit. Valósággal elárasztanak bennünket az ötletek. Talán abban a sok
információban, amivel naponta nyakon öntenek bennünket e-mailben, telefo-
non, levélben, akad majd egy morzsányi igazság, amit fel tudunk használni a
nyomozásban. Nem tudhatjuk.
Vivi Sundberg elővett egy írótömböt, és megkérte Birgitta Roslint, hogy
mondja el még egyszer. Amikor mindent leírt, felállt, hogy kikísérje a bírónőt.
– Meg akarja nézni azt a házat, amelyikben az anyja felnőtt? Azért jött
ide?
– Lehetséges?
– A holttesteket elvitték. Beengedem, ha akarja. Félóra múlva indulok
ki. Csak azt ígérje meg, hogy a házból nem visz el semmit. Vannak emberek,
akik lelkesen feltépkednék még a parafa padlót is, ha egy hulla feküdt rajta.
– Én nem olyan vagyok.
– Ha megvár a kocsijában, akkor jöhet utánam.
Vivi Sundberg megnyomott egy kapcsolót, kinyíltak az ajtók. Birgitta
úgy jutott ki az utcára, hogy egyetlen újságíró sem zaklatta.
Amikor már a kocsiban ült, akkor jött rá, hogy nem győzte meg Vivi
Sundberget. A rendőrnő nem hitt neki. Valamikor talán majd valaki átnézi a
nevadai esetet, de nagyobb lelkesedés nélkül.
Nem tehetett szemrehányást ezért Vivi Sundbergnek. Talán túl nagy az
az ív, amely Hesjövallentől Nevadáig vezet.
Egy fekete személykocsi állt meg mellette. Vivi Sundberg intett neki.
Amikor elértek a faluba, Vivi elkalauzolta a házhoz, és azt mondta:
– Egyedül hagyom, egy darabig ellehet itt.
Birgitta mély levegőt vett, aztán belépett a házba, amelyben minden
lámpa égett.

72
 Mintha valami díszletből lépne ki, egyenesen a megvilágított színpadra.
És a drámában tökéletesen egyedül volt.

8.
Birgitta Roslin megpróbált nem gondolni a halottakra. Ehelyett megpróbálta a
jelenben elképzelni, amint anyja ebben a házban él. Egy fiatal nő, aki nagy
vágyát, hogy kitörjön innét, senkivel sem osztotta meg, s amikor önmagának
bevallotta, azonnal lelkifurdalása támadt a jóságos, erősen hívő, egyszerű
nevelőszülők miatt.
Állt a folyosón, és fülelt. Olyan a hallgatás az öreg házakban, hogy az
semmihez sem hasonlítható, gondolta. Valaki elment innen, és magával vitte a
neszeket. Még egy óra sem tiktakolt.
Bement a szobába. Idegen szagok csapták meg az orrát, bútorok,
falvédők és sápadt porcelánvázák szaga, amelyek a polcokon és a virág-
cserepek között tolongtak. Benyúlt az egyik cserépbe, aztán fogott egy
locsolókannát, és megöntözte az összes növényt, amit csak talált. Utolsó
szolgálat a halottaknak. Aztán leült egy székre, és körülnézett. Vajon ebben a
szobában már sok minden itt állt, amikor köztük élt az anyja? Itt minden öreg
volt: a bútorok azokkal az emberekkel együtt öregszenek, akik használják
őket.
A padlót, ahol a testek feküdtek, még nejlonfólia fedte. Felment a felső
szintre. A nagyobbik hálószobában vetetlen volt az ágy. Az ágy alól egy
papucs kandikált ki. Nem látta, hol lehet a párja. Idefent még két szoba volt. A
bal felőliben állatos gyerek rajzmintás tapéta volt: úgy rémlett, mintha az anyja
említést tett volna egyszer erről. Volt ott egy ágy, egy komód, egy szék és egy
halom foltszőnyeg, amelyek az egyik fal mentén álltak kupacban. Kinyitotta az
újságpapírral bélelt szekrényt. Elolvasta az 1969-es évszámot. Ebben az idő-
pontban az anyja már több mint húsz éve elment ebből a házból.
Leült az ablak melletti székre. Máris sötét volt, a tó környékének
erdőkkel borított dombjai eltűntek. Az erdőszélen egy rendőr mászkált, a
kollégája zseblámpával világított neki. Lehajolt, mintha keresne valamit.
Birgitta Roslin úgy érezte, mintha egyszerre nagyon közel került volna
az anyjához. Egyszer az anyja pontosan itt ülhetett, amikor ő még gondolatban
sem létezett. Itt, ugyanebben a térben, de egy másik időben. Valaki rovátkákat

73
húzogatott az ablakpárkány fehérre festett deszkájába. Talán épp az anyja?
Talán minden rovátka az elvágyódás egy-egy napját jelölte?
Felkelt és lement. A konyha mellett egy egyágyas helyiség volt; a falnál
egy pár mankó és egy régimódi kerekes szék állt. Az éjjeliszekrény mellett, az
ágy lábánál zománcozott éjjeliedény. A szoba azt sugallta, hogy rég nem lakott
itt senki.
Visszament a nappaliba, és olyan csendesen mozgott, mintha attól félne,
zavar valakit. Egy fiókos szekrény fiókjai félig kihúzva álltak. Az egyikben
csupa asztalterítő és szalvéta, egy másikban sötét gyapjú. A harmadikban, a
legalsóban egy köteg levél volt, és egy barna borítékban néhány jegyzetfüzet.
Elővett egy jegyzetfüzetet, és kinyitotta. Nem állt rajta vagy benne név. Igen
apró betűs kézírással volt írva. Elővette a szemüvegét, és az ablakhoz állt,
hogy jobban lássa az írást. A könyv is öreg volt, a betűit is régimódiak. Valaki
naplót vezetett. A feljegyzésekben mozdonyokról, vagonokról és vasúti
sínekről esett szó.
Aztán egy szó ötlött a szemébe, amitől összerezzent: Nevada. Vissza-
fojtotta a lélegzetét. Valami hirtelen megváltozott: az üres, néma ház közölt
vele valamit. Megpróbálta tovább olvasni, de nyílt az ajtó, s ő visszatette a
naplót, és betolta a fiókot.
Vivi Sundberg bejött a szobába.
– Nyilván látta, hol voltak a holttestek – mondta. – Nem kell megmutat-
nom.
Birgitta bólintott.
– Éjszakára lezárjuk a házakat. Így most sajnos el kell mennie.
– Megtalálták a hozzátartozókat?
– Épp ezt akartam elmondani. Úgy tűnik, Brita és August Andrénnak
nem voltak saját gyermekeik, és egyéb hozzátartozójuk sem volt, azokon kívül
persze, akik itt laktak, és akik szintén meghaltak. Holnap feltesszük a nevüket
a nyilvános listára.
– Aztán mi történik velük?
– Lehet, hogy erről érdemes elgondolkodnia. Hiszen ön az egyetlen,
mondjuk, rokonuk.
– Rokonuk nem vagyok. De fontosak nekem.
Kimentek.
Vivi Sundberg bezárta az ajtót, és egy szögre akasztotta a kulcsot.
– Nem gondoljuk, hogy valaki betörne ide – mondta. – Ezt a falut
pillanatnyilag legalább olyan jól őrzik, mint a svéd királyi párt.
Az utcán elköszöntek. Néhány házat erős fényszórókkal világítottak
meg. Birgittának már megint olyan érzése támadt, mintha színpadon lenne.
– Holnap hazamegy? – kérdezte Vivi Sundberg
74
 – Valószínűleg. Gondolkodott azon, amit meséltem?
– Holnap a reggeli megbeszélésünkön elmondom a megfigyelését, aztán
feldolgozzák az összes többi információval együtt.
– De ugye, abban egyetért velem, hogy hihető, ha ugyan nem valószínű,
hogy van összefüggés?
– Erre még túl korai lenne válaszolni. És úgy gondolom, hogy önnek
sem kellene most már ezzel foglalkoznia.

***

Birgitta Roslin Vivi Sundberg után nézett, aki beült a kocsijába, és elhajtott.
„Nem hisz nekem – mondta hangosan a sötétben magának. – Nem hisz nekem,
és én, persze, meg is értem.”
Ugyanakkor dühös is lett ettől. Ha ő maga bűnügyi nyomozó lenne, és
hasonló esetről kapna információt, akkor azt biztosan kiemelten kezelné, még
ha másik kontinensen történt is az az eset.
Elhatározta, hogy beszél az előzetes vizsgálatot vezető államügyésszel.
Ő biztosan megérti, mekkora súlya lehet a megfigyelésének.
Túlságosan is gyorsan hajtott Delsbóba, és még akkor sem nyugodott
meg, amikor a szállodába ért. Az étteremben a reklámosok tartották a nagy
ünnepi lakomát, neki az üres bárban kellett vacsoráznia. Kért egy pohár bort a
vacsorához. Ausztráliai Shiraz volt, elég testes bor; nem tudta eldönteni, hogy
csokoládé- vagy medvecukor íze van-e, esetleg mindkettő.
Vacsora után felment a szobájába. Már megnyugodott. Bevette a vastab-
lettáját, és a naplóra gondolt, amelybe az előbb röviden belelapozhatott. Be
kellett volna számolnia Vivi Sundbergnek a felfedezéséről, de valamiért nem
tette meg. Fennállt annak a veszélye, hogy a napló is a hatalmas vizsgálati
anyag egy jelentéktelen kis pontjává törpül.
Bíróként nagyra becsülte azokat a rendőrtiszteket, akikben megvan az a
csodálatos képesség, hogy abban a vizsgálati anyagban is rábukkannak a
fontos összekötő elemekre, amelyek mindenki más szemében rendezetlennek
tűnnének.
Milyenfajta nyomozótiszt lehet ez a Vivi Sundberg? Középkorú, túlsú-
lyos nő, nem látszik valami gyors felfogásúnak.
Birgitta Roslin azonnal megbánta ezt az elhamarkodott ítéletet. Igazság-
talan volt Vivi Sundberggel, hiszen semmit: sem tudott róla. Lehevert az
ágyra, bekapcsolta a tévét, és figyelte, ahogy a basszus lentről rezegted a
falakat. Odalent tetőfokára hágott az ünnepség.
A telefon csörgése ébresztette fel. Az órájára pillantott, és látta, hogy
egy órát aludt.
75
 Staffan volt az.
– Hol vagy? Hol értelek el?
– Delsbóban.
– Azt sem tudom, hol van.
– Hudiksvalltól délre. Ha jól emlékszem, régen a delsbói legények
híresen vad verekedők és késelők hírében álltak.
Elmesélte első találkozását Hesjövallennel. A háttérben dzsessz szólt.
Örül, hogy egyedül lehet, gondolta. Békésen hallgathatja a dzsesszt, amit ő,
Birgitta, ki nem állhat.
– És ezután? – kérdezte a férfi, amikor az asszony elhallgatott.
– Majd holnap eldöntőm. Nem szoktam hozzá, hogy ennyi szabad időm
legyen. Te meg hallgathatsz dzsesszt.
– Charlie Mingus.
– Kicsoda?
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy még nem hallottál Charlie
Mingusról?
– Nekem néha úgy tűnik, hogy minden dzsesszzenészt ugyanúgy
hívnak.
– Ne sértegess!
– Nem állt szándékomban.
– Biztos vagy benne?
– Hogy érted?
– Csak arra gondolok, hogy olyan mélységesen megveted azt a zenét,
amit én szeretek.
– Miért vetném meg?
– Azt te tudod.
A beszélgetés megfeneklett, hirtelen vége is szakadt. A férfi letette.
Birgitta dühbe gurult. Felhívta újra, de Staffan nem vette fel. Végül letette a
mobilt. Visszaemlékezett azokra a gondolatokra, amelyekkel a minap a
kompon foglalkozott. „Nem csak én vagyok fáradt – gondolta. – Ö biztosan
ugyanolyan ridegnek és távolinak él meg engem, mint én őt. És egyikünk sem
tudja, hogy jutunk ki ebből az elátkozott helyzetből. De hogyan találhatnánk
meg a kiutat, amikor beszélni sem tudunk egymással anélkül, hogy össze ne
vesznénk, túl ne reagálnánk? Erről írhatnék is – gondolta. – Hogyan okozzunk
sebeket egymásnak.”
Gondolatban rímszavakat keresett a „sebek” szóra: egek, ebek, megyek,
öregek, zsebek, hegek, hebeg, lebeg, meredek. „Egy bírónő dala a fájdalomról
– gondolta magában. – Csak aztán nehogy túl banális legyen!”

76
Aztán nekikészült a lefekvésnek. Sokáig eltartott, míg elaludt. Hajnalban
valamikor arra ébredt, hogy becsapódik egy ajtó. Feküdt a sötétben, és
visszaemlékezett az imént látott álmára. Brita és August házában járt. Beszél-
gettek vele, ott ültek a sötétvörös kanapén, ő pedig előttük állt. Egyszerre azt
vette észre, hogy meztelen. Megpróbálta eltakarni magát, és el akart menni, de
nem tudott. A lába mintha megbénult volna. Amikor lepillantott, látta, hogy a
lába gyökeret eresztett a deszkapadlóba.
Erre felébredt. Kifelé fülelt a sötétbe. Részeg hangok közeledtek és
tűntek el. Az órájára nézett. Háromnegyed öt. Messze még a hajnal. Elhelyez-
kedett, hogy visszaaludjon, ám ekkor belehasított az agyába egy gondolat.
A kulcs egy szögön lóg. Természetesen tilos és lehetetlen elhozni azt,
ami ott hever a fiókos szekrényben. És nem kivárni, amíg esetleg valamelyik
rendőr érdeklődését felkelti a tartalma.
Felkelt, és az ablakhoz lépett. Minden üres, csendes. „Meg tudom
csinálni – gondolta. – A legjobb esetben hozzájárulok vele ahhoz, hogy ez a
nyomozás ne süllyedjen úgy el a mocsárban, mint a legrosszabb nyomozói
teljesítmény, amit csak ismerek: Olof Palme meggyilkolásának ügye. De
önhatalmú eljárásban bűnössé válok, sőt egy túlbuzgó államügyész akár még
arról is meg tudna győzni egy gyengébb bírót, hogy akadályozom a nyomo-
zást.”
Az, hogy bort ivott, tovább rontotta a helyzetet. Valóságos katasztrófa
lenne, ha bíróként kapnák ittas vezetésen. Számolta, hány óra telt el a vacsora
óta. Az alkoholnak elvileg már el kellett égnie. De ebben azért nem volt olyan
biztos.
„Nem szabad megtennem – gondolta. – Még akkor sem, ha alszanak a
falura vigyázó rendőrök. Nem tehetem meg.”
Aztán felöltözött, kiment a szobából. A folyosó üres volt, a recepción
senki. Egy szőke nő hátát látta a recepcióról nyíló szobában.
Odakint valósággal arcul ütötte a hideg. Szélcsend volt, tiszta égbolt,
hidegebb, mint előző este.
A kocsiban megint elfogta a tétovázás. Ám túl erős volt a kísértés. Bele
akart olvasni abba a naplóba.
Nem találkozott autókkal. Egyszer beletaposott a fékbe, amikor úgy
látta, mintha egy hótorlasz mögött egy jávorszarvas állt volna. De nem állat
volt, hanem csak egy ahhoz megtévesztően hasonlító gyökérszövevény egy
kifordult fa tövén.
A faluba vezető utolsó lejtő előtt megállt, és leoltotta a fényszórót. A
kesztyűtartóban volt zseblámpa. Óvatosan ment végig az utcán. Néha megállt
és hallgatózott. A láthatatlan fakoronákban motozott a szél. Amikor felért a
dombtetőre, látta, hogy még két fényszóró ég, és hogy egy rendőr kocsi parkol
77
az erdő széléhez legközelebb eső ház előtt. Odalopózhat Brita és August
házához, nem fogják észrevenni. Eltakarta a zseblámpa fényét, és a szomszéd
ház kertje felől közelítette meg a házat. Még mindig semmi mozgás a
rendőrautó körül. Kezével kitapogatta a kulcsot.
Amikor belépett a folyosóra, összeborzadt. Dzsekije zsebéből elővett
egy nejlonszatyrot, és óvatosan kihúzta a szekrény fiókját.
Hirtelen kialudt a lámpája. Hiába rázta, nem tudta új életre kelteni, de
azért elkezdte a leveleket és a naplókat begyömöszölni a szatyorba. Az egyik
levélköteg kicsúszott a kezéből, és sokáig kellett tapogatóznia a hideg padlón,
amíg megtalálta.
Aztán visszatapogatózott a kocsijához. A recepciós nő furcsállón nézett
rá, amikor visszatért a szállodába.
Legszívesebben azonnal rávetette volna magát az írásokra, de úgy
döntött, hogy még két órát alszik. Kilenckor kölcsönkért a recepcióról egy
nagyítót, és odaült az asztalhoz, amelyet az ablak elé húzott.
A reklámszakemberek útnak indultak, elgurultak a kocsijaikban és
minibuszaikban. Birgitta kiakasztotta a „Kérem, ne zavarjanak!” táblát a
kilincsre, és nekiállt olvasni. Lassan haladt, mert bizonyos szavakat, néha
egész mondatokat nem sikerült kibogarásznia.
Hamar rájött, hogy a JA monogram mögött egy férfi személye rejlik.
Vajon miért nem írta azt, hogy „én”, ha önmagáról beszélt, miért használta a
neve kezdőbetűit? Hogy ki volt ő, eleinte nem volt világos, de aztán Birgitta
visszaemlékezett a második levélre, amelyet az anyja papírjai alatt talált. Jan
August Andrén. Nyilvánvaló, hogy ugyanarról a személyről van szó. Munka-
vezető volt a nagy vasútépítésen, amely Nevada sivatagán keresztül lassan
haladt előre kelet felé, és körültekintő alapossággal írta le felelősségteljes
munkáját. JA mesélt a talpfákról, a sínekről, és hogy milyen készségesen
hajolt meg azok előtt, akik fölötte álltak a hierarchiában, és hatalmukkal
imponáltak neki. Leírt betegségeket, amelyek megrohanták, többek között egy
lázas betegséget is, amely hosszabb időn át munkaképtelenné tette.
A kézírásán is követhető volt, mert egyszerre reszketeggé vált. JA leírja,
hogy „magas láza van, és gyakran és bőségesen hány, vért is”. Birgitta Roslin
szinte fizikailag átérzi a halálfélelmét, amelyet a napló oldalai sugároznak. De
mivel JA nem látja el dátummal a naplót, nem lehet tudni, meddig is tart a
betegség.
Az egyik következő oldalon hirtelen végrendeletet ír. „Herbertre, a
barátomra a jó csizmámat és a többi ruhát hagyom, Mister Harrisonra a
puskámat és a revolveremet azzal a kéréssel, hogy tudassa a rokonaimmal
Svärjében, hogy eltávoztam. A vasúti lelkésznek pénzt, hogy tisztességesen

78
eltemessen, legalább két zsoltárral. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar
véget ér az élet. Isten legyen velem!”
De JA nem hal meg. Hirtelen, minden átmenet nélkül ismét egészséges.
„Keményen dolgozunk, és gyorsan haladunk előre, mert könnyű a terep.
Sok a csörgőkígyó, a kínaiak idegesek miattuk. De gyorsan dolgoznak, még ha
nem kedvelem is őket.”
Úgy tűnik, JA most a Central Union Pacific társaság munkavezetője,
amely a Csendes-óceán felől nyújtja a vasútvonalat egyre tovább kelet felé,
amíg csak össze nem ér majd a másikkal, amelyet a keleti parttól indított el
egy másik társaság. Néha panaszkodik arról, hogy „a munkások nagyon
lazák”, ha nem fogja szigorúan őket. Legfőképp az írekkel elégedetlen, mert
sokat isznak, és reggelente nem jelennek meg pontosan munkakezdéskor.
Kiszámolja, hogy minden negyedik írt el kell bocsátania, ez pedig komoly
gondokat okoz. Indiánokat nem lehet alkalmazni, mert azok nem hajlandók
annyit dolgozni, amennyit követelnek tőlük. A négerekkel egyszerűbb, de a
rabszolgák, akik elszöktek, vagy akiket felszabadítottak, már nem akarnak
senki parancsának engedelmeskedni. JA szerint „a kemény svéd gyerekekre
nagy szükség lenne itt – ezek helyett a dörzsölt kínai kulik és a részeges írek
helyett”.
Birgitta Roslinnak erőltetnie kellett a szemét, ha el akarta olvasni az
írást. Néha-néha lehevert az ágyra, és pihentette a szemét. Aztán az egyik
levélköteget kezdte tanulmányozni. JA levelet írt, megint ezek a majdnem
olvashatatlan bolhabetűk. A szüleinek ír, beszámol az életéről. Ám a naplóba
írtak és a levélben hazaküldött hírek között meglehetős különbségek vannak.
Ha azt feltételezi, hogy a naplójában az igazat írta meg, akkor a levelekben
hazudik. A naplójában az áll, hogy tizenegy dollár a havi bére. Az egyik
legelső levelében, amelyet Birgitta elolvasott, azt írta: „A bossok olyan
elégedettek velem, hogy máris havi 25 dollárt keresek, ami annyi, mint
odahaza egy körzeti titkár fizetése.”
Hogy nagyzol, gondolta a nő. JA az a messzire szakadt ember, aki azt
mond, amit akar, úgyse tudja ellenőrizni senki.
Folytatta az olvasást, és újabb hazugságokat fedezett fel: egyik meg-
döbbentőbb volt, mint a másik. Egyszerre csak előkerül egy menyasszony, egy
Laura nevű szakácsnő, aki „egy jobbfajta New York-i családból” származik. A
levél dátuma alapján JA ekkor épp haldoklik, és halálfélelemmel eltelve vég-
rendelkezik. Lehet, hogy ez a Laura lázálmában jelent meg.
Ez az ember, akiről Birgitta Roslin képet próbált alkotni, kisiklott a
kezéből, mint egy tekergő angolna. Egyre türelmetlenebbül lapozta a leveleket
és a naplókat.

79
 Már több órája görnyedt a nehezen kibetűzhető szöveg fölött, amikor a
napló oldalai között egy külön lapra bukkant. Mintha fizetési cédula lett volna.
1862 áprilisára Jan August Andrénnak tizenkét dollárt fizettek ki. Most már
biztos volt abban, hogy ugyanaz a férfi volt ez, aki az anyja hagyatékában
talált levelet is írta.
Felállt, az ablakhoz lépett. Odakint havat lapátoltak. Hesjövallenből
egykor elindult egy Jan August Andrén nevű férfi. Nevadába jutott el,
vasútépítő lett belőle, munkavezető, aki sem az íreket, sem a kínaiakat nem
állhatta, akiket pedig irányítania kellett. Az a bizonyos menyasszony lehet,
hogy egyike volt azoknak a „laza erkölcsű nőknek, akik a vasútépítés körül
csellengnek”, ahogy egy másik naplóbejegyzésben említi. Ezek a nők nemi
betegségeket terjesztenek a pályamunkások között. A kurvák, akik a munkát
kísérik, csak bajt és rendetlenséget okoznak. Nemcsak azért, mert a nemi beteg
munkásokat el kell bocsátani, hanem azért is, mert egyre-másra heves
verekedések törnek ki miattuk.
A most már félig elolvasott naplóban JA arról is beszámol, hogy egy
O’Connor nevű ír férfit halálra ítéltek, mert megölt egy skót munkást. Mind-
ketten részegek voltak, és egy nő miatt verekedtek össze. A férfira akasztás
várt, és az iderendelt bíró beleegyezését adta, hogy ne a városban, hanem itt,
azon a dombon hajtsák végre a kivégzést, ameddig épp elért az építkezés. Jan
August ezt írja: „Jó, hogy mindenki láthatja, hová vezethet az alkohol és a
kés.”
Nagyon részletesen írja le az ír munkás halálát. Fiatalember, „még alig
nőtt pár szál szakálla”.
Kora hajnal van. Az ítéletet közvetlenül a reggeli munkakezdés előtt
hajtják végre. Még egy kivégzés sem akadályozhatja meg, hogy minden sín,
minden talpfa idejében a helyére kerüljön. A munkavezetőknek parancsba
adták, hogy kivétel nélkül mindenkit hajtsanak ki a kivégzésre. Éles szél fúj.
Jan August Andrén zsebkendőt köt az orra és a szája elé, ahogy körbejár és
ellenőrzi, hogy minden embere előbújt-e a sátorból, és megjelent-e a hely-
színen. Az akasztófa frissen szurkozott talpfákból rakott emelvényen áll. Ha a
fiatal O’Connor meghalt, az akasztófát újra lebontják, s a talpfákat lefektetik a
frissen felhányt töltésre. Az elítéltet fegyveres törvényszolgák kísérik a
helyszínre. Egy lelkész is jelen van. Jan August Andrén leírja, amint a nézők
közötti mormogás erősödik. „Egy pillanatig azt lehetett gondolni, hogy a
tömeg hangulata a hóhér ellen fordul. De persze mindenkinek eszébe juthatott,
hogy boldog lehet, mert nem az ő nyakát fogják mindjárt kitörni. És még az is
eszembe jutott, hogy mindenki, aki gyűlölte a mindennapi robotot, menny-
bélien boldog volt, hogy ma is cipelheti a síneket, lapátolhatja a sódert, és
rakhatja a talpfákat.”
80
 A kivégzés leírásakor Jan August mintha egy korai bűnügyi tudósító
lenne, gondolta magában Birgitta Roslin. Csak éppen ő saját magának, esetleg
egy ismeretlen utókornak ír. Különben aligha használna olyan kifejezést, mint
„mennybélien boldog”.
Nagy, ijesztő dráma van kibontakozóban. O’Connor úgy vonszolja
magát előre, mintha transzban lenne, ám hirtelen, a bitó tövében élet költözik
belé, üvölteni kezd, harcol az életéért. Az egybegyűltek egyre hangosabban
morognak, és Jan August úgy írja le az egészet, hogy „szörnyű volt ezt a
fiatalembert látni, amint küzdött az életéért, pedig tudtuk, hogy rég elveszett.
A hadonászó, üvöltő fiút a kötélhez vezetik, ő pedig ordít, amíg a lyuk
meg nem nyílik alatta, és a nyaka ki nem törik.” Ekkor elhallgat a morgás,
csend támad, ezt írja Jan August Andrén, „mintha mindenki úgy érezte volna,
hogy az ő tulajdon nyaka tört ki”.
Jól fejezi ki magát, gondolta Birgitta Roslin. író, érző ember. Az akasz-
tófát lebontják, a holttestet és a talpfákat az ellenkező irányba elszállítják.
Verekedés tör ki pár kínai között, akik meg akarják kaparintani azt a kötelet,
amelyen O’Connor lógott. Andrén ezt írja: ,,A kínaiak nem olyanok, mint mi
vagyunk. Piszkosak, egymás között maradnak, furcsa átkokat szórnak, és
olyan varázslatokat űznek, amelyek nálunk ismeretlenek. Most állítólag orvos-
ságot főznek az akasztott ember köteléből.”
Most beszél először a saját nevében, gondolta Birgitta Roslin. Most
először ír le saját véleményt valamiről: „A kínaiak nem olyanok, mint mi.
Piszkosak.”

Csengett a telefon. Vivi Sundberg volt az.

– Felébresztettem?
– Nem.
– Le tudna jönni? A recepción vagyok.
– Miről van szó?
– Megmondom, ha lejött.
Vivi Sundberg várakozón állt a nyitott kandalló előtt.
– Üljünk le! – szólt, és a sarokba mutatott egy ülőgarnitúrára.
– Honnan tudta, melyik szállodában lakom?
– Megérdeklődtem.
Birgitta Roslin rosszat sejtett.
Vivi Sundberg tartózkodó volt, hűvös. Egyenesen a tárgyra tért.
– Egészen mi sem vagyunk vakok és süketek – kezdte –, még ha vidéki
rendőrök vagyunk is. Nyilván érti, miről beszélek.
– Nem.
81
 – Hiányoljuk egy fiók tartalmát, amely az egyik házban álló szek-
rényben volt, és ahová azért juthatott be, mert én lehetővé tettem. Megkértem
arra is, hogy semmihez ne nyúljon. Ön nyilván éjszaka ment vissza oda.
Abban a fiókban, amelyet kiürített, naplók és levelek voltak. Itt lent meg-
várom, amíg lehozza őket. Öt vagy hat napló volt? És hány köteg levél?
Hozzon ide mindent, és akkor elfelejtjük a történetet. És legyen hálás, hogy
vettem a fáradságot, és idejöttem.
Birgitta Roslin érezte, hogy elvörösödik. Tetten érték, nincs mese, a
keze még a bonbonosdobozban volt. Nem tehetett semmit. A bírónő bűnösnek
ítéltetett.
Felállt, és felment a szobájába. Egy pillanatra még megkísértette, hogy
megtartsa azt a naplót, amelyet éppen olvasott, de sejtelme sem volt arról,
mennyit tud Vivi Sundberg. Semmit sem jelent, hogy látszólag nem tudja,
hány csomag levélről van szó. Lehet, hogy csak teszteli a becsületességét.
Birgitta Roslin mindent, ami csak volt nála, levitt a recepcióra.
Vivi Sundberg egy papírszatyorba pakolta az egészet.
– Miért tette? – kérdezte.
– Kíváncsiságból. És csak annyit mondhatok, hogy nagyon sajnálom.
– Van még valami, amit nem mondott el nekünk?
– Semmi titkos okom nincs.
Vivi Sundberg fürkészőn nézett rá, Birgitta Roslin pedig megint érezte,
hogy elvörösödik.
Sundberg felállt. Túlsúlyos létére is könnyedén mozgott.
– Hadd derítse fel az ügyet az itteni rendőrség – mondta. – Nem akarok
cirkuszt csinálni abból, hogy ma éjszaka behatolt abba a házba. Felejtsük el.
Maga hazamegy, én meg itt folytatom a munkámat.
– Elnézését kérem.
– Már megtette.
Vivi Sundberg eltűnt az ajtóban, beszállt egy kint várakozó rendőr-
autóba. Birgitta látta, amint hófelhőt kavarva elhajt. Lehozta a dzsekijét a
szobából, és sétált egyet a befagyott tó partján. Hideg széllökések jöttek vele
szembe. Leszegte a fejét. Egy bírónő éjszaka behatol egy üres házba, amely-
ben két idős embert nemrég meggyilkoltak, és naplókat meg leveleket visz el
onnan, gondolta magában. Azon is elgondolkodott, hogy vajon Vivi Sundberg
beszámol-e a kollégáinak, vagy megtartja magának a titkot.
Birgitta Roslin körüljárta a tavat, kimelegedve, izzadtan ért vissza a
szállodába. Lezuhanyozott, átöltözött, és végiggondolta mindazt, ami történt.
Megpróbálta leírni a gondolatait, de összegyűrte és a szemétkosárba
hajította a lapot. Hát most meglátta azt a házat, amelyben az anyja felnőtt.

82
Látta a szobáját, és megtudta, hogy a nevelőszülei a legyilkoltak között
vannak. Legfőbb ideje hazamenni, gondolta.
Lement a recepcióra, és még egy napra kivette a szobát. Aztán elment
Hudiksvallba, keresett egy könyvesboltot, és vett egy könyvet a borokról.
Valahogy nem akart az előző napi kínai vendéglőben enni, inkább egy olaszba
ment. Sokáig elüldögélt, és átlapozott néhány újságot, de az, ami
Hesjövallenről állt bennük, már nem érdekelte.

Csengett a mobilja. A kijelzőn látta, hogy Siv az, egyik ikerlánya.

– Hol vagy?
– Hälsinglandban. De hiszen már mondtam.
– És mit csinálsz?
– Nem is igazán tudom.
– Beteg vagy?
– Valahogy olyasformán. Táppénzre vettek. De főképp csak kimerül-
tem.
– De Hälsinglandban mit keresel?
– Csak úgy utazgatok. Változatosság, na. Holnap indulok haza.
Hallotta a lánya lélegzetét.
– Összevesztetek papával?
– Miből gondolod?
– Hiszen egyre rosszabb. Valósággal érezni, amikor hazamegyünk.
–Mit?
– Hogy nem vagytok jól. És mondta is.
– Papa arról mesélt nektek, hogy mi ketten hogy vagyunk?
– Veled ellentétben van egy jó tulajdonsága: válaszol, ha az ember
kérdez. Te viszont nem válaszolsz. Szerintem gondolnod kéne erre is, amikor
most hazamész. Most be kell fejeznem, mindjárt lefogy a pénz.
Kattanás. A beszélgetés véget ért. Fájt, amit a lánya mondott. Ugyan-
akkor azt is belátta, hogy ez az igazság. Ő azt vetette Staffan szemére, hogy
elzárkózik előle. Ő meg a gyerekekkel szemben viselkedett ugyanígy.
Visszament a szállodába, olvasta a könyvét, könnyű vacsorát evett, és
korán lefeküdt.
A sötétben a telefon hangjára ébredt. Amikor beleszólt, nem válaszolt
senki. A hívó száma sem jelent meg.
Egyszerre rossz érzés fogta el. Ki hívogatja?
Mielőtt visszaaludt volna, ellenőrizte, hogy rendesen be van-e zárva az
ajtó. Aztán kinézett az ablakon. A szálloda feljárója üres volt. Visszabújt az

83
ágyba, és arra gondolt, hogy másnap az egyetlen értelmes dologgal kezdi, amit
csak tehet.
Hazamegy.

9.
Hétkor már a reggelizőben ült. A tóra néző ablakon át látta, hogy a szél
felerősödött. Egy férfi két, vastagon bebugyolált gyereket húzott szánkón.
Emlékezett még, milyen nehéz volt mindig felhúzni a gyerekeket a szánkó-
pályán. Élete egyik legfurcsább tapasztalata volt, amikor a gyerekekkel játszott
a hóban, és ugyanakkor valami bonyolult ítéleten járatta az eszét. A gyerekek
kiabálása és nevetése képezte a hátteret valami erőszakos bűntett félelmetes
részleteihez.
Kiszámolta, hogy bírói pályája során három embert juttatott börtönbe
gyilkosság és további hetet emberölés miatt. Plusz még egy sor erőszakos-
kodót és olyan férfiakat, akiknél a súlyos testi sértés akár gyilkossággá is
fajulhatott volna, s csak a véletlen miatt nem lett azzá.
Kellemetlen érzéseket keltett benne ez a gondolat. Életét és tevékeny-
ségét börtönbe juttatott gyilkosok száma alapján értékelni – reális összegzése
ez az erőfeszítéseinek?
Kétszer fenyegették meg. Az egyik esetben a helsingborgi rendőrségnek
az volt a véleménye, hogy személyes védelemre szorul. Egy motoros banda
vezéreként is ismert drogdílerről volt szó. Birgitta gyerekei pedig még kicsik
voltak. Kellemetlen időszak volt ez, amelyet erősen meg is sínylett a család
élete. Staffan meg ő szinte nap mint nap üvöltöztek egymással.
Reggeli alatt egy pillantást sem vetett az újságokra, amelyek csak úgy
tobzódtak a hesjövalleni eseményekben. Ehelyett egy gazdasági újságot
ragadott fel szórakozottan, és a tőzsdei hírekbe olvasott bele, meg egy vitába,
amely arról folyt, milyen a nők részesedése a svéd részvénytársaságok
elöljáróságában. A reggelizőben csak néhányan ültek. Hozott magának egy
második csésze kávét is, és azon gondolkodott, hogy más úton menjen-e
visszafelé. Talán nyugat felé, Värmland erdein át?
Egyszerre megszólították. Egy férfi volt az, aki egyedül ült az asztalánál
a terem hátsó részén.
– Hozzám beszél?

84
 – Csak azt szeretném tudni, mit akart öntől Vivi Sundberg.
Nem értette a kérdést, nem ismerte a férfit, és el sem tudta képzelni, mit
akarhat tőle. Még mielőtt válaszolhatott volna, a férfi felállt, és odajött az
asztalához. Kérdezés nélkül odahúzott egy széket, és leült.
A férfi hatvan év körül járhatott, túlsúlyos volt, vörös volt a képe, és
rossz a lehelete.
Birgitta azonnal méregbe gurult, védelmezni kezdte a területét.
– Szeretném békében befejezni a reggelimet.
– Már megreggelizett. Csak néhány kérdést szeretnék feltenni.
– Azt se tudom, kicsoda.
– Lars Emanuelsson vagyok. Riporter. Nem újságíró. Jobb vagyok azok-
nál. Nem írok pletykákat. Az én írásaimnak van stílusuk, ki vannak dolgozva.
– Ez még egyáltalán nem jogosítja fel arra, hogy megzavarja a regge-
limet.
Lars Emanuelsson felállt, és átült a szomszéd asztalhoz.
– Így jobb?
– Jobb. Kinek ír?
– Azt még nem döntöttem el. Először jöjjön a történet, utána döntöm el,
hogy ki kaphatja meg. Nem szállítok akárkinek.
A fennhéjázó modor egyre inkább idegesítette a nőt. Ráadásul a szagát
is érezte: mintha már rég nem mosdott volna. Olyan volt, mint a tolakodó
újságíró karikatúrája.
– Észrevettem, hogy tegnap beszélgetett Vivi Sundberggel. Nem volt
valami szívélyes hangú beszélgetés. Két vetélytárs, akik gyanakodva mére-
getik egymást. Vagy tévedek?
– Téved. Semmi mondanivalóm nincs az ön számára.
– De nem tagadja, hogy beszélgetett vele?
– Semmi okom sincs rá.
– Én csak töröm a fejem, hogy ugyan mit is keres itt egy helsingborgi
bírónő. Valami köze kell hogy legyen a nyomozáshoz. Egy norrlandi kis
faluban szörnyűségek történnek, Birgitta Roslin pedig rohanvást jön
Helsingborgból a helyszínre.
A nő felügyelt.
– Mit akar? És honnan tudja, hogy ki vagyok?
– Módszerekről van szó. Az egész élet nem egyéb, mint a legjobb ered-
mények eléréséhez vezető út állandó keresése. Gondolom, ez a bírák számára
is igaz. Vannak szabályok és előírások, törvények, rendeletek. Ám a mód-
szerek, amelyeket alkalmazunk, azok a sajátjaink. Már a számát sem tudom,
hány nyomozásról írtam. Egy éven át, egész pontosan háromszázhatvanhat
napon keresztül a Palme-gyilkosság nyomozását követtem. Nagyon korán
85
rájöttem, hogy sohasem kapják el a gyilkost, mert az a nyomozás már az elején
megfeneklett, még mielőtt igazán lendületbe jöhetett volna. Nyilvánvaló volt,
hogy a gyilkost nem fogják meg, mivel sem a rendőrségnek, sem az állam-
ügyészségnek nem az volt a célja, hanem a tévécsatornák foteljeiben
élvezkedtek. Hányan gondolták akkor úgy, hogy biztosan Christer Pettersson
az! Míg néhány okos nyomozó rá nem eszmélt, hogy ez az ember minden
szempontból rossz választás volt. De persze, senki sem hallgatott rájuk. Én
inkább a külső kör széléről figyelek, körözök az egész ügy körül. Onnan jól
látni azokat a részleteket is, amelyekre más nem figyel. Például, hogy egy
bírónőt meglátogat egy nyomozó, akinek egészen pontosan semmi egyébre
nincs ideje, mint arra a nyomozásra, amelyet éppen folytat. Mit adott neki?
– Nem válaszolok a kérdésére.
– Ezt úgy értelmezem, hogy nyakig benne ül a történetben. Leírhatom,
hogy „Egy skånei bírónő belekeveredett a hesjövalleni tragédiába”.
Birgitta megitta a kávéját, és felállt. A férfi a recepcióra is követte.
– Ha ad nekem valamit, viszonozni fogom.
– Semmit sem tudok magának mondani. Nem azért, mintha rejtegetnék
valamit, hanem csupán mert semmi olyasmit nem tudok adni magának, ami
érdekelhetne egy újságírót.
Lars Emanuelsson mintha megrendült volna.
– Riporter. Nem újságíró. Én se jogfacsarónak nevezem önt.
Birgittának egyszerre eszébe jutott valami.
– Nem maga hívott fel éjszaka?
– Nem.
– Hát akkor most már ezt is tudom.
– Miért, csengett a telefonja? Az éjszaka közepén? Amikor mindenki
alszik? Lehet, hogy ez érdekelne?
A nő nem felelt, megnyomta a lift hívógombját.
– Egyvalamit elárulok magának – mondta Lars Emanuelsson. – A
rendőrség egy fontos részletről hallgat. Már ha egy embert részletnek lehet
nevezni.
Az ajtók szétsiklottak. Birgitta belépett a felvonóba.
– Nem csak öregek haltak meg. Az egyik házban egy kisfiú is volt.
Az ajtók bezárultak. Amikor felért, azonnal megnyomta a földszint
gombot. A férfi még ott volt, el se mozdult, várta. Leültek. Lars Emanuelsson
rágyújtott.
– Itt nem szabad dohányozni.
– Mondjon gyorsan még valamit, ami nem érdekel.
Az asztali virágcserepet használta hamutartónak.

86
 – Mindig azt kell keresni, amiről nem beszél a rendőrség. Abban, amit
visszatartanak, megkereshetjük a választ arra a kérdésre, hogyan gondol-
kodnak, milyen irányban keresik a tettest. A sok halott között volt egy tizenkét
éves fiú is. Tudják, hogy kihez tartozott, és hogy mit keresett a faluban. De
nem árulják el a nagyközönségnek.
– Ezt honnan tudja?
– Ez az én titkom. Minden nyomozásban van egy rés, ahol kiszivá-
rognak az információk. Ezt kell megkeresni, és odanyomni a fülünket.
– Ki az a fiú?
– Amíg más ki nem derül, az egyenlet ismeretlen tagja. Tudom a nevét,
de nem mondom meg magának. Rokonoknál járt látogatóban. Iskolába kellett
volna mennie, de egy szemműtét után még lábadozott. Kancsal volt a szegény
kis fickó. Most helyre tették az indexlámpáját, hogy úgy mondjam. És akkor
agyonütik. Pont, mint az öregeket, akiknél lakott. Bár nem egészen.
– Hogyhogy nem? Mi a különbség?
Lars Emanuelsson hátradőlt. A hasa kibuggyant a nadrág korcából.
Birgitta Roslin iszonyú visszataszítónak látta.
A férfi tisztában volt ezzel, de nem érdekelte.
– Most maga van soron. Vivi Sundberg, levelek, könyvek.
– Távoli rokona vagyok néhány megölt személynek. Egy anyagot
hoztam Vivi Sundbergnek, amit ő kért tőlem.
A férfi összehúzott szemmel nézett rá.
– Ezt higgyem is el?
– Azt hisz, amit akar.
– Miféle könyvek? Miféle levelek?
– Családi viszonyok tisztázása.
– Melyik család?
– Brita és August Andrén.
A férfi elgondolkodva bólogatott, aztán hirtelen nagy erővel elnyomta a
cigarettáját.
– Kettes vagy hetes ház. A rendőrség minden háznak adott egy kód-
számot. A kettes ház jele 2/3, ami természetesen azt jelenti, hogy három
halottat találtak odabent.
Folyamatosan figyelte Birgittát, miközben egy gyűrött csomagból egy
félig elszívott cigarettát vett elő.
– Ez még nem magyarázat arra, hogy miért voltak olyan hűvösek egy-
máshoz.
– Sietett. Mi különböztette meg a fiút a többi holttesttől?

87
 – Egész pontosan még nem tudom. El kell ismernem, hogy a hudiksvalli
rendőrség, sőt a stockholmi Birodalmi Bűnügyi Hivatal is példásan hallgat. De
azt hiszem, ezt a gyereket nem tették ki szükségtelen bántalmazásnak.
– Ezt hogy érti?
– Hogy érteném másképp, mint úgy, hogy egyszerűen csak megölték, de
előtte nem okoztak neki fölösleges kínt, gyötrelmet, rettegést. Persze, ebből
különféle következtetéseket lehet levonni, az egyik csábítóbb és persze
helytelenebb, mint a másik. De ezeket a következtetéseket átengedem magá-
nak. Ha érdekli egyáltalán, csak vonja le őket maga.
Felállt, ezt a cigarettát is a virágcserépben nyomta el.
– Most húzom tovább a köreimet – mondta. – Lehet, hogy összefutunk
még. Ki tudja?
Utána nézett, ahogy a férfi kiment. Egy fiatal recepciós ment arra, és
megállt, amikor megérezte a füstöt.
– Nem én voltam – mentegetőzött Birgitta. – Én harminckét évesen
szívtam el az utolsó cigarettámat, vagyis nagyjából akkor, amikor ön a világra
jött.

Felment a szobájába csomagolni, de ott ragadt az ablaknál: nézte a

fáradhatatlan apát a két gyerekével, a szánkóval. Mit is mondott az a vissza-
taszító alak? És tényleg annyira visszataszító, mint amilyennek érezte? Hiszen
nyilván ő is csak a munkáját végezte. Nem volt valami előzékeny ő maga sem,
ami azt illeti. Ha másképp viselkedett volna vele, lehet, hogy többet is elárult
volna.
Leült a kis asztalhoz, és jegyzetelni kezdett. Szokása szerint legjobban
úgy tudott gondolkodni, ha ceruza is volt a kezében. Meggyilkolt kisfiúról
sehol sem olvasott. Ő lenne az egyetlen fiatal áldozat, hacsak nem hallgattak el
még többet. És amit Lars Emanuelsson mondott az erőszakról, az csakis azt
jelentheti, hogy a többieket igenis bántalmazták, netán megkínozták a haláluk
előtt. Vajon a gyereket miért nem? Lehet, hogy a tettes egyszerűen csak
figyelembe vette, hogy gyerek? Vagy valami egyéb oka lehetett?
Nem voltak kézenfekvő válaszok, de ez nem is az ő problémája. Még
mindig szégyellte magát az előző nap miatt. Felelőtlenül viselkedett. Mi
történt volna, ha lebuktatja egy újságíró – ezt már el sem merte képzelni.
Akkor bizony enyhén szólva is szégyenkezve kellett volna visszakullognia
Skånéba.
Összecsomagolta a táskáját, készült lemenni. Előtte még bekapcsolta a
tévét, hogy megnézze az időjárás jelentést, és annak alapján döntse el, merre-
felé indul haza. Egyenesen a hudiksvalli rendőrség sajtókonferenciájába
88
csöppent. Egy kis emelvényen hárman ültek, egyetlen nő volt közöttük: Vivi
Sundberg. Ha most csak azért ül ott, hogy elmesélje: leleplezett egy
helsingborgi bírónőt, amint épp lopott… Leroskadt az ágy szélére, feltekerte a
hangerőt. A középen ülő férfi, Tobias Ludwig vitte a szót.
Előadás volt. Amikor Tobias Ludwig befejezte, a második férfi,
Robertsson államügyész ragadta magához a mikrofont, és elmondta, hogy a
rendőrségnek nagy szüksége volna lakossági bejelentésekre. Minden meg-
figyelésnek lehet jelentősége, mindennek, ami a megszokottól eltér, egy
autónak, a környéken felbukkanó idegeneknek.
Az államügyész után jött Vivi Sundberg. Egy nejlontasakot emelt fel. A
kamera ráközelített a tasakra: egy piros selyemszalag volt benne. Vivi
Sundberg azt mondta, a rendőrség örülne, ha valaki ráismerne erre a szalagra.
Birgitta Roslin közel hajolt a képernyőhöz. Nem látott már olyan piros
selyemszalagot, mint ez? A tévé elé térdelt, hogy még közelebbről lássa. A
selyemszalag egyértelműen emlékeztette valamire. Kutatott az emlékezetében,
de hiába.
A sajtókonferencia az újságírók kérdéseivel folytatódott. A kép eltűnt. A
kapitányság átadta a helyét az időjárási térképnek. A Finn-öböltől hófúvások
várhatók végig a keleti part mentén.
Birgitta Roslin az ország belsejében vezető út mellett döntött. A recep-
ción fizetett és kijelentkezett. Ahogy ment a kocsi felé, érezte, milyen éles a
szél. A hátsó ülésre tette a bőröndjét, megnézte a térképet, és úgy határozott,
Järvsö felé megy az erdőkön át, és onnan fordul majd dél felé.
Amikor kiért az országútra, hirtelen bekanyarodott egy pihenőbe.
Egyszerűen nem ment ki a fejéből az a piros selyemszalag, amelyet a tévében
látott. Biztos, hogy emlékeznie kell rá, hol látta már. A tiszta tudattól a
homályos emléket csak egy vékony réteg választotta el. Mégsem sikerült
kitisztítani. „Ha már eddig eljöttem, megpróbálhatnék rájönni arra, ami most
nem akar eszembe jutni” – gondolta magában, és felhívta a kapitányságot.
Néhány, rönkökkel megrakott kamion húzott el mellette, nagy hófelhőt
kavarva, amelytől pillanatokra semmit sem látott. Sokáig tartott, mire
felvették. A rendőrségi telefonközpontos igen kimerültnek tűnt. Birgitta Erik
Huddént kérte.
– A nyomozásról van szó – pontosította. – Hejsövallenről.
– Nem hiszem, hogy most lehetne vele beszélni. De azért megpróbálom.
Mire a férfi a telefonhoz jött, Birgitta majdnem feladta a reményt.
Huddén a hangja után ítélve szintén hajszolt és ingerült volt.
– Huddén.
– Nem tudom, emlékszik-e még rám – mondta. – Én vagyok az a bírónő,
aki Vivi Sundberggel akart beszélni, és nem tágított.
89
 – Emlékszem.
Egy pillanatig arra gondolt, vajon Vivi Sundberg beszámolt-e az elmúlt
éjszaka történtekről. De olyan érzése volt, hogy Erik Huddén semmit sem tud.
Lehet, hogy Vivi Sundberg tényleg megőrizte a titkot, ahogy ígérte? Talán
most annak örülhetek, hogy ő sem járt el egészen szabályszerűen, amikor
beengedett abba a házba?
– Arról a piros selyemszalagról van szó, amelyet a tévében mutatott –
mondta.
– Nagy hiba volt megmutatni – felelte Erik Huddén.
– Hogyhogy?
– Pillanatnyilag minden telefonunkat lefoglalják a lakossági bejelen-
tések: mindenki látta a szalagot valahol. Persze főleg ajándékcsomagokon.
– Én egész másra emlékszem. Azt hiszem, láttam azt a szalagot.
–Hol?
– Ez az, ami nem akar eszembe jutni. De nem karácsonyi ajándékon.
A férfi szuszogott a telefonba, nehezen döntött.
– Megmutatom önnek azt a szalagot – mondta végül. – Ha most idejön.
– Úgy félóra múlva?
– De két percnél több időt nem kap.
A férfi köhögve, prüszkölve ment le érte a portára. Irodájának asztalán
ott hevert a tasak a selyemszalaggal. Kivette és végigfektette egy fehér lapon.
– Pontosan tizenkilenc centiméter hosszú – mondta –, és bő egy centi
széles. A vége lyukas, amiből arra lehet következtetni, hogy valamire rá volt
erősítve. Gyapjú és poliészter, de selyemnek látszik. A hóban találtuk. A kutya
szimatolta ki.
Birgitta erőltette az agyát. Biztos volt benne, hogy látta már ezt a
szalagot, de nem jött rá, hogy hol.
– Láttam már – mondta végül. – Megesküdnék rá. Vagy ha nem ponto-
san ezt, akkor egy hasonlót.
–Hol?
– Hát ez az, ami nem jut eszembe.
– Ha Skånéban látott ilyent, azzal nem segített sokat.
– Dehogy – mondta a bírónő komolyan. – Itt láttam.
Míg a szalagot nézegette, Erik Huddén a falnak támaszkodva várt.
– Na, eszébe jut?
– Nem, sajnos, nem.
A férfi visszatette a tasakba a szalagot, és lekísérte a portáig
– Ha visszatér az emlékezete, hívjon fel – mondta. – De ha kiderül, hogy
mégiscsak ajándékszalag volt, akkor ne fáradjon.

90
Az utcán Lars Emanuelsson várt rá. Egy ócska szőrmesapkát húzott mélyen a
homlokába.
Amikor Birgitta Roslin felfedezte, őszintén felháborodott.
– Miért követett?
– Nem követtem. Csak járom a köreimet, amint már említettem önnek.
Véletlenül megpillantottam, amint bement a rendőrség épületébe, és gondol-
tam, megvárom. Épp azon töröm a fejem, vajon miért tette ezt a kurta láto-
gatást.
– Sohasem fogja megtudni. És hagyjon, amíg még békés vagyok.
Otthagyta, de hallotta maga mögött a férfi hangját.
– Ne felejtse el, hogy tudok írni!
– Fenyeget? – fordult vissza hirtelen.
– Eszemben sincs!
– Elmondtam már, miért jöttem ide. Semmi ok nincs arra, hogy bele-
keveredjem abba, ami itt folyik.
– A kedves olvasóközönség elolvassa, amit írunk, és nem kérdezi, hogy
igaz-e.
Most Lars Emanuelsson fordított hátat, és ellépkedett. Birgitta megve-
téssel nézett utána, és remélte, hogy soha többé nem látja.

Birgitta Roslin visszatért a kocsijához. Épp beült a vezetőülésbe, amikor

eszébe jutott, hol látta a piros selyemszalagot. Mintha a semmiből esett volna a
fejébe, egyszerre csak ott volt az emlékkép. Vagy tévedne? Nem, egészen
biztos volt benne.
Két órát várt, mert még zárva volt az a hely, ahová be akart jutni. Nyug-
talan, kóbor lélekként járta a várost e két óra alatt, türelmetlenül és elége-
detlenül, hogy nem tudott azonnal a végére járni annak, amire, úgy vélte,
rájött.
A kínai vendéglő tizenegykor nyitott. Birgitta Roslin ugyanahhoz az
asztalhoz ült le, mint a múltkor. Nézte a lámpákat az asztalok fölött. Átlátszó
anyagból voltak, könnyű műanyagból, amellyel papírlampionokat imitáltak.
Hosszúkás cilinder formájuk volt, alsó végükről pedig négy-négy selyem-
szalag lógott le.
A rendőrségen tett látogatása óta azt is tudta, hogy pontosan tizenkilenc
centiméteresek. A szalagok felső végén egy kis horog volt, az kapaszkodott
bele a lámpaernyő aljába.
Jött a fiatal nő, aki alig beszélt svédül. Elmosolyodott, amint megis-
merte Birgitta Roslint. Birgitta menüt kért, bár nem is volt éhes. Viszont a
91
büféasztalra helyezett tálak és lábasok, amelyekből összeválogathatta az ételét,
lehetővé tették, hogy járkáljon a helyiségben. Amit keresett, a vendéglő hátsó
részében, egy kétszemélyes asztalnál találta meg. Az asztal fölött lógó
lámpáról hiányzott egy szalag.
Megállt, és visszafojtotta a lélegzetét.
Valaki itt ült, gondolta. Itt, a hátsó sötét, legeldugottabb sarokban. Aztán
felállt, kiment, és elindult Hesjövallen felé.
Férfi volt. Egészen biztos, hogy férfi volt.
Körülnézett. A fiatal felszolgáló mosolygott. A konyhából hangos kínai
beszéd szűrődött ki.
Arra gondolt, hogy sem ő, sem a rendőrség nem értett meg semmit
abból, ami itt lezajlott. Nagyobb volt, mélyebb, rejtélyesebb annál, mint amit
el tudtak képzelni.
Tulajdonképpen semmit sem tudtak.

92
 MÁSODIK RÉSZ

Niggerek és ferdeszeműek

(1863)

A ljou-san-hágó

Nyugatról zúg a szél a hegyfalon.

Fönt vadludak rikácsolnak rajokban.
Dér hull a holdas hajnalon,
És dérben, holdas hajnalon
Kürt harsan és lovak patája dobban.

MAO CE-TUNG, 1935

(Részlet egy verséből – Franyó Zoltán fordítása)

93
 Út Kantonba

10.
1863 legforróbb napjai voltak azok. San meg két testvére hosszú
vándorlásának második napja. A tengerhez, Kanton városába igyekeztek. Kora
hajnalban elértek egy útkereszteződéshez, ahol három fejet láttak a földbe
szúrt bambusz rudakra tűzve. Nem lehetett tudni, mennyi ideje aszalódnak ott
a fejek. Wu, a legfiatalabb testvér azt mondta, legalább egyhetesek, mivel a
hollók már kivájták a szemeket, és az orcák húsának nagy részét is lecsip -
kedték. Guo Si, a legidősebb úgy vélte, még csak két napja lehet, hogy
lefejezték őket. Úgy látta, az eltorzult szájakon maradt még valami az iszonyat
kifejezéséből.
San egy szót sem szólt. Legalábbis nem verte nagydobra, amit gondolt.
A levágott fejek intő jelként szolgálhattak neki és két testvérének a rájuk váró
jövőre nézve. Kuanghszi tartomány egyik isten háta mögötti falujából mene-
kültek, futottak az életükért. És az első dolog, amit megláttak, arra emlékez-
tette őket, hogy az életük továbbra is veszélyben forog.
Maguk mögött hagyták azt a helyet, amelyet San gondolatban A Három
Fej Kereszteződése névvel illetett. Míg Guo Si és Wu azon civakodtak, hogy
kivégzett banditák lehettek-e, vagy egyszerű parasztok, akik felingerelték a
nagyurat, addig San azon az eseménysoron gondolkodott, amely miatt mene-
külésre kényszerültek. Minden egyes lépés távolabb vitte őket a régi életüktől.
Testvérei titokban nyilván abban reménykedtek, hogy egy napon majd
visszatérhetnek szülőfalujukba, Wi Heibe. Ő viszont nem nagyon tudta, mit is
gondoljon. Lehet, hogy a szegény parasztok és a gyermekeik sohasem tör-
hetnek ki abból a nyomorból, amelybe beleszületnek. Mi várja őket Kanton-
ban?
Azt beszélték, hogy fel lehet lopakodni egy hajóra, és elhajózni kelet
felé; akkor az ember egy olyan országba jut, ahol a folyók medrében arany
csillog, némelyik darab akkora, akár egy tyúktojás. Ennek az országnak a híre
egészen Wi Hei kicsiny falujáig eljutott, s az is, hogy az országot „fehér
ördögök” lakják, és hogy olyan nagy ott a gazdagság, hogy még egy nyomo-
94
rúságos szegénységben élő kínai is fel tud kapaszkodni a vagyonhoz, a
jóléthez.
San nem tudta, mit gondoljon. A szegény emberek mindig olyan életről
álmodoztak, amelyben nem gyötrik őket a földesurak. Ő maga is így gondol-
kodott, amióta csak egész kicsi korától lehajtott fejjel állt az út mellett, ahol
egy-egy gazdag embert vittek el fedett hordszéken. Mindig elgondolkodott
azon, hogyan lehetséges, hogy ilyen különböző sors jut az embereknek.
Egyszer Peit, az apját is megkérdezte, de válaszul csak egy pofont
kapott. Nem kell fölöslegesen kérdezősködni. A földet az istenek teremtették,
akik a fákban, a patakokban, a hegyekben laknak. Muszáj, hogy legyenek
gazdagok és szegények, hogy ez a rejtélyes világ egyensúlyban maradjon:
vannak parasztok, akik ekehúzó vízi bivalyaik után ballagnak a rizsföldeken,
és hatalmasok, akik szinte a lábukat sem teszik le arra a földre, amely eltartja
őket.
Soha nem kérdezte meg a szüleit, miről álmodnak az istenképeik előtt.
Élték az életüket a taposómalomba zárva. Akadtak talán olyan emberek is,
akik még keményebben dolgoztak, és ugyanolyan semmitlenek maradtak?
Senkit sem kérdezhetett meg, mivel a faluban mindenki egyformán szegény
volt, és mindenki egyformán rettegett a láthatatlan földesúrtól, akinek intézője
korbáccsal űzte a szegényeket a robotra. Látta, ahogy az emberek a bölcsőtől a
koporsóig robotolnak, és mintha terheik egyre nehezebbekké váltak volna.
Mintha már a gyerekek háta is meggörbült volna, még mielőtt megtanultak
járni. Az emberek a faluban a hideg, nedves földre terített gyékényeken
aludtak. A fejük alatt kemény bambusznád „párna”. Napjaik azt a monoton
ritmust követték, amelyet az aktuális évszak határozott meg. Fogták az eke
szarvát a nehézkes mozgású vízi bivalyok után, ültették a rizst. Reménykedtek,
hogy a következő évben lesz olyan jó a termés, hogy őket is el tudja tartani. A
rossz években alig jutott valami az életben maradáshoz. Ha elfogyott a rizs,
falevelet ettek.
Vagy lefeküdtek és meghaltak. Nem volt más lehetőség.
San magához tért gondolataiból. Sötétedett. Megfelelő hálóhelyet kellett
keresniük. Az út mellett volt egy liget, előtte néhány szikla, amelyek mintha a
nyugati láthatáron magasodó hegységből gurultak volna ide. Kiterítették a
gyékényeiket, elosztották a maradék rizst, amelynek még Kantonig ki kell
tartania. San a testvéreit nézte. Vajon elérnek-e a célig? És mit tegyen, ha
valamelyikük megbetegszik? Ő maga elég erősnek érezte magát, de hogy
szükség esetén cipelje valamelyik testvérét, arra nem lett volna képes.
Nem sokat beszélgettek. San azt javasolta, ne pazarolják az erejüket
beszélgetésre meg veszekedésre. „Minden szó, amit kimondunk, egy lépést
jelent.”
95
 Egyik testvére sem ellenkezett. San tudta, hogy megbíznak benne. Most,
hogy a szülők már nem éltek, ők pedig menekültek, abból kellett kiindulniuk,
hogy San a megfelelő döntéseket hozza majd.
Összekuporodtak a gyékényeken, elrendezték a copfjukat a hátukon, és
lehunyták a szemüket. San hallotta, amint előbb Guo Si, majd Wu is elalszik.
„Még mindig olyanok, mint a kisgyerekek – gondolta San. – Pedig már mind-
ketten elmúltak húszévesek. Most már csak én maradtam nekik. Én vagyok az
öreg ember, aki megmondja, mi a jó nekik. Pedig még én is fiatal vagyok.”
Arra gondolt, mennyire különbözők a testvérei. Wu önfejű volt, mindig
nehezére esett engedelmeskedni. A szülők aggódtak a jövője miatt, mondván,
sosem lesz jó dolga, ha mindig ellenkezik, bárki bármit mond is. Guo Si lassú
volt, és sohasem okozott bánatot a szülőknek. Ő volt az engedelmes jó gyerek,
akire mindig is példaképként mutogattak otthon.
„Bennem meg mindkettőből van egy kevés – gondolta San.
– De hát ki is vagyok én? Egy középső testvér, akinek magára kell
vennie a felelősséget, ha már nem akad rá más?”
Körülötte nedvesség és agyag szaga terjengett. A hátán feküdt, nézte a
csillagokat.
Az anyja esténként gyakran mutogatta neki a csillagokat. Ilyenkor még
az is előfordult, hogy fáradt arca mosolyogva kinyílt. A csillagos ég volt a
vigasza nehéz életében. Máskülönben rendszeresen a föld felé fordult az arca,
a rizsföld felé, amely befogadta a palántáit, mintha csak azt várná, hogy vele
magával is azt teszi majd. Ám ha a csillagokra tekintett, olyankor egy-egy
pillanatra el tudott szakadni a földtől.
Tekintetét végigjártatta az éjszakai égbolton. Néhány csillagnak anyja
nevet adott. Egy fényesen világító együttesnek például, amely sárkányra
emlékeztette a fiút, a San nevet adta.
– Az vagy te – mondta neki. – Onnan jöttél, és egyszer majd oda fogsz
visszatérni.
Kicsit megrémítette az a gondolat, hogy egy csillagról jött volna. De
nem szók, mert az anyjának ez az elképzelés szemlátomást örömöt szerzett.
San azokra a szörnyű eseményekre is visszagondolt, amelyek olyan
hirtelen kényszerítették menekülésre őket. Egy Fang nevű munkavezető, egy
férfi, akinek első fogai között hatalmas rés tátongott, megneheztelt, hogy a
szülők nem teljesítették a napi munkamennyiséget. San tudta, hogy az apjának
éktelenül fájt a háta, és nem volt képes elvégezni a nehéz munkát. Az anya
segített ugyan, de így is lemaradtak. Most pedig Fang ott állt az agyagkunyhó
előtt, és nyelve úgy csúszkált a nagy fogrésen, akár egy veszedelmes kígyó.
Fang úgy nézett le a szülőkre, akik szalmakalapjukat kezükben fogva roska-
doztak előtte, mint holmi rovarokra, amelyeket bármelyik pillanatban agyon-
96
taposhat. Ha nem tudják elvégezni a napi feladatukat, kidobja őket a házukból,
és mehetnek koldulni.
Éjszaka San hallotta, ahogy sugdolóznak. mivel pedig ritkán fordult elő,
hogy nem aludtak el azonnal, San hallgatózni kezdett, de nem tudta kivenni,
miről beszélnek.
Reggel a szülők fonott alvógyékénye üres volt. Azonnal megrohanta a
félelem. A szülőkunyhóban valamennyien egyszerre szoktak kelni. A szülők
nyilván kiosontak valamikor, hogy ne ébresszék fel a fiúkat. San óvatosan
felkelt, felvette rongyos nadrágját és az egyetlen ingét.
A nap még nem kelt fel. A láthatár rózsaszínűén lángolt. Valahol egy
kakas kukorékolt. Az emberek kezdtek felkelni. Mindenki, kivéve a szülőket.
A szülők azon a fán lógtak, amely nyaranta árnyékot adott nekik. Testüket
himbálta a hajnali szél.
Később már csak homályosan emlékezett az ezután következőkre. Nem
akarta, hogy a testvérei meglássák a szülőket, amint tátott szájjal himbálóznak
a hurokban. Levágta hát őket azzal a sarlóval, amelyet az apja kint a földeken
használt. Úgy zuhantak le rá, mintha agyon akarnák ütni, magukkal vinni a
halálba.
A szomszédok odahívták az öreg Baót, a falu legvénebbjét, aki nagyon
rosszul látott, és annyira reszketeg volt, hogy már járni is alig tudott. Ő
félrevonta Sant, és azt mondta, a legjobban teszi, ha testvéreivel együtt eltűnik.
Fang biztosan rajtuk éli ki a bosszúját, és megrohadhatnak a börtönében. Vagy
akár ki is végeztetheti őket. A faluban nem volt bíró, nem volt egyéb törvény,
mint a földesúr akarata, Fang pedig az ő nevében beszélt és cselekedett.
Útnak indultak, még mielőtt a szülők halotti máglyája leégett volna.
Most pedig itt fekszik a csillagok alatt, és mellette alszanak a testvérei. Nem
tudta, mi vár rá. Az öreg Bao azt mondta, igyekezzenek eljutni a tengerpartra,
Kanton városába, és ott nézzenek munka után. San megkérdezte, szerinte
miféle munkák vannak arrafelé. Erre már nem tudott válaszolni az öreg Bao,
csak kelet felé mutatott reszketeg kezével.
Mentek, amíg fel nem vérzett a lábuk, és a szomjúságtól ki nem repe-
dezett az ajkuk. A testvérek sírtak, mert a szüleik meghaltak, és féltek az
ismeretlentől, amely rájuk várt. San próbálta vigasztalni őket, de ugyanakkor
sietségre is intett. Fang olyan, akár a kígyó. Gyors lovai vannak, lándzsás
férfiak állnak a szolgálatában, éles kardjukkal még mindig utolérheti őket.
San felnézett a csillagokra. A földesúrra gondolt, aki olyan világban él,
amelybe a szegények a lábukat sem tehetik be. Nem mutatkozott soha a
faluban, olyan volt, mint egy fenyegető árnyék, amelyet nem lehet tisztán
kivenni a sötétben.

97
 San végül elaludt. Álmában tovább kísértette a három levágott fej.
Érezte a penge hideg érintését a nyakán. A testvérek már halottak voltak, fejük
a homokba gördült, nyakuk tátongó csonkjából ömlött a vér. Felriadt, hogy
megszabaduljon az álomtól, de az visszatért, amikor újra elaludt.
Kora hajnalban elindultak, miután megitták az utolsó vizüket is Guo Si
nyakban hordott kulacsából. Napközben vizet kell találniuk. Gyorsan haladtak
a köves úton. Néha emberekkel találkoztak, akik kifelé tartottak a földekre,
vagy nehéz terhet cipeltek a fejükön. San azon gondolkodott, vajon véget ér-e
valaha is az út. Talán nincs is tenger. Talán nem is létezik olyan város, hogy
Kanton. De nem szólt Guo Sinek meg Wunak. Túlságosan elnehezítette volna
a lépteiket.
Csatlakozott hozzájuk egy kis fekete kutya, mellén fehér folttal. San
nem vette észre, honnan jött. Egyszerre csak ott volt. Megpróbálták elzavarni,
de mindig visszajött. Kövekkel dobálták, de a kutya hamarosan megint csak
mellettük szaladt.
– Duong Fui lesz a neve ennek a kutyának, mint annak a nagyvárosnak a
tenger túlsó partján – mondta San.
Délben, amikor legnagyobb volt a hőség, egy kis faluban, egy fa alatt
pihenték ki magukat. A falusiaktól kaptak vizet, megtölthették a kulacsukat. A
kutya San lábánál hevert lihegve.
San alaposan szemügyre vette. Ebben az állatban volt valami külön-
leges. Lehetséges, hogy az anyjuk küldte volna a holtak birodalmából? Mint
egy követet, aki a holtak és az élők világa között szaladgál? San nem igazán
tudott hinni azokban az istenekben, akiket a faluja lakói és így a szülei is
tiszteltek. Hogyan is lehet egy fához imádkozni, egy fához, amely még csak
válaszolni sem tud, egy fához, amelynek sem szája, sem füle nincs? Vagy egy
gazdátlan kutyához? Ha vannak istenek, akkor neki meg a testvéreinek
ugyancsak szüksége lesz rájuk.
Folytatták a vándorújukat. Az út tovább kanyargott, vég nélkül.
Miután három napig gyalogoltak, az úton kezdtek szaporodni az embe-
rek. Náddal és gabonás zsákokkal megrakott kocsik hagyták le őket, szembe
pedig többnyire üres kocsik jöttek.
San összeszedte minden bátorságát, és megszólított egy férfit, aki az
egyik üres kocsin ült.
– Messze van még a tenger?
– Két nap. Nem több. Holnap már érezni fogjátok Kanton szagát. El sem
téveszthetitek.
Nevetett, ahogy továbbhaladt. San utána nézett. Vajon hogy értette,
hogy a városnak szaga van?

98
 Ezen a délutánon hirtelen sűrű pillangórajzásba kerültek. A rovarok
áttetsző sárgák voltak, szárnyuk csak úgy ropogott, ahogy repdestek. San
csodálkozva állt meg a pillangófelhő közepén. Mintha belépett volna egy
házba, amelynek falai szárnyakból vannak. „Szívesen itt maradnék – gondolta.
– Bár ne lenne ajtaja ennek a háznak! Itt maradnék, és hallgatnám a pillangók
szárnyait, amíg holtan össze nem esem.”
De odakint ott volt a két testvére. Nem hagyhatta őket magukra.
Kezével utat fúrt magának a lepkeözönben, és a testvéreire mosolygott. Nem
hagyja el őket.
Most is egy fa alatt aludtak, miután megettek egy kevés rizst. Éhesek
voltak, amint összekuporodtak aludni.
Másnap elérték Kantont. A kutya még mindig velük volt. San egyre
inkább meggyőződött arról, hogy az anyja küldte nekik, hogy védelmezze
őket. Ilyesmiben sohasem hitt, ám most, amint ott állt a város kapujában,
eltöprengett rajta, nem lehet-e benne mégis valami.
Közeledtek a nyüzsgő városhoz, amely, való igaz, kellemetlen szagok-
kal fogadta őket. San félt, hogy elsodorják őket egymástól, ezért sálját a
derekára erősítette, és hozzákötötte a testvéreket. Most már nem veszíthetik el
egymást, hacsak el nem szakad a sál. Lassan haladtak előre, csodálták a nagy
házakat, a templomokat, a sok árut, amely kellette magát.
A sál hirtelen megfeszült. Wu rámutatott valamire. San megpillantotta
azt, amiért a testvére megtorpant.
Egy férfi ült egy hordszékben. A függönyök, amelyek rendesen elzárták
a hordszék belsejét a kíváncsi tekintetek elől, most fel voltak húzva. Az a férfi
minden kétséget kizáróan meghalt. Vagy gonosz volt. Az ördög mindig fehér
arcú démonokat küld erre a földre. Ráadásul copfja sem volt, arca ovális,
iszonyú rút, hatalmas, görbe orral a közepén.
Wu és Guo Si közelebb húzódtak Sanhoz, és arról faggatták, hogy amit
látnak, ember-e vagy ördög. San sem tudta. Soha nem látott még ilyet, még
legborzalmasabb rémálmaiban sem.
A függönyöket egyszerre behúzták, a hordszék elindult. Egy férfi, aki
San mellett állt, a földre köpött.
– Ki volt ez? – kérdezte San.
A férfi megvetően nézett rá, és megismételtette vele a kérdést. San
hallotta, mennyire más az itteni tájszólás.
– A hordszékes ember. Az ki volt?
– Egy fehér ember. Sok hajója van, amelyek ide futnak be a mi kikö-
tőnkbe.
– Beteg?
A férfi nevetett.
99
 – Ezek ilyenek. Mint a hullák, akiket rég el kellett volna égetni.
A testvérek tovább járták a poros, büdös várost. San az embereket nézte.
Sokan jó ruhát viseltek. Nem rongyokat, mint ő maga. Kezdte sejteni, hogy a
világ nem pontosan olyan, amilyennek elképzelte.
Miután sok-sok órán át kóboroltak a városban, vizet láttak a házak
között. Wu kiszabadította magát, és leszaladt a vízhez. Belevetette magát, és
inni kezdett, de gyorsan abbahagyta, és kiköpte, ami a szájában volt, mert
észrevette, hogy sós. Egy felfúvódott macskatetem ringott el mellette. San
nézte a mocskot, nemcsak a macskadög, hanem emberi és állati ürülék is
úszott a víz tetején. Undorodott. Odahaza a falujukban a trágyájukat arra a kis
szántóföldsávra hordták, amely veteményesként szolgált. Itt az emberek egye-
nesen a tengerbe öntik az ürüléküket, pedig ott aztán semmi se nő.
Átnézett a vízen, nem látta a másik partot. Az, amit tengernek neveznek,
egy nagyon széles folyó lehet, gondolta magában.
Leültek egy imbolygó fahídra, amelyhez rengeteg csónak volt kikötve.
Olyan sok csónak volt ott, hogy nem lehetett megszámolni őket. Mindenütt
kiabáltak, zajongtak az emberek. Ez is megkülönböztette a falut a várostól. Itt
mintha egyfolytában kiabálnivalójuk, mondanivalójuk vagy panaszkodni-
valójuk lett volna az embereknek.
Sehol semmi abból a csöndből, amelyhez San annyira hozzá volt
szokva.
Megették az utolsó kevés rizsüket, megosztoztak a vízen. Wu és Guo Si
most félénken néztek rá. Most be kellett bizonyítania, hogy rászolgált a
bizalmukra. De hát hogyan találjon munkát ebben a zajos emberzűrzavarban?
Honnan szerezzenek ennivalót? Hol aludjanak? Nézte a kutyát, amely man-
csával az orrán hevert ott.
Érezte, hogy egyedül kell maradnia, ha át akarja tekinteni a helyzetet.
Felállt tehát, és megkérte a testvéreit, maradjanak a kutyával, és várják meg itt.
Azok féltek, azért hagyja ott őket, hogy mindörökre eltűnjön a sűrű tömegben.
Ezért megnyugtatásképpen ezt mondta:
– Képzeljetek el egy láthatatlan szalagot, amely összeköt bennünket.
Mindjárt visszajövök. Ha valaki megszólít benneteket, feleljetek neki udvaria-
san, de innen el ne mozduljatok! Különben sohasem talállak meg benneteket.
Elindult az utcákon, de mindig vissza-visszanézett, hogy megjegyezze
az utat. Hirtelen az egyik szűk sikátor kis térré tágult, rajta templom állt.
Emberek térdeltek vagy hajlongtak egy oltár előtt, amelyen áldozati ajándékok
hevertek, és ahol tömjén égett.
„Anyám azonnal leborult volna – gondolta. – Apám is, de tétovázva.
Nem is emlékszem rá, hogy akár egy lépést is megtett volna tétovázás nélkül.”
Most azonban ő maga volt az, aki nem tudta, mit tegyen.
100
 A téren hevert pár nagy kő, amely a templom falából esett ki. Leült,
mert elszédült a hőségtől, a sok embertől és az éhségtől, amellyel megpróbált
nem törődni.
Amikor kipihente magát, visszament a Gyöngy-folyóhoz, végig a
rakparton. Súlyos terheket cipelő görnyedt hordárok egyensúlyoztak az ingatag
pallókon. A folyón fölfelé nézve nagy, elfektetett árbocú hajókat látott, ame-
lyeket hidak alatt vontattak át.
Megállt, és elnézte a teherhordókat: egyik súlyosabb csomagot cipelt,
mint a másik. Pár férfi a pallók mellett állt, és ellenőrizték, mit hoznak le a
hajókról, vagy visznek fel rájuk. És a teherhordók markába nyomtak pár
garast, mielőtt azok eltűntek volna egy-egy mellékutcában.
Egyszerre megvilágosodott előtte: teherhordónak kell állniuk, hogy
megéljenek. Ehhez értünk, gondolta. A testvéreim meg én: teherhordók
vagyunk. Itt nincsenek szántóföldek meg rizsföldek. De terhet cipelni, azt
tudunk. Erősek vagyunk.
Visszament Wuhoz és Guo Síhez, akik a hídon kuporogtak. Sokáig állt,
és nézte őket, amint egymásba kapaszkodnak.
„Olyanok vagyunk, mint a kutyák – gondolta. – Mindenki belénk rúg, és
azt esszük, amit mások kidobnak.”
A kutya észrevette, és elébe jött.
Nem rúgott belé.

11.
A hídon töltötték az éjszakát, mert Sannak nem jutott eszébe jobb hálóhely. A
kutya őrizte őket, és morgott, ha surranó léptek túlságosan megközelítették
őket. De reggelre valakinek mégiscsak sikerült ellopni a vizes edényüket. San
dühösen nézett körül. A szegény meglopja a szegényt, gondolta. Egy öreg
kulacs is vágyakozást ébreszthet valakiben, akinek még ennyije sincs.
– Kedves ez a kutya, de nem jól őriz – jegyezte meg San.
– És most mit csináljunk? – kérdezte Wu.
– Megpróbálunk munkát találni – felelte San.
– Éhes vagyok – mondta Guo Si.

101
 San megcsóválta a fejét. Guo Si pontosan ugyanolyan jól tudta, mint ő
maga, hogy nincs mit enniük.
– Lopni nem lophatunk – szólt San –, mert akkor könnyen úgy járunk,
mint azok, akiknek a feje ott díszítette az útkereszteződést a karón. Dolgoz-
nunk kell előbb, aztán majd szerzünk valami ennivalót is.
Testvéreivel együtt arra a térre ment, ahol a férfiak a csomagokat
cipelték. A kutya követte őket. San figyelte azokat az embereket, akik a stégek
mellett parancsokat osztogattak. Végül elszánta magát, és odament egy köpcös
kis emberhez, aki nem verte a teherhordókat akkor sem, ha lassabban cipe-
kedtek.
– Hárman vagyunk testvérek – mondta San. – Munkát keresünk.
A férfi dühös pillantást vetett rá, ugyanakkor szemmel tartotta a teher-
hordókat is, akik vállukon a csomagokkal épp akkor bukkantak elő a hajó
rakteréből.
– Mit akar itt Kantonban ez a sok paraszt? – kiabálta. – Ki hívott ide
benneteket? Ezer meg ezer koldus paraszt, akik mind csak munkát akarnak.
Elegem van! Eredjetek, ne zavarjatok!
Végigballagtak a kikötőhidak mentén, de mindenütt ugyanezt a választ
kapták. Senkinek nem kellettek.
Ezen a napon csak mocskos zöldségmaradványokat ettek, amelyeket
egy piacon találtak széttaposva az út porában. Vizet pedig egy szivattyúnál
ittak, amely körül kiéhezett emberek gyülekeztek. Éjszaka megint csak össze-
kuporodva feküdtek a gyékényükön a hídon. San aludni sem tudott. Öklét a
gyomrába vájta, hogy ne érezze az éhség mardosását. A pillangóraj jutott
eszébe, amelybe belekeveredett. Mintha valamennyi lepke az ő hasába vándo-
rolt volna, és borotvaéles pengékkel felszerelt szárnyakkal verdesnének a
zsigereiben.
További két nap múlt el anélkül, hogy bárkit is találtak volna, akinek
szüksége lett volna a hátukra. Amikor a második nap is véget ért, San már
tudta, hogy nem bírják sokáig. A széttaposott zöldségek óta semmit sem ettek.
Most már csak vízen éltek. Wu lázas lett, vacogva hevert egy nagy hordó
árnyékában a földön.
Sanban megszületett egy elhatározás, amikor lement a nap. Enniük kell,
különben elpusztulnak. Testvéreit és a kutyát egy nyílt térre vezette, ahol
nyomorult emberek ültek tüzek mellett, és ették, ami éppen a kezükbe akadt.
Most értette meg, miért is küldte az anyjuk a kutyát. Egy kővel szét-
loccsantotta a kutya fejét. A legközelebbi tűz körül ülő emberek közelebb
jöttek. Sovány arcukon megfeszült a bőr. San kölcsönkért egyiküktől egy kést,
kivéreztette a kutyát, és darabjait egy bográcsba rakta. Olyan éhesek voltak,

102
hogy azt sem bírták kivárni, amíg a hús megfő. San úgy osztogatta a dara -
bokat, hogy a tűz körül ülők közül mindenkinek egyformán jusson.
Evés után lefeküdtek a földre, és lehunyták a szemüket. Csak San
maradt ott, és a tűzbe bámult. Másnapra már kutyájuk sem maradt, amelyet
megehettek volna.
Látta maga előtt a szülőket, amint azon a reggelen ott lógtak a fán.
Vajon a saját nyaka most milyen távolságban van a huroktól, az ágtól? Nem
tudta.
Egyszerre úgy érezte, hogy figyelik. A sötétségbe meresztette a szemét.
Valaki tényleg állt ott, akinek villogott a szeme fehérje. A tűzhöz lépett.
Idősebb volt Sannál, de nem volt öreg. Mosolygott. Sannak az jutott eszébe,
hogy bizonyára azon boldogok közé tartozik, akiknek nem kell állandóan
éhezniük.
– Zi vagyok. Láttam, hogy megettétek azt a kutyát.
San nem válaszolt. Várt. Valami elbizonytalanította ebben az idegenben.
– Zi Quian Zhao vagyok. Te ki vagy?
San nyugtalanul nézett körül.
– Beléptem a birtokodra?
Zi nevetett.
– Egyáltalán nem. Csak tudni szeretném, ki vagy. Kíváncsi vagyok – a
kíváncsiság emberi erény. Akiben nincs tudásszomj, annak nemigen lesz szép
az élete.
– Wang San vagyok.
– Honnan jössz?
San nem volt hozzászokva, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Bizal-
matlanná vált. Talán ez az ember, aki Zinek nevezi magát, azon kevesek közé
tartozik, akik fel vannak jogosítva arra, hogy kihallgassanak és büntetést
szabjanak ki. Talán ő meg a testvérei áthágtak egy olyan korlátot, amelyekkel
a hozzájuk hasonló szegény emberek körül vannak véve.
San bizonytalanul biccentett egyet kifelé a sötétségbe.
– Amarról. A testvéreim meg én sok napot és éjszakát átgyalogoltunk.
Két nagy folyón is átkeltünk.
– Milyen jó, ha valakinek testvérei vannak. Mit csináltok itt?
– Munkát keresünk. De nem találunk.
– Nehéz is. Nagyon nehéz. Az embereket úgy vonzza a város, mint
kiömlött méz a legyeket. Nem egyszerű dolog a megélhetés.
San már-már kimondta azt a kérdést, amely a nyelve hegyén volt, de
aztán inkább mégis lenyelte. Ám Zi mintha átlátott volna rajta.
– Azt szeretnéd tudni, hogy én miért nem rongyokban járok, és miért
nem éhezem?
103
 – Nem szeretek olyan emberekről kíváncsiskodni, akik fölöttem állnak.
– Nem haragszom érte. Az apámnak sampanjai voltak, egy egész kis
kereskedelmi flottát vezérelt itt a folyón fel és alá. Amikor meghalt, a
testvéreim meg én vettük át az üzletet. A harmadik és negyedik bátyám
elvándorolt a tenger túlfelén lévő országba. Amerikába. Ott a fehér emberek
koszos ruháit mosták, és megcsinálták a szerencséjüket. Amerika furcsa
ország. Hol másutt lehetne mások mocskából meggazdagodni?
– Én is gondoltam rá – mondta San –, hogy elutazom abba az országba.
Zi kutató pillantást vetett rá.
– De ehhez pénz kell. Ingyen senki sem visz át a nagy tengeren. És most
jó éjszakát. Remélem, sikerrel jártok a munkakeresésben.
Zi könnyedén meghajolt, és eltűnt a sötétben. Mintha ott se lett volna.
San lefeküdt, és azon gondolkodott, hogy nem csak képzelődött-e. Vagy talán
a tulajdon árnyékához beszélt?
A testvérek folytatták vigasztalan és kilátástalan munka- és ételkere-
sésüket, hosszú vándorlásaikat a nyüzsgő városon át. San hamarosan már nem
kötözte magához a testvéreit, úgy érezte magát, mint egy állat, amelyhez két
kölyke törleszkedik. Kerestek munkát a rakpartokon és a szűk utcákban. San
arra oktatta a testvéreket, álljanak egyenesen, ha egy olyan magas rangú
személlyel beszélnek, aki esetleg alkalmazhatja őket.
– Erősnek kell látszanunk – mondta. – Senki sem ad munkát olyanok-
nak, akiknek erőtlen a karjuk meg a lábuk.
Megették, amit mások eldobtak. Amikor a csontokon huzakodtak a
kutyákkal, San úgy érezte, lassan maguk is állattá válnak. Az anyjuk mesélt
nekik egy olyan emberről, aki négylábú, farkas állattá változott, mert lusta volt
dolgozni.
Annak azonban semmi köze nem volt a lustasághoz, hogy ők nem
dolgoztak.
A híd nyirkos melegében aludtak. A városra néha meleg, heves záporok
zúdultak a tenger felől. A híd alatt kerestek védelmet, bekúsztak a nedves
gerendák közé. San észrevette, hogy Wu és Guo Si lassan a kétségbeesés
szélére sodródik. Életkedvük minden nappal csökkent, amelyen esett, amelyen
éheztek, amelyen úgy érezték, hogy senki sem törődik velük, és senkinek sem
kellenek.
San egy este azt vette észre, hogy Wu összegörnyedve gubbaszt, és
imákat mormol azokhoz az istenekhez, akiket a szülei is tiszteltek. Ez meg-
döbbentette egy pillanatra. A szülők istenei sohasem segítettek, régen sem,
most sem. De nem szólt. Ha Wu vigaszra lel ezekben az imákban, akkor neki
nincs joga megfosztani tőlük.

104
 San egyre inkább úgy érezte: Kanton a rettenet helye. Minden reggel,
amikor elindultak, hogy végtelen utakon munkát keressenek, holtakat kellett
kerülgetniük az utcák kövén. Néha már az arcukat rágták a kutyák vagy a
patkányok. Minden reggel attól félt, hogy ő maga is így végzi Kanton
valamelyik utcáján.
Még egy nap a nyirkos melegben, és San úgy érezte, elhagyta a remény.
Olyan éhes volt, hogy szédült, és nem tudott tisztán gondolkodni. Ahogy ott
hevert alvó testvéreivel a hídon, arra gondolt, nyugodtan elaludhatnának
örökre, hogy soha többé ne ébredjenek fel.
Nincs semmi, amiért megérné fölébredni.
Éjszaka megint a három levágott fejről álmodott. Hirtelen megszólaltak,
és beszéltek hozzá, de nem értette meg, mit mondanak neki.
Amikor hajnalban felriadt, Zit pillantotta meg: egy kötélbakon ült és
pipázott. Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy San felébredt.
– Nyugtalan az álmod – mondta. – Láttam, hogy olyasmiről álmodtál,
ami elől el akartál menekülni.
– Levágott fejekről álmodtam – felelte San. – Lehet, hogy a sajátom is
köztük volt.
Zi elgondolkodva nézett rá, mielőtt válaszolt.
– Aki választhat, az választ. Te meg a testvéreid nem néztek ki valami
erősnek. Ha valaki teherhordót keres, nem olyat választ, aki éhezik. Legalábbis
mindaddig, amíg akadnak újonnan érkezettek, friss erővel, teli élelmiszeres
tarisznyával.
Zi kiveregette a pipáját, aztán folytatta.
– Minden reggel halottakat sodor a víz. Azokat, akik nem bírják tovább.
Akik nem látják értelmét az életüknek. Akik kövekkel rakják meg az ingüket,
vagy súlyokat körnek a lábukra. Kanton olyan város lett, amely csak úgy
hemzseg az öngyilkosok nyughatatlan lelkeitől.
– Miért mondod ezt nekem? Eléggé szenvedek már így is.
Zi védekezőn emelte fel a kezét.
– Nem azért mesélem, hogy nyugtalanítsalak. Nem mondtam volna
semmit, ha nem tudnám folytatni. Az unokatestvérem egy gyárat vezet, amely-
ben egy csomó munkás megbetegedett. Talán tud neked meg a testvéreidnek
munkát adni.
San alig hitt a fülének, de Zi megismételte, amit mondott. Hogy nem
akar könnyelműen ígérgetni, de talán hamarosan lesz munkájuk.
– Miért akarsz pont nekünk segíteni?
Zi vállat vont.
– Miért teszi az ember azt, amit tesz? És miért nem tesz másvalamit?
Talán mert úgy gondolom, hogy rászolgáltál a segítségre.
105
 Zi felállt.
– Visszajövök, ha megtudok valamit – mondta. – Nem vagyok olyan
ember, aki félígéretekkel dobálózik. A meg nem tartott ígérettel meg lehet
semmisíteni egy embert.
Letett egy kevés gyümölcsöt San elé, és elment. San látta, amint végig-
siet a hídon, aztán eltűnik az emberforgatagban.
Wu még mindig beteg volt, amikor felébredt. Homloka tüzelt.
San Wu mellé telepedett. Guo Si a másik oldalra ült. San mesélt Ziről.
– Ezt a gyümölcsöt kaptam tőle – mondta. – Ő az első ember itt Kanton-
ban, akitől kaptunk valamit. Talán Zi igazából isten, olyan, akit anyánk küldött
a másik világból. Ha viszont nem tér vissza, megtudjuk, hogy csak egy csaló
volt. Addig itt maradunk.
– Éhen halunk, mire visszajön – mondta Guo Si.
San felháborodott.
– Nem akarom többet hallgatni az ostoba nyafogásodat.
Guo Si elhallgatott, San pedig remélte, hogy nem kell túl sokáig
várniuk.
Ezen a napon fullasztó volt a hőség. San és Guo Si váltakozva mentek a
szivattyúhoz, és hordták a vizet Wunak. Sannak szerencséje volt, talált pár
gyökeret a piacon, amit azon nyersen felhabzsoltak.
Este már besötétedett, de Zi még mindig nem jött. Lassan San is kezdett
kétségbeesni. Talán Zi az az ember, aki hamis ígéretekkel gyilkol.
Hamarosan már csak San volt ébren. Ült a tűz mellett, és hallgatta a
sötétségből érkező neszeket. Nem vette észre, mikor ért oda Zi. Egyszerre ott
állt mögötte. San összerezzent.
– Keltsd fel a testvéreidet – mondta Zi –, indulnunk kell! Találtam
nektek munkát.
– Wu beteg. Holnapig nem ér rá?
– Akkorra már mások állnak be. Vagy most jöttök, vagy nem jöttök.
San felkeltette Wut és Guo Sit.
– Menni kell – mondta nekik. – Holnaptól végre lesz munkánk.
Zi sötét sikátorokon vezette keresztül őket. San érezte, hogy lába néha
belebotlik az utcán alvó emberekbe. Kézen fogta Guo Sit, aki Wu vállát
karolta át.
San hamarosan megérezte, hogy a tenger közelébe jutottak.
Aztán minden nagyon gyorsan történt. A sötétből idegenek bukkantak
fel, akik megragadták a karjukat, és zsákot húztak a fejükre. San fejét ütés érte,
elesett, de tovább küzdött. Amikor megint a földre nyomták, beleharapott egy
karba, és kiszabadította magát. Ám újra elkapták.

106
 Valahonnan a közelből Wu segélykiáltásait hallotta. Egy imbolygó
lámpa fényében látta, amint a testvére a hátán fekszik. Egy férfi kést húz ki a
melléből, aztán testét a vízbe gördíti. Wu teste lassan arrébb sodródott.
San egy szédült pillanatban felfogta, hogy Wut megölték. Nem tudta
megvédeni.
Aztán súlyos ütés zuhant a tarkójára. Öt és Guo Sit eszméletlen álla-
potban egy csónak fenekére hajították, amely elvitte őket egy várakozó hajó-
hoz.
Ez 1863 nyarán történt. Abban az évben, amelyben sok ezernyi elszegé-
nyedett kínai parasztot raboltak el és vittek át Amerikába, ahol pontosan
ugyanaz a robot és szenvedés várta őket, amely elől otthon menekülni akartak.
Átjutottak hát a nagy tengeren, de a szegénység is velük tartott.

12.
Amikor San felébredt, áthatolhatatlan sötétségben találta magát. Nem bírt
mozogni. Egyik kezével bambusz rudakat tapogatott ki, amelyek rácsot
képeztek összegörbedt teste körül. Talán Fangnak mégis sikerült elkapnia őket,
és most egy szűk kosárban a falujukba tartanak, ahonnan elmenekültek.
De valami nem stimmelt. A ketrec himbálózott, de nem úgy, mintha egy
rúdon függne. Kifelé fülelt a sötétbe, és mintha víz zúgását hallotta volna.
Felfogta, hogy hajón van. De hol van Guo Si? A sötétben semmit sem látott.
Kiáltani próbált, de valami gyenge mormogáson kívül nem volt képes többre.
Valamit szorosan a szájára kötöttek. Közel járt ahhoz, hogy pánikba essen.
Kuksolt a szűk kalitkában, se kezét, se lábát nem tudta kinyújtani. A hátával
kezdte verni a bambusz rudakat, hogy kiszabaduljon.
Hirtelen fény támadt körülötte. Valaki elhúzta a vitorlavásznat, amellyel
eddig letakarták a ketrecét. Amikor San elfordította a fejét, nyílt eget látott
maga fölött egy nyíláson át, kék eget, felhőket. A férfinak, aki a ketrece fölé
hajolt, hosszú sebhely volt az arcán. Zsíros haját összekötötte a tarkóján. Kikö-
pött, aztán egyik kezét bedugta a résen, és lehúzta San szájáról a rongydarabot,
amellyel eddig be volt kötve.
– Na, most már ordíthatsz – vigyorgott. – Itt a tengeren senki se hall.
San alig értette meg a tengerész tájszólását.

107
 – Hol vagyok? – kérdezte. – És Guo Si hol van?
A tengerész vállat vont.
– Hamarosan elég messzire jutunk a szárazföldtől, hogy kiengedjünk,
akkor aztán üdvözölheted a boldog útitársakat. Nem érdekes, hogy mi volt
eddig a nevetek. Új nevet kaptok, ha megérkeztünk.
– Hová megyünk?
– A paradicsomba.
A tengerész nevetett, felmászott a nyíláson, és eltűnt. San elfordította a
fejét, és körülnézett. Mindenütt ketreceket látott, olyanokat, mint amilyenben ő
maga is kuporgott. Valamennyit durva vitorlavászonnal takarták le. Iszonyatos
magányosságérzés fogta el. Wu és Guo Si eltűnt. Már csak egy állat volt,
amelyet ketrecbe zártak, úton egy olyan cél felé, ahol még csak a neve sem
érdekel senkit.
Később ezekre az órákra úgy emlékezett vissza, mintha keskeny mezs-
gyén egyensúlyozott volna élet és halál közt. Nem volt már miért életben
maradnia, de nem volt képes az életét sem eldobni magától.
Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig tartott ez az állapot. Végül
matrózok ereszkedtek le köteleken, letépték a vitorlavásznakat a ketrecekről,
kinyitották őket, és rájuk üvöltöttek, hogy álljanak fel. San ízületei elmere-
vedtek, de végül sikerült felegyenesednie.
Meglátta Guo Sit, akit épp durván kirángatott egy matróz a ketrecéből.
San merev lábbal sántikált feléje, és jó néhány korbácsütést el kellett viselnie,
mire megmagyarázta, hogy csak a testvérének akar segíteni.
Felkergették a fedélzetre és egymáshoz láncolták őket. Késes, kardos
matrózok őrizték őket; San nem ismerte a tájszólásukat. Guo Si csak nagy
üggyel-bajjal tudta tartani magát a nehéz láncok súlya alatt. San látta, hogy
egy nagy seb van a homlokán. Az egyik tengerész megbökte a kardja
hegyével.
– A bátyámnak fájdalmai vannak – mondta San –, de hamarosan meg-
gyógyul.
– Remélhetőleg igazad lesz. Legyen gondod rá, hogy életben maradjon.
Különben mindkettőtöket behajítalak a tengerbe, még ha élsz, akkor is.
San mélyen meghajolt. Aztán segített Guo Sinek, hogy egy nagy kötél-
tekercs árnyékába ülhessen.
– Itt vagyok – mondta San. – Segítek neked.
Guo Si véraláfutásos szemmel nézett rá.
– Wu hol van?
– Alszik. Minden rendbe jön.

108
 Guo Si megint visszasüllyedt félálmába. San óvatosan körülnézett. A
hajó sok vitorlát feszített ki három árbocára. Földet sehol sem látott. A nap
állásából rájött, hogy a hajó kelet felé tart.
Az összekötözött férfiak félmeztelenek voltak, és soványak, akárcsak ő
maga. Wu után hiába nézelődött. Rájött, hogy Wu valóban meghalt, és ott
maradt Kantonban. A hajó orrán szétfröccsenő minden egyes hullámmal
távolabb került tőlük.
San ránézett a mellett ülő szerencsétlenre. Annak egyik szeme be volt
dagadva, homlokát mély seb szántotta: kard vagy fejsze ütötte. San nem tudta,
szabad-e beszélni, vagy talán verés jár érte. Aztán észrevette, hogy a láncra
vertek itt-ott szót váltanak egymással.
– Engem Sannak hívnak – mondta halkan. – A testvéreimet meg engem
egy éjszaka lerohantak. Aztán semmiről sem tudok, csak hogy itt ébredtem.
– Én Liu vagyok.
– Veled mi történt, Liu?
– Eljátszottam a vagyonomat, a ruhámat, a szerszámaimat. Fafaragó
vagyok. Amikor pedig nem tudtam kifizetni az adósságomat, értem jöttek.
Megpróbáltam elszabadulni tőlük. Akkor megvertek. És amikor kinyitottam a
szemem, itt voltam a hajón.
– Hova megyünk?
Liu kiköpött, és megláncolt kezét sérült szeméhez emelte.
– Ahogy itt körülnézek, az választ ad a kérdésedre. Amerikába tartunk –
vagy inkább a halálba. Ha nem tudok kiszabadulni, a vízbe ugrom.
– Vissza tudsz úszni?
– Buta vagy. Meg fogok fulladni.
– Senki sem találja meg a csontjaidat, hogy eltemesse őket.
– Levágom egy ujjamat, és megkérek valakit, hogy vigye vissza Kínába,
és temesse el. Van még egy kis pénzem. Odaadom azért, hogy ne az egész
testem tűnjön el a tengerben.
Félbeszakadt a beszélgetés, amikor egy tengerész megütött egy gongot.
Rájuk parancsoltak, hogy üljenek le, és mindenki kapott egy tál rizst. San
felkeltette Guo Sit, és megetette, mielőtt a saját adagjának nekilátott volna.
Öreg rizs volt, pocsék volt az íze.
– A rizs életben tart, még ha nem ízlik is – mondta Liu. – Ha megha-
lunk, semmit sem érünk. Olyanok vagyunk, mint a disznók, amelyeket meg-
hizlalnak, mielőtt levágják őket.
San riadtan nézett rá.
– Levágnak bennünket? Honnan tudod?
– Egész életemben csak történeteket hallgattam, és tudom, mi vár ránk.
A kikötőben ott áll majd valaki, aki megvásárolt bennünket. Vagy a bányákba
109
kerülünk, vagy valami távoli sivatagba, ahol vasakat rakunk a földre azoknak a
masináknak, amelyek forró vízzel a hasukban, sok keréken húzzák a kocsikat.
Ne is kérdezz többet. Túl ostoba vagy ahhoz, hogy bármit is megérts.
Liu ezzel lefeküdt aludni. San megsértődött. Ha szabadok lettek volna,
Liu nem mert volna ilyen hangon beszélni vele.
Este alábbhagyott a szél. A vitorlák ernyedten fityegtek a rudakon.
Megint kaptak egy tál pudvás rizst, egy mérő vizet és egy darab kenyeret, ami
olyan száraz volt, hogy alig lehetett elrágni. Aztán sorban felkuporodtak a
mellvédre, hogy a tengerbe ürítsenek. Sannak Guo Sit is meg kellett tartania,
nehogy a súlyos láncok lehúzzák, és másokat is magával rántson.
Az egyik tengerész, akin sötét kabát volt, és úgy festett, mint akit
Kantonban a hordszékben láttak, úgy rendelkezett, hogy San és Guo Si a
fedélzeten aludjanak. Egy árbochoz kötözték őket, míg a többieket lehajtották
a hajó gyomrába, és bezárták a rakodónyílást.
San ült az árbocnál, nézte a tengerészeket, akik kis tüzeket raktak
vaslábasaikban, és dohányoztak. A lomha hullámverésben dülöngélt és nyikor-
gott a hajó. Időről időre arra jött egy matróz, és megnézte, hogy Guo Si és San
nem próbálja-e kiszabadítani magát.
– Mennyi ideig leszünk úton? – kérdezte San.
A tengerész leguggolt, és megszívta a pipáját, amely édeskés füstöt
eresztett.
– Azt sosem lehet tudni – felelte. – A legjobb esetben hét hétig, a leg-
rosszabban három hónapig. Ha ellenünk van a szél. Ha rossz szellemek vannak
a fedélzeten.
San nem volt benne biztos, mennyi az a „hét”. És egy „hónap”? Sosem
tanult számolni. A faluban a nap óráinak múltával és az évszakok változásával
mérték az időt. De úgy érezte, a tengerész azt akarja mondani: soká tart az út.
A hajó pár napot petyhüdt vitorlákkal téblábolt, a tengerészek idegesek
voltak, és minden ok nélkül megrugdosták a megláncolt embereket. Guo Si
lassan felépült, néha már azt is megkérdezte, mi történt.
San minden reggel és minden este körülnézett, nem lát-e szárazföldet.
De csak a végtelen tengert látta, és néha madarakat, amelyek körberepülték a
hajót, aztán eltűntek.
Minden egyes nap végén egy rovátkát vésett abba az árbocba, amelyhez
őt meg Guo Sit kötötték. Amikor a tizenkilencedik rovátkát bevéste, megvál-
tozott az idő, és a hajó erős viharba került. Ők pedig az egész vihar alatt oda
voltak kötözve az árbochoz, miközben hatalmas hullámok csaptak át rajtuk. A
tenger ereje olyan iszonyatos volt, hogy San attól félt, összetöri a hajót. A
vihar napjaiban nem kaptak egyebet, mint pár darab száraz tengerész-

110
kétszersültet, amellyel egy matróz úgy botorkált oda hozzájuk, hogy kikötötte
magát. Hallották, amint a fedélzet alatt a többiek sikoltoznak és ordítanak.
A vihar három napig tartott, akkor csendesedett, majd végül teljesen
elült a szél. Egy nap és egy éjszaka teljes szélcsendben álltak, végül megjött az
a szél, amelytől a matrózok felderültek. A vitorlák feldagadtak, és a raktérből
is feljöhettek a megláncoltak.
San tudta, hogy több esélyük van a túlélésre, ha a fedélzeten marad-
hatnak. Azt mondta hát Guo Sinek, tegyen úgy, mintha még lázas lenne, ha jön
a fehér kapitány vagy valamelyik embere, hogy megnézze, milyen állapotban
van. Ő maga azt mondta, bátyja homloksebe már gyógyulóban van, de még
nincs egészen jól.
A vihar után pár nappal a matrózok felfedeztek egy potyautast. Dühös
kiáltások közepette rángatták elő a fedélzet alatti szögletből, ahová elbújt. Ám
odafenn a fedélzeten a düh csodálkozásba csapott át, amikor észrevették, hogy
a potyautas egy férfinak öltözött fiatal lány. Ha a kapitány közbe nem lép, és
fegyverével sakkban nem tartja a legényeket, valamennyien nekiestek volna. Ő
azonban azt parancsolta, hogy kössék a két testvér árbocához. És aki hozzá -
nyúl, azt az út minden hátralevő napján megkorbácsolják.
A lány nagyon fiatal volt, alig tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett. San
csak este kérdezte meg suttogva a nevét, amikor már nyugalom volt a hajón, és
csak az árbocőr meg pár őrszem járt a fedélzeten. A lány lesütött szemmel, alig
hallhatóan válaszolt. Sun Nának hívták. Guo Si egy öreg gyapjúpokróc alatt
hevert addig, amíg rosszul volt. Most San minden teketóriázás nélkül levette
róla, és a lánynak adta. A lány lefeküdt, s egész testét és a fejét is betakarta
vele.
Másnap a kapitány tolmácsot hozott, és kikérdezte a lányt. Az olyan
tájszólásban beszélt, amely nagyon hasonlított a testvérekéhez. Továbbra is
nagyon halkan beszélt. San azért annyit kivett a szavaiból, hogy a szülei
meghaltak, és valami rokon megfenyegette, hogy odaadja a rettegett földes-
úrnak, aki bántalmazni szokta a fiatal nőket. Sun Na erre Kantonba menekült.
Ott pedig fellopakodott a hajó fedélzetére, mert Amerikába akart eljutni, ahol
egy nővére élt.
– Életben hagyunk – mondta a kapitány. – Hogy van-e nővéred, vagy
nincs, az nem érdekel. De Amerikában nagy a hiány kínai nőkből.
Egy ezüstpénzt vett elő a zsebéből, és ide-oda dobálta a két keze között.
– Te leszel az én kis külön keresetem az út végén. Ugyan nem tudod,
hogy ez mit jelent, de szerintem mindegy is neked.
San ezen az estén további kérdéseket tett fel a lánynak. Néha arra
lődörgött egy-egy tengerész, és mohó pillantással méregette a lány testét,
amelyet pedig egész idő alatt megpróbált a pokrócba rejteni. Még a fejére is
111
ráhúzta a mocskos takarót, és nem beszélt. Egy olyan faluból jött, amelynek a
nevét San még sohasem hallotta. De amikor leírta a folyójuk színét és a
vidéket, San úgy gondolta, hogy valahol ott lehet Wi Hei közelében.
Beszélgetéseik kurták voltak, mintha nem futná többre az erejükből.
Csak esténként suttogtak egymás közt. Napközben a lány a pokróc alatt ült, és
mindenki szeme elől elrejtőzött.
A hajó továbbvitorlázott kelet felé. San véste a rovátkákat az árbocba.
Látta, hogy azok az emberek, akik a fedélzet alatti szűkösségben, fojtó bűzben
töltötték az éjszakákat, egyre rosszabbul vannak. Kettejüket már felhozták,
rongyos tengerészzsákba bugyolálták, és behajították őket a tengerbe, anélkül
hogy valaki egy szót is szólt volna, vagy akár csak meghajoltak volna a tenger
előtt, amely befogadta a testüket. A fedélzet igazi parancsnoka a halál volt. Ő
határozott a szelekről, az áramlatokról, a hullámokról és arról is, hogy ki
legyen az, akit a bűzlő raktérből felhoznak.
Sannak immár az lett a feladata, hogy a szégyellős Sun Na fölött
őrködjön, és esténként pár vigasztaló szót suttogjon a fejéhez közel.
Pár nappal később megint felhoztak egy halottat a raktérből. Guo Si és
San nem látták, kit dobtak a tengerbe. De az egyik tengerész odament
hozzájuk, amikor a hulla eltűnt. Egy összehajtogatott rongydarab volt a kezé-
ben.
– Azt akarta, hogy adjam oda neked.
– Kicsoda?
– Nem tudom, mi volt a neve.
San átvette a rongyot. Amikor kibontotta, egy levágott hüvelykujjat
talált benne. Liu volt tehát, aki meghalt. Amikor érezte, hogy lejárt az ideje,
levágta a hüvelykujját, és fizetett a matróznak azért, hogy átadja Sannak.
San megtisztelve érezte magát. A bizalom egyik legkomolyabb jelét
kapta meg, amit csak ember megkaphat. Liu úgy vélte, San egy napon még
vissza fog térni Kínába.
San nézte a hüvelykujjat, és elkezdte leszedni róla a bőrt és a húst: a
lába láncához dörzsölgette. Vigyázott, hogy Guo Si ne lássa meg, mit művel.
Két napba telt, hogy kiszabadítsa a csontot a húsból. Aztán esővízben
megmosta, és inge szegélyébe kötözte. Teljesíti a megbízatást, még ha a
matróz tette is zsebre a pénzt, amit Liu neki szánt.
Két nappal később még egy ember meghalt. Ám most a test nem a
raktérből került elő. A halott férfi ugyanis nem más volt, mint maga a kapi-
tány. San sokat gondolkodott azon, hogy azt az országot, ahová tart, épp ilyen
sápadt emberek népesítik be. És látta, amint ez a férfi hirtelen összerándult,
mintha egy láthatatlan ököl ütötte volna le. Összeesett, és nem mozdult többé.
A tengerészek mindenfelől összesereglettek, kiabáltak és káromkodtak, de
112
hiába. Másnap a kapitány is eltűnt a tengerben. De az ő testét egy csillagos-
sávos zászlóba csavarták be.
A kapitány halálakor épp megint egy hosszabb szélcsendes periódusban
voltak. A legénység türelmetlensége átcsapott nyugtalanságba és félelembe.
Páran azt rebesgették, hogy a kapitányt egy gonosz szellem ölte meg, és
ugyancsak ő altatta el a szeleket. Az is előfordulhat, hogy nem lesz elég az
élelem és az ivóvíz. Néha veszekedésre, sőt verekedésre került a sor. Amíg a
kapitány élt, az ilyesmit azonnal megtorolta. De a kormányosból, aki a helyébe
lépett, hiányzott a kapitány tekintélye és határozottsága. Sanon nyugtalanság
vett erőt, ahogy a fedélzet hangulatát elnézte. Továbbra is rótta a vonalkáit az
árbocba. Mennyi idő telt el? És mekkora ez a tenger, hogy ilyen nehezen érnek
át rajta?
Egy este, a szélcsend idején, amikor San az árbocánál aludt, pár matróz
bukkant fel a sötétből, és eloldozták Sun Na köteleit. Az egyikük valami
rongydarabbal betömte a száját, hogy ne tudjon kiáltani. San iszonyattal látta,
ahogy a korláthoz vonszolták, letépték a ruháit, és megerőszakolták. A sötétből
egyre több matróz bukkant fel, és mind kivárta, amíg sorra került. Sannak
végig kellett néznie, és semmit sem tehetett.
Egyszerre észrevette, hogy Guo Si is felébredt. Felnyögött, amikor
felfogta, mi folyik ott.
–Jobb, ha behunyod a szemedet – mondta neki San. – Nem akarom,
hogy megint beteg legyél. Attól, ami itt történik, könnyen halálos lázat lehet
kapni.
Amikor a matrózok készen voltak Sun Nával, a lány nem mozdult. Pár
matróz kötelet hurkolt a nyakára, és meztelen testét felhúzták egy árbocra. A
lány lába kalimpált, kezével megpróbálta felhúzni magát, de már nem volt
benne elég erő. Végül mozdulatlanul lógott a kötélen. Akkor a tengerbe
dobták. Még csak egy vitorlarongyba se csavarták be. San nem tehetett róla:
kétségbeesett nyögés szakadt ki belőle.
Az egyik tengerész meghallotta a neszt.
– Mi az, hiányzik a szerelmed? – kérdezte.
San félt, hogy őt is bedobják a tengerbe.
– Nincs nekem szerelmem – felelte.
– Ő küldte ránk a szélcsendet. És a kapitányt is megbabonázta, azért halt
meg. Most eltűnt. Meg is fog jönni a szél.
– Akkor helyes volt, hogy a tengerbe dobtátok.
A matróz lehajolt hozzá.
– Félsz – mondta neki. – Rettegsz és hazudozol. De nem kell attól
félned, hogy téged is a tengerbe dobunk. Nem tudom, mi jár a fejedben. Való-
színűleg szívesen kiherélnél, ha tehetnéd. Nemcsak engem, hanem mindenkit
113
itt a hajón. Ha egy férfit a hajóárbochoz kötöznek, annak nem lehetnek
olyanok a gondolatai, mint nekem.
Vigyorgott és odébbállt. A fehér rongyokat, amelyeket egykor Sun Na
viselt, odahajította Sannak.
– A szaga még benne van – kiáltotta neki. – Asszonyszag és halálszag.
San összegöngyölte a rongyokat, és bedugta az inge alá. Most már nála
volt egy halott ember hüvelykujjcsontja és egy mocskos rongydarab egy fiatal
nő életének utolsó, iszonyatos órájából. Súlyosabb terheket még sohasem
hordozott.
Guo Si nem beszélt arról, amit látott. San pedig barátkozott a gondo-
lattal, hogy talán sosem érnek át a tenger túloldalára, oda, ahol egy ismeretlen
világ kezdődik. Néha azt álmodta, hogy valaki, akinek arca sem volt, lekaparja
testéről a bőrt és a húst, és hatalmas madarakat etet a cafatokkal. Ez után az
álom után szinte szabadulásnak tetszett, hogy még mindig az árbochoz kötve
találta magát.
Most sokáig jó széllel vitorláztak. Egy reggel, mindjárt ébredés után
meghallotta az árbocőr hangját.
Guo Si is felébredt erre.
– Miért kiáltozik? – kérdezte Guo Si.
– Azt hiszem, megtörtént az elképzelhetetlen – felelte San, és megfogta
a testvére kezét. – Azt hiszem, látják a szárazföldet.
Sötét sáv volt, ott lebegett a hullámok fölött. Aztán növekedni kezdett, s
látták, amint a szárazföld kiemelkedik a tengerből.
Két nap múlva befutottak egy hosszan elnyúló öbölbe, ahol kémé-
nyükből füstöt okádó gőzösök és az övékhez hasonló vitorlás hajók sokasága
tolongott a külső révben és a hosszú rakpartoknál. Mindenkit felhoztak a
fedélzetre. Vizet húztak fel nagy vödrökben, szappant osztottak, és felügyelet
alatt mindenki megtisztálkodhatott. Már nem verték őket. És aki nem mosdott
elég alaposan, azt a matrózok csutakolták le. Mindenkit megborotváltak, és
több ennivalót kaptak, mint az úton. Amikor minden előkészület megvolt,
levették róluk a lábbilincseket, és most a kezüket kötötték össze.
A hajó még odakint horgonyozott a révben. San és Guo Si a többiekkel
egy sorban állt, és nézték a hosszan elnyúló kikötőt. Maga a város a dombok
tetején nem volt valami nagy. San Kantonra gondolt. Ez a város semmi sem
volt ahhoz képest, amit elhagytak. Vajon tényleg igaz lehet, hogy ebben az
országban a folyók medrének alját aranyhomok lepi?
Estefelé két bárka érkezett, és kikötöttek a szél alatti oldalon. A hajóról
kötéllétrát engedtek le. Sant és Guo Sit az utolsók között engedték le a létrán.
A tengerészek, akik odalent fogadták őket, mind fehérek voltak. Szakálluk
volt, izzadságtól bűzlöttek, némelyik részeg volt. Türelmetlenkedtek, a lassan
114
mozgó Guo Sit meg is taszították. San látta, amint a hajó, amelynek árbocába
olyan sok rovátkát vésett, eltűnik a sötétben. Most már minden kötelék elsza-
kadt, ami a régi hazájához fűzte.
San felnézett a csillagos égre. Feje fölött az égbolt nem olyan volt,
amilyennek eddig látta. A csillagok ugyanolyan mintákká álltak össze, de kissé
eltolódtak.
Mintha csak most értené meg, mi is az a magány: amikor még a fejünk
fölötti csillagok is elhagynak.
– Hová megyünk? – suttogta Guo Si.
– Nem tudom.
Amikor a szárazföldre léptek, egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy el
ne essenek. Olyan hosszú időt töltöttek hajón, hogy elvesztették az egyen-
súlyukat, amikor a lábuk alatt már nem mozgott a föld.
Sötét helyiségbe zárták őket, ahol macskahúgy- és félelemszag terjen-
gett. Bejött egy kínai, aki azonban úgy volt öltözve, mint a fehérek. Két másik
kínai állt mellette, ragyogó petróleumlámpákkal.
– Éjszakára itt maradtok – mondta a fehér kínai. – Holnap aztán foly-
tatjuk az utat. Ne próbáljatok kitörni innen. Aki zajt csap, annak bekötjük a
száját. És ha továbbra sem nyughat, akkor kivágom a nyelvét.
Felemelt egy kést, tisztán látszott a petróleumlámpák fényében.
– Ha engedelmeskedtek, akkor minden rendben lesz. Ha nem, akkor
rossz dolgotok lesz. A kutyáim imádják az embernyelvet.
Visszadugta övébe a kést.
– Holnap enni is kaptok – folytatta. – Minden rendben lesz. Hamarosan
dolgozni kezdtek. És aki szorgalmas, az gazdagon térhet haza majd egyszer.
A lámpahordozókkal együtt elment. A sötétben tolongó férfiak közül
senki sem mert megszólalni. San azt suttogta Guo Sinek, hogy legjobb lesz, ha
aludni próbálnak. Akármi vár is rájuk másnap, biztosan szükségük lesz az
erejükre.
San sokáig ébren volt a testvére mellett, aki azonnal elaludt. A sötétben
körös-körül nyugtalan lélegzést lehetett hallani: az alvókét meg azokét, akik
ébren voltak. A hideg falhoz szorította a fülét, megpróbált kintről meghallani
valami zajt. De a fal vastag volt, és semmi sem hatolt át rajta.
– Neked kell értünk jönnöd – mondta Wunak, bele a sötétbe. – Még ha
meghaltál is, te vagy az egyetlen közülünk, aki Kínában maradt.
Másnap ponyvával fedett szekereken elszállították őket. Elhagyták a
várost úgy, hogy nem is láttak belőle semmit. A lóháton ülő, felfegyverzett
férfiak csak akkor csapták félre a szekerek ponyváját, amikor kijutottak egy
homokos, száraz vidékre, amelyen csak alacsony cserje nőtt.

115
 A nap sütött, de hideg volt. San látta, hogy a szekerek hosszú karavánt
alkotnak. A távolban egy messzire nyúló hegyláncot vett észre.
– Hová megyünk? – kérdezte Guo Si.
– Nem tudom. Mondtam már, hogy ne kérdezősködj fölöslegesen. Úgyis
mondom, ha tudom.
Több napon át haladtak a hegyek felé. Éjszakánként a körben felállított
szekerek alatt aludtak.
Minden nappal, amely elmúlt, egyre tovább hűlt a levegő. San azon
gondolkodott, hogy vajon ő meg a bátyja meg fognak-e fagyni.
De a jég akkorra már bennük volt. Egy súlyos, iszonyattól megdermedt,
nagy jégszív.

13.
1864. március 9-én Guo Si és San kezdte elhordani azt a hegységet,
amely elzárta az egész észak-amerikai kontinenst átszelő vasútvonal útját.
Az egyik legkeményebb tél volt az, amit emberemlékezet óta megéltek
Nevadában. A nappalok is olyan hidegek voltak, hogy levegő helyett mintha
jégkristályt lélegzett volna be az ember.
San és Guo Si addig nyugaton dolgozott, ahol könnyebb volt előkészí-
teni a talajt és síneket fektetni. Október végén a hajóról egyenesen oda-
kerültek. Sok mással együtt, akiket szintén Kantonból hoztak oda láncon.
Olyan kínaiak fogadták őket, akik megszabadultak a copfjuktól, fehérember
ruhát viseltek, és a mellényzsebükből óralánc lógott ki. A testvéreket fogadó
férfinak ugyanaz volt a családi neve, mint az övéké: Wang.
San legnagyobb rémületére Guo Si, aki egyébként soha egy szót sem
szólt, kinyitotta a száját, és tiltakozni kezdett.
– Minket megtámadtak, összekötözve vittek a hajó fedélzetére. Nem mi
akartunk idejönni!
Sannak az jutott eszébe, hogy az előttük álló férfi biztosan nem fogja
eltűrni ezt a kemény beszédet. Mindjárt előrántja a fegyverét, amit az övén
visel, és halomra lövi őket.
De San tévedett.

116
 Wang harsány nevetésben tört ki, mintha Guo Si valami nagyon tréfást
mondott volna.
– Ti nem egyebek vagytok, mint kutyák – mondta. – Zi beszélő kutyákat
küldött nekem. A tulajdonom vagytok, amíg le nem dolgozzátok az áthajó-
zásotok, az etetésetek meg a San Franciscóból való ideszállításotok árát.
Három év elteltével azt csináltok, amit csak akartok. De addig az enyémek
vagytok. Itt a sivatagban nem tudtok megszökni. Itt farkasok vannak, medvék
meg indiánok, akik átvágják a torkotokat, betörik a koponyátokat, és kiszür-
csölik az agyvelőtöket, mint a tojást. És ha esetleg mégis szökni próbálnátok,
hát van pár jó kutyám, amelyek majd megkeresnek benneteket. Akkor majd
megtáncoltatjuk rajtatok a korbácsot, és egy évvel tovább dolgozhattok nekem.
Csak hogy tudjátok, mire számíthattok.
San megnézte a Wang mögött álló férfiakat. Pórázon tartották a kutyá-
kat, kezükben fegyver volt. San csodálkozott, hogy ezek a nagy szakállú fehér
emberek engedelmeskednek egy kínai parancsának. Tényleg nagyon furcsa
országba kerültek.
Egy szurdok mélyén álló sátortáborba költöztették őket, a völgy mélyén
patak folyt. A patak egyik partján a kínai vasútépítő munkások tábora állt, a
másik parton az íreké, németeké és egyéb európaiaké. A patak képezte azt a
választóvonalat, amelyet a kínaiak ok nélkül nemigen léptek át. Az írek
gyakran voltak részegek, olyankor ocsmányságokat ordibáltak, és köveket
dobáltak át a kínai oldalra. San és Guo Si nem értette, mit kiabálnak. De a
levegőn átröppenő kövek kemények voltak. És semmi okuk nem volt azt hinni,
hogy a szavakkal más lett volna a helyzet.
Tizenkét másik kínaival laktak együtt. Egyikük sem az ő hajójukkal
érkezett. San úgy sejtette, hogy Wang szívesen rak össze újonnan érkezetteket
tapasztaltabb munkásokkal, akik be tudják vezetni őket a vasútépítés rejtel-
meibe.
A sátor elég szűkös volt. Ha mindenki lefeküdt, egymáshoz szorultak.
Ez segített a meleget megtartani, de ugyanakkor olyan bénító érzése támadt
tőle, mintha nem tudná megmozdítani a tagjait.
A sátorfőnök egy Xu nevű ember volt. Sovány férfi volt, rossz fogakkal,
de mindenki nagyon tisztelte. Xu mutatta meg Guo Si és San fekvőhelyét.
Megkérdezte, honnan származnak, melyik hajóval érkeztek, de saját magáról
semmit sem mesélt. San mellett egy Hao nevű ember feküdt, aki elmondta,
hogy Xu már a kezdetek óta itt dolgozik a vasútépítésen. Az 1850-es évek
elején érkezett Amerikába, és először egy aranybányában dolgozott. A
pletykák szerint nem volt szerencséje az aranymosásban. Ehelyett viszont
megvett egy öreg faházat, amely menedékként szolgált pár sikeres arany-
ásónak. Senki sem értette, miért olyan ostoba Xu, hogy huszonöt dollárt fizet
117
egy házért, amelyben senki sem akar hosszabb ideig lakni. De Xu tudta, mit
csinál. Igen gondosan felsöpörte a padlót. Aztán felszedte a laza deszkákat, és
alattuk a földet is felsöpörte. Annyi aranypora gyűlt össze, hogy kisebb
vagyonnal térhetett vissza San Franciscóba. Elhatározta, hogy visszamegy
Kantonba, meg is vette a hajójegyet, de a várakozás ideje alatt felkereste a
kínaiak által olyannyira kedvelt játéktermeket. Játszott, vesztett. Még a hajó-
jegyét is eljátszotta. Aztán megismerte a Central Union Pacific társaságot, és
az egyik legelső kínai lett, aki a szolgálatokba állt.
Hao mindezt tudta, és el is mondta. Azt azonban nem lehetett kiszedni
belőle, hogy honnan tudja, ha egyszer Xu maga nem beszél róla. Hao mégis
esküdözött, hogy minden egyes szava színigaz.
Xu beszélt angolul. A testvérek tőle tudták meg, mit ordítoznak a két
sátortábort elválasztó patakon túlról. Xu megvetően beszélt a túlparti embe-
rekről.
– Ferdeszeműnek neveznek bennünket – mondta. – Ez megvető kifeje-
zés. Ha az írek részegek, akkor fejnek is szoktak mondani, ami annyit tesz,
mint Don Fin-Yao.
– Miért nem állhatnak bennünket? – kérdezte San.
– Mert jobban dolgozunk – felelte Xu. – Keményen dolgozunk, nem
iszunk, nem szökdösünk. És sárga a bőrünk, és ferde vágású a szemünk. Ők
pedig nem szeretik azokat, akik másképp néznek ki, mint ők.
San és Guo Si minden reggel felmásztak a szakadékból kivezető síkos
úton, kezükben lámpással. Volt, hogy a jeges úton valaki visszacsúszott a
szakadékba. Ketten, akiknek így sérült meg a lábuk, a szakácsnak segítettek
megfőzni az ételt, ami a testvéreket is várta a hosszú munkanap végén. A
kínaiak és a völgy többi lakója más-más utakon kapaszkodtak fel reggelente a
szurdokból, és egymástól messze dolgoztak. A munkavezető mindig nagyon
ügyelt, hogy ne kerüljenek túl közel egymáshoz.
Néha a patakban összeverekedtek botos kínaiak és késforgató írek.
Olyankor közbeléptek a szakállas, lóhátas felügyelők, és szétválasztották őket.
Volt, hogy valaki olyan súlyosan megsérült, hogy meg is halt. Egy kínait, aki
egy írnek széthasította a fejét, felakasztottak, és egy írt, aki agyonszúrt egy
kínait, bilincsben vezettek el. Xu a sátor minden lakóját nyomatékosan figyel-
meztette, hogy tartsa távol magát a verekedésektől. Mindig arra emlékeztette
őket, hogy egyelőre még ennek az országnak a vendégei.
– Ki kell várnunk – mondta Xu. – Egy napon majd rájönnek, hogy nem
lesz vasút, ha mi, kínaiak meg nem építjük. Egy napon majd minden megvál-
tozik.
Később, este, amikor már a sátorban feküdtek, Guo Si suttogva meg-
kérdezte, hogyan értette ezt Xu. De San sem tudta a választ.
118
 A partvidékről bejöttek erre a száraz sivatagi tájra, ahol a nap egyre
hidegebben sütött az év előrehaladtával. Amikor felhangzott Xu harsány
ébresztője, igyekezni kellett, különben a nagyhatalmú felügyelők tovább
dolgoztatták őket, mint a megszokott tizenkét óra. A hideg már harapott.
Mindennap esett a hó.
Időről időre látták a rettegett Wangot is, aki a tulajdonának nevezte
őket.
A testvérek a vasúti töltést készítették elő, amelynek szilárd alapot
kellett képeznie a talpfák alatt. Mindenütt tüzek égtek, amelyek nemcsak a
fényt szolgáltatták a munkához, hanem fel is melegítették a fagyott talajt. És
egész idő alatt hajtották őket a lovas munkafelügyelők, a fehér emberek, akik
farkasbőr bundában őrizték őket. Xutól megtanulták, hogy „Yes, boss”-szal
kell válaszolni, ha megszólítják őket, még ha nem értik, miről van szó, akkor
is.
A tüzek fénye több kilométerre ellátszott. Ott voltak az írek, az ő dolguk
volt a talpfák és a sínek lerakása. Néha mozdonyok sivítását is hallották, ame-
lyek épp kieresztették a gőzt. San és Guo Si sárkányoknak gondolták ezeket a
hatalmas fekete szörnyetegeket. Bár azok a tűzköpő szörnyek, amelyekről az
anyjuktól hallottak, tarkák voltak, de azért biztosan ugyanezekről a villogó
jószágokról beszélt.
Elképzelhetetlenül sokat robotoltak. Mire a hosszú nap véget ért, szinte
alig maradt erejük, hogy levánszorogjanak a szurdokba, egyenek, és bezuhan-
janak a sátorba. Ameddig lehetett, San rákényszerítette Guo Sit is, hogy
mosakodjon meg a hideg vízben. San undorodott a tulajdon testétől, ha piszkos
volt. Nagy csodálkozására szinte mindig egyedül vacogott félmeztelenül a
mosdáskor. Rajta kívül csak az újonnan érkezettek mosakodtak. És a tisztaság
utáni vágy a nehéz munka hatására lassan elsorvadt. Egyszer eljött az a nap,
amikor ő maga is mosdatlanul feküdt le. Feküdt a sátorban, és tudomásul vette,
hogy büdös. Úgy érezte, hogy egyre inkább olyan lénnyé változik, amelynek
nincs semmi méltósága, nincsenek álmai, vágyai. Félálomban még látta az
apját és az anyját, és arra gondolt, hogy az otthoni poklot felcserélte egy
idegennel. Robotolniuk kell, mint a rabszolgáknak, keményebben, ahogy a
szüleiknek valaha is robotolniuk kellett. Talán ebben reménykedtek, amikor
elindultak Kanton felé? Hát a szegények számára nincs kiút?
Ezen az estén, közvetlenül elalvás előtt San rájött, hogy egyetlen
esélyük a túlélésre az, ha elszöknek. Nap mint nap látnia kellett, amint az
alultáplált munkások összeesnek, és elviszik őket.
Másnap beszélt a tervéről Haóval, aki elgondolkodva hallgatta.
– Amerika nagy ország – mondta. – De nem elég nagy ahhoz, hogy egy
olyan kínai, mint te vagy a bátyád, eltűnhessen benne. Ha komoly a szándé-
119
kod, akkor Kínáig kell mennetek. Különben egyszer biztosan megfognak, és
talán nem kell mondanom, mit tesznek akkor veletek.
San sokat gondolkodott azon, amit Hao mondott. Még nem jött el a
szökés ideje, és Guo Sit sem kell még beavatni a terveibe.
Február vége felé heves hóvihar söpört végig Nevada sivatagán. Tizen-
két óra leforgása alatt több mint egy méter hó esett. Amikor elvonult a vihar,
lehűlt a levegő. 1864. március 1-én úgy kellett kiásni magukat. A befagyott
patak túloldalán táborozó íreket nem sújtotta olyan keményen: az ő táboruk a
védett oldalon állt. Most ott álltak, és kiröhögték a kínaiakat, amint azok
kilapátolták magukat, hogy aztán a felfelé vezető utat is megtisztítsák a hótól.
„Mi semmit sem kapunk ingyen – gondolta San. – Itt még a hó is
igazságtalanul esik.”
Ránézett Guo Sire, aki fáradtságában már szinte a lapátot sem tudta
emelni. San azonban már meghozta a döntését. A fehér ember új évéig életben
kell maradniuk.
Márciusban megérkeztek az első feketék is a szurdokbeli vasúti faluba.
A kínaiak oldalán verték fel a sátraikat. A testvérek sohase láttak még fekete
bőrű embert. Rongyosak voltak, és jobban fáztak, mint ahogy San valaha is
embert fázni látott. Sokan már az első időkben meghaltak közülük a táborban
vagy a töltésen. Olyan gyengék voltak, hogy a sötétben összeestek, és csak
késő tavasszal találták meg őket, amikor leolvadt róluk a hó. A feketéket még
a kínaiaknál is erősebben megvetették, és az a hangsúly, ahogy a „niggert”
mondták, rosszabb volt, mint a „ferdeszemű”.
Még Xu, aki pedig türelmet prédikált, maga Xu is nyíltan kimutatta,
mennyire lenézi a feketéket.
– A fehérek bukott angyaloknak nevezik őket – mondta. – A niggerek
lélektelen állatok, akiket senki sem hiányol, ha elhullanak. Az agyuk helyén
rohadó húscafatok vannak.
Guo Si kiköpött, ha összetalálkoztak a munkacsoportjaikkal. San azon-
ban inkább kínosan érezte magát, amikor látta, hogy vannak emberek, akikkel
még náluk is rosszabbul bánnak. Szigorúan megtiltotta bátyjának a köpködést.
A szokatlanul elhúzódó, szigorú hideg jégtakarót terített a vasúti töltésre
és a szurdokra. Egy este, amikor az ételükkel ott szorongtak a tűz mellett, Xu
bejelentette, hogy másik munka helyre költöznek, hegyek közelébe, amelyeket
most nekik kell lerobbantani és elhordani. Másnap reggel, amikor elhagyják a
tábort, hozzák magukkal a gyapjútakarójukat, a csajkájukat és az evőpálci-
kákat.
Másnap korán indultak. San nem emlékezett rá, hogy életében átélt-e
már ehhez hasonló hideget. A bátyja mögött ment, hogy biztos legyen benne:
Guo Si nem adja föl, nem fekszik le a földre. Előbb a töltés vonalát követték,
120
aztán elértek addig, ahol már nem voltak sínek, aztán pár száz méterrel arrébb
már töltés sem. De Xu még tovább űzte őket. Lámpásaik rebbenő fénye
feleselt a sötétséggel. San tudta, hogy most már nagyon közel járnak ahhoz a
hegységhez, amelyet a fehérek Sierra Nevadának neveznek. Ott kellett alagu-
takat és mélyutakat vágniuk a vasútvonal számára.
Xu a legalacsonyabb hegygerinc alatt állt meg. Sátrak voltak ott fel-
állítva, és tüzek égtek. Az emberek, akik egész idáig elgyalogoltak a szaka-
déktól, most fáradtan zuhantak le a melegítő lángok mellé. San térdre esett, és
kinyújtotta meggémberedett, rongyokkal bebugyolált kezét. Ugyanebben a
pillanatban egy hang szólalt meg mögötte. Ahogy megfordult, egy fehér
embert pillantott meg, akinek vállig érő haja volt, és arca köré sálat csavart,
így aztán olyan volt, mint egy elmaszkírozott útonálló. Kezében fegyver.
Szőrmebunda volt rajta, szőrrel bélelt kalapjáról rókafark csüngött alá. Szeme
Zi szemére emlékeztette Sant.
A fehér ember egyszerre felemelte a puskáját, és leadott egy lövést a
sötétbe. A tűznél melegedő emberek közelebb húzódtak egymáshoz.
– Felállni! – kiáltotta Xu. – Fejfedőket le!
San csodálkozva nézett rá. Most levegyék a fűvel meg rongyokkal kitö-
mött sapkáikat?
– Le velük! – kiáltotta Xu, aki mintha tartott volna a puskás embertől. –
Le a sapkákkal!
San levette a sapkáját, és intett Guo Sínek, hogy ő is hasonlóképpen
tegyen. A puskás ember lehúzta az arca elől a sálat. Vastag bajuszt viselt.
Több méterre álltak tőle, San mégis érezte, hogy pálinkaszaga van. Azonnal
felneszelt. A pálinkától bűzlő fehérek még kiszámíthatatlanabbak voltak, mint
a józanok.
A férfi rikácsoló hangon szólalt meg. Mintha egy dühöngő asszony állt
volna előttük. Xu igyekezett lefordítani mindent, amit mondott.
– Levettétek a sapkátokat, hogy jobban halljatok. – Xu hangja szinte
ugyanolyan éles volt, mint a puskás emberé. – A fületek mocskos, azért nem
halljátok jól, amit mondok – folytatta Xu. – Az én nevem JA. De ti Főnöknek
neveztek. Ha megszólítalak benneteket, leveszitek a sapkát. Feleltek, de nem
kérdeztek. Világos?
San mormogott valamit kórusban a többiekkel együtt. Nyilvánvaló volt,
hogy ez az ember nem állhatja a kínaiakat.
Az ember, aki JA-nak nevezte magát, tovább ordított:
– Egy sziklafal van előttetek. Nektek az lesz a dolgotok, hogy ezt a
hegyet kettévágjátok, hogy át tudjon menni rajta a vonat. Ti vagytok a kivá-
lasztottak, mert bebizonyítottátok, hogy jól tudtok dolgozni. Ide sem az
átkozott niggerek, sem a piás írek nem valók. Ez egy kínaiaknak való hegy.
121
Ezért vagytok itt. Én pedig azért vagyok itt, hogy figyeljek arra, hogy megte-
gyétek, amit meg kell tennetek. Aki nem teszi oda magát, és lustálkodik, azt a
napot is meg fogja átkozni, amelyiken a világra jött. Megértettétek? Egyesével
válaszoljatok! Utána föltehetitek a sapkátokat. A csákányokat Browntól
veszitek át. Brown teliholdkor megőrül, olyankor nyersen eszi a kínaiakat.
Amúgy szelíd, mint a bárány.
Mindenki válaszolt egy-egy mormolással.
Épp világosodni kezdett, amikor csákányaikkal megálltak a sziklafal
előtt, amely majdnem függőlegesen emelkedett előttük. JA egy pillanatra
átadta Brownnak a puskáját, fogott egy csákányt, és két jelet tett a sziklára.
San látta, hogy a kivágandó sziklafal majdnem nyolc méter széles.
Sehol nem látott leszakadt szikladarabokat vagy törmeléket. Ez a hegy
kemény ellenállást fog tanúsítani. Minden kőszilánk, amit kihasítanak belőle,
nagy erőfeszítés árán szakad ki a falból – olyan erőfeszítés árán, amilyenre
eddig még soha nem volt szükség.
Vajon valamelyik istent gerjesztették haragra, hogy ilyen vizsga elé
állítja őket? Át kell verekedniük magukat ezen a sziklafalon, hogy megvetett
ferdeszeműből szabad férfiakká váljanak az amerikai pusztán.
Sanon kétségbeesés lett úrrá. Az egyetlen, ami még tartotta benne a
lelket, az volt, hogy ő meg Guo Si úgyis megszöknek egy napon.
Úgy próbálta elképzelni, hogy ez a szikla voltaképpen egy fal, amely
elválasztja őket Kínától. Új munkavezetőjük úgy őrködött felettük, mint egy
ragadozó madár. Mintha még hátat fordítva is észrevette volna, ha vala-
melyikük egy pillanatra leeresztette a csákányt. Öklét szíjakkal csavarta körül,
hogy aki hibázik, annak szétszaggassa az arcbőrét. Ezt a férfit, akinél mindig
ott volt a puska, és aki soha egyetlen barátságos szót nem szólt hozzájuk, már
néhány nap elteltével szívből meggyűlölte mindenki. Arról kezdtek álmodozni,
hogy megölik. San azon gondolkodott, hogy ez a JA vajon milyen kapcso-
latban állhat Wanggal. Vajon ő Wang tulajdona, vagy fordítva?
JA mintha szövetséget kötött volna a sziklával, amely igen kelletlenül
adta a darabkáit, akárha gránitot kellett volna könnyeznie. Majdnem egy teljes
hónapig eltartott, mire kivágták belőle a kívánt méretű nyílást. Ekkorra egyi-
kük már meghalt. Éjszaka nesztelenül kiosont a sátorból a szabadba. Mez-
telenre vetkőzött, és lefeküdt a hóba, hogy megfagyjon.
Amikor JA észrevette a halott kínait, szörnyű dühbe gurult.
– Nehogy már gyászoljátok az öngyilkost! – ordított rájuk rikácsoló
hangján. – Inkább azért legyetek bánatosak, mert most az ő adagját is nektek
kell kikopácsolnotok a falból!
Mire este visszatértek a sziklától, a test eltűnt.

122
 Pár nappal később nitroglicerinnel kezdték ostromolni a falat. Az ő
csoportjukban ketten voltak, Jian és Bing, akik értettek a veszélyes anyaghoz.
Kötéllel, kosárban húzták fel őket a magasba, hogy onnan töltsék be óvatosan
a nitroglicerint a repedésekbe. Aztán meggyújtották a gyújtózsinórt, a kosarat
gyorsan visszaengedték, és mindenki szaladt fedezéket keresni. Többször is
előfordult, hogy Jian és Bing alig tudott időben kiugrani a kosárból. Egy
reggel az egyik kosár lefelé félúton el is akadt. Bing kiugrott, és megsérült a
lába, amikor levágódott a kemény talajra. De másnap már megint a kosárban
ült.
Az a pletyka járta, hogy Jiant és Binget jobban fizetik, mint a többieket.
No nem pénzzel, erre főképp JA vezetése alatt nem volt esély, hanem meg-
rövidítették a szolgálati idejüket. Mégsem cserélte volna el velük senki a
kosárban a helyüket.
Május közepén, egy reggelen megtörtént az, amitől mindenki félt. A
Jian által berakott robbanótöltetek egyike nem robbant fel. Ilyenkor egy órát
kell várni, nehogy utógyújtás történjen. Aztán beraktak egy újabb gyújtó-
zsinórt, és megismételték a próbát. JA azonban odatrappolt lóháton, és nem
akart várni. Megparancsolta Jiannak és Bingnek, hogy húzassák fel magukat a
kosárban, és ismételjék meg a gyújtást. Jian megpróbálta elmagyarázni, hogy
várniuk kell. JA azonban nem hallgatta meg, hanem leszállt a lóról, és képen
vágta Jiant meg Binget. San hallotta, amint reccsen az orrcsontjuk és az álluk.
Aztán JA személyesen rakta be őket a kosárba, és Xura ordított, hogy húzzák
fel őket azonnal, ha nem akarja, hogy mindnyájukat kihajtsa megdögleni a
hóra. A félig eszméletlen robbantó munkásokat felhúzták a kosarakban. És
amikor ez JA szerint túlságosan lassan ment, akkor a levegőbe lőtt.
Senki sem tudta, hogyan történt, de a nitroglicerin felrobbant, és a két
ember a kosarakkal együtt a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. A robba-
nás után gyakorlatilag semmi sem maradt a testükből. JA-t ez természetesen
nem rendítette meg, újabb köteleket, újabb kosarakat hozatott. San lett az
egyik kiválasztott. Xu megmutatta neki, hogy kell bánni a nitroglicerinnel, de
San még soha életében nem helyezett el robbanótöltetet.
Reszketett a félelemtől, amikor felhúzták a sziklafal mellett. Meg volt
győződve róla, hogy ezt nem éli túl, de amikor leért, még el tudott szaladni a
terv szerint bekövetkező robbanás elől.
San ezen az éjszakán mesélte el testvérének a tervét. Bármi várja is őket
a vadonban, annál rosszabb, mint amit itt átéltek, nem lehet. Menekülni akar-
tak, és csak akkor visszanézni, amikor már Kínába érnek.
Négy héttel később megszöktek. Hangtalanul osontak ki a sátorból
éjszaka, a töltés mellett haladtak, egy sínszállító állomáson elkötöttek két
lovat, aztán elvágtattak nyugat felé. Csak akkor pihentek egy kicsit egy tűz
123
mellett, amikor már elég kicsinek látták maguk mögött a Sierra Nevada
hegyeit. Aztán továbbsiettek. Elértek egy folyóhoz. Átkeltek a gázlón, hogy
elveszítsék a nyomukat.
Gyakran megálltak, füleltek. Mögöttük üres volt a táj. Senki sem
üldözte őket.
San kezdte elhinni, hogy sikerül hazamenniük. Ám reménye törékeny
volt. Még nem mert bízni benne.

14.
San azt álmodta, hogy a töltésen a fekete sínek alatt minden egyes talpfa egy
ember bordája, talán éppen a sajátja. Úgy érezte, összeroskad a mellkasa, hogy
levegőt se kap. Hiába próbálta lerázni a terhet.
San kinyitotta a szemét. Guo Si feküdt rá álmában, mert fázott. San óva-
tosan eltolta, betakarta a gyapjúpokróccal. Ő meg felült, dörzsölgette elgémbe-
redett tagjait, és rakott a tűzre, amely kövek között pislákolt.
Kinyújtotta a kezét a tűz fölé. A harmadik éjszaka volt ez, amikor
elszöktek a hegyekből és a gyűlölt munkavezetők, Wang és JA elől. San nem
felejtette el, mivel fenyegette Wang azokat, akik meg merészelnek szökni.
Egyelőre nem látott üldözőket. Talán a munkavezetők túl hülyének
nézték őket ahhoz, hogy feltegyék róluk: lovon menekülnek.
Mégis akadt egy nagy gondjuk. A két ló egyike előző nap összeesett. Az
volt, amelyiken San lovagolt: egy kicsi indián póni, amely éppolyan kitartónak
látszott, mint az a foltos, amely Guo Sinek jutott. A ló egyszerre csak botlott
egyet, és a földre zuhant. Vége volt, még mielőtt földet ért volna. San nem
értett a lovakhoz, gondolta, a szíve egyszerre megállhatott, ahogy néha az
embereknél is előfordul.
Otthagyták a lovat, de előbb kivágtak egy nagy darab húst a hátából.
Kicsit dél felé fordultak, hogy az esetleges üldözőket megtévesszék. Egy
szakaszon, pár száz méteren San Guo Si mögött haladt, és gallyakat húzott
maguk után, hogy eltörölje a nyomaikat.
Már szürkült, amikor letáboroztak, megsütötték a húst, és ettek,
amennyit csak bírtak. A maradék hús San szerint még vagy három napra
elegendő lesz.

124
 San nem tudta, hol vannak, és hogy milyen messze lehet még a város a
sok hajóval. Ameddig mindketten lovagoltak, nagy távolságokat hagytak
maguk mögött. Egy lóval azonban, amely nem bírta volna el kettőjüket, jelen-
tősen megrövidültek ezek a szakaszok.
San Guo Sihez simult, hogy melegen tartsa magukat. Az éjszakában
magányos ugatás hallatszott, talán róka, talán vadkutya hangja.
Dörrenésre ébredt, amely mintha szétszaggatta volna a dobhártyáját.
Amikor bal füle keserves sajgásával felriadt, egyenesen abba az arcba nézett
bele maga fölött, amelyről azt remélte, soha többé nem fogja látni. Sötét volt
még, bár a távoli Sierra Nevada fölött már rózsaszínben játszott az ég. JA
puskájával a kezében állt fölöttük. Közvetlenül San füle mellett sütötte el.
JA nem volt egyedül. Brown is ott állt mellette, meg pár indián, akik
vérebeket vezettek pórázon. JA átadta Brownnak a puskát, és revolvert húzott
elő. San fejére irányította. Aztán kicsit elmozdította, és most San jobb füle
mellett sütötte el. A fájdalom Sant a földre terítette. Amikor felegyenesedett,
látta, hogy JA üvölt, de nem hallotta, mit. Egész fejét betöltötte a heves
dübörgés. Aztán JA Guo Si fejéhez tartotta a revolvert. San látta bátyja arcán a
rémületet, de semmit sem tehetett. Két lövés dörrent Guo Si füle mellett. San
látta, hogy a fájdalomtól bátyja könnye is kicsordul.
Vége volt a szökésnek. Brown kötélhurkot tett a két testvér nyakára, de
előbb a hátukon összekötözte a kezüket. És megkezdődött a visszaút. San
tisztában volt vele, hogy ő meg Guo Si mostantól a legveszélyesebb munkákat
fogják elvégezni, hacsak Wang föl nem akasztatja őket. Nyilván senkitől sem
várhatnak kegyelmet. Aki megszökött, és elkapták, az a vasútépítők legalsó
kasztjába került. Elvesztette ember voltának maradékát is. Számára már semmi
egyéb nem maradt, mint dolgozni mindhalálig.
Amikor az első este megpihentek, még sem San, sem Guo Si nem nyerte
vissza a hallását. Zúgott a fejük. San Guo Si tekintetét kereste, hogy lelket
öntsön belé. De Guo Si szeme halott volt. San megértette, hogy minden erejére
szükség lesz, ha életben akarja tartani. Soha nem bocsátja meg magának, ha
megengedi, hogy meghaljon a bátyja. Wu miatt is még mindig bűntudat
gyötörte.
Amikor megérkeztek a Sierra Nevadához, JA felállította az elfogottakat
a többi munkás előtt. A hurok még a nyakukon volt, kezük hátrakötve. San
Wangot kutatta a tekintetével, de nem látta. Mivel még egyikük sem nyerte
vissza a hallását, csak sejtette, mit mondhat a lóháton ülő JA. Amikor befe-
jezte, leszállt a lóról, és mindkettejük arcába belevágott az öklével. San nem
tudott talpon maradni, elesett. Egy pillanatra azt gondolta, hogy soha többé
nem fog tudni talpra állni.
De aztán mégis talpra állt. Még egyszer.
125
 A balul sikerült szökési kísérlet után pedig pontosan az következett be,
amit San megjósolt. Nem akasztották fel őket. Ám amikor nitroglicerint alkal-
maztak, hogy meggyőzzék az ellenkező sziklát, mindig Guo Si még ő került a
halálkosárba, ahogy a kínai munkások a kosarat elnevezték. Egy hónap eltel-
tével még mindig nem nyerték vissza a hallásukat. San lassan kezdte azt hinni,
hogy hátralevő életét zúgó füllel kell leélnie. Ha valamit akartak tőle, nagyon
hangosan kellett ordítani neki.
Nyár lett a hegyekben, és a nyár hosszú volt, forró és száraz. Minden
reggel ott álltak a csákányokkal, vagy készítették elő a kosarat a robbantáshoz.
Hihetetlen fáradsággal nyomultak befelé a hegybe, darabolták a kőtestet,
amely egyetlen milliméterét sem adta ingyen. És San hajnalonként sohasem
tudta, hogy túl fogja-e élni a napot.
San gyűlölte JA-t. Ez a gyűlölet egyre mélyebbé vált. És a legrosszabb
nem a fizikai kegyetlenkedés volt, még csak nem is az, hogy a kosárban nap
mint nap az életüket kellett kockára tenni. San gyűlöletét az keltette fel, hogy
hurokkal a nyakukban, hátrakötött kézzel odaállították őket a többi munkás
elé, mint valami vásári állatokat.
– Meg fogom ölni – mondta San. – Nem megyek el ebből a hegységből
úgy, hogy meg ne öljem őt is meg a hozzá hasonlókat is.
– Ez azt jelenti, hogy mi magunk is meg fogunk halni – felelte Guo Si. –
Felakasztanak bennünket. Ha megölsz egy fehér munkavezetőt, azzal mintha
magad raknád a hurkot a saját nyakadra.
San makacs volt.
– Megölöm azt az embert, ha eljön az ideje. Előbb nem.
A nyár egyre forróbb lett. Most már kora hajnaltól szürkületig robo-
toltak az izzó hőségben. Pár munkás napszúrást kapott, mások a kimerültségbe
haltak bele. De mintha egyre újabb kínaiak jöttek volna a halottak helyére.
Végtelen szekérkaravánokban érkeztek. Amikor az újonnan jöttek oda-
álltak a sátrak elé, mindig ezer kérdéssel kezdték őket ostromolni. Honnan
jöttek, melyik hajóval szelték át a tengert? Hihetetlen, csillapíthatatlan szomjú-
sággal vágyták a Kínából érkező híreket. Sant egy éjszaka harsány kiáltás
riasztotta felé, amit szapora szóözön követett. Amint kilépett a sátor elé, látta,
hogy az egyik ember egy újonnan érkezett karját, mellkasát, fejét veregeti. A
férfi a saját unokatestvérét ismerte fel az újoncban, ez okozta a nagy örömöt.
Hát akkor mégiscsak lehetséges, gondolta San. A családtagok mégiscsak
egymásra találhatnak.
San gyászolt, amikor eszébe jutott Wu, aki már sohasem fog leszállni
egy szekérről, és a karját kitárva feléjük sietni.

126
 A hallásuk lassan javult. San és Guo Si esténként úgy beszélgettek
egymással, mintha már csak kevés idejük lenne hátra, mintha valamelyikük
vagy akár mindkettőjük bármelyik pillanatban meghalhatna.
JA-t ezen a nyáron elkapta valami lázas betegség, és nem mutatkozott.
Egy reggel megjelent Brown, és azt mondta, hogy ameddig nincs itt, addig ne
mindig a két testvért küldjék fel a halálkosárban. Nem magyarázta meg, miért
akarja kímélni őket. Talán az volt az oka, hogy JA gyakran ugyanolyan
megvető hangon beszélt Brownnal is, mint a kínaiakkal. San óvatosan köze-
ledni próbált Brownhoz. Persze őrizkedett attól, hogy úgy látszódjék:
előnyökhöz akar jutni. Ezzel csak magára haragította volna a többi munkást.
San pedig megtanulta, hogy a szegény és bántalmazott emberek között nincs
nagyvonalúság. Mindenki rákényszerül, hogy csak magával törődjön.
San csodálkozott azon, hogy a barnásvörös bőrű, hosszú, fekete hajú
emberek, akik gyakran tollakkal díszítették a hajukat, hasonlítanak hozzájuk.
Bár egy óceán választotta el őket, akár testvérek is lehettek volna. Ugyanolyan
arcformájuk volt, ugyanolyan ferde szemük. De azt nem tudta, hogy mi jár a
fejükben.
Egy este megkérdezte Brownt, aki egy kicsit beszélt kínaiul.
– Az indiánok gyűlölnek bennünket – felelte Brown. – Akárcsak ti. Ez
az egyetlen hasonlóság, amit látok.
– Mégis ők őriznek bennünket.
– Mi adunk nekik enni. Fegyvereket adunk nekik. Egy fokkal fölétek
állítottuk őket. És kettővel a négerek fölé. Azt hiszik, hatalmuk van. De
ugyanolyan rabszolgák, mint mindenki más.
– Mindenki?
Brown megcsóválta a fejét. San nem kapott választ erre az utolsó
kérdésére.
Ültek a sötétben. Pipájukban néha felizzott a dohány, és megvilágította
az arcukat. Brown odaadta egyik öreg pipáját Sannak, aztán dohányt is aján-
dékozott neki. San résen volt. Még mindig nem tudta, mit akar tőle Brown
cserébe. Talán csak társaságra vágyott, hogy áttörje a sivatagi magány falait,
hiszen most már a munkavezető sem állt mellette.
San végül rászánta magát, hogy megkérdezze, miféle ember JA.
– Ki ez az ember, aki nem adta fel az üldözésüket, amíg csak el nem
kapta és meg nem süketítette őket? Miféle ember az, aki örömét leli mások
kínzásában?
– Amit hallottam, azt csak úgy hallottam – felelte Brown, és a pipa
szopókájára harapott. – Nem tudom, hogy igaz-e vagy sem. De egy napon
felbukkant azoknál a gazdag embereknél San Franciscóban, akik pénzt fek-
tettek ebbe a vasútépítésbe. Ők pedig őrnek alkalmazták. Vadászott a szökevé-
127
nyekre, és elég esze volt ahhoz, hogy indiánokkal és kutyákkal dolgoztasson,
így lett munkavezető. De néha, akárcsak a ti esetetekben, maga is vadászatra
indul. Azt mondják, eddig még mindenkit elkapott, csak azokat nem, akik már
korábban meghaltak lennt a sivatagban. Azoknak levágta a kezét és a skalpját,
mint az indiánok, hogy bebizonyítsa: megtalálta őket. Sokan úgy gondolják,
természetfölötti képességei vannak. Az indiánok úgy hiszik, lát a sötétben.
Ezért így is nevezik: Hosszú Szakáll, Aki Lát Az Éjszakában.
San hosszan elgondolkodott azon, amit Brown mondott.
– Nem úgy beszél, mint te. Másképp mondja a szavakat. Honnan
származik?
– Nem tudom pontosan. Valahonnan Európából. Valami északi ország-
ból, ahogy valaki mondta. Talán Svédország, de ez nem biztos.
– Ő maga nem mondta?
– Soha. Lehet, hogy nem igaz az a messzi északi ország.
– Angol?
Brown megcsóválta a fejét.
– Szerintem a pokolból jött. És oda is fog visszatérni.
Sannak további kérdései is voltak, de Brown már morgott.
– Ennyi pont elég róla. Hamarosan visszajön. Már csökken a láza, és
már nem csak úgy átfolyik rajta a víz. Ha újra itt lesz, semmit sem tehetek az
ellen, hogy megint a halál bajuszát cibáljátok a kosaratokban.
JA pár nappal később csakugyan visszajött. Sápadtabb és soványabb
lett, ugyanakkor még kegyetlenebb. Mindjárt az első nap eszméletlenre vert
két, Guo Sivel és Sannal egy csoportban dolgozó kínait, akik nem köszöntötték
elég udvariasan, amikor lóháton megérkezett. Nem volt elégedett a munka
állásával sem, szerinte keveset haladtak a betegsége idején, így Brownt is
lehordta. JA azt ordította, hogy azonnal sokkal komolyabb erőfeszítést követel
mindenkitől, aki ott dolgozik a hegyen. És aki nem engedelmeskedik a paran-
csainak, azt étel és ital nélkül azonnal kikergeti a sivatagba.
Visszatérése másnapján JA visszaültette a kosarakba a két testvért, akik
már nem számíthattak Brown segítségére.
Egyre mélyebben rágták bele magukat a hegy testébe, robbantottak,
csákányoztak, vonszolták a köveket, és tömörítették a homokot, amelyre majd
a talpfák kerülnek. Végtelen fáradság árán, méterről méterre győzték le a
hegyet. A távolban látták a mozdony füstjét, amely síneket és talpfákat szállí-
tott, meg persze munkásokat. Mintha egy ragadozó lihegne, fújtatna a
nyakukba, mondta San Guo Sínek. Arról azonban nem beszélgettek, meddig
lesz még erejük nap mint nap visszaülni a halálkosárba. A halál pedig jött, ha
beszéltek róla. Úgy próbálták távol tartani, hogy hallgatással vették körül.

128
 Lassan ősz lett. A mozdony egyre közelebb jött, JA egyre gyakrabban
itta le magát. Ilyenkor mindenkit összevert, aki csak az útjába került. Néha
annyira részeg volt, hogy lóháton elaludt, a sörényre bukva. De attól, hogy
aludt, még nem féltek tőle kevésbé.
San néha arról álmodott, hogy a hegy visszanő. Reggel, amikor
felébrednek, azt látják, hogy érintetlen sziklafal előtt állnak, ott, ahol egykor
elkezdték. Ám lassan legyőzték a hegyet. Csákányoztak és robbantottak,
vájták magukat előre, kelet felé, a mogorva munkavezető pedig hajtotta őket.
Egyik reggel a testvérek látták, amint egy öreg kínai szép nyugodtan
felmászik egy magas sziklaperemre, aztán leugrik, és odacsattan a földre. San
nem felejtette soha, micsoda méltósággal vetett véget az öreg az életének.
A halál mindig ott ólálkodott a közelben. Egy ember csákánnyal verte
szét a tulajdon fejét, egy másik egyszerűen kisétált a sivatagba, és nyoma
veszett. A munkavezető kiküldte utána az indiánjait és a vérebeit, de nem
találták. Csak azokat tudták megtalálni, akik szökésben voltak, de azokat, akik
a sivatagba mentek meghalni, nem.
Brown egy napon mindenkit maga köré gyűjtött, aki ezen a szakaszon,
az úgynevezett Halálkapunál dolgozott. Fel kellett sorakozniuk. JA is megjött
lóháton – józan volt, és tiszta holmit viselt. Máskülönben mindig izzadság- és
húgyszaga volt.
Ült a lován, és nem rikácsolt, hanem beszélt.
– Ma látogatók jönnek – kezdte. – Néhány úriember, akik pénzt
fektettek a vasútépítésbe, látni szeretnék, hogy a munka valóban halad-e.
Gondolom, szaporábban fogtok dolgozni, mint máskor. Jó lenne pár vidám
hórukk vagy dal. Ha valakit megszólítanak, udvariasan válaszol. Azt vála-
szolja, hogy minden rendben van. Rendben van a munka, rendben a sátor, az
étel, minden. Még én is rendben vagyok. Aki pedig másképp viselkedik, arra a
pokol vár, ha ezek a finom urak eltávoznak, azt megígérhetem.
Pár órával később a finom urak tényleg megérkeztek zárt kocsiban,
fegyveres, egyenruhás lovas különítmény kíséretében. Három férfi volt fekete
öltönyben, fejükön magas kalappal. Óvatosan rakosgatták lábukat a köves
talajon. Mindegyikük mögött egy-egy néger állt, és ernyőt tartott fölébük az
erős napsütés ellen. Ezek a fekete szolgák is egyenruhában voltak. San és Guo
Si épp a kosarakban ültek, és robbanótöltetet helyeztek el, amikor a férfiak
megérkeztek. De mindjárt vissza is vonultak, amikor a testvérek meggyújtották
a gyújtózsinórokat, és leordítottak, hogy eresszék le őket.
A sziklarobbantás után az egyik fekete öltönyös odament Sanhoz, és
beszélgetni akart vele. Kínai tolmácsot is hozott magával. San kék szemekbe
és barátságos arcba nézett.

129
 Egyik kérdés a másikat követte, a férfi közben egyszer sem emelte fel a
hangját.
– Hogy hívják? Mennyi ideje van itt?
– San. Egy éve.
– Veszélyes ez a munka.
– Megteszem, amit parancsolnak.
A férfi bólintott. Aztán kihalászott néhány pénzdarabot a zsebéből, és
odaadta Sannak.
– Ossza el a másik férfival.
– Ö a bátyám, Guo Si.
Az ember egy pillanatra mintha gondterhelt arcot vágott volna.
– A testvére?
– Igen.
– Mindketten ezt a veszélyes munkát végzik?
–Igen.
A férfi bólintott, aztán még néhány pénzdarabot nyomott San markába.
Aztán megfordult és elment. Sannak az volt az érzése, mintha pár pillanat
erejéig valahogy igazi ember lett volna. De most megint csak egy névtelen
kínai volt a többi csákányos között.
Amikor a kocsi a három emberrel elment, JA leszállt a lováról, és
elvette a pénzt, amit San kapott.
– Aranydollárosok – mondta. – Mit akarsz velük?
Zsebre dugta a pénzt, és visszaült a lóra.
– A hegyre – mutatott a kosarakra. – Ha el nem szöktél volna, talán
megtarthattad volna a pénzt.
Sanban olyan gyűlölet lobogott, hogy már alig tudta türtőztetni magát.
Talán mégiscsak az lenne a megoldás, ha a gyűlöletes munkavezetővel együtt
felrobbantaná önmagát is?
Tovább faragták a hegyet. Az éjszakák egyre hűvösebbek lettek. És
ekkor megtörtént, amitől San mindig is rettegett. Guo Si megbetegedett. Egy
reggel heves gyomorgörcsökre ébredt. Kirohant a sátorból, még épp le tudta
rántani a nadrágját, és már fröcsögött is belőle.
A többiek féltek, hogy megfertőzi őket, így egy kisebb sátorba költöz-
tették egyedül. San látogatta, és hordta a vizet neki, egy Hoss nevű öreg néger
törölgette a homlokát, és felmosta a híg ürüléket, amely kifolyt belőle. Hoss
olyan régóta ápolta a betegeket, hogy a betegség szemlátomást nem fogott
rajta. Fél karja volt csak, mert egy sziklatömb leszakította a másikat. A
megmaradt fél karjával ápolta Guo Sit, és várta, hogy meghaljon.

130
Egyszerre a rettegett munkavezető jelent meg a sátor nyílásában. Undorodva
nézett le az emberre, aki a saját ürülékében hevert.
– Na, most akkor meghalsz, vagy nem halsz meg? – kérdezte.
Guo Si megpróbált felállni, de nem volt hozzá ereje.
– Szükségem van erre a sátorra – folytatta JA. – Miért haldokolnak
olyan sokáig mindig a kínaiak?
Hoss este elmesélte, mit mondott a munkavezető. Sannal együtt ott állt a
sátor előtt, amelyben Guo Si feküdt, és látomásai voltak. Rettegéssel a hang-
jában azt kiáltotta, hogy a sivatag felől jön valaki feléje. Hoss próbálta
nyugtatni: tudta, hogy ez a látomás azokat keresi fel, akik hamarosan meg-
halnak. Egy vándor érkezik a sivatag felől, hogy elvigye a haldokló lelkét.
Lehet az apa vagy egy isten, egy barát vagy akár a feleség is.
Hoss egy kínaira vigyázott, akinek még csak a nevét sem tudta. Nem is
érdekelte. Aki halódik, annak nincs szüksége névre.
San kétségbeesetten várt.
A napok egyre rövidebbek lettek. Az ősz is elment. Hamarosan megjön
a tél.
És szinte csodával határos módon Guo Si meggyógyult. Nagyon lassú
folyamat volt, Hoss és San szinte el sem akarták hinni, de Guo Si egy reggel
lábra állt. A halál otthagyta a testét, elfordult tőle.
San ebben a pillanatban határozott úgy, hogy egyszer vissza fognak
térni Kínába. Mindennek ellenére ott vannak otthon, nem itt a sivatagban.
Ki fognak tartani a hegy mellett, amíg le nem jár a rabszolga-
szerződésük, és szabad emberekként nem mehetnek oda, ahová csak akarnak.
Minden gyötrelmet el fognak viselni, aminek csak JA ki akarja tenni őket.
Még maga Wang, aki pedig a tulajdonosuknak szokta nevezni magát, sem
tudja ettől eltéríteni őket.
A betegségekkel és a balesetekkel San nem tudott mit kezdeni. De
sikerült végig megőriznie Guo Sit. És ha a halál ezúttal megkímélte is, másod-
szor biztosan nem fogja itt hagyni.
Továbbra is robotoltak a hegyen, robbantottak és csákányoztak, és
kicsákányozták az alagutat. Látták, amint munkatársaikat darabokra szaggatta
az alattomos nitroglicerin, láttak másokat, akik öngyilkosságot követtek el,
vagy a betegség végzett velük – ebből mindig sokfajta volt az építkezésen. És
JA árnyéka mindig ott tornyosult a láthatár szélén, mint egy fenyegető ököl.
Egy napon agyonlőtt egy munkást, mert az „elrontotta a jókedvét”. A gyen-
géket és a betegeket arra kényszerítette, hogy a legveszélyesebb munkákat
végezzék – amit persze nem bírtak ki.

131
 San visszavonult, ha JA a közelben volt. A gyűlöletből merített erőt a
kitartáshoz. Soha nem fogja megbocsátani JA-nak, hogy micsoda megvetéssel
szólt Guo Sihez, amikor az beteg volt.
Ez rosszabb volt, mintha megkorbácsoltatta volna. Ez mindennél
rosszabb volt.
Körülbelül két év elteltével Wang látogatásai is abbamaradtak. Sanhoz
olyan füles érkezett, hogy kártyázás közben egy férfi csalással gyanúsította és
agyonlőtte. San sohasem tudta meg, hogy ez igaz-e, de Wang nem jött többé.
Egy fél év után már hajlandó volt el is hinni, hogy a hír igaz.
Wang meghalt.
És végre eljött az a nap, amikor lejárt az idejük, és szabad emberekként
hagyhatták el a vasútépítést. San minden idejét, amikor épp nem dolgozott
vagy nem aludt, annak átgondolására fordította, hogy hogyan juthatnának
vissza Kantonba. A legtermészetesebbnek az látszott, hogy visszamennek
nyugatra, abba a városba, abba a kikötőbe, ahol annak idején partra szálltak.
Ám szabadon bocsátása előtt pár hónappal San megtudta, hogy egy Samuel
Acheson nevű fehér ember szekérkaravánt indít kelet felé, és szüksége van
valakire, aki főz és mos rájuk. A férfi a Yukon folyónál aranymosással
vagyont szerzett. Most pedig át akart vágni a kontinensen, hogy meglátogassa
egyetlen rokonát, a nővérét, aki New Yorkban élt. Acheson beleegyezett, hogy
Guo Si és San velük menjen. Nem fogják megbánni, ha vele tartanak. Samuel
Acheson bőrszíntől függetlenül minden emberrel tisztességesen bánik.
Hosszabb ideig tartott ezt a hatalmas kontinenst, a végtelen síkságokat, a
nagy hegyeket átszelni, mint San gondolta volna. Acheson kétszer meg is
betegedett, és több hónapon át feküdnie kellett. Nem a teste volt törékeny,
hanem a kedélye. Annyira rá tudott telepedni a kedvetlenség, hogy elvonult a
sátrába, és csak akkor bújt elő, ha már elmúlt a rosszkedve. San naponta
kétszer ételt vitt neki, és látta, amint a világnak hátat fordítva hever a priccsén.
Ám mindkét alkalommal meggyógyult, elmúlt a kedélybetegsége, és
folytathatták hosszú utazásukat. Bár mehettek volna vonattal is, Acheson a
nehézkes, lassú, kényelmetlen ökrös szekér mellett döntött.
A hatalmas prérin San gyakran felnézett éjszakánként a végtelen
csillagos égre. Az apját kereste, az anyját és Wut, de egyiküket sem találta.
Eljutottak New Yorkba, Acheson találkozott a nővérével, a testvérek
pedig megkapták a bérüket, és hajó után néztek, amellyel Angliába juthatnak.
San tudta, hogy New Yorkból nem indulnak közvetlen hajójáratok Kantonba
vagy Sanghajba. Végül kaptak fedélzeti helyet egy Liverpoolba tartó hajóra.
1867 márciusa volt. Azon a reggelen, amikor elhagyták New Yorkot, a
kikötőt vastag köd bontotta. Itt-ott ködkürtök hangja harsant fel.
San és Guo Si a fedélzet mellvédjénél álltak.
132
 – Megyünk haza – mondta Guo Si.
– Igen – felelte San. – Úton vagyunk hazafelé.
Egy összecsomózott kendőben, amelybe kevés vagyonukat kötözték,
Liu ujjcsontja is ott volt, egy darab gyapjúba csomagolva. Ezt az egyetlen
megbízást kapták Amerikában. San úgy gondolta, teljesíteni fogja.
Gyakran álmodott JA-ról. Mert hiába hagyták a testvérek maguk mögött
a hegyet, JA nem hagyta el az életüket.
És San tudta, hogy ez mindig így marad, akármi történjen is. Mindig.

133
 A toll és a kő

15.
A két fivér 1867. július 5-én indult el Liverpoolból egy Nellie nevű hajón.
San hamarosan felfedezte, hogy Guo Si meg ő az egyetlen kínaiak a
fedélzeten. Hálóhelyüket a korhadás szagától bűzlő öreg hajó legelső részén,
egészen az orrban jelölték ki. A Nellie fedélzetén ugyanolyan elhatárolt
felségterületek voltak érvényben, mint Kantonban. Ugyanazon cél felé tartott
mindenki, de nem lépték át egymás területének határait.
Amíg a hajó még a kikötőben vesztegelt, San észrevett két szőke hajú
férfit az utasok között, akik időről időre térdre estek a fedélzet deszkáján, és
imádkoztak. Mintha meg sem érintette volna őket mindaz, ami körülöttük
zajlott: a tengerészek munkálkodása, a parancsokat bömbölő, matrózait
hajszoló kormányos ordítozása. A két férfi belemélyedt az imába, aztán
amikor befejezték, egyszerűen felálltak.
A két férfi hirtelen San felé fordult és meghajolt. San összerezzent,
mintha megfenyegették volna. Fehér ember soha nem hajolt még meg őelőtte.
A fehérek nem hajolnak meg a kínaiak előtt. Inkább beléjük rúgnak. Gyorsan
visszavonult oda, ahol Guo Sivel együtt aludt, és gondolkodott, vajon kik
lehetnek ezek az emberek.
Nem talált választ. A két férfi viselkedése felfoghatatlan volt.
Egy késő délután aztán eloldották a köteleket, a hajót kivontatták a
kikötőből, felvonták a vitorlákat. Friss északi szél fújt. A hajó jó széllel indult
kelet felé.
San a korlátba kapaszkodott, és hagyta, hogy a szél hűvösen simogassa
az arcát. Világ körüli útjukon a fivérek végre hazafelé tartottak. Most már csak
egy hirtelen betegségtől kellett tartaniuk. San nem tudta, hogyan lesz, amikor
visszaérnek Kínába, de abban biztos volt, hogy a nagy szegénységbe nem
fognak már visszasüllyedni.

134
 Amikor San a szellő érintését érezte az arcán, Sun Na jutott eszébe.
Tisztában volt vele, hogy a lány halott, mégis szinte fizikailag is látta maga
mellett, de ahogy a kezét kinyújtotta, csak a szél suhant át az ujjai között.
Még kevés időt töltöttek a nyílt tengeren, amikor odament hozzá a két
szőke férfi. Velük volt a legénység egyik idősebb tagja is, aki tudott kínaiul.
San attól tartott, hogy ő vagy Guo Si valami helytelent tettek. De a tengerész,
Mister Mott, nehezen érthető kínaisággal elmagyarázta nekik, hogy ez a két
ember svéd misszionárius, és épp Kínába tartanak. Mister Elgstrandként és
Mister Lodinként mutatta be őket.
San és Guo Si megértették, hogy a két fiatalember pap, akik életüket a
keresztény Kína-missziónak szentelték. Úton voltak Fucsouba, ahol hitköz-
séget akartak alapítani, a kínaiakat igaz hitre téríteni és megmutatni nekik az
utat Isten országába, amely minden ember valódi célja kell hogy legyen.
Vajon San és Guo Si el tudják-e képzelni, hogy segítsenek ennek a két
embernek, hogy rossz kínai tudásukat egy kicsit feljavítsák? Igazából nagyon
keveset tudnak, de szorgalmasan fognak tanulni az egész úton, hogy meg-
felelőképpen fel legyenek készülve, mire kínai földre lépnek.
San elgondolkodott. Nem látta okát, amiért vissza kéne utasítania a két
szőke ember ajánlatát. A pénz nyilván megkönnyítené a hazaérkezésük utáni
első időket.
Meghajolt.
– Guo Sínek és nekem örömömre szolgál, hogy segíthetek a két úrnak a
kínai nyelv elsajátításában.
Másnap el is kezdték az oktatást. Elgstrand és Lodin arra akarta kérni
Sant és Guo Sit, hogy jöjjenek át az ő hajórészükbe, de San inkább maradt az
orr közelében.
San lett a misszionáriusok tanítómestere, Guo Si csak ült ott, és
hallgatott.
A két svéd misszionárius egyenrangú félként kezelte a testvéreket.
Sokáig tartott, amíg San bizalmatlanságát előbb csökkentette, majd teljesen
eloszlatta barátságos viselkedésük. Csodálkozott, hogy nem azért utaznak,
mert elűzték őket, vagy mert munkát keresnek. Ezeket a fiatalembereket az az
őszinte vágy hajtotta, hogy más lelkeket megmentsenek az örök kárhozattól.
Elgstrand és Lodin arra is készen álltak, hogy életüket adják a hitükért.
Elgstrand egyszerű parasztcsaládból származott, Lodin apja pedig maga is
lelkipásztor volt egy elhagyatott vidéken. Térképen meg is mutatták Sannak és
Guo Sínek, hogy honnan származnak. Nyíltan beszéltek magukról, nem
rejtegették alacsony származásukat.
Amikor San megismerte a világtérképet, rájött, hogy útjuk a lehető
leghosszabb volt úgy, hogy egyszer sem keresztezték a saját nyomvonalukat.
135
 Elgstrand és Lodin szorgalmasan tanult. Alaposan elmélyedtek a nyelv-
ben, és gyorsan sajátították el az új ismereteket. Már a Vizcayai-öbölnél
kialakult a napi rutinjuk: az órákat reggel és késő délután tartották. San
kérdezősködni kezdett a hitükről és az istenükről. Meg akarta érteni azt, amit
az anyja hitében nem értett meg. Még sohasem hallott a keresztények istenéről,
de imádott más, láthatatlan, magasabb erőket. Hogyan gondolkozhat úgy egy
ember, hogy az életét adja azért, hogy mások is abban az istenben higgyenek,
mint ő maga?
Többnyire Elgstrand beszélt. Beszédének leglényegesebb része az volt,
hogy minden ember bűnös, de megváltották őket, és így haláluk után a
paradicsomba kerülhetnek.
San Zire és Wangra gondolt, az utóbbi szerencsére már halott, akiket
gyűlölt, és JA-ra, akit mindennél inkább megvetett. Elgstrand azt állította,
hogy a keresztény isten szemében nincs nagyobb bűn annál, hogy megöljük
egy embertársunkat.
San elbizonytalanodott. Az esze azt súgta, hogy Elgstrandnak és
Lodinnak nem lehet igaza. Ők csak arról beszéltek, hogy mi várja az embe-
reket a haláluk után, de arról, hogy itt a földön hogyan változtathatnák meg az
életüket, soha.
Elgstrand gyakran visszakanyarodott ahhoz a gondolathoz, hogy az
emberek értéke egyenlő. Isten előtt mindnyájan szegény bűnösök vagyunk.
San azonban sehogy sem tudta felfogni, hogyan kerülhetne ő meg Zi meg JA
az utolsó ítélet napján egyenlő esélyekkel az Úr színe elé.
Kételyei voltak. Ugyanakkor csodálkozott is azon a barátságos modoron
és a végtelennek látszó türelmen, amelyet a két, Svédországból származó
fiatalember az ő és Guo Si irányában tanúsított. Azt is látta, hogy bátyja, aki
gyakrabban visszavonult Lodinnal négyszemközti beszélgetésekre, nagy
örömmel fogadja az újonnan hallottakat. Így aztán San nem is szállt vitába
Guo Sivel arról, hogy mit gondol a fehérek istenéről.
Elgstrand és Lodin az ételét is megosztotta Sannal és Guo Sivel. Hogy
az istenükben mi volt az igaz, és mi nem, azt San nem tudta megítélni. Azt
viszont a tulajdon szemével látta, hogy ez a két ember úgy él, ahogy beszél.
Harminckét, tengeren töltött nap után a Nellie horgonyt vetett, hogy a
Fokváros fölötti Tábla-hegy árnyékában álló kikötőben kiegészítse a készleteit,
aztán folytatta útját dél felé. Amikor a Jóreménység fokát meg akarták kerülni,
heves déli viharba kerültek. A Nellie becsavart vitorlákkal hánykolódott a
hullámverésben négy hosszú napon át. San eliszonyodott annak gondolatára,
hogy el is süllyedhetnek, és látta, hogy a legénység is fél. Elgstrand és Lodin
azonban tökéletesen higgadt maradt.

136
 Guo Si pánikba esett. Lodin vele maradt, amíg hatalmas hullámok
csaptak át a fedélzeten, és a hajótörzs mintha szét akart volna szakadni. Végig
Guo Si mellett ült, amíg az ítéletidő kitombolta magát. Amikor pedig vége volt
a viharnak, Guo Si térdre rogyott, és azt mondta, hitvallást akar tenni a mellett
az isten mellett, akit a fehér emberek ki akarnak nyilatkoztatni a kínai testvé-
reknek.
San egyre jobban csodálta a két misszionáriust, akiket látszólag teljesen
hidegen hagyott az elemek őrjöngése. De azért arra nem volt képes, hogy Guo
Sihez hasonlóan ő is térdre rogyjon, és imádni kezdjen egy istent, aki még
mindig túlságosan rejtélyes volt a számára.
Megkerülték hát a Jóreménység fokát, és jó széllel hajóztak az Indiai-
óceánon. Egyre melegebb lett, egyre kellemesebb lett az idő. San tanított, Guo
Si pedig nap mint nap visszavonult Lodinnal bizalmas beszélgetésre.
San sosem tudhatta, mit hoz a másnap. Guo Si egy éjszaka azzal keltette
fel a testvérét, hogy vért köp. Halálsápadt volt, és lázasan vacogott. San
megkérte a legénység egyik őrködő tagját, hogy szóljon a misszionáriusoknak.
Az Amerikából származó tengerész, akinek apja fehér, anyja fekete volt,
Guo Sire nézett.
– Felébresszek egy fehér embert azért, mert egy kínai fiú vért köp?
– Ha nem teszed meg, holnap meg fognak büntetni.
A férfi a homlokát ráncolta. Hogy veheti a bátorságot egy kuli arra,
hogy ilyen hangot üssön meg a legénység egy tagjával? Azt is tudta azonban,
hogy a misszionáriusok sok időt töltöttek San és Guo Si társaságában.
Elment hát Elgstrandért és Lodinért. Azok a saját kajütjükbe vitték Guo
Sit, lefektették a priccsre. Lodin, úgy tűnt, ért a gyógyításhoz. Mindenféle
orvosságot megpróbált. San a szűk kajüt falánál kuporgott. A lámpa lobogó
fénye árnyékokat vetett a falra. A hajó enyhén dülöngélt a hullámokon.
A vég hamar eljött. Guo Si már hajnalban meghalt. Utolsó lélegzetekor
Elgstrand és Lodin biztosították, hogy ha bevallja bűneit, és hitet tesz, akkor
Isten színe elé fog kerülni. Fogták a kezét, együtt imádkoztak. San egyedül ült
az egyik sarokban. Nem tehetett semmit. Most a második testvére is elhagyja.
Azt azért észrevette, hogy a misszionáriusoktól olyan nyugalom és bizakodás
árad Guo Sire, amilyet soha életében nem tapasztalt.
San csak nagy üggyel-bajjal értette meg a szavakat, amelyeket Guo Si
mondott neki. De úgy sejtette, testvére azt mondja, hogy nem fél a haláltól.
– Most elmegyek – mondta Guo Si. – A vízen megyek el, mint az, akit
Jézusnak hívtak. Egy másik, jobb világba indulok. Wu ott vár rám. És egy
napon majd te is ott leszel.

137
 Amikor Guo Si meghalt, San csak ült ott, fejével a térde között, tenye-
rével a fülén. Nem akart most Elgstranddal beszélgetni. Abból a tehetetlen
magányból, amelybe került, úgysem tudta volna kisegíteni senki.
Visszament a helyére, a hajóorrba.
Két tengerész bevarrta Guo Sit egy régi vitorlába, súlyként rozsdás
vasszögeket tettek melléje.
Elgstrand érkezett, azt mondta, hogy a kapitány két órán belül meg
akarja tartani a matróztemetést.
– Egyedül akarok maradni a testvéremmel – mondta San. – Nem aka-
rom, hogy ott heverjen a fedélzeten, amíg a tengerbe nem hajítják.
Elgstrand és Lodin bevitték a vászonba varrt holttestet a kajütjükbe, és
magára hagyták Sannal. San fogott egy kést, amely ott hevert a kis asztalkán,
és óvatosan felvágta a varrást a vásznon. Levágta Guo Si bal lábfejét. Ügyelt
rá, nehogy vér csöpögjön a padlóra, a csonkot becsavarta egy ronggyal, a lábat
pedig egy másik rongydarabba tekerve az inge alá rejtette. Utána visszavarrta a
vásznat.
„Két testvérem is volt – gondolta. – Nekem kellett volna vigyáznom
rájuk. De amim mára megmaradt, az mindössze egy láb.”
A kapitány és a matrózok a hajókorlátnál gyűltek össze. Guo Si vitorla-
vászonba csavart tetemét egy bakokon álló deszkán fektették végig. A
kapitány levette a sapkáját. Felolvasott a Bibliából, aztán egy zsoltárt kezdett
énekelni. Elgstrand és Lodin tiszta hangon énekelt.
Amikor a kapitány már meg akarta adni a jelt a test vízbe csúsztatására,
Elgstrand felemelte a kezét.
– Ez a Wang Guo Si nevű, egyszerű kínai ember megtalálta az utat a
megváltásba, mielőtt meghalt volna. Ha testét elnyeli is hamarosan a tenger, a
lelke szabad, és már minden bizonnyal fölöttünk szárnyal. Imádkozzunk
Istenhez, aki látja a halottakat, és megszabadítja a lelkűket. Ámen.
Amikor a kapitány megadta a jelt, San behunyta a szemét. Távolból
hallotta a csattanást, amint a test a vízbe zuhant.
San visszatért arra a helyre, ahol testvérével aludtak ezen az úton. Nem
tudta felfogni, hogy Guo Si meghalt. Éppen amikor már azt hitte volna, hogy
megerősödött, talán épp a két misszionáriussal történt megismerkedésének
köszönhetően, hirtelen elragadta egy hirtelen jött betegség.
A gyász, gondolta San. A gyász és az átélt sok keserűség miatti iszony
vette el az életét, az okozta a halálát. Nem a köhögés, nem a láz és nem is a
hideglelés.
Elgstrand és Lodin vigasztalni akarta, de San azt mondta nekik, most
egyedül kell lennie.

138
 A temetés utáni éjszakán San nekilátott a véres munkának, hogy Guo Si
lábáról leválassza a bőrt, a húst és az inakat. Nem volt egyéb eszköze, mint
egy rozsdás vasdarab, amit a fedélzeten talált. Csak a sötétben dolgozott,
amikor senki sem láthatta meg. A húsmaradványokat átdobta a korláton.
Amikor pedig a csontok már tiszták voltak, ledörzsölte őket, és berakta a ruha-
zsákjába.
A következő hetet is egyedül töltötte. Néha úgy gondolta, a legjobb,
amit tehetne, az lenne, ha szép csendben átsiklana a sötétben a korláton, és
elsüllyedne a tengerben. De haza kellett vinnie halott testvérének csontjait.
Amikor folytatta a tanulást a két misszionáriussal, elgondolkodott azon,
hogy mennyit jelentettek Guo Sinek. Elgstrand és Lodin lehetővé tették, hogy
bátran, nyugodtan menjen el.
Az út utolsó szakaszán – Jáván át mentek, itt egyszer megint megálltak
feltankolni, aztán Kanton felé folytatták az utat – San gyakran rákérdezett arra
az istenre, amely meg tudja vigasztalni a haldoklókat, és mindenkinek
mennyországot ígér, akár gazdag, akár szegény az illető.
De a döntő kérdés mégiscsak az volt, hogy vajon miért hagyta meghalni
Guo Sit ez az isten, és miért éppen most, amikor a sok nélkülözés után végre
hazafelé tartottak. Erre sem Elgstrand, sem Lodin nem tudott meggyőző
választ adni. A keresztény Isten útjai kifürkészhetetlenek. De mit jelent ez?
Hogy az élet nem egyéb, mint várakozás arra, ami majd utána történik? Hogy
az egész hit voltaképpen rejtély?
Minél közelebb értek Kantonhoz, San annál többet töprengett. Sohasem
fogja elfelejteni, amiket átélt. Most pedig írni akart megtanulni, hogy
feljegyezhesse mindazt, ami vele és halott testvéreivel történt, attól a naptól
fogva, hogy szüleit egy fán felakasztva találta.
Pár nappal azelőtt, hogy a kínai part látótávolságba ért volna, Elgstrand
és Lodin melléje telepedtek a fedélzeten.
– Azon gondolkoztunk, vajon mihez fogsz kezdeni, ha Kantonba érsz –
kezdte Lodin.
San a fejét rázta. Nem tudott válaszolni.
– Nem szeretnénk elveszíteni téged – folytatta Elgstrand. – Elég közel
kerültünk egymáshoz ezen az úton, és neked köszönhetően már sokkal jobban
ismerjük a kínai nyelvet. Felajánljuk neked, hogy velünk jöhetsz. Kapsz
fizetést, és velünk tarthatsz, amikor felépítjük a nagy keresztény missziót,
amelyről álmodtunk.
San hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt volna. És amikor döntött,
kétszer mélyen meghajolt a misszionáriusok előtt.
Velük akart tartani. Talán egy napon majd rájön, hogy mi könnyítette
meg Guo Si utolsó napjainak terhét. 1867. szeptember 12-én San Kantonban
139
partra szállt. Szövetzsákjában ott volt bátyjának, Guo Sinek néhány lábcsontja
és egy Liu nevű férfi hüvelykujjcsontja. Ennyit hozott haza hosszú utazásáról.
A rakparton körülnézett. Vajon Zit vagy Wut kereste? Ő maga sem tudta
volna megmondani.
Két nappal később csónakon elindult a két svéd misszionáriussal Fucsou
városába. San nézte a tájat, ahogy a folyó partja lassan elsiklott mellettük. Jó
helyet keresett, ahol Guo Si csontjait eltemetheti.
Ezt egyedül akarta megtenni. Ez az ő dolguk, a szülei dolga, az ősei
szellemeinek dolga volt. Elgstrand és Lodin biztosan nem örülnének, ha azt
látnák, hogy továbbra is a régi hagyományoknak hódol.
A dzsunka lassan siklott észak felé. A partokon békák vartyogtak.
San hazaért.

16.
1868 őszén egy este San egy kis asztalkánál ült, amelyen gyertya égett.
Nehézkesen épp elkészítette az első pár írásjegyet abban a szövegben, amely a
saját és két halott bátyja életének állomásait fogja majd leírni. Öt éve múlt már
annak, hogy Guo Sit meg őt elrabolta Zi, és egy éve tért vissza Guo Si lábával
Kantonba. Az elmúlt esztendőben elkísérte Elgstrandot és Lodint Fucsouba,
mindig jelen lévő szolgájukká vált, és egy tanítótól, akit Lodin hajtott fel a
számára, megtanult írni.
Ezen az estén éles szél keringett a ház körül, amelyben San szobája volt.
San, kezében a tollal, hallgatózott, és úgy érezte magát, mintha megint
valamelyik hajón lenne.
Csak apránként értette meg az átéltek mélységét. Megpróbált pontosan,
alaposan visszaemlékezni, semmit sem kihagyni. Ha nem jutottak eszébe a
szavak vagy az írásjelek, tanítójától, Peitől kérhetett segítséget. De Pei arra
intette, hogy igyekezzen, mert úgy érezte, hogy tanítványát húzza a föld, nem
élhet már túl soká.
Sant egyetlen kérdés bántotta, amióta csak Fucsouba költöztek, és
letelepedhetett egy Elgstrand és Lodin pénzén vásárolt házban. Kinek mesélje
el a történetét? A falujába már sohasem tér vissza, más ember pedig nem volt,
aki ismerte volna.

140
 És mégis írni akart. Ha igaz az, hogy létezik egy Teremtő, aki ítél
eleveneken és holtakon, akkor majd arra is gondja lesz, hogy olyan ember
kezébe juttassa San írását, aki el is akarja olvasni.
San lassan és fáradságosan dolgozott, míg a szél ostromolta házának
oldalait. Kicsit hintázott ülőkéjén a szobában, amelynek padlója mintha ringott
volna alatta. Az asztalra különböző papírokat halmozott. Mint folyó fenekén a
rák, egészen addig a pontig akart visszaaraszolni, amikor szüleit a kötélen látta
himbálózni. Ám azt szánta kezdetnek, amikor idejött, arra a helyre, ahol jelen-
leg is tartózkodott. Ez a tengeri utazás volt ugyanis időben a legközelebb
hozzá, és erre emlékezett a legtisztábban.
Elgstrand és Lodin boldogok és rémültek is voltak, amikor Kantonban
partra léptek. Elbizonytalanította őket a tömeg nyüzsgése, a sok idegen szag
meg a város jellegzetes hakka tájszólása, amelyet nem értettek. Egy Tomas
Hamberg nevű svéd misszionárius várta őket. A svéd férfi egy német
bibliatársaságnak dolgozott, amely a kínai nyelvű Biblia terjesztését tűzte ki
céljául. Hamberg örömmel üdvözölte és a német társaság házában szállásolta
el őket: neki magának is ott volt a lakása és az irodája. San hallgatag szolga-
ként követte őket – ilyen szerepet szánt magának. Eligazította a misszio-
náriusok csomagjait hozó teherhordókat, mosott a misszionáriusokra, minden
pillanatban ügyelt rájuk. A háttérbe húzódott, de mindent hallott, ami csak
elhangzott. Hamberg jobban beszélt kínaiul, mint Elgstrand vagy Lodin.
Gyakran beszélt velük ezen a nyelven, hogy hadd szokják meg minél jobban.
Az ajtó nyílásán át San azt is hallotta, hogy Hamberg megkérdezte a misszio-
náriusoktól, hogyan ismerkedtek meg vele. Elcsodálkozott és elkeseredett,
amikor óva intette Lodint attól, hogy vakon megbízzék egy kínai szolgában.
San még sohasem hallotta, hogy bármelyik misszionárius is rosszat
mondott volna a kínaiakról. Elhatározta, hogy nem ad alkalmat sem
Elgstrandnak, sem Lodinnak arra, hogy igazat kelljen adniuk Hambergnek.
Pár hetes intenzív készülődés után elhagyták Kantont, végighajóztak a
part mentén, majd fel a Min folyón egészen Fucsouig, a fehér pagodák
városáig. Hamberg szerzett nekik ajánlólevelet a város legmagasabb rangú
mandarinjához, aki jóindulattal viseltetett a keresztény misszionáriusok iránt.
San csodálkozva nézte, amint Elgstrand és Lodin habozás nélkül a földre vetik
magukat, és homlokukkal a talajt érintik a mandarin előtt. A mandarin pedig
megengedte nekik, hogy a városban tevékenykedjenek, és némi keresés után
meg is találták azt a szállást, amely megfelelt a céljaiknak. Zárt, több ház által
körbevett udvaros együttes volt.
A beköltözés napján Elgstrand és Lodin térdre hullva áldották meg azt
az udvart, amely a jövőjük lesz majd. San is letérdelt. Az ő fejében azonban az
járt, hogy nem talált még megfelelő helyet arra, hogy eltemesse Guo Si lábát.
141
 Eltartott pár hónapig, amíg kiválasztotta azt a helyet a folyóparton, ahol
a lenyugvó nap átsüt a fák között, és lassan árnyékba borítja a földet. San
néhányszor járt arra, és mindannyiszor mélységes nyugalmat érzett, ahányszor
csak, hátát egy fatörzsnek vetve, elüldögélt ott. A folyó csendesen hömpöly-
gött a síkságon. Lapos partjain még most, ősszel is virágok nyíltak.
Itt elbeszélgethet a testvéreivel. Itt közel érezheti őket. A halottak és
elevenek közötti határvonal itt nem olyan éles.
Egy hajnalban, amikor senki sem figyelt rá, leballagott a folyóhoz, ásott
egy mély lyukat, és beletemette a lábat és Liu hüvelykujját. Gondosan
elegyengette a földet, minden nyomot eltüntetett, s végül egy követ helyezett a
sírra, amelyet még Amerikából, hosszú sivatagi vándorútjáról hozott magával.
San elgondolkodott, hogy elmondjon-e egy imát, amelyet a misszio-
náriusoktól tanult. De mivel Wu, aki bizonyos tekintetben szintén jelen volt e
helyen, nem ismerhette azt az istent, akihez ezek az imák szóltak, inkább csak
a nevüket mondta ki. Lelkűknek szárnyakat adott, és messzire repítette őket.
Elgstrand és Lodin hatalmas energiával láttak munkához. San mélységes
tiszteletet érzett kitartásuk iránt, amellyel minden akadályt legyőztek, és
rávették az embereket arra, hogy segítsék őket a misszió megépítésében.
Persze a munkát jelentősen megkönnyítette, hogy pénzük is volt elég.
Elgstrand megállapodott egy angol hajóscéggel, amelynek rendszeres járata
volt Fucsouba, hogy elhozzák neki a svédországi gyűjtéseket. San csodálko-
zott, hogy a misszionáriusok láthatóan nem félnek a tolvajoktól, akik akár meg
is ölhetnék őket, hogy hozzájussanak a vagyonukhoz. Elgstrand a párnája alatt
őrizte a pénzt és a váltókat, amikor aludt, és ha Lodin vagy ő nem volt a közel-
ben, akkor San viselte a felelősséget.
San egyszer titokban megszámolta a pénzt, amelyet kis bőrtáskában
őriztek. Meglepődött, milyen sok. Egy pillanatig még az is megkísértette, hogy
magához vegye és eltűnjön. Ennyiből simán eljuthat Pekingbe, ahol a gazda-
gok életét élheti csak a kamatokból.
Ám ez a kísértés elhalványult, amikor Guo Sire gondolt, meg arra, hogy
milyen odaadással ápolták a misszionáriusok élete utolsó napjaiban.
San maga olyan életet élt, amilyet korábban el sem tudott volna kép-
zelni. Szobája volt, benne ágya, tiszta ruhája, mindig volt mit ennie. Régen a
ranglétra legalján állt, most a házban dolgozó többi szolgának parancsolt.
Szigorú volt és határozott, de nem alkalmazott testi fenyítést.
Elgstrand és Lodin már megérkezésük után pár héttel megnyitották
ajtajukat az emberek előtt, akik kíváncsiak voltak, és meg akarták hallgatni,
mit akarnak kinyilatkoztatni nekik az idegen fehér emberek. Néha egyenesen
tolongtak az udvarban. San, aki hátul húzódott meg, hallotta, amint Elgstrand
rossz kínai nyelven mesél nekik arról a különös istenségről, aki elküldte a fiát,
142
hogy feszítsék keresztre. Lodin pedig körbejárt, és színes képeket osztogatott,
amelyeket kézről kézre adtak.
Amikor Elgstrand befejezte, hamar kiürült az udvar, de másnap minden
újra kezdődött. Az egész város a különös fehér emberekről beszélt, akik itt
telepedtek le közöttük. A kínaiak a legnehezebben azt értették meg, hogy
Elgstrand és Lodin nem üzletel semmivel. Sem eladni nem akartak semmit,
sem vásárolni. Csak álltak ott, és beszéltek a rossz kínaiságukkal egy isten-
ségről, amely az embereket magához hasonlóknak tekintette.
A misszionáriusok fáradozásai ebben az első időben szinte hatástalanok
voltak. Az udvari bejárat fölé máris felszereltek egy táblát néhány kínai
írásjellel, amelyek ezt jelentették: „Az igaz Isten temploma”. A két férfi
mintha egyáltalán nem is aludt volna soha, egyfolytában tevékenykedtek. San
időnként hallotta, amint arról beszélnek kínai nyelven, hogy ami ellen
harcolniuk kell, az a „lealacsonyító bálványimádás”. Csodálkozott azon, hogy
ezek ketten nyilván azt gondolták, a kínai embereket leszoktathatják arról a
gondolkodásmódról és hitről, amelyet nemzedékek óta gyakorolnak. Hogyan
is adhatna egy olyan isten szellemi vigaszt vagy életerőt egy szegény kínainak,
aki még a tulajdon fiát is hagyta a keresztre szögelni?
Sannak sok dolga volt, mióta visszatért a városba. Amikor Elgstrand és
Lodin rátalált erre a házra, amely megfelelt a céljaiknak, és ki is fizették a
tulajdonosnak az árát, San feladata volt, hogy személyzetet toborozzon. Sokan
jöttek maguktól is, így Sannak csak értékelni kellett őket, és megkérdezni,
mihez értenek. A józan esze segítette, hogy kiválassza a legmegfelelőbbeket.
Pár héttel érkezésük után, amikor San, mint minden reggel, kireteszelte
és kitárta a súlyos fakaput, egy fiatal nő állt előtte. Lehajtott fejjel állt, és azt
mondta, a neve Luo Qi. Egy kis faluból érkezett, a Min folyó felső folyásától,
Sujkou közeléből. A szülei szegények voltak, ő pedig elhagyta a faluját,
amikor az apja egy hetvenéves férfi ágyasának akarta eladni a szomszédos
Nancsangba.
Hiába rimánkodott az apjának, főképp, mivel az a hír járta, hogy a férfi
már agyonverte néhány megunt ágyasát, de az apja nem engedett. Erre ő
elmenekült. Egy német misszionárius – akivel egészen Guo Sihanig jött hajón
– mesélt neki a Fucsou-ban álló misszióról, ahol keresztényi irgalommal
hallgattatnak meg a kérések.
San alaposan megnézte, aztán feltett neki néhány kérdést, hogy meg-
tudja, mihez ért, majd beengedte. Próbaképpen a szakács és az asszonyok
mellé helyezte kisegítőnek, akik a kis állomás élelmiszer-ellátásáról gondos-
kodtak.
Megrendítette az a boldogság, amely a nő arcán tükröződött. Soha nem
gondolta volna, hogy része lesz olyan hatalomban, amely embereket örven-
143
deztethet meg azzal, hogy kisegíti őket a feneketlen nyomorúságból, és
munkához juttatja őket.
Qi jól megállta a helyét, San megengedte hát, hogy maradjon. Egy
másik cselédlánnyal együtt lakott, és békés természete miatt hamarosan
mindenki megkedvelte. Sohasem próbált kibújni a munka alól. San pedig
szívesen elnézte, amint a konyhában dolgozik, vagy valamilyen feladattal
átszalad az udvaron. Néha a tekintetük is összetalálkozott.
Egy napon, nem sokkal karácsony előtt Elgstrand azt kérte, hogy
toborozzon össze egy csónakra való evezőst. Le akartak menni a folyón ahhoz
az angol hajóhoz, amely akkor futott be Londonból. Elgstrand hírt kapott a
fucsoui brit konzultól, hogy küldemény várja a fedélzeten.
– Jó lesz, ha velem tartasz – mosolygott Elgstrand. – A legjobb emberre
lesz szükségem, ha egy pénzzel tömött táskát kell elhoznom.
San talált evezősöket a kikötőben, akik el is vállalták a munkát. Másnap
Elgstranddal együtt szállt csónakba. San odasúgta, hogy jobb lesz elhallgatni,
miért is igyekeznek az angol hajóhoz.
Elgstrand mosolygott.
– Biztosan jóhiszeműnek tartasz – mondta –, de azért ennyire nem
vagyok az.
Az evezősöknek három órába telt, hogy elérjék a hajót, és lehorgo-
nyozzanak mellette. Elgstrand és San felmásztak a kötélhágcsón. Egy John
Dunn nevű, kopasz kapitány fogadta őket. Gyanakodva pislogott az evező-
sökre. Aztán Sanra is ugyanazzal a lekicsinylő tekintettel nézett, és mondott
valamit, amit San nem értett meg. Elgstrand a fejét csóválta, és elmagyarázta
Sannak, hogy Dunn kapitány nem tartja valami sokra a kínaiakat.
– Csalóknak és tolvajoknak mond benneteket – nevetett Elgstrand. –
Majd egyszer megérti, hogy mekkorát tévedett.
Dunn és Elgstrand aztán eltűntek a kapitány kajütjében.
Elgstrand nemsokára visszatért, kezében egy bőrtáskával, amelyet
látványosan átnyújtott Sannak.
– Dunn kapitány őrültnek gondol, amiért megbízom benned. Szomorú
látni, hogy a kapitány ilyen együgyű ember, aki talán nagyon ért a hajókhoz
meg a szelekhez és vizekhez, de az emberekhez bizony semmit.
Lemásztak az evezősökhöz, és hazaindultak. Már sötét volt, amikor
megérkeztek. San kifizette az evezősök főnökét. Ahogy mentek a sötét sikáto-
rokban, Sanon kellemetlen érzés vett erőt. Önkéntelenül is az a kantoni este
jutott eszébe, amikor Zi csapdába csalta őt meg a testvéreit. De semmi sem
történt. Elgstrand a táskával együtt eltűnt az irodájában.
San elreteszelte a kaput, és felébresztette az éjjeliőrt a falon.
– Azért fizetnek, hogy őrködj – mondta neki. – Nem azért, hogy aludj.
144
 Barátságos hangon szólt hozzá, bár tudta, hogy az őr lusta, és hamarosan
megint csak el fog aludni. Ám ennek az embernek sok szájat kellett etetnie. A
felesége évekkel ezelőtt leforrázta magát, azóta ágyban feküdt, és gyakran
sikoltozott a fájdalomtól.
„Munkavezető vagyok, de olyan, aki a földön áll – gondolta magában
San. – Nem lóháton ülök, mint JA. Ráadásul úgy alszom, mint az őrkutya: a
fél szemem mindig nyitva van.”
A szobájába indult. Útközben látta, hogy a cselédlányok szobájából fény
szűrődik ki. Összeráncolta a homlokát. Tilos volt éjszaka gyertyát égetni a
tűzveszély miatt. Odalépett az ablakhoz, és a vékony függöny nyílásán át
benézett a szobába. Hárman voltak odabent, három nő. Egyikük, a ház
legidősebb cselédje, már aludt, Qi és egy Na nevű másik lány pedig az ágy
szélén ültek, amelyen osztoztak, és beszélgettek. Az asztalon mécses állt.
Meleg volt az este, Qi kigombolta az alsóruhája elejét. San megbabonázva
meredt a testére. Nem hallotta a hangjukat, úgy gondolta, biztosan suttognak,
nehogy felébresszék az alvó nőt.
Qi egyszerre az ablak felé fordította az arcát. San összerezzent. Talán
meglátta? Gyorsan visszavonult a sötétbe, várt. De Qi nem húzta összébb a
függönyt. San visszament az ablak elé, és egészen addig ott maradt, amíg Na
el nem fújta a mécsest, és a szobára sötétség nem borult.
San nem mozdult. Éjszaka kutyákat engedtek szabadon az udvaron: az
egyik odaszaladt hozzá, megszaglászta a kezét.
– Én nem tolvaj vagyok – suttogta San. – Csak egy közönséges férfi, aki
megkívánt egy nőt, aki talán egy napon az övé lesz.
Ettől kezdve San óvatosan közeledni próbált Qihez. Nem kapkodta el,
nehogy megijessze a lányt. Azt sem akarta, hogy érdeklődése túlságosan
nyilvánvalóvá váljék a többi szolga előtt: irigységük könnyen lángra lobban-
hatott volna.
Soká eltartott, mire Qi felfogta San finom jelzéseit. Találkozgatni
kezdtek a lány szobája előtt a sötétben, Na pedig a szavát adta, hogy senkinek
nem árulja el őket. Egy pár cipőt kapott a hallgatásáért. Talán fél év is eltelt,
amíg Qi néha egy-egy éjszakát is San szobájában töltött. Amikor egymás
mellett feküdtek, San olyan boldogságot érzett, amely elűzte a lelkét szüntelen
nyomasztó kínzó árnyakat és emlékeket.
San és Qi számára nem volt kétséges, hogy együtt fogják eltölteni az
életüket.
San elhatározta, beszél Elgstranddal és Lodinnal, és a hozzájárulásukat
kéri, hogy összeházasodhassanak. Egy reggel, reggeli után megkereste a két
misszionáriust, mielőtt még nekikezdtek volna a mindennapi teendőiknek.
Elmondta, miért jött.
145
 Lodin hallgatott, Elgstrand vitte a szót.
– Miért akarod feleségül venni?
– Kedves és megértő. És keményen dolgozik.
– Nagyon egyszerű lány, és semmit sem tud mindabból, amit te már
elsajátítottál. És nem érdekli a mi keresztényi küldetésünk.
– Nagyon fiatal még.
– Azt mondják, lop.
– A cselédek pletykálnak. Mindenki mindenkire ráfog mindenfélét. Én
viszont tudom, mi az igazság. Qi nem lop.
Elgstrand Lodinhoz fordult. San nem értette, mit beszélnek a maguk
nyelvén.
– Úgy gondoljuk, várnotok kell még – mondta Elgstrand. – Ha össze
akartok házasodni, akkor az keresztény esküvő lesz, az első itt a misszión. De
még egyikőtök sem ért meg rá. Azt akarjuk, hogy várjatok.
San meghajolt, és elhagyta a helyiséget. Nagyon csalódott volt, de
Elgstrand nem mondott egyértelmű nemet. Egy napon mégiscsak egy pár lesz
ő meg Qi.
Pár hónappal később Qi megsúgta Sannak, hogy terhes. San belül
ujjongott örömében, és azonnal elhatározta, hogy ha fiú lesz, akkor Guo Sinek
fogják hívni. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy ez megnehezíti a
helyzetüket. Elgstrand és Lodin nap mint nap prédikáltak az embereknek a
misszió udvarán, és ezekben a beszédekben bizonyos dolgokról gyakrabban
esett szó, mint másokról. San megértette, hogy a keresztény hit olyan szigorú
elvárásokkal fordul az emberek felé, hogy például ahhoz, hogy gyerekük
születhessen, előbb össze kell házasodniuk. És nagy bűnnek számít, ha
házasság nélkül bújunk ágyba valakivel. San sokat törte a fejét, hogy mit
tegyen, de nem talált kiutat. Egy ideig persze el tudják titkolni Qi növekvő
pocakját. Ám muszáj lesz mondani valamit, még mielőtt nyilvánvalóvá válik
az igazság.
San egy napon azt a feladatot kapta, hogy szerezzen Lodinnak vízi
fuvart. A férfi fel akart menni a folyón, hogy látogatást tegyen a német
misszióban. És Sannak, mint minden ilyen folyami úton, vele kell tartania.
Négy napig tart az oda-vissza út. San az indulás előtti estén elbúcsúzott Qitől,
és megígérte, hogy kihasználja az időt, gondolkodik, és megoldást talál nagy
problémájukra.
Amikor négy nappal később visszatért Lodinnal, azonnal Elgstrandhoz
hívták, aki beszélni akart vele. A misszionárius irodájában, az íróasztalánál ült.
Mindig megkínálta Sant is hellyel, de most nem tette. San sejtette, hogy történt
valami.
Elgstrand hangja lágyabb volt a szokásosnál.
146
 – Milyen volt az út?
– Minden rendben zajlott.
Elgstrand elgondolkodva, ugyanakkor kutató tekintettel nézett rá.
– Csalódtam benned – szólalt meg. – Hosszú időn át nem akartam
elhinni azt a pletykát, amit rólad hallottam. De végül cselekvésre kénysze-
rültem. Ugye tudod, miről beszélek?
San tudta. Mégis tagadta.
– Ettől csak még nagyobb lesz a csalódásom – mondta Elgstrand. – Ha
egy ember hazudik, akkor az ördög fészkelte be magát a lelkébe. Természe-
tesen arról beszélek, hogy az a nő, akit feleségül akartál venni, teherbe esett.
Még egy lehetőséget kapsz, hogy mindent elmondj.
San lehajtotta a fejét, de nem felelt. Érezte, ahogy dübörög a szíve.
– Először okoztál csalódást, amióta csak ott a hajón megismertelek –
folytatta Elgstrand. – Te azok közé tartoztál, akik engem és Lodin testvéremet
is azzal a reménnyel töltöttetek el, hogy a kínaiak között is akadnak olyanok,
akik elérhetnek egy magasabb szellemi színvonalat. Nehéz napok voltak ezek.
Imádkoztam érted, és úgy döntöttem, hogy itt maradhatsz. De meg kell
sokszoroznod a szorgalmadat és az erőfeszítéseidet, ha valaha is el akarod
mondani magadról, hogy hitet teszel közös Istenünk mellett.
San lehorgasztott fejjel állt ott, és várta a folytatást, de az elmaradt.
– Ennyi az egész – fejezte be Elgstrand. – Eredj a dolgodra!
Az ajtóból még hallotta a misszionárius hangját:
– Azt, ugye, megérted, hogy Qi nem maradhatott itt. Elhagyott bennün-
ket.
San mintha megbénult volna, amikor az udvarra ért. Ugyanazt érezte,
mint a testvérei halálakor. Megkereste Nát, és a hajánál fogva kirángatta a
konyhából. Első alkalommal nyúlt durván egy cselédhez. Na sikoltozott, a
földre vetette magát. San gyorsan megértette, hogy nem ő volt az árulójuk. Az
idős cselédlány meghallotta, amikor Qi elmondta Sannak a titkát. San annyira
azért még tudott uralkodni magán, nehogy azt is megtépje – akkor biztosan őt
is elzavarták volna a misszióról.
Bevitte Nát a szobájába, leültette egy zsámolyra.
– Qi hol van?
– Két nappal ezelőtt elment.
– Hová?
– Nem tudom. Nagyon szomorú volt És futott.
– De csak elmondta, hová akar menni?
– Azt hiszem, ő sem tudta. Azt hiszem, talán a folyóhoz ment, hogy ott
várjon rád.

147
 San felpattant, kirohant a szobából, át a kapun, le a vízhez. De a
kikötőben nem találta. Szinte egész álló nap a lányt kereste, kérdezősködött
utána, de senki sem látta. Beszélt az evezősökkel is, akik megígérték, hogy
üzennek neki, ha megpillantják.
Amikor visszaért a misszióra, és összetalálkozott Elgstranddal, az
mintha már el is felejtette volna, ami történt. Éppen a következő napi isten-
tiszteletet készítette elő.
– Nem gondolod, hogy fel kéne söpörni az udvart? – kérdezte barátsá-
gosan.
– Gondom lesz rá, hogy még kora reggel, a látogatók előtt felsöpörjék.
Elgstrand bólintott, San meghajolt. Elgstrand nyilvánvalóan meg volt
győződve arról, hogy Qi olyan súlyos bűnt követett el, ami már megbocsát-
hatatlan.
San nem volt képes felfogni, hogy bizonyos emberek miért nem része-
sülhetnek a nagy isteni kegyelemben, amikor pedig csak annyi a bűnük, hogy
szeretnek valakit.
Átnézett Lodinhoz és Elgstrandhoz, akik a misszió irodája előtt állva
beszélgettek.
Mintha most látta volna őket igazán.
San két nappal később üzenetet kapott egyik kikötőbeli ismerősétől.
Odasietett. Nagy tömegen kellett átverekednie magát. Qi egy deszkán feküdt.
Dereka köré súlyos vaslánc volt csavarva, mégis feljött teste a mélyből. A lánc
beleakadt egy evezőbe, amely aztán felhúzta a testet. Bőre kékesfehér volt, a
szeme csukva. Csak San sejtette, hogy a hasában egy gyerek van.
És San megint egyedül maradt.
Adott némi pénzt annak az embernek, aki értesítette. Arra elég lesz,
hogy a testet el lehessen égetni belőle. Két nappal később pedig eltemette a
hamvakat arra a helyre, ahol Guo Si és Liu maradványai nyugodtak.
„Hát ennyit értem el az életemben – gondolta. – Berendeztem egy saját
temetőt, és megtöltöm. Már négy ember maradványai nyugszanak itt, pedig
egyikük még csak meg sem születetett.”
Térdre esett, homlokát többször a földhöz verte. Rázuhant a gyász. Nem
tehetett ellene semmit. Üvöltött, mint egy állat, annyira dühös volt a történtek
miatt. Még sohasem érezte magát ennyire gyámoltalannak. Ő, aki egykor még
arra is képesnek tartotta magát, hogy a testvéreiről gondoskodjon, már csak
egy porrá zúzott ember árnyéka volt.
Amikor késő este visszatért a misszióra, az őr jelentette neki, hogy
Elgstrand már kereste. San bekopogott az irodába, amelynek ablakából még
fény szűrődött ki: a pap írt valamit.

148
 – Kerestelek – mondta neki. – Egész napra eltűntél. Imádkoztam Isten-
hez, nehogy valami bajod essék.
– Semmi sem történt – felelte San meghajolva. – Fájt a fogam, és
gyógynövényekkel kúráltam magam.
– Helyes. Nélküled egyszerűen nem tudunk létezni. Most menj aludni!
San nem mondta meg Lodinnak és Elgstrandnak, hogy Qi megölte
magát. Felvettek a helyére egy új lányt. San mélyen elzárta magában a fájdal-
mát, és sok hónapon át a misszionáriusok pótolhatatlan szolgája maradt.
Sohasem osztotta meg senkivel a gondolatait, semmi sem árulta el, hogy most
már más füllel hallgatja a prédikációt.
Ez volt az az idő is, amikor úgy érezte: elég írásjegyet megtanult már
ahhoz, hogy el tudja mesélni a testvérei meg a maga történetét. Azt ugyan még
mindig nem tudta, kinek. Talán csak a szélnek. De ha ez így van, akkor a
szelet fogja rákényszeríteni, hogy hallgassa végig.
Késő este írt, egyre kevesebbet aludt, de emiatt nem hanyagolta el a
kötelességeit. Mindig barátságos volt, mindig segítőkész, és mindig olyan
döntéseket hozott, amelyek irányították a szolgákat, illetve támogatták
Elgstrand és Lodin hittérítői tevékenységét.
Egy év telt már el Fucsouba érkezésük óta. San tisztán látta, mekkora
munka lesz az, amire a misszionáriusok vállalkoztak. Tizenkét hónap elteltével
mindössze tizenkilenc ember mutatott hajlandóságot a megtérésre.
San estéről estére írt, visszatapogatózott egészen a szülőfalujában töltött
időig.
San kötelességei közé tartozott Elgstrand irodájának takarítása is. Senki
más nem léphetett be ide, hogy poroljon vagy söpörjön. Egy napon, amikor
San óvatosan porolgatta az íróasztalt és a papírokat, pillantása egy levélre
esett. Elgstrand kínai írásjelekkel írta egy kantoni missziós barátjának, akivel
együtt gyakorolták a nyelvet.
Elgstrand egy bizalmas megfigyelését is megosztotta barátjával: „A
kínaiak, mint tudod, hihetetlen munkabírásúak, és úgy viselik el a szegény-
séget, ahogy az öszvérek és a szamarak a rúgásokat és az ostor csapásait – írta.
– Arról azért nem szabad elfeledkeznünk, hogy mégiscsak együgyű, de ravasz
csalók és hazudozók, gőgösek és irigyek, és van bennük valami állati bujaság,
amelytől időnként undorodom. A legtöbbjük alattomos ember. Csak remény-
kedhetünk benne, hogy Isten végtelen szeretete egy napon keresztültöri majd
iszonyatos keménységük és kegyetlenségük páncélját.”
San még egyszer elolvasta a levelet. Aztán befejezte a munkát, és
kiment a szobából.
Dolgozott tovább, mintha mi sem történt volna, este írt, és végig-
hallgatta a misszionáriusok prédikációit.
149
 1868 egyik őszi éjjelén észrevétlenül elhagyta a missziót. Minden
vagyonát egy egyszerű vászonzsákba tette. Amikor útnak eredt, viharos, esős
volt az idő. Az ajtóban az őr aludt, észre sem vette, amikor San átlépett fölötte.
Amikor kilépett a kapun, leszakította a táblát, mely szerint ez az egyetlen igaz
Isten temploma. A sárba dobta a feliratot.
Az utca üres volt. Szakadt az eső.
Sant elnyelte a sötétség.

17.
Elgstrand kinyitotta a szemét. Az ablak előtti fazsalugáteren beszűrődött a
hajnali fény. Kintről hallotta, amint az udvart söprögetik. Nagyon megszerette
ezt a neszt, a széthullással fenyegető világ megbonthatatlan rendjének jelét. A
söprés hangja a változhatatlanság bizonyítéka volt.
Mint mindig, most is ágyban maradt még egy darabig, gondolkodott.
Tudatát teljesen kitöltötték gyermekkorának képei: ezt a gyermekkort Svéd-
országban, Småland városában töltötte. Sohasem gondolta volna, hogy egy
napon követi a hívó szót, hogy induljon a nagyvilágba, és segítsen az
embereknek, hogy megtalálják az egyetlen igaz, üdvözítő hitet.
Rég volt már ez, de ilyenkor, az ébredés pillanatában mégis nagyon
közel. Főképp ma, mivel megint a kikötőben veszteglő angol hajóhoz készült,
amelynek remélhetőleg posta- és pénzküldeménye is van a fedélzetén a
misszió részére. Már negyedszer teszi meg ezt az utat. Több mint másfél éve
élt már Fucsouban Lodinnal együtt. Bár szorgalmasan dolgoztak, a missziónak
időnként meggyűlt a baja. A legnagyobb csalódást az okozta, hogy olyan
kevés embert sikerült eddig megtéríteniük. Sokan jelentkeztek, és engedték
átkeresztelni magukat – de a dolgokat meglehetősen egyszerűen szemlélő
Lodinnal ellentétben Elgstrand átlátta, hogy sokan csak az ajándékok, a ruhák,
az étel reményében vették fel a kereszténységet.
Voltak olyan pillanatok is, amikor Elgstrand elbátortalanodott. Ilyenkor
naplójában a kínaiak hamisságáról, undorító bálványimádásáról írt. Képes volt
arra, hogy a prédikációit hallgató kínaiakat állatoknak lássa, olyanoknak, akik
még azoknál az elszegényedett parasztoknál is sokkal alacsonyabban állnak,
akiket Svédországból ismert. Váratlan, új értelmet nyert az ismert bibliai

150
szólás a disznók elé szórt gyöngyökről. Ám a nehéz órák elmúltak, imád-
kozott, később Lodinnal beszélgetett. Amikor hazaírt a missziós egyesületbe,
amely támogatta őket, és gyűjtötte részükre a pénzt, nem titkolta el a nehéz-
ségeket, de mindig rámutatott arra is, hogy türelemre van szükség ebben a
hatalmas, visszamaradott országban.
Felkelt, megmosdott a mosdótálban, felöltözött. A délelőttöt arra szánta,
hogy megírjon néhány levelet, amelyeket aztán majd lead az angol hajón. Az
anyjának is akart írni, aki nagyon megöregedett, s az emlékezete is ki–
kihagyott. Ő pedig, amilyen gyakran csak megtehette, emlékeztette rá, hogy
van egy fia, aki a legmagasztosabb keresztényi munkát végzi, amely egyál-
talán elképzelhető.
Óvatos kopogást hallott. Amikor kinyitotta, egy cselédlány állt ott a
reggeliző tálcával. Letette az asztalra, aztán hangtalanul eltűnt. Elgstrand
felvette a zubbonyát, az ajtóhoz ment, és kinézett a felsöpört udvarra. Nyirkos
meleg volt, a köd is esőt jósolt. Amikor lefelé mennek a folyón, szükségük
lesz az esőkabátokra, ernyőkre. Integetett Lodinnak, aki az ajtóban állt, és a
szemüvegét tisztogatta.
Nélküle nehezebb lett volna, gondolta Elgstrand. Naiv és nem valami
tehetséges, de barátságos és szorgalmas. Volt benne valami abból a boldog
együgyűségből, amelyről a Biblia beszél.
Elgstrand gyorsan elhadarta az asztali áldást, és leült a reggelihez. Evés
közben azon gondolkodott, vajon rendeltek-e evezősöket, akik leviszik, majd
felhozzák a folyón.
Ebben a pillanatban nagyon hiányzott neki San. Amíg a misszión élt,
San minden ilyesmit kézben tartott, és minden olajozottan ment. Az óta az őszi
este óta, amióta Sannak nyoma veszett, Elgstrand nem talált olyan embert, aki
pótolni tudta volna.
Teát töltött magának, és azon gondolkodott, vajon miért mehetett el San.
Az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy azzal a cselédlánnyal, Qivel,
akibe beleszeretett, szökött el. Elgstrandnak fájt, hogy túl sokra tartotta Sant.
Azt egész jól viselte, hogy a közönséges kínaiak állandóan becsapják és csőbe
húzzák: természetük az alattomosság. De hogy San is ugyanolyan, akit pedig
annyival magasabbra helyezett magában, mint a többieket – fucsoui tartóz-
kodásának legkeservesebb csalódása volt. Mindenkit kifaggatott, aki csak
ismerte Sant, de senki sem tudta, mi történhetett azon a viharos éjszakán,
amikor az igaz Isten templomának kapujáról még a feliratot is letépte a szél. A
tábla újra a helyén van, de San nem került elő többé.
A következő óra során Elgstrand megírta a leveleit, és összeállította a
svédországi misszió számára is a beszámolóját. Minden alkalom valóságos
kínszenvedést okozott, amikor a haladásról kellett beszámolnia. Egy óra tájban
151
zárta le az utolsó borítékot, és még egyszer megnézte az időt: még mindig
esőre állt.
Amikor Elgstrand beszállt a csónakba, úgy vélte, felismer néhány
régebbi arcot az evezősök között. Lodinnal együtt elfoglalták helyüket a
csónak közepén. Egy Xin nevű ember hajolt meg előtte, és azt mondta, indul-
hatnak. Amíg lefelé haladtak a folyón, a misszionáriusok elbeszélgettek a
misszió ügyes-bajos dolgairól. Arról is beszéltek, hogy több állomást kellene
felállítani. Elgstrand nagy álma az volt, hogy a Min folyó mentén keresztény
missziók sorát építik fel. Ha bebizonyítják, hogy képesek a növekedésre, azzal
odavonzanak másokat is, azokat, akik még haboznak, és nem akarják odaadni
magukat egy olyan furcsa istennek, aki hagyta, hogy keresztre szögezzék a
fiát.
De honnan vegyék a pénzt? Erre sem Lodin, sem ő nem tudott
válaszolni.
Az angol hajó ismerősnek tűnt Elgstrandnak. Amikor felmásztak a
kötélhágcsón, Dunn kapitánnyal találták szembe magukat, akivel Elgstrand
már régebben is találkozott. Bemutatta neki Lodint, aztán visszavonultak a
kapitány kajütjébe. Az konyakot és poharakat tett az asztalra, és nem engedett,
amíg két-két pohárral fel nem hajtottak.
– Még mindig itt – kezdte. – Hát hogy bírják?
– A küldetésünk – felelte Elgstrand.
– Hogy haladnak?
– Mivel?
– Hát a térítéssel. Rábírták-e már a kínaiakat, hogy higgyenek Istenben,
vagy még mindig a bálványaik előtt égetik a tömjént?
– Hosszú idő kell ahhoz, hogy megtérítsenek valakit.
– És vajon egy egész népet mennyi idő alatt térítenek meg?
– Mi nem így gondolkodunk. Mi maradhatunk életünk végéig, utánunk
pedig mások folytatják.
A kapitány kutató pillantást vetett rá. Elgstrand emlékezett rá, hogy
nyilatkozott Dunn kapitány a legutóbbi találkozásukkor a kínai népről.
– Az idő, az egy dolog – mondta Dunn. – Kifolyik a kezünkből,
bármennyire szeretnénk is belekapaszkodni. De mi van a távolsággal? Mielőtt
a hajózásban kitalálták a távolságot mérő eszközöket, csak egyfajta mértéket
ismertünk. Ez a látótávolság volt, amennyire az éles szemű matróz ellátott:
valami földszerűségig, esetleg egy másik hajóig. Maguk, misszionárius urak,
mivel mérik a távolságot? Hogy mérik le, milyen távolságra van a megtérí-
tendő nép az Istentől?
– A türelem és az idő szintén távolság.

152
 – Csodálom magukat – mondta Dunn. – Akaratom ellenére, de csodá-
lom. A hit még egyetlen hajóskapitánynak sem segített átevickélni a szirtfokok
és a zátonyok között. Számunkra az ismereten kívül semmi más nem számít.
Mondjuk úgy: nem egyforma vitorlával hajózunk.
– Milyen szép kép – szólalt meg Lodin, aki eddig egy szót sem szólt,
csak várakozott.
A kapitány lehajolt egy faládáért a fülkéje mellett. Kinyitotta, és egy
csomó levelet szedett ki belőle, néhány vastagabb küldeményt, végül pedig
egy köteg pénzt meg váltót, amelyet a misszionáriusok a fucsoui angol keres-
kedőknél be tudnak váltani.
Dunn kapitány átadott Elgstrandnak egy papírt, amelyre felírták az
összeget.
– Kérem, számolja át, és nyugtázza az átvételt.
– Szükség van erre? Nem hinném, hogy egy hajóskapitány ellopja azt a
pénzt, amit a szegény emberek gyűjtöttek, hogy a pogányok jobb élethez
juthassanak belőle.
– Nem az én dolgom, mit hisz. Számomra azonban fontos, hogy a saját
szemével lássa, hogy a megfelelő összeget kapta meg.
Elgstrand átlapozta a bankjegyeket és a váltókat. Amikor látta, hogy
minden stimmel, aláírta a nyugtát, Dunn kapitány pedig elzárta a ládájába.
– Rengeteg pénzt áldoz ezekre a kínaiakra – jegyezte meg. – Biztosan
nagyon fontosak önnek.
– Igen, azok.
Már sötétedett, amikor Elgstrand és Lodin lemásztak a kötéllétrán. Dunn
kapitány a mellvédnél állt, és nézte, amint beszállnak a csónakba, amely
hazaviszi őket.
– Isten velük – kiáltott utánuk. – Ki tudja, összefutunk-e még egyszer itt
a folyón.
A csónakot eltaszították a hajótól. Az evezők egyenletes ütemben emel-
kedtek és csapódtak a vízbe.
Elgstrand Lodinra nézett, és nevetésben tört ki.
– Dunn kapitány igen különös ember. Azt hiszem, igazából jó szíve van,
csak próbál gyalázatosnak látszani.
– Nem hinném, hogy egyedül volna a nézeteivel – jegyezte meg Lodin.
Csendben haladtak tovább. Az evezős csónakok mindig partközelben
maradtak, most azonban az evezősök inkább a folyó közepén húztak. Lodin
aludt, Elgstrandnak is leesett a feje. Arra ébredt, hogy egyszerre a sötétségből
több csónak is körbevette őket, és nekik ütköztek az orrukkal. Olyan gyorsan
történt minden, hogy Elgstrandnak ideje sem maradt arra, hogy felfogja, mi

153
történt. Baleset, gondolta. Vajon miért nem maradtak most is a part mellett az
evezősök?
De aztán megértette, hogy nem baleset történt. Elmaszkírozott férfiak
ugráltak át a csónakjukba. Lodint, aki felébredt, és megpróbált feltápászkodni,
leütötték. Az evezősök pedig sem megvédeni nem próbálták Elgstrandot, sem
menekülni nem akartak.
Elgstrand rájött, hogy előre eltervezett rajtaütés történt.
– Jézus nevében! – kiáltott fel. – Misszionáriusok vagyunk, semmi
rosszat nem tettünk nektek!
Egyszerre egy maszkos férfi termett előtte. Kezében balta vagy kala-
pács. Tekintetük összetalálkozott.
– Kíméld meg az életünket! – könyörgött Elgstrand.
A férfi levette a maszkját. Elgstrand a sötétben is felismerte Sant. Arca
tökéletesen kifejezéstelen volt, amikor felemelte a baltát, és lesújtott vele
Elgstrand fejére. Átlökte a testet a csónak peremén, látta, amint elsodorja a víz.
Az egyik ember át akarta vágni Lodin torkát, de San intett, hogy ne tegye.
– Hagyd életben! Azt akarom, hogy legyen, aki elmondja.
San elvette a pénzes táskát, és átült egy másik csónakba.
Azok az evezősök, akik a misszionáriusokat hozták, szintén csónakot
váltottak. Az eszméletlen Lodin magára maradt.
A víz nyugodtan folyt tovább. Már nyoma sem volt rajta a banditáknak.
Másnap megtalálták a csónakot a még mindig eszméletlen Lodinnal. A
fucsoui brit konzul magához vette, a rezidenciájára vitette, amíg fel nem
erősödik. Amikor Lodin a szörnyű sokkot valamennyire kiheverte, a konzul
megkérdezte, felismerte-e valamelyik bűnözőt. Lodin tagadta. Nagyon gyorsan
zajlott le minden, mondta, az embereken pedig maszk volt. Azt sem tudja, mi
történhetett Elgstranddal.
A konzul erősen elcsodálkozott azon, hogy Lodin életét megkímélték. A
kínai folyami kalózoknál nem ez volt a szokás. Most úgy látszik, mégis
kivételt tettek.
A konzul azonnal felvette a városi hatóságokkal a kapcsolatot, és tilta-
kozott a történtek miatt. A mandarin úgy döntött, közbelép. Egészen a folyó
északkeleti részén fekvő faluig követte a szálakat. És mivel maguk a banditák
nem kerültek elő, a mandarin kivégeztette helyettük a hozzátartozóikat. Per,
ítélet nélkül fejüket vették, s a falut porig égették.
A misszió további munkájára tragikus következményekkel járt a
támadás. Lodin súlyos depresszióba esett, nem merte elhagyni a brit konzu-
látus épületét. Sokáig eltartott, míg annyira felépült, hogy legalább haza tudott
utazni Svédországba. A svédországi felelősök pedig azt a súlyos döntést
hozták, hogy egyelőre nem indítanak további misszionáriusokat. Mindenki
154
tudta, hogy Elgstrand testvér mártíriumot szenvedett – persze ez együtt járt a
hivatásukkal. És ha Lodin valamennyire is visszanyerte volna a munkaképes-
ségét, akkor nyilván egészen másképp alakul a helyzet. De egy olyan ember,
aki már a házból sem mer kilépni, és egyre csak sírdogál, bizony nem erős
alap, amelyre építkezni lehet.
A missziós állomást bezárták. A tizenkilenc megkeresztelkedett
kínainak azt javasolták, forduljanak az amerikai misszióhoz, amely szintén itt,
a Min folyó mentén tevékenykedett.
Elgstrand beszámolói pedig, amelyek immár senkit sem érdekeltek, a
levéltárba vándoroltak.

Néhány évvel azután, hogy Lodin visszatért Svédországba, egy jól öltözött
kínai érkezett Kantonba. San volt az. Visszatért a városba, miután eddig
Vuhanban rejtőzködött.
Útközben Fucsouba is betért. Szolgáit egy vendéglőben hagyta, ő maga
pedig elment egy helyre a folyóparton, ahol a testvére, Qi és Liu volt elte -
metve. Tömjént gyújtott nekik, és hosszan elüldögélt a szép domboldalon.
Csendesen beszélt a halottaknak: mesélt nekik a mostani életétől. Nem kapott
választ, mégis biztos volt abban, hogy meghallgatták.
Kantonban San egy kis házat bérelt a város szélén, messze a külföldi
telepektől, de a szegény kínaiak lakta negyedektől is. Egyszerű és visszavonult
életet folytatott. Ha valaki megkérdezte valamelyik szolgáját, hogy kicsoda a
gazda, azt a választ kapta, hogy kamatokból él, és a tanulmányainak szenteli az
életét. San mindig udvariasan köszönt, de nem bonyolódott hosszabb beszél-
getésekbe senkivel.
Házában mindig késő éjszakáig égtek a lámpák. San folytatta emlé-
keinek feljegyzését, amelyek azzal a nappal kezdődtek, amikor szüleit
felakasztva találta a kunyhó előtti fán. Semmit sem hagyott ki. Már nem kellett
dolgoznia, mivel az a pénz, amelyet Elgstrand táskájában talált, bőségesen
elégnek bizonyult arra az életre, amelyet most élt.
Elégedettséggel töltötte el, hogy a pénz a misszió tulajdona volt. Ez volt
a bosszú, amiért a keresztények oly sokáig megcsalták, hogy el akarták hitetni
vele, hogy létezik egy igazságos isten, aki mindenkivel egyformán bánik.
Sok év telt el addig, amíg San újra asszonyra talált. Egy napon, amikor
rendszeres sétáinak egyikét végezte a városban, meglátott az utcán egy nagyon
fiatal nőt az apjával az utcán. Követte őket, és amikor látta, melyik házba
mennek be, utasítást adott a szolgáinak, hogy derítsék ki, kicsodák-micsodák.
Az apa a város egyik mandarinjának alacsonyabb beosztású hivatalnoka volt,
és San úgy vélte, meg lesz vele elégedve mint kérővel. Óvatosan kapcsolatot
155
keresett hát vele, bemutatkozott neki, és meghívta Kanton egyik legelőkelőbb
teaházába. Kicsivel később meghívást kapott a hivatalnok házába, és először
állhatott szemtől szembe a fiatal lánnyal, akinek neve Tie volt. Kellemes társa-
ságnak találta, és amikor a lány zavara eloszlott, az is kiderült róla, hogy elég
értelmes is.
Egy év múlva, 1881-ben tartották meg az esküvőt. 1882 márciusában
megszületett a fiuk, akinek a Guo Si nevet adták.
San nem tudott betelni a gyermekkel, és hosszú évek óta úgy érezte,
megint képes az örömre.
Ám a haragja ettől még nem csökkent. Még intenzívebben vetette bele
magát abba a szervezőmunkába, amellyel bizonyos titkos társaságok ki akarták
űzni a fehér embert az országból. A szegénységet és a szenvedést soha nem
fogják legyőzni, ha az idegen fehér ember a legnagyobb kereskedelmi bevéte-
leket megadóztatja, és a kínaiakra kényszeríti a gyűlölt kábítószert, amit
ópiumnak neveznek.
Az idő telt, San egyre idősebb lett, nőtt a család. San gyakran vissza-
vonult, és a nagy naplót olvasgatta, amelyen még mindig dolgozott. Már csak
arra várt, hogy a gyermekei felnőjenek, és megértsék a könyvet – esetleg
maguk is elolvassák.
A házán kívül most is látta Kanton utcáin a szegénység kísértetét. Még
nem érett meg az idő, gondolta. De egy napon mindezt elsöpri egy hatalmas
hullám.
San egyszerű életet élt. Idejének legnagyobb részét a gyermekeinek
szentelte.
De Zit folyamatosan kereste, amikor csak bement a városba, és
ruhájában mindig ott rejtőzött egy élesre köszörült pengéjű kés.

18.
Ya Ru szeretett esténként egyedül maradni az irodájában. Ilyenkor a
pekingi nagy, panorámás ablakú felhőkarcoló, amelynek legfelső emelete az
övé volt, szinte teljesen kiürült. Már csak a földszinti portások és a takarító-
személyzet tartózkodott az épületben. És előszobájában Shen asszony, a titkár-
nője, aki addig maradt, ameddig csak Ya Ru követelte: akár hajnalig is.

156
 Ezen a napon, 2005 decemberében lett Ya Ru harmincnyolc éves.
Teljesen egyetértett azzal a nyugati gondolkodóval, aki azt mondta, hogy egy
ennyi idős férfi eljutott az élete delére. Sok barátja úgy érezte, hogy negyvenes
éveik közeledtével, ha nem is maga az öregkor, de annak előszele már a
tarkójukat legyezgeti. Ya Ru nem ismerte ezt a félelmet. Már fiatal sanghaji
egyetemista korában elhatározta, hogy sem időt, sem energiát nem fog olyas-
mire pocsékolni, hogy aggódjon valami miatt, amit úgysem képes megvál-
toztatni. Az idő múlása az a mérhetetlen és szeszélyes hatalom volt, amely
ellen egyszer úgyis mindenki veszít. És csakis úgy lehet ellenállni neki, ha
megpróbáljuk, amennyire csak lehet, kihasználni.
Ya Ru orra a hideg ablaküveghez ért. Mindig ügyelt arra, hogy ízlésesen
berendezett, vérvörös-fekete bútorzatú irodájában hűvös legyen. Pontosan
tizenhét fokot követelt itt meg, akár a hideg évszakban, akár a forróban, a
homokviharok idején. Mindig is a hideg fejjel meghozott döntéseket pártolta.
Az üzletkötés vagy a politikai döntéshozatal egyfajta hadviselés volt, amely-
ben csak a racionalitás és a hűvös számítás ért valamit. Nem véletlenül
nevezték úgy is: Tie Quian Lián – a Hűvös.
Voltak azért olyan emberek is, akik veszedelmesnek tartották. Az is igaz
volt, hogy fiatalabb korában néhányszor elvesztette az önuralmát, és fizikailag
is bántalmazott valakit. De ilyesmi már nem fordult elő. Nem törődött vele,
hogy megfélemlítően hat másokra. Az volt a fontos, hogy ne veszítse el többet
az uralmat a benne fortyogó harag fölött.
Ya Ru néha hajnalban hagyta el a lakását egy titkos ajtón át. Ilyenkor a
közeli parkban tartózkodók közé keveredett – ezek általában öregebbek voltak
nála –, és velük együtt végezte a taicsi gyakorlatokat. Ilyenkor a nagy,
névtelen kínai tömeg egy apró alkatrészének érezte magát. Senki nem tudta,
kicsoda, mi a neve. Olyan volt ez, mint egy öntisztulás. Ha aztán hazatért, és
újra a saját bőrébe bújt, erősebbnek érezte magát.
Hamarosan éjfél. Ezen az estén két látogatót várt. Szeretett azzal szóra-
kozni, hogy azokat az embereket, akiket magához rendelt, vagy akiknek okuk
volt rá, hogy találkozzanak vele, kora hajnalra vagy késő éjszakára kéresse az
irodájába. Azzal, hogy tetszése szerint bánt az idővel, fölényre tett szert a
többiekkel szemben. Egy hideg helyiségben, kora hajnalban jobban el tudta
érni, amit akart.
Lenézett a város csillogó fényeire. 1967-ben született valahol ott lenn,
amikor a kulturális forradalom hullámai a legmagasabbra csaptak. Az apja
nem volt ott a szülésnél, mivel egyetemi professzorként elkapták a vörös-
gárdisták, és vidékre űzték, hogy a parasztok disznait őrizze. Ya Ru sohasem
találkozott vele. Eltűnt, és soha többé nem hallottak felőle. Később Ya Ru
odaküldte néhány bizalmas munkatársát, ahová valószínűleg száműzték az
157
apját. Nem jártak eredménnyel, senki sem emlékezett rá. És azoknak az
időknek az összevissza levéltári anyagában sem akadt a nyomára. Ya Ru apja
egyszerűen belefulladt abba a nagy politikai hullámba, amelyet Mao keltett.
Az anya számára nehéz idők jöttek, egyedül a kisfiúval és Honggal, a
lányával. A férfi legkorábbi emlékei közé tartozott, hogy az anyja sír. Zavaros
volt az emlék, de ott volt. A későbbi időkből, amikor az 1980-as évek elején a
helyzetük valamennyire megjavult, és az anya munkát kapott Peking egyik
egyetemének elméleti fizika tanszékén, már sokkal többet megértett abból a
kuszaságból is, amely a születése táján uralkodott Kínában. Mao új világegye-
temet próbált megteremteni. Ahogyan az univerzum a káoszból keletkezett,
ugyanúgy új Kínának kellett volna létrejönnie az általa elindított forrada-
lomból.
Ya Ru korán megtanulta, hogy csak akkor lehet biztos a sikerben, ha
pontosan tudja, hol van a hatalom. Ha valaki nem érti meg a politikai és a
gazdasági élet legfontosabb tendenciáit, sohasem érhet el arra a magaslatra,
amelyen ő most tartózkodik.
„De én most bizony itt vagyok – gondolta Ya Ru. – Amikor Kínában
megnyitották a piacot, én ott voltam. Én is olyan macska voltam, mint
amilyenről Teng beszélt: macska, amelynek sem feketének, sem szürkének
nem kell lennie ahhoz, hogy egeret tudjon fogni. És most nemzedékemnek
egyik leggazdagabbja vagyok. Jó kapcsolataim mélyen benyúlnak a mai kor
Tiltott Városába, a kommunista párt legbensőbb magjáig. Fizetem a külföldi
útjaikat, külföldről hozatok divattervezőt a feleségeiknek. Jó kis egyetemi
helyeket szerzek a gyerekeiknek az Egyesült Államokban, és házakat építek a
szüleiknek. És ezért megkapom a szabadságomat.”
Megszakította gondolatait, és az órájára nézett. Mindjárt éjfél. Mindjárt
megérkezik az első látogató. Az asztalhoz lépett, és megnyomta a mikrofon
gombját. Shen asszony azonnal jelentkezett.
– Látogatót várok – mondta neki – körülbelül tíz perc múlva. Várakoz-
tassa egy félórát. Utána jelezni fogok és bekéretem.
Ya Ru az íróasztalhoz ült. Az asztal mindig üres volt, amikor este
otthagyta. Minden új napnak új, tiszta asztallal kellett kezdődnie, amelyre
kiteríthette az új kihívásokat.
Most csak egy elrongyolódott, foltozott borítójú, szétolvasott könyv
hevert az asztalon. Ya Ru gondolt már arra, hogy bekötteti egy ügyes
könyvkötőmesterrel, mielőtt még teljesen széthullik. De aztán úgy döntött,
hogy hagyja olyannak, amilyen. Hiába töredezett meg a kötése, hiába váltak
porózussá és vékonyodtak el a lapjai, a tartalma nem szenvedte meg az idő
múlását a sok év alatt, amióta megírták.

158
 Óvatosan arrébb tolta a könyvet, és megnyomott egy gombot az
íróasztal alján. Az asztallapból halk zümmögéssel egy képernyő emelkedett ki.
Beadott pár jelet, és már meg is jelent a fénylő képernyőn a családfája. Sok
időt és pénzt áldozott rá, mire össze tudta rakni ezt a családfát, vagyis legalább
azokat a részeket, amelyekben biztos volt. Kína erőszakos, véres történel-
mében nem csak nagy kulturális értékek mentek veszendőbe. Talán még
sokkal ijesztőbb volt, hogy rengeteg levéltár is elpusztult. Sok üres hely volt
ebben a családfában, amelyeket már sohasem lehet kitölteni.
Ám a legfontosabb nevek megvoltak. Legfőképp megvolt annak az
embernek a neve, aki megírta a naplót.
Ya Ru kereste a házat, melyben ősei gyertyafénynél üldögéltek, de már
semmi sem maradt belőle. Ott, ahol egykor Wang San élt, most autóutak
haladtak.
San azt írta a naplójába, hogy szavait a szélnek és a gyermekeinek
szánja. Ya Ru sohasem értette meg, mit gondolt, amikor azt írta, hogy a szél
olvassa el a naplót. Talán San a lelke mélyén mégiscsak igazi romantikus volt,
annak a kegyetlen életnek ellenére is, amelyre kényszerült, és a bosszúvágya
ellenére is, amely sohasem hagyta el. Viszont a gyerekek tényleg ott voltak,
többek között egy Guo Si nevű gyermek, aki 1882-ben született. Ő volt a
kommunista párt egyik legelső vezetője, akit a japánok öltek meg a Kína elleni
háborújuk során.
Ya Ru gyakran azt gondolta, hogy a naplót, amit San írt, egyenesen neki
szánták. Bár több mint száz év telt el a keletkezése és a mai este között, de San
mintha egyenesen hozzá, Ya Ruhoz beszélt volna. Az őse lelkében ébredt
gyűlölet benne élt tovább. Előbb San, aztán Guo Si – végül ő maga.
Volt egy fényképe Guo Siről, az 1930-as évek közepéből. Valami
hegyvidéken állt, több férfi társaságában. Ya Ru beszkennelte a képet a
számítógépébe. Amikor Ya Ru a képre nézett, úgy érezte, nagyon hasonlít Guo
Sire. Egy szemölcsös képű, mosolygós férfi mögött állt. Mennyire közel volt
az abszolút hatalomhoz, gondolta Ya Ru. És én, a rokona is ugyanilyen közel
kerültem hozzá.
Asztalán halkan felzümmögött a hangszóró. Shen asszony diszkréten
így adta tudtára, hogy megérkezett az első látogató. De ő úgy gondolta,
megvárakoztatja. Sok évvel ezelőtt olvasott egy politikai vezetőről, aki
aszerint sorolta be politikai barátait és ellenségeit, hogy mennyi ideig kellett
várakozniuk az előszobájában. Ha összevetették egymás között a várakozási
időket, kideríthették, melyikük áll közelebb a vezérhez, és melyikük van
távolabb a kegyeitől.
Ya Ru kikapcsolta a monitort, és az ugyanazzal a halk zümmögéssel
eltűnt az asztallapban, amellyel kiemelkedett belőle. Az asztalon álló kan-
159
csóból vizet töltött egy pohárba. A poharat Olaszországban készítette kifeje-
zetten az ő számára egyik vállalkozása, amelyben sok látszatcégének egyike
révén ő maga is részvényes volt.
„Víz és olaj – gondolta. – Folyadékkal veszem körül magam. Ma az
olaj, holnap talán a folyók és tengerek vízszerzési joga.”
Megint az ablakhoz lépett. Az éjszakának épp az a szakasza érkezett el,
amikor sok fény kialszik. Hamarosan már csak az utcai lámpák és a középü-
letek világítása fénylik majd a városban.
Átnézett a Tiltott Város irányába. Szerette ott meglátogatni a barátait,
azokat, akiknek a pénzét forgatta és szaporította. Ma üresen áll a császár
trónusa. Ám a hatalom még mindig az ősi császárváros falai között lakozik.
Teng egyszer azt mondta, a régi császári dinasztiák biztosan irigyelték volna a
kommunista pártot a hatalmáért. A világ egyetlen országában sincs még csak
hasonló hatalmi bázis sem. A ma élő emberek közül minden ötödik a
császárhoz hasonló vezérek döntéseitől függ.
Ya Ru tudta, hogy kegyeibe fogadta a szerencse. Sohasem feledkezett
meg erről. Hiszen ha magától értetődőnek tekintené, meglehet, hamar
elveszítené a gazdagságát és a befolyását. A hatalmi elit része volt, de csak
mint szürke eminenciás. Tagja volt a kommunista pártnak, s egészen a
legbelsőbb körökig terjedtek a kapcsolatai, addig, ahol a döntések születnek. Ő
volt a tanácsadójuk, és csápjait mindig előre nyújtogatta, hogy kitapogassa, hol
vannak a csapdák, és merre lehet nyugodtan, sok vitorlát feszítve hajózni.
Ezen a napon töltötte be a harmincnyolcadik évét, és tudta, hogy részese
a legnagyobb átalakulásnak, amit csak Kína a kulturális forradalom óta átélt. A
birodalom figyelme mindeddig befelé, önmagára irányult. Most kifelé kell
fordítani. A politikaiak között hatalmas vita folyt arról, melyik úton induljanak
el, azért Ya Ru elég biztos volt abban, hogy merre mennek majd. Egyre több
honfitársa élhetett napról napra mindig egy kicsivel jobban, mint azelőtt. A
városban és a falun élők között ugyan tovább tágult a szakadék, azért a jólét
néhány cseppje csak-csak átszivárgott egész a legaljáig, a legszegényebbekig.
Őrültség lett volna ezt a fejlődést most visszafelé irányítani, amerre a múlt
sejlett. Ezért kellett egyre élesebb harcot vívni a külföldi piacok és nyersáruk
megszerzéséért.
Látta arcának tükröződését a nagy panorámaüvegben. Talán Wang San
is pontosan ilyen volt.
Több mint százharmincöt év telt el azóta, gondolta Ya Ru. San ezt az
életet, amilyen ma az enyém, el sem tudta volna képzelni. Én azonban látom
azt az életet, amelyet ő élt, és nagyon is megértem az iszonyú haragot, amely
benne feszült. Azért írta meg a naplóját, nehogy az utódai elfeledkezzenek az
égbekiáltó igazságtalanságról, amely vele, a szüleivel és a testvéreivel történt.
160
 Ya Ru megint az órára nézett, és véget vetett a gondolatok áradásának.
Nem múlt még el félóra, mégis megnyomta íróasztalán a gombot, amellyel
jelezte, hogy az első látogató beléphet.
A falban láthatatlan ajtó nyílt meg. Hong Qui, a nővére lépett be rajta.
Nagyon szép volt. Valóban ragyogó szépség a nővére! A szoba közepén talál-
koztak össze, arcon csókolták egymást.
– Öcsikém – mondta a nő. – Ma már egy kicsikét öregebb vagy, mint
tegnap voltál. Valamikor még utolérsz.
– Azt azért nem – felelte Ya Ru. – Azt azért nem. Senki sem tudja, ki kit
fog eltemetni a végén.
– Miért kell ilyesmit emlegetni? Épp a születésnapodon?
– Az okos ember tudja, hogy a halál mindig közel van.
Odavezette nővérét az ülőbútorhoz, a szoba túlsó végébe.
A nő nem ivott alkoholt, ezért egy kis aranyozott kannából teát töltött
neki. Ő maga továbbra is vizet ivott.
Hong Qui mosolyogva nézte. Aztán egyszerre elkomolyodott.
– Ajándékot is hoztam. De előbb szeretném tudni, hogy igaz-e a pletyka,
amit fecsegnek rólad.
Ya Ru az égre emelte kezét.
– Annyi pletyka terjed rólam! Mint minden magas állású férfiról meg
nőről. Akárcsak rólad, drága nővérem.
– Csak azt szeretném tudni, az igaz-e, hogy legnagyobb építési szerző-
désedet zsarolással szerezted meg.
Hong Qui keményen tette le a csészét az asztalra.
– Érted, mit jelent ez a szó? A zsarolás?
Ya Runak hirtelen elege lett a nővéréből. Szeretett évődni vele, mert
éles eszű volt, és jól fel volt vágva a nyelve. Az is szórakoztatta, ha a saját
érveit tökéletesíthette a vele folytatott vitákban. A nő régimódian gondol-
kodott, olyan értékek szerint élt, amelyeknek már rég semmi jelentőségük nem
volt. A szolidaritás kereskedelmi áruvá vált, mint bármi más. A klasszikus
kommunizmus nem élte túl a valóság okozta megterhelést, Íriszen erről a
valóságról a régi teoretikusok mit sem tudhattak. Hogy Marxnak igaza volt,
amikor arról beszélt, hogy milyen alapvető fontosságú a politika számára a
gazdaság, vagy hogy Mao bebizonyította, hogy a szegényparaszt is felemel-
kedhet a nyomorból, az még nem jelenti azt, hogy minden kritika nélkül alkal-
mazhatók az elveik a mai Kínát érő hatalmas kihívásokra is.
Hong Qui arccal a ló fara felé ült, úgy igyekezett volna a jövőbe. És Ya
Ru tudta, hogy kudarcot fog vallani.
– Sohasem leszünk ellenségek – mondta. – Családunk ott állt az élen,
amikor a népünk felemelkedett a romlásból. Épp csak különböző a vélemé-
161
nyünk a módszereket illetően. Én természetesen nem zsarolok meg senkit, és
azt sem engedem, hogy engem valaki megzsaroljon.
– Te csak magadra gondolsz. Senki másra. Nem tudom elhinni, hogy
igazat mondasz.
Ya Ru kivételesen dühbe gurult.
– Miért, te mit gondoltál, amikor tizenhat évvel ezelőtt tapsikoltál
ahhoz, hogy a pártvezetés öreg haverjai ráeresztették a tankokat az emberekre
a Mennyei Béke terén? Akkor mi járt a fejedben? Nem gondoltál arra, hogy
akár én is állhatnék ott? Huszonkét éves voltam akkor.
– Szükségszerű volt a beavatkozás. Az ország stabilitása volt a tét.
– Pár ezer diák meg tudta volna ingatni? Most te vagy az, Hong Qui, aki
nem az igazat mondod. Valami egészen mástól rettegtetek.
– Ugyan mitől?
Ya Ru egész közel hajolt a nővéréhez, úgy suttogta:
– A parasztoktól. Féltetek, hogy a diákok oldalára állnak. És ahelyett,
hogy új útra tereltétek volna az ország jövőjét, ti inkább a fegyverhez nyúl-
tatok. Nem megoldottátok a problémát, hanem megpróbáltátok eltakarni.
Hong Qui nem felelt, csak merőn nézett a testvérére. Ya Ru arra
gondolt, hogy mindketten olyan családból származnak, amelynek egyetlen
tagja sem mert volna még pár nemzedékkel ezelőtt egy mandarinnak a
szemébe nézni.
– A farkasra nem szokás mosolyogni – felelte Hong Qui. – A farkas
könnyen azt hihetné, hogy meg akarsz küzdeni vele.
Felállt, és letett az asztalra egy vörös szalaggal átkötött csomagot.
– Félek, öcsikém, mert nem tudom, hogy hová vezet az utad. Én
mindent meg fogok tenni, hogy az ilyen hozzád hasonlók ne változtassák
egykettőre olyanná ezt az országot, amiért szégyenkeznünk kellene.
– Hát most már csak azon gondolkodom, hogy ki a farkas – felelte Ya
Ru.
Megpróbálta megcsókolni nővére arcát, de az elfordította a fejét, hátat
fordított és elment. A fal előtt megállt. Ya Ru az íróasztalhoz lépett, meg -
nyomta a nyitót, az ajtó kinyílt.
Amikor becsukódott, Ya Ru beleszólt a mikrofonjába.
– Még egy látogatót várok.
– Felírjam a nevét? – kérdezte Shen asszony.
– Nincs neve – felelte Ya Ru. – Csak szóljon be, ha megérkezett.
Visszament az asztalhoz, és kinyitotta a csomagot, amelyet Hong Qui itt
hagyott neki. Kicsiny jade-dobozka. Benne egy fehér toll és egy kavics.
Nem volt szokatlan, hogy az ajándékaikkal rejtvényszerű üzeneteket
juttattak el egymáshoz. Ya Ru rögtön tudta, miről van szól: Mao egyik versére
162
utalt. A toll az az élet volt, amelyet elvernek, a kő pedig azt az életet és halált
jelentette, amelynek súlya, jelentősége van.
A nővérem figyelmeztet, gondolta Ya Ru. Vagy int. Hogy melyik utat
válasszam.
Elmosolyodott az ajándékon, és elhatározta, hogy a nő legközelebbi
születésnapjára egy szép elefántcsont farkast faragtat neki.
A nő makacssága azért tiszteletet parancsolt. A jellemét és az akarat-
erejét tekintve igazi testvérek voltak. Öt is tovább fogja támadni, és az ország-
nak azon vezetőit is, akik olyan útra léptek, amely nem volt Hong Qui ínyére.
Ám nagy tévedésben volt ő is és mindenki más is, aki elvetette azt az utat,
amelyen Kína visszanyerheti régi nagyságát.
Ya Ru visszaült az íróasztalhoz, bekapcsolta a lámpát. Óvatosan felvett
egy pár vékony fehér gyapjúkesztyűt. Aztán újra belelapozott Wang San
könyvébe, amely már régóta nemzedékről nemzedékre szállt a családban.
Hong Qui is elolvasta, de egyáltalán nem ragadta magával annyira, mint őt.
Ya Ru felütötte a napló legutolsó oldalát. Wang San itt már nyolcvan-
három éves. Nagyon beteg, és tudja, hogy hamarosan meg fog halni. Napló-
jának utolsó szavai félelemről árulkodnak: úgy kell meghalnia, hogy nem tett
meg mindent, amit megígért a testvéreinek annak idején.
„Túl hamar halok meg – írta. – És még ha ezer évig élnék, akkor is túl
korán halnék meg, mert nem tudtam helyreállítani a családom becsületét.
Megtettem, ami tőlem telt, de ez nem volt elég.”
Ya Ru becsukta a naplót, és egy fiókba tette, amit be is zárt. Levette a
kesztyűt. Egy másik fiókból vastag borítékot vett elő. Aztán megnyomta a
hangszóró gombját. Shen asszony azonnal válaszolt.
– Megérkezett a vendégem?
– Már itt van.
– Kéretem.
Kinyílt a falba rejtett ajtó. Magas, sovány férfi lépett be. Rugalmas
léptekkel haladt a vastag szőnyegen. Meghajolt Ya Ru előtt.
– Ideje indulnod – mondta Ya Ru. – Ez a boríték tartalmaz mindent,
amire szükséged van. Szeretném, ha februárig, a mi új évünkig visszaérnél. És
a nyugatiak új évének kezdete a legalkalmasabb időpont a megbízatásod
végrehajtására.
Ya Ru átnyújtotta a férfinak a borítékot. Az meghajolt és átvette.
– Liu Xin – folytatta Ya Ru. – Ez a megbízás fontosabb, mint bár-
melyik, amire eddig kértelek. Ez most a saját dolgom, a családi ügyem.
– Megteszem, amire megkértél.
– Tudom. De ha kudarcot vallasz, nem jöhetsz vissza többé. Mert akkor
megölnélek.
163
 – Nem vallok kudarcot.
Ya Ru bólintott. A beszélgetésnek vége volt. A Liu Xin nevű férfi kilé-
pett az ajtón, amely aztán halkan becsukódott mögötte.
Ya Ru ezen az estén utoljára szólt ki Shen asszonynak.
– Egy férfi lépett ki az imént a szobámból – mondta.
– Igen hallgatag volt, és barátságos.
– Ma este ez a férfi nem járt nálam.
– Persze hogy nem.
– Csak Hong, a nővérem volt itt.
– Én nem engedtem be senki mást. És csak Hong nevét jegyeztem fel a
naptárba.
– Most hazamehet. Én elidőzök még itt pár órácskát.
Ya Ru tudta, hogy Shen asszony úgyis itt marad, ameddig ő haza nem
ment. Nem volt családja, nem volt más élete, mint a neki végzett munkája.
Úgy őrizte az ajtaját, akár egy démon.
Ya Ru megint az ablakhoz lépett, lenézett az alvó városra. Már rég
elmúlt éjfél. Jól érezte magát. Jó születésnap volt. Még ha Hong Quivel nem
úgy alakult is a beszélgetés, ahogy szerette volna. Az a nő már nem érti, mi
folyik a világban. Nem is akarta észrevenni az új világot. Ya Ru elszomorodott
annak gondolatára, hogy egyre inkább eltávolodnak egymástól, de ez szükség-
szerű is volt. Az ország javára. Valamikor egyszer talán majd megérti.
Ennek az estének a legfőbb hozadéka az volt, hogy befejeződött a
hosszadalmas kutatómunka, a dokumentáció, az egész előkészületi folyamat.
Ya Runak tíz hosszú évre volt szüksége ahhoz, hogy kikutassa a múltat, és
tervet készítsen. Gyakran majdnem feladta. Abban a hosszú időfolyamban,
amely az egészet eltakarta, sok minden nagyon mélyen rejtőzött. De amikor
beleolvasott Wang San naplójába, mindig megkapta tőle a szükséges erőt. Az a
düh, amely Sant betöltötte, átháramlott őrá, és éppolyan elevenen élt benne,
mint ahogy Sanban lobogott. És ő meg tudja tenni azt, amire Sannak még nem
voltak meg az eszközei.
A napló utolsó néhány oldala üresen maradt. Ya Ru akarta hozzátoldani
az utolsó fejezetet, amikor már mindennek vége lesz. A születésnapját válasz-
totta ki arra, hogy Liu Xint kiküldje a világba, hogy megtegye, amit meg kell
tennie. Ez pedig valami könnyűséggel töltötte el.
Ya Ru sokáig állt mozdulatlan az ablaknál. Aztán lekapcsolta a világí-
tást, és egy hátsó bejáraton a magánfelvonójához ment.
Amikor föld alatti garázsban parkoló kocsijában ült, arra kérte a
sofőrjét, hogy álljon meg a Tienanmen téren. A sötétített üvegen át látta az
üres teret, amelyen azért ott voltak a mindig jelen lévő, zöld egyenruhás
katonák.
164
 Mao egykor itt nyilatkoztatta ki az új népköztársaság létrejöttét. Ya Ru
akkor még a világon sem volt.
Arra gondolt: azokat a nagy eseményeket, amelyek most fognak
elkövetkezni, nem szabad majd ezen a téren, a birodalom központjában
nagydobra verni.
Ennek a világnak a keletkezését mélységes hallgatás övezi. Egészen
addig, amíg már senki sem tudja megakadályozni, hogy valóban létrejöjjön.

165
 HARMADIK RÉSZ
A vörös szalag
(2006)

Ahol harcolnak, ott mindenütt vannak áldozatok,

s a halál természetes folyamat.
Ám ami a legfontosabb a szívünknek,
az a nép érdeke
és a nagy többség szenvedése.
És ha a népért halunk meg, az méltóságteljes halál.
Mégis mindent meg kell tennünk,
hogy elkerüljük a fölösleges áldozatokat.

MAO CE-TUNG, 1944

166
 A lázadók

19.
A kínai vendéglő leghátsó zugában Birgitta Roslin megtalálta azt, amit
keresett. Az asztal fölötti lámpáról hiányzott egy vörös szalag.
Ott állt, és még a lélegzete is elakadt.
Itt ült hát valaki, gondolta. Itt, a leghátsó sarokban. Aztán felkelt, kiment
a vendéglőből, és Hesjövallen felé indult.
Férfinak kellett lennie. Egészen biztos, hogy férfi volt.
Körülnézett a helyiségben. A fiatal felszolgálólány mosolygott. A kony-
hából hangos kínai beszéd szűrődött ki.
Arra gondolt, hogy sem ő nem értett meg semmit abból, ami itt történt,
sem a rendőrség. Nagyobb volt ez, mélyebb és rejtélyesebb annál, mint amivel
elbírt a képzeletük.
Tulajdonképpen semmit sem tudnak.
Leült a sarokban, és elmélázva piszkálta az ételt, amit a büféasztalról
hozott. Ő volt az egyetlen vendég.
Odaintette a felszolgálót, és a lámpára mutatott.
– Hiányzik egy szalag – mondta.
A lány először mintha nem is értette volna, miről beszél. Akkor még
egyszer a lámpára mutatott. A lány elcsodálkozva bólintott. Nem tudott a
hiányzó szalagról. Lehajolt, és benézett az asztal alá, nem esett-e oda.
– Nincs – mondta aztán. – Nem látom.
– Mióta hiányzik? – kérdezte Birgitta Roslin.
A pincérnő kérdő tekintettel nézte. Birgitta azt gondolta, nem értette
meg a kérdést, ezért elismételte. A lány türelmetlenül rázta a fejét.
– Nem tudom. Ha nem akar ennél az asztalnál ülni, üljön egy másikhoz.
Még mielőtt felelhetett volna neki, a lány már el is fordult tőle, mert egy
nagyobb társaság csődült be a vendéglőbe. Úgy vélte, valamiféle közalkalma-
zottak lehetnek. A beszélgetésük elkapott foszlányaiból megértette, hogy a
magas hälsinglandi munkanélküliséggel foglalkozó konferencia résztvevői.
Birgitta Roslin tovább piszmogott az ételével, míg körülötte lassan
megtelt az étterem. A fiatal felszolgálónőre hirtelen túl sok munka szakadt.
167
Végül egy férfi is előkerült a konyhából, aki segített neki lepakolni az
asztalokról és rendet rakni.
Mintegy két óra elteltével lanyhult az ebédelni vágyók rohama. Birgitta
evés után egy kis kanna zöld teát rendelt, és arra használta az idejét, hogy még
egyszer alaposan végiggondolja mindazt, ami hälsinglandi megérkezése óta
történt. Arra persze nem volt magyarázata, hogy miképpen kerülhetett a
vendéglőből származó vörös szalag a hesjövalleni hóba.
Végül megjelent a pincérnő, és megkérdezte, kér-e még valamit. Birgitta
Roslin a fejét csóválta.
– Szeretnék feltenni önnek pár kérdést.
Még mindig voltak a vendéglőben. A fiatal lány beszélt azzal a férfival,
aki segített neki az imént, aztán visszatért Birgitta asztalához.
– Ha szeretné megvenni a lámpát, el tudom intézni – mondta moso-
lyogva.
Birgitta visszamosolygott.
– Nem a lámpa – felelte. – Újévkor nyitva voltak?
A pincérnő meghökkent.
– Mi mindig nyitva vagyunk – szólt. – Ez a kínai üzleti ötlet. Mindig
nyitva, amikor más bezár.
Birgitta Roslin arra gondolta, hogy megválaszolhatatlan kérdést fog
most feltenni. Mégis feltette.
– Szokott emlékezni a vendégekre?
– Ön már volt itt – felelte a pincérlány. – Emlékezem a vendégekre.
– Arra emlékszik, hogy ki ült itt újévkor?
A pincérlány a fejét rázta.
– Ez egy jó asztal. Itt mindig ül valaki. Most ön ül itt. Holnap valaki
más.
Birgitta Roslin rájött, hogy mennyire pontatlan és értelmezhetetlen volt
a kérdése. Meg kell próbálnia pontosítani.
Kicsit gondolkodott, aztán rájött, voltaképpen hogyan is hangzik a
pontos kérdés.
– Újévkor – ismételte. – Egy olyan vendég, akit még sohasem látott
azelőtt.
– Soha?
– Soha. Sem előtte, sem utána.
Látta, hogy a lány próbál emlékezni.
Az utolsó ebédelők is elhagyták a vendéglőt. Csengett a kasszánál a
telefon. A felszolgálólány odament, felvett egy rendelést. Aztán visszajött.
Közben a konyhában valaki feltett egy kínai CD-t.
– Szép zene – mosolyodott el a pincérlány. – Kínai zene. Szereti?
168
 – Szép – felelte Birgitta Roslin. – Nagyon szép.
A lány tétovázott. Aztán bólogatni kezdett, előbb bizonytalanul, aztán
egyre határozottabban.
– Kínai férfi – mondta aztán.
– Aki itt ült?
– Ugyanazon a széken, mint ön. Vacsorázott.
– Mikor volt ez?
A lány gondolkodott.
– Januárban. De nem újévkor. Később.
– Mennyivel később?
– Talán kilenc-tíz nappal?
Birgitta Roslin az ajkába harapott. Így lehet, gondolta. A hesjövalleni
véres éjszaka január 12-ről 13-ra virradóra volt.
– Lehetett pár nappal később is?
A pincérlány visszament a pulthoz, és egy naptárral jött vissza, amely-
ben fel voltak jegyezve az asztalfoglalások.
– Január 12. – mondta. – Akkor ült itt az a férfi. Ő nem foglalt, de azt
tudom, kik voltak akkor a vendégek.
– Hogy nézett ki?
– Kínai. Kicsi.
– Mit mondott?
A pincérlány rögtön rávágta a választ, Birgitta Roslin nagyot nézett.
– Semmit. Épp csak rámutatott arra, amit akart.
– De kínai volt?
– Próbáltam vele kínaiul is beszélni. De csak annyit mondott: „csend”.
És mutatta is. Gondoltam, azt akarja, hogy békén hagyják. Evett. Levest,
tavaszi tekercset, nasi gorenget, desszertet. Nagyon éhes volt.
– Ivott is?
– Vizet és teát.
– És az egész idő alatt egy szót se szólt?
– Békében akart maradni.
– És aztán?
– Fizetett. Svéd pénzzel. Aztán elment.
– És nem is jött vissza?
– Nem.
– Elvitte a vörös szalagot?
A felszolgálólány nevetett.
– Minek vitte volna el?
– Van valami különös jelentősége ennek a vörös szalagnak?
– Egy vörös szalag, ennyi. Mit kellene hogy jelentsen?
169
 – Történt még valami? Miután már elment?
– Olyan furcsákat kérdez. Az adóhivataltól jött? Nem itt dolgozik. Mi
pedig rendesen fizetjük az adót. Mindenkinek rendben vannak a papírjai, aki itt
dolgozik.
– Csak érdekel. És sosem látta többé?
A pincérnő kimutatott az ablakon.
– Jobb felé indult. Esett a hó. Elment, és nem láttam többet. Nem jött
vissza. Miért érdekli?
– Talán ismerem – válaszolta Birgitta Roslin.

Fizetett, és kilépett a vendéglőből. A sarokasztalnál ülő férfi jobb felé ment. Ő

is arra indult. A kereszteződésben körülnézett. Egyik oldalon egy sor üzlet és
egy parkoló volt. A másik irányba vezető keresztutca zsákutca volt. Kis
szálloda bújt meg itt, repedt névtáblával. Még egyszer körülnézett a
kereszteződésben. Aztán visszafordult – átvillant rajta egy gondolat.
Visszament a kínai vendéglőbe. A lány a pultnál ült és dohányzott.
Összerezzent, amikor kinyílt az ajtó. Azonnal elnyomta a cigarettát.
– Volna még egy kérdésem – szólt Birgitta Roslin. – Azon a férfin, aki
annál az asztalnál ült, volt kabát?
A pincérlány elgondolkodott.
– Nem. Tényleg nem – felelte aztán. – Honnan tudja?
– Nem tudom. Nyugodtan dohányozzon tovább. És köszönöm a segít-
séget.
A szálloda ajtaja sérült volt: valaki megpróbálta betörni. A zárat is
szemlátomást csak ideiglenesen javították meg. Egy lépcsőfokon kellett
fellépni a recepcióhoz, amely mindössze egy ajtóba állított pult volt. Senki
sem volt ott. Birgitta Roslin kiáltott. Semmi. Felfedezett egy kis csengőt,
csengetett. Összerezzent, amikor egyszerre csak mögötte állt valaki. Egy férfi
volt, csont sovány, mintha súlyos beteg volna.
Vastag szemüveget viselt, italszaga volt.
– Szobát keres?
Birgitta Roslin valami idegenszerű tájszólást vélt felfedezni a szavaiban.
Talán Göteborgból származott.
– Szeretnék kérdezni öntől pár dolgot. Egy barátomat keresem, aki
valószínűleg itt szállt meg.
A férfi elcsoszogott, és kisvártatva felbukkant a pult mögött. Reszkető
ujjakkal elővette a vendégkönyvet. A nő sohasem gondolta volna, hogy létez-
nek még ilyen szállodák, mint amilyenben éppen volt. Mintha egy 1940-es
években játszódó film szereplőjévé vált volna.
170
 – Hogy hívják a vendéget?
– Csak annyit tudok, hogy kínai.
A férfi leengedte a vendégkönyvet. Ránézett, a feje is reszketett. Birgitta
gyanította, hogy Parkinson-kóros lehet.
– Az ember tudni szokta, hogy hívják a barátait. Még akkor is, ha azok
kínaiak.
– Egy barátom barátja. Kínai.
– Megértettem. Mikor lakhatott itt?
„Miért, hány kínai vendéged volt? – dühöngött magában Birgitta Roslin.
– Tudnod kéne, ha csak egy is lakott itt.”
– Január elején.
– Akkor kórházban voltam. Egyik unokaöcsém vezette a szállodát.
– Esetleg fel tudná hívni?
– Sajnos nem. Egy kutatóhajóval épp az Antarktiszra tart.
A férfi rövidlátó szemmel pislogott a vendégkönyvbe.
– Itt tényleg van egy kínai férfi – szólalt meg. – Egy bizonyos Wang
Min Hao úr Pekingből. Egy éjszaka lakott itt. Január 12-ről 13-ra virradóra. Ő
az, akit keres?
– Igen – felelte Birgitta Roslin, és alig tudta elrejteni az izgatottságát. –
Ő lesz az.
A férfi feléje fordította a vendégkönyvet. Birgitta papírt és tollat vett
elő: felírta a vendégkönyvben feljegyzett adatokat. A nevet, az útlevélszámot
és még valamit, ami valószínűleg egy pekingi cím volt.
– Köszönöm, nagyon sokat segített – mondta Birgitta Roslin. – Nem
felejtett itt valamit a szállodában?
– Sture Hermansson vagyok – mondta a férfi. – A feleségemmel 1946
óta vezetjük ezt a szállodát. Most vége. És hamarosan nekem is. Ez az utolsó
év. Nemsokára lebontják.
– Szomorú.
Sture Hermansson lekicsinylően morgott.
– Mi lenne rajta szomorú? A ház bontásra érett. És az én szavatosságom
is lejárt. Teljesen normális, ha az öregek meghalnak. Viszont tényleg úgy
emlékszem, mintha hátrahagyott volna valamit az a kínai.
Eltűnt a pult mögötti szobában. Birgitta várt. Már azon törte a fejét, nem
halt-e meg hirtelen a férfi, amikor mégis visszajött. Egy újságot tartott a kezé-
ben.
– Az egyik papírkosárban találtam, amikor visszajöttem a kórházból.
Van egy orosz asszony, aki takarít nálam. Csak nyolc szobám van, így jól
elvan egyedül is. Viszont egy kicsit hanyag, így aztán amikor a kórházból
visszajöttem, ez még mindig ott hevert a kínai szobájában.
171
 Sture Hermansson odaadta az újságot. Kínai írásjelek voltak benne,
kínai motívumok és kínai emberek a képeken. Birgitta Roslin úgy sejtette,
hogy nem egyszerű újságot lát, hanem egy cég bemutatkozó szórólapját vagy
portfolióját. A hátoldalon néhány sebtében odavetett kínai írásjel volt látható.
– Elviheti, én nem olvasok kínaiul – mondta Sture Hermansson.
Birgitta a táskájába tette az iratot, és indult volna kifelé.
– Hálás köszönet – mondta.
Sture Hermansson mosolygott.
– Elégedett?
– Sokkal több.
Már kifelé tartott, amikor egyszerre meghallotta Hermansson hangját.
– Lehet, hogy másvalamit is tudok adni. De úgy látom, nagyon siet.
Lehet, hogy nem ér rá még egy kicsit?
Birgitta Roslin visszatért a pulthoz. Sture Hermansson mosolygott.
Aztán a feje mögé mutatott, egy pontra. Birgitta eleinte nem tudta, mire
gondol. Lógott ott egy naptár meg egy autószerelő műhely reklámja, amely
gyors és szakszerű segítséget ígért minden típusú Ford javítására.
– Nem értem, mire gondol.
– Akkor még nálam is rosszabbul lát – mondta a férfi.
Elővett a pult alól egy mutatópálcát.
– Az óra késik – mondta. – Ezzel a bottal szoktam megigazítani a
mutatót. Nem tanácsos az én állapotomban létrán mászkálni.
A falon, közvetlenül az óra mellett egy pontra mutatott. Birgitta Roslin
valami szelepet látott. Még mindig nem értette, miről van szó. Végül nagy
nehezen rájött, hogy nem szelep az, hanem egy lyuk a falban, amely mögött
egy kamera lencséjére látott.
– Megnézhetjük, hogy festett az a férfi – mondta elégedetten Sture
Hermansson.
– Ez egy biztonsági kamera?
– Így van. Méghozzá saját szerkesztésű. Nagyon drága mulatság lenne
egy ilyen kis szállodába igazit beszereltetni egy céggel. Meg hát kinek is
támadhatna olyan őrült ötlete, hogy pont engem akarjon kifosztani? Épp
akkora butaság volna, mintha a városi parkok padjain ülő szerencsétlen
piásoktól akarna lopni.
– Tehát minden vendéget lefényképez?
– Videókat készítek. Azt nem tudom, hogy egyáltalán legális-e. Van itt
egy gomb a pultban, amit megnyomok, és akkor felveszi azt, aki épp a pultnál
áll.
Vidoran nézett rá.

172
 – Az előbb magát is lefilmeztem – mondta. – A legjobb helyen áll, jó
lesz a felvétel.
Birgitta Roslin a pult mögé lépett. Ez volt az a szoba, amelyben a férfi
aludt, és amely irodaként is szolgált. A nyitott ajtón át egy asszonyt látott, aki
épp mosogatott egy régimódi konyhában.
– Ez Natasa – mondta Sture Hermansson. – Igazából másképp hívják.
De én úgy gondolom, hogy az orosz nők neve Natasa, és kész.
Egyszerre gondterhelt pillantást vetett rá.
– Remélem, nem a rendőrségtől jött.
– Dehogy, ne aggódjon.
– Nem vagyok biztos benne, hogy minden papírja rendben van. De ez a
bevándorlók nagy részére vonatkozik, ha jól értettem.
– Hát azért ez nem így van – felelte Birgitta Roslin. – Viszont tényleg
nem rendőr vagyok.
Az öregember keresgélt a videokazetták között, amelyek rendben meg
voltak dátumozva.
– Remélhetőleg az unokaöcsém nem felejtette el megnyomni a gombot
– mondta Hermansson. – Január elejétől nem is ellenőriztem. Alig volt vendég.
Sok szöszmötölés után végre megtalálta a kérdéses kazettát, aztán
bekapcsolta a tévét. A Natasának nevezett nő úgy hussant ki a szobából, mint
egy árny.
Hermansson megnyomta a lejátszó gombot. Birgitta előrehajolt. A kép
meglepően tiszta volt. A pult előtt egy szőrmesapkás férfi állt.
– Ez a järvsői Lundgren – mondta Sture Hermansson. – Havonta
egyszer eljön, hogy mindenkitől nyugton legyen, és jól leihassa magát. Amikor
már teli van, zsoltárokat kornyikál. Másnap aztán szépen hazamegy. Derék
fickó. Ócskavasban utazik. Már majd harminc éve a vendégem. Kedvezményt
is kap.
Villódzott a képernyő. Amikor újra kitisztult, két középkorú nő jelent
meg.
– Natasa barátnői – mondta sötét képpel Sture Hermansson. – Néha
benéznek. Hogy mivel foglalkoznak a városban, azt inkább nem is szeretném
tudni. De itt a szállodában nem fogadhatnak vendéget. Mindenesetre azt
hiszem, mégis megteszik, ha én elalszom.
– Ők is kapnak kedvezményt?
– Mindenki kap kedvezményt. Nincsenek stabil áraim. A szálloda a
hatvanas évek végétől kezdve veszteséges. Tulajdonképpen egy kis részvény-
csomagból élek. Erdő és nehézipar. És a barátaim számára csak egy tanácsom
volna.
– Mégpedig?
173
 – Svéd műhelyrészvények. Azok verhetetlenek.
Visszajött a kép. Birgitta összerezzent. A férfi nagyon tisztán láthatóan
jelent meg. Sötét kabátos kínai férfi. Egyszer felpillantott, egyenesen bele a
kamerába, mintha Birgitta tekintetét keresné. Fiatal, gondolta Birgitta.
Harmincnál nem több, hacsak nem csal a kép. Fogta a kulcsot, és kiment a
képből.
– Ö az a személy? – kérdezte az öreg. – Én nemigen látom.
– Ez január 12-én volt?
– Azt hiszem. De megnézhetem a vendégkönyvben, hogy beírták-e az
orosz barátnőink után.
Felkelt, és eltűnt a kis recepció mögötti szobában. Amíg oda volt,
Birgitta többször is levetíthette magának a kínai képét. Megállította akkor,
amikor a férfi felnézett a kamerába. Észrevette, gondolta magában. Aztán
elnéz, elfordítja a fejét is. Még a testtartásán is változtat, nehogy rá lehessen
ismerni. Az egész nagyon gyorsan zajlott. Megint visszapörgette, megint
megnézte. Mintha most még azt is felfedezte volna, hogy a férfi résen volt, és
kereste a kamerát. Megint megállította a képet. Rövidre nyírt haj, mélyre
hatoló szem, összepréselt ajkak. Gyors mozdulatok, éberség. Talán mégis
idősebb, mint először gondolta.
Sture Hermansson visszajött.
– Úgy néz ki, igazunk lesz – mondta. – Két orosz hölgy, szokás szerint
álnéven. Aztán jött ez az úr, Wang Min Hao, Pekingből.
– Le lehetne másolni ezt a szalagot?
Sture Hermansson vállat vont.
– Magának adom. Mit kezdjek vele? Én úgyis csak magamnak szerel-
tem ide ezt a kamerát. Félévenként letörlöm a kazettákat. Ezt szívesen
odaadom.
Betette a kazettát a tokjába, és átnyújtotta. Együtt ballagtak ki a lépcső-
házba. Natasa a szálloda bejáratát világító lámpákat tisztogatta.
Sture Hermansson barátilag belecsípett Birgitta Roslin karjába.
– Most már elmondhatja, miért olyan érdekes ez a kínai. Talán pénzzel
tartozik magának?
– Miből gondolja?
– Mindenki tartozik valakinek. Ha valaki egy másik ember után érdek-
lődik, annak általában anyagi oka van.
– Azt hiszem, ez az ember tudja a választ jó pár kérdésemre – felelte
Birgitta Roslin. – Sajnos nem mondhatok többet.
– De igazán nem rendőr?
– Igazán.
– És nem is a környékről való?
174
 – Nem bizony. Birgitta Roslin vagyok, és Helsingborgból jöttem. Ha ez
a férfi esetleg megint előkerülne, hálás lennék, ha felhívna.
Birgitta megadta a címét és a telefonszámát Sture Hermanssonnak, majd
elbúcsúzott tőle.

Amikor kiért az utcára, észrevette, hogy kiverte a víz. A kínai férfi szeme
mintha továbbra is rászegeződött volna. A táskájába tette a kazettát,
határozatlanul körülnézett. Most mit tegyen? Tulajdonképpen már rég úton
kellene lennie hazafelé. Késő délután volt. Bement a közeli templomba. A
hideg templomban az első padba ült. Az egyik vastag fal előtt egy férfi
térdepelt, és a gipszfugákat javítgatta. Birgitta gondolkodni próbált.
Hesjövallenben találtak egy vörös szalagot. A hóban. Ő ezt véletlenül vissza
tudta követni egy kínai vendéglőig. Egy kínai férfi ült ott január 12-én este.
Éjszaka vagy kora hajnalban aztán Hejsövallenben meghalt tizenkilenc ember.
A Sture Hermansson videoszalagján látható férfira gondolt. Elképzel-
hető, hogy ez a férfi egymagában követte el az összes gyilkosságot? Vagy
többen is lehettek, csak ő nem tud róluk? Vagy az a vörös szalag talán egészen
más okból került oda a hóba?
Fogta a brosúrát, amelyet a papírkosárban találtak. Ez is megingatta
abban az elgondolásában, hogy Wang Min Hao és a hesjövalleni történések
között kapcsolat lehet. Miféle dörzsölt gyilkos az, aki ilyen nyilvánvaló
nyomokat hagy hátra?
A templomban félhomály volt. Feltette a szemüvegét, és végiglapozta a
füzetkét. A belső lapján egy pekingi felhőkarcoló volt látható, mellette kínai
írásjelek. A másik oldalra mosolygó kínai férfiakat ábrázoló képeket és
számsorokat nyomtattak.
Leginkább azok a kínai írásjelek keltették fel az érdeklődését, amelyeket
tintával írtak a brosúra hátoldalára. Wang Min Hao keze nyomát itt szemé-
lyesen érezte. Valószínűleg ő írhatta fel ezeket a jeleket. Hogy megjegyezzen
valamit? Vagy más okból?
Ki segíthetne neki ezeknek a jeleknek a megfejtésében? És még ugyan-
abban a pillanatban, hogy megfogalmazta a kérdést, már tudta is választ.
Egyszeriben felrémlett benne saját vörös múltja. Kiment a templomból, és a
templomkertbe menet elővette a mobilját. Karin Wiman, egyik lundi egyete-
mista barátnője sinológus lett, és a koppenhágai egyetemen dolgozott. Nem
vette fel a telefonját, de Birgitta üzenetet hagyott, hogy hívja vissza. Aztán a
kocsijához ment, a városközpontban bement az egyik nagyobb szállodába, és
kivett egy szobát. Tágas volt, s a legfelső emeleten helyezkedett el. Bekap-
csolta a tévét, és látta a teletexten, hogy éjszakára havat jósolnak.
175
 Lefeküdt az ágyra, és várt. Az egyik szomszéd szobából férfinevetés
hallatszott át.
A mobilja csörgésére ébredt. Karin Wiman volt az, kissé csodálkozó
hangon. Amikor Birgitta elmagyarázta neki, miért hívta fel, arra kérte, hogy
keressen egy faxot, és küldje át neki az írásjeleket.
A recepciós segítségével megoldotta ezt is, aztán visszament a szobába,
és várt tovább. Odakint besötétedett. Mindjárt hazatelefonál, elmondja, hogy
meggondolta magát, az idő is rosszra fordult, még egy napot itt marad.
Karin Wiman fél nyolckor jelentkezett.
– A jeleket elég hanyagul kaparták oda, de azt hiszem, el tudom olvasni.
Birgitta visszafojtott lélegzettel figyelt.
– Egy kórház neve az. Kikerestem. Longfunak hívják, Peking központ-
jában áll egy Mei Shuguan Houije nevű sugárút mellett. Kína nagy művészet-
történeti múzeuma is ott van a közelben. Ha akarod, küldök neked térképet.
– Jó lenne.
– De most aztán áruld el, miért kell ez neked! Eszelősen kíváncsi
vagyok! Újraéledt a Kína iránti érdeklődésed?
– Talán épp most éled. Majd később többet is mesélek. El tudod küldeni
a térképet arra a faxszámra, amiről én küldtem az írást?
– Pár perc, és ott van nálad. De az én ízlésemnek ez egy kicsit sok a
titokzatoskodásból.
– Légy türelemmel! Majd mindent elmondok.
– Találkoznunk kéne.
– Igazad van. Túl ritkán látjuk egymást.

Birgitta Roslin lement a recepcióra, és várt. Pár perc múlva tényleg

megérkezett faxon Peking központjának térképe. Karin Wiman még egy nyilat
is belerajzolt.
Birgitta érezte, hogy megéhezett. A szállodának nem volt étterme, hát
fogta a dzsekijét, bement a városba. A térképet majd megnézi, amikor
visszajön.
A városban elég sötét volt, kevés autó járt, gyalogos alig. A recepciós
egy olasz éttermet ajánlott neki a közelben. Oda is ment, ott vacsorázott a
kevés vendég között.
Amikor kilépett az utcára, megint havazni kezdett. Visszaindult a
szállodába.
Hirtelen megállt és hátrafordult. A semmiből bukkant fel az érzés, hogy
figyelik. De senkit sem látott maga mögött.

176
 Visszasietett a szállodába, és lánccal zárta el az ajtaját. Aztán a függöny
mögé állt, és lenézett az utcára.
Mint az előbb. Ember sehol. Csak a hó hullt egyre sűrűbben.

20.
Birgitta Roslin éjszakája nyugtalan volt. Többször is felébredt, ilyenkor az
ablakhoz ment. Még mindig havazott. A szél magasra fújta a porhavat a
házfalak mentén.
Mielőtt lefeküdt volna, hazatelefonált, megmondta a szálloda nevét,
ahol megszállt. Staffan figyelt, de nemigen szólt hozzá. „Biztosan csodálkozik
– gondolta az asszony. – Az egyetlen, amiben biztos lehet, az, hogy nem
csalom meg. De tulajdonképpen miért is nem? Nem kéne legalábbis gyana-
kodnia, hogy rég beszereztem valakit a nemi életem intézésére? Vagy olyan
biztos abban, hogy sohasem unom meg a várakozást?”
Az elmúlt évben többször is eltöprengett azon, képes lenne-e bele-
szeretni más férfiba. És nem tudta. Talán csak azért, mert eddig nem keresz-
tezte az útját senki sem, akihez vonzódott volna.
Csalódott és dühös volt, mert Staffan sem csodálkozásnak, sem csaló-
dásnak nem adott hangot az elhúzódó utazás miatt. Persze, megtanultuk, hogy
nem szabad túl mélyen kaparászni a másik lelkében. Mindenkinek szüksége
van olyan intim területekre, ahová senki sem teszi be a lábát. De azért annyira
nem fajulhat el, hogy az egyiknek közömbös lesz, mi van a másikkal. Mi már
arrafelé tartunk? Talán már oda is értünk?
Érezte, hogy kikerülhetetlenül közeledik a Staffannal való beszélgetés.
A szobájában volt vízforraló. Főzött egy teát, bekuporodott egy fotelbe,
ölébe vette a térképet, amelyet Karin Wiman küldött neki. A szobában sötét
volt, csak a hang nélkül járó tévé és a fotel melletti olvasólámpa világított
gyengén. A térkép elég rossz másolat volt, nehéz volt elolvasni. Megkereste a
Tiltott Várost és a Mennyei Béke terét. Közben sok emléke elevenedett meg.
Birgitta letette a térképet, a lányaira gondolt, és arra az időre, amikor ő
maga volt annyi idős, mint most ők. Vannak olyan emberek, akiket akkor
mindennél fontosabbnak érzett, ám mostanra az arcukat is elfelejtette. És
mások, akik kevésbé voltak fontosak, s ma mégis elevenen él az emlékezetük.

177
Minden egyfolytában változik, az emlékek is jönnek-mennek, erősödnek vagy
halványodnak, jelentőségük növekszik vagy éppen csökken.
„Azt azonban mindenképp el kell ismernem, hogy azok az évek döntő
fontosságúak voltak az életemben. A magánjellegű kis káoszom közepén
szilárdul hittem abban, hogy a szolidaritás és a felszabadítás az, ami elvezet
egy jobb világhoz. Sohasem felejtem el azt az időt, amikor úgy éreztem, hogy
a világ közepén vagyok, egy változó korban, amely maga is mindent meg tud
változtatni.
De nem ennek megfelelően éltem. A legrosszabb pillanatokban egye-
nesen árulónak éreztem magamat. Nem utolsósorban az anyám miatt, aki
mindig arra biztatott, hogy lázadjak. Politikai akaratom azonban sohasem volt
több, mint egy szép csillogó lakkbevonat a léten, igen, lakkos csillogás Birgitta
Roslin felszínén. Csak akkor mentem tényleg mélyre, amikor már arra töre-
kedtem, hogy tisztességes bírónő legyek. Ezt senki sem vitathatja el tőlem.”
Megitta a teáját, és eltervezte a másnapot. Be fog kopogtatni a rendőr-
kapitányság ajtaján, és elmondja az eddig felfedezett dolgokat. Most már nem
fogják tudni lerázni. Hiszen alig jutottak előbbre a nyomozásban. Amikor
bejelentkezett a szállodában, feltűnt neki pár német, akik a hesjövalleni
eseményről beszélgettek. Tehát már a határokon túl is hír. Szégyenfolt az
ártatlan Svédország orcáján. A tömeggyilkosság nem illik ide, gondolta.
Ilyesmi az Egyesült Államokban történik, esetleg, nagy ritkán, az oroszoknál.
Az elkövetők lehetnek szadista őrültek vagy akár terroristák. De nem itt, egy
távoli, kicsi svéd falucskában, az erdő közepén!
Megpróbálta megérezni, hogy lement-e már a vérnyomása. Úgy
gondolta, igen. Igencsak elcsodálkozna, ha az orvos vissza nem írná a mun-
kába.
Birgitta megpróbált visszaemlékezni, milyen ügyek várnak rá, s
ugyanakkor azon is elgondolkodott, vajon hogy mennek azok a perek,
amelyeket a kollégák vettek át.
Egyszerre olyan érzése támadt, hogy sietnie kell. Haza akart menni a
megszokott életébe, még ha az sok szempontból üres, sőt akár unalmas volt is.
Ott, a szállodai szoba félhomályában megfogadta, hogy tisztességes ünnep-
séget szervez Staffan születésnapján. Nem csináltak belőle nagy felhajtást, ha
a másiknak valami ünnepe volt. Lehet, hogy eljött az ideje, hogy ezen a
szokáson is változtassanak?

Amikor Birgitta Roslin másnap a rendőrkapitányságra sietett, már elállt a

havazás. A hőmérséklet lezuhant. A szálloda előtt a hőmérő mínusz hét fokot

178
mutatott. A járdáról még nem takarították el a havat. Óvatosan szedte a lábát,
nehogy elessen.
A rendőrség beléptetőjén nagy volt a nyugalom. Egy rendőr egy hirdető-
táblát böngészett. A telefonközpontos nő a semmibe révedt. Szinte azt lehetett
gondolni, hogy Hesjövallen csak egy nyomasztó álom volt azzal a sok halottal,
kitalált agyrém, amely épp oszladozni kezdett, hogy aztán eltűnjön.
Megcsörrent a telefon. Birgitta az ablakhoz lépett, és kivárta, amíg a nő
létrehozza a kapcsolatot.
– Vivi Sundberggel szeretnék beszélni.
– Megbeszélésen van.
– És Erik Huddén?
– Ő is.
– Mindenki a megbeszélésen van?
– Mindenki. Csak én nem. Ha nagyon fontos, akkor szólhatok. De akkor
is soká kell majd várni.
Birgitta elgondolkodott. Persze hogy fontos volt a mondanivalója, még
ha nem is sorsdöntő.
– Milyen hosszú egy ilyen megbeszélés?
– Sosem lehet tudni. Amennyi minden történt, akár egész napos is lehet.
A beléptetős nő beengedte a hirdetőtáblát böngésző rendőrt.
– Azt hiszem, valami történhetett – mondta halkan. – A nyomozók már
ötkor itt voltak. És az államügyész is.
– És mi történt?
– Én nem tudom. De hosszú várakozásra készüljön. És én nem mondtam
semmit.
– Nem hát.
Birgitta leült, és belelapozott egy újságba. Néha kijött vagy bement egy-
egy rendőr az üvegajtón. Felbukkantak újságírók, még egy tévéstáb is. Már
csak Lars Emanuelsson hiányzott volna.
Negyed tíz lett. Birgitta behunyta a szemét, és a falnak dőlt. Össze-
rezzent, amikor hirtelen ismerős hangot hallott meg.
Vivi Sundberg állt előtte. Nagyon fáradtnak látszott: szeme alatt karikák
sötétlettek.
– Beszélni akart velem?
– Ha nem zavarok.
– Zavar. De abból indulok ki, hogy fontos.
Birgitta Roslin utána ballagott az üvegajtón át egy üres helyiségbe.
– Nem az én szobám – mondta Vivi Sundberg –, de itt beszélhetünk.
Birgitta az egyik kényelmetlen látogatói székre ült. Vivi Sundberg egy
polcnak támaszkodott, amelyen piros iratrendezők sorakoztak.
179
 Milyen abszurd, gondolta Birgitta. Vivi Sundberg máris eldöntötte,
hogy amit mondani akarok, teljesen jelentéktelen a nyomozás számára.
– Azt hiszem, találtam valamit – kezdte. – Akár nyomnak is nevez-
hetnénk.
Vivi Sundberg kifejezéstelen tekintettel nézett rá.
Birgitta Roslin úgy érezte: kihívás elé került. Elvégre mindennek elle-
nére bíró volt, akinek azért van némi fogalma arról, milyennek kell lennie egy
utalásnak ahhoz, hogy egy nyomozó felkapja rá a fejét.
– Lehet, hogy a mondanivalóm van annyira fontos, hogy még valakit
idehívhatna.
– Miért?
– Meg vagyok róla győződve.
A határozott hanghordozás nem maradt hatástalan. Vivi Sundberg
eltűnt.
Pár perc múlva egy köhögő férfival tért vissza, aki Robertsson állam-
ügyészként mutatkozott be.
– Én vezetem az előzetes vizsgálatokat. Vivi azt mondta, hogy fontos
mondanivalója van számunkra. Ön, ha jól értettem, Helsingborgban dolgozik
mint bírónő, ugye?
– Így van.
– Hamberg államügyész ott van még?
– Nyugállományba vonult.
– De ott él még a városban?
– Azt hiszem, Spanyolországba költözött.
– Szerencsés flótás! Mennyire imádta a jó szivarokat! Az esküdtek
elájultak, ha bementek egy olyan helyiségbe, ahol a tárgyalás szüneteiben
megfordult. Füstmérgezést kaptak. Amikor bevezették a dohányzási tilalmat,
akkor kezdte elveszteni a pereket. Azt mondta, hogy a szivarhiány az egész
nyomornak az oka.
– Hallottam erről én is.
Az államügyész leült az asztalhoz. Vivi Sundberg visszatért az irat-
tárolós polchoz, a régi helyére. Birgitta Roslin pedig elmesélte, mi mindent
fedezett fel. Hogy ismerte fel a vörös szalagot, hogyan jött rá az eredetére,
aztán hogyan talált egy kínait, aki épp a városban járt. A videokazettát az
odafirkált kínai írásjeles papírral együtt az asztalra tette, és elmagyarázta, mit
jelentenek a jegyek.
Amikor befejezte, senki sem szólalt meg. Robertsson vesébe látó
szemmel nézett rá, Vivi Sundberg a kezére nézett. Aztán Robertsson elvette a
kazettát, és felállt.

180
 – Megnézzük, most azonnal. Eszementen hangzik, amit mond, de egy
ilyen eszement gyilkosságnak talán a magyarázata is eszement.
Bementek egy ülésterembe, ahol egy sötét bőrű takarítónő éppen össze-
szedte a kávéscsészéket és a papírzacskókat. Brigitta Roslin nem szerette azt a
hangot, amellyel Vivi Sundberg kiküldte az asszonyt.
Robertsson egy sor káromkodás közepette beizzította a tévét és a video-
magnót. Az ablakon bezúduló napsugarak útjába egy mozgatható táblát állított.
Megnyomta a startgombot.
Valaki kopogott. Robertsson kikiáltott, hogy hagyják őket nyugodtan
dolgozni. Az orosz nők megjelentek, felvillantak, eltűntek. A kép vibrált.
Wang Min Hao bejött a képbe, belenézett a kamerába, aztán eltűnt. Robertsson
visszacsévélt, majd addig játszotta a kazettát, amíg Wang bele nem nézett a
kamerába. Megállította. Most Vivi Sundberg is mutatott némi érdeklődést.
Behúzta a közelebbi ablak függönyeit. A képek láthatóbbakká váltak.
– Wang Min Hao – szólalt meg Birgitta Roslin. – Ha ugyan ez az igaz
neve. A semmiből bukkant fel itt Hudiksvallban január 12-én. Egy kis szállo-
dában tölti az éjszakát, miután magával vitt egy papírlámpáról származó
szalagot. Ezt a szalagot később a hesjövalleni tetthelyen találják meg. Honnan
jött, hová ment, nem tudom.
Robertsson előrehajolva állt az ablaknál, most leült. Vivi Sundberg
kinyitott egy üveg ásványvizet.
– Érdekes – jegyezte meg Robertsson. – Gondolom, biztos abban, hogy
az a szalag tényleg a vendéglőből származik.
– Összehasonlítottam.
– Tulajdonképpen mi folyik itt? – szólt közbe Vivi Sundberg hevesen. –
Valami párhuzamos nyomozást folytat?
– Nem akartam ezzel zavarni – felelte Birgitta Roslin. – Tudom, hogy
embertelenül sok a dolga. Elképzelhetetlenül nagy a nyomás. Még annál is
nagyobb, mint amikor a század elején egy őrült egy rakás embert halomra lőtt
egy hajón, a Mälaren tavon.
– John Filip Nordlund – vágta rá buzgón Robertsson. – Egy akkori
gazfickó. Pont olyan volt, mint ezek a mai huligánok, a simára borotvált
koponyájukkal. Május 17-én Arboga és Stockholm között öt embert megölt.
Lefejezték. Persze a mai gazemberekkel ezt már nem teszik. Még azzal sem,
aki rászabadította Hesjövallenre a poklot.
Vivi Sundberget, úgy látszik, nem hatották meg Robertsson történelmi
ismeretei. Kiment a folyosóra.
– Elrendeltem, hogy hozzák ide azt a lámpát – mondta, amikor vissza-
jött.
– Csak tizenegykor nyitnak – mondta Birgitta Roslin.
181
 – Ez egy kisváros – felelte Vivi Sundberg. – Elmegyünk a tulajért, hogy
nyisson ki nekünk.
– Csak arra ügyeljenek, nehogy a firkászhorda szimatot fogjon – figyel-
meztette Robertsson. – Micsoda címeket látok máris! „Kínaiak rejtőznek a
hesjövalleni mészárlás mögött!” „Ferdeszemű őrülteket hajkurász a rendőr-
ség!”
– A ma délutáni sajtókonferenciánk után ennek nem lesz reális esélye –
mondta Vivi Sundberg.
Tehát a beléptetőnél ülő nőnek tényleg igaza lett, gondolta Birgitta
Roslin. Történt valami, amivel ma délután fognak előrukkolni. Ezért olyan
mérsékelt az érdeklődésük.
Robertssonnak szörnyű köhögő rohama támadt, a feje tiszta vörös lett.
– A cigaretta – nyögte ki. – Annyit szívtam, hogy egymás után rakva
Stockholm belvárosától egészen Södertälje déli részéig érne el. Körülbelül
Botkyrkától kezdve már füstszűrös, de ettől a helyzet cseppet sem javul.
– Térjünk most a tárgyra! – szólalt meg Vivi Sundberg. – Ön itt a
házban elég zavarról és nyugtalanságról gondoskodott.
Aha, most jönnek a naplók, gondolta Birgitta Roslin. Végül még az sül
ki belőle, hogy ez a Robertsson kiás ellenem valami vádpontot. Arról nemigen
lehet szó, hogy akadályoztam volna a most folyó nyomozást. De van elég más
paragrafus, amelyekkel megszorongathat.
Vivi Sundberg azonban hallgatott a naplókról, és Birgitta Roslinban
egyszerre együttérzés ébredt. Nem kell ennek a köhögős kollégának megtudnia
azt, ami történt.
– Természetesen ennek is utánajárunk – mondta végül Robertsson. –
Részrehajlás nélkül dolgozunk. De semmi más nyomunk nincs, ami arra
utalna, hogy ez a kínai bármilyen módon részt vett volna a vérengzésben.
– A gyilkos fegyver? – kérdezte Birgitta Roslin. – Megtalálták?
Sem Robertsson, sem Vivi Sundberg nem felelt. Tehát megtalálták,
gondolta Birgitta Roslin. Ezt akarják ma délután bejelenteni. Ez lesz az.
– Pillanatnyilag nem nyilatkozhatunk – mondta végül Robertsson. –
Megvárjuk a lámpát, összehasonlítjuk a szalagokat. Ha megfelelnek, akkor ezt
az információt is felvesszük a rendszerbe. És persze megtartjuk a kazettát is.
Maga elé húzott egy írótömböt, és jegyzetelni kezdett.
– Ki látta ezt a kínait?
– A vendéglőben a felszolgálónő.
– Sokszor eszem ott. A fiatal vagy az öreg? Vagy a morcos papa a
konyhából? A szemölcsös homlokú?
– A fiatal nő.

182
 – Ő felváltva játssza a szendét és a vampot. Azt hiszem, unatkozik. Még
valaki?
– Még valaki micsoda?
Robertsson felsóhajtott.
– Tisztelt kolléganő. Mindnyájunkat elképesztett ezzel a kínaival, akit
csak úgy kiemelt a cilinderéből. Ki látta még? Nem is kérdezhetnék egysze-
rűbbet.
– A szállodás unokaöccse. Nem tudom, mi a neve, de Sture Hermansson
azt mondta, épp a Déli-sark felé tart.
– Más szóval a nyomozásunk hihetetlen földrajzi régiókba kezd terjesz-
kedni. Először jön ezzel a kínaival. Most az egyik tanú már a sarkvidéken van.
A sztoriról írt a Time és a Newsweek is. Az imént felhívtak a londoni
Guardiantól, valamint a Los Angeles Times is érdeklődött. Látta valaki ezt a
kínait? Esetleg olyasvalaki, aki nem a végtelen ausztrál sivatagban tartóz-
kodik?
– A takarítónő a szállodában. Egy orosz asszony.
Robertsson hangja szinte diadalmasan csengett.
– Na tessék, hát nem megmondtam? Már az oroszok is benne vannak.
Mi a neve?
– Natasának nevezik. Sture Hermansson szerint azonban más a neve.
– Talán illegálisan tartózkodik az országban – szólalt meg Vivi
Sundberg. – Néha nemcsak lengyeleket, hanem oroszokat is találunk.
– Pillanatnyilag ennek semmi jelentősége – vetette közbe Robertsson. –
Van még valaki, aki láthatta ezt a kínai ürgét?
– Mást én nem ismerek – felelte Birgitta Roslin. – De valahonnan jönnie
kellett, és valahová biztosan tovább is állt. Busszal? Taxival? Valakinek biztos
feltűnt.
– Majd kitaláljuk – mondta Robertsson, és letette a ceruzát.
– Már persze ha ez az információ fontosnak bizonyul.
„Amit te nem hiszel – gondolta magában Birgitta. – Akármilyen nyomra
bukkantatok is, azt biztosan fontosabbnak véled.”
Vivi Sundberg és Robertsson kiment a szobából. Birgitta úgy érezte,
kimerült. Persze annak lehetősége, hogy a felfedezéseinek tényleg közük van a
bűntetthez, nagyon csekély volt. A saját tapasztalatából is tudta, hogy azok a
különleges tények, amelyek gyakran mintha egy irányba mutatnának, igen
sokszor tévútra vihetik a nyomozást.
Amíg várt, növekvő türelmetlenséggel mászkált fel-alá az ülésteremben.
Ilyen Robertsson-féle államügyészek vették körül egész életében. A tárgyaló-
termeknek pedig tanúként gyakran voltak vendégei a Vivi Sundbergre emlé-
keztető rendőrnők, akiknek talán nem volt olyan vörös hajuk, mint Vivinek,
183
viszont éppolyan lassan beszéltek, és ugyanolyan túlsúlyosak voltak. A cinikus
zsargon mindenütt egyforma. A bűnözőkről folytatott beszélgetésekben maguk
a bírók is meglepő durván és becsmérlően nyilvánultak meg.
Vivi Sundberg jött vissza, majd kisvártatva Robertsson is, és vele
Tobias Ludwig. A férfi kezében volt a nejlontasak a vörös szalaggal, Vivi
Sundberg pedig hozta a kínai vendéglő lámpáját.
A szalagokat leszedték, kiterítették. Kétségkívül összetartoztak.
Megint visszaültek az asztalhoz. Robertsson összefoglalta mindazt,
amiről Birgitta Roslin beszámolt. El kellett ismerni: nagyon össze tudta rakni a
mondókáját.
A végén senkinek sem volt kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban.
Csak Tobias Ludwig emelte fel a kezét.
– Változtatnak ezek a tények valamit a mai sajtókonferencián?
– Nem – felelte Robertsson. – Feldolgozzuk őket, de majd csak a maguk
idejében.
Robertsson véget vetett a megbeszélésnek. Megszorította Birgitta Roslin
kezét, aztán eltűnt. Amikor Birgitta is felállt, Vivi Sundberg a szemével intett
neki, hogy maradjon még.
Amikor egyedül maradtak, Vivi köntörfalazás nélkül azonnal a témára
tért:
– Csodálkozom, hogy továbbra is ennyire belekeveredik ebbe a nyomo-
zásba. Persze jelentős felfedezést tett, amikor kinyomozta, honnan származik
az a vörös szalag. Utána fogunk járni. De azt hiszem, időközben már megér-
tette, hogy most egészen más dolgok élveznek elsőbbséget.
– Nyomot találtak?
– Délután a sajtókonferencián el fogjuk mondani.
– Nekem talán már most is megmondhatná.
Vivi Sundberg megrázta a fejét.
– Ki van zárva.
– Gyanúsítottjuk is van talán?
– Mondom, majd a sajtókonferencián elmondjuk. De én most egész más
okból szerettem volna, hogy maradjon.
Vivi Sundberg felállt és kiment. Amikor visszatért, kezében voltak azok
a naplók, amelyeket Birgittának pár napja vissza kellett adnia.
– Átfutottuk őket – mondta Vivi Sundberg. – Megítélésem szerint ebben
a nyomozásban nem játszanak jelentős szerepet. Ezért aztán szeretném
magának megmutatni a jóindulatomat, és átvételi elismervény fejében kölcsön-
adom a naplókat. Persze, azzal a feltétellel, hogy azonnal behozza őket, ha
visszakérjük.

184
 Birgitta azonnal törni kezdte a fejét, vajon milyen csapda ez. Az, amit
Vivi Sundberg ebben a pillanatban tett, biztos, hogy nem volt megengedhető,
bár szabályszegésnek sem számított.
Birgitta Roslinnak semmi köze nem volt az előzetes vizsgálathoz. Mi
történhetne, ha elvinné a naplókat?
Vivi Sundberg észrevette, hogy hezitál.
– Robertssonnal megbeszéltem – mondta. – Neki csak az volt fontos,
hogy kapjunk róla átvételi elismervényt.
– Abban a részben, amit elolvastam, kínai munkásokról volt szó, akik
amerikai vasútépítésen dolgoztak.
– A tizenkilencedik század hatvanas éveiben? Majdnem százötven éve!
Vivi Sundberg egy nejlonszatyorral együtt az asztalra tette a könyveket.
A táskában már ott lapult a nyugta, amelyet Birgitta Roslin aláírt.
Vivi Sundberg kikísérte az üvegajtóig. Ott köszöntek el.
Birgitta megkérdezte, mikor kezdődik a sajtókonferencia.
– Kettőkor. Négy óra múlva. Ha van sajtóigazolványa, bejöhet. Renge-
tegen vannak, akik mind be akarnak jönni, nekünk pedig nincs ilyen célra
alkalmas helyiségünk. Túl nagy ez a gyilkosság egy ilyen kis városnak.
– Remélem, tényleg döntő áttörést értek el.
Vivi Sundberg elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Igen – mondta aztán. – Azt hiszem, a legjobb úton járunk ahhoz, hogy
felderítsük ezt a borzalmas mészárlást.
Bólogatott, mintha meg akarná erősíteni a szavai hatását.
– Mostanra az is kiderült, hogy ezek az emberek tényleg mind egymás
rokonai voltak. Minden halott. Voltak családi szálak.
– Mindenki, kivéve a gyereket?
– A gyerek is rokon volt. De csak látogatóban járt itt.
Birgitta Roslin elhagyta a kapitányságot. Azon gondolkodott, vajon
miféle eredményt fognak bemutatni néhány órán belül.
A behavazott járdán, amelyről még nem takarították el a havat, egy férfi
érte utol. Lars Emanuelsson mosolygott. Birgittának hirtelen ingere támadt,
hogy megüsse. De azért imponált is neki a makacssága.
– Hát megint összefutottunk – mondta a férfi. – Maga egyfolytában a
kapitányságra járkál. A helsingborgi bírónő kitartóan kering a nyomozás
peremén. Megértheti, hogy felkeltette a kíváncsiságomat.
– Tegye fel a kérdéseit a rendőröknek, ne nekem.
Lars Emanuelsson elkomolyodott.
– Biztos lehet benne, hogy azt teszem. Csak éppen még nem kaptam
válaszokat. Egy idő után ez eléggé zavar. Ilyenkor kezdek agyalni. Mit keres

185
vajon egy helsingborgi bírónő Hudiksvallban? Milyen módon kapcsolódik
ehhez a borzalomhoz?
– Semmi mondanivalóm nincs a maga számára.
– Akkor magyarázza meg, miért olyan barátságtalan és elutasító.
– Mert nem hagy békén.
Lars Emanuelsson a nejlonszatyorra bökött a fejével.
– Láttam, hogy üres kézzel ment be. Most pedig egy súlyos táskával jött
ki. Mi van benne? Iratok? Mappák? Vagy valami más?
– Semmi olyasmi, amihez köze lehetne.
– Egy újságírónak sohase felelje ezt. Nekem mindenhez közöm van.
Ahhoz is, hogy mi van és mi nincs a táskában, ahhoz is, hogy miért nem akar
válaszolni nekem.
Birgitta elfordult, és faképnél hagyta. De közben megbotlott, és bele-
esett a hóba. Az egyik régi napló kicsusszant a szatyorból. Lars Emanuelsson
azonnal ott termett, ő azonban ellökte a kezét, és még ugyanazzal a mozdu-
lattal visszadugta a naplót a táskába. Dühében elvörösödve sietett tovább.
– Régi könyvek! – kiáltotta mögötte Lars Emanuelsson. – Előbb vagy
utóbb úgyis megtudom, mi mondanivalója van számomra!
Csak akkor verte le a kabátjáról a havat, amikor a kocsijához ért. Bein-
dította a motort, feltekerte a fűtést is. Mire kiért az országútra, megnyugodott.
Nem gondolt többé sem Lars Emanuelssonra, sem Vivi Sundbergre, végig-
hajtott az ország belsejébe vezető úton, elért Borlängébe, itt megállt és evett,
aztán két óra tájban egy ludvikai parkolóban megállt.
A rádiós híradó rövid volt. A hesjövalleni gyilkosságok valószínűsíthető
tettesét elfogta a rendőrség. További hírekkel a következő híradóban kecseg-
tettek.
Birgitta Roslin továbbhajtott, és egy óra elteltével ismét megállt.
Bekanyarodott egy erdei útra, óvatosan, nehogy beleragadjon a kocsi a laza
hóba. Bekapcsolta az autórádiót. Az első, amit meghallott, Robertsson állam-
ügyész hangja volt. Van egy gyanúsított, akit kihallgatnak. Robertsson arra
számít, hogy még délután vagy legkésőbb az este folyamán kiadhatja a letar-
tóztatási parancsot. Többet nem mondott.
A rádiót nagy hangzavar töltötte be: az újságírók kiabáltak, de
Robertsson nem volt hajlandó többet elárulni.
Amikor elmúlt a hírek ideje, Birgitta Roslin kikapcsolta a rádiót. Egy
fenyőfáról pár nehéz hótömb csúszott a kocsira. Kioldotta a biztonsági övét,
kiszállt. A levegő tovább hűlt. Megrázkódott. Mit is mondott Robertsson? Egy
férfi gyanúsított. Semmi egyebet. De ez nagyon diadalittasan hangzott,
pontosan, mint amikor korábban Vivi Sundberg azt mondta, biztos abban,
hogy megtörtént a nagy áttörés.
186
 Nincs is semmiféle kínai, gondolta Birgitta hirtelen. Annak a férfinak,
aki felbukkant az árnyékból, és elvitt magával egy piros szalagot, semmi köze
nincs ehhez a történethez. Előbb-utóbb meg fogják találni a természetes
magyarázatot.
Vagy nem. Tudta, hogy a tapasztalt nyomozók mindig emlegetik az
elvarratlan szálakat, a megfejtetlen részleteket, amelyek a bonyolultabb
nyomozások során mindig ott maradnak. Ritkán tudtak mindent racionálisan
megmagyarázni.
Úgy döntött: nem is gondol többé a kínaira. Nem volt több, mint egy
árnyék, amely néhány napját elsötétítette.
Beindította a motort, elindult. Elfeledkezett a legközelebbi hírekről is.
Estére elérte Örebrót, ott szállt meg éjszakára. A naplókat a szatyorral
együtt a kocsiban hagyta.
Mielőtt elaludt volna, szinte elviselhetetlenül vágyott egy másik ember
testi közelségére. Staffanéra. De Staffan nem volt ott, és ő már szinte a kezét is
alig tudta az emlékezetébe idézni.
Másnap három óra tájban ért vissza Helsingborgba. A naplókat tartal-
mazó műanyag táskát az asztalra tette.
Ekkorra már tudta, hogy Robertsson államügyész egy még meg nem
nevezett, körülbelül negyvenéves férfi ellen adott ki letartóztatási parancsot.
De a híranyag még mindig igen soványka volt, s a média háborgott az
elégtelen információk miatt.
Senki sem tudta, ki az a férfi. Mindenki várt.

21.
Birgitta Roslin este a férjével nézte a híreket. Robertsson államügyész
beszámolt a nyomozás első, átütő sikeréről. A háttérben Vivi Sundberg is
megjelent. A sajtókonferencia kaotikus volt. Tobias Ludwig egyáltalán nem
tudta kordában tartani az újságírókat, akik szinte felborították az emelvényt,
amelyen Robertsson ült. Egyedül ő maradt nyugodt. Végül a kamera előtt
egyéni interjút is adott, amelyben elmondta, mi történt. Hudiksvall közelében
letartóztattak egy negyvenöt éves férfit a saját házában. Semmi színpadias. A
biztonság kedvéért azért odahívták a kommandósokat is. A férfit azért

187
tartóztatták le, mert nagy valószínűséggel részt vett a hesjövalleni tömeg-
gyilkosságban. Robertsson azonban nem árult el részleteket, mert a nyomozás
még nem zárult le.
– Miért nem mondja el? – kérdezte Staffan.
– Esetleg a többi gyanúsítottat éppen ez figyelmeztetné, hogy semmi-
sítsék meg a bizonyítékokat – felelte Birgitta, és intett neki, hogy maradjon
csendben. – Rengeteg olyan indok van, amire az államügyész ilyenkor hivat-
kozhat.
Robertsson nem is árult el semmi részletet. Csak annyit, hogy a nyomo-
zásban az áttörés lakossági bejelentések alapján történt meg. Most a nyom-
biztosítási szakaszban vannak, és megtörtént az első kihallgatás.
A riporterek lerohanták Robertssont a kérdéseikkel.
– Vallott?
– Nem.
– Beismert valamit?
– Nem mondhatok erről semmit.
– Miért nem?
– A nyomozás döntő fontosságú szakaszába érkezett.
– Meglepődött, amikor letartóztatták?
– Nem nyilatkozom.
– Van családja?
– Nem nyilatkozom.
– De Hudiksvall közelében él?
– Igen.
– Mi a foglalkozása?
– Nem nyilatkozom.
– Milyen kapcsolat áll fenn közte és a meggyilkoltak között?
– Beláthatják, hogy erre a kérdésre nem felelhetek.
– De azt meg ön értse meg, hogy a nézőink, olvasóink is tudni akarják,
mi van. Ez a második legszörnyűbb eset, amely valaha is megtörtént Svéd-
országban.
Robertsson csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– És melyik az első?
– A stockholmi vérfürdő.
Robertsson röhögő görcsöt kapott. Birgitta Roslin felnyögött a túlbuzgó
zsurnaliszta mondatán.
– Hát azzal azért nem lehet összehasonlítani – mondta Robertsson. – De
erről igazán nem szeretnék vitatkozni önnel.
– Mi történik ezek után?
– További kihallgatásoknak fogjuk alávetni a letartóztatott személyt.
188
 – Van védője?
– Tomas Bodströmöt követelte volna, de ez nemigen lesz megoldható.
– Biztosak abban, hogy a megfelelő embert kapták el?
– Túl korán van még ahhoz, hogy válaszoljunk erre a kérdésre.
Vége volt az interjúnak. Birgitta lehalkította a tévét.
Staffan rápillantott.
– Mit szól mindehhez a bírónő?
– Nyilván van valami a kezükben, különben nem tartóztathatták volna
le. Viszont feltételezett részvétel miatt fogták el. Ez a gyengébbik fajta
letartóztatási indok. Vagy az van, hogy Robertsson nagyon óvatos, vagy
semmi egyéb nincs a kezében.
– Egy férfi tette volna egyedül?
– Nem feltétlenül egy tettes van, ha egyet kapnak el.
– Lehet ez az iszonyat más, mint egy őrült műve?
Birgitta hallgatott egy kicsit, csak aztán felelt:
– Lehetséges, hogy egy elmebeteg ennyire alaposan megtervezze a
tettét? Te éppolyan jókat tudsz válaszolni, mint én.
– Vagyis várni kell.
Itták a teájukat, és korán lefeküdtek.
A férfi kinyújtotta a kezét, a felesége arcára tette.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Hogy milyen rettentő sok erdő van Svédországban.
– Azt gondoltam, örülsz neki, hogy egyszer elszabadulhatsz.
– Honnan? Tőled?
– Tőlem. Meg a tárgyalásoktól. Egy kis izgalom az életút felén.
Birgitta közelebb húzódott.
– Néha az is eszembe jut: ennyi volt az egész? Igazságtalan vagyok,
tudom. Itt vagy te, a gyerekek, a munkám, mit akarok még? De az elsikkadt,
amire akkor gondoltunk, amikor fiatalok voltunk: hogy ne csak megértsünk,
hanem változtassunk is. Ahogy körülnéz az ember, olyan világot lát, amely
egyre rosszabb lesz.
– Ugyan már. Kevesebbet dohányzunk. Van számítógépünk, mobil-
telefonunk.
– Nekem úgy tűnik, mintha az egész szétcsúszna. És a bíróságaink
tehetetlenek, ha valamiféle erkölcsi tartást kellene megvédeniük ebben az
országban.
– Ezen agyaltál, amíg Norrlandban jártál?
– Talán. Kicsit sötéten látok. Talán most szükség van egy kis pesszimiz-
musra.

189
 Csendben hevertek egymás mellett. Birgitta várta, hogy a férje feléje
forduljon, de semmi sem történt.
Még nem jutottunk el odáig, gondolta. Ugyanakkor azt sem értette, hogy
ő maga miért nem képes megtenni azt, amit a férje nem tesz meg.
– El kéne utazni - szólalt meg Staffan. – Bizonyos beszélgetéseket jobb
nappal lebonyolítani, nem éjszaka, amikor az ember aludni akar.
– Talán zarándokútra mehetnénk – felelte. – Santiago di Compostelába,
a hagyományoknak megfelelően. Köveket tenni a hátizsákba, minden prob-
lémánk egy-egy kő. És amikor megtaláljuk a megoldást, letesszük a követ az
út szélére.
– Komolyan mondod?
– Persze. Csak nem tudom, bírná-e a térdem.
– Ha túl nehezet cipelsz, Achilles-ín gyulladást szedhetsz össze. Egy jó
haveromnak, Túrénak, az állatorvosnak most volt. Igen fájdalmas.
– Zarándokolnunk kéne – mondta Birgitta. – De nem most. Most alud-
nom kell. És neked is.

***

Másnap felhívta az orvost, és megbizonyosodott, hogy öt nap ideje van

még a második kontrollvizsgálatig Aztán rendet rakott a házban, és csak egy
pillantásra méltatta a nejlonszatyrot a naplókkal. Felhívta a gyerekeit, és
megbeszélte velük Staffan születésnapi meglepetéspartiját. Nagyon tetszett
nekik az ötlet. Aztán felhívta és meghívta a barátokat is. Közben belehallgatott
a hírekbe, vannak-e Hudiksvallból újdonságok. Ám az ostromlott kapitányság
csak kevés információt szivárogtatott ki.
Csak késő délután ült neki a naplóknak, akkor is fanyalogva. Most, hogy
az a férfi vizsgálati fogságban ült, érezte, mennyire elvesztették jelentőségüket
a saját rögtönzött elméletei. Fellapozta azt az oldalt, ahol abbahagyta az
olvasást.
Megcsörrent a telefon. Karin Wiman volt.
– Csak hallani akartam, hogy szerencsésen hazaértél.
– A svédországi erdők egyszerűen végtelenek. Fura, hogy azoknak az
embereknek, akik abban a sötétségben élnek, nem nőnek tűleveleik. Én félek a
fenyőktől. Valahogy rosszkedvem lesz tőlük.
– És a lombos erdőktől?
– Azokkal egy kicsit jobb a helyzet. De pillanatnyilag leginkább nyílt
tengerre, szántóföldekre, messzi láthatárra vágyom.
– Gyere ide! Gyere át a hídon! Egy csomó régi emlékem feléledt a
hívásod után. Ahogy öregszünk, a régi barátok lassanként olyanokká lesznek,
190
mint legértékesebb, rejtegetni való kincsek. Örököltem az anyámtól pár szép
üvegvázát, orreforsi értékes holmik. De miféle értékük lehet egy baráttal
szemben?
Birgitta Roslin csábítónak találta ezt a javaslatot. Ö is elmélázott a
telefonbeszélgetésük után.
– Mikor érsz rá? Én még betegállományban vagyok, rossz a vérképem,
magas a vérnyomásom.
– Ma nem. Talán holnap.
– Nem tanítasz?
– Egyre több időt töltök kutatással. Szeretem a hallgatóimat, de az
agyamra mennek. Csak azért érdekli őket Kína, mert úgy gondolják, ott
egykettőre meggazdagodhatnak. Kína a mai idők Klondyke-ja. Kevesen
vannak, akik a kínai történelemről tényleg elmélyült ismereteket akarnak
szerezni. Pedig hihetetlenül drámai a múltja!
Birgitta az előtte fekvő naplóra nézett. Annak sorai között is egy
Klondyke-ról volt szó.
– Lakhatsz nálam – folytatta Karin Wiman. – A fiúk szinte soha nin-
csenek otthon.
– És a férjed?
– Hiszen meghalt.
Birgitta legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Elfelejtette, hogy
Karin Wiman már vagy tíz éve özvegy. Férjét, a szép árhusi fiút, akiből orvos
lett, elragadta egy gyors lefolyású leukémia.
– Bocsáss meg, úgy szégyellem.
– Semmi baj. Akkor jössz?
– Holnap megyek. Szeretnék veled Kínáról beszélgetni. A régiről is meg
az újról is.
Felírta a címet, megbeszélték az időt, és Birgitta örült, hogy megláto-
gathatja Karint. Valaha nagyon jó barátok voltak, aztán elváltak útjaik, egyre
kevesebbet találkoztak, ritkultak a telefonbeszélgetéseik is. Birgitta ott volt
Karin doktorrá avatásán, és jelen volt a koppenhágai egyetemi székfoglaló-
jánál is. De Karín sohasem ült be a tárgyalóterembe, amikor Birgitta elnökölt.
Megrémítette, mennyire feledékeny lett. Honnan ez a szórakozottság?
Figyelmét sok éven át edzette védőbeszédeken és tanúvallomásokon, egész
bírói működése idején. És most meg arra sem emlékszik, hogy Karin férje tíz
évvel ezelőtt meghalt!
Lerázta a kellemetlen érzéseket, olvasni kezdte a már kinyitott naplót.
Lassan elmaradt mögötte a helsingborgi tél, és megérkezett Nevada sivata-
gába, ahol a sötét, puha karimájú kalapos vagy fejre kötözött zsebkendős

191
férfiak iszonyatos erőfeszítéssel nyújtották méterről méterre egyre tovább,
kelet felé a vasútvonalat.
JA azzal folytatta feljegyzéseit, hogy szinte mindenkiről, akivel csak
dolgoznia kellett, és akiért csak felelősséget viselt, rosszakat mondott. Az írek
lusták és részegesek, az a néhány fekete, akiket a vasúttársaság munkába
állított, erős ugyan, de semmi kedvük használni az erejüket. JA karibi szigeteki
vagy dél amerikai rabszolgákra vágyott, mert hallott róla, hogy vannak ilye-
nek. Ezeket az erős férfiakat csakis korbácsütésekkel lehet rábírni, hogy
vessék be a teljes erejüket. Azt szeretné, ha úgy verhetné őket, mint a szama -
rakat vagy az ökröket.
Birgitta Roslinnak nem sikerült rájönnie, hogy melyik nációt utálja
leginkább JA. Talán az indiánokat, Észak-Amerika őslakóit: teljes megvetését
zúdította rájuk. Munkaundoruk és alattomos ravaszságuk minden mocskos
trógernél rosszabbá teszi őket, akiket vernie és rugdosnia kell, hogy tovább
kígyózzon a vasútvonal.
Rendszeres időközönként a kínaiaktól is epeömlést kap, akiket legszíve-
sebben behajtana a Csendes-óceánba, hogy választhassanak: megfulladnak,
vagy visszaúsznak Kínába. Azt azonban még ő sem tagadhatja le, hogy a
kínaiak szorgalmasan dolgoznak. Nem isznak, mosakodnak, és tartják magukat
a szabályokhoz. Egyetlen gyengéjük a szerencsejáték meg persze a furcsa
vallási ceremóniáik. JA egész idő alatt próbálja megindokolni, hogy miért is
gyűlöli ezeket az embereket, akik pedig megkönnyítik a dolgát. Birgitta Roslin
néhány nehezen kibogarászható sorból arra a következtetésre jutott, hogy a
munkába szinte beleszakadó kínaiak pontosan eddig tudtak eljutni, azonban
tovább nem. Olyan színvonalat értek el, amelyről nem tudtak tovább fejlődni.
JA leginkább még a skandinávokat becsüli. A vasútépítésen is dolgozik
egy kisebb skandináv kolónia, néhány dánnal meg norvéggal és egy nagyobb
csoport svéddel meg finnel. „Ezekben a fickókban meg lehet bízni. Ha fél
szemem rajtuk tartom, nem vernek át. Ráadásul nem kímélik magukat, ha meg
kell fogni a munka végét. Persze ha hátat fordítok nekik, pont ugyanolyan
semmirekellők, mint a többi csőcselék.”

Birgitta eltolta a naplót, és felkelt. Akárki volt is ez a munkavezető, egyre

taszítóbbnak találta. Felvett valami meleg holmit, és nagyot sétált a városban,
hogy legalább egy darabig megszabaduljon a kellemetlen érzéstől.
Amikor otthon bekapcsolta a rádiót, hat óra volt. A híradó azzal kezdő-
dött, hogy Robertsson hangja szólalt meg. Robertsson hangja mögött vakuk,
felvevők és nyikorgó székek zaját hallotta.

192
 Akárcsak a korábbi alkalmakkor, Robertsson most is egyértelműen és
tisztán beszélt. Az előző nap elfogott férfi mára bevallotta a hesjövalleni
gyilkosságokat. Egyedül hajtotta végre a tettét. Délelőtt tizenegykor a védő-
jével üzent, hogy szeretne beszélni azzal a nyomozónővel, aki legelőször
kihallgatta. Ragaszkodott az államügyész jelenlétéhez is. Ekkor aztán minden
köntörfalazás nélkül beismerte azt a tettet, amellyel gyanúsították. Indokként
pedig a bosszút nevezte meg. Néhány kihallgatás azonban még hátravan, hogy
tisztázódjon, voltaképpen miért is állt bosszút.
Robertsson azzal zárta le, amire mindenki várt.
– Az elfogott személy neve Lars-Erik Valfridsson. Nőtlen, egy robban-
tással és bányamunkával foglalkozó cégnél áll alkalmazásban. Testi sértésért
már többször ült börtönben.
Sortüzet ropogtak a vakuk. Robertsson kérdésekre kezdett válaszolni,
ám az újságírók keltette hangzavarban alig lehetett már hallani. A rádiós
műsorvezető is bekapcsolódott. Először is áttekintést nyújtott az eddig történ-
tekről. Birgitta Roslin hagyta a rádiót, s közben bekapcsolta a tévé teletextjét
is. Ott sem volt semmi azonkívül, amit Robertsson már elmondott. Mindkettőt
kikapcsolta, leült a heverőre. Robertsson hangja meggyőzte arról, hogy
biztosak benne: valóban a tettest fogták el. Elég államügyészt hallott már
beszélni életében ahhoz, hogy véleményt alkothasson erről a mostani kijelen-
tésről. Robertsson nagyjából biztos volt az igazában. És a tisztességes állam-
ügyészek tényekre szokták alapozni a vádjaikat, nem kinyilatkoztatásra vagy
sejtésekre.
Korán volt még ahhoz, hogy következtetéseket vonjon le – mégis meg-
tette. Az a férfi, akit letartóztattak, nem kínai volt. Az ő felfedezései pedig így
lassan értelmüket vesztették. Bement a dolgozószobájába, és visszapakolta a
naplókat a nejlonszatyorba. Semmi oka nem volt már rá, hogy ennek az
undorító alaknak a rasszista és embergyűlölő naplójegyzeteit olvasgassa.
Este Staffannal együtt ettek kései vacsorát. A nap eseményeiről alig
ejtettek szót. Az újságok esti kiadásaiban, amelyeket Staffan hozott a vonatról,
semmi új nem állt ahhoz képest, amit eddig is tudott. Egy sajtókonferenciáról
készült fényképen felismerte Lars Emanuelssont, amint épp felemeli a kezét,
hogy kérdezzen. Megborzongott, amikor visszaemlékezett a találkozásaikra.
Elmondta Staffannak, hogy másnap Karin Wimanhoz megy, és valószínűleg
nála marad éjszakára is.
Staffan ismerte Karint és elhunyt férjét is.
– Menj csak – mondta. – Biztos jót fog tenni. Mikor kell visszamenned
az orvoshoz?
– Öt nap múlva. És biztosan azt fogja mondani, hogy meggyógyultam.

193
 Másnap, amikor Staffan épp elindult a vonathoz, ő pedig csomagolni
kezdett, megszólalt a telefon. Lars Emanuelsson volt az.
Megszólalt benne a riasztó.
– Mit akar? És honnan szerezte meg a számomat? Titkosított!
Lars Emanuelsson vihogott.
– Az az újságíró, aki nem szerez meg akármilyen titkos telefonszámot,
változtasson szakmát.
– Mit akar?
– Csak egy kommentárt. Hudiksvallban nagy, jelentős dolgok történtek.
Van egy államügyészünk, aki nem tűnik túl magabiztosnak, mégis a szemünk-
be mer nézni. Mi a véleménye?
– Semmi.
Lars Emanuelsson kedvessége, akár igazi volt eddig, akár megjátszott,
azonnal szertefoszlott. Hangja élesebb lett, türelmetlenebb.
– Csak nehogy megint ezt a régi lemezt tegye fel. Feleljen a kérdé-
seimre! Különben írok magáról.
– A legcsekélyebb információm sincs arról, amit az államügyész elmon-
dott. Éppannyira lepődtem meg, mint minden svéd.
– Meglepődött?
– Válasszon egy tetszőleges szót. Meglepődtem, megkönnyebbültem,
tökmindegy, amit akar.
– Most pár egyszerűbb kérdés következik.
– Leteszem.
– Ha leteszi, azt fogom írni, hogy egy helsingborgi bírónő, aki nemrég
menekülésszerűen távozott Hudiksvallból, megtagadja a választ a kérdéseimre.
Szállták már meg a bejáratát újságírók? Nagyon könnyű ám az ilyesmit
megszervezni! Régebben errefelé célzott előkészítéssel, némi pletyka-
terjesztéssel akár egy jó kis lincselő csőcseléket is össze lehetett trombitálni.
És egy horda izgatott újságíró nem sokban különbözik attól.
– Mit akar?
– Válaszokat. Mit keresett Hudiksvallban?
– Rokonságban álltam néhány halottal. Hogy kikkel, azt nem mondom
meg.
Hallotta, amint a férfi nehézkesen szuszog, és vagy gondolkodik, vagy
jegyzetel.
– Ez még igaz is lehet. És miért ment el?
– Mert hazajöttem.
– Mi volt abban a nejlonszatyorban, amit a rendőrségről jövet kihozott
magával?
Kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna.
194
 – Néhány napló, az egyik rokonéi voltak.
– Ez igaz?
– Igaz. Ha eljön Helsingborgba, kiadok egyet az ajtón. Szóljon, ha
ideért.
– Hiszek önnek. De meg kell értenie, hogy én is csak a munkámat vég-
zem.
– Készen vagyunk?
– Fogjuk rá.
Birgitta lecsapta a kagylót. Beleizzadt a beszélgetésbe. De a válaszok,
amelyeket adott, igazak voltak, és elég kimerítőek is. Lars Emanuelsson kezé-
ben semmi sincs, amiről írhatna. De valahogy azért imponált neki a férfi
makacs kitartása, úgy gondolta, biztosan jó újságíró.

Persze egyszerűbb lett volna komppal átmenni Helsingørbe, mégis elment

Malmőig, és az Øresund fölötti hosszú hídon ment át, amelyen még csak
egyszer haladt végig, busszal. Karin Wiman Gentoftéban lakott, Koppen-
hágától északra. Birgitta kétszer is eltévedt, mielőtt rátalált a megfelelő
lehajtóra. Akkor aztán rátért a part menti útra, észak felé. Hideg és szeles volt
az idő, de az égbolt tiszta. Tizenegyre megtalálta azt a szép, egyemeletes
házat, amelyben Karin lakott. A házasságuk kezdetétől itt laktak, a férje ebben
a házban halt meg. A ház fehér volt, nagy kert vette körül. Birgitta emlékezett
rá, hogy az emeletről a háztetők fölött egészen a vízig ellátni.
Karin elébe jött a kertkapuig. Lefogyott, és sápadtabb is volt, mint
amilyenre Birgitta emlékezett. Mindjárt az jutott eszébe: Karin beteg.
Megölelték egymást, bementek, letették a táskákat abban a szobában,
amelyben Birgitta lakni fog, és körbesétáltak. Sok minden nem változott azóta,
hogy Birgitta utoljára járt itt. „Karin úgy akarja hagyni, ahogy a férje még
láthatta – gondolta Birgitta. – Vajon én is ezt tenném?” Nem tudta elképzelni.
Karin meg ő sokban különböztek. Töretlen barátságuk is elsősorban ezen a
különbözőségen alapult. És olyan jó ütközőket fejlesztettek ki, amelyek szépen
letompították az elkerülhet ellenül bekövetkező összecsapásokat.
Karin ebéddel várta. Leültek a télikertben, amely tele volt növényekkel
és illatokkal. Az első, tapogatózó frázisok kicserélése után szinte azonnal
rátértek Lundban eltöltött közös ifjúságukra. Karin szülei ménesgazdák voltak,
1966-ban költözött Lundba. Birgitta egy évvel később. Az Akadémiai Társa-
ság egyik verses estjén találkoztak, és szinte azonnal barátnők lettek. Karinnak
a maga családi háttere elég nagy önbizalmat adott, míg Birgitta keresgélt, és
bizonytalan volt.

195
 Bevonták őket egy szolidaritási mozgalomba Vietnam oldalán, de csak
ültek ott némán, mint a kisegerek, és füleltek, amikor mások – főképp olyan
fiatalemberek, akik azt gondolták magukról, hogy nagyon sokat tudnak a
helyzetről – hosszasan és körülményesen beszéltek a forradalom szükséges-
ségéről. Ugyanakkor valami fantasztikus érzés is elragadta őket: úgy érezték, a
világot meg lehet változtatni, és hogy ők pontosan azok közé tartoznak, akik
alakítják a jövőt. Persze nem csak a vietnami szolidaritási mozgalom iskolázta
a fiatalok politikai munkásságát. Számtalan egyéb csoport is akadt, amelyek
mind a harmadik világ felszabadító mozgalmaival értettek egyet és éreztek
együtt. Sőt még a svédországival is. Még a levegő is forrongott, hogy minden
régit, minden elavultat elvessenek: csodálatos korszak volt ez, amelyben
nagyon jó volt élni.
Ezek után egy ideig mindketten egy radikális baloldali csoporthoz
csatlakoztak: ez volt a „Lázadók”. Pár forró hónapon át afféle szektás létben
éltek, amelynek hordozópillérei a brutális önkritika gyakorlása és Mao Ce-
tung forradalmi tételeinek dogmatikus szajkózása voltak. Elhatárolódtak
minden egyéb baloldali alternatívától, sőt megvetéssel nézték őket. Szétverték
a klasszikus zenei hanglemezeiket. Letisztogatták a könyvespolcokat is, és
olyan életet éltek, amely a Mao által Kínában életre hívott Vörös Gárda életét
utánozta.
Karin megkérdezte, emlékszik-e még a hírhedett tylösandi fürdőútjukra.
Birgitta emlékezett. Találkozót beszéltek meg a forradalmi sejttel.
Moses Holm elvtárs – akiből később orvos lett, de bevonták az engedélyét,
mert gátlástalanul drogozott, és másoknak is felírta – azt a javaslatot tette,
hogy „szivárogjanak be abba a kígyófészekbe, amelyben nyaranta a tylösandi
strandon napozgat és fürdik a sok burzsuj”.
Hosszas vitát folytattak erről a javaslatról, aztán kidolgozták a stratégiát.
A következő vasárnap, július egyik legelső napján, tizenkilenc elvtárs bérelt
busszal Halmstadba és Tylösandba utazott. Fürdőruhában, Mao képével és
vörös zászlókkal felszerelkezve a strandra vonultak az elképedt emberek
között. Jelszavakat skandáltak, hadonásztak a kis vörös könyvekkel, majd Mao
képével együtt kiúsztak a vízre. Utána újra összegyűltek a parton, elénekelték
„A napkelet vörös” című nótát, rövid beszédben elátkozták a fasiszta Svéd-
országot, majd felszólították a napfürdőző munkásokat, hogy ragadjanak
fegyvert, és készüljenek a forradalomra, amely hamarosan bekövetkezik.
Aztán hazautaztak, és a nap maradékát azzal töltötték, hogy kiértékelték a
tylösandi „támadást”.
– Mire emlékszel? – kérdezte Karin.
– Mosesre. Aki azt állította, hogy ez a tylösandi akciónk be fog vonulni
a leendő forradalmi történelemkönyvekbe.
196
 – Én csak arra emlékszem, milyen rohadt hideg volt a víz.
– Én viszont arra már egyáltalán nem, hogy mit is gondoltam akkor.
– Nem is gondolkodtunk. Ez volt az egésznek a lényege. Mások gondo-
latainak kellett engedelmeskedni. Akkor még nem fogtuk fel, hogy
robotokként akartuk felszabadítani az emberiséget.
Karin a fejét csóválta, és kitört belőle a nevetés.
– Olyanok voltunk, mint az egészen kicsi gyerekek. Persze, halál
komoly pofával. Azt állítottuk, hogy a marxizmus éppen olyan tudomány,
mintha Newton, Kopernikusz vagy Einstein mondta volna. Mégis egészen
komoly hívők voltunk. A katekizmusunk nem más volt, mint Mao kis vörös
könyve. Még azt sem fogtuk fel, hogy amivel hadonászunk, az nem a Biblia,
csak egy nagy forradalmár idézeteinek gyűjteménye.
– Emlékszem: nekem voltak azért kételyeim – felelte Birgitta. – Úgy
legbelül. Pontosan, mint amit egyszer Kelet-Németországban éltem át.
Annyira abszurd volt az az egész, hogy azt éreztem: ez nem működhet hosszú
távon. De nem szóltam. Mindig attól féltem, hogy észreveszik rajtam a kételyt.
Ezért aztán még hangosabban kiabáltam a jelszavakat, mint a többiek.
– Nem láttuk azt, amit láttunk. Valami hihetetlen öncsalásban éltűnk,
bár a jóindulat kétségkívül megvolt bennünk. Hogyan képzelhettük, hogy a
napfürdőző svéd melósok fegyvert fognak ragadni, és megdöntik a rendszert,
hogy aztán „valami újat és ismeretlent” építsenek fel?
Karin cigarettára gyújtott. Birgittának pedig eszébe jutott, hogy mindig
is dohányzott: keze ideges mozdulatokkal állandóan cigis dobozokon meg
gyufákon matatott.
– Moses meghalt – mondta Karin. – Közlekedési balesetben. Be volt
drogozva. És emlékszel Lars Westerre? Aki azt állította, hogy a forradalmárok
sohasem isznak alkoholt? És akit valamelyikünk pocsolya részegen látott
Lundagårdban? És Lillan Alfredssonra? Aki minden illúzióját elvesztette, és
elment Indiába kolduló apácának? Vajon mi lehet vele?
– Fogalmam sincs. Talán már ő is meghalt.
– De mi élünk.
– Bizony, mi élünk.

Folytatták a beszélgetést egészen estig. Aztán kimentek, és sétáltak egyet a kis

helységben. Birgitta érezte, hogy Karinban és benne egyforma mozgatórugók
ébredtek: hátrálni az életükben, hogy jobban megértsék a jelenüket.
– Azért nem csak naivitás és bolondosság volt az egész – mondta
Birgitta. – Egy olyan világ képe, amelyben a szolidaritás érték, számomra még
ma is éppolyan ideál, mint akkor volt. Arra próbálok gondolni, hogy olyan
197
értékek és hagyományok ellen lázadoztunk,– amelyek még inkább jobboldalra
húzták volna a világunkat.
– Én már szavazni sem járok el – mondta Karin. – Nem mondom, hogy
jó ez így. De nem látok olyan pártpolitikai igazságokat, amelyekhez a nevem
adnám. Inkább olyan mozgalmakat támogatok, amelyekben megbízom. Hiszen
még vannak ilyenek is, és éppolyan erősek, éppolyan kötetlenek, mint régen.
Mit gondolsz, hányan érdeklődnek manapság aziránt, hogy Nepálban a mai
napig feudalizmus van? Például én. Én listákat is aláírok, pénzzel is támo-
gatom őket.
– Én szinte még azt sem tudom, hol van Nepál – felelte Birgitta. –
Elismerem: túlságosan elkényelmesedtem. De néha még szeretném felidézni
az akkori jó szándékot, amely tagadhatatlanul ott volt. Nem csupán őrült
egyetemisták voltunk, akik azt hitték, hogy a világ középpontjában állnak, ahol
semmi sem lehetetlen. A szolidaritás érzése valódi volt.
Karin felnevetett.
– Emlékszel Hanna Stoijkovicsra? Az őrült pincérnőre a lundi Grand
Hotelben, aki azt mondta, puhányok vagyunk valamennyien? Aki az úgy-
nevezett „apró gyilkosságok” taktikáját: akarta ránk erőltetni? Lőjük rakásra a
bankigazgatókat, a vállalkozókat, a reakciós tanárokat. Nagyvadvadászatra
kellene indulnunk, szokta mondani. De senki sem figyelt rá. Ő még nekünk is
túl durva volt. Mi kifinomultabbak voltunk: saját magunkra lőttünk, aztán sót
szórtunk a sebeinkre. Egyszer a városi tanács elnökének fejére húzott egy
jeges vödröt. Aztán persze kirúgták. Már ő is meghalt.
– Nem tudtam.
– A férjének állítólag csak annyit mondott, hogy késni fognak a
vonatok. Ő meg nem érette, miről beszél. Aztán megtalálták Arlövnél a
síneken. Beletekerte magát egy gyapjútakaróba, hogy ne nyújtson olyan
borzalmas látványt.
– Miért tette?
– Senki sem tudja. A konyhaasztalon csak egy cédulát hagyott hátra:
„Vonattal megyek.”
– Te viszont egyetemi tanár lettél. Én meg bíró.
– És Karl-Anders? Rá is emlékszel? Aki gyűlölte már a gondolatát is,
hogy egyszer meg fog kopaszodni? Aki szinte egy szót sem szólt? De minden
találkozón ő volt az első? Nahát, ő lelkipásztor lett.
– Nem létezik!
– A Svéd Missziós Szövetségnél a szabadegyház papja. A mai napig.
Nyaranta vidékre utazik, sátorban prédikál.
– Talán nem is olyan nagy lépés ez?
Karin Wiman elkomolyodott.
198
 – Én azért úgy látom, hogy elég nagy lépés volt. És azokról se feled-
kezzünk meg, akik tovább harcolnak azért a másik világért:. Hiszen az egész
káoszban, amelyet az egymást kiütő politikai elméletek feltorlódása okozott,
mindig ott volt a remény, hogy végül győzni fog a józan ész. Vagy te nem így
gondoltad? Emlékszem, milyen sokat beszéltünk erről is. Hogy a felvilágosítás
a végén csak meghozza a gyümölcsét.
– Igen. De ezt akkor olyan egyszerűnek gondoltuk, mostanra meg
kiderült, hogy egyre bonyolultabb.
– Nem épp ennek kellene ösztökélnie bennünket?
– De lehet. Talán még nem késő. Én viszont mindenkit irigyelek, aki
nem vesztette el az ideáljait. Vagy talán az öntudatát. Annak tudatát, hogy
milyen is a világ. És miért ilyen. Akik még mindig ellenállnak. Hiszen még
vannak ilyenek.

Együtt készítették el a vacsorát. Karin elmesélte, hogy egy hét múlva Kínába
utazik, hogy részt vegyen egy konferencián a Csin-dinasztiáról, amelynek első
uralkodója Kínát egyetlen országgá egyesítette.
– És milyen a fiatalságod álmainak országa?
– Először huszonkilenc évesen utazhattam Kínába. Akkorra Mao már
meghalt, és minden megváltozott. Nagy és mélyre ható csalódás volt. Peking
hideg és nyirkos város. Ezernyi kerékpár ciripelt, mint a tücskök. Aztán
megéreztem, hogy mindennek ellenére ebben az országban hatalmas válto-
zások zajlottak le. Az embereknek volt ruhájuk és cipőjük. A városban nem
láttam egyetlen éhező vagy kolduló embert sem. Emlékszem még: szégyelltem
magamat. Énnekem, aki az itteni gazdagságból repültem oda Kínába, semmi
jogom nem volt, hogy lenézéssel vagy arrogánsán szemléljem ezt az országot.
Megint elkezdtem szeretni a kínai erőpróba gondolatát. Akkor döntöttem el
végleg, hogy ezt a szakot választom, és sinológus leszek. Előtte még egészen
mást akartam.
–Mit?
– Nem fogod elhinni.
– Na, csak rajta!
– Hivatásos katona akartam lenni.
– Miért?
– Te bíró lettél. Ugyan, miért jutnak eszünkbe bizonyos dolgok?

199
Vacsora után visszamentek a télikertbe. A hóra lámpák fénye vetült.. Karin
adott neki egy pulóvert, mert lehűlt a levegő. Bort is ittak a vacsorához.
Birgitta mintha kicsit becsípett volna.
– Gyere el velem Kínába! – mondta Karin. – Manapság már elérhető
áron meg lehet venni a repülőjegyet. És biztosan hatalmas szobát kapok a
szállodában. Megosztozhatunk rajta. Csináltuk ezt már máskor is. Amikor
nyaranta táborba mentünk, kettőnk mellett még hárman aludtak abban a kis
sátorban. Szinte egymás hegyén-hátán feküdtünk.
– Nem mehetek – felelte Birgitta. – Biztos egészséges vagyok már.
– A munka megvár.
– Kedvem, az volna. De úgyis mész megint nemsokára, nem igaz?
– Persze. De azért a mi korunkban nem sokat kellene már halogatni.
– Elélünk még egy darabig. Meg is fogunk öregedni.
Karin nem felelt. Birgitta rájött, hogy butaság csúszott ki a száján. Karin
férje negyvenegy éves volt, amikor meghalt. Karin azóta özvegyen él.
Karin megsejtette, mire gondol. Kezét Birgitta térdére tette.
– Ne foglalkozz vele.
Sokáig beszélgettek még. Majdnem éjfél volt már, mire a szobájukba
mentek. Birgitta a mobillal az ölében feküdt le. Staffan éjféltájban jön haza,
biztosan felhívja.
Már majdnem el is aludt, amikor a mobil rezegni kezdett.
– Felébresztettelek?
– Majdnem.
– Szép napod volt?
– Tizenkét órát szünet nélkül végigbeszéltünk.
– Holnap hazajössz?
– Kialszom magam. Aztán elindulok.
– Gondolom, hallottad, mi történt. Ma elmondta, hogy csinálta.
– Kicsoda?
– Hát a hudiksvalli fickó.
Egy rándulással felült az ágyban.
– Semmit sem hallottam. Mesélj!
– Lars-Erik Valfridsson. Akit letartóztattak. Pillanatnyilag a gyilkos
fegyvert keresi a rendőrség. Állítólag elmondta, hova ásta el. Ha a híreknek
hihetünk, egy saját barkácsolású szamuráj kard.
– És ez igaz?
– Miért mesélnék neked valótlanságot?
– Nem úgy értettem. De elmondta, hogy miért tette?
– Senki sem mondta, hogy a bosszún kívül más tényező is szóba jön.

200
 Amint vége volt a beszélgetésnek, Birgitta ülve maradt. Egész nap, amíg
Karínnal beszélgetett, eszébe sem jutott Hesjövallen. Most azonban vissza-
tértek az emlékei.
Talán annak a vörös szalagnak is meglesz a magyarázata, olyan, amire
senki sem gondolt volna, persze ő maga sem.
Miért ne járhatott volna Lars-Erik Valfridsson is abban a kínai vendég-
lőben?
Bekúszott a takaró alá, eloltotta a villanyt. Másnap hazamegy. Vissza-
küldi Vivi Sundbergnek a naplókat, és munkába áll.
De semmiképp sem utazik el Kínába Karinnal. Pedig lehet, hogy
leginkább ehhez volna kedve.

22.
Amikor Birgitta Roslin másnap reggel felébredt, Karin Wiman már bement
Koppenhágába, mert előadása volt. Hagyott egy üzenetet a konyhaasztalon.

Birgitta! Néha úgy érzem, mintha valami ösvény készülne a

fejemben. Mindennap pár méterrel hosszabbra nő, és egyre
mélyebbre hatol be egy ismeretlen vidékre, ahol egy nap meg
is szűnik majd.
De az ösvény néha vissza is kanyarodik. Néha visszafordulok,
ahogy tegnap az alatt a sok-sok óra alatt, amelyet
végigbeszélgettünk, és olyankor meglátom azokat a dolgokat
is, amelyeket elfelejtettem, vagy amelyeket elfojtottam, vagy
amelyekre nem akartam emlékezni. Néha úgy érzem, mintha
szándékosan felejteni próbálnánk ahelyett, hogy emlékeznénk.
Szeretném folytatni ezeket a beszélgetéseket. Végül is a barát
az egyetlen, amink van. Vagy jobban mondva: az utolsó
bástya, amelyet még védelmezhetünk. Karin

Birgitta begyűrte a levelet a táskájába, ivott egy csésze kávét, és

készülődött az útra. Amikor be akarta csukni a bejárati ajtót, észrevette a

201
folyosón álló asztalkán a repülőjegyet. Karin Helsinkin át, a Finnair gépével
megy Pekingbe.
Egy kurta pillanatra még egyszer megkísértette, hogy elfogadja Karin
ajánlatát, de nem lehetett, még ha akarta volna, akkor sem. Az elnök biztosan
nem örült volna, ha szabadságra megy mindjárt a betegszabadság után…
Főképp hogy csak úgy tornyosultak az elintézetlen ügyek a bíróságon.
Helsingørön át indult haza. Az átkelés alatt heves szél fújt. Az újságok
szalagcímein Lars-Erik Valfridsson vallomása virított.
Megállt egy trafiknál, vett néhány újságot, hazahajtott. A folyosón
összeszaladt félénk, hallgatag lengyel bejárónőjével. Birgitta elfelejtette, hogy
ma van a takarítónap. Néhány szót váltottak angolul, amíg Birgitta fizetett
neki.
Az újságokat csak akkor nyitotta ki, amikor már egyedül volt. Mint
olyan sokszor, most is meglepte, milyen sok oldalt képesek kitölteni egy
igencsak soványka anyaggal. Amit Staffan tegnap röviden elmondott a
telefonban, azt itt sok-sok oldalon át csócsálták.
Az egyetlen újdonság a feltételezett tettes fényképe volt. A képen –
felnagyított útlevél- vagy jogosítványkép lehetett – puha arcú, keskeny szájú,
magas homlokú, gyér hajzatú férfi látszott. Nehéz volt elképzelni úgy, mint a
hesjövalleni brutális mészárlás tettesét.
Szabadegyházi lelkipásztor, gondolta magában. Alig férfi, de kezében és
agyában ott a pokol. Tudta, hogy érzése ellenkezik a józan ésszel. A
tárgyalóteremben látott már jönni-menni erőszakos bűnelkövetőket, és szinte
egyiken sem látszott, hogy mire képes.
Csak akkor ébredt fel az érdeklődése, amikor elrakta az újságokat, és
bekapcsolta a teletextet. A főhír ott az volt, hogy a rendőrség megtalálta az
állítólagos gyilkos fegyvert. Lars-Erik Valfridsson útmutatása alapján, egy
meg nem nevezett helyen megtalálták az elásott fegyvert, amely nem egyéb
volt, mint egy szamuráj kard házi készítésű, gyenge utánzata. Viszont élesnek
elég éles volt. Jelenleg vérnyomokat és ujjlenyomatokat keresnek rajta.
Félórával később újra a híreket hallgatta a rádióban.
Robertsson volt az, azzal a nyugodt hangjával. Mintha örült volna a
leletnek.
Amikor befejezte a mondandóját, lecsaptak rá a riporterek. Robertsson
azonban nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Ha lesz valami újdonság, amit
meg kell osztania a sajtó képviselőivel, szólni fog.
Birgitta Roslin kikapcsolta a rádiót, levett a könyvespolcról egy
lexikont. Megtalálta a szamuráj kard képét. Azt olvasta, hogy a pengét olyan
élesre lehetett fenni, mint a borotvát.

202
 Szinte kilelte a hideg, ahogy ezt olvasta. Tehát ez a férfi egy éjszakán
Hesjövallenben házról házra járt, és tizenkilenc embert lekaszabolt. Talán a
kardon függött a hóban talált vörös selyemszalag?
Nem hagyta nyugodni ez a gondolat. Táskájában ott lapult még a kínai
étterem névjegykártyája. Felhívta a számot, felismerte a fiatal felszolgálónő
hangját. Elmagyarázta, kicsoda. Eltartott pár percig, mire a lány megérette,
kivel beszél.
– Olvasta az újságokat? Látta annak a férfinak a képét, aki ilyen sok
embert meggyilkolt?
– Igen. Szörnyű ember!
– Emlékszik rá, hogy ez az ember megfordult-e maguknál?
– Soha.
– Biztos benne?
– Amikor én itt voltam, biztos, hogy nem. De más napokon a nővérem
vagy az unokatestvérem szolgál fel. Ők Söderhamnban laknak. Váltogatjuk
egymást. Családi vállalkozás.
– Tegyen meg nekem egy szívességet – mondta Birgitta Roslin –, és
kérje meg őket, hogy nézzék meg az újságban a fényképet! És ha felismerik,
akkor telefonáljanak ide.
A pincérlány felírta a számot.
– Hogy hívják? – kérdezte Birgitta Roslin.
– Li.
– Én Birgitta Roslin vagyok. És nagyon köszönöm a segítségét.
– Nem a városban van?
– Helsingborgban lakom.
– Helsingborgban? Van ott egy vendéglőnk. Az is a családé. Sanghajnak
hívják. Éppolyan finom az étel, mint itt nálunk.
– Elmegyek oda. Ha segít nekem.
Ott ült a telefon mellett, várt. Amikor csengett, a fia volt az, aki egy
kicsit beszélgetni akart volna. De megkérte, hogy később hívja fel.
Félóra is eltelt, mire Li visszahívta.
– Talán – mondta Li.
– Talán?
– Az unokatestvérem azt mondja, talán járt egyszer a vendéglőben.
– Mikor?
– Tavaly.
– De nem biztos benne?
– Nem.
– Megmondaná a nevét?

203
 Birgitta felírta a nevet és a söderhamni vendéglő telefonszámát, aztán
elköszönt.
Kis habozás után felhívta a hudiksvalli rendőrkapitányságot, és Vivi
Sundberget kérte. Szinte biztos volt abban, hogy üzenetet kell hagynia, de
meglepetésére Vivi azonnal átvette a telefont.
– A naplók – szólt bele. – Még mindig érdekesek?
– Nehezen lehet kibogarászni őket. De hát van időm. Szerettem volna
gratulálni a nyomozás eredményességéhez. Ha jól értem, megvan a vallomás
és a valószínűleg az elkövetéshez használt fegyver is.
– De ugye nem emiatt hívott fel?
– Természetesen nem. Még egyszer vissza akartam térni arra a kínai
vendéglőre.
Elmesélte a kínai unokatestvért, aki Söderhamnban vendéglőzik, és azt
is, hogy Lars-Erik Valfridsson talán járt a hudiksvalli kínai vendéglőben.
– Ez magyarázat lenne arra a vörös szalagra – fejezte be. – Egy
elvarratlan szál, amelynek nem szükséges tovább elvarratlanul maradnia.
Vivi Sundberg érdeklődése nem csapta ki a biztosítékot.
– Pillanatnyilag nemigen érdekel bennünket az a szalag. Biztosan
megérti.
– Csak el akartam mondani. Meg tudom mondani annak a pincérnek a
nevét és a telefonszámát, aki esetleg látta azt az embert.
Vivi Sundberg feljegyezte.
– Köszönöm, hogy elmondta.

Amikor vége volt a beszélgetésnek, Birgitta Roslin felhívta a főnökét, Hans

Mattssont. Várnia kellett, amíg kapcsolták. Azt mondta neki, számít rá, hogy
amikor pár nap múlva visszamegy az orvosához, kiírják dolgozni.
– Már úgyis megfulladunk – mondta a bíróság elnöke. – Vagy inkább
mondjam úgy: fojtogatnak bennünket? A svéd bíróságok torkát két marokkal
szorongatja az eszközmegvonás. Soha nem gondoltam, hogy megérem, hogy a
jogállamot és demokráciát pénzben fogják felbecsülni. Működő jogállamiság
nélkül márpedig nincs demokrácia. Már megrogytunk. Minden eresztékében
recseg az államunk, a társadalom alapjai eltorzultak. Tényleg aggódom.
– Fel sem tudom fogni, amiről beszélsz. De azt meg tudom ígérni, hogy
oda fogok figyelni az ügyeimre.
– Több mint boldog vagyok, ha jössz.

***

204
 Ezen az estén egyedül vacsorázott, mert Staffan két műszak között
Hallsbergben töltötte az éjszakát. Lapozgatott a naplókban. Csak az utolsó
napló utolsó bejegyzéseit olvasta el figyelmesebben. 1892-t írtak. JA
megöregedett. San Diegóban vett egy kis házat, hát, és lábfájás gyötörte. Egy
öreg indiántól hosszas alkudozás után vett kenőcsöket és gyógyfüveket,
amelyek aztán használtak is. Magányról írt, a felesége haláláról és messzire
költözött gyerekekről: az egyik egyenesen a kanadai vadonban élt. Vasútról
nem esett több szó. De az embereket illetően semmit sem változott: még
mindig gyűlölte a négereket és a kínaiakat. Attól rettegett, hogy az üresen álló
szomszéd házba feketék vagy sárgák költöznek.
A napló mondat közepén szakadt meg, 1892. június 19-én. Azt írta, az
éjszaka esett. A szokásosnál is erősebb hátfájás kínozza. És álmodott valamit.
Itt véget értek a feljegyzések. Sem Birgitta Roslin, sem soha senki már
meg nem tudja, mit tartalmazott az az álom.
Arra gondolt, amit Karin Wiman előző nap leírt neki. Az ösvényről,
amely nődögél a fejében, és egy pont felé tart, ahol egykor majd véget ér. Ilyen
lehetett az az 1892-es júniusi nap is, amikor JA más színű emberekről szóló,
megvető hangú megjegyzéseinek egyszerre csak vége szakadt.
Visszalapozott. Semmi olyasmit nem talált, ami arra utalt volna, hogy
közeledni érezte a véget, semmi nem utalt a hirtelen elhallgatásra.
Az én naplóm, ha írnék valaha, gondolta, pont ilyen lenne. Pont ilyen
lezáratlan. Kinek sikerül vajon kitenni a pontot, lekerekítve befejezni, mielőtt
meghal?
Visszatette a nejlonszatyorba a naplókat, és úgy döntött, hogy másnap
visszaküldi őket. És ami ezek után Hudiksvallban zajlik, azt úgy fogja csak
követni, mint bárki más.
A könyvespolcáról leemelte a svéd bírósági elnökök jegyzékét.
Hudiksvallban egy Tage Porsén nevű elnök volt. Ez lesz élete nagy pere,
gondolta Birgitta Roslin. Remélhetőleg olyan figura, aki élvezi a nyilvános-
ságot.
Birgitta tudta, hogy sok kollégája nemcsak hogy fél a tévékameráktól és
az újságíróktól, hanem egyenesen iszonyodik tőlük.
Legalábbis az ő nemzedéke. Hogy a fiatalabb bírók mit kezdtek a
nyilvánossággal, azt nem tudta.
A konyhaablakban a hőmérő azt mutatta, hogy lehűlt a levegő. Leült a
tévé elé az esti híradóhoz. Aztán pedig le fog feküdni. A Karin Wimannal
eltöltött nap tartalmas volt, de kimerítő is.
A híradó már folyt pár perce. Azonnal rájött, hogy valaminek történnie
kellett a hesjövalleni esettel kapcsolatban. Egy riporter egy kriminológussal

205
beszélgetett, aki beszédes volt, ám ugyanakkor komoly is. Birgitta
megpróbálta kiszűrni, mi történhetett.
A bűnügyi szakértő után egy libanoni hír következett, Birgitta pedig
szitkozódva kapcsolt teletextre, ahol azonnal láthatta is, ami történt.
Lars-Erik Valfridsson öngyilkosságot követett el. Negyedóránként
ellenőrizték ugyan, de ez az idő elég volt neki ahhoz, hogy csíkokra szaggassa
az ingét, hurkot fabrikáljon belőle, és felakassza magát.
Minden újjáélesztési kísérlet sikertelennek bizonyult.
Birgitta kikapcsolta a tévét. Csak úgy kavarogtak a gondolatai. Talán
nem viselte el a bűn terhét? Vagy bolond volt?
„Valami nem stimmel – gondolta magában. – Nem követhette el ezeket
a gyilkosságokat. Nem tudom, miért ölte meg magát, miért vallott, és miért
mutatta meg az utat a rendőrségnek egy elásott szamuráj kardhoz. De legbelül
végig az volt az érzésem, hogy nem stimmel valami.”
Leült az olvasófotelbe, nem gyújtott lámpát. A szobában félhomály volt.
Az utcán valaki nevetett. Ez volt az ő különbejáratú gondolkodófotelja. Ebbe
ült, ha egy ítéleten kellett töprengenie, vagy ha egy per valamelyik részlete
főfájást okozott neki. Amikor is idekuporodott, amikor saját családjáról vagy a
mindennapjairól akart gondolkodni.
Még egyszer visszatért a kiindulóponthoz. Azokhoz a legelső megfi-
gyelésekhez, amelyeket akkor tett, amikor feltűnt neki, hogy közte és annak a
januári éjszakának a sok halottja között van valami laza kapcsolat.
„Túl nagy volt – gondolta. – Nem mintha egy célratörő férfi nem tudta
volna végrehajtani. De egy olyan ember, alti Hälsinglandban él, és csak pár
kisebb ügyben büntették meg testi sértésért? Bevallott valamit, amit nem ő
követett el. Aztán mutat egy házi készítésű fegyvert a rendőröltnek, és
öngyilkos lesz a cellájában. Hát persze, tévedhetek is. De valami itt nem
stimmel. A letartóztatása is túl simán ment. És vajon miféle oka lehetett a
bosszúra, amit indítékként ő maga mondott?”

Már éjfél volt, mire felkelt a fotelból. Tétovázott, felhívja-e Staffant. Lehet, a
férfi már alszik. Lefeküdt, és eloltotta a lámpát. Gondolatban még egyszer
végigment a falun. Gondolatai mindig visszatértek a vörös szalaghoz, amelyet
a hóban találtak, és a kínai férfira a házi készítésű biztonsági kamera
felvételén.
A rendőrség tud valamit, amit én nem tudok. Tudják, miért fogták el
Lars-Erik Valfridssont, és hogy mi lehetett az indítéka. De elkövetnek egy
olyan hibát, amit sajnos mások is, gyakran. Mindössze egyetlenegy nyomot
követnek.
206
Nem tudott elaludni. Amikor elunta a forgolódást, felkelt, pongyolába bújt, és
visszament a földszintre. Az íróasztalhoz ült, és mindent összeírt, ami csak
összekapcsolta őt Hesjövallennel.
Majdnem három órába került, amíg részletes áttekintést készített
mindarról, amit tudott, amit átélt, és amit felfedezett. Mialatt írta, egyre
erősödött benne az az érzés, hogy kihagyott valamit, vagy átsiklott valamin,
nem ismert fel egy összefüggést.
Mire végre kinyújtózott, és karját a feje fölé emelte, már reggel négy óra
volt. Magával vitte a gondolkodófotelba a feljegyzéseket, villanyt gyújtott és
végigolvasta. Megpróbált közben a saját szavai mögé, a sorok közé sandítani,
hátha vannak olyan rejtett szögletek, ahová még nem világított be. Ám semmi
váratlan nem tűnt fel neki, nem talált olyan összefüggést, amelyre mégse jött
volna rá.
Hiába, nem bűnügyi szakértő, aki hozzászokott volna, hogy hiányossá-
gokat keressen tanúvallomásokban vagy kihallgatási jegyzőkönyvekben.
Abban azonban volt gyakorlata, hogy ellentmondásokat és logikai buktatókat
észrevegyen, és gyakran előfordult, hogy beleszólt a tárgyalásokba, és feltette
azokat a kérdéseket a gyanúsítottaknak, amelyeket – szerinte – az állam-
ügyésznek kellett volna feltennie, csak elmulasztotta.
Itt azonban semmi nem volt, ami megtorpanásra késztette volna. Talán
csak annyi, hogy most már egészen biztos volt abban, hogy ezt a tettet nem
követhette el elmebeteg. Túl alaposan meg volt tervezve, túlzott hidegvérrel
hajtották végre ahhoz, hogy egy tökéletesen higgadt, jéghideg gyilkoson kívül
bárki mást elképzelhetett volna mögötte.
Esetleg azon el lehetne gondolkodni, jegyezte fel magának, hogy vajon
a tettes nem járt-e már korábban is a helyszínen. Sötét éjszaka volt akkor,
biztosan erős zseblámpája lehetett. Pár ajtó zárva volt. Pontos ismeretekkel
kellett rendelkeznie, ki hol lakik, talán még kulcsai is voltak. Nyilván igen erős
indítéka volt, hogy egy pillanatot sem habozott.
Végül ez volt a végkövetkeztetése, amikor fél ötre elkészült, és a szeme
is lecsukódni készült. Semmi kétség, gondolta. Az az ember, aki ezt tette,
pontosan tudta, hogy mi vár rá, és nem tétovázott. Még arra is képes volt, hogy
megbirkózzon egy váratlan helyzettel, mármint amikor a kisfiú az útjába
került. Nem holmi alkalom szülte gyilkos ez, hidegvérrel, nagyon is célirá-
nyosan nyomult.
Nem habozott, gondolta Birgitta. Fájdalmat akart okozni. Azt akarta,
hogy ezek az emberek haldokolva is tudatában legyenek annak, mi történik
velük. Egyetlen kivétellel. A kisfiú a kivétel.
207
 Hirtelen eszébe jutott valami. Vajon a gyilkos azoknak az embereknek,
akikre a kardot vagy szablyát fogta, megmutatta az arcát? Talán ismerték?
Talán azt akarta, hogy lássák?
Erre a kérdésre Vivi Sundbergnek kell megtalálnia a választ, gondolta.
Égett a lámpa azokban a szobákban, ahol a meggyilkoltak hevertek? Szemébe
néztek a gyilkosuknak, mielőtt lesújtott a fegyver?
Félretette a feljegyzéseket. Az ablak előtti hőmérőn látta, hogy erősen
lehűlt: mínusz nyolc fok volt. Ivott egy pohár vizet, és lefeküdt. De még
mielőtt elaludt volna, valami még egyszer a felszínre húzta. Valamin átsiklott.
A halottak közül kettőt összekötöztek. Honnan ismerős ez a motívum? Felült
az ágyban, és egy csapásra teljesen felébredt. Látott már valahol ilyen leírást.
Akkor eszébe jutott. A naplókban. Egy olyan szakaszban, amelyen épp
csak átfutott, látott valami hasonlót. Lement, kiborította a naplókat az asztalra,
és kutatni kezdett. Hamar megtalálta azt a helyet.

1865-öt írunk. A vasútszakasz kelet felé fordul, minden talpfát, minden sínt
kínok szülnek. A munkásokra betegségek törnek. Hullanak, mint a legyek. De
a hatalmas vállalkozást megmenti a csődtől, hogy nyugat felől újabb és újabb
munkástömegek áramlanak oda. Egy alkalommal, pontosan november 9-én JA
egy kínai rabszolgahajóról szerez tudomást, amely Kantonból tart Amerikába.
Régi vitorlás hajó az, amelyet kizárólag elrabolt kínaiak Kaliforniába
szállítására használnak. Amikor egy hosszú úton elfogy az élelmiszer és az
ivóvíz, kitör a lázadás. A kapitány szinte példátlan kegyetlenséggel fojtja el,
már csírájában, a felkelést. Még az öklét és korbácsát szívesen alkalmazó JA is
felháborodik a hallatán. A kapitány fogja a megölt lázadóvezéreket, és
hozzákötözteti őket az élőkhöz. így hevernek a fedélzeten, az egyikük lassan
rothadva, a másik az éhhalál felé tartva. JA azt írja erről a naplójában, hogy ezt
a módszert „mértéke vesztettnek” ítéli.
Vajon ide lehet ezt hozni? Talán egyikükhöz hozzákötözték a társa
holttestét, és úgy kellett még ott hevernie? Egy óráig? Talán még tovább?
Mielőtt lezúdult rá a végzetes csapás?
„Ezen átsiklottam – gondolta. – Már csak az a kérdés, hogy vajon a
hudiksvalli rendőrség is átsiklott-e rajta. Bár abban szinte biztos vagyok, hogy
nem olvasták el túl alaposan a naplókat, mielőtt ideadták volna nekem.”
Sőt, még valami másra is lehet gondolni, bár ez persze hihetetlenül
merész feltételezés. Talán… a tettes is tudott mindarról, amit JA leírt a
naplójában? Létezik valami téren és időn áthúzódó, rejtélyes összefüggés?
Azon is el lehetett gondolkodni, hogy Vivi Sundberg miért adta oda neki
a naplókat. Talán abban reménykedett, hogy Birgitta Roslin majd elolvassa
208
őket, és átadja a bennük talált információkat, amelyekről úgy látja, hogy
fontosak lehetnek? Nem olyan vad gondolat ez, hiszen a rendőrség csak úgy
roskadozik a sok munka terhe alatt.
„Talán ez a Vivi Sundberg dörzsöltebb, mint hittem – gondolta
magában. – Talán jól ki akarja használni a makacskodó bírónőt, ha már
egyszer belekeveredett a nyomozásába.”
Talán Vivi Sundberg egyenesen tiszteli a makacsságáért? Mint nő,
akinek nyilván nincs mindig könnyű dolga a gyakran bosszantó férfi kollé-
gákkal?
Végre lefekhetett. Vivi Sundberget minden bizonnyal érdekelni fogja az,
amit felfedezett. Különösen most, hogy a gyanúsítottjuk felakasztotta magát.
Tízig aludt, aztán felkelt, és megnézte Staffan időbeosztását: a férje
három körül ér vissza Helsingborgba.
Amikor leült a telefon mellé, hogy felhívja Vivi Sundberget, megszólalt
a lakáscsengő. Kinyitotta, és egy kis kínai férfival találta szembe magát. A
férfi egy nejlonszatyorban dobozba csomagolt ételt hozott.
– Nem rendeltem semmit – szólt Birgitta Roslin csodálkozva.
– A hudiksvalli Li küldi – mosolygott a férfi. – Ingyen van. Szeretné, ha
felhívná. Családi vállalkozás vagyunk.
– Sanghaj étterem?
– Sanghaj étterem – mosolygott a férfi. – Nagyon finom konyha.
Meghajolva nyújtotta át a szatyrot, és eltűnt a kertkapun át. Birgitta
kicsomagolta az ételt, beszívta az illatát, és mindent szétrakott a konyha-
asztalon. Aztán felhívta Lit.
Ingerült férfihang jelentkezett. Nyilván a szeszélyesnek leírt apa,
gondolta Birgitta, aki a konyhában szokott tartózkodni. Lit kérte, aki át is vette
a telefont.
– Köszönjük az ételt – kezdte Birgitta. – Nagyon kellemes meglepetés.
– Megkóstolta már?
– Még nem. Megvárom, amíg a férjem hazajön.
– Ő is szereti a kínai kaját?
– Imádja. De azt üzente, hogy hívjam fel.
– Nem felejtettem el a lámpát – folytatta Li. – A piros szalagot, ami
eltűnt. Most tudok már még valamit, amit eddig nem tudtam. Beszéltem az
anyámmal.
– Azt hiszem, találkoztam vele.
– Otthon van. Csak néha jön be takarítani. És mindig felírja, mikor jár
itt. Január 11-én ő takarított. Reggel, még nyitás előtt.
Birgitta visszafojtott lélegzettel figyelt.

209
 – Elmondta, hogy azon a napon leszedett minden lampiont, és leporolta
őket. És biztos volt benne, hogy nem hiányzott róluk szalag. Biztosan
észrevette volna.
– Tévedhet?
– Mama? Kizárt.
Birgitta rájött, mit is jelent ez. Azon a napon napközben, amikor a kínai
férfi annál az asztalnál ült, még nem hiányzott egy szalag sem. És a
Hesjövallenben talált szalag aznap este tűnt el. Ehhez immár nem fért kétség.
– Fontos ez? – kérdezte Li.
– Fontos lehet – mondta Birgitta. – Nagyon köszönöm, hogy elmondta.
Letette a kagylót. A telefon azonnal újra megszólalt.
Most Lars Emanuelsson volt az.
– Ne tegye le! – mondta.
– Mit akar? – kérdezte Birgitta.
– Szeretném hallani, mi a véleménye a történtekről.
– Semmi.
– Meglepődött?
– Hogy Lars-Erik Valfridsson volt a gyanúsított? Én semmit sem tudok
róla azonkívül, amit az újságok írtak.
– De azok nem írnak meg mindent.
Beetetés. Birgitta kíváncsisága fel is éledt.
– Ez a fickó bántalmazta a korábbi feleségeit – folytatta Lars
Emanuelsson. – Az elsőnek sikerült elmenekülnie, akkor felszedett valami
filippínót, és mindenféle ürüggyel sikeresen idecsábította. Félig már agyon-
verte, amikor a szomszédok riadóztatták a rendőröket, a férfit pedig elítélték.
De még több is van a rovásán.
– Mi lehetne még ennél rosszabb?
– Halált okozó testi sértés. 1977-ben, akkor még nagyon fiatal volt.
Valami kismotoron vesztek össze. Kővel verte be a másik fiatalember fejét, aki
helyben szörnyethalt. Az igazságügyi pszichiátriai szakvélemény kimondta
Lars-Erik Valfridssonról, hogy újra erőszakossá válhat. Valószínűleg azok
közé tartozott, akik egyszerűen veszélyt jelentenek embertársaik számára.
Ezért aztán a rendőrség és az államügyész is úgy gondolta, hogy a megfelelő
embert kapták el.
– Ön viszont azt hiszi, tévedtek?
– Beszélgettem kicsit azokkal, akik ismerték Valfridssont. Az volt a
nagy álma, hogy egyszer híres emberré váljon. Olyasmiket mesélt minden-
kinek, hogy kém, meg hogy a király természetes fia… Ha vall, megvan a
dicsőség. Az egyetlen, amit nem értek, az, hogy miért húzta le a függönyt a
végjáték előtt. Ezzel az ügy kissé hiteltelenné válik számomra.
210
 – Azt gondolja, nem ő volt a tettes?
– Majd a jövő megmutatja. De hallotta, hogyan gondolkodom. Ez elég
válasznak, nem? Én azt szeretném hallani, hogy ön milyen következtetésre
jutott most, hogy végighallgatott. Nos? Hasonlóra az enyémhez?
– Engem nem érdekelt jobban ez az egész ügy, mint bárki mást. Lassan
meg kéne értenie, hogy nem szeretek magával társalogni.
Lars Emanuelsson, mintha meg se hallotta volna.
– Meséljen azokról a naplókról. Valami közük biztos van ehhez a
történethez.
– Fejezze be a zaklatásomat!
Letette. Azonnal megszólalt megint. Nem vette fel. Amikor öt perc
csend állt be, felhívta a hudiksvalli rendőrkapitányság számát. Sokáig csörgött,
mire kapcsoltak. Birgitta felismerte az előző napi lány hangját. Fáradt és
feszült volt egyszerre.
Vivi Sundberg nem volt elérhető. Birgitta megadta a számát és a nevét.
– Nem ígérhetek semmit – mondta a lány a telefonban. – Ma tiszta
káosz itt minden.
– Megértem. De kérje meg Vivi Sundberget, hívjon fel, ha van egy kis
ideje.
– Fontos?
– Vivi Sundberg ismer. Talán ennyi elég is válasznak.

Vivi Sundberg másnap hívta fel. Minden híradó a hudiksvalli vizsgálati fogda
botrányát csócsálta. Az igazságügy miniszter érdes hangon nyilatkozott arról,
hogy elrendelte az alapos vizsgálatot, és, hogy a felelősöket meg fogják
büntetni.
Tobias Ludwig próbálta tartani az állásait, amennyire bírta, az újságírók
rohamával szemben. De persze abban mindenki egyetértett, hogy nem lett
volna szabad megtörténnie annak, ami megtörtént.
Vivi Sundberg hangja fáradtan csengett. Birgitta Roslin elhatározta,
hogy egyetlen kérdést sem fog feltenni az öngyilkosságról. Ehelyett elmondta,
amit a vörös szalagról megtudott, és elmondott pár gondolatot azokból is,
amelyeket a feljegyzései margójára firkált.
Vivi Sundberg szótlanul hallgatta. Birgitta hallotta a háttérből a hango-
kat, és nem irigyelte Vivit azért a hangulatért, amely most odaát uralkodhatott.
Birgitta Roslin azzal a kérdéssel fejezte be, hogy égett-e a lámpa
azokban a szobákban, ahol a holttesteket megtalálták.
– Igaza van – felelte Vivi Sundberg. – Elgondolkodtunk a kérdésén.
Egyetlen kivétellel minden szobában égett a villany.
211
 – A kisfiúéban nem?
– Így van.
– Magyarázata is van?
– Megértheti, hogy nem akarok erről telefonon beszélni.
– Természetesen. Elnézést.
– Rendben van. De valamire meg szeretném kérni. Írjon le mindent,
amit csak gondol erről a hesjövalleni esetről. A vörös szalagról majd gondos-
kodom én magam. De a többit írja le, küldje el nekem!
– Nem Lars-Erik Valfridsson volt a tettes – mondta ki hirtelen Birgitta
Roslin.
A szavak mintha derült égből villámcsapásként pottyantak volna oda.
Birgitta legalább annyira meglepődött, amikor kimondta őket, mint Vivi
Sundberg, amikor meghallotta.
– Küldje el a gondolatait! – ismételte Vivi. – Köszönöm, hogy hívott.
– És a naplók?
– Lehet, hogy jobb lenne azokat is visszaküldeni.
A beszélgetés után Birgitta megkönnyebbült. Mégiscsak megérte a
fáradozás! Most az egészet leteheti. Legjobb esetben egy szép napon majd
elkapnak egy gyilkost, akár egyedül volt, akár nem. Ő pedig nem fog csodál-
kozni, ha kiderül, hogy az ügybe belekeveredett egy kínai férfi is.

Birgitta másnap elment az orvosához. Szeles téli nap volt, a tengerszoros felől
érkező erős széllökésekkel. Türelmetlen volt, már ment volna vissza dolgozni.
Csak pár percet kellett várnia. Az orvos megkérdezte, hogy érzi magát,
ő pedig azt felelte, reméli, minden rendben lesz. Egy nővér levette a vért, ő
pedig visszaült a váróba.
Amikor visszatért a rendelőbe, az orvos megmérte a vérnyomását, aztán
egyenesen a lényegre tért.
– Jól érzi magát. De a vérnyomása még mindig igen magas. Tovább kell
kutatnunk az ok után. Először is további két hétre betegállományba veszem. És
továbbküldöm egy szakorvoshoz.
Csak akkor eszmélt rá, mi történt, amikor már újra kint volt az utcán,
kitéve a hideg szél heves támadásainak. Igen nyugtalanította, hogy akár
komoly betegsége is lehet, bár az orvos nyugtatta, hogy időben észrevették a
bajt. Háttal a szélnek megállt a téren. Sok év óta először érezte tehetetlennek
magát. Mozdulatlanul állt, amíg a mobilja meg nem szólalt a kabátzsebében.
Karin Wiman volt, aki meg akarta köszönni a látogatást.
– Mit csinálsz most? – kérdezte.

212
 – Egy téren állok – felelte Birgitta. – És sejtelmem sincs, hogy mihez
kezdjek most.
Elmesélte az orvosnál tett látogatását. Didergős egy beszélgetés volt.
Megállapodtak, hogy még egyszer beszélnek, mielőtt Karin elutazik Kínába.
Amikor belépett a kertkapun, megeredt a hó.

23.
Ugyanazon a napon bement a járásbíróságra, és beszélt Hans
Mattssonnal. A férfi elkámpicsorodott, és nyugtalan is lett, amikor közölte
vele, hogy továbbra is betegállományban tartják.
Elgondolkodva nézett rá a szemüvege fölött.
– Nem hangzik ez valami biztatóan. Aggódom miattad.
– Az orvosom szerint fölösleges aggódni. Nem jó a vérképem, és a
vérnyomásomat is lejjebb kell szorítani. Továbbküldött valami szakorvoshoz.
De nem érzem betegnek magamat, csak egy kicsit fáradtnak.
– Mind fáradtak vagyunk – felelte Hans Mattsson. – Én majd harminc
éve egyfolytában fáradt vagyok. Manapság az a legnagyobb luxus, ha reggel
úgy ébredek, hogy kialudtam magam.
– Tizennégy napra írtak ki. Reméljük, hogy akkorra le is zárul ez a
történet.
– Annyi szabadságot kapsz, amennyi kell. Beszélek a hivatallal, hátha ki
tudnak segíteni. Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki kiesett. Klas Hansson
Brüsszelben van, az EU-ban folytat egy vizsgálatot. Nemigen hiszem, hogy
visszajön. Mindig is gyanakodtam, hogy egészen másfelé kacsingat, nem egy
bírósági ülésterem az álmai netovábbja.
– Sajnálom, hogy én is cserbenhagylak benneteket.
– Nem te hagysz cserben. A vérnyomásod. Eredj, pihend ki magad!
Nevelj rózsákat, és gyere vissza egészségesen.
Birgitta elképedt.
– Dehogy nevelek rózsákat. Semmi érzékem a kertészkedéshez.
– A nagymamám szokta ezt mondani. Ha valakinek csökkenteni kéne a
munkaadagját, akkor inkább nevelgesse a képzeletbeli rózsáit. Olyan szép,

213
nem? A nagymamám 1879-ben született, abban az évben, amikor Strindberg
kiadta A vörös szobát.
Milyen furcsa gondolat. Az egyetlen munka, amit hajlandó volt
elvégezni – már a gyerekszülésen kívül az a harisnyastoppolás volt.
– Nos, akkor azt teszem – felelte Birgitta. – Hazamegyek, és nevelgetem
a képzeletbeli rózsáimat.
Másnap elküldte a naplókat és a saját feljegyzéseit is Hudiksvallba.
Amikor feladta a csomagot, és megkapta a nyugtát, úgy érezte, részvétele a
hesjövalleni eseményekben végleg lezárult. A nagy kaliberű és borzalmas
események peremén egy pillanatra megjelent az anyja a nevelőszüleivel. De
mostanra az egész elmúlt. Nagy megkönnyebbülést érzett, és lázasan szervezte
Staffan születésnapját. így aztán szinte az egész család ott volt, néhány baráttal
megfejelve, amikor Staffan belépett az ajtón. Alvestából Malmőbe ment a
délutáni vonattal, majd már szolgálatát letéve jött vissza Helsingborgba. A
szava is elakadt, ott állt egyenruhában, fején ócska szőrmekucsmával az
ajtóban, ők pedig énekeltek neki. Birgitta számára megkönnyebbülést jelentett,
hogy itt láthatta a barátait és a családját az asztal körül. A hälsinglandi
események, a magas vérnyomás – mind elvesztették a jelentőségüket: fürdött
abban a nyugalomban, amelyet csak a családjától kaphatott meg. Persze még
jobb lett volna, ha Anna is haza tudott volna jönni Ázsiából. De amikor
recsegő mobilbeszélgetést folytatott vele Thaiföldre, erről szó sem esett.
Éjszaka már csak a család maradt együtt, a többi vendég elment. Jó
beszédes gyerekeik voltak, akik szerettek együtt lenni. Ő meg a férje csak
ültek a heverőn, és hallgatták a szórakoztató beszámolókat. Néha fel-felállt, és
töltött a poharakba. Siv és Louise, az ikrek a szülőknél töltötték az éjszakát, de
David Birgitta minden tiltakozása ellenére is szállodai szobát vett ki. Csak
reggeli négykor vetettek véget az együttlétnek.
Végül már csak a szülők maradtak, összepakoltak, elindították a moso-
gatógépet, levitték a garázsba az üres üvegeket.
– Mekkora meglepetés! – mondta Staffan, amikor letelepedtek a
konyhaasztalhoz. – Sosem fogom elfelejteni. A váratlan dolgok gyakran
fájdalmasak. De ez a mai ajándék volt. Éppen ma olyan rossz volt, hogy csak
utazom, utazom, de sosem érkezem meg. Ez az átka a mozdonyvezetőknek és
a kalauzoknak. Egyfolytában úton vagyunk az üvegbuborékainkban.
– Gyakrabban is csinálhatnánk ilyet. Az ilyen pillanatokban az életnek
is más jelentősége lesz. Nem csak a kötelesség meg a haszon.
– És most?
– Hogyhogy most?
– Még tizennégy napra kiírtak. Mit fogsz csinálni?

214
 – Hans Mattsson, a főnököm, elragadtatottan beszélt azokról a délelőt-
tökről, amikor jól kialhatja magát. Talán nekem is azt kéne tennem a követ-
kező időkben.
– Menj el valami meleg helyre. Hívd el valamelyik barátnődet.
Birgitta a fejét csóválgatta.
– Hát, lehet. Melyiket?
– Karin Wimant.
– Karin Kínába megy dolgozni.
– Mást nincs kedved megkérdezni? Talán valamelyik iker elmenne
veled?
Ez csábító ötlet volt.
– Beszélek velük. De előbb meg akarom beszélni saját magammal, hogy
tényleg van-e kedvem. És ne felejtsd el, hogy még a belgyógyászhoz is el kell
mennem.
A férfi a karjára tette a kezét.
– Ugye, az igazat mondtad? Nem kell aggódnom?
– Nem. Hacsak az orvos engem is nem vert át. De nem hinném.
Egy darabig elüldögéltek még, mielőtt lefeküdtek volna. Amikor
Birgitta másnap felébredt, Staffan már nem volt ott. Az ikrek is eltűntek. Fél
tizenkettőig aludt.
Hans Mattsson mennyire vágyik a nagy alvásra, gondolta. Pontosan
ilyen reggeleket szeretne!
Felhívta Sivet és Louisét is, akik közül mindkettőnek lett volna kedve az
utazáshoz, csak éppen egyik sem ért rá. Délután Brigittát értesítették, hogy
valaki lemondta a belgyógyásznál a másnapi időpontját, így már a következő
napon elvégezhetik a vizsgálatokat.
Négy óra tájban csengettek az ajtón. Átvillant az agyán, hogy talán csak
nem egy újabb adag ingyen kínai kaja, ám az ajtóban Hugo Malmberg bűnügyi
felügyelő állt.
Hajában hópihék, lábán régimódi kalocsni.
– Összefutottam Hans Mattssonnal. Mondta, hogy nem vagy jól, persze
csak bizalmasan, mert tudja, hogy jóban vagyunk.
Behívta. A férfi termetes volt, de nem okozott gondot számára, hogy
lehajoljon, és úgy vegye le a kalocsnit.
A konyhában kávéztak. Birgitta elmesélte a vérnyomását, a vérképét, és
hozzátette, hogy az ő korában ezért az ilyesmi már nem annyira meglepő.
– Az én magas vérnyomásom úgy ketyeg bennem, mint egy időzített
bomba – mondta sötét képpel Malmberg. – Szedem a gyógyszereket, az
orvosom azt mondja, hogy nem rosszak az értékeim. De én azért aggódom. A
családomban egyetlen ember sem halt meg rákban. Mindenkit, férfiakat és
215
nőket egyaránt a gutaütés vagy a szívinfarktus vitt el. Mindennap újra meg kell
küzdenem magammal, nehogy hatalmába kerítsen a pánik emiatt.
– Elmentem Hudiksvallba – mondta Birgitta. – Te nevezted meg Vivi
Sundberget. De azt hiszem, nem gondoltad volna, hogy oda is megyek.
– Tényleg meglep, el kell ismernem.
– Emlékszel még, mi volt ott? Tudod, rájöttem, hogy az ott meggyilkolt
öregek közül az egyik pár az anyám két nevelőszülője volt. Aztán az is
kiderült, hogy házasságkötések révén minden meggyilkolt rokonságban állt
egymással. Ráérsz?
– Az üzenetrögzítőmre rámondtam, hogy a nap további részében
szolgálati ügyekben házon kívül vagyok. Nem vagyok ügyeletes sem, így akár
reggelig itt ülhetek.
– Amíg a tehenek haza nem mennek? Így szokták mondani?
– Vagy amíg az Apokalipszis lovasai el nem jönnek, és mindnyájunkat
el nem intéznek. Szórakoztass el, kérlek, azokkal a szörnyűségekkel,
amelyekkel nem kell foglalkoznom.
– Te cinikus lettél?
A férfi a homlokát ráncolta és morgott:
– Ennyire rosszul ismersz? Ilyen sok év után? Megsértesz.
– Nem akartalak megsérteni.
– Na, kezdd el! Figyelek.
Birgitta mindent elmesélt, mert úgy látta, a férfit tényleg érdekli az eset.
Figyelmesen hallgatott, csak nagy ritkán kérdezett közbe, de amúgy mintha
biztos lett volna benne, hogy Birgitta minden részletre kitér.
Amikor Birgitta befejezte, egy darabig csendben ült még, nézegette a
kezét. Birgitta tisztában volt vele, hogy Hugo Malmberg nagyon tehetséges
nyomozó. A türelem a gyorsasággal, a módszeresség az intuícióval párosult
nála. Hallotta, hogy a svéd rendőrkiképzés egyik legkeresettebb tanára volt.
Helsingborghoz kötötte az állása, de különféle gyilkossági ügyekben a Biro-
dalmi Gyilkossági Ügyosztály tagjaként országszerte részt vett nyomozá-
sokban.
Egyszerre el is csodálkozott azon, hogy a férfit nem vonták be a
hesjövalleni nyomozásba.
Rá is kérdezett nyomban, Malmberg mosolygott.
– Tényleg megkérdeztek. De arról senki sem beszélt, hogy te is meg-
fordultál ott a környéken, és izgalmas felfedezéseket tettél.
– Azt hiszem, nem voltak oda értem.
– A rendőröknél nem ritka a féltékenység. Engem akartak megnyerni.
De amikor elkapták Valfridssont, már nem érdekeltem őket annyira.
– És most halott.
216
 – A nyomozás tovább folyik.
– Te is tudod, hogy nem ő volt az.
– Tudom?
– Hallottad, amit meséltem.
– Fura eseményekről, akár lehengerlő tényekről. Olyan dolgokról,
amelyekre természetesen sok figyelmet kell fordítani. De a fővádlott, Lars-
Erik Valfridsson azért az marad, függetlenül attól, hogy megölte magát.
– Nem ő volt az. Arra, ami ott a január 12-ről 13-ra virradó éjszaka
lezajlott, egyszerűen kevés egy párszor testi sértésért elítélt meg ezer éve
egyszer véletlenül emberölés bűnébe esett ember.
– Lehet, hogy igazad van. De az is lehet, hogy tévedsz. Mindig rá kell
jönnünk, hogy a legkövérebb halak a legnyugodtabb vizekben teremnek. A
bicikli tolvajról egyszerre kiderül, hogy bankot rabolt, a garázda meg hivatásos
pénzbehajtónak áll, és bárkit hidegre tesz, aki nem perkál. Egyszer itt, Svéd-
országban is meg kellett történnie, hogy jött egy ember, aki egyszer megölt
valakit, és ha berúgott, összevert bárkit – aztán egyszerre bekattant, és végre-
hajtott egy ilyen iszonyatos tettet.
– Nincs indítéka.
– Az államügyész bosszúról beszélt.
– De miért? Egy egész falun állt volna bosszút? Ennek semmi értelme.
– Ha az egész bűntett esztelen, miért pont az indítékának legyen
értelme?
– Én mindenesetre továbbra is azt hiszem, hogy Valfridsson hamis
nyom volt.
– Mit mondtam az imént? A nyomozás folytatódik akkor is, ha a
gyanúsított meghalt. Talán a te kínais történeted hihetőbb? Hogy az égbe
tudnád összekapcsolni a kis norrlandi falut a kínaiakkal?
– Nem tudom.
– Várjunk! És vigyázz az egészségedre!
Amikor a férfi menni készült, már szakadt a hó.
– Miért nem utazol el? Messzire, napos égtájra?
– Mindenki ezt mondja. De előbb el kell intéznem az orvosi vizsgála-
tokat.
A férfi után nézett, amint az eltűnt a hóesésben. Meghatotta, hogy vette
a fáradságot, és meglátogatta.
Másnapra el is állt a havazás. Birgitta elment a szakorvos klinikájára,
levetette a vért, és megtudta, hogy egy jó hétig is eltart, mire kielemzik.
– Be kell tartanom valamiféle korlátozásokat? – kérdezte az új orvostól.
– Kerülje a fölösleges izgalmakat!
– Utazhatok?
217
 – Persze.
– Még egyvalamit megkérdeznék. Van okom félni?
– Nincs. Semmi ok az aggodalomra, ha nincs más egyéb tünete.
– Vagyis nem fogok meghalni?
– Dehogynem. Ahogy én is. De nem idő előtt, ha elkapjuk és rendbe
tesszük a vérnyomását.
Amikor már kint állt az utcán, akkor jött csak rá, hogy mennyire
nyugtalan volt, hogy milyen halálfélelmet érzett. És most megkönnyebbült.
Úgy döntött, sétál egy nagyot, de már pár méter után megtorpant.
A gondolat mintha az égből pottyant volna az agyába. Vagy tudat alatt
talán már rég elhatározta? Bement egy kávézóba, és felhívta Karin Wimant.
Foglalt volt. Türelmetlen lett, rendelt egy kávét, belelapozott egy újságba. Még
mindig foglalt. Csak az ötödik próbálkozásra vette fel.
– Veled megyek Pekingbe.
Pár másodperc csend: Karinnak idő kellett, hogy felfogja, amit hallott.
– Mi történt?
– Továbbra is betegállományban vagyok, de az orvos azt mondta, utaz-
hatok.
– Ez igaz?
– Mindenki azt mondogatja, hogy utazzak, utazzak. A férjem, a gyere-
keim, a főnököm – mindenki. És most rájöttem, hogy tényleg el kell utaznom.
Ha még mindig van kedved megosztozni velem egy szobán.
– Három nap múlva utazom. Lehet, hogy nem sikerül vízumhoz jutnod
ennyi idő alatt.
– Lehet, hogy elkéstem?
– Általában tovább tart. De talán meg tudok rángatni pár szálat. A
repülőjegyet viszont magadnak kell megvenned!
– Emlékszem még, Finnairrel utazol.
– Megküldöm az azonosítót sms-ben. De nincs itt nálam. És sürgősen
szükségem lesz az útleveled fénymásolatára.
– Sietek haza.

Pár órával később minden papírt elküldött, amit csak Karín kért, de nem
sikerült neki ugyanarra a gépre jegyet kapnia. Számos telefonbeszélgetés után
úgy döntöttek, hogy Birgitta egy nappal később kel útra. Akkor még mindig
nem kezdődik el a konferencia. Karin tagja volt a szervezőbizottságnak, amely
a különböző munkacsoportok feladatait készítette elő. Megígérte, hogy
elszökik, és kimegy Birgitta elé a reptérre.

218
 Birgittát hasonló utazási láz kerítette hatalmába, mint amikor tizenhat
éves korában az angliai Eastburne-be készült.
– Úristen – kiáltotta a telefonba –, még azt sem tudom, milyen idő van
arrafelé. Tél van most, vagy nyár?
– Tél. Mint itt. De az ottani száraz hideg. Néha beszabadulnak az északi
sivatagi viharok az ország belsejébe, akár egészen Pekingig. Úgy készülj,
mintha az Északi-sarkra indulnál expedícióra. Mindenütt hideg van ott, még a
házakban is. Persze már jobb, mint amikor először jártam ott. Amikor a
legjobb szállodában laktam, mégis minden ruhámat magamra kellett vennem
éjszakára. És minden reggel a kerékpárok nyiszorgására ébredtem. Vigyél
magaddal meleg alsóneműt. Meg kávét. Azt nem tudnak csinálni. No, ez nem
egészen igaz. Csak a biztonság kedvéért. Lehet, hogy a szállodában nem lesz
olyan erős a kávé, mint amilyet szeretnél.
– Szépen kell öltözni?
– A bankettekre nem kell eljönnöd. De egy jobb ruha nem árthat.
– Hogy kell viselkedni? Mit kell felvenni? Mit nem szabad mondani?
Volt idő, amikor azt gondoltam, mindent tudok Kínáról. De ez a lázadók
verziója volt. Kínában meneteltek, rizst ültettek, és a magasba emelgették Mao
kis vörös könyvét. Nyáron úsztak. Erőteljes húzásokkal, a Nagy Kormányos
farvizén, a szebb jövő felé.
– Emiatt nem kell aggódnod. Elég lesz a vastag alsónemű. Meg dollár,
készpénzben. Néhol használhatsz hitelkártyát, néhol nem. Jó gyaloglócipő. És
könnyen össze lehet szedni meghűlést. És ne számíts rá, hogy megkapod azt a
gyógyszert, amihez hozzászoktál.
Birgitta jegyzetelt. A beszélgetés után kihozta a legjobb bőröndjét a
garázsból. Este elmondta a döntését Staffannak. Ha Staffan meglepődött is,
nem mutatta. Az ő szemében Karín Wiman az elképzelhető legjobb társaság
volt.
– Már én is gondoltam rá – mondta. – Mondtad, hogy Karin Kínába
készül. Tehát annyira azért nem lep meg a dolog. Az orvos mit mond?
– Azt mondta: utazzon csak!
– Hát akkor én is azt mondom. De hívd fel a gyerekeket, nehogy
aggódjanak.
Este fel is hívta azt a hármat, akiket el tudott érni, sorban egymás után.
Egyedül David akadékoskodott egy kicsit: Ilyen hirtelen? Ilyen messzire?
Megnyugtatta őket azzal, hogy a legjobb társaságban utazik, meg hogy a
kezelőorvosainak sem volt ellenvetésük.
Keresett egy várostérképet, és Staffan segítségével megkereste rajta a
Dong Fan Szállodát, amelyben lakni fog.

219
 – Irigyellek – szólalt meg a férje. – Még ha fiatalkorunkban te voltál is a
kínai, én meg az ijedős liberális, aki a békésebb társadalmi változásokban hitt,
azért én is arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok Kínába. Főképp Pekingbe.
Úgy képzelem, hogy az ottani látószögből másmilyennek mutatkozik a világ,
mint az Alvesta-Nässjö vasútvonalról.
– Képzeld úgy, hogy én vagyok a felderítőd. Aztán ha nincsenek
homokviharok, akkor nyáron együtt is elmehetünk.
Az indulásig napról napra egyre jobban izgult. Amikor Karin Wiman
elindult Kastrupból, ő is ott volt: akkor vette fel a repülőjegyét. Az indulási
csarnokban búcsúztak el.
– Talán jó is, hogy más napokon indulunk – mondta Karin.
– Mivel fontos vendég vagyok ezen a kongresszuson, jutalomból
kényelmes utazást biztosítanak. Nem lett volna kellemes, ha neked meg csak a
turistaosztályon jut hely.
– Már annyira izgatott vagyok, hogy tehervonattal is elmennék, ha csak
az lenne… De megígéred, hogy kijössz elém?
– Ott leszek.
Este, amikor Karin már biztosan megérkezett Pekingbe, Birgitta lement
a garázsba, és elővett egy kartondobozt. Egészen a legalján megtalálta azt,
amit keresett: Mao idézetes könyvének öreg, szétolvasott példányát. A kis
piros műanyag borítón belül ott állt a dátum, amit saját kezűleg írt oda: 1966.
április 19.
„Milyen kislány voltam akkor – gondolta. – Szinte minden tekintetben
ártatlan. Egyetlenegyszer voltam együtt egy fiúval, a borstahuseni Toréval, aki
egzisztencialista szeretett volna lenni, és akit nyomasztott, hogy nem nő elég
erős szakálla. Ő vette el a szüzességemet egy hideg, penészszagú kerti házi -
kóban. Már csak arra emlékszem, hogy őrjítően suta volt. Utána úgy megnőtt
közöttünk az a ragacsos micsoda, hogy a lehető legsürgősebben véget
vetettünk az együttlétnek, és utána soha többé nem néztünk egymás szemébe.
Még ma is elgondolkodom, hogy vajon mit mondhatott rólam a barátainak.
Arra viszont, hogy én a barátnőimnek mit meséltem, már nem emlékszem. De
a politikai ártatlanság legalább annyira fontos volt. Aztán elragadott a vörös
áradat. Bár igazából sohasem éltem úgy, mint ahogy az akkor szerzett
tudáshoz illett volna. És a forradalmárokkal töltött idő után elrejtőztem.
Sohasem sikerült kiderítenem, mi is vonzott, ragadott magával ebben a társa-
ságban, amely már szinte szekta volt. Karin a baloldali pártba lépett be. Én
magam az Amnestynél találtam tevékenységet, most pedig cél nélkül
maradtam.”
Leült egy kupac nyári gumira, lapozgatta a kis vörös könyvet. Két oldal
között előkerült egy kép: ő meg Karin Wiman volt rajta. Emlékezett a körül-
220
ményekre is. Lundban bepréselődtek egy fotókabinba, szokás szerint Karin
volt az ötletgazda, bedobták az érméket, és várták a végeredményt. Hangosan
felnevetett, amikor a kép most felbukkant, de azért egy kicsit meg is riadt:
nagyon nagy volt már a távolság. Az útnak az a része olyan messzire
kanyargott ettől a helytől, ahol most állt, hogy szinte el sem tudta képzelni az
egészet, amit pedig bejárt azóta.
„A hideg szél – gondolta. – Az öregség nesztelen talpakon jön, szorosan
mögöttem.” Zsebre dugta az idézetes könyvet, és kiment a garázsból. Staffan
épp akkor ért haza. Leült vele, míg a férfi a vacsoráját ette.
– Útra kész a vörösgárdista? – kérdezte Staffan.
– Még a kis vörös könyvemet is előkerestem.
– Fűszerek – mondta a férfi. – Ha valamit hozni akarnál nekem, hozz
fűszereket. Mindig úgy képzeltem, hogy Kínában olyan illatok és íz árnyalatok
teremnek, mint sehol a világon.
– És mit kérsz még?
– Téged, egészségesen, vidáman.
– Azt hiszem, ezt megígérhetem.

***

Felajánlotta, hogy reggel elviszi egészen Koppenhágáig, de ő csak a vonatig

vitette magát. Éjszaka elkapta az utazási láz, és többször is felkelt vizet inni. A
teletexten követte a hudiksvalli események alakulását. Lars-Erik
Valfridssonról egyre több adalék került elő, de az igazából nem derült ki, hogy
miért gyanúsította éppen őt a rendőrség a bűntett elkövetésével. Az öngyil-
kossága miatti közfelháborodás az igazságügyi miniszterhez intézett éles
hangú levélben öltött végül testet. Robertsson volt az egyetlen, aki vala-
mennyire megőrizte a hidegvérét. Ő kitartott amellett, hogy a nyomozást
ugyanúgy folytatják, mint eddig, annak ellenére, hogy a feltételezett gyilkos
halott. És már meg is pengette az első olyan utalásokat, amelyek szerint a
nyomozás más egyéb szálat is követ, amelyről azonban még nem nyilatkozhat.
„Aha, itt a kínaim – gondolta Birgitta Roslin. – A vörös szalagom.”
Többször is kísértésbe esett, hogy felhívja Vivi Sundberget, de aztán
nem hívta fel. Most az utazása volt a legfontosabb.
Szép, tiszta téli nap volt, amikor Staffan Roslin kivitte a feleségét a
vonathoz, és integetett utána, amikor a vonat elindult. Birgitta Kastrupban
gond nélkül becsekkolt, mindkét gépen, a Helsinkibe tartón és a pekingin is
folyosó melletti helyet kapott, épp ahogy kérte. Amint a gép egy billenéssel
elrugaszkodott a földtől, mintha kötelektől szabadult volna: rámosolygott a
mellette ülő kínai öregúrra. Behunyta a szemét, Helsinkiig nem evett, nem
221
ivott, hanem emlékezett arra az időre, amikor Kína még az ő földi, elképzelt
paradicsoma volt. Csak elképedten tudott visszagondolni arra a sok naiv
badarságra, amiket akkor gondolt, például hogy a svéd embereknek fel kellene
készülniük arra, hogy az adott pillanatban fellázadjanak a fennálló rendszer
ellen. Vajon akkor komolyan gondolta? Vagy csak együtt játszott a
többiekkel?

***

Birgitta Roslin visszaemlékezett egy 1969-es norvégiai nyári táborra, ahová a

norvég elvtársak hívták meg őt meg Karint. Minden rendkívül titkos volt.
Senkinek sem volt szabad megtudni, hogy ott egy tábor működik. Minden
résztvevő – persze azt sem lehetett tudni, hányan lesznek – fedőnevet kapott.
És a fedőnevekkel – hogy az örökösen éber osztályellenséget még jobban
összezavarják – még nemet is váltott mindenki. Még emlékezett rá, hogy a
tábor idején az Alfréd nevet viselte. Elmondták neki, hogy szálljon fel a
Kongsbergbe menő buszra, és egy bizonyos megállónál szálljon le róla. Oda
jönnek majd érte. Szakadó esőben, egymagában ácsorgott a megállóban, és
gondolatban megpróbálta elérni, hogy forradalmi türelemmel egyenlítse ki a
szakadó eső és a hangulata közötti különbséget. Végül megállt mellette egy
teherautó. A kormány mögött ülő fiatalember Lisa néven mutatkozott be
csendesen, és megkérte, hogy szálljon be. A tábort egy elvadult szántóföldön
verték fel, sorba állított sátrakkal. Sikerült elcserélni az ágyát, hogy Karinnal
kerülhessen egy sátorba. Karint Sturénak hívták ott, és minden reggel
tornáztak a lobogó vörös zászlók alatt. Azon a héten, amíg a táborban voltak,
minden idegszálukkal feszülten figyeltek arra, nehogy hibázzanak, nehogy
rosszat szóljanak, nehogy véletlenül ellenforradalmárként viselkedjenek. A
döntő pillanat, amikor majdnem elájult a félelemtől, az volt, amikor felszólí-
tották, hogy álljon fel, és – természetesen Alfréd néven – mutatkozzon be, és
mesélje el, mivel foglalkozik a civil életben – ekkor épp kőkemény hivatásos
forradalmárnak készült. De sikerült a bemutatkozás, nem bukott bele, és a
diadal teljessé vált, amikor a táborvezetők egyike, egy magas, harmincéves
tetkós fickó, akit Kajsaként ismertek, elismerően megveregette a vállát.
Ahogy most ott ült behunyt szemmel a helsinki gépen, úgy emlékezett,
mintha az akkori élete egyetlen egybefüggő, folyamatos rettegés lett volna.
Akadt pár pillanat, amikor úgy érezte, részese valami fontosnak, amely talán a
világ tengelyét is más irányba billenti, de leginkább csak félt.
Meg fogja kérdezni erről Karint. Ő is félt vajon? Erre a kérdésre jobb
helyet, mint álmaik paradicsomát, Kínát, nem is találhatott volna. Lehet, hogy
most többet fog megérteni abból, ami egykor az egész életét alakította?
222
 A helsinki reptér leszállópályájára érve ébredt fel. A kerekek már a
betont érintették, és a pekingi gép felszállásáig két órája volt. A váró-
csarnokban egy régi repülőgép volt a mennyezetre erősítve, ez alá ült le.
Helsinkiben hideg volt. A nagy ablakok üvegén át kilátott a kifutópályára, a
reptéri személyzet szájából szállt a pára.
Visszagondolt utolsó beszélgetésére Vivi Sundberggel, pár nappal
korábban. Birgitta megkérdezte, nincsenek-e a szállodai kamera felvételéről
fényképek. Készültek, és Vivi Sundberg meg sem kérdezte, minek akar
másolatot a kínai fényképéből. Másnapra a levélszekrényében volt a kép
nagyítása. Most pedig a kézitáskájában lapult. „Egymilliárd ember között élsz
– gondolta Birgitta Roslin. – Én pedig sohasem talállak meg. Sohasem fogom
megtudni, ki vagy. Hogy igazi-e a neved. És főképp, hogy mit tettél.”
Lassan a kijárat felé indult, a pekingi gép kapujánál. Vártak ott már
utasok, körülbelül felerészben kínaiak. Itt már Ázsia kezdődik, gondolta
Birgitta. A reptereken eltolódnak a határok: közelebb jönnek, ugyanakkor
távolodnak is.
A 22 C volt a helye. Egy sötét bőrű úriember ült mellette, aki egy brit
cégnél dolgozott a kínai fővárosban. Váltottak pár udvarias mondatot, de
egyikük sem érezte, hogy feltétlenül folytatniuk kellene a beszélgetést.
Összekuporodott a gyapjútakaró alatt, és az utazás láza lassan átadta a helyét
egy másik érzésnek: belevágott egy utazásba, amelyet nem készített elő
tisztességesen.
Egyáltalán – mit akar Pekingben csinálni? Sétálni az utcákon, figyelni
az embereket, múzeumokat látogatni? Karinnak nyilván nem lesz rá túl sok
ideje. Az jutott eszébe, hogy még mindig maradt benne valami a bizonytalan
forradalmárból.
„Azért teszem meg ezt az utat – gondolta hogy saját magamat lássam
jobban. Nem keresek teljesen értelmetlen módon egy kínait, aki letépett egy
lámpáról egy vörös selyemszalagot, aztán később valószínűleg meggyilkolt
tizenkilenc embert. Elkezdtem kibogozni azokat az elvarratlan szálakat,
amelyekből az ember élete összeáll.”
Miután a hétórás út felét megtette, kezdett nagyobb bizakodással nézni a
jövőbe. Ivott pár pohár bort, megette az ételt, amit felszolgáltak, és egyre
türelmetlenebb lett.
De az érkezés nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Amikor már a kínai
légtérben voltak, a kapitány közölte, hogy homokvihar miatt nem tudnak
Pekingben leszállni. Tajjüanban szállnak le, és kivárják, amíg megjavul az idő.
Amikor földet ért a gép, busszal egy alaposan lehűlt várócsarnokba vitték őket,
amelyben szemükig bebugyolált kínaiak vártak hallgatagon. Az időeltolódás
elfárasztotta, nem tudta volna pontosan megmondani, milyen is az első benyo-
223
mása Kínáról. A táj havas volt, a repteret dombok fogták körül, s egy szom-
szédos országúton buszokat és ökrös szekereket látott.
Két órával később alábbhagyott a pekingi homokvihar. A gép megint
felszállt, és megint leszállt. Mire Birgitta minden ellenőrzésen átesett, a
kijáratnál már várta Karin.
– A forradalmár érkezése – mondta. – Isten hozott Pekingben!
– Köszönöm. Egyelőre még nem hiszem el, hogy itt vagyok.
– Most a világ közepén vagy. Az élet közepén. Elviszlek a szállodába.
Ennek az első napnak az estéjén Birgitta ott állt a Karínnal közös
szállodai szobájában, a kilencedik emeleten. Végignézett a csillogó óriás
városon, és a megborzongott a várakozástól.

***

Ugyanekkor egy másik felhőkarcoló egyik szobájában egy férfi állt, és

ugyanarra a városra, ugyanazokra a fényekre nézett le, mint Birgitta Roslin.

Kezében vörös kötetet tartott. Amikor tompa kopogtatás hallatszott, lassan

megfordult, és fogadta a látogatót, akit már rég türelmetlenül várt.

224
 A kínai játék

24.
Első pekingi reggelén Birgitta Roslint korán kidobta az ágy. Karin Wimannal
együtt reggelizett a hatalmas étkezőben, aztán Karin elment a konferenciájára.
Karin örült, ahogy mondta, annak a sok okos szónak, amely a régi
császárokról fog esni, hiszen szinte senki nem foglalkozik már velük.
Karin számára a történelem sok szempontból elevenebb volt, mint a
jelenkor.
– Amikor még fiatal voltam, és forradalmár, azokban az 1968-as
rettenetes tavaszi és nyári hónapokban egy illúzióban éltem, majdnem mintha
szektás lettem volna. Aztán a történelembe menekültem, mert az nem tudott
bántani. Talán hamarosan eljutok addig, hogy megélhetem ugyanazt a való-
ságot, amit te.
Birgitta eleinte nem tudta biztonsággal megkülönböztetni a Karin
szavaiban rejlő iróniát a komolyságtól. Amikor aztán vastagon bebugyolálva
kimerészkedett a kellemetlen, száraz hidegbe, akkor is Karin mondatait
forgatta a fejében. Lehet, hogy inkább róla magáról szóltak?
A recepción egy roppant szép fiatal hölgy ült, aki majdnem tökéletesen
beszélte az angolt. Kapott tőle egy várostérképet. Fejében egy idézet bukkant
fel. A parasztmozgalom jelenlegi fellendülése hatalmas eredmény. Egy Mao
idézet volt, amely az 1968-as heves tavaszi viták során egyre-másra visszatért.
Az a szélsőséges baloldali mozgalom, amely mind őt, mind Karint bekebe-
lezte, úgy hirdette, hogy Mao gondolatai, amelyeket a kis vörös könyvben
gyűjtött össze, az egyedül igaz érvek bármely vitában.
Akár arról volt szó, hogy mi legyen a vacsora, akár arról, hogy mikép-
pen lehetne rábírni a svéd munkásosztályt, hogy végre fel ismerve történelmi
feladatát, fegyverrel keljen fel a kapitalisták és szövetségeseik, az áruló
szociáldemokraták ellen. Még a „prédikátor” nevére is emlékezett: Gottfred
Appel, akit ő tiszteletlenül csak Almának hívott, de persze csak az olyan
bizalmas barátnő előtt, mint amilyen Karin volt.
225
 A parasztmozgalom jelenlegi fellendülése hatalmas eredmény. Ez
visszhangzott a fejében, amíg kilépett a szálloda bejáratán, amelyet zöld
egyenruhás, nagyon fiatal férfiak őriztek.
Előtte széles, soksávos utca nyúlt el. Mindenütt autók, kerékpárt alig
látni. Az utcán sorban nagy bankházak, sőt egy ötemeletes könyvkereskedést
is látott. Az üzlet előtt álló emberek hátán nagy műanyag zsákok voltak, tele
vizes palackokkal.
Birgitta nem jutott még messzire, amikor megérezte a légszennyezést a
torkában és az orrában, sőt még a szájában is fémes íz jelent meg. Ahol még
nem álltak felhőkarcolók, ott daruk lengették emelőkarjukat. Egy olyan
városban járt, amely éppen hatalmas átalakuláson ment át.
Látott egy férfit, aki kézikocsit tolt, púpozottan megrakva tyúkket-
recekkel – mintha egy más időből jött volna. Máskülönben Birgitta a világ
bármely másik pontján is érezhette volna magát.
„Amikor fiatal voltam, a lelki szemeimmel végtelen sor kínait láttam,
amint kapával és ásóval vonulnak, hogy az őket körülvevő szavalókórusok
ütemes biztatására, lobogó zászlók alatt termékeny szántófölddé tegyék a
magas hegyeket. Ez a nyüzsgés tényleg megvan ma is. De, legalábbis
Pekingben, ahol most állok, már nem kék pufajkában és hozzá való
egyennadrágban járnak az emberek, s a kezükben sem ásót-kapát visznek. És
nem is kerékpároznak már: autóik vannak, és sok nőn látni elegáns, magas
sarkú cipőt.”
De hát mit várt? Majdnem negyven éve annak, hogy 1968 tavaszán és
nyarán félt, sőt rettegett attól, hogy nem elég erős a hite, aztán augusztusban a
felbomlás, az azt követő megkönnyebbülés – aztán a nagy üresség. Mintha
kiszabadulva egy szúrós bozótosból, hirtelen hideg, éj sötét sivatagba szakadt
volna ki.
Az 1980-as évek végén Staffannal elutaztak Afrikába, és többek között
megnézték a Viktória-vízesést is Zambia és Zimbabwe határán. Voltak olyan
barátaik, akik a zambiai rézövezet fejlesztési segélyszervezeténél dolgoztak,
így az utazás egy részét afféle szafarizással töltötték.
Amikor megnézték a Zambézi folyót, Staffan hirtelen azzal állt elő,
hogy csónakkal menjenek le a vízesés alatti sziklás-sellős zuhatagokon. Ő meg
beleegyezett, de azért elsápadt, amikor másnap reggel összegyűltek tájéko-
zódni, és aláíratták velük a papírt, hogy a saját felelősségükre vágnak neki az
útnak. Az első sziklás szoros után – amely pedig a legkönnyebben vehető
akadály hírében állt a szakaszon – Birgitta rájött, hogy soha életében nem
rettegett még ennyire. Arra gondolt, hogy a csónakot biztosan felfordítja a
következő szikla, ő pedig megfullad alatta, miközben tehetetlenül sodródnak

226
lefelé. Staffan ajkán kifürkészhetetlen mosollyal ült a gumicsónakban, kapasz-
kodott a kötélbe a csónak peremén.
Amikor már mindennek vége volt, Birgitta szinte elájult a megkönnyeb-
büléstől, a férje viszont azt állította, hogy nemigen félt. Birgitta tudta, hogy
Staffan nem mond neki igazat, ami pedig igen ritkán fordult elő a házassá -
gukban. De nem szállt vele vitába, örült, hogy ép bőrrel megúszta mind a hét,
sellőkben bővelkedő szakaszt.
Amikor már visszaért a szálloda elé, arra gondolt, hogy azon az 1968-as
tavaszon éppen úgy érezte magát, mint a zúgok között. Belekerült valahogy,
Karinnal együtt, a mozgalomba, amely teljes komolysággal hitt abban, hogy a
svéd „tömegek” hamarosan fel fognak kelni, és kitör a fegyveres harc a
kapitalisták és a szociáldemokrata osztályárulók ellen.
Állt a szálloda előtt, és nézte az előtte elterülő várost. Kék egyenruhás
rendőrök párosával azon iparkodtak, hogy folyamatos mozgásban tartsák a
sűrű forgalmat. Ekkor eszébe jutott az egyik legabszurdabb élménye azokból a
forradalmi időkből. Négyen dolgoztak egy határozat tervezetén. Hogy miről
szólt volna a határozat, arra már nem emlékezett. Talán azzal a mozgalommal
függött össze, amely akkoriban már nagyon komoly méreteket öltött, és az
USA Vietnam elleni harcát támadta. Ezt a mozgalmat akarták szétverni –
lehet, hogy ehhez volt valami köze a tervezetnek. Amikor elkészültek, e
szavakkal vezették be: „Egy lundi tömeggyűlésen az a határozat született…”
Tömeggyűlés? Négy emberrel? Ha a „parasztmozgalom jelenlegi
fellendülése” mögött valóban milliónyi ember állt, akkor hogyan képzelhette
négy lundi diák, hogy tömeggyűlést képeznek?
Karin Wiman is ott volt akkor. És míg Birgitta egyetlen szót sem szólt
az egész határozatkészítés idején, csak riadtan kucorgott egy sarokban, és
nagyon szeretett volna nem ott lenni, addig Karin néha bele-beleszólt, és
kijelentette, hogy egyetért, mert a kérdésben „korrekt elemzést” végzett.
Ebben az időben, amikor a svéd munkástömegeknek hamarosan az
utcákra kellett volna tódulniuk, a nagy kínai vezér szavait skandálva, Birgitta
úgy képzelte el a kínaiakat, hogy valamennyien egyformák, szürkéskék pufaj-
kában járnak, egyforma sapkát viselnek, egyformán kurtára nyírt frizurájuk
van, és alatta komoly, ráncokba vont homlokuk.
Néha, amikor nagy ritkán hozzájutott egy-egy Kína című képes folyóirat
példányhoz, mindig megcsodálta az egyforma, rózsás arcú embereket, akik
piros orcával, fénylő szemmel emelik karjukat az égből leszállt istenséghez, a
Nagy Kormányoshoz, az Örök Tanítóhoz, és a még ki tudja, hány névvel
illetett, rejtélyes Maóhoz. Pedig közben nem is volt olyan rettenetesen
rejtélyes. Ezt a későbbi korok bebizonyították. Egyszerűen olyan politikus
volt, aki nagy érzékenységgel figyelte, ami a hatalmas kínai birodalomban
227
zajlik. Az 1949-es önállóságig egyike volt azoknak a vezetőknek, akiket a
történelem emel a hullámtarajára. Hatalomra kerülése sok szenvedést, káoszt,
zűrzavart okozott az országban. Ám ő volt az, aki Kínát a régi császárok
módjára megint talpra állította, olyannyira, hogy ma már világhatalomnak kell
tekinteni, ehhez nem fér kétség.
Ahogy Birgitta most ott állt a ragyogó szálloda márványportálja előtt,
mögötte a kifogástalan angolságú, elegánsan öltözött recepciós hölgyekkel,
úgy érezte, mintha egy olyan világba csöppent volna, amelyről semmit sem
tudott. Ez lett volna az az ország, amelyben a parasztmozgalom fellendülése
nagy eseménynek számított?
„Negyven év telt el azóta – gondolta. – Több mint egy nemzedéknyi idő.
Akkor úgy vonzott az a lázongó szekta, mint legyet a cukor. Csak bennünket
nem arra szólítottak fel, hogy kövessünk el tömeges öngyilkosságot, mert itt a
világ vége, hanem arra, hogy adjuk fel identitásunkat valamiféle kollektív
mámor jegyében, amelyben minden problémára egyértelmű megoldást ad a kis
piros könyvecske. Ez tartalmazta a világ minden bölcsességét, minden
kérdésre minden választ, a világ igényei szerinti összes szociális és politikai
víziót, amelyekre azért volt szükség, hogy a világ megtegye a döntő lépést, és
eljusson egyszer s mindenkorra a földi paradicsomba, nem pedig a távoli
mennyországba. Csak azt nem értettük meg, hogy az a szöveg élő szavakból
áll. Azok az idézetek nem kőtáblák voltak. A valóságot írták le. Olvastuk az
idézeteket, de igazából nem olvastuk el őket. Olvastuk, de nem értelmeztük
őket. Mintha a kis vörös könyv afféle szentírás lenne, a forradalmi liturgia
kátéja.”
Rápillantott a térképre, és lassan végigment az utcán. Meg se lehet
számolni, hányszor képzelte már el magát ebben a városban. Ifjúkorában itt
menetelt, a milliós tömegben felszívódva, névtelen arcként abban a
közösségben, amelynek egyetlen fasisztoid, kapitalista hatalom sem képes
ellenállni. És most itt ballagott egymagában, mint svéd bírónő, akit a magas
vérnyomása miatt betegállományba vett az orvos. Hát tényleg eljutott idáig,
hogy már csak kis távolság választja el fiatalkorának megálmodott Mekkájától,
a nagy tértől, ahonnan Mao integetett a néptömegeknek, és ahol pár diák,
akikből a lundi egyetem padlóján is ott üldögélt néhány, igazán komoly
tömeggyűlésen vett részt?
Még ha ezen a reggelen nem talált is mindent olyannak, mint ahogyan
várta, akkor is zarándok volt, aki megérkezik álmainak céljához. Száraz,
harapós hideg volt, és össze kellett húznia magát a heves széllökésektől,
amelyek homokot vágtak az arcába. Kezében volt a térkép, de anélkül is tudta,
hogy már csak ezen a nagy úton kell végigmennie, hogy célba érjen.

228
Ezen a reggelen azonban egy másik emlék is felbukkant a fejében. Az apja is
járt egyszer tengerészként Kínában, jóval azelőtt, hogy a Gävle-öböl
hullámverésében mindörökre eltűnt volna. Birgitta emlékezett egy apró
Buddha-szoborra, amelyet apja onnan hozott az anyjának. Most David asztalán
áll a szobor, mert a fiú elkérte. Egyetemi évei alatt kacsingatott egyszer a
buddhizmus felé, amikor nagyon eluralkodott rajta a céltalanság érzése.
David amúgy sohasem nyilatkozott a vallással kapcsolatban, de azért
megtartotta a faragott fafigurát. Arra Birgitta már nem is emlékezett, ki
mondta neki, hogy az apja hozta a szobrocskát Kínából. Talán a nénikéje,
amikor Birgitta még nagyon kicsi volt.
Ahogy most ballagott végig az utcán, egyszerre nagyon közel érezte
magához az apját, pedig ő nemigen járhatott Pekingben, inkább valamelyik
nagy kikötővárosban, amikor még nem csak a Keleti-tengeren járó hajón
szolgált.
„Olyanok vagyunk, mint egy kis csapat lemming – gondolta. – Apám
meg én, egy jéghideg reggelen itt a szürke és idegen Pekingben.”
Birgitta végül több mint egy órát menetelt, amíg elért a Mennyei Béke
terére. A legnagyobb tér volt ez, ahol valaha is állt. Egy aluljárón át jutott ki a
térre, amelyen hemzsegtek az emberek. Mindenfelé zászlókat lobogtató,
fényképező alakok, víz, és képeslapárusok.
Megállt és körülnézett. Az ég párás volt. Valami hiányzott. Nem jött rá
azonnal, hogy mi az.
Nem voltak madarak. Egy sem. Ám mindenütt nyüzsögtek az emberek,
akik közül egy sem veszi észre, hogy ő most itt áll, vagy éppen egy csapásra
eltűnik.

Emlékezett az 1989-es képekre, amikor az egyetemisták tüntettek a nagyobb

szólás és gondolatszabadságért, majd a megtorlásra, amikor a tankok a térre
gördültek, és számos tüntetőt lemészároltak. Itt állt egykor egy férfi, kezében
fehér nejlonszatyorral, gondolta. Az egész világ őt nézte a tévéképernyőkön,
visszafojtott lélegzettel. Odaállt az egyik tank elé, és nem mozdult. Amikor a
tankok megpróbáltak kitérni, oldalra lépett, és megint elébük állt. Arra már
nem is emlékezett, mi lett a történet vége. Nem látott erről képet. De azt tudta,
hogy akit összelapítottak a tankok lánctalpai, vagy akit agyonlőttek a katonák,
az mind valódi ember volt. Kínához fűződő kapcsolatának ez a mozzanat volt
a második kiindulópontja. Az 1968-as lázadó lány és a tankok előtt álló
fiatalember képe közé ágyazódott be életének java része. Jó húsz évig tartott ez
az időszak, amelyben a nagyon fiatal, idealista lányból végül bírónő és négy
229
gyermek anyja lett. Ám állandóan gondolt Kínára. Először csak mint egy
álomra, aztán mint olyasvalamire, amiről őszintén beismerte, hogy nem érti,
mert annyira nagy, és olyan ellentmondásos. A gyerekei egészen másképp
értették Kínát. Náluk a jövő lehetőségét jelentette, úgy, ahogy szüleik és
részben a saját nemzedékük tagjai is Amerikára néztek. David, anyja nagy
megrökönyödésére, kijelentette, hogy ha egyszer gyereke születik, lehetőleg
kínai dadát szerez melléje, hogy a kicsi kezdettől fogva tanulhassa a kínai
nyelvet.
Mászkált a Tienanmen téren, nézte az egymást fényképező embereket, a
mindenütt jelen lévő rendőröket. A háttérben azt az épületet, amelyben Mao
1949-ben kikiáltotta a népköztársaságot. Amikor pedig fázni kezdett,
visszasétált a hosszú úton a szállodába. Karin megígérte, hogy egykor ellóg a
hivatalos ebédről, és vele eszik.
A szálloda felhőkarcolójának legfölső emeletén volt egy étterem. Ablak
melletti helyet kaptak, lenézhettek a hatalmas városra. Birgitta elmesélte a
sétáját és részben azt is, ami közben megfordult a fejében.
– Hogyan hihettük azt, amit hittünk?
– Pontosan mire gondolsz?
– Hogy Svédország gyakorlatilag egy lépésre áll a polgárháborútól,
amelyhez a forradalom vezet majd.
– Akkor hisz az ember, amikor túl keveset tud. És nálunk pontosan ez
volt a helyzet. Ráadásul azok, akik megtévesztettek bennünket, folyamatosan
hazugsággal etettek. Emlékszel még arra a spanyolra?
Birgitta nagyon is jól emlékezett rá. A forradalmárok egyik vezetője egy
karizmatikus spanyol volt, aki 1967-ben Kínában látta a vörösgárdistákat is.
Az ő szemtanúkénti beszámolóival és a svéd forradalmi helyzetről vallott torz
nézeteivel senki sem mert vitába szállni.
– Mi lett belőle?
Karin a fejét csóválta.
– Nem tudom. Eltűnt, amikor széthullott a mozgalom. Valaki azt plety-
kálta, hogy vécéket árul Tenerifén. De lehet, hogy meghalt. Vagy vallásos lett,
ami voltaképpen már eleve volt is. Úgy hitt Maóban, ahogy más az Istenben.
Még az is lehet, hogy minden politikai nézete ellenére észre tért. Pár hónapig
virult, és sok jó szándékú ember fejében nagy zűrzavart keltett.
– Én mindig úgy féltem. Hogy nem érek semmit, hogy tudatlan vagyok,
hogy a nézeteim kiforratlanok, hogy majd önkritikát kell gyakorolnom.
– Mind így voltunk. Talán a spanyol nem, hiszen ő tökéletes volt. Isten
földi helytartója volt ő, Mao kis vörös könyvével a kezében.

230
 – De te azért mindig többet értettél, mint én. Te aztán kijózanodtál, és
csatlakoztál a baloldalhoz. Az mindennek ellenére legalább két lábbal állt a
földön.
– Annyira azért nem volt ez sem egyszerű. Ott egy másik katekizmust
kellett megismernem. Azok ott még mindig abban hittek, hogy a Szovjetunió
az ideális társadalom. Nem tartott soká, hogy ott is idegennek érezzem magam.
– Mégis jobb volt, mint teljesen visszahúzódni. Ahogy én tettem.
– Eltávolodtunk egymástól. Nem is tudom, miért.
– Nem volt már semmi, amiről beszélgetni tudtunk volna. Kifogyott
belőlünk a szusz. Én éveken át úgy éreztem magam, mint egy üres tok.
Karin felemelte a kezét.
– Csak most nehogy még önutálatba is átcsapj! Akárhogy van is, a
múltunk az egyetlen, ami a miénk. Azért nem volt minden csupa rossz, amit
tettünk.
Apró kínai ételek sorát kóstolták meg, befejezésül teát ittak.
Birgitta elővette a brosúrát, rajta a kézzel írt jellel, melyet Karin nemrég
a Longfu Kórház nevével azonosított.
– A délutánt azzal fogom tölteni, hogy megkeresem ezt a kórházat –
mondta.
– Miért?
– Jó, ha van valami célod, ha egy idegen városban mászkálsz. Tök-
mindegy, mi az. Elfárad a lábad, ha csak céltalanul jössz-mész. Senkim sincs,
akit meglátogathatnék, semmi, amit nagyon látni akarok. De lehet, hogy
találok egy táblát ezekkel a jelekkel. És akkor azzal jöhetek vissza, hogy
igazad volt.
A felvonóknál váltak el egymástól. Karin sietett vissza a konferen-
ciájára. Birgitta pedig felment a tizenkilencedik emeletre a szobájába, hogy
kipihenje magát.
Már a délelőtti séta alkalmával is nyugtalanságot érzett, amelyet nem
tudott egészen elfojtani. Ahogy az a rengeteg ember körülvette, akik ott
tolongtak az utcán, vagy ahogy egyedül lézengett ebben a hatalmas szállo-
dában az óriási városban, úgy érezte, lassan széthull az identitása. Kinek
hiányozna, ha eltűnne? Ki venné egyáltalán észre? Hogy élhet úgy egy ember,
hogy csereszabatosnak érzi magát?
Már máskor is érzett ilyen félelmet, amikor még nagyon fiatal volt.
Hirtelen csak feloldódik az azonossága, nem biztos már magamagában.
Türelmetlenül pattant fel az ágyról, és az ablakhoz állt. Ott lent a
mélyben nyüzsög a város, az a sok ember, mindenféle álmokkal; közülük
egyet sem ismer.

231
 Egy mozdulattal összekapta a dzsekijét, a sálját, a kesztyűjét, becsapta
maga mögött az ajtót. Csak belelovalja magát a félelembe, aztán még kevésbé
tud uralkodni rajta. Mozognia kell, ha meg akarja ismerni a várost. Estére
Karin azt ígérte, hogy magával viszi a Pekingi Operaház előadására.
A térképen megnézte, hogy jó messzire van az a Longfu. De ráért, senki
sem kérte számon az idejét. Ment végig az egyenes, szinte végeérhetetlen
utcákon, és végül el is jutott a kórházig, miután elhaladt egy nagy művészeti
múzeum előtt.
A Longfu két épületből állt. Hétemeletes volt, csupa szürke és fehér. A
földszinti ablakokon rács. Az ablakok előtti függönyök mind le voltak
eresztve, alattuk régi virágládák összeszáradt növényi maradványokkal. A fák
az épület előtt csupaszon álltak, a kiszáradt fűfoltokon kutyaszar kupacok.
Birgitta első benyomása az volt, hogy ez inkább börtön, mint kórház. Bement a
parkba. Elhaladt mellette egy mentőautó, majd közvetlenül utána még egy.
A főbejáratnál egy oszlopon kínai írásjegyeket látott. Összehasonlította
azokkal a jelekkel, amelyek a brosúrán álltak – látta, hogy ugyanolyanok.
Tehát idetalált. Egy orvos dohányzott az ajtó előtt, mobiltelefonon beszélt.
Olyan közel állt hozzá, hogy láthatta nikotintól sárga ujjait. „Még egy darab
történelem – gondolta magában. – Mi választ el attól a világtól, amelyben
akkor éltem? Szünet nélkül cigiztünk, mindenütt fújtuk a füstöt, és eszünkbe
sem jutott, hogy vannak emberek, akik esetleg nem akarják beszuszogni.
Viszont mobilunk nem volt. Nem tudtuk minden pillanatban, hol vannak a
többiek, barátaink, a szüleink. Mao dohányzott, tehát mi is dohányoztunk.
Nagy küzdelem volt mindig, mire találtunk egy-egy olyan telefonfülkét, amely
működött. Emlékszem még különféle boldog emberekre, akik ilyen-olyan
delegációkkal Kínába utazhattak. Kínában nem volt bűnözés. Ha valaki a
pekingi szállodában felejtette a fogkeféjét, aztán Kantonba utazott, utána
küldték a fogkefét, és felvitték a szobájába. És minden telefon működött.”
Visszament az utcára, körüljárta a hatalmas épülettömböt. A járdákon
öregemberek ültek, és társasjátékot játszottak. Régen ismerte valamelyik ilyen
hagyományos kínai játékot. Vajon Karin még emlékszik? Meg kéne próbálni
venni és hazavinni egy ilyen táblás játékot.
Elindult vissza a szállodához. Nem jutott még messzire, amikor
megtorpant. Valami feltűnt neki, csak még nem tudatosodott benne, hogy mi
az. Lassan megfordult. Ott a kórház, a komor park, az utca, a többi ház. Az
érzés tovább erősödött, nem volt hát tévedés. Valamin átsiklott. Visszament. A
cigarettázó, mobilozó orvos eltűnt. Helyette most két ápolónő szívta tele
füsttel a tüdejét.
Amikor kiért a kórház sarkára, azonnal meglátta, min is akadt fenn az
előbb. Az utca túloldalán állt egy ház, új építésű, nagyon exkluzívnak látszott.
232
Elővette a brosúrát, amelyen a kínai írásjel volt. A brosúra ugyanezt a házat
ábrázolta, ezt, amely előtt most áll. Kétség nem fér hozzá. A ház tetején olyan
terasz volt, amely egyik szomszédjáéhoz sem hasonlított. Úgy meredt előre a
levegőbe, mint egy hajóorr, magasan a föld színe fölött. Megnézte az épületet:
sötétített üvegek a homlokzaton. A magas bejárat előtt fegyveres őrök.
Valószínűleg irodaépület. Beállt egy fa mellé, hogy ne érje annyira az éles
szél. A magas, réznek látszó bejáraton most kijött néhány férfi, beszálltak az
autóikba, és gyorsan eltűntek. Merész ötlete támadt. Megtapogatta a zsebét,
hogy vajon nála van-e Wang Min Hao képe. Ha ebben az épületben dolgozik,
akkor talán ismeri valamelyik őr. De akkor mit tegyen, ha egyikük bólint, és
azt mondja: igen, ismeri? Még mindig úgy érezte, hogy köze lehet a
hesjövalleni gyilkosságokhoz, bármit higgyen is Lars-Erik Valfridssonról a
rendőrség.
Nem tudott dönteni. Mielőtt megmutatná a képet, kell egy jó indok,
hogy miért keresi. Persze nem a hesjövalleni események. Ha valaki meg-
kérdezi, hihető választ kell adnia.
Egy fiatalember megállt mellette. Mondott valamit, amit Birgitta először
nem értett meg. De aztán rájött, hogy a fiatalember angolul próbál beszélni.
– Eltévedt? Segíthetek?
– Csak ezt a szép épületet nézem – felelte. – Nem tudja, kié?
A férfi csodálkozva csóválta meg a fejét.
– Én állatorvosnak tanulok – mondta. – Nagy házakról nem tudok.
Segíthetek? Megpróbálok jobban beszélni angolul.
– Nagyon jól beszél angolul.
– Nagyon rosszul beszélek. De ha gyakorlom, akkor jobb leszek.
Mao kis vörös könyvéből átfutott egy idézet az agyán, de nem tudta
tudatosítani. Gyakorlás, készségek, áldozat a népért. Akár disznót hizlalsz,
akár idegen nyelvekben gyakorlod magadat.
– Egy kicsit talán gyorsan beszél – mondta halkan. – Nehéz minden
szavát megérteni. Beszéljen lassabban.
– Így jobb?
– Ez meg egy kicsit túl lassú.
Megint nekiszaladt. Birgitta hallotta, hogy mechanikusan tanulta a
nyelvet, nem foglalkozott a szavak jelentésével.
– Így?
– Most már jobban megértem, amit mond.
– Segíthetek, hogy megtalálja a helyes utat?
– Nem tévedtem el. Csak ácsorgok itt, és nézem azt a szép épületet.
– Nagyon szép.
Az előreugró teraszra mutatott.
233
 – Azon tanakodtam, hogy ki lakhat ott.
– Valaki, aki nagyon gazdag.
Birgitta hirtelen meghozta a döntést.
– Szeretném megkérni valamire.
Elővette a táskájából Wang Min Hao képét.
– Átmenne az őrökhöz, és megkérdezné tőlük, hogy ismerik-e ezt az
embert? Ha megkérdezik, miért kérdi, mondja azt egyszerűen, hogy egy
üzenetet akar átadni neki.
– Milyen üzenetet?
– Mondja azt, hogy eljön az üzenetért, és jöjjön vissza ide. A kórház
előtt várom.
A férfi feltette azt a kérdést, amire Birgitta számított:
– Miért nem kérdezi meg maga?
– Félek. Attól tartok, nem illendő, ha egy nyugati nő odamegy, és egy
kínai férfiról érdeklődik.
– Ismeri őt?
– Igen.
Birgitta máris megbánta, hogy belevágott ebbe.
A férfi azonban elvette a képet, és indulni készült.
– Még valamit – tette hozzá Birgitta. – Kérdezze már meg azt is, hogy ki
lakik ott fenn. Legfelül. Olyan az, mint egy lakás, valami hatalmas erkéllyel.
– Huo a nevem – mondta a férfi. – Megkérdezem.
– Engem Birgittának hívnak. Tegyen úgy, mintha csak kíváncsiskodna.
– Honnan jött? Az USA-ból?
– Svédországból. Rui Diannak hívják kínaiul, ha jól tudom.
– Nem tudom, merre van.
– Akkor szinte lehetetlen is elmagyarázni.
Amikor a férfi elindult át az úttesten, ő is hátat fordított, és visszasietett
a kórház homlokzati oldalához.
A nővérek már eltűntek. Egy öregember botorkált ki lassan, mankóra
támaszkodva az ajtón. Birgittának hirtelen olyan érzése támadt, mintha veszély
leselkedne rá, de azzal nyugtatta magát, hogy az utcán hemzsegnek az
emberek. Az az illető, aki egy elhagyatott svédországi faluban meggyilkolt egy
csomó embert, elmenekülhetett. De az, aki egy nyugati turistát fényes nappal
meggyilkol, már aligha. Kína ezt nem engedheti meg magának.

A mankós ember egyszerre elesett. Az ajtóban álló fiatal rendőrök meg se

moccantak. Ő meg habozott, de aztán felsegítette a férfit. Az hosszasan beszélt

234
valamit, de nem értett belőle egy kukkot sem, még annyit sem, hogy az öreg
hálás-e, vagy inkább mérges. Gyógyfű- és alkoholszaga volt.
A férfi továbbment a kerten át az utcára. Valahol nyilván neki is van
otthona, gondolta Birgitta. Családja, barátai. Az ő idejében változtatta meg
Mao ezt az országot, és gondoskodott arról, hogy mindenkinek legyen cipő a
lábán. Elérhet ember ennél többet? Mint hogy arról gondoskodik, hogy az
emberek lába ne fázzon? Vagy hogy ne legyenek csupaszak, és ne éhezzenek?
Huo visszatért. Nyugodtan mozgott, nem nézett hátra. Birgitta elébe
ment.
A férfi a fejét csóválta.
– Senki sem látta ezt az embert.
– Nem tudták, hogy kicsoda?
– Nem.
– Kinek mutatta meg a képet?
– Az őröknek. Még egy másik férfi is előjött a házból. Napszemüveg
volt rajta. Jól mondom ezt a szót, hogy „napszemüveg”?
– Nagyon jól. És ki lakik a legfelső emeleten?
– Erre nem válaszoltak.
– De valaki csak lakik ott?
– Nem hinném. Nem tetszett nekik, hogy kérdezek. Azt mondták,
menjek tovább.
– És mit csinált?
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Továbbmentem.
Birgitta egy tízdolláros bankjegyet vett elő a táskájából. Huo először el
sem akarta fogadni a pénzt. Visszaadta neki Wang Min Hao képét, aztán
megkérdezte, melyik szállodában lakik, és megbizonyosodott arról, hogy
tényleg vissza fog találni oda. Végül udvarias meghajlással búcsúzott el.
Ahogy Birgitta ment vissza a szálloda felé, megint elkapta az a szédítő
érzés, hogy ez az irdatlan embertömeg elnyeli, és soha senki nem fogja
megtalálni. Meg kellett támaszkodnia egy ház falán.
A közelben észrevett egy teaházat. Bement, teát és aprósüteményt
rendelt, és megpróbált lassú, mély lélegzeteket venni. Már megint itt van a
pánikroham, amely az utóbbi években többször is elfogta. A szédülés, a
„mindjárt elesek” érzése. Nem szabadult meg hát a hosszú út során ettől a
félelemtől, az benne fészkelt.
Megint Wang jutott az eszébe. Eddig tudta követni az útját, de tovább
nem. Láthatatlan bírói kalapácsával a tea asztalra ütött, és némán kihirdette
önmaga számára, hogy kész, vége. A rossz angol kiejtésű fiatalember segített
neki egy darabig, aztán nem lehetett tovább.
235
 Fizetett, elcsodálkozott a drágaságon, aztán megint kint találta magát a
hideg szélben.
Este elmentek a nagy Qianmen Szálló színházába. Voltak fejhallgatók
is, de Karin Wiman inkább tolmácsot hozott. A hosszú előadás négy órájában
Birgitta Roslin félig oldalra dőlve hallgatta a történet részben érthetetlen
összefoglalását a fiatal tolmácsnő szájából. Karin is, ő maga is csalódott volt,
mert észrevették, hogy az egész csak klasszikus pekingi operákból össze-
szedett egyveleg volt, ugyan igen magas színvonalú, de mégiscsak afféle
turistavakítás. Mire vége lett az előadásnak, és kimehettek a hűvös teremből,
mindkettejüknek elmerevedett a nyaka.
A színház előtt várták a kocsit, amelyet a kongresszus bocsátott Karin
rendelkezésére. Birgitta hirtelen mintha a fiatal Huo arcát pillantotta volna
meg, azt, aki a kórháznál megszólította angolul.
De olyan gyorsan el is tűnt, hogy nem tudta rendesen megnézni.
Amikor a szállodához értek, hátra is nézett, de nem látott senki ismerőst.
Megborzongott. A félelem a semmiből bukkant fel. Huo ott volt a
színház előtt. Már biztos volt benne.
Karin megkérdezte, volna-e kedve egy italra még lefekvés előtt. Birgitta
beleegyezett.
Egy órával később Karín már aludt. Birgitta az ablakban állt, és kinézett
a csillogó neonfényes éjszakába.
A félelem nem tágított. Hogyan tudhatta Huo, hogy ott van? Miért
követte?
Amikor bekúszott alvó barátnője mellé az ágyba, már megbánta, hogy
megmutatta Huónak Wang Min képét.
Fázott. Még sokáig ébren feküdt. A pekingi téli éjszaka körülvette
hidegével.

25.
Másnap pilinkélt a hó. Karin már hatkor felkelt, hogy még egyszer
átfussa az előadását. Birgitta is felébredt, és nézte a barátnőjét, amint egy
széken ül az ablaknál, mellette égő állólámpa, mivel kint még sötét volt.
Halványan irigyelte. Karin mozgalmas életet választott. Gyakran utazott,

236
idegen kultúrákkal érintkezett. Birgitta élete a tárgyalótermekben zajlott,
igazság és hazugság, önkényesség és jog csatamezején, és a csata kimenetele
gyakran bizonytalan, sőt néha egyenesen reménytelen volt.
Karin észrevette, hogy Birgitta nyitott szemmel fekszik, és őt figyeli.
– Havazik – szólalt meg. – Alig, inkább csak szállingózik. Pekingben
sohasem esik nagy hó. Könnyű pelyhek, de élesek, akár a sivatag homok-
szemei.
– Milyen szorgalmas vagy. Már ilyen korán.
– Ideges vagyok. Olyanok is hallgatni fogják, akik csak a hibákat
keresik benne.
Birgitta felült az ágyban, óvatosan megmozgatta a fejét.
– A nyakam még mindig merev.
– A pekingi operához állóképesség is kell.
– Szívesen megnézek még egyet. De tolmács nélkül.
Hét után Karin elment. Megbeszélték, mi lesz este. Birgitta még egy
órát aludt, és mire végzett a reggelivel, kilenc óra lett. Előző napi nyug-
talansága elmúlt. Nyilván csak képzelte az opera-előadás után, hogy azt a férfit
látja. A fantáziája néha kétségtelenül burjánzott, és ezen még mindig
meglepődött, pedig lassan hozzászokhatott volna.
Az előcsarnokban üldögélt, ahol a porolóval felszerelt alkalmazottak a
márványoszlopokat tisztogatták. Bosszantóan gyengének érezte magát, és
elhatározta, hogy keres egy áruházat, ahol vásárolhat kínai táblás játékot. És
Staffannak fűszereket ígért. Egyik fiatal portás belerajzolta a térképébe azt az
útvonalat, amelyen egy olyan áruházba juthatott, ahol mindkettőt árulnak. A
szálloda bankjában pénzt váltott, aztán elindult. Nem volt olyan hideg, mint az
előző nap. Könnyű hópelyhek kavarogtak a levegőben. Orra és szája elé húzta
a sálját, és nekiindult.
Pár méter után megállt és körülnézett. A járdákon különböző irányokban
sok ember mozgott. Azokat figyelte, akik egy helyben álltak, dohányoztak,
mobiloztak, vagy egyszerűen csak várakoztak. De sehol sem látott ismerős
arcot.
Majdnem egy órába telt, amíg elért az áruházba. Egy sétálóutcában állt,
amelynek a neve Wangfuijing Daije volt. Majdnem egy teljes tömböt elfoglalt,
és amikor Birgitta belépett, mintha egy hatalmas labirintusba csöppent volna.
Azonnal sűrű, tolongó tömeg vette körül. Észrevette, hogy a körülötte állók
figyelmesen megnézik az arcát, a ruháját, és megjegyzéseket fűznek hozzá.
Hiába keresett angol nyelvű eligazító táblát. Amikor az egyik mozgólépcsőhöz
furakodott, több eladó is megszólította, rossz angolsággal.
A harmadik emeleten talált egy könyv- és papírárurészleget, ahol játé-
kok is voltak. Megszólított egy fiatal eladónőt, ő azonban, a szállodai alkal-
237
mazottakkal ellentétben, nem értette, amit mond. Az eladónő beleszólt a
telefonjába, mire hamarosan egy idősebb férfi toppant Birgitta mellé,
mosolyogva.
– Táblás játékok – mondta Birgitta. – Hol találok ilyeneket?
– Madzsong?
Megmutatta neki az utat egy másik emeletre, ahol Birgittát egyszerre
körülvették a táblás játékokkal teli polcok. Kikeresett kettőt, megköszönte a
férfi segítségét, és ment a kasszához. Amikor a játékokat becsomagolva,
feltűnő színű nejlonszatyorba téve megkapta, már egyedül kereste meg az
élelmiszerosztályt, ahol puszta illat alapján összeválogatott néhány fűszert,
amelyek szép, kicsi papírzacskókba voltak csomagolva. Végül pedig beült egy
falatozóba a kijárathoz közel. Teát ivott, és olyan édes aprósüteményt evett
hozzá, hogy alig bírta lenyelni. Két kisgyerek az asztalához jött, és addig
bámulták, amíg az anyjuk gorombán vissza nem parancsolta őket az egyik
szomszéd asztalhoz.
Amikor fel akart állni, hirtelen megint olyan érzése támadt, mintha
figyelnék. Körülnézett, alaposan megnézett néhány arcot, de ismerőst nem
látott közöttük. Bosszantotta, hogy állandóan rátelepszik ez az érzés, és kiment
az áruházból.
Nehéz volt a szatyra, hát taxit hívott a szállodáig, és azon törte a fejét,
hogy mit csináljon a nap hátralévő részében. Karin csak késő este jön meg,
mert ma van a kötelező díszvacsora, amelyről ugyan szívesen meglógott volna,
de nem tehette.
Amikor becipelte a szállodába a fűszereket és a játékokat, úgy döntött,
megnézi azt a nagy művészeti múzeumot, amely előtt előző nap elhaladt. Az
odavezető utat már ismerte. Emlékezett rá, hogy útközben számos vendéglőt is
látott, amelyekben ehet is, ha megéhezik. Már nem havazott, a felhőtakaró is
felszakadt. Egyszerre fiatalabbnak és energikusabbnak érezte magát, mint
reggel.
„Éppen hogy most vagyok gördülő kő, amiről fiatalkorunkban annyit
beszéltünk – gondolta. – Egy merev nyakú gördülő kő.”

A múzeum főépülete olyan volt, mint egy kínai torony kis pagodatetőkkel,
kiugró tetőereszekkel. A látogatók két hatalmas kapun léphettek be. A
múzeum óriási volt, így elhatározta, hogy csak az alsó részét nézi meg. Az
ottani kiállítás témája az volt, hogy a felszabadító hadsereg miképpen
alkalmazta propagandacélokra a művészetet. A legtöbb kép azt az idealizált
világot mutatta, amelyet az 1960-as évek Kínájának képes magazinjaiból jól

238
ismert. Voltak azonban absztrakt képek is, amelyek a háborút és a káoszt
ábrázolták vad színekkel.
Mindenütt őrök és idegenvezetők vették körül, többnyire egyenruhás,
fiatal nők. Megpróbált szóba állni egyikkel-másikkal, de nem beszéltek
angolul.
Több órát maradt a múzeumban. Mire újra az utcára került, már három
óra volt. Csak egy pillantást vetett a kórházra és a mögötte álló magas épületre,
az előreugró teraszosra. A múzeum tőszomszédságában bement egy egyszerű
vendéglőbe. Sarokasztalt kapott, aztán rámutatott a többi vendég asztalán látott
néhány ételre. Rámutatott egy sörösüvegre is, és csak amikor már megkapta,
vette észre, hogy mennyire szomjas. Túl sokat is evett, aztán két csésze erős
teát ivott, hogy ne bágyassza el annyira a jóllakottság. A múzeumban vásárolt
egy csomó képeslapot, most azokat lapozta át.
Hirtelen úgy érezte, végzett Pekinggel, pedig még csak a második napját
töltötte itt. Nyugtalan volt, hiányzott a munkája, bosszantotta, hogy az idő
kifolyik a kezéből. Hiányzott a cél, most, hogy megvette a játékokat és a
fűszereket. Terv kell ide, gondolta. Most visszamegyek a szállodába, és
először is készítek egy tisztességes tervet. Még öt napig leszek itt. És Karinnak
csak az utolsó két napban lesz rám ideje.
Amikor kilépett az utcára, a nap már megint eltűnt a felhők mögött.
Mindjárt hidegebbnek tűnt az idő. Szorosabbra fogta maga körül a kabátot, és
a sálat is az orrára húzta.
Egy férfi közeledett hozzá egy darab papírral és ollóval kezében. Rossz
angolsággal kérte, hogy hadd készítsen róla papírkivágást. Egy műanyag
mappában sok másik sziluettje volt már, azokat is ő készítette. Első gondolata
az volt, hogy elküldi, de aztán meggondolta magát. Levette a sapkát, a sálat
lehúzta az arca elől, és profilba fordult.
A kivágott kép meghökkentően jól sikerült. A férfi öt dollárt kért tőle, ő
azonban tízet adott.
A férfi öreg volt, sebhelyes arcú. Birgitta sajnálta, hogy nem hallgat-
hatja meg a történetét, és a táskájába tette a kivágást. Meghajoltak egymás
előtt, és elindultak az ellenkező irányba.

A támadás olyan hirtelen érte, hogy meg sem értette, mi történik. Egy kart
érzett a nyaka körül, amely hátrafeszítette a fejét, ugyanakkor a kézitáskáját
kiragadták a kezéből. Amikor felsikoltott, és megpróbálta visszavenni a táskát,
erősödött a torkán a szorítás. Olyan ütés érte a hasát, hogy egy darabig levegő
után kellett kapkodnia. Összerogyott az utcán, nem látta, ki volt a támadója.
Az egész nagyon gyorsan játszódott le, alig tíz-tizenöt másodperc alatt. Egy
239
kerékpárjáról leszálló fiatalember és egy bevásárlószatyrait letevő asszony
segített neki felállni. De Birgitta nem tudta megtartani magát. Visszazuhant a
járdára, és elvesztette az eszméletét.
Amikor magához tért, hordágyon találta magát egy szirénázó mentő-
autóban. Egy orvos sztetoszkópot szorított a mellkasához. Még mindig nem
volt egészen tiszta, mi is történt. Emlékezett rá, hogy elvették a táskáját. De
miért viszik mentővel?
Megpróbált a sztetoszkópos orvossal szót érteni, de az csak kínaiul
mondott valamit, és jelekkel azt próbálta megértetni vele, hogy maradjon
nyugton, ne mozogjon.
A nyaka fájt a torkát elszorító kar nyomásától. Lehet, hogy komolyan
megsérült? Ettől a gondolattól megijedt. Meg is ölhették volna ott a nyílt
utcán. A tettesek egy percet sem haboztak, holott az utca tele volt emberekkel
és gépkocsikkal.
Sírni kezdett. Az orvos erre úgy reagált, hogy mérni kezdte a pulzusát.
Ugyanebben a pillanatban a mentő hirtelen megállt, feltépték az ajtaját.
Áttették egy másik hordágyra, és végiggördítették egy folyosón, amelyet erős
fényű lámpák világítottak meg. Most már keservesen zokogott, vissza sem
tudta tartani a könnyeit. Alig vette észre, hogy nyugtatóinjekciót kapott.
Elsodródott ringatózva, mint valami hullámzó vízen, mintha a kínai arcok
körülötte ugyanazon a vízen ringatóztak volna: fel- és lebukó fejek, amelyek
készültek a Nagy Kormányos fogadására, aki hosszú, erőteljes úszás után tért
vissza a partra.
Amikor újból felébredt, félhomályos szobában feküdt, behúzott függö-
nyök mögött. Egy széken az ajtó mellett egy egyenruhás férfi ült. Amikor
észrevette, hogy Birgitta kinyitotta a szemét, felállt és kiment. Azonnal két
másik, szintén egyenruhás férfi lépett be a szobába. Kíséretükben volt egy
orvos is, aki amerikaiasan csengő angolt beszélt.
– Hogy érzi magát?
– Nem tudom. Fáradt vagyok. Fáj a nyakam.
– Alaposan megvizsgálták. Teljesen épen úszta meg ezt a sajnálatos
esetet.
– Miért itt fekszem? Vissza akarok menni a szállodába.
Az orvos közelebb hajolt hozzá.
– Előbb a rendőrséggel kell beszélnie. Nem szeretjük, ha az idegen
látogatóknak bajuk esik az országunkban. Még a végén szégyenkeznünk
kellene. El kell kapni azokat az embereket, akik ilyen brutális módon meg-
támadták.
– De hiszen semmit sem láttam.
– Nem nekem kell elmondania.
240
 Az orvos felállt, és intett a két egyenruhásnak, akik most közelebb
húzták a széküket. A fiatalabbik tolmácsolt, az idősebbik, hatvan körüli férfi
kérdéseket tett fel. Színezett üvegű szemüvegén át nem lehetett látni a szemét.
Úgy kezdett el kérdezni, hogy egyikük sem mutatkozott be.
Birgitta egyfolytában úgy érezte, hogy ez az idősebb férfi egyáltalán
nem kedveli őt.
– Tudnunk kell, mit látott.
– Semmit. Nagyon gyorsan zajlott le.
– A tanúk egyhangúlag azt mondták, hogy a két férfi maszkot viselt.
– Azt se tudtam, hogy ketten voltak.
– Mit észlelt a támadásból?
– Valaki hátulról elkapta a nyakamat a karjával. Hátulról támadtak meg.
Elvették a táskámat, és hasba vágtak.
– Mindent tudnunk kell arról a két férfiról, amit csak el tud mondani.
– De ha egyszer semmit sem láttam.
– Arcokat sem?
– Nem.
– A hangjukat hallotta?
– Nem hallottam, hogy mondtak volna valamit.
– Mi történt közvetlenül a rablás előtt?
– Egy ember papírkivágást készített rólam. Fizettem, és épp indultam
volna tovább.
– Látott valamit, amikor a sziluettjét készítették?
– Mit kellett volna látnom?
– Valakit, amint várakozik.
– Hányszor mondjam még, hogy semmit sem láttam!
Amikor a tolmács lefordította ezt a választ, az idősebbik rendőr előre-
hajolt, és felemelte a hangját.
– Azért tesszük fel ezeket a kérdéseket, mert el akarjuk kapni a férfiakat,
akik leütötték, és elragadták a táskáját. Ezért válaszoljon, és ne veszítse el a
türelmét!
Úgy vágta arcába e szavakat, mint néhány gyorsan kiosztott pofont.
– Mi volt a táskájában?
– Valamennyi pénz, kínai is meg amerikai dollár. Egy fésű, egy zseb-
kendő, pár tabletta, egy golyóstoll. Semmi fontos.
– Az útlevelét a dzsekije belső zsebében találtuk meg. Svéd? Miért van
itt?
– A barátnőmet kísértem el, szabadságon vagyok.
Az idősebb férfi gondolkodott. Arca mozdulatlan volt.
– Nem találtunk papírkivágást – mondta aztán.
241
 – A táskában volt.
– Ezt nem mondta, amikor kérdeztem. Másról is megfeledkezett?
Birgitta gondolkodott, és megrázta a fejét. A kihallgatásnak hirtelen
szakadt vége. Az idősebb rendőr felállt, és kiment a szobából.
– Ha már jobban lesz, visszavisszük a szállodájába. Később majd még
egyszer megkeressük, lesz néhány további kérdésünk, és felvesszük a jegyző-
könyvet.
A tolmács megnevezte Birgitta szállodáját, pedig Birgitta nem mondta,
hol lakik.
– Honnan tudja, melyik szállodában szálltam meg? A kulcs a zsebem-
ben volt.
– Az ilyesmit tudni szoktuk.
Meghajolt és kiment. Mielőtt becsukták volna az ajtót, az amerikai
kiejtésű orvos jött be újra.
– Egy kis időre volna még szükségünk – mondta. – Pár vérvizsgálatra és
a röntgenképek kiértékelésére. Aztán visszamehet a szállodába.
Az órám, jutott Birgitta eszébe. Nem vették le. Rápillantott. Három-
negyed öt.
– Mikor mehetek vissza a szállodába?
– Nemsokára.
– A barátnőm aggódni fog, ha nem talál meg.
– Visszavisszük a szállodához. Nagyon fontos nekünk, hogy külföldi
vendégeink bizalma ne inogjon meg vendégszeretetünkben és gondosko-
dásunkban akkor sem, ha ilyen sajnálatos események történnek.
Egyedül maradt a szobában. Valahol egy ember kiáltott: magányos
kiáltása végigszállt a folyosókon.
Gondolatai a történetek körül keringtek. Az egyetlen, ami bizonyította,
hogy tényleg megtámadták, a sajgó nyaka volt, meg persze az eltűnt táska. A
többi valószerűtlen volt, a hirtelen sokk, hogy hátulról elkapták, hogy hasba
vágták, hogy az emberek segítettek feltápászkodni.
De nekik látniuk kellett valamit, gondolta magában. Vajon őket kikér-
dezték a rendőrök? Még ott voltak, amikor megérkezett a mentő? Vagy a
rendőrség ért oda előbb? Soha életében nem támadták még meg. Az az ütés,
amely hasba találta, élete első fizikai bántalmazása volt. Ő el szokta ítélni
azokat az embereket, akik ütöttek és lőttek, és késsel szurkáltak. De ő maga
még sohasem érezte, milyen az, amikor a térdből kimegy az erő.
„El kellett jönnöm ehhez a glóbusz túl felére – gondolta –, hogy
megtörténjen. Itt, ahol még egy fogkefe sem tűnhetett el.” Még mindig fél?
Igen, felelte saját magának. Sokéves bírói tapasztalata is ezt mutatta. A
megtámadott, kirabolt áldozat nem felejt. A félelem beleeszi magát, néha az
242
egész hátralevő életére. De ő nem akart ilyenné válni. Olyan lénnyé, aki retteg
a sötétben, és aki az utcán sem mer úgy végigmenni, hogy ne tekingetne körbe
állandóan.
Rögtön el is határozta, hogy elmeséli Staffannak, amint hazaér. Az
igazságnak persze csak egy enyhébb változatát, de mégis annyit, hogy a férje
megértse, ha egyszer-egyszer hirtelen összerezzenne az utcán.
Olyan reakciókat élt át, amelyekről tudta, hogy egy támadás után fel
szoktak lépni. Félelem, de düh is, a megalázottság érzése és gyász. Meg persze
a bosszú. Ahogy itt feküdt az ágyban, bizony nem tiltakozott volna, ha a
támadóit elébe térdepeltetik, és ott helyben tarkón lövik őket.
Bejött egy nővér, segített felöltözni. A hasa még érzékeny volt, a térdét
is lehorzsolta. Amikor a nővér fésűt adott neki, és tartotta a tükröt, látta, hogy
milyen sápadt. „Hát ilyen vagyok, amikor félek – gondolta. – Ezt nem felejtem
el.”
Amikor már útra készen ült az ágy szélén, belépett az orvos.
– A nyakfájás el fog múlni – mondta. – Valószínűleg már holnapra.
– Köszönöm a segítséget. Hogy jutok el a szállodába?
– A rendőrség elviszi.
A folyosón már készen állt a három rendőr. Egyiküknek ijesztő gép-
pisztoly volt a kezében. Lementek a lifttel, beszállt a rendőrautóba. Nem tudta,
hol van, még a kórház nevét sem tudta, amelyben ellátták. Végül mintha a
Tiltott Város egyik oldalát látta volna, de ebben egyáltalán nem volt biztos.
Kikapcsolták a szirénát. Hálás volt, hogy nem kékfénnyel kell vissza-
kocsikáznia a szállodába. A szálloda bejáratánál kiszállt. Mielőtt akár csak
meg tudott volna fordulni, az autó már el is tűzött. Ő pedig továbbra is törhette
a fejét, hogy honnan tudhatták, melyik szállodában lakik.
A recepción elmondta, hogy elvesztette a kulcskártyáját – azonnal adtak
neki egy újat. Olyan gyorsan, hogy nyilván elő volt már készítve. A recepciós
pult mögött ülő nő mosolygott. Már tudja, gondolta Birgitta. A rendőrök jártak
már itt, mindent elmondtak, felkészítették a recepciót. A lift felé ballagva arra
gondolt, hogy hálásnak kéne lennie. Ám inkább feszengett. És az érzés csak
tovább erősödött, amikor a szobába érve észrevette, hogy a szobalányon kívül
más is járt odabent. Persze Karin is hazaugorhatott átöltözni vagy másvala-
miért. Erről nem szabad megfeledkeznie. De vajon mi tartotta volna vissza a
rendőröket egy diszkrét látogatástól? Vagy másvalakit? Kínában kell, hogy
legyen afféle biztonsági rendőrség, amely láthatatlanul mindenütt jelen van.

Az ismeretlen látogatót a táblás játékok zacskója leplezte le. Birgitta azonnal

látta, hogy a szatyor máshová került. Körülnézett a szobában, lassan, hogy
243
semmi se kerülje el a figyelmét. De csak a zacskóhoz nyúltak hozzá úgy, hogy
nyoma is maradt.
Továbbment a fürdőszobába. A neszesszere ugyanott volt, ahol reggel
hagyta, és nem tűnt el belőle semmi.
Visszament a szobába, leült egy ablak elé. Bőröndje felnyitva hevert ott.
Felkelt, és végignézte a tartalmát, minden egyes ruhadarabot kivett. Ha valaki
turkált: is a bőröndben, nyomokat nem hagyott maga után.
Csak akkor hökkent meg, amikor a bőrönd legaljára ért. Volt ott egy
zseblámpa és egy csomag gyufa. Minden utazásra magával vitte, mióta egy
évvel a házasságkötése előtt Madeirán átélt egy huszonnégy óránál is tovább
tartó áramszünetet. Épp esti sétáját végezte Funchal külterületének végénél, a
meredek sziklafalaknál. Egyszerre sötétbe borult minden körülötte. Órákba
telt, mire nagy nehezen visszatapogatózott a szállodájába. Azóta mindig
hordott zseblámpát és gyufát a táskájában. A gyufaskatulya zöld címkés volt.
Egy helsingborgi éttermet reklámozott.
Még egyszer végigtúrta a ruháit, de nem találta a gyufát. Talán a kézi-
táskájába tette? Néha előfordult az is. Nem emlékezett, hogy mikor vette ki
utoljára a bőröndből a gyufát. De hát ki vinne magával egy csomag gyufát egy
titokban átvizsgált szállodai szobából?
Visszaült az ablakhoz a szobában. „Az a kórházi utolsó óra - gondolta. –
Úgy éreztem, hogy nem kellene már ott lennem. Miféle eredményeket vártak
még? Talán azért kellett várnom, hogy a rendőrök közben átvizsgálhassák a
szobát. De miért? Hiszen én vagyok az, akit megtámadtak!”
Kopogtattak. Összerezzent. A kukucskálón látta, hogy rendőrök állnak
az ajtó előtt. Nyugtalanul nyitotta ki. Más rendőrök voltak, nem a kórháziak.
Egy alacsony, Brigitta korú nő is volt velük. Ő vitte a szót.
– Biztosak akartunk lenni abban, hogy minden rendben van.
– Köszönöm.
A rendőrnő jelezte, hogy bejönne a szobába. Birgitta oldalt lépett. Az
egyik rendőr megállt az ajtón kívül, a harmadik pedig belül állt az ajtóhoz. A
nő az ablakhoz vezette Birgittát. Egy aktatáskát tett az asztalra. Volt valami a
mozgásában, amitől Birgitta meglepődött, de nem tudta megmondani, miért.
– Szeretném, ha megnézne néhány képet. Vannak szemtanúink, és talán
tudjuk is, hogy ki követte el a támadást.
– De hát én semmit sem láttam. Egy kart. Hogyan azonosíthatnék
bárkit?
A rendőrnő oda se figyelt. Elővett egy csomó fényképet az akta-
táskájából, és szétteregette őket Birgitta előtt. Valamennyin fiatal férfiak
voltak láthatók.
– Talán mégiscsak látott valamit, csak azonnal nem jutott eszébe.
244
 Birgitta látta, hogy nincs értelme a tiltakozásnak. Végiglapozta a fény-
képeket, és arra gondolt, hogy ezek a fiatalemberek talán egy napon olyan
bűncselekményt követnek el, amely miatt kivégzik őket.
Persze hogy egyet sem ismert fel közülük. Megrázta a fejét.
– Egyiküket sem láttam soha az életben.
– Biztos benne?
– Igen.
– Egyiket sem?
– Egyiket sem.
A rendőrnő visszatette a képeket az aktatáskájába. Birgitta észrevette,
hogy a nő rágja a körmét.
– Elkapjuk azokat, akik megtámadták – mondta a rendőrnő, mielőtt
kiment a szobából. – Mennyi ideig tartózkodik még Pekingben?
– Négy napig.
A nő bólintott, meghajolt és kiment.
Hiszen tudtad pontosan, háborgott Birgitta, amikor ráakasztotta a
biztonsági láncot az ajtóra. Minek kérdezgeted? Ennyire ne nézzetek már osto-
bának!
Az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. A rendőrök kiértek, és beültek
egy kocsiba, amely azonnal elindult velük.
Birgitta végighevert az ágyon. Még mindig nem jött rá, mi keltette fel a
figyelmét, amikor a rendőrnő belépett a szobába.
Behunyta a szemét, és arra gondolt, hogy haza kellene telefonálnia.

Mikorra felébredt, besötétedett. Már nem volt annyira érzékeny a torka. De a

támadás most valahogy még fenyegetőbbnek tűnt, valahogy olyan fura érzése
támadt, hogy még meg sem történt. Felkapta a mobilját, és felhívta Staffant.
Staffan nem volt otthon, sem a vonalas, sem a mobiltelefont nem vette fel.
Hagyott neki üzenetet, aztán még arra gondolt, meg kéne próbálkozni a
gyerekekkel is, de letett róla.
A táskájára gondolt. Fejben még egyszer végiggondolta a tartalmát.
Hatvan dollárt vesztett el így. A pénze java részét elzárva tartotta a szoba kis
széfjében. Egy gondolat hasított belé, és gyorsan kinyitotta a ruhásszekrényt.
A széf zárva volt. Bepötyögte a kódot, végigfutott a kis trezor tartalmán.
Semmi sem hiányzott. Bezárta a széfet. Még mindig azon törte a fejét, min
ütközött meg a rendőrnő viselkedésében.
Az ajtóba állt, és megpróbálta megérteni azt, amit az emlékei nem
árultak el neki. De hiába. Gondolatban még egyszer végiglapozta a fény-
képeket, amelyeket a nő mutatott neki.
245
 Egyszerre felült. Ajtót nyitott. A rendőrnő intett neki, hogy engedje be.
És nyílegyenesen az ablaknál álló székekhez vonult, egyetlen pillantást sem
vetett oldalra, sem a nyitott fürdőszoba ajtóra, sem a szoba másik felére, ahol
a nagy franciaágy állt.
És ennek csak egy magyarázatát találta Birgitta: a rendőrnő járt már
ebben a szobában. És nem kellett körülnéznie. Tudta, mi hol van.
Birgitta az asztalra meredt. Egy eleinte zűrzavaros gondolat kezdett
egyre tisztábbra formálódni benne. Egyetlen arcot sem ismert fel. De mi van,
ha a rendőrök csak ellenőrizni akarták? Hogy tényleg senkit sem tud azono-
sítani? És nem is arról van szó, hogy el akarják kapni a tettest. Hanem pont
fordítva: a rendőrök abban akartak biztosak lenni, hogy valóban nem látott
semmit sem.
De miért? Az ablakhoz állt. Megint az jutott eszébe, mint
Hudiksvallban: ami történt, az túl nagy, túl rejtélyes.
Lerohanta a félelem, nem tudott védekezni ellene. Több mint egy
órájába került, mire rászánta magát, hogy felmenjen az étterembe.
Mielőtt a vendéglő üvegajtaján belépett volna, megfordult és körül-
nézett. De senki sem volt mögötte.

26.
Birgitta Roslin sírva ébredt fel. Karin Wiman felült az ágyban, és
óvatosan megfogta a vállát, hogy felébressze.
Amikor Karin nagyon későn hazaért, Birgitta már aludt. Altatót vett be,
mert nem akart ébren forgolódni. Ezt elég ritkán tette.
– Álmodtál – mondta Karín. – Biztos valami szomorút, azért sírsz.
Birgitta azonban nem emlékezett álomra. Az a belső táj, amelyből
hirtelen pottyant ki, tökéletesen üres volt.
– Hány óra?
– Öt lesz. Nagyon fáradt vagyok, aludnom kell még egy kicsit. Miért
sírsz?
– Nem tudom. Biztos álmodtam, még ha nem emlékszem is rá.

246
 Karin visszafeküdt, és hamarosan el is aludt. Birgitta felkelt, és résnyire
elhúzta a függönyt. A korai forgalom már megindult. A lobogó zászlókon
láthatta, hogy ez a nap is szeles lesz Pekingben.
Visszatért a félelme. Ö azonban elhatározta, hogy ellenáll, akárcsak
akkor, amikor bíróként érték fenyegetések. Még egyszer alaposan végig-
gondolt minden elmúlt eseményt. Végül arra a szinte kínos felismerésre jutott,
hogy képzelőereje ezúttal rendesen túlteljesített. Az egyes mozzanatokban
olyan eseményláncokat, olyan összeesküvést sejtett, amelyeknek valójában
semmi közük nem volt egymáshoz. Megtámadták: egy táskarabló banda. Hogy
a rendőrség – amely nyilván mindent megtett, ami csak hatalmában állt, hogy
kézre kerítse a tettest – miért keveredett volna bele, annak ezen a reggelen
semmi értelmét nem látta. Talán azért sírt, mert rájött, hogy mennyi az
igazság, és mennyi az ő nekivadult fantáziájának játéka?
Visszafeküdt, felkapcsolta az állólámpát, és odébb tolta, nehogy Karin
arcába essen a fénye. Aztán lapozgatni kezdte a magával hozott pekingi
útikönyvet, és a szélén beikszelte, amit a maradék időben még meg akart
nézni. Mindenekelőtt a Tiltott Várost akarta látni, amelyről annyit hallott már,
és ami azóta érdekelte, amikortól csak érdeklődni kezdett Kína iránt. Egy
másik napot a város buddhista templomára szánna. Staffan meg ő gyakran
beszélgettek arról, hogy ha valaha is vallásosak lennének, és hinni akarnának
egy istenben, akkor egyedül a buddhizmus volna vonzó mindkettejük számára.
Staffan arra is felhívta a figyelmét, hogy ez az egyetlen vallás, amely soha nem
háborúzott, és soha nem alkalmazott erőszakot, hogy terjeszkedjen. Birgittának
meg az volt a fontos, hogy ez a vallás egy mindenkiben benne nyugvó
istenségről beszélt. Bölcsességtana pedig úgy hangzott, hogy fel kell
ébreszteni az egyén belsejében alvó istent.
Aludt még pár órácskát, és arra ébredt, hogy Karin meztelenül áll a
szobában, és nyújtózik.
– Milyen szép látvány – jegyezte meg Birgitta.
Karin összerezzent, mintha valamin rajtakapták volna.
– Azt hittem, alszol.
– Aludtam is még egy perce. Most ébredtem, és nem is sírok.
– Álmodtál?
– Biztos. De semmire sem emlékezem. Az álmok elmenekültek, és
meghúzták magukat valahol. Biztosan reménytelenül szerelmes tinédzsernek
álmodtam magam.
– Én sohasem álmodom a fiatalkoromról. Ellenben elég sokszor
elképzelem, hogy nagyon megöregszem.
– Úton vagyunk feléje…

247
 – Hát, pillanatnyilag éppen nem. Most épp olyan előadásokra készülök,
amelyek reményeim szerint izgalmasak lesznek.
Eltűnt a fürdőszobában, és mire visszajött, már teljesen fel volt öltözve.

Birgitta még semmit sem mondott neki a támadásról. Gondolkodott rajta, hogy
egyáltalán szóljon-e róla. Abban a sokféle érzésben, amely körülvette az
eseményt, az is szerepet kapott, hogy elkerülhette volna az egészet.
– Ma még utoljára ugyanolyan későn jövök, mint tegnap – mondta
Karin. – De akkor aztán vége is. Holnaptól ráérek a közös programokra.
– Hosszú listám van – felelte Karin. – Ma a Tiltott Város vár rám.
– Néhány szakember azt mondja, hogy Mao, amikor ott élt, tudatosan
utánzott néhány régi császárt – mondta Karín. – Főképp azt a Csint, akiről e
napokban annyi szó esik. De én inkább úgy gondolom, hogy ez rosszindulatú
rágalom. Politikailag megalapozott rágalom.
– Nyilván ott lebeg az egész fölött a szelleme – felelte Birgitta. – Na,
eredj, légy szorgalmas, és csak jó dolgokra gondolj!
Karin energiától duzzadva rohant el. Birgitta pedig nem irigyelte.
Felkelt ő is, csinált pár hanyagul kivitelezett fekvőtámaszt, aztán felöltözött, és
nekiindult egy olyan pekingi napnak, amelyben nincsenek összeesküvések és
nyugtalan hátrasandítások. A délelőttjét a Tiltott Város rejtelmes labirin-
tusának szentelte. A külső, rózsaszín falba vágott középső bejárat fölött,
amelyen régen csak az uralkodó léphetett be, most Mao nagy portréja függött.
Birgitta felfigyelt rá, hogy minden kínai, amikor áthalad a kapuk alatt,
megérinti az aranyozásukat. Úgy vélte, ez egyfajta babona lehet. Talán Karin
többet tud róla.
Bement a kitaposott köveken a palota belső udvarába, és felidézte az
emlékezetében, hogy amikor még vörös lázadó volt, azt olvasta, hogy a Tiltott
Város kilencezer-kilencszázkilencvenkilenc és fél szobából áll. Mivel az Ég
Istenének volt tízezer termes kastélya, az Ég Fiának nem lehetett annyi. Ám
Birgitta nemigen hitte el ezt a számot.
Hiába fújt olyan hidegen a szél, mégis sok volt a látogató. Főképp
persze kínaiak járkáltak áhítattal a termekben, ahová őseiknek sok nemze-
déken át nem volt belépésük. Hatalmas ez a forradalom, gondolta Birgitta. Ha
egy nép felszabadítja magát, az azt jelenti, hogy kivívja a jogot a saját
álmokra, jogot szerez a Tiltott Termekbe való belépésre, oda, ahol az elnyo-
másukat kovácsolták.
A Föld minden ötödik lakosa kínai. Ha a családom összegyűlne, és ha
mi lennénk a világ, egyikünk kínai lenne. Ebben az egyben azért igazunk volt,
amikor fiatalok voltunk, gondolta. Azok a vezetőink, akik elméletileg is fel
248
voltak készítve, tudták, hogy a jövőről nem lehet érdemben beszélgetni Kína
figyelembevétele nélkül.
Amikor el akarta hagyni a Tiltott Várost, meglepetésére egy amerikai
kávézólánc üzletét fedezte fel. Vörös téglafalról virított a cégér. Megpróbálta
megfigyelni, hogyan reagálnak rá az elhaladó kínaiak. Egyikük-másikuk
megállt, olyan is volt, aki bement, ám a legtöbben rá sem hederítettek arra,
amit Birgitta egyenesen ocsmány templomgyalázásnak érzett. Kína egyfajta
rejtvénnyé vált számára, amióta legelőször megkísérelte megérteni. De ez sem
egészen igaz, gondolta. A Tiltott Város amerikai kávézóját is meg kell érteni,
ha az ember tárgyilagosan akarja elemezni a körötte lévő világot.
A szálloda felé menet máris megszegte a reggeli elhatározását: hátra-
nézett. De senkit sem látott, akit felismert volna, vagy aki meglepődött volna a
hirtelen visszafordulástól. Egy kisvendéglőben ebédelt, és megint csak meg-
rökönyödött a számla összegén. Aztán úgy döntött, hogy a szálloda recepciója
melletti nagy bárban fog kávézni, és beszerez hozzá egy angol nyelvű újságot.
Az újságosbódéban talált egy The Guardiant, beült a sarokba a nyitott
kandalló mellé, amelyben égett a tűz. Amerikai turisták kürtölték éppen szét a
világba, hogy most fogják megmászni a Nagy falat. Nem szerette őket.
Ő vajon mikor fogja látni a Nagy falat? Karin talán a hazautazás előtti
napon lesz csak szabad. El lehet menni Kínából úgy, hogy az ember nem látja
a Nagy falat, amely pedig a modern legenda szerint azon kevés építmény közé
tartozik, amelyet a világűrből is látni?
„A Falat, azt látnom kell – gondolta. – Karin már biztosan volt ott
régebben. De muszáj lesz feláldoznia magát. Ráadásul neki fényképezőgépe is
van. Nem mehetünk el innen úgy, hogy ne csinálnánk képet magunkról a
Falnál, hogy aztán mutogathassuk a gyerekeinknek.”
Egyszerre egy nő állt meg az asztalánál. Körülbelül annyi idős lehetett,
mint ő maga. Haja szigorúan hátra volt fésülve. Mosolygott, de méltóságot
sugárzott. Kiváló angolsággal szólította meg Birgittát.
– Roslin asszony?
– Én vagyok.
– Leülhetek az asztalához? Fontos ügyben jöttem.
– Kérem.
A nőn sötétkék, szemlátomást igen drága kosztüm volt.
Leült.
– A nevem Hong Qui – szólt. – Nem zavarnám, ha nem lenne az ügy
halaszthatatlan.
A háttérben egy férfi várt: az asszony szinte észrevétlenül intett neki. A
férfi az asztalhoz lépett, letette Birgitta Roslin elé a kézitáskáját, mintha
valami értékes ajándékot nyújtana át, aztán elment.
249
 Birgitta kérdőn nézett Hongra.
– A rendőrség megtalálta a táskáját – mondta Hong. – És mivel nagyon
kínos nekünk, hogy egy vendégünket ilyen atrocitás ért, engem kértek meg,
hogy hozzam vissza.
– Ön is rendőr?
Hong mosolygott.
– Nem, nem. De a hivatalok néha felkérnek egy-egy szívességre. Hiány-
zik valamije?
Birgitta kinyitotta a táskát. A pénzen kívül minden megvolt. Legna-
gyobb csodálkozására az eltűnt gyufaskatulya is benne volt.
– A pénz.
– Reméljük, megfogjuk a bűnözőket. Kemény büntetést kapnak.
– De csak nem ítélik halálra őket?
Hong arcán szinte észrevétlen reakció suhant át. Birgitta mégis észre-
vette.
– A törvényeink szigorúak. Ha már régebben is követtek el súlyos
bűntetteket, akkor feltételesen akár halálos ítéletet is kaphatnak. Aztán, ha
megjavulnak, akkor a börtönben is megváltoztathatják az ítéletet.
– És mi történik, ha nem javulnak meg?
Kitérő választ kapott.
– Törvényeink világosak és egyértelműek. De semmi sem biztos. Mi
minden esetet egyedileg bírálunk el. A rutinszerűen kiszabott büntetés nem
lehet igazságos.
– Én magam is bíró vagyok. Az én véleményem szerint igen primitív
jogértelmezés az, amikor halálbüntetést alkalmazunk, hiszen annak szinte soha
nincs preventív hatása.
Hirtelen megundorodott saját kioktató, ügybuzgó hanghordozásától.
Hong Qui érdeklődéssel hallgatta. Már nem mosolygott. Egy asztalukhoz lépő
pincérnőt egy fejmozdulattal elküldött. Birgitta Roslinnak határozottan az volt
az érzése, hogy ismétlődő motívumra bukkant: Hong Qui nem reagált arra,
hogy bírónő. Már tudta.
„Ebben az országban mindent tudnak rólam” – gondolta Birgitta. És
felháborítónak találta. Hacsak már megint nem képzelgett.
– Természetesen hálásan köszönöm, hogy visszahozta a táskámat. De
meg kell értenie: csodálkozom, mennyire összefügg itt minden. Idejön a
táskámmal. Nem a rendőrségről jött, de mindent tud rólam. Én nem tudom,
kicsoda, micsoda. Megfogták a rablókat, vagy rosszul értettem, amit mondott?
Eldobták valahol ezt a táskát?
– Egy rablót sem kaptak el. De van gyanú. A táskát nem messze a rablás
helyszínétől találták meg.
250
 Hong Qui felállni készült, de Birgitta visszatartotta.
– Árulja már el nekem, kicsoda. Egyszerre ideállít egy vadidegen nő, és
visszahozza a táskámat.
– Biztonsági kérdésekkel foglalkozom. Angolul és franciául is beszélek,
ezért gyakran kérnek meg, hogy foglalkozzam bizonyos ügyekkel.
– Biztonsággal? Tehát mégiscsak rendőr? Mindennek ellenére?
Hong Qui megcsóválta a fejét.
– Egy társadalom biztonsága nem mindig a külső megfigyelésen múlik –
ezt végzi a rendőrség. Sokkal mélyebbre nyúlik, voltaképpen egészen a
társadalom gyökereiig. Biztos vagyok benne, hogy ez az ön országában is
hasonlóképpen van.
– Ki kérte meg arra, hogy visszahozza a táskámat?
– A pekingi talált tárgyak hivatala központi irodájának vezetője.
– Talált tárgyak? Ki adta le ott a táskámat?
– Azt nem tudom.
– Hogyan tudhatta, hogy pont az én táskám az? Semmiféle igazolvány
vagy egyéb, névre utaló jelzés nincs rajta.
– Gondolom, a nyomozók értesítették a talált tárgyak hivatalát.
– Egy szolgálati helynél több is foglalkozik utcai rablásokkal?
– Megszokott dolog, hogy a különböző szakterületen dolgozó rendőrök
együttműködnek.
– Egy kézitáska miatt?
– Hogy az országunk egyik vendégét ért támadást felderítsék.
„Köntörfalaz – gondolta Birgitta. – Egyetlen egyértelmű választ sem
kaptam még tőle.”
– Bírónő vagyok – ismételte Birgitta. – Pár napot még itt töltök Peking-
ben. Ha már úgyis mindent tudnak rólam, talán fölösleges megemlítenem,
hogy egy barátnőmmel jöttem, aki részt vesz az első császárról rendezett
konferencián.
– A Csin-dinasztiát fontos ismerni, ha valaki meg akarja érteni az
országomat. Abban viszont téved, ha úgy gondolja, hogy beható ismeretekkel
rendelkezem a személyéről vagy Pekingbe jövetele céljáról.
– Ha már egyszer visszahozta a táskámat, megkérném, adjon nekem
tanácsot. Mit kell tennem, ha be akarok jutni egy kínai tárgyalóterembe? Nem
kell valami különös eset. Épp csak szeretném megismerni a folyamatokat és
feltenni esetleg pár kérdést.
Birgittát meglepte a válasz, amely kapásból érkezett.
– Holnap megszervezem önnek. El is kísérem, én magam.
– Nem szeretnék a terhére lenni. Úgy látom, igen fontos a munkája.
– Viszont én magam dönthetem el, hogy mit tartok belőle fontosnak.
251
 Hong Qui felállt.
– Később, majd délután felveszem önnel a kapcsolatot, és megmondom,
hogyan tudunk holnap találkozni.
Birgitta már majdnem kibökte, hogy mi a szobaszáma – de aztán rájött,
hogy Hong Qui nyilván rég tudja azt is.
Utánanézett, amint Hong Qui a kijárat felé tartott. A táskás ember és
még egy másik is csatlakozott hozzá, és együtt távoztak.
A táskára nézett, majdnem elnevette magát. Van bejárat, és van kijárat.
„Egy táska eltűnik és megkerül. De hogy közben mi történt, arról semmit sem
tudok. Fennáll annak a veszélye, hogy lassan nem tudok különbséget tenni a
saját agyrémeim és a valóság között.”
Hong Qui pár óra múlva jelentkezett, épp amikor Birgitta belépett a
szobájába. Már nem csodálkozott el rajta. Mintha minden mozdulatát ismeret-
lenek regisztrálnák, és bármelyik percben tudósítást adhatnának róla. Akárcsak
most. Belép, s a telefon megszólal.
– Holnap reggel kilenc óra – mondta Hong Qui.
– Hol?
– Elviszem. Peking egyik külterületi bíróságára fogunk menni. Azért
választottam, mert holnap ott egy bírónő lesz szolgálatban.
– Nagyon hálás vagyok önnek.
– Mindent meg akarunk tenni, hogy feledtessük önnel azt a kellemetlen
eseményt.
– De hiszen már megtették. Mintha védelmező szellemek vennének
körül.
A telefonbeszélgetés befejeztével Birgitta az ágyra öntötte táskája
tartalmát. Még mindig nem volt elképzelése arról, hogyan kerülhetett bele a
gyufa a bőröndjéből. Kinyitotta a dobozt. Félig volt.
Birgitta a homlokát ráncolta. Valaki dohányzott, gondolta. Tele volt a
gyufásdoboz, amikor beletettem a bőröndbe. Kiöntötte az ágyra, széthúzta a
dobozt. Hogy mit várt ettől, nem tudta volna megmondani. Egy gyufaskatulya
olyan, mint egy gyufaskatulya. Idegesen visszarakta a gyufaszálakat, rátolta a
dobozra a tetejét, és visszatette a kézitáskába. Már megint képzeleg. Halmo-
zottan.
A nap hátralevő részében egy buddhista templomba látogatott el, majd a
szálloda közelében bőségesen megvacsorázott. Aludt már, amikor Karin
lábujjhegyen a szobába lopózott, és a másik oldalára fordult, amikor a lámpa
felgyulladt.
Másnap egy időben keltek. Karin kicsit elaludt, így csak annyit vetett
oda, hogy a konferenciának kettőkor lesz vége, s utána szabad lesz. Birgitta

252
pedig elmondta, hogy egy bíróságon tesz látogatást, de a rablásról még mindig
nem szólt egy szót sem.
Hong Qui a recepción várta. Fehér szőrmebundában. Birgitta szinte
megalázóan szegényesnek érezte a saját külsejét.
Hong Qui azonban megjegyezte, hogy melegen öltözött.
– Hideg lehet a tárgyalótermeinkben – mondta.
– Mint a színházakban?
Hong Qui mosolyogva válaszolt. Azt már csak nem tudja, hogy pár
napja operában voltunk? Vagy mégis?
– Kína még mindig nagyon szegény ország. Alázatosan és kemény
munkával közeledünk a jövő felé.
„Hát azért nem mindenki szegény – gondolta csípősen Birgitta. – Azt
még az én gyakorlatlan szemem is felismeri, hogy a szőrme, ami rajtad van,
igazi, és nyilván méregdrága.”
A szálloda előtt kocsi várt, sofőrrel. Birgitta egy pillanatra megingott.
Mit tud egyáltalán erről az idegen nőről, akinek most beszáll a kocsijába,
amelynek egy ismeretlen férfi a sofőrje?
Azzal nyugtatta magát, hogy nincs veszély. Miért nem becsüli inkább
azt a gondoskodást, amellyel körülveszik? Hong Qui félig hunyt szemmel ült,
hallgatott. Egy hosszú utcán hajtottak végig. Birgittának pár perc elteltével
már fogalma sem volt, hogy merre járnak.

Egy alacsony betonépület előtt álltak meg, a bejárat előtt két rendőr őrködött.
A bejárat fölött egy sor piros kínai írásjel.
– A kerületi bíróság neve – mondta Hong, aki követte Birgitta tekintetét.
Amikor felmentek a lépcsőn, a két rendőr tisztelgett a fegyverével.
Hong Qui nemigen reagált, Birgitta pedig megint csak elgondolkodott, hogy ki
lehet a kísérője. Nyilván nem afféle közönséges fullajtár, akit azért szalajtanak,
hogy külföldiek ellopott táskáját visszavigye.
Egy csupasz folyosón mentek végig, majd bejutottak a tulajdonképpeni
tárgyalóterembe, egy hideg, barna faborítású helyiségbe. Az egyik keskeny
oldalon pódium állt, rajta ült két rendőr, közöttük egy üres hely. Nem volt
hallgatóság a teremben. Hong Qui az első közönség padhoz ment. Két párna
várta őket.
„Minden készen áll – gondolta Birgitta Roslin. – Kezdődhet az előadás.
Vagy tényleg csak annyi volna, hogy itt is ügyelnek rám?”
Alig ültek le, amikor két őr már elő is vezette a vádlottat. Középkorú
férfi, sötétkék rabruhában, kurtára nyírt hajjal. A földre csüggesztette a fejét.
Mellette ment a védője. Egy másik férfi – Birgitta államügyésznek gondolta –
253
egy másik asztal mögé állt. Civil ruha volt rajta, arca barázdált; idősebb volt.
A pódium mögötti ajtón most belépett a bírónő a terembe. Hatvan körüli, kis,
gömbölyű nő volt. Amikor leült, majdnem gyereknek látszott.
– Shu Fu egy bűnözőcsoport vezetője volt. Autólopásokkal foglalkoztak
– mondta Hong Qui halkan. – A többiek ítélete már megszületett, most a
bandavezér van soron. Visszaeső, így valószínűleg szigorú büntetést szabnak
ki rá. Eddig nem bántak vele kemény kézzel, de most súlyosabb büntetést kell
kapnia, mert visszaélt a bizalommal.
– De csak nem halálbüntetést kap?
– Természetesen nem.
Birgitta Roslinnak valahogy az volt az érzése, hogy Hong Quinak nem
tetszik ez az utolsó kérdése. Türelmetlenül, szinte elutasítóan hangzott a
válasza. „Aha, megrepedt a máz a mosoly fölött – gondolta Birgitta. – Már
csak az a kérdés, hogy valódi tárgyalást fogok-e látni, vagy csak eljátszanak
egy darabot, amelyben az ítélet már rég megszületett.”
A hangok élesen csengtek és visszhangzottak a teremben. Egyetlen
ember volt, aki meg sem szólalt: a vádlott. Ő továbbra is csak a padlót
bámulta. A védő sem nagyon igyekezett, hogy megvédje őt: ez persze a svéd
tárgyalótermekben sem ritkaság, gondolta Birgitta. Az egész tárgyalás a bírónő
és az államügyész közötti párbeszéddé alakult. Birgitta nem jött rá, hogy
milyen funkciója van a két további személynek a pódiumon.
A tárgyalásnak félóránál is rövidebb idő alatt vége volt.
– Körülbelül tízévi büntetőmunkára fogják ítélni – szólalt meg Hong
Qui.
– Nem hallottam, hogy a bírónő kihirdetett volna valami ítéletfélét.
Hong Qui nem felelt. Amikor a bírónő felállt, valamennyien felálltak.
Az elítéltet elvezették. Birgitta nem tudta elkapni a tekintetét.
– Most pedig a bírónővel találkozunk – mondta Hong Qui.
– Meghívott bennünket a dolgozószobájába teára. Min Ta a neve.
Amikor nem dolgozik, két unokájával tölti az idejét.
– Milyen híre van?
Hong Qui nem értette a kérdést.
– Minden bíróról elterjed valami, ami nagyjából-egészéből megfelelhet
a valóságnak. Csak ritkán téves az ilyen vélemény. Én például enyhe, de
határozott bírónak számítok.
– Min Ta tiszteli a törvényt. Büszke rá, hogy bírónő lehet, így országunk
igaz reprezentánsa.
Bementek a pódium mögötti ajtón, és bejutottak Min Ta spártai és hideg
dolgozószobájába. Egy bírósági alkalmazott felszolgálta a teát. Leültek.

254
 Min Ta azonnal rázendített ugyanazon az éles hangon, mint a tárgyaló-
teremben.
Hong Qui fordított, amint Min Ta abbahagyta.
– Nagy megtiszteltetés számára, hogy egy svédországi kolléganőt üdvö-
zölhet. Sok jót hallott a svéd jogállamról. Sajnos új tárgyalása kezdődik
hamarosan. Különben szívesen folytatna hosszabb beszélgetést a svéd
jogrendről.
– Köszönje meg a nevemben, hogy fogadott – felelte Birgitta Roslin. –
Kérdezze meg, hogy szerinte milyen lesz az ítélet. Igaza lesz-e azzal a tíz
évvel?
– Sohasem megyek be a tárgyalóterembe alapos felkészülés nélkül –
felelte Min Ta a kérdés lefordítása után. – Kötelességem jól felhasználni a
saját időmet és a bíróság többi alkalmazottjáét is. Ebben az esetben semmilyen
kétség nem merült fel. A férfi vallott. Visszaeső bűnös, enyhítő körülmények
nincsenek. Úgy gondolom, hét és tíz év közötti fogházbüntetést kap, de
természetesen gondosan mérlegelem az ítéletet.
Ez volt az egyetlen kérdés, amelyet Birgitta fel tudott tenni. Ekkor Min
Ta zúdított rá egy sorozat kérdést, amelyekre válaszolnia kellett. Közben néha
elgondolkodott azon, hogy Hong Qui vajon mennyit fordíthat le abból, amit ő
mond. Közben talán ő és Min Ta valami egészen másról beszélgetnek?
Húsz perc elteltével Min Ta felállt, és azt mondta, hogy vissza kell
mennie a tárgyalóterembe. Egy fényképezőgépes ember lépett be. Min Ta
Birgitta mellé állt, fénykép készült. Hong Qui is ott állt, de az objektív
látószögén kívül. Min Ta és Birgitta Roslin kezet fogott, majd együtt mentek
ki a folyosóra. Amikor Min Ta kinyitotta a pódium ajtaját, Birgitta látta, hogy
most már megtelt a terem hallgatókkal.
Visszamentek a kocsihoz, amely nagy sebességgel elindult velük. Nem
a szállodánál állt meg, hanem egy pagodaszerű épületnél, amely egy
mesterséges tó közepén állt.
– Hideg van – mondta Hong Qui. – A tea átmelegít.
Hong Qui különszobába vezette Birgittát. Két teáscsésze várt már rájuk,
s a pincérnő, kezében a teáskannával. Minden, ami történt, óraműpontossággal
működött. Birgitta Roslin közönséges turistából az ország fontos látogatójává
lépett elő. Csak éppen azt nem tudta, miért.

Hong Qui a svéd jogrendszerről kezdett beszélni. Úgy látszott, nagyon

tájékozott, egy csomó kérdést tett fel az Olof Palme- és az Anna Lindh-
gyilkosságról.

255
 – A nyitott társadalmi formációkban még sokkal nehezebb az egyes
ember biztonságát garantálni – mondta Birgitta Roslin.
– Minden társadalom megfizeti az árat. A szabadság és a biztonság
folyamatosan harcban állnak egymással az elsőbbségért.
– Ha valakit valóban meg akarnak gyilkolni, azt nem lehet megaka-
dályozni – mondta Hong Qui. – Még az amerikai elnököt sem lehet megvé-
deni.
Birgitta Roslin mintha valami mellékzöngét is kihallott volna Hong Qui
szavaiból, de nem szerette volna megfejteni.
– Nem gyakran olvasunk itt Svédországról – folytatta Hong Qui. – De
az utóbbi időben a mi újságjainkban is írtak egy szörnyű tömeggyilkosságról.
– Igen, tudok róla egyet s mást – mondta Birgitta. – Bár nem bíróként
volt dolgom a történettel. Egy gyanúsítottat el is fogtak, de öngyilkosságot
követett el. Persze, már önmagában ez is botrány. Hogyan hagyhatták!
Hong Qui nagyon érdeklődőnek tűnt, így Birgitta elmondott neki
nagyjából mindent, amit csak tudott. Hong Qui figyelmesen hallgatta, nem
kérdezett bele, de többször is megkérte, hogy ismételje meg, amit mondott.
– Egy őrült – fejezte be Birgitta. – Akinek sikerült végeznie magával.
Vagy egy másik őrült, akit nem kapott el a rendőrség. Vagy valami egészen
más, valaki, akinek volt indítéka is és egy hidegvérű, kegyetlen terve is.
– Mi lehetne az?
– Bosszú. Gyűlölet. Miután semmit sem vittek el, csak a gyűlölet és a
bosszú lehetett az indíték.
– Ön mit gondol?
– Hogy kit kellene keresni? Nem tudom. De nekem valahogy nehezen
áll össze az egy szál őrült tettes képe.
Aztán Birgitta elmesélte azt is, amit „kínai nyomnak” nevezett. Azzal
kezdte, hogy felfedezte, hogy rokonságban áll néhány meggyilkolttal, aztán a
hudiksvalli kínai férfi látogatásával folytatta. És amikor észrevette, hogy Hong
nagyon figyel, már le sem tudott állni. Végül elővette a fényképet, és
megmutatta Hongnak.
Hong Qui lassan bólintott. Pár pillanatra a saját gondolataiba mélyedt.
Birgittának egyszerre az az érzése támadt, hogy Hong ismeri a képen látható
férfit. De persze ez ostobaság volt. Honnan ismerne milliók közül egy arcot?
Hong Qui mosolygott, visszaadta a fényképet, aztán megkérdezte, mit
tervez még Birgitta a maradék pekingi idejére.
– Remélem, holnap a barátnőm elvisz még a Nagy falra. És holnapután
már megyünk haza.
– Még az elutazásuk előtt elköszönök öntől.

256
 A szálloda előtt elváltak. Birgitta a kocsi után nézett, amely elvitte
Hongot.

Karin háromkor érkezett meg, és a kongresszusi anyagának nagy részét,

amelyre már nem volt szüksége, nagy, megkönnyebbült sóhajjal kidobta a
papírkosárba. Amikor Birgitta másnapra a Fal megtekintését javasolta, azonnal
benne volt. Most azonban boltokba akart menni. Birgitta pedig ment vele,
egyik áruházból ki, a másikba be, félhivatalos piacokon fordultak meg, és sötét
boltokban, amelyekben a régi lámpáktól kezdve a gonosz szellemeket ábrázoló
régi szobrocskákig mindent lehet kapni. Jól elfáradtak, leintettek egy taxit,
amint sötétedni kezdett. Karin fáradt volt, így a szállodában ettek. Birgitta
másnapra vezetést foglalt a Falhoz.
Karín elaludt, Birgitta pedig egy fotelben kucorogva nézte a csendesre
állított kínai tévéadást. Néha még átfutott rajta a félelem a két nappal korábban
történtek miatt. De közben már elhatározta, hogy senkinek sem szól róla, még
Karinnak sem.
Másnap kimentek a Nagy falhoz. Szélcsend volt, így nem volt annyira
harapós a száraz hideg sem. Mászkáltak a fal tövében, megcsodálták, fényké-
pezték egymást, vagy odaadták egy-egy barátságos kínainak a gépet, hogy
kettőjükről is készüljön felvétel.
– Idejöttünk – mondta Karin. – És nem Mao vörös könyve van a
kezünkben, hanem fényképezőgép.
– Ebben az országban csoda történt – felelte Birgitta. – És nem az
istenek hajtották végre, hanem az emberek, iszonyatos erőfeszítéssel.
– Legalábbis a városokban. De vidéken állítólag rettenetes a szegény-
ség. Mit lehet tenni, ha szegényparasztok százmilliói fellázadnak?
A parasztmozgalom jelenlegi fellendülése hatalmas eredmény. Lehet,
hogy ebben a mantrában mégiscsak nagy igazságok lakoznak?
– Akkor nekünk senki sem mondta, hogy ennyire hideg lehet Kína.
Mindjárt megfagyok.
Visszatértek a várakozó kocsihoz. Amikor Birgitta lement a lépcsőn,
talán hogy még egy utolsó pillantást vessen a Falra, hátranézett.
És meglátta Hong Qui egyik emberét, aki egy tájékoztatót olvasgatott.
Semmi kétség nem fért hozzá: az az ember volt, aki visszaadta a táskáját.
Karin türelmetlenül integetett a kocsiból. Fázott, indulni akart.
Amikor Birgitta még egyszer odanézett, az ember már nem volt ott.

257
 27.
Utolsó pekingi estéjükön Birgitta Roslin és Karin Wiman a szállodában
maradtak. Beültek a bárba, és vodkakoktélokat ittak, hogy felmelegedjenek a
Falnál tett kirándulás után, és azokról a lehetőségekről beszélgettek, ame-
lyekkel lezárhatják a pekingi kiruccanást. Ám a vodkától annyira elálmosodtak
és ellustultak, hogy úgy döntöttek, a szállodában vacsoráznak. Sokáig elüldö-
géltek az asztalnál, és arról beszélgettek, hogyan is alakult az életük. Olyan
volt, mintha bekeretezte volna lázadó ifjúságuk vörös Kínáról szóló álom-
világa és a most megélt ország, ez az ország a maga hatalmas változásaival,
még ha ezek a változások nem is egészen az akkori elképzeléseik szerint
zajlottak le. Olyan sokáig maradtak az étteremben, hogy ők voltak az utolsó
vendégek. Az asztal fölötti lámpájukról kék selyemszalagok lógtak.
Birgitta áthajolt az asztalon, és azt sziszegte, hogy szeretne emlékbe
elvinni két kék szalagot. Karin pedig, amikor a személyzet másfelé nézett,
lenyisszantott egy kis körömollóval kettőt.

A csomagolás után Karin elaludt. A kongresszus kifárasztotta. Birgitta a

félhomályos szoba kanapéján üldögélt. Hirtelen úgy érezte: öregszik. Eddig,
aztán még egy kicsit tovább kanyarog az ösvény, aztán jön a Nagy Sötétség, az
ismeretlen. Talán már most érzi, amint az ösvény alig észrevehetően lejtő-
sebbre fordul. „Gondolj ki még tíz dolgot, amit meg akarsz tenni! – suttogta
önmagának. – Tízet, ami még előtted van.” Leült az íróasztalhoz, és
jegyzetfüzetet vett elő.
Mi is az, amit még feltétlenül meg akar élni? Természetesen remény-
kedett abban, hogy lesznek unokái. Staffannal gyakran beszélgettek arról,
hogy megnéznének néhány szigetet. Eddig csak Izlandra és Krétára jutottak el.
De nagyon szerették volna látni a Galapagos-szigeteket meg a Pitcairn-
szigetet, ahol még a Bounty lázadóinak vére folyt a lakosság ereiben. Vagy
megtanulni még egy idegen nyelvet? Vagy legalább felfrissíteni a franciát,
amiben pedig olyan jó volt valaha?
De a legfontosabb az lenne, hogy Staffan és közte megint olyan lenne,
mint régen, a kapcsolatuk életre kelne, és újra észrevennék a másikat. Nagyon
el tudott keseredni arra a gondolatra, hogy úgy indulnak az öregségbe, hogy a
régi szenvedélynek már nyoma sem maradt közöttük.

258
 Ennél nem lehet fontosabb egyetlen utazás sem.
Összegyűrte a papírt, és a szemétkosárba dobta. Miért is írná fel azt, ami
már mindennél világosabban régen oda van szögezve belső templomkapujára?
Néhány kérlelhetetlen tény Birgitta Roslin jövőjéről.
Levetkőzött, és befeküdt az ágyba. Karin nyugodtan szuszogott. Hirte-
len azt érezte, legfőbb ideje, hogy újra elkezdjen dolgozni. A mindennapi rutin
nélkül egyetlen álma sem fog megvalósulni.
Kicsit tétovázott, de aztán fogta a mobilt, és küldött a férjének egy sms-
t: „Indulunk haza. Minden hosszú út egy lépéssel kezdődik. A hazaút is.”

Amikor felébredt, hét óra volt. Nem aludt többet öt óránál, mégis nagyon éber
volt. A sok vodkakoktélra csak egy kis fejfájás emlékeztetett. Karin aludt,
betekeredett a lepedőbe. Egyik karja lelógott a padlóra. Óvatosan felemelte, és
a takaró alá tette.

A reggelizőben már sokan voltak a korai óra ellenére. Körülnézett, hátha

megpillant egy ismerős arcot. Nem kételkedett abban, hogy azt a férfit látta a
Falnál, akit korábban Hong társaságában. Talán tényleg felügyelet alá helyezte
a kínai állam, csak mert nem akarták, hogy még valami baj érje?
Megreggelizett, belelapozott egy angol újságba, és épp indult volna fel a
szobába, amikor Hong jelent meg az asztalánál. Nem volt egyedül: két férfi
kísérte, akiket Birgitta eddig még nem látott. Hong biccentett a férfiaknak,
azok visszavonultak, ő pedig leült.
Pár szót szólt a felszolgálóhoz, mire azonnal hoztak neki egy pohár
vizet.
– Remélem, minden rendben van – szólalt meg Hong. – Milyen volt a
Fal?
„De hiszen rég tudod – gondolta magában Birgitta. – Ráadásul abban is
biztos vagyok, hogy valamelyik önálló szemed ott volt tegnap este a Lótusz-
virág vendéglőben, ahol Karinnal vacsoráztunk.”
– Lenyűgöző. De nagyon hideg volt.
Birgitta Roslin kihívóan nézett Hong szemébe, ki akarta találni, Hong
felfogta-e, hogy meglátta a kémjét. Ám Hong arcáról semmit sem tudott
leolvasni. Nem engedett bepillantást a kártyáiba.
– A vendéglő egyik különszobájában egy férfi várja – mondta Hong. –
Csan Bingnek hívják.
– Mit akar?

259
 – Beszámolni, hogy a rendőrség elfogott egy embert, aki részese volt a
táskája elrablásának.
Birgitta szíve hevesebben kezdett verni. Abban, amit Hong elmondott,
valami fenyegető mellékzönge jelent meg.
– És miért nem jön ide, ha velem van dolga?
– Egyenruhában van. Nem akarja zavarni reggeli közben.
Birgitta védekezőn emelte fel a kezét.
– Semmi gondom nincs az egyenruhásokkal.
Felállt, és szalvétáját az asztalra tette. Ugyanebben a pillanatban lépett
be Karin a reggelizőbe, és értetlen pillantást vetett rá.
Birgitta kénytelen volt megmagyarázni a helyzetet, és bemutatta
Hongot.
– Nem igazán tudom, miről van szó – mondta Karinnak. – Úgy tűnik, a
rendőrök elkapták az egyik rablót. Csak reggelizz meg nyugodtan. Vissza-
jövök, mihelyt végighallgattam, amit az a rendőr el akar mondani.
– Miért nem szóltál eddig?
– Nem akartam, hogy nyugtalankodj.
– Hát most aztán nyugtalankodom. Sőt egy kicsit többet is érzek a nyug-
talanságnál.
– Ne izgulj!
– Tízkor indulnunk kell a reptérre.
– Addig még két óra.

Birgitta Roslin követte Hongot. A két férfi egész idő alatt a háttérben
tartózkodott. Végigmentek a folyosón, amely a felvonókhoz vezetett, és
megálltak egy ajtó előtt, amely csak be volt hajtva. Birgitta látta, hogy egy
nagyobb tárgyalóteremre nyílik. Az ovális asztal rövidebb részén egy férfi ült
és dohányzott. Sötétkék egyenruhát viselt, sok kitüntetéssel. Egyensapkája az
asztalon hevert. Felkelt, meghajolt, helyet mutatott maga mellett. Hong a
háttérben maradt, az ablaknál.
Csan Bing szeme véreres volt, gyér haját hátrafésülte. Birgitta valahogy
úgy érezte, hogy ez a férfi itt mellette nagyon veszélyes. Mohón szívta be a
dohányfüstöt. A hamutartóban máris három csikk hevert.
Hong néhány szót mondott, Csan Bing bólintott. Birgitta megpróbált
visszaemlékezni, vajon látott-e már emberi vállon ennél több vörös csillagot.
Csan Bing hangja rekedt volt.
– Elfogtuk a támadói közül az egyik férfit. Azért jöttünk, hogy meg-
kérjük, azonosítsa.
Csan Bing angolsága döcögős volt ugyan, de érthető.
260
 – De hiszen nem láttam semmit.
– Mindig többet lát az ember, mint gondolja.
– Nem előttem voltak. És a tarkómon nincs szemem.
Csan Bing kifejezéstelenül nézett rá.
– Dehogy nincs. Veszélyben, feszült helyzetben a tarkójával is lát az
ember.
– Talán Kínában. Svédországban nem. Életemben sem ítéltem el még
olyan embert, akit valaki a tarkójával látott kép alapján azonosított.
– Már tanúk is vannak. Nem csak önnek kell azonosítania a tettest.
Olyan tanúk is vannak, akiknek önt kell azonosítaniuk.
Birgitta segélykérő pillantást vetett Hongra, aki azonban valahol a feje
fölött nézett egy pontot.
– Haza kell mennem – mondta Birgitta. – Két óra múlva a barátnőm
meg én kijelentkezünk a szállodából, és a reptérre megyünk. Visszakaptam a
táskámat. Nagyszerű segítséget és törődést kaptam a rendőrségtől. Elképzel-
hetőnek tartom, hogy írok róla egy cikket a svéd jogi lapba, és beszámolok az
itt tapasztaltakról, és kifejezem a hálámat. De egyetlen vélt tettest sem fogok
tudni azonosítani.
– A segítségkérésünk egyáltalán nem méltánytalan. Ennek az országnak
a törvényei alapján ön köteles segítséget nyújtani a rendőrségnek, ha egy
súlyos bűntett felderítéséről van szó.
– De haza akarok repülni. Mennyi ideig tart ez az egész?
– Huszonnégy óránál nem hiszem, hogy tovább.
– Ez nem fog menni.
Hong hátulról észrevétlenül odalépett Birgittához.
– Természetesen segítünk a repülőjegyének átíratásában – mondta.
Birgitta tenyerével az asztalra csapott.
– Márpedig én ma akarok hazarepülni. Megtagadom, hogy egy teljes
nappal meghosszabbítsam az itt tartózkodásomat.
– Csan Bing magas rangú rendőrtiszt. Amit kimond, az úgy lesz. Le is
tartóztathatja.
– Akkor pedig a követségemet szeretném felhívni.
Hong egy mobiltelefont és egy cédulát tett le az asztalra.
– Egy óra múlva nyit a követség.
– Miért kényszerítenek arra, hogy ezt itt végigjátsszam?
– Nem akarunk ártatlanul embereket megbüntetni, de a bűnösöket sem
akarjuk futni hagyni.
Birgitta Roslin rájuk meredt, aztán megértette, hogy nincs választása.
Úgy döntöttek, itt marasztalják. A legértelmesebb, amit tehet, hogy elfogadja a

261
helyzetet. De arra senki sem kényszerítheti, hogy tettesként azonosítson
valakit, akit nem látott.
– Beszélnem kell a barátnőmmel – mondta. – Mi történik a csomag-
jaimmal?
– A szobát továbbra is foglaljuk önnek – felelte Hong.
– Gondolom, már rég meg is tették. Mikor döntötték el, hogy kényszerí-
tenek az itt maradásra? Tegnap? Tegnapelőtt? Ma éjszaka?
Birgitta nem kapott választ. Csan Bing újabb cigarettára gyújtott, és pár
szót szólt Hongnak.
– Mit mondott? – kérdezte Birgitta.
– Hogy siessünk. Csan Bing nagyon elfoglalt ember.
– Kicsoda ő?
Hong akkor magyarázta meg, amikor már a folyosón haladtak.
– Csan Bing nagyon tapasztalt nyomozó. Ő a felelőse azoknak az
eseteknek, amelyekben olyanok érintettek, mint ön: országunk vendégei.
– Nagyon ellenszenves.
– Miért?
Birgitta megállt.
– Azt akarom, hogy ön is legyen jelen végig. Különben nem megyek ki
a szállodából addig, amíg a követség ki nem nyit, és nem beszélhetek ott
valakivel.
– Jelen leszek.
A reggeliző felé haladtak. Karin épp felállt az asztaltól, amikor beléptek.
Birgitta elmondta, mi történt.
Karin egyre nagyobb csodálkozással nézett rá.
– És miért nem szóltál erről egy kukkot sem? Akkor számíthattunk
volna rá, hogy ez fog történni, és hogy esetleg maradnod kell.
– Úgy van, ahogy már mondtam. Nem akartalak nyugtalanítani. És saját
magamat sem akartam nyugtalanítani. Azt hittem, már vége. Megvan a táska.
De mégis itt kell maradnom holnapig.
– Tényleg szükség van rá?
– Az a rendőrtiszt, akivel beszéltem, nem tűnt olyannak, akit el lehet
téríteni a szándékától.
– Akarod, hogy én is maradjak?
– Menj csak. Holnap én is megyek. Telefonálok haza, megmondom
Staffannak, mi történt.
Karin még nem döntött.
Birgitta elkísérte a kijáratig.
– Errefelé nyilvánvalóan olyanok a törvények, hogy az emberek nem
utazhatnak el addig, amíg meg nem teszik, amire kérik őket.
262
 – De hiszen azt mondtad, hogy nem láttad, ki támadt rád!
– Nem is láttam. Emellett kitartok. Eredj csak! Ha hazaértem, meg-
nézzük a Falnál készült képeket.
Birgitta utánanézett Karinnak, amint az a felvonóhoz igyekezett. Ő
maga viszont már lehozta a reggelizőbe a kabátját, így útra készen állt.

Honggal és Csan Binggel ült egy autóban. Üvöltő szirénájú motorkerékpárok

törték számukra az utat a sűrű forgalomban. Útjukon elhaladtak a Mennyei
Béke tere mellett, majd végig egy központi sugárúton, majd bekanyarodtak
egy garázsba, amelynek ajtaját rendőrök őrizték. lifttel a tizennegyedik
emeletig mentek, aztán végighaladtak egy folyosón, amelyen egyenruhás
férfiak vizsgálták végig szigorú tekintettel. Most Csan Bing ment mellette,
nem Hong. Ebben a házban nem a nő a fontos személy, gondolta Birgitta. Ez
itt Bing birodalma.
Egy nagy iroda előterébe léptek. Rendőrök pattantak fel és vágták
vigyázzba magukat. Becsukódott mögöttük az ajtó, Birgitta úgy vélte, ez lehet
Csan szobája. Az ország elnökének képe függött a falon, az íróasztal fölött.
Látta, hogy Csan Bingnek modern számítógépe van, és több mobiltelefon is
rendelkezésére áll. A férfi intett neki, hogy üljön az íróasztal melletti székek
egyikére. Birgitta leült.
Hong az előtérben maradt.
– Lao San – kezdte Bing –, így hívják azt a férfit, akit mindjárt meg fog
látni, és akit kilenc másik közül kell felismernie.
– Hányszor mondjam még el, hogy nem láttam azokat az embereket,
akik megtámadtak?
– Akkor azt sem tudhatja, hogy egy ember volt-e, kettő vagy esetleg
még több.
– Egynél többet éreztem. Túl sok kar motozott rajtam.
Egyszerre elkapta a félelem. Túl későn jött rá arra a lehetőségre, hogy
nemcsak Hong, hanem már Csan Bing is tudomást szerzett róla, hogy Wang
Min Haót kereste. Ezért ül itt most a magas rangú rendőrtiszt asztalánál.
Veszedelmessé vált. Csak az a kérdés: kinek?
„Mindketten pontosan tudják – gondolta. – És Hong azért nem jött be,
mert tudja, miről fog beszélni velem Csan Bing.”
A fénykép a kabátja belső zsebében lapult. Gondolkodott, hogy elő-
vegye és megmutassa-e Bingnek, de valami miatt mégsem tette. Pillanatnyilag
Bingé volt a vezető szerep a várakozás táncában, Birgitta pedig követte őt.

263
 Csan Bing maga elé húzott pár lapot, amelyek az asztalán hevertek.
Nem olvasni akarta őket, csak egy kis időt nyert általuk, mielőtt beszélni
kezdett.
– Mennyi pénz? – kérdezte.
– Hatvan amerikai dollár. És egy kicsivel kevesebb kínai pénzben.
– Ékszerek? Kövek? Hitelkártyák?
– Minden egyéb benne maradt.
Az egyik telefon felzümmögött az asztalon.
– Most meg fogja látni azt az embert, aki megtámadta.
– De hát azt mondta, hogy több személy volt?
– Akik megtámadták, azok közül az, akit még ki tudunk hallgatni.
Vagyis a másik halott, gondolta Birgitta, és kezdett rosszul lenni. Ebben
a pillanatban már bánta, hogy nem tiltakozott erőteljesebben. Ragaszkodnia
kellett volna hozzá, hogy Karin Wimannal együtt hazamegy. Csapdába lépett,
amikor beleegyezett abba, hogy marad.

Végigmentek a folyosón, le egy lépcsőn, át egy ajtón. A fény csak derengett.

Egy rendőr állt egy függöny mellett.
– Most magára hagyom – mondta Csan Bing. – Amint tudja, ezek az
emberek nem láthatják magát. Szóljon bele az asztalon lévő mikrofonba, ha azt
akarja, hogy valamelyikük előbbre lépjen, vagy profilba forduljon.
– Akkor ki hallja a hangomat?
– Én hallom. Nyugodtan szánjon rá időt.
– Nincs értelme. Nem tudom, hányszor kell még elmondanom, hogy
nem láttam azoknak az embereknek az arcát, akik megtámadtak.
Csan Bing nem felelt. Elhúzták a függönyt, Birgitta egyedül maradt a
szobában. A tükrös ablak túlsó felén egy sor harminc körüli férfi állt, egyszerű
ruházatban, némelyikük igen sovány. Arcuk idegen volt, bár egy pillanatra úgy
látta, mintha a bal oldali legszélső hasonlított volna arra, akit Sture
Hermansson kamerája felvett a hudiksvalli szállodában. De nem ő volt az:
annak a férfinak kerekebb volt az arca, teltebb az ajka.
Egy láthatatlan hangszóróból felhangzott Csan Bing hangja:
– Ne sajnálja az idejét!
– Egyiküket sem láttam soha életemben.
– Engedje megérni az első benyomást.
– Ha holnapig itt maradok, akkor sem mondhatok egyebet. A benyomá-
saim nem fognak megváltozni.
Csan Bing nem felelt.
Birgitta mérgesen nyomta meg a mikrofon gombját.
264
 – Soha nem láttam egyiküket sem.
– Biztos benne?
– Igen.
– Nézze meg alaposan!
A tükör előtti sorból jobbról a negyedik férfi most hirtelen kilépett.
Pufajka és foltos nadrág volt rajta. Sovány arca borotválatlan.
Csan Bing hangja hirtelen feszültebben csengett.
– Látta már ezt a férfit?
– Soha.
– Egyike a támadóinak. Lao San, huszonkilenc éves, különböző bűn-
cselekmények miatt rovott múltú. Az apját gyilkosság miatt kivégezték.
– Sohasem láttam.
– Bevallotta a rablótámadást.
– Akkor rám már nem is lesz szükség.
Egy rendőr, aki eddig mögötte állt a sötétben, újra elhúzta a függönyt.
Jelezte, hogy tartson vele. Visszatértek abba az irodába, amelyben Csan Bing
már várt. Hong nem mutatkozott.
– Szeretnénk megköszönni a segítségét – mondta Csan Bing. – Most
már csak néhány formaság van hátra. Épp letisztázzák a jegyzőkönyvet.
– Miféle jegyzőkönyvet?
– A tettessel történt szembesítésről.
– Mi történik vele?
– Én nem vagyok bíró. Az ön országában mi történne?
– A körülményektől függ.
– A mi jogrendszerünk is hasonlóképpen működik. A tettesről a beis-
merés és a különleges körülmények figyelembevételével együtt alakítjuk ki az
ítéletet.
– Lehet, hogy halálra ítélik?
– Aligha – válaszolta szárazan Csan Bing. – Nyugati előítélet csak, hogy
errefelé minden tolvajt halálra ítélünk. Ha fegyvert használt volna, vagy ha
megsebesítette volna magát, már más lenne a helyzet.
– De a cinkosa halott.
– A letartóztatásakor ellenállást tanúsított. A két rendőr, akiket meg-
támadtak, jogosan cselekedett, önvédelemből.
– Honnan tudják, hogy bűnös volt?
– Ellenállást tanúsított.
– Azt más okból is tehette.
– Az a férfi, akit az imént látott, Lao San, beismerte, hogy a bűntársa
volt.
– De nincs bizonyíték?
265
 – Vallomás van.
Birgitta Roslin úgy érezte, nem kellene tovább visszaélnie Csan Bing
türelmével. Úgy határozott, hogy gyorsan megteszi, amit még kérnek tőle,
aztán villámgyorsan elpárolog Kínából.
Egy rendőregyenruhás nő lépett be. Kerülte Birgitta tekintetét.
Csan Bing felolvasta, ami a jegyzőkönyvben állt. Birgitta Roslinnak az
volt az érzése, hogy már siet. „Vége a türelemnek – gondolta. – Vagy valami
másnak van vége. De nem tudom, minek.”
Csan Bing egy körülményesen megfogalmazott dokumentumban
elmondta, hogy Birgitta Roslin asszony, svéd állampolgár, nem tudta azono-
sítani Lao Sant, aki rablótámadást hajtott végre ellene.
Csan Bing elhallgatott, és elébe tolta a papírt. A jegyzőkönyv angol
nyelvű volt.
– Írja alá! – mondta Csan Bing. – És mehet haza.
Birgitta gondosan átolvasta mind a két oldalát, mielőtt aláírta volna.
Bing rágyújtott. Mintha már meg is feledkezett volna róla. Hirtelen Hong
lépett be.
– Mehetünk – mondta. – Vége.

Visszafelé Birgitta csendesen ült Hong mellett a kocsiban. Beszállás előtt csak
egyetlen kérdést tett fel neki:
– Gondolom, ma már nem megy olyan gép, amelyikkel hazamehetnék?
– Sajnos, holnapig tényleg várnia kell.

A recepción várta az értesítés, hogy a másnapi Finnair gépre átírták a jegyét.

El akart köszönni Hongtól, ám ő felajánlotta, hogy később visszajön, és elviszi
vacsorázni.
Birgitta azonnal beleegyezett. E pillanatban bármit jobban elviselt
volna, mint hogy egyedül maradjon Pekingben.
A felvonóhoz lépett, és arra gondolt, hogy Karin bezzeg már úton van
hazafelé, nagy magasságban, láthatatlanul.
Amikor belépett, először is hazatelefonált. Nehezére esett átszámítani az
időeltérést. Amikor Staffan felvette, lehetett hallani a hangján, hogy már aludt.
– Hol vagy?
– Pekingben.
– Miért?
– Lekéstem.
– Hány óra?
266
 – Déli egy.
– Nem Koppenhága felé repülsz már?
– Nem akartalak felkelteni. Holnap érkezem, ugyanakkor, csak egy
nappal később.
– Minden rendben?
– Minden oké.
A vonal megszakadt. Megint megpróbálta felhívni, de nem érte el. Egy
sms-t küldött, és megismételte benne, hogy másnap hazamegy.
Amikor letette a mobilt, látta, hogy valaki járt a szobában, mialatt ő a
rendőrségen tartózkodott. Nem hirtelen vette észre, hanem lassan terjedt szét
benne az érzés. A szoba közepén állt, körülnézett. Eleinte meg sem tudta
mondani, mi keltette fel a gyanúját. Aztán meglátta, hogy a nyitott bőrönd volt
az. Másképp voltak benne a ruhák, mint ahogy előző nap belerakta őket.
Megpróbálta becsukni, nehogy becsípődjön valami. És amikor most próbál-
kozott, nem tudta lecsukni.
Leült az ágy szélére. A szobalány nem rendezi át a bőröndöt, gondolta.
Valaki más járt a szobában, és átkutatta. Már másodszor.
Hirtelen ráébredt: az, hogy egy tettest kellett azonosítania, semmi egyéb
nem volt, mint ürügy arra, hogy eltávolítsák a szobából. Amikor pedig Csan
Bing felolvasta a jegyzőkönyvet, már minden nagyon felgyorsult. Nyilván
akkor kapta meg a hírt, hogy végeztek a szobával.
„Dehogy a táskámról van szó – mondta magában. – A rendőrség
egészen más okokból szokott szobákat átvizsgálni. Ugyanabból az okból,
amiért Hong is egyszerre csak megjelent az asztalomnál, és beszélgetésbe
elegyedett velem. Nem a táskáról van szó – ismételte saját magának. – Csak
egy magyarázat van. Valaki tudni akarja, hogy egy lerobbant kórház mögött
miért kérdezgettem valakit egy ismeretlen férfiról, akinek a fényképét is
megmutattam. Talán nem is olyan ismeretlen az a férfi?”
A félelem gőzerővel tért vissza. Kamerákat és mikrofonokat kezdett
keresni a szobájában, elforgatott képeket, megvizsgálta a lámpaernyőket, de
semmit sem talált.
Hong a megbeszélt időpontban megjelent a recepción, és azt javasolta,
hogy egyenek egy híres vendéglőben.
Birgitta azonban nem akarta elhagyni a szállodát.
– Fáradt vagyok – mondta. – Csan Bing úr elég fárasztó úriember. Már
csak enni szeretnék, aztán lefekszem. És holnap hazamegyek.
Az utolsó mondatot félig kérdésként hangsúlyozta. Hong bólintott.
– Holnap hazamegy.

267
 Az egyik magas ablakhoz ültek. Egy zongorista diszkrét bárzenét
játszott egy kis emelvényen a nagy terem közepén, amelyben akváriumok és
szökőkutak is voltak.
– Ismerem ezt a zenét – mondta Birgitta. – Egy második világháborús
angol sláger. We’ll meet again, don’t know where, don’t know when… Talán
rólunk szól?
– Mindig szerettem volna északi országokat látni. Ki tudja?
Birgitta vörösbort ivott. Nem evett még, így a fejébe szállt a bor.
– Most vége – szólalt meg. – Most már hazamehetek. Visszakaptam a
kézitáskámat, láttam a kínai Nagy falat. Meggyőződhettem arról is, hogy a
kínai parasztmozgalom eszméletlen nagyot haladt. Az, ami ebben az országban
végbement, valóságos emberi hőstett. Amikor fiatal voltam, arról álmodoztam,
hogy egyszer ezer más fiatallal együtt Mao kis vörös könyvét szorongatva
meneteljek. Mi nagyjából egykorúak vagyunk. Maga miről álmodozott?
– Én ott voltam a menetelők között.
– Meggyőződésből?
– Mind meggyőződésből voltunk ott. Volt már cirkuszban vagy gyerek-
színházban? Sikítoznak örömükben. Nem is feltétlenül amiatt, amit látnak,
hanem csak mert ezer másik gyerekkel együtt lehetnek a nagy ponyva alatt
vagy egy színházteremben. Tanárok, szülők nélkül. Ők a világ urai. És ha a
csapat elég nagy, akkor a világon bármiről meg lehet győződve.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
– Az csak most jön. Nos, én is olyan voltam, mint azok a sátorbeli
gyerekek. Meg voltam győződve róla, hogy Mao Ce-tung nélkül Kína sohasem
fog felemelkedni a szegénységből. Ha valaki kommunista volt, az azt
jelentette, hogy harcoljon az ellen a szemétség ellen, hogy valakinek nem jut
cipő. Azért harcoltunk, hogy mindenkinek legyen egy pár cipője.
– És aztán mi történt?
– Az, amitől Mao mindig óva intett bennünket. Hogy megmarad a nagy
nyughatatlanság. És hogy ez a nyughatatlanság más és más előjellel jelent-
kezik majd. Csak a bolond hiszi, hogy kétszer beleléphet ugyanabba a folyóba.
Ma már világosan látom azt is, hogy milyen sok mindent előre látott.
– Még mindig kommunista?
– Igen. Semmi sem győzött meg arról, hogy másképp kellene élnünk,
mint hogy a szegénység ellen közös erővel lépünk fel. A szegénység még
mindig igen nagy ebben az országban.
Birgitta kaszált egyet a kezével, meglökte a poharát, és egy kicsit
kilöttyent a bora.
– Ez a szálloda itt. Ha felébredek, a világ bármelyik országában lehet-
nék. Csak éppen Kínában nem.
268
 – Még mindig nagyon hosszú az út.
Megérkezett az étel. A zongorista abbahagyta a játékot. Birgitta a
gondolataival küzdött. Végül letette az evőeszközt, és Hongra nézett, aki
szintén azonnal abbahagyta az evést.
– Mondja meg az igazságot! Én most hazamegyek. Nem kell már
szerepet játszania. Kicsoda maga? Miért figyelnek egész idő alatt? Ki Csan
Bing? Miféle embereket kellett volna azonosítanom? Nem hiszem, hogy csak
egy kézitáskáról meg az idegenek megbecsüléséről lenne szó.
Arra számított, hogy Hong valahogyan csak reagál, hogy egy kicsit
megnyílik az a merev álarc, amely mögé elrejtőzik.
De Hongot még ez a kérdésáradat sem billentette ki a nyugalmából.
– Mi egyéb lenne, mint a rablótámadás?
– Valaki átkutatta a szobámat.
– Eltűnt valami?
– Nem. Csak éppen tudom, hogy valaki járt ott.
– Ha kívánja, hívhatjuk a szálloda biztonsági főnökét.
– Azt kívánom, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Mi folyik itt?
– Semmi egyéb, mint hogy szeretnénk, ha országunk vendégei jól
éreznék magukat.
– És ezt el is higgyem?
– Igen – felelte Hong – Szeretném, ha elhinné, amit mondok.
Birgitta további kérdezősködő kedvét elvette az a hang, ahogy ezt
mondta. Tudta, hogy semmiképp sem kap választ a kérdéseire. És azt sem
tudja meg, hogy Hong vagy Bing figyeltette-e. Itt volt megint a bejárat meg a
kijárat, ő pedig bekötött szemmel kóválygott a folyosón.
Hong a szobaajtóig elkísérte.
Birgitta megfogta a csuklóját.
– Nem lesz több beavatkozás? Nem lesz több tettes? Több jegyző-
könyv? Meg ismerősnek tűnő arcú emberek?
– Pont tizenkettőkor önért jövök.

Birgitta nyugtalanul aludt ezen az éjszakán. Már hajnalok hajnalán fenn volt,
gyorsan megreggelizett lent, egyetlen pincér és egyetlen vendég sem tűnt
ismerősnek. Kirakta a „Ne zavarj!” táblát, és szórt egy kis fürdősót a szobaajtó
elé a szőnyegre. Amikor visszatért, láthatta, hogy nem jártak a szobájában.
Hong a megbeszélés szerint érte jött. A reptéren átkalauzolta egy
speciális kontrollon úgy, hogy nem kellett sorba állnia.
Az útlevél-ellenőrzésnél váltak el. Hong egy kis csomagot nyújtott át.
– Szuvenír Kínából.
269
 – Öntől vagy az országtól?
– Mindkettőnktől.
Birgitta arra gondolt, hogy talán igazságtalan volt Honggal szemben.
Talán tényleg nem akart mást, mint hogy kiheverje a rablótámadást.
– Szerencsés utat! – mondta Hong. – Talán még látjuk egymást.
Birgitta átlépett az útlevél-ellenőrzésen. Mire megfordult, Hong már
eltűnt.

A csomagocskát csak akkor nyitotta ki, amikor a gép már felemelkedett. Egy
kis porcelánszobrocska volt: egy kislány, amint a feje fölé emeli Mao kis vörös
könyvét.
Birgitta a kézitáskájába tette a szobrocskát, és behunyta a szemét.
Megkönnyebbült attól a tudattól, hogy hazafelé tart, és erőt vett rajta a
fáradtság.
Koppenhágába Staffan elébe jött, hazavitte.
Este mellé ült a heverőn, és mesélt az élményeiről. A támadásról viszont
egy szót sem szólt.
Karin Wiman is telefonált. Birgitta megígérte, hogy amint lehet,
meglátogatja Koppenhágában.

Visszatérése másnapján elment az orvoshoz. A vérnyomása most rendben volt.

Ha stabil marad, akkor pár nap múlva visszamehet a munkába.
Szállingózott a hó. Nagyon szeretett volna már dolgozni.
Másnap, bár még nem írta ki az orvos, már hétkor bement az irodájába,
és elrendezte a papírokat, amelyek felgyűltek az íróasztalán.
Egyre sűrűbb lett a hóesés. Nézte az ablakon át, ahogy a párkányon
egyre magasabbra gyűlik a hó.
A kis porcelánfigurát, a feje fölé emelt Mao-könyvecskével álló, piros
arcú, diadalmasan mosolygó kislányt a telefon mellé állította.
A biztonsági kamera fényképét pedig, amelyet eddig a kabátja belső
zsebében hordozott, a legalsó fiókba rejtette.
És amikor becsukta a fiókot, úgy érezte, immár vége az egész
históriának.

270
NEGYEDIK RÉSZ
A gyarmatosítók
(2006)

Az elnyomott népek felszabadító harcában

legelső sorban
a saját harcotokra támaszkodjatok, és utána,
csak utána a nemzetközi támogatásra.

Az a nép, amely győzött a saját forradalmában,

segítse azokat, amelyek még harcolnak a szabadságért.
Ez nemzetközi kötelességünk.

MAO CE-TUNG
Beszélgetés afrikai barátainkkal 1963. augusztus 8-án

271
 Elefántok hántolta fakéreg

28.
Pekingtől ötven kilométerre nyugatra, a Sárga Császár palotájának romjaitól
nem túlságosan messze állt néhány szürke, magas falakkal körülzárt épület,
amelyeket a Kínai Kommunista Párt egészen különleges alkalmakra használt.
A teljesen hétköznapinak látszó épületek több nagy ülésteremből, konyhából
és vendéglőből álltak. Park vette körül őket, ahol az egybegyűltek
mozoghattak egy kicsit, vagy bizalmas beszélgetéseket folytathattak szűk
körben. Csak a kommunista párt legbelsőbb köreiben tudták, hogy ezekben az
épületekben, amelyeket mindig csak „Sárga Császárnak” emlegettek, tartották
a Kína jövője szempontjából legfontosabb, döntő tanácskozásokat.

Így történt ez 2006 egyik téli napján is. Kora reggel nagy sebességgel
közeledett egy fekete limuzinokból álló kocsisor, amely mögött sebesen
becsukódott a kapu. A nagy ülésteremben lobogott a kandalló tüze.
Tizenkilenc férfi és három nő gyűlt itt össze. A legtöbbjük hatvan fölött volt, a
legfiatalabbak is harmincöt körüliek. Korábbi alkalmakkor már megismerték
egymást. Ők együttesen alkották azt az elitet, amely gyakorlatilag vezette
Kínát, mind politikai, mind gazdasági szempontból. Csak két, valóban
befolyásos és hatalmas személy hiányzott: az államfő és a hadsereg főparancs-
noka. Ám a konferencia résztvevői éppen nekik készültek beszámolni a
gyűlésről, és elébük tárni mindazokat a dokumentumokat, amelyekről meg-
egyezés születik.
Ma mindössze egyetlen napirendi pont volt. A legnagyobb titoktartás
mellett tárgyalták, és a résztvevők hallgatási fogadalmát tettek. Aki megszegi,
nem kételkedhetett benne, hogy a legrövidebb időn belül nyomtalanul eltűnik a
történelem színpadáról.
Egy különszobában egy körülbelül negyvenéves férfi járt fel s alá
türelmetlenül. Kezében tartotta a beszédét, amelyen hónapokon át dolgozott,
272
és amelyet ezen a reggelen kell megtartania. Tudta, hogy ez a beszéd lesz az
egyik legfontosabb dokumentum, amelyet Kína 1949-es megalapítása óta a
kommunista párt legbelsőbb köre elé terjesztettek.

Yan Ba két évvel ezelőtt kapta a megbízatást Kína államfőjétől. Munkahelyén

értesítették, a pekingi egyetemen, hogy az elnök beszélni óhajt vele.
Négyszemközt vette át a megbízatást. Attól a naptól fogva mentesült
professzori munkája alól. Kapott egy harmincfős csapatot. Az egész projektet
a legszigorúbb titoktartás övezte, és az elnök személyes biztonsági szolgálata
felügyelte. A beszédet olyan számítógépen fogalmazta meg, amelyhez egyedül
neki, Yan Bának volt hozzáférése. Rajta kívül senki sem láthatta a szöveget,
amelyet most a kezében tartott.
A falakon egyetlen hang sem hatolt át. Egy pletyka szerint ez a szoba
valaha Mao Ce-tung nejének, Csiang Csingnek a hálószobája volt, akit az
úgynevezett négyek bandájának másik három tagjával együtt Mao halála után
letartóztattak és el is ítéltek; később a börtönben öngyilkosságot követett el. Ez
a nő csak teljes csendben tudott aludni. Ha utazott, kőművesek és szobafestők
jártak előtte, és tették hangszigeteltté leendő hálószobáját, a katonák pedig
mindenkori lakhelyei körzetében kiirtották az összes ugatós kutyát.
Yan Ba a karórájára nézett. Tíz perc múlva kilenc. Pontosan negyed
tízkor kell elkezdenie a beszédét. Hétkor bevette a tablettát, amelyet az orvos
adott neki. Meg fog nyugodni tőle, de nem álmosodik el. Máris érezte, hogy
felenged az idegessége. Ha az, amit arról a papírról felolvas, megvalósul,
annak nemcsak
Kínára, hanem az egész világra nézve komoly következményei lesznek.
Azt azonban soha senki sem fogja megtudni, hogy ő volt az, aki ezt az
egész anyagot, a javaslatokat összeszedte és megfogalmazta. Ő szépen vissza-
tér az egyetemre a diákjaihoz. A fizetése emelkedik; már most jobb lakásba
költözhetett Peking központjában. A hallgatási fogadalom élete végéig köti
majd. A kritikát és esetleg a dicsőséget is a felelős politikusok fogják le aratni.

Az asztalhoz ült, ivott egy pohár vizet. A nagy változások sohasem a

csatatereken dőlnek el, gondolta. Zárt termekben döntenek róluk, nagy
hatalommal rendelkező emberek határozzák meg ott, hogy milyen irányba
forduljon a jövő. Az Egyesült Államok és Oroszország vezetői mellett Kína
elnöke is a világ leghatalmasabb emberei közé tartozik. Most nagy választás
előtt áll. Az itt összegyűlt férfiak és nők az ő fülei. Hallgatnak helyette, és

273
majd ítéletet mondanak. A Sárga Császárból lassan majd kiszivárog az
eredmény a világba.
Yan Ba emlékezett egy utazásra, amelyet egy geológus barátjával tett
pár évvel ezelőtt. Azon a távoli, elhagyatott hegyvidéken jártak, ahol a Jangce
ered. Követték a kanyargós, egyre keskenyedő folyóágyat felfelé egészen
addig a pontig, ahol már csak vékony erecske volt. A barátja ekkor odalépett,
és azt mondta: „Most feltartom folyásában a hatalmas Jangcét.”
Ez az emlék kísérte végig a munkás hónapok során, amelyekben a Kína
jövőjéről szóló beszédét készítette elő. Most ő volt az, akinek megadatott a
hatalom, hogy megváltoztassa a hatalmas folyó futásának irányát. Az óriás
Kína jövője más irányba fordul, mint amerre az utóbbi évtizedekben indult.

Yan Ba kezében lista volt a résztvevők nevével. Ezek már gyülekeztek az

ülésteremben. Minden nevet ismert már korábbról, mégsem győzött
csodálkozni, hogy igénybe veheti az idejüket.
Kína legnagyobb hatalmú férfijainak és asszonyainak kis csoportja volt
ez. Politikusok, pár katona, a gazdaság képviselői, filozófusok és nem
utolsósorban az úgynevezett szürke mandarinok, akik azokat a politikai
stratégiákat alakították, amelyeknek működniük kellett a valóságban.
Megjelentek még a legjobb külföldfigyelők és a legfontosabb biztonsági
szervek képviselői. Voltak közöttük, akik szinte folyamatosan kapcsolatban
álltak egymással, és olyanok, akik még sohasem találkoztak. De mind
együttesen alkották azt az értelemmel bíró szövetet, amely a több mint
egymilliárd lelket számláló Kínai Birodalom szívét működtette.
Hangtalanul nyílt az ajtó a szoba keskeny oldalán. Fehér ruhás
felszolgálólány suhant be a megrendelt teával. A lány nagyon fiatal volt, és
nagyon szép. Szó nélkül letette a tálcát, és eltűnt.
Amikor eljött az idő, a férfi megnézte arcát a tükörben, és mosolygott.
Most már készen állt arra, hogy lábát a Jangce folyásának útjába tegye.

Teljes csend uralkodott, amikor Yan Ba a pódiumra lépett, és a szónoki

pulthoz ment. Bekapcsolta a mikrofont, elhelyezte a papírjait, és végignézett a
félhomályban inkább csak sejthető hallgatóságon.
A jövőről kezdett beszélni. Ezt volt az ok, amiért itt állt, amiért az elnök
az irodájába hívatta, és megbízta, hogy vázolja fel, miféle változások
szükségesek. Azt is tolmácsolta, amit az elnök mondott neki a megbízatásakor.

274
„Válaszúthoz érkeztünk, és akármit választunk is, az drámai lesz. Ha semmit
sem teszünk, vagy ha rosszul választunk, akkor fennáll annak veszélye, hogy
az ország különböző részeiben káosz tör ki. Hiába lojális a katonaság,
százmilliónyi feldühödött parasztot képtelen megfékezni.”
És Yan Ba pontosan így is fogta fel a feladatát. Kína nagy veszedelem
előtt áll, amelyet belátással és merész húzásokkal ki lehet védeni.
Máskülönben az országon, mint már oly sokszor a történelme során, megint
káosz lesz úrrá.
A félhomályos teremben ülő férfiak és néhány nő mögött parasztok
milliói sorakoztak fel, akik mind türelmetlenül vártak arra, hogy számukra is
lehetségessé váljon egy másfajta élet, nem csak a városokban élő, növekvő
középosztály számára. Türelmük azonban fogyatkozóban volt, és ha egyszer
elfogy, akkor mérhetetlen düh és azonnali cselekvés követelése veszi át majd a
helyét. Az idő megérett, az alma hamarosan a földre hull, és rothadásnak indul,
ha le nem szedik idejében.

Yan Ba azzal kezdte a beszédét, hogy kezével szimbolikus válaszutat jelzett.

– Itt vagyunk most – mondta. – Nagy forradalmunk egy olyan pontig
vezetett el bennünket, amelyről a szüleink álmodni sem mertek. Egy kurta
pillanatig még elidőzhetünk ezen a válaszúton, és visszatekinthetünk. Nagy
messzeségben felsejlik még az a határtalan nyomor és szenvedés, ahonnan
jöttünk. Az előttünk járó nemzedék még emlékezhet, milyen is volt olyan
életet élni, mint a patkányok. Amikor a gazdag földbirtokosok és hivatalnokaik
azt képzelték, hogy a nép afféle lélektelen féreg, és csak arra való, hogy
kuliként vagy szolgaként halálra robotolja magát. Csodálhatjuk, és csodálnunk
is kell, mennyi mindent elértünk nagy pártunk és vezetőink segítségével, akik
különféle, ám mindig helyes utakon vezettek bennünket. Tudjuk, hogy az
igazság változékony, és mindig új elhatározásoknak kell születniük, hogy a
szocializmus és a szolidaritás eredeti irányvonalai megmaradhassanak. Az élet
nem vár, egyfolytában új és új kihívások elé állít bennünket, és nekünk az
újabb problémákra meg kell találnunk az új megoldásokat. Tudjuk, hogy soha
nem érhetünk el olyan földi paradicsomba, amely mindörökre a miénk lesz. Ha
ezt hinnénk, a paradicsom csapdává válna. Nincs valóság konfliktusok nélkül,
nincs jövő küzdelem nélkül. Megtanultuk, hogy az osztályellentétek mindig
újratermelődnek, ugyanúgy, ahogy a világban uralkodó viszonyok is változ-
nak, ahogy az erős országból gyenge lesz, majd újra erőre kap. Mao Ce-tung
mindig azt mondta: az ég alatt nyugtalanság uralkodik, és mi láthatjuk, hogy
igaza volt: hajózunk, ám nem tudjuk, milyen mélységek fölött halad velünk a

275
hajó. A tenger feneke is mozog alattunk, és a láthatatlanból is érheti fenyegetés
létünket és jövőnket.
Yan Ba megfordította a lapot. Érezte, hogy minden figyelem rá irányul.
Senki sem mocorgott, várták a folytatást. Úgy ötórásra számította ki a
beszédet. Ezt mondták a résztvevőknek is. Amikor bejelentette az elnöknek,
hogy elkészült a beszéd, és ő is készen áll, akkor közölték vele, hogy nem
szabad szünetet tartania. A résztvevőknek az egészet egy helyben ülve kell
végighallgatniuk.

– Látniuk kell az egész egységét – mondta az elnök. – Az egész egységét nem

szabad megtörni. Minden szünet azt a kockázatot rejti, hogy kétségek
merülnek fel, s hogy az egész szükségességét fogják megkérdőjelezni, annak
szükségességét, amit tennünk kell.

A következő órában Yan Ba történelmi áttekintést adott az ország fejlődéséről,

amely egy sor drámai átalakuláson ment át, nemcsak az utolsó évszázadban,
hanem minden évszázadban, azóta, hogy Csin császár egyesítette az országot.
Mintha ezt a birodalmat titkos robbanótöltetek hosszú sora forrasztotta volna
egységes egésszé. És csak a legjobbak, a legélesebb lelki szemmel
rendelkezők, a látomásos emberek éreztek rá, hogy mikor robbannak fel a
töltetek. E férfiaknak egyike-másika – Szun Jat-szen és persze maga Mao is –
olyan képességekkel rendelkezett, amelyeket az egyszerű nép már–már
mágiának látott: nemcsak olvasni tudott a jövőben, hanem maga is elő is tudta
idézni e robbanásokat, amelyeket mások – akár a bosszúállás istennőjéről,
Nemesziszről is beszélhetünk – készítettek elő a kínai ember útján.
Előadásának leghosszabb részét Yan Ba természetesen Maónak és
korának szentelte, ez elkerülhetetlen volt. Vele kezdődött az első kommunista
dinasztia. No nem mintha használták volna a rosszul csengő „dinasztia”
kifejezést, ez a korábbi terrorisztikus állammal való párhuzamot jelentette
volna, de azt azért mindenki tudta, hogy a szegényparasztok, akik győzelemre
vitték a forradalmat, így tekintettek Maóra.
Császár volt ő, nem vitás, aki azért megengedte az egyszerű embe-
reknek, hogy betegyék lábukat a Tiltott Városba, és nem fenyegette őket
lefejezéssel, ha el nem kapták róla a tekintetüket, amikor összetalálkoztak a
Nagy Vezetővel, a Nagy Kormányossal, amint az elhaladt mellettük az utcán,
egy távoli mellvédről integetett, vagy éppen valamelyik nagy folyóban úszott.
Most pedig eljött annak az ideje, mondta Yan Ba, hogy megint Maóhoz
forduljunk, és alázattal belássuk, hogy a jelen fejlődést is helyesen látta előre,
276
bár már harminc esztendeje halott. Hangja még mindig eleven, és megvolt
benne a próféták, a látnokok, de leginkább a nagy tudósok rettegett vagy
inkább áldott tulajdonsága: belelátott a jövőbe, olyan szobákba vetett
világosságot, amelyekben eljövendő évtizedek, jövendő robbanótöltetek vártak
arra, hogy a történelem erői előkészítsék őket.
De miben is volt igaza Maónak? Sok mindenben nem volt igaza. Az
első kommunista dinasztia vezetője a saját jelenét nem mindig úgy értékelte és
nem úgy kezelte, ahogy kellett volna. Az ország felszabadításáért vívott
harcban az első sorokban küzdött, és az első hosszú menetelést, a hegyeken
átvezetőt, felváltotta egy másik hosszú menetelés, amely legalább olyan
hosszú és annyira fáradságos is volt: a feudalizmusból egyenesen az ipari
társadalomba egyrészt és a kollektív mezőgazdasági termelésbe másrészt,
amelyben a szegények legszegényebbjeinek is joguk volt egy nadrághoz, egy
inghez, egy pár cipőhöz – és nem utolsósorban ember voltuk tiszteletéhez. A
szabadságról szóló álom, amely a felszabadító harc legbelsőbb lényege,
szellemi tartalma volt, a legszegényebb paraszt joga is volt, hogy álmodhassa
álmait a jobb jövőről, és ne kelljen attól rettegnie, hogy egy dühöngő földesúr
a fejét véteti. Ők voltak most soron a lefejeztetésben, az ő vérüket kell felinnia
a földnek, nem pedig a szegényparasztokét, mint régen.
Mao azonban tévedett, amikor azt gondolta, hogy Kína már pár év
leforgása alatt megteheti a hatalmas gazdasági ugrást. A „nagy ugrás”, amely
Kínát a jelenbe, majd a jövőbe repítené, hatalmas tévedés volt. Nagy ipari
üzemek helyett a hátsó udvarokon égtek a tüzek primitív olvasztókályhákban,
és az emberek öreg villákat és fazekakat olvasztottak be. A nagy ugrást
elhibáztuk, túl magasan volt a léc, így nem csoda, hogy levertük. Már senki
sem tudja letagadni – még ha a kínai történészeknek mérsékelni kellett is
magukat a nehéz időszak elemzésekor –, hogy több millió ember éhen halt.
Volt egy korszak, amikor Mao dinasztiája néhány éven át teljes komolysággal
kezdett hasonlítani a régi császári dinasztiákra. Mao bezárkózott a Tiltott
Város falai közé. Sohasem ismerte el, hogy a nagy ugrás tévedés volt, és nem
is ejthetett szót erről senki. De azt persze soha nem lehetett tudni, hogy mit
gondol Mao. Volt olyan terület, amelyről a Nagy Kormányos sohasem szólt, a
legbensőbb gondolatait mindig eltitkolta, és senki sem tudja, volt-e olyan,
hogy reggel négykor, a legmagányosabb órán felriadva azon töprengett volna,
hogy mit is tett. Forgolódott-e ébren, körötte a sok éhező, haldokló ember
árnyával, akiket egy lehetetlen álom, a nagy ugrás oltárán áldozott fel?
Ehelyett Mao ellentámadásba kezdett. De ugyan mi ellen? – tette fel a
szónoki kérdést Yan Ba. Egy kis hatásszünetet tartott. A tulajdon veresége
ellen, az elhibázott politikája ellen és az ellen, hogy esetleg valahol valakik
suttogva éppen palotaforradalmat készítenek elő. És a nagy kulturális forra-
277
dalom, Maónak az a felszólítása, hogy „Most a főhadiszállást kell lebom-
bázni”, mondhatni, az újabb adag robbanótöltet – ez volt Mao válasza
mindarra, ami körülötte történt. Mao mozgósította az ifjúságot, pontosan olyan
módon, ahogy az háború esetében történik. Nem volt semmi különbség
aközött, ahogy Mao mozgósított, és ahogy Franciaország, Anglia, Német-
ország mozgósította a fiataljait, amikor az első világháborúban kiküldte őket a
harcterekre, ahol minden álmuk sárba fulladt. A kulturális forradalomra nem
kell sok szót vesztegetni, ez volt Mao második tévedése, szinte vérbosszú a
társadalomnak azon erői ellen, amelyek provokációt jelentettek a hatalmával
szemben.
Mao ebben az időszakban kezdett öregedni. Az utódlás kérdése
állandóan a legfontosabb kérdésként lengte körül. Amikor aztán Lin Piao, a
kiszemelt utód áruló lett, és Moszkvába menekülése közben lezuhant a
repülőgépével, akkor Mao kezéből lassan kicsúszott a kormányrúd. De az
utolsó pillanatig fenyegette azokat, akik túlélik. Új osztályharcok lobbannak
fel, újabb csoportok, amelyek előjogokat követelnek mások rovására. Hogy
Mao mantraszerűen ismételgetett szavait idézzük: „egyvalamit rendszerint az
ellenkezője vált fel”. Csak az ostobák és a naivak gondolhatják tehát azt, hogy
Kína útja egyszer s mindenkorra ki van jelölve.
– Ma – mondta Yan Ba – Mao, a mi Nagy Elnökünk, Prófétai Kormá-
nyosunk, harminc esztendeje halott. Kiderült, hogy igaza volt. Azonban azokat
a harcokat, amelyeket a jövőben látott, nem tudta azonosítani. Meg sem
próbálta, mert tudta, hogy lehetetlen. A történelem sohasem adhat pontos
tudást a jövőről, inkább csak azt mutatja meg, mennyire korlátozottak azon
képességeink, amelyekkel fel tudunk készülni a változásokra.
Yan Ba érezte, hogy hallgatósága továbbra is feszült figyelemmel
hallgatja. Most, amikor befejezte a történelmi elemzést, tudta, hogy immár
még jobban fognak fülelni. Sokukban talán már fel is derengett, miről lehet
szó. Hiszen intelligens emberek ültek itt, akik minden nagy kihívást és
veszedelmet ismertek, amely csak Kína határain belül rejtőzött. Ám arról most
kell dönteni, hogy milyen politikai választ adjanak a várható nagy és drámai
változásokra, amelyek hamarosan bekövetkeznek. Yan Ba tisztában volt vele,
hogy az új Kínáról szóló beszédek közül talán a legfontosabb programadó
beszédet mondhatja el. Egy napon majd az elnök is az ő szavait fogja
megismételni.

A szónoki emelvényen, a lámpa mellett egy diszkrét, aprócska órát is

elhelyeztek. Yan Ba beszéde második óráját azzal vezette be, hogy leírta Kína
jelenlegi helyzetét, és a szükséges változásokról is szólt. Lefestette az ország
278
lakossága között tátongó szakadékot, amely mostanra a fejlődés gátjává vált.
Szükséges megerősíteni a partvidékeket és a nagy ipari központokat, amelyek
a gazdasági fejlődés voltaképpeni tengelyét képezik. Mao halála után Teng a
megfelelő lépéseket tette meg, az egyetlen lehetséges lépést: ki az elszige-
teltségből, nagyra tárni az ajtókat a külvilág felé. Idézte Teng híres beszédét:
„Ajtóinkat, amelyeket most kinyitunk, soha többé nem lehet bezárni.” Kína
jövője csak a külvilággal történő együttműködés keretében valósulhat meg.
Az, amit Teng a tőkének és a piac erőinek együttműködéséről tudott, arra a
meggyőződésre juttatta, hogy Kína nincs már messze attól a pillanattól, amikor
az almát le lehet szedni, és az ország ismét elfoglalhatja történelmi szerepét:
egy felemelkedőben lévő nagyhatalom, amely a további harminc–negyven év
során a világ politikai-gazdasági vezető nemzetévé fejlődik. Az utóbbi húsz év
során Kína döbbenetes gazdasági fejlődésen ment át. Teng egyszer azt mondta,
hogy az az ugrás, amely attól a ponttól, hogy mindenkinek legyen nadrágja,
addig a pontig tart, hogy azt is eldönthetik: vegyenek-e egy másodikat,
sokkalta nagyobb, mint az első. Azok, akik ismerték Teng esze járását,
megértették, hogyan gondolja ezt: nem mindenki juthat egyszerre egy második
nadrághoz. Ez már Mao idejében is így volt: a távoli vidékek lakosai és a
legnyomorultabb falvak parasztjai mindig legutoljára kerültek sorra, akkor,
amikor a városok szegényei már elhajigálták az elrongyolódott nadrágokat.
Teng tisztában volt azzal, hogy a fejlődés nem valósul meg egyszerre
mindenütt. Ez ellentmondana minden gazdasági törvényszerűségnek. Valakik
meggazdagodnak még a többiek előtt – vagy legalábbis kevésbé lesznek
szegények. A fejlődés kötéltáncot jár a magasban – és arra kell ügyelni,
nehogy a gazdagság vagy a szegénység nagyobb legyen a megengedhetőnél,
nehogy a kommunista párt és a belső mag, amely az egyensúlyozást végre-
hajtja, lezuhanjon. Teng azonban már nem volt itt. Ám elérkezett, amitől félt,
és amitől óva intett: az a pillanat, amelyben a kényes egyensúly meginogni
látszik.
Yan Ba most érkezett el ahhoz a ponthoz, amelytől fogva beszédében
két szó fog a szokásosnál sokkal sűrűbben elhangzani: a „fenyegetés” és a
„szükségszerűség”. A létező fenyegetésekről kezdett beszélni. Ezek közül az
egyiknek az volt az oka, hogy az ország lakosai között egyre szélesebbre nyílt
a szakadék. A tengerparti városok lakóinak jóléte szemmel láthatóan növe-
kedett, ám a szegényparasztoké szinte semmit sem javult. Sőt ami még
rosszabb, azt látták, hogy alig tudják eltartani magukat a mezőgazdaságból.
Nem maradt más számukra, mint hogy bevándoroljanak a városokba, és ott
keressenek munkát.
A hivatalok egyelőre örültek ennek a mozgásnak, hiszen a városokban
állították elő a nyugat számára a sok terméket, a játékokat, a ruhákat. De mi
279
fog történni akkor, ha az ipari városok, ezek a fortyogó építkezések nem
bírnak már több dolgozót – olyanokat, akik fölöslegessé váltak a mezőgazda-
ságban – felvenni? Az, ami eddig lehetőség volt, most fenyegetéssé válik.
Azok mögött, akik a városokba nyomulnak, nagyon sokan állnak. Százmilliók,
akik mind sorban állnak a városba menő vonatokhoz, és egyikük sem retúr-
jegyet váltott. Milyen erő tarthatná vissza ezeket a milliókat, akiknek egyetlen
választása a szegénység, a megígért jólét helyett a nyomor? Hogyan lehetne
megakadályozni a százmilliók lázadását, akiknek a szegénységükön kívül
nincs más vesztenivalójuk? Mao azt mondta, mindig helyes a lázadás. Most
hát miért tarthatnánk hibának, ha azok, akik éppolyan szegénységben élnek,
mint húsz évvel ezelőtt, fellázadnak, és tiltakozni kezdenek?
Yan Ba tudta, hogy sok hallgatóját már régóta gyötörte ez a probléma,
ezt az állapotot rég Damoklész kardjának tudják a fejük felett, mint olyant,
amely Kínát visszarepítheti egy régebbi állapotba. Azt is tudta, hogy van terv
erre a legvégső esetre. Senki sem beszélt erről, de amennyire ismerték a
kommunista párt gondolkodásmódját – márpedig mind ismerték –, azok
tudták, mit tartalmazhat ez a terv. Az 1989-es erőszak a Mennyei Béke terén
apró, ám egyértelmű mutatvány volt ennek a tervnek a végrehajtásából, sőt a
létezéséből. A kommunista párt sohasem engedné, hogy káosz alakuljon ki az
országban. Legrosszabb esetben, ha másképp nem menne, bevernék a lázadó
tömegek ellen a katonaságot. És ha tíz- vagy húszmillió ember állna is a
fegyverek csöve előtt, akkor is azt a parancsot adnák, hogy használják a
fegyvereiket. Semmi sem túl drága azért az árért, hogy a kommunista párt
megtarthassa vezető szerepét az ország polgárai és jövője fölött.
A kérdés már most igen egyszerű, mondja Yan Ba. Van-e más
megoldás? És ő maga meg is adta a választ. Van bizony, bár azoktól, akik a
kínai politika irányát manapság megszabják, jelentős gondolkodásbeli
irányváltoztatást követel. E terv megvalósítása a stratégiai gondolkodás
legmagasabb rendű formáját feltételezi. De, tisztelt hallgatóim, folytatta Yan
Ba, az előkészületek máris elkezdődtek, még ha pillanatnyilag egészen másnak
látszanak is.
Egész eddig csakis Kínáról, annak múltjáról és történelméről beszélt.
Most pedig, amikor a harmadik óra is megkezdődött, elhagyta az országot, és
messzire került a határoktól. Most már a jövőről beszélt.

– Térjünk most át – mondta Yan Ba – egy másik kontinensre: Afrikára. A

nyersanyagért és főképp az olajért folytatott küzdelmeink során az elmúlt
években egyre szilárdabb és egyre mélyebb kapcsolatot építettünk ki egy sor
afrikai országgal. Nagyvonalúak voltunk a hitelezés és az ajándékozás terén,
280
soha nem avatkoztunk ezeknek az országoknak a belügyeibe. Semlegesek
vagyunk, bárkivel köthetünk üzletet. Ezért nincs is szerepe annak, hogy az az
ország, amellyel üzletet kötünk, Zimbabwe, Malawi, Szudán vagy éppen
Angola. Azt hangoztatjuk, hogy ahogyan mi nem engedünk beleszólást
semmiféle belügyünkbe vagy a jogrendünkbe, nekik is joguk van az
önállósághoz, és úgy alakíthatják a történelmüket, ahogy csak akarják. Ezért
bírálat is ér bennünket, rólunk azonban lepereg a kritika, mert tudjuk, hogy az
irigység és a félelem a forrásuk, ugyanis Kína egyáltalán nem az az agyaglábú
kolosszus, amelynek mind az USA, mind a Szovjetunió hosszú időn át
képzelte. A nyugati emberek nem akarják megérteni, hogy az afrikaiak inkább
velünk akarnak együttműködni. Kína sohasem nyomta el őket, sohasem
gyarmatosította országaikat. Épp ellenkezőleg: már az ötvenes években
elinduló felszabadulási mozgalmaikat is támogattuk. Ezért figyelik a nyugati
országok színtiszta irigységgel afrikai sikereinket. Afrikai barátaink hozzánk
fordulnak, ha a Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank elutasítja egy-egy
hitelkérelmüket. Mi pedig a segítségükre sietünk. Méghozzá tiszta lelkiisme-
rettel, mert magunk is szegény ország vagyunk, még mindig része az úgy-
nevezett harmadik világnak. És e gyümölcsöző együttműködés során figyel-
tünk fel arra, hogy hosszú távon ott találhatjuk meg a megoldást arra a
fenyegetésre, amelyről az előbb szóltam. Sokunk számára, talán a magam
számára is történelmi paradoxonnak fog hangzani, amikor ezt most kifejtem.
Hadd használjak egy hasonlatot arra, hogy miképpen is néztek ki ezek
az országok ötven évvel ezelőtt. Afrika akkor még szinte kizárólag gyarma-
tokból állt, amelyek a nyugati kapitalizmus elnyomása alatt szenvedtek. Mi
szolidárisak voltunk ezekkel az emberekkel, fegyverrel és jó tanácsokkal is
támogattuk szabadságmozgalmaikat. Mao és nemzedéke nem véletlenül lettek
annak példái, hogyan lehet legyőzni a gerillaharcban a fölényben lévő
ellenséget is, hogyan tudják ledönteni lábáról a hatalmas elefántot a lábába
harapó, jelentéktelen hangyák ezrei. Láttuk, hogy a segítségünkkel miképpen
szabadulnak fel ezek az országok egymás után, hogy miképpen válik egyre
csüggetegebbé az imperializmus. Amikor Nelson Mandela elvtársunk elhagyta
szigeti börtönét, amelyben pedig sok évig tartották fogva, az a gyarmatosító
álcát öltött imperializmus végső veresége volt. És még mindig vannak olyan
szegény országok, amelyek elsősorban az Egyesült Államok imperializmusa
alatt nyögnek. Afrika felszabadulása abba az irányba mozdította el a föld
tengelyét, ahol véleményünk szerint a szabadság és az igazság végső
győzelmét fogja aratni. És most azt láthatjuk, hogy Afrikában hatalmas,
gyakran termékeny földterületek hevernek parlagon. A mi vidékünkkel ellen-
tétben a fekete kontinens csak gyéren lakott. Mi pedig felismertük, hogy a
stabilitásunkat fenyegető problémáknak egy részét ott meg tudjuk oldani.
281
Yan Ba ivott a mikrofon mellé készített vizespohárból. Aztán folytatta. Tudta,
hogy most érkezett el ahhoz a ponthoz, amelyről később majd a hallgatósága
és a kommunista párt, sőt maga a Politikai Iroda is sokat fog vitázni.
– Tudnunk kell, mit tegyünk – folytatta Yan Ba –, de azt is, hogy mit ne
tegyünk. Az, amit most önöknek és az afrikaiaknak is javasolni fogunk, nem
egy újfajta gyarmatosítás kezdete. Mi nem hódítókként megyünk oda, hanem
továbbra is barátként. Nem szándékozunk megsérteni őket ismét, ahogy a
gyarmatosítók annak idején. Mi tudjuk, mi az elnyomás, hiszen őseink a 19.
századi Amerikában olyan körülmények között éltek, amelyeket alig lehetett
megkülönböztetni a rabszolgasorstól. Mi magunk pedig az európai gyarma-
tosítás barbárságának voltunk kitéve. Hogy a felszínen látszólag sok hason-
lóságot lehet megfigyelni, még nem jelenti azt, hogy egy másodszori
gyarmatosításnak tennénk ki az afrikai kontinenst. Csak egy problémánkat úgy
akarjuk megoldani, hogy egyszersmind azoknak az embereknek is segítünk. A
nagy afrikai folyók völgyeiben és a nagy, termékeny fennsíkokon művelés alá
vesszük a földet, méghozzá úgy, hogy szegényparasztok millióit telepítjük
oda, akik aztán habozás nélkül megművelik azokat a területeket. Mi nem
fogunk elűzni senkit, hanem üres területeket töltünk fel, és abból, ami ott
történik, mindenki profitálhat majd. Vannak olyan országok Afrikában, külö-
nösen délen és délkeleten, ahol hatalmas területek várják, hogy a mi szegé-
nyeink benépesítsék őket. Egyszerre fogjuk megművelni és benépesíteni
Afrikát, ugyanakkor minimalizáljuk azt a veszélyt, amely a fejünk fölött lebeg.
Tudjuk, hogy ellenállásba fogunk ütközni, nem csak a környező világ részéről,
amely talán azt hiheti majd, Kína csak azért támogatta a gyarmatosítás elleni
harcot, hogy aztán maga is gyarmatosító hatalomként lépjen fel. A kommu-
nista párton belül is ellenállásba ütközünk majd.
Azért tartom most itt ezt a beszédet, hogy megvilágítsam a helyzetet.
Néhány akaratot a tulajdon vezető köreinkben is meg kell törnünk. Önök, akik
ma itt összegyűltek, a belátásnak és a józan észnek a képviselői, akik tudják,
hogy a stabilitásunkat fenyegető veszedelmeknek jórészt csakis az általam
vázolt módon vehetjük elejét.
Az új ötletek mindig ellenállásba ütköznek. Mao is, Teng is tisztában
volt ezzel, jobban, mint bárki más. Testvérek voltak olyan szempontból, hogy
sohasem rettegtek az újtól, hanem mindig keresték a kiutakat a szolidaritás
nevében, hogy jobb életet tegyenek lehetővé a világ szegényei számára.

282
Yan Ba még egy óra negyven percig beszélt Kína közeljövőjének politikájáról.
Amikor végre befejezte, annyira kimerült, hogy remegett a lába. Viszont kitörő
tapssal fogadták. Amikor csend lett, és kigyulladt a világítás a teremben,
ránézett az órájára, és látta, hogy tizenkilenc percen át tapsoltak. Teljesítette
hát a küldetését.
Ugyanazon az úton hagyta el a pódiumot, mint amelyen érkezett,
odasietett a kocsihoz, amely az egyik ajtó előtt várta. Mialatt visszavitték az
egyetemre, elképzelte, milyen vita folyhat most az ott maradtak között. Vagy
talán mindjárt szétoszlanak? Minden résztvevő siet vissza a posztjára, és ott
gondolkodik el azokon a nagy horderejű eseményeken, amelyek meghatá-
rozzák Kína jövőjét?
Yan Ba nem tudta, és bizonyos tekintetben ürességet érzett, hogy most
lelépett a színpadról. Ő megtette a maga dolgát. Soha senki a jövőben nem
fogja említeni a nevét, majd ha a történészek elemezni kezdik azokat a fontos
eseményeket, amelyek 2006-ban vették kezdetüket Kínában. Lehet, hogy
keletkezik valami legenda a Sárga Császárban megtartott gyűlésről, ám
pontosan senki sem fogja tudni, mi is zajlott ott. A konferencia minden
résztvevője szigorú utasítást kapott, hogy semmiféle feljegyzést ne készítsen.

Amikor Yan Ba az irodájába ért, bezárta az ajtót, és betette papírjait az

iratmegsemmisítőbe, amelyet akkor szereltek fel, amikor megkezdte a munkát.
Amikor minden papír vékony szeletekben volt már, az egészet összefogta, és
levitte az egyetem pincéjébe. Egyik házmester kinyitotta a kazán ajtaját, ő
pedig behajította a papírcsíkokat, és végignézte, amint hamuvá válnak.
Aztán már semmi sem történt. A délután hátralevő részében elmerült
egy újságcikkben, amely a DNS-kutatás jövőbeli hatásait taglalta. Hat óra után
valamivel kilépett az irodából, és hazament. Borzongott, amint beült az új
japán autójába, amely része volt a megtartott előadásért járó honoráriumnak.

A télnek messze volt még a vége. Vágyott a tavaszra.

Ugyanezen az estén Ya Ru a felhőkarcolója legmagasabb emeletén lévő

irodájának ablakában állt. A délelőtt hallott beszéden gondolkodott, amely a
jövőről szólt. Ám ő nem a tartalmán töprengett, hiszen már jó előre tudta,
miféle stratégiák fortyognak a kommunista párt legbelsőbb köreiben, és
milyen válaszokat készülnek adni az előttük álló nagy kihívásokra. Ám azon
már elcsodálkozott, hogy Hongot, a nővérét is meghívták az előadásra. Még ha
283
tudta is róla, hogy a döntéshozókhoz közel álló tanácsadóként alkalmazzák a
kommunista pártban, akkor sem számított rá, hogy ott fognak összefutni.
És ez nem tetszett neki. Meg volt győződve róla, hogy nővére is azok
közé az őskövületek közé tartozik, akik Afrika újragyarmatosításáról kezdenek
majd kiabálni, és ellenezni fogják a tervet. És mivel ő maga egyike volt az új
gondolat legenergikusabb szószólóinak, nem tartotta túl szerencsésnek, ha a
saját nővérével kerül szembe. Ez nyugtalansághoz vezethet, akár még a
hatalmát is veszélyeztetheti. Ha a párt és az ország vezetése valamitől nincs
elragadtatva, az az, amikor fontos pozíciót betöltő családtagok esnek egymás
torkának. Még senki sem felejtette el a Mao és felesége, Csiang Csing közötti,
súlyos következményekkel járó ellentéteket.

San naplója ott állt az asztalán, nyitva. Az üres fehér oldalakat nem töltötte
még ki. De tudta, hogy Liu Xin visszatért, és hamarosan megteszi jelentését.

A falon a hőmérő azt mutatta, hogy a hőmérséklet csökken.

Ya Ru elhessegette a nővéréről és a hidegről szóló gondolatokat. Ehelyett az

járt a fejében, hogy hamarosan elhagyja a hideget, és egy politikusokból és
üzletemberekből álló delegáció tagjaként Dél- és Kelet-Afrikába látogat.
Soha nem járt még Afrikában. Ám most, amikor Kína fejlődésének
szempontjából egyre nagyobb jelentőségre tett szert a fekete kontinens –
hosszú távon talán Kína szatellit bolygójának is tekinthetjük –, fontos volt,
hogy jelen legyen, amikor lerakják a nagy, jelentős üzletek alapjait.
Intenzívnek ígérkeznek ezek a hetek, sok utazással, sok találkozóval.
Ám mielőtt felszállna a Pekingbe induló repülőgépre, ő majd le fog szakadni a
csoporttól. Szervez egy kis szafarit, mert szeretne szembenézni egy leopárddal.

A város ott terült el alatta. A leopárdokról annyit tudott, hogy szeretik a

magaslatokat, ahonnan betekinthetik a körben elterülő tájat.
„Ez meg itt az én magaslatom – gondolta magában. – A sziklaváram.
Innen semmi sem kerüli el a figyelmemet.”

284
 29.
2006. március hetedikének reggelén a Pekingi Legfelsőbb Népbíróság
helybenhagyta Shen Vixan vállalkozó halálos ítéletét. Egy évvel korábban
ítélték el nem jogerősen. És bár az eltelt időben olyan férfinak ismerhették
meg, aki keservesen megbánta, hogy elfogadta a több millió jüan értékű
kenőpénzt, az ítélőszék mégsem volt képes arra, hogy életfogytiglani börtönre
változtassa a halálos ítéletet. Nagyon kiélesedett ugyanis a népharag azon
korrupt vállalatvezetők ellen, akiknek kapcsolatuk volt a kommunista párttal.
A párt pedig felismerte, mennyire fontos, hogy elrémítse azokat, akik túlsá-
gosan feltűnő vagyonhoz juthattak az elfogadott kenőpénzek révén.
Shen Vixan ötvenkilenc éves volt, amikor megerősítették a halálos
ítéletét. Egyszerű származásból verekedte fel magát egy nagy vágóhídi
konszern élére, amely disznóhús-feldolgozásra szakosodott. Néhány tenyésztő
nagy összegeket ajánlott fel, ha az ő cégeiket részesítik előnyben – ő pedig
elfogadta a kenőpénzeket. Eleinte, az 1990-es évek elején még óvatos volt,
csak kisebb összegeket fogadott el, és nemigen mutogatta a vagyonát.
A ’90-es évek végére azonban, amikor már minden hozzá hasonló
vezető elfogadott kenőpénzt, egyre óvatlanabbá vált, egyre magasabb összege-
kért tartotta a markát, és ugyanakkor nyíltan ki is mutatta, hogy miféle
életstílust engedhet meg magának.
El sem tudta volna képzelni, hogy végül őt teszik meg bűnbaknak, és
állítják a többiek elé intő példának. Még a tárgyalóteremben is biztos volt
abban, hogy a halálos ítéletet átváltoztatják életfogytiglani börtönné, amit majd
később meg is lehet rövidíteni. Amikor a bíró hangosan kihirdette a halálos
ítéletet – ami azt jelentette, hogy a következő negyvennyolc órában ki fogják
végezni –, meg sem értette. Amikor a rendőrök elvezették, tiltakozni próbált,
de már senki sem hallgatott rá. Azonnal bevitték egy cellába a siralomházban,
ahol a halálraítéltek állandó megfigyelés alatt álltak, majd egyesével vagy
csoportosan kivezették őket a mezőre, ahol hátrakötözött kézzel letérdeltették
és tarkólövéssel megölték őket.
Amikor olyan tettekről volt szó, mint erőszakosság, gyilkosság, rablás,
akkor a tetteseket az ítélethirdetés után többnyire azonnal a vesztőhelyre
vezették. Az, hogy a kínai társadalom még a ’90-es évek közepén is egyetértett
ezekkel a kivégzésekkel, abban nyilvánult meg, hogy az elítélteket gyakran
nyitott teherautón szállították a vesztőhelyre. Maga a kivégzés is nagy
közönség előtt zajlott le, amelynek során az összegyűlt sokaság eldönthette,

285
hogy megkegyelmezzenek-e a bűnözőnek, vagy kivégezzék. Persze azok az
emberek, akik egy-egy ilyen kivégzésre összegyűltek, nem akarták, hogy az
előttük lehajtott fejjel álló férfiak vagy nők életben maradjanak. Ők a
vesztüket akarták. A későbbi évek során aztán egyre nagyobb csendben
hajtották végre a kivégzéseket. Csak az állam által megbízott filmesek és
fényképészek dokumentálhatták a megtörténtüket. Az újságok pedig csak
utólag számoltak be arról, hogy a bűnözőkön végrehajtották a halálos ítéletet.
És nehogy felkeltsék a külföld (gyakran csak megjátszott) felháborodását, már
nem is tették nyilvánossá a köztörvényes bűnözők kivégzésének időpontját. A
kínai hatóságokon kívül senki sem tudta, hányat is hajtottak végre. A
nyilvánosság csak az ilyen, Shen Vixan-félék kivégzését láthatta, mivel az ő
büntetésük intő jel lehetett a többi magas rangú vezető számára, ugyanakkor
kicsit lehűtötte a korrupt társadalommal elégedetlenkedőket.
Peking politikai köreiben gyorsan szétfutott Shen Vixan közelgő
kivégzésének híre. Hong Qui egyike volt azoknak, akik az elsők között – már
néhány órával az ítélethirdetés után – szereztek tudomást róla. Épp egy női
párttaggyűlésről távozott, amikor megcsörrent a mobilja, és megkérte a sofőrt,
hogy álljon le út szélén, amíg gondolkodik a hallottakon. Hong maga nem
ismerte Vixant, csak egyszer találkozott vele a francia nagykövet estélyén.
Ösztönösen nem tetszett neki a férfi: érezte rajta, hogy kapzsi és korrupt. Ám
most, ahogy kocsija ott állt az út szélén, megfordult a fejében, hogy Shen
közeli barátja volt Ya Runak, a testvérének. Ya Ru most nyilván el fog
határolódni Shen Vixentől, és azt állítja majd, hogy csak futólag ismerte, de
Hong pontosan tudta, hogy ez nem igaz.
Gyorsan meghozta döntését, és a sofőrrel a börtönhöz vitette magát,
ahol Shen az utolsó óráit töltötte. Hong ismerte a börtönigazgatót. Ha azt az
utasítást kapta, hogy ne eresszen be Shenhez látogatót, akkor nemigen fogja
beengedni őt sem. De meglehet, hogy mégis megengedi.
Vajon mi jár a fejében annak, akit halálra ítéltek, gondolkodott Hong,
mialatt kocsija kereste az utat a kaotikus forgalomban. Biztos volt benne, hogy
Shen sokkot kapott. Úgy tudta, a férfi gátlástalan volt, és hidegvérű, ugyan-
akkor azonban óvatos is. És most mégis elszámította magát.
Hong sok embert látott már meghalni. Részt vett lefejezéseken, akasz-
tásokon, agyonlövéseken. Ha valakit azért végeznek ki, mert megpróbálta
átverni az államot, az véleménye szerint a legértelmetlenebb és legmegveten-
dőbb halál volt. Ki is akarná tarkólövéssel a szemétdombon végezni? Megbor-
zongott az elképzeléstől. De azért nem tartozott azok közé, akik ellenezték a
halálbüntetést. Az állam szükséges önvédelmi eszközét látta benne, és helye-
selte, ha a társadalom nem adott lehetőséget a súlyos bűnöket elkövetőknek
arra, hogy tovább éljenek abban a világban, amelynek értékrendjét meg-
286
vetették. Semmi részvétet nem érzett az olyan emberek iránt, akik megerősza-
koltak valakit, vagy rablógyilkosságot követtek el. Még ha nagyon szegények
voltak, és az ügyvédeik mindenfélét fel tudtak hozni a mentségükre, akkor is
arról szól az élet, hogy az ember a tetteiért maga vállalja a felelősséget. Aki
pedig ezt nem teszi meg, az számoljon a következményekkel – legszélsősé-
gesebb esetben akár a halállal.
A kocsi megállt a börtönkapu előtt. Mielőtt Hong kiszállt volna, a
sötétített üvegen át megvizsgálta a járdán tartózkodók arcát. Látott pár embert,
akiket újságíróknak vagy fényképészeknek vélt. Aztán kiszállt, és a magas
falba vágott kiskapuhoz sietett, amely a nagy bejárat mellett nyílt. Egy
börtönőr meglátta és beengedte.
Majdnem félóráig eltartott, amíg egy másik őr átvette, és beljebb vezette
a labirintusszerű építményben Ha Ninhez, a börtönigazgatóhoz, akinek irodája
a legfelső emeleten volt.
Rég nem találkoztak már, és Hong megdöbbent, mennyire megöregedett
a férfi.
– Ha Nin – szólt, mindkét kezét előrenyújtva. – Mennyi éve már!
A férfi megragadta a kezét, és megszorította.
– Hong Qui. Fehér szálakat látok a hajadban, és te is az enyémben.
Emlékszel még az utolsó találkozásunkra?
– Amikor Teng az ipar racionalizálásának szükségszerűségéről tartott
beszédet.
– Gyorsan elszáll az idő.
– Minél idősebbek vagyunk, annál gyorsabban. Úgy látom, olyan
lélegzetelállító sebességgel lohol utánunk a halál, hogy talán meg sem érezzük.
Hong visszahúzta a kezét.
– Mint golyó a puskacsőből. Azért jöttem, hogy Shen Vixanról beszél-
jek veled.
Ha Ninen nem látszott meglepődés. A nő megértette, azért volt a hosszú
várakozás, hogy az igazgató végiggondolja, miért is jöhet. Nem volt más
lehetőség, nyilván az elítéltről lesz szó. Ha Nin tán már a belügyminisz-
tériummal is beszélt, hogy utasítást kapjon, hogyan viselkedjen Honggal.
Egy kis tárgyalóasztalkához ültek. Ha Nin cigarettára gyújtott. Hong a
tárgyra tért. Meg akarja látogatni Shen Vixant, búcsút venni tőle, megkérdezni,
tehet-e még valamit érte.
– Érdekes – szólt Ha Nin. – Shen ismeri a testvéredet. Könyörgött Ya
Runak, hogy mentse meg az életét. De Ya nem akar beszélni vele, azt mondja,
jogos a halálbüntetés. Most meg itt vagy te, Ya Ru nővére.

287
 – Ha valaki megérdemli a halált, az még nem törvényszerű, hogy az
utolsó szavait sem hallgathatjuk meg, vagy egy utolsó szívességet sem
tehetünk neki.
– Engedélyt kaptam rá, hogy beengedjelek hozzá. Ha ő is akarja.
– És akarja?
– Nem tudom. Most van a cellájában a börtönorvos. Vele beszél.
Hong bólintott, és elfordult Ha Nintől, jelezve, hogy befejezettnek
tekinti a beszélgetést.
Újabb harminc percig tartott, mire Ha Nint az előszobájába hívatták.
Amikor visszatért, szólt Hongnak, hogy Shen fogadja őt.
Újra csak beljebb mentek a labirintusba, és megálltak egy folyosón,
amelyről tizenkét egyszemélyes cella nyílt, melyekben Shent és a többi
halálraítéltet őrizték.
– Hányan? – kérdezte csendesen Hong.
– Kilencen. Két nő és hét férfi. Shen a legrosszabb, a legnagyobb
bűnöző. A nőknél prostitúció, a férfiaknál kábítószer csempészet és rabló-
gyilkosság. Csupa javíthatatlan egyén, nincs rájuk szüksége a társadal-
munknak.
Hong feszengett, amint a folyosón végigment. Úgy sejtette, az itt bezárt
emberek apatikusan elnyújtóznak a priccseiken, vagy sóhajtozva ingatják
felsőtestüket az ágyon ülve. Lehet-e szörnyűbb egy ember számára, gondol-
kodott, mint hogy tudja, hogy hamarosan meghal? Kimérték az idejét, nincs
menekvés, csak a rendületlenül süllyedő ólomnehezék, a készülődő halál.
Shen a folyosó legvégén ült egy kis cellában. Korábban sűrű fekete haj
borította fejét, most kopaszra borotválták. Kék fegyencruha volt rajta: a nadrág
túl bő, a zubbony túl szűk. Ha Nin visszahúzódott, és egy őrrel kinyittatta a
cellát. Amikor Hong belépett, érezte, hogy a kis helyiséget színültig betölt a
félelem és az iszony.
Shen megragadta a kezét, és térdre esett.
– Nem akarok meghalni – jajongta.
Hong felsegítette, és az ágyhoz kísérte, amelyen egy matrac és egy
gyapjúpokróc volt. Odahúzott egy ülőkét, és az ágy mellé telepedett.
– Erősnek kell lenned – mondta. – Arra emlékezni fognak. Hogy méltó-
sággal haltál meg. Ennyivel tartozol a családodnak. De megmenteni nem tud
már senki. Sem én, sem más.
Shen tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Semmit sem tettem, amit mások is meg ne tettek volna.
– Mindnyájan nem. De sokan. Vállalnod kell, amit tettél, ne alázd meg
magadat még hazudozással is.
– És akkor miért kell épp nekem meghalnom?
288
 – Más is lehetne a helyedben. De most éppen te vagy az. Végezetül
minden javíthatatlannak ez lesz a sorsa.
Shen reszkető ujjaira nézett, és a fejét csóválta.
– Senki sem áll szóba velem. Nemcsak hogy meg kell halnom, de
egészen egyedül vagyok a világban. Még a családom sem áll szóba velem.
Mintha már meghaltam volna.
– És Ya Ru sem jött el.
– Nem is értem.
– Tulajdonképpen miatta vagyok itt én.
– Nem akarok neki segíteni.
– Rosszul értettél. Ya Runak nincs szüksége a segítségedre. Nem jön el,
sőt tagadja, hogy valaha is szóba állt volna veled. Az is hozzátartozik a
sorsodhoz, hogy mindenki eltaszít. Ya Ru sem kivétel.
– Igaz ez?
– Ahogy mondom. Csak egyvalamit tehetek meg érted. Segíthetek
bosszút állni, ha beszélsz arról, hogyan működött veled együtt Ya Ru.
– De hiszen a testvéred?
– A családi kötelékek rég elszakadtak. Ya Ru veszélyt jelent erre az
országra. A kínai társadalom alapja az egyének becsületessége. A szocializmus
nem működhet, nem fejlődhet, ha nincs a társadalom tagjaiban polgári tisztes-
ség. Az olyan emberek, mit te meg Ya Ru, az egész társadalmat lealjasítjátok.
Shen végül felfogta, miért jött el hozzá Hong. Mintha ez erőt adott volna
neki, és fékezte volna kissé az iszonyatát. Hong pedig tisztában volt vele, hogy
Shenen bármelyik pillanatban újra erőt vehet a halálfélelem, amely teljesen
megbénítja, és akkor már nem fog felelni több kérdésére. Ezért úgy szoron-
gatta, úgy űzte, mintha rendőrségi kihallgatáson lennének.
– Itt ülsz egy börtöncellában, és a halálodat várod. Ya Ru az irodájában
ül egy nagy házban, amelyet Sárkányhegynek nevez. Szerinted ez rendben van
így?
– Ő is ülhetne itt a helyemben.
– Sok mindent pletykálnak róla. De Ya Ru ügyes. Nem hagy láb-
nyomokat, akármerre jár.
Shen odahajolt hozzá, és csendesen mondta:
– Kövesd a pénz nyomát.
– Hová vezet az a nyom?
– Azokhoz, akik nagy összegeket adtak neki, hogy megépíthesse a
Sárkányhegyét. Honnan vett volna annyi milliót, amennyiből azt meg lehetett
építeni?
– Azokból a cégekből, amelyekbe beruházott.

289
 – Azokból a nyavalyás műanyag kacsákat gyártó cégekből, amelyekkel
a nyugati gyerekek a fürdőkádban játszanak? Vagy a hátsó udvarokon felállí-
tott barakkokból, ahol ingeket meg cipőket varrnak? Még a téglaégetőkből sem
lehetne annyi nyeresége.
Hong a homlokát ráncolta.
– Ya Runak vannak téglagyári érdekeltségei? Épp most tudtuk meg,
hogy ott rabszolgaként bánnak az emberekkel, és büntetésből megégetik őket,
ha nem elég keményen dolgoznak.
– Ya Rut figyelmeztették, hogy történni fog valami. Leépítette az
érdekeltségeit, mielőtt még a rendőrség elkezdte volna a nagy razziákat. Ez az
erőssége. Mindig figyelmeztetik. Mindenütt ott vannak a kémei.
Shen egyszerre a hasára szorította a kezét, mintha heves fájdalmak
gyötörnék. Hong látta a rettegést az arcán, és majdnem részvétet érzett iránta.
A férfi ötvenkilenc éves, ragyogó karrier áll a háta mögött, és most egy
csapásra mindent el fog veszíteni. Nem csak a pénzét és a jó életét, azt az
oázist, amelyet magának és a családjának megteremtett a nagy szegénység
közepette. Amikor Shent letartóztatták, mindenféle vidám hangú cikk jelent
meg az újságokban, amelyek apró érdekességekkel szórakoztatták el a
közönséget. Például, hogy a két lánya Tokióba vagy Los Angelesbe járt ruhát
vásárolni. Hong emlékezett egy olyan cikkcímre, amelyet biztosan a belügy-
minisztérium vagy a biztonságiak jelentettek meg: A szegény disznótenyésztők
pénzén vásárolják a ruháikat. Ezt többször is megismételték. Megjelentettek
olyan olvasói leveleket is, amelyeket természetesen szintén az újságírók írtak,
és a belügyesek ellenőriztek – magasabb szinten ők voltak felelősek a Shen
körüli ügyek lefolyásának hatásaiért. A „levélírók” olyanokat javasoltak, hogy
Shen testét vágják négyfelé, aztán vessék a disznók elé. Az egyetlen méltó
büntetés az lenne Shen számára, ha disznóeledel válna belőle.
– Megmenteni nem tudlak – ismételte Hong. – De lehetővé tudom tenni,
hogy másokat is magaddal ránts. Harmincperces beszélgetésre kaptam időt.
Mindjárt letelik ez az idő. Azt mondtad, kövessem a pénz nyomát?
– Néha „Aranykéznek” nevezik őt.
– Mit értenek ezen?
– Ugyan mit értenének? Ő az aranyközvetítő kéz. Aki a fekete pénzből
fehéret csinál. Aki kiviszi Kínából a pénzt, és olyan bankszámlákon helyezi el,
amelyekről az adóhatóságok mit sem tudnak. Tizenöt százalékot kér minden
tranzakcióért. És a Pekingben forgó pénzt is ő mossa tisztára. Minden ház és
minden sportaréna, amely eddig felépült, mind a két év múlva megtartandó
olimpiai játékokat készítette elő.
– Valami csak bizonyítható ezekből?

290
 – Mindig két kéz szükséges – felelte Shen halkan. – Az egyik, aki
elveszi. De kell egy másik is, aki kész adni. És azok közül az emberek közül
hányat ítéltek már halálra? A másik kezet, amely felkínálja azt az átkozott
pénzt, hogy előnyt kovácsoljon magának? Szinte nincs ilyen. Miért nagyobb
bűnöző az egyik, mint a másik? Ezért kell a pénz nyomát követned. Kezdd
Csanggal és Luval, a két építésszel. Ők félnek, ők beszélni fognak, hogy
elvihessék az irhájukat. Ők majd mondanak pár érdekes dolgot.
Shen elhallgatott. Hong arra gondolt, hogy az újságok hírközlésének
terén is harc folyt: azok között, akik Peking régi városmagját meg akarták
tartani – ezt most az olimpia közeledtével a lebontás réme fenyegette –, és
azok között, akik a lebontás és újjáépítés mellett kardoskodtak. Hong azok
között volt, akik a régi megtartása mellett érveltek, és felháborodottan szokta
visszautasítani azokat, akik érzelgősséggel vádolták emiatt. Átépíteni, reno-
válni – azt igen, de nehogy olyan rövidlátó érdekek döntsenek a jövő Peking-
jének látványáról, mint az olimpiai játékok.
Az olimpiát 1896-ban élesztették újjá, gondolta Hong. Milyen kurta idő
ez, alig száz év. Még azt sem tudhatjuk, hogy tényleg hagyomány-e, vagy csak
valami kérészéletű, pár száz évig tartó hóbort. Emlékeznünk kellene Csou En-
laj okos szavaira, aki, amikor a francia forradalom mai tanulságairól kérdezték,
azt válaszolta, hogy túl korán van még ahhoz, hogy végső tanulságokat
vonjunk le belőle.
Hong a kérdéseivel mindenesetre elérte azt, hogy Shen pár percig meg-
feledkezett a kivégzéséről, amely pedig egyre közelebb került.
Megint megszólalt.
– Ya Ru bosszúszomjas ember. Azt mondják, soha nem felejti el a leg-
csekélyebb megbántást sem. Azt is mondták, hogy a saját családját önálló
dinasztiának tekinti, amelynek dicsőségéről gondoskodnia kell. Vigyázz,
nehogy a család árulóját lássa benned!
Shen összpontosítva figyelt Hongra.
– Megöli azokat, akik megpróbálnak az útjába állni. Én tudom! És
legfőképp azokat, akik gúnyt űznek belőle. Megvannak erre a célra az
emberei. A sötétségből bukkannak fel, aztán ugyanolyan gyorsan alá is
merülnek. Mostanában azt hallottam róla, hogy az Egyesült Államokba küldte
az egyik emberét. Azt mondták, halottak maradtak utána, amikor visszatért
Pekingbe. És hogy Európában is ugyanígy.
– Egyesült Államok? Európa?
– Azt beszélik.
– És igazat beszélnek?
– Amit beszélnek, az mindig igaz. Ha levonjuk belőle a hazugságokat
meg a túlzásokat, még mindig marad igazság benne. Azt kell megkeresni.
291
 – Honnan tudod mindezt?
– Csak úgy tarthatod meg a hatalmat, ha folyamatosan benne vagy az
információáramlásban.
– Rajtad ugyan nem segített.
Shen nem felelt. Hong elgondolkodott azon, amit a férfitól hallott.
Meglepődött rajta.
Azon is elgondolkodott, amit a svéd bírónőtől hallott. Hong felismerte a
férfit a képen, amelyet Birgitta Roslin mutatott neki. Nem volt túl éles, mégis
minden kétséget kizáróan Liu Xin volt rajta, testvére egyik testőre. Vajon van-
e összefüggés a Birgitta Roslin által elmeséltek és aközött, amit Shen most
elmondott? Lehetséges volna? Mert abban az esetben Ya Ru olyasmit tett,
amin Hong meglepődött. Valóban ennyire betegesen bosszúszomjas lenne,
hogy semmi nem tarthatja vissza? Még a több mint százévnyi távolság sem?
Az őr bejött a folyosóról. Lejárt az idő. Shen falfehér lett, megragadta
Hong vállát.
– Ne hagyj magamra! – mondta. – Nem akarok egyedül lenni, amikor
meghalok!
Hong kiszabadította magát. Shen sikítani kezdett, mint egy megrémített
gyerek. Az őr a földre terítette. Hong kisietett a cellából, és minél előbb minél
messzebbre igyekezett kerülni. Shen kétségbeesett sikoltásai messzire hallat-
szottak utána. Egészen, amíg Ha Nin irodájába vissza nem ért.
Ott hozta meg a döntését. Nem hagyhatja magára Shent utolsó órájában.

Másnap reggel, kevéssel hét óra előtt Hong azon a lezárt területen találta
magát, ahol a kivégzések folytak. Minden jel szerint a katonaság tartotta ott
lőgyakorlatait, mielőtt tizenöt évvel ezelőtt a Mennyei Béke terén beavatkozott
volna. Most pedig a kilenc bűnözőt fogják itt kivégezni. Hong a síró, fagyos-
kodó rokonokkal együtt egy barikád mögött állt. Fiatal katonák őrizték őket,
lövésre kész fegyverrel. Hong megnézte a hozzá legközelebb álló fiatalembert.
Tizenkilenc évesnél nem lehetett idősebb.
Eltöprengett, vajon mit gondolhat a fiú. Annyi idős volt, mint az ő fia.
A területre most zárt teherautó gördült be. A kilenc elítéltet türelmetlen
katonák szedték le a platóról. Hong sohasem értette, minek az a nagy sietség.
A hideg, nyirkos földön a halálnak semmi méltósága nem volt. Hong látta,
hogy Shen elesik, amikor letaszítják a platóról. Nem kiáltott, de látni lehetett,
hogy folynak a könnyei. Az egyik nő viszont kiáltozott. Egy katona durván
ráordított. Amikor továbbra sem hagyta abba, a tiszt a pisztolya markolatával
szájon vágta. Akkor elhallgatott, és engedte, hogy a helyére vezessék a sorban.
Le kellett térdelniük. Fegyveres katonák ugrottak oda, elfoglalták helyüket a
292
kivégzendők mögött. A puskacsövek mintegy harminc centire voltak az
elítéltek tarkójától. Minden nagyon gyorsan történt. Egy tiszt kiáltott, a
lövések eldördültek, az áldozatok arccal előre a vizes agyagra zuhantak. Hong
elfordult, amikor a tiszt körbejárt, és mindenkinek megadta a kegyelemlövést.
Nem kellett többet látnia. A két golyót felszámítják a hátramaradottaknak,
gondolta. A halálos lövésekért is fizetni kell.
A következő napokban azon törte a fejét, amit Shentől hallott.
Visszhangzott a fejében, amit a férfi Ya Ru bosszúszomjáról mondott. Tudta,
hogy az öccse sohasem habozott, ha erőszakot kellett alkalmazni. Brutális volt,
szinte szadista. Néha még az is megfordult a fejében, hogy az öccse egysze-
rűen pszichopata. És most a halott Shennek köszönhető, ha esetleg sikerül
kiderítenie, hogy ki is az ő öccse.
Ideje volt, hogy szót váltson egy államügyésszel, akinek kizárólagos
feladata az volt, hogy az országban folyó korrupció ellen fellépjen.
Hong nem kételkedett. Shen az igazat mondta.

Két nappal később Hong már egy Peking melletti katonai reptéren volt. Két
nagy Air China gép állt ott, és fényesen kivilágítva várta azt a négyszáz fős
delegációt, amely Zimbabwéba indult.
Hong december elején tudta meg, hogy részt fog venni az utazáson és a
megbeszéléseken, amelyek Kína és Zimbabwe biztonsági szolgálatainak egyre
mélyebb együttműködéséről szólnak. A kínaiak feladata e megbeszélések
során elsősorban abból állt, hogy technikákkal és módszerekkel ismertessék
meg az afrikai kollégákat. Hong örült a hírnek, mert még sohasem járt
Afrikában.
Hong a fontosabb utasok közé tartozott, így a repülőgép első részén
kapott helyet, ahol az ülések nagyobbak és kényelmesebbek voltak. Amikor a
gép elindult, elfogyasztotta a felkínált ennivalót, aztán azonnal álomba merült,
mihelyt elsötétítették az utasteret.
Arra ébredt, hogy valaki letelepedett a mellette lévő ülésre.
Amikor kinyitotta szemét, egyenesen Ya Ru mosolygó arcába nézett.
– Meglepődtél, drága nővérem? Az utas listán nem láthattad a nevemet,
mert nincs rajta mindenki. Én persze tudtam, hogy te is jössz.
– Tudhattam volna én is, hogy ezt a lehetőséget nem szalasztod el.
– Afrika a világunk része. Most, hogy a Nyugat egyre inkább magára
hagyja azt a kontinenst, Kínának elő kell lépnie a háttérből. Komoly lehető-
ségeket gyanítok ott a hazánk számára.
– Én meg azt látom, hogy Kína egyre inkább eltávolodik az eszméitől.
Ya Ru hárítón emelgette a kezét.
293
 – Jaj, csak nehogy ezzel gyere az éjszaka közepén! Mélyen alattunk
alszik a világ. Talán épp Vietnam fölött repülünk, talán már odébb. Ne vesze-
kedjünk, aludjunk inkább. Várhatnak a kérdéseid. Vagy inkább panaszt tennél
rám?
Ya Ru felállt, és eltűnt a lépcsőn, amely egyenesen a gép orra fölötti
emeletre vezetett.
„Nem ugyanazon a gépen utazunk – gondolta Hong. – Magunkkal
hoztuk a csataterünket is, és a harc még korántsem dőlt el.”
Megint behunyta a szemét. „Nem kerülgethetjük tovább – gondolta. – A
szakadék kettőnk között egyre csak mélyül, és ennek már nem is szabad rejtve
maradnia. Ugyanolyan kevéssé, mint amennyire a kommunista pártot
keresztülhasító szakadékot sem lehet, és nem is szabad tovább titokban tartani.
A nagy és a kis küzdelem párhuzamosan folyik.”
Végre sikerült elaludnia. Ha nem piheni ki magát, nem mérkőzhet meg
az öccsével.
Fölötte Ya Ru még éberen ült, kezében egy itallal. Most már egyértel-
műen tudta, hogy gyűlöli Hongot, a nővérét. Hongnak el kell tűnnie. Nem
tartozott már a tiszteletre méltó családhoz. Túl sok mindenbe ütötte bele az
orrát, olyasmikbe, amik nem tartoztak rá. Már az utazása előtti napon fülébe
jutott annak a híre, hogy Hong felkeresett egy államügyészt, aki zsarolási
esetekre szakosodott. És meg volt győződve róla, hogy ő volt a téma.
Ráadásul barátja, Csan Bing, aki magas rangú rendőrhivatalnok volt,
elmondta neki, hogy Hong érdeklődött egy bizonyos svéd bírónő iránt, aki
Pekingben járt. Ya Ru erről még szót akart váltani Csan Binggel, amikor
hazatér Afrikából.
Hong tehát hadat üzent neki. De veszíteni fog, még mielőtt igazából
összecsapnának.
Ya Ru csodálkozott, hogy egy csepp kétely sincs benne. De neki senki
sem állhat az útjába. Még a drága nővére sem, itt alatta, ugyanabba a
repülőgépbe zárva.
Ya Ru elhelyezkedett az ülésben, amelyet fekhellyé lehetett alakítani.
Hamarosan el is aludt.
Alatta az Indiai-óceán hullámzott. Afrika partjait még sötétség fedte.

294
 30.
Hong a bungaló verandáján ült, amelybe zimbabwei látogatása idejére
beköltözött. A hideg pekingi telet maga mögött hagyta, most a meleg afrikai
éjszakát élvezhette. Hallgatta az ismeretlen neszeket, amelyek elhatoltak hozzá
az éjszakából, főképp a kabócák hangos cirpelését. Meleg volt az éjszaka, de
Hongon hosszú ujjú blúz volt: figyelmeztették a maláriaszúnyogok veszélyére.
Legszívesebben meztelenre vetkőzött volna, kitolta volna az ágyát a verandára,
és az éjszakai égbolt alatt aludt volna el. Ilyen hőséget még sohasem érzett,
mint ami mellbe vágta, amikor reggel kiszállt a repülőgépből. Olyan volt, mint
egy szabadulás. „A hideg béklyóba ver – gondolta. – És a meleg a kulcs,
amely megszabadít bennünket.”
Bungalója fás és bokros helyen, egy olyan faluban állt, amelyet
Zimbabwe előkelő látogatói számára hoztak létre. Még Ian Smith idejében
építették, amikor az ország fehér kisebbsége kikiáltotta az Angliától való
függetlenséget, hogy életben tarthassák a fehér gyarmatosításból fennmaradt
rasszista hatalmi réteg kormányzását. Akkor még csak egy nagy vendégház
volt étteremmel és uszodával. Ian Smithnek az volt a szokása, hogy bizonyos
hétvégeken visszavonult a minisztereivel, hogy megbeszéljék azokat a súlyos
gondokat, amelyeket az ország növekvő elszigetelődése okozott. És 1980 óta,
amikor megdöntötték a fehér hatalmat, és Robert Mugabe került az ország
élére, egy sor házzal, sétautakkal, és a Logo folyóra néző hosszú kilátóval
bővítették a falut. Innen meg lehetett figyelni az elefántcsordákat, amelyek
naplementekor keresték fel az itatókat.
A fák közötti ösvényen egy őr jelent meg. Hong soha nem látott még
ilyen sűrű sötétséget, mint az afrikai. Odakint bárki és bármi elrejtőzhetett,
akár kétlábú, akár négylábú veszedelem.
Összerezzent arra a gondolatra, hogy akár az öccse is lehetne ott.
Figyelve, várakozva. Ahogy ott ült a sötétségben, először érezte, hogy való-
sággal átjárja a félelem. Mintha most fogta volna fel teljes egészében,
mennyire kész mindenre az öccse a hataloméhségtől, a még nagyobb gazdag-
ság szomjától és a csillapíthatatlan bosszúvágytól űzetve.
Megrándult, amikor egy moszkitó megcsípte az arcát. A bambusz-
asztalkán álló pohár a földre esett és összetört. A kabócák egy pillanatra
elhallgattak, hogy aztán azonnal újra kezdjék.
Hong félretolta a székét, nehogy rátaposson az üvegcserepekre. Az
asztalon ott hevert a zimbabwei tartózkodásuk forgatókönyve. A mai első nap
azzal telt el, hogy katonák és katonazenekarok végtelen menetét nézték végig.

295
Aztán a nagy delegációt motoros rendőrök felvezetésével hosszú gépkocsi-
karaván szállította estebédre, ahol valamiféle miniszterek hosszú beszédeket és
pohárköszöntőket mondtak. Csak ezután költözhetett be végre a bungalóba. A
falu pár mérfölddel délnyugatra helyezkedett el Hararétól. Hong a kocsiból
látta a kopár tájat és a szürke falvakat, és az jutott eszébe, hogy a szegénység
mindenütt egyforma. A gazdagok éppen azzal fejezik ki a gazdagságukat,
hogy változatosságot hozhatnak az életükbe. Többféle ruhát, kocsikat, házakat.
Vagy akár gondolatokat, álmokat. A szegényeknek azonban csak ennyi jut: ez
a szürke muszáj-lét.
Késő délután volt még egy gyűlés, amelyen előkészítették a következő
napok munkáját. Ő azonban inkább a szobájába kérte az anyagot, hogy ott
tanulmányozza át. Aztán hosszú sétát tett a folyó mentén, látta az elefántok
szürke mozgását a bozótosban és a vízilovak fejét a víz színe fölött. Majdnem
egymaga volt odalenn, csak egy vegyész szegődött mellé a pekingi egye-
temről, és a radikális piacgazdaság egyik híve, akit még Teng idejében
képeztek ki. Hong tudta, hogy a közgazdász – akinek a neve nem jutott eszébe
– szoros kapcsolatban áll Ya Ruval. Egy ideig gondolkodott rajta, vajon az
öccse kémeket küldött-e utána, hogy megtudja, mivel foglalkozik. De aztán
elhessegette ezt a gondolatot: ennyire nem egyszerű lélek az ő öccse.
Egyáltalán: létezhet-e még Ya Ru és őközötte párbeszéd? Vajon az a
szakadék, amely átszelte a kommunista pártot, nem volt-e már túlságosan is
széles ahhoz, hogy hidat verjenek fölötte? Vajon nem kibékíthetetlen ellen-
tétekről van-e szó olyan fontos kérdésekben, hogy milyen politikai stratégiát
kell követni egy adott időpontban? A régi ideálok ütköztek meg itt az újakkal,
amelyeket a felszínes szemlélő talán még el is fogadhatott volna kommu-
nistának és azokra a hagyományokra alapulónak, amelyek a népköztársaság
ötvenhét évvel ezelőtti megalakulásához vezettek.
Bizonyos szempontból talán ez a végső harc, gondolta Hong. Persze
mindig keletkeznek új és újabb ellentmondások, újabb forradalmak, új osztály-
harcok. A történelem nem ér véget. De ahhoz nem férhet kétség, hogy Kína
nagy választás előtt áll. Korábban az ország hozzájárult ahhoz, hogy a
gyarmati világ véget ért. Afrika szegény országai felszabadultak. De milyen
szerep jut Kínának a jövőben? A baráté vagy a gyarmatosítóé?
Ha olyan emberek kezében volna a döntés, mint az öccse, akkor Kína
alapértékeinek bástyái rég ledőltek volna. Akkor a tőkés felelőtlenség hulláma
rég elsöpörte volna a szolidaritásra épülő intézmények és ideálok utolsó
maradványait is, és azok hosszú időre elérhetetlenek lennének, talán nemze-
dékek számára. Hong számára megdönthetetlen igazság volt az, hogy az ember
alapjában véve észlény, hogy a szolidaritás elsősorban nem érzelmi, hanem
értelmi kérdés, és hogy a világ minden visszakanyarodás ellenére is olyan jövő
296
felé tart, amelyben az értelem lesz az irányító erő. Ám arról is meg volt
győződve, hogy az emberhez méltó társadalom felépítése nem megy magától.
Az emberi viselkedést nem természeti törvények irányítják.
Megint csak Mao. Mintha az ő arca derengett volna a sötétből. Ő tudja,
mi fog történni. A jövő kérdésére sohasem kapunk választ. Nagyon sokszor
ismételte ezt, és mi megannyiszor figyelmen kívül hagytuk. Mindig lesznek
újabb és újabb csoportok, amelyek többet követelnek maguknak, és mindig
lesznek lázadások.
Ült a verandán, hagyta, hogy csapongjanak a gondolatai. El is bóbiskolt,
amikor valamilyen neszre felriadt. A nesz ismétlődött. Kopogtattak. Az órájára
nézett. Éjfél. Ki akarja ilyen későn meglátogatni? Gondolkodott, hogy
kinyissa-e. Megismétlődött a kopogás. „Valaki tudja, hogy még fenn vagyok –
gondolta. – Láttak a verandán.” Bement, és kikukucskált az ajtó nézőkéjén. A
szálloda egyenruhájába öltözött afrikai állt ott. Végül győzött Hong kíván-
csisága, ajtót nyitott. A fiatalember egy levelet nyújtott át. Már a címzésről
felismerte Ya Ru kézírását. Adott a fiúnak néhány zimbabwei dollárt, nem
tudta, túl sokat-e vagy túl keveset, aztán visszament a verandára, és elolvasta.

Hong!
Meg kell őriznünk a békét, a család nevében, a nemzet nevében. Bocsá-
natot kérek, amiért néhanap goromba vagyok. Nézzünk egyszer újra egymás
szemébe. A hazautazásunk előtti valamelyik utolsó napon meghívunk a
bozótosba, a vad természetbe, az állatok közé. Ott majd beszélhetünk.
Ya Ru

Megvizsgálta a szöveget, van-e benne titkos üzenet a sorok között. De

nem talált semmit, még csak arra sem kapott belőle választ, hogy vajon miért
az éjszaka közepén küldte ezt neki a férfi.
Kinézett a sötétségbe, és eszébe jutott a ragadozó, amely látja a zsákmá-
nyát, de az nem is sejti a jelenlétét.
– Én meglátlak – suttogta. – Akármelyik irányból közelítesz is, én észre
foglak venni. Soha többé nem ülsz le mellém észrevétlenül.
Hong másnap korán ébredt. Nyugtalanul aludt, és árnyakról álmodott,
olyan árnyakról, amelyek hangtalanul és arctalanul, fenyegetően közeledtek
feléje. Kinn állt a verandán, és nézte a hajnalt, a napot, amely most kúszott a
végtelen bozótos fölé. Ragyogó tollú, hosszú csőrű jégmadár ereszkedett le a
korlátra, de azonnal tovább is röppent. A nyirkos éjszakáról itt maradt harmat
a füveken csillogott. Valahonnan idegen hangok hallatszottak, kiabáltak,
nevettek. Erős illatok vették körül. A levélre gondolt, amelyet az éjszaka

297
kapott, és amely feszült óvatosságra intette. Ebben az idegen országban
bizonyos tekintetben inkább egyedül volt Ya Ruval, mint odahaza.
Nyolc órakor a delegáció harmincöt kiválasztott tagja egy kereskedelmi
miniszter és a sanghaji meg a pekingi polgármester vezetésével összegyűlt a
szálloda előcsarnoka melletti konferenciateremben. Néhány falon Mugabe
elnök mosolygó arca látszott. Hong nem tudta eldönteni, hogy gunyoros-e
vagy barátságos a mosolya.
A kereskedelmi miniszter államtitkára harsány hangon figyelmet kért.
– Most találkozni fogunk Mugabe elnökkel. A palotájában fogad
bennünket. Sorban megyünk be, a miniszterektől, a polgármesterektől és a
többi delegátustól rendes távolságra. Üdvözöljük, meghallgatjuk a nemzeti
himnuszokat, és az előre kijelölt helyeinkre ülünk az asztalnál. Mugabe elnök
és a miniszter tolmácsok útján üdvözlik egymást, majd Mugabe elnök rövid
beszédet tart. Nem tudjuk pontosan, hogy ez mit jelent, mert nem kaptunk
másolatot a beszédről. Húsz perc és három óra között minden elképzelhető.
Ajánlatos előtte felkeresni a mosdót. Ezután a kérdések órája következik.
Azok jelentkeznek, akiknek előre kiosztott kérdéseik vannak, és amikor szót
kapnak, felállnak, bemutatkoznak, és állva várják végig, amíg Mugabe elnök
válaszol a kérdésükre. További kérdezés nincs, a küldöttség többi tagja nem
kérdez. Az elnökkel lefolytatott találkozó után a csoport nagyobbik része egy
Wandlana nevű rézbányába megy, míg a miniszterek és a kiválasztott dele-
gáltak folytatják a beszélgetést Mugabe elnökkel és egyelőre nem ismeretes
számú miniszterével.
Hong átnézett Ya Ruhoz, aki félig hunyt szemmel, a gyűlésterem hátsó
végén támaszkodott egy oszlophoz. De tekintetük csak kimenet találkozott. Ya
Ru akkor rámosolygott, majd eltűnt az egyik autóban, amely a miniszterekért
és a kiválasztott küldöttekért állt sorba.
Hong beült az egyik várakozó buszba. „Ya Runak már megvan a terve –
gondolta. – Át kell látnom ezen a terven.”
Félelme egyre csak nőtt. „Beszélnem kell valakivel, akivel megoszt-
hatom a félelmemet” – gondolta. Körülnézett a buszban. A küldöttek közül az
idősebbeket többnyire ismerte. Ugyanúgy gondolkodtak Kína politikai jövő-
jéről, mint ő maga. De elfáradtak, gondolta Hong. Olyan öregek, hogy már
nem is reagálnak a veszély közeledtére.
Nézegetett tovább, de hiába. Senkit sem látott, akiről úgy érezhette
volna, hogy bizalmas lehet vele. A Mugabe elnökkel való találkozás után majd
átnézi a vendégek listáját. Biztos, hogy talál rajta egy embert, akiben megbíz-
hat.
A busz gyorsan haladt Harare felé. Hong az ablakból láthatta, ahogy
felkavarja a vörös port.
298
 A busz egyszerre megállt. A folyosó másik oldalán ülő férfi megadta a
magyarázatot:
– Nem szabad egyszerre érkeznünk. A fontos személyiségeket szállító
gépkocsiknak előbb kell megérkezniük. Aztán jövünk mi, a politikai-gazdasági
balettkar, amely a csinos hátteret nyújtja.
Hong mosolygott. Elfelejtette már ennek a férfinak a nevét, de azt tudta,
hogy fizikaprofesszor volt, akit súlyosan bántalmaztak a kulturális forradalom
idején. Amikor pedig visszatért szűkölködő vidéki életéből, egyszerre kine-
vezték annak az intézetnek az élére, amely a kínai űrkutatás vezető intézmé-
nyévé fogja kinőni magát. Hong úgy sejtette, hogy a Kína jövőjét illető
kérdésekben ez a férfi hasonlóképpen gondolkodik, mint ő maga. Egyike volt
ő is a még életben lévő öregeknek, nem a fiatalok közé tartozott, akik azt sem
tudják, milyen is az az élet, amelyben a saját személyünknél nagyobb
valaminek a létezését is elismerjük.
Egy utcán álltak, közvetlenül a piactér mellett. Hong tudta, hogy
Zimbabwe gazdasága az összeomlás szélén áll. Ez is egyik oka volt a
delegáció ittlétének. Soha nem hozták nyilvánosságra, hogy Mugabe elnök
megkérte a kínai kormányt, segítse ki Zimbabwét a súlyos gazdasági
depresszióból. A nyugati világ szankciói oda vezettek, hogy minden alapvető
struktúra összeomlással fenyegetett. Hong pár nappal pekingi elutazásuk előtt
olvasta egy újságban, hogy a zimbabwei infláció már ötezer százalékra hágott.
Az emberek az út szélén lassan mozogtak. Hong éhesnek vagy kimerültnek
látta őket.
Hong egyszerre felfigyelt egy asszonyra, aki térdre ereszkedett.
Gyermekét a hátára kötözte, fején pedig karikába hajtogatott teherhordó kendő
ült. Két férfi állt mellette, akik két oldalról megemeltek egy súlyos cementes
zsákot, és a nő fejére helyezték. Aztán talpra segítették. Hong látta, amint
meg-megroggyanó térddel végigtámolyog az úton.
Gondolkodás nélkül felállt, és előrement a folyosón a tolmácsnőig.
– Szeretném, ha kiszállna velem.
A fiatal nő kinyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de Hong nem
hagyott rá időt. A sofőr kinyitotta az első ajtót, hogy levegőt engedjen a
buszba, amelyben már irgalmatlan volt a hőség, mert nem működött a
klímaberendezés. Hong magával vonta a tolmácsnőt az út másik szélére, ahol a
két férfi már letelepedett az árnyékba, és közösen szívtak egy cigarettát. A
súlyos terhet a fején cipelő nő már eltűnt a vibráló napfényben.
– Kérdezze meg, milyen nehéz volt az a zsák, amit a nő fejére pakoltak.
– Ötven kiló – felelte a tolmácsnő.
– Ez iszonyatos súly. Tönkremegy a gerince még harmincéves kora
előtt.
299
 A férfiak nevettek.
– Büszkék vagyunk az asszonyainkra. Nagyon erősek.
Hong látta szemükben az értetlenséget. A nők számára itt ugyanazok a
szabályok voltak érvényben, mint Kína szegényei között. Súlyos terheket
cipelnek a fejükön. De a láthatatlan terhek, amelyek mindig nyomják őket,
még sokkal nehezebbek.
Visszament a tolmácsnővel a buszhoz, amely hamarosan el is indult
velük. Már visszatértek a motoros rendőrök is. Hong engedte, hogy friss szél
csapjon a lehúzott ablakon át az arcába.
Ezt a cementes zsákos asszonyt sohasem fogja elfelejteni.

Négy óra hosszat tartott a Mugabe elnökkel folytatott beszélgetés. Amikor

belépett, Hong úgy érezte: egy kedves tanító bácsi áll előtte. Amikor kezet
fogott vele, a férfi nem nézett rá, valahol máshol járt a tekintete, egy másik
világban; az övét épp csak súrolta. A találkozó elmúltával nem fog rá
emlékezni. Hong arra gondolt, hogy ez a kis emberke, aki öreg és törékeny
létére is nagy erőt sugárzott, vérszomjas zsarnok, aki gyötri a tulajdon népét,
lerombolja az emberek lakhelyeit, és elüldözi azt, aki nem tetszik neki. Mások
meg a hőst látták benne, aki nem adta fel a harcot a kolonializmus túlélő
erőivel szemben, mert – amint azt folytonosan hangsúlyozta – ez volt
Zimbabwe valódi problémája.
És ő maga mit gondolt? Túl keveset tudott ahhoz, hogy véleménye
lehessen. Robert Mugabe kétségkívül olyan férfi volt, aki sok szempontból
megérdemelte a csodálatot és a tiszteletet. Még ha nem volt is minden tette
helyes, de alapjában azt a meggyőződést képviselte, hogy a gyarmatosítás
gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, és nem csak egyszer kell őket kitépni. Nem
utolsósorban azért tisztelte nagyon az elnököt, amikor arról a folyamatos
médiatámadásról olvasott, amelynek ki volt téve. Hong eleget látott már
ahhoz, hogy tudja: a földbirtokosok harsány kiabálása gyakran csak arra való,
hogy elnyomja a halkabb jajszót, amelyet azok hallattak, akik még mindig
szenvednek a gyarmati uralom okozta gyötrelmek miatt.
Zimbabwe és maga Robert Mugabe is ostromállapotban élt. A nyugati
világ felháborodása harsány volt, amikor Mugabe pár évvel ezelőtt elvette a
nagy földbirtokokat, amelyek még mindig dominánsak voltak az országban, és
sok százezer birtok nélkülit fosztottak meg a földtől. A Mugabe iránti gyűlölet
pedig egyre fokozódott, amikor egy-egy fehér farmert golyó vagy kő talált el a
gyarapodó számú konfrontációk során.
Hong azonban azt is tudta, hogy Mugabe már 1980-tól kezdve, vagyis
akkortól, amikor a fasiszta Ian Smith rezsimjétől megszabadította az országot,
300
párbeszédet javasolt a fehér farmereknek, hogy békés úton rendezhessék a
földtulajdont érintő kérdéseket. Csak hallgatást kapott válaszul, akkor is és
tizenöt éve mindig. Mugabe újra meg újra megismételte a felhívását a meg-
beszélésre, de megvető hallgatásnál egyebet sohasem kapott válaszul. Végül
nem lehetett mást tenni: nagyszámú farmot egyszerűen átadott a nincstelen
embereknek. Erre persze azonnal tiltakozni kezdett a nagyvilág, és a
tiltakozásban jó sok előítélet is benne foglaltatott.
E pillanatban a Mugabéről alkotott kép a szabadságharcoséból egyszeri-
ben a klasszikus afrikai zsarnokéba ment át. Úgy ábrázolták, ahogy az
antiszemiták a zsidókat szokták, és azt az embert, aki népének felszabadító
háborúját vezette, megfosztották becsületétől és méltóságától. Arról senki sem
tett említést, hogy a korábbi rezsim tagjait, sőt magát Ian Smitht sem űzte el az
országból. Nem küldte sem bíróság elé őket, sem az akasztófára, ahogy a
britek tették a lázadó gyarmatokon a feketék vezetőivel. De persze egy lázadó
fehér ember nem ugyanaz, mint egy lázadó fekete.
Hallgatta, ahogy Mugabe beszél. A hangja lágy volt, és nem emelte fel
akkor sem, amikor a szankciókról szólt, amelyek megnövelték a gyermek-
halandóságot, éhínséget idéztek elő, és egyre több honfitársát kényszerítették
arra, hogy illegális bevándorlóként Dél-Afrikába szökdössenek. Mugabe
beszélt az ellenzőiről is. Egyedi esetekről van szó, hangsúlyozta. De persze a
nyugati sajtó sohasem arról számol be, ha őt és a pártjának támogatóit érik
támadások. Mindig mi vagyunk, akik gyújtóbombákkal dobálózunk, botot
vagy követ ragadunk, és megverünk, megcsonkítunk embereket.
Mugabe hosszan beszélt, de jól beszélt. Hongnak eszébe jutott, hogy ez
az ember nyolcvanévesnél is idősebb. Mint sok más afrikai vezető, ő is hosszú
éveket ült börtönben, amíg még a gyarmatosítók abban hittek, hogy el tudják
hárítani a rendszerüket ellenzők támadásait. Hong azt is tudta, hogy Zimbabwe
korrupt ország. Még hosszú út áll előtte. De túlságosan leegyszerűsítette volna
a helyzetet, ha csak Mugabét ítélnék el. Az igazság ennél sokkal összetettebb
volt.
Hong látta, hogy Ya Ru az asztal túlsó felén ül, közelebb a kereskedelmi
miniszterhez és a szónoki emelvénynél álló Mugabéhoz. Ceruzája a jegyzet-
füzeten kalandozott. Már kisgyerekként is ezt tette, amikor pálcikafigurákat
rajzolgatott gondolkodás vagy figyelés közben, általában lángok között ugráló
kisördögöket. Mégis ő az, aki a legfigyelmesebben hallgatja, gondolta Hong.
Valósággal magába szívja a szavakat, és azonnal elkezdi feldolgozni őket,
hogy előnyt kovácsoljon belőlük a jövőbeli üzleti tárgyalások során – tulajdon-
képpen ez a célja ennek az egész látogatásnak. Milyen nyersanyagokra van
szükségünk, mije van Zimbabwénak? Hogyan szerezhetjük meg a lehető legol-
csóbban?
301
 Amikor a gyűlésnek vége volt, és Mugabe elnök elhagyta a termet, Ya
Ru és Hong az ajtóban találkozott. Mindketten fogtak pár szendvicset, Ya Ru
vörösbort ivott, Hong megelégedett a vízzel.
– Miért küldtél az éjszaka közepén levelet?
– Sürgető érzésem támadt, nem várhattam vele tovább.
– Az az ember, aki bekopogott hozzám, tudta, hogy még fenn vagyok.
Honnan tudta?
Ya Ru csodálkozva emelte fel a szemöldökét.
– Másképp kopogtatnak, amikor attól tartanak, hogy esetleg már alsza-
nak odabenn.
Ya Ru biccentett.
– Milyen ravasz az én nővérem!
– Ne felejtsd el, hogy a sötétben is látok. Sokáig ébren üldögéltem a
verandán. Arcokat láttam a holdfényben.
– De hiszen ma éjjel nem is volt holdfény.
– A csillagok fényét fel tudja erősíteni a szemem. Az már majdnem
olyan erős, mint a holdfény.
Ya Ru elgondolkodva nézett rá.
– Éppen az erődet méregeted az enyémhez? Jól látom?
– Mert te talán nem?
– Beszélgetnünk kell. Csendben. Nyugalomban. Itt nagy fordulatok
mennek végbe. Hatalmas, de békés armadával érkeztünk Afrikába. Most pedig
éppen partra szállunk.
– Ma láttam két férfit, akik egy nő fejére tettek egy ötvenkilós cementes
zsákot. Mit akarunk az armadánkkal? Az asszonynak akarunk segíteni, hogy
könnyebb legyen a terhe? Vagy a férfiaknak segítünk még többet pakolni a nő
fejére?
– Fontos kérdés, és szívesen el is beszélgetek róla. De nem most. Vár az
elnök.
– Engem ugyan nem.
– Maradj ma este is a verandán. Ha éjfélig nem kopogok az ajtódon,
akkor ma már nem jövök. Akkor mehetsz aludni.
Ya Ru letette a poharát, és egy mosollyal otthagyta. Hong megizzadt
ebben a kurta beszélgetésben. Valaki bejelentette, hogy a busz harminc perc
múlva indul. Hong még egyszer telerakta a tányérját apró szendvicsekkel.
Amikor jóllakott, átment a palota hátsó oldalához, ahol a busz parkolt. Nagy
volt a hőség, a palota fehér falai visszaverték a tűző napsugarakat. Feltette a
napszemüvegét és egy fehér kalapot, amit eddig a táskájában tartott. Épp be
akart szállni a buszba, amikor megszólították.
Megfordult.
302
 – Ma Li? Te itt vagy?
– Az öreg Csu helyett jöttem. Szívinfarktust kapott. Engem jelöltek
helyette. így aztán a listán sem vagyok rajta.
– Ma reggel, érkezéskor sem láttalak.
– Nagyon szigorú megrovást kaptam, mert a protokoll előírásaival ellen-
tétben beültem egy autóba. Most már itt vagyok, ahol lennem kell.
Hong kinyújtotta a kezét, és megragadta Ma Li csuklóját. Ő volt az az
ember, akire várt, akivel beszélhetett. Egyetemi tanulmányaik és a kulturális
forradalom óta barátságban állt Ma Livel. Hong még arra is emlékezett,
hogyan talált rá Ma Lire az egyetem egyik zsibongójában: ott aludt az egyik
fotelben. És amikor felébredt, beszélgetésbe elegyedtek.
Mintha eleve elrendelés lett volna, hogy barátnők legyenek. Hong még
egyik első beszélgetésükre is visszaemlékezett. Ma Li azt mondta, ideje volna,
hogy abbahagyják a „főhadiszállás bombázását”. Ez Mao figyelmeztetése volt,
és a kulturális forradalmároknak szólt, hogy igenis illessék a szükséges
kritikával a kommunista párt legfelsőbb vezetését is. Ma Li most azt mondta,
inkább annak jött el az ideje, hogy az „üres helyeket bombázzuk le az
agyamban, azt a sok hiányzó tudást, amely ellen harcba kell szállnom”.
Ma Lit gazdasági elemzőnek képezték ki, és a kereskedelmi minisz-
tériumban kapott állást, ahol azok közé a pénzügyi szakértők közé sorolták,
akik éjjel-nappal a világ valutamozgásait figyelik. Hong maga a belbiztonsági
miniszter tanácsadója lett, és a legmagasabb katonai vezetői szinten kellett
koordinálnia a politikát a külső és belső védelem kérdéseiben, különös
tekintettel a politikai vezetők személyének biztonságára. Hong részt vett Ma Li
esküvőjén is, de mióta Ma Li két gyermek anyja lett, már nem találkoztak
valami gyakran.
És most megint összefutottak, Robert Mugabe palotája mögött, egy busz
ajtajában. A faluba visszafelé megállás nélkül beszélgettek. Hong látta, hogy
Ma Li legalább annyira örül a viszontlátásnak, mint ő maga. Amikor vissza-
értek a szállodába, úgy határoztak, hogy tesznek egy hosszú sétát a folyó menti
nagy kilátóverandán. Nem volt aznapra több hivatalos programjuk. Ma Linek
másnapra egy kísérleti farm megtekintése volt előírva, Hong pedig a Viktória-
vízesésnél fog beszélgetni egy csapat magas rangú zimbabwei katonai vezető-
vel.
Nyomasztó volt a hőség, amikor lementek a folyóhoz. A távolban villá-
mokat láttak, tompa moraj hallatszott. A folyónál egyetlen állat sem mutat-
kozott. Mintha egy csapásra kiürült volna az egész vidék.
Amikor Ma Li megragadta Hong karját, az összerezzent.
– Látod? – kérdezte Ma Li, és a folyóparti sűrű bozótosra mutatott.
Hong odanézett, de nem vett észre semmiféle mozgást.
303
 – A fa mögött, amelynek a kérgét lehántották az elefántok, ott, a mellett
a szikla mellett, amelyik úgy áll ki a földből, akár egy nyárs.
Most Hong is meglátta. Az oroszlán farka lassan mozgott, verte a vörös
földet. Időről időre felvillant a szeme és a sörénye is az ágak között.
– Milyen jó szemed van – dicsérte Hong.
– Megtanultam használni. Veszélyes lehet másképp. A város vagy egy
ülésterem is olyan vidék, ahol számtalan csapda rejtőzhet. És ha nem figyelsz,
egyszer elkapnak.
Csendesen, majdnem áhítattal figyelték, amint az oroszlán lejött a
folyóhoz, és szürcsölni kezdte a vizet. A folyó közepe táján pár vízilófej
látszott. Egy jégmadár, ugyanolyan tarka, mint az a másik Hong verandáján,
egy szitakötőt fogott, leereszkedett vele a korlátra.
– A csend – mondta Ma Li. – Minél idősebb vagyok, annál inkább
vágyom rá. Lehet, hogy ez az öregedés első jele? Senki sem akar rádiók és
gépek zajában meghalni. A haladásért a nagy csendjeinkkel fizetünk. Egyál-
talán: élhet az ember csend nélkül?
– Igazad van – mondta Hong. – És az életünket fenyegető láthatatlan
veszélyek? Azokkal mit teszünk?
– A szennyezésre gondolsz? A méregre? Az állandóan mutálódó,
változó járványokra?
– Az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint Peking ma a világ,
legmocskosabb városa. Légköbméterenként nemrég 142 mikrogrammnyi
szennyezést mértek. New Yorkban ez az érték 27. Párizsban 22. Tudjuk, hogy
az ördög mindig a részletekben rejtőzik.
– De gondolj azokra az emberekre, akiknek életükben először adatott
meg, hogy motorbiciklit vehetnek maguknak. Hogy bírod rá őket, hogy
lemondjanak róla?
– Erősíteni kell a párt ellenőrzését a fejlődés fölött. Arra is ügyelni kell,
hogy milyen árut termelünk – és arra is, hogy miféle gondolatokat.
Ma Li megsimogatta Hong arcát.
– Hálás vagyok, amikor észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Nem
szégyellem kimondani, hogy a Baoxian yundong az, ami megmentheti orszá-
gunkat a szétforgácsolódástól és a romlástól.
– A kampány, hogy fennmaradjon a kommunista párt vezető szerepe –
bólogatott Hong. – Osztom a véleményedet. De mindketten tudjuk, hogy az
igazi veszély belülről fenyeget. Régen Mao felesége volt a felsőbb osztályok
szálláscsinálója, pedig többet hadonászott a vörös zászlóval, mint bárki más.
Ma pedig mások bújnak meg a párt soraiban, pedig igazából semmi egyebet
nem akarnak, mint hogy ellene tevékenykedhessenek, és az ország stabilitását

304
egy olyan kapitalista szabadságra cseréljék fel, amely egy idő után ellenőriz-
hetetlenné válik.
– A stabilitásnak máris lőttek – sóhajtott fel Ma Li. – Én elemző
vagyok, és tudom, miféle pénz áramlik az országba. Sőt sok olyasmit is tudok,
amit sem te, sem mások nem tudhatnak. De mondanom, persze, semmit sem
szabad.
– Egyedül vagyunk. Az oroszlán nem hallgatózik.
Ma Li fürkésző tekintetet vetett rá. Hong szinte látta, mire gondol:
megbízhatok benne, vagy sem?
– Ha kételkedsz bennem, inkább ne szólj egy szót sem – mondta ezért. –
Ha rossz döntést hoz az ember arról, hogy kiben bízhat meg, és kiben nem,
akkor védtelenné és kiszolgáltatottá válik. Ezt már Konfuciustól megtanul-
hattuk.
– Megbízom benned – mondta Ma Li. – De nem tudom kizárni a véde-
kező ösztöneimet.
Hong a folyópartra mutatott.
– Eltűnt. Nem is láttuk, mikor állt odébb.
Ma Li bólintott.
– Erre az évre a kormányzat majdnem tizenöt százalékkal megnöveli a
katonai kiadásokat – folytatta Hong. – Ha pedig meggondoljuk, hogy Kínának
pillanatnyilag nincs a közelben ellensége, a Pentagon és a Kreml nyilván-
valóan csodálkozik ezen a fegyverkezésen. De az elemzőik nyilván azonnal
felfogják, hogy az ország a belső ellenségre készül fel. Azonkívül majdnem
tízmilliárd jüant fordítunk az internet megfigyelésére. Ekkora számokat nem
lehet eltitkolni. És vannak egészen másfajta statisztikák is, amelyeket csak
kevesen ismernek. Mit gondolsz, hány tömegmegmozdulás és tiltakozó
felvonulás volt az elmúlt évben?
Ma Li gondolkodott.
– Ötezer körül?
Hong a fejét csóválta.
– Majdnem kilencvenezer! Számítsd ki, mennyi esik egy napra. Olyan
számot kapsz, amely mindenre ráveti árnyékát, amibe csak belekezd a Politikai
Iroda. Amit Teng tizenöt évvel ezelőtt megtett, a gazdaság liberalizációja
akkor messzemenően lenyugtatta a vidéket. De ma ennyi már nem elég.
Főképp azért nem, mert a városokban lassan nincs több hely, és nincs több
munka a sok százmillió szegényparaszt számára, akik türelmetlenül várják azt
a jobb életet, amelyről mindenki álmodik.
– És mi fog történni?
– Nem tudom. Senki sem tudja. Akinek van egy kis esze, az nyugtalan
és töpreng. A párton belül pedig hatalmi harc folyik, sokkal élesebb, mint
305
eddig bármikor, mint akár Mao idején. Senki sem tudja, mi lesz a vége. A
katonaság a kitörő káosztól fél. Te meg én, mi tudjuk, mi a teendő. Az
egyetlen, amit tehetünk, az egyetlen, amit meg kell tennünk: vissza kell
állítanunk a korábbi viszonyokat.
– Baoxian yundong.
– Az egyetlen út. Az egyetlen utunk. A jövő felé vezető utat nem lehet
lerövidíteni.
A folyóhoz most egy szomjas elefántcsorda közeledett. Amikor egy
csapat nyugati turista tódult le a verandára, a két nő megfordult, és visszament
a szálloda előcsarnokába. Hong közös vacsorát akart javasolni, de Ma Li
megelőzte, és elmondta, hogy este nem ér rá.
– Tizennégy napig leszünk itt – mondta Ma Li. – Van elég időnk,
beszélhetünk mindenről, ami csak történt.
– Mindenről, ami történt, és ami történni fog – mondta Hong. – És
mindenről, amire még nincsen válaszunk.
Hong látta, amint Ma Li eltűnik a nagy úszómedence túlsó oldalán.
„Holnap beszélek vele – gondolta. – Abban a pillanatban, amikor sürgősen
szükségem van egy bizalmas barátra, elém toppan az egyik legrégebbi
barátnőm.”
Hong ezen az estén egyedül vacsorázott. A hosszú asztaloknál egy
nagyobb társaság gyűlt össze a delegáció tagjaiból. Hong azonban szeretett
volna egyedül maradni.
Az asztali lámpa körül éjjeli lepkék csapongtak.
Evés után egy darabig elüldögélt az úszómedence melletti bárban, és
megivott egy csésze teát. Páran a kínai delegációból részegen molesztálni
kezdték a csinos fiatal felszolgálólányokat, akik az asztalok körül cikáztak.
Hong felháborodva hagyta el a bárt. Egy másfajta Kínában ez nem lenne
elképzelhető, gondolta. Azonnal közbeléptek volna a biztonsági erők. Aki
részeg, vagy akár csak becsípett, az nem képviselheti Kínát. Talán még
börtönbüntetést is kiszabtak volna rájuk. Nem ám, mint most, amikor senki
még csak rájuk se szól.
Leült a verandán, és azon az arrogancián gondolkodott, amely azzal az
újfajta gondolkodással járt kéz a kézben, hogy a liberális kapitalista piac-
gazdaság majd a fejlődés hasznára válik. Teng szándéka volt, hogy a kínai
kerekek gyorsabban forogjanak. Ma azonban más a helyzet. Ma a túlhevülés
fenyeget, nemcsak az iparban, hanem a saját agyunkban is. Nem látjuk meg az
árat, amelyet fizetünk: a megmérgezett folyókat, a bűzös levegőt és a
kétségbeesett milliókat, akik menekülnek az országból.
Régen azért jöttünk ebbe az országba – amelyet akkor még Rhodesiának
hívtak –, hogy támogassuk a felszabadítási harcot. Most pedig, évtizedekkel a
306
gyarmatosítás megszüntetése után beállítunk, mint valami rosszul álcázott
gyarmatosítók. Az öcsém egyike azoknak, akik kihajigálják a múlt értékeit a
jelen gőzhajójából. Semmi sincs már benne abból a hitből, amely a nép erejét
és jólétét tartja szem előtt, és amely egykor segített felszabadítani hazánkat.
Már majdnem elaludt, amikor valami nesz akasztotta meg a kabócák
cirpelését. Egy ág roppant ketté.
Hong kinyitotta a szemét, és felegyenesedett a széken.
A kabócák elhallgattak. Hong tudta, hogy valaki jár a közelben.
Beszaladt a bungalóba, és bezárta az üvegajtót. Bent égett a lámpa,
lekapcsolta.
Szíve vadul kalapált. Félt.
Odakint a sötétben valaki járkált. Valaki, aki óvatlanul rálépett egy
gallyra.
Leroskadt az ágyra, és attól félt, hogy valaki bejön.
De a sötétből nem bukkant fel senki. Majdnem egy órán át várt, aztán
behúzta a függönyöket, leült az íróasztalhoz, és megírta azt a levelet, amely a
nap folyamán egyre határozottabb formát öltött a fejében.

31.
Hongnak több órába telt, amíg leírta beszámolóját az utóbbi időről, kezdve a
testvérén és folytatva a svéd bírónővel, Birgitt Roslinnal, aki furcsa dolgokat
mesélt neki. Azért írta a beszámolót, hogy megvédje magát, miközben egyszer
s mindenkorra leszögezte, hogy a testvére korrupt, és azok közé tartozik, akik
kezükbe akarják kaparintani Kína kormányrúdját. Ráadásul igencsak
elképzelhető, hogy ő és Liu Xin, az öccse testőre, véres gyilkosságokba
keveredtek Kína határain kívül. Kikapcsolta a légkondicionálót, hogy jobban
hallja a kinti neszeket. A párás hőségben éjjeli rovarok röpködtek a lámpa
körül, súlyos izzadság cseppek hulltak az asztalra. Arra gondolt, hogy minden
oka megvan az aggodalomra. Elég hosszú élete volt már eddig ahhoz, hogy
meg tudja különböztetni a vélt veszélyeket a valódiaktól.
Ya Ru a testvére volt, de egyszersmind olyan ember is, aki nem této-
vázott bármilyen eszközt felhasználni a célja eléréséhez. Hong pedig nem
akart mindennemű fejlődésnek az útjába állni. Hiszen amilyen gyorsan az

307
egész világ változik körülöttük, Kína vezetőinek is nyilván meg kell találni
azokat az új stratégiákat, amelyek megoldják a jelen és a jövő gondjait. A
kérdés csak az volt Hong számára – és sok hasonlóan gondolkodó számára is
–, hogy vajon a piacorientált, nyílt gazdaság összeegyeztethető-e valamilyen
módon a szocialista alapeszmékkel. Nincs-e valami alternatíva? Egy olyan
hatalmas országnak, mint Kína, nincs szüksége arra, hogy a lelkét is áruba
bocsássa a nyersanyagok és új piacok felkajtatásában, hogy aztán ott lerak-
hassa az általa megtermelt árukat. Talán nem éppen az a nagy kihívás, hogy
bebizonyítsák a világnak, hogy az ország fejlődése nem feltétlenül a brutális
imperializmus és gyarmatosítás felé megy?
Hong olyan fiatalokat figyelt meg, akiket a kapcsolataik rendszere, a
családi hátterük és főképp a gátlástalanságuk olyan magaslatokra emelt, hogy
nagy vagyont halmozhattak fel. Ezek a fiatalok mohókká váltak. Sebezhetet-
lennek tudták magukat, ezáltal egyre kíméletlenebbek, egyre cinikusabbak
lettek. Velük akart szembeszegülni, velük, és Ya Ruval. A jövő még nem
kezdődött el, még minden nyitva állt.
Amikor befejezte a beszámolót, átolvasta, néhány helyen bele-
belejavított, aztán leragasztotta a borítékot, Ma Li nevét írta rá, végül lefeküdt
aludni. Odakint semmi nesz. Hong elfáradt, mégis nehezen jött álom a
szemére.
Hétkor felkelt, és nézte a verandájáról, amint a nap a láthatár fölé
emelkedik. Ma Li már reggelizett, amikor belépett az étterembe. Leült a
barátnő asztalához, teát rendelt, körülnézett. A legtöbb asztalt a kínai delegáció
emberei foglalták el. Ma Li elmondta neki, hogy lemenne a folyóhoz állatokat
nézni.
– Egy óra múlva gyere fel a szobámba – mondta Hong halkan. – A 22-
esben lakom.
Ma Li bólintott, és semmit sem kérdezett. „Akárcsak én magam, ő is
megtanulta, hogy az élet tele van titkokkal” – gondolta Hong.
Befejezte a reggelit, aztán a szobájába ment, és várta Ma Lit. Csak fél
tízkor indultak a mintagazdaságba.
Ma Li pontosan egy óra elteltével kopogott be az ajtaján.
Hong odaadta neki az éjszaka írt levelet.
– Ez a levél akkor válik fontossá, ha valami baj érne – mondta. – Ha
aggkori végelgyengülésben, ágyban, párnák közt halok meg, akkor nyugodtan
elégetheted.
Ma Li kérdőn nézett rá.
– Aggódnom kell miattad?
– Nem. De azért nem árt ez a levél. Mások miatt. És az országunk miatt.

308
 Hong látta, hogy Ma Li meglepődött. De nem tett fel több kérdést, csak
a kézitáskájába tette a levelet.
– Ma mit fogsz csinálni? – kérdezte Ma Li.
– Mugabe biztonsági embereivel fogok beszélgetni. Támogatjuk őket.
– Fegyverrel?
– Részben. Legfőképp eddzük a csapataikat, részben a közelharc techni-
káit tanítjuk meg nekik, részben pedig a megfigyelést.
– Ebben amúgy is szakértők vagyunk.
– Rejtett bírálatot hallottam?
– Egyáltalán nem – felelte Ma Li csodálkozva.
– Tudod, én mindig is hangsúlyoztam, hogy az országunk védekezik a
külső ellenséggel szemben, de a belsővel szemben is. Sok nyugati ország
örülne, ha a zimbabwei helyzet véres káoszba torkollna. Anglia sohasem
fogadta el, hogy az ország 1980-ban önállóvá vált. Mugabét ellenségek veszik
körül. Ostoba lenne, ha nem gondoskodna a lehető legjobban működő bizton-
sági rendszerről.
– Tehát nem ostoba?
– Robert Mugabe elég okos ahhoz, hogy tudja, ha meg akarja hiúsítani a
régi gyarmatosítók újabb térnyerését, akkor szembe kell szegülnie velük. Ha
Zimbabwe elesik, utána több ország is hasonló sorsra juthat.
Hong kikísérte Ma Lit, és utána nézett, amint Li eltűnt az aszfaltozott
járdán, amely a buja növényzet között kígyózott.
Közvetlen a bungalója mellett egy jakaranda fa állt. Nézte a halványkék
virágokat. Hiába keresett hasonlatot a virágok színére. Felemelt egy virágot a
földről, és a naplójába tette, hogy lepréselje. A naplót állandóan magával
hordozta, de csak ritkán írt bele valamit.
Épp ki akart ülni a verandára, hogy elolvasson egy beszámolót a
zimbabwei politikai ellenzékről, amikor kopogtak az ajtaján. Odakint az egyik
kínai kísérő állt, egy középkorú férfi, Shu Fu nevű. Hong már megfigyelte,
iszonyúan drukkol, hogy az egész rendezvény zökkenőmentesen bonyolódjék
le. Tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy egy ilyen horderejű rendezvényt
irányítson, főképp hogy angoltudása enyhén szólva is csapnivaló volt.
– Hong asszony – szólalt meg Shu Fu –, változtak a tervek. A kereske -
delmi miniszter a közeljövőben Mozambikba látogat, és azt kívánja, hogy ön is
vele menjen.
– Miért?
Hong őszintén meglepődött. Semmiféle kapcsolatban nem állt Kereske-
delmi miniszterrel, Hararéba indulásukkor is éppen csak üdvözölték egymást.
– Kereskedelmi miniszter úr üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy
szeretné, ha elkísérné. Ennyi. Kis delegáció lesz.
309
 – Mikor indulunk? És hová?
Shu Fu letörölte a verítéket a homlokáról, és széttárta a karját. Az
órájára mutatott.
– Nem szolgálhatok bővebb magyarázattal. Negyvenöt perc múlva indul
a kocsi a reptérre. Késni nem szabad. Az utazókat arra kérik, hogy könnyű
csomagot vigyenek csak magukkal, de számítsanak egy esetleges ott alvásra is.
Az is lehet, hogy még ma este visszatérnek.
– Hova megyünk? És mi a célja az utazásnak?
– Kereskedelmi miniszter úr majd elmondja.
– Legalább annyit mondjon meg, hogy hová megyünk.
– Beira városba, az Indiai-óceán partjára. Információim szerint egy szűk
óra az út. Beira Mozambikban, a szomszéd országban van.
Hong nem kérdezhetett többet. Shu Fu már le is sietett az ösvényen.
Hong mozdulatlanul állt az ajtóban. Egy magyarázat lehetséges csak. Ya
Ru az, aki ezt megszervezte. Ő természetesen a miniszter társaságában utazik,
és azt akarja, hogy szem előtt legyek.
Eszébe jutott valami, amit még az úton errefelé hallott. A zambiai
Kaunda elnök megvásárolta a Zambia Airlines nemzetközi légitársaságtól az
akkori egyik legnagyobb utasszállító gépüket, egy Boeing 747-et. Ekkora
gépre a London-Lusaka távon nem volt kereslet. Hamarosan kiderült, Kaunda
elnök arra használta a gépet, hogy rendszeresen vele járjon a szomszéd
országokba. Persze nem a luxus miatt vett ilyen hatalmas gépet, hanem mert
így mindig fel tudta rá telepíteni az ellenzéki kormánytagokat és katonai
vezetőket, mindenkit, akiben nem bízott meg. Így mindazokat, akik puccsot
vagy összeesküvést szervezhettek volna ellene a távollétében, egyszerűen
felpakolta a repülőgépre.
Talán Ya Ru is ezt teszi? Azért ragaszkodik hozzá, hogy a nővére a
közelében legyen, mert ellenőrizni akarja?
Hong a gallyra gondolt, a sötétben elroppanóra. Nem valószínű, hogy
maga Ya Ru lett volna az, aki odakint ólálkodott. Inkább valamelyik kémje.
Hong nem akart ellenkezni Kevel, így gyorsan becsomagolt a kisebbik
táskájába, és elkészült az útra. Pár perccel a kitűzött idő előtt a recepcióra ért.
Sem Ket, sem Ya Rut nem látta. Viszont mintha egy pillanatra Liut, Ya Ru
testőrét pillantotta volna meg, de ebben nem volt biztos. Shu Fu beirányította
egy várakozó limuzinba. Két férfi társaságában utazott: róluk tudta, hogy a
pekingi mezőgazdasági minisztériumban dolgoznak.
A reptér nem volt túl messze Hararétól. A három kocsiból álló menet-
oszlopot motoros rendőrök kísérték, és nagyon gyorsan haladtak. Hong
észrevette, hogy minden sarkon rendőrök állnak, akik feltartóztatják a forgal-
mat. Épp csak behajtottak a reptér bejáratán, és már oda is gördülhettek a
310
várakozó lökhajtásos géphez, a zimbabwei légierő egyik vadászgépéhez. Hong
a gép hátuljában kapott helyet, látta, hogy a kabin középen van elhelyezve.
Úgy sejtette, hogy Mugabe elnök magángépe lehet az. Miután Hong elhelyez-
kedett, a gép is hamarosan felszállt. Ke egyik titkárnője ült mellette.
– Hová megyünk? – kérdezte Hong, amikor a gép elérte a repülési
magasságát, és a pilóta bemondta, hogy ötven percig tart az út.
– A Zambézi völgyébe – felelte a nő.
Hanghordozása elárulta Hongnak, hogy teljesen fölösleges lenne
további kérdéseket feltennie. Idejében meg fogja tudni, mire jó ez a hirtelen
kirándulás.
Ha ugyan hirtelen volt. Egyszerre rájött, hogy még ezt sem tudja bizto-
san megmondani. Lehet, hogy ez is egy általa nem ismert tervnek egy része?
Mielőtt a gép leszállt volna, nagy félkört írt le a tenger fölött. Hong látta
a kékeszöld vizet és a kicsi, háromszögletű vitorlával ellátott halászcsónakokat
bukdácsolni a hullámok tetején. Beira városa fehéren ragyogott a napfényben.
A beton városmag körül fabarakkok sorai nyújtóztak, valószínűleg nyomor-
tanyák.
Amikor kiszállt a gépből, mellbe vágta a hőség. Látta, amint Ke minisz-
ter az első kocsi felé tart: nem fekete limuzin volt, hanem egy fehér
Landcruiser, motorháztetőjén Mozambik zászlajával. Ya Ru ugyanabba a
kocsiba szállt. Nem fordult vissza feléje. „Úgyis tudja, hogy itt vagyok” –
gondolta Hong.
Északnyugat felé haladtak. A mezőgazdasági minisztérium két embere
ugyanabban a kocsiban, mint Hong. Kis topográfiai térképek fölé hajoltak, és
az ablakból pontosan követték a vidék változásait. Hong még mindig ugyan-
olyan rosszul érezte magát, mint abban a pillanatban, amikor Shu Fu megállt a
bungaló ajtaja előtt, és bejelentette, hogy megváltoztak a tervek. Olyas-
valamibe kényszerítették bele, aminek hatására minden tapasztalati és ösztönös
riasztócsengője harsányan lármázni kezdett. „Ya Ru akarta, hogy én is jöjjek –
gondolta. – De vajon milyen érvekkel győzte meg Ket, hogy most itt kell
ülnöm ebben a japán kocsiban, amely felkavarja a vörös föld porát? Kínában
sárga a föld is, itt vörös, de ugyanolyan könnyen felkavarodik, beveszi magát a
pórusokba és a szemekbe.”
Az egyetlen értelmes indok, amiért részt vett ezen az utazáson, az volt,
hogy ő is azok közé a sokak közé tartozott a kommunista pártban, akik
finoman szólva is kételkedtek a Ke által követett politikai irányvonalban. De
vajon túszként utazik itt ebben a kocsiban, vagy hogy megváltoztassa véle-
ményét a gyűlölt politikáról a valóság megpillantásának hatására? Ha a
mezőgazdasági minisztérium magas beosztású hivatalnokai és egy kereske-
delmi miniszter megteszi ezt a zötyögős utat Mozambik belsejébe, annak
311
aligha lehet más magyarázata, mint hogy az utazásnak valami igen magas-
rendű célja van.
Az ablak előtt elhúzó táj egyhangú volt: alacsony fák, bozót, bokrosok,
itt-ott egy kisebb, csillogó vízfolyással megszakítva, néhol pár kunyhó és
kisebb, megművelt földdarab. Hong csodálkozott, hogy ez a termékeny terület
ennyire gyéren lakott. Elképzelésében Afrika olyan volt, mint Kína vagy India:
a szegény világnak egy része, ahol végtelen embertömegek tapossák egymást
halálra, csak hogy biztosítsák a saját túlélésüket. „Ez előítélet – gondolta most.
– A nagy afrikai városok semmiben sem különböznek Sanghajtól vagy
Pekingtől. Katasztrofális fejlődés, amely embert és természetet maga alá
temet. De ahogy most látom, erről az afrikai életmódról semmit sem tudtam.”
Továbbhaladtak északnyugat felé. Az út helyenként olyan rossz volt,
hogy csak lépésben haladhattak. Az eső alámosta a keményre döngölt vörös
földet, nagy lyukakat vájt belé, amelyek aztán beroskadtak, és mély árokká
változott az úttest.
Végül megálltak egy Sachombe nevű helységben. Hosszan elnyúló falu
volt ez apró kunyhókkal, pár üzlettel és egy félig beomlott fehér betonépülettel
még a gyarmati időkből, amikor az ország különböző vidékeit a portugál
hivatalnokok és a helyi assimiladók irányították. Hong emlékezett rá: olvasott
arról, hogy Salazar portugál diktátor vaskézzel kormányozta ezeket a hatalmas
területeket, Angolát, Mozambikot és Bissau-Guineát. Az ő szókincsében ezek
a területek „Portugália tengeren túli birtokai” voltak. Oda küldte el az otthoni
nincstelenjeinek, gyakran analfabéta parasztjainak egy részét, részben hogy
otthon megszabaduljon tőlük, részben pedig hogy kiépítse a gyarmat-
birodalmat, amely az 1950-es évekig még csak a partvidékre terjedt ki. Most
pedig mi járjuk ugyanezt az utat, mi fogjuk ugyanezeket a lépéseket megtenni?
Más köntösben, de ugyanazokat a túlkapásokat követjük el?
Amikor kiszálltak az autókból, és leporolták törölték magukról a vörös
port meg a verejtéket, Hong meglátta, hogy az egész vidéket lezárták a katonai
járművek és a fegyveres katonák. A lezárás mögötti területről kíváncsi
emberek kandikáltak elő, hogy egy pillantást vessenek a különös, ferde szemű
vendégekre. A szegény megfigyelők, gondolta Hong. Akik mindig itt lesznek,
és akiket mi, úgymond, „megvédünk”.
Egy homokos tér közepén, egy fehér épület előtt két nagy sátor volt
felállítva. Már az autósor érkezése előtt is parkolt ott egy csomó fekete
limuzin. Két helikopter is állt ott, rajtuk Mozambik légierejének jele. „Nem
tudom, mi jöhet még – gondolta Hong –, de akármi lesz is, ez biztosan fontos.
Mi indíthatja Ke minisztert arra, hogy hirtelen látogatást tegyen egy olyan
országban, amely nem is szerepel a programban? A delegáció egy kisebb része
valóban ellátogat Malawiba és Tanzániába. De Mozambikról nem volt szó.”
312
 Fúvószenekar masírozott elő. Ugyanekkor a sátrakból is kijöttek
néhányan. Hong azonnal megismerte a kis termetű embert a sor elején. Ősz
hajú, szemüveges, erős testfelépítésű férfi volt. Most üdvözölte Ke kereske-
delmi minisztert. Nem volt más, mint Mozambik frissen megválasztott elnöke,
Gebuza.
Ke bemutatta a küldöttség tagjait és a kísérőket az elnöknek. Amikor
Hong kezet adott neki, barátságos, de mély tekintetű szemet látott. Gebuza
olyan ember lehet, gondolta magában, aki nem felejti el az arcokat. A bemutat-
kozás után a zenekar eljátszotta a két himnuszt. Hong vigyázzba állt.
Míg szólt Mozambik nemzeti himnusza, lopva körülnézett, Ya Rut
keresve. Sehol sem látta. Nem látta őt, mióta megérkeztek Sachombéba.
Elnézte a többiek csoportját, és azt állapította meg, hogy bizony mások is
hiányoznak a Beirában földet ért létszámhoz képest. Megcsóválta a fejét.
Nincs sok értelme azon gondolkodni, vajon mit művelhet most Ya Ru. Sokkal
fontosabb, hogy ő maga megértse, miről is van szó itt, ebben a völgyben, a
Zambézi partján.
Fiatal fekete férfiak és nők vezették be őket az egyik sátorba. Egy csapat
idősebb, tarka ruhás asszony különféle dobok lüktető ütemére táncolt
mellettük. Hong a leghátsó sorban kapott helyet. A sátor padlóját szőnyegek
borították, minden résztvevőnek rendelkezésére állt egy-egy puha fotel.
Amikor mindenki leült, Gebuza elnök a szónoki pulthoz lépett. Hong feltette a
fejhallgatót. A portugál szavakat tökéletes kínaira fordította valaki. Hong úgy
gyanította, hogy a tolmácsot a pekingi vezető tolmácsképző intézetben
képezték ki, ahol csak azok tanulhattak, akik az elnököket, a kormánytagokat
és a legfontosabb üzletembereket kísérték el a tárgyalásaikra. Hong egyszer azt
hallotta, hogy nincs a Földnek olyan országa, akármilyen kicsi is, amelynek
nyelvére ne lenne Kínában minősített tolmács. Ez büszkeséggel töltötte el.
Nincs határa népe teljesítőképességének, pedig ez ugyanaz a nép, amelyet
néhány nemzedékkel korábban még nyomorban és tudatlanságban tartottak.
Hong megfordult, és a sátor bejáratára nézett, amely meglebbent a
szélben. Megpillantotta Shu Fut és pár katonát, de Ya Rut nem.
Az elnök röviden beszélt. Üdvözölte a kínai delegációt, és néhány
bevezető szót mondott. Hong figyelmesen hallgatta, hogy végre megértse, mi
is folyik itt.
Összerezzent, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Ya Ru észrevétlen
jött be a sátorba, és mögéje ült.
Félretolta a nővére egyik fülhallgatóját, és a fülébe suttogta:
– Figyelj csak, nővérkém, akkor majd megérted azokat a nagy esemé-
nyeket, amelyek országunkat és a világot is megváltoztatják. Itt megláthatod,
milyen lesz a jövő.
313
 – Hol voltál?
Elpirult, mert azonnal rájött, milyen értelmetlen volt ez a kérdés. Mint
régen, amikor az öccse későn jött haza. Ilyenkor gyakran az anya szerepét is
Hongnak kellett betöltenie, ha éppen politikai gyűlésen voltak a szülők.
– A saját utamat járom. Most viszont azt akarom, hogy odafigyelj, és
hogy tanulj abból, amit hallasz. Ilyen az, amikor a régi eszméket úgy helyette-
sítik az újak, hogy közben nem vész el a tartalmuk.
Ya Ru visszatolta a fejhallgatót Hong fülére, és eltűnt a sátor nyílá-
sában. Hong megint megpillantotta mellette Liut, a testőrt, és megint elgon-
dolkodott, hogy vajon tényleg megölte-e azt a sok embert, akikről Birgitta
Roslin mesélt. Úgy határozott, hogy amint visszatérnek Pekingbe, azonnal
felkeresi néhány ismerősét a rendőrségen. Liu Ya Ru parancsa nélkül egyetlen
lépést sem tesz.
Ha eljön az ideje, majd szembesíti ezzel Ya Rut. Most azonban tényleg
meg kell tudnia, mi folyik itt.
Az elnök átadta a szót a tárgyalások mozambiki szervezőjének.
Feltűnően fiatal férfi volt, kopaszra nyírva, orrán keret nélküli szemüveg.
Mintha Mapitót vagy Mapirót mondott volna, amikor bemutatkozott. Hangja
olyan izgatottnak tűnt, mintha tényleg nagyon tetszene neki mindaz, amit
elmond.
Hong pedig megértette. Lassan világossá vált előtte az összefüggés, a
találkozó jellege, a titokzatos keret. A mozambiki bozótos mélyén egy hatal-
mas projekt terve bontakozott ki, amely a világ két legszegényebb országát
kapcsolta össze, amelyek közül az egyik egy nagyhatalom volt, a másik egy
jelentéktelen afrikai országocska. Hong fülelt, a kínai hang folyamatosan
fordított, és így már világossá vált előtte az is, hogy miért akarta maga mellett
tudni Ya Ru. Hong erőteljes ellenzője volt mindannak, ami Kínát imperialista
hatalommá és ahogy Teng mondani szokta, „papírtigrissé” változtathatná,
amelyet a nép egyesített ereje előbb vagy utóbb megsemmisítene. Talán Ya Ru
abban reménykedett, hogy Hong meggyőződik arról, hogy ami itt folyik, az
mindkét szegény országnak hasznára lenne? Ám még fontosabb, hogy Hong
politikai csoportja egyáltalán nem jelent fenyegetést a hatalom birtokosainak.
Sem Ke, sem Ya Ru nem fél se Hongtól, se a hasonlóan gondolkodóktól.
Amikor Mapito egy korty vizet ivott, Hongnak az jutott eszébe, amitől a
leginkább félt: hogy Kínából megint osztálytársadalom lesz. És ez még
rosszabb, mint az, amitől Mao óvta, olyan ország, amely egy hatalmi elitből és
egyetlen alsóbb osztályból áll, amely szegény marad. És ráadásul megen-
gedheti magának, hogy ne törődjön a külvilággal, ahogy azt az imperialisták
mindig is tették.
Mapito folytatta a beszédét.
314
 – A nap folyamán végigrepülünk majd a Zambézi mentén, fölfelé,
egészen Bandarig, majd le Luabóig: itt kezdődik a folyó delta torkolata.
Átrepülünk majd termékeny, de gyéren lakott vidékek felett. Számításaink
szerint egy ötéves periódus folyamán négymillió kínai parasztot tudunk itt
felvenni, akik megművelik a parlagon heverő területeket. Senki sem kény-
szerül otthona elhagyására, senki sem veszíti el a jövedelmét. Épp ellen-
kezőleg: honfitársaink hasznot fognak húzni ebből a nagy változásból.
Mindenki eljuthat az utakra, az iskolákba, a kórházakba, mindenkinek lesz
villanyárama és mindene, ami addig csak az előjogokkal rendelkező kisebb-
ségnek, a városlakóknak volt.
Hong hallott már arról, hogy azok a hivatalok, amelyek a nagy gátépíté-
sekhez kényszerrel áttelepítették a kínai parasztokat, afrikai úri életet ígér-
gettek nekik. Már látta maga előtt ezt a nagy áttelepítést. A szép szavak
paradicsomi képet festettek arról, hogy miképpen fognak majd itt minden gond
nélkül gyökeret verni a szegény, analfabéta kínai parasztok. Az együttműkö-
désnek és a barátságnak köszönhetően semmiféle konfliktus nem jár az
áttelepítéssel, és azokkal sem kerülnek összeütközésbe, akik eddig itt éltek a
folyónál. De arról senki sem tudta meggyőzni Hongot, hogy mindaz, amit itt
hallott, az nem magának Kínának az átváltozását jelezte volna, átváltozást
olyan rablóhatalommá, amely habozás nélkül ráteszi majd a kezét mások
olajára és egyéb nyersanyagára, amelyre a tulajdon őrült tempójú fejlődése
miatt van szüksége. A hosszú felszabadító harc idején, amely végül 1974-ben a
portugál gyarmatosítók elűzéséhez vezetett, a Szovjetunió fegyverrel segítette
az országot. Ezek gyakran régi, elavult mordályok voltak. És ellenszolgál-
tatásképpen lenyúlta Mozambik gazdag vizeinek halászati engedélyét. Kína
ugyanezt a hagyományt folytatja majd, amelynek egyetlen és legfőbb célja a
saját érdekek képviselete?
Amikor a beszédnek vége volt, a többiekkel együtt tapsolt, nehogy
magára vonja a figyelmet. Most Ke kereskedelmi miniszter lépett a szónoki
emelvényhez. Semmi veszély nem fenyeget, biztosította a hallgatóságot,
minden és mindenki benne van, a zsákmány egyenlő és kölcsönös lesz.
Ke beszéde rövid volt. Utána egy másik sátorba vezették a hallgató-
ságot, ahol különféle kisebb falatok voltak feltálalva. Hong egy hűtött pohár-
ból bort ivott. Megint Ya Rut kereste, de megint csak nem látta.
Egy órával később helikopterbe szálltak, és elindultak északnyugat felé.
Hong nézte alattuk a hatalmas folyamot. Az a kevés terület, amelyen emberek
laktak, és megművelték a földet, élesen elvált a látszólag végtelen, értéktelen
földektől. Hong azon törte a fejét, nem lehet-e, hogy téved. Hogy talán Kína
tényleg önzetlenül kínál segítséget Mozambiknak.

315
 A motorzajban nem tudott koncentrálni. Kérdése így megválaszolatlan
maradt.
Mielőtt beszálltak volna a helikopterbe, egy kis térképet kapott.
Ráismert. Ez volt az a térkép, amelyet a két mezőgazdasági minisztériumi
hivatalnok kezében látott Beirából errefelé jövet.
Elérték a legészakibb pontot, és most kelet felé fordultak. Amikor
Luabo fölé értek, a helikopterek ívet írtak le a tenger fölött, aztán egy olyan
helység mellett landoltak, amely Hong térképe alapján Chinde lehetett. A
leszállóhelyen megint csak gépkocsik várták őket, az utak is, mint eddig, vörös
földből voltak.
Behajtottak a bozótosba, és a Zambézi egyik kis mellékfolyója partján
álltak meg. Az a hely, ahol a kocsik leparkoltak, meg volt tisztítva: se bozót, se
aljnövényzet nem volt rajta. A folyó mellett félkörben sátrak álltak.
Amikor Hong kiszállt a helikopterből, Ya Ru fogadta.
– Isten hozott Kaya Kwangában. Ez az egyik helyi nyelvjárásban annyit
tesz: „az én otthonom”. Éjszakára itt maradunk.
A sátorra mutatott, amely közvetlenül a folyó mellett állt. Egy fiatal
fekete nő elvette Hong táskáját.
– És mit keresünk itt? – kérdezte Hong.
– Élvezzük az afrikai csendet egy hosszú, munkás nap végén.
– És itt kellene leopárdokat látnom?
– Itt nem. Itt főképp csak kígyók meg gyíkok vannak. Meg a rettegett
vadászhangyák. De leopárdok, azok nincsenek.
– Most mi lesz?
– Semmi. A nap munkás részének vége. Majd meglátod, hogy ez az
egész nem olyan primitív, mint gondolod. A sátradban még zuhanyozó is van.
És egy kényelmes ágy Később közös vacsora lesz. És aki még akar, elüldö-
gélhet a tűz mellett, aki akar, aludni térhet.
– Beszélgessünk egy kicsit! – kérte Hong. – Nagy szükségünk lenne rá.
Ya Ru mosolygott.
– Majd evés után. A sátram előtt.
Meg sem kellett mutatnia: Hong már rájött, hogy az övé mellett van.
Hong a sátra előtt ült, és nézte, ahogy a szürkület leereszkedik a bozó-
tosra. A sátrak közötti nyílt téren már égett a tűz. Mellette Ya Ru. Fehér
szmokingban. Egy fényképre emlékeztette Hongot, amelyet egyszer régen egy
kínai újságban látott. Egy nagy riport volt Afrika és Ázsia gyarmati múltjáról.
Két fehér szmokingos fehér férfi ült ott az afrikai bozótosban, és vacsoráztak:
értékes porcelánból, fehér abroszos asztalokról, hűtött bort ittak hozzá.
Mögöttük mozdulatlanul ott állt az afrikai felszolgáló személyzet.

316
 „Szeretném tudni, kicsoda az öcsém – gondolta. – Régen azt hittem,
összetartozunk, nemcsak mint családtagok, hanem mint az országunkért
tevékenykedő emberek. De ma már nem tudom.”
Hong ment utolsóként a terített asztalhoz.
A levélre gondolt, amelyet előző éjszaka írt. És Ma Lire, akiről egy-
szerre nem tudta, hogy megbízhat-e benne.
„Már semmiben sem lehetünk biztosak – gondolta. – Semmiben.”

32.
Evés után az éjszaka árnyainak körítésében egy tánccsoport lépett fel. Hong
nem kért a kínált borból, mert azt akarta, hogy tiszta maradjon a feje,
csodálkozva nézte a táncosokat, és egy régi vágyálom jutott eszébe. Amikor
még nagyon fiatal volt, volt egy nagy álma: artista szeretett volna lenni egy
kínai cirkuszban vagy a klasszikus pekingi operában. Az álom két részre vált
szét. Ha önmagát az előadók között látta, akkor ő forgatta a legügyesebben a
rengeteg porcelántányért a bambusz rudak tetején. Lassan körbejárt a táncoló
tányérok között, és minden megingót egy-egy ügyes mozdulattal visszasegített
az egyensúlyi helyzetébe. A pekingi opera előadásán viszont ő volt a hősnő,
aki botokkal vívott, akrobatikus küzdelemben győzte le az ezerszer erősebb
ellenfelet. A botok nyársakat vagy kardokat jelképeztek. Később, amikor
idősebb lett, és vége volt az álmodozások korának, megértette, ezek az álmok
arról szóltak, hogy szeretné ellenőrzése alatt tartani a környezetét. Most,
amikor látta a táncosokat, akik mintha egyetlen, sokkarú lénnyé forrtak volna
össze, megint feléledt benne valami a régi érzésből. Ezen az áthatolhatatlanul
sötét afrikai estén, amelyben a tenger közelségét csak a nedves meleg, az illat
és a halk zúgás jelezte, amikor a tábor nyugovóra tért, Hong gyermekkora
felébredt álmából.
Nézte Ya Rut, amint félig csukott szemmel ült a székén pohár vörösbort
egyensúlyozott a térdén, és arra gondolni mennyire nem tudta már gyermek-
ként sem, hogy mi jár az öccse fejében. Mindig valami belső térbe zárkózott
be. Ő pedig közel tudott kerülni hozzá, de annyira sohasem, hogy a fiú beszélt
volna neki az álmairól.

317
 Egy kínai tolmács bemutatta a táncokat. Erre igazán nem volt szükség,
gondolta Hong. Hogy néptáncok voltak, amelyek a mindennapi életben
gyökereztek, és hogy jelképes találkozásokat állítottak színre démonokkal és
ördögökkel, ezt bárki maga is megérthette. Az emberek rítusainak mindenütt
ugyanaz a forrásuk, bőrszíntől, országtól függetlenül. A klíma csak annyit
jelentett, hogy aki a hideghez szokott, az több ruhát hordott a tánchoz. A
táncban viszont és a hozzá kapcsolódó transzállapotban az e világ és a túlvilág
közötti kapcsolatot feszegetik, a múlt és jövő határait – kínaiak és afrikaiak
ebben egyformák.
Hong tovább nézelődött. Gebuza elnök és kísérői már eltűntek. A tábor-
ban, amelyet éjjeli szállásukként kijelöltek, már csak a kínai delegáció tagjai
voltak, meg persze a fekete személyzet, szakácsok meg nagy létszámú bizton-
sági erő, de ők az árnyékba húzódtak. A táncot figyelők közül most mintha
sokan elmerültek volna a gondolataikban. „Az afrikai éjszakában egy nagy
ugrást készítenek elő – gondolta Hong. – Én pedig egyszerűen nem hiszek
abban, hogy ezen az úton kell elindulnunk. Legszegényebbjeink több millióját
akarják ide áttelepíteni az afrikai vadonba – ez egyszerűen nem fog menni,
hacsak nem követelünk sok mindent attól az országtól, amely befogadja őket.”
Egy nő énekelni kezdett. A tolmács azt mondta, hogy bölcsődalt. Hong érezte,
hogy ezek a hangok egy kínai gyereket is el tudtak volna altatni. Emlékezett a
bölcső történetére, amelyet egyszer hallott. A szegény országokban a nők a
hátukra kötözik a gyereket, hogy a kezük szabad legyen a munkához – külö-
nösen azok, akik szántóföldön dolgoznak. Valaki egyszer hozzájuk hason-
lította a lábbal ringatott bölcsőket, amelyeket sok más országban, de Kína
egyes vidékein is használnak. Az az ütem, amellyel a láb a bölcsőt ringatja,
egy mozgásban lévő asszony csípőjének ringásához hasonlít. És a gyerek
elalszik.
Behunyt szemmel fülelt. Az énekesnő egy hosszú, kitartott hanggal
fejezte be, amely aztán tollként lebegett és hullt alá a földre. Az előadásnak
vége volt, a nézők tapsoltak. Egyes csoportok között beszélgetés kezdődött,
székek kerültek közelebb egymáshoz. Mások felálltak, eltűntek a sátraikban,
vagy a tűz keltette fénykör peremén álldogáltak, mintha még várnának valami
előre nem láthatóra.
Ya Ru jött, leült Hong mellé.
– Különös este – szólalt meg. – Abszolút szabadság és csend. Azt
hiszem, ilyen messzire még sohasem kerültem a várostól.
– Az irodád – felelte Hong – magasan van a közönséges emberek, az
autók, a zaj fölött.
– Nem lehet összehasonlítani. Ott úgy vagyok, mint egy repülőgépen.
Néha egyenesen azt gondolom, hogy a házam a levegőben lebeg. Itt a földön
318
állok. A nehézkedés ideköt. Ebben az országban szeretnék egy bungalót, egy
strand mellett, ahonnan az esti úszás után egyenesen ágyba bújhatnék.
– Hiszen csak kívánnod kell. Egy telek, egy kerítés és valaki, aki
megépíti a házadat olyanra, amilyenre akarod.
– Talán majd egyszer. Most nem.
Hong észrevette, hogy egyedül vannak. Köröttük minden szék üres.
Vajon Ya Ru elterjesztette, hogy egyedül akar beszélgetni a nővérével?
– Láttad azt az asszonyt, aki az őrjöngő varázslót alakította a táncban?
Hong elgondolkodott. Az asszony mozdulatai egyszerre voltak lendüle-
tesek és ritmikusak.
– Vadul táncolt, és erőteljesen.
– Valaki elmondta róla, hogy nagyon beteg, és hamarosan meg fog
halni.
– Miben?
– Valami vérbetegség. Nem AIDS, talán inkább rák. Azt is mondták,
azért táncol, hogy bátorságot merítsen a táncból a küzdelemhez. A tánc az
élethalálharca. Megállítja a halált.
– Mégis meg fog halni.
– Mint a kő, nem mint a toll.
„Megint Mao – gondolta Hong. – Lehet, hogy gyakrabban jut Ya Ru
eszébe, ha a jövőről gondolkodik, mint gondoltam volna. Tudatában van
annak, hogy az új elithez tartozik, távol a néptől, amelyről úgy gondolja, hogy
egyszerre kell reprezentálnia és védelmeznie.”
– Mibe kerül mindez? – kérdezte.
– Ez a tábor? Vagy az út? Mire gondolsz?
– Négymillió ember áttelepítése egy széles afrikai folyóvölgybe. És
később talán további tíz- vagy húsz- vagy százmillió ennek a kontinensnek a
különböző országaiba.
– Rövid távon nagyon sokba. Hosszú távon semmibe.
– Attól tartok – mondta Hong –, hogy már minden elő van készítve. A
kiválasztás folyamata, a hajóarmada, az egyszerű szerkezetű házak, amelyeket
az új telepeseknek maguknak kell felállítaniuk, az élelmiszer, a szerszámok,
üzletek, iskolák, kórházak. Már megszövegezték és aláírták a két ország
közötti szerződéseket? Mit kap Mozambik? Mit kapunk mi, azonkívül, hogy a
fölös létszámú szegényparasztjainkat idetelepíthetjük? És mi lesz, ha erről a
nagy áttelepítésről kiderül, hogy nem működik? Mivel zsaroljátok Mozam-
bikot? Mi az, amit nem tudok? Mi rejlik mindezek mögött, függetlenül attól,
hogy Kína megszabadul egy nyomasztó, esetleg lázadásra kész tömegtől? És
mi lesz azokkal a további milliókkal, akik majd fellépnek a most fennálló rend
ellen?
319
 – Én csak annyit akartam, hogy a saját szemeddel lásd. Hogy használd
az értelmedet, és lásd meg annak szükségszerűségét, hogy benépesítsük a
Zambézi völgyét. Testvéreink fölösleget fognak itt termelni, amit exportálni
tudnak.
– Te az egészet úgy állítod be, mintha valami nagy jótettet hajtanánk
végre azzal, hogy idecipeljük azokat a szerencsétlen parasztokat. Én úgy
látom, hogy egyszerűen csak az imperialisták jól kitaposott útján haladunk.
Nyomás alá helyezni a gyarmatokat, kivinni a profitot. Új piac az áruink
számára, jó módszer a kapitalizmus elviselhetővé tételére. Ez, Ya Ru, ez az
igazság a sok szép szóvirág mögött. Tudom, hogy építettünk egy új pénzügy-
minisztériumot itt Mozambikban. Ajándéknak neveztük, de én azt mondom:
kenőpénz. Azt is hallottam, hogy a kínai munkavezetők ütötték az itteni
munkásokat, ha nem dolgoztak elég keményen. Persze, erről senki sem
beszélt. De én szégyellem magam, valahányszor ilyesmit hallok. És félek is.
Egyik országot a másik után kerítjük be itt Afrikában, hogy a saját
fejlődésünket támogassuk. Nem hiszek neked, Ya Ru.
– Lassan megöregszel, Hong nővérem. És mint minden öreg, te is félsz
az éppen utat törő újtól. Összeesküvést szimatolsz a régi ideálok ellen,
akármerre nézel. Azt hiszed, te haladsz a jó úton, pedig a valóságban kezdesz
azzá válni, amitől a leginkább rettegsz: konzervatívvá, reakcióssá.
Hong előrehajolt, és arcul ütötte.
Ya Ru összerándult, és elképedve nézett rá.
– Most túl messzire mentél. Ezt még tőled sem tűröm el. Beszélget-
hetünk, egyet sem kell értenünk. De még egyszer nem teheted meg, hogy
nekem esel.
Ya Ru minden további nélkül felállt, és eltűnt a sötétben. Senki más
nem látta az eseményt. Hong már megbánta. Türelmesnek kellett volna lennie,
megtalálni a megfelelő szavakat, makacsul próbálkoznia kellett volna azzal,
hogy elmagyarázza Ya Runak, micsoda tévedésben van.
Ya Ru nem tért vissza. Hong a sátrához ment. Kint és a sátortető alatt is
petróleumlámpák világítottak. A szúnyoghálót kifeszítették, az ágy megvetve
várta.
Hong kiült a sátor elé. Forró volt az éjszaka. Ya Ru sátra üres volt.
Hong tudta, hogy bosszút fog állni a pofonért, de emiatt nem aggódott. Telje-
sen érthető, ha megharagudott amiatt, hogy a nővére megütötte. Ha meg-
pillantja, azonnal bocsánatot fog kérni tőle.
A sátra olyan messze állt a tábortűztől, hogy a természet neszei köze-
lebbről hallatszottak, mint a folyamatos beszélgetés mormolása. A gyenge szél
só és nedves homok illatát hozta, és még valamit, amit nem tudott azonosítani.

320
 Gondolatban visszament az időben. Visszaidézte Mao szavait, aki azt
mondta: minden politikai tendencia magában rejt egy másikat. Hogy a látható
alatt igencsak készülődik a leendő. Holnap éppoly jogosan törhetne ki egy
forradalom, mint tízezer év múlva. A régi Kína megaláztatásában vér, kínok és
ezeréves veríték alatt forrott ki az új erő. A földbirtokosok kegyetlen egyed-
uralma romláshoz és mérhetetlen nyomorhoz vezetett. De ebben a nyomorban
jött létre az az erő is, amelyből a sok parasztlázadás és háború táplálkozott,
amelyeket teljesen sohasem lehetett legyőzni. Az erők egymáshoz méregetése
több száz évig tartott, hiszen a mandarinok és császári dinasztiák mérhetetlen
távolságban, vélt támadhatatlanságban sáncolták el magukat. Ám a nyug-
talanság sohasem csillapult le egészen, a lázadás szelleme tovább izgatott, míg
végül megérett az idő, és az erős paraszthadak egyszer s mindenkorra
elsöpörték a feudális urakat, és beteljesítették a nép felszabadítását.
Mao tudta, mi következik ezután. Már az első napon, amikor a Kínai
Népköztársaságot 1949-ben kikiáltották a Mennyei Béke terén, maga köré
gyűjtötte legbizalmasabb munkatársait, és azt mondta nekik, hogy máris
elkezdtek gyülekezni és alakulni a lázadó erők az új ország ellen – pedig akkor
az állam még egynapos sem volt. „Aki azt hiszi, hogy a kommunizmusban
nem lehetnek mandarinok, az semmit sem értett meg”, mondta állítólag. És
kiderült, hogy ebben is igaza lett. Amíg azon a talajon állunk, amely tartal-
mazza a múltat, addig mindig is lesznek olyan csoportok, amelyek privilé-
giumokat követelnek maguknak.
Mao attól is óva intett, hogy a Szovjetunióhoz hasonló utat járjon be az
ország. Az akkori Kína teljesen rá volt szorulva a nyugati nagy szomszéd
támogatására, ő pedig taktikusan és óvatosan fejezte ki magát, és rejtjelezett
üzenetet küldött: „Az embereknek nem kell gonosznak lenniük. Mégis arra
fognak törekedni, hogy előnyökhöz jussanak. A mandarinok nem haltak meg.
És ha nem figyelünk, egy napon majd elénk toppannak, és vörös zászlót
lengetnek a kezükben.”
Hong gyengének érezte magát, amikor Ya Rut megpofozta. Most
észrevette, hogy a gyengeség elmúlt. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy
elgondolkodjon, miképpen tudna érdemben hozzászólni egy, a párton belül
kialakult vitához az új irányvonalról. Lelke mélyéig borzadt attól, amit ezen a
napon látott, és attól a jövőképtől is, amit Ya Ru tárt a szeme elé. Persze aki
látta, mekkora elégedetlenség növekszik a legnagyobb és leggazdagabb
városokon kívül az egész országban, az megértette azt is, hogy valamit tenni
kell ez ellen – de több millió kínai paraszt Afrikába telepítése akkor sem a jó
megoldás.
Ma Livel beszélt a kilencvenezer megmozdulásról. Kilencvenezer!
Fejben megpróbálta kiszámolni, hány eset lehetett ez naponta. Két-háromszáz,
321
és egyre növekedett a számuk. És az elégedetlenség erősödését nemcsak a
nagy társadalmi különbségek szembeötlő volta okozta. És nemcsak orvosokról
és iskolákról volt szó, hanem az egyre brutálisabb bűnözőbandákról is,
amelyek a vidéket járták, nőket raboltak és kényszerítettek prostitúcióra, vagy
téglagyárakhoz és veszélyes vegyi anyagokat termelő gyárakhoz gyűjtöttek
rabszolgamunkásokat. Elégedetlenkedtek azok az emberek is, akiket – gyakran
a helyi hivatal közreműködésével – elűztek a birtokukról, mert a telekárak a
városok gyors növekedése következtében megnőttek, és lakótelepek emel-
kedtek a földek helyén. Hong, aki gyakran járta az országot, tisztában volt
azzal is, milyen következményei lettek a szabad piacgazdaságnak a környezet
számára: a folyók elhomokosodása, mérgezése és beszennyezése, amit iszo-
nyatos költségekkel lehet csak – ha lehet egyáltalán – helyreállítani.
Mindig dühösen nyilatkozott azokról a bűnöző hivatalnokokról, akiknek
a felelőssége abban állt, hogy nem akadályozták meg az emberek és a
természet elleni bűntetteket, inkább busás kenőpénzek fejében szemet hunytak
felettük.
„És Ya Ru is része ennek a rendszernek – gondolta. – Ezt sem szabad
elfelejtenem.”
Hong nem aludt mélyen, gyakran felriadt. A sötétség neszei idegenek
voltak, gyakran benyomultak álmába, és felébresztették. Még alig hajnalodott,
amikor már felöltözött.
Egyszerre Ya Ru jelent meg előtte. Mosolygott.
– Milyen korán keltünk mindketten. Egyikünknek sincs türelme ahhoz,
hogy többet aludjon, mint amennyit feltétlen szükséges.
– Sajnálom, hogy megütöttelek.
Ya Ru vállat vont, és a zöldre lakkozott dzsipre mutatott, amely a sátrak
mellett állt az úton.
– A tied – mondta. – Egy sofőr elvisz téged egy helyre, csak pár mér-
földnyire innen. Különös színjátéknak lehetsz majd tanúja, amely minden
itatónál megismétlődik hajnalban. Egy pillanatig a ragadozók és a zsákmány-
állatok békét kötnek, méghozzá azért, mert isznak.
A kocsi mellett egy fekete férfi állt.
– Arturónak hívják – mutatta be Ya Ru. – Megbízhatsz benne, angolul is
beszél.
– Köszönöm a gondoskodást – felelte Hong. – De beszélgetnünk kéne.
Ya Ru türelmetlenül hessentette el ezeket az utolsó szavakat.
– Később is beszélhetünk. Az afrikai hajnal rövid. A kávét és a reggelit
egy kosárban találod.
Hongnak az volt az érzése, hogy Ya Ru a békülés útját keresi. Ne álljon
közéjük mindig az, ami az előző nap történt. A kocsihoz ment, köszönt a
322
sofőrnek, egy sovány, középkorú férfinak, és helyet foglalt a hátsó ülésen. A
bozótosban kanyargó út alig volt különb egy nyomvonalnál a száraz földön.
Hong az alacsony fák tüskés ágaira figyelt, amelyek be-becsaptak a kocsiba.
Arturo épp az itató fölött állt meg egy magaslaton, és átnyújtotta a
távcsövét. A víznél hiénák és bivalyok ittak. Arturo egy közeledő elefánt-
csordára hívta fel a figyelmét. A szürke állatok lassan közeledtek a vízhez,
mintha egyenesen a napból érkeztek volna.
Ilyen lehetett az idők kezdetén, gondolta Hong. Az állatok itt jöttek-
mentek végtelen nemzedékek során.
Arturo szó nélkül egy csésze kávét nyújtott át neki. Az elefántok köze-
ledtek, hatalmas testük körül kavarogva szállt a por.
Aztán szétrobbant a csend.
Elsőnek Arturo halt meg. A lövés a halántékán találta el, és a fél fejét
elvitte. Hongnak nem volt ideje felfogni, mi történt, mert közben már őt is
eltalálta egy golyó, az állába csapódott, aztán egy másik a gerincét roncsolta
szét. A száraz csattanásokra az állatok felemelték a fejüket, és hallgatóztak.
Aztán visszafordultak a vízhez.
Ya Ru és Liu a dzsiphez ment, és együttes erővel legörgették a lejtő
aljába. Liu egy kanna benzint locsolt szét az autón. Oldalt lépett, aztán egy égő
gyufát hajított a dzsipre, amely egy robbanással lángra lobbant. Az állatok
szétrebbentek.
Ya Ru a saját dzsipjénél várt. A testőr a volánhoz ült, készen arra, hogy
indítson. Ya Ru mögéje osont, és egy vasbunkóval tarkón vágta. Ütötte, amíg
volt benne élet. Aztán Liu testét is belökte a tűzbe, amely még mindig nagy
lánggal lobogott.
Ya Ru a bozótosba hajtott a dzsipjével, és várt. Félóra múlva visszatért a
táborba, és riadóztatta az embereket. Az itatónál szörnyű tragédia történt, a
dzsip ráhajtott egy kiálló sziklaperemre, lezuhant, és lángra lobbant. A nővére
a sofőrrel együtt benne égett. És amikor Liu megpróbált segíteni nekik, ő maga
is a lángok martaléka lett.
Akik ezen a napon látták Ya Rut, mind azt mondták, nagyon meg volt
rendülve. Ugyanakkor azon is csodálkoztak, mennyire képes uralkodni az
érzésein. Nem engedte, hogy a gyász megzavarja a fontos munkafolyamatot.
Ke kereskedelmi miniszter részvétét fejezte ki neki, aztán a tárgyalások folytak
tovább a tervek szerint.
A holttesteket fekete nejlonzsákban elszállították, Hararéban elhamvasz-
tották a maradványokat. Az újságok nem tettek említést az esetről sem
Mozambikban, sem Zimbabwében. Arturo családja, amely Mozambik déli
részén, Xai-Xai városában lakott, a férfi halála után életjáradékot kapott. Ez

323
elég volt ahhoz, hogy Emilda asszony kitaníttathassa hat gyermekét, és új
házat meg kocsit is kapott.

Amikor Ya Ru visszarepült a delegációval Pekingbe, két urna volt nála,

hamvakkal. Pekingi első estéinek egyikén kilépett nagy teraszára magasan a
város fölött, és a hamvakat kiszórta a sötétségbe.
Néha azért hiányzott neki a nővére meg a vele folytatott beszélgetések.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy amit tett, az tökéletesen szükségszerű
volt.
Ma Li csendes iszonyattal gondolt arra, ami történt. És legbelül nem
hitte el az autóbaleset meséjét.

33.
Az asztalon egy szál fehér orchidea állt. Ya Ru ujjával végigsimította a
lágy virágszirmot.
Kora reggel volt, egy hónappal azután, hogy visszatért Afrikából. Előtte
az asztalon annak a háznak a tervrajza, amelyet a mozambiki Quelimane város
melletti tengerparton akart felépíttetni. A két ország között megkötött remek
üzletek fejében Ya Ru olcsón hozzájuthatott egy meglehetősen nagy, érintetlen
partvidéki telekhez. Később majd jómódú kínaiak számára nyit ott exkluzív
idegenforgalmi létesítményt – ezek egyre nagyobb számban utazgattak
külföldre.
Ya Ru egy magas dűnén állt, és nézte az Indiai-óceánt. A Hong és Liu
halála utáni napon volt ez. Zambézi tartomány kormányzója és egy külön neki
iderendelt építész volt a kíséretében. A kormányzó egyszerre a legtávolabbi
sziklazátonyra mutatott: egy bálna fújását láthatták. A kormányzó elmondta:
nem ritkaság, hogy ezen a partszakaszon bálnák mutatkoznak.
– Jéghegyek – mondta Ya Ru. – Előfordult már az is, hogy az Antark-
tiszról idesodródott egy jéghegy?
– Van erről egy legenda – mondta a kormányzó. – Őseink idején,
közvetlenül azelőtt, hogy az első fehér emberek megérkeztek volna, állítólag
megpillantottak itt a partvidéken egy jéghegyet. A férfiak kieveztek kenuikon,

324
és megrémültek a jég hidegétől. Később pedig, amikor megérkeztek és partra
szálltak a fehér emberek a nagy hajóikról, azt mondták, a jéghegy mágikus jele
volt annak, ami történt. A fehér emberek bőre olyan színű, mint a jégé, és
tetteik meg gondolataik éppen olyan hidegek. Hogy igaz-e ez a legenda, vagy
sem, azt sajnos nem tudom.
– Itt fogok építeni – mondta Ya Ru. – Sárga jéghegyek nem fognak erre
a partra sodródni.
A nap folyamán aztán kitűztek egy jó nagy területet, majd a tulajdon-
jogot átruházták Ya Ru sok kereskedelmi cégéből az egyikre. A partdarab és a
telek ára csak jelképes volt. Ya Ru a megfelelő összegért megvásárolta azt az
előjogot is, hogy részben a kormányzó és a magas hivatalok beleegyezzenek
az építkezésbe, részben pedig hogy ne kelljen várakozni a telekkönyvi bejegy-
zésre és az építési engedélyre. A dél-afrikai építésznek adott utasításoknak
megfelelően már most ott volt előtte egy csomó rajz és egy akvarell, amelyen
láthatta, milyen lesz jövendő, palotaszerű háza. Két tengervizes uszoda lesz
benne, pálmákkal kerítve, mesterséges vízeséssel. A hálószoba teteje a
csillagos égre nyitható. A kormányzó azt is megígérte, hogy gondja lesz a
kieső vidék áram- és telekommunikációs hálózathoz való csatlakoztatására.
Ahogy ott ült, és nézegette leendő afrikai otthonát, az ötlött az eszébe,
hogy tervez egy szobát Hong számára is. Hogy ápolhassa az emlékét. Ebben a
szobában egy ágy várja majd azt a vendéget, aki sohasem fog megérkezni.
Hiszen mindennel ellentétben, ami történt, Hong mégiscsak a család tagja
maradt.
A telefon zümmögött. Ya Ru a homlokát ráncolta. Ki keresheti ilyen
korán? Felvette.
– Két férfi van itt a biztonsági szolgálattól.
– Mit akarnak?
– A speciális részlegtől jöttek. Magas rangú hivatalnokok. Azt mondják,
fontos.
– Tíz perc múlva engedje be őket.
Ya Ru letette a kagylót. Visszafojtotta a lélegzetét. A speciális részleg
kifejezetten a magas rangú állami hivatalnokok megbüntetésével foglalkozott,
vagy olyanokéval, akik, mint maga Ya Ru, a politikai és a gazdasági hatalom
között közvetítettek. Modern hídverők ők, akiket Teng is döntő fontosságúnak
nevezett az ország jövője szempontjából.
Mit akarhatnak? Ya Ru az ablakhoz lépett, és lenézett a hajnali ködre.
Talán Hong halála miatt? Végiggondolta ismert és ismeretlen ellenségeit.
Valaki talán arra akarja Hong halálát felhasználni, hogy lerombolja a jó
hírnevét? Vagy mindennek ellenére mégiscsak kihagyott valamit a számítás-

325
ból? Azt tudta, hogy Hong beszélt egy államtitkárral, de az egészen más hiva-
talhoz tartozott.
Persze Hong beszélhetett éppen másokkal is, olyanokkal, akiket ő nem
ismert.
Nem talált magyarázatot. Nem maradt más hátra, meg kell hallgatnia,
amit ezek az emberek el akarnak mondani neki. Tudta, hogy a biztonsági
szolgálat gyakran késő estére vagy kora reggelre időzíti a látogatásait. Ez a
technika még abból az időből maradt, amikor a Szovjetunió és Sztálin volt a
biztonsági munka mintaképe. Mao többször javasolta, hogy tanuljanak az FBI-
tól is, de nem tudta meggyőzni a pártvezetést.
Amikor letelt a tíz perc, a rajzokat egy fiókba tette, és az íróasztalhoz
ült. A két férfi, akiket Shen asszony beengedett, hatvan év körüli volt. Ez
tovább fokozta Ya Ru nyugtalanságát. Általában fiatalabb embereket szoktak
küldeni. Ennek a kettőnek nyilván hatalmas tapasztalata van. Ez pedig a
helyzet komolyságának mértékét jelezte.
Ya Ru felállt, meghajolt, hellyel kínálta őket. Nem kérdezte a nevüket,
mert tudta, hogy Shen asszony alaposan megnézte az igazolványukat. Leültek
a magas ablak mellett egy ülőgarnitúrára. Ya Ru megkérdezte, megkínálhatja-e
őket teával, de a két férfi elhárította.
Az idősebbik beszélt, összetéveszthetetlen sanghaji dialektusban.
– Információk jutottak el hozzánk – kezdte. – Nem mondhatjuk meg,
hogy kitől. Nagyon részletesek voltak, ezért nem hagyhatjuk őket szó nélkül.
Szigorodtak az állam rendelkezései és törvényei elleni kihágások elhárítására
vonatkozó utasításaink.
– Én magam is részese voltam annak a folyamatnak, amely megszigo-
rította a korrupció elleni küzdelmet – felelte Ya Ru. – Nem is értem, mit keres-
nek itt.
– Arról szereztünk értesülést, hogy az ön építőcégei megengedhetetlen
módszerekkel próbálnak előnyökhöz jutni.
– Megengedhetetlen előnyökhöz?
– Szolgáltatások meg nem engedett, kölcsönös cseréjével.
– Más szóval: korrupció és kenőpénz? Zsarolás?
– Azok az információk, amelyek előttünk vannak, igen részletesek.
Aggódunk. És az utasításainkat megszigorították.
– Tehát azért látogattak meg ezen a kora reggeli órán, hogy elmondják
nekem, hogy gyanú támadt az építőcégeim működésének szabálytalanságával
kapcsolatban?
– Inkább azért jöttünk, hogy beszámoljunk.
– Hogy figyelmeztessenek?
– Így is mondhatjuk.
326
 Ya Ru megértette. Nagy hatalmú barátai ott voltak az Anti korrupciós
irodában is. Adtak neki egy kis előnyt. Hogy eltörölhesse a nyomokat, eltün-
tethessen bizonyítékokat, vagy magyarázatokat keressen, ha esetleg valamivel
maga sincs tisztában.
A tarkólövésre gondolt, amely megölte Shen Vixant. Mintha abból a két
férfiból, akik előtte ültek a szófán, ugyanaz a hideg sugárzott volna, amelyről
az az afrikai jéghegylegenda mesélt.
Ya Ru azon gondolkodott, elkövetett-e valamilyen óvatlanságot. Talán
túl magabiztos lett, eluralkodott rajta a könnyelműség, az arrogancia? Az ilyen
hibák gyorsan megbosszulják magukat.
– Többet kellene tudnom – mondta. – Ez az egész így túl homályos, túl
általános.
– Nem engedi a megbízatásunk.
– Ilyen bejelentések, még ha névtelenek is, csak jönnek valahonnan.
– Erre sem szabad válaszolnunk.
Ya Ru lázasan törte a fejét, hogy megkínálhatja-e a két férfit némi
pénzzel, hogy több információt kapjon tőlük a feljelentésről. De nem merte
vállalni a kockázatot. Lehet, hogy valamelyikük be van mikrofonozva, és
felveszi az egész beszélgetést – ha ugyan nem mindkettő. És persze, akár még
becsületesek is lehetnek, olyanok, akik nem fogadnak el pénzt – sok ilyen
állami hivatalnok van.
– Ezek az elmaszatolt vádak teljesen alaptalanok – mondta aztán. –
Hálás vagyok, hogy szóltak ezeknek a híreszteléseknek a létezéséről, amelyek,
úgy látom, mind rólam, mind a cégeimről felröppentek. A névtelenség azon-
ban a hamisság, az irigység, a célzott hazudozás forrása lehet. Az én cégeim
tiszták, mind az állam, mind a párt bizalmát élvezem, és nem habozok kijelen-
teni, hogy eléggé rajta tartom a szemem az üzletvezetőimen ahhoz, hogy
megállapíthassam: követik-e az általam kijelölt direktívákat, avagy sem. Hogy
kisebb rendellenességek nem fordulnak elő mintegy harmincezer főnyi alkal-
mazottam között, azért nem tenném tűzbe a kezem.
Ya Ru felállt annak jeléül, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. A
két férfi meghajolt és kiment.
Amikor elmentek, Ya Ru kiszólt Shen asszonynak:
– A biztonságiak derítsék ki, hogy ki volt ez a két ember – mondta. – És
hogy kik a főnökeik. És hívja össze az üzletvezető igazgatóimat mához három
napra. Hiányzás nincs. Aki nem jelenik meg, azonnal elveszíti az állását. Ez
legyen világos!
Ya Ru közben már szörnyű dühös lett. Az, amit tett, semmivel sem volt
rosszabb annál, mint amit mások tettek. Az ilyen Shen Vixan félék túlzásokba
esnek, ráadásul kapzsinak mutatkoznak azokkal szemben is, akik pedig elő-
327
készítették számukra a talajt. Alkalmasak bűnbaknak, senki sem fogja őket
hiányolni.
Ya Ru pár órán át azzal foglalatoskodott, hogy intenzíven végiggondolta
a közeljövő terveit. Ugyanakkor azon is eltöprengett, vajon melyik igazgatója
tálalhatott ki, és fújhatta be titkos megbeszéléseit vagy tilalmas üzleteit.

Három nappal később az igazgatók mind összegyűltek egy pekingi

szállodában. Ya Ru nagy gonddal választotta ki a helyszínt. Az a szálloda volt
ez, amelyben évente egyszer össze szokta gyűjteni őket, és egy-két igazgatóját
elbocsátotta, hogy a többieknek megmutassa: nem ülhetnek biztonságban a
posztjukon. A férfiak, akik tíz előtt pár perccel mind ott voltak, igen sápadtnak
tűntek. Egyikük sem tudta, mitől lesz szó a nagy hirtelenséggel összehívott
gyűlésen. Ya Ru több mint egy órát váratta őket. Stratégiája egyszerű volt:
minden igazgatótól elvette a mobiltelefonját, hogy se egymással, se a kül-
világgal ne tudjanak kapcsolatot teremteni. Aztán a Shen asszony által
összeválogatott őrök figyelő tekintete mellett külön-külön szobákba terelte
őket. Aztán egyesével maga elé hívatta őket, és kertelés nélkül elmondta,
milyen találkozásban volt része pár nappal ezelőtt. Mi mondanivalójuk van
ehhez? Van-e magyarázat? Van-e valami, amit Ya Runak tudnia kéne? Arcu-
kat vizsgálva azt figyelte, hogy valamelyikük felkészült-e ezekre a kérdésekre.
Ha megtalálja, megvan a szivárgás helye.
Ám minden igazgató egyformán csodálkozott és megdöbbent. Amikor
véget ért a nap, be kellett ismernie, hogy nem talált bűnöst. Hazaengedte őket,
ezúttal egyet sem bocsátott el közülük, de mindenkinek a lelkére kötötte, hogy
figyeljenek, hátha megtalálják az esetleges téglát.
Csak pár nappal később – amikor Shen asszony beszámolt arról, mit
derítettek ki az emberei a biztonsági szolgálatosokról – látta be, hogy teljesen
rossz irányba kezdett nyomozni. Megint az afrikai ház tervrajzai előtt üldögélt,
amikor az asszony bejött. Helyet mutatott neki, és úgy fordította az asztali
lámpát, hogy arca árnyékban maradjon. Szerette Shen asszonyt hallgatni.
Akármiről számolt is be, legyenek azok gazdasági fejlemények vagy egy
állami intézmény új irányvonalai, a férfi mindig úgy érezte, mintha valami
szép mesét hallana. A hangja felébresztett valamit az eltemetett, elaltatott
gyerekkorból. Ám nem tudta volna megmondani, hogy mit.
Hozzászoktatta az asszonyt, hogy mindig a legfontosabb információkkal
kezdje, ha elmond neki valamit. Az pedig ezen az estén is így tett.
– Úgy tűnik, Honggal, az ön halott nővérével kapcsolatos ez az ügy. Jó
kapcsolatai voltak az állami biztonsági hivatal vezető hivatalnokaihoz. Az ő
neve bukkan fel, amikor összefüggést keresünk a múltkor reggel itt járt két
328
férfi és a háttérben álló többiek között. Úgy véljük, az információk nyilvános-
ságra kerülése a tragikus haláleset időpontja körüli időre tehető. És valaki a
legfelsőbb szinten zöld utat adott.
Ya Ru észrevette, hogy Shen asszony egy pillanatra mintha elakadt
volna.
– Mondja csak, ha van még valami.
– Nem vagyok benne biztos.
– Mostanában semmi sem biztos. Valaki tehát a legmagasabb szinten azt
adta utasításba, hogy vizsgálatot kell lefolytatni ellenem?
– Azt nem tudom, hogy így van-e. De azt pletykálják, hogy Shen Vixan
ügyében nem elégedettek az eredménnyel.
Ya Ru mintha kihűlt volna. Megértette, még mielőtt Shen asszony foly-
tatta volna.
– Még egy bűnbak kell nekik? Még egy gazdag ember, akit le kell dön-
teni, hogy mindenki lássa: itt most kampány indult, nem pedig egy elszigetelt
eset történt? Jel, hogy tudják: vége a türelemnek?
Shen asszony bólintott.
Ya Ru mélyebbre húzódott az árnyékba.
– Van még más is?
– Nincs.
– Akkor elmehet.
Shen asszony kiment. Ya Ru mozdulatlanul ült a helyén. Gondolkodásra
kényszerítette magát, bár legszívesebben azonnal elhagyta volna az irodáját.
Amikor meghozta azt a nehéz döntést, hogy megöli a nővérét, méghozzá
az afrikai úton, akkor nem kételkedett abban, hogy Hong mindennek ellenére
lojális nővére maradt. Sokszor veszekedtek, igazából mindig. Itt, ebben a
szobában vágta a fejéhez, hogy megvesztegethető.
Amikor már megértette, hogy Hong egy napon nagy veszélyt jelenthet
rá nézve. És most azt is megértette, hogy korábban le kellett volna csapnia rá.
Hong már akkor feladta őt.
Ya Ru lassan megcsóválta a fejét. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy
Hong pontosan azt akarta tenni vele, amit ő tett a nővérével. Az persze eszébe
sem jutott, hogy személyesen eresszen golyót a fejébe. Ő a jogi utat akarta
bejárni, az ország törvényei szerint. Ha ezek halálra ítélték volna Ya Rut,
Hong azok közé tartozott volna, akik ezt az ítéletet jogosnak tartják.
Ya Ru barátjára, Lai Changxingra gondolt, akinek pár éve menekülés-
szerűen kellett elhagynia az országot, amikor a rendőrség egy reggel egyide-
jűleg minden vállalatánál razziát tartott. Volt egy állandóan felszállásra kész
repülőgépe arra az esetre, ha hirtelen kell magát és a családját biztonságba
helyezni az ország határain kívül. Így sikerült Kanadába jutnia. Kanadának
329
nem volt kiadatási egyezménye Kínával. Lai szegényparaszti szülőktől
származott, és meglepően meredek karriert futott be akkor, amikor Teng
felszabadította a piacot. Eleinte kutakat fúrt, aztán csempészettel próbálkozott,
és minden megszerzett fillérét beépítette valamelyik vállalkozásába, amelyek
aztán pár év alatt mérhetetlen vagyont termeltek neki. Ya Ru meglátogatta
egyszer a szülőfalujában, Xiamenben, ahol egy úgynevezett „vörös kúriát”
építtetett magának. Ott a férfi a szociális érzékenységét is érvényre juttatta:
öregek otthonát, iskolákat építtetett. Ya Rut már akkor aggasztotta Lai
Changxing felvágós, arrogáns stílusa, és figyelmeztette, hogy egy napon
megütheti a bokáját. Egy este együtt üldögéltek, és arról beszélgettek,
mennyien irigylik az új kapitalistákat – „a második dinasztiát”, ahogy Lai
Changxing ironikusan nevezte őket, de persze csak a bizalmas barátai előtt.
Ya Ru tehát nem csodálkozott, amikor a hatalmas kártyavár összedőlt,
és Lainak menekülnie kellett. Akkoriban sok embert kivégeztek, akik üzleti
kapcsolatban álltak vele. Másokat börtönbe zártak – akár pár száz embert is. A
szülőfalujában ugyanakkor tovább élt a „nagy ember” emléke. Azé az emberé,
aki egy egyszerű taxisnak akkora borravalót adott, ami valóságos vagyon volt,
és aki olyan szegény embereket is ajándékokkal halmozott el alkalomtól
függetlenül, akiknek még a nevét sem tudta. Ya Ru azt is tudta, hogy Lai most
éppen a memoárjait írja, és ez valószínűleg halálos rettegéssel tölt el sok
politikust és vezető hivatalnokot Kínában. Lai sok igazság birtokában volt – és
Kanadában, ahol jelenleg tartózkodik, nem érik el, hogy cenzúrázzák a
könyvét.
De Ya Ru nem gondok szökésre. Neki nem volt készenlétben álló
repülőgépe Peking repterein.
Egy másik gondolat is átvillant Ya Ru fején. Ma Li, Hong barátnője is
ott volt az afrikai úton. Ya Ru tudott arról, hogy hosszú beszélgetéseket
folytattak. És Hong mindig nagy levélíró volt.
Elképzelhető, hogy Ma Li üzenetet kapott Hongtól? Amit később
továbbított valaki másnak, aki viszont a biztonsági szolgálatot tájékoztatta?
Ezt nem tudta. De meg fogja tudni.
Három nappal később, amikor télies homokviharok söpörtek végig
Pekingen, Ya Ru megkereste Ma Li irodáját a napisten, Ritan Gonguyan
parkja mellett. Ma Li egy olyan osztályon dolgozott, amely gazdasági
elemzéseket végzett, és állása nem volt olyan magas, hogy Ya Runak tartania
kellett volna tőle. Shen asszony az alkalmazottjainak segítségével kiderítette,
kikkel áll kapcsolatban. Nem voltak összeköttetései sem a párt, sem az állam
vezetéséhez. Ma Linek két gyermeke volt. Jelenlegi férje jelentéktelen
bürokrata. Az első férje a vietnamiak ellen folytatott háborúban halt meg az
1970-es években, így engedélyt kapott az újbóli férjhez menésre és még egy
330
gyermek szülésére. Mindkét gyerek a saját életét élte már. Az idősebbik, egy
lány, a tanárképzőn volt docens, fia pedig sebészként dolgozott egy sanghaji
kórházban. Nekik sem voltak olyan kapcsolataik, amelyeket Ya Ru nyugtalaní-
tónak látott volna. Azt viszont megjegyezte, hogy Ma Linek van két unokája,
akikkel sok időt tölt.
Shen asszony megbeszélt Ya Ru nevében egy találkozót Ma Livel. Nem
mondta meg, hogy miről van szó, csak annyit, hogy sürgős, és hogy az afrikai
utazással kapcsolatos. Ez majd nyugtalanítani fogja, gondolta Ya Ru, mialatt
hátradőlt autójának ülésén, és a várost nézte. Miután még sok ideje volt, a
sofőrnek olyan utasítást adott, hogy járják végig az építkezéseket, amelyeken
Ya Ru érdekelt. Legfőképp az olimpia miatti építkezésekről volt szó. És Ya Ru
megszerzett egy nagy lakott területre vonatkozó bontási engedélyt is, ami az új
sportlétesítményekhez vezető útnak csinál majd helyet. Ya Ru milliárdos
nyereségre számított, még akkor is, ha levonta belőle a havi sokmilliós kenő-
pénzeket, amelyek a felelős politikusoknak és hivatalnokoknak a zsebébe
vándoroltak.
Ya Ru nézte a várost, amely a szeme előtt alakult át. Sokan tiltakoztak
ez ellen, sokan gondolták úgy, hogy Peking elveszíti az arcát, az eredetiségét.
Ya Ru arra utasította a neki dolgozó újságírókat, hogy sokat cikkezzenek az
eltűnő nyomornegyedekről és arról, hogy majd később, amikor az olimpiai
játékok már véget érnek, miután a világ szemében megerősítették Peking
tekintélyét, akkor is fennmaradnak majd ezek a létesítmények, és az egyszerű
emberek használhatják őket. Ya Ru szívesebben maradt volna szürke eminen-
ciás a háttérben, de néhány alkalommal engedett a hiúság csábításának, és még
tévéműsorokban is fellépett, amelyekben Peking átalakulásáról vitatkoztak.
Ilyenkor mindig olyan témákkal hozakodott elő, amelyek jótékonysággal vagy
bizonyos parkok és épületek megkímélésével voltak összefüggésben. Tömeg-
kommunikációs elemzői szerint jó hírű figura volt annak ellenére, hogy az
ország leggazdagabbjai közé tartozott.
Ezt a hírnevet meg akarta tartani. Bármi áron.
A kocsi megállt a jellegtelen épület előtt, ahol Ma Li dolgozott. A nő a
lépcsőn várta.
– Ma Li – szólalt meg Ya Ru. – Most, hogy viszontlátlak, úgy tűnik,
mintha ez a szomorú végű afrikai utazásunk ezer éve történt volna.
– Minden nap eszembe jut a jó Hong – felelte Ma Li. – De Afrikát
hagyom a múltba tűnni. Úgysem térek már vissza oda soha többé.
– Tudod, hogy nap mint nap rengeteg szerződést kötünk az afrikai
kontinens országaival. Olyan hidakat verünk, amelyeken messzire juthatunk a
jövőben.

331
 E beszélgetés alatt végigértek az unalmas folyosón, amelyből Ma Li
dolgozószobája nyílt. Az ablakon át egy kis kertre lehetett látni. A kertet
magas kerítés vette körül, közepén szökőkút állt, amelyet télire elzártak.
Ma Li kikapcsolta a telefonját, és teát hozott. Ya Ru hallotta, amint
valahol valaki nevet.
– Az igazság keresése olyan, mint két csiga versenyfutása – mondta
elgondolkodva Ya Ru. – Lassan halad. De a csigák makacsok.
Erősen a nő szemébe nézett, de Ma Li állta a tekintetét.
– Pletykák röppentek fel – mondta Ya Ru. – Olyan pletykák, amelyek-
nek egyáltalán nem örülök. A cégeimről, a jellememről. Meg szeretném tudni,
honnan erednek. Fel kell tennem a kérdést: vajon ki akarhat ártani nekem?
Nemcsak a szokásos irigyek, hanem olyasvalaki, akinek nem értem az
indítékát.
– Miért akarnék én ártalmadra lenni?
– Nem erről beszélek. A kérdés másképp hangzik. Kinek lehetnek birto-
kában bizonyos információk, ki tudhat valamit, ki terjeszthet ilyesmit?
– Messze élünk egymástól. Én hivatalnok vagyok, te nagy üzleteket
kötsz, olyanokat, amelyekről az újságban lehet olvasni. Hozzám, jelentéktelen
nőhöz képest te olyan életet élsz, amiről én álmodni sem tudok.
– Viszont ismerted Hongot – felelte halkan Ya Ru. – A nővéremet, aki
hozzám is közel állt. Hosszú ideig nem láttátok egymást, aztán Afrikában
váratlanul összetalálkoztatok. Beszélgettetek, aztán egy kora reggel hirtelen
felkeresett téged. És amikor visszajövünk Kínába, egyszerre csak itt vannak a
pletykák.
Ma Li elsápadt.
– Azzal gyanúsítasz, hogy a nyilvánosság előtt le akarlak járatni?
– Meg kell értened, és biztosan meg is fogsz érteni, hogy az én helyze -
temben nem engedhetnék meg magamnak ilyen kijelentést, ha nem kutattam
volna az ügyben. Egyik lehetőséget a másik után zártam ki. Végül nem maradt
már lehetőség, mint egyetlen ember.
– Én?
– Igazából nem.
– Hongra gondolsz? A tulajdon nővéredre? '
– Nem titok, hogy Kína jövőjét illetően különbözött a véleményünk.
Politikai, gazdasági, sőt történelmi szempontból is.
– De nem voltatok ellenségek.
– Az ellenségesség hosszú időn át fejlődik ki, ahogy a szárazföld
kiemelkedik a tengerből. Egyszerre csak ott van az ellenségesség, amire nem is
gondoltál volna.

332
 – Nem tudom Hongról elképzelni, hogy névtelen feljelentésekkel
harcolt volna.
– Tudom. Ezért teszem fel a kérdést: miről beszélgettetek?
Ma Li nem válaszolt.
Ya Ru nem hagyta gondolkodni, tovább beszélt:
– Talán volt egy levél – mondta lassan –, egy levél, amelyet akkor
reggel átadott neked. Igazam van? Egy levél vagy valami más dokumentum?
Tudnom kell, miről beszéltetek akkor reggel, és mit adott át neked.
– Úgy tűnik, sejtette, hogy meg fog halni. Sokat törtem a fejemet, de
nem jöttem rá, mi az oka annak a nagy nyugtalanságnak, amit érzett. Arra kért,
gondoskodjam róla, hogy ha meghal, elégessék a testét. Azt szerette volna, ha
a Longtanhu Gonguyan fölött, annak a kis parknak a tavánál szórjuk szét a
hamvait. És a holmijáról is nekem kellett volna gondoskodnom, a könyvekről,
a ruhák eladásáról, a háza kiürítéséről.
– Semmi egyébről?
– Semmi egyébről.
– Elmondta, vagy le is írta?
– Egy levélben. Megtanultam kívülről, és elégettem.
– Tehát rövid levél volt?
– Igen.
– De miért égetted el? Hiszen majdnem végrendeletnek is lehetne
nevezni.
– Azt mondta, az én szavamban senki sem fog kételkedni.
Ya Ru továbbra is a nő arcát nézte, miközben a szavait forgatta az
eszében.
– Másik levelet nem adott?
– Miféle másik levelet kellett volna adnia?
– Én kérdezem tőled. Talán egy olyat, amit nem égettél el? Amit átadtál
egy másik személynek?
– Egy levelet kaptam. Személyeset, nekem szólót. Elégettem. És nem
volt több levél.
– Nem lenne szép, ha most nem az igazat mondanád.
– Miért hazudnék?
Ya Ru széttárta a karját.
– Miért hazudnak az emberek? Miért van meg bennünk ez a képesség?
Mert bizonyos pillanatokban előnyhöz jutunk a segítségével. A hazugság és az
igazság fegyverek, Ma Li, amelyeket a rátermettek éppen úgy tudnak forgatni,
mint ahogy mások ügyesen hadakoznak a kardjukkal.
Továbbra is rámeredt, Ma Li továbbra is rezzenetlenül viszonozta a
pillantását.
333
 – Semmi több? Semmi másról nem akarsz beszámolni?
– Semmi.
– Ugye, azzal tisztában vagy, hogy előbb vagy utóbb megtudom, amit
tudnom kell.
– Persze.
Ya Ru elgondolkodva bólintott.
– Jó ember vagy, Ma Li. Én is az vagyok. De ha alattomosan támadnak,
akkor gonosz tudok lenni.
– Semmit sem hallgattam el.
– Rendben van. Van két unokád, Ma Li. Mindennél jobban szereted
őket.
Látta, amint az asszony összerezzen.
– Fenyegetsz?
– Egyáltalán nem. Csak a lehetőséget akarom megadni, hogy beszélj.
– Mindent elmondtam. Hong beszélt arról, hogy mennyire félti Kína
jövőjét. De fenyegetésről és pletykákról semmit.
– Amikor hiszek neked.
– Megijesztesz, Ya Ru. Tényleg rászolgáltam erre?
– Nem én ijesztgetlek. Hong tette meg, azzal a titokzatos levéllel.
Beszélj a szellemével, kérlek! Kérd, hogy váltson meg a nyugtalanságodtól.
Ya Ru felállt. Ma Li kikísérte az utcáig. A férfi kezet nyújtott, és eltűnt
a kocsijában. Ma Li visszatért az irodájába, és belehányt a kézmosóba.
Aztán az asztalhoz ült, és még egyszer, szóról szóra végigrágta Hong
levelét, amelyet íróasztala egyik fiókjában rejtegetett.
Haraggal halt meg, gondolta Ma Li. Akármi érte is. Eddig nem értettem,
mi történhetett abban az autóbalesetben.
Mielőtt ezen az estén kilépett volna az irodájából, apró darabokra tépte a
levelet, és lehúzta a vécén. Még mindig félt, és tudta, hogy mostantól Ya Ru
fenyegetése fogja kísérni. Mindig ott lesz a közelében.

Ya Ru ezt az estét a pekingi Sanlitun szórakozó negyedben töltötte, az egyik

éjszakai klubjában. Az egyik hátsó szobában pihent, és a klub egyik hölgyével,
Li Wuval masszíroztatta a nyakát. Li annyi idős volt, mint ő. Egy időben a
szeretője is volt, és még mindig azon kevesek közé tartozott, akikben Ya Ru
megbízott. Persze kétszer is meggondolta, hogy mit mondjon el neki, és mit
ne. De tudta, hogy a nő lojális hozzá.
Mindig meztelenre vetkőzött, amikor masszírozták. Távolabbról a klub
zenéje is idehallatszott. A félhomályos szoba vörösre volt tapétázva.

334
 Ya Ru végiggondolta a Ma Livel folytatott beszélgetést. Az egész
Hongtól indult ki, gondolta. Nagy hibát követtem el, amikor olyan sokáig
megbíztam a családhoz való hűségében.
Li a hátát masszírozta. Egyszerre felült, és megragadta a nő kezét.
– Fájdalmat okoztam?
– Hagyj most magamra, Li! Majd később visszahívlak.
A nő kiment, Ya Ru lepedőt tekert magára. Töprengett, hol követte el a
logikai hibát. Talán nem is az volt a kérdés, hogy mi állt abban a levélben,
amit Hong Ma Linek adott.
Mondjuk, Hong beszélhetett is valakivel, gondolta. Valakivel, akiről azt
gondolta, hogy sohasem fog eszembe jutni.
És eszébe villant, amit Csan Bing arról a svéd bírónőről mesélt, aki
Honggal olyan jó kapcsolatba került. Mi akadályozta volna meg Hongot
abban, hogy elbeszélgessen vele? És bizalmasan olyan dolgokat mondjon el
neki, amelyekről jobb lett volna mélyen hallgatnia?
Másnap reggel felhívta Csan Binget. Azonnal a tárgyra tért.
– Beszéltél egy svéd bírónőről, akivel a nővérem kapcsolatba került. Mi
hozta össze őket?
– Birgitta Roslinnak hívták a nőt. Egy közönséges rablótámadás. Behív-
tuk, hogy azonosítsa a tetteseket, de nem ismerte fel őket. Viszont Honggal
beszélgetett valami gyilkosságokról, amelyek még Svédországban történtek.
Az volt a véleménye, hogy egy kínai követte el őket.
Ya Ru fázni kezdett. Ez rosszabb volt, mint gondolta. Ez fenyegetés – és
többet árthat neki, mint bármilyen korrupciós gyanú. Igyekezett pár udvarias-
sági formulával elköszönni.
Gondolatban máris készülődni kezdett arra a megbízatásra, amelyet
most, hogy Liu nem volt már, saját magának kellett kiviteleznie.
Még egy ügy, amit le kell zárni. Hongot addig nem győzi le teljesen.

335
 London, Chinatown

34.
Esett az eső azon a kora májusi délelőttön, amikor Birgitta Roslin elkísérte a
családját Koppenhágába, ahonnan a többiek Madeirára indultak nyaralni.
Staffannal sokat beszélgettek, vitáztak, sokat gyötörte magát, amíg döntésre
jutott: ő most nem megy velük. A hosszú tavaszi betegszabadság után nem volt
képe beállítani az elnökéhez, és szabadságot kérni. A bíróság valósággal úszott
az elintézetlen ügyek tengerében. Birgitta nem vette a lelkére, hogy elutazzon.
Zuhogó esőben érkeztek meg Koppenhágába. Staffan, akinek szabad-
jegye volt a vasútra, nem győzte hangoztatni, hogy nyugodtan mehetne
vonattal is Kastrupig, ahol úgyis várják a gyerekek, Birgitta azonban makacsul
kitartott amellett, hogy elviszi. A repülőtéren integetett a felszálló gép után,
aztán beült egy kávézóba, és nézte az utazók folyamát, akik cipelték a nagy
bőröndjeiket és a távoli országokról szóló álmaikat.
Pár nappal korábban felhívta Koppenhágában Karin Wimant, és
bejelentkezett hozzá. Már több hónap eltelt azóta, hogy hazaértek Pekingből,
eddig még nem volt módjuk találkozni. Birgitta valósággal fejest ugrott a
munkába, mihelyt visszahívta az orvos. Hans Mattsson persze tárt karokkal
várta, sőt egy virágokkal teli vázát is az íróasztalára helyezett – de aztán
mindjárt melléje pakolt egy hatalmas stósz kész vádemelést, amelyeket a
lehető legsürgősebben le kellett tárgyalni. Pontosan ebben az időben, március
végén jelent meg a helyi, délsvéd sajtóban egy cikk, amelyben a svéd igazság-
szolgáltatás példátlanul lassú ügymenetét kárhoztatta. Hans Mattsson nem volt
egy harcos típus, és Birgitta kollégái szerint nem lépett fel elég határozottan a
védelmükben, inkább az igazságügy és főképp a kormány takarékossági meg-
szorító intézkedéseivel magyarázta a reménytelen helyzetet. Ám míg a
kollégák nyögtek és átkozódtak az iszonyatos megterhelés alatt, Birgitta
Roslin valósággal lubickolt benne: boldog volt, hogy visszajöhetett. Gyakran
még késő este is az irodájában ült, így Hans Mattsson a maga komótos

336
stílusában figyelmeztette, nehogy megint agyondolgozza magát, és vissza-
essen.
– Nem is voltam beteg – felelte Birgitta. – Épp csak a vérnyomásom
meg a vérképem volt rossz.
– Így legföljebb egy ügyes demagóg válaszol – mondta rá Hans
Mattsson –, de nem egy svéd bírónő, aki pontosan tudja, hogy a szavakkal
folytatott játék végzetes lehet.
Ezért aztán csak telefonon beszélt Karín Wimannal. Kétszer is meg-
próbáltak egy találkozót összehozni, de mindig közbejött valami. Most
azonban, ezen az esős májusi, koppenhágai délutánon Birgitta szabad volt.
Csak másnap kell megjelennie a tárgyalóteremben, és ma Karinnál alhat. Ott
voltak a fényképek a táskájában, és gyermeki módon örült annak, hogy
megnézheti Karín képeit.
A pekingi út már a múlté volt. Elgondolkodott néha, hogy vajon a kora
miatt halványulnak-e ilyen sebesen az emlékek. Körülnézett a kávézóban,
mintha egy válaszadót keresne. Az egyik sarokban két lefátyolozott arab nő
ült, az egyik sírt.
„Hát ezek aztán nem fognak nekem válaszolni – gondolta. – És
különben is: ha én nem, akkor ki más?”
Birgitta és Karin a Storget egyik mellékutcájában beszélt meg talál-
kozót, egy vendéglőben. Birgitta üzleteket akart nézni, talán venni egy
kosztümöt, amelyben megjelenhet a tárgyalóteremben. De az eső kedvét
szegte. Ott üldögélt Kastrupban, amíg indulnia nem kellett. Aztán taxit hívott,
mert abban sem volt biztos, hogy odatalálna.
Karin vidáman integetett neki, amint belépett a zsúfolt vendéglőbe.
– Na, jó volt az indulás?
– Túl későn gondol ilyesmire az ember. Hogy mekkora kockázat az
egész családodat felültetni egy gépre.
Karin megcsóválta a fejét.
– Ugyan, semmi sem fog történni – mondta. – Ha nagyjából biztos
akarsz lenni abban, hogy ép bőrrel megúszod, akkor éppen, hogy repülőre kell
ülnöd.
Ettek, fényképeket nézegettek, úti emlékeiket elevenítették fel. Amíg
Karin beszélt, Birgitta rádöbbent, hogy hosszabb idő óta először jut eszébe a
támadás. Hong, aki egyszerre ott állt a reggeliző asztalnál. A megtalált táska.
Az egész furcsa és ijesztő eseménysorozat, amelybe belekeveredett.
– Te figyelsz egyáltalán? – kérdezte Karin.
– Persze, hogy ügyelek. Miért kérded?
– Mert nem úgy nézel ki.

337
 Evés után kávét rendeltek. Karin azt javasolta, hogy tiltakozásképpen a
tavaszi hideg ellen, igyanak meg egy konyakot.
– Naná, hogy iszunk egy konyakot.
Taxival mentek Karin házáig. Mire megérkeztek, elállt az eső, és
felszakadt a felhőtakaró.
– Mozognom kell – szólt Birgitta. – Túl sokat ülök, az irodában is, a
tárgyalóteremben is.
Végigsétáltak a part mentén; csak néhány idős ember sétáltatta a
kutyáját.
– Mi jár a fejedben, amikor valakit börtönbe küldesz? – kérdezte Karin.
– Vagy már kérdeztem? És azt, hogy ítélkeztél-e már gyilkos felett?
– Már sokszor. Többek között elítéltem egy nőt, aki három embert ölt
meg. A szüleit és az öccsét. Emlékszem még rá, figyeltem a tárgyalás alatt.
Kicsi volt, vékony, nagyon szép. Ha férfi vagyok, biztosan szexisnek mondtam
volna. Megpróbáltam a megbánás jeleit felfedezni rajta, de a gyilkosságokat
nyilvánvalóan eltervezte. Nem felindulásból ölte meg, hanem ténylegesen
agyonverte őket. Ilyet férfiak tesznek. A nők inkább kést használnak. Mi a
szurkáló nem vagyunk, a férfiak az ütők. Ö azonban kihozott egy kétkezes
pörölyt az apja garázsából, és mindhármuknak beverte a fejét. És nem bánta
meg.
– Miért?
– Sohasem derült ki.
– Bolond volt?
– A pszichiátriai szakvélemény szerint még csak az sem. Nem maradt
más: a legszigorúbb büntetést szabtam ki rá. Nem fellebbezett. Bíróként
diadalt kellett volna éreznem. De nem is tudom.
Megálltak, és egy vitorlást néztek, amely szél alatt szaladt észak felé az
öbölben.
– Nem gondolod, hogy lassan el kellene mesélned? – kérdezte Karín.
– Mit?
– Hogy mi volt az a pekingi história. Tudom, hogy akkor nem mondtad
el a teljes igazságot. Legalábbis nem úgy, ahogy azt bíróságon, eskü alatt
mondtad volna.
– Megtámadtak. Elrabolták a táskámat.
– Ennyit tudok. De egész idő alatt hiányérzetem volt. Hiszen még ha
nem találkoztunk is az utóbbi években, azért ismerlek. Amikor annak idején
„forradalmárok” voltunk, naiv birkák, akikben összekeveredett az érzelem és
az ész, akkor tanultuk meg, hogy egyidejűleg hazudjunk és mondjunk igazat.
Sosem próbálnék neked hazudni. Vagy ahogy az apám mondta volna, csúsz-
tatni. Tudnám, hogy átlátsz rajtam.
338
 Birgitta megkönnyebbült.
– Én magam sem tudom – mondta –, hogy miért hallgattam el a történet
felét. Talán csak mert annyira lefoglalt az az első dinasztia. Vagy mert én
magam sem értettem meg egészen, hogy mi történt.
Továbbsétáltak a parton, levették a dzsekijüket, mert a nap már mele-
gebben sütött. Birgitta elmesélte a hudiksvalli kis szálloda biztonsági kame-
rájának felvételét és szánalmas kísérletét, hogy megtalálja a képen látható
férfit. Olyan részletesen mesélte el, mintha a tanúk padján ülne, és egy bíró
figyelmes tekintetét érezné magán.
– Erről semmit sem meséltél – szólalt meg Karin, amikor Birgitta
befejezte a történetet. Már visszafelé ballagtak.
– Amikor elmentél, féltem – mondta Birgitta. – Azt gondoltam, meg-
rohasztanak majd valami földalatti cellában. És a rendőrség majd azt mondja,
hogy eltűntem.
– Úgy veszem ezt, hogy nem voltál elég bizalommal hozzám. Akár meg
is sértődhetnék.
Birgitta Karin elé állt.
– Annyira azért nem ismerjük jól egymást – mondta. – Talán csak azt
hisszük. Vagy szeretnénk, ha így lenne. Amikor fiatalok voltunk, egész más
volt a viszonyunk, mint most. Barátnők vagyunk, de nem vagyunk olyan közel
egymáshoz. Talán sohasem voltunk.
Karin bólintott. Továbbsétáltak a part mentén. A száraz algák vonalánál
följebb, ahol a legszárazabb volt a part.
– Az ember azt szeretné, ha minden úgy folytatódna, ahogy egykor volt
– mondta Karin. – De az, hogy idősebbek lettünk, azt is jelenti, hogy fel kell
vérteznünk magunkat a szentimentalizmus ellen. Azt a barátságot, amelyet
életben akarunk tartani, mindig meg kell újítani, és újra meg újra be kell
bizonyítani. A régi szerelem talán nem rozsdáll be, de a régi barátságokkal
bizony megesik.
– Már maga az, hogy beszélünk erről, a legjobb irányba tett első lépés.
Mintha drótkefével pucolnánk a rozsdát.
– Nos, és akkor mi történt? Hogy végződött a történet?
– Visszamentem a szállodába. A rendőrség vagy valami más biztonsági
szolgálat közben átkutatta a szobámat. Hogy mit akartak találni, azt nem
tudom.
– De közben már biztosan elgondolkodtál rajta? Az egész csak egy
táskarablás volt?
– Közben már rájöttem, hogy a hudiksvalli fényképet akarták. Vala-
kinek nem tetszett, hogy keresem azt az embert. De abban is hiszek, hogy
Hong az igazat mondta. Kína nem szeretné, ha a hazatérő külföldiek holmi
339
„szerencsétlen közjátékokról” számolnának be. Legalábbis nem most, amikor
az ország készül a nagy mutatványra, az olimpiai játékokra.
– Egy egész ország több mint egymilliárd lakosa, akik a függöny mögött
várják a fellépést. Furcsa gondolat. Sok százmillió embernek, ezeknek a mi
szegényparasztjainknak nyilván semmiféle elképzelésük nincs az olimpiai
játékokról. Vagy belátják, hogy attól a helyzetük még nem fog megjavulni,
hogy a fiatalsága összegyűlik Pekingben az olimpiára.
– Nemigen emlékszem erre a Hong nevű nőre. Nagyon szép volt. És
volt benne valami várakozás, mintha egész idő alatt arra számított volna, hogy
valami történni fog.
– Lehet, hogy több urat is szolgált?
– Én is gondolkodtam ezen, de nem tudok válaszolni. Valószínűleg
igazad van.
Kiértek az egyik mólóra, amely mellett még sok hely volt. Egy öreg-
asszony rájuk köszönt az egyik korhadt csónakból, miközben vizet meregetett
ki belőle. Olyan tájszólásban beszélt, hogy Birgitta csak egy kis töredékét
értette meg.

Később Karin szobájában itták a kávét.

Karin mesélt arról a munkáról, amellyel épp el volt foglalva. Kínai
költők verseit fordította az 1949-es önállóságtól kezdve a jelenkorig.
– Nemcsak kihalt birodalmakkal foglalkozom ám. A költemények
változatosságot jelentenek.
Birgitta legszívesebben mesélt volna neki szenvedélyes játékáról a
slágerszövegekkel, de inkább hallgatott.
– Nagyon bátrak voltak – mondta Karin. – Mao és a politikai vezetés
többi tagja rosszul viselte a kritikát. De a költőkkel Mao is türelmes volt. Talán
mert maga is írt verseket. És úgy gondolom, azt is tudta, hogy a költők
politikailag is fontos gondolatokat írhatnak le. Amikor a pártvezetés többi
tagja kemény kézzel akart elbánni azokkal, akik rosszul forgatták a szavakat
vagy az ecsetet, akkor Mao többnyire a védelmükre kelt. A legvégsőkig. Ám
ami a kulturális forradalom idején történt velük, azért bizony, még ha
akaratlanul is, de ő volt a felelős. Az utolsó forradalom, amit ő váltott ki, lehet,
hogy kulturális jeleket hordozott, de alapjában véve az is politikai tartalommal
bírt. Amikor Mao rájött, hogy a lázadó ifjúság egy része máris túl messzire
ment, behúzta a féket. Ha nem mondta is, én azért úgy gondolom, hogy
sajnálta azt a pusztítást, ami azokban az években végbement. De legalább
annyira tudta, mint mások, hogy ha az ember rántottát akar enni, ahhoz bizony
fel kell törni a tojást. Jól mondom?
340
 – Vagy hogy a forradalom nem ötórai tea.
Nevettek.
– Mit gondolsz a mai Kínáról? – kérdezte Birgitta. – Mi folyik ott?
– Meggyőződésem, hogy Kínában valami embertelen küzdelem folyik.
A pártban is, az országban is. A kommunista párt meg akarja mutatni a
környező világnak, hogy egy nem demokratikus államban is létrejöhet a
gazdasági fejlődés. Még ha a Nyugat régi liberálisai szerint ez nem lehetséges
is, a diktatúra igenis együtt járhat a gazdasági fejlődéssel. Ez persze nyug-
talanságot eredményez nálunk. Ezért írogatnak olyan sokat a kínai tarkó-
lövésekről. A szabadságnak és a nyíltságnak az a hiánya, amit Nyugaton olyan
nagyra tartanak, és az emberi jogok a kiindulópontjai a Kínát érő nyugati
bírálatoknak. Nekem ez elég álszent dolognak tűnik, hiszen a mi világunkban
is számtalan olyan ország van, főképp az Egyesült Államok és Oroszország,
amelyekben nap mint nap megsértik az emberi jogokat. Ráadásul a kínaiak azt
is tudják, hogy üzletelni akarunk velük, akármibe kerül is. Már akkor
kiismertek bennünket, amikor a nyugat elhatározta, hogy ópiumfüggővé teszi
az egész országot, hogy aztán a saját kénye-kedve és persze, főképp haszna
szerint alakíthassa az üzletelést. A kínaiak tanultak ebből, és nem fogják
elkövetni a mi hibáinkat. Hát én így látom, és tudom, hogy messze nem teljes
ez az én gondolatmenetem. Túl nagy ez az egész ahhoz, hogy átlássam.
Minekünk nem Kínához kell igazítanunk a léptékünket. De bármi történjék is
ott, nekünk tiszteletben kell tartanunk. Csak a hülye gondolhatja, hogy az, ami
ott történik, a mi jövőnket nem fogja érinteni. Ha kisgyerekeim lennének, kínai
gyereklányt vennék fel melléjük, hogy megtanulják a nyelvet.
– A fiam is ugyanezt mondja.
– Akkor messzire lát.
– Engem lenyűgözött az utazás – mondta Birgitta. – Olyan végtelenül
nagy az az ország, hogy egyfolytában az volt az érzésem, hogy bármikor
eltűnhetek. És sosem kérdezősködne senki sem egy egyén után, mert olyan sok
másik van még. Szerettem volna többet beszélgetni Honggal.
Vacsora után megint belevesztek a múltjukba. Birgitta egyre erősebben
érezte, hogy nem szabad megint elvesztenie a frissen megtalált kapcsolatot
Karinnal. Hiszen máskülönben senkije nincs, akivel a fiatalságát megoszt-
hatná, senki, aki megértené, miről beszél.
Késő éjszakáig ültek és beszélgettek, és mielőtt lefeküdtek volna, meg-
ígérték egymásnak, hogy gyakrabban találkoznak a jövőben.
– Csak egy kis közlekedési balesetet kell okoznod Helsingborgban –
mondta Birgitta –, és a helyszínen a rendőröktől meg kell tagadnod a válasz-
adást. Akkor előbb vagy utóbb hozzám kerülsz a bíróságra. És miután
elítéltelek, elmegyünk ebédelni.
341
 – El sem tudlak képzelni a bírói pulpituson.
– Én sem, pedig mindennap ott ülök.
Másnap kimentek a főpályaudvarra.
– És most visszatérek a kínai költőimhez – mondta Karín. – Te mihez
fogsz kezdeni?
– Ma délután két vádiratot kell átolvasnom. Az egyik egy vietnami
banda ellen, amely cigarettacsempészettel foglalkozott, és brutális, rablótáma-
dásokat hajtott végre idős emberek ellen. Néhány igazán visszataszító fiatal-
ember. Aztán pedig egy nő, aki bántalmazta az idős édesanyját. Azok után,
amiket eddig megtudtam, egyikük sem egészen százas. Na, ez lesz a délutáni
elfoglaltságom. Irigyellek a költőidért. De ezen most inkább nem gondol-
kodom.
Amikor elváltak volna, Karin megragadta Birgitta karját.
– Nem is kérdeztem a hudiksvalli történetről. Mi folyik most ott?
– A rendőrség most is abból indul ki, hogy az egyetlen gyanúsított az
öngyilkos férfi volt.
– Egyedül? Ennyi halottal?
– Egy céltudatos gyilkos meg tudja tenni. De még mindig nem találták
meg az indítékot.
– Őrült?
– Ezt már akkor sem hittem, és ma sem hiszem.
– Van még kapcsolatod a rendőrökkel?
– Semmi. Csak elolvasom, amit az újságok írnak.

Birgitta látta, amint Karin eltűnik a pályaudvari tömegben. Aztán visszautazott

Kastrupba, megkereste a parkolóban a kocsiját, és hazahajtott.
„Az öregedés egyfajta visszavonulás – gondolta magában. – Nem rohan
már az ember vakon előre. Megkezdődik a nyugodt, szinte öntudatlan
visszarévedés. Mint a beszélgetéseinkben Karinnal. Keressük magunkat, kik
voltunk akkor, kik vagyunk ma.”

Tizenkét óra tájban ért vissza Helsingborgba. Egyenesen az irodájába hajtott,

ahol az igazságügyi hatóság internetes körlevelét találta és olvasta át, majd
hozzálátott a két vádirathoz. Előkészítette az anyját bántalmazó nő perét, és
összecsomagolta a vietnami banda elleni iratokat, hogy hazavigye őket.
Melegedett az idő. A fákon már látszott némi zöld.
Hirtelen öröm hullámzott át rajta. Megállt, behunyta a szemét, mélyet
lélegzett. Még semmire sincs késő, gondolta. Láttam a Kínai falat. És vannak
342
még falak meg legfőképp szigetek, amelyeket megnézhetek, mielőtt vége az
életnek, és lecsukódik a fedő. Staffannal pedig biztosan megtaláljuk a kiutat
abból a helyzetből, amelybe belekerültünk.
A vietnamiak elleni vádirat összetett volt, és nehezen áttekinthető.
Birgitta Roslin este tízig dolgozott rajta. Kétszer is felhívta Hans Mattssont,
hogy tanácskozzék vele. Tudta, hogy nem zavarja, ha otthon hívja fel.
Tizenegykor lefekvéshez készült. Ekkor csengettek a bejárati ajtón.
Homlokát ráncolta, de lement és kinyitotta. Senki sem volt ott. Kilépett a
lépcső tetejére, és végignézett az utcán. Egy kocsi hajtott el, amúgy üres volt
az utca. A kertkapu is zárva. Fiatalok, gondolta. Megnyomják a csengőt, és
elszaladnak.
Bement a házba, és már éjfél előtt elaludt. Kettő körül felriadt, de nem
tudta, mire. Nem emlékezett álomra, és hallgatózott, de semmi neszt sem
hallott. Már meg akart fordulni és tovább aludni, de aztán felült az ágyban.
Felkapcsolta az éjjeli lámpát, hallgatózott. Aztán felkelt, és kinyitotta a folyosó
felé vezető ajtót. Most sem hallatszott semmi. Pongyolát vett, és lement a
lépcsőn. Az ajtók és ablakok zárva voltak. Az ablakhoz állt, és félrehúzta a
függönyt. Mintha egy árnyat látott volna a járdán, amely sebesen eltűnt, de
aztán képzelgésnek vette. Sohasem félt a sötétben. Talán csak éhes volt. Evett
egy szelet kenyeret, megivott egy pohár vizet, aztán visszabújt az ágyba, és
hamarosan elaludt.
Másnap reggel, amikor elkezdte visszarakni az aktatáskájába a perira-
tokat, az az érzés fogta el, hogy valaki járt a dolgozószobájában. Akárcsak
Pekingben, a bőrönd esetében. Este az aktát a táska mellé tette. Ám most
néhány lap a táska füle fölött volt.
Sietett, de azért átnézte a földszintet. Semmi sem hiányzott, minden
érintetlen volt. „Képzelődöm – gondolta. – Az éjszakai rejtelmes neszeket nem
illik reggeli képzelődéssel magyarázni. Elég üldözési mániám volt Pekingben.
Itt Helsingborgban igazán nincs rájuk szükségem.”
Birgitta kilépett a házból, és gyalog ment le a dombon a járásbíróságig.
Az előző napihoz képest tovább emelkedett a hőmérséklet. Útközben az első
mai eseten járt az esze. Meg kell erősíteni az őrszemélyzetet: elképzelhető,
hogy a várakozó vietnami közönség tagjai egymásnak esnek. Az állam-
ügyésszel és a bíróság elnökével két tárgyalási napban egyeztek meg. Úgy
gondolta, ez kevés lesz, ám a bíróságra akkora nyomás nehezedett, hogy bele
kellett egyeznie. Naptárjában azért feljegyzett egy tartalék napot, és tartalék
időtervet készített a következő esethez is.
Amikor beért a bíróságra, bement az irodájába, kikapcsolta a telefonját,
és emlékezetébe idézte a Tian testvérek ügyének legfontosabb pontjait, ame-
lyek a vizsgálati fogságnak és a vizsgálati fogság kétszeres megújításának az
343
anyagát, valamint a vádiratot tartalmazták. Már csak a tárgyalás és az ítélet
volt hátra. A nyomozás idején két további vietnamit is elkaptak, Dang és Phan
nevűeket. Mind a négyüket ugyanazon bűntettek elkövetésével vádolták.
Birgitta Roslin örült, hogy Palm államügyészt látja a tárgyalóteremben.
Palm középkorú férfi volt, komolyan vette a hivatását, és megtanulta, hogyan
kell egy vádiratot célratörően és fölösleges kitérők nélkül előadni. Az előtte
felevő nyomozati anyagból az is meglátszott, hogy Palm megkövetelte az
alapos rendőri előkészítést is, ami sajnos nem mindig történt meg.
Tíz órakor lépett a tárgyalóterembe, leült a helyére. Az esküdtek és a
jegyzőkönyvvezető már a helyükön voltak. A hallgatóság részére fenntartott
helyeket az utolsó négyzetcentiméterig elfoglalták. A teremben rendőrök és
ügyelők is tartózkodtak. Aki csak belépett a terembe, olyan biztonsági ellenőr-
zésen esett át, akár a reptéren. Birgitta Roslin kalapácsával az asztalra ütött,
ellenőrizte a személyi adatokat, és hogy minden érintett jelen van-e, aztán
megadta a szót az államügyésznek. Palm lassan és érthetően beszélt. Könnyű
volt követni. Birgitta közben még a hallgatóságot is végignézhette. Nagy
csoport vietnami volt jelen, a legtöbbjük nagyon fiatal. A többi néző között
felismert pár újságírót és azt az ismert tárgyalótermi rajzolónőt, aki a helyi
újságoknak szokott rajzokat készíteni. Birgittának volt egy rajza tőle az irodá-
jában: róla készült, ő pedig kivágta az újságból. Berakta a fiókjába, nehogy
hiúnak tűnjön.
Fárasztó nap lett. Hiába mutatta ki egyértelműen a nyomozás, hogyan
követték el az egyes tetteket, a négy fiatalember mégis kölcsönösen egymást
kezdte vádolni.
Ketten svédül is beszéltek, de a Tian fivéreknek tolmácsra volt szüksé-
gük. Birgitta többször is kénytelen volt rájuk szólni, hogy zavarosan fejezik ki
magukat, és még csak abban sem volt egészen biztos, hogy a tolmácsnő
megérti, amit a fiúk mondanak. Egyszer pedig rendre kellett utasítania a
hallgatóságot, és a terem kiürítésével fenyegetni, ha el nem csendesednek.
Ebédnél átjött hozzá Hans Mattsson, és megkérdezte, hogy halad.
– Hazudoznak – mondta Birgitta –, de a nyomozati anyag helytálló.
Csak azon gondolkoztam, hogy elég jó-e a tolmácsnő.
– Közismerten jó – mondta Hans Mattsson. – Direkt figyeltem rá, hogy
a legjobbat kapjuk.
– Talán csak rossz napja volt. Elhúzódik a dolog. Kétlem, hogy holnap
délutánra készen leszünk.
A délutáni tárgyalás alatt Birgitta Roslin hirtelen felfigyelt egy közép-
korú vietnami asszonyra. A nő félig takarásban, egymagában ült a terem egyik
sarkában. Amikor Birgitta abba az irányba nézett, mindig az volt az érzése,

344
hogy a nő elsősorban őt figyeli, míg a többi vietnami a vádlottak padján ülő
rokonait, barátait nézte.
Emlékezett a kínai tárgyalóteremben tett látogatásra. Talán egy vietnami
bírónő figyel éppen, gondolta ironikusan. De azt azért mondták volna. És e
mellett a nő mellett nincs tolmács.
Amikor véget ért az ülésnap, még mindig nem volt biztos benne, hogy a
holnapi nap elég lesz arra, hogy mindent elmondjanak, amit el kell mondani.
Leült az irodájában, és azon gondolkodott, mennyi van még hátra, mielőtt
lezárhatja a tárgyalást, és közölheti az ítélethirdetés időpontját. Talán mégis-
csak összejön, ha nem jön közbe valami váratlan dolog.
Ezen az éjszakán mélyen aludt, nem keltette fel semmiféle ismeretlen
nesz.

Amikor másnap reggel folytatódott a tárgyalás, az a nő megint ugyanott ült. Ez

elbizonytalanította Birgittát. A tárgyalás egyik szünetében magához hívta az
egyik törvényszolgát, és megkérte, figyelje meg, hogy a nő a szünetben is
egyedül van-e. A tárgyalás folytatása előtt a férfi visszajött, és azt mondta,
hogy így van, a nő odalent sem beszélt senkivel.
– Tartsa szemmel! – kérte Birgitta.
– Megtagadhatom tőle a belépést, ha kívánja.
– Semmi okot nem adott rá.
– De nyugtalanítja.
– Csak arra kérem, hogy tartsa szemmel. Semmi többre.
Bár Birgitta az utolsó pillanatig kételkedett, mégis sikerült a tárgyalást
késő délutánra lezárni. Ismertette, hogy az ítélethirdetésre június 20-án kerül
sor, és befejezte a tárgyalást. Az utolsó, amit kifelé menet még látott, miután
elköszönt az ülnököktől, a vietnami nő volt, aki visszafordult, úgy nézett
utána, amikor kiment az ajtón.
Hans Mattsson benézett az irodájába, amikor már vége volt az egésznek.
Belső mikrofonjáról végighallgatta az államügyész és a védő záróbeszédét.
– Palmnak jó napja volt.
– Csak az a kérdés, milyen büntetést szabjak ki. Nem fér hozzá kétség,
hogy a Tian testvérek a főnökök. Persze a két másik is bűnös. De mintha
félnének a testvérektől. Nagyon az volt az érzésem, hogy több bűntettet
vállaltak, mint amennyit elkövettek.
–Jelentkezz, ha meg akarsz velem beszélni valamit.
Birgitta összegyűjtötte a feljegyzéseit, és készült hazamenni. Staffantól
kapott egy sms-t, hogy mindenki jól van. Amikor ki akart lépni a szobából,
megszólalt a telefon. Kicsit habozott, de aztán felvette.
345
 – Én vagyok az.
Felismerte a férfihangot, de hirtelen nem tudta hová tenni.
– Kicsoda az az én?
– Nordin. A törvényszolga.
– Bocsánat. Fáradt vagyok.
– Csak szólni akartam, hogy látogatója van.
– Kicsoda?
– Az a nő, akire figyelnem kellett.
– Még itt van? Mit akar?
– Nem tudom.
– Ha rokona valamelyik vádlottnak, akkor nem beszélhetek vele.
– Azt hiszem, téved.
Birgitta kezdett ideges lenni.
– Hogy gondolja? Nem beszélhetek vele!
– Úgy értem, nem Vietnamból jött. Kiválóan beszél angolul. Kínai. És
beszélni szeretne magával. Azt mondja, nagyon fontos.
– Hol van?
– Kint vár. Látom is. Épp lecsípett egy levelet egy nyárfáról.
– Neve van?
– Biztos van, de nekem nem mondta meg.
– Megyek. Várjon meg!
Birgitta Roslin kinézett az ablakon. Onnan láthatta a járdán álló nőt.
Pár perc múlva kiment.

35.
A nőt Hónak hívták, és testvérhúga lehetett volna Hongnak. Birgittának
azonnal feltűnt kettőjük hasonlósága, ahogy közelebb lépett hozzá: nemcsak a
szigorúan hátrafésült frizura, hanem a méltóságteljes megjelenés is rá emlé-
keztette. Ho még kezében fogta a nyárfalevelet, amikor Birgitta Roslin köze-
lebb ment.
Ho kitűnő angolsággal mutatkozott be, ebben is Hongra hasonlított.
– Egy üzenetet kell átadnom – mondta. – Ha nem zavarom.
– A munkanapom véget ért.

346
 – Egy szót sem értettem abból, amit odabent hallottam – mondta Ho. –
Viszont azt láttam, hogy tisztelettel bánnak önnel.
– Pár hónapja részt vettem egy kínai tárgyaláson. Ott is bírónő ítél-
kezett. Öt is nagy tisztelet vette körül.
Birgitta megkérdezte, hogy Ho be akar-e ülni egy vendéglőbe vagy egy
kávézóba. Ö azonban a közeli parkra és a padokra mutatott.
Leültek. A közelben lődörgött egy csapat részeg: idősebb férfiak, akiket
Birgitta gyakorta látott. Mintha emlékezett volna is, hogy valamelyiküket
egyszer elítélte, de hogy miért, azt már nem tudta. Ők voltak a park állandó
lakói. A parkokban alvók, a temetőkben avart gereblyézők, magányos férfiak –
ők a svéd társadalom kerékagya. Ha egy napon eltűnnének, mi történne? Sokat
gondolt így rájuk.
Az alkeszek padján ülő lúzerek között egy fekete arc is volt – az új
Svédország lassan itt is megtalálja magát.
Birgitta mosolygott.
– Megjött a tavasz – mondta.
– Azért jöttem, hogy közöljem önnel: Hong meghalt.
Birgitta nem tudta volna megmondani, mire számított, de biztosan nem
erre. Ez a mondat úgy hatott rá, mintha fejbe csapták volna. És nem is gyászt
érzett, hanem rögtön félelmet.
– Mi történt vele?
– Egy afrikai látogatáskor autóbalesetet szenvedett. A testvére vele volt.
De ő sértetlen maradt. Talán nem is volt a kocsiban. Nem tudok részleteket.
Birgitta bámulta Hót, hagyta, hogy ülepedjenek a szavak benne, próbálta
felfogni. A színpompás tavaszra egyszerre árnyék vetült.
– Mikor történt?
– Pár hónapja.
– Afrikában?
– A kedves Hong egy küldöttséggel ment Zimbabwéba. Ke, a kereske-
delmi miniszterünk vezette a delegációt, amelynek látogatását nagyon fontos-
nak tartották. A szerencsétlenség egy mozambiki kirándulás alkalmával
történt.
Két részeg hirtelen összeveszett, és ordítva kezdték szidalmazni és verni
egymást.
– Menjünk! – állt fel Birgitta.
Magával vitte Hót egy közeli cukrászdába, ahol szinte egyedüli
vendégek voltak. Birgitta megkérte a pult mögött álló lányt, hogy halkítsa le a
zenét.
A zene halkabban szólt. Birgitta kávét ivott, Ho egy üveg ásványvizet
kért.
347
 – Meséljen! – kérte Birgitta. – Amit csak tud, minden részletet, és
lassan. Abban a pár napban, amelyben megismertem Hongot, szinte barátnők
lettünk. De ön kicsoda? Ki küldte ide erre a hosszú útra Pekingből? És
legfőképp miért?
Ho a fejét csóválta.
– Londonból jöttem. Hongnak sok barátja volt, akik most gyászolják.
Ma Litől kaptam a szomorú üzenetet, aki vele volt Afrikában. Ő kért meg arra
is, hogy vegyem fel önnel a kapcsolatot.
– Ma Li?
– Hong egy másik barátnője.
– Kezdjük elölről! – mondta Birgitta. – Még mindig nem tudom elhinni,
hogy igaz, amit mond.
– Egyikünk sem tudja elhinni. De mégis megtörtént. Ma Li írt nekem, és
beszámolt a történtekről.
Birgitta várta a folytatást. Egyszerre úgy érezte, hogy a hallgatásnak is
jelentése van.
Ho teret teremtett kettőjük körül, és bezárta a kört.
– A beszámolók eltérnek egymástól. Ma Li azt írta le a levélben, amit ő
maga hallott Hong haláláról, és az szerinte nem fedi a valóságot.
– Kitől hallotta?
– Ya Rutól, aki Hong öccse. A férfi szerint Hong ki akart menni a bozó-
tosba állatokat nézni, de a sofőrje túl gyorsan hajtott. A kocsi felborult, Hong
ott helyben szörnyethalt. A kocsi azonnal felgyulladt, mert kifolyt a benzin.
Birgitta Roslin a fejét csóválta. Egyszerűen nem tudta halottnak elkép-
zelni Hongot mint egy banális autóbaleset áldozatát.
– Hong pár nappal a halála előtt hosszan elbeszélgetett Ma Livel –
folytatta Ho. – Nem tudom, hogy miről, Ma Li nem árulja el a barátaival foly-
tatott bizalmas beszélgetések tartalmát. Viszont Hong adott neki egy egyér-
telmű utasítást. Ha valami történne vele, akkor azt önnek meg kell tudnia.
– Nekem? Hiszen alig ismertem.
– Erről nem tudok többet.
– Ma Li biztosan elmagyarázta.
– Hong azt akarta, hogy ön tudja, hol érhet el Londonban, ha esetleg
egyszer szüksége lenne a segítségemre.
Birgitta érezte, hogy a félelme erősödik. Mint egy tüköreffektus, gon-
dolta. Engem Pekingben megtámadnak az utcán, Hong autóbaleset áldozata
lesz Afrikában. Valahogy összefüggés van a két eset között.
Ez az üzenet félelmet keltett benne. Ha egyszer segítségre szorulsz
tudnod kell, hogy Londonban él egy Ho nevű nő.

348
 – De nem értem még mindig, amit mond. Azért jött ide, hogy figyel-
meztessen? Mi történne?
– Ma Li nem szólt a részletekről.
– De abban a levélben mégis elég volt ennyi, hogy ön idejöjjön? Tudta,
hol vagyok. Tudta, hogyan érhet el. Mit írt Ma Li?
– Hong mesélt neki a svéd bírónőről, Birgitta Roslinról, aki sok éven át
a barátnője volt. Elmesélte neki a sajnálatos rablótámadást meg az egész
rendőrségi nyomozást.
– Így mondta?
– A levelet idéztem. Szóról szóra. És Hong beszélt egy fényképről is,
amelyet ön mutatott neki.
Birgitta Roslin összerezzent.
– Ez igaz? Egy fényképről? Mondott róla mást is?
– Egy kínai férfi, akiről ön úgy gondolta, hogy része lehet valamilyen
eseményekben itt Svédországban.
– Mit mondott arról a férfiról?
– Hong aggódott. Felfedezett valamit.
– Mit?
– Azt nem tudom.
Birgitta csendben ült. Megpróbálta megfejteni Hong üzenetét. A hallga-
tásból csakis figyelmeztető kiáltást lehetett kihallani. Hong gyanakodott, hogy
történni fog vele valami? Vagy azt tudta, hogy Birgitta forog veszélyben?
Talán Hong megtudta, ki az a férfi a képen? De akkor miért nem mondta el?
Birgitta érezte, amint nő benne a feszültség. Ho csendesen, várakozón
nézte.
– Még egy kérdésem van, amire válaszolnia kell. Ön kicsoda?
– Én az 1990-es évek eleje óta élek Londonban. Először követségi
titkárnő voltam. Később az angol-kínai kereskedelmi kamara élére neveztek ki.
Ma pedig önálló gazdasági tanácsadó vagyok, olyan kínai társaságoknak
dolgozom, amelyek meg akarják vetni a lábukat Angliában. Egy Ivalmar nevű
svéd város közelében pedig egy nagy kiállítási komplexumot létesítünk. A
munkám miatt egész Európát járom.
– És Hongot honnan ismeri?
A válasz nem lepte meg Birgittát.
– Rokonok vagyunk. Unokatestvérek. Fiatalkorunk óta ismerjük egy-
mást, bár Hong jó tíz évvel idősebb volt nálam.
Birgitta arra gondolt, hogy Hong azt mondta: régóta barátnők. Ez üzenet
volt. Birgitta csak úgy értelmezhette, hogy kurta barátságuk viszonylag mélyre
merült. Nagyfokú bizalmat tett lehetővé. Vagy akár szükségessé?
– Mi állt abban a levélben rólam?
349
 – Hong azt akarta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, értesítést kapjon.
– És még?
– Amit már elmondtam. Tudnia kell, hogy ha valami történne, hol érhet
el.
– Hát ettől kész vagyok. Mi történhetne?
– Nem tudom.
Ho hangjában valami arra késztette Birgittát, hogy felfigyeljen rá. Ho
eddig őszintén válaszolt a kérdésekre, de most kitért. Többet tud, mint
amennyit elmondott, gondolta Birgitta.
– Kína hatalmas ország – mondta. – Egy nyugati ember számára titok-
zatosnak tűnhet fel, holott esetleg csak a méretek a megtévesztők. Az isme-
retek hiányát misztikummal pótoljuk. Biztosan én magam is így jártam.
Hongot is ilyennek éltem meg. Bármit mondott is, sohasem értettem meg
teljesen, amit mondani akart.
– Kína semmivel sem titokzatosabb, mint a világ bármely más országa.
Csak nyugati mítosz, hogy érthetetlenek vagyunk. Az európaiak egyszerűen
képtelenek beletörődni, hogy nem értik meg a gondolkodásmódunkat. És azt
sem, hogy mi annyi mindent felfedeztünk, mire ők is megszerezték ugyanazt a
tudást. A lőpor, az iránytű, a könyvnyomtatás – eredetileg ezek mind kínai
találmányok. Még az időmérésben sem az európaiak voltak az elsők. Ezer
évvel korábban, hogy az európaiak feltalálták volna a mechanikus órát, mi már
használtuk a vízórákat és az üvegeket. Ezt sohasem bocsátják meg nekünk.
Ezért neveznek érthetetlennek és titokzatosnak bennünket.
– Mikor találkozott utoljára Honggal?
– Négy éve. Londonban járt. Pár estét együtt töltöttünk. Hosszú sétákat
akart tenni a Hampstead Heathen, és alaposan kifaggatott arról, hogyan ítélik
meg az angolok a Kínában végbemenő fejlődést. Nagyon fontosnak érezhette
ezeket a kérdéseket, mert türelmetlenkedett, ha nem válaszoltam elég ponto-
san. És egy krikett meccset is látni akart.
– Hogyhogy?
– Nem mondta, miért. Hongnak időnként furcsa ötletei voltak.
– Én nemigen foglalkozom sporttal. De a krikettből aztán végképp
sohasem értettem egy kukkot sem, meg nem bírtam fejteni soha, miért nyer ez
vagy amaz a csapat.
– Azt hiszem, ez a gyermeki krikett rajongás azzal függött össze nála,
hogy az angolok lelkét akarta megérteni imádott nemzeti sportjuk révén. Hong
nagyon önfejű volt.
Ho a karórájára pillantott.
– Még ma vissza kell repülnöm Koppenhágából Londonba.

350
 Birgitta még egy kicsit habozott, de aztán csak feltette azt a kérdést,
amely már régóta mocorgott benne.
– Nem járt véletlenül a tegnapelőtti éjszakán a lakásomon? A dolgozó-
szobámban?
Ho nemigen értette a kérdést. Birgitta megismételte.
Ho értetlenül rázta a fejét.
– Szállodában laktam. Miért kellett volna besurrannom önhöz, mint egy
tolvajnak?
– Csak gondolkodom. Valami neszre ébredtem.
– Volt ott valaki?
– Nem tudom.
– Hiányzik valami?
– Azt hiszem, másképp találtam a papírjaimat.
– Nem – mondta Ho. – Én nem jártam ott.
– És egyedül van itt?
– Senki sem tud arról, hogy Svédországba jöttem. Még a férjem és a
gyerekeim sem. Azt hiszik, Brüsszelben vagyok – oda elég gyakran megyek.
Ho elővett a táskájából egy névjegykártyát, és Birgitta elé tette. Rajta
állt a teljes neve: Ho Mei Wan, a címe és több telefonszám.
– Hol van a lakása?
– Chinatownban. Nyaranta elég hangosak ott az utcák, de mégis szere-
tek ott lenni. Egy kis Kína London közepén.
Birgitta eltette a névjegykártyát. Kikísérte Hót a pályaudvarra, és figyelt
rá, hogy a jó vonatba üljön.
– A férjem vonatkalauz – mondta. – Az öné micsoda?
– Pincér. Ezért is lakunk Chinatownban. A földszinti vendéglőben szol-
gál fel.
Birgitta látta, amint a koppenhágai vonat eltűnik az alagútban. Haza-
ment, készített valami ételt, és érezte, mennyire fáradt. Meg akarta nézni a
híradót, de elaludt a heverőn. Telefoncsörgésre ébredt. Staffan volt az,
Funchalból. Rossz volt a vonal. A férfi kiabált, hogy ne csak a sustorgás
hallatsszák. Annyit Birgittának sikerült kivennie, hogy minden rendben van, és
remekül szórakoznak. A vonal egyszerre megszakadt. Várt, hogy majd
visszahívja, de nem hívta többet. Visszafeküdt a heverőre.
Hong halála annyira valószínűtlen volt, hogy meg kellett erőltetnie
magát, hogy elhiggye. Már amikor Ho elmesélte az esetet, akkor is azt érezte,
hogy valami nincs rendben.
Máris bánta, hogy nem tett fel még több kérdést Hónak. De a bonyolult
per után annyira kimerült volt, hogy képes sem lett volna rá. Most pedig már
késő: Hong már visszatérőben van az ő angol Chinatownjába.
351
 Birgitta gyertyát gyújtott Hongért, és addig kutakodott a könyvespolc
ország- és várostérképei között, amíg nem talált egy londonit. A vendéglő a
Leicester Square közvetlen közelében volt. Ült egyszer már ott Staffannal egy
padon, és figyelte az embereket. Késő ősz volt, az utazást hirtelen határozták
el, nem is készültek rá. Később sokat emlegették mint drága, sajátos emléket.
Korán ágyba bújt, mert másnap is dolgoznia kellett. Bár az anyját
bántalmazó nő esete nem volt olyan bonyolult, mint a vietnamiaké, de ha a
bírói székbe ült, nem engedhette el magát. Ennyivel tartozott önmagának.
Bevett egy fél altatót, nehogy álmatlanul forgolódjon, aztán lámpát oltott.
A másnapi eset még egyszerűbbnek bizonyult, mint amilyenre számított.
A vádlott a korábbi kihallgatásokon vallottakkal ellentétben egyszerre mindent
beismert, és mindent elfogadott, amit csak az államügyész a fejére olvasott. A
védő sem rukkolt elő semmi meglepetéssel, így a tárgyalás nem is húzódott el.
Birgitta Roslin háromnegyed négykor már berekeszthette a tárgyalást, és
kitűzhette a júniusi ítélethirdetés napját.

Amikor visszatért a szobájába, hirtelen ötlettel a telefonhoz lépett, és a

hudiksvalli rendőrség számát hívta. Úgy vélte, felismeri a fiatal nő hangját a
központban. Nem volt most annyira ideges, mint azon a téli napon, amikor
utoljára beszéltek.
– Vivi Sundberggel szeretnék beszélni. Ha ott van.
– Az előbb láttam bejönni. Kit jelenthetek?
– A helsingborgi bírónőt. Ennyi elég lesz.
Vivi Sundberg szinte azonnal jelentkezett.
– Birgitta Roslin. Rég nem beszéltünk.
– Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy hívjam fel.
– Újabb kínaiak? Újabb elméletek?
Birgitta érezte az iróniát Vivi Sundberg hangjában, és kis híján azzal
vágott vissza, hogy akármennyi új kínait elő tudna varázsolni a cilinderéből.
De aztán csak holmi kíváncsiságra hivatkozott.
– Még mindig úgy gondoljuk, hogy az a férfi lehetett a tettes, akinek
sajnos sikerült az öngyilkosság. De a nyomozás folyik tovább. A halottat
természetesen nem tudjuk elítélni, de az élőknek magyarázatot tudunk adni
arra, hogy mi történt, és hogy miért történt.
– És sikerülni fog?
– Erre még korai lenne válaszolni.
– Új nyomok?
– Erről nem nyilatkozhatok.
– Nincs más gyanúsított? Más elképzelhető magyarázat?
352
 – Erről se mondhatok semmit. Még mindig a bonyolult nyomozás köze-
pén vagyunk, és rengeteg apró részletet kell tisztáznunk.
– De abban továbbra is hisznek, hogy az az egyetlen ember volt a tettes,
akit letartóztattak? És hogy valóban volt indítéka arra, hogy meggyilkoljon
tizenkilenc embert?
– Úgy néz ki. Talán annyit azért elmondhatok, hogy a létező összes
szakértő segítségét igénybe vettük. Kriminológusokét, profilozókét, pszicholó-
gusokét és nem utolsósorban a legtapasztaltabb bűnügyi szakértőkét és techni-
kusokét, akiket csak el tudtunk érni ebben az országban. Persson professzor
természetesen erősen kételkedik. Miért is ne tenné? De senki más nem
támadott bennünket vagy az államügyészséget. És még nagyon hosszú út áll
előttünk.
– A fiú – szólt Birgitta Roslin –, aki meghalt, bár egyáltalán nem
tartozott oda. Őt mivel magyarázzák?
– Természetesen nincs még rá magyarázatunk. De arról már képet
alkottunk, hogy miképpen folyhatott le az egész.
– Még egyvalamit kérdeznék – folytatta Birgitta. – Volt-e olyan a
halottak között, aki fontosabbnak látszott, mint a többi áldozat?
– Hogy érti ezt?
– Valaki, akit különlegesen kegyetlenül bántalmaztak. Vagy akit előre-
vettek. Vagy utolsónak hagytak.
– Ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok.
– Mondja, meglepik ezek a kérdések?
– Nem.
– A vörös szalagra találtak magyarázatot?
– Nem.
– Én jártam Kínában – mondta Birgitta Roslin. – Láttam a kínai Nagy
falat. Megtámadtak, és egy egész napot kellett eltöltenem nagyon szigorú
rendőrök társaságában.
– Megsérült?
– Nem, csak féltem. De az ellopott táskámat visszakaptam.
– Akkor talán mindennek ellenére is szerencséje volt?
– Igen – mondta Birgitta Roslin. – Szerencsém volt. Nagyon köszönöm,
hogy időt fordított rám.
Amikor befejezték a beszélgetést, egy kicsit még elüldögélt az irodában.
Nem kételkedett abban, hogyan reagáltak volna az odahívott szakértők, ha
jelét látták volna annak, hogy a nyomozás zsákutcába jutott.
Este nagyot sétált, majd otthon borlapokat nézegetett, frissen érkezett
borokról szóló brosúrákat. Feljegyzett néhány olasz vörösbort, amelyet majd
megrendel, később megnézett egy régi filmet, amit még az ősidőkben
353
Staffannal együtt láttak. Jane Fonda prostituáltat alakított benne, a színek
halványak és elmosódottak voltak, a történet nyakatekert, és néha nevetnie
kellett az őrült ruhákon, főképp az akkori divat szerinti magas és igen
közönséges „emeletes talpú” cipőkön.
Már majdnem elaludt, amikor megcsörrent a telefonja. Az éjjeli-
szekrényén az óra háromnegyed tizenkettőt mutatott. A csörgés abbamaradt.
Staffan vagy a gyerekek mobilon hívták volna. Eloltotta a lámpát. A telefon
megint megcsörrent. Felugrott, felkapta az íróasztalról.
– Birgitta Roslin? Sajnálom, hogy ilyen későn hívom. Tudja, hogy ki
vagyok?
Ismerte a hangot, de hirtelen nem tudta hová tenni. Egy férfi, egy
idősebb férfi.
– Nem igazán.
– Sture Hermansson.
– Ismerjük egymást?
– Hát az ismerés kicsit túlzás. De pár hónapja Hudiksvallban az én
szállodámba jött be, az Edenbe.
– Már tudom.
– Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom.
– Már mondta. Gondolom, jó oka van rá.
– Visszajött.
Sture Hermansson hangja suttogássá halkult, amikor ezt az utolsó szót
kiejtette.
Birgitta azonnal tudta, kiről beszél.
– A kínai?
– Pontosan.
– Biztos benne?
– Nemrég érkezett. Nem foglalt szobát előre. Odaadtam neki a kulcsot.
Most is ugyanabban szállt meg, a 12-esben. Pontosan, mint legutóbb.
– Biztos benne, hogy ő az?
– A film magánál van. De azt hiszem, ugyanaz a személy. A neve
mindenesetre ugyanaz.
Birgitta gondolkodott, mit tegyen. A szíve zakatolt a mellkasában.
Gondolatait Sture Hermansson hangja szakította meg.
– Van még valami. Magáról érdeklődött.
Birgitta lélegzete elakadt. A félelem hatalmas súlyként zuhant rá.
– Lehetetlen.
– Én nagyon rosszul beszélek angolul. Ha őszinte akarok lenni, eltartott
egy darabig, mire megértettem, kit kérdez. Úgy hangzott, hogy Bilgitta Loslin.
– Mit felelt neki?
354
 – Hogy Helsingborgban él. Mintha meglepődött volna rajta. Azt hiszem,
arra számított, hogy itt lakik Hudiksvallban.
– Mit mondott még neki?
– Megadtam a címét, amit itt hagyott nálam, hogy értesítsem, ha történ-
ne valami. Azt hiszem, ez most pontosan az az eset.
Átkozott vénember, gondolta Birgitta Roslin. Érezte, amint hatalmába
keríti a pánik.
– Tegyen meg nekem egy szívességet! – mondta aztán. – Hívjon fel, ha
ez az ember elhagyja a szállodát. Az éjszaka közepén is. Hívjon fel!
– Gondolom, adjam át az üdvözletét, és mondjam meg neki, hogy
felvettem magával a kapcsolatot?
– Nagyon jó lenne, ha ezt nem tenné meg.
– Akkor nem teszem. Nem mondok semmit.
Ennyi volt. Birgitta nem értette, mi történik.

Hong halott volt. De a piros szalagos ember visszatért.

36.
Egy álmatlanul töltött éjszaka után Birgitta Roslin hét előtt felhívta a Hotel
Edent. Végtelenül sokáig csengette, de senki sem vette fel.
Éjszaka megpróbált úrrá lenni a félelmén. Hogyha Ho el nem jön
Londonból, és be nem számol Hong haláláról, biztosan kevésbé hevesen reagál
Sture Hermansson éjszakai hívására. És azt, hogy az éjszaka folyamán nem
jelentkezett többé, Birgitta azzal magyarázta, hogy nem történt semmi
különös.
Az a kínai még biztosan aludt.
Még egy félórát várt. Néhány tárgyalásmentes napra rendezkedett be,
amelyeken el akarta rendezni a félretett papírjait, ki akarta találni, hogy milyen
büntetést szabjon ki a vietnamiakra, és meg akarta fogalmazni az ítéletet.
Csengett a telefon. Staffan volt.
– Kirándulni megyünk – mondta.
– Fel a hegyre, le a völgybe? Virágos ösvényeken?

355
 – Hajóval. Kibéreltünk egy nagy tengeri vitorlást, amely a nyílt tengeren
jár. Elképzelhető, hogy a következő két napban nem fogsz elérni bennünket
mobilon.
– Hova indultok?
– Nincs célunk. A gyerekek ötlete volt. Tapasztalatlan és hozzá nem
értő személyzet lévén, toboroztunk még egy kapitányt, egy szakácsot és két
tapasztalt matrózt.
– Mikor indultok?
– Már a tengeren vagyunk. Csodás az idő. Csak sajnos, a szél nem fúj.
– Vannak mentőcsónakjaitok? Mentőmellények?
– Nagyon alábecsülsz bennünket! Kívánj szép időt nekünk! Ha szeret-
néd, viszünk neked tengervizet befőttesüvegben.
Rossz volt a vonal. Még pár szóval elbúcsúztak, de már kiabálva.
Amikor pedig Birgitta letette a kagylót, arra gondolt, mégiscsak jobb lett volna
velük tartani, még ha Hans Mattssonnak csalódást okozott volna, és a kollégák
haragudtak volna rá, akkor is.

Megint felhívta a Hotel Edent. Most foglalt volt. Várt, öt perccel később újra
próbálkozott. Foglalt. Az ablakon át látta, hogy a szép tavaszi idő tartósnak
bizonyul. Túl melegen öltözött, most könnyebbre cserélte. Még mindig foglalt.
Úgy határozott, legközelebb akkor próbálja meg, amikor lemegy a
dolgozószobájába. Ellenőrizte a hűtőt, összeírta a vásárolnivalókat, aztán még
egy kísérletet tett Hudiksvallal.
Egy női hang jelentkezett, rosszul beszélt svédül.
– Hotel Eden.
– Sture Hermanssonnal szeretnék beszélni.
– Azt nem lehet! – kiabálta a nő.
Aztán valamit hisztérikusan rikácsolt egy idegen nyelven – Birgitta
Roslin úgy gondolta, oroszul.
Mintha a földre esett volna a kagyló. Valaki felvette. Ezúttal egy férfi.
Hälsingei dialektusban beszélt.
– Halló?
– Sture Hermanssonnal szeretnék beszélni.
– Kivel beszélek?
– Maga kicsoda? A Hotel Edennel beszélek?
– Igen, azzal, de Sturéval nem beszélhet.
– Birgitta Roslin a nevem, és Helsingborgból hívom. Éjfél felé Sture
Hermansson felhívott. Ma reggel akartunk újra beszélni.
– Meghalt.
356
 Birgitta levegőért kapkodott. Megszédült, talán begörcsölt benne
valami.
– Mi történt?
– Nem tudjuk. Mintha megvágta volna magát, és elvérzett volna.
– Kivel beszélek?
– Tage Elandernek hívnak. Enyém a szomszéd kárpitos műhely. A
takarítónő, az orosz, pár perccel ezelőtt magánkívül rohant át. Most várjuk a
rendőrséget és a mentőket.
– Megölték?
– Sturét? Az ég szerelmére, ki akarná megölni Sturét? Megvágta magát
egy konyhakéssel. Éjszaka senki sincs itt, még segítségért sem tudott kiáltani.
Milyen tragikus. Egy ilyen kellemes ember.
Elander eltávolodott a telefontól, Birgitta hallotta a hangját kissé
távolabbról. A takarítónő még mindig hisztérikusan rikácsolt.
Elander visszajött.
– Kitart amellett, hogy a szállodának nem voltak vendégei.
– Nézze meg a vendégkönyvet! A 12-es szoba. Kínai név.
Elander megint eltűnt. A háttérből Birgitta hallotta, hogy az orosz nő,
akit talán Natasának hívtak, sírni kezd. Aztán ajtó csapódott, hangok hallat-
szottak.
Elander visszajött a telefonhoz.
– Be kell fejeznem. Megjött a rendőrség és a mentőkocsi. De amúgy
sincs vendégkönyv.
– Hogyhogy?
– Nincs meg. A takarítónő azt mondja, mindig ott hevert a pulton. De
most nincs ott.
– Én biztos vagyok abban, hogy ma éjszaka volt egy vendége a szállo-
dának.
– Most nincs. Lehet, hogy elvitte a vendégkönyvet?
– Még rosszabbat is művelhetett – felelte Birgitta Roslin. – Foghatott
egy konyhakést, és megölhette Sture Hermanssont.
– Fel nem foghatom, amiket beszél. Jobb lenne, ha egy rendőrrel
beszélne.
– Azt fogom tenni. De nem most.
Letette. Állva telefonált, de most le kellett ülnie.

Egyszerre mintha mindent világosan látna maga előtt. Ha az az ember, akiről

ő, Birgitta azt gondolta, hogy megölte a hesjövallenieket, visszatért, és utána
érdeklődött, aztán pedig eltűnt a szálloda vendégkönyvével együtt,
357
hátrahagyva a halott szállodást, az csak egyvalamit jelenthetett: azért jött
vissza, hogy őt megölje. Amikor Pekingben megmutatta annak a fiatal-
embernek a Sture Hermansson kamerájából származó fényképet, még nem is
sejthette, hogy ilyen következményeket vált ki. Nyilvánvaló volt: a férfi azt
hitte, Hudiksvallban lakik. Most azonban helyreigazították ezt a tévedését, és
Sture Hermansson készségesen megadta neki az igazi címét.
Ez a pillanat kaotikus volt. A támadás, Hong halála, az eltűnő, majd
visszakerülő táska, a „látogatás” a szállodai szobájában – minden összefüggött.
Pánikba esett, kétségbeesésében Staffan számát hívta, de nem volt
elérhető. Átkokat szőrt magában a vitorlás kalandra. Megpróbálta egyik
lányáét, de az eredmény ugyanaz volt.
Felhívta Karin Wimant. Ő sem vette fel.
A pánik miatt levegőt is alig kapott. Nem látott más kiutat, mint hogy
elmeneküljön. El kell mennie. Legalábbis addig, amíg rá nem jön, hogy mibe
keveredett.
Amikor meghozta a döntését, utána már úgy cselekedett, ahogy minden
kivételes helyzetben: gyorsan és határozottan, kételkedés nélkül. Hans
Mattsson ülésen volt, mégis azonnal felvette, amikor rátelefonált.
– Rosszul vagyok – mondta Birgitta. – Most nem a vérnyomásom, csak
belázasodtam. Talán valami vírus. Néhány nap betegszabadságot vennék ki.
– Túlerőltetted magad a vietnamiak elleni perben – mondta Hans
Mattsson. – Nem is csodálkozom. Épp most fogalmaztam meg egy levelet a
legfelsőbb igazságügyi hatóságoknak, amelyben elmagyaráztam, hogy épp
lehetetlenné teszik az egész svéd bírói testületet. Ahogy most kinéz, ahogy az
összes elnök és bíró agyon van nyomorítva, az egyszerűen a jogbiztonságot
veszélyezted.
– Csak pár nap. A jövő hét előtt nincs már tárgyalásom.
– Pihend ki! És figyelj csak, ezt írja a helyi újság: „Roslin bírónő a
megszokott módon, biztos kézzel vezeti a tárgyalást, és nem engedi, hogy a
hallgatóság megzavarja a menetét. Igazi példakép!” Minden dicsérő szóra
szükségünk van. Egy másik világban, egy más időben kinevezhettelek volna
„az év bírójának”, de manapság az ilyen kétes értékű címekkel már nem
foglalkozunk.
Birgitta felment az emeletre, és becsomagolt egy kis útitáskába. Egy
régi jogi tankönyvébe egy régebbi, angliai útja után eltett egy csomó meg-
maradt fontot. Csak egyvalami járt az eszében: hogy az az ember, aki Sture
Hermanssont megölte, már dél felé tart. Akár éjszaka elindulhatott, ha kocsival
van. Senki sem látta, amikor elpályázott.

358
 Akkor jutott csak eszébe, hogy megfeledkezett a szálloda saját szerkesz-
tésű biztonsági kamerájáról. Még egyszer odatelefonált. Most egy köhögős
ember vette fel.
Birgitta már nem is próbálta elmagyarázni, hogy kicsoda.
– Van a szállodában egy biztonsági kamera. Sture Hermansson mindig
lefilmezte a vendégeit. És nem igaz, hogy éjszaka üres volt a hotel. Volt egy
vendég.
– Kivel beszélek?
– Ön rendőr?
– Igen.
– Hallotta, amit mondtam. És nem érdekes, hogy ki vagyok.
Birgitta letette. Fél kilenc lett közben. Taxival ment ki a vasútállomásra,
és kilenc után pár perccel már egy Koppenhága felé tartó vonatban ült. Most
már kezdett ésszel gondolkodni, és úgy látta, jól tette, amit tett. Meg volt
győződve róla, hogy nem csak képzelte a veszélyt. Abban a pillanatban,
amikor Pekingben megmutatta az Eden Szállóban felvett férfiarcképet, mintha
egy csapat agresszív vadászhangyát bolygatott volna meg. Hong halála
félreérthetetlen riasztás volt, amely felébresztette. Egyetlen kiútja az a segítség
volt, amelyet Ho ajánlott fel neki.

A kastrupi reptér információs táblájáról leolvasta, hogy két óra múlva indul
egy gép a Heathrowra. Vett jegyet, a visszautat nem időzítette. Becsekkolt,
aztán leült kávézni, és még egyszer megpróbálta felhívni Karin Wimant. De
még mielőtt Karin felvehette volna, kinyomta. Mit mondana Karin? Nem
értené meg, annak ellenére, hogy Birgitta pár nappal ezelőtt mindent
részletesen elmondott neki. Karin képzeletében az olyan dolgoknak, amilyenek
most Birgittával megestek, egyszerűen nem volt helyük. „Sőt néha még az én
saját képzeletemben sincs helyük” – gondolta magában. Események
valószerűtlen láncolata volt az, ami miatt most pánikban, sarokba szorítva
menekül.
A gép egy órával később ért földet, és a reptéren káosz volt, mert ahogy
lassanként kiderült, egy magára hagyott bőrönd miatt terrorriadót fújtak az
egyik indulási csarnokban. Csak késő délutánra jutott be a városba, és vett ki
egy közepes árfekvésű szállodai szobát a Tottenham Court Road egyik
mellékutcájában. Miután berendezkedett, és a huzatos ablakot egy pulóverrel
eltömítette, kimerültén ledőlt az ágyra. A repülőgépen egy pillanatra elbó-
biskolt, de egy gyerek azonnal felébresztette. Az a kölyök abba nem hagyta
volna az ordítást, amíg a gép kerekei meg nem érintették Heathrow aszfaltját.

359
A túlságosan fiatal anyuka végül maga is könnyekben tört ki a bőgőmasina
miatt.
Egy rándulással ébredt: három órát aludt. Már szürkült. Azt tervezte,
hogy még aznap felkeresi Hót Chinatownban, de most úgy gondolta, inkább
vár vele másnapig. Sétált egy rövidet a Piccadilly Circusön, aztán beült egy
vendéglőbe. Hirtelen az üvegajtón nagy csapat kínai turista tódult be. Ébredő
pánikban nézegette őket, de aztán megnyugodott. Evés után visszatért a
szállodába, és egy teával beült a bárba. Amikor elhozta a kulcsát, látta, hogy az
éjszakai portás kínai. Elgondolkodott, hogy csak mostanában lett-e ennyi kínai
Európában, vagy csak nem figyelt rájuk eddig.
Újra meg újra végiggondolta, ami történt: a férfi visszatértét a Hotel
Edenbe, Sture Hermansson halálát. Megkísértette a gondolat, hogy felhívja
Vivi Sundberget, és még többet megtud, de aztán hagyta. Ha a vendégkönyv
eltűnt, akkor az improvizált biztonsági kamera felvétele se nagyon viszi
előbbre a rendőrséget. Sőt a rendőrség talán elhiszi a baleset verziót, így aztán
nincs is értelme telefonálgatni. Ehelyett a szállodát hívta. Nem vették fel. Még
csak üzenetrögzítőjük sem volt, amelyre rámondták volna, hogy átmenetileg
zárva. Nemcsak erre a szezonra, hanem valószínűleg mindörökre.
Nem tudott megszabadulni a félelemtől, amely egészen a hatalmába
kerítette, így egy székkel elbarikádozta az ajtaját, és gondosan ellenőrizte az
ablakok zárját is. Ágyba bújt, egy darabig keresgélt a tévéadók között, de aztán
rájött, hogy bármit vetítenek is, ő mindig csak egy képet lát: egy nagy vitorlás
hajóét, amely Madeira körül cirkál a tengeren.
Valamikor éjszaka arra ébredt, hogy a tévé még mindig megy. Most egy
régi fekete-fehér film ment, James Cagneyvel a főszerepben: gengsztert
játszott. Birgitta leoltotta az éjjeli lámpát, amely az arcába világított, és
megpróbált visszaaludni, de hiába. Az éjszaka hátralevő részét átvirrasztotta.

Odakint szitált az eső, amikor felkelt és kávézott. Nem evett semmit. Bement a
városba, előtte a fiatal thaiföldi vagy filippínó, mindenesetre ázsiai küllemű
recepciós lánytól kölcsönkért egy esernyőt. Elment a Leicester Square-ig,
onnan próbált Chinatownba jutni. A legtöbb vendéglő még zárva volt. Hans
Mattsson, aki valósággal vadászott azokra a vendéglőkre, amelyek még
valamilyen új íz élménnyel tudták megajándékozni, azt szokta mondani: a
legjobb módja annak, hogy az ember jó vendéglőt találjon – legyen az kínai,
iráni vagy olasz –, az, hogy nézzük meg, nyitva tart-e délelőtt. Ezek ugyanis
nem csak a turistákra szakosodtak, és mindenképp előnyben kell részesítem
őket. Megjegyzett pár nyitva tartót, aztán Ho címét kereste. A földszinten
vendéglő volt – a délelőtt zártak közül. A ház sötétvörös téglából épült, és két
360
névtelen, szűk utca között volt. Úgy döntött, becsenget a lakáshoz vezető
ajtón.
De aztán valami miatt visszahúzta az ujját. Bement a túloldalon egy
kávézóba, és figyelte a bejáratot. Tulajdonképpen mennyit tud Hóról? És
Hongról? Hong egyszer csak a semmiből bukkant fel az asztala mellett. Ki
küldte? És Hong küldte-e utánuk a Nagy falhoz valamelyik emberét? Egy
dolog volt csak biztos: mind Hong, mind Ho pontosan tudta, hogy ő kicsoda.
És mindezt egy fénykép miatt. A kézitáskája elrablása sem különálló esetnek
látszott már, hanem olyasvalaminek, ami az események szövetének egy szálát
alkotta. És amikor tisztán akart látni az ügyben, csak egyre beljebb tévedt a
labirintusba.
Lehet, hogy igaza volt? Hong csak azért bukkant fel, hogy elcsalja őt a
szállodából? Talán még az sem igaz, hogy valóban meghalt Afrikában? Mi
szólna az ellen, hogy Hong és ez a bizonyos Wang Min Haónak nevezett férfi
együttesen hajtották végre a hesjövalleni gyilkosságokat? És hogy Ho ugyan-
ezért érkezett Helsingborgba? A kedves védőangyalok talán egyszerűen bukott
angyalok, és éppen attól a lehetőségtől csalogatják egyre távolabb, hogy véde-
kezni tudjon.
Birgitta Roslin megpróbált visszaemlékezni arra, hogy miket mesélt
Hongnak a különféle találkozásaik alkalmával. Ahogy most rájött: túl sokat.
Csodálkozott is, hogy nem volt óvatosabb. Hong volt az egésznek a moz-
gatója. Elképzelhető, hogy egy ártatlanul elejtett megjegyzés a svédországi
tömeggyilkosságról a kínai sajtóban visszhangot verjen? Elképzelhető? Vagy
csak azért vitte jégre, hogy elcsússzon, és amikor már úgy gondolta, hogy
eleget megtudott, akkor segítse ki a biztos talajra? És Ho? Ugyan miért ült
végig a tárgyalóteremben egy álló napot? Hiszen nem is tud svédül. Vagy talán
mégis? És aztán hirtelen milyen sietős lett neki, hogy visszatérjen Londonba.
Mi van akkor, ha Ho csak azért ült ott, hogy ellenőrizze, tényleg nem hagyja el
a tárgyalótermet? Talán Ho magával hozott valakit, aki sok órát eltöltött a
házában, mialatt ő a bíróságon volt?
„Jó lenne beszélnem valakivel – gondolta. – De nem Karin Wimannal,
aki úgysem értene meg semmit. Staffannal vagy a gyerekekkel. De ők a
tengert járják, és nem érem el őket.”
Birgitta Roslin épp elhagyni készült a kávézót, amikor a túloldalon
kinyílt a ház kapuja. Ho lépett ki rajta, és lement a Leicester Square-ig. Figyel,
vélte látni Birgitta. A Leicester Square-en Ho átvágott a kis parkon, aztán a
part felé tartott. Birgitta egész idő alatt arra készült, hogy Ho visszafordul, és
megnézi, nem követik-e. Ez be is következett, kevéssel mielőtt a Zimbabwe
House-t elérte volna. Birgitta még éppen el tudta rejteni az ernyője mögött az
arcát. Akkor aztán majdnem elvesztette szem elől Hót, és csak nehezen találta
361
meg sárga esőkabátját. A Savoy Hotel bejáratától pár háznyira Ho benyomta
egy nagy irodaépület ajtaját. Birgitta várt pár percet, aztán az ajtóhoz lépett. A
fényes réztáblán azt olvashatta, hogy ez az angol-kínai kereskedelmi kamara
székhelye.
Visszament azon az úton, amelyen jött, és a Regent Streeten ült be egy
kávézóba, mindjárt a Piccadilly Circusnál. Tárcsázta a Ho névjegykártyáján
álló egyik számot. Gépi hang kérte meg, hogy hagyjon üzenetet.
Kinyomta, aztán összerakta angolul, hogy mit akar mondani, majd újra
benyomta a számot. „Azt tettem, amit javasolt. Eljöttem Londonba, mert úgy
gondolom, üldöznek. Ebben a pillanatban a Café Simonsban ülök, a Regent
Streeten, a Piccadillynél. A Rawson divatház mellett. Most tíz óra van. Egy
órát maradok itt. Ha nem válaszol, napközben egyszer még felhívom.”
Ho negyven perccel később érkezett meg. Kikerics sárga esőkabátja
virított a sötét kabátok között – Birgittának az volt az érzése, hogy annak is
célja van. Rögtön megszólalt, még mielőtt odahúzott volna egy széket és leült
volna.
– Mi történt?
Rendelt, aztán Birgitta is megszólalhatott. Részletesen elmesélte a
kínait, aki felbukkant a hudiksvalli szállodában, hogy ez ugyanaz a férfi, akiről
már mesélt, és hogy ez az ember meggyilkolta a szállodást.
– Ez biztos?
– Nem azért jöttem Londonba, hogy rémmeséket találjak ki. Azért,
jöttem, mert mindaz, amit elmondtam, megtörtént. És mert most félek. Az az
ember utánam érdeklődött. Megtudta a címemet. És most itt vagyok. Azt
teszem, amit Ma Li, vagyis inkább Hong javasolt az ön közvetítésével. Félek,
de mérges is vagyok, mert attól tartok, hogy sem ön, sem Hong nem mondta el
a teljes igazságot.
– Miért hazudnék? Megtette ezt a hosszú utat Londonba. Ne felejtse el,
hogy az én utam ugyanilyen hosszú volt.
– Nem tudtam meg mindent, ami történt. Nem kapok magyarázatokat,
pedig biztos vagyok benne, hogy vannak.
Ho mozdulatlanul ült. Birgitta fejéből nem ment ki a kikerics sárga
esőkabát.
– Igaza van – mondta Ho. – Csak arról feledkezik meg, hogy esetleg
sem Hong, sem Ma Li nem is tudott többet, mint amennyit elmondtak.
– Nem voltam egészen biztos benne, amikor meglátogatott – mondta
Birgitta. – De most igen. Hong aggódott, hogy valaki meg akar ölni engem.
Ezt elmondta Ma Linek. Az üzenet aztán továbbjutott önhöz. Három nő
egymás után, csak hogy a negyediket megóvják egy nagy veszedelemtől. És
nem akármilyen veszedelemtől. A haláltól. Mert tudtomon kívül olyan
362
veszélybe sodortam magamat, amelynek a nagyságát csak most kezdem
sejteni. Igazam van?
– Ezért vagyok itt.
Birgitta áthajolt az asztalon, és megragadta Ho kezét.
– Akkor segítsen abban is, hogy megértsem. Válaszoljon a kérdéseimre!
– Ha tudok.
– Tud. Volt magával még valaki, amikor Helsingborgban járt? Lehet,
hogy valaki figyeli magát velem együtt, esetleg ebben a pillanatban is?
Felhívhatott bárkit, mielőtt idejött.
– Hogy jut ez eszébe?
– Ez nem válasz, hanem egy másik kérdés. Én pedig válaszokat
szeretnék.
– Senki sem volt velem, amikor Helsingborgban jártam.
– Miért ült egész nap a tárgyalóteremben? Hiszen egy szót sem értett
abból, ami ott elhangzott.
– Nem.
Birgitta svédre váltott.
Ho a fejét csóválta, homloka összeráncolódott.
– Nem értem.
– Biztos ez? Nem inkább úgy van, hogy nagyon is érti a nyelvünket?
– Ha érteném, inkább svédül beszélgettem volna önnel.
– Be kell látnia, hogy okkal bizonytalanodtam el. Talán előnye van
abból, hogy elhallgatja a svéd nyelvtudását. Még azon is eltöprengtem, hogy
nem jelez-e valakinek ezzel a rikító színű esőkabáttal.
–Miért?
– Nem tudom. Pillanatnyilag semmit sem tudok. Persze az a legfon-
tosabb, hogy Hong figyelmeztetett. De miért kellene éppen önnél menedéket
keresnem? Mit tud tenni értem?
– Hadd kezdjem ezzel az utolsóval – mondta Hong. – Chinatown önálló
világ. Hiába mászkál számtalan angol és turista itt a városrészben, a Gerard
Streeten, a Lisle Streeten, a Wardour Streeten és a többi téren meg utcán, csak
a felszínt láthatják. Az önök Chinatownja alatt, mögött rejtőzik az én
Chinatownom. Ebben el lehet bújni, identitást lehet változtatni, hónapokig,
évekig lehet rejtőzni anélkül, hogy bárki megtudná, ki is vagy valójában.
Hiába van az itt lakó legtöbb kínainak angol állampolgársága, akkor is
alapjában véve azt érezzük, hogy itt magunk közt vagyunk, a saját vilá-
gunkban. Azzal tudok segíteni magának, ha beeresztem az én Chinatownomba,
amelyhez másképp nem férhetne hozzá.
– És mitől kellene félnem?

363
 – Ma Li nem fejezte ki magát elég világosan a levelében. És arról se
feledkezzen meg, hogy maga Ma Li is félt. Nem írta le, de éreztem.
– Mindenki fél. Ön is fél?
– Még nem. De ez egy pillanat alatt megváltozhat.
Ho mobilja csengett. Ho rápillantott és felállt.
– Hol lakik? – kérdezte. – Melyik szállodában? Vissza kell mennem a
munkába.
– Sanderson.
– Tudom, melyik az. Hányas szoba?
– 135-ös.
– Találkozhatunk holnap?
– Miért olyan későn?
– Nem tudok előtte elszabadulni a munkából. Ma este fontos ülés lesz,
nem hiányozhatok.
– Ez igaz?
Ho megfogta Birgitta kezét.
– Igen – felelte. – Egy kínai küldöttség üzletet akar kötni egy brit
céggel. Ha nem vagyok ott, kirúgnak.
– Pillanatnyilag senkim sincs önön kívül.
– Hívjon fel holnap délelőtt. Megpróbálom szabaddá tenni magam.
Ho eltűnt repkedő szárnyú esőkabátjában, Birgitta pedig ott maradt,
valami nagy fáradtság szakadt rá. Csak sokkal később ment át a szállodájába,
persze nem a Sandersonba. Még mindig nem bízott meg Hóban, se bármilyen,
ázsiai külsejű személyben.
Este lement a szálloda éttermébe. Mire befejezte, az eső is elállt. Úgy
döntött, hogy kimegy, és még mielőtt bezárnák a park kapuit, leül arra a padra,
ahol egykor Staffannal ült.
Nézte a jövő-menő embereket, egy fiatal párt, amely szorosan ölelkezve
ült az egyik padon. Amikor eltűntek, egy öregember telepedett oda a tegnapi
újsággal, amelyet egy szemetesből halászott ki.
Még egyszer megpróbálta felhívni Staffant Madeirán, bár tudta, hogy
nincs értelme.
Amint a park egyre üresebb lett, ő is felállt, hogy visszamenjen a
szállodába.
Ekkor megpillantotta. A férfi egy mellékútról érkezett. Feketébe volt
öltözve: nem lehetett más, mint a Sture Hermansson biztonsági kamerája által
rögzített ember. Egyenesen feléje tartott, valami megcsillant a kezében.
Birgitta felsikoltott és hátralépett. A férfi közeledett, ő pedig hanyatt
esett, fejét beverte a pad vasalt sarkába.

364
 Utolsó pillantásával a férfi arcát látta, mintha fényképet akarna készíteni
elsötétülő tekintetével.
Ennyi volt. Aztán leereszkedett rá a nagy sötétség.

37.
Ya Ru szerette az árnyékot. Láthatatlanná tudott válni benne, mint a
ragadozók, amelyeket úgy csodált, és amelyektől rettegett. De másokban is
megvolt ez a képesség. Gyakran gondolt arra, hogy a világ, amelyben él, úgy
alakul, hogy fiatal vállalkozók készülnek átvenni a gazdasági hatalmat, hogy
aztán a politikacsinálók asztalánál is helyet követeljenek maguknak. És
mindegyikük létrehozta az árnyékát, amelyből kifelé leselkedhetett, figyelhette
a többieket, de ahol ő maga láthatatlanul húzódhatott meg.
Ám ennek az árnyéknak, amelyben ezen a esős londoni napon meg-
húzódott, egész más célja volt. Birgitta Roslint figyelte, aki egy padon üldögélt
a kis Leicester Square-i parkban. Úgy állt, hogy a nő legföljebb a hátát lát-
hatta. Nem merte kockáztatni, hogy Birgitta felfigyeljen rá. Azt már észre-
vette, hogy a nő éber, és figyel, mint egy félénk állat. Ya Ru nem becsülte alá.
Akit Hong a bizalmába fogadott, azt igen komolyan kell venni.
Egész álló nap a nyomában volt, mióta csak reggel felbukkant Ho háza
előtt. Nagyon kellemesen elszórakoztatta az a gondolat, hogy Ho férje, Wa, az
ő vendéglőjében dolgozik. Persze ezt nem tudták – Ya Ru többnyire nem a
saját neve alatt működtette a cégeit. A Ming vendéglő például a Chinese Food
Inc.-nek, egy Liechtensteinben bejegyzett részvénytársaságnak a tulajdonában
volt, amely Ya Ru európai éttermeit fogta össze. Nagyon odafigyelt az éves
zárásokra és a negyedévi beszámolókra, amelyeket fiatal, tehetséges, tekin-
télyes angol egyetemeken tanuló kínai egyetemisták készítettek el. Ya Ru
gyűlölt mindent, ami angol. Nem fogja elfelejteni a történelmet. Örömét lelte
abban, hogy elszipkázhat néhányat az országtól a legtehetségesebb üzlet-
emberek közül, akik a legjobb egyetemeken végeztek.
Ya Ru sohasem reggelizett még a Ming étteremben. Most sem állt
szándékában. Mihelyt elintézi a dolgát, már megy is vissza Pekingbe.
Volt idő az életében, amikor szinte vallásos áhítattal figyelte a
reptereket. Ezek a modern idők kikötői. Ya Ru akkoriban sehová sem utazott

365
Marco Polo útleírása nélkül. Példaképévé vált ez az ember, aki rettenthetetlen
bátorsággal kutatta fel az ismeretlent. Most egyre inkább kínnak érezte az
utazást, még ha volt is saját repülőgépe, és így nem szorult rá a légitársaságok
menetrendjére meg a vigasztalan repterekre. A repterek neonnal megvilágított
bevásárlóközpontjai, a futószalagok, a visszhangos csarnokok, az egyre
kisebbé zsugorodó üvegburák, amelyekbe a dohányosokat zárták, hogy ott
ajándékozzák meg egymást és magukat a rákkal meg a keringési beteg-
ségekkel – ezek nem azok a helyek voltak, ahol új gondolatok születnek, ahol
filozófiai vitákat lehetne folytatni. Visszagondolt arra az időre, amikor az
emberek még hajóval vagy vonattal közlekedtek. Akkoriban egyrészt
maguktól értetődőek voltak a viták és az okos beszélgetések, másrészt nem is
lehetett más egyebet tenni. Luxus és kényszerűség egyszerre volt ez.
Így aztán a repülőgépébe, a nagy Gulfstreambe, amellyel most repült,
antik könyvespolcokat szereltetett be, ahol a legfontosabb kínai és külföldi
darabokat őrizte.
Nemo kapitány távoli rokonának érezte magát, ha nem is vér szerinti, de
legalább mitológiai leszármazottjának. Nemo kapitány, aki tengeralattjáróján
járta a világot, a birodalom nélküli uralkodó, hatalmas könyvtárával és
feneketlen gyűlöletével az embervilág ellen, amely szétrombolta az életét.
Nemo alakját állítólag egy eltűnt indiai herceg ihlette, aki fellázadt az angol
gyarmatosítók ellen – Ya Ru őt is magához közelinek érezte. Mégis inkább a
sötét és keserű Nemo kapitánnyal, ezzel a zseniális mérnökkel és tanult
filozófussal érezte magát rokon léleknek. A Gulfstreamet Nautilus II-re
keresztelte át, és a pilótafülkéhez vezető szűk bejáratot egy kis rajz nagyítása
díszítette, amelyen Nemo kapitány kényszerű látogatóival áll a Nautilus
hatalmas könyvtárában.
Most azonban az árnyékról volt szó. Jól elbújt benne, és figyelte az
asszonyt, akit meg kell ölnie. Nemo kapitánnyal a bosszú gondolata is
összekötötte. A bosszúállás szükségessége vezérmotívumként vonult végig
ezen az egész történeten.
Hamarosan véget ér a történet. Most, hogy itt Chinatownban esett a
gallérjára az eső, eszébe jutott, hogy milyen logikus befejezés lesz, ha itt,
Angliában játszódik le az utolsó felvonás. Innen indultak a Wang testvérek
haza Kínába, ám csak egyiküknek adatott meg, hogy viszontlássa a szülő-
földjét.
Ya Ru tulajdonképpen szeretett várni, de csak akkor, ha ő maga döntött
úgy – ellentétben a repülőterekkel, ahol mások kezében volt a döntés. Barátai,
akik az emberre kiszabott időt túl rövidnek ítélték, mintha egy rosszkedvű
mandarinhoz hasonló isten mérte volna ki rájuk, aki irigyli, ha hosszasan
élvezzük az életet, gyakran elcsodálkoztak azon, amit erre mondani szokott.
366
Ya Ru azt hangsúlyozta ezeknek a barátoknak, akik épp most nyomják rá
bélyegüket az országra, hogy az az isten, alá így tette, nagyon is jól tudta, mit
akart. Ha ugyanis az ember túl sokáig élhetne, akkor annyi tudást gyűjtene,
hogy átlátna a mandarinokon is, és akár úgy is dönthetne, hogy megsemmisíti
őket. Az élet rövidsége sok lázadást akadályoz meg, hangsúlyozta Ya Ru.
Barátai pedig többnyire egyetértettek vele, még ha nem fogták is fel egészen
az érveit. Ya Ru a fiatal trónkövetelők táborában is fejjel kimagaslott a
tömegből. És aki egészen fent áll, azt nem kérdőjelezik meg.
Évente egyszer meghívta az ismerősöket a Kanton északkeleti részén
álló tanyájára. Nézegették a méneket, amelyeket szabadon engedtek, foga-
dásokat kötöttek rájuk, figyelték a ménes fölötti uralom megszerzéséért
folytatott küzdelmeiket, amíg valamelyik mén fel nem állhatott az egyik
dombra mint valamennyi közül a legerősebb.
Ya Ru mindig ezekre gondolt, amikor saját maga és mások viselkedését
meg akarta érteni. Ő volt a leopárd, de a mén is ő volt, aki addig harcolt, amíg
egyeduralkodóként mindenki fölé nem kerekedett.
Teng színtelen macska volt, amely eredményesebben fogta az egereket,
mint a többi. Mao bagoly volt, bölcs, de jéghideg ragadozó madár, amely
pontosan tudta, melyik pillanatban kell lecsapnia, hogy elkapja a zsákmányt.
Gondolatait megszakította, hogy Birgitta Roslin felállt. Egyvalamiben
biztos volt, amióta követte. A nő félt. Állandóan körülnézegetett, nyugtalan
gondolatok áramlottak a fejében. És ezt a felismerést majd ki tudja használni,
ha eljön az ideje.
Most felállt. Ya Ru az árnyékba húzódott. Hirtelen történt valami, amire
Ya Ru nem számított: Birgitta Roslin felsikoltott, hátrált egy lépést, meg-
botlott, és hátrafelé estében beütötte fejét a padba. Egy kínai férfi fölébe hajolt,
megnézte, nem esett-e baja. Emberek gyűltek köré. Ya Ru kilépett az
árnyékból, és beállt a földön fekvő nő körül gyülekező csoportba. Két járőröző
rendőr is odasietett. Ya Ru előretolakodott, hogy jobban lásson. Birgitta Roslin
felült. Nyilvánvalóan pár pillanatra elveszítette az eszméletét. Hallotta, hogy a
rendőrök megkérdezik, hívjanak-e mentőt, de ő elhárította.
Most hallotta Ya Ru először a nő hangját. Megjegyezte: sötét, kifejező
hang volt.
– Nyilván megbotlottam – mondta. – Azt hittem, valaki felém köze-
ledik, és megijedtem.
– Megtámadták?
– Nem, csak képzelődtem.
A férfi, akitől Birgitta Roslin megrémült, még mindig ott állt. Ya Ru
úgy látta, ez a férfi, aki merő véletlenségből került a históriába, kicsit hasonlít
Liura.
367
 Ya Ru elmosolyodott. Sokat megtudhatok a reakcióiból, gondolta. Elő-
ször a félelmével és az éberségével mesél. Most meg nyilvánvalóan kimutatja,
hogy egy kínaitól tart, aki közeledik feléje.
A rendőrök visszakísérték Birgittát a szállodába. Ya Ru kis távolságból
követte őket. Most már azt is tudja, hol lakik. A rendőrök elmentek, miután
Birgitta biztosította őket, hogy egyedül is elboldogul, majd belépett a
szállodába. Ya Ru látta, hogy a recepciós az egyik legfelső fachból veszi ki
számára a szobakulcsot Várt pár percet, mielőtt bement. A nő a recepción
kínai volt.
Ya Ru meghajolt, és átadott egy darab papírt.
– A hölgy, aki az imént jött be, elvesztette az utcán.
A kínai nő elvette a papírt, és betette a 614-es számú szoba fachjába,
amely üres volt. A szálloda legfelső emelete tehát.
Egy üres lap volt. Ya Ru elképzelte, amint Birgitta Roslin majd
megkérdezi, ki adta le. Majd azt felelik: egy kínai. Ettől aztán még inkább
pánikba esik, de még éberebb is lesz. Ezek után már nem lesz Ya Ru számára
kockázat az ügyben.
Ya Ru úgy tett, mintha a szálloda reklámját olvasgatná, miközben azon
törte a fejét, hogy miképpen tudhatná meg, meddig marad Birgitta Roslin.
Hamarosan alkalom is nyílt rá, amikor a kínai nő hátravonult, és egy fiatal
angol lány vette át a helyét a recepción.
Ya Ru odalépett hozzá.
– Birgitta Roslin asszony – mondta – Svédországból. A reptérre kell
majd kivinnem. De nem tudom, holnap vagy holnapután.
A lány nem gyanakodott, utánanézett a számítógépben.
– Roslin asszony három éjszakát foglalt le. Felhívjam, hogy megbeszél-
hessék a pontos időt?
– Ezt majd az iroda elintézi. Én nem szeretem fölöslegesen zaklatni az
ügyfeleinket.

***

Ya Ru kilépett a szállodából. Megint szemerkélt az eső. Felhajtott gallérral

elment a Gerrick Streetig. Most már nem kell nyugtalankodnia a
rendelkezésére álló idő miatt. Végtelen hosszú idő telt el a kezdet óta,
gondolta. Egy-két napot várhat még, mire elérkezik a kikerülhetetlen végzet.
A járda széléről leintett egy taxit, és elvitette magát arra whitehall-i
címre, ahol cége egy apartmant tartott fenn, amelyben londoni tartózkodásai
idején lakni szokott. Gondolkodott már azon, hogy vajon már az is árulás-e a
rokonai ellen, ha Londonban lakik, amikor pedig Párizsban vagy Berlinben is
368
lakhatna. És még ott a taxiban elhatározta, hogy eladja a londoni lakást, és
Párizsban vesz helyette egyet.
Ideje meghúzni a záróvonalat.
Végigfeküdt az ágyon, és hallgatta a csendet. Amikor megvette a lakást,
minden falat hangszigeteltetett, így most a távoli forgalom zaja sem szűrődött
be. Egyedül a klíma zúgott. Úgy érezte, hajó fedélzetén van. És nagy nyugal-
mat érzett.
– Mennyi ideje már? – kérdezte hangosan a lakás csendjében. – Mikor
kezdődött mindaz, ami most fog majd véget érni?
Fejben számolta ki. San 1868-ban ült le a misszió kis asztalához. Most
2006 van. Százharmincnyolc év. San a gyertya fényénél vetette papírra egy-
más után nagy fáradsággal az írásjeleket, hogy a maga történetét meg a két
testvérét, Guo Siét és Wuét elmesélje. A történet pedig azon a napon kezdő-
dött, amikor a három testvér elhagyta a szülői házat, és elindultak a Kantonba
vezető hosszú útra. Ott Zi alakjában egy gonosz démonra bukkantak. Utána
nyomukba szegődött a halál. Végül már csak San maradt életben, és meg-
törhetetlen akarata, hogy elmesélje a történetét.
Mélységes megaláztatásban haltak meg, gondolta Ya Ru. Az egymást
váltó császárok és mandarinok megfogadták Konfucius tanácsát: olyan szoros
pórázon tartották a népet, hogy annak eszébe sem juthatott fellázadni. A
testvérek azt hitték, jobb életbe menekülnek. De ahogy a gyarmati népeket az
angolok meggyalázták, ugyanúgy jártak azok is, akik a vasútépítő ameri-
kaiakkal találkoztak. Az angolok ugyanakkor jéghideg megvetéssel megpró-
bálták az egész kínai népet ópiumfüggővé tenni úgy, hogy elárasztották ezzel a
méreggel a kínai piacokat. Hát pontosan olyannak látom ezeket a brutális
angol kereskedőket, mint a drogdílereket, akik a sarkon állnak, és mérget
árulnak az embereknek, mert megvetik és alsóbbrendű lényeknek tekintik őket.
Nem olyan régen még az európai és amerikai sajtó a kínaiakat hosszú farkú
majmoknak ábrázolta. A karikatúráknak pedig igazuk volt. Meggyaláztak,
rabszolgává tettek bennünket. Nem is voltunk emberek. Állatok voltunk.
Hosszú farokkal.
Ha Ya Ru London utcáit járta, gyakran volt az az érzése, hogy az
épületeket a rabszolgává tett népek hátán, az ő pénzükből, vérükből,
halálukból építették.
Mit is írt San? Hogy az amerikai sivatagon átvezető vasútvonalban az ő
bordáik a sínek alatti talpfák. És ugyanígy a rabszolgává tett népek és emberek
sikolyait és gyötrelmeit öntötték bele a Temze fölött átívelő hidak vasába vagy
a régi, tiszteletre méltó londoni pénzügyi negyed házainak masszív kőfalába.
Ya Ru elbóbiskolt ezen a gondolaton. Amikor felébredt, átment a
nappaliba, amelyben kizárólag Kínában előállított bútorok és lámpák voltak. A
369
sötétvörös heverő előtt az asztalkán egy világoskék selyemzacskó hevert.
Kinyitotta, és finom üvegport szórt ki belőle egy fehér lapra. Ősi módja volt ez
az emberölésnek. A szinte láthatatlan üvegszilánkokat bele kell keverni egy
csésze teába vagy egy tányér levesbe. És aki megissza, azt már nem lehet
megmenteni. A mikroszkopikus üvegszilánkok szétvagdossák a beleket. Régen
„láthatatlan halálnak” nevezték, mert a halál hirtelen lép fel, és nem lehet
magyarázatot találni rá.
Ezzel a porrá tört üveggel ér majd véget a San által megkezdett történet.
Ya Ru óvatosan visszaszórta az üvegport a kék selyemzacskóba, és bekötötte.
Aztán minden lámpát eloltott, egyetlen kivétellel. Ennek vörös ernyője volt,
rajta hímzett arany sárkány. Leült egy székre, amely egykor egy Sangtu
környéki gazdag földesúr tulajdona volt. Lassan lélegzett, és abba a nyugalmi
állapotba merült, amelyben a legjobban tudott gondolkodni.
Egy órára volt szüksége ahhoz, hogy kitalálja, hogyan írja meg az utolsó
fejezetet, amelyben meg fogja ölni Birgitta Roslint, akinek Hong, a nővére,
valószínűleg olyan titkokat árult el, amelyek ártalmára lehetnek. Olyan
titkokat, amelyeket isten tudja, kinek kellene továbbadnia. Amikor pedig
megszületett az elhatározása, megnyomta az asztalba épített csengőt. Pár perc
múlva hallotta, hogy az öreg Lang elkezdte készíteni a konyhában a vacsorát.
Lang egykor a pekingi irodát takarította. Ya Ru éjszakákon át figyelte
néma mozdulatait. Jobban takarított, mint a sokemeletes ház bármelyik másik
takarítónője.
Egy éjszaka megkérdezte tőle, hogy él. És amikor meghallotta, hogy a
takarítói munka mellett hagyományos ételsorokat is készít esküvői és temetési
ceremóniákra, akkor megkérte, hogy a következő estére főzzön neki vacsorát.
Ezek után pedig szakácsnővé léptette elő, és olyan fizetést adott neki, amilyen-
ről soha még csak álmodni sem mert. Lang fia kivándorolt Londonba, így őt is
Európába küldte, hogy ott főzzön neki, amikor sok utazásán odatéved.
Lang ezen az estén egy sor apró fogást tálalt. Ya Runak mondania sem
kellett, ő mégis tudta, mit kíván. A teát egy égő rezsóra állította az előszo-
bában.
– Reggelit holnap? – kérdezte, mielőtt elment volna.
– Nem. Majd én megcsinálom. Viszont vacsorát. Halat.
Ya Ru korán lefeküdt. Mióta elindult Pekingből, nem sokat aludt
egyvégtében. Az európai utazás, aztán a bonyolult közlekedési összeköttetések
Svédország északi felébe, aztán a helsingborgi látogatás, amikor behatolt
Birgitta Roslin házába, és a telefon mellett megtalálta a cédulát, amelyen
energikus betűkkel ez állt: London. Stockholmba már a saját gépén ment.
Aztán megbízta a pilótát, hogy azonnal szerezze be az engedélyt Koppen-
hágába, majd onnan azonnal induljon Angliába. Sejtette, hogy Birgitta Roslin
370
Hót fogja felkeresni Londonban. És tényleg meg is találta, és megfigyelte,
ahogy habozik becsengetni, aztán beül a kávézóba Ho lakásával szemközt.
Pár szót írt a jegyzettömbjébe, leoltotta a lámpát, és csakhamar el is
aludt.

Másnap nehéz felhők takarták London egét. Ya Ru szokása szerint ötkor kelt,
és rövidhullámú rádióján meghallgatta a kínai híreket. Számítógépén ránézett a
világtőzsde alakulására, két igazgatójával megtárgyalta az aktuális projektek
állását, végül egyszerű reggelit készített magának, legfőképp gyümölcsből.
Hétkor zsebre tette a selyemzacskót, és elindult. Tervében egyetlen
bizonytalansági mozzanat volt: nem tudta, mikor reggelizik Birgitta Roslin. Ha
már megreggelizett, mire odaér a szállodához, akkor az egész akciót másnapra
kell halasztani.
Elment a Trafalgar Square-re, s egy darabig hallgatta egy csellista
játékát, aki a járdán zenélt. Pár érmét dobott a kalapjába, aztán ment tovább.
Bekanyarodott az Irving Streetre, és máris a szállodánál volt. A recepción ma
egy férfi állt, akit eddig még nem látott. Odalépett a pulthoz, és elvett egy
szórólapot a szálloda ismertetőjével. Látta, hogy az üres papír már nincs a
fach-ban.
A reggeliző ajtaja nyitva állt. Azonnal meglátta Birgitta Roslint. A nő az
ablaknál ült, és csak most érkezhetett, mert éppen kihozták neki a kávét.
Ya Ru visszafojtott lélegzettel gondolkodott. Aztán úgy határozott, hogy
nincs mire várnia. Ez az a reggel, amelyen San hosszú története véget fog érni.
Levette a kabátját, és a főpincérhez fordult. Nem vendég, de szívesen meg-
reggelizne itt, mondta neki, természetesen fizetség fejében. A főpincér dél
koreai volt. Odavezette Ya Rut egy asztalhoz, amely Birgitta Rosliné mögött
állt ferdén. A nő a reggelije fölé hajolt.
Ya Ru végignézett a reggelizőn. Az asztalához legközelebbi falnál vész-
kijáratot pillantott meg. Felállt, és elsétált egy újságért, közben megbizonyo-
sodott, hogy nincs bezárva. Visszaült, teát rendelt és várt. Sok asztal volt még
szabad, de Ya Ru látta, hogy a fachokból a legtöbb kulcs hiányzik. Sok volt a
vendég.
Elővette a mobilját és a szálloda névjegykártyáját, amelyet az imént
emelt el a recepcióról. Amikor a recepciós jelentkezett, azt mondta, hogy
fontos üzenete volna egyik vendégük, Birgitta Roslin részére.
– Felkapcsolom a szobájába.
– A reggelizőben van – mondta Ya Ru. – Mindig ilyenkor szokott
reggelizni. Nagyon megköszönném, ha ide tudná hívni a telefonhoz. Sötétkék
kosztümben ül az ablaknál, rövid, barna haja van.
371
 – Megkérem, hogy jöjjön ide.
Ya Ru egészen addig kézben tartotta a mobilját, amíg meg nem látta a
közeledő recepcióst. Ekkor kinyomta a telefont, zsebre dugta a készüléket, és
elővette a selyemzacskót az üvegtörmelékkel. Amikor Birgitta Roslin felállt és
kiment a recepciós után, Ya Ru az asztalához lépett. Felvette az újságját, és
körülnézett, hogy megbizonyosodjon, mintha azt akarná megnézni, hogy
valóban elment az a vendég, akié az újság volt. Megvárta, amíg egy pincér
kávét tölt ki a szomszéd asztalnál. Közben a recepciót is szemmel tartotta.
Amikor a pincér elment, gyorsan a félig teli kávéscsészébe öntötte a zacskó
tartalmát.
Birgitta Roslin visszatért a reggelizőbe. Ya Ru már elfordult, és úton
volt a saját asztala felé.
Ebben a pillanatban szétrobbant az ablaküveg, s a csörömpölés hangjába
egy lövés száraz csattanása vegyült. Ya Ru már nem gondolhatta végig, hogy
valami nem sikerült, hogy valami végzetesen és katasztrofálisan félrement. A
lövedék a jobb halántékán találta el, és egy azonnali halált okozó, nagy lyukat
ütött rajta. Már egyetlen szerve sem működött, amikor rázuhant egy asztalra,
és ledöntött egy virágokkal megrakott vázát.
Birgitta Roslin megdermedt, akárcsak a többi vendég meg a pincérek és
maga a főpincér is, aki egy tál kemény tojást tartott görcsösen a kezében. A
csend megtört, amikor valaki felsikoltott. Birgitta a holttestre meredt, amely a
fehér abroszon hevert. Még nem fogta fel, hogy neki is köze lehet ehhez az
emberhez. Zavarosan az a gondolat jelent meg a fejében, hogy terroristák
támadtak Londonra.
Aztán megérezte, hogy valaki elkapja a karját. Megpróbált kiszabadulni,
közben hátrafordult.
Ho állt mögötte.
– Ne kérdezzen semmit! – mondta Ho. – Jöjjön! Nem maradhatunk itt.
Maga előtt tolta Birgittát az előcsarnokba.
– Adja a kulcsát! – folytatta. – Összecsomagolom a bőröndjét, ön meg
gyorsan rendezze a számláját.
– Mi történt?
– Ne kérdezzen! Tegye, amit mondok!
Ho annyira szorította a karját, hogy fájt. Közben kitört a káosz. Minden-
felé kiabáló emberek szaladgáltak.
– Ragaszkodjon hozzá, hogy most fizet! – mondta Ho. – El kell men-
nünk innen.
Birgitta megértette. Ami történt, azt persze nem, csak amit Ho magyará-
zott. A recepciós pulthoz állt, és rákiáltott a megzavarodott alkalmazottra,
hogy azonnal fizetni akar. Ho eltűnt a felvonóban, és tíz perccel később
372
visszajött Birgitta csomagjával. Ekkorra már megjelentek az első mentősök és
rendőrök az előcsarnokban.
Birgitta kifizette a számláját.
– Most szép nyugodtan kimegyünk – mondta Ho. – Ha valaki megpró-
bálja feltartani, mondja, hogy indul a repülőgépe.
Kiértek az utcára, senki sem állta útjukat. Birgitta megállt és vissza-
nézett.
Ho még egyszer megrántotta a karját.
– Ne forduljon meg! Nyugodtan menjünk. Később beszélünk.
Elérték Ho házát, felmentek a lakásába, az első emeletre. Ott egy húsz
év körüli fiatalember várt. Nagyon sápadt volt, és izgatottan beszélt Hóval.
Birgitta látta, hogy Ho nyugtatni próbálja. Bement vele a szomszéd szobába,
ahol folytatódott az izgatott párbeszéd. Amikor visszajött, a férfi egy
hosszúkás csomagot tartott a kezében. Kiment. Ho az ablakhoz állt, és lenézett
az utcára. Birgitta egy fotelbe roskadt. Csak most döbbent rá, hogy a meg-
gyilkolt férfi közvetlen az ő asztala mellé zuhant le.
Hóra nézett, aki épp elfordult az ablaktól. Nagyon sápadt volt ő is.
Birgitta látta, hogy reszket.
– Mi történt? – kérdezte.
– Önnek kellett volna meghalnia – mondta Ho. – Önt akarta megölni.
Meg kell mondanom az igazat.
Birgitta megrázta a fejét.
– Kicsit világosabban fejezze ki magát – mondta. – Különben nem
tudom, mit teszek.
– Az az ember, akit megöltek, Ya Ru volt, Hong testvére.
– De mi történt?
– Megpróbálta megölni önt. Az utolsó pillanatban állítottuk le.
– Állítottuk?
– Meghalhatott volna, csak mert nem az igazi szállodájának a nevét adta
meg. Miért tette? Azt gondolta, nem bízhat meg bennem? Hát ennyire meg van
zavarodva, hogy nem tudja megkülönböztetni a barátokat az ellenségektől?
Birgitta felemelte a kezét.
– Nekem ez túlságosan gyors. Nem tudom követni. Hong testvére?
Miért akart volna megölni engem?
– Mert túl sokat tud arról, ami az országában folyik. Mindenki, aki meg-
halt. Valószínűleg mindig Ya Ru állt a dolgok mögött.
– De miért?
– Nem tudok válaszolni. Magam sem tudom.

373
Birgitta Roslin csendesen ült. Amikor Ho megint megszólalt volna, Birgitta
egy kézmozdulattal megállította.
– Az imént azt mondta: megállítottuk – mondta végül. – Az a férfi, aki
az imént kiment innen, egy tárgyat vitt a kezében. Az… egy fegyver volt?
– Igen. Én határoztam úgy, hogy San vigyázzon önre. De abban a
szállodában, amelyet megadott, nem volt ilyen nevű vendég. Sannak jutott
eszébe, hogy a legközelebbi szállodát is megnézze. Láttuk önt az ablakon át.
És amikor Ya Ru odalépett az asztalához, már tudtuk, hogy épp készül
megölni. San fogta a fegyvert, és lőtt. Olyan gyorsan történt, hogy az utcán
sem tudták, mi volt az. A legtöbben valami motorbiciklire gyanakodtak. San
az esőkabátja alá rejtette a puskát.
– San?
– Hong fia. Ő küldte hozzám.
– Miért?
– Hong nem csak a saját életét meg az önét féltette. A fiáét is. San meg
van győződve arról, hogy Ya Ru gyilkoltatta meg az anyját, és nem kellett
győzködni, hogy bosszút álljon érte.
Birgitta nyomorultul érezte magát. Egyre erősödő fájdalommal világo-
sodott meg előtte, mi is történt. Amit addig is sejtett, de túl abszurdnak látta,
azért elvetette. Valami a múltból idehatott a jelenbe, és a hesjövalleni emberek
halálát okozta.
Kinyújtotta a kezét, és megragadta Hóét. A szeme könnyes volt.
– És most vége?
– Úgy gondolom. Hazamehet. Ya Ru halott. Megállt a gépezet. Ami
ezután történik, azt sem ön, sem én nem tudhatjuk. Ezzel a történettel már
mindenesetre nem lesz több dolga.
– Hogyan élhetnék tovább ezzel a dologgal itt, ha nem tudom, mit
jelent?
– Megpróbálok segíteni az értelmezésben.
– Sannal mi történik?
– A rendőrség tanúkat fog majd, akik elmondják, hogy az egyik kínai
agyonlőtte a másikat. De hogy épp San volt az, senki sem fogja megmondani.
– Megmentette az életemet.
– Azzal, hogy megölte Ya Rut, valószínűleg a saját magáét is.
– Ki ez az ember, Hong testvére, akitől mindenki így retteg?
Ho a fejét csóválta.
– Nem tudom, képes vagyok-e válaszolni. Sok szempontból azt mond-
hatjuk, hogy ő az új Kína reprezentánsa. Ezzel a Kínával sem Hong nem tudott
mit kezdeni, sem Ma Li vagy én magam – vagy akár San sem. Az országban
most igen éles harc folyik a jövőbeli fejlődés körül. Hogy milyen irányba
374
menjen. Senki sem tudja, mi lesz a harc vége, még nem dőlt el semmi. Csak
annyit tehetünk, hogy megcselekedjük, amit helyesnek tartunk.
– Például megölik Ya Rut?
– Szükségszerű volt.
Birgitta kiment a konyhába, és ivott egy pohár vizet. Amikor letette a
poharat, már biztos volt abban, hogy sürgősen haza kell mennie. Minden
várhat, ami még nem tisztázódott. Most haza akart menni. El Londonból, el
mindattól, ami történt.
Ho kikísérte taxival a Heathrowra. Négyórányi várakozás után végre
kapott gépet Koppenhágába. Ho meg akarta várni, amíg a gép felszáll, de
Birgitta hazaküldte.
Amikor hazaért, Helsingborgban kinyitott egy üveg bort, és az éjszaka
folyamán megitta. Másnap aludt. Arra ébredt, hogy Staffan telefonál. Elmond-
ta, hogy befejezték a hajókázást. Ő pedig nem tudott uralkodni magán: sírva
fakadt.
– Mi az? Történt valami?
– Semmi sem történt. Csak fáradt vagyok.
– Menjünk haza?
– Dehogy. Semmi. Ha tényleg segíteni akarsz, akkor hiszel nekem.
Mesélj inkább a vitorlázásról!
Sokat beszéltek. Birgitta ragaszkodott ahhoz, hogy Staffan részletesen
elmesélje a hajózást, a mai estének és a holnapi napnak a terveit. Mire letette a
telefont, Staffan már megnyugodott.
Sőt ő maga is megnyugodott.
Másnap bement dolgozni, és elmondta, hogy meggyógyult. Ezen a
napon felhívta Ho.
– Hamarosan sok mesélnivalóm lesz – mondta.
– Megígérem, hogy oda fogok figyelni. San hogy van?
– Feldúlt, fél, gyászolja az anyját De erős.
A beszélgetés után Birgitta a konyhaasztal mellett üldögélt.
Behunyta a szemét.
A reggeliző asztal fölött összeroskadó férfi képe halványulni kezdett.

375
 38.
Szent Iván napjához közel tartotta Birgitta Roslin a nyári szünet előtti utolsó
tárgyalását. Staffan meg ő kibérelt egy kunyhót Bornholm közelében. Három
hetet akartak ott tölteni, a gyerekek pedig majd sorban meglátogatják őket. A
következő két napban le tudta tárgyalni és zárni az éppen folyó ügyét. Három
nő és egy férfi volt a vádlottja ennek az ügynek, akik útonállással keresték a
napi betevőt. Két nő Romániából jött, a harmadik és a férfi svéd volt. Birgittát
megrázta, milyen kegyetlenséggel követték el a tetteiket. Különösen a
legfiatalabb nő. Éjszakánként parkolókban álló lakókocsikra támadtak. Az
egyik áldozatnak, egy idősebb német férfinak ez a nő úgy beverte kalapáccsal
a fejét, hogy koponyatörést szenvedett, akár meg is halhatott volna.
Egy másik esetben egy nőt szúrtak meg csavarhúzóval úgy, hogy csak
pár milliméterrel hibázták el a szívét.
Palm államügyész így minősítette a bandát: „Vállalkozók, akik a megél-
hetési bűnözésnek különféle bugyraiban tevékenykednek.” Azonkívül, hogy
éjszakánként parkolókat fosztogattak Helsingborgtól Varbergig, még számos
más bűnügyet is sikerült rájuk bizonyítani, főképp bolti lopásokat ruhabol-
tokból és elektronikai üzletekből. Preparált táskájukban, amelyben a bélést
alufólia helyettesítette, hogy a csípek ne jelezzenek, amikor kiviszik az árut a
boltból, majdnem egymillió korona értékű tárgyat loptak el, mielőtt lebuktak
volna. Elkövették azt a hibát, hogy Halmstadban kétszer látogattak el ugyan-
abba a ruházati boltba, és a személyzet felismerte őket. Mindenki beismerő
vallomást tett, a bizonyítékokat és a lopott javakat biztosították. És a rendőrök
meg Birgitta Roslin nagy csodálkozására egyikük sem próbálta a másikra
kenni a bűntetteket.
Esős, hűvös idő volt, amikor reggel a járásbíróságra indult. Mindig
reggelente gyötörték az emlékek, amelyek abban a londoni szállodában érték
el a csúcspontjukat.
Kétszer is beszélt Hóval. Mindkétszer csalódottan tette le, mert úgy
érezte, Ho elhallgatja előle, hogy mi történt a halálos lövés után.
De Ho ragaszkodott ahhoz, hogy csak várjon türelemmel.
– Az igazság nem egyszerű – mondta. – Csak a nyugati világban vannak
meggyőződve arról, hogy a tudást könnyen, egy csapásra meg lehet szerezni.
Pedig időre van szükség. Az igazság sohasem siet.
Egyvalamit azért megtudott Hótól, ami jobban megborzongatta, mint
bármi más. A halott Ya Ru kezében egy kis selyemzacskót találtak, amely

376
finomra őrölt üvegport tartalmazott. A brit nyomozóknak sejtelmük sem volt,
hogy mi lehet az. De Ho elmesélte, milyen rafinált kínai gyilkolási módszerre
utal.
Hát ennyire közel járt hozzá a vég. Amikor egyedül maradt, néha heves
sírógörcsök gyötörték. Még Staffannak se mondta el. Egymaga viselte, mióta
visszatért Londonból, és elég jól sikerült eltitkolni előtte, mert férfi úgysem
tudta soha, hogy mi van vele.
Ez idő alatt egyszer felhívta egy olyan személy is az irodájában, akivel
nem szívesen állt szóba: Lars Emanuelsson.
– Megy az idő – mondta a férfi. – Van-e valami újdonság?
A Ya Ru halála utáni héten volt ez. Egy pillanatig attól tartott, Lars
Emanuelsson valahogy kinyomozta, hogy a londoni szállodai gyilkossági
kísérlet eredetileg őt vette célba.
– Semmi – felelte. – A hudiksvalli rendőrség láthatóan nem változtatta
meg a véleményét.
– A halott ember mint gyilkos? Egy jelentéktelen, valószínűleg elme-
beteg krakéler, aki a svéd kriminalisztika legkegyetlenebb tömeggyilkosságát
végrehajtja? Persze, igaz is lehet. De azért én tudom, hogy ebben sokan kétel-
kednek. Akárcsak én. Akárcsak maga.
– Én már nem gondolok rá. Nem foglalkozom már vele.
– Nem hiszem, hogy ez igaz lenne.
– A maga dolga, hogy mit hisz. Mit akar? Dolgom van.
– Hogy állnak a hudiksvalli kapcsolatai? Szokott még beszélgetni Vivi
Sundberggel?
– Nem. És vessünk most véget ennek a beszélgetésnek is.
– Természetesen azt szeretném, ha elmondaná nekem, ha van valami
mondanivalója. A tapasztalatom azt súgja, hogy a mögött a sok borzalom
mögött, ami odafenn történt, igen sok meglepő dolog rejtőzik.
– Most leteszem.
Le is tette, és elgondolkodott, vajon meddig zaklatja még Lars
Emanuelsson. Persze ha nem zaklatná, lehet, hogy hiányozna.

Ezen a Szent Iván előtti napon bement az irodájába, összecsomagolta az összes

iratát, felhívta az egyik kancelláriai titkárt, és megbeszélte vele az őszi
időpontokat, aztán bement a tárgyalóterembe. Hót már akkor megpillantotta a
legutolsó sorban, amikor belépett. Ugyanott ült, mint amikor először járt
Helsingborgban.
Üdvözletképpen felemelte kezét, és látta, hogy Ho elmosolyodik. Pár
sort vetett papírra, leírta, hogy déli tizenkettőkor lesz az ebédszünet. Magához
377
intette az egyik törvényszolgát, és Hóra mutatott. Az odavitte a cédulát, Ho
elolvasta és bólintott.
Ekkor Birgitta a nyomorult társulattal kezdett foglalkozni, amely bármi
egyébnek látszott, csak nem elvetemült rablóbandának. Az ebédszünetre
annyira előrehaladt a tárgyalás, hogy másnap biztosan lezárhatja az ügyet.
Amikor kilépett, Ho egy virágzó fa alatt várta.
– Valami történt, hogy idejött – mondta Birgitta.
– Nem.
– Ma este találkozhatunk. Hol lakik?
– Koppenhágában. Barátoknál.
– Tévedek, ha azt gondolom, hogy valami döntő fontosságút akar
elmondani?
– Most már minden világosabb. Ezért is vagyok itt. És hoztam is
valamit.
– Mi az?
Ho a fejét csóválta.
– Majd este beszélünk arról is. Mit tettek? Azok az emberek, akiket el
kell ítélnie?
– Loptak, rablótámadásokat hajtottak végre. De nem követtek el gyil-
kosságot.
– Néztem őket. Mind félnek öntől.
– Azt nem hinném. De azt tudják, hogy én szabom ki a büntetésüket. És
amennyi a rovásukon van, hát félhetnek is.
Birgitta azt javasolta, hogy ebédeljenek együtt, de Ho elhárította,
mondván, valami más elintéznivalója van. Birgitta eltöprengett azon, hogy egy
vadidegen városban, mint amilyen Helsingborg, ugyan mi elintéznivalója
lehet.
Birgitta lassan, de célirányosan vezette a tárgyalást. Amikor aznap
lezárta, eljutott addig, ameddig szeretett volna.
Ho a bíróság előtt várta. Staffan egy göteborgi vonaton utazott éppen,
ezért Birgitta magához akarta meghívni Hót. Észrevette, hogy Ho habozik.
– Egyedül vagyok. A férjem elment. A gyerekeim más városokban
laknak. Ha esetleg attól tart, hogy találkozik valakivel.
– Én nem vagyok egyedül. San is velem van.
– Hol van?
Ho a túloldalra mutatott. A fiatalember a falhoz támaszkodott.
– Integessen neki, hívja ide! – mondta Birgitta. – Aztán együtt haza-
megyünk.

378
 San most sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint első, zilált találkozásukkor.
Most már ráismert az arcában Hong vonásaira, és a mosolya is az anyjára
emlékeztette.
– Mennyi idős? – kérdezte Birgitta.
– Huszonkettő – felelte a fiú.
Az angoltudása éppolyan tökéletes volt, mint Hóé vagy Hongé.
Leültek a nappaliban. San kávét ivott, Ho teát kért. Az asztalon állt az a
játék, amelyet Birgitta még Pekingben vett. Ho a kézitáskáján kívül még egy
papírzacskót is hozott. Most ebből vett elő egy paksaméta kínai jelekkel
telerótt másolatot meg egy tömböt, angol szöveggel.
– Ya Runak volt Londonban egy lakása. Az egyik barátnőm jól ismerte
Langot, a házvezetőnőjét. Ő főzött neki, és körülvette azzal a hallgatással, amit
megkövetelt. Lang beeresztett bennünket a lakásba, és találtunk egy naplót,
abból valók ezek a feljegyzések. Lefordítottam egy részét, azt, amelyből
leginkább kiderül, hogy mi történt. Nem az egészet, éppen csak annyit, hogy
megértsük. Voltak olyan indítékai is Ya Runak, amelyek egészen speciálisak,
amelyeket egyedül ő maga érthetett csak.
– Azt mondta, ez a Ya Ru nagy hatalmú ember volt. Ez azt jelenti, hogy
a halála nagy felfordulást okozott Kínában?
Most San válaszolt, aki egész eddig csendben üldögélt.
– Dehogy. Semmiféle felfordulást. Csak olyasfajta csendet, amelyről
Shakespeare beszél: „The rest is silence.” Ya Ru annyira hatalmas volt, hogy
más, hasonló hatalmasságok el tudták tussolni azt, ami történt. Mintha Ya Ru
sohasem létezett volna. Úgy gondoljuk, sokan megörültek, sokan fellélegeztek,
amikor kiderült, hogy halott, még az úgynevezett barátai között is. Ya Ru
veszedelmes ember volt: információkat gyűjtött, és fel is használta őket, hogy
megsemmisítse az ellenfeleit vagy azokat, akik az útjában álltak. Most szépen
leépítik a vállalkozásait: és emberek kapnak nagy pénzeket a hallgatásukért.
Birgitta a papírokban lapozgatott, amelyek az asztalon hevertek.
– Olvassam el most?
– Dehogy. Majd később. Amikor egyedül lesz.
– És nem kell félnem?
– Nem.
– Meg fogom érteni, hogy mi történt Honggal?
– Megölte. Nem saját kezűleg, hanem egy másik ember kezével. Akit
aztán ő maga ölt meg. Az egyik halállal elfedte a másikat. Senki sem gondolta
volna, hogy Ya Ru megölte a nővérét, a legeszesebbek kivételével, akik tud-
ták, hogyan gondolkodik önmagáról és másokról. Ami viszont nagyon fura, és
amit sohasem fogok megérteni: meg tudta gyilkolni a nővérét, ugyanakkor
halálosan tisztelte a családot és az ősöket. Ez olyan ellentmondás, olyan
379
rejtély, amelyet sosem fogunk megoldani. Ya Ru hatalmas volt. Féltek tőle az
intelligenciája és a gátlástalansága miatt. De talán beteg is volt.
– Hogyhogy?
– Valami gyűlöletet cipelt a lelkében, amely felzabálta. Talán őrült volt.
– Egyvalamire nem tudtam rájönni. Mit csináltak akkor Afrikában?
– Van egy olyan terv, hogy Kína sokmilliónyi szegény parasztját átköl-
töztetik különböző afrikai országokba. Most éppen azzal foglalatoskodnak,
hogy olyan politikai és gazdasági struktúrákat vezessenek be, amelyek révén
ezeknek a szegény országoknak egy része Kínától fog függeni. Ya Ru
szemében ez nem a gyarmatosításnak holmi cinikus ismétlődése volt, amit a
nyugati világ egyszer már megvalósított. Számára ez volt az előrelátó
megoldás. Hong szemében azonban, meg az enyémben, meg Ma Liében és
még nagyon sokak szemében ez egyszerűen annak az alapnak a megtámadása,
amelyet mi magunk fektettünk le Kínában.
– Én nem értem – mondta Birgitta Roslin. – Kínában diktatúra van. A
szabadságjogokat korlátozzák, a jogbiztonság gyenge. Mit akarnak védeni
rajta?
– Kína szegény ország. Az a gazdasági fejlődés, amelyről mindenki
beszél, csak keveseket érintett. Ha ezt az utat úgy járjuk tovább, hogy közben a
közepén lévő szakadék tovább tágul, az katasztrófához fog vezetni. Kína
visszasüllyed a káoszba. Vagy pedig kemény fasiszta struktúrák veszik át az
irányítást. Mi százmilliónyi szegény parasztot próbálunk védeni, akik minden-
nek ellenére is, munkájukkal a fejlődés hordozói. Olyan fejlődésé, amelyben
egyre kevesebb részük van.
– Mégsem értem. Ya Ru az egyik oldalon, Hong a másikon? Abbamarad
közöttük a beszélgetés, és a férfi megöli a nővérét?
– Abban a harcban, amely most Kínában a hatalomért folyik, bizony
minden kérdés élet-halál kérdés. Szegények a gazdagok ellen, hatalmasok a
nyomorultak ellen. Olyan emberekről van szó, akik növekvő dühvel nézik,
hogy mindaz, amiért harcoltak, megsemmisül, másrészről pedig olyanokról,
akik mindezt csak lehetőségképpen fogják fel, hogy saját maguknak szerezze-
nek hatalmi pozíciót és gazdagságot, olyat, amilyenről régebben nem is
álmodhattak. Ilyenkor aztán hullanak az emberek. A most fújó szelek igazi
viharok.
Birgitta Sanra nézett.
– Meséljen az édesanyjáról!
– Nem ismerték egymást?
– Találkoztunk. De igazából nem ismertem.
– Nem volt egyszerű dolog a fiának lenni. Erős volt és határozott, de
gondoskodó is, máskor meg haragos és akár gonosz is. Beismerem, hogy
380
féltem tőle. De szerettem is, mert mindig úgy nézte önmagát, mint egy nagy
egésznek a részét. Ugyanazzal a természetességgel segített fel egy utcán fekvő
részeget, mint ahogy a politikai vitákban vett részt. Számomra inkább olyan
ember volt, akire felnéztem. Semmi sem egyszerű. De most hiányzik, és azt
hiszem, életem végéig érezni fogom a hiányát.
– Mit tanul?
– Orvos szeretnék lenni. De most egy évre felfüggesztettem a tanulmá-
nyaimat. Gyászolok. És megpróbálom megérteni, mit jelent az, hogy nélküle
kell élnem.
– Az édesapja ki volt?
– Régen meghalt már. Verseket írt. Nem sokkal tudok róla többet, mint
hogy kevéssel a születésem után meghalt. Anyám nem sokat beszélt róla, de
azt mindig hangsúlyozta, hogy jó ember volt, és forradalmár. Az én életemben
csak mint fénykép szerepel, kezében egy kutyakölyökkel.
Ezen az estén sokat beszélgettek még Kínáról. Birgitta Roslin beval-
lotta, hogy fiatalkorában svédországi vörösgárdista akart lenni. De igazából
végig tűkön ült, és alig várta, hogy elolvashassa azokat a papírokat, amelyeket
Ho hozott neki.
Tíz körül taxit hívott, amely Hót és Sant kivitte a pályaudvarra.
– Jelentkezzen majd, ha elolvasta, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá –
mondta Ho.
– Véget ér ez a történet?
Ho elgondolkodott.
– Mindennek van vége – mondta aztán. – De a vég mindig egy újnak a
kezdete. Az életben kirakott pontok többnyire ideiglenesnek bizonyulnak.
Birgitta a taxi után nézett, aztán nekiült Ya Ru naplója fordításának.
Staffan csak másnap ér haza. Akkorra elolvassa az egészet. Húsz oldalnál nem
volt hosszabb, de Ho kézírását elég nehezen tudta elolvasni az apró betűk
miatt.

Mit is olvasott? Később, amikor visszagondolt erre az estére, egyedül a

házban, Ho parfümjének illata még érződött a levegőben, már tudta, hogy sok
mindenre magától is rájöhetett volna. Pontosabban sok mindenről elhihette
volna, hogy úgy van, ahogy látja, de minden tiltakozott benne ez ellen.
Néhány dolog pedig, amit Ho kiemelt Ya Ru naplójából és feljegy-
zéseiből – akár az összefüggéseiből is –, olyan dolgokat magyarázott meg,
amelyekre Birgitta soha az életben rá nem jött volna.
Persze az is érdekelte volna, hogy Ho mit hagyott el. Megkérdezhette
volna, de rájött, hogy úgysem fogja megmondani. Rábukkant olyan titkok
381
nyomaira, amelyeket sohasem fog megérteni, zárakra, amelyeket sohasem fog
kinyitni. Ez elsősorban múltbéli embereket érintett, sőt, mintha egy olyan
naplóra is utalt volna, amely JA, az amerikai vasútépítési munkavezető
naplójának párdarabja lehetett.
Ya Ru a naplóban egyre-másra felháborodott azon, hogy Hong nem érti
meg, hogy az az út, amelyen Kína elindult, az egyedüli járható út a számára, és
hogy a hozzá hasonló embereknek nagy hatalmat kellene a kezébe adni.
Birgitta kezdte felfogni, hogy Ya Ru pszichopata volt, amit – a sorok között
legalábbis ez látszott – saját maga is tudott magáról. Nyoma sem volt benne
sem az önmagában kételkedés morzsájának, sem a lelkiismeretfurdalás
szikrájának, ami, mondjuk, Hong esetében, aki végül mégiscsak a nővére volt,
érthető lett volna. Azon is gondolkodott, hogy Ho vajon megszerkesztette-e a
szöveget, hogy Ya Rut ennyire egyértelműen kegyetlennek mutassa, akinek
egyszerűen nem voltak rokonszenves jellemvonásai. Még az is eszébe jutott,
vajon nem Ho agyszüleménye-e ez az egész. De nem lehetett az. San
gyilkosságot követett el. Mint egy izlandi sagában. Vérbosszú a megölt
anyáért.
Mire kétszer is átolvasta Ho fordítását, már majdnem éjfél volt. Voltak
olyan részek, amelyeket nem értett, vagy részletek, amelyekre még mindig
nem talált magyarázatot. Például a vörös selyemszalagra. Mit jelentett? Vagy
erre csak Liu tudna felelni, ha még életben lenne? Még mindig maradtak
elvarratlan szálak, amelyek talán mindörökre elvarratlanul maradnak.
Mi maradt végül? Mit kell tennie vagy mit tegyen ezzel a tudással,
amelyre most tett szert?
Birgitta sejtette a választ, bár azzal még nem egészen volt tisztában,
hogyan tegye meg. A szabadságának egy részét erre fogja áldozni. Majd
amikor Staffan horgászik, ami őt magát untatja. Kora délelőttökön, amikor
kedvenc dzsesszzenészeinek életrajzát olvassa, vagy magányosan sétál. Akkor
majd lesz ideje, hogy megírja a hudiksvalli rendőrségnek azt a levelet. És
utána azt a kartondobozt az anyja emlékeivel együtt elteheti. Számára akkor
zárul le az ügy. Hesjövallen lassan halványuló emlékké lesz. Még ha egészen
nem is felejti majd el a történteket.
Elutaztak Bornholmba, mindenféle időjárásban részük volt, és jól
érezték magukat a bérelt házban. A gyerekek jöttek és elmentek, a napok laza
semmittevésben teltek. Mindenki meglepetésére még Anna is felbukkant,
előkerült hosszú ázsiai körútjáról, és szintén meglepetésszerűen bejelentette,
hogy ősszel megkezdi tanulmányait a lundi egyetem politikatudományi
szakán.
Birgitta gyakran közel járt ahhoz, hogy mindent elmeséljen Staffannak a
pekingi és a későbbi, londoni eseményekről. De aztán mindig elvetette, nem
382
lett volna értelme. Staffan megértette volna, de azt nehezen fogadta volna el,
hogy csak most mondja el neki. Megsértődött volna, a bizalom és a közelség
hiányaként érezte volna. És ez nem érte volna meg, így inkább továbbra is
hallgatott.
Amíg Staffannak nem mondott el semmit, addig Karin Wimannak sem
mondta el londoni útját meg azt, hogy mi történt ott.
Magában hordozta, egyedül, mint egy rejtett sebhelyet.

Augusztus 7-én, hétfőn Staffan is, ő is munkába állt. Előző este végre leültek,
és mindent alaposan megbeszéltek. Mintha mindketten, összebeszélés nélkül,
ráébredtek volna, hogy nem akarják elkezdeni az új munkás évadot úgy, hogy
legalábbis nem adnak hangot annak, ami a házasságukat fenyegeti. Birgitta
számára az volt a legfontosabb, hogy Staffan magától, az ő biztatása nélkül is
megemlítette szinte teljesen kialudt szexuális életültet. Staffan részben nagyon
szomorú volt emiatt, részben a kedve és a képessége hiányát okolta ezért.
Birgitta egyenes kérdésére azt válaszolta, hogy nincs más nő az életében. Bár
gyötörte a vágy hiánya, de a problémát csak tologatta maga előtt.
– És mit akarsz tenni? – kérdezte Birgitta. – Nem élhetünk úgy, hogy
egy újabb éven át nem nyúlunk egymáshoz. Én azt nem bírom ki.
– Majd segítséget kérek. Nekem sem egyszerűbb, mint neked. Csak
tudod, olyan nehéz.
– Most is beszélsz róla.
– Mert beláttam, hogy már muszáj.
– Szinte már egyáltalán nem tudom, mi jár a fejedben. Néha reggel rád
nézek, és olyannak látlak, mint egy idegent.
– Te jobban meg tudod fogalmazni, mint én. De néha én is úgy vagyok.
Talán nem annyira erősen.
– És tényleg azt hitted, hogy az életünk hátralévő részét így fogjuk
leélni?
– Nem. Csak görgettem magam előtt. De megígérem, hogy elmegyek
egy terapeutához.
– Szeretnéd, ha én is mennék?
Staffan a fejét rázta.
– Nem. Először semmiképp. Ha kell, talán majd később.
– Megérted, hogy mit jelent ez nekem?
– Remélem.
– Nem lesz könnyű. De a legjobb esetben az egészet magunk mögött
hagyhatjuk. Olyan volt már, mint egy sivatag.

383
A férfi első munkanapján, augusztus 7-én a 8 óra 12-es vonatra szállt fel
Stockholm felé. Birgittának csak tízre kellett az irodájába menni. Hans
Mattsson még szabadságon volt, így bizonyos értelemben ő felelt az egész
járásbíróságért. Első lépéseként összegyűjtött minden bírót és a hivatal teljes
személyzetét. Amikor pedig meggyőződött róla, hogy minden sínen van, akkor
visszavonult az irodájába, és megírta azt a hosszú levelet Vivi Sundbergnek,
amelyre egész nyáron készült.
Azon gondolkodott, mit is akar elérni, miben reménykedik. Természe-
tesen az igazságot, azt, hogy mindaz, ami Hesjövallenben történt, meg az öreg
szállodatulajdonos halála is megkapja a maga magyarázatát. Vagy lehet, hogy
a saját rehabilitációját tartotta szem előtt a sok bizalmatlanság után, amellyel
feléje fordultak? Vajon mennyi hiúság volt benne, és mennyi valódi meg-
győzési szándék, hogy a hudiksvalli nyomozócsoport belássa végre, hogy az
öngyilkosságot elkövetett gyanúsítottjuknak semmi, de semmi köze nem volt a
gyilkosságokhoz?
Bizonyos tekintetben még az anyjával is kapcsolatba lehetett hozni.
Talán az anyja nevelőszüleit tisztelte meg azzal, hogy kereste az igazságot
szörnyű haláluk okaira.
Két órájába telt, mire megírta a levelet. Többször is átolvasta, aztán
borítékba tette, és elküldte Vivi Sundberg címére, a hudiksvalli rendőrkapi-
tányságra. Aztán betette a kimenő posta fiókjába a portán, végül pedig szélesre
tárta irodájában az ablakokat, talán hogy a hesjövalleni halottak szelleme és a
velük kapcsolatos összes gondolat szabadon távozhasson.
A nap maradék részét azzal töltötte, hogy átböngészte az Igazságügyi
Minisztérium kiadványát arról a szemmel láthatóan végtelen átszervezésről,
amellyel a svéd igazságügyet sújtani kívánták.
Közben még arra is szakított időt, hogy elővegye az egyik félkész
slágerszövegét, és egy kicsit csiszolgasson rajta.
A vakáció alatt kelt benne az ötlet. „Séta a parton” – ez volna a cím. De
épp most nem jött az ihlet. A papírkosárba hajította néhány sikerületlen sorát,
és visszazárta a készülő szöveget a fiókba, de szilárdul elhatározta, hogy nem
adja fel.
Hatkor lezárta a számítógépét, és kiment az irodából. Kifelé még látta,
hogy a kimenő postai küldemények fiókja üres.

384
 39.
„Liu az erdő szélén rejtőzött, és arra gondolt, hogy végre célba ért. Nem
felejtette el, amit Ya Ru mondott neki: ez a legfontosabb feladata, amelyet
valaha is kapott. Az ő feladata, hogy mindent lezárjon, minden felháborító
eseményt, amelyek több mint száznegyven éve kezdődtek.
Liu ott állt tehát, és Ya Rura gondolt, aki a feladatot adta neki, aki
felszerelte és figyelmeztette. Ya Ru mindenkiről beszélt, aki előttük járt. Sok
éve tartott már ez a végtelen utazás, tengereken és kontinenseken át, sok
utazás, amelyekben ott: volt a rettegés és a halál és az elviselhetetlen üldözött-
ség, most pedig a szükségszerű vég és a bosszú.
Akik akkor utaztak, már rég nem élnek. Néhányuk a tenger fenekén
pihen, mások névtelen sírokban. Ezekben az években végig zengett az
ismeretlen sírokból a szüntelen panaszdal. Most pedig az ő feladata volt, ő volt
a küldött, aki elnémíthatja ezt a sokhangú panaszáradatot. Most ő az, aki
megbízatást kapott: gondja legyen arra, hogy az utazás végre véget érjen.
Liu egy erdő szélén állt, csizmája alatt hó, hideg vette körül. 2006.
január 12. volt. Előző napon egy kinti hőmérőn látta, hogy a hőmérséklet
mínusz 9 fok. Topogott a lábával, hogy megtartsa a meleget. Kora este volt
még. Több házban, amelyekre rálátott az erdő széléről, villany égett, máshol a
tévé kékes fénye villódzott. Fülelt, de semmi neszt nem hallott. Még a kutyák
sem ugattak, gondolta. Liu azt hitte, hogy az emberek a világnak ezen a részén
kutyákat tartanak, amelyek őrzik őket. Liu látott is kutyanyomokat, de az
állatokat a házakban tartották.
Gondolkodott, vajon gondot jelentenek-e neki a házakban tartott kutyák.
De aztán elvetette ezt a gondolatot. Hiszen senki sem tudta, mire készül, és
nincs kutya, amely feltartóztathatná.
Levette az egyik kesztyűjét, az órájára nézett. Háromnegyed kilenc.
Eltart még egy darabig, amíg kialszanak a fények. Felhúzta a kesztyűt, és Ya
Rura meg az elbeszéléseire gondolt, a halottakra, akik olyan sokat utaztak. A
család minden tagja megtett valamit abból az útból. És egy különleges véletlen
folytán éppen ő az, aki nem is tartozik a családhoz, aló most az egész
történetet lezárja. Ez nagy komolysággal töltötte el. Ya Ru úgy bízott benne,
mint a tulajdon testvérében.
A távolból egy autó zaja hallatszott. De nem erre tartott. Odakint, a nagy
országúton haladt. Ebben az országban, gondolta, ezeken a csendes téli estéken
úgy vándorolnak a zajok, úgy tesznek meg nagy utakat, akár a víz fölött.

385
 Lassan megmozgatta a lábát. Mit fog érezni, amikor már mindennek
vége lesz? Vajon van még olyan része a tudatának, a lelkiismeretének, amit
eddig nem ismert meg? Nem tudhatta. A fontos az volt, hogy elkészült.
Nevadában minden rendjén zajlott. De most nem lehet tudni, főképp, hogy az
elvégzendő feladat is annyival nagyobb.
Gondolatai vándoroltak. Egyszerre az apja jutott eszébe, aki alacsony
beosztású párthivatalnok volt, és akit a kulturális forradalom alatt üldöztek és
bántalmaztak. Az apja elmesélte, hogy neki és a »burzsujok többi lakájának«
fehérre mázolták az arcát a vörösgárdisták. Fehérre, mert a gonosz színe a
fehér volt.
Most megpróbálta ilyennek elképzelni a csendes házakban lakó embe-
reket. Csupa fehér arc, mint a gonosz démonok.
Az egyik ház ablakaiban elaludt a fény, nem sokkal rá egy másikéban is.
Már két ház volt sötét. Tovább várt. A halottak száznegyven éven át vártak,
pár órát ő is kibír.
Levette a jobb kesztyűjét, és végigsimított az oldalán függő kardon. Az
acél hideg volt, az élesre köszörült penge könnyen elvághatta volna az ujját.
Japán kard volt, amelyet egyik sanghaji látogatása idején szerzett. Valaki
mesélt neki egy öreg gyűjtőről, akinél még lehet látni az 1930-as japán
megszállásból maradt értékes kardokat. Hosszas kérdezősködés után eljutott a
bolthoz, és amikor a kardot a kezébe fogta, nem tétovázott. Azonnal megvásá-
rolta, és odaadta egy kovácsnak, aki megjavította a markolatot, és borotva-
élesre fente a pengéjét.
Az egyik házban kinyílt az ajtó. Gyorsan visszavonult a fák közé. Egy
férfi és egy kutya jött ki a lépcsőre. A bejárat fölötti lámpa megvilágította az
udvart. A kard markolatára tette a kezét, és hunyorított, hogy jobban tudja
követni a kutya mozgását. Mi lesz, ha a kutya megérzi a szagát?
Keresztülhúzná az egész számítását. Ha meg kellene ölnie a kutyát, nem
habozna. De mit csinálna az az ember, aki a lépcsőn dohányzik?
A kutya egyszerre megállt, szimatolt. Liu egy pillanatig azt hitte, őt
szagolta ki. De aztán megint csak az udvaron szaladgált.
A férfi szólt a kutyának, amely azonnal beszaladt a házba. Bezárták az
ajtót. Kisvártatva elaludt a lámpa az ajtó fölött.
Tovább várt. Éjféltájban, amikor már csak egyetlen tévé fénye égett,
észrevette, hogy havazni kezd. Kinyújtott kezére úgy hullt a hó, mint a toll.
Mint a cseresznyevirág, gondolta. De a hó nem illatozik, és nem is lélegzik,
ahogy a virágok.
Húsz perc múlva az utolsó ablakban is kialudt a fény. Tovább havazott.
Anorákjának mellső zsebéből egy kis, éjjel látó tábori látcsövet vett elő.

386
Lassan végigjártatta a falu házain. Sehol sem látott már fényt, csak egy helyen
egy külső lámpát. Visszatette a távcsövet, és mélyet lélegzett.
Belső szeme előtt megjelent az a kép, amelyet Ya Ru olyan gyakran írt
le neki.

Egy hajó. A fedélzetén, mint a hangyák, apró emberek, akik kalapokkal és

zsebkendőkkel integetnek. De nem látott arcokat. Nincsenek arcok, csak
integető karok és kezek.

Még egy darabig várt. Aztán lassan átvágott az utcán. Egyik kezében egy kis
zseblámpa, a másikban a kard.
Megközelítette a falu első házát, a nyugat felé vezető út mellettit.
Utoljára állt meg fülelni.
Aztán bement.”

Vivi,
ez az elbeszélés egy naplóból való, amelyet egy Ya Ru nevű ember
írt. Ő szóban meséltette el magának a történetet azzal, aki előbb
Nevadában ölt meg egy csomó embert, aztán továbbutazott
Hesjövallenbe. Szeretném, ha elolvasná, hogy megértse azt a sok
minden egyebet, amit még ebben a levélben leírok.
Ezek közül az emberek közül egy sem él már. De az igazság a
hesjövalleni eset körül teljesen más; sokkal nagyobb, és egészen
más, mint azt valamennyien gondoltuk. Nem vagyok biztos abban,
hogy mindaz, amit leírok, bizonyítható. Valószínűleg nem.
Ahogyan azt sem tudom megmagyarázni, hogyan került az a
vörös selyemszalag a hesjövalleni hóba. Azt tudjuk, hogy ki vitte
oda, és ennyi az egész.
Lars-Erik Valfridsson, aki felakasztotta magát a vizsgálati
fogságban, nem volt bűnös. Ezt legalább a hozzátartozóinak
tudniuk kellene. És csak találgathatjuk, hogy miért vállalta
magára a bűntettet.
Tudom, hogy ez a levél szétzilálja az eddigi nyomozást. De amire
valamennyien törekszünk, az a világosság. Remélem, hogy ehhez
most hozzájárultam.
Nem tudtam mindent leírni ebben a levélben, amit idővel
megtudtam. De az a nap, amikor felhagyunk az igazság
keresésével, amely persze sohasem objektív, hanem legjobb
387
 esetben tárgyilagosságon alapul, azon a napon egész
jogrendszerünk kitér a rendes kerékvágásból.
Időközben visszatértem a szolgálatba. Helsingborgban vagyok, és
természetesen várom, hogy jelentkezzen, hiszen annyi és olyan
súlyos kérdések maradtak nyitva.

Szívélyes üdvözlettel
Birgitta Roslin
2006. augusztus 7.

388
 Epilógus
Ezen az augusztusi napon Birgitta Roslin hazafelé a szokásos vásárlását
intézte. Amikor a pénztárnál sorban állt, elvett egy esti lapot, és belelapozott.
Az egyik oldalon szórakozottan elolvasott egy beszámolót egy magányos
farkasról, amelyet Gävlétől északra ejtettek el egy faluban.
Sem ő, sem senki más nem tudta, hogy a farkas egy januári napon
érkezett a norvég Vauldalenen át Svédországba. Éhes volt, és semmit sem
evett, mióta Österdalarban egy fagyos jávortetemen rágódott.
A farkas tovább vándorolt kelet felé, elhaladt Nävjarna mellett,
Kårbolénál átkelt a befagyott Ljusnanon, aztán bevágott az erdőbe.
Most pedig agyonlőve hevert egy Gävle környéki tanya udvarán.
Senki sem tudta, hogy január 13-án Hälsinglandban eljutott egy
Hesjövallen nevű faluba.
Akkor hó volt. Most vége felé közeledett a nyár.
Hesjövallen faluja kihalt volt. Senki sem lakta. Pár kertben valósággal
világított a madárberkenye, de színpompájában már senki sem gyönyörködött.

Közeledett a norrlandi ősz. Az emberek készülődni kezdtek a hosszú télre.

389
 Utószó
Ez egy regény. Ez azt jelenti, hogy amit írok, annak van valóságalapja,
de maga a történet nem teljes egészében megtörtént eseménysort mesél el.
Hesjövallen, ha a térképet jól néztem, nem létezik a valóságban. De hogy
Zimbabwe elnökét Robert Mugabénak hívják e regény megírásának idején, az
kétségbevonhatatlan tény.
Más szóval: arról írok, ami megtörténhetett volna, nem pedig arról, ami
szükségszerűen meg is történt. A fikció világában ez nem lehetőség, hanem
alapfeltétel.
Persze, a regényekben is stimmelniük kell a legfontosabb részleteknek.
Akár a madarak pekingi jelenlétéről van szó, akár arról, hogy egy igazságügyi
alkalmazott bírónak lehet-e kincstári heverője az irodájában, avagy sem.
Sokan segítették munkámat kritikájukkal. Elsősorban természetesen
Robert Johnsson, aki igen nagy gondossággal és alapossággal gyűjtötte a
tényeket, és kutatott. De sokan vannak még, és ha mindnyájukat leírnám,
hosszú lenne a lista. És persze sok olyan ember az afrikai kontinensen, akikkel
vitatkoztam.
Hadd ne nevezzek meg itt senkit, hanem hadd mondjak köszönetét
mindenkinek, aki segített. Az elbeszéltekért a felelősséget természetesen
egyedül vállalom.

Maputo,
2008 januárjában

390
Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

391